Thanost világéletében a Végtelen Kövek megszerzése

hajtotta… Amikor a Marvel-univerzum legnagyobb hősei

ismét legyőzik őt, és elveszik tőle a korokon át hajszolt
Köveket, az Őrült Titán egy utolsó esélyt kap szerelmétől,
a Halál úrnőjétől. Hatalmát és régi életét maga mögött
hagyva Thanos útnak indul, hogy végre a Multiverzum –
és saját sorsa – urává válhasson, miközben szorosan a
nyomában járnak azok, akiket egykor a családjának
tartott. Kérdés azonban, hogy meg tud-e változni egy
elveszett félisten, vagy örökre a hatalomvágya foglya
marad…
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
THANOS: DEATH SENTENCE
A NOVEL OF THE MARVEL UNIVERSE
by Stuart Moore
Titan Books
This translation of Thanos: Death Sentence first published in
2019, is published by arrangement with Titan Publishing Group
Ltd of 144 Southwark Street, London SE1 OUP, England.
Interior art: Simone Bianchi and Riccardo Pieruccini
Cover art by Aleksi Briclot
VP Production & Special Projects: Jeff Youngquist
Assistant Editor: Caitlin O'Connell
Associate Editor: Sarah Brunstad
VP Licensed Publishing: Sven Larsen
SVP Print, Sales & Marketing: David Gabriel
Editor in Chief: C. B. Cebulski
Special thanks to editor Joan Hilty

© 2020 MARVEL
A történetben megjelenő nevek, helyek és események, illetve ezek
megjelenítése a szerző képzeletének műve.
Mindennemű egyezésük a valósággal, ténylegesen élő vagy egykor
élt személyekkel – eltekintve a szatirikus célzatú részletektől –
csupán a véletlen műve.
Fordította: OSZLÁNSZKY ZSOLT
ISBN – kötött változat: 978-963-497-600-4
 ISBN – kartonált változat: 978-963-497-599-1
Lektor: Kósa Éva
Szaklektor: Uray Márton, Pusztai Dániel
Szerkesztő: Szolga Emese
Tördelőszerkesztő: Szvoboda Gabriella, KARAKTERTAX Bt.
Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Nyomta és kötötte: Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes
„Ajánlom ezt a könyvet Jim Starlinnak, Prince-nek,
a két Cordwainernek, Smithnek és Birdnek;
és persze Miminek, aki meg sem érdemli."
 ELSŐ KÖNYV: VÉGTELEN

Éles szemű és fürge eszű volt – és mindig mindennel elégedetlen.

Szomjazta a hatalmat és bölcsességet, de soha nem a saját
dicsőségére. Ő volt Kronosz, első a titánok közül, egy jobb világ
megálmodója.
Egy várost épített, egy menedéket, melynek az Olümposz nevet
adta. A szépség és harmónia otthona volt ez, ahol az istenek
békében éltek egymás mellett.
Kronoszt örökké elégedetlen természete azonban most sem
hagyta nyugodni, s a vesztét is ez okozta végül. Beleunván a béke
és rend változatlanságába, új kihívásokat keresett, és magának a
Természetnek a törvényeit próbálta megváltoztatni. Egy napon
aztán túl messze merészkedett, túl sokat feszített a világegyetem
húrjain, s olyan erőket szabadított el, melyeket igazán ő maga
sem értett.
A katasztrófa alapjaiban rázta meg az Olümposzt, s taszította
mennyek magasságából a poklok mélyébe.
Így veszett el a Paradicsom.
Kronosz fiai közül az egyik – A'Lars – összegyűjtötte
kétségbeesett, céljukat vesztett testvéreit, és a Titánon, a gyűrű
övezte Szaturnusz legnagyobb holdján alapított új társadalmat.
Tanulva atyja hibáiból, A'Lars sokkal körültekintőbben és
keményebb kézzel uralkodott a Titánon. Remélte, hogy idővel
sikerül majd visszaállítania a béke és bölcsesség aranykorát,
mely az Olümposz bukásával ért véget.
Mindez eónokkal ezelőtt történt, sokkal régebben, mint
ameddig az emberi emlékezet visszatekinthet. És mindaddig így
is marad, amíg el nem jön A'Lars saját fia, a magjából sarjadt
halálos kór, az Őrült Titán...
THANOS A TITÁNOK KÖNYVÉBŐL
(Az utolsó ismert példány
Thanos Első Népirtása során pusztult el)
 EGY

THOR halt meg elsőnek. Színtiszta kozmikus energia találta telibe

az asgardit, ragyogó fénnyel ölelve körül szálas alakját. A
Viharisten izmai megfeszültek, az ujjbütykei elfehéredtek a
Mjölnir markolatán, aztán egyszer csak lángra lobbant a teste, s a
belülről emésztő tűz pillanatok alatt húsát-csontját fölfalta. A szája
még egyszer, utoljára hangtalan üvöltésre nyílt, majd a következő
pillanatban már nem volt sehol. A Mjölnir, akár egy magányos
hullócsillag, suhant át az égen, s tűnt el az űr sötétjében.
Abban a pillanatban izgatott borzongás kúszott végig Thanos
tagjain.
Megölt egy istent!
Az erőegyensúly változni kezdett az univerzumban – láthatatlan
szálak feszültek meg, húrok ernyedtek el, s a titán úgy érezte, a
lelke tűzben ég. Számára az ölés nem csupán egy tett volt, de
egyben költői önkifejezés is. Művészet.
A bal kezén hátborzongató fénnyel csillant meg a súlyos
páncélkesztyű, melyben ott ragyogott a világmindenség erőit
összegyűjtő hat ékkő. A sárga – a Hatalom Köve – még mindig
izzott. Egy pillanattal ezelőtt ez oltotta ki Thor életét. Thanos
pedig elégedett mosollyal emlékeztette rá magát, hogy a hat kő
közül ez, a Föld egyik legnagyobb hősét elpusztító – a
leggyengébb.
Hamarosan minden élet fejet hajt majd Thanos előtt, és ha
kegyes hangulatában lesz, talán megadja nekik minden ajándékok
legnagyobbikát: a nemlét gyönyörűségét.
Mikor megszólalt, a hangja olyan volt, akár az egymáson
elcsúszó gránittömbök csikorgása.
– ELJÖTT A VÉG! – harsogta.
Egy kilométerrel odébb, a mélyűrben a Földet védelmező hősök
egy újabb csapata készült szembeszállni vele. Öten voltak: Carol
Danvers, az idegen erőknek parancsoló Marvel Kapitány, a
titokzatos Ezüst Utazó, Vízió, a mesterséges létforma és Nova, a
kozmikus igazságosztó. És természetesen a parancsnokuk,
Amerika Kapitány, a maga csillagos-sávos jelvénnyel díszített
szkafanderében.
Thanos nem is értette, hogy lehet a vezérük épp ez a halandó,
akinek nem voltak sem természetfölötti képességei, sem
sebezhetetlen bőre, mi több, kozmikus erőknek sem parancsolt.
Amikor azonban beszélni kezdett, a titán érezte, hogy
mindannyiuk közül ő rendelkezik a legösszeszedettebb,
leghiggadtabb személyiséggel.
Thanos ökölbe szorította a kezét, akarata erejével formálva a
Kövek hatalmát. Gyémántkeménységű, palaszürke bőre nyúlni
kezdett, alakja terebélyesedett, s pillanatokon belül ellenségei
fölébe tornyosult. Máris olyan hatalmas volt, mint egy
felhőkarcoló, és hamarosan olyan óriási lesz, akár egy hold vagy
egy egész planéta. És végül az univerzum egészét magában foglalja
majd, és akkor nem lesz már más... csak ő.
Miközben növekedett, a tudata is kitágult. Érezte, merre
kanyarognak a világegyetemet átszelő féregjáratok, hol
találkoznak az egymásnak feszülő dimenziók, és hol húzódnak a
valóság egymást keresztező szálai.
Minden Kőből hét ilyen szál futott az összes többihez, összesen
negyvenkét ablakot nyitva egymástól sokszor nagyon is eltérő,
egyedi valóságokra. A húrok pókhálókként szőtték be a csillagos
eget, s az értő kéz rajtuk keresztül a valóság minden aspektusát
képes lehetett átformálni.
Épp csak egy hajszálnyit kellett összpontosítania, hogy hallja
Amerika Kapitány és Carol Danvers haditanácsát, mely során
többször is elhangzott a „félrevezetés" és „látszattámadás"
kifejezés.
 – FÉLREVEZETÉSRŐL BESZÉLTEK?! – mennydörögte. –
HOGY TUDNÁTOK FÉLREVEZETNI VALAKIT, AKI MINDENT
TUD?! HOGY TUDNÁTOK BECSAPNI A LÁTSZATTAL
VALAKIT, AKI MINDENEN ÁTLÁT?!
Az Ezüst Utazó szemei hatalmasra tágultak. A Föld összes
védelmezője közül egyedül ő bírt valódi kozmikus erőkkel, s mint
ilyen, ő volt az egyetlen, aki valóban megérthette, miről is beszél
Thanos.
A közelben egy apró űrhajó keringett, tisztes távolságot tartva a
mind hatalmasabbra növő titántól. Konzekvensen fény alatti
sebességgel haladt, s ahogy Thanos egy rövid ideig követte a
tekintetével, már azt is meg tudta állapítani, hányfajta idegen nép
űrjárműveiből lett összebarkácsolva. A pilóta, egy Ben Grimm
nevezetű, torz kreatúra figyelmeztetéseket kiáltott oda az
utasainak, majd módosított az eddigi pályáján, és a naprendszer
pereme felé indult.
Thanos kiterjesztette a tudatát, s így már több fényévnyi
távolságból érzékelt mindent és mindenkit. A Tér Köve vakító
fénnyel izzott a páncélkesztyűjén, hatalmával az ő erejét táplálva.
Néhány kilométerrel odébb egy harmadik csillaghajó készült
támadásra. Ez volt Amerika Kapitány vészhelyzeti csapata, melyet
három szélsőségesen agresszív teremtmény alkotott. Az egyik egy
zöld bőrű behemót volt, a másik egy emberbőrbe bújt démon,
lángoló koponyával, a harmadik pedig egy ember, aki acélmaszk
mögé rejtette szörnyen eltorzult, sebhelyes arcát.
Thanos hajója, a Szentély messze, a Mars körüli orbitális pályán
keringett, s űrkalózokból és torzszülött fajzatokból toborzott
legénysége csak a parancsára várt, mikor avatkozzon be a
küzdelembe. Nem mintha szüksége lett volna rájuk, de tudta, hogy
még egy istennek is kellenek követők.
És pontosan másfél millió kilométerre a Nap irányában ott
lebegett a védtelen és kiszolgáltatott Föld.
– Thanos!
A titán, aki közben teljesen megfeledkezett Amerika
Kapitányról, most meglepetten fordult oda.
– Nálad vannak a Végtelen Kövek – mondta az izmos, űrruhás
férfi. – Ezek növelik sokszorosára a hatalmadat.
A hangja rekedt volt a barátja halála fölött érzett dühtől. Thanos
elégedetten vigyorgott.
– Csakhogy a hatalom üres dolog – folytatta a kapitány.
– ÚGY GONDOLOD?
– Tudom – húzta el a száját Amerika Kapitány. – Számtalanszor
láttam már, mikor valaki visszaélt a hatalmával, és tudom, ez
előbb-utóbb mindig visszaüt.
Thanos egyszerűen kizárta tudatából a bosszantó emberke
hangját, és már csak a növekedésre figyelt. Lassan elérte egy
bolygó méretét, árnyékot vetve a csillagos égre. Hamarosan az
egész naprendszert bekebelezi majd, és utána jöhet a galaxis! És
semmilyen erő – sem természetes, sem technológiai – nem lesz
képes megállítani!
A Tér Köve egy szempillantás alatt bárhová eljuttatja az
univerzumban. A Lélek Köve megtöri ellenségei akaratát. Az Idő
Köve hozzáférést biztosít számára a múlthoz és a jövőhöz. Az Elme
Köve lehetővé teszi számára, hogy egyetlen titok se maradjon
rejtve előtte. A Hatalom Köve képessé teszi, hogy kedve szerint
adjon és vegyen el bármilyen energiát.
És ha mindez nem lenne elég, az utolsó, a Valóság Köve azzal a
hatalommal ruházza föl, hogy kedve szerint formálja az
univerzumot.
Érezte, hogy a korlátlan hatalom átjárja minden porcikáját.
Hamarosan az egész világegyetem a lábai előtt térdel majd. Mi
több, ha úgy akarja, hamarosan ő maga lesz a világegyetem.
És mégis... és mégis...
 Volt valami, ami folyamatosan beárnyékolta küszöbön álló
diadalát. Mert lehet, hogy még maguk a csillagok is gyászolták
Thor halálát, mégis úgy tűnt, hogy Thanos felajánlása és áldozata
süket fülekre talált.
Valami még hiányzott a boldogságához. Valami, ami
megmelengethette volna hideg kőszívét. Mikor a Viharisten
megsemmisült, ő továbbra is egyedül volt, pedig bízott benne,
hogy egy ilyen jelentőségű áldozat fölkelti Úrnője figyelmét, s
idecsábítja az egyetlen teremtményt, akit önmagánál is jobban
szeretett.
Azonban Thanos úrnője, a Halál továbbra is hallgatott.
Mert ebben az univerzumban csupán egyetlen entitás, egyetlen
koncepció akadt, akit-amit Thanos feltétlen hűséggel szolgált: a
Halál.
Hosszú, számtalan nemzedéken átívelő élete során a Halált
imádta és istenítette, s mindent elkövetett, hogy a kedvére tegyen.
Úrnője pedig az ébrenlét és az álom legváratlanabb pillanataiban
szólt hozzá, mind további küzdelemre, mészárlásra és népirtásra
sarkallva. Sötét szeme vágytól csillogott, vérvörös ajkai
kimondhatatlan gyönyörökről és a végső megbékélésről
suttogtak...
Csakhogy Thanos bármit is tett, akárhány halandó lelket is
küldött Úrnőjéhez, akárhány világot is égetett hamuvá, akárhány
civilizációt is semmisített meg, soha semmi nem volt elég. A Halál
sohasem fogadta el őt teljesen. Csak csábította, és ingerkedett
vele, de miután megkapta, amit akart, ismét eltávolodott tőle.
A Végtelen Kövek ismét fölszikráztak. Thanos tudta, ezek
jelentik az utolsó esélyét, hogy elnyerje Úrnője szerelmét. A Kövek
ereje oly hatalmas volt, s minden nép, minden faj annyira rettegte
őket, hogy korokkal ezelőtt a világegyetem legkülönbözőbb
pontjain rejtették el mind a hatot, kozmikus entitások gondjaira
bízva őket. Hogy megszerezhesse őket, Thanosnak csalnia, lopnia,
hazudnia és ölnie kellett. Számos különleges és nagy erejű lényt
kellett elpusztítania, mint például a Gyűjtőt vagy a Nagymestert,
bár ennyi idő távlatából a nagy részükre már nem is nagyon
emlékezett.
A lényeg, hogy mostanra övé volt a hatalom! Az a fajta erő,
amivel képes volt alapjaiban megváltoztatni az univerzumot, hogy,
ha akarja, uralkodjon fölötte, ha akarja, megsemmisítse.
Ennél nagyobb ajándékot még soha senki nem kínált föl a
Halálnak. És ennek ellenére ő még mindig vonakodott Thanosnak
adni a szerelmét.
Félelmetes erejű energiacsapás találta telibe és zilálta szét a
titán testének folyamatosan táguló atomszerkezetét, s egy
pillanatra... nem, ez valójában nem fájdalom volt, inkább csak
annak az érzésnek a haraggal vegyített visszhangja.
Támadója, az Ezüst Utazó ismét elképesztő energiákat gyűjtött
maga köré – minden itt levő ellensége közül egyedül ő jelenthetett
még veszélyt ideig-óráig Thanosra. Az Utazó Galactustól, a Világok
Felfalójától kapta erejét – egy olyan teremtménytől, akinek a
hatalma Thanoséval vetekedett. Csakhogy hosszú távon még az
Utazó sem jelentett komoly kihívást a titánnak. A társai pedig még
kevésbé. Sem Vizió, aki a homlokán ragyogó drágakővel fókuszálta
és formálta a napenergiát, sem a Nova nevezetű ifjú hős, aki
fogcsikorgatva egyik gravimetrikus csapást a másik után küldte
ellene. Sem pedig a két Kapitány – Carol Danvers és Amerika
Kapitány –, akik stratégiai tanácsokkal próbálták ellátni társaikat.
Thanos komoran elmosolyodott.
Nem... Nincs esélyük ellenem.
Az Erő Kövére összpontosított, s egyszerűen kioltotta az ellene
harcba hívott energiákat.
Úgy döntött, most majd megmutatja az Úrnőjének, mire is
képes.
Vegye hát kezdetét a mészárlás!
 Fölizzott a Hatalom Köve, de szinte azonnal ki is hunyt. Túl
egyszerű lenne egy csettintéssel mindannyiukat megölni. Azzal
nem tudná fölkelteni a Halál figyelmét. Nem... Bölcsebb lesz a
lehető legváltozatosabb módokon végezni velük, hogy ezzel
demonstrálja a hatalmát.
Először Marvel Kapitányt vette célba. A nő, bár embernek
látszott, mégis a galaxis egyik legfélelmetesebb harcos népének, a
kríknek örökségét hordozta magában.
De akkor is csak halandó, egy parányi, eltaposható porszem.
Fölizzott a Tér Köve, és Thanos egyetlen gondolati parancsára a
világegyetem egy teljesen másik pontjára – valahova a Plútó
közelébe – teleportálta a nőt. Távol a szülővilágától, a bajtársaitól
és a hajójától, és ami a legfontosabb, távol a csatatértől.
Bár több milliárd kilométerre volt tőle, a titán így is érezte a nő
kétségbeesését. Mert Danvers minden emberfölötti képessége
ellenére is hamarabb fog éhen és szomjan halni, mint hogy elérjen
egy lakott világra.
Közben az Ezüst Utazó, Nova és Vízió zárták soraikat, és újabb
támadást indítottak. Thanos tudta, egyszerűbb lenne kivárni, hogy
kifárasszák magukat és föladják a harcot, de az efféle győzelemmel
nem fogja tudni lenyűgözni szíve hölgyét.
Az Elme Kövének segítségével nyúlt bele az Ezüst Utazó
tudatába, s egy milliszekundum alatt mindazt látta, amit ez az
elkínzott lélek valaha is megélt. Most már tisztában volt vele, hogy
valaha Norrin Raddnak hívták, és Zenn-La békés planétáján
született. Azt is tudta, hogy Galactus, a Világok Felfalója őt
választotta egyik hírnökéül, s az Ezüst Utazó, hogy népét megóvja,
más világokat kutatott föl, hogy iszonytató ura azokat eméssze el.
Thanos gigantikus ujjai megrándultak, s most a Lélek Köve is
fölragyogott. A titán egy sebész kérlelhetetlen pontosságával nyúlt
az Ezüst Utazó tudatába, és megváltoztatta a személyiségét.
 Az ezüstösen fénylő alak egy pillanatra megdermedt, majd úgy
nézett végig a bajtársain, mintha most látná őket először. Aztán
megfordította csillagok közt utazó szörfdeszkáját, s a többiek
kétségbeesett tiltakozásával mit sem törődve útnak indult a
mélyűr felé.
Thanos elégedetten mosolygott. A Lélek Kövével azzá a hideg,
érzelem nélküli lénnyé alakította vissza Norrin Raddot, amilyen
akkortájt volt, amikor még Galactust szolgálta. Ez az Ezüst Utazó
nem törődött az emberekkel, s a szeretet és barátság ismeretlen
fogalmak voltak a számára.
Vízió újabb vakító napenergia-csapásokkal próbálkozott, míg
Thanos el nem döntötte, mihez is kezdjen az androiddal.
Akaratával a Valóság Köve felé nyúlt ki, s a következő pillanatban
Vízió körül kifordult magából a világegyetem. Holdak és
üstökösök tűntek fel a semmiből, égitestek ütköztek össze, és
Amerika Kapitány parancsoló hangja zagyva makogássá torzult.
Nem voltak többé irányok, az előre, hátra, föl és le önmagába
csavarodó fraktállá vált, s az android ebből a labirintusból már
nem talált kiutat.
Thanos tisztában volt vele, hogy Vízió ereje mesterséges
elméjének félelmetes rendszerező képességében gyökerezik, úgy
döntött hát, elveszi tőle a racionális valóságot, és ebbe a személyre
szabott pokolba száműzi.
Valami távoli, halk hangra lett figyelmes, s egy pillanatra
megdobbant a szíve. Lehetséges lenne? Talán mégis sikerült
fölkeltenie Úrnője figyelmét? Végre személyesen is eljön, hogy
osztozzon vele a diadalban?
– Ööö... Srácok! Nem akarok rinyálni, de van itt egy kis
problémánk a gyíkokkal! Konkrétan beléjük fulladunk!
Emésztő harag áradt szét Thanos tagjaiban. Ez nem a Halál
hangja volt, hanem azé a Pókember nevezetű bosszantó
emberízingé!
 Az őrült Titán kíváncsi tekintete elől többé már senki és semmi
nem rejtőzhetett el, de csak most figyelt föl rá, hogy miközben ő
Amerika Kapitány csapatával volt elfoglalva, Ben Grimm sikeresen
összekapcsolta a járművét az ő űrhajójával, a Szentéllyel –
Pókember pedig Grimm alakulatában volt.
Kezdte már látni, időre lesz szüksége, míg hozzászokik, hogy
ennyi síkon gondolkodjon és cselekedjen szimultán. Meg kell
tanulnia, hogyan létezzen egyszerre több ponton térben és időben.
Egész életemben titán voltam, de most meg kell tanulnom,
milyen istennek lenni!
Újra fölizzottak a páncélkesztyűjébe épített Kövek, mire
Amerika Kapitány és Nova egy pillanat alatt kifakultak a
létezésből. Nem voltak se energiacsóvák, se hatalmas
robbanások... Egyszerűen csak egyik pillanatról a másikra
megszűntek létezni.
Kétségbeesett hangzavar töltötte be az étert, Thanost azonban
pillanatnyilag az érdekelte, hogy mi történik az űrhajójában.
Ahogy az elméjével megérintette a Szentélyt, máris érzékelte,
milyen ádáz csata dúl a parancsnoki hídon. A Fekete Párduc
ezüstösen csillogó karmokkal vágott véres rendet az űrkalózok
közt, Johnny Storm, a Fáklya pedig mit sem törődve a körülötte
cikázó lézersugarakkal, tűzzel árasztotta el az űrhajót.
Styx kapitány, a hófehér szemű, lazacszín bőrű humanoid
torokhangú morgással küldte harcba az elsősorban gyíklények
közül toborzott legénységét. Mielőtt azonban visszafoglalhatták
volna a hidat, lecsapott rájuk Pókember, elszakíthatatlan hálóval
tartóztatva föl őket.
– Hát ez eléggé... ööö, mi is a jó ellentéte? – hadarta Pókember,
miközben épp leterített egy űrkalózt egy jobbhoroggal. – Ja,
megvan! Gáz!
Majd az egyik fedélzeti nyílás szörnyű csikorgással kettéhasadt,
és Ben Grimm, a Lény nyomakodott be a parancsnoki hídra,
nyomában az izmos, zöld bőrű Amazonnal. Mögöttük egy karcsú
alak lebegett be, s bár ő is szkafandert viselt, az övé az Amerika
Kapitányéval ellentétben nem levegővel volt töltve. Namor herceg,
a Torpedó nem a levegőből, hanem a vízből vonta ki az éltető
oxigént.
Grimm és az Amazon szörnyű csapásai tucatszám sodorták el a
kalózokat, míg a légi fedezetet adó Fáklya és Torpedó pillanatok
alatt fölmorzsolták az ellenállás utolsó gócait is.
Azokkal, akik mégis kicsúsztak a markukból, a Fekete Párduc és
Pókember bánt el.
Thanosnak kellett hozzá egy hosszú másodperc, míg tudatosult
benne, hogy a csata láttán nem érez mást, csak... unalmat.
Fölizzott a Tér Köve, s a következő másodpercben Namor a
galaxis túloldalán találta magát egy olyan sivatagos világon,
ahonnan már rég eltűnt az utolsó csepp víz is. S elég volt a Valóság
Kövének egyetlen fölvillanása, hogy a herceg vízzel töltött sisakja
és szkafandere is semmivé porladjon. Namor az égre emelte
ökölbe szorított kezeit, és Thanost átkozta, a titán azonban csak
nevetett.
– Izé... Srácok... nem akarok kíváncsiskodni, de hova tűnt a
herceg?
Már megint Pókember! Ez a parányi halandó egyre jobban
bosszantotta Thanost, aki úgy döntött, ennek legfőbb ideje véget
vetni.
Előtte azonban...
Megvillant a Tér Köve, és Grimm csapatának fele eltűnt. A
Fekete Párduc, a Fáklya és az Amazon egy idegen bolygó
óceánjának mélyén jelent meg. Ez a hely épp az ellentéte volt
annak, mint ahová Namort száműzte – szárazföldnek itt nyoma
sem volt.
A Fáklya lángjai azonnal kihunytak, a Párduc és az Amazon
fuldokolni kezdtek, de nem volt menekülés. Thanos eljátszott a
gondolattal, hogy az Idő Kövének segítségével a végtelenségig
nyújtsa a szenvedésüket, de aztán mégis meggondolta magát. Az ő
célja nem az volt, hogy fájdalmat okozzon, hanem hogy fölkeltse a
Halál figyelmét. Az Úrnője azonban még mindig hallgatott, és a
titán abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán figyelemmel kíséri
az eseményeket.
Az idegen űrhajó fedélzetén hadakozó Ben Grimm egy pillanatra
kifakult a valóságból, majd a következő minutumban a hajótesten
kívül, a vákuumban jelent meg. Kőteste egy darabig ellenállt a
nyomásváltozásnak, de végül bármilyen szívós is volt, végül az ő
tagjai sem bírták tovább, és narancssárga kődarabokká szakadt.
– Hát, srácok – Megint az az átkozott Pókember! –, nagyon úgy
fest, hogy most már csak én állom a sarat! És bár úgy tűnhet,
ekkora túlerővel szemben esélyem sincs, emlékeztetnék mindenkit
ezen az elmebetegekkel teli űrhajón, hogy továbbra is én vagyok
a...
Thanos akaratának engedelmeskedve az Idő Köve fölszikrázott,
kiragadva Pókembert az itt-és-mostból. A titán elégedett mosollyal
figyelte, ahogy az idő kapui bezárulnak a bogárember mögött, és
az Elme Kövének segítségével igyekezett Peter Parker
szenvedéseinek minden másodpercét kiélvezni.
Pókember pillanatok alatt visszafiatalodott, s a tudata a téridő
egyetlen jól meghatározható pontján állapodott meg. Ott és akkor
volt, ahol és amikor Ben bácsi meghalt.
Ez volt az ifjú Peter Parker életének legborzasztóbb perce. Egy
olyan bűnöző végzett vele, akit ő korábban könnyedén
megállíthatott volna, de sértett hiúságból mégsem tette.
Ekkor értette meg, hogy az ember tetteinek következményei
vannak, és hogy részben ő a felelős a nagybátyja haláláért.
Thanos azonban még nem végzett vele. A Kövek segítségével
Peter Parkert, akár egy igazi bogarat, az időnek ebbe a zárványába
börtönözte, és Pókember iszonyodva figyelte, ahogy a pillanat újra
meg újra megismétlődik. Ismét futni hagyta a bűnözőt, a
nagybátyja megint meghalt, és ő újfent nem tehetett ellene
semmit.
A cselekvés lehetősége elvétetett tőle, és nem maradt számára
más, csak a szégyen és a bűntudat. Amíg világ a világ. És megint.
És újra.
Thanos fölnevetett, majd kisiklott Pókember elméjéből, magára
hagyva a fiatal hőst ebben a testre szabott pokolban.
Az Őrült Titán most már akkora volt, mint maga a Jupiter, és
érezte, hogy ez még csak a kezdet. A Végtelen Kövek segítségével ő
maga is képes lesz végtelenné válni.
A harcnak azonban még mindig nem volt vége. A Föld újabb
védelmezői rontottak rá – a Hulk, ez az őrjöngő zöldbőrű óriás és
Fátum doktor, aki kozmikus energiák és sötét mágia furcsa
elegyével támadt rá. És ott volt még a hármas talán
legveszedelmesebb tagja, a Szellemlovas, aki pokoltűzzel izzó
láncaival idegen dimenziókba próbálta ragadni.
Pillanatokon belül még erősítésük is érkezett: csillogó, hatalmas
űrhajó, melyről Thanos először azt gondolta, hogy a Siár
Birodalom büszkesége. Azonban elég volt átpillantania a hajó
falain, hogy lássa, az idegen jármű földi mutánsokat szállít:
Magnetót, Arkangyalt, Vihart, Kardfogút, Pszichét és a furcsamód
visszafiatalodott Jean Greyt.
Egyiket a másik után söpörte el: A Hulkból kiölte a vérszomjat,
nyáladzó idiótát csinálva belőle. A Viharok Úrnőjét elevenen zárta
törhetetlen bilincsű koporsóba. Jean Greyt egy olyan időhurokba
küldte, ahol tömeggyilkosság és örök, marcangoló bűntudat várt
rá. A Szellemlovast Mephisto lángoló poklába száműzte, Magnetót
pedig visszaküldte abba a náci haláltáborba, ahonnan ezúttal már
nem volt menekvés. Majd széttárta karjait, hátravetette fejét, és
kieresztette a hangját úgy, hogy azt a világegyetem legtávolabbi
zugában is hallhassák:
 – MOST MÁR ELÉG LESZ?! MOST MÁR ELFOGADOD A
SZERELMEMET?!
Suttogás kélt – túl halk, hogy megérthesse a szavakat, szívében
azonban már ettől is föltámadt a remény.
A csata mostanra véget ért, és az aszteroidák közt összefagyott
holttestek lebegtek. Styx kapitány is visszaszerezte a Szentély
fölötti uralmát, és a Föld felé fordította a hajót.
A Föld. Parányi kék üveggolyó a Nap közelében, körülötte
jellegtelen, halott, szürke kődarab. Thanos érezte, hogy ez lesz az
utolsó erőpróbája, mert ezen az aprócska holdon akadtak még
néhányan, akik ellene fenekedtek. De őket is elpusztítja majd.
Először elveszi tőlük a reményt, majd mindegyiket egy testre
szabott pokolba küldi. Vagy, ha megesik rajtuk a szíve, lehet, hogy
egyszerűen csak kitörli őket a létezésből.
Megengedett magának egy pillanatnyi elégedettséget. A tudata
már idegen dimenziók határait ostromolta, az erejével kedve
szerint formálta a valóság húrjait. Kíváncsian figyelte Namor lassú
fuldoklását a homokvilágon, Pókember szüntelen
önmarcangolását, Marvel Kapitány lassú kétségbeesését, és azt a
pillanatot is megízlelte, amikor az Amazon tüdeje megtelt vízzel.
Mindegyik halál egy felajánlás volt, áldozat szerelme oltárán.
Most már nagyobb volt a Napnál, és hamarosan nagyobb lesz az
egész Naprendszernél. Mégis úgy érezte, hogy még nem teljes –
legalábbis, amíg el nem nyeri Úrnője szívét.
És volt még valami... Úgy érezte, valami kilőtt nyílként közeledik
feléje. Egy szörnyeteg, egy fegyver, amit kifejezetten azzal a céllal
hoztak létre, hogy megölje az Őrült Titánt. Minden hatalma
ellenére Thanos szíve egy pillanatra megremegett, s miközben az
újabb harcra készült, egyetlen fenyegető szó merült föl a tudata
mélyéről. Egy teremtmény neve, akiről már nagyon-nagyon rég
nem hallott.
A Pusztító.
 Megfeszítette az izmait, egyik Kőben a másik után gyúlt belső
fény, és Thanos úgy érezte, erre az utolsó összecsapásra is készen
áll.
 KETTŐ

– NOS, innen páholyból nézhetjük végig az apokalipszist –

biccentett Tony Stark a hologram felé.
– Imádom, hogy maga mindennek a jó oldalát látja! – csóválta
meg a fejét Maria Hill, a S.H.I.E.L.D. igazgatója.
A háromdimenziós felvétel Thanost, az Őrült Titánt mutatta,
ahogy bolygóméretűvé dagadva, ökölbe szorított kézzel és
összeszorított fogakkal lebeg a Naprendszer közepén. Gigantikus
alakja körül aszteroidák és hullócsillagok száguldottak, és még
ekkora távolságból is látszottak a körülötte lebegő űrhajóroncsok
és holttestek.
– Úgy tűnik, sikerült az összes követ megszereznie – ingatta a
fejét Tony.
– Tudtuk, hogy egyszer ez a nap is eljön – felelte a nő.
– Nagyobb felbontással a részleteket is látnánk.
– Richards már dolgozik rajta – fonta karba a kezét Hill. – Fél?
– Még nem – vigyorodott el pimaszul Tony. – De ezt azért majd
kérdezze meg öt perc múlva is...
A többszintes parancsnoki hídon szolgálattevők százai, a
S.H.I.E.L.D. és testvérügynöksége, a S.W.O.R.D. ügynökei siettek
teljesíteni a kapott parancsokat.
Az emberiség által létrehozott csúcstechnológiájú űrbázis – a
Csúcs – volt a földön kívüli élettel és az idegen fajokkal történő
kapcsolatfelvétellel foglalkozó ügynökség, a S.W.O.R.D. jelenlegi
főhadiszállása, és míg a S.H.I.E.L.D. a földi problémákra
összpontosított, addig ez utóbbi a világűrt fürkészte. Apró, ám
annál élesebb és hegyesebb kardként lebegett Föld körüli
pályáján, dokkológyűrűk és több száz tudományos laboratórium
középpontjában.
A két kormányügynökség általában egymástól függetlenül
tevékenykedett, de egy ilyen, az egész emberiség létét fenyegető
veszéllyel szemben természetesen együttes erővel léptek fel. A
Csúcs körül nemzetek tucatjainak űrhajói rajzottak, arra készülve,
hogy együtt védjék meg a Földet.
– Ez megint tisztára olyan, mint a Végtelen Háború volt –
dünnyögte Tony. – Vagy inkább a Titkos Háború? A fene se tudja
már számon tartani őket. Van már hír Furyról?
– Moszkvában van – dobolt szórakozottan az íróasztalán Hill. –
Épp a Föld utolsó védvonalát próbálja kiépíteni. Már arra az
esetre, ha Thanos eljut idáig.
– Ha Thanos eljut idáig, már nem lesz mit megvédenünk –
fintorgott Stark. – És mi a helyzet Abigail Branddel?
– Furyval együtt koordinálja a csapatmozgásokat, és próbál
minél több Embertelent a zászlaja alá gyűjteni – sóhajtott föl
Maria. – Más körülmények között nem is lenne miért
siránkoznunk... végül is a világ népei hosszú idő óta először
hajlandóak összefogni. Ma még egy észak-koreai küldöttel is
beszéltem. De ez ellen...
Azzal ismét a hologram felé biccentett. Thanos irdatlan méretű
képmása úgy pillantott feléjük, mintha tisztában lett volna vele,
hogy épp róla beszélnek. A titán fölemelte páncélkesztyűs öklét,
melyen a Végtelen Kövek egymás után szikráztak föl.
– Már nagyon sok rosszfiúval harcoltam – dőlt hátra a székében
Tony –, és olyan is szép számmal akadt köztük, akinek hasonló
világuralmi törekvései voltak. De ez most mégis... más.
– Ezt hogy érti? – vonta föl a szemöldökét Maria.
– Ez olyan... véglegesnek tűnik.
Tony Stark idestova tizedik órája viselte a Vasember-
páncélzatot, és már kezdett tőle viszketni a bőre. Összeráncolt
homlokkal figyelte a hologramot, de Amerika Kapitány csapatának
nyomát sem látta.
– Elvesztettük a rádiókapcsolatot a csapásmérő alakulatokkal –
mondta Hill komoran. – És ez nem sok jót sejtet.
– Maga született pesszimista – vigyorgott rá Tony pusztán
megszokásból. – Hát nem elképesztő, mennyi közös van bennünk?
– A maguk projektje hogy halad?
– Én megépítettem a gépet, innentől kezdve már a többieken
múlik – mondta Stark, aztán a hologram felé biccentett. – De
szívem szerint most én is odakint harcolnék.
– Hát, én is – bólintott a nő, majd közelebb hajolt a
háromdimenziós képhez. – Az ott micsoda?
– Maximális nagyítást! – utasította a számítógépet Tony, mire a
hologram méretarányai azonnal megváltoztak, és a kijelölt
szegmensben feltűnt a Szentély.
A képet továbbra is Thanos irdatlan alakja töltötte be, de ahogy
Tony elforgatta, már ő is látta azt a bizonyos új elemet. Leginkább
egy zöldeskék hullócsillagra hasonlított, ami egyenesen a titán felé
száguldott.
– Na, erre vártam! – bólintott Tony elégedetten.
Majd, ahogy a fénycsóva lassulni kezdett, egy humanoid alakját
vette föl. Magas, félelmetes izomzatú, zöld bőrű férfira hasonlított,
akit tetőtől talpig vörös tetoválások borítottak. A szemei fehéren
izzottak, s mindkét kezében egy-egy jókora, fogazott tőrt
szorongatott.
– Drax! – suttogta Hill.
– A Pusztító – bólogatott Tony. – Lenyűgöző figura az öreg.
Mindenféle védőfelszerelés nélkül utazik a világűrben, és még a
vákuum sem képes ártani neki.
Drax, a Pusztító Thanos arca előtt lebegett, s bár még akkora
sem volt, mint a titán orra, a láttára mégis félelem költözött az
óriás szemébe.
Drax mindkét tőrét Thanos húsába vágta, mire a titán
felüvöltött.
– Ez most mit csinál? – kérdezte Maria értetlenül.
 – A Pusztítót arra hozták létre, hogy megküzdjön Thanosszal –
magyarázta Stark. – Drax egy élő fegyver.
– És... el fogja tudni pusztítani?
– Teljesen kizárt.
– És mi a helyzet a Galaxis többi őrzőjével? Ők is eljönnek?
– Nem nagyon hiszem – ingatta a fejét Tony. – Momentán épp
máshol akadt dolguk. Valami Annihilátor Hullámokról beszéltek,
meg egy Fekete Rend nevű bérgyilkos testvériségről, amivel
meggyűlt a bajuk... Merthogy Thanos nemcsak egy fronton vívja
ezt a háborút. És egyébként is, nem hiszem, hogy most feltétlenül
az lenne a legnyerőbb ötlet, ha egy mosómedvével rágatnánk le
Thanos lábát...
– Hanem? – bámult Hill elkeseredetten a Pusztítóra. – Ha egy
olyan fegyver, amit kifejezetten ellene terveztek, képtelen
megállítani Thanost, akkor mi mit remélhetünk?
A hologramon a titán ismét ökölbe szorította a kezét, és egy
gyilkos energiacsapást mért Draxra. A Pusztító kitért előle, de a
lövedék szele még így is elérte, s egy pillanat alatt megfeketedett és
felhólyagosodott tőle a bőre.
– Ha a találmány csődöt mond, talán érdemes visszamenni
egész a feltalálóig – vonta meg a vállát Tony, azzal
föltápászkodott, és a hídra néző hatalmas, kerek
panorámaablakhoz lépett.
A szemközti falnál egy magas, furcsa gépezet állt tucatnyi
kétségbeesetten tüsténkedő ügynök gyűrűjében. A masina
szabálytalan alakú képernyőjét körbefogó bronz domborműn
egyiptominak és majának tűnő szimbólumok sorakoztak, és
egymás mellett bizarr kontrasztot alkotott az ősi és a
hipermodern. A gép előtt egy karcsú, vörös köpenyes nő térdeit
lehajtott fejjel, előrenyújtott ujjai közt szikrázó energiákkal
táplálva a masinát.
– Nos? – kérdezte Hill. – Kész?
 – Már csak Reed dimenzionális turbulencia-inhibitorára várunk
– magyarázta Tony. – Egyébként hol a fenében van Richards?
Hill grimaszolva mutatott a három emelettel feljebb található
laboratórium ablakára.
– Gyorsabb lesz, ha maga megy föl hozzá – mondta csöndesen,
és volt valami a hangjában, amitől Tony úgy érezte, bölcsebben
teszi, ha megfogadja a nő tanácsát.
Egy perc múlva már kint volt a nagy központi aknában, és a
páncélzatába épített tolóhajtóművekkel emelkedett a magasba.
Három emelettel feljebb egy fél szintet kifejezetten Reed Richards
kedvéért ürítettek ki. Az őszülő halántékú tudós szinte
végtelenségig nyúló teste majdnem az egész helyet betöltötte –
több méteresre nyújtott tagjaival és félméteres ujjaival
gyakorlatilag bármit elért. Pedig ez a nyúlékonyság valójában
Reed Richards talán legkevésbé lenyűgöző képessége volt. A
tudóst mindenekelőtt a hihetetlen elméje emelte a világ
prominens szuperhősei közé. Ez tette lehetővé, hogy szinte
bármilyen helyzethez tudjon alkalmazkodni, képes legyen
bármilyen gépet föltalálni és bármilyen problémát megoldani.
Ezért nevezte mindenki csak Mr. Fantasztikusnak.
Tony abban a pillanatban érezte, hogy valami nincs rendjén,
ahogy belebegett a labor nyitott tolóajtaján. Minden felületet
kamerák borítottak – nagyok és kicsik, szögletesek és oválisak, egy
részük még csak nem is földi gyártmányú. Reed riasztóan hosszú
ujjai a legközelebbi konzol fölött táncoltak, a pillantása azonban
hol erre, hol arra a monitorra vándorolt, mintha arról akarna
meggyőződni, hogy mindegyik kifogástalanul működik-e.
Minden képernyő ugyanazt mutatta: világűrben lebegő,
narancsszínű szikladarabokat.
Tony bátorítón veregette meg Reed vállát, páncélkesztyűs
tenyere azonban mélyen belesüppedt a tudós nyúlós testébe.
– Ben... – suttogta Reed.
Azok a szikladarabok Ben Grimm maradványai voltak.
– Reed... Ideje lenne pontot tenni ennek az ügynek a végére. –
Stark igazán együtt érzett tudóstársával, de ebben a helyzetben
nem engedhették meg maguknak a gyászt.
Még nem.
Mikor Richards fölnézett, Tony összerezzent. A másikban most
nem volt semmi Mr. Fantasztikus. A férfi most csak öregnek és
végtelenül fáradtnak tűnt.
– Nem tudtam megmenteni – suttogta maga elé Reed.
Nincs most erre időnk! – füstölgött magában Tony, akinek az agya
már fényévekkel odébb járt. Most mi a fenét csináljak
Richardsszal? Pofozzam föl? Üvöltsek rá? Csapjam a hónom alá,
és személyesen cipeljem fel a hídra?
– Hol van a feleséged, Reed? – köszörülte meg a torkát.
– Furyval Moszkvában – ingatta a fejét Richards. – De
akármekkora erőket is mozgósítanak, Thanos ellen semmi esélyük
nem lesz.
– Akkor intézzük úgy, hogy ne kelljen mindenféle erőket
mozgósítaniuk.
De úgy tűnt, Reed nem is hallja.
– Ne csináld már, haver! – fintorgott Tony. – Te is tudod, hogy
mennyire nem megy nekem a lelkesítő szónoklás!
– Az már igaz – sóhajtott föl fáradtan Reed. – Mire van
szükséged?
– Hogy mire van szükségem? – visszhangozta Tony értetlenül. –
Hát arra a kütyüre van szükségem, amin most is dolgozol! A
turbulencia-inhibitorra!
– Ja, arra? Azt már tíz perce befejeztem – nyújtott oda neki
Richards egy apró, végtelenül bonyolult áramkörökkel borított
kockát. – Én pedig azt hittem, hogy te még mindig a portálon
dolgozol.
 – Szóval tíz perce végeztél, és egy árva szót sem tudtál szólni? –
kapta ki a kockát Richards kezéből Stark. – Hát, öregem, most
legszívesebben beverném az orrodat!
– De miért?
– Mindegy, nem érdekes – legyintett Tony, s azzal a lendülettel
már kint is volt az irodából. – De erről a tíz percről inkább ne
beszélj Hillnek!
– Tony!
Az egyik képernyőn Ben Grimm összetört arcának egy darabja
lebegett át, s mögötte, akár egy lángoló üstökös, Thor pörölye
suhant át az égen. Stark nem mondott semmit. Helyette egy
mentális paranccsal lezárta a sisakja arcmaszkját, s Vasember
szemei hófehér, belső fénnyel ragyogtak föl. Ez általában védelmi
funkciót töltött be – és az ilyen esetekben e mögé rejtette az
érzelmeit. Azokban a kifejezéstelen, fehér szemekben sohasem
csillant könny.
– Na, gyerünk!
Reed a korlátba kapaszkodva, testét húszméteresre nyújtva
csúszott utána. Tony már épp leszállni készült, mikor az egész
űrállomás vadul megrázkódott.
– Mindenki a harcállásokba! – kiáltotta Hill, mire Stark
megperdült, bekapcsolta taszítósugarait, és néhány másodperc
múlva már ott is állt a S.H.I.E.L.D. igazgatója mellett.
A híd közepén vibráló hologram épp egy hatalmas, idegen
űrhajót mutatott, ami részecskesugarakkal bombázta az állomást.
– A Szentély az – jegyezte meg Reed váratlanul, és Tony, aki
nem vette észre, hogy a tudós leereszkedett mögötte, idegesen
rezzent össze. – Thanos hajója.
– Ezzel a tempóval nem tart sokáig kiklopfolnia minket! – fújt
dühösen Tony.
– Készüljenek a vadászok! – nyomott meg egy gombot a csukló-
számítógépén Hill. – És üzenem Furynak, hogy nincs már sok
idejük!
Egy kisebb, oldalsó monitor még mindig Draxot mutatta, aki
továbbra is a fogazott pengéivel szabdalta Thanost. Majd a kép
megvillant, és a monitor elsötétedett.
– Megszakadt a kapcsolat – csóválta meg a fejét az egyik
technikus.
– Maguk ketten meg mégis mi a fenére várnak?! – ripakodott
Maria Hill a döbbenten bámuló Tonyra és Richardsra. – Tapsra?!
Stark megveregette Reed vállát – legalábbis nagyon bízott
benne, hogy a húsz méteresre kinyúlt testen az a váll volt, amit
megpaskolt –, aztán az egyenruhás ügynököket kerülgetve
átvágtak a hídon, és elindultak lefelé. Mire leértek a raktérbe, ahol
az egyiptomi és maja szimbólumokkal díszített gépezet állt, az
űrállomásról már legalább két tucat vadászgép startolt, hogy
részecske-sugárvetőkkel és atomrakétákkal vegyék föl a harcot
Thanos hajója ellen.
Egy csapat szúnyog az elefánttal szemben – gondolta Tony
komoran.
– Wanda, aranyom, készen állsz, hogy előhúzd a nyulat a
cilinderből?
A vörös köpenyes, eddig térdeplő alak úgy fordult hátra, mintha
most látná először Starkot.
Wanda Maximoff, a Skarlát Boszorkány tetőtől talpig vöröset
viselt, sötét hajában pedig ezüstösen csillogó tiarát. Mögötte a
furcsa jelekkel körülölelt képernyő halkan sistergett és vibrált.
– Wanda?
– Készen állok – mondta halkan a nő, és olyan zavartan
pislogott, mintha furcsa bódulatból ébredt volna.
Azzal a gépezet felé fordult, s az ujjbegyeiből vörös szikrák
pattantak elő. A káoszmágia csápjai végigkúsztak a képernyőn,
ami azonnal kivilágosodott. Száguldó felhőket láttak, és Tonynak,
bár maga sem tudta, hogy miért, az az érzése támadt, hogy azok a
felhők élnek.
Wanda megborzongott.
– Biztos, hogy készen áll erre? – súgta oda Starknak Reed.
– Wanda már számtalan alkalommal bizonyította a rátermettségét
– jelentette ki a milliomos playboy, de ahogy az űrállomás ismét
megrázkódott, már ő sem tűnt annyira magabiztosnak. –
Egyébként is ő az egyetlen esélyünk.
A képernyőn viharos erejű szél kergette szét a felhőket.
– Sikerült fölkutatnom a keresett személyt – bólintott a Skarlát
Boszorkány.
– Látod? – nézett Tony jelentőségteljesen Reedre. – Én
megmondtam.
Váratlanul elcsitult a szél, s a felhők közül egy bajuszos,
kecskeszakállas, szúrós pillantású férfi arca nézett vissza rájuk.
– Hol van most, Dr. Strange? – kérdezte Reed.
– Tartok tőle, hogy a válasz... em sokat... na önöknek – Strange
hangja nagyon bizonytalanul jutott el hozzájuk, mintha
fölfoghatatlan távolság lenne köztük. – Számos... ztes síkon... át,
míg eljutottam ide.
Újabb robbanás rázta meg az állomást, s egy pillanatra
elsötétült a képernyő. Tony cifrát káromkodott, majd fölnyitott a
páncélkesztyűjén egy panelt, és újraindította a gépezetet. Ahogy
Wanda vörös energiacsápjai is a segítségére siettek, a képernyőn
ismét megjelent a Fővarázsló képmása.
– Félek... sztem. A dimenziók folyamatos mozgásban vannak,
és... utak nem ott vannak, ahol...
– Egy kis ideig még fönn tudom tartani a kapcsolatot, doktor úr,
de a síkok közti eligazodásban már nem fogok tudni segíteni –
komorodott el Wanda.
– Kezdünk kifutni az időből, doki! – hajolt közelebb a
képernyőhöz Tony. – Megtalálta nekünk a srácot?
 – Igen. Azon az alsó létsíkon vegetál, ahova Thanos... zte. De a
síkot körülölelő turbulencia nem teszi lehetővé, hogy...
– Erről már gondoskodtunk – biccentett Reed, majd a képernyő
hátuljába épített aljzatok egyikébe csúsztatta azt az eszközt – a
dimenzionális turbulencia-inhibitort –, amit kifejezetten Tony
kérésére épített meg.
– Tudomány és mágia – csóválta meg a fejét Tony. – Mint a
szalonna meg a fagylalt.
– Nem tesz jót a szívnek, de finom – bólintott rá Wanda, majd
halványan elmosolyodott, és Stark, mit sem törődve azzal, hogy
bármelyik pillanatban fölrobbanthatják körülöttük az űrállomást,
visszamosolygott.
Strange pupillája kitágult, az eddig a mellkasához simuló
amulett hirtelen ragyogni kezdett, és a levegőbe emelkedett. Végül
a homloka előtt állapodott meg, s a rajta lévő vésetektől úgy tűnt,
mintha a Fővarázslónak egy harmadik szeme is lenne.
– Agamotto Szeme – mondta Strange. – Hamarosan látni fog.
Én... telen vagyok átlátni vele a dimenziók fátylán és a hazavezető
utat sem... megtalálni. De meg tudom mutatni azt, akit keresnek.
Ahogy Strange képmása fakulni kezdett, Reed hajolt közelebb a
monitorhoz.
– Mikor ennek az egésznek vége, ígérem, hogy fölkutatjuk és
hazahozzuk, Doktor!
– A Thanos elleni harcukban jó szerencse és... segítse önöket!
Mert szeretném, ha lenne egy Föld, ahová haza...
– Igen, ezzel mind így vagyunk – biccentett Tony.
Ahogy az űrállomás nagy, központi hologramjára pillantott,
látta, hogy Thanos hajója súlyos sérüléseket szenvedett. Körülötte
azonban máris majdnem két tucat földi vadászgép roncsa lebegett,
és az ütközetnek még távolról sem volt vége.
És ha egész őszinte akarok lenni, mindez még csak nem is
számít, gondolta Tony. Mert akár elpusztítjuk a hajóját, akár nem,
Thanos hamarosan olyan erőssé válik, hogy egymagában is képes
lesz megsemmisíteni a Földet.
– Ó! – kerekedett el Reed szeme, s ahogy Stark is odafordult,
látta, hogy a képernyőn Dr. Strange alakját egy gigászi,
emberforma lény váltotta föl.
Az irdatlan entitás idegen csillagok fényében fürdött, s hatalmas
tagjait olyan láncok béklyózták, melyeknek minden szeme
nagyobb volt a Szaturnusz gyűrűjénél. Szemei üresen meredtek a
semmibe, szája egy dühödt üvöltés örök grimaszába torzult. A kép
megremegett, és Wanda újabb adag káoszenergiával erősítette
meg a tér e két végtelenül távoli pontja közti kapcsolatot.
Az óriás teste egyszer csak megrándult, szemhéjai
megrebbentek, s a szemeibe ősi tűz költözött.
– KI KERESI KRONOSZT?
– Hát ööö... izé...
– Mi vagyunk azok! – jelentette ki Reed.
– És, csak hogy tisztázzuk a dolgot, ugye te vagy Kronosz, a
titán? – köszörülte meg a torkát zavartan Stark. – Az Olümposz
egykori ura és ennek a mániákus, népirtó Thanosnak a nagyapja?
– ÉN VAGYOK – csikorogta a titán, majd a láncaira pillantott. –
ÉS MAGA THANOS BÖRTÖNZÖTT BE IDE!
Egy pillanatra dühösen rázta meg magát, de a kisbolygókhoz
erősített láncai kitartottak.
– Hát igen... Többek között erről szerettünk volna veled
tárgyalni. Merthogy úgy fest, ebben a dologban talán a
segítségedre lehetünk.
– FÖLDI ERŐ ENGEM MEG NEM SZABADÍTHAT!
– Csakhogy – tette Wanda vállára a kezét Tony – a hölgy
egyenesen a Káoszból meríti az erejét. És azt nyilván te is tudod,
hogy ez természetét tekintve a kozmikus energiák közé sorolható.
– NOS, TALÁN MÉGIS SEGÍTSÉGEMRE LEHETTEK. DE
BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY AKARTOK IS VALAMIT
CSERÉBE!
– Semmi olyat, amit magadtól ne tennél meg – vonta meg a
vállát Stark. – Meg kell szabadulnunk Thanostól... méghozzá
mihamarabb!
– A MÚLTBAN MÁR KÜLDTEM FEGYVERESEKET AZ
UNOKÁM ELLEN, ÉS A PUSZTÍTÓT IS ÉN TEREMTETTEM.
– Hát igen, csakhogy ő egymagában nem lesz elég. Ennél most
egy kicsit többre van szükségünk! Szóval megegyeztünk?
Remélem, igen, mert ez az ajánlat az emberi faj
megsemmisülésével az érvényét veszti!
– THANOSNÁL VANNAK A VÉGTELEN KÖVEK.
– Nem mondtam, hogy egyszerű lesz – húzta el a száját Stark.
– REMÉLTEM, HOGY A DOLGOK MÁSKÉNT ALAKULNAK
MAJD – hunyta le a szemét Kronosz.
– Remény, igen... – szorította ökölbe a kezét Tony. – Szerintem
Thor is azt remélte, hogy ma este majd mézsört iszik Asgardban!
– Már egy tucatnyi hajónk sincs, Stark! – sietett oda hozzájuk
Maria Hill. – Szóval, ha itt végeztek, odakint lesz szükségünk
Vasemberre!
– Bocsi, de mennem kell! – Tony Kronosz arcát fürkészte. –
Szóval megegyeztünk?
– HA KI TUDTOK SZABADÍTANI – morajlotta a titán –, A
SEGÍTSÉGETEKRE LESZEK!
– Képes vagyok rá! – suttogta Wanda, majd lehunyta a szemét...
Abban a pillanatban három energiacsapás érte egyidejűleg az
űrállomást, szétzúzva a hatalmas panorámaablakokat, s a benti
levegő fülsértő sziszegéssel kezdett szökni. A javítóbrigádok máris
nekiláttak beöltözni, hogy zárt szkafanderben kezdhessék meg a
híd lezárását.
A szörnyű hangzavarban szinte teljesen elveszett az a halk
nyöszörgés, és még Tonynak is hosszú másodpercekbe telt
rájönni, hogy ez Reedtől származik, noha közvetlenül mellette állt.
A harmincméteresre nyúlt tudós szemei hitetlenkedve kerekedtek
ki, az ajkai hangtalanul mozogtak – és értetlenül tapogatta a
mellkasán tátongó hatalmas lyukat.
Az egyik energialövedék kis híján kettéfűrészelte.
Wanda lehunyt szemhéjai alól könnyek hullottak, azonban
ennél több ideje most nem maradt a gyászra. Kétségbeesetten
markolta a képernyő peremét, újabb és újabb adag káoszenergiát
küldve az univerzum átellenben levő sarkába. A monitor még
egyszer felvillant, majd elsötétedett – s Reed szinte ezzel egy
időben hanyatlott a padlóra.
Hill kétségbeesetten kiabált a beosztottaival, s a szkafanderes
ügynökök egymás után csatolták föl a hátirakétáikat. Ha kell, így
szállnak majd harcba az Őrült Titánnal, hogy nyerjenek néhány
értékes percet, hogy...
Igazából egyikük sem tudta, hogy mire kellenek azok a percek.
A pókhálósan berepedt panorámaablakon túl pedig ott lebegett
a Szentély, újabb és újabb részecskelövedékekkel bombázva az
űrállomást.
Wanda mostanra már majdnem teljesen feloldódott a testét
körülölelő skarlátvörös fényben. Tony tudta, hogy sem neki, sem a
haldokló Reed Richardsnak nem tud segíteni.
Ezernyi csatát vívtam már, kétségbeesett, megnyerhetetlennek
tűnő ütközeteket, számtalan nehéz döntést hoztam, barátokat
vesztettem el, és nemegyszer én is majdnem otthagytam a
fogamat. De mindig tudtam, hogy van holnap. Ez viszont... ez
most véglegesnek tűnik.
Újabb találat rázta meg az állomást, fém csikorgott, üveg tört
darabokra, s a Csúcs úgy rázkódott, hogy attól kellett tartani,
menten darabokra törik.
Tony Stark lehunyta a szemét, aztán nagyot sóhajtott, lezárta az
arcmaszkját, aktiválta a páncélja harci rendszereit, és indult, hogy
ő is kivegye a részét ebből az utolsó, megnyerhetetlen csatából.
 HÁROM

– THANOS! – mennydörögte Drax, a Pusztító. – Én vagyok a

végzeted!
Thanos megvetően mérte végig a parányi, véres és összetört zöld
alakot, aki még mindig harcolni akart. Draxból mintha teljesen
hiányzott volna a félelem.
– A csillagok közt, az űr sötétjén át követtelek eddig! Ezért a
napért éltem, és most eljött az én időm! Szörnyű uralmad most ér
véget...
– IGAZÁN? – nyújtotta előre egyik gigantikus ujját a titán, majd
fölizzott a Valóság Köve, és Drax eltűnt. – HÁT, NEM VALAMI
FELEMELŐ SORS JUTOTT OSZTÁLYRÉSZEDÜL! SE DICSŐ
HALÁL, SE IDŐHUROK, ÉS MÉG CSAK NEM IS SZÁMŰZLEK
VALAMI TÁVOLI, KIETLEN VILÁGRA.
A Valóság Kövének segítségével Draxot nem egyszerűen
megölte, hanem még az emlékét is kitörölte mindenki tudatából.
Hamarosan az egykori csapattársai, a Galaxis Őrzői is ideérnek
majd, hogy megküzdjenek vele – és törvényszerűen elbukjanak. És
még akkor sem, abban az utolsó pillanatban sem fognak
emlékezni a vérszomjas, zöld bőrű harcosra, aki egykor a barátjuk
volt.
Egy pillanatig csönd vette körül. Mindenfelé roncsok – gépeké és
egykor eleven lényeké – lebegtek, s időközben Styx kapitány is
belekezdett a Föld elleni offenzívába. Thanos tudta, hogy mindez
ostoba hiúság, hiszen a Föld sohasem játszott fontosabb szerepet a
terveiben, de úgy gondolta, ha Styx kellőképp megfélemlíti az
emberi fajt, ő is nagyobb örömét leli majd a megsemmisítésében.
Különben is, egy istennek mindig meg kell jutalmaznia a követőit,
és Styx meg a kalózai eddig mindig odaadóan és hűséggel
szolgálták. Megengedi hát nekik, hogy kedvükre öldököljenek és
fosztogassanak, mielőtt a végén természetesen őket is
megsemmisíti.
Ökölbe szorította a kezét, és mosolyogva legeltette a szemét a
Végtelen Köveken. Hamarosan az univerzum minden lakója
meghunyászkodik majd előtte, ő pedig végez velük. Százakkal,
ezrekkel, milliókkal és milliárdokkal, míg minden halandó lelket
fel nem áldoz a Halál oltárán. És akkor végre az Úrnője is
kénytelen lesz elismerni, hogy nála különb társat nem találhat.
Akkor majd ő is csodálni és imádni fogja, a karjába zárja, és maga
mellé ülteti koponyákból rakott trónjára. És többé már nem
tagadhatja majd, hogy Thanosénál nagyobb és dicsőbb áldozatot
még soha senki nem küldött elé.
De mi van akkor, ha...
Pánik kezdett úrrá lenni rajta. Mert mi van akkor, ha a Halál
mégsem akar kötélnek állni? Ha visszautasítja az ő szerelmét?
Ha kineveti?
Ismét végigjáratta a tekintetét a megcsonkított, összetört
holttesteken: a vízbefúlt Fekete Párducon, Vízió szikrázó,
kifacsarodott tagjain, Fátum doktor mozdulatlan tetemén, melyről
évtizedek óta talán most először került le a maszk. A narancssárga
sziklakupacon, ami egykor Ben Grimm volt.
Mert mi van akkor, ha mindez hiábavaló volt? Az összes
tervezés, csalás és árulás, életeken át tartó félrevezetés és
mészárlás – nőké, gyerekeké... egész fajoké...
Mi van akkor, ha mindennek semmi értelme nem volt?
– ÚRNŐM! – eresztette ki a hangját Thanos. – MOST MÁR
HAJLANDÓ VAGY BESZÉLNI VELEM?!
A kérdésre azonban csak a napszél sustorgása felelt.
– BESZÉLJ MÁR! A POKOLBA IS, ADJ MÁR EGY JELET!
Csönd.
– KÉRLEK! – bicsaklott meg a hangja. – TUDNOM KELL!
TUDNOM KELL, HOGY MELLETTEM ÁLLSZ! HOGY
ELFOGADOD AZ ÉN SÖTÉT, ÖRÖKKÉVALÓ SZERELMEMET!
Valahol a hallhatóság határán mintha neszezni kezdett volna
valami, olyan halkan, hogy azt még Thanos is alig volt képes
érzékelni.
– ÚRNŐM? – kérdezte reménykedve.
S akkor meghallotta. Suttogás kélt, nem több egyetlen szónál, s
az is az ő neve volt: Thanos.
– ÉN SZERELMETES ÚRNŐM! – szorult el egy pillanatra a
titán torka. – HÁT VÉGRE MÉGIS ELJÖTTÉL HOZZÁM?!
Tébolyult sietséggel terjesztette ki az érzékeit minden irányba, s
a tudata hullámokat vetett az egész világegyetemben. Fénynél is
sebesebben száguldott el az Uránusz, Neptunusz és Plútó mellett,
s ugyanúgy az ellenkező irányba is. Végigkutatta az Alfa és
Proxima Centaurit, a Szíriusz és a Farkas csillagképet, majd mind
messzebb és messzebb hatolt, csillagok millióit és milliárdjait
hagyva maga mögött.
Akár egy virtuóz zongorista, úgy játszott a hiperűr húrjain, lázas
kíváncsisággal lesve be minden ismert és ismeretlen
csillagrendszerbe. A közelebbiekben elképesztő sebességgel
száguldó űrhajókat látott, a távolabbi létsíkokon ősöreg, korokon
át szunnyadó teremtményeket, melyek gigantikus fákként
küzdöttek egymással az élettérért. És ahogy még távolabbra
tekintett, egyre szokatlanabb és bizarrabb valóságbugyrokat talált,
melyeket az emberi elme már nem is lett volna képes megérteni, s
ahol a rettegett Dormammuhoz hasonló entitások uralkodtak.
Hangok milliárdjai jutottak el egyszerre hozzá. Embereké,
humanoidoké és a leglehetetlenebb emberidegen teremtményeké
– sok százmilliárd hang sok tízezer lakott világból. De azt az egyet,
amit ő keresett, sehol sem találta.
– KÖLYÖK!
Thanos szemei elkerekedtek. A hang gazdája közel járt. Sokkal
közelebb, mint ahogy azt eddig gondolta. Egy pillanatig arra a
planétára – a Földre – összpontosított, ami eddig talán a legtöbb
gondot jelentette számára. De nem... A hang nem a Földről
származott, hanem arról a parányi űrállomásról, ami még mindig
dacolni mert a Szentély támadásaival. És mielőtt Thanosban
tudatosulhatott volna, hogy kihez is tartozik a hang, már a
nagyapjával nézett farkasszemet.
– KRONOSZ! – Az Őrült Titán hangja felkorbácsolta az étert.
– KISUNOKÁM! – Kronosz irdatlan alakján egész galaxisok
sejlettek át, s hideg szemeiben csalódottság csillogott. – TUDOM,
HOGY SEMMI ÉRTELME MEGPRÓBÁLNI AZ ESZEDRE
HATNI...
Család! – ült ki néma vicsor Thanos arcára. A legocsmányabb
élősködők az egész univerzumban!
– ...MÉGIS MEG KELL PRÓBÁLNOM.
Thanos ökölbe szorított keze villámgyorsan csapott le, s olyan
energiákkal sújtott Kronoszra, melyek jókora hasadékot téptek a
téridő szövetében. Kronosz felüvöltött, de elég volt egyetlen
töredékmásodpercig összpontosítania, hogy a seb bezáruljon.
– EGÉSZ ÉLETEDBEN A ROKONAID TAKARÍTOTTAK
UTÁNAD! – bődült el a titánok egykori ura, majd olyan
elektromágneses csapással felelt, mely az egész Földet sötétbe
tudta volna borítani.
Thanos játszi könnyedséggel tért ki előle, majd a kesztyűjével
semlegesítette a körülötte örvénylő energiákat.
– NEM TUDSZ TE SEMMIT! – morajlott Thanos hangja. – A
TE EGÉSZ ÉLETED A BÉKÉRŐL SZÓLT!
– NEM AZ EGÉSZ. – Kronosz kitért a csapás elől, s az ellene
harcba küldött energiák ártalmatlanul oszlottak szét. – NEKEM IS
MEG KELLETT VÍVNOM A MAGAM CSATÁIT, ÉS ENGEM IS
MEGKÍSÉRTETT A MINDENHATÓSÁG.
– ÉS ELBUKTÁL.
– IGEN. A SAJÁT VADÁLLATI ÉNEM GYŐZÖTT LE.
 – A SAJÁT TEHETETLENSÉGED GYŐZÖTT LE! – üvöltötte
Thanos, s már arra sem vette a fáradtságot, hogy megpróbáljon
kitérni a nagyapja támadásai elől.
A Kövek egyszerre több síkon óvták, a kozmikus
energiacsapások azonban így is fájón martak a testébe.
– OSTOBA VAGY, HA NEM TANULSZ AZ ELŐDEID
HIBÁJÁBÓL! – mennydörögte Kronosz. – A TE TERVED IS
KUDARCOT VALL MAJD! AZ ÚT, AMIN JÁRSZ, NEM VEZET
SEHOVA!
– NE VETÍTSD RÁM A SAJÁT HIBÁIDAT! – Thanos hagyta,
hogy a harag elragadja, s a felszabaduló erőkkel csak tovább
táplálta a kesztyűjében csillogó Köveket. – KETTŐNKBEN NINCS
SEMMI KÖZÖS!
– TE MEG ÉN SOKKAL JOBBAN HASONLÍTUNK, MINT
GONDOLNÁD!
– CSALÁD! MINDIG A CSALÁD HÚZ VISSZA! DE TÖBBÉ
MÁR NEM ENGEDEM! – üvöltötte Thanos, majd szivárványszínű
energiákkal csapott le a nagyapjára.
– EZÉRT ÖLTED HÁT MEG AZ ANYÁDAT?! – hördült föl
Kronosz, ahogy az energianyalábok célba találtak. – EZÉRT
KUTATTAD FÖL A SZÁZNÁL IS TÖBB FATTYADAT, ÉS
MÉSZÁROLTAD LE ŐKET EGYTŐL EGYIG?!
– SOHASEM FOGOD MEGÉRTENI, HOGY MIT MIÉRT
CSINÁLOK!
Kronosz kiegyenesedett, de az arca közben megvonaglott a
fájdalomtól. A legutolsó támadás jelentős károkat okozott a teste
atomszerkezetében, Thanos pedig, mint mindig, most is
megérezte az ellenfele gyengeségét.
– MÁR RÉGES-RÉGEN DARABOKRA KELLETT VOLNA
TÉPJELEK! – fogta igába a napszelet Thanos, s annak
segítségével lebegett közelebb a tántorgó, ősöreg titánhoz. – TE ÉS
A GYŰLÖLT APÁM... MINDKETTŐTÖKET MEG KELLETT
VOLNA ÖLNÖM! EGYIKŐTÖKBEN SINCS MEG AZ ERŐ ÉS A
VÉRSZOMJ, HOGY TÉRDRE KÉNYSZERÍTSÉTEK AZ
UNIVERZUMOT, S MEGTEREMTSÉTEK BENNE AZ IGAZI
BÉKÉT!
Kronosz arcára olyan kifejezés ült, amitől még Thanos is
megborzongott.
– VÉRSZOMJ?
Az idősebbik titán előrenyújtotta kékesfekete ujjait, s a körmök
alól előkígyózó energianyalábok az űrállomás előtt csatázó
hadihajók felé cikáztak. A kisebb vadászgépek és egy vörös-arany
páncélt viselő emberalak kitért előlük, a Szentélynek azonban már
nem volt rá ideje. A támadás föltépte a hatalmas hajó burkolatát, s
a vákuum pillanatok alatt kiszippantotta az egész legénységet.
– SOKKAL JOBBAN HASONLÍTUNK, MINTSEM
GONDOLNÁD! – ismételte meg Kronosz, majd újabb erőket
szólított harcba, melyek nem csupán a Szentélyt zúzták apró
darabokra, hanem Styx kapitányt is elevenen elhamvasztották.
– SZÓVAL – az Őrült Titán tébolyult kacajába még a csillagok is
beleremegtek – MÉG MINDIG TE VAGY AZ OLÜMPOSZ
ELPUSZTÍTÓJA! ENNYI IDŐ ELTELTÉVEL SEM VOLTÁL
KÉPES MEGVÁLTOZNI!
– AHOGYAN TE SEM! – vágott vissza Kronosz. – ÉS TARTOK
TŐLE, HOGY NEM IS FOGSZ!
Ismét fölizzottak a Tér és a Hatalom Kövei, s egy pillanat alatt
beburkolták a Föld fölött lebegő űrállomást.
– ÉS MONDD, KEDVES ŐSÖM, ILYEN ERŐKKEL A
BIRTOKOMBAN UGYAN MIÉRT AKARNÉK MEGVÁLTOZNI?!
Csupán akarnia kellett, hogy a Csúcs kettéhasadjon, s a többit
már elvégezte a világűr hidege.
Kronosz felbömbölt, majd széttárta karjait, és egy pillanat alatt
megváltoztatta a környék gravitációs mezejét. A kisbolygó-
övezetből aszteroidák százai száguldottak Thanos felé, az Őrült
Titán azonban csak mosolygott. Aztán a Valóság Kövének
segítségével anyagtalanná vált, s a meteoritzápor fikarcnyi kárt
sem tudott tenni benne.
– Ó, TISZTELETRE MÉLTÓ ŐSÖM, NEM VALAMI ÜGYESEN
SZOLGÁLOD AZ EMBEREK ÜGYÉT! PILLANATNYI
DÜHÖDBEN MEGVÁLTOZTATTAD AZ EGÉSZ NAPRENDSZER
GRAVITÁCIÓS EGYÜTTHATÓIT, AMIVEL LEGJOBB ESETBEN
IS ÚJ, HOSSZÚ JÉGKORSZAKRA KÁRHOZTATOD A FÖLDET
– NEM SZOLGÁLOK ÉN SENKIT! – mennydörögte Kronosz. –
ENGEM CSUPÁN EGYETLEN CÉL VEZÉREL!
– MINDAZONÁLTAL ISMÉT RÁM HÁRUL AZ A FELADAT,
HOGY KEGYES LEGYEK...– húzta tébolyult mosolyra az ajkát
Thanos.
– NE... NEEEEE!
Thanos nem törődve a nagyapja kétségbeesett üvöltésével, a
Föld felé fordult, és szabadjára engedte a haragját. Megrészegülve
itta be hét és félmilliárd ember rettegését, és kéjesen dagonyázott
a kétségbeesésükben. Azok odalent tudták, hogy minden
védelmezőjük elesett, és nem vár rájuk más, csak a halál.
Aztán a kék bolygó felé nyújtotta páncélkesztyűs öklét, és egy
irdatlan lyukat robbantott belé. Tengerek forrtak föl és párologtak
el, a természeti katasztrófák láncreakciója egész kontinenseket tett
lakhatatlanná, és percek alatt emberek milliói haltak meg.
A két titán felbőszült bikaként feszült egymásnak, miközben
körülöttük üstökösök cikáztak, kisbolygók tértek le a pályájukról,
és sarkaiból fordult ki a valóság.
Öt perc sem kellett hozzá, hogy a Földből csupán kiégett roncs
maradjon.
– BÁRMIT IS TESZEL, SOHASEM ÉRHETSZ FÖL HOZZÁM! –
jelentette ki Thanos büszkén. – ÖLJ MEG TÍZET, ÉS ÉN
VÁLASZKÉPP TÍZEZERREL VÉGZEK!
 – JOBB SZERETTEM VOLNA, HA NEM FAJULNAK IDÁIG A
DOLGOK! – mennydörögte Kronosz, majd ökölbe szorította a
kezét, és nőni kezdett.
Ahogy a teste atomjai mind távolabb és távolabb kerültek
egymástól, a képessége határai is kitágultak, és egyre nagyobb
távolságból hívta magához az erőt.
Thanos a fogát csikorgatta, és féktelen dühével táplálta a
Végtelen Köveket. Tudta, hamarosan térdre kényszeríti a
nagyapját, és akkor valóban teljes lesz a győzelme. Több fényévnyi
távolságra nyúlt ki a Hatalom és a Valóság Köveivel, s egy irdatlan
gravimetrikus mezőt hozott létre.
Ebbe fogja bebörtönözni Kronoszt. Előtte azonban...
Isteni hatalmával letérített pályájáról egy csillagot, s gigantikus
bontógolyóként azzal vette célba a nagyapját.
Kronosz azonnal megpróbált reagálni, de elkésett. A csillag
füstölgő lyukak százait tépte a testébe, kis híján darabokra
szaggatva a titánőst. Thanosban csak ekkor tudatosult, hogy a
csillag valójában a Föld Napja volt. De hát már úgysincs rá
szüksége az emberiségnek.
Vagy a Tejútrendszernek. Vagy a Titánnak, ahonnan az ő népe
származott.
És mégis...
Úrnője, a Halál mégis hallgatott.
Ökölbe szorította a kezét, és egyre csak növekedett. Testével
együtt táguló tudata mind messzebb és messzebb ért el, olyan,
eddig sohasem látott galaxisokat és a létezés eddig nem tapasztalt
síkjait pillantotta meg, melyeknek még csak a meglétéről sem volt
tudomása.
Az egyik olyan volt, mintha egy elmebeteg kubista festő
vásznáról nézett volna vissza rá, egy másikban csupán
transzdimenzionális kapukat talált, melyek végtelen számú
párhuzamos valóságot kapcsoltak össze, egy harmadik pedig
csupán egy gigantikus város volt, tele titokzatos gépekkel és
végtelenül bonyolult mikroáramkörökkel.
Érezte, hogy a nagyapja lassan kezdi összeszedni magát, és
újabb támadásra készül, de nem különösebben érdekelte.
Az utolsó igazi élő rokona. Legfőbb ideje, hogy vele is végezzen.
Thanos a gépváros felé nyúlt, s a Kövek fölszikráztak, miközben
magukba itták a helyben szunnyadó erőket. A gépek nem
jajveszékeltek, mert nem úgy tervezték őket, sokkal inkább
megpróbálták átirányítani, más alrendszerekbe rejteni az
energiáikat, a maguk mechanikus módján állva ellen. A Végtelen
Köveknek azonban hosszútávon senki sem állhatott ellen. A
gépvilág lassan elsötétedett, és halott némaságba burkolózott.
Thanos a hiperűr-húrokon keresztül szívta magába mindezeket
az erőket, majd egyetlen gyilkos energiacsapás formájában küldte
őket a nagyapja ellen. Kronosz felbömbölt és megtántorodott.
Éteri alakja, mely már a fél Tejútrendszert képes lett volna
magába fogadni, kis híján darabokra szakadt, és, hogy
megmeneküljön, a szélrózsa minden irányába szétszórta a halálos
energiacsapást. Nem egy lakott világot is telibe talált, milliárdok
haltak meg, s a világegyetem sirámmal és diszharmóniával telt
meg.
Thanos pedig csak még tovább növekedett. A csillagok most már
eltörpültek mellette, egész galaxisok tűntek játékpénznek a
tenyerében, s az idegen létsíkok végre teljes valójukban
mutatkoztak meg előtte. Az Őrült Titán végtelen hatalma egész
csillagrendszereket ejtett fogságba és szipolyozott ki.
A Kövek vadul lüktettek az iszonyú mennyiségű elnyelt
energiától, s a pusztítás túlélői, tucatnyi csillagrendszer, szikráztak
a markában.
Hamarosan, Úrnőm! Hamarosan lelkek újabb milliárdjait
küldöm hozzád!
 Thanos körül lassan magába görbedt a tér, s most tudatosult
csak benne, hogy elérte az ismert univerzum szélét. A létsíkok, a
világegyetem húrjai... mind itt értek véget.
Itt már az örökkévalóság szívdobbanásait is érezte, az
örökkévalóságét, ami mintha egyetlen, hatalmas teremtmény lett
volna, mely otthont adott az egész világegyetemnek.
Thanos arra számított, legalább most megpróbál valaki
szembeszállni vele, de a világegyetemben baljós csönd honolt.
Valami megmozdult az Őrült Titán markában, s ahogy lenézett,
látta, hogy az egyik parányi galaxis az. Ez adott otthont a büszke és
harcias siár népnek. Érezte a saját pusztulásuk fölött érzett
tomboló haragjukat s az elszántságukat, hogy az utolsókig
kitartanak.
Úgy döntött, ebből elég, azonban ahogy elkezdte bezárni a
markát, érezte, hogy valami nincs rendjén. A siár faj megszűnt
létezni – csakhogy nem ő végzett velük, és az erejük nem belé
költözött. Mintha valaki elszipkázta volna előle az energiájukat.
De ki? Ki merészelhette?!
– OSTOBA KÖLYÖK! – csikorogta Kronosz, majd a siár faj
minden összegyűjtött haragját és kétségbeesését egyetlen gyilkos
csapásba sűrítette, és egyenesen Thanos agyába lőtte.
Az ifjabb titán fájdalmas üvöltése az egész világegyetemet
megrázta, ahogy sok milliárd értelmes létforma minden
gyötrődése egyszerre sújtott le rá. Az univerzumukat szétzúzták, az
életüket elvették... ez volt a bosszújuk.
Telt az idő – egy nap vagy ezer év –, miközben Thanos
megpróbálta kizárni a tudatából a fájdalmat. Kronosz azonban
nem hagyott neki időt, hogy összeszedje magát, és tucatnyi újabb
faj életerejével bombázta tébolyult unokája elméjét. A vérszomjas
badoonok, a harcias skrullok, a bolytudatú Fészek, amit csak az
ösztönei vezettek, a hatalmas, kígyóforma Vénséges Vének... mind
így álltak rajta bosszút.
 De hogyan? – vergődött a csapások alatt Thanos. – Hogyan
képes erre a nagyapám?! Honnan származik a hatalma?!
– EGÉSZ FAJOKAT ÁLDOZOL FÖL? – üvöltötte Thanos. –
SOK MILLIÁRD ÉRTELMES LÉNYT?
– HA KELL, MINDEN CSILLAG FÉNYÉT KIOLTOM, HOGY
MEGÁLLÍTSALAK! – bömbölte Kronosz.
– SZÖRNYETEG VAGY! OCSMÁNYABB SZÖRNYETEG VAGY,
MINT AMI BELŐLEM VALAHA IS VÁLNA!
– AHOGY TE IS MONDTAD, NEM SOKAT VÁLTOZTAM AZ
ELMÚLT KOROK SORÁN...
– VELEM KELLETT VOLNA VÉGEZNED KOROKKAL
EZELŐTT! – tajtékzott Thanos a nagyapja szavaiba lopakodó
szomorúság hallatán. – MÉG A BÖLCSŐMBEN, AHOGY AZ
ANYÁM IS AKARTA!
Egy halott csillag sodródott feléje, de Thanos nem törődött vele.
Tudta, hogy ebben az alakjában szinte semmi sem lenne képes
ártani neki – főleg nem egy kihunyt nap. Azonban, ahogy az
égitest közelebb ért, hirtelen lángra lobbant.
Thanos az iszonyú kín ködfátylán keresztül is látta és értette,
hogy mi történt. Kronosz nem csupán térben, de időben is
mozgatta az égitestet, méghozzá visszafelé. Így, mire elért
Thanosig, a csillag ismét ereje teljében volt.
De hogyan? Hogy képes erre?! Ha képes lenne kizárni a
tudatából a siárok üvöltését és a badoonok rikácsolását, talán
rájöhetne! Hiszen amit Kronosz tett, az gyakorlatilag lehetetlen.
Neki már nincs hatalma az idő fölött... hacsak...
Ahogy a bal öklére pillantott, látta, hogy az Idő Köve vakító
lánggal ég, csakúgy, mint az összes többi, melyek egymás erejét
gyarapították.
– A KESZTYŰ! TE A KESZTYŰT HASZNÁLOD!
Kétségbeesetten perdült körbe, de minden még létező
univerzumból és párhuzamos világegyetemből a vén titán nézett
vissza rá. De csak egy pillanatig. Aztán eltűnt, és csak a hangját
hagyta hátra.
– MONDTAM MÁR, JOBBAN HASONLÍTUNK, MINTSEM
GONDOLNÁD!
A hangja a Kövekből szólt.
– NEM... – csikorogta Thanos. – EZ LEHETETLEN!
Hangok rikoltottak a fülébe, és hiába próbálta
lézerimpulzusokkal kiégetni magából az ellene fenekedő, elnyelt
lelkeket, egyre kevésbé boldogult.
– FEL KELLETT, HOGY BŐSZÍTSELEK! – mondta Kronosz. –
ARRA VOLT SZÜKSÉGEM, HOGY ELTERELJEM A
FIGYELMEDET.
– A KÖVEK AZ ENYÉMEK! – szorította ökölbe a kezét Thanos. –
NEKEM ENGEDELMESKEDNEK!
Azonban elég volt egy pillantást vetnie a vaskesztyűs baljára, hogy
lássa, a Kövek ereje kezd mindent elnyelni. Őt magát is.
– MINDIG IS A HATALMAT HAJSZOLTAD – ingatta a fejét
Kronosz –, DE SOHASEM ÉRTETTED MEG, HOGY AZ IGAZI
HATALOM NEM NÉHÁNY KŐ EGY VASKESZTYŰBEN. ÉS A
HATALOM SOHASEM JELENT MEGVÁLTÁST.
Thanos egyre riadtabban figyelte a Köveket – volt, amelyik már
olyan fényesen lángolt, hogy lehetetlen volt rápillantani, az Idő
Köve pedig szabályosan füstölt.
Most segíts meg, Úrnőm! Ha valaha is szerettél...
Aztán a Tér Köve fölvillant, néhány szívdobbanásig megvakítva
Thanost. Az Őrült Titánra szörnyű nyomás nehezedett, ahogy a
Kesztyű már fehéren izzott, és a felszabaduló energiák egymás
után metszették el a világegyetem húrjait.
Egy rövid időre az eszméletét is elveszthette, mert mikor ismét
fölpillantott, azt látta, hogy Kronosz áll fölötte, és immáron ő viseli
a Kesztyűt.
– A HATALOM ÜRES DOLOG! – csikorogta.
 Thanos dühösen vicsorgott rá, és minden porcikája, a teste
minden sejtje azért rimánkodott, hogy rontson neki a vén
titánnak, és tépje darabokra. Már semmi sem számított – sem a
feláldozni kívánt lelkek, sem az Úrnőjétől remélt szerelem, de még
csak a saját élete sem. De tudta, hogy a Kesztyű elvesztésével ezt a
csatát már nem nyerheti meg. Máris zsugorodni kezdett, és ebben
az istenek lakta univerzumban visszatért a titánok közé.
Kronosz hegyként magasodott fölébe, s most úgy festett, ahogy
annak idején, mikor még ő uralta az Olümposzt.
A nagyapja kinyúlt feléje, aztán ismét fölszikráztak a Kövek, és
Thanos haragja fakulni kezdett. A helyét irigység és a magány
fájdalma vette át. Próbált nem gondolni Őrá s Úrnője szerelmére,
melyre méltatlannak bizonyult. Csak álmodott róla, és az álma
most összetört a tények próbáján.
Az utolsó, amit látott, az a Kronosz arcára kiülő végtelen
szánakozás volt.
 NÉGY

KRONOSZ a Kövek biztosította hatalommal nyúlt ki a

világegyetem legtávolabbi zugai felé. A Tér Kövével ismét egésszé
tette a darabokra hasogatott galaxisokat. A Valóság Kövével
korábbi formájára igazította az univerzumot. Az Idő Kövével
megszüntette a magukba csavarodó paradoxonokat, és a régi,
megfelelő kerékvágásba terelte a világok és lakóik sorsát. A Lélek
Kövével szabadjára eresztette a siár, a krí, a badoon és még vagy
tucatnyi más faj tagjait, visszaadván a testüket és a világaikat. Az
Elme Kövével kifakította a szörnyű emlékeket, hogy ismét milliók
és milliárdok alhassanak békésen szerte az univerzumban. A
Hatalom Kövével pedig a többi öt erejét táplálta, miközben a
világegyetem sebeit gyógyította.
Egyetlen gondolati parancsára ismét kékké vált a feketére
perzselt Föld, és elég volt rágondolnia, hogy a sok millió
szétszóródott atom újfent összekapcsolódjon egy jókora, tűforma
szatellitté, ami a Föld biztonsága fölött őrködött.
Ennyivel tartozott az embereknek, akik kiszabadították a
börtönéből, s úgy forgatta a Végtelen Köveket, akár az orvos a
szikét, a tűt és a cérnát, összeillesztve a részeket, hogy azok ismét
életre kelhessenek.
Az űrállomás legalsó szintjén található, Gravitációs Kút nevezetű
bárban Reed Richards boldog mosollyal és kitárt karral üdvözölte
barátait, Ben Grimmet és Johnny Stormot. A Bosszúállók –
Vasember, Amerika Kapitány, Thor és Marvel Kapitány –
pohárköszöntőt mondtak a diadalukra. Vízió és Wanda, a Skarlát
Boszorkány pedig bezárkóztak a hálószobájukba, hogy sokkal
intimebb módon ünnepeljék meg ezt a pillanatot.
Namor, a Fekete Párduc, az Amazon, Pókember és az Ezüst
Utazó mind visszatértek a korábbi életükhöz, s a galaktikus
ütközetről csak homályos emlékeik voltak.
 Maria Hill személyesen felügyelte Styx kapitánynak és teljes
legénységének letartóztatását és száműzését. És még Drax is, a
Pusztító, a harcos, akit Kronosz teremtett oly hosszú idővel
ezelőtt, visszatért, hogy barátaival és bajtársaival együtt őrizze
tovább a galaxist.
Végső gesztusként Kronosz fölkutatta Dr. Strange asztrális
formáját, aki magatehetetlenül sodródott a külső létsíkok
viharaiban, és a testével ismét egybeolvasztott varázslót a
Gravitációs Kútba teleportálta, hogy ő is koccinthasson a
Bosszúállókkal.
Mikor mindezzel végzett, lepillantott a Hatalom hat Kövére.
Azok továbbra is csábító fénnyel pulzáltak, és mintha csak azt
mondták volna: Mi készen állunk, használj bennünket! Használj
bennünket arra, hogy olyan univerzumot teremts, amilyet te
akarsz!
Ismerős sziréndal volt ez, ugyanaz, ami korokkal ezelőtt, ostoba
ifjúságában elhamarkodott tettekre sarkallta. Olyanokra, melyek
az Olümposz pusztulását vonták maguk után, és olyan események
láncolatát lendítették mozgásba, melyek végül Thanos
felemelkedéséhez vezettek.
– NEM... SOHA TÖBBÉ!
A Kesztyű minden erejét egy pontba sűrítve föltépte a valóság
szövetét, és a téridő hat legtávolabbi, legeldugottabb zugára
nyitott kaput.
– MENJETEK!
Egyik Kő a másik után pattant ki a foglalatából. Egy pillanatig
még a Kesztyű körül lebegtek, majd egymás után tűntek el a
legkülönbözőbb hipertér-alagutakban. Az általuk biztosított
hatalom másodpercek alatt semmivé foszlott, de az őstitán még
így is rendelkezett annyi erővel, hogy a világegyetem távoli
pontjaira küldje ki a tudatát. Látta a helyreállt siár galaxist és a
gépvilágot, a mértani alakzatokból álló bolygókat és az ismét kéklő
Földet, ahova újfent visszatért az élet.
Mindent megcselekedett, amit kellett. Minden olyan, mint
annak előtte.
Egyedül Thanosszal nem foglalkozott. Talán meghalt Thanos, és
hamarosan atomjaira bomlik. Vagy ha mégsem, majd a Földlakók
döntenek a sorsáról. Kronosz feladata itt bevégeztetett.
Végül azt a hasadékot is bezárta és eltüntette, melyen keresztül
útjukra indította a Köveket.
A titán végtelenül elfáradt. Arra gondolt, amit a harc hevében az
unokájának mondott: hogy semmit sem változott. Pedig talán
mégis. Ennyi idő után talán mégis.
Vetett még egy utolsó pillantást az aprócska kék bolygóra, majd
még egyszer, utoljára hasadékot nyitott a téren és időn keresztül,
és ezúttal saját akaratából tért vissza száműzetése helyére.
***
Az univerzum kellős közepén, egy még soha senki által föl nem
térképezett csillagköd és egy gigantikus szingularitás között
aprócska alak lebegett. Gránitszürke teste mozdulatlan volt a
vereség magányában.
Thanos nem aludt, de halott sem volt. Tudta, számára nincs se
remény, se jövő. Elérte élete egyik legnagyobb álmát,
megkaparintotta a végtelen hatalmat – majd elvesztette. S bár
túlélte, de büntetésképp itt ragadt ebben az önmaga által teremtett
purgatóriumban.
Hogy maradhatna így életben? Meddig fogja vajon a vereség és
kudarc emléke kísérteni?
Miközben lassan sodródott az univerzum áramlatain, suttogás
kélt. Ismerős hang volt, mély, mint a tenger moraja, ugyanakkor
puha, akár a lehulló virágszirom.
A szíve nagyot dobbant.
– Jer, kedvesem! – suttogta a hang. – Jer hozzám!
A titán szemei kinyíltak.
Tényleg Ő lett volna? Imádott Úrnője, a Halál?
A tudata mélyén egy vékonyka hang figyelmeztette, hogy
ismeretlen vizeken evez, s olyan valóságba készül belépni, melyhez
hasonlóval korábban még nem találkozott.
– Jer hozzám!
 ELSŐ KÖZJÁTÉK: A BÜNTETÉS

A VILÁGŰRBEN lebegő kastély három emelet magas és közel fél

kilométer széles volt. A timpanont tartó gigantikus oszlopokon
fagyott drágakövek csillogtak, a bástyák és gyilokjárók
magasságából hatalmas vízköpő szobrok tekintettek le
rosszindulatú némasággal. A bejárat súlyos, kétszárnyú ajtaját
kettős arc – egy gyönyörű nőé és egy csontkoponyáé – díszítette.
Minden ajtó- és ablakkeretet, minden lépcsősort ugyanaz a
koponyamotívum ékített, s a falakra is ez futott föl, mint a
borostyán.
Thanos leállította aprócska, egyszemélyes űrhajója hajtóműveit,
majd fölnyitotta a pilótafülke ablakát, és kilebegett a nyílt űrbe.
Egyetlen szökkenés, és máris azon a hatalmas meteoriton járt,
melyre saját kezével építette föl ezt a kastélyt. Fölsietett a kopott,
szürke lépcsőkön, s egy pillanatra megállt a Halál két arcával
díszített kapu előtt.
A pusztító és az enyhet adó. A kor és az örök fiatalság. Az
iszonyat és a szépség.
Egy pillanatig ismét megengedte magának a remény luxusát. Itt
állt ez előtt a kastély előtt, amit szerelme jeleként épített
Úrnőjének. És most, hogy a Halál magához hívta...
Talán ez azt jelenti, hogy megbocsátást nyert? Hogy nem rója föl
neki a vereséget? Hogy mindennek ellenére mégiscsak szereti?
– Uram...
Thanos bosszúsan fordult oda.
A kastély kapuja előtt, egy őrtorony árnyékában vézna,
testhezálló páncélt és hosszúkás sisakot viselő alak gubbasztott.
Styx kapitány egyik tisztje, akinek a nevére is nehezére esett
visszaemlékezni.
Nil... igen, Nilnek hívják...
 – Megkaptam az üzeneted, nagyuram! – nyekegte Nil. –
Azonban tartok tőle, hogy... ööö... a többiek nem jönnek el. Még
azok sem, akiknek sikerült elmenekülnie. Ez az ügy a... ööö... a
Kövekkel...
Thanos elfordult, majd egy kézlegyintéssel és méla undorral
gyilkos plazmacsóvát küldött Nil felé. Az aprócska gyíklénynek
sikoltani sem maradt ideje – az egyik pillanatban még a kastély
árnyékában toporgott, a másikban már csupán csillogó permet
volt.
Thanos megcsóválta a fejét, majd belépett a palotába.
A súlyos, kétszárnyú ajtón belül már volt belélegezhető levegő.
Thanos megállt egy pillanatra, és nagyot szippantott belőle. Nem
mintha szüksége lett volna oxigénre, de a Végtelen Kövek híján
annyira korlátozottak voltak az érzékszervei, hogy kifejezetten
hasznosnak ítélte a minél többféle fizikai impulzust – az ízeket,
hangokat, sőt még az illatokat is.
Odabent azonban nem illat, hanem a lassú enyészet bűze
fogadta. Évtizedek óta nem mozgó, állott levegő szaga keveredett
itt porral és penésszel.
A hatalmas, zöld tömbökből épített fal minden alkotóeleme
legalább fél tonnát nyomott, melyeket Thanos a világegyetem
legősibb kastélyából, Agathon planétájáról zsákmányolt. Mivel az
agathoniak nem voltak különösebben adakozó kedvű nép, ezért
egész civilizációjukat megsemmisítette, s az utolsó, kétségbeesett
túlélők zokogva figyelhették, ahogy elhordatja a köveket.
Finoman végigsimította a falat, és komoran figyelte, ahogy a
kőfelszín lassan szétmorzsolódik az ujjai alatt.
Mennyi időbe került megépíteni ezt a helyet? Mennyi időt és
energiát ölt bele? Szemlátomást nem eleget, máskülönben néhány
esztendő alatt nem porladnának szét a kövek.
Súlyos léptekkel sétált végig a folyosón a jöttére föllobbanó
fáklyák fényében. S ahogy mind közelebb ért a trónteremhez,
ismét erőt vett rajta a kétkedés. Valóban a Halál hívta magához?
Úrnője hangját ezeddig csupán néhány alkalommal hallotta, s
most joggal támadt föl benne a gyanakvás, vajon nem csupán
számtalan ellenségeinek egyike akarja-e tőrbe csalni.
– Jer hozzám!
Ismét megtorpant, s megacélozta az akaratát. A mai nap már
amúgy is kész katasztrófa volt: megszerezte, majd elvesztette a
korlátlan hatalmat. Legyőzetett, majd csúfos kudarcot vallott.
Vajon akad-e ellenség, aki ennél fájóbb csapást mérhet rá? Akad-e
még büntetés, ami ennél kínzóbb sebet tép a lelkén?
Aztán ahogy kinyitotta a trónterembe vezető ajtót, egy pillanatra
még a lélegzete is elakadt.
Odabent minden falfelületet, de még a magasba nyúló oszlopokat
is reves koponyák és ősi fegyverek ezrei borították. Mindenféle
méretű, formájú és korú, leigázott népek és legyőzött ellenfelek
emlékei. A padlót is rég halott ellenségei csontjaival rakta ki,
mindössze egy keskeny csapást hagyva a majd háromméteres,
fogakból és agyarakból emelt trónig.
Amin most maga a Halál, imádott Úrnője foglalt helyet.
Thanost újfent lenyűgözte ennek az időtlen entitásnak a
szépsége, aki ezúttal is egy gyönyörű asszony képében jelent meg.
A bőre fehér volt, akár a legfinomabb márvány, az arca hibátlan,
sötét szemeiben haldokló csillagok fénye parázslott, s pompás
alakját mélykék selyemköntösbe burkolta. A legélettelibbek telt,
halványrózsaszín ajkai voltak.
Majdnem olyan magas volt, mint maga Thanos, és karcsú, akár
egy virágszál.
A titán most ébredt csak rá, hogy Úrnője, aki mindig démonok
és szörny-lények társaságában utazott, most egyedül érkezett.
– Úrnőm! – hajtott fejet Thanos. – Némileg megtörten járulok
eléd.
A Halál kifürkészhetetlen tekintettel mérte végig.
 – Bíztam benne, hogy minden idők legnagyobb jegyajándékát
helyezhetem lábaid elé – folytatta a titán –, milliárdok hozzád
küldött lelkét, de a nagyapám...
A Halál tiltón emelte föl a kezét, és úgy vonta össze a
szemöldökét, mintha csak azt mondaná, elég a kifogásokból!
– Igen, természetesen – hajtott fejet ismét a titán. – Csak azt
szerettem volna, hogy tudd, sohasem fogom föladni a reményt,
hogy elnyerjem a szerelmedet!
Mintha egy mosoly halvány árnya ült volna ki az álomszép nő
ajkára.
– Máris tucatnyi új tervet kovácsoltam! Olyan fegyvereket fogok
építeni, amivel egész csillagrendszereket leszek képes
megsemmisíteni! Ismét népeket és fajokat fogok Hozzád küldeni,
és... – Lassan ökölbe szorította a jobbját. – Méltó leszek hozzád,
Úrnőm! Én...
A Halál az ajkára tette egyik fekete körmű, karcsú ujját, majd a
pillantását Thanoséba fúrta. A titán érezte, hogy képtelen
elfordítani a tekintetét, és a vele szemben ülő karcsú nőalak
szemében fölrobbanó napokat, megsemmisülő űrhajókat és
haldokló népeket látott. Szürke beton- és acéldzsungelt, hatalmas,
szárnyas bombákat, hamuvá porladó városokat, halottakat és
haldoklókat számolatlanul.
A Halál felállt, és közelebb lépett.
Thanosnak még a lélegzete is elállt. Lehetséges lenne?
Elképzelhető, hogy az Úrnője mégis szereti őt?
Üres kézzel jött ide úgy, hogy az élete romokban hever, de
legalább megpróbálta! És ha másra nem is volt jó, Úrnője iránti
lángoló szerelmét akkor is be tudta vele bizonyítani.
De vajon ennyi elég lesz-e?
Kinyúlt, és karjaiba zárta a nőt. Amaz egyszerre volt hideg és
tűzforró, a világegyetem vákuuma és egy szupernóva emésztő
heve. A bőre papírvékonyságú volt, az izmai akár az acélsodrony, s
a karjai elképesztő erővel fonódtak Thanos nyaka köré.
Ez – gondolta Thanos –, ez az én mindenem! Az én imádatom
sohasem múlik el, Úrnőm! Érted kioltom a csillagokat, és minden
valaha élt teremtmény lelkét a lábad elé helyezem!
A nő szája elnyílt, Thanos pedig lassan közelebb hajolt...
Hideg fogak martak az ajkába, csont hatolt át a titán kőkemény
bőrén, és mélyedt a húsába, úgy, hogy végül vért fakasztott.
Thanos elbődült, s ahogy a szemei fölpattantak, a Halál valódi
arcába bámult: a kék csuklya alatt lapuló hideg, fehér
csontkoponyába.
Szinte hallotta Úrnője csendes gúnykacaját.
Bősz haragjában ököllel sújtott a Halál arcába, ujjai alatt
azonban mégsem csontot, hanem puha, meleg, női húst érzett.
Thanos tombolt dühében, s a belőle áradó kozmikus energia
csapásai hatalmas darabokat téptek ki a falak zöld köveiből.
Az ajka csupán sajgott, az igazi fájdalom az volt, amit Úrnője
árulása fölött érzett. Hiszen választott szerelme nem csupán
kicsúfolta, de vissza is utasította. Méghozzá épp abban a
pillanatban, mikor azt hitte, legtitkosabb vágyai is viszonzást
nyertek.
Megesküdött rá, hogy a Halál megfizet még ezért. Térdre
kényszeríti az átkozott szukát, és puszta kézzel morzsolja szét a
csontjait! Akkor majd... akkor majd talán megérti és megtanulja,
hogy...
Ahogy lassan tisztulni kezdett az elméje, látta, micsoda szörnyű
pusztítást végzett. Oszlopokat tört darabokra,
koponyafaragványokat és drágaköveket taposott ízzé-porrá, mi
több, a magas támlájú trónt is szétzúzta.
A Halál pedig nem volt sehol.
Egy csikorgó hangot hallva megpördült, s látta, hogy egy súlyos,
fekete faajtó tárul föl. Hogy hová vezet, nem tudta, mi több,
magára az ajtóra sem emlékezett.
A túloldalon ásító sötétség fogadta, s ahogy beljebb óvakodott,
Thanos elképedve konstatálta, hogy ez a Halál hálókamrája. A
sötétből egy hófehér női kéz nyúlt ki, s intett feléje hívogatón.
A titán lecövekelt. Emlékezett még rá, milyen érzés volt, ahogy
az ökle puha, meleg húsba csapódott.
Vajon mi vár rá odabent?
Furcsa izgalom, hormonok hajtotta, sürgető kényszer vett rajta
erőt, s úgy volt vele, ha ez megint valami ostoba, kacér játék része,
akkor majd most megmutatja a nőnek, mit is ébresztett föl benne!
Most majd megtapasztalja, milyen is egy igazi titán!
Odabent, a fénytelen szobában mindenhonnan koponyák
vicsorogtak vissza rá, s középütt időtől megfeketedett, baldachinos
ágy állt. A vérvörös függöny behúzva, az ágylábakról szemfogaikat
villogtató kígyódémonok pillantottak le rá.
Súlyos léptei alatt megrázkódott a padló, aztán megállt, és
félrehúzta a drapériát.
Semmi.
Egyedül volt.
Ismét felüvöltött, és újfent szabadjára eresztette a dühét.
Letépte a függönyt, egyetlen ütéssel kettétörte az ágyat, majd
módszeresen apró darabokra morzsolta a tekergő kígyólényekkel
díszített ágylábakat. Végül leroskadt, és vadul fújtatva próbált
némi nyugalmat magára erőltetni.
Olyan volt, mintha egy lidércnyomásos álomba csöppent volna,
ami mind mélyebbre és mélyebbre csalogatta. Nem értette, hogy a
Halál miért csábította ide, egyenesen a hálószobájába. Hiszen ezt
az egész helyet, ezt az egész kastélyt az Ő tiszteletére építette, s
ezen a helyen minden Thanos múlhatatlan szerelmét volt hivatott
hirdetni...
Nem... valójában nem minden.
 Az egyik fal mellett súlyos, csiszolt mahagóni ruhásszekrény állt,
rajta csillogó, egészalakos tükörrel.
A titán úgy állt meg előtte, és vette szemügyre magát, mintha
még sosem látta volna önnön tükörképét. Kék és arany páncélzata
cafatokban lógott, a csizmáit por és rászáradt véres sár borította, s
az ajkai is vértől vöröslöttek.
De még akkor is én vagyok Thanos!
Mögötte – ezt a tükörből látta – valami mozdult az ágyon.
Lehetséges lenne? Úrnője tért volna vissza?
– Meg kell, hogy öljük.
Hideg borzongás futott végig Thanos gerince mentén. A női
hang nem a Halálé volt. Ez a nő jóval alacsonyabb volt, rövidre
vágott, fekete haját hátrafésülve hordta, s bár ő is sápadt volt, akár
maga a Halál, az arca sokkal szélesebb volt, és sokkal kevésbé
finom csontozatú.
Az ágy szélén ült, és riasztóan ismerős szemekkel nézett le
valamire – vagy valakire.
– Meg kell öljük, mielőtt felnőne – ismételte meg a nő.
A szavak riasztóan ismerős visszhangot vertek benne –
merthogy ezek voltak az első szavak, amiket Thanos valaha is
hallott. Sok-sok esztendővel ezelőtt egy asszonytól, aki ugyanezt
egy újszülött gyermek fölött mondta ki.
– Anyám?
A nő ekkor megfordult, és csillogó szemekkel bólintott. Aztán
maga köré gyűjtött néhány párnát, az ölébe terített egy
leszaggatott függönyt, és elmosolyodott. Azzal a hűvös,
leereszkedő mosollyal, amitől Thanosnak mindig ökölbe szorult a
keze.
– Nem ülsz ide mellém?
Thanos torkából halk, fenyegető morgás tört föl. Az ilyen és ehhez
hasonló kérdések tették tönkre az egész gyermekkorát, és vezettek
el oda, hogy egy napon puszta kézzel tépte ki az anyja szívét.
 – Már hogyne ülnék! – vicsorodott el, és ökölbe szorított kézzel
indult a darabokra tört ágy felé.
– Ha kezet emelsz rám, az Úrnő soha többé nem áll szóba veled
– biggyesztette le az ajkát megvetőn az anyja. Thanos megtorpant.
– Na látod, így már sokkal jobb! – bólintott a nő, majd
megpaskolta maga mellett az ágyat. – Gyere, ülj ide!
Ismét ugyanaz az érzés... mintha egy szürreális látomásba
csöppent volna.
– Inkább állok – dörmögte.
– Ahogy akarod – vonta meg a vállát a nő. – Igazán érdekes
napod volt, Thanos.
A neve hallatán ismét megborzongott.
– Elbuktál – folytatta az anyja. – Kudarcot vallottál.
Cserbenhagytad magadat, a szövetségeseidet és legfőképp az
Úrnődet. És nem mondhatnám, hogy ez különösebb örömmel tölti
el.
– Ezért küldött téged? – vicsorgott a titán. – Hogy kínozz?
– Nem áll jól neked ez a sok harciasság – húzta el a száját az
anyja. – Én kis szörnyetegem.
– Akármit is mondasz, akármennyire is hasonlítasz rá, te nem
az anyám vagy – fonta karba a kezét Thanos. – Mert az anyám
halott. Te csupán egy árnyék vagy, a saját tudatom kivetülése.
A nő lassan körbehordozta a tekintetét a darabokra tört
bútorokon, majd úgy mosolyodott el, mint aki tud valamit, amit
Thanos nem.
– Miért vagy itt? – sziszegte a titán.
– Azért, hogy egy újabb esélyt kínáljak neked.
Thanos értetlenül pislogott, de hiába leste az anyját formázó
árny legapróbb rezdülését is, most nyomát sem látta rajta
gúnynak.
– Ha az Úrnő elfogadja a szerelmemet, egyesével szaggatom le a
csillagokat az ég firmamentumáról, és helyezem a lábai elé!
– Ez igazán költői, de Ő másra gondolt.
Azzal fölkelt, és Thanos elé állt. Alacsony volt, alacsonyabb,
mint amire a titán emlékezett, s parányi kezeivel a tükör felé
intett. A csillogó felület mindent duplán tükrözött vissza – a
bejárati ajtót díszítő kettős halálfő motívumot is.
– Halld hát az üzenetét: Még mindig elnyerheted a szerelmét, de
hogy így legyen, le kell mondanod mindenről, ami számodra
kedves.
– Már mindent elvesztettem – bámult a tükörbe Thanos. – A
hajómat, a hatalmamat, a Köveket... mindenemet, amim csak volt.
– A Köveket nem elvesztetted, hanem elvették tőled. Ahogyan a
győzelmet is. – A nő pillantása végtelenül unott volt. – Ha meg
akarsz változni, le kell mondanod a születési előjogaidról, az
ambíciódról, sőt még titáni hatalmadról is. Míndent elölről kell
kezdened.
– Lemondani mindenről? – nézett maga elé megrökönyödve
Thanos. Még a születési előjogairól is?
– Le kell mondanod önmagadról, Thanos!
– Még akkor is, ha hajlandó vagyok beleegyezni ebbe... miként
valósítható meg mindez? Egy ember, egy titán, egy isten... hogyan
képes bárki lemondani önmagáról?
Az árny, mely az anyja alakját viselte, a jókora, tükrös szekrény
felé intett. Az föltárta ajtaját, s a mélyén szivárványszínű örvény
kélt. És aztán... a tükrökben alakok jelentek meg.
Akadt köztük ember formájú és végtelenül idegen is. Egy
sebhelyes arcú, zöld bőrű skrull harcos. Egy magas, erős embernő.
A Fészek egy világűrben sodródó, eleven űrhajója.
– Számos alakot ölthetsz, számos életet élhetsz – suttogta az
árny.
Thanos megbabonázva bámulta a tükörben felbukkanó
alakokat.
 Egy sziszegő, karmait villogtató, emberforma macskát. Egy
kockára emlékeztető, patás lábú teremtményt, aminek két
kígyófeje volt. Egy fűrészfogú, szárnyas, rovarforma kreatúrát.
– Muszáj, hogy valami mássá váljak? – kérdezte Thanos, mire a
nő bólintott.
A tükörben egy tojásdad fejű, ezüstösen csillogó szemű idegen
bukkant föl. Aztán egy furcsa, fegyvereit villogtató, lidércforma
entitás. Egy tintahalra hajazó lábasfejű az idők hajnaláról.
– Azt várod tőlem, hogy kezdjem újra...
– Ez az Úrnő akarata.
– És mi lesz aztán? – hunyta le a szemét Thanos.
– Aztán majd meglátjuk, hogy milyen utat választasz.
– Így kell elnyernem a szerelmét?
– Méltónak kell bizonyulnod rá.
A titán most először érezte azt, hogy nem tudja, hogyan is
kellene ezt megtennie. Az árnyalak, mintha csak olvasna a
gondolataiban, elmosolyodott.
– Talán megtanulod majd... talán nem.
– Erre így nem vagyok hajlandó – rázta meg a fejét Thanos. – A
hatalmam nélkül semmi vagyok.
– Én eddig azt láttam, hogy a hatalmaddal együtt is az vagy.
A tükörben egy alacsony, vézna, fekete bőrű humanoid képmása
jelent meg, aztán egy apró, bicegő teremtményé, majd egy
sokkarú, rovarforma kreatúráé.
Ilyenné kellene válnia? Egy olyan paránnyá, aki egyetlen
bolygóhoz, egyetlen élethez kötődik? Aki végigkínlódja és -
dolgozza az egész életét csak azért, hogy ideig-óráig elvegetáljon?
Ahogy az anyja árnyára tekintett, egy pillanatra még a régi,
emésztő gyűlölete is elillanni látszott.
Lehet, hogy máris változom? Úgy ürül ki belőlem az összes
szenvedély, mint egy felfordított kancsóból?
 – Árulj el valamit! – Thanosnak nehezére esett, hogy ne
könyörögjön. – Ő... az Úrnő, valahol mélyen, a kegyetlen játékok
és a maszkok alatt... szeret engem? Törődik velem egyáltalán?
Az árnyalak egy pillanatra megremegett, az arccsontok
markánsabbakká váltak, a bőre sápadtabb lett, s a szemei mögül a
Halál nézett rá vissza dacosan és hidegen.
Thanos tudta, hogy erre a kérdésére nem fog választ kapni.
Legalábbis nem ma. A Halálnak mindössze egy üzenete volt
számára, s ezt Thanos kimondatlanul is tudta: Ez az utolsó
esélyed.
Úgy érezte, mintha egy hatalmas gépezet lendülne mozgásba, s
mindaz, amit tett, mindaz, akivé vált, mérlegre tétetett, és
könnyűnek bizonyult.
A következő minutumban már ismét az anyja árnyalakja állt
előtte, aki gúnyosan felhúzott szemöldökkel figyelte, mit tesz az
Őrült Titán.
Thanos még egyszer, utoljára szemügyre vette a saját képmását.
A kőbőrű hódító, aki sarka alá hajtotta a csillagokat. A Titán
elpusztítója, s ha csak ideig-óráig is, de a Végtelen Kövek ura.
Gonosztevő, pusztító és civilizációk gyilkosa.
Lassan ismét kitárta a szekrény ajtaját, és belépett az örvénybe.
 MÁSODIK KÖNYV: SACROSANCT

A Sacrosanct bolygó ad otthont az Univerzális Igazság

Egyházának, mely a legtökéletesebb példa arra, miképp is futhat
vakvágányra a vallási idealizmus.
Az Egyház egy nemes ötletből született, azzal a céllal, hogy a
világegyetem szegényeit és kisemmizettjeit fölemelje. Alapítója, a
titokzatos Mágus felügyelte a sacrosancti Palota építését, s ő
bábáskodott a körülötte megszülető város építése fölött is.
Maga a település egy ankh keresztre, az Egyház szent
szimbólumára hasonlít. Ennek hurokforma fejében, a Hiermonn
hegyen ül a Palota, szárnyaiban pedig a város.
A Mágus eltűnésével azonban maga az Egyház is a lassú
romlás és degeneráció útjára lépett. A város egyetlen hatalmas
piaccá vált, ahol minden eladó, és mindenre akad vevő, az
Egyház pedig már csak arra ügyel, hogy megvédje a Palotát, és
az azt az űrkikötővel összekötő sugárutat a bűnözőktől és a város
söpredékétől.
Tény, hogy az Univerzális Igazság Egyháza még mindig
jelentős hatalmat képvisel a Sacrosancton, dicsőséges napjai
azonban már rég leáldoztak, s egykori vezetőinek, a
karizmatikus Matriarcháknak is csupán az emléke él tovább.
Mára már nem több céltalan, lélektelen gépezetnél, egy
pénzcsináló masinánál, ami a hívők lelke és a magasabb,
magasztosabb célok helyett csupán a részvényesei érdekét tartja
szem előtt.
GALAKTIPÉDIA
 ÖT

– NIL! Vonszold már a segged!

Thanos elgyötörten nézett föl a kegyetlen, vérvörös
napkorongra, majd az ásója nyelére támaszkodott, és letörölte a
homlokáról az izzadtságot.
– Nil!
A hajcsár ostora abban a pillanatban lecsapott, Thanos pedig
felüvöltött fájdalmában, és elejtette az ásót. Ahogy lehajolt, hogy
fölvegye, a bokájára csatolt lánc megfeszült, s a vele párban
dolgozót is kibillentette az egyensúlyából. Amaz cifrát
káromkodott, és Thanos oldalába vágta a könyökét. Aztán a
hajcsár már ott állt fölöttük, és dühös vicsorral sújtott le újra. Az
ostor véres nyomot hagyott Thanos felkarján és hátán.
A hajcsár idős, hófehér szemöldökű, rákvörös bőrű alak volt, aki
a munkásokkal ellentétben könnyű köpennyel óvta a testét, s a
nyakában hordott láncon egy aprócska ankh kereszt jelezte, hogy ő
is az Univerzális Igazság Egyházát szolgálja.
– Te vagy a leghülyébb csatornatöltelék, akivel valaha dolgom
volt! – üvöltötte, majd ismét ütésre emelte a korbácsát.
A többi munkás harsány röhögéssel figyelte a kis közjátékot.
Tízen voltak – tíz férfi és nő, hím és nőstény, a világegyetem
legkülönfélébb fajainak képviselői. Párban voltak összeláncolva, s
így kellett dolgozniuk.
Már jó ideje ásták azt a jókora vermet, ahová hamarosan
leállíthatják az elektrokvantum-kerítés oszlopait, s ahogy
visszatemették a kitermelt földet, már indulhattak is tovább.
A sivatagi nap emésztő forrósággal árasztotta el az egész tájat, a
legutolsó, legapróbb árnyékfoltot is elűzve, s a fejük fölött
hatalmas, éhes dögmadarak keringtek.
– Na, mi lesz?! – acsargott a hajcsár. – Már a saját nevedet sem
tudod, te mocskos dögbogár?!
 Már nem vagyok benne biztos, hogy ki is vagyok valójában –
gondolta Thanos. – Többé már nem.
Egy része legszívesebben fölpattant volna, hogy a láncával fojtsa
meg az őrt, addig feszítse a nyakát, amíg el nem töri a gerincét,
vagy egy energiacsapással robbantsa atomjaira. Alig egy hónappal
ezelőtt még ezt tette volna, ő, Thanos, a világok leigázója.
Csakhogy többé már nem Thanos volt. Az ásót markoló kezei
finom, karcsú, zöld ujjakban végződtek, melyek valamivel
erősebbek és sokkal mocskosabbak voltak, mint három héttel
ezelőtt, mikor megérkezett.
Ám ezek nem Thanos kezei voltak, hanem Nilé.
– Sajnálom, uram – motyogta. – Máshol jártak a gondolataim.
A hajcsár megszívta az orrát, majd megvetőn kiköpött.
A munkások, látva, hogy vége az ingyen cirkusznak, morogva
tértek vissza az ásáshoz. Egy kivételével. Az illető vékony, szőke nő
volt, sápadt bőrrel. A társa már nekiállt dolgozni, de ő még mindig
nagy, csillogó, kíváncsi szemekkel figyelte Thanost.
– Na, ide figyeljetek, dögbogarak! – eresztette ki a hangját a
hajcsár. – Ti mind elkövettetek valamit az Egyház ellen, ami
ennek ellenére az ő végtelen jóindulatában hajlandó nektek némi
közmunka fejében megbocsátani!
Közben a nyakába akasztott ankh keresztet markolta, s áhítattal
nézett föl az Univerzális Igazság Egyházának Palotájára. A gigászi
épületegyüttes arany spirálmintával díszített, magas falai szemet
bántó fénnyel csillogtak.
– A ti feladatotok lesz megóvni az Egyházat! – harsogta a
hajcsár, s a korbácsával lassan végigmutatott a környéken. – És
nemcsak a magatokfajta söpredéktől, hanem a nomád
dögbogaraktól is! Mert a hitben biztonság van, és a biztonságban
hit!
Néhány munkás lehajtott fejjel, az orra alatt dünnyögve
ismételte meg az untig ismert frázist. Aztán nagyot sóhajtottak, és
ismét ásni kezdtek.
– Ami pedig téged illet... – sziszegte a hajcsár Thanos fülébe –,
van itt valami, ami majd segít összpontosítanod!
Ismét lesújtott, s a korbács újabb fájó sebet tépett Thanos
hátába.
Nilnek nem kis erőfeszítésébe került visszanyelni a kikívánkozó
sikolyt. Összeszorította a fogát, és ő is ásni kezdett.
– Jobb, ha nem kalandozik el a figyelmed! – súgta oda neki a
szőke nő, miután a hajcsár továbbsétált. – A templomszolgák
imádnak fegyelmezni. Ez mindig jó kifogás arra, hogy fájdalmat
okozhassanak másoknak.
– Én ahhoz vagyok szokva, hogy nálam van a korbács! –
villantotta ki a fogait Nil.
A nő értetlenül hunyorgott rá, majd megcsóválta a fejét.
– Tudod, mit? Inkább áss!
Thanos elfintorodott, majd a homokba döfte az ásóját. Még nem
igazán szokott hozzá ennek az új testnek a dimenzióihoz, ami
alacsonyabb és vékonyabb is volt, mint a régi. Tény, hogy Nil is
izmos és szívós volt, de az izomzata nagyon másként működött.
– Egyébként te mit követtél el? – kérdezte a nő. – Miért kerültél
ide?
Thanos lopva körülnézett, de úgy tűnt, senkit sem érdekel, hogy
miről beszélgetnek.
– Meglovasítottam egy szállítmányt az űrkikötőből –
dünnyögte. – Azt gondoltam, hogy... áh, nem is tudom. Hogy talán
megcsinálom vele a szerencsémet, és akkor már én is valaki leszek
ezen a helyen.
– De úgy nézem, hogy rossz célpontot választottál.
– Csak későn jöttem rá, hogy ez az Egyháznak szánt szállítmány
volt.
– Az egész legénységedet lekapcsolták? – grimaszolt a nő.
 – Nem volt legénységem. Egyedül csináltam – lapátolt bőszen
Thanos. – Volt egy egyszemélyes gépem, de az abban a pillanatban
szétesett, ahogy leszálltam. Úgy voltam vele, hát jó, lássuk, hogy
mit kínál Sacrosanct. De a Lovagok már a kikötőből kifelé vezető
úton elkaptak. Egyébként egész jó vagyok a légirobogó nyergében,
de a szállítmány lelassított.
– Az az út egy halálos csapda – csóválta meg a fejét a nő. –
Széles és egyenes, és sehol sem lehet rajta elrejtőzni. Tudod, ezt az
egész helyet az Egyház tervezte. Úgy nézem, sokat kell még
tanulnod a Sacrosanctról, Nil.
A zöld bőrű lény szeme dühösen villant. Ez a nő most csúfolódik
vele?
– Legalább értékes volt a szállítmány?
– Ez az egészben a legbosszantóbb – legyintett lemondón Nil. –
Azok a ládák olyan olcsó csecsebecsékkel voltak tele, amit a térítők
szoktak osztogatni. Gyakorlatilag semmit sem értek.
Az árok most már három láb mély volt, úgyhogy a hajcsár egy
idő után csattintott a korbácsával, majd a Palota felé intett. A
munkások erre kimásztak az árokból, és nagy lánccsörgés
közepette továbbvonultak. Mikor elérték a következő kijelölt
munkaterületet, a hajcsár ismét a nyakuk közé csördített, hogy
kezdhetnek ásni.
– És veled mi a helyzet? – kérdezte Thanos. – Nem éppen úgy
nézel ki, mint egy tipikus helyi bűnöző.
A nő gyanakvó oldalpillantással méregette, Thanos azonban
nem tágított.
– Na, most komolyan, te mit követtél el?
– Velem az történt, hogy az egyik kardinális szeretett volna
hanyatt dönteni – grimaszolt a nő. – Megpróbált becsábítani a
palotában lévő lakosztályába, mire én azt javasoltam neki, hogy
dugjon föl magának egy korbácsot.
– És erre ideküldtek...
 – Mint már mondtam, szeretnek fegyelmezni – csörgette meg a
láncait a nő.
Nil most egy kicsit más szemmel nézett végig rajta.
Tulajdonképpen egész csinos volt. Thanos, az Őrült Titán
valószínűleg elrabolta, megkínozta és megtörte volna ezt a nőt,
hogy a magáénak érezhesse, Nil azonban...
Még maga sem tudta, Nil vajon mit is akar.
Egy idő után ismét továbbvonultak, mind közelebb és közelebb
érve a Palotához, és ahhoz a többszörös kerítés-és
erődítményrendszerhez, ami elválasztotta Sacrosanct többi
részétől.
Hamarosan a hatalmas fémkapu közelében jártak, melyet az
őrtornyokba telepített kvantumlövegek őriztek. A kaputól keskeny
út vezetett le az egy kilométerrel délre található, nyüzsgő piacig.
Az úton jelenleg mindössze egyetlen légpárnás jármű araszolt,
dugig rakva színes takarókkal és szövetekkel.
– Egyébként Felina vagyok – biccentett a nő. – Felina Shiv.
Nil nem tudta hova tenni a nő akcentusát.
– És honnan származol, Felina Shiv?
– Te új vagy a Sacrosancton? – eresztette el a füle mellett a
kérdést a nő.
– Igen.
– És te mit keresel itt?
– Részt veszek az újjáépítési munkálatokban – biggyesztette le
az ajkát Nil.
– Hát, ez nem valami ígéretes – rázta meg ismét a láncait
Felina. – És mikor kapcsoltak le?
– Négy nappal ezelőtt – lapátolt egyre dühösebben Thanos. – Az
a dögbogár bent a városban, akitől a szobámat béreltem, mostanra
már biztosan kiadta valaki másnak.
– De ugye nem előre fizettél neki?
Thanos fintora mindennél ékesszólóbban beszélt.
 – A Sacrosanct első szabálya, hogy soha semmiért ne fizess
előre! – mosolyodott el a nő. – Mondok én neked valamit! Ha
segítesz nekem, egy darabig meghúzhatod magad nálunk.
– Nálunk?
Felina titokzatos mosollyal fordult az út és a lassan közeledő
légpárnás felé.
– Várjunk csak! – lépett közelebb Nil. – Hogy érted azt, hogy ha
segítek neked a...
Felina erre a szájába dugta két ujját, és fülsiketítőt füttyentett.
Miközben a hajcsár és a munkások egy emberként fordultak feléje,
a légpárnás platójáról, egy jókora takaró alól apró állat bújt elő, és
villámgyorsán átrohant az úton.
– Ez meg mi a franc volt?! – bődült el a hajcsár.
– Karmos! – rikoltotta a megláncolt nő. – Elterelés!
Most már Thanos is látta, miféle állat az, ami feléjük iparkodik:
egy csíkos bundájú, éles karmú és agyarú törpetigris.
Ahogy a hajcsár megpillantotta, gonoszul elvigyorodott, majd
visszaparancsolta a munkásokat, és jobbjában a korbáccsal a
sziszegő macskaféle felé indult.
– Te kis nyavalyás! – acsargott. – Megetetlek a kardinális úr
kutyáival!
A zsebtigris abban a pillanatban rugaszkodott el, és kieresztett
karmokkal landolt a hajcsár arcán. Az felüvöltött, és megpróbálta
letépni magáról az állatot, mielőtt azok a hegyes karmok kioltanák
a szeme világát.
Aztán kitört a zűrzavar.
Az egymáshoz láncolt munkások a szélrózsa minden irányába
próbáltak menekülni, és Thanos is kis híján fölborult, ahogy a
hozzáláncolt párja megpróbálta a bazár irányába vonszolni.
– Avia! – kiáltott Felina, mire a légpárnás megállt, és a takarók
alól egy alacsony, izmos, sötét bőrű és hajú nő bújt elő.
Odaintett a lánynak, majd futásnak eredt.
– Ez meg ki? – kérdezte Thanos.
– Ő a nővérem – mosolyodott el Felina.
Közben a hajcsár vérben úszó arccal birkózott a törpetigrissel.
A Felinához láncolt munkás egyre vadabbul rángatta a
kettőjüket összekapcsoló béklyót, a nő azonban megvetette a lábát,
és tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. És mielőtt a munkás
mégiscsak elvonszolhatta volna, Avia ott termett, és egy jól
irányzott ökölcsapással kiütötte a fickót.
Majd fél fejjel alacsonyabb volt Felinánál, és ami hiányzott
belőle a szemrevalóság terén, azt izomerővel pótolta.
– Nincs egy kicsit meleg ahhoz, hogy idekint játssz a
homokban? – bökött a fejével az árok felé.
– Ó, épp csak napozgattam – emelte meg a láncait Felina. – De
most már szívesen megszabadulnék ezektől!
Avia próbaképp megemelte a láncokat, aztán kis híján fölbukott,
ahogy egy összeláncolt fogoly pár futtában belerohant. A többség
mostanra menekülőre fogta, de olyanok is akadtak, akik
maradtak, hogy kiélvezzék a macska és a hajcsár küzdelmét.
– Pedig én biztos vagyok benne, hogy megtanítottalak rá, hogy
kell az ilyeneket leszedni! – biggyesztette le az ajkát Avia.
– Na és utána? – csóválta meg a fejét Felina. – Hogy
szabadultam volna meg az őrtől? Tudod, hogy nem tudok
verekedni!
– Már elnézést – szólt közbe Thanos –, de ha le tudjuk szedni
ezeket, nem kéne eltűnnünk innen a fenébe?!
– Hát ez meg ki a bánat? – morogta Avia.
– Egy barát – vonta meg a vállát Felina. – És igaza van.
A hajcsárnak közben sikerült az egyik kezével leszednie magáról
a törpetigrist, a másikkal pedig az övére akasztott kommunikátor
felé tapogatózott. Ha elérné, talán még erősítést is hívhatna...
Avia méla undorral csóválta meg a fejét, majd széttárta a karjait,
és felrikoltott:
– HENRY!
Valami fölvijjogott, s a következő pillanatban egy lángvörös
tollú, sólyomforma teremtmény csapott le az égből. A két nő
összenevetett.
A többség riadtan hőkölt hátra a madár láttán, Avia azonban
jókedvűen emelte meg a húga láncait, mire a sólyom a kinyújtott
karjára telepedett, és gyémántfúró erejű csőrével nekiesett a
láncszemeknek. Thanos elképedve figyelte, ahogy a madár
szabályosan szétmorzsolja a láncot – előbb Felináét, aztán az övét.
A hajcsár közben föltápászkodott, és tőrt rántott. Ő és a
törpetigris lassan köröztek egymás körül, de akárhányszor is
csapott a vörös bőrű őr a macska felé, az hangos sziszegéssel
mindig eltáncolt a penge elől.
A sólyom közben egy pillanatra sem állt le, s ahogy egyik
láncszem a másik után pattant szét, az elszabadult foglyok most
már tényleg menekülőre fogták. A többségük a bazár felé
igyekezett, mások a romos külváros irányába, remélve, hogy a
rokonaik és barátaik el tudják bújtatni őket az Egyház pribékjei
elől.
– Gyere! – ragadta meg Avia a húga karját. – Tűnjünk innen!
A hajcsár mintha a semmiből bukkant volna elő, s a tőre Felina
torka felé villant. A lány villámgyorsan elhajolt a csapás elől, és
futásnak eredt. Az őr azonnal utána vetette magát.
***
– Henry, ne! – kiáltott Avia a támadni készülő sólyomra. –
Megsebesítheted!
Thanos figyelmét mozgás vonta magára. A Palota egyik oldalsó
kapuja tárult föl: vörös köpenyes, fekete vértes katonák sereglettek
elő és indultak futólépésben feléjük. Még legalább egy
kilométernyire voltak, de azt az elmúlt három hétben már Thanos
is megtanulta, hogy a Fekete Lovagokat jobb nem bevárni. Cifrát
káromkodott, aztán megperdült, elkapta a Felina után induló
hajcsár köpenyét, a földre rántotta a hajcsárt, és gyomorszájon
vágta.
– Most te kapsz tőlem valamit, hogy tudj összpontosítani! –
vicsorodott el, majd ahogy a hajcsár levegőért kapkodva fölnézett,
s a tekintetük egy pillanatra találkozott, Thanos ökölbe szorította a
kezét, és leütötte.
Egykor egy plazmacsóvával semmisítette volna meg a fickót,
vagy kozmikus energiával porlasztja szét...
De most csak egy tolvaj vagyok, aki az életéért küzd – mint
mindenki más ezen a szánalmas bolygón. És egy tolvajnak marad
az ökle.
Ahogy fölpillantott, két gyanakvó szempár nézett vissza rá – a
sólyomé és Aviáé. A madár az alacsonyabbik nő, míg a törpetigris
Felina vállán ült. Ez utóbbi nyomhatott vagy tíz kilót is, a karcsú
nő azonban szemlátomást könnyedén elbírta.
– Na, mit mondasz, Nil? – segítette föl a földről Felina Thanost.
– Van kedved csatlakozni a Shiv nővérekhez?
Thanos egyre idegesebb pillantásokat vetett a közeledő Lovagok
felé. Ilyen közelről már a súlyos protonpuskáikat is látta. Még egy
perc, és ideérnek.
– Még jó, hogy!
– Akkor futás!
Meg sem álltak a városközpontban fekvő hatalmas piacig, ahol,
bár hivatalosan Sacrosanct része volt, még az Egyház sem
parancsolt. Ahogy befordultak az egyik utcasarkon, Thanos
észrevette, hogy Avia őt bámulja. A nő szemeiben gyanakvást
látott, aztán Avia lassan elmosolyodott, és odabiccentett neki.
– Jó, hogy nem ijedsz meg a saját árnyékodtól! – veregette meg
Thanos friss sebekkel teli hátát, mire az fölszisszent.
A nap csak úgy ontotta a gyilkos forróságot, a város utcáit szökött
rabok után kutató Fekete Lovagok járták, s az égen dögevő
madarak köröztek. Thanosnak sajgott a háta, a bőre viszketett a
homoktól, fogalma sem volt, mit hoz a holnap, mégis, ő, az Őrült
Titán, az egykori hódító, hadseregek ura és világok pusztítója,
azon kapta magát, hogy mosolyog.
 HAT

A NŐVÉREK otthona egy földszintes vályogviskó volt a város

nyugati végében. A környező épületek egy részét fából vagy kőből
emelték, azonban szép számmal voltak olyanok is, amik alig
kínáltak több védelmet egy vászonsátornál. Itt-ott zsebkendőnyi
zöld folt, egy kis fű és néhány kókadt virág is akadt, s a házakat
szemétből emelt alacsony kerítés választotta el egymástól.
A sólymot odakint hagyták – Henry először boldog rikoltással
tett egy jókora kört, majd az alacsony háztetőre telepedett.
– A legjobb riasztórendszer – intett Avia a madár felé.
– Már, amíg odakint van – húzta el a száját Felina.
– Ahonnan ő származik, ott nincsenek dögevő madarak – súgta
oda Avia Nilnek. – Ezért is nem tud igazán megbarátkozni
Henryvel.
Aztán Felina is kinyújtotta a karját, mire Karmos, a törpetigris a
földre huppant.
Míg a nővérek a zárral bíbelődtek, Thanos szemügyre vette a
környéket. A szomszédos ház előtt egy idős, kék bőrű krí nő
teregetett egy kifeszített kábelre, és gyanakvó pillantásokkal
méregette Thanost.
– Gyere! – intett oda neki Felina, és a konyhába invitálta.
Odabent halmokban állt a mosatlan tányér és evőeszköz, és az
asztalon fél tucat széttrancsírozott egér hevert.
– Muszáj ezt itt csinálnod? – fintorgott Felina.
– Hacsak nem akarjuk, hogy Henry a szomszédok házi kedvenceit
abajgassa, akkor igen, muszáj!
– És mint rendesen, most is én takaríthatok! – biggyesztette le
az ajkát a magasabbik nő. – Mit szólnál hozzá, ha addig
körbevezetnéd a vendégünket?
A vendégszobának kikiáltott helyiség alig volt több, mint egy
parányi ablakkal ellátott fülke. Egy jókora fadoboz tetején lámpa
és kommunikátor porosodott, a padlón szétszórt ruhadarabok
hevertek.
– Jó, tudom, hogy nem sok – vonogatta a vállát Avia –, de jelen
pillanatban szerintem már ennek is örülhetsz!
Gyorsan összeszedte a ruhákat, és az aprócska ágyra lökte őket.
Thanos már épp tiltakozni akart volna, hogy ez a semmi kis
alkotmány nem fogja elbírni, de aztán meggondolta magát.
Egyelőre még nem szokta meg az új teste dimenzióit, sem azt,
hogy Nilként gondoljon önmagára.
Egyébként is, Nil? Az a jelentéktelen kis fickó, akit az Úrnőnek
emelt palota előtt pusztítottam el? Ugyan már!
Végül nagy óvatosan az ágy szélére telepedett, s elégedetten
konstatálta, hogy az nem akar összetörni alatta.
– Jó lesz – bólintott. – Honnan származik?
– Az ágy?
– A húgod. Hol van az a hely, ahol nincsenek se sólymok, se
dögmadarak?
Avia válasz helyett csak fintorgott.
– Jó, rendben – biccentett Nil. – Te honnan származol?
– Én itt születtem a Sacrosancton – vonta meg a vállát Avia. –
Azt mondják, hogy senki sem itt születik, hanem mindenki csak
azért jön ide, mert keres valamit... de én nem. Én valóban itt
születtem.
Thanos már csak fél füllel hallgatta, mert a figyelme javát a falat
díszítő pengék kötötték le. Akadt ott mindenféle méretű, formájú
és korú fegyver, régi és új, díszes és a lehető leghétköznapibb is.
– Ez mind a tiéd? – mutatott végig a fegyvereken.
– Ühüm.
– És értesz is hozzájuk?
– Csak nem próbát akarsz tenni velem? – mérte végig a nő
tetőtől talpig, majd egy papírlapot húzott elő a zsebéből,
kihajtogatta, és odamutatta Nilnek.
 – Látod ezt? Egy húscsomagoló üzem alaprajza. Itt áll a piac
szélén. Úgy döntöttünk Felinával, hogy egy kicsit szétnézünk
odabent. Jófajta húst biztos találunk, és esetleg valami
értékesebbet is.
– Tudod... nem kell ezt csinálnotok – ingatta a fejét Nil. –
Legalábbis azért nem, hogy engem kihúzzatok a pácból.
Köszönöm, hogy egy kicsit meghúzhatom itt magam, de...
– Te komolyan azt hiszed, hogy még holnap is téged fognak
keresni? – nevetett fel Avia harsányan. – Jobb, ha tőlem tudod,
ezek ott az Egyházban magasról tesznek pár szökött fegyencre!
Azzal levett egy keskeny pengéjű, kosaras markolatú kardot a
falról, és próbaképp suhintott vele néhányat.
– Tudsz vívni?
Nilnek a szeme se rebbent, ahogy a kard hegye alig néhány
centire kerülte el az orrát.
– Sose szántam rá az időt, hogy megtanuljak.
– Én megtaníthatlak...
Volt valami a tekintetében, amit Thanos nem tudott hova tenni.
Egy darabig szótlanul méregették egymást, majd a nő
visszaakasztotta a falra a kardot, megfordult, és kiviharzott.
Thanos egy darabig szótlanul üldögélt az ágyon, és
szórakozottan forgatta az ujjai közt a ceruzával készített tervrajzot.
Kintről hangos szóváltás szűrődött be – a krí nő veszekedett
valakivel.
Nem értette. Egyszerűen nem értette. Mi a csodát akarhat tőle
Avia? Egyébként is, még hogy nővérek! Felina minden
gesztusában, minden mozdulatában annyi elegancia és kecsesség
volt, amiről óhatatlanul is a nemesnek született kifejezés jutott az
eszébe. Thanos ezt izgalmasnak, ugyanakkor hidegnek és
távolságtartónak érezte.
Avia ezzel szemben sokkal erőteljesebb és földhözragadtabb
volt. Előző életében Thanos nem sokba nézte volna, és
valószínűleg minden erejével azon mesterkedett volna, hogy
Felinát kaparintsa meg magának. Most azonban valami furcsa
érzés vett rajta erőt, amikor Avia ránézett.
Talán érdeklem? Vagy az ajánlata, hogy megtanít vívni, tényleg
csak ajánlat volt, amiért később majd benyújtja a számlát?
A válasz egyetlen szó volt, ami olyan mélyről merült föl és olyan
idegennek tűnt a számára, hogy egy darabig nem is tudott mit
kezdeni vele.
Hogy miért tette ezt Avia?
Egyszerűen csak... barátságos akart lenni.
***
Néhány nappal később – Thanos ezt magában keddnek nevezte –
került sor az első közös akciójukra. Semmi komoly, csak szerették
volna látni, hogyan képesek együtt dolgozni.
Egy selyemkereskedőt szemeltek ki maguknak a bazárban, és
míg Felina egy antarai sál fölött alkudozott és flörtölt vele,
Karmos, a törpetigris vad morgással ugrott fel a kereskedő
pultjára. Miközben a kufár – Felina jajveszékelésétől kísérve –
kétségbeesetten próbálta elhajtani a csíkos jószágot, Thanos és
Avia egy egész láda aesir selymet emeltek el a pult alól.
Egy fél óra múlva már a T'Spiris nevezetű bárban ünnepeltek.
Egyik röviditalt a másik után kérték ki a hosszú, keményfából
készült pultra, és jót nevettek rajta, mikor Felina, aki túl gyorsan
ivott, fölborította a saját poharát. Thanos egy tízezer kreditet érő
aesir sállal itatta föl a kilöttyintett alkoholt, amin a nővérek ismét
remekül mulattak.
Hamar megtanulta, hogy a Sacrosancton mennyire értékes a víz.
A sivatagos világon ez talán még az aranynál is többet ért, így az
Egyház is próbálta kisajátítani a birtoklás jogát, minden
ceremóniájához tiszta vizet használva. Idővel ez oda vezetett, hogy
az itt élőknek és az átutazóknak kétszer-háromszor annyit kellett
fizetniük egy kancsó vízért, mint ugyanennyi alkoholért – na, nem
mintha a város söpredéke és a rendszeresen idelátogató űrkalózok
túl sok vizet fogyasztottak volna.
Egy szerdai napon eltérítettek egy alkoholszállítmányt. A
légpárnás szállító a bazár északi negyedébe tartott, mikor
rajtaütöttek. Ami sajnos ezúttal nem sikerült olyan jól, mint
szerették volna.
Avia túl mohó volt, és olyan sok rekeszt próbált magával vinni,
hogy az már jelentősen lelassította. Épp ezért nem tudott segíteni
a húgának, mikor a pilóta nekiugrott, kicsavarta Felina kezéből a
kést, és a lány torkához szorította.
Thanosnak szabályos közelharcot kellett vívnia Karmossal, aki
mindenáron a gazdája segítségére akart sietni. Végül Henry, a
sólyom terelte el a pilóta figyelmét – épp csak egy pillanatra, de
Aviának ez is elég volt ahhoz, hogy tőrt döfjön a fickó bordái közé.
Felina végül megúszta néhány karcolással és fájdalmas
zúzódással.
Ezek után döntötték el, hogy a továbbiakban sokkal
alaposabban megtervezik az akcióikat.
Másnap – csütörtökön – Avia addig nem hagyott nyugtot
Thanosnak, míg el nem kezdtek a vívással foglalkozni. Egy rövid,
karcsú pengét adott neki, aztán orrvérzésig gyakorolták az
alapállást és a kitörést. Néhány óra múlva Thanos már úgy látta,
hogy kezdi érezni a vívást – és ekkor sikerült egy óvatlan
mozdulattal levernie és darabokra törnie a szobájában álló
lámpást. Avia csak a szemét forgatta, majd kijelentette, hogy egy
napra ennyi is bőven elég volt.
Pénteken egy kopott földi takarót szerzett, és abba burkolózva
járta végig a bazárt. Langymeleg szellő fújdogált az élénk
nyüzsgésben. Akadt itt mindenféle népség – űrjárók és kalmárok,
tolvajok és nézelődők, férfiak és nők, humanoidok és olyan
teremtmények, akiknek az alakja nélkülözte a
tengelyszimmetrikusságot. Mind a maga dolga után sietett, ki
eladott, ki vásárolt, volt, aki szerzett, és olyan is akadt bőséggel,
aki koldulással próbált némi pénzhez jutni.
Fűszeres hús illata csapta meg az orrát. A szomszédos standnál
egy lerongyolódott siár készített valami ínycsiklandó étket. Thanos
megnyalta a szája szélét, majd elmosolyodott, és az erszényébe
nyúlt.
A rákövetkező szombaton úgy döntöttek, hogy mégiscsak
megpróbálkoznak a mészárszékkel. Ez alkalommal mindenki a
képességei legjavát nyújtotta: Felina, a törpetigris és a sólyom
odakint őrködtek, és mikor eljött az ideje, magukra vonták a
dolgozók figyelmét. Eközben Thanos és Avia egy-egy jókora
vacaszörnyet akasztottak le a hűtőház kampójáról, és a hátsó
kijáraton keresztül távoztak.
Ezek után még napokig a főzés rejtelmeiről diskuráltak.
***
A zöld bőrű emberek a város legrégibb negyedében éltek, az
űrkikötő mellett. Sacrosanct minden lakosa közül ők voltak a
legvénebbek, s mikor fölöntöttek a garatra, gyakran fölemlegették
azokat a régi időket, mielőtt a hatalmas Mágus megérkezett volna
erre a világra. Akkortájt ezt még csak Otthonnak hívták, s ez volt
az egyetlen világ, amit a zöldbőrűek ismertek.
Aztán a Mágus megtizedelte a népüket, a túlélőket pedig
rabságba vetette. Az ő vérük és verítékük árán emelte a Palotát, s
azon kevesek, akik még ezt is túlélték, vagy bekerültek a Fekete
Lovagok közé, vagy a piac eldugott zugaiban kerestek menedéket.
Thanosnak eddig nem sok haszna volt a vallásból, de mióta ezen
a világon élt, elkezdte tisztelni a hatalmát.
Vasárnap Avia elcipelte magával egy hatalmas sátorba, ahol a
legkülönfélébb fajok szülöttei mérték össze vívótudásukat.
Áhítattal figyelték, ahogy két megtermett ba-bani
energiapengékkel csap össze, s mikor már mindketten
összevagdosták a másikat, vigyorogva összeölelkeztek, majd
kisétáltak a sátorból.
A mulatság végeztével Avia pár kreditért kibérelte az egyik
pástot, hogy ott gyakorolhassanak Thanosszal. A világegyetem
egykori hódítója ezúttal már majdnem három percig állta a sarat,
mielőtt a nő ismét lefegyverezte.
Hiába, no, fejlődött.
– Legyen szíve, uram! Csak egy pár kreditet...!
– Csak egy pár kreditet, uram!
Hétfő volt, és ezúttal két zöld bőrű kölyök kunyerált egy kis
pénzt Thanostól, aki szokásához híven a bazárt járta lehetséges
célpontok után kutatva.
A köpcös kiskölykök – valószínűleg fromák – csontsovánnyá
fonnyadtak az éhezéstől.
Thanos lökött nekik néhány pénzérmét, majd elhajtotta őket.
Készülő pörkölt ínycsiklandó illatát érezte, és örömmel töltötte
el a tudat, hogy míg mások éheznek, neki legalább annyi pénze
van, hogy ételt vehet magának. És most először kezdte fölfogni,
mit is jelent a nyomor és a szegénység. Az a fajta, ami ezt az egész
helyet jellemezte.
Vajon az egész univerzum ilyen?
Kezdett rájönni, hogy változik. Egyre jobban élvezte a
betöréseket és rablásokat, a pénzt és az izgalmakat. Valami
azonban hiányzott az életéből. Az a régi tűz, ami mostanra már
alig parázslott a feledés hamuja alatt. Az ambíció. A vágy, hogy
mindent és mindenkit uraljon.
És most először döbbent rá, hogy könnyen meglehet, eddig épp
ezek tették elviselhetetlenné az életét.
Kedd volt, és épp egy kocsma tornácán tervezték a következő
dobásukat. A késő délutáni égbolton felhők gyülekeztek, azzal
fenyegetve, hogy pillanatokon belül elered az eső.
Felina egy kis darab papírra vázolta föl a terv részleteit, miközben
a lábánál kuporgó Karmos egy tál tejet lefetyelt.
– Carnelia – jelentette ki Thanos váratlanul.
– Tessék? – nézett föl Felina.
– Te a Carneliáról származol.
– És ezt mégis miből gondolod?
– Végre rájöttem, hogy honnan ismerős az akcentusod.
– Nocsak-nocsak! – biccentette félre a fejét Avia. – A végén még
kiderül, hogy Nil a fél galaxist bejárta!
– És annak a félnek a leggazdagabb világa pont a Carnelia –
fonta karba a kezeit Thanos.
Felina egy hosszú pillanatig kíváncsian méregette, majd lassan
elmosolyodott. Nagyon szép mosolya volt.
– Mindig is utáltam a Carneliát – vonta meg a vállát. – Na jó,
tulajdonképpen az apámat utáltam. Úgyhogy az első adandó
alkalommal és az első jóképű fickóval le is léptem. Hófehér bőre
volt és fekete lelke.
– Nem valami szerencsés kombináció – csóválta meg a fejét
Avia.
– Hát nem... főleg, hogy emiatt itt kötöttem ki.
– Az űrkikötőben találtam – magyarázta Nilnek az alacsonyabbik
nő. – A betonon ült, és sírt. És mivel az én családom addigra már
szétszóródott, úgy döntöttem, befogadom. Én ugyanis tényleg
idevalósi vagyok. Az anyám az űrkikötőben dolgozott egy boltban,
az apám Fekete Lovag volt... Az Egyház annak idején még nagyon
szigorúan vette a lovagi esküt, és tiltotta a helyiekkel való
barátkozást. Úgyhogy mikor kiderült számukra, hogy az apámnak
felesége van, egy napon mindketten eltűntek.
– Az Egyház? - kérdezte Thanos megütközve.
– Igen.
– Nekem viszont szerencsém volt, hogy ő talált meg – tette a
kezét Avia karjára a fiatalabbik nő. – Még akkor is, ha ilyen kis
nyüzüge városlakó.
Avia dühösen felmordult, és a húga vállába bokszolt. Felina úgy
grimaszolt, mint akinek rettentő fájdalmai vannak, aztán
összenevettek.
– Ezek tükrében megkockáztatnám, hogy ti nem vagytok
édestestvérek – hümmögte Nil.
– Szemfüles a fiú! – nevetett Avia. – És most rajtad a sor,
barátom! Te honnan jöttél?
Thanos már épp valami hihető hazugsággal próbált előrukkolni,
mikor egyszer csak megakadt valakin a szeme. Épp csak egy
pillanatra, de ez is elég volt.
Az állig felfegyverzett űrutazók, a tehetős kalmárok és a mindig
csapatban járó krí matrózok áradatában akadt egy mélykék bőrű,
csillogó szemű nő is. Az ajkait feketére festette, és tetőtől talpig
fekete bőr harci öltözéket viselt.
Proxima Midnight. A Fekete Rend bérgyilkosa, Thanos egykori
testőre.
A nő, mintha csak megérezte volna, hogy valaki figyeli, lassan
körbefordult, és a tekintete egy pillanatra találkozott Thanoséval.
Aztán egyszerűen átnézett rajta.
Nem ismert fel. Annyira más lettem, hogy nem ismert fel!
– Nil? - érintette meg a karját Felina. – Minden rendben?
Ő azonban már nem figyelt. Úgy érezte, megmozdult a lába alatt a
föld, és megváltozott a széljárás.
Úgy érezte, a szívében ismét életre keltek a lángok.
 HÉT

– LÁTTÁTOK, milyen képet vágott az a stronciai? – Avia

hangosan nevetve csapkodta az asztalhoz a poharát. – Sose fog
rájönni, hova tűntek a mikrohajtóművei!
– Azt hittem, még el is sírja magát! – kacarászott Felina. – Igazad
volt, azt gondoltam, hogy az űrkikötő egy kicsit nagyobb falat lesz.
– Akik ott robotolnak, csak a saját dolgukkal törődnek! – töltött
magának még egy pohárral Avia. – Másokra meg magasról
tesznek.
Thanos nagyot kortyolt a poharából, aztán csöndben füstölögve
bámult maga elé. Az arcturusi párlat megkeseredett a szájában.
Kora este volt, s mint rendesen, most is a T'Spirisben múlatták
az idejüket. A vendégsereg egyelőre még kezelhető méretű volt –
pár helyi, akinek volt pár fölös kreditje, amit elszórhatott, néhány
unottan bámészkodó szajha és valamivel odébb egy csapat
rákvörös bőrű, uszonyos fejű zatoai kölyök, akik nagy hangon egy
íj és egy tegez nyílvessző fölött vitatkoztak. Az ajtónálló – egy
masszív, bíborvörös bőrű sakaari – zord pillantásokkal méregette
őket.
Karmos, a törpetigris Felina ölében ült, de csak addig, amíg a nő
föl nem tette az asztalra. Akkor aztán fölfalta a tányérjaikon lévő
maradékot, és már indult is volna, hogy Thanos ölébe üljön, ő
azonban elhessegette.
– Nyugi, könnyen túladunk ezeken a miniatűr
hiperhajtóműveken! – veregette meg Nil vállát Felina. – Egy
csomó olyan alakot ismerek, akik nem sajnálják a pénzt, csak
elszabadulhassanak innen!
Azzal felhajtotta az italát.
– Lassabban, hé! – csóválta meg a fejét Avia. – Ne ilyen
gyorsan! Én azt mondom, várjunk egy kicsit, mielőtt piacra
dobnánk a hajtóműveket, mert semmi szükség rá, hogy
összefüggésbe hozzanak bennünket a rablással.
– Te egész életedben a mások asztaláról lehulló morzsákat
akarod szedegetni?! – forgatta a szemét Felina. – Néha
kockáztatni is kell!
– Mi lenne, ha megállapodnánk, kislány? Ha te megtanulsz
tisztességesen bánni a késsel, akkor én is hajlandó leszek több
kockázatot vállalni.
Thanos már nem is törődött velük. A pultnál álló zöld-fehér
egyenruhás krí katonák vonták magukra a figyelmét, akik a
csontsovány, erősen kopaszodó, földi csapossal tréfálkoztak.
– Az a rohadék vizezi az italokat! – morogta Thanos.
– Harry? – biggyesztette le az ajkát Felina. – Hát igen... de ő
már csak ilyen.
– Egyébként is mit vársz egy ilyen pöcegödörtől? – vonogatta a
vállát Avia.
Tekintve, hogy a világítótestek bő fele már kiégett, az ivót sűrű
félhomály ülte meg. A bárpult egyik végében egy magányos skrull
görnyedezett, s látszott rajta, hogy majd lefordul a székéről.
Aztán a krík tiszteletteljesen arrébb húzódtak, utat engedve egy
magas, elegáns, kék bőrű nőnek. Proxima Midnight egyedül
telepedett egy asztalhoz, és hamarosan már egy jókora pohár ital
is ott állt előtte – valami narancssárga alkoholpárlat, egy dolenziai
szaglászpohárban.
– Ez a hely annyit se ér, hogy a padlójára hugyozzak! – köpött ki
Thanos.
– Valakinek nagyon nincs jókedve! – fintorgott Avia.
Az egyik krí katona Proximára kacsintott, és lassú, magabiztos
léptekkel indult a nő asztala felé. Amaz mindössze egy pillantásra
méltatta, amitől a krí hirtelen elsápadt, és visszaballagott a
cimboráihoz.
 – Hé, ezt figyeljétek! – somolygott Felina, és az asztal alatt egy
protonpisztolyt húzott elő a tarisznyájából. – Ezt is a stronciai
szekrényéből lovasítottam meg!
Thanos látta, hogy a kidobó őket figyeli. Semmiféle szabály nem
tiltotta, hogy az ivóba fegyvert is behozzanak, de ha előkerült a
gyilok, hamar elszabadultak az indulatok.
– Na, mit mondasz, Nil? – kérdezte Felina, aki Thanos üres
poharára szegezte a pisztolyt. – Szeretnéd, ha kicsipkézném a
csapos bőrét, amiért vizezi a piát?
– Amennyire nem értesz a fegyverekhez, előbb perzseled le a
saját szemöldöködet, aranyom! – biggyesztette le az ajkát Avia.
Thanos már nem bírt megülni a helyén. Proxima jelenléte
türelmetlenné és idegessé tette, s mostanra már elfeledettnek hitt
terveket és emlékeket ébresztett benne.
Hátratolta a székét, és odasétált a bárpulthoz.
– Még egy italt? – vonta föl a szemöldökét a csapos, Thanos
azonban csak a fejét rázta.
Proxima akkor sem nézett föl, mikor megállt az asztala előtt.
Látszólag minden figyelmét a szaglászpohárból fölszálló, vörös
füstpamacsok kötötték le.
– Azon tűnődtem... – kezdte Thanos.
– Akkor csak tűnődj tovább, de ne az én asztalomnál! –
köszörülte meg a torkát a nő.
– Azon tűnődtem, hogy mit keres az Obszidián Rend egyik tagja
ebben a pöcegödörben.
A nő egy pillanatra megdermedt, aztán lassan félretolta a
poharat, és fölnézett.
– Rég nem hallottam már ezt a nevet – mondta csöndesen.
– De ismered.
– Attól még sosem kedveltem.
– Általában senkit sem érdekel, hogy mit kedvelünk, és mit
nem.
 A nő összehúzott szemmel méregette, Thanos azonban állta a
pillantását. Tudta, hogy öngyilkosság provokálnia Proximát –
seregeinek egykori parancsnoka egész civilizációkat irtott ki, és
lándzsájával a világegyetem legnagyobb harcosaival is képes volt
végezni. Thanos tudta, titáni képességei nélkül esélye sem lenne a
nővel szemben.
Valami azonban mégis erre sarkallta. A lelkében égő tűz
egyszerűen nem hagyott neki nyugtot.
– Úgy gondolom, mi ketten jó csapatot alkotnánk – fonta karba
a kezét.
– Már többször is láttalak a piacon, ahogy a sarkamban koslatsz
– felelte Proxima színtelen hangon. – Ismerlek talán?
– Lehet – támaszkodott a bárpultra Thanos, majd odébb tolta a
nő poharát. – És az is lehet, hogy szeretnél jobban megismerni.
Majd az egyik hosszú, karcsú ujjával megcirógatta a nő arcát. A
bőre puha volt és meleg.
Thanos nem is látta a mozdulatot, de egyszer csak azt érezte,
hogy a nő keze satuként szorul a csuklójára.
– Ha még egyszer ideszemtelenkedsz – suttogta Proxima Nil
fülébe –, olyan ütést mérek a gerincedre, amitől megbénulsz.
Aztán levetkőztetlek, a falhoz láncollak, és végignézheted, ahogy
egy apró, éles késsel mindenféle ocsmányságokat metszek a
bőrödbe. Sem túl mélyen, sem túl felületesen, és akárhányszor
elájulsz a fájdalomtól, kapsz majd egy adag stimulánst, hogy
magadhoz térj. Utána pedig egy hatalmas dózis
fájdalomcsillapítót, hogy aközben is magadnál légy, amíg
kiheréllek. Aztán fölhasítom a gyomrod és kihúzom a beleidet. És
remélem, elég kemény vagy hozzá, hogy végignézd, és ne kelljen
tartanom közben a szemhéjadat, hogy lásd. Mert ezzel elrontanád
a szórakozásomat.
Felina és Avia egyre nyugtalanabbul figyelték a kis közjátékot.
 – És aztán – folytatta Proxima –, ha még a szokásosnál is
sokkal, de sokkal kegyetlenebb hangulatomban vagyok... akkor
odaadlak a férjemnek!
Azzal elengedte Thanos karját, és az arcába löttyintette a
koktélja maradékát.
Aria azonnal talpra szökkent, de Thanos leintette. A kocsmáros
már jött is, hogy föltakarítsa az italt, a többi vendég pedíg
kíváncsian várta, hogy mi következik ezután.
Proxima csöndes megvetéssel mérte végig őket, majd
jelentőségteljesen maga mellé húzta a fekete lándzsáját.
– Szerintem nem ártana, ha tudnád – törölte le az arcáról a
ragacsos lét Thanos –, hogy a csapos vizezi az italokat.
Proxima egy pillanatig Thanoson nyugtatta a tekintetét, majd
lassan az ideges csaposhoz fordult.
– Ennek olyan íze volt, mint a rovarköpetnek – tette a poharát a
pultra.
– Sajnálom – vonogatta a vállát a csapos, miközben a krí
katonák felé oldalazott –, de a pénztártól való távozás után...
Az egyik krí odabiccentett a csaposnak, mintegy jelezve, hogy
számíthat rájuk. És jól láthatóan megigazította a sisakját.
Avia és Felina hátrább tolták a széküket, és Karmos, aki eddig
Felina ölében kuporgott, most jókora ásítással huppant le a
padlóra.
Mögöttük a zatoaiak is hátratolták a székeiket, és az
erőviszonyokat mérlegelték.
– Igazat beszél a barátom? – nézett merőn a csaposra Proxima.
Közben a kidobó is közelebb óvakodott, és a kabátja alól egy
kurta nyelű, széles fejű baltát vett elő. A következő pillanatban a
csapos oldalra vetődött, mire Thanos is ösztönösen mozdult, és
átvetette magát a bárpulton.
A túloldalon szűk, zsúfolt hely fogadta: polcok és palackok, több
száz különféle méretű és formájú ivóalkalmatosság, egy jókora
vödörben jég... és a csapos, aki épp most halászott elő egy siár
karabélyt a pult alól. Thanos odakapott, és elroppantotta a csapos
csuklóját. A hórihorgas, csontsovány fickó felüvöltött, aminek egy
visszakezes ökölcsapás tett pontot a végére. Harry nekitántorodott
a kármentőnek, lesodort néhány palackot, majd eszméletlenül
hanyatlott egy jókora tócsa rozsdamaró-szagú alkoholba.
Thanos szíve majd' kiugrott, azonban már ennyi erőszaktól is
sokkal élőbbnek érezte magát, mint az elmúlt hetek során
bármikor.
Egy árnyék takarta ki előle a lámpák fényét, s ahogy fölpillantott,
Proxima Midnighttal nézett farkasszemet. Az éjkék bőrű nő,
kezében a fekete dicsfénnyel övezett lándzsával kíváncsian mérte
végig.
Valószínűleg most próbálja eldönteni, hogy mire is számíthat
tőlem.
A krí katonák kibiztosították a fegyvereiket, aztán az egyikük az
ajtó felé terelte a csapost, egy másik pedig Proxima haja felé nyúlt,
hogy lerántsa a földre. A nő oda sem nézve szúrt hátra a
lándzsájával. A fegyver hangos reccsenéssel szaladt a katona
mellkasába, fekete fény lobbant, és a krí holtan esett össze.
Proxima kirántotta a lándzsát, a bárpult tetejére szökkent, és
megpörgette a fegyverét. A krík meghátráltak a suhogó lándzsa
elől, s közben riadtan bámulták a földön heverő halottjukat.
Aztán, mielőtt döntésre juthattak volna, hogy mit is kezdjenek a
nővel, az átszaltózott a fejük fölött, s a zatoaiak asztalán landolt.
Poharak törtek, tányérok repkedtek szerteszét, de mire a zatoaiak
fegyvert rántottak, Proxima már két asztallal odébb járt.
Most Thanos mászott föl a bárpultra, s ahogy körülnézett, a
pillantása összeakadt a sakaari kidobóéval. A tagbaszakadt, vörös
bőrű alak fölmordult, s ahogy felé sújtott a baltájával, alig egy
tenyérrel kerülte el Thanos fejét. Azonban mielőtt a kidobó
nekihuzakodhatott volna egy újabb csapásnak, megtántorodott és
felüvöltött. A gyomrából hosszú fémdarab – Avia kardjának hegye
– meredt elő.
A sakaari hörögve roskadt össze, és Thanos magában hálát adott
Avia megszállottságáért, hogy mindenhova magával cipelte a
kardját.
Felina kibiztosította a stronciai protonfegyverét, aztán a
zatoaiakra szegezte, akik még mindig nem tudták eldönteni, hogy
ki mellett is szálljanak be a küzdelembe. Leadott egy lövést, és az
energianyaláb jókora darabot tépett ki a már amúgy is ripityára
tört asztalból.
Avia már épp indult volna, hogy segítsen neki, aztán
megtorpant. A kidobó a hasán tátongó szörnyű seb ellenére is
talpra küzdötte magát, gyűlölködve elvicsorodott, majd Avia felé
csapott. Az alacsonyabbik nő hátraugrott, és fenyegetőn lengette
meg a kardját.
– Nil! – sikoltotta Felina.
Mielőtt Thanos csatlakozhatott volna a nővérekhez, fülsiketítő
rikoltás hallatszott, szárnyak rebbentek, és héjakarmok vájtak az
egyik zatoai nyakába. A többiek üvöltve kapkodtak az íjaik után,
hátha sikerül nyílvégre kapniuk a felbőszült madarat.
Proxima maga elé emelte a lándzsáját, és a kríkre mosolygott.
Azok bizonytalan léptekkel óvakodtak közelebb, de mielőtt
rászánhatták volna magukat a támadásra, az egyikük vállát egy
sápadt ujj kocogtatta meg. A harcos úgy rándult össze, mintha
áramütés érte volna, s ahogy megpördült, egy lehetetlenül hosszú
arcú, szürkébe és aranyba öltözött, alabástrombőrű, vézna alakkal
találta magát szemben.
Ezeknek fogalmuk sincs, mibe keveredtek! – hűlt el Thanos, és
úgy döntött, a legnagyobb biztonságban mégiscsak a pult mögött
lesz.
Ő ugyanis fölismerte a mosolygó idegent – Áspis Szájat –, aki
Proximához hasonlóan szintén a Fekete Rend tagja volt.
 – Te is tudod, hogy mindez értelmetlen – suttogta az idegen a
katona fülébe, aki összerázkódott, és üveges tekintettel bámult
maga elé. – Úgy értem, az életed értelmetlen.
Thanosnak az üvöltözés és a hasadó fa zaja ellenére is sikerült
elcsípnie néhány szót.
– Nem tartozol te ide – suttogta Áspis Száj a megbénult krí
fülébe. – Úgyhogy szerintem öld meg magad!
Sikoly harsant, s ahogy Thanos odakapta a fejét, azt látta, hogy a
lándzsa háromszor lecsap, és három krí harcos életét orozza el.
– NIL!
Avia valamit odadobott neki, s csak, ahogy ösztönösen
megragadta, tudatosult benne, hogy egy kard az. Épp abban a
minutumban pördült meg, mikor egy fiatal zatoai feléje sújtott.
Thanos túl lassú volt, s az ütés a feje bal oldalát érte.
Dühödten elvicsorodott, majd meglengette a kardját. A fiú
azonnal hátrálni kezdett, és reszkető kézzel ajzotta föl az íját.
– Az, kis barátom, semmit sem ér közelharcban!
Azzal a zatoai után nyúlt, és egy villámgyors mozdulattal
elmetszette az íjhúrt. A kölyök felüvöltött, és rögvest menekülőre
fogta. A társai pedig – látva, hogy Proxima egyik ellenfelével a
másik után végez, Áspis Száj pedig pusztán a szavak erejével vesz
rá másokat, hogy megöljék magukat – követték.
A kék bőrű nő diadalmasan felrikoltott, s a lándzsájával újra
meg újra megszigonyozott egy krít.
Felina közben egy felfordított asztal mögött keresett menedéket,
amit történetesen a konyhai személyzet is kinézett magának. De
csak addig, míg nem találták magukat szemben a vadul fújó
Karmossal.
Az egészben a legelképesztőbb az volt, hogy a sakaari kidobó még
mindig élt. Az egyik kezével a vérző, fölszakított hasfalát tartotta, a
másikban azonban még mindig ott volt a baltája. Aviánál pedig
már nem volt kard. Mielőtt azonban a kidobó széthasíthatta volna
a nő koponyáját, Thanos nekiugrott, és elmetszette a fickó lábinát.
Avia abban a pillanatban fölragadta a baltát, és egy villámgyors
mozdulattal végzett a vörös bőrű alakkal.
Egy pillanatig vadul zihálva álltak a sakaari holtteste fölött,
majd a nő elismerőn bólintott.
– Látom, csak ragadt rád valami, Nil!
Energiasugár villant, s a legutolsó krí harcos átégetett
koponyával roskadt össze. A saját fegyvere végzett vele. Áspis Száj
komótosan átlépett a holttest felett, s mutatóujjával játékosan
megfenyegette a többi vendéget.
– Olyan szomorú volt, hogy végül még bele is halt – bökte meg a
csizmája orrával a holttestet.
A harc végeztével kényelmetlen csönd telepedett az ivóra. A
törött asztalok és szétzúzott üvegtáblák közt holttestek hevertek, s
a padlón a legkülönfélébb színű testnedvek keveredtek a kiöntött
itallal.
Avia Felina mellé kuporodott, és átölelte. A sólyom és a törpetigris
harcra készen méregették a még idebent lévőket.
– Olyanok együtt, mint valami elfuserált család! – csóválta meg
a fejét Thanos.
Proxima fölmászott a bárpultra, s megállt az egyetlen itt maradt
vendég, a részegen bólogató, vén skrull mellett.
– Ez az ivó innentől kezdve a Fekete Rend tulajdonát képezi! –
rikoltotta, és kihívón nézett körül.
Nem akadt senki, akinek ellenvetése lett – vagy lehetett – volna.
Miközben Áspis Száj átvágott az ivón, ügyelt rá, nehogy
összevérezze a csizmáját. Kifejezéstelen arccal mérte végig Felinát
és Aviát, majd Thanoshoz fordult. Mielőtt azonban bármit is
kérdezhetett volna, a skrullt végül csak maga alá gyűrte az
elfogyasztott szörnyű mennyiségű alkohol, s a zöld bőrű vénség
feje nagyot koppant a pulton.
 Proxima fölnevetett, majd lemászott, vállon veregette Thanost,
és odabiccentett a társának. Aztán félrerugdosta a nyöszörgő
csapost, és néhány palackot húzott elő a kármentő mögül.
– Valakinek egy italt?
 NYOLC

– TITÁNNAK született – magyarázta Áspis Száj –, mindazokkal a

kiváltságokkal, amit a királyi génjei és vérvonala jelentettek. Az
ereje és a reflexei születésétől fogva emberfelettiek voltak, és a
csillagok emésztő forróságát és az űr hidegét is szemrebbenés
nélkül elviselte. Hozzá fogható nem sok akadt ebben a
világegyetemben, és akkor még szinte semmit sem mondtunk
Thanosról!
Hajnali két óra volt a bazárban, mikor már az utolsó kalmárok is
bezárták a boltjaikat, az utolsó kofák is összepakolták a
portékájukat, és hazaballagtak. Egyedül a koldusok kuporogtak
még mindig a házak küszöbén, ételmaradékra és kidobott,
elrongyolódott ruhákra várva.
– Ifjúkorában hódítani akart – folytatta a csontsovány,
hórihorgas idegen. – Mindennél jobban vágyott a tudásra és
mások leigázására, hogy kielégíthesse a vágyait, és szolgálhassa az
ő sötét Úrnőjét. A pusztítás mintha egyenesen a sejtjeibe lett volna
kódolva.
Az éjjeli égbolton már ott világítottak a Sacrosanct ikerholdjai.
Időközben az utolsó siklók és légirobogók is útnak indultak, részeg
tengerészeket és utasokat szállítva haza.
– A hatalom utáni vágya kielégíthetetlen volt, s mind nagyobb
erőre tett szert, annál több követőt gyűjtött maga köré. Építőket,
fosztogatókat, vértestvéreket, harcosokat és felderítőket, akik
segítségével egyik világot a másik után foglalta el. Ez volt a
leghatalmasabb sereg, amit a világegyetem valaha is látott.
Egyedül a mulatókban akadtak még vendégek, itt volt még fény,
nevetés és muzsikaszó. A helyiek a mindig zsúfolt Ekhósszekérbe
jártak, ahol a város legolcsóbb italát szolgálták fel.
A bazár déli végében, az űrkikötőbe vezető út mellett állt Nachie
kifőzdéje, ahol zsíros, fűszeres ételeket és egész iható italt adtak.
Akinek pedig valami finomabbra fájt a foga – mint például a
szolgálaton kívül lévő Fekete Lovagoknak –, azok a Fiskális Disznó
nevezetű kocsmában költötték el a pénzüket.
– Mi, a Fekete Rend tagjai voltunk az ő első harcosai –
magyarázta Áspis Száj. – És bizony sokan adták az életüket azért,
hogy urunk álmai valóra válhassanak!
Az összes taverna közül egyedül a T'Spiris burkolózott csöndbe.
Az ajtó előtt heverő, vérbefagyott krí katonák teteme a
legszomjasabb sacrosanctiakat is elriasztotta.
– Thanos Halál Úrnő szolgálatának szentelte életét – ért lassan
a történet végére Áspis Száj. – Csakhogy ő eltűnt, mi pedig, a
balsorsú túlélők...
– A mi feladatunk lesz az újjáépítés – tett pontot a mondat
végére Proxima.
Ahogy a nő, kezében egy üveg siár pálinkával, átvágott az ivón,
egy pillanatra megállt a sakaari kidobó holtteste mellett, és méla
undorral belerúgott.
Avia elégedetten biccentett, ahogy a kék bőrű nő újratöltötte a
poharaikat, Felina és az ölében kuporgó Karmos azonban
továbbra is gyanakodva figyelték Proximát. Az asztal túloldalán,
széke támlájának dőlve Nil-Thanos figyelte őket. A gondolatai
azonban folyton elkalandoztak, s mind újabb, mind
ambiciózusabb tervek kezdtek körvonalazódni benne.
– Én hallottam már erről a Thanosról – kortyolt bele az italába
Avia.
– Ő volt az a hatalmas arc a világotok egén a múlt hónapban –
magyarázta Áspis Száj, s közben a nő reakcióját figyelte. – Ugye ti
is láttátok?
Thanos szúrós pillantást vetett feléje. Áspis Száj arról a csatáról
beszélt, amit ő a nagyapja ellen vívott – csakhogy azokat az
eseményeket Kronosz teljesen megváltoztatta a Végtelen Kövek
segítségével. És amennyire Thanos meg tudta ítélni, Áspis Száj
volt az egyetlen, aki még emlékezett rájuk.
A csontos arcú, tengerkék szemű kreatúra mindig is különbözött
a Fekete Rend többi harcosától: bár ő is Thanos ügyének szentelte
magát, az elméje másként működött, mint a többieké, s az
elmondottak tükrében úgy tűnt, az érzékelése és az emlékezése is.
Lehetséges lenne, hogy ő az egyetlen ebben az univerzumban,
aki még mindig emlékszik azokra az eseményekre? Vajon ezekből
mennyit osztott meg a rendtársaival? És azt vajon sejti, hogy én ki
vagyok? Átlát az álcámon?
– Én semmiféle óriási arcot nem láttam – vonogatta a vállát
Felina.
– Talán mert a múlt hónapban végig részeg voltál – nevetett föl
Avia.
– Te meg most vagy részeg!
– Erre én sem emlékszem – csóválta meg a fejét Proxima. – Sőt,
én már egy éve nem láttam Thanost.
– Másfajta elme, másfajta érzékelés – ingatta a fejét Áspis Száj,
majd az egyik mennyezeti lámpa elé tartotta a poharát, hogy az
ital színében gyönyörködjék.
Proxima erre csak megvetőn morgott, majd fenékig ürítette a
poharát.
– Az én szülővilágomon is sokat lehetett hallani erről a
Thanosról – mondta Felina lassan forgó nyelvvel. – De mindig úgy
gondoltam, hogy ezek a történetek erősen túloznak.
– Fiatal korában Thanos nyughatatlan lélek volt – fonta össze a
karját Proxima. – Kalózokkal, gyilkosokkal, erőszaktevőkkel... a
világegyetem bármilyen söpredékével összeállt. És ha megakadt a
szeme egy nőn, akkor szinte biztos, hogy ágyba is vitte. Több
tucatnyi világon sok száz gyermeke volt... de végül mindannyiukat
meggyilkolta.
Thanos kezdett kényelmetlenül feszengeni a székén.
– Mindannyiukat? – kérdezte Felina döbbenten.
– Mindannyiukat – mosolyodott el Áspis Száj hidegen.
Thanos zavartan hallgatta. Tényleg ezt tette volna? Tényleg
elpusztította volna az összes leszármazottját? De persze tudta,
hogy így történt. Minden gyerekre emlékezett – hús a húsából, vér
a véréből –, akikből a saját kezével szorította ki az életet. Hiszen
hogyan is kockáztathatta volna meg, hogy egy napon
megpróbáljanak fölébe kerekedni?
Az emlékek azonban töredékesek voltak, kusza felvillanások
sorozata, melyekhez mintha nem is lett volna köze. Véres tettek
szörnyű krónikája, amit mintha valaki másról írtak volna.
Lassan végighordozta a tekintetét a csatatérnek is beillő ivón,
aztán a többieket vette ismét szemügyre. Felinát szemlátomást
legalább annyira nyugtalanították a Fekete Rend tagjai, mint a
történeteik, Avia azonban már elég részeg volt ahhoz, hogy mindez
csak nagyon távolról jusson el hozzá. Proxima és Áspis Száj
továbbra is higgadtnak és viszonylag közvetlennek tűntek, Thanos
azonban épp eléggé ismerte őket, hogy tudja, most az ő
viselkedésüket tanulmányozzák.
Kiálltuk az első próbát, és most arra kíváncsiak, valójában
miféle fából is faragtak minket.
A Rend két harcosának megjelenése azonban mintha Pandóra
szelencéjét nyitotta volna föl, melyet már nem lehetett többé
visszazárni. Ezek itt jéghideg, kegyetlen gyilkosok voltak, teljesen
más fából faragták őket, mint a sacrosancti söpredéket. Proxima
egész seregeket volt képes szétzúzni, Áspis Száj intellektusa egész
városokat kényszerített térdre... A tény, hogy mindketten
egyszerre voltak itt, ezen az eldugott világon... Nos, ez a fordulat
talán elegendő lesz ahhoz, hogy megvalósítsa az új terveit. A
kérdés már csak az volt, rá tudja-e venni őket, hogy segítsenek
neki.
 – Az istenetek volt – bólintott lassan –, csakhogy az istenetek
most már halott.
– Thanos az egész életét a Halál hajszolására tette fel – húzta
össze a szemét Áspis Száj. – És lehet, hogy végül meg is találta.
– Akkor ti most mihez kezdtek?
– Az univerzum előbb-utóbb minden kérdésünkre választ ad –
dünnyögte Áspis Száj valamivel kevésbé magabiztosan. – Úgyhogy
megpróbálunk új célt keresni magunknak. Valami olyasmit, ami...
– Újjászervezzük a seregünket – vágott közbe Proxima.
– Igen, többek között azt is – hajtott fejet Áspis Száj.
– Toboroztok? – kérdezte Avia. – A Sacrosancton?
– Miért, azt gondolod, hogy te közénk való vagy? – mosolygott
leereszkedőn Proxima.
– És ha igen?
– Szerintem inkább törődjünk a saját dolgainkkal – próbálta
csitítani a nővérét Felina, miközben egyre idegesebben pislogott
az ajtó felé.
– És te? – bökött Thanos felé a fejével Proxima. – Te mit
akarsz? Azt mondtad, hogy együtt akarsz velem dolgozni. Mégis
miféle munkára gondoltál?
– Én tolvaj vagyok – vonta meg a vállát Nil. – Úgyhogy mit
szólnál mondjuk... drágakövekhez? Sok drágakőhöz.
– Mégis mennyi az a sok? – hajolt közelebb Áspis Száj.
– Az Egyház összes kincse.
Most már mind figyelmesen hallgatták.
– Folytasd! – biccentett Áspis Száj.
– Az Egyetemes Igazság Egyházának minden kincsét itt őrzik a
Sacrosancton – magyarázta Thanos. – Egy titkos kamrában, a
Hiermonn hegy alatt. A kvadráns leghírhedtebb és legügyesebb
tolvajai próbálták már rátenni a kezüket, de eddig még egyikük
sem járt sikerrel.
– De te persze tudod, hogy jutnánk be...
 – Én az út felét ismerem. Ami a másik felét illeti, ahhoz szükség
lenne...
Csatlósokra. Fosztogatókra. Felderítőkre.
– ... pár segítőtársra – fejezte be.
– Az Egyház kincseskamrája – nézett rá megütközve Avia. – És
ezt eddig miért hallgattad el előlünk, Nil?
– Néhány nappal ezelőtt szereztem egy térképet a Palotáról –
vonogatta a vállát Thanos. – Egy dagadt kereskedőtől, aki azt se
tudta, hogy milyen kincs van a birtokában.
Azzal egy apró memóriamodult húzott elő az erszényéből.
– Csak ellenőrizni akartam, hogy valódi-e, mielőtt titeket is
beavatlak a dologba.
– De hát... Avia azt szokta mondani, hogy törődjünk a magunk
dolgával, és maradjunk távol az Egyháztól! – Felina most már
szinte nyüszített.
– Kivéve, ha elég zsíros a zsákmány – nézett Avia meredten
Thanosra.
Thanos lenyomott egy gombot a modulon, mire egy jókora
hologram jelent meg az asztal fölött. Az aranytornyú Palota
térképe volt, amit hajszálvékony erekként hálóztak be a járatok.
– Ez olyan részletes, hogy még a belső szentélyek és a hegy alá
rejtett titkos kamrák is föl vannak rajta tüntetve – magyarázta. –
Amint ti is látjátok, itt a kincseskamra, és...
– Nem! – rázta meg a fejét Áspis Száj, mire minden szempár
rászegeződött. – Hazudsz. Téged nem az ékszerek érdekelnek.
A levegő megfagyott, s a nővérek nyugtalan pillantást váltottak.
Karmos fenyegetőn morgott az asztal alól.
Vajon képes átlátni az álcámon? – tűnődött Thanos. – Lehet,
hogy a Rend valami kegyetlen macska-egér játékot űz velem?
– Áspis Száj sohasem téved – biggyesztette le az ajkát Proxima,
és egy újabb pohár italt töltött magának.
Thanos pillantása az egyik harcosról a másikra vándorolt, s még az
is eszébe jutott, hogy talán fölfedhetné előttük a kilétét. Végtére is
a Rend egykor feltétlen hűséget esküdött neki. Ha elhiszik, hogy
valóban az, akinek mondja magát, lehet, hogy ismét követni
fogják. De vajon elhiszik-e? Végtére is Nil csöppet sem hasonlít
Thanosra, a titánra, és mivel már az emberfeletti képességeivel
sem rendelkezett, nem sok minden volt, amivel igazolhatta volna
magát.
Nem... okosabb lesz egyelőre hallgatni. És bár az alakoskodás
nem Thanos módszere, Nilnek egyelőre megfelel.
– Rendben... hazudtam – vonta meg a vállát, majd az italáért
nyúlt. – Fiatalabb koromban sok olyasmit tettem, amire így,
utólag nem vagyok büszke. Undorítóan viselkedtem a nőkkel,
kihasználtam a férfiakat, és mindenkit csak eszköznek
tekintettem, hogy elérjem a céljaimat.
Proxima biccentett, Áspis Száj pedig rezzenéstelen arccal
hallgatta.
– Aztán az út során, azt hiszem... elvesztettem a hitemet.
Márpedig mik vagyunk a hitünk nélkül? Úgyhogy nem... eredetileg
nem azért jöttem a Sacrosanctra, hogy tolvaj legyek.
– Hanem miért? – húzta össze a szemöldökét Proxima.
– Hallottam történeteket... Mindenféle történetet az Egyház
Matriarcháinak hatalmáról.
– A hit ereje – bólintott lassan Proxima.
– Hogy mi? – kérdezte Felina bizonytalanul.
– Az a hatalom, amit arra használnak, hogy híveket és követőket
gyűjtsenek – magyarázta Thanos.
– A Matriarchák már a múlt – dőlt hátra Áspis Száj. – Talán egy
sem él már közülük.
– De az erejük... a hit hatalma... abból még itt maradt valami! –
villant meg Thanos szeme. – Elég a Palota közelébe menni, hogy
lehessen érezni! Meg kell tudnom, hogy igaz-e, és ha igen, hogyan
lehet megszerezni!
– Álljunk csak meg egy percre! – emelte föl a kezét Avia. – Azért
akarsz betörni a Palotába, azért akarod kockára tenni az életedet,
hogy felkutass valami misztikus erőt, ami lehet, hogy nem is
létezik?!
Thanos lehajtotta a fejét, és lassan háromig számolt magában,
mielőtt felelt volna.
– Én... nekem muszáj megtalálnom! Muszáj, hogy visszakapjam
a hitemet! Anélkül semmi az ember!
– Vagy egy isten – dünnyögte Áspis Száj.
– Vagy egy isten – nézett rá kihívón Thanos. – Ami viszont az
ékszereket és drágaköveket illeti, azok tényleg ott vannak, és ha
segítetek nekem, felőlem mindet megkaphatjátok.
– Ha segítünk neked – fonta össze a karját Proxima.
Avia és Felina félrehúzódva sugdolóztak, Proxima belekortyolt
az italába, és a pohár pereme fölött méregette őket, Áspis Száj
pedig félig lehunyt szemhéja alól Thanost leste.
– Volt szerencsém beszélni néhány magas rangú egyházi
személlyel – mondta végül, majd a hegy háromdimenziós képére
bökött. – A Palotát kvantumriasztókkal őrzik.
– Ez igaz – biccentett Thanos. – Ettől válik az egész valódi
kihívássá. Úgyhogy valakinek be kell jutnia, hogy...
– ...kikapcsolja a riasztókat, amiket valahonnan a hegy mélyéről
működtetnek – fintorgott Áspis Száj. – Épp csak az nincs
feltüntetve a térképeden, hogy honnan.
– Reméltem, hogy erre majd együtt jövünk rá...
– A remény törékeny holmi – biggyesztette le az ajkát Áspis
Száj. – És nem olyasmi, ami segítene nekünk átjutni a
kvantumriasztókon.
– De a másik társunk talán segít – tette hozzá Proxima.
Áspis Száj erre a megjegyzésre csak a fejét csóválta. Thanos
sejtette, hogy Proxima férjéről, Corvus Glaive-ről, a Fekete Rend
vezéréről és a világegyetem egyik legfélelmetesebb harcosáról
beszélnek. Egy olyan lényről, aki hosszú időn keresztül gyilkolt
Thanos nevében és dicsőségéért.
– Én nem szívesen vonnám be őt ebbe – fanyalgott Áspis Száj.
– Nekem nincsenek ilyen fenntartásaim – tápászkodott föl a
székéből Proxima, majd előhúzta a kommunikátorát, és átsétált az
ivón.
Miközben halkan beszélt valakivel, Thanos hosszú idő óta
először engedte meg magának az izgalom luxusát.
Ez akár még működhet is! A nővérekkel, Áspis Szájjal,
Proximával és Corvus Glaive segítségével...
– Már úton van – bólintott Proxima, miközben visszatelepedett
az asztalhoz.
Ha sikerül elég sokáig fönntartanom ezt a kényszer szülte
szövetséget...
Proxima töltött magának még egy italt, a nővérek tovább
sugdolóztak, Áspis Száj pedig hideg kígyótekintettel fixírozta
Thanost. Aztán váratlanul ózonszag áradt szét az ivóban, és a
kocsma fölött meghasadt az ég. Sárga fény lobbant, s Thanos
azonnal fölismerte, hogy mi is készülődik.
Teleportáló! Honnan a fenéből szerzett Corvus Glaive egy
teleportálót?! Ez igazán hasznos lehet, ha...
Majd a fény kihunyt, s a bárpulton egy apró, szőrös alak állt.
Bozontos, vörös haj, hegyes fülek, pecsétes ruha és kopott
csizma... Az idegen kíváncsian járatta végig a tekintetét az ivón, s a
pillantása egy darabig elidőzött a részegen hortyogó skrullon, az
egyetlen életben hagyott vendégen.
– Na, kinek van szüksége egy kis szíverősítőre? – varázsolt elő
egy laposüveget a belső zsebéből, a skrull azonban még az ital
említésére sem tért magához.
– Pip, a troll... – nyögött föl Thanos.
– Ismered az új regrutánkat? – vonta föl a szemöldökét
Proxima.
Hülye! – dühöngött magában Thanos. – Hogy lehetek ekkora
hülye?! Miért nem tudom egyszer befogni a pofámat?!
Igen, ismerte Pipet. Egykor rég, mert olyan kedve volt, elrabolta
és megkínozta a trollt, majd törölte az emlékeit, csak hogy egy idő
után visszaadja neki őket. Ám olyan is volt, hogy egy oldalon
harcoltak, s ennek már az emlékétől is fölfordult Thanos gyomra.
Igen, Thanos ismerte Pipet. Nil azonban nem.
Még egy ilyen nyelvbotlás, és akár föl is akaszthatod magad!
Mert akkor már semmit sem ér majd az álcád!
– Úgy tűnik, Pipet most is megelőzte a híre – mosolyodott el
hidegen Áspis Száj.
A troll leugrott a bárpultról, és odakacsázott az asztalukhoz.
– Helló, édes! – kacsintott Proximára. – A lehető legjobb férfit
hívtad! És nézzünk csak oda, az Áspis Szájú is itt van! Amúgy ritka
fárasztó figura, méltó a nevére, az ember ásít-pislog, ha meglátja...
Értitek! Ás-ít, pis...
Áspis Száj arckifejezése jól mutatta, hogy Pip ezt az ócska poént
már vagy ezerszer elsütötte a jelenlétében.
– És ők? – biccentett a nővérek felé. – Mit keres ez a két ilyen
kis úrilányka egy ilyen szemétdombon?
A pillantása megakadt a sólymon.
– Várjatok, mindent visszaszívok! Kezdjük újra a beszélgetést!
Aha! Itt a vacsora!
Felina megcsóválta a fejét, aztán csettintett, mire a törpetigris
leugrott az öléből, a sólyom pedig az egyik lámpára telepedett.
– Na végre, magunk maradtunk! – ugrott föl Pip Avia ölébe. – Hát
te mit rejtegetsz a szoknyád alatt, bogaram?
Avia kicsit félrehúzta a szoknyáját, hogy megmutassa a combjának
támasztott kardot.
 – Látom, szúrós kedvedben vagy – fanyalgott Pip, majd azzal a
lendülettel átmászott Felinához. – Mondd csak, szépségem, nem
találkoztunk mi véletlenül a Degenera valamelyik szajhagödrében?
– Nem hiszem – fintorgott Felina. – Vagy talán mégis?
Thanos megköszörülte a torkát, mire mind odafordultak.
– Ez a rosszarcú a legújabb szerzeményetek? – csóválta meg a
fejét Pip.
Thanos kezdte magát kényelmetlenül érezni. Anno legalább
olyan sok időt töltött Pip társaságában, mint a Fekete Rend élén,
és most félő volt, hogy a troll egy elejtett megjegyzésből vagy
gesztusból még ebben az új testében is fölismeri.
– Pont úgy néz ki, mint valami selyemkereskedő! – dünnyögte a
troll.
A többség ezen jól szórakozott, és Felina volt az egyetlen, akin
látszott, hogy szíve szerint valahol nagyon máshol lenne.
Ő a gyenge láncszem. Valószínűleg ő akar majd legkevésbé részt
venni a terveimben.
– Talán te is vethetnél egy pillantást erre a térképre, Pip! –
intett Áspis Száj a háromdimenziós kép felé.
– Bocs, srácok – járta körbe a térképet Pip –, de én még sosem
jártam a Palotában. Bár más palotákban már igen. Egyszer például
ott volt az a tiarás nőszemély, aki jól meglasszózott, aztán elvitt a
szigetére, hogy...
Thanos már nem figyelt rá. A sors különleges lehetőséget
pottyantott az ölébe. Pip végtelenül irritáló alak volt, piti bűnöző,
és teljességgel megbízhatatlan, a Thanoshoz fűződő régi
ismeretsége miatt pedig különösen veszélyes volt rá nézve. Ezen
felül még rettentő büdös is volt. Viszont tudott valamit, amit rajta
kívül egyikük sem: teleportálni.
– Ezt kapjátok ki! – vigyorgott a troll, aztán úgy helyezkedett,
mintha a hologram magas tornyai a nadrágjából emelkednének ki.
Thanos nagyot sóhajtott, és töltött magának még egy italt.
 KILENC

– EZEK itt a gyóntatófülkék – mutatott Áspis Száj a holotérképre.

– A nagyobb részüket hideg zuhannyal és sokkolóval is
fölszerelték arra az esetre, ha a kíváncsiskodó vonakodna
megtérni. Hiába, mostanra a vallást is átjárta a versenyszellem.
– Ide akármelyik hívőt beengedik – bólogatott Thanos. –
Nekünk viszont sokkal mélyebbre kell jutnunk a Palotában.
Most is az ivóban tárgyaltak – ezt a helyet nevezték ki
főhadiszállásuknak –, és az elmúlt napokban sikerült pár olyan
információra szert tenniük, amivel kiegészíthették a Palota
tervrajzát.
– Lefogadom, hogy elsőosztályú borospincéjük van! –
nyalogatta a száját Pip, majd meghúzott egy pálinkásüveget.
– Ez itt a kincseskamra – mutatott Thanos a holotérkép egy
pontjára. – Ti így, együtt a különleges képességeiteket használva el
fogjátok tudni érni.
– Nem – rázta meg a fejét Proxima Midnight, miközben a
lándzsáját élezte. – Esélyünk sincs, hogy olyan messzire eljussunk
anélkül, hogy ne indítanánk be a riasztórendszert. És még mindig
nem tudjuk, hol van a működtetésért felelős energia-elosztó.
Proxima fölhajtott egy újabb pohár italt, majd folytatta a
lándzsája élezését.
Ez soha nem fog berúgni...
– Riasztók? – horkantott föl megvetőn Pip, majd egy újabb
elképesztő adag alkoholt döntött le a torkán. – Simán
beteleportálok, és kiiktatom az összeset!
– És az összes Fekete Lovaggal is megverekszel közben?
– Mondom én, nem lehet észrevétlenül bejutni! – vonta meg a
vállát Proxima.
– Megvan! Tudom, hol van az energia-elosztó!
 Avia állt a küszöbön zihálva. Majd, ahogy egy kicsit kifújta
magát, csettintett, mire a vállán ülő sólyom a bárpultra telepedett,
és egy memóriamodult pottyantott ki a csőréből. Thanos azonnal
fölkapta, és a legközelebbi szabad aljzatba dugta. A hologram egy
pillanatra megremegett, majd egy sokkal részletesebb tervrajznak
adta át a helyét.
Különálló gyóntatófülkék... belső klímakamrák... és a katedrális
főhajója.
– Ugye, hogy igazam volt! – böffentett egy jóízűt Pip. – Az ott
egy borospince!
– Ezt honnan szerezted? – nézett Proxima gyanakvón Aviára.
Az alacsonyabbik nővér próbált nyugodtnak tűnni, de Thanos
már elég jól ismerte ahhoz, hogy észrevegye rajta az idegesség
jeleit.
– Van ez a havaárus az északi negyedben – magyarázta. – Egy
mephitisoid nő vezeti, akinek a nagynénje annak idején sokat
vigyázott rám, mikor az édesanyám... szóval, mikor a Palotában
dolgozott. És ez a nő most egy Fekete Lovaggal találkozgat.
– És tőle kaptad a tervrajzot? – vonta föl a szemöldökét Thanos.
– Azt azért nem, viszont ügyes kártyás, és a múltkor volt
szerencséje pár magasabb rangú egyházi személlyel
összekeveredni a játékasztalnál. Egy püspök is akadt köztük,
akinek a szerencsejáték a szenvedélye.
– Szóval akkor a Lovag a püspöktől kapta a tervrajzot.
– Még csak ez sem. Mint kiderült, a püspök egy csomó pénzzel
tartozik egy nemrégiben megtért siár harcosnak. Az illető épp a
Megtisztulás Rítusán vett részt, amikor az egyik idősebb kardinális
megkívánta őt. A siár ezt egy kicsit rossznéven vette, és amikor a
kardinális elkezdte fogdosni, egyszerűen kitörte a nyakát. Ott, a
katedrális kellős közepén. A mi püspökünk pedig volt olyan jó, és
kihúzta a siárt a csávából, eltüntette a holttestet, sőt még egy
Lovagot is melléje adott, hogy vigyázzon rá. A Lovag épp az egyik
gyóntatófülkében huncutkodott Alz'betával, a mephitisoid
ismerősömmel, akinek a nagynénje annak idején rendszeresen
vigyázott rám, mikor a püspök fölkereste, és megbízta. És mivel az
ismerősöm is ott volt, így ő is részese lett ennek a kis
összeesküvésnek.
Thanos csak a fejét fogta ennyi zagyvaság hallatán.
– És miközben nagy titokban elhamvasztották a kardinális
holttestét, ez esett ki a vén kujon zsebéből – bökött a fejével Avia a
memóriamodul felé. – Alz'beta gyorsan elrejtette, bár fogalma sem
volt róla, hogy mi is ez, és mennyit ér. Aztán ma átjött, kicsit
beszélgettünk, és a végén Felina elcserélte a modult egy skrull
lámpásért.
– És hol van most a húgod? – kérdezte Thanos.
– Mivel a mi Alz'betánk most is az ő Lovagjával huncutkodik,
Felina ráállt, hogy egy darabig ő viszi a hava-standot.
Áspis Száj lassan végigjáratta hosszú, karcsú ujjait a fényből
szőtt tervrajzon, és végül egy pontra mutatott.
– Itt! Ez itt az energia-elosztó!
S valóban, abban a pontban, amire Áspis Száj ujja mutatott,
tucatnyi alrendszer futott össze.
A tervrajz alapján az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy maga a
helyiség a hegy szívében van, mélyen a Palota alatt.
– Beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt, Nil? – köszörülte meg
a torkát Avia.
A bár legtávolabbi sarkába sétáltak, miközben Áspis Száj
unottan forgatta a holotervrajzot.
– Részemről mindez rendben – suttogta Avia, miközben a
szemét a Rend tagjain tartotta –, de...
– De Felina nem osztja a véleményedet – fejezte be a mondatát
Thanos.
– Aggódik – bólintott a nő. – Te is tudod, hogy milyen. De azért
lássuk be, valahol mégiscsak igaza van. Mi piti tolvajok vagyunk,
ezek meg intergalaktikus bérgyilkosok.
Thanos tudta, hogy a nőnek igaza van. A nővérek olyanok
voltak, mintha valóban édestestvérek lennének. És az elmúlt
időszakban őt is befogadták.
Gondoskodtak rólam. Vajon érdemes lenne mindezt eldobni?
– Hadd beszéljek én Felinával! Hol találkoztok?
– Alejandro bárjában.
– Meglátod, minden rendben lesz – veregette meg a nő vállát
Thanos. – Gazdagok lesztek!
– Ez jól hangzik – bólintott a nő, még ha nem is túl
meggyőzően.
Ahogy visszasétáltak a bárpulthoz, Proxima metsző pillantást
vetett Aviára. Pip, aki a bárpulton hasalt, vigyorogva forgatta a
hologramot.
– Na, mit mondasz? – vonta föl a szemöldökét Áspis Száj.
– Szerintem be fogok tudni jutni – dünnyögte Pip. – De...
– De?
– De előtte tutira meglátogatom a borospincét.
Fél órával később már készen volt a terv. Közben Avia kétségei
is elpárologtak, és minden eddiginél lelkesebbnek bizonyult.
– El se hiszem, hogy ezt már holnap megcsináljuk! –
magyarázta, miközben az ajtó felé sétált. – Te nem jössz, Nil?
Meghívlak egy italra!
– Ingyen pia? – pattant föl a bárpultról Pip. – Jövök én is!
– Szeretnénk egy kicsit beszélni a barátoddal – fonta karba a
kezét Proxima. – Hatszemközt.
Volt valami a hangjában, amitől Thanosnak borsódzni kezdett a
háta.
Pip abban a pillanatban halk pukkanással teleportált, majd Avia
mellett jelent meg, és megragadta a kezét.
– Már mehetünk is!
 – Az ugye világos, hogy én most a húgommal fogok találkozni?
– vonta föl a szemöldökét Avia.
– Á, édeshármas! – vigyorodott el a troll.
– Csak a holttesteden keresztül.
– Akkor ezzel meglennénk – biccentett Áspis Száj, miután a
furcsa páros mögött bezáródott az ajtó.
– Már nagyon fárasztott – csóválta meg a fejét Thanos, aki csak
most ébredt rá, mennyi energiáját szívta el, hogy Pip locsogását
hallgatta.
– Nil – intett Proxima, hogy üljön oda hozzájuk. Thanos
kelletlenül telepedett le a két bérgyilkos mellé.
– Ahogy a társam is mondta – kezdte Áspis Száj –, épp toborzunk.
– És Pip...
– Fogalmam sincs, ő hogy fog beválni – vonta meg a vállát
Proxima.
– Én viszont egészen biztos vagyok benne, hogy nem fog beválni
– felelte Áspis Száj.
– Te a Fekete Rend segítségét kéred, de... – tárta szét a karját a
nő – másokhoz betörni méltóságon aluli számunkra. És még csak
nem is igazán fontos. Nekünk most a Rend újjáépítése a lényeges.
Thanos hirtelen nagyon öregnek és nagyon fáradtnak érezte
magát. Elege volt a képmutatásból és a szóvirágokból.
Talán itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba.
– A Rend – mondta csöndesen –, ami korábban Thanost szolgálta.
– Érdekes, hogy épp őt említed – nézett rá merőn Száj.
– Thanos a képességeink és a kíméletlenségünk alapján
választott ki bennünket – tette hozzá Proxima. – Csakhogy ez
magában nem lett volna elég. Mindannyiunknak fel kellett valamit
áldozni, hogy bizonyítsuk az elkötelezettségünket.
– Corvus Glaive áldozata volt a legnagyobb – biccentett Áspis
Száj. – Ő az egész faját ítélte halálra, hogy ezzel is új ura és
parancsolója dicsőségét szolgálja.
 Hova akarnak kilyukadni? Vajon azért mondanak ilyeneket,
mert sejtik, hogy...
– Te ügyes fickó vagy, Nil – fűzte tovább a szót Proxima. – És az
eszed is jól vág. Elméletileg hasznára lehetnél a Rendnek.
– Csakhogy nem ismerünk – csóválta meg a fejét Áspis Száj.
Megérintett egy kapcsolót a holoaljzaton, mire a Palota tervrajza
szertefoszlott, és a helyét egy arc vette át. Sápadt, szőke nő, erősen
kifestett szemekkel.
Felina volt az.
– Ezt most nem...
– Öld meg! – mondta Áspis Száj.
Thanos Proxima felé sandított, aki éberen figyelte minden
rezdülését.
– De... miért?
– A segítségünket kéred – felelte a nő. – Bizonyítanod kell.
– De... mi lesz a betöréssel? Ahhoz mindenkire szükségünk lesz!
Felina ugyan nem képzett harcos, de...
– A csinos pofikája nem fog átjuttatni bennünket a biztonsági
rendszeren – ingatta a fejét Áspis Száj.
– Egész jó érzéke van a stratégiához – kutatott Thanos
kétségbeesetten valamiféle kifogás után.
– Én is jó stratéga vagyok – mosolyodott el hidegen Proxima. –
Te sem panaszkodhatsz. Áspis Szájnál különb stratégát pedig száz
világon sem találsz. Úgyhogy nincs szükségünk még egyre.
Thanos Felina képmását bámulta. Megkedvelte a nővéreket,
akik nemcsak befogadták, de a társai, sőt a barátai lettek. Úgy,
hogy nem kecsegtette őket sem hatalommal, sem vagyonnal, és
még csak rettegniük sem kellett tőle. Tulajdonképpen most ébredt
csak rá, hogy mióta a Sacrosanctra érkezett, nem ölt meg senkit.
– Még akkor is, ha nincs rá szükségetek ehhez a munkához,
értelmetlen megölni – csóválta meg a fejét. – Ismerem Felinát,
tudom, hogy sohasem árulna be minket az egyháznak.
 Áspis Száj föltápászkodott, megkerülte Thanos székét, és
csontos, hideg ujjaival rámarkolt Nil vállára.
– Miközben világokat pusztítottunk el – mondta halkan –,
miközben urunk és parancsolónk oldalán népek és fajok százait
fojtottuk vérbe, megértettük, hogy volt egy másik oka is, hogy ő
bennünket választott. Közös volt a hitünk. Ugyanaz az istenség
adott értelmet a létezésünknek.
Proxima egyetlen intésére megváltozott a holoképmás, és Felina
arca lassan egy csillogó, gonoszul vigyorgó koponyának adta át a
helyet.
– Azt mondtad, hogy hitre van szükséged – mondta a nő.
– Hit – intett Áspis Száj a csontkoponya felé. – Ez a mi hitünk.
Thanos próbált félrenézni, de a hologram szinte megdelejezte.
Mintha a koponya üres szemgödrei folyton őt bámulták volna, régi
és még el sem követett bűnökért vádolva.
Áspis Száj ujjai hirtelen megszorultak a tarkóján, s Thanos
egyszer csak azon kapta magát, hogy valami riasztó erő fölrántja a
székéből, és az ajtó felé lódítja.
– Ma este! – sziszegte Áspis Száj. – Ma este kell megölnöd!
 TÍZ

THANOS zúgó fejjel botorkált át a bazáron. Árusokat lökött félre,

kuncsaftra váró szajhákat került el nagy ívben, és kitért a máris
részeg, kötözködő kedvű űrjárók útjából. Közben lassan leszállt az
éj, és a levegőben füst, fűszer, parfüm és izzadtság szaga
keveredett torokkaparó eleggyé.
Egy aprócska gyíkemberfiú rohant el mellette, s mintegy
véletlenül nekiütközött. Thanos vékony, hideg ujjakat érzett az
övén, ahogy az erszénye után tapogatóznak. Elkapta a fiú
csuklóját, és ellökte magától. A kölyök gyűlölködő pillantást vetett
rá, majd megrázta magát, és elszaladt.
Nil a saját kezét bámulta – karcsú ujjak, kék erekkel átszőtt,
sápadt zöld bőr –, amihez már majdnem hozzászokott. Most
azonban idegennek tűnt.
Próbált rendszert találni ebből a szagokból és zajokból álló
zűrzavarban, de úgy érezte, már semminek sincs értelme. Talán
soha nem is volt.
Nemsokára már a nővérek házában volt, Avia szobájában. A
pengék szétszórva hevertek a padlón. Akadt köztük törött és
csorba is. Thanos nem emlékezett rá, hogy ezt ő tette-e.
Lekuporodott az ágy végébe, és a kezébe temette az arcát.
– Úrnőm – suttogta a tenyerébe. – Hallasz engem?
Választ azonban nem kapott.
– Megtettem, amit kértél – folytatta. – Lemondtam mindenről,
ami az enyém volt. Odaadtam a hatalmamat, a testemet, az
életemet... és valaki teljesen mássá váltam.
Odakint mintha teljesen elcsendesedett volna a világ.
– Ismét vannak terveim, és követőket gyűjtök magam köré. –
Érezte, hogy fokozatosan úrrá lesz rajta a pánik. – Most azonban
döntenem kell, és nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.
Könyörgök, mutass utat! Egész életemben téged szolgáltalak... a
rabszolgád vagyok, csak mutass utat! Ezer világot taposnék el a
kedvedért, de nem tudom, vajon ezt akarod-e. Mert nincsenek
szabályok, nekem viszont szükségem van rájuk! – A félelme lassan
kezdett haraggá változni. – De vajon még mindig Thanos vagyok,
a világok elpusztítója?! Vagy csupán Nil, a szerény tolvaj? Lehetek
bármelyik, mindkettő vagy akár egyik sem, csak mondd meg, hogy
mit kívánsz tőlem!
Választ azonban most sem kapott. A szomszédban az idős krí nő
megint fennhangon veszekedett valakivel.
Thanos dühe, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is
párolgott.
– Könyörögve kérlek, Úrnőm... vagy ha te nem felelsz... Anyám?
Még mindig semmi válasz.
Nagyot nyelt, és elmorzsolt pár könnycseppet.
Legyen hát. Mint mindig, most is egyedül vagyok. Magamnak kell
eldöntenem, melyik utat válasszam.
Azzal magához vett egy karcsú pengét, és nehéz szívvel elhagyta a
házat.
***
Átvágott a sötétbe burkolózó piacon, az üresen árválkodó standok
és zsúfolásig telt parkolók közt. Végül egy külvárosi kantin előtt
cövekelt le, ahol még ezen a kései órán is pezsgett az élet. Odabent
a csípős, fűszeres füstben kockázó, félrészegen óbégató és
megállás nélkül vedelő vendégeket látott. A felszolgálókon kívül
egy pillantásnál többre senki sem méltatta, így szinte észrevétlenül
juthatott el az egyik hátsó asztalig, ahol Avia, Felina és Pip
poharaztak. A troll folyton úgy próbált helyezkedni, hogy a két
nővér közé kerüljön, de ilyenkor Avia egy jókora nyaklevessel
utasította rendre.
Ahogy észrevették Thanost, jóízű nevetéssel invitálták az
asztalukhoz.
 Pip volt az első, aki megérezte, hogy itt baj lesz. Riadtan
fölrikoltott, majd halk pukkanással elteleportált.
– Nil? – kerekedett el Avia szeme, miközben Felina elé állt. – Mi
a...
Látszott rajta, hogy tudja. Hogy tisztában van vele, mire is
készül a másik. Hiszen ő maga okította a fegyverforgatásra, és
pengével a kezében amúgy is gyorsabb és ügyesebb volt nála...
Csakhogy egy pillanatra elbizonytalanodott. És ez elég volt
Thanosnak, hogy előrántsa a fegyverét, és szíven szúrja Aviát.
Valaki felsikoltott, aztán a vendégsereg fölpattant, és az ajtó felé
iramodott.
Avia megtántorodott, s a pillantásával Thanosét kereste. A férfi
kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. Nem érzett semmit. Se
fájdalmat, se szomorúságot, se szégyent.
Kivárta, míg Avia szemében kihuny a fény, majd megragadta a
kard markolatát, és kirántotta a fegyvert az élettelen testből.
Mostanra a vendégek többsége már az utcán volt, csak a csapos,
egy alacsony, kopasz nő állt még a bárpult túloldalán, és dühösen
csóválta a fejét.
Hirtelen fájdalom hasított Thanos hátába, s ahogy megperdült,
Felinával találta szemben magát. A nő kezében levő késről vér
csöpögött.
– Annyira tudtam! – suttogta Felina. – A nyakamat tettem
volna rá, hogy előbb-utóbb elárulsz bennünket!
Ahogy Thanos feléje indult, Felina maga elé tartotta a kést.
– Én is gyakoroltam – mondta halkan a lány. – És sokkal több
trükköt ismerek, mint a nővérem gondolná... vagy gondolta volna.
A tekintete egy pillanatig Avia görcsbe dermedt, mozdulatlan
teste felé villant, s a szemei könnyel teltek meg.
– Miért? – suttogta.
– Mert azok után, amit tenni fogok, úgysem hagyott volna
életben – vonta meg a vállát Thanos.
 Azzal félrelökte a kardot, a köpenye alól előhúzta a stronciai
protonkarabélyt, és meghúzta a ravaszt. Felina idegrendszere
abban a pillanatban kiégett, és már azelőtt halott volt, hogy
összeesett volna.
Szörnyű rikoltás hallatszott, és az egyik ablakból Henry, a
sólyom csapott le Thanosra. Az egykori titán ismét lőtt, és a
sólyom egy darab kőként hullt alá. Estében magával rántott egy
lámpást, ami darabokra törte a legközelebbi asztalt.
A kocsma mostanra teljesen kiürült, és még a csapos is
bölcsebbnek látta odébbállni.
Bár már nyilván riasztotta azokat, akiknek védelmi pénzt fizet,
úgyhogy jobb lesz mihamarabb odébbállni.
Hideg, póklábakra emlékeztető ujjak érintették meg Thanos
vállát, s ahogy odafordult, a tekintete Áspis Száj halott szemeivel
találkozott.
– Azok a legszebb napjaink – suttogta a magas, csontos arcú
idegen –, mikor maguk az isteneink is meghalnak.
Thanos lassan végighordozta a tekintetét az ivón. Fölborított
székek és asztalok, a padlón tócsákban állt a kiöntött ital, és az
egész helyiséget zsíros füst és égett hús bűze töltötte be. Néhány
lépéssel odébb, egymástól alig karnyújtásnyi távolságra ott hevert
a két nő, akik kiszabadították, befogadták, és segítettek, hogy
életben maradjon.
– Milyen érzés volt? – kérdezte Áspis Száj.
Thanos pillantása Felina sápadt, halotti maszkká dermedt arcán
állapodott meg.
– Könnyű – vonta meg a vállát. – Egyszerű volt.
Először tűnt úgy, mintha Áspis Száj elbizonytalanodott volna.
Aztán valami megmozdult az egyik asztal alatt, és Karmos, a
törpetigris lopakodott oda gazdája mozdulatlan testéhez.
Megszaglászta Felinát, aztán kíváncsi, majdhogynem kihívó
tekintettel meredt Thanosra.
 A protonkarabély fölemelkedett. Elég lett volna egyetlen
mozdulat, hogy a macskalénnyel is végezzen, és talán egy aprócska
lépéssel még közelebb juthasson Úrnőjéhez, a Halálhoz.
Thanos azonban nem mozdult.
Karmos csöndben megfordult, és villámgyorsan eltűnt a bárpult
mögött.
Áspis Száj átkarolta Nil vállát, és a kijárat felé vezette. Úgy tűnt,
nincs már benne kétség az új regrutájukkal kapcsolatban.
Most már egy a hitünk. Egyazon istent szolgáljuk.
– Gyere! Nyakunkon a holnap!
Bár a hátsebe még mindig fájt, Nil vére már kezdett megalvadni.
Eltette a fegyvereit, és kisétált a kocsmából.
 TIZENEGY

A RENDBEN biztonság van, a biztonságban hit. Ez az Egyház

alapvető tétele.
Thanos Proxima és Áspis Száj nyomában sétált végig a templom
főhajóján. Elöl, az éjfekete oltár előtt, ami mintha még a fényt is
magába szívta volna, fehér ruhás pap állt. Mögötte a falon vésett
foglalatban hatalmas, fekete ankh kereszt csillogott.
– Kérlek benneteket, foglaljatok helyet! – intett a pap. –
Tudnotok kell, hogy a megvilágosodásnak számos útja van,
melyek végül mind elvezethetnek Istenhez. Ti az Egyház segítségét
választottátok, hogy eljussatok Hozzá, amiért is az Egyház hálatelt
szívvel köszönt benneteket!
A pap bőre barna volt, akár a cserzett bőr, a pillantása kemény
és parancsoló. Széttárta a karjait, és intett, hogy a reménybeli
tanítványok lépjenek közelebb. Azok pedig – mindenféle méretű,
színű, nemű és fajú alakok – közelebb sétáltak, s az első
padsorokba telepedtek.
Áspis Száj és Proxima az oltártól számított harmadik sorban
kerestek helyet maguknak. Körülöttük vaskos kőfalak nyúltak a
magasba, s futottak össze odafönt egy színes ólomüveg tetőablakot
körülvevő pillérekben.
– Az Egyháznak számos ellensége van – folytatta a pap –‚ akik
örömmel terjesztenek rólunk mindenféle hazugságokat. Remélem
azonban, hamarosan ti is meglátjátok majd a fényt, melyhez az út
rajtunk keresztül vezet!
A tetőablak által megszűrt, vérszínű fény gyomorforgató
árnyakat vetett a templomfalakra.
– Az új életetek itt és most veszi kezdetét! – tárta szét a kezeit a
pap. – Egy olyan élet, ami elkötelezettségből, szolgálatból,
bűnbánatból és fegyelemből áll majd! És ami még fontosabb... az
életetek végre értelmet kap!
 – Pip! – suttogta a kommunikátorába Proxima. – Ott vagy már?
– Már majdnem – csipogott föl a troll vékonyka hangja
mindhármuk fülhallgatójában. – Azt hiszem... eltévedtem egy
kicsit.
Thanos elkeseredetten csóválta meg a fejét. Hányszor mentek
végig Pippel a Palota tervrajzán? Nyolcszor? Tízszer?
– Akkor most hol a csudában vagy? – sziszegte Proxima.
– Hát a... ööö... a kincseskamrában! Azta! Tudjátok, mennyi itt
a szajré?
– Most kérlek, nyissátok meg az előttetek levő holo-adatolvasót!
– mondta a pap. – Ebben találjátok majd az Egyház által előírt
rituálék és vallási gyakorlatok listáját.
Proxima és Áspis Száj azonnal az adattábláért nyúlt.
– Pip, ne nyúlj semmihez, amíg ki nem kapcsolod az
energiaellátást! – morogta Thanos. – Te is tudod, hogy az egész
épületet felszerelték riasztókkal!
– Jaj, ne aggódj már annyira! – fanyalgott a troll. – Tudom,
hogy hol van az energia-elosztó, és mindjárt oda is teleportálok!
De azért egy kicsit sajnálom, hogy a dögös barátnőid nem
csatlakoztak hozzánk, Nil...
Áspis Száj Thanos felé pillantott, s megint azt a
bizonytalanságot lehetett látni a tekintetében, mint mikor Nil
megmutatta neki Avia és Felina holttestét.
– Ahhoz, hogy az Egyház igaz követőinek tekinthessétek
magatokat, mindenekelőtt meg kell szabadulnotok a múltatok
bűneitől! – emelte magasba a saját adatolvasóját a pap. – És most
kattintsatok rá a Mágus szent nevére!
– Pip? – kérdezte Thanos rosszat sejtve.
– Ó, a francba... megint eltévesztettem! – motyogta a troll. – Na
mindegy, legalább most már azt is tudom, hol van a borospince...
– Testvérem, megtennéd, hogy a Mágus szent nevére
kattintasz?!
A pap egyenesen Thanosra bámult.
Nil valamiféle bocsánatkérést motyogott az orra alatt, majd
aktiválta az adatolvasót. A következő pillanatban egy mélykék
bőrű, hófehér hajú, komor férfi holoképmása jelent meg előtte.
– Áldassék a Mágus neve! – zsolozsmázta a pap. – Áldassék ő,
az Egyház alapítója, aki kijelölte a megváltáshoz vezető utat!
– Áldassék a Mágus neve! – ismételték a reménybeli akolitusok.
– Hamarosan megkérünk benneteket, hogy anyagilag is
támogassátok az Egyház munkáját – bólintott a pap –, előbb
azonban másfajta adományt kérünk tőletek.
Azzal egy furcsa, Thanos számára ismeretlen fegyvert emelt a
magasba. Leginkább egy szokatlan külsejű csatakorbácsra
hasonlított, s ahogy aktiválta, a fegyver hatalmas, tekergő
kígyóként kelt életre.
– Ez meg mi? – kérdezte Proxima halkan.
– Mnemonikus korbács – suttogta Áspis Száj.
– Mind álljatok föl, és álljatok elém egyes sorban! – intett a pap.
Miközben a megtérni vágyók kikászálódtak a padsorokból,
Proxima visszahúzta Thanost.
– Nem mi akarunk az elsők lenni! – sziszegte oda neki. Végül
majdnem a sor legvégére kerültek, egy bárgyún vigyorgó zatoai
lány mellé.
– Pip? – suttogta Proxima.
– Bent vagyok, aranyom! Ez már az energia-elosztó!
Készüljetek!
A sor elején álló nagydarab, viaszfehér bőrű, izmos humanoid a
fekete oltár elé térdepelt. A pap ott állt mögötte, s a kezében
tekergő korbácson most már kék energia-kisülések kúsztak végig.
– Okkal jöttél közénk, testvérem – nézett mélyen az előtte
térdeplő akolitus szemébe. – Fájdalom tenyészik benned, valami
rút, sötét emlék, ami elől az Egyház kebelén kerestél menedéket.
 – Igen – suttogta a tagbaszakadt férfi, s éjfekete szemében
könny csillogott.
– Az Egyház egyszerre kegyelem és fegyelem – emelte meg a
korbácsot a pap. – Mi mardossa a lelked?
– Én... szörnyű bűnt követtem el. Megöltem az apámat. Nem
akartam, és senki sem tehetett róla, hogy abban a nagy viharban
odakint volt... én nem láttam... és amikor elütöttem...
Az ostor ebben a pillanatban csapott le. A férfi teste ívben
feszült meg, és a szája hangtalan sikolyra nyílt. A többség
iszonyodva fordult el, Thanos azonban elbűvölve bámulta a
színtiszta, kendőzetlen fájdalmat. Valós kárt azonban
szemlátomást nem tett benne a korbács – sem a ruhája, sem a
bőre nem sérült meg.
– Miféle fájdalom lakozik benned? – forgatta meg ismét a
korbácsot a pap.
– Megöltem a...
A korbács ismét lesújtott, majd újra meg újra, aztán a pap
hagyta, hogy a férfi föltápászkodjon.
– Miféle fájdalom lakozik benned?
Amaz pedig most először bámult maga elé értetlenül, s csak a
fejét rázta.
– Én... nem tudom.
– Köszönöm az adományodat! – bólintott a pap, majd intett a
férfinak, hogy visszatérhet a sorba.
A következő egy siár nő volt, aki félelemmel vegyes reménnyel
nézett föl a papra.
– Okkal jöttél közénk...
– Mit művel velük ez a korbács? – hajolt oda Áspis Szájhoz
Thanos.
– Idegpályákat éget ki, és így gyakorlatilag megfosztja őket az
emlékeiktől. Ez az első lépés, hogy valaki az Egyház hűséges
szolgája lehessen. Látod, ez is egy módja az agymosásnak.
 – Az én elmémhez nem piszkálnak hozzá! – suttogta Proxima
fagyosan. – Hogy állsz, Pip?
– Még dolgozom rajta – dünnyögte a troll. – Hogy a fenébe
tudnak ennyi kábelt bezsúfolni egy szobába?
Közben egyik hívő a másik után gyónta meg bűneit. Egy
stronciai cserbenhagyta a bajtársait, és hátrahagyta a sebesülteket
a csatatéren, hogy a saját bőrét mentse. Egy gyíkforma idegen
engedett fajtája ősi ösztöneinek, és fölfalta újszülött gyermekeit.
Egy skrull nő embernek álcázta magát, hogy ne hívják be a krík
elleni háborúba.
Egyik a másik után térdepelt az oltár elé, és fogadta üdvözült
mosollyal az ostorcsapásokat. Egyik a másik után szabadult meg
az életüket megnyomorító kínzó emlékektől, s mikor végre
föltápászkodtak a padló márványlapjairól, bárgyú, kiüresedett
pillantással tekintettek a világra.
– Ez az ostor félelmetes mennyiségű energiát fókuszál –
dünnyögte Áspis Száj. – Ez a nyomorult kis telep biztosan nem
képes ennyit biztosítani, úgyhogy szerintem hatalmas
energiaraktáraik vannak a föld mélyén.
Újabb akolitus tápászkodott föl az oltár elől, és Thanos
kelletlenül konstatálta, hogy már csak ketten állnak előtte a
sorban.
– Igyekezz, Pip! – sziszegte Proxima. – Ha nem leszel kész
nagyon gyorsan, akkor itt vérfürdőt rendezek!
– Még pár perc!
Az oltár elé most egy fiatalember térdelt, aki alig volt több
pelyhedző állú kölyöknél. Rongyos köpenyt és szakadt kék-arany
katonai uniformist viselt. Feltehetően valami katonaszökevény
volt. És bármit is követett el, az ostorcsapások villámgyorsan
megszabadították minden szégyentől és bűntől.
Thanos megbabonázva figyelte a kígyózva lecsapó ostort. Bár
magának sem szívesen ismerte be, de... annyi szomorúságot,
fájdalmat és kínt hordozott magában, ami több életre is elegendő
lett volna. Hát nem lett volna jobb ezek nélkül? Akkor nem kellene
emlékeznie a vereségekre. Az árulásokra. A megaláztatásokra.
Arra, hogy Úrnője kinevette, és visszautasította a szerelmét. Arra,
hogy az anyja már a bölcsőben ki akarta oltani az életét. És akkor
végre elfelejthetné a lábánál heverő, halott nővérek kihunyó
tekintetét.
Ez lenne hát az én utam? Nem a nagyság, nem a dicsőség, még
csak nem is az Úrnő ölelő karjai, hanem a feledés? Az, hogy
bárgyú mosollyal és üres elmével vallási tanokról elmélkedjek?
Ahogy a katonaszökevény is fölkászálódott a földről, a pap
Thanoshoz fordult, és intett, hogy jöjjön közelebb. Az ostor
kígyózva csavarodott meg a levegőben...
És abban a pillanatban kialudtak a fények.
– Erre! – sziszegte Áspis Száj, és futásnak eredt. Proxima
rögvest követte, s közben letépte magáról a harci öltözékét rejtő
rongyos köpenyt.
Bekapcsoltak a vészhelyzeti jelzőfények, és a falakon
gombostűfejnyi diódák gyúltak ki. A hívők egy része
kétségbeesetten mutogatott a menekülők után, a többségük
azonban csak bávatagon mosolygott.
Thanos egy pillanatig elnézte az oltár előtt álló, értetlenül
bámuló papot, aztán előhúzta a sugárvetőjét, és szíven lőtte. A pap
azonnal összeesett, vérével mocskolva be az oltárt. Ez már elég
volt, hogy kizökkentse az akolitusokat apátiájukból. Üvöltve
próbáltak kiutat találni a padsorokkal teli félhomályból, és
egymáson taposva, fejvesztve rohantak a kijárat felé.
Thanos elégedett mosollyal bólintott. Proxima és Áspis Száj
játszi könnyedséggel vágtak át a templombelsőn, és mindenkivel
végeztek, aki az útjukba került.
– Egész jól látsz a sötétben! – vetette oda Proxima Thanosnak,
mikor az végre utolérte őket.
 Az útjuk innentől az egyik oldalhajón keresztül vezetett, ahol
már nem zavarták őket a jajveszékelő hívők.
– Valahol itt kell lennie... – kopogtatta végig Áspis Száj az egyik
falat. – Legalábbis a tervrajz szerint innen nyílik a kincstárba
vezető átjáró.
Az egyik kétembernyi panel végül engedett. Épp csak nem az,
amelyiket ki akarták nyitni.
A feltáruló átjáróban egy egész szakasz Fekete Lovag állt.
Körülbelül a felük a helyi izmos, zöld bőrű bennszülöttek közül
került ki, abból a népből, amit évszázadokkal ezelőtt maga a
Mágus taszított rabszolgasorba. A többiek közt pedig aztán tényleg
akadt mindenféle: vörös bőrű stronciaiak, kék bőrű krík, sőt még
néhány földlakó is.
Proxima Thanos mellé lépett, s ketten óvták a testükkel Áspis
Szájat.
– Legalább huszonöten vannak – pislogott szaporán Thanos. –
És szerintem jönnek még.
– Hadd jöjjenek! – mosolyodott el Proxima, majd megemelte a
lándzsáját.
Az első rájuk rontó Lovag egy rózsaszín bőrű, egyszemű
teremtmény, dühösen elbődült, mire Thanos leadott egy rövid
sorozatot. A hajszálpontos lövések az egyszeművel és két másik
társával végeztek.
Vagy fél tucat fegyveres próbálta körülfogni Proximát, a nő
azonban fölrikoltott, és olyan erővel vágta a márványpadlóba a
lándzsája hegyét, hogy a járólapok pókhálósan végigrepedtek. A
fegyver egy pillanatig fölfénylett, majd váratlanul fekete lett, akár
a legsötétebb éjszaka, és árnyék-csápokat növesztett. Ezek
óriáskígyóként tekeredtek a Lovagok nyakára, kiszipolyozva
belőlük a meleget és az életet, nem hagyva hátra mást, csak
néhány összeaszott, mumifikálódott tetemet.
 – Ott! – intett Áspis Száj egy újonnan feltáruló átjáró felé,
ahonnan hordozható energiapajzsokkal fölszerelt harcosok
sereglettek elő, és kettes sorban közeledtek feléjük.
Thanos azonnal az övébe tűzte a sugárvetőjét, és a kardja után
nyúlt. Minden erejét beleadta a csapásba, de mikor eltalálta az
egyik elöl haladó lovag pajzsát, a férfit nemhogy felöklelni nem
tudta, lelassítani is alig. A következő vágásával azonban már több
szerencséje volt, s ahogy kibillentette az egyensúlyából a
fegyverest, az a mögötte jövő Lovagra zuhant.
Thanos ismét lecsapott, s a vágása a páncélos arcát szelte ketté.
Majd mielőtt a Lovagok zárhatták volna soraikat, ismét
előrántotta a sugárvetőjét, és közvetlen közelről nyitott rájuk
tüzet.
Azonban bármilyen derekasan is küzdöttek, a fegyveresek
lassacskán visszaszorították őket a főhajóba. A Lovagok
kíméletlenül áttiportak elesett bajtársaikon, s a levegő hamarosan
égett hús és kiontott vér szagától bűzlött.
Proxima vércserikoltással vetette magát a Lovagokra, aztán
valahol félúton megtorpant, és feléjük hajította a lándzsáját. A
fegyver, mintha csak önálló akarata lett volna, megállt a
levegőben, s ott lebegett a padsorok fölött. Hegyéből újabb
árnycsápok kúsztak elő, s fonták körbe a Lovagokat. Azok pedig
mintha megtébolyodtak volna, üvöltve estek egymásnak, vagy
lövöldöztek vaktában a szélrózsa minden irányába.
Áspis Száj közben két Fekete Lovagot ragadott torkon,
hátborzongató dolgokat suttogva a fülükbe.
– Nincs Isten! – sziszegte. – Egyetlen út sem vezet a fénybe!
Ahogy lassacskán rájuk kényszerítette az akaratát, ellenfelei
leeresztették a fegyvereiket, és bénultan hallgatták.
– Sőt, fény sincs!
Proxima a magasba emelte a karjait, és kört írt le a kezével, mire
a lándzsa megperdült, s újabb fekete fénysugarakkal árasztotta el a
főhajót.
– De még ha volna is út – folytatta Áspis Száj –, ti még azt sem
leltétek meg! Igaz, mi sem...
Mire a csillogó, fekete fénysugarak szertefoszlottak, a padsorok
között már csak halottak hevertek. A Lovagok, akik még talpon
voltak, döbbenten néztek össze. Három akolitus, akik közül az
egyiknek még csak fegyvere sem volt, egy egész szakasz harcossal
végzett!
– Én sem találtam még meg... – súgta a két Lovag fülébe Áspis
Száj, majd kieresztette őket a kezéből.
Aztán komótosan letelepedett, és elégedetten figyelte, ahogy a
Lovagok tekintete üres lesz.
Proxima ismét felrikoltott, majd egy villámgyors mozdulattal
megragadta a lándzsát, és megpörgette.
– Végeztél? – vakkantott oda Áspis Szájnak.
A sápadt, csontos arcú idegen még egyszer végighordozta a
tekintetét a halottakon, akiket a szavai és a kétkedése erejével
taszított a pusztulásba. Aztán kimérten bólintott.
Egy gyíkarcú Lovag utolsó erejével vészjelzést próbált küldeni a
kommunikátorával, mire Áspis Száj egyetlen olajozott mozdulattal
elroppantotta a nyakát.
Majd félrebillent fejjel hallgatózott.
– Még több fegyveres jön – jelentette ki. – Távolról sincs vége a
mulatságnak.
– És nem vettél észre valami furát? – támaszkodott a
lándzsájára Proxima.
Ahogy Áspis Száj körülnézett, látta, hogy kettőjükön kívül már
csak halottak és haldoklók hevernek a padsorok közt.
– Nil, a mi kis újoncunk – sziszegte Proxima. – Eltűnt.
 TIZENKETTŐ

THANOS sziszegve araszolt előre a keskeny járatban, és fájón

dörzsölte a könyökét, miután sikerült beütnie egy kiálló
elektromos aljzatba. Még az ő karcsú alakja is alig fért el a
szervizjáratban, és fogalma sem volt, mihez kezd, ha az alagút
tovább szűkül.
Összerándult, ahogy a mennyezetről néhány rozsdabarna
vízcsepp hullott a nyakába, majd az övéből előhúzott egy
memóriamodult, s a csuklójára csatolt holoaljzatba csúsztatta. A
következő pillanatban a Palota tervrajza jelent meg előtte a
levegőben, amiben addig keresgélt, amíg rá nem bukkant erre a
szervizjáratra. A tervrajz szerint a járat egy darabig még a hegy
belseje felé tartott, majd hamarosan zsákutcába torkollt.
Egy pillanatra elszorult a torka, hogy talán mégis tévedett, és
nem jó helyen jár. De aztán néhány lépés múlva látta, hogy a
tervrajz és a valóság nem fedik tökéletesen egymást. A sematikus
ábrával ellentétben ez a járat folytatódott, ami azt jelentette, hogy
volt itt valami, amit az Egyház még a tervrajzról is szándékosan
lehagyott.
Valami, ami akár még egy drágakövekkel teli kincseskamránál is
többet ér...
A visszhangos járat fölerősítette a zajokat, s a közeledő zörgés
hangjára megdermedt.
Volt itt még rajta kívül valaki.
Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy meglesi és lelövi az
illetőt, de aztán kénytelen volt elvetni. Túl sok volt itt az
elektromos vezeték, és egy ekkora erejű elektromágneses kisülés
komoly bajt is okozhat.
Mondjuk, sikerülne fölgyújtanom az egész Palotát.
Úgyhogy pisztoly helyett inkább kardot húzott.
Valamivel odébb a járat elágazott, és a jobboldali alagút már olyan
keskeny volt, hogy oda már Nil sem lett volna képes bepréselni
magát.
Ismét megállt hallgatózni, s úgy tűnt, a fémes zörgés a
keskenyebb szervizjáratból jön.
A falhoz lapult, s lélegzetvisszafojtva figyelte a közeledő léptek
zaját, amit dallamtalan dúdolás kísért.
– Azt akarta, hogy elmenjek KRÍ-LAKBA, de én azt mondtam,
hogy nem, nem, nem...
Azzal Pip, a troll bújt elő a kisebbik járatból. Vidáman
körülnézett, aztán ahogy megpillantotta a fal mellett lapuló,
kardot szorongató Thanost, még a szusz is beléfagyott.
– Hoppácska! Én vagyok az! Ne lőj... vagy szúrj... tudod mit, ne
csinálj inkább semmit!
– Hát te meg mi a fenét keresel itt?! – reccsent rá Thanos, majd
a tokjába csúsztatta a kardját.
– Már épp ki akartam teleportálni az energia-elosztóból, amikor
fölfigyeltem erre a járatra. Nevezd ezt velem született
kíváncsiságnak. És ha már itt tartunk, te mi a fenét keresel itt? Azt
a... hogyishívjákot, amiről beszéltél? Azt a... hívőenergiát?
Thanos nem felelt, és sokért nem adta volna, ha Pip fogja magát,
és eltűnik.
– Tudod, itt nekem valami nem stimmel – tekergette a nyakát a
troll, és próbált belesni Thanos háta mögé. – Hol vannak a
cimboráink? Fehérmáj és Ásítószáj?
– Mikor otthagytam őket, akkor éppen... egyéb dolguk akadt –
vonogatta a vállát Thanos.
– Felteszem, egy csomó Fekete Lovag képében – forgatta a
szemét Pip. – Ami azt jelenti, hogy lazán átvágtad mindkettőt!
Őket használtad csalinak és figyelem-elterelésnek, miközben te
szépen besompolyogtál ide.
 – Nem kéne neked a kincseskamrádban lenned, és a pénzt
számolgatnod? – mordult föl Thanos. – Mire odaérsz, szerintem
ők is ott lesznek.
– Á, szerintem egy darabig még elszórakoznak a Lovagokkal, de
előbb vagy utóbb biztos jönnek, és megkeresnek.
Thanos kénytelen volt elismerni, hogy Pipnek igaza van.
Proxima és Áspis Száj, ha akarták, egy kisebb hadsereget is
képesek voltak föltartóztatni. És miután kiszórakozták magukat...
– Már csak egy kérdésem lenne – vakarta meg az üstökét Pip. –
Ha nem a kincseskamrába tartasz, akkor... mi a fenét keresel te
itt? Mi a bánatot rejthettek el itt a papok?
– Szerintem nem akarod tudni – rázta meg a fejét Thanos.
– Ó, szerintem meg nagyon is!
– Na, ide figyelj! A kincseskamra meg a borospince arrafelé van
– bökött a fejével az ellenkező irányba Thanos. – Mi lenne, ha
szépen odamennél, és nem itt lábatlankodnál?
– Más körülmények között azt mondanám, tökéletesen igazad
van – vigyorgott Pip. – De a tudat, hogy hajlandó voltál becsapni
két ilyen intergalaktikus bérgyilkost azért a valamiért, amit itt
rejtettek el... Nem, haver, most már tudni akarom, hogy mit
keresel!
– Hidd el, nem ér ennyit a dolog!
– Ja, persze! – biggyesztette le az ajkát Pip. – Akármiről is van
szó, lefogadom, hogy értékesebb, mint ez a... hitenergia!
– Pip...
– Már ne haragudj, Nil... már ha tényleg ez az igazi neved –
vágta zsebre a kezeit a troll –, de ha nem elégíthetem ki a
kíváncsiságomat, szét fogok durranni!
Thanos cifrát káromkodott, majd négykézlábra ereszkedett, és
bemászott a keskeny járatba. Majdnem egy kilométeren át kúsztak
négykézláb a mind szűkebb és szűkebb alagútban. Pip úgy
mozgott, mint egy macska, Thanos viszont pillanatok alatt kék-
zöld foltokkal volt tele.
– Gyere, Titán, gyere, Titán, névsorolvasás... gyere, Titán, gyere,
Titán, szükségem van rád... – vonyította Pip. – Na, ki, ki, ki?
– Dugulj már el! – vicsorodott el Thanos, aki egyre nehezebben
tolerálta Pip folyamatos szövegelését és fülsértő gajdolását.
A járatot lassan halványkék fény árasztotta el.
Mégiscsak itt van. Megtaláltam!
Most már nem volt szüksége Pipre. Ha el tudná kapni az egyik
szőrös tappancsát, akkor egy pillanat alatt kitekerhetné a nyakát.
Lassan a troll felé nyúlt...
Pip, mintha csak megérezte volna, mire készül, hátrafordult, és
ahogy a pillantása találkozott Thanoséval, azonnal elteleportált.
– Bocs, haver! – jelent meg vagy húsz méterrel odébb. – Tudod,
én nem bízom benned annyira, mint a barátnőid... Amúgy mi lett
velük?
Thanos dühös vicsorral indult feléje, de mire odaért, Pip ismét
eltűnt.
– Értsd már meg, hogy nem akarom elcsaklizni a
zsákmányodat! – magyarázta a troll, miután ismét megjelent. –
Szerintem nem is tudnám. Csak ott akarok lenni, hogy láthassam!
– Akkor meg miért nem teleportálsz előre?
– Mert ahhoz tudnom kellene, hogy hova teleportálok! És ez a
rohadt alagút egyetlen térképen sem szerepel!
Ahogy Thanos ismét feléje lódult, Pip megint eltűnt.
– Mivel úgysem tudsz elkapni, akár meg is engedhetnéd, hogy
veled menjek! – tárta szét a karjait. – Szóval mi lenne, ha te
előremennél, én meg utánad?
Thanos úgy volt vele, hogy elkapni úgysem tudja, és bármilyen
idegesítő is a jelenléte, ezen túl nem sok vizet zavar.
A szervizjárat végül kiszélesedett, és egy nagy, nyitott térbe
torkollt. Thanos olyan váratlanul állt meg, hogy a mögötte haladó
Pip nekiütközött.
– Ó, bocsika! – visított föl Pip. – Ó... Óóó!
A kamra falát szürkéskék palából emelték, amin három lépés
széles, korlát nélküli függőfolyosó futott körbe. Középütt mély
akna nyújtózott, a függőfolyosóról pedig szabályos térközönként
négy ajtó nyílt. Az akna fölött majd' tíz méter átmérőjű kék
energiagömb lebegett, s vetített szürreális árnyakat a falra.
– Hát ez meg mi a bánat? – tátotta el a száját Pip.
Thanos nyugodt, magabiztos léptekkel sétált ki a függőfolyosóra, a
szíve azonban a torkában dobogott. Ez volt az a kincs, amire
mindennél jobban vágyott. A titok, amit morzsánként rakosgatott
össze a kiugrott papok és a szemfüles tolvajok meg szajhák
elbeszéléseiből. A titok, amit annak idején a Sacrosanct első lakói
szentségként imádtak.
Megtaláltam! Tényleg megtaláltam!
– Ez, Pip, egy transzdimenzionális nexus.
– Egy transzdimenzionális... Nem lennél kedves ezt szótagolni
egy egyszerű srác kedvéért?
– Az idők kezdete óta itt lehet már, és mikor az Egyházat
megalapították, valószínűleg maga a Mágus találta meg.
Ahogy közelebb lépett a Nexushoz, a gömb örvénylő, kék
mélységéből képek rohanták meg. Thanos egy rákozott
fémkesztyűt viselő, aranytestű férfi mellett harcolt, aki egy zöld
ékkövet viselt a homlokán. Aztán a Végtelen Kövek már az ő
kesztyűjét ékítették. Egy kukoricamező közepén madárijesztő állt,
ami az ő öltözékét viselte.
– Ez az a hely, ahol találkoznak a világok, a létezés síkjai, a
párhuzamos valóságok, a múlt, a jelen és a jövő. Mindaz, ami volt
és lehetett volna, ami van, és ami még lehet. Mindaz, ami így vagy
úgy megtörténhetett volna, történhetne, vagy majd megtörténik.
Látta ifjú önmagát, ahogy a jóképű, vörös hajú bátyjával játszik
az udvarukon, miközben szerető szülei a tornác árnyékából
büszkén figyelik őket.
– Én ezt nem értem – ingatta a fejét Pip a gömbbe bámulva. –
Most is csak egy csomó kaszinót meg kuplerájt látok.
Ismét változott a kép, s a következő látomás egy magas, szürke
épületet mutatott, melyet több tucat kisebb vett körül. A
homlokzatukon idegen jelek sorakoztak, s bár nem ismerte őket, a
jelentésüket így is ki tudta következtetni.
HÁBORÚ.
– Láthatjuk a múltat... de akár a jövőt is – dünnyögte maga elé.
Az épületek szétfolytak a szeme előtt, s a helyüket egy bölcső
fölé hajoló alak vette át, aki kést szorongatott a kezében.
– Na jó, nemcsak kaszinókat és kurvákat, hanem egy csomó
olyan holovideót is, amiket még nem láttam – vonogatta a vállát
Pip.
Aztán hirtelen akkorát ugrott, mintha megcsípték volna. A
gömb fölragyogott, a kék energiacsápok váratlanul körbevették
Thanost, majd a falakba épített energiatárolók kijelzői fölizzottak.
– Az Egyház szomjazza az energiát – bólintott Thanos. – A
Nexus pedig pont alkalmas rá, hogy a létezés minden síkját
megcsapolja.
Ahogy az energiacsápok visszahúzódtak, Thanos ismét közelebb
lépett a kéken ragyogó gömbhöz. Egy pillanatig arra számított,
hogy ismét önmaga különféle verzióit látja majd, akik közt nyilván
olyan is akad majd, aki nem mondott le a képességeiről és
hatalmáról, és még véletlenül sem állt be tolvajnak a Sacrosanctra.
Egy olyan Thanos, aki nem ölte meg a barátait, és még véletlenül
sem érezte úgy, hogy mindez könnyen ment. Vajon az a Thanos
több lenne, mint ő, vagy kevesebb?
– Úrnőm! – fürösztötte arcát a kék fényben. – Hallasz engem?
Megrázkódott a mennyezet, de Thanos nem törődött vele.
Minden idegszálával a Nexusra összpontosított.
 – Ez az utolsó esélyem – suttogta maga elé a kék mélységbe
bámulva. – Azt gondoltam, hogy ez... Reméltem, hogy majd ez
megmutatja a helyes utat!
Ostobának érezte magát. Ostobának és üresnek.
– Ööö... Nil? – nyögött föl Pip.
Ezért jöttem ide? Azzal hitegettem magam, hogy útmutatásra
van szükségem, pedig valójában én magam is csupán a hatalmat
szomjazom?
Ismét kék fénysugarak bukkantak elő a gömbből, és fonták
körbe Thanos alakját.
Itt van ez a rengeteg erő, és fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek
vele...
A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, s a függőfolyosóról
nyíló ajtók egyikében mintha egy zöld köpenyes, csontvázszerű
alakot pillantott volna meg.
– Úrnőm?
Ismét megrázkódott a kamra, ezúttal olyan erővel, hogy az kis
híján leverte a lábáról Thanost.
Pip visítva bucskázott alá, s csak az utolsó pillanatban sikerült
elkapnia Thanos lábát és visszamásznia a függőfolyosóra.
– Nil, haver, én nem tudom, hogy mi folyik itt – bökött a
plafonon végigfutó repedések felé a troll –, de szerintem tűnjünk
innen!
Thanos ingerült morgással rázta le magáról Pip kezét, és még
közelebb lépett a Nexushoz.
Sehol senki.
Az Úrnő megint elhagyott! De miért? Miért?!
Pip egész a falig hátrált, és kétségbeesetten bámult fölfelé. A
következő pillanatban széthasadt a mennyezet, és jókora
kőtömbök hulltak alá szörnyű dübörgéssel. Thanos is a fal mellé
lapult, és a karjával próbálta védeni a fejét. Mikor leülepedett a
por, a jókora kőhalom tetején egy zöld bőrű, vörös tetoválásokat
viselő, tagbaszakadt alak gubbasztott.
– Thanos! – csikorogta Drax, a Pusztító. – Én vagyok a
végzeted!
 TIZENHÁROM

– EGÉSZ idáig követtelek, Thanos! Mérhetetlen időn keresztül, a

csillagok sötét ösvényein át!
Drax lassan a levegőbe emelkedett, akár egy bosszúálló angyal, s
a Nexus kékkel festette meg a bőrét.
– Thanos? – motyogta Pip. – Azt mondta, hogy Thanos?
Egy darabig értetlenül bámult maga elé, majd mintha felismerés
csillant volna a szemében.
– Ó! – suttogta, majd lassan hátrálni kezdett attól, akit ő eddig
Nilként ismert. – Ó, nem... nem, nem, nem! Kurvára nem!
– Pip... – indult feléje Thanos.
– Na, ne! Te ne Pipezzél itt nekem! – szökkent hátra a troll. – És
ne közelíts! Ne gyere a közelembe! Maradj, ahol vagy!
Thanos gyors pillantást vetett Drax felé. A Pusztító még mindig
tökéletes mozdulatlanságban lebegett a ragyogó kék gömb előtt.
– Én most elhúzom innen a csíkot! – hadarta Pip, de közben le
nem vette volna a szemét Thanosról. – Ennyit semmi sem ér meg!
Se a bor, se a kincsek, de még... ez az izé sem! Remélem,
megtalálod, amit keresel, haver... Azaz, hogy, ismerve téged...
remélem, hogy inkább nem!
Sárga fény villant, és Pip egy ózonszagú pukkanás kíséretében
eltűnt. Thanos egy hosszú pillanatig arra a pontra bámult, ahol az
előbb még a troll állt.
Itt maradtam kettesben a Pusztítóval. Azzal a lénnyel, akit azért
hoztak létre, képeztek ki és fegyvereztek fel, hogy engem
megöljön.
Ismét a Nexus felé fordult, de akármennyire is meresztette a
szemét, csak képtöredékeket látott, lehetséges múltak és jövők
foszlányait, de választ nem kapott. Sem arra, hogy innen hová
kellene mennie, sem arra, miként építse újjá romokban heverő
életét.
 Lehet, hogy feleslegesen jöttem ide. Lehet, hogy soha nem is
leltem volna meg itt a válaszokat.
Mert ezen a helyen minden út egy pontba futott össze – ebbe a
zsákutcába, ahol nem várta más, csak a halál.
Lehunyta a szemét, s várta a gyilkos csapást. Furcsamód békét
érzett. Lehet, hogy ez a hosszú, keserűséggel és szenvedéssel teli
élet egy pillanat alatt véget ér...
De nem történt semmi.
Ahogy kinyitotta a szemét, azt látta, hogy a Pusztító még mindig
ugyanott lebeg.
– Mire vársz még?
– Ezért a napért születtem és éltem! – csikorogta Drax. – És most,
hogy végre elérkezett...
Lassan leereszkedett, és két jókora csúf energiatőrt húzott elő.
– Te! – mutatott Nilre a tőrrel. – Hol van Thanos?
A megszólított zavartan pislogott.
– Az energiamintázata erre a helyre vezetett, ő azonban nincs
sehol! Hová bújt? Hová rejtőzött?
A Nexus ismét fölragyogott, kék lángnyelveket lövellve magából.
Nem ismer föl. Fogalma sincs, hogy ki vagyok valójában. Ez a
fölfoghatatlan mennyiségű nyers energia nyilván őt is
összezavarja.
A remény lángja ismét föllobbant Thanos lelkében. Ha jól
játssza ki a lapjait, lehet, hogy még ezt is megússza.
– Nem tudom! – emelte föl megadón a kezét. – Tényleg!
– Éreztem Thanos bűzét! – tette el a tőrjeit Drax, s úgy kezdett
föl-alá járkálni, akár egy ketrecbe zárt vadállat. – Az űr fagyos
sötétjén át idáig követtem, ebbe a parányi kis porfészekbe... és
most nincs sehol. Hol van? HOL VAN THANOS?!
Ismét előrántotta a tőrjeit, és dühös vicsorral a legközelebbi
átjáró felé csapott. A pengéken végigkúszó energia-kisülések telibe
találták a függőfolyosó egy szakaszát, ami szörnyű csikorgással
hasadt darabokra és hullt a mélybe.
– HOL VAGY, THANOS? MUTASD MAGAD!
Az egész kamra rázkódott, és a Nil testében rejtőző Thanos
kétségbeesetten tapadt a sziklafalhoz. Aztán az egyik átjáróban
mintha ismét megpillantott volna valakit, s a szíve nagyot
dobbant. Talán mégiscsak az Úrnője jött el érte? Talán belátta,
hogy szegény szerelme eleget szenvedett már, és végre hajlandó...
Nem, ez nem a Halál volt. Illetve...
Egy újabb szakasz Fekete Lovag masírozott be a Nexus kamrájába,
s ahogy megpillantották a Pusztítót, azonnal fegyvert rántottak. A
következő pillanatban már energianyalábok cikáztak faltól falig,
Thanos pedig vetett még egy utolsó, vágyódó pillantást a Nexus
felé, majd kúszva indult a legközelebbi kijárat felé. Mielőtt
azonban elérhette volna, egy acélos erejű, karcsú, kék kar fonódott
a nyaka köré.
– Szóval mégiscsak kiderült Nil nagy titka! – sziszegte a fülébe
Proxima Midnight.
Thanos egy pillanatra megdermedt.
Tudja? De honnan?
Nem... Proxima viselkedése arra utalt, hogy a Nexusról beszél,
és nem Nil-Thanos titkos személyazonosságáról.
Áspis Száj bukkant elő az árnyékok közül, s ahogy
megpillantotta a kéken ragyogó gömböt, az ujjai idegesen
megremegtek.
– A titkos hatalom, ami az Egyház gépezetét működteti –
suttogta.
A függőhíd túloldalán a Fekete Lovagok ismét tüzet nyitottak
Draxra. A Pusztító félreperdült a lövések elől, majd villámgyorsan
lesújtott, és három Lovag is holtan bucskázott alá.
– Fanatikus barmok! – bömbölte. – Veletek semmi dolgom! Én
Thanost akarom!
 Koherens energianyaláb csapódott a falba alig fél méterrel Nil
füle mellett. Proxima fölrántotta a földről, de egy pillanatra sem
eresztette el Thanos nyakát.
– Szerintem... mennünk kellene... – hörögte Nil, Proxima
azonban nem mozdult.
– Becsaptál minket! – sziszegte. – Elárultad a Rendet!
– Bíztam benne, hogy tudtok vigyázni magatokra...
– Ez, mondjuk, igaz – biccentett a nő, aztán eleresztette Thanos
nyakát.
Drax közben két újabb Lovaggal végzett, azonban a fegyveresek
súlya alatt hirtelen megroskadt a függőfolyosó. A Lovagok üvöltve
hulltak a mélybe.
– A következő szakasz háti rakétákat is hoz majd – dünnyögte
Áspis Száj szórakozottan, miközben a kéken izzó Nexust
méregette. – Azok talán majd egy kicsit jobban megszorongatják
ezt a tetovált ősállatot!
– THANOS!
Proxima hátborzongató mosollyal lépett ki a függőfolyosóból
maradt csonkra, és harcra készen forgatta meg a lándzsáját.
Ha Proxima Midnight és Drax, a Pusztító harcolnak, akkor
kettejük közül kétségtelenül... nem, most inkább nem várnám
meg, hogy ki kerül ki győztesként.
A nőnek azonban esze ágában sem volt birokra kelni a
Pusztítóval. Ehelyett mosolyogva a szemközti járat felé intett,
ahonnan egy újabb csapat Fekete Lovag rontott elő.
És ezeknek már háti rakétáik is voltak.
– Ha elég okos voltál, hogy eljuss ide, akkor most azt is találd ki,
hogy jutunk ki innen! – guggolt le, és ragadta meg Thanos állát.
– Te most... te most az én véleményemet kéred ki? – pislogott
Thanos értetlenül.
– Te is a Fekete Rendhez tartozol, nem igaz?
 Áspis Szájnak volt igaza, a háti rakétás harcosok egyre jobban
szorongatták Draxot. Annyira, hogy az egyik lövés a Pusztító
mellkasát találta telibe, mire a tetovált harcos teste vérbe borult.
Néhány energianyaláb ismét vészesen közel csapódott be
Thanoshoz, tenyérnyi darabokat tépve ki a járat falából. Aztán
végighasadt a mennyezet, s jókora kőtömbök zuhantak alá, elzárva
a menekülés útját.
Thanos kétségbeesetten hunyta be a szemét, s váratlanul ragyogó
mintázat jelent meg előtte. Hirtelen tisztán látta, mit kell tegyen,
és hová kell menjen. Mintha a Nexus ezzel kárpótolta volna az
elmaradt útmutatásért.
Úgy tűnt, a hatalom mégiscsak az övé lesz – legalábbis egy
része.
– Gyerünk! – ragadta meg a nő kezét, s húzta maga után a
kéken ragyogó gömb felé.
Újabb sziklatömbök és tartóoszlopok törtek darabokra a
pergőtűzben, s végül Proxima is úgy ítélte, nincs más választása,
mint követni Nilt.
A gömb a kék ezernyi árnyalatában ragyogott, s körülötte izzó
fotonok járták táncukat. Thanos széttárta a karjait, és hagyta, hogy
az energia körülvegye. A csatazaj, Drax üvöltése és az aláhulló
kövek robaja pillanatok alatt semmivé foszlott. Ismét képek vették
körül – képek a múltból és a jövőből, bár ezek most gyorsabbak és
töredékesebbek voltak, mint az előző alkalommal.
Belső fénnyel izzó ezüst-, arany- és hússzínű arcokat látott,
majd ismét a Titán zöldellő mezőin szaladgált. Megint látta a
kukoricaföld közepén a madárijesztőt, és a magas, szürke épület is
ott volt, homlokzatán Háború felirattal.
És a tompa fakést szorongató kezek...
– Ó! – torpant meg Proxima.
Thanos egykor képes volt akár az univerzum pereméig is elérni
a hipertér-húrok segítségével, s egyszerre cselekedni és érzékelni
minden létező dimenzióban. Látta a még meg nem született
csillagokat, a galaxisokat, amik egyelőre még csak gondolat
szintjén léteztek, és azokat a világokat, melyeknek az volt az
egyetlen feladata, hogy a rajtuk élők sötét isteneket imádjanak. És
most, a Nexusba tekintve úgy érezte, hogy ismét a kezébe
kaparinthatja a világegyetemet egyben tartó erőket.
Ahogy oldalra pillantott, látta, hogy Áspis Száj megdelejezve
bámul a kék gömbbe, s hallotta, hogy halk, éles hangon, valami
ismeretlen nyelven motyog maga elé.
Mintha valami bonyolult feladványt próbálna megoldani.
– Szerinted mit lát? – kérdezte Proxima, Thanos azonban csak a
fejét csóválta.
Aztán ismét próbált fogást találni a gömbben örvénylő
energiákon. Ott érezte a markában a világegyetemet behálózó
húrokat, melyek talán tényleg csak a párhuzamos végtelenekben
találkoznak. A talaj a lába alatt, a testét körülvevő levegő –
mostanra mindez már csak absztrakció és színtiszta matematika
volt. Most is a végtelenbe pillantott, még akkor is, ha nem voltak
nála a Végtelen Kövek.
Ismét megremegett a kamra, mire a csillagok kifakultak, és a
világegyetem húrjai semmivé foszlottak.
Drax! Ez a bolond akár minket is hajlandó lenne elpusztítani!
Ahogy hátrapillantott a válla fölött, látta, hogy Proxima és Áspis
Száj a függőfolyosón ülnek. A magas, sápadt idegen valami éles,
kattogó nyelven beszélt, ami leginkább a delfinek hangjára
hasonlított. Proxima dühösen vicsorította ki a fogát, majd
kelletlenül bólintott, és föltápászkodott. Ahogy Áspis Száj is
fölkelt, a tekintete egy pillanatra Thanoséba fúródott, s
hangtalanul csak ennyit mondott:
– Egyszer minden véget ér.
Drax üvöltve száguldott neki a kék gömbnek, s próbálta lerázni
a testébe kapaszkodó Lovagokat.
 – Áspis Száj elhagyja a Rendet – mondta Proxima csöndesen.
– De hát... – fordult hátra Thanos, de Áspis Száj már nem volt
sehol.
Mintha a Nexus végtelen, kék hullámai nyelték volna el.
– Lehet, hogy nekünk is okosabb lenne odébbállni – vonta össze
a szemöldökét a nő.
Thanos bólintott.
Tudom, mit kell tennem. Minden hiba és csalódás ellenére most
tisztán látom az utat.
– Gyere! – intett. – Csak egy lépés az egész.
Azzal a Nexus felé intett.
Körülöttük energianyalábok sisteregtek, s most már megállás
nélkül rengett a föld.
Thanos nagy levegőt vett, aztán fejjel előre belevetette magát a
kéklő mélységbe.
***
Mozgást nem érzett, a következő pillanatban viszont már ott állt a
sacrosancti űrkikötő előtt.
Amíg a szem ellátott, mindenhol járművek parkoltak:
egyszemélyes suhanók, apró naszádok, hatalmas cirkálók; egy
gigantikus utasszállító pedig épp most dokkolt be. A fejük fölött
egy közepes méretű hadihajó lebegett, burkolatán a Fekete Rend
csillagokkal pettyezett, négyzetben egy kört formázó jelvénye
díszelgett.
– Helyben vagyunk – biccentett Proxima.
A ragyogó napsütésben turisták, űrjárók és kalózok ezrei siettek
a dolgukra, szerelők és droidok pakoltak, és egy aprócska hajót
épp most készítettek fel az indulásra.
– Hipertérüzenet – kocogtatta meg a kommunikátorát Proxima.
– Előre rögzített. Most kaptam meg, hogy hatótávon belül értünk
a hajóhoz.
 Ahogy aktiválta a kommunikátorát, egy hologram jelent meg
előtte a levegőben. Hátborzongató alakot mutatott hegyes, csontos
állal, fűrészes fogakkal, tépett, fekete köpenyben. A kezében
hosszú, cizellált markolatú, sokpengéjű fegyvert tartott. Mögötte
egy tér és néhány épület töredéke látszott.
Thanos ismerte ezt az alakot. Ő volt Corvus Glaive, Proxima
férje, a Fekete Rend kegyetlen és vérszomjas vezére.
– Megkaptam az üzenetedet, szerelmem! – csikorogta Corvus. –
Itt kicsit felgyorsultak az események, úgyhogy szeretném, ha
mihamarabb idejönnétek!
Thanos úgy érezte, mintha hideg, nyirkos kezek simítanák végig
a homlokát. A Corvus mögötti magas, szürke épület kísértetiesen
ismerősnek tűnt. Ezt mutatta neki a Nexus látomása. És most már
az épület homlokzatát díszítő feliratot is el tudta olvasni.
KRÍ HADÜGYMINISZTÉRIUM
HÁBORÚS DIVÍZIÓ
– Ha úgy gondolod, hogy ez a Nil valóban közénk tartozik, hozd
őt is! – folytatta Corvus. – Már alig várom, hogy a karomba
zárhassalak!
Azzal a hologram szertefoszlott.
Ha valóban közénk tartozik...
Közben a hadihajó lejjebb ereszkedett, s a feltáruló fedélzeti
nyílásból egy rámpa csúszott elő. Proxima komótosan elindult
fölfelé, majd félúton visszanézett Thanosra.
– Jössz?
A férfi habozni látszott, mire Proxima Midnight komoran
elmosolyodott.
– A Fekete Rend számára akár még az árulás is megbocsátható,
ha az kellő kezdeményezőkészséggel párosul.
– És mi a helyzet Pippel? – fintorgott Thanos.
A nő erre csak a szemét forgatta.
– És Áspis Száj? Hagyod, hogy csak így elsétáljon?
 – Senkit sem kényszerítünk, hogy a Rend tagja legyen – rázta
meg a fejét Proxima.
– Mit mondott neked? Ott bent, a Nexusban?
A nő arckifejezése lassan megváltozott, s Thanos egy pillanatig
úgy érezte, túl messzire ment.
– Áspis Száj azt mondta, hogy ennél intellektuálisabb életre
vágyik – mondta végül a nő. – Azt mondta, hogy amit mi
teszünk... a sok mészárlás és az, hogy egy istent keresünk
magunknak... hogy számára mindez túl egyszerű. – Azzal kiköpött.
Valamivel odébb egy vörös bőrű, köpcös stronciai könyörgött
három, aranysujtásos öltözéket viselő humanoid tintahalnak.
– De mondtam már, hogy ellopták a meghajtókat! – hadarta a
stronciai. – Persze vissza fogom tudni szerezni, csak... adjatok
még egy kis időt!
De amazok csak a fejüket rázták, és lassan körülfogták a riadt,
vörös bőrű alakot.
Thanosban csak most tudatosult, hogy látta már ezt a
szerencsétlent. Épp ő és a nővérek voltak azok, akik kirabolták, és
elvitték azokat a meghajtókat.
A nővérek...
Lelki szemei előtt Felina sápadt arca jelent meg, s szinte érezte,
hogy Avia ott áll mögötte a kezét igazgatva, hogyan is tartsa a
kardot. Ez a rövid idő is elég volt, hogy a Sacrosanct örökre
beleégjen a tudatába. A főzőtüzek füstje, az odakozmált étel bűze,
a kofák perlekedése, az utcák folyamatos moraja, a hívők
zsolozsmázása és az űrjárók ezerféle idegen szava...
Ezen a helyen az sem érdekelte az itt élőket, ha valaki fényes
nappal próbált betörni a Palotába!
És persze az Egyház. Az Egyház, ami mindent áthatott. Az
Egyház, ami holnap is itt lesz, és holnapután is, és azután is, hogy
mindenki, aki most él, már rég elporladt.
 – Én mindent kifacsartam ebből a szánalmas világból, amit csak
lehetett – biggyesztette le az ajkát Proxima. – Hát te?
Thanos válasz helyett hunyorogva próbálta megkeresni azt az
utcát, ahol a nővérek háza állt. Mielőtt azonban megtalálhatta
volna, ismét a kétségbeesetten üvöltő stronciai vonta magára a
figyelmét. Úgy tűnt, rajta kívül senkit sem érdekel, hogy a
csáposfejűek fényes nappal az utcán kezdtek élve megnyúzni
valakit.
Na, ebből elég! Elég a nyomorból meg a piti tolvajlásból! Elég a
barátokból!
Számára a Fekete Rend jelentette a továbblépés lehetőségét.
Lassan ő is fölsétált a rámpán, s miközben a fedélzeti nyílás halk
szisszenéssel bezárult mögötte, Thanos csöndes istenhozzádot
mondott Felinának, Aviának és a Sacrosanctnak.
 MÁSODIK KÖZJÁTÉK: AZ ÚT

A KABIN, amit a Fekete Rend hajóján kapott, még a sacrosancti

szobájánál is kisebb volt. Ahogy kinyitotta az ajtót, bentről fény
vágott az arcába, és egy pillanatra elvakította.
Ahogy kitisztult a látása, döbbenten bámult maga elé. A
túloldalon egy hatalmas tükör és az a szekrény fogadták, amiket
legelőször a Halálnak emelt szentélyben látott. Az, amiből
bármilyen alakot, nemet és fajt választhatott magának.
Nem volt senki, akit megkérdezhetett volna, hogyan került ez
ide, de ha lett is volna, akkor sem tudott volna válaszolni a
kérdésére. Úton volt egy új világ, egy új lehetőség és egy új kezdet
felé, úgyhogy ehhez talán egy új test is dukált.
Lassan belépett, és kinyitotta a szekrény ajtaját. A tükörben
örvénylő képek ismét ezer és ezer lehetséges testet mutattak.
Akadt ott ember, skruksiár, szelvényezett testű rovarlény és olyan
is, ami világító, mélytengeri halra emlékeztetett. Rég kipusztult, és
még meg sem született fajok tagjai.
Végül a tükörben látott képek fókuszba álltak, és már csak
egyetlen alakot mutattak. Magas, erőteljes testfelépítésű,
emberforma férfi volt, testhezálló zöld-fehér egyenruhában, a
mellkasán gyűrűs világot formáló címerrel.
Egy krí harcos.
Thanos elmosolyodott. Úgy érezte, új erő tölti el. Késznek érezte
magát, hogy akár egy egész világot térdre kényszerítsen.
Végigsimította a tükör felszínét – ideje volt új életet kezdeni...
 HARMADIK KÖNYV: HALA
A galaktikus történelem évkönyveiben a Krí Birodalom a
páratlan kiterjedés, hatalom és kor szinonimájaként szerepel. Ez
a gigantikus bolygószövetség a Magellán Ködben található Hala
bolygóról kezdte meg hódító útját, s évszázadok alatt világok
ezreit kebelezte be négy különböző galaxisban.
Mára a Hala lett minden idők leghatalmasabb
hadigépezetének szíve. Hárommilliárd lakosának kétharmada áll
direkt vagy indirekt módon a hadsereg szolgálatában, ami, akár
egyetlen hatalmas, élő organizmus, a bolygó legnagyobb
kontinensét benövő városában regnál.
Az elmúlt években a Krí Birodalmat már több harcos faj is –
köztük a skrullok és a siárok – tetemre hívta, de a krík, ha
iszonyatos véráldozatok árán is, eddig még minden
összecsapásból győztesen kerültek ki. Úgyhogy bármit is
mondtak a krík inkompetenciájáról, még egyetlen veszedelem
sem tudta térdre kényszeríteni a birodalmat.
GALAKTIPÉDIA
 TIZENNÉGY

A KRÍ HADÜGYMINISZTÉRIUM fenyegető ujjként magasodott a

körülötte álló, szmogtengerben fürdő épületek fölé. Az évszázadok
alatt átvészelt már inváziót, költségvetés-csökkentést, skrull
kémeket, nukleáris támadást, sőt még egy csillagközi vihart is, és
még mindig itt állt.
Corvus Glaive, a Fekete Rend vezetője a
háromszázhuszonhatodik emelet parányi irodájának ablakából
bámult kifelé. A lába alatt ott terpeszkedett a Krí Birodalom egész
lüktető szíve, ami ebből a magasságból, ennyi ellenséges támadás
után igazi holdbéli tájra hasonlított.
– A bolygó neve Hemithea. Aprócska, undorító világ, amit
kopoltyús nők uralnak vízmélyi városaikból.
Corvus igyekezett elengedni a füle mellett az irritáló hangot, és
inkább a szemben levő szekrényen sorakozó, preparált koponyákat
vette szemügyre. Az egyik csupa csonttaraj volt, a másik olyan,
akár egy emberé, épp csak háromszor akkora, és akadt ott
különleges eljárással tartósított, medúzára hajazó trófea is.
– Ez a Hemithea már évtizedek óta rajta van az elfoglalandó
bolygók listáján – folytatta az íróasztal mögött ülő katonatiszt. –
Ez a világ már pusztán a jelenlétével is sérti a Birodalmat.
Corvus leemelte az egyik koponyát a polcról. Vastag csontú,
görbe agyarú lényé lehetett egykor.
– A Kardcsillag Armada készen áll. Veterán tisztikar és
forróvérű, harcra kész újoncok – a tiszt hangjába némi ingerültség
vegyült. – Akár már ma útnak indíthatnánk őket. De nem! Csak
nem jön az az átkozott parancs!
Corvus lassan megfordult, s olyan pillantást vetett a Fal-Tar
nevű tisztre, amitől a krí zavartan elhallgatott. Hagyományos zöld-
fehér egyenruhát viselt, a zubbonya mellrészén ott virított a
tradicionális címer a gyűrűs bolygóval, és a váll-lapjait díszítő
kitüntetések azt mutatták, hogy olyan magasra emelkedett a
katonai hierarchiában, amilyen magasra egy hosszan tartó háború
híján csak tudott.
A krík mindig is szerették magukat higgadtnak és nyugodtnak
mutatni, Corvus azonban elég jól ismerte már Fal-Tart ahhoz,
hogy meglássa a sztoikus nyugalom álarca mögött megbúvó
félelmet.
– Ööö... folytassam? – kérdezte a krí bizonytalanul.
Corvus elmosolyodott. Még a többpengéjű fegyvere nélkül is
tiszteletet parancsoló jelenség volt a tépett, fekete köpenyében,
cizellált fémkesztyűivel, vasalt csizmájával és a csontfehér,
agyarakkal díszített sisakjával. A Fekete Rend vezéreként világok
százainak meghódításáért vagy elpusztításáért volt felelős, amit
egy olyan harcias társadalom, mint a krí, nagyon is számon tartott.
– A neve Augullox volt – vette föl az agyaras-tarajos koponyát.
Fal-Tar értetlenül pislogott.
– Ő is egy büszke világ ura volt, harcos és hódító – folytatta
Corvus –, és a végén nyöszörögve halt meg úgy, hogy a saját
kezemmel szorítottam ki belőle az életet. És az utolsó szavai... Azt
mondta, soha. Vagy azt, hogy anya.
– Nagy különbség...
– És már soha senki nem fogja megtudni – bólintott a fekete
harcos, azzal visszatette a koponyát, és ismét az ablak felé fordult.
Élvezte Fal-Tar feszengését – ez azon kevés örömök közé
tartozott, ami ezen a világon megadatott neki. A koponyák pedig a
dicső múltjára emlékeztették, azokra az évekre, amiket előző ura
szolgálatában töltött. Azokban az esztendőkben a Fekete Rend
számára minden világ csak egy meggyújtásra váró gyufa volt.
Miközben Corvus visszahelyezte a koponyát a polcra,
kellemesen megbizsergett.
Itt van! Hamarosan ismét láthatom!
 – A Főtisztek Tanácsa csupa bólogató lakájból áll! – mondta
dühösen Fal-Tar. – A Legfelsőbb Intelligencia bábjai csupán, ő
pedig nem hajlandó áldását adni erre az invázióra!
Hirtelen elhallgatott, és idegesen pillantott a mennyezet felé.
Igaz, hogy a Legfelsőbb Intelligencia, a Birodalom ura a
Minisztérium legfelső emeletén, úgy százöt szinttel följebb
rendezkedett be, de sosem lehetett tudni, hogy mit is hall
valójában.
– Midnight – mondta Corvus csöndesen, s ahogy Fal-Tar
értetlenül odafordult, Proxima Midnightot pillantotta meg az
ajtóban.
A kék bőrű nő ünnepélyes mosollyal hajtott fejet férje előtt.
– Szerelmem – csillogott a nő hófehér szeme, majd Proxima
belépett.
Fal-Tar megpróbált az íróasztal és a fal közé lapulni, mert
valahogy érezte, nem lenne szerencsés útját állni a váratlan
vendégnek.
– Elég szerény – hordozta körbe az irodán a tekintetét Proxima.
– Eredetileg egy civil összekötő dolgozott itt – vonta meg a
vállát Corvus. – Az olyanoknak ennél előkelőbb hely nem jár.
– És mi történt azzal az összekötővel? – vonta föl kérdőn a
szemöldökét Proxima.
– Az utóbbi időben furcsamód sehol sem találják – paskolta
meg az emberforma koponyát Corvus, mire a felesége
elmosolyodott. – Ő itt Fal-Tar. Épp a Krí Főparancsnokság és a
katonaság közti nézetkülönbségről mesélt nekem.
Az arckifejezése alapján Proxima Fal-Tart sem taksálta többre,
mint az irodát.
– Az elmúlt időszak során sikerült bátor harcosok egy csoportját
magam köré gyűjteni, akik velem egyetemben úgy gondolják, hogy
a vezéreink, elsősorban a Legfelsőbb Intelligencia és Ronan hadúr,
elpuhultak, és hátat fordítottak a krík ősi hagyományainak.
 – Te most valóban a forradalomról beszélsz? – biggyesztette le
az ajkát Proxima.
– Ha szükséges – bólintott Fal-Tar, majd Corvusra pillantott. –
Erős vezetőkre van szükségünk!
– Ez a világ hírhedt a faji ellentéteiről – fonta össze a karját
Proxima. – A forradalmárok többsége hova tartozik? Rózsaszín,
mint te, vagy inkább kék?
– A mieink közt mindkét rassz képviselteti magát – felelte Fal-
Tar idegesen.
– De a vezéreitek, akiket azzal vádoltok, hogy elárultak
benneteket, majdnem mind kékek, nem igaz?
– Én már mindkét rasszba tartozó krí harcosokkal szolgáltam
együtt! – szegte föl az állát Fal-Tar. – Számtalanszor mentettük
meg egymás életét!
Proxima azonban mintha meg sem hallotta volna. Odasétált
Corvushoz, s a mellkasára tette a kezét. A tagbaszakadt harcos
vére felforrt, s legszívesebben itt és most véget vetett volna az
ostoba fecsegésnek, hogy a magáévá tehesse asszonyát. A Rend
érdeke azonban mindennél előrébb való volt.
– Magaddal hoztad? – kérdezte Corvus.
– Odakint vár az előszobában – bólintott Proxima. – Előbb
azonban veled akartam beszélni... és téged látni.
Szinte szikrázott közöttük a levegő, s a nő szemében ugyanolyan
éhség csillogott, mint Corvuséban.
Fal-Tar megköszörülte a torkát, mire Proxima dühösen
elvicsorodott.
Ostoba kisember! – mosolyodott el magában Corvus. Ezt nem
kellett volna...
– Azok mik? – mutatott Proxima a tiszt rangjelzésére.
– Mi chevnek hívjuk.
– Gondolom, ez mutatja, hogy milyen rangban szolgálsz.
– Így van – bólintott a férfi. – A belbiztonságiak főhadnagya
vagyok.
– És ez mennyire fontos rang?
Volt valami Proxima arckifejezésében, amitől Fal-Tar hirtelen
nagyon kicsinek és sebezhetőnek érezte magát.
– Megtenné, hogy kimegy, és megkeresi a regrutánkat,
hadnagy? – bökött a fejével az ajtó felé Corvus.
– Maga a Krí Birodalom fizetett szakértője, uram! – fújta föl
magát Fal-Tar. – Semmi több! Ezt jobb, ha észben tartja!
Corvus komótosan fölvette a fegyverét, majd egyetlen
mozdulattal kettéhasította az íróasztalt.
– Megtenné, hogy kimegy, és megkeresi a regrutánkat,
hadnagy? – ismételte meg csöndesen Corvus.
Fal-Tar nagyot nyelt, majd szó nélkül kisietett. Ahogy bezárult
mögötte az ajtó, Proxima hátravetette a fejét, és felkacagott.
– A diplomácia és a titkos tárgyalások mindig is jól mentek
neked – intett a kettétört asztal felé.
– A Rend ennél dicsőbb dolgokra teremtetett! – morogta
Corvus.
A következő pillanatban már összeölelkezve álltak, s a férfi
emésztő tüze összeolvadt a nő fagyos lángjával.
– Drága, drága Midnight!
– Nagyon magányos lehettél az elmúlt hónapokban – suttogta a
nő.
– Az voltam. Egy magányos farkas a csaholó ebek közt.
A nő közelsége szinte megrészegítette Corvust... De az első akkor
is a Rend.
– Hol vannak az újoncok? A troll?
Proxima azonban csak a fejét rázta.
– És a másik? Az a Nil, aki odakint vár?
– Legalábbis a Sacrosancton még így hívták – bólintott
Proxima. – Most azonban már nem erre a névre hallgat.
– Gondolod, hogy hasznunkra lehet?
– Elárult bennünket – vonta meg a vállát a nő. – És még csak
nem is az Egyháznak, hanem a saját hasznáért, ami tetszik nekem.
Csakhogy... megváltozott. És nemcsak a viselkedése, hanem a
külseje is.
– Alakváltó? – ráncolta a homlokát Corvus.
– Elképzelhető. Az azonban biztos, hogy idefelé tartva
megváltoztatta a külsejét. És most már úgy néz ki, mint egy
született krí – mondta Proxima, majd lassan föl-alá kezdett sétálni
az aprócska szobában. – Okos és ambiciózus, de néha az az
érzésem, hogy nem úgy érzékeli a valóságot, mint mások. Vagy...
nem hajlandó kiegyezni a valósággal.
Corvus a hallottakat mérlegelte. Egy alakváltó vagy az álcázás
mestere bármikor hasznára lehet a Rendnek.
– Az igazán erősek maguk formálják a saját valóságukat –
mondta végül.
– Lehet – vonta meg a vállát a nő.
Corvus komoran merengve bámult ki az ablakon.
– Szuperóriás – mondta csöndesen. – Fekete Törpe.
– Mindketten halottak – ingatta a fejét Proxima. – Mindketten az
ügy érdekében adták az életüket.
– És Áspis Száj?
– Ő... nos, ő más oknál fogva nincs már közöttünk. Miközben a
Hala felé tartottunk, üzenet érkezett tőle. Azt mondta, már
megérkezett a Chakrus Prime-ra, ahol beállt tanulni a leyan
szerzetesek közé.
– Meditálni tanul? – vicsorodott el Corvus.
– Szerintem csak új célt keres – mondta csöndesen Proxima. –
Mint mindannyian.
A férfi maga sem tudta, hogy mi piszkálta föl ennyire a haragját.
– Vannak köztünk, akik tudják, merre tartanak – folytatta
Proxima. – Mások az egész életüket egy cél keresésére szánják.
Azonban előbb vagy utóbb majdnem minden értelmes lény talál is
célt. És mikor megpróbálnak hátat fordítani neki... az általában
katasztrófához vezet. Áspis Száj másként érzékeli a valóságot,
mint mi. Állítólag még a vilápegyetem húrjait is látja, ami
egyszerre áldás és átok a számára. Úgyhogy azt mondom, adj neki
időt, hadd keresgéljen kedvére. Ha nem kényszerítjük, egy nap
talán még visszatér közénk.
– Az az alak sohasem bízott az érzelmekben – morogta Corvus.
– Mindig is azt hajtogatta, hogy te meg én leszünk a Rend veszte
egy nap.
– És lehet, hogy igaza is van – markolta meg a férje vállát
Proxima. – És az is lehet, hogy épp mi leszünk a Rend megmentői!
Vágy és harag feszült közöttük, és Corvusnak nehezére esett
kiszakítania magát ebből a kettős bűvöletből. Ahogy kipillantott az
ablakon, az ezeréves, gigantikus város millió fénylő ablakszemmel
nézett vissza rá. Valamivel odébb egy nehézfegyverzetű krí cirkáló
épp most próbált fölkapaszkodni bolygó körüli pályára.
– Meghódíthatnánk ezt a világot! – szorította ökölbe a kezét
Corvus. – Te meg én, ha akarnánk, térdre kényszeríthetnénk a
galaxis legősibb és legbüszkébb harcos faját.
– És mégis mi végre? – kérdezte Proxima halkan, a szavai
azonban égettek, akár a tűz.
– Az Úrnőnek adnánk őket! – villantotta ki az agyarait Corvus.
– Azok pedig, akiket nem ölnénk meg, bennünket szolgálnának. A
kérdés csak az, hogy mi kit szolgálnánk?
– Nekem is hiányzik a mester – suttogta maga elé a nő.
– Találunk majd új urat.
– Tulajdonképpen ezért utaztam a Sacrosanctra – bólintott a
nő.
– Szerinted, akit magaddal hoztál... Ő az?
– Nem tudom.
 – Képes vagyok megtörni embereket, és világokat hódítok, ha
kell. Sőt, ha a szükség úgy hozza, még tárgyalni is hajlandó vagyok
– húzta magához Proximát a férfi. – Épp csak az értelmét nem
látom többé ennek.
Aztán végre megcsókolta a feleségét.
– Én sem látom az értelmét – suttogta Proxima, és a fogaival
már Corvus ajkát marcangolta.
A férfi egyetlen mozdulattal lesöpört mindent az asztalról, s
ebben a pillanatban már nem számított semmi más. Sem a krík,
sem a kétségeik, sem a pusztulásra szánt, elátkozott világok kint az
univerzum sötétjében. Nem volt már más, csak ez a hideg asszony
és ez a fortyogó tűzzel teli férfi, akik kétségbeesetten próbáltak
legalább egy percnyi békét találni ebben a kegyetlenséggel és
erőszakkal teli életben.
– Khm...
Fal-Tar állt a küszöbön, és a két összegabalyodott gyilkost
méregette.
– Én... megnéztem az előszobát – nyöszörögte. – Sőt az egész
szintet. És... szóval nincs odakint senki.
 TIZENÖT

EGY katona sietett el mellette, és valami bocsánatkérés-félét

motyogott az orra alatt. Az utcai forgatagban szinte nem is lehetett
érezni, ahogy kicsit meglökte Thanost, ő azonban máris úgy
pördült utána, hogy közben a tőre után kapott.
Az utolsó pillanatban fogta vissza a kezét. A másik nagydarab
férfi volt, rózsaszín bőrű, pont, mint Thanos, és ugyanolyan zöld-
fehér krí uniformist viselt. Azonban annak ellenére, hogy a
méretük többé-kevésbé megegyezett, mégsem tűnt jó
választásnak. A másik váll-lapját ugyanis négy chev díszítette, ami
túl magas rang volt Thanos ízlésének.
Ennyire nem akart a figyelem középpontjába kerülni.
Nagyot fújt, s hagyta, hogy a másik pillanatok alatt eltűnjön a
tömegben.
Mégsem kezdhetem gyilkolászással az új életemet...
Körülötte, amíg a szem ellátott, egyenruhások masíroztak Hala
utcáin.
Az épületek egy része vénséges vén volt, csupa rozoga kőház,
boltíves kapu és oszlopsor. De persze szép számmal akadtak itt
vadonatúj plasztacél felhőkarcolók is, amik olyan magasra
nyúltak, hogy úgy tűnt, magát az eget is ezek tartják.
Az utca túloldalán, két légirobogó-sávval odébb egy beomlott
tetejű, romos, régi épület éktelenkedett. A hatóságok kénytelenek
voltak lezárni, de valószínűleg inkább helyrehozzák, mint
lebontják. A krík az elmúlt évszázadok során egyre inkább csak a
hadseregre költöttek, ami a katonaságot erőssé, de minden mást
gyengévé tett.
Az utcán járók nagyobb része katona volt – akadt köztük
veterán és aktív szolgálatban lévő csakúgy, mint újonc és
tartalékos. A többségük rózsaszín bőrű volt, pont, mint ő, de látott
a másik rasszhoz tartozó, kék bőrű kríket is. Ezeket automatikusan
kihúzta a listájáról, hiszen értelmetlen lett volna megpróbálni az
ilyenekről lehúzni az uniformist. Ugyanebbe a kategóriába estek a
civilek, a hozzá képest jóval magasabbak vagy alacsonyabbak, és a
nők is.
Elképesztő volt, hogy mennyire más ez a hely, mint a
Sacrosanct. Az Egyház világán bárki elvágta volna a másik torkát
egy fületlen rézgombért vagy egy falat ételért, és mindenki a
boldogulás lehetőségét kereste. Ezzel szemben ezek itt csupán
fogaskerekek voltak egy hatalmas gépezetben, dolgozók és
harcosok ebben a világméretű bolyban.
De azért...
Aki nyitva tartotta a szemét, az láthatta, hogy a felszín alatt itt is
gyomként elszaporodott a nyomor. Csakhogy ebben a képmutató
társadalomban ezt igyekeztek a kényszerszállások és
ingyenkonyhák homlokzata mögé rejteni, ahonnan csak ritkán
ömölhetett ki a mocsok az utcákra. Ettől függetlenül, akinek volt
szeme, az itt is, ott is láthatta a sikátorokban kolduló
megnyomorodott veteránokat.
A Sacrosanct olyan volt Thanos számára, mint az újrakezdés, ez
a hely viszont kihozta belőle a gyilkost. Ismét az az ösztön kezdte a
lelke mélyén bontogatni a szárnyát, ami anno kis híján az egész
ismert világegyetem urává tette.
Kis híján.
Zúgó hangra kapta föl a fejét, s ahogy fölnézett, egy szakasznyi
Vádlót látott, akik riasztóan alacsonyan húztak el az utcaszint
fölött masszív légirobogóikon. A vezérük hatalmának teljes
tudatában intett oda a járókelőknek.
– Nézz a lábad elé!
Ahogy odakapta a fejét, kis híján beleütközött egy rózsaszín
bőrű, sisak nélküli, nagydarab katonatisztbe.
– Idióta! – mérte végig a tiszt dühösen.
 Ez lesz az! – mérte föl az idegent egy szempillantás alatt
Thanos.
Ránézésre hasonló életkorúak és testfelépítésűek voltak, bár az
idegen arca úgy nézett ki, mint amit többször is összetörtek, majd
összeférceltek. Ami pedig a rangjelzését illeti...
– Egy chevet se látok az egyenruhádon! – mordult föl a tiszt. –
Mi a rangod?
– Nincs. Még.
– Akkor nyilván loptad ezt a tiszti egyenruhát, amiért itt
helyben agyonlőhetnélek!
– Vagy el is kotródhatnál az utamból! – vicsorította ki a fogait
Thanos.
– Vagy itt helyben szétlőhetném az ocsmány pofádat! – kapott a
protonpisztolya után a tiszt.
Pillanatok alatt kisebb tömeg gyűlt köréjük.
– Látom, hogy a rangod kapitány – bökött a fejével Thanos a
tiszt váll-lapját díszítő három chev felé. – Egyszer én is ismertem
egy kapitányt. A neve Mar-Vell volt.
– Mar-Vell? Miféle alak lehet valaki ilyen névvel?
– Egy páváskodó bolond... És mégis kétszer olyan férfi volt, mint
te!
– Te féreg! – szorította ökölbe a kezét a tiszt. – Engem kétszer is
kitüntettek a skrull háborúkban!
– Hol van már a tavalyi hó! – legyintett Thanos. – És ha kétszer
is kitüntettek, hogyhogy nem jutottál följebb a ranglétrán?
Ahogy a felbőszült tiszt ökölbe szorított kézzel nekiugrott,
Thanos villámgyorsan kitért az útjából, és kinyújtott ujjal bökött a
kapitány légcsövébe. Amaz hörögve esett össze.
– A krí anatómiának is megvannak a gyenge pontjai – rángatta
föl a földről a kapitányt Thanos, majd miközben a legközelebbi
sikátor felé támogatta, vigyorogva odaintett a kíváncsian
bámészkodó civileknek. – Traumatikus Stressz Szindróma.
 Mikor eltűntek a kanyaron túl, Thanos az egyik falnak nyomta a
kapitányt, de a kezét továbbra sem vette le a torkáról.
– Ki... ki vagy? – kapkodott levegőért a krí.
– Nem, nem! Nem ez a jó kérdés. A jó kérdés úgy szól, hogy te ki
vagy?
– Teren-Sas kapitány... Tizennyolcas Csillagdivízió.
– Teren-Sas... Ez egy ősi kifejezés, nem igaz?
– Igen... Azt jelenti, hogy letarolni a földet.
– Ez jól hangzik – vigyorodott el Thanos. – Azt hiszem, ennél
maradok.
Azzal előrántotta és a kapitány szívébe döfte a tőrét. Mielőtt
Teren-Sas felkiálthatott volna, Thanos befogta a kapitány száját,
és addig szorította a falhoz, amíg a test el nem ernyedt.
– Sajnálom, hogy így kell végezned! – súgta a fülébe Thanos. –
De egy lövöldözés még egy ilyen militáns világon is felhívná rám a
figyelmet. És ezt egyikünk sem akarja, nem igaz?
Egy pillanatra kilesett a sikátorból, de úgy tűnt, már senki sem
foglalkozik velük.
Teren-Sas halk hörgéssel szenvedett ki, s a következő
pillanatban a keskeny sikátort frissen kiontott vér, vizelet, ürülék
és a halál bűze töltötte be. Thanos kihúzta a tőrét, s hagyta, hogy a
holttest a földre roskadjon.
Egy pillanatig csak állt ott a véres tőrrel a kezében, és próbálta
elhessegetni Avia Shiv emlékét.
Gondolj valami másra! Az akkor volt, és ez most egy másik élet!
Megtörölte és tokjába csúsztatta a tőrt, majd leguggolt, és
fürgén átkutatta a krí öltözékét. Eltette a kapitány azonosítóját,
majd három chevet szedett le a váll-lapjáról. Épp az utolsót
erősítette föl a zubbonyára, mikor egy ismerős hang szólalt meg a
háta mögött:
– Úgy nézem, a tőrrel még mindig jól bánsz.
 A kegyetlen mosolyú Proxima Midnight állt mögötte a sikátor
bejáratánál.
– Te magad mondtad, hogy előbb-utóbb bizonyítanom kell –
vonta meg a vállát Thanos.
Corvus Glaive bukkant föl Proxima mögött, és Thanosnak meg
kellett állapítania, a férfi még annál is hátborzongatóbban fest,
mint ahogy az emlékeiben élt. Baltával faragott arc, csupa
szögletes csont, sötét szemek és fűrészes fogsor... A legkevésbé
sem volt bizalomgerjesztő.
– Mi a neved? – vakkantott oda neki Corvus.
– Teren-Sas – villantotta föl az azonosítót Thanos.
– Tizennyolcas Csillagdivízió – dörmögte Glaive a chevek láttán,
majd az egyik szemétkupac tetején heverő, vérbefagyott tetemre
pillantott.
– Azt hiszem, Teren-Sas kapitány kérvényezni fogja az
áthelyezését – mosolygott Proxima továbbra is hidegen. – Csak,
hogy elkerüljük az ismerősei kellemetlen kérdéseit.
– Ezt majd Fal-Tar elintézi – legyintett Corvus. – A krík már
évszázadok óta, megállás nélkül háborúznak, szóval el lehet
képzelni, milyen a nyilvántartásuk!
Thanos tulajdonképpen örült is, hogy nem neki kellett
megkeresnie a párost. Mindenképpen be akarta őket avatni a
terveibe, és ezzel most időt spóroltak neki. Ennek ellenére nem
vette jó néven, hogy ezek ketten elállják előle a kijáratot. Proxima
Midnight hidegvérű gyilkos volt, Corvus Glaive, tucatnyi világ
mészárosa pedig még pszichopata is.
Egykor én voltam az ura, de most már én sem vagyok számára
több, mint mindenki más: potenciális áldozat. Ha úgy dönt, hogy
végez velem, itt helyben megteheti, és még csak nem is tudok
védekezni ellene!
Azzal azonban ő is tisztában volt, hogy Corvus Glaive nem
csupán gyilkos, de a maga kifacsart értékrendje szerint harcos is.
 Az ilyenekkel szemben csak két lehetősége van az embernek:
vagy sikerül elnyerni a bizalmukat, vagy vége.
Thanos kihúzta magát, hanyag mozdulattal végigsimította a
váll-lapját, majd Corvushoz fordult:
– És most hogyan tovább?
Proxima és a férje gyors pillantást váltottak, s a kettőjükből
sugárzó féktelen kegyetlenség és vérszomj a másodperc töredékéig
Thanosból is ugyanazt a reakciót váltotta ki, mint bármely planéta
lakójából, ahová megérkezett a Fekete Rend.
– Azt már láttam, hogy ölni tudsz – bólintott Corvus Glaive. –
Hogy állsz a beszéddel?
 TIZENHAT

– A BÜSZKE Krí Birodalom évszázadokon át terjeszkedett a

csillagok közt, soha nem látott léptékű területeket foglalva el!
Ellenállt seregek és istenek támadásának, a skrullok és idegen
bűbájosok ármányainak, visszavert inváziós flottákat, s olyan
sereget állított fel, melyhez foghatót az univerzum még sosem
látott! Nincs méltó ellenfele!
Thanos egy pillanatra elhallgatott, s hagyta, hogy a csönd
tovább erősítse a feszültséget és a figyelmet.
– És most mégis itt állok előttetek, és azt kell, hogy mondjam: a
Birodalomra a végzet árnyéka vetül!
Lassan fölemelte és végighordozta a tekintetét a hallgatóság
sorain. Majd háromszáz zöld-fehér egyenruhás krí katonatiszt
nézett vissza rá, csupa feszülten figyelő hazafi.
A főváros egyik peremkerületében álló Háború Csarnoka Hala
egyik legrégibbi épülete volt, a krí történelem egyik ősi relikviája.
Lépcsősen kialakított padsorai miatt a szónok kénytelen volt
fölnézni a hallgatóságára, amit Thanos ugyan rühellt, de most
nem volt választása. Alkalmazkodnia kellett az adott
körülményekhez.
A falakat díszítő freskók régi csatajeleneteket ábrázoltak: krí
légiók hadakoztak az alakváltó skrullokkal, rohanták le a tollas
sisakú siárokat, s küzdöttek vitézül a cotatinak nevezett intelligens
növényi lényekkel. Thanos figyelmét nem kerülte el, hogy a festett
krí harcosok túlnyomó része kék bőrű volt, míg a teremben szinte
kivétel nélkül rózsaszíneket látott.
Thanos a halott kapitány, Teren-Sas rangjelzését és azonosítóját
viselte, azonban sem a sisakját, sem a szemvédő lencséit nem vette
fel. Azt akarta, hogy az egybegyűltek jól megnézhessék maguknak,
ám csak azt lássák belőle, amit mutatni akar.
 – A Birodalomra a végzet árnyéka vetül! – ismételte. – És most
nem ősellenségeink fenyegetnek bennünket, és még csak nem is
Annihilus flottája a Negatív Zónából! A vész most belülről
fenyegeti a Birodalmat!
A mind idegesebben pusmogó egybegyűltek közt ugyanúgy
akadtak javakorabeli veteránok, mint ifjú, lánglelkű tisztek. Látott
egészségügyieket, biztonságiakat, operatív tiszteket –
gyakorlatilag a hadsereg minden alakulata képviseltette magát,
sőt, az első sorokban néhány nem fegyveres szolgálattevőt is
lehetett látni.
Még nem tudják, hova is akarok kilyukadni, az érdeklődésüket
azonban már sikerült fölkeltenem.
Corvus Glaive és Proxima Midnight, mint két félelmetes testőr,
tőle jobbra álltak. A férfi hátborzongató mosollyal, míg a nő halott,
kifejezéstelen tekintettel méregette a kríket.
Thanos balján az idegesen sziszegő Fal-Tar foglalt helyet. Ő volt
az, aki titokban összehívta ezt a gyűlést, megszólítván minden
olyan tisztet, akiben bízott.
– Aztán majd rád bízza, hogy megdolgozd őket – jegyezte meg
Corvus néhány perccel a gyűlés kezdete előtt. – Olyasvalakinek a
kezébe adja a sorsát, akivel korábban még csak nem is találkozott.
És tudja, ha nem sikerül meggyőznöd őket, az ő karrierjének és
életének annyi.
– Furcsállottam is, hogy ráállt a dologra – dörmögte Thanos.
– Gondolod, hogy volt választása? – villantotta meg a fogait
kaján vigyor kíséretében Corvus.
Thanos kihúzta magát, fölszegte a fejét, s úgy hordozta végig a
tekintetét a hallgatóságon, hogy minden krí azt érezze, egyenesen
hozzá beszél.
– Egy vezér, aki nem tiszteli a katonáit, ne hívja magát
vezérnek! Egy kormányzat, amelyik elárulja az általa vezetett
lakosság érdekeit, ne kormányozzon! A krík a becsületben, a
hódításban és a dicsőségben hisznek! A harc igazában! A
bajtársiasságban! A fegyverrel kivívott győzelemben...
A hallgatóság hangos éljenzésben tört ki. A többség tapsolt,
mások lelkesen kiabáltak, vagy a lábukkal dobogtak. Néhányan
azonban még mindig karba font kézzel, szkeptikusan hallgatták.
– A Legfelsőbb Intelligencia... Sajnos azt kell mondanom, a
Legfelsőbb Intelligencia cserben hagyott minket! Kudarcot vallott!
Ez a püffedt teremtmény a Birodalom szolgálatában elhullott
milliók életerejéből táplálkozik, és bár valóban nevezhetjük
Legfelsőbb Hatalomnak, de intelligenciának többé már nem!
Tétlen lett, méltatlan a hűségünkre és bizalmunkra!
Riadt és felháborodott moraj futott végig a tömegen,
emlékeztetve Thanost, hogy a krík hosszú-hosszú idő óta
félistenként tisztelik a Legfelsőbb Intelligenciát, s az előbbi
kijelentésével veszélyes vizekre evezett.
Úgy döntött hát, taktikát vált.
– Vegyük például a Hemithea bolygót! Ez a koszos kis világ csúfot
űz a Birodalomból a maga passzív ellenállásával! A lakói időről
időre megsértik a krí önérzetet, és nemcsak hogy van merszük
egyenrangú félként tárgyalni velünk, de néha egyenesen arra
vetemednek, hogy lenézzenek bennünket!
– Mocskos senkiháziak! – sziszegte egy idősebb nő.
– Én azt hallottam, hogy egy egész standard nap kellett nekik,
míg hajlandóak voltak az egyik követelésünkre válaszolni! –
kontrázott rá egy fiatal, rózsaszín bőrű tiszt.
Innen is, onnan is egyetértő morgás hallatszott.
– S mindezek ellenére mit tesz a Birodalom, hogy megvédje
saját becsületét? – emelte föl a hangját Thanos. – Mit tesz, hogy
móresre tanítsa ezeket a senkiháziakat? Hiszen nem akadt még
bolygó, ami ennyire könyörgött azért, hogy meghódítsák, nem
akadt még nép, ami ennyire esdekelt a szöges korbácsért!
Tapasztalt veteránok rimánkodnak, hogy harcba szállhassanak
ezekkel a vérlázítóan szemtelen idegenekkel, s az egész Kardcsillag
Armada indulásra készen várja a parancsot! És mit csinál a
Legfelsőbb Intelligencia? Semmit.
Páran megint éljeneztek.
Úgy néz ki, ezzel sikerült megfogni őket.
– Miénk a világegyetem leghatalmasabb hadiflottája! Miénk az
Omni-Hullám Projektor, a fegyver, amivel már tucatnyi világot
taroltunk le! És ami a legfontosabb, a Birodalomnak itt vagytok ti!
A legfegyelmezettebb, legjobban képzett tisztikar és a legjobban
kiképzett hadsereg az egész ismert világegyetemben! Úgyhogy azt
mondom, megtagadni tőletek a születési előjogotokat, a hódítást
és diadalt, nem egyszerűen helytelen, hanem természetellenes!
Az éljenzés mind hangosabbá vált, és még Fal-Tar is egyetértőn
bólogatott.
– Csatlakozzatok hozzám! – folytatta Thanos. – Hadd
vezesselek benneteket győzelemre a Hemithea és mindazok ellen,
akik szembeköpik a Krí Birodalmat! Tűzben és vérben szerezzük
vissza elveszett dicsőségünket!
A tisztikar most már tombolt.
– Bocsásson meg... uram!
Egy keménykötésű fiatal tiszt jelentkezett szólásra. Mellette egy
rózsaszín bőrű nő ült, aki annyira hasonlított rá, hogy le sem
tagadhatták volna a rokonságot. Mindkét tiszt váll-lapját egyetlen
chev díszítette.
– Sokan egyetértünk önnel, többek között a nővérem és én is.
Arról beszél, amit mind érzünk és gondolunk, csak nem merünk
kimondani.
– Én pedig éppen ezt szeretném orvosolni – bólintott Thanos.
– De mégis mit javasol, mit tegyünk? – szólalt meg a nő is. –
Törjünk be a Legfelsőbb Intelligencia termeibe? Robbantsunk ki
polgárháborút a Halán?
 – Útnak kell indítanunk az Armadát – jelentette ki Thanos
komoran. – Másként nem lehetünk hűek önmagunkhoz.
– De mi lesz a Vádlókkal? – kérdezte idegesen a fiatalember. –
Ők egyenesen Ronan Hadúrnak jelentenek, ő pedig a Legfelsőbb
Intelligencia jobbkeze. Nem fogják csak úgy hagyni, hogy a saját
szakállunkra cselekedjünk!
– Majd a Vádlók is beállnak a sorba – mondta Thanos
magabiztosan.
– De hát azok mind kékbőrűek! – acsargott egy idősebb tiszt. –
Mit törődnek ők velünk!
– Dacoljunk a Legfelsőbb Intelligenciával? – kérdezte egy női
tiszt hisztérikus fejhangon. – De hát ez... őrület! Szentségtörés!
A tömeg pillanatok alatt vadul vitatkozó kisebb csoportokra
szakadt.
Thanos elfintorodott, és igyekezett nagyon gondosan
megválogatni a szavait.
– A kríket mindenhol félik és tisztelik! A közeledő űrhajóink és a
masírozó zöld-fehér légióink még a legbátrabb ellenfél ereiben is
megfagyasztják a vért szerte az univerzumban! Csakhogy van a
kríknek egy másik arca is, amit az idegeneknek nem szoktunk
megmutatni, merthogy mi nemcsak harcias, de érző szívű nép is
vagyunk! Nincs még egy faj az univerzumban, ami képes lenne
ilyen mély érzésekre, amelyiknek ennyire sokat számítana a
család, a barátság és a bajtársi kötelék! Senki másnak nem olyan
fontos a szülővilága, s az azon túl elterülő csillagok, mint nekünk!
Már nem éljeneztek. Helyette csöndben, csillogó szemmel
hallgatták, és egyetértőn bólogattak. Corvus és Proxima pedig úgy
figyelték Thanost, mint akik az előadását pontozzák.
– És ez az érző szív és együvé tartozás mind belőlünk fakad! A
bennünk élő harcosból!
Mi a csuda... Csak nem könnyeket látok Fal-Tar szemében?
 – Ez az, amit a Legfelsőbb Intelligencia szem elől tévesztett! Ez
az, amiért magunkhoz kell ragadnunk az irányítást! Még akkor is,
ha vért kell ontanunk azért, hogy az Armada végre útra kelhessen!
A tekintete megakadt az egyik falfestményen – egy kopasz,
rózsaszín bőrű krít ábrázolt, aki tépett ruhában, magasba emelt
hadvezéri jogarral vezette csatába a népét –, és hirtelen ötlettől
vezérelve így folytatta:
– Évszázadokkal ezelőtt Morag, a krík első vezére ugyanezen a
helyen állt, ahol most mi, és győztes csatába vezette népünket a
skrullok ellen! Ő alakította ki a hódításból, diadalból és
becsületből álló tradíciókat, amely büszke népünket immáron
századok óta vezeti! És most, hogy a történelem ismét minket
szólít, ránk hárul a kötelesség, hogy felnőjünk őseink példájához!
Ha nem így teszünk, azzal nem csupán magunkat, de őket is
eláruljuk!
A tisztikar – de még a civilek is – egyszerre pattantak föl, és
lelkes éljenzéssel lendítették a magasba ökölbe zárt kezüket.
– Úgy nézem, Proxima jól választott – súgta oda Corvus Glaive
Thanosnak.
– Teren-Sas!
A hang késként hasított az éljenzésbe, s az egyik hátsó sorból
sötétzöld uniformist viselő, a chevek száma alapján kapitányi
rangban szolgáló krí állt fel.
– Ugye jól értettem, hogy így hívnak? – kérdezte a kapitány,
akinek az arcát tarjagos szélű heg szelte ketté.
– Jól – bólintott Thanos.
– Érdekes, hogy a te divíziódból senki más nincs itt ma.
– A Tizennyolcadik Csillagdivíziót tegnap indították útnak –
szólt közbe gyorsan Fal-Tar. – Ez is egyike volt a Hadúr
érthetetlen, önkényes döntéseinek.
– Vagy az is lehet, hogy ez mégiscsak inkább a te műved?
 A sebhelyes arcú körül lassan elcsöndesedett a terem, s a krí
tisztek kíváncsian kezdték hegyezni a fülüket.
– Érdekes történeteket hallottam rólad, Teren-Sas – közölte a zöld
egyenruhás kapitány hideg, rekedt hangon. – Állítólag kábítószert
adtál egy fiatal női technikusnak az egyik közös küldetéseteken, s
mikor nem tudott magáról, megerőszakoltad. Azt is hallottam,
hogy az ő feljelentése miatt nem jutottál feljebb a ranglétrán,
aztán, amikor ez a tudomásodra jutott, akkor valahogy úgy
intézted, hogy meghaljon egy félreeső világon.
Döbbent moraj futott végig a tömegen.
– Mikor egy tiszttársad, egy bizonyos Char-Nak megpróbálta
megmenteni a lányt, bezártad a reaktorkamrába, ahol kis híján
halálra égett. Harmadfokú égési sérülések és örökös némaság...
Thanos balja lassan a tőre markolatára csúszott.
A fene egye meg! Jobban utána kellett volna nézni ennek az
alaknak, mielőtt elbitoroltam a személyazonosságát!
Most már mindenki nyílt gyanakvással méregette Thanost.
– És most ideállsz elénk – folytatta a sebhelyes arcú –, és arra
buzdítasz bennünket, hogy lázadjunk föl a törvényes vezetőink
ellen, és ezeréves hagyományoknak és intézményeknek fordítsunk
hátat. Mondd csak, miért kellene bíznunk benned?
– Elég! – rántotta elő a protonpisztolyát Fal-Tar, a sebhelyes
arcúnak azonban a szeme sem rebbent.
– Ismerlek téged – biccentett Fal-Tar felé. – A becsületedhez
nem fér kétség, a bátorságodhoz már inkább. De ezt ott
melletted... ezt az alakot nem ismerem. Azt pedig nem is értem,
hogy ezek a rongyos külvilágiak mit keresnek itt mellette.
Fal-Tar zavartan pislogott, majd lassan leeresztette a fegyverét.
A francba! Egy perccel ezelőtt még hajlandóak lettek volna
bárhová követni, most meg...
Az most már kezdett körvonalazódni, hogy a néhai Teren-Sas
nemcsak hogy nem örvendett népszerűségnek, de egy igazi féreg
lehetett. A parancsnokság nyilván kénytelen volt figyelembe venni
a női technikus vádját, de a szükségesnél nem tulajdonítottak neki
nagyobb jelentőséget. Char-Nak esetére is ráfoghatták, hogy
tragikus baleset történt. Ha nem így lett volna, Teren-Sast
bizonyosan megfosztották volna a rangjától.
Blöffölhetnék. Tagadhatnám a vádakat, sőt, mondhatnám azt,
hogy valaki meghamisította a hivatalos iratokat. Valószínűleg a
néhai Teren-Sas is ezt tette volna. Én is ezt tettem volna.
– Igazad van – húzta ki magát, és egyenesen a sebhelyes arcú
szemébe nézett.
Amazon látszott, hogy nem efféle válaszra számított.
– Te nem ismersz engem – folytatta Thanos. – Tény, hogy
valóban sok hibát követtem már el, de itt mi mind tudjuk, hogy a
harcosok útja kegyetlen, és kérgessé teszi a szívet.
Néhányan egyetértőn bólogattak.
– Bűnt követtem el – folytatta Thanos. – Vétettem a szokásjog és a
törvény ellen. De azok akkor másfajta idők voltak, és most nem
engedhetem meg magamnak ugyanezt a luxust. Túl nagy a tét.
Mert ez a morális és hitbéli krízis az egész Birodalmat fenyegeti!
Arról teljes egészében meg vagyok győződve, hogy a kríknek
vezérre van szüksége! Egy olyan katonára, aki egyaránt harcolt
már a világűrben és a lövészárokban, és aki a háború mindkét
arcát, a dicsőt és a gyomorforgatót is ismeri! A Birodalomnak nem
holmi páváskodó Vádlókra vagy egy létfenntartó-tartályban lebegő
fejre van szüksége! Nem én választottam ezt a pillanatot, hanem
ez választott engem! Nem az én döntésem, hogy jó krí legyek,
hanem a körülmények kényszerítenek rá! Jó harcosnak, jó
bajtársnak, jó vezérnek kell lennem! Mert máskülönben... de nem,
ebbe bele sem akarok gondolni.
A katonák figyelmesen hallgatták, és úgy tűnt, a jól
megválogatott szavaival legalább a társaság felét ismét sikerült
magához édesgetnie. A többiek azonban még mindig gyanakvónak
tűntek.
– Csatlakoztok hozzám? – nyújtotta feléjük a kezét Thanos. –
Csatlakoztok egy bajtársatokhoz, aki elég mélyre süllyedt ahhoz,
hogy megértse a problémáitokat? Rám bízzátok azt a kiváltságot,
hogy vezesselek benneteket?
A sebhelyes arcú úgy hátrált el Thanos előrenyújtott keze láttán,
mintha a másik leprás lenne.
– Én... szeretnék mondani valamit!
Egy vénséges vén krí harcos emelkedett szólásra. Nehéz, zöld
uniformist viselt, amilyet már évek óta egyetlen katona sem
hordott, és masszív botra támaszkodva, néhány veterán bajtársa
segítségével tipegett közelebb.
– A nevem Zy-Ro – nyekeregte. – Én már akkor vezető
technikus voltam, amikor ezeknek itt a java még az anyja csecsén
lógott. Harcoltam a skrullok és a siárok ellen, sőt, egyszer még a
Földre is ellátogattam, hogy a dögvész sújtaná azt az átkozott
sárgolyót!
– Egyetértek – bólintott Thanos mosolyogva, majd intett az
öregembernek, hogy folytassa.
– Világok százaira tűztük ki a krí lobogót... és most még egy
ilyen Hemi... Hemo... vagy mi a neve bolygó is a bolondját
járathatja velünk?! Pedig úgy hallottam, az egész nem több egy
homokbuckánál, amin pár tucatnyi nomád tengődik.
– És állítólag metánt lélegeznek! – tette hozzá egy idősebb nő. –
De most komolyan, metánt?!
– Régen a krík rendet tartottak az univerzumban! – bólogatott
bőszen Zy-Ro. – Bemasíroztunk, megmutattuk, hogy ki parancsol,
aztán mielőtt továbbindultunk volna, hátrahagytunk pár
Őrszemet. Azok aztán megmutatták, ki az úr!
– Az Őrszemek nem urak, Zy! – nevette el magát az egyik
veterán. – Hiszen csak robotok!
 – Pofa be, lágyagyú! – szegte föl az állát dühös büszkeséggel Zy-
Ro. – Úgy értettem, hogy az Őrszemek azért maradtak ott, hogy
folyamatosan emlékeztessék a kis nyavalyásokat, hol a helyük!
Amíg egyszer csak valaki ki nem találta, hogy már nem éri meg
ide-oda szállítgatni őket. És most ott állnak az űrkikötőben, és
lassan megeszi őket a rozsda!
Thanos is látta a csillagkikötő peremén kettős sorban álló óriási
robotokat – a dicső krí múlt feledésre ítélt relikviáit –, melyek
mozdulatlanul várakoztak, míg az enyészet fölfalja őket.
– S mi a helyzet a hajókkal? – nézett körül zavartan Zy-Ro. –
Azok nem... úgy értem, hogy nem úgy van, hogy...
Egy nagydarab nő lépett oda a vén veteránhoz, hogy
megtámogassa. A nő tarkójából ezüst kábelek tekeredtek elő s
tűntek el a derekára csatolt gépezet aljzatában.
Egy kvantumgépész!
Ez az alakulat viszonylag újnak számított a krí hadseregben, de
mivel azt beszélték róluk, hogy képesek közvetlen kapcsolatot
teremteni a szerves agy és az űrhajók fedélzeti számítógépei
között, máris elkezdték kiszorítani a hagyományos gépészeket és
technikusokat.
Állítólag még az Omnisugár-vetőt is képesek telepatikusan
irányítani!
Thanos lelépett a szónoki emelvényről, és lassan elindult fölfelé
Zy-Ro irányába. Ahogy odaért, biztatón szorította meg a vénség
vállát.
– Hálásan köszönjük az eddigi szolgálataidat! – mondta, az öreg
krí azonban olyan zavartan sütötte le a szemét, mint aki szégyelli a
saját törékenységét és foghíjas emlékezetét. – Megígérem, hogy
visszaállítjuk a Birodalom régi dicsőségét, amire te is emlékszel!
Meglásd, te és a bajtársaid nem hiába hullajtottátok a véreteket
annak idején!
 Zy-Ro még mélyebbre hajtotta a fejét, hogy a fiatalabbak ne
lássák a meghatottságtól kibuggyanó könnyeit.
– Te képviseled a gépészeket? – fordult Thanos a nőhöz.
– Al-Bar kapitány vagyok – bólintott amaz.
– A támogatásotok életbevágóan fontos – mondta Thanos, majd
Zy-Ro felé intett. – A tiszteletreméltó vén igazat beszélt. A
Birodalom hagyja, hogy a naszádjai lassan szétrohadjanak, ami azt
jelenti, hogy egyetlen inváziós flotta sem kelhet útra gépészek
nélkül, akik megfelelően karban tudják tartani a hadihajókat.
– Ez így igaz.
– A kulcsszó a hatalom – fordult lassan körbe Thanos, hogy a
körülötte állók mind jól hallhassák a szavait. – Minden birodalom
és minden birodalom minden lakója számára a legfontosabb a
hatalom. Azt kell megragadnunk! Semmi más nem számít!
– Ez az első őszinte mondat, ami ma elhagyta a szádat, Teren-
Sas!
A lépcső alján a sebhelyes arcú bukkant föl, hogy tiszttársaival
elállja Thanos útját.
– Ha hatalomra vágysz, tudnod kell, hogy a krík a szavaknál
mindig többre értékelik a tetteket!
Az egyik tiszttársa súlyos, széles pengéjű kardot nyújtott át neki.
A sebhelyes arcú bőre rózsaszín volt, a társai azonban mind kék
bőrűek voltak.
Vajon ezeket a Legfelsőbb Intelligencia küldte közénk
kémkedni?
– Moraghoz hasonlítottad magad – húzta el a száját a sebhelyes
arcú –, márpedig ő így bánt volna el a kihívóival. Nem szavakkal
és nem is pisztollyal... Döntsön a kard!
Azzal megnyomott egy gombot a kard markolatán, mire kékesen
izzó elektromos kisülések futottak végig a pengén.
– Úgy nézel ki, mint egy krí, de úgy beszélsz, mint egy skrull!
 A tisztek azonnal elcsendesedtek körülöttük. A skrull minden
krí számára a legsúlyosabb sértés volt. Innentől kezdve már az
sem számított, hogy a kihívás jogos volt-e, vagy sem.
Thanos tudta, hogy ezt a sértést csak kiontott vérrel torolhatja
meg.
Fal-Tar halálsápadtan figyelte a villámgyorsan kibontakozó
közjátékot, Proxima és Corvus pedig lassan, szinte észrevétlenül
oldalaztak az emelvény széle felé, hogy szükség esetén Thanos
segítségére lehessenek.
Ha szerencsém van, legalább azt megvárják, amíg elkezdődik a
vérontás.
Thanos Corvus felé pillantott, aki kurta biccentéssel odadobta
neki a kardját. Hétköznapi, karcsú penge volt, amit Thanos egy
olyan nőtől kapott a Sacrosancton, akinek az arcára – bár ő maga
ölte meg – már alig emlékezett.
A sebhelyes arcú próbaképp csapott néhányat a karddal, majd
gúnyos mosollyal Thanos fegyvere felé intett.
– A párbajokhoz hagyományosan ionkardot használunk. Azzal
csak magadat hozod hátrányos helyzetbe.
– Ellened ez is megteszi – húzta el a száját Thanos, majd
klasszikus vívóállást vett föl.
Proxima a köpenye alól húzta elő a kurta lándzsanyelet, ami egy
gombnyomásra teljes hosszúságúra nyúlt. Ahogy a végét a
padlóhoz koppantotta, fekete láng cikázott végig a fegyveren.
Hirtelen síri csönd telepedett a teremre.
– Ez kettőjük párharca lesz – mondta Midnight csöndes,
fenyegető hangon. – Senki sem fog közbeavatkozni!
Ez az! Most már csak le kell győznöm...
Egyik krí a másik után hátrált a falig, helyet hagyva Thanosnak
és ellenfelének a párviadalhoz. Az egyik kék bőrű tiszt vállon
veregette a sebhelyes arcút, aztán már csak ketten álltak a
rögtönzött páston.
– Hogy hívnak? – kérdezte Thanos.
– Ray-Mar – vonta össze a szemöldökét a másik. – Miért
kérded?
– Csak, hogy tudjam, kit küldök a pokolra.
Ray-Mar elvicsorodott, és dühösen csapott Thanos felé. A kard
elektromoskék ívet húzott, s a meglepetésszerű támadás egy
kevésbé képzett ellenfelet akár le is teríthetett volna. Mint például
az igazi Teren-Sast. De nem Thanost. Ő könnyedén hárította a
vágást, viszont ahogy a két penge találkozott, az áram fájón
cikázott végig a kezén, s nem sok híja volt, hogy eleressze a kardot.
Azonnal hátratáncolt, majd félfordulatból vágott, s a karja a
vállán találta el Ray-Mart. A penge vért fakasztott, és a sebhelyes
arcú felüvöltött dühében. A küzdőtér szélén álló Corvus Glaive
elégedetten nyalta meg a száját.
Ray-Mar megállás nélkül támadott, Thanosnak pedig más dolga
sem volt, mint hárítani és kitérni. Aztán az egyik vágás alatt átbújt,
s a sebhelyes arcú pengéje egy kőoszlopot talált el. Ray-Mar
kibillent az egyensúlyából, és elesett. Azonnal odébb is gurult, a
halálos csapás azonban nem érkezett.
Thanos elégedett vigyorral állt fölötte, s már látta, hogy a
Sacrosanct sikátoraiban tanult fortélyok elegendőek lesznek, hogy
legyőzze ezt a pojácát.
A Sacrosanct... mintha egy előző életben jártam volna ott. Ami
bizonyos szempontból igaz is.
Mielőtt Ray-Mar megkaparinthatta volna a kardját, Thanos a
kezére taposott, és a szemközti falhoz rúgta a kardot.
– Végezz vele! – rázta az öklét hörögve Zy-Ro.
Döbbent, dermedt csend telepedett a teremre, s a tisztikar tagjai
lélegzetvisszafojtva várták, hogy most mi fog történni. A padlón
heverő Ray-Mar vinnyogva próbálta kihúzni szétroncsolt kezét
Thanos vasalt csizmája alól, mire Teren-Sas kardja megvillant, s
előbb a váll-lapokat metszette le, majd a zubbony mellkasát
hasította föl.
A seb, amit Ray-Mar mellkasán ejtett, felületes volt. Thanosnak
nem a vérontás volt az elsődleges célja. Úgy ízlelgette a másik
rettegését, mint az ínyenc a különleges bort, s hosszú idő óta
először érezte, hogy Úrnője itt van a közelben.
Talán csak arra vár, hogy végre kioltsak egy életet...
– Mire vársz még?! – sziszegte Ray-Mar gyűlölködve, Thanos
azonban csak mosolygott, és hagyta, hogy a sebhelyes arcú haragja
értetlenségbe forduljon.
– Nézz meg magadnak jól! Nézz meg jól, és emlékezz: urad és
parancsolód voltam, aki életről-halálról döntött!
Azzal tokjába csúsztatta a kardját, majd lenyúlt, és Ray-Mar
orra alá dugta az egyik kapitányi rangjelzéssel díszített váll-lapot.
– A felkelésnek minden katonára szüksége lesz.
Ray-Mar sokáig hallgatott, majd végül kelletlenül bólintott.
Thanos érezte a rászegeződő tekinteteket. A krík lassan kezdték
megemészteni és elfogadni a párviadal kimenetelét, Corvus és
Proxima ettől függetlenül még mindig harcra készen várakozott.
Fal-Tar megkönnyebbülten nyögött föl, és Thanos majdnem
elnevette magát a krí arckifejezése láttán.
Szívesen, kisember! Épp most mentettem meg az életedet!
– Négy nap múlva – fordult lassan körbe, s mind jobban
kieresztette a hangját, hogy mindenki hallja – a hajóink útnak
indulnak! Senki sem fog megállítani bennünket! Sem Ronan, sem
a Legfelsőbb Intelligencia, sem maguk az istenek! És Hemithea
elbukik!
A krík sírva-nevetve, az öklüket rázva és kiabálva eresztették
szabadjára az indulataikat.
– Hemithea! – skandálták. – Hemithea!
A vén Zy-Ro a botjával csapkodta a padlót, Al-Bar kapitány
pedig, mikor a tekintete találkozott Thanoséval, halványan
elmosolyodott.
– Veled tartunk! – formálta némán a szavakat.
Még Ray-Mar kék bőrű bajtársai is öklüket rázva, mellkasukat
csapkodva éljeneztek, s végül maga Ray-Mar is csatlakozott
hozzájuk.
– Hemithea! – üvöltötte ő is. – Hemithea!
Thanos azonban már nem érezte Úrnője jelenlétét. Mintha
cserbenhagyta volna azzal, hogy nem ölte meg Ray-Mart.
De hamarosan megkapja, ami neki jár. Lelkek millióit falhatja
föl, ahogy a krí hadsereg Teren-Sas kapitány irányítása alatt véres
rendet vág a galaxisban...
De a Halálnak most ezzel az aprócska győzelemmel kellett
beérnie. Azzal, hogy megkímélte Ray-Mar életét, sikerült
bebizonyítania, hogy tisztességes és tiszteletreméltó vezér.
Tettem, amit kellett... márpedig a krík számára a tettek mindig
fontosabbak a szavaknál.
Ahogy az egybegyűltek lassan, kis csoportokban elhagyták a
tanácstermet, sokan megálltak, hogy gratuláljanak Thanosnak. A
sort Fal-Tar és a Fekete Rend két harcosa zárta. Proxima mosolya
most is ugyanolyan nyugtalanító volt, mint mindig.
– Ezt a lapot sikerült ügyesen kijátszanod – bólintott.
– A beszéded máris futótűzként terjed! – kocogtatta meg a
kommunikátora képernyőjét Fal-Tar.
– És mit fog ehhez szólni a Legfelsőbb Intelligencia? – vonta föl
a szemöldökét Corvus.
– Kénytelen lesz tárgyalni velünk – biztosította a krí. – Ez az
ügy már ilyen rövid idő alatt is túl nagyra nőtt, semhogy figyelmen
kívül hagyhatná.
– És ha maga elé rendel, mit mondasz neki? – nézett merőn
Thanosra Proxima.
A bukott titán pillantása az egyik falfestményen akadt meg. A
kép Ba-Tarrt ábrázolta, az első olyan krí parancsnokot, aki az
azóta tradicionálissá vált zöld-fehér uniformist viselte, és
szülővilágukon támadta meg a rettegett skrullokat.
– Amit kell – vonta meg a vállát Thanos.
 TIZENHÉT

– NÉZZÉTEK, felőlem azt csináltok, amit akartok! Én csak azt

mondom, ha továbbra sem hagytok föl ezzel a szánalmas tervvel,
ágyelőt csinálok a kicsipkézett bőrötökből!
Azzal Gamora hátradőlt, és nagyot kortyolt a buborékokkal
dúsított italából.
Thanosnak minden erejére szüksége volt, hogy leküzdje a
pánikot.
Miért? Miért van ő itt?
Corvus és Proxima nem szóltak semmit. Ők arra vártak, hogy
Thanos feleljen.
Egy magas lábakon álló asztal mellett ültek a Raptorban, az
űrkikötő mellett álló katonai bárban. A hely régi volt, de tiszta,
ahova a kikötőben dolgozó szolgálattevők jártak szomjukat oltani.
Maga az intézmény csöppet sem hasonlított a Sacrosanct mocskos
lebujaira – az itteni vendégek ismerték a rendet és kerülték a bajt.
Mikor a Legfelsőbb Intelligencia bejelentette, hogy küld valakit,
aki tárgyal velük, Fal-Tar a Raptort javasolta találkahelynek. Ez
akkor jó ötletnek tűnt, Thanos azonban most úgy érezte, mintha
egy láthatatlan hálóba gabalyodott volna.
Gamora? Az univerzum összes lakója közül pont ő?
Corvus Glaive Thanos felé sandított, aztán lassan előredőlt, és
olyan közel hajolt, hogy az arca alig néhány hüvelyknyire volt
Gamoráétól.
– Te most fenyegetsz bennünket? – kérdezte halk, rekedt
hangon.
– Nem azért fizetnek, hogy fenyegetőzzek – vonta meg a vállát
Gamora. – Én csak a rám bízott üzenetet adtam át.
– A Rend nem szereti, ha fenyegetik – csóválta meg a fejét
Proxima.
– És az üzengetést sem szeretjük – tette hozzá Corvus.
 Thanos szinte le sem bírta venni a tekintetét a zöld öltözéket
viselő, olívazöld bőrű Gamoráról. Valószínűleg ő volt a
leghalálosabb nő az egész világegyetemben. Thanos, Gamora
nevelőapja már csak tudta. Gyerekkorától kezdve ő nevelte, s ő
okította ki az ölés művészetének fortélyaira.
És most velem szemben ül. Ő, akire a legkevésbé számítottam,
itt, ahol a legkevésbé számítottam rá. És... vajon tudja? Vajon
tudja, hogy ki vagyok valójában? Vajon értem jött?
És hol van a csapata többi tagja? Vajon a Galaxis Őrzői is itt
vannak a Halán?
Gamora lehajtotta az itala maradékát, majd intett a pincérnek,
aki már jött is a következő adag buborékos búfelejtővel.
– A krík harcolni akarnak – jelentette ki Thanos. – Eldöntötték,
hogy meghódítják a Hemitheát, és ebben uraik sem fogják tudni
megakadályozni őket.
– Ebben a mondatban annyi tévedés van, hogy nem is tudom,
hol kezdjem – biggyesztette le az ajkát Gamora. – Először is, voltál
már valaha ezen a Hemitheán, amiről annyit hadoválsz? Merthogy
nem több egy darab csupasz kőnél. És úgy összesen ötvenen
lakják, amiből negyvennyolcan az éhhalál küszöbén tengődnek.
Ha akarnám, egy hőlégballonnal meg egy zsebkéssel is el tudnám
foglalni.
Thanos kimérten bólintott. Arra már ő is rájött, hogy a kríknek
fogalma sincs róla, miféle helyet akarnak meghódítani.
– Na, ezért nem akarja a Legfelsőbb Intelligencia elrendelni az
inváziót! – kortyolt Gamora ismét az italába. – Mert tisztában van
vele, ha vár még vagy öt évet, a hemitheaiak maguktól is
kipusztulnak.
Elhallgatott, mint aki arra számít, hogy erre már csak kap
valamiféle választ. Mivel azonban senki sem mondott semmit,
nagyot sóhajtott, és folytatta:
 – Másodszor, nekem nincsenek uraim. Szabadúszó vagyok, aki
történetesen a Legfelsőbb Intelligencia üzenetét továbbítja.
– Miért? – kérdezte Corvus gúnyosan. – Nincsen elég krí
katonája, akit elküldhetett volna helyetted?
– Hát, a ti oldalatokon sem látok túl sok krít – mosolyodott el a
nő. – Egyébként is, a krí hatalmi struktúra nem áll készen rá, hogy
formális tárgyalásokba bocsátkozzon egy maroknyi lázadóval. Az a
gyengeség jele lenne.
– Szóval egy alacsonyabb rendű faj tagját fogadták föl
fullajtárnak, hogy ezzel sértsenek meg bennünket?
– Látom, kezded kapiskálni – vigyorgott Gamora.
– És ez téged nem zavar?
– Negyvenezer kredit kiváló gyógyír a sértett önérzetre – vonta
meg a vállát a nő. – Ja, és az italok ingyen vannak. Már az én
italaim, nem a tiétek.
Thanos magán érezte Corvus és Proxima pillantását, és tudta,
tőle várják, hogy feleljen valamit Gamora üzenetére.
Méghozzá nagyon gyorsan, mielőtt elveszítem a támogatásukat.
– A közénk küldött agitátorok provokációjának sem ültünk föl –
nézett merőn Gamora szemébe. – És meg kell mondjam, ez igen
otromba húzás volt a Legfelsőbb Intelligencia részéről.
– Erről nem tudok, és nem is érdekel – nyújtózkodott a zöld
bőrű nő, majd unott ásítást mímelt. – A krí politikától amúgy is
mindig megfájdul a fejem.
– A felkelést ennyivel nem fogja tudni megállítani a Legfelsőbb
Intelligencia!
– Mondtam már: nem érdekel!
– A hajók útra fognak kelni – jelentette ki Thanos. – Most már,
ha akarnám, sem tudnám megállítani őket.
Gamora sötét szemei megvillantak, és Thanosban hirtelen egy
régi emlék merült föl: a tízéves kislány a csillagokban végbemenő
magfúzióról kérdezte, és ugyanezzel a feszült, gyanakvó
arckifejezéssel leste, vajon a nevelőapja nem próbálja-e meg
félrevezetni.
– Mikor majd a Vádlók eltapossák ezt a nyomorult kis lázadást,
én egy zacskó pattogatott kukoricát majszolva fogom végignézni –
mondta gúnyosan. – Ez egy földi hagyomány.
– Tisztában vagyok vele...
– Ezen már nem is lepődöm meg...
Lehet, hogy mégis tudja? – hűlt el Thanos.
– Egy kicsit utánanéztem a dolgaidnak, Teren-Sas! –
mosolyodott el Gamora fagyosan. – Akármerre is jársz, holttestek
és tönkretett életek szegélyezik az utadat. Vajon az a tiszttársad a
földi küldetés során valaha is magához tért abból, amit a pszi-
szondával műveltél vele?
Akkor mégsem tudja, hogy ki vagyok valójában. De ez a Teren-
Sas...! Minél többet hallok a viselt dolgairól, annál undorítóbbnak
tűnik.
– Az ellenségeim nem sok jóra számíthatnak tőlem – dörmögte.
– Hát ez igazán nagyon aranyos! – fintorgott Gamora. – A
Földön ezt már akár egy pólóra is kirakhatnád feliratnak. Na
nézzünk oda, ez az ital is elfogyott! Vajon rendeljek egy újat? Nem
is tudom... Említettem már, hogy én itt ingyen iszom?
Thanosnak lassan ökölbe szorult a keze.
Már gyerekként is arrogáns volt, és az évek múlása sem sokat
javított a stílusán.
– Mit akarsz? – mordult a nőre.
– Ó, amit akartam, már megkaptam – kelt föl a bárpult mellől
Gamora. – A negyvenezer kredit a zsebemben, az üzenetet
átadtam, úgyhogy innentől kezdve azt csinálsz, amit akarsz.
– Itt vér fog folyni! – sziszegte Corvus Glaive.
– Nagyszerű! – igazította meg zöld köpenyét a nő. – Jó
szórakozást hozzá!
 Miközben átvágott a tömegen, nem egy krí fordult utána.
Gamora az egyik asztalnál meg is állt, és halkan valami olyat
mondott a katonáknak, amitől még ezek a harcedzett veteránok is
elsápadtak.
Thanos elméjét a bár hangjai töltötték meg. Nevetés,
beszélgetés, bizalmas suttogás... Egy megrakott tálcával
egyensúlyozó pincérnő sietett el mellette, és valami
bocsánatkérés-félét motyogott maga elé...
Gamora. Vajon megsejtette, hogy ki vagyok valójában? Lehet,
hogy mire kilépek innen, a Galaxis Őrzői már a küszöbön fenik
majd rám a késüket?
Az élükön Draxszel.
– Teren-Sas? – hajolt közelebb Corvus, mire Thanos azonnal
félresöpörte az egyéb gondolatait.
– Holnap – mondta, és igyekezett nagyon magabiztosnak tűnni.
– Minden holnap veszi kezdetét.
– Azzal nyilván te is tisztában vagy, hogy a Legfelsőbb
Intelligencia meg fogja próbálni leverni ezt a lázadást.
– Számítok is rá – mosolyodott el Thanos. – Sőt,
tulajdonképpen az inkább nyugtalanítana, ha nem próbálná meg.
– Ezt hogy érted? – nézett rá megütközve Proxima.
– A Legfelsőbb Intelligencia elég hosszú pórázon tartja a népét,
úgyhogy akár még azt is megengedheti, hogy a nagy hódítót
játsszák.
– És te ezt nem akarod? – szűkült össze Corvus szeme.
– Elég már a kérdésekből! – Thanos olyan erővel csapott az
asztalra, hogy az darabokra tört.
Nem is éreztem. Nem éreztem, hogy összetöröm az asztalt.
Ahogy lepillantott az ökölbe szorított kezére, az nem rózsaszín
volt, hanem szürke és érdes, akár egy darab kő. Egy titán ökle.
Thanos ökle.
 A valóság kifordulni látszott önmagából, s egy pillanatig mintha
az Úrnőjének emelt kastély hűvös, zöld kőfalai közt ült volna.
Aztán ahogy ez a pillanat elmúlt, minden visszazökkent az eddigi
kerékvágásba. Már jött is egy pincér, hogy összesöpörje a
fadarabokat és üvegszilánkokat... és a többi vendéggel együtt
értetlenül torpant meg az asztal roncsai előtt. Mert Corvus Glaive
és Proxima Midnight lehajtott fejjel, lesütött szemmel térdepeltek
Thanos előtt.
– Bocsáss meg nekünk, hogy nem ismertünk föl, nagyuram! –
suttogta Corvus.
Thanos továbbra is az ökölbe szorított kezét nézte. Egy krí zöld
kesztyűbe bújtatott kezét. Teren-Sas kezét.
Vajon tényleg látták? Vajon tényleg látták az igazi arcomat?
Proxima fölszisszent, ahogy egy üvegszilánk a térdébe mélyedt,
de igyekezett uralkodni magán.
– Mi a parancsod, nagyuram?
Ezek itt ketten a világegyetem legkegyetlenebb gyilkosai közé
tartoznak. Épp csak nincs senki, aki megmondaná, hogy mit is
csináljanak. Szükségük van egy vezérre. Mert a Rend egyszerre
szeretné, ha uralkodhatna, és ha elnyomnák. Pont, mint a krík.
– Aludjunk egyet! – vigyorodott el Thanos. – Végtére is csak
halandók vagyunk, nem igaz?
***
Proxima Midnight a férje karján távozott a Raptorból. Bevették
magukat a város legsötétebb sikátoraiba, s azzal a
magabiztossággal vágtak át a koldusok lakta mocskos hátsó
utcákon, hogy tudták, senki sem árthat nekik. Mikor biztosak
lehettek benne, hogy már senki sem hallgathatja ki őket, Proxima
megragadta a férje karját, és az egyik falhoz nyomta a férfit. A
szemében tébolyult láng égett.
– Ő az! – sziszegte a nő. – Biztos, hogy ő az!
– És végre ismét lesz valaki, aki vezet bennünket!
 – Hála az isteneknek! – ölelte magához Corvus Glaive. – Hála az
isteneknek!
 TIZENNYOLC

FAL-TAR, a dicső Krí Hadsereg belbiztonsági osztályának

főhadnagya a füstszürke eget bámulta. Közel s távol ő volt az
egyetlen, akinek legalább látszólag sikerült megőriznie a
higgadtságát. Körülötte, ameddig a szem ellátott, lelkesen
skandáló krí katonák várakoztak az űrkikötőben.
– Hódítás! – üvöltötték ég felé nyújtott, ökölbe szorított kézzel.
– Hódítás! HÓDÍTÁS!
– Itt a forradalom, amit kértél – mosolygott rá a férfira
negédesen Proxima Midnight.
Fal-Tar tudta, hogy a külvilági asszonynak igaza van, közeleg a
diadal perce, s neki büszkének és elégedettnek kellene lennie, de
csak arra tudott gondolni, hogy ő nem tartozik ide.
A Fekete Rend két harcosával együtt a csillagkikötő központi
parancsnoki épülete mellett várakozott. A főváros innen
irányította a teher- és hadihajó-forgalmat, s a parabolaantenna-
erdő folyamatos kapcsolatot biztosított a bolygó körül keringő
orbitális űrállomásokkal és a rendszerben található többi
átjátszórelével.
A katonai barakkok több négyzetkilométernyi területet foglaltak
el, s köztük egyre izgatottabban várakozó krí katonák ezrei –
technikusok és navigátorok, gépészek és rohamosztagosok –
tárgyaltak a közelgő hadjáratról. Mert hamarosan hajóra szállnak,
és akkor megmutatják a világnak...
Ám nem volt minden krí ilyen boldog. Nem mindenki osztozott
a lázadók örömében. A parancsnoki toronytól alig kőhajításnyira
magas rangú, kék bőrű tisztek egy kis csoportja pusmogott, s
vetett mind ingerültebb pillantásokat az örvénylő tömegre.
A levegő ózontól bűzlött, amibe az ipari negyedek korom- és
olajszaga vegyült.
Fal-Tar immáron sokadszor pillantott a kronométerére. Még négy
perc.
Még négy perc a határidő lejártáig, míg a Legfelsőbb
Intelligencia reagálhat az ultimátumukra. Ha nem teszi, ő indítja
útjára a felkelést.
– Hamarosan – morogta Corvus Glaive. – Most már hamarosan
kiderül, miféle fából is faragták a népedet.
Fal-Tar az első perctől kezdve iszonyodott a cápafogú harcostól.
A Fekete Rendről a Halán is keringtek rémtörténetek. Fal-Tar
felesége kézzel-lábbal tiltakozott volna, hogy ő lepaktáljon ezekkel
a mészárosokkal. Azt mondta volna, hogy mosolyogjon,
bólogasson, majd a lehető legnagyobb ívben kerülje el őket.
Csakhogy Ji-Ann nem volt itt. Valahol a siár felségűrben
állomásozott az alakulatával, a lányuk – Ki-Ta – pedig olyan
bentlakásos iskolába járt, amit általában a hadiárváknak szoktak
fönntartani. Ott fölmérik a képességeit, és eldöntik, hogy a
jövőben hogyan fogja tudni a leghatékonyabban szolgálni a Krí
Birodalmat.
Fal-Tar nem is nagyon bánta, hogy szinte sohasem látja a
lányát. Merthogy félt tőle.
Lehet, hogy Ki-Ta még csak ötéves volt, de máris megvolt benne
az anyja hajlíthatatlan akarata, és ugyanazzal a szúrós, mindent
tudó pillantással szemlélte a világot. Fal-Tar úgy érezte, a lányuk
máris rátermettebb krí, mint ő valaha is volt vagy lehet. És végül
ez a félelem és felismerés juttatta el ide.
Fal-Tar fiatal korától kezdve tudta, hogy sosem lesz belőle nagy
harcos. Az élete megaláztatások és kompromisszumok sorozatából
állt, s ha nagy ritkán sikerült is elérnie valamit, szinte biztos, hogy
státus- és jövedelembeli visszalépések követték.
Fal-Tart senki – még az ő szép és okos Ji-Annja – sem tisztelte
igazán. Márpedig Fal-Tar mindennél jobban vágyott a tiszteletre.
Végül ezért döntött úgy, hogy a belbiztonságiak között próbál
karriert csinálni, s miközben lassan fölfelé araszolt a hatalmi
ranglétrán, igyekezett mindenféle rendű-rangú emberekkel
hatékony kapcsolathálót kiépíteni. Egy rövid ideig még a Tiszti
Tanácsban is ott ült, mielőtt úgy döntött volna, hogy ez az erőtlen
és erélytelen társaság nem több szemfényvesztésnél, amivel azt
próbálják elhitetni a katonákkal, hogy valaki az ő érdekeiket is
képviseli.
És ekkor kereste föl Corvus Glaive egy ajánlattal. Fal-Tar
ösztöne vadul tiltakozott, és egy hang a tudata mélyén
egyfolytában azt hajtogatta, hogy ez az ajánlat rossz, veszélyes, és
ebben a teremtményben nem lehet megbízni. Hogy mindaz, amire
ez a lény akarja rávenni, csak vérontáshoz és halálhoz vezet. Idővel
azonban sikerült elhallgattatnia ezt a bosszantó hangot, és mivel
életében először látott rá valódi esélyt, hogy komoly hatalomhoz
jusson, végül elfogadta az idegen ajánlatát.
Corvus Glaive már egymagában is épp elég félelmetes volt, de
aztán még Proxima Midnight és ez a titokzatos krí kapitány is
csatlakoztak hozzá. És ez utóbbi, ez az állítólagos Teren-Sas
félelmetesebb volt, mint a másik kettő együttvéve.
De most már döntött, és túl késő lett volna visszakozni.
Végül is... talán van még remény. Talán sikerül győzelemre vinni a
forradalom ügyét. És akkor talán a felesége is más szemmel néz
majd rá.
Vajon akkor visszatér hozzám, és elfogadja, hogy én vagyok az
úr a házban?
Ismét az ég felé fordította a tekintetét, és azon tűnődött, hol
lehet most Ji-Ann.
Akárhol is van, biztos vagyok benne, hogy nem volt hűséges
hozzám...
Ezt a keserű tapasztalat mondatta vele, de tudta, hogy úgyis
megbocsát neki. Újra. Mindig.
– Nézd csak! – intett a fejével Proxima Midnight.
 Az űrkikötőn túl széles, kövezett út – a Hősök Sugárútja –
nyújtózott, amit egyaránt használtak felvonulásokhoz és
kifutópályájának a vadászgépek számára. Az út két oldalán
hatalmas, ősi humanoid robotok gubbasztottak. Egykor az
inváziós erők támogatására használták őket, mostanra azonban
nem voltak többek szobroknál, melyek némán figyelték a krí
seregek vonulását.
S az Őrszemeken is túl várakoztak a hajók. Több száz jármű
takaros sorokban: csészealjak és könnycseppforma naszádok,
fúziós meghajtású szférahajók, csúcsos orrú rakéták, rövid
hatósugarú vadászgépek és mélyűri kutatóhajók, szögletes,
fénysebesség alatt közlekedő cirkálók és gigantikus
csapatszállítók. Minden olyan hajó, amit épp nem rendeltek a Krí
Birodalom négy galaxisra kiterjedő frontvonalainak
valamelyikére. A teljes krí armada egynegyede, mely csak arra
várt, hogy útra kelhessen a csillagok közé.
Fal-Tar torka elszorult a büszkeségtől. Végtére is minden
hiányossága ellenére mégiscsak krí volt. Proxima azonban nem a
hajókról beszélt. A kikötő fölött tucatnyi egyszemélyes légirobogó
keringett, nyergükben a Vádlókkal, a Legfelsőbb Intelligencia zöld
egyenruhás, fekete maszkos elit rohamosztagosaival. A robogók
dübörgése egyre több katonát csalogatott elő a barakkokból, és
sokan bizonytalanul mutogattak a Vádlók felé.
– Ez érdekes lesz! – dörmögte Corvus Glaive.
– HÓDÍTÁS – skandálták a krí katonák mind hangosabban. –
HÓ-DÍ-TÁS!
Valaki fölkapott egy követ, és a Vádlók felé hajította. Fal-Tar a
kronométerére pillantott.
Még két perc.
Az egyik robogó feléjük suhant, és Fal-Tar azonnal felismerte a
nyergében ülő alakot. Ronan volt az, a Hadúr, a Vádlók vezére, a
Legfelsőbb Intelligencia jobbkeze. Most is nála volt a hatalmát
jelképező súlyos pöröly, s fölerősített hangja hátborzongató erővel
mennydörgött végig az űrkikötőn.
– Oszoljon a tömeg! A Legfelsőbb Intelligencia parancsa!
Mindenki térjen vissza a barakkjába!
A katonák azonnal összesúgtak, és aggodalmas pillantásokkal
méregették Ronant és alakulatát.
– Hol van a drágalátos Teren-Sas kapitányuk?! – csattant föl
Fal-Tar, Corvus és Proxima azonban csak hidegen,
kiismerhetetlenül mosolyogtak. – Hiszen itt kellene lennie! Azt
ígérte, hogy majd a Vádlók is beállnak a sorba!
Corvus olyan gyorsan mozdult, hogy Fal-Tar nem is látta. Csak
annyit érzett, hogy valami az arcának csapódik, és fellöki.
– Ne merj ilyen hangon beszélni az urunkról! – sziszegte a
hegyesre köszörült fogú idegen.
Fal-Tar fájón tapogatta az arcát, és szinte érezte a katonák
rászegeződő tekintetét.
– Majd te átveszed a helyét, és beszélsz a Vádlókkal! – sziszegte
Corvus.
– Az ki van zárva... Mi lenne, ha inkább ti...
– A Vádlók csak kríkkel hajlandóak tárgyalni – vigyorodott el
gúnyosan Corvus.
– Nem tiszteletre és hatalomra vágysz? – csóválta meg a fejét
Proxima. – Tessék, itt az alkalom!
Lassan a skandálás is alábbhagyott, és mindenki feszülten várta
a fejleményeket. Fal-Tar lehunyta a szemét, nagyot nyelt, majd az
ég felé fordította az arcát, és kieresztette a hangját:
– HADÚR!
Ronan lejjebb ereszkedett a robogójával, mire Proxima és
Corvus azonnal elhátráltak Fal-Tar közeléből.
Az idő lelassulni látszott, s a krí tiszt úgy érezte, mintha árral
szemben úszna. Volt, mikor úgy érezte, az élete még tele van
lehetőségekkel. Hogy előléptetés és egy gyönyörű nő vár rá.
Mostanra azonban már mindezt maga mögött hagyta, s egyre csak
az járt a fejében, hogy ő nem tartozik ide.
Ronan izzó energiapörölyét bámulta, s az jutott az eszébe,
hogy...
Vajon, ha most meghalnék, minden jobb lenne? Vajon Ji-Ann és
Ki-Ta boldogabbak lennének?
Végül Ronan lefékezett, s a robogója alig fél méternyire a talaj
fölött lebegett.
– Te! – mennydörögte a Hadúr, s az energiapörölyével Fal-Tarra
mutatott. – Te vagy a felelős ezért a zavargásért?
Fal-Tarnak fizikai fájdalmat okozott a gigafon dübörgése, de
igyekezett nem mutatni.
– Én.
Ronan egy hosszú pillanatig méregette, majd a Hősök Sugárútja
mellett várakozó hadihajók felé intett.
– A hajók minden parancs ellenére indulásra készek! Hala
leányai és fiai, a Krí Birodalom katonái a vezéreik parancsa
ellenére is hadrendben állnak! De ha nem nekünk, akkor kinek
engedelmeskednek?
Fal-Tar kényszerítette magát, hogy a Hadúr hideg, kifejezéstelen
szemébe nézzen. Megpróbált beszélni, de a szája taplószáraz volt,
és egy hang sem jött ki rajta.
– Neked? – nevetett föl Ronan. – Egy kisembernek, akinek
valahogy sikerült elérnie, hogy ne szereljék le? Egy senkinek,
akiből véletlenül lett katona?
Két másik Vádló ereszkedett le Ronan mellé, s vigyorogva
hallgatták a Hadúr szavait.
– Nem vagy te vezér... sőt még krí is alig! – harsogta Ronan,
majd Fal-Tar felé csapott a pörölyével, s a fegyverből elővillanó
energianyaláb alig kerülte el a főhadnagyot.
Fal-Tar idegesen ugrott odébb, s közben megbotlott a saját
lábában. A Vádlók harsányan hahotáztak, és mire a tisztnek
sikerült föltápászkodnia, már ismét a magasban jártak.
Corvus és Proxima komótosan az irányítótorony felé sétáltak – a
férfi vigyorgott, a nő pedig ugyanolyan kiismerhetetlennek tűnt,
mint általában.
A katonák közelebb húzódtak. Egy részük dacosan méregette az
indulásra kész hajókat, mások nyugtalanul figyelték a fejük fölött
köröző Vádlókat.
Aztán fölcsipogott Fal-Tar kronométere.
Lejárt a határidő.
Maga sem tudta, miből merítette hozzá az erőt, de a Vádlókkal
mit sem törődve a katonái felé fordult, az ég felé emelte ökölbe
szorított kezét, és kieresztette a hangját:
– INDULÁS! A HAJÓKHOZ!
A katonák diadalmas üvöltéssel feleltek, s magasba emelt
ököllel, skandálva kezdtek masírozni.
– HÓDÍTÁS! HÓ-DÍ-TÁS! A HAJÓKHOZ!
Ronan intett, mire a Vádlók légirobogói még magasabbra
emelkedtek.
A hadsereg közben dübörögve vonult végig a Hősök Sugárútján,
magával ragadva Fal-Tart is. A főhadnagy a tekintetével egyre
kétségbeesettebben kereste Corvust és Proximát, de sehol sem
látta őket.
– Na végre! – veregette meg valaki Fal-Tar vállát. – Legfőbb
ideje volt már!
Bármerre is nézett, elégedett, vigyorgó arcokat és vadul csillogó
szemeket látott, és most először kezdett reménykedni.
Lehet, hogy mégis működni fog ez a dolog? Lehet, hogy Ronan
tévedett, és megadhatom az embereknek azt, amire a leginkább
vágynak: a reményt? Lehet, hogy mindennek ellenére mégiscsak
krí vagyok?
Időnként fölsandított, s látta, hogy a Vádlók továbbra is követik
őket.
 Ez lesz a felkelés igazi erőpróbája: mikor kiderül, hogy tüzet
nyitnak-e a Vádlók a saját népükre.
A nemrég épített űrhajók hajtóművei már menetkészek voltak –
a kvantumgépészek mentálisan aktiválták őket távolról.
Energiasugár csapott le az égből, alig egy kevéssel vétve el egy
csapat biztonsági tisztet. Azok veszett szitkozódás közepette
tápászkodtak fel a földről, és vadul rázták az öklüket.
Figyelmeztető lövés. Eddig még egyik fél sem lépte át azt a
bizonyos határt. És nem hiszem, hogy akár a Legfelsőbb
Intelligencia is meg merné kockáztatni, hogy a parancsára krík
öljenek kríket. Legalábbis nem egy ilyen ügy miatt, mikor épp a
Krí Birodalom nevében és nagyobb dicsőségéért akarunk
háborúzni.
– HÓDÍTÁS! HÓDÍTÁS! HÓDÍTÁS!
Fal-Tar azon kapta magát, hogy ő is mosolyogva lóbálja az öklét.
Hamarosan útra kel a flotta, hogy móresre tanítsa azt a világot,
amelyik dacolni mert a kríkkel.
– HÓDÍTÁS! HÓDÍTÁS! HÓ...
Váratlanul vörös fény villant, és Fal-Tar biztos volt benne, hogy
nem a Vádlók nyitottak rájuk tüzet. Ahhoz már túl magasan
jártak.
Újabb vörös villanás, s csak ekkor tudatosult benne, hogy mi is
volt ez: az út két oldalán gubbasztó, hatalmas Őrszemek nyitottak
rájuk tüzet a szemükbe épített sugárvetőkből.
De hát... de hát ez lehetetlen! Ezek a robotok már évtizedek, de
az is lehet, hogy évszázadok óta rozsdásodnak itt!
– Vigyázzatok! – kiáltotta.
Az egyik Őrszem szeméből kilőtt energiasugár egyszerre három
technikust hamvasztott el. A mögöttük masírozók üvöltve
szaladtak szét, de bármerre is fordultak, bármerre is kerestek
menedéket, minden oldalról óriásrobotok vették körül őket.
 Az Őrszemek, melyek eddig a Hősök Sugárútja mellett
rozsdásodtak, most új program által vezérelve támadtak a kríkre.
Pillanatok alatt nyolc újabb egészségügyist hamvasztottak el, és
egy percen belül már teljes volt a fejetlenség.
Fal-Tar bénultan állt a mészárlás kellős közepén. Nem értette.
Egyszerűen nem értette. Itt voltak az állig fölfegyverzett Vádlók,
így az tűnt volna logikusnak, hogy ha a Legfelsőbb Intelligencia le
akar számolni a lázadással, őket küldi ellenük. Azonban Ronan és
az emberei a kisujjukat sem mozdították, és továbbra is éhes
dögkeselyűkként keringtek fölöttük.
Nem... nem is éhesnek látszottak... sokkal inkább zavartnak.
Al-Bar kapitányt látta, aki az egyik hajó felé iramodott – aztán
egy energiasugár telibe találta és atomjaira robbantotta.
Csapdába estünk! Ezen a nagy, nyílt téren csak idő kérdése,
hogy mindannyiunkkal végezzenek! Vajon ez... lehetséges lenne,
hogy ez a külvilágiak műve?
Bármennyire is meresztette a szemét, Corvust és Proximát most
sem látta. Igaz, ebben a káoszban épp az lett volna a csoda, ha
észreveszi őket.
Egy tisztiszolga végső elkeseredésében pisztolyt rántott, és
néhány társával együtt rohamra indult a legközelebbi Őrszem
ellen. A protonpisztolyaik egyetlen lövésével képesek lettek volna
elpárologtatni egy krít, az Őrszemekben azonban nem tudtak kárt
tenni.
Végül az óriásrobot egyetlen csapásával mindannyiukat
elsöpörte, majd néhány lézersugárral szénné égette az összetört,
véres testeket.
Egy magas, sebhelyes arcú tiszt ragadta meg Fal-Tar karját.
Ray-Mar volt az, a kapitány, aki kétségbe vonta Teren-Sas
becsületét – és utána kis híján otthagyta a fogát a párbajban.
– Ez az ő műve! – mondta Ray-Mar komoran. – Teren-Sas
áruló!
 Gigantikus árnyék vetült rájuk, és Fal-Tar azonnal odébb lökte a
kapitányt. Neki azonban már nem volt ideje menekülni. Talán már
nem is akart.
Az utolsó pillanatban Fal-Tar nem a feleségére vagy a lányára
gondolt, nem pergett le előtte élete filmje, nem bánta meg, hogy
számos dolog volt, amit még nem tudott megtenni vagy befejezni.
Az utolsó, ami tudatosult benne, hogy innen már nincs hova
menekülni.
Aztán az Őrszem hatalmas lába eltakarta előle a fényt, és egy
villanás alatt véres péppé taposta.
 TIZENKILENC

– EZ IGEN! - bólintott elismerőn Gamora. – Ezt hívom én

zűrzavarnak!
A rejtekhelyén lapuló Thanos ezt hallva elmosolyodott, majd
félrehúzott néhány kábelköteget, és megkockáztatta, hogy
kilessen.
A Legfelsőbb Intelligencia rezidenciája egy jókora belső udvaron
volt berendezve. Körben a falak mentén halott krík tartósított
tetemeivel teli tartályok álltak. Az ő lassan elszivárgó életerejük
táplálta a Legfelsőbb Intelligenciát, s ez látta el folyamatosan
energiával. Technikusok – jobbára rózsaszín bőrűek – sétáltak
egyik tartálytól a másikig, s figyelték az energiaátadás és szöveti
bomlás lassú folyamatát.
Maga a Legfelsőbb Intelligencia – egy zselés állagú, majd' kilenc
méter magas, smaragdzöld arc, melyből eleven kígyóként tekergő
tápkábelek százai meredtek elő – az egyik falba épített gigantikus
tartályban élt. Ritkán mozdult, még ritkábban beszélt.
Gamora egy Phae-Dor nevezetű, kék bőrű civil tudós
kíséretében volt itt, aki a Krí Tudóstanácsot képviselte, és nagyon
elégedetlennek tűnt.
A tudós figyelme megoszlott az adatolvasója és az egyik falat
betöltő holomonitorok közt. Ez egy igazán kaotikus jelenetet
közvetített: az idáig némán szunnyadó krí őrszemek egyszer csak
életre keltek, és szörnyű vérengzést rendeztek az űrkikötő felé
masírozó katonák közt. A fejük felett Vádlók keringtek a
légirobogóikon, és értetlenül mutogattak lefelé.
– Ronan jelentése szerint... – érintette meg Phae-Dor a fülében
ülő kommunikátort – ...egy pillanat... Azt mondja, hogy semmiféle
jelet nem küldtek az Őrszemeknek, úgyhogy azok nem nekik
engedelmeskednek. Fogalma sincs, hogy ki irányíthatja őket.
 A Legfelsőbb Intelligencia hatalmas, sárga szemei elkerekedtek,
de továbbra sem szólalt meg.
– Te! – förmedt Phae-Dor Gamorára. – Ez a te műved! És ezért
megfizetsz!
– Nem, kisember, te fogsz fizetni nekem – csóválta meg a fejét
vigyorogva Gamora. – Azért fogadtál föl, hogy továbbítsam az
üzenetet, én pedig megtettem.
– És látod, mi lett az eredménye?!
Thanos ismét elmosolyodott.
Phae-Dor, te idióta! Épp most sikerült belekötnöd egy olyan
nőbe, akibe tényleg nem lett volna szabad!
A hologram egy Őrszemet mutatott, ami épp egy technikusokból
álló kisebb csoportot vett célba. A következő pillanatban a robot
gyilkos energianyalábokat lőtt a szeméből.
– Mint már mondtam, ez a ti bajotok! – nevette el magát
Gamora. – A ti robotjaitok, a ti népetek... a ti problémátok.
Ez az! – borzongott meg az izgalomtól Thanos. – Lassan
kezdenek összefutni a szálak! Hamarosan megszabadulok a
Legfelsőbb Intelligenciától, aztán megkaparintom a Krí
Birodalmat, majd a világegyetem legnagyobb hadseregével végre
elindulhatok hódítani!
Csakhogy azzal is tisztában volt, hogy a következő néhány
percen nagyon sok múlhat. Főleg, mikor tudatosult benne, hogy
mire is készül valójában. Hogy kiket próbál manipulálni. A
Legfelsőbb Intelligenciát, a Vádlókat, a Fekete Rendet, az egész krí
hadsereget, Gamorát és jó eséllyel a cimboráit, a Galaxis Őrzőit is.
És közben még saját hajója sem volt, és nem rendelkezett sem az
egykori titán képességeivel, sem a Végtelen Kövekkel.
Az események kezdtek felgyorsulni, és eddig nem volt ideje az
esetleges vereségen is elgondolkodni. Viszont most, hogy volt öt
szabad perce, hirtelen az egész őrültségnek tűnt.
Nos, nem ez lesz az első alkalom, hogy valaki őrültnek nevez.
 A hologram most krí fegyverspecialistákat mutatott, akik
sebtében összerakott részecske-sugárvetőkkel nyitottak tüzet az
óriásrobotokra. Az egyik sugárnyaláb megperzselte a legközelebbi
Őrszem páncélzatát, egy másik pedig majdnem telibe talált egy
Vádlót.
– Nagyuram! – sietett oda Phae-Dor a Legfelsőbb Intelligencia
létfenntartó tartályához. – A Vádlók engedélyt kérnek, hogy
megvédhessék magukat!
– Ez jó kis mulatságnak ígérkezik! – somolygott Gamora. – Ha
ezek a vicces fiúk elkezdik lelövöldözni a katonákat, akkor ebből az
aprócska lázadásból hirtelen polgárháború lesz!
– Amiért te leszel a felelős! – csattant föl Phae-Dor. – Te és a
törvényen kívüli cimboráid!
– Engem ne hibáztass, én csak nézem a műsort!
– Hazug ringyó! Valaki akkor is aktiválta az Őrszemeket!
Mielőtt Phae-Dor folytathatta volna a vádaskodást, Gamora
torkon ragadta, a Legfelsőbb Intelligencia tartályának falához
nyomta, és kést szorított a torkához.
– Én nem hazudok, kisember – mondta szinte barátságosan. –
Én ölni szoktam. Néha még provokálni sem kell hozzá.
Phae-Dor hörögve küzdött a levegőért, míg mögöttük a
Legfelsőbb Intelligencia hatalmas, sárga szemei kíváncsian
figyelték a közjátékot.
Eközben az űrkikötőben szabályos állóháború alakult ki. A
hologramon jól látszott, ahogy a krí katonák kis csapatokban
beássák magukat, és folyamatos pergőtűzzel próbálják távol
tartani az őrszemeket. A kézifegyvereik azonban nem voltak
képesek túl sok kárt tenni az óriásrobotokban, melyek egyik
ellenállási gócot a másik után számolták fel.
– Nagyuram! – zihálta Phae-Dor, remélvén, hogy csak kap
valamiféle választ a Legfelsőbb Intelligenciától. – Utasítanunk
kellene a Vádlókat, hogy...
 – Mondd meg nekik, hogy ezt az egészet csak egyvalaki állíthatja
meg! – bújt elő Thanos a rejtekhelyéről, és indult ruganyos
léptekkel feléjük.
A teremben minden szempár egyszerre fordult feléje.
– Ó – nézett nagyot Gamora, s a szemében mintha felismerés
csillant volna. – Ó! Na, erre nem számítottam.
Azzal félrelökte a technikust.
– Ez a hely... – zihálta Phae-Dor a torkát masszírozva. – Ennek
a helynek elméletileg megközelíthetetlennek kellene lennie! Sőt,
még csak a létezéséről sem lenne szabad tudnia senkinek!
– A biztonságról a kisemberek gondoskodnak – vonta meg a vállát
Thanos. – Az utóbbi időben elég sok ilyen barátom lett, és
akadnak köztük jó néhányan, akik már nincsenek megelégedve
azzal, ahogy ezt a Birodalmat vezetik.
A krí uralkodó sárga szemei hidegen mérték végig.
– Maga meg kicsoda? – kérdezte Phae-Dor értetlenül.
– Teren-Sas vagyok, a Tizennyolcas Csillagdivízió kapitánya.
Teljes életnagyságban.
A bürokrata, aki nyilván úgy érezte, hogy a méltóságában
sértették meg, azonnal belépett a központi adatbázisba, és bősz
keresgélésbe kezdett. Gamora közben kíváncsian méregette
Thanost.
– A személyes adatai egy része eltűnt a katonai nyilvántartásból!
– morogta Phae-Dor. – Se egy felvétel, se egy kép...
– Mondom én – biccentett a hologram felé Thanos –, itt már
semmi sem működik tisztességesen. De én meg tudom javítani.
A csillagkikötőben harcolók eközben egy sebtében összeütött
protonágyúval vették tűz alá a legközelebbi Őrszemet, és telibe
találták az egyik szemét. A robot megtántorodott, s miközben
vadul hadonászott, sikerült lesodornia a légirobogójáról az egyik
Vádlót. Amaz velőtrázó üvöltéssel hullt a mélybe, és émelyítő
reccsenéssel ért földet.
 – Szerintem ennek a lázadásnak Teren-Sas kapitány az egyik
értelmi szerzője – mosolygott Gamora.
– Ön túl sokat feltételez rólam, hölgyem – legyintett Thanos
nagyvonalúan. – Én csupán a tüzet tápláltam. Mindazonáltal az
Őrszemeket valóban én aktiváltam.
– Azokat a robotokat már évtizedek óta semmire sem
használtuk! – csattant föl Phae-Dor. – Mégis hogy sikerült
beüzemelnie őket? És miért?
– Előbb a hogyannal kezdeném – intett Thanos a hologram felé. –
Még a tervezés fázisában történt, hogy sikerült összebarátkoznom
egy Zy-Ro nevű vén technikussal. Ő azon kevés, még életben lévő
tiszt egyike, akik emlékeznek az Őrszemek indítókódjaira.
Phae-Dor máris a legközelebbi konzolhoz sietett, de mielőtt
ismét beléphetett volna az adatbázisba, Thanos leintette.
– Szerintem felesleges Zy-Ro után kutatnia, mert úgysem fogja
megtalálni.
– A saját fegyvereiket fordítottad a krík ellen – bólogatott
Gamora elismerőn. – Brutális, de ötletes.
A hologram egy Vádlót mutatott, aki olyan mélyre ereszkedett,
hogy az egyik krí technikusnak kis híján sikerült lerántania a
légirobogójáról. A Vádló azonnal gyorsított, s a légirobogó
hajtóművei összeégették a merész technikust.
– A Krí Birodalom megosztott – csóválta meg a fejét Thanos. –
De az ilyen belső harcokból akár újfajta államrend is születhet.
Gamora előbb őt, majd a Legfelsőbb Intelligenciát mérte végig,
aztán megvonta a vállát, és a bejárat felé indult. Végül Phae-Dor
hangos tiltakozására fordult vissza.
– Ne aggódj, kisember, nem megyek el, amíg nem kapom meg a
fizetségemet – mondta, majd gúnyos tisztelgéssel fordult a krí
vezér létfenntartó tartálya felé. – Majd holnap is benézek, ha még
te leszel a fejes...
 A hologram közvetítette képen a krí katonáknak végül sikerült
kilőnie egy őrszemet, s most üvöltve estek neki, hogy darabokra
szaggassák.
– Ez volt a terved?! – fordult Phae-Dor gyűlölködő pillantással
Thanos felé. – Ezt akartad?!
– A legteljesebb mértékben. Azt is elmondom, hogyan működik
– kezdett föl-alá sétálni Thanos a hologram előtt. – A krík egy
része majd eleped, hogy lázadozhasson. Azt nem tudták, hogyan
kellene, de aztán találtak maguknak egy vezért Fal-Tarban. Azt
nem mondanám, hogy valami nagyformátumú vezér, de a
semminél azért több. Arra persze nem vennék mérget, hogy ezt a
csatát majd túléli.
A hologram épp egy Őrszemet mutatott, ami fölragadott egy krí
katonát a földről. A zöld-fehér egyenruhás közvetlen közelről
sorozta meg a robotot, mire az egy energiasugárral hamvasztotta
el, azzal sem törődve, hogy közben a saját ujjai közül is
megolvasztott kettőt.
– Nem kevés munkámba került, míg sikerült a lázadást jelen
formájába terelni – folytatta Thanos. – A legfontosabb
komponens a határidő volt. Ha kijelölünk egy határidőt, az
feszültséget generál, és mindjárt mindenki fontosabbnak érzi
magát tőle. Jelen esetben ez a határidő a hajók indulása és a
Hemithea elleni dicső invázió kezdete volt.
– A Hemithea egy sárkupac – fintorgott Phae-Dor. – A
Legfelsőbb Intelligencia ezért is ítélte szükségtelennek a
meghódítását.
– Nem számít. A lényeg, hogy célt adtam és utat mutattam
ezeknek a harcosoknak. Semmi sem villanyozza fel annyira a
csőcseléket, mint egy jó kis háború.
– És mi lett volna utána?
– Reméltem, hogy a Vádlók türelme csak elfogy, és
megtámadják a tömeget – magyarázta Thanos. – Elég lett volna
pár viszkető ujj és leadott lövés, hogy kirobbantsunk egy remek
polgárháborút. És persze arra is föl kellett készülnöm, ha mégsem
akarózna nekik tüzet nyitni a saját népükre. Erre az esetre szolgált
a biztonsági terv.
– Az Őrszemek? – vonta föl a szemöldökét Phae-Dor.
– Az Őrszemek.
A hologramon jól látszott, hogy időközben három Vádló is
elvesztette már a légirobogóját, és most a katonákkal együtt
próbálták fölvenni a harcot a robotok ellen. Az Őrszemek lassan
körülfogták őket, és látszott, már csak idő kérdése, hogy az utolsó
szálig végezzenek a lázadókkal.
– Nem tudom, eddig hányan vesztek oda – vonta meg a vállát
Thanos –, de úgy számolom, hogy körülbelül száz harcos és két
vagy három Vádló. De ez a szám a többszörösére fog nőni, hacsak
nem állítom meg a robotokat. És, pusztán a miheztartás végett,
rajtam kívül közel s távol senki sem ismeri a deaktiváló kódokat.
A Legfelsőbb Intelligencia most először mozdult meg.
Buborékörvényt kavarva rázkódott meg a hatalmas fej, s az óriási,
sárga szemek gyűlölködve meredtek Thanosra.
– MIT AKARSZ VALÓJÁBAN? – mennydörögte.
Thanos hűvösen elmosolyodott.
– A krí hadsereg fölötti teljes uralmat. A Hadúr túl profán cím
lenne nekem... Mit szólnál a Legfelsőbb Hadúrhoz? – mosolygott
komoran a tartályban lebegő hatalmas fejre. – Téged pedig
meghagyunk a kirakatban.
A hologram most újabb, légirobogókon érkező Vádlókat
mutatott. Alattuk a mélyben patthelyzet alakult ki, amit azonban
néhány biztonsági tiszt már nem bírt tovább, és üvöltve ugrottak
ki a fedezékükből. Néhány métert, ha megtehettek, mikor egy
hatalmas fémtalp passzírozta őket véres péppé.
– A krík sokan vannak, és erősek – jelentette ki Phae-Dor
dacosan. – Néhány hadtestet ugyan máshová rendeltünk, de még
így is maradt elég katonánk, hogy leverjük ezt a jelentéktelen
lázadást, és az Őrszemeket is elpusztítsuk!
– Végül biztosan így lesz – bólintott Thanos –, de addigra vajon
hányan halnak meg? És ha csak én mást nem mondok, az életben
maradt katonák jó eséllyel a Vádlókat fogják hibáztatni a
merénylet miatt. Ronan és a Legfelsőbb Intelligencia tekintélyén
örök folt esik.
Mintha csak a szavait akarnák alátámasztani, ahogy a
csillagkikötőben harcoló katonák megpillantották az újonnan
érkezett Vádlókat, néhányan máris tüzet nyitottak rájuk.
– Mérlegeljetek, és döntsetek gyorsan! – fonta össze a karját
Thanos. – A katonák lassan már mindenkit ellenségnek
tekintenek.
A Legfelsőbb Intelligencia nem felelt, a tápcsövei és létfenntartó
rendszerei azonban vadul pulzáltak.
Thanos komótosan átsétált a hologramon – épp egy sikoltozó
krí katonán, aki elevenen égett el –, de egy pillanatra sem állt meg.
A túloldalon aztán apró távirányítót húzott elő egy fali fülkéből, és
megnyomott rajta egy gombot. A fal egy része félresiklott, feltárva
a mögötte rejtőző ablakot.
– Talán több friss levegőt kellene beeresztened, nagyuram! –
mosolygott gúnyosan a gigantikus, lebegő fejre. – Egy vezérnek
nem szabad elvesztenie a kapcsolatot a népével.
Aztán félretolta az ablakpanelt, kilépett az erkélyre, és nagyot
szippantott a szmoggal kevert levegőből. A főváros, akár egy
elsütésre váró fegyver, egy kilométerrel alatta terült el. Ebből a
szögből nem sokat látott a csillagkikötőből, a torkolattüzek és a
felszálló füst azonban még így is megmutatták neki a helyes irányt.
Győztem. A markomban vannak. A drágalátos Birodalmuk egy
hajszálnyira áll a polgárháborútól, és ezt egyedül én... azaz Teren-
Sas kapitány akadályozhatja meg.
 Aztán Gamora jutott az eszébe, és megkeseredett a szája íze.
Thanos terve sziklaszilárdnak tűnt, de sajnos kénytelen volt
minden lapját egyedül kijátszani, ami azt jelentette, hogy akár
egyetlen apró hiba, egyetlen jelentéktelen ellenfél is képes lehetett
keresztülhúzni a számításait.
De nem... Még ez az általa fölnevelt bérgyilkos sem tudja
megállítani. És hamarosan hadserege lesz, aztán saját világa, végül
saját birodalma.
Látod, Úrnőm?! Mégiscsak sikerült! Ismét vagyok valaki! Az az
ember, az a hódító, akinek látni szerettél volna! Hatalmamban
áll...
– Teren-Sas?
Phae-Dor állt az erkély ajtajában, és a mosolya cseppet sem
tetszett Thanosnak.
– Szerintem ezt látnia kellene!
A hologram most egyetlen alakra fókuszált: Ronanra, a Vádlóra,
ahogy komor magabiztossággal ül légirobogója nyergében. A
Hadúr a magasból szólt az odalent harcolókhoz, miközben az
Őrszemek még mindig a krí katonák sorait ritkították.
Phae-Dor lenyomott néhány gombot az egyik konzolon, mire az
egész termet Ronan mély hangja töltötte be:
– Dicső krí harcosok, halljátok szavam...
***
– ...a Vádlók nem fordultak ellenetek! Ez valami ismeretlen
ellenség, talán a skrullok műve!
Proxima Midnight, aki az irányítótorony egyik ablakából követte
figyelemmel az eseményeket, most gúnyosan elfintorodott.
Az Őrszemek mostanra mindazokat, akikkel még nem végeztek, a
Hősök Sugárútjára terelték össze. A Vádlók erősítésként érkezett
második hulláma bosszantó szúnyograjként keringett körülöttük,
de ártani nemigen tudott nekik. Az út végén pedig ott várakoztak
az indulásra kész űrhajók, melyekhez a csatatéren keresztül
vezetett az út.
Proxima a szeme sarkából az irányítótorony bejárata felé
sandított. Krí főtisztek egy kis csoportja tárgyalt a kapuban, s bár
nem hallotta, miről beszélnek, széles taglejtéseik és komor
arckifejezésük nem sok jót ígért.
Proxima másik oldalán Corvus Glaive állt a sokpengéjű
fegyverére támaszkodva, s jól hallhatón csikorgatta a fogait. Az
arckifejezése alapján bárki kegyetlen szadistának gondolta volna, a
felesége azonban tudta, hogy Corvus szenved.
– Te is tudod, szerelmem, hogy tartanunk kell magunkat a
tervhez! – mondta a nő csendesen. – Oszd meg, és uralkodj!
Hagyd, hogy az ellenségeid egymást pusztítsák! Mi is használtunk
már rohamosztagosokat csalinak és figyelemelterelésre, sőt
nemegyszer minket is használtak már ilyen célra. Még Thanos,
annak idején.
Corvus ingerülten szisszent fel, s ahogy Proximához fordult, a
nő kétségbeesést látott a férje tekintetében. Proxima Midnight
bármit megtett volna, hogy elűzze a férje félelmeit. Nem sok
mindenkit szeretett ebben a világegyetemben, de ezt a férfit igen.
Ennek itt és most a diadal pillanatának és a Fekete Rend
újjászületésének kellett volna lennie.
És Corvus mégis nyugtalan.
– Ez Thanos terve – ütötte tovább a vasat Proxima. – Azért tért
vissza, hogy bennünket vezessen!
– Valóban? – kérdezte Corvus, és a nő nem tudott a szemébe
nézni.
Időközben a harcolók két jól elkülöníthető csoportra váltak – a
katonák java egy elpusztított Őrszem roncsa mögött húzta meg
magát, és onnan árasztotta el pergőtűzzel a többi robotot, míg egy
másik, főleg technikusokból és gépészekből álló csoport a fejük
felett lebegő Ronannal vitázott.
– A Vádlók mellettetek állnak! – harsogta a Hadúr.
– Szerintem meg fölöttünk! – rázta az öklét az egyik fiatal
gépész.
– Brun-Stad – ereszkedett valamivel lejjebb Ronan. – Te és én
vállvetve harcoltunk a Scherezade Segunda-i csatában. Tudod,
kihez vagyok lojális!
– Eddig azt gondoltam, tudom! – intett megvetőn az Őrszemek
felé Brun-Stad.
Ronan komoran figyelte a minden irányból közeledő hatalmas
robotokat, melyek a szemükből kilőtt minden energianyalábbal krí
életeket oltottak ki. Mostanra tucatszám hevertek a holttestek a
Hősök Sugárútján, csupa felismerhetetlenségig összeégett tetem,
akik nem is olyan rég még bátor krí harcosok voltak.
Ronan komoran bólintott, valamivel följebb emelte a gépét,
maga köré parancsolta a többi Vádlót, majd a pörölyével az
Őrszemek felé intett.
– Haláért! – bődült el.
– HALÁÉRT! – visszhangozták a Vádlók, majd megpörgették a
légirobogóikat, és dühös, halálos darazsakként csaptak le az
Őrszemekre.
Fegyvereikből pusztító energianyalábokat lőttek a legközelebbi
robotra, ami túl lomha volt, hogy egy ilyen fürge támadás elől
kitérjen. Mielőtt akár egyetlen energianyalábot útjára küldhetett
volna, négy Vádló vetette ki magát a robogó nyergéből, és a földre
döntötték.
A krí katonák értetlenül bámulták a szemük előtt kibontakozó
összecsapást. Azt sem tudták, kiben is bízhatnak.
A következő pillanatban az Őrszem megbillent, majd szörnyű
döndüléssel elvágódott.
Ronan bősz vigyorral csapott le az égből, majd mikor elég közel
ért, ő is leugrott a robogó nyergéből, és a robot mellkasán landolt.
Egyetlen pusztító erejű csapással ronccsá zúzta az Őrszem fejét,
majd a koponya belsejébe nyúlt, processzorokat morzsolt szét,
vezetékeket szaggatott ki, majd egy rántással kitépte a robot
szemlencséit.
A katonák fülsiketítő éljenzésben törtek ki.
Végre megfordult a csata menete. A Vádlók légi támogatásával a
gyalogosoknak már volt némi esélye az Őrszemekkel szemben. A
rohamosztagosok fedezettüze alatt a kvantumgépészek a
zavaróikkal bombázták a robotok fejében és ízületeiben található
érzékenyebb alrendszereket. A robotok azonban nem adták olcsón
az életüket. Nyolc katona és két Vádló esett el, mire sikerült a
következővel végezniük.
A csata lassan kezdett a kikötő irányába húzódni, s az Őrszemek
azzal sem törődtek, hogy közben kárt tesznek a hajókban.
Végül a tisztek sem bírták tovább, akik eddig az
irányítótoronyból követték figyelemmel az ütközetet. Előrántották
az oldalfegyverüket, és krí csatakiáltással vetették magukat a
harcba.
A Hősök Sugárútján mostanra már csak halottak maradtak, így
az Őrszemek sem tartották fontosnak, hogy utóvédet hagyjanak
hátra. A tisztek pergőtüze ízületeket robbantott szét,
szemlencséket és koponyákat fúrt át, s alig harminc másodperc
múlva az egyik óriásrobot csikorogva roskadt össze.
Proxima, aki távcsövön keresztül szemlélte a csatát, kezdte nagyon
kényelmetlenül érezni magát. Úgy tűnt, a krík lassan magukra
találnak, és félretéve a belső ellentéteket összefognak a közös
ellenséggel szemben.
– A terv... – suttogta maga elé.
– Kudarcot vallott – felelte Corvus hidegen. – Ő cserbenhagyott
bennünket.
Ő. Nem Thanos, uruk és parancsolójuk, csupán Teren-Sas, egy
nagyratörő krí kalandor, akinek remek érzéke volt a nagy
szavakhoz és a színjátékhoz.
 – Megölném – mondta a férfi. – Lassan és örömmel. De úgy
tűnik, hogy még idejében behúzta fülét-farkát, és elkotródott.
– Tartok tőle, hogy vele együtt a hajónk is odalett! – szisszent
föl Proxima és még erősebben szorította a szemére a távcsövet. –
Egy robot épp most zuhant rá.
A krík mind jobban visszaszorították az Őrszemeket, s a harc
most már a hangárok közt dúlt.
– Néha azon töprengek – suttogta Corvus –, mi van, ha ez nem
több illúziónál? Ha ez csak egy őrült álma? Ha ebből semmi sem
valós, és közben a világ már hamuvá porladt?
Proxima továbbra sem eresztette le a szeme elől a távcsövet, de a
gondolatai már nem a csata körül forogtak.
A csatában nincs párja a férjemnek, és ő a legnagyszerűbb
harcos, akivel valaha találkoztam, gazda nélkül azonban olyan,
akár a kivert kutya. Úgyhogy most rám hárul a feladat, hogy
helyette is erős legyek.
– Ez – ragadta meg a férfi kezét –, ez valós! Mi valódiak
vagyunk! És egyébként is, mindez az én hibám. Én toboroztam ezt
a Nilt... Teren-Sast, mert azt hittem, hogy a segítségünkre lesz.
Úgyhogy én hagytalak cserben téged. Kudarcot vallottam.
– Te? – kerekedett el a férfi szeme. – Te soha!
Nem messze tőlük egy gazdátlan légirobogó csapódott a földbe,
és azonnal kigyulladt.
– Menjünk! – intett a nő.
Azonban alig hagyták maguk mögött az irányítótornyot, mikor
Proxima kommunikátora jelzett. Rövid hiperkommüzenet volt, s
mikor elolvasta, komoran elmosolyodott.
– Áspis Száj üzent. A Csatavilágon van, és úgy gondolja, hogy
talált nekünk egy ígéretes újoncot.
– Ennyit arról, hogy új életet kezd – húzta el a száját Corvus.
Mindkettejük lépteibe visszalopakodott a magabiztosság, s mire
elérték a Hősök Sugárútját, már úgy érezték, ez is csak egy
ugyanolyan csatatér, mint az előző ezernyi volt, és a következő
ezernyi lesz. Így, mikor egy krí katona keveredett az útjukba,
Corvus egy mozdulattal kitörte a nyakát, és anélkül ment tovább,
hogy akár csak egy pillanatra is megtorpant volna.
– A Rend – bólogatott Corvus. – A Rend ezt is túléli.
Nagy ívben kerülték meg a csatateret, ahol az utolsó megmaradt
Őrszemek a hangárok közt vették fel a harcot a rohamozó kríkkel.
Lehet, hogy ezt is átvészeljük – gondolta Proxima –, csakhogy ez
most már nem lesz elég.
– Na de... mihez kezdünk hajó nélkül? – vonta össze a
szemöldökét Corvus.
Proxima Midnight színpadias gesztussal mutatott végig az
űrkikötőben várakozó hadihajók, utas- és teherszállítók, bárkák,
dereglyék, naszádok és cirkálók százain.
– Válassz egyet!
 HÚSZ

RONAN, a Vádló a magasba emelte a pörölyét, és felüvöltött.

Parancsára tucatnyi krí harcos állt csatasorba, majd össztüzet
zúdítottak a legközelebbi hangár felé hátráló robotra. Azonnal öt
másik Vádló csatlakozott Ronanhoz, légi támogatást biztosítva az
odalent harcolóknak.
– Ugye, nem pont erre számítottál? – tette Thanos vállára a
kezét Phae-Dor.
Thanos bénultan bámulta a hologramot. Az Őrszem lézersugara
még telibe talált egy Vádlót, a többieket azonban már ez sem
tartotta vissza. A robot mellkasára irányított energianyalábok
végül leszaggatták róla a mellpáncélt, s aztán pillanatok alatt
szétégették a belső kábelkötegeket és áramköröket. Az Őrszem
villámsújtotta faként dőlt el.
– A büszke krík – folytatta Phae-Dor. – Nincs még egy nép az
univerzumban, aminek ennyire a vérében lenne a háború, és ami
ennyire képes lenne engedelmeskedni a kapott parancsnak.
Thanosnak rettentő erőfeszítésébe került, hogy ne üsse meg.
A nyitott ablakon keresztül olvadt fém, égett hús és füstszag
áradt befelé.
– Lehet, hogy elszámoltad magad? – biggyesztette le az ajkát
Phae-Dor.
Az összeroskadt Őrszemet máris katonák vették körül, hogy
darabokra tépjék.
Thanos a Legfelsőbb Intelligencia létfenntartó tartálya felé
fordult. A hatalmas fej csöndes megvetéssel figyelte.
– Van még idő, hogy megállítsuk a vérontást – próbálkozott
Thanos. – Ha megkapom, amit akarok, leállítom a robotokat.
– Így vagy úgy, de hamarosan mindenképpen vége lesz – felelte
Phae-Dor kaján mosollyal. – A Legfelsőbb Intelligencia úgy
döntött, hogy a tetteid irrelevánsak.
 A holokép hirtelen kitágult, hogy az egész csatateret befoghassa.
Már csak két Őrszem volt talpon, a többi darabokra törve,
kibelezve, összeégve hevert az űrhajók és épületek roncsai között.
– Ez akkor sem változtat semmin – erősködött Thanos. – Az
invázió... A nép akkor is ragaszkodni fog hozzá! És még akkor is,
ha beleegyezel a Hemithea elleni támadásba...
– HA ÉS AMIKOR BELEEGYEZEK, ENGEDELMESKEDNI
FOGNAK.
A hangja olyan volt, akár az áramütés, amitől Thanos gyomra
görcsbe rándult.
– ÖRÖMMEL FOGNAK CSATÁBA INDULNI. AZTÁN MAJD
LESZ EGY ÚJABB ÜTKÖZET, EGY ÚJABB HÁBORÚ ÉS
MEGINT EGY ÚJABB... ÉS MEGINT EGY.
– Azt hitted, hogy te vagy az első, aki megpróbálta puccsal
magához ragadni a hatalmat? – kérdezte Phae-Dor leereszkedő
mosollyal.
– A KRÍK SOSEM ADJÁK FEL, ÉS SOSEM KÉRNEK
KEGYELMET. TUDOM... MERT ÉN VAGYOK MINDEN KRÍ.
Thanos tartott tőle, hogy igaza van. Ez a leosztás nem neki
kedvezett. Azt gondolta, hogy a krík annyira haragszanak a
vezetőikre, hogy akár egy forradalomra is készen állnak, s az
Őrszemek segítségével kirobbantott polgárháború közben majd
megkaparintja a hatalmat.
Ehelyett csak annyit sikerült elérnie, hogy a közös ellenség
segítségével összekovácsolta a kríket.
– Te tudtad! – suttogta maga elé, majd a Legfelsőbb
Intelligencia tartálya elé áll. – Te tudtad! Te tervelted ki az
egészet!
A hatalmas sárga szemekben mintha gúnyos fény csillant volna.
– Kijátszottál és felhasználtál engem! – sziszegte Thanos. –
Engem is, Gamorát is!
 Az utolsó Őrszem sérülten tántorgott a sugárút felé, nyomában a
diadalmasan rikoltozó kríkkel.
Thanos teljes magasságában kihúzta magát, és dühtől reszketve
bámult a kajánul vigyorgó Phae-Dorra.
– Ezt még megbánjátok! Egy nap mind elbuktok!
– ILYEN A HATALOM TERMÉSZETE.
Mintha ezer évbe telt volna eljutni a terem ajtajáig, és Thanos
minden lépésnél arra számított, hogy fölsistereg egy
protonpisztoly, és szétrobbantja a koponyáját. Mielőtt kilépett
volna, még hallotta, ahogy a Legfelsőbb Intelligencia utasítást
oszt:
– KAPCSOLJÁK AZ ŰRKIKÖTŐT! SZÓLNI KÍVÁNOK A
NÉPEMHEZ!
Az ajtó halk szisszenéssel zárult be Thanos mögött. Odakint kék
bőrű őrök posztoltak, és gyanakvó pillantásokkal méregették, míg
oda nem ért a lifthez. A felvonó szerencsére üres volt, a közelben
levő legtöbb krí fegyveres az űrkikötőben tartózkodott.
Begépelte a földszint kódját, mire a lift azonnal ereszkedni
kezdett.
Most, hogy már senki sem láthatta, Thanos elgyötört sóhajjal
támaszkodott az egyik falnak. A krík ellene fordultak, Fal-Tar
valószínűleg meghalt, és tudta, hogy ezek után a Fekete Rend is
faképnél hagyja majd.
Elszámoltam magam. Túl gyorsan túl magasra próbáltam
kapaszkodni, és most megint ott vagyok, ahol a part szakad.
Szúró fájdalom hasított a mellkasába, s csak ahogy
megmarkolta a zöld-fehér uniformist, tudatosult benne, hogy ő
most halandó, és ilyen kritikus helyzetekben a halandók néha
kapnak egy...
Mit is kapnak ilyenkor? Á, igen, megvan! Szívinfarktust.
A felvonó megállt, s a feltáruló ajtóban egy sötétzöld egyenruhás
veterán állt. Thanos nem is méltatta futó pillantásnál többre.
Mélyeket lélegzett, s a fájdalom lassan enyhülni látszott.
Thanos vagyok! Én még mindig Thanos vagyok! Ura vagyok a
saját testemnek és elmémnek! Nem egy átkozott liftben fogok
meghalni! Lám csak, máris csillapodik a fájdalom! Nem infarktus
volt, csupán izomgörcs.
Úgy döntött, hogy igyekszik a pozitív oldaláról szemlélni az
eseményeket. Végül is a Legfelsőbb Intelligencia megölethette
volna, egyelőre mégsem tette. És mire ebben az átkozott,
bürokratikus apparátusban valakinek eszébe jut, hogy egy
bérgyilkost vagy egy Vádlót küldjön utána, hogy elnémíttassa,
addigra ő már árkon-bokron túl lesz. Ebben ugyan nem számíthat
a Fekete Rendre, és bármi is történik, mindent meg kell tennie,
hogy elkerülje Gamorát, ám ettől függetlenül...
Ettől függetlenül még ezt is megúszhatom élve! Csak egy
űrhajóra van szükségem, és mindent újrakezdhetek!
Ahogy a veterán odabicegett mellé, Thanos végre őt is
szemügyre vette. A krí sorvadt lábai teljesen használhatatlanok
voltak, így kénytelen volt az alkarjaira szerelt speciális,
forgócsapokkal ellátott mankókra támaszkodni. A nyakán egy
apró, ezüstös eszköz – egy mesterséges gégefő – csillogott.
– Na, húzz innen! – mordult rá Thanos. – Tőlem egy kreditet
sem látsz!
A veterán a falnak támaszkodott, majd a baljával váratlanul
Thanos felé kapott, és a mankó, mint valami hosszú, teleszkópos
kígyó, az álkapitány torkára tekeredett.
– Teren-Sas! – csikorogta a veterán hideg, fémes hangon.
Thanos kétségbeesetten próbálta lefejteni magáról a
kibernetikus hurkot, de az máris elkezdte kiszorítani belőle a
levegőt.
– Hát nem ismersz meg? – csikorogta a krí veterán. – Tudom,
hogy régen jóképűbb voltam... de azért csak emlékszel rám így is!
Char-Nak vagyok.
 – Én... én nem... – hörögte Thanos.
Aztán az oxigénért küszködő tudata mélyéről csak fölbukkant
néhány emléktöredék. Ez a Char-Nak egy összekötő tiszt volt, akit
Teren-Sas – a valódi Teren-Sas – próbált megölni egy külvilági
küldetés során.
– Az utóbbi időben nagyon futott neked a szekér! – csikorogta
Char-Nak.
– Nem... én nem Teren-Sas...
– Nem... hát persze, hogy nem!
– Te... együtt szolgáltál vele! – préselte ki magából Thanos,
miközben az ajkai már kékre színeződtek. – Hát nem látod, hogy
én nem ő vagyok!
A mechanikus végtag még jobban megszorult Thanos nyaka
körül, s ahogy a veterán közelebb csoszogott, már az is látszott,
hogy az arca egyetlen merő hegszövet...
És nem voltak szemei.
Valami hideg és fémes ért Thanos hasához, és ahogy lenézett,
egy protonpisztolyt pillantott meg.
– Lássuk, milyen érzés, mikor belülről kapsz egy kis sugárzást!
Thanos hiába próbálta letépni magáról a fémkígyót, már annyi
ereje sem volt, hogy talpon maradjon. Char-Nak ezt jól kifundálta.
– Ezt Sere-Nahért kapod!
Rettentő fájdalom hasított a gyomrába, és már nem látott mást,
csak azt a vak, csupa sebhely arcot. Aztán semmit. Semmit az
égvilágon.
***
– Thanos, én vagyok a végzeted! Előlem nem rejtőzhetsz el! A
csillagok végtelen ösvényein keresztül üldöztelek, hogy...
– Hé, haver! – mordult fel a mosómedvére hasonlító, aprócska
Mordály. – Te meg ki a fenéhez beszélsz?
Drax, a Pusztító zavartan hallgatott el. Egy pillanatra a feje
fölött pislákoló utcai világítótestre pillantott, majd nagyot
sóhajtott.
– Csak gyakoroltam.
– Hamarosan élesben is előadhatod a nagymonológodat –
biztosította Gamora.
A hadügyminisztérium egyik oldalsó kijáratát tartották szemmel
– azt, ahová a Legfelsőbb Intelligencia személyes lakosztályából
nyíló liftaknák vezettek.
Ha jön, errefelé fog jönni. Most már csak ki kell várniuk.
Sötétség borult a csupa kő, csupa fém városra, és mostanra már a
csatazaj is elült.
Néhány lépéssel odébb Groot kuporgott egy szakadt veterán-
egyenruhát viselő koldus mellett, és nagy elánnal gesztikulált
hosszú, fa végtagjaival. Úgy tűnt, beszélgetnek, de tekintve Groot
egyetlen kifejezésből álló szókincsét, Gamora elképzelni sem
tudta, hogy miről.
– Elég nagy idekint a csönd – mondta Peter Quill.
A földlakó a hadügyminisztérium bejárata mellett ült, és egy
őskori, mechanikus eszközzel babrált. Vörös bőrkabátjában
kilométerekről lerítt róla, hogy semmi keresnivalója itt.
– Lehet, hogy minden krí a dzsemborin van?
– Ez nekünk csak jól jön – egyensúlyozott a vállán Mordály egy
magánál is nagyobb karabélyt. – És mondd csak, Gamora, biztos
vagy te abban, hogy Thanost láttad?
– Biztos – bólintott a zöld bőrű nő. – Akárhol fölismerném.
Egyébként mit művelsz, Quill?
– Próbálom megkeresni az űrkikötőből jövő adás hullámhosszát
– fintorgott a férfi, majd az ölében tartott eszközből két
teleszkópos rudat húzott elő, és V-alakba hajtogatta őket.
Gamora nagyot sóhajtott, és leguggolt Quill mellé. Ahogy a férfi
a fém rudakat mozgatta, a készülék aprócska fekete-fehér
képernyőjén kétdimenziós kép jelent meg. Egy széttrancsírozott
Őrszemet mutatott, körülötte diadalmasan az öklüket rázó krík.
 – Ez ugye valami földi kommunikációs eszköz? – bökött a
fejével Gamora a masina felé.
– Kölyökkoromban ezen néztem a hálószobámban a Ki vagy
Dokit.
Állított valamicskét az antennákon, mire a kép is élesebbé vált.
A katonák most mind egy irányba néztek, ahogy a Legfelsőbb
Intelligencia hologramja megjelent az űrkikötő fölött.
– KRÍ HARCOSOK! – A Legfelsőbb Intelligencia hangja, bár
kettős szűrőn keresztül jutott el hozzájuk, könnyen felismerhető
volt. – BÜSZKÉN ÁLLUNK MA ITT...
– Úgy néz ki, hogy a krík csak tudták kezelni ezt a forradalmi
helyzetet – vette le a hangot Quill.
– Én akkor is azt mondom, hogy szét kellett volna rúgnunk a
seggüket! – veregette meg a karabélyát Mordály.
– Nem azért jöttünk, hogy beleavatkozzunk a helyi politikába –
rázta meg a fejét Gamora. – Mi csupán Thanosért jöttünk.
– És mi lenne, ha elébe mennénk, és meglepnénk? – kacsintott
rá a mosómedve-ember.
– És aktiváljunk vagy két tucat riasztót? Nem akarom, hogy
Thanos megint kicsússzon a kezünk közül! Mivel fogalma sincs,
hogy fölismertem, előbb-utóbb szépen kisétál... és akkor elkapjuk!
A kolduló veterán mellett kuporgó Groot szemlátomást erősen
összpontosított, amitől mókás arckifejezést vágott.
Drax karba font kézzel méregette a hadügyminisztérium oldalsó
bejáratát, és bizonytalannak tűnt, ami a legkevésbé sem volt
jellemző rá.
– Valami gond van? – vonta föl a szemöldökét Gamora.
– Eddig a világig követtem a nyomát – dörmögte Drax.
– Ja – bólogatott Quill. – Ezért is intéztük úgy, hogy Gamora
megkapja azt a melót a Smaragdváros nagy lebegő fejétől.
Aztán a sok értetlen pillantás láttán felfortyant.
 – Tudjátok... A nagy lebegő fej az Óz, a Nagy Varázslóból... Ne
csináljátok már, gyerekek! Hát rajtam kívül senkinek nem volt
gyerekszobája?
– Eddig a világig követtem a nyomát, mindazonáltal...
– Mindazonáltal micsoda? – kapta föl a fejét Gamora.
– Már nem érzem, hogy itt lenne Thanos.
– Pedig itt van! – vágta rá a nő idegesen. – Ebben az épületben!
Odafönt! A saját szememmel láttam!
– Az energiamintázata eltűnt.
Gamora szaporán pislogott, de bármennyire is próbálta a
tekintetével megbűvölni az ajtót, az csak nem nyílt ki. Senki sem
jött ki a minisztérium épületéből.
– HALLJÁTOK HÁT A SZAVAMAT! – szűrődött ki a Legfelsőbb
Intelligencia hangja a földre helyezett tévékészülékből. –
ÖRÖMMEL ADOM KI A PARANCSOT HEMITHEA GYŰLÖLT
VILÁGÁNAK MEGHÓDÍTÁSÁRA! TÚL SOKÁIG TŰRTÜK MÁR,
HOGY GAZDAG, LEBEGŐ VÁROSAIK DACOLJANAK A
BIRODALMUNKKAL...
A krík fülsiketítő éljenzésben törtek ki, mire Quill méla undorral
kikapcsolta a készüléket.
– Hé... Groot mit csinál? – morogta Mordály.
A faember egyik ágvégén ragyogó, vörös gyümölcs jelent meg.
Aztán a tenyerébe pottyant, s végül a hajléktalannak adta. A
veterán mosolyogva vette át, és jóízűen nagyot harapott belőle.
– Küldetés teljesítve! – veregette meg a faember kérges bőrét
Mordály. – Küldetés teljesítve!
***
– Én vagyok Groot!
– Van, ami sose változik...
Ahogy a Galaxis többi Őrzője is csatlakozott hozzájuk, úgy tűnt,
Drax már el is feledkezett róla, hogy Thanost hajszolva érkeztek
ide. A sort Gamora zárta. A lány még egyszer visszanézett a
Hadügyminisztérium félig már sötétségbe burkolózó épületére, és
megcsóválta a fejét.
– Pedig tudom, hogy ő volt az! – suttogta maga elé. Aztán
megvonta a vállát, megfordult, és a barátai után sietett.
 HARMADIK KÖZJÁTÉK: A FÉNY

EGY lyuk tátongott a hasán, s ahogy elvette róla a kezét, látta,

hogy az ujjai véresek. Riadtan próbálta rászorítani a tenyerét,
nehogy elvérezzen, de érezte, hogy ez nem sokat segít.
Aztán a sebből a véren kívül tiszta, ragyogó, fehér fény kezdett
szivárogni, ami az egész helyiséget betöltötte. Olyan fehér és olyan
forró volt egy idő után, mintha egy csillag belsejéből sugárzott
volna.
Erről eszébe jutott valami, de bármennyire is erőlködött, a
gondolat minduntalan kisiklott a markából.
Itt van bennem. A fény bennem van, és most... szivárog. Ez még
az álom zavaros logikája ellenére is világos volt a számára. Tudta,
hogy ez mit jelent.
Azt, hogy Thanos, az Őrült Titán haldoklik.
Ahogy fölnézett, egy alak bizonytalan körvonalait látta maga
előtt. Fekete haj, karcsú test...
Lehet, hogy Ő az? Lehet, hogy az Úrnője jött el hozzá? Próbált
fölkászálódni a padlóról, de újra meg újra visszaroskadt.
Miért nem jutott ez eszembe korábban? Hiszen a legegyszerűbb
módja, hogy találkozzam a Halállal, ha... meghalok.
– Szóval visszakullogtál anyucihoz?
Thanos torka elszorult, ahogy az árnyak közül egy reszkető
körvonalú alak bontakozott ki.
Egy árnyék, amelyik az anyja alakját viselte.
– Te csak csalódást tudsz okozni – mondta a nő, mire Thanos
elfordította a fejét.
Egyszerűen látni sem bírta.
– Komolyan azt hitted, hogy az Úrnő személyesen jön el
hozzád? – gúnyolódott az árnyalak.
– Márpedig el fog jönni hozzám! – emelte föl vértől lucskos
kezét Thanos, és megmutatta a hasán tátongó lyukat. –
Haldoklom... úgyhogy hamarosan az Úrnővel leszek.
– Épp csak nem mint a társa, hanem mint a rabszolgája –
biggyesztette le az ajkát az anyja arcát viselő árnyalak. – Semmi
több. Te is csak egy kísértet leszel, ami az Ő birodalmában
kóborol.
– De hiszen a Sacrosancton és a Halán is Őt szolgáltam! –
szorította ökölbe a kezét Thanos. – Káoszt vetettem és pusztítást
arattam! Lelkeket küldtem hozzá!
– Igen, de legfeljebb néhány százat. Hol van ez a beígért
kozmikus tömegmészárláshoz képest?
– Többet is elébe küldtem volna, ha sikerül térdre
kényszerítenem a Krí Birodalmat!
– De nem sikerült! Nem tanultál semmit! Ugyanazt a görbe utat
jártad, ugyanazokat az untig ismert mintákat követted, és
ugyanazokat a hibákat vétetted, mint mindig.
– Mert idő előtt elgáncsoltak! – tiltakozott Thanos. – Az az
ember, aki... a gyilkosom... Nem is engem akart megölni! Tévedés
történt!
– Ezzel azt akarod mondani, hogy ok nélkül bűnhődsz? Hogy
valaki más bűnéért kell fizetned?
Thanos kétrét görnyedt a gyomrába hasító fájdalomtól.
Itt fetrengek a saját véremben, és most, amikor már nincs se
lejjebb, se tovább, mit csinál? Gúnyolódik!
– Tudod, anyám, azt kívánom, bár valóban itt lennél! Mert akkor
megint kitéphetném a szívedet, hogy felfaljam!
Lassú, gonosz mosoly terült szét az árnyékarcon.
– Köszönöm.
– Ugyan mit? – nyögött föl Thanos.
– Azt, hogy engem igazolsz. Azt, amit tettem.
Azzal fakulni kezdett, s a Thanos sebéből áradó fény pillanatok
alatt még a körvonalait is elmosta.
 – Várj! – kapott utána Thanos, mikor az anyja már alig volt több
halovány ceruzarajznál a falon. – Ne! – hörögte. – Várj! Nem ezt
akarom!
– Mit nem akarsz? – az anyja hangja mintha nagyon messziről
ért volna el hozzá.
– Nem akarok meghalni!
Mintha az egész világ egyetlen hatalmas lemezjátszótű lett
volna, ami váratlanul megakadt. A sebéből áradó fény halványulni
kezdett, s a megnyúló árnyékok közül ismét előlopakodott az anyja
arcát viselő alak. Mögötte pedig ismét ott állt az a tükrös szekrény
nyitott ajtókkal, benne a számtalan lehetséges élettel és sorssal.
– Úgy érted, hogy nem akarsz egyedül meghalni.
A tükrös szekrény mélyén ismét kavargó alakokat látott –
embert, krít, siárt –, akadt köztük ismeretlen és ismerős is, mintha
egy kígyó szemlélte volna a rég levedlett bőreit.
– Képes vagyok rá! – hördült föl Thanos. – Olyanná tudok válni,
amilyenné Ő akarja! Be tudom bizonyítani, hogy érdemes vagyok
a figyelmére!
Karok, lábak, szemek és testek suhantak el előtte, túl sok alak és
túl sok élet, semhogy válogathasson közülük.
– Hadd kapjak még egy esélyt! – esdekelt. – Csak egy utolsó
esélyt!
A tovasuhanó alakok lassulni látszottak, s végül egyetlen
állapodott meg előtte az ezüstösen csillogó tükörben: középmagas,
barna szemű, napsütötte bőrű, rövid hajú ember férfi. Olyan,
akiben nem volt semmi egyedi vagy figyelemre méltó.
– Igen... Elfogadom!
– Mennyire nem ismered önmagad! – sziszegte az ismét
szertefoszló árnyalak.
– Miért... mit kellene tudnom?
Az anyja árnya azonban csak ingerülten legyintett, s a következő
pillanatban Thanos már ismét zuhant. Az új teste egy másodperc
alatt körülfogta, s a gyomrán tátongó seb azonnal bezárult.
– Te nem félsz a Haláltól – távolodott tőle az anyja hangja. –
Soha nem is féltél.
A múlt ismét homályba veszett, s várt rá a reményteli jövő.
– Hát akkor? – kiáltott az árny után. – Akkor mitől félek?
Választ azonban nem kapott. És mielőtt Thanos megismételhette
volna a kérdést, ő is eltűnt.
 NEGYEDIK KÖNYV: A VELT

„Azt mondják, mikor az Őrült Titán megérkezett a Veltre,

életében először megismerte a békét.”
ISMERETLEN
 HUSZONEGY

VOLT egy nő, aki pólóban és rövidnadrágban futott a gumival

fedett ösvényen.
Volt egy vírus, túl parányi hozzá, hogy elektronmikroszkóp
nélkül bárki is megláthassa.
Volt egy másik futó is, aki izzadtan és zihálva törölgette a
homlokát.
Aztán volt egy olyan futó is, aki sikoltozva esett össze, és a hús
lemállott az arcáról.
Voltak emberek, akik egymást fojtogatták.
Voltak emberek, akiket ő fojtogatott.
Fuldoklás, kidülledő szemek, légszomj, csikorgó zaj, ahogy a
csontok ropogtak...
Aztán már nem voltak emberek.
Volt egy repülőgép – szürke acél, felségjel nélküli.
Volt egy bomba, tömzsi orrú, uszonyforma légterelő lapokkal,
amit a repülőből dobtak ki.
Volt egy város.
Volt egy robbanás, aztán tűz, füst és gombaforma felhő.
Többé már nem létezett az a város.
Volt egy ember, akinek a mellkasában jókora lyuk tátongott.
Volt egy szív abban a lyukban, ami vadul pumpálta a vért. Volt
egy kéz, ami kitépte a szívet, mire az ember meghalt, és többé már
nem volt se ember, se szív.
Volt egy hajó, csupa fegyver és erő, amit fúziós reaktor hajtott.
Voltak hasadékok a világűrben, lyukak és járatok, amiket ez a
hajó hagyott maga után.
Voltak a járatok túlsó végén is világok, kék gömbök, fehér,
vattaszerű felhőkkel.
Voltak emberek is ezen a világon. És ahol emberek vannak, ott
mindig vannak bombák és vírusok is.
 Mindig van füst és a csontról lemálló, elhamvadó hús.
Emberek, akiket megfojtanak, akiknek nyakát törik, akiknek
kitépik a szívét.
Amerre ő járt, mindig elhamvadtak a világok, és meghalt
mindenki, aki egykor rajtuk élt.
– Fölébredtél, bácsi?
Thanos kinyitotta a szemét, és egy tízéves forma, szeplős, kék
szemű kislányt pillantott meg. Vézna volt, és rongyos, s ahogy
szélesen elmosolyodott, kivillantotta hiányos fogsorát.
– Apa! – kiáltott a kislány. – Fölébredt!
Thanos nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát, és próbálta
elhessegetni a haldokló emberekről és világokról szóló álma
foszlányait.
Mint kiderült, egy keskeny, fémvázas tábori ágyon hevert. A
tarkója alatt apró, kemény párna, a feje fölött szürke
fémmennyezet.
– Életet és vizet neked, bácsi! – mondta ünnepélyesen a kislány.
– Hol vagyok? – nyögött föl Thanos.
– Ilyenkor nem ezt kell mondani! – fintorgott a kislány. –
Hanem azt, hogy neked is.
Tízévesen még mindenkiben megvan ez a fajta ünnepélyes
szabálykövetés. Idővel persze majd leszoknak róla.
– Jó, rendben! – sóhajtott föl. – Neked is.
– Apaaa!
Ahogy Thanos fölült, az ágykeret megnyikordult a súlya alatt.
Napsütötte bőre volt, vékony, izmos karja és lába. És egy köntöse,
ami egykor talán fehér lehetett.
***
– Ki vagy? – fordult a kislányhoz.
– Lorak vagyok – mosolygott a gyerek.
– Úgy értem... – pislogott Thanos az ajtó felé, de a lány apja
egyelőre nem volt sehol. – Úgy értem, hogy miféle néphez
tartozol?
– Mi vagyunk az Emberek.
– Miféle emberek?
– Egyszerűen csak Emberek – forgatta a szemét a gyerek,
mintha valami gyengeelméjűvel beszélne.
– És mi ez a hely?
– Hát ez a Velt. APAAA!
Thanos lassan föltápászkodott, és megmozgatta a vállait.
Valószínűleg egész sok időt tölthetett az ágyban, mert minden
izma sajgott. Ez az új teste vékonyabb volt, és kevésbé izmos, mint
az előző, a krí, de úgy tűnt, ez is teljesen egészséges.
A kislány félelem nélkül, kíváncsian figyelte.
– Eljössz velem megkeresni az apukámat? – mutatott végül
Lorak az ajtó felé.
Az ajtó túloldalán keskeny, fémfalú folyosó fogadta őket, melyet
valami régi, kopott jelzés – egy csúcsával lefelé fordított, egyenlő
szárú háromszög – díszített. Közelről is alaposan megnézte
magának, de túlságosan régi volt ahhoz, hogy a finomabb
részleteket is ki tudja venni.
– Gyere már! – integetett Lorak.
Kifelé menet egy sor mezőgazdasági eszköz mellett haladtak el:
a fal mellé támasztva akadt ott ásó, csákány, kicsorbult
kaszapenge és rozsdás eke is.
A folyosó végül egy napfényes udvarra nyílt, s Thanos szemének
kellett hozzá néhány másodperc, míg alkalmazkodott a kinti
világossághoz.
A fémfalú épület körül aprócska, fűkunyhókból álló település
terült el. A házak egy része egyszemélyes volt, de volt néhány
nagyobbacska is. A megsárgult fűben itt is, ott is tábortüzek
nyomát fedezte fel, s a házak közt piszkosfehér tunikát viselő
alakokat – csupa sovány, mosolygós embert – pillantott meg.
– Ez a Velt? – kérdezte Thanos.
– Egy része – somolygott Lorak. – A jó része!
A nap sokkal erősebben sütött, mint amihez Thanos szokott, és
hirtelen az az érzése támadt, hogy a csillag jóval közelebb van,
mint az természetes lenne. Körülötte felhők gomolyogtak, és
néhány furcsa, szögletes, fekete formát is látott az égen.
– Nem igazán tudtuk, hogy mihez kezdjünk veled – folytatta
Lorak –, úgyhogy a gépszínben helyeztünk el.
Közel s távol a lapos tetejű, fémfalú raktár volt az egyetlen stabil
épület.
A házaktól kőhajításnyira nők és férfiak egy csoportja épp füvet
nyesett és gyűjtött jókora kosarakba. Ezt később az egyik kunyhó
előtt két idős asszony parázson meg is sütötte, s a fűnek érdekes
mód fenyőmagillata volt. És érzett ott még valami furcsa, fémes
szagot is, húst azonban sehol sem látott.
Ezek vegetáriánusok?
– A-PAAA!
Egy vékony, szőke férfi bukkant elő az egyik kunyhóból, és rájuk
mosolygott.
– Üdvözöllek, idegen! Morak vagyok – nyújtott kezet
Thanosnak. – Életet és vizet neked!
Mielőtt megrázta volna Morak kezét és viszonozta volna a
formális üdvözlést, Thanos már tudta, ha huzamosabb időt kell
eltöltenie az Emberek közt, az utolsó szálig lemészárolja és
megnyúzza őket.
***
Az Emberek valóban vegetáriánusok voltak, és ami még rosszabb,
egyben pacifisták is. Búzát, kukoricát és rozst termesztettek egy
zsebkendőnyi földön, méghozzá olyan rendszer szerint, amivel
Thanos nem tudott mit kezdeni. A sárga búza és a még zöldellő
kukorica girbegurba sorai itt is, ott is keresztezték egymást, s az
egész úgy nézett ki, mint valami középiskolai mezőgazdasági
projekt, amihez a terveket egy óvodás készítette.
 Mint megtudta, élt a környéken egy másik törzs is – az apaga –,
és az elmondottak alapján ők technológiailag valamivel
fejlettebbek lehettek. Ami azt illeti, az Emberek ruházatának java
része is tőlük származott, amiket a ritka vásárok alkalmával
csereberéltek velük.
– És arra nem gondoltatok még, hogy megtámadjátok őket? –
kérdezte Thanos valamelyik este. – Leigázhatnátok őket,
elfoglalhatnátok a házaikat, őket pedig a rabszolgáitokká
tehetnétek.
Lorak, a kislány szent borzadállyal fordult az apjához, és Morak
arcára is ráfagyott az iszonyat.
– Mit szólnál inkább, ha ennénk valamit? – vett át Morak a
feleségétől, Azaktól egy tál sült fűfélével ízesített kukoricakását.
Thanos, miközben méla undorral evett, az eget vizsgálta. Azok a
hatalmas, sötét színű lemezek az égen mintha folyamatosan
mozgásban lettek volna, és ezek teremtették meg az éjszaka és
nappal mesterséges ciklusát. Maga a nap azonban sohasem
nyugodott le, s fénye még az árnyékoló lemezek mögül is
átszivárgott.
– Ez a világ nem forog többé – dünnyögte maga elé. – És ez az
oldala néz folyamatosan a nap felé.
Morak kényelmetlenül feszengett, a kislány azonban kíváncsian
hallgatta Thanos szavait.
– Érdekelne, hogy ki telepítette oda föl ezeket az orbitális
fényterelő lemezeket – intett a fejével az égbolt felé Thanos. –
Ezek nélkül már nem lenne lakható a felszín, és az élet is korokkal
ezelőtt eltűnt volna erről a vidékről.
Azok intett a lányának, hogy ideje lenne befejezni a vacsorát, a
csillogó szemmel figyelő Lorak azonban mintha észre sem vette
volna.
– Próbáltatok már valaha elmenni erről a bolygóról? – kérdezte
Thanos.
– Bolygóról? – nézett össze bizonytalanul a két felnőtt.
– A Veltről – magyarázta Thanos, majd az ég felé mutatott. –
Oda föl.
A három helybéli egy hosszú pillanatig hallgatott, majd Lorak
elnevette magát.
– Olyan vicces! – bugyborékolta a kislány.
Thanos csak a fejét csóválta, és nagy nehezen legyűrt még egy
kanálnyi ízetlen kukoricakását.
– Az apagák húst is esznek! – mondta váratlanul Lorak.
Nocsak-nocsak!
***
Thanos úgy döntött, hogy másnap útnak indul. Az Embereknek
nem voltak járműveik, úgyhogy ő is kénytelen lesz gyalogolni. Ám
még ennél is bosszantóbb volt, hogy az Embereknek a távolságról
és a földrajzról is csak homályos elképzeléseik voltak. Próbáltak
ugyan térképet rajzolni a porba, de a bizonytalan, kacskaringós
vonalakon nem nagyon lehetett kiigazodni. Valójában még azt sem
tudták megmondani, hogy milyen messze található az apagák
táborhelye.
– Kétnapi gyalogút – biztosította Morak.
– Vagy legfeljebb három – tette hozzá Lurman, a fazekas.
A százegynéhány Ember kíváncsian gyűlt össze, hogy
elbúcsúzzanak Thanostól, aki már alig győzte kivárni, hogy végre
útra kelhessen – és hogy az első kanyarban megszabadulhasson
attól a nagy zsák ízetlen, zöldségalapú ételtől, amit a helyiek
tukmáltak rá.
Morak egy nagy üveg vizet hozott neki.
– Ez a gépszínből származik, és ilyen üvegből már csak négy
maradt – magyarázta. – Úgyhogy remélem, egy napon
visszahozod majd!
– Köszönöm – biccentett Thanos, és a hátizsákjába csúsztatta a
palackot.
 Aztán a magas, sárga fűben heverő, rozsdás kaszapengére
mutatott.
– Azt elvihetem?
– Hát, úgy terveztem, hogy majd megélezem, és keresek neki
egy alkalmas nyelet – vakarta a fejét Hubak, az egyik hórihorgas
földműves.
Thanos szótlanul várt, és hagyta, hogy a csönd kellemetlenné
váljon.
– De ha szeretnéd, persze, elviheted – mondta végül Morak
feszengve.
Thanos megengedett magának egy halvány, hűvös mosolyt,
ahogy eltette a pengét. Nem tudta eldönteni, hogy vajon az
zavarja-e jobban az Embereket, hogy ennyi mindent kicsikart
tőlük, vagy az, hogy a kaszapengét akár erőszakos célra is
használhatja.
Akárhogy is, nyilván megkönnyebbülnek, ha végre házon kívül
tudhatnak.
– A helyedben én Ranium városát is elkerülném! –
figyelmeztette Lurman. – Mert aki beteszi oda a lábát, azt soha
nem látják többé!
– És kerüld el az Árnyak Völgyét is! – tette hozzá Azak, és
védelmezőn ölelte magához Lorakot. – Mert ott meg kísértetek
tanyáznak!
Na persze.
Azonban minden szkepticizmusa ellenére Thanos kénytelen volt
emlékeztetni magát, hogy ez egy új világ és egy új élet, aminek
megvannak a maga szabályai.
– És bármerre is indulsz, bármit is teszel, mindenképp kerüld el
a kimérák barlangját! – bólogatott Morak, majd bizonytalanul a
láthatár egyik pontja felé mutatott. – Azt hiszem... arra van.
– De ha segít, rajzolhatunk térképet – ajánlkozott Lurman.
 Mielőtt azonban Thanos tiltakozhatott volna, Morak
megveregette Lurman vállát, és megrázta a fejét.
Thanos a vállára kanyarította a zsákot, és vissza sem nézve
toronyiránt indult neki a legközelebbi kukoricaföldnek.
– Életet és vizet neked, idegen! – kiáltott utána Morak.
– Mhm, nektek is! – dünnyögte maga elé Thanos.
Az Emberek bágyadt mosollyal integettek utána; Lorak egyszer
csak kiugrott közülük, és a karját lengetve, visongva iramodott az
idegen után.
– Viszlát, bácsi! – rikoltotta a kislány. – Remélem, sok húst
találsz majd, amit megehetsz, meg egy csomó rabszolgát, akiket
leigázhatsz!
 HUSZONKETTŐ

NEM volt se út, se csapás, amit követhetett volna. A sárga fű előbb

zöld lett, majd megint sárga, végül kiégett, barna. A legfurcsább
viszont az volt bennük, hogy mindenhol pont fél méter magas volt.
Az őt körbevevő fák ugyanilyen természetellenesnek hatottak. Egy
darabig fenyők közt haladt, ám a következő kanyar után egy
pálmaliget fogadta. Úgy emlékezett rá, hogy mindkét fafajta
őshonos a Földön, de még véletlenül sem ugyanazon az
éghajlaton.
És a nap... A nap megállás nélkül ontotta sugarait. A Velt
égboltján alig akadt felhő, s az izzó égitest és a földfelszín között
csak a hatalmas, lebegő égi lemezek adtak némi árnyékot.
Úgy festett, ezek a nap járásával szinkronban mozognak, egyik
pillanatról a másikra éjszakai sötétségbe borítva a tájat.
A zsák egyre jobban húzta a vállát, de mivel ennél nagyobb
gravitációhoz szokott, egyelőre elboldogult vele.
Néhány órával később jobb kézre egy sziklás ösvényt fedezett
fel. Ha jól értette az Emberek homályos magyarázatát, ez volt a
legrövidebb út, ami az apaga törzs szállásterületére vezetett, ahol
állítólag kimérák is éltek. Amik – állítólag – a medve, az oroszlán
és a tigris keverékei voltak. És mint ilyenek természetesen nagyon
félelmetesek és vérengzők.
Thanos gyanította, hogy az Emberek azért erősen túloztak, de
egyelőre még nem akarta próbára tenni új testét. Végülis
mégiscsak okosabb lesz elkerülni a kimérák barlangját.
A sziklák közt kanyargó ösvény mindkét oldalán barnára sült fű
nőtt, és itt, ahol se forradalom, se intergalaktikus egyház, se
kozmikus entitás vagy épp bosszantó vegetáriánusok nem
akadtak, hogy megállás nélkül szövegeljenek, Thanos életében
talán először igazán egyedül volt.
 Csak ő és a gondolatai. És ezek a gondolatok meglepően
egyszerűek voltak. Meg kell találnia az apaga törzset, és el kell
szöknie erről a bolygóról. Mikor ennél bonyolultabb tervekkel
próbált előrukkolni, azok úgy foszlottak szét az elméjében, mint
napsütéstől a hajnali köd.
Ami furcsamód nem is volt kellemetlen érzés. Úgy érezte magát,
mint egy rakás nyers tészta, ami kint sül a napon. Lehet, hogy
idővel ez a hely tényleg valami mássá formálja.
Egy nyúl futott át előtte az úton. Idefelé jövet látott már párat,
sőt még néhány mókust és mosómedvét is. Az állatvilág alapján ez
a hely mintha a Föld egy kolóniája lett volna.
Vagy valami bizarr állatkert egy kozmikus lény hátsó udvarában.
A végén még kiderül, hogy ez itt a Gyűjtő egyik vitrinjének a
belseje!
Valami fémesen csillant a láthatáron, és az jutott eszébe, hogy
ott talán a titokzatos Ranium terül el, a város, amiről az Emberek
beszéltek.
Résnyire húzott szemmel, hunyorogva próbálta fölmérni a
távolságot, és úgy becsülte, hogy öt, legfeljebb hét kilométerre
lehet. Viszont abból, ahogy a napsugarak megcsillantak rajta, arra
következtetett, hogy a hely vagy magaslaton áll, vagy lebeg.
Ahogy hátralesett a válla fölött, látta, hogy néhány jókora lap
csúszik a nap elé. Árnyék borult a földre, mely mintha lassan,
lépésenként őt követte volna.
Mióta elhagyta az emberek faluját, körülbelül ötven kilométert
tehetett meg.
Vajon milyen messze lehet az apagák faluja? Még ötven
kilométer? Ötszáz? Ötezer? És vajon milyen nagy lehet ez a világ?
***
Mint kiderült, Ranium nem város volt, hanem vagy fél tucat
egymás mellett álló fémfalú épület. Az Emberek falujában látott
gépszínre emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy ezek teteje vagy
beszakadt, vagy belülről robbantotta ki valamilyen gyilkos erő. A
fűben szétszórva mindenfelé megfeketedett, eldeformálódott
fémdarabok hevertek. Az épületek közti megkövült, repedezett
földben még a fű sem maradt meg, s az a fémes szag, amit az
Emberek táborában érzett, itt sokkal markánsabb volt.
Olyan, mintha valami vegyület lenne.
Belesett az egyik épületbe, s odabent csak törmeléket és
darabokra tört alkatrészeket talált. Meg egy furcsa árnyat beleégve
az egyik falba, ami akár egy rég elbomlott ember maradványa is
lehetett.
Az egyik oldalfalon tátongó jókora lyukon egy újabb nyúl
merészkedett be.
Tisztán emlékezett rá, mit mondtak az Emberek erről a helyről:
Aki ide belép, azt nem látják többé.
Feltehetően valami súlyos baleset történhetett itt, méghozzá
vélhetőleg radioaktív természetű. Csakhogy abból, ahogy a dolgok
most kinéznek, ez nagyon régen lehetett. Évszázadokkal, de az is
lehet, hogy évezredekkel ezelőtt, és ennyi idő alatt már a sugárzás
is elviselhető szintre csökken. Legalábbis a nyúl egészségesnek
tűnt...
Az egyik falba vésve itt is megtalálta azt a háromszög-
szimbólumot, amit az Emberek falujában, itt azonban már a
részleteket is ki tudta venni. Stilizált V betű volt.
V mint Velt?
Ahogy kisétált a szemközti épület ajtaján, egy körben hasonló
háromszöget látott – a sugárzás és biológiai veszély szimbólumát.
Mellette a következő felirat állt angol nyelven:
BELÉPNI TILOS!
SUGÁRVESZÉLY!
VÉDŐÖLTÖZET ÉS MASZK VISELETE KÖTELEZŐ!
Ahogy fölpillantott az égre, egy darabig azt várta, hogy a nap
helyett egy hatalmas szem néz vissza rá.
 Mert ez a hely egyre inkább olyan, mint egy hatalmas terrárium.
A kérdés csak az, hogy kié. Talán a Gyűjtőé? Te szórakozol ezzel a
szegény, magányos titánnal, te gazember?!
De senki sem nézett vissza rá. Egyetlen isten szemét sem látta az
égen.
Aztán, ahogy az égi lemezek a helyükre csúsztak, és eltakarták a
nap fényét, egyik pillanatról a másikra leszállt a sötétség. Thanos
pedig ott állt a kiégett romok közt egyedül és pokolian fáradtan.
Végül keresett egy épületet, aminek csak félig szakadt be a teteje,
nagy nehezen kigöngyölte a takaróját, s ahogy letette a fejét, már
aludt is.
Másnap reggel a Velt még mindig ugyanolyan titokzatos helynek
tűnt.
Egyik épületet a másik után vizsgálta át, s úgy tűnt, hogy ezek
valaha raktárak lehettek. Az egyik törött számítógép-
alkatrészekkel volt tele, a másikban leplombált ládák álltak
halomban, egy harmadik pedig vékony kartonfalakkal elválasztott
iroda lehetett. A többi épületet azonban már kipucolták, nem
akadt bennük se törmelék, se törött bútor, s ezeken a helyeken
valami furcsa atonális zümmögést hallott. Mikor letérdelt, és a
fülét a padlóra szorította, a hang olyan erős lett, hogy egyenesen a
csontjaiban érezte a vibrálást.
Ranium városában nem akadtak járművek. Se űrhajó, se
szárazföldi szállítóeszköz, ezeket az épületeket azonban
szemlátomást egy olyan civilizáció emelte, ami messze túljutott a
kétkerekű, állatok vontatta kordék fejlettségi szintjén. Amire
Thanos mindössze két lehetséges magyarázatot talált: ez a
civilizáció már vagy réges-rég eltűnt, s vele együtt a gépei és
szállítóeszközei is, vagy azok, akik itt éltek, egyszerűen elmentek,
és mindent elvittek magukkal.
Bármerre is járt, mindenhol kopott, angol nyelvű feliratok
fogadták:
 BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL
KEREKESSZÉKRÁMPA. BETEGFELVÉTEL.
EGÉSZSÉGÜGYI SZÁRNY. VÁRÓTEREM –
KÉRJÜK, NE ZAJONGJANAK!
Ez valószínűleg valamiféle kolónia lehetett, épp csak az nem
világos, hogy kié. Mert hiába tűnik olyan helynek, ahol valaha
emberek éltek, a Föld lakói még vagy száz évig nem lesznek azon a
fejlettségi szinten, hogy megpróbálhassanak más világokat
kolonizálni.
Hacsak... Vajon mennyi ideig lehettem a Halán? Vajon mennyi
idő telt el a Sacrosanct és a Hala, azaz a két különböző életem
között? Vagy az is lehet, hogy ez a jövő?
És ha ez egy emberi település volt, akkor mire fel ez a furcsa
név? Velt.
Thanos számos földi nyelvet elsajátított annak idején, és tudta,
hogy a szó nem angol eredetű. Lehetett a veldt torzított alakja, ami
füves rétet jelent, vagy welt, ami németül világot.
Egy dolog volt csupán biztos: ezt a helyet úgy hozták létre, és
mindenféle földi életformával telepítették be. Aki ezt megalkotta –
akár ember volt, akár valamilyen más faj tagja – magas szintű
technológiával rendelkezett. És valószínűleg minden rendben is
ment, amíg valami baleset vagy katasztrófa tönkre nem tette a
helyet, és az itt élők lassan visszasüllyedtek a múltba.
Az Emberek teljesen elfelejtették már a múltat, de talán az
apagák többet tudnak majd.
Összepakolta a holmiját, ivott egy kis vizet – a készletei
mostanra már igencsak megcsappantak –, aztán még egyszer
körbejárt.
Egyik épület sem volt különösebben magas, viszont idefelé jövet
úgy tűnt, mintha egy fennsíkon lenne, vagy a levegőben lebegne.
Épp csak nem értette, hogy miért.
 A kezével beárnyékolta a szemét, s úgy bámult a távolba. A
láthatár homályba veszett, s most először figyelt föl arra a furcsa
csillogásra, ami ugyanúgy lehetett délibáb, mint tértorzulás.
Vagy valami egészen más?
Megcsóválta a fejét, majd vállára kanyarította a zsákot, és útnak
indult.
Délre már az utolsó falat elemózsiáját is elfogyasztotta, és egyre
éhesebb pillantásokkal méregette a nyulakat. Végül előhúzta a
kaszapengét, és mozdulatlanná dermedt. Aztán mikor a következő
alkalommal elugrándozott előtte egy nyúl, villámgyorsan
előredöfött, és fölnyársalta az állatot.
Jól emlékezett még rá, hogy milyen volt az élet a Sacrosancton,
úgyhogy most sem okozott neki gondot megnyúzni és nyersen
elfogyasztani egy nyulat.
Mire elérte az Árnyak Völgyét, a kulacsa már kiürült, a nap pedig
mintha minden eddiginél forróbban tűzött volna.
Ezen a világon sohasem esik? – nyalta meg kicserepesedett
ajkát Thanos.
Aztán a talaj végre lejteni kezdett, a fű majdnem teljesen eltűnt,
és itt is, ott is embernél magasabb, bizarr alakú kőrakások
emelkedtek a táj fölé. A levegő remegett a szörnyű forróságtól, s itt
minden eddiginél erősebben érezte a fémes szagot. Egy darabig
föl-alá bóklászott, aztán az egyik kőrakás mellett észrevett valamit.
Rozsdás csavarok voltak, és egy szinte felismerhetetlenségig
deformálódott rács. Egy szellőztető akna, rajta a már ismert,
stilizált V betű.
Karcsú, formás árnyék vetült rá...
Egy nő?
Kezében a kaszapengével dühösen fölpattant... de kiderült, hogy
ez csak egy vörös kőhalom árnyéka volt. A szomjúság kezdett
furcsa dolgokat művelni az elméjével.
 Sokáig kuporgott az egyik kőrakás tövében, s úgy érezte, az
egész helyet a valaha itt élt, már rég halott teremtmények
kísértetei töltik meg.
Mit akarnak? Arra kíváncsiak, hogy meddig jutok el? Vagy hogy
itt döglök-e meg?
Aztán egyik pillanatról a másikra leszállt az éj, majd megint
nappal lett... majd megint éjszaka. Úgy érezte, a kísértetek most
már folyamatosan ott táncolnak körülötte, az ujjukkal bökdösik,
próbálnak belesni a gondolatai közé, és mintha sikerült is volna
ezt-azt elorozniuk az emlékei közül.
Mire maga mögött hagyta a völgy vörös sziklafalait, már abban
sem volt biztos, hogy ő kicsoda. A múltja, az úti célja... sőt, még a
neve is nehezen jutott az eszébe. Mintha régi kulcsokat próbált
volna megkeresni, melyekről maga sem tudta, hol hagyta őket.
Abban biztos volt, hogy nem innen származik, ahogyan abban
is, hogy nem az, aki egykor volt. Úgy érezte, jókora lyukak
tátongnak az emlékeiben, azonban a veszteség mellett nyert is
valamit. Ha mást nem, a tudást, hogy a bizonytalanság az egyetlen
biztos pont az életében.
Lehet, hogy soha nem is tudtam igazán, ki vagyok.
***
Először azt gondolta, hogy a tó nem is valódi, hanem csupán
szomjúság szülte délibáb. A lábai, gépiesen tették a dolgukat, a
szeme mostanra kiszáradt, és már pislogni sem nagyon bírt.
Talán egyszerűbb lenne lefeküdni a száraz, forró fűbe és
meghalni.
Csak amikor közelebb ért, látta, hogy a víz valóban az, aminek
látszik. Akkor kétségbeesett hörgéssel rohant oda, és mindkét
kezét belemerítette a hűvös, kristálytiszta folyadékba.
Aztán lehasalt, és csak ivott és ivott.
Csak mikor már degeszre itta magát, és a kulacsát is
megtöltötte, figyelt föl rá, hogy a tó tökéletesen ovális alakú.
Túl szabályos hozzá, semhogy természetes képződmény lehessen.
Ezen a környéken már jóval több nyomát látta az életnek. A
száraz fű eltűnt, helyette szabályos kerítéseket és zöldellő
kukoricaföldeket talált. Majd valamivel odébb ezer és ezer vörös
szirmú virágot, melyek leginkább a pipacsra emlékeztették. És volt
ott egy farm is. Meg egy fészer. A távolban pedig még több
farmépület. Sőt, úgy tűnt, a láthatáron akad egy újabb falucska is.
És csupa derékszögű utca, mérnöki pontossággal megtervezett fal
és kerítés, ami nagyon elütött az Emberek fűkunyhóitól.
Az egyik fehérre festett léckerítés mögött teheneket talált, és egy
pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy megöli és fölfalja
valamelyiket. Mielőtt azonban az ötletet tett követhette volna,
megpillantotta az angyalt.
Leginkább karcsú, sápadt nőre emlékeztette, hatalmas, hófehér
szárnyakkal és ragyogó glóriával. A bőre sötét volt, a mosolya
hófehér, és egy hatalmas, csillogó kardra támaszkodott.
Thanos ennél szebbet még sohasem látott.
Ahogy a pillantásuk egybekapcsolódott, az angyal nagyot
sóhajtott, s a következő minutumban már egyszerű halandónak
tűnt. A sötét bőr és a mosoly megmaradtak, a szárnyak azonban
semmivé foszlottak, és a kard helyett egy egyszerű kapa volt a
kezében.
– Még mindig gyönyörű vagy! – suttogta Thanos, mire a nő
ismét elmosolyodott.
Aztán félrelökte a kapát, és egy aprócska, tompa fakést húzott
elő az övéből.
Thanos nagyot nyelt. Látta már ezt a kést. Az egyik víziójában.
A nő mosolyogva földobta s a markolatánál fogva elkapta a kést.
– Ilyen egy otthon? – bólintott Thanos a jó egy kilométerre álló
ház felé.
A nő ismét földobta és elkapta a kést, majd intett neki, hogy
kövesse. Ahogy elindult, a levegő úgy fodrozódott mögötte, mintha
láthatatlan köpenyt vagy szárnyakat viselne.
– Találjuk ki együtt! – mondta a nő.
 HUSZONHÁROM

MASIKÁNAK hívták, ami azt jelentette, hogy „aki viharban

született". Amiből Thanos arra következtethetett, hogy a Velten
néha viharok is vannak.
A falu felé közeledve egyre több földművessel találkoztak. A
földeken aranyló búzát és még zöld kukoricát látott, sőt mintha
még krumpli is lett volna ott.
Az egyik épületből kétségbeesett, fejhangú visítás szűrődött ki.
– Vágóhíd – magyarázta a lány.
Mikor Masika kérdezte az ő nevét, a férfi egy darabig csak
hallgatott, majd nagy kelletlenül bevallotta, hogy ő sem tudja
biztosan. Gúnyos mosolyra és szemforgatásra számított, a lány
azonban csak csücsörített egy kicsit, majd bólintott.
– Néha én sem vagyok teljesen biztos a sajátomban.
A falun átvezető keskeny ösvényen ballagtak, melyet jobbról is,
balról is az apagák házai szegélyeztek. Ezek favázas épületek
voltak, és sokkal időtállóbbnak tűntek, mint az Emberek
fűkunyhói. A kényelmes ruhát viselő apagák pedig sokkal
egészségesebbnek.
– Az nyúlból készült? – bökött a fejével Thanos egy szembejövő
nő szőrmesapkája felé.
– Mi hiszünk abban, hogy egy állatnak minden porcikáját föl
kell használni – mondta Masika. – Kivéve, ha az adott állat
feldühít, mert akkor a fele megy a szemétbe.
Aztán Thanos arckifejezését látva elnevette magát, mire a férfi is
vele nevetett.
Masika elmagyarázta, hogy ez a falu csupán egy része az apagák
lakta nagy településnek. Mindegyik falucskát művelt földek vették
körül, a határok azonban nem voltak mindig pontosan kimérve, és
ebből néha területi viták is adódtak.
 – Terményekkel kereskedünk – mondta a lány. – Ha az egyik
falunak rossz éve van, akkor a többiek kisegítik.
– És gyakran van ebből vita?
– Nem igazán. Egyébként is a föld mindenhol ugyanolyan. Még
a fű is mindenhol ugyanolyan magasra nő.
– Ezt én is észrevettem – bólintott Thanos. – Ez hogy
lehetséges?
– Hát... egyszerűen csak így van – vonta meg a vállát a lány.
A ház, ahova Masika betessékelte, két nagyobb és több kisebb
szobából állt. Az első helyiség amolyan vendégszoba lehetett, tele
kézzel készített, kezdetleges bútorokkal. A falakat szénrajzok
díszítették, köztük Masika portréja is.
– Egész ügyesen visszaadja a szemedet – biccentett elismerőn.
– Az apám készítette.
– Hát, ha valaki, akkor ő nyilván jól ismer.
– Valóban.
Az épületben volt még egy nappali, egy hálószoba, egy konyha és
egy kamra is. A nappali sarkában hatalmas, majd' két és fél méter
magas szövőszék állt, kifeszített fakeretén egy félig befejezett
szőnyeggel.
– Ez volt az utolsó, amin az édesanyám dolgozott – simította
végig a félkész szőnyeget Masika. – Nem volt szívem leszedni.
– Meghalt? – vonta össze a szemöldökét Thanos.
– Ő is, az apám is, sőt az apám szülei is. Mind az elmúlt két év
során.
– Hát... sajnálom – dörmögte Thanos.
– Köszönöm – mosolyodott el a lány, s a szeme sarkából mérte
végig a férfit.
Egy darabig kellemetlen csönd telepedett a házra, majd Masika
a külső szobába sétált, és lehuppant egy fonott karosszékbe.
Thanos is követte a példáját, és végre elégedett sóhajjal
szabadulhatott meg a hátizsákjától.
 – A ház egy kicsit üres – tárta szét a karjait a lány –, és a
mezőgazdasági munka is mind rám maradt. A nők általában
ódzkodnak az ilyesmitől, főleg, ha egyedül kell elboldogulniuk
vele, de én nem bánom.
– Szerintem jól áll neked – biccentett Thanos Masika izmos
karjait elnézve.
– Te ugye az Emberek falujából jöttél? – eresztette el a nő a füle
mellett a bókot.
– Igen.
– Én is töltöttem ott némi időt, még kamasz koromban.
– Igazán?
– Volt egy... lázadó korszakom. A szüleim úgy gondolták, hogy
némi pacifista filozófia majd segít, hogy túljussak rajta, de épp az
ellenkező hatást érték el – mosolyodott el Masika.
– Hát igen, az Emberek meglehetősen... szóval...
– Unalmasak – fejezte be a mondatát a lány. – Bár szerintem az
idegesítő jobb szó rájuk.
Azzal csöndesen fölnevetett, és Thanosnak meg kellett
állapítania, hogy tetszik neki Masika nevetése. Olyan volt most,
mint egy újszülött, aki minden cseppnyi információt és benyomást
próbált elraktározni.
– Egy kedves házaspárnál laktam – magyarázta a lány –, de azt
már akkor sem értettem, hogyan képesek az Emberek életben
maradni a Velten. Egy kiméravadászaton két percig sem húznák.
– A néped kimérákra vadászik? – kérdezte Thanos.
– Tizenhét évente egyszer – bólintott Masika. – Ez amolyan
rituális dolog, és a morálnak is jót tesz, de az árát is mindig meg
kell fizetnünk. Te egyébként vadász vagy?
Véres emlékképek villantak föl Thanos lelki szemei előtt, és
lassan bólintott.
– Voltam már az is.
 – Néhány héten belül jön a soron következő vadászat –
mosolyodott el a lány. – Akár velünk is tarthatnál.
Thanos közben lopva Masikát méregette. Fekete szemek,
rövidre vágott, fekete haj, a mezőgazdasági munkától erős karok
és lábak. Thanosnál ugyan alacsonyabb volt, ellenben a legtöbb
helyinél magasabbra nőtt. Az életkorát viszont nehéz lett volna
megállapítani – ugyanúgy lehetett huszonöt, mint negyven éves.
És nem voltak szárnyai. Azt nyilván csak képzelte. Tulajdonképp
elég sok mindent csak úgy képzelt.
– Ó... Üdv!
Az ajtóban egy izmos testfelépítésű, harmincas éveiben járó férfi
állt, kezében fatőrökkel. Értetlenül bámult Thanosra, majd felvont
szemöldökkel, kíváncsian fordult Masikához.
– Ez ki?
Nem tűnt barátságtalannak, és a fából készített tőrök sem
jelentettek igazi veszélyt, ám Thanos feszültséget érzett a
levegőben.
– Nincs neve – vonta meg a vállát Masika. – Vagy ő maga
döntött úgy, hogy elfelejti. Idegen, ez itt Basi.
Amaz odasétált Thanoshoz, és mosolyogva kezet nyújtott neki.
– Légy üdvözölve!
Thanos maga is meglepődött, mikor elfogadta a feléje nyújtott
kezet. Basi közben továbbra is kíváncsian nézett Masikára.
Kedveli a lányt. Még az is lehet, hogy szerelmes belé, és most
attól tart, hogy a vetélytársa lehetek. Viszont a legkevésbé sem
tűnik kétszínűnek vagy képmutatónak.
– Nemsokára kezdjük a gyakorlatozást – magyarázta Basi, majd
megpörgette az egyik fatőrt. – Volna kedved egy kis
testmozgáshoz?
– A nyavalyás csirkéket még be kell terelnem sötétedés előtt –
fintorgott a lány –, de az új barátunkat talán érdekelné a dolog.
 Basi egy pillanatig habozni látszott, majd feldobta a tőrt, ami
meglepő módon olyan lassan hullott vissza, mintha a gravitáció
néhány másodpercig másként hatott volna rá. Masika
elmosolyodott, és ahogy a pillantása egyik férfiről a másikra
vándorolt, huncut jókedv csillant a szemében.
– Persze – vonta meg a vállát Basi. – Miért is ne?
***
Az éjszakát jelző égi terelőlapok még nem takarták el teljesen a
napot, de úgy tűnt, az apagák a saját rendszerük szerint számítják
az időt. Jókedvűen vonultak be a földekről, itt is, ott is megállva,
hogy megvakargassák egy kutya fülét, vagy váltsanak néhány szót
valamelyik szomszédjukkal.
– Te a Velt melyik részéről származol? – kérdezte Basi,
miközben átkalauzolta Thanost a falun. – Vagy esetleg... talán a
Földről jöttél?
– Mit tudsz te a Földről? – kérdezte Thanos élesen.
– A nagyapám azt mondja, hogy egykor ott éltünk. De én azt se
tudom, hogy mi az a Föld valójában.
Emlékek villantak föl Thanos elméjében: egy kék gömb,
körülötte száz meg száz apró műhold. Meg egy férfi vörös-arany
páncélban, világító körrel a mellvértjén.
– Nem sokat vesztettél – biggyesztette le az ajkát.
Egy mezőről visszatérő munkás megállt, hogy rájuk
mosolyogjon, Thanostól azonban csak értetlen pillantást és csúf
grimaszt kapott.
– Szóval, ti nemzedékekkel ezelőtt érkeztetek ide... Maradt
valami a régi technológiából?
Lelki szemei előtt fészerekben rozsdásodó űrhajókat látott, és
most akármilyen icipici, ócska, régi csillagbárkával beérte volna.
– Tartok tőle, hogy nem – vonta meg a vállát Basi
bocsánatkérőn. – Az a sok tudomány meg hatalom... sose vezetett
semmi jóra.
 – Szóval semmi sem maradt?
– Csak néhány feljegyzés az ősi időkből, de azokat se túl gyakran
vesszük elő.
Most már biztos lehetett benne, hogy a Velt egykor a Föld
kolóniája volt, de Basi szóhasználata ennek ellenére szíven ütötte
Thanost.
Azt mondta, hogy az ősi idők. Ez akkor valóban a jövő lenne?
– És kinél vannak ezek a feljegyzések?
– Azt hiszem, Poto őrzi őket a házában, de a helyedben én
annak a vénasszonynak a közelébe se mennék!
Egy nyúl szökdécselt át előttük az ösvényen, és Thanos
legszívesebben felrúgta volna.
– No de már itt is vagyunk! – derült föl Basi arca.
A település közepén jókora tér állt, göcsörtös tölgyek és szilfák
árnyékában. A házak előtt máris kisebb tömeg gyűlt össze, és
izgatottan figyelték, ahogy egy férfi és egy nő vív fatőrökkel a tér
közepén.
– Ő Pagan – bólintott a férfi felé Basi. – A családját mindenki
tiszteli. A lány pedig Rina.
A Pagan nevű fiatalember előredöfött, mire a lány félreperdült,
és a levegőbe hajította a tőrét. Mindenki lélegzetvisszafojtva
figyelte, ahogy a hirtelen megváltozni látszó gravitációtól a penge
nem hullik azonnal vissza, hanem lassan lebeg alá.
– Miféle harc ez? – fintorgott Thanos.
– Mi nem igazán harcnak tekintjük – magyarázta Basi. – Sokkal
inkább meditációnak.
Thanos értetlenül figyelte, ahogy Pagan és Rina felváltva
hajítják a levegőbe a tőreiket, s azon versengenek, ki tudja
ügyesebben elkapni. Az is eszébe jutott, vajon nem lehet-e, hogy a
fa ennek a furcsa jelenségnek a kulcsa. Az, ahogy kialakították,
vagy valami az anyagában...
Akárhányszor az egymással küzdő felek már oda jutottak volna,
hogy valamelyikük megsebzi a másikat, azonnal eltáncoltak
egymás útjából, mintha ez is része lenne a formagyakorlatuknak.
Aztán Rina valami egészen hátborzongató dolgot művelt.
Elhajította a tőrét, ami, mint valami bumeráng, szabályos félkört
írt le Pagan feje körül, majd visszaröppent a lány kezébe. A férfi
közben a levegőbe hajította a saját fegyverét, s úgy célzott, hogy a
két kés fél hüvelyk híján metszette egymás röppályáját. Ahogy
mindketten visszaszerezték a saját fegyverüket, az áhítattal figyelő
nézők üdvrivalgásban törtek ki.
Úgy tűnt, vége a látványosságnak, Pagan pedig Thanoshoz és
Basihoz sétált.
– Szép munka! – bólogatott Basi.
– Minden a csuklómozgáson múlik – vonta meg a vállát
vigyorogva Pagan, majd Thanos felé bólintott. – Ez ki?
– Masika barátja. Viszont úgy tűnik, hogy neve az nincs.
Pagan kihívó pillantással mérte végig Thanost.
Ezek között az emberek között ez a fickó az alfahím. Ha ezen a
helyen valakivel is meggyűlik a bajom, akkor az ő lesz.
Régi, elfeledettnek hitt dac mozgolódott Thanosban. Nem az a
fajta volt, aki bármilyen kihívást visszautasított volna.
– Egész ügyesen bánsz a késsel – bólintott, mire Pagan
elmosolyodott, földobta a pengét, ami tett egy gyors kört, és
visszaröppent a kezébe.
– De azért fegyvernek nem nevezném – mosolyodott el sötéten,
fenyegetőn Thanos.
– Ó, igazán? – vonta föl a szemöldökét Pagan. – És mégis
miért?
– Abban az esetben, ha valamit meg kéne nyúzni, semmit sem
ér – fonta karba a kezét Thanos, és kihívón farkasszemet nézett a
fiatalemberrel.
 Az apagák lassan köréjük gyűltek, és kíváncsian hallgatták a
mind fenyegetőbb szóváltást.
Pagan egyszer csak fél térdre rogyott, és Thanos térde felé
vetette a tőrét. A penge a torkán találta el a Thanos lábai közt
átszökdécselő nyulat. A fiatalember a fülénél fogva húzta magához
az addigra már kiszenvedő állatot, és vigyorogva lóbálta meg
Thanos orra előtt.
– Hát akkor nyúzd meg ezt! – vigyorgott Thanos arcába.
A tömegen elismerő moraj futott végig. Basi furcsa grimaszt
vágott, majd valamit a barátja fülébe súgott. Pagan ránevetett, és
odébb lökte a fölnyársalt nyulat.
Thanos az övébe akasztotta az ujját, és elsétált. Nem igazán
tudta, hova tartozik, és még azt sem, hogy szabadul el erről a
világról, egy dologban azonban bizonyos volt: ha úgy dönt, hogy az
apagákkal marad, előbb vagy utóbb le kell számolnia Pagannal.
***
A fakerítésre támaszkodva bámulta a tájat. Amíg a szem ellátott,
kilométereken keresztül Masika családjának földjei nyújtóztak. A
megművelt föld parcelláit elszáradt, sárga fűvel borított mezők
tarkították, s ezeken túl tanyákat látott. Sőt, ha nagyon erősen
hunyorított, még azokat a távoli, szürke hegyeket is ki tudta venni,
ahol állítólag a kimérák éltek.
Azt mondták, hogy azok majdnem nyolcvan kilométerre vannak
innen. Egy ilyen atmoszférájú és gravitációjú világban nem lenne
szabad ilyen távolságra ellátni.
Mekkora lehet ez a világ valójában? És nekem vajon akad benne
hely?
– Az apám annak idején hosszú órákon keresztül állt idekint –
szólalt meg a háta mögött Masika, aztán ahogy a férfi nem fordult
meg, ő lépett oda mellé. – Mindenféle mérőeszközöket barkácsolt
idehaza. Egy részük még mindig itt van, hátul, a fészerben.
Azokkal mérte a levegő páratartalmát, az átlagos csapadék
mennyiségét, hogy mennyit nő a...
– ...a fű?
– Jó, ebben igazad van – bólintott Masika. – A füvet se mérni,
se vágni nem nagyon kell, egyszerűen nem nő egy bizonyos
méretnél magasabbra.
– És arra mit mondasz, hogy mindenhol ugyanolyan magasra nő?
– mosolygott Thanos. – Isteni gondviselés?
– Felesleges csúfolódnod, én hiszek a láthatatlan erőkben –
könyökölt a kerítésre a lány. – De nem hiszek az istenekben.
Néhány percig így álltak ott csöndben, miközben az éjszaka
közeledtét jelző terelőlemezek lassan a nap elé kúsztak.
– Engem ez az égbolt sem hagy nyugodni – dörmögte Thanos. –
Te is látod, hogy néz ki...
– Hogy másként nézhetne ki? – vonta meg a vállát a lány.
Thanos azon kapta magát, hogy egyre többször pislog a lány felé
a szeme sarkából. És nemcsak a csinos arca és formás alakja
tetszett neki, hanem az is, hogy akárhová ment, akárhol is volt,
képes volt uralni a teret.
– Ki az a Poto? – kérdezte váratlanul a férfi.
– Egy bolond öregasszony – nevette el magát Masika. – Basi
említette? Jobb, ha tudod, hogy nagyon tart tőle.
– Téged viszont igencsak kedvel – húzta el a száját Thanos.
Masika válasz helyett csak a láthatárt fürkészte.
– A te szüleid boldogok voltak? – kérdezte nagy sokára.
– Már úgy érted, hogy egymással? – kérdezte Thanos
megütközve. – Igen.
– Azt hiszem, az enyémek boldogok voltak, de ezt így annyira
nehéz... Tudod, ha tovább éltek volna... ki tudja?
– Nem sok kapcsolat tart ki egy életen át – bólintott Thanos.
– Nem hiszem, hogy valaha is férjhez akarnék menni –
biggyesztette le az ajkát a lány, majd Thanos felé sandított. – Ez
még annál is unalmasabb lehet, mint együtt élni az Emberekkel.
– Ebben igazad lehet – nevette el magát Thanos.
– És te? – vonta föl a szemöldökét Masika. – Te hogy vélekedsz
a házasságról?
– Én... nekem valaha volt valakim. Bár nem olyan, akivel
könnyű lenne elképzelni a házasságot. És azt hiszem... azt hiszem,
ő már örökre elveszett a számomra.
Ahogy a fényterelő lapok a helyükre csúsztak, egy pillanat alatt
sötétség borult a világra.
– Az az érzésem, hogy félsz valamitől – suttogta maga elé a lány.
– Mi az?
Thanos közelebb húzódott Masikához, majd kinyújtotta a karját,
és végigmutatott a sötétségbe burkolózó tájon.
– Milyen nagy ez a világ?
A lány egy darabig kíváncsian méregette, majd közelebb
húzódott, és Thanos vállára hajtotta a fejét. Sokáig álltak így, s a
feltámadó hűvös, éji szélben a lány teste kellemesen melegítette
Thanost. És erre az egy éjszakára a férfi minden kérdése, minden
vágya és problémája egy kicsit kevésbé tűnt fontosnak, mint
korábban.
 HUSZONNÉGY

– AKKOR próbáljuk másként! – mondta Thanos. – Hallottam,

hogy az egyik falusi megemlítette a Föld bolygó nevét. Mit tudsz
erről a helyről?
Az öregasszonynak összeaszott, ráncos vadkörtére emlékeztető
arca volt. Megérintette a bal fülébe dugott aprócska eszközt, s a
tekintete úgy révedt a távolba, mintha valami csak általa hallható
rádióadásra figyelne.
– A gondolkodó gépek tanulmányozása több információval
szolgál az emberi agyról, mint bármilyen introspektív eljárás –
mondta.
Thanos nagyot sóhajtott, és megcsóválta fejét.
Poto házában mintha még a levegő is zsúfolt lett volna. Minden
tenyérnyi felületet kacatok borítottak: törött bútordarabok, repedt
tányérok, állati csontok, halomba dobált koszos ruhák. Az egyik
sarokban hallgatag papagáj gubbasztott a ketrecében.
Akárhová nézett, Thanos mindenhol a régi technológia
maradványaira bukkant a házban: egy régi fotót USB-kábellel
akasztottak fel a falból kiálló szögre, egy cserépben álló
dísznövényt pedig egy oszcilloszkópból készített karóhoz kötöttek
ki. Ám mind túl régi volt ahhoz, hogy bármit is eláruljon az apagák
múltjáról, és túl primitív ahhoz, hogy egy kibelezett űrhajóból
származzon. Kivéve talán azt a fém alkalmatosságot az
öregasszony fülében. Akkora volt, mint egy darázs, aprócska
fények villogtak az oldalán. Poto néha megérintette, és ilyenkor
némán mozogtak az ajkai.
Lehet, hogy ilyenkor kap valamilyen információt?
– A labirintustesztek megoldása erős analitikus korrelációban
áll a napi problémáinkkal.
Poto hosszú, köpenyforma zsákvászon ruhát viselt, s öltözéke
egyetlen színes darabja a nyakában viselt, tarka gyöngyökből
fűzött lánc volt.
Thanos már majd egy órája hallgatta a vénasszony hosszú,
kényelmetlen szünetekkel tűzdelt, kitérő, gyakran
összefüggéstelen válaszait. Eleinte úgy tűnt, semmi értelme nincs
annak, amiről beszél, azonban volt néhány pszichológiai utalás,
melyek mégis maradásra bírták Thanost. Nagyon úgy festett, hogy
Poto vagy valós idejű adást hallgat, mely a Velten kívülről érkezik,
vagy archív felvételeket, melyek még abból az időből származtak,
mikor a népe erre a világra érkezett.
És persze az is lehet, hogy szimplán csak elmebeteg.
Thanos ennek ellenére nem volt hajlandó föladni. Megvolt a
maga gyanúja ezzel a világgal kapcsolatban, és úgy érezte, ezen a
helyen választ kaphat a kérdéseire.
– Egy ideje már tanulmányozom a láthatárt – dörmögte. – Nem
figyeltetek fel valami furcsára a légkörrel és a diffrakciós
mintázattal kapcsolatban? Nincsenek feljegyzéseitek abból az
időből, amikor a Veltre érkeztetek?
Poto ismét megérintette a fülhallgatóját.
– A régi időkben, mielőtt a kommunikációt szigorú tudományos
elemzésnek vetették volna alá, számos különböző elven működő
rendszer létezett – csóválta meg a fejét a vénasszony. – Nagyon
primitív, nagyon tudománytalan megoldás volt.
– Te azt ismételgeted, amit hallasz? – mutatott a nő fülére. –
Vagy ez valamilyen archív felvétel?
– Az agykoponyájának mérete arányosan nagyobb, mint a
delfineké – magyarázta a nő a semmibe révedve. – És játszi
könnyedséggel képesek átharapni egy ember nyakát.
– Nekem tényleg csak néhány egyszerű kérdésem lenne! – emelte
föl a kezét Thanos.
– A mutáció a verebeket is elérte – felelte a nő üveges
tekintettel. – Az átlagos példányok húszkilósra nőttek, és
kardformájú csőrt növesztettek. Időről időre egy-egy példány
megőrült, és az emberekre támadt.
– Jó, feladom – tápászkodott föl a székéből Thanos. – Csak még
egy dolog...
– A mosolyom csak az arcizmaim játéka – nézett keresztül rajta
Poto. – De legbelül sírok.
– Ez a Basi nevű fiatalember azt említette, hogy nálad talán
vannak régi feljegyzések.
Először tűnt úgy, hogy az öregasszony rá figyel.
– Gondolom, a számítógépek már rég nem működnek –
folytatta Thanos –, de az adattárolók talán még használhatók
valamire. Szóval, ezek érdekelnének. Merevlemez, folyékony
memóriakristály, szerves adathordozók...
Poto megérintette a nyakláncát, és néhányszor zavartan
bólintott. Aztán odabotorkált a papagáj ketrecéhez, és kinyitotta.
Hát ez meg mi a fenére készül?
Az öregasszony félrehessegette a madarat, és egy nagy halom
gyűrött papírt szedett föl a kalitka aljáról. Miután Thanos kezébe
nyomta, a férfi undorodva rázta le a málló papírlapokról a
madárürüléket.
A lapok özönvíz előttinek tűntek, s bár a rajtuk lévő szöveg java
már a felismerhetetlenségig kifakult, itt-ott még ki lehetett venni
néhány nyomtatott parancsot.
LOG. CTRL. COMMAND. VECTOR.
– Ezek a feljegyzések? – húzta el a száját Thanos.
– Létezik egymásba fonódó hétágú villám is – mosolygott rá a nő.
– Na, ebből elég! Hadd lássam, mi van a füledben!
Mielőtt azonban kihúzhatta volna a nő füléből az ujjbegynyi
eszközt, Poto felsikoltott, és tíz körömmel esett Thanos arcának. A
férfi torkon ragadta, és a jobbjával megszorította a színes
gyöngysort. Így álltak ott egy hosszú pillanatig, és a nő színtiszta
gyűlölettel meredt Thanosra.
 A férfi tudata mélyéről emléktöredékek bukkantak föl. Nem ez
volt az első alkalom, hogy így szorította egy nő torkát. Sőt, olyan is
volt, hogy egyetlen csuklómozdulattal a nyakát is eltörte.
Az is hasonló korú asszony volt. Ismerős. Valamiért a saját anyja
jutott az eszébe.
A fülébe dugta a megszerzett parányi eszközt, majd eltaszította
Potót.
Statikus zörej. Semmi több.
A nő tekintetében a gyűlöletet félelem váltotta föl, s az ujjai
önkéntelenül is a gyöngyöket kezdték rendezgetni.
Thanos kihúzta a füléből a készüléket, és méla undorral lökte
oda Potónak.
– Nem tudtok ti semmit! – morogta Thanos. – Amit valaha
tudtatok, azt is mind elfelejtettétek!
Poto remegő ujjakkal helyezte a fülébe a készüléket, majd
ünnepélyesen bólintott, és ismét motyogni kezdett.
– És aztán ott volt az úriemberek öngyilkossági hulláma a
Földön.
Thanos nedvességet érzett az arcán, s ahogy odanyúlt, az ujjai
véresek lettek.
– Voltak nők, akik annak ellenére beleszerettek az ilyen
férfiakba, hogy azokra az első pillanattól kezdve a végzet árnyéka
vetült.
Thanos egy darabig ökölbe szorított kézzel méregette az
öregasszonyt, és legszívesebben megölte volna. Maga sem értette,
honnan ez az emésztő düh, ami azonban valahol mélyen teljesen
normálisnak tűnt. Mintha valami most zökkent volna a helyére.
Mintha valami most került volna alapállapotba a tudatában.
– Az eget már összekaristolták – dünnyögte a vénasszony. – Túl
fáradt vagyok, hogy tovább írjak, de még mindig hallom, ahogy az
utcákon sétálnak.
 Thanos már nem is figyelt rá. Kisétált, és dühösen bevágta maga
mögött az ajtót.
***
Mire elérte Masika házát, a dühe is csillapodott egy kicsit. Megállt
a kútnál, fölhúzott egy kis vizet, s csak miután lemosta az arcáról a
vért, lépett be a házba.
Szerencsére Masika nem volt otthon. Thanos fáradt léptekkel
járt körbe, és mindenhova benézett. A bútorok a helyükre tolva, az
ágy bevetve, az egyik fal mellett egy szekrény...
Kíváncsian kinyitotta a szekrényajtót, s odabent takaros
sorokban különféle mérőeszközök sorakoztak. Egy részük
végtelenül primitív volt, de a legtöbbet így is fölismerte.
Sugárzásmérő, egy csőrforma, hegyes eszköz, amivel talajmintát
lehet venni... Mind földi eredetűnek tűnt. Annyit pakolt a
zsákjába, amennyit csak bírt, majd kiviharzott.
Az utcán több falusi is rámosolygott, de hiába próbáltak
beszédbe elegyedni vele, Thanos mogorván masírozott el
mellettük. Meg sem állt a földekig, ahol jókora kupacba rakta a
magával hozott mérőeszközöket, aztán lekuporodott, és letépett
egy fűszálat.
– Két és fél méter – morogta maga elé, majd kettétépte és
eldobta.
Aztán csak várt és várt.
Ám lássuk, mi történik!
A nap továbbra is zavartalanul sütött, a szellő lágy ujjakkal
cirógatta a fűtengert...
Na, ebből elég!
Előhalászta a kupacból a lézeres távolságmérőt, de hiába
nyomogatta rajta a gombokat, úgy tűnt, az eszköz energiacellája
már rég lemerült. Úgyhogy végül a távcsövet vette magához, s az
égre irányította. A fényterelő lemezeket kezdte vizsgálni, és látta,
hogy teljesen szabályos vonalban sorakoznak egymás mellett.
 Mire elvette a szeme elől a távcsövet, a kettétépett fűszál már
nem volt sehol.
Hova a fenébe tűnt?! Elfújta a szél, vagy visszanőtt, amíg nem
figyeltem?
– Ez nem lehet! – morogta. – Ez egyszerűen nem lehet!
Remegő kézzel fordította ismét a láthatár felé a távcsövet.
Sárgásbarna, száraz fű... még mindig csak fű... majd a horizont
peremén a láthatár egyszer csak fölfelé görbült.
Pánik és harag ragadták torkon, s dühös hördüléssel törte ketté
a térdén a távcsövet.
Nem, nem, nem, nem, nem! Valaha kozmikus erőknek
parancsoltam! Egy másodperc alatt bárhová képes voltam
elteleportálni, egyszerre a létezés több síkján is jelen voltam, és
most... most csapdába estem.
– Tudod, négy éves voltam.
Ahogy kinyitotta a szemét, Masikát látta maga előtt. A lány
kifejezéstelen arccal szedegette össze a távcső széttört darabjait.
– Négy éves voltam, amikor az apám először megmutatta
nekem. A kezembe adta a távcsövet, és a kimérák barlangjára
irányította. Láttam, hogy valami mozog a távolban, és annyira
megijedtem tőle, hogy berohantam a szobámba, és két évig nem
voltam hajlandó belenézni.
Thanos tudta, hogy magyarázattal tartozik, és talán még
bocsánatkéréssel is, a dühe azonban túl erős volt. Úgy érezte
magát, mint egy ketrecbe zárt vadállat, ami szíve szerint csak tört
és zúzott volna.
– Talán itt lenne az ideje, hogy félretedd ezeket a gyerekes
dolgokat! – bökött a fejével a távcső felé.
– Talán itt lenne az ideje, hogy elfogadd, ez nem a te dolgod! –
vágott vissza Masika. – Egyébként is, ki engedte meg, hogy
mindezt kihozd ide? Mi szükséged volt erre a sok műszerre?
 – Ez a világ... túl kicsi! – morogta dühösen Thanos. – Te nem
akarsz ennél többet? Valami jobbat?
– Én már azt gondoltam, hogy találtam valami többet és
jobbat...
Mielőtt azonban Thanos rákérdezhetett volna, hogy ezt hogyan
is értette, Basi és Pagan tűntek föl néhány helybéli társaságában.
– Azt hiszem, rájöttem – mondta csöndesen, és nagyon szerette
volna, ha sikerül elérnie, hogy a lány is úgy lássa a dolgokat, mint
ő. – Most már értem.
Megragadta Masika vállát, aki elfintorodott, de nem tiltakozott.
– Ez a világ... ez nem is egy világ. Ez nem valós.
– Minden rendben, Masika? – kérdezte Basi, a lány azonban
leintette.
– Folytasd! – fúrta a tekintetét Thanoséba a lány. – A láthatár...
nem lefelé, hanem fölfelé görbül.
És? – vonta meg a vállát Masika.
Az emelt hangú vita mind több falusit csalogatott oda, Pagan
azonban senkit sem engedett túl közel.
– Hát nem érted? – kérdezte dühösen Thanos. – Mi nem egy
bolygó felszínén vagyunk, hanem a belsejében!
Mostanra már majdnem negyven apaga gyűlt köréjük, Thanos
azonban már nem bírt emberként gondolni rájuk.
Ezek csak kísérleti patkányok! Rabok egy láthatatlan ketrecben.
Masika végre lerázta magáról Thanos kezét, mielőtt azonban
Basi odaléphetett volna, megálljt parancsolt neki.
– Sajnálom – emelte föl a kezét Thanos. – Nem akartalak
megijeszteni!
– Nem ijedtem meg – mondta a lány.
– Én csak... hát nem látod? – A pánik kezdett eluralkodni
Thanoson. – A Velt nem igazi! Gépek működtetik. Azok
szabályozzák az időjárást, az éjszaka és nappal váltakozását, még a
fű magasságát is... Hát nem értitek?! Ez egy csapda!
 – De hát a Velt... mindig is ilyen volt – tárta szét a kezét
tehetetlenül Masika.
– Ez itt mind... ez itt mind egy gömb belsejében van! – hadarta
Thanos. – A nap nem az égen van, hanem valami üres szféra
középpontjában! Azon se csodálkoznék, ha úgy rögzítették volna
oda!
A falusiak kezdték nagyon furcsa pillantásokkal méregetni.
– Pedig annyi minden van még a világegyetemben! – lépett
hátra, s a hátát a kerítésnek vetette. – Nem vagytok rá kíváncsiak?
Nem akarjátok tudni, hogy mi van odakint?
– Hol odakint? – nézett körül értetlenül Basi.
– Pedig együtt... ha mind összefognánk, legyőzhetnénk ezt a
helyet! Legelőször is leigáznánk az Embereket! A ti magasabb
színvonalú technológiai ismereteitekkel...
– Leigázni az Embereket? – nézett rá Pagan értetlenül.
– Igen! – lépett közelebb Thanos. – Látom, te megértetted! Te
jó vezér lennél! Képes lennél vezetni a támadást, és
rákényszeríteni őket a megadásra!
– Az Emberek semmi rosszat nem tettek ellenünk – rázta meg a
fejét Pagan. – Akkor pedig miért akarnánk megtámadni őket?
Az egybegyűltek helyeslőn bólogattak. Masika odalépett
Thanoshoz, de mielőtt a karjára tehette volna a kezét, a férfi
dühösen elhátrált.
– Ti nem is vagytok emberek! – sziszegte gyűlölködve. – Birkák
vagytok! Ostoba birkák!
A tömeg szétnyílt, és átengedte a károgva nevető Potót, akinek
ismét ott volt a fülében az apró, fém masina.
– Kívülről úgy néz ki, mint egy ember, de valójában disznó –
magyarázta vihogva. – Aztán emberből disznó lesz, disznóból
ember, aztán megint disznó... És már senki sem tudja, hogy mi is
valójában!
 Az emberek nevetni kezdtek, és Masika is elmosolyodott.
Thanos lassan ökölbe szorította a kezét.
– Lehet, hogy neked is jót tenne, idegen, ha velünk meditálnál –
lépett oda hozzá Basi, és markolattal előre odanyújtott neki egy
fatőrt.
És vigyorog! Ó, hogy gyűlölöm ezt a leereszkedő vigyort!
Thanos fölmordult, és ököllel gyomorszájon vágta Basit. A
fiatalember felhördült, majd kétrét görnyedt, és a kés kiesett a
kezéből. A falusiak riadtan hőköltek hátra.
– Ne! – kiáltotta Masika, Thanos pillantása láttán azonban
megtorpant.
– Azt hiszed, férfi vagy?! – hörögte Thanos, s a mellényénél
fogva rántotta föl a földről Basit. – Azt hiszed, kellesz neki?!
– Basi mondani akart valamit, Thanos azonban egy visszakezes
ütéssel fojtotta belé a szót.
– Te csak egy kölyök vagy! – fröcsögte Thanos. – Egy birka! Egy
senki!
Basi kábán emelte maga elé a kezeit, Thanos azonban játszi
könnyedséggel ütötte félre őket, majd visszalökte Basit a földre.
– Itt fogtok megdögleni! Egytől egyig! – Thanos most már
tombolt. – De meg is érdemlitek, hogy itt rohadjatok meg!
Olyanok vagytok, mint a csapdába esett férgek! El se tudjátok
képzelni, hogy lehetne innen kijutni, ugye?!
Aztán lesújtott. Újra meg újra, míg a keze már fájt, s az
ujjbütykei véresen csillogtak. Basi mellkasát ütötte, a gyomrát, a
fejét, s a barna kéz – a sziklaforma, szürke kéz – újra meg újra
lecsapott.
Már nem is számolta, hányszor ütötte meg a fiút. Már nem figyelt
a környezetére, nem érezte a tarkóján a nap melegét, eltűnt a
tömeg, szétfolyt a táj, s csak azt tudta, azt látta, azt érezte, hogy az
öklei alatt csont ropog, bőr reped, és az, ami nemrégiben még
eleven ember volt, hamarosan halott hús lesz.
 Valaki a vállára csapott, s ahogy megperdült, Pagannal találta
szemben magát.
Végre! Az első tisztességes ellenfél ezen a semmi kis világon!
– Elég! – lépett oda Masika. – Hagyd abba, különben megölöd!
A hangjában nem volt harag, mintha megértette volna, hogy
Thanos mit miért tett.
A férfi az öklére pillantott. A sajgó, napbarnított ujjak vértől
vöröslöttek.
Basi levegőért kapkodva, hörögve vonaglott a földön, s a ronccsá
vert arca már alig emlékeztetett emberére.
Közben majdnem kétszáz apaga gyűlt köréjük, s csöndes
megvetéssel figyelték Thanost.
Patkányok! Ketrecbe zárt patkányok!
Thanos elhátrált a lánytól, aztán fogta a zsákját, átvetette magát
a kerítésen, és futásnak eredt.
– Hagyjátok, hadd menjen! – hallotta Pagan szavait.
Hogy milyen nagy ez a világ? Most már tudta.
– Nem elég nagy – morogta futás közben.
Egyszer sem pillantott hátra. Nem akarta látni a falusiak bárgyú
arcát, sem a mindenhol egyformán magas fűszálakat, és legfőképp
Masikát nem akarta látni – a szép, megértő Masikát –, ahogy
leguggol, és Basit istápolja.
 HUSZONÖT

CSAK egy mód volt rá, hogy bizonyosságot nyerhessen.

Hatalmas, ősi gesztenyefák voltak girbegurba, megcsavarodott
törzzsel, széles, lapos, zöld levelekkel. Mint négy hatalmas kopjafa
vagy ősvilági istenek torz szobrai.
Az apaga falu most már alig látszott mögötte – elnyelte a
távolság, és eltakarta a végtelen, hullámzó fűtenger. Hosszú idő
óta ezek a fák voltak az első egyedi tereptárgyak, úgy döntött hát,
ezeket használja kiindulópontnak.
Az egyik faóriás kérgében akkora lyuk tátongott, amibe akár egy
ember is bepréselhette magát. Itt pihent meg, és pakolta ki a
zsákjában magával hozott kincseket. Szárított húst Masika
konyhájából, az Emberek fűkunyhóiból származó kendőt és
néhány olyasmit, ami egykor Masika apjáé lehetett: egy szextánst,
egy csavarkulcsot és egy nagyítót, amit valaha órás vagy ékszerész
használhatott.
Mindent szép rendben kirakott maga elé, és végül csak azokat
pakolta vissza a zsákba, amiket nélkülözhetetlennek ítélt. Aztán
fölállt, megmozgatta elgémberedett tagjait, és a börtöne égboltjára
a tekintetét.
Csak egy mód volt rá, hogy bizonyosságot nyerhessen.
Gyalogszerrel indult neki, s úgy választotta meg az útvonalat,
hogy az apagák faluját és a kimérák barlangját egyaránt nagy
ívben kikerülje.
Ahogy a fényterelő lemezek a helyükre csúsztak, és leszállt az éj,
a távolból halk beszédfoszlányok jutottak el hozzá. Ezek
valószínűleg az Emberek lesznek.
Egy idő után már a fűkunyhóikat és az irtásföldjeiket is látta.
Aztán amikor már teljes volt a sötétség, behúzódott egy fa alá, és
hamar elaludt.
 Az út további részében senkivel sem találkozott, és nem látott se
embert, se települést, se városok romjait vagy árnyékos
kanyonokat. Csak füvet látott, zöld és sárga és barnára égett füvet.
Három napig gyalogolt, de az is lehet, hogy négy napig, mert
ezen a helyen nagyon nehéz volt nyomon követni az idő múlását.
Sokszor úgy tűnt, a nappalok nem mindig ugyanolyan hosszúak,
mintha valaki önkényesen döntené el annak hosszát. Végül
megpróbált a fényterelő lapokkal szinkronban mozogni, s ez
alapján kiszámolni, meddig is tart a nappal. A legtöbbször ez
tizennégy vagy tizenöt óra hosszúságú volt, néha azonban csak
hat, és egyelőre nem talált semmilyen ismétlődő mintázatot
abban, hogy mikor milyen hosszúságúak a nappal és az éjszaka
órái.
A harmadik nap végén már úgy érezte, sohasem talál ki ebből a
fűrengetegből. Pedig fontos lett volna, hogy viszonylag egyenes
vonalban haladjon, lehetőleg nagyobb kitérők nélkül.
Egyedül abban bízhatott, hogy mindig is jó irányérzéke volt, ami
remélhetőleg ezen a helyen sem hagyja cserben.
Nyulakat ölt, és patakok vizét itta. Az ötödik – vagy hatodik –
nap végére már bűzlött, és alig állt a lábán a fáradtságtól.
Aztán megpillantotta a fákat. Négy volt belőlük, s úgy álltak ott,
akár az útjelző póznák.
– Mégiscsak igaz – tántorgott oda a gesztenyefákhoz, és
fáradtan befészkelte magát az egyik oldalán tátongó odúba. – Hát
mégiscsak igaz.
A világ kerek volt.
A diadalérzet azonban rövid életűnek bizonyult. Ha ez igaz, ha a
Velt valóban egy apró, mesterséges, zárt világ, akkor ő semmivel
sem jutott közelebb a meneküléshez. Az utazása során sehol sem
találkozott modern technológiával, ahogyan azt sem sikerült
kiderítenie, hogy mi lett azokkal, akik ezt a helyet építették.
Kénytelen leszek az egész bolygót felderíteni.
 Ez alkalommal más irányba indult úgy, hogy a kimérák
barlangja a háta mögött legyen. Két napig sem embert, sem
települést nem látott, s nem vette körül más, csak elszáradt, barna
fű. A harmadik napon fölfedezett egy csapást a fűben. Viszonylag
frissnek tűnt, és kellett hozzá néhány perc, mire ráébredt, hogy a
saját korábbi nyomait találta meg. A fűszálaknak még nem volt
ideje kiegyenesedni.
A negyedik napon egyre több olyan helyet talált, ahol letaposták
a füvet, és a távolban megpillantotta az apagák faluját. Még
mindig nem érezte úgy, hogy készen állna találkozni velük,
úgyhogy nagy vargabetűvel nyugat felé kerülte meg a művelt
földeket.
És végül ismét a gesztenyefáknál kötött ki.
Magában füstölögve ücsörgött a főhadiszállásának kinevezett
odúban, s a tapasztalatait próbálta rendszerezni. A második útja
során már jobban megszokta a nappalok és éjszakák ütemét, s
ezek alapján már a távolságot is pontosabban meg tudta becsülni.
Öt nap, naponta durván tizennégy órányi gyaloglás, átlagosan öt
kilométer óránként... az összesen kicsit több, mint háromszáz
kilométer.
Háromszáz kilométer. Ez volt a Velt kerülete. A maximális
távolság, amit megtehetett, ha egyenes vonalban próbált
visszajutni a kiindulópontra.
A lombok közt lesett föl a ragyogó kék égre. Vajon mi lehet azon
túl, amit a helyiek napnak gondolnak, pedig valószínűleg nem
több nagy teljesítményű világítótestnél? És ha az eddigi
tapasztalatait veszi alapul, legfeljebb ötven-hatvan kilométerre
lehetett a felszíntől.
Úgyhogy az nem egy nap. Ez pedig nem egy világ.
De akkor is kell, hogy legyen innen kiút! Valahová, valahogy.
Mert a többi lehetőség elfogadhatatlannak tűnt. Éljen az apagák
között birkaként? Vagy süllyedjen le az Emberek szintjére?
 Másnap reggel ismét útra kelt. A nap minden eddiginél
forróbban tűzött, s a levegő nehéz volt a párától.
Akkor miért nem esik gyakrabban?
Eltelt egy nap. Aztán még egy. Ismét keresztezte egy korábbi
expedíciója nyomait, ám ahogy továbbhaladt, a fű lassan vörös
kőnek adta át a helyét.
Nyugatra pedig ott nyújtózott az Árnyak Völgye. Nem... arra
még nem állt készen lélekben, hogy ismét átvágjon azon a helyen.
Egy idő után ismét megjelent a sárga fű, ami majdnem
ugyanolyan száraz volt, mint a torka. A horizont itt már
szemlátomást fölfelé görbült, amitől az a benyomása támadt,
mintha a száraz fű az egész világot be akarná borítani.
Maró, fémes szag rázta föl az elmélkedéséből, s hamarosan már
ismerős épületek közt bóklászott. Az ajtókon mindenhol ott volt a
nagy, stilizált V betű.
Ranium. Visszajutott Raniumba.
Az egész éjszakát az épületek átfésülésével töltötte. A nagy, üres
raktárban, ahol már korábban is járt, ismét hallotta az éles, zúgó
hangot, s úgy döntött, ennek most már utánajár.
Addig feszegette az egyik fali borítólemezt, míg sikerült
lebontania. Mögötte kábelekkel és csövekkel teli, zsúfolt alagút
fogadta, sötét képernyők és színtelen kapcsolók, melyekbe
semmiféle módon nem tudott életet lehelni. Valami mégis zúgott a
falakban – valószínűleg ugyanaz a makacs erő, ami az egész
világot áthatotta.
A földfelszín alatt vagyok. Mélyebben vagyok, mint a fűszálak
gyökerei.
Úgy érezte, hogy ez valamiért lényeges.
Az állott levegő itt már annyira bűzlött a fémes szagtól, hogy egy
idő után megfájdult tőle a feje. Végül nagy nehezen kimászott az
alagútból, vissza a felszínre, s már hajnalhasadtakor útra is kelt.
 A távolból, amerre a kimérák barlangjait sejtette, kiáltozást
hallott. Bebújt egy pálmafa mögé, és onnan fülelt. Tucatnyi férfi és
nő hangját sodorta magával a szél, s bár a szavakat nem értette, de
ahogy előbukkantak az egyik dombhajlat mögül, az öltözékük
alapján fölismerte őket. Apagák voltak, több tucatnyian, akik
skandálva, öklüket rázva masíroztak a barlang felé.
Most mennek kimérára vadászni. Ahogy Masika mondta:
tizenhét évente, mert az jót tesz a morálnak.
A sort Pagan vezette, s az ütemet is ő diktálta. Öregek és
fiatalok, nők és férfiak együtt meneteltek. Ott volt köztük Basi és
Masika is, akik kézen fogva masíroztak. Minden apagánál ott volt
a fakése, melyre most éles és hegyes fémsarkantyút húztak.
Addig figyelte őket, amíg a barlang torka el nem nyelte őket.
Akkor előbújt a rejtekhelyéről, és ismét jókora kerülővel folytatta
útját. A fejében már majdnem készen volt a Velt domborzati
térképe, és tudta, ezzel a kerülővel most közelebb jut az Emberek
falujához. A lehetőség nem villanyozta föl, de még mindig jobb
volt, mint szembenézni a kimérákkal.
Vagy Masikával.
Mire visszaért a gesztenyefákhoz, már ismét leszállt az éj.
Leheveredett, s miközben a csillagtalan égboltot bámulta, a
gondolatai vadul kavarogtak. Háromszor, három különböző
útvonalon járta körül a Veltet, és végül mindig ugyanott kötött ki.
Próbálta maga elé képzelni ezt a furcsa világot. Vajon hol lehet
valójában? Egy űrhajó gyomrában? Egy olyan gigantikus,
nemzedékek számára tervezett űrhajóban, ami fény alatti
sebességgel, évszázadokon és évezredeken át vánszorog egyik
csillagtól a másikig? Vagy egy műholdon? Egy hatalmas hógömb
belsejében, amit ki tudja ki és mikor hozott létre, és távoli
csillagok fürösztik idegen fényükben?
A negyedik utat már félig bomlott elmével tette meg, három nap
alatt, alvás nélkül. Egyenesen bemasírozott az Árnyak Völgyébe, és
olyan közel haladt el a kimérák barlangjához, hogy a bestiák
gyászos üvöltését is tisztán hallotta.
Az ötödik útja során teljesen kiszáradt, és napszúrást kapott.
Bevérzett a torka, a bőre vörösre égett és hámlani kezdett. Úgy
vonszolta magát a magas fűben, mint valami sebzett állat.
Hallotta, hogy beszél, érezte, hogy mozog a szája, a szavak
azonban már csak ritkán jutottak el a tudatáig. Bolyongó kísértet
volt, arra kárhoztatva, hogy örökkön örökké ezt a parányi világot
járja.
Néha már csak arra riadt föl, hogy megint sötét van, és ismét ott
áll a gesztenyefák alatt.
Aztán egyszer csak arra eszmélt, hogy ez a sötétség most
valahogy... másmilyen. Ahogy az első villám végigcikázott az
égbolton, kétségbeesetten lódult neki, hogy menedéket találjon.
Próbálta bepréselni magát a gesztenyefa odvába, s közben
egyfolytában azt hajtogatta magában, hogy ez az otthona. Az
egyetlen otthona.
Mire sikerült volna elrejtőznie, már bőrig ázott, s a ruhái
bűzösen tapadtak a testéhez. Végül nem bírta tovább, kibújt
belőlük, és félrelökte őket.
Arra lett figyelmes, hogy akármilyen sok víz is jött le, a talaj
szinte azonnal elnyelte. Végül nem bírta tovább, lehasalt, és
elkezdte félrekotorni a felázott, sáros földgöröngyöket.
Hamarosan egy fém szellőztetőrácsba ütközött, mely arra
hasonlított, amit Raniumban látott.
És természetesen ezen is ott volt a nagy, stilizált V.
Mind mélyebbre és mélyebbre ásott, s próbálta megkeresni a
fűszálak gyökereit. És aztán végre megtalálta őket.
Minden egyes szál egy hajszálvékony fémtubusban végződött,
ami olyan hatást keltett, mintha millió és millió mikroszkopikus
tárolóedényt ültettek volna egymás mellé.
 A feje fölött szüntelen mennydörgött az ég, amire a kimérák
üvöltése válaszolt.
Megragadott egy maréknyi füvet, és megpróbálta kitépni.
Tucatnyi fűszál szakadt ketté, amiket azonnal félre is lökött. S
aztán elképedve figyelte, ahogy a parányi tubusokból rögvest
újabb fűszálak sarjadnak.
Felüvöltött, és puszta kézzel esett neki a talajnak. Nem érdekelte
a fájdalom, ököllel csépelte a földet, és két kézzel szaggatta ki a
fűcsomókat. Úgy nyomkodta szét őket, hogy közben már fél tucat
helyen fölsértette az öklét, de most csak egyetlen dolog érdekelte:
a menekülés.
És ha nem menekülhet el, akkor a pusztítás.
Nem repülhetek el erről a világról, de talán sikerül átfúrnom.
Végül olyan mélyre ásott, hogy egy csapóajtó állta útját. Kerek
volt és széles, a közepén a már untig ismert V jellel.
Nekiveselkedett, és megpróbált alányúlni, hogy fölemelje. Végül,
mikor sehogy sem boldogult, rugdosni kezdte, s közben teli
torokból üvöltött és sírt.
A lány így talált rá: vizesen, sárosan és véresen, félig meztelenül,
a gödörben kuporogva. Lemászott hozzá, kezébe fogta Thanos
arcát, s úgy fordította, hogy lássa a szemét.
Még mindig ő volt a leggyönyörűbb nő, akivel valaha találkozott.
– Masika! – zihálta Thanos.
A nő szemei sokkal öregebbnek és fáradtabbnak tűntek, mint
korábban.
– Mi... mi történt? – próbálta összeszedni magát a férfi.
– Basi – suttogta a nő. – Neki nem sikerült... a kimérák
megölték.
A hideg eső egy pillanat alatt kijózanította, s úgy fordította a
kezeit, hogy a víz lemossa róluk a sarat és a vért. A Velt még
mindig egy kijárat nélküli csapda volt. De most Masika is itt volt,
és szenvedett, és szüksége volt rá.
 – Én... sajnálom – mondta sután, majd tétován a lány felé nyúlt.
– Nem érted! – lépett odébb Masika. – Mikor Basi meghalt,
nem éreztem semmit. Jó, ez nem teljesen igaz, mert vele együtt
nőttem fel, szerettem, mintha a testvérem volna, és meg is fogom
gyászolni, de... abban a pillanatban, ahogy az összetört teste a
barlang falának csapódott, ránéztem, és tudtam... tudtam, hogy
nem félek a vihartól.
Ismét megdördült az ég, és kacskaringós villám vágott végig a
mennybolton. Thanos még mindig úgy érezte, csapdában van, de
már nem úgy, mint eddig.
– Én... én félek.
– A vihartól? – mosolyodott el gúnyosan a lány. – Vagy a
haláltól?
– Nem.
Thanos lekuporodott, és a fejére szorította a kezét. Próbálta
magába fojtani a fájdalmát, de már nem tudta útját állni a
könnyeknek. Hosszú-hosszú élete minden kínja és keserűsége
egyszerre próbált a felszínre törni, s miközben a vállait rázta a
sírás, hátravetette a fejét, és felüvöltött. Masika egy darabig
szótlanul kuporgott mellette, majd lassan, óvatosan átkarolta a
félmeztelen, sáros és véres férfit.
Thanos úgy érezte, számára ez a nő az éltető levegő.
Az utolsó esély.
Ez a nő sosem fogja elhagyni.
– Én... én az élettől félek.
 HUSZONHAT

AZT MONDJÁK, mikor az Őrült Titán megérkezett a Veltre,

életében először megismerte a békét.
Eleinte nem sok kedve volt együtt élni az apagákkal, de Masika
végül erre is talált megoldást.
A falu szélén egy elhagyatott fészert rendeztek be Thanosnak, s
miután a férfi beköltözött, már együtt jártak a földekre dolgozni.
A veszteségeket leszámítva a kiméravadászat nagyszerűen
sikerült. Pagan győzelemre vezette a falusiakat, és nem is egy,
hanem két hatalmas, félelmetes bestiát sikerült lemészárolniuk.
Az apagák hetekig húst ettek, és nem inas nyulat vagy tehenet,
hanem ízes, szaftos kimérasültet csípős, illatos fűszerekkel.
Thanos úgy érezte, még az életben nem evett ilyen finomat.
Az egyik fejet, ami úgy nézett ki, mint egy furcsán görbülő
agyarakkal teli hatalmas oroszláné, karóra tűzve állították ki a falu
közepén. Pagant Kyrosnak, a Vadászat Mesterének nevezték ki, s
bár az apagáknak nem volt igazi vezére, most mégis mindenki így
tekintett rá.
A dolog furcsamód épp Pagant zavarta leginkább. Kezdetben
hetente egyszer, majd mind többször és többször állt meg Masika
házánál, és ragaszkodott hozzá, hogy Thanos ilyenkor ne legyen
ott, és ő négyszemközt beszélhessen a lánnyal.
Thanos eleinte féltékeny volt, és gyanította, hogy Pagan a
hírnevére támaszkodva akarja megszerezni magának a nőt. Végül
úgy döntött, megacélozza az akaratát, és Masikát is megkérdezi
erről. És közben nagyon igyekezett nem elveszíteni a türelmét.
A lány, aki látta, hogy micsoda erőfeszítés ez Thanos részéről,
halvány mosollyal hallgatta végig.
– Pagan nem a kezemre pályázik – mondta végül. – Azt hiszem,
ezzel csak a saját maga által fölállított szabályokat sértené meg.
A férfi értetlenül hallgatta.
 – Pagant a bűntudat férge rágja belülről – magyarázta Masika.
– Basival gyerekkoruk óta jó barátok voltak, és most önmagát
hibáztatja a haláláért.
– A vadászat veszélyes mesterség – vonta meg a vállát Thanos.
– Te magad mondtad, hogy mindig súlyos árat fizettek a kimérák
legyőzéséért.
– Pagan úgy gondolja, hogy jobban föl kellett volna készítenie a
barátját.
Thanos sokáig töprengett ezen, aztán mikor Pagan következőleg
is ellátogatott hozzájuk, a férfi elé állt, és odanyújtotta neki tompa
fakését.
– Taníts meg rá, hogy kell ezt forgatni!
Pagan egy darabig a kést méregette, majd Thanos szemébe
nézett, és bólintott.
Nap mint nap gyakoroltak, és Thanos lassacskán kezdett
ráérezni ennek a rituális alapokon nyugvó harcművészetnek a
szépségére. Kellett hozzá némi türelem és elszántság, de idővel az
ő mozdulatai is simává és kecsessé csiszolódtak.
És attól a naptól kezdve Pagan a barátja volt.
Még ennél is több idő kellett ahhoz, hogy megismerje Masikát, a
lány összes örömét és szomorúságát, és megtanulja, mikor és
miért lesznek csípősek a szavai.
Majdnem egy év is eltelt már, mire megosztották egymással az
ágyukat, és Thanos, aki eddig nem sokat törődött az asszonyaival,
most különösen nagy örömet lelt abban, hogy megpróbálta
boldoggá tenni Masikát.
Ha pedig időről időre komor mélabú vett rajta erőt, a lány egy-
egy jól irányzott, csípős megjegyzéssel zökkentette ki ebből a
hangulatából. És Thanos meglepve tapasztalta, hogy emiatt
nemhogy nem jött ki a sodrából, hanem csak még jobban szerette
a nőt.
 Már egy év is eltelt, mikor Masika megkérte, hogy segítsen neki
felújítani a házát. Az őszi betakarítás után kezdtek neki. Thanos
megerősítette a támfákat, és termőföldből kifordított kövekből
csinos tornácot rakott.
Ahogy mind több időt töltött Masika háza körül, lassan a
szomszédokat is megismerte: az átellenben lakó mogorva
földműves házaspárt, Makót és a kajla kutyáját és a népes Yazo
famíliát.
A fizikai munkában ugyanúgy örömét lelte, mint a tőrvívásban,
s hogy mind több tapasztalatot gyűjtött a földművelés terén. Az
apagák rozst és zabot termesztettek, és szarvasmarhát meg nyulat
tartottak. Thanos megtanulta, hogy kell a lehető legkisebb
fájdalmat okozva levágni egy állatot, ahogyan azt is, hogyan kell
szétbontani és feldolgozni a húst.
Sok időt azonban nem szeretett ezzel tölteni. Kellemetlen
emlékeket ébresztett benne.
Ahogy múlt az idő, mind többet tudott meg a Veltről. Akármi és
akárhol is volt ez a hely, biztosra vehette, hogy az alkotói – ha még
léteztek egyáltalán – már rég elfeledkeztek róla.
Előző életei során Thanos épp elég gépezetet épített és használt,
hogy tudja, az, amit ennyi ideig felügyelet nélkül hagynak, előbb-
utóbb tönkremegy.
Az egyik este sokáig üldögéltek a sötétben Masikával a tornác
előtti hintán. A lány Thanos vállára hajtotta a fejét, és lágyan
előre-hátra ringatózott.
– Jó itt – suttogta a lány.
– És milyen csöndes – bólogatott Thanos.
A szomszéd Mako kutyája mintha csak erre a megjegyzésre várt
volna, vad csaholásba kezdett, és nem is hagyta abba, míg a
gazdája ki nem jött, hogy leteremtse.
– Talán túl csöndes? – vonta föl a szemöldökét mosolyogva a
lány.
 Az elmúlt hetek során újabb és újabb emlékek merültek föl
Thanos múltjából, és ezek javát Masikával is megosztotta. Igaz,
igyekezett nagyon körültekintően megválasztani, hogy mit is
mond el a lánynak, és mit hagy ki, mert a szükségesnél mégsem
akarta jobban megriasztani. Ám még így is mesélt neki a
Sacrosanctról, a Haláról, sőt még a Végtelen Kövekről is. Épp csak
a legsötétebb és legvéresebb részleteket hagyta ki.
– Micsoda hatalom! – suttogta a lány. – Milyen csodás lehetett!
– A hatalom üres dolog – felelte Thanos színtelen hangon, és ő
döbbent meg a leginkább, hogy ezt valóban így is érezte.
Masika a férfi vállgödrébe fúrta a fejét, és felsóhajtott.
A harmadik évben szörnyű szárazság sújtotta a vidéket. Egyre
ritkábban és egyre rövidebb ideig esett, a patakok kiszáradtak, és
nem volt mivel öntözni a földeket. Egy idő után már az állatok is
hullani kezdtek a szomjúságtól.
Thanos megfogadta, hogy segít az apagáknak, de tisztában volt
vele, hogy itt nem működnek a szokásos földműves fortélyok.
Abból indult ki, hogy a föld alatt kiépített vízvezeték-rendszernek
és tározóknak kell lennie, hogy folyamatosan táplálják a füvet.
Csakhogy most bármilyen mélyre ástak, sehol sem találtak
nedvességet.
Nagyon úgy festett, hogy a rendszer kezd teljesen összeomlani.
Pagan és Masika jóindulatú és szkeptikus mosollyal hallgatták,
ahogy Thanos integrált és globális öntözőrendszerekről beszélt.
Miután tárgyalt Pagannal, együtt vezettek expedíciót Raniumba.
Ismét átkutatták a rozsdás fémépületeket, hátha sikerül
megtalálniuk a rejtett irányítórendszert, ami működésben tartotta
a Veltet. De bármilyen körültekintőek is voltak, most sem találtak
semmit. Csak a falak mögül és a mélyből előkúszó zúgás vált mind
erősebbé, amiről Thanosnak egy fokozatosan túlterhelődő
rendszer jutott az eszébe.
 Mindez csak még nagyobb elszántságra sarkallta Thanost. Végül
sikerült elérnie, hogy az apagák minden használhatónak és
mozdíthatónak ítélt dolgot leszereljenek és elszállítsanak
Raniumból.
– Miféle gépek ezek? – kérdezte Masika kíváncsian. – Olyanok,
mint amik a füvet növesztik?
– Nem bízol bennem? – billentette félre a fejét Thanos.
– De.
Végül sikerült egy pumpákból és szivattyúkból álló, használható
öntözőrendszert kiépíteniük, ami nemcsak a talaj-, de az esővizet
is fölhasználta. Eleinte volt némi vita azzal kapcsolatban, hogy
melyik földeket öntözzék meg először, azonban az apagák
nagyfokú együttműködő-készségről tettek tanúbizonyságot, mikor
a kérdést szavazással döntötték el.
Thanos és Masika kéz a kézben figyelték, ahogy az
öntözőrendszer működni kezd, vízzel árasztva el a földeket.
Thanos mosolyogva fogadta az apagák gratulációit, de magában
tudta, hogy mindez csupán időleges megoldás.
A következő hat évben sikerült baráti kapcsolatot kiépítenie az
Emberekkel. Kezdetben azt tervezte, hogy rabszolgákként
használja őket egy grandiózus, közös ültetvényen, Masika azonban
addig veszekedett vele, míg letett róla, hogy ebbéli ötletét az
apagák elé tárja. Végül mindebből annyi lett, hogy együtt kezdtek
zöldségeket termeszteni, ami mindkét törzs legnagyobb
megelégedésére szolgált.
Sőt, idővel még Potóval is összebarátkozott. Órákig ült sört
kortyolgatva az öregasszony kunyhójában, és hallgatta vég nélküli,
összefüggéstelen locsogását. Az elhangzottak java teljesen
értelmetlen volt, néha azonban, mint valami aranyásónak,
intelligens dolgokat is sikerült kihalásznia a zagyválásból.
– Mindössze egyetlen dolog bizonyos az emberi elmével
kapcsolatban – magyarázta az öregasszony, miközben úgy tett,
mintha a fülébe dugott eszközön keresztül hallgatna valamit. –
Hogy csak addig mozog és működik, amíg él.
– Ez az egész egy ügyesen megtervezett ökoszisztéma – folytatta
Thanos a saját megkezdett gondolatmenetét. – Ami úgy van
beállítva, hogy a talaj termőképessége sokkal hamarabb megújul,
mint természetes körülmények között. A régiek értették a
dolgukat.
Kezdek becsípni – tudatosult benne, aztán töltött magának még
egy kis sört.
– Hegyeken keltem át – magyarázta Poto. – A nap mozgását
követtem, amíg csak rá nem bukkantam a legmelegebb völgyre a
nap felőli oldalon.
– De mindez idővel tönkre fog menni – dörmögte Thanos. – Egy
év, kettő... egy évszázad. Ki tudja? És akkor már nem lesz se
levegő, se víz, se emberek.
– Az egyik éjszaka azt álmodtam, hogy a Kapitány ismét
zuhanni kezdett. Elvesztette az irányítást a mentőkapszula fölött,
és beleszáguldott a Napba.
– De hát ez a dolgok rendje – vonta meg a vállát Thanos, majd
fenékig ürítette a poharát.
Mikor fölnézett, azt látta, hogy Poto őt bámulja merőn.
– Egy belső időzítőre lett volna szüksége – sziszegte a nő. – Egy
automatikusan működő pszichés mechanizmusra, amit a légzés
ritmusa szabályozott volna.
– Mi most... mi most a Veltről beszélünk? Arról, hogy kellene
megjavítani ezt az átkozott világot vagy hajót vagy halálcsapdát?
A nő a plafonra szegezte a tekintetét, majd hosszú perceken
keresztül némán mozgatta az ajkait.
– A kapitány kifinomult tesztek sorával próbálta fölmérni, hol
csúszott hiba a számításaiba – mondta végül –, és arra jutott, hogy
túl nagy a konstans hibaszázalék.
 – Szóval akkor nincs innen kiút? – romlott el Thanos szájában a
sör íze. – Nincs rá mód, hogy megmentsük az apagákat?
– Egy pontos reflex kondicionálásának esélye meglehetősen
csekély.
– Akkor nem tudom megmenteni őket – dőlt hátra a fonott
székben Thanos, és elkeseredetten rázogatta a korsót, hátha az
alján lötyög még egy kis sör. – Sem őket, sem Masikát.
Most már viszont részeg vagyok.
Poto egyszer csak fölállt, és megragadta Thanos karját, aki
azonnal összerándult. A nő eddig egyedül akkor ért hozzá, amikor
ki akarta kaparni a szemét.
– Hogy erőt meríthess belőle – mondta meglepően tisztán, és
odanyújtotta a fülhallgatóját a férfinek. – Már milliók érezték a
jóslataink erejét.
Aztán megtántorodott, és visszahanyatlott a székébe. A
fülhallgató halk koppanással csúszott ki élettelen ujjai közül.
Thanos sokáig ült mozdulatlanul a lassan kihűlő holttesttel
szemben, és úgy érezte, hogy valami megszakadt benne.
Most tudatosult csak benne, hogy már több mint egy éve nem is
gondolt a Halálra.
Később, amikor kivitte a holttestet, hogy letisztíthassa és
eltemethesse, a padlón heverő fülhallgatót is magához vette. A
fülébe dugta, és bekapcsolta.
Semmi. Még statikus zörejeket sem hallott.
Teljesen lemerült.
***
A nyolcadik esztendőben Masika egyszer csak komoran és
szeszélyesen kezdett viselkedni. Többet nem volt hajlandó
elmenni sétálni Thanosszal, nem engedte közel magához, és még
csak nem is volt hajlandó egy ágyban aludni vele. És ha igazán
rosszkedve volt, a megjegyzései olyan csípősek lettek, hogy a férfi
okosabbnak látta, ha nem vitatkozik vele.
 El fogom őt veszíteni. Már csak idő kérdése. De hogyan is
remélhette egy magamfajta szörnyeteg, hogy egy ilyen angyal
megmarad mellette?
Az egyik nap, mikor hazaért a földekről, Masika a nappaliban
várt rá.
– Beszélnünk kell! – mondta a nő.
Miközben Thanos leült, úgy érezte, hogy a szíve a torkában
dobog. Tudta, hogy a nő most fogja vele közölni, hogy köztük vége
mindennek.
– Állapotos vagyok.
– Ó... Ó!
Masika lába elé kuporodott, és igyekezett mosolyt erőltetni az
arcára.
– Annyira megkönnyebbültem... úgy értem, örülök!
A lány reménykedő mosollyal fogta meg Thanos kezét, de a férfi
tudta, bármilyen ügyesen is alakoskodik, a párja tudja, mi az
igazság. Mert egy része valóban örült a kis jövevénynek, de sokkal
inkább félt, mint amennyire boldog volt.
A következő hetek során Thanos továbbra is a földeken
dolgozott, folytatta a fészer átépítését, minden nap szorgalmasan
gyakorolta a tőrvívást... és éjszakánként a régi életéről szóló
álmokkal viaskodott. Merthogy volt ő már apa nemegyszer, de a
gyermekeit... minden alkalommal... És az álmok... olyan
plasztikusak, olyan élethűek voltak, hogy nem volt hová
menekülnie előlük. Az a sok kis nyavalygó, siránkozó csöppség...
minden csupa nyál és hányás és ürülék... és vér.
Mindig az a sok vér.
Egy régi asszonya jutott az eszébe – pikkelyes, zöld bőrű, igéző
tekintetű lény volt, és egyszer ő is egy ilyen kis nyafogó, zöld
teremtménnyel ajándékozta meg. És odaadta neki.
A kezébe. Az ő hatalmas, szürke, sziklakemény kezébe.
 Csak össze kellett szorítanom a markom... Nem volt több egy
mozdulatnál.
Az egyik este összeszólalkozott Pagannal. Később már az okát
sem tudta, s csak arra emlékezett, hogy ittak, aztán verekedtek.
Aztán Thanos hazatámolygott, és egyszer csak arra lett figyelmes,
hogy Masika dühtől szikrázó szemmel áll előtte.
– Hagyjuk a játszadozást! – sziszegte a nő. – Mikor akarsz
faképnél hagyni?
Thanos értetlenül pislogott, s próbált kiutat találni az
alkoholmámorból.
– Mondtam már – suttogta rekedten. – Félek az élettől.
– Ki nem? – csattant föl Masika, és idegesen fésült ki egy tincset a
szeméből. – Hidd el, boldogulni fogunk a feladattal! De csak
együtt! Hajlandó vagy segíteni nekem?
– Igen. Segíteni akarok neked!
– Akkor jó – sóhajtott föl megkönnyebbülten a nő. – És most
hozz nekem nyúlsültet! Lehetőleg sok borssal.
A rémálmok azonban a döntésétől függetlenül is tovább
kísértették. Egyszer azt álmodta, hogy ismét Raniumban jár, és
végre sikerül egy eddig föl nem fedezett csapóajtón keresztül
lejutnia a föld gyomrába, ahol is egy hiperhajtóművel fölszerelt
űrhajó várt rá. Épp csak valami ketyegett benne. Tikk... takk...
tikk...
Mikor eljött a szülés napja, ő is ott állt Masika ágyának lábánál. A
gyógyító – egy Hara nevezetű, középkorú asszony – időről időre
ellenőrizte Masika szívverését és vérnyomását a Thanostól kapott,
hordozható generátorral feltöltött eszközzel. Aztán forró vizet
töltött egy edénybe, és megmosta a kezét, majd előszedte
mestersége régi, megbízható szerszámait, és Masika lábai közé
telepedett. Az asszony fölszisszent, majd intett Thanosnak, hogy
lépjen közelebb. És aztán megragadta a kezét, és úgy szorította,
hogy az egy született titánnak is becsületére vált volna.
– Jön a baba! – mondta Hara. – Már látom a fejét!
Thanos legszívesebben menekülőre fogta volna, de Masika, az ő
csodaszép, szárnyak nélküli angyala, aki most megállás nélkül
szitkozódott, és szorította a kezét, nem engedte.
A baba sötét bőrű volt, parányi és véres. Hara egy ősrégi ollóval
vágta el a köldökzsinórt, aztán megtisztogatta a gyereket, és
odaadta az anyának. Masika fáradt mosollyal ringatta egy kicsit,
majd intett Thanosnak, hogy fogja meg ő is. A férfi, akit egykor
úgy ismertek, hogy az Őrült Titán, a karjaiba vette a fiát, és
életében először szeretetet érzett egy gyerek iránt.
És eszébe sem jutott bántani.
– És még attól féltél, hogy egy szörnyeteg lesz! – dünnyögte
Masika. – Márpedig a mi fiunk nem szörnyeteg. A legkevésbé sem.
A kisfiút A'Larsnak nevezték el. Thanos tisztában volt vele, hogy
a név valamiféle jelentéssel bír, de már nem emlékezett rá. A vad,
véres álmai is kezdtek kifakulni, s a múltja lassan olyan volt, mint
egy rossz házasság, amiről az ember próbál mihamarabb
megfeledkezni.
Egyre többet tanulmányozta az égi fényterelő lemezek
mozgását, mi több, csillagtérképet is készített róluk. Sikerült
kiszámolnia, hogy a Velt forgási ideje huszonkét óra és negyven
perc, ami egy kicsivel rövidebb volt, mint egy földi nap, és egy
kicsivel hosszabb, mint egy nap a Titánon, ahol született.
Néhány évvel később újabb expedíciót vezetett Raniumba, és a
közös teherviselés jegyében ragaszkodott hozzá, hogy ne csak
apagák, hanem Emberek is menjenek. Morak, akinek már
szürkébe csavarodott a haja, egyfolytában azt hangoztatta, hogy
aki abba a városba megy, az életével játszik.
– A fiam hétéves, és mégis velünk tart – vigyorodott el Thanos.
– Kinézed belőlem, hogy kockáztatnám a fiam életét?
Moraknak erre már nem volt megfelelő érve.
 Thanos eltökélte, hogy ez alkalommal minden használhatót
elhoznak Raniumból. Úgy volt vele, ha a Velt titkai valahol abban
a hat épületben vannak elrejtve, akkor sem az időt, sem az
energiát nem fogja sajnálni, hogy megtalálja őket.
A kutatóexpedíciónak öt napjába került, hogy az alapokig
mindent átfésüljön, lefejtsék a falak fémburkolatát, és
összeszedjenek minden használható kábelt és még működő
elemet.
Pagan egy ősrégi hűtőkamrára bukkant, amiben angol feliratú
konzervek százait őrizték. A dobozok javában leves volt, de akadt
ott bőven zöldség és rizs is. Mikor kibontották az egyiket, és A'Lars
megkóstolta, kijelentette, hogy innentől kezdve csak ilyet hajlandó
enni.
– Ezt is megosztjuk az Emberekkel – jelentette ki Thanos
ünnepélyesen.
Miután hazatértek, az első este órákon át ültek kint a kerti
hintán a feleségével. A láncok már rozsdásak voltak, de maga a
hinta még kitartott.
– Akkor ez azt jelenti, hogy megoldottad a Velt titkát? – kérdezte
Masika, aki aznap este életében először tonhalat evett. – Akkor
már azt is tudjuk, honnan származunk, kik építették Raniumot, és
időközben milyen félisteni lényekké fejlődtek?
– Amit tudtunk, összeszedtünk, és ennek segítségével egy pár
évig még egész jól fogjuk tudni működtetni az elektromos- és
öntözőrendszert – vonta meg a vállát Thanos. – Vannak
csapóajtók, amit még nem sikerült kinyitnunk, de a legtöbb alatt
csak halott kábeleket és áramköröket találtunk, semmi mást.
– Úgy beszélsz ezekről a dolgokról, mintha valamikor élőlények
lettek volna – mosolyodott el Masika.
– Élő vagy élettelen... egyszer minden véget ér.
A felesége megállította a hintát, és fürkészőn nézett Thanos
arcába.
– Ismerős szavak... ugyanakkor mégsem.
– Ezt hogy érted?
Mintha hiányozna belőlük a keserűség és a harag. Thanos leszállt
a hintáról, és fölsétált a tornácra.
– Mindennek megvan a maga ideje – mondta csöndesen. – Az
élők és élettelenek útja végül mind ugyanoda vezet. Vannak
ketrecek, amelyek le vannak lakatolva, és vannak csapdák,
amikből nincs menekvés.
Bentről halk, ütemes dobszó szüremlett ki – a kis A'Lars
gyakorolt.
– Lehet, hogy ez így van jól – sétált oda Masika, és megfogta a
férje kezét.
– Igen – bólintott Thanos. – Lehet.
A tizenhetedik esztendőben Thanos beleegyezett, hogy ő vezesse
a kiméravadászatot. A'Lars sokáig könyörgött, hogy ő is a
vadászokkal tarthasson, de az apja kijelentette, hogy ehhez még
túl fiatal.
Thanos egyszerűen nem bírta volna elviselni, hogy a fiának
szembe kelljen néznie a Velt legfélelmetesebb ragadozójával.
Ismét rémségeseket kezdett álmodni megcsonkított asszonyokról
és halott gyerekekről.
Másnap este kihívta a fiát a tornácra, és hátramutatott.
– Rád itt van szükségem – jelentette ki. – Hogy vigyázz az
anyádra.
– De... – fintorgott A'Lars.
– A húgodat hordja a szíve alatt.
A fiú szemei kikerekedtek, s a tekintete hol a nyitott égboltra,
hol a házra villant. Aztán hátat fordított az apjának, és kelletlenül
bólintott.
– Azt akarod, hogy rám vigyázzon? – nevetett Masika, mikor
Thanos beszámolt neki a történtekről.
– Hadd gondolja csak, hogy az anyjára és a húgára vigyáz!
 A vadászat remekül sikerült. Pagan és Thanos jó előre ravasz
tervet kovácsolt, és a vadászok olyan hálót vittek magukkal, amit a
Raniumból hozott, szinte elszakíthatatlan kábelekből készítettek.
Miután sikerült kicsalogatniuk a kimérákat a barlangjukból, már
könnyű dolguk volt a hálóba gabalyodott fenevadakkal.
Ez alkalommal négy bestiát sikerült elfogniuk, amire
emberemlékezet óta nem volt még példa. Az utolsóval maga
Thanos végzett, s eközben mindössze egy apaga vadász sérült meg,
és senkinek sem kellett meghalnia.
Aznap este a település főterén Pagan könnyektől csillogó
szemmel jelentette ki, hogy most már Thanos a Vadászat Mestere.
– Se férfi, se nő nem érdemli meg ezt a címet jobban, mint te!
Thanos meghajolt, s úgy érezte, az apagák üdvrivalgásánál
szebbet még sohasem hallott.
Újabb évek teltek el. Thanos figyelte, ahogy a gyerekei felnőnek,
azonban az apai büszkeségébe mind több félelem vegyült.
Olyan szépek, és olyan büszkék... Ha bármi történne velük...
De semmi sem történt. A'Lars remek fiatalemberré serdült, aki
lassacskán átvette a ház körüli teendők javát. A lányuk, Hether
pedig szakasztott olyan volt, mint az édesanyja: éles nyelv és még
élesebb szem, ami választott szakmájában, a fazekasmesterségben
is hasznára vált.
Mikor már gyérülni kezdett a haja, és a háta is fájt, Thanos
ismét ellátogatott az Árnyak Völgyébe. Egy egész napot és éjszakát
töltött ott, ám soha senkinek nem mesélt róla, hogy mit tapasztalt,
Masika pedig tiszteletben tartotta ki nem mondott kérését, és nem
kíváncsiskodott.
A múlt árnyai is mind ritkábban látogatták meg álmában.
Emlékezett még bizonyos személyekre, fel tudott idézni egy-egy
ütközetet, de egyre több dolog esett ki az emlékezetéből. Olyan
volt, mintha valami felsőbb hatalom – isten, gondviselés,
szerencse – terelgette volna egy életen át, hogy végül eljusson ide.
 Egy este, mikor ismét kint ültek a hintán, Masika Thanos vállára
hajtotta őszbe csavarodott fejét. A hinta most már teljesen
megrozsdásodott, a láncok azonban még mindig kitartottak.
– Azt hiszem, a szenvedés volt az – dörmögte Thanos, mire
Masika álmosan motyogott valamit az orra alatt. – Az a rengeteg
szenvedés. A Sacrosancton és a Halán az emberek éheztek, és
egész életükben haldokoltak. Pár lyukas petákért eladták a
testüket, a becsületüket, a büszkeségüket... Olyan vezéreknek és
uralkodóknak dobták oda az életüket, akik csak nevettek az
áldozatokon.
Masika kinyitotta a szemét, és kiegyenesedett.
– Nem bírtam már elviselni – folytatta a férfi. – Nem tudtam
együtt érezni velük, és azt sem tudtam elfogadni, hogy a
világegyetem ilyen szörnyű hely. És ahogy alkalmazkodtam a
körülményekhez, újra meg újra ugyanazzá a szörnyeteggé váltam.
Masika finoman megfogta és megszorította a férje kezét.
– De az is tény, hogy mindig sikerült viszonylag gyorsan
alkalmazkodnom, és közben nem tanultam szinte semmit.
Masika olyan mély és őszinte szeretettel nézett rá, amit Thanos
az elmúlt hosszú-hosszú évek során már szinte természetesnek
vett. De volt ebben a pillantásban valami más is. Valami, amin
nem tudott kiigazodni.
– Mindennek már vége – mondta csöndesen a nő. – Most már
ez az életed. Te vagy Kyros, a Vadászat Mestere. Te adtál nekünk
vizet és életet, te egyesítetted a törzseket. Van két remek
gyermeked, és te vagy életem szerelme. Egy olyan életé, ami
nagyszerűbb és örömtelibb, mint ezer meg ezer csillogó drágakő
holmi vaskesztyűkön.
– Igen – bólintott Thanos, majd finoman megcsókolta az
asszonyt.
– Azonban – hunyta le a szemét Masika – van valami, amit el
kell mondanom...
 ***
Azt mondják, mikor az Őrült Titán megérkezett a Veltre,
életében először megismerte a békét.
De egyszer minden véget ér.
 HUSZONHÉT

– OTT van a tüdejében – magyarázta Shara, a fiatal gyógyító. –

Meg a gyomrában. Sőt még a csigolyáiban is.
Azzal odamutatta Thanosnak az apró készülék lapos
képernyőjét. A törzsről készült röntgenfelvétel tucatnyi helyen
mutatott elváltozást. Aztán a kép egyszer csak szétesett.
– Sajnálom, de... nagyon hamar lemerül – szabadkozott Shara,
majd a fal mellett álló, házi készítésű generátorra kapcsolta a
készüléket.
Thanos nagyot nyelt, és ökölbe szorította a kezét.
A gyógyító háza alig változott valamit az évek során: a polcokon
ugyanúgy sorakoztak az eszközök és a kenőcsökkel teli tégelyek.
– És semmit sem tehetünk? – nyögött fel a férfi.
– A régieknek voltak bizonyos... kezelései. Vegyületek,
sugárterápia, de mindez a tudás elveszett – tárta szét a kezeit
tehetetlenül Shara. – Ezt a diagnózist is csak azért tudtam
felállítani, mert te rájöttél, hogy lehet feltölteni a látógépet.
Thanos gyűlölködve meredt rá. Az eszével persze tudta, hogy a
lánynak semmi köze Masika betegségéhez, de akkor is Shara volt a
törzs gyógyítója, aki most csak a vállát vonogatta tehetetlenül, és
azt mondta, hogy nem tud segíteni.
– De legalább tudod – mondta csöndesen a lány, aztán ahogy
Thanos fenyegetőn fölébe magasodott, azonnal elhallgatott.
– Te még csak nem régóta vagy gyógyító – morogta a férfi. –
Lehet, hogy a tudásod még kevés ehhez.
– Anyám! – szegte föl az állát dacosan Shara. – Megtennéd,
hogy átjössz egy percre?
Nyílt a szomszéd szoba ajtaja, és Hara, a régi gyógyító bicegett
be. Az ízületi gyulladás mostanra kikezdte a testét, a szeme és
elméje azonban ugyanolyan éles volt, mint aznap, mikor világra
segítette Thanos fiát.
 Miközben Shara magyarázott, az anyja lassan körbejárt, és
finoman végigsimította a polcokon álló régi eszközeit. A matt
szikét, a fogókat, a kisebb-nagyobb fecskendőket. Aztán egy
hosszú pillantást vetett a röntgenfelvételre, majd széttárta a
karját, mintegy befogva a helyet, s mindazt, ami benne volt.
Mintha csak azt mondta volna szavak nélkül: ez minden, amit
nyújthatunk.
***
Ahogy Masika egyre gyengébb lett, úgy segítettek nekik mind
többen és többen. Napközben, míg Thanos és a gyerekek a
földeken dolgoztak, mindig volt valaki az asszony mellett, és
Pagan rendszeresen hozott neki ételt és gyógyszert.
A'Lars, aki időközben jóvágású, erős férfivá érett, egy nap a
házuk előtt várta Thanost. A szemén látszott, hogy sírt.
– Apám... hogy tudunk neki segíteni?
Thanos megpróbált a szemébe nézni, és most először tudatosult
benne, hogy a fia már magasabb, mint ő.
– Úgy, hogy gondoskodunk a földekről.
Lábujjhegyen óvakodtak be a házba, és Thanos első útja a
hálószobába vezetett. Masika aludt, s közben néha motyogott
valamit. Azonban, ahogy a férfi megpróbálta megigazítani a
takaróját, fölébredt.
– Nem szólnál nekik, hogy ne csöngessenek? – nézett föl
bágyadt mosollyal Thanosra.
Pedig senki sem csöngetett.
Thanos fogta a szerszámait, majd kiment a földekre, és napestig
a fészer javításával töltötte az időt. Aztán, amikor elfáradt, fogta a
zsákját, és kipakolta belőle a mérőműszereit. Közben kétszer is
meg kellett álljon, úgy fájt a háta.
Ez az emberi test túlságosan is gyorsan öregszik.
Aztán csak ült, és a maga elé rakott eszközöket bámulta.
Szextáns, iránytű, teleszkóp, pipetták, hőmérő... ezekkel nem fogja
tudni megfejteni a világ titkát.
Még akkor is odakint gubbasztott, mikor már besötétedett, és
A'Lars jött, hogy szóljon, kész a vacsora.
Másnap reggel bevette magát a fészerbe, és napokig ki se
mozdult. Pagan hordott neki ételt, de Thanos szinte az evésről is
megfeledkezett. Elszántan vizsgálta a talajmintákat, abban bízva,
hogy csak rábukkan valamire, ami összefüggésben lehet Masika
betegségével. Végül azonban nem talált szinte semmit. Pár
apróság ugyan kiderült arról, milyen ütemben mozognak az égi
fényterelő lapok, és hogy milyen bázispárokat manipuláltak a helyi
nyulak DNS-ében, de ezen kívül semmi. A Velt továbbra is olyan
megfejthetetlen kirakós játék volt, amiből túl sok elem hiányzott,
hogy értelmes kép kerekedhessen ki belőle.
Egy lezárt szoba, aminek nincs ajtaja.
Mikor végre hazament, Masika a hintában ülve várt rá.
– Kudarcot vallottam – dobta le a zsákját Thanos.
Az asszony azonban csak mosolygott. Az arcára újabb ráncokat
vésett a betegség, a mosolya azonban ugyanolyan pajkos volt, mint
régen.
– Innen nincs kiút – csikorogta Thanos.
– Én nem is akarok... – vonaglott meg Masika arca a
fájdalomtól. – Én nem is akarok kiutat.
Thanos fáradt sóhajjal ült le mellé. Szeretett volna erős lenni a
felesége kedvéért, de csak fáradtságot érzett. Szerette volna
megvigasztalni, de a szavak sehogy sem akartak a szájára jönni.
– Mosolyogj már! – paskolta meg a kezét Masika. – És keríts
nekem egy kis nyúlsültet sok bors...
Aztán erőt vett rajta a köhögés, és percekig levegőt venni is alig
bírt.
– Tudod, mit? – suttogta végül. – Hozz inkább egy teát!
***
– Ráknak hívják – mondta Thanos. – Jól gondolom, hogy ez
számotokra ismeretlen betegség?
Lorak értetlenül nézett vissza rá. A kislány, akivel annak idején
találkozott, mostanra a negyvenes évei végén járt, s a haja már
erősen őszült.
Odakint álltak az apaga falu határában, ahová az utóbbi néhány
esztendőben amolyan kulturális csereberélés jelleggel az Emberek
néhány családja is beköltözött.
– Én... igazad van, sosem hallottam erről a rák nevezetű
betegségről – bólintott Lorak.
– Csak azért kérdem, mert azon gondolkodtam... Ugye, az
Emberek még mindig csak növényi alapú ételeket fogyasztanak?
– Igen – bólintott a nő.
Thanos egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki áll
mögöttük, s ahogy megfordult, Hetherrel, a lányával találta
szemben magát.
– Ó... szia, apa – dünnyögte Hether, és már vissza is fordult.
Mióta kiderült, hogy Masika beteg, Thanos és a lánya egyre
jobban eltávolodtak egymástól. Hether egyszerűen bezárkózott, és
nemhogy vele, de még az édesanyjával sem volt hajlandó beszélni.
– Hether elég gyakran kijár ide – magyarázta Lorak. – Sokat
beszélgetünk.
Hether igazi kiskamasz volt, s abban a fura életkorban járt,
mikor félig már felnőtt volt, félig azonban még gyerek. De legalább
külsőre az édesanyja lánya.
– Lorak és én régi jóbarátok vagyunk – szólt utána Thanos. – Ő
volt az első ember, akivel találkoztam, amikor a Veltre érkeztem.
– Az édesapád akkor még egyfolytában azon gondolkodott,
hogyan lehetne leigázni másokat – mosolyodott el Lorak.
– Az Emberek... tudod, ők másfajta ételeket esznek, mint mi –
magyarázta Thanos. – Azon gondolkodtam, hogy esetleg ez... hogy
ez esetleg megvédi őket bizonyos betegségektől.
 Hether megállt, és kelletlenül bólintott. Végül is maradt, de
egyikükre sem volt hajlandó ránézni.
– Lehet, hogy az édesapád egy kicsit többet tud ezekről a
dolgokról? – kérdezte Thanos Lorakot. – Tényleg, mi van vele? Ő
nem akar átköltözni?
– Tavaly meghalt.
– Ó... én... tényleg sajnálom.
Thanos olyan tisztán emlékezett a vékony, szőke férfira, aki az
Emberek falujában köszöntötte, mintha mindez nem is egy
emberöltővel ezelőtt történt volna.
Milyen naiv is volt Morak! És milyen kár, hogy nem ismertem
meg jobban...
– A rothadás falta föl belülről – mondta Lorak csöndesen.
– Ó... Ó! Szóval akkor nálatok is...
Thanos sután átölelte a nőt, aztán nem is nézve, hogy merre
indul, nekivágott a földeknek. Futó lépteket hallott, és Hether
zárkózott föl mellé. Egy darabig némán ballagtak egymás mellett,
aztán Hether óvatosan megfogta az apja kezét.
– Most már legalább tudjuk.
***
Masika egyre gyengébb volt. Az izmai sorvadni kezdtek, és a bőre
úgy lógott, mintha egy nála jóval testesebb embertől kapta volna
kölcsön. Napközben olyan mélyen aludt, hogy fölébreszteni sem
bírták, éjszaka viszont csak hánykolódott, és hol sírt, hol kiabált.
Ami pedig az ételt illeti, már kevesebbet evett, mint egy kismadár.
Egyszer megpróbálta használni az édesanyja szövőszékét, hátha
azzal sikerül egy kicsit elterelnie a figyelmét, de már ehhez is túl
gyenge volt.
Thanos még kétségbeesettebben próbált gyógymódot találni.
Immáron sokadszor tért vissza Raniumba, és minden eddiginél
alaposabban vizsgálta át a romokat. Az egyik pincében, egy
embermagas szemétkupac alatt egy még mindig működőképes
légkalapácsra bukkant.
Senkinek sem szólt, hogy hova megy, ahogy arról sem, hogy
mire készül. A gesztenyefák közelében vert tábort, ahol mindig
régi, keserédes emlékek rohanták meg.
A lyuk, amit annak idején a puszta kezével ásott, az évtizedek
alatt lassan megtelt, de néhány óra alatt most is sikerült
kipucolnia. És legalul megint ott volt a nagy V betűvel díszített
csapóajtó.
Legutóbb nem volt eszköze, amivel fölnyithatta volna, de nem
úgy most! A dübörgő légkalapácsa alatt csak úgy szikrázott a
fémlap, s mikor órákkal később végre sikerült áttörnie, Thanos,
aki mostanra már nem is érezte a karját, kis híján alábucskázott.
Aztán lehasalt az üreg szélére, és kimeredt szemmel bámult a
mélybe.
– Nem... nem, nem, nem!
Ez az akna valószínűleg egész a Velt gyomráig ért, és olyan
széles volt, hogy akár egy ember is elfért volna benne – ha a
számolatlan évek során nem tölti föl teljesen a földtörmelék.
Újabb zsákutca. Egy újabb menekülési útvonal, amit az elmúlás
vett el tőlük.
Thanos csak ült ott fölhúzott térdekkel a semmibe bámulva, és
nem sok kedve volt ismét útra kelni.
***
Megint a holtakkal álmodott. A legkülönfélébb lényekkel, akiket ő
ölt meg. Lángoló városokat látott, hulló bombákat és fertőzések
által elpusztított fajokat. Kibelezett tetemeket, letépett végtagokat,
elroppantott gerinceket, víz alatt fuldokló csecsemőket.
Néha már napokig nem is mert benézni Masika szobájába. Az
asszony fájdalma saját tehetetlenségére emlékeztette, amitől az
álmai csak még kegyetlenebbek és életszerűbbek lettek.
Te nem a Haláltól félsz, hanem az Élettől.
 Az egyik este órákon át feküdt az ágyban, és nyitott szemmel
hallgatta a felesége kapkodó légvételét.
Itt vagyok egy parányi golyóbis belsejében, aminek még saját
napja sincs. Az egészet bejártam – mind a háromszáznegyvenhat
nyavalyás kilométert –, és tudom, hogy olyan, mint egy
titokdoboz, épp csak a nyitját nem ismerem.
– Tudom – szólalt meg váratlanul Masika.
Az asszony az oldalára fordulva feküdt, és a férje arcát fürkészte.
– Ne beszélj! – suttogta Thanos.
– Tudom, ki vagy valójában – mosolyodott el Masika
bágyadtan. – Én erős, gyönyörű sziklaemberem.
Thanos kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Az
asszony kinyúlt felé, és meglepő erővel szorította meg a kezét.
– A kezeid... az erős, szürke sziklakezeid...
Thanos elfordult, és letörölte a könnyeit.
Mire visszafordult, az asszony már ismét aludt. Ezúttal
zavartalanul.
***
És végül eljött az a szörnyű nap is, amikor Masika megkérte, hogy
vigyék ki a mezőre. Olyan gyenge volt, hogy a szavát is alig lehetett
érteni, s mivel járni már nem tudott, Thanos és A'Lars hordágyat
készítettek, s azon cipelték ki.
Odakint ragyogó idő volt, sütött a nap, és a magas fűszálakat
langyos szellő borzolta. Masika halvány mosollyal fordította az
arcát a fénybe, s a hátát egy kőtömbnek támasztotta.
Thanosban csak most tudatosult, hogy ez ugyanaz a kőtömb volt,
ahol oly sok évvel ezelőtt először látta Masikát.
A szikra, amit szinte már teljesen belepett az idő pora, ismét
lángra lobbant a lelkében.
Egyik szomszéd a másik után jött ki, hogy elbúcsúzzon az
asszonytól. Ott volt a Yazo família mind a tizennégy tagja, a
mosolygós, csorbafogú Lorak, Rina, aki a gondolatnál is
sebesebben bánt a késsel, aztán az a lány, aki Mako régi házába
költözött be, és akinek a nevét Thanos még mindig nem bírta
megjegyezni. No meg a két gyógyító, Hara és Shara.
– Ó... – suttogta Masika –, ez már sok.
De hogy ez alatt a fájdalmat vagy a figyelmet értette, nem derült
ki.
Végül Pagan is megérkezett, aki reszkető karjaiba zárta az
asszonyt.
– Köszönöm! – motyogta Masika. – Mindent köszönök!
Thanos megbabonázva figyelte őket. Egyedül ő nem ejtett
könnyet. A férfi, akit mintha valóban kőből faragtak volna.
Hether sokáig térdepelt az édesanyja mellett. Hogy fojtott
hangon miről beszéltek, senki sem hallotta, de végül Masika
megszorította a lánya kezét, és bólintott.
– Minden rendben lesz – mondta csöndesen. – Most menj, és
kövess el egy csomó hibát!
Hether bizonytalanul elmosolyodott, majd fölpattant és
elrohant.
Thanos finom érintést érzett a vállán. Shara volt az, a fiatalabbik
gyógyító.
– Már nem tart soká – mondta a lány, s a tekintete öregebb és
fáradtabb volt, mint az anyjáé.
– Ígérem – bólintott A'Lars, aki közben az anyja mellé
kuporodott. – Ígérem.
Thanos beárnyékolta a szemét, és az égboltra függesztette a
tekintetét. A nap most is ugyanott volt, mint évszázadok óta
mindig, és ugyanolyan erővel ontotta fényét.
– Férjem! – mondta Masika csöndesen.
A'Lars és a két gyógyító lehajtott fejjel indult vissza a faluba,
egyedül hagyva Thanost és a feleségét. A férfi szó nélkül
leheveredett a hordágy mellé, és megfogta Masika kezét. Ebben az
érintésben benne volt kettejük évtizedes öröme, szomorúsága,
fájdalma és boldogsága. Masika hirtelen megrázkódott, és
felkiáltott fájdalmában.
– Elég! – zokogott föl, és olyan erősen szorította Thanos kezét,
hogy az már fájt. – Elég már!
A férfi szívében izzó láng azzal fenyegetett, hogy ismét bömbölő,
mindent fölfaló infernóvá terebélyesedik.
– Nem – mondta csöndesen Thanos. – Nem elég.
Érezte, ahogy a düh lassan, de megállíthatatlanul növekszik
benne.
– Ez nem igazság! Mindent megtettem! Mindent jól csináltam!
Masika már nyitotta volna a száját, hogy vitába szálljon, a hang
azonban halk hördülésként szakadt ki belőle. Finom remegés
futott végig a testén, a keze elernyedt, s a szemei a semmibe
meredtek.
***
Thanos egyedül maradt. Egyedül ebben a faluban, ebben a
börtönben, ebben az emberi húsból formált kalitkában. Egyedül a
dühével.
A Thanos szívében izzó zsarátnok, amit a harag és a félelem
táplált, lángra kapott. Az alakja változni kezdett, megnyúlt, a
végtagjai megvastagodtak és megerősödtek. Ahogy régi-új
szemeivel pillantott végig a Velt füves mezőin, rég elfeledettnek
hitt hatalom éledezett a tudata mélyén. Pszionikus erők és
kozmikus energiák, titán mivoltának születési előjogai, azok a
képességek, melyekről egykor lemondott. Egy másik helyen, egy
másik korban, egy olyan ígéretért cserébe, ami most már üresnek
és érdektelennek tűnt.
Halál, te csalárd Úrnő! Képes voltál elorozni az utolsó és
egyetlen lehetőséget az életemben, hogy boldog lehessek! Pedig
mindent jól csináltam!
Thanos, a Hódító, az Őrült Titán térdre roskadt, széttárta a
karjait, és felüvöltött.
 Az energiák, melyeket akaratlanul is szabadjára eresztett,
elhamvasztották a termőföld felső rétegét. A lökéshullámok száz
kilométerrel odébb is házakat téptek darabokra, és fákat csavartak
ki tövestől.
A második üvöltése lyukat ütött a Velt testében, szétzúzta a
fűszálakat életben tartó, tápoldatot keringető rendszert, és
szétmorzsolta a föld mélyén kígyózó rejtett kábel- és
csatornahálózatot.
Thanos azonban mindebből semmit sem vett észre. A testét
lángok övezték, s tudatát már nem értelmes gondolatok, csupán
állati indulatok és érzelmek töltötték meg.
A harmadik üvöltés megrepesztette a világ burkát, s a több száz
méter mély üreg legalján üveg csillant, alatta pedig zavaros,
buborékokkal teli víz.
Az apagák és az Emberek fejvesztve menekültek, néhányan
azonban – köztük Pagan és A'Lars – visszarohantak a mezőre,
hogy megpróbálják megmenteni Thanost.
A férfit, aki már nem volt sehol.
Csak most, hogy a titán föltápászkodott, figyelt föl rá, hogy a
hordágy immár üres. A földrengés lesöpörte róla Masika
holttestét, s az asszonya a mező közepén tátongó hasadékba
zuhant.
Thanos dühe és keserűsége immáron nem ismert határokat, és a
testéből kirobbanó kozmikus energia egy pillanat alatt szétzúzta a
mélyben csillogó üvegfelületet.
Ez az! Végre! Ragadj el, Halál! A kozmosz hidegével tisztítsd
meg ezt az átkozott világot...
A mélyből vízsugár lövellt olyan erővel, hogy az még Thanost is
leverte a lábáról. Forró, sós ízt érzett a szájában – lehet, hogy
kitört egy foga?
A'Lars és Pagan bénultan figyelték a mező közepén tántorgó,
szürke bőrű óriást... aztán a hasadékból gejzír tört magasba,
letarolta a környező földeket, és a repedést feneketlen szakadékká
tágította. Ekkor már megállíthatatlanul ömlött a víz, mind
gyorsabban és gyorsabban.
– Tévedtem – suttogta maga elé Thanos.
A szennyes áradat már azzal fenyegetett, hogy hamarosan az
egész világot elnyeli.
– Mindennel kapcsolatban tévedtem! Az összes kifogás és
felismerés...
Valaki megpróbálta elrángatni a szakadék széléről, de lerázta
magáról a kezeket.
– Az életet hibáztattam! A fájdalmat, a keserűséget, a
szenvedést... Azt hittem, hogy ismerem önmagam!
Most már a gravitáció is rendetlenkedett, s egyértelmű volt,
hogy a világot működésben tartó gépezetek a végüket járják.
– Azt hittem, hogy képes leszek elviselni önmagam.
Olyan volt, akár a bibliai Özönvíz, ami senkinek és semminek
nem kegyelmezett. Elnyelte a házakat, magába szippantotta az
embereket. Egy pillanatig még látta a fiát és a lányát, ahogy
kétségbeesetten küzdenek egy korty levegőért.
A'Lars.
Hether.
Masika.
Hol van...
Aztán a gravitáció megszűnt, s az áradat iránya hirtelen
megváltozott. Egy pillanatig még nappali világosság volt, aztán
sötétség borult a világra.
Thanos a mélybe vetette magát, és megpróbált átúszni az örvény
által beszippantott törmelékáradaton. Szétmálló földgöröngyök
pörögtek körülötte, alkatrészek, darabokra tört áramkörök, állatok
tetemei és halott emberek.
Végül elérte a törött üvegfelületet, melynek túloldalán az
ismeretlen várta. Az utolsó, amit látott, egy leszakadt fém
csapóajtó volt, rajta jókora, stilizált V betűvel.
Aztán már nem látott semmit.
 EPILÓGUS I.

VOLTAK házak és kunyhók, ahol emberek éltek.

Volt egy nap, amit időnként fekete lemezek takartak el.
Volt egy robbanás, amit szökőár követett.
Voltak emberek, akik megfulladtak.
Voltak mezők is, melyeket most elnyelt az óceán vize.
Volt egy hordágy, amin korábban egy asszony hevert, de most
üres volt. A víz előbb az asszonyt, aztán a hordágyat is magával
ragadta.
Thanos felüvöltött, és gondolkodás nélkül Masika holtteste után
vetette magát. Az örvénylő vízben már csak törmeléket és
habtajtékot látott, ami teljesen elvakította.
Aztán egy pillanatra mégis megpillantotta Masikát. Az asszony
élettelen teste ott lebegett előtte – közel, s mégis olyan távol, hogy
el ne érhesse. A titán összeszorította a fogát, és erejét megfeszítve
úszott utána.
Ez nem igazság! Ez nem igazság!!! Mindent megtettem!
Mindent jól csináltam!
Masika váratlanul kinyitotta a szemét, s vádlón meredt
Thanosra.
Nem igaz. Nem tettél meg mindent.
Thanos felüvöltött...
És felült.
A baldachinos ágynak, amiben feküdt, vaskos kígyókra
emlékeztető, csavart oszlopai voltak. Körülötte puha takarók és
hímzett párnák hevertek. Egy sápadt, zöld szemű asszony húzta
félre az ágy függönyét.
Az anyja árnya.
– Te?! – hördült föl Thanos. – Mit tettél?! Elvetted tőlem!
Mindent elvettél!
– Nem – rázta meg a fejét az asszony. – Ami történt, azt csak
magadnak köszönheted.
Megint itt vagyok, a Halálnak emelt kastélyban.
Az ággyal szemben ismét ott állt a hatalmas, tükrös szekrény,
ami most lassan, hívogatón föltárult. A tükrökben több különböző
szögből is láthatta önmagát, a hatalmas, darabos, szürke testet, a
gránitkeménységű, szinte sebezhetetlen bőrt.
– Elbuktál! – állt meg mellette gúnyos mosollyal az anyja. –
Megint.
Egy kép jelent meg a lelki szemei előtt: egy napsütötte,
mosolygó arc. Egy nő arca, aki megértette és elfogadta őt. És a
neve... a neve...
Bármennyire is próbált összpontosítani, az emlék máris fakulni
kezdett.
– A Sacrosancton – folytatta az árny – értelmet próbáltál
keresni az életednek. Csakhogy a hatalom csábítása túl nagy volt,
és nem voltál képes ellenállni neki.
Thanos lehunyt szemmel, fogcsikorgatva hallgatta.
– A Halára már kifejezetten ezért a hatalomért mentél, és az
első adandó alkalommal máris két kézzel kaptál utána – nevetett
fel kajánul a nő. – És látod, mi lett belőle? Aztán, mikor a Vízióba
érkeztél...
– Hová?
– A Vizióba, amit a lakói csak Veltnek hívtak. Ezt a kísérletet földi
tudósok egy csoportja hozta létre, hogy világméretű katasztrófa
esetén ennek segítségével menthessék meg a fajukat. Az ő víziójuk
volt ez a világot teremtő kísérlet, melyet az Atlanti-óceán mélyén
helyeztek el, a déli félteke egy eldugott zugában.
Thanos szemei tágra nyíltak.
Szóval az óceán fenekén voltunk.
– Ezt a helyet úgy tervezték, hogy minden lehetséges módon
támogassa az emberi evolúciót – folytatta az árnyalak. – Csakhogy
ez egy kihívások és versenyhelyzet nélküli, zárt rendszerben nem
működött valami jól. A fejlődés lelassult, majd teljesen meg is állt,
s a kísérletben résztvevő egyedek idővel elfelejtették, hogy kik ők,
és honnan származnak.
– Egyedek?! – visszhangozta Thanos. – Emberekről beszélünk!
– Azok után, amit tettél, számít ez még?
– Várjunk csak! – mordult föl a titán. – Felgyorsított emberi
evolúció? Mégis milyen régen épült ez a hely? Mennyi ideje futott
a kísérlet?
– Hát igen, ez volt az egész Vízió-projekt legzseniálisabb húzása
– mosolygott leereszkedően az anyja. – Odabent körülbelül
százszor gyorsabban telt az idő.
Thanos megszédült.
Százszor gyorsabban?
– Azonban történt egy kis baleset, és a gépek, amik az időfaktor
torzításáról gondoskodtak, elkezdtek túlterhelődni. Végül az idő
már háromezerszer gyorsabban telt ebben a zárt rendszerben,
mint a felszínen.
Ranium elhagyatott épületei. A folyamatosan erősödő távoli
zúgás.
– Szóval... míg én a Velten éltem...
– A Vízióban.
– Míg én ott évtizedeket töltöttem, volt saját életem,
megnősültem, gyerekeim születtek...
Az árny megvetőn fintorgott.
– ... mennyi idő telt el valójában?
– A külvilágban? Nos... körülbelül egy hét.
Thanos térdei megrogytak, és a baldachinos ágyban kellett
megkapaszkodjon.
– Egy hét?! – suttogta.
– Igazán figyelemreméltó kísérlet – bólintott a nő. – Már
pusztán a gravitáció manipulálása... Bella Pagan és a munkatársai
évtizedekkel jártak a többi földi kutató előtt!
Pagan. A névhez érzelmek és bizonytalan emlékek kapcsolódtak,
amik abban a pillanatban szertefoszlottak, ahogy megpróbált
utánuk nyúlni.
– Ezen a Velt nevű helyen a békét kerested – folytatta az árny. –
Gondolj csak bele! Te! A békét...!
Thanos ismét lehunyta a szemét és összetörve, megsemmisülten
hajtotta le a fejét.
– Jaj, szegény, kicsi szörnyeteg! – gúnyolódott az anyja. – El ne
sírd magad nekem!
A szekrény nyílni kezdett, és Thanos újfent ismerős és teljesen
ismeretlen alakok százait és ezreit pillantotta meg. Volt köztük
magas és alacsony, fiatal és idős, férfi, nő és nem nélküli
teremtmény, kék bőrű és albínó, aprócska rovar és lassan fújtató,
vízben élő óriásemlős egyaránt. Minden. Minden valaha élt
teremtmény és olyanok is, melyek eddig még nem is léteztek.
– Látod-látod, akad még élet, amit nem próbáltál ki –
mosolygott gúnyosan az árny.
Thanos fölemelte a kezeit, s egyetlen energiacsóvával
szétrobbantotta a szekrényt. Nem maradt belőle több füstölgő
fadaraboknál és megolvadt üvegnél. Aztán megfordult, kitárta a
kétszárnyú ajtót, és bemasírozott a trónterembe.
A Halál, ahogy arra számított is, a csontkoponyákból rakott
trónusán várta.
– Elég a játszadozásból, Úrnőm! – csikorogta Thanos.
A Halál keresztbe vetette hosszú, karcsú lábait, és feneketlen
kutakra emlékeztető, sötét szemeivel mérte végig a titánt.
– Visszatértem! – mennydörögte Thanos. – Visszatértem a
száműzetésemből, és a legkegyetlenebb próbáidat is kiálltam!
 Az árny, ami az anyja arcát viselte, a hálószoba küszöbéről
figyelte.
– A Sacrosancton – kezdte Thanos – tucatnyi lelket küldtem
hozzád, tönkretettem az Univerzális Igazság Egyházát, és
fölfedtem sötét üzelmeit! Megöltem egy barátomat, valakit, aki
fontos volt a számomra... és mindezt a te nevedben! Aztán a Halán
még sokkal több lelket küldtem hozzád! Kettészakítottam a
Birodalmat, vérrel öntöztem a galaxis legharciasabb népének
földjét, s gondoskodtam róla, hogy az elkövetkezendő időben még
sokkal többen haljanak meg! És aztán... a Velten... az egész világot
és minden lakóját neked adtam.
A falon függő fegyverekhez lépett, s próbaképp leemelt egy
súlyos pengét. Az anyja árnya undorodva rázta meg a fejét, míg a
Halál kíváncsian figyelte minden mozdulatát.
– Ha elfogadsz társadnak, sokkal több lelket küldök hozzád –
folytatta a titán. – Visszaszerzem a Végtelen Köveket, és a
segítségükkel, ha kell, a világegyetem minden lelkét hozzád
küldöm. Világokat perzselek fel, fajokat taposok a sárba, és egy
ennél ezerszer szebb oltárt emelek neked! Egy olyan páratlan
csodát, amelyhez foghatót még senki sem látott ebben az
univerzumban!
Visszatette a kardot, és most egy rövidebb, széles pengéjű tőrt
vett le helyette.
– Fogadom ezt, és még ennél is sokkal többet! A hűségem és az
elkötelezettségem nem ismer határokat! Együtt fogjuk uralni a
világmindenséget, két lélek és egy akarat! A mi sötét szerelmünk,
ha akarjuk, a csillagok fényét is képes lesz kioltani! Ha úgy
döntünk, új fajokat és civilizációkat teremtünk, s mikor úgy tartja
kedvünk, megsemmisítjük őket! Te döntesz! Ha tudom, hogy
enyém a szíved, mindent megadok, mi hatalmamban áll!
Mindössze egy dolog van, egyetlen egy, amit sohasem leszek
hajlandó megtenni.
 Azzal leakasztott a falról egy energiakardot, aktiválta, majd
egyetlen pontos mozdulattal kettéhasította az anyja kísértetét.
A nő szemeiben kétségbeesés és keserűség csillogott.
Megölte az anyját.
A saját anyját.
Ismét.
Lassan megfordult, s fenyegetőn emelte maga elé a fegyvert.
Acélos tekintetében semmi meghunyászkodás nem volt, mikor a
Halálra pillantott.
– Nem fogok megváltozni!
A Halál szeme megrebbent, s a pillantása a lassan szertefoszló
árnyról a Thanos kezében izzó pengére vándorolt. Aztán lassan
fölállt koponyákból rakott trónjáról, és megnyalta az ajkát. Thanos
megbabonázva bámulta. A nő minden mozdulata tökéletes volt,
sápadt bőre a lehetőségek érintetlen vászna.
Ez a találkozásuk azonban mégis más volt, mint a legutóbbi.
Szemernyi kétkedés, szemernyi félelem vagy bizonytalanság sem
volt benne. Mikor az Úrnője fölemelte a fejét, hogy megcsókolja,
Thanos elégedetten elmosolyodott.
– Az enyém! Végre az enyém!
A nő ajka egyszerre volt tűz és jég, álom és ébrenlét. Perzselt,
akár egy csillag szíve, s mégis hidegebb volt, mint a legutolsó
fagyott atom a teremtés határmezsgyéjén.
Végül kettejük közül Thanos volt az, aki kibontakozott az
ölelésből, megragadta a nő csuklóját, és sötét, kegyetlen mosolyra
húzta a száját.
– Kezdődjék hát!
 EPILÓGUS II.

HÁRMAN állták körül a tengerparton heverő holttestet. Egy

darabig bizonytalanul méregették, aztán ismét nekiveselkedtek,
hogy megpróbálják továbbvonszolni.
Három pár kéz, amik megkísérelték megemelni a hatalmas,
súlyos, sziklatömbszerű testet. Az egyik karcsú volt, sötétzöld és
meglepően erős, a másik úgy nyúlt, akár a rágógumi, a harmadikat
pedig arany-vörös páncélkesztyű óvta.
– Megvan minden? Kezek, lábak, boka, váll? – kérdezte Tony
Stark. – Akkor háromra!
A Vasember-páncélzat szervói hangosan felbúgtak, Reed
Richards pedig egy pálmafa köré csavarta a másik karját, hogy
azzal tartson ellent. Lassan ismét mozgásba lendítették a súlyos
testet.
– Ott nőttem föl mellette! – zihálta Gamora. – Gyerekkoromtól
kezdve ott éltem mellette, és fogalmam sem volt róla, hogy ilyen
rohadt nehéz!
Néhány méter után aztán ismét kénytelenek voltak megállni.
Thanos teste mozdulatlanul hevert a homokban, s még így,
holtában is hatalmas volt. A törzse, akár egy hordó, a karjai, mint
két fatörzs. A faragott sziklatömbre emlékeztető arcból hideg,
sötét, élettelen szemek meredtek a semmibe.
– Hát nem szeretném látni azt a másikat, ami legalább a partig
kivonszolta! – bökött a fejével Tony a vízig vezető mély árok felé.
A brazil sziget strandja szokatlanul csöndes volt. A helyi
rendőrség gondoskodott a turisták távoltartásáról, és senkit sem
engedtek olyan közel, hogy bármilyen felvételt készíthessen.
 Reed Thanos mellé kuporodott, és egy apró, elektronikus
eszközzel kezdte vizsgálni a holttestet.
– Le Titan Fou – nyitotta föl az arcmaszkját Tony. – Úgy néz ki,
hogy mégiscsak Draxnek volt igaza.
– Biztosan örülni fog majd, mikor megmondom neki –
fintorgott Gamora. – Teljesen maga alatt van, mióta megint
elvesztettük Thanos energiamintázatát.
– Nincsenek életjelek, ergo energiamintázat sincs – vonta meg a
vállát Reed.
– Hol van most a nagydarab Pusztító haverod? –
kíváncsiskodott Tony.
– A szállásunkon – intett a zöld bőrű nő a legközelebbi szálloda
felé. – Valami Bloody Mary nővel van találkája.
– Ó, hát az sok mindent megmagyaráz... Ezt saját tapasztalatból
mondom.
– Azért kíváncsi lennék, mit keresett Thanos az óceán mélyén –
csukta össze a szkennert Reed.
– Vele együtt néhány civil holttestét is partra sodorta az ár –
dünnyögte Tony. – Egyiküket sem sikerült még azonosítani, de hát
ti is tudjátok, hogy mit művel a nagy nyomás a holttestekkel.
Mindenesetre a S.H.I.E.L.D. egy mélytengeri búvárnaszádot már
leküldött szétnézni.
– Szerintetek tényleg meghalt? – méregette Gamora
gyanakodva Thanost. – A nevelőapámnak mindig is nagyon fura
kapcsolata volt a halállal.
– Se szívverés, se pulzus, se mérhető agyi aktivitás – mondta
Reed, akit szemlátomást sértett a bizalmatlanság. – Azt készséggel
elismerem, hogy a vastag, sziklakemény bőre nem tesz lehetővé
minden vizsgálatot, ennek ellenére nagy bizonyossággal ki merem
jelenteni, hogy meghalt.
– Hát ez meg mi? – térdelt le Tony a holttest mellé, és nem kis
erőfeszítés árán egy aprócska eszközt feszegetett ki az ujjai közül.
 A készülék leginkább egy távirányító és valami régi típusú
mobiltelefon furcsa keverékére hasonlított.
– Mindjárt lemegyek hídba! – kerekedett el a szeme. – Egy
képalkotó rendszer!
– A tiéd? – kérdezte Reed.
– Igen, mi gyártottuk – forgatta az ujjai közt Tony az ütött-
kopott készüléket. – De ez még első szériás.
– És mire jó? – kérdezte Gamora.
– Lehetővé teszi, hogy a használója megváltoztassa a külsejét.
Tudjátok, mint valami álcázó berendezés. Korábban az X-Men
egyik tagja, Árnyék is egy ilyet használt, mikor szeretett volna
elvegyülni az emberek közt.
Úgy nézem, teljesen lemerült – mondta Reed.
– Ja – ellenőrizte a készülék energiacelláit Tony. – Bár ahhoz
évtizedekig kellene használni folyamatosan.
– Ezen kívül mit tud még? – kérdezte Gamora.
– Semmit – rázta meg a fejét Tony. – A képalkotó rendszer
lényege az, hogy a testedet érő fényt hajlítja meg előre betáplált
program szerint. Azt nem változtatja meg, hogy ki vagy, csak azt,
hogy mások milyennek látnak.
Aztán hanyag mozdulattal a tengerbe hajította a készüléket.
– Hát sok mindent láttam már Thanostól – ráncolta a homlokát
Gamora –, de olyat még nem, hogy megpróbálta volna elleplezni a
kilétét.
– Nem hiszem, hogy be kellene mutatnom neked. Cezarománia,
nagyzási hóbort, pszicho- és szociopátia... Lehet, hogy ez volt az új
kedvenc időtöltése. Ó, egy pillanat! – fogadta a beérkező hívást
Tony.
– Ki volt az? – kérdezte Reed, miután Stark végzett.
– A S.H.I.E.L.D. küldött üzenetet. Úgy néz ki, hogy találtak
valamit az óceán fenekén. Megyek, megnézem, tudok-e nekik
segíteni.
 – Ben már úton van a Fantasztikocsival – mondta Reed. – Majd
mi elszállítjuk a holttestet.
– És megint ti fogjátok meg a dolog könnyebbik végét –
sóhajtott föl Gamora elgyötörten. – Én meg mehetek könyörögni a
Pusztítónak, hogy hagyja abba a piálást, mert indulnunk kell.
– A hősök élete nemcsak játék és mese – vigyorodott el Tony, s
már épp készült volna aktiválni a tolórakétáit, mikor megdermedt.
– Valami gond van? – kérdezte Gamora.
Stark ismét a titán szürke, sziklaforma teste mellé guggolt, egy
darabig bizonytalanul méregette, majd megcsóválta a fejét.
– Valószínűleg nem lényeges, de... szerintetek eddig is
mosolygott?
 Table of Contents
ELSŐ KÖNYV: VÉGTELEN
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ELSŐ KÖZJÁTÉK: A BÜNTETÉS
MÁSODIK KÖNYV: SACROSANCT
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
TIZENHÁROM
MÁSODIK KÖZJÁTÉK: AZ ÚT
HARMADIK KÖNYV: HALA
TIZENNÉGY
TIZENÖT
TIZENHAT
TIZENHÉT
TIZENNYOLC
TIZENKILENC
HÚSZ
HARMADIK KÖZJÁTÉK: A FÉNY
NEGYEDIK KÖNYV: A VELT
HUSZONEGY
HUSZONKETTŐ
 HUSZONHÁROM
HUSZONNÉGY
HUSZONÖT
HUSZONHAT
HUSZONHÉT
EPILÓGUS I.
EPILÓGUS II.