A KÉPREGÉNY MESTEREI

A képregény japán neve manga. A műfaj legalább annyira elterjedt és közkedvelt, mint Amerikában,
minden változatát művelik a humorostól a westernig, a lánytörténetektől a science fictionig. Keveset
tudunk a japán képregényről, de azt igen, hogy az egyik legismertebb alakja Matsumoto Reiji, aki
valóságos bűvésze a formáknak és stílusoknak. Legtöbb munkáját mégis a figurák leegyszerűsítése,
mulatságos vonásaik hangsúlyozása, a cselekmény gyakori abszurditása jellemzi. Egyik science fiction
mangájában egy expresszvonat száguld a világűrben, és viszi utasait fantasztikus kalandok felé.
Rajzunkon az expresszvonat éppen egy Idegen bolygó fővárosában ér földet.
Amazing Stories, Analog, Isaac
Asimov's SF Magazine, Fantasy
and Science Fiction, Locus Night
Cry, Twilight Zone
Interzone, Stardate, Aphelion,
Fantasy Tales, BorderlandBuf-0,
File 770, Novoid, DonFederation,
Convergent, Interstat, Starlog,
Fangoria, Cinemagic, Con-Chord,
Kin Kon, Robocon, Sol III. , Funcon,
Con Quest . . .
A fantasztikum kedvelői
hangosan felsóhajtanak, és egy
távoli csillagra függesztik
tekintetüket: csak ott lehetséges
a sci-fi területének ilyen
gazdagsága. Pedig nem err ől van
szó, a felsorolt kínálat csupán
töredéke az egésznek itt a
Földön, és még nem is beszéltünk
a könyvekről.
Az említett kiadványok az USA
sci-fi terméséből valók, de Jack Williamson Guinevere mindenkinek 2
nehogy azt higgye a kedves M. Nagy Péter ford.
olvasó, hogy csak az Egyesült
Viktor Kolupajev Randevúra sietek 9
Államok ilyen gazdag a
Földeák Iván ford.
fantasztikum terén.
A szocialista országok közül John Brunner Bolygóvonzás 16
Lengyelország számos Fencsik Flóra ford.
magazinnal, fanzinnal és
könyvsorozattal dicsekedhet, a Dévényi Tibor Lélektükör 23
sci-fi találkozók száma is eléri
a tízet évente. A tudományos KÉPZŐMŰVÉSZET Kuczka Péter: A rémcsalád 26
fantasztikum területén a piac
Norman Spinrad A szépséges műalkotás 29
törvényei uralkodnak: a kereslet S. Kovács Judit ford.
határozza meg a kínálatot. És I
erre odafigyelnek a kiadók, a Clark Darlton Csak egy fotó 36
klubok, a sci-fi élet szerzői. Weinbrenner Rudolf ford.
Irigyeljük őket? Azt hiszem, igen.
De ez nem elegendő, tennünk is FILM, TV, VIDEO Kóczián János: Augusztusi filmbemutató:
kellene valamit. Sci-fi írók és Vissza a jövőbe 40
Filmhírek 41
sci-fi kedvelők külön-külön vagy
együtt megtesszük a magunkét,
Norman Spinrad Szuperhősök 42
írunk és szervezünk, S. Kovács Judit ford.
előadásokat tartunk, vagy ott
üldögélünk a közönség soraiban, Antonio Bellomi A zsoldos 46
figyelünk és vitatkozunk, Liktor András ford.
megvédjük kedvenc műfajunkat, és
kritizáljuk kedvenc műfajunkat, MŰHELY Takács Ferenc: Sci-fi és magasirodalom 51
foglalkozunk vele, műveljük, Weinbrenner Rudolf: Vágyálmok és valóság 52
Farkas Jenő: Tudomány és meditáció 54
szeretjük. De talán többet is
tudnánk tenni érte . . . Pap Viola A víz joga 55
Hogy mit? A válasz nem a
csillagokból olvasható ki, jól Douglas Adams GALAXIS Útikalauz stopposoknak (részlet) 59
tudjuk mindannyian. Az Írók jó Molnár István ford.
sci-fiket írnak, a rajongók
klubokba szerveződve „művelik" a KÉPREGÉNY Szabó László Róbert: Hörpölin és Hupcihér kalandjai 64
tudományos fantasztikumot,
Clark Darlton Világvége 66
fanzinokat szerkesztenek,
Weinbrenner Rudolf ford.
találkozókat szerveznek, egyre
többet és egyre jobban. Persze Harc az űrsejthalmaz ellen (negyedik rész) 75
nem a távoli jöv őben, hanem itt
és most. Ez lenne az igazi Stanislaw Lem A Katasztrófa-elv 80
science fiction! Révai Gábor ford.

D. Németh István Vangó 93

LEXIKON 95

A borító Pataki Tibor munkája

 JACK WILLIAMSON
Guinevere mindenkinek
A lány ott állt a pénzbedobós automatához láncolva.
- Halló, figyelem - szomorú, vágyódással teli hangja
suttogásként verődött vissza a sötét váróterem üres sarkaiból. -
Nem akar megvásárolni valaki?
Az álmos utasok többsége, azok, akik Kansas Cityből
repülték keresztül a forró sivatagi éjszakát, szájtátva bámultak
rá, majd nyugtalanul továbbsiettek, mintha hanyagul ketrecbe
zárt nőstény tigrist láttak volna. Pip Chimberley azonban
megállt, mint akibe villám csapott.
- Helló, mister. - A lány zavarbaejtően hatalmas kék
szemmel mosolygott rá. A láncok megcsörrentek, amint
reménykedőn felemelte a kezét, hogy kibontsa és lesimítsa a
vörösesszőke haját. Hosszú, napbarnított teste olyan pózba
hajlott, hogy a tisztán kémiai anyagokból készült ruha felső
része majdnem szétszakadt rajta. - .Tetszem magának, mi?
Chimberley nyelt egyet. Szögletes mozgású fiatalember
volt, nagy, húsos orral, gyér, egérszínű bajusszal és három
fokozattal a kibernetikus mérnöki tudományból. Sötétbarna
szemét elkapta a lányról, majd lenyűgözve ismét ráemelte.
- Nem venne meg? - cirógatta, csábította az, elnyújtott
hanggal. - Az az aprópénz sosem hiányozna magának, és
tudom, hogy szeretne. Maga tetszik nekem.
A férfiból kiszakadt a levegő, mint aki fojtogatásból
szabadul.
- Nem! - kiáltotta a kezdődő pánik harsányságával. - Nem
vevő vagyok! Az érdeklődésem ... izé ... szakmai.
Sietősen arrébb csusszant a keskeny bemutatórészről, ahol
a lány állt fényekkel keretezve. A szemét nagy eltökéltséggel
levette róla, és az automatára szegezte. Ismerte a gépeket, és
ez a darab is csodálattal töltötte el; a nyugalmat árasztó
áramvonalas formák, a vakítóan vörös zománc izgató
csillogása. Hátat fordított, és elragadtatottan nézett fel az
egyéni bájjal villogó 3-D jelzésre
GUINEVERE
AZ ÉLŐ SZERKEZET!
NEM ROBOT - KI HÁT Ő?
Az izzó betűk táncoló fények galaxisává robbantak szét,
hogy újból tűzszavakká álljanak össze. Guinevere-t, a végső
és legtökéletesebb szerkezetet a Szoláris Kémiai Társaság
szabadalmaztatta, és vállalta érte a kezességet. Tökéletes testét
automata gép állította elő, emberi kéz nem ért hozzá.
Pszionikus eljárásokkal oktatták. Garantáltan kezes és
veszekedésmentes. Kezdeti reklámára szigorúan korlátozott
időre mindössze négy dollár kilencvenöt cent.
- Bármi is a foglalkozása, nagyon örülök, hogy szüksége
©1978 by Jack Williamson
van rám. - Kihajolt a szűk kiállítóhelyről, és mély hangja
melodikusán követte Chimberleyt. - Mindenem megvan
mindenki számára.
A férfi bizonytalanul visszafordult.
- Az meglehet - dünnyögte kelletlenül. - De a minden, amit
én akarok, az némi információ. Tudja, én kibernetikus mérnök
vagyok. - Megmondta neki a nevét.
- Én Guinevere vagyok. - Mosolya kivillantotta hibátlan
fehér fogsorát. 1-es modell, 1997-A-456-OS szériaszám.
Örömmel segítenék magának, de attól tartok, előbb fizetnie
kell értem. Ugye, akar engem?
Chimberley hosszú, lószerű arca a vizes tégla színében
játszott. A sajnálatos igazság az volt, hogy teljes szívéből
sosem akart egyetlen nőt sem. Legjobb barátaiként a digitális
számítógépeket tartotta számon; az emberi teremtmények
mindig untatták.
Fel sem tudta fogni a hirtelen lüktetést a fülében, a bütykös
kezének ökölbe szorulását. - Üzleti úton vagyok - válaszolta
mereven. - Ezért álltam meg. Tudja, én az Általános
Kibernetika hibakeresője vagyok.
- Hibakereső? - A pszionikus oktatási eljárásoknak
nyilvánvalóan megvannak a maguk korlátai, de a lány
szemöldökének zavart rezdülése mégis valahogy igéző volt. -
Mi az a hibakereső?
- Az én cégem építi azokat az irányító számítógépeket,
melyek az emberi vezetést helyettesítik a legtöbb
nagyvállalatnál - adta meg a felvilágosítást türelmesen. -
Nekem kell a működésükre felügyelnem. Valójában a gépeket
úgy tervezték, hogy kiigazítsák és megjavítsák önmagukat.
Igazából sosem romlanak el. Az általános probléma az, hogy
nem próbálják eléggé megérteni őket.
A csontos ujjal pattintásával fejezte ki a véleményét az
emberi butaságról.
- Akárhogy is, mikor ma éjjel visszaérkeztem a
szállodámba, távirat várt Schenectadyből. Először hallottam
valamilyen bajról ezen a vidéken, a nap országában. És még
mindig nem jutottam a nyomára. - Reménykedve pillantott a
lányra. - Maga talán megmondhatná, mi folyik itt.
- Talán igen - értett egyet az édesen. - Ha fizet értem.
- Maga a baj, maga - mutatott rá a férfi vádlón. - Erre
jöttem rá, bár a távirat kissé túl tömör volt. .. természetesen a
saját vezetésünk is gépesített, és néha nem oldja fel eléggé az
emberi alkalmazottak korlátozásait.
- De én nem jelentek bajt - tiltakozott Guinevere
bűbájosán.
- Csak próbáljon ki.
A férfi tenyerét kiverte a hideg verejték. Szeme előtt kis
pontok táncoltak. Komoran és fagyosan elnézett a csinos

portéka mellett a hatalmas automatára; mérgesen próbálta
magát kivonni minden zavaró hatás alól.
- Csak pár órája kaptam a sürgönyt. Mindent otthagytam.
iderepültem, hogy megvizsgáljam Athena Sue-t: ő az a
számítógép, akit a Szoláris Kémia irányítására beállítottunk.
Alig értem el a gépet, épp most érkeztem. Meg kell tudnom,
mi az ábra.
- Az ábra? - húzta össze a szemöldökét megkapóan a lány.
- Ez valami játék?
Chimberley ingerülten felrántotta a vállát.
- A Szoláris Kémia igazgatóinak láthatóan nem tetszik,
hogy Athena Sue emberi lényeket állít elő és forgalmaz. Azzal
fenyegetőznek, hogy kihajítják az irányítási rendszerünket, ha
nem fedezzük fel, és javítjuk ki azonnal a hibát.
Haragosan tekintett a megbéklyózott lányra.
- De a táviratból nem derül ki, miért tiltakoznak az
igazgatók. Athena Sue-t úgy állították be, hogy a lehető
legnagyobb pénzügyi hasznot hozza a szoláris szintetikus
anyagok előállításából és eladásából, tehát nem nagyon
valószínű, hogy a profitról van szó. Nyilvánvalóan semmilyen
törvényes nehézség sem jöhet szóba. Nem látom az okát,
miért ne lenne összhangban a kormánykerék a
fogaskerekekkel.
Guinevere újra megigazította a tűzárnyalatú haját, olyan
sugárzóan mosolyogva, hogy Chimberley nem tudta teljesen
figyelmen kívül hagyni.
- Ami azt illeti, az egész terv meglehetősen remeknek tűnik
a szememben. - Egy pillanatra csodálat suhant át az arcán,
amint a lányra és az automatára mosolygott. - Az emberi
vezetésnek nincs olyan szellemi kapacitása és képzelőereje,
hogy ilyesmit kitaláljon. Hogy meglássa a lehetőséget,
megoldja az összes technikai és forgalmazási problémákat,
amelyek a kereskedelmi piacra dobás útjában állottak; ehhez a
mi Athena-típusú számítógépeink egyike kellett.
- Akkor hát tetszem magának?
- Az igazgatóknak nem, az egyértelmű. - Megpróbálta nem
észrevenni a lány sértődött arckifejezését. - Fogalmam sincs,
miért nem, de az itteni munkám első része az, hogy
megtaláljam az okát. Ha tudna segíteni nekem ...
Várakozásteljes szünetet tartott.
- Csak négy-kilencvenötbe kerülök - emlékeztette
Guinevere. - Bedobja a pénzt ebbe a nyílásba ...
- Nem akarom magát - szakította félbe a férfi durván. -
Csak a háttérben lévő tényeket magával kapcsolatban.
Kezdjük azzal, hogy... mi a különbség egy élő szerkezet és
egy normális emberi lény között? - Igyekezett nem meghallani
az élő szerkezet feltörő zokogását.
- Mekkora a cég befektetése? - Felemelte a hangját, és
csontos ujjain számolta a kérdéseket. - Mekkora az előállított
mennyiség? A profitráta? Milyen körülmények között
mérlegelte először Athena Sue az . .. izé ... élő szerkezetek
gyártását? Mikor dobták magukat piacra? Hogyan fogadták
magukat a fogyasztók? Vagy nem tudja?
Guinevere büszkén bólintott.
- De nem mehetnénk el valahová beszélgetni erről? -
Bátorítóan pislogott a könnyei közül. - Talán a szobájába?
Chimberley kényelmetlenül fészkelődött.
- Ha nem visz el - tette hozzá a másik ártatlanul -, nem
mondhatok semmit.
A férfi arrébb sétált, mérgesen magára, mivel reszketett a
térde. Valószínűleg minden szükséges adatot megtudna a
Jack Williamson: Guinebere mindenkinek 3
számítógép memóriaegységeiből, miután kijutott a
vállalathoz. Mindent összevéve a lány csak a kémiai tervezés
egy sikeres terméke.
Egy tömzsi, rózsaszín bőrű üzletember lépett oda az
automatához, letette a vaskos aktatáskáját és csukott
esernyőjét, levette a szemüvegét, és megfontoltan előrehajolt,
hogy jól megnézze Guinevere-t kidülledő, fakó szemével.
- Rabszolgaság - jelentette ki felháborodottan. - Kedves
fiatal hölgy, önnek szüksége van rám. - Visszahelyezte a
szemüvegét, a zsebeiben kotorászott, és végül átnyújtotta az
üzleti névjegykártyáját. - Amint látja, én ügyvéd vagyok. Ha
önkényesen bármilyen fajta szolgálatra kényszerítették, cégem
feltétlenül biztosítani fogja a kiszabadulását.
- De én nem vagyok rabszolga - válaszolta Guinevere. - Az
igazgatóságunk beszerzett egy nem hivatalos véleményt az
általános ügyvédi kamarától, mely szerint mi nem számítunk
emberi lénynek ... legalábbis jogi értelemben. Mi másolatok
vagyunk.
- Hogy? - A férfi hitetlenkedve előrehajolt, hogy megcsípje
az aranyló kart. - Mi...
- Alfred!
Az ügyvéd megrezzent, mikor meghallotta az átható
kiáltást, visszakapta az ujjait, mintha Guinevere hirtelen izzó .
parázzsá változott volna.
- Ó! - A lány is visszahúzódott szűk börtönébe, a karját
dörzsölgetve. - Kérem, ne érintsen meg, amíg nem fizetett
értem.
- Shh!- A kidülledő szemek aggodalmasan követtek egy
elszáradt kis mókusarcú asszonyt fekete fátyolos kalapban, aki
viharosan és felháborodottan közeledett a női toalett
irányából.
- Én .. . egy ... kötelesség ...
- Alfred, miben mesterkedsz?
- Semmiben; kedvesem. Egyáltalán semmiben. - Sietősen
lehajolt, hogy összeszedje az aktatáskáját és az esernyőjét. -
De itt az ideje, hogy a járatunk után nézzünk ...
- Úgy! Megvásárolni egyet ezek közül a szintetikus
háziasszonyok közül? - A nő megragadta az esernyőt, és
magasra tartotta. - Nahát, az én otthonomba ilyen nem kerül!
- Martha, kedves ...
- Majd meg-Martha-kedvesezlek én téged.
Alfred elkacsázott.
- És te! - A nő vadul Guinevere-re húzott az esernyővel.
- Te szintetikus akármi, majd megtanítalak arra, hogy
kikezdj egy férfival, aki hozzám tartozik!
- Hé!
Chimberley nem szándékozott beavatkozni, de amikor
látta, hogy akad el Guinevere lélegzete, hogy rándul össze az
arca, valami ösztönös impulzus hatására félresöpörte a
hadonászó ernyőt.
A háborgó asszony feléje fordult.
- Maga taknyos kis vakarcs - sziszegte a fogai között. -
Vegye csak meg magának ... és nézze meg, mit kap!
Elviharzott Alfred nyomában.
- Ó, köszönöm, Pip. - Guinevere hangjában elfojtott
fájdalom remegett, és piros csíkként látszott az esernyő nyoma
a napbarnított vállán. - Azt hiszem, tetszem magának!
Saját legnagyobb meglepetésére Chimberley a pénztár-
4 Jack Williamson: Guinebere mindenkinek
cája után halászott a zsebeiben. Félig öntudatlanul
körülpillantott. Martha Alfredot taszigálta a kihalt
pénztárablakok felé, egy kapus a padlót mosta fel, de rajtuk
kívül üres volt a váróterem. Megetette az öt dollárral az
automatát, és takarékos ember lévén, várta a visszajáró aprót.
Valahol az automata mélyében megcsendült egy gong.
Valami zümmögött. A lánc lehullt Guinevere csuklójáról, és
eltűnt a gépben.
ELADVA! - villogott a 3-D jelzés a lány mögött. - Az
ÖNÉT VEGYE MEG HOLNAP!
- Kedvesem! - Női karok fonódtak köré, mielőtt még
visszakapta volna az ötcentesét. - Azt hittem, már sosem
viszel el.
Megpróbálta elhárítani a csókot, de egy csapásra
elgyengült. Forró bizsergés járta át, és az élő szerkezet
parfümillata tüzes fátyolt vont köréje.
- Türtőztesd magad - váltott át hirtelen tegezésre ő is.
Gyengéden eltolta magától, megpróbálva emlékeztetni magát,
hogy mit is tart a kezében. - Dolgoznom kell, emlékszel. És
megígérted, hogy információkat adsz.
- Természetesen, drágám. - Engedelmesen kibontakozott az
ölelésből. - De mielőtt elmennénk, nem vennéd meg a
kiegészítő táskámat? - Valami csilingelő kádencia jelent meg
a hangjában. - Tiszta fehérnemű és egy kikészítőkészlet és egy
szép színes kémiai hálóing egy jó erős táskában, és ez az
egész együtt csak tizenkilenc dollár kilencvenöt cent.
- Ne olyan hevesen! Ez nem volt benne az alkuban ...
Fegyelmezte magát, és mosolygott ezen a nyilvánvaló
kereskedelmi furfangon. Idáig nem tapasztalt meglazult
csavart az Athena Sue-ban!
- Oké - mondta Guinevere-nek. - Ha válaszolsz minden
kérdésemre.
- Mindenestől a tiéd vagyok, drágám! - A húszasért nyúlt. -
Annyit segítek, amennyit csak tudok.
Bedobta a pénzt egy másik nyílásba. A gép csilingelt és
zümmögött, és egy nem olyan nagyon erős kémiai táskát
köhögött ki. Guinevere felkapta, és hálásan karolt bele a
férfiba, míg az a nikkel pénzdarab csendülését várta.
- Ne törődj a centekkel, kérlek! - Chimberley érezte a nő
alázatát, és megpróbált lágyítani a hangján.
- Szóval nincs sok vesztegetni való időnk. Azonnal el
akarom kezdeni az Athena Sue ellenőrzését, amint ki tudok
jutni a telepre. Fogunk egy taxit, és útközben beszélgetünk.
- Nagyon jól van, Pip, kedvesem - bólintott a másik bé-
ketűrően. - De mielőtt elindulnánk, nem ehetnék valamit?
Tegnap délután négy óra óta állok itt, és egyszerűen ki vagyok
éhezve.
A késlekedés miatt bosszúsan, Chimberley elkísérte társát
a várótermi kávézóba, amelyet majdnem üresen találtak.
Chimberley rezignáltan tanulmányozta az étlapot, két
bordát rendelt, elhatározva, hogy ezt is a kiadási számlákhoz
csatolja. A pincér közölte, hogy éppen kifogytak a húsból, és
szemlátomást nem sajnálkozott túlságosan. Kemburgerük van,
semmi más.
- Kemburger! - Guinevere összecsapta a kezét. -A Szoláris
Kémia készíti aranyló napsugárból és tiszta tengervízből.
Óriási sláger, és mindenki szereti!
- Két kemburgert - szólt Chimberley. - És ne égesse oda
őket.
Visszavezette Guinevere-t az elkülönített bokszba.
- Most pedig kezdjünk hozzá - mondta. - Az egész
helyzetről tudni akarok. Mondj el mindent magadról.
- Én egy élő szerkezet vagyok. Éppúgy, mint az összes
többi.
- Tehát akkor mindent tudni akarok az élő szerkezetekről.
- Néhány dologról nincs tudomásom. - Bájosan
összeráncolta a homlokát. - Kérlek, Pip, kaphatnék egy pohár
vizet? Egész éjszaka ott vártam, és egész egyszerűen ki
vagyok száradva.
A boksz kiesett a pincér hatóköréből. Kelletlenül a pultra
állította a poharat, és Chimberley odavitte az alkalmi társának.
- Nos, mi az, amit nem tudsz?
- A gyártási titkunkat. - Titokzatosan mosolygott. -A
Szoláris Kémia a merész úttörője ennek az izgalmas új
területnek, az élő szerkezetek újratervezésének. A mechani-
zált irányításunk sokkal okosabb annál, hogy kiadja azt az
egyedi kezelési módszert, amely mindenki számára elérhetővé
tesz minket. Ezért aztán szándékosan réseket hagytak a
pszionikus oktatásunkban.
Chimberley csak pislogott erre a sugárzó ártatlanságra,
eddigi sejtései beigazolódásától tartva.
- Akárhogy is - fűzte tovább a szót nehéz lélekkel -, mondd
el, amit tudsz. Mi késztette a céget arra, hogy... izé . ..
újratervezett élő organizmusokat gyártson?
- A Miss Kémia szalag.
- Kezdünk eljutni valahova. - A férfi áthajolt a keskeny
asztalon. - Ki az a Miss Kémia?
- A világ legkívánatosabb nője. - Guinevere édesen be-
leszürcsölt a vizébe. - Megnyerte a versenyt, melyet azért
hirdettek meg, hogy kiválasszák azt a nőt, akit minden férfi
szeretne megkapni. Ostoba ügy, melyet még a régi emberi
vezetés szervezett, mielőtt a számítógépet beállították. Minden
szintetikus termékünk csomagjába beletettek egy jelentkezési
kártyát. Negyvenmillió nő indult. A győztes egy farmerlány
lett, Gussie Schleppsnek hívták, mielőtt a tehetségkutató
ügynökség felkarolta .. . most Guinevere Golden.
- Mit csinált ő veled?
- Mi utánzatok vagyunk - mosolygott Guinevere
tetszelegve, önelégülten.
- Hogyan lehet lemásolni egy nőt?
- Az ember nem képes rá. Túl sok alkalmazási fogás kell
hozzá. De a számítógépünk mindent kidolgozott. - Büszkének
látszott. - És Miss Kémia díja a halhatatlanság.
- Mi? - Chimberley zavart csodálattal bámult rá. - Hogy
van ez?
- Klónozásnak hívják. Néhány sejt egy bőrfelületi
vágásból, amelyeket aztán megfagyasztottak a
laboratóriumunkban. Ahogy tudod, minden sejt egy teljes
kromoszómasort tartalmaz, a test reprodukálásához szükséges
egész genetikai mintát, és a jogi osztály megkapta az
engedélyt, hogy örökké életben tartsák a sejtjeit, és új
példányokat állítsanak elő belőle, amikor a megfelelő
eljárásokat felfedezik.
- Lehet, hogy ez a halhatatlanság - húzta össze a
szemöldökét a férfi -, de hogy igazi díj-e? ...
- Csalódott is volt, amikor megtudta - folytatta Guinevere
nyugodtan. - Valójában ellenezte. Nem akarta, hogy bárki
megvágja a tökéletes testét. Félt, hogy fájni fog, és megmarad
a heg ... de akarta a népszerűséget. A laboratóriumnak csak
néhány sejtre volt szüksége. Végül hagyta magát, hogy a
laboratórium orvosa kimetssze belőle a sejteket ott, ahol nem
vehetik észre. És. a népszerűség kifizetődött. Most már
filmsztár egymillió dolláros szerződéssel.
- Ez is egy út a csúcsra - vágott grimaszt Chimberley. - De
mit gondol az élő szerkezetekről?
- Úgy gondolja, hogy gyönyörűek vagyunk. - Guinevere
ragyogott. - Tudod, minden eladott példány után jutalékot kap.
Ezenkívül az ügynöke szerint szenzációs reklámot jelentünk.
- Én is úgy gondolom. - Visszafogott hódolat suhant át
fakó szemén, mielőtt gondolatait képes volt visszaterelni az
üzlethez. - De menjünk tovább. Mit tudsz a Miss Kémia
szalagról?
- A verseny az irányítás mechanizálása előtt befejeződött,
amikor még az öreg Matt Skane volt az általános igazgató. De
amikor a számítógép átvette a vezetést, a társaság összes
feljegyzéseit, az adatokat kémiai szalagokra rögzítették, és
memóriabankba táplálták.
A férfi egy pillanatig csak ült komoran. A szemét Guine-
vere-en tartotta, de a gondolatai a csinos kis szekrénykéken
jártak, melyek otthont adtak Athena Sue-nak, készségesen
várva, hogy felfogják gyors válaszait. Néha nehéz volt követni
a számítógépek gondolkodását, még egy kibernetikus mérnök
számára is - különösen, ha hibás áramkör szóba sem
kerülhetett.
Guinevere kényelmetlenül feszengett.
- Valami baj van az arcommal?
- Egy cseppet sem. - A mérnök megvakarta az állát. -
Hallottam, amint azt mondtad ott az automatánál a törvény
katonájának, hogy jogi értelemben nem számítotok emberi
lénynek. Mi a különbség?
- Az eredeti sejtek mind emberiek. - Az arcát megtöröl-
gette egy papírszalvétával, majd bátran szembenézett vele. -
Egy gépi méhlepényben helyeznek el minket, és
hormonkezeléssel növesztenek nagy kádakban, melyekben
kémiai oldatok vannak. A növekedés alatt pszionikus
impulzusokkal tanítanak, melyeket nagy sebességű
oktatószalagokról
6 Jack Williamson: Guinebere mindenkinek
táplálnak belénk. Ez mind különbség természetesen. A
legnagyobb az, hogy mi jobbak vagyunk.
Elgondolkodva ráncolta össze a homlokát.
- Gondolod, hogy a nők féltékenyek ránk?
- Meglehet - bólintott Chimberley bizonytalanul. -
Sohasem tettem úgy, mintha megérteném a nőket. Úgy tűnik,
mindegyiknek egy csomó rossz állapotban levő áramköre van.
Nekem Athena Sue kell. Gyerünk ki a telepre ...
Guinevere a levegőbe szimatolt.
- Ó, Pip - nyelt egyet. - A kemburgereink!
A kiszolgáló a kezét dörzsölgette egy mocskos
törülközővel, és a lányt bámulta - nem titkolt rosszallása
mögül kiérződött a vágya is. Az elfelejtett kemburgerek
mögötte füstölögtek egy serpenyőben. Guinevere siránkozása
felbőszítette. Rácsapta az ételt egy tányérra, és kihívóan
odavágta a pultra.
Chimberley csendben odavitte Guinevere-nek. Ö
semmilyen körülmények között nem fogyasztott kemburgert,
de a lány szinte eksztázisban falta fel őket, aztán még egy kis
kempitéért könyörgött.
- Borzasztóan finom - ecsetelte lelkesen. - A legszinte-
tikusabb ambróziájából készül a mi különleges kémiai
eljárásainkkal. Nem próbálsz meg egy darabot?
Mikor elértek egy utcán álló taxihoz, a vezető ellenségesen
megmerevedett. De fölvette őket.
- A nő maradjon hátul - morogta dühösen. - Ne lehessen
látni. A csőcselék tegnap egy csomó taxit összetört, mert
szállította őket. _
Guinevere egészen hátrahúzódott, szorosan odabújva
Chimberleyhez. Nem mondott semmit, de a férfi érezte a
reszketését. A taxis gyorsan hajtott az üres utcákon, és mikor
egy kanyarban megcsikordultak a kerekek, Guinevere ijedten
fogta meg az útitársa kezét.
- Látja ezt, uram? - A vezető lassított, amint egy ház-
tömbnyi szénné égett romhalmaz mellett haladtak el. -
Azoknak a gépi piacoknak az egyike volt. A csőcselék tegnap
felgyújtotta. Belül olyan automaták árusították ezeket. Érti,
mire gondolok?
Chimberley megrázta a fejét. Hidegnek érezte a lány kezét.
Hirtelen a dereka köré csúsztatta a karját. Guinevere
hozzásimult, és rettegve kérdezte: - Mit jelent ez?
- Nem tudom pontosan.
A Szoláris Kémia telepe vészjóslóan sötét volt. Néhány
rongyos pálmafa kókadozott a kerítés mentén. Erős,
élesztőszerű szag áradt a benti szoláris-reakciós kádak fekete
tengeréből, és kék reflektorfény fürösztötte a kis
szigetecskéket, ahol hatalmas, csillogó hengerek tolták ide-
oda a csövek és automata dugattyúk dzsungelját.
Chimberley beleszagolt a savanyú levegőbe, és büszkeség
dagasztotta a keskeny mellét. Ez hát Athena Sue kifinomult
agyának nagyszerű teste. A tengervíz volt az itala, napfény az
étele, melyekből olyan csodálatos dolgokat teremtett, mint
Guinevere.
A sofőr megállt egy gigászi acélkapu előtt, és Chimberley
kiszállt. Itt is jártak a lázadók. Néhány pálmafa tövig leégett.
Kövek ütöttek fekete lyukakat a nagy 3-D jelzésen a szürke
betonépület oldalán, és lépései alatt üvegszilánkok
csikorogtak a járdán.
Megtalálta a csengőt, megnyomta, de semmi nem történt.
Senki sem mozdult a kerítésen belül. A szoláris reaktoroknak
azokat a végeláthatatlan tömbjeit úgy tervezték, hogy saját
magukat tartsák fenn és üzemeltessék. És Athena Sue
irányította őket. Ezerféle folyadék áramlott folyamatosan
bennük, és ezernyi eljáráson keresztül ezer meg ezer új
szintetikus forma született belőlük. Az ember laboratóriuma
csak útban lett volna.
- A maga mindenható gépe - gúnyolódott a taxis. - Úgy
látszik, nem ismeri meg magát.
Újra megnyomta a csengőt, mire egy óriási férfi tűnt fel, és
kezében az éjjeliőrt jelző órával ráérősen közeledett a kapu
felé. Chimberley megmutatta neki a cég azonosító kártyáját,
és közölte,- hogy találkozni szeretne valakivel az irodából.
- Senki sincs benn - kuncogott vidáman a portás. - Hacsak
nem számítjuk azt a gondolkodógépet.
- A számítógép az, amelyet igazából meg akarok nézni, ha
beenged ...
- Sajnálom, uram, nem tehetem.
- Ide figyeljen - Chimberley hangja megemelkedett, és
reszketett az elfojtott dühtől. - Ez vészhelyzet. Azonnal
ellenőriznem kell a számítógépet.
- Annyira nem lehet sürgős. - Az éjjeliőr megajándékozta
bronzbarna mosolyával. - A tegnapi pokol után az igazgatók
kikapcsoltatták az áramot, hogy megállítsák a szerkezetet.
- De ezt nem lehet... - Chimberley bensejében megszólalt
egy riasztócsengő, mintha a saját agyát fenyegetné
oxigénhiány. - Áram nélkül kisülnek a tranzisztorai. Meg fog
halni.
- És akkor? - vont vállat a kapus. - Az igazgatók holnap
reggel újra összeülnek a régi hivatalos vezetőséggel, hogy
megszabaduljanak tőle.
- De én addigra ellenőrzőm és kijavítom - ígérte
Chimberley elszántan. - Csak engedjen be!
- Sajnálom, uram, de azok után, ami tegnap történt, azt
mondták, hogy mindenkit tartsak kívül.
- Értem. - A mérnök mély lélegzetet vett, és megpróbálta
fékezni az indulatait. - Elmondaná, hogy pontosan mi történt?
- Hát, ha nem tudja ... - Az éjjeliőr pimaszul a taxi felé
kacsintott, ahol Guinevere várakozott. - Az a maga nagy
konzervagya titokban fejlesztette ki ezeket a nőcskéket.
Tegnap reggel dobta őket piacra. Úgy vélem, a szerkentyű
szempontjából bomba üzletnek tűnt az egész. Elfogadható
áron az a cikk, amelyet minden férfi a legjobban akar. A maga
szegény gondolkodógépe valószínűleg sohasem fogja
megérteni, miért akarták a népek összezúzni.
Chimberley dühbe gurult. - Hívja a felelős tisztségviselőt.
Most. Ragaszkodom hozzá. - A barna óriás vállat vont. -
Nincs felelős személy, mióta a számítógép irányít. Tehát mit
tegyek?
- Igyekezhetne visszafogni a pökhendiségét - csattant fel
Chimberley. - És adja meg a nevét. Reggel jelentést fogok
tenni magáról.
- Matt Skane - tagolta az kihívóan. - A régi általános
igazgató.
- Értem - morogta Chimberley vádlón. - Maga gyűlöli a
számítógépeket!

- Miért ne? - Matt Skane keresztülvigyorgott a sorompón. -
Évekig harcoltam ellenük, mielőtt átvették a vállalatot. Nem
könnyű beismerni, ha az ember kimegy a divatból.
Chimberley visszament a kocsihoz, és a Gran Desierto
Hotelhez irányította. A recepciós fagyos pillantást vetett
Guinevere-re, és közölte, hogy nem talál semmiféle
bejegyzést a szobafoglalásról. Egy másik taxisofőr úgy vélte,
egyszerűbb lenne Chimberley élete, és könnyebb lenne
szállást találnia, ha a rendőrség segítségével megszabadulna a
lánytól, de addigra már a férfi bosszús zavara átadta a helyét a
makacs dühnek.
- Nem tudom megérteni az embereket - magyarázta
Guinevere-nek. - Nem olyanok, mint a gépek. Néha csodál-
kozom hogyan voltak képesek olyasmit létrehozni, mint
Athena Sue. De bármit is csinálnak, nem akarlak magadra
hagyni.
Már felkelt a nap, amikor találtak egy drága szobát valami
mocskos kis hotelben, ahol az álmos igazgató előre követelte a
pénzt, és nem kérdezett semmit. Az alváshoz túl késő volt,
Chimberley csak arra szakított időt, hogy lezuhanyozzon és
megborotválkozzon.
Pénztárcája kezdett vékonyodni, és rémülettel gondolt arra,
hogy a számlavizsgáló gép kifogást emelhet néhány,
Guinevere-rel kapcsolatos kiadása ellen. így hát előrelátóan
busszal ment a sarokról. A telepnél szállt le, éppen nyolc óra
előtt.
A feljárónál most nyitva állt egy kapu, ám egy fegyveres őr
toppant elébe.
- Az Általános Kibernetika kiküldöttje vagyok ...
Idegesen kutatott az azonosítási kártyája után, de a magas
férfi egy könnyed mozdulattal megállította.
- Mr. Chimberley?
- Igen, Chimberley vagyok. És meg akarom vizsgálni az
irányítói hivatalainkat itt, mielőtt az igazgatótanács összeül.
- Matt Skane említette, hogy jönni fog, de attól tartok,
elkésett. - Az őr lustán egy kocsisorra mutatott a parkolóban.
- Az igazgatók hétkor találkoztak. De jöjjön velem.
A rosszullét környékezte, amikor az üres fogadópult
mellett elhaladva megérkeztek a mechanizált adminisztrációs
részleg halotti csendjébe. Egy első osztályú, macskaszerű
barna - aki ott lehetett az élbolyban a Miss Kémia versenyen -
ült a krómozott rács mögött, a kikapcsolt programpaneleknél,
és odaadóan lakkozta bíborszínűre a körmeit. Ahogy
felpillantott, az érdeklődés szikrája csillant meg a
szemében,'de nyomban ki is hunyt.
- A hibavadász Schenectadyből - jelentette be az őr. -
Készen, hogy kivizsgálja a nagy konzervagyat.
- Gyorsabb is lehetett volna. - A nő behajlította az ujjait,
kritikusan méregetve a friss festékréteget. - Most jött a hír a
tanácsteremből. Kihajítják az agyat. Ideje is, ha bárki kíváncsi
a véleményemre.
- Miért?
- Nem látta őket? - Ráfújt a körmeire. - Azok a rémes
szintetikus szörnyetegek mindenhol nagy felfordulást okoztak.
Chimberley emlékeztette magát, hogy egy vesztes
pályázóval áll szemben.
- Akárhogy is - dörmögte makacsul -, ellenőrizni akarom a
számítógépet.
A hölgy unott bólintással kinyitotta a kis ajtót, amely a rá-
csozaton keresztül a fém borította, légkondicionált
labirintusba vezetett, amely még két nappal ezelőtt is Athena
Jack Williamson: Guinebere mindenkinek 7
Sue agya volt. Chimberley megállt a pasztellszínűre festett
egységek két csinos sora között - a csend mélységesen
elszomorította. A mechanizált gondolat izgalmas
suttogásának, zümmögésének kellett volna körülfolynia őt.
Lyukkártyáknak kellett volna suhogniuk, ahogy Athena Sue
kívánsága szerint a szortírozok elosztják őket.
Perforátoroknak kellett volna rögzíteniük az új adatokat a
kémiai szalagokra. Reléknek kellett volna kattogniuk, amint
megszületik a gyors döntés, és a sokhangú automata írógépek
mormolása kellett volna hogy zárja a csodálatos folyamatot.
De Athena Sue halott volt.
Föl lehet támasztani, mondta magának reménykedve. A
kemény kémiai filmre lyukasztott állandó memória még
érintetlen. Elindíthatja gyors érverését a kisült tranzisztorokon
keresztül, ha meg tudja találni az elképzelhetetlen hibát, amely
a halálához vezetett.
Munkához látott.
Három órával később egy nagy sebességű letapogató fölé
hajolva, az ominózus szalagot olvasta, amikor egy szívélyes
kiáltás lepte meg.
- Nos, Chimberley? Talált valamit?
Lekapta a szalagot a tartójáról, és nehézkesen az izmos
óriás felé fordult, aki a programozóasztalok mentén
közeledett. Egy pillanat alatt felismerte Matt Skane-t, ezúttal
az éjjeliőr órája nélkül. A szalagot szorongatva, hűvösen
bólintott. Maga köré pillantott. A hullámos hajú barnaság és
az őr eltűnt. Chimberley megnedvesítette az ajkát, és nyelt
egyet. - Kiderítettem, mi történt a számítógéppel.
- Tehát?
Skane várt. A hatalmas, vörös, viharvert ember fölébe
tornyosult, kérges keze úgy görbült be, mintha kalapácsot
vagy ekeszarvat tartott volna - esetlen, félresikerült figura
ebben az új világban; ahol erejét és eszét is gépek
helyettesítették. Ósdi volt - de veszélyes.
Chimberley bütykös ujjai görcsösen szorították a szalagot;
beleizzadt a kihívásba.
- Honnan tudja?
- Itt van az egész történet. - Meglóbálta az orsót. - Valaki
olyan programot táplált be Athena Sue-ba, hogy keressen egy
tervet, mely a saját megsemmisülését eredményezi. Mivel
kiváló számítógép, megkereste a megoldást. Feltalálta az élő
szerkezetet, és pontosan megjósolta, hogy a kedvezőtlen
fogyasztói fogadtatás hatásaként a mechanizált felszerelés
teljesen hitelét fogja veszíteni. Ezek után a szabotőr
újraprogramozta: utasította, hogy hagyja figyelmen kívül a
következményeket, és állítsa elő Guinevere-t.
- Értem. - Skane fényeskék szeme fenyegetően
összeszűkült. - És ki volt az az agyafúrt szabotőr?
Chimberley hangosan, szaggatottan vette a levegőt. -
Tudom, hogy olyan valaki volt, aki bizonyos időpontokban,
melyeket az inputmérő rögzített, hozzáférhetett a
programpanelekhez. Amennyire idáig ki tudtam deríteni, a cég
egyetlen alkalmazottja, aki itt lehetett azokban az
időpontokban, egy éjjeliőr volt, név szerint Matt Skane.
A nagydarab férfi felnevetett.
- És ezt bizonyítéknak gondolja?
- Számomra megfelel. Egy kis nyomozással, azt hiszem,
8 Jack Williamson: Guinebere mindenkinek
elég kiegészítő tényt tárhatok fel ahhoz, hogy mindez
érdekelje az igazgatókat.
Skane hirtelen áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, az
ajka összerándult. - Az igazgatók elmentek - nyújtotta lágyan
a szót. - És nem lesz további nyomozás. Már visszatértünk az
emberi irányításra. Kiszuperáljuk a nagy konzerv-agyat. Én
vagyok most az általános igazgató. És akarom azt a szalagot.
Már nyúlt is érte.
- Itt van. - Chimberley hátrahajolt a hosszú bronzbarna kar
elől, és átadta a szalagot úgy, hogy az egyben megbélyegzést
is kifejezzen. - Meglátjuk, mi jó sül ki ebből a maga számára.
Lehet, hogy enélkül nem sokat fogok tudni bizonyítani. De
maga mindenképpen bajba jut.
Skane lenézően morgott valamit.
- Nem fordíthatja vissza az óra járását - mondta a mérnök
keserűen. - A versenytársai nem fognak visszaállni emberi
vezetésre. Az összes számítógéppel meg kell küzdenie.
Egyszer már a falhoz szorították, és újra meg fogják tenni.
- Ne fogadjon rá - vigyorgott Skane. - Mi is tanultunk egy-
két dolgot. Használjuk majd a gépeket ahelyett, hogy
harcolnánk velük. Kisebbfajta, kiegészítő számítógépekre
állunk át, olyanokra, amelyek lehetővé teszik, hogy az ember
maradjon a csúcson. Azt hiszem, jól elboldogulunk ezután a
magjuk segítsége nélkül is.
Chimberley sürgősen visszavonult az izzó kék szemek elől.
Megalázva érezte magát. A saját jövője nem jelentett komoly
problémát; egy jó kibernetikus mérnökre mindig van kereslet.
Ami bántotta, az az a mód volt, ahogy elveszítette Athena
Sue-t.
De Guinevere őt várta a szobájában.
Ösztönösen kihúzta keskeny vállát, amikor rá gondolt.
A nők általában bosszantották és untatták az örökös
fantasztikus ésszerűtlenségükkel és kibírhatatlan ostobasá-
gukkal, de Guinevere más volt. Sokkal inkább olyan, mint
Athena Sue, hideg és érthető, mentes az emberi hibáktól,
amelyeket gyűlölt.
A buszmegállótól már rohant a siralmas motelba, és a szíve
majd kiugrott a helyéből, amikor kopogott a szobájuk ajtaján.
- Guinevere!
Lélegzet-visszafojtva figyelt. Kattant a zár. Az ajtó kinyílt.
Hallotta a fátyolos torokhangját.
- Ó, Pipi Már azt hittem, nem jössz.
- Guin ...
A megdöbbenéstől földbe gyökerezett a lába, ahogy
megpillantotta Guinevere-t a küszöbön. Egy visszataszító
öregasszony állt előtte. Egészen elgyengült, amikor az vakon
rápislogott.
- Pip? - A hangja valahogy Guinevere-ére emlékeztetett.
- Nem te vagy az?
- Hol... - Rettegés szorította össze a torkát. A tekintete
végigsiklott az üres szobán, és ismét megállapodott a
vénasszony görnyedt, ingadozó alakján, elveszett,
elhomályosult arcán. Félelmetes hasonlóságot látott azon az
arcon, de az elméje nem akarta ezt elfogadni.
- Hol van Guinevere?
- Drágám, még csak meg se ismersz?
- Maga nem lehet... - Megborzongott. - De mégis ... a
hangja . . .
- Igen, kedvesem, én vagyok a te Guinevere-ed. - Fehér
feje nyugodtan bólintott. - Ugyanaz az élő szerkezet, amit a
múlt éjjel megvettél. 1-es modell, 1997-A-456-OS szériaszám.
Chimberley elgyöngülve az ajtófélfának támaszkodott.
- A különbség, amit most felfedeztél, a mi gyors
elsorvadásunk miatt van. - Különös büszkeséggel emelte fel
töpörödött fejét. - Ez olyasmi, amiről nem szabad beszélnünk.
De te kibernetikus mérnök vagy. Már láthatod, milyen
lényeges biztosítani a folyamatos pótlást. Nagyszerű húzás,
nem gondolod, drágám?
A férfi fájdalomtól eltorzult arccal megrázta a fejét.
- Feltételezem, hogy többé már nem tűnök vonzónak a
számodra, de ez így van rendjén. - Elfonnyadt arcára visz-
szatért a sugárzó mosoly. - így tervezte meg a számítógép.
Csak vigyél vissza az automatához, ahol megvettél. Ott
elsőbbségi jogot kapsz a holnapi példányra.
- Többé már nem - morogta a férfi dühösen. - Mert a
számítógépünket kikapcsolták. Skane visszatért, és nem
hiszem, hogy élő szerkezeteket fog gyártatni. «
- Ó, Pip! - Guinevere lecsúszott a süppedős ágyra, vak
rémülettel nézve föl rá. - Annyira sajnállak!
A férfi melléje ült, a fakó szemében könnyek csillogtak.
Egy keserű pillanatig gyűlölt minden számítógépet, gyűlölte a
csőcseléket - és gyűlölte Matt Skane-t is.
De aztán kezdte összeszedni magát.
Mindent összevéve Athena Sue nem tehet semmiről.
Egyszerűen csapdába csalták. A gépek sosem gonoszak, csak
ha az ember rosszul használja őket.
Lassan Guinevere felé fordult, és ünnepélyesen
megcsókolta aszott ajkait.
- Minden benne lesz a jelentésemben - súgta. - És most fel
kell hívnom Schenectadyt.
M. Nagy Péter fordítása
Vass Mihály rajzai
 VIKTOR KOLUPAJEV
Randevúra sietek
Ott álltam az elektromos áruk boltjában, és azon töprengtem,
mit vásároljak; egy HKM-et vagy HJM-et? A HKM -
hordozható küllemmodulátor, a HJM - hordozható
jellemmodulátor. A jellemmodulátor jóval többe került, de itt
nem pénzről volt szó. Úgy véltem, hogy jellemem nagyon is
megfelelő, ami viszont a küllememet illeti.. . Bár. . . Hiszen
nejem egykor szép férfinak tartott! Később bizonyára
megszokta, vagy rájött, hogy csak ő lát ilyennek.
Egy szó mint száz, vettem egy HKM-et, ami alig volt
nagyobb, mint egy csomag cigaretta, zakóm zsebébe dugtam,
s kiléptem az üzletből. Úgy hiszem, még magam sem voltam
teljesen tisztában vele, minek is kell nekem. Hiszen végtére is
nem otthon fogom használni! Nem. Egyszerűen
robbanásszerűen kipattant bennem valamiféle belső tiltakozás.
Még nem tudtam, mit teszek, de apránként felkészítettem rá
magam.
Az utcán puha, könnyű pelyhekben esett a hó. A hópely-
hek kelletlenül szállingóztak lefelé. Megnyomtam a
hordozható küllemmodulátor gombját, s sajnálni kezdtem,
hogy nincs a közelemben tükör, hogy belenézhessek. Ellépdelt
mellettem Kondratyev az osztályunkról. Kissé már nyomás
alatt volt, jóllehet alig negyven perc telt el a munka befejezése
óta. Ebben az állapotban minden ismerősre ráakaszkodott,
hogy legyenek a társai már elkezdett foglalatosságának
folytatásában. Abból, hogy nem ismert rám, meggyőződtem,
hogy küllemem jelentős változást szenvedett. S ahogy a
használati utasítás állította, semmiféle kellemetlen érzés nem
zavart.
Befutott a troli. Kevés utas volt, s leültem egy szabad
helyre az ablak mellett. Fejem tompán sajgóit a töméntelen
értekezlettől és termelési megbeszéléstől tervezőirodánkban.
Ha pedig hazamész, otthon mi vár rád? Mehetsz az üzletbe
krupmliért, felsöpörheted a padlót, lapozgathatod az újságokat
és folyóiratokat, bámulhatod a tévét. Feleséged vacsorát
készít, majd egy percre a tévé elé ül, s megkérdi, mit írnak a
lapok; a feleletet azonban már meg sem hallgatja. Igaz, én is
régen válaszoltam már erre a kérdésre. Nincs is mit
mondanom. Annyira megszoktuk egymást, hogy már észre
sem vesszük a másikat.
S ekkor kedvem támadt valami rendkívülire. Arra például,
hogy ne menjek haza, hanem meghívjam a troliban mellettem
ülő nőt moziba vagy egy vendéglőbe. Beleszeretnék,
esténként ott állnék az ablaka alatt, várnék rá. Hiszen a
feleségemnek édes mindegy. Csak az a fontos, hogy a pénzt
hazaadjam, s ne járjak részegen haza. Még csak kedvét sem
szegi, ha megtudja. Miért is ne? Megteszem!
© Zapadno-szibirszkoje knizsnoje izdatelsztvo,
Novoszibirszk, 1977
Jól tudtam, hogy velem senki nem megy se moziba, se
vendéglőbe. A legjobb esetben is tréfának veszik, a rosz-
szabbik esetben rendőrt hívnak. Lesz, ami lesz! Hirtelen a
mellettem ülő nőhöz fordultam, s így szóltam:
- Ide figyeljen! Szeretné, hogy meghívjam egy
vendéglőbe? Istenemre, nincs ebben semmi rossz.
A nő csodálkozva pillantott rám, s a feleségemre ismertem
benne. Ez annyira váratlanul ért, hogy néhány másodpercre
megkukultam. Meghátrálni azonban már nem lehetett;
elhatároztam, hogy végigjátszom az egészet. Annál is inkább,
mivel küllemmodulátorom a felismerhetetlenségig
megváltoztatta külsőmet.
- Vagy talán várja otthon a férje? - kérdeztem kissé epésen.
- Nem - felelte nyugodtan. - Senki nem vár rám. A
férjemnek ez édes mindegy.
- Akkor meghívom egy étterembe.
- Rögtön étterembe? - nevette el magát. - Nem. Moziba
még elmehetnénk. Maga viszont rögtön vendéglőbe hív.
- No, akkor menjünk moziba. Csak ne gondolja, hogy
csélcsap Don Juan vagyok. Egyszerűen nincs kedvem
hazamenni. ’
- Értem - mondta a feleségem. - Nekem sincs kedvem.
Hazamész; otthon néma csend, úgy nyomaszt.. .
- Akkor ne menjen!
- Nem, nem lehet. Vacsorát kell készítenem. Hiszen a
férjemen kívül van még egy lányom is. Már elsőbe jár.. .
Megbocsásson — mondta. - A következő megállóban le kell
szállnom. Viszontlátásra.
- Elkísérem! - kiáltottam utána, hogy az egész troli
harsogott bele.
- Nem szükséges. Még meglát valaki, és beárul a
feleségének.
- Olyan jó volt elbeszélgetni magával... és érdekes.
Feleségem furcsán elmosolyodott. A troli megállt, s ő
kiszállt. Utánarohantam, s bocsánatot kértem azoktól, akiket
véletlenül meglöktem. Utolértem, s ezt kiáltottam:
- Várjon! Magával megyek, annál is inkább, mert egyfelé
megyünk.
- Maga ezt csak úgy mondja - felelte.
- Nem, nem ... Legalább a nevét árulja el!
- Veronika.
- Én pedig Alekszej vagyok.
Könnyű bundában, fekete csizmában volt, fejét bolyhos
kendő fedte. Nem tudni, miért, de egyszerre jókedve
kerekedett, s csupán kétszer töprengett el egy pillanatra vala-
min; ilyenkor orrnyergén ráncok jelentek meg.
Bevásárlótáskát vitt, majdhogynem erőszakkal vettem el tőle.
Elértünk a trafikhoz.
- Vége. Nem kell tovább kísérni. A következő a mi házunk.
Viszontlátásra, Alekszej.
- Veronika, valóban nem látjuk többé egymást?
Randevúzzon velem! Várni fogom holnap este hatkor a mozi
mellett.
- Nem, Alekszej. Ebből semmi nem lesz. Isten önnel.
- Akkor is várni fogom! Viszontlátásra!
Átadtam a táskát Veronikának, s ő gyorsan távozott.
Beugrottam a trafikba, cigarettát vettem, s csak azután
indultam haza. A házunk mellett egy ideig még álldogáltam, s
csak azután léptem be a kapun, hogy kikapcsoltam
küllemmodulátorom.
Feleségem a szokásos mondattal fogadott:
- Megjöttél?
- Megjöttem, Veronika - feleltem, s amikor később
érdeklődtem a vacsora felől, ugyancsak a megszokott
mondattal felelte:
- Nincs semmi. Isten tudja, hol császkálsz, és még enni is
kérsz.
- Ó, már megint a magadét fújod. Le fogok járni a
bisztróba, ha sajnálod.
- Jól van - jegyezte meg békítőleg Veronika. - Ugorj le
inkább krumpliért, én addig felteszem főni a húst. Én is
nemrég értem haza.
- Lenka még az utcán szaladgál? - kérdeztem szigorúan.
- Az utcán.
Fogtam a cekkert, s elindultam a boltba. Majd felsepertem
a padlót, kikanalaztam a borscsot, könyvet olvastam, átnéztem
a lapokat, s a tévénél üldögéltem. Lányunk már lefeküdt
aludni. Veronika befejezte a házimunkát, fáradtan
lehuppantam a heverőre, s megkérdezte:
- Mi van a lapokban?
Én szokásom szerint nem feleltem, igaz, ő sem várt tőlem
választ. Viszont váratlanul így szóltam:
- Veronika, holnap később jövök. Van egy sürgős ügyem.
- Miféle ügyed? - kérdezte közömbösen.
- Csak úgy. Találkoznom kell valakivel.
- Nekem is kellene - mondta váratlanul a feleségem.
- Különös, hiszen esténként általában sehová sem jártál el...
- Esténként te is rendszerint itthon ültél a tévébe bújva.
- Velem minden világos. Ha muszáj, hát muszáj. Csak
akkor hogyan lesz meg Lenka egymagában?
- Ugyan, hiszen már nagylány! Az ebédet egymaga
megmelegíti a gáztűzhelyen.
- Na, akkor rendben. Te mikor jössz haza?
- Nem tudom pontosan. Lehet, hogy hétkor, de az is lehet,
hogy később.
Szokásom ellenére kivasaltam a nadrágomat. Veronika
meglepődve nézett.
Másnap háromnegyed hatkor már a mozinál voltam.
Hűséges küllemmodulátorom nyugodtan lapult a zsebemben.
Nem hittem túlságosan abban, hogy Veronika eljön a
randevúra. Szerettem volna, ha eljön, mert sejtettem, hogy
nem olyan lesz, mint otthon, s ugyanakkor egy kicsit sértve
érez-

tem magam, bántott, hogy feleségem valaki mással jár
randevúzni. Hiszen neki én most egy idegen férfi voltam.
Álltam és vártam.
Mégis megjött. Valamivel korábban, mint ahogy
megbeszéltük. Rohantam feléje, mint egy igazi szerelmes
férfi!
- Jó napot, Veronika! Féltem, hogy nem jön el!
- Véletlenül éppen erre jártam, s megláttam magát - felelte,
s próbált szórakozott és közönyös lenni. Én azonban tudtam,
hogy véletlenül sohasem jár ebben a kerületben.
- Moziba sajnos nem hívhatom meg - mondtam. - Minden
jegy elkelt. Ha viszont nem ellenzi, akkor holnap feltétlenül
szerzek jegyet. Egyezzen bele.
- Nem is tudom, mit mondjak - felelte Veronika. - Olyan
rég voltam moziban. De mihez kezdenek majd otthon
nélkülem?
- Talán a férje nem szokta moziba, színházba hívni?
- Ez eszébe sem jut.
- Micsoda marha - jegyeztem meg őszintén.
- Valóban így gondolja? - kérdezte Veronika.
- Igen, így gondolom.
- Akkor elfogadom az ajánlatát. Mit csinálunk viszont ma?
- Ma? Meleg van. Sétálhatnánk egyet az egyetemi ligetben
- javasoltam. - S még valami. Kérem, engedje meg, hogy
magába karoljak.
- Maga olyan, mint a többi férfi - mondta a feleségem, de
mégis megengedte, hogy belekaroljak.
Sokáig sétáltunk az egyetemi liget keskeny ösvényein. Az
időjárás volt-e a bűnös, vagy tán a holdfény és a szikrázó hó?
Veronikával csodálatosan jól éreztem magam. Mesélt az
iskolájáról, ahol történelmet tanított, tanítványairól és
kollégáiról, az igazgatóról s arról, hogyan készülnek az
öntevékeny művészeti csoportok vetélkedőjére. Minden, amit
mondott, érdekelt. S olyan érdekesen mesélt. Született mesélő
volt.
Kissé magamhoz szorítottam a könyökét. Egész testében
megfeszült, kiszabadította karját, és ezt mondta:
- Alekszej, ne csacsiskodjon.
Szégyellni kezdtem magam, mintha más feleségét akartam
volna elcsábítani. Pedig most oly szívesen átöleltem volna, s
álltam volna vele összeborulva, kissé imbolyogva, arcom
kendőjébe fúrva, s egy szót sem szóltam volna.
- Veronika, az ég szerelmére, bocsásson meg - mondtam. -
Valami történt velem. Úgy szeretném átölelni magát...
Veronika hidegen végigmért, s ezt mondta:
- Miért nem teszi ezt a feleségével?
- Miért? - ismételtem töprengve. - Ha ő kívánná ezt.
- Tehát csupán azért hívott ide, mert felesége nem kívánja
az ölelését?
Megrémültem. Mi lesz, ha egyszer csak elmegy, s többé
nem ismétlődik meg ez az este, ezek a fák, nem hallom többé
csendes hangját, lépteink csikorgását. Nem lesz többé semmi.
- Veronika - szólaltam meg. - Jó magával. S ehhez a
feleségemnek semmi köze. Ne menjen el. Legyen boldog ez
az este.
- A férjemnek sem jut soha eszébe, hogy átöleljen -
jelentette ki hirtelen. Majd beleültem a hóba.
Kezét nyújtotta, s futni kezdtünk, mint akkor, tíz
esztendeje ott a szűzföldön, majdhogynem derékig a hóba
süppedve. Még bele is zuhantunk egy hókupacba, s sokáig ka-
pálództunk, míg kimásztunk belőle. S amikor végre
Viktor Kolupajev: Randevúra sietek 11
rátaláltunk a fasorra, mindketten fülig havasak voltunk, mint
egy télapó és egy hótündér. Leráztam róla a havat, azonban
egy kicsi belőle a gallérja mögé jutott, s komikusán, ajkát félig
kinyitva összehúzta magát. Ajka egészen közel volt hozzám,
három centire az arcomtól. A szeme is le volt hunyva, de nem
mertem megcsókolni. Féltem, hogy megharagszik és elkerget.
Kéz a kézben tértünk vissza, mint egy kisfiú és kislány.
Elkísértem a kapuig. Álltunk még vagy öt percig, majd
elmentem a trafikig, cigarettát vettem, s hazatértem. A
lépcsőházban ajtónk előtt kivettem zsebemből
küllemmodulátorom, és kikapcsoltam. De szerettem volna
valahová messzire hajítani és széttiporni! Miért van az, hogy
Veronika otthon velem egészen más, mint amilyen ma volt az
egyetemi ligetben? Mindez a miatt az ostoba küllemmodulátor
miatt van. Nem dobtam ki, és nem tapostam azonban szét.
Érezze legalább ő jól magát. . .
Amikor beléptem lakásunkba, Veronika valamit dudorá-
szott a konyhában, de amint meglátott, elhallgatott. Már
átvette régi köntösét s otthoni cipőjét. S egyszerre olyan
hétköznapi lett, amilyennek mindig láttam. Én is átöltöztem,
magamra húztam kifakult trikómat, mely zsákként lógott
rajtam, s benéztem a konyhába.
- Még semmi nincs kész - felelte Veronika gépiesen.
A lapok után nyúltam. Befutott Lenka az utcáról, s
ugyancsak kérte a vacsorát. Veronika megharagudott, s rám
kiáltott, hogy dámázzam egyet a lányommal. Három játszmát
játszottunk, mi több, mind a hármat elveszítettem. Sohasem
tudtam rájönni a dámajáték titkára. Aztán vacsorához ültünk, s
a feleségem megkérdezte:
- Mi újság a munkahelyeden?
- Á-á-á... - ráncoltam a homlokom. - Minden a régi.
Hát nálatok?
- Mi újdonság lehet egy iskolában? - felelte.
Arra gondoltam: valóban, mi újság és mi érdekes lehet
A vacsora alatt szokása szerint Lenka szórakoztatott
bennünket. Kimeríthetetlen tartaléka volt mindenféle
történetekből, de néha őt is támogatni kellett, bólogatni kellett
neki, kérdéseket közbevetni, meglepődve felhúzni a
szemöldöködet, pedig oly szívesen belevetettem volna a
karosszékbe magam a tévé előtt.
Vacsora után a feleségem így szólt:
- Holnap munka után úgy kilencig kimaradok. Segíthetnél
a konyhán. Mert különben holnap nem lesz rá időm . . .
- Igen? - mondtam csodálkozva, s egy pillanatra édesen
összeszorult a szívem: lehet, hogy holnap a mozi mellett
megint olyan csodálatos és vonzó lesz, mint ma az egyetemi
ligetben. - Hát velem mi lesz, megparancsolod, hogy maradjak
itthon?
Észrevettem, hogy hirtelen megijedt, majd szárazon és
barátságtalanul ennyit szólt:
- Egyszer te is ülhetsz itthon.
- Nem tehetem, holnap sok a munkám.
- Akkor segítesz végre?
Hogyne segítettem volna! Mindent megtettem volna érte,
hogy lássam másnap a mozinál. Veronika szétosztotta a
feladatokat, s mi gyorsan elvégeztük a dolgunkat
12 Viktor Kolupajev: Randevúra sietek
Másnap ismét vártam a mozinál. Derűs hangulatban
érkezett. Majd összerogytam, amikor megláttam. Jómagam is,
éreztem, nem voltam olyan görnyedt és szürke, mint otthon.
Én is szép akartam lenni s tetszeni neki.
Még arra sem emlékszem, milyen filmet játszottak azon az
estén. Ültünk a sötét nézőtéren. Valaki titokban mogyorót
ropogtatott, valaki csokoládépapírral zörgött, néhányan
hangosan kommentálták a vásznon zajló eseményeket, valaki
visszafogottan horkolt. Előttünk egy fiatal pár ült, és nyíltan
csókolóztak. Én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy
bátorságot gyűjtök, és kezembe veszem a tenyerét.
Óvatosan kinyújtottam a kezem, s megtaláltam az ujjait.
Finoman, alig észrevehetően megsimogattam őket. Veronika
összerezzent. Akkor megfogtam a kezét, s ő nem ellenkezett.
Majd felfelé fordította a tenyerét, s összeszorította az ujjaimat.
Hogy szerettem akkor őt! Miért van az, hogy a keze,
melyet ezerszer láttam, most annyira felizgatott? S arcának a
sötétben alig kirajzolódó profilja most oly ismerős volt és
mégis oly szokatlan ... Váratlanul megsimogatta a kezem, s a
vállamhoz simult. Én pedig boldog voltam. A vásznon zajló
események egyáltalán nem érdekeltek. Ültem, és az arcát
néztem. Szerettem őt.
A nézőtérről mindketten némán jöttünk ki. Valamit kellett
mondanom. És mit? Tetszett a film? Nem. Nem akartam ezt a
kérdést feltenni. Egyszerűen átöleltem a vállát. Próbált
kibújni, de csak egyszer. Amikor pedig még erősebben
magamhoz szorítottam, felém fordította az arcát, és halkan,
határozatlanul, mintha szabadkozna, ezt mondta:
- Én ostoba .. .
- Nem - mondtam. - Csodálatos vagy. S ha a férjed nem
szeret, akkor ostoba fajankó.
- Aljosa, ne beszéljünk erről. Mondj inkább valami szépet.
- Veronika, kedvesem. Minden szó ostoba. Hát el lehet
mondani, mi zajlik most a lelkemben? Hogy mondjam el,
hogy elhidd? Hiszen szeretlek.
- Tudom, Aljosa. Mégis beszélj. Beszélj.
- Valami furcsa dolog történik velem. Alig harmadszor
látlak, és mégsem bírtam ki, hogy szerelmet ne vallják neked.
Minden olyan rendkívüli benned. A szavaid, arcod, szemed,
szempillád, gondolataid. Néha úgy érzem, hogy már hosszú
évek óta ismerlek. Aztán eszembe jut... nem, hiszen alig
három napja találkoztunk. Ki tudja, hogyan köszönt be a
szerelem? Van feleségem, gyermekem is. S lám, veled
sétálok. S szeretnék egész életemben veled lenni. Veled
minden nap izgalmas lenne. Mondd, akarod, hogy
szeresselek?
- Akarom - felelte Veronika. - Úgy érzem, egész életemben
vártam ezeket a napokat. De minek éljek, ha senki nem szeret?
Mintha csak nemrég múltam volna húszéves ... És mi van, ha
ma váratlanul minden véget ér? Már hozzászoktam ahhoz,
hogy a férjem nem szeret, meg a munkához és az otthoni
gondokhoz. Ez nem nyomaszt, de örömet sem szerez. Most
viszont minden felborult. Hazamegyek és sírni fogok. Olyan
gyöngéd és jó vagy. S érzem, hogy szeretsz. Csak nem múlik
el ez? Olyan jó, hogy a legszívesebben nem találkoznék többé
veled. Nem logikus, ugye?
- Igaz. Csakhogy az ördög vigye a logikát. Veled akár a
világ végére is elmennék.
- Valaha a férjem mondogatta ezt. Tíz év múlt azóta. S ez a
világ vége most oly közel van, hogy egy lépést sem kell tennie
érte. Nem kell odamennie.
Magam felé fordítottam. Hát persze: sírt.
- Ne sírj, Veronika. Ez azért van, mert a férjed nem szeret?
- Szeretlek téged, Aljosa. Nem kell nekem sem a férjem,
sem más. Téged szeretlek. Ne engedj el... Én is úgy érzem,
mintha már réges-régen ismernénk egymást... No, csókolj már
meg!
A járda közepén álltunk és csókolóztunk. Én harmincnégy
éves voltam, ő harminckettő. Puhán hullott a hó. S az
oszlopokon a lámpák hatalmas fényudvarukkal kiragadták a
hóesést a sötétből. Mellettünk felnőttek és ifjak lépdeltek el,
süldő leányzók, és az ördög tudja, mit gondolhattak rólunk.
- Engedj el - mondta Veronika - Ó, nem igaz ... Majd
megfulladtam.
- Karomba veszlek - mondtam.
- Ne butáskodj.
Mégiscsak karomba vettem, s felemeltem, két lépést
tettem, megcsúsztam és elestem. Veronika elnevette magát, de
nem haragudott rám.
- Ej, Aljosa. Tíz évvel korábban kellett volna a karodba
kapnod.
Felálltunk és továbbmentünk. Tízlépésenként megálltam,
és ajkát, arcát, hideg orrát, szempilláit csókolgattam. Nem
tiltakozott. Ö is kívánta.
így jutottunk el a lépcsőházunkig.
- Aljosa, menj el - mondta. - Mégiscsak haza kell mennem.
Hazajön a férjem, s nyomban éhes. Na meg Lenocska is
egyedül van ... Menj el.
- Nem, nem engedlek el. Rossz nélküled. Nem bírom ki
nélküled.
- Na, jól van, kapsz még öt percet.
Félórát álldogáltunk. Soha nem éreztem ilyen csodálatosan
magam. Talán csak akkor, amikor életemben először
csókoltam meg. - S nem törölt képen, nem kergetett el, nem
tett úgy, mint akit megsértettek. Csak ennyit mondott: „Még,
még.” Akkor reggelig ácsorogtunk, alig néhány szót
váltottunk, csak a legszükségesebbeket. Különben is, nem volt
mit mondanunk. Azután összeházasodtunk. S lám, hány év
elmúlt azóta . .
- Átfáztál? - kérdezte Veronika.
- Nem, dehogy. Egy csöppet sem.
- Menjünk be a kapun. Itt annyian járnak-kelnek.
A kapualjban sötét volt, egy pár surrant fel mellettünk.
Meleg volt, kigomboltam a kabátomat, kioldottam a bundáját,
s magamhoz szorítottam Veronikát. Sírva fakadt, s ekkor
csókolgatni kezdtem a szemét. Megnyugodott, majd hirtelen
meleg tenyerével simogatni kezdte az arcomat, s én féltem
megmoccanni, nehogy elriasszam ideges ujjait.
Aztán hevesen kiszabadította magát ölelésemből, s ezt
mondta:
- Vége. Menj el.
- Hol találkozunk holnap?
- Aljosa, valóban akarsz még látni? Nem unsz már?
- Mit beszélsz? - legyintettem. - Hogyan juthatott ez az
eszedbe?
- Találkozzunk akkor a táborkertben - mondta a felesé-
gem. - Holnap szombat. Lenocska délutános lesz.
Találkozzunk tizenkettőkor.
- Köszönöm, kedvesem.
- Na, akkor most eredj. Nyilván várnak otthon .. . Menj,
menj csak ...
Elrohant, én pedig ismét kiléptem az utcára, s elindultam a
trafik felé. Már zárva volt.
A járókelők csodálkozva néztek rám. Úgy éreztem, hogy
magam vagyok a két lábon járó boldogság.
Kikapcsoltam a küllemmodulátoromat, s kinyitottam
lakásunk ajtaját. Csend. Lenocska már aludt. Felkapcsoltam a
villanyt. A konyhából kilépett Veronika. Régi köntösében oly
kicsinek látszott, szeme ki volt sírva.
- Hol csavarogsz éjfélig? - kérdezte tőlem.
Lám, milyen nyugodt. Hiszen épp az előbb csókolt a
kapualjban. Nem. Szemmel láthatóan nem látja értelmét, hogy
szeresse a férjét. Mintha alaposan főbe kólintották volna.
Hiszen nem engem csókolt és szeretett, hanem azt a másik
Aljoskát. Rám még csak egy gyöngéd pillantást sem akar
vetni. Éreztem, hogy görbedt meg ismét a hátam, szürke és
roppant unalmas alak lettem.
Kelletlenül így feleltem.
- Feltartottak a munkahelyemen. A kísérletek elhúzódtak
- Elhúzódtak a kísérletek! - kiáltott hirtelen rám. - S az
arcodon is ezeknek a kísérleteknek a nyoma’?!
14 Viktor Kolupajev: Randevúra sietek
- Mi az, mi van az arcomon? - rémültem meg.
- Nézz a tükörbe!
Meg is tettem. Arcom tele volt rúzsfoltokkal. Hát igen . . .
Alaposan összecsókolgattak.
- Istenem mit tegyünk? - Veronika majdnem elsírta magát.
- Miért mondod, hogy a munkahelyeden voltál? Hiszen van
valakid! Miért mondod?
Minden világos. A három nap alatt természetesen nem
ismert rám, most nem nekem kell szabadkoznom.
Kitört belőlem:
- Ide figyelj, kedvesem! Hiszen ez a te rúzsod! Nem
ismertél rám, mert vettem egy küllemmodulátort. Nem
szeretsz engem. Én vagyok az, ki téged szeret! Három nap
boldogság, ez nyilván túl sok nekem.
- Miféle küllemmodulátort? - csodálkozott feleségem.
- íme, ezt. - Előhúztam a zsebemből a műanyag dobozkát. -
Lám, most itt vagyok előtted, amilyennek megszoktál,
hétköznapian, unalmasan, csúnyán. Most megnyomom a
gombom, s megszépülök, az leszek, akit ma a kapualjban
megcsókoltál. Most már érted?
- Értem - nevette el magát. - Nézz bele a tükörbe.
- Nincs mit néznem. Anélkül is tudom.
De ő makacskodott, s belepillantottam a tükörbe. Ismerős
arc pillantott le rám, az én saját arcom. A küllemmodulátor
rossz volt.
- Akkor végig tudtad, hogy én én vagyok?
- Persze hogy tudtam. Kezdetben csodálkoztam, hogy mi
történt veled . . . Aljoska, tehát még lehetünk boldogok?
- Lehetünk, Veronika. Még lehetünk.
- Aha! Tehát először egész este kóboroltok valahol, aztán
csókolóztok! - Lenocska jelent meg a hálószoba ajtajában.
Hálóingben és mezítláb állt.
- Lena, mars aludni! - utasítottam.
- Aha! Én aludjak, ti pedig itt csókolózni fogtok!
- Na, jól van - adtam meg magam. - Menjünk teázni. Aztán
táncolni fogunk.
Nekiláttunk teát főzni. Mindnyájan vidámak voltunk, jól
éreztük magunkat, ebben biztos vagyok.
- Kit riasztottunk meg a kapualjban? - kérdeztem
Veronikától.
- Csókolóztak? - kérdezte szigorúan Lenocska.
- Azt hiszem, igen - jöttem zavarba.
- Akkor Medvegyevék voltak.
- Medvegyevék? - csodálkozott Veronika. Én sem hittem
neki:
- Hiszen már negyvenévesek!
- Na és - jegyezte meg Lenocska.' - Ha szeretik egymást?
Veronikával megértőén egymásra pillantottunk. A víz
ekkorra felforrt, s asztalhoz ültünk.
Másnap szétbontottam a szerencsétlen küllemmodulátort.
Lenocska azután iskolába ment, mi Veronikával pedig
elindultunk a táborkertbe. Siettünk, hogy randevúzhassunk
egymással.
Földeák Iván fordítása
Vass Mihály rajzai
SZEPTEMBER
- FANTASZTIKUS HÓNAP!
A Móra Kiadó Hétvégi Galériája 1987.
szeptember 4-27-ig sci-fi kiállítást rendez. A
kiállításon neves, a Galaktika című
folyóiratban alkotásaikkal rendszeresen
megjelenő művészek mutatják be
festményeiket, rajzaikat, többek között Csáji
Attila, Gadó János, Merczel Péter, Varga Pál
és Zórád Ernő.
Szeptember 4-én, 15.00 órakor Szilád! János
igazgató nyitja meg a kiállítást. Utána Bazsó
Márton igazgatóhelyettes tájékoztatót tart a
Galaktika Baráti Körről.
Pénteki napokon - 4-e, 11-e, 18-a, 25-e - 18.00
órakor video vetítéseket tartunk, magyar
hang-alámondással. Levetítjük a Mad Max 2,
a Life-force (Életerő), a Sword and Sorcerer
(A kard és a varázsló) és a 2010 Űrodisszeia
c. filmeket. A vetítések GBK-igazolvánnyal
látogathatók. A korlátozott férőhelyek miatt a
helyfoglalás érkezési sorrendben történik!
író-olvasó találkozót rendezünk Nemere
Istvánnal (4-e, 16.00 óra), Lőrincz L.
Lászlóval (10-e, csütörtök, 17.00 óra),
Zsoldos Péterrel (17-e, csütörtök, 17.00 óra),
Csernai Zoltánnal (24-e, csütörtök, 17.00 óra)
és Szepes Máriával (25-e, péntek, 16.00 óra).
14-én, hétfőn, 17.00 órakor tartja alakuló
ülését a Kard és Boszorkányság Klub, amely
a GBK keretein belül fog működni. A klub a
sword and sorcery - kard és boszorkányság
teljes fegyverzetét felvonultatja, számos
érdekességet tartogat leendő tagjai számára,
akik megismerkedhetnek a közkedvelt
amerikai Dragons and Oungeons (Sárkányok
és Bástyák) című játékkal. Ebben a
résztvevők maguk is átélik, alakítják a
fantasy-történeteket...
18-án, pénteken, 18.00 órakor Takács Ferenc
tart előadást A sci-fi meghódítja a nagy
irodaimat avagy nagy irodalom-e a sci-fi
címmel. Az előadást - reméljük - nagy vita
követi majd...
Látogatóink a kiállítás időtartama alatt
megvásárolhatják a régebbi és új SF-
könyveket, amelyek esetleg még hiányoznak
gyűjteményükből.
A rendezvényeket a GBK-tagok belépődíj
nélkül látogathatják.
Örömmel értesítjük a GBK-tagokat, hogy
rövidesen megjelenik Douglas Adams
GALAXIS Útikalauz stopposoknak c. könyve,
amely ez évi ajándékkötetünk tagjaink
számára, ezért ne vásárolják meg ...
 Figyelem! Figyelem! Fontos! Olvassa el! Figyelem! Figyelem!

FELHÍVÁS
Őrömmel értesítjük Olvasóinkat, hogy megalakítjuk a

GALAKTIKA BARÁTI KÖRT

és felhívjuk a tudományos-fantasztikus irodalom és művészet kedvelőit, jelentkezzenek és lépjenek be a GALAKTIKA BARÁTI
KÖR tagjainak sorába.
Külön rovatot indítunk a Galaktikában, amelyben folyamatosan tájékoztatjuk tagjainkat a GALAKTIKA BARÁTI KÖR
klubjainak tevékenységéről, programjairól, hírekkel, információkkal segítjük működésűket.
Érdekes, izgalmas kiadványokkal lepjük meg a kör tagjait, többek között poszterekkel, naptárakkal, science fiction játékokkal,
bibliográfiákkal, levelezőlapokkal. Minden kiadványunk szenzációs lesz a maga nemében, és kizárólag a

GALAKTIKA BARÁTI KÖR

tagjainak készül, kedvezményes áron.
1987 második felében gazdagon illusztrált kiadásban megjelentetjük
Alan M. Foster: Az utolsó csillagharcos
című regényét, amelyből a világhírű film is készült.
Kiadjuk reprint változatban, az eredeti hű másolatában eleink népszerű olvasmányát:
Ludwig Holberg: Klimius Miklós föld alatti útja
című, rendkívül értékes és ritka, 1783-ban megjelent klasszikus science fiction regényét, korabeli rézmetszetekkel illusztrálva.
1988-ban az alábbi műveket adjuk ki tagjaink számára:
Isaac Asimov: A halhatatlanság halála
Ufók és elsüllyedt világok
című gyűjteményt, amelyben beszámolunk a napjaink emberét izgató rejtélyes és megfejthetetlen esetekről és jelenségekről;
M. Roshwald: A hetedik szint
című döbbenetes regényét egy lehetséges és lehetetlen atomháború lefolyásáról;
Erich von Daniken: Tévedtem volna?
című könyvét a történelem előtti korokban a Földön járt idegen űrhajósokról.
A fentieken kívül tagjaink minden fél évben értékes ajándékot kapnak.
Szeretnénk, ha GALAKTIKA BARÁTI KÖR klubok alakulnának. Ezeknek a kluboknak - kívánság szerint - segítünk író-olvasó
találkozók, kiállítások, film- és videovetítések és más programok szervezésében. Szakmai segítséget nyújtunk abban Is, hogy
önálló klublapjaik, fanzinjaik megjelenjenek. Támogatjuk öntevékeny irodalmi, művészeti, kritikai tevékenységüket.

Kedves Olvasónk! Jelentkezzen és legyen a

GALAKTIKA BARÁTI KÖR

tagja! Minél népesebb a táborunk, annál több meglepetéssel szolgálhatunk.
A belépés módja és feltételei:
A tagsági díj 1987 második félévére 100,- Ft, 1988-ra 200,- Ft, a másfél évre együtt 300,- Ft, amelyet a Móra Ferenc Ifjúsági
Könyvkiadó MNB 215-11804 számú számlájára kérünk befizetni. A befizetési csekk hátoldalára írják rá személyi számukat és a
„Galaktika Baráti Kör” szöveget. A hozzánk beérkező értesítés alapján elkészítjük, és a csekken feltüntetett címre elküldjük a
tagsági igazolványt, amely rendezvényeinken belépőül szolgál, és különböző kiadványaink megvásárlására jogosít.
Jelentkezési határidők:
1987 második félévére 1987. július 15.
1988-ra 1987. november 1.

(A másfél évre szóló jelentkezések határideje is 1987. július 15.)

Kérjük kedves Olvasóinkat, a tudományos-fantasztikus irodalom és művészet kedvelőit, lépjenek be minél nagyobb számban

GALAKTIKA BARÁTI KÖR

tagjainak sorába. Adják tovább ismerőseiknek, barátaiknak a megalakulás hírét.
Ne feledjék, hogy a GALAKTIKA BARÁTI KÖR tagjai folyamatosan értékes science fiction kiadványokat kapnak tőlünk.
Minden további, a GALAKTIKA BARÁTI KÖR-re vonatkozó tudnivalóról a Galaktikában idejében és folyamatosan tájékoztatást
adunk.
Várjuk és üdvözöljük a GALAKTIKA BARÁTI KÖR minden leendő tagjának jelentkezését.
 John Brunner: Bolygóvonzás
Egyazon pillanatban látták meg egymást, s egyiküknek se
sikerült megérteni, mit fejez ki a másik arca. A fiú ezt gon-
dolta: - Vajon miért ilyen vágyakozó ennek a lánynak a te-
kintete? Vagy talán nem ... nem, az nem lehet, hogy unott! - A
lány pedig nem tudta hova tenni a fiú arcán megjelenő
egyértelmű ámulatot.
A két arc megváltozott. A lány elmosolyodott. A fiú észre-
vette, és határozatlanul visszamosolygott rá. Hosszú má-
sodperceken át nem mozdult egyikük se. Azután a lány
minden előzetes elhatározás nélkül, félénken maga mellé
mutatott a földre. Mosolya elhalványult, majd visszatért, a fiú
pedig valami ösvényt keresett, amelyen följuthatna a füves
domb tetejére, ahol a lány ült; az pedig vadul kalapáló szívvel
várta, hogy odaérjen, már-már azt hitte, szíve kitör a bordái
közül, és madárként fölszáll a füstös délutáni levegőbe.
Erre igazán nem számított, amikor följött ma ide. Messzire
el lehetett látni innen az űrrepülőteret körülvevő, elhanyagolt
tájra. A légi kikötő medencéje mintha valami irdatlan, sivatagi
vízililiom minden irányába szétterpeszkedő, tálszerű virágja
lenne. Amit természetesen nem látott, az a mintegy
huszonhárom mérföldnyi magasságban állomásozó bolygó
város az égbolt szaggatott kékjének-szürkéjének túlfelén.
Az a város vonzotta a lányt, s nem is számított erre a ta-
lálkozásra, ehhez hasonlóra se.
Elképesztette, hogy ilyen közelről látja e feléje induló fiút.
Az az öltözék volt rajta, amit a lány oly gyakran látott fény-
képeken és televízióban - egyszerű fehér overall, rajta minden
szögből jól látható jelek, amelyek viselőjének azt a pontos
funkcióját közük, amelyet a röpülő város elzárt világában
betölt; mellkasán, hátán, oldalán, lábszárán. Magas volt és
karcsú, simára borotvált, haja kurtára nyírt. Most fejét le-
szegve keresett biztos kapaszkodókat a domb meredek lej-
tőjén, s a lány csak most döbbent rá, hogy arcát még nem is
nézte meg - csak annyit látott, hogy hímnemű és fiatal.
Milyen felületesen látta! Amint erre rádöbbent, gondolatok
sora asszociálódott a tudatában, parányi, mohó halacskákként
úsztak be oda. Vajon mennyit látott a fiú őbelőle?
© 1972 by Brunner Fact and Fiction Ltd. All rights reserved
Talán ugyanilyen keveset fogott csak föl belőle a másik is:
emberi alak, türkizkék ruha, barna haj? Vagy ... azt is, hogy
csinos lány? Odáig nem is merészkedett gondolataiban, hogy
ez az űrből jött utas talán nem találja csinosnak; talán
másmilyen, idegen mérce szerint mér. De az eszébe jutott,
hogy a fiú alighanem csupán oroszul beszél, így kommuni-
kációjuk csupán néhány akadozó szóra korlátozódik majd.
Máris átélte a képzelt kudarcot, az eszeveszett kudarcot.
Őrület: egy ilyen csodálatos lehetőség - elvész!
A fiú hozott valamit. A lány nyújtogatta a nyakát, hogy lás-
sa, mi az, a fiú pedig közben fölért a dombtetőre, és már csak
néhány lépésnyire volt. Karjában egy csokor vadvirág; úgy
tépte ki őket a földből, hogy a gyökereken száraz földcsomók
maradtak, a szárak másik végén pedig néhány sárgásszürke,
kékülni készülő virág.
A lány ajka szétnyílt, szavakat szeretett volna formálni, de
azok sehogy se akartak megszületni, csak bámult. Most már
látta a fiú arcát, és megkönnyebbült. Egyszerűen csak arc, se
szép, se csúnya, szeme mélyen ülő, orra hosszú, álla
gyöngeséget sejtet.
A fiú megszólalt, s ezzel elfújta a fölös aggodalom egy
újabb hullámát: - Szia, Ja ... a nevem Valerik.
A dermedt csönd - amely a világot elborította - föloldódott,
elmúlt. Kiscsikós zavartsággal tápászkodott föl, szeretett
volna kecsesebb lenni, nem ilyen csupa kéz-láb kamasz lány. -
Engem . .. engem Lucynak hívnak! A csillaghajóról jöttél,
ugye?
- Igen. - És újabb csönd következett, ezúttal megnyugtató,
mert a lány közben biztatta magát, hogy nem valami
felsőbbrendű lény áll előtte, hanem egy fiú, legfeljebb tizen-
nyolc-húsz éves, aki éppúgy nem tudja, mit is mondjon, mint
akármelyik gátlásos ifjú idegen.
A fiú megfordult; azzal a kezével, amelyben nem volt vi-
rág, ernyőt formált a szeme fölé, s a légi kikötő felé lejtő, zöld
talajon túlra nézett. - Ha figyelmesen nézed, még láthatod az
űrkompot, amely idehozott - mondta. Egyenként mondta ki a
szavakat, mint aki nem biztos benne, jól ejti-e őket. - Arra
balra, látod?
A lány mohón nézett arra, de nem tudta megállapítani,

hogy a medencét szegélyező, sötét, vaskos formák közül
melyik lehet hajó, és melyik épület.
- Soká maradsz a Földön? - kockáztatta meg a kérdést a
lány. Eddig nem képzelte soha komolyan, hogy találkozik egy
csillagemberrel, pedig sok-sok hosszú órát töltött itt évek óta,
nézte a mennyek kifürkészhetetlen ívét, s más világokról
ábrándozott. Ám a találkozás keltette gomolygó gondolatai
oda lyukadtak ki, hogy vétek ezt az értékes időt felszínes
csevegéssel tölteni. Ajkára mégse tódult semmi más.
- Tegnap szálltunk le, s ma este már indulnunk kell újra-
mondta Valerik. - De szerencsére késik a berakodás, valami
szállítás elhúzódott, s most több órám van, ami... - bizonytalan
mozdulatot tett, mint aki a levegőbe nyúl egy elillanó szó
után.
- Fölösleges órád? - Ennél jobb nem jutott eszébe:
közhelyek és laposságok. Szidta magát, amiért ennyire nem
talál szavakat.
Valerik kurtán fölnevetett. Nevetése nem volt
barátságtalan, de üresen csengett, mintha nem a szívéből
jönne, csak az eszéből. így szólt: - Nem éppen. Hanem hogy
kiélvezzem. Hogy tapasztalatot szerezzek. Hogy begyűjtsek.
Mit gyűjtsön be? Lucyban riadalom támadt: hátha
félbeszakította valamiben a fiút, hátha megzavarta terveit. De
nem volt hajlandó törődni ezzel. Soha nem is merte remélni,
hogy ez megeshet vele, s most nem fogja rövidre fogni a
beszélgetést.
- De nyilván jártál már a Földön - mondta. - Oly
gyönyörűen beszélsz angolul.
- Nem. - A fiú nem nagyon nézett rá, tekintete ide-oda járt,
a földre, az égre, mohón pásztázott egyik helyről a másikra. -
Most látom először a Hazát.
- De hát... de hát a riportok szerint a ti városotok orosz
város.
- Tényleg az.
- Tanítanak angolul az ... iskoláitokban? — Hirtelen
döbbent rá, hogy sejtelme sincs, vannak-e iskolák a repülő
városokban. De nyilván van valami iskola jellegű intézmény,
tehát a kérdés mégse csönghet olyan ostobán.
- Sokféle nép él nálunk. Kereskedünk, cserélünk. Nem
tudtad? - Valerik kíváncsian pillantott a lányra. Az
megragadta az értékes alkalmat, hogy a fiú ráfigyel, és
hevesen megrázta a fejét.
- Nem, nem tudok valami sokat a repülő városok életéről.
Milyenek?
Valerik vállat vont. Tekintete ismét cikázott: - Egyhangú -
mondta. - Ezért oly értékes számomra ez a néhány óra, amikor
elmenekülhetek előle.
Lucy döbbenten keresgélt konkrét kérdést. Mind ez idáig
úgy érezte, pazarolja a fiú idejét, most pedig kiderül, hogy az
meg nagyra értékeli rövid szabadságát... Szemébe ötlöttek a
jelek Valerik ruháján.
- A jelvényeid ... mit jelentenek?
- Hm? - Megvonta vállát, mint aki meg akarja nézni a
mellkasán lévő tarka jelet. - Ezek jelzik, mi a beosztásom a
közösségben. A szín barna, ez jelzi, hogy tanuló vagyok; a
felső jelkép házat ábrázol, az alsó egy fűszálat. Ti úgy
mondanátok: ekologista. Nem, rosszul mondom. Ekológus.
Tovább szemlélte a jeleket, még a jelentésük elmagyará-
zása után is néhány pillanatig, és Lucy ösztönösen megsej-
tette, miért. A jelek annyira a fiúhoz tartoztak, akár az orra, s
évek óta most nézett rájuk először tudatosan. Lucy
John Brunner: Bolygóvonzás 17
megkérdezte: - Nagyon fiatalon kapjátok meg a
foglalkozásotokat, ugye? Biztosan tudom, hogy olvastam vagy
hallottam róla . . .
- Nagyon fiatalon! Ötéves koromban dőlt el, hogy belőlem
és néhány korombeliből ekológus lesz.
Lucy következő szavait az irigység diktálta: - Csodás lehet!
- Micsoda?
- Hogy tudjátok. Hogy egész életeteknek célja van.
- Nem értem. - Valerik összehúzta szemöldökét.
- Irigyellek, de igazán! - A szavak most gyorsabban törtek
elő, már megnyílt benne az az érzelmi csap, amely árasztotta
őket. - Mennyi idős vagy? Tizennyolc? Jaj, bocsáss meg,
amiért kérdem, de ...
- Tizenkilenc.
- Én is ugyanannyi vagyok! De én nem tudom, mihez
kezdek ... azt se tudom, mire való az élet! Minden olyan laza!
Tucatnyi különféle pályát is választhatnék, de egyikről sem
tudom bizonyosan, hogy abban hasznára lehetnék-e
másoknak. Azt hiszem, alighanem valami időfecsérlő kis
állást vállalok valahol, ha elvégzem az egyetemet, azután
ráunok, és megismerkedem valakivel, aki rávesz, hogy menjek
hozzá feleségül, azután meglesz az engedélyezett két
gyerekem, fölnevelem őket, azután elérem a negyven-
negyvenöt évet, a gyerekek függetlenek lesznek, a pasas
addigra már rám se tud nézni, s még mindig előttem lesz ötven
év. Semmivel.
Valerik elképedten nézte e kitörés alatt: - Semmivel? -
kiáltotta. - De hiszen itt van neked ... ez az egész! Széttárta a
karját, és átölelte az egész világot.
- Sejtem, hogy te nem ilyennek látod - ismerte föl
kedvetlenül Lucy. - A te szemedben ez az egész . .. nem is
tudom ... romantikus? Egzotikus? Jut eszembe, nem így
emlegetted az előbb: Haza? De hát nekem ez a hazám, s
engem nem érdekel az, amit nyújt.
- Hogyhogy? - Közelebb lépett. - Ide figyelj! Azt mondtad,
irigyelsz! Mondd meg, miért, mondd meg, mi az szerinted,
ami nekem kijut és neked nem!
Lucy, akitől azt kívánták, foglalja össze kurtán egész,
ködös elégedetlenségét, zavarba jött. Vállat vont: - Azt hittem,
már elmondtam neked. Ez ugyanaz, amit a legtöbb földi
ember, mondjuk, főleg fiatalok irigyelnek tőletek,
csillagemberektől. Ezért várjuk szívrepesve a tévé előtt,
amikor a repülő város híradóját közvetítik a Naprendszernek,
ezért jövök ide, ülök a földön, és bámulom az eget. Persze
tudom, hogy nem látom a városotokat, legfeljebb néha olyan
éjszakákon, amikor a levegő rendkívül tiszta. S az akkor is
csupán pontocska, akár bármelyik másik csillag, még csak
nem is változtatja helyét, mert ti állandó pályán mozogtok...
De mi csak várunk, és egyre reménykedünk, hogy a mi
kikötőnket választjátok, itt köt ki a kompotok, és nem
Ausztráliában, vagy Szibériában, vagy a Szaharában. Mert
arra vágyunk, ami bennetek megvan: hogy tudjátok, mi a
haszna az életeteknek! Ötéves korod óta tudod, hogy a város
ekológusa leszel, hasznos ember. Ugye, jól mondom? Nyilván
jól mondom! Ekológusok nélkül nem tudnátok életben tartani
az embereket a csillaghajón. Ezt az egész csodálatos dolgot te
teszed lehetővé!
18 John Brunner: Bolygóvonzás
Valerik kezdetben komoran hallgatta a lány hangjából áradó
érthetetlen szenvedélyt. Azután mindinkább odafigyelt, mit is
beszél Lucy, s most komoly hangon válaszolt neki:
- Igen ... igen, igaz, hogy ekológusok nélkül nem lehetne
emberek számára csillagrepüléseket tervezni, nem lehetne
működtetni. Én az élelemmel, vízzel, levegővel, növények és
algák termesztésével foglalkozom, valamint fémek és sók,
műanyagok fölhasználásával, s ez mind rendelkezésünkre is
áll. Még a sugárzást is saját magunk állítjuk elő. Mielőtt
engedélyezték, hogy a Földre jöjjek, segítenem kellett
szolárisakkumulátor-hajók megtervezésében, ezeket a Merkúr
pályájára küldjük. Energiát gyűjtenek, amely kihúz bennünket
a szoláris gravitációból, mielőtt bekapcsoljuk a
sugárhajtóműveket, és megfelelő mennyiségben használjuk föl
a szabad hidrogént. Ez is az én munkám.
- No látod! - Belesajdult a szíve: Valerik egyidős vele, és
máris szoros kötelékek fűzik a közösségéhez.
Ám a fiú ismét fölnevetett: - Amit nem látsz, kis barátnőm,
az az, hogy túlságosan is nélkülözhetetlen vagyok.
- Ezt nem egészen ...
- Pedig nyilvánvaló - mondta minden gunyorosság nélkül. -
Ide figyelj, megpróbálom elmagyarázni. Mivel oly sok dolog
tartozik az ekológiába, túl sok van belőlünk. Majdnem
mindenki másnak olyan a beosztása, hogy végszükség esetén
ketten elvégezhetik három ember munkáját, lehet, hogy
kifáradnak, a csillaghajó mégis halad tovább. Egy ekológus-
sal más a helyzet. Állandóan túl vagyunk foglalkoztatva. Ezért
kell olyan sok belőlünk. Engem nem azért választottak ki
ötévesen, mert kevesen voltak, hanem mert van egy parányi
esély, egy a kétezerhez, hogy mire felnövök, hiányozni fog
egy darab ekológus. Ezt mondták a komputerek: az esély egy
a kétezerhez. Én nem azt a célt szolgálom, amit úgy irigyelsz.
Egy véletlenért vagyok, ami nem következett be.
A lány elképedt; éppoly keservesen értette csak meg a
szavakat s azok mögöttes ételmét, mint amilyen keservesen a
fiú küzdött a kifejezéssel. - Azt mondod tehát, hogy nincs
munka a számodra? De hiszen épp az előbb mondtad, azért
késtél, mert valami munkát kellett elvégezned, mielőtt
ideengedtek a Földre.
- Igen, most épp van munkám. Nagyon jó vagyok a
szakmámban, intelligens vagyok, és könnyen tanulok. így hát
engem rendeltek ki erre a feladatra, és nem valaki mást. De
gondold el, milyen, amikor nincs munkám. Mit csináljak,
hová menjek? Az én számomra nincs füves domb, ahol
üldögéljek, nincs olyan hely, ahol nem jártam már tízezerszer
is. Nincs tér.
Lucy tiltakozni akart, de Valerik folytatta:
- Azt mondod, töménytelen dolog akad, amit élvezhetnék?
És hogyan? Fogjam magam, és menjek ki sétálni... mondjuk,
egymillió kilométert? - Valerik elhallgatott, zihált, tekintete az
elképedt arcocskára meredt. - Á, látom már, kezded érteni. Az
előbb, amikor megkérdeztél, hogy hogy tudok angolul, azt
feleltem, hogy kereskedünk és cserélünk másokkal. Ezért. Én
egy lánytól tanultam angolul, aki azóta már asszony, és ikrei
vannak; ő a ti népetek egyik hajójával érkezett. - Tétovázott,
mint aki megint keresi a szavakat.
- Mert? ... - Lucy igyekezett perspektívába helyezni önnön
elképzeléseit, azokra az ismeretekre támaszkodott, amelyeket
a repülő városokról szerzett, de eddig mindig a tudata hátsó
rekeszébe tolt, mert nem illettek bele az ő eszményített
látomásába. - Mert kevés volt a férfi?
- Hm? Igen, részben ezért, azt hiszem. És van még valami.
Megismerkedem veled, idegen vagy, és ez csodálatos! Valaki
új vagy, érted? Nekem nincsenek idegenjeim. Csak barátaim
és ismerőseim. Akkor találkozom idegenekkel, amikor
kereskedünk egy másik hajóval. Az én életem során ez
négyszer fordult elő. Nem, ötször. De az első alkalommal még
pici baba voltam.
- Tán csak nem szeretnél magad egy másik városba menni?
- kockáztatta meg a kérdést Lucy, és elcsodálkozott, milyen
hevesen bólogat rá Valerik.
- De hát azt hiszed, kapok erre lehetőséget? Ekológus
vagyok. Ha valami más pályán lennék, amelyből a városok
nem terveznek fölösleges szakembereket, talán remélhetnék.
De miért vásárolnának meg egy ekológust? Minden hajó
egyedi, én csak a magamét tanultam ki kívül-belül, másét
nem. Talán ha valami szerencsétlenség történne, valami eko-
katasztrófa ... de egy szerencsétlenség éppúgy lesújthatna a
saját otthonomra, mint a máséra.
Beszűkült szemmel bámult a horizontra: - Legtöbben úgy
vélnék, le kellene lépnem. Itt maradnom. Miért menjek
vissza?
Lucy arcát és gondolatait beárnyékolta a fiú kifakadása,
hiszen annyira mást várt; a fiú észrevette szavai hatását, és
döbbenten lépett közelebb hozzá:
- Elszomorítottalak! - kiáltotta. - Bocsáss meg! Nem
szabadna szomorúnak lenned, hiszen annyi mindened megvan,
amire én csak vágyakozom.
- Például? - vágott vissza Lucy.
- Hát... - Hirtelen eszébe jutott a vadvirágcsokor, amelyet
még mindig ott szorongatott a kezében, most a lány felé
nyújtotta: - Hát például ez!
- Ez csak gaz - motyogta a lány.
- Igen, a számodra csak gaz, de az én számomra... -
Beletúrt a csokorba: - Nézd csak, hát nem látod? Virágai
vannak. Csak úgy, minden cél nélkül, haszontalanul.
- Nem tudod, mik a virágok? A ti városotokban nincs
virág?
- Dehogy nincs, de csak meghatározott célra, hasznosan!
Járkálok a növényzet közt, megszámolom a virágokat,
meghatározom, mennyi kell majd belőle magamnak, a többit
levágom. Az újratermelés eszközei, arra valók, hogy
kiválogassák, megtermékenyítsék őket, hogy fölhasználják.
Valerik rápillantott a most már hervadozó szárakra és
levelekre, szomorún vállat vont, és elhajította a növényeket.
Látszott, hogy ez nagy erőfeszítésébe került.
- Jó, ezt még csak elfogadom. De ... de a színek! Állok itt,
elfordítom a fejem, és hirtelen, a semmiből egy élénk szín
villan rám, csak úgy, esetlegesen ... Az ott! - Rámutatott
valamire. Piros folt egy közeli bokor levelei közt.
- Konzervdoboz, elhajította valaki - motyogta Lucy. -
Hulladék. Ezek szemétteleppé rondítják az egész bolygót.
Valerik oda se figyelt, érte ment, fölvette, visszajött, s
egyre forgatta. A festék összevissza repedezett le róla, vele a
bádog védőréteg is, a csupasz fémet ette a rozsda.
- Látod? A szín ... árnyalatok, a ... a színváltások! Senki se
tervezte meg, nem jött valaki egy festékszóróval, és
kiszínezte, hanem csak úgy magától!
 - Nem egészen - vitázott Lucy. - Valaki elhajította, nem
törődött azzal, hogy tönkreteszi a környezetet mások számára.
Elvághatja egy gyerek lábát. Éles a széle.
Valerik eldobta a dobozt: - Azután a levegő! - lelkendezett.
- Amiből nektek oly sok van, nincs kimérve, kiadagolva, nincs
sterilizálógépen átforgatva! - megszívta a tüdejét. - A szagok,
az illatok!
- Füst - felelte Lucy. - Két mérföldnyire van a város, de
főleg füstszagot érezni.
- És a jólét, csupa jólét! - tört ki Valerik, majdnem táncolt
az idegességtől, amiért képtelen megértetni a lényeget ezzel a
lánnyal. - Hogy annyi levegőtök van, még a füstöt is
szétengedhetitek! Szinte megrészegít! Ha megérzem a
fűszagot, a nedves föld szagát, az érett gyümölcs illatát, meg
kell állnom, megállapítanom, hol vagyok, s ha nem a hidro-
pónikus részlegben, riadójelet leadnom, azután utánanéznem,
mi baj történt a tisztítóberendezéssel! Nem szabad semmilyen
szagot éreznem. Csak a semmi a biztonságos.
A lány kábultan pislogott rá.
- És az emberek ebben a városban! És te magad! Te, akit
úgy untatnak a számodra nyitva álló lehetőségek! - Most
élesedett először gunyorosra Valerik hangja. - Szerintem nem
is tudod, mi az az unalom, hiszen annyi az időd, annyi sok
helyre mehetsz, oly sok idegent ismerhetsz meg pusztán úgy,
hogy sétálsz az utcán!
- Igen, de hát nyilván ... - Lucy észbe kapott, nyelt egyet,
hogy friss lendületet vegyen a bizonytalan szavakhoz: -
Nyilván neked is akad néha szabadidőd. Nyilván neked is
akadnak - ezt úgy kellett kikényszerítenie magából - lány
barátaid. Nyilván eljársz velük szórakozni?
- Aligha. Az előbb nem komolyan mondtam, hogy fogom
magam, és sétára indulok az űrben.
- Tudod te jól, miről beszélek! - Lucy attól tartott, csalódni
fog, hogy a csillagemberrel történt találkozása a végén
ellenszenvvé fajul, s vissza kellett fognia magát, nehogy
dobbantson a lábával. - Nyilván nálatok is van hangverseny,
tánc, társasélet! Színészet! Talán élő színház is?
- Van hát. Mit gondolsz, mire várunk itt a kikötőben?
- Azt mondtad, szállítmányok .
- De miféle szállítmányok? Sose tűnődtél még el, miért
nem önellátók a hajóink annyi évszázad után se? Hatékony
zárt rendszer vagyunk, amikor a csillagok közt közlekedünk,
amilyen a Föld is; elvégre ez űrhajó, milliárdokkal száguld az
űrön át. Miért vállaljuk a bolygóra szállással járó gondot?
Miért nem faljuk föl a csillagközi gázt, ahogy a bálna a
planktonokat, miért nem dolgozzuk föl komplex elemekké,
miért nem csináljuk meg a magunk szenét, oxigénjét, vasát?
Miért nem merészkedünk soha közelebb egy naphoz a
szükségesnél, s halmozunk föl külön energiát? Nos,
megmondom én neked!
Elhallgatott. Lucy észre se vette, hogy már későre jár; a
nap a horizonthoz közelít, vörös foltok bújtak elő a nyugati
égboltot fedő felhők mögül. De a lány nem az esti hűvösségtől
borzongott meg. Hanem a Valerik hangjából áradó erőtől.
- Muzsikára várunk. Pár orsónyi költészetre.
Festményekre, faragványokra, videodarabokra és
könyvtekercsekre, azonkívül receptekre és ... és valamire,
amiről gondolkodni és beszélgetni lehet!
- De hát a városotokban élő millió ember közül - kiáltotta
Lucy - egy se akad, aki!...
- Millió? Ezt meg honnan vetted?
A lány zavartan rázta a fejét. - Mindig úgy hittem, hogy
eddigre már...
20 John Brunner: Bolygóvonzás
- Egymillióval csakugyan. Valószínűleg
elszigetelődhetnénk. A dolgokat a véletlenre bízhatnánk. Épp
hogy. De mit csinálna egymillió ember a csillagok közt
cikázva, úgy, hogy egész életében nyolc-tíz bolygót lát
csupán?
- Nyolc vagy tíz! - Újra fellobbant képzeletében az
elhalványult kép. - Úgy érted, hogy tíz különféle nap alatt
járhatsz? De hát ez csodálatos!
- Csakugyan? Kilépni néhány órára, ha magasabb rangot
kapok, és rábízhatom a beosztottjaimra a szoláris gravitációs
mezőben végzendő munkát, közben egyre azon rettegni, hogy
elrontanak valamit? Ó, hiszen ha millióan lennének! De nem
vagyunk. A lakosságunk száma körülbelül két és fél ezer.
- Akkor az én városomban többen élnek, mint ahány
embert te egész életed során megismertél!
- Végre, csakhogy megérted - mondta búsan Valerik.
Kezdeti zavara elmúlt már; éppoly gyorsan és majdnem olyan
folyékonyan beszélt, mint Lucy.
- De hiszen mindig „repülő városokról” beszélnek . .. -
szava elhalt.
- A történelemből olvastam, mik ennek az okai. Azért
történt, mert kezdetben olyan hajók voltak, amelyek csak
húsz-egynéhány embert szállítottak. Amikor az első igen nagy
hajókat megépítették, ezt mondták: valóságos várost küldünk
a csillagokba. És a név rajta maradt.
- Vagy úgy. Értem. - Majd kurta hallgatás után, makacsul
folytatta: - Akkor is, nem tudjátok a magatok zenéjét, a
magatok verseit megalkotni?
- No, vannak hangszereink, persze hogy vannak, kisebb
zenekarra való és ... de talán beszélnem kellene neked Ar-
kagyij Szuszlovról. Sosem találkoztam vele, de még mindig
híres, pedig már akkor elment, amikor én nyolc- vagy
kilencéves voltam.
- Elment? Úgy érted, meghalt?
- Nem ... Büszkék voltunk rá ott a mi hajónkon. Azt
hiszem, még most is büszkék vagyunk. Tudod, írt egy színda-
rabot, apám volt az egyik szereplője, éveken át emlegették.
Egy vitáról szólt, amely az energiarendszerekben történt egyik
nagy balesetet követte. Egy szócsatáról, benne heves vádakról
az állítólagos felelősök ellen. Ahogy mondtam: büszkék
voltunk rá. Amikor más hajókkal találkoztunk, jelentettük,
átvillantottunk nekik egy kazettát a színdarabról,
megkérdeztük, nem akarják-e eljátszani a másik hajó utasai is,
és gyakran igent mondtak, hogyne, akarjuk, ezt közülünk való
ember alkotta ... Aztán múlt az idő, és ennyi gondolkodás után
mindnyájan (mármint a nagyok, mert én még gyerek voltam),
mindenki eltűnődött: ugyan honnan vette az ötletet? Oly kevés
volt a forrásmunka. A darab egyik figurája a .. . nálatok, azt
hiszem, intrikusnak nevezik? - A lány némán bólintott,
Valerik fölszegte a fejét. - Ez az intrikus egy kicsit hasonlított
egy bizonyos személyre, kicsit valaki másra, s az emberek
mindjobban aggódtak a hasonlatosság miatt, s az energiával
összefüggő baleset mindjobban aggasztotta az embereket,
mert noha olyan baleset volt, amilyen sosem fordult még elő,
mégis meggyőzően lehetséges volt, érted? Speciális
óvintézkedéseket foganatosítottak, hogy bebiztosítsák: soha ne
fordulhasson elő a valóságban, és az emberek mind kevésbé
beszéltek szívesen Szuszlovval, mert azt mondták: elvégre
nem alkotott semmi újat, csupán átcsoportosította a dolgokat. .
. nem fogja meg a kezét? - kérdezte Lucy.
- Az előbb így mondtad: „elment” - vágott a szavába szinte
suttogva Lucy.
- Igen. - Valerik mintha valami nagyon távoli helyről tért
volna vissza, ahová az emlékezés sodora el. - Eladtuk őt egy
másik hajónak, amely örült, hogy ilyen híres embert szerzett;
annyira örültek, hogy, azt hiszem, meg se kérdezték, miért
akarunk mindenáron túladni rajta. És néha hallani felőle,
nagyon híres lett odaát, újabb darabokat is írt. Ezeknek talán
azért volt sikerük, mert a jellemeket az én hajómon élő
emberek alapján formálja meg, s a körülötte lévő emberek
nem tartanak attól, hogy önmagukat ismerik föl.
Valerik azután megrázta magát, akár egy vízből kimászó
kutya, s a lány felé fordult:
- Milyen furcsa, hogy azt hitted, millióan vágyunk!
- De hát mindig városként emlegetik! - ismételte mogorván
a lány. - És egymillió ember nem is sok egy nagyvárosban,
tudod.
- Földi normák szerint gondolkodsz. Nektek ingyen
levegőtök van, nekünk magunknak kell előállítani a magunkét
és mechanikusan keringetni. Nektek természetes talajotok van,
mi magunkkal hordjuk a magunkét, és szüntelenül
gondoznunk kell. Nektek óceánjaitok vannak, a mi összes
vizünk tartályokban és csövekben tárolódik. És mi magunk
sziget vagyunk. Ti világrész.
- Értem - vette tudomásul lassan Lucy. - Ezért olyan
nagyok a hajóitok? Természetesen nyilván ezért. És most már
értem, miért mondtad, hogy itt rengeteg a tér. Úgy érted:
fölösleges tér.
- És fölösleges idő is - tette hozzá Valerik.
- Ó, bocsáss meg! - kiáltotta a lány. - Föltartalak, pedig
csak pár órád van itt a Földön, és ... és talán soha többé nem
jössz vissza!
- Jaj, ne értsd félre a szavaimat. Nem beszélek elég jól a
nyelveteken, így amikor azt mondom: „fölösleges idő”, nem
úgy értem, hogy én itt most az időt pocsékolom. Csodálatos
dolog ez, hogy van időm, és épp nincs semmi kötelességem!
Itt az ember akár egy napig vagy egy hétig is töltheti
semmittevéssel az időt, és még mindig talál beszívni való
levegőt és ennivalót. Ha csak egyszer láthatom a Hazát, hiszen
jól mondtad: soha életemben nem jövök többé ide vissza, hát
akkor mit számít az idő elvesztegetése! Páratlan tapasztalat ez.
A levegő szaga páratlan, a fű tapintása meg az alatta lévő
talajé, a naplemente színe ....
Elhalt a szava, amint elfordult, és belebámult a
naplementét jelző égővörösökbe és sárgákba. Már a Venus is
föltűnt a sötétedő felhők közti résben.
- Nem vagyok elég bátor - mondta Valerik, inkább
önmagának, mint Lucynak.
- Tessék?
- A bátorság - felelte tagoltan a fiú. - Ha lenne bennem, hát
egy világ, amelybe vágyom ... Jaj! Ha lenne merszem,
átbaktatnék, túl a dombon, ahová már nem látni el az
űrkikötőből, és sose jönnék vissza.
A lány fölsóhajtott, és felé nyújtotta a kezét: - Mielőtt
elszánnád magad effélére, gyere, és. nézd meg a mi
Földünket.
A fiú bizonytalanul álldogált, nézte a lány a kinyújtott
kezét. Egy pillanatig még bizonytalanság töltötte el.
- Amikor a ti városotokban az ember egy lánnyal sétál,

- Megfogja, de ... - A lány sosem tudta meg, mire utal ez a
de, mert a fiú átkulcsolta a lány ujjait, és elindult vele.
Kezdetben Valerik elragadtatva kiáltott föl mindentől.
Elképesztő izgalomba hozta az utcán mászkáló kutyák
látványa. - A jólét! - sóhajtott fel. - A gazdagság! Ez a kutya
itt feleannyit is nyom, mint egy ember, két ilyen kutya elenné
egy ember elől az étkét, elinná az ivóvizét, elszívná a
levegőadagját . .. Ezek meg itt tálkákban rohangálnak a házak
között!
A fiú újra lelkendezett, amikor meglátta a semmittevő,
kedvük szerint lődörgő embereket, különösen a vele
egykorúakat, akik mentesek a szakadatlan kötelességtől: nincs
gondjuk a puszta életben maradásukkal. Ez a reagálás tovább
tartott. A lány még mindig nem szólt, várt; azután, amikor már
teljesen sötét éjszaka lett, homályos alakok ültek a házak előtti
lépcsőkön, és nyűgös hangon pénzt koldultak italra vagy
drogra. A vad fű illatának emlékét elnyomta az emberi bűz s a
semmittevésnek a fényevesztett hamis ragyogása.
Az apróságok fölhalmozódtak. Beültek enni valahova. A
villa ágai közt rothadó ételmaradványok: Valerik, aki olyan
környezetből jött, amelyben emberi jóváhagyás nélkül
egyetlen baktérium se létezhet - feszengett, elsápadt. A
kiválasztott italról kiderült, hogy színezett és édesített víz,
benne szénsavbuborékok; ő olyan helyről jött, ahol az étrendet
a napi kalóriaadagig pontosan szabályozzák, s most
elkomorodott, és igyekezett ezt is a korlátlan gazdagság
számlájára írni. Nem sikerült. Ráadásul a szomszéd asztalnál
egy nő egyre tüsszögött, a fiú minden alkalommal ösz-
John Brunner: Bolygóvonzás 21
szerezzent, és végül megkérdezte, miért nem viszik ezt a nőt
egy járványkórházba. Amire Lucy egykedvűen azt felelte,
hogy ez csupán nátha.
A bár előtt verekedés tört ki. Nézték az utca túlfeléről, még
mindig kéz a kézben. Tömeg gyűlt össze. Csak álltak, senki se
avatkozott be. Ellenkezőleg: biztatásokat kiáltoztak, s csak
akkor széledtek szét, amikor a rendőrségi sziréna jelezte:
nyomban leszáll egy rendőrségi repülőjárőr.
Valerik elképedten rázta a fejét: - Ezt az ... ezt az
energiapazarlást ... - kezdte, de nem jutott tovább.
Lucy némi gúnnyal ezt kérdezte: - Ahonnan jössz, ott nem
szoktak verekedni?
- Minek? Hogyan is tehetnénk ilyet? A rendszer, az életünk
az együttműködésünktől függ. Ez az egyik különösség abban,
amit a bolygókon lejátszódó drámákról és eseményekről
hallunk: ez a fantasztikus erőszak, a fölös energia érzete, ami
új és előreláthatatlan módokon tör föl. Mégis: mikor már csak
ez marad belőle! ...
- Úgy érted, amikor már részegek utcai verekedésévé
alacsonyul - értelmezte Lucy akkor már nem olyan nagyon
vonzó.
- Nem! - Azután, mintha ettől eszébe jutott volna az, amit
az előbb áruszállítmánynak nevezett, a fiú elindult.
- Mennyi az idő, Lucy?
A lány most hallotta először, hogy Valerik a nevén szólítja.
Már-már azt hitte, a másik nem is hallotta, amikor
bemutatkozott, és szégyenlősebb annál, semhogy
megkérdezné. Furcsán és megmagyarázhatatlanul
megborzongott, amikor ráébredt, hogy tévedett.
- Majdnem tizenegy óra - felelte.
- Fél egyre vissza kell érnem.
22 John Brunner: Bolygóvonzás
- Akkor induljunk vissza.
- Nyilván nem tart másfél órát ennek a távolságnak a
megtétele - tiltakozott a fiú.
- Persze hogy nem. - Lucy mélyet lélegzett, érezte, hogy
szíve ismét éppoly hevesen ver, mint amikor Valerikot
megpillantotta. - De azért menjünk.
Amikor Lucy a kezéért nyúlt, a fiú habozott, mintha a
szavai jelentését kutatná. De aztán vele tartott ismét minden
ellenvetés nélkül.
Maguk mögött hagyták a várost, az éjszaka körülfogta
őket. Lucy fölhagyott ködös találgatásaival arról, mi is fog
történni, s hirtelen megállt, arcát a csillagok felé fordította.
- Meg tudod mutatni, melyik a te városod odafönn a
pályáján? - kérdezte. Vékony és halk volt a hangja, illett a
sötétséghez.
Valerik ugyancsak föltekintett. - Nem - mondta - nem
hiszem. Ne feledd, hogy én sosem láttam még a csillagokat a
Földről.
- Annyira mások mindenfelé, amerre jártál?
- Hát hogyne! Idelenn, e tömérdek légkör alatt, nagyon
kevés látszik, és nem tudom, melyik az, amelyiknek elég
élénk a fénye, és eljut ide, és melyik az új, ami nem illik a
képbe, melyik a hazám.
- Erre még sose gondoltam - vallotta be Lucy, és
elfordította a fejét. - Azt hittem, megtalálod, melyik az a hajó.
Azt hittem, hogy te ... - Észbe kapott egy pillanatra, de azután
úgy találta, hogy nem nyelheti vissza a mondandóját, bármily
képtelennek hangozzék is. - Azt hittem, rá tudsz mutatni, én
meg azt tettetem, hogy nem látom jól, és a karod vonalát
akarom követni, és neked kell dőlnöm, és ...
Lélegzete kifogyott, elszállt a viharos mindenségbe.
Végtelennek látszó szünet következett. Valerik kihúzta
kezét a lányéból, össze- és szétkulcsolgatta ujjait maga előtt,
újra meg újra. Amikor újra megszólalt, hangja megváltozott,
nyers lett és valahogy öregebb, mint ő maga.
- Én is elmondok neked valamit. - A szavak nehezen,
szünetekkel törtek elő belőle. - Ma délután, amikor elindultam
a kikötőből, az agyamban milliószám zsongtak a vad
gondolatok. Ezt gondoltam: „Mehetek itt, egyre mehetek,
előbb-utóbb találkozom valakivel, szóba elegyedünk, nagyon
barátságosak leszünk, és nem is döntök tudatosan arról, hogy
itt maradok; magától történik majd így, mert itt, a Hazában
annyi a mondanivaló, annyi mindent lehet szabad
elhatározásból tenni, s nem szigorú kényszerből.” Ezt
gondoltam. És természetesen mindenekfelett abban
reménykedtem, hogy akivel találkozom - tétovázott -, az
éppenséggel egy gyönyörű lány lesz. így azután, amikor
megláttalak, és rám mosolyogtál... elakadtam ... Két szó
között. Te nem így vagy vele, ha valami, amiről mindig csak
ábrándoztál, egyszeriben valósággá válik? Virágnak láttalak a
dombon, ebben a csodálatos élénk színű ruhában, hajad is akár
a természetes föld: barna és dús ... ezt gondoltam: „Ez még
jobb lesz, ez egyszerűen hihetetlen!” És . . . jaj, azt hiszem,
nem is szabadna elmondanom ezt, de muszáj! Azt gondoltam,
úgy alakul majd a dolog, hogy ... hogy szeretkezünk, és
annyira jó lesz, hogy nem is kell átélnem azt a pillanatot,
amikor így szólok magamhoz: „Ha nem térek vissza a hajóra
most, akkor itt maradok a Földön.”
- Ez még megtörténhet - suttogta Lucy.
- Nem.
A szó ostorként csattant, visszavonhatatlanul. A lány
rémülten figyelte, mint visszhangzik benne, és néhány lomhán
vánszorgó pillanat múlva valami csiklandozni kezdte az arcát:
két könnycsepp, mintha két bogár mászna lefelé.
Alig látta tőle Valerikot, de tudta, hogy annak már nem
izeg-mozog a keze, leengedte.
- Tudom, hogy te még mindig ezt szeretnéd - mondta a fiú.
- És nem érted, mi az akadálya. Heveredjünk le a fűbe,
legyünk együtt, s egy óra múlva már késő is lesz, a kompnak
föl kell emelkednie, elkészülnek, bekapcsolják az
akkumulátorhajókat. De... nem.
- Miért? - hebegte a lány. - Miért nem?
- Mert én virágokért jöttem, te meg beledugtad az orrom a
piszkos földbe, amelyből kinőnek.
- Ez igaz - mondta végül a lány. A könnyek már eltűntek,
csak az a két csepp csordult ki, nem több, s most keménynek
és fegyelmezettnek érezte magát, mintha kőszívet tettek volna
keblébe. - És tudod, miért tettem?
- Sejtem - mondta Valerik. De a lány nem akarta, hogy
csak sejtse, el kellett mondania.
- Mert irigyeltelek a magadfajta emberek céltudatos és
elhivatott életéért, vagy amit annak hittem. Te az ittmara-
dásról álmodoztál úgy, hogy ne kelljen döntést hoznod az
életed megváltoztatására, csak hagyni, hogy rád boruljon, én
meg arra gondoltam, milyen lehetne a sorsom, ha egy
csillagember családjába szülétek. Nem ítéltettem volna a
határozatlanság kínszenvedéseire, üres évekre, amelyek során
egyre töprengek, mit is kezdjek magammal. Meg kell értened,
Valerik! Azt remélted, hogy megszöksz a döntéskényszer alól,
még a legfontosabb elől is, amit valaha eléd tár a sors. Nekem
milliónyi döntést kell hoznom egész nap és mindennap, és
ezek közül egyetlenegy is lehet olyan téves, hogy
végérvényesen üressé válik tőle az életem!
Vajon érti-e? Lucy szerette volna tisztán látni a fiú arcát a
homályban. Az sokáig nem válaszolt, azután így szólt:
- Azt hittem, elfelejtetted a nevem, vagy nem hallottad
tisztán, és nem akartál kérni, hogy ismételjem el.
Én meg azt hittem...
- Ó, sosem feledem el a neved, Valerik! És sosem feledlek
el!
: - Én se téged. Mert mindennek ellenére van egy ... furcsa
érzésem. Úgy érzem, nagy hálával tartozom neked.
Egy pillanatig moccanatlanul állt, akár egy szikla, azután
egyetlen lépéssel megszüntette a kettejük közti távolságot, s
ajkával végigsimította a lány arcát. Annak szeme görcsösen
lecsukódott: fölemelte karját, hogy átölelje a fiút, de csak a
levegőt ölelte. Amikor kinyitotta a szemét, a fiú már a hátát
fordította felé, s lépkedett az egyenetlen talajon az űrkikötő
fényei felé.
Másnap éjjel, amikor Lucy föltekintett az égre, eggyel
kevesebb csillagot látott, és nem tudta, melyik az a csillag,
amely kihunyt, és magával vitte annyi álom romjait.
Fencsik Flóra fordítása
Viszi György rajzai
 DÉVÉNYI TIBOR
Lélektükör
- Csókolom, Borika! Itt vannak már a fiúk? - kérdezte
Agáthy Kristóf, az ünnepelt sci-fi író a Levendula presszó
bájos felszolgálónőjétől.
- Persze. Már vagy 10-15 perce. Hozhatom a szokásost.
- Nem. Ma ünnepelünk, Borika! Hozzon mindnyájunknak
egy dupla konyakot. Remy Martin legyen. Magáról se
felejtkezzen el!
- Hűha, ez aztán ünneplés! Újabb könyv lesz?
- Bizony lesz! Hát még milyen!!!
- Juuuuuj, de izgis - mondta Borika, aki szinte falta Agáthy
valamennyi írását. Ez persze nem csodálni való, hiszen falta
azt csaknem minden magyar betűismerő. Olyan világot
teremtett, amit még eddig soha senki - kozmokrimiket írt.
Boszorkányos ügyességgel keverte meg a dolgokat, s hipp-
hopp, volt olyan izgalom, hogy az emberek jószerivel már
nem mertek az égre nézni sötétedés után. Mert legutóbbi
könyvében, A halál csillaga fentről érkezikben a gyilkos egy
megtébolyodott űrkompkormányos volt, aki... de ezt hagyjuk.
- Szervusztok és jó napot mindenkinek! - köszönt
harsányan, széles mosollyal Agáthy cimboráinak. Minden
kedden összegyűlt ez az elválhatatlan asztaltársaság. Együtt
koptatták- az egyetem küszöbeit, azonos érdeklődéssel
kezdték tollaikat bontogatni, majd ahogy az lenni szokott,
szinte annyifelé sodorta őket az élet, ahányan csak voltak.
Egyébként heten voltak. Dudkai jól ismert kritikus lett, Bárt-
fai Frici lapot szerkeszt, Kertész, szabadúszó gyermekkönyv-
és versíró. Sorok után fizetik a műveit.
Lemetkei Pista drámaírásból próbál megélni, ami azért
ütközik akadályokba, mert drámái lassan készülnek, és a már
eddig elkészülteket valahogy egyik színigazgató sem akarja
igazából előadni. Szirtes és Bálint újságírók.
Agáthy Kristóf köztük a nagymenő. Egyetlen kötete sem
jelent meg 400 000 példány alatt. A közelmúltban piacra
dobott 29. kötete, a már említett A halál csillaga... a
megjelenés első napján elfogyott, és éjszaka újra kellett
nyomatni még 350 000 példányban. Jövedelme is ennek
megfelelően magas. Pénzét mindig okosan fektette be, sosem
folyt el a temérdek pénz. Ugyanakkor nem rázza a rongyot. A
családi ház nem kacsalábon forog, noha megengedhetné
magának. De egyrészt utálja a hencegést, másrészt a kacsaláb
már a régmúlté.
Az Agáthy-villa a korszerűbb, napelem-irányított forgoko-
rongra épült, s nemcsak a fényerőnek megfelelően áll be az
optimális irányba, de a légáramlatokat is figyelembe veszi. A
11. kötete után épült fel a Madárles, a 23. kötete után a
Halfigyelő.
A Madárles fogalommá vált. Teljesen komputerizált,
digitalizált és ornitopszichologizált. Minthogy teljesen
rezgésmentesnek kell lennie, víz alá építették a hatszög alakú
fogadóegységet, ahová a jelek befutnak. Mármint a
madarakról. Ezek a jelek a szelektort működésbe hozzák,
kiválasztják a megfelelő lézerkazettát az adott madárról vagy
netán madárcsoportról. így egyetlen felbukkanó madárka
révén részletes információ nyerhető a faj, fajta vagy változat
minden vonatkozásáról. Ha madár nem bukkan fel - ami a víz
24 Dévényi Tibor: Lélektükör
alatt elképzelhető olyan jelek indukálhatok, melyek úgy
hatnak, mintha madárka szállt volna arra.
A Halfigyelőt az ország legmagasabb pontján, egy 373
méter magas torony tetejére építették, így a maga nemében
egyedülálló szerkezet lehetővé teszi a távoli tengerekben és
óceánokban úszkáló halak megfigyelését is. A működése -
fizikai szempontból - a Madárlesével megegyezik. Van
közöttük azonban egy nagyon lényeges különbség: míg a
Madárlesen a bár a 3., az étkező az 5. szinten van -
természetesen a víz alatt -, addig a Halfigyelőben ezek a
kommunális helyiségek a legfelső, 12. szinten nyertek
elhelyezést, ami a meghívottaknak csodálatos körpanorámát
biztosít halszegény időszakokban is.
Agáthyné nagy tapintattal kezeli a férje bevételeit.
Mindenről gondoskodik a szó legszorosabb értelmében - a
gyermekek nevelését is beleértve. Agáthy egyetlen feladata a
kozmokrimik kiagyalása és megírása - s ha valami új felépült,
elkészült, leszállították, megvették stb. -, ha volt rá ideje (és
kedve), megnézhette.
- Szervusz, nagymester! - Hogy vagy, vén lókötő? - Na mi
van, lejöttél a Gyilkos Csillagról? - Nicsak, nicsak! Egy
űrlény van a körünkben! - és más hasonló hülyeségekkel
fogadták, de minden marhaságból sütött a szeretet és az igaz
barátság.
Megérkezett Borika a konyakospoharakkal. Elképedés
fogadta a gyönyörű látványt.
- Uramisten! Csak most jelent meg a 29. köteted! A múlt
héten ittunk rá, nem is keveset! - mondta megdöbbenéssel
Lemetkey Pista, akinek nem volt nagy erőssége az ötletek
kiagyalása. Mááááár újabb szerződést írtál alá???
- Előbb inni, aztán dumálni! - mondta Agáthy vigyorogva.
Valamennyi pohár felemelkedett, hogy megszabaduljon a
tartalmától. - Még egy rundót, Borika - mondta Agáthy
elégedetten. - De hozzon mindjárt duplán. Ne aprózzuk el ezt
az isteni nedűt.
- Te valami marha nagy ötletet agyalhattál ki - jegyezte
meg Kertész, s arra gondolt, hogy bugyuta gyerekversekből
hány sort fognak ma itt megvedelni...
- Nyugi! MINDENT elmondok - mondta Agáthy. - Van
mindenre időnk.
- És a jelek szerint konyakunk is - tette hozzá Dudkai,
pohara fenekét vizsgálgatva, nem maradt-e benne némi érték.
Húsz perc alatt végeztek a második rundóval is. De csak
ugratás és más hasonlók hangzottak el. Izzott a levegő - a
társaság oldalát kegyetlenül furdalta a kíváncsiság, de tudták,
Agáthyból egyetlen szót sem tudnak kihúzni addig, míg ő
maga el nem szánja magát.
Senki sem emlékezett arra, hogy pontosan mikor hangzott
el. Lehetett öt óra, vagy negyed hat.
- Abbahagyom - mondta Agáthy röviden és egyszerűen.
Senki sem reagált erre a rövid kijelentésre. Fel is tűnt
Agáthynak, így megismételte.
- Abbahagyom.
Bálint Tóni volt az első, aki megszólalt:
- MIT akarsz abbahagyni?
- A kozmokrimi írást. A ponyvaírást. A sekélyes, felszínes
baromságok írását.
A társaság lebénult a megdöbbenéstől. Hosszú percekig
hallgattak.
- Nem értelek - szólalt meg végül Dudkai, a kritikus -,
szerintem is borzalmas, amit irkafirkálsz, de ez még nem ok
árra, hogy abbahagyd. Elég jól meg lehet belőle élni ahhoz,
hogy az ember végül is csinálja. Arról már nem is beszélve,
hogy MOST akarod abbahagyni? Késő. Nem lett volna szabad
elkezdeni, pajtikám.
- Nem értelek - mondta Bártfai Frici -, úgy jönnek ki az
agyadból a marhaságok, mint dohányos ember orrából a füst.
Kapsz érte egy valag pénzt. Hát mi a fészkes fenét akarsz
még? Netán egy irodalmi Nobel-díjat???
- Nem értelek - mondta Kertész, miközben lázas
igyekezettel tipródott egy négysoros versen Megértelek
címmel. - Az emberben legyen tartás, és ne azt csinálja,
amihez kedve van, hanem azt, amihez ért.
- Nem értelek - mondta Lemetkey. - Mind a 29 köteted
elfogyott, most számoltam ki, hét és fél millió példányban.
EZT akarod félrelökni, EZT akarod abbahagyni? Baromság.
- Megértelek - mondta szomorúan Szirtes. - Kell bennünk
valami művészi elhivatottságnak lenni. Vagy vibrálva él, vagy
pislákolva szunnyad. Ha ez utóbbi elő akar bújni, mint magból
a csíra, hagyni kell. Elfojtani nem szabad, mert az gyilkosság.
Vagy rosszabb, mint egy gyilkosság.
— Nekem is ez a véleményem - mondta egyszerűen és
nagyon higgadtan Agáthy, miközben újabb rundót rendelt a
könnyeivel küszködő Borikától, aki hüppögve kérdezte:
- Nem is tetszik többet ilyen csodálatos könyveket írni?
Agáthy kicsit a barátainak, kicsit Borikának felelt:
— Túltelítődtem. Rájöttem, hogy ezekhez a könyvekhez
semmi közöm, nekem az emberi sorssal és lélekkel kell
foglalkoznom, ezek fojtogatnak, és nem az idegen bolygók
kéjgyilkosai.
- ??????? - sugárzott feléje hat szempár.
- Holnap nekikezdek - mondta Agáthy. - Felhívom a
kiadót, megmondom, hogy ne várják a 30. kötetet. Aztán
leülök az asztalomhoz, és nekifogok. A címe már megvan:
Lélektükör.
- Fantasztikus! - Baromság! - Zseniális! - Hülyeség! -
Elképesztő vagy! - Megtébolyodtál! - hangzott el egyszerre.
No és egy hüppögő nő bátortalan hangja is:
- Itt vannak a konyakok.
Zsófi, a felesége nem csinált nagy ügyet abból, hogy a
következő könyv címe Lélektükör lesz.
- Izgi - mondta -, ja, elmegyek két napra Rotterdamba,
megrendelem a hároméltű yachtot. A gyerekek majd ellátnak
mindennel, hagytam a fiókban elég pénzt. Sietek haza, szia.
Te csak írjál nyugodtan!
Soha nem érzett, boldog napok következtek. Szinte
lebegett. Csak harmadnapra fűzött be papírt a
szövegszerkesztőbe, a negyedik napon írt rá egyetlen szót:
Lélektükör. Aztán újabb napokig csak kóstolgatta a
gondolatokat, majd lassan, szinte észrevétlenül formálni
kezdte őket. Hősét Bertái Jánosnak nevezte el. 42 éves tanár
egy isten háta mögötti kis falucskában. Az ő lelke lesz a
lélektükör.
Zsófi csak egy hét múlva jött meg, eléggé feldúltan.
- Nem tartják az árat! Valami begyűrűzött nekik, és végül
3 400 000-ben egyeztünk meg. De szép lesz. Jól haladtál? -
azzal a konyhába sietett.
Agáthy szinte beleköltözött Bertái tanár úr leikébe. Úgy
 Dévényi Tibor: Lélektükör 25

mozgott a lakásban, mintha a kis hegyi falucska egyik
roskatag kis házikójában lenne. Még a beszédmodora is
megváltozott. Zsófi és a gyerekek ebből mit sem vettek észre.
- Mami, kellene egy kis pénz - mondta vacsora közben
Dini. - Javítóba kell vinnem a kozmocsúzlimat. Drága lesz,
mert reaktort kell cseréltetni.
- Vegyél ki a fiókból.
- Üres - mondta Luci -, tegnap este vettem ki az utolját. Ma
kell befizetnem a nyári túrát.
- Hová mégy? - kérdezte Agáthy inkább udvariasságból,
mint érdeklődéssel.
- A Hold körül lesz két fordulat és vissza.
- Jó drága lehet - mondta az anyja. - Na, majd adok pénzt,
Dini, de előbb be kell mennem a bankba.
- Ne vegyél ki sokat - mondta Agáthy. - Spórolnunk kell,
mert nem tudhatom, mikor lesz újabb bevételünk.
Borzasztó nagy nevetés fogadta a szavait. Zsófinak még a
könnye is kicsordult. Hüppögve a nevetéstől jegyezte meg:
- De hiszen már több mint három hete dolgozol az uj
könyveden! A jubileumi 30. köteten! Még a címére is
emlékszem, valami lélekbúvár vagy ilyesmi. Képzelem,
milyen izgi lesz!
Agáthy végignézett szerettein, s csendesen csak ennyit
mondott:
- Lehet, hogy izgi lesz, lehet, hogy nem. De igaz lesz és
más, mint az eddigiek. De az is lehet, hogy ki sem fogják adni.
EZT most magamnak írom.
- Jól van, szívecském - mondta Zsófi. - És mikor kezded
írni a következő izgiset? Csak azért kérdem: hogyan osz-szam
be a pénzt?
villogóan fehér papír felső szélén a címet : Lélektükör.
Megborzongott. Lassú mozdulatokkal fölé írta: Agáthy
Kristóf.
Várt pár percet, majd ujjai fürgén szántani kezdték a
szövegszerkesztő billentyűit:
„A kis falu fulladozott a vad hegyormok szorításában. A
görbe kis utca végén szinte összeroskadni készült a kicsi ház.
Bertai János tanár otthona. Az omladozó vakolat, az öreg
bútor, a szegényes audio-vidirendszer arról árulkodik, hogy a
tanár nem tartozik a gazdagok sorába. Alig 38 éves, de
barázdált arca, nehézkes járása sok mindenről árulkodik.
Mintha vállán nagyobb lenne a teher, mint amennyit jószerivel
elbír? ... A csend már-már idegtépő. Bertai a kopottas
tükörben figyeli az arcvonásait. Mozdulatlanul figyeli
önmagát. A csendet csak a falióra kellemetlen, csattogó
hangja töri meg. Lassan múlik az idő, de a mutatók szinte
kérlelhetetlenül közelednek egymáshoz. Abban a pillanatban,
amikor a két mutató egymásra ér, Bertai arcvonásai
halványulni kezdenek. Lassan vibrálni kezdenek a fejének a
körvonalai, majd koponyája izzó gömbbé változik. Néhány
pillanat alatt az egész testét áthatja a változás, s Bertai János
egy izzó, sugárzó csóvává változik.
- Indulhatok - mondja rekedten -, és átsuhan a ház falán ...”
Késő délelőtt hagyta félbe az írást. Kis megszakításokkal 27
napig dolgozott. Ezalatt az izzó gömb felperzselt két megyét.
És a főváros nagy részét. Bertai János csak ezután tért haza. A
falon keresztül. A tükör elé. A lélektükör elé.
Fujkin István rajza

Kisebb-nagyobb változásokkal, de a boldog napok tovább

peregtek. Nem változott a szövegszerkesztőbe helyezett
papírlap. Változatlanul egyetlen szó virított a tetején:
Lélektükör. Nem változott Agáthy jó érzése sem. Lubickolt
Bertai János falusi tanár lelkében s már-már a testében is. De
még nem fogott hozzá. Változott az italkészlet, s a Remy
Martint és a 36 éves whiskyt felcserélte a kommersz
cseresznye. A bélszínt a túrós csusza. Változott a gyerekek
ábrázata. Nem változott Zsófié. Ki tudja, miért? Talán ő
többet tud??? Aligha.
Megváltozott a cimborákhoz való viszonya. No, nem a
kifizetett rundók számát vagy minőségét illetően. Másról
beszélgettek, mint éveken keresztül. Sok éven át főleg
ugratásokkal, viccelődéssel telt el az a két-három óra, amit
hetente együtt töltöttek. Most súlyos, húsba vágó problémák
boncolgatásával.
Mondta is Kertész:
- Olyan unalmas kezd lenni a mi kis asztaltársaságunk,
mint Lemetkey Pista legutóbbi darabja, a Gyertyacsonk.
Rajtam kívül nem is olvasta el élő ember végig ...
Egyedül Agáthy volt maradéktalanul boldog. Kezdett any-
nyira feltöltődni, hogy úgy érezte, elérkezett a pillanat, amikor
ő és Bertai János falusi tanár együtt, közösen kiléphetnek a
Lélektükör mögül.
- Holnap nem ebédelek veletek - mondta este Agáthy kis
családjának. - Nekifogok az íráshoz. Majd kiszólok, ha kell
valami. Ne zavarjatok. Jó éjszakát!
Agáthy úgy ült a szövegszerkesztő elé, mintha az egy szent
oltár lenne. Hosszan, átszellemülten nézte a printerbe tett
 KÉPZŐMŰVESZET

KUCZKA PÉTER

A RÉMCSALÁD

Vámpír a mama, Frankenstein stoppolt fejű szörnyetege a

papa, apjukra, anyjukra ütnek a gyerekek, a nagymama bo-
szorkány, a nagybácsi emberfarkas. Belőlük áll a család, de
időnként távolabbi rokonok is felbukkannak, denevér képében
beröppennek az ablakon, holdtölte éjszakáján üvöltőnek a
kapu előtt, fehér lepedőbe burkolva mászkálnak a hallban
vagy a nyikorgó, emeletre vezető falépcsőn.
Kedves kis társulat. Velünk együtt élnek, napjainkban, fel-
szállnak a buszra, elmennek az áruházba és a strandra, ki-
nyitják az ablakot, nagyot szippantanak a temető friss leve-
gőjéből, etetik a madarakat, a papa piranhákat tart az akvá-
riumban, a mama denevéreket a ketrecben, a kisfiú cápának
öltözik az uszodában, a kislány őrjöng a dühtől, ha jó
osztályzatot kap az iskolában.
Majdnem olyanok, mint bármelyik család. Lehet, hogy a
papa hivatalnok, a mama egy kórházban vért vesz a bete-
gektől, a nagymama jósnő egy szövetkezetben, a nagybácsi
kertész, aki beléndeket, nadragulyát és holdviolát termei a
háztájiban. Élik megszokott, mindennapos életüket, hallgatják
a rádióban A Szabó család-ot, nézik a tévében a Nyolc évszak-
ot, s nem csodálkoznak azon, ha a bemondó arra emlékezteti
őket, hogy ők is ugyanolyan hétköznapi emberek, mint
bármelyik szomszédjuk. Igaz ugyan, hogy náluk nincs
bedugva a zsinór a konnektorba, amikor rémfilmet közvetít a
televízió ...
A rémcsalád Chas Addams fejéből pattant ki, az ő papírján,
az ő ecsetjével, az ő keze alatt öltött testet.
Chas Addams karikaturista a XX. században, a mi száza-
dunkban. A karikaturista a humán tudományokkal foglalkozik,
a történésznek, a szociológusnak, a lélekbúvárnak és a
filozófusnak a rokona. A különbség csak az, hogy szavak
helyett vonalakkal dolgozik, és rokonainál mélyebben érti és

- Ha fiú lesz, akkor adjunk neki nevet a Bibliából. Lehetne

például Káin vagy Júdás.
 Képzőművészet 27

- Későn jövünk haza, kisasszony. Nyolckor fektesse le a

- Nem ismerjük valahonnan?
gyerekeket, azután maradjon szorosan a fal mellett.

- Miért nem csalsz ma este, nagymama? - Hol csavarogtál egész éjjel?

28 Képzőművészet
- Pszt, gyerekek, éppen most szálltak le az etetőre.
láttatja a valóságot. Törvények és emberek megítélésében
ritkábban téved. Munkáit nem lehet sem a képzőművészeti,
sem az irodalomesztétika felől megközelíteni. Rajzai
újságtöltelékek, pedig olykor többet mondanak Hegel és
Arisztotelész valamelyik tételénél.
Addams jól körülnézett a világban. És észrevette a szürke
hétköznapokban a borzalmat, az emberi kapcsolatokban a
groteszket, a felszín mögött a lényeget. A karikaturisták
szokása szerint kacagni kezdett az egészen. Bár az is lehet,
hogy előtte még megrettent. Ezt a két érzést, a kacagást és a
félelmet gyúrta össze rajzaiban. Humorát ezért „feketének”
vagy „morbidnak” mondják.
Mitől „fekete” ez a humor?
A hajótörött gumitutaján ott vannak a patkányok is, a vízi-
sízőt cápa követi, a fodrásznál ülő hölgy a kígyóhajú Medúza,
a jégszekrény mélyhűtőjében eszkimók laknak, az ablakból
lövöldöző gengszterek mellől a gondos háziasszony
összesöpri a töltényhüvelyeket, a madarakat etető jámbor
polgárt felfalják a madarak, a homokos tengerparton sellő-
csontvázat talál a nyaraló, a hagyatéki árverésen eladásra
- Következik „Mary és Bili”, történet egy családról, amely
akár a szomszédjuk is lehet, és amelynek élete ugyanolyan
hétköznapi, mint az enyém vagy önöké, kedves hallgatóink.
kínálják a megözvegyült férjet is, az újdonsült asszonyka
pisztolyt csomagol a nászúira. És így tovább, és így tovább.
Bennünket, természetesen, a rémcsalád esetei érdekelnek.
Az új lakás ablakából, egymást átkarolva, elmélyülten és
elégedetten nézik a kilátást, egy temető sírjait és kriptáit.
Vámpíranyuka gondosan betakarja a denevérek ketrecét.
Sodrófával várja az éjszakai kirándulásról hazatérő férjét.
Boszorkánynagymama vámpírmamával a születendő fiú
nevéről beszélget. A szülők színházba menet kioktatják a
nevelőnőt. A család békésen nézi a tévé új sorozatát. Ilyenek
és hasonlók a rémcsaládról rajzolt karikatúrák. És minden
rajzon ott van a visszájára fordított igazság: a rémcsalád más,
mint mi, de mégis azonos velünk.
Chas Addams 1912-ben született Westfieldben, iskolái
után a philadelphiai egyetemre, majd a New York-i
képzőművészeti főiskolára járt. Évekig dolgozott rendőrségi
fényképészként különböző bűnügyek helyszínén, rajzai,
karikatúrái 1935-től jelentek meg a New Yorker-ben és más
lapokban.
 NORMAN SPINRAD
A szépséges műalkotás
- Bizonyos Siburo ltó nevű úr várja - hallatszott a
házitelefonon. - Egy történelmi jelentőségű műalkotást
szeretne megvásárolni.
Mialatt vártam, hogy belépjen az irodámba, az asztalomba
rejtett központi komputer képernyőjén megjelentek Mr. ltó
adatai. Nem volt más, mint az osakai lto Freight Boos-ters cég
tulajdonosa; Dun és Bradstreet adatbankjára nem is volt
szükség. Ha Siburo ltó az ltó cégtől kitölt egy csekket, amely
nem éri el az államadósságot, akkor arra biztosan van fedezet.
Az enyhén kopaszodó férfi, aki szinte észrevétlenül lépett
be az irodámba, fekete selyemkimonót viselt és drága, csipkés
brokátövet. Biztosan otthon is, Osaka gyilkos szmogjában
divatos ruhakölteményeivel kápráztatja el az egyszerű
embereket. Minden ugyanilyen volt körülötte. Tökéletesen
eligazodott az értékes áru és a bóvli között, amit csak ezek a
japánok képesek ennyi bájjal csinálni, ők is csak több millió
kemény jennel a hátuk mögött. Mr. lto igazán nem volt
amatőr. Jól tudta, mit akar, és semmi sem tántoríthatta el a
céljától. A tipikus profi japán üzletember; a legjobb példánya
annak a fajnak, mely kiszorított minket a nemzetközi
küzdőtérről.
Alig észrevehetően hajolt meg, amikor átnyújtotta
névjegyét. Én a fejemmel biccentettem felé, és ülve
maradtam. Ez az arc- és pózjáték nevetségesnek tűnhet, de
enélkül nem lehet a japánokkal üzletet kötni.
Miután lto helyet foglalt előttem, egy fekete hengert húzott
elő kimonója ujjából, és szertartásosan elém helyezte az
asztalra.
- Tudomásomra jutott, hogy ön Fillmore posztereket gyűjt
a hatvanas évek első feléből, Mr. Harris - mondta. -
Gyűjteményének híre még Osaka és Kyoto környékére is el-
© 1979 by Norman Spinrad
jutott, ahol lakni van szerencsém. Kérem, fogadja el ezt a kis
csekélységet. Nagy örömömre Szolgálna, és örökre
lekötelezne, ha az adományom ennyire megfelelő helyre
kerülne.
Reszketett a kezem, amikor kicsomagoltam a posztert.
Anyagi helyzetét tekintve lto udvarias kis ajándéka biztosan
nem okoz csalódást. Apám szívesen kérkedett azzal, hogyan
reprezentáltak az amerikai üzletemberek a régi szép időkben,
amikor még az övék volt a piac, de el kell ismerni, hogy japán
üzleti ajándékok felé ugyancsak sok minden billenti a mérleg
nyelvét.
Amikor kibontottam az ajándékot, igazán nagy
erőfeszítésembe került, hogy a fölényemből kizökkenve, ne
füty-tyentsek elégedetten. Mert amit a kezemben tartottam, az
nem volt más, mint a legelső Grateful Dead* poszter egyik
remek, titokzatos, fekete-szürke példánya; igazi ritkaság,
amelyhez semmi pénzért nem lehet hozzájutni. Meg se
mertem kérdezni, neki hogy sikerült. Egy hosszú percig
mindketten szótlanul szemléltük a posztert, amelyet szépség
és történetiség lengett körül, bármely kétes események
történtek is időközben, melyek révén most előtte állhattunk.
Mért ne kedvelném Mr. ltót ezek után? Ki állíthatja, hogy a
japánok csakis a gazdasági fölényüknek köszönhetik a
nemzetközi életben elfoglalt helyüket?
- Remélem, módomban lesz olyan érzéki örömöt szerezni
önnek, amilyent ön szerzett nekem, Mr. lto - mondtam végül.
így kellett megfogalmaznom, bár általában nem így
köszönnek meg egy ajándékot, mert lehetőleg kerülő úton
* Popegyüttes a hetvenes évekből
30 Norman Spinard: A szépséges műalkotás
szoktak előhozakodni az üzlettel. Ito láthatóan rögtön zavarba
jött, sőt óvatossá vált.
- Bocsássa meg a merészségemet, Mr. Harris, de
reménykedem benne, hogy segítségemre tudna lenni egy kissé
kényes, családi ügy megoldásában.
- Családi ügy?
- Pontosan. Érzem, hogy kellemetlenül tolakodó vagyok,
de ön nyilvánvalóan finom és végtelenül diszkrét, ezért, ha
megbocsátja az arcátlanságomat...
Úgy tűnt, higgadtsága teljesen elpárolgott, mintha csak arra
kérne, hogy valami undorító perverzióban legyek a
segítségére. Úgy éreztem, a mérleg nyelve az én javamra
billen, egy nagy üzlet lehetősége csillant meg előttem ...
- Mondja csak nyugodtan, Mr. Ito.
Ito idegesen elmosolyodott.
- A feleségem rendkívül műértő családból származik. A
szülei megszerezték a nagy hírű „Nemzeti kultúra kincsei"
kitüntetést, és soha nem mulasztják el, hogy emlékeztessenek
erre. Bár jelentős anyagi haszonra tettem szert a szállítórakéta-
üzletben, mégis senkiházinak tekintenek, egyszerű
kereskedőnek, akiből, velük ellentétben, alapvetően hiányzik a
kifinomult esztétikai érzés. Ugye, érti, miről van szó, Mr.
Harris?
Olyan együttérzőn bólintottam, amennyire csak tellett
tőlem. Ezek a japánok igazán értenek hozzá, hogyan
nehezítsék meg az életüket. Itt van egy vezető japán
nagyiparos,
és hétrét görnyed a csóró rokonai puszta emlegetésére is,
akiket valószínűleg megvásárolhatna, és bagóért kiárusíthatna.
Ezzel szemben láthatóan azon fáradozik, hogy valami
ostoba módon, aminek egyáltalán csak egy japán szemében
lehet értelme, lefőzze őket. Azt hiszem, a japánok jobban
boldogulnak a világ irányításával, mint a magánéletükkel.
- Egy jelentős amerikai műalkotást szeretnék megvásárolni
a Kyoto melletti birtokom számára, Mr. Harris. Őszintén
szólva, elég nagyszabásúnak kell lennie, hogy az üzleti
életben elért sikereimre emlékeztesse a feleségem szüleit,
ahányszor csak módjukban lesz megpillantani, és én úgy
fogom elhelyezni, hogy gyakran pillanthassák meg. De
természetesen nagyon szépnek és történeti jelentőségűnek kell
lennie, ezzel is bebizonyítandó, hogy az ízlésem nem kevésbé
kitűnő, mint az övék. így tiszteletet vívok majd ki a
szemükben, és helyreállítom a házam nyugalmát.
Tudomásomra jutott, hogy ön az ilyen ügyek neves szakértője,
így szívesen megtekintek mindent, amit csak érdemesnek tart
rá.
Tehát erről van szó! Valami olyan nagy dolgot akar venni,
amellyel elkápráztathatja sznob rokonait, de tulajdonképpen
nem bízik a saját ízlésében; azt akarja, hogy én mutassak neki
valamit, amit látni szeretne. Ráadásul annyi pénze van, mint
az égen a csillag! Alig tudtam hinni a szerencsémnek. Vajon
mennyivel vághatom meg?

- És milyen nagyságú műalkotásra gondolt, Mr. Ito? -
kérdeztem olyan közömbösen, ahogy csak tudtam.
- Egy monumentális amerikai műalkotást szeretnék, hogy a
birtokomat ennek a szépségnek és történetiségnek a
zarándokhelyévé változtassam. Ezért olyan klasszikus arányú
műemlékre van szükségem, amely érdemes erre, különben a
tekintélyem bizonyára csorbát szenvedne.
- Feltétlenül.
Úgy látszott, ez nem egy Howard Johnson-étterem- vagy
egy benzinkútüzlet, még a tavaly elsózott régi Hilton vagy a
cooperstowni híres Baseball Stadion is jelentéktelennek tűnik
ehhez képest. Az ő sajátos módján Ito azt mondja, hogy a
pénz nem számít - a határ a csillagos ég! Életem nagy álma!
Egy kimeríthetetlen bankszámlával rendelkező balek, aki
belém veti minden bizalmát.
- Ha megfelel önnek, Mr. Ito - mondtam mindjárt itt New
Yorkban szemügyre vehetünk néhány dolgot. A szöcske a
tetőn vár.
- Nagyon kedves öntől, Mr. Harris, hogy miattam
megváltoztatja szoros napirendjét.
A szöcske felszállt a tetőről, ezer láb magasságig emelkedett,
aztán másfélszeres hangsebességgel délnek indult, Manhattan
düledező, vasbeton dzsungele felé. Egy mérföld-nyire Bedloe
Islandtól északra, háromszáz lábnyira ereszkedtem le, és
hagytam, hogy lassan a Szabadság-szobor irányába
sodródjunk, a magasságunk fokozatosan csökkent, ahogy a
Fejnélküli Hölgy felé manővereztünk. Amikor a nyílt tengerre
értünk, már lent voltunk a fedélzeten. Bevált módszer, hogy
minél jobb színben tüntessük fel az árut, ezért úgy
manipuláltam a perspektívával, hogy miközben megközelítjük
- az óriási, zöld, tűzbombák kormától patinás, fej nélküli
szobor romos kolosszusként emelkedjenek ki az öbölből.
Mr. Ito arca közömbös maradt. Szótlanul bámult ki a
pilótafülkéből, a szempillája sem rezdült.
- Ahogy azt bizonyára tudja, ez a híres Szabadság-szobor -
mondtam. - Mint a legtöbb ilyen műtárgyat, ezt is bárki
megvásárolhatja, aki rangjához méltó környezetben állítaná ki.
Természetesen nem okozna nehézséget meggyőzni a Nemzeti
Antikvitások Hivatalát az ön ez irányú szándékáról.
Beállítottam a robotpilótát, hogy a sziget felett ötvenláb-
nyira körözzön á parttól, így Ito tökéletes körképet kap, és
látja, hogy a szobor minden szögből remekül néz ki, sőt
milyen kiválóan mutatna a birtokán. De Ito továbbra is
kifejezéstelen faarccal ült.
- Látja, minden érintetlen, mióta a felkelők felrobbantották
a szobor fejét - mondtam, megpróbáltam felkelteni az
érdeklődését. - Ezzel az addig is nagyra becsült szobor
történelmi jelentősége még nagyobb lett. Eredetileg
Franciaország ajándéka, az amerikai és francia forradalmárok
testvériségének szimbóluma. Mivel New York kikötőjének
szívében található, a bevándorlók generációi számára
magának Amerikának a jelképévé vált. És a sérülés, amelyet a
felkelők okoztak, csupán arra emlékeztet, milyen szerencsésen
és könnyedén vészeltük át az akkori nagy zűrzavart.
Azonkívül bizonyos melankolikus jelleget kölcsönöz neki,
nem gondolja? Érzelem, belső szépség és történetiség
Norman Spinard: A szépséges műalkotás 31
összegződik a monumentális szobrászat eme egyetlen,
nagyszerű alkotásában. És a kért ár jóval alacsonyabb, mint
feltételezné.
Mr. Ito zavartnak látszott, mikor végül így szólt: -
Remélem, megbocsátja, Mr. Harris, mély tisztelettel
viseltetem az önök nagy népének nemes múltja iránt, de ezt a
műalkotást kissé nyomasztónak találom.
- De hát miért, Mr. Ito?
A szöcske épp leírt egy kört a Szabadság-szobor körül, és
újba kezdett, Mr. Ito pedig lehajtotta a fejét, és az öböl olajos
vizére meredt: - A sérült szobor szimbolikus jelentősége
eléggé elszomorító, mivel egykor nagy nemzetük hanyatlására
emlékeztet. Alantas dolog lenne részemről, ha Kyotóban
ereklyeként őriznék egy ilyen alkotást. Megsérteném az önök
nemzeti nagyságának az emlékét. És csak a gőgös
büszkeségemet fitogtatnám.
Hát ez csúcs! Azért van megsértve, mert úgy érzi, hogy a
szobor Japánban sértő lenne az Egyesült Államokra nézve, és
én azzal, hogy ezt ajánlom neki, arra célzok, hogy ő egy
niemand. Ez az átkozott szobor bármelyik amerikai számára
ócskaság a régi szép időkből, de a japánokat, akik odavannak
az ilyen szemétért, rá lehet beszélni, hogy a gatyájukat is
ráfizessék csak azért, hogy az övék legyen. Megőrjítenek ezek
a japcsik! Ki mást sértene az olyan ajánlat, amely szerintük
sértő lenne ránk nézve, pedig távolról sem az?
- Remélem, nem bántottam meg, Mr. Ito - böktem ki végül.
Inkább haraptam volna le a nyelvem, mielőtt kimond-tam,
mert pont ezt nem lett volna szabad. Nagyon is megsértettem,
és ezt csak fokozom azzal, ha olyan helyzetbe hozom, hogy
merő udvariasságból tagadni kényszerüljön.
- Biztos vagyok benne, hogy mi sem állt távolabb öntől,
Mr. Harris - mondta Ito meggyőző őszinteséggel. - Csak a
múlandó nagyság kínzó szomorúsága, semmi egyéb. És mint
ilyen, tulajdonképpen még egészséges is lehet a lélek számára.
De hogy ez a műalkotás a környezetem állandó részévé
váljon, ezt már nem tudnám elviselni.
Valóban így érezte, vagy csak a szokásos mézesmázos
japán udvariasság? Ki tudja, mit éreznek ezek az emberek
valójában? Néha azt hiszem, még ők maguk sem tudják.
Akárhogy is, mutatnom kellett valamit, ami jókedvre deríti, és
minél előbb. Hm ...
- Mondja, szereti ön a baseballt, Mr. Ito?
Felcsillant a szeme, mint valami műhold fénye, rosszkedve
elpárolgott hirtelen mosolyának szinte gyermeki
ragyogásában.
- Ó, igen - mondta. - Van egy fenntartott páholyom az
Osaka Stadionban, de be kell vallanom, hogy titokban az
Óriásoknak drukkolok. Milyen furcsa, hogy ez a mély értelmű
játék ennyire háttérbe szorult a saját hazájában.
- Talán igen. De ennek köszönhető, hogy lenne itt valami,
ami biztosan nagyon megfelelne önnek. Mehetünk?
- Feltétlenül - mondta Mr. Ito. - Jelenlegi miliőnket
némiképp nyomasztónak találom.
Ötszáz lábnyira emeltem a szöcskét, majd két és félszeres
hangsebességre kapcsolva északnak kanyarodtam, és magunk
mögött hagytuk a málladozó, piszkos rézmonstrumot.
Elképesztő, hogy a japánok mennyi beteges érzelmet képesek
táplálni bármilyen régi bóvli iránt-Sőt mi több, a mi régi
ócskaságaink iránt - mintha Japánban nem lenne épp
32 Norman Spinard: A szépséges műalkotás
elég haszontalan limlom. De pontosan nekem egy szavam sem
lehet, hiszen egész jól mégélek belőle. Mindenki ismeri a
mondást a bolondról és a pénzéről.
A szöcske ezer láb magasságban repített minket a Harlem és
az East River találkozása fölé. Anélkül, hogy még lejjebb
ereszkedtünk volna, háromszáz mérföldes sebességgel
kormányoztam Bronx fölé a gépet. A felkelés előtt bérházak
álltak itt, amelyeket a tűzbombák, a nagy hatású
robbanóanyagok és a napalm földig romboltak. Azóta senki
nem látta gazdaságosnak, hogy eltakarítsák a mérföldnyi
kőhalmazt, így az összeszabdalt földet és a lerombolt
épületeket most magas fű, mérges szömörce, áthatolhatatlan,
sűrű bozót és gyér erdőcskék borították, amelyek a következő
egykét generáció alatt valódi erdővé olvadnak majd össze. Az
egyenetlen, túlburjánzó növényzet miatt ez a föld teljesen
használhatatlanná vált, és néhány ősi hippikommuna
szánalmas utódain kívül senki nem élt itt - ők is csak azért,
mert nem volt érdemes vadászni rájuk. Mindössze alkalmi
kunyhóik és szedett-vedett sátraik jelezték az emberi élet
nyomát. Ez aztán igazán lehangoló vidék volt, azt akartam,
hogy Mr. Ito minél gyorsabban túljusson rajta, és minél
magasabbról lássa.
Szerencsére nem kellett messzire mennünk, és néhány
percen belül a szöcske ötszáz lábnyira lebegett végcélunk,
a térség egyetlen ép objektuma fölött. Mr. Ito faarca kisfiús
boldogsággal ragyogott föl, rögtön tudtam, hogy sikerült: jól
számítottam, amikor úgy láttam, Ito nem lesz képes ellenállni
az ilyesminek.
- Ah!- kiáltott fel elragadtatva. - A Yankee Stadion!
Az egykori stadionnak más baja nem történt a felkelés
alatt, csak a külső vasbeton falak lettek kissé feketébbek és
kráteresek. Körülötte mindent tisztességesen leromboltak, a
magasvasút egy rövid szakaszát kivéve, amely még mindig ott
állt - egy indákkal és mohákkal teli kecses, rozsdabarna váz.
A körülötte lévő romokat is egészen benőtte a gaz, óriási
törmelékhalmok, iszaplepte épületek, rozsdamarta ciszternák,
ember alkotta, kusza dzsungellel borított dombok a stadion
kiemelkedő pontjai körül, amelyeket szintén egészen benőtt a
kúszónövényzet és a moha, így egészen beleillettek az
elvadult környezetbe.
A Nemzeti Antikvitások Hivatala magas, elektromos
szögesdrót kerítéssel védte a stadiont a kihalt környéken
kóborló hippiktől. Egy magányos, japán fegyverrel ellátott
őrszem rótta a vég nélküli köröket harminclábnyi magasan
egyszemélyes gépén. Ötvenlábnyira lehoztam a szöcskét, és
ötször megkerültem a stadiont, hogy a lenyűgözött Ito jó
hosszan, alaposan szemügyre vegye és rájöjjön, mennyivel
jobban nézne ki birtoka közepén, mint itt eldugva, az ócska
romok között. Az őrszem mindig intett nekünk, ahányszor

találkoztunk. Magányos, unalmas munkája lehet itt kinn a régi
ócskaságok és a kóbor hippik között.
- Bemehetünk? - kérdezte lto igazán tisztelettudón. Apám,
most aztán ráharapott. Úgy ragyogott az arca, mint egy
kölyöké, aki épp egy édességboltot örökölt.
- Természetesen, Mr. lto - mondtam. A szöcske abbahagyta
a körözést, óvatosan felemeltem a pálya széle fölé, és
tetőmagasságban lebegtettem a hajdani rövid-közép mező
felett. Majd nagyon lassan lehoztam az egykori pálya fölé,
amelyet ma magasra nőtt bozót, cserje és néhány elsatnyult fa
borított.
Olyan volt, mintha óriási, romos, fedetlen katedrálisba
ereszkednénk. Az üreges, hármas borítású tribün - mohával és
bozóttal fedett korhadó ülések, csicsergő madárrajok a komor
árnyékot vető nagy, kiugró gerendák között; a szöcskét valami
különös elveszett dicsőség fénye ragyogta körül.
Mire leszálltunk, lto egészen odavolt az elragadtatástól. -
Milyen gyönyörű! - sóhajtott fel. - Micsoda történeti
jelentőség, milyen tekintélyt parancsoló. Ó, Mr. Harris,
milyen nemes dolgok mentek végbe itt a Yankee Stadionban a
régi szép napokban. Ráléphetünk erre a történelmi jelentőségű
pályára?
- Természetesen, Mr. lto.
Hát ez remek! Egy szót sem kell szólnom, ő jobban eladja
ezt a vacak, értéktelen szemétdombot, mint én bármikor.
Kiszálltunk a szöcskéből, és átvágtuk magunkat a kusza
növényzeten. Csenevész galambok keringtek körülöttünk, és
az üres stadion óriási mérete misztikus jelentőséget su-gallt,
mintha valami ókori görög rom vagy a Stonehenge lenne, és
nem egy régi, lepusztult baseballpálya. Mintha kísértetekkel
lett volna tele, nagy események visszhangjával, amelyek talán
soha nem töltötték be a sötét üregeket.
Kiderült, hogy Mr. lto többet tud a Yankee Stadionról,
mint amennyit .én valaha is tudtam vagy tudni akartam.
Kimérten, tisztelettudón vezetett végig; halálra untatott ezzel a
„történelmi túrával”.
- Al Gionfrido itt fogta el a nagy Di Maggio hazafutását -
mondta, mikor a lelátót körülfogó, magas, málladozó, fekete
falhoz értünk. Elkopott számokkal ez állt rajta; 405. Követtük
ezt a kanyargó, gazzal benőtt falat a bal középpályán a 467-es
jelig. Itt három kőtábla merevedett elő a hajdani játéktérből,
mint holmi sírkövek, mögöttük a falon öt megzöl-dült, szinte
olvashatatlan réztábla. Igazán komolyan vehették hajdan az
ilyesmit, olyan komolyan, ahogy a japánok veszik manapság.
- A New York-i nagy Jenkik emléktáblái - mondta lto. -A
legendás Ruth, Gehrig, Di Maggio, Mantle ... Mickey Mantle
pont ezen a helyen dobta a labdát a lelátóra, vagy ötven évig
hihetetlennek tartották ezt a nagy teljesítményt. Ó...
És így tovább, lto átvágott a bozótos játéktéren, úgy tűnt, a
Yankee Stadion csaknem minden négyzetméteréről tud valami
óriási történelmi jelentőségű hülyeséget: ezen a helyen történt
Babé Ruth hatvanadik hazafutása, de ott Roger Moris
túlszárnyalta őt; amott meg Mantle majdnem átdobott egy
labdát a nevezetes stadion teteje felett. Lehengerlő volt,
mennyi marhaságról tudott, és mindennek milyen nagy
jelentőséget tulajdonított Úgy tűnt, soha nem lesz vége már.
Megőrültem volna az unalomtól, ha nem lett volna olyan
nagyon nyilvánvaló, hogy tetszik neki a dolog. Mialatt lto a
Yankee Stadionnal volt elfoglalva, nekem csak jeneken . járt
az eszem. Úgy számoltam, tízmilliót húzhatok ki belőle, ami
azt jelenti, hogy az én részesedésem kerek egymillió. Arra
Norman Spinard: A szépséges műalkotás 33
gondoltam, milyen sok pénz üti a markomat, és ez elég volt
hozzá, hogy két órán keresztül mosolyogjak, mialatt lto
hazafutásokkal, ászütésekkel, hármas játékokkal traktált.
Késő délután lett, mire végre mindennel betelt, és engedte,
hogy visszakísérjem a szöcskéhez. Úgy éreztem, itt az ideje,
hogy szóba hozzam az üzletet, míg hat a stadion varázsa, és
könnyen rábeszélhető.
- Nagyon örülök, hogy ilyen mély érzelmekkel viseltetik e
gyönyörű és tiszteletre méltó stadion iránt - mondtam. -
Bármikor készen állok, hogy elősegítsem a mielőbbi átírást az
ön nevére.
lto mintha hirtelen valami kellemes álomból ébredne.
Lesütötte a szemét, és alig észrevehetően meghajolt.
- Ó, jaj - mondta szomorúan -, végtelen örömömre
szolgálna, ha a híres Yankee Stadiont a birtokomon
felállíthatnám. De önző vágyaim ilyetén kielégítése csak
súlyosbítaná az otthoni nehézségeimet. A feleségem szülei
tudatlanságukban importált amerikai barbárságnak tekintik a
baseball nemes sportját. Szerencsétlenségemre a feleségem is
osztja ezt a véleményt, gyakran megró a lelkesedésemért. Ha
megvásárolnám a Yankee Stadiont, nevetség tárgyává válnék
a saját házamban, és az életem teljességgel elviselhetetlenné
válna.
Hát ez csúcs! Ez a pimasz fráter két órát elvesztegetett
azzal, hogy végigvonszol ezen a vacak szemétdombon, majd
megőrjít, annyi zöldséget hord össze - és egész idő alatt tudja,
hogy nem fogja megvenni! Kedvem lett volna úgy szájon
vágni, hogy lenyelje az összes fogait. Aztán azokra a jenekre
gondoltam, amelyekre még mindig volt némi kilátásom, így
helyesen reagáltam: sajnálkozón, együttérzőn elmosolyogtam,
bánatosan, reménytelenül felsóhajtottam, és azt mormogtam:
- Milyen kár!
- Ennek ellenére - tette hózzá lto csillogó szemmel -örökre
elraktározom emlékezetemben ezt a látogatást. Nagyon
lekötelezett vele, Mr. Harris. Már csak ezért is megérte
Kyotóból ideutaznom.
Na, ez aztán betette a kaput.
Most tényleg bajban voltam, közel álltam hozzá, hogy
elszúrjam életem legnagyobb üzletét. Megmutattam Itónak a
két legjobb árumat, és ha itt északkeleten nem találta meg,
amit keresett, még nagyon sok mindent találhat az ország más
részében, olyan menő dolgokat, mint a St. Louis Gateway
Arch, a Disneyland Matternhorn, a Salt Laké Cityben lévő
mormon szentély - és sok olyan ügynököt, akik kifogják ezt a
kövér aranyhalat.
Arra gondoltam, egy dologgal még megpróbálkozhatom,
mielőtt lto máshol nézne körül: az ENSZ épületegyüttesével.
Az ENSZ már hivatalosan nem létezik. Az Egyesült
Nemzetek megőrizte az épülethez való jogát, amikor
székhelyét áthelyezte New Yorkból, de amikor az ENSZ
megszűnt, New York Állam, New York városa, a szövetségi
kormány mind igényt tartottak rá a külföldi hitelezőkkel
együtt. A Nemzeti Antikvitások hivatalának nem volt
vitathatatlan
34 Norman Spinard: A szépséges műalkotás
jogcíme, csak a szövetségi kormány megbízásából
gondoskodott az épületről. Ha el tudnám sózni Itónak ezt a
bóvlit, a Nemzeti Antikvitások Hivatala igazán, boldogan
elfogadná a csekkjét, és hagyná, hogy a többiek megpróbálják
elvenni. És ha egyszer már elszállította Kyotóba, a japán
kormány nem engedné, hogy bárki visszaszerezzen valamit,
amiért az egyik befolyásos állampolgára nehéz jeneket
szurkolt le.
így aztán a hangsebesség másfélszeresére állítottam a
szöcskét, harminclábnyira az olajos East River fölött, az
ENSZ épületkomplexum 42. utcában lévő részéhez. Ebben a
napszakban és ebből a szögből az épületegyüttes egy
romantikus japán tájképre emlékeztetett, ahogy azt reméltem
is. A titkárság épülete, mint valami óriás üveg síremlék,
drámaian rajzolódott ki a késő délutáni napsütésben, ahogy
tömör voltában feltűnt előttünk a Manhattan felett lebegő
örökös szürke ködben. Mellette a közgyűlés épületének
kalligrafikusán ívelt szép körvonala egyensúlyozta ki az
épületkomplexumot. Az összhatás olyan volt, mintha ősi japán
tori kapuk emelkednének ki a fátyolos naplementéből, csak
minden sokkal nagyszabásúbbnak tetszett.
Az ENSZ nem rongálódott meg a lázadás alkalmával, a
felkelőket valami furcsa érzelmi kötelék tartotta vissza - és a
folyó felől nem látszott a téren megnyitott mocskos piac vagy
a First Avenue mentén a másodosztályú kisbárok. Szerencsére
a Nemzeti Antikvitások Hivatala fontosnak tartotta az
épületek karbantartását, mivel tudták, hogy a szövetségi
kormány jogcímét gyengítené, ha bárki azt állíthatja, hogy a
Hivatal hagyta tönkremenni az épületkomplexumot.
Tartva a háromszáz láb magasságot, eltávolodtam a
folyótól, és előredöntöttem a szöcskét.
- Most az Egyesült Nemzetek épületegyüttesét láthatja, Mr.
Ito, szomorú szimbólumát az emberiség egyik nemes
álmának, sajnos most üres és elhagyatott; az ENSZ
szerencsétlen megszűnésének tragédiájára emlékeztet.
A napfény megcsillant, és visszatükröződött a folyón,
aztán a titkárság homlokzatának több száz ablakán, majd
időnként átvillant az üvegmonoliton, amikor körözésre
állítottam a szöcskét. Mire a nyugati homlokzathoz értünk, a
nagy üveglap olyan volt, mint egy narancssárga tűzfüggöny.
- A titkárság épületét úgy állíthatná fel a birtokán, hogy a
napfelkeltét és a nagynyugtát is látni lehessen - mutattam rá. -
Sokak szerint a huszadik századi útilitarizmus egyik legszebb
példája, és láthatóan jó állapotban van.
Ito egy szót sem szólt. Még a szempillája sem rebbent.
Mintha fából lett volna az arca. A szöcske ismét elhaladt a
titkárság épülete mögött, mely elhomályosította a Napot és
ezernyi tükörképét; alattunk a közgyűlés épületének óriási,
szürke vasbeton teteje.
- És ne feledjük az ENSZ mérhetetlen, bár némileg
tragikus történelmi jelentőségét...
Mr. Ito hideg, pattogó hangon félbeszakított: - Kérem,
bocsássa meg, hogy faragatlanul közbevetem politikai
álláspontomat, Mr. Harris, de azt hiszem, a nyíltságom sok
időt és fáradságot takarít meg önnek, és nagy
kellemetlenségtől kímél meg engem.
Egyszerre átváltozott a nagy Siburo Itóvá, az osakai Ito
Freight Boosterstől, a Föld leghatalmasabb gazdaságának
mozgatójává és formálójává, és ezt értésemre is adta.
- Tiszteletben tartom érzelmes elfogultságát, Mr. Harris, de
jómagam nem osztom. Emlékeztetem önt, hogy az
ENSZ azon népek szövetségéből született, amelyek egy
szerencsétlen háborúban megalázták Japánt, majd az
elszegényedett koldus országok perlekedő gyülekezeteként
szűnt meg, és csupán azzal a tisztességtelen szándékkal
szerveződött, hogy elvonja a nemzetközi támogatást a
haladóbb, fejlettebb, önállóbb, tekintélyes országoktól,
amelyek vezetője Japán. Ezért sajnálattal kell rámutatnom,
hogy ezeknek az épületeknek a látványa csupán undorral tölt
el, bár lehetséges, hogy maguknak az épületeknek van
bizonyos természetes, elvont szépségük.
Az arca fényes maszkká vált, úgy tűnt, több millió mér-
földnyire távolodott el tőlem. Már majdnem annyira
feldühödött, amennyire egy befolyásos japán csak
feldühödhet; belül biztosan forrt a dühtől. A fenébe is, honnan
tudhattam volna, hogy ilyen szörnyű politikai jelentőséget
tulajdonít az ENSZ-nek? Tudomásom szerint az Egyesült
Nemzetek Szervezete hosszú évekig semmit sem jelentett
senkinek, kivéve egy idealista, ostoba eszmét, amelyet a
harmadik világ támogatott, de végül az eszme elbukott. Ez az
én formám: pont azon kevesek egyikével kellett
összeakadnom, akik még mindig ezért az eszméért harcolnak!
- Biztosan elfáradt, Mr. Harris - mondta Ito hűvösen. -Nem
is zavarom tovább. Legjobb lenne, ha most visszamennénk a
hivatalába. Ha még van valamilyen objektum, amit meg akar
mutatni, megbeszélhetnénk egy későbbi, mindkettőnknek
megfelelő időpontot.
Mit mondhattam volna még? Mélységesen megbántottam,
és ráadásul semmi sem jutott az eszembe, amit
megmutathattam volna neki. Ötszáz lábnyira emeltem a
szöcskét a folyó felett, és csupán száz mérföldes sebességgel
cammogtunk a városközpont felé, mivel mindezek ellenére
reménykedtem benne, hogy valami módon még
megmenthetem a fuccsba ment milliós üzletet, mielőtt az
irodámba érnénk, és örökre elveszíteném ezt az óriási
aranyhalat.
Amikor elindultunk a városközpont felé, Ito érzéketlenül
bámult le az ablakon át a Manhattan partját övező, rideg
felhő-- karcolósórokra; nem kegyeskedett hozzám szólni, sem
tudomást venni szánalmas létezésemről. Az üvegen áttűző
mély, narancssárga fényben kerek arca a japán zászló felkelő
napjára emlékeztetett. Épp oda illett. Ez a félnótás pont olyan,
mint a hazája: politikailag érzékeny, kissé öntelt, abszolút
uralkodó, végtelenül kifinomult esztétikai érzékkel,
ugyanakkor érthetetlen ez a vágyakozás vacak ócskaságaink
után. Ito az egyik percben minden tekintetben
felsőbbrendűnek tűnt, a következőkben pedig ostoba,
gyermeteg baleknek. Már évek óta üzletelek a japánokkal, de
még mindig nem értem őket igazán. A legjobb, amit tehetek,
hogy megpróbálom kipuhatolni, mi a tulajdonképpeni
szándékuk, és remélem, rátalálok a megoldásra. De ezúttal,
amikor egymillió jent csillantottak meg előttem, háromszor is
melléfogtam, és most hazafelé húzom a csíkot egy elégedetlen
vevővel, akinek a magatartása azt tudatosítja bennem, hogy
ostoba, másodosztályú tökfilkó vagyok, ő meg a teremtés
egyik koronája.
- Mr. Harris! Mr. Harris! Ott lenn! Az a csodálatos
szerkezet! - Ito majdnem kiabált. Izgatottan csillogott a szeme,
és alig tudtam elhinni: mosolygott.
Dél felé mutatott az East River mentén. A manhattani fo-

lyóparton az elképzelhető legrondább lakóházak álltak, a
brooklyni part még rosszabb volt: egyike azoknak az óriási,
elnyúló, úgynevezett ipari negyedeknek; alacsony, ablaktalan
épületek, geodéziai raktárak, dokkok és néhány szállító-
rakéta-kilövő hely. Csak egy szerkezet emelkedett ki; lto csak
erre gondolhatott: a Manhattan házait Brooklyn ipari
negyedével összekötő építményre.
Mr. lto a Brooklyn hídra mutatott.
- Hogy... ö ... a híd, Mr. lto? - Sikerült rezzenéstelen arccal
kérdeznem. Tudomásom szerint a Brooklyn híd egyetlen
történelmi jelentősége: olyan régi viccek céltáblája, hogy
azokon már egyáltalán nem lehet nevetni. A Brooklyn híd volt
az, amelyet a régi, nevetséges üzletemberek balek turistáknak
adtak el - zöldfülűeknek vagy fajankóknak hívták őket - hamis
urániumrészvényekkel és aranyra festett téglákkal együtt.
Én sem tudtam ellenállni: - A Brooklyn hidat akarja
megvenni, Mr. lto? - Hát ez gyönyörű; sikerült lefőznie egy
vitában, amelyből olyan magas fölénnyel került ki; most
viszont módomban áll hülyét csinálni belőle, és még észre
sem veszi.
Válaszképp rögtön bólintott, mint egy jól értesült ember a
régi viccekben, és így szólt: - Azt hiszem, igen. Eladó?
Negyven mérföldes sebességre lassítottam a szöcskét,
lehoztam százlábnyira, és magamba fojtottam a kuncogást,
amint közeledtünk az ósdi, omladozó monstrumhoz. Két
masszív, zömök kőtorony tartotta a rozsdás kábeleket,
amelyekre a híd fel volt függesztve. A szöcskék már évek óta
fölöslegessé tették a hidat; senki nem törődött a
karbantartásával, sem a lebontásával. Undorító zöld iszap
vonta be a vízzel érintkező nagy, sötétszürke kőtömböket. A
víz felszíne felett a tornyok egészen fehérek voltak az
évszázados madártrágyától.
Alig tudtam elhinni, hogy lto komolyan gondolja. A híd
undorító, málladozó, bűzlő, ósdi szörnyűség. Röviden: pont
az, amit lto megérdemelt, hogy eladjanak neki.
- Miért ne, Mr. lto? - mondtam. - Azt hiszem, el tudnám
adni önnek a Brooklyn hidat.
Körözésre állítottam a szöcskét vagy százlábnyira az egyik
ocsmány, régi kőtoronytól. Ahol a köveket nem vonta be
vastagon a sirályguanó, ott háromcentis fekete korom
borította. A híd pályája repedezett és rozsdás volt, vastagon
burkolta a szemét, régi kagylók és madártrágya; valószínűleg
már évtizedek óta sirálytanya. Nagyon örültem, hogy a
szöcske légmentes; szörnyű lehetett a bűz.
- Nagyszerű! - kiáltott fel Mr. lto. - Elbűvölő, ugye? Úgy
döntöttem, hogy én leszek az az ember, aki megveszi a
Brooklyn hidat, Mr. Harris.
- Senki sem lehet érdemesebb erre a nagy tisztességre, mint
a nagyra becsült Mr. lto - mondtam egészen őszintén.
Vagy két hónappal azután, hogy a Brooklyn híd utolsó
darabját is elszállították Kyotóba, két csomagot kaptam Mr.
Siburo Itótól. Az egyik egy légiposta-boríték, benne egy mini
kazetta és egy holodia; a másik kék rizspapírral borított,
cipősdoboz nagyságú, nehéz csomag volt.
Jócskán lehiggadtak az érzelmeim, mióta lto egymillió
jenje a bankszámlámon volt, betettem a kazettát, nem is
lepődtem meg, amikor lto hangját hallottam:
„Üdvözlöm, Mr. Harris! Hadd fejezzem ki még egyszer
hálás köszönetem a Brooklyn híd birtokomra történő gyors
Norman Spinard: A szépséges műalkotás 35
átszállításának elősegítéséért. Mostanra már véglegesen
helyére került, nagy esztétikai élvezetet nyújt, és
mérhetetlenül növeli a házam nyugalmát. Mellékelek önnek
egy diát, valamint egy kis ajándékot nagyrabecsülésem jeléül,
remélem, abban a szellemben fogadja, amilyenben én azt
önnek küldtem. Sajonara.”
Felkeltette a kíváncsiságomat, rögtön felálltam, és betettem
a diát a fali nézőbe. Előttem egy fákkal borított hegy
emelkedett ki két egyforma, zord, sötétszürke sziklacsúcs
közül. Gyönyörű vízesés zubogott le a magasból két orom
között a hegy lábánál lévő sekély tóba, ahol egy lapos
sziklatömbbe ütközött, és az állandó hullámzás finom párát
hozott létre, ez olyanná változtatta a tájat, mint amilyen egy
kínai festmény. A két csúcs között pókhálóként ívelt át, épp a
nagy vízesés fölött, a Brooklyn híd, kőtornyait pont a mélység
szélénél rögzítették a sziklákhoz; hatalmas tömegét karcsúnak
és kecsesnek mutatta a táj irdatlan méretaránya. A követ
megtisztították, csillogott a nedvességtől, a kábeleket és a híd
fáját buja, zöld borostyán nőtte be. Akkor készítették a képet,
amikor a lemenő nap épp a két pillér között volt,
narancsvörösre festve a kontúrokat, a felszálló párát meg
rézszínűvé, és az egész szikrázott a lezúduló víz felcsapó,
fényes hullámaiban.
Igazán nagyon szép volt.
Eltartott egy darabig, amíg el tudtam szakadni a látványtól,
de eszembe jutott Mr. lto másik ajándéka.
A kék csomagolópapírból egy aranyszínűre festett tégla
került elő. Szájtátva bámultam. Nevetésben törtem ki. Aztán
jobban megnéztem.
A felületes szemlélőnek egy aranyfestékkel bevont régi
téglának tetszett. De nem az volt. A tömör tégla tiszta
színaranyból volt; minden tekintetben tökéletes mása a
valódinak.
Tudtam, hogy Mr. lto mondani akart nekem ezzel valamit,
de még nem tudtam pontosan rájönni, hogy mit.
S. Kovács Judit fordítása
Jenkovszky Iván rajzai
CLARK DARLTON
Csak egy fotó
Jóformán valamennyiünknek van fényképezőgépe. De előhívott
képeink már nem mások, mint egy darab a múltból. Ám egyszer talán
létezhet olyan kamera, amely másként működik. Ha meg arra a
gondolatra jut, hogy saját maga oldja ki a zárat, akkor megtörtén-
het ...
Újságíró vagyok. A zsurnaliszták ama maroknyi csoportjához
tartozom, akik sokszor többet keresnek, mint az ipar egyik-
másik fejese. Tévedhetetlen a szimatom a rendkívüli
események vonatkozásában. Biztos vagyok benne, ráha-
gyatkozhatom az ösztöneimre. És éppen ezért kell engem jól
megfizetni.
Kiszagolom a szenzációkat, akár egy épülő ház homlokzata
mögött, akár egy járókelő egykedvű arckifejezése mögött
rejtőznek. Fogadhatnak velem, hogy egyet sem szalasztók el!
Megtalálom őket a nyulacskát kergető vadászkutya
biztonságával. Sőt még akkor is megtalálom, ha egyáltalán
nem keresem.
Úgy, mint például ma.
Senki sem figyelt fel arra az emberre, aki piros lámpánál
rohant át a kereszteződésen, hiszen ez nap mint nap előfordul.
Nekem azonban feltűnt. Még mielőtt az előszáguldó autó
elkapta és a házfalhoz csapta volna. Még mielőtt meghalt
volna.
Mikor az első szemtanúk még csak felsikoltottak
rémületükben, én már mellette voltam, megpróbáltam segíteni
raj-
© 1983 by Verlag Arthur Moewig GMBH, Rastatt
ta. De nem volt mit tenni. A pasas kitörte a nyakát. Ernyedt
kezében egy bőrtáska szíját tartotta. Abban a táskában egy
fényképezőgép volt.
Bárki más megvárta volna, míg a rendőrség a helyszínre
érkezik, és megtette volna tanúvallomását. Nem úgy én. Akadt
ott épp elég tanú, a rendőrség nyugodtan mellőzhet.
Mielőtt a többi járókelő odaért volna, elvettem a halottól a
totómasinát, és a vállamra akasztottam. Ezt olyan gyorsan
tettem, hogy senki sem vehette észre. De hogy miért, azt már
nem tudnám megmondani. Tipikus ösztöncselekmény volt.
Hamar eltűntem onnan, csak távolról néztem, hogyan
érkezett a hullaszállító, hogy elszállítsa a halottat. A rendőrség
kihallgatta a tanúkat meg a kocsi vezetőjét. Végül a tömeg
szétoszlott. Ez is olyan baleset, mint a többi, gondoltam.
A város szélén laktam egy öreg, sötét, nagy házban. De
belül modern volt, egészen az ízlésemnek megfelelően
berendezve. Évekkel ezelőtt olcsón jutottam hozzá, itt éltem a
feleségemmel, Kittyvel. A pincében még egy fotólabort is
berendeztem. Ennek nagyon örültem, mert így
függetleníthettem magam a szerkesztőségtől.
Kitty nem hallhatta érkezésemet. Éppen a konyhában
dolgozott. Azonnal leszaladtam a pincébe, és átvizsgáltam a
gépet. Valamilyen, meghatározhatatlan okból nagyon izgatott
voltam. A gép olyan modellnek bizonyult, amilyet sohasem
láttam azelőtt. Semmiféle márkajelzés nem volt rajta,

de a belsejében egészen normális filmet találtam. Ez az utolsó
felvételig exponálva volt.
Mindenesetre előhívtam.
Mindezt csupán mindennapos rutinból tettem, de még
mindig eltelve az előbbi megmagyarázhatatlan
nyugtalansággal, izgalommal.
Ugyan ki volt a halott? Közönséges turista-e, amilyenek
százszámra szaladgálnak szerteszét a városban, és
fényképeznek?
Lassacskán elkészültek a képek is. Úgy határoztam, csak
ezután nézem meg a filmet pontosabban. Mert a negatívokon
alig lehetett valamit kivenni.
Az első kép utcasarkot ábrázolt, amely ismerősnek tűnt.
Autók, plakátok, járókelők .. . Egy felállványozott ház. Semmi
különös. Úgy látszik, az ismeretlen különösebb válogatás
nélkül csettintgette készülékét. Igazi amatőr!
A második kép bemozdult. És a harmadik is. A negyedik
megint jobban sikerült. És érdekesebb is volt! Egy égő házat
ábrázolt. Ezt felismertem ... Az ördögbe is! Ez az ember
gyorsabb volt, mint én! Mert ez volt az az áruház a város
keleti felén. Éppen csak egy órával ezelőtt égett le. Én sajnos
túl későn érkeztem ahhoz, hogy használható felvételt
készíthessek. Ám a halottnak sikerült. Ha eladom a képet, még
néhány dollárt kereshetek. Ugyanis véletlenül éppen
egyetlenegy újságíró sem volt a közelben.
Hej, ez az én orrom! Hát ez egyszer megint bevált!
A következő felvétel egy újságárusító bódét ábrázolt.
Ugyan, mire kellett ez neki? A képen láttam a címoldalakat.
Körülbelül két órával ezelőtt készült a felvétel.
A hatodiknál komolyan megrendültem. No, ezt az
utcasarkot aztán igazán felismertem! Persze! Ez volt az a
kereszteződés, ahol az illetőt elgázolták!
Nem egészen fél órával ezelőtt!
Gondosabban átnéztem a képet. Feltűnően éles volt. Fel
tudtam ismerni a járókelők arcvonásait is. A magaméval
együtt... Éppen a pirosat jelző közlekedési lámpára néztem.
Egy ember lelépett az úttestre.
A hetedik felvételnél még a lélegeztem is elállt.
Ez magát a balesetet ábrázolta. Pontosabban ugyanazt
mutatta, amit fél órával ezelőtt a saját szememmel láttam. Azt
az embert, aki a hatodik képen az úttestre lépett, elkapta egy
autó, és a házfalhoz vágta. És ez ugyanaz a férfi volt, akitől
elvettem a gépet. Aki abban a pillanatban már halott volt.
Éppen ez volt teljességgel lehetetlen! Az az ember a baleset
pillanatában mégsem fotózhatta le saját magát! Csak
bámultam a képre, és nem találtam magyarázatot. Mert
egyszerűen nem is volt!
Az irattárcámba süllyesztettem a képeket, a filmet betettem
a szekrénybe, vettem a készüléket, és felmentem a
feleségemhez.
- Angyalkám, vissza kell mennem még a szerkesztőségbe.
Ne várj meg a vacsorával.
Elfintorította az arcát.
- Már megint? Képtelen vagy egyszer is időben
hazaérkezni?
- Sajnos, már így is elkéstem éppen egy órával! -
jegyeztem meg nevetve, és már mentem is.
A szerkesztőségig vezető úton magamban újra körüljártam
a rejtélyt, de nem bukkantam megoldásra. Útközben
vásároltam egy tekercs filmet, betöltöttem a masinát. Elha-
Clark Darlton: Csak egy fotó 37
tároztam ugyanis, hogy később készítek néhány felvételt ezzel
a kísérteties szerkezettel.
Bent a felvételek meglehetős feltűnést keltettek.
- Bámulatos, valóban bámulatos! - jegyezte meg a
főszerkesztő némileg kesernyésen. - Komolyan kíváncsi
volnék rá, hogyan jutott hozzá ezekhez. Kérem, írjon hozzájuk
egy-egy rövid cikket. Egyébként annyit már közölt a
rendőrség, hogy a halottnál nem voltak iratok. Az egész
történet kissé kísérteties. Még azt sem tudják, ki lehetett ez az
ember ...
Ettől kezdve már semmin sem csodálkoztam.
Hamar megírtam a két cikket az áruházi tűzről és a
balesetről. Aztán igyekeztem hazakerülni. Útközben
kipróbáltam a készüléket. A nyolcadik és utolsó felvételt már
a házam előtt készítettem. Egyszerűen lefényképeztem az
utcát. Csak néhány gyerek került a képre, akik ott labdáztak.
Kitty időközben némileg megnyugodott. Vacsora után
előhívtam az újabb filmet, én viszont egészen megzavarodtam
a képek láttán. A lényeges motívumok és hátterek egyeztek,
az emberek meg nem. Ez különösen az utolsó felvételnél tűnt
fel nekem. A labdázó gyerekek nem voltak sehol, helyettük
három férfi azzal foglalkozott, hogy az utcát közvetlenül
kertkapum előtt felbontsa. Még egy kis sátrat is felállítottak.
Annál jobban megzavart a dolog, mert tudtam, hogy az
útjavítási munkákat holnap reggel fogják megkezdeni.
Most aztán egyszerűen semmit sem értettem. Végül is az
ember nem fényképezhet le olyasmit, amit egyáltalán nem
lehet látni!
Várjunk csak! Amit most még nem lehet látni!.. .
Ekkor futott át agyamon az őrült gondolat: ez a
fényképezőgép a jövőről készít felvételeket! Segítségével
olyan dolgokat lehet rögzíteni, amelyek csak később történnek
meg. Ez a masina a jövőbe „lát”. Éspedig megközelítően
huszonnégy órával előre. így fényképezhette le az ismeretlen
saját halálát egy nappal az esemény előtt. Ha a filmet
idejekorán előhívta volna, még most is élne. Biztosan nem
szaladt volna át azon a sarkon tilosban.
Több mint két óra hosszat kuporogtam a laborban. Végre
tudatosult bennem, milyen értéket jelent számomra ez a
felfedezés! Mint riporter mostantól még aktuálisabban
dolgozhatok. Sőt gondosan figyelnem kell, nehogy túl aktuális
legyek!
Ki lehetett ez az idegen? Hogyan jutott ehhez a
készülékhez? És vajon létezik-e másik példány is belőle?
Kitty kávézni hívott. Persze észrevette a meglehetősen
zavart arckifejezésemet. Meg is kérdezte, volt-e valami
kellemetlenségem a szerkesztőségben. Kitty egyébként is
elbűvölő teremtés. Nagyon boldogan élünk. Még ötévi
házasság után sem mondhatok mást. Megbízom benne.
Például sohasem volt az ellen kifogásom, hogy Jerry többször
meglátogatta őt, mikor én hivatalos utakon voltam távol. Nem.
.. Kitty élénk egyéniség, nem afféle házitündér. Igényli a
szórakozást, a változatosságot. És ezek olyan dolgok,
amelyeket én sokszor képtelen vagyok megadni neki. Aztán
meg Jerry a barátom. Ha beköszönt az este, mindjárt
szedelőzködik és megy. Benne is megbízom. Már éppen elég
régen ismerem.
- No, hát akkor meg mi van veled? - kérdezte Kitty. -
Otthon vannak nálad egyáltalán ma este?
38 Clark Darlton: Csak egy fotó
- Azért azt hiszem, igen! Nem is értem, hogyan
kérdezhetsz ilyet! Csak töprengek, mert a következő hetekben
nagyon sok munkám lesz.
És valóban volt is. Kísérleteztem a készülékkel, és
elképesztő eredményekre bukkantam. Segítségével valóban
képes voltam egynapi tartamra a jövőbe látni. Láttam például
közlekedési baleseteket, amelyek csak másnap következtek
be. De közbelépni nem mertem. Sohasem támadt olyan
gondolatom, hogy oda kellene állni az érintett helyre és
figyelmeztetni a majdan szerencsétlenül járókat. Egyszerűen
féltem megtenni.
Viszont a legszenzációsabb felvételeket szállítottam az
újságomnak. Jóformán alig valamivel később, mint ahogy az
éppen megtörtént eseményt ott megtudták. Ha pedig nem
akarták kielégíteni honoráriumkövetelésemet, a
konkurenciával fenyegetőztem. Rendszerint mindig
megkaptam, amit csak követeltem, másképpen nem
számíthattak volna többé rám. A szimatom legendává vált.
Vetélytársak nélkül álltam a csúcson.
Ahol és amikor történt valami, én ott voltam. Sokkal többet
kerestem, mint valaha. Az újságok huzakodtak értem.
Amíg el nem következett az, aminek el kellett következnie.
Most ugyan persze kérdezgetem magamtól: valóban így
kellett ennek elkövetkeznie? De fölösleges erről tovább
töprengeni. Nekem ezt előre kellett volna tudnom.
A készülékem csalhatatlan volt. Egyetlenegyszer sem
csapott be. A felvételeken mindig azt lehetétt látni, amit a
valóságban csak huszonnégy óra múlva.
Hát ezt felejtettem én el egy pillanatra!
Este volt, éppen öt perccel tíz előtt. Jerry már készülődött a
távozásra. Mondom, jóképű srác volt, nagyon kedveltem.
Kitty segített neki a kabátjába bújnia. Még meg is csókolta az
arcát, és barátságosan vállon veregette.
Az a bizonyos készülék az asztalon feküdt. Én meg akkor -
ma már nem is tudom, miért - felemeltem, és így szóltam:
- Egy pillanat! Ezt meg kell örökítenem az utókor számára!
Mulatságos pózba vágták magukat. Akkorra már eszembe
jutott, hogy persze holnap, ugyanebben az időben nem is ott
fognak állni. De végül is ezt nem árulhattam el nekik. Szóval
elkattintottam a felvételt, bár tudtam, hogy semmiféle öröm
nem lehet benne.
Tíz perc múlva meg el is felejtettem.
Másnap reggel előhívtam a filmet. A képek között találtam
egy izgalmas verekedést az egyik éjszakai mulató bejárata
előtt, amely persze csak aznap este fog megtörténni. Különben
egyéb érdekesség nem akadt közöttük. Egészen a legutolsóig.
Ez a felvétel valamennyire bemozdult, de azért a szobánkat
jól felismerhettem. Viszonylag sötét volt. Hosszan elnyújtózva
hevert egy test a padlón. Halántéka betörve, arca vérrel
befröcskölve. Mellette egy balta. A baltát mindjárt
megismertem, a saját tulajdonom volt. A férfi, aki ott feküdt a
fényképen, világos csíkos öltönyt viselt. Az öltönyt is
ismertem, az is az enyém volt.
Ezek szerint az az ember, a halott én voltam. Az az ember
ott a képen annyira halott volt, amennyire csak lehet az,
akinek szétverték a koponyáját.
Nagyon elővett a sokk, még a kezem is reszketett. Le
kellett ülnöm. A legkisebb kétség sem férhetett hozzá, hogy
magam vagyok a halott. Csak éppen nem tudtam az arcot
felismerni. De az öltöny, a test alakja... Semmi kétség, én
voltam! És mindez itt,, a saját szobámban fog megesni velem
ma este, öt perccel tíz előtt.
A gép eddig mindig csalhatatlan volt. .... És egyáltalán,
miféle okot gondolhattam el a hibázásra? Ezekben a
percekben kezdtem megbűnhődni azért, hogy nem
kísérleteztem mélyrehatóbban a kamerával. És miért nem
próbáltam meg befolyásolni a jövőt? Most aztán nem marad
más választásom. Kénytelen vagyok a lehetőséget saját
magamon kipróbálni.
Nem akartam még meghalni!
Sietve új filmet tettem a gépbe, elmentem hazulról.
Például, ha most néhány napra utazni megyek, nem
gyilkolhatnak meg ugyanabban az időben a saját lakásomon.
Tehát el fogok utazni, és csak holnap vagy holnapután jövök
haza.
De az a halott már ma ott fog heverni a lakásom padlóján,
és az a halott én vagyok! Valakinek tehát a lakásban ma meg
kell halnia, ez volt a megváltoztathatatlan valóság. Mindössze
arról gondoskodhatok, hogy ne én legyek a halott, hanem az,
aki meg akar gyilkolni.
Azaz kénytelen vagyok megölni a gyilkosomat.
Az elutazásnak ily módon nem volt sok értelme. Csak
esztelen menekülés lett volna. Azt sem tudtam, mi történhet
egyáltalán, ha kísérletet teszek egy időparadoxon
létrehozására. Meglehet, hogy akkor az egész csak áttolódik a
következő napra. Vagy az utána következőre és így tovább,
vég nélkül. Ezzel a félelemmel a nyakamban nem akartam
élni. Nincs is ember, aki együtt tudna élni ezzel.
Elhatározásom szilárd volt. A jövőt ugyan képtelen voltam
megváltoztatni, de felcserélhettem a személyeket. Ezen a
napon egyetlen felvételt sem készítettem.- Megállás nélkül
loholtam keresztül-kasul a városon, és viszonylag későn
érkeztem haza.
Kilenc óra volt.
Kitty már lefeküdt, nem keltettem fel.
Bár felkeltettem volna! De most már mindegy. Most már
minden mindegy!
A baltát megtaláltam a konyhában. A megszokott helyén
volt a szerszámosládában. Mikor megemeltem, könnyedén
himbálódzott a kezemben, mint egy játékszer. Igez, ez volt az
a balta, amit a képen láttam.
A szokásos, barna utcai ruhámat hordtam. Az a bizonyos, a
világos csíkkal a hálószobában, a ruhásszekrényben függött,
erről még aznap kora reggel meggyőződtem. A gyilkosom
talán csak hasonló ruhát visel. Talán egyszerűen tévedtem ...
Még egyszer megnéztem a képet.
Nem! Ez az én öltönyöm volt! Felismertem rajta a kis
foltot a jobb oldali zseb alatt.
Értelmetlennek tartottam most nekiállni és ezen törni a
fejemet. Hiszen már csak tíz percem maradt. Eloltottam a
világítást. Öt perccel később kívülről zajt hallottam. Valaki
közeledett a ház felé a kerti úton. Lélegzet-visszafojtva
hallgatóztam. Kulcsot illesztettek a zárba, aztán kinyílt az ajtó.
Halk lépteket hallottam a lépcsőn. Nem vagyok gyáva nyúl,
bár nem vagyok különösebben bátor sem. Szívesebben írok
kalandokról, kevésbé szeretem átélni őket. De ez most nem
volt kalandtörténet! Itt nem számított a honorárium
 Clark Darlton: Csak egy fotó 39

vagy az, hogy mennyire lenyűgöző az olvasmány. Itt a fejem

volt a tét! Az az ember, aki bejött a házba, az én gyilkosom
volt!
Szorosan az ajtó mellé álltam, amelyet lassan megnyito- Ön, aki szereti a sci-fit, ismerje meg a
tak. Valaki bejött. Körbetapogatott a falon, mintha a természettudományok legújabb eredményeit. Olvassa
villanykapcsolót keresné. Körvonalait világosan láttam az havonta a Tudományt, a Sci-entific American magyar
ablakon beszűrődő gyenge derengésben. Magas ember volt, kiadását.
majdnem akkora, mint én. Anyanyelvén kapja kézbe a világ egyik
A kezemben szorongatott kisbalta egyszerre mázsás súllyá legtekintélyesebb tudományos magazinját.
Változott. Magasra emeltem, és tompa felével lecsaptam a
férfi fejére. A koponyatető csikorgó zajjal tört be.
Agyonütöttem a gyilkosomat...
A padlóra zuhant. Pontosan abban a helyzetben feküdt,
ahogy nekem kellett volna ott hevernem. A masina ismét
tévedhetetlennek bizonyult, betartotta a rendet.
Hogy mennyire tévedhetetlen volt, azt akkor még nem is
sejtettem.
A balta kiesett a kezemből. Felgyújtottam a villanyt. A
halott az én öltönyömet viselte, pontosan úgy, mint a képen. A
feje szétverve, az arca csupa vér... Ennek ellenére most azt is
felismertem, amit a képről nem tudtam megállapítani. Mert
előttem a padlón Jerry barátom hevert. És én ütöttem agyon!
Kitty jött be a szobába. Sikolyát még most is hallom. Bár
egyszer majd ez is véget ér...
Újra felragadtam a baltát, és szétvertem az átkozott
fényképezőgépet. Ezzel megsemmisítettem az egyetlen
bizonyítékomat. Már tudtam, a bíróság nem hihet nekem, így
hát nem is mondtam semmit. Kitty tanúvallomást tett arról,
hogy tudtomon kívül kölcsönözte oda Jerrynek az öltönyömet,
és adott neki egy lakáskulcsot is. Ez is eredménytelen maradt.
A bíróság szemében mindez egyszerű féltékenysé-gi dráma
volt, olyasféle szomorú történet, amilyen bárhol, naponta
megeshet. Csak azt szerették volna tudni, miért jött be Jerry
olyan óvatosan, titokzatosan a házba. Mert nem szerettem -
vallotta Kitty -, ha Jerry hordja a holmimat . .. Persze ez sem
változtatott semmin.
Halálra ítéltek előre kitervelt gyilkosságért, amelyet
feleségem szeretője ellen követtem el. Kemény, de igazságos
ítélettel, mint kollégáim a sajtóban megírták. Előfizethető a postahivatalokban,
Azt a fényképezőgép-dolgot persze egyetlen ember sem kapható az újságárusoknál.
hitte el.
Most itt ülök a siralomházban, és várom a reggelt... Igen. Az augusztusi szám tartalmából:
Az biztos, hogy azon a napon Kitty úgy tudta, el akarok
utazni. Céloztam erre. Csak később megváltoztattam az • A nagy afrikai aszályok
elhatározásomat. • Gravitációs hullámok meg-
Lehetett valami mégis közte és Jerry közt?... Már ez sem figyelése
jelent semmit! Néhány óra múlva vége. • A fotoszintézis molekuláris
Azt sem akarom megtudni többé, mi történt volna, ha azon háttere
az estén nem készítem el azt az ominózus fényképet. Vagy
legalább hagytam volna, hogy Jerry felkattintsa a villanyt! • Az emlékezet anatómiája
Mindegy. Csupán egyetlenegyet tudok biztosan. Úgy, • Összeomló tűzhányók
ahogy én megpróbáltam, nem lehet időparadoxont létrehozni. • A Weddell-fókák különleges
Vagy egyáltalán nem is lehet a jövőt befolyásolni? alkalmazkodási képessége
• Egy párhuzamos számítógép –
Weinbrenner Rudolf fordítása a Connection Machine
Fujkin István rajza
FILM, TV, VIDEO
KÓCZIÁN JÁNOS
Filmbemutató:
Vissza a jövőbe
A világpremier után két évvel jutott el hozzánk
Róbert Zemeckis filmje, melynek keletkezési
körülményeit és tartalmát már részletesen
ismertettük folyóiratunk 1986/4. számában. A
bemutató kapcsán azonban érdemes még egy
kicsit elidőzni a világ- és a várható hazai siker
összetevőin.
Az már régóta tudott és dollármilliókban
kifejeződő tény, hogy tömegsikert szinte ki-
zárólag azok a filmek érnek el, amelyek a
tizenéves korosztály igényeit, elvárásait elé-
gítik ki. A Vissza a jövőbe (Back to the Fülű-
re) minden tekintetben megfelel ennek a
követelménynek. Mindenekelőtt tipikus if-
júsági film: főhőse egy tinédzser, és a film
alkotói természetesen az ő szemével láttatják a
világot. így lesz a maga nemében egyébként
rendkívül kerek, épkézláb, logikus történetből
- a szokott módon - gyermetegen naiv film,
melynek cselekménybonyolításában a „minden
az utolsó pillanatban klappol” típusú izgalom
meg a véletlenek halmozása dominál.
Szerencsésen ellensúlyozza ezt a jópofasága, a
vidámsága, bár vígjátéki jellege némi
problémát is okozhat a hazai fogadtatásban. A
Vissza a jövőbe ugyanis nagyon amerikai film,
tele különböző utalásokkal, amelyek olyan
speciálisan amerikai jelenségekre vonatkoz-
nak, mint például Reagen elnök filmszínészi
múltja vagy Chuck Berrynek a rock and
rollban játszott szerepe. Lehet, hogy az ezekre
alapozott poénok nálunk nem érik el a kívánt
hatást, más a közeg itt is, ott is: nyilvánvaló,
hogy az amerikai köztudatba sokkal jobban
beivódtak a tömegkultúra eseményei, ideáljai.
Ami viszont maradéktalanul érvényesül: a
Science fiction egyik legkedveltebb, örökzöld
témája, az idővel való játszadozás, az, hogy a
dolgok máshogy is lejátszódhatnak, mint
ahogy egyszer már megtörténtek, és hogy egy
esemény bekövetkeztét előre lehet tudni. A
néző a megváltoztathatatlan időkorlátok alól
felszabadulva, döbbenten figyelheti, hogy
Marty - a kelleténél előbb érkezvén vissza a
saját korába - megkettőződik, és a szemtanúja
lesz korábbi menekülésének, a családjának
körülményei - az időutazás miatt beállt
jövőmódosulás folytán - pozitív módon
megváltoznak, a jövőbe kalandozó doki pedig
visszatérve, büszkén újságolja, hogy
közönséges szeméttel tudja üzemeltetni a
kocsiját.
Nagyon jók az időugrásokat megjelenítő
trükkök: a semmibe tűnő és a semmiből
materializálódó, tűzkerekeken gördülő szu-
perkocsi látványa igazán hatásos. A sikerté-
nyezőkhöz számíthatjuk még a 80-as és az 50-
es évek összehasonlításából adódó nosztalgiát
meg a remek színészi játékot, elsősorban a
főszerepben Michael J. Fox, illetve a doki
szerepében Christopher Connelly alakítását.
Mindezzel együtt a Vissza a jövőbe sem-
miképpen sem jelent új csúcsot a műfaj tör-
ténetében, de szemmel láthatólag nem is ez
volt a célja. Legnagyobb érdeme éppen az,
hogy egy pillanatra sem veszi magát komo-
lyan, nem akar többnek látszani annál, aminek
szánták: profi módon elkészített, kellemesen
szórakoztató filmnek a sci-fi játékos fajtájából.
 Film, Tv, Video 41

Filmhírek
Két szerencsétlen flótás kalandjai egy idegen
bolygón - ez Georgij Danyelija Kin- dza-dza
című új szovjet szatírájának témája. A főhős -
egy moszkvai mérnök - lemegy gyufáért,
közben szóba elegyedik egy grúz
fiatalemberrel, majd találkoznak egy különös
egyénnel, akinek révén egy másik bolygón
találják,magukat. Ezen a helyen az erkölcsi
értékek eltorzultak vagy abszurd módon ér-
vényesülnek: az eberi méltóságnak nincs je-
lentősége, a Földről hozott gyufa pedig óriási
értéknek számít. A két földlakó - amint egyre
jobban megismeri az emberhez hasonló, de
furcsa nyelven beszélő lényeket - igyekszik
megérteni a furcsaságaikat, próbál változtatni
is fölöttük, de a leginkább dédelgetett óhajuk
mindig az marad, hogy valamilyen módon
visszajussanak a Földre, ám ez csak sok
rendkívüli kaland után sikerül nekik.
A filmet a MOKÉP klubforgalmazásra át-
vette.

Amikor az embernek megadatott, hogy uralkodjék, az állatok fölött valaki megfeledkezett Linkről" - hirdeti a Link című angol film reklámja.
Dr. Steven Phillip, a kiváló angol antropológus (Terence Stamp) az ember és a majom közötti hiányzó láncszemet kutatja. Sziklatetőn álló
magányos házának furcsa személyzetét három majom alkotja, köztük van a szmokingba öltöztetett Link, egy volt cirkuszi csimpánz, akit tökéletes
lakájjá képeztek ki. Ebbe a különös környezetbe érkezik meg Jane (Elisabeth Sue), egy csinos, fiatal amerikai zoológus diáklány, hogy tanulmányait
a professzor irányítása alatt folytassa tovább. Nem sokkal megérkezése után dr. Phillip rejtélyes módon eltűnik, így a lány egyedül kénytelen
felügyelni a három majomra. Az úr és a hűséges szolga közötti viszony azonban baljóslatú módon a visszájára fordul. Jane rájön, hogy a csimpánzok
tartják őt fogva. Menekülni próbál, de ehhez fel kell vennie a harcot a roppant erejű, dühöngő gyilkossá változott, éles eszű Link ellen. Végül mégis
túljár a csimpánz eszén: gázzal árasztja el a házat, majd sikerül elérnie, hogy Link-gyufát gyújtson ..
A Richard Franklin rendezte film tavaly az avoriazi sci-fi filmfesztiválon elnyerte a zsűri különdíját.

Alternatív világokban játszódó szürrealista

fantázia Peter Del Monté olasz filmje, a Júlia
& Júlia. A hősnő, Júlia (Kathleen Turner) es-
küvőjük napján egy autóbalesetben elveszti
újdonsült férjét, Paolót. Hat év telik el. Egyik
este, amikor útban hazafelé kocsijával egy
alagúton megy keresztül, úgy érzi mintha a
sűrű ködben felszívódna. Hazaérve megle-
pődve tapasztalja, hogy a kulcsa nem illik a
zárba, és hogy az otthonában mások laknak. A
szemben lévő, korábban lerobbant állapotú,
lakatlan penzió - ahol annak idején közös, új
életüket akarták elkezdeni - most gondozott
külsejűnek tűnik. Júlia bemegy, és Paolo
hangját hallja, később egy kisfiú anyjaként
üdvözli. Másnap a munkahelyén úgy néznek
rá, mint egy vadidegenre. Kabátjában talál egy
szállodai kulcsot, felmegy a szobába, ahol egy
idegen (Sting) bizalmasan közeledik hozzá.
Rémülten elrohan, de amikor hazamegy a
penzióba, azt ismét lakatlannak találja.
Visszatér saját lakásába és a megszokott régi
életébe. Többszöri váltás után végül a két világ
drámai módon összekapcsolódik. Júliát
ugyanis gyilkossággal vádolják. Közli a
rendőrséggel, hogy alibijét a férje igazolja.
Lehetetlenválaszolják neki, hiszen már hat éve
meghalt...
 NORMAN SPINRAS
SZUPERHŐSÖK
Dr. Felix Funck épp még egy orsót tett fel nagy ügyetlenül az
íróasztala középső fiókjába rejtett magnóra, amikor a szexi
Miss Jones bevezette a következő pácienst. Dr. Funck egy
hosszú percig sóváran bámulta Miss Jonest, akinek fehér
köpenye hatásosan hívta fel a figyelmet a tartalomra, de nem
fedte fel az intim és érdekes részleteket. Bárcsak a
röntgenszem valóság volna és nem annak az ördögi
Szindrómának a része .. .
Szedd össze magad, Funck, szedd már össze magad!
Mondta magának Felix Funck aznap már tizenhetedszer.
Felsóhajtott, és sorsába beletörődve fordult a komoly
kinézetű fiatalemberhez, akit Miss Jones bevezetett a
rendelőbe:
- Kérem, foglaljon helyet, Mr. . . .
- Kent, doktor úr - felelte a fiatalember, amint feszélye-
zetten leült a kárpitozott szék szélére, szemben Funck
íróasztalával. - Clark Kent!
Dr. Funck fintorgott, majd halványan elmosolyodott.
- Mért is ne? - mondta, miközben a fiatalember külsejét
tanulmányozta. Régimódi, kétsoros, kék öltönyt viselt, és
fémkeretes szemüveget. Acélkék volt a haja.
- Mondja... Mr. Kent, van valami fogalma róla, hol van
most?
- Természetesen, doktor úr - felelte Kent határozottan.
- Egy nagy New York-i állami elmegyógyintézetben.
- Nagyon jó, Mr. Kent. És azt is tudja, miért van itt?
- Azt hiszem, igen, Funck doktor! - felelte Kent. -
Részleges amnéziában szenvedek! Nem emlékszem, mikor és
hogyan kerültem New Yorkba!
© 1979 by Norman Spinrad
- Úgy érti, nem emlékszik a múltjára? - kérdezte dr. Felix
Funck.
- Dehogynem, doktor úr! Mindenre emlékszem, de három
nappal ezelőtt egyszer csak New Yorkban találtam magam.
Emlékszem az elmúlt három napra is. Csak arra nem
emlékszem, hogy kerültem ide.
- És hol élt, mielőtt New Yorkban találta magát, Mr. Kent?
- Metropolisban! - felelte Kent. - Erre nagyon jól
emlékszem! A metropolisi Daily Plánét riportere vagyok, ha
Mr. White ki nem rúgott, amiért felé sem néztem három
napig. Segítsen rajtam, doktor úr! Azonnal vissza kell térnem
Metropolisba!
- Akkor egyszerűen szálljon fel a legközelebbi hazafelé
tartó gépre - javasolta dr. Funck.
- De nincs repülőjárat New York és Metropolis között! -
kiabálta Clark Kent. - Sem busz, sem vonat! A Daily Plánét
egyetlen példányát sem találtam a Times Square-i újságosnál!
Még arra sem emlékszem, merre van Metropolis! Mintha
valami sátáni erő eltüntette volna Metropolis legcsekélyebb
nyomát is a föld színéről! Ez az én problémám, doktor úr.
Vissza kell térnem Metropolisba, de nem tudom, hol van.
- Mr. Kent - kérdezte Funck megfontoltan -, egyáltalán
miért olyan fontos, hogy most rögtön visszatérjen
Metropolisba?
- Hát... ö ... a munkám - mondta Clark Kent zavartan. Perry
White már biztosan nagyon dühös! És ott van Lois Lane, a
barátnőm. Azaz még nem is a barátnőm, de remélem, az lesz!

Dr. Felix Funck cinkos vigyorral kérdezte: - Más nyomós
oka nincs, Mr. Kent? Talán valami, ami a titkos énjével
kapcsolatos?
- Titkos énem? - hebegte Clark Kent. - Nem tudom, miről
beszél, Funck doktor!
- Ugyan már, Clark - mondta Felix Funck. - Sok embernek
van tudat alatti énje. Például nekem is. Ha megmondja, mi az
öné, én is elárulom a magamét, Megbízhat bennem,' Clark.
Tudja, a hippokratészi eskü, meg ilyenek. Nem árulom el a
titkát.
- Titkomat?! Milyen titokról beszél?
- Ugyan már, Mr. Kent! - csattant fel Funck. - Ha azt
akarja, hogy segítsek, vallja be őszintén. Hagyja ezt a szelíd,
mesterkélt riporterzsargont. Tudom, hogy ki maga valójában!
- Clark Kent vagyok, a metropolisi Daily Plánét szelíd, jó
modorú riportere - ragaszkodott hozzá Clark Kent.
Dr. Felix Funck egy zöldre festett kődarabot halászott elő
az íróasztalfiókból.
- Ki is az a Szupermen - kiáltott fel -, gyorsabb, mint az
ágyúgolyó, erősebb, mint egy mozdony, egyetlen lendülettel
képes átugrani magas házakon! Tudja, mi ez? - kiabálta, és á
szerencsétlen Clark Kent orra elé tartotta a zöld követ. -
Kriptonit, valódi, államilag hitelesített kriptonit. Mit szól
ehhez, Szupermen?
Clark Kent, azaz az Acélember, megpróbált válaszolni, de
elveszítette az eszméletét, mielőtt egy hang kijött volna a
torkán.
Dr. Felix Funck átnyúlt az íróasztalán, és kigombolta Kent
ingét. Hát persze: utcai ruhája alatt molyrágta, kékre festett
spencer volt Kenten, a mellrészére durva anyagból egy
kezdetleges S betűt várták.
- Klasszikus eset - motyogta dr. Funck. - Ahogy az a
nagykönyvben meg van írva. Még a képzeletbeli erejét is
elvesztette, amikor megmutattam neki azt a hamis kriptonitot.
Igazi Szuperpszichiáternek való munka!
Szedd össze magad, Funck, szedd már össze magad! -
mondta magának ismét dr. Felix Funck.
Fejét csóválva csengetett a személyzetnek.
Miután a személyzet eltávolította a hétszázötvennyolcadik
Clark Kentet, dr. Felix Funck egy halom képregényt vett elő a
fiókból, kiteregette az íróasztalán, mereven bámulta őket, és
így kesergett:
A Szupermen-szindróma szörnyen elburjánzott. Egyedül
ebben a kórházban már hétszázötvennyolc Szupermen-
szindrómaesetet diagnosztizáltak, gondolta kétségbeesetten, és
isten tudja, hány szuperhülye vár diagnosztizálásra a felvételi
irodán.
- Miért? Miért? Miért? - motyogta Funck, gyorsan ritkuló
haját tépve.
Az alapvető, a fő, az elkerülhetetlen, orvosolhatatlan baj,
persze tudta, az, hogy a világ tele van Clark Kentekkel. Szelíd,
jó modorú emberek. Született vesztesek. Természetesen
egyikük sem látja, hogy szürke kis egér. Az egerek
oroszlánnak képzelik magukat. Mindenkinek van titkos énje,
álomképe önmagáról, aki fantasztikus erők felett rendelkezik,
képes megbirkózni lehetetlen helyzetekkel.. .
Még a pszichiátereknek is van titkos énjük, gondolta
Funck szórakozottan. Végül is csak egy Szuperpszichiáter
birkózhat meg ennyi Szupermennel.
Norman Spinrad: Szuperhősök 43
Szuperpszichiáter! Lepipál minden fantáziáié) pszichoti-
kust! Egész neurózisokat képes diagnosztizálni egyetlen
beszélgetés alatt. Gyorsabb, mint Freud. Adlerebb Adler-nél!
És a kopaszodó dr. Felix Funck - egy világvárosi
bolondokháza Szupermen-szindróma osztályának
szerencsétlen vezetője - álruhájában vívja véget nem érő
harcát az ügyért, a neo-freudi analízisért, a honorárium
elosztásárért, az amerikai módszerért.
Szedd össze magad, Funck, szedd már össze magad!
Még a legjobbakban is ott bujkál egy kis Clark Kent,
gondolta Funck.
Szupermen ezért szerepel már olyan régóta az emberek
tudatában. A Szupermen és az alteregója, Clark Kent az
emberi dilemma tökéletes megtestesítése (Kent) és a vele járó
vágyak beteljesedése (az Acélember). A kölykök normál
esetben ezt a mesterséges mítoszt asszimilálják zavaros kis
tudatalattijukban. De normál esetben ki is növik. Egy kis
gyermekkori szkizoid hajlam senkinek sem árt. Minden
gyerek dilis egy kicsit, érvelt Funck megfontoltan.
Bárcsak valaki idejében lelőtte volna Andy Warholt!
Akkor harapódzott el az egész rohadt őrület, a pop art -
gondolta Funck. A képregények többé már nem ócska
gyermekmesék voltak, hanem valódi Művészet, így,
nagybetűvel. Divatba jöttek, menő lett; az állítólagos felnőttek
szégyenszemre elvették kölykeiktől és maguk olvasták a
képregényeket.
A szelíd, jó modorú emberek Amerika-szerte
visszafejlődtek, és újraélték az ifjúságukat a képregényekben.
Jámbor, jó modorú balekok ismét azonosították magukat a
metropolisi Daily Plánét szelíd, jó modorú riporterével.
Visszatérés a gyermekkorba. A Szupermen figurája a vágyak
tökéletes beteljesedése. Mindenkinek természetes, hogy porrá
zúzza James Bondot, egyetlen lendülettel átugrik a Long Is-
land-i autópálya közlekedési dugóján, röntgenszemével átlát a
nők ruháján, és voilá a Szupermen-szindróma.
Első lépés: a szelíd, jó modorú áldozat azonosítja magát a
tutyimutyi alakok prototípusával, Clark Kenttel.
Második lépés: mivel egyre inkább azt hiszik, hogy
olyanok, mint Clark Kent, lassan Szupermennek képzelik
magukat.
Harmadik lépés: egy nagy csalódás, egy Lois Lane-féle nő
visszautasítása vagy egy dühös Perry White szidása, aztán
valami megpattan belül, és máris a Szupermen-szindróma
karmába kerültek.
Először általában titokban tartják. Az áldozat vesz egy
spencert, kékre festi, egy nagy S betűt varr rá, és alkalmanként
felveszi az utcai ruhája alá, amikor stresszhelyzetbe kerül.
De ha az első végletes lépést megtették, a Szupermen-
szindróma visszafordíthatatlanná válik. Az áldozat már
állandóan hordja a Szupermen-ruhát. Előbb-utóbb a sok
stressz és a túlterhelés poriomániához vezet. Az áldozat olyan
acélkékre festi a haját, mint amilyen a Szupermené, vesz egy
kétsoros kék öltönyt, fémkeretes szemüveget, elfelejti, ki volt
eddig, és egy reggel, amikor felébred, a képregények valóra
válnak. Azt hiszi, tényleg ő Clark Kent, és vissza kell térnie
Metropolisba.
Szomorú, hogy ilyen ütődött alakok ezrei képzelik magu-
44 Norman Spinrad: Szuperhősök
kat Clark Kentnek, és lődörögnek a világban. De az a
legszörnyűbb, hogy Clark Kent egyúttal az Acélember. Ami
azt jelenti, hogy felnőtt férfiak ezrei ugranak le épületek
tetejéről, puszta kézzel akarnak megállítani vonatokat vagy
fegyveres bűnözőket az utcán, vagy valami más módon
követnek el harakirit.
De még ennél is rosszabb, hogy olyan sok Szupermen
bukkan fel mindenütt, hogy mostanra már legalább mindenki
egyszer látott egyet, és sokuknak sikerült is valami hőstettet
végrehajtaniuk - megmenteni egy öreg hölgyet a rablóktól,
amatőr bankrablást meghiúsítani pusztán azzal, hogy láb alatt
voltak; így aztán lassan már nem lehet meggyőzni az
embereket arról, hogy a Szupermen nem létezik.
És minél több ember győződik meg róla, hogy a
Szupermen létezik, annál többen válnak a Szindróma
áldozatává, annál többen hiszik ...
Funck hangosan felnyögött. Még az egyik tévériporter is
azt állította tréfásan a múltkor, hogy a Szupermen talán
tényleg létezik, és azok bolondok, akik kételkednek ebben.
Lehetséges volna? Funck elcsodálkozott. Ha az épelmé-
jűség az átlagot, a lakosság többségének elmeállapotát jelenti,
és a többség hisz a Szupermen létezésében, akkor talán
azoknak hiányzik egy kerekük, akik nem hisznek ...
Ha a bolondok egészségesek, és az egészségesek az igazi
bolondok, és a bolondok vannak többen, akkor az az igazság,
hogy .. .
- Szedd össze magad, Funck! - kiabálta dr. Felix Funck.
- A Szupermen nem létezik! A Szupermen ném létezik!
Funck bedobálta a képregényeket á fiókba, és megnyomta
a házitelefon gombját.
- Beküldheti a következő szuperhülyét, Miss Jones -
mondta.
Úgy tűnt, hogy a szexi Miss Jones elpirult, amikor bevezette a
következő beteget dr. Funck rendelőjébe.
Funck rögtön megállapította, hogy ez a páciens más, mint a
többi. A szokásos szemüveg és a kétsoros kék öltöny volt
rajta, de egészen jól állt neki. Teste mint egy masszív
betonoszlop, és az acélkékre festett haj igazán profi munka
volt. Funck pénzszagot érzett. Végül is a Szuperpszichiáterek
egyik nyugtalanító tulajdonsága, hogy rögtön képesek átlátni a
páciens pénzügyi helyzetét. Talán van rá mód, hogy ez is
privát betege legyen.
- Foglaljon helyet, Mr. Kent - mondta dr. Funck. - Ön,
ugye, Clark Kent?
Clark Kent úgy helyezkedett el a szék szélén, mintha,
nyársat nyelt volna. - Hát igen, doktor úr! - mondta. - Honnan
tudta?
- Láttam az írásait a metropolis! Daily Planet-ben, Mr.
Kent - mondta Funck. Pénzt szimatolt. A hajfestés olyan jó,
hogy biztosan legalább ötven dollárral megvágták érte. Ez egy
Szuperpszichiáternek való munka. - Nos, mi a problémája,
Mr. Kent?
- Az emlékezetem, doktor úr! Azt hiszem, valami furcsa
amnéziában szenvedek.
- Á, igen ... - nyugtatta Felix Funck. - Lehet, hogy... hogy
egyszer csak New Yorkban találta magát, és nem tudja, hogy
került ide? - kérdezte.
- Hát ez hihetetlen! - kiáltott fel Clark Kent.
- Száz százalékig igaza van!
- És esetleg az is lehet - folytatta Felix Funck -, úgy érzi,
azonnal vissza kell térnie Metropolisba? Viszont sem
repülőgép, sem vonat, sem busz nem megy oda. És nem találja
a Daily Plánét egyetlen példányát sem az újságárusoknál. Sőt
mi több, arra sem emlékszik, hol van Metropolis!
Clark Kentnek kiguvadt a szeme.
- Hát ez fantasztikus! - kiáltott fel. - Honnan tudja
mindezt? Lehet, hogy maga nem is egy egyszerű pszichiáter,
Funck doktor? Lehet, hogy a kopaszodó dr. Felix Funck, egy
világvárosi bolondokháza elmeosztályának szerencsétlen
vezetője a valóságban . . . egy Szuperpszichiáter?
- Ö ... ö ... - nyögte dr. Felix Funck.
- Ne aggódjon, Funck doktor - mondta Clark Kent meleg,
együttérző hangon -, megbízhat bennem. Nekünk,
szuperhősöknek össze kell tartanunk, nem igaz?
- Hát, izé - mondta dr. Felix Funck.
Honnan tudhatta? Hacsak nem tényleg ... igazán
nevetséges. Szedd össze magad, Funck, szedd már össze
magad! Ki itt a pszichiáter tulajdonképpen?
- Tehát maga tudja, hogy Felix Funck a Szuperpszichiáter -
jelentette ki élesen. - Akkor azt is bizonyára tudja, hogy
semmit sem titkolhat előlem. Tudok a titkos énjéről.
- A titkos énemről? - csodálkozott Clark Kent jámboran.
- Kinek, nekem? Hisz mindenki tudja, hogy én csak szelíd,
jó modorú riportere vagyok egy nagy világvárosi...
Dr. Felix Funck kegyetlen húzással áthajolt az íróasztalon,
feltépte a meghökkent Clark Kent ingét, és előtűnt a
testhezálló kék ruha, a mellére festett nagy piros S betűvel.
Mestermunka, gondolta Funck elismerően.
- Aha! - kiáltott fel Funck. - Tehát Clark Kent a szelíd, jó
modorú riporter a valóságban Szupermen!
- Megfejtette a titkomat - állapította meg Clark Kent
sztoikusán. - Nagyon remélem, hogy hisz az igazságban, a
jogban és az amerikai módszerben.
- Ne aggódjon, öregfiú. Bennem megbízhat. Nekünk,
szuperhősöknek össze kell tartanunk, nem igaz?
- De, tökéletesen! - mondta Clark Kent. - Ami a
problémámat illeti, doktor úr.
- Problémáját?
- Hogy jutok vissza Metropolisba? - kérdezte Clark kent. -
Mostanra már biztosan elszabadultak a gonosz erők.
- Hát ide figyeljen, barátocskám - mondta dr. Funck. -
Először is semmiféle Metropolis, Daily Plánét, Lois Lane,
Perry White és Szupermen nem létezik! Mindez egy
képregényben szerepel!
Clark Kent gondterhelten nézett dr. Funckra.
- Jól érzi magát, doktor úr? - kérdezte aggódva. - Biztos,
hogy nem hajtotta túl magát? Mindenki tudja, hogy
Szupermen létezik. Mondja, dr. Funck, mikor észlelte először
ezt a furcsa betegséget? Lehet, hogy valami gyermekkori
trauma miatt tagadja meg a létezésemet? Talán az édesanyja. ..
- Az anyámat hagyja ki ebből! - üvöltötte Felix Funck. - Ki
itt a pszichiáter tulajdonképpen? Nem akarok semmilyen
ócska sztorit hallani az anyámról. A Szupermen nem létezik,
és be tudom bizonyítani, hogy maga sem az.
Clark Kent jóságosán bólintott. - Persze hogy be tudja
bizonyítani, dr. Funck - nyugtatgatta.
 - Hát ide figyeljen! Ha maga volna a Szupermen, akkor
nem lenne semmiféle problémája. Akkor... - Funck idegesen
nézett kifelé. Tizedik emelet. A rendelő egyetlen ablakán
három centi vastag fémrács. Kentnek nem eshet baja,
gondolta. Miért is ne? Csak nézzen szembe a valósággal, hogy
megtörjön a varázs.
- Mit is mondott, doktor úr? - kérdezte Clark Kent.
- Ha maga volna Szupermen, nem problémázna vonatok,
repülők meg buszok miatt. Tud repülni, vagy nem? Puszta
kézzel meghajlítja a vasat? Akkor miért nem tépi le az
ablakrácsot, és repül vissza Metropolisba?
- Nahát... tökéletesen igaza van! - kiáltotta fel Clark Kent. -
Hát persze!
- No ... - mondta Funck. - Tehát belátja, hogy egy téveszme
áldozata. Ez már haladás. De azt ne higgye, hogy teljesen
meggyógyult. Ilyen eredményre még egy Szuperpszichiáter
sem képes. Többórás magánkonzultációra lesz majd szükség,
csekély ötven dollárért óránként. Fel kell derítenünk az
alapvető pszichoszomatikus okait...
- Miről beszél? - kiabált Clark Kent, felugrott a székről,
hihetetlenül gyorsan kibújt az öltönyéből, alatta feltűnt a
tökéletes Szupermen-szerelés. Dr. Felix Funck irigykedve
nézte a drágának tűnő skarlátvörös köpenyt.
Odament az ablakhoz. - Hát persze - mondta a Szupermen.
- Puszta kézzel meghajlítom a vasat - s úgy hajlította meg a
háromcentis ablakrácsot, mintha műanyagból lett volna,
kitépte, és felugrott a párkányra.
- Mindent nagyon köszönök, Funck doktor - mondta. - És
most indulás! - Széttárta a karját, és eltűnt a tizedik emeleti
ablakból.
Funck rémülten rohant az ablakhoz, és bámult kifelé, azt
várva, hogy egy szörnyű roncsot lát odalent a zsúfolt utcán ...
Ehelyett:
Egy gyorsan távolodó köpenyes alak lebegett a New
York-i látóhatár felett. A forgalmas utcáról pedig ilyen
kiáltások jutottak fél dr. Felix Funck füléhez:
- Nézd! Ott az égen!
- Egy madár!
- Dehogy, egy repülőgép!
- Nem, az a SZUPERMEN!
Dr. Felix Funck figyelte az Acélembert, amint kényelmes
repülő helyzetbe hozta magát, és az Empire State Building-nél
egyenesen nyugat felé fordul.
Funck doktor egy röpke pillanatra zavarodottan elképedt,
aztán felfogta, mi történt, és mi a teendő.
- Ez egy ütődött! - kiabálta. - Komplett őrült! Hiányzik egy
kereke! Szupermennek képzeli magát, és annyira őrült, hogy
valóban ő a Szupermen. Segítségre van szüksége! Ez tényleg a
Szuperpszichiáternek való munka!
Az ablakpárkányra ugrott, ledobta utcai ruháját, ami alól
előtűnt egy csillogó, testhezálló, piros öltözék, rajta egy nagy,
kék S betű, majd kiugrott az ablakon, és így kiabált: - Várj
meg, Szupermen, te szerencsétlen neurotikus, várj már meg!
Dr. Felix Funck, aki végül is igazából a Szuperpszichiáter,
nyugatnak vette az irányt, át a Hudson felett - a New Jersey
államban lévő Metropolis felé.
S. Kovács Judit fordítása .
Jenkovszky Iván rajzai
ANTONIO BELLOMI
A hosszú nyár tűző napsütése után Kandarr III-ra elérkezett
az ősz, és ezzel kezdetét vette a nagy esőzések időszaka.
Hatalmas kiterjedésű, meggyötört, víztől elnehezült, fekete,
tömött felhők sötétítették el az égboltot, és ürítették
szüntelenül tartalmukat a nagy völgybe, ahol az űrcsónak
feküdt. Olykor feltámadt a szél is, és Ulan Bor hallotta,
hogyan fütyül az űrcsónak körül. A szél a völgy magasabb
részeiből szállt alá, ahol a hegyek kezdődtek, áthatolt egy
szoroson, amelyen némi ügyességgel gyalogszerrel is át
lehetett volna jutni, hogy azután mennydörgésszerű robajjal
kavarogjon a völgy aljában. Amint rohamai elborították az
űrcsónakhoz közeli erdőt, hallani lehetett a hatalmas, lombdús
fák kétségbeesett jajgatását, mintha kétségbeesetten és
hasztalanul próbálnának ellenszegülni a szél erőszaktételének.
De mindig az utóbbi lett a győztes, és a legerősebb,
legkitartóbb szélrohamok idején a szél egészben tépte ki a
fákat, és kilométeres távolságokra hordta őket. Vagy odavágta
őket az űrcsónak már nem éppen csillogó felületéhez, és Ulan
Bor, mint a ketrecbe zárt egér, a halál és a rombolás tam-
tamjának minden ütésére ugrott egyet.
A szél. És az eső. A világ vége összetétele. Mára azonban a
szél elnyugodott, és furcsamód az eső is kitartó permetezéssé
szelídült... Lehetséges, hogy a nagy esőzések alig egy hónap
múltán megszűnnek?
Ulan Bor kiszállt az űrcsónakból, és ijesztő felfedezésre
jutott. Az eső teljesen feláztatta a talajt, amely részben
megereszkedett, úgyhogy az űrcsónak most már nem víz-
©Antonio Bellomi
A ZSOLDOS
Ulan Bor nem értette e
különös bolygó népét,
ahol boldogság uralkodott
szintes helyzetben állt, a fara elsüllyedt. Ha a megmaradt
kevés hajtóanyagot felhasználta volna is, nem tudott volna
kimozdulni onnan.
A bokorból látta, amint Lohala magas, karcsú alakja
előbukkan. A mályva-aranyszín szemű, ében bőrű bennszülött
lány egy csukott kosarat egyensúlyozott a fején, úgy jött
feléje, ügyet sem vetve rá, hogy megázik a permetező esőben,
mint aki már mindezt megszokta. Csuromvizes fekete
pizsamát viselt, amely szinte hozzáragadt szoborszépségű
humanoidtestéhez.
Amint háromlépésnyire ért, Lohala megállt, és kecses
mozdulattal a földre csúsztatta a kosarat. - Hoztam neked
valamit enni - mondta.
Ulan Bor összehúzta a nyakán az esőkabátot. Arca komor
volt a széles karimájú, nagy kalap alatt.
- Megmondtam neked, hogy semmi sem kell tőletek.
Megértetted? Semmi sem kell!
Lohala rámosolygott. - Tudom. De elfogytak a fedélzeti
készleteid.
- Egyáltalán nem igaz.
- Hát akkor miért mentél tegnap este az erdőbe vadnyu-
lakra vadászni?
- Á, kémkedtél utánam! - kiáltott fel dühösen Ulan Bor, és
megszorította a lány karját úgy, hogy fájjon. Észrevette, hogy
fáj, mert a lány összerezzent. Megbánta a dolgot. Hát miért
nem hagyják soha békén ezek az átkozott bennszülöttek?

Vízcsepp gurult végig Lohala orrán, egy pillanatra megállt
az orra hegyén egyensúlyozva, mielőtt a földre esett.
- Valamennyien nagyon aggódunk érted, Föld katonája -
mondta kellemesen csengő hangján. - Nagyon szeretnénk
segíteni rajtad. Menedéket is kínáltunk a falunkban. Ott
biztonságban lennél. Volna ennivalód. És a társaságunk.
- Ti az ellenségeink vagytok! - vicsorgott Illan Bor, és arca
gonoszul eltorzult. - Emlékeztetnem kell téged, hogy a Föld és
a ti galaktikus szektorotok között több mint száz éve háború
folyik?
Lohala a fejét csóválta. - Lehet, hogy ti, földiek háborúban
vagytok a mi galaktikus szektorunkkal, de nem a Kandarr III-
mal. A mi bolygónk magának él. A Körzet kormánya a
legkisebb mértékben sem vesz bennünket számításba. Teljes
egészében szabadok vagyunk.
- A Körzet a Föld ellensége! - ismételte mérgesen Ulan Bor
még gyűlölködőbb arccal. Ráébredt, hogy még mindig szorítja
a bennszülött lány karját, és durván lerántotta a földre. - Ti az
ellenségeink vagytok! Semmi sem kell tőletek!
Lohala kővé meredt. De szemében nem volt gyűlölet.
Csupán nagy szánalom. Ulan Bor dühösen hátat fordított neki,
és az űrcsónakba szállva, úgy csapta be az ajtót, mintha csak
újra útra kellene indulnia a csillagok közé.
Miért nem hagyják ezek a bennszülöttek soha békén? -
gondolta. - Nem fogták fel, hogy a Föld száz éve háborúban
áll Körzetükkel a Magellán Felhőben, és soha, de soha nem
fogadhatja el tőlük akár a legkisebb segítséget?
Mégis azóta, hogy leszállt erre a bolygóra az űrcsónakkal,
miután űrhajója elpusztult abban az átkozott csatában a
központi flotta ellen, a bennszülöttek mosolyogva járultak elé,
készen arra, hogy segítsenek neki. És Lohala volt a
legmakacsabb. A többiek immár felhagytak azzal, hogy
folyton körülötte forgolódjanak, a lány maradt az egyetlen, de
nem látszott úgy, mintha fel akarná adni az ügyet.
Ökölbe szorította a kezét. Ki kell kapcsolódnia. Nem
szabad a bennszülöttekre gondolnia. Előtte a polcon ott
hevertek a szétszerelt rádió darabjai. Amióta a Kandarr III-ra
leszállt, igyekezett megjavítani. De nem volt technikus, és
nem értette meg pontosan, mi történt. Előző este ezredszer
vizsgálta át az összes mágneskártyát, és végre úgy tűnt, hogy
megtalált egy hibát. Türelmes munkával kijavította, és az
eredmény kielégítette. Most, hogy teljesen megnyugodott,
megpróbálta összerakni a rádiót. A munka nagyon egyszerű
volt, és öt perc múlva a készülék újjá volt építve. Behelyezte a
vezérlőpanel megfelelő terébe, bekötötte az összeköttetést, és
indított.
Az apró videoernyőn sokszínű vonalak labirintusa tűnt fel
anélkül, hogy képpé fokuszálódhatott volna, de a
hangszóróból megszólalt egy bemondó eltorzult hangja. Az
Intergalaktikus Hálózat volt, amely a híradót közvetítette a
harcoló csapatoknak:
- ... Ragnarok veresége. A Körzet V. flottája menekül.
Veszteségeik mérhetetlen nagyok. Négyszáz űrpáncélos,
háromszázötven cirkáló és nyolcszáz könnyű hajó elpusztult
vagy eltűnt. Vonalaink most megszakítás nélkül húzódnak a
Tíz Azúr Nap határának hosszában, Ragnaroktól Tamarig.
Dark Kaukallus ellentengernagy...
Antonio Bellomi: A zsoldos 47
Ragnarokot elfoglalták! Ulan Bor érezte, hogy dagad a melle a
büszkeségtől. Tíz standard hónapja folytak a harcok ebben a
zónában. Maga is részt vett az előkészítő csetepatékban,
mielőtt el kellett hagynia a csataűrhajót, ahol az űrcsónak
fedélzetén teljesített szolgálatot...
Az űrcsónak gondolata visszahozta a valóságba. A
győzelem híre annyira feltüzelte, hogy megfeledkezett a
legfontosabbról. Izgalomtól reszkető ujjal nyúlt az
üzemmódkapcsolóhoz, hogy a híradó vételéről átálljon a
segélykérő sávra. Majd megnyomta a gombot, aminek rá
kellett volna ültetnie a hiperhullámokra az automatikus
segélykérőjelet a bolygó koordinátáival. A hiperhullámú
közvetítés azonnal eljut az egész Galaktikába, és valaki a
segélyközpontnál biztosan veszi az ő vészjelzését...
De a hangszóró néma maradt. Egyetlen, bármilyen torz szó
sem jött belőle, csak egy csúfondáros fütty, amely elmondta
neki, hogy erőfeszítései hasztalanok voltak.
A hiperhullámú rádió nem volt adóként használható.
Valami helyrehozhatatlanul elromlott az áramköreiben, és
Ulan Bor véglegesen elhagyatottnak érezte magát ezen az
otthonától távoli bolygón, ellenségekkel körülvéve.
Három nap múlva az esőzések teljesen megszűntek. A sze-
merkélés lassan elállt, és a harmadik napon sápadtan előtűnt a
nap. Ulan Bor vadászni ment, de üres kézzel tért visz-sza. Egy
nyulat sem talált a környéken. Egyre zordabb arccal haladt
visszafelé az űrcsónakhoz vezető ösvényen, és a bejárat elé
érkezvén, Lohalára talált.
- Mit csináltál itt? - kérdezte gorombán.
Lohala rámosolygott. Ugyanazt a pizsamaszerű öltözéket
viselte, lába előtt a vesszőkosár.
- Hoztam neked enni - válaszolta egyszerűen. Arany-
mályvaszín szeme rászegeződött a földi emberére, és Ulan
Bor most először nem tudott erőszakosan felelni, ahogyan
addig mindannyiszor.
- Semmi sem kell tőletek, megmondtam már jó néhányszor
- szólt a katona.
A lány keze végigsimította a kemény űrzsoldosarcot. -
Hiszen éhes vagy.
- El a kezekkel! - Ulan Bor most vicsorgott, és szeméből,
amely fekete volt, mint a világűr mélysége, jeges fény lövellt.
- Soha többé ne merj kezet emelni a Föld katonájára, asszony!
- Miért? - arany-mályva szemei mintha belülről kutatnák a
férfit. - Miért taszítasz el mindig? Éhes vagy. Készleteid
elfogytak. Vadászni mégy, de üres kézzel térsz meg, mert ez a
bolygó idegen neked. Hagyd, hogy segítsek.
- Miért teszed? - kérdezte a férfi élesen.
Lohala a fejét ingatta. - Nem tudom. Talán mert a Kandarr
III-on mi valamennyien segítjük egymást. Talán mert a Föld
szegény katonája vagy, távol a bolygódtól...
Ulan Bor arcát azonnal elöntötte a harag. - Csak semmi
szánakozás, asszony. Én a Föld katonája vagyok, ti pedig az
ellenségeink! Ne felejtsd el!
Lohala határozott tekintettel nézett rá. - A Kandarron
nincsenek ellenségek - mondta egyszerűen. Nem tett hozzá
semmit. Hátat fordított a férfinak, és fürge, gondtalan
járásával eltávolodott az űrcsónaktól a bozót irányába, ahol, ki
tudja, merre, a faluja rejtőzött.
48 Antonio Bellomi: A zsoldos
Ulan Bor nem mozdult. Nézte, amint elmegy. Egy
pillanatig arra gondolt, hogy visszahívja, bár ez csak egy
pillanat volt, hiszen nem tudott volna mit mondani neki.
Tekintete a kosárra esett, és amikor rádöbbent, hogy Lohala
nem vitte el magával, úgy érezte, mintha fejbe vágták vagy
szíven ütötték volna. De erőtlen volt az éhségtől, és ezúttal
nem a büszkeség győzött. Fogta a kosarat, és bevitte az
űrcsónakba.
Napok óta először annyit ehetett, amennyit akart. Készlete
már a végét járta, és morzsánként fogyasztotta, csak hogy
éhen ne haljon. A sült nyúl és a száraz bogyók a
legpompásabb ebédje volt évek óta errefelé. Amikor befejezte,
a függőágyba vetette magát, bámulni kezdte az űrcsónak
mennyezetét, és megpróbálta elemezni önmagát.
Táplálékot fogadott el az ellenségtől. Ö, a Föld katonája, a
parancs ellenére cselekedett. Nem gyűlölte eléggé az
ellenséget. De azt is tudta, honnan származik ez a gyűlölet.
Tudta jól, ez a gyűlölet nem természetes dolog, hanem a
csapatoknak kiosztott kábítószer, a Bellatrix rendszeres
adagolásának az eredménye. Azért kapják, hogy az ideológia
hatékony maradjon, és megakadályozza, hogy a vég nélküli
háború alatt összebarátkozzanak az ellenséggel.
Most azonban hónapok óta nem kapott Bellatrixet, és
ellenállása lanyhulni kezdett talán az éhség és a feszültség
miatt is. Különben egészen jól érezte magát. Ezt szinte félt
elismerni. De így volt, és semmit sem tehetett ellene.
Lohala délután visszatért. S eljött a következő napokban is. A
napok hetekké váltak és a hetek hónapokká. Megjött a tél. A
hőmérséklet csökkent, és visszatértek a szelek, ha nem is
nagyon hevesen. Lohala újra és újra hívta Ulan Bort, hogy
települjön át az erdei faluba, de az mindig visszautasította.
A tél derekán egy napon Lohala jött a szökött kosárral, de
amikor Ulan Bor átvette, észrevette, hogy súlyosabb a
szokottnál.
- Mi van benne ma? - kérdezte árnyalatnyi mosollyal, és ez
a sok-sok galaktikus csatában edzett, kemény arcon talán az
első mosoly volt.
A bennszülött lány arany-mályva szeméből huncut villám
pattant elő, és korallpiros ajkai mögül hófehér fogak
bukkantak elő, amint válaszolt. - Két terítéket hoztam, Föld
embere. Ez alkalommal... - a lány hangja megcsuklott egy
pillanatra, és tekintete habozott, de sikerült befejeznie a
mondatot: - ... ez alkalommal szeretnék leülni ide és
megosztani ennivalómat veled. Te pedig beszélhetnél nekem a
Földről, a te országodról, a csillagokról, amiket láttál...
- Lépj be!
Lohala nem szólt semmit, de felfénylett a tekintete, és
szeme örömtől szikrázott, Ulan Bor pedig talán most először
látta őt más szemmel. Nem úgy, mint ellenséget, ez az érzés
máskülönben is hosszú ideje elcsendesült már benne, de még
csak nem is úgy, mint idegent. Úgy nézte őt most, mint egy
barátnőt. Mint egy fiatal, szép nőt ébenszín bőrrel és arany-
mályva szemmel, amelyből boldogság sugárzott.
Lohala félénken lépett az űrcsónakba, visszafogottsága
tiszteletet fejezett ki.
- Ez hát a te otthonod - mondta, mialatt körülnézett a
pilótafülkében, majd imádattal pillantott a férfira. - Ebben
utaztál a csillagok között.
Ulan Bor, a Föld durva katonája furcsa megindultságot
érzett. Lohala istennek tartja őt, ez nyilvánvaló. Pedig ő csak
egy zsoldos. Csak egy katona, aki azért utazik a csillagok
között, hogy számára ismeretlen népeket gyilkoljon
olyasmiért, amiről semmit sem tud. Az eredménytelen háború
hasztalanságának felismerése először csapott le rá teljes
erejével, és mialatt agyában egymással csatázott a zavaros
képzetek forgataga kilőtt űrhajókról, jeges pusztasággá vagy
lávafolyamokká változtatott lakott bolygókról, megtántorodott
a kegyetlenség terhe alatt, amelyben maga is közreműködött.
De Lohala - úgy tűnt - nem vette észre a gondolatokat,
amelyek e pillanatban kavarogtak a férfi fejében, és a Föld
legkiválóbb hadipszichológusainak sok-sok órányi türelmes
pszichológiai kondicionálásának eredményét rombolták szét;
letérdepelt a férfi elé, megfogta kezét, és olyan hódolattal
emelte ajkához, amilyennel csak egy istennek szokás hódolni.
.. vagy a szeretett férfinak.
Valami végérvényesen szétszakadt Ulan Borban. Mintha
nagyfeszültségű áram járta volna át. Térdre ereszkedett a fiatal
nő előtt.
- Lohala - suttogta Lohala ... - A kilövőszerkezetek
tüzelőgombjainak nyomogatásához szokott keze végigsimított
a lány ében haján, tekintete, mely már nem volt olyan jeges,
mint korábban, beléveszett a lány arany-mályva szemébe.
- Uram - suttogta a lány. - Imádott uram, ki eljöttél az
égből. . .
Mik ezek a meleg és nedves cseppek a kezén? És ez a sós
íz az ajkán? Ulan Bor meglepetten döbbent rá, hogy sír.
Sohasem hitte volna, hogy képes erre. Ö, a Föld zsoldos
katonája, Ulan Bor sír! Aztán megértette. Talpra ugrott, és
néhány lépést hátrált, mialatt Lohala felemelte a fejét, és a
férfi felkavart tekintetét figyelte.
- Lohala! - kiáltott a Föld katonája, és ebben a fohászban
benne volt az ezernyi pusztítás, a megszámlálhatatlan halott, a
világokat pusztító erőszak fájdalma, amelyeket átélt, és
amelyeknek részese volt. - Lohala, nem érted? Közöttünk soha
semmi sem lehet! Én a Föld embere vagyok, egy bolygóé,
amely száz éve halált és pusztulást visz a Körzet csillagai
közé. Zsoldos vagyok. Én megöltem, megsemmisítettem a te
népedet sok világon. Sohasem kaphatok tőled megbocsátást!
- Uram - mondta Lohala lágyan -, a Kandarr III-on nem is
létezhet más, mint megbocsátás. Mert nincs boldogság
megbocsátás nélkül, és a Kandarr III-on csak boldogság van.
Boldogság és szerelem.
Ulan Bor szemét perzselő láng égette. Arca feszült volt és
elkínzott. Egy ideig csak a szeme közelében, a régi, elfe-
héredett sebhelynél. - Nektek talán van boldogság és
megbocsátás - kiáltott a zsoldos de nekem nincsen! Csak most
értem, mert csak most szabadultam fel véglegesen a Bellatrix
befolyása alól. Azelőtt nem érthettem meg. Mégis most, hogy
győztem, most, hogy végül újra magamra találtam, most
vesztettem.
Lohala ismét felállt, szorosan a férfihoz simult, és kezét
gyengéden a karjára tette. - Nem. Te nem vesztettél, Föld
embere. Újra megtaláltad önmagad. Ez az, ami fontos.
Antonio Bellomi: A zsoldos 49
50 Antonio Bellomi: A zsoldos

A férfi erős keze megragadta a lány csuklóját, Lohala
összerezzent, a szorítás fájt neki. De a férfi, belső
gyötrődésétől marcangolva, észre sem vette ezt. - Én sohasem
lehetek boldog, Lohala - mondta fojtottabban, amiből
kihallatszott a végzet elkerülhetetlensége. - Nem leszek
boldog, mert a kín mindig velem marad. A bűn nem hagy el,
és ha ti meg tudtok is bocsátani nekem, sohasem bocsátók
meg én magam ...
Illan Bor félbehagyta. Lohala arany-mályva szeme eddig
soha nem látott erős fénnyel ragyogott. A férfi keze
eleresztette a lány csuklóját, és karjait a törzse mellé ejtette. A
lány tekintete erős és felkavaró volt, és Ulan Bor érezte, hogy
valami egészen beburkolja, érezte, hogy ringatódzik, nagy és
mély nyugalom szállta meg.
A lány hangja mintha távolról ért volna hozzá. Lágy volt és
édes.
- Nézz rám, Föld embere - mondta a hang -, mert én
meggyógyítalak. A Kandarr III-on nincsen boldogtalanság,
nincsen bűntudat. Ezért van, hogy az egész Galaktikában
egyedül mi vagyunk boldogok és szabadok!
Tekintete hipnotikus hatású volt. És olyan kedvességet
árasztott, aminek hatása alól nem lehetett szabadulni. Ulan
Bor nem is akart.
- Miért? - csak ennyit tudott mormolni.
- Mert ismerjük azt az energiát, amellyel legyőzhetjük
magunkban a szörnyeteget - mondta Lohala anélkül, hogy a
finom összeköttetés megszakadt volna köztük. - Ez a
szörnyeteg a hiábavaló bűntudat, ez a gyalázatos fenevad,
amely oktalanul emészti el az emberi lelkeket.
- Ez a mi életmódunk - tette még hozzá Lohala továbbra is
távoli, lágy hangja. - Életünkben egyszer mi is érezhetünk
bűntudatot, ami belül elpusztíthatna bennünket, de ha
közülünk valaki segítségre szorul... - Nem fejezte be a
mondatot, ám Ulan Bor ennyiből maga is felfogta a folytatást
és a jelentést: - ... akkor segítségére sietünk, és elpusztítjuk a
szörnyeteget.
E pillanatokban pontosan ez történt Ulan Borral. A Lohala
szemeiből áradó energia szétáradt benne, ahogy a tébolyult és
telhetetlen szörnyeteg után kutatott. Az ocsmány fenevad
után, amely minden hátralévő napján pokollá változtatta volna
életét. Üldözte elméjének végtelen kanyarulatain át, hajszolta
irgalom nélkül, végül zsákutcába, zárta, ahonnan nem
menekülhetett többé. A fogoly szörnyeteg ott volt most, és
Ulan Bor, hipnotikus ködfelhőbe merülve, érezte, hogy
rángatódzik.
Azután a fény villanása. Agya mintha szétrobbant volna.
Félelmetes, nyilalló fájdalom. Pszichikus lobotómia? Meg-
tántorodott, és bár Lohala megtartotta, térdre rogyott.
- Most már szabad vagy, Föld embere - mondta távoli,
cirógató hangja.
És ez igaz volt. Ulan Bor nagy békességet érzett magában,
s amint kikerült a ködfelhőből, és felbukkant a gyengédség
világának felszínén, érezte az eksztázist. Szerette Lohalát,
szerette a Kandarr III-at. A múlt elmúlt. Véget ért örökre.
Elhajította a háta mögé eddigi életét, mint valami fölösleges
hájat, és új élete, úgy tűnt, ígéretekkel van tele.
- Én imádott uram ... - mondta Lohala.
- Kicsi Lohala ... - mondta Ulan Bor.
Minden megváltozott. A háború szörnyűségei messze
voltak. Messze volt az erőszak. Most csak Lohala volt és egy
paradicsomi bolygó, a boldogság, az eksztázis.
A Föld embere egy sóhajjal lehunyta szemét, feje
lehanyatlott. Megpördült maga körül, és mozdulatlanul
elterült.
Mosollyal az ajkán.
Éles kiáltás szállt a levegőbe. - Én imádott uram!...
A Föld embere halott volt. Ujjongó, örömittas szíve nem
tartott ki. Túl későn értette meg Lohala, hogy a földi ember
nem szokott hozzá a minden fájdalomtól, lelkifurdalástól
mentes élethez, a tökéletes boldogsághoz. Ez az átok az
Emberen. De egy boldog nép, amilyen Kandarr III népe, nem
tudja, mi az az átok.
Liktor András fordítása
Fujkin István rajzai

Eltávozott az élők sorából egy jónevű amerikai SF-író. James Tiptree jr, avagy Racoona Sheldon (mert ezen a két néven publikált,
míg az igazi neve Alice Sheldon volt), a DPA hírügynökség jelentése szerint máj. 25-én először 84 éves férjét, majd saját magát
lőtte agyon.
Alice Hasings Sheldon 1916-ban Chichagóban született, de gyermekkorának jelentős részét Afrikában töltötte. Később a CIA
pszichológus munkatársa lett. 1967-ben szerzett filozófiai doktorátust.
James Tiptree jr. név alatt 1968 óta sorozatban adta közre jobbnál jobb SF-elbeszéléseit. Kezdettől fogva sikere volt. Igaz, az
érdeklődők képtelenek voltak kideríteni, ki rejtőzik az írói név alatt. Jellemző, hogy pl. Sturgeon, mint kritikus, őt tartotta a
hetvenes évek elején tömegesen megjelenő középszerű női szerzők között az egyetlen tehetséges férfinak. Silverberg pedig előszót
is írt az egyik Triptree-elbeszéléskötethez és ebben megjegyzi: „Úgy hírlik, hogy Tiptree valójában nő. Én ezt lehetetlen ötletnek
tartom, mert elbeszélései határozottan hímneműek.” Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor végre kiderült, a szerző nő, éspedig
nem is a fiatal korosztályból.
Tiptree az elbeszélésekhez vonzódott. Másfél évtizednyi aktív tevékenysége alatt száznál többet közölt, míg csak egy regénye
jelent meg Up the Walls of the World (A világ falain) címmel. Pedig ezzel is sikere volt.
Magyarul is megjelent tőle egy ugyancsak jellemző elbeszélés a Metagalaktika 3. számában: Nők, akiket nem értenek a férfiak
(The Women Men don't See). Ebben - csak álca a látszólagos „férfias” szemszög - feminista módon lázad a nők átlagos leigázása
ellen, akik emiatt akár a Földet is hajlandók elhagyni, hátha olyan világra találnak, ahol kisebb a kizsákmányolás?
Amerikában - nem utolsó sorban a személye körüli titokzatosság miatt - egy időben valóságos kultusz alakult ki körülötte. De
vitathatatlanul komoly írói kvalitásokkal rendelkezett, nagy ismerője volt a lélektannak, harcos feminista, szokatlan, szaggatott,
szürrealizmusba hajló stílusa pedig rendkívül élvezetes. A jövőben ez a hang hiányozni fog az amerikai SF kórusából.
MüHELY
TAKÁCS FERENC
Sci-fi és
magasirodalom
Thomas Pynchon és
a Graviry’s Rainbow
Thomas Pynchon a kortárs amerikai prózaírás
.posztmodern” áramlatának alighanem a
legizgalmasabb tehetsége. Egyben
legrejtélyesebb egyénisége is: az 1937-ben
született szerző a nyilvánossággal semmiféle
kapcsolatot nem tart, kiadókkal ügynökök
útján érintkezik, fénykép nincs róla, lakhelye
ismeretlen, illetve gondosan őrzött titok, s
eddig nem akadt ember, aki személyesen
ismerné. Élete maga is talányos Science fic-
tion: Pynchonnak sikerül úgy léteznie, hogy
közben nem létezik.
Eddig - fél tucat elbeszélés mellett - három
regényt tett közzé: a gigászi terjedelmű U-t (V
- 1963), a kisregény méretű The Crying of Lót
49-et (A 49-es számú árverési tétel kikiáltása -
1966) és az ismét gigászi terjedelmű Gravity's
Rainbow-t (Gravitációszivárvány, 1973). 1973
óta nem publikált szépirodalmi művet, s -
természetesen - senki sem tudja, mivel van
azóta elfoglalva.
Pynchon ezekben a páratlanul bonyolult,
gazdag és nehéz regényekben - kritikusi
értelmezéseik máris kisebbfajta könyvtárra
rúgnak Amerikában-Angliában - a filozófiai
regény modern változatát teremtette meg:
könyvei szokatlan és rendkívüli erejű
intellektuális fegyverzettel - s egyben minden
ilyesféle intellektuális fegyverzettel szembeni
mélyen önironikus bizalmatlansággal - a
modern világ, sőt a történelem és a kultúra
végső kérdéseit ostromolják. Ennek a
fegyverzetnek fontos része a modern
természettudomány, melynek bizonyos tételeit
és elméleteit Pynchon az értelmezés
lehetséges-lehetetlen metaforáivá alakítja át és
teszi meg művei tartóvázául: a termodinamika
(ezen belül az entrópiatétel), az
információelmélet, a valószínűségszámítás és
hasonlók. Azaz olyan tudományos tételeket
alkalmaz - s egyben ironikusan alá is aknáz -
műveiben, amelyek valamiképp mind a rend és
a rendezetlenség, a szerkezet és a ká-
osz, a tervszerűség és az esetlegesség
képzeteivel, illetve ezen képzetek dilemmáival
függnek össze; jó példa erre a magyarul is
olvasható Entrópia című elbeszélése az
Entrópia. Mai amerikai elbeszélők című
válogatásban (Európa Könyvkiadó, Modern
Könyvtár, 1981).
Természettudományos tételeknek az
irodalmi képzelet révén történő
továbbgondolása és metaforizálása
jellegzetesen Science fiction jegy, s túlzás
nélkül állíthatjuk, hogy a Pynchon-
regényekben megtestesülő gondolkodásmód a
Science fiction szellemének mintegy a
sűrítménye, sőt elmélyítése. Olyannyira, hogy
Pynchon számára maga a Science, a tudomány
is voltaképp Science fiction: az emberi
képzelet megszállott és mértékét vesztett
igyekezete, hogy értelmező fikcióival rendet
kényszerítsen a világra, hatalmába kerítse, s a
magyarázat halálába fagyassza azt, ami - és ez
a dilemma Pynchonnál mindig ironikusan
eldöntetlen marad - talán mindennek az
ellenkezője: esetleges, értelem és terv nélkül
való, céltalan, viszont élő.
„Műfajszerű’’ Science fiction elem
egyébként ritkán jelenik meg regényeiben: bár
például a titokzatos V-t, aki után a V-ben
valamiféle kozmikus történelmi hajsza folyik,
s aki az évtizedek során fokozatos
metamorfózison megy át, míg végül húsból-
vérből való emberből embernek álcázott
gépezetté válik, nyilván a sci-fi jól ismert
androidmotívuma ihlette. Viszont annál
erősebb könyveiben a sci-fi szellem és
látásmód, leghatásosabb és legelgondol-
kodtatóbb eredménnyel éppen az utolsó
regényben, a Gravity's Rainbow-ban.
A közel nyolcszáz oldalas, összefoglalha-
tatlan cselekményű, több tucat főbb és
töméntelen mellékszereplőt felvonultató mű -
anyagát tekintve - háborús történelmi regény, a
második világháború idején játszódik, előbb
Londonban, majd a szövetségesek győzelme
után a levert és megsemmisített
Németországban vagy - ahogy a könyvben
nevezik - a Zónában. Visszapillantások és
előtörténetek egészítik ki ezt az idősíkot, s
ezek néha évtizedekkel korábbi időpontokat és
több ezer kilométerre található helyszíneket
kapcsolnak be a cselekménybe. Pynchon ezt az
anyagot - illetve ennek az anyagnak a nagyobb
részét - az ellenőrizhető tényszerűség szintjén
adja közre; de ennek az anyagnak az
összefüggésrendszerében viszont már
valamiféle fantasztikus tervszerűség, irányító
akarat nyilvánul meg. Ennek jelképe a
regényben a világháborús német rakétabomba,
a V-2; halálnak és reménynek, gravitációs
zuhanásnak és szivárványívnek a talányos
szimbóluma. Minden szereplő élete összefügg
vele, mint ahogy rejtett szálakon a V-2-höz
vezet a Shell-társaság tevékenysége, a
századelőn Nyugat-Afrikában lezajlott
hererolázadás, a budapesti Tungsram-gyárban
folytatott izzólámpa-kutatás a két világháború
között, Ciolkovszkij kísérletei, Pavlov kutyái,
a behaviorista pszichológia és így tovább.
Minden összefügg, s mindennek végső célja és
értelme a V-2: a második világháború,
századunk története, a modern kultúra,
tudomány és szellemiség ismerősnek vélt
világa a szemünk előtt minősül át valamiféle
döbbenetesen idegen fantazmagóriává, egy
titokzatos démoni akarat megnyilvánulásává, a
globális pusztulás tervévé.
Azaz Science fictionné. Pynchon a sci-fi
látomását kamatoztatja nagy magas irodalmi
nyereséggel a Gravity’s Rainbow-ban, s a
modern kultúráról készített látlelete is Science
fiction szellemű: megdöbbentő vízió a
személytelen struktúrák puszta függelékévé
váló, determinisztikus gépezetté redukálódó, a
világról való tudás és a világ fölött gyakorolt
uralom paranoiájában önmagát felszámoló
emberről.
John Flowles
és az A Maggot
1736-ot írunk Angliában. Nyomozás folyik:
egy fiatalember - hercegi sarj - eltűnt, s apja a
család ügyvédjével keresteti. Az ügyvéd igazi
XVIII. századi angol, akkurátus, józan,
gyakorlatias és ténytisztelő ember.
Tanúkihallgatási jegyzőkönyveket vesz fel,
amelyek szó szerint, kérdés-felelet formában
rögzítik az elhangzottakat, s bennünk,
olvasókban is jórészt ezekből a kora XVIII.
századi nyelven szóló jegyzőkönyvekből sejlik
elő a furcsa eset. A herceg fia egy idősebb úr,
egy cselédlánynak látszó nő és egy néma
szolga kíséretében északra utazott Londonból,
utoljára egy közép-angliai fogadóban látták. A
szolgát később felakasztva
52 Műhely
holtan találják, az idősebb urat és a nőt viszont
elökeríti az ügyvéd. Újabb jegyzőkönyvek
készülnek. Kiderül, hogy mindkettőjüket
megtévesztette az ifjú herceg:'az idősebb úr
voltaképpen londoni színész, a nő pedig
prostituált, s mindketten fizetségért játszották
el az útitárs szerepét. A fiatalembert utoljára
egy közeli barlang táján látták: ez volt ugyanis
titkos úticélja.
A barlangnál azután - rögzíti hitetlenkedve
ügyvédünk a tanúvallomást - különös dolgok
történtek. Egy csoport furcsán öltözött idegen
jelent meg, akik egy sohasem látott gépezetből
vagy - még inkább - állat gyomrából bújtak
elő; valamiféle óriási „maggot” volt - vallja a
prostituált azaz kukac- vagy hernyóféle dolog.
Láthatólag megbeszélt találkozó volt, az
idegenek és a fiatalember kölcsönösen tudtak
egymásról. A nőnek megmutatták a hernyó
belsejét is, ahol sehová sem nyíló ablakokban
megjelenő mozgó képeken az idegen emberfaj
életét tanulmányozhatta: békét, boldogságot,
jólétet és szabadságot látott. A hernyó azután
eltűnt, benne a herceg fiával; őt hátrahagyták.
John Fowles eddig utolsó, 1985-ben
megjelent regényében történik mindez: egy
hangsúlyosan történeti, nyelvhasználatában is
a választott korszak angol nyelvét híven - és
bravúrosan - rekonstruáló regénykísérletbe
robban bele a Science fiction, annak is egyik
legjellegzetesebb motívuma, a máshonnan
(illetve a jövőből) érkező idegen emberfajjal
való találkozás. Egy még hagyományosan
arisztokratikus, egyben szkeptikusan
racionalista kort kísért meg benne az
emberiség örök forradalmi álma és irracionális
regénye: az idegenek Utópia, a Földi
Paradicsom küldöttei. S ezt a jellegzetesen sci-
fis „végső képtelenséget" Fowles ravaszul
vissza is csatolja a tényszerű történelembe:
prostituáltját létező személlyel azonosítja,
mivel jelzi, hogy születendő gyermeke az az
Ann Lee nevezetű, XVIII. században élt
asszony lesz, aki a shakereknek - ennek a
forradalmi-apokaliptikus szektának, később
Amerikában fontos szerepet játszó vallási
mozgalomnak - a prófétanője volt, s a Földi
Paradicsom elközelgését, illetve
megvalósíthatóságát hirdette. Hitetlenül józan
tényszerűség és végletesen képtelen fikció
paradox ölelkezése a könyv, historikus
realizmus és Science fiction egymást segítve
mond el a történelemről a szokásosnál
magasabb rendű és tartalmasabb igazságokat.
John Fowlest, a kortársi angol irodalom
immár világhíres kitűnőségét mindig is az
irodalmi közlésformák fikcionalitásának
igazságteremtő ereje érdekelte, és szívesen
kísérletezett különböző fikcióformák izgalmas
elegyítésével. Már első regényében, a nálunk
Lepkegyűjtő címmel megjelent The Collector-
ban (1963) is a hagyományosan realisztikus-
pszichologista regénykeretet merészen
kimélyítette a fantasztikum, a rémtörténet, a
filozofikus közlendő és az allegorikus
kifejezésmód elemeivel. Később, először
1966-ban közzétett, majd tíz év múl
tán részben átírt és újra megjelentetett The
Mágus (A Mágus) című regényében épp a
legkülönbözőbb művészeti, eszmei és vallási
fikciók szerepét vizsgálta a regény
eszközeivel, s közben végképp elszakadt a
köznapi valószínűségek betartására kínos
gonddal ügyelő hagyományosabb angol
regényeszménytől.
Szellemes regénykísérlet volt A francia
hadnagy szeretője is, ez az eredetileg 1969-ben
megjelent regény, mely végül is meghozta
Fowlesnek a világhírt. Stílusimitáció, egy
megíratlan maradt XIX. századi regény
utólagos megírási kísérlete, esszéisztikus
töprengés a társadalmi, erkölcsi, pszichológiai
és esztétikai szabadság mibenlétéről, példázat
a történelem regényszerű át-világíthatóságáról
és értelmezhetőségéről, írás magáról az írásról
mint jellegzetesen emberi tevékenységről - ezt
a könyvet egészítette ki 1977-ben Dániel
Martin című regénye, mely ismét fontos
formai kísérlet volt, a románcé néven ismert
ősi elbeszélésforma modern és tudatos
teherpróbája.
S most - mondhatnánk: életműve logikájából
fakadóan - a Science fiction is megjelent a
szerző regényírásában, s az A Maggot lapjain a
képzelet érvényes és hathatós formájaként
közvetíti John Fowles mindenkori írói gondját
és örök témáját: az emberi szabadság
látomását.
WEINBRENNER RUDOLF
Vágyálmok és
valóság
Mindenki tudja, hogy az igazi vágyálmok
többnyire az egyén vagy a társadalom
jövőjével foglalkoznak. Mindenkinek vannak
ilyen álmai. De az emberiség többsége nem
tudja, sőt nem is akarja ezeket irodalmi
formába önteni. A kisebbség, az SF és
utópiaírók, akik mégis vállalkoznak erre,
természetesen vállalják azt a veszélyt is, hogy
késői embertársaik elmosolyodnak naiv, meg
nem valósult technikai és társadalmi
elképzeléseiken. Mert az SF elbeszélések
technikai újításai, az utópiák elképzelt
társadalmai, bár a lehetséges világok
valamelyikét mutatják be, rendszerint nem
válnak valósággá, vagy csak éppen nagy
vonalakban közelítik meg a titokzatos jövőt.
Jól igazolja ezt Claus Ritter Anno Utópia című
könyve (Verlag Das
Neue Berlin, 1982, DDR), amelyben a szerző
olyan rég elfeledett német írókat szólaltat meg,
akik megpróbálták elképzelni napjaink világát
- valamikor régen. Érdemes megismerni belőle
néhány kiragadott példát annak igazolására,
hogy még a jó szándékú, sőt a korában
képzettnek számító szerző is milyen nehezen
látta meg a társadalom vagy a technika
fejlődésének irányát.
Még olyan is akad, aki egyszerűen semmit
sem várt és semmit sem látott. Jó példa erre
August von Kotzebue (1761-1819), korának
legfelkapottabb színpadi szerzője, akinek
számos művét a XIX. század elején
Magyarországon is sűrűn játszották. Ö -
valószínűleg az 1814-es bécsi kongresszus
idején, amikor a politikusok az Elba szigetére
száműzött császár további sorsáról tárgyaltak -
írt egy aktuális darabot Die hundertjáhrigen
Eichen oder das Jahr 1914 (A százéves
tölgyek, avagy az 1914-es év) címmel.
Színdarabja szerint száz év alatt sem
társadalmilag, sem technikailag semmiféle
változás nem történik, s a lojális alattvalók a
bölcs és jogtisztelő uralkodókat meg az
állandósuló világbékét ünnepük. Nem beszélve
arról, hogy 1914 és a világbéke mennyire nem
összeillő fogalmak, szomorú, hogy az ünnepelt
szerző azt képzelte, száz év úgy fog elsuhanni
az emberiség fölött, hogy semmi sem fejlődik.
Szembeállíthatunk vele egy azóta szinte
teljességgel elfeledett német írót, Julius von
Vosst, és nyomban érzékeljük, hogy a jó
fantáziával és kellő társadalomkritikával bíró
alkotó mennyire másképpen látta a XIX. és
XX. század várható eseményeit. Persze,
műveit olvasva, hangvételéből megérthetjük,
miért nem volt Voss a saját korában népszerű,
és miért tartották őt később, a századforduló
táján az elefántcsonttoronyba zárkózó német
irodalomtörténészek értéktelen lektűrírónak.
Voss nem tiszteli a tekintélyt. Márpedig
korának olvasóközönsége nagyobbrészt az
uralkodó osztályokból került ki. Ezek pedig
ugyancsak kellemetlennek találhattak egy
olyan olvasmányt vagy színdarabot, amely a
jövőre nézve megkérdőjelezi az ő vezető
szerepüket.
Julius von Voss (1778-1832) eredetileg
hivatásos porosz katonatiszt volt, azonban egy
idő után annyira átitatódott korának a francia
forradalomban megtestesülő új eszméivel,
hogy otthagyta a hadsereget, és írásnak adta a
fejét. Kiváló technikai érzékkel rendelkezett.
Már katonakorában számos haditechnikai
újítással ostromolta - igaz, nem sok
eredménnyel - a feletteseit. Regényében, de
főleg színdarabjában, amelyet annak idején
harsány nevetés fogadott, és később kritikusai
is közönséges burleszknek minősítettek,
demonstrálta, hogy határozott elképzelései
vannak a jövő társadalmáról és technikájáról.
Főleg az alaptendenciákat látta tisztán.
Darabjának címe: Berlin im Jahre 1924 (Berlin
1924-ben). Maga a tartalom, a bonyodalom
egyáltalán nem fontos. De érdemes néhány
sorban rögzíteni, milyen volt a valóságos
Berlin 1924-ben.
Ez az első világháború utáni úgynevezett

weimari köztársaság ideje volt. Dúlt az
infláció. Az egyik oldalon szegénység,
munkanélküliség, a másikon máról holnapra
vagyont szerző, majd tönkremenő
spekulánsok. Négymillió lakos. Ebben az
évben nyitották meg a tempelhofi repülőteret,
rendeztek autó- és rádiókiállítást. Hitler éppen
várfogságát tölti az előző évi bukott müncheni
puccs miatt. A ZR—III jelű zeppelint át kell
adni jóvátételként az USA-nak. Eckener
kapitány át is viszi az óceánon. A repülőgépek
új magassági rekordja 12 000 méter.
1824-ben, amikor a darabot előadták, 220
000 lakosa volt Berlinnek. A század eleji
szabadságmozgalmak akkorra már elhaltak.
Az úgynevezett „német szövetségben” az
osztrák császár, öt király és számos kisebb
uralkodó tömörül. Cenzúra van, ajánlatos az
óvatosság. A technikában egyre jobban terjed
a gőzgép. Már kopogtat a vasút és a gépi
folyami hajózás.
Lássuk ezek után, milyen technikát, milyen
társadalmat mutat be a darab! Ragadjunk ki
néhány érdekességet. A színpadon, egy torony
tetején működik egy többkarú szemaforos
távíró. A korban ez volt a távolsági
információ-átadás csúcsa, egy ideig mindenütt
kísérleteztek vele. De az épületek tetején
esernyő is van, ez a mesterséges esőztetések
idején (amit máig sem oldottunk meg) védi az
utcákat. Számításba veszi a szerző, hogy az
anyagok értékrendje megváltozhat. A
darabban a koldus selyembe öltözött (ez
szerinte a legolcsóbb anyag), és házi
spirituszfőzőjén készítgeti csésze csokoládéját,
mert ez a legolcsóbb élelmiszer. Panaszkodik,
hogy a tömeges gépesítés miatt munkanélküli -
és ez nem is rossz meglátás. Egy paraszt
gőzekével szánt. Bizony, a nagybirtokokon
még 1924-ben használták ezt az ormótlan,
lassú eszközt. Egy úrnak a kalapján
villámhárító van, cipőtalpán pedig rugók, hogy
gyorsabban gyalogolhasson. Az utasokat
idomított sasokkal vontatott léggömbök
szállítják, az óceánokon a terhet idomított
bálnák továbbítják, míg a gyorspostát ágyúkba
helyezett tartályok segítségével lövik a
rendeltetési helyre. Hát ezek az újítások
szerencsére nem születtek meg. Voss más
elgondolásai viszont beváltak. Olyan kort
képzelt el, ahol még a háztartási alkalmazottak
is magas műveltségűek. Tehát számított az
átlagműveltség emelkedésére. Bemutat
háztartási robotot, sajnos mechanikus
kivitelben, fel kell húzni, ha a rugója lejár, sőt
még felolvasó robotot is. Jól írja le egy
magasépület liftjét és annak felhasználását.
Elítélően megjegyzi, hogy a XX. századra az
államok bürokráciája még jobban földuzzad.
Haditechnikai újításokkal is találkozunk.
Antimagnetikus páncélba bújt gyalogsággal,
„epidemikus bombával", azaz a
baktériumháború lehetőségével. Világosan
látja, hogy a városok megnőnek, hogy elterjed
bennük a közvilágítás, a síneket alkalmazó
tömegközlekedés, a gépi erő használata az
emberi erő helyett. Meglehetősen lesújtja,
hogy hová vezethet a kapitalizmus fejlődése.
Egyik főhősének őse 1724-ben kisiparos volt,
1824-ben nagyvállalkozó, míg ő maga 1924-
ben milliomos léhűtő . . .
A darabon jót nevettek a berliniek 1824-ben,
egyszerűen fel sem fogták, miféle veszélyeket
lát Voss a messzi jövőben.
Még kevésbé értették megírni című regényét,
ezt a XXI. századba helyezett egyszerű
szerelmi históriát, amelyben ismét csak a
technikai és társadalmi háttér érdemes a
vizsgálódásra. A szerző ebben is számol a
tudomány elterjedésével. A pásztorok például
szabadidejükben csillagászattal foglalkoznak.
Úgy képzeli, a jövőben a társadalomban
határozottabban nyilvánul majd meg a nép
akarata. Úgy érzi, integrálódás következik, a
kis államok nagyobb államtestekké állnak
össze. A regényben egy Európai Köztársaság
szerepel, amelynek élén különlegesen
kiképzett választott „császár” áll, értesülünk
továbbá egy, az arabokat tömörítő Új-perzsa
Birodalomról meg egy Afrikai Császárságról
is. Voss le merte írni, hogy az állam
vezetőjének a nép akaratát kell képviselnie. Ez
volt a fő oka, hogy regényét sürgősen
elfeledték. Technikában inkább csak a már
létező dolgok méreteit növelte alaposan. Az
országúti közlekedést hajónagyságú
postakocsik bonyolítják le, számtalan lóval. A
levegőben sas vontatta léggömbök, a vízen
idomított bálnák húznak valóságos úszó
szigeteket. Mivel tanult mestersége a
haditechnika, itt szolgál a legtöbb meglepő
érdekességgel. Az ő modern hadserege óriási
és bonyolult szervezet, ám nem jelent kiadást
az államnak, mert önellátó. Hatalmas ipart és
mezőgazdaságot is működtet. Számít a
robbanóanyagok hatásának
megsokszorozódására. Jól írja le a srapnel
jellegű tüzérségi lövedéket, amelyet később
valóban megvalósítottak. A gyalogosoknak
távcsöves puskát ad, a tüzéreknek önmozgó, .
robbanómotorral(l) hajtott páncélosokat,
többemeletnyi ágyúparkkal. Csak éppen az ő
robbanómotorja nem folyékony üzemanyaggal
táplálkozik, hanem lőporral .. .Óriási gyárakat,
városokat képzel el közvilágítással,
tömegközlekedéssel. Érzi, hogy számítani kell
a túlnépesedésre, de az ő elképzelt
mezőgazdasága még tartja a lépést: évi két
aratást képes biztosítani. Bemutat egy nagy
obszervatóriumot, és közben telibe találja a
jóval később felfedezett Kirchoff-féle
spektrálanalízis lényegét. Egy másik
telitalálata, hogy Párizs közepén hatalmas
vasoszlop áll... Igaz, ez nála a mesterséges
esőztetés ellen védő esernyő állványa. Leír egy
hibernálási kísérletet, egy színházi előadást
vetített díszletekkel és háttérrel, Dover és
Calais között egy gátat. Szóval azért sok
helyütt beletalált a jövő technikai gondjaiba.
Társadalmi téren pedig az igazságtalanságok
megszűntetését várta a jövőtől. Beleértve a
nők egyenjogúsítását is, amiért különösen
megmosolyogták.
Ezek után közeledjünk kissé saját
korunkhoz. A XIX. század második felében a
fantasztikus irodalom lassan lábra kapott, bár a
finomkodó irodalomtudósok nem nagyon
tudtak mit kezdeni vele. Az irodalmi példákon
felbuzdulva pedig egyesek - igaz, életükben
többnyire különcöknek ítélték
őket - elméletileg is nekiálltak foglalkozni a
jövővel. így tett a híres emancipált írónő, a
Műhely 53
Nobel-békedíjas Bertha von Suttner is. A
békedíjat egyébként Die Waffen nieder! (Le a
fegyverekkel!) című pacifista munkájáért
kapta. Ezt sokkal többen ismerik, mint másik
kis könyvét, amelynek címe Maschie-nenalter
(Gépkorszak), és amelynek csak harmadik
kiadását jegyezte a saját nevével. A könyv
1889-ben jelent meg. Ma nyugodtan
nevezhetjük futurológiái tanulmánynak.
Foglalkozik benne a nemzet kérdésével, a
neveléssel, államformákkal, szociológiával,
vallással. Szerinte a nemzet fogalmának a
jövőben egyre kisebb jelentőséggel kell bírnia,
sőt el kell enyésznie. Ezért volna fontos, ha a
sokat emlegetett hazaszeretet helyett
elsősorban az emberszeretettel foglalkoznának.
Suttner hitt a tudomány haladásában.
Kötetében a már létező fonográftól kiindulva
megjósolja a tömegkommunikációban a rádió
és a televízió felbukkanását. Úgy gondolja, a
víz- és gázellátás központosításának mintájára
egy idő múlva akár az élelmiszer-ellátás
vezetékelésére is sor kerülhet. Hiszi, hogy nem
az elektromosság az utolsó szó. Újabb
energiahordozók előkerülésére számít. De
mindennél fontosabbnak véli a társadalmi
változásokat. Az agresszió, fajgyűlölet,
nyomor legyőzését. Elítéli az állandó
fegyverkezést. Véleménye szerint a vallás
szerepe csökkenni és változni fog, egyébként
is nagy áttörést jósol a XX. században a
szociológiai és etikai fejlődésben.
A század végén számos író érdeklődik: mit
hozhat a jövő? Sokszor bizarrnak ható, de nem
érdektelen ötleteket vetnek fel. Hadd álljon itt
példaképpen egy jellemző gondolat Eckstein
Themis című regényéből. Szerinte ha a
cellulóz atomszerkezetét kémiai eszközökkel
kissé megváltoztatnák, magából a fából is
lehetne tápanyagokat készíteni. így oktalan
erdőirtás helyett meg is ehetnénk az erdőt...
Közben, éppen Németországban, Wagner,
Nietzsche és May Károly hathatós
közreműködésével kialakult egyfajta új német
ideológia, amely oly szerencsétlenül
befolyásolta az egész világ sorsát a század első
felében. A technika pedig nagy léptekkel
haladt előre. (1893, Budapest: az első Telefon
Hírmondó, 1895, Párizs: az első mozi és
ugyanebben az évben a Röntgen-féle X-su-
garak.) Egyre többen írnak SF elbeszéléseket.
Nem egy közülük alaposan elrugaszkodik a
valóság talajáról. És jellemző a
századfordulóra, hogy a jövőt többnyire
borúlátóan szemlélik.
Jó példa erre Michael Georg Conrad
nagyjából elfeledett, Im purpurner Finsternis
(A bíbor homályban) című disztópiája. Ennek
színtere már a XXX. század! Úgy képzeli,
hogy évszázadokon keresztül háború volt,
egymás után buktak meg a katonai, szocialista,
kommunista diktatúrák. Az emberiség
létszáma csökkent, míg végre eljött a
világbéke. A kevés megmaradt német a
bányák üregeiben húzódik meg, ahol teljes a
kényelem. Távszabályozók irányítják a fűtést,
vilá-
54 Műhely
gítást, sőt a rádiót meg távolbalátást is. Külön
férfi- és női közösségek vannak itt, mert az
állam gátolja a szaporodást. Sőt a fölösnek ítélt
fiatalokat áruért elcserélik a szlávokkal, akik
teljes önmegtartóztatásban élnek. Az angolok
vadásszák a többi embert, hogy kísérleti célra
felhasználják őket. Észak-Európában nőuralom
van. Itt afféle naturista állam alakult ki nyers
koszttal, szabad szerelemmel, „vissza a
természethez” jelszóval. A regény hőse
minden helyen megfordul, végül visszatér a
föld alatti Teutalandba, hogy egy lázadás élén
megdöntse a lehetetlen kormányzatot.
Jellemző a századfordulóra a világvége-
hangulat. Rudolf Falb és Charles Blunt Welt-
untergang (Világvége) című SF regényében
egy külső térből érkező bolygó fenyegeti a
Földet végpusztulással. Egy amerikai
nagyiparos hatalmas, önellátó acélgolyót
építtet, amelyben 50 000 ember túlélheti a
katasztrófát.
Egy másik regényben „Laifo" (az írói álnév
kikutathatatlan) Prof. dr. Antimon Y-Z sugarai
címmel olyan sugarakat talál fel, amelynek
segítségével az emberi tudat és tudatalatti
gondolatai kivetíthetők. A regényben
ismertetett tudattartalmak erőteljes
társadalomkritikára adnak alkalmat. Ugyanis a
különféle rétegekből származó tudatok közül
csak a földművesé egészséges. Ö harmóniában
él a természettel és munkájával.. Végül a
felfedező öngyilkos lesz, mert rájön, mit
szabadított rá az emberiségre.
Igazi SF írók jelennek meg, mint például C.
Grunert. Neki is van katasztrófaregénye, Das
Ende der Erde (A Föld halála) címmel. Ebben
is külső égitest fenyegeti a Földet. Az író jól
festi meg a pánikot, a hangulatot, sőt magának
a Föld bolygónak reakcióját is az idegen
gravitáció fenyegetésére. Az összeütközés
végül elmarad . .. Grunert írt elbeszélést
például tenger alatti távbeszélőerősítő
állomásról, nagy XX. századi rádióállomásról
stb. Ezek nem rosszak, de a társadalmat ő is
egyfajta dermedtségben ábrázolja, semmiféle
változását nem képzeli el.
Kortársainál olvashatunk szintetikus
élelmiszerekről, szuperáruházakról,
mozgójárdákról, „tölcsérrel” betölthető emberi
tudásról (Ó, jaj!), vagy például Ulrichnál
légikocsikról, sőt egészen modern alapon álló
légikalózkodásról is. Egy névtelen szerző 1910
táján Alexandria és Fokváros között épít
vasutat, sőt Párizs és New York közt alagutat
fúr pneumatikus vonaljának. Talán ez lehetett
Kellermann világhírű Az alagút című
regényének ötletadója, amely egyébként első
változatában 1913-ban jelent meg.
A század első évtizedében megszülettek a
ponyva SF első előfutárai. Sajnos a régi
füzetes sorozatokat ma már nem tudják ösz-
szegyűjteni, pedig némelyik érdekes lehetne.
Csak részben menekültek meg Róbert
Heymann A jövő csodái összefoglaló címmel
kiadott füzetei. Ezek többnyire
horrorszerűségek. Az egyikben kémiai szerrel
elért láthatatlanság a jövőbeli csoda, de a
szemmel láthatatlan ember azért
lefényképezhető. Egy másikban egyiptomi
varázsló
mélyfagyasztva rakja el a nőket, majd
mesterséges embert készít szintetikus aminosa-
vakból, és szerveket ültet át. Egy harmadikban
a társadalom jövője is szóba kerül. (Kissé H.
G. Wells nyomán.) Itt a tőkések a föld felett
dőzsölnek, a proletár rabszolgák a föld alatt
robotolnak. Ám végül fellázadnak ... Ez is
meglehetősen pesszimista jövőkép.
Nem könnyű tehát a jövőt eltalálni.
Annyiféle tényező változik napról napra, hogy
szinte még az irányzat is követhetetlen. De
változik az egyszerű ember véleménye is,
hogy mit tart szupertechnikának. Sokan
emlékszünk középiskolai tanulmányainkból,
mit tartottak az ókoriak a világ hét csodájának.
1914-ben egy német kiadó körkérdésben
megtudakolta, mit tart az akkori ember
világcsodának. Íme, az eredmény: 1. a
drótnélküli távíró; 2. a kormányozható léghajó;
3. a rádium és annak felhasználása; 4. a
Panama-csatorna; 5. a felhőkarcolók; 6. a
repülőgép; 7. a mozi.
És ha ma végeznének közvélemény-kutatást?
Mi volna a hét világcsoda azon kívül, hogy
csodamód még mindig életben vagyunk?
FARKAS JENŐ
Tudomány és meditáció
A neves francia genetikus, Frangois Jacob
hívja fel a figyelmet A lehetséges és a
tényleges valóság című könyvében arra, hogy
ha nem akarunk egy egységes, technikai,
primitív beszédű, uniformizált életmódú
világban élni, jobban kell használnunk
képzeletünket. A lehetséges és tényleges
közötti dialógusban az új tudományos
magatartásnak fontos szerepe van. Ezt a
dialógust a tudósok sokféleképpen értelmezik.
Például a Nobel-díjas angol tudós, Brian
Josephson a tudomány és a pszichikai
jelenségek közötti kapcsolatot újszerűén
értelmezi. A szuperáram és szupravezetés
ismert angol szakembere jelenleg a Maharishi
Mahesh irányítása alatt álló „transzcendentális
meditáció” híve, és az „alkotó értelem
tudománya” elnevezésű kutatási program
keretében biológiai modellekkel kísérletezik.
Az Autrement című francia folyóiratnak
adott interjúban B. Josephson legfrissebb
kutatásairól számol be. Abból a feltevésből
indul ki, hogy az emberi tudat tulajdonképpen
egy magasabb szintű létformával hozható
kapcsolatba. Ez az állapot a tudati síkok
átalakulásához vezethet. Ebben az értelemben
a kvantummechanikai leírás egyike
azoknak a lépcsőfokoknak, amelyek az
emberi lény e magasabb régiói felé mutatnak.
Ami a természetben valójában végbemegy -
állítja az angol fizikus -, nem érzékelhető a
tudat alsóbb szintjein. Szemléltetés gyanánt
összehasonlítja a matematikát a misztikus
tapasztalattal: a matematikai ismereteket sem
lehet elsajátítani, amíg a jelek és a fogalmak
befogadásához nem kellőképpen edzett az
idegrendszerünk. Az idegrendszer ugyanis
nem képes befogadni a misztikus tapasztalatot,
amíg számára nem lesz hozzáférhető egy
bizonyos magasabb szint megközelítése,
amelyet egy sajátos „nyelv" segítségével lehet
elérni. A tudósok feladata ezeknek a
nyelveknek a feltárása.
Josephson szerint a meditáció egy a
számtalan lehetséges nyelv közül. Azonban,
mint ismeretes, a szakemberek nincsenek
tisztában a meditáció gyakorlatával. Valójában
igen kevesen értik meg, hogy miként lehet
átlépni az anyagi síkból a transzcendencia
régiójába. Ebben az értelemben, jegyzi meg az
interjú készítője, Joanne Esner, a
transzcendencia a mindennemű stressztől
mentes pszichológia és mentális állapot
elérésére tett kísérletet. A felsőbb vagy
alacsonyabb szintű tudatállapot-fogalmak
Josephson szerint számos félreértésre adnak
okot. Ezzel nem azt akarja bizonyítani, hogy a
misztikus lelke magasabb rendű a tudósénál,
hanem hogy ezek nem ugyanabba az irányba
fejlődnek. Helyesebb lenne, ha igen érzékeny
és erősen racionális tudatról beszélnénk,
hiszen ennek a különbségnek tulajdonítható,
hogy a meditáció révén igen érzékennyé vált
egyének olyan jelenségeket érzékelnek,
amelyeket a meditációt nem gyakorló képtelen
fölfogni.
Az angol tudós véleménye szerint a
kvantummechanikában a kísérletezés fogalma
igen lehatárolt s a hipotézisek vizsgálatára
alkalmatlan. Jelenlegi kutatásai során jött rá,
hogy lappangó konfliktus létezik az ismeretek
általános volta és pontossága között. A
pontosság meghatározása a nagyobb távlati és
sokszoros célok megértésének a kárára
történik. Valószínű, hogy ezt a konfliktust a
lehetséges rendszerek egy szélesebb
struktúrába való beillesztésével lehet föloldani.
Jelenleg a szakemberek többsége nincs
tekintettel az egyén lelki dimenziójára, mert
kézzelfogható bizonyítékokat szeretne látni.
Általában az eredmények is hiányosak lesznek
mindaddig, amíg ezek a szakemberek
valamely dolgot csakis az anyag felől képesek
megközelíteni. Josephson szerint a sok
gondolkodás („cogitation”) elhomályosítja az
értelmet, amit a meditáció képes megtisztítani.
A hinduizmus és a meditáció hatására az
egyén másképp érzékeli a tér- és időfogalmat.
A meditációban Josephson megtalálta azt a
felszabadulást, amit Einstein a
következőképpen fogalmazott meg: „A
Művészet és a Tudomány felé közeledés
legszilárdabb indítékainak egyike éppen az a
vágy, hogy megszabaduljunk az örökkön
változó egyéni vágyak rabságából."
PAP VIOLA A víz joga
Fred Zimmerman homlokára az izgalom néhány veríték-
csöppet ültetett, mire a lift megállt a tizenhetedik emeleten. A
falusi földszintes faház után, ahol biztosnak érezte a lába alatt
a talajt, ez a szerkezet megfoghatatlanul idegennek tűnt.
Ahogy kilépett a liftből, ijedten megtorpant: a bátyja nevét
olvasta nagy, nyomtatott betűkkel a szemközti ajtón. Ha lett
volna hova, visszalépett volna, de a liftajtó bezárult, s az
utálatos cella kúszott tovább fölfelé. - Lehet, hogy mégsem
gondoltam át alaposan? - villant föl benne a kétely. A tábla,
LOIS ZIMMERMAN, az új világ kapuját sejtette vele. - Ha
nem próbálom meg, sosem jutok oda - fejtegette magában. A
tenyerével végigsimította a viseltes kabátját, amelyen az
utóbbi nyolc év minden nyoma meglátszott. Visszagondolt a
négy kőgyűrűre, a négy SAJÁT kőgyűrűre, nagyot nyelt az
izgatottságtól, s két hosszút csöngetett. Fátyolos tekintetét a
földre szögezte, nehogy a bátyja kiolvassa belőle a szándékot
abban a pillanatban, amikor ajtót nyit.
Az ajtó föltárult, s Fred Zimmerman lassan a bátyjára
nézett. Lois Zimmerman úgy látta, hogy most valamivel több
rajongás ül abban a vízkék szemben, mint amennyi a jámbor,
megértő bátynak és a világhírű vegyésznek együtt kijárna.
Hatalmas testével, amellyel elállta a bejáratot, hátrébb lépett, s
forrón kezet rázott rég nem látott öccsével. A fivéri ölelésről
már akkor leszoktak, amikor Lois Zimmerman az utolsó
egyetemi évében hazalátogatott: addigra Fred akkora pocakot
eresztett, hogy szinte megközelíthetetlen volt, ő pedig oly
hatalmasra és zsírosra nőtt, hogy nem lehetett körbeérni.
- Isten hozott, Fred! Kerülj beljebb! - szólt Lois Zimmer-
man mély, öblös hangján. - A minap kaptam levelet anyától,
de nem írta, hogy jönni fogsz.
- Nem is írhatta. Ma reggel jutott az eszembe ...
Gondoltam, ha elkapok egy kamiont, ami idejön, az
Iparvárosba, akkor eljövök. Ha nem, hát nem.
- Jól tetted, jól tetted - bólogatott Lois Zimmerman, s
behozta a másik széket.
Fred az első pillantásra megállapította, hogy a legutóbbi
látogatása óta a lakásban csupán annyi változás történt,
amennyiben a könyvek és a bátyja bekeretezetlen oklevelei
megszaporodtak. A másik szoba még mindig bútorozatlan, s
itt a dolgózólakó szobában ugyanaz a rozoga priccs foglalja el
a helyet a kicsiny íróasztal és a szék mellett.
- Hogy megy sorod? - kérdezte Fred.
- Megvagyok, megvagyok - bólogatott Lois Zimmerman -,
hiszen mindig írok ...
- Igen, igen, de olyan szűkszavú vagy! Látom, ismét új
érdemeket szereztél a vegytanban - mutatott a falat beborító
oklevekre.
- Valóban sokat dolgozom. Én vagyok a Vegyiművek első
számú vegyésze - csettintett az ujjával Lois Zimmerman. - Per
pillanat az egész világon én vagyok a legmenőbb - hunyorgott
huncutul. - Az okleveleket anya tűzte ki, amikor utoljára itt
volt.
Fredben határtalan büszkeség terjedt el. - Mindig tudtam,
hogy nagy koponya vagy! Azért is nem nyaggattam anyát,
hogy én is járhassak egyetemre. Nem mintha lett volna rá
pénz ... Te! Megéri ilyen nagy embernek lenni? Úgy értem,
anyagilag?
56 Pap Viola: A víz joga
- Nem is tudom - morogta Lois Zimmerman. - Várj csak,
hozok vörösbort. Éppen van itthon egy üveggel.
- Köszönöm, nem kérek ... Miattam ne bontsd föl. Biztos
valami alkalomra hoztad ...
Lois Zimmerman a lomha lépteivel kifolyt a szobából.
Fred utánaeredt a konyhába. Lois Zimmerman a mosogatóból
óvatosan szedegette ki az edényeket.
- Az a helyzet, hogy már csak egy tiszta pohár van. Kell,
keressek még egyet?. . . Itt van. Mindjárt elmosom, aztán
beszélgethetünk nyugodtan.
Fred tekintete az asztalon álló üveg borra esett: az
olcsóbbik fajtából való, békésen pihent a viaszra száradt
lekvárbuckákon.
Amikor a nagy halom mosatlanra pillantott, szemérmesen
lesütötte a szemét.
- Csak akkor szoktam mosogatni, ha már egyetlen üres
edény sincsen. Ma estére még volt egy poharam a tejnek. Ha
tudtam volna, hogy jössz, elmosogattam volna ... -
szabadkozott Lois Zimmerman.
Fred somolyogva összeszorította a száját. - Más lenne a
helyzet, ha megnősülnél. Még nem tervezed?
- Ugyan már! - Lois Zimmerman elmélázva engedte a forró
vizet a pohárra. - Ilyen külsővel? Tudod, azt tapasztaltam,
hogy az eredményes szellemi tevékenység sokszor fordítottan
arányos az esztétikus külsővel.
„És a te esetedben a pénztárca tömöttségével is” - tette
hozzá magában Fred.
- Már belenyugodtam, hogy az én élettársam a munkám.
Fred sípolva lélegzett. - Ahogy ezt mondani tudod! Az
élettől is elmegy a kedvem. Pedig csak le kellene győznöd az
ellenségedet; s mindjárt más lenne a helyzet.
- Micsoda? - kérdezte Lois Zimmerman, s visszaakasztotta
a törölgető ruhát a szögre. - Inkább nem törlőm el -
szabadkozott ismét, s megpróbálta lerázni a vizet a pohárról. -
Miféle ellenségemet kellene legyőznöm?
Frednek a torkában dobogott a szíve. Azt érezte, ha
kinyitja a száját, kiugrik. Rendszertelenül vette a levegőt, s a
pocakja hullámzani kezdett. „Itt nincs más megoldás - futott át
az agyán mint megmondani! Megmondani...” -A víz.
Lois Zimmerman értetlenül fordult az öccse felé.
Kinyitotta az üveg bort. - Hogy érted ezt? A víz az ellenségem
lenne?
Mire letelepedtek az íróasztalhoz, Fred visszanyerte a
nyugalmát.
- Csak arra gondoltam, ha otthon, a faluban tiszta a
bányató, nagyokat úszhattunk volna benne, s akkor most del-
tásak lennénk. Többet lehettünk volna a levegőn, ami jót tesz
a bőrnek, s most neked sem, nekem sem lenne csupa-csupa
pattanás az arcunk. Bár lehet, hogy ezek a pattanások a sok
zsíros kenyértől vannak. Látod, ha a folyó vize tiszta, és a
halak nem mérgezettek, foghattunk volna sok halat, ami igen
egészséges táplálék, attól nem ragyásodott volna így ki a
képünk, az egy szent! - magyarázta Fred elfojtott hévvel.
Lois Zimmerman kiitta a poharából a vörösbort, s
elgondolkozva maga elé nézett. Anélkül, hogy alaposan
végiggondolta volna, amit hallott, igazat adott az öccsének:
ezt a több mint fél mázsára rúgó zsírfölösleget és a
visszataszító, újra- és újraéledő pattanásait végül is a piszkos
víznek köszönheti. Teletöltötte poharát. - És otthon mi újság?
Anya írta a levélben, hogy kártyán nyertél négy hatalmas
kőgyűrűt.
Fred megszédült az ijedségtől. „Csak nem megneszelte?” -
Letörölte homlokáról az izzadságcsöppeket. „Vagy máris
kitalálta?" - tépelődött magában.
- Miért vitetted haza? Egyrészt elfoglalják a fél kertet,
útban vannak, másrészt ne hidd, hogy nem fog hiányozni a
csatornázóknak. Még az kell, hogy rád fogják: loptad őket. Ha
már egyszer nem sok hasznodat venni, legalább bajt ne
csinálj! - morogta Lois Zimmerman.
Újra töltött kiürült poharába, a maradékot az üveggel
odatolta az öccse elé.
Fred Zimmerman összeszorította a száját: nem szép a
bátyjától, hogy örökösen szapulja.
Ledöntötte a bort. Tűnődve meredt a pohár aljára, majd
merengő tekintetét a bátyjára emelte - vajon előjött-e benne a
nagy gondolat? Mert az nem lehet, hogy nem! Egy Lois
Zimmermanban?
Legélesebben a távozáskor mart bele a bizonytalanság:
vajon nem hiába jött-e?
Otthon, a faluban, az első napokban, amikor naphosszat a
folyóparton lebzselt, a tépelődő várakozás már-már szétmarta
az idegeit: minden jel arra mutatott, hogy hiába tartotta meg
az előadását a bátyjának.
A vörösbor, amelyhez egyáltalán nem szokott hozzá, Lois
Zimmermannak több napig tartó, igen kellemetlen
gyomorfájdalmakat okozott. Amikor végre a kezébe fogta a
legfrissebb vegyületét tartalmazó üvegcséjét a Vegyiművek
laboratóriumában, elszégyellte magát. Nem azért, mert hozzá,
a világhírű vegyészhez méltatlan a gyomorfájdalmakkal egy
időben fellépő totális szellemi bénulás, hanem amiért csak
olcsó borral tudta megkínálni az öccsét. Azt a semmirekellő,
drága jó öccsét, aki végre fölnyitotta a szemét. Ezt itt, a
Vegyiművekben, amelyhez már-már jobban hozzátartozott,
mint a családjához, senki nem tette volna meg.
Lezárta az üvegcsét, zsebre dugta, s kiment a mosdóba. A
berácsozott ablakon át rálátott a folyóra, amely körbefolyta az
Iparvárost, és ahova a Vegyiművek összes szennyvizét is
beleengedték. Most éppen sárgán habzott, s jól nevelten siklott
tova, hátán a szomszédos papírgyár még agyon nem ázott
szemétkupacaival. A partján, ameddig el lehetett látni, két
korhadt fa állt: neveletlen gyökerek - csóválta fejét Lois
Zimmerman -, olyat is magukba szívtak, amit nem kellett
volna!
Elővette a zsebéből az üvegcsét - az évezred legsikeresebb
vegyi munkája: érzékennyé teszi a vizet a természetben nem
előforduló összetételekre.
A tekintete a kezére esett: betöredezett körme alatt piszok -
ki tudja, már mióta? Aztán kinézett az ablakon, s
elgondolkozott. Öccse egyvalamiben tévedett: nem a piszkos
víz az ellensége, hanem akik ilyenné tették. És attól, hogy a
víz ezentúl tiszta lesz, az ő zsírpárnái nem fognak eltűnni,
valószínűleg a pattanásai sem múlnak el örökre, akármennyi
halat eszik is zsíros kenyér helyett. De a tiszta vízzel minden
bizonnyal fog akkora bosszúságot okozni másoknak, mint
amekkora bosszúságot ők okoztak neki a piszkos vízzel.

Kinyitotta az üvegcsét, s fele tartalmát beleöntötte a
mosdóba.
Engedett rá egy kis vizet, csak hogy biztos legyen a dolog,
majd gondosan visszazárta az üvegcsét, és visszacsúsztatta a
zsebébe.
Míg visszaért a helyére, visszavonhatatlanul eldöntötte,
hogy este alaposan lecsutakolja magát a fürdőkádban, levágja
a körmét, s alaposan kitisztítja. És ez most már így lesz
mindennap.
Az első jelek néhány nap múlva mutatkoztak az
Iparvárostól délre. Bár az Iparváros határa több kilométerre
volt, rögtön gyanították, hogy az Iparvárosnak valami köze
lehet az eseményekhez.
Megjelentek a parton a konzervdobozok, ruhadarabok,
ismeretlen tartalmú és bűzlő műanyag zsákok, üdítős és
borosüvegek s az Iparváros összes gyárának, üzemének és
műhelyének kilökött, semmire nem használható lomja.. .
Mindig reggelre.
Eleinte a szegények, mert az Iparvárostól délre csak
szegények laktak, kiválogatták azt, amire szükségük volt,
vagy amiről úgy gondolták, hogy majd egyszer jól jöhet.
Idővel azonban (ám meglehetősen hamar) elmaradtak a
guberálások, mert végig a folyó mentén, ahol egyre csak
halmozódtak egymásra a folyó kivetette holmik, átható,
elviselhetetlen bűz riasztotta el azt, aki arra vetődött.
A patkányok még nem jöttek elő.
A folyó háborítatlanul rakta partra mindazt, amiről úgy
tartotta, hogy beszennyezi... De mindig csak reggelre.
Pap Viola: A víz joga 57
Fred Zimmerman néhány nap alatt fölfigyelt a
törvényszerűségre: a folyó csak éjjel dolgozik. A miért nem
foglalkoztatta, hiszen anélkül is meg tudta becsülni, hogy
mennyi idő múlva kezdheti el a műsorát.
Mindenesetre a kőgyűrűket rendben, szorosan egymáshoz
illesztette.
Az illetékes hatóságok szemlét tartottak az új jelenség, a
SZEMÉTPART fölött. Kedvezőtlen fejleménynek
minősítették, és az egészségre károsnak, ugyanis a
legkülönfélébb vegyi anyagoktól, amelyek átitatták a
szeméthegyeket, rothadásba kezdtek a nem azonosítható
összetevők, s az így keletkező gázok, amelyek a levegőben
elbomlottak, a tüdőben és a légutakban egyelőre nem
felbecsülhető roncsolást helyeztek kilátásba. De miután a
patkányok még mindig nem jelentek meg, közvetlen
beavatkozásra nem adtak utasítást.
Fölszólították a lakosságot, hogy kerülje a folyópartot. Es a
nép így tett.
Lois Zimmerman fölszögezett egy térképet a falra, s vastag,
fekete vonallal megjelölte, hol tornyosulnak a szeméthegyek a
folyó mentén.
Ez a vonal mindennap csak hosszabb és hosszabb lett, s
mint a folyók is, a tenger felé tartott.
Aznap, amikor a folyó heves esőzések következtében
kilépett a medréből, bepöttyözte az árvíz sújtotta területeket.
58 Pap Viola: A víz joga
Csupán hetek teltek el azóta, hogy a víz kivetette buckák
föltűntek a folyóparton. Zimmermanék kertje végében
magasabbra nyúltak a szeméthegyek, mint a ház. Fred Zim-
merman elégedetten nyugtázta, hogy minden reggel nő
valamennyit a szemétdomb, amely immár egybefüggő falként
elkeríti a folyót a falutól... és egyre csak terjeszkedik a
kőgyűrűből épített alagútra.
Hírek érkeztek az illetékes hatóságokhoz a
Szomszédországból az ott épülő SZEMÉTFALAK-ról, s
egyben a Szomszédország szakmai támogatást kért, hogyan
tüntethetné el ezeket a gusztustalan növekményeket, amelyek
megközelíthetetlenné teszik a folyóikat. Az illetékes
hatóságok hosz-szú tanácskozás után táviratban
visszakérdezték a Szomszédországot, vannak-e patkányok.
Miután a Szomszédország azt válaszolta, nincsenek (mivel
valóban nem voltak), azt a tanácsot adták neki, hogy szólítsák
fel a lakosságot, kerüljék a folyópartokat. Az idevonatkozó
konzultáció ezzel véget ért.
A Szomszédország illetékes hatóságai azonban komoly
találgatásba kezdtek: miért nincsenek patkányok?
Lois Zimmerman térképén a vastag, fekete vonal több folyó
torkolatában elérte a tengert.
Volt olyan nap, amikor a belépő ára Fred Zimmerman alag-
útjába egyik napról a másikra tízszeresére szökött föl. A falu
és a környékbeli települések lakói sorban álltak anélkül, hogy
tudták volna, mennyit kell majd fizetniök, mire rájuk kerül a
sor. Valójában Fred Zimmerman nem is szabta meg az árat,
hagyta, hadd licitálják túl egymást a sorban állók - ő csak a
markát tartotta.
A nép pedig jött, és rendesen fizetett. Ki azért, mert
minden pénzt megért, hogy nagyot úszhasson a folyóban, ki
azért, mert a kézzel fogott halakból a szomszédos helység
piacán a belépő ára százszorosan megtérült, és volt, aki azért,
hogy végre használható vizet vihessen a tisztálkodáshoz a
börbeteg családjának.
A hatóságok a szokásos éves konferencián - természetesen - a
legnagyobb hangsúlyt a SZEMÉTFALAK-ra fektették. De
amikor valakinek eszébe jutott párhuzamot vonni a
szemétrakások eme sajátos megjelenési formája és a
túlólmozott városi levegő, a lakáshiány, a rohamos
népszaporulat, a nemzetközi terrorizmus, a munkanélküliség,
az infláció és még egy sor napirenden lévő téma között, azt
állapították meg, hogy minden bennünket érintő súlyos
probléma közt ez a legkevésbé kritikus. Hiszen a
SZEMÉTFAL nem bánt, nem fertőz senkit, hiszen elkerülik
(büdösnek éppen büdös), nem kér enni, csupán békésen
megvan a vízpartokon ... és ez nem olyan nagy baj...
Egészen addig nem volt baj, amíg a víz partra nem tett - a
már fölhalmozott szemétre - egy hajót. Röviddel azután egy
katonai tengeralattjárót. Majd az egész hadiflottát, amely
ünnepre készülve, partközeiben tartózkodott. Aztán a kikötő
összes hajóját a bárkáktól kezdve a yachtokon keresztül a
kereskedelmi hajókig mindet. És mindenhol... Mindig
reggelre.
Egyedül az óriási anyahajókkal nem bírt. Ezeket kétszer-
háromszor megdobta, majd amikor a legénység utolsó tagja is
(a kapitány) elhagyta, a mélybe szorította. Többet föl nem
jöttek.
A Vegyiművek igazgatója mélyen belenézett Lois
Zimmerman halszemébe, s azt mondta: - Ne felejtse,
Zimmerman, rajongunk magáért, és bármi történjék is
odafönt, mi visszavárjuk magát!
Odafönt pedig az történt, hogy Lois Zimmerman mint a
vegytan első számú szakértője azt a feladatot kapta a
hadügytől hazafias kötelességnek megjelölve, hogy tegyen
valamit a lehetetlen vízhelyzet ellen.
- Ez nem a vegyész dolga - vonta föl értetlenül a bozontos
szemöldökét Lois Zimmerman. - Ez a jogász dolga. A víznek
ugyanis joga van tisztának lenni...
- Rendben van - bólintottak a honatyák -, de nekünk
hajózni kell! Nem beszélve arról, hogy újra kell építenünk a
vízi parkunkat, mert most aztán már mindenki tudja, hogy
nekünk mi volt a víz alatt.. .
- Mi is tudjuk, hogy a másiknak mi volt a víz alatt - érvelt
egy vékony hang az asztal végében.
- Nem baj.
Lois Zimmerman tanácstalanul tárta szét a karját.
Hatalmas, lomha teste a kormánytagoknak s a
Szomszédországok hadügyminisztereinek mintha csak
rémlátomás lett volna. Öblös, mély hangját még néhányan
hallani vélték távozása után is: „A víznek ugyanis jogában áll
tisztának lenni.”
A hadügyi honatyák fátyolos tekintettel meredtek a
távolba. Bár tudták, hogy ez az ellenség műve (vajon
melyiké?), fájó szívvel ismételték Lois Zimmerman igazát: a
víznek jogában áll tisztának lenni, s ahogy jól kivehetően
kirajzolódott a messziben a kohóból fölszálló szürke,
szabálytalan füstfelhő, kétségbeesetten hozzátették: a
levegőnek is.
Lois Zimmermant határtalan melegség járta át, amint a
levélpapíron megpillantotta anyjának apró betűit: „Édes, drága
Fiam! Nagy örömünk van itten. Ez a drága Öcséd végre
elkezdett pénzt keresni. Küldünk neked is ezen a csekken,
fogadd el szeretettel. Ne lepődj meg, milyen hatalmas ösz-
szeg! Fred azzal a négy kőgyűrűvel kereste, amit kártyán
nyert. Összerakta őket alagútnak úgy, hogy a folyóhoz vigyen,
rárakódott a szemétfal, s most szerte a vidéken ez az egyetlen
út a folyóhoz. Most többet nem írok. Két hét múlva fölmegyek
Hozzád, és fölszögezem a falra az új okleveleidet. Szeretettel
ölel, anyád. Ui.: Ha véletlenül a munkád úgy hozná, hogy
szabadságra tudnál jönni, várunk! Nálunk tiszta a víz, és lehet
úszni a folyóban. Mintha Fred azt mondta volna, hogy ennek
biztosan nagyon örülsz majd ...”
Lois Zimmerman pillantása a csekkre rótt irdatlan ösz-
szegre esett. Könnyek gyűltek a szemében.
- Ez az én drága, jó öcsém! - sóhajtott elérzékenyülten.
Fátyolos tekintettel meredt a távolba. A messzeségben jól
kivehetően kirajzolódott a kohóból fölszálló szürke,
szabálytalan füstfelhő.
Fujkin István rajzai
DOUGLAS ADAMS
GALAXIS Útikalauz
stopposoknak
(Részlet)
Várhatóan ez év szeptemberében jelenik meg a Kozmosz
Fantasztikus Könyvek sorozatban az angol Douglas Adams
klasszikus regénye, a GALAXIS Útikalauz stopposoknak. A
könyv a műfaj humoros áramlatához illeszkedik, s a BBC
folytatásos hangjátékaként ismerte meg a közönség. Azóta- a
nagy sikerre való tekintettel - tetralógiává bővült.
Szemelvényünket az első kötet hatodik fejezetéből választottuk
- ízelítőül.
- Hluu bluu gargla bloo hluu bluu gargla bloo hlu hlu hloo
hloo gargla hloo hloo hlu gargla bluu bluu hloo gargla gargla
szlöörp hloo uuuff, hogy bárki más jól érezze magát.
Ismétlem. Itt a kapitányotok beszél, úgyhogy bármit csináltok
is, hagyjátok abba, és figyeljetek ide. Elsősorban látom a
műszereinken, hogy a hajón két stoppos dekkol. Helló,
akárhol bujkáltok is. Szeretném magam nagyon világosan
megértetni: egyáltalán nem látunk szívesen titeket. Keményen
dolgoztam, hogy idáig felküzdjem magam, s nem azért váltam
egy Vogon építészhajó kapitányává, hogy taxival szolgáljak
egy rakomány degenerált potyautasnak. A kutatóosztag már
elindult, s mihelyt megtalálnak titeket, kihajíttatlak a hajóról.
Ha nagyon szerencsések vagytok, akkor esetleg felolvasok
néhányat a verseimből.
Másodsorban hamarosan végrehajtjuk az ugrást a hiper-
űrbe, Barnard Csillaga felé. Megérkezésünk után hetvenkét
órát a javítódokkban töltünk. Ez alatt az idő alatt senki se
hagyhatja el a hajót. Ismétlem, az összes planetáris eltávozási
engedély érvénytelen. Épp most vagyok túl egy pocsék
szerelmi kudarcon, s nem látom be, miért kellene hagynom,
hogy bárki más jól érezze magát. Vége!
A zaj megszűnt.
Arthur szégyenkezve észlelte, hogy a földön fekszik kis
csomóba kuporodva, karjaival a feje körül. Halványan
vigyorgott.
- Elragadó férfiú - mondta bárcsak lenne egy lányom,
megtilthatnám neki, hogy hozzámenjen.
- Fölösleges volna - világosította fel Ford. - Körülbelül
annyi vonzerejük van, mint egy országúti balesetnek. Nem, ne
mozdulj - tette hozzá, ahogy Arthur kezdett volna ki-
gömbölyödni. - Jobb, ha felkészülsz az ugrásra a hipertérbe.
Kellemetlenül hasonlít a berúgásra.
- Mi olyan kellemetlen a berúgásban?
©1979 by Douglas Adams
- Kérdezzen meg egy pohár szeszt.
Arthur ezen eltűnődött.
- Ford - mondta aztán.
- Igen?
- Mit csinál ez a hal a fülemben?
- Fordít. Ez egy Bábel-hal. Ha akarod, nézd meg a
könyvben.
Odalökte a GALAXIS Útikalauzt, s maga is embriópózba
kuporodott, hogy felkészüljön az ugrásra.
És ekkor Arthur agyának kiesett az alja.
Szemei kifordultak. Lábai a feje búbján szivárogtak kifelé.
A szoba simára lapult körülötte, körbeperdült, a semmibe
távozott, s magára hagyta Arthurt, aki szép lassan belecsúszott
a saját köldökébe.
Ez volt a hiperűrugrás.
- A Bábel-hal.- mondta csöndesen a GALAXIS Útikalauz -
kicsi, sárga és piócaalkatú, s valószínűleg a legfurcsább lény
a világegyetemben. Agyhullám-energián él, mégpedig nem a
hordozójáén, hanem azokon, amelyek kívülről érik a
hordozóját. A beérkező agyhullám-energiák összes tudat alatti
mentális frekvenciáját abszorbeálja, és testébe építi. Majd
exkrementumként a hordozója agyába üríti azt a telepatikus
mátrixot, amely a tudatos mentális frekvenciák és a hordozó
elme beszédközpontja idegi jelzéseinek kombinálásából
adódik. Mindez gyakorlatilag azt jelenti, hogy aki egy Bábel-
halat dug a fülébe, az azonnal megért bárkit bármilyen
nyelven. A ténylegesen hallott beszédelemek dekódolják azt az
agyhullámmátrixot, amelyet a Bábel-hal táplál a hordozója
agyába. Mármost bizarrul valószínűtlen, hogy pusztán az
evolúció tiszta véletlenje eredményeképpen létrejöhet valami,
ami ennyire észbontóan egyenesen Isten nem létezésének
végső és legkézenfekvőbb bizonyítékát látja benne.
E gondolkodók nagyjából így érvelnek:
- Nem vagyok hajlandó rá - mondja az Úr-, hogy
létezésemről bizonyítékot szolgáltassak. Mert a bizonyíték
kizárja a hitet, s hit nélkül én semmivé válók.
- A Bábel-hal viszont - így az Ember - kész lebukás, nem?
Sose fejlődött volna ki véletlenül. Tehát létezésedet bizonyítja,
ez esetben pedig a saját érvelésed alapján nem létezel. Quod
erat demonstrandum.
60 Douglas Adams: GALAXYS Útikalauz stopposoknak
- A fenébe - mondja az Úr. - Erre nem is gondoltam - és
menten felszívódik egy logikai buborékban.
- Ez könnyen ment - mondja az Ember, és gyorsan
megpróbálja bebizonyítani, hogy a fekete az fehér, míg el nem
gázoltatja magát a legközelebbi zebránál.
Legtöbben a mérvadó teológusok közül úgy vélik, hogy ez
az érvelés annyit se számít, mint egy pár dingókutyavese. Ez
azonban nem gátolta meg Oolon Colluphidot abban, hogy
szép kis vagyont keressen, mikor ezt a vitát választotta Ez
Majd Végre Betesz az Úrnak című sikerkönyve fő témájául.
Mindez nem akadályozta meg, hogy a szegény Bábel-hal
hatásosan lerombolja a különféle fajok és kultúrák közti
összes kommunikációs akadályt, és így több és véresebb
háború okozójává váljék, mint bárki vagy bármi a történelem
folyamán.
Arthur halkan felnyögött. Elszörnyedt a felfedezéstől, hogy a
hiperűrön át megtett ugrás nem ölte meg. Hat fényév
választotta el attól a helytől, ahol nemrég még a Föld létezett.
A Föld.
Émelyítő emlékképek suhantak át háborgó elméjén.
Képzelőereje nem bírt megbirkózni az egész Föld
elvesztésének a gondolatával. Próbálta noszogatni az érzéseit.
Az apja, anyja, húga elvesztésére gondolt. Semmi. Rengeteg
közeli ismerősére gondolt. Semmi. Arra a vadidegen fickóra
gondolt, aki mögött sorban állt két napja a’ szupermarketben -
hirtelen ütést érzett. Oda a szupermarket! Minden oda van.
Nelson oszlopa oda van! Oda lett Nelson oszlopa, és még csak
föl sem hördül senki, mert mindenki oda lett, aki
felhördülhetne. Mostantól fogva Nelson oszlopa csak az ő
elméjében létezik. Anglia csupán az ő elméjében létezik,
idezárva, ebbe a nyirkosán bűzlő, acéllal bélelt űrhajóba.
Érezte, hogy rátör a klausztrofóbia:
Oda lett Anglia. Ezt megértette - valahogy sikerült
felfognia. Újra próbálta. Amerika - gondolta - oda lett. Hiába.
Megint szerényebben próbálkozott. New York oda lett.
Semmi. Eddig se hitt a létezésében igazán. A dollár - gondolta
- egyszer s mindenkorra lezuhant. Enyhe borzongás.
Elsöpörték a Bogart-filmeket - mondta magában, s ez jócskán
mellbe vágta. McDonalds - gondolta. Nincs több hamburger,
se hot dog.
Elájult. Arra tért magához egy másodperccel később, hogy
az anyjáért zokog.
Felpattant.
- Ford!
Ford felnézett a sarokból, ahol csöndben dudorászva
üldögélt. Az űrutazásnak azt a részét, amelyet az űrön ke-
resztülutazással kellett tölteni, meglehetősen fárasztónak
tartotta.
- Mi van? - kérdezte.
- Ha ennek a könyvnek az utazója vagy, és a Földön jártál,
akkor nyilván gyűjtöttél róla anyagot.
- Hát igen, sikerült valamelyest bővítenem az eredeti
szócikkem.
- Hadd lássam, mit ír ez a kiadás. Látnom kell!
- Jó, tessék. - Ford ismét odalökte a könyvet.
Arthur megmarkolta a könyvet, és megpróbált uralkodni
keze reszketésén. Betáplálta a megfelelő oldal adatait.
A képernyő villogva örvénylett, majd nyomtatott szöveggé
alakult. Arthur meredt szemmel nézte.
- Nincs is ilyen szócikk! - kiabálta.
Ford belenézett a könyvbe Arthur válla fölött.
- Dehogyis nincs! - mondta. - Ott lenn, nézd csak, a
képernyő alján, mindjárt az Eccentrica Gallumbit, az Eroti-
con-VI háromkeblű örömlánya után.
Arthur pillantása követte Ford ujját. Egy pillanatig fel se
fogta, amit lát. Aztán kitört:
- Micsoda? Ártalmatlan? Ez minden a Földről?
Ártalmatlan! Egyetlen szó!
Ford vállat vont.
- Százmilliárd csillag kering a Galaxisban, s a könyv
mikroprocesszorai véges kapacitásúak - mondta -, és persze
senki se tudott sokat a Földről.
- Az ég szerelmére, remélem, legalább te finomítottál egy
kicsit ezen!
- Na igen, összehoztam egy új szócikket, és továbbítottam
a szerkesztőnek. Itt-ott meg kellett nyirbálnia egy kicsit, de
ezért érezhető a fejlődés.
- Mért, most mit ír? - kérdezte Arthur.
- Jobbára ártalmatlan - vallotta be Ford zavartan köhé-
cselve.
- Jobbára ártalmatlan?! - üvöltött Arthur.
- Mi ez a zaj? - sziszegte Ford.
- Én üvöltök! - üvöltötte Arthur.
- Nem. Csönd! - mondta Ford. - Attól tartok, baj van.
- Még ő tart attól, hogy baj van!
Az ajtón túlról menetelő léptek hallatszottak.
- A Dentrassiak? - suttogta Arthur.
- Nem, ezek vasalt csizmát viselnek.
Élesen csörgő zörej hallatszott az ajtó felől.
- Hát akkor kik ezek? - kérdezte Arthur.
- Ha szerencsénk van - mondta Ford akkor csak a Vogon
osztag jött, hogy a világűrbe hajítson minket.
- És ha nincs?
- Ha nincs szerencsénk - mondta Ford komoran -, akkor a
kapitány komolyan gondolta, hogy először felolvas nekünk a
verseiből.
Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik
legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria
Azgótjaié. Amikor az Azgót Költők Nagymestere, Dagályos
Morrogh előadta Óda a Kis Csomó Zöld Dagadékhoz, Melyet
A Hónom Alatt Leltem Egy Nyári Reggelen című poémáját, a
hallgatóságból négyen a helyszínen kimúltak belső vérzés
következtében, és a Közép-Galaktikus Művészet-Manipuláló
Tanács elnöke is csak úgy menekült meg, hogy lerágta a saját
lábát. Morrogh, mint jelentették, „csalódottan értesült” a
költemény fogadtatásáról, és Kedvenc Fürdőszoba
Gargarizálásaim című, tizenkét kötetes eposzának
felolvasására készült, amikor is a saját vastagbele elkeseredett
gesztusra szánta el magát az élet és a civilizáció védelmében.
Egyenesen keresztülszökkent Morrogh nyakán, és kiszorította
agyából a szuszt.
A világmindenség mindenkori legrosszabb költészete a
szerzővel, Paula Nancy Millstone Jenningsszel (Green-bridge,
Essex, Anglia) együtt elpusztult, amikor megsemmisítették a
Föld nevű bolygót.

Prostatikus Vogon Jeltz lassú mosolyra húzta az arcát. Nem is
annyira a hatás végett tette, mint inkább azért, hogy felidézze
az izommozgások megfelelő sorrendjét. Éppen befejezte
terápiás szempontból roppant hatékony üvöltözését foglyaival,
úgyhogy most kellemesen elernyedt, és készen állt egy kis
érzéketlenkedésre.
A foglyok egy-egy, a Költészet Élvezetét Szolgáló
Székben ültek - beszíjazva. Költészetük várható
fogadtatásának tekintetében a Vogonok nem tápláltak
illúziókat. Valamikor régen a fejükbe vették, hogy kielégítően
fejlett és művelt fajként ismertetik el magukat; korai irodalmi
erőfeszítéseiket is ennek jegyében fejtették ki. Utóbb ezt
feladták, és egyetlen hajtóerejük a mohó vérszomj maradt.
Hideg verejték verte ki Ford Prefect homlokát, s lassan
csordogált a halántékához rögzített elektródok körül. Az
elektródok bonyolult elektronikus készülékekhez
kapcsolódtak - képzeterősítőkhöz, ritmikus modulátorokhoz,
alliteratív rezdulátorokhoz, hasonlattárakhoz - valamennyi a
költemény nyújtotta élmény fokozott átélését szolgálta, és azt,
hogy a költői gondolatokból a legapróbb nüansz se vesszen
kárba.
Arthur Dent vacogva ült a székben. Fogalma se volt, mi
vár rá, de tudta, hogy aznap semmi kedvére való se történt, s
nem bízott a gyors javulásban.
A Vogon hozzálátott, hogy felolvassa a saját maga kreálta,
bűzös kis passzust.
- Ó, pirsönő morgolosta - kezdte. Fájdalmas rángások
futottak végig Ford testén; erre még ő se számított.
- ... Vizelevényeid mint a / többözös rejtjeméh hátán a
szederjes gennyekéty.
- Aaaaaaauuuuuuuuhhhháááááhh! - nyögött Ford Prefect,
és fejét hátrarángatta, míg a fájdalom csomókban taposott át
rajta. Halványan látta, amint Arthur előre-hátra hintázik a
szomszéd széken. Összeszorította a fogát.
- Huss, fohászom száll feléd - folytatta a könyörtelen
Vogon kedvelátos zümmögényem!
Hangja a szenvedély borzasztó magasságaiba csikordult.
- Abroncskodón körbesarj suhogó pettyeleveddel, /mert
szétmarcangolom takonybibircsókjaidat pacagánycsököm-
mel, meglásd!
- NNNNNNNNjjjjjjjjuuuuuuuhhzhhhhhhhauuuuuhhhhh! -
üvöltötte Ford Prefect, és még egyszer megvonaglott, ahogy
az utolsó sor elektronikus lelkesültsége telibe kapta a
halántékai között. Összecsuklott.
Arthur lezseren hátradőlt.
- És most, Földlakók - berregte a Vogon (nem tudta, hogy
Ford Prefect tulajdonképpen a Betelgeuse környékéről
származott, s fütyült volna rá, ha tudja) -, egyszerű választási
lehetőséggel ajándékozlak meg benneteket! Vagy elpusztultok
az űr vákuumjában, vagy ... - rövid hatásszünet - vagy pedig
megmondjátok, hogy tetszett a versem!
Hátravetette magát a hatalmas, bőrszerű, denevér formájú
székben, és a foglyait figyelte. Megismételte a mosolyt.
Ford hörögve kapkodott levegő után. Végiggörgette
berozsdásodott nyelvét száraz szájában, és felnyögött.
Arthur vidáman így szólt:
- Az igazat megvallva, nekem tetszett.
Ford leesett állal bámulta. Ez a megközelítés föl se merült
benne.
A Vogon meglepődve húzta fel a szemöldökét; ezzel
sikeresen eltakarta az orrát, ami önmagában is hasznos volt.
Douglas Adams: GALAXYS Útikalauz stopposoknak 61
- Nagyszerű! - berregte meglehetős ámulatban.
- Hogyne - mondta Arthur. - Némely metafizikai szóképet
igazán különlegesen hatásosnak találtam.
Ford tovább bámulta Arthurt, s azon volt, hogy gondolatait
e totálisan új koncepció szolgálatába állítsa. Lehet, hogy innen
is kiszemtelenkedik magukat?
- Folytasd csak - bátorította a Vogon.
- Ó ... és .. . ööö ... a ritmikai eszközök is érdekesek -
folytatta Arthur ahogy jól érzékelhetően ellenpontozták a ...
ööö ... - és belezavarodott.
Ford a segítségére sietett és megkockáztatta:
- Ellenpontozzák a metaforák szürrealizmusát, melyek a . ..
ööö ... - Ö is elakadt, de Arthur már újra felkészült.
- ... melyek a szerző könyörületes lelkéből fakadó
humanitásra ...
- Vogonításra - sziszegte Ford.
- Vogonításra (bocsánat) - Arthur kezdte biztos talajon
érezni magát -, vogonításra alapozódnak, és átszövik az egész
versstruktúra gyökét, itt szublimálva, ott transzcendentálisán,
összességében pedig összhangra törekedve a másik alapvető
kettősségével - Arthur a diadalmas crescendo felé közeledett -,
míg az olvasó kifejező és életteli betekintést nyer a ... ööö ... a
... - A crescendo majdnem kudarcba fulladt, ám Ford megadta
a kegyelemdöfést.
- ... betekintést nyer a költemény mondanivalójába! - vágta
ki. Aztán a szája sarkából odasúgta: - Jól van, Arthur, ez
nagyszerű volt!
A Vogon szemügyre vette őket. Fajának megkeseredett
lelke megrezzent egy pillanatra, de aztán másként döntött. Túl
kevés, túl késő. Hangja most leginkább a nejlonharisnyát
szaggató macskáéra hasonlított.
- Tehát úgy vélitek, azért írok verseket, mert komisz,
szívtelen, könyörtelen külsőm mélyén igazában arra vágyom,
hogy szeressenek? - Várt egy kicsit. - így van?
Ford idegesen felnevetett.
- Igen, akarom mondani, igen, ugye - mondta -, végül is
mindannyian, lelkűk mélyén, hiszen tudod .. . ööö. . .
A Vogon felállt.
- Teljes tévedés - mondta. - Azért írok, hogy komisz,
könyörtelen, szívtelen külsőmet kellemes
megkönnyebbüléshez juttassam. Egyébként mindenképpen
kidobatlak titeket a hajóról. Őrség! Vigyétek a foglyokat a
hármas számú légzsiliphez, és hajítsátok ki!
- Micsoda?! - kiabált Ford.
Tagbaszakadt, fiatal Vogon őr lépett mögéjük, és dagadt
mancsaival kitépte őket a szíjak közül.
- Nem dobhattok minket az űrbe! - kiabálta Ford. -
Könyvet akarunk írni!
- Az ellenállás értelmetlen - bömbölte a Vogon őr. Ez volt
az első kifejezés, melyet a Vogon Örök Testületében
elsajátított.
A kapitány szenvtelen élvezettel figyelte őket egy darabig,
majd hátat fordított.
Arthur vadul körülnézett.
- Nem akarok meghalni! - kiáltotta. - Még mindig fáj a
fejem! Nem akarok fejfájósan menni a mennyországba,
utálatos lennék, és nem élvezném!
Az őr mindkettejüket erélyesen nyakon ragadta, s aláza-
62 Douglas Adams: GALAXYS Útikalauz stopposoknak
tosan meghajolva a kapitány háta felé, letaszajtotta őket a
parancsnoki hídról. Az acélajtó becsapódott, s a kapitány
magára maradt. Halkan dudorászva-mélázott, míg könnyedén
pörgette versesfüzete lapjait.
- Hmmm - mondta ellenpontozzák a metaforák
szürrealizmusát . . - Gondolkodott egy pillanatig, majd
komoran elvigyorodott. - A halál túl jó nekik - mondta.
A hosszú acélfolyosó visszhangzott a gumiszerű Vogon
hónaljakba csippentett humanoidok erélytelen küszködéseitől.
- Ez óriási - köpködte Arthur. - Eressz el, te barom!
A Vogon őr továbbrángatta őket.
- Ne aggódj! - mondta Ford. - Mindjárt kigondolok
valamit. - Nem sok remény volt a hangjában.
- Az ellenállás értelmetlen! - bömbölte az őr.
- Te csak ne mondj ilyeneket - makogott Ford. - Hogy
tartsam fenn pozitív szellemi hozzáállásomat, ha te ilyeneket
beszélsz?
- Úristen! - panaszkodott Arthur. - Te beszélsz pozitív
hozzáállásról, mikor a te világodat meg sem semmisítették
ma! Reggel felébredtem, arra gondoltam, kellemes, könnyű
napom lesz, olvasgatok, megfésülöm a kutyát. .. Még alig
múlt négy, és már kifelé hajítanak egy idegen űrhajóról, hat
fényévre a Föld füstölgő maradékától! - Hörgött és krákogott,
ahogy a Vogon őr szorított a fogáson.
- Jól van, jól van - mondta Ford. - Elég legyen a pánikból!
- Ki beszél itt pánikról? - csattant fel Arthur. - Ez még csak
a kulturális sokk. Csak várj, míg beleélem magam a helyzetbe,
és megtalálom a helyemet. Majd akkor kezdem a pánikot!
- Arthur, te hisztériázol. Fogd be a szád! - Ford
elkeseredett erőfeszítést tett, hogy gondolkozzék, de az őr
azonnal félbeszakította:
- Az ellenállás értelmetlen!
- És te is befoghatod a szádat! - förmedt rá Ford.
- Az ellenállás értelmetlen!
- Ugyan, maradj már! - mondta Ford. Addig csavarta a
fejét, amíg egyenesen az őr arcába nézhetett. Átvillant a fején
egy ötlet.
- Mondd csak, élvezed, amit csinálsz? - kérdezte hirtelen.
Az őr megtorpant, s lassanként szétolvadt arcán a végtelen
butaság kifejezése.
- Élvezni? - zúgta. - Hogy érted ezt?
- Úgy értem - mondta Ford -, hogy teljes, kielégítő életet
biztosít-e? Csörtetsz, üvöltözöl, kihajítod az embereket az
űrhajóból...
A Vogon az alacsony acélmennyezetre bámult,
szemöldökei csaknem átbuktak egymáson. Álla leesett.
- Hát - mondta -, az időbeosztás jó ...
- Jónak is kell lennie - helyeselt Ford.
Arthur Ford felé csavarta a fejét.
- Ford, mit művelsz? - suttogta ámultán.
- Érdeklődöm a környező világ iránt - felelte Ford. - Szóval
az időbeosztás kellemes? - tért ismét a tárgyra.
A Vogon lebámult rá, miközben lustán küszködtek a
gondolatai a ködös mélységben.
- Egén - mondta -, hogy szóba hoztad, maguk a feladatok
elég utálatosak. Kivéve ... - megint gondolkodott, ehhez a
plafonra kellett merednie - kivéve némi kiabálást, amit
élvezek.
Teletöltötte a tüdejét, és bömbölni kezdett:
- Az ellenállás ...
- Hogyne, igen - szakította félbe Ford sietve: - Kitűnően
csinálod, tudjuk. Ha azonban többnyire utálatos - mondta
lassan, hogy minden egyes szó célba érhessen -, akkor miért
csinálod? Miért? A lányok miatt? A zsozsóért? Mert férfias?
Vagy úgy véled, érdekes kihívást jelent, ha ki kell egyezned a
feladattal járó lélektelen unalommal?
Arthur zavarodottan kapkodta ide-oda a fejét köztük.
- Ööö ... - mondta az őr. - Ööö... Nemtom. Azt hiszem, én
csak . . . csak csinálom. A nénikém azt mondta, hogy az
űrhajószolgálat az jó karrier egy fiatal Vogonnak; tudjátok, az
egyenruha, a mélyen csüngő kábítópisztolytáska, a lélektelen
unalom ...
- Látod, Arthur - szólt oda Ford, s a hangján érződött, hogy
érvelése végső következtetéshez ért -, és még te beszélsz
problémákról.
Jogosan, vélte Arthur. A szülőbolygóját ért
kellemetlenségen túl, a Vogon őr félig már megfojtotta, és
különben se tetszett neki túlzottan a gondolat, hogy kivágják
az űrbe.
- Próbáld beleélni magad az ő problémájába - nógatta Ford.
- Nézd a szegény fickót, másból sem áll az élete, mint
csörtetésből, emberek űrbe hajigálásából...
- ... és üvöltözésből - tette hozzá az őr.
- És üvöltözésből, hogyne - mondta Ford, miközben
barátságos leereszkedéssel megveregette a nyakát szorongató
dagadt mancsot. - És még csak nem is tudja, miért csinálja.
Arthur elismerte, hogy ez nagyon szomorú. Pici, erőtlen
gesztussal jelezte egyetértését; a beszédhez nem volt elég
levegője.
A zavarodottság mély morajlása hallatszott az őr felől.
- Hát, ha így teszitek fel a kérdést, akkor azt hiszem ...
- Okos ifjú - bátorította Ford.
- Jól van, no! -- A moraj folytatódott. - És mi mást
tehetnék?
- Egyszerű - mondta Ford ragyogva, de lassan -, hagyd
abba az egészet. Mondd meg nekik - folytatta -, hogy nem
csinálod tovább. - Úgy érezte, hozzá kellene tennie valamit,
egyelőre azonban úgy látszott, az őr elméjét az is leköti, hogy
az eddigieket megeméssze.
- Öööörrrrrrmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm
mmmmm ... - mondta az őr - öhm, ez nem hangzik valami jól.
Ford érezte, hogy az alkalom kisiklik a kezéből.
- Na, várj egy kicsit - mondta. - Ez még csak a kezdet,
látod, ennél sokkal többről van szó, tudod .. .
Ám az őr új fogást vett, és folytatta feladata elvégzését,
azaz tovább ráncigálta foglyait a zsilip felé. Szemmel
láthatólag elérzékenyült.
- Nem, azt hiszem, ha nektek mindegy - mondta -, akkor
mégis inkább belöklek titeket ebbe a zsilipbe, aztán megyek,
és a többi kiabálnivalómat elintézem.
Ford számára egyáltalán nem volt mindegy.
- Ugyan már. . . figyelj csak! - mondta kevésbé vidáman,
kevésbé lassan.
 Douglas Adams: GALAXYS Útikalauz stopposoknak 63

- Huhhhggggbnnnnmmmmmm - mondta Arthur, alig Keresztülvetődött a kamrán valamiért, ami Arthur

ügyelve a hangsúlyokra. látószögén kívül volt.
- Nehogy máris feladd - makacskodott Ford. - Még nem - Mi ez a kapcsoló?! - kiáltotta.
beszéltünk a zenéről meg a művészetekről meg egy csomó - Micsoda? Hol?! - kiáltotta Arthur, és megperdült.
másról sem! Arrghhh! - Á, csak vicceltem - mondta Ford. - Tényleg mindjárt
- Az ellenállás értelmetlen! - bömbölte az őr, aztán meghalunk.
hozzátette: - Tudjátok, ha kitartó vagyok, előbb-utóbb akár Megint nekivetette hátát a falnak, és tovább dúdolt.
Üvöltörzsőrmesternek is kinevezhetnek, és hát nem nagyon - Tudod - mondta Arthur -, valahányszor Vogon
keresnek olyan altiszteket, akik nem üvöltöznek, és nem ta- Légzsilipekbe zárnak a Betelgeuse-ről származó pasasokkal,
szigálják a népeket, úgyhogy inkább maradok annál, amihez hogy kilökjenek a világűrbe, és megfulladjunk, nagyon
értek. szeretném, ha figyeltem volna arra, amit anyám mondott,
Elértek a zsiliphez: az erős, súlyos acéllemezzel fedett amikor kicsi voltam.
nyíláshoz, melyet a hajó belső borításába vágtak. Az őr - Miért, mit mondott?
bekapcsolt valamit, és a nyílás feltárult. - Nem tudom. Nem figyeltem.
- Azért köszönöm, hogy érdeklődtetek irántam — mondta - Aha. - Ford tovább dúdolt.
az őr. - Viszlát! - Berepítette Fordot és Arthurt a nyílás „Rémes - gondolta Arthur. - Oda lett Nelson oszlopa, oda
mögötti kis kamrába. Arthur levegő után kapkodva hevert a lett a hamburger, semmi más nem maradt, csak én és az a két
padlón. Ford az ajtóhoz mászott, és vállát a becsukódó ajtónak szó, hogy jobbára ártalmatlan. Még egy másodperc, és csak a
vetette - eredménytelenül. jobbára ártalmatlan marad. Pedig még tegnap is úgy tűnt,
- De hát figyelj! - üvöltötte az őrnek. - Egy egész hogy simán forog a világ.”
ismeretlen világ vár rád! Mit szólsz például ehhez? - Felberregett egy motor.
Kétségbeesetten kapaszkodott az egyetlen pici A távozó levegő halk szisszenése fülsiketítő robajjá
kultúradarabkába, ami eszébe jutott: Beethoven V. duzzadt, ahogy a külső zsilipkapu kitárult az üres feketeségre,
szimfóniájának első taktusaiba. melyet lehetetlenül ragyogó fénypontok tarkítottak. Ford és
- Da-da-da-dum! Semmit se kavar ez fel benned? Arthur kiröpültek, mint a játékpuska dugója.
- Nem - mondta az őr. - Egyáltalán nem. De majd
megemlítem a nénikémnek. Molnár István fordítása
Ha mondott is még valamit, már nem hallatszott. A zsilip
légmentesen bezáródott, s a motor halk zúgásán kívül semmi
se szűrődött át hozzájuk. Csillogóra polírozott, hat
négyzetméteres, henger alakú kamrában voltak.
Ford lihegve körülnézett.
- Okos kölyöknek tartottam - mondta, és hátát a fal
görbületének vetette.
Arthur még mindig ott feküdt a padló hajlatában, ahová az
őr lökte. Nem nézett fel. Csak feküdt és lihegett.
- Csapdába estünk, nem?
- De igen - mondta Ford. - Csapdába estünk.
- Nem sikerült kieszelned semmit? Mintha azt ígérted
volna, hogy kigondolsz valamit. Lehet, hogy kigondoltál
valamit, csak én nem vettem észre.
- Hát persze hogy kigondoltam valamit - lihegte Ford.
Arthur várakozásteljesen felpillantott.
- Sajnos - folytatta Ford -, amit kigondoltam, az többé-
kevésbé feltételezi, hogy a vasajtó túlsó oldalán vagyunk. -
Ford belerúgott az ajtóba, amin most hajították őket keresztül.
- Azért jó ötlet volt, nem?
- Dehogynem, pompás.
- Mi volt az?
- Izé ... Még nem értem rá, hogy kidolgozzam a részleteket.
Most már ugye nem is érdemes?
- Akkor... ööö, most mi lesz? - kérdezte Arthur.
- Ó, ööö, nos, ez a zsilipajtó itt előttünk néhány pillanat
múlva automatikusan kinyílik, mi nyilván kilökődünk a
világűrbe, és megfulladunk. Ha jól teleszívod a tüdődet, akár
harminc másodpercig is húzhatod az űrben ... - mondta Ford.
Kezeit a háta mögé dugta, felhúzta szemöldökét, s egy ősi
betelgeuse-i harci himnuszt kezdett dúdolni. Arthur szemében
hirtelen nagyon idegennek tűnt.
- Hát ez az - mondta Arthur. - Meg fogunk halni.
- Igen - mondta Ford -, azaz . .. nem! Várj egy cseppet!
Az itt következő történetnek 1966-ban még egészen más volt a
vége. De e világnak minden rettenetét feloldhatja néhány
magyarázó mondat. És ki tartja fontosnak, hogy a félelmet
még tovább fokozza?
- De jó, hogy rád hallgattam! - ismerte el Jerome McAllis-ter,
és felnézett a keskeny völgykatlan fölé boruló, kéken ragyogó
égboltra. - Az időjárás-jelentés egyszer megint derekasan
mellétrafált.
McAllisterék Aberdeenben laktak, s csaknem minden
hétvégén kiautóztak a hegyekbe, vagy száz kilométert Iver-
nesse irányába, a Kaledoniai-csatornához, hogy pontosak
legyünk. Itt, meglehetős távolságban a Moore nevű
falucskától, volt egy faházuk. A völgykatlant meredek lejtők
szegélyezték, csak egyetlen ki- és bejárata volt. Középen tiszta
vizű patak csörgedezett. Moore a folyás irányában feküdt,
talán tíz mérföldnyire. Gyalog bizony meglehetős távolság,
még ha nem is volt egészen a világ végén.
- Á, ezekre egyáltalán nem lehet ráhagyatkozni - állapította
meg McAllister joggal.
Felesége annál inkább hallgatott a zápfogára, amely egy
cseppet sem sajgott pénteken. így aztán szombat reggel
rábeszélte férjét, rakják a bőröndöt és a horgászfelszerelést a
kocsiba, és menjenek ki a faházhoz.
- Pontosan ellenkező idő van, mint amit a rádió jósolt.
- Sohasem lehet számítani rájuk ... - értett egyet Jerome
meggyőzően bólogatva. - Ha az ember mindent elhinne, amit
ezek reggelire feltálalnak, már az egész világ elsüllyedt volna
a törmelékben és hamuban.
- Hagyd már ezeket a badarságokat, Jerome! - parancsolt rá
energikusan az asszony, rámutatva a gondosan
© 1983 by Verlag Arthur Moewig GmbH, Rastatt
összerakott tűzifára. - Inkább gerjessz tüzet a kandallóban. Ma
éjjel biztosan csípős idő lesz.
Jerome sóhajtott. Még csak délutánra járt az idő, és neki
eredetileg az volt a terve, hogy kisétál felfelé a patak mentén a
horgászhelyéhez, és kipróbálja a szerencséjét. Viszont talán
tényleg okosabb a kandallót már most begyújtani. Előbb vagy
utóbb úgyis meg kell tennie.
Később, mikor a lángok már barátságosan nyújtózkodtak, és
Peggy előszedte az edényeket a szekrényből, mégis vette a
horgászkészséget, kiballagott a völgy felső részéhez. Nagyon
kedvére való volt mindig ez a séta az elhagyatott vidék
méltóságteljes magányában. Élvezte a csendes természetet a
munkával töltött hét városi forgataga után. Ez a már előre
érzett örvendezés hozzájárult a remélhető
horgászszerencséhez. Itt fenn a kis tavacskák halban
különösen gazdagok voltak, még a víz is tisztább volt, mint
másutt.
A völgy szegélyén meggörbült törzsű fenyők álltak és
néhány tölgy. Mögöttük meredeken törtek felfelé a szirtek, s
csak egy bizonyos magasság után váltak ismét lankássá,
mentek át a terméketlen, tőzeges fennsíkba. Persze azért meg
lehetett mászni őket, de Jerome ehhez még sohasem érzett
kedvet, s egyébként sem látta volna be egy ilyen fizikai
megerőltetés szükségességét.
Az ő lapos sziklapadja változatlanul a helyén hevert. Messze
túl rajta, még feljebb a patak kis hegyi tóvá szélesedett,
amelybe a víz mintegy harminc méter magasból, szélesen
tajtékzó sugárban ömlött. De megfürödni csak egészen forró
napokon lehetett benne.
Jerome bevetette a horgát, s várt a ráharapó hal okozta erős
rándulásra. Gyakorlott ujjai ezt mindig azonnal megér-
zik, és ilyenkor pontosan tudja, hogy valóban egy pisztráng
tévesztette-e össze a műlegyet a valódival, vagy a horgát
esetleg csak egy kő akasztotta-e meg.
Mikor két óra múlva visszatért a faházhoz, szákjában az
itteni patakokban honos hegyi pisztráng négy jól fejlett
példánya nyugodott. Pompás esti lakoma két személy részére.
Peggy, aki a negyven éve ellenére még mindig csinos,
szemrevaló asszony volt, nem sok időt fordított rá, hogy
megcsodálja a férje horgászszerencséjét.
- Nagyszerű! Jó, hogy egyáltalán fogtál valamit - vélekedett,
és átvette a tarisznyát. Gyanakodva méregette a kezében. -
Hm, ez olyan nehéz, hogy az ember azt hihetné, nyulat lőttél.
- Nem is volt velem fegyver...
- Ne légy már olyan szőrszálhasogató! - feddte a feleség.
Majd szép rendben kirakta a pisztrángokat az asztalra. - El
sem tudom neked mondani, milyen boldog vagyok, amikor itt
lehetek a faházban.
Jerome csak bólintott. Valóban remek gondolat volt néhány
évvel ezelőtt egyik üzletbarátjuk ajánlatát elfogadni, mikor az
Dél-Angliába költözött. A faház stabil építmény volt, csaknem
betörésbiztos, sőt még némi kényelemmel is ellátva. Néhány
oszlopon át ideiglenes vezeték kapcsolódott a
telefonvonalhoz. Ez szavatolta a gyors kapcsolatot Moore-ral
és a civilizációval. Fent a völgykatlan peremén antenna állt,
amely itt lent is zavartalan tévé- és rádióvételt tett lehetővé.
Az ehhez szükséges akkumulátorokat Jerome éppen most
töltötte fel Aberdeenben az autójavítónál. A faház mellett
kicsiny, de a hegyi utakat is jól tűrő Morris állt a garázsban,
amely nem volt több a ház falához illesztett zsindelytetőnél.
Közvetlen mögötte már a sziklameredély emelkedett, a
görgetegeivel együtt.
- Ha rajtam állna - szólt Jerome jelentőségteljesen bólintva -,
életem hátralévő részét itt tölteném ebben a mi völgyünkben,
és csak egyszer egy héten mennék be Moore-ba, hogy
élelmiszert vásároljak.
- Tudom, hogy nem tartod valami nagyra az embereket -
felelt az asszony, miközben a halhulladékot a szemétvödörbe
dobta -, de minden emberi kapcsolat nélkül mégsem lehet élni.
Aztán a megkönnyebbülés sóhajával ereszkedett le egy
ülőkére a kandalló elé, és a lángokba bámult. A nyílt tűz fölött
rozsdásodó bogrács függött egy szolgafáról. A víz már forrni
kezdett benne. A kandallópárkányon lógott egy kampón a
megfeketedett serpenyő. Ebben fogják megsütni a
pisztrángokat nyílt tűzön. McAllisterék kétségtelenül
meglehetősen romantikus lények voltak.
- Végeredményben nagyjából elégedettek lehetünk! - fűzte
tovább a beszélgetés fonalát Peggy, ujjait a kötényébe törülve.
- Itt a kunyhócskánkban élhetünk egészen magányosan. Itt az
élelmünk főként halból és nyulakból áll, a külvilágtól annyira,
amennyire, a tévétől és telefontól eltekintve, el vagyunk
vágva, és ebben az állapotban érezzük jól magunkat. Talán
még arról sem vennénk azonnal tudomást, ha máról holnapra
egyetlenegy ember sem maradna a világon.
Jerome nem nevetett túl gyakran - talán ebben is
megmutatkozott legendásosan kupori skót jelleme -, most
mégis hangosan elnevette magát.
68 Clark Darlton: Világvége
- Az ám, kincsem! Hogy azonban mégis élnek emberek, azt
legkésőbb vasárnap este érzékeljük, amikor visszamegyünk
Aberdeenbe. Ha más nem is, a McPattersonék biztosan
felhívnak minket, hogy megkérdezzék, hogyan sikerült a
hétvége.
- Jó, jó, nem egészen így gondoltam - dünnyögte az asszony
a liszt után nyúlva, hogy meghintse vele a pisztrángokat. - Te
jól tudod, hogyan értettem.
- Persze, persze, kicsikém! - Jerome álmodozva bámult a
lobogó lángokba, és megpróbálta maga elé képzelni, hogyan is
festene a világ emberek nélkül. Mindenesetre ilyesféle
végkifejlet a fegyvertechnika mai, annyira magas fokú állása
mellett nem is zárható ki egészen. - Itt, a mi magányunkban,
ha nem kapcsoljuk be a készülékeinket, talán csak néhány hét
múlva vennénk észre, hogy nincsenek többé emberek.
Hanyagul a tévé felé bökött, amely a könyvállványon foglalt
helyet.
- Élelmünk van elég, legalább egy hónapra való, ha
hozzászámítjuk a konzerveket. A halak, a nyulak, ezt
feltételezni merem, az életünk végéig elégségesek. A víz is, a
fa is. Lisztből, zsírból, sóból van készletünk. Nem látok okot,
hogy az emberiség eltűnését azonnal tudomásul vegyük.
- De azért az mégis rettenetes lenne! - bizonykodott Peggy,
leemelve a serpenyőt s közben egy futó csókot nyomva
Jerome arcára. - Egyszerre csak egyedül lennénk!
- Nem rázna meg túlzottan ... - állapította meg Jerome
könnyedén, s közben nekiállt megtömni a pipáját. - Sok
remete van, aki magányosan él egy szigeten vagy a hegyek
között. Hidd el, csak megtakarítanánk egy csomó mérgelő-
dést.
- Jól van, jól, Jerome! Ismerlek én. Legszívesebben te is
ilyen remete lettél volna. És a hajlamodat csak erősítette ez a
faház meg az itt eltöltött hétvégék. Szerencséd van, hogy
engem szórakoztat ez a cigányélet, máskülönben kereshettél
volna másik asszonyt.
A férj csak mosolygott, miközben elnézte, ahogy Peggy a
serpenyőbe darabolja a szalonnát, és ráhelyezi a pisztrángokat.
Aztán elvette a vizeskondért a tűzről, egy alacsony
drótszerkezetet tolt a lángokba, és ráhelyezte a serpenyőt.
Jerome-nak pedig egy villát nyomott a kezébe.
- Vigyázz, meg ne égjenek ma! - intette. - Legutóbb
eladhattuk volna faszénnek az egészet!
Jerome erre nem felelt. Jó szakácsnak tartotta magát, és nem
szerette különösebben a célzásokat egy-egy sikertelen
próbálkozására. Peggy azért volt asszony, hogy persze minden
lehetőséget kihasználjon, amellyel emlékeztetheti hiányos
szakácsmesteri képességeire. Igaz, mindezt nem kárörvendve
vagy gonoszkodva tette, hanem azzal a sajátos bájjal, amely a
férfit már húsz évvel ezelőtt annyira megigézte. Bizony, már
ilyen régi házasok voltak.
Odakint besötétedett. Már az utolsó rőt esti fény izzott fel a
távoli hegycsúcsokon, helyet adva az első csillagoknak. A
kunyhóban is szétterítette barátságos világosságát a
petróleumlámpa. Peggy leeresztette a függönyöket az ablakon,
ezzel is világosan bizonyítva, hogy minden órák legkel-
lemesebbike, a hétvégi vacsoraidő elérkezett.
A háttérben, egy spanyolfallal elválasztva állt a széles
családi ágy. McAllisterék hálószobája, ahogy McPattersonék
egyszer, némileg leereszkedően megjegyezték, mikor rövid
látogatást tettek itt a völgyben. Peggy itt is leeresztette a
függönyt, és nekiállt levetkőzni.
Jerome figyelte ugyan a pisztrángokat, de szeme sarkából
azért csinos felesége irányába pislogott, akinek igazán hálás
lehetett, hogy hétvégi remetehobbijában olyan lelkesen vett
részt. Bár már igazán „öreg házasok” voltak, még mindig
szívesen lesett oda, ha az asszony vetkőzött. Annyira szerette
a feleségét, hogy el sem tudta volna képzelni, egy másik
asszony készülődjön ott hátul az éjszakára.
Lekerült a kötény, a fekete pulóver, a vöröses ünnepi
szoknya. Mindezek alatt Jerome titkolt lelkesedéssel fedezte
fel a fekete alsóneműket, amelyeket egyszer ajándékba vett
neki. Még pontosan vissza tudott emlékezni arra az estére,
amikor...
- Arra figyelj, hogy ne égjenek meg a pisztrángok! - intette a
nő, és eltűnt a függöny mögött. Jerome csak határozatlanul
sejtette, mi megy most végbe ott hátul. Felsóhajtott fiatalos
kíváncsiságában, majd óvatosan megfordította a zsiradékban a
sercegő pisztrángokat, és így szólt:
- Észre sem venném a többi asszony hiányát, kicsim! Te
számomra megtestesíted a világ valamennyi nőjét!
Peggy kikukkantott a függöny mögül. Mozdulatai világosan
elárulták, most bújt be a pizsamájába. Aztán elhagyta
fedezékét, és újra felvette a kötényt.
- Szóval így? - kérdezte, és hamiskásan nevetett hozzá.
Táncoló léptekkel jött elő, s a férfi ölébe ült. - Helyettesítsem
őket?
Szűk, vörös nadrág, kék felsőrész volt rajta. Szeméből csak
úgy áradt az elégedettség, a boldogság. Mindenki láthatta, egy
cseppet sem bánta meg, hogy McAllisterhez ment férjhez.
Jerome csókolgatta, aztán hirtelen mégis megfogta a vállánál
fogva, és kiemelte az öléből. Mintha valami fölösleges tárgy
volna, odaállította az ülőke mellé, és teljes figyelmét újra a
pisztrángok felé fordította.
- Hamarosan elkészülnek! - nyilatkoztatta ki.
Étkezés után Jerome bekapcsolta a tévét. Kis, hordozható
készüléke volt, amelyet bárhová el lehetett vinni, mert nagyon
kevés helyet foglalt el. A képernyője ugyan kicsiny volt, de itt
megfelelt a célnak. Persze lent, a katlan mélyén antennát
kellett hozzá használni, míg például Aberdeenben erre nem
volt szükség.
Peggy közben mosogatott, egy vidám dalocskát dúdolva.
Láthatóan előre örült a lefekvésnek, mert itt kint a völgyben
jóízűen alszik az ember, nem úgy, mint a város mérgezett
levegőjében. Itt minden szebb, elragadóbb volt, mint
Aberdeenben. Jerome ezt már a kezdet kezdetén
megállapította, de felesége csak egy idő után győződött meg
erről.
Érdektelen reklámadás ment, s ez időt adott Jerome-nak,
hogy újra megtömje pipáját, és közelebb húzza az aranysárga
whiskyvel telt fiaskót. Csak hébe-hóba pillantott a képernyőre,
csak fél füllel hallgatta a szédelgő zsiványok piacot feldicsérő
prognózisait, s közben türelmesen várta a híreket. Nem mintha
különösebben érdekelték volna, puszta megszokásból hallgatta
meg őket. Végeredményben mégis tudni kell, mi történik a
nagyvilágban. Bár szentül meg volt győződve róla, akkor is
tovább élne, ha semmit sem tudna az eseményekről. És
ugyanolyan jól.
Peggyt nem érdekelte a politika, egyáltalán nem figyelt oda.
Elmosogatott, elrakta az edényeket a keskeny faszek-

rénybe, a vizet a patakba öntötte, aztán éjszakára végleg
bezárta az ajtót. Lemosdott a kis fürdőfülkében, mielőtt
odament volna Jerome-hoz, és leült volna mellé.
- Van valami fontos? - kérdezte minden igazi érdeklődés
nélkül.
- A megszokott. Ha így csinálják tovább, egyszer valaki
elveszti az idegeit, és megnyomja a gombot.
- Milyen gombot? - mímelt Peggy legalább mérsékelt
érdeklődést, és közben betolt még egy hasábot a kandallóba.
Szerette ezeket a csendes beszélgetőestéket Jerome-mal, aki
olyan rettenetesen okos tudott lenni, ha az ember némi
megjátszott ártatlansággal érdeklődött olyan dolgok iránt,
amelyekről azért voltak sejtései.
- Az atomgombot - felelt kurtán, és újra a hírolvasó hangját
figyelte, amelyet elnyomott a felüvöltő Polaris-rakéták
dübörgése. - Ezt az egész izét be kellene tiltani. Persze
mindkét oldalon.
- Zárd el azt a készüléket! - kérte Peggy, Jerome zubbonyát
babrálva - Éppen elég, hogy otthon minden este a hadovaláda
előtt ülünk. Megnéztem a műsort. Ma este nincs is film. Csak
hülye riportok meg üres kulturális fecsegés. Ez igazán senkit
sem érdekel.
Jerome sóhajtott.
- És aztán mit csinálunk, angyalkám? ... - Azért felállt,
engedelmesen odament a tévéhez, és kikapcsolta. Elhaló
hörgéssel búcsúzott a beszélő. Az utolsó Polaris-rakéta eltűnt,
mintha egy láthatatlan kéz letörölte volna. - Mink van itthon
whiskyn kívül?
Peggy titokzatoskodva nevetett.
- Tippeljél, kicsikém!
Jerome komikusán félrehúzta a száját. Elvégre néhány hónap
múlva ötven lesz, és az, hogy az asszony „kicsi-kém”-nek
titulálta, bizonyos nem túl kellemes ifjúkori emlékeket
ébresztett benne. Fordítva persze inkább használatban volt a
becenév, mert Peggy kicsiny és törékeny volt, csaknem olyan,
mint egy tinédzser.
- Ugyan, ne nézz rám olyan elkeseredetten! Találtam a polc
alján az éléskamrában egy palack vörösbort. Sőt van ott még
több is.
- Aha! Titkos készletek világvége esetére! - jegyezte meg
Jerome minden bántó mellékgondolat nélkül.
- Egyáltalán mi az, hogy „atomgomb”? - kérdezte váratlanul
Peggy, miközben előhozta a poharakat. Odaült Jerome mellé a
másik ülőkére. A lángok megvilágították az arcát. - Ugyan,
vetkőzz már le te is!
Jerome gyors, heves mozdulatokkal teljesítette ezt a kérést,
mintha kellemetlenül érintené, hogy Peggy közben
zavartalanul nézi. Megkönnyebbülve bújt a pizsamájába meg
a házikabátba, aztán visszatért a kandallóhoz.
— Tudod, az „atomgomb" nem a helyes szakkifejezés. Én
ezen azt a gombot értem, amellyel egy háborút meg lehet
kezdeni. És te is, akárcsak én, meg lehetsz győződve róla,
hogy egy ilyen háborút senki sem fog túlélni.
- De miért nem? - kérdezte Peggy naiv hangsúllyal, és a két
poharat megtöltötte borral. A táncoló lángok fényében a bor
mint a vér lángolt fel a kelyhekben, mintha valami rettenetes
előérzet látható jele volna.
- Itt van például a mi völgyünk - folytatta Peggy. - Csak nem
gondolod, hogy valaki idehajít egy bombát?
A férfi kényszeredetten nevetett. Ezt a témát valahogy
sohasem tudta tréfára venni.
Clark Darlton: Világvége 69
- Elég, ha Aberdeenre dobnak egyet, angyalkám. Mit számít
itt száz kilométer? Néhány órával később mi is halottak
lennénk. ..x
- Halottak? - Peggy rémülten bámult rá. A bort majdnem
kilöttyentette. — Miért kellene meghalnunk? Lehet, hogy csak
a városokban pusztulnának el az emberek. Minket
megkímélne a bomba...
- Hamis remény ez, kedvesem. A fertőzött levegő nem áll
meg a hegyek lábánál. Nem ... ha egyszer kitörne a háború, az
az emberiség végét jelentené. Talán volnának túlélők,
lehetnének akár éppen itt is, de nem hosszú ideig. És miből
élnénk? Még ha akadna is valami, minden élelmiszer
megfertőződne. Nem, nem, a többi ember nélkül mi sem
volnánk képesek túlélni.
- Az előbb mintha másképpen beszéltél volna.
- Kedvesem - folytatta Jerome, türelmet erőltetve magára -,
azt másképpen is gondoltam. Csak annyit mondtam, hogy én
jól érzem magamat emberek nélkül. Hogy jól meglennénk
nélkülük. De ezen elsősorban a megszokott társaságunkat
értettem. Viszont természetesen rászorulunk az emberekre,
hiába érezzük jól magunkat nélkülük. Érted a különbséget?
- Azt hiszem, igen. Szóval az a véleményed, hogy ha egy
háború a többi embert elpusztítaná, és mi maradnánk az
egyedüli túlélők, a mi sorsunk is megpecsételődne. Előbb-
utóbb meg kellene halnunk ...
- Őrült téma ez, Peggy! - kezdett a férj váratlan
mormogásba, felemelve poharát. - Beszéljünk inkább másról.
Ittak. Majd újra Peggy vette át a szót.
- Nem félek, ha ugyan erre gondolsz, Jerome. Végül is te
mondtad, ez bármikor megtörténhet. Egyszer olvastam erről
egy történetet is. Abban is kitört a háború, és a végén egyetlen
ember maradt a Földön. Az övé volt az egész világ, bár
szétrombolt, megmérgezett, halott világ volt. Aztán egyszer,
amikor egy kunyhóban keresett menedéket, váratlanul
kopogtattak az ajtón. Kísérteties, mi?
- Én is ismerem ezt a sztorit. Megvan otthon a
könyvszekrényben. Persze a valóságban ilyesmi sohasem
fordulhat elő.
- És miért nem, én bölcs férjem?
Jerome habozott a válasszal.
- A megsemmisülés, ha egyszer már elkezdődött, olyan
tökéletes és elképzelhetetlenül borzalmas lesz, hogy senkit
sem kímélhet meg. Rendben, elfogadom a lehetőséget, hogy
egészen megközelíthetetlen helyeken túlélők is akadhatnak, de
ugyan mi hasznuk lesz belőle? - Pár másodpercig
elgondolkodva nézte a feleségét, aztán megrázta a fejét, és
elnevette magát. - Ha feltételezem, hogy mi ketten itt a
völgyünkben megmaradnánk, már nem is olyan rettenetes az
egész elképzelés. Itt maradnánk hátralévő napjainkra, és senki
sem háborgatna minket. Van puskám, tehát vadat is lőhetnénk,
és távol is tarthatnánk a nemkívánatos betolakodókat. A víz itt
nem olyan hamar mérgeződne meg, legalábbis remélem.
Néhány hétig mindenesetre kibírnánk.
- Látod! - mosolyodott el Peggy. - Most már nem vágsz
olyan sötét képet. Vitatkozzanak csak a többiek a
háborújukról, mi itt a völgyben biztonságban vagyunk. Még
Aberdeen-ből is ide tudnánk menekülni, ha egyszer égni
kezdene a talaj a lábunk alatt. Nem igaz?
70 Clark Darlton: Világvége
Jerome bólintott, felhajtotta a bort. Peggy újra töltött.
A fa pattogva égett. A lángok kísérteties árnyakat vetítettek
a kandallóval szemközti falra. A nagy szobát jótékony meleg
öntötte el. Most az egész olyan menedéknek látszott, ahol
senki sem árthat nekik.
- Más embernek az elképzelés egy atomháborúról valami
retteneteset, valami véglegeset jelent... - a férfi a kandalló izzó
parazsába bámult. A keze, amelyben a poharat tartotta, egy
cseppet sem remegett. - Mi azonban nem félünk tőle ... Nem is
értem, hogyan lehet ez! Talán nem látjuk át a veszélyt a maga
teljes súlyában? Vagy természettől fogva ilyen könnyelműek
vagyunk?
A felesége rámosolygott.
- Nem, Jerome. Csak rokon lelkek vagyunk, ennyi az egész.
Ismerlek! Alapjában véve tényleg olyan remetetermészeted
van, ezt már megbeszéltük. Titokban mindig egy magányos
szigetet kívántál magadnak, valahol a déli tengereken, ahol a
világ zajától távol élhetnél. Távol az emberektől és mindattól,
amit civilizációnak neveznek. Amikor elképzeled az
atomháború utáni világot, egy ember nélküli világot, akkor ez
az elképzelés nálad párhuzamosan fut a magányos, isten háta
mögötti sziget elgondolásával valahol az óceán közepén. Ezért
és csak emiatt nem félünk.
- Tudod, azért én félek ... - vallotta be Jerome, odatartva
poharát. - De egy cseppet sem félnék, ha mint túlélő tudnám,
hogy három vagy négy héten belül mindenképpen meg kell
halnom. Meglehet, csak éppen az eseményt szeretném túlélni.
Azt is csak azért, hogy megtudjam, hogyan történt az egész, és
milyen a Föld utána. Már annyi regényt írtak erről a témáról,
és én majdnem valamennyit elolvastam. Nem vitatom, teljesen
morbid lelkesedéssel, de mindig azzal a titkos reménnyel,
hogy ez sohasem történhet meg. Érted?
- Azt hiszem, igen ... - Az asszony a tűz felé nyújtotta a
kezét, de hirtelen visszarántotta, mintha megégette volna. -
Hallottad? Mi volt ez?
Jerome fülelt. Igen, ő is hallott valamilyen zajt, de
különösebben nem nyugtalanította. Mosolygott, és
megcsóválta a fejét.
- Végül kiderül, a meteorológusok mégis jól jósoltak.
Eleredt az eső. Ezek voltak az első cseppek
Nos, mivel Peggy tisztában volt azzal, hogy patkány vagy
egér nem akad a házban, következésképpen nem is mászkálhat
körbe a tetőn, haragudott magára rémületéért. Szép eset!
Éppen az imént még a világvégéről beszélgetnek, most meg
megijed, mikor az első esőcseppek dobolni kezdenek a tető
faszerkezetén.
- Szóval eső? Remélem, reggelre eláll. Kár lenne a
hétvégéért.
- Vihart is kapunk - jósolta Jerome, megfigyelve a szél egyre
erősödő fütyülését a kéményzugban. - Bár itt a völgyben nem
sokat fogunk észrevenni belőle, legalábbis remélem.
Peggy, immár teljesen megnyugodva, még néhány vastag
hasábot rakott a parázsra, aztán kiitta poharát.
- Feküdjünk le? - suttogta olyan kedves felhanggal, hogy
Jerome azonnal elfelejtette az esőt meg a szelet. - Én tényleg
fáradt vagyok.
- Én azonban cseppet sem! - nézett rá jelentőségteljesen a
férje. Felállt, még egyszer odasétált az ablakhoz. Félrehúzta a
függönyt. - Gyere ide, nézd meg. Ilyen egy viharos éjszaka.
Az asszony a férje mellé lépett. Ott álltak, szorosan
egymáshoz simulva. Mindketten érezték a másik testének
melegét és közelségét.
Időközben odakint teljesen besötétedett. Egy csillag sem volt
látható. Még a hegyek körvonalát is alig lehetett érzékelni. Az
egész világ koromfeketébe burkolódzott.
- Talán be kellene csukni a zsalukat is.
- Nem hiszem, hogy itt lenn olyan rosszra fordul - eresztette
vissza Jerome a függönyt. - Feküdjünk le, ha úgy akarod ...
Később, mikor már régen eloltották a lámpát, és egymás
mellett feküdtek nyitott szemmel a sötétben, Jerome
megszólalt:
- Hallod a vihart? Egyre erősödik. Már villámlott is. Pedig a
zivatar ritka ebben az évszakban.
- De legalább az eső elállt.
Úgy is volt. A sziklaormokat kerülgető szél üvöltésén kívül
mást már nem hallottak. Egyszer még villámlott. Csak nagyon
hosszú idő múlva követte a mennydörgés, amely végiggördült
a hegyormokon és elhalt a távolban. Valahonnan kőlavina
zúdult a völgybe, majd halkuló koppanásokkal elhallgatott.
- Ez az utolsó villám borzasztóan fényes volt... - suttogta
Peggy álomittasan. - A behunyt szemem ellenére is láttam a
szemhéjamon keresztül.
Jerome nem felelt.
Ö addigra már elaludt.
Először ez is olyan reggel volt, mint a többi.
Peggy felébredt, mihelyt az első napsugarak a függönyrésen
keresztülhatoltak. Jerome mosolygott álmában. Az asszony
nyújtózott egyet, futó csókot lehelt rá, és kimászott az ágyból.
Hűvös volt, de a kandalló hamuja még meleget árasztott.
Dideregve dobott néhány hasított fadarabkát a gyorsan
kiszabadított parázsra, néhány erőteljes fúvással felélesztette a
tüzet. Rárakott bőségesen, aztán visszakuporodott az ágyba.
Jerome hunyorgott, ásított, de végre sikerült teljesen
felébrednie. Egy másodpercre úgy tetszett, azt sem tudja, hol
van. Csodálkozva vizsgálgatta a mennyezet nyers fageren-
dázatát, de végül megkönnyebbült mosoly futott át az arcán. A
karjába vette a feleségét, és magához húzta.
- Milyen szép is az élet itt a mi kis kunyhónkban!
- Olyan furcsán mondod ezt.. . Rosszat álmodtál?
A férfi csak bólintott.
- Tegnap este egy kicsit túl sokat beszéltünk arról, kicsim.
Egyébként milyen az idő?
Az asszony odamutatott a vékony, világos csíkra a falon.
- Süt a nap. Gondolom, a rossz idő elvonult.
Jerome figyelmesen nézegette a verőfényes csíkot.
- Nagyon vizenyős ez a nap, nem gondolod? Nem veszed
észre, milyen különösen sápadt?
Peggy hozzásimult.
- Talán ködös az idő odakint. Egyébként már befűtöttem.
Hát nem vagyok-e én a te kedves asszonykád?
A férfi megcsókolta, megsimogatta, de nem maradt tovább
az ágyban. Gyorsan az ablakhoz ment, félrehúzta a

függönyt, aztán kinyitotta. A szemével a Napot kereste, amely
egy tenyérszélességnyire állt a szemben lévő hegygerinc
fölött. A Nap tényleg sápadt volt, sárgásvörös gyűrű vette
körül, mintha láthatatlan fátyol mögül sütne. Es a sugarai sem
melegítettek.
Becsukta az ablakot, megfordult lassan, nehézkesen. Közben
Peggy is felkelt, s lehúzta mosdáshoz a pizsamafelsőt. A
kunyhó közben átmelegedett.
- Valami nincs rendben a Nappal - kezdte Jerome.
Az asszony kicsavarta a szivacsot, éppen törülközött.
- Mi nincs rendben vele?
- Más a színe, mint rendesen, és nem melegít.
- Még nagyon korán van. - Peggy előjött a mosdófülkéből és
szorosan a férje mellé állt. A még mindig fiatalosan ható
keblén rajta hagyott pár vízcsepp úgy szikrázott, mint a
gyémánt. Sőt fehéren és áttetszőén, mint a Nap. - Az a fő,
hogy süt egyáltalán. Ma még jó időnk lesz!
Jerome állva maradt egy ideig, és elgondolkodott. És
miközben Peggy a reggelit készítette, és beágyazott, ő kiment
a kunyhóból, egészen a patakig. Kedvelte a friss, reggeli
levegőt itt kint a völgyben, és most nagyokat lélegzett belőle.
Ma reggel azonban valahogy nem ízlett igazán. Olyan érzése
támadt, mintha a levegő egy csipetnyi kénszagot és füstöt
hordozna magában.
- Ostoba dolog! - szidta magát mérgesen, és elindult a völgy
hosszában. A patak mormolva kerülgette a szikladarabokat, a
rét szegélyét meg a fákat. Mintha nem lett volna olyan
kristálytiszta, mint máskor. Ezt Jerome azonnal észrevette.
Egyidejűleg azt is megállapította, hogy a medre kiszélesedett.
Egyes helyeken egész tömböket szakított ki a part
meredélyéből. Igen, a víz sárgás volt, és az akadályok: a
kövek, az összegubancolódott ágak előtt fehéres tajtékot vert.
Ilyesmi, mióta az övék a kunyhó itt a völgyben, még sohasem
esett meg. Sem viharkor, sem nagy esőzésekkor.
Jerome a messze távol suhogó vízesés irányába nézett, és pár
méter távolságban felfedezett valami fehéret, amit az áradás a
partra sodort. Távolabbról hosszúkás papírdarabnak látszott,
pedig bizony egy döglött hal volt. Jerome lehajolt és kiemelte.
Kövér pisztráng minden látható sérülés nélkül. Csak éppen
döglött volt.
Itt a völgyben még sohasem talált döglött pisztrángot.
- Kész a reggeli!
Peggy hangja frissen, gondtalanul szárnyalt át a hajnalon.
Miért is lettek volna gondjai? Talán azért, mert a szél Moore
felől a hajnali tüzek füstjét a völgybe sodorta? Mert a víz az
esőtől kissé zavarossá vált, és valamennyire kiszélesedett a
patakmeder? Vagy talán azért, mert a víz egy döglött halat
mosott a partra?
- Jövök! - kiáltott vissza Jerome.
Még további három döglött halra bukkant, mielőtt
elkanyarodott volna a pataktól, hogy visszatérjen a kunyhóba.
Útközben megérezte a sült szalonna étvágygerjesztő illatát, de
most a legkisebb éhséget sem érezte. Nem tudta pontosan, mi
az, ami ennyire nyugtalanítja, de annyit sejtett, hogy nem
valamilyen jelentéktelen apróság. Valami rendkívüli történt ...
de mi?
- Miért nem eszel már?
Jerome csak elnézett az asszony mellett, át az ablakon, ki a
párától körülvéve heverő hegycsúcsokra. Az ég sárgás színt
öltött. Ez minden lehetett, csak köd nem. Rajta a kevéske
megmaradt kékes rész türkizszínben csillogott.
Clark Darlton: Világvége 71
- Nem is tudom, nem vagyok éhes ... - Nem akarta Peggyt
nyugtalanítani. - Talán megártott tegnap este a bor.
- Elmégy horgászni?
Jerome rábámult. Belekapaszkodott a lehetőségbe.
- Most már tudom! A tegnapi pisztrángok! Valahogy nem
voltak rendben. Éppen most találtam négy döglöttet a
patakban.
Peggy rácsodálkozott.
- Döglött halat?
A férfi némán bólintott. Aztán megvilágosodott előtte, hogy
nyíltan kell beszélnie. Egyszer mindenképpen megtudja úgyis
... De biztosra akart menni. Felállt, hogy bekapcsolja a rádiót,
amely a tévé mellett állt. Eltartott néhány másodpercig, amíg
az akkumulátor a csöveket bemelegítette, de a hangszóróból
utána sem hallatszott egyetlen hang sem.
Jerome beállította a skálán az aberdeeni adót, am csak
ropogást hallott, távoli suhogást, ez volt minden. Ujjai már
reszkettek, mikor megpróbált másik állomást találni, de az
eredmény, pontosabban az eredménytelenség sajnos igazolni
látszott feltevését.
Lassan, kínosan megfordult.
- Attól félek, Peggy, mondanom kell neked valamit... Az
csak futólag pillantott rá tányérja felől.
- Mi baj? Nincs zene?
Megrázta a fejét és közben bekapcsolta a tévét. Legalább
egy monoszkópot azon is megláthat... Ám mikor az ernyő
kivilágosodott, csak azt a szemcsés, esős képet mutatta, amely
azt árulja el, hogy a csatorna használaton kívül van. Egy perc
alatt Jerome meggyőződött, hogy egyetlen csatorna sem
sugározza a monoszkópot.
Peggy felállt. Aggódva figyelte Jerome-t.
- Tegnap,este az atomháborúról és annak következményeiről
beszélgettünk - kezdte a férfi,.és nyomorultul érezte magát -,
ma reggelre meg azt észleltük, hogy a Nap megváltozott. A
levegőben kén- és égésszag, zavaros a víz, és döglött halakat
sodor. Éjjel fényes felvillanásokat láttunk, amelyeket
villámoknak tartottunk. Most pedig képtelenek vagyunk
egyetlen adót is fogni, pedig a telepek működnek. Peggy, én
attól félek, valami rettenetes történt...
Az asszony elsápadt.
- Azt hiszed?... - a férje karjába vetette magát. - Nem!
Ez mégsem történhetett meg!
Jerome a haját simogatta gyöngéden, óvatosan.
- Tegnap meg voltunk győződve róla, hogy megtörténhet.
Ma meg nem akarjuk elhinni, hogy valósággá vált. Igaz, még
hiányzik az utolsó bizonyíték, de a jelek erre mutatnak.
Tegnap a villám, a vihar, ma a Nap, a döglött halak.
Valószínűleg radioaktív mérgezésben pusztultak el. Ez azt is
jelenti, hogy a patak halálosan mérgező vizet sodor magával.
Az eső máris elhozta a halált ide a mi völgyünkbe, amelyet
olyan biztonságosnak hittünk.
Peggy kibontakozott a karjából.
- Nem, ez nem lehet igaz! Különben is, hiányzik még a
végső bizonyíték. - Rámutatott a telefonra. - Hívd fel Moore-t,
akkor mindent tudni fogunk. Ha minket megkímélt a vész,
ugyanez lehetett a sorsa Moore lakóinak is.
72 Clark Darlton: Világvége
Ez legalább logikusan hangzik, állapította meg Jerome,
egyidejűleg némi megkönnyebbülést érezve. Persze
elfeledkezett a telefonról! Most úgy érezte, tényleg ez az
utolsó esélye.
Felemelte ’a kagylót, várta, hogy a kis község
telefonkezelője jelentkezzen, és kívánságát tudakolja. De a
vonal süket maradt. Sem zörej, sem kattogás ... semmi! Az
összeköttetés Moore-ral nem létezett többé.
Visszatette a hallgatót, rámeredt Peggyre.
- Semmi válasz. Attól félek, Moore is megkapta...
Peggy még pár másodpercre ott maradt állva a helyén, aztán
keresztülbotorkált a szobán az ágyakig, és ráborult a párnákra.
Zokogni kezdett. Teste úgy rángatózott, mintha korbácsütések
érték volna. Jerome odakullogott hozzá, mellé ült, és szelíden
folytatta:
- Kedvesem, tegnap este még mind a ketten sokkal ha-
tározottabbak, nyugodtabbak voltunk. Még mindig nem
tudjuk, pontosan mi történhetett, de ha tényleg a túlélők közé
kerültünk, nem kellene-e inkább örülnünk?
Felesége csak megrázta a fejét, és mélyebben fúrta a párnák
közé, mintha semmit sem akarna látni többé.
- Ha tényleg kitört egy háború, és mi túléltük - folytatta
Jerome bátrabban akkor az a feladatunk, hogy életben is
maradjunk, ameddig csak lehetőségünk van rá. Nem szabad
feladnunk! Itt a völgyben viszonylag biztonságban vagyunk.
- És a döglött halak? - Peggy szeme könnyben úszott, a
szavai is elgyötörtén törtek elő. - A víz már megmérgeződött.
Mit ihatunk, mit ehetünk? A konzervek nem sokáig tartanak.
- Na, így már valamivel jobb! - dicsérte a férfi, és
felegyenesedett. - Nem szabad a bátorságunkat elveszíteni.
Most pedig a kocsival szépen elmegyek Moore-ba,
megnézem, mi történt ott. Még mindig fennáll a lehetőség,
hogy ott életben van valaki.
A felesége nem tartóztatta.
Jerome elővette a puskáját, megtöltötte, az asszony kezébe
nyomta, és elhagyta a kunyhót. Határozottan intette Peggyt,
zárja be mögötte az ajtót, és ne engedjen be idegent. Számolni
kell azzal, hogy egy atomháború túlélői az élelmiszerhiány
miatt hamarosan veszedelmes banditákká válhatnak.
Védekezni kell ellenük.
Mikor Jerome befordult a sarkon, még semmit sem látott. De
aztán, amikor a kocsi mellett állt, már észrevette a kerek
lyukat a féltetőn. Gyermekfej nagyságú nyílás volt. Egy kő
zuhant le tekintélyes magasságból, keresztülütötte a tetőt,
aztán belefúródott a motorház burkolatába. A karburátor
kiszakadt a csavarozásából, a kipufogó pereme letört. A
javítás órákat, sőt talán napokat igényel.
Visszaballagott az ajtóhoz. Peggy kinyitotta.
- Valami baj van?
- A kocsi is bedöglött. Az már biztos, hogy gyalog kell
Moore-ba mennem. Viszont akkor a fegyvert magammal kell
vinnem.
Az asszony behúzta öt a kunyhóba.
- Maradj itt, Jerome! Félek egyedül. Várjunk inkább néhány
napot. Addig kitartanak a konzervek és a bor. Addig
meglátjuk, mi történik. Talán valamennyire csökken a víz
fertőzöttsége, és a halak sem hullanak tovább.
- Lehet, hogy igazad van - egyezett bele Jerome. Még
egyszer próbát tett a telefonnal. A vonal, akárcsak az előbb,
süket maradt. A tévé sem adott semmit. A rádióból az egyik
helyen halk morzejelek hallatszottak, de Jerome nem ismerte a
morze-ABC-t, nem tudta megfejteni a jeleket. Talán egy
másik túlélő amatőr-adással próbálkozik, hogy barátokat
keressen.
A Nap magasabbra hágott, a sugarai elkezdtek melegíteni,
mintha mi sem történt volna. Az a különös gyűrű is eltűnt a
szegélyéről. Az ég pedig már ismét kék volt, ahogy ezt
megszokta az ember. A távolban suhogott a vízesés. A patak
vize még mindig zavaros volt, és Jerome hét további elhullott
pisztrángot talált. Kettő egy folyókanyarban hevert, ahová az
áradat sodorta őket, a többi öt lefelé sodródott, hasuk sápadtan
fénylett a délelőtti napsütésben.
Egyszer Jerome véletlenül a vízesés és a kis tó irányába
nézett, mikor mozgást vett észre. Ösztönszerűen bukott egy kő
mögé, fedezékbe. Lehet, hogy csak egy nyulacska volt,
képtelen volt pontosan megfigyelni, mit látott. A mozgás csak
egy pillanatig tartott.
Tíz perc múlva meggyőzte magát, hogy talán tévedett.
Viszont el is ment a kedve a további sétától. Vállára vetette a
fegyvert, visszaballagott a kunyhóhoz. Peggy konzervekből
készített ebédet, s azt mindketten különösebb étvágy nélkül,
kedvetlenül gyűrték le.
Az asszony ebéd után kitisztogatta az edényeket, közben ő
megpróbálta megjavítani a kocsit. A Nap fokozatosan
süllyedni kezdett, közeledett a nyugati csúcsok fölé. Vörhe-
nyesen világított, de ennek egészen természetes okai is
lehettek.
Hamar besötétedett.
Jerome emlékezetébe idézte a mozgást, amelyet a kis tó
táján vélt látni. Vacsora után felállt, hogy gondosan bezárja az
ajtót. Jobbnak látszott az óvatosság. Peggy az egész nap
folyamán alig szólt egy szót, annál gyakrabban sírt. Jerome
megpróbálta vigasztalni, de hogyan lett volna képes erre,
mikor olyan helyzettel került szembe, amelyet meg sem
kísérelhetett legyőzni? Napjaik meg voltak számlálva, ezt
világosan látta. Különösen miután újra próbálkozott, hogy a
rádióból vagy a tévéből valami hangot csikarjon ki. Semmi!
Az adók hallgattak.
Némán, gyászos hangulatban feküdtek le. Peggy álomba
sírta magát, de Jerome még hosszú ideig ébren hevert. Nem
nyitottak ablakot, a szobában a levegő hamar elhasználódott.
A férfi órák hosszat nyugtalanul forgolódott egyik oldaláról
a másikra, míg végre elszunnyadt. Többször is felriadt egy-
egy nyomasztó álomból. Rettenetes külsejű mutánsok hordái
támadtak a kunyhóra, és sorban hullottak a fegyvere füzében,
amíg a lőszere el nem fogyott. Aztán felgyújtották a faházat. ..
Újra megképzett szeme előtt a gomba alakú atomfelhő,
amelyet oly gyakran látott a moziban. Látta a Föld kiégett
felszínét, városok és emberek elszenesedett csontvázait...
Mire a reggel szürkülni kezdett, fáradtabb, törődöttebb volt,
mint előző este. Minden tagja fájt, mikor Peggy sírása
felébresztette.
- Látod, mi mégis élünk, kicsikém! - suttogta a fülébe. -
Nem ez a legfontosabb? Élünk, és a katasztrófa már elvonult.
Hát tegnapelőtt nem az volt a te véleményed is, hogy mi
megleszünk emberek nélkül?
 - Azt csak úgy mondtam. Ha arra gondolok, hogy például
Pattersonék is halottak...
Hát persze ... A valóságban minden egészen más ... Jerome
bűnbánóan gondolt erre. A túléléstől sohasem félt, de most
mégis egyre jobban kívánta, bár meghalt volna a többiekkel
együtt.
Amíg Peggy a reggelit készítette, felöltözött. Éppen
borotválkozáshoz készülődött volna, mikor kopogtak az ajtón.
Keze a levegőben állt meg, mozdulata befejezetlen maradt.
Peggy felnézett, szótlanul bámult rá. Szemében őszinte
rémület. Mintha azonosak lettek volna az ő álmai is a
férjéivel.
Jerome végre legyűrte a rettenet pillanatait. A kopogtatás
ugyan ellenség jelenlétét is bizonyíthatja, de ugyanakkor
híradást is jelenthet a tegnapelőtti éjszaka eseményeiről. Talán
egy túlélő átküzdötte magát az egykor lakott vidékekről idáig
a hegyekig.
Jerome felvette a puskát, kibiztosította, és ajtót nyitott.
A kint álló ember ösztönösen is hátralépett, mikor meglátta a
fegyvercsövet, amit Jerome az orra alá dugott. Nem túl
bizalomgerjesztő férfi volt a jövevény. Olyan csavargónak
festett, aki nem két napja, de legalább néhány hete a
szabadban táborozik. Borotválatlan volt, és az üstöké is
ugyancsak áhítozott egy ügyes kezű borbély után. Vagy talán
nem is áhítozott...
Oldalán tarisznyát cipelt, jobbjában görcsös botot tartott,
amelyet nyilván sétapálcának használt. És persze szükség
esetén ez sem lebecsülendő fegyver.
- Mit akar? - kérdezte Jerome ridegen. - És ki maga?
A férfi szélesen elvigyorodott.
- Szerfelett óvatos, aha! Tegye csak el azt a fegyvert, a
látványa idegesít. Vagy talán fél tőlem? Ez valóban
figyelemre méltó fogadtatás egy ilyen elhagyatott vidéken!
Jerome leeresztette a fegyvert, de még mindig kibiztosítva a
kezében tartotta.
- Honnan jön?
A csavargó bizonytalan kézmozdulatot tett a bal kezével,
amelybe úgy körülbelül a fél világegyetemet belefoglalta.
- Onnan. Fenn éjszakáztam a vízesésnél. Halakat fogtam.
Tegnapelőtt óta vagyok itt. Csodálom, hogy még nem láttam
magát.
Jerome rábámult.
- Tegnapelőtt óta, azt mondja?.. Amikor.. . eh ... amikor a
zivatar volt?
- Éppen amiatt jöttem le a völgybe - bólintott az ismeretlen. -
Fenn a hegyen vagy a fennsíkon csúnyán elkapott volna, de a
völgyben biztonságban voltam. Odafent a tónál találtam egy
barlangfélét, ott berendeztem magamnak egy finom, száraz
helyecskét. Tudniillik ehhez értek ám valamelyest! A víz
valóban nem jött fel olyan magasra, szárazon is maradtam.
Másnap összegyűjtöttem a halakat, és jól bezabáltam. Legfőbb
ideje volt, mert az előző két napon át jóformán semmi rendes
dolog nem volt a bendőmben.
- Hogyhogy összegyűjtötte a halakat? - csodálkozott Jerome
az idegent figyelve. - Miféle halakat?
A csavargó mosolygott, és Peggy felé bólintott, aki még
mindig az asztal mellett állt, és meg sem mozdult.
- Akkor este gyorsan még néhány dinamitpatront vágtam a
vízbe. Remélem, nem haragszanak! Nem szeretek
74 Clark Darlton: Világvége
horgászni. Az embernek annyit kell várnia, s közben egyre
jobban megéhezik.
Jerome összeharapta az ajkát. Szóval innen származnak a
döglött halak. Semmi radioaktivitás . . . Hanem?
- Láttam a felvillanást, és hallottam a robbanást - szólalt meg
végre Jerome, és igyekezett úgy tenni, mintha csöppet sem
lenne meglepve. - De mégis feltűnő volt ez az egész zivatar,
nem gondolja? Feltételezem, ön kiismeri magát ezekben a
dolgokban. Mit jelentett tegnap reggel a Nap sápadtsága?
Emiatt nem aggódott?
- Aggódni? Miért? Talán a homokfelhők miatt, amelyeket a
viharos szél a pusztákról idáig hajtott? Miért aggódtam volna?
Jerome gyors pillantást váltott Peggyvel. Ő is szorosan
összeharapta az ajkát, és meglehetősen tanácstalannak látszott.
Persze még nem tisztázták a kérdést. Még minden lehetséges
...
- Hát a kén- és égésszag? Ja persze, ezek a maga dina-
mitpatronjai voltak.
- És a tábortüzem, semmi egyéb. Van még kérdés?
A csavargó láthatóan egyre magabiztosabb lett. Éreznie
kellett, hogy Jerome-ot nyugtalanította valami, de ez most
fokozatosan jelentőségét veszti.
Jerome hátrább lépett. A fegyvert újra biztosította, és az
állványra támasztotta. Az asztalra mutatott.
- Nem akar velünk reggelizni? Mindig van valamink a
kalandozók részére.
- Hálás köszönettel! - bólintott az idegen, és. meghajolt. -
Hadd mutatkozzam be. McPherson, geológus, jelenleg
szabadságon. Ez az oka és magyarázata nem egészen előírásos
öltözékemnek. Minden nyáron a hegyekben kószálok, és úgy
élek, mint a cigányok.
Nem sokkal később, a sült szalonna és tojás mellett
McPherson a tévékészülékre mutatott.
- Szívesen segítek önöknek az antennát újra felállítani Mr.
McAllister. Valamicskét konyítok a dologhoz.
- Az antennát?
- Igen. Láttam, mikor lejöttem a faházhoz. Valószínűleg a
vihar döntötte le fentről a szikláról. Most az orrán hever, a
vezeték pedig elszakadt. De hát miért vágnak ilyen képet?
Nem is tudtak róla?
- Nem ... azt hittük ... úgy gondoltuk ... - Jerome
zavarodottan elnémult. Egy idegennek mégsem akarta az
orrára kötni, hogy Peggyvel együtt mit gondoltak huszonnégy
rettenetes órán keresztül. - Szóval teljesen elfelejtettük.
McPherson elvigyorodott, és kihalászott egy szelet
szalonnát. Élvezkedve beszívta az illatát.
- Ez a kedvenc ételem, ha szabad megjegyeznem. Hol van
erre a legközelebbi falu? Fel kell újítanom a készleteimet.
- Tíz mérföldre keletre, Moore.
McPherson tovább evett, de közben felfedezte a telefont.
- Ó, most látom, van összeköttetésük a külvilággal. Na,
pillanatnyilag aligha használhat valamit. Tegnap felmásztam a
vízesés mellett egy darabon, ahonnan az egész völgyet át
tudtam tekinteni. A vihar legkevesebb három vagy négy
oszlopot kidöntött. Ezen a vidéken hetekbe beletelik, amíg
újra felállítják ... Köszönöm, asszonyom, boldogan vennék
még egy szeletet.
Jerome kitért Peggy kérdő pillantása elől. Ehelyett odaadóan
foglalkozott a reggelijével, s közben csak úgy futólag
említette meg az autóját, amelyet egy ráhullott szikladarab
üzemképtelenné tett. McPherson felajánlotta, hogy ebben is
segít, ha ennek fejében este egy darabon továbbviszik. Csak
Moore-ig, mert még hátravan néhány nap a szabadságából.
Délelőtt, miközben McPherson azzal foglalkozott, hogy újra
felállítsa az antennát, Peggy és Jerome egyedül maradtak a
kunyhóban.
- Ostobák voltunk! - vallotta be az asszony, és boldogan
felnevetett.
Jerome megállapította magában, hogy az életben nem látta
még ilyen felszabadultnak, vidámnak a feleségét.
- Miért kell mindig a lehető legrosszabbat feltételezni? -
korholta szelíden Peggy.
- Túl sok véletlen esett egybe ... - adta meg a feloldozást
mindkettőjüknek Jerome. - És persze egészen nem lehet
kizárni a dolgot. Meg is történhet, ha nem vigyáznak. Ha
valamennyien nem vigyázunk!
Közben a képernyő rendeződött, és egy férfiarc jelent meg.
Aztán megjött a hang is. „A szakszervezetek sztrájkkal
fenyegetőznek, ha a dolgozók életszükségleteit nem hajlandók
valamennyire a vállalkozókéhoz közelíteni...", majd rövid
szünet után folytatta. „A hidegháború befejezéséről folytatott
tárgyalásokon nincs haladás. A feszültség csökkenését mind a
két fél óhajtja, de ...”
Jerome idegesen kikapcsolta.
- Mindig ugyanaz a csűrcsavar! - állapította meg, és
gépiesen hozzáfűzte: - Egy nap majd valamelyik elveszti az
idegeit, és megnyomja a gombot. Ez aztán rettenetes lesz! El
tudom képzelni. . .
- Kérlek, drágám! - vágott közbe Peggy, tenyerével befogva
a száját. - Ne beszéljünk erről! Soha többé!
Az ajtóban McPherson mosolygott egy csavarkulcsot
lóbálva.
- A karburátor is működik, uram! Indulhatunk, ha úgy
gondolják.
Peggy Jerome szemébe nézett.
- Ha nincs ellene kifogásuk, előbb eszünk, és csak
közvetlenül sötétedés előtt indulunk. Tudja, nekünk nem
olyan sürgős a városba visszatérni. Kicsit sokan laknak ott.
Kicsit nagyon is sokan. Itt a hegyek között csodás dolog
egyedül lenni. Megérti ezt?
McPherson jelentőségteljesen bólintott, és végignézett a
házaspáron.
- Ó, igen, asszonyom, de mennyire, hogy megértem! Csak az
egyedüllétben ismeri fel az ember, mennyire szép az élet!
- Ebben igaza van - helyeselt Jerome, és magával vonszolta
Peggyt a patakig. - Azt hiszem, nem is tudja, mennyire igaza
van.
McPherson ravaszkás, megértő mosollyal nézett utánuk.
- Rendes kis házaspár!
Ezt csak úgy félhangon mondta maga elé, aztán
visszaballagott a garázsba befejezni a szerelést.
Jerome és Peggy pedig végigsétáltak a völgyön, és úgy
érezték, mintha aznap újjászülettek volna.
Weinbrenner Rudolf fordítása
Sváb József rajzai
76 Harc az űrsejthalmaz ellen
 Harc az űrsejthalmaz ellen 77

nem minden folyamata látszott a képernyőn. Csak az, amelyik

4. rész az űrsejthalmaz elpusztításával függött össze, illetve a
megsemmisítés módját határozta volna meg. Cohen rövid
ŰRSEJTEK A SZÁMÍTÓGÉPBEN
közleményében hozta nyilvánosságra felfedezését:
Az Univerzum ki tudja, melyik részéből feltűnt űrsejthalmaz
fenyegetése a végéhez közeledett. J. H. Conway zsenialitása
lehetővé tette: számítógépprogram alapján az űrsejt
nyúlványaihoz - és ez bármilyen alakzat lehet - meghatározott
helyen és számban kell sejteket hozzáadni. Saját, belső
fejlődési törvényei alapján önönmagát fogja elpusztítani. Ezt a
folyamatot a 2. részben ismerhettük meg alaposabban.
Fred W. Cohen, a Dél-kaliforniai Egyetem fiatal számító-
gép-szakembere Conway nyomán haladva megismételte a
kísérletet. (1. ábra.) A 63—64—65-ös cellát betöltő három
sejthez hozzátett még egyet az 52-esbe. Az Univac 1108
megjelent végeredmény ijesztő és hihetetlen volt. Cohen
megismételte a kísérletet, de továbbra sem következett be az
5. fejlődés végén az űrsejthalmaz pusztulása, mint ahogy az
várható lett volna. A képernyőn makacsul ez jelent meg: (2.
ábra). Ez pedig - a 3. részben láthattuk - minden második
fejlődés végén három új sejtet bocsát ki, sőt egy cella- Az űrsejtvírus egy rövid, legfeljebb 300 utasításból álló
oszloppal jobbra halad! parancssorozat. Ez a sorozat beépült az Univac egyik prog-
ramjába, és így automatikusan elindult a láncreakció. Amikor
a gazdaprogram végrehajtására került sor, szóhoz jutottak a
fertőző góc sorai is, és így a vírus saját magát átmásolta a gép
tárában található más programokba. Még hatásosabb volt az
űrsejthalmaz károkozása, amikor az átmásolás tetézésére
másféle kártékony tevékenységet is kifejtett. Ha ugyanis az
átmásolás után a program normális végrehajtásának menete
megindította a második - a fertőzött - programot, az szintén a
vírus továbbadásával kezdte tevékenységét. Így előbb-utóbb
egy harmadik program is bekerült a hatáskörbe, hogy a ragályt
terjessze. Végül az egész tár területe megtelt űrsejtvírusokkal,
amelyek kizárólag a terjeszkedéssel foglalkoztak. Ez a
támadás ugyan nem veszélyeztette magát a gépet, még a
programokat sem tette tönkre véglegesen, de komoly
sérüléseket szenvedtek a feldolgozott adatok.
Cohen közleménye nyomán a számítógépeket felülvizs-
gálták. Ahol már megtörtént a baj, azokat félretették, hiszen a
beszennyezett, elrontott programokat vagy adatokat ki-
Cohen három nap után, november első hetében jött rá a tisztogatni, helyreállítani igen nehéz. A sértetlen számítógépek
megoldásra. Az űrsejthalmaz egy olyan vírusprogramot táplált bevezetésével megfordult a harc menete. A megfelelő
be létével a gépbe, amely megfertőzött minden más sejtadagolással az űrsejthalmaz kipusztult a számítógépekből,
programot. Jelen esetben a pusztulásra ítélt négy darabból álló majd megkezdődhetett a végleges felszámolás a Nap-
sejtláncot kiegészítette elpusztíthatatlan alakzattá! F. W. rendszerben is.
Cohen gépiesen lehívta a tárat, de már előre sejtette az
eredményt: a fertőzés számítógép-sebességgel terjedt, bár
78 Harc az űrsejthalmaz ellen
VÁLASZ OLVASÓINKNAK
Köszönjük a sok-sok beérkezett levelet, megoldást, javaslatot.
Nagyon jól érzékeltük, hogy a Föld sorsa sok ember számára
egyáltalán nem közömbös. A lapzárta azonban igen nagy „úr”,
talán az űrsejthalmaz sem bírna vele .. .
De félre a tréfával! Az első két feladatra beérkezett leveleket
- egyelőre - május 31-ig vettük górcső alá.
Örömmel vettük, hogy megtiszteltek bennünket - a felad-
ványok beküldése mellett - novellákkal, történetekkel. Sajnos
érdemben ezekkel nem tudunk foglalkozni, ezért kérünk
mindenkit: a „Harc az űrsejthalmaz ellen” című borítékokban
csak a rajzos, szöveges megoldások, illetve az ezzel
kapcsolatos javaslatok, ötletek szerepeljenek.
Visszatérve a „félidei” értékelésre: a május 31-ig beküldött
megfejtések fele-fele arányban voltak jók és rosszak. Ezt elég
meglepőnek tartottuk, hiszen az első feladatot elég könnyűnek
ítéltük meg, s a szabályokat is akkor ismertettük. A
leggyakoribb típushiba az volt, hogy sokan nem vették
figyelembe: a sejtek fejlődési törvényei EGY IDŐBEN
zajlanak le, mondhatnánk úgy is: párhuzamosan. Sokan nem
vizsgálták meg kellő alapossággal a sejteket övező üres
cellákat, így fordulhatott elő, hogy nem vették észre a
születést. Gyakori hibának bizonyult, hogy elsiklottak az el-
pusztuló sejtek fölött, így kaptunk gigantikusán burjánzó
alakzatokat is.
Sajnáljuk, de csalódást okozott nekünk Nemes Attila bi-
harnagybajomi „harcos". Nagyszerű javaslatot, tervet küldött,
és már-már azt fontolgattuk, miként építhetnénk be a
következő történet valamelyikébe, amikor rossz megoldására
tévedt a szemünk. Szalai Attila Halásziból pompás rajzokon
ábrázolta az űrsejthalmaz fejlődését, sajnos rosszul. Nem
segített Nagy Imrén (Pécs) a „szellemeskedés”, Tóth Gyulán
(Miskolc) az XL-25 „csodaszerkentyű”.
Turpisságot gyanítunk a Salgótarjánból érkezett három levél
esetében. Bár más-más név szerepel rajta, nem tudjuk, hogy
egy esetleges „behívóparancsot” az űrsejthalmaz elleni
harcban melyik címre küldjük ki!
Jó megoldást és kitűnő javaslatot tett Würth Attila az űr-
sejthalmaz elpusztítására. Kár, hogy nem volt megoldása az
első fordulóban. Érdekes módon ugyanezt a javaslatot tette
Halápi István tatai olvasónk is, avval a különbséggel, hogy
neki van jó megfejtése az első fordulóból. Mindketten nagy-
szerűen fedezték fel a 2. feladatban szerepelt alakzat el-
pusztításának újabb módszerét. Igazán sajnáljuk, hogy ez nem
nekünk jutott előbb az eszünkbe . ..
A legjobb megoldást az alábbiak küldték be:
1. Halápi István, Tata
2. Darida Ferenc, Budapest
3. Csajka Ferenc, Gyöngyös
Csordás Zsuzsanna, Pomáz
Farkas Szilvia, Mezőtúr
Gúth Erik, Balassagyarmat
Nagy Mónika, Szegvár
Péntek József, Budapest
Tóth Csaba, Nagykanizsa
Vízváry Péter, Szentendre
Halápi István a már említett új javaslatával vezeti a mezőnyt,
utána rendkívül szoros a táblázat. Igen-igen fontolgatjuk, hogy
a holtversenyek eldöntésénél a szebb rajzokat, a frappánsabb
megoldásokat, új ötleteket kiemelkedőbben fogjuk pontozni.
Addig is sok sikert, további jó szórakozást kíván:
Magyari Béla
Schuminszky Nándor
ŰRSEJTHALMAZ ÉS ÉLETJÁTÉK
Véget ért hát a történet, az emberiség ismét győzelmet aratott.
Mi azonban még tartozunk egy „utóprogrammal”. Nézzük
meg, mi volt ebben a játékban - reméljük, ezt mindenki
játéknak vette - a valóság és mi a fantázia terméke.
Az űrsejthalmaz nem valódi abban az értelemben, hogy a
kozmoszból jött. Nem onnan - hanem a Földről! J. H. Conway
angol matematikus találmánya volt 1970-ből. Életjátéknak
nevezte el, mert a sejtek fejlődési menete meglepően
emlékeztet az élővilágban megfigyelhető növekedési, sza-
porodási és pusztulási folyamatokra. Az űrsejthalmaz nevet mi
adtuk, Conway találta ki a sajátos fejlődési szabályokat,
lényegében a „genetikus törvényeket”. Ezekre hosszas
próbálkozás után jött rá, pontosabban ezeket úgy alkotta meg,
hogy a sejtnemzedékek egymásutánja minél nagyobb
változatosságot alkosson, és az alaphelyzetből - egyszeri
ránézéssel - ne lehessen kitalálni, mi lesz a sejtkultúra vége.
(Kövessük nyomon a 3-4-5. ábra élettörténetét!)

Az egyszerű, kezdeti alakzatok sorsát vizsgálva, Conway
rábukkant a 6. ábrán látható elrendeződésre. Ez a sejthalmaz
nem pusztul el, és minden negyedik fejlődés végén
visszanyeri eredeti alakját. Sőt átlós irányba egy cellaosz-
loppal jobbra mozdul! Az angol matematikus ezt „vitorlázó
repülőnek” nevezte el. Így kapta nevét a már említett 3-4-5.
ábra is: kereszt, H betű, vészjel. Akit részletesebben érdekel a
dolog, lapozza fel Martin Gardner Wheels, Life and other
mathematical amusements című könyvét. Magyarul az
életjátékról először dr. Gnädig Péter tollából értesülhettünk az
Élet és Tudomány hasábjain. Aki pedig olvassa - a Galaktika
által is hirdetett - Tudomány-t, az az áprilisi számban az
életjáték háromdimenziós változatával is megismerkedhetett.
(Versenyen kívül biztatjuk a Kedves Olvasót: Egely György, a
KFKI fizikusa a negyedik dimenzióból keletkezteti a
gömbvillámot. Próbáljanak meg tehát egy egyszerű hármas
alakzat élettörténetét nyomon követni a negyedik di-
menzióban! Ez nem is annyira őrültség, mint látszik, mert
Conway például foglalkozott azzal, hogy egy 24 dimenziós
térben miként helyezhetők el a legszorosabban egyenlő sugarú
gömbök. A választ is megadta, úgy, hogy minden gömb 196
560 másikkal érintkezik! Aki pedig mindezt sokallja, de
rendelkezik számítógép-kapacitással és idővel, az
megcsinálhatja a játék programját. A fejlődés nyomon köve-
tése a képernyőn igen érdekes látvány.)
Az Androméda-törzs, ugye - sajnos -, nem a mi találmá-
nyunk, és hogy mennyire valószerű? Az első három holdex-
pedíció legénységét a visszaérkezés után karanténba dugták,
ahonnan csak a fertőződés teljesen kizárt volta után
távozhattak. Amikor végleg bebizonyosodott, hogy a Holdon
még igen alacsony rendű életformák sincsenek, az Apollo-15,
-16, -17 űrhajósainak már nem kellett három hetet eltölteni
teljes izoláltságban.
A planetáriumi rész is valódi, bár a történet ideje miatt egy
kissé a jövőbe utaztunk. Előadótermekkel, sajtószobával
bővítettük ki a kupolát, de ez csak reményünket fejezte ki.
Abbeli reményünket, hogy a magyar űrkutatás és csillagászat
egyik fellegvára a nem is távoli jövőben kiegészül az általunk
megelőlegezett részekkel. Mivel kicsit a jövőbe utaztunk
történetünkkel, és emiatt dr. Váthor Andrást már
nyugdíjasként - igaz, aktív nyugdíjasként - tüntettük fel,
bocsánatkéréssel tartozunk az öregbítésért. Nem hisszük, hogy
lenne olyan sci-fit kedvelő olvasó, aki ne ismerné - legalább
névleg - dr. Horváth Andrást, a népligeti Planetári-
Harc az űrsejthalmaz ellen 79
um igazgatóját, aki előadásaival lenyűgözi hallgatóságát.
Reméljük, hogy továbbra is barátaink között tarthatjuk szá-
mon, bár e sorokban most lelepleztük írói álnevét...
A Discoverer-program leírása szintén tényszerű. Itt egy
„csalás” van: az Androméda alapváltozatát csak a történet
kedvéért helyeztük az egyik Discoverer-műhold tartályába.
Ki ne olvasta volna A. Dnyeprov Rákok a szigeten című
novelláját? Nos, a fémrákok küzdelme után a képernyőn is
megjelentek ezek a szörnyek. 1982-ben hívta életre ezeket
Luca Gardelli és Mark Manasse a Bell Laboratory egyik he-
lyiségében. A játékprogram szerint - az ollós rákokra nem is
hasonlító - harminc képződmény elindul a képernyőn,
amelyen előzőleg szöveg vagy akár ábra tűnik fel. A rákok
mennek, és útjukat egyszerű szabályokon kívül a véletlen is
alakítja. Ahol elvonulnak, ott szürke felület marad utánuk.
Rövid idő alatt beeszik magukat a képbe, amely ezek után
molyrágta laphoz hasonlít... A programot alkotóik egymás
megtréfálására agyalták ki. Itt kell megjegyeznünk, hogy az
első számítógépes játékokat a NASA szakemberei készítették
űrszondáik követéseinek eseménytelen éjszakáin.
A számítógépeket fertőző programvírus is valódi, mégpedig
Fred Cohen „találmánya”. Pontosabban ő hívta fel a figyelmet
ennek a lehetőségére, bár manapság a nagy számítógép-
előállító és -üzemeltető vállalatok már tisztában vannak ezzel.
Ahogy Ambrózy Denise írta a Népszabadság 1986. március 1-
jei számában:
„Az IBM - és nyilván más cégek is - felhasználja a technika
és a szervezés valamennyi eszközét a baj megelőzésére. A
felhasználók csak azokhoz a gépekhez és programokhoz
férhetnek hozzá, amelyek nélkül nem dolgozhatnak, s a
programokhoz csak azután, hogy titkos és sűrűn változtatott
jelszó beírásával igazolták illetékességüket. Nem is tartanak
attól, hogy a laikus felhasználó komoly károkat okozhat. A
saját munkatársakra is gondoltak: karbantartás, üzemindítás
stb. idején legalább két szakember ellenőrzi a rendszert - és
egymást is. Cohen felfedezése a fertőzésveszélyben az
orvostudomány állását idézi: a kellő elővigyázatlanság teremti
meg a kórokozó életfeltételeit.”
Még egyszer köszönetünket fejezzük ki azoknak, akik se-
gítettek nekünk, és ezek után bátran kérdezhetjük meg a
Kedves Olvasótól: ugye, nem is olyan nehéz sci-fit írni? ...
Magyari Béla
Schuminszky Nándor
 Stanislaw lem
A KATASZTRÓFA-ELV
Az emberiség mint raritás
Teremtő rombolás a világegyetemben
The World as Holocaust
Bevezetés
Ilyen és ehhez hasonló címet egy könyv legfeljebb a 20.
század vége felé kaphat, a benne közzétett világkép pedig
majd csak a jövő évszázadban válik általánossá, amikor az
egymástól távol eső tudományágak mostanság csírázó fel-
fedezései szerves egésszé állnak össze. Ez az egész, hogy
elébe vágjak a dolgoknak, a csillagászat antikopernikuszi
fordulata lesz, amely meg fogja dönteni mai elképzeléseinket
az univerzumban elfoglalt helyünkről.
Míg a Kopernikusz előtti asztronómia a Földet állította a
világ középpontjába, Kopernikusz kimozdította onnan, mert
rájött, hogy a Föld csupán egyike a Nap körül keringő boly-
góknak. Immár a csillagászat évszázados eredményei tá-
© Stanistaw Lem, 1983
© der deutschen Übersetzung Suhrkamp Verlag, 1983
masztják alá, hogy a Föld nemhogy nem központi égiteste a
Naprendszernek, hanem éppenséggel ez az egész rendszer
galaktikánk, a Tejút peremvidékén helyezkedik el; kiderült,
hogy kozmoszbéli lakhelyünk „valahol”, egy tetszőleges
csillag elővárosa.
Az asztronómia a csillagok evolúcióját kutatta, miközben a
biológia a földi életét, míg végül e kutatások útjai összeta-
lálkoztak, jobban mondva mint két egybeömlő folyam egye-
sültek, amennyiben a csillagászat, az elméleti biológia tá-
mogatását élvezve, maga kezdett el foglalkozni a világegye-
temben kialakuló élet kérdésével. így született meg a 20.
század közepén a földönkívüli civilizációk keresésére irányuló
első program, az úgynevezett CETI (Communication with
Extraterrestrial Intelligence). Évtizedeken át folyt a keresés
egyre fejlettebb és egyre nagyobb apparátussal, ám idegen
civilizációkat vagy akár a tőlük érkező rádiójelek halvány
nyomait sehol sem sikerült felfedezni. Adva volt tehát a
Silentium Universi (az Univerzum hallgatása) rejtélye. A
hetvenes években „a kozmosz hallgatása” köztudottá vált, és
némi feltűnést keltett. A tudomány számára meg-

foghatatlan volt, miért nem tudnak „más értelmes lények”
nyomára bukkanni. A biológusok már tudták, milyen fizikai-
kémiai feltételek szükségesek ahhoz, hogy az élettelen
anyagból kialakuljon az élet - és ezek a feltételek korántsem
voltak rendkívüliek. A csillagászok kimutatták, hogy a
csillagok közelében számos bolygó létezik. Megfigyelések
bizonyították, hogy galaktikánkban a legtöbb csillagnak
vannak bolygói. Kézenfekvő volt hát a következtetés, hogy a
tipikus kozmikus átalakulások során viszonylag gyakran
keletkezik élet, hogy az élet evolúciója a világmindenségben
természetes jelenség, és a bajok családfáját megkoronázó
értelmes élet kialakulása ugyancsak a megszokott fogalmának
keretén belül marad. De jóllehet az évtizedek során mind több
obszervatórium kutatott földönkívüli jelek után, az életteli
kozmosz elképzelésének ellentmondtak az egyre-másra
kudarcot valló próbálkozások.
A csillagászok, biokémikusok és biológusok ismeretei
alapján a kozmoszban temérdek, Naphoz hasonló csillag és
temérdek, a Földnek megfelelő bolygó van, úgyhogy a nagy
számok törvénye szerint számtalan glóbuszon ki kellett volna
alakulnia az életnek, csakhogy hiába fülelték a rádióhul-
lámokat, a halotti csendet nem törte meg semmi.
A CETI és később a SETI (Search for Extraterrestrial In-
telligence) programban közreműködő tudósok különféle ad
hoc elméleteket gyártottak, hogy az élet kozmikus jelenlétét
feltételezve, magyarázatot adjanak erre a kozmikus hall-
gatásra. Eleinte azt állították, hogy az egyes civilizációk át-
lagosan ötven-száz fényévnyi távolságra vannak egymástól.
Később kénytelenek voltak ezt a távolságot hatszáz, végül
ezer fényévre növelni. Egyidejűleg hipotézisek születtek az
értelmes lét önpusztításáról; von Hörner például, hogy
összhangba hozza a kozmosz „pszichozoikus sűrűségét” és
élettelenségét, azt állította, hogy a civilizációkat, akár az
atomháború az emberiséget, öngyilkosság fenyegeti, vagyis a
szerves evolúcióhoz ugyan évmilliárdokra van szükség, de az
utolsó, a technológiai fázis legfeljebb néhány röpke évezredig
tart. Más feltételezések szerint még a 20. századi
Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv 81
technológia békés fejlődésének is lehetnek olyan mellékha-
tásai, amelyek pusztulással fenyegetik a bioszférát, az élet
melegágyát. Ekkoriban hangzott el Wittgenstein híres sza-
vainak parafrázisa is: „Amiről nem lehet beszélni, arról köl-
teni kell.” Alighanem Olaf Stapledon volt az első, aki Last
and First Men (Utolsó és első emberek) című fantasztikus re-
gényében így fogalmazta meg sorsunkat: „Az embert a csil-
lagok teremtik, és a csillagok ölik meg.” Persze születésük
idején, a 20. század harmincas éveiben ezek a szavak inkább a
„költészet”, semmint a „valóság” szférájába tartoztak,
márpedig holmi metafora nem kelhet versenyre a tudomány
birodalmának hipotéziseivel.
Eszerint egy szöveg jelentése mindig túlnőhet a szerző
szándékán. Négyszáz évvel ezelőtt Francis Bacon kijelentette,
hogy elképzelhetők olyan gépek, amelyek repülnek, és
olyanok is, amelyek a földön száguldanak, és a tenger fenekén
járnak. Bacon elképzelése persze nem lehetett konkrét, de mi,
akik ma ezeket a szavakat olvassuk, nemcsak általános
tudásunkkal igazoljuk, ami azóta bekövetkezett, hanem az
általunk ismert temérdek konkrét részlettel is kibővítjük e
szavak jelentését, azaz tovább növeljük súlyukat.
Valami hasonló történt az én feltevésemmel, amelynek bárki
utánanézhet az 1971-es bjurakani amerikai-szovjet CETI
konferencia jegyzőkönyvében (a Probléma CETI című
kiadvány 1975-ben jelent meg a moszkvai MIR Kiadó gon-
dozásában): „Ha a civilizációk eloszlása a világmindenségben
nem véletlen, hanem olyan asztrofizikai adottságok kö-
vetkezménye, amelyeket nem ismerünk, holott megfigyelhető
jelenségekkel állnak összefüggésben, akkor egy kapcso-
latfelvétel lehetőségei annál csekélyebbek, minél szorosabb az
összefüggés egy civilizáció elhelyezkedése és a csillag-
környezet jellege között, vagyis minél jobban eltér a civilizá-
ciók térbeli eloszlása a véletlen szóródástól. Végezetül azt sem
lehet eleve kizárni, hogy egy civilizáció létezésének
asztronómiailag rögzíthető indiciumai vannak. (...) Ebből az
következik, hogy a CETI-program szabályainak figyelembe
kellene vennie asztrofizikai ismereteink átmeneti voltát,
hiszen az új felfedezések alapvetően meg fogják változtatni a
CETI felfogását.”
Pontosan ez történt, jobban mondva, ez történik jelenleg. A
galaktikus csillagászat új felfedezéseiből, a bolygók és
csillagok létrejöttének új modelljeiből és a Naprendszerünk
meteorjaiban előforduló radioaktív izotópok ismeretéből, akár
valami összerakós játék szétszórt darabjaiból, lassanként új
kép bontakozik ki, amelyből rekonstruálható a Naprendszer
története és a földi élet keletkezése, és amelynek üzenete
éppannyira rendkívüli, mint amennyire ellentmond minden
eddigi tudásunknak.
A Tejút történetének tízmilliárd évét rekonstruáló hipoté-
zisekből kiderül - röviden és tömören előrevetítve a dolgokat
hogy az ember azért alakulhatott ki, mert a világegyetem
katasztrófák színtere, és hogy a Föld az élettel együtt ilyen
katasztrófák különös sorozatának köszönheti létét; hogy a Nap
közelében lejátszódó roppant kataklizmák segítették világra a
bolygók családját, és hogy a Naprendszer később kikerült e
katasztrófák övezetéből; így alakulhatott ki és indulhatott
világhódító útjára az élet.
A rákövetkező évmilliárdok alatt voltaképpen nem is ala-
kulhatott ki az ember, mert a fajok családfáján nem volt szá-
82 Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv
mára hely, de azután egy újabb katasztrófa megtizedelte a
Föld élővilágát, s ezzel szabaddá tette az utat az antropo-
genezis előtt.
Ezt a teremtményt tehát a pusztítás és a rákövetkező
megnyugvás állította az új világkép középpontjába. Még tö-
mörebben így is mondhatjuk: a Föld azért keletkezett, mert az
Ősnap a rombolás körzetébe jutott; az élet azért keletkezett,
mert a Föld elhagyta ezt a körzetet; az ember azért keletkezett,
mert az ezt követő évmilliárdok során ismét pusztító viharok
dúltak a Földön.
Einstein, a kvantummechanika indeterminizmusának makacs
ellenlábasa, egy ízben azt mondta, hogy: „Isten nem kockázik
a világgal.” Vagyis szerinte az atomi jelenségeket nem
irányíthatja a véletlen. Kiderült azonban, hogy Isten valójában
mégiscsak kockázik a világgal, éspedig nemcsak az atomok
szintjén, hanem ami az életet és ezen belül az értelmes lények
kialakulását illeti, a galaktikák, csillagok és bolygók szintjén
is. Kiderült, hogy létünket részben „a megfelelő helyen és a
kellő időben” bekövetkezett katasztrófáknak, részben pedig
annak köszönhetjük, hogy máshol és máskor nem került sor
ilyenekre. Mire mi világra jöttünk, csillagunk és bolygónk már
a biogenezis és az evolúció számtalan tűfokán átjutott, ezért
ezt a tízmilliárd évet, amely a protoszoláris gázfelhő
kialakulása és a homo sapiens keletkezése között eltelt, akár
gigantikus műlesikláshoz is hasonlíthatjuk, melynek során
egyetlen kaput sem volt szabad kihagyni.
Ma már tudjuk, hogy temérdek ilyen „kapu” volt, és hogy a
pálya egyszeri elhagyása is elég lett volna ahhoz, hogy mi
most ne legyünk, de nem ismerjük e kapuk közt kanyargó
pálya „szélességét”, más szóval nem tudjuk, milyen valószí-
nűsége volt annak, hogy „hibátlan futással” jussunk be az
antropogenezis céljába.
A jövő évszázad tudományos ismereteinek fényében a vi-
lágot véletlen, egyszerre teremtő és romboló katasztrófák
halmazának látjuk, amiben persze csak ez a halmozódás a
véletlen, míg az egyes katasztrófák a fizika szigorú törvényei
szerint játszódtak le.
A rulett fő szabálya, hogy a játékosok többsége veszít. Ha
nem így volna, minden játékkaszinó, mint nemrég a Monte
Carlo-i, egyhamar csődbe jutna. Az a játékos, aki nyertesként
áll fel az asztaltól, kivétel a szabály alól. Aki elég gyakran
nyer, már ritka kivételnek számít, aki pedig vagyont szerez,
mert a golyó csaknem mindig az általa megtett számon áll
meg, rendkívüli kivétel, a szerencse dédelgetett gyermeke,
akiről újsághírek szólnak.
A nyeremény semmiképp sem a játékos érdeme, mert nem
létezik olyan taktika, amely bizonyos számok megtétele esetén
garantálja a nyerést. A rulett a véletlenen alapszik, ami azt
jelenti, hogy végső kimenetelét nem lehet előre látni. Mivel a
golyó mindig a 36 szám egyikénél áll meg, a játékos nyerési
esélye minden esetben egy a harminchathoz. Annak, aki
egymást követően két számmal nyer, a játék elején 1:1296
esélye van a duplázásra, mert egymástól független véletlen
eseményeknél (amilyen a rulett) a valószínűségek szorzatával
kell számolni. Az esély arra, hogy valaki háromszor egymás
után nyerjen, 1:46 656. Ez ugyan rendkívül csekély, de
kiszámítható esély, hiszen az egyes játékok minden esetben
harminchatféleképpen végződhetnek. Ha ellenben bizonyos
mellékkörülményeket is figyelembe akarnánk venni
(földrengést, bombatámadást, a játékos esetleges szívroham
okozta halálát stb ), lehetetlen volna kiszámítani a nyerési
esélyt. Hasonló a helyzet, ha valaki virágot szed, és miközben
a tüzérség tűz alatt tartja a mezőt, a virágcsokorral a kezében
sértetlenül hazatér; a statisztika nem képes megmondani,
milyen esélye van a megmenekülésre, jóllehet ennek az
eseménynek, noha éppoly kiszámíthatatlan és előre nem
látható, semmi köze a kvantum- és atomi szintű
jelenségekhez. A tüzérségi tűz közepette virágot szedők sorsát
csak akkor lehetne statisztikusan megragadni, ha nagyon
sokan lennének, és ezenfelül ismert volna a mezei virágok
statisztikus eloszlása, a csokornyi virágszedéshez szükséges
idő, valamint az egy négyzetméternyi területre átlagosan
becsapódó gránátok száma.
Ám egy ilyen statisztika elkészítését tovább bonyolítaná,
hogy a virágszedőket megkímélő gránátok sok virágot meg-
semmisítenek, s ezzel módosítják a virágok eloszlását. Ha a
játék abban áll, hogy ágyútűz közben emberek virágot
szednek egy mezőn, kiesik a játékból az, akit egy lövedék
eltalál, aminthogy a rulettből is kiesik, akinek kezdetben
szerencséje volt, de azután utolsó fillérjét is elveszítette.
Ha valaki évmilliárdokon át figyelemmel kísérné a galakti-
kák tömegét, és ezt rulettnek vagy virágszedőkkel benépesített
mezőnek felfogva rájönne, hogy a csillagok és bolygók
milyen statisztikus törvényszerűségeknek engedelmeskednek,
végül meg tudná állapítani, milyen gyakorisággal keletkezik a
kozmoszban élet, és milyen gyakorisággal jut el az evolúció
odáig, hogy értelmes lények alakulhassanak ki.
Efféle megfigyelést végezhetne egy hosszú életű civilizáció,
pontosabban csillagászainak egymást követő generációi.
Ha azonban a virágos mezőre összevissza csapódnak be a
lövedékek (azaz sűrűségük nem egy meghatározott középérték
körül ingadozik, következésképpen nem kiszámítható), vagy
ha a rulett nem „tisztességes”, akkor nincs az a

megfigyelő, aki „statisztikát készíthetne az értelmes lények
kialakulásának gyakoriságáról a világmindenségben”.
Ilyen statisztikát készíteni inkább „gyakorlatilag", semmint
elvileg lehetetlen. Az ok ugyanis nem az anyag természetében
rejlik, mint, mondjuk, a Heisenberg-féle határozatlansági
reláció esetében, hanem „csak” a különböző, egymástól
független és ráadásul más-más - galaktikus, sztelláris,
planetáris és molekuláris - nagyságrendű véletlen sorozatok
kiszámíthatatlan átfedésében.
Ha a galaktikát olyan rulettnek fogjuk fel, amelyben „az élet
a nyeremény”, a játék nem lesz „tisztességes”. A tisztességes
rulettre csak és kizárólag egy valószínűségi eloszlás érvényes
(minden játékban 1:36). Ha a rulett játék közben rázkódik, ha
alakváltozáson megy át, ha mindig új golyókat használnak,
már nem beszélhetünk ilyen statisztikai egyértelműségről.
Noha minden rulett és minden spirális galaktika hasonlít
egymáshoz, mégsem teljesen egyformák. Előfordulhat, hogy
egy galaktika úgy viselkedik, mint a kályha mellé állított
rulett: ha a kályha forró, a rulett egyik fele összezsugorodik,
és ezzel a nyerő számok eloszlása is megváltozik. Egy kiváló
fizikus lemérheti ezt a hőmérsékleti hatást, de ha a közelben
elhaladó teherautók okozta rázkódás is kihat a játékra,
számítása máris bizonytalanná válik.
Ilyen értelemben az „életre-halálra” menő galaktikus játék
tisztességtelen rulett.
Már említettem, hogy Einstein szerint „Isten nem kockázik a
világgal”. Most kiegészíthetjük az akkor mondottakat. Isten
nemhogy kockázik a világgal, hanem a tisztességes játék
szabályait - a tökéletesen egyforma kockák használatát is csak
a legkisebb, az atomi nagyságrend esetében tartja be. A
galaktikákkal ellenben tisztességtelen óriásrulettet játszik. Ne
feledjük, itt csupán matematikai (statisztikai), nem pedig
valamiféle' „erkölcsi tisztességről” van szó.
Egy radioaktív elem megfigyeléséből megállapíthatjuk fe-
lezési idejét. Meghatározhatjuk tehát, mennyi időbe telik,
amíg atomjainak fele lebomlik. A folyamatot meghatározó
véletlen statisztikai szempontból tisztességes, mert az egész
világmindenségben egyformán érvényes, mindegy hogy az
illető elem egy laboratóriumban, a Föld belsejében egy
meteorban vagy valamelyik kozmikus ködben helyezkedik el.
Atomjai mindenütt azonos módon viselkednek.
Ezzel szemben egy galaktika mint „csillagokat, bolygókat és
alkalomadtán életet teremtő szerkezet”, mint véletlen gép
kiszámíthatatlanul, következésképpen tisztességtelenül játszik.
Teremtményeit nem determinizmus jellemzi, de nem is
kvantumok világában megismert indeterminizmus. Ezért ez a
galaktikus „játékot az életért” csak ex post, csak a nyertesek
ismerhetik meg. A történet, habár kezdetben nem lehetett
előre látni, rekonstruálható. Mindazonáltal a rekonstrukció
sohasem lehet teljes, ahogy nem lehet teljesen rekonstruálni a
régi korok történetét sem, mert akkoriban az ember még nem
tudott írni, s ezért se krónikákat, se dokumentumokat nem
hagyott hátra, csupán keze munkáját bányász ták elő az
archeológusok. így a galaktikus kozmológia átalakul
„sztelláris-planetáris archeológiává". Ez az archeológia kutatja
azt a különös játékot, melynek nagy nyertesei n magunk
vagyunk.
Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv 83
II
Az ismert galaktikák jó kétharmada korong formájú spirálra
emlékeztet, melynek magjából két kar nyúlik ki; ilyen a Tejút
is. E gáz- és porfelhőkből álló galaktikus képződmény forog
(belsejében időről időre csillagok keletkeznek és múlnak ki),
de. mert a mag szögsebessége nagyobb, mint a karoké, ezek
lemaradnak, megtörnek, és pontosan ettől lesz az egész
spirálhoz hasonlatos.
Ugyanakkor a karok és a csillagok sebessége sem egyforma.
A galaktikák konstans spirál formájukat a sűrítőhullámoknak
köszönhetik, és itt ugyanaz a szerep jut a csillagoknak, mint a
molekuláknak egy közönséges gázban.
Az eltérő kerületi sebesség miatt a magtól távol eső csillagok
elmaradnak a kartól, a mag közelében lévők viszont utolérik a
spirálkart, és áthaladnak rajta. Csak azoknak a csillagoknak a
sebessége egyezik meg a karéval, amelyek a magtól közepes
távolságban, az úgynevezett korotációs körön helyezkednek
el. Az a gázfelhő, amelyből a Nap és bolygói létrejöttek,
mintegy ötmilliárd évvel ezelőtt az egyik spirálkar hajlatának
belső oldala felé haladt. Mivel sebessége valamivel,
hozzávetőleg másodpercenként egy kilométerrel nagyobb volt,
utolérte a kart. Ez a felhő, miután behatolt a sűrítőhullámba,
egy közelben felrobbant szupernóva radioaktív termékeivel
(jód- és plutónium-izotópokkal) szennyeződött. Ezek az
izotópok azután felbomlottak, végül egy másik elem, xenon
keletkezett belőlük. Közben a sűrítőhullám, amelyben úszott,
összenyomta a felhőt, ezzel elősegítette kondenzációját, míg
végül létrejött egy fiatal csillag: a Nap. E szakasz végén,
mintegy négy és fél milliárd évvel ezelőtt újabb szupernóva
robbant fel a közelben, és a Napot körülvevő ködöt (mert az
egész protoszoláris gáz még nem koncentrálódott a Napban)
radioaktív alumíniummal szennyezte. Ez gyorsította meg,
vagy éppenséggel ez váltotta ki á bolygók keletkezését.
Szimulációs számítások bizonyítják, hogy a fiatal csillag körül
keringő gázburok
84 Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv
azért hasadhatott gömbszeletekké és tömörödhetett bolygókká,
mert „külső intervenció” érte; ezt a hatalmas „lökést” attól a
szupernóvától kapta, amely akkoriban robbant fel a közelben.
Hogy honnan tudjuk mindezt? A Naprendszer meteorjaiban
talált radioizotópok eloszlásából; ha ismerjük az említett
izotópok (jód, plutónium és alumínium) felezési idejét,
kiszámíthatjuk, mikor érte szennyeződés a protoszoláris
felhőt. Tudjuk, hogy legalább kétszer; az izotópok eltérő
bomlási ideje alapján meghatározhatjuk, hogy az első
szennyeződést okozó szupernóva-robbanás nem sokkal azután
következett be, hogy a protoszoláris felhő behatolt a
galaktikus karba, a második (radioaktív alumínium okozta)
szennyeződés pedig kerek 300 millió évvel később.
Fejlődésének első szakaszában tehát a Nap olyan területen
tartózkodott, ahol erős sugárzásnak és hatalmas lökéseknek
volt kitéve; miután azonban a bolygók - ennek hatására-
létrejöttek, majd lassan hűlni és szilárdulni kezdtek, a Nap
elhagyta ezt a zónát. Jóformán üres, sztelláris katasztrófáktól
védett térbe jutott, és ennek köszönhető, hogy a Földön
kialakulhatott, és végzetes csapásoktól mentesen fejlődhetett
az élet.
Ha elfogadjuk ezt a képet, jókora kérdőjelet kell tennünk
Kopernikusz törvénye után, amely kimondja, hogy a Földnek
(és vele együtt a Napnak) nincs különleges, kitüntetett helye,
hanem „bárhol” lehet.
Ha a Nap a galaktika peremvidékén helyezkedett volna el, és
lassan vánszorogva pályáján, nem keresztezte volna az egyik
kart, aligha jöttek volna létre a bolygók. A bolygók
születéséhez ugyanis „külső segítségre" van szükség, nagy
horderejű eseményekre, nevezetesen a felrobbanó (vagy
legalábbis a „közelben” elhaladó) szupernóvák hatalmas lö-
késhullámaira.
Ha a Nap, miután ezek a lökések már létrehozták a boly-
gókat, a galaktikus mag közelében, vagyis a spirálkaroknál
jóval gyorsabban keringett volna, gyakran kereszteznie kellett
volna őket. Ebben az esetben az erős sugárzás és a radioaktív
lökések gyakorisága megakadályozta volna a földi élet
kialakulását, vagy megsemmisítette volna az élet csíráit.
Bolygónkon nem maradhatott volna fenn az élet akkor sem,
ha a Nap a galaktika korotációs körén mozog, és sohasem
hagyja el a karokat; itt ugyanis olyan gyakoriak a szupernóva-
robbanások, hogy előbb-utóbb elpusztították volna az életet. A
karokban a csillagok egymástól való közepes távolsága is
jóval kisebb, mint a karok között.
Tehát a bolygók keletkezésének feltételei a karokon belül a
legkedvezőbbek, ugyanakkor az élet kialakulásához és
fejlődéséhez szükséges feltételeket a karok közötti űr biz-
tosítja.
Ezeket a feltételeket sem a galaktika magjának közelében,
sem a galaktika szélén keringő csillagok nem teljesítik, és
végül azok sem, amelyeknek pályája egybeesik a korotációs
körrel, hanem csak azok, amelyek e kör közelében he-
lyezkednek el.
Mindezeken felül azt is tudnunk kell, hogy ha egy szuper-
nóva túl közel robbanna fel, nem „összenyomná” a proto-
szoláris felhőt, azaz nem a bolygóvá sűrűsödés folyamatát
segítené elő, hanem inkább szétszórná, miként egy szélroham
a pitypang magjait.
Ha a robbanás nagy távolságban következne be, az impulzus
esetleg nem volna elég a planetogenezishez.
Mindehhez tehát az „kellett”, hogy a Nappal szomszédos
szupernóvák robbanásai „kellőképpen” összehangoltak le-
gyenek azokkal a fejlődési szakaszokkal, amelyeken a Nap -
mint csillag, mint Naprendszer és végül mint az élet kelet-
kezésének színtere - keresztülment.
Következésképpen a protoszoláris felhő volt az a „játékos”,
akinek megvolt a ruletthez szükséges kezdőtőkéje, amelyet
azután megsokszorozott, s végül idejekorán elhagyta a
játékkaszinót, nehogy mindazt elveszítse, amit egy „csokor”
kedvező véletlennek köszönhetett.
Nyilvánvaló, hogy a biogenezisre és ezáltal a civilizációk
kialakulására alkalmas bolygókat mindenekelőtt a galaktikák
korotációs körének közelében kell keresni.
Ha élettörténetünknek ezt a rekonstrukcióját vesszük alapul,
alaposan ki kell igazítanunk a kozmosz pszichozoikus
sűrűségére vonatkozó eddigi becsléseinket.
Csaknem teljesen biztosak lehetünk abban, hogy a Nap
mintegy ötven fényévnyi sugarú körzetében egyetlen csillag
sem ad otthont olyan civilizációnak, amely legalább a mi-
enkhez hasonló szintű híradástechnikával rendelkezik.
A korotációs kör sugara hozzávetőlegesen 104 parsec, azaz
kereken 34 000 fényév. Az egész galaktikában több mint 150
milliárd csillag van. Feltéve, hogy a csillagok egy- harmada a
magban vagy a spirálkarok vaskos tövében található, maguk a
karok százmilliárd csillagot számlálnak. Nem ismerjük annak
a korotációs körhöz tartozó tórusznak (forgástest, amilyen
például egy gumiabroncs) a vastagságát, amely kedvező
feltételeket biztosít életet nemző bolygók keletkezéséhez.
Tételezzük fel, hogy a „biogén tórusznak” ebben a zónájában
található egy galaktikus spirálkar minden százezredik csillaga,
tehát egymillió. A korotációs kör teljes kerülete pontosan 215
ezer fényév. Ha csak egyetlen civilizáció esik is az itt lévő
csillagok mindegyikére, a lakott bolygók egymástól való
közepes távolsága öt fényév volna. Ez azonban nem
lehetséges, mert a korotációs kör közelében a csillagok térbeli
eloszlása nem egyenletes; emellett azokat a csillagokat,
amelyek kialakulófélben lévő bolygókkal rendelkeznek,
inkább a spirálkarokon belül találjuk, azokat ellenben,
amelyek bolygócsaládjuk tagjai közt legalább egy olyat
tartanak számon, ahol az élet evolúciója pusztító hatásoktól
mentesen zajlik, inkább a karok közötti üres térben kellene
keresnünk, mert itt hosszú távon védve vannak a sztelláris
katasztrófáktól. A legtöbb csillag viszont a karokon belül van,
vagyis a legakutabb katasztrófaövezetben.
Tehát a „földönkívüli értelem” jelei után kutatva, figyel-
münket a galaktikus síkon belül a korotációs körnek a Nap
előtti és utáni ívére kellene összpontosítanunk, azaz a
Perszeusz és a Nyilas csillagkép közti területre, mert itt talál-
kozhatunk olyan csillagokkal, amelyek a mi Napunkhoz ha-
sonlóan már elhagyták az egyik spirálkart, és jelenleg - velünk
együtt - a karok közti üres térben mozognak.
Továbbgondolva a dolgot, kiderül azonban, hogy az imént
kipróbált egyszerű statisztikai megfontolások vajmi keveset
érnek.
Térjünk vissza még egyszer a Nap és a bolygók történetének
rekonstrukciójához. A korotációs kör pontosan 300 parsec
szélességben metszi a spirálkarokat. A protoszoláris gázfelhő,
melynek keringési pályája hét-nyolc fokos sző-

get zár be a galaktikus síkkal, első ízben kereken 4,9 milliárd
évvel ezelőtt hatolt be az egyik spirálkarba. Háromszázmillió
évig tartott viharos vándorútja a kar belsejében, de mióta
elhagyta a kart, néma űrben folytatja az útját. Ez az út
hosszabb, mint az átkelés volt a karon, mert a korotációs kör.
amely közel van a Nap keringési pályájához, hegyesszögben
metszi a spirálokat, s ezért a Nap keringési pályájának íve a
karok között hosszabb, mint egy kar belsejében.
Az ábrán (Prirodá Nr. 6., Moszkva 1982, L. S. Marocskin)
galaktikánk sémáját, a korotációs kör rádiuszát, valamint a
galaktika magja körül keringő Naprendszer pályáját látjuk. A
Napnak és a bolygóinak a spirálkarokhoz viszonyított relatív
sebessége ma is vita tárgya. A fenti ábrán Naprendszerünk
már mindkét karon áthaladt. Ha valóban így volt, akkor az első
kart olyan gáz- és porfelhő keresztezte, amely csak a második
átkelésnél kezdett véglegesen kondenzálódni. A bennünket
foglalkoztató probléma szempontjából azonban ez a vita, hogy
tudniillik hányszor kereszteztük a karokat, mellékes, hiszen itt
csupán a felhő életkoráról, tehát kialakulásának kezdetéről van
szó, nem pedig arról, hogy mikor kezdett fragmentálódni, azaz
mikor lépett be az asztrogenezis szakaszába. Ehhez hasonló
módon még ma is keletkeznek csillagok. Egy különálló felhőt
a gravitáció nem képes csillaggá összesűríteni, mert ha az
impulzusnyomaték (a dinamika törvényei szerint) változatlan
marad, a felhőnek csökkenő rádiusszal egyre gyorsabban
kellene forognia. E folyamat végén olyan csillag jönne létre,
mely egyenlítője mentén a fénysebességnél gyorsabban forog,
és ez lehetetlen; a centrifugális erő jóval előbb darabokra
szakítaná. Ezért amikor egy felhő egyes részeiből
csillaghalmazok keletkeznek, ez a kezdetben lassú folyamat
később mindinkább felpörög. A felhőnek azok a darabjai,
amelyek a kondenzáció közben szétszóródnak, átveszik a
fiatal csillagok impulzusnyomatékának egy részét. Ha az
eredeti felhő tömegét a belőle keletkezett csillagok
össztömegéhez viszonyítjuk, ki fog derülni, hogy „az
asztrogenezis hozama” igen csekély. Vagyis egy galaktika
olyan „termelő”, amely igencsak könnyelműen bánik az
Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv 85
anyaggal mint kezdőtőkével. Mindazonáltal egy bizonyos idő
múltán a felhő szétszórt részei, amelyekből a csillagok
kialakultak, a nehézségi erő hatására ismét közeledni fognak
egymáshoz, és a folyamat megismétlődik.
A felhő összesűrűsödő részei szintén nem viselkednek
egyformán. Amikor a csillagot létrehozó kollapszus elkez-
dődik, a felhő középpontjában a sűrűség nagyobb, mint a
szélén. Ezért a csillagot képező egyes fragmentumok tömege
is különbözik. A középpontban 2-4-, a széleken 10-20-szorosa
a Nap tömegének. A belső rész sűrítményeiből kisebb, hosszú
életű csillagok keletkezhetnek, amelyek évmilliárdokon át
többé-kevésbé változatlan fényt sugároznak. Ilyen csillag a
Nap. Ezzel szemben a nagy tömegű, perifériális csillagokból
szupernóvák jöhetnek létre, amelyeket - csillagászati mércével
mérve, rövid életük után - hatalmas robbanások vetnek szét.
Arról, hogyan kezdett sűrűsödni az a felhő, amelyből mi
születtünk, nem tudunk semmit; legfeljebb annak az apró
darabkának a sorsát rekonstruálhatjuk, amelyből a Nap és a
bolygók kialakultak. E folyamat kezdetén a közelben felrob-
bant szupernóvák radioaktív törmelékükkel szennyezték a
protoszoláris felhőt. Ilyen szennyeződés legalább két ízben
bekövetkezett. Először jód- és plutóniumizotópok kerültek a
felhőbe - minden bizonnyal a spirálkar belső ívének közelében
-, másodszor, immár a spirál belsejében (háromszázmillió
évvel később), egy másik szupernóva az alumínium radioaktív
izotópjaival bombázta a felhőt. Mivel tudjuk, hogy ezek az
izotópok mennyi idő alatt bomlanak fel és alakulnak át más
elemekké, megbecsülhetjük, mikor került sor a két
szennyeződésre. A jód és a plutónium rövid életű izotópjai
végül stabil xenonizotópokká változtak, az alumínium radio-
aktív izotópja pedig magnéziummá. Naprendszerünk mete-
orjaiban mindkettőre, a xenonra és a magnéziumra is rá-
bukkantak. Összehasonlítva ezeket az adatokat a földkéreg
életkorával (ezt megbecsülhetjük az itt található hosszú életű
izotópok, az urán és a tórium bomlási idejéből), rekonst-
ruálhatók a szoláris kozmogónia hasonló, ha nem is azonos
„színjátékai”. Rajzunk azt a színjátékot ábrázolja, amikor a
gázfelhő tíz és fél milliárd évvel ezelőtt először szelte át a
spirált. Akkoriban még nem érte el a kritikus sűrűséget, ezért
nem bomlott részekre, és nem jöttek létre kondenzátumok.
Erre csak akkor került sor, amikor a felhő 4,6 milliárd évvel
ezelőtt behatolt a galaktika másik karjába. A sűrítmények
külső környezete szupernóvák kialakulásának, a belső
feltételek kisebb, Nap-típusú csillagok keletkezésének
kedveztek. A szupernóvák kompressziójának és erupcióinak
kitett protoszoláris kondenzátumból létrejött a fiatal Nap, a
bolygók, üstökösök és meteorok. Ez persze csupán egy
leegyszerűsített kozmogóniai színjáték. A gázfelhők fel-
darabolódása véletlen; a spirálkarok roppant tereiben kü-
lönböző kataklizmák hatására lökéshullámok keletkeznek; a
szupernóva-kitörések közrejátszhatnak az ilyen hullámok
kialakulásában.
A galaktikákban ma is születnek csillagok, mert a világ-
egyetem, melyben élünk, ha nem is fiatal; de még nem is öreg.
A legtávolabbi jövőt szimuláló számítások arra mutatnak,
hogy végül a csillagképződés egész arzenálja kimerül,
86 Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv
a csillagok kihunynak, és egész galaktikák fognak - radiatív és
korpuszkuláris értelemben - „elpárologni”.
Ettől a „termodinamikai haláltól" mintegy 1O100 év választ el
bennünket. A csillagok már jóval előbb (mintegy 1015 év
múlva) el fogják veszíteni bolygóikat, mert más csillagok ha-
ladnak el a közelükben; a heves perturbációk hatására pá-
lyájukról kivetett bolygók, élők és élettelenek, elmerülnek az
abszolút nullapontot megközelítő fagyos és végtelen sö-
tétségben. Talán képtelenségnek hangzik, mégis könnyebb
megjósolni, mi fog történni a világegyetemmel 1015 vagy 10100
év múlva, vagy hogy mi történt a létezésének első perceiben,
mint pontosan rekonstruálni a Nap és a Föld történetének
egyes korszakait. Még kevésbé láthatjuk előre, mit rejt
számunkra a jövő, ha elhagyjuk a két galaktikus kar csil-
lagrengetege, a Perszeusz és a Nyilas közti néma űrt. Feltéve,
hogy a Nap és a spirálkarok sebességkülönbsége egy km/mp,
körülbelül 500 millió év múlva kerülünk ismét egy spirál
belsejébe. Amennyiben az asztrofizika kozmogóniára adja a
fejét, ugyanúgy jár el, mint az a bíró, aki közvetett bi-
zonyítékokra alapozott perben folytat vizsgálatot. Mindaz,
amit ez ügyben össze lehet szedni, mindössze néhány „nyom
és tárgyi bizonyíték”, amelyeket - mint valami szétszórt és
ráadásul hiányos türelem-játékot - ellentmondásmentes
egésszé kell összerakni. A szóban forgó esetben különösen
nehéz meghatározni bizonyos adatok pontos mennyiségi
mutatóit (például a Nap és a galaktikus spirálok kerületi
sebességének különbségét). Mellesleg maguk a spirálkarok
korántsem olyan zártak, a határvonal, amely elválasztja őket a
köztük lévő üres tértől, korántsem olyan egyértelmű és
szabályos, mint ahogy ábránkon látható. Végezetül az egyes
spirálködök nem hasonlítanak jobban egymáshoz, mint a
különböző magasságú, súlyú, korú, fajú és nemű emberek. A
Tejútra vonatkozó kozmogóniai ismeretek ennek ellenére
mindjobban megközelítik a valódi tényállást. Csillagok
mindenekelőtt a spirálkarokon belül keletkeznek; szupernóvák
ugyancsak itt robbannak fel a leggyakrabban; egész biztos,
hogy a Nap a korotációs kör közelében, tehát nem „bárhol” a
galaktikában van, mert a korotációs zónában, mint mondtuk,
mások a feltételek, mint a mag közelében vagy a spirálkorong
szélein. A kozmogónia művelői számítógépes szimuláció
segítségével rövid idő alatt képesek kidolgozni olyan asztro-
és planetogenetikus variációkat, amelyek nemrég még igen
kimerítő és időt rabló számításokat igényeltek. Ugyanakkor az
asztrofizikai megfigyelések szünet nélkül új és egyre
pontosabb adatokkal segítik ezeket a szimulációkat. Ám a per,
mely közvetett bizonyítékokra épül, még folyik, a történet
hátterét megvilágító tárgyi bizonyítékok és matematikai
sejtések immár nem üres találgatások, hanem hiteles, mert
ésszerűen megalapozott hipotézisek. A vád, miszerint a
spirálködök egyszerre nemzik és gyilkolják gyermekeiket, az
asztronómia ítélőszéke elé terjesztetett, a tárgyalás még tart,
hatályos ítélet még nem született.
III
Az igazságszolgáltatástól kölcsönzött terminológia, ha egy
galaktikus Naprendszer történetéről van szó, meglehetősen
szerencsés, hiszen a kozmogónia múltbeli eseményeket re-
konstruál, és ezért hasonlóképpen jár el, mint a bíróság egy
közvetett bizonyítékokra épülő perben, amely perdöntő bi-
zonyíték híján csak a terhelő körülmények sorát tudja felvo-
nultatni a vádlott ellenében.
A kozmogóniában, akárcsak egy tárgyaláson, meg kell ál-
lapítani, mi történt egy adott esetben, viszont nem kell törődni
sem a hasonló esetek előfordulásának gyakoriságával, sem
azzal, mekkora volt a szóban forgó eset valószínűsége, mielőtt
bekövetkezett. Az igazságszolgáltatással ellentétben a
kozmogónia arra törekszik, hogy minél többet megtudjon az
esetről.
Ha egy pezsgősüveget, tehát egy vastag és az alján jel-
legzetesen bemélyedő palackot kihajítunk az ablakon, és a
kísérletet többször megismételjük, meg fogunk győződni róla,
hogy az üveg nyaka és feneke lényegében sértetlen marad,
míg többi része apró, különböző formájú darabokra törik.
Megtörténhet, hogy az egyik üvegszilánk éppen hat centi
hosszú és fél centi széles lesz.
Arra a kérdésre, hogy egy üveg milyen gyakran törik egy-
forma darabokra, nem lehet pontos választ adni. Csupán azt
állapíthatjuk meg, hány darabra törik leggyakrabban. Egy
ilyen statisztika elkészítéséhez mindössze az kell, hogy a
kísérletet sokszor és azonos feltételek között megismételjük
(figyelembe kell venni, hogy az üveg milyen magasból,
milyen anyagra, betonra, fára stb. esik). Előfordulhat, hogy az
udvaron éppen gyerekek játszanak, és az ablakból kidobott
üveg összeütközik egy felrúgott labdával, és lepattanva róla,
berepül abba a földszinti lakásba, ahol egy öreg hölgy
aranyhalakat tart egy akváriumban, és az üveg pont ide esik,
nem törik el, és miközben lemerül, megtelik vízzel. El kell
ismerni, hogy ez az eset, akármilyen valószínűtlen is,
lehetséges, senki nem fogja természetfölötti jelenségnek,
csodának tekinteni, legfeljebb véletlenek szokatlan egybe-
esésének. Efféle kivételekről nem lehet statisztikát készíteni.
A newtoni mechanika törvényein és az üveg szilárdságán
kívül figyelembe kellene venni azt is, milyen gyakran labdáz-
nak gyerekek az udvaron, milyen gyakran repül játék közben a
labda pont oda, ahol az üvegek leesnek, milyen gyakran nyit
ablakot az öreg hölgy, milyen gyakran áll az akvárium az
ablak mellett, és ha az volna a feladat, hogy fogalmazzuk meg
„a labdákkal összeütköző, akváriumba pottyanó és sértetlenül
alámerülő üvegek általános elméletét”, azt az elméletet, amely
minden üveget, gyereket, házat, udvart, aranyhalat,
akváriumot és ablakot számításba vesz, bízvást mondhatjuk,
hogy ilyen statisztikai elmélet felállítása sohasem fog
sikerülni.
A Naprendszer és vele együtt a földi élet történetének re-
konstrukciója szempontjából döntő kérdés így hangzik: Ami
annak idején a galaktikában történt, egyszerű, statisztikusan
értelmezhető üvegtöréshez volt-e hasonlatos, vagy inkább az
üveg, a labda és az akvárium kalandjához?
A statisztikusan még értelmezhető és a már kiszámíthatatlan
jelenségek közti határ nem egyértelmű, hanem nagyon is
elmosódott. A tudós mindig kognitív optimizmussal áll a
dolgokhoz, amennyiben feltételezi, hogy az általa vizsgált
objektumok kiszámíthatók. A legkedvezőbb eset a de-
terminisztikus kiszámíthatóság: a beesési szög azonos a
visszaverődés szögével, egy vízbe mártott test a súlyából
annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya, és így
tovább. Valamivel nehezebb a helyzet, ha a bizonyosságot a
kiszámítható valószínűség váltja fel. De nagy baj csak akkor

van, ha egyáltalán semmit nem lehet kiszámítani. Gyakran
halljuk, hogy ahol semmi nem kiszámítható, előre látható, ott
káosz uralkodik. Csakhogy az egzakt tudományokban a
„káosz” korántsem jelenti azt, hogy nem tudunk róla semmit,
hogy valamifajta „abszolút rendetlenséggel” van dolgunk.
„Abszolút rendetlenség” egyáltalában nincs, az iménti
történetben, a labda és az üveg esetében pedig a legkevésbé
sem beszélhetünk káoszról; külön-külön minden esemény a
fizika, éspedig a newtoni, nem a kvantumfizika törvényeinek
engedelmeskedik, hiszen mérhető, hogy a gyerek milyen
erővel rúgott a labdába, hogy az üveg és a labda milyen
szögben találkoztak, valamint mérhető a két test sebessége a
találkozás pillanatában, kiszámítható a labdától elpattanó üveg
pályája, és végül mérhető az is, milyen gyorsan telik meg
vízzel az akváriumba esett palack. Önmagában véve az
események minden egyes szakasza lényegében a fizika
törvényei szerint alakult, azaz kiszámítható volt, maga az
eseménysor azonban nem (tehát nem lehet kiszámítani, hogy
amely ebben az esetben történt, milyen gyakran történhet
meg). A probléma tehát az, hogy a „nagy hatósugarú”
elméletek, amelyekkel a fizika dolgozik, nem elégségesek,
mert nem mondanak semmit a kezdeti feltételekről. A kezdeti
feltételeket kívülről kell bevinni az elméletbe. Ha azonban
bizonyos kezdeti feltételeknek a véletlen jóvoltából pontosan
teljesülniük kell ahhoz, hogy létrejöjjenek a következő
esemény ugyancsak pontosan rögzített kezdeti feltételei stb.,
akkor a valószínűségek világán túlmutató bizonyosságból
valami ismeretlen lesz, amiről nem mondhatunk semmi
egyebet, csak hogy „valami fölöttébb különös dolog történt".
Ezért mondtam már a bevezetésben, hogy a világ véletlen,
jóllehet szigorú törvények szerint lejátszódó katasztrófák
halmaza.
Hogy milyen gyakran történik meg a kozmoszban az, ami a
Nappal és a Földdel történt, erre a kérdésre ma még nem
ismerjük a választ, mert nem tudjuk, milyen kategóriába kell
Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv 87
sorolnunk magát az eseményt. Ahogy asztrofizikai és koz-
mogóniai ismereteink bővülnek, egyre tisztábban fogunk látni.
Az 1971-es bjurakani CETI konferencia óta sok minden
időszerűtlenné vált, vagy hibás feltevésnek bizonyult, amit ott
a szakemberek mondtak. Ezért biztosak lehetünk benne, hogy
sok - ma még rejtélynek számító - problémára magyarázatot
találunk tíz vagy éppen húsz év múlva, a 21. század kezdetén.
A földi élet keletkezésében kitüntetett, ha ugyan nem döntő
szerepet játszott a Hold. Az élet csak bizonyos kémiai
vegyületek vizes oldataiban alakulhatott ki, éspedig nem az
óceán mélyén, hanem a sekély parti vizekben; ezekre az
oldatokra s bennük az élet csíraformáira jótékony hatással
volt, hogy gyakran (de nem túlzottan) megkeverte őket az
árapály, amiről viszont a Hold gondoskodott.
Mellesleg a bolygók holdjainak keletkezéséről jóval keve-
sebbet tudunk, mint maguknak a bolygóknak a kialakulásáról.
Egyelőre nem tudjuk kizárni, hogy a bolygók útitársai ama
„szokatlan” jelenségek közé tartoznak, mint a pezsgősüveg és
az akvárium esete. Ahhoz, hogy egy protoszoláris ködfoszlány
gyűrű formát vegyen fel, alighanem elegendő, ha egyszerűen
összeütközik egy szupernóva robbanási hullámával, de a
bolygók körüli holdak kondenzációjához feltehetően két
gömbhullámnak kellett kereszteznie egymást, ami például egy
víztükrön figyelhető meg, ha egyszerre, egymástól nem túl
távol, két követ dobunk a vízbe. Más szóval: a holdak
keletkezéséhez talán nemcsak egy közeli szupernóvára, hanem
egy másodikra is szükség volt, amelyiknek szintén az
Ősnaprendszer szomszédságában kellett felrobbannia. Ha az
összes kérdésre talán nem is, néhányra közülük biztosan
választ kapunk, s ebből megtudhatjuk, mi az a közelítő
kvantitatív érték, amely az élet kialakulásának valószínűségét
(a kozmosz biogenetikus hatásfokát) jellemzi. Kiderülhet,
hogy ez az érték meglehetősen magas, és ezért valószínűnek
tekinthetjük, hogy a bennünket körülvevő billiónyi galaktika
megannyi bolygóján az élet számtalan alakban fellelhető. De
ha így van is, a jövő könyvei az általam megjósolt címeket
fogják viselni. Hogy miért, arra máris rátérek. A nyomasztó
tényt nyolc szóban foglalom össze: az élet globális
katasztrófája nélkül nem létezne ember.
IV
Miben különbözik mai felfogásunk a kozmoszban kifejlődött
életről az eddigi elképzelésektől? Régóta tudjuk, hogy az élet
planetáris megszületését bizonyos események egész sorának
kell megelőznie, kezdve egy hosszú életű és zavartalan
sugárzást biztosító Nap-típusú csillag kialakulásán, valamint
azon, hogy e csillagnak bolygócsaládot kell teremtenie.
Nem tudtuk viszont, hogy a galaktika spirálkarjai felváltva
melegágyai vagy guillotine-jai az életnek (illetve azok lehet-
nek) aszerint, hogy a csillagképző anyag fejlődésének mely
szakaszában halad át rajtuk, és hogy az átkelés a karok mely
részén történik.
A már említett bjurakani tanácskozáson egyedül én kép-
viseltem azt a nézetet, hogy az életet rejtő égitestek meg-
oszlása sajátságos módon függ olyan eseményektől, amelyek
túlmutatnak a bolygók és csillagok nagyságrendjén,
88 Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv
azaz galaktikus méretűek. Akkoriban persze magam sem
tudtam, hogy a csillagképző felhő mozgása a korotációs körön
ezeknek az eseményeknek a láncolatába tartozik, hogy a
felhőben zajló csillagképződésnek „kellő” összhangban kell
lennie külső szupernóvák erupcióival, és hogy ezenfelül -
conditio sine qua non est longa vita - a már megkezdődött
biogenezist elszállásoló rendszernek minél gyorsabban ki
„kell” lépnie a spirálok viharos övezetéből, hogy zavartalanul
folytathassa útját a karok közti tér néma űrjében.
A hetvenes évek végén divatba jött a kozmogóniai hipo-
tézisek kiegészítése az úgynevezett Anthropic Principie-lel.
Ez a tényező a kozmosz kezdeti feltételeinek rejtélyét egyfajta
ad hominem érvelésre redukálja: ha ezek a feltételek
lényegesen mások lettek volna, mint valójában voltak, akkor
most nem lenne, aki ezt a kérdést megfogalmazhatná.
Könnyen beláthatjuk, hogy szigorúan véve az Anthropic
Principie-nek (tudniillik, hogy a homo sapiens annak kö-
szönheti létét, hogy ez a lehetőség már az ősrobbanásban,
tehát az univerzum kezdeti feltételeiben benne volt) tudo-
mányosan pont annyi a hitele, mint egy kozmogóniai is-
mérvként számon tartott „Chartreuse Liqueur Principle”- nek.
Kétségtelen, hogy e likőr előállításához ENNEK a koz-
mosznak az anyaga szükséges, mindazonáltal ENNEK a
kozmosznak, ENNEK a Napnak, ENNEK a Földnek és EN-
NEK az emberiségnek a történetét minden további nélkül el
tudjuk képzelni úgy is, hogy NINCS benne Chartreuse. Ez a
likőr azért létezik, mert az emberek régóta foglalkoznak kü-
lönféle italok előállításával, köztük olyanokéval is, amelyek
alkoholt, cukrot és növényi kivonatot tartalmaznak. Ez ugyan
általános, de ésszerű válasz. Ha ellenben azt feleljük, hogy ez
a likőr azért keletkezett, mert „a kozmosz kezdeti feltételei
megfelelőek voltak”, akkor ez a válasz nemcsak hogy nem
elégséges, hanem egyenesen nevetséges. Ugyanezzel az erővel
azt is mondhatnánk, hogy a Volkswagen vagy a bélyegek a
világegyetem kezdeti feltételeinek köszönhetik létüket. Az
ilyen válasz ignotum per ignotum
magyarázat. Ugyanakkor circutus in explicando: azért jött
létre, mert létre tudott jönni. Ez a válasz figyelmen kívül
hagyja az őskozmosz legszembetűnőbb sajátosságát. Az
uralkodó elmélet szerint a világmindenséget létrehozó ős-
robbanás egyszerre teremtette meg az anyagot, a teret és az
időt. A világteremtő robbanás elemi erejű kisugárzásának
nyomai ma is megfigyelhetők a mindenütt jelenlévő hát-
térsugárzás formájában. A világegyetem születése óta eltelt
húszmilliárd év alatt az első pillanat sugárzása annyira lehűlt,
hogy ma alig néhány fokkal haladja meg az abszolút nullát.
Ennek a maradék sugárzásnak az intenzitása azonban nem
mindenütt feltétlenül homogén. A kozmosz egy végtelenül
sűrű pontból keletkezett, és 10-35 másodperc alatt futball-labda
nagyságúra tágult. Már ebben a pillanatban is túl nagy volt, és
továbbra is túl gyorsan nőtt, hogy- sem teljesen homogén
maradhatott volna. Az események közti oksági
összefüggéseknek határt szab, hogy a hatások legnagyobb
sebessége nem lépheti túl a fénysebességet. Ilyen
összefüggések legfeljebb 10~25 centiméter kiterjedésű
területeken állhatnak fenn, azaz egy futball-labda nagyságú
kozmoszban 1078 ilyen terület számára lett volna hely. Ezért
ami az egyik területen történt, nem lehetett hatással a másutt
történtekre. Következésképpen a kozmosz nem homogén
módon tágult ki, azaz nem őrizte meg a benne megfigyelt és
mindenütt azonos tulajdonságok szimmetriáját. Az
ősrobbanás-elmélet egyetlen mentőöve az a hipotézis, hogy a
teremtés pillanatában világok roppant sokasága jött létre. A mi
kozmoszunk csupán az egyik közülük. Tágulása során a
világegyetem nem lehetett homogén, és hogy a mi világunk
mégis az, erre csak egy magyarázat kínálkozik, hogy tudniillik
az őskozmosz nem univerzum, hanem POLI- VERZUM volt.
Ezt az elméletet, mely helyreállította az összhangot, 1982-ben
tették közzé. A POLIVERZUM hipotézise megtalálható
imaginárius mennyiség című könyvecskémben, amelyet tíz
évvel korábban (1972-ben) írtam. Saját hipotézisem és a
későbbi elméletek hasonlósága további feltevésekre bátorít.
Emlékezzünk vissza az üvegre, mely a labdáról lepattanva a
nyitott ablakon át az akváriumba esett. Noha egy ilyen
esemény statisztikus valószínűsége nem kiszámítható, mégis
belátjuk, hogy ez az eset nem lehetetlen (hogy tehát nem állt
ellentétben a természet törvényeivel, nem volt csoda),
aminthogy azt is belátjuk, hogy ugyanez az üveg eshetett
volna egy poshadt vízzel és döglött halacskákkal teli ak-
váriumba, és a kispriccelő vízzel együtt néhány ikra belees-
hetett volna a közelben álló, tiszta vízzel teli vödörbe, és az
ikrákból ily módon élő halacskák születhettek volna, ami még
ritkább, még szokatlanabb esemény lett volna, mint az első,
vödör, ikrák és halivadékok nélkül.
Tegyük fel, hogy a gyerekek tovább fociznak, hogy az egyik
emeleti lakó tovább hajigálja az üvegeket, hogy az egyik
üveg, lepattanva a labdáról (amely ismét keresztezte útját),
ezúttal úgy repül bele a vödörbe, hogy az ikrából kikelt
halacskák a kispriccelő vízzel együtt a tűzhelyen sercegő
zsírba pottyannak, és a lakás gazdája, aki épp krumplit akart
sütni, a konyhába visszatérve sült halacskákat talál a lábosban.
Mondhatjuk-e erre, hogy „teljesen lehetetlen”? Nem.
Legfeljebb azt, hogy sui generis véletlennel van dolgunk,
amely teljes egészében (az ablakon kihajított üveggel kezd-

ve) sohasem fog ugyanígy megismétlődni. Ez végképp való-
színűtlen volna. A legcsekélyebb eltérés is elég, és az üveg
máris nem a konyhában köt ki, mert nem úgy pattan le a
labdáról, „ahogy kellene", vagy berepül ugyan a konyhába, de
széttörik a padlón, vagy elmerül ugyan az akváriumban, de
ezzel a dolog véget ér, vagy kilottyant ugyan néhány ikrát, de
ezekből nem lesz semmi, mert nem esnek bele a vödörbe,
vagy beleesnek ugyan, de a vödör épp üres, vagy fehérnemű
ázik benne, és a mosópor végzetes a halacskákra nézve, és így
tovább. Az Anthropic Principle bevezetése a kozmogóniába
azt jelenti, hogy az ember keletkezésének fényéből, a földi
élet evolúciójának ésszel megáldott koronájából
visszakövetkeztetve kijelentjük, hogy az értelmes lények
keletkezése annál valószínűbb, minél tovább tart ez az
evolúció. Elhagyva a manapság biztosnak vagy szinte
biztosnak tartott ítéletek körét, a továbbiakban most már arról
kívánok beszélni, amit a jövő század tudománya fog kideríteni
erről a kérdésről.
Álljon itt elsőként azoknak a bizonyítékoknak a csokra,
amelyek arra utalnak, hogy az emlősállatok ága egyáltalán
nem nőtt volna ki az evolúció fájából, és maguk az emlősök
nem kerültek volna az állatvilág élére, ha kerek 65 millió év-
vel ezelőtt, a kréta és harmadkor határán, nem következett
volna be az a katasztrófa, amely egy három és fél-négytrillió
tonna súlyú, hatalmas meteor alakjában sújtotta a Földet.
Egész addig a saurusok voltak az állatvilág főszereplői.
Kétszázmillió éven át uralkodtak égen-földön-vízen. Az evo-
lúció teoretikusai úgy próbálták magyarázni hirtelen kihalá-
sukat a mezozoikum végén, hogy felruházzák őket a ma élő
hüllők tulajdonságaival; hidegvérűség, primitív felépítésű
szervek, csupasz test, amelyet legfeljebb pikkely vagy sza-
rupáncél borít. Ráadásul a szórványos csontvázleletek alapján
- előítéleteikhez igazítva - rekonstruálják a külsejüket és az
életmódjukat. Az effajta előítéleteket akár „az emlősök
sovinizmusának” is nevezhetnénk, és ugyebár, az ember is
emlős. A paleontológusok például azt állították, hogy a nagy
testű négylábú saurusok, teszem azt, a brontosaurus,
egyáltalán nem tudtak mozogni a szárazföldön, sekély
vizekben éltek, és vízinövényekkel táplálkoztak; a két lábon
járó saurusok a szárazföldön éltek ugyan, de esetlenek voltak,
mert maguk után kellett vonszolniuk hosszú, súlyos farkukat.
A 20. század második felében azután a tudósoknak be kellett
látniuk, hogy a mezozoikum saurusai ugyanolyan melegvérű
állatok voltak, mint az emlősök, hogy számos fajuk, kivált a
repülni tudók testét szőr borította, hogy a kétlábú saurusok
egyáltalán nem jártak lassan, nem vonszolták maguk után a
farkukat, hanem ugyanolyan sebesen tudtak szaladni, mint a
strucc, noha százszor-kétszázszor nehezebbek voltak nála,
farkukat pedig sajátos inak tartották függőlegesen, mintegy
ellensúlyozva a futás közben előredőlő törzset. Be kellett
látniuk, hogy a legsúlyosabb gigantosaurusok is könnyedén
mozogtak a szárazföldön, és egyáltalában balgaság a saurusok
„primitivitásáról” beszélni. Minthogy itt nem áll módomban
mélyreható összehasonlítást tenni kihalt és ma élő fajok
között, csupán egyetlen példán kívánom szemléltetni, milyen,
azóta is példátlan teljesítményre voltak képesek egyes repülő
saurusok. A „repülés biológiai rekordját” korántsem a
Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv 89
madarak tartják (még kevésbé a repülő emlősök, a denevérek).
A levegő valaha élt legnagyobb állata, a Quetzalcoatlus
Northropi, amely testtömegében felülmúlta az embert,
mellesleg csupán egyike volt a Titanopterygia nevet viselő
fajok csoportjának. Ezek a saurusok a tenger fölött lebegtek,
és halakkal táplálkoztak. Ma sem tudjuk, hogy landoltak, és
hogy tudtak fölszállni, mert figyelembe véve súlyukat, ehhez
olyan erőkifejtésre volt szükségük, amire a ma élő állatok
izomzata (a madarakét is. beleértve) nem képes. Amikor
Texasban és Argentínában megtalálták maradványaikat,
először azt feltételezték, hogy a levegőnek ezek az óriásai,
amelyek szárny- fesztávolságukkal felülmúlták a kisebb, sőt
közepes (13-15 méter) repülőgépeket, meredek hegyoldalakon
fészkeltek, és innen vetették magukat kiterjesztett szárnnyal a
levegőbe. Ha nem lettek volna képesek sík területről
felrepülni, halálra lettek volna ítélve, ha csak egyszer is ott
érnek földet. A siklórepülés eme óriásainak némelyike dögevő
volt, márpedig ilyen táplálékot aligha találhattak a magas
sziklákon. Ráadásul irdatlan méretű csontjaikra sík vidékeken
bukkantak rá. Az aerodinamika szakembereinek szemében ma
is rejtély, hogyan repültek ezek a saurusok. Az idevonatkozó
hipotézisek egytől egyig tarthatatlannak bizonyultak. A
Quetzalcoatl fajához tartozó kolosszusok nem tudtak le-
szállni a fákra, mert gyakran megsérültek, vagy szárnyukat
szegték volna. A repülő állatok általunk ismert legnagyobb
példánya egy már kihalt keselyűféle, melynek szárnyfesztá-
volsága csaknem elérte a hét métert; kétszer ekkora fesz-
távolság esetén a felrepüléshez elképesztő mennyiségű energia
lett volna szükséges. De ezek a hatalmas repülő saurusok
nekifutással sem tudtak startolni, mert túlságosan rövid és
gyenge lábuk volt.
Amikor szertefoszlott a saurusok „primitivitásáról” szóló
legenda, az ellenkező végletben kezdték keresni kipusztulásuk
okát. A saurusok úgymond túlságosan specializálód-
90 Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv

beruházását sem lehetett visszacsinálni, így ezt sem. A régi

tőke megsemmisült, ám az élet elszórt maradványaiból új élet
kezdett formálódni. Ez az új tőke azután addig gyarapodott,
amíg létrejöttek a homonidák és az antropoidák.
Ha a thecodontiákba, surischiákba, ornitischiákba, tehát a
dinosaurusokba vagy épp a rhamphorhynoideákba és a
pterodactyloideákba fektetett evolúciós tőke 65 millió évvel
ezelőtt - egyetlen nagy csőd- formájában - nem semmisült
volna meg, akkor ma nem az emlősök uralkodnának boly-
gónkon. Keletkezésünket ennek a katasztrófának köszön-
hetjük. Állatok milliárdjainak kellett áldozatul esniük ahhoz,
hogy mi megszülethessünk és milliárdszámra sokasodhassunk.
Ebben rejlik e szavak értelme: „The World as Holocaust.” Az
indiciumok után kutató tudomány azonban mindmáig nem
lépett túl azon a felismerésen, hogy fajunk létezése egy
véletlen esemény közvetett, habár szükségszerű kö-
vetkezménye volt. Végül is nem a meteor teremtett bennünket
- a nyomában végigsöprő pusztító vihar mindössze az utat
tette szabaddá az evolúció újabb próbálkozásai előtt. Hogy a
meteor okozta katasztrófa nélkül milyen esélye lett volna egy
másfajta, nem emberi, nem antropoid értelem keletkezésének -
ez továbbra is nyitott kérdés marad.

VI
tak, csak kevéssé tudtak alkalmazkodni az uralkodó kör-
Ott, ahol nincs senki, ahol tehát nincsenek érzések, nincs se
nyezeti viszonyokhoz, és egy éghajlatváltozás alkalmával ez
barát, se ellenség, se szeretet, se harag, ott szándékosság sem
lett a végzetük. A Föld történetében csakugyan előfordultak
lehet; és mivel a világegyetem nem személy és nem is egy
éghajlatváltozások. A jégkorszakokról mindenki hallott. A
személy műve, nem lehet azzal vádolni, hogy tetteit
kréta- és harmadkor határán szintén lehűlés előzte meg az élet
elfogultság vezérli: a kozmosz egyszerűen olyan, amilyen, és
kipusztulását. Ezt a lehűlést azonban nem követte jégkorszak.
úgy tesz, ahogy tesz: rombol, hogy teremtsen. Bizonyos
És ami ennél is fontosabb, még soha nem fordult elő, hogy
csillagoknak fel „kell” robbanniuk, darabokra hullaniuk, hogy
egy éghajlatváltozás nyomán egy csapásra ennyi állat- és
a „nukleáris transzformációs láncaikban” kialakult nehéz
növényfaj halt volna ki. Az ezt követő korszak geológiai
elemek kiterjedhessenek, és évmilliárdokkal később bolygókat
rétegeiben hirtelen nyoma veszett kövületeiknek. A
s velük együtt olykor szerves életet teremthessenek.
számításokból kiderült, hogy egyetlen - húsz kilónál sú-
Katasztrófa sújtotta szupernóváknak „kell” elpusztulniuk,
lyosabb - állat sem maradt életben. Úgyszintén sohasem
hogy a galaktikus hidrogénfelhők, amelyeket már korábbi
fordult még elő, hogy hasonló hekatombák az egész föld-
robbanások összesűrítettek, olyan hosszú életű, Nap-
golyóra kiterjedtek volna. A szárazföldi és tengeri gerincte-
formátumú csillagokká kondenzálódjanak, amelyek azután
lenek szinte egyszerre csapatostul kihaltak. Mintha csak egy
egyenletes és tartós meleget adnak - ugyancsak ka-
bibliai csapás sújtotta volna a Földet: a nappal éjszakába
tasztrófákban született - bolygócsaládjuknak.
fordult, és a sötétség mintegy két éven át tartott. Nemcsak a
De vajon az értelem kialakulásához szintén pusztító ka-
Napot nem lehetett látni a Föld egész területéről, de a
taklizmára volt szükség? A 21. század nem ad definitív választ
felhőkön átderengő fény is halványabb volt a teliholdnál. A
erre a kérdésre. További tárgyi bizonyítékokat gyűjt ugyan, és
nappali életet élő nagy testű állatok mind kipusztultak, míg az
véletlen, jóllehet szigorú törvényeknek alávetett katasztrófák
apró termetű, patkányszerű emlősök, amelyek éjszakai
sorozatából megrajzolja egy új világkép körvonalait, de ebben
táplálékszerzésre voltak berendezkedve, életben maradtak. A
a kritikus kérdésben adós marad a végleges válasszal.
halálos vész túlélőiből a harmadkorban új fajok alakultak ki,
Mindazonáltal számos olyan illúziót le fog rombolni, ame-
köztük azok is, amelyekből végül az antropogenezis kiindult.
lyek mind a mai napig át tudták menteni tudományos pozí-
A mindent beborító sötétség elvágta a szoláris energiák útját,
cióikat. Egyértelműen meg fogja például állapítani, hogy az
és megsemmisítette a növényzet nagy részét, mivel
agy térfogata korántsem áll közvetlen összefüggésben az
megakadályozta a fotoszintézist. Algák tömege jutott a
intelligencia fokával. A nagyméretű agyvelő szükséges, de
kipusztulás sorsára. Itt azonban nem mehetünk bele a
nem elégséges feltétele az értelem keletkezésének. A delfinek
részletekbe.
rendkívüli intelligenciáját, amelyet, úgymond, annak kö-
A katasztrófa mechanizmusa és következményei ugyan
szönhetnek, hogy agyuk csakugyan nagyobb és összetettebb,
bonyolultabbak voltak ennél, dimenziói azonban megfelelnek
mint az emberé, ezt a különleges intelligenciát, amelyről
leírásunknak.
korunkban annyi mindent összeírtak, a mesék birodalmába
A mérleg a következő. Abból a differenciált örökségcso-
fogja utalni. Kétségtelen, hogy a delfineknek szüksé-
magból, amelyet a mezozoikum zárt le, nem alakulhatott ki az
ember, mert ez a csomag olyan tőke volt, amelyet antro-
pogenezisre képtelen fajokba fektettek. Az evolúció egyetlen

gük volt erre a nagy agyvelőre mint az alkalmazkodás esz-
közére, mert csak így tudták felvenni a versenyt a velük
azonos óceáni környezetben élő „buta” cápákkal; nagy agy-
velejük segítségével a delfinek helyet tudtak szorítani ma-
guknak abban az ökológiai résben, amelyet évmilliók óta ra-
gadozó halak töltöttek ki, azaz fenn tudtak maradni, de semmi
több.
Így arról sem tudhatunk semmit, milyen esélyük lett volna a
saurusoknak, hogy kigyúlik agyukban az értelem fénye, ha
nem jön közbe a mezozoikum katasztrófája.
Az evolúciót minden állatnál (egyes élősdieket kivéve) az
idegsejtek tömegének lassú, de úgyszólván szakadatlan
növekedése jellemzi. De még ha zavartalan lett volna is ez a
növekedés évszázadok millióin, triászon, jurán, krétán, har-
madkoron stb. át, semmi nem szavatolta volna értelmes hüllők
kialakulását.
Bolygórendszerünk holdjainak kráterekkel borított felszíne
mintegy a múltról készült megannyi pillanatfelvétel, egy- egy
kimerevített kép e rendszer kezdetéről, a teremtő rombolásról.
Valamennyi test a fiatal Nap körül keringett, s mivel pályáik
gyakran keresztezték egymást, elkerülhetetlenek voltak a
kollíziók. A nagyobb testek, tehát a bolygók tömegét az efféle
katasztrófák gyarapították, de ugyanakkor a bolygókkal
összeütköző, kisebb tömegű testek „eltűntek" a rendszerből.
Mintegy 4,9 milliárd évvel ezelőtt a Nap és bolygócsaládja,
mint már mondtuk, kijutott a galaktikus spirálkarok nyugtalan
zónájából, és békésebb térben folytatta útját. De ez korántsem
jelenti azt, hogy a Naprendszeren belül is elcsitultak volna a
kedélyek. A Földön már csírázott az élet, miközben a bolygók
itt-ott még mindig meteoritokkal és üstökösökkel ütköztek,
nem beszélve arról, hogy a Naprendszer nem úgy került ki a
spirálkarból, ahogy az ember háza kapujából kilép az utcára; a
sugárzás és az idegen csillagok közelsége nem egy csapásra
szűnt meg. A Földön már évmilliárdok óta létezett élet, és a
megrázkódtatások még mindig nem múltak el, jóllehet olyan
szupernóvák okozták őket, amelyek már elég távol estek
ahhoz, hogy
Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv 91
pusztításukkal ne tudják halott sivataggá változtatni a föld-
golyót. A sztelláris messzeségekből érkező sugárzás (röntgen-
és gammasugarak) egyszerre romboló és teremtő erő volt,
mert elősegítette az ös-sszervezetek genetikus mutációit. A
radioaktivitás gyilkos hatásaival szemben egyes rovarok
százszor ellenállóbbak a gerinceseknél. Ez voltaképpen igen
különös, ha meggondoljuk, hogy valamennyi élő szervezet
örökölt szubsztanciája elvileg azonos felépítésű, és a
különbségek nem nagyobbak, mint az egyes kultúrák, korok
és építészeti stílusok tégla- és kőépítményei között. Az
építőanyag, a kötések és az egész épületet összetartó erők
mindenütt azonosak.
A halálos atomsugárzással szembeni eltérő érzékenység okát
nyilvánvalóan a távoli múltban kell keresni, abban a ka-
tasztrófák sújtotta korban, kereken 430 millió évvel ezelőtt,
amikor az ősrovarok vagy azok elődei keletkeztek. Ám nem
kizárt, hogy az egyes organikus formák „deszenzibilizálódá-
sa” azokkal a sugarakkal szemben, amelyek más organiz-
musokra többnyire végzetesek voltak, már évmilliárdokkal
korábban bekövetkezett.
Lehetséges tehát, hogy a jövő században újjászületik
Couvier francia paleontológus és anatómus 1830-ban lefek-
tetett és katasztrófaelmélet néven ismert tanítása? Couvier
szerint a geológiai folyamatok, mint például hegyképződések,
éghajlatváltozások, tengerek keletkezése és eltűnése, hirtelen,
gyors átalakulások, tehát planetáris katasztrófák
következményei. D’Orbigny, aki Couvier tanítványa volt, a
19. század közepén továbbfejlesztette ezt az elméletet; vé-
leménye szerint a szerves élet többször elpusztult, és a te-
remtés egymást követő aktusaiban született újjá. Ennek az
összekapcsolt katasztrófa- és teremtéselméletnek Darwin
tanítása ásta meg a sírt. A temetés azonban korainak bizo-
nyult. A legeslegnagyobb, azaz kozmikus léptékű katasztrófák
elengedhetetlen feltételét képezik a csillagok és az élet
evolúciójának; A „rombolás vagy teremtés” alternatíváját
csupán az emberi szellem állította fel, és húzta rá - törté-
nelmének kezdetétől fogva - a világra. Az ember feltehetően
azóta tekinti magától értetődőnek rombolás és teremtés
egymást kategorikusan kizáró voltát, mióta ráébredt önnön
halandóságára, és saját halálában életösztönének ellentétét
látta meg. Minden eddigi kultúra ezen az ellentéten nyugszik,
a legősibb mítoszoktól, teremtéslegendáktól és vallási
hitmeséktől kezdve egészen a több tízezer évvel később
létrejött tudományokig. A hit és a tudomány egyaránt olyan
tulajdonságokkal ruházta fel a látható világot, amelyek ki-
szorítják belőle a vak és kiszámíthatatlan véletlent mint az
események okozóját. A Jó és a Rossz harca, mely minden
vallásban megtalálható, nem mindig végződik a Jó győzel-
mével, de a létezés látható rendjét- még ha végzetszerűen is -
mindig a Jó határozza meg. A szakrális és a profán világ
ugyanazon az alapon nyugszik: minden dolgok rendjén. Ezért
nem szerepelt a véletlen mint a létező dolgok legfelsőbb
instanciája soha, egyetlen történelmi vallásban sem, és
ugyanezért berzenkedett hosszú időn át a tudomány is, hogy
elismerje a véletlen kiszámíthatatlan szerepét a valóság
formálásában.*
* A különböző vallások szent könyveiben nem fordul elő az a
szó, hogy „véletlen”.
92 Stanislaw Lem: A Katasztrófa-elv

Az emberi vallásoknak durván két fajtája van: az egyik in-

kább „vigasztal”, a másik csupán „rendezi” a létező világot.
Az előbbiek jutalmat, megváltást ígérnek, a vétkek és érdemek
elszámolását, amit a végső túlvilági igazságszolgáltatás
koronáz meg, azaz a mégoly tökéletlen világhoz odaillesztik
tökéletes túlvilági folytatódását. Ezek a vallások alighanem
evilági kívánságaink ilyetén kielégítésének köszönhetik, hogy
évszázadokig fennmaradtak, és megmerevedtek egy -
generációkon át kikristályosodott - dogmatikában.
A tökéletesen berendezett örökkévalóság isteni igazság-
szolgáltatásának vigasza és ígérete helyett (mert akármit
mondanak is a Paradicsomról és a megváltásról, itt nyoma
sincs véletlennek: Isten tévedése vagy a gondviselés ha-
nyagsága miatt senki nem sétál a pokolba, és senki nem kerül
utólag szorult helyzetbe azért, mert egy hiba folytán nem nyert
bebocsátást a nirvánába) a régmúlt mítoszok olyan rendet
közvetítettek, amely gyakran iszonyatos volt ugyan, de
szükségszerű, tehát szintén nem hasonlított szerencsejátékhoz.
Minden kultúra célja az volt és az ma is, hogy a jó szándék
vagy legalábbis a szükségszerűség fényében tüntesse fel az
önkény és a véletlen minden válfaját. A kultúrák közös
nevezője, a „normális” emberi viselkedés forrása, a rítusok,
parancsolatok és tabuk eredője ez: mindenütt és mindenre
egyetlenegy mérce érvényes. Az egyes kultúrák óvatosan, kis
adagokban szívták magukba a véletlent - játékok és
mulatságok formájában, mint a szórakoztatás eszközét. A lottó
és az egyéb játékok megszelídítették, kordában tartották a
véletlent, ártalmatlanná tették ezt a csalóka és veszélyes
kategóriát. Azért lottózunk, mert szeretünk játszani. Senki
nem kényszerít rá. A hívő ember véletlennek tartja, ha eltör
egy poharat, vagy megcsípi egy darázs, de a halált már nem telmes lények kialakulásának esélyeit. Ma már tudjuk, hogy a
vezeti vissza a véletlenre; mintegy öntudatlanul hisz benne, világ felépítése összefügg az élet felépítésével, ámde a
hogy a mindenható és mindentudó Isten a véletlent csupán kozmosz roppant tékozlóan bánik beruházásaival, hajlamos
alárendelt szereppel ruházta fel. A tudomány szerint a lenne rá, hogy kezdőtőkéjét elherdálja a galaktikák rulettjé-
véletlen ismereteink hiányos voltából, azaz a mi tudatlan- ben, ha segítőtársa, a nagy számok törvénye, nem vinne némi
ságunkból fakad, vagyis átmeneti jelenség, amely további szabályszerűséget a játékba. Az ember, noha az anyagnak a
felfedezések révén kiküszöbölhető. Ez nem vicc; Einstein világ keletkezésével egyidős tulajdonságai formálták, ritka
egyáltalán nem tréfált, amikor azt mondta: „Az Úristen nem kivétel a rombolás szabálya alól, pusztító viharok és tűzvészek
kockajátékos”, azaz: „He is sophisticated but He is not túlélője. Teremtés és rombolás egymást feltételező tartalmak,
malicious”, ami annyit jelent: „A világ rendjét megismerni sem kibújni alóluk, sem fellebbezni ellenük nem lehet.
nehéz ugyan, de lehetséges, mert ésszel felérhető. Ez az a kép, amelyet a tudomány lassanként körvonalazni
A 20. század végéhez közeledve immár kezdünk hátat kezd; egyelőre nem fűz kommentárt hozzá, hanem beéri azzal,
fordítani ennek az évezredeken át makacsul és kétségbeesetten hogy a biológia felfedezéseiből és a kozmogónia rekonstruált
védelmezett álláspontnak. Ideje végleg szakítanunk a mozzanataiból lépésről lépésre összeilleszti, akárha egy
„rombolás vagy teremtés” alternatívájával. A galaktikák mozaik sorra előkerülő darabkáit. Itt voltaképpen ki is
karjaiban keringő jéghideg gáz hatalmas és sötét felhői las- tehetném a pontot, ha nem lenne egy utolsó kérdés, amelyre
sanként részekre szakadnak, s e részek éppoly kiismerhe- még szeretnék röviden kitérni.
tetlenek, mint egy összetört pohár szilánkjai. A természet-
törvények nem a véletlenek ellenére, hanem rajtuk keresztül
érvényesülnek. A csillagfúriák statisztikus kiszámíthatatlan- VII
sága, az élet születését megelőző milliárdnyi vetélés, a fajok Csupán azért tudtam felvázolni a 21. század tudományos vi-
millióit halomra gyilkoló véletlen katasztrófák, melyek lágképét, mert körvonalai már a ma tudományában kirajzo-
egyszer csak világra hozzák a teremtés koronáját - nem ki- lódnak.
vétel, hanem a világegyetem szabálya. Csillagoknak kell A legkiválóbb szakemberek alkotják meg és teszik hitelessé
megsemmisülniük ahhoz, hogy napok keletkezzenek, és a ezt a képet. Kérdésem, mely e kép időtállóságára vonatkozik,
presztelláris felhők bolygókba kocsonyásodjanak. Ebben a és messzire, a sejtések birodalmán is túlra visz, így hangzik
lottójátékban az élet fölöttébb ritka nyeremény, és további tehát: vajon ez a kép már az utolsó és a végleges?
szerencsés húzások meglepő eredménye az ész, mely A tudománytörténet tanulsága szerint minden világkép,
létrejöttét ugyan a természetes kiválasztódásnak köszönheti, amelyet a tudomány kezdetben véglegesnek tekintett, később
tehát az életben maradókat tökéletesítő halálnak, valamint mégis kiigazításokra szorult, míg végül darabjaira hullott, akár
olyan katasztrófáknak, amelyek hirtelen megnövelik az ér- egy széteső mozaik, és az új generációknak elöl-
ről kellett kezdeni a kép összeillesztését. A különböző vallá-
sok alapvető dogmáinak elutasítása eleinte bűnös eretnek-
ségnek számított, később azután új hittételek kialakulásához
vezetett. A hívekben élő hit végső és visszavonhatatlan
igazság. A tudományos megismerés „bizonyosságai nem
egyformán bizonyosak”; másrészt semmi jele, hogy köze-
lednénk a megismerés végső céljához, ahol már csak meg-
dönthetetlen tudás és kiküszöbölhetetlen tudatlanság létezik.
Kétségtelen, hogy gyarapodtak azok az ismeretek, melyeket
alkalmazásuk kézzelfogható eredményei hitelesítenek. Ma
többet tudunk, mint 19. századi elődeink, akik szintén többet
tudtak tudományos őseiknél; ugyanakkor mindinkább
felismerjük a világ kifogyhatatlan gazdagságát, hogy semmi
sem szab határt az anyag titkainak, hisz minden egyes atom,
minden „elemi részecske” egy-egy feneketlen kút, és a
lehetséges ismeretek eme megdöbbentő parttalansága - mert
így vagy úgy persze mindannyian hozzászoktunk már e
végtelen maratoni futáshoz - eleve kétségessé tesz bárminemű
„végérvényes világképet”. Talán a princípium creationis per
destructionem is múló epizód csupán, mert emberi léptékkel
méri azt, ami embertelen: az univerzumot. Ezeket a nem
emberi, a mi szegényes állati agyunk számára felfoghatatlan,
túlságosan bonyolult összefüggéseket egyszer talán egy Deus
ex machina fogja tisztázni: egy elidegenedett, bár ember
teremtette gépi ész vagy még inkább a mesterséges
intelligencia - szintén általunk kezdeményezett -
evolúciójának metagépi gyümölcsei. De mindez már túlmutat
a 21. századon, s e távoli birodalom homályában mai
sejtéseinkkel még nem gyújthatunk világot.
Révai Gábor fordítása
Pataki Tibor rajzai
D. NÉMETH ISTVÁN
VANGO
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki egy
verőfényes reggelen kiült a verandára. Töltött magának egy
pohár pálinkát, azután még egyet, majd elégedetten
elnyújtózott a széken. A szúrós tekintetű, mogorva és
kedélybeteg ember csak ekkor nézett körül a kertben. Rögtön
megpillantotta a kis zöld lényt. Felállt, és odaballagott hozzá.
- Jó reggelt! - mondta zavartan.
- Vangó - csipogta válaszul a lény.
- Te mi vagy? - kérdezte a férfi, de a kis zöld lény nem
felelt. - Marslakó? - érdeklődött, de megint nem kapott
választ. - Én nem iszom - nézett a kezében felejtett pohárra
hanem csak szeretem az italt. Volt, hogy az ágyam mellé
tettem a bütyköst, és ha felébredtem, csak meghúztam, és
aludtam tovább. Egyszer az asszony - intett fejével a ház felé -
a kávéba tette a leszoktató orvosságot a tudtom nélkül - emelte
fel a hangját -, és nagyon rosszul lettem tőle. Kegyetlenül
kiporoltam később érte! - nevetett fel. - Most már - tette hozzá
később - megint jóba vagyunk, mióta a lányunk
öngyilkosságot kísérelt meg. Most is a kórházban van.
- Vangó - csipogta a lény.
- Te csak ezt tudod mondani? - kérdezte a férfi, majd
megvonta a vállát, és bement a hálószobába. Felébresztette a
feleségét, és így szólt:
- Egy marslakó van a kertben.
- Nincsenek marslakók, mert a Mars bolygón nincs élet. Ez
már be van bizonyítva - mondta az asszony, és visszafordult a
fal felé.
A férfi újra lesétált a kertbe, ahol a kis zöld lény még mindig
ugyanott álldogált.
- Az apám is ivott - kezdte a beszélgetést. - Még az eszét is
elitta. Leginkább cukros pálinkát ivott. Tettek abba kék követ
meg tyúkpiszkot, mert az letisztítja a pálinkát, nem lesz
zavaros.
- Vangó - szólalt meg a lény, és ettől a férfi ingerült lett.
- Legtöbbször bort iszom, néha pálinkát, sört meg csak
ritkán. Tudod - nézett az egykedvű zöld lényre -, ha már lenn
van az első pohár, akkor már úgy van az ember vele, hogy ne
csak az az egy pohár marja a gyomrot, hanem azok ketten
marakodjanak. Most már kórtani eset vagyok - vált büszkévé a
hangja. - Idegem van. Májgyulladásom májzsugorodással,
meg azt is mondja az orvos, hogy az agyam is nagyon el van
vékonyodva, sok benne a víz.
- Vangó - szólalt meg a lény.
A férfi megint visszament a hálószobába, és újból
felébresztette a feleségét:
94 D. Németh István: Vangó

- Mindenre csak azt mondja, hogy Vangó.
- Micsoda? - ült fel a felesége az ágyban.
- Hát a marslakó. A kertben.
- Te részeg vagy - nézett a férjére hidegen és szigorúan az
asszony. - Esetleg bolond. Beadlak a bolondokházába. Úgy
éljek, hogy megteszem.
- Majd meglátjuk - tűnődött el egy kissé a szúrós tekintetű,
mogorva és kedélybeteg ember. - Nem szeretem az efféle
beszédet.
- Akkor üss meg - mondta egykedvűen az asszony.
- Nem szeretem az efféle beszédet - folytatta a férfi. - És
különösen nem szeretem akkor, amikor ilyen szép verőfényes
reggel van, és a kertben egy marslakó tartózkodik. - Azzal
fogta magát, és kiment a verandára. Felhajtott egy pohár
pálinkát, és odament a kis zöld lényhez.
- És ha én mondanám neked azt, hogy Vangó? -
próbálkozott, de a lény nem felelt.
- Hát jó - vonta meg a vállát a férfi. - Akkor én most
elmegyek a kocsmába.
A kocsma nem volt messze, talán két perc gyalog.
Mindössze két vendég lézengett a pultnál.
- Egy marslakó van a kertben - mondta.
- Maga mindig olyan vicces - nevetett fel a nő a pult mögött,
és megigazította a haját.
- Mindenre azt mondja, hogy vangó.
- Jaj, ne! - kiáltott fel a nő, és hátravetette fejét a kacagástól.
- Halálra vidámít engem, maga csúnya ember!
- Nézze, drága - nézett mélyen a. szemébe a férfi -, ez az
igazság. Majd megmutatom magának.
- Igazán? - suttogta a nő, majd a háta mögé nyúlt. Kinyitott
egy borosüveget, töltött belőle, és a poharat a férfi elé tolta. -
Na és milyen a marslakója?
- Hogy érti azt, hogy milyen?
- Hát - kacsintott a nő - hogy fiú vagy lány.
- Honnan tudjam? - vonta meg a vállát a férfi. - Hiszen
csúnya. Annyi mindenféle csáp, ormány meg ilyesmi van
rajta, hogy egyaránt lehet fiú vagy lány. Esetleg - tolta a nő elé
az immár üres poharat - mind a kettő. Egyszerre.
- Jaj, ne! - kacagott a nő. - Maga huncut ember! - újra töltött
a pohárba. - Azt mondja, hogy csúnya? - nézett lop-
va a harsány színű üdítőitalos plakátok alá függesztett
tükörbe.
- Csúnya - bólintott a férfi. - Alig bírtam ránézni, amikor
beszéltem vele.
- Hát beszélgettek is?
- Mindenre azt mondja, hogy vangó. Csak annyit tudtam
belőle kiszedni. - Ivott a férfi, és az üres pohár mellé letette a
pénzt.
- Már megy? - kérdezte csalódottan a nő, amíg a visszajárót
számolgatta.
- Megyek - mondta a férfi.
- Hát persze - tolta vissza dühösen a pénzesfiókot a pult
mögött álló nő. - A feleségéhez. Viccelődik itten, azután
visszamegy hozzá.
A férfi nem válaszolt. Kilépett az utcára, és egyenesen
hazament. Körülnézett a kertben, de a marslakó már nem volt
ott. A nappaliban rendőrök ültek, és egy fehér köpenyes orvos.
Kávét ittak, és várakozón néztek az alkalomra igen-igen
kiöltözött feleségére.
- A férjem - mondta az asszony. - Egy marslakót látott a
kertben.
A rendőrök a fehér köpenyes orvosra néztek, az pedig a
rendőrökre, majd mindannyian az ajtónál támaszkodó férfira.
- Azt is mondta - folytatta az asszony -, hogy a marslakó
mindenre csak azt mondja, hogy vangó.
- Mondta ön a feleségének, hogy marslakót látott a kertben?
- kérdezte a fehér köpenyes orvos a férfitól.
- Dehogy mondtam - tiltakozott az. - Hiszen nincsenek
marslakók, mert a Mars bolygón nincs is élet. Ez már be van
bizonyítva.
- Csak ezt akartuk tudni - bólintott az orvos. - Uram,
bármilyen szomorú is, de el kell vinnünk a feleségét - és intett
a rendőröknek, akik felugrottak a székükről, és megragadták
az asszonyt.
Az átkozódó és sikoltozó nőt el is szállították egy
elmegyógyintézetbe, a férfi pedig boldogan élt, amíg csak
meg nem halt.

INTERGALAKTIKUS BAZÁR

Számos olvasónk kérésére megnyitjuk KERES-KÍNÁL rovatunkat. Természetesen elsősorban a sci-fi

könyvek keresletét és kínálatát, cseréjét várjuk, de szívesen helyt adunk bármilyen sci-fi- vel kapcsolatos
„boihapiaci” ajánlatnak (kazetták, lemezek, modellek, videó, bélyegek stb.), s kérjük, tüntessék fel
pontosan saját lakcímüket illetve a kért vagy kínált könyv stb. adatait (szerző, pontos cím, kiadás
évszáma). Mivel folyóiratunk átfutása kb. három hónap, gyors eredményt ne várjanak az új szolgáltatástól,
de reméljük, sokan élnek majd e lehetőséggel, hogy megnyílt az INTERGALAKTIKUS BAZÁR.
LEXIKON
VALLÁS
Egy az Isten - vélhetnénk a zsidó, a
keresztény, a mohamedán hitvilág
hozzávetőleges ismeretében. Nos, a science
fiction világában kissé bonyolultabb a
helyzet, elsősorban a háború utáni évek
szerzőinek jóvoltából. Az amerikai
magazinkorszak tabunak tekintette a témát,
olyasfélének, mint a szexet - talán
túlságosan is fajsúlyosnak találtatott.
Howard Philips Lovecraft, a század első
felének kétségtelenül legérdekesebb egyé-
nisége, a Ctulhu-mítoszok atyja (e munkáról
a MITOLÓGIA szócikkben már említés
esett) elbeszéléseiben és regényeiben nem
annyira egy vallást, sokkal inkább egy vallás
utóéletét taglalta kitűnően. Dimenziók rése-
in át leselkedő, visszatérésre, szörnyű bosz-
szúra készülődő űristenei számos, az ifjabb
nemzedékhez tartozó szerzőt ihletet meg,
köztük Róbert Blochot, akit a Psycho című
amerikai krimi (1959)
forgatókönyvírójaként ismerhet a hazai
közönség.
Sokat és jelentősét alkotott a vallás téma-
körében Philip Kendred Dick. A nagy re-
génytermelő trilógiájában, a hetvenes évek
derekán írt Valis, Divine Invasion (Isteni
invázió) és a The Transmigration of Bishop
Timothy Archer (Timothy Archer püspök lé-
lekvándorlása) című könyveiben a vallás, de
a valóság természetét is boncolgatja. Dick
viszonya a kérdéshez mindvégig kettős ter-
mészetű maradt. Ö írta meg egy-egy új
messiás, az állatokat feltámasztó vén Mer-
cer és a műszemű kábítószercsászár, Pal-
mer Eldritch kálváriáját, ő ajándékozott meg
bennünket zsebre vágható, tabletta formában
lenyelhető, hálózati csatlakozóról mű-
ködtethető istenekkel, ugyanakkor néhány
félelmetesen szép perspektívával A halál út-
vesztője (A Maze of Death; 1970) című re-
gényében minden valóságos, ami emberi el-
mében megszületik, így az űrhajótöröttek
segítségére siető, lángoló tekintetű közben-
járó is. A The Cosmic Puppets (A Kozmosz
bábjai; 1957) című regény hőse, Ted
Barton, aki gyermekkori otthonában, a
virginiai Millgate-ben tesz látogatást,
akaratlanul két isten, az elvetemült, sötét
Ahriman és a fénylő Ormazd párviadalának
tanúja, mi több, vesztese lesz. Ormazd
vallása azonban az élet vallása, így az
Bartonnak és az olvasónak nincs mitől
tartania . ..
Felfogásában, világszemléletében az
amerikai szerzőhöz hasonló a lengyel Sta-
nislaw Lem, aki Solaris (1961) című regé-
nyében és a Kiberiáda (1965) című kötet el-
beszéléseinek némelyikében nem kevésbé
profán húrokat penget. A Solaris plazma-
óceánja nem csupán kémiai vagy biológiai,
de metafizikai képződmény, kitűnően pél-
dázza a XX. század emberének viszonyát az
érthetetlen Mindenhatóhoz. A Kiberiáda
szemlélete ezzel szemben gunyoros, ízig-
vérig marxista: istenei, ezt-azt teremtő koz-
mikus mérnökei a mellett a tétel mellett ta-
núskodnak, hogy szakértelemmel igen
messze lehet eljutni... Utóbb, a hatvanas
évek legvégén Lem visszatérni látszik mora-
lizáló felfogásához, Az Úr hangja (1968) cí-
mű regényében egy kis darab rejtelmes ko-
csonya, reménybeli látogató földi pályafutá-
sát követi nyomon.
D. G. Compton The Missionaries (A hitté-
rítők; 1972) című regényében az üdvözülés-
re áhítozó földieknek kínál új, rejtélyes
megoldást egy földönkívüli civilizáció, míg
Harray Harrison Bűnbeesés (An Alien
Agony; 1968) című novellájában a weskerek
szó szerint elhiszik a Biblia történeteit, ezért
megfeszítik az őket keresztény hitre térítő
Mark atyát, és várják, hogy feltámadjon ...
GA
VILÁGVÉGE
Szorongások ősi forrása. Magyarázata
lehet fizikai, társadalmi vagy metafizikai. A
világ- pusztulás-történetek alaptípusait
Herbert George Wells (1866-1946)
teremtette meg A csillag (The Star; 1897), a
Csillagnemzedék (Star-Begotten) és az
Amikor az üstökös eljön (In the Days of the
Comet; 1906) című műveivel: 1. -
természeti katasztrófa; 2. - idegen
beavatkozás; 3. - természeti katasztrófa
lélektani következményei. John Wyndham
fél évszázad elteltével gondos kézzel nyúl
ismét e témák után a The Kraken Wakes (A
krák ébredése; 1953), Midwich Cuckoos
(Midwichi kakukkfiókák; 1957) és a The Day
of the Triffids (Triffidek napja; 1951) című
regényeiben. A Triffidek nagy sikerű, 1963-
ban készült filmváltozatának rendezője
Székely István.
A wellsi 3. alaptéma variációi J. G.
Ballard Drought (Aszály; 1964), Drowned
World (Megfulladt világ; 1962) című
regényei is, amelyek a mostoha
körülmények közé vetett ember belső
átalakulásának sajátos parabolái. A brit új
hullám egy kiábrándult-keserű sóhaja száll
felénk Brian W. Aldiss IV. Harad titkos
könyve Óriásistenről és a róla vallott
eretnek nézetekről (Heresies of the Huge
God; 1970) című elbeszéléséből, amely
szerint a vétkes emberiséget rég várt
Egyistene könyörtelenül eltiporja. Az
emberi lelkiismeretlenség sajnálatos
következményeire mutat rá Róbert Sheckley
Csatá-ja, ahol a Harmageddón megvívására
halálra szánt robotok sorakoznak, hogy
azután gazdáik helyét foglalják el a
Szentlélek jobbján. Viszonyaink rendezésére
sajátos megoldást kínál Stamslaw Lem
Donda professzor-a, aki egyéni humorral azt
fejtegeti, hogy a világ rendjét feldúló Little
Bang nem egyéb információ-robbanásnál,
amely a földi technokrácia romjain új
Kozmoszt teremt.
Egy másik elbeszélésében, megszer-
kesztve a megfelelő gépezetet, elegendő
erősen kívánni a világ végét - és lön.
Köztünk jár a Sátán! - figyelmeztet Fred-
ric Brown Harmageddón (1941) miniatűrjé-
ben, az okkultista víziók paródiáját kínálva
olvasóinak. Pedig éppen az okkult vonatko-
zások teszik újra és újra divatossá a téma
vadhajtásait; gyúrják „tényregényekké", jö-
vendölésekké a bizonytalan részleteket.
96 Lexikon

A Larry Niven-Jerry Pournelle
szerzőpáros igényesebb utat választ
Lucifer’s Hammer (Lucifer pörölye;
1977) című regényében, amely méltán
vált az utóbbi évek egyik nagy
bestsellerévé.
Vélhetnénk, napjaink félelmei
teremtették meg a nukleáris világégéssel
kapcsolatos víziók sorát. A források
után kutatva persze megint H. G.
Wellshez találunk vissza (A föl-
szabadult világ - The World Set Free;
1914). A Másnapszerű történetek -
Róbert Bloch, a Psycho írója tollából
többek között - éppen azért válnak
érdekessé, mert negyven esztendő alatt,
változó körülmények között
keletkeztek és váltak, esetenként a
szerzői szándék ellenére, egy-egy
túlhaladott világnézet szócsöveivé. A
meglehetősen egyhangú túlélőtörténetek
és regények közt üde, vérfagylaló
színfolt Harlan Ellison Szája sincsen,
úgy üvölt (I Have No Mouth and I Must
Scream; 1967) című elbeszélése, amely
túlélő ember és túlélő számítógép (!)
küzdelmét mondja el technikolorosan,
de eufemisztikus felhangok nélkül,
kivételes megjelenítő erővel. Az
amerikai Scientific Romance mellőzött
óriása, Philip Kendred Dick (1928-
1983) is ez idő tájt mutat rá Elektronikus
bárány (Do Androids Dream of Electric
Sheep?; 1968) (ld. ANDROIDOK) és
The Three Stigmata of Palmer Eldrich,
(P. E. három stigmája) 1964 című
regényeiben arra, hogy a bombák
munkáját hatványozza az emberi
pszichikum rendezetlensége, és hogy az
első és egyben utolsó lépést világunk
elvesztése felé saját egyéniségünk és
belső összhangunk megbomlása jelenti.
Ray Bradbury Guy Montagja a
Fahrenheit 451° -ben (1953) hasonló
problémával szembesül, amikor először
otthonát, majd állampolgári jogait,
végül egyéniségének egy részét áldozza,
hogy a világ újrateremtőinek sorába
kerülhessen.
GA

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT
Terjeszti a Magyar Posta
Megjelenik havonta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő
Főszerkesztő: Sziládi János postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és
Főszerkesztő-helyettes: Kuczka Péter a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR),
Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Budapest V., József nádor tér 1. 1900,
Felelős kiadó: Sziládi János igazgató közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59. 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra.
Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 Előfizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft.
(87-720), Szikra Lapnyomda, Budapest Egyes szám ára 28 Ft.
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató ISSN 0133-2430

Munkatársak: Halmos Ferenc olvasószerkesztő, Zigány Edit tervező
Szentmihályi Szabó Péter főmunkatárs
Beszédes Natasa tördelőszerkesztő. Bittó Éva szerkesztőségi titkár
Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!
Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat,
H-1389 Budapest, Postafiók 149.
A folyóirat a Szovjetunióban, az NDK-ban, Csehszlovákiában,
Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban
a helyi postahivatalokban rendelhető meg
 Szeptemberi számunk tartalmából:
Közöljük John Christopher: Egyetlen fűszál se .. című,
kitűnő regényének első részletét,
amelyből 1970-ben film is készült,
R. A. Lafferty: Szortyogó és
Gordon Eklund: Angyal című novelláját
Ez utóbbihoz az illusztrációt Vass Mihály készítette.