PHILIPPA GREGORY

VIHARFELHőK

A Sötétség Rendje sorozat második kötete

ITÁLIA, 1453 NOVEMBERE RÓMÁBÓL
PESCARÁBA VEZETŐ ÚTON
 Mindenki megbámulta a Pescarába vezető, szekerek vájta
csapáson poroszkáló öt lovast. Szájtátva nézte őket a fogadósnő,
aki mézsört szolgált fel nekik az út menti fogadóban, a
parasztember, aki a csapás mentén a durva kőfalat építgette, a
fiúcska, aki az iskolából bandukolt hazafelé, hogy apja szőlőjében
kisegítsen. Mindenki el is mosolyodott, ahogy a menet élén
léptető fiút és lányt megpillantotta, mert sugárzott róluk a
szépség, a fiatalság, és szemmel láthatóan fülig szerelmesek voltak
egymásba.
– Kegyed mit gondol, hová vezet majd ez az egész? – kérdezte
Freize Ishraqtól, fejével Luca és Isolde felé biccentve, akik előttük
lovagoltak keletre, az Adriai-tenger felé tartó nyílegyenes
csapáson.
Az őszi táj aranyban fürdött, és bár télvíz idején a földút mély
keréknyomai valószínűleg járhatatlanná váltak, nekik könnyű
útjuk volt, erős lovaikon kényelmes tempóban haladtak a
tengerpart irányába.
 Freize markáns arcú, mosolygós fiatalember volt, alig pár
évvel idősebb gazdájánál, Lucánál. Nem várta meg, hogy Ishraq
válaszoljon.
– Fülig beleszeretett – folytatta –, és ha nem a monostorban
nevelkedett volna, már találkozott volna leányokkal, és tudná,
hogy óvakodnia kellene tőlük. De csöpp gyerekkorától a világtól
elzárva éldegélt, azt hiszi, a kisasszony a mennyekből
aláereszkedett, aranyhajú angyal. Vagy egyenesen a monostor
falát díszítő freskókról röppent ide. Nem lesz jó vége, össze fogja
törni a fiú szívét.
Ishraq nem siette el a választ. Sötét szemét le nem vette az
előttük lovagoló két alakról.
– Miből gondolja, hogy a gazdája szíve törik majd darabokra?
Mi van, ha pont fordítva történik és úrnőm csalódik? – kérdezte. –
Ugyanis még sohasem láttam így viselkedni egyetlen férfi
társaságában sem. Úrnőmnek is ő lesz az első szerelme. Ugyan
kastélyban nevelkedett, de nem engedtek oda be kóbor lovagokat,
trubadúrok sem jártak arrafelé, hogy szerelemről énekeljenek
neki. Nehogy azt higgye, hogy úgy éldegélt, mint a
költeményekben a hölgyek: lovagok jöttek-mentek, ő meg
rózsákat szórt rájuk a rácsos ablakon át. Szigorú körülmények
között élt. Az apja arra nevelte, hogy egy napon a vár úrnője
legyen, átvegye a birtok irányítását. De a bátyja kifosztotta és
bezárta egy kolostorba. Most, itt, útközben ízleli meg életében
először a szabadságot, először látja, milyen a kinti világ – ahogyan
én is. Hát persze, hogy sugárzik az örömtől. Különben is,
szerintem nagyon szerencsés, hogy az első fiatalember, akivel
találkozott, az Luca. Nagyjából velünk egyidős, sosem
találkoztunk, vagyis úrnőm sosem találkozott még ennyire jóképű
férfival. Figyelmes, elbűvölő és le sem tudja venni Isoldéról a
szemét. Akármelyik lány első látásra beleszeretne.
– Van itt egy másik vonzó fiatalember, akivel az ön úrnője
szintén naponta találkozik – vetette fel Freize. – Gyakorlatias,
kedves, ért az állatokhoz, erős, szolgálatkész és... jóképű.
Legalábbis azt hiszem, a legtöbb ember szerint az. De akadhat
köztük olyan is, aki ellenállhatatlannak találja.
Ishraq élvezte a szándékos félreértést. Freize szélesen
mosolygó arcába és őszinte kék szemébe nézett.
– Peter testvér? Nahát! – Hátrapillantott a mögöttük haladó, a
szamarat kantárszáron vezető idősebb írnokra. – Nem hinném, ő
túlságosan komoly úrnőm számára, sőt, szerintem egyáltalán nem
is kedveli. Azt hiszi, a hölgytársaság eltereli a figyelmet a
küldetésükről.
– Jól hiszi! – Freize abbahagyta az évődést Ishraqkal, és újra
komolyra fordította a szót. – Lucát maga a pápa őszentsége bízta
meg, hogy derítse fel a világvége eljövetelének jeleit. Amennyiben
holnap vagy holnapután rajtunk a szörnyűséges végítélet,
ahogyan ők mindannyian képzelik, igazán nem egy kiugrott
apáca társaságában kacarászva kéne töltenie utolsó néhány óráját
e földi siralomvölgyben.
– Szerintem meg ennél jobbat nem is tehetne – jelentette ki
Ishraq határozottan. – Luca vonzó fiatalember, aki a helyét keresi
a világban, Isolde pedig gyönyörű fiatal lány, aki éppen most
szabadult a család és a férfiak uralma alól. Mi jobbat tehetnének,
mint hogy szerelembe esnek, míg a világvégét várják?
– Ezt csak azért mondja, mert kegyed nem keresztény, hanem
valamiféle pogány – felelte Freize nem kevésbé határozottan, a
lány széles köpönyege alatt viselt bő szárú nadrágjára és
szandálba bújtatott lábfejére mutatva. – És halvány fogalma sincs
róla, milyen fontos személyek vagyunk. A gazdámnak az a
küldetése, hogy egyenesen a pápának jelentse a világvége
eljövetelének legapróbb jelét vagy a gonosz mindennemű
megnyilvánulását. Ugyan még fiatal, de máris egy rendkívül
fontos rend tagja. Egy titkos pápai rendé.
Ishraq bólintott.
– Önnek teljesen igaza van, gyakran megfeledkezem róla,
mennyire fontosak is a férfiak. Köszönöm, hogy helyreigazított.
Freize rögtön kihallotta a hangjában bujkáló vidámságot, és
akaratlanul is csodálta rendíthetetlen öntudatát.
– Igenis fontosak vagyunk – erősködött. – Mi férfiak
uralkodunk a világban, kegyednek pedig több tiszteletet kellene
irántam tanúsítania.
– Ön nem úr, hanem szolga – élcelődött Ishraq.
– Na és kegyed micsoda? – vette fel a kesztyűt Freize. –
Szaracén rabszolga? Tudós? Eretnek? Egyszerű szolgálólány?
Önről még azt sem tudja senki, kicsoda valójában. Egy olyan
teremtmény, mint az egyszarvú, amiről azt mondják különleges és
csodálatos, de igazából csak nagyon ritkán látták, és valószínűleg
az égadta világon semmit nem lehet vele kezdeni.
– Hát, nem is tudom – tűnődött a lány mosolyogva. – Anyám
barna bőrű, csodaszép nő volt, és belém sulykolta abban a
titokzatos országban, hogy mindig bízzak önmagámban, még
akkor is, ha mások kételkednek bennem.
– Egyszarvú a javából – mondta Freize.
– Talán igen, talán nem – válaszolta a lány jókedvűen.
– Az biztos, hogy olyan ifjú hölgy benyomását kelti, akinek
határozott véleménye van a dolgok állásáról. Ez inkább olyan
férfiemberes tulajdonság.
– Természetesen én is nagyon kíváncsi vagyok, mi vár Isoldéra
és rám – adta be a derekát Ishraq, ismét komolyra fordítva a szót.
– Fel kell kutatnunk Vlad fejedelmet, Isolde keresztapjának a fiát,
majd rá kell vennünk, hogy győzze meg Isolde bátyját, adja vissza
neki a kastélyt és a földeket. Mi lesz, ha nem segít? Akkor hova
forduljunk?
– Hogyan talál otthonra? Az igazat megvallva, sokkal
aggasztóbb gondjaink vannak, mint az, szerelmesek-e Lucaval
vagy sem.
Pár méterrel előttük Isolde fejét hátravetve felkacagott
valamin, amit Luca a fülébe súgott.
– Az áldóját, de aggódik! – jegyezte meg Freize.
– Boldog, inshallah – felelte a lány. – Hónapok óta, apja halála
óta végre most először felszabadult. És ha tényleg úgy van,
ahogyan a maguk pápája gondolja és nyakunkon a világvége,
inkább örüljünk a mának, és ne a jövőn rágódjunk.
Az ötödik útitárs, Peter testvér, melléjük léptetett.
– A naplemente Piccolo városka kapui előtt ér majd minket –
mondta. – Luca testvérnek nem szabadna egy asszonyszemély
társaságában lovagolnia, mert úgy tűnhet, mintha... – Elhallgatott,
kereste a kellőképpen rosszalló kifejezést.
– Mintha hétköznapi fiatalember lenne? – szemtelenkedett
Ishraq.
– Esetleg boldog? – csatlakozott hozzá Freize.
– Ez illetlenség – utasította őket rendre Peter testvér. – A
legnagyobb jóindulattal is túl közvetlennek mondható a viszony
köztük, még majd azt hiszi valaki róla, hogy esze ágában sincs az
egyház szolgálatának szentelni életét. – Ishraqhoz fordult. –
Önnek úrnője mellett kellene lovagolnia, fejük lehajtva, szemük
lesütve, ahogyan tiszta életű hajadonokhoz illik. Megszólíthatják,
de csak egymást, azt is csak ritkán és nagyon halkan. Luca
testvérnek egyedül, magában imádkozva kellene lovagolnia,
esetleg mellettem, gondolatébresztő társalgásba merülve.
Különben meg, nálam vannak a levelek a parancsainkkal.
Ekkor Freize nagyot csapott a homlokára.
– A lepecsételt parancsok! – kiáltott fel dühösen. –
Valahányszor a magunk dolgával törődünk, szépen nyugodtan
haladunk valamerre, ahol vár egy hívogató fogadó, és semmi más
dolgunk nem akad, mint a lovakat etetni és kipihenni magunkat
egy-két napig, maga előkap egy pecsétes levelet, és máris
indulhatunk kivizsgálni valami Isten tudja, mit!
– Küldetésünk van – válaszolta erre halkan Peter testvér. –
Természetesen nálunk vannak a lepecsételt parancsok, az én
feladatom pedig, hogy megadott időben feltörjem és elolvassam
őket. Mi sem természetesebb, mint hogy tesszük a dolgunkat.
Ellentétben azzal, amit egyesek gondolnak, ennek az utazásnak
nem az a célja, hogy hölgy ismerőseink társaságában fogadóról
fogadóra járjunk, hanem hogy kiderítsük, meg vannak-e
számlálva a napjaink, és felkutassuk a világvégére utaló jeleket.
Ezeket a leveleket ma napnyugtakor kell felnyitnom, hogy
megtudjuk, mi a következő úti cél és mit kell kivizsgálnunk.
Freize két ujját szájába dugta és fülsiketítőt füttyentett. A
füttyszónak engedelmeskedve a két elől poroszkáló állat azonnal
megállt. Luca és Isolde lovaikat megfordítva pár lépést tettek
visszafelé, hogy csatlakozzanak a termetes fenyőfák tövében
várakozó útitársaikhoz. Kellemes gyantaillat lengte őket körül a
meleg esti levegőben, a lovak lába alatt ropogtak a fenyőtobozok,
árnyaik pedig hosszúra nyúltak a sápadt homokos talajon.
– Az újabb parancs – mondta Freize gazdájának, Lucának,
Peter testvér felé biccentve, aki épp elővette a belsőzsebéből a
sárgás színű, vastag piros viasszal lepecsételt, szalagos levelet.
Peter testvérhez fordulva kíváncsian azt kérdezte:
– Még hány ilyen levelet őrizget?
Az idősebb férfi nem méltatta válaszra a szolgát. Útitársai
némán figyelték, ahogyan feltöri a pecsétet és széthajtogatja a
vastag papirost. Végigolvasta, majd bosszankodva felsóhajtott.
– Csak ne vissza, Rómába! – könyörgött Freize, aki nem bírta
tovább elviselni a feszültséget. – Ugye nem kell megfordulnunk,
visszatérnünk a monostorba, régi életünkhöz? – Elkapta Ishraq
csodálkozó pillantását. – Kivizsgálásokat folytatni embert próbáló
feladat – tette hozzá gyorsan –, és eszem ágában sincs bármit
félbehagyni. Erős kötelességtudatom van.
– Maga bármit megtenne, csak ne kelljen visszatérnie a
monostorba a konyhára – fogalmazta át Freize mondandóját
Ishraq. – Csakúgy, mint jómagam, aki inkább itt lovagolok, mint
hogy udvarhölgyként éljek bezárva valami isten háta mögötti
kastélyban. Itt legalább szabadok vagyunk, és reggel abban a
tudatban ébredünk, hogy új nap, újabb élmény vár ránk.
– Hadd emlékeztessem, hogy mi nem a saját
szórakoztatásunkra utazunk – szólalt meg Peter testvér szigorúan,
a megjegyzéseket elengedve a füle mellett. – A parancsban az áll,
hogy menjünk a Piccolo nevű halászfaluba, hajózzunk át
Spalatóba, és; onnan szárazföldön utazzunk tovább Zágrábba. El
kell zarándokolnunk a város melletti Szent György- és a
Miasszonyunknak ajánlott Szent Márton-kápolnához.
Isolde elfojtott egy kiáltást:
 – Zágráb!
Luca is elárulta magát, ugyanis örömében a lány felé nyújtotta
karját, majd villámgyorsan visszahúzta, hiszen nem érinthette
meg.
– Ugyanarra megyünk, mint önök. – Hangjába leplezetlen
öröm vegyült, amelyet a jelenlévők fel is ismertek. – Együtt
utazhatunk tovább.
Peter testvér, mit sem törődve az Isolde mélykék szemében
felvillanó beleegyezéssel, a levélbe temetkezett.
– Útközben ki kell vizsgálnunk minden, a szokásostól eltérő
jelenséget – olvasta. – Meg kell szakítanunk utunkat, és
vizsgálatot kell kezdenünk minden olyan esetben, amely mögött a
Sátán mesterkedését véljük felfedezni, ha ismeretlen eredetű,
megmagyarázhatatlan félelmekbe, emberi gonoszságba vagy a
világ végnapjainak közeledtét jelző eseménybe botlunk. – Itt
megállt, összehajtogatta a papirost és végignézett négy fiatal
társán. – Eszerint tehát, mivel Zágráb útba esik Buda városa felé,
és a hölgyek ragaszkodnak hozzá, hogy Budára menvén
felkutassák Vlad fejedelmet, isteni szándék szerint útirányunk
megegyezik a kisasszonyokéval.
Mire Peter testvér ránézett, Isolde már összeszedte magát.
Szemét lesütötte és nagyon vigyázott, nehogy Luca irányába
pillantson.
– Természetesen hálával fogadnánk, ha továbbra is útitársak
lehetnénk – suttogta szemérmesen de nem akarunk a terhükre
lenni. Az egy ismert zarándokút, mások is járnak majd arrafelé,
hozzájuk is csatlakozhatunk. – Luca elragadtatott arckifejezését
látva Isoldénak nem lehetett kétsége afelől, hogy terhére van-e
vagy sem, de Peter testvér válaszolt, mielőtt bárki más
megszólalhatott volna.
– Hogyne, én azt javaslom, amint találkozunk egy olyan
társasággal, amellyel hölgyek is utaznak Buda felé,
csatlakozzanak, ez lesz a legjobb. Mi nem vezethetjük és
védelmezhetjük önöket útjukon. Nekünk küldetésünk van,
amelyben a kisasszonyok jelenléte – akármennyire igyekszenek is
szerényen háttérben maradni – mindenképp zavaró és eltereli a
figyelmet.
– Vittoritónál azért ő húzott ki minket a csávából – jegyezte
meg halkan Freize, Ishraq felé biccentve.
– Kiváló harcos, tud íjjal lőni, sőt, a gyógyításhoz is ért. Nála
jobb útitársat keresve sem találhatnánk magunknak, igazi bajtárs a
veszélyes úton.
– Hölgytársaság, zavaró körülmény – ismételte kemény
hangon Peter testvér.
– Ahogy a kisasszony mondta, amint megfelelő útitársra
találnak, hozzájuk csatlakoznak – rendelkezett Luca. Ő maga is
majd’ kiugrott a bőréből, mert Isolde társaságában tölthetett még
egy estét, aztán még egyet, sőt, talán még egyet. Ugyan csak
néhány napról volt szó, mégsem kerülte el semelyik útitársa
figyelmét, mennyire örül – Isolde is észrevette. A fiatal nő
sötétkék szeme a férfi mogyoróbarna szemébe mélyedt, hosszan,
csendben nézték egymást.
– Meg sem kérdezik, hogy mi dolgunk a szent helyeken, a
kápolnáknál? – fortyant fel egyszerre Peter testvér.
– Nem is kíváncsiak rá, hogy arrafelé eretnek tanok terjednek,
és azt kell kivizsgálnunk?
– Dehogyisnem, igen, persze – hadarta Luca. – El kell
mondania, mit kell felderítenünk. Tanulmányozni fogom és
gondolkodni fogok róla. Teljes körű nyomozást végzek, Peter
testvér pedig megírja majd a jelentést és továbbítja rendünk
vezetőjének, így rajta keresztül a pápa őszentségének. Teljesítjük
feladatunkat, amelyet rendünk vezetője a szentatyával
egyetértésben, sőt, magával az Atyaúristennel együtt bízott ránk.
– És ami a legjobb, Piccolóban jóféle vacsorát kaphatunk – tette
hozzá Freize vidáman, a lebukó napkorongra pillantva. – Aztán
majd holnap reggel ráérünk aggódni, hogy hol találunk hajót, ami
átvisz minket Dalmáciába.
ITÁLIA, 1453 NOVEMBERE PICCOLO
 Az apró halászfalut a szárazföld felé eső oldalon magas fal
vette körül, ezen egy kapu nyílt, amelyet napnyugtakor
hivatalosan bezártak. Freize felkiabált a kapusnak, aki kidugta a
fejét a kémlelőnyíláson, de csak azért, hogy elmagyarázza, az
utazók igazán tiszteletben tarthatnák a szabályokat, már
kapuzárást harangoztak, és a harangszó után senki emberfia be
nem teszi a lábát a faluba, merthogy bezárják a kaput.
– Még alig ment le a nap – próbálkozott Freize –, az ég még
kék!
– Már lement – válaszolta a kapus, – Honnan tudhatnám, kik
vagytok?
– Onnan, hogy mivel még nem sötétedett be, jól láthatod, kik
vagyunk – felelte Freize. – Most már eressz be, különben bajba
kerülsz! A gazdám magának a szentatyának a megbízott
inkvizítora, előkelőbb vendégek vagyunk, mint egy püspök.
A kapus méltatlankodva dörmögött valamit, majd becsukta a
kémlelőnyílást és lemászott a kapubejárathoz. Ahogy a fal
túloldalán várakoztak, tisztán hallották mormogását, keservesen
panaszkodott, miközben kitárta a nyikorgó kapuszárnyat, ők
pedig nagy csörömpöléssel bevonultak a boltív alatt.
A falu mindössze a dombról a kikötő felé futó néhány utcából
állt. A falon belül leszálltak a nyeregből és a lovakat kantárszáron
vezetve óvatosan lépkedtek a keskeny, kopott, kövezett utcákon a
part irányába. A nyugati oldalon léptek a faluba, de a falat a
magasabban fekvő, északi oldalon is megszakította egy kisebb,
retesszel záródó ajtó, és ennek volt egy párja a déli oldalon. Ahogy
nagy nehezen megközelítették a kikötőt, a velük szemben sötétlő
víztömeg mellett meglátták a falu egyetlen fogadójának szélesre
tárt, hívogató ajtaját és az ablakokban barátságosan pislákoló
gyertyafényt.
Az utazók bevezették lovaikat az istálló udvarára és átadták a
kantárt az istállófiúnak, majd beléptek az előtérbe. A félig nyitott
ablakokon keresztül hallatszott, ahogy a hullámok a kikötő falát
nyaldossák, orrukat megcsapta a sós víz összetéveszthetetlen
szaga és a halászhálók enyhén rothadó szagot árasztó bűze.
Piccolo kikötője forgalmasnak volt mondható, úgy egy tucat hajó
várakozott az apró mólók mentén, vagy a horgony végén fel-le
himbálózva az öbölben, vagy a kikötő falába erősített karikákhoz
láncolva. A faluban zajlott az élet, bár gyorsan közelített az őszi
sötétség. A halászok hazafelé tartottak a kunyhóikba, az utolsónak
érkező utasok éppen kiszálltak a vitorlásokból, melyek
kötelességtudóan szelték keresztbe-kasul a sötétlő tengert. A
dalmát partok kevesebb mint száz mérföldre keletre feküdtek, és
ahogy az utazók beszállingóztak a fogadóba, átfagyott ujjaikat
dörzsölgették és a csontig ható, erős szembeszélről panaszkodtak,
ami vagy két nappal meghosszabbította útjukat. Úgy találták,
hamarosan beköszönt a tél, amikor is már majd csak a
legelszántabbak vállalkoznak tengeri utazásra.
Ishraq és Isolde elfoglalta az utolsó szabad parányi
vendégszobát a tetőtérben. Olykor-olykor megütötte a fülüket az
egerek vagy talán patkányok motozása a cserepek alatt, de nem
zavartatták magukat. Leterítették az ágyra utazóköpenyüket, és
megmosdottak az odakészített cserépedényben.
Freize, Luca és Peter testvér az átellenben elhelyezkedő
padlásszobába kvártélyozták be magukat fél tucat másik férfival
egyetemben, amint az szokás volt, ha sok vendég érkezett és a
fogadó megtelt. Peter testvér és Luca feldobott egy érmét, hogy
eldöntsék, ki foglalja el az egyetlen megmaradt helyet a nagy
közös ágyban, és mivel Luca veszített, be kellett érnie egy durva
szalmazsákkal a földön. A fogadósné nem győzött szabadkozni
Luca előtt, akire mint jóképű és tisztelettudó fiatalemberre,
mindenki felfigyelt, akárhova mentek. Panaszkodott a sok ember
miatt, ám másnapra még zsúfoltabb is lehet, mert azt mondják,
népes zarándoklat tart a falu felé.
– El sem tudom képzelni, mivel fogjuk őket megkínálni, be kell
érniük majd egy kis halászlével meg kenyérrel.
– Merrefelé mennek? – tudakolta Luca, és elszégyellte magát,
mert erősen remélte, hogy nem a Zágrábba vezető utat
választották. Nagyon szeretett volna még kettesben lenni
Isoldéval, és abban mesterkedett, nehogy a lány másik útitársat
találjon.
– Úgy mondják, Jeruzsálembe – felelte a fogadósné.
– Nagy útra vállalkoztak! Micsoda kihívás! – kiáltott fel Luca.
Az asszony rámosolygott.
– De nem nekem. Nekem az a kihívás, hogy több akó levest
főzzek nekik. A kisasszonyok mit kérnek vacsorára?
Néha Freize szolgálta fel a vacsorát, máskor meg velük együtt
evett, attól függően, mekkora fogadóban szálltak meg vagy
kellett-e segíteni a konyhában. Aznap este a fogadósné beküldte
az ebédlőbe a közös asztalhoz, ahol elfoglalta helyét a többiek
mellett.
Mindkét lány finom mosollyal üdvözölte. Isolde kisasszony
felé meghajolt, észrevette, hogy a lány szőke haját egyszerű
kontyba fogta szerény fej dísze alatt, és mindent elkövetett, hogy
sötétkék szeme elkerülje Lucát, aki viszont megállás nélkül a lány
felé pislogott. Peter testvér nem foglalkozott a többiekkel,
hosszadalmas asztali áldást fogalmazott, Isolde és Luca pedig vele
imádkozott.
Ishraq a csapszéket tanulmányozta, míg csendben várta, hogy
az ima véget érjen. Soha nem imádkozott velük keresztény módra,
de ahogy Freize az ujjai közül megleste, kihasználta az időt, és
mintha saját, magasztosabb gondolataiba merült volna. Ám saját
istenéhez sem imádkozott soha. Freize nem látott nála
imaszőnyeget, sosem borult le Mekka felé. Mint annyi más
dologban, ebben is rejtélyesnek bizonyult, öntörvényűnek,
gondolta Freize.
– Ámen! – kiáltotta el magát, mikor rájött, hogy Peter testvér
végre befejezte, és kezdhetik felszolgálni a vacsorát.
A fogadósné kitett magáért és öt különböző fogást tálalt fel:
kétféle sült halat, birkapörköltet, kissé rágós fácánpecsenyét, és
egy „pitadine” nevű helyi ételkülönlegességet, inni nem volt más,
mint palacsinta sós-fűszeres töltelékkel. Freize merészen meg is
kóstolta és kijelentette, hogy az étel kitűnő. A fogadósné
mosolyogva fogadta a bókot és azt válaszolta, ha annyira ízlik
neki, ehet „pitadiné” -t reggelire, ebédre és vacsorára is. A töltelék
változott a napszaknak megfelelően, de a tészta ugyanaz maradt.
Volt még egyszerű barna kenyér egyenesen a kemencéből,
melegen, helyi vajjal tálalva, és desszertnek mézes sütemény.
Kimerültek a hosszú úton, a vacsora mégis kellemes, nyájas
hangulatban telt és mindannyian jól belakmároztak. Még Peter
testvért is levették a lábáról az ízletes fogások meg az otthonos
fogadó, olyannyira, hogy töltött egy-egy pohár bort a hölgyeknek
és egészségükre kívánta: „Salute”.
Vacsora után a kisasszonyok asztalt bontottak és elköszöntek.
Ishraq fel is ment a lépcsőn a kicsinyke hálószobába, de Isolde
tétovázott. Luca hanyagul felállt az asztal mellől és a fogadó
bejárata felé indult, még elcsípte a lépcső alján a lányt, hogy jó éjt
kívánjon. Isolde, egyik kezében gyertyával, a második
lépcsőfokon állt. Luca rátette kezét a lány korláton nyugvó másik
kezére.
– Hát, úgy tűnik, még egy darabig együtt utazunk – mondta
kísérletképpen, felnézve a lányra, aki bólintott.
– Igen, de be kell tartanom Peter testvérnek adott szavam, és
amint másik társasággal találkozunk, csatlakozunk hozzájuk –
emlékeztette Isolde a férfit.
– Csak akkor, ha megfelelő a társaság – tette hozzá Luca.
A lány szája gödröcskés mosolyra húzódott.
– Igen, mindenképp csakis akkor, ha megfelelő társasággal
találkozunk – egyezett bele.
– Ígérje meg, hogy rendkívül körültekintően választja majd ki
útitársait.
– Rendkívül körültekintően fogok eljárni – felelte Isolde, s a
pillantása ide-oda vándorolt. Aztán hangját suttogóra fogta és
komoly arccal hozzátette:
– Luca Vero, egyáltalán nem örülök neki, hogy el kell majd
válnom magától.
– El sem tudom képzelni, hogy elváljak öntől! – kiáltotta a férfi.
– El sem tudom képzelni, hogy ne önt lássam meg először reggel,
hogy ne önnel töltsem a napot. El sem tudom képzelni, hogyan
utazhatnék tovább ön nélkül. Tudom, butaság, hiszen alig pár
hete, hogy találkoztunk, mégis egyre inkább úgy érzem, hogy...
Elhallgatott, a lány lejjebb lépett a legalsó lépcsőfokra, feje alig
volt már magasabban, mint Lucáé.
– Úgy érzi...? – suttogta a lány.
– Egyre fontosabb nekem – fejezte be a férfi a mondatot
egyszerűen, és fellépett Isolde mellé a lépcsőre, így végre egy
szintre kerültek. A kínok kínját állták ki, annyira közel voltak,
hogy ha Luca kicsit előrehajol vagy ha Isolde a férfi felé fordítja
arcát, akár meg is csókolhatták volna egymást.
Luca lassan előrébb hajolt, Isolde lassan felé fordult...
– Luca testvér, ideje lenne megterveznünk a holnapi utat,
mielőtt lefekszünk aludni, ugyebár, hogy minél korábban
indulhassunk – recsegte Peter testvér szárazon, az ebédlő
ajtajából. Luca halkan felkiáltott, ahogyan elfordult Isoldétól.
– Iigen – mondta –, hogyne. – Lelépett a lépcsőről Peter testvér
mellé és hozzátette:
– Mindenképp tervezzük meg. Jó éjt, Isolde.
– Jó éjt – felelte a fiatal nő kedvesen, majd nézte, ahogy a férfi
visszatér a kicsinyke ebédlőbe és becsukja maga mögött az ajtót.
Aztán mikor Luca eltűnt a szeme elől, ajkához emelte a kezét,
mint aki arra a csókra vágyik, melyet talán nem kapott meg ma
éjjel, arra a csókra, melyet talán sohasem lenne szabad megkapnia.
 Reggel a kikötőben nagy volt a lárma, a jövés-menés. A
csónakok, amik hajnalban kifutottak, helyért tolongtak az
öbölben. A legelső visszatérőt kikötötték a kikötő falán a
karikához, a többit ehhez a csónakhoz kötötték, a legmesszebb
levő hajókról elöl és hátul is kötelet dobtak át a másik hajóba,
vagy a vízbe, a halászok meg, vállukon hatalmas, hallal tömött
fonott kosarakkal a csónakokon keresztbe fektetett deszkákon
igyekeztek a part felé. A parton aztán lerakták kosarukat a szokott
helyen, és várták, hogy a vevők szemügyre vegyék az aznapi
portékát. A csónakok fölött nyüzsögtek a sirályok, köröztek, majd
lecsaptak egy-egy haldarabra. Rikoltásuk, sivításuk megtöltötte a
levegőt, fehér szárnyukon megcsillant a reggeli napfény.
A kikötő fala mellett egy helyen kisebb árverés alakult ki, egy
halász sorban különböző összegeket kiáltott az érdeklődőknek,
akik felemelték a kezüket vagy bemondták a nevüket, ha olyan
árat mondott, amit ki tudtak fizetni. A nyertes előrement, fizetett,
majd felkapta a kosarat a napi fogással, és vagy a szekere felé
indult, hogy aztán a beljebb fekvő falvakban adjon túl rajta, vagy
felmászott a városka központjába vezető kőlépcsőkön a domb
tetejére, a piacra.
Csak gyűlt, gyűlt a sokezernyi szardíniával teli kosár a parton,
a pikkelyek feketével pettyezett ezüstszínben csillogtak a szikrázó
napfényben. A fogadósné is elment a kikötőbe, vett két kosár
halat, és az istállófiúval hazacipeltette. Más asszonyok félreálltak
és várták, hogy a kereskedők lejjebb vigyék az árakat, csak aztán
vettek egy-egy halat.
A halászok feleségei a férjeik, lányai pedig apjuk csónakjához
mentek, és hazavitték a legszebb példányokat, abból lett aznap
este a vacsora. Egy-egy halásznak volt a parton felállított mérlege,
ők csónakjukból kihajolva a serpenyőbe hajították a
szivárványszínben csillogó halat, kezükkel tartották az ellensúlyt,
hogy a várakozó asszonyok választani tudjanak. Aztán a nők a
kosarukba dobták, amit megvettek. Puha léptű, ravasz macskák
tekeregtek a kofák és a vevők lába körül, ők azt várták, hogy a
halat megtisztítsák kívül-belül, hogy aztán bekapják a földre
pottyanó darabokat. Fenn az égen a sirályok még mindig
rikoltozva köröztek, a kora reggeli nap hűvös fénye ugyanúgy
ezüstbe vonta őket is, mint a halat, mintha ég, föld és víz mind
együtt ünnepelték volna a tenger gazdagságát, a halászok
bátorságát és Piccolo pezsgő kereskedelmét.
Freize a nyüzsgő kikötőben sétált, szimatolta a levegőben a só,
hal és rothadás szagát, meg-megemelte sapkáját a csinosabb
halászfeleségek előtt, kerülgette a halaskosarakat és homárral teli
edényeket, élvezettel figyelte a sürgés-forgást, az örömteli lármát,
az élénk kikötőt. A monostor csendes magánya után élvezettel
vetette bele magát a forgatagba, hogy keressen egy vitorlást, ami
elviszi őket kelet felé, Spalatóba. Egy kapitánnyal már beszélt, de
kapni akart még egy ajánlatot, hogy összehasonlíthassa az árakat.
– Biztos látták, hogy erre tartok, és megegyeztek az árban
egymás között – dörmögte maga elé. – Római utazók, két
álomszép hölgy, a szentatya inkvizítora, kizárt, hogy nem emelik
meg a viteldíjat. Peter testvér bús fizimiskájáról nem is beszélve,
csak őérte egyedül én is dupla árat kérnék, annyira el tudja
rontani az ember kedvét.
Egy pillanatra megállt körülnézni. Ekkor feltűnt egy vörös
kiscica, aki a csizmájának dörgölőzött. Freize lenézett.
– Éhes vagy? – érdeklődött. A kicsiny állat felfelé fordította
fejét, kinyitotta apró rózsaszín száját és nyávogott egyet. Freize
gondolkodás nélkül lehajolt és felkapta a pöttöm jószágot. Pihe-
puha bundáján keresztül érezte a pici bordákat. Olyan kicsi volt,
hogy pont elfért széles tenyerében. A cica mélyről jövő, boldog
dorombolásba kezdett.
– Gyere, no – biztatta Freize –, nézzünk körül, találunk-e
valami fogadra valót.
A kikötő egyik szegletében, egy durva kőfal tövében, amely
megóvta a hűvös hajnali széltől, ült egy asszony egy kövön, halat
pucolt. A belsőséget a földre dobta, ahonnan a nagyobb macskák
azonnal fel is kapták.
– Túl nagyok – magyarázta Freize a cicának –, még jócskán
nőnöd kell, hogy itt szerezd meg a vacsorádat. – Aztán az
asszonyhoz fordult.
 – Áldja meg az isten, nénémasszony, tudna adni egy apró
darabot ennek a kiscicának itt?
Anélkül, hogy felnézett volna, az asszony levágott a hal
farkából egy darabot és felé nyújtotta.
– Jobb, ha mélyebb zsebet hord, ha kóbor macskákat akar
etetni – mondta barátságtalanul.
– Nem biztos, hiszen, látja, maga jót tett velem, én meg jót
teszek vele – felelte Freize, azzal mellé ült, a cicát a térdére
helyezte, az pedig pillanatok alatt be is habzsolta a haldarabot a
húsos résztől egészen a pikkelyes végéig.
– Itt akarja tátani a száját egész nap a macskát bámulva? Ilyen
egy naplopó, nincs valami dóga? – szólt rá az asszony, miközben a
cica Freize térdén üldögélve rózsaszín nyelvecskéjével nyalogatni
kezdte a mancsát.
– Milyen igaza van! Hogy elfelejtettem! – Freize felnyalábolta a
cicát, és talpra ugrott. – Dolgom van, méghozzá igen fontos
dolgom, tehát fogadja őszinte hálámat és áldja meg az Isten,
néném, mennem kell.
Az öregasszony felnézett, arcát keresztül-kasul szántották a
ráncok.
– Aztán miféle sürgős dóga van annak, akinek pénze, ideje is
jut arra, hogy kóbor macskákat etessen?
Freize felnevetett.
– Az egyház alkalmazásában állok, néném. Egy ifjú mestert
szolgálok, aki maga a pápa által kinevezett inkvizítor. A
gazdámnak vág az esze, mint a borotva, a monostorban őrá esett a
választás mind közül, mert rendkívül éles eszű, mindent azonnal
megtanul és megért, még az ismeretlen dolgokat is. Inkvizítor, én
pedig a barátja vagyok, és szolgálom. Isten szolgálatában állok.
 Nem túl szigorú az az Isten – mosolyodott el az asszony,
kivillantva megfeketedett fogait. – Nem várja, hogy mindenki
pontosan számoljon el az idejével.
Olyan Isten, aki még egy verébre is vigyáz – felelte Freize
dicsértessék Ő is meg számtalan apró teremtménye is. Szép
napot!
A kiscicát a zsebébe dugta, az pedig addig forgolódott, míg a
zseb szegélyére nem fektette a mancsát, és éppen csak kilátott a
hajtás fölött. Onnan nézelődött aztán, ahogy átvágtak a tömegen a
halászok irányába, akik a hálóikat legelték, hogy megvizsgálják,
kell-e javítani, vitorlákat kötöztek össze, vagy köteleket tekertek
fel a hajóikon.
Végül Freize talált egy kapitányt, aki hajlandó volt méltányos
áron átvinni őket a tengeren Spalato városába, de csak délben
indult.
– Fél éjszaka halásztam, először megreggelizem, aztán száraz
gúnyába bújok, majd utána indulunk – adta ki a parancsot. –
Tizenkettőkor. Hallani fogják a harangszót, ami a déli imádságra
hív.
Kezet ráztak az egyezségre, és Freize visszament a fogadóba.
Előtte még beugrott az istállóba és megbízta a lovászokat, hogy
délre szerszámozzák fel a lovakat a hajóútra. Úgy látta, bár a piac
már véget ért, mégis egyre nagyobb a nyüzsgés a kikötőben. A
fogadónál aztán számos gyermeket talált, akik a bejáraton
kukucskáltak befelé, az istállóudvaron vagy egy tucat gyerek
üldögélt a létrán meg a kút káváján. Egy-ketten közülük felhúzták
a csöpögő vedret és a tenyerükből ittak belőle.
– Mi járatban itt? – szólított meg egy hat fiúból álló csoportot,
akik közül a legidősebb sem volt több tizenkét évesnél. – Hol
vannak a szüleitek?
Nem válaszoltak neki rögtön, először ünnepélyesen keresztet
vetettek.
– Az én Atyám a mennyekben van – mondta az egyik.
– Hát, akkor áldjon meg az Isten – felelte Freize. Azt hitte, egy
csapat kolduló árvába botlott, akik a biztonság kedvéért együtt
utaznak. Átvágott az udvaron és a konyhaajtón ment be a
fogadóba, ahol is a fogadósné éppen fél tucat jókora rozskenyeret
szedett ki a kemencéből.
– De finom illata van! – mondta elismerően.
– Menjen az útból! – szólt rá az asszony. – Reggeli előtt nincs
itt semmi keresnivalója.
Freize nevetett és továbbment az apró, a fogadó bejáratánál
lévő kövezett előtérbe. Luca és Peter testvér éppen a fogadóssal
beszélgetett. Luca megfordult, amint meghallotta Freize lépteit.
– Aha, itt vagy! Sokan vannak-e kinn? – kérdezte.
– Egyre nagyobb a tömeg – válaszolt Freize. – Valami vásár
van, vagy ilyesmi?
– Keresztesek – magyarázta a fogadós. – Meg kell etetnünk,
aztán útjukra kell bocsátanunk őket.
– Szóval erről van szó? Tegnap a felesége mintha azt mondta
volna, zarándokok érkeznek – kotnyeleskedett Freize.
– Zarándokok! – kiáltott fel a fogadós. – Biza, mert valaki azt
terjesztette. De már majdnem elözönlötték a falut, azt rebesgetik,
több százan, talán több ezren is vannak. Nem szokványos
zarándoklat, az biztos, mert együtt vonulnak, mint egy hadsereg.
Keresztes hadjárat lesz az.
– Mi az úti céljuk? – érdeklődött Peter testvér.
A fogadós megrázta a fejét.
 Fogalmam sincs. A vezetőjük velük együtt menetel, ő biztos
tudja. El kell mennem a papért, ő felel azért, hogy fedél legyen a
fejük fölött és élelmet is kapjanak. Meg kell vinnem a hírt az
uraságnak a kastélyba. Ő biztos azt akarja majd, hogy minél
hamarabb álljanak tovább. Ide nem jöhetnek, főleg, hogy a
zömének üres a zsebe, koldulásból tartják fenn magukat az úton.
Ha Istent szolgálják, az Úr majd vezeti őket – vetette közbe
ájtatosan Peter testvér. – Magával megyek a paphoz es
megbizonyosodom róla, hogy felfogta, be kell fogadni őket arra a
kis időre, amíg itt vannak.
Luca Freizéhez fordult.
– Nézzünk körül odakinn. Azt hallottam, Jeruzsálembe
mennek.
A két ifjú kilépett a fogadó ajtaján. A kikötőben gyerekek
tolongtak, kisfiúk, kislányok, volt, aki mezítláb, volt, akin
rongyokban lógott a ruha, de mindannyiukat megviselték az út
fáradalmai, látszott, hogy ki vannak merülve. Többségük
elgyötörten kuporgott a kövezeten, de volt, aki állt és a tengert
bámulta. Egyikük sem lehetett idősebb tizenhatnál, de akadt
köztük sok kicsi, hat-hét éves is. Elözönlötték a városkát a kapun
keresztül, a kapus tehetetlenül nézte, de látszott rajta, azon töri a
fejét, mit is találjon ki, hogy bezárhassa a kapukat és ne kelljen
beengednie a gyerekeket.
– Atyavilág, mi történik itt? – kiáltott fel Freize. – Hiszen ezek
gyerekek!
– És még egyre jönnek – szólt le Isolde a felettük lévő nyitott
ablakból. Északra mutatott, el a házak teteje felett, ahol az út
lekanyargott a dombról.
– Látom őket az országúton. Több százan lehetnek.
 – Vezeti őket valaki? Van köztük felnőtt? – kiabált fel neki
Luca, bár figyelmét teljesen elterelte a lány kiboruló haja és a félig
kigombolt gallér a ruháján. Isolde a tenyerével árnyékolta a
szemét.
– Nem látok felnőttet vagy embert lóháton. Csak tengernyi
gyereket, lassan bandukolni.
Váratlanul, szinte a lábuk mellett, egy kislány a földre rogyott
és csendesen zokogni kezdett.
– Nem tudok járni – panaszolta. – Nem tudok továbbmenni.
Nem tudok. – Freize letérdelt hozzá, és meglátta, hogy a lábát
vérző hólyagok és horzsolások borítják.
– Így nem is lehet – állapította meg. – Nem értem, apád hol
volt, mikor elengedett egy ilyen útra. Merrefelé laksz?
A kislány arca rögtön felderült, elfeledkezett sebes lábáról.
– Jóságos Johannal vagyok.
– Jóságos Johannal? – hajolt le hozzá Luca.
A kislány bólintott.
– Igen. Ő vezetett el minket ide. És visz minket tovább, az
ígéret Földjére.
A két fiatalember sokatmondó pillantást váltott.
– És ez a Johann, ő hová valósi?
A kislány összeráncolta homlokát, úgy törte a fejét.
– Azt hiszem, Svájc kantonba. Isten küldte, hogy vezessen
minket.
– Svájc kantonból jött? – lepődött meg Freize. – És te hol
csatlakoztál hozzá?
– Én egy Verona melletti birtokon dolgoztam. – Miközben
beszélt, lábacskáját dörzsölgette. Összevérezte a kezét, de nem
foglalkozott vele. – Jóságos Johann meg a többiek bejöttek a
birtokra kenyeret kérni meg szállást a csűrben, de a gazdám
szigorú ember és elkergette őket. Én megvártam, míg elalszik, és a
bátyámmal utánuk szöktünk.
– Itt van a bátyád is? – kérdezte Freize, és körbenézett. Van egy
bátyád? Ő vigyáz rád?
A kislány nemet intett.
– Nem, már meghalt. Belázasodott és éjjel meghalt. Ott kellett
hagynunk egy faluban, de megígérték, hogy eltemetek a
templomkertben.
Freize igen határozottan megragadta Luca gallérját, és
messzebb húzta a gyerektől.
– Mitől lázasodott be? – kérdezte gyanakodva a gyerektől.
– Nem tudom, van annak több hete is, hogy megtörtént.
– Hol jártatok akkor? Mi a falu neve?
– Nem tudom, de semmi baj. Nem kell szomorkodnom, hogy
már nincs bátyám, mert találkozni fogok vele, mikor feltámad
halottaiból. Johann megígérte, hogy újra látni fogom az ígéret
Földjén, ahol a holtak feltámadnak, a gonoszok pedig elégnek.
– Johann azt mondta, a halottak feltámadnak? – tudakolta
Luca. – Felkelnek a sírból és találkozunk velük?
Freize is kérdezni akart tőle valamit.
– És ki vigyáz rád így, hogy a bátyád már nem él?
A kislány megvonta keskeny vállát, mintha a válasz macától
értetődő lenne.
– Hát a Jóisten – felelte. – Az én Uram hívott és az én l Iram
vezérel utamon. Mindnyájunkat Ő vezérel, és Johann megmondja,
mit vár tőlünk a mi Urunk.
Luca felegyenesedett.
– Szeretnék beszélni ezzel a Johannal – jelentette ki.
 A kislány felállt, fájdalmában eltorzult az arca.
– Ott van – mutatott rá egy csapat fiúra, akik miután bejöttek a
kapun és botjukat nekitámasztották a falnak, épp a hátizsákjukat
dobálták le maguk mellé a földre.
– Szólj Peter testvérnek! – mondta gyorsan Luca Freizének. –
Azt szeretném, ha leírná, amit a fiúval beszélünk. Ki kell
derítenünk, mi folyik itt. Lehet, hogy valódi szenttel van dolgunk.
Freize bólintott, majd gyengéden a kislány vállára tette a kezét.
– Te maradj itt – kérte –, aztán mikor visszajövök, megmosom
a lábad és keresünk neked egy cipőt. Hogy hívnak?
– Rosának – válaszolta a kislány. – De a talpam meg fog
gyógyulni. Isten meggyógyítja.
– Persze, én csak segítek a Magasságosnak. Jó néven veszi.
A kislány kuncogni kezdett azon, mekkora pimaszság, amit
hallott.
– Isten mindenható – utasította aztán helyre Freizét
ünnepélyesen.
– Hát, ha mindenható, akkor mindig mindenki segít Neki –
válaszolta Freize, és szeretettel rámosolygott a gyerekre.
Luca a gyermek zarándokokat figyelte, míg Freize
végigszaladt a keskeny sikátoron, ami a kikötőből a piactérre
vezetett. A templom a piactéren állt, széles lépcsősor vezetett fel
az ajtajáig. Freize kettesével szedte a fokokat, mikor a
templomajtó kinyílt, és Peter testvér lépett ki rajta.
– Lucának szüksége van önre – szólította meg kurtán.
– Arra kéri, jegyezze le, amit azzal a fiúval fog beszélni, aki a
gyermek zarándokokat vezeti. A neve Jóságos Johann.
– Kihallgatást tartunk? – érdeklődött mohón Peter testvér.
– Hát, az biztos, hogy fura dolgok történnek.
 Peter testvér lement Freizével a kikötőbe, ahol egyre csak nőtt
a tömeg. A főkapu és a kis északi kapu percről percre csak úgy
ontotta a zarándokokat. A gyerekek között volt kilenc-tíz éves, de
fiatal legénykék, inasok is akadtak, akik otthagyták a céhmestert,
vagy kisbéresek, akik elszöktek a szántóföldről. Kislányok
maroknyi csoportja érkezett utoljára, kettesével fogták egymás
kezét, mintha csak iskolába mennének. Luca úgy képzelte,
valahányszor megállnak, a kisebb, gyengébb gyerekek beérik a
nagyobbakat, illetve biztosan volt köztük olyan is, aki soha nem
érkezett meg a következő állomásra.
Peter testvér Lucához fordult.
– A helyi plébános jóindulatú ember, és tud venni élelmei a
gyerekeknek. A monostorban sütnek nekik kenyeret, amit a
szerzetesek majd idehoznak.
– Úgy tűnik, gyermekek zarándoklata ez, és egy fiatal fiú
vezeti őket.
Peter testvér bólintott.
– És elképzelhető, hogy valóban isteni sugallatra cselekszik –
tette hozzá óvatosan. – Vagy épp maga a Sátán kísértette meg,
hogy fossza meg ezeket a gyerekeket a szüleiktől. Akármelyik
eshetőség igazolódik be, rendünk Nagymestere biztosan tudni
akarja, mi folyik itt. Ki kell derítenünk. Vizsgálatot kell tartanunk.
– Azt állítja, a halottak fel fognak támadni – tájékoztatta Luca
Peter testvért.
A holtak feltámadása félreismerhetetlen jele volt a világvége
eljövetelének: a sírok megnyílnak és elhangzik az utolsó ítélet.
– A világvége eljöveteléről prédikál? – kérdezte döbbenten
Peter testvér.
– Pontosan – felelte Luca komoran.
 – Melyikük az?
– Ott áll, a Johann nevű – adta meg a választ Luca, majd
elindult a kimerült tömegen át a magában álldogáló, fejét lehajtva
imádkozó fiú felé. – A kislány Jóságos Johannak nevezte.
Addigra már annyi gyerek zúdult be a kapukon, hogy Luca
nem tehetett mást, meg kellett várnia, míg elvonulnak előtte.
Számukat összesen hétszázra becsülte, többségükben fáradtak
voltak és éhesek, mégis mindnyájuk szemében remény csillogott.
Volt, amelyikük tekintetében megszállottság is villant, szent
fogadalom, hogy bármi történik, folytatják az utat. Luca látta,
hogy Freize fogja és beviszi Rosát a fogadó konyhájába, hogy
megmossa a lábát. Arra gondolt, hány hozzá hasonló kislány lehet
még a menetben, aki alig tud lépést tartani, akire senki nem
vigyáz, akit ugyanaz a felnőttes meggyőződés hajt, hogy Isten
hívó szavának engedelmeskedik.
– Lehet, hogy csodával van dolgunk – jegyezte meg Peter
testvér bizonytalanul, miközben megpróbálta átverekedni magát a
tengernyi gyereken, hogy beérje Lucát. – Eddig csak egyszer
láttam ilyet. Mikor a hívek meghallják a zarándoklatra hívó isteni
szót és elindulnak, az csodának minősül. De meg kell tudnunk,
hányan vannak, hova mennek és pontosan mi a céljuk. Lehet,
hogy Gyógyítók, lehet, hogy Látók, lehet, hogy mindenféle
nyelven értenek. De az is lehet, hogy rettenetesen félrevezették
őket. A Nagymester tudni akarja majd, ki a vezetőjük és miről
prédikál.
– A vezetőjük Jóságos Johann. A kislány azt mondta, Svájc
kantonból jött. Ő az, ott – ismételte Luca, amit megtudott.
Mintha megérezte volna, hogy őt nézik, a fiú, aki a kapuban
állva várta társai érkezését, felemelte a fejét és sugárzóan rájuk
mosolygott. Úgy tizenöt éves lehetett, hosszú szőke fürtjei
rendetlen csigákban omlottak a vállára. Metsző kék szeme volt, és
az alpesi kecskepásztorok gúnyáját viselte, rövid köpenye alatt
vastag, keresztbe-kasul fűzött lábszárvédőt és erős bőrszandált.
Kezében botot tartott, amelybe, mint a pásztorbotokba, egy sor
kereszt volt vésve. Miközben figyelték, a fiú megcsókolt egy
keresztet a botján, elsuttogott egy imát, majd hozzájuk fordult.
– Áldja meg az Isten magukat, Testvéreim, és tartsa meg
egészségben – köszönt.
Peter testvér, aki inkább ahhoz volt szokva, hogy osztogatja az
áldást, semmint kapja, tartózkodóan válaszolt.
– Áldjon meg téged is, fiam. Mi járatban errefelé?
– Isten vezérelt ide. És magukat? – érdeklődött a fiú.
Luca elfojtott egy mosolyt, mikor látta, mennyire meglepődik
Peter testvér, hogy valaki visszakérdez.
– Mi is az Úr dolgában járunk – magyarázta –, Peter testvér és
jómagam a keresztény világot járjuk, és vizsgálódunk. Maga a
szentatya bízott meg bennünket és neki teszünk jelentést.
– Nyakunkon a világvége – jelentette ki a fiú egyszerűen. A
keresztény világ napjai meg vannak számlálva, ütött az utolsó
órája. Láttam a jeleket. Tud erről a szentatya?
– Milyen jeleket láttál? – kérdezte Luca.
– Eleget ahhoz, hogy elhiggyem – felelt a fiú. – Ezért indultunk
útnak.
– Milyen jeleket láttál? Pontosan mit? – ismételte meg a kérdést
Luca.
Johann sóhajtott, mintha már fárasztaná a sok csoda.
– Számtalan dolgot. De most ennem kell, pihennem, aztán
imádkoznom az atyafiaimmal. Akit itt láttok, mind az én fivérem
és nővérem az Úrban. Messzire eljutottunk, de tovább kell
vándorolnunk, még messzebb.
– Szeretnénk beszélgetni veled. Az a feladatunk, hogy
megtudjuk, milyen dolgokat láttál. Őszentsége a pápa szeretné
tudni. Ki kell derítenünk, Istentől valók-e a látomásaid – mondta
neki Peter testvér.
A fiú közömbösen rábólintott.
– Talán majd később. Kérem, bocsássanak meg. Sok ember
tudni akarja, mit láttam és miféle bizonyosságot nyertem. De
engem az e világi ítéletek nem érdekelnek. Később majd
prédikálok. Onnan, a templom lépcsőjéről fogok beszélni a falu
apraja-nagyjának. Ha gondolják, jöjjenek el és hallgassanak meg.
– Van valamilyen papi tisztséged? Az egyház szolgálatában
állsz? – érdeklődött Peter testvér.
A fiú szegényes gúnyájára és pásztorbotjára mutatott.
– Én Isten hívó szavának engedelmeskedem, az én Uram
egyháza engem nem tanított. Egyszerű kecskepásztor vagyok,
semmi több. Hívó szava kiválasztott engem, ahogyan
kiválasztotta a halászokat és más szegény embereket is. Maga az
Úr szól hozzám. Egyéb tanításra nincs szükségem – magyarázta a
fiú egyszerűen.
Megfordult és a levegőben keresztet vetett egy csoport épp
akkor érkező, himnuszt éneklő gyerekre. Azok köré gyűltek és
kényelmesen elhelyezkedtek a kikötő kövein, mintha csak otthon
üldögélnének a mezőn.
– Nem szeretnél inkább velünk jönni a fogadóba és egy rövid
időre megszakítani a böjtölést? Ott ehetsz-ihatsz, pihenhetsz is,
aztán elmeséled nekünk az utadat – csábította Luca.
A fiú egy másodpercig kutatóan nézett rájuk.
 – De igen. – Megfordult és gyorsan mondott valamit az egyik
mellette álló gyereknek, mire a többiek kibontották hátizsákjukat
és nekiláttak annak a kevésnek, ami náluk volt egy-egy zsömle,
egy kis darab sajt. A többi gyerek, akinél nem volt elemózsia, csak
ült tovább tompán, mint ha már az evéshez is túl kimerült lenne.
– Hát a követőid? – kérdezte Luca.
– Isten majd gondoskodik róluk – felelte magabiztosan a fiú.
Luca Peter testvérre pillantott.
– Igazság szerint a pap hoz nekik enni. Az apátságban már
sütik a kenyeret. Látom, te nem böjtölsz velük – mondta neki
Peter testvér mereven.
– De hiszen tudtam, hogy az Úr majd gondoskodik róluk. És
most mondta, hogy így is van. Maguk meghívtak engem reggelire,
tehát rólam is gondoskodik. Hát akkor miért ne bízzak Őbenne és
dicsérjem az Ő szent nevét?
– Úgy van, miért ne? – felelte Peter testvér, és elindult,
mutatva az utat a fogadó felé az ebédlőbe.

Eshraq és Isolde nem reggelizett együtt a férfiakkal. Ki-

kikukucskáltak az ajtón, hogy lássák a Johann nevű fiút, aztán
felvitték tányérjukat a hálószobába. Az ablak mellé ültek enni,
közben a kikötőt bámulták, ahogy a gyerekek elözönlötték a falut.
Látták, hogy a legkisebbek és a leggyengébbek érkeznek utoljára,
mintha csak nagy nehezen tudnának lépést tartani. Rongyos
gúnyájuk alapján meg lehetett állapítani, hogy sokféle vidékről
származtak. Voltak gyerekek, akiknek durva vászonból szőtt
kezeslábasa arról árulkodott, hogy az északabbra fekvő
halászfalvakból érkeztek, más gyerekek a kondásoknál,
kecskepásztoroknál szokásos köpönyeget és lábszárvédőt viselték,
ők valószínűleg földesurak birtokairól szöktek. Lányok is sokan
voltak, köztük néhányan rongyos ruhában, kecskebőr kötényben,
mintha egyenesen munkából indultak volna útnak. Isolde
megpillantott a kapuban három lányt, ruházatuk alapján zárdából
szökött novíciák lehettek, kezükben rózsafüzérrel, fátylas fejüket
lehajtva mentek el az ablak alatt. Oldalba bökte Ishraqot.
– Biztosan egy kolostorból szöktek – mondta.
– Ahogy mi – felelte Ishraq. – De szerinted hová mennek?
Az étkezőasztalnál a fiú csendben imádkozott az étel fölött,
megáldotta a kenyeret, majd alaposan nekilátott a reggelinek, amit
Freize hozott neki a konyhából. Miután befejezte, hosszas imában
hálát adott Istennek, Lucának pedig egy odavetett szóval köszönte
meg az ételt. Peter testvér papírt készített elő úti írómappájából,
majd belemártotta lúdtollát a tintába.
– Jelentést kell fogalmaznom rendünk főnökének, amit ő majd
magának a szentatyának továbbít – magyarázta a fiúnak, aki
figyelte, mit csinál. – Ha utadat valóban Isten áldása kíséri,
Őszentsége tudni akarja majd, mi rá a bizonyíték. Ha úgy ítéli
meg, hogy valóban Isten szólított meg téged, támogatni fog. Ha
nem, akkor is hallani akar rólad.
– Utunkat Isten áldása kíséri. Ha nem kísérné, maguk szerint
eljutottunk volna ilyen messzire?
– Milyen messzire? – kérdezte óvatosan Luca.
– Kecskepásztor voltam Zürich kantonban, amikor az Úr
megszólított – mesélte a fiú. – Elmondta, hogy Keleten rettenetes
dolog történt. Borzasztóbb, mint az özönvíz. Rettenetesebb, mint
az özönvíz, ami mindenkit elpusztított, kivéve Noét. Azt mondta,
hogy az oszmán törökök hatalmas sereggel vonultak a keresztény
világ ellen és bevették Konstantinápolyt, a mi szent városunkat, a
keleti-kereszténység bástyáját, és lerombolták. Igaz vagy sem?
 – Igaz – felelte Luca –, de akármelyik arra járó házaló
kereskedő elmondhatta neked. Ez év májusában történt.
– Nem mondhatta nekem házaló kereskedő, mert fent voltam a
hegyekben a kecskékkel. Napkeltekor minden áldott nap
felhajtottam a kecskéimet az ösvényen a faluból a hegyi legelőkre,
ahol frissebb, ízesebb a fű. Ott ültem, a kecskéket legeltettem,
vigyáztam rájuk. Néha a dudámat fújtam, néha meg csak
heverésztem és a felhőket bámultam. Mikor a lemenő nap első
sugarai megjelentek a nyírfa ágai között, megettem a kenyeret és
sajtot, amit anyám kötött nekem batyuba. Napnyugtakor pedig
mindennap épségben hazatereltem a nyájat, vissza a szomszédok
birtokára, istállóihoz. Nem találkoztam senkivel, nem beszéltem
senkivel. Csak egy angyal volt mellettem. Aztán egy napon Isten
megszólított, és elmesélte, hogy a pogányok elfoglalták a
konstantinápolyi szent katedrálist. Azt mondta, a tenger olyan
magasra emelkedett, hogy gályáikon egyszerűen csak áteveztek a
szárazföldön, át a kikötő fala fölött, egyenesen be a kikötőbe. Azt
mesélte, hogy a legnagyobb templomot a világon egykor Hagia
Sophiának hívták, de a pogányok kezére került, akik mecsetet
csináltak belőle, lerombolták az oltárt, bemocskolták a szent
boltíveket, és hogy ez egy jel, mely szerint közeledik a világvége.
Igaz vagy sem?
– Elfoglalták a katedrálist, bevették a várost – erősítette meg
feszengve Luca.
– A pap az oltárnál imádkozott-e, mikor a pogányok betörtek
az ajtón és mindenkit lemészároltak?
Luca Peter testvérre pillantott.
– Az utolsó pillanatig miséztek – bólintott Peter testvér.
– Áteveztek-e gályáikkal a szárazföld fölött?
 – Az lehetetlen! – vágott közbe Luca.
– Így nem igaz – magyarázta Peter testvér –, az hadicsel volt. A
gályákat hatalmas görgőkre rakták és begörgették a belső
kikötőbe. Maga az ördög sugallta nekik, hogy a dobosok verjék a
ritmust, az evezősök meg evezzenek, mintha a levegőben
úsznának. A szemtanúk állítása szerint olyan látvány volt, mintha
a flotta az úton vitorlázva közeledne.
Luca álmélkodva rázta a fejét. Ő még soha nem hallotta az
ostrom történetét, a fiú meg úgy bólogatott, mintha maga is
végignézte volna a kísérteties gályák vonulását, végigélte volna a
templom megszentségtelenítését.
– Isten úgy mondta, a pogányok jönnek és rettegést visznek
mindenhová a világon. Ahogyan elfoglalták Göröghont, úgy
nyomulnak egyre előre és tovább, semmi nem állíthatja meg őket.
Azt mondta, még az én kantonomat is leigázzák, és vele minden
svájci falut. Azt is mondta, egy ifjú vezeti őket, nálam alig pár
évvel idősebb. Igaz-e vagy sem?
Luca Peter testvérre pillantott.
– Hódító Mehmed szultán tizenkilenc éves – mondta.
Isten azt mondta, ami jön, az a fiatalok, a gyermekek háborúja.
A pogányok vezére is fiatal ember. Meghallotam Isten hívó
szavát.
A másik kettő várt.
– Fogtam a pásztorbotom és a hátizsákom, elbúcsúztam
anyámtól, apámtól. Az egész falu kivonult, mikor útnak indultam.
Tudták, hogy Istennek engedelmeskedem.
– Jött veled más is a faludból?
|Johann megrázta a fejét, aztán kibámult az ablakon, mintha a
homályos szaru ablaktáblákon át látná a koszos falusi utcák
nyomorát, a sovány hegyi termőföldön tengődő parasztok bús
életét, azokét, akik telente éheznek és fáznak, és a meleg nyári
napokon is a télre gondolnak, ami újra meg újra eljön hideggel és
éhséggel. Az emberek, akiknek megnyugvást adott, hogy soha
semmi nem változik, és a meleg nyarat mindig követi a kemény
tél az élet könyörtelen körforgásában, egyszer csak azt látták,
hogy nyakukon a török, és hirtelen minden rosszabbra fordult,
sőt, még rosszabbra fog.
– A gyerekek útközben csatlakoztak hozzám – mondta Johann.
– Meghallották a hangom és megértették. Mi tudjuk, hogy közeleg
a világvége. Jeruzsálembe akarunk érni, mire eljön a végítélet
napja.
– Az a szándékod, hogy Jeruzsálembe mentek? – nézett vissza
Freize hitetlenkedve a küszöbről. – Jeruzsálembe vezeted a
gyermekeket?
A fiú rámosolygott.
– Isten vezeti őket Jeruzsálembe. Én csak elkísérem őket. Én
csak megyek velük – magyarázta türelmesen.
– Na, akkor az Isten eltévesztette az irányt – jegyezte meg
Freize rosszmájúan. – Miért küldene Kelet-Itáliába?
Miért nem Rómába irányít, ahol segítséget kaphattok? Miért
kell ezeknek a gyerekeknek ilyen sokat menetelni?
Johannt kissé váratlanul érte Freize akadékoskodása.
– Nem én vezetem őket, nem én jelölöm ki az útvonalat, oda
megyek, ahova Isten mondja – válaszolta csendesen. Peter
testvérre pillantott. – Útközben mutatja nekem az Úr, hogy merre
tovább. Ki ez az ember, aki így kérdezget?
– Luca testvérünk szolgája! – csattant fel Peter testvér. – Nem
kell neki válaszolnod, ha nem akarsz, nem ő végzi a vizsgálatot.
 – Ó, bocsánatért esedezem, amiért félbeszakítottalak – esdekelt
Freize, nem túl őszintén. – Amit meghagytál, azzal mit csináljak?
Odaadhatom a többieknek? A nyájad éhesnek tűnik, és vannak
még majdnem egész hússzeletek a tányéron, amit a reggeliből
meghagytál, meg ott a kenyér, az is érintetlen. Jól bereggeliztél.
A fiú odaadta neki a tányérját meg a kenyereskosarat is,
anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rájuk.
– Isten gondoskodik rólunk – mondta. – Adjon oda nekik
minden maradékot, mondja meg, hogy áldásom kíséri az ételt.
– És figyelj oda, hogy a monostorból érkező ételből
mindenkinek jusson! – parancsolta Peter testvér Freizének, aki
bólintott, majd kiment. Behallatszott, ahogy nagy dérrel-dúrral
átvág a konyhán a hátsó ajtóig. Peter testvér újra a fiúhoz fordult.
– Hogy hívnak?
– Johann Johannson.
– Hány éves vagy?
– Azt hiszem, már majdnem tizenhat. Nem tudom pontosan.
– Tanúja voltál-e bárminemű csodának vagy hallottad-e Isten
hangját ezelőtt bármikor?
A fiú elmosolyodott.
– A falumban a harangszóban éneklést hallottam – mondta
bizalmasan. – Mikor misére harangoztak, ott csengett-bongott
benne a nevem, mintha maga az Úristen hívott volna az
asztalához. Aztán néha, mikor nyáron a kecskéket a fentebbi hegyi
legelőn legeltettem, hallottam hangokat, csodálatos hangokat,
amint a nevemen szólítanak. Az angyal volt az, aki velem volt ott
a hegyekben. Tudtam, hogy van valami küldetésem, de nem
sejtettem, hogy ez lesz az. Fenn a hegyi legelőkön voltam
egymagam, mikor Isten elmagyarázta nekem, hogy jön a
világvége, én pedig nem tudtam, mitévő legyek. Beszéltem a
plébánossal, ő azt mondta, talán kinyilatkoztatással van dolgunk
és várjunk, hátha történik még valami. Álmunkban sem
gondoltuk, hogy amit fenn a legelőn hallottam a keleti
kereszténység bástyájáról, igaz lehet. Senki nem hitte, hogy egy
olyan hatalmas város, mint Konstantinápoly, eleshet. Végül aztán
érkezett a faluba egy házaló, kiállt a piactérre és könnyes szemmel
mesélt Új Róma elfoglalásáról, a városról, amely kitartott,
ameddig csak tudott, de a fény az éjszakában fokozatosan kihunyt
és az oszmán törökök túlereje győzedelmeskedett. Ekkor
megértettem, hogy a látomásom igaz, valóban Isten szólt hozzám,
nyakunkon a világvége, és Jeruzsálembe kell zarándokolnom.
– Tehát már azelőtt tudtál Konstantinápoly elestéről, mielőtt a
házaló elmondta volna a faluban – jegyzetelte Peter testvér. –
Elmesélted a látomásodat a plébánosnak?
Johann bólintott, nem vesztegette az időt arra, hogy mindent
elismételjen.
– És mi a terved, hogy fogtok eljutni innen Jeruzsálembe? –
érdeklődött Luca.
– Isten azt mondta, a tenger megnyílik majd előttünk – felelte a
fiú egyszerűen. – Ahogyan annak idején Izráel gyermekei előtt is.
Elgyalogolunk Itália legdélebbi városába, és tudom, hogy akkor a
tenger majd kettéválik előttünk és mehetünk tovább gyalog a
Szentföldig.
Luca és Peter testvér csodálkozva nézett össze ekkora
magabiztosság láttán.
– Nagyon-nagyon messze van – mondta Luca kedvesen. –
Tudod az utat? Érted, hogy nagyon messze van?
– Nekem nem számít, mi az oda vezető út neve, sem az,
milyen messze van – válaszolta a fiú határozottan. – Engem Isten
vezérel, nem jelzőtáblák vagy e világi térképek. Engem a hitem
visz előre utamon, nem vagyok játékszere azoknak az
embereknek, akik térképeket festenek és megpróbálják
megrajzolni a világot. Én azt a térképet követem, amit Isten adott.
– És mihez kezdesz, amikor odaérsz? – tudakolta Peter testvér.
– Ez a mi fegyverek nélküli keresztes hadjáratunk – válaszolta
Johann. – Egy keresztes gyermeksereg. És ha odaértünk, az izráeli
gyermekek csatlakozni fognak majd hozzánk. Meg a török
gyermekek. Meg az oszmán gyermekek. Meg az arab gyermekek.
És mind együtt fogjuk szolgálni az Egy Istent. Ha maradtak még
keresztény túlélő gyermekek azon az elátkozott vidéken, ők is
csatlakozni fognak hozzánk. Mindenki meggyőzi majd apját és
anyját, és béke uralkodik majd. Az ellenséges népek gyermekei
fognak békét teremteni a világban. Ez itt a gyermekek keresztes
hada és minden gyermek meghallja majd a hívó szót és felel rá.
Aztán Jézus is eljön Jeruzsálembe, és végül eljön a világvége.
– És mindez látomásban jelent meg előtted? – Peter testvér
megerősítést várt. – Biztos vagy benne?
A fiú bólintott, arcáról sugárzott a meggyőződés.
– Bizonyosságot kaptam – válaszolta. – Máskülönben miért
csatlakozott volna hozzám már most ennyi gyermek? Jöttek a
falvakból, az uradalmakból. Jöttek koszos műhelyekből és gonosz
nagyvárosok sikátoraiból. Hozták fivérüket, nővérüket. Hozták a
barátaikat. Különböző országokból valók, annak ellenére jönnek,
hogy egy szót sem értenek abból, amit én beszélek, mégis jönnek,
mert Isten hívja őket. Az arab gyermekek, a zsidó gyermekek, ók
is jönnek majd.
Egyszerű parasztfiú módjára száját az ingujjába törölte.
 – Látom az arcukon, tisztelendő atyák, hogy csodálkoznak,
mégis így van. Ez a keresztes gyermeksereg meg fogja változtatni
a világot. De most mennem kell imádkozni fivéreimmel és
nővéreimmel – jelentette be. – Imádkozzanak velünk, ha akarnak.
– Felállt, fogta a botját és az ajtó felé indult.
– Hogyan válik ketté a tenger? – kíváncsiskodott Luca.
Johann a kezével mutatta, kétfelé tolta maga előtt a levegőt.
– Ahogy máskor. Ahogy Mózesnek, akárhogyan történt is az.
A hullámok kettéválnak majd. Feltárul a tenger feneke a talpunk
alatt. Látni fogjuk majd a hajóroncsokat a mélyben, még az
elsüllyedt kincseket is elvihetjük útközben. Úgy szedjük majd az
igazgyöngyöt, mint virágot a mezőn. Száraz lábbal fogunk eljutni
egészen Palesztináig. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Angyalok
kórusa énekel majd – tette hozzá nagy örömmel. Kiment a
szobából, Luca és Peter testvér kettesben maradt.
– Milyen különleges fiú! – kiáltott fel Luca, miközben
hátratolta székét az asztaltól. – Kétségtelenül istenadta tehetség,
nem lehet nem észrevenni. – Megdörzsölte a csuklóját, aztán
felcsúsztatta kezét egészen a gallérjáig. – Libabőrös lettem. Hiszek
neki. Engem teljesen meggyőzött. Bárcsak vele mehetnék! Ha
gyermekkoromban találkoztam volna vele, én is otthagytam volna
csapot-papot és mentem volna utána.
– Karizmatikus vezető – hagyta rá Peter testvér. – De nem
tudom eldönteni, hogy csak egy álmodozó fiú, vagy próféta, netán
hamis próféta. Meg kell hallgatnunk, ahogyan prédikál, talán
beszélnünk is kell vele még egyszer. Erről rögvest üzenetet kell
küldeni a Nagymesternek. Sürgős.
– Egy ilyen fiúról mindenképp tájékoztatni kell?
– A fiúról, a keresztes hadjáratról, mindenről. Elképzelhető,
hogy ez is a világvégére utaló jel. Mindenről tudni akar majd.
Hiszen, ha eljutnak Palesztinába, és csak a fele valóra válik annak,
amit mond, az Oszmán Birodalomnak meggyűlik majd velük a
baja. Legrosszabb rémálmuk válik valóra. Egy ilyen hatalmas
gyermekseregletre vagy vigyázniuk kell, vagy börtönbe kell őket
vetniük, vagy megtámadni őket, esetleg beengedni a legszentebb
helyekre. Akármelyiket választják, ennyi gyermek mindent
felboríthat. Elképzelhető, hogy ezek a gyermekek válnak majd a
leghatékonyabb fegyverré ellenségeinkkel szemben. Soha nem
jutott volna eszünkbe ilyesmi, mégis lehet, hogy sokkal erősebbek,
mint egy felnőtt keresztény férfiakból álló hadsereg. Ha Johann
meggyőzi az oszmán gyermekeket és a török gyermekeket, hogy
csatlakozzanak egy keresztény zarándoklathoz, teljesen
kiforgatják magából a világot.
– Tényleg úgy gondolja, hogy eljuthatnak egészen
Jeruzsálemig?
– Gondolta volna bárki is, hogy eljutnak idáig? Mégis itt
vannak, több ezer gyermek.
– Hát, sok száz, az biztos – mondta Luca óvatosan.
– Már most több száz gyermek követi azt a fiút. Még hányan
fognak csatlakozni hozzá, ahogy délnek tart?
– De azt csak nem gondolja, hogy a tenger majd kettéválik
előttük? – kérdezte Luca. – Az lehetetlen.
– Hiszi-e, hogy a Vörös-tenger kettévált Izráel gyermekeinek?
– tette fel neki a kérdést az idősebb testvér.
– Hinnem kell. A Bibliában világosan le van írva. Eretnekség
lenne nem hinni benne.
– Hát akkor miért ne történhetne megint egy ugyanilyen
csoda?
 Luca megrázta a fejét.
– Nem tudom, gondolom, megtörténhet megint. Én csak... –
elakadt. – Én egyszerűen csak azt nem értem, milyen módon
lehetséges. Hogy hogyan történhet. Ne kételkedjen a hitemben.
Hiszek a Bibliában annak rendje s módja szerint. Egyetlen szavát
sem tagadom. De hogy a tenger visszahúzódik a medrében... És
ezek a gyerekek száraz lábbal átkelnek Palesztinába... Lehetséges
ilyesmi egyáltalán?
– Majd meglátjuk, lehetséges-e. De ha a tenger nem válik ketté
előttük, talán a Nagymester ad nekik hajókat.
– Gondolja, hogy foglalkozna ezzel? – Lucának feltűnt, milyen
izgatott lett idősebb társa, ezért várt egy kicsit.
– A világvégére utaló jeleket keressük, vagy a Rendet inkább
az érdekli, hogy legyőzzük az oszmán törököket? Az igazságot
keressük vagy fegyvert kovácsolunk?
– Mindkettőt, természetesen mindkettőt – jelentette ki Peter
testvér kerek perec. – Mindig mindkettő érvényes.
Tulajdonképpen a kettő egy és ugyanaz. Ha az oszmánok átlépik
Róma kapuit, az a világvégét jelenti, és abban a percben a halottak
feltámadnak és megkezdődik a végítélet. Nekünk az a feladatunk,
hogy keresztül-kasul bejárjuk a keresztény világot és keressük a
jeleket, hogy a halottak feltámadnak, a Sátán megjelenik, az
oszmán török seregek közelednek. A pogányok Jeruzsálemben és
Jézus leereszkedése a mennyekből voltaképpen egy és ugyanaz,
jel, hogy közeleg a vég. Azt kell megtudnunk, mikor. Talán
ezeknek a gyermekeknek a feltűnése is egy jel, én tiszta szívemből
hiszem, hogy az. Írnunk kell a Nagymesternek, ki kell derítenünk,
amit csak lehet.

Luca bekopogott Isolde ajtaján, a lány pedig szélesre tárta,

mikor meglátta.
– Nem maradhatok – mondta –, de figyelmeztetnem kell
Ishraqot.
A barna lány felbukkant Isolde mögött.
– Engem?
– Igen. Látta a gyermekeket, akik elözönlötték a falut?
Keresztesek, több százan vannak, talán ezren is. Délnek tartanak,
Jeruzsálembe, hogy kiűzzék onnan az oszmán törököket.
– Láttuk őket az ablakból. Halálosan fáradtnak tűnnek.
– Így is van, de teljesen biztosak benne, hogy eljutnak
Palesztinába, hisznek abban, hogy ők egy keresztes had, hogy ez
is jele a közelgő világvégének. Tudják, hogy az oszmán törökök
elfoglalták Konstantinápolyt. Ne menjen senki az utcára, vagy ha
muszáj, ne arab ruhát viseljen, mert lehet, hogy megtámadják.
Fogalmam sincs, mit tennének, ha meglátnák úgy.
– Ne arab ruhában menjek? Megtiltják, hogy a saját ruhámat
vegyem fel? Tagadjam meg a népemet?
– Csak addig ne viseljen arab ruhát, amíg a keresztes gyerekek
a faluban vannak. Vegyen fel valamit Isolde ruhái közül.
Ishraq nyíltan rászegezte sötét szemét.
– Hát a bőröm színével mit csináljak?
Luca elpirult.
– Az ön bőre színe páratlanul szép, Isten a tudója, kévés önnél
gyönyörűbb hölgyet hord a hátán a föld, a bőre színe, mint az
édesharmatméz, szeme sötét, mint a legsötétebb éj – mondta Luca
szenvedélyesen. – De nem viselheti a török bugyogóját, a fátylát, a
köpenyét, míg a keresztesek el nem hagyják a várost, vagy mi el
nem hajózunk. Úgy kell öltöznie, ahogy Isoldénak, mint egy
keresztény hölgynek, a saját biztonsága érdekében.
 – Át fog öltözni – vágta el a vitát Isolde. – Ishraq, neked
igazából teljesen mindegy, az én ruhámat is szoktad hordani, meg
a török bugyogódat is. Szükségtelen ragaszkodni a keleties
öltözékedhez.
Lucához fordult.
– Még mindig úgy van, hogy délben indulunk?
– Változott a terv. Mindent meg kell tudnunk ezektől a
gyermekektől, amit csak lehet, jelentést kell küldenünk Rómába.
Peter testvérnek meggyőződése, hogy isteni sugallatra
cselekszenek, és annyi bizonyos, hogy ha eljutnak Jeruzsálembe,
Istennel vagy az Ő segítsége nélkül, mindenképpen nagy
fenyegetést jelentenek az oszmán törököknek.
– Továbbmennek?
– Úgy gondolom, délután indulnak. A falusiak élelmet adnak
nekik meg pénzt, azzal útjukra bocsátják őket. Az itteni plébánia
is ellátta őket élelemmel. Ők pedig eltökéltek, mindenképp
folytatják útjukat. Rendkívüli zarándoklat, boldog vagyok, hogy
találkoztam velük. Ahogyan az a fiú, Johann beszél, a hatása alá
kerül az ember. Tudja, ha nem lenne a megbízatás, én is velük
mennék.
– Gondolja, hogy valóban eljutnak Jeruzsálemig? – érdeklődött
Ishraq.
– Ki gondolta volna, hogy eddig eljutnak? Gyermekek, egy fiút
követnek, akinek sejtelme sincs, merre van Jeruzsálem. Peter
testvér szerint ők is egy jel, és minket azért küldtek, hogy keressük
a jeleket. Én nem vagyok benne olyan biztos, de azt nem
tagadhatom, hogy valamiféle csodának vagyunk tanúi. Egy
egyszerű pásztorfiú Svájc kantonból itt, Itáliában, és Jeruzsálembe
tart. Nem tudok másra gondolni, mint hogy ez már-már
csodaszámba megy.
– De nem biztos benne – vetette fel Ishraq.
Luca vállat vont.
– Azt állítja, a tenger majd kettéválik előttük. El sem tudom
képzelni, hogyan. Az már tényleg csoda lenne, itt és most, de nem
értem, hogyan történhet meg. Bár talán eljutnak gyalog Messináig
és valaki majd ad nekik hajókat.
Többféle módon eljuthatnak Jeruzsálembe száraz lábbal.
Másféle csodák is vannak, ugyanolyan nagyok, mint hogy a
tenger kettéválik.
– Úgy gondolja, ez a fiú odatalál majd Messinába? – kérdezte
Ishraq kételkedve.
Luca morcos képet vágott.
– Az ön vallása más – védekezett. – Tudom, hogy ön nem
hinne ezeknek a zarándokoknak. Azt hinné, hogy bolondok,
akiket egy szélhámos vezet. De ennek a fiúnak, Johannak hatalma
van. Olyan dolgokat tud, amiket csak kinyilatkoztatás révén
tudhatott meg. Azt állítja, Isten szól hozzá, és azt kell hinnem,
igazat mond. Nem beszélve arról, hogy ilyen messzire eljutott!
– Mi is találkozhatunk vele? – tudakolta Isolde.
Luca bólintott.
Délután prédikálni fog. Ha köpönyegbe bújnak és felteszik a
csuklyát is, jöhetnek. Azt hiszem, a fél falu ott lesz, hogy
meghallgassa.

Isolde és Ishraq szürke ruhában, barna köpönyegben lépett ki

a fogadó ajtaján és végigsétált a rakparton. A halászhajók
többsége ki volt kötve, ringatózott a szelíd hullámokon, a
halászok a parton a hálót javítgatták, kötelet tekertek fel, foltozták
a vitorlát. Mikor a férfiak meglátták a két karcsú, köpönyeges
alakot, és kitalálták, hogy a csuklyák csinos arcokat rejtenek,
füttyögtek, kurjongattak utánuk, de a két lány rájuk sem
hederített. Isolde egyszer elpirult és elmosolyodott egy utána
kiáltott bók hallatán, ám Ishraq megvetően elfordította a fejét.
– Ne légy olyan büszke, végül is nem sértegetnek – jegyezte
meg Isolde.
– De nekem ez sértés – felelte Ishraq. – Miből gondolják, hogy
megjegyzéseket tehetnek rám?
Befordultak az egyik sikátorba, ami felvitt a piactérre a
dombon. Elsétáltak a loggiák között keresztbe-kasul kifeszített,
száradó ruhákkal teli kötelek alatt. Néhány idős asszony kiült a
küszöbre, kezük szorgosan járt, ruhát foltoztak vagy csipkét
horgoltak, bólintottak a lányoknak, mikor azok elhaladtak előttük.
De a falu apraja-nagyja már a piactéren tolongott, hogy hallhassa
Johannt.
Isolde és Ishraq elment egy pékség előtt, a pék épp akkor zárta
boltját, aznapra végzett, arcát és haját fehér liszt lepte. A cipész a
szomszédban keresztbe tett lábbal ült az ablakban, ölében a
kaptafán félig kész bőrcipő, ő pedig a gyülekező tömeget bámulta.
A következő boltocska hajófelszerelést árult, a bolt mélyén
halomban állt mindenféle holmi, halászhálótól kezdve parafa
úszókon, halászkéseken, evezővillákon át csavarokig, marékszám,
de voltak ott bödönökben szögek, sótömbök és hordók is. Mellette
a kalapos-női divatárus következett – nem ment neki túl jól, ahogy
a falunak sem –, aztán pedig a szíjgyártó.
A két lány nem sok figyelmet szentelt a boltocskák homályos
mélyének, tekintetüket rabul ejtette a templomlépcsőn arcát
botjához támasztó aranyszőke fiú, aki úgy állt ott, mintha
figyelmesen hallgatna valamit.
 Egyre több ember gyűlt össze, a tömeg csendben, várakozóan
morajlott. Mögötte a templomajtó árnyékában állt Peter testvér,
Luca, Freize és a falusi plébános. Számos halász és szinte minden
asszony és gyermek elment a piactérre, hogy meghallgassa
Jóságos Johann prédikációját, de Isoldénak feltűnt, hogy az
idősebb gyerekek közül sokan hiányoznak. Arra gondolt,
elküldték őket apjukkal a tengerre, esetleg megparancsolták, hogy
maradjanak otthon – nem minden család kockáztatta, hogy a
gyerek hallja Johannt prédikálni. Az anyák közül sokan a hamelni
patkányfogót látták benne, aki elcsalja tőlük a gyermeküket és
soha többet nem látják viszont. Akadt olyan asszony is, aki
gyermektolvajnak nevezte, főleg akinek csak egy gyermeke volt.
A keresztes gyermeksereg úgy-ahogy megreggelizett, halat
kaptak és hozzá kenyeret. A plébános gyűjtött élelmet a hívektől,
a piacozók meg odaadták nekik a maradékot. A szerzetesek több
kosár frissen sütött kenyeret és mézes süteményt küldtek nekik az
apátságból. Ám látszott, hogy volt olyan gyermek, aki éhes
maradt, és sokan közülük valószínűleg még napokig éhesek
lesznek. De arcukon ugyanaz az elragadtatás tükröződött, mint
mikor besétáltak Piccolóba a kapukon át.

Ishraq mindig kiváló érzékkel mérte föl a tömeghangulatot, és

úgy érezte, itt szinte tapintani lehet a gyerekeken uralkodó
szenvedélyes hitet: hinni akarták, hogy Johannt isteni sugallat
vezérli, és meggyőzték magukat, hogy Jeruzsálembe vezeti őket.
– Nem hitről van szó, hanem álmodozásról – suttogta Isolde
fülébe –, két teljesen különböző dolog.
– Azt kérdezitek tőlem, miért menetelünk a messzi-messzi
Jeruzsálembe – szólalt meg váratlanul Johann, minden teketória
nélkül. Nem intette őket csendre, nem kérte a figyelmüket, nem
szólította őket imára. Még csak a hangját sem emelte fel, sem a
tekintetét a földről, sőt, lejét is ugyanúgy elgondolkodva a
botjának támasztotta, a sok száz ember mégis azonnal elhallgatott
és feszülten figyelt. A ciszterciek szürke vászoncsuháját viselő
kerek képű plébános még soha életében nem látott ekkora
tömeget együtt a templomban, lehajtotta a fejét és tekintetét
kicsinyke templomának küszöbére szegezte. Peter testvér kicsit
előrébb lépett, mintha egy szót sem akart volna elmulasztani.

– Megmondom nektek, miért kell olyan messzire mennünk –

folytatta Johann csendben. – Mert menni akarunk. Ennyi az egész.
Mert így döntöttünk. El akarjuk játszani a szerepet, amit a
világvége közeledte ránk osztott. A pogányok elfoglalták a szent
helyeket, a pogányok elfoglalták Konstantinápoly legnagyobb
templomát, és többé már nem mondanak misét a világ
legeslegfontosabb oltárán. Oda kell mennünk, arra a földre, ahol a
gyermek Jézus Krisztus járt, és követnünk kell a lépteit. Mi
leszünk a gyermekek, akik belépnek a mennyei királyságba. Az
Úr ígéretet tett, hogy aki gyermekként járul a színe elé, az
bebocsátást nyer az Ő országába. Mi az Úr gyermekei vagyunk,
engedelmeskedünk hívásának, Ő pedig újra eljön közénk, ahogy
megígérte, ítélni eleveneket és holtakat, öregeket és fiatalokat, és
mind ott leszünk együtt Jeruzsálemben, a gyermekek, akiké Isten
országa. Látjátok?
– Igen – lehelte a tömeg. A zarándok gyerekek azonnal
rávágták a választ a kérdésre, de még az idősebbek, a falubeliek is,
akik sohasem hallották Johannt prédikálni azelőtt, a fiú szavaiból
áradó csendes bizonyosság hatása alá kerültek. – Igen –
válaszolták ők is.
Johann hátravetette a fejét, aranyszőke fürtjei nem takarták el
az arcát. Körbenézett az egybegyűlteken. Lucának hirtelen az a
nyugtalanító érzése támadt, hogy Johann egyenesen őt nézi átható
kék szemével, mintha az ifjú prédikátor a veséjébe látna, mintha
volna számára valami mondanivalója, csak neki.
– Apátok már nincs veletek – fordult a tömeghez ezekkel az
egyszerű szavakkal a fiú.
Luca még csak tizennégy éves volt, mikor a falujukat
megtámadta egy portyázó oszmán török csapat és apjának nyoma
veszett, ezért felkapta a fejét és a gyermeksereg feje felett Isoldéra
nézett, aki öt hónappal azelőtt vesztette el az apját. A lány
sápadtan, feszült figyelemmel hallgatta Johannt.
– Én is érzem a ti bánatotokat – folytatta gyengéden Johann.
Metsző tekintete végigsöpört a tömegen, egy pillanatra
megállapodott Lucán, majd továbbsiklott és megállapodott
Isoldén.
– El sem tudott búcsúzni tőletek – fűzte hozzá együttérzően.
Isolde beharapta ajkát mély, hosszan tartó gyászának említésére,
és a tömegben többen halkan feljajdultak akik elvesztették
apjukat; aki a tenger, betegség vagy a mindennapi élet végzetes
balesetének áldozata lett. Ishraq Isolde mellett állt, megfogta
barátnője kezét, és érezte, hogy remeg.
– Látok egy nagy hatalmú urat sápadtan kiterítve egy
kápolnában, és látom a fiát, aki elfoglalta a helyét – folytatta
Johann. Isolde halálsápadtan hallgatta, ahogy élete történetét
megtudja az egész világ.
– Látok egy lányt, aki vágyódik az apja után, apja pedig hívja a
halálos ágyán, de nem engedik a közelébe, és már késő, a lány
nem hallhatja apja hangját.
Luca fojtott kiáltást hallatott, és Peter testvérhez fordult.
 Én nem meséltem Johannak Isoldéról.
– Én sem.
– Akkor honnan tudja?
– Látok egy magányos ravatalt a kápolnában – folytatta a fiú –,
de senki nem gyászolja az eltávozott férfit. Egy asszony
felzokogott és térdre hullott a tömegben, Isolde szobormereven
állt, hallgatta a fiút, ahogy leírja apja halálát.
– Látom a fiatal lányt, akit elkergetnek otthonról, de ő
hazavágyik. – Isolde Ishraqhoz fordult.
– Rólam beszél.
– Igen, úgy tűnik – válaszolta Ishraq óvatosan. – De mindez
több emberre igaz lehet.
– Látom a lányt, aki nem lehetett apja mellett a halálos ágyán,
akinek a bátyja ellopta örökségét, a lányt, akinek egyetlen vágya
még most is, hogy otthonában újra együtt lehessen apjával –
mondta Johann halk, mégis határozott, meggyőző hangon. – De jó
hírt hozok nektek, igazán jó hírt. Látom ezt a fiatal teremtést,
akinek szívét összetörte a fájdalom, amint hazatér, bizony
mondom nektek. Hazatér és elfoglalja méltó helyét.
Isolde belekapaszkodott Ishraq támaszt nyújtó karjába.
– Azt mondja, hazatérek!
– De még egyebet is látok – folytatta Johann rendületlenül. –
Látok egy fiatalembert, egy fiút. Egy fiatal fiút, akinek apja a
tengerbe veszett. Ó! Látom a fiút a kikötőben, egyre vár, a
látóhatárt kutatja, hátha feltűnik a vitorlája a csónaknak, amely
soha többé nem tért haza.
A tömegben egy fiatal fiú elfojtott zokogása hallatszott, de
körülötte több helyről felhangzott a sírás. Johann igazi látó volt.
Számos ember magára ismert a látomásban. Valaki hangosan Isten
áldásáért könyörgött, hogy könyörüljön egy családon, amelyik
elvesztette a családfőt, egy másik asszonyt, aki csendben sírdogált
tengeren odaveszett apja után, néhányan vigasztalni próbálták.
– Egy forgalmas kikötőben elég könnyű egy ilyen mesével
előállni – suttogta Ishraq Isoldénak, mire amaz nem válaszolt,
csak nézett rá perzselő tekintettel.
– Látok egy fiút, egy kis legényt, aki megtudja, hogy apját
elhurcolták a pogányok. Éjjel jöttek rettenetes gályákon és
elrabolták apját, anyját, minden ingóságukat. És az a fiú tudni
akarja, miért. Tudni akarja, hogyan történt. Élete végéig keresni
fogja a választ.
Freize, aki ott volt Lucával a monostorban, mikor az apát
kihívatta a kápolnából, hogy elmondja, rabszolgakereskedő
oszmán törökök kifosztották a faluját, és szülei eltűntek,
sokatmondóan Lucára pillantott, de csak annyit mondott:
– Furcsa.
– A fiú, aki elvesztette apját, de nem érti, miért, egész életében
a választ fogja keresni – jelentette ki Johann.
Luca szeme az ifjú prédikátorra szegeződött. Mintha róla
beszélt volna, mintha ismerné a legbelsőbb titkait.
– Én tudom a választ – nyugtatta meg Johann a tömeget. A
hangja olyan szépen zengett, mintha félig-meddig már maga is
eksztatikus állapotba került volna. – Én tudni fogom a választ, ha
a legényke azt kérdezi, „Hol az apám?”, „Hol az anyám?”. Nekem
Isten választ ad majd. Most csak annyit mondok, hallani fogod
még apád hangját, és azt is tudom, mit kell tenned, hogy így
legyen.
Aztán Isolde felé nézett, aki az egyformán öltözött falusi
asszonyok közé bújt, fénylő szőke haját pedig teljesen elrejtette a
csuklya.
– Én tudom, mi módon szerezheted vissza az örökséged,
hogyan foglalhatod el a helyed apád székében, ahogyan ő is
kívánta. És elmondom neked, hogyan térhetsz haza.
Isoldéból halk kiáltás tört fel, Lucának úgy kellett visszafognia
magát, hogy ne rohanjon oda hozzá.
– Gyertek velünk – hívta őket Johann halkan. – Gyertek
Jeruzsálembe, ahol a holtak feltámadnak és találkozhattok
apáitokkal. Gyertek velem, gyertek velünk, együtt Jeruzsálembe
megyünk, nem jön el a világvége, apáitok újra áldón fejetekre
teszik majd kezüket, és érezni fogjátok apai szeretetüket.
Isolde nyíltan zokogott, de vele együtt sírt az egybegyűltek
fele. Luca visszanyelte a könnyeit, de még Freize is megdörzsölte
a szemét. Johann a helyi paphoz fordult:
– És most imádkozzunk. Benito atya meggyóntat és imádkozik
velünk. Gyónhatok, atyám?
A plébános mélyen megindulva bólintott, és a templom sötét
belseje felé indult. A tömeg jelentős része letérdelt ott helyben, és
csukott szemmel imádkozott. Isolde térdre hullott a piactér koszos
kövén, Ishraq pedig fölötte állt, mintha meg akarná óvni az
elhangzott kinyilatkoztatástól és a nyomában feltoluló
szomorúságtól. Freize feléjük pillantott, tekintete találkozott
Ishraq magabiztos, sötét tekintetével és megértette, hogy őt magát
is megrázták és összezavarták Johann szavai.
– Olyan dolgokat tud, amiket nem mondtunk el neki – hadarta
Luca súgva Peter testvér fülébe. – Olyan dolgokat tud, amiket
csak isteni sugallatra tudhatott meg. Beszélt rólam, a
gyermekkoromról, pedig én nem mondtam neki semmit
magamról. Beszélt Isolde kisasszonyról, pedig még csak nem is
találkoztak. Ebben a faluban senki nem tud rólunk semmit.
– És például Freize, ő...? – kérdezte Peter testvér gyanakodva.
Freize nemet intett.
– Nem én viszek a kikötő kerítésén kolduló gyerekeknek
reggelit – mondta Freize fölényesen. – És nem vagyok pletykás.
Minden szót hallott, ami köztem meg a fiú között elhangzott. Ha
engem kérdez, elpufogtatott néhány ötletet a levegőbe, aztán látta,
hogy célba talált.
– Eleredtek a könnyeid – vetette ellene Luca kertelés nélkül.
– Olyan dolgokat mondott, amiktől egy kőszikla is sírva
fakadna! – védekezett Freize. – Attól, hogy megríkat, még nem
biztos, hogy próféta.
– Nekem oszmán rablótámadásról beszélt! — tiltakozott Luca.
– Az nem lehetett véletlen. Isoldénak arról beszélni, hogy
elkergették a kastélyból? Kizárt, hogy kósza ötlet, kizárt hogy ilyet
ki tudna találni, vagy tudna ilyesmikről. Isoldéról semmit nem
tudott, a kisasszony nem is találkozott vele. Mégis emlegette apját
a hideg ravatalon, bátyját, aki ellopta az örökségét.
– Én is azt hiszem, hogy a fiún keresztül Isten szavát hulljuk –
szúrta közbe Peter testvér –, de megkérdezem a plébánost is.
Szeretném megtudni, mit mond neki Johann. – Benézett a
templomba és a félhomályban látta, hogy a faragott paraván egyik
oldalán a pap, a másikon Johann térdel, és szőke üstökét lehajtva,
alázattal suttogja, ami meggyónnivalója akadt.
– A gyónás tartalma titok – jegyezte meg Luca. – Nem tartozik
másra, csak Johannra, a papra, no meg Istenre.

Peter testvér bólintott.

– Természetesen. De Benito atya megoszthatja velem a
benyomásait. Amint beszéltem vele, elküldöm Rómába a jelentést.
Akár látnok a fiú, akár szélhámos, véleményem szerint a
Nagymester mindenképp előre akarja majd mozdítani ezt az
ügyet. Lehet, hogy rendkívüli jelentőségű. A nép körében
kezdeményezett keresztes hadjárat olyan, mint egy felkelés. Jóval
elsöprőbb lehet, mint mikor a földesurak besorozzák a
parasztokat, mert háború van. Pontosan ez az, amit a pápa
szeretett volna, de nem felelt a hívásra senki. Ez itt mindent
megváltoztathat. Ha Johann végigmegy Itálián, ezrek
csatlakozhatnak hozzá. Most, hogy láttam prédikálni, már tudom,
mire képes. Képes összegyűjteni a hit hadseregét.
Megállíthatatlan. A Nagymester majd élelmet és hajókat ad nekik,
hogy eljussanak a Szentföldre. Védelmet, fegyveres kíséretet akar
majd biztosítani nekik.
– És beszélt az apákról – tűnődött Luca, elengedve a füle
mellett Peter testvér vízióját egy újabb, feltartóztathatatlan
keresztes hadjáratról. — Beszélt rólam és apámról, Isoldéról és az
apjáról, nem csak úgy általában az apákról. Nem mindennapi
prédikációt tartott. Beszélt Isoldéról, beszélt rólam. Olyan
dolgokat mondott, amikről nem tudhat, csak ha tényleg isteni
kinyilatkoztatásban volt része.
– Valóban hatásos – ismerte el Peter testvér. – Talán tényleg
valódi próféta. Annyi biztos, hogy aranyszájú szónok,
megfigyelte, milyen áhítattal hallgatja a tömeg?
Luca átvágott az imádkozókon Isoldéhoz. A lány a földön
térdelt, Ishraq mellette állt. Mikor a lány keresztet vetett és
felnézett, a fiatalember kezét nyújtotta és felsegítette.

– Olyan volt, mintha rólam beszélt volna, meg arról, ahogyan

elvesztettem apámat – közölte szűkszavúan.
– Én biztos vagyok benne, hogy rólam beszélt – válaszolta
Isolde. – Sőt, hozzám beszélt. Olyan dolgokat mondott, amit csak
az tudhat, aki ott volt a kastélyban, vagy Isten sugallta neki, mit
mondjon. Valóban hallja Isten szavát.
– Hisz neki?
A lány bólintott.
– Igen. Hinnem kell neki. Kizárt, hogy véletlenül hibázott rá
mindenre. Ahhoz túl sok részlet a helyén volt, túlságosan pontos
képet festett.
Luca a karját nyújtotta, Isolde pedig elfogadta, és kart karba
öltve sétáltak le a keskeny lépcsőkön, vissza a rakpartra, a
fogadóba. Freize és Ishraq kétkedve, némaságba burkolózva
követte őket. A sort a vörös kiscica zárta, vígan ugrándozott
Freize nyomában.
– Nem láttam, hogy sírt volna – törte meg Freize a csöndet.
– Nem vagyok sírós fajta – felelte Ishraq.
– Én bezzeg sírok, akár egy gyerek – vallotta be Freize. A
hatása alá kerültem. De nem tudom, mit gondoljak.
– Akárhol előállhatott volna hasonló történetekkel – jelentette
ki Ishraq határozottan. – Akármelyik kikötőben találunk nőket,
akik elvesztették apjukat. Sőt, a legtöbb faluban élnek olyanok,
akiket kiforgattak az örökségükből.
– Nem hiszi, hogy isteni sugallatra cselekszik?
Ishraq kurtán felnevetett, aztán megkockáztatta, hogy
kimondja, amit gondol.
– Abban sem vagyok biztos, hogy Isten létezik-e.
Freize elmosolyodott.
– Szóval akkor tényleg pogány?
– Anyám muszlimnak nevelt, de keresztények között nőttem
fel. Isolde apja, Lucretili ura abban a szellemben nevelt, hogy
tudós legyek és mindent kétkedve fogadjuk Nem tudom, van-e
egyáltalán olyasmi, amit elfogadok, mint bizonyosat.
Pár lépéssel előttük Isolde és Luca halkan beszélgetett.
– Jobban hiányzik apám, mint gondoltam – ismerte be Luca. –
Édesanyám pedig... – Nem folytatta. – Az a legszörnyűbb, hogy
nem lehet biztosat tudni. Nem tudom, mi történt, mikor elrabolták
őket, és még mindig nem tudom, életben vannak-e vagy sem.
– Ők küldték önt a monostorba? – kérdezte Isolde.
– Meg voltak róla győződve, hogy különleges képességeim
vannak, és esélyt akartak adni, hogy több lehessen belőlem, mint
egyszerű földműves. Volt földjük és elég jól megéltünk belőle, de
ha haláluk után rám száll, akkor semmi mást nem ismerek meg
egész életemben, mint az otthonomat körülvevő hegyeket és az
időjárást. Haláluk után másra nem lett volna lehetőségem, mint
megművelni a földet, hogy aztán mikor eljön az ideje,
továbbadjam az én fiamnak. Azt akarták, hogy tanuljak. Azt
akarták, hogy magas egyházi tisztséget szerezzek. Anyám szerint
istenadta tehetségem van, apámnak meg egyszerűen csak feltűnt,
hogy hamarabb megértem a számítást, mint a kereskedők, és első
hallásra ragadnak rám a nyelvek. Úgy döntött, taníttatni kell
engem. Azt mondta, tartoznak ennyivel maguknak, hogy nekem
lehetőséget teremtenek.
– De viszontlátta még őket azután, hogy beadták a
monostorba?
– Persze, áldja meg őket az Isten, reggelente többnyire eljöttek
az apátsági templomba, vasárnap kétszer is. Láttam, ahogy ott
állnak hátul, tekintetük engem keres, mikor még kóristafiú
voltam, túl kicsi, és nem látszottam ki a padok mögül. Fel kellett
állnom a térdeplőre, hogy felfedezzem őket a gyülekezetben.
Anyám havonta egyszer meglátogatott és mindig hozott nekem
valamit otthonról, vagy egy szál levendulát, vagy két tojást,
valamit. Tudom, mennyire hiányoztam neki, én voltam az
egyetlen gyermeke. És Isten a megmondhatója, ő mennyire
hiányzott nekem.
– Az édesanyja nem akarta önt otthon maga mellett tartani
apja akarata ellenére? – kérdezte Isolde, és közben arra gondolt,
milyen tündéri kisfiú lehetett Luca.
Luca nem felelt azonnal.
– Volt még valami – ismerte be. – Volt még egy oka, amiért
beadtak a papokhoz. Tudja, ők már elég idősek voltak, amikor én
születtem. Hosszú éveken át imádkoztak Istenhez
gyermekáldásért, így aztán a faluban a legtöbb ember nagyon
meglepődött, mikor Isten mégis meghallgatta őket.
– Meglepődött? – kérdezte hitetlenkedve Isolde. Megcsúszott
egy pillanatra a nedves köveken, elvesztette az egyensúlyát és
Luca elkapta. Egy másodpercre összerezzentek a másik
érintésétől, aztán folytatták útjukat, hosszú léptekkel, könnyedén
lépést tartva egymással.
– Az igazat megvallva, nem csak meglepődtek, sokkal
rosszabb volt – vallotta be Luca. – Nem szeretek beszélni róla.
Nem volt könnyű a helyzetünk. A faluban elterjedt, hogy
alakváltó vagyok, nem a szüleim nemzettek, hanem úgy
szereztek. Az emberek azt beszélték, a küszöbön találtak rám,
vagy talán az erdőben. Azt beszélték, hogy lid... – képtelen volt
kimondani. – Hogy lid...
– Hogy lidércporonty? – Isolde lehalkította a hangját, látva a
fiatalember fájdalmát, zavarát.
Luca bólintott, mintha valami szörnyűséget vallana be.
 – Nincs ezen semmi szégyellnivaló – mondta bátran a lány. –
Az emberek rengeteg bolondságot beszélnek, az egyszerűbb
emberek pedig hajlamosak inkább mágiában, mint valami
hétköznapi magyarázatban hinni.
– Megbélyegeztek minket – folytatta Luca. – Van a házunk
mellett, a földünkön egy erdő, amit elneveztek „lidércek erdejé”-
nek. Azt beszélték, anyám kétségbeesésében, hogy nincs gyereke,
bement ebbe az erdőbe és egy lidércfejedelemmel hált. Azt
mondták, amikor megszülettem, anyám azt hazudta apámnak,
hogy az ő fia vagyok. Aztán mikor valamennyire megnőttem és
kiderült, hogy jól számolok és szempillantás alatt meg tudok
tanulni egy nyelvet, azt terjesztették, hogy íme, itt a bizonyíték,
mert okosabb vagyok, mint a többi halandó.
Isolde arcára kiült a sajnálat, ahogy a szép arcú fiatalemberhez
fordult.
– Az emberek olyan gonoszak tudnak lenni. Azt beszélték
önről, hogy lidércporonty?
Luca elfordította a fejét és bólintott.
– Így aztán a szülei a monostorba küldték? Pusztán azért, mert
olyan okos? Mert tehetséges? Mert olyan szép?
– Akkoriban úgy gondoltam, átok ez, nem ajándék. Esténként
apám a tűz mellett üldögélt, én meg ott álltam mellette. Átölelt, a
zsebéből különböző pénzérméket vett elő, és kérte, számoljam ki,
mennyi, ha elkölti a felét, a harmadát, vagy ha a felét kölcsönadja
kamatra és keres rajta tizenöt százalékot, ámde a másik felét
elveszti... És mindig helyes választ adtam. Egyszerűen csak
megjelent előttem a helyes megoldás, mintha odaírták volna a
levegőbe, láttam a színes, csillogó számokat magam előtt, és apám
megpuszilta a homlokom és azt mondta „drága, okos fiam”, "én
okos fiam" és anyám mindig azt felelte "a te fiad", mintha ezt
apám előtt ismételgetni kellett volna, hogy elhiggye. Aztán
egyszer nyáron idegenek érkeztek a faluba, vándorcigányok. A
többi falusi gyerekkel én is odamentem bámészkodni, és
hallottam, ahogy beszélgetnek. A gyerekek kinevették a
vándorokat, és valaki kővel dobta meg őket. De az egyik cigány
észrevette, hogy bámulom és mondott nekem valamit, én pedig
válaszoltam. Azonnal megtanultam a nyelvüket, abban a
pillanatban, hogy meghallottam. Az volt az utolsó csepp a
pohárban. Másnap reggelre a házunkat körbeszórták sóval, és az
északi, déli, keleti, nyugati oldalra tettek egy-egy lópatkót.
– Sóval?
– A lidérc nem tud átmenni a són és a vason. Azt hitték, így
benn tartanak a házban. Ez eldöntötte a dolgot. A szüleim attól
féltek, hogy odabenn megkötöznek, rám gyújtják a házat, én meg
benn égek. – Vállat vont. – Megtörténik az ilyesmi. Az emberek
rettegnek attól, amit nem ismernek. Nem mintha apámat nem
tisztelték volna. De nekem nem volt a falubeli gyerekek között
barátom, valahogy más voltam, nem tudtam velük játszani,
beszélgetni. A napnál is világosabb volt, hogy kilógok közülük.
Anyámék úgy gondolták, veszélyes lenne a faluban maradnom, és
hogy biztonságban legyek, a monostorba küldtek.
– És onnan nem lógott ki? – kérdezte Isolde. Közben felidézte,
őt mennyire kiközösítették az apácák, és ha Ishraq, a másik
kívülálló nem lett volna mellette, milyen magányosnak érezte
volna magát.
Luca nemet intett.
– Freize megkedvelt – mondta mosolyogva. – Ő volt az
egyetlen barátom. A konyhán dolgozott, ha nem látták, mindig
ennivalóval tömött. Aztán amint megtanítottak írni, olvasni és
számolni, elkezdtem kérdezősködni.
– Kérdezősködni?
A fiatalember megint vállat vont.
– Nem tudtam türtőztetni magam, válaszokat akartam. De
kiderült, hogy amiket kérdezek, eretnekségnek minősülnek.
– Aztán a török kalózok elrabolták a szüleit? – érdeklődött
halkan Isolde.
Luca felsóhajtott, mintha még mindig képtelen lenne
rágondolni.
– Tudja, már négy éve is van, hogy megtörtént, mégis minden
áldott nap gondolok rájuk... Meg kell tudnom, túlélték-e a
rajtaütést. Ha pedig életben vannak, ki kell őket szabadítanom.
Mindent megtettek értem. Találkozni szeretnék velük újra. Ha
pedig már elkéstem és nem élnek, meg kell adnom nekik
halálukban a tiszteletet, és rendesen el kell temetnem őket. Ha úgy
lesz, ahogy Johann mondja, és Jeruzsálemben feltámadnak
halottaikból, vele kell mennem. Olyan ez, mint egy szent
kötelesség.
Isolde arcát meleg rózsaszín pír öntötte el.
– Csak nem arra gondol, hogy Jeruzsálembe utazik?
Luca vonakodva, de bólintott.
– Egyrészt úgy érzem, teljesítenem kell a megbízatásomat. A
Nagymester parancsolta, a pápa pedig felhatalmazott, még alig
kezdtem bele... másrészt viszont, ha megkaphatnám rendünk
Nagymesterétől az engedélyt, úgy érzem, mennem kellene. Úgy
érzem, Johann hozzám beszélt, megszólított engem, és megígérte,
hogy találkozni fogok a szüleimmel. Ennél nemesebb küldetést
keresve sem találhatnék, mielőtt eljön a világvége. Vagy abban a
percben, mikor eljön.
Közben megérkeztek a rakpartra és bekanyarodtak a fogadó
felé, de lelassították lépteiket, hogy húzzák az időt.
– Úgy döntöttem, én is megyek – mondta Isolde izgatottan. –
Azok után, amit ma hallottam, nem megyek a Magyar
Királyságba. Apám halála mint eleven seb él bennem. Rettenetes
érzés. Minden reggel, amikor felébredek, azt képzelem,
Lucretiliben vagyok a hálószobámban, és apám ott van velem. És
minden reggel emlékeztetnem kell magam, hogy apám halott,
elvesztettem az otthonom és magam is félig-meddig elveszett
vagyok a világban. Bárcsak láthatnám még egyszer! Csak
egyetlenegyszer! A világ végére is elzarándokolnék érte.
– Tényleg úgy gondolja, hogy Jeruzsálemben majd találkozik
vele? Hisz abban, amit Johann prédikált?
– Amíg beszélt, elhittem, amit mond, de most, hogy így
rákérdez, természetesen már nem vagyok benne olyan biztos.

Elhallgatott és megálltak egymás mellett. A lány keze a

fiatalember karján nyugodott, a fejük felett sirályok rikoltoztak,
mellettük lehorgonyzott hajók ringatóztak a vízen. A sápadt hold
felkelt a téli szürkületben és ezüst hidat vert a hullámokon.
– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik az egész. Mégis, ön azért
jött, mert a szentatyának meggyőződése, hogy közeleg a
világvége, és megbízta önt a jelek keresésével. Maga a pápa is úgy
gondolja, hogy bármelyik nap eljöhet a végítélet. Azt
mindannyian tudjuk, hogy a halottak Ítéletnapon feltámadnak... –
Ezen elgondolkozott, kezét egyszerű ruhájának kivágásához
emelte, mintha ki akarná tapintani szíve dobogását. Aztán úgy
tűnt, az egyenletes szívdobbanásokból bátorságot merített.
– Miért ne lehetne igaz, amit Johann prédikál? Azt hiszem,
látomása lehetett. Ez egy égi jel. Annak kell lennie. Elmegyek
Jeruzsálembe és imádkozom, hogy újra lássam halottaiból
feltámadt apámat, és hogy megbocsásson nekem, amiért
cserbenhagytam. Ő pedig megmondja majd nekem, hogyan
szerezhetem vissza az otthonom.
Lucát megindította a lány szomorúsága, kinyújtotta a karját és
a vállára tette a kezét. Aztán felbátorodott, és a lány finoman
formált állát ujjai közé fogta. Érezte, ahogy a lány megremeg az
érintéstől. Isolde egy pillanatig meg sem moccant, aztán mormolt
valami érthetetlent és hátrébb lépett.
– Miért gondolja, hogy cserbenhagyta? – kérdezte Luca
csendesen.
– Mikoron apám haldoklott, a bátyám azt mondta, ne menjek
be hozzá, mert apám nem akarja, hogy lássam a szenvedését és
kétségbeesését. Hittem bátyámnak, a kápolnában imádkoztam,
apám mellett pedig senki nem volt, amikor haldoklott. Aztán
rájöttem, a bátyám hazudott és ellopta az örökségem. Megijedtem,
hogy talán apámnak is hazudott velem kapcsolatban. Talán apám
hívott engem a halálos ágyán, de a bátyám azt mondta neki, én
nem vagyok hajlandó elköszönni tőle. Elviselhetetlen gondolat.
Elcsuklott a hangja, a sírás fojtogatta. Megköszörülte a torkát.
– Miért bízott a bátyjában? Miért nem szegült ellene azonnal?
Isolde lebiggyesztette gyönyörű ajkát.

– Várkisasszonynak neveltek – mondta keserűen. – Egy hölgy

felette áll a hazugságnak és a csalásnak, becsületes és meg lehet
bízni a szavában. Egy hölgy tisztességben éli le életét a világban,
és bízik benne, hogy a lovagok is így élnek. Azt hittem, a bátyám
becsületes férfi, egy nagyszerű ember fia, akit ugyanolyan
tisztességesnek neveltek, mint amilyen apánk volt. Csak nagy
sokára szembesültem vele, hogy tolvaj. Csak nagy sokára értettem
meg, hogy kezembe kell vennem a sorsomat, nekem kell
megtalálom az utamat. Az ő becsületében nem bízhattam. Alig
vártam, hogy valaki megmentsen.
Újra elindultak a fogadó irányába, Isolde keze Luca karján,
egyszerre léptek.
– Tényleg hisz benne, hogy apja feltámad a sírból? – kérdezte
Luca kíváncsian.
– Nem tudom, előfordulhat-e ilyesmi, de most úgy érzem,
igen. Hogyan lehetséges, hogy Johann rám nézett és pontosan
leírta apámat? Honnan tudhatna a hideg ravatalról a kápolnában,
ha Isten nem mutatta meg neki apám ravatalát a mi hűvös
kápolnánkban? Mások számára ismeretlen dolgokról tud, olyan
dolgokról, amiket mi nem láthatunk.
Megálltak a nyitott ajtóban, nem húzhatták tovább a sétát, és
Luca a lány mindkét kezét kezébe fogta.
– Különös, hogy mindketten árvák vagyunk – mondta. Isolde
felpillantott rá, enyhén elpirult.
– Úgy érzem, meg kell vigasztalnom önt – suttogta.
Luca nagy levegőt vett.
– Nekem pedig önt.
Csak álltak kézen fogva. Ishraq és Freize nem ment közelebb, a
rakparton várakoztak, figyelték őket.
– Tudna a barátjának tekinteni engem? – kérdezte Luca
nagyon-nagyon halkan.
A lány habozás nélkül felelt.
– Mindketten egyedül vagyunk a világban. Szeretnék egy
barátot, aki mellettem van, mint apám, türelmes és hűséges, mint
ő.
 – Én is szeretnék egy barátot, akire büszke lehetek — suttogta
Luca. – Valószínűleg sohasem fogom tudni anyámnak bemutatni
önt. Valószínűleg már több éve halott. De jólesik arra gondolni,
hogy ha bemutattam volna, anyám megkedvelte volna önt... –
Hirtelen elhallgatott, eszébe jutott a fogadalma. Isolde érezte,
ahogy szinte kiszakítja kezét a puha meleg kézfogásból.
– Természetesen másra, mint barátságra nem gondolhatok.
Jelenleg papnövendék vagyok, szerzetes lesz belőlem, aki
tisztasági fogadalmat tesz.
– Még csak növendék, nem szentelték pappá – felelte Isolde
csendesen.
Luca nem tudta eldönteni, vajon a lány kísértésbe akarja-e
vinni.
– Így van, még nem szenteltek pappá, még nem tettem
fogadalmat – erősítette meg. – Szándékomban állt belépni a
rendbe, de az még azelőtt volt, hogy... azelőtt, hogy... – Nem
folytatta, nehogy elragadtassa magát és kimondja: „Azelőtt volt,
hogy találkoztunk.”
A templomnál egybegyűlt tömeg lassan szétoszlott, az
emberek Johann szavain tűnődtek, és hogy mit jelenthet mindez.
Ezalatt Peter testvér türelmesen várta, hogy Johann befejezze a
gyónást Benito atyánál. Nem telt bele sok idő, a fiú felállt,
keresztet vetett, tiszteletteljesen meghajolt plébános felé, majd
átvágott a templomon és letérdelt a szentély lépcsőjén, fejét a
díszesen faragott, a szentmise misztériumát a gyülekezet elől
elzáró szentélyrekeszőnek támasztotta, és csendben imádkozni
kezdett. A felszentelt papon kívül más nem közelíthette meg az
oltárt akkoriban.
Mögötte, a templomban csend honolt. Peter testvér gyorsan
körülnézett. Mivel rajta kívül egy lélek sem volt a főhajóban,
átvágott a boltívek alatt és bement a gyóntatófülkébe. A rács
másik oldalán a plébános csendben várta, hogy megszólaljon.
– Benito atya, tanácsért fordulok önhöz ebben az ügyben
közölte bizalmasan Peter testvér, és bár imára kulcsolta a kezét,
nyilvánvalóan esze ágában sem volt gyónni.
A pap a rózsafüzért morzsolgatta, imádkozott, de a keze
reszketett. Alig emelte fel a fejét.
– Sajnos nem segíthetek.
– Az ügy elsőrendű fontossággal bír.
– Egyetértek. Rendkívüli jelentőségű eset, ennél nagyobb
jelentőségű üggyel még nem találkoztam.
– Meg kell kérdeznem önt...
A plébános összeszedte magát és hátradőlt.
– Ó, hát tudni szeretné, hogy valóban isteni sugallatra
cselekszik-e – találta ki Peter testvér szándékát.
– Tudnom kell. Itt most nem arról van szó, hogy egy pásztorfiú,
akinek van úgy fél tucat követője, felhívta magára a figyelmemet.
A gyermeksereg minden eddiginél hatalmasabb keresztes
hadjárattá nőheti ki magát. Ha eljutnak a Szentföldre, az mindent
megváltoztathat. – Tájékoztatnom kell a Nagymestert, a pápa
tanácsadóját, hogy valódi keresztesekkel van-e dolgunk. Most
azonnal meg kell tudnom, hogy a fiú szélhámos-e, hogy
előkészületeket tehessünk. Ha pedig igazi próféta, az ügy még
fontosabb, meg kell tudnunk róla, amit csak lehet. Épp most gyónt
önnek, ezért a véleménye óriási jelentőséggel bír.
A falusi plébános a rácson keresztül ránézett a fontos tisztséget
betöltő római szerzetesre.
– Édes fiam, hidd el, nem segíthetek.
 – Az anyaszentegyház jövője forog kockán. Megparancsolom,
hogy beszéljen!
De a pap harmadszorra is csak ugyanazt válaszolta.
– Nem tudok segíteni.
– Benito atya, nem akarom tudni a részleteket, nem kell
megszegnie a gyónási titoktartást. Csak annyit mondjon: olyan
bűnöket gyónt-e meg, mint más halandó fiúk? Mert, ha
ugyanolyan bűnöket követ el, mint akármelyik ostoba,
iskolázatlan gyerek, aki jó érzékkel szól a tömeghez, akkor nem
más, mint csaló, aki nagy fába vágta a fejszéjét és eszerint fogunk
vele bánni. Minden évben tucatjával akadnak hozzá hasonlók, és
mi az egyház javára és Isten dicsőségére intézzük a dolgukat.
Segítsen nekem, hogy el tudjuk dönteni, mihez kezdjünk a fiúval.
A pap néhány pillanatra elgondolkodott.
– Nem, félreért. Én szeretnék segíteni, csak nem tudok. Úgy
értem, nincs mit mondanom. Semmit nem mondott.
– Nem volt hajlandó gyónni? – kérdezte Peter testvér
hitetlenkedve amiatt, hogy Johann engedetlen volt, aztán gyorsan
hozzátette: – Értem, éppen ellenkezőleg, nem volt mit gyónnia.
A pap megint felnézett és tekintete találkozott Peter testvér
döbbent tekintetével.
– Pontosan. Nem török meg gyónási titkot, mert nem volt
gyónás. Nem tudok mit mondani. Nincs az égvilágon semmi,
amiről be tudnék számolni, a fiúnak nincsenek bűnös titkai.
Johann jött, letérdelt és gyónt, de nem volt sok mondanivalója.
Bűntelen életet él. Nem is róttam ki rá penitenciát, mert nincs
miért vezekeljen.
– Nincs bűntelen ember – jelentette ki tompa hangon Peter
testvér.
 A pap vállat vont.
– Kikérdeztem, és semmi bűnt nem találtam.
– Kevélység – vetette fel Peter testvér, ahogy felidézte
magában, hogyan hallgatta több száz ember Johann prédikációját,
és elképzelte, ő hogyan érezné magát, ha így tudna szónokolni és
más embereket meggyőzni, hogy hagyják el otthonukat, és
gyalogszerrel induljanak el a Szentföldre. – Prófétának képzeli
magát, Isten eszközének – mondta ki végül, mert ott hirtelen arra
jutott, ezt érezheti a fiú.
– Nem különösebben büszke – felelte a pap. – Kérdezgettem,
hátha elárulja magát, de nem. Úgy gondolja, ő nem csinált
semmit. Nincs benne kevélység, pedig százak követik. Azt
mondja, Isten vezeti őket, ő csak megy velük.
– Mohóság – mondta Peter testvér, mert eszébe jutott, milyen
jóízűen falatozott Johann reggel.
– Böjtöl vagy eszik, ahogy Isten parancsolja neki, attól függően,
gondoskodik-e Isten élelemről vagy sem. Gyakran böjtöl, mert
úgy gondolja, Isten azt várja tőle, hogy a szegényekkel együtt
nélkülözzön. Többnyire éhes, mert általában alig van mit enniük,
és azt a keveset, ami jut, elosztják. Nem lep meg, hogy reggelinél
rengeteget evett.
Az ő gondolatmenete szerint Isten gondoskodott számára
élelemről, neki pedig kötelessége volt elfogyasztani. Mondott
asztali áldást?
– Mondott.
– Megköszönte a vendéglátást?
– Megköszönte – ismerte el Peter testvér vonakodva.
– Akkor mit vár még tőle?
Peter testvér vállat vont.
 – Ha Isten azt parancsolja neki, hogy egyen, eszik. Ha Isten azt
parancsolja neki, hogy szomjazzon, szomjazik. Aztán Isten feloldja
a parancsot és hagyja, hadd munkálkodjon az Ő akarata szerint.
– Kényszeríti a gyermekeket valamivel, hogy vele menjenek?
Elhívja őket szüleik mellől, amikor otthon kellene maradniuk?
Nevezhetjük tolvajnak? Irigyelte-e azokat a gyermekeket, akik
követik?
– Azt mondja, ő Isten akaratának eszköze. Kérdeztem a
gyermekekről. Azt mondja, mikor az Úr megszólította, elveszítette
bűneit, és ő nem ember, hanem csupán eszköz. Azt mondja, benne
csupán Isten akarata lakik, emberi bűnök nem. Erre többször
rákérdeztem és határozottan felelt. Engem meggyőzött. Azt
hiszem, lehet, hogy épp egy szent alakul a szemünk előtt.
Évtizedek óta gyóntatok, mégsem beszéltem még soha életemben
olyan fiúval, aki, mikor megnyílt előttem, makulátlan volt. Meg
sem fordult a fejemben, hogy ilyesmi velem valaha megtörténik.
Valóra váltja egy pap legmerészebb álmait.
– Bujaság? – vetette fel Peter testvér, hiszen mégiscsak fiatal
fiúról volt szó.
– Azt mondja, tiszta, és én hiszek neki.
Peter testvérrel forgott a világ.
– Teljességgel lehetetlen. Egy feddhetetlen életű fiatal fiú?
Ártatlan gyermek?
– Testvérem az Úrban, én hiszek neki, hiszek benne. Ha
megengedi, és a püspök úr elenged, vele megyek.
– Ön vele akar menni?
– Igen, tudom, hogy nevetségesnek tűnik. Én, az
elkényelmesedett, hízásnak indult, lusta falusi plébános, akinek
más gondja nincs, mint csendben vezetni a parókiát. De ez a fiú
biztos benne, hogy közeledik a világvége. Beszélt nekem a
jelekről. És ugyanazt mondja, ami a Bibliában meg van írva. Nem
betanították neki, hogy mit mondjon, hanem látomásai voltak. Azt
állítja, csak akkor reménykedhetünk a megváltásban, ha
Jeruzsálembe megyünk. Meggyőződésem, hogy Isten felfedte
Johannák a világvége eljövetelét. Lakatot teszek a házamra és
elmegyek a gyermeksereggel Jeruzsálembe, ha engedik. Ez a
leghőbb vágyam, semmi más nem érdekel.
Peter testvér zúgó fejjel állt fel.
– El kell küldenem a jelentést – krákogta.
– Írja meg – kérte a plébános – írja meg nekik ott Rómában,
hogy itt és most a szemünk előtt bontakozik ki a csoda.
Ebben a kis faluban, a mi rövidlátó, együgyű szemünk előtt.
Hálát adok az Úrnak, hogy én is tanúja lehetek. Hálát adok az
Úrnak, hogy Jóságos Johann eljött ide közénk, e vétkekkel terhes
házba, és elvezet majd engem Jeruzsálembe.

Peter testvér és Luca együtt írta meg a jelentést, míg Freize

sebtében kerített egy istállófiút, aki hajlandó volt megtenni a
hosszú utat Avezzanóig és vissza.
– A régi római úton menj – magyarázta a fiúnak Freize az
ebédlőben, miután odahívták, hogy a rendkívüli fontosságú
levelet átvegye. – Jól látszik, el sem lehet téveszteni. Amikor
megérkezel, menj a Szent Pál-templomba és keresd a plébánost,
aki József atya néven mutatkozik majd be. Neki add a levelet, ő
pedig továbbküldi.
Luca nézte, ahogy Peter testvér kétrét hajtja a levelet, és
meggyújt egy gyertyát a kandallóban pattogó tűzben. Aztán apró
leveleződobozából elővett egy rúd pecsétviaszt, a gyertya lángjába
tartotta, és három helyen skarlátvörös pöttyöt ejtett az összehajtott
papírra. Míg a viasz még meleg volt és puha, elővette a nyakában
egy zsinóron lógó pecsétgyűrűjét és belenyomta. Luca jól látta,
hogy a pecsét ugyanazt a jelet ábrázolja, mint ami annak az
embernek a karjára volt tetoválva, aki felvette őt a titkos rendbe:
egy saját farkába harapó sárkány.
– Aztán ott vársz – utasította Peter testvér a fiút, aki olyan
elkerekedett szemmel bámulta az előkészületeket, ahogyan egy
egyszerű ember nézheti egy alkimista ténykedését aranycsinálás
közben. – Várakozol aznap éjjel és a következő napon is. A
parókián maradsz, ott kapsz szállást és ennivalót. Aztán este
visszamész a templomba, megkeresed József atyát, ő átad majd
neked egy levelet, amit elhozol ide nekem. Átveszed, elrakod és
sértetlenül, bontatlanul elhozod ide nekem, megértetted?
– A fiú nem tud olvasni – vágott közbe Freize –, úgyhogy
amiatt, hogy elolvassa, nem kell aggódnia. Mi szolgák tudatlanok
vagyunk. Nem fogja elolvasni a titkait, álmodni sem merne arról,
hogy feltöri a pecsétet. De azt tökéletesen érti, amit mond,
értelmes fiú.
Peter testvér vonakodva átnyújtotta a levelet Lucának, de
csupán egy pillantást vetett a pecsétekre, aztán odaadta az
istállófiúnak. A fiú homlokához érintette a keze fejét, valamiféle
fura tisztelgésképpen, majd elindult.
– Az mit jelent? – kérdezte Luca. – Mit jelent az a sárkányos
pecsét? Láttam a tetoválást annak az embernek a karján, aki felvett
a rendbe.
– Annak a rendnek a jelképe, amit ön a Sötétség Rendje néven
ismer – felelte halkan Peter testvér. Megvárta, míg Freize is
kimegy a szobából, aztán a válláig feltűrte ujjasát a karján. A
felkarjára ugyanaz a rajz volt tetoválva, noha már kissé megfakult.
Látta Luca arcán a megdöbbenést.
– Olyan régóta viselem, hogy megfakult – mesélte. – Fiatalabb
voltam, mint ön, mikor beléptem a Rendbe. Testemet, lelkemet a
Rendnek ajánlottam. Szinte még kisfiú voltam, mikor
felesküdtem.
– Tőlem senki nem kérdezte még, hogy rám tetoválhatják-e a
jelet – mondta Luca feszengve. – Nem is tudom, belegyeznék-e.
– Ön még csak inkvizítortanonc. Ha már elég ügyet kivizsgált
sikeresen, ha már eleget tanult, mikor már eléggé bölcs és
tapasztalt, talán akkor meghívják, hogy csatlakozzon a Rendhez.
– Kicsoda? Ki az, aki meghív?
Peter testvér elmosolyodott.
– Ez egy titkos rend. Még én sem tudom, rajtam kívül kik a
tagjai. Én a Nagymesternek jelentek, ő pedig a pápának. Ismerem
önt és két másik inkvizítort, akiknek szolgáltam. De senki mást
nem ismerek. Járjuk a világot, keressük az Isten vagy a Sátán
megnyilvánulására utaló jeleket, figyelmeztetjük az embereket,
hogy közeleg a világvége.
– Csak védekezünk, vagy olykor-olykor támadunk is? –
kérdezte Luca ravaszul.
– Azt tesszük, amit parancsolnak nekünk. – Peter testvér nem
sétált bele a csapdába. – Akár védekezünk, akár támadunk, a
Rendnek tartozunk engedelmességgel.
– Az az ember, akit Nagymesternek hív, ő vitetett engem a
monostorból az Angyalvárba, ő vallatott, aztán ő adta a
megbízást, hogy kiképezzen?
– Ő.
– Ő a Rend vezetője?
– Úgy van.
 – Tudja a nevét?
Peter testvér nem felelt, hanem válaszul elővette
írómappájából a már megcímzett, de még üres papírlapokat, és
megmutatta neki. Mindre csupán annyi volt írva: Sürgős, alatta
pedig ott díszelgett a sárkány.

– Neve nincs?
– Nincs.
– A címzettnek nincs neve, a levél mégis eljut hozzá? Csak
ennyi kell hozzá? A sárkányos pecséten kívül nem kell sem név,
sem más?

– Ha a fiú odaadja a levelet Avezzanóban József atyának ő

majd továbbítja neki.
– Ez a József atya, az avezzanói Szent Pál-templom plébánosa,
ő is tagja a Rendnek?
– Nem Józsefnek hívják, és nem ő az avezzanói plébános.
Egyebekben igen, ha a fiú odaadja neki a levelet, ő kinyitja, látja
majd a sárkányos jelet, és továbbítja a Nagymesternek. Ez teljesen
bizonyos, hiszen egyikünk sem kockáztatná meg, hogy nem
kézbesít egy jelentést. Nem tudhatjuk, mennyire fontos, lehet,
hogy pontosan a tartalma tudósít a világvégéről.
 – Eszerint, ha az Avezzano nevű városban van egy ember,
akinek a neve nem József, de ismeri a sárkány jelét és tudja, hova
kell eljuttatni a levelet, számos ugyanilyen ember lehet még Itália-
szerte, aki a Rendnek szolgál.
– Így van – ismerte el Peter testvér.
– Meg Frankhonban, Spanyolhonban, az egész keresztény
világban?
– Én nem ismerek közülük túl sokat – felelte óvatosan Peter
testvér. – Csak azokról tudok, akiken keresztül eljuttathatom a
jelentést a Nagymesternek. Ugyanők továbbítják a Nagymester
parancsait nekem. Valahányszor elhagyom Rómát, hogy újabb
megbízatást teljesítsek, akármerre indulok, a Nagymester
megmondja, kire számíthatok. Megmondja, melyik templomban
kit keressek, végig az úton.
Kopogás hallatszott, és Freize dugta be a fejét az ajtón.
– Útnak indult, a saját lovamat, Rufinót adtam alá, mert kezes
jószág. A fiú megígérte, hogy vágtat, mint a szélvész, átadja a
levelet, megvárja a választ és visszajön. Nem volt könnyű rávenni,
hogy elvállalja. A fél falu megfogadta, hogy csatlakozik a
gyermeksereghez, és persze ő is velük akart menni.
Peter testvér felállt.
– Megjegyezte a templom nevét, és hogy kit kell keresni?
– Meg, és ott helyben megvárja, míg megérkezik a válasz
Rómából.
– A lelkére kötötted, hogy mindenképp át kell adnia a levelet
és megvárnia a másikat?
– Szófogadó fiú, megteszi, ami tőle telik. Rufino pedig okos
állat, megtalálja az utat.
– Rendben, elmehetsz.
 Bár Peter testvér elbocsátotta, Freize az ajtóból visszanézett, és
alaposan szemügyre vette Lucát.
– Fülig szerelmes – állapította meg. – Se lát, se hall. Felkapta a
cicát, és becsukta maga mögött az ajtót.

Az embereket, akik piacozni jöttek a városkába, fellelkesítette

Jóságos Johann prédikációja, és mikor hazamentek a falujukba
meg a földjeikre, meséltek róla a szomszédoknak, barátoknak.
Másnap több százan érkeztek Piccolóba, hogy meghallgassák
Johannt és élelmet, bort, pénzt hoztak a gyermekseregnek. Johann
ismét kiállt a templomajtóba, és mindenkinek megígérte, hogy ha
vele tart Jeruzsálembe, találkozni fog szeretteivel, akik már
nincsenek az élők sorában. Ezek az emberek korán elárvultak,
vagy elvesztették elsőszülötteiket, és ahogy Johann a holtak
feltámadásáról beszélt, sírva fakadtak és zokogtak, mint még
életükben soha. Isolde és Ishraq is elment, hogy meghallgassa
Johannt, elvegyültek az egyszerű emberek között a forró
napsütésben a piactéren. Luca, Peter testvér és a plébános a
templomajtó árnyékában állt, onnan figyeltek feszülten.
– Jertek haza – kezdte Johann, nem kis meglepetést okozva a
tömegnek, hiszen mind úgy tízmérföldes körzeten belül születtek
és nevelkedtek, otthonuk pedig nyomorúságos viskó volt.
– Jertek haza oda, ahol tárt karokkal várnak, az a ti valódi
otthonotok. Jertek haza Jeruzsálembe, haza Betlehembe. – Mintha
Ishraqra pillantott volna. A lány szerényen volt öltözve, mint
zarándokúton járó úrhölgy, csuklyája árnyékba borította arcát,
ruhája bokáig ért. Mézszínű, ezüstgyűrűs lábujjait és lába fejét
vastag lovaglócsizmába bújtatta.
– Azokhoz szólok közületek, akik a tej és méz ízével a
szájukban születtek: jertek haza Akkóba, a Szentföldre! Haza, ahol
anyátok világra jött, haza, a szülőföldetekre.
Ishraq nagyot nyelt, és Isoldéra pillantott.
– Lehet, hogy hozzám beszél? – suttogta. – Vajon úgy érti,
hogy az arab gyöngyszem, Akkó városa az én valódi otthonom?
– Hallom anyád kiáltását – folytatta Johann. – Téged hív a
másik oldalról.
Egy nő a tömegben felsikoltott:
– Én is hallom! Hallom anyámat!
– Mikor Jeruzsálembe érünk, és az Úr kinyújtja felénk kezét,
minden szomorúságunk véget ér, megszűnik a gyász. Akkor majd
az árva megleli édesanyját és a lány találkozik atyjával. – Megint
Ishraqra nézett. – És akkor majd a lány, aki egész életét idegenek
között töltötte, hazatér az ő népéhez. Újra az a nap süt majd le reá,
amelyik akkor melengette, mikor a világra jött. Megízleli majd a
gyümölcsöket, melyek szülőföldjén teremnek.
– Honnan tudhatná? – kérdezte halkan Ishraq Isoldét. –
Honnan tudhatná, hogy Akkóban láttam meg a napvilágot vagy
sem? Honnan tudhatná, hogy anyám megígérte, hogy egyszer
még hazatérek? Egészen biztos, hogy Isten szól hozzá. Kételkedtem
benne, de meggyőzött. A próféta beszél belőle.
Körülöttük az emberek zokogtak, megpróbáltak közelebb
nyomakodni a fiúhoz, hogy családtagjaikról kérdezzék. Az egyik
asszony könyörgött, mondja neki, hogy halott fia a mennyben van
és ő találkozni fog vele. Johann kinyújtotta a karját, hogy ne
lökdössék, az emberek az első sorokban térdre hulltak és
összefonták karjukat, mintha arra készülnének, hogy
körbehordozzák a vállukon, mint a szentek szobrait a szent neve
napján.
– Jertek velünk és magatok is megláthatjátok, mi történik az
ítélet csodálatos napján, midőn gyermeketek, apátok – ekkor
világító kék szeme Ishraqra pillantott –, anyátok kinyújtja felétek
kezét, kézen fog és hazavezet.
Ishraq önkéntelenül tett egy lépést előre, azt hitte, álmodik.
– Apám – kérdezte – és anyám?
– Várnak rád – felelte Johann, ezúttal csak hozzá beszélt,
inkább halkan, de teljes bizonyossággal, és ettől sokkal
meggyőzőbbnek hatott, mintha kiabált volna, ahogy a legtöbb
prédikátor.
– Szeretteid, akiket elvesztettél, várnak reád. Apád, kinek még
a nevét sem tudod, anyád, aki meghalt, mielőtt elárulhatta volna,
ott lesz ő is, és elmondja. Együtt lesznek, ragyogó mosollyal
köszöntenek majd téged, a leányukat. És egyszerre mind
felemelkedünk. Most pedig – zárta le a beszédet halkan –, megyek
gyónni és imádkozni. Az Úr legyen mindnyájatokkal.
Sarkon fordult és belépett a templomba. Peter testvér és Luca
félreállt az útjából, Benito atya pedig vele ment, hogy
imádkozhasson e nem mindennapi próféta mellett. A pap
kinyitotta a szentélyrekesztőn a lakatot, és magával vitte a fiút az
oltár lépcsőin oda, ahová csak Isten felszentelt szolgái léphettek
be. Ott imádkoztak egymás mellett térdepelve a falusi plébános és
a fiú, akiről úgy hitte, szent ember.

A két lány Peter testvér társaságában ért az ebédlőbe Lucához.

– Döntöttünk – magyarázta neki Isolde. – Ishraqot is
meggyőzte, nem csak engem. Johann próféta őt is megszólította.
Nem megyünk Dalmáciába, nem megyünk a Magyar Királyságba.
Luca meg sem lepődött.
– Jeruzsálembe mennek? Biztos benne? Mindketten?
Csatlakoznak Johannhoz? – Ishraqra nézett. – Pont a kisasszony
akar csatlakozni egy keresztes gyereksereghez?
– Nincs más választásom – felelte a lány kelletlenül.
– Meggyőzött. Kezdetben azt hittem, szemfényvesztő. Azt
gondoltam, beszélget az emberekkel, hogy kitalálja, mivel lehet
őket a legkönnyebben rávenni valamire. Felszed egy-két pletykát,
aztán úgy adja elő, mintha a jövendőről prédikálna. Már másutt
megfigyeltem, hogyan dolgoznak a jövendőmondók, tenyérjósok,
csodadoktorok, hogyan vonják a hatásuk alá a tömeget. És nem is
túl nehéz, mond valamit, aztán ha valaki elsírja magát, tudja, hogy
érzékeny pontra tapintott, és folytatja. De ez itt más. Szívemből
hiszem, hogy a fiú látó. Isteni tudás birtokában van. Tegnap
Isoldét szólította meg, ma pedig engem, és olyan dolgokat mond,
amiket ebben a faluban senki nem tudhat. Olyasmikkel
szembesített, amiket én is csak nehezen vallok be.
Elképzelhetetlen, hogy véletlenül ráhibázott. Meggyőződésem,
valódi látomásai vannak. Kapcsolatban áll Istennel, nem hamis
próféta.
Luca kutatóan nézett rá, de a lány lesütötte a szemét és
megköszörülte a torkát.
– Említette anyámat – folytatta halkan. – Anyám meghalt,
mielőtt elmondta volna, ki az apám. De mielőtt meghalt, beszélt
Akkóról, az otthonáról, ahol születtem. És Johann is így mondta.
– Mi is úgy gondoljuk, hogy igazi próféta – bátorította Luca –
Peter testvérrel jelentést küldtünk Rómába, várjuk mit
válaszolnak. És megkérdeztem tőle, csatlakozhatunk-e hozzá.
– Valóban? – kérdezte Isolde, lélegzetét visszafojtva.
– Engem is megszólított, emlékszik? – mondta Luca. – Beszélt
az apámról és az oszmán török rablótámadásról. Erről csak az tud,
akinek elmondtam: Freize és ön. Freize egyszer említette a dolgot
Peter testvérnek, de itt a faluban csak annyit tudnak rólunk, hogy
együtt utazunk, zarándokúton vagyunk, és én a szentatya
meghatalmazottja vagyok. Semmi egyebet nem deríthetett ki a
pletykákból. Tehát e világi módon nem szerezheti a tudását,
csakis külső erő által. Kénytelen vagyok elhinni, hogy úgy van,
ahogy mondja, és az Úr irányítja.
– Nem kételkedik? – ugratta Ishraq mosolyogva. – Inkvizítor,
azt hittem, ön mindent kétellyel fogad, azt hittem, ön olyan
fiatalember, aki természetéből fakadóan mindig csak kérdez.
– Hogyne lennének kérdéseim – felelte Luca, és felnevetett –,
több tucat. De az alapján, aminek tanúja voltam, egyelőre hiszek
Johannak. Elnyerte a bizalmamat.
– Nekem is – csatlakozott Peter testvér. – Legkésőbb
holnapután megérkezik a válasz Rómából. Szerintem azt az
utasítást kapjuk, hogy menjünk a keresztes gyermeksereggel
Jeruzsálembe, és segítsünk nekik útközben.
– Nekem azt mondta, térjek haza – mondta Ishraq csillogó
szemmel. – Még sosem tekintettem úgy a Szentföldre, mint
szülőhazámra. Úgy nőttem fel, hogy Lucretilil tekintettem
otthonomnak, és most hirtelen minden megváltozik.
– De te ugyanaz maradsz, aki voltál, ugye? – kérdezte Isolde
már-már bátortalanul. – Köztünk nem változik semmi, igaz? Még
akkor sem, ha Akkóban találkozol a családoddal, ugye?
– Hát, hogy változna köztünk bármi is? – kérdezett vissza
Ishraq határozottan. – De anyám szülőföldjére lépni, hallani az ő
anyanyelvét! Érezni a perzselő nap melegéi, amiről annyit mesélt!
Ha körülnézek, az emberek bőre színe ugyanolyan lesz, mint az
enyém, ugyanolyan ruhában járnak, mint én! És a tudat, hogy ott
van azon a földön a családom, anyám családja! Talán apám is ott
van valahol! Csodálatos lesz!
– Ugyanúgy beszélt önhöz, mint hozzánk, keresztényekhez,
mintha ön is tanúja lehetne a Végítélet Napjának – jegyezte meg
Peter testvér.
– Anyám azt mondaná, mindannyian a Könyvek Népe
vagyunk – felelte a lány. – Zsidók, keresztények, muszlimok,
mind ugyanazt az egy Istent imádjuk. Mind egyistenhívők
vagyunk, csak a prófétáink mások.
– Az édesanyja nagyot tévedne – mondta neki tapintatosan
Peter testvér. – Amit mond, eretnekség.
Ishraq rámosolygott.
– Anyám Akkó városában született, egy olyan országban, ahol
Jézust tisztelik, mint prófétát, de nem tartják Isten fiának. Anyám
mellettem volt Granadában, ahol keresztények, zsidók és
muszlimok is élnek. Saját szememmel láttam, a zsinagóga, a
templom és a mecset egymás mellett állnak, és tanúja voltam,
ahogy az emberek egymás mellett éltek, dolgoztak, olvasták a
könyveiket és együtt imádkoztak, mindenki a maga istenéhez.
Úgy hívták, convivencia különböző vallású emberek békés
egymás mellett élése. Nem az istenhívő ember az ellenség, hanem
aki tudatlan, semmiben nem hisz és semmivel nem törődik.
Ennyit már tudhatna, Peter testvér.
 Három nappal azután, hogy elküldték a levelet, Freize a
templom előtt álldogált, mikor meglátta lovát, Rufinót, levágtatni
a dombon, át a városkapun. Odakiáltott neki. A ló, ahogy
meghallotta Freize hangját, felemelte a fejét, fülét hegyezte és
vidáman felnyerített, majd megindult felé.
Freize átvette a gyeplőt és levezette a lovat a meredek
lépcsőkőn a rakparton álló fogadóhoz. Az istállóudvaron
lesegítette a holtfáradt fiút a nyeregből. Átvette tőle a pecsétes
levelet és zekéjébe csúsztatta.
– Ügyes voltál – dicsérte meg a fiút. – És nem maradtál le
semmiről. Elhangzott számtalan ima és ígéret, terveket
kovácsoltak, de a gyermekek keresztes hada még mindig itt van a
faluban, és ha anyád elenged – bár szerintem nem fog –,
csatlakozhatsz hozzájuk. Úgyhogy menj, kérd el vacsorádat,
megszolgáltad.
 Elengedte a fiút, és a lovához fordult.
– Na, most te jössz – mondta neki gyengéden. Megfogta a
kantárt és maga vezette be a kimerült állatot az istállóba. Levette
róla a nyerget, lószerszámot, és egy marék szalmával jól
lecsutakolta tetőtől talpig, miközben végig beszélt hozzá.
Megdicsérte, amiért teljesítette a hosszú utat, és megígérte, hogy
pihenhet egy jó nagyot. Gyengéden megpaskolta az állat fáradt
izmait, majd kikefélte fényes fekete-barna-fehér pettyes szőrét.
Gondoskodott róla, hogy a ló egyen egy keveset, hagyott neki
szénát és vizet éjszakára, felvette a jászolban alvó vörös cicát és
visszament a fogadóba.
– Megjött a válasz – jelentette be, és átnyújtotta a lepecsételt
levelet Lucának, aki Peter testvérrel üldögélt az ebédlőben a közös
asztalnál. Próféciákat tanulmányoztak, a magukkal hozott,
gondosan feltekert kéziratokat és a bőrkötéses Bibliát kiteregették
maguk előtt az ebédlőasztalon. Az ablak melletti falmélyedésben a
két lány némán dolgozott, hímzésük fölé hajoltak, közben
élvezték a lemenő nap utolsó sugarainak melegét.
Luca feltörte a pecséteket és a levelet is kiterítette az asztalon,
hogy Peter testvérrel egyszerre tudják olvasni. Freize és a
kisasszonyok csendben vártak.
– Azt írja, mehetünk – jelentette be Luca elakadó lélegzettel. –
A Nagymester elengedett bennünket, elkísérhetjük Johannt
Jeruzsálembe.
A lányok megragadták egymás kezét.
– Azt írja, tanulmányoznom kell a prédikációk tartalmát és... –
Nem fejezte be, arcáról eltűnt az izgatott kifejezés. – Azt írja,
figyelnem kell, mit mond, beszél-e eretnekséget, biztat-e bűn
elkövetésére. Mindent elemeznem kell, amit mond, és akármerre
járunk, azonnal jelentenem kell az ottani püspöknek, ha olyasmi
hangzik el, ami az egyház tanításaival nem fér össze. Alaposan ki
kell kérdeznem, hogy megállapítsam, az ördöggel cimborál-e, és
figyelni ni kell a cselekedeteit, vétkezik-e. Ha bármi gyanúsat
tapasztalok, azonnal jelentenem kell az egyházi hatóságoknak, és
ők őrizetbe veszik. – Peter testvérhez fordult: – Ezt nem
kivizsgálásnak hívják, hanem kémkedésnek.
– Félreérti, nézze csak, mit ír a Nagymester! – mutatott a
levélre amaz. – Mindez része az eljárásnak, általában így
folytatunk le egy vizsgálatot. Vele utazunk és keressük az isteni
fényt minden cselekedetében, megbizonyosodunk róla, hogy
küldetése valóban Istentől ered, figyeljük a jeleket, hogy igazi
prófétája-e a világvége eljövetelének. Ha bármiféle fortélyt vagy
csalást tapasztalunk, nem szabad közbelépnünk, hanem jelentjük,
és ha arra a következtetésre jutunk, hogy valóban Isten szól hozzá
és az Úr akaratának megtestesítője, segítenünk kell neki és
egyengetnünk kell az útját.
– Őszentsége a pápa küldeni fog pénzt és fegyvert, hogy
előmozdítsa a gyerekek zarándoklatát a Szentföldre. Azt írja, Bari
városába kell vezetnünk őket, ahol ő maga fogja felügyelni a
hajókat, amelyek Rodosz szigetére visznek. Onnantól ispotályos
lovagok kísérnek és védelmeznek bennünket. Nekik kötelességük
segíteni a szentföldi zarándokokat. A szentatya tájékoztatja őket
arról, hogy ez a legnépesebb zarándokcsoport, amit életükben
láttak, és aztán... ki tudja, hogyan fognak az ispotályosok
felkészülni arra, hogy megvédjenek egy ekkora gyermeksereget?
– Nem arra számítanak, hogy a tenger majd kettéválik a
gyermeksereg előtt? – érdeklődött Freize. – Vagy nem ez volt a
terv? Szükség lesz egyáltalán hajókra, ispotályosokra? Hiszen
Isten majd kettéválasztja a hullámokat.
Peter testvér felnézett, bosszantotta a közbeszólás és Freize
gúnyos stílusa.
– Isten gondját viseli a gyermekeknek – mondta szárazon. – Ha
útközben csoda történik, természetesen azt is jelentenünk kell.
– Nem fogok kémkedni utána és nem fogok csapdákat állítani
neki – kötötte ki Luca.
Peter testvér vállat vont.
– Ön azt a parancsot kapta, hogy vizsgálja ki az ügyet –
mondta. – Keresse Istent, keresse a Sátán munkálkodását. Semmi
egyébbel nem bízták meg.
Abban igaza volt, hogy Luca azt vállalta, mindent kivizsgál,
bármiről és bárkiről is legyen szó.
– Rendben van – adta be a derekát végül Luca. – Akármi
történik, mindent ésszerűen mérlegre fogunk tenni. Nem vagyok
hajlandó csapdát állítani neki, de figyelni fogom közelről. Megyek
és megmondom Johannak, hogy vele tartunk és hogy kapunk
hajókat.
– Küld-e élelmet is a Nagymester az útra? – érdeklődött Freize
nyájasan.
– Utasítja az útba eső plébániákon szolgálatot teljesítő papokat,
hogy készítsenek élelmet és osszák is ki – tolta Peter testvér Freize
orra alá a leveleket. – Őszentsége intézkedik, hogy megtérítsék
nekik a költségeket.
– Hát, akkor átviszem azt a levelet a templomba – felelte
Freize. – Valószínűleg ez fontosabb, mint hogy kísérnek-e majd
minket az ispotályos lovagok, akik, ha hinni lehet a pletykáknak,
elég furcsa szerzetek.

– Lovagok, akik Istent szolgálják és védelmezik a Jeruzsálembe

zarándokló embereket – jelentette ki Peter testvér határozottan. –
Bármit tesznek, azért csinálják, hogy a kereszténység elterjedjen a
Szentföldön.
– Közönséges gyilkosok, akik végre találtak egy jó ürügyet
arra, hogy Isten nevében háborút szítsanak – mormogta Freize az
orra alá, majd becsukta az ajtót maga és engedetlen megjegyzése
mögött.

Luca egy fából ácsolt kikötőbakon üldögélve találta Johannt,

aki a tengert bámulta.
– Beszélhetnék veled? – szólította meg.
– Persze – mosolyodott el kedvesen Johann. – A hullámokat
hallgattam, kíváncsi voltam, szól-e hozzám Isten a hullámokon
keresztül. De az Úr választja meg az időpontot, amikor közölni
akar velem valamit, nem pedig én.
– Írtam rólad a Nagymesternek, aki Rendünk főnöke, ő pedig
beszélt rólad Őszentségének.
Johann bólintott, de úgy tűnt, nem különösebben érdekli, hogy
felfigyeltek rá nagyhatalmú emberek.
– A szentatyának az a kívánsága, kísérjelek el Bari kikötőjébe,
innen délre, ahol hajókat fog a rendelkezésedre bocsátani, amik
elvisznek téged és a gyermekeket Rodosz szigetére. Onnan pedig
az ispotályosok segítenek majd eljutni Jeruzsálembe.
– Kik azok az ispotályosok?
Luca elmosolyodott, hogy a fiú nem tudja.
– Ezek szerint Svájc kantonba nem jutott el a hírük. Lovagi
rend tagjai, akik azt vállalják, hogy segítenek a zarándokoknak
eljutni a Szentföldre, majd hazatérni. Ápolják a betegeket, segítik
az utazókat. De egyben katonák is, megvédik a zarándokokat a
pogányok támadásaitól. Erős és nagyhatalmú rend, ha ők
védelmeznek, nem érhet baj. Megóvnak a támadástól és adnak
élelmet, sőt, gyógyszert is, ha kell. A Szentföldet elfoglalták a
pogányok, és előfordul, hogy megtámadják a zarándokokat.
Szükséged lesz barátokra az úton, az ispotályosok lesznek a
védelmezőid.
A fiú megértette a hallottakat, de szemmel láthatóan nem tett
rá nagy hatást.
– Isten majd gondoskodik rólunk – válaszolta –, ahogy eddig
mindig. Az Úr segít és ez nekünk elég. Az Úr a barátunk, más
oltalmazóra nincs szükségünk.
– Úgy van – egyezett bele Luca –, de lehet, hogy az Úr küldi a
Szentlélek Ispotályosok Rendjét, hogy vigyázzanak rátok.
Megengeded, hogy Bari kikötőjébe kísérjelek, ahol a szentatya
által odarendelt hajók majd várnak ránk? A Szentföld nagyon
messze van, jobban járunk, ha hajóra szállunk és hagyjuk, hogy az
ispotályosok védelmezzenek.
Johann meglepődött.
– Akkor nem gyalog tesszük meg az utat? Nem várjuk meg,
míg a tenger kettéválik előttünk?
– A Nagymester azt mondja, a pápa inkább a hajókat javasolja.
És küldött nekem leveleket, amelyeket ha megmutatunk az útba
eső menedékházakban, apátságokban, monostorokban,
zarándokfogadókban, adnak majd élelmet a gyermekeknek.
– Lám csak, az Úr gondoskodik övéiről – merengett Johann –,
ahogy megígérte. Luca Vero, maga is eljön velünk Jeruzsálembe?
– Igen, szeretnék, ha nem bánod. Van a társaságomban egy
hölgy és a szolgálója, ők is velünk utaznának. És hoznám Freizét,
a szolgámat, és Peter testvért, az írnokomat.
– Persze, jöhetnek mind – felelte Johann –, ha Isten hív,
engedelmeskedni kell a szavának. Mit gondol, maga Istennek
engedelmeskedik, mikor Jeruzsálembe jön, vagy embernek?
– Amikor egy árva fiút említettél, aki elvesztette az apját, úgy
éreztem, rólam beszélsz – mondta Luca szégyenlősen, hiszen
legmélyebb fájdalmát osztotta meg a fiúval. – Apámat is, anyámat
is korán, kisfiú koromban elvesztettem, soha nem derült ki, hová
kerültek, egyáltalán életben vannak-e még. Elhittem neked, hogy
Jeruzsálemben viszontláthatom őket. Még mindig azt hiszed, így
történik majd?
– Tudom, hogy így történik majd – felelte Johann halkan, de
annál nagyobb meggyőződéssel.
– Hát, remélem, segítségedre leszek majd az úton. Ez a
legkevesebb, amit tehetek, hogy veled megyek... kötelességem.
– Ahogy gondolja, testvérem az Úrban.
– És ha bármikor kétség fog el a küldetésedet illetően – tette
hozzá Luca, és úgy érezte magát, mint Júdás, hogy arra próbálja
rávenni a fiút, árulja el magát önkéntelenül nekem elmondhatod.
Még nem szenteltek pappá. Papnövendék voltam, mikor elvittek a
monostorból, hogy inkvizítorként szolgáljak, de azért megbízhatsz
bennem és tanácsot is adhatok.
– Nem fog el kétség – mondta Johann, és szeretettel
rámosolygott. – A kétség a maga lelkét mételyezi, Luca testvér.
Kétség mardosta, amikor a monostorba ment, és mostani
küldetése miatt is. Kételkedik az utasításokban, amiket kap,
kételkedik a Nagymesterben, még azokban a szavakban sem
biztos, amelyeket most váltunk. Gondolja, nem hallom, hogy
hazug szó hagyja-e el ajkát, gondolja, nem veszem észre a
bizonytalanságot a lelkében?
Luca elpirult, hogy a fiú ennyire átlát rajta.
 – Mikor hallottalak prédikálni, szemernyi kétségem sem volt.
Még csak tizennégy éves voltam, mikor apámat elvitték a
rabszolga-kereskedők. Nagyon szeretném újra látni. Anyámat is
elhurcolták. Van, hogy velük álmodom a gyerekkoromról, amikor
még együtt volt a családunk. Néha még most is előfordul, hogy
nem bírom elviselni a gondolatot, hogy örökre elveszítettem őket.
Elviselhetetlen számomra, hogy talán szenvednek valahol. Akkor
régen tehetetlen voltam, és semmi sem változott, ugyanolyan
tehetetlen vagyok ma is.
Johann nem válaszolt azonnal, ragyogó kék szeme Luca arcát
fürkészte.
– Találkozni fog velük – mondta kedvesen. – Tudom, hogy
viszontlátja őket.
Luca szívére szorította a kezét, mintha nem akarná kiengedni a
benne lakozó szomorúságot.
– Imádkozom, hogy úgy legyen – mondta végül.
– Én pedig imádkozom magáért – válaszolta Johann. – Aztán
holnap hajnalban indulunk.
– Bari városába? Megengeded, hogy segítsek és elvezesselek
Bariba? – kérdezte Luca.
– Legyen meg Isten akarata – felelte Johann vidáman.

A fogadóban a manzárdszoba két lakója, Isolde és Ishraq a

másnapi útra készülődött, ami kevés ruhájuk volt, becsomagolták
a nyeregtáskába. Isolde hátravetette hosszú, szőke, fonott copfját.
– Mit gondolsz, felküld még a fogadósné egy dézsát meg
hozzá forró vizet?
Ishraq nemet intett.
– Már megkérdeztem. A ruhafőző üstben az ágyneműnket
mossa, és az sem tetszik neki túlságosan, hogy elő kellett vennie
miattunk. A saját holmiját havonta egyszer mossa ki. Évente
egyszer, Nagypénteken fürdenek. Megsértődött, mikor azt
kértem, ne csak egy kancsó vizet küldjön fel a mosakodáshoz.
Isolde hangosan felnevetett.
– Jaj, ne! Akkor most mitévők legyünk?
– A nyugati oldalon van egy kis tó az erdőben, a falu mellett.
Az istállófiú mesélte, hogy nyáron oda járnak a gyerekek úszni.
Elviseled a hideg vizet?
– Jobb, mint a semmi – egyezett bele Isolde. – Menjünk most?
– Persze, mielőtt lemegy a nap – felelte Ishraq, és
megborzongott. – És akár tetszik a fogadósnénak, akár nem,
hozok tiszta fürdőlepedőket törölközni, meg tiszta ruhát.

A két lány messziről figyelte egy darabig Johannt és Lucát a

rakparton, megbizonyosodtak róla, hogy Freize a konyhán segít,
Peter testvér meg az ebédlőben iratokat tanulmányoz, aztán
felmásztak a kőlépcsőkön a piactérre, és kiléptek a nyugati kapun.
A kapus látta, hogy elhagyják a városkát.
– A kaput szürkületkor zárom! – kiáltott utánuk.
– Addigra visszajövünk, csak sétálunk egyet! – kiáltott vissza
neki Ishraq.
A kapus hitetlenkedve csóválta a fejét, hogy az úri hölgyek
milyen furcsán viselkednek, aztán hagyta, hadd menjenek. Az
istállófiú váratlanul felbukkant és elterelte a figyelmét.
– Hát te? Mit lebzselsz itt, mikor dolgoznod kéne? – szólt rá.
– Szabadnapom van – védekezett a fiú.
– A kaput...
– ... szürkületkor zárom! – fejezte be helyette a szemtelen
legényke. – Tudom. Mindenki tudja.
 Az erdő zöld mélyén eldugott tavacska kerek volt, mint egy
szökőkút medencéje. Fák övezték egészen a füves partig, ahol a
puha homok kezdődött. A tó vize kristálytisztán csillogott.
– Gyönyörű – jegyezte meg Isolde.
– Hideg – felelte Ishraq, ahogy a mélyebb részeket vizsgálta.
– Hát, akkor jobb, ha beugrunk! – nevetett Isolde, majd ledobta
magáról a ruháját és alsószoknyáját. Vékony vászon pendelyében,
mezítláb nekiszaladt, elrugaszkodott, és hatalmas ugrással
nevetve a vízbe csobbant. Visított, mikor alámerült, aztán kacagva
bukkant a felszínre, aranyszín haja a vállánál lebegett a vízen.
– Gyere már! Pompás a víz!
Ishraq egy szempillantás alatt levetkőzött és belegázolt a tóba,
de közben remegett és átkarolta magát. Isolde odaúszott hozzá, a
hátára fordult és hiába tiltakozott a másik, lefröcskölte egy kicsit.
– Kérlek, ne! Jaj, olyan hideg!
– Amikor már benne vagy, kellemes – biztatta Isolde.
– Gyere. – Kézen fogta barátnőjét és beljebb húzta. Ishraq aprót
sikkantott, ahogy egyre lejjebb merült, aztán alábukott és fürgén
tempózott, hogy utolérje Isoldét, mert az megfordult és igyekezett
olyan messzire evickélni, amennyire csak tudott.
Lubickoltak, játszadoztak, mint két delfin, bukfencezlek a
vízben, míg bírták szusszal, nagyokat kuncogtak, aztán Ishraq
partra úszott, oda, ahol a ruhájukat hagyták, és egy darab
lúgszappannal tért vissza.
– Igen, tudom – mondta, mikor látta, hogy Isolde elfintorítja az
orrát –, de más nem volt. Viszont van nálam hajolaj. – Isolde a
térdig érő vízben állt és tetőtől talpig beszappanozta magát.
Odaadta a szappant Ishraqnak, és a víz alá merült, majd kilépett a
tóból. Levetette a vizes pendelyt, becsavarta magát a
fürdőlepedőbe, majd átnyújtott egyet Ishraqnak is, aki szintén
beszappanozta és leöblítette magát, majd fogvacogva
kikecmergett a partra.
Vastagon beburkolózva megfésülködtek és beledörzsölték
nedves hajukba a rózsaillatú olajat, a tövétől egészen a hajvégekig.
Mikor ezzel végeztek, Isolde hátat fordított Ishraqnak, aki befonta
szőke fürtjeit. Aztán ő fordított hátat Isoldénak, az pedig kontyba
tűzte Ishraq barna haját a tarkóján.
– Csinos – szemlélte Isolde elégedetten a művét.
– Kár érte – felelte Ishraq, miközben belebújt ruhájába és
köpönyegébe, majd a csuklyát a fejére húzta. – Senki nem fogja
látni.
– Az igaz, de mi tudjuk, hogy megfürödtünk és a hajunkat is
rendbe tettük – vigasztalta Isolde. – Holnap hosszú útnak vágunk
neki, nem lehet tudni, mikor lesz megint alkalmunk mosakodni.
– Remélem, legközelebb lesz meleg víz – morgott Ishraq,
ahogy vállukon a batyujukkal visszafelé bandukoltak az úton. –
Emlékszel Granadában az arab fürdőkre, ahol forró gőzzel, forró
vízzel és előmelegített törölközőkkel is szolgálnak?
– És az öregasszony, aki a női fürdőben bedörzsöl a
szappannal, rózsavízzel leöblít, megmossa a hajad, tesz rá
hajolajat és kifésüli... – sóhajtott fel Isolde.
– Az fürdőkultúra – mosolyodott el Ishraq.
– Talán majd Akkóban lesz benne részünk? – kérdezte Isolde
reménykedve.
– Akkóban biztos, hogy lesz benne részünk. – Ishraq még
szélesebben mosolygott. – Reménykedjünk benne, hogy
legközelebb már az akkói fürdő arab fürdőjében tisztálkodunk.

A két lány észrevétlenül tért vissza a fogadóba, nem késték le a

vacsorát sem aznap este. Bekapcsolódtak a másnapi indulás
tervezésébe. Luca kijelentette, hogy ha a gyermekek az apostolok
lován mennek, akkor ő is, mert képtelen lenne egy értékes paripán
pöffeszkedni, míg Johann gyalog vezeti a többieket. Közölte, ő is
gyalogszerrel teszi meg az utat Bari városáig. Isolde és Ishraq
bejelentette, hogy Lucának igaza van, és ők sem lóháton mennek.
Peter testvér is egyetértett. Freize ellenben felhívta a figyelmüket,
hogy túlságosan messze van az úti cél, a két fiatal hölgy teljesen ki
fog merülni és kényelmetlennek fogja találni, továbbá, ha a
gyermekekkel mennek, nekik is ugyanott kell étkezniük, ahol
azoknak, tehát ritkán fognak enni és keveset. Vagy úgy gondolják
elég lesz nekik a rozskenyér és a friss patakvíz? És vajon
felkészültek-e rá a hölgyek, hogy csűrben aludjanak, esetleg
szabad ég alatt a mezőn? Ezt a kérdést már enyhén bosszankodva
tette fel. Aztán hogy fogják szállítani a vizsgálatokhoz szükséges
felszerelést, úgymint Peter testvér apró úti íróasztalát, a
kézirattekercseket, a Bibliát, az erszényt a pénzzel? Na és a
hölgyek holmija, a ruhák, cipők, fésűk, kistükrök, az illatos
olajokkal teli üvegcsék?
Ha mindenáron szerénynek és alázatosnak akarnak tűnni,
megoldhatják a dolgot úgy, hogy míg ők a szegényekkel együtt
gyalogolnak, Freize lóháton követi őket, és vezeti maga mellett a
másik négy lovat meg a málhás szamarat a poggyásszal. De akkor
meg miféle zarándokok, hiszen csak úgy tesznek, mint aki
nincstelen, szegény. És így hová lesz a zarándoklat, mint áldozat,
felajánlás?
– Biztosan megoldható, hogy nappal velük menetelünk,
éjszakára pedig betérünk egy-egy szállásra, fogadóba.
– Esetleg hátat fordítani nekik és ott hagyni őket a mezőn
éjszakára? – javasolta Freize. – Aztán reggel, mikor jól kialudták
magukat és jóízűen megreggeliztek, újra csatlakozni hozzájuk? És
még ott vannak a kórságok, valamelyikük biztosan elkapja a lázat,
és akkor vagy ott kell majd hagyni valahol, és továbbmenni
nélküle, vagy mindenki marad, senki nem megy tovább.
– Teljesen igaza van, ez így nevetséges. Önök egyébként sem
lennének képesek annyit gyalogolni – mondta Luca Isoldénak.

– Nem engedhetem – fordult Freize Isoldéhoz, tettetett

aggodalommal.
– Miért ne mehetnék gyalog? – kérdezte Isolde mérgesen. –
Annyit én is kibírok, mint a gyermekek. És nem félek a
viszontagságoktól.
– Tetves lesz – folytatta Freize – és bolhás. Ez önsanyargatás,
de nem a nemesebbik fajtából, amelyikre titokban büszkén
emlékszik majd vissza. Mocsok, csípések, patkányok, nyavalyák.
Véget nem érő, unalmas napok, amiket kutyagolással tölt. A
csizmája feltöri majd a lábát, és sántikálni fog, mint egy fájós lábú
öregasszony.
– Freize, én eltökéltem, hogy elzarándokolok a Szentföldre –
szólt közbe Isolde.
– Tyúkszem nő majd a talpán, nem egy, nem kettő. Soha többet
nem fog tudni csinos cipőt felvenni.

Mind tisztában voltak vele, hogy Freizének igaza van. Ugyan

Isolde elhatározása komoly volt, erre már mégsem válaszolt.
– Büdös lesz és pattanások nőnek az arcán – adta meg a
kegyelemdöfést Freize.
– Figyeljen ide – mondta Isolde –, itt most nem átmeneti
felbuzdulásról van szó, hanem valódi látomásokról. Biztos vagyok
benne, hogy apám azt akarná, menjek. Ishraq is eltökélte, hogy
csatlakozunk a zarándokokhoz. Velük megyünk. Semmi sem
állíthat meg.
– Kivéve talán egy kényelmes vitorlást, ami elviszi Bari
kikötőjébe – vetette fel Freize.
– Hogy érti ezt?
– Menjenek vitorlás hajóval Bariba – magyarázta Freize. – A
hölgyek, a lovak és a poggyász hajóval mennek, mi férfiak pedig
gyalogszerrel kísérjük a gyermeksereget, és megkönnyítjük az
útjukat, amennyire csak tőlünk telik, hiszen ezt a megbízatást
kaptuk. A hölgyek odaérnek előttünk, anélkül hogy talpalnának,
keresnek egy kényelmes fogadót, és megvárnak bennünket.
Az Isolde arcán gyülekező viharfelhőkre pillantott.
– Nemes hölgy, drága hölgy, amikor a Szentföldre ér, úgyis
hőségben és mocsokban kell utaznia. Ne gondolja, hogy a
könnyebbik utat választja. Számtalan kényelmetlenségben lesz
része így is. Vánszoroghat a porban a perzselő napon, turbános
gazfickók támadják meg rendszeresen, véresre karmolja a
bolhacsípéseit, a homokban fog ágyat vetni párnája alatt egy
kobrával, szóval jut majd viszontagságokból bőven. De ráér akkor
elkezdeni nélkülözni, mikor a Szentföldre ér. Nincs abban semmi
dicsőség, hogy már Itáliában lerongyolódik.
– Sőt – vetette közbe Peter testvér –, ha a kisasszonyok érnek
előbb Bari kikötőjébe, utánanézhetnek, várnak-e bennünket a
hajók, ahogy ígérték. Nekünk az út el fog tartani, mennyi is...
három vagy négy napig.
A két lányhoz fordult.
– Ha hajlandóak előremenni, odaadnám a pápai
meghatalmazásokat, és akkor előkészíthetnék a gyermekek
élelmezését meg a hajókat. Az nagyon nagy segítség lenne.
– A zarándoklat útját segítenék, nem pedig a nehézségeket
kerülnék el – kapcsolódott be Luca is, hogy meggyőzzék Isoldét. –
Ez rendkívül fontos.
– Hát, nem is tudom... – mondta Isolde bizonytalanul.
– Lehet, hogy ketten nem is tudnak ennyi mindent
megszervezni – tette hozzá Freize. – Velük mehetnék én is. Talán
jobb lesz, ha elkísérem őket.

Luca hosszan bámult rá, összehúzott szemmel.

– Te is hajóval mennél?
– Csak hogy segítsek nekik és vigyázzak rájuk – mentegetőzött
Freize.
– És akkor te is elkerülöd a hosszú gyaloglás viszontagságait,
helyette kényelmesen elringat majd a hajó – mondta Luca
barátságtalanul.
– De mi ezzel a baj? – kérdezte Freize. – Én nem hiszel a
vállalkozás sikerében. Bűnös kétely él bennem, ami csak
gyengítené azok eltökéltségét, akik szívvel-lélekkel hisznek benne.
Jobb, ha távol maradok az egésztől. Sokkal helyénvalóbb, ha csak
azok menetelnek, akik eltökélték, hogy gyalog teszik meg az utat.
– Legyen – határozott végül Luca. – Isolde, ön Ishraqkal és
Freizével hajón utazik Bari városába, magukkal viszik a lovakat,
és mi ott csatlakozunk önökhöz három napon belül. Freize, te
vigyázol a hölgyekre és keresel hajókat, amik hajlandók elvinni a
gyermeksereget Rodoszra. Megegyezel velük a viteldíjban, nálad
lesz a hitellevél, amit a pápa írt a papoknak és
pénzkölcsönzőknek.
– De én gyalog szeretnék menni – mondotta halkan Isolde.
 – Én nem – jelentette ki Ishraq. – Freizének igaza van,
gyalogolhatunk még eleget, ha odaértünk.
– Akkor tehát megbeszéltük – összegezte Peter testvér.
Kinyitotta a kis úti írószekrényt és elővette a pápai iratokat. – Ha
ezeket felmutatják, az aranyművesek Bariban adnak majd hitelt.
Ugyan teljesen biztos, hogy zsidók, de elismerik a pápa hatalmát.
Igyekezzenek előnyös üzletet kötni. Álnok nép. Véres bűnük
fejükre száll, és rajtuk is marad, míg a világ világ.

Ishraq elvette a papírokat és ruhájának ujjába gyömöszölte.

– Mégis arra számít, hogy becsületesek és megbízhatóak –
jegyezte meg csípősen. – Mutat nekik egy levelet, aztán elvárja
tőlük, hogy hitelezzenek. Ön pontosan tudja, hogy elismerik a
pápa hatalmát és fognak pénzt kölcsönözni. Ezt nem nevezném
álnokságnak. Inkább úgy hívnám, segítőkészség. Maga a pápa is
megbízik bennük. Csak olyan mesterséget űznek, amit
megengedtek nekik, lelkiismeretesen, becsületes kereskedő
módjára. Fel nem foghalom, miért kell álnoknak tartani őket.
– Istentelen pogányok – kötötte az ebet a karóhoz Peter testvér.
– Mint jómagam – felelte Ishraq.
– Ön egy keresztény hölgy szolgálatában áll. – Peter testvér
nem akart veszekedni. – És különben is, azt már megfigyeltem,
hogy Ön jószívű, hűséges barát.
– Mint a szaracén nők általában – hangsúlyozta Ishraq. A
pogányok.
– Elképzelhető – felelte Peter testvér. – Majd meglátjuk, mikor
megérkezünk a Szentföldre.
Isolde tapsolt egyet örömében.
– Jaj, már alig várom.
– Én is – mosolygott rá vissza Ishraq.
 Másnap délelőtt, miután megreggeliztek, a két lány, hogy
kerülje a feltűnést, mélyen a fejébe húzta a csuklyáját és úgy ment
le a rakpartra, ahol Freize épp a lovakat vezette fel a hajóra,
amelyet kibéreltek, hogy Bari városába utazzanak vele. Luca és
Peter testvér elkísérte őket, Peter testvér vitte magával
felbecsülhetetlen értékű kézirattekercseit, amelyeket
elővigyázatosságból olajos báránybőrbe csomagolt, hogy védje a
nedvességtől. Úti írókészletét a hátára szíjazta. Lenn a rakparton a
csónakok épp akkor értek vissza a hajnali halászatból, Freize
pedig a szamarat és az öt lovat málházta.
A hajópalló, ami a partról a bárkába vitt, széles volt és vastag.
Az első három ló kezesnek bizonyult, szépen felballagtak a pallón,
be a helyükre. Ishraq figyelte, ahogy az ötödik ló, Peter testvér
hátasa, vonakodott a pallóra lépni, sőt, hátrálni kezdett. Freize a
nyakára tette a kezét és halkan, megnyugtatóan a fülébe súgott
valamit. Levette róla a kötőféket, ettől a ló szabadabbnak érezte
magát. Peter testvér rémülten felkiáltott, és gyorsan körülnézett,
honnan hívhatna segítséget, ha a ló elszabadul, de Luca
megállította.
– Várjon, Freize tudja, mit csinál.
A ló egy-két másodpercig nem mozdult, rájött, hogy szabadon
engedték. Freize megint a nyakára tette a kezét, aztán megfordult
és végigsétált a pallón egymaga. Az állat előrefordította a fülét,
úgy nézte, mit csinál, majd óvatosan követte, patkója csattogott a
deszkán. Mikor átért, Freize megpaskolta és halkan megdicsérte,
visszatette a kötőféket, és odavezette a többi ló mellé a lóállásba a
fedélzeten.
– Nagyon szeretik az állatok – jegyezte meg Luca a két lány
mellé lépve. – Imádják. Minden jószág megbízik benne, ért a
nyelvükön, ehhez van tehetsége. Mint Assisi Szent Ferencnek.
– Jól látom, az ott egy kiscica a zsebében? – kérdezte Ishraq,
mire Luca elnevette magát.
– Sejtelmem sincs, de nem lennék meglepve.
– Azt hiszem, elkezdett etetni egy kóbor cicát, és mindenhová
magával viszi – mondta a lány. – Tegnap este, ahogy arrébb
tettem a zubbonyát a székről, nyávogás hallatszott.
Isolde is felnevetett.
– Egy kis vörös cica, pár napja találta. Nem tudtam, hogy még
mindig nála van.
Freize lépett oda hozzájuk.
– Van egy apró kabin a hajón, benne pedig sütőrostély –
mesélte a két lánynak. – Szerintem elég kényelmesnek találják
majd. A széljárás kedvezőnek tűnik, pár órán belül oda is érünk.
Nagyjából vacsoraidőben fogunk kikötni.
– Felszálljunk? – kérdezte Lucát Isolde.
A kapitány már a hajón volt, parancsokat osztogatott a
legénységnek, hogy vonják be a köteleket. Néhány gyermek a
parton bámészkodva figyelte az indulást.
– Áldja meg őket az Isten! – szakadt fel Isoldéból, ahogy egyik
lábával már a pallón állt, és kezét Luca két kezében tartotta. – És
önt is, Luca. Bariban találkozunk.
– Csak néhány nap – suttogta a fiú. – Okosabb, ha így utazik...
de máris hiányzik. Nem hagyom cserben, hamarosan találkozunk.
– Köteleket kidobni! – kiáltott a kapitány. – Mindenki a
fedélzetre!
Peter testvér Freize kezébe nyomta dédelgetett tekercseit és
írófelszerelését, hogy bevigye a kabinba. Isolde megfordult, hogy
felmenjen a pallón, mikor érezte, hogy a rakpart megremeg a talpa
alatt. Egy pillanatig azt hitte, a hajó nekiütközött a kikötőfalnak és
az mozdította el a köveket. Kinyújtotta a karját, hogy
megkapaszkodjon a korlátban. Ekkor mély morajlás kíséretében
másodszor is megremegett a föld, a fojtott hang mindent betöltött.
Isolde megijedt, és megfogta Ishraq kezét, aztán körülnézett.
Abban a pillanatban, mintha a tenger felől hirtelen viharos szél
támadt volna, ezernyi apró hullám csapódott sorozatban a kikötő
falának, pedig a tenger csendes volt és tükörsima.
A gyerekek a rakparton felugrottak, amikor megremegett a
föld, a kisebbek félelmükben segítségért kiáltoztak.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Isolde. – Hallottad azt a
rettenetes hangot?
 Ishraq nemet intett.
– El sem tudom képzelni. Nagyon furcsa.
– A bizonyosság, hogy a Megváltó él! – kiáltotta el magát
Johann. Ő nem félt. Széttárta a karját és mosolygott.
– Halljátok Isten hangját? Érzitek szent kezének érintését?
Luca a lányokhoz lépett.
– Jobb, ha most visszamennek a fogadóba... – mondotta. – Nem
tetszik ez nekem.
Megint felhangzott a hatalmas morajlás, mintha a föld
gyomrából jönne, mélyen és közvetlen közelről. Felnéztek az égre,
de nem láttak viharfelhőket, aztán le a tengerre. A víz felszínén
milliónyi apró hullám kavargott.
– Ez Isten hangja! – rikoltotta Johann, túlkiabálva a
gyermeksereg által csapott ricsajt. – Halljátok? Halljátok, ahogy a
földrengés, a szél és a tűz nyelvén beszél hozzánk? Áldott legyen
az Ő neve! Az Úr hív bennünket, hogy teljesítsük az Ő akaratát.
Tisztán hallom! Beszél hozzám!
– Beszél hozzánk, beszél hozzánk! – kántálták a gyermekek
egyre hangosabban.
– Földrengés? – kérdezte Isolde. – Azt mondta, földrengés, tűz
és szél?
– Jobb lesz, ha a fogadóban várunk – mondta Ishraq
nyugtalanul. – Jobb, ha nem szállunk hajóra, hanem behúzódunk
valahová. Ha vihar közeleg...
Isolde megfordult, hogy elinduljon, mikor az egyik gyerek
nagyot kiáltott.
– Odanézzetek! Nézzétek! – Minden tekintet követte, ahova a
kisfiú mutatott. A vízbe vezető alsó lépcsőkön nyugtalan, gyors
ritmust vett fel a hullámzás. Aztán rendkívüli dolog történt a
szemük láttára. A tenger visszahúzódott, mint apálykor, csak
sokkal gyorsabban, hihetetlen sebességgel, akár egy áradó folyó,
csak fordítva. Mire a következő lépcsőről visszahúzódott a víz, a
fölötte lévő már meg is száradt a ragyogó napsütésben. Ahogy
csökkent a vízszint, láthatóvá vált a még lejjebb lévő lépcsőt borító
hínár és moszat, a víz pedig egyre hátrébb vonult, míg végül már
a tengerfenék is előbukkant. A lépcsőkön lezúduló víz olyan volt,
mint egy vízesés, az ősidők óta vízzel borított lépcsők napvilágra
kerültek és meg is száradtak, a víz pedig egyre távolabb húzóikat
vissza a parttól. A tengerfenék egyre nagyobb darabja vált
szárazzá. Visszafelé folyt a tenger, mintha menekülne a szárazföld
elől, a tenger mélye nem őrizhette tovább titkait, már nem
borította víz, újra része lett a partnak.
Különös látvány volt, szinte mindenkit megbénított, Peter
testvér is csatlakozott a többiekhez, akik a rakpart szélén állva
figyelték a víz mozgását. A tenger egyre nagyobb és nagyobb
földet hagyott szárazon, ahogy fokozatosan visszahúzódott. A
fedélzeten a lovak kétségbeesetten nyerítettek, ahogy a hajó a
tengerfenékre süllyedt. Számos csónak a kikötő falához rögzített
kötél végén himbálózott, mert eltűnt alóluk a víz; valamivel
kijjebb, a mély vízben a csónakok alól elfolyt a tenger, a
halászhajók lehuppantak, majd oldalra dőltek az iszapban. A
tenger cserbenhagyta a hajókat, kifutott alóluk, a hatalmas, súlyos
hajótestek pedig ott maradtak védtelenül, horgonyostúl,
mindenestül, partra vetve, használhatatlanul.
– Mózes kinyújtotta a kezét a tenger felé, és az Úr erős keleti
széllel visszafelé hajtotta a tengert egész éjjel! Szárazzá tette a
tengert, a víz kettévált! – kiáltotta Johann valahonnan hátulról.
Volt, aki örömében felsikoltott, volt, aki annyira félt, hogy sírva
fakadt, ahogy Johann átvágott a tömegen, és a móló szélén állva
lenézett a tengerfenékre, A kikötő iszapjában rákok kúsztak-
másztak, megmaradt pocsolyákban halak vergődtek, farkukkal
csapkodtak.
– Mózes kinyújtotta a kezét a tenger felé és az Úr erős keleti
széllel visszafelé hajtotta a tengert egész éjjel! Szárazzá tette a
tengert, a víz kettévált! – ismételte Johann.
– Látjátok? Az Úr hátraparancsolta a tengert és szárazföldet
csinált nekünk. Erre visz az út Jeruzsálembe.
Isolde jéghideg keze Lucáét kereste.
– Félek.
Luca alig kapott levegőt az izgalomtól.
– Soha életemben nem láttam ehhez foghatót! Almomban sem
gondoltam, hogy ilyesmi előfordulhat. Megjövendölte, de én nem
hittem neki.
Ishraq összenézett Isoldéval, mindkettejük szemében rémület
villant.
– Ez a csoda, amit az ön Istene idézett elő? – kérdezte. – Ő
csinálja a csodát, itt és most?
A szárazra került hajó fedélzetén a kipányvázott állatok
megpróbáltak kiszabadulni. Freize nyugtatgatta őket, ahogy
tudta, de rángatták a kötőféket, idegesen topogtak a deszkákon, a
patájuk hangosan dobogott. A hajópalló a hajóval együtt
lesüllyedt, aztán szilánkokra törve végezte a tengerfenék
iszapjában.
– Nyugalom, szépségeim, nincs semmi baj! – hajtogatta Freize
a lovaknak. – Minden a legnagyobb rendben lesz, megússzuk
szárazon, nem eshet semmi bajotok. Nyugodjatok meg, mindjárt
kiszabadítalak benneteket innen.
 – Kövessetek! Jertek utánam! – rikkantotta Johann, és
megindult lefelé a lépcsőkön. – Erre visz az út, ez az út visz
Jeruzsálembe, egyenesen oda visz!

A gyerekek habozás nélkül mentek utána, izgatottak voltak a

kaland miatt. Valahol hátul egyikőjük énekelni kezdte Simeon
himnuszát: „A mi Urunk elengedi most szolgáját békével,
ahogyan azt ígéré vala... látva láttam üdvözülésteket, mit az Úr
adott vala minden ember előtt...”
– Isten mutatja az utat! – kiáltozta Johann. – Az Úr elvezet
minket az Ígéret Földjére! Hátrébb parancsolja a vizet, hogy
elgyalogolhassunk a Szentföldre!
– Induljunk mi is? – kérdezte Lucát Isolde reménytől és
félelemtől remegő hangon. – Tényleg csoda történik?
Luca ragyogó arccal válaszolt.
– Képtelen vagyok elhinni! De muszáj hinnem a szememnek!
Johann megjövendölte, hogy száraz lábbal mennek Jeruzsálembe,
és íme, a tenger visszahúzódik!
A gyermeksereg ezer fős kórusként énekelve özönlött le a
rakpart lépcsőjén. Volt köztük, aki ugrándozott a vizes lépcsőkön,
kacagva merültek el bokáig az iszapban. Óvatosan lépkedtek a
vastag, nyúlós hínárban, a kagylók héja ropogott a talpuk alatt, de
ők csak mentek, fogták egymás kezét, tucatjával, százával egymás
mellett, kerülgetve a partra vetődött hajókat meg a rég elsüllyedt
roncsokat. Az öböl szája felé tartottak, és a tenger még mindig
visszafelé húzódott előttük, el a szárazföldtől, ameddig a szem
ellátott. A víz sokkal gyorsabban mozgott, mint ahogy ők
meneteltek, tényleg olyan volt, mintha szabaddá tenné a járást
egészen Palesztináig, csak nekik, ez egyszer.
– Úgy gondolom, velük kéne mennünk – döntött Luca, és a
torkában dobogott a szíve. – Elindulunk. Azt hiszem, tényleg
csoda történik. Johann megjövendölte, hogy a tenger kettéválik
majd előttünk, és íme, megtörtént.

Luca a kikötő lépcsőjének tetejéhez ment, Peter testvér pedig

vele tartott.
– Ez igaz lehet? – kérdezte Luca, szeme izgatottan csillogott.
– Csoda történik, igen! – erősítette meg az idősebb férfi. –
Csoda történik, és nekem megadatott, hogy tanúja legyek!
Áldassék az Úr neve!
– Mit csinálnak? – kérdezte Ishraq rémülten. – Mi a csudát
művelnek ott?
– Látnom kell – válaszolta neki Luca a válla fölött, szemét a
mozgó tengerre szögezve –, látnom kell a saját szememmel az új
szárazföldet. Johann Jeruzsálembe vezeti a gyerekeket. Ott a
helyem nekem is mellettük.
A megfeneklett hajón Freize még mindig a lovakkal bajlódott,
aztán egyszer csak felkiáltott fájdalmában. Zubbonya zsebében a
dudor nem fért a bőrébe. Véres lett az ujja, mikor odanyúlt. De
nem adta fel, és sikerült kivennie a kis vörös cicát. A cica
gombóccá gömbölyödött rémületében, fújt, szőre égnek meredt,
zöld szemében őrült félelem lángolt. Vadul küzdött, hogy
kiszabaduljon a kezéből, így aztán Freize elengedte. A kiscica
végigszaladt a fedélzeten, felugrott a hajókötélre könnyedén, mint
egy kismajom. Végigcsimpaszkodott a kötélen, ki a partra, vissza
a fogadóhoz. Mikor odaért, nem ment be a kitárt ajtón, hanem
felkúszott a tetőre az ajtó mellett nyújtózó szőlővesszőn. De még a
cserepeken sem állt meg, magasabbra mászott, fel a kürtőre, aztán
ott egyensúlyozott a rakpart legmagasabb pontján, körmével a
cseréptetőt kaparászta, és közben rémülten nyávogott.
 – Neeee! – bődült el Freize hirtelen, hangjában félelem bujkált
és túlharsogta a gyermekek kórusát. Átlendült a hajó oldalán és
lehuppant a sáros iszapba. Átevickélt a hajó másik oldalára és
elérte a legalsó, még vizes lépcsőfokot. Megcsúszott a nedves
hínáron, de még idejében sikerült elkapnia egy vaskarikát a kikötő
falában. Nagy üggyel-bajjal csúszva-mászva elérte a lépcső tetejét,
ahol Luca ragyogó arccal, szinte önkívületben éppen lefelé indult.
Freize nekiszaladt, átkarolta, felkapta és a fogadó irányába állítva
letette, még taszított is rajta egyet.
– Látnom kell! – ellenkezett Luca. – Freize, engedj utamra!
Velük megyek! Indulunk!
– Veszélyben vagyunk! Valami készül! – hebegte Freize. A
kiscica tudja. A lovak is érzik. Az Úr legyen velünk, valami
szörnyűség fog történni. Menjetek vissza a fogadóba, fel a
padlásra, fel a tetőre, ha tudtok, a cica után! Figyeld a kiscicát! A
tenger ránk fog zúdulni.
– Dehogyis, kettéválik – kötötte az ebet a karóhoz Peter testvér,
és egy tapodtat sem mozdult. – Johann megmondta, hogy
kettéválik majd előtte és gyalogosan jut el Jeruzsálembe. Már el is
indult, a gyermekek is vele mennek és mi is.
– Mennek a fészkes fenét! – Freize durván a fogadó felé lökte
Lucát, és tehetetlen dühében jó nagyot csapott a vállára.
– Fogd Isoldét! – ordította Luca még mindig ragyogó képébe,
és közben jól megrázta. – Fogd Ishraqot is, különben itt fulladnak
meg a szemed előtt! Azt meg kell akadályozni, ugye? Azt akarod,
hogy mikor a tenger visszaömlik, a szemed láttára sodorja el
Isoldét, hm?
Luca mintha álomból ébredt volna.
– Mit beszélsz? Lehet, hogy a tenger visszaömlik?
 – Egészen biztos, hogy vissza fog zúdulni! – ordította Freize. –
Mentsd a hölgyeket! Tűnjetek el innen! Mentsd meg a lányokat!
Nézd a cicát!
Luca rémült pillantást vetett a kismacska felé, az még mindig a
tető legmagasabb pontján egyensúlyozott és közben fújt,
köpködött. A fiatalember megragadta Isolde kezét és Ishraq
karját, majd betuszkolta őket a fogadó ajtaján. Isolde ellenállt
volna, de Ishraq ugyanúgy meg volt ijedve, mint Freize, így ő is
húzta maga után barátnőjét.
– Gyere! – biztatta. – Ha tényleg csoda történik, a tenger nem
folyik vissza és száraz marad az út. Majd később utánuk
megyünk. Most inkább menjünk föl a padlásra a hálószobánkba.
Figyeljük az ablakból, hogy mi történik. Gyerünk, Isolde!
Freize megvárta, hogy elérjék a biztonságot jelentő fogadót,
aztán megfordult és leszaladt a kikötő kőlépcsőin, vissza oda, ahol
nem sokkal azelőtt még a víz hullámzott. Csizmája a sarat
dagasztotta, ahogy futni próbált.
– Gyertek vissza! – kiáltozta a gyerekek után. – A tenger meg
fog fordulni! Nem jó úton jártok!
A gyerekek olyan hangosan énekeltek, olyan boldogan
masíroztak, hogy meg sem hallották.
– Forduljatok vissza! – kiáltozta Freize rendületlenül, futni
kezdett utánuk a csúszós iszapban, hínárban, hatalmas
csizmájával átgázolt a pocsolyákon. A lassabb gyerekek, akik
lemaradtak, megfordultak, mikor meghallották a hangját, meg is
álltak, mikor látták, hogy kézzel-lábbal hadonászva fut feléjük.
– Menjetek vissza! – förmedt rájuk. – Azonnal menjetek vissza
a faluba!
A gyerekek nem mozdultak, nem tudták, mitévők legyenek.
 – Azonnal menjetek ki a partra – sürgette őket Freize –, a
tenger meg fog fordulni és vissza fog ömleni az öbölbe.
Üres arckifejezésük elárulta, a gyerekek egy szót sem értenek
abból, amit mond nekik, eltökéltségük, az egész zarándoklat, az
út, amit addig megtettek, arra ösztökélte őket, hogy folytassák.
Johann megígérte, hogy csodát fognak látni és meg is történt, épp
a szemük előtt. Minden barátjuk, minden kis zarándoktársuk hitt
benne, kórusban énekeltek, ahogy meneteltek, egyre távolabb és
távolabb az öböl kijárata felé, ahol a visszafelé, délnek áramló
tenger vakító fehéren csillogott. Mind együtt akartak lenni.
Tudták, ahogy az út kibontakozik előttük.
Pite! – mondta Freize kétségbeesetten. – Menjetek a fogadóba,
meggyes pitét osztogatnak!
– Erre vagy fél tucat gyerek megfordult és visszaindult a
rakpartra.
– Igyekezzetek! – sürgette őket. – Igyekezzetek, vagy mind
megeszik előletek! Szaladjatok, ahogy csak tudtok!
Utolért egy másik csoport gyereket és ugyanezt mondat nekik.
Őket is sikerült megfordítani, sőt, a barátaikat is, akik nem sokkal
előzték meg őket.
Freize keresztülnyomakodott a tömegen, előre, Johann felé.
– Johann! – kiáltotta. – Várj, ezúttal tévedsz!
A fiú arca sugárzott az eltökéltségtől, szemét az előtte
egyenletes ütemben, szinte hívogatóan visszafelé áramló vízre
függesztette.
Már az öböl szája sem volt víz alatt és a tenger még mindig
visszafelé folyt. A tengerfenék úgy vált fokozatosan láthatóvá,
mint egy perzsaszőnyeg mintázata, mikor leterítik. A tengerfenék
volt az út, amelyen Johann el akarta érni célját.
 – Isten utat nyitott előttem – mondta egyszerűen. – Velem
jöhetsz. Holnap reggelre Palesztinába érünk, tejet és mézet fogunk
ebédelni. Látom magam előtt, de te még nem láthatod. Száraz
lábbal érkezünk, ahogy előre megmondtam.
– Könyörgök! – ordította Freize. – Folytassátok az utal holnap.
Addigra lesz ideje rendesen megszáradni. Ne most menjetek.
Félek, hogy a víz visszafordul...
– Félsz – ismételte Johann csendesen. – Az elejétől fogva
kételkedtél, most pedig félsz, és mindig félni is fogsz. Menj vissza.
Én megyek tovább.
Freize hátranézett a rakpart felé. Kisebb dulakodást látott. A
kislány, akivel legelőször találkozott, akinek vérzett a talpa,
megpróbált kimenni a partra, de két fiú nem engedte,
megragadták és húzták magukkal, hogy utolérjék Johannt.
– Eresszétek el! – dörrent rájuk Freize.
Szorosan fogták és húzták-vonták tovább. Freize otthagyta
Johannt, visszafutott és kiszabadította.
– Ki akarok menni a partra – lihegte a kislány. – Félek a víztől.
– Kiviszlek – felelte Freize.
A kislány némán kitárta felé a karját, Freize pedig felkapta és a
nyakába ültette, aztán botladozva futni kezdett a part irányába.
Az iszap cuppogva húzta le a csizmáját, de ő csak futott, közben
hívta a szembe jövő gyermekeket.
Hallotta, ahogy a piccolói templom harangját félreverik, a
falubeliek pedig ellepték a kikötőt. A halászok elképedve vették
tudomásul a látványt, és hogy tönkrementek a hajóik.
Álmélkodva nézték a partra vetett csupasz horgonyokat, láncokat,
végig a kikötő fala mentén, a száraz edényben nyüzsgő
homárokat, és nem tudtak hova lenni a csodálkozástól, hogy
felbukkan előttük a tengerfenék, amit pedig rendesen úgy hatvan
láb víz borított. Freize felrakta a moszattól zöldellő lépcsőre a
kislányt és felkiabált az embereknek, akik elindultak lefelé, hogy
közelebbről szemügyre vegyék az iszapot.
– Meneküljenek! Menjenek haza! Menjenek a dombra,
másszanak, amilyen magasra csak tudnak! Árvíz jön!
Freize visszacaplatott a sárban a hajóhoz, amelynek fedélzetén
a lovak toporzékoltak, rugdaltak.
– Ne mozduljatok, kedveseim! – szólt oda nekik kifulladva. –
Itt vagyok, kiszabadítalak benneteket.
Néhány embernek, akik még emlékeztek a hatalmas, a
semmiből támadt hullámokról szóló népmesékre, legendákra,
végigfutott a hátán a hideg, ők visszafordultak és futni kezdtek az
ellenkező irányba. A pánik hamar átterjedt a többiekre és a
rakpart percek alatt kiürült, az emberek bemenekültek a házaikba,
bereteszelték az ajtót, felmásztak az emeleti ablakokba és onnan
figyelték a tengert, meg azokat, akik nem hazafelé futottak, hanem
fel a meredek utcákon a falu legmagasabb pontjára, a szárazföld
oldalán lévő városfalra. Volt, aki a templomba menekült,
felmászott a templomtorony lépcsőjén és onnan kémlelte a
látóhatárt. Néhány halálra rémült asszony a tömeggel szemben
futott, le a kikötőbe, tenyerükkel árnyékolták a szemüket, mert a
vizes sár vakítóan csillogott. A gyermekük nevét kiáltozták,
könyörögtek, hogy hagyják ott a gyermeksereget, jöjjenek haza.
A borzalom, ami következett, a torkukra forrasztotta a szót. Az
öbölben a tengerfenéken félkaréjban, mintha körtáncra
készülnének, énekelve, kézen fogva meneteltek a gyerekek, a
biztos megváltás reményében. Messze előttük, a látóhatár
peremén hihetetlen sebességgel közeledett egy gigantikus méretű,
fehéren habzó hullám, fánál, háznál magasabb, akkora, mint a
templom tornya. A gyermekek nem vették észre, Johannt nézték,
vagy az égre függesztették tekintetüket, így nem látták, nem
láthatták. Csak akkor értették meg, hogy veszélyben vannak,
mikor megérezték, A víz, ami előbb elfolyt előlük, hogy
dicsőségben, száraz lábbal átkelhessenek a tengeren, elkezdett
bugyborékolva visszaszivárogni, a kisebb gyerekeknek percek
alatt felért a térdéig. Lenéztek és kiabálni kezdtek, de a hangjukat
elfojtotta a kórus. Hiába rángatták a nagyobb gyerekek kezét,
hogy felhívják a veszélyre a figyelmüket, azok boldogan lóbálták a
karjukat és mentek tovább. Aztán egyszer csak mind
meghallották. Kórusukat túlharsogva a tenger mélyen, hosszan
felmorajlott. Ahogy felnéztek, meglátták a feléjük száguldó
hullámot, hallották tomboló zúgását, és megértették, hogy a
tenger, amely olyan gyorsan hátra folyt, hogy percek alatt kiürült
az öböl, most hatalmas, háborgó áradatként ellenük fordul.
Néhányan rémülten felkiáltottak, megbontották a sort, és futni
kezdtek a part felé a combig érő vízben, mintha azt remélték
volna, sikerül versenyt futniuk a tengerrel. De legtöbben csak
álltak, nem mozdultak, fogták egymás kezét, és tátott szájjal
bámulták, ahogy felemelkedik előttük az óriási vízfüggöny, hogy
aztán elemi erővel rájuk zúduljon és másodpercek alatt örökre
sokölnyi mélyébe zárja őket.
Pár perc múlva az áradat elérte a kikötőt. Az iszapban rekedt
csónakok felrepültek a levegőbe, magasabbra, mint a háztetők,
majd visszaestek a vízbe. Az első hullám elérte a rakpart falát,
nekicsattant, víz záporozott mindenfelé, majd megállíthatatlanul
és rettenetes erővel zúdult tovább, mindent elöntött, a házakat, az
utcákat, a piacteret, amit azelőtt soha. A rakpart egy szempillantás
alatt víz alá került, a fogadó ablaktáblái puskaropogásra
emlékeztető robajjal betörtek, a víz utat talált magának a falakon
keresztül, elöntve a szobákat, aztán a többi házat is a kikötőben.
Fenn a padlásszobában Isolde és Ishraq hátrálni kezdett, ahogy az
ablaktáblák betörtek a súly alatt, és ömleni kezdett a víz a
szobába. Másodpercek alatt derékig ellepte őket, és csak zúdult be
az ablakon át, a vízszint folyamatosan emelkedett.
Erre! – ordított mellettük Luca. Kirúgta az ablakkeretet a
helyéből, faforgács és a szarutáblák maradéka szanaszét repült.
Ahogy a víz beözönlött a kitágított nyíláson, Lucát hátrataszította.
Nem telt bele sok idő és már a vállukig ért, aztán Isolde és Ishraq
már taposta a jéghideg tengervizet, egymásba kapaszkodtak,
ahogy a szobába ömlő, az ablakon át ki-be hullámzó áradat ide-
oda dobálni őket.
Luca megpróbált Isoldéhoz úszni, de az áramlat beljebb
sodorta őket, egyre távolabb a menekülést jelentő ablakoktól.
– Vegyen egy mély lélegzetet! – kiáltotta Luca, aztán átkarolta
Isoldét és vállánál fogva lehúzta a víz alá, mintha bele akarná
fojtani. A lány kicsúszott a szorításából, átsiklott az ablaknyíláson,
mint egy angolna, ki a szabadban tomboló áradatba. Luca felment
levegőért és látta, ahogy Peter testvér tartja Ishraqot, arcukat
mindketten felfelé fordították, centiméterekre a plafontól, levegő
után kapkodtak, de már nem sok idejük maradt.
– Ki kell úsznunk az ablakon át! – harsogta. Vett egy nagy
levegőt, megragadta Ishraqot, és mélyen lenyomta a víz alá.
Ishraq először ellenállt, aztán felé fordult, és a fiatalember a nyílás
irányába tolta, mögötte úszva, hogy meg ne álljon. Egy kéz
megérintette a lába szárát, Peter testvér volt az, ő is úszott utánuk.
Luca kinyitotta a szeméi a víz alatt, bár nem látott mást, mint
kavargó szürkeséget, és nem hallott mást, mint a szökőár
rettenetes morajlását, ahogy elöntötte a szárazföldet. Aztán
meglátta, hogy az ablak világosabb foltját eltorlaszolja valami, és
rájött, hogy Ishraq nem jutott keresztül, hanem beakadt. A ruhája
rátekeredett az ablakkeret maradékából kiálló egyik lécbe, és a
lány nem tudott a felszínre úszni, ott maradt az ablakkeret
fogságában. Luca elrúgta magát és villámgyorsan megint a
felszínre került, újra nagy levegőt vett, majd alábukott.
Látta, ahogy a lány száján át ezüstös buboréklánc tódul ki,
miközben megpróbálta kiszabadítani a ruháját. Odaúszott és
vállon ragadta, majd amikor a lány megfordult, száját a szájára
tapasztotta, így próbálta kétségbeesetten levegőhöz juttatni.
Néhány másodpercre egybefonódtak, mint a szeretők, aztán a
fiatalember megint felment levegőért. Ekkor szája már a
tetőgerendákat érintette. Mikor újra alábukott, félt, hogy a lány
még mindig fogoly, aztán látta, ahogy Ishraq vállat von,
megvonaglik, mint a kígyó, mikor levedli régi bőrét, és mint egy
meseszép sellő, kibújik a ruhából. Fehér pendelye egy pillanatra
felvillant a szürke vízben, aztán már ott sem volt, a felszínre
úszott, csak ruhája lebegett tovább az ablaknyílásban, akár egy
vízbe fúlt szellem.
Ishraq, Luca és Peter testvér mind levegőért kapkodva,
köhögve bukkantak fel, és legnagyobb rémületükre, ami
körülvette őket nem volt más, mint a nyílt tenger. Ahol nem
sokkal korábban még a falu állt, azt víz borította, csak itt-ott állt ki
belőle egy-egy háztető csúcsa vagy kémény.

Az áramlat azonnal elkapta őket és a szárazföld belseje felé

sodorta.
– Kapd el a köpenyem végét! – hallatszott egy sikoly
valahonnan a feje fölül. Ishraq prüszkölve küszködött az árral,
hogy ne sodródjon el a fogadó tetejétől. Ahogy felnézett, meglátta
Isoldét, a lány fél kézzel a kéménybe kapaszkodott, másik kezében
felcsavart köpenyét dobta felé kötél gyanánt. Meg is ragadta a
végét, és a tető felé húzta magát árral szemben, kis híja volt, hogy
el nem sodródott. Ahogy próbált megkapaszkodni, keze és lába
alatt érezte a csúszós cserepeket. A köpenybe csimpaszkodott,
mint a majom, és mászott a meredek tetőn, a hullámok lökdösték,
de csak mászott a háborgó vízben, egyre magasabbra magasabbra,
míg el nem érte a tető nyergét, amit nem lepett el a víz. Mögötte
érkezett Luca és Peter testvér is. Mind a négyen lovaglóülésben
helyezkedtek el, a víztömeg alatt rogyadozott az épület. A
rettenetes, hirtelen alázúduló szökőár elszabadított néhány
csónakot, azok most kémény magasságban a vízzel együtt feléjük
sodródtak. Közel húzódtak egymáshoz az örvénylő víztömeg és
moraj elől, mindegyikőjük a saját istenéhez fohászkodott.
– Ha összeomlik alattunk a fogadó... – kiáltotta Luca fülébe
Peter testvér.
– Kössük össze magunkat – javasolta Luca.
Levették a köpenyüket és összekötötték őket. A lányok a
középső részt csavarták a karjukra. Szemernyi kétségük nem volt,
hogy az együttes vízbefúlásra készülnek így fel.
– Figyeljük, hátha erre sodor a víz valami uszadékfát – szólt
oda Luca Peter testvérnek. Amaz nem válaszolt.
Elszörnyedve látták, hogy alattuk vaskos gerendák és deszkák,
gyökerestül kitépett fák, sőt, még egy piaci bódé is nekiütközött a
fogadó falának és tetejének Hallották ahogy a tetőcserepek a vízbe
csúsznak, és érezték, ahogy megmozdulnak a tetőgerendák.
Felbukkant egy régi faláda is a víz színén, a padlásról úszott
feléjük. Luca utánanyúlt és megragadta, alig tudta tartani az
áramlattal szemben.
– Ha a vízbe esnek, kapaszkodjanak ebbe itt. – kiáltotta oda a
két lánynak, akik egymásba csimpaszkodtak. Tudták, ha a víz
elviszi az épületet, a régi ruhásláda nem fogja őket felszínen
tartani, őket is elsodorja a tenger a fogadóval együtt, a
tartógerendák és cserepek között fulladnak meg. Isolde
előrehajolt, a tetőgerinc cserepeire hajtotta arcát, szemét becsukta,
hogy ne lássa a körülötte kavargó rettenetes áradatot, és
imádkozott, újra meg újra elsuttogta az imádságokat, amiket még
gyermekkorában tanult – ahhoz, hogy gondolkozzon, túlságosan
meg volt ijedve. Ishraq elkerekedett szemmel bámulta a
körülöttük örvénylő vizet, figyelte, ahogy a hullámok
nekicspódnak majd megtörnek a tetőn, a vízszint pedig egyre
emelkedik. Nézte, mit csinál Luca és Peter testvér, látta, hogyan
egyensúlyozza Luca a faládát a tetőn, és küzd, hogy el ne sodorja
a víz. Megállapította, hogy őket ketten Isoldéval megtartaná a
láda, de a férfiakat már nem. Fogcsikorgatva figyelte az emelkedő
vizet, megpróbálta megbecsülni a vízszintet, ahogy a hullámok a
tető cserepeinek csapódtak, minden alkalommal egy picit
magasabban. Egy hirtelen támadt örvény miatt egy hullám
átcsapott a lábfején; látta, ahogy Isolde arca összerándul, mikor a
hideg víz a lábára loccsant. Aztán egyszer csak a víz fodrozódása
mintha azt jelezte volna, hogy már nem emelkedik, hanem
visszahúzódik. Ishraq igyekezett nem mozogni úgy megszámolni,
hány cserép választja el a lábát a víz tetejétől. Lucára pillantott, és
látta, hogy a fiatalember is ugyanebben mesterkedik.
Kétségbeesésükben mind a ketten abban híztak, hogy a vízszint
elérte csúcspontját és nem emelkedik tovább, az áradat a
szárazföld felé folyik. Megpróbálták megbecsülni, mennyi idejük
lehet még hátra, mielőtt elborítja őket is a víz.
Luca elkapta Ishraq tekintetét.
– Még mindig emelkedik – mondta színtelen hangon.
A lány bólintott, és a lábára mutatott.
– Az előbb még három cserép volt a távolság, most már csak
kettő.
– Egy órán belül ellepi a tetőt – becsülte Luca. – Fel kell
készülnünk rá, hogy kénytelenek leszünk úszni.
Ishraq bólintott, bár tudván tudta, az a halálos ítéletükkel
egyenlő, és kicsit közelebb evickélt Isoldéhoz. Aztán lassan,
mintha órák teltek volna el, a víz kezdett megnyugodni. A tenger
úgy kanyargott a városka körül, mint egy vad hegyi folyó,
végigzúdult az ősi utcákon, ömlött a víz a kandallókból,
ablakokon át örvénylett, kéményekből tört föl bugyborékolva.
Aztán a szökőárt kísérő moraj egyszer csak elcsendesedett, a föld
sem nyögött már a súlya alatt, és a víz megállt, egyetlen
cserépnyire Ishraq meztelen talpa alatt.
Valahol a közelben énekelni kezdett egy magányos kismadár,
elveszett párját hívta.
– Freize hol van? – jutott eszébe Lucának hirtelen.
A lelkükben lassan kibontakozó megkönnyebbülés, hogy
megmenekültek, egyszer csak jeges félelemnek adta át a helyét.
Luca térdre emelkedett a nyeregtetőn, a vakító napsütés ellen
tenyerével árnyékolta szemét és a tengert meg a kikötőt pásztázta.
– Azt még láttam, hogy a gyermekek felé fut – idézte föl.
– Sikerült néhányat visszafordítania, ők beszaladtak a fogadó
udvarára – mondta Isolde elfúló hangon. – Én ennyit láttam.
– Ő is megfordult, visszafelé jött és egy kislányt cipeli tette
hozzá Peter testvér.
Isolde irtózva felzokogott.
– Mi történt? – firtatta. – Tudja valaki egyáltalán, mi történt itt?
Senki nem válaszolt. Luca a kéményre kötötte köpönyegét
kötél gyanánt, és abba kapaszkodva leereszkedett a meredek
tetőn, a meglazult cserepeken taposva. Lenézett. A víz szintje
határozottan csökkent, a tenger elkezdett visszahúzódni a faluból,
már alacsonyabban állt, mint a lányok padlásszobájának ablaka. A
köpeny végébe kapaszkodva a lábát meg tudta vetni a széttöri
ablakpárkányon.
– Másszanak le ide – mondta a többieknek –, segítek
visszamászni az ablakon. – Peter testvér megragadta Isolde kezét,
a lány másik kezével a köpenykötélbe kapaszkodott és
fokozatosan ereszkedett lefelé. Luca erősen megmarkolta először a
lábát, aztán a derekát, végül a vállát, és átsegítette a párkányon a
szobába, ahol még mindig térdig ért a víz. Ishraq következett,
vászonpendelyén kívül más nem volt rajta. Peter testvér zárta a
sort.
A padlásszobában gyorsan csökkent a vízszint, a
padlódeszkák közötti résen folyt le a víz az alsóbb szobákba. Az
egész városkából visszahúzódott a tenger, visszafolyt a házakból,
lefolyt a magasabban fekvő utcákon, végig gurgulázott a
csatornákon, vizesárkokon.
– Egyelőre maradjanak itt – ajánlotta Luca a két lánynak. –
Nem lehet még tudni, mi a helyzet odalenn.
– Inkább önnel mennénk – kérte Isolde. – Nem szeretnék még
egyszer itt ragadni.
Ishraq megborzongott, ahogy körülnézett az elázott, romos
szobában.
 – Képtelen lennék itt maradni.
Az ajtó nem nyílt, végül Luca rúgásának engedett.
Megvetemedett, mikor az egész ház megroggyant a víz súlya
alatt. A lépcsőt mocsok, hínár és törmelék borította, veszélyesen
csúszott a talpuk alatt. A fogadóban alig pár órával azelőtt még
otthonos kenyér- és óborillat szállt, a konyhában pattogott a tűz.
Most viszont csordogáló, csepegő víz zaja visszhangzott, nedves
volt és nyirkos, mintha nem is fogadó, hanem víz alatti barlang
lenne. Ishraq megborzongott, és Isolde után nyúlt.
– Te is hallod? Visszatér? Menjünk inkább ki a szabad
levegőre.
A földszint még rosszabb állapotban volt, mint az emelet, még
mellkasig ért a víz. Megfogták egymás kezét, úgy gázoltak át a
konyhán, ki az udvarra. Isolde rettegett, hogy véletlenül rálép egy
vízbe fúlt ember hullájára, vagy hogy egy jéghideg kéz
megragadja a bokájánál fogva. Libabőrös lett, és Luca, ahogy
ránézett, megint megkérdezte:
– Biztos nem akarnak inkább odafönn várakozni?
– Ki kell jutnom a levegőre – felelte a lány. – Nem bírom
elviselni a szagot.
Az istállóudvaron iszonyú látvány fogadta őket, a lovak vízbe
fúltak, fejük az istállóajtó résében csüggött, ahogy az utolsó
pillanatig levegőért kapkodtak. Ám, csodával határos módon, a
fogadós életben maradt.
– A szalmakazal tetején álltam — mesélte, és szinte sírt a
megkönnyebbüléstől a legtetején, bálákat dobáltam lefelé, mikor a
tenger átzúdult a kerítésen, a hullám nagyobb volt, mint a házam,
aztán a nyakamba zuhant az egész, levert a lábamról, a szalmára.
Szalmaszálon lélegeztem, míg elvonult fölöttem, de aztán egyszer
csak el sodort, neki az istálló tetejének, és mikor abbahagytam a
tempózást és megpróbáltam letenni a lábam, szilárd talajt
találtam. Istennek legyen hála, láttam, ahogy halászhajók úsznak
át az istállóudvar fölött, és túléltem, itt vagyok, hogy beszámoljak
róla az utókornak.
– Mi a tetőn vészeltük át – szólalt meg önkéntelenül Ishraq. –
A tenger mindent elöntött.
– Jóságos ég! És a kisgyerekek?
– A tenger fenekén gyalogoltak – mondta Isolde halkan. – Isten
irgalmazzon nekik.
A fogadós nem értette a dolgot.
– A rakparton voltak?
– Nem, a kikötő alján, ahonnan visszafolyt a víz. Azt hitték,
kettévált előttük a tenger. Az öböl szája felé tartottak a tenger
fenekén gyalog, mikor jött a szökőár.
– A tenger visszahúzódott, ahogy Johann jövendölte?
– Aztán pedig elöntött mindent a szökőár – mondta Luca
keserűen.
Egy percre elhallgattak, annyira borzalmas volt az emlék.
– Partra úsztak?
– Szerintem nem – mondta Luca.
– Néhányan visszajöttek – vágott közbe Ishraq. – Freize
zavarta vissza őket. Azokat a gyerekeket sem látta?
A fogadós elcsodálkozott.
– Azt hittem, fogócskáznak. Átfutottak az udvaron. Rájuk
kiabáltam, hogy ne bosszantsák a lovakat, mert azok meg
rugdaltak, toporzékoltak az istállóban. Sejtelmem sem volt,
atyaisten, halvány fogalmam sem volt! Nem hallottam, mit
kiabálnak a gyerekek, nem értettem, mitől olyan nyugtalanok a
lovak.
– Senki nem tudta előre – mondta Isolde. – Honnan halhattuk
volna?
– Freize visszajött a gyerekekkel? – kérdezte Luca.
– Én nem láttam. És a feleségem, őt látta valaki? — érdeklődött
a fogadós.
Nemet intettek.
– Mindenki a templomba megy — mondta a jóember.
Mindenki ott keresi majd a túlélőket. Menjünk mi is fel a dombra
a templomhoz. Imádkozzunk, hogy még álljon, és megtaláljuk a
szeretteinket.

Kiléptek a fogadó udvaráról, és egy pillanatra megálltak a

rakparton. A kikötő romokban hevert. A vízparton álló házakat
mintha ágyúval lőtték volna szét, ablaka egynek sem maradt, az
ajtókat alig tartotta valami. Némelyiknek hiányzott a teteje, a
tátogó ablak- és ajtónyílásokon dőlt ki a víz. A kikötőben
horgonyzó hajókat ide-oda dobálta a szökőár, volt, amelyik
kisodródott a nyílt tengerre, de olyan is akadt, amelyiket az óriási
hullám egyszerűen csak a házak közé hajított, így még nagyobb
lett a pusztítás. A hajójukat nem látták sehol, a vaskarikáról,
amihez ki volt kötve, csak a kötelek lógtak a koszos vízbe. A pallót
messzire sodorta az áradat, a hajónak, Freizének és a lovaknak
híre-hamva se volt. Azon a helyen, ahova akkor pottyant a hajó,
amikor kifutott alóla a tenger, haragosan örvénylett a mély víz,
elképzelhetetlennek tűnt, hogy előbukkant a tengerfenék, akár
csak egy pillanatra is.
Luca tölcsért formált a kezéből, és kétségbeesetten kiáltozott a
kikötőben a városkának, a víznek.
– Freize!
 Nem jött válasz, csak a tenger csapkodta a kikötő falát
nyughatatlanul, még mindig túl magasan, mint egy ismerős
kutya, amelyik elszökött, szétmarcangolta, ami útjába került, és
most hazatér megnyugodni.
A templomnál elveszettnek hitt családtagok találtak egymásra,
míg mások eltűnt gyermekeik nevét kiáltozták a tömegben. Akadt
olyan halászhajó, amelyik kinn volt a nyílt tengeren, amikor a
szökőár megérkezett, és páran azt remélték, sikerült átvészelniük
a vihart. Az idősebb halászok, akik már hallottak a
hullámszörnyetegről szóló történeteket, kétkedve ingatták a
fejüket – a hatalmas vízfüggöny túl meredek egy apró
halászhajónak ahhoz, hogy fel tudjon kapaszkodni rajta. Sokan a
templomban körbefutó padokon üldögéltek csendben, fejüket
kezükre hajtották és buzgón imádkoztak, miközben ruhájukból
patakokban folyt a víz a kőpadlóra.
Többen még időben magasabb helyre menekültek, amikor a
szökőár elérte a városkát. A templom viszonylag könnyedén
megúszta, térdmagasságban zúdult keresztül rajta a víz. A
piactérről északra és nyugatra eső helyekig pedig el sem jutott az
áradat. Sokan megkapaszkodtak valamiben, és remélték, hogy a
víz átfolyik felettük. Majdnem megfulladtak, fuldoklottak és
halálra rémültek, de túlélték. Másokat elsodort és ide-oda dobált
az özönvíz, mint áradó folyó a vékonyka facsemetét. Őértük
családtagjaik átázott gyertyákat állítottak a csuromvizes templomi
gyertyatartóra. Képtelenség volt gyertyát gyújtani. Az oltáron égő
örökmécsest, amely arra emlékeztet, hogy ez Isten háza, elfújta a
széllökés, ami közvetlenül a szökőár előtt érkezett. Az örökmécses
világa nélkül a templom hidegnek és elhagyatottnak tűnt, ahol
nem lakik semmiféle Isten. Luca kétségbeesetten próbálta
visszaterelni a falusiak életét a normális kerékvágásba. Átment a
papiakba kovakőért. A legmagasabb konyhaszekrény tetején talált
száraz papirost. Tüzet gyújtott a konyhai tűzhelyen, hogy az
emberek gyertyával vagy fáklyával vihessenek haza a lángból,
hátha hamarabb visszatér az otthon melege a faluba a
megrázkódtatás után. Ő maga is fogott egy gyertyát, visszament a
templomba, az oltárhoz, hogy meggyújtsa az örökmécsest.
– Hozd vissza nekem Freizét – suttogta, ahogy a gyertya apró
lángja életre kelt. – Kíméld meg gyermekeid életét. Irgalmazz
nekünk. Bocsásd meg bűneinket, és parancsold vissza a tengert a
helyére. És mentsd meg Freizét. Könyörgök, add vissza az én
szeretett Freizémet.
Peter testvér leült a templomban a vizes anyakönyv elé, és
elkezdte listába szedni az eltűnt személyeket, hogy aztán kitűzze
a templomajtóra. Elvétve fel-felbukkant egy-egy megtépázott
gyermek az ajtóban, akit az anyja magához ölelt, felkapott, és
egyszerre szidta meg dédelgette. De a névsor nőttön-nőtt, ahogy
Peter testvér tolla gondosan szántotta a papírt, a keresztes
gyermekek nevét pedig még csak nem is tudták. Nem tudták,
hányan mentek le a száraz tengerfenékbe a kikötőben, nem
tudták, hányan fordultak vissza, nem tudták, hányan hiányoznak,
de még csak azt sem, honnan jöttek, merre volt az otthonuk.
Ishraq kölcsönkért egy köpönyeget a pap szolgálójától, aztán
mind az öten – Isolde, Ishraq, Luca, Peter testvér és a fogadós –
hazamentek a fogadóba, hogy várják, mikor érkezik meg Freize.
– Nem hiszem el – jelentette ki Luca. – Egyszerűen nem értem,
miért nem jött utánunk.
– Visszament a kikötőbe, hogy megpróbálja a part felé
fordítani a gyermekeket – mondta Ishraq. – Életemben nem láttam
még ennél bátrabb cselekedetet. Minket a fogadó felé tuszkolt, ő
meg visszament a tengerhez.
– De hát mindenhová követ engem. Mindig ott van mögöttem.
– Biztonságba akart helyezni minket – kapcsolódott be a
beszélgetésbe Isolde. – Abban a pillanatban, hogy mi a fogadó
irányába kezdtünk futni, ő a kikötőbe ment, hogy mentse a
gyermekeket.
– Nem értem, hogy engedhettem el. Fogalmam sincs, mit
műveltem. Tényleg elhittem, hogy a tenger kettévált előttük, és
utánuk akartam menni, aztán pedig minden olyan gyorsan
történt. De Freize miért nem jött velem? Mindig mellettem van.
– Isten bocsássa meg nekem, nem tartottam sokra – vallotta be
csendben magának Peter testvér. – A mai cselekedete bizonyítja,
milyen nemes szívű volt.
– Ne beszéljen róla úgy, mintha már nem élne! – csattant fel
Isolde. – Talán ő is felmászott valahova, ahogy mi. Lehet, hogy
már útban van ide, hozzánk.
Luca a kezébe temette arcát.
– Képtelen vagyok elhinni – panaszolta. – Mindig mellettem
van. Ha akarnék, se tudnék szabadulni tőle, mindig ezt
mondogattam.
Egy percig még kémlelték a rakparton az üres látóhatárt.
– Induljanak el – mondta Luca a többieknek mindjárt megyek
én is.
A fogadóban ott találták a fogadósnét a konyhában, amint egy
vödörrel a sáros vizet merte dühödten a kőpadlóról és kiöntötte az
udvarra.
– Hol a pokolban voltál? – esett neki azonnal a fogadós
mérgesen.
 – A szárítóban, hol máshol? – válaszolt az asszony nem
kevésbé mérgesen. – Hát hová szoktam menni, ha baj van? Miért
nem kerestél? Az ajtó beragadt, és nem tudtam kijönni. Még most
is ott rostokolnék, ha nem töröm ki. És különben is, te hol voltál?
Ilyenkor bezzeg eltűnsz, tőled én akár vízbe is fúlhatok!
A fogadós nagyot kacagott, és átölelte a fogadósné széles
csípőjét.
– A szárítóban! – rikkantotta oda a lányoknak. – Ott kellett
volna először keresnem. Egy szoba, nincs ablaka, a kémény hátsó
falával közös az oldala. Ha baj van, vagy kicsit összekapunk,
mindig oda vonul vissza, és az ágyneműt meg az abroszokat
rendezgeti. De mutassanak nekem még egy asszonyt, aki a
szárítóba bújik, mikor akkora szökőár közeledik, amekkorát még
nem látott a világ!
– Ha meghalok, a lepedőket akkor is össze kell hajtogatni –
felelte az asszony mérgesen. – Ha rajtunk a világvége, az
ágyneműnek akkor is rendben kell lennie. Rettenetes morgást
hallottam és rögtön tudtam, hogy mennem kell a szárítóba,
máshová nem bújhatok. Bezárkóztam, a szívem a torkomban
dobogott, du-dum, du-dum, aztán hallottam, ahogy a víz
nekicsapódik a háznak. De én csak rendezgettem a vásznat
tovább, még akkor is, mikor éreztem, hogy a hideg víz, mint
valami alattomos tolvaj, kúszik be az ajtó alatt. Még dúdoltam is
magamban. A faluból maradt valami?
– Nem sok. Rosszabb ez, mint amikor a pestisjárvány dúlt –
felelte a fogadós. – A barátnőd, Isabella eltűnt, és a kicsi lánya is.
Mint abban az évben, mikor rajtunk volt a dögvész, micsoda
szörnyű egy év volt... csak most mindenki egyszerre halt meg,
percek alatt végzett velük a szökőár.
 A fogadósné az udvarra pillantott, a lovak az istállóban fúltak
meg, a kutya a lánca végén, úgy feküdt ott, mint nedves, fekete
rongycsomó. Elfordult az ablaktól, mint aki nem bírja elviselni a
látványt.
– Nehéz idők járnak – sóhajtotta –, borzalmas idők. Mit
mondanak, mit jelentsen ez, hogy a tenger így elönti a
szárazföldet? Benito atya mondott valamit?
Mind Peter testvérre néztek. Ő nemet intett.
– Nem tudom, mit jelenthet – mondta. – Meg voltam
győződve, hogy csodát látok, kettéválik a tenger. De most már
inkább azt hiszem, a Sátán műve volt. A Sátán, mérhetetlen
hatalmában, vízfalat emelt Isten gyermekei és Jeruzsálem közé.
– Az is lehet – mondta Luca, aki épp akkor jelent meg a
konyhaajtóban. – De talán se nem a jó, se nem a gonosz nem
mesterkedett semmiben, hanem csupán olyasmi történt, amit nem
értünk. Mintha Isten azzal büntetne, hogy olyan világban kell
élnünk, amely tele van számunkra megmagyarázhatatlan
jelenségekkel, amiket egy láthatatlan erő irányít. A tudásom
csődöt mond. Nem tudom a választ. Itt állok balgán a
szerencsétlenségben, és elvesztettem a legjobb barátom.
Isolde csendben megfogta a kezét.
– Minden rendbe jön – mondta bizonytalanul.
– De ha Isten szeret minket, miért vette el Freizét? – kérdezte
Luca a lányt. – Hogy történhet meg ilyesmi? Csak egy másodperc
műve volt az egész? Miután minket megmentett és a többiek
segítségére sietett? És hogyan fogok tovább élni nélküle?

Ahogy beesteledett, sikerült begyújtaniuk a konyhában.

Levették néhány vizes ruhadarabjukat, hogy megszáradjon a tűz
mellett. A legtöbb holmijuk, ruháik, az értékes kéziratok, az
írókészlet a hajóval együtt elsüllyedt. A fogadósné talált egy régi
ruhát Ishraqnak, keskeny derekát átkötötték egy madzaggal.
– Anyád ékszerei itt vannak nálam, a pendelyembe varrva –
súgta oda Ishraq Isoldénak, de az megrázta a fejét.
– Árvíz idején gazdagnak lenni, mit számít az? De azért
köszönöm, hogy megőrizted őket.
Ishraq vállat vont.
– Igazad van. Freizéből nem szerezhetünk másikat, még ha
Salamon király kincse is van nálunk.
A falubeliek, akiknek az ár elmosta mindenét a házukon kívül,
átmentek a fogadóba, és a konyhaasztalnál vacsoráztak. Akadt
sajt, amit valaki a padláson tárolt, meg egy kis tengerben ázott
füstölt sonka valaki másnak a kéményéből. Hoztak kenyeret is,
attól a péktől, akinek a kemencéje fenn volt, magasan a dombon, a
piactéren is túl, s amelyben égett a parázs. A pincében úszkált
néhány üveg bor, azt megitták, aztán az emberek hazamentek
üres otthonaikba, Peter testvér, Luca, Isolde és Ishraq, sőt a
fogadós és fogadósné is, beburkolózott a még nedves ruhákba, és
a konyhakövön tért nyugovóra. A házban nem hallatszol más
nesz, mint a gyászos csöpögés innen-onnan. Lucának nem jött
álom a szemére, egész éjjel hallgatta, ahogy a víz a gerendákból a
pocsolyákba csöppen a kőpadlón. Mikor hajnalodni kezdett,
felkelt és kiment a rakpartra, hogy a nyugodt, szürke tengeren
megkeresse Freizét.
 Luca egész délelőtt a parton ült, és valahányszor a víz felvetett
egy hordót vagy uszadékfát, felpattant, mert azt hitte, Freize
nedves üstökét látja felbukkanni, ahogy úszik haza hozzájuk.
Időnként valaki megkérte, hogy segítsen neki elhordani a
szemetet, vagy benyomni egy bereteszelt ajtót, de a legtöbben
békén hagyták. Luca rájött, hogy mások is vannak rajta kívül, akik
fel-alá járkálnak a rakparton és a tengert fürkészik, várják, hogy a
barátjuk, férjük, szeretőjük csodával határos módon hazatér majd,
most, hogy a tenger olyan békésen nyaldossa a kikötő lépcsőjét,
mintha a szökőár soha nem is öntötte volna el a falut.
Mikor délben megszólalt az imára hívó harangszó, Peter
testvér lement hozzá a partra, papírokkal a kezében.
– Megírtam a jelentést, de nem tudok magyarázattal szolgálni,
hogy mi okozta az áradást – mondta. – Szeretné még kiegészíteni
valamivel? Leírtam, hogy Johann követte belső parancsát, a tenger
kettévált, ahogy jövendölte aztán az ár elnyelte őt. Magyarázatot
nem fűztem hozzá, mert nem tudok. Még annyit sem, hogy Isten
tett-e próbára bennünket, vagy a Sátán mesterkedett, hogy
legyőzze Johannt, mert nem tudom eldönteni.
Luca megrázta a fejét.
– Engem hiába kérdez, fogalmam sincs. Semmit nem tudok.
– Szeretne még hozzátenni valamit?
Luca kimerülten nemet intett.
– Lehet, hogy egyszerűen a természet műve – vetette fel. –
Mint az eső.
Az idősebb férfi elnézett a tenger irányába, ahonnan a szökőár
jött, érthetetlen hogyan, mert a tenger tükörsima volt és békés.
– Mint az eső? – ismételte, mint aki nem hisz a fülének.
– Rengeteg olyan dolog történik körülöttünk a világban,
aminek nem tudjuk az okát – magyarázta Luca fáradtan. – Például
nem tudjuk megmagyarázni, miért esik az eső az egyik helyen,
míg a másik helyen nem. Nem tudjuk, miből lesznek a felhők. Mi
csak kaparászunk, mint tyúkok a porban, hogy megértsük a
lelkierő és bátorság valódi természetét. Nem látjuk a fölöttünk
magasodó hegyeket, nem veszünk tudomást a szélről, amely
ostoba tollainkat borzolja. Nem tudjuk, mi a szökőár, nem tudjuk,
mi a szivárvány. Nem tudjuk, miért fúj a szél, nem tudjuk, mi a
dagály. Semmit nem tudunk.
– Azért nem kell rosszul éreznünk magunkat, hogy nem
ismerjük a szökőár természetét. Élő emberfia még nem látott ilyet.
 – De láttak! Már máskor is megtörtént! – kiáltott fel Luca. –
Tegnap este a halászok, akik ott ültek a tűz körül, már mind
hallottak róla. Valamelyikük azt mesélte, úgy hitték, a dögvészt, a
száz évvel ezelőtti pestisjárványt egy gigászi hullám hozta rájuk
először. Azt akarom mondani, lehet, hogy nem Isten akaratából
történik, hanem valami olyan dolog áll mögötte, aminek a
természetét még nem ismerjük, de talán idővel felfedezzük. Ha
többet tudnánk, talán meg tudtuk volna jósolni előre, hogy
közeledik. Mikor a víz visszafelé folyt, tudtuk volna, hogy azért,
mert összegyűlik, és később visszazúdul. Megmenthettük volna a
gyerekeket. És Freize... Freize pedig... – Nem folytatta.
A másik bólintott, látta, hogy Lucát egy hajszál választja el az
összeomlástól.
– Akkor elküldöm ezt így, ahogy van – mondta. – Aztán
folytatjuk a keresést.
– Ön szerint nem élte túl – mondta Luca színtelen hangon.
Peter testvér keresztet vetett.
– Imádkozom érte – válaszolta. – Mindig van remény, ha az Úr
meghallgatja a könyörgésünk.
– Az Úr a gyermeksereg himnuszait is elengedte a füle mellett
– felelte Luca szárazon, megfordult és megindult a tenger felé. – A
mi imáinkat miért hallgatná meg?

Vacsora előtt Isolde lement a rakpartra Lucához. A fiatalember

köpenyébe burkolózva bámulta a sötétedő látóhatárt.
– Jöjjön vacsorázni – kérte Isolde. – Az ebédlő teljesen
megszáradt és csirkét sütöttek.
Luca ránézett, de nem látta szív alakú arcát, szomorú szemét.
– Rögtön megyek – mondta közömbös hangon. – Lássanak
hozzá nélkülem.
 A lány a karjára tette a kezét.
– Luca, jöjjön velem – suttogta.
– Egy perc, és máris megyek.
Isolde hátralépett, és várta, hogy Luca megforduljon. De nem
mozdult.
– Luca, most pedig hazajön velem vacsorázni! – parancsolta
neki kedvesen. – Nem maradhat itt, azzal senkinek nem használ,
ha itt gyászol egymagában. Jöjjön, egyen valamit, aztán együtt
visszajövünk.
De Luca meg sem hallotta. A lány várt még egy kicsit, aztán
megértette, hogy Luca se lát, se hall, a barátját várja, keresi és
semmi más nem érdekli. Egyedül tért vissza a fogadóba.

A kora őszi este ugyanott találta Lucát, a rakparton ülve, a

sötétségbe boruló tengert bámulva. Néhány szülő, akiknek a
gyereke csatlakozott a keresztesekhez és odaveszett, lement a
rakpartra, és egy szál virágot vagy két pálcikából összekötözött
keresztet dobott a kikötő lágyan hullámzó vizébe, de mire
beesteledett, ők is hazamentek. Csak Luca maradt a parton, állt és
várt, kémlelte a tengerrel fokozatosan egybemosódó látóhatárt,
mintha a puszta pillantásától újra előkerülne Freize, mintha azt
remélte volna, ha elég hosszú ideig mered a habokra, Freize
nedves haja felbukkan, meglátja, ahogy arcán rendíthetetlen,
sugárzó mosolyával tempózik felé.
A templom toronyórája elütötte az éjfélt, éjféli imára hívott.
– Attól fél, hogy őt is elveszíti, mint apját és anyját – szólalt
meg egy hűvös hang a háta mögött, és Luca meglepetésében
megperdült. Ishraq állt az árnyékban, ezúttal nem volt rajta a
csuklya, hosszú barna hajfonata a háta közepéig lógott. – Azt
hiszi, cserbenhagyta őket, cserbenhagyta, mert még csak nem is
kutatott utánuk soha. Így aztán most keresi Freizét, és
reménykedik, őt nem hagyja el.
– Még csak ott sem voltam, mikor elhurcolták őket – válaszolta
Luca keserűen. – A monostorban voltam. Azért azt hallottam,
hogy félreverik a harangot. Mikor a faluból meglátták a
rabszolgakereskedő-gályákat közeledni, megkondult a
vészharang. A szent ereklyéket gyorsan elrejtettük a
monostorban, aztán bezárkóztunk a celláinkba és imádkoztunk.
Egész éjjel imádkoztunk. Mikor kiengedtek a cellából, az apát a
kápolnába hívatott és elmondta, hogy sajnos a falut megtámadták.
Leszaladtam a faluba, át a réten a mi házunkhoz, amely kicsit
kijjebb esett, a folyó felé. De már messziről láttam, hogy a kapu ki
van fordítva a sarkából. A ház üresen kongott, ami értéket
találtak, elvitték, anyámnak, apámnak nyoma veszett.
– A rablók is úgy érkeztek, mint a hatalmas hullám a tengerből
– mondta Ishraq. – Nem látta, hogy elhurcolják a szüleit, és nem
tudja, most hol lehetnek.
– Az emberek azt mondták, meghaltak – mondta Luca tompán
–, ahogy mindenki azt hiszi, Freize halott. Mindenkit, akit
szerettem, elvesztettem. Senkim sincs. És nem tettem semmit,
hogy megmentsem őket. Bezárkózom, hogy biztonságban legyek,
gyáván elfutok, mentem a saját bőröm, a saját életem, aztán
rájövök, az életem fabatkát sem ér nélkülük.
Ishraq felemelte a mutatóujját, mintha meg akarná fenyegetni.
– Az önsajnálat nem vezet jóra – mondta. – Minden bátorságát
el fogja veszíteni, ha önsajnálatba merül.
Luca elpirult.
– Elárvultam – mondta keserűen. – Egy barátom volt, Freize. Ő
volt az egyetlen, aki szeretett, és most már ő sincs, a tenger elvette
tőlem.
– És mit mondana Freize, ha így látná? – kérdezte a lány.
Lucáról lehullott a szomorú álarc, ahogy elvesztett barátjára
gondolt, elmosolyodott. Visszatért a szín az arcába, de a hangja el-
elakadt.
– Azt mondaná: van itt ez a jó kis fogadó, finom vacsorával
várnak, menjünk enni. Erre holnap reggel is ráérünk.
Ishraq állt és várt, érezte, hogy Luca szíve csordultig telt
szomorúsággal.
A fiatalember felnyögött, a lány felé fordult, a lány pedig
kitárta a karját. Luca odalépett és Ishraq átölelte, szorosan, és
tartotta, míg a fiú a vállára borulva zokogott. Nem szólt, csak
szilárdan tartotta, köré fonta két karját. Olyan erős volt, mint egy
férfi, de lágyan ringatta, miközben a férfi összetört szívvel siratta
elvesztett barátját.
– Egyszer sem mondtam neki – tört ki Lucából zihálva az
igazság. – Egyetlenegyszer sem mondtam neki, hogy úgy
szeretem, mint a bátyámat.
– Ó, tudta ő azt – suttogta a lány a fülébe halkan, szent
meggyőződéssel. – Ön iránt érzett szeretete rengeteg örömet
okozott neki az életben. Nagyon büszke volt önre, csodálta és
élvezte a társaságát, szerette önt, tudta, hogy szereti, és a vak is
látta. Ezt nem kellett kimondani. Mindketten érezték. Számunkra
is nyilvánvaló volt. Szerette önt és pontosan érezte, ön is mennyire
szereti őt.
Elmúlt a vihar, Luca kezdett megnyugodni, hátrább húzódott.
Arcát nedves köpönyegébe törölte.
– Most biztosan bolondnak tart – mondta –, sír, mint az
asszonyok, gondolja, vagy mint a lányok.
 A lány elengedte és rákuporodott az egyik csörlőre, amihez
hajókat kötöttek ki, mint aki arra készül, egész éjjel beszélgetni
fognak. Nemet intett.
– Nem tartom bolondnak azért, mert gyászolja azt, akit
szeretett.
– Gyengének tart?
– Csak akkor, ha úgy adja elő élete történetét, mint valami
tragikus balladát, és alámerül az önsajnálatban. Azt gondoltam,
túlságosan mélyen gyászolja. A puszta akaraterejével nem
hozhatja vissza az élők sorába. Mert jaj, ha már nem él, a gondolat
ereje nem sokat tehet, nem kelti életre. Meg kell értenie, hogy
vannak dolgok, amikre nem képes. El kell őt engednie. Sőt, talán a
szüleit is el kellene engednie.
– Elviselhetetlen a gondolat, hogy egyiküket sem látom soha
többé!
– Talán az a feladata az életben, hogy szembenézzen az
elviselhetetlen gondolatokkal – vetette fel a lány. – Hiszen a
küldetése is ez: kutatni és megfejteni az ismeretlent. Talán az a
hivatása, hogy megfejtsen olyan dolgokat, amelyekre a legtöbb
embernek eszébe sem jut még csak rákérdezni sem. Elképzelhető,
hogy közben össze kell gyűjtenie a bátorságát, hogy
elviselhetetlen dolgokat is végig tudjon gondolni. A szülei
eltűntek, Freizét elvesztette, rejtélyes körülmények között történt
mindkettő. Talán szembe kell néznie vele, hogy a lehető
legrosszabb, ami történhet, megtörtént. A feladata ezen túl
gondolkodni és kitalálni, miért történnek ilyen dolgok. Talán ezért
is lett inkvizítor.
– Úgy gondolja, a veszteség a munkámat segíti, arra készít fel?
A lány bólintott.
 – Biztos vagyok benne. Önnek a legszörnyűbb dolgokat kell
megfejtenie a világon. Hogyan lenne rá képes, ha még nem
tapasztalta az elviselhetetlent saját életében, és nem nézett szembe
vele?
Luca nem szólt, megrágta magában, amit hallott.
– Ön rendkívül bölcs nő – mondta végül, mintha most látná
először a lányt. – És nagyon köszönöm, hogy lejött ide beszélgetni
velem.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek – felelte a lány.
Lucának ekkor eszébe jutott valami.
– Isolde is lejött ide valamivel korábban?
– Igen. Azért jött, hogy vacsorázni hívja. De ön meg sem látta.
– Ez mennyi ideje történt?
– Órákkal ezelőtt.
– Már nagyon késő van, ugye?
– Éjfél is elmúlt – felelte a lány. Aztán felállt és odament
Lucához, mintha megint át akarná ölelni.
– Luca – szólította meg nagyon csendesen.
– Isolde kérte meg, hogy idejöjjön értem? – kérdezte a férfi. – Ö
küldte utánam?
A lány arcán gunyoros mosoly villant át, majd óvatosan odébb
lépett.
– Ezt szeretné hinni?
A fiatalember legyintett.
– Álmodni sem merek róla, hogy gondol rám. Ma úgy
viselkedtem vele, mint egy háborodott, tegnap tanúja volt a
gyávaságomnak. Ha netalán ezelőtt gondolt is rám néha,
mostantól már nem fog.
– Márpedig gondol, önre is és Freizére is – jelentette ki Ishraq.
– Ebben a percben Peter testvérrel a templomban imádkoznak
önökért. – Tűnődve nézte a fiatalembert. – Tisztában van vele,
hogy úgy fejezheti ki legjobban Freize iránt érzett szeretetét, ha
most visszajön a fogadóba, elviseli a fájdalmat, mint egy férfi, és
úgy éli tovább az életét, hogy Freize büszke lehessen önre?
Látta, ahogy Luca kihúzza magát és ebből tudta, hogy végre
felocsúdott.
– Igen – mondta. – Tökéletesen igaza van. Méltó leszek hozzá.
Együtt indultak a fogadó irányába. Az ajtó mellett a falon
fáklya égett, talpuk alatt a nedves kövek visszatükrözték a sárga
fényű lángot. A fiatalember megállt, és a lány felé fordult. Arcát
két kezébe fogta, és mélyen a sötét szempárba nézett. A lány nem
mozdult, nem félt, nem bátorította, csak hagyta, hogy a férfi
megérintse, és lassan lehunyta a szemét, közben felfelé fordította
az arcát. Átjárta szívét az érzés, hogy hozzá tartozik, mintha a
világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy így állnak egymással
szemben, arcuk közel, mégsem ölelik meg egymást.
Luca mélyen beszívta a lány hajának és bőrének illatát, majd
megcsókolta a homlokán, a két szemöldöke között, ott, ahol a
gyermekre a jelet rajzolják, mikor megkeresztelik. A lánynak
eszébe jutott, hogy anyja is ugyanott csókolta meg mindig, ez az a
hely, ahol a harmadik szem van, ami által a nők azt is látják, ami
az érzékeknek láthatatlan. Kinyitotta szemét és a férfira
mosolygott, összenéztek, mint akik értik egymást. Csendben
beléptek a fogadóba.
 Másnap vasárnap volt, de senkinek eszébe sem jutott pihenni.
A városka alacsonyabban fekvő területei romokban hevertek, az
utcákat elborította a mocsok. Luca segített a romok
eltakarításában. Ha a lezuhant tetőgerendák, kidőlt árbocok alól
vízbefúlt gyermekek holtteste került elő a törmelék és a szemét
gyűjtése közben, Luca összeszorított foggal tovább dolgozott.
Néhány másik férfival a megtört kis testeket kettesével egy
régi ajtóra fektették, felhordták a templomhoz, és az egyik oldalsó
kápolnában ünnepélyesen kiterítették őket. Örökmécses égett az
oltáron, mialatt a falubeli bábák megmosták a holttesteket, és apró
halotti lepleket varrtak. Luca imádkozott a halott gyermekek lelki
üdvéért, aztán kiment a városfal túloldalán fekvő sziklához, ahol
új temetőt szenteltek fel az áldozatoknak, mert a templomkertben
nem volt elég hely, hogy örök nyugalomra helyezzék őket.
Luca segített megásni a sírokat, a föld kemény volt, csákánnyal
dolgozott. Egyfajta megelégedés lett rajta úrrá, mikor levetette az
ingét, mert kimelegedett a nehéz munkában, ahogy a kemény
földet feltörte a könyörtelen, szikrázó napsütésben.
Ishraq délben kenyeret és mézsört vitt neki. Látta, hogy Luca
feszült, komor arca és görcsbe ránduló széles válla elárulta.
– Jöjjön – utasította tömören –, üljön le, pihenjen egy kicsit,
egyen, igyon.
Luca engedelmeskedett, de oda sem figyelt arra, mit csinál.
– Hogy lehettem olyan ostoba, hogy elengedtem? – mondta ki,
ami a szívét nyomta. – Miért nem néztem hátra, hogy ott van-e
mögöttünk? Egyszerűen eszembe sem jutott, hogy esetleg nem jön
velünk, azt hittem, követ minket.
Ebben a pillanatban egy kislány sántikált arra a hevenyészett
kőkerítés mentén, amivel az új temetőt körbevették.
– Hol van a másik bácsi? – kérdezte.
Luca és Ishraq összerezzent, mintha szellemet látna. Ez volt az
a vérző talpú kislány, akivel első nap találkoztak. A kislány, akit
Freize visszahozott a kikötő medrén keresztül az iszapban,
közvetlenül azelőtt, hogy a víz rájuk zúdult.
– Azt mondta, szaladjak vissza a fogadóhoz, mert adnak pitét
– nyafogta. – Azért jöttem, hogy megmondjam neki, hazudott.
Nem adtak pitét, a konyhában nem volt senki. Viszont nagy
morgást hallottam. Úgy megijedtem, hogy futásnak eredtem, fel a
dombon, és mikor visszanéztem, láttam, hogy a tenger folyik
utánam. Csak futottam és futottam. Hol van az a bácsi? Hol van
Jóságos Johann meg a többi gyerek?
– Azt nem tudom, a bácsi hol van – felelte Luca kissé remegő
hangon. – Őt nem láttuk. Kiment a kikötőbe, hogy visszatereljen
titeket, gyerekeket az iszapból, magasabbra, hogy a tenger ne
érjen fel hozzátok. Ezért hazudott neked a pitéről. Meg akart
menteni. És akkor ránk zúdult az óriási hullám... de a bácsi tud
úszni. Talán ebben a pillanatban is idefelé úszik. Lehet, hogy a
barátaidat és Johannt is partra vetette valahol a víz épségben, és
már útban vannak ide ők is, gyalogszerrel. Mindannyian azt
reméljük, hogy nemsoká megérkeznek.
A kislány arca görcsbe rándult.
– Egyikük sincs itt? – kérdezte. – A gyerekek sincsenek itt?
Elvitte őket a tenger? Hát én most mihez kezdjek?
Sem Luca, sem Ishraq nem válaszolt. Egyszerűen semmi
vigasztaló nem jutott eszükbe.
– Hát, ne törődj vele, most gyere a fogadóba, ott szerzünk
neked ennivalót, ruhát meg cipőt – szólalt meg végül Ishraq –,
aztán kigondoljuk, hogy mihez kezdhetsz ezután.
– Az a bácsi megmentett téged – mondta Luca a kislánynak,
akinek sápadt arcocskája szinte remegett a visszafojtott
könnyektől. – Majd mi vigyázunk rád az ő kedvéért, velünk leszel,
egyet se félj!
– Hazudott nekem – panaszolta a kicsi lányka. – Azt mondta,
kapok sütit, de nem is, hanem jött az óriáshullám, és bele is
fulladhattam volna!
Luca bólintott.
– Igen, hazudott, de azért tette, hogy megmentse az életed –
magyarázta. – És sajnos, attól félek, ő fulladt meg.
A kislány bólintott, de látszott, hogy nem nagyon érti.
Megfogta Ishraq kinyújtott kezét, és lesétált vele a dombról a
faluba.

Luca hajnalban a rakparton kezdte a napot, a tengert fürkészte,

és a lemenő nap ugyanott találta. De, amikor besötétedett,
hazament a fogadóba és megvacsorázott, komoran, mert nehéz
feladatot tűzött ki maga elé. Vacsora után együtt imádkozott Peter
testvérrel, és a kis társaság meghallgatta, ahogy Peter testvér
felolvassa Noé történetét, amelyben nők, férfiak és a jószágok
megmenekülnek, mikor jön az özönvíz. A kislányt Rosának
hívták, de Zazónak becézték. Még sosem hallotta a Noéról szóló
mesét, és mikor lefeküdt, fejecskéje tele volt a történet végén
megjelenő szivárvány képével.
A szobák megszáradtak, a fogadósné pedig kért kölcsön száraz
ágyneműt. Zazónak kerített egy gyerekágyat, és a meleg
konyhában dugta ágyba. A kompánia tagjai nem tudták kiverni a
gondolatot a fejükből, hogy már csak négyen vannak, inkább
korán lefeküdtek ők is. A fogadó tömve volt emberekkel, akik a
Piccolótól északra fekvő falvakból jöttek. Gyermekeik csatlakoztak
a keresztes hadhoz, mégis bíztak benne, hogy nem nyelte el őket a
szökőár. Fenn voltak reggelig, halkan beszélgettek, az anyák
olykor elsírták magukat. Peter testvérnek és Lucának ezúttal jutott
hely a nagy ágyban a férfiak hálótermében, de Luca le sem hunyta
a szemét, egész éjjel a mennyezet gerendáit bámulta.
Isolde és Ishraq felment a padlásra saját hálószobájába.
Rosszkedvűen, néma csendben fonták be egymás haját.
– Sokat gondolok rá – kezdte Isolde –, hogy milyen kedves és
vidám volt.
– Tudom.
Nem volt hálóingük, így hát az ágy támlájára terítették
ruhájukat, és vászon pendelyükben készülődtek a lefekvéshez.
Isolde térden állva imádkozott, Freize nevét is belefoglalta. Mikor
felállt, Ishraq látta, hogy a szeme vörös.
– Visszarohant a lovakért – mondta Ishraq. – Meghallotta,
hogy panaszosan nyerítenek. Tudta, hogy veszély közeleg, nem
akarta őket ott hagyni a fedélzeten. A gyerekek közül, akit tudott,
kizavart a partra, tudta, hogy mi már biztonságban leszünk, tehát
visszament a lovakért.
Isolde bebújt az ágyba.
– Még sosem láttam hozzá fogható szilárd jellemű férfiút –
folytatta. – Mindig jó kedve volt és helyén volt az esze.
– Nem voltam vele túl kedves – vallotta be Ishraq. – Csókot
kért tőlem, én pedig helyette elgáncsoltam Vittoritóban az istálló
udvarán. El nem mondhatom, mennyire megbántam.
– Tudom, akkor azt mondta, megsértetted, de szerintem
tetszett neki a dolog – mondta Isolde. – Azt hiszem, tetszett neki,
milyen büszke lány vagy. Említette az esetet, de nevetett, mintha
egyszerre találta volna sértőnek, egyszersmind kedvére valónak is
a dolgot.
– Most azt kívánom, bárcsak adtam volna neki csókot –
mondta Ishraq. – Valójában jobban kedveltem, mint amennyire
mutattam. Bárcsak barátságosabb lettem volna vele!
– Természetesen nem lett volna illendő megcsókolni – mondta
Isolde sajnálkozva –, de mennyire jellemző volt rá, hogy
megpróbálta! Bárcsak mind kedvesebbek lettünk volna vele! Nem
mondjuk el azoknak, akik közel állnak hozzánk, mennyire
szeretjük őket, mert ostobán azt gondoljuk, mindig mellettünk
lesznek. Úgy teszünk, mintha örökké élnénk, pedig észben kéne
tartanunk, hogy bármikor jöhet a vég. Ha ezzel a tudattal élnénk,
mindig kedvesek lennénk egymással.
Ishraq bólintott, és bebújt barátnője mellé.
– Nagyon szeretlek – mondta szomorúan. – Nem baj, legalább
egymásnak mindig úgy kívánunk jó éjszakái, mintha testvérek
lennénk.
– Én is nagyon szeretlek – felelte Isolde. – Te tudsz aludni?
 – Egyfolytában a szökőárra, a szörnyűséges hullámra
gondolok. Megjelenik előttem Freize a vízben, a víz alatt. Csak
arra tudok gondolni, hogy ha megfulladt... mit számít, tudok-e
aludni, vagy sem? Ha megfulladt, mit számít, adtam-e neki csókot
vagy sem?
Ezután egyikük sem szólt. Ishraq ébren figyelt, várt, míg Isolde
egyenletes, halk szuszogása el nem árulta neki, hogy elaludt.
Másik oldalára fordult, aludni készült, behunyta a szemét, de
aztán hirtelen újra kinyitotta, és hangosan azt mondta:
– A cica!
– Hogy mondod? – dünnyögte Isolde álmos hangon, de Ishraq
már kipattant az ágyból, ingruhájára köpönyeget húzott, lábára
papucsot.
– Le kell onnan hoznom a kiscicát.
– Gyere aludni – mondta Isolde. – Valószínűleg ott van a jó
melegben a szénapadláson. Reggel felmész érte.
– Nem a szénapadláson van. Most hozom le.
– Hogyan? – kérdezte Isolde. – Most nem lehet lehozni, éjszaka
van.
A férfiak hálótermében van egy létra – felelte Ishraq.
Nap közben ott javították a tetőgerendákat. A szobában ott a
létra, ami felvisz a tetőre.
– De minek a létra?
– Mert a cica még a tetőn van.
– Szinte biztos, hogy már nincs ott. Valószínűleg lemászott,
amíg az ács fenn volt a tetőn.
– És ha nem? – mondta mérgesen Ishraq a barátnőjének. – Ez
volt az utolsó, amit Freizéből láttam, hogy kiveszi a cicát a
zsebéből és elengedi. Abból jött rá, miféle veszély fenyeget
bennünket, hogy a cica felmászott a tetőre. Az a kis állat
figyelmeztetett bennünket. Vigyáznunk kell rá.
– A macska nem tudta, mit miért csinál.
– De Freize tudta. Jól bánt vele, ahogyan mindenkivel, az
állatokkal is. Megyek és lehozom a kiscicát. Freize sem várna
reggelig.
– Várj! – kiáltotta Isolde, de Ishraq nem hallgatott rá, kiosont a
padlásszoba vetemedett ajtaján. Átment a lépcsőfordulón, és már
fenn is volt a férfiak hálóterménél.
Néhány férfi horkolt. Ishraq fintorgott saját zavarán.
– Bocsánat a zavarásért – mondta jól tagoltan a sötét szobának
–, de most átmegyek itt és felmászom a létrán.
– Fehércseléd van a szobában? – kérdezte egy álmos,
reménykedő hang. – Magányos vagy? Akarod, hogy egy kicsit
megmelegítselek, szép jány?
– Hogyha bárki egy ujjal is hozzám ér – folytatta Ishraq
ugyanabban az udvarias tónusban, ahogy kezdte, miközben
becsukta maga mögött az ajtót és belépett a szobába –, annak
eltöröm a kezét. Ha ketten jönnek egyszerre, mind a kettőt
megölöm. Csak hogy tudják.
– Ishraq? – kérdezte Luca döbbenten. Álmosan nem hitt a
fülének. – Mi az istencsudáját művel? – Előjött a sötétben, nem
volt más rajta, csak a térdnadrágja. A létránál találkoztak.
– Lehozom a cicát a tetőről – felelte Ishraq. – Ne mondjon
semmit.
– Megbolondult? Milyen cicát?
– Freize cicáját. Amelyiket a zsebében tartott.
– Valószínűleg már nincs ott.
– Meg kell bizonyosodnom felőle.
 – Éjnek évadján?
– Csak most jutott eszembe – vallotta be a lány.
– Jaj, az isten áldja meg! – Luca agyát elöntötte a vér. Ez a lány
egy cica miatt aggódik, miközben tele van a város emberekkel,
akik a gyermeküket veszítették el. – Hál mit érdekli az a macska?
Nincs elég bajunk? Idejön éjjel, miközben itt minden második
ember csak nagy nehezen sírta magát álomba és mindenki gyászol
valakit!
Ishraq nem felelt, inkább megfordult, és fellépett a legalsó
fokra.
– Koromsötét van – figyelmeztette Luca. – Ki fogja törni a
nyakát – tett egy határozatlan mozdulatot, hogy megállítsa, de a
lány félresöpörte a kezét, és felmászott a tetőre. Egy rücskös palló
oda volt támasztva, és felvitt a gerincre. Úgy kúszott fel rajta
maga is, mint a macska, négykézláb. Épp csak ki tudta venni a
tetőt a világosabb, szürkébb háttér előtt, mert az ég nem volt olyan
sötét. A gerincen lovaglóülésben helyezkedett el, térdével
szorította a cserepeket, szúrták is a pendelyén keresztül. Hallotta
saját, ziháló légzését, és érezte, hogy úrrá lesz rajta a félelem.
Felnézett, és meglátta a kéményt. Ott nyilván nem volt a kiscica.
Ajkába harapott, mert rájött, hogy majd vissza is kell másznia, és
hogy nagy veszélybe sodorta magát, teljesen fölöslegesen.
– Cicc, kiscica! – mondta az üres piccolói háztetőknek, ahogy
meglátta a letarolt utcákat, a számtalan törmelékhalmot, ahogy
meghallotta, hogyan csapkodja a szél a még nedves szobák, házak
ajtaját. – Kiscica!
Vékony, alig hallható nyávogás érkezett válaszul a kémény
tövéből, ahol a cserepeket átmelegítette a kéményen keresztül
távozó füst. Az apró állatka bizonytalanul felkelt, és Ishraq felé
óvakodott a vékony cserepeken.
– Te vagy az, kiscica? – Ishraq nem győzött hova lenni a
csodálkozástól. A cica odament hozzá, és ő felvette, ahogy az
anyamacska szokta, megfogta vékony nyakán a bőrt. Szorosan
magához ölelte. Fojtott nyivákolás jelezte, hogy a cica
kényelmetlenül érzi ugyan magát, de biztonságban, ahogy Ishraq
kétrét görnyedve visszamászott az ács pallóján, majd lábával
kitapogatta a létra legfelső fokát. Lemászott a sötét hálóterembe a
lyukon át, ahogy jött, fokról fokra, míg megérezte Luca kezét a
csípőjén. A fiatalember leemelte a létráról, és újra biztonságban
volt, Luca pedig átkarolta.
– Megvan – suttogta.
Napok óta először bujkált vidámság Luca hangjában.
– Teljesen megbolondult – mondta. – Ez volt a legostobább,
legőrültebb vállalkozás, amit valaha láttam.
De nem engedte el, továbbra is magához ölelte, a lány pedig
egy pillanatra odabújt Luca meztelen mellkasához, arcát
odanyomta forró bőréhez, és csiklandozta a puha szőrzet.
– Rettenetesen féltem – vallotta be.
Érezte, ahogy a férfi a hajához nyomja arcát, érezte a teste
melegét a pendelyén keresztül, és nem szólt. Egy pillanatig úgy
tűnt, bármi megtörténhet, mégsem húzódott el. Végül Luca talpra
állította, hátrébb lépett, elengedte és megkérdezte.
– Mit csinál vele, elengedi?
– Leviszem a konyhába, adok neki tejet – felelte. – Ma éjjel még
velem lesz. Ha nem látjuk, ahogy a tetőre menekül, sejtelmünk
sem lett volna, hogy veszélyben vagyunk. Neki köszönhetjük az
életünket.
Luca kézen fogta és átvezette az alvó férfiakkal teli szobán,
majd behúzta maguk mögött az ajtót.
– Furcsa – mondta. – Honnan tudta, hogy fel kell mászni minél
magasabbra?
A cica izgett-mozgott Ishraq kezében, hát óvatosan letette. A
kis jószág megrázta a fejét, mintha így tiltakoznia a túlságosan
szoros fogás miatt, aztán lehuppant a hátsójára, megnyalogatta
mellső lábait, keresett egy kellemes sarkot a tűz melletti
fáskosárban, és összegömbölyödött.
– Van egy szerző – kezdte Ishraq, és közben próbált
visszaemlékezni tanulmányaira. – Á, elfelejtettem a nevét,
Ailianosz, vagy valami hasonló, ő azt írja, a békák és kígyók
megérzik, mikor jön a földrengés. Még időben előmásznak az
odujukból.
– De honnan tudják? – kérdezte Luca. – Mi az, amiből
megérzik?
– Azt nem írja – válaszolta Ishraq. – Spanyolhonban olvastam a
mór könyvtárban. Sajnos többre nem emlékszem belőle.
Luca elkísérte a szobájáig, fel a lépcsőn.
– Miért volt olyan fontos, hogy lehozza a tetőről? – kérdezte.
Hangját suttogóra fogta, nehogy felébresszen valakit az alvó
házban, például Isoldét az ajtó túloldalán. – Mit számított a cica,
mikor annyi minden más elveszett? Önt nem hatja meg
különösebben a természet, mégis kockára tette az életét.
– Azt hiszem, pontosan ez volt az oka, hogy annyi minden
odaveszett – felelte. – A gyermekek, a fél falu, és mi nem tettünk
semmit. Idejöttünk, mi, a tanult, művelt emberek, ön, akinek az a
küldetése, hogy megfejtsen dolgokat, mégsem vettünk észre
semmit, és mikor a szörnyű tragédia készülőben volt, nem tettünk
semmit. Képtelenek voltunk. Még a saját életünket sem mi
mentettük meg. Elvesztettük Freizét, az egyetlen embert, aki
felismerte a helyzetet. Hát legalább megmentettem Freize cicáját.
Luca megfogta a kezét és sokáig nem engedte el.
– Jó éjt! – mondta halkan. – Áldja meg az Isten azért, amit tett!
Áldja meg az Isten, hogy gondolt rá. – Aztán elfordult, felemelte a
lány kezét, gyengéden belecsókolt a tenyerébe és ráhajtotta az
ujjait.
Ishraq lehunyta szemét, ahogy a férfi ajka a tenyeréhez ért.
– Jó éjszakát! – suttogta, és összeszorította az ujjait, hogy el ne
eressze a csókot a tenyeréből, ott, ahol a férfi ajka hozzáért.
 Reggel a négy utazó és Zazó, aki Isoldét mindenhová követte,
mint az árnyék, átment a templomba és segített az elcsigázott
papnak leírásokat készíteni az eltűnt gyermekekről. A papírokat a
nevekkel kitűzték az apró templom ajtajára. Ott lobogtatta őket a
szél. Ott sorakoztak rajtuk a gyermekek, akik valószínűleg soha
többet nem kerülnek haza, hívták szüleiket, akiknek nem sok
reményük volt arra, hogy valaha viszontlátják őket. Hosszú sor
állt a templom előtt, sokan akartak gyónni, és Isten házát belengte
a halál lehelete – úgy lebegett az egész kikötő felett, mint nehéz,
szürke esőfelhő. Egyre többen érkeztek komótosan ballagva az
északi kapun át a faluba, keresték Johann seregéhez csatlakozott
gyermeküket, és reménykedtek, hogy nem fulladt vízbe. Nézték a
szemetet a zagyva, iszapos pocsolyákban, bámulták a piactéren a
törött gerendákat, mint aki nem akar hinni a szemének, hogy a
borzalmas szökőár tényleg elöntötte Piccolo főterét, majd
visszahúzódott, iszonyatos pusztítást hagyva maga után. A
templom melletti Mária-kápolnában előkészítették a kis
holttesteket a temetésre. Luca és Peter testvér hamuszín arccal
jegyezte fel a ruházatot, szemük és hajuk színét, életkorukat,
bármilyen különösnek számító ismertetőjegyet, hogy a gyerekeket
azonosítani lehessen, ha a szüleik valaha érdeklődnének. Miután
egyenként megvizsgáltak minden elkékült, sápadt arcot és
följegyeztek minden hiányzó fogat, nagyobb anyajegyet, intettek a
javasasszonyoknak. Az asszonyok bevarrták a testeket az újonnan
készített halotti leplekbe, és párosával a hevenyészett hordágyra
fektették őket, így készítették elő őket a temetésre a városfalon
kívüli új temetőben.
A javasasszonyok gyógyítók és bábák is voltak, de
balzsamozással is foglalkoztak. Ünnepélyesen tették a dolgukat a
holttestek körül, de gyanakodva méregették Peter testvért és
Lucát. Mikor pedig Isolde, Ishraq és Zazó is megérkezett,
elfordították a fejüket és tudomást sem vettek róluk.
– Hát nekik mi bajuk? – mormogta Ishraq Isoldénak, mert
érezte, hogy ellenségesek, de nem értette az okát.
– Biztosan gyászolnak – felelte Isolde.
Az új temetőt a templomon túl, a városfal északi kapuján kívül
eső részének oldalában alapították, frissen felszentelt földön,
ahonnan kilátás nyílt a tengerre. A sírásók szerszámukra dőlve
várakoztak egy hatalmas gödör mellett, mely széles és mély volt,
hogy befogadja a gyerekeket. Egymás mellé fektették őket,
ahogyan akkor aludtak, mikor még Johannt követték, és azt hitték,
Isten áldása van rajtuk. Isolde vetett egy pillantást a sírgödörre,
ahogy a férfiak szépen belefektették a kicsiny, lepelbe varrott
testeket, aztán Zazóval együtt a pap mögé állt, mert a pap csuhája
lobogott a szélben, ezért szerencsére eltakarta a kislány szeme elől
a sírt és az összehordott holttesteket. Benito atya megtartotta a
temetési szertartást, hangja messze szállt a szélben, pedig a
sirályok folyamatosan rikoltoztak, és odahallatszott a faluból,
ahogy az emberek a házakat takarítják, a tetőt, ablakokat javítják.
Vagy fél tucat ember ment el a temetésre. A szertartás végén a
sírásók betemették a sírt a vidék száraz földjével, az emberek
pedig hazaindultak. Azt még hallották, hogy a plébános megígéri,
kőből faragott emlékmű felállítását fogja kérvényezni a tengerbe
veszett gyermek zarándokoknak.
– Ha valaha visszatérnek ide, meg fogják látni, nem
feledkeztünk meg sem róluk – mondta a pap Peter testvérnek –,
sem saját halottainkról.
– Tudják már, hányan tűntek el a falusiak közül? – kérdezte
Luca halkan.
A plébános keresztet vetett.
– Körülbelül húsz felnőtt – felelte – és vagy fél tucat gyerek.
Rettenetes csapás, de valahogy ezt a közösséget gyakran éri
tragédia. Egy nagyobb járvány is nagyjából ennyit vinne el. Vagy
ha a vihar a tengeren éri a halászokat, egy-két hajó odavész, öt-hat
családapa eltűnik, öt-hat család gyászol és nélkülözésben él
tovább. Mikor száz éve erre járt a fekete halál, a falu teljesen
kiürült, a lakosok felét egy hónapon belül elvitte. A földeken nem
termett semmi, mert nem volt, aki megművelje, a tengerben
elszaporodtak a halak, mert nem halászta őket senki. Az Úr azért
küldi ránk ezeket a csapásokat, hogy próbára tegyen. Hát, ez a
mostani, ez igazi nagy próbatétel.
– Legyenek átkozottak mindörökre! – sikítozta egy asszony
kifulladva már messziről, ahogy felszaladt a kőlépcsőkön, ki a
városkapun. Feléjük bukdácsolt a dombon, szoknyáját megemelte,
haja kibomlott és vadul lobogott a szélben, arcát eltorzította a
fájdalom.
– Vigye el az ördög mindet a pokolba! A tengerbe kellett volna
dobni őket a szikláról, nem megszentelt földben sírba fektetni!
Legyenek átkozottak!
– Mi történik itt? – A pap kitárta karját, és elállta az asszony
útját a dombon félúton, mintha szökött, megbokrosodott ló lenne.
– Mit művel, Ricci asszony? Mi ütött magába? Az Isten
szerelmére, nyugodjon meg!
Az asszony vadul körbenézett, úgy tűnt, nem sokat fog fel
maga körül a világból.
– A tengerbe kellett volna hajítani őket, nem szertartást
rendezni nekik! – sikította. – De majd csak vigyázzon!
Sátánfajzatok! Gyilkosoknak adta meg a végtisztességet! Alvilági
démonok mind, egytől egyig!
Volt, aki már lefelé ballagott a dombról, hazaindult az
egyszerű szertartás végeztével, de a lármára visszafordult. A
faluból, a kapun túlról is elkezdtek szállingózni az emberek, hogy
megnézzék, mi az oka a felfordulásnak.
– Démonok? – ismételte valaki árnyalatnyi félelemmel a
hangjában. – Sátánfajzatok?
– Sátánfajzatok! – jelentette ki az asszony kerek perec. – Még
hogy keresztesek! Végig hazudtak! Vihardémonok voltak, nem
más! Csak tették, hogy szent zarándokok, hogy becsapjanak! Nem
voltak azok ember fiai, annyi szent, egy felnőtt nem sok, annyi
sem jött velük, se anyjuk, se apjuk! Na és aki vezette őket, az a fiú
szép volt, mint egy angyal, de a szeme, a tengerkék, világító
szeme! És mi még kenyeret adtunk nekik! Húst, sajtot! Ők meg
ránk szabadították a poklot! Nekem meg már se fiam, se férjem,
odavesztek a tengeren, a sátánfajzatok tönkretették az életünket!
És maga még megáldja őket, keresztény temetést rendez?
Elrabolták saját húsunkat-vérünket is!
A pap és Luca idegesen nézett össze.
– Miről beszél ez az asszony? – kérdezte Luca gyorsan.
– Ez egy halászfalu, a tengertől függ a megélhetésük, az
időjárástól az életük – felelte Benito atya. – Úgy tartják, léteznek
vihardémonok, akik sötét mágiával felkorbácsolják a tengert,
veszedelmes időt hoznak rájuk.
– Ebben hisznek? – suttogta Luca. – Komolyan azt hiszik, hogy
emberek fel tudják támasztani a szelet, vihart tudnak zúdítani a
világra?
– Már láttunk olyat – tárta szét a két karját Benito atya. –
Inkvizítor, ha kell, megesküszöm rá, ezzel a két szememmel
láttam! Láttam, ahogy egy asszony vihart idézett annak az
embernek a hajójára, akit gyűlölt! Ezzel a két szememmel láttam,
hogy átkot szórt rá, mikor kihajózott, aztán egy matróz, az
egyetlen túlélő, aki partra úszott, elmesélte, hogy hideg fényű
villám táncolt a hajó orrán egészen addig, míg el nem süllyedt.
– Sátánfajzatok hada járt itt, Uram irgalmazz! – sikított lel az
asszony újra. – A pap meg eltemeti őket a megszentelt anyaföldbe!
A plébános az asszonyhoz fordult.
– Ricci asszony, a gyerekek ártatlanok voltak, vízbe fúllak,
mint keresztes zarándokok. Istent dicsőítő himnuszokat énekeltek,
ahogy a tengerbe meneteltek.
Az asszony Zazóra mutatott.
– De nem mindegyik, úgy-e? – Ravasz arckifejezést öltött. –
Egytől egyig vízbe fúltak? Vagy volt köztük, aki felkorbácsolta a
hullámot, aztán megmenekült, a haja szála sem görbült? Ez a
kislány itten, nem ő volt az egyik első jövevény, aki alamizsnáért
könyörgött? Aztán elszaladt a hullám elől át a falun, szó nélkül,
senki emberfiát nem figyelmeztetett, most meg itt téblábol a
többiek temetésén? Örül, hogy a mesterkedése meghozta
gyümölcsét? Csúfolódik mirajtunk? Ki ez a kislány? Honnan jött?
És miféle rontást hoz még majd ránk? Égszakadást? Dögvészt?
Kígyók másznak majd elő a hajából, varangyok a szájából?
– Elég legyen ebből – lépett előre Isolde védelmezőn, – Ő még
gyerek, csak egy kislány. Nagyon sajnálom, Ricci asszony, hogy
elvesztette szeretteit, de mindannyiunkat ért veszteség, vigaszt
kell nyújtanunk egymásnak...
– De hát kik ezek? – nézett Isolde résztvevő arcáról Lucára a nő.
– És miért olyan biztos benne, hogy halandó emberfia gyerekei?
Könnyű azt mondani, hogy csak egy kislány, meg a többi is
halandó gyerek, de hogy nem úgy viselkedtek, mint mások, az
már biztos. A szüleik nem voltak velük, azt sem tudni, honnan
jöttek! Megidézték a hatalmas hullámot, aztán ellovagoltak rajta,
mint a vihardémonok!
A pap tehetetlenül megrázta a fejét, áldón felemelte a karját, és
hátat fordított a dühös asszonynak, meg sem hallotta, mit beszél.
Elindult a falu felé, át a kapun. De Ricci asszony nem tágított,
mondta a magáét tovább, és ekkor már a javasasszonyok is ott
álltak mellette, Zazót bámulták, fügét mutattak, ami a
boszorkányság kivédésére szolgált arrafelé.
– Én ezt nem hallgatom tovább – jelentette ki Isolde. Maga
mellé húzta Zazót, és a pap után indult. A három asszony, mint a
villám, úgy ugrott a kapuhoz: megpróbálták becsukni, hogy ne
tudjanak visszamenni a városba. Ishraq sem volt rest, ellenkező
irányba nyomta a kaput.
 Eközben sötét tekintetét Ricci asszony szemébe fúrta.
– Engedjék el! – mondta vészjóslóan. A dühödt asszonyok
meghátráltak a tekintete és karjának ereje elől, és utat nyitottak.
Isolde és Zazó bement a kapun, Ishraq szorosan a nyomukban,
mint egy őrangyal.
– Várjon csak egy kicsit – ragadta meg az egyik ember a papot
–, hova olyan sietősen, atyám? Feleljen az asszonyoknak! Igazuk
van. Volt gyerek, aki elfutott az árvíz elől, vissza a faluba, ők
honnan tudták, hogy jobb, ha menekülnek? És ők életben is
maradtak?
– Szóltak-e a többieknek? – kérdezte egy másik férfi.
Figyelmeztettek-e minket, hogy meneküljünk? Egy árva szót
sem szóltak!
Egy másik asszony bólintott.
– Meg sem nyikkantak, csak szaladtak, amerre láttak –
mondta. – Az egyik elfutott éppen mellettem, de nem szólt
semmit.
Zazó jéghideg kezecskéjével Isoldéba kapaszkodott.
– Ijedtünkben futottunk el – suttogta.
Ishraq a gyerek mellé lépett, így az Isolde és közé került.
Felkészült, hogy meg kell majd védeni az egyre dühösebb
tömegtől. Az emberek ekkor már elállták a templomhoz vezető
keskeny utcát, és egyre többen kiabáltak. Benito atya átvágott a
tömegen és felment a templom lépcsőjén. Ahogy megfordult,
látta, hogy a tömeg nőttön-nő, érkeztek emberek a piactér felől, de
kijöttek a házaikból is, koszosan, mert még mindig a szemetet
takarították vagy javításokat végeztek, arcukon félelemmel vegyes
gyanakvás ült.
– Hát nem kísértették-e meg a mi gyerekeinket, és csalták
magukkal a rakpartra? Nem tettek-e hamis tanúbizonyságot, hogy
menjünk velük? Aztán ránk zúdult az áradat. Na és a vezérük,
Johann? Látta-e valaki a holttestét? Vagy ő szépen hazavitorlázott
a felhőkön, miután felkorbácsolta a hullámot, hogy mind ott
pusztuljunk?
– Úgy van! – kiáltotta valaki hátulról a tömegben. – Azt nem
tudtuk, kicsodák, micsodák, de a hullám előtt értek ide, az biztos!
– Igaza van, Ricci asszony! Ők korbácsolták fel a tengert! –
kiáltotta egy újabb hang a tömegben. – Ők hozták ránk a vízözönt!
– Megbosszulom! – kiabálta túl Ricci asszony a tömeget. –
Esküszöm, megbosszulom a férjemet és a fiamat! Máglyára a
boszorkányokkal, a hamvaikat meg szórjuk szét a szélviharban,
amit ők hoztak miránk!
Isolde összerázkódott, mikor ezt meghallotta, és szorosabban
fogta Zazó kezét, a kislány pedig egészen közel húzódott hozzá,
mintha el akarna bújni a lány köpönyege alatt. Luca és Peter
testvér felment a lépcsőn Benito atya mellé, hogy szembenézzenek
az emberekkel és megnyugtassák a zúgolódó tömeget. Luca látta,
hogy Ishraq finoman a lábujjaira helyezi a testsúlyát, mint aki
harcra készül.
– Nyugalom! – Luca megemelte a hangját, hogy túlkiabálja a
tömeget és a rikoltozó sirályokat. – Engem maga a pápa
őszentsége nevezett ki inkvizítornak. Azért küldött a keresztény
világba, hogy feltérképezzem, hol mi okoz riadalmat, és ha a jó
Benito atya hozzájárul, hogy kivizsgáljuk, hogyan keletkezett a
megmagyarázhatatlan és rettenetes árvíz, akkor itt és most
azonnal nekilátok.
A tömeg a pap felé fordult.
– Kérjen vizsgálatot! – követelték. – Nevezzék meg a gonoszt,
aki ránk hozta a pusztulást!
Benito atya habozott.
– Azt akarjátok, hogy felkérjem a pápai rend inkvizítorát,
állapítsa meg, miért zúdult a tenger Piccolóra? – kérdezte, mint
aki nem hisz a fülének. – Akár kivizsgáltathatnám azt is, miért
esik az eső és miért olyan hangos a mennydörgés.
– Kineveti nyomorúságában? – kérdezte vádlón az egyik
javasasszony, és Ricci asszonyra mutatott. – Nem felel neki? Meg
sem hallgat minket?
A tömeg dühödt morgása ordítássá fajult. A plébános látta,
hogy a józan ész itt már nem segít. Lucára pillantott, és beadta a
derekát.
– Legyen, ahogy akarjátok. Luca Vero testvér, felkérlek,
vizsgáld ki, mi történt Piccolóban. Hallgassuk meg ezt az
asszonyt. Mindenkinek jobb lesz, ha kimondja, ami a lelkét
nyomja, te pedig megállapíthatod, mit lehetett volna lenni a baj
megelőzésére.
– Helyes! – mondta a másik javasasszony diadalmasan. És
nevezze meg a bűnösöket!
– Megvizsgálom, mi okozhatta a szökőárt, és jelentést teszek a
pápának – határozott Luca. – Ha azt találom, hogy ember műve,
gondoskodom róla, hogy bíróság előtt feleljen szörnyű tettéért és
méltóképpen megbűnhődjön.
– Máglyára vele – ismételte Ricci asszony –, aztán a hamvait
hordja szét a vihar, amit keltett!
– Gondoskodom róla, hogy megkapja méltó büntetését –
mondta Luca, de higgadt hangja csak olaj volt a tűzre, még jobban
felmérgelte az asszonyt. Odaugrott hozzá, megragadta a kezét és
magánkívül sikított a fülébe közvetlen közelről.
 – Hát azt tudja-e, hogy vannak boszorkányok, akik képesek
vihart korbácsolni? Erről hallott-e már életében?
Luca kényszerítette magát, hogy szeme se rebbenjen.
– Azt tudom, hogy sok ember hisz benne. Én magam még
senkit nem találtam bűnösnek ilyen dologban. De már olvastam
róla.
– Olvasott róla! – ordította valaki gúnyosan. – Éppen most
történt meg az orra előtt, láthatta, ha van szeme! Miféle könyvben
volt az leírva, ami épp most történt meg velünk? Miféle könyvben
van megírva olyan történet, hogy egy szép napon a tengerből
minden ok nélkül óriási hullám kél és elpusztít egy várost?
Luca körülnézett. A kezdetben jelentéktelen tömeg egyre nőtt,
egyre többen jöttek fel a piactérről és bújtak elő a házukból. Már
nem sápadt, szomorú, gyásztól megtört arcok néztek vissza rá.
Dühösek voltak és egyre veszélyesebbek, mindenáron bűnbakot
kerestek.
– Azt hiszem, létezik olyan könyv, amelyben beszámolnak
ilyen esetről – mondta Luca óvatosan. – Én magam nem olvastam,
a régi korokban írták le, amit megőriztek számunkra a szaracén
könyvtárakban. Olyasmivel van dolgunk, amit meg kell fejtenünk,
hogy elkerülhessük a tragédiát. Nagyon alaposan átgondolom,
amit mondanak nekem. Ma délután megkezdem a vizsgálatot a
fogadóban.
– Jó helyen kezdi – szakította félbe az egyik bába gúnyosan. –
Ott kell elkezdeni, ott biza, a fogadóban. Méghozzá az emeleten, a
hálószobában, a padláson!
– Mit beszél? – kérdezte Luca, és megdöbbent, mert az asszony
hangjában megérezte az egyre fokozódó rosszindulatot és
megértette, kiket vádol.
 Az asszony kinyújtotta a karját. A tömeg lélegzetvisszafojtva
figyelte, ahogy lassan megfordul és vádlón Ishraqra, Isoldéra és a
kislányra mutat. Helyeslő moraj hangzott.
– Nevezzék néven őket! – ordította valaki.
– Halljuk a neveket!
– Nevezzék meg a vihardémonokat!
– Az emeleti szoba biztonságos – folytatta az asszony. –
Kényelmesen megidézhették a vihart, felkorbácsolhatták a
tengert, hogy aztán fent üljenek a tetőn, mint a sirályok, és szépen
kivárják, hogy mi, egyszerű halandók ott pusztuljunk lenn az
utcán.
– Csak nem felrepültek a tetőre?!
– Ezért a két hölgyért kezeskedem – vágott közbe sietősen
Luca. – Ott ültem velük együtt a tetőn.
– Maga mondta, hogy a szaracénok tudják, hogy kell hullámot
kelteni...
– Azt mondtam, hogy megőriztek könyveket, amiket ókori
bölcsek írtak.
– Az a nő ott szaracén, úgy-e? Olvasta a könyveket, ismeri az
írásukat? Akkor ő tudja, hogyan kell hullámot varázsolni!
Ishraq előrelépett, hogy feleljen a vádra, szeme szikrát szórt.
Luca csendre intette a tömeget.
– Ezt a fiatal hölgyet jól ismerem – mondta. – A Lucretili család
birtokán nőtt fel, keresztények között, keresztények nevelték.
Kizárt, hogy köze lehet a dologhoz, nem űzött gonosz praktikát,
ezért kezeskedem...

Ebben a pillanatban az utcákat borító iszapban élelem után

kutató sirályokat megzavarta valami, spirál alakban vadul
vijjogva felröppentek épp a tömeg feje felett.
 – A vízbefúltak lelke! – rikoltotta valaki.
Néhány asszony keresztet vetett.
– Tetemrehívás!
– Kezeskedem... – folytatta Luca.
– Nem kezeskedhet érte – torkolta le az egyik javasasszony
megvetően –, mert azt sem tudja, mi történt a háta mögött. Maga a
zarándok Johannal beszélgetett, másra nem figyelt, miközben a
két nő a városon kívül járt és gonosz praktikával vihart korbácsolt
a zöld tónál.
A tömegen meglepett moraj futott végig. Egy asszony hátrébb
lépett, és Ishraq lába elé köpött a kövezetre. Minden második
asszony ökölbe szorítva kezét, megint fügét mutatott a
boszorkányok ellen.
– A zöld tónál? – kérdezte valaki a tömegből. – Mit kerestek a
zöld tónál?
– Mit beszél? – lépett előre Peter testvér. Az öregasszony nem
hátrált meg, ellenkezőleg, társnője is előrelépett és Ricci asszony
mellé állt, arcukat eltorzította a gyűlölet.
– Láttuk, amit láttunk! – kiáltotta hangosan, hogy az újonnan
érkezők is tisztán hallják, miféle istentelenséggel vádolja a két
lányt.
– Láttuk a két leányzót, az előkelő, finom ruhájukban, két
ártatlanság, mondhatom! Ahogy leszállt az éj, kiosontak a falon
túlra, aztán éjjel csuromvizesen jöttek vissza. Alkonyatkor
kimentek a zöld tóhoz, felkorbácsolták a vizet, aztán másnap
nyakunkba zúdult a tenger. Ez a két nő keltett vihart előző éjjel, és
a gonosz gyermekek belevezették a vízbe a mi gyerekeinket is!
– Már, hogy varázsoltunk volna vihart! – robbant ki Isolde, és
körbenézett a feszült arcokon. – Maga teljesen megbolondult, ha
azt hiszi!
– Hogy megbolondult? – vágott vissza valaki a tömegből. –
Nem ő a bolond, hanem aki ránk hozta a pusztulást!
– Vihart kavartak, aztán meg belecsalták a gyerekeinket, hogy
vízbe fúljanak. „Varázsló asszonyt ne hagyj életben.”
– Úgy van! – ordította egy férfi hátulról. – Ahogy a Biblia
mondja, Kivonulás Könyve 22:18: „Varázsló asszonyt ne hagyj
életben.”
A tömeg közelebb nyomult a két fiatal nőhöz és a kislányhoz.
Zazó Isolde köpenye alá bújt és belekapaszkodott, félelmében
zokogott. Isolde falfehéren állt, Ishraq eléjük lépett, lábujjhegyre
állt, kezét ökölbe szorította és harcra készen várakozott.
Luca leintette a tömeget, és megint felemelte a hangját.
– Ők a barátaim! – jelentette ki. – És egy másik barátunk a
tengerbe veszett, ahogyan maguknak is odavesztek a szerettei.
Csak nem gondolják komolyan, hogy vihart keltenek és elveszejtik
a saját barátjukat is?
– De pontosan ezt gondoljuk – vágott vissza Ricci asszony. –
Mind ezt gondoljuk. Magát félrevezették. Hogy fog vizsgálatot
tartani, ha a legfontosabbat meg sem kérdezi? Hát mit csináltak a
tóban?
Luca döbbenten Isoldéhoz fordult.
– De hát mit csináltak a tóban?
Isolde elvörösödött mérgében, amiért Luca mindenki előtt
vallatja.
– Hogy merészel kérdőre vonni?
Lucában is fellobbant a düh, félt a tömeg haragjától.

– Már miért ne vonhatnám kérdőre? Ne legyen ilyen ostoba,

feleljen és kész! Mit csináltak?
 – Mosakodtunk – mondta, és megvetően nézett Lucára meg a
tömegre. – Mosakodni mentünk a tóhoz.
– Mosakodni? – fortyantak fel az asszonyok kórusban. – A zöld
tóban? Alkonyatkor? Boszorkányok, az arcukra van írva.
A tömeg egyetértően felmorajlott, amitől a javasasszonyok
felbátorodtak.
– Nevezze meg a boszorkányokat! – követelték Lucától. – Ezek
a nők magával együtt érkeztek, és a gyerek, aki később jött, a
segítőtársuk? Mind a hármójukat bíróság elé állítja?
– A gyerekek meg a két nő varázsolta a vihart. Majd a gyerek
elismeri. Vallassa ki! – követelte egy férfi hátul.
A kabátja merő sár volt, mert nem sokkal előtte még az iszapot
merte a házából. – Aztán máglyára velük!
– Úgy van! – helyeselt egy asszony. – Ha bűnösök, mind a
hármat belefojtjuk a kikötőben a tengerbe!
Zazó keze Isolde biztos kezét markolta.
– Nem értem – suttogta –, mit csináltunk?
– Teljesen biztos, hogy a két hölgy ártatlan – kezdte Luca –, és
a kislány is.
– Akkor álljanak bíróság elé! – kiáltotta valaki.
– Maga inkvizítor, nem? Hát akkor vizsgálja ki, mi történt, és
ítélkezzen!
– Most azonnal!
Luca megpróbálta befolyásolni a feldühödött tömeget.
– Délután megindítom a vizsgálatot, annak rendje és módja...
– Nem délután, most! – ordította a férfi a sáros kabátban.

– Vizsgálatot fogok tartani annak rendje és módja szerint –

szűrte Luca a foga között a szót –, a magam választotta
időpontban. Peter testvér leírja, ami elhangzik és elküldi a
jegyzőkönyvet rendünk főnökének és a szentatyának. Maguk eskü
alatt vallomást tesznek arról, amit láttak – keményen a haragos
nők szemébe nézett –, ismétlem, arról, amit láttak, nem pedig
arról, amit képzelnek. És ha ördögi praktika vagy varázslat
történt, ki fog derülni és a bűnös megkapja büntetését.
– Még akkor is, ha magát orránál fogva vezeti és elcsábítja a
boszorkány? – vádolta meg Lucát csengő hangon Ricci asszony. –
Az, amelyik éjjel a férfiak hálótermébe osont?
Isolde elvörösödött szégyenében, ám Ishraq előrelépett, és
keményen válaszolt.
– Nincsenek boszorkányok, nem történt csábítás. Barátok
vannak és útitársak, keresztény felebarátok és zarándokok, meg
egy szörnyű, szörnyű tragédia. A gyalázkodás ezen már nem
segít, csak rontja a helyzetet. Hagyják, hogy az inkvizítor
pártatlanul vizsgálódjon, és mind elfogadjuk a döntését.
– Jó, de most azonnal kezdje meg! – kötötte az ebet a karóhoz
Ricci asszony.
– Rendben, már kezdi is – szólt közbe Peter testvér, akit
megfélemlített az ellenséges tömeg. – Találkozunk a fogadó
ebédlőjében, megyek és hozok Benito atyától papírt, tintát.
Vizsgálatot tartunk, ez a feladatunk, és mindenki vallomást tehet.
A férfi a sáros kabátban hirtelen előreugrott, megragadta Lucát
és közvetlen közelről az arcába ordított.
– Most azonnal! Nem fél óra múlva, nem öt perc múlva, most
azonnal! Nem a fogadóban! Nem várunk, míg papírt hoz! Nem
várjuk meg, hogy összebeszéljenek és gyorsan kitaláljanak valami
mesét! Gyerünk! Igazságot a vízbefúltaknak!

Luca taszított rajta egyet, de az ember erős volt és nagyon

dühös, így aztán nem tudott lazítani a szorításán, Ishraq
kinyújtóztatta az ujjait és körülnézett, mintha azt latolgatná,
hányan rontanak majd rájuk. Isolde leolvasta az arcáról, hogy a
verést nem kerülhetik el, sőt, talán rosszabbra is fordulhat a
helyzet. A két lány szorosan egymás mellett állt, tisztában voltak
vele, hogy túlerővel állnak szemben és reménytelen a helyzetük.
– Igazságot a vízbefúltaknak! – ismételte valaki, és az emberek
futva megindultak a mellékutcákon, közben ezt kántálták,
ordították: „Igazságot a vízbefúltaknak!”
– Legyen – egyezett bele Luca. Finoman arrébb tolta a
tagbaszakadt embert, érezte, hajszálon múlik, hogy elszabadul-e a
tömeg.
– Hol, a templomban?
– A templomban – helyeselt a férfi, és végre eleresztette Lucát.
Megindult a templom irányába, a fél falu meg utána. A falu másik
fele futva közeledett, hogy le ne maradjon az eseményekről. Az
ember hátrafordult.
– Maga meg leírja, maga az írnok – vetette oda Peter
testvérnek –, a templomban is találunk tintát, papirost. És ha
bűnösök, maga leírja, hogy átadják őket nekünk, Piccolo falu
lakosainak, hogy azt tehessünk velük, amit akarunk.
– Már, ha tényleg bűnösök – hangsúlyozta Benito atya.
Ishraq körülnézett, azt fontolgatta, hogy talán hármójuknak
meg kéne próbálni valahogy kitörni. Isolde egyik kezével
szorosan fogta Zazó kezét, másikkal futásra készen megemelte
szoknyáját.
– Lassan a testtel! – állt elé vészjósló mosollyal az arcán Ricci
asszony. – Az úri kisasszonyok is jönnek. Azt ne hidd, gonosz
eretnek boszorkány, gonosz ördögfattya, hogy elszökhettek a
tóhoz újabb hullámot korbácsolni egyenesen a Pokolból, hogy
elpusztítson minket, istenfélő keresztényeket!
Az Ishraq szemében lángoló dühöt elrejtették hosszú, fekete
pillái. Nem volt más választásuk, hagyták, hogy mindhármukat
betuszkolják a templomajtón.
Az emberek megtöltötték a templomot, körben a falak mentén
is álltak. Halkan pusmogva várták, milyen irányt vesznek az
események. Luca leült az egyik kórusülésre, Peter testvér az egyik,
Benito atya a másik oldalán foglalt helyet. A tanúk velük szemben
ültek le, ahogy sorban érkeztek vallomást tenni. A
szentélyrekesztő mögött az oltáron pislákoló örökmécses lángja
meleg fénybe vonta mindannyiukat. A templom ünnepélyes
csendje lecsillapította valamennyire a falubelieket, de arról nem
mondtak le, hogy bűnbakot találjanak. Sorban az inkvizítor elé
járultak vallomást tenni a keresztes gyerekseregről és a
szökőárról.
Elmondták, hogy látták a gyerekeket koldulni és imádkozni.
Abban mind egyetértettek, hogy Johann a világvégéről beszélt és
azt jövendölte, száraz lábbal fognak megérkezni Jeruzsálembe.
Azt is elmondták, Johann azzal csábította őket, hogy
Jeruzsálemben majd találkoznak elhalt szeretteikkel. Az emberek
nem bírták visszatartani a könnyeiket, mikor arról beszéltek,
hogyan szólította meg őket Johann személy szerint, hogyan
emlegetett olyan eseteket, amikről nem tudhatott, csak ha az
ördöggel cimboráit. Azt vallották, akkor még biztosra vették, hogy
angyal, de már tudják: a Sátánt szolgálta.
Peter testvér jegyzetelt, Luca pedig nagyon figyelt minden
egyes szóra, és közben egyre jobban eluralkodott rajta az érzés,
hogy a faluban valami rettenetes dolog történt, és ő nem vette
észre. Bűnbánóan gondolt vissza a napra, mikor alkonyatkor
megérkeztek. Egész nap Isolde mellett lovagolt, és a lány annyira
magával ragadó volt, hogy Luca gyakorlatilag semmit nem észlelt
a környezetéből. Nem figyelte meg a városkaput, sem a kikötőt
vagy a fogadót. Emlékezett a jelenetre, mikor a lépcsőn
elköszöntek, és hogy csak arra tudott gondolni, annyira közel
állnak egymáshoz, hogy ha a lány egy kicsit előrehajolt volna,
meg is csókolhatták volna egymást. Aztán felidézte, hogyan
érkeztek meg a gyermekek a rakpartra, ő pedig felnézett a két
gyönyörű lányra az ablakban, mikor azok lekiabáltak neki, hogy
még több száz gyermek közeleg az úton. Hallotta, amit
mondanak, de csak a két különleges fiatal teremtést látta.
Emlékezett, hogyan figyelmeztette Ishraqot, ne viselje szaracén
ruházatát, és azt mondta neki, olyan a bőre színe, mint az
édesharmatméz. Visszatekintve megértette, hogy ő maga azonnal
teljesen Johann hatása alá került, mert eltökélte, csatlakozik a
Jeruzsálembe induló zarándoklathoz, hiszen önző módon azt
remélte, újra találkozhat szüleivel. Zavart volt és bűnös vágyakkal
teli, csak saját reményei, félelmei foglalkoztatták, önmagát okolta,
amiért az orráig sem látott, és elmulasztotta megfigyelni a szeme
előtt kibontakozó eseményeket. Pedig talán megakadályozhatta
volna a tragédiát.
Lehetett volna belőle egy második Noé, gondolta, fel kellett
volna ismernie a jeleket, az Özönvíz közeledtét, és mindenkit
biztonságba kellett volna helyeznie. Ha valódi inkvizítorként és
nem szerelemittas kölyökként viselkedik, talán észrevett volna
valamit, a tenger mozgását vagy a hold változását, valamit,
amiből kikövetkeztette volna a tenger áradását. Luca
mozdulatlanul ült és nagyon figyelt, közben majd elsüllyedt a
szégyentől, hogy így csődöt mondott.
 – Na és a hölgyek? – kiáltotta az egyik bába a templom
belsejéből. – Csupa olyat kérdez, amit tudunk, amit mindenki tud.
Hogy ők mit csináltak, azt nem tudjuk!
A visszhangos karzaton izgatott, gyanakvó suttogás támadt.
– Őket is hívja elő! Vallassa ki őket is!
Luca kimerülten felállt, és a templom belseje felé fordulva a két
lányt szólította.
– Isolde kisasszony, Ishraq kisasszony!
Látta, ahogy lassan elindulnak előre, addig hátul térdepeltek.
Bőrpapucsuk halkan csosszant a kövezeten, ahogy végigmentek a
padok között, és aztán megálltak. Luca ünnepélyesen intett, hogy
foglaljanak helyet a vele szemben lévő kórusüléseken, ahogy
előttük a többi tanú. Figyelt, és rájött, olyan, mintha most látná
őket először – két idegen, a nők megmagyarázhatatlan
képességeinek birtokában.
– Meg a kisleány – szólt valaki. – A kisleány, aki megmenekült
a hullám elől.
Isolde lehajtotta a fejét, hogy ne vegyék észre, milyen dühös,
visszament, és kézen fogva előrehozta Zazót is.
A két lány lesütött szemmel, némán ült Lucával szemben, a
kislányt közrefogták. Luca jól emlékezett rá, hogy mikor először
találkozott Isoldéval, akkor is boszorkánysággal vádolták, és most
újra ott ült vele szemben, és szörnyű vádakra kellett megfelelnie.
Nem volt babonás, mégis önkéntelenül megborzongott, mennyire
vonzza a lány a bajt, pedig mindig milyen tündöklően ártatlannak
tűnik. Átfutott az agyán a gondolat, hogy egy valóban tiszta lelkű
nőt nem fognak perbe boszorkányságért, nem hogy kétszer,
egyszer sem. Úgy vonzotta a bajt ez a nő, mint a mezőn leszúrt
vasrudak a villámcsapást.
 Mivel aggódott érte, még jobban igyekezett elfogulatlanul
lefolytatni a vizsgálatot. Félretette Isolde iránti érzelmeit, és
tárgyilagosan, közömbösen nézett rá. Megpróbálta a falusiak
szemével nézni őt: különleges, nem mindennapi és veszélyesen
önálló nőnek tűnt.
– Azzal vádolják önöket, hogy boszorkányok – mondta
nyugodt, határozott hangon. – Néhányan látták, ahogy
szürkületkor elhagyták a falut, és egy zöld tónak nevezett helyre
mentek, majd ott vihart korbácsoltak oly módon, hogy a vizet
paskolták és hullámokat keltettek.
A két lány nem válaszolt. Luca elvörösödött, mert egy
pillanatra mintha megvetést látott volna felvillanni a két nyugodt
szempárban.
– Mit válaszolnak? Fel kell önöknek tennem a kérdést, és
magyarázatot kell adniuk rá.
– Tanult embernek eszébe sem jut, hogy igaz lehet – felelte
Ishraq hidegen, mint a jégcsap. – Csak balgák hihetnek efféle
ostobaságokban.
A tömeg felmorajlott, mikor meghallotta, milyen névvel
illették. Az egyik javasasszony diadalmasan felkiáltott.
– Hallottátok, ostoba bolondoknak nevezett bennünket!
– Mindegy, mit gondol róluk – szólt Luca ingerülten –,
válaszolnia kell a vádra. Ha megengedi, azt tanácsolom, ne
használjon ilyen hangot ezekkel az emberekkel. Mi történt a tónál?
– Délután hagytuk el a falut – Isolde vette át a szót, a hangja
tisztán, nyugodtan csengett. – Mosakodni akartunk, de a
fogadósné nem adott meleg vizet, sem dézsát, amit felvihettünk
volna a szobánkba.
– Minek akarnak mosakodni novemberben? – kérdezte a
karzat lépcsőjén álló emberek közül egy asszony. A többiek
egyetértőn hümmögtek mellette. Ishraq megvető pillantást lövellt
feléjük.
– Az istállófiú említette a helyet, ahova a fiúk úszni járnak –
folytatta Isolde.
– Miféle kisasszony menne oda? – szakította félbe egy hang. –
Miféle kisasszony megy oda, ahová férfiak járnak? Akkor ezek
romlott nők, afféle cafkák!
Isolde nyelt egyet, mikor meghallotta, mit mondtak rájuk.
Lucára nézett, várta, hogy csendre intse a bekiabálókat, de a
fiatalember nem szólalt meg.
– A kapus aszondja, szürkületkor mentek.
– Délután volt – mondta Isolde.
– Hazudik! Mocskos hazugság!
Ezúttal Luca felemelte a karját, hogy elhallgattassa a népet.
Az ajtó felől lárma hallatszott, aztán becsapódott, és a nyugati
kapunál szolgáló kapus becsoszogott a templomba.
– Mondd meg nekik te! – előretolták, míg oda nem ért Luca,
Benito atya és Peter testvér elé.
– Neve? – kérdezte Peter testvér, és bemártotta tollát a tintába.
– Paolo. Paolo, a kapus. Láttam a két nőt és figyelmeztettem
őket, hogy ha lemegy a nap, zárok – mondta.
– Lemenőben volt a nap, mikor indultak? – kérdezte Luca.
– Azt gondolnám, igen, hiszen mi másért figyelmeztetem
volna őket?
– Mit válaszoltak?
– Hogy sétálni mennek.
– Miért hazudtak? – kiabálta valaki a tömegben. – Ha télleg
mosakodni mentek, miért nem mondták meg?
 – És sötétedéskor mentek. Ugyan miért?
– Hát azért, hogy senki meg ne lássa, ahogy vihart
korbácsolnak a zöld tóban!
Luca Isoldéra nézett és látta sötétkék szemében a dacot.
Ugyanígy nézett akkor is, mikor először megpillantotta; egy nő,
aki kénytelen harcolni a világgal, pedig másra sem vágyik, mint
hogy békésen éldegéljen otthonában, Egy harcra kényszerített nő.
Sem őbenne, sem más férfiban nem bízik: sarokba szorított nő.
– Mondja el, mi történt – kérte. Aztán hirtelen latinra váltott,
tudván tudta, hogy Isolde érti, de rajta kívül más nem nagyon
körülöttük. – Kérem, kisasszony, könyörgök, mondja meg az
igazat! Mondja meg, hogy nem vihart idéztek! Mondja meg, hogy
nem boszorkányok! Ishraq sem. Az Isten szerelmére, Isolde,
nyakig ülünk a pácban mind, én pedig kizárólag csak
kérdezhetek. Mondja el nekik, mit csináltak a tónál.
Isolde lassan felállt, lelépett a kórusülés lépcsőjén, és
szembefordult az emberekkel.
– Nem vagyok boszorkány – kezdte hangosan, érthetően,
szavait visszhangozták a kőfalak –, és nem vagyok sátánfajzat. Jó
családból származó, tisztességes nő vagyok. Nincs apám, már
meghalt. Nincs férjem, mert nincs vagyonom, és hozomány nélkül
senki nem vesz el. A bátyámnak nem engedelmeskedem, mert
álnok és romlott. Így állok itt maguk előtt, egyedül, nincs
mellettem férfi, aki megvédjen, egyedül vagyok a világban. De
attól, hogy így alakult az életem, még nem vagyok boszorkány.
Soha nem tudnék szándékosan ártani senkinek. Nem tudom
bebizonyítani, azt kérem, bízzanak bennem, bízzanak bennem,
mint ahogy megbíznak az édesanyjukban, feleségükben,
nővérükben. Ahogyan én is bízom a jó szívükben, hogy annak
látnak, aki vagyok: jó hírű családból származó, jó szándékú nő,
akit úri hölgynek neveltek egy kastélyban. A barátnőmmel,
Ishraqkal együtt nevelkedtünk, szinte mint testvérek, ő
ugyanilyen, mint én.
Ishraq is lassan felemelkedett és odalépett Isolde mellé, mintha
bíróság előtt állna, eskü alatt vallana.
– Pogány vagyok és idegen ebben az országban – szólalt meg.
– De senkinek nem ártottam soha. Nem korbácsoltam fel a vizet.
És nem hiszek abban, hogy élő ember képes lenne ekkora
hullámot támasztani. Soha nem lennék ilyet, hiszen a gyerekek
halálát okozta, pusztulást hozott a falura. Soha nem tennék olyat,
amivel veszélybe sodrom útitársamat és barátomat, Freizét.
Luca, aki a papírokat rendezgette, és közben magában
imádkozott, hogy a falusiak meghallják Ishraq hangjában a nyers
őszinteséget, felpillantott és látta, hogy Ishraqnak könnybe lábad a
szeme.
– Igazi jó barát volt, hűséges, nemes szívű. – Ishraq hangja
elmélyült, ahogy összeszorult a torka fájdalmában. – Azt hiszem,
udvarolni akart nekem, én meg, amilyen hiú bolond voltam, nem
adtam neki csókot, hiába kérte.
Az egyik sarokban több fiatal nő együtt érzőn felsóhajtott.
– Jaj, lelkem, áldja meg az Isten – szólalt meg az egyik –, most
meg már nincs köztünk, hogy megmondhatná neki.
– Már nincs köztünk, elveszítettem – folytatta Ishraq, – Már
nem mondhatom el neki, mennyire tetszett, ahogy mindenen csak
nevetett, mennyire tetszett, hogy emberrel, állattal mindig
kedvesen bánt, még egy kiscicával is, és ahogyan mindent
megértett, pedig nem volt tanult ember, Nem volt deák, mégis
bölcsebb volt, mint amilyen én valaha leszek. Megmutatta, hogy
nem csupán könyvekből szerezhető meg a tudás. Még utoljára
ezen a világon – ez egyike volt utolsó tetteinek –, megmentette
Isoldét, engem és a barátját, Lucát. Ő volt az, aki visszaküldött
minket a fogadóba, ő tanácsolta, hogy másszunk fel minél
magasabbra, ezért mentünk először a padlásszobába, utána még
feljebb, a tetőre. Egyedül Freizének volt annyi esze, hogy
megfejtse, a kiscicája félelmében nyávog, aztán látta felszaladni a
tetőre. Rájött, hogy a víz vissza fog zúdulni, De már nincs
köztünk, és én őt gyászolom.
– Elvesztettem a legkedvesebb udvarlót, akit nő kívánhat
magának, büszkeségem és butaságom miatt. Csak akkor vettem
észre, milyen nagyszerű ember, mikor engem biztonságos helyre
küldött, ő maga meg visszament a lovakért. Tudniuk kell, hogy
soha semmi olyat nem tettem volna, amivel veszélybe sodrom.
Nevezzenek pogánynak, nevezzenek idegennek. De azt ne
gondolják, hogy képes lettem volna Freizét a hullám útjába
vezetni. Én soha nem bántottam volna őt.
– Engedjenek oda! – mondta egy határozott hang az ajtóból. A
tömeg szétnyílt, és felbukkant a hang gazdája, a fogadós,
céklavörös arccal taszigálta maga előtt az istállófiút, látszott, majd
megpukkad mérgében.
– Mi történik ott? – Peter testvért igencsak megrémítette a
felfordulás, aztán mikor meglátta a fogadóst és mögötte a
fogadósnét, felsóhajtott. – Atyavilág., ők mit akarhatnak?
– Ez a kis csirkefogó mondani akar valamit! – A fogadós nem
bízta a véletlenre a dolgot. A fiú füle a csavargatástól bíbor
színűre váltott, csakúgy, mint az arca, lehajtotta a fejét, hogy
elkerülje Luca pillantását.
– Mit akarsz mondani? – kérdezte Luca. – Beszélj, nem kell
félned. – A fogadóshoz fordult. – Engedje már el, az biztos nem
túl kellemes, hogy rángatja.
– Követtem őket – kezdte a fiú, közben megsanyargatott fülét
dörzsölgette –, ki a városból, le a tóig. – A zsúfolásig telt
templomon meglepett moraj futott végig.
– És mit láttál?
A fiú megrázta a fejét, ha lehet, még jobban elvörösödött.
– Pucérra vetkőztek – vallotta be. – Én meg kilestem őket.
Fura módon Luca is elpirult, egészen a füle tövéig.
– Levették a ruhájukat, hogy ússzanak?
– Úszkáltak és megmosták egymást szappannal. A víz hideg
volt, visítoztak, mint a szopós malackák. Hajat is mostak, aztán
befonták egymásnak. Aztán kimentek a vízből.
– Láttál-e bármit, ami... – Luca megköszörülte a torkát. –
Felkorbácsolták-e a tavat, fröcskölték-e a vizet, mondtak-e
varázsigét a víznek, a mosakodáson, pancsoláson kívül csináltak-e
bármi mást is?
– Játszottak – mondta a fiú, és reménykedve nézett Lucára,
hogy megérti. – Úszkáltak, pancsoltak és bukfenceztek. Olyan...
– Olyan...?
– Olyan nagyon szépek voltak – sóhajtotta a fiú, állát
mellkasára hajtotta, egész testét kicsire húzta szégyenében. – Én
pedig kilestem őket. Nem tudtam levenni róluk a szemem. Ez itt...
– valahogy csak a vállával bökött Isolde felé, mintha kézzel nem
merne rámutatni –, pendelyben vót. De amaz anyaszült meztelen.
– A fiú félve nézett Luca rákvörös arcába. – Anyaszült meztelen
vót és olyan a bőre, mint az érett barack. Még soha nem láttam
ahhoz fogható gyönyörűséget. És a...
– El kell menned gyónni – vágott közbe a plébános hirtelen,
mielőtt a fiú tovább ecseteli, milyen gyönyörű volt Ishraq
meztelenül a tóban. – Tisztátalan gondolataid támadtak.
A fiú csak vörösödött, vörösödött. Könyörgőn nézeti Lucára.
– Olyan nagyon szép – motyogta. – Minden emberfia
megbámulta vóna. Nem lehetett máshová nézni.
Luca elkezdte rendezgetni a papírokat, hogy időt nyerjen, és
elhessegesse saját bűnös gondolatait.
– Rendben van – szólalt meg végül –, ezt értjük. De láttál-e
bármi olyat, amiből arra következtettél, hogy boszorkányok?
– Nem én – felelte a fiú határozottan. – Csak pancsoltak,
játszottak, ahogy a lányok szoktak. És amúgy meg délután közepe
vót.
– A kapus figyelmeztette őket, hogy hamarosan zárja a kaput?
– Mindig mindenkit figyelmeztet – mondta a fiú, és egyetértő
moraj hallatszott. – Korán zárja és későn nyitja, nem törődik vele,
milyen napszak van. Megy a saját feje után, aztán meg minekünk
magyaráz, hogy elkéstünk, vagy túl korán gyöttünk.
Luca körbenézett a templomban, mert érzése szerint az
emberek megelégedtek a magyarázattal. Az arckifejezések alapján
úgy gondolta, lezárhatja a vizsgálatot. Látta, hogy Ricci asszony és
a két javasasszony mérgesen és megvetően néz, de a többi ember
arcán fáradtság ült, siratták a gyermekeket és elvesztett
hozzátartozóikat, és tudták, csak az idejüket vesztegetik azzal,
hogy meggyanúsítanak két lányt, akik semmi rosszat nem
csináltak, csak elhagyták a várost délután, hogy ússzanak egyet.
– Meggyőződtem róla, hogy sem az utazó hölgyek, sem a
gyermek zarándokok nem bűnösek abban, hogy özönvíz zúdult
ránk – mondta ki a végső szót. Egyetértő sóhaj volt a válasz. – Ezt
írom a jelentésembe.
 – Egyetértünk – jelentette ki Benito atya, majd felállt és
végignézett a gyülekezetén. – Nem tudni, mi okból ért minket ez a
megpróbáltatás, de Isten bocsássa meg a bűneinket és segítsen
nekünk a jövőben.
– Hát a kislánnyal mi lesz? – kérdezte a fogadósné. Látta,
ahogy Zazó Isolde kezébe kapaszkodik. – Őt is tisztázták a vád
alól?
– Már, hogy lehetne mindhármójukat felmenteni? – kérdezte
ingerülten az egyik bába.
– Úgy, hogy mind a hárman ártatlanok – jelentette ki Luca
határozottan. – Nincs ellenük bizonyíték.
– Zazó mindenben ártatlan – nyugtatta meg Isolde a
fogadósnét. – Otthont kell neki keresnünk. Messzire került a
falujától és egymaga van a világban.
A falusiak bólintottak és szépen sorban hazaszállingóztak.
Volt, aki kifelé menet még megállt és gyertyát gyújtott azokért,
akik még nem tértek haza. Luca Peter testvérhez fordult.
– Talán rájuk férne egy jó pohár grappa lenn a fogadóban –
vetette fel –, a nagy riadalomra.
Peter testvér bólintott és továbbadta az utasítást a fogadósnak,
aki aztán nyomában a feleségével, fontoskodva elsietett. Peter
testvér elkezdte összegyűjteni az iratokat. Luca és a két lány körül
csend lett és magukra maradtak.
– Tisztázták magukat a vád alól – mondta Luca –, mint a
múltkor.
– Nem keressük szánt szándékkal a bajt – felelte Isolde, és
mindketten szomorkásan elmosolyodtak.
– Úgy tűnik, megtalálja az önöket magától is.
Ishraq kihallotta a hangjából a rosszallást.
 – Ha egy nő letér a közösség által elfogadott útról,
mindenképp bajba kerül – mondta egyszerűen. – Tényleg ránk
talál a balszerencse. Küzdenünk kell ellene.
– Azon gondolkodik, mi okozta a szökőárt? – kérdezte Isolde,
mert látta, hogy Luca Peter testvért figyeli, aki a jegyzeteit olvasta
át.
– Ez nem jelentés – pörgette át a papírokat az ujjai között Luca
csalódottan. – Fabatkát sem ér. Falusi botrány, amit pár halálra
rémült öregasszony keltett. Mégis, ösztönösen a legfontosabb
kérdést feszegetik: mi okozta a katasztrófát? Hogyan keletkezhet
ilyen óriási hullám? Azt be tudom nekik bizonyítani, hogy nem
önök okozták azáltal, hogy a tóban fürödtek, de nem tudok nekik
magyarázattal szolgálni, hogyan keletkezett. És ami még
fontosabb, nem tudom nekik megmondani, újra megtörténhet-e.
Vajon megint megtörténhet? Talán már ma este?
Isolde keresztet vetett az emlék hatására, el akarta űzni a
gondolatot, hogy megint megtörténhet a szörnyűség. Luca
lehalkította a hangját, nehogy a templomból épp távozóban lévő
emberek meghallják.
– Én is gondolkodtam rajta, és oda jutottam, talán földrengés
okozta úgy, hogy leomlott egy hegy vagy egy hatalmas szikla
valahol a távolban – mondta Ishraq, amivel mindenkit meglepett.
– Talán ahogy leomlott a hegy vagy a szikla, bele a tengerbe,
hullám keletkezett, egyetlen, gigászi hullám, mint mikor egy tál
vízben is hullám keletkezik, még ki is csordul, ha beleejtünk egy
nagyobb kavicsot.
Peter testvér felállt és elmosolyodott az egyszerű
magyarázaton, persze, mi mást mondhatna egy nő, aki el sem
tudja képzelni, hogy a föld sivár és üres, sötétség borít mindent a
mélyben, és Isten az, aki a vizek hullámai fölött lebeg, ahogyan a
Biblia írja.
– A tenger nem hasonlítható egy tál vízhez – igazította helyre
kedvesen. – Nem azért hullámzik, mert valaki beledobott egy
óriási követ. Nem egy dézsa víz, amiben a konyhában
mosogatnak.
– Nem azt állítom. Csupán annyit mondok, a dolgok kicsiben
néha működhetnek ugyanúgy, mint nagyban. A hullámot
okozhatta földrengés úgy, hogy beleomlott egy hatalmas szikla a
tengerbe. Mint mikor beleejtünk egy kavicsot egy tál vízbe és
hullám keletkezik.
– Ebben igaza van – mondta Luca. – Hogy jutott eszébe?
– Platónnál van egy leírás, Atlantisz szigete süllyedt el így –
magyarázta Ishraq. – Platón azt írja, egy hatalmas földrengés
miatt gigászi hullám keletkezett, amely elárasztotta a szigetet.
– Platón? – csodálkozott Peter testvér. – Egy ilyen hölgy, mint
ön, Platónt olvas? Hallottam már róla, de még nem volt
szerencsém olvasni tőle semmit. Nem maradtak fenn a művei.
– Nem, latinul valóban nincs meg, nem fordították le. De
nekünk, araboknak megvan néhány műve. Párat lefordítottak
görögből arabra, abból olvastam egy kis részt, mikor
Spanyolhonban jártunk Isoldéval és az apjával, és megengedték,
hogy látogassam az egyetemet. Platón filozófus volt, aki misztikus
rejtélyekről is beszámol, ilyen például a hullám leírása, aztán
furcsa következtetésekre jut.
– Ön igazán kivételes – mondta Peter testvér ingerülten,
közben összekaparta a papírokat és bedugaszolta a tintásüveget. –
Nő, sőt, pogány nő létére ókori gondolkodókat olvas. Vigyázzon,
nehogy túlságosan megterhelje magát, túlfeszítse saját határait. A
nők nem tudnak elvontan gondolkodni.
Ishraq apró vállrándítással felelt.
– Eddig még nem feszítettem túl képességeim határait, de
jólesik, hogy aggódik, köszönöm. Akárhogyan is, Platón azt írja,
Atlantisz azt követően süllyedt el, hogy egy nagy tömegű föld
elmozdult a helyéből. Ezért gondoltam, hogy elképzelhető, a
hullám természeti jelenség, nem pedig Isten vagy az ördög vagy
boszorkányok műve... amennyiben léteznek boszorkányok. Talán
bizonyos természeti törvényekből következik, a természet
világának mozgása szerint. Hogy Isten miért teremteti olyan
világot, ahol ilyesmi előfordulhat, az már egy másik kérdés.
Peter testvér ebben a témakörben magabiztosabban mozgott.
– Á, igen, lebilincselő kérdést feszeget. Azért van, mert a
tökéletes világ, amit Isten először megteremtett az Édenkertben,
elpusztult az asszony bűne miatt, ugyanis evett az almából.
Isolde és Luca cinkos mosolyt váltott. Látták, hogy Ishraq és
Peter testvér pillanatokon belül vitába fog keveredni. Ishraq
elkerekedett szemmel bámult Peter testvére.
– Miért nem ehet egy nő almát?
– Mert igazából az nem alma. Vagyis az alma a jó és a roSSZ
tudásának jelképe.
Luca Isoldéra kacsintott.
– A nő is részesedni szeretett volna a tudásból?
– Így van – felelte Peter, és felvette tanári modorát. – De Isten
szerint sem a férfi, sem az asszony nem tudhatja, mi a jó és mi a
rossz, mert az az Ő kiváltsága.
Ishraq olyan képet vágott, mint aki nem kér a kioktatásból.
– Azt hittem, Isten, aki mindent lát, azt is előre látja, hogy a nő
is szeretne majd tudást birtokolni. Miért ne szeret ne? Én is
szeretnék minél többet tanulni. Miért akarnának a nők
tudatlanságban élni? A férfiak akarnának? És mi a jó Istennek
abban, hogy az emberek annyira egyszerűek maradnak, mint ezek
a jóemberek itt, akik azt hiszik, az ember képes vihart korbácsolni,
és hogy az ördög időt fecsérel arra, hogy pont őket boldogtalanná
tegye?
Peter testvér szinte fuldoklott a dühtől. Felmarkolta a papírjait,
meghajolt az oltár felé, aztán hátat fordított.
– Meg sem próbálom elmagyarázni önnek ezeket a dolgokat –
mondta nagy nehezen. – Ön pogány és nőnemű. – Nem lehetett
eldönteni, melyik volt a nagyobb bűn a szemében.
– Lucretili báró hitt abban, hogy egy lány is képes tanulni,
anélkül, hogy megerőltetné magát, és feszegetheti a képességei
határait – mondta Ishraq. – Többek között élt Alexandriában egy
Hüpátia nevű nő, aki Platónt oktatta a tanítványainak különösebb
erőfeszítés nélkül. Így aztán mikor Lucretili ura Spanyolhonba
látogatott, engem elküldött tanulni a Granadai Egyetemre.
Nekünk, pogányoknak nagyon fontos a tanulás. Számos arab nő
folytatott különböző tanulmányokat. Mi szaracénok, mórok, úgy
tartjuk, egy nő lehet ugyanolyan értelmes, mint egy férfi. Nem
gondoljuk, hogy Istennek tetsző az, ha egy asszony tudatlan.
– Isoldét, a saját lányát, nem küldte pogány tanokat
elsajátítani. Rá azért vigyázott – vágott vissza Peter testvér
csípősen.
– Bárcsak küldött volna! – kottyantotta közbe Isolde.
– Az órákat arabul és spanyolul tartották, Isolde egyik nyelvet
sem beszéli – mondta Ishraq. – És hát őt abban a tudatban
nevelték, hogy keresztény várúrnőként fogja a birtokát irányítani.
– De hogyan lehetne megtudni? – kérdezte Luca fennhangon,
mégis szinte csak úgy magától, miközben végigment a padok
között, megállt a küszöbön és lenézett a kikötőre. A tenger
békésen hullámzott, tetején még hajóroncsok úszkáltak, mégis,
szinte elképzelhetetlen volt, hogy nem olyan rég elöntötte a
szárazföldet és rettenetes pusztítást végzett.
– Hogy tudhatnánk meg, volt-e földrengés, ami okozhatta a
szökőárt? Hiszen, ha messze a nyílt tengeren, sőt, a tenger fenekén
történt, senki nem láthatta. Hogy fogjuk kideríteni, mi okozta?
Benito atya követte.
– Tudja, a falusiak ismernek egy történetet egy hatalmas
földrengésről, ami miatt leomlottak a kikötő falai, úgy száz éve,
aztán jött egy hatalmas hullám, ami a hajókat elsodorta, a házakat
elmosta, még egészen benn, a rakpartról távol is. Az én
templomom harangtornya is összedőlt a földrengésben. De
újjáépítették, a kőművesmester költségeinek jegyzéke ma is ott
van a templom irattárában, innen tudom, hogy a dolog
megtörtént.
Ishraq jelentőségteljesen Lucára nézett.
– Földrengés, aztán szökőár – jegyezte meg.
– Száz éve? – kérdezte Luca. – Pont száz éve történt az eset?
– Valamivel több – felelte a plébános halkan. – A földrengés
1348-ban volt. A szökőár után pedig a fekete halál következett.
Először az égszakadás-földindulás, utána a hatalmas hullám, majd
a dögvész. Isten ments, hogy ez a hullám is járványt szabadítson
ránk.
– A fekete halál? – figyelt fel Peter testvér.
A pap bólintott.
– Friuliban szedte a legtöbb áldozatot, de még lenn Rómában
is megérezték. A mi falunkat megtizedelte. Megvan a templom
újjáépítésének krónikája abból az időből, ezért tudom a
dátumokat pontosan. Képtelenség volt kőművest találni, mert alig
telt el néhány hónap a hullám után, már egy sem élt közülük.
– Ezt beleírom a jelentésembe – mondta Luca. – Lehet, hogy a
szökőár figyelmeztetés. Nem gondolja, hogy félre kéne tenni
gabonát, élelmet? Arra az esetre, ha a hullámot megint járvány
követi majd, mint száz éve?
Benito atya keresztet vetett.
– Isten őrizzen! – mondta. – Száz éve mély sírgödröket ástak a
templomkertben a járvány áldozatainak. Nem szeretném, ha
felnyitnánk őket. Ott nyugszik a fél falu, száznál is többen, idős,
fiatal egyaránt. Még a papot is elvitte a pestis. Remélem, Isten az
én életemet megkíméli.
– Isten óvjon mindnyájunkat – mondta Luca ünnepélyesen. –
Lehet, hogy tényleg itt a világvége, ahogy annyian mondogatják.
Senki nem válaszolt, így aztán sarkon fordult, és egyedül ment
le a dombon a kikötőbe.
Peter testvér és a lányok figyelték, ahogy távolodik. Benito
atya elmormogott egy áldást, bezárta a templomot és csendben
hazaindult a még mindig nedves paplakba.
Peter testvér mélyet sóhajtott, majd a sor élén lefelé indult a
dombról a fogadóba.
– Gondolom, jobb, ha mihamarabb hajót szerzünk és
továbbmegyünk – vetette fel. – Itt már semmi dolgunk. Átkelünk
hajóval Spalatóba, ahogy eredetileg is terveztük.
– Úgy érti, feladjuk? – kérdezte Isolde komoran. – Nem
keressük tovább? Nem várunk, hátha előkerül?
– Hagyunk neki üzenetet, hogy merre forduljon, ha esetleg
visszatér ide. De kétlem, hogy túlélte az árvizet – felelte Peter
testvér. – Mi értelme tovább várnunk?
– Hű barátai vagyunk! – kiáltott fel Isolde. – Nem mehetünk
csak úgy tovább!
Ishraq nem értett egyet.
– Igazából akár tovább is mehetünk. Lucának nem tesz jót,
hogy itt ül és vár. Keresünk egy hajót és folytatjuk utunkat. Peter
testvér, megteszi, hogy kerít egy hajót? Vagy érdeklődjek inkább
én?
– Ma reggel befutott néhány épen maradt hajó. Majd találok
valakit. Megbeszéljünk egy időpontot a holnapi indulásra?
– Reggel induljunk – mondta Ishraq. – Gondolom, önök mind
misére mennek majd. Az első nappali imádság, a prima után
mehetünk is.
Peter testvér kíváncsian nézett rá.
– Nem akar könnyíteni a lelkén és részt venni az
istentiszteleten most, hogy tanúja volt, mennyire
kifürkészhetetlenek Isten útjai? Nem lenne kedve megtérni a mi
Istenünkhöz így, hogy megmenekült a halál torkából? Szívesen
elmagyarázom a hittételeket. Át tudnám önt téríteni.
Ishraq rámosolygott, de a felvetés nem érdekelte
különösebben.
– Kedves Peter testvér, tudom, hogy ön jó ember és szeretné
megmenteni a lelkemet. Azt viszont nem tudom, mi okozta a
szökőárt. De akármi is okozta, attól még nem fogok elkezdeni az
önök Istenéhez imádkozni.

Isolde egyetértett velük abban, hogy másnap indulniuk kell, de

nem tudta rászánni magát, hogy megmondja Lucának.
– Beszél vele? – kérte Peter testvért. – Én sajnos nem tudom
megtenni.
 Peter testvér várt vele, míg estefelé, vacsora előtt mind a
négyen benn ültek az ebédlőben a nedves fából rakott, füstölgő
tűz előtt. Akkor szólította meg csendesen.
– Luca testvér, úgy gondolom, ebben a faluban nincs további
teendőnk. Holnap elküldöm a jelentést, azt írom benne, hogy nem
találunk egyértelmű magyarázatot a szökőár okát illetően, bár
felmerült néhány vad ötlet, amit eretnek, pogány szerzők írásai
ihlettek.
Luca még csak fel sem emelte a fejét.
– És találtam egy kapitányt, aki felvesz minket a hajójára. Úgy
gondoltuk, a prima után indulnánk.
– Nem megyünk sehova – vágta rá Luca. – Legalábbis még
néhány napig nem.
– Teljesítenünk kell a megbízatásunkat, és itt már nincs mit
tenni – mondta határozottan Peter testvér. – Holnap elküldjük a
jelentést, figyelmeztetjük a Nagymestert és Őszentségét, lehet,
hogy amit itt átéltünk, szintén a világvége közeledtére utal.
Felhívjuk rá a figyelmüket, hogy korábban egy földrengés után
támadt a szökőár, amit aztán pestisjárvány követett. De azzal
senkinek nem teszünk jót, hogy itt rostokolunk, ha pedig a fekete
halál közeleg, mindenképp tovább kell állnunk.
Isolde kinyújtotta a karját, és hűvös kezét Luca asztalon fekvő,
ökölbe szorított kezére fektette.
– Luca – mondta gyengéden.
Luca felé fordult, mintha a lány meg tudná válaszolni az őt
gyötrő valamennyi kérdést.
– Én maradok – jelentette ki szenvedélyesen. – Nem tudok
csak úgy elvitorlázni, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne. Képtelen vagyok csak úgy továbbállni. Freize velem indult
el, hogy mellettem legyen, bármi történjék is. Azért indult útnak
velem, mert szeretett, a barátom volt. Nélküle nem megyek
semmire. Ha engem sodort volna el az ár, ő nem hagyott volna
cserben. Nem csak a saját bőrét mentette volna.
– Ha itt lenne, azt akarná, hogy folytassa útját, teljesítse a
kötelességét – próbálta vigasztalni Isolde. – Olyan büszke volt
önre. Büszkeséggel töltötte el, hogy ön kapta a megbízatást és
boldogan szolgálta.
Lucának eszébe jutott, hogyan dicsekedett nagy örömmel
Freize, és majdnem elmosolyodott, de aztán nemet intett.
– Értse meg, itt kell maradnom, míg...
– Hagyunk itt pénzt és megbízunk valakit, hogy tisztességgel
temessék el, ha partra veti a víz a holttestét – vágott közbe Ishraq,
és mindenkit meglepett, milyen hűvösen, tárgyilagosan cseng a
hangja. – Ha ez nyomasztja, tudunk gondoskodni róla, ahogy
szeretné. De beszéltem az egyik halásszal, azt mondta, az öböl
száján nem sokkal túl van egy erősebb áramlat, tehát lehet, hogy
Freize és a gyerekek holtteste messzire sodródott, talán soha nem
kerülnek elő. Gondolhatnánk rájuk úgy is, mint akik
tengerésztemetést kaptak, és Peter testvér megáldhatná a
hullámokat útban Spalato felé.
Luca dühösen fordult szembe vele.
– Temetésről beszél? A barátom, Freize temetéséről?
Megáldani a hullámokat? Tengerésztemetés? Hát feladta, arra
nem gondol, hogy talán életben van?
Ishraq állta a tekintetét.
– Igen, arról beszélek. Talán ön nem ugyanezt gondolja már
napok óta? Képtelen szembesülni a valósággal.
A férfi felpattant az asztaltól, és feltépte az ajtót.
 – Önnek kőből van a szíve! – kiáltott vissza a lányra.
– Tudja, hogy nem így van.
Luca habozott.
– Hogy jut eszébe olyasmi, hogy „megáldani a tengert”?
– Gondoltam, végső búcsút akar venni tőle.
– Hogy merészel arra kényszeríteni, hogy erre gondoljak?
– Arra tette fel az életét, hogy szembenézzen az
elviselhetetlennel.
Isolde lélegzetvisszafojtva figyelt, készen arra, hogy
közbeavatkozzon, de látta, Ishraq nyugodtan állja Luca dühtől
izzó tekintetét, és nem szólt. Aztán Luca dühe, amilyen gyorsan
jött, olyan gyorsan el is párolgott.
Szívszaggatót sóhajtott, becsukta maga mögött az ajtót, majd
nekitámaszkodott, mintha a bánattól elgyengült volna.
– Természetesen, igaza van – mondta. – Tökéletesen igaza van.
Egyszerűen csak nem akarom elhinni. Reggel majd meghagyom
Benito atyának, mit tegyen, ha... és Peter testvér, kérem, írja meg a
monostornak, mi történt, és ha megtennék, hogy ők mondják el az
anyjának... Kicsit később magam is írni fogok neki.
Isolde odament hozzá és megfogta a kezét, arcát vállra fektette.
Peter testvér nem szólt, de látszott, hogy nagyon helyteleníti a
dolgot.
– És holnap hajóra szállunk – folytatta Ishraq.
– Ishraq! – szólt rá Isolde. – Elég lesz! Hagyd már békén!
Ishraq makacsul megrázta a fejét.
– Ő nem hagyja békén saját magát – mondta Luca felé
biccentve. – És hogy te meg adod alá a lovat, az egyáltalán nem
tesz jót neki. Jobb, ha elfoglaljuk magunkat valamivel, mint hogy
itt ülünk és siránkozunk. Az én népem vallása szerint Freizét
eltemették volna napnyugtakor ugyanaznap, amikor meghalt.
Soha nem felejtjük el, és ebből a szempontból teljesen mindegy,
most indulunk Spalatóba vagy holnapután. Viszont – és megint
Luca felé bólintott –, nem szabad hagyni, hogy ez a fiatalember
hosszan gyászoljon. Már így is túl sok veszteség érte. Nem szabad
hagyni, mert akkor elfelejtkezik majd arról, hogy az élet szép.
Isolde felnézett Luca zaklatott arcára.
– Neki van igaza – mondta Luca keserűen. – Ha itt maradok,
csak sírdogálok utána, mint egy kislány. Holnap reggel prima
után indulunk!

Felmentek a szobájukba, hogy becsomagoljanak, de szinte

semmijük nem maradt. A holmijuk, az aznap viselt ruhák
kivételével mind elsüllyedt a hajóval. Vásároltak maguknak új
vászonköpönyegeket a szabótól, de a csizmákkal, kalapokkal, úti
írókészlettel Peter testvér számára még várniuk kellett, míg egy
nagyobb városba nem érnek. A Lucánál és Peter testvérnél lévő
kézirattekercsek, amiket azért vittek magukkal, hogy
legendáknak, népi hiedelmeknek, korábbi vizsgálatok
eredményeinek utána tudjanak nézni, ha kell, pótolhatatlanok
voltak. Elhatározták, hogy Spalatóban új lovakat vesznek meg egy
málhás szamarat is.
– Szerinted milyen messze lehet Spalato Buda városától? –
kérdezte Isolde, közben álmosan bámult ki az ablakon. – Már úgy
elfáradtam az utazásban. Mindenből elegem van. Bárcsak
hazamehetnénk az otthonomba, és éldegélhetnénk a birtokon,
ahová tartozom. Bárcsak meg sem történt volna ez az egész.
– Csak nem vágysz vissza az apácák közé? Ezt nem
mondhatod komolyan – tiltakozott Ishraq. – Miért akarnál a
bátyád uralma alatt sínylődni?
 Isolde elfordult az ablaktól.
– Nem így értettem. Bárcsak újra kislány lehetnék és apám
vigyázna rám – mondta. – Bárcsak otthon lehetnék.
– Hát, Freize azt mondta, közel egy hétbe telik az út – felelte
Ishraq, hogy felvidítsa barátnőjét. – És az egyetlen módja annak,
hogy visszaszerezd az otthonodat, az, ha megnyered magadnak
keresztapád fiának támogatását. Az út hosszú, de talán a végén
mégiscsak hazajutunk.
Isolde megfordult.
– Nem tudom, mihez kezdünk majd nélküle. El sem tudom
képzelni, hogy nem tart velünk az úton.
– Nem lesz, aki nyafogjon. – Ishraq megkockáztatott egy
mosolyt. – Nem lesz, aki nyafogjon, hogy sose érünk oda, hogy
micsoda küldetések ezek, hogy Peter testvér megint előszed egy
titkos parancsot.
Isolde is elmosolyodott.
– Hiányozni fog az örökös panaszkodás. Nagyon fog
hiányozni Freize.
Csendesen gyülekeztek vacsorához, de a számuk
megcsappant. A gyermekek temetése után sokan hazaindultak, a
part mentén utazók pedig hallották a hírt, hogy katasztrófa
sújtotta a tengerparti halászfalvakat, így inkább elkerülték a
romokban heverő részeket, és a szárazföld belsejében kanyargó
utakat választották. Senkinek nem volt túl jó étvágya, és nem
nagyon tudtak miről beszélgetni.
– Zazó merre van? – kérdezte Isolde a fogadósnét. – Ott van
magával a konyhában?
– Egész nap segített nekem főzni, most meg a jól megérdemelt
vacsoráját eszi – válaszolta a fogadósné elégedetten. – Ha
megengedi, úrnőm, ezt jól kifundálta. Igazi keresztény
jócselekedet.
– Mit fundált ki Isolde kisasszony? – kapta fel a fejét Luca
érdeklődve.
– Félrehívott és aztán együtt imádkoztunk hárman: ő, Zazó és
jómagam. Utána felvitte Zazót a szárítóba, és a kislánynak nagyon
megtetszett. Kiváló szolgáló lesz belőle. Én úgy menekültem meg
az istencsapása elől, hogy bezárkóztam a szárítóba, persze hogy
megkedvelem a gyereket, akinek tetszik az én titkos búvóhelyem.
Itt marad velünk. Isolde kisasszony felajánlotta, hogy az első
hónapra kifizeti neki a koszt-kvártélyt, azután Zazó majd
megdolgozik érte. Én pedig gondját viselem.
– Tényleg jól kitalálta – mondta Luca halkan.
Isolde rámosolygott.
– Nem kellett hozzá nagy ész. Nyilvánvaló volt, hogy talán
szükségük lehet egymásra. Zazó meleg otthonra lel, és
szolgálónak tanul.
– Nagyszerű – mondta Luca, de látszott, hogy már nem érdekli
a dolog túlságosan.
– Akkor holnap irány Spalato – szólalt meg Peter testvér
erőltetett vidámsággal. – Másnap hajnalra oda is érünk, ha korán
elindulunk.
Isolde Lucának címezte a mondandóját.
– Aztán pedig Zágrábba.
Zaj hallatszott kintről az istálló felől, és valaki jókedvűen
elkiáltotta magát:
– Halihó! – A hang idegenül csengett a gyásztól sújtott
városkában. A fogadós kinyitotta a konyhaajtót, és kiszólt.
– Ne ordítson, hát nem tudja, mit történt? Mit akar itt?
 – Mit is akarhatnék, hát kiszolgálást! – felelte ugyanaz a
kedélyes hang. – Valamiféle abrakot a legbátrabb lovaknak, akik
valaha partra úsztak! Vacsorát egy elpusztíthatatlan túlélőnek!
Egy kupa bort az egészségemre! Na meg hírt a barátaimról, két
csudaszép lányról és egy fiatalemberről, akinek vág az esze, mint
a borotva. Hát a savanyú képű szerzetes, aki szintén velük van? Itt
vannak? Vagy már továbbmentek? Esküdjön, hogy épek és
egészségesek, annyit imádkoztam értük.
Luca elfehéredett, mint aki kísértet lát, aztán elordította magát.
– Ez Freize! – felugrott az asztaltól, székét is felborította,
keresztülszáguldott a konyhán, aztán ki a hátsó ajtón az
istállóudvarra.
Freize volt az, ott állt lova feje mellett, és fogta a másik négy ló
meg a kimerült szamár kantárszárát. Megtépázva, elcsigázva állt
ott, de élt! Mikor meglátta Luca körvonalait a konyhából
kiszűrődő fényben, eldobta a kantárszárakat és szélesre tárta
karját.
– Kicsi Veréb, hál’ isten, nincs semmi bajod! Mennyit
aggódtam!
– Én persze, hogy jól vagyok! Hát te? – kurjantotta, és egy
ugrással belevetette magát gyermekkori barátja ölelő karjába.
Szorították egymást, mint két elveszett testvér, akik hosszú ideje
nem találkoztak, veregették egymás hátát, Luca végigpaskolta
Freizét, mint aki meg akar győződni róla, hogy tényleg élő embert
lát. Freize két kezébe fogta Luca arcát és cuppanós csókot nyomott
mindkét orcájára, aztán újra megölelte. Luca meglapogatta,
megrázta, hátralépett, és alaposan megvizsgálta, majd újra
átölelte.
– Hát te hogy a csudába... mi történt...? Eltűntél, nem futottál
velünk a fogadóba! Meg mertem volna rá esküdni, hogy ott
loholsz a nyomomban, másképp nem hagytalak volna magadra!

– Követtétek a cicát a tetőre? – Freize kérdéssel felelt a

kérdések garmadájára. – Mindenki jól van? A lányok? A két
hölgy?
A két férfi egyszerre beszélt, a lányok pedig megjelentek a
konyhaajtóban, majd mikor meglátták Freizét, odarepültek,
ölelgetni kezdték, elsírták magukat örömükben és a nevét
hajtogatták. Még Peter testvér is felbukkant, kiballagott az
udvarra, alaposan hátba vágta és leikiáltott.
– Az imáim meghallgatásra találtak! Dicsőség Istennek,
visszavezette hozzánk Freizét! Csoda történt, mint mikor Jónás
visszatért a cet gyomrából!
Ishraq, akit Freize egyik karjával átölelt, míg Isoldét a
másikkal, felkapta a fejét.
– Jónás? Jónás a cet gyomrában? – kérdezte.
– Igen, ahogy a Bibliában áll – felelte Peter testvér.
– A Koránban is benne van – nevetett Ishraq. – Csak mi
Yunusnak hívjuk. Allah irgalmát hirdette. – Egy pillanatra
elgondolkodott, majd szavalni kezdett:
Majd a Nagy Cethal lenyelé őt, minthogy szégyenletes cselekedeteket
művelt vala.
Ha (nem vezekelt volna) nem dicsőítette volna Allahot.
Bizony ott maradt volna az nagy Hal gyomrában, míg a feltámadás el
nem jövend.
Peter testvér lelkesedése némileg alábbhagyott.
– Lehetetlen – mondta. – Jónás Isten prófétája volt, mármint a
mi Istenünké.
– Meg Allahé is – felelte Ishraq boldogan. – Nem lehet, hogy a
kettő egy és ugyanaz?

A fogadós lement a pincébe és körbegázolt egy üveg jó borért,

aztán felvitt még egyet és még egyet, ahogy egyre többen és
többen érkeztek. Mindenki meg akarta hallgatni Freize nem
mindennapi történetét, és koccintani akart az egészségére. Még
azok is örültek, hogy legalább egyvalaki megmenekült, akiknek
odaveszett a tengeren a bátyja vagy fia. Sőt, az, hogy ő visszatért,
reményt adott a többi embernek, akik még nem adták fel. A
fogadósné csirkét és sajtot tálalt meg frissen sütött kenyeret a
kemencéből, amit újra begyújtottak. A fél falu a fogadóban
tolongott, hogy végignézze, mint költi el vacsoráját ez a második
Jónás, aki előkerült, és hogy hallják, mint menekült meg csodával
határos módon.
– Láttam a hatalmas hullámot és veletek futottam a fogadó
irányába, de megütötte a fülem a lovak patájának dobogása,
ahogy ki akarták rúgni a hajón az állás oldalát, hát
visszafordultam... – kezdte Freize.
– Miért nem jött utánunk? – korholta Isolde.
– Mert tudtam, hogy az úrfi majd megvédi önöket, de a
lovakkal nem törődött senki – mentegetőzött Freize. – Még
megvártam, hogy futásnak eredjenek, aztán visszaevickéltem a
kikötőbe, oda ahol a szárazon fekvő hajó alól kiment a víz.
Felmásztam a fedélzetre, atyavilág, az a hajó a kikötő mélyén
feküdt, az iszapban! Szóval, felmásztam a fedélzetre és először
arra gondoltam, elengedem őket, hadd fussanak, aztán majd
később befogom őket újra. Megpróbáltam a közelükbe menni,
hogy elvágjam a kötelet, közben végig nyugtatgattam őket, hát
nem csoda, hogy nem hittek nekem, mert amikor a ló nyaka fölött
elnéztem a tenger irányába, látom ám, hogy vízfüggöny száguld
felénk, már el is érte az öböl száját. Ezzel a két szememmel láttam,
vakító fehéren világított, és bár még messze volt, gyorsabban
közeledett, mint számítottam.
Az emberek közül, akik gyermeküket veszítették el, páran
felnyögtek, ahogy visszagondoltak az egészre.
– És az égvilágon semmit nem csináltam – vallotta be Freize
Isten a megmondhatója, nem vagyok én hős. Sőt, gyáva vagyok.
Elbújtam két ló között, és Rufino sörényébe temettem az arcom.
Annyira féltem, hogy inkább látni sem akartam, mi közeleg. Nem
szégyellem, beismerem én, azt hittem, ütött az utolsó órám, itt a
vég. Hallottam a bömbölést, mintha valami óriási vadállat rontana
ránk, becsuktam a szemem, rácsimpaszkodtam a lóra, és csak
sírtam, mint egy újszülött. Aztán csikorgó, zúgó, dübörgő hangot
hallottam, Jézus isten, soha többet csak olyan hangot ne, innen
tudtam, hogy a víz már a közvetlen közelünkben zúdul előre, és
mindent elnyel, ami az útjába kerül. Nekicsattant a hajónak,
ahogy a kalapács szétzúzza a fadobozt. Felrepített bennünket a
levegőbe, szálltunk, mint apró szilánkok. Karommal átfogtam
Rufino nyakát, és csak sírtam, mint egy gyermek az anyja ölében.
Kimondom, nem szégyellem, rettenetesen féltem, csak repültünk
egyre feljebb és feljebb és feljebb. Éreztem, ahogy a hajó
elszabadul a láncról, amivel a parthoz volt kötve. Ketté is törött
alattunk, én meg a következő pillanatban már a hullám taréján
száguldottam tova, hajóstúl, lovastul, mindenestül, a szárazföld
belseje felé, mint kiskacsák a folyóban.
– Látott valamit? Látta, mit történt a gyerekekkel?
– Áldja meg őket az Isten, nem láttam én semmi mást, csak az
eget fölöttem meg a földet előttem, meg a fortyogó vizet alattam,
mint valami hatalmas, szürke leves, és hallani is csak a rettenetes
morajlást meg saját kétségbeesett ordításomat hallottam. A lovak
is sírtak félelmükben, meg a kis szamár is, hét szerencsétlen
istenbarma, akik keresztülvitorláztunk a falu felett, a világ
elgörbült és összegyűrődött alattunk. Szentül meg voltam
győződve, hogy eljön a világvége, egy második özönvíz, én meg
melléfogtam, nem volt a bárkámon velem más emberfia, és nem is
készültem fel semmire úgy, mint Noé. – Lucára nézett. – Tényleg
azt hittem, hogy itt a világvége, és csak abban reménykedtem,
hogy te valahol biztonságos távolból figyeled, és jegyzetelsz.
Luca nevetve rázta a fejét, de Freize már folytatta is:
– Aztán meg, és az igazán kellemetlen pillanat volt, a hullám
valahogy mintha vett volna egy mély lélegzetet, akár az ördög,
mikor kigondolja, mi lehet a legeslegrosszabb, amit tehet, aztán
éreztem, ahogy a víz megfordul a fedélzet alatt, vagyis az alatt,
ami a fedélzetből megmaradt, és máris visszafelé száguldottunk,
vissza, ki a nyílt tengerre, amerről jöttünk. Súroltuk és
végigszánkáztunk dolgokon, nekiütköztünk mindenfélének,
amiket nem is láttam a sötétben. Hát, az sem volt kellemes, még
rosszabb volt, mint előtte, úgy tűnt, a hajóból ugyan csak a fele
maradt, de már azzal is félúton járunk az afrikai partok felé. Aztán
éreztem, hogy a tőkesúly megakad, valamin körbeforog, aztán
megfeneklünk. Én balga, azt hittem, szárazföld kerül a talpam alá,
mikor kilépek a hajóroncsból, aztán abban a pillanatban megint
ránk zúdult egy adag víz, a fedélzet megbillent és mi kirepültünk,
bele a feketén kavargó tengerbe. Körülöttünk gyökerestül kitépett
fák kavarogtak, alig kerülték el szegény, halálra vált koponyámat,
és fogalmam sem volt, hogy fent vagyok vagy lent vagy
egyszerűen csak már vízbe fúltam.
– Kapaszkodtam Rufinóba, ahogy csak bírtam, és ő is belém,
mindketten éreztük, hogy jobb együtt rettegni. Amikor a hajó a
feje tetejére állt, én pont a hátára pottyantam, és csimpaszkodtam,
mint a gyermek, a lábamat a hasa, a karomat a nyaka köré fontam
és a fülébe súgtam, jobb, ha csinál valamit, mert én
használhatatlan vagyok, mert sem emberfiát, sem jószágot én a
halál torkából kimenteni nem tudok, amilyen egy gyáva nyúl
vagyok. Ahogy a hajó darabokra tört, a kötőfékek elszakadtak, és
Rufino is meg a többiek is kiszabadultak. Éreztem, ahogy az állat
kapálózik az ár ellen, ahogy csak tud, és Istennek legyen hála, de
főleg inkább a lónak, mert úszott és rugdalt és nem adta fel,
olykor hangosan felnyerített, mintha imádkozna. Én pedig rajta
lógtam, de néha a víz kivitte alólam... hol belé kapaszkodtam, hol
magam is tempóztam mellette, aztán sikerült megint a hátára
kászálódnom, és éreztem, hogy már sarat tapos, nem vizet, aztán
hallottam, ahogy a patája koppan a kövön, és bár sejtelmem sem
volt, hol lehetünk, azt tudtam, hogy végre partot értünk.
– Hála az égnek – kottyantott közbe valaki.
– Ámen! – kiáltott fel Isolde izgalmában.
– Ámen, de még mekkora! – mondta Freize. – És áldja meg az
Isten azt a lovat, mert ha nincs ennek az oktalan állatnak a
hatalmas ereje és bölcsessége, én nem éltem volna túl. Hát, most
mondják meg nekem, melyikünknek adott Isten több észt?
Ishraq látta, hogy Peter testvér csak nagy nehezen tudja
megállni, hogy ne vágja rá, ez nem kérdés, természetesen a lónak,
nem csak ennek, bármelyik lónak, kétségtelenül több esze van,
mint Freizének.
– Aztán mikor végre megbizonyosodtunk róla, hogy tényleg
újra szilárd talaj van a lábunk alatt, és a tenger nem vett minket
üldözőbe, körülnéztem. Hát, látom ám, hogy az állatok mind
együtt maradtak, ilyen okos jószágok, még a kis szamár is, aki
szereti hülyének tettetni magát, ő sem maradt le. Megragadtam,
ami a kötőfékekből maradt, és felmásztam Rufinóra, hol volt már
a nyereg meg a zabla... és ugyan mind teljesen kimerültünk, de
felkaptattunk egy dombra, mert azt láttam, hogy a víz már
visszahúzódik, de még mindig nagyon féltem. Aztán amint úgy
gondoltam, eléggé megszáradtunk és elég magasra másztunk,
mondtam a lovaknak meg a szamárnak, hogy tábort verünk
éjszakára és kialusszuk magunkat, aztán majd reggel
megkeressük Piccolót.
– Hát, úgy tűnik, messzebbre sodródtunk, mint gondoltam,
mert azóta is csak gyalogoltunk, és látják, ennyi időbe telt ideérni.
Az úton pedig szomorú látvány tárult a szemem elé, nem egy,
nem két helyen. Szép házak romokban, termőföldek tönkretéve,
vízbe fúlt embert, állatot többet láttam, mint amennyit el tudtam
viselni. A falvakban, amelyeket elhagytunk, mindenhol várják
még az eltűnt hozzátartozókat, közben meg temetik a holtakat.
Akármerre mentünk, mindenhol azt kérdezgették, láttam-e ezt
vagy azt az asszonyt, ezt vagy amazt a gyereket, és majd
megszakadt a szívem, mert mindenhol csak azt tudtam
ismételgetni, hogy egymagam voltam csak a hajón, egy
szerencsétlen, második Noé, aki semmire nem készült fel, és
sajnos attól a perctől fogva, hogy a hatalmas hullám megjelent,
senkit és semmit nem láttam.
– És meg sem álltunk, csak éjszakára, egyszer egy csuromvizes
csűrben aludtunk, másszor egy romos kis fogadóban, mert
annyira ide akartam érni. Egész úton csak arra tudtam gondolni,
hogy a hullám túl gyorsan jött ahhoz, hogy biztos helyet találjanak
még időben, és hogy megmentettem öt lovat és egy kedves kis
szamarat, áldja meg őket az Isten, de elvesztettem azt az embert,
aki a világon a legdrágább nekem.
Lucára nézett.
– Kicsi Verebem, egész éjjel a tetőn kellett gubbasztani?
Luca meghatottan nevetett.
– Majd’ eszemet vesztettem a szomorúságtól. Meg voltam róla
győződve, hogy többet nem látlak.
Freize a keze hátával megtörölte a száját.
– Én voltam Noé – jelentette ki fellengzősen és hat állatot
vittem a bárkámon, vagyis senkinek semmiféle hasznára nem
voltam. Viszont igenis úsztunk a bárkámon az özönvízben. Ha
nem vette volna el az eszem a félelem, még tetszett is volna a
kaland valamennyire. Fura egy dolog volt, az biztos. És ha már
nem reszketek még a gondolatától is, nagyon izgalmas történet
kerekedik belőle, és majd széltében-hosszában mesélem
mindenfelé. És ha majd elfelejtem, milyen gyáva nyúl vagyok, én
leszek a hős. Most még úgy meséltem, ahogy megtörtént, nem
színeztem ki. Úgy mondtam, ahogy volt, még nem lett belőle
hősköltemény. Egyszerű krónikása vagyok az eseményeknek,
nem pedig dalnok. – Isoldéhoz fordult. – És ön, drága hölgy?
Rettenetesen aggódtam ön miatt, hogy nem volt ön mellett
hűséges kísérője, aki megvédelmezte volna. Nem esett bántódása,
ugye?
Isolde a kezét nyújtotta neki, ő pedig megcsókolta.
– El nem mondhatom, mennyire örülök, hogy láthatom –
felelte a lány egyszerűen. – Mind imádkoztunk önért.
Kimondottan azért, hogy ön megmeneküljön. Minden áldott
nap kimentünk a rakpartra, és csak vártuk és vártuk, Freize
elpirult örömében.
 – A lovak is jól vannak – tette hozzá. – Persze nagy
megrázkódtatás érte őket, és kimerültek, megviselte őket a dolog,
szegény párákat. Nem valószínű, hogy a közeljövőben
egykönnyen fel lehet majd csalogatni őket egy hajóra, de
egyebekben útra készen állnak. – Ishraqhoz fordult, – Kegyed jól
van? Azt láttam, hogy egy-kettőre a fogadónál termett. Bíztam
benne, hogy felismeri a veszélyt és menekül. Tudtam, hogy
megérti majd.
Ishraq komolyan bólintott.
– Nincs semmi bajom – tette hozzá.
– És Peter testvér is itt van, mennyire örülök, hogy látom –
köszöntötte Freize.
– Én is örülök, hogy visszatértél, fiam. – Az írnok melegen
kezet nyújtott neki. – Aggódtam, hogy mi történt veled.
Hiányoztál is ebben az utóbbi pár napban. Megbántam, hogy
olykor szigorúbb voltam, mint kellett volna. Nagyon örülök, hogy
életben látlak és újra itt vagy velünk. Sajnos nem tudom magam
jól kifejezni. Rengeteget imádkoztam érted.
Freize megint elpirult.
– Hát a keresztes gyermeksereg? Mind odavesztek? Áldja meg
őket az Isten.
– Volt, amelyik megmenekült – felelte Isolde. – Ön mentette
meg az életüket. Azok a gyerekek, akiket visszazavart a faluba,
elérték a templomot és biztonságban voltak. Már útban vannak
hazafelé a kis Rosát kivéve, akinek fájt a lába, tudja, akit
visszahozott. Ő itt marad a fogadóban és szolgáló lesz belőle. De
számos gyereket, azt hiszem, a többségüket, sajnos, elnyelte a
tenger.
– Szörnyű tragédia – vette át a szót Luca. – Akiknek a
holttestét megtaláltuk, eltemettük ma délután. Holnap akartunk
továbbmenni. Hagytunk volna üzenetet, hogy merre gyere
utánunk. De így akkor maradunk még pár napot, hogy
kipihenhesd magad.
– Felőlem indulhatunk – mondta Freize –, majd alszom a
hajón. Csak valaki ígérje meg, hogy soha többé nem támad ekkora
hullám. Ha valaki megígéri nekem, hogy a tenger marad, ahol
van, ahol lennie kell, már holnap hajóra szállok és mehetünk Isten
hírével. Azt hiszem, Isten jelet küldött nekem, hogy nem vízbe
fúlva szándékozik elveszejteni.
Peter testvér megrázta a fejét.
– Nem tudjuk, mi okozta, és mit jelent ez az egész – mondta, és
nem nézett Ishraq felé. – Így aztán nem lehet megígérni, hogy
soha többet nem fordul elő. De azt tudjuk, hogy utoljára több mint
száz évvel ezelőtt történt hasonló eset. Imádkozunk, hogy ne
kelljen megint szembenézni vele.
– Nem lehet valahogy mégis kideríteni? – kérdezte Freize
Lucát. – Megmondom őszintén, jobb hangulatban szedném fel a
horgonyt, ha lehetne valami biztosat tudni.
Luca homlokán tűnődő ránc jelent meg.
– Hát éppen ez az, amin rengeteget gondolkodtam azóta –
mondta. – Úgy tűnt, a lovak megérezték.
– Teljesen biztosan tudták – jelentette ki Freize határozottan. –
Sőt, a kiscica is.
– Ott volt az a szörnyű morajlás, aztán a tenger visszafolyt,
visszahúzódott, mielőtt mindent elöntött.
– A hullám nem nőhetett ki csak úgy a semmiből –
gondolkodott Freize hangosan. – Akkora tömegben zúdult ránk,
mintha bizonyos távolságból érkezett volna, sőt talán mintha
először felgyülemlett volna, messze valahol, mintha a tengerből
nőtt volna ki. Ha valaki kinn volt abban az időben a nyílt vízen,
távol a parttól, talán látta, hogyan kezdődött.
Luca bólintott, az emberek pedig Freize köré gyűltek,
kérdezgették, ő pedig válaszolt, csak annyi időre tartott szünetet,
míg kortyolt a borából. Örült, hogy köré gyűlt a tömeg, tetszett
neki, hogy a figyelem középpontjában van, Ishraqot csak akkor
szólította meg újra, mikor a tömeg már nagyjából elszállingózott.
Peter testvér maga köré kanyarintotta a köpönyegét, fel akart
menni a templomba az éjszakai istentiszteletre, Luca, Isolde és
Freize pedig követte a példáját. Ishraq az ajtóig kísérte őket, és
már épp be akarta csukni, hogy a csípős esti levegő kinn
maradjon, de Freize visszafordult, és megszólította.
– A kisasszonynak sem esett bántódása? – kérdezte. – Abban
biztos voltam, hogy Isoldét biztonságba helyezi, de ön?
– Nincs semmi bajom – felelte a lány – De nagyon aggódtam
ön miatt.
Freize sugárzott.
– Aggódott miattam? Hát, ebben egyetértünk, én is nagyon
aggódtam magam miatt.
– Bátor dolog volt visszamenni, kiszabadítani a lovakat.
Freize kétkedve rázta meg a fejét.
– Tudja, mit, őszintén megmondom, ha tudom, hogy a szökőár
mekkora sebességgel közeledik, valószínűleg nem fordultam
volna vissza. Rettenetesen szégyellem magam, de bevallom
önnek, sajnos nem vagyok hős. Bárcsak az lettem volna.
– Nem baj, akár hős, akár nem, van itt valami magának –
mondta a lány mosolyogva.
A férfi várt.
 Ishraq a köpenye belső zsebéből elővette az álmos kiscicát, és
óvatosan beletette Freize hatalmas tenyerébe. A férfi arcához
emelte és mélyen beszívta a bolyhos kis állat meleg bundájának
illatát. Közben a cica nagyot nyújtózott, aztán narancsszín
farkincáját orrára kanyarintotta és kényelmesen
összegömbölyödött Freize tenyerében.
– Megmentette nekem?
– Tegnap éjjel fölriadtam, magára gondoltam, és eszembe
jutott a cica, így hát felkeltem és egy létrán felmásztam a tetőre.
Még mindig a kémény tövében kuporgott, én pedig lehoztam.
– Föl-le mászkált a tetőre éjnek évadján a sötétben?
– Napközben nem jutott eszembe.
– Nem volt ez egy kicsit veszélyes?
– Semmiség ahhoz képest, amit ön élt át az özönvíz alatt.
– Gondolt rám?
– Igen – felelte a lány kertelés nélkül.
– Aggódott miattam?
– Igen.
– Talán meg is siratott egy kicsit? Mikor senki nem nézett oda?
A lány picit elmosolyodott, de nem sütötte le a szemét
álszemérmesen. Alig láthatóan bólintott.
– Igen, megsirattam, és az egész falunak elmondtam, mennyire
megbántam, hogy undok voltam.
– Netalán azt kívánta, bárcsak megcsókolta volna azt a nyílt,
őszinte férfit, mikor olyan szépen kérte, ahelyett, hogy elgáncsolta
és a sárba lökte ott Vittoritóban?
Újabb apró bólintás jelezte, hogy igen, sajnálja, hogy nem adott
csókot, sőt, kedveli.
– Bármikor bepótolhatja azt a csókot, akár most is suttogta a
férfi.
Legnagyobb meglepetésére a lány nem utasította vissza,
pofonnal sem fenyegetőzött. A férfihoz lépett, egyik kezét rátette a
kiscicára a tenyerében, mintha mindkettejüket meg akarná
simogatni, másik kezével felnyúlt és tarkójánál fogva közelebb
húzta a férfi fejét. Aztán megcsókolta, gyengéden, lassan, a férfi
érezte forró leheletét és megízlelte puha, meleg ajkát.

Ishraq a szobájukban várta Isoldét. Mikor megjött a

templomból, lesegítette a köpenyét az ajtóban. Isolde leült egy
háromlábú székre, Ishraq pedig mögé állt, kioldotta a szalagot a
hajában és szétválasztotta a hajfonatot, ujjait gyengéden
végighúzta a fürtök között, hogy meglazítsa őket. Aztán lassan,
kényelmesen kifésülte a gyönyörű, aranyszín hajzuhatagot, amely
súlyosan terült el Isolde vállán, és újra befonta éjszakára. Mikor
készen lett, helyet cseréltek, és Isolde is megfésülte, majd befonta
barátnője vastag szálú, sötét, göndör fürtjeit, közben egy-egy
csigát az ujja köré kanyarintott.
– Csoda, hogy él – mondta csendesen. – Gyújtottam érte hat
gyertyát a templomban, aztán hálát adtam Istennek.
Ishraq lehajtotta a fejét, miközben Isolde cirógatva fésülte.
– Ó, persze.
– Utánunk szaladt fel a dombon a templomba, és majd kiugrott
a bőréből örömében.
– Igen, gondoltam.
– Odaadtad neki a cicáját?
Ishraq bólintott.
– Nagyon örült neki?
– Igen.
Isoldénak feltűnt, hogy Ishraq nem túl közlékeny, és finoman
meghúzta a vastag hajfonatot.
– Gyerünk, hadd halljam!
Ishraq megfordult, és ránézett.
– Honnan tudod, hogy valamit nem mondtam el?
– Onnan, hogy Freize sugárzott. Te alig szólsz valamit, de
közben te is sugárzol a boldogságtól. Szóval, mi történt köztetek?
Hadd halljam!
Ishraq nem válaszolt azonnal.
– Nem fog tetszeni a dolog – mondta óvatosan.
– Ugyan már. Engem nem zavar semmi, miért is zavarna?
Neked is egy életre szolgáddá szegődött, hogy rendelkezz vele,
mint nekem?
– Jaj, nem, dehogyis. Engem nem tekint úrhölgynek. Engem
nem akar megóvni. Megkérdezte, megbántam-e, hogy
Vittoritóban földre löktem a sárba. Mondtam, hogy igen,
megbántam.
– Bocsánatot kértél? Te? – Isolde nagyon elcsodálkozott. – Te,
aki soha nem kérsz bocsánatot?
– Hát, most megtettem.
– Ennyi az egész?
– Azt is mondtam neki, hogy bárcsak megcsókoltam volna,
ahelyett hogy elgáncsolom.
– Nahát, Ishraq! – mondta Isolde tettetett megbotránkozással. –
Miket nem mondasz neki! Most mit fog gondolni rólad?
– Más is történt. Megkérdezte, akkor megcsókolhat-e most.
– Természetesen, ez várható volt. Persze te udvariasan
visszautasítottad.
– Ó, hát igen, nemet akartam mondani – felelte Ishraq
közömbösen. – Így hát inkább megcsókoltam.
 Ezúttal Isolde tényleg meglepődött. Elejtette a fésűt és
megbotránkozva meredt Ishraqra a tükörben.
– Csókolóztál vele?
A másik lány bólintott.
– Igen. Igen, csókolóztam.
– Micsoda pimaszság, hogy engedhetted? Tudom, boldog
vagy, hogy haja szála sem görbült, mind örülünk neki, de hogy
feledkezhettél meg ennyire magadról? Mégiscsak egy szolga!
– Nem az történt, hogy „megengedtem” neki, ahogy te
fogalmazol, nem engedélyt kapott.
– Csak nem kényszerített? – kérdezte Isolde elszörnyedve.
– Nem, dehogyis. Én csókoltam meg őt.
Ez még szörnyűbb volt.
– Ishraq, és a tisztességed?!
A két lány tekintete találkozott, Isolde teljesen el volt képedve.
– Ó, a tisztesség.
– Ezt, hogy érted?
– Ott, akkor hirtelen úgy éreztem, és úgy is gondoltam, hogy
egyetlen dolog számít, mégpedig az, hogy halottnak hittem, de
most itt áll előttem, és mennyire örülök, hogy életben van! Azt
hittem, soha többé nem látom, de ott állt előttem hús-vér
valójában, mint azelőtt. És annyira boldog voltam, hogy semmi
más nem számított.
Isolde nemet intett.
– Ha annyira boldog voltál, adhattál volna neki valami
ajándékot, egy apróságot. Vagy csókolja meg a kezed. De hogy
odáig süllyedsz, hogy csókolózol vele! Mi lesz így a jó híreddel?
– Elegem van ebből – csattant fel Ishraq türelmetlenül. – Úgy
beszélsz, mint az emberek a templomban a tárgyaláson, kétségbe
vonják a tisztességünket, csak mert oda mentünk fürödni, ahová a
falubeli fiúk úszni járnak. Mintha az lenne a világon a
legfontosabb dolog, hogyan viselkedik egy hölgy férfiak
társaságában! Én azt akarom, hogy amiatt legyen tisztességem,
becsületem, aki vagyok, mint ember, nem pedig azért, mert
követem a szabályokat, mert betettek egy üvegszekrénybe vagy
kalitkába, mint valami tárgyat vagy díszmadarat, és én jól
viselkedem! Ők megérinthetik a kezem, amazok láthatják az
arcom, ezek itt még csak meg sem szólíthatnak. Ha valóban
létezik női tisztesség, akkor az nem függhet attól, láthatja-e egy
férfi az arcomat, vagy megcsókolhatja-e a kezemet, vagy
megcsókolhat-e akárhol. Ha én tiszteletre méltó nő vagyok, akkor
legyek is az, ahogyan egy becsületes férfi is az, és mindegy, mit
viselek vagy milyennek látszom. A világnak azt kéne tisztelni, aki
vagyok, nem pedig azt, amilyennek kívülről mutatnom kell
magam, akármi történik is. Én tudom, hogy tisztességes nő
vagyok, nem követtem el bűnt, nem hozok szégyent magamra,
nem csinálok semmit, ami helytelen. Én tudom, hogy van
becsületem, akár fátyol mögé rejtem arcomat vagy főkötő alá a
hajamat, akár nem. Úgy éreztem, hogy megadhatom neki a
csókot, amit egyszer kért, és amire úgy vágytam is, méghozzá
anélkül, hogy elveszíteném a jó hírem.

– Egy hölgy a házasságkötésig érinthetetlen – mondta ki Isolde

a megfellebbezhetetlen törvényt, amit gyerekkoruk óta sulykoltak
beléjük. – Csak a férjnek van joga hozzá, más férfit nem ismerhet
őelőtte, más férfi nem érintheti, legfeljebb ha kezet csókol neki. A
férjnek biztosnak kell lenni benne, hogy más férfi iránt nem érzett
vágyai más férfi testi közeledését nem fogadta.
– De ez nem tükrözi a valóságot – jelentette ki Ishraq – Te úri
hölgy vagy, kiváló neveltetést kaptál, és majd egyszer férjhez
mész egy magas rangú úrhoz. De a szerelmet és testi vágyat
addigra már ismerni fogod.
– Nem fogom – ellenkezett Isolde. – És soha nem is fogom
bevallani.
– De az élet nem csupán abból áll, hogy megpróbálunk
megfelelni annak az ideálnak, amit a férfiak találnak ki arról, ki
tisztességes nő és ki nem! – kiáltotta Ishraq. – Nem azért hagytuk
el a kastélyt és menekültünk el a zárdából, hogy továbbra is
bezártságban éljünk.
Isolde teljesen meg volt botránkozva.
– Aszerint kell élnünk, ahogy felneveltek minket! Nem úgy,
mint a ledér nők, akiknek nincs otthonuk, akik nem remélnek már
semmit, akik nem tisztelik a szabályokat, nem tisztelik saját
magukat!
– Szerintem nem – jelentette ki Ishraq bátran. – Magam mögött
hagytam a kastélyt, a zárdát. Ezentúl nem fogok csuklyát vagy
fátylat hordani. Úgy fogok öltözni, ahogy nekem tetszik, és a saját
elveimet fogom követni. És ha akarok, csókolózni fogok egy
férfival, sőt, vele is hálok. A tisztességem és becsületem a
szívemben lakik, nem pedig abban, amit a világ állít rólam, a
külsőségekben.
Isolde őszintén elszomorodott.
– Ishraq, nem dobhatod oda a jó híredet csak úgy. Ne légy laza
erkölcsű nő, akit megszégyeníthetnek.
– Engem senki nem szégyeníthet meg – mondta Ishraq
büszkén. – Én választom meg az utamat, és hogy kit szeretek és
kinek engedem, hogy szeressen.
– Mikor a templomban Luca előtt álltunk, és azzal vádoltak
minket, hogy boszorkányok vagyunk, mindenki füle hallatára
kijelentettük, hogy tiszta nők vagyunk! – kiáltotta Isolde. – Többek
között ezért nem ítéltek el! Látták, hogy mi nem mennénk a fiúk
után a zöld tóhoz, mindenki látta, hallotta, mert azt mondtuk,
hogy tiszteletreméltó úri hölgyek vagyunk, nevünk tiszta.
Mindent kockára teszel, ha könnyelműen viselkedsz. Rettenetes
dolog ilyet még csak mondani is.
– Azért nem ítéltek el minket, mert az istállófiú elmondta,
hogy a tóban úsztunk és nem mesterkedtünk semmiben – szállt
vitába vele Ishraq. – Az a „Lucretili úrnője vagyok” – maszlag
talán tiszteletet ébreszt néhány parasztban, de semmi többet nem
jelent. Ha a fiú nem tanúsítja, hogy még nappal volt, mikor
kimentünk a kapun, megégettek volna, mint boszorkányt, akár
érintetlenek vagyunk, akár nem. Nekünk kell egyengetnünk a
saját utunkat a világban, senki nem fogja megtenni helyettünk
pusztán azért, mert finom hölgyek vagyunk.
– Nem utazhatok veled tovább és Luca meg lesz botránkozva –
hadarta Isolde. – Luca nem akar majd olyan útitársnőt, aki
bepiszkította a nevét. Ha megtudja, hogy oda a jó híred, nem akar
majd a társaságodban mutatkozni. Ha megtudná, hogy
csókolóztál a szolgájával, elküldene.
– Egyáltalán nem küldene el, mert tudja, mit jelent, amikor
csak annyit szeretnél, hogy valaki átöleljen, hogy érezd, melletted
van. Amikor a rakparton búslakodott, átöleltem.
– Tessék? – Isolde csak nagy nehezen fékezte magát.
– Megsajnáltam és átöleltem, mikor sírva fakadt, és nem dőlt
össze a világ. Egyáltalán nem gondolta, hogy befeketítettem a
nevem. Akkor sem, mikor megcsókolt.
Isolde nem hitt a fülének.
 – Megcsókolt?
– Igen. De nem botránkozott meg, nem gondolta, hogy a jó
híremnek vége.
– A szádat? – kérdezte Isolde élesen.
– Jaj, dehogyis. Nem úgy! Hát, hogy gondolhatsz ilyesmire?
Gyengéden, óvatosan homlokon csókolt.
– Ezt, hogy érted?
Ishraq elveszítette a türelmét.
– Szerinted, hogy értem? Két kezébe fogta az arcom és
homlokon csókolt. Inkább a csuklyára nyomott egy csókot. Alig
éreztem. Mondom, csak a csuklyát érte.
– Ha érezted, akkor nem érhette a csuklyádat! Sőt, akkor nem
is tudnál róla, hogy mit tett. Szóval akkor melyik, a homlokod
vagy a csuklya?
– Hát nem mindegy? A te szempontodból nem teljesen
mindegy?
– Homlok vagy csuklya?
– Mit számít ez? A vak is látja, hogy beléd szeretett. Átöleltem,
mint a testvére, a vállamon zokogott, míg ki nem sírta magát a
barátja miatt. Aztán mikor visszatért a fogadóba, finoman
homlokon csókolt, mert együtt sirattuk Freizét.
– Olyan nagyon azért nem bánkódtál utána, ha egy másik férfit
csókolgattál.
Ishraq nem hitt a fülének. Mérgesen felállt, a széket félrelökte
az útjából, és az becsúszott az ágy alá.
– Mi ütött beléd? Visítasz, mint egy malac! – förmedt rá.
– Annyira fel vagyok háborodva! – Isolde hangja remegett a
sírás fojtogatta.
– De min? Hogy egy férfi, aki a barátját gyászolta, a vállamon
sírta ki magát? Vagy hogy megcsókoltam egy másikat, aki mintha
halottaiból támadt volna fel?
– Na és Freize! Hogy vetemedhetett ilyesmire? Ezek után nem
utazhatunk velük, sőt, egyáltalán nem is utazhatunk. Hogyan
nézzünk a szemükbe holnap így, hogy nem is csak az egyiküket,
de mindkettőjüket megcsókoltad?!
Ishraq majdnem elnevette magát, de meglátta Isolde bánattól
eltorzult, sápadt arcát, a pislákoló gyertyafény megcsillant
patakzó könnyein.
– Isolde, miért sírsz? Mi ütött beléd? Ez az egész teljesen
nevetséges. Mi zaklatott fel ennyire?
– Nem tudom elviselni, hogy megcsókolt! – tört ki Isolde. –
Nagyon nem tetszik a dolog. Téged pedig gyűlöllek, amiért
hagytad! Gyűlöllek!
Döbbent csend követte a kitörést. Ez mindkét lánynak sok volt.
– Értem. Luca miatt csinálod. Nem rólam vagy Freizéről, még
csak nem is a becsületemről szól ez az egész. Hanem Lucáról.
Isolde leült az ágyra, kezébe temette arcát és bólintott.
– Tehát beleszerettél – mondta Ishraq hűvösen. – A dolog
komolyra fordult.
– Nem! Dehogyis! Már, hogy szerettem volna bele?
– Féltékeny vagy, mert átöleltem, mert kezébe fogta az arcomat
és homlokon csókolt.

– Hallgass! – kiáltott rá barátnőjére Isolde magánkívül – Nem

akarok beszélni róla, gondolni sem akarok rá. Nem akarom, hogy
magam elé kelljen képzelnem! Hogy tehetted? Ha még egyszer
megteszed, vagy csak gondolatban megteszed, útjaink elválnak.
Nem maradhatok veled, ha úgy viselkedsz, mint valami...
– Mint valami micsoda? – tette fel a kérdést Ishraq hűvösen.
 – Mint valami szajha! – fröcsögte dühében Isolde.
Ishraq megrökönyödve hallgatott. Bemászott a takaró alá,
felhúzta, ameddig csak tudta, az álláig, aztán hátat fordított, mint
aki aludni készül.
– Ha férfi lennél, ezért kihajítottalak volna az ablakon mondta
a fehérre meszelt falnak. – De más a helyzet. Megértettem, hogy
ostoba, féltékeny liba vagy, aki attól retteg, hogy a férfit, akit
szeret, elcsábítják tőle.
Isoldénak elakadt a lélegzete, de nem volt mit tagadni a
dolgon. Csak ült az ágy szélén, arcát kezébe temetve.
– Ostoba, féltékeny liba – folytatta Ishraq keserűen, még
mindig a falnak fordulva. – Egy liba, akinek sikerüli befeketítenie
a saját nevét azzal, hogy feltételezi, a barátnője képes lenne
ilyesmire, és ezért szajhának tartja. Pedig tévedsz, de még
mekkorát. Én soha nem próbálnám meg elcsábítani a férfit, akit
szeretsz, még akkor sem, ha teszem azt, ő is hajlana rá. Soha nem
tennék veled ilyet, hiszen úgy szeretlek, mint a saját húgomat, és
ez a szeretet többet ér, mint akármelyik férfi iránt érzett szerelem.
Akármelyik vándoréletet élő férfi iránt érzett szerelem – tette
hozzá, és ezzel megadta a kegyelemdöfést. A szobában semmi
nem mozdult a félhomályban. – Egy férfi miatt, akivel alig egy
hónapja találkoztál, aki félig-meddig már elkötelezte magát az
egyháznak, tehát különben sem csókolhat meg senkit csak úgy.
Egy férfi miatt, aki valószínűleg sem veled, sem velem nem
törődik.
– És neked fontosabb az iránta érzett buta, kislányos
vonzalom, mint a szeretet, amit irántam érzel. És még te vádolsz
engem azzal, hogy tönkreteszem a jó hírem? És csúnyát mondasz
rám! Hát nem vagy többé a testvérem, Isolde, bár egész életemben
úgy gondoltam rád, mint a húgomra. Te pedig, mikor az első
jóképű fiatalember megjelenik, féltékeny leszel rám. Ostoba lány,
aki versengeni próbál velem, nem lehet a testvérem, nem érdemli
meg, hogy szeressem.
Hallotta, hogy Isolde zokog a háta mögött, de nem fordult
meg.
– Te veszítetted el a jó híredet, nem én – folytatta Ishraq
szenvedélyesen. – Beleszerettél egy férfiba, aki nem szabad ember,
és aki nem kérte meg a kezed a családodtól. Úgyhogy bolondot
csinálsz magadból.
Apró, halk sóhaj volt a válasz.
– Jó éjt – mondta még Ishraq hűvösen, majd lehunyta szemét,
és azonnal elaludt. Isolde letérdelt az ágy mellé és Isten bocsánatát
kérte, amiért a féltékenység bűnébe esett, amiért szívtelen és
igazságtalan dolgokat mondott a legjobb barátnőjének, aztán –
ezzel volt a legnehezebb szembesülnie, de végül bevallotta
magának – kérte Isten bocsánatát azért is, mert bűnös vágyat
érzett egy férfi iránt.
 Reggel a két lány kimérten udvarias volt egymással, de szinte
alig váltottak szót. Luca és Freize még túlságosan el voltak
foglalva egymással ahhoz, hogy észrevegyék, milyen fagyos a
légkör. Peter testvér kritikus szemmel figyelte a két lányt, és
magában megállapította, hogy ezek ketten is, mint minden nő,
szeszélyesek, mint az időjárás, és pont ugyanannyira nem lehet
megmagyarázni, mit miért tesznek. Ő azt hitte, a két nő túláradó
örömmel fogadja majd Freizét, a kedvencüket, ehelyett savanyú
képet vágtak, és meg sem szólaltak. Ugyan mi másért teremtett
Isten asszonyállatot, mint hogy a férfiembert összezavarja és bajt
hozzon rá? Kétség sem férhetett hozzá, hogy alacsonyabb
rendűek, mint a férfi, akit az Isten saját képmására teremtett és
föléjük rendelt, hogy uralkodjon rajtuk? Ő pedig hálát kell adjon
Istennek, hogy megmentette őt a női társaságtól, hiszen egy olyan
vallás ölelte kebelére, amelyet férfiak irányítanak, és az ő rendjébe
csak férfiak léphetnek be.
Freize leballagott a kikötőbe, hogy megegyezzen arról, mikor
indulhatnak, Luca, Peter testvér és Isolde pedig felment a
templomba terciára, azaz a harmadik imaórára. Isolde gyónt,
aztán arcát kezébe temetve, imádkozva térdepelte végig a misét.
A szertartás végeztével a két férfi elköszönt Benito atyától. Isolde
még mindig térdepelt, így aztán hagyták, visszamentek a
fogadóba, a lány meg majd követi őket, gondolták.
Freize a küszöbön várta őket, komor arccal.
– Hajóval nem tudunk Spalatóba menni – közölte. – Találtam
egy embert, aki onnan érkezett, és még jó néhányan követni
fogják. Azt mondja, a várost szinte a földdel tette egyenlővé a
tenger, körülötte a vidéket mérföldekre törött csónakok,
gyökerestül kitépett fák, elmosott házak, elárasztott csűrök
borítják mindenfelé. Azt mondja, Spalatót nagyobb hullám öntötte
el, mint Piccolót, sokkal nagyobb kárt okozott. Mérföldekre nincs
egy épen maradt ház, nincs ennivaló, mindent eláztatott a sós
tengervíz. Nem mehetünk oda a partra.
Luca nagyon mérges lett magára.
– Hát persze, erre gondolnom kellett volna! Micsoda bolond
voltam! Nyilván nem ez volt az egyetlen város, amelyet
elárasztott a tenger. Nyilván minden várost elöntött végig a part
mentén. – Vagy egy percig nagyon erősen gondolkodott, aztán
Peter testvérhez fordult.
– Ha kiderítenénk, hol okozta a hullám a legnagyobb kárt,
megtudnánk, melyik város volt a legközelebb ahhoz, ahol a
hullám keletkezett – mondta aztán fennhangon.
Ha Ishraqnak igaza van és tényleg úgy történt, mint mikor
kavicsot dobunk egy tálba, akkor a hullám ott a legmagasabb,
ahol a legközelebb van a forrásához és fokozatosan csökken,
ahogy távolodik a középponttól. Ha megtudnánk, hol volt a
legmagasabb, közelebb jutnánk ahhoz, hogy meghatározzuk,
honnan eredt.
– Ez igaz – felelte Peter testvér de...
Hirtelen mindenki teljesen megrémült, mert a kikötő falában
lévő őrtorony harangja megszólalt, figyelmeztetően csengett-
bongott egymagában, és az egész falu elszörnyedt, azok, akik a
kikötőben voltak, halálra rémültek.
– Jaj, ne! – kiáltott fel Peter testvér. – Isten mentsen minket egy
újabb szökőártól!
– Isolde hol van? – kérdezte Freize aggódva. – Hol hagytad?
– A templomban – felelte emelt hangon Luca. – Menj utána,
azonnal siessetek valami magaslatra!
Tömeg tódult ki a fogadó ajtaján, ott tolongott az emberek
között a fogadós is.
– Miért szól a vészharang? – kérdezte tőle félve Luca. – Megint
szökőár közeleg?
– Nem, dehogyis! – válaszolta a fogadós. – Nézze csak!
Felhúzzák a zászlót. – Megemelte a hangját, hogy túlkiabálja a
harangszót, és az udvaron tolongó emberek értsék, mit mond. –
Áldjon meg mindenkit az Isten, nem hullám, hanem
rabszolgagálya. Ezért szól a vészharang. Ez a harang
rabszolgagályát jelez. Már fel is húzták a zászlót a kikötő tornyára.
Ne szaladjanak magasabbra, nem a tenger az, hanem
rablótámadás. Menjen mindenki a helyére! Őrség, foglalják el a
helyüket a toronyban!
Luca arca elsötétedett a haragtól.
– Rabszolgagálya? Rablótámadás ilyenkor? Mikor az emberek
gyermekeit elragadta tőlük a tenger?
Az emberek rögtön a zömök kis erőd felé kezdtek futni, ami a
kikötőt őrizte, közben azt kiabálták, hogy nem a tenger közeleg
megint, hanem rabszolgagálya miatt kong a vészharang. Az
asszonyok gyerekeik nevét kiáltozva szaladtak haza, mindenfelől
ajtócsapkodás hallatszott, ahogy a rémült családok bezárkóztak
házukba, aztán bereteszelték az ajtót belülről. Isolde futva érkezett
a templomból.
– Benito atya azt mondja, rabszolgagálya közeleg, látta a
templomtoronyból! – hadarta kifulladva.
Betódultak a fogadóba, ahol a fogadós éppen egy jókora
mordályt és egy doboz puskaport varázsolt elő az egyik szekrény
mélyéből. Freize hátralépett, ahogy a veszélyesnek tűnő fegyvert
meglátta.
– Nem túl vizes még ez ahhoz, hogy el lehessen sütni?
– Gyorsan megszárítom a tűz fölött – mondta a fogadós.
– Ne! – vágta rá Freize. – Nem túl jó ötlet.
Luca a lányokhoz fordult.
– Jobb, ha most felmennek a szobájukba, és bezárkóznak. Mi
lemegyünk az erődbe, és megakadályozzuk, hogy partra
szálljanak.
– A szárító! – javasolta a fogadós. – Menjenek a szárítóba a
feleségemmel meg a kiscseléddel. Míg várakoznak,
megfoltozhatnak pár lepedőt. Ott soha senki nem talál majd
magukra.
A két lánynak esze ágában sem volt elbújni. Luca felemelte a
kezét, és csendre intette őket.
– Szó sem lehet róla, hogy velünk jöjjenek. Mi lesz, ha
meglátják és elrabolják önöket? Menjenek, tegyék, amit ez a
jóember javasolt, és zárkózzanak be. – Isoldéban megint
felhorgadt a féltékenység, mert látta, hogy Luca Ishraqhoz fordul,
eszerint benne jobban bízott az újabb veszedelemben.
– Vigyen magával valamilyen fegyvert a biztonság kedvéért –
mondta neki halkan. – Egy kést a konyhából, fejszét az udvarról.
És ki ne nyissa az ajtót, míg meg nem győződött róla, hogy
előjöhetnek.
– Úgy lesz – vágta rá a lány, és már indult is.
– Menjen – szólt Luca Isoldénak. – Tudnom kell, hogy
biztonságban van.
– És Ishraq? – Isolde megpróbálta kiugrasztani a nyulat a
bokorból. – Őbenne megbízik, hogy majd megvéd minket, ha
harcra kerül a sor.
– Természetesen – felelte Luca, és nagyon meglepődött, amikor
Isolde szó nélkül sarkon fordult és felszaladt a lépcsőn, annyit
sem mondott neki, hogy vigyázzon magára.
Luca, Freize és Peter testvér követte a fogadóst a kikötőbe.
– Nekünk is keresnünk kellene valami biztonságos helyet –
vetette fel Peter testvér idegesen. – Nincs nálunk fegyver.
– Ha kell, puszta kézzel megyek nekik – heveskedett Luca. –
Vagy egy kalapáccsal.
Freize ijedt pillantást váltott Peter testvérrel, aztán gazdája
után eredt.
A fogadós a rakpart szélén állt, tenyerével árnyékolta a szemét
és a tengert fürkészte. Férfiak siettek el mellette, a kis kör alakú
erődbe igyekeztek, ami a kikötő száját őrizte, ott mindenki kapott
egy lándzsát. Vagy fél tucat férfi egy fából készült óriási csörlővel
bajlódott. Aztán a csörlő engedett, és rettentő nyikorgás-
nyekergés közepette lassan kiemelkedett a vízből egy lánc, ami
keresztbe feszült a kikötő bejáratánál, elzárva az utat.

– Nem úgy viselkedik, mint aki támadni készül – mondta a

fogadós zavartan. – Ennél sokkal gyorsabban szoktak közeledni.
És fehér zászlót is kitűztek. Lehet, hogy megrongálódott a hajó a
nyílt vízen. Túl lassan jön, nincsenek ágyúk felállítva a fedélzeten,
és a hajó orrán ott a fehér zászló. Ezek nem támadnak.
– Lehet, hogy valami csel – mondta Luca gyanakodva, közben
hunyorogva megpróbálta kivenni a távolban a lassan, óvatosan
közeledő hajó körvonalait.
– Bármire képesek.
Előresiettek az erődhöz. Ott egy idősebb férfi parancsokat
osztogatott.
– Rablótámadás? – kérdezte a fogadós. – Gascon kapitány,
rablótámadás jön?
– Ha az, csak hadd jöjjenek – felelte amaz fenyegetően. –
Mondja el, mit csinálnak.
Luca egészen a móló szélére lépett, és életében először
megpillantott egy gályát, amilyet eddig csak rémálmaiból ismert,
mióta elmondták neki, hogy apját, anyját elrabolták. A gálya
hosszú volt és keskeny, sekély merülésű, mindkét oldalából
evezősor állt ki, több tucat evező, két sorban. Lassan eveztek,
mégis teljesen egyszerre. Mögötte az erődnél a férfiak nagy lármát
csaptak, ahogy rohantak fegyverért, hogy aztán elfoglalják
helyüket az erőd falán, mégis hallotta a dobok egyenletes dum-
dum-dum ütemét, ahogy a lassú tempót diktálták az evezősöknek.
A hajó orrán egy gerenda meredt előre fenyegetően, mintha fel
akarná nyársalni a szárazföldet, de a rá szerelt gyilkos penge
végén fehér zászló lobogott, békés szándékot jelezve.
Az első vitorla le volt engedve és szorosan össze is volt kötve,
de rögtön látta, hogy a második vitorla a gálya közepén
rongyokban lóg és az árboc is kidőlt. Leszedték a vitorlát, de a
kötelek még mindig ott lógtak, a kitört árboc töve szálkásan
meredt felfelé. A hajó faránál egy emelvényen ott állt maga a
kapitány, széles fehér lepedőt tartott felemelt kezében. A hajó
tatján és hátulján is jelezte, hogy tárgyalni akar. Lassan közeledtek
a lánc felé, majd, mint akit semmi nem állíthat meg, a dobszó
ütemet váltott, és szokatlan manőverbe kezdtek. Az evezőket
lapjára fordítva mozgatták, ettől a gálya az erős befelé vivő
áramlat ellenére nem mozdult se előre, se hátra. Ott lebegett a lánc
előtt a kikötő tajtékos vizén és várt; mintha azt hitték volna, hogy
egy keresztény kikötő csak úgy, a maga jószántából beereszt egy
rabszolgagályát.
– Mit csinálnak? – kiáltotta Gascon kapitány, miközben
kapkodva igyekezett megtölteni egy ősrégi kézi ágyút, az egyetlen
fegyverüket.
– A lánc előtt várakoznak. Úgy látszik, azt képzelik, fel fogjuk
emelni a kedvükért – felelte Luca. A torkában dobogott a szíve, ott
volt előtte egy gálya, amely akkoriban rettegésben tartotta a
tengeri és folyami kikötőket szerte Európában.
Évről évre oszmán török rabszolgagályák, berber kalózok több
ezer embert ejtettek fogságba és hurcoltak el rabszolgának. A
rablótámadások miatt egész városok és falvak néptelenedtek el. A
rabszolgaszerző kalóztámadások szörnyű fenyegetést jelentettek
szerte az európai partok mentén. Afrikától Izlandig mindenfelé
jártak, az éj leple alatt felúsztattak csendes folyókon, torkolatokon,
magányos tanyákat is megtámadtak és elrabolták az ott lakókat.
Az is előfordult, hogy bevitorláztak egy városba, elhurcolták a
kincseket, a fából épült házakat pedig porig égették. A brutális
támadások családokat szakítottak ketté, mint Lucáét is. Luca a
monostor biztonságos falain belül tudta meg, hogy apja, anyja
eltűnt, és ez a halálnál is rosszabb hírnek számított. Így élete
végéig nem tudhatott bizonyosat felőlük. Lehet, hogy anyja egy
muszlim családnál szolgál, vagy ami sokkal rosszabb, a földeken
dolgoztatják, ahol a tulajdonosa valószínűleg üti-veri. Apja
valószínűleg egy hasonló gályán raboskodik, az üléshez láncolva
evez egyik nap a másik után, egész álló nap, soha nem állhat fel,
saját ürülékében ül, a napkorong pecsenyére égeti a hátán a bőrt.
Mint engedelmes öszvér, ha azt parancsolták, evezett, míg erős
szíve fel nem adta, és evezés közben szörnyet nem halt, amikor
leszedték róla a láncot, és meggyötört testét a vízbe dobták.
– Luca – rázta meg Peter testvér a vállánál fogva. – Luca!
Luca rájött, hogy gyűlölettel telve bámulja a gályát.
– Minden rendben. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy
amennyire én tudom, édesapám is egy ilyen gályán van. Megyek,
szerzek egy dárdát – mondta.
A kapitány előjött az erődből, egyik kezében az ősrégi kézi
ágyút hozta, másikban kanóc füstölgött.
– Fogja! – nyomta a tiltakozó Peter testvér kezébe a fegyvert.
– Én inkább...
Gascon tölcsért formált a kezéből, és átkiáltott a vízen a
kalózoknak.
– Mit akartok? Mit kerestek itt? Az ágyúnkat a gályátokra
irányítottuk!
– Tényleg? – kérdezte Freize meglepve.
 – Ugyan – felelte a kapitány. – A mi falunknak nincs pénze
ágyúra. De azt remélem, erről neki fogalma sincs.
– Különben is – mondta Luca keserűen azután is el tudnak
vitorlázni, hogy lyukat ütöttünk rajta. Még ha lenne is ágyúnk,
amivel eltaláljuk, tovább támadna. Még úgy is a felszínen tudnak
maradni, ha a gálya megtelt vízzel. Szinte elsüllyeszthetetlen.
– Ezt most már visszaadhatom? – kérdezte Peter testvér
sápadtan, és előrenyújtotta a kézi ágyút meg a füstölgő kanócot. –
Nekem fogalmam sincs, hogyan kell...
Freize szó nélkül elvette a fegyvert az írnoktól.
– Új árbocra és vitorlára van szükségem – hozta a kiállást a víz,
tökéletes olasz kiejtéssel. – Hajlandó vagyok jó árat fizetni érte.
Gascon kapitány Lucára nézett.
– Látja, vitorla kell nekik.
– Lehet, hogy valami trükk. Ne engedje be a kikötőbe.
– Hogy tört el az árboc? – bődült el Gascon.
Kisvártatva megérkezett a válasz.
– Egy szörnyűséges hullám, valószínűleg itt is járt, inshallah.
Láttuk, merre ment végig a part mentén. Te és én, a tenger
hatalmas ereje ellen tehetetlenek vagyunk mindketten.
Tengerészek vagyunk. Előfordul, hogy segítségre van
szükségünk. Engedjetek be a kikötőbe, hogy megjavítsuk a gályát,
és én nem fogom elfelejteni, hogy nagy szükségemben kisegítettél.
Peter testvér keresztet vetett, mikor az iszlám isten nevét
meghallotta.
– Láttatok-e gyermekeket a vízben? Gyermekeket úszni? –
kiáltotta Gascon, az erőd kapitánya.
– Allah segítsen nekik, dicsőség az ő nevének. Láttuk őket, de a
szél elől menekültünk, és a vitorlánk elhasadt. Kettőt tudtunk
kihúzni csak. Itt vannak a fedélzeten, biztonságban. Átadjuk őket,
ha adtok nekünk vitorlát és árbocot.
– Mutassák meg őket – súgta Luca.
– Mutassátok meg őket! – kiáltott az erőd kapitánya.
A gálya kapitánya előrehajolt, és valakivel beszélt a
hajóderékban. Felemelt és előretolt két gyermeket oda, ahol ő állt,
hátul. A gyermekek egymásba kapaszkodtak, falfehér arccal
bámulták a partot.
Gascon kapitány és Luca jelentőségteljes pillantást váltott.
– Vissza kell szereznünk őket – mondta Luca.
– Miért segítenénk nektek? – kiáltotta a kapitány. – Ellenségek
vagyunk.
A gálya kapitánya intett a kezével, a rabszolgák tovább
lebegtették az evezőket és velük a gályát a lánc előtt, a dobok
pedig tovább verték az ütemet.
– Mert mindannyian férfiak vagyunk, akiknek szembe kell
nézni a tengerrel – mondta egyszerűen. – Félre kell tennünk a
gyűlölködést, mert egy mindkettőnknél hatalmasabb ellenség
mutatkozott meg, a tenger. Ha adtok árbocot és vitorlát, jól
megfizetjük, a két gyereket pedig megkapjátok ingyen, ráadásnak.
– Nem jöttök ide többet portyázni, itt nem lesz több
rablótámadás. – Gascon alkudozni kezdett.
A gálya kapitánya megvonta a vállát.
– Te nem tudhatod, de én nem rabszolga-kereskedő vagyok.
Most úton vagyok, de nem portyázom. Egyébként sem szokásom.
– Akkor meg tudod parancsolni, hogy a mi falunkat hagyják
békén?
– Határozottan kérhetem tőlük.
– Esküdj, hogy ráveszed őket, ne jöjjenek ide
rabszolgakereskedő gályák többet.
– Nem jönnek egy évig – most a gálya kapitánya kezdett
alkudozni.
– Tíz évig – mondta az erőd kapitánya.
– Kettő.
– Öt.
– Heras. Rendben van – egyezett bele a gályás. – Öt évig nem
jönnek erre.
– Fizetség fejében engedje szabadon a rabszolgákat a gályáról –
mondta Luca.
Gascon kapitány elgondolkodott.
– Nincs szüksége pénzre – folytatta Luca. – Nem kell fizetség.
Itt az alkalom. Hadd térjen vissza ez a néhány nyomorult a
családjához.
– Van-e keresztény rabszolgád itt a gályán? – kiáltotta a
kapitány.
– Hát persze.
– Itáliaiak is vannak köztük?
Tisztán hallatszott, hogy valaki segítségért kiált, aztán egy ütés
csattant.
– Lehetséges – felelte a gályás óvatosan. – Miért?
– Szabadon kell engedned őket, és akkor megkapod a vitorlát,
árbocot ingyen.
– Nem engedhetem el őket mind, mert akkor nem lesz annyi
evezős, amennyivel hazajutunk – hangzott az észszerű válasz.
– Majd vitorláztok! – szólt bele Luca hirtelen haragjában a
tárgyalásokba. – Kaptok vitorlát, árbocot! Engedd el azokat az
embereket!
Remegett a dühtől, és előlépett a fedezékből az erőd
tornyában.
– Sajnálom – mondta a kapitánynak, és hátrébb lépett. – Nem
lett volna szabad beleszólnom.
Odaállt Freize mellé.
– Elviselhetetlen – mondta halkan, hogy talán apám is köztük
van, itt ezen az átkozott gályán. Lehet, hogy ő kiáltott az előbb.
Lehet, hogy ő kapta a korbácsütést.
– Isten irgalmazzon neki – suttogta Freize. Aztán a
kapitányhoz fordult. – Az lenne a legjobb, ha a kikötő bejáratánál
várakoznának, mi meg levinnénk neki, amit kér, a móló végébe,
akkor nem kell leengedni nekik a láncot. Biztos, ami biztos, ne
engedjük őket túl közel a parthoz. Nem akarok gyanakvónak
tűnni, de még fertőzést is húrcolhatnak azon a gályán, és ebben a
népségben akkor se bíznék, ha a lehető legnyájasabban
közelednének.
– Evezzetek oda – mutatott a kapitány az erőd túloldalára, ami
a nyílt tenger felé esett. – Ott a móló végén kiköthettek. Mindig
szem előtt kell maradnotok, és senki nem hagyhatja el a gályát.
Kaptok árbocot és vitorlát, cserébe elengeded az itáliai foglyokat.
Megegyeztünk?
Az idegen foglyok panaszosan felnyögtek.
– Hallgasd! – mondta Luca vadul. – Hallgasd, hogy
panaszkodnak!
– Elengedek tízet – mondta a gálya kapitánya. A dobok
közömbösen ütötték a ritmust, egyenletesen, mint a szívverés. A
tenger fel-le ringatta a gályát, és a kapitány könnyedén, kecsesen
ingott jobbra-balra, mint egy táncos, ahogy a hátsó fedélzeten állt,
míg az evezősök a parancs szerint pontosan egy helyen tartották,
annak ellenére, hogy a tenger hullámzott alattuk.
 – Mindet elengeded – válaszolta határozottan a kapitány. –
Itáliából hurcolták el őket, te pedig most rá vagy szorulva a
segítségünkre. Add vissza az összes itáliait.
Nem érkezett válasz.
– Vagy menjetek innen! – kiáltotta Luca. – A szökőár megint
feltámad, és ezúttal majd nem ússzátok meg. Elsodor, egyenesen a
pokolba.
A hajós felnevetett.
– Mit tudsz a hullámról? – kérdezte.
– Híres tudósok vannak köztünk – felelte Gascon
méltóságteljesen. – Ez itt egy inkvizítor egyenesen Rómából. Sok
mindent tud a tenger mozgásáról, a szárazföldről, a kék égboltról.
– Olvasta Platónt? Olvasta Pliniust? – kérdezte gúnyosan a
gálya kapitánya. Gascon reménykedve pillantott Lucára, aki
fogcsikorgatva nemet intett.
– Kell nekik az árboc vagy sem? – terelte vissza Freize a
beszélgetést az alkura.
– Kell a segítség vagy sem? – kérdezte a kapitány. – Mi
megmondtuk a vételárat.
A gálya kapitánya mormogott valamit magában, aztán
fennhangon odakiáltott.
– Kell! Megegyeztünk. – Kiadott valami parancsot, mire a
gálya egyik oldalán az evezők vízbe merültek, míg a másik oldal
tartotta magát. A manőver különleges tengerészeti tudásról
árulkodott, és Lucának el kellett ismernie, a gálya kapitánya
kitűnő hajós még úgy is, hogy egyébként gyűlölködve nézett le
rájuk. A gálya szinte egy helyben fordult meg és odasiklott, ahova
a kapitány mutatta. Aztán a rakpart felé eső oldalon behúzták az
evezőket, mintha valami óriási csontvázmadár csukná össze a
szárnyát. Ezáltal a gálya olyan közel került a parthoz, hogy két
ember kiugrott és megragadta a köteleket, egy a gálya orránál, a
másik hátul.
– Menjetek a vitorlakészítőhöz – parancsolta az erődben a
kapitány az embereinek és hozzatok egy latin vitorlát. Mondjátok
meg neki, hogy majd később rendezzük a számlát. Ti pedig a
hajóácsokhoz szaladjatok, mondjátok nekik, hogy küldessenek ide
egy árbocot. Amilyen gyorsan csak lehet. Mondjátok, hogy
igyekezzenek. Azt is áruljátok el, hogy miért sürgős. Azt akarom,
hogy ezek a csirkefogók minél előbb eltűnjenek innen.
Aztán Lucához és Peter testvérhez fordult.
– Ott akarnak lenni, mikor elengedi a foglyokat?
– Én igen – felelte Luca.
– Én pedig vele megyek – mondta Freize.
Peter testvér tétovázott.
– Van a társaságunkban egy fiatal nő, aki a védelmünket élvezi
– mondta. – Nem engedelmeskedik sem a keresztény egyház
parancsainak, sem nekünk, de több nyelven beszél. Ő olvasott,
hm, Platónt. Lehet, hogy beszéli a gályás nyelvét. Esetleg
idejöhetne, hasznos lehet, ha megpróbálnak becsapni minket.
– Egy muszlim nő? – A kapitány teljesen meg volt
botránkozva. – Az egyház emberei egy pogány társaságában
utaznak?
– Rabszolgája a hölgynek, akit keresztapja fiának udvarába
kísérünk – vetette közbe Luca gyorsan.
– Ja, ha rabszolga, az más – mondta a kapitány. – Ide tudják
hozni?
– Veszélybe sodorjuk – súgta Luca Peter testvérnek. – Mi van,
ha megpróbálják elrabolni?
 – Már úgyis rabszolga – mondta a kapitány. – De mit törődik
vele? A barátjának igaza van, ha érti a nyelvüket, figyelmeztet
minket, ha csapdát sejt.
– Majd én elmegyek érte – ajánlkozott Freize. A kézi ágyút a
kapitány kezébe nyomta, elkocogott a fogadóba, és Ishraqkal tért
vissza.
A lányra alig lehetett ráismerni. A fogadósné ráadta az
istállófiú gúnyáját. Hosszú haját feltűzték a lötyögő kalap alatt,
rajta volt a fiú koszos pantallója, buggyos inge, zekéje. A kalapot
annyira mélyen a fejébe húzta, hogy lehetetlen volt felismerni,
milyen gyönyörű lányt rejt az öltözék. Karcsú bokája kivillant a
nehéz, ormótlan cipőből, de csak annak tűnhetett fel, aki
alaposabban megnézte. Freize mögé állt, mintha ijedt legényke
lenne.
– Ez? – kérdezte a kapitány, és fejében gyorsan szertefoszlott a
kép, hogy Luca saját háremében milyen szép lányok lehetnek.
– Ez – felelte Luca, aztán Ishraqhoz fordult. – Ne legyen
túlságosan szem előtt, és ha rosszra fordulnak a dolgok, azonnal
fusson vissza a búvóhelyre a fogadóban. Meneküljön, mi majd
követjük. Csak magával foglalkozzon. De figyelje, mit beszélnek.
Tud arabul, ugye?
– Persze – felelt a lány halkan.
– Figyelmeztessen minket, ha azt hallja, úgy tesznek, mintha
nyélbe ütnék velünk az üzletet, de közben terveznek valamit.
Abban a pillanatban, hogy valami gyanúsat hall, csak érintse meg
a karomat. Én majd figyelni fogok a jelre. Most szükségük van a
segítségünkre, de az a fickó maga az ördög. Mind sátánfajzatok.
A lány kalapja karimája alól felnézett rá.
– Ezek az emberek, akiket sátánfajzatnak nevez – mondta
halkan ők az én népem.
– Ezeknek semmi közük önhöz. Sátánfajzatok – ismételte Luca
határozottan. – Elhurcolták anyámat és apámat az otthonunkból,
és most nem tudom, hol lehetnek, azt sem tudom, élnek-e vagy
halnak.
Ishraq kinyújtotta a karját Luca felé, de aztán eszébe jutott
Isolde féltékenységi rohama, és mindkét kezét gyorsan zsebre
vágta.
– Készen állok – mondta. Egyik oldalán Freize, másikon Luca
állt. A vitorlakészítő műhelyéből megérkezett négy ember, súlyos,
feltekert vitorlát hoztak a vállukon. Valamivel messzebb a
rakparton egy tucat ember vállán átvetett kötélen cipelte az
árbocot. Lassú ütemben lépdeltek az erőd felé. A kapitány eléjük
ment.
– Van-e mindenkinél bicska? – kérdezte. Az emberek
bólintottak. – Ne vegyék elő, csak ha szólok. Ha ők rendesen
viselkednek, mi is. Ha bármi történik, visszavonulunk az erődbe.
– Aztán odaszólt Ishraqnak is. – Ha bármi gyanúsat hallasz,
azonnal jelezz.
– Megértettem – bólintott a lány. Aztán a kapitány Lucára
nézett.
– Készen áll, inkvizítor?
Luca bólintott. Együtt a sor élére álltak, és elindultak az erőd
túloldalára, ahol a rakpart lejtett, míg végül a tengerbe ért. A
gályát két ember tartotta a kötél végén, úgy várakoztak.
Egyikőjük, egy magas, széles vállú férfi Benin partjairól,
kifejezéstelen barna arccal fürkészte őket, ahogy közeledtek. A
másik magas, szőke, kék szemű férfi volt. A gálya kapitánya a
hajó tatján állt, közvetlenül mellette a dobos. A gályás fiatal ember
volt, alig lehetett több tizennyolc évesnél. Előkelő öltözéket viselt:
bő, tengerészkék brokátbugyogót és elegáns, vörös, rövid szárú
bőrcsizmát. Fehér vászoningét gazdag hímzés díszítette, ujjai
lobogtak a szélben. Hosszú kaftánjára csillogó ékköveket varrtak.
Övébe tűzve görbe jatagánt hordott, a fején pedig – és Lucát ez
lepte meg a legjobban – kicsiny fehér turbánt, melybe elöl egy
drágakövet és kócsagtollakat tűzött. Világosbarna bőre és szinte
fekete szeme volt, hunyorgott, ahogy a verőfényben elnézett a
rakpart felé, ahonnan a keresztények érkeztek és mögöttük a
vitorla meg az árboc. Egész lényéből sugárzott az életöröm,
magabiztosság és erő, látszott, hogy parancsoláshoz szokott, és
még sohasem győzték le. Még Lucának is azonnal feltűnt,
mennyire jóképű férfi.
Luca, az erőd kapitánya, Freize és Ishraq egészen a rakpart
szélére állt, így leláttak a gálya belsejébe, ami nyomorúságos
látványt nyújtott. Minden egyes evezőhöz két embert láncoltak, és
vagy negyven-ötven evező lehetett. De ez csupán a felső evezősor
volt. Alatta egy másik húzódott, ahhoz is rongyokba öltözött
emberek voltak láncolva, a nap folyamatosan égette őket, és ettől
összeaszalódtak, mint a szárított füge. Saját piszkukban ültek a
gályapadon, egykedvűen várták, milyen parancsot ad a doboló
ritmus. Luca elszörnyedve kiáltott fel és hátrébb lépett, orrát
megcsapta a bűz. A tenyerét orrára, szájára szorította, és
igyekezett legyűrni undorát.
– Kapunk segítséget, hogy az árbocot felszereljük? – kérdezte a
gálya kapitánya.
Ishraq nagyon figyelt, megpróbálta felismerni a kiejtését.
Alaposan szemügyre vette mind a két parton álló embert,
megpróbált ráérezni, mi lehet a tervük, miféle csapdát
készíthettek elő. Anélkül, hogy bárki észrevette volna, óvatosan
kibújtatta a lábát a cipőből. Akár menekülnie, akár harcolnia kell,
a cipő mindenképp akadályozza.
– Először is elengeded az itáliaiakat – Luca szinte köpte a
szavakat dühében.
– Te vagy a parancsnok? – kérdezte a fiatalember udvariasan,
fejét köszönésképpen meghajtotta felé. Turbánján a hatalmas
rubin tündökölt a napfényben. – Te vagy az, akiről azt mondták,
Rómából érkezett és inkvizítor?
– Látogatóba jöttem. A védelem parancsnoka a kapitány –
magyarázta Luca.
– Utazó vagy?
Luca bólintott.
– Maga a pápa nevezett ki?
– A pápa inkvizítorainak rendjéhez tartozom – felelte Luca. –
De ehhez semmi közöd. Mit keres itt ez a gálya errefelé?
– Én is vizsgálódom. De engem a part menti városok védelme
érdekel.
Ishraq közelebb húzódott Lucához.
– Nagyon magas rangú tiszt; látja a rubint a turbánján és a
drágaköveket a kaftánján? – suttogta.
– Mi az úti cél? – kérdezte Luca.
– Hazafelé – mondta a turbános, és gúnyosan elmosolyodott. –
Legalábbis most mi hívjuk otthonunknak. Ti Konstantinápolynak
nevezitek, mi Isztambulnak. És tudod, miért?
Ahogy Peter testvér meghallotta az idegen nevet, amit a
pogányok adtak Konstantinápolynak, a keleti kereszténység
bástyájának, elszörnyedve felszisszent és keresztet vetett. A gálya
kapitánya felnevetett.
 – A név görög eredetű.
Luca fogcsikorgatva bosszankodott saját tudatlanságán.
Görögül nem tudott.
– Istimbolin görögül annyit tesz, „a városban”. Mert
elfoglaltuk, és mi vagyunk otthon a városban és soha nem is
fogjuk elveszíteni. Hát elneveztük „Városban”-nak.
– Mi a neved? – kérdezte Luca.
– Radu bég – felelte amaz.
– A tied?
– Luca Vero.
– Szerzetes?
– Papnövendék.
– Ó, már értem, tudom ki vagy – mondta Radu, mert hirtelen
felismerte. – Egyike vagy azoknak, akik a titkos rend
megbízásából küldetéseket hajtanak végre. A Sötétség Rendjének
tagja leszel.
Luca és Peter testvér döbbenten nézett össze.
– Mit tudsz a Sötétség Rendjéről? – kérdezte.
– Többet, mint gondolnád. Sokkal többet, mint gondolnád.
Igazam van?
– Nem azért vagyunk itt, hogy erről társalogjunk.
– Ismered a feljebbvalódat? Ismersz más inkvizítort?
Luca arca semmit nem árult el.
– Szerintem nem – mormogta a gályás arabul, csak úgy a
bajsza alatt. – Én úgy csinálnám.
Ishraq fordított Lucának.
– Azt mondta, „szerintem nem, én úgy csinálnám”.
– Először a gyermekeket – mondta Luca, miközben a
piccolóiak fújtatva ledobták a hosszú, súlyos árbocrudat a
feltekert vitorla mellé.
– Akkor is elviszed őket, ha nem akarnak menni? – kérdezte
Radu bég. – Akaratuk ellenére is elviszed őket?
– Természetesen nem. De miért választanának téged és a
rabszolgaságot?
– Mert nem rabszolgák lesznek, hanem janicsárok. A világ
legerősebb katonái. Az én seregemben felemelkedhetnek, és akár
parancsnok is lehet belőlük. – Lucára mosolygott, mintha biztatná,
hogy ő is találja mulatságosnak a dolgot. – Mikor lerohanjuk
Itáliát, talán legelől vágtatnak majd, ők vezetik a győztes sereget.
Beglerbég is lehet belőlük, úgy térhetnek vissza hazájukba, mint
urak. Bevonulnak egykori falujukba, mint vezér, és elfoglalják a
keresztény földesúr helyét a kastélyban. Talán ez a jövő jobban
tetszik nekik, mint hogy most térjenek vissza földet túrni, istállót
ganajozni nektek.
Luca nem törődött vele, és egyenesen a gyermekekhez fordult.
– Szeretnétek leszállni a hajóról? Gondoskodom róla, hogy
hazakerüljetek. Isteni csoda, hogy megmenekültetek az
özönvízből. Nem akartok hazajönni, visszamenni anyátokhoz,
apátokhoz és Istent szolgálni?
– Testvérek – jegyezte meg Radu. – Apjuk ütötte-vágta, anyjuk
éheztette őket. Ezért is szöktek el otthonról. Nem tartom
valószínűnek, hogy vissza akarnának menni oda.
– Monostorba is mehettek – ajánlotta fel Luca. – Ott is
dolgozhattok és élhettek az anyaszentegyház kebelén. Én is így
nevelkedtem, meg a barátom, Freize is. Jó sorunk volt, kaptunk
rendesen enni és taníttattak minket.
– Görögül például nem tanultál – szólt közbe rosszindulatúan
a gálya parancsnoka.
 – Az egyáltalán nem tartozik ide – felelte Luca ingerülten.
A fiúk szemmel láthatóan nem tudták, mihez kezdjenek.
– A bátyámat és engem is elvittek az oszmán törökök jegyezte
meg Radu. – Talán a mi példánk segít dönteni. Más utat
választottunk. Ő hazament a keresztényekhez, és most egy nagy
hadsereg parancsnoka, az egyik leghíresebb vezér. Választhatjátok
az ő útját a felemelkedésre, és talán nektek is sikerül.
Választhatjátok őket, ott a parton egészen biztos, hogy gondotokat
viselik majd. Én maradtam a birodalomban, és ugyanolyan nagy
hadvezér lettem, mint a bátyám. De én jobban étkezem, biztos
vagyok benne, hogy szebben is öltözködöm, és a győztes oldalon
állok. Az Oszmán Birodalom elfoglalja az egész világot, évről évre
terjeszkedünk, egyre nagyobb területeket hódítunk meg. Nektek
kettőtöknek megadatott a választás lehetősége. Szerencsétek volt,
eltört az árboc, elrongyolódott a vitorla, és ezért választási
lehetőséget kaptatok, ami nem sok fiúnak adatik meg. Sorsdöntő,
végzetes pillanatnak vagyunk tanúi, milyen különös, hogy két
ilyen kisfiúnak kell megtalálnia a helyes utat.
– Veled megyünk – mondta az idősebbik fiú, és felnézett a
jóképű férfira. – De megígéred, hogy együtt maradunk, és nem
lesz rabszolga belőlünk?
– Vidéken fogtok lakni, török családnál. Ők gondoskodnak
majd rólatok és tanítanak. Kemény munka vár rátok, de
kiképeznek titeket katonának. Nem házasodhattok meg,
semmilyen más mesterséget nem választhattok. Amikor már elég
nagyok és erősek lesztek, beálltok a szultán, Hódító Mehmed
szolgálatába. Én is őt szolgálom. Birodalma a Nagy-
Havasalföldtől Örményországig terjed. Diadallal fogtok bevonulni
a keresztény országokba, Bécs kapui alá, sőt, még azon is túl,
Párizs, Róma, Madrid, London alá. Minden évben újabb
területeket hódítunk meg. Minden évben vereséget mérünk a
keresztényekre, ők pedig behódolnak. Az én parancsnokságom
alatt ti is a győztes oldalra kerültök. A keresztények maguk is úgy
tartják, számukra közeledik a világvége. Azt jósolják, itt a
világvége és valóban, mi vagyunk azok, akik valóra váltják a
jóslatot.
– Soha nem győztök le bennünket – mondta Luca
szenvedélyesen. – Hazugsággal traktálod a fiúkat. Nem győztök
le bennünket, és nem fogtok Bécs kapui alá masírozni, mert Isten
kezében vagyunk mindannyian.
– Inshallah, mind Isten kezében vagyunk – felelte a muszlim
halkan. – De ennek semmi köze ahhoz, ki kerül ki győztesen a
csatákból, és ezt te is belátod. Most mi győzedelmeskedünk,
magad is jól tudod.
– Soha nem fogjuk megtagadni a hitünket.
– Ezt nem is kívánja tőletek senki. Abban hisztek, amiben
akartok. Ahhoz imádkoztok, akihez akartok. De mi fogunk
uralkodni a keresztény világban.
– Gyertek haza! – kiáltotta Luca, és kitárta mindkét karját,
mintha arra számítana, a fiúk kirepülnek hozzá a partra.
Az idősebbik fiúcska nemet intett.
– Nagyon szépen köszönjük – mondta rendkívül udvariasan –,
de ez az ember kimentett a tengerből, és katonát nevel belőlünk,
olyat, mint ő maga. Inkább vele maradunk.
– Nem akartok hazajutni? Anyátokhoz, apátokhoz?
– Egyáltalán nem – felelte a fiú határozottan. – Rosszabbul
bántak velünk, mint a kutyákkal. Másik otthont keresünk.
Luca hátralépett, és Peter testvér tekintetét kereste.
 – Nem tudom, mit tegyek – mondta összetörten. – Kétszeresen
is cserbenhagytam ezeket a gyermekeket. Először nem láttam
előre, hogy szökőár közeleg, most meg nem tudom
megakadályozni, hogy eladják a lelkűket az ördögnek.
Radu mosolygott.
– Ne búsulj, inkvizítor! Az evezős rabszolgák nem engem
választanak. Vihetitek mind, szerencsétlen nyomorultakat. Most
leveszem róluk a láncot. Ehhez az embereimmel együtt le kell
másznom közéjük.
Az erőd kapitánya, Gascon Lucára nézett, de ő még mindig
nem szólt, csak a gyermekeket bámulta.
– Mássz le közéjük, és lassan szedd le róluk a bilincset adta ki a
parancsot Gascon, és szorosabban markolta a fegyverét. – De
semmi trükk.
Radu bég bólintott annak, aki eddig a dobot verte, mire az
előhúzott egy hatalmas pengét és szorosan a nyomában lépdelt,
mint testőr. Vakkantott valami parancsot arabul. Luca Ishraqra
nézett. A lány bólintott és azt suttogta: Azt mondta, „Szóljon, aki
itáliai!”
Pár ember felemelte a kezét és elkiáltotta magát: „Én!”
Egy ember kicsit lemaradt a többiektől.
– Hol születtél, pretendente, te szélhámos? – förmedt rá Radu
bég.
Látszott, hogy a rabszolgának időbe telik, míg megérti az
egyszerű olasz kérdést.
– Ná-nápolyiba – dadogta, megnevezve az első olasz várost,
ami eszébe jutott, de nem volt elég gyors és erős spanyol
akcentussal beszélt.
– Nem hinném – mondta Radu bég egyszerűen. A férfi
evezőjére hajtotta fejét, megadta magát a reménytelenségnek.
– Mindet ki kell szabadítanunk! – kiáltotta Luca, aki
végignézte a kétségbeesett próbálkozást. – Az összes rabszolgát.
Meg kell rohannunk a gályát.
– Nem lehet – felelte a kapitány. – Túlerőben vannak.
A gálya felé bólintott. A rabszolgák között szabad zsoldosok,
az oszmán török sereg janicsárjai is ültek, készen arra, hogy
evezzenek vagy harcoljanak, ahogy a kapitány parancsolja. Sőt, a
hajó gyomrában végig janicsárok ültek, oldalukon handzsárral
vagy szablyával, övükbe tűzve mordállyal.
– A hajóorrban ágyú is van – mondta. – Hátragurítottták, hogy
ne lássuk, de két percbe sem telik nekik és tüzelésre kész.
Elvesztették az egyik árbocot, de attól még ki tudják vinni a gályát
a nyílt vízre akkora sebességgel, mint csatában szokás. Már annak
is örülök, ha megtartja a szavát és az itáliaiakat elengedi.
– Lehet, hogy apám is ott szolgál valamelyik úszó pöcegödrön,
mint ez itt! – kiáltotta Luca elkínzott arccal.
– Egyelőre ne feszítsük túl a húrt – tanácsolta Freize csendben.
– Először szabaduljanak ki ezek, aztán meglátjuk, mit tehetünk
még.
Radu magabiztosan, halkan mozgott az evezősök között, egyik
bilincset nyitotta a másik után. Az emberek, akik megszabadultak
a láncoktól, óvatosan talpra álltak, közben fél szemmel a
körülöttük helyet foglaló janicsárokat figyelték. Kezüket
tarkójukra tették, ahogy parancsolták nekik, aztán nem néztek
sem jobbra, sem balra, átsétáltak a többi rab között. A felső
evezősorból heten, az alsóból hárman keltek át a pallón remegő
térddel a partra. Ahogy a rakpart kövére léptek, volt, aki térdre
rogyott, és hálát rebegett Istennek. Egyikőjük már oly régóta ült az
evező mellett, hogy a lába felmondta a szolgálatot és kiment alóla,
összerogyott, és nem tudott felkelni.
– Vigyétek őket innen! – mondta a kapitány azoknak, akik a
vitorlát hozták. – Kísérjétek őket a kunyhóba, ahová a leprásokat
szoktuk, mosakodjanak, adjatok nekik ételt-italt, de maradjanak
ott.
– Ez volt az alku rám eső része – mondta Radu bég
közömbösen, sem a parton levők megkönnyebbült zokogása, sem
a gályán maradtak nyomorúságos nyöszörgése nem hatotta meg.
– Segítetek a helyére illeszteni az árbocrudat?
– Be nem tesszük a lábunkat oda! – felelte Gascon. – Itt
hagyjuk a vitorlát meg a rudat a parton, és majd ti megjavítjátok.
Ha napnyugtakor még itt rostokoltok, tüzelni lógunk az ágyúval.
– Már nem leszünk itt – ígérte Radu –, és nem is jövünk vissza,
szavamat adtam. Vásárolnánk élelmet.
– Küldök ételt és friss vizet. Legalább inni adj azoknak a
szerencsétlen nyomorultaknak.
– Én szeretnék átmenni a gályára – szólalt meg váratlanul
Peter testvér. – A pappal meghallgatnánk a gályarabokat, ha
valaki gyónni akar, és megáldanánk őket.
Radu felnevetett.
– Ugyan minek? Azt gondolod, hogy feltámaszthatod őket?
Ezek itt gályarabok, úgy hiszik, halottak, és a pokolban
senyvednek. Ne gyere át közénk, pap! Felfalunk elevenen.
Peter testvér még nem adta fel.
– Akkor legalább megáldanám őket – erősködött.
A gálya kapitánya szóra sem méltatta. A szőke férfi, aki a
parton a kötelet tartotta, elnevette magát.

– A rabszolgák jó része már áttért az iszlám vallásra

magyarázta, de kiejtésén hallatszott, hogy nem olasz.
– Ön angol?
– Marcus kapitány, angol kalóz, Radu bég tanácsadója,
szolgálatára.
– Ön is rabszolga?
– Ó, nem. Fizetséget kapok. Jövőre már a saját gályámon
parancsolok. Szabad ember vagyok, hajóskapitány, a Birodalom
szolgálatában, mint önkéntes zsoldos.
– Hogy teheti ezt hittársaival, hiszen ön keresztény ember?! –
kérdezte Peter testvér remegve.
– Farkastörvények uralkodnak – felelte az angol vidáman. –
Írországból szállítottam rabszolgákat a franciáknak. Aztán angol
kalózhajón szolgáltam, a spanyolokat fosztogattuk. De már
átálltam a győztes oldalra. Én mondom önöknek, uraim, az
Oszmán Birodalmat nem lehet megállítani.
– Partra küldöm az embereimet az árbocrúdért – szakította
félbe Radu. Csettintett az ujjával, mire fél tucat ember előlépett, és
várta a parancsot.
– Szeretnék a parton vacsorázni. – Szavait egyenesen Lucához
intézte. – Meghívsz vacsorára?
– Nemcsak a hazám, hanem egyházam és családom ellensége
is vagy – felelte Luca.
– Tekintsd úgy, mintha semleges területen lennénk – kérte
Radu. – Terítsenek meg egy asztalt, hozass ételt, és amíg a gályát
javítják, mi megvacsorázunk és kellemesen elbeszélgetünk.
– Csak fegyvertelenül léphetsz partra – figyelmeztette Luca, és
közben pillantása a másik övébe tűzött jatagánra tévedt.

Természetesen. Neked pedig szavadat kell adnod, hogy nem

ejtesz fogságba. Elköltjük együtt az estebédet, mint barátok, ám
mint ellenségek köszönünk majd el.
Luca még mindig nem állt kötélnek.
– Ismerem Platónt. Pliniust is. – Radu bég sem adta föl
egykönnyen. – Van egy kézirat, amit mindenhova magammal
viszek. Ennek a partszakasznak a leírása, és említ egy hatalmas
hullámot. A régiek tudtak róla. Arabul van, de lefordítom neked,
míg eszünk.
– Említ egy hullámot? – kérdezte Luca.
– Van benne egy térkép is.
– Megteríttetek – határozott Luca. Nem tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy megtudhat valamit a régiek felfedezéseiről.
– Csak óvatosan – suttogta Gascon.
– Ha ők tudják, honnan lehet felismerni, mikor szökőár
közeledik, nekünk is meg kell ismernünk a titkát.

Míg a szolgálók Freize gondos felügyelete mellett felállítottak

egy kecskelábú asztalt úgy félúton a gálya felé a rakparton, Ishraq
kiengedte Isoldét a szárítóból, és elmesélte, hogy Luca egy
pogánnyal vacsorázik.
– Hogy tehet ilyet? – kérdezte Isolde felháborodva.
Kikukucskált a fogadó ajtaján, és látta Lucát a móló végén.
Szemben vele Radu levetette a fegyvereit, és egy kisebb
fegyverraktárat helyezett el a köveken.
Ishraq tanácstalan volt. Nem magyarázhatta el neki, mekkora
hatalmasság Radu bég, és milyen vonzó férfi ékkövekkel rakott
kaftánjában, amely csillogott a napfényben.

Ő volt a gálya kapitánya, amely fürgén, magabiztosan siklott a

vízen; vagy lebegett mozdulatlanul, akár egy vándorsólyom, vagy
behúzta evezőit, hogy a kikötő fala mellé tudjon siklani,
engedelmesen, mint a balkáni gerle.
– Luca beszélni akar vele – mondta végül. – Amit lehet, meg
akar tudni az arab tudományról.
– Nem sok választja el tőle, hogy a bűn útjára térjen jegyezte
meg Peter testvér, ahogy a lányokhoz ért. – És veszélyes is.
Nézték, ahogy Radu kiveszi hüvelyéből görbe jatagánját, és
övéből előhúz két tőrt. Kaftánjának belső zsebéből az orgyilkosok
fegyverét, egy harmadik, tűhegyes tőrt varázsolt elő, nadrágjának
bugyrából pedig egy mesterien megmunkált, gyönyörű kis
mordályt. Mindet letette Luca elé a kövezetre, és büszkén
egyenesedett fel, hogy aki ennyi fegyvert visel, az aztán nem bíz
semmit a véletlenre.
– Ön is vele étkezik? – kérdezte Isolde Peter testvért.
– Isten ments! A lelkiismeretem nem engedi.
– Freize fog felszolgálni – nyugtatta Ishraq Isoldét –, és van
nála kés. Árgus szemekkel figyeli őket.
– De miért áll vele szóba egyáltalán? – kérdezte ingerülten
Isolde. – Egy pogány rabszolga-kereskedővel?!
– Mert Radu azt mondta neki, van nála egy kézirat – felelte
Ishraq. – Rájött, hogy vannak filozófusok, akiket Luca nem
olvasott, márpedig Luca ki akarja deríteni, mi okozta a szökőárt.
Radu azzal kecsegteti, hogy ő meg tudja neki mondani.
– Kész kockáztatni az életét azért, hogy kiderítse? – kérdezte
Isolde hitetlenkedve.
– Ó, hogyne – felelte Ishraq olyan hanghordozással, amiből
kiderült, ő is kész lenne rá azért, hogy választ kapjon.
Freize jött sietősen végig a rakparton, és megtalálta őket, amint
az ajtóban leskelődnek.
– Már mindenütt kerestem – mondta Peter testvérnek. – Az
úrfi azt akarja, jöjjön és írja le a pogány vezér minden szavát. Azt
akarja, hogy jegyzetet készítsen a kéziratban foglaltakról.
Peter testvér tétovázott.
– Én ilyen emberrel nem ülök le egy asztalhoz.
– Senki nem kérte, hogy leüljön és egyen – válaszolta Freize
mérgesen. – Azt kérte, legyen az írnoka. Jegyzeteljen. Azért kelt
velünk útra, és mi azért utazunk az ön társaságában, bármerre is
vigyen utunk, mert azt mondták Lucának, írnokra van szüksége.
Úgyhogy most szépen velem jön és lejegyzi, ami elhangzik. Én az
ételt fogom felszolgálni, és közben ügyelek rá, hogy a pogány
vezér fel ne négyelje, meg ne mérgezze, az átkozott hajójára ne
hurcolja. De sajnos nem tudok írni, ezért nem tudom közben
lejegyezni, mit hazudozik össze a pogány uraság. Ön azonban tud
írni. Mi több, fog is.
Peter testvér megmakacsolta magát, és dacosan nézett
Freizére, aki egyre dühösebb lett.
– Nem megyek, nekem egy pogány nem diktálhat.
– Az írnoknak, mint neve is mutatja, diktálni szokás! –
bömbölte Freize.
– Nem ülök le vele egy asztalhoz.
– Akkor álljon.
– Majd én megyek – jelentkezett Ishraq. – Én is tudok írni.
Térült-fordult, és máris papírt, tintát, lúdtollat hozott a
fogadóból.
– Te nem mehetsz! – tiltakozott Isolde.
– Muszáj.
– Az életeddel játszol.
– Lucának szüksége van rám.
– És velem mi lesz? – Isolde éktelen haragra gerjedt, – Én addig
mit csináljak? Hirtelen te vagy az egyetlen, aki hasznossá teheti
magát? Rám mikor lesz szüksége?
– Menjen fel a padlásszobába, és őrködjön nekünk – javasolta
Freize. – Figyelje a tengert, nehogy felbukkanjon még egy gálya.
Ha bármi gyanúsat lát, sikítson, mint a lápi lidérc. Hajszálnyit sem
bízom bennük jobban, mint ön.
Peter testvérhez fordult.
– Azt engedi a becses lelkiismerete, hogy őrködjön? Mi
közvetlen életveszélyben leszünk, de ön biztos távolban lesz
tőlünk, lejjebb a rakparton. Ezt megteszi?
– Hogyne, természetesen.
– Akkor feltűnés nélkül ácsorog az erőd és a fogadó között
félúton, és ha meghallja, hogy a kisasszony sikít, azonnal riasztja
az őrséget az erődben, ők pedig majd a segítségünkre sietnek.
Isoldénak nem akaródzott indulni. Szeretett volna Ishraqkal
lenni az asztal mellett.
– Menjen – mondta neki Freize. – Ishraqnak velem kell jönnie,
egyrészt mert tud arabul, másrészt mert tud írni. De önt Luca
mindenképp távol szeretné tartani az eseményektől.
– Ó, tisztában vagyok vele, ő mennyire nélkülözhetetlen –
csattant fel Isolde, majd Ishraqot levegőnek nézve sarkon fordult
és elviharzott, fel a lépcsőn.
Freize és Ishraq követte a kenyereskosarakat, bort, vizet és
olajat cipelő szolgákat. Luca körülnézett, és látta, hogy
közelednek, így aztán a gályára figyelt inkább.
Radu, immár teljesen fegyvertelenül, egy olajjal átitatott
lóbőrbe burkolt dobozt hozott le a hajóról. Messze eltartotta
magától, hogy Luca lássa, nem forral semmit, és megindult az
asztal felé, amit a szolgák épp megterítettek.
 – Két kézirat – magyarázta csendesen. – Azért kettő, mert csak
ebben a két kéziratban említik ezt a partszakaszt. Végighajóztam,
hogy lássam, össze tudjam hasonlítani, milyen volt több mint ezer
esztendővel ezelőtt, ahogyan itt a leírásokban szerepel. Ezek
másolatok a könyvtárainkban lévő réges-régi eredeti tekercsekről.
Nekünk vannak a világon a legjobb könyvtáraink, fordítók,
filozófusok és másolók dolgoznak bennük egész évben.
Lucába hirtelen belehasított az irigység, hogy neki nem volt
tanítómestere, nem voltak könyvei, amiket tanulmányozhatott
volna, és az egyetlen könyvtár, amit életében látott, az a
monostorban volt – három kéziratot őriztek benne és egy
asztalhoz láncolt Bibliát. De először egészen mást akart megtudni
Radutól.
– Keresek egy férfit és egy nőt. Úgy tudom, egy
rabszolgaszerző portyán hurcolták el őket.
Radu elkezdte kicsomagolni a vízálló lóbőrből a dobozt.
– Igazán? Mikor történt?
Luca nagyot nyelt.
– Évekkel ezelőtt. Pontosabban négy éve. A szüleim.
– Tudod a gálya nevét, vagy hogy ki volt a kapitány?
– Abban sem vagyok biztos, vajon megölték-e őket, vagy
elhurcolták.

– Ilyen hosszú idő elteltével nehéz bárkinek is a nyomára

bukkanni – mondta Radu közömbösen. – De nem lehetetlen.
Évente több ezer rabszolgát zsákmányolunk. Gondolom,
váltságdíjat akarsz értük fizetni, ugye? Beszéli Pietro atyával
Velencében. Ő veszi meg tőlünk azokat a rabszolgákat, akiknek a
családja összegyűjtötte a váltságdíjat, ő tudja, hogyan lehet
megtalálni embereket. Minden évben megvásárol pár ezer
névtelen rabszolgát a tieitek közül abból a pénzből, amit az
egyházatok ad, és hazaküldi őket a családjukhoz.
– Igazán? – kérdezte Luca. – Még sosem hallottam róla.
– Persze. Valakinek el kell játszani az összekötő szerepét is. Két
hatalmas birodalom vagyunk, akik jelentős kereskedelmet
bonyolítanak egymással, mindenféle ember jön-megy ide-oda. Sok
összekötő van, de ő a legjobb, akit ismerek. Ti folyton
elhurcoljátok a mieinket, mi pedig sokat közületek. Szent ereklyék
adás-vételével is foglalkozik. Rengeteget készítünk a keresztény
piacra, de úgy tűnik, nem eleget. Szentek csontjaiból nincs az a
mennyiség, ami ne fogyna el. – Felnevetett. – Néha azt hiszem,
szétrágjátok, mint a kutyák. Szerencsére mindig tudjuk pótolni,
megszámolhatatlan győzelmeink lehetővé teszik. Mi a
vezetéknév?
– Vero – felelte Luca. – Anyám is és apám is. Hol találom ezt a
Pietro atyát?
Radu elmosolyodott.
– A Rialto-negyed sikátoraiban, természetesen. A rabszolga is
ugyanolyan árucikk, mint más. És ott bármit megkaphatsz, ami
pénzért eladó. – A gálya felé fordult. – Hallott valaki egy Vero
nevű gályarabról?
– Guilliam Vero – tette hozzá Luca.
– Guilliam Vero. Úgy négy évvel ezelőtt hurcolták el. Rabok,
aki tud valamit, beszéljen.
Az egyik gályarab felnézett.
– Bajid hajóján. Két évvel ezelőtt.
– Látod? – mondta Radu közömbösen. – Pietro atya talán
megtalálja neked, ha még él.
– Ki az a Bajid? Merrefelé hajózik? – kérdezte Luca.
 Radu vállat vont.
– Nem ismerek Bajid nevű kapitányt. Valószínűleg rabszolga-
kereskedő, hogy merre vitorlázik, senki nem tudja, bárhol lehet,
talán az itáliai partoknál, Spanyolhonban, a franciáknál.
Rajtaütnek egy falun, aztán viszik haza az árut eladni. Pietro
atyánál kell érdeklődnöd.
– Biztos benne az az ember? Az evezős, aki találkozott
apámmal? Beszélhetek vele?
– Biztos benne. Ha én kérdezek, csak akkor szólalhatnak meg,
ha biztosak a válaszban. Te pedig nem beszélhetsz vele.
Luca elkeseredésében halkan felkiáltott, de Radu bég nem
zavartatta magát. Kihúzott egy széket az asztal alól és leült, aztán
körülnézett, elégedetten, amiért váratlanul szárazföldön költi el a
vacsorát.
Katonák jöttek le a gályáról libasorban a pallón, hogy
megmérjék a kapott árbocrudat. Vittek magukkal szerszámokat is,
meg akarták faragni a rudat, hogy pontosan illeszkedjen a helyére
a fedélzeten. A hátuk mögött a gályán nekiláttak az árboc törött
darabjait eltávolítani, vagyis egyszerűen csak a tengerbe dobálták.
– Életben van – mondta Luca, és izgalmában remegni kezdett.
– Apám életben van.
Radu egykedvűen nézett rá.
– Biztosan nehéz elveszíteni az apádat, különösen, ha szeretted
– mondta minden részvét nélkül. – Apám engem odaadott
túsznak II. Murád szultánnak. Sem őt, sem anyámat, sem az
otthonomat nem láttam soha többé. Bátyámmal és velem váltotta
meg a trónját. Soha nem fogom neki megbocsátani. Lehet, hogy az
ő helyében én is ugyanezt tettem volna, mégsem fogom neki soha
megbocsátani, hogy eladott minket. A saját fiait.
 – Én éveken át imádkoztam, hogy életben legyenek, és egyszer
viszontláthassam őket.
– Gondolom, így tettél – mondta Radu szenvtelenül.
– Apám él – Lucát a sírás fojtogatta. Eltakarta a szemét. –
Bocsánat, eddig azt hittem, soha többé nem látom, de most újra
feltámadt bennem a remény.
A szolgálók a fogadóból meghozták az ételt. Húst, kenyeret,
különböző sajtokat, füstölt halat, frissen sült halat, bort tettek
eléjük. Radu kinyújtotta a karját, és az egyik szolgáló vizet öntött a
tenyerére, hogy megmossa, aztán adott neki egy vászon kéztörlőt.
Jól megrakta a tányérját mindenfélével, majd átnyújtotta Lucának.
– Ha nem haragszol, jobb étvággyal ennék, ha mindent
megkóstolnál. Nem szeretnék udvariatlan vendégnek mutatkozni,
ezzel együtt szeretném túlélni a vacsorát.
– Rendben van – egyezett bele Luca.
Radu türelmesen megvárta, míg mindenből eszik egy kis
kanállal.
– Ne tarts túl gyanakvónak, de a bort is, leszel szíves – intett a
kancsó felé Radu.
Ishraq előrelépett, töltött egy keveset egy pohárba Lucának,
aki belekortyolt.
– Azt hittem, nem fogyasztasz bort. A vallásod nem engedi.
– A tengeren vagy hadjáraton nem is.
Radu figyelte, rosszul lesz-e Luca, de mindössze annyit látott,
hogy a fiatalember nagyon elcsodálkozik.
– Ha vissza tudnám vásárolni apámat, anyámat, nem lennék
árva.
– Látott már ilyet a világ – felelte Radu vidáman, és mivel
Lucán nem mutatkoztak a mérgezés jelei, jóízűen nekilátott, de
közben oda-odapillantott a hajóra, figyelte, hogy halad a munka,
sőt, a rakpart felé is, hogy onnan se érje meglepetés. Ishraq Freize
mögött állt, és le nem vette a szemét a törökről.
– Elnézést kérek, teljesen megfeledkeztem magamról – mondta
Luca, aki kezdett lassan magához térni. – El sem tudom hinni,
hogy apám, akit már halottnak hittem, mégis él. Istennek legyen
hála.
Radu egy csirkecombon rágódott, de közben bólintott.
– Amint látod, a gályarabok életéért egy lyukas garast nem
adna senki. Kevesen bírnak ki sok évet. Lehet, hogy apád már
meghalt azóta, hogy az a másik rab látta, vagy éppen haldoklik,
vagy már nem él majd, mire rátalálsz, és meg tudod váltani.
Luca is bólintott.
– Értem. De eddig nem volt semmi reményem, most pedig
van.
Radu felnevetett a gondolatra, hogy éppen ő ad reményt egy
érzelgős keresztény fickónak, és vett még a sült halból.
– Hát, örülök neki, hogy én lehettem a... hogy is mondjátok, a
hírvivő angyal. És anyád?

– Akár őt is megtalálhatom?
– Talán még könnyebben is, mint apádat. Ha egy háznál
dolgozik valahol, a gazdája tudni fogja a nevét. Lehet, hogy
megsajnálta, és váltságdíj fejében visszaadja. Kivéve persze, ha
megtetszett az urának és a hárembe került. Csinos volt? Még
termékeny? Az is lehet, hogy már van vagy fél tucat kis füstös
képű féltestvéred.
Luca keze ökölbe szorult az asztal alatt.
– Az anyámról beszélsz, vigyázz... – mondta jelentőségteljesen.
Freize, aki mögötte állt, felkészült a harcra, ám Ishraq, kalapját
mélyen a szemébe húzva, gyorsan előlépett.
– Még egy kis bort az uraknak? – Felkapta a kancsót, majd
szándékosan tarkón billentette vele Lucát. – Pardon, bocsánat,
uram.
– Ostoba szolga! – sziszegte Luca, de észhez tért. Raduhoz
fordult: – Elég a szüleimből. Nem beszélünk az anyámról. Térjünk
a tárgyra: hol vannak a kéziratok? Nem bánod, ha az írnokom
segédje készít néhány feljegyzést arról, ami itt elhangzik?
Radu nemet intett.
– Egyáltalán nem.
Figyelte Ishraqot, aki kihúzott egy sámlit, leült, és belemártotta
a lúdtollat a tintába. Egy másodpercre találkozott a pillantásuk, a
két szikrázó sötét szempár.
– Érdekes fiú. Szaracén? – Hadart valamit arabul. Ishraq
nagyon ügyelt rá, nehogy elárulja magát, pedig Radu azt kérdezte
tőle: „Szaracén vagy, fiú? Akarod, hogy kiszabadítsalak?”
– Félvér – szólt Luca közönyösen. – Egy rabszolga gyermeke.
– Tud olaszul?
– Nem nagyon. Épp csak annyit, hogy le tudja írni, amit
mondok. Ennyi telik tőle – felelte Luca.
– Tanítanod kéne – tanácsolta Radu. – Egy jó eszű fiú rengeteg
mindent megtanulhat.
– Te jó eszű fiúnak számítottál?
Radu elmosolyodott.
– Mi voltunk a két legokosabb, nem pusztán jóeszűek, hanem
messze a legokosabbak. Apánk a szultánnak adott túszul, hogy
hűségéről biztosítsa, és ezzel, nem szándékosan ugyan, de arra az
egyetlen helyre küldött a világon, ahol a tanítómesterek talán a
legjobbak. Murád szultán a fiával, Mehmeddel együtt nevelt
bennünket. Megtanultunk öt nyelvet, tanultunk matematikát,
geográfiát, filozófiát, egyszóval megtanultuk, mit jelent a
körülöttünk lévő világ és hogyan írjuk le.
– És hogyan?
Halvány árnyék suhant át Radu arcán, de Ishraqon kívül senki
másnak nem tűnt fel.
– A bátyám örökölte apám trónját és hazatért. Ugyan
megesküdött, hogy soha nem szegül a szultán akarata ellen,
hitszegő lett és mégis ellenünk fordult. Már elfoglaltuk a trónját,
és száműzetésbe kényszerült, de semmi kétségem afelől, hogy
sereget gyűjt, mert azt hiszi, újra tartani tudja majd az országot
ellenünk. Ő számomra halott. Valószínűleg soha többé nem látom.
A rossz oldalra állt. Ellenségemmé vált. A sors egymás ellen
vezérelt bennünket. Ő az egyik legnagyobb keresztény hadvezér,
én pedig az egyik legjobb hadvezér vagyok, akit barátom, Hódító
Mehmed szultán a csatamezőre küldhet.
– És bármerre mész, viszel magaddal kéziratokat? Hogy
tanulj?
– Ha tehetem, olvasok, állandóan olvasok. Ez az egyedüli
módja annak, hogy felfedezéseket tegyünk. Hiszem, hogy egy
napon mindenre megtaláljuk majd a magyarázatot.
Elmosolyodott.
– Felolvassam, mit ír Platón a földrengésről? Görögből
fordították arabra. Én pedig most lefordítom neked, amennyire
tőlem telik. – Óvatosan kicsomagolta a pergamentekercseket,
amelyeken gyönyörű arab írásjegyek sorakoztak. Gondosan
kiteregette, gyors pillantást vetett Ishraqra, majd olvasni kezdett.
– Ez az, itt van az a rész, amelyik téged érdekel. Lássuk csak...
itt egy óriási, az Atlanti-óceánban fekvő szigetről beszél, amely
nagyobb volt, mint Líbia és Ázsia együttvéve... azt írja... mmm...
„Aztán irdatlan földrengés és áradás kelt és egyetlen
nyomorúságos nap és éj alatt mind, aki volt fegyveres embert
betemetett a föld és ugyanígy nyelte el Atlantisz-szigetét a
tengernek mélye. Ezért aztán a tenger azon a vidéken
hajózhatatlanná vált, lehetetlenség átkelni rajta, mert iszapfal állja
a hajós útját. És annak oka pedig nem más, mint az elsüllyedt
sziget.”
– Földrengés? Elsüllyed egy sziget? – ismételte Luca. – A föld
elnyelt egy hadsereget? A hatalmas szigetet pedig elöntötte a
tenger, és a helyét csak egy zátony mutatja?
– Úgy tűnik, volt egy földrengés, akkora, hogy maga alá
temetett egy hadsereget. És ugyanez a földrengés okozta azt is,
hogy egy ország a tengerbe süllyedt.
Radu tovább olvasott.
– Platón azért ír erről, mert Szókratész említ egy várost, ahol
földrengések és szökőár is előfordult. – Radu bársonyos hangja
elhallgatott. – Nagyjából ennyi.
– Földrengés és özönvíz? Mintha mindig együtt fordulnának
elő?
Radu bólintott.
– A mi egyik arab gondolkodónk arra a következtetésre jutott,
hogy a földrengés elmozdítja a földet a tenger alatt. Úgy kell
elképzelni, hogy a tenger alatt levő föld feljön, ezért a víznek
arrébb kell folynia.
Luca nagyon vigyázott, hogy ne nézzen Ishraqra. A lány a
papír fölé hajolt, és buzgón jegyzetelt.
– Mit ír még? Mi másról számol még be Platón? – Lucát
teljesen magával ragadta a dolog.
 – Gyakorlatilag mindenről – Radu látta Luca arcán az
elragadtatott kifejezést. – Ó, szerezned kell egy másolatot, és egy
görög lefordítja neked.
– Vagy megtanulok görögül – mondta Luca lelkesen. – Ha van
egy görög szöveg, abból meg tudom tanulni. Nagyon gyorsan el
tudok sajátítani nyelveket.
– Valóban? – mosolyodott el Radu bég. – Velem kéne jönnöd
Isztambulba, a mi könyvtárunkba. Annyi minden van ott, azt sem
tudom, hol kezdjem. Például Platón ír arról is, hogy a
tapasztalható világ állandó változásban van, ezért nem
megismerhető. Csak az ideák világa ismerhető meg. Nagyon
érdekesen ír arról, amit látott és hallott.
– Igen?
– Az ideák világa a körülöttünk lévő világ mögött húzódik, de
a körülöttünk lévő érzékelhető valóságot tapasztalati úton nem
lehet megismerni. Van egy másik valóság, amit nem
érzékelhetünk. Abban a világban nem haraphatunk bele a
kenyérbe, nem botlunk meg a sziklákon. A dolgok mögött rejlő
valóság az igazi.

– Akkor honnan tudjuk, hogy valóban létezik?

– Pontosan erről van szó. Azt a világot nem látjuk, eltakarja ez,
amiben élünk. Nem látjuk, de tudjuk, hogy létezik. Nem tudjuk a
kezünkbe venni és megvizsgálni, de tisztán gondolkodással
megragadható.
– Azok a dolgok, amiket látunk vagy megízlelünk, nem
segítenek a megismerésben?
– Nem, azok csupán árnyékok a falon, az ideák képmásai. Mint
mikor a gyerek árnyakat formál a kezével a gyertya fénye mögött.
Valójában a gyertya a lényeges, nem az árnyak. De a gyerek csak
az árnyakat figyeli.
Luca úgy nézett Radura, mint aki legszívesebben megragadná
és jól megrázná, hogy minden tudás kipotyogjon belőle.
– El akarom olvasni, hogy megértsem!
Radu megtörölte a száját, majd feltekerte a kéziratot.
– Gyere el Isztambulba – ajánlotta. – Akár most, velem.
Vannak ott deákok, akik beszélik a nyelvedet, ők elvisznek a
könyvtárba. Ott aztán majd tanulmányozhatod a kéziratokat,
tanulhatsz. Foglalkozol matematikával?
– Nem! – tört ki Luca. – Legalábbis nem abban az értelemben,
ahogyan te gondolod.
Radu somolygott.
– Platón a mesterénél, Szókratésznél tanult, aztán ő maga
Arisztotelész mestere lett. Még nem számítasz matematikusnak,
mert egyelőre egyedül kell elsajátítanod a tudást. De maga a tudás
nem egy különálló dolog, hanem több dolog együttese, és az egyik
ember a másik tudására épít. Először tanulmányoznod kell
azokat, akik már bejárták ezt az utat előtted, és csak utána
kezdhetsz el önállóan kérdezni és válaszokat keresni.
Luca asztalt bontott, keze enyhén remegett, így hát gyorsan
zsebre vágta, hogy az éles szemű oszmán hadvezér fel ne fedezze,
micsoda kísértést jelent számára a gondolat, hogy elmegy egy
könyvtárba, tele matematikáról szóló kéziratokkal.
– Nagyon érdekes beszélgetés volt, de nem szabad
elfelejtenem, hogy hitemnek, hazámnak, sőt, családomnak is
ellensége vagy.
– Ez így van. De áttérhetsz másik hitre, választhatsz másik
hazát, a családod pedig már úgyis elveszett számodra.
– Soha nem fogok másik hitre térni – felelte Luca röviden.
 – Az is lehet, hogy a vallások is csak árnyékok a falon –
mondta Radu bég, és összehúzott szemmel nézett fel Lucára. –
Lehet, hogy Isten a világosság, a láng fénye, de mi csak az
árnyakat látjuk, amiket saját magunk vetünk. Látjuk a hatalmas
árnyékot, amint a fényben ugrál, és azt hisszük, Isten az, pedig
csak mi magunk vagyunk.
Luca szeme elkerekedett.
– Imádkozni fogok a lelki üdvödért – felelte, mert amit
mondasz, szörnyű eretnek gondolat.
– Ahogy tetszik – mondta Radu, és lusta, vonzó mosolya újra
megjelent az arcán. – Mindent leírtál, fiú?
Ishraq nem nézett fel.
– Igen, uram.
– A szörnyű eretnek gondolatot meg a többit is?
Ishraq visszafogta magát, hogy ne mosolyogjon vissza a
barátságos, nyílt férfiarcra.
– Igen, uram.
– Na, akkor tedd le a papírjaidat, és hozd el ezeket nekem a
hajómra! – vetette oda a lánynak. A kezébe nyomta a lóbőrbe
csomagolt dobozt a tekercsekkel, Lucának pedig kezet nyújtott.
Kezet ráztak, mindketten megérezték a másikban lakó erőt.
– Túl jó vagy nekik. Csak arra használnak, hogy tudatlan
embereket hajkurássz hanyatlásnak indult országokban, hogy
megtudd, hogyan megy tönkre az életük – mondta Radu halkan
Lucának. – Túlságosan értelmes vagy ahhoz, hogy arra pocsékold
az idődet, hogy vénasszonyok rémálmait tanulmányozd. Ismerem
a felettesedet, a rossz oldalra esküdött fel, és majd rájön, hogy túl
nagy árat kell fizetnie. Áruba bocsátja majd a lelkét, mert azt hiszi,
isteni akaratot teljesít, aztán tapasztalni fogja, hogy a világ
megváltozott körülötte és ő menthetetlenül lemaradt. Gyere
velem, vitorlázzunk el Isztambulba, ahol tárt karokkal várnak a
könyvtárak és bennük a mérhetetlen tudás.
Luca eleresztette a megmarkolt kezet.
– Nem tagadom meg a hitem – szólt elakadó lélegzettel. –
Akármilyen erős is a kísértés.
– Ó, ahogy gondolod – mondta barátságosan Radu bég, majd
sarkon fordult, és elindult a gálya felé.
Ishraq Lucára pillantott, majd amikor az bólintott, elindult,
kezében a kéziratokkal, végig a mólón a hajó felé. Hogy más ne
hallja, a török a válla fölött odaszólt neki arabul:
– Ha rabszolga vagy, kiszabadítalak. Gyere a rakpartra
napnyugtakor, ugorj át a gályára és már itt sem vagyunk. Ha lány
vagy, mert ha jól sejtem, az vagy, nem kell félned, biztonságban
leszel, szavamat adom rá. Ha tudós vagy, mindegy, ha férfi, ha nő
vagy, velem kéne jönnöd Isztambulba, hogy folytathasd a
tanulmányaidat.
Ishraq óvatosságból nem válaszolt.
– A gazdád futóbolond, hogy a tudás helyett a tudatlanságot
választja – folytatta. – Ő is a vesztes oldalra áll. Olyan Istenhez
marad hű, aki a világvége eljövetelén kívül mást nem lát előre.
Megismersz majd, ha legközelebb találkozunk?
– Igen! – vágta rá Ishraq meglepetésében arabul.
A férfi megfordult és rámosolygott, mérhetetlenül vonzó volt a
szikrázó délutáni napsütésben.
– Vésd az eszedbe a vonásaimat – mondta. – Aztán ha
találkozol valakivel, aki hasonlít rám – márpedig, úgy gondolom,
találkozni fogsz valakivel, akivel úgy hasonlítunk, mint két tojás;
jusson eszedbe, hogy rettenetes veszélyben forogsz. Az legyen a
perc, mikor elindulsz, hogy megkeress engem.
– Én nem fogom megkeresni önt, uram – Ishraq közben
összeszedte magát, és már olaszul válaszolt. – Soha, de soha.
A férfi széttárta karját és meghajtotta térdét a lány előtt.
– Én azt hiszem, el fog jönni a nap, mikor azért imádkozol,
bárcsak megtalálnál – mondta, a doboz felé nyúlt és átlépett a hajó
tatjára. – Húgom, ezek a keresztények egyáltalán nem olyan
kedvesek, mint amilyennek látszanak. Én csak tudom,
kereszténynek születtem, ott nevelkedtem köztük, míg el nem
hagytak, ahogy téged is.
– Engem nem hagyott el senki – felelte Ishraq, és hirtelen
elfogta a vágy, hogy mesélhessen magáról. – Senki nem hagyott
magamra.
– Valaki biztosan – felelte a férfi –, apád vagy anyád. Hiszen itt
állsz előttem, bőröd, mint a méz, szemed, mint a datolya, mégis a
frandzsnak szolgálsz, nem veszel tudomást népedről, és nem
válaszolsz szavukra, ha hazahívnak.
– Én otthon vagyok – makacskodott Ishraq.
– Tévedsz. Ők szedett-vedett frandzsok, számunkra idegenek,
gyülevész népség.
Ishraq nem szólt.
– Tanult vagy – mondta a férfi –, lépted könnyű, mint egy
harcosé, írsz, mint egy tudós; jól kitanítottak.
A lány megint nem válaszolt.
– A gazdáid, akiket szolgálsz, úgy tartják, pokolra fogsz jutni.
– A férfi nem adta fel egykönnyen.
A lány a kezébe adta a dobozt, aztán visszalépett a fedélzetről
a rakpartra.
– Ha eljön a nap és meglátod a férfit, aki akár az ikertestvérem
is lehetne, fordíts neki hátat azonnal, és keress meg engem –
figyelmeztette ismét Radu. – Ha nem teszed, rettenetes dolgoknak
leszel tanúja, és magad is rettenetes dolgokat fogsz elkövetni, és
belenézel a szakadékba. Akkor azt hiszed majd, megérkeztél a
pokolba, amit ezek a keresztények itt kitaláltak.
Ishraq szemébe húzta a kalapját, felhajtotta gallérját, mintha
esne, hátat fordított és elindult visszafelé a mólón, bár a lába
inkább a férfi felé vitte volna.
A falu apraja-nagyja egész nap az oszmán gályát figyelte a
rakparton sorakozó házak spalettáin, az erőd lőrésein át.
Végignézték, ahogy a janicsárok megfaragták az árbocrudat, hogy
beilleszkedjen a helyére, rögzítették a fedélzeten, hozzákötözték a
vitorlát, aztán a köteleket a hajó orrában is rátekerték a csigákra.
Azt is látták, ahogyan a gálya kapitánya szavát megtartva
napnyugtakor kiadta a parancsot, az evezők mozgásba lendültek,
és a hajó elsiklott az erőd és a víztől csöpögő lánc mellett.
– Állítsák meg azt a gályát! – visszhangozták a sikátorok,
elnyomva a patkódobogást, ahogy egy lovas lefelé ereszkedett a
kikötő felé vezető lépcsőkön. Luca ugrásra készen megperdült, azt
hitte, újabb veszély fenyegeti.
– Állítsák meg! A szentatya nevében azonnal állítsák meg!
Luca egy másodpercre megbénult, de aztán az erődhöz futott,
és közben hadonászva kiabált.
– Állítsák meg a gályát! Jön valaki!
A lovas előrúgtatott az épületek árnyékából, mélyen a ló
nyakára hajolt, a patkók szinte szikrát hánytak, ahogy
végigcsúsztak a kövezeten. A lovas leugrott a nyeregből.
– Parancsolom, hogy állítsák meg! – ordította.
A falusiak előballagtak az erődből, hogy megnézzék, most meg
mi ez a lárma. Az idegen Lucára vetette magát.
– Állítsák meg! Annak a hajónak a kapitánya a keresztény
világ legfőbb ellensége!
– Mégis, hogy állítsuk meg? – kérdezte Gascon kapitány
ingerülten. – Vitorlát bontott, és az evezősök is dolgoznak.
Képtelenség megállítani.
Az idegen toporzékolt dühében.
– Azt a hajót maga az ördög irányítja!
– Az a hajó már elment! – kiáltotta Luca. – Az erődben nincs
löveg, nem tudjuk ágyúzni. És különben is, fehér zászlóval, békés
szándékkal kötött ki. Miért akarja megállítani? Miféle
felhatalmazása van rá?
Aztán vette csak észre a sötétkék köpönyeget, a csuklya alól
rámeredő, vesébe látó fekete szempárt, és valami derengeni
kezdett neki. Addigra Peter testvér is odaért, fél térdre esett és azt
rebegte:
– Uram.
Luca tétovázott.
– Valóban ön az, uram?
A férfi a távolba meredt a fejük felett, nézte, ahogy a gálya
vitorláit dagasztani kezdi a szél, ahogy a rabszolgák egyre
gyorsabb ütemben eveznek. Mintha gúnyt űzne belőlük, a délceg
alak a hajó tatján kiengedett egy kékben és zöldben pompázó,
aranyszemekkel díszített hosszú selyemlobogót, melyet gondos
kezek mintha pávatollból hímeztek volna. Az volt az Oszmán
Birodalomban a hatalom jelképe, aki a lobogót hordozta, a
dicsőséges birodalom hatalmas nagyvezírének számított.
– Az ott a Havasalföldi Szép Radu? – ordította az idegen. –
Felelj, a fene egye meg, az ott Radu cel Frumos?
 – Radu bégként mutatkozott be – mondta Luca óvatosan.
Gyors oldalpillantást vetett Peter testvérre, aki még mindig fél
térden, kezét a szívére helyezve várakozott. Ez meggyőzte, hogy a
távolodó hajó után bámuló, dühében majd szétrobbanó csuklyás
alak a Nagymester, aki őt a Sötétség Rendjébe hívta. Odatérdelt
Peter mellé, kezét ő is a szívére tette.
– Köszöntjük, uram.
– Álljatok fel – vakkantotta amaz, de pillantásra sem méltatta
őket.
– Nagyon sajnálom, nem tudtuk, hogy a Nagymester azt
szerette volna, tartóztassuk fel – mondta Peter testvér halkan. –
Kikötött itt a hajójával, miután balesetet szenvedett a tengeren, és
kettétört az árbocrúd. Ha tudtuk volna... Bár a gálya tele van állig
felfegyverzett janicsárokkal, nekünk meg még ágyúnk sincs, csak
egy ócska mordályunk.
– Legközelebb tudni fogjátok. Már amennyiben lesz
legközelebb – szűrte a Nagymester a foga között, látszott,
nehezére esik, hogy uralkodjon magán.
– Ha az utatok újra keresztezi az övét, fogságba ejtitek, és
értem küldtök. Ha nem lehet fogságba ejteni, öljétek meg. Ő a
legádázabb ellenségem. Soha nem bocsátom meg neki, hogy
szembeszállt velem. Bármit teszek, ő az ellenkezőjét teszi. Hódító
Mehmed szultán után ő következik a rangsorban. Ő törte át a falat
Konstantinápolynál, ő a nagyvezír. Ő a kereszténység
legfélelmetesebb ellensége, akit ismerek. Az első számú célpont,
akit fogságba kell ejteni. Az első számú ellenfél, akit ki kell
végezni. A Sátán küldötte. Ha megjelenik valahol, az önmagában
a világvége jele.
Luca és Peter testvér feszengve nézett össze, aztán talpra
kecmeregtek.
Kinn a tengeren a tündöklő lobogó mintha utoljára még
gúnyosan búcsút intett volna feléjük, aztán bevonták. A három
férfi addig nézett a gálya után, míg az egyre kisebb és kisebb nem
lett, aztán fürgén eltűnt a látóhatár szélén, őket pedig körbevette a
kora esti szürkület.
– Hát, kicsúszott a markomból, most rajtunk nevet – mondta
végül a Nagymester. – Azt hiszi, túljárt az eszünkön, mi bolondul
a szárazföldről próbáltunk megállítani egy hajót. De ne feledjétek,
mi történt. Legközelebb, márpedig lesz legközelebb, nem fogjátok
hagyni, hogy így elbánjon veletek.
– De nem ám! – felelte Peter testvér.
A Nagymesternek még egy kis időre szüksége volt, hogy
lenyelje haragját.

– Olvastam a jelentést a keresztes gyermekseregről és a

szökőárról is – mondta Lucának. – Útban voltam ide, hogy
személyesen tanúja legyek, mikor a gyermekek elhajóznak, és
útközben találkoztam a második küldönccel. A többiről majd
vacsora mellett beszámolsz.
– A fogadó szegényes – mentegetőzött Luca. – Még mindig
van, amit javítani kell, és nem száradt még ki rendesen.
– Nem számít. Szóval Spalatóba indultatok?
Luca megrázta a fejét.
– Nem, uram. Az átellenben lévő partszakaszra még nagyobb
árhullám zúdult, mint miránk. Mindent elmosott a víz. Arra nem
mehetünk, onnan ide menekülnek az emberek, pedig itt sem
rózsás a helyzet. Azt terveztük, írunk önnek, hogy adjon másik
megbízatást.
A Nagymester egy pillanatra eltűnődött.
 – Utazhattok a szárazföldön északnak, Velencébe. Van ott
valami, amit szeretném, ha megnéznétek.
Többet nem mondott, átadta a kantárt Freizének, és bement a
fogadóba.
– Tehát Velence? – kérdezte Freize a lótól morcosan. –
Idevágtat, mint az apokalipszis négy hírnökének egyike, de persze
a másik három is megérkezik majd a maga idejében, és közli, hogy
Velencébe megyünk. Hát, rendben van. Nincs mit tenni, mi ketten
csak oktalan jószágok vagyunk, te tudod magadról, nekem meg
folyton emlékeztetnem kell rá magam.
Megsimogatta az állat nyakát, mire az felé fordította nagy fejét
és gyengéden megszimatolta.
– Ide figyelj, mi a terve velünk? – kérdezte Freize, mintha
összeesküvést szőne a lóval.
Várt, mint aki tényleg azt hiszi, választ is fog kapni a kérdésre.
– Hallgatsz? – beszélt tovább. – Végül is megértem. De ne
akard nekem bemesélni, hogy nem mondja el neked a titkait.
A ló továbbra sem válaszolt, Freize pedig megveregette az
oldalát és levette róla a nyerget.
– Igazad van, egy ember, aki a lovával sem osztja meg a titkait,
tényleg kimondottan bizalmatlan lehet.

A fogadóban Ishraq és Isolde a csapszék ablakából figyelte,

ahogy a hajó vitorlát bont. Mikor az idegen a fogadósért kiáltott,
jobbnak látták, ha szépen elpárolognak, feltűnés nélkül felmennek
a szobájukba. Az idegen uraság rendelt egy kupa bort,
megparancsolta, hogy rakjanak tüzet a kandallóba, kivette a
legjobb szobát, és nem volt hajlandó más vendéggel osztozni,
viszont hajlandó volt felárat fizetni érte, hogy egyedül lakjon.
Végül leült a faragott karosszékbe, lehúzta csizmáját és
kijelentette, hogy egyedül fog vacsorázni, de szóljanak Lucának és
Peter testvérnek, hogy vacsora után keressék fel.
– Ez meg kicsoda? – vonta félre Isolde Peter testvért, ahogy az
hajlongva kihátrált az ebédlőből, és némileg megkönnyebbülve
becsukta maga mögött az ajtót.
– Ő rendünk Nagymestere.
– Hogy hívják?
– Nem mondhatom meg.
– Pontosan mi a rangja?
Peter testvér már-már félve válaszolt.
– A szentatya bizalmasa – mondta. – Rábízták, hogy derítse ki,
amit a világvége eljöveteléről tudni lehet. A rend a két világ
határmezsgyéjét járja, őrzi a keresztény és a pogány világok
közötti senki földjét. Élő ember nem forog nála nagyobb
veszélyben. Nem hord nála vakmerőbbet a hátán a föld.
– Gazdag?
– Hát persze.
– Hány embernek parancsol?
– Azt rajta kívül senki nem tudja.
– Mióta áll a szolgálatában?
Peter testvér elgondolkodott.
– Úgy öt éve.
– Mi a rend neve?
– Van, aki úgy hívja, a Sötétség Rendje.
– Ő is így hívja?
Peter testvér elmosolyodott.
– Nem tudom.
– Tehát van a rendnek másik neve is?
– Valószínűleg nem is egy.
 – És Luca már belépett? Esküt is tett? – kérdezte a lány. –
Felesküdött nőtlen katonának vagy inkvizítornak, vagy mi a
csudának?
– Még nem. – Itt megállt egy pillanatra. – Először küldetéseket
kell teljesíteni, bizonyítani, hogy megérdemli a kiváltságot, hogy
belépjen, csak aztán esketik fel – magyarázta, közben kezét
önkéntelenül a felkarjához érintette.
– Aki felesküdött, megjelölik? – kérdezte Isolde ravaszul.
Peter testvér nem válaszolt, és ebből Isolde arra következtetett,
hogy ráhibázott.
– Mutassa! – parancsolta.
Peter testvér tétovázott.
– Nem akarja megmutatni? Szégyelli talán, hogy a rend
hűséges tagja?
– Hogy mondhat ilyet? – kérdezte Peter testvér megbántva.
Óvatosan feltűrte az ingét, egészen a válláig. A felkarján jól
látszott a sötét tintával bőrébe tetovált jel, a rend jelképe.

Isolde némán tanulmányozta az önnön farkába harapó

sárkányt, az örökkévalóság és a világ örök körforgásának
szimbólumát, a félelmet, mely önmagát táplálja.
– Lucán is van ilyen tetoválás? Őt is megjelölte a Nagymester?
– Nem, még nem.
– De idővel be kell majd lépnie a rendbe, és akkor megkapja ő
is a jelet? – A kérdés elárulta, hogy a lány tudja, hogyan alakulnak
a férfiközösségek, amelyek tagjai egymáshoz láncolják magukat
egy életre.
Peter testvér sokatmondóan hallgatott.
– Peter testvér, kérdezni szeretnék valamit. Őszinte
kíváncsiság vezérel, nem mint kotnyeles kislány teszem fel ezt a
kérdést, hanem mint olyan lélek, aki hisz a Mennyek
Királyságának eljövetelében. Luca egyike azoknak, akiket Isten
kiválasztott valamilyen oknál fogva. Nem gondolja, hogy meg
kellene hagyni a szabadságát? Hogy szabadon járhasson-
kelhessen a világban és tanuljon? Nem gondolja, hogy éleslátó és
bölcs fiatalember, akinek nem tesz jót, ha egy felettes parancsai
korlátozzák? Nem gondolja, hogy tehetséges, és ezért szabadságot
érdemel?
Peter testvér nemet intett.
– Ön így látja. Vissza kellene adni a szabadságát, hogy
tanulhasson és tapasztalatot gyűjtsön, pallérozza az elméjét,
csakhogy nem olyan időket élünk. Napjainkban fog elérkezni a
világvége. Ha nem így lenne, talán egyet is értenék önnel. A rend
megmentheti az embereket, vagy segíthet átvészelni nekik a
végnapokat. A rendnek szüksége van az olyanokra, mint Luca.
Első hallásra átlát dolgokat, olyan gyorsan számol fejben, amilyen
gyorsan más ember a szavakat formálja. Valószínűleg bármilyen
nyelvet meg tud tanulni. Ne próbálja meg elvonni a figyelmét
vagy eltántorítani a munkájától. Létfontosságú, hogy belépjen a
rendbe. Sok inkvizítorral volt már dolgom, de egynek sem volt
olyan gyors felfogása, egy sem volt olyan könyörületes, mint Luca
Vero.
– Jó pár kérdést feltett nekem, és én válaszoltam – folytatta –,
hogy aztán elmondhassam önnek: a Rend feladata nem más, mint
a világ megmentése. Nincs ennél fontosabb. Az egyetlen dolog,
amit ön tehet, az az, hogy segíti Lucát a rend számára végzett
munkájában. Minden más a Sátán munkálkodása. Ezt ne felejtse
el.
Isolde lehajtotta a fejét. Peter testvér egy pillanatra kitörő
örömmel látta, hogy a lány megfogadja a tanácsát.
– Tudom, hogy a világon az ő munkája a legfontosabb –
mondta Isolde alázatosan. – És különben sem vagyok rá túl nagy
befolyással.
Peter testvér bólintott, majd felment a lépcsőn, hogy
megkeresse Lucát.

Luca és Peter testvér megpróbálták kicsinosítani magukat fenn

a padlásszobában, de nem ment könnyen, mert az áradás elvitte
mindenüket, csak az a ruhájuk maradt, amit viseltek, bár vettek
pár darabot a piccolói szabótól, de nem volt túl nagy választék.
Luca levitte a csizmáját a konyhába, kérni akart egy kis
faggyút, hogy kifényesítse.
– Az ebédlőben találkozunk – mondotta Peter testvér. – Jobb,
ha nem együtt érkezünk, hanem külön-külön. Elmondja a
Nagymesternek, hogy beszélgetett a pogánnyal?
– Persze, miért?
Az írnok vállat vont.
– A nagyúr szemmel láthatóan nem kedveli, sőt. Amint
meglátta, azt akarta, tartóztassuk le.
 – A pogány tudott valamit a szökőár keletkezéséről. Beszélnem
kellett vele, különben mit írnék a jelentésemben?
– Elmondja a mesternek, hogy nem voltam hajlandó
jegyzetelni?
– Csak ha rákérdez. Ön a lelkiismeretének engedett, mikor
nem engedelmeskedett. Azt hittem, büszkén meséli majd el, hogy
nem volt hajlandó a Nagymester ádáz ellenségével egy asztalhoz
ülni.
Peter testvér megint vállat vont. Nem lehetett tudni,
megdicsérik-e, mert kerülte az oszmán hadvezérrel való
találkozást, vagy megfeddik, mert írnoki minőségében nem
engedelmeskedett Lucának.
– Semmi jelentősége – jelentette ki Luca. – Mit számít,
beszéltünk-e vele vagy sem, ahhoz képest, ami előtte történt?
Majdnem otthagytuk a fogunkat. Láttuk a gyermekek keresztes
seregét. Jeruzsálembe indultunk a tenger fenekén. Menekültünk
egy árhullám elől, ami magasabb volt, mint a templom tornya, és
ami elsodort mindent, ami az útjába került. Szinte nap mint nap
rendkívüli dolgok történnek körülöttünk.
Peter testvér felráncigált magára egy térdnadrágot, de
túlságosan bő volt, lötyögött csontos derekán, így a csuháját
átfogó kötéllel rögzítette, hogy a helyén maradjon.
– Még sosem hallottam, hogy elhagyja Rómát egy vizsgálat
miatt – vallotta be. – Aggódom.
Luca elgondolkodott.
– Még soha nem nézett meg egyetlen inkvizítort sem munka
közben?
– Nem.
– Akkor most miért van itt?
 – Én is ezt kérdezem magamtól.

Úgy volt, hogy Freize szolgálja fel a vacsorát, így aztán a

zavarodott fogadósné körül tüsténkedett a konyhában. Segített
neki belekanalazni a pörköltet az előkészített, frissen sütött
rozscipókba. Ishraq és Isolde a szobájukban vacsorázott.
– Felviszem az ételt a hölgyeknek – ajánlkozott Freize.
– Lejöttem érte – szólt Ishraq a küszöbről. – Majd vissza is
hozom a tányérokat. Gondoltam, hogy elfoglaltak lesznek itt a
konyhában.

– Isten tartsa meg a szokását és áldja meg érte – mondta a

fogadósné. – Itt az uraság Rómából, mi pedig még ki sem
száradtunk rendesen.
– Nem hinném, hogy zavarja – nyugtatta meg Ishraq.
Megfogott két pörköltes fatálat meg két darab kenyeret, és a
lépcső felé indult. Freize kinyitotta neki az ajtót.
– Mit mondott? – kérdezte, mikor a lány elhaladt mellette.
– Kicsoda? – kapta fel a fejét Ishraq.
– A pogány hadvezér. Beszélt önhöz a saját nyelvén. Félrehívta
azzal az ürüggyel, hogy vigye a tekercseket a gályára. Láttam,
hogy vele megy, de én nem tudok azon a nyelven. Azt viszont
láttam, hogy mozog a szája. Mit mondott, és ön mit válaszolt?
– Nem értettem, túl gyorsan beszélt – hadarta Ishraq.
– Tehát mit felelt?
– Hogy nem értem.
Freize látta, hogy Ishraq egy pillanatra félrenéz, innen tudta,
nem mond igazat.
– Úgy tűnik, nagyon befolyásos ember – mondta könnyedén.
– Nagyon tanult ember, abból ítélve, amit Lucának mondott –
tette hozzá Ishraq közömbösen, és megindult felfelé a lépcsőn.
– Most akkor felszolgálja a vacsorát, vagy inkább a szelet
csapja a kisasszonynak? – csattant fel a fogadósné, arcát
megvilágította a tűz, zsírt kanalazott a nyárson forgó kacsasültre.
– Csapom a szelet – Freize nem maradt le a válasszal. – Először
a kisasszonynak, és most, hogy hál’ isten felment, jöhet a
komolyabb zsákmány, nénémasszony. Menjünk fel a szárítóba,
mit szól hozzá? Pokolba a kacsával, hagyjunk itt csapot-papot,
zárkózzunk be, és a magáé vagyok, azt csinál velem kegyed, amit
csak akar!

A Rómából érkezett uraság jobb kiszolgálást kapott, mint

amilyenre egy özönvíz sújtotta faluban számíthatott. Elégedetten
hátratolta a székét, és beleharapott egy friss almába. Luca és Peter
testvér vitte be neki a gyümölcsöstálat és a pitét, aztán az
étkezőasztal elé álltak, hogy amennyire tudnak, beszámoljanak a
keresztes gyermekseregről, a szökőárról, a rabszolgagályáról.
Aztán várták, mit szól majd az egészhez a Nagymester.
Kényelmesen hátradőlt, gyönyörű sötétkék bársony
köpönyegét nem vetette le, mélyen a szemébe húzott csuklyája
árnyékot vetett arcára.
– Hallottam már erről a Platónról, akit emlegetsz – kezdte –,
sőt olvastam is, de csak görögül. Van egy kéziratunk Rómában, de
sajnos töredékes. A Konstantinápolyban lévő másolat jobb
állapotban van, de a város a muszlimok kezére került, a
kereszténység többi kincsével együtt. Sajnos ma már a legjobb
könyvtáraink mind oszmán kézen vannak. Peter testvér, add ide a
jegyzeteket, amiket a beszélgetés alatt csináltál.
Peter testvér bólintott. Nem említette, hogy a jegyzeteket nem
ő, hanem Ishraq készítette.
 – Azt hallottam, két hölgy társaságában utaztok – folytatta a
Nagymester. – Együtt érkeztetek, és még ők is itt tartózkodnak.
– Újra meg újra megpróbáltam elküldeni őket, hogy
válasszanak más útitársakat! – kiáltott fel Peter testvér.
– De a körülmények ellenem dolgoztak, és még nem találtak
mást.
– Ők kik? – kérdezte a Nagymester Lucától, elengedve Peter
testvér megjegyzését a füle mellett.
– Isolde Lucretili bárókisasszony és a szolgálója, Ishraq –
vallotta be Luca. – Elhagyták a kolostort, amint arról értesült,
aztán útközben találkoztunk velük. Életveszélybe kerültek, két
kíséret nélkül utazó nő. Velünk tartottak, így nagyobb
biztonságban vannak. De amint találunk egy másik kompániát,
amihez csatlakozhatnak, útjaink elválnak. Vittoritónál
kimondottan jól jött a segítségük, amint azt a jelentésemben is
leírtam. Itt hasonlóképpen. Isolde kisasszony olyan ékesszóló
beszédet tartott, hogy gyakorlatilag elhárított egy lázadást,
amelyben tudatlan emberek azzal vádolták őket, hogy a szökőárt
ők idézték elő, mert boszorkányok. Ishraq pedig kivételesen
művelt. Jól jött a segítség az oszmán gályánál, beszél arabul.
A Nagymester vállat vont, mint akit különösebben nem
érdekelnek asszonyszemélyek, de hogy helytelenítően vagy sem,
azt Luca nem tudta megállapítani, mert csuklyája árnyékba vonta
az arcát.
– Rendben – mondta közömbösen. – Azt már megírtad, hogy a
rabszolga tanult nő.
– Nem rabszolga, szabad ember – magyarázta Luca.
– Félig arab, de a Lucretili kastélyban nevelkedett. Több
nyelven beszél és Spanyolhonban egyetemre is járt. Úgy látszik,
Lucretili előző urának az volt a terve, hogy tudóst nevel belőle. Az
egyetemen hallgatott orvostudományt és arab szövegeket
tanulmányozott. Sok mindenhez ért, amint azt a jelentésemben
már leírtam.
– Milyen vallású? – kérdezte a Nagymester, és ez volt a
legfontosabb, az egyetlen lényeges kérdés mind között.
– Úgy tűnik, semelyikhez nem tartozik – vágott közbe
nyomatékosan Peter testvér. – Templomba nem jár, és nem
imádkozik, mint a muszlimok, legalábbis nem láttam, hogy
leborult volna. Istenről közönyösen beszél. Lehet, hogy nincs
vallása, muszlim vagy valamiféle pogány. De nem keresztény,
legalábbis szerintem biztos, hogy nem. – Megállt, aztán kimondta,
ami megvédhette Ishraqot attól, hogy eretnekség vádjával az
inkvizíció elé kerüljön.
– Mórnak vagy szaracénnak tartjuk. Keresztény erkölcs szerint
él, nem keveredik botrányba. Szerény és csendes, amint fiatal
lányhoz illik. Nem találok kivetnivalót a viselkedésében.
Luca frissen kifényesített csizmája orrát tanulmányozta, és
nem szólt semmit arról, hogy Ishraq pendelyben és köpenyben
megjelent a férfiak hálótermében, felmászott a tetőre a kiscicáért,
majd lemászott a létráról, egyenesen az ő karjába.
– Merre is tartanak? Azt írtad, Buda városába?
– Isolde kisasszony keresztlánya Vlad havasalföldi
fejedelemnek, aki már nincs az élők sorában. A fiát szeretné
megnyerni ügyének, hogy segítsen visszaszerezni örökségét,
amelyet a bátyja elvett tőle. A fejedelem fia a magyar királyi
udvarban tartózkodik, trónját elbitorolták tőle.
– Ismeri Vlad grófot személyesen? – kérdezte. – Akár az apát,
akár a fiút? Találkozott valaha valamelyikükkel?
 – Nem hinném.
A Nagymester felnevetett, mintha szórakoztatná a dolog.
– Érdekes, érdekes! – fűzte hozzá. – Tehát lehettek útitársak,
engedélyezem, hogy együtt utazzatok, ha ők csatlakozni akarnak
hozzátok, és ha nektek sincs kifogásotok ellene. Ugyanis a
következő állomás Velence. Ez útba esik nekik, hiszen nem
mehetnek Dalmácián keresztül a szökőár miatt. Holnap akár
indulhattok is. Ha bármi történik, vagy hallotok valami gyanúsat
útközben, megálltok és megnézitek közelebbről, mi az, de amint
megérkeztek Velencébe, komoly munka vár. Besúgóim hírül
adták, hogy rengeteg arany került ki a piacra.
– Arany?
– Tallér, aranytallér. Meg kell tudnom, mi történt. Valaki
valahol nyilvánvalóan aranyat talált, nem is keveset,
megmunkálta, és most Velencében piacra dobja. Esetleg valaki
aranytartalékkal rendelkezik, találta vagy lopta, és most meg akar
szabadulni tőle. Mindkét eshetőséget ki kell vizsgálni. Az
aranyból tallért vertek, ami szokatlan, mert általában
aranyrudakkal szoktak kereskedni. Vagyis a velencei sikátorok
mélyén valahol megbújik egy hamisító, aki valamely új
aranyforrást használva, érdekes módon, pont nagyon jó minőségű
angol aranypénzt ver. Csillogó angol aranypénzt, egyik oldalán a
jó öreg III. Eduárd képmása csatahajón, a másikon angol rózsa,
liliom, oroszlán. Tökéletes hamisítvány.
– Tökéletes?
A Nagymester köpenye belsejéből egy érmét vett elő. Luca
tenyerében latolgatta a súlyos aranypénzt, alaposan megnézte
mindkét oldalát, a gyönyörű mintát és az apró betűket körben a
szélén.
 – Mit szólsz?
– Fényes – mondta Luca –, csodaszép.
– Pontosan. Túlságosan nehéz és tiszta. Senki nem próbált
lecsippenteni, lefaragni belőle egy darabot. Nem ment át túl sok
kézen, egy mákszemnyit sem forgácsolt le belőle egyetlen kisstílű
tolvaj sem. Megvan az eredeti súlya.
A csuklya árnyékában Luca mintha halvány mosolyt fedezett
volna fel.
– Nem e világra való érme. Éppen ez keltette fel az
érdeklődésünket, hogy túlságosan tökéletes ahhoz, hogy e világi
legyen.
– Azt akarja, hogy vizsgáljam ki, honnan származik?
Megkeressem a hamisítót vagy az aranyművest?
– Jó okom van rá – mondta a Nagymester, de nem
magyarázott tovább. – Menjetek oda, vegyüljetek el a nép között,
kereskedjetek ezzel-azzal, minél több érme menjen át a kezeteken,
fogadjatok, ha kell...
Peter testvér felkapta a fejét.
– Szerencsejátékra gondol?
– Pontosan. Keressétek a pénzváltókat, mindegy, milyen
módon, a lényeg, hogy minél több ilyen érmét szerezzetek, és
vizsgáljátok meg alaposan. Ha valaki tökéletes hamis pénzt ver,
meg akarom tudni, ki az. Amint azonosítottátok az illetőt, jelentést
kérek. Szerepeljetek, mint jómódú fiatal kereskedő és segédje, akit
elsősorban a beérkező áru érdekel. Terjesszétek el, hogy
bevásárolnátok magatokat egy hajózási társaságba, szórjátok a
pénzt, költekezzetek, hadd higgyék, hogy gazdagok vagytok.
Béreljetek fel még két szolgát, vigyétek magatokkal ezt a két nőt,
ha belemennek. Ha hajlandóak szerepet játszani, tegyetek úgy,
mintha egy család lennétek, akik szeretnének házat venni
Velencében. Peter testvér lehet a bátyád, az egyik nő, mondjuk
Isolde kisasszony, a húgod, Ishraq az ő szolgálója. Találj ki valami
mesét, mindegy, mit, csak kerülj be a város kereskedelmi életébe.
– Azt akarja, hogy szerepet játsszunk? – kérdezte teljesen
megbotránkozva Peter testvér. – Hogy alakoskodjunk, hamis
pénzt szerezzünk és szerencsejátékra költsük?
– Kereskedjünk? Játsszunk? – kérdezte Luca.
– A cél szentesíti az eszközt – válaszolta a Nagymester a zavar
legkisebb jele nélkül.
– Elismétlem, hogy jól értettem-e – mondta Luca. – Azt akarja,
hogy találjunk ki egy mesét, hallgassuk el, kik vagyunk valójában,
vegyünk fel egy szerepet annak érdekében, hogy minél több
aranypénzt, valószínűleg hamis aranypénzt, szerezzünk? Hogy a
hazug külső odavonzza a hamis pénzt?
– Inkvizítor, mindketten tudjuk, két hazugság kiolthatja
egymást és szülhet igazat. Menj és színlelj, hogy megtaláld az
igazságot.
Luca és Peter testvér összenézett, annyira szokatlan volt a
megbízatás. Aztán Luca előhozakodott a saját kérésével.
– A pogány hadvezér azt állította, Velencében lakik egy ember,
aki talán fel tudja kutatni apámat – mondta bátortalanul. – Ha
odamegyünk, ha már úgyis ott leszek és az arany után kutatok,
beszélnem kell vele. Szavamat adom rá, hogy az ön megbízatása
lesz az első, de meg kell próbálnom apám nyomára bukkanni.
– Azt hittem, apád már nem él – mondta a Nagymester
közönyösen.
– Eltűnt – javította ki Luca, mint mindenki mást. – De a pogány
hajóján van egy rabszolga, aki azt állította, látta apámat egy Bajid
nevű rabszolga-kereskedő hajóján.
– Valószínűleg hazudik.
– Valószínűleg. De szeretnék utánajárni.

– Hát, még a végén a titokzatos aranypénzből fogod

visszavásárolni apádat – mondta a Nagymester, és hallatszott a
hangján, hogy somolyog a csuklya alatt. – Úgy teljesíted az Úr
akaratát, hogy közben az Anyaszentegyháznak is hasznot hajtasz.
– Drága mulatság lesz egy ilyen költséges álcát fenntartani –
jegyezte meg Peter testvér.
– A pénz nem akadály. A szentatya elégedett az eddigi
munkátokkal. Megbízott, hogy személyesen juttassam el, amire
szükségetek lesz. Holnap reggel prima után megint beszélek
mindkettőtökkel. Én utána elindulok. Most pedig beszélni akarok
Vero testvérrel – szünetet tartott –, négyszemközt.
Peter testvér meghajolt, és kettesben hagyta őket.

Ahogy Peter testvér kinyitotta az ajtót, Ishraqkal és Freizével

találta szemben magát. A lány, kezében a tányérokkal,
nyilvánvalóan hallgatózott, miközben úgy tett, mintha a
mosatlant vinné vissza a konyhába. Freize pedig szemmel
láthatóan őrködött.
– Mit tehetek önért – kérdezte Peter jó adag iróniát csempészve
hangjába –, vagy érted? – fordult egyúttal Freizéhez is.

– Igazán kedves – válaszolt Ishraq szemrebbenés nélkül,

egyáltalán nem jött zavarba, hogy hallgatózáson kapták az ajtónál.
– Nagyon köszönöm! – Azzal Peter testvér kezébe nyomta a
súlyos fatányérokat.
– És még azt szeretnénk kérdezni, merre tovább? – kérdezte
Freize.
– Szerintem már tudják! – csattant fel Peter testvér, közben
átvette Ishraqtól a tányérokat, és a konyha felé indult. –
Minekutána végig itt hallgatóztak, tudják: a következő állomás
Velence. Továbbá a Nagymester megengedte, hogy a hölgyek
velünk tartsanak, és úgy tegyenek, mintha hozzánk tartoznának.
Mi hárman kereskedőcsalád tagjainak adjuk ki magunkat, maguk
ketten pedig a szolgáink szerepében díszelegnek majd. – Megállt
és összehúzott szemmel nézett rájuk. – Természetesen, hogy fenn
tudjuk tartani a látszatot, önök kénytelenek lesznek dolgozni,
például edényeket cipelni, őszintén sajnálom. – A fatányérokat az
étkezőasztalra csapta. A fogadósné zavartan megköszönte, de rá
se hederített, hanem felviharzott a lépcsőn a férfiak hálótermébe,
ahol Lucával helyet kaptak a többi utazó mellett. Ishraq és Freize
kettesben maradt.
– Szívjunk egy kis friss levegőt? – intett Freize a kijárat felé.
Kinn a szürke égbolt és a még szürkébb tenger várta őket.
Freize előreengedte, aztán kedves, lovagias gesztussal karját
nyújtotta a lánynak, hogy kart karba öltve sétáljanak végig a
rakparton. Ishraq elmosolyodott és elfogadta. Ahogy egymás
mellett mentek, úgy néztek ki, mint egy friss jegyespár. Ishraq
észrevette magán, hogy kellemesnek találja a férfi érintését,
közelségét, karjának melegét és gyengéd erejét, ahogy finoman
támogatja a köveken. A férfi közelében nyugalom szállta meg, és
bízott benne.
– Az a helyzet – kezdte Freize –, az a helyzet, hogy hallottam,
mikor ma reggel a pogány vezérrel beszélgetett a rakparton, és
nem hagy nyugodni a tudat, hogy kedvesen mondott önnek
valamit, ön pedig válaszolt. Tudom, hogy egy furcsa nyelven
szólította meg, valószínűleg arabul, és tudom, hogy ön válaszolt.
Aztán amikor rákérdeztem, ön azt állította, nem értette, amit
mondott. Namármost, távol álljon tőlem, hogy egy ifjú hölgy
szavában kételkedjek, de felteszem, ön megérti, hogy engem
aggaszt ez a dolog.
A lány nem szólt.
– Így aztán tudni szeretném, mit mondott önnek, és ön mit
válaszolt neki. Ja, és hogy miért próbálta elhitetni velem, hogy a
vezér hadart és ön nem értette.
Ishraq várt, míg megtettek vagy fél tucat lépést.
– Nem bízik bennem?
Freize nemet intett.
– Ezt nem mondtam. Annyit mondtam, hogy hallottam, amint
beszél önhöz egy nekem ismeretlen nyelven, és hallottam, amint
ön válaszol. De, amikor rákérdeztem, letagadta – egy pillanatra
elhallgatott. – Más is furcsának találná, szerintem. Ne a
bizalommal foglalkozzunk, hanem azzal, hogy furcsa dolog.
A lány megállt, elengedte a férfi karját.
– Azért hívott sétálni, hogy keresztkérdéseket tegyen fel? –
kérdezte vádlón.
 – Kedvesem, tudnom kell, mi az igazság. Kérem, ne izgassa föl
magát. De tudnom kell, mert a pogány gazdám Nagymesterének
az ellensége. Ön is hallotta, azt mondta, az az ember a legádázabb
ellensége a világon. Így aztán muszáj beleavatkoznom.
Megesküdtem, hogy szeretni fogom a gazdám, és hűen szolgálni,
ő pedig megesküdött a sajnos nem túl bőbeszédű, kék csuklyás
uraságnak, tehát természetes, hogy tudni szeretném, mi hangzott
el ön és az ő halálos ellensége között.
– Nem bízik bennem – mondta a lány tompán –, azok után,
amin keresztülmentünk.
– Drága hölgy – kezdte Freize békítőleg –, kérdezzen bárkit,
rólam lehetne mintázni a jóhiszeműség szobrát. De most mégis
kétség gyötör. Ide-oda dobált egy hatalmas hullám, majdnem
odavesztem, és új ismerőseink is aggodalommal töltenek el. –
Előrenyújtotta hatalmas tenyerét, és a nyomaték kedvéért ujjain
számolni kezdte, ki mindenkiben nem bízik. – Nem bízom a
pogány vezérben, ez egy. Káprázatos alak, uralkodó típus, és én
természetemből fakadóan irtózom az előkelő, uralkodó típusú
férfiaktól, mivel jómagam alázatos és egészen mindennapi alak
vagyok, kivéve amikor épp hőstetteket hajtok végre... ugye nem
bánja, ha emlékeztetem? Nem bízom gazdám Nagymesterében, ő
a kettes számú. Még sosem láttam az arcát, de úgy tűnik, Peter
testvér eszét veszti a félelemtől és összevissza beszél, ha csak
rágondol. Viszont a pápa személyes tanácsadója és ettől rendkívül
fontos embernek számít. Én természetszerűleg irtózom a fontos
emberektől, mivel jómagam teljesen jelentéktelen vagyok... ugye
nem bánja, ha emlékeztetem? A nagyság pillanatait kivéve.
Előzetes bejelentés nélkül beállít csak úgy, ő kapja a legpuhább
paplant, és neki van a legjobb minőségű csizmája, amit életemben
láttam. Ez engem nyugtalanít, mert egy egyházi személy részéről
furcsának tartom, hogy a legjobb ágyneműt követeli magának.
Három, nem mindig bízom az ön úrnőjében, mert hebehurgya és
gyorsan összezavarodik, továbbá természetéből fakadóan
hajlamos félremagyarázni és rosszul megítélni dolgokat, ma pedig
úgy viselkedett, mint a ketrecbe zárt farkas. Nem tudom,
észrevette-e, de önnel például nem beszél. A négyes számú én
vagyok, magamban sem nagyon bízom, itt jóképű pogány
vezérek, jól öltözött szerzetesek és szeszélyes hölgyek jönnek-
mennek, vízözön zúdul a nyakamba, és történik mellékesen
néhány csoda is, amiket pont ugyanannyira értek meg, mint a
lovakat, illetve mégsem, mert a lovat jobban értem. Ezért aztán
könyörögve kérem, ne húzza fel az orrát, amiért bizalmatlan
vagyok önnel. Ön csupán egyike azoknak, akikben szintén nem
bízom, ötödik a nyugtalanító személyek listáján. Édes kisasszony,
számtalan dolog tölt el félelemmel és aggódással, de higgye el,
másokban már sokkal korábban kételkedni kezdek, mint önben.
Ishraqot nem hatotta meg annyira a lista, mint amennyire a
férfi remélte. Szó nélkül, fagyosan megfordult, és visszaindult a
fogadóba. Freize nézte, és közben arra gondolt, sosem látott még
nőt, aki képes lett volna sértődött macskajárással mozogni.
Látta rajta, hogy mélyen megbántotta, ezért két ugrással
mellette termett és az ajtónál utol is érte.
– Ne haragudjon rám, kérem – súgta kedvesen a fülébe. –
Hiszen olyan bájosan juttatta kifejezésre, mennyire örül, hogy élve
megúsztam az özönvizet. Hiszen ön olyan melegszívű, megment
egy oktalan kis jószágot, mint a cica, és képes szeretettel meg
gyengéden bánni egy nagydarab fickóval, egy ilyen otromba,
nagydarab fickóval, mint amilyen én vagyok.
 A lány nem adta be a derekát.

– Nézze, teljesen mindegy, hiszen önök úgyis Velencébe

mennek – felelte hűvösen. – Elképzelhető, hogy úrnőm nem akar
majd Velencébe utazni önökkel. Lehet, hogy mi egyenesen Budára
indulunk, és akkor majd kereshet más nyugtalanító személyt.
– Jaj, ne mondjon ilyet – kézen fogta, és óvatosan
megperdítette a lányt. – Hogy lenne mindegy! Velünk kell
jönniük, akárhová visz az utunk. Velünk kell jönniük Velencébe,
onnan ugyanolyan könnyen eljutnak Budára, mint innen.
Különben is a csuklyás uraság pénzt ad, hogy béreljünk házat
Velencében. Ez bizonyosan tetszene önöknek. El kell játszanunk,
hogy jómódú család vagyunk. Az úrnője végre úgy élhet, ahogy
szokott, csodás palotában, mint előkelő hölgy, szebbnél szebb
ruhákban járhat egy rövid ideig. Mind vehetünk forró fürdőt,
gondoljon csak bele! Ön is vásárolhat magának szép ruhákat.
Lehet, hogy egy vagyont keresünk majd, lehet, hogy tetszeni fog
önnek Velence.
– Az nem számít, nekem mi tetszik – felelte a lány ingerülten –,
csak az számít, ő mit akar.
– Igen, tudom. De majd kibékülnek – mondta a férfi kedvesen.
– Ezt meg hogy érti?
– Aki haragszik, megbékél.
– Mi az, hogy „megbékél”? Nem is veszekedtünk. Mit képzel
magáról? Nem ostoba csitrik vagyunk, akik szíre-szóra hajba
kapnak! Soha életünkben nem veszekedtünk. Egyáltalán nem
ismer bennünket! Egyáltalán nem ért engem!
– Nagyon vonzó fiatalember – szólt csendesen Freize, és
igyekezett nem mutatni, mennyire tetszik neki a lány
felháborodása.
 – Természetes, hogy a cicák kicsit összekapnak rajta, fújnak,
sziszegnek egymásra, és a karmaikat mutogatják.
Majdnem felnevetett, mert a lány dacosan felszegte állát, sötét
szemében szenvedélyes tűz lobbant. Aztán elcsodálkozott, mert a
lány haragja, ahogy jött, el is párolgott, és elismerte, hogy a
férfinak igaza van.
– Még soha nem vesztünk össze semmin – mentegetőzött.
– Még soha nem találkoztak vonzó fiatalemberrel – felelte a
férfi. – Nem volt rá okuk.
A lány kuncogott.
– Az ön szájából olyan természetesnek hangzik.
– Durcás gerlék a galambdúcban. A világ legtermészetesebb
dolga – válaszolta a férfi fesztelenül. – Szerencsére én itt leszek, és
vigaszt nyújtok majd.
– Miért is kell majd önnek megvigasztalni engem?
– Ha nem önt választja. Ha a vetélytársa mellett dönt, és ön a
kút mélyéről megpróbál majd visszakapaszkodni a felszínre. – A
lányon látszott, hogy nem sok választja el attól, hogy mérgében
pulykavörösre váltson az arcszíne. De sikerült felnevetnie.
– Ó, de hiszen már hűséget fogadott neki. Én pedig nem
vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, lesz, aki majd engem
választ, nem pedig őt. Mindig mindenki őt választja.
– Azt csak hiszi – felelte a férfi, és újra belekarolt a lányba. – Őt
távolról csodálom. Megesküdtem, hogy lovagja leszek, ha kell, és
eskümhöz tartani is fogom magam. De ön...
– Engem nem csodál távolról? – A lány kezdett újra
megharagudni.
– Egyáltalán nem. Ön egészen más. Önt legszívesebben ölbe
kapnám, átölelném egy szénakazalban, derekára tenném a kezem,
és aztán egyre lejjebb csúsztatnám, be a szoknyája alá, hogy
lássam, mit szól hozzá.
Ügyesen félrehúzta a fejét a lány lendülő karja elől, így
elkerülte a pofont, nevetett és hagyta, Ishraq hadd lépjen be a
fogadóba.
A lány is nevetett, ahogy felment a lépcsőn a szobájukba, hogy
elmesélje Isoldénak, mind Velencébe mennek, és még egy darabig
maradhatnak a két fiatalember útitársai, akárki akárkibe
szerelmes, akárki akárkit válasszon, akármi történjék is.
Közben szép lassan besötétedett. Luca és a Nagymester töviről
hegyire megtárgyalta a szökőár lehetséges okát, az ókori
tudósokat és a világvégére utaló jeleket, aztán Luca hagyta, hogy a
Nagymester visszavonuljon a szobájába imádkozni.
A konyhában a tűz lassan kialudt. Freize ott szunyókált előtte
egy széken, csizmás lábát a kemencepadkán nyugtatta. Felriadt,
ahogy az ebédlő ajtaja kinyílt, és Luca kilépett rajta.
– Téged vártalak, hogy felkísérjelek a hálóba – mondta
ásítozva, szemét dörzsölve.
– Szerintem fel tudok menni a lépcsőn egyedül is – felelte
Luca. – Nem vagyok már kisgyerek.
– Tudom – mondta Freize. – De olyan jó újra együtt lenni. Csak
jó éjszakát akartam kívánni.
– Te hol alszol? Fent a hálóterem tele van, a Nagymester meg
nem hajlandó osztozni a szobán.

– A fogadósné azt mondta, itt elalhatok – mutatott rá Freize

egy szalmazsákra a konyha sarkában, amelyen a cica már
kényelmesen elhelyezkedett. – Itt legalább jó meleg lesz, ami a
szobákról nem mondható el.
– Jó éjszakát! – tárta szét Luca a karját, és megölelték egymást.
– Atyaisten, Freize, de jó, hogy újra velünk vagy!
– El sem tudom mondani, mit jelent megint szárazföldet érezni
a talpam alatt, és látni, hogy mindannyian, te is meg a lányok is,
biztonságban vagyunk. Még annak a búval bélelt szerzetesnek is
örülök.
Luca megfordult, és halkan felment a lépcsőn. Az ajtó
megnyikordult, de aztán csend lett. Freize lerántotta a csizmáját,
meglazította az övét, a cicát óvatosan odébb tette, és elnyúlt a
szalmazsákon. A kezét szőke üstöke alá tette, és elszundított.
Félálomban hallotta, hogy a Nagymester lábujjhegyen felmegy
a szobájába, hallotta, ahogy rátolja az ajtóra a reteszt. A kiscica
befészkelte magát Freize vállgödrébe, és mind a ketten mélyen
elaludtak.
Álomról álomra járt, egyik kellemesebb volt, mint a másik,
mikor egy apró zaj felébresztette. Szisszenő hangot hallott, akár
egy alvó kígyó szusszanása, gondolta, de igazából ruhasuhogás
volt. Kinyitotta a szemét, ám valamiféle veszélytől tartva
ösztönösen nem mozdult. A nyitott konyhaajtón keresztül rálátott
a sötét folyosóra, azon túl pedig a fogadó bejáratára. De még
akkor sem mozdult, csak feküdt tovább, mikor a csillagos ég alatt
meglátott két sötét alakot kibontakozni. Egyikőjük nő volt, tisztán
látta törékeny vállát, és mivel mezítláb volt, egy ezüst
lábujjgyűrűn is megcsillant a holdfény. A másik férfi volt, fekete
köpönyegbe burkolózva, fején csuklya.

Freize azonnal felismerte Luca felettesét, akit Peter testvér

„Nagymestere"-nek szólított, és aki nem volt hajlandó osztozni a
szobán.
A másik alak Ishraq volt, az ő suttogása és köpenye alatt viselt
hálóingének suhogása ébresztette fel. Ishraq a küszöbön állt, kezét
a Nagymester karjára tette. Freize azt is látta, hogy a férfi a lány
felé fordul, és mond valamit, de nem hallotta, mit.
Akármit is felelt, úgy látszott, a lány megelégedett a válasszal,
mert levette kezét a másik karjáról, és útjára engedte. Az kilépett a
rakpartra. Freizének feltűnt, hogy úgy mozog, mint a táncosok,
csizmás lábával puhán lépkedett, mint a macska, nem ütött zajt. A
következő másodpercben elnyelte a sötétség. A lány még vagy
egy percig állt és várt, figyelte, ahogy amaz árnytól árnyig halad,
majd mintegy varázsütésre eltűnik a sötétben.
Ishraq óvatosan becsukta a bejárati ajtót, még arra is volt
gondja, hogy ujját a reteszhez tegye, nehogy kattanjon. A konyha
felé fordult. Freize azonnal becsukta a szemét, nehogy a parázsló
tűz fénye megcsillanjon rajta, és elárulja. Még sóhajtott is egyet,
mint aki mélyen alszik. Érezte magán a lány tekintetét. Mivel
Ishraq nem mozdult, semmilyen nesz nem hallatszott, és a férfi
tudta, a lány őt figyeli. Bár vonzódott hozzá, és kedvelte, mégis
végigfutott a hátán a hideg, ahogy elképzelte, a lány mély barna
szeme őt fürkészi a sötét folyosóról, míg a cinkosa halkan
kisurrant a rakpartra, ki tudja, mi célból.
Aztán meghallotta, ahogy az első lépcsőfok reccsen egyet, apró
nesz, amilyet öreg házakban hallani, ha még mindig nem
száradtak ki, miután elárasztotta őket a tenger. Ebből tudta, hogy
a lány felosont a lépcsőn, aztán megérezte a gyenge huzatot, tehát
a lány kinyitotta, majd becsukta maga mögött szobájuk ajtaját.
Freize még percekig várt és hallgatózott, hiszen tanúja volt,
milyen nesztelenül mozognak mindketten, az uraság is meg a lány
is, akár a szellemek. Mi a csudát jelenthet ez az egész? A csuklyás
Nagymester azt állította, még soha nem látta Ishraqot, most meg
valamit sugdolóztak, aztán kilopózott a rakpartra, Isten tudja, mi
okból. Na és mit művel Ishraq? Becsukja mögötte az ajtót
nesztelenül, mintha a testőre lenne – el nem tudta képzelni, miben
sántikálhattak ezek ketten. Egy darabig csak feküdt, árulásról,
összeesküvésről töprengett, aztán felült, biztos ami biztos,
felhúzta a csizmáját, és az éj hátralevő részét a tűz mellett a
karosszékben szundikálva töltötte. Őrizte a házat, ki tudja, mi
ellen. Aztán úgy hajnal felé arra gondolt, a félelem ellen őrzi a
házat – hallotta, amint odakint liheg a kulcslyuk előtt.
 Noha még csak hajnalodott, a fogadó már lassan ébredezett.
Az istállófiú, aki az udvaron aludt, felkelt, és fát tett a konyhában
a tűzre, a fogadósné ásítozva lejött a lépcsőn, hogy kisüsse a
kenyeret, ami egész éjjel átható élesztőszagot árasztva kelt, a
fogadós pedig föl-le szaladgált az emeletre és vissza, kancsóban
forró vizet vitt a szállóvendégeknek, akik mosakodni akartak,
mielőtt megmásszák a dombot, hogy odaérjenek a templomba a
reggeli istentiszteletre. Épp megszólalt a harang, mikor Freizét a
lépcső tetejéről hallatszó kiáltás ugrasztotta.
Szempillantás alatt kinn volt a konyhából, rohant fel a lépcsőn,
kettesével véve a fokokat, aztán a Nagymester ajtaja előtt lassított.
Egyszerre ért oda a hálóteremből álmosan lefelé botorkáló
Lucával. A Nagymester az ajtóban állt, enyhén remegő karját
előrenyújtotta. Ahogy a felé tartó Lucát és Freizét meglátta,
elfordult, a csuklyáját mélyen fejébe húzta, hogy elrejtse arcát,
majd megmutatta, mi van a kezében.
– Radu bég! – kiáltotta Luca, ahogy felismerte a lobogó
darabját. Kör alakú, csodálatos mintázatú anyag volt, rajta az
arannyal, türkizzel, zölddel, indigókékkel gazdagon hímzett
pávatoll, amely az Oszmán Birodalomban a nemesi származás
jelképe volt. Ugyanaz a szín és minta, mint a lobogóé, amit Radu
bég a már távolodó gályán mosolyogva kibontott, miközben a
parton a Nagymester hiába kiáltozott, hogy állítsák meg őket.
– Ho-ho-hogyan? – dadogta Luca. – Mit jelentsen ez? Hogy
kerül ez ide egyáltalán?
– Most reggel találtam, a szívem fölé tűzve. Valaki, egy
orgyilkos arany tűvel a köpönyegemre tűzte, míg aludtam.
Figyelmeztetésnek szánta. Radu bég üzent így, hogy megjelölt.
Könnyűszerrel szíven is szúrhatott volna.
A Nagymester Luca kezébe nyomta a szabályos kör alakúra
vágott, meseszép pávatollmintás anyagot.
– Vidd! – harsogta. – Látni sem bírom. Olyan, mintha céltáblát
rajzolt volna a szívemre.
– De miért tenne ilyet?
– Hogy figyelmeztessen. Hogy megmutassa, meg is ölethetett
volna. Ez az ő módszerük, ők így csinálják. Először
figyelmeztetnek, aztán mikor legközelebb meglátogatnak,
végeznek velem.
– De kik? Ki az, aki itt járt? – kérdezte Freize.
– Egy asszaszin – felelte a Nagymester minden további
magyarázat nélkül. – Asszaszint küldött rám.
– Asszaszin? Asszaszin járt a fogadóban? – rémüldözött Peter
testvér a lépcsőn lefelé jövet.
Isoldét és Ishraqot felébresztette a lárma, pendelyükre kapott
köpenyben álltak a padlásszobájuk ajtajában.
– Mi történt? – kérdezte Isolde, és ő is megindult lefelé a
lépcsőn.
Luca válaszolt neki.
– Valaki bejutott a fogadóba mára virradóra és üzenetet
hagyott a Nagymesternek. Megfenyegette.
Freize a lépcső tetején álló Ishraqot nézte. A lány rezzenéstelen
arccal, mozdulatlanul figyelt, a Nagymesterre szegezte pillantását.
– Hogy jutott be az illető? – tudakolta Isolde.
Mintha megérezte volna, hogy őt nézi, Ishraq lassan Freize felé
fordult és állta a tekintetét, arca azonban kifejezéstelen maradt.
– Macskaügyességű emberek, felmásznak a falon, a tetőn –
mondta a Nagymester feldúltan. – Évekig gyakorolják, hogyan
lehet bejutni valahova hang nélkül, elvégezni a piszkos munkát,
majd ugyanolyan nesztelenül távozni. Képzett orgyilkosok,
megkapják a megbízatást, felkutatják az áldozatot, és addig nem
tágítanak, míg meg nem ölik – hirtelen elhallgatott. –
Figyelmeztetést kaptam.
– Az ablakon át érkezett? – Luca odalépett, és kinyitotta a
spalettát, az egyik hangosan nyikorogva tárult ki.
– Nem, erre biztosan felriadt volna.
– A bejárati ajtó mindig tárva-nyitva – vetette fel Freize.
– Egyszerűen csak besétált, aztán meg ki.
Ishraq mereven bámulta, alig láthatóan felvonta a
szemöldökét, majd kicsit elfordult.
– Mit jelent ez az egész? – kérdezte Luca a Nagymestert. – Mire
figyelmeztet?

– Azt jelenti, hogy halálra ítéltek, meg fognak ölni – felelte az

uraság. Kifújta a levegőt, és idegesen felnevetett.
– Halott ember vagyok – tette hozzá. A csuklya árnyékában
látták a keserű mosolyt. – Az asszaszinok parancsot kaptak, hogy
tegyenek el láb alól. Megérkezik majd az első, ha nem sikerül, a
második, és így tovább, míg meg nem ölnek, vagy vissza nem
vonják a megbízatást.
– Mi jelent az, hogy asszaszin? – kérdezte Isolde, közben leért a
lépcsőn, Ishraqkal a nyomában. – Kik ezek?
– Van egy szekta – magyarázta Peter testvér –, vagy inkább
szövetség. Elvisznek tehetséges gyerekeket, és kiképzik őket a
harcra, háborúra, megtanulnak kémkedni, embereket becsapni,
különböző fegyverekkel bánni. Aztán bérbe adják a szolgálataikat,
adnak nekik egy célpontot, akit megölnek, ha az első asszaszin
nem jár sikerrel, küldik a következőt, meg az aztán következőt,
meg nem állnak, csak ha teljesítették a küldetést, és az áldozat
halott.
– Miért nem ölték meg most? – kérdezte Ishraq nyíltan.
– Szaladinnal ugyanígy jártak el – magyarázta Peter testvér. –
Míg ő testőrökkel körülvett sátrában az igazak álmát aludta,
célkeresztet tűztek a ruhájára a szíve fölé, hogy figyelmeztessék,
ha továbbvonul seregével, meghal.
– És mit csinált?
– Visszavonult – felelte Peter testvér kurtán.
– Ők is pogányok, mégis megfenyegették Szaladint? – kérdezte
Luca zavartan. – Saját hittestvérüket?
– Nekik első a szekta, a rend – felelte a Nagymester.
– Bármilyen megbízatást elfogadnak, mindegy, hogy a célpont
milyen vallású, milyen nemzetiségű. Magukat szolgálják, nem egy
vallást vagy népcsoportot.

– De miért akarná önt a rabszolgagálya kapitánya megöletni? –

Isolde nem értette a dolgot.
A Nagymester most először fordult hozzá.
 – Ő nem egyszerű kapitány – felelte. – Hanem az egyik
legnagyobb hatalmú hadúr az Oszmán Birodalomban, a hadak
nagyvezíre, a janicsárok, a legkiválóbb katonák parancsnoka,
Hódító Mehmed jobbkeze. Együtt vették be Konstantinápolyt,
életre szóló eskü köti őket össze. Én azért küzdők, hogy az
Oszmán Birodalom ne hajtsa igába a keresztény világot, hogy az
arabok ne hódítsák meg egész Európát, nehogy beköszöntsön a
rettegés, nehogy eljöjjön a világvége, ő pedig ellenem harcol. A
markotokban volt, de ti elengedtétek. Most megüzente, fordított
helyzetben én nem leszek ilyen szerencsés. Gúnyolódik, játszik
velem. Halálos játszmára hív. Így hozta tudomásomra, hogy
kiadta a parancsot, öljenek meg.
Döbbent csend volt.
– Most mit fog tenni, uram? – kérdezte Luca suttogva.
A Nagymester vállat vont, már összeszedte magát.
– Elmegyek az istentiszteletre – felelte. – Megreggelizem.
Eligazítást tartok neked és Peter testvérnek, aztán indulok.
Folytatom a harcot, a küzdelmet Krisztusért.
– Megvédi magát?
– Ha meg tudom, amíg csak lehet. Bár ezek után nyilván meg
fogok halni. De nem adom fel. Esküt tettem, hogy vezetem a
Sötétség Rendjét a félelem elleni harcban, és nem adom fel.
Luca tétovázott.
– Önnel kéne mennünk, a biztonság kedvéért. Egy testőrnek
mindig ön mellett kéne lennie.
A Nagymester hangja üresen kongott.

– Élet-halál harcot vívunk. Vagy ő, vagy én. De akármelyikünk

hal meg, a legfontosabb a küldetésetek. Ha én alul maradok, egy
másik Nagymester átveszi a helyemet, és folytatjátok, amit
elkezdtünk. Egyelőre menjetek Velencébe és keressétek a jeleket,
amik azt mondják, itt a világvége. Én pedig majd vigyázok
magamra, valahogy elboldogulok.
Rápillantott a pávatollra Luca kezében.
– Azt pedig tüntesd el a szemem elől – mondta. – Nem bírom
elviselni a látványát.
Ishraq némán kinyújtotta a kezét, és elvette Lucától. Freize
látta, hogy a lány köpönyegének a zsebébe gyűri a mintás
anyagot.

A három férfi és Isolde felmászott a dombon a templomba.

Freize a fogadó ajtajából nézte, ahogy elindulnak. Ishraq fel akart
menni a szobájukba, hogy összecsomagolja azt a kevés
holmijukat, ami volt.
– Hallott valamit tegnap éjjel? – kérdezte Freize csak úgy.
Ishraq a lépcsőről visszafordult, egyenesen a szemébe nézett,
és hazudott.
– Nem, aludtam, mint a bunda.
– Mert az asszaszinnak fel kellett mennie a lépcsőn, sőt
áthaladt a fordulón, ami az önök szobája alatt van. Csak azután
tudott bemenni a Nagymesterhez, pont az önök szobája alatt.
– Úgy van. De a konyhaajtó előtt is el kellett osonnia. Ön
hallott valamit?
– Sajnos nem. Ha megölte volna az uraságot, az borzasztó
lenne. Ő a Nagymester. Esküt tettem rá, hogy megvédem. Luca is.
– Akárki is volt a látogató, nem ölte meg – jegyezte meg Ishraq.
– Nem is állt szándékában. Elhozta az üzenetet, átadta, majd
távozott. A Nagymester az, aki élet-halál harcot emleget, és
fenyegetőzik. Én mindössze a lobogó egy darabját láttam.
– Az ellenségünk üzent – hangsúlyozta Freize. – És nem is
akármit. Halálosan megfenyegette.
– A maguk ellensége üzent – felelte a lány. – A gazdája urának.
De én egyáltalán nem kedvelem Luca urát. Nem tudom, barát-e
vagy ellenség. Nem tudom, az ő oldalán állok-e. Nekem is
parancsol? Vajon az ő ellensége az enyém is? Még csak azt sem
tudom, Lucával jól bánik-e. Először talán ezt kéne
végiggondolnia, és csak aztán érdeklődjön, hogy jól aludtam-e.

A reggeli istentisztelet után visszatértek a fogadóba. A

konyhában ültek le reggelizni, kivéve a Nagymestert, aki egyedül
étkezett az ebédlőben a közös asztalnál. Reggeli után a két lány
felment a padlásszobába, hogy előkészüljön az útra.
– Mit fogsz vele csinálni? – kérdezte Isolde, mert látta, hogy
Ishraq táskájának mélyébe teszi a mesterien hímzett
pávatollmintás rongydarabot.
– Fogalmam sincs, talán megtartom.
– A Nagymester igencsak megrémült tőle – jegyezte meg
Isolde. – Látni sem bírta.
– Tudom.
– Talán el kéne égetni.
– Talán majd elégetem – felelte Ishraq. – Viszont nem értem,
miért zaklatta föl magát annyira a Nagymester. Végül is a haja
szála sem görbült.
– Hát mert egy asszaszin járt a szobájában, a szíve fölé tűzte
azt a pávatollat...
– Nem járt itt semmiféle asszaszin – felelte Ishraq. – Maga
Radu bég látogatta meg, és valószínűleg a Nagymester engedte be
titokban. Én ugyanis láttam, amint kilép a szobából. A fogadóból
pedig én magam engedtem ki.
– Miért nem mondtad?
 – Mert a Nagymester nyilván titokban akarta tartani, hogy
találkozott vele. Azért hozakodott elő azzal a mesével az
asszaszinról. Viszont most már nem bízom benne.
– Maga a pápa nevezte ki – vetette ellene Isolde.
– Attól még nem biztos, hogy jó ember – válaszolta Ishraq. – A
szentatya sok olyan embert is kinevez, akik az ő nevében
embereket kínoznak, és pusztulást hoznak. Úgy tűnik, Radu
bégnek és a Nagymesternek megvannak a maguk titkai. Mielőtt
elment, Radu figyelmeztetett.
– Mire?
– Megkérdezte, láttam-e valaha a Nagymester arcát. Én azt
válaszoltam, hogy mindig a fejébe húzza a csuklyát, így aztán
árnyék vetül rá. Erre Radu bég nevetett, és azt mondta, Isten
szolgája nem sötétben munkálkodik. Azt is mondta, ha egyszer
meglátom az arcát, megértem. Figyelmeztetett, hogy... – Ishraq
elhallgatott.
– Hogy? – kérdezte Isolde lehalkítva a hangját, mintha attól
félne, a Nagymester hallgatózik.
– Hogy ne engedjem túlságosan közel magamhoz.
– Miért?
– Azt nem mondta. Csak annyit, hogy ne engedjem, hogy
hozzám érjen. Ne engedjem, hogy... – néhány pillanatra
elhallgatott –, hogy megcsókoljon.
– De hát felesküdött szerzetes! – tiltakozott Isolde.
– Igen, tudom. De nem a testiségre gondolt – próbálta
magyarázni Ishraq. – Hanem... úgy értette, hogy az érintése...
veszélyes.
Elhallgattak. Belopózott a szívükbe a félelem. Aztán Isolde
megrázta magát.
 – Senkiben sem bízhatunk.
– Lucában és Freizében igen – válaszolta Ishraq. – Mellettük
biztonságban vagyunk. És tudom, hogy Peter testvér jó ember. De
sem a Nagymesterben, sem a Sötétség Rendjében nem bízom.
– Benned is bízom – mondta Isolde óvatosan. Széttárta a karját,
és Ishraq megölelte barátnőjét. Vagy egy percig úgy maradtak,
aztán Ishraq hátralépett.
– És én is benned – mondta ki a végszót. – Csak egymásra
számíthatunk. Veszélyes a világ és egyedül vagyunk benne.

Reggeli után a Nagymester lement a konyhába, és átadott

Peter testvérnek egy köteg pecsétes borítékot meg egy jó nagy
erszényt, tele pénzzel.
– Itt van még egy ajánlás, amit bemutathattok a zsidó
pénzkölcsönzőknek Velencében – mondotta. – Nem fogtok hiányt
szenvedni semmiben, mialatt a hamisító után nyomoztok. Peter
testvér a zekéjébe gyömöszölte a papírköteget, Freize pedig az
égre fordította a szemét.
– Freize, megteszed, hogy vigyázol a pénzre? – kérdezte tőle
Peter testvér.
– Hogyne. Vigyázok én a pecsétes papírokra is – felelte
vigyorogva.
– Köszönöm, inkább nem. Nem hiszem, hogy nálad nagyobb
biztonságban lesznek, mint nálam. Továbbra is magamnál tartom
őket, és csak akkor nyitunk ki egyet, ha parancsot kapunk rá, egy
minutummal sem előbb. De annak nagyon örülnék, ha az erszényt
átvennéd.
Freize beleegyezően bólintott, és magában nagyon büszke volt,
hogy ennyire megbíznak benne. Peter testvér átnyújtotta neki az
aranypénztől duzzadó erszényt, a Nagymester pedig Lucához
fordult.
– Veled még beszélni akarok négyszemközt indulás előtt –
szólt neki, azzal elindult az étkező felé.
Az istállófiú éppen fát rakott a tűzre. Mikor meglátta a két
férfit, esetlenül meghajolt, majd kisurrant. Luca becsukta maga
mögött az ajtót, a Nagymester pedig leült az asztalhoz, az
ablaknak háttal. A vele szemben lévő székre mutatott.
– Leülhetsz.
Luca engedelmeskedett, majd várt.
– Már sokat láttál – kezdte a Nagymester. – Lefolytattál négy
vizsgálatot, tapasztaltad, láttad, mennyire idegen és borzalmakkal
teli a világ, ilyen változó korszakot élünk. De nem fordítottad el a
tekinteted, nem hátráltál meg.
– Mikor a szökőár jött, komolyan megijedtem – vallotta be
Luca.
– Nem baj, ha félsz. Félni valamitől, ami veszélyes, ez
megmentheti az életedet. Én is féltem, mikor megláttam, hogy
Radu bég jelképét egy asszaszin a szívem fölé tűzte. A világ telis-
tele van félelmetes jelenségekkel, borzalmakkal. Amit nem
tűrhetek, az, hogy az embereim féljenek attól, ami még meg sem
történt, féljenek attól, ami talán megtörténik, vagy féljenek attól,
ami valószínűleg meg sem fog történni. Neked nincsenek ilyen
félelmeid, ugye?
– Nem félek árnyaktól a falon – felelte Luca.
A Nagymester áthatóan nézett rá.
– Mit tudsz te az árnyakról a falon?
– Radu bég, a pogány vezír azt mondta...
– Ő, Radu igen művelt ember – vágott közbe a Nagymester
megsemmisítőén. – Biztos vagyok benne, hogy mind
tanulhatnánk tőle. Kiváló mesterei voltak. De eladta a lelkét, a
halhatatlan lelkét a világról való tudásért cserébe. Nézd meg,
kikkel szövetkezett! Az Asszaszin Szektával! Akkor ő maga sem
különb náluk!
Luca elhallgatott, várta, hogy a Nagymester visszanyerje
önuralmát.
– Mindegy, nem róla van szó. Figyellek, Luca Vero, és tetszik,
amit látok.
Luca lehajtotta a fejét, mégis, valahogy érthetetlen módon,
nagyon jólesett neki a dicséret.
– Engedelmeskedsz a parancsaimnak? Vállalod, hogy a Rend
katonája légy?
– Vállalom.
– Felfogtad, mivégre lettél a Rend tagja, és folytatod a
küldetésed?
Luca bólintott.
A Nagymester maga elé húzta rózsafából készült szelencéjét.
– Tűrd fel az inged a karodon, és én megjelöllek a Rend
jelképével, illetve elkezdem megrajzolni. Ahogy egyre
tapasztaltabb leszel, úgy egészítem ki fokozatosan a rajzot, és
mikor készen lesz, te a Rend teljes jogú tagja leszel,
megismerhetsz engem, megtudod majd a nevem, felfedem előtted
az arcom, és a Rend többi tagját is megismered, sőt,
együttműködsz majd velük.
Luca tétovázott, maga sem értette, miért, de valahogy nem
akaródzott neki odanyújtani a karját, hogy megjelöljék, mint a
Rend tagját.
– Te húzódozol? Vonakodsz elfogadni ezt a megtiszteltetést?
– Ez olyan, mint amikor a szerzetesek esküt tesznek? Mert, ha
igen, nem vagyok benne biztos, hogy felkészültem.
A Nagymester elmosolyodott.
– Egyáltalán nem. Ó, értem már, miért nem akarod elsietni. –
Jól szórakozott. – Fiatalember vagy a javából. Tévedsz, a Rendünk
nem fogad szegénységet, gondolj bele, Velencében is gazdag úr
szerepét kell játszanod. Tisztaságot sem kell fogadnod, a
magánéleted csak rád és a gyóntatódra tartozik. Engem csupán
annyiban érdekel a bűn, a kicsapongás, hogy nem akadályozhatja
küldetésed végrehajtását.
Luca nagyokat pislogott.
– Ne feledd, hogy nem fejezted be a papi szemináriumot. Még
nem kötnek szerzetesi fogadalmak, később is felesküdhetsz.
– Nem voltam benne biztos...
– A Rend kizárólag engedelmességet követel.
Engedelmességgel tartozol nekem, a parancsaimnak és a
küldetésünknek, mely szerint védelmezzük a keresztény világot a
Sátántól, a pogánytól, az eretnekségtől. Hogy a Tízparancsolatot
betartod-e, az más kérdés, a gyóntatóddal és Istennel fogod
megbeszélni. Aláveted-e magad a Rendnek?
– Alávetem, uram – Luca lehajtotta a fejét.
Mintha ismét mosoly suhant volna át a csuklyás alak arcán. A
kandallóhoz lépett és meggyújtott egy gyertyát. Azzal
meggyújtotta az összes többi gyertyát a szobában, és odahordta
mindet az asztalra Luca elé. A lángok megvilágították a
fiatalembert a nappali fényben. A rózsafa dobozban bronzból
készült szerszámok voltak, különböző nagyságú tűk, mint egy
varrókészletben és egy kis üveg, amiben fekete tinta lötyögött.
– Tűrd fel az inged ujját! – parancsolta a Nagymester alig
hallhatóan.
 Luca szabaddá tette a karját. A Nagymester kivett a dobozból
egy tűt, hegyes volt, mint az orgyilkosok tőre.
– Akár megtalálod atyádat, akár nem, a Rend befogad, mint
családtagot – suttogta. – Akár beszélsz a muszlim vezírrel, akár
nem, a felettesed én vagyok. Akár útitársad lesz a nő, akár nem, a
szívedet a küldetésed tölti be, melynek célja feltérképezni a
világban terjedő félelmeket és a világvége eljövetelére utaló
jeleket. Akármivel is találkozol utadon, parancsolom, vizsgáld
meg, még ha a pokol mélyére kell is alászállnod, aztán jelentsd
nekem. Megteszed?
A tű hegyét Luca alkarjába szúrta, valahol félúton, a könyöke
és a csuklója között. Luca megrezzent, ahogy meglátta a
felbukkanó vércseppet, és megérezte az éles tűszúrást.
– Megteszem – lehelte. Ökölbe szorította a kezét, hogy ne
fájjon annyira, aztán figyelte, ahogy a tű szúr és karcol, szúr és
karcol, és fehér bőre felületén az éles fájdalom nyomában lassan
összeáll a félreismerhetetlen jel.
Egyre jobban fájt, ahogy kezdett kirajzolódni a minta, a
sárkány farka, amit a tű hegye karcolt a húsba.
Ennyi volt az egész. Az első állomás az úton, hogy a Rend
tagjává váljon, a Luca bíborvörös vérével rajzolt pikkelyes
sárkányfarok volt.
Luca lenézett a vércseppekből formált rajzra, aprólékos munka
volt, aztán a Nagymester hirtelen ráhajolt a sebre. Luca lélegzete
elakadt, ahogy megérezte a férfi puha ajkát az alkarján. A
borostája szúrta egy kicsit a bőrét, már-már érzékien. Finoman
szívta, nyalogatta az alkarját, Luca érezte, ahogy vére a férfi
szájába csordul, kiszívta a vért az apró sebekből. Végül nyál
nedvesítette bőrét, hűsítő érzés volt, majd a Nagymester felemelte
a fejét, és újra mélyen arcába húzta csuklyáját. Luca egy pillanatra
látta véres száját, szúrós, fekete szemét.
A Nagymester nem szólt. Miután felegyenesedett, kicsiny
ecsetféleséget vett elő a dobozból, belemártotta a tintába, és
aprólékos gonddal kifestette a tűvel karcolt vonalakat. Végül
elővett egy vászonzsebkendőt, és a tetoválásra nyomta. A
bíborszínű vér összekeveredett a fekete tintával. Hátravetette a
fejét, és egyenesen Lucára nézett. A fiatalember fehér volt, mint a
fal, barna szeme szinte lángolt, kapkodta a levegőt. Egyikük sem
törte meg a csendet, mintha valami különleges, hatalmas erő
kötné össze őket.
– Tessék – suttogta a Nagymester. – Megkezdtem a rajzot.
Megízleltem a véredet. Mikor befejezem a jelet, rendünk teljes
jogú tagja leszel, testestül-lelkestül az enyém.
 A SZERZŐ JEGYZETE

Őszintén remélem, hogy az olvasó számára is nyilvánvaló,

milyen mérhetetlen nagy örömet okozott számomra ennek a
könyvnek a megírása, mert így alkalmam nyílt kitalálni egy
történetet, amely teljes mértékben a képzelet műve, ám a
történelmi háttér adott. Luca, Freize, Isolde és Ishraq szinte önálló
életre kelnek, most válnak azzá, akik a későbbi részekben lesznek.
Ebben a kötetben Freize bátorsága és humorérzéke, illetve Luca
vegyes érzelmei gyermekkorával, elhivatottságával, a két fiatal
nővel kapcsolatban egyaránt előtérbe kerülnek.
 A két férfi szereplő természete egyre jobban kibontakozik.
Engem személy szerint azonban jobban érdekel, hogyan
befolyásolja Ishraq sorsát az, hogy gondolkodó lény, és keletről
származik, vagy mi vár Isoldéra, akinek előkelő származásából és
neveltetéséből fakadó felsőbbrendűségét egyre jobban aláássa,
hogy olykor veszélybe kerül az élete, és szembesülnie kell vele,
milyen barátságtalan is tud lenni a világ. A két fiatal nő
megtárgyalja, melyik a jobb, szabadnak lenni, vagy mindenáron
megfelelni a konvencióknak – ez olyan téma, ami a középkori
embert nagyon foglalkoztatta, sőt, az utána következő
generációkat is. A vita arról, mi a megfelelő viselkedési forma egy
nő számára, a mai napig folytatódik.
Ebben a kötetben olyan szereplők is bemutatkoznak, akikkel
később gyakran fogunk találkozni. A Sötétség Rendjének
Nagymestere még baljósabb, mint volt, noha most először árulja
el, hogy az Oszmán Birodalom elleni harc jobban megviseli, mint
mutatja. A későbbiekben többször feltűnik majd, és látni fogjuk,
miben gyökerezik a gyűlölet, amelyet érez, és hogyan válik miatta
teljesen közömbössé embertársai sorsa iránt. Ősellensége, az erős,
lenyűgöző, hátborzongató Radu bég is izgalmas szereplő, ő a
Nagymester tükörképe. Az elkövetkező részekben ő is többször
visszatér, és teljesen elbűvöli Lucát és Ishraqot műveltségével,
vonzó külsejével.
A gyermekek keresztes hadjárata visszatérő téma volt a
középkorban. A vele kapcsolatos legendák abban gyökereznek,
hogy fiatalok és szegény paraszti családok sarjai, akiket
életkoruktól függetlenül „gyermekek-nek tekintettek, gyakran
csoportokba verődtek. Az így bandába szerveződött nincstelen
földönfutók meg-megtámadtak egy-egy közeli várost vagy gettót,
kifosztották a templomot, raboltak, míg szét nem kergették őket,
vagy míg szert nem tettek némi pénzre. A történészek mai
álláspontja szerint nem történt meg a nagyszabású gyermekek
keresztes hadjárata a Szentföldre, de magát a lehetőséget legendák
övezik. Olyan is van, aki változatlanul úgy tartja, hogy gyermekek
és fiatalok, mint keresztesek két nagyobb hullámban valóban
elindultak a Közel-Keletre, ez adta az ötletet a könyv
megírásához.
A szökőár, amelyiknek ezek a gyermekek áldozatul esnek, a
képzelet műve, de ahogy Benito atya el is mondja, 1348-ban Friuli
vidékét valóban hatalmas földrengés rázta meg, sőt, az utóbbi
években is történt arrafelé földmozgás. A filozófusok abban az
időben nem értették, mi lehet az összefüggés földrengés és
szökőár között, de abban szilárdan hittek, hogy a földrengés
okozhat pestisjárványt. Az 1348-as földmozgás során kellemetlen
szagú gázok is felszínre törtek, ezt követte a szörnyű járvány,
ahogy Benito atya beszámolójából megtudjuk.
Az emberek tényleg hittek abban, hogy démonok,
boszorkányok is képesek vihart kelteni, ha félreeső tavaknál
fröcskölik, locsolják a vizet. Nekünk ma már rendelkezésünkre
állnak tudományos eredmények és magyarázatok, tehát csak
csodálkozunk azon, hogy az emberek hittek az effajta mesékben.
Igaz, az ő életük akkoriban állandó veszélyben forgott, ők
láthatatlan, fenyegető misztikus erőkben hittek.
Kötetem legvégén a Nagymester új megbízatást ad az öt
útitársnak: Velencébe, az egyik legfontosabb középkori
kereskedelmi központba küldi őket, hogy nyomozzák ki egy új
pénznem eredetét. A Sötétség Rendje sorozat következő kötete
annak a nyomozásnak a történetét meséli el.