LEGELŐSZÖR

Legelőször lemegyek az edzőterembe. Lefejtem magamról szűkre szabott, kopott farmeromat, a szakadt trikót a
sarokba hajítom. Nincs rá szükségem, hiszen itt én vagyok a barbár harcos. A csizmámat is ott hagyom az öltözőben
a pad alatt. Felsőtestemet szabadon hagyom, hadd lássák a többiek kidolgozott mellizmomat, erőtől duzzadó
vállamat és bikaerős oszlopnyakamat. Ujjaimmal végigsimítok csupasz testemen, hogy érezzem, milyen nagy és
ellenállhatatlan vagyok. Magas szárú edzőcipőben és egy laza rövidnadrágban lépek be a terembe. Érzem, hogy a
többiek némán követnek tekintetükkel. Igen, itt vagyok, hogy megmutassam magam. Nézzetek rám, élek! Majd
megragadom az ezüstös acélt, és húzom-vonom, míg bele nem szakadok. Érzem, az elmém kiürül, csak az erő járja
át testem. És még egyszer, még, nem hagyhatom abba. Dagadó izmok mozognak, huliámzanak felegyenesedett
testemen. A lábizmom pattanásig feszül a nehéz súlyok alatt. Mozgatom magam: érzem, hogy vagyok! Ugye, már te
is érzed? Szégyenkezés nélkül állok az emberek színe előtt! Én meg merem mutatni a világnak ép fiútestemet! A
halhatatlan fiatal erő fogalmazódik meg bennem... Aztán egy pillanatra megpihenek. Csak azért, hogy új erőt
gyűjtsék a következő menethez. Érzem, ahogy államról a köldökömig csurog a veríték. Igen, van testem. És
kezdődik elölről az önmagam ellen folytatott harc... Kint már sötétedik. A mocskos utca neonfényei beszűrődnek az
ablakon. Utolsó erőmmel botladozom a fürdő felé. Megnyitom a csapot. Hűs víz csobog kimerült hátamra. Állok a
vízsugár alatt, és megpróbálok gondolkodni. Nem megy. Nézem a lefolyót, és nem értem, miért csillog valamilyen
lila fény a kerek és sötét lyukból. Mi vagy ki lehet benne? Oldalamhoz kapok, a kardomat szeretném marokra fogni.
Elfelejtettem, hogy meztelenül állok a zuhanyozóban. Hirtelen egy fonnyadt bőrű kar nyúl ki a lefolyóból, és egy
furcsa, csillámló pálcát tart a kezében. Mi ez? Hol a kardom? S a varázspálca rám szegeződik! Tehetetlenül állok a
mágikus erővel szemben. S a világ végleg elsötétül...

Bergendy Péter

LAJSTROM

ATLANTISZ, AZ ERŐS LAP!

Howard Phillips Lovecraft

CHARLES DEXTER WARD ESETE 4. BEFEJEZŐ RÉSZ
Baranyi Gyula fordítása
A hányatott sorsú Charles Ward végre révbe jut

Charles R. Saunders
A HOLD TAVA
Németh Attila fordítása
Az izmos barbár, Imaro megmenti a gyönyörűséges asszonyharcos életét, aki
hamarosan egy szörnyűséges lény fogságába esik

Vera Nazarian
A SAKÁL
F. Nagy Piroska fordítása
Saqual, a várúr fattyúja gyilkos bosszút forral apja ellen

Gardner F. Fox
EGY DÉMON ÁRNYA
Galamb Zoltán fordítása
A titokzatos nő, ki olthatatlan vágyat gerjesztett a sivatagi barbárban, egy
elvetemült mágus hálójába kerül; harc lesz

LEXIKON
ERŐ ÉS HARC
Wotan, Thor, Odin istenségek és a Walhalla terme
 H. P. LOVECRAFT

Charles Dexter Ward esete

V. RÉMÁLOM ÉS KATAKLIZMA

1.

Ezek után villámsebesen elkövetkezett az a cudar élmény, amely a rettenet kitörölhetetlen jelét véste be
Marinus Bicknell Willett leikébe, és egy évtizeddel megtoldotta annak a férfiúnak a látható életkorát, aki fölött már
amúgy is réges-rég elszállt az ifjúság. Dr. Willett hosszas tanácskozást folytatott Mr. Warddal, és közös nevezőre
jutottak néhány olyan dologban, amiken érzésük szerint az elmegyógyászok csak nevetnének. Egyetértettek abban,
hogy egy iszonyatos mozgalom kelt életre a Földön, amely tagadhatatlanul kapcsolatban áll még a salemi
boszorkányságnál is ősibb halottidézéssel. Szinte kétséget kizáróan bizonyítottnak vették azt is, hogy legalább két élő
ember – meg egy harmadik is, akire gondolni sem mertek – minden ismert természeti törvénynek fittyet hányva
teljesen az uralmuk alatt tartanak olyan elméket vagy személyeket, akik 1690-ben vagy még korábban éltek a
Földön. Hogy mit tesznek, vagy mire készülnek ezek a szörnyalakok – és velük együtt Charles Ward –, meglehetősen
kiviláglik a levelezésükből meg azokból a régi és újabb fényfoszlányokból, amelyek az esetre rávetődtek. Kifosztják
a legkülönbözőbb korokból való sírokat, köztük a világ legnagyobb és legbölcsebb férfiúiét is, hogy a régi
hamvakból életre hívják annak a tudatnak és tudásnak a maradványait, amely valaha éltette és gazdagította őket.
Ezek a lidérces hullarablók ocsmány kapcsolatban állanak egymással, és azzal a hideg számítással
cserélgetik egymás között a híres emberek csontjait, akár a diákok a könyveket, és annak segítségével, amit ebből a
százados porból kicsikartak, olyan hatalomra és tudásra reméltek szert tenni, ami fölülmúl mindent, ami a
világmindenségben valaha is egyetlen ember vagy csoport kezében összpontosult. Rájöttek arra, hogyan tartsák
életben valamilyen ördögi módon saját elméjüket, akár ugyanabban, akár egy másik testben, és a jelek szerint
megtalálták annak a módját, hogy az összegyűjtött halottak tudatát megcsapolják. Úgy látszik, volt valami igazság
abban, amikor az öreg fantaszta Borellus arról adott számot, hogy még a legrégebbi földi maradványokból is kinyert
bizonyos „Főfő Sókat”, amikből föl lehet támasztani a régóta halott élőlény árnyait. Megvan a formula egy ilyen
árny felélesztésére, egy másik pedig a visszaküldésére; és mindezt már olyan tökélyre vitték, hogy akár sikeresen
oktatni is lehet. A felélesztéssel azonban vigyázni kell, mert a régi sírok jelzései nem mindig megbízhatóak.
Willettet és Mr. Wardot a hideg is kilelte, amikor egyik következtetésről a másikra jutottak. A lényeket –
akár testi mivoltukban, akár valamilyen hang formájában – egyaránt elő lehet hívni ismeretlen helyekről vagy a
sírból, ám ebben az eljárásban is óvatosnak kell lenni. Joseph Curwen kétségkívül előhívott sok tiltott dolgot, de mit
gondoljon az ember Charlesról? A „külső szféráknak” miféle erői jutottak el hozzá Joseph Curwen napjaiból és
fordították rá az elméjét a rég elfeledett dolgokra? Mert tény, hogy mutatták neki az utat, és ő nem habozott rálépni
arra. Beszélt a prágai ember-szörnyeteggel, és hosszan időzött annál a lénynél is a transsylvaniai hegyekben. És a
végén nyilván Joseph Curwen sírjára is rábukkant. Nagyon is sokatmondó az az újságcikk meg az, amit az anyja
hallott azon az éjszakán, hogysem figyelmen kívül hagyhatnák. Aztán megidézhetett valamit, ami elő is jött. Az az
erős hang odafönt nagypéntek napján és az a két különböző beszédhang a bezárt padláslaboratóriumban. Mi volt az a
mély és öblös hang? Lehetséges, hogy szörnyű előhírnöke volt a rettegett idegennek, dr. Allennek, az ő fantomszerű
basszusának? Igen, ez volt az, amit Mr. Ward iszonyodva megsejtett, amikor egyszer telefonon beszélt azzal az
emberrel – ha ember volt az egyáltalán.
Miféle pokoli tudat vagy hang, miféle síri árny vagy test válaszolt Charles Ward titkos rítusaira a mögött a
zárt ajtó mögött? Azok a feleselő hangok – „három hónapon át olvasandó” –, szentséges Ég! Nem ezután tört ki a
vámpírizmus? Ezra Weeden sírjának kifosztása, majd utána üvöltések Pawtuxetben – kinek az agyában született meg
a bosszú, és ki fedezte föl újra a régi boszorkányságok rettegett fészkét? Aztán a ház, a szakállas idegen, a szóbeszéd
és a rettegés. Charles végső tébolyát sem az apa, sem a doktor nem próbálta megmagyarázni, azt azonban bizton
gyanították, hogy Joseph Curwen szelleme újra fölbukkant a Földön, és tovább végzi régi szörnyűségeit. Valóban
lehetséges volna az ördög általi megszállottság? Allennek valami köze van ehhez, és a detektíveknek mindent meg
kell tudniuk erről az emberről, akinek a léte fenyegetést jelent a fiatalember életére. Közben az épület alatt meg kell
találni azt a nagy kriptarendszert, amelynek a létezése majdnem vitán felül áll. Willett és Mr. Ward, az
elmegyógyászok szkeptikus hozzáállását tapasztalván, utolsó megbeszélésükön elhatározták, hogy átkutatják az
egész házat, és megállapodtak, hogy másnap reggel hátizsákokkal és épületen belüli és föld alatti kutatásokra
alkalmas szerszámokkal és eszközökkel fölfegyverkezve a ház előtt találkoznak.
Április hatodika felhőtlen reggelre virradt, és a két kutató tíz órakor már ott volt a ház előtt. A kulcsot Mr.
Ward hozta magával, és a behatolás után futólagos szemlét végeztek. Dr. Allen feldúlt szobájából arra következtettek,
hogy a detektívek már jártak itt, és a mostani kutatók abban reménykedtek, hogy azok találtak valamilyen
használható nyomot. A fő feladat persze a pincében várt rájuk, ezért késedelem nélkül leereszkedtek oda, és újból
végigjárták azt a kört, amelyet egyszer már eredménytelenül megtettek a fiatal őrült tulajdonos jelenlétében. Egy
ideig tétován vizsgálgatták a földpadlót meg a kőfalakat, amelynek minden darabkája olyan szilárd és érintetlen
benyomást keltett, hogy föl sem tudták tételezni, hogy itt valahol lejárat rejtőzhet. Willett úgy vélekedett, hogy mivel
a pincét eleve úgy vájták ki, hogy senki sem gyanította alatta a katakombák létezését, azok lejáratát az ifjú Ward és
társai legújabb kori ásatásai nyomán kell keresni, ott, ahol a régi boltozatos járatok után a sötét úton fülükbe jutott
szóbeszéd alapján kutatni kezdtek.
A doktor megpróbálta magát Charles helyébe képzelni, hogy vajon ő hol fogna hozzá az ásatáshoz, ám
ebből nem sok ihletet merített. Aztán a kizárásos módszert választva gondosan végigvizsgált, egy tenyérnyi helyet
sem kihagyva, minden függőleges és vízszintes felületet a föld alatt. Hamarosan eléggé leszűkült a vizsgálat köre, és
csak a kádak előtti szűk térség maradt, amellyel egyszer már eredménytelenül próbálkozott. Most azonban minden
fortélyát bevetve és erejét megkétszerezve végül is rájött, hogy a padló egy helyütt egy sarokcsukló mentén elfordul,
és vízszintesen félrecsúszik. Alatta egy jó állapotban lévő betonfelület tűnt elő, rajta egy vas aknafedővel, amelyhez
Mr. Ward is izgatottan odasietett. A tetőt nem volt nehéz felemelni, és az apa már egészen eltávolította, amikor
Willetnek föltűnt a férfi különös viselkedése. Kábán tántorgott, és a doktor ennek okát is hamarosan fölismerte a
fekete aknából fölcsapó bűzhödt levegőben.
Dr. Willett egy szempillantás alatt a földre fektette alélt társát, és hideg vízzel próbálta életre kelteni. Mr.
Ward bágyadt reagálásából látható volt, hogy a kriptából kitörő dögletes áramlat alaposan levette őt a lábáról. Willett
nem akart semmit kockáztatni, ezért kirohant taxiért a Broad Streetre, és a beteg erőtlen tiltakozása ellenére
egykettőre hazaszállította őt, minekutána zseblámpát ragadott, orrát steril gézzel bekötötte, ismét leereszkedett a
pincébe, és lenézett az imént föltárt mélységekbe. A bűzös levegő kissé szétoszlott, és Willett levilágított az alvilági
nyíláson. Vagy három méter mély betonaknát pillantott meg, benne egy vaslétrával; odalent az akna régi kőlépcsőbe
ütközött, amely eredetileg a mostani épülettől kissé délebbre bukkanhatott fölszínre.

2.

Willett készségesen beismeri, hogy a régi Curwen-legendák emléke egy pillanatig visszatartotta attól, hogy
egyedül leereszkedjék abba a bűzös lyukba. Emlékezetébe tolakodott, mit jegyzett föl Luke Fenner arról az utolsó
szörnyű éjszakáról. De aztán fölülkerekedett benne a kötelességérzet, és kezében jókora utazótáskát cipelve az
esetleg odalent fellelhető fontos dokumentumok számára, elszánta magát. Éltes korához illő tempóssággal
lekecmergett a létrán, és lejutott a nyálkás lépcsőhöz. Lámpája fényénél látta, hogy ez régi kőművesmunka; a
csöpögő falakat undorító, százados penész födte. A lépcsők lefelé vittek, nem csigavonalban, hanem három éles
fordulattal, és két ember csak nagy üggyel-bajjal fért volna el rajta egymás mellett. Körülbelül harminc lépcsőfokot
számlált, amikor fojtott hang ütötte meg a fülét; ettől kezdve elment a kedve a lépcsőfokok számlálásától.
Istentelen egy hang volt az; a természetnek egy olyan tompa, álnok becstelensége, amelynek nem szabadna
léteznie. Ha tompa jajgatásnak vagy az elkínzott gyötrelem és a sebzett, agy nélküli hús kétségbeesett szűkölésének
neveznénk, akkor nem adnánk vissza annak leglényegibb förtelmességét és lélekbe markoló felhangjait. Ez volt az
vajon, amire Ward eltávolítása napján úgy odafülelt? Willett még sohasem hallott ennél megrázóbb hangot, amely
csak egyre áradt feléje valamilyen meghatározhatatlan pont felől, amíg a doktor le nem ért a lépcső aljára, és
lámpájával be nem világította a gigászi boltívekkel fedett és számtalan átjáróval megszakított folyosói falakat. A
terem, ahol állott, lehetett vagy öt méter magas a boltívek csúcsáig és három vagy négy méter széles. Padlózatát
nagyméretű pattintott kockakövek burkolták, a falait és a mennyezetét vakolat fedte. A hosszát nem tudta
megbecsülni, mert elöl beleveszett a végtelen sötétjébe. Az átjárók némelyikét régi gyarmati típusú, hatkazettás ajtó
zárta el, a többi üresen tátongott.
Willett a bűz és üvöltés keltette félelmét leküzdve egyenként végigvizsgálta ezeket az átjárókat; mögöttük
közepes méretű, szokatlan rendeltetésű, kőmennyezetű, keresztboltozatos helyiségeket talált, a legtöbbükben
kandallóval; ezek kéményeinek felső traktusa érdekes építészeti találmány tárgya lehetne. Azelőtt soha, de azóta sem
látott ilyen szerszámokat vagy szerszámnak tűnő tárgyakat, mint amelyek itt lépten-nyomon a szemébe tűntek a
másfél évszázados porréteg alól; sokukat talán a régi rajtaütők törték darabokra. Számos kamrába régóta nem tehette
be ember a lábát, nyilván ezek voltak Joseph Curwen legrégebbi és félbemaradt kísérleteinek a színhelyei. Végül
ráakadt egy újabb időkből való vagy legalábbis nemrég használt szobára. Olajkályha állt benne, meg könyvespolcok
és asztalok, székek és szekrények; az egyik íróasztalon nagy kupac különböző korokból való irodalom. Itt-ott
gyertyák és olajlámpák hevertek, és Willett az ott talált gyufával meggyújtotta azokat, amelyeket használatra kész
állapotban talált.
Erősebb fényben az is kiderült, hogy ez a helyiség nem egyéb volt, mint Charles Ward legutóbbi dolgozó-
vagy könyvtárszobája. A könyvek közül többet felismert a doktor, a bútorzat jó részét pedig szemmel láthatólag a
Prospect Street-i palotából hozták ide. Willett itt is, ott is rábukkant egy-egy jól ismert darabra, és a meghittség
érzése már-már feledtette vele a bűzt és a jajveszékelést, pedig ezen a helyen mindkettő erősebb volt, mint a lépcső
lábánál. A korábban elhatározott terv szerint első kötelessége az volt, hogy fölkutasson és lefoglaljon minden olyan
irományt, amely döntő fontosságú lehet; különösen azokat a vészt hozó dokumentumokat, amelyeket Charles oly sok
idővel ezelőtt Olney Courton a kép mögött fölfedezett. Kutatás közben értette meg, micsoda elképesztő vállalkozás
lesz az ügy végső kibogozása; ugyanis dosszié dosszié hátán tömve volt különös kézírású és különös ábrákat hordozó
papírokkal, és hosszú hónapokba, sőt évekbe is beletelhet, mire mindet megfejtik és rendszerezik. Egy helyütt nagy
halom prágai és rákosi keltezésű levélre bukkant, amelyeken világosan fölismerte Orne és Hutchinson keze írását –
az egész köteget belegyömöszölte a táskájába, hogy majd magával viszi.
Végre egy lezárt mahagóniszekrényben, amely egykor a Ward-otthon éke volt, Willett ráakadt a régi
Curwen-féle papírokra: fölismerte őket annak az egy rövid pillantásnak az alapján, amelyre Charles oly sok évvel
ezelőtt érdemesítette őt. Az ifjú láthatóan együtt tartotta őket úgy, ahogy rájuk talált, mert a munkások említette
minden cím itt lapult, kivéve az Orne-nak és Hutchinsonnak címzett iratokat meg a titkosírást a megfejtés kulcsával.
Willett az egész paksamétát elsüllyesztette a táskájába, és tovább kutatott az iratkötegek között. Minthogy Charles
jelen állapota volt a legégetőbb ügy, ezért legalaposabban az egészen újnak tetsző papírokat vizsgálta át, és a friss
keletű kéziratoknak ebben a bőségében nyomban fölfedezett egy fejbe vágó furcsaságot. Ez a furcsaság az volt, hogy
alig talált közöttük olyat, amely Charles normális kézírásával lett volna írva, és ezek között is két hónapos volt a
legfrissebb. Másfelől szó szerint rizsmaszámra lehetett találni olyan szimbólumokat és formulákat, történelmi
jegyzeteket és filozófiai megjegyzéseket, amelyek – bár tagadhatatlanul mostani keltezéssel – Joseph Curwen régi
cirkalmas kézírásával voltak írva. Nyilvánvaló, hogy az újabb anyag egy része a régvolt varázsló írásának gondos
utánzása volt, amit Charles a jelek szerint csodálatos tökélyre vitt. Nyoma sem volt itt egy harmadik, Allenre utaló
kéznek. Ha valóban ő lett a vezér, akkor úgy látszik, az ifjú Wardot arra kényszerítette, hogy az íródeákja legyen.
Ebben az új anyagban egy misztikus formula, helyesebben egy formulapár oly gyakran ismétlődött, hogy
Willett még a feléig sem jutott az iratoknak, máris kívülről ismerte őket. Ez két párhuzamos oszlopból állott, a bal
oldalit a „sárkányfejnek” nevezett archaikus szimbólum koronázta, amelyet az almanachokban az emelkedő pályaív
jelölésére használtak, míg a jobb oldali fölött a „sárkányfaroknak” megfelelő szimbólum, azaz a leszálló pályaív jele
díszelgett. Az egész valahogy így nézett ki, és a doktor szinte önkéntelenül rájött, hogy a második nem más, mint az
első formula visszafelé szótagolva, kivéve az utolsó egytagú szavakat meg ezt a különös nevet: Yog-Sothoth,
amellyel ennek a borzasztó ügynek a kapcsán más-más betűalakban több más anyagban is találkozott. A formulák a
következők – méghozzá betű szerint, állítja Willett nagyon határozottan –, és az első rögtön megpendített az
emlékezetében valamilyen kellemetlen húrt, amire csak utóbb jött rá, amikor újra elővette az előző év rettenetes
nagypénteki eseményeit.

Y’AI’NG’NGAH OGTHROD AI’F

YOG-SOTHOTH GEB’L – EE’H
H’EE – L’GEB YOG-SOTHOTH
F’AI THRODOG ‘NGAH’NG AI’Y
UAAAH ZHRO

Ezek a formulák annyira a szemébe tolakodtak, és oly sokszor találkozott velük, hogy a doktor hamarosan
akaratlanul szavalni kezdte magában őket. A végén azonban úgy látta, hogy már minden papírt összeszedett, amit
egyelőre meg tud emészteni, ezért abbahagyta a vizsgálódást mindaddig, amíg ide nem csődíti a tamáskodó
elmegyógyászokat egy alaposabb és rendszeresebb rajtaütésre. Még meg kell találnia a rejtett laboratóriumot, ezért
táskáját a megvilágított helyiségben hagyva újból kilépett a sötét és dögletes folyosóra, ahol a boltívek szünet nélkül
visszhangoztak a hátborzongató tompa jajveszékeléstől.
A következő néhány helyiség elhagyatott volt, vagy korhadó ládák és baljós kinézetű koporsók töltötték
meg őket, a doktorra azonban mély benyomást tett Joseph Curwen eredeti tevékenységének nagyszabású volta.
Eltöprengett az eltűnt rabszolgákon és matrózokon, a világ minden táján feltúrt sírokon és azon, hogy mit láthattak itt
egykor a rajtaütők; ám riadtan elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Egy helyütt jobb kéz felől egy nagy
kőlépcső vezetett fölfelé, következtetése szerint Curwen egyik melléképületébe, talán éppen a hírhedt résablakos
kőépületbe, föltéve persze, ha az a lépcső, amelyen leereszkedett, a csúcsos tetejű tanyaépületből ereszkedett valaha
alá. Elöl egyszerre mintha eltűntek volna a falak, és a bűz meg a jajgatás fölerősödött. Willett előtt egy jókora nyitott
térség tárult föl, a lámpája fénye nem ért el a túloldaláig; és ahogy előrelopakodott, helyenként a tetőboltozatot tartó
zömök oszlopokba ütközött.
Kisvártatva egy oszlopcsoporthoz érkezett, amelyek a Stonehenge monolitjaihoz hasonlóan körbe
rendeződtek, s középütt három lépcsőfok magasában egy nagy faragott kőoltár foglalt helyet; zseblámpájával
közelebb lépett, hogy szemügyre vegye a különös metszeteket. Ám mihelyt meglátta őket, riadtan visszahőkölt, és
nem vizsgálta meg az oltár felső felületén a sötét foltokat sem, amelyek helyenként keskeny csíkokként oldalt le-
lecsorogtak. Ehelyett nekiütközött a távolabbi falnak, és követte annak gigászi körívét, amelyet itt-ott fekete ajtók
szakítottak meg, egész felületébe azonban megszámlálhatatlan, vasráccsal elzárt sekély cella mélyedt bele; a cellák
hátsó, homorú falába erősített láncokon kéz- és lábbilincsek fityegtek. Ezek a cellák üresek voltak, a szörnyű bűz és a
rettenetes jajgatás azonban nem akart szűnni, sőt itt minden korábbinál erősebben érződött, és időnként cuppogó
csapkodás szakította meg.

3.

Willett képtelen volt továbbra is elterelni a figyelmét arról a rettenetes bűzről és hátborzongató hangról.
Ebben a nagy oszlopcsarnokban mindkettő határozottabb és iszonyúbb volt, mint másutt, és még ebben a titokzatos
föld alatti birodalomban is olyan benyomást keltettek, mintha alulról jönnének. A doktor, mielőtt a fekete ajtók
valamelyike mögött kutatott volna lefelé vezető lépcső után, a kockaköves padlóra vetítette a lámpája fényét. A
kövek nagyon lazán illeszkedtek egymáshoz, és szabálytalan közökben feltűnt egy-egy olyan kőlap, amely furcsa
összevisszaságban át volt lyuggatva, egy helyütt pedig rendetlenül odavetve egy létra hevert. Furcsamód ebből a
létrából különösen erősen áradt az a mindent betöltő, irtózatos bűz. Amint Willett lassan körbejárta a termet,
egyszerre rájött, hogy a hang is meg a bűz is közvetlenül furcsa, átlyuggatott kőlapok fölött erősebb, mintha ezek
valamiféle durva csapóajtók volnának a még szörnyűbb mélységek felé. Letérdelt az egyik mellé, feszegetni
próbálta, és igen nagy erőfeszítéssel sikerült elmozdítania. Alighogy hozzányúlt a kőhöz, odalent fölerősödött a
nyöszörgés, és a doktor egész testében reszketett, mire föl tudta emelni a nehéz kőlapot. Lentről iszonyatos bűz
csapta meg, a doktor kóválygó fejjel lefektette a kőlapot, és a lámpájával levilágított a négyzetméternyi tátongó
feketeségbe.
Willettnek csalódnia kellett, ha azt várta, hogy valamilyen lépcsőre talál, amely a poklok mélységes
bugyraiba vezeti; ugyanis a bűz és a tébolyult szűkölés közepette csak egy mintegy másfél méter átmérőjű hengeres
kút téglából rakott felső részét pillantotta meg, és nem vett észre sem létrát, sem a leereszkedés egyéb eszközét.
Ahogy a fénycsóva lejjebb csúszott, a nyüszítés rettentő ugatásba csapott át, és egyidejűleg újból hallatszott a vak,
céltalan kaparás és cuppogó csapkodás hangja. A kutató megborzongott, és még elképzelni is irtózott, miféle
iszonytató valami rejtőzhet odalent a mélyben; egy perc múlva azonban összeszedte a bátorságát, és hasra fekve
teljes karhossznyira lenyúlt a lámpájával az egyenetlen kőperem fölött, hogy lássa, mi van odalent. Egy pillanatig
nem tudott kivenni semmit, csak a nyálkás, penészes téglafalat látta végeláthatatlanul beleveszni a bűz, a homály és a
gyötrő kétségbeesés szinte tapintható párájába; ekkor azonban észrevette, hogy valamilyen sötét figura ugrál
esetlenül és kétségbeesetten föl-alá a keskeny akna fenekén, amely legalább hét- vagy nyolcméternyire lehetett a
fenti kőpadló alatt. A lámpa megremegett a doktor kezében, de nem vette le a szemét az ugráló alakról, és próbálta
megállapítani, miféle élő teremtmény lehet itt bebörtönözve ennek a természetellenes kútnak a sötétjébe, étlen-
szomjan azóta, amióta hosszú hónapokkal ezelőtt az orvosok elvitték innen az ifjú Wardot; és ez csak egyike
azoknak, amelyek ott kuksolnak abban a sok hasonló aknában, amelyeknek átlyuggatott kőfedői sűrűn ellepik a nagy
boltozatos pince padlóját. Bármilyen lények is ezek, lefeküdni sem tudnak szűkös börtönükben; és nyilván azóta
várnak görnyedten szűkölve vagy ernyedten ugrándozva, amióta hetekkel ezelőtt kíméletlenül magukra hagyta őket a
gazdájuk.
Marinus Bicknell Willett azonban megbánta, hogy még egyszer lepillantott, mert hiába volt sebész és a
boncterem veteránja, ettől a pillanattól kezdve nem volt ugyanaz az ember. Nehéz megmagyarázni, hogyan képes
egy megfogható és megmérhető tárgyra vetett egyetlen pillantás úgy megrendíteni és kizökkenteni egy embert; csak
annyit mondhatunk, hogy léteznek olyan körvonalak és tárgyak, szimbólumok és szuggesztiók, amelyek rettenettel
homályosítják el egy érzékeny gondolkodó látását, és iszonyú célzásokat sugdosnak a fülébe a józan világlátást
védelmező illúziók mögött megbúvó, sötét kozmikus viszonylatokról és titokzatos létezőkről. Másodszor lepillantva
Willett ilyen körvonalat vagy tárgyat látott meg, mert a rákövetkező néhány percig legalább olyan tébolyult volt,
mint dr. Waite magánkórházának akármelyik bentlakója. Erejétől és idegi koordinációjától megfosztott keze kiejtette
a villanylámpát, és a doktor közömbösen nyugtázta, milyen sorsra jutott a lámpája – a csámcsogó fogak tanúsága
szerint – az akna fenekén. Willett csak üvöltött, üvöltött és üvöltött, olyan páni félelemmel teli fejhangon, hogy a
legközelebbi barátja sem ismert volna rá, és mivel képtelen volt talpra állni, eszeveszetten mászott és hempergett el
onnan a nedves padozaton, ahol tébolyult üvöltözésére pokoli kutak tucatjaiból válaszolt fáradt nyüszítés és csaholás.
Kezét fölsebezték a nyers, laza kövek, és a fejét számtalanszor beverte a sűrűn álló oszlopokba, de csak mászott
tovább. Aztán lassacskán magához tért a síri sötétségben és bűzben, és hallgatni kezdte a vontatott nyüszítést,
amellyé a fölcsattant ugatás lelohadt. Teste verítékben úszott, és semmi sem volt nála, amivel világosságot
csiholhatna; a pokol sötétsége és borzalma a földre sújtotta, minden erejét kiszipolyozta, és örökre kitörölhetetlen
emléket hagyott a lelkében. Odalent többtucatnyi hasonló lény él még, és az egyik aknáról hiányzik a fedő. Tisztában
volt azzal, hogy az a valami, amit megpillantott, sohasem képes fölkapaszkodni a csúszós falon, ám beleremegett
abba a gondolatba, hogy hátha mégis talál magának valamilyen rejtett fogódzót.
Hogy mi volt az a valami, nem árulta el soha. Hasonlított a pokoli oltár egyik-másik faragására, csakhogy
eleven volt. Nem lehet a természet műve, mert ahhoz képest túlságosan befejezetlen volt. A legmeglepőbb hiányokat
mutatta, az aránytalansága leírhatatlan volt. Willett csak annyit mondott, hogy ezt a lényt Ward valószínűleg
tökéletlen sókból hívta elő, és szolgai vagy rituális célokra tartogatta. Ha nem volna bizonyos jelentősége neki, akkor
a képét nem vésték volna rá arra az átkos oltárkőre sem. Még csak nem is ő volt azon a kövön a legocsmányabb –
Willett azonban a többi aknát nem nyitotta föl. Ebben a pillanatban az első összefüggő gondolata egy kósza bekezdés
volt a régebben megemésztett Curwen-iratokból – egy mondat abból az elkobzott, baljós levélből, amelyet Simon
avagy Jedediah Orne küldött a régvolt varázslónak:
„Bizony, csupán iszonytató szörnyűség volt abban, amit H. abból fölhívott, amit csak részben sikerült
összeszednie.”
Aztán ennek a képnek borzalmas kiegészítéseként felötlött emlékezetében az a régi kósza szóbeszéd arról az
összeégett, torz valamiről, amit a Curwen elleni rajtaütés után egy héttel találtak a mezőn. Charles Ward egyszer
megemlítette a doktornak, hogy az öreg Slocum szerint az a valami nem volt teljesen ember, de egyetlen olyan állatra
sem hasonlított, amilyet a pawtuxeti nép valaha látott, vagy amiről olvasott.
Ezek a szavak zümmögtek a doktor fejében, miközben a salétromos kőpadlón guggolva ide-oda imbolygott.
Hogy elűzze őket, magában egyre a miatyánkot ismételgette, amely lassacskán afféle emlékezeterősítő halandzsává
kalandozott el, olyasfélévé, mint T. S. Eliot modernista Pusztája, míg végül is kikötött a Ward föld alatti
könyvtárában talált, sokat ismételt kettős formulánál: „Y’ai’ng’ngah, Yog-Sothoth” és így tovább, egészen a végső
kiemelt „Zhró”-ig. Ettől mintha megnyugodott volna, és egy idő múltán talpra kászálódott, keservesen siratva a
pánikban elveszített zseblámpáját, és lázasan kutatva valamilyen fénysugár után a hideg pince fojtogató
tintafeketeségében. Gondolkodni nem mert, csak a szemét erőltetve körös-körül próbálta fölfedezni a könyvtárban
gyújtott világosság pisla fényét vagy eltévedt sugarát. Egy idő után úgy rémlett neki, mintha a végtelen
messzeségben halvány fény pislákolna, és rettegő óvatossággal négykézláb arrafelé kezdett mászni a bűzben és a
vonításban, gondosan kitapogatva maga előtt a terepet, nehogy nekiütközzön a sok oszlop valamelyikének vagy
lezuhanjon a borzalmas akna tátongó száján.
Egyszer remegő ujjal kitapintott valamit, amiről sejtette, hogy csak a pokoli oltárhoz vezető lépcső lehet, és
iszonyodva hátrahőkölt. Máskor rábukkant az elmozdított lyukas kőfedőre, és ettől kezdve szinte szánalmas
óvatossággal folytatta tapogatózását. Ám végül is sikerült elkerülnie a rettegett nyílást, és abból sem ugrott ki
semmiféle veszedelem. Az, ami ott lent lapult, meg sem moccant, és hangot sem hallatott. Úgy látszik, nem tett neki
jót a villanylámpa összeropogtatása. Willett mindannyiszor összerázkódott, valahányszor egy-egy ilyen fölött
áthaladt, odalent fölerősödött a jajongás, általában azonban semmi sem változott, mert szinte hangtalanul mozgott.
Útja során többször is észrevette, hogy elöl a fény elhalványul, amiből rájött, hogy a számos meggyújtott lámpa és
gyertya egymás után kialszik. Az a lehetőség, hogy gyufa nélkül itt ragad, elveszve ebben a lidérccel teli föld alatti
útvesztőben, arra sarkallta, hogy talpra szökkenjen és futásnak eredjen, amit most már biztonságban megtehetett,
miután maga mögött hagyta a nyitott aknát; tisztában volt vele ugyanis, hogy ha a fény kialszik, egyetlen reménye a
menekülésre és a túlélésre az marad, ha bizonyos idő elteltével Mr. Ward valamilyen mentőcsapatot küld utána. Most
azonban sikerült kijutnia a nagy hodályból a keskeny folyosóra, ahonnan határozottan megállapította, hogy a fény az
egyik jobb kéz felőli ajtón szivárog ki. Egy szempillantás alatt ott termett, és a megkönnyebbüléstől remegve újból
ott találta magát az ifjú Ward titkos könyvtárában, ahol utolsót pislogott a menedéket hozó utolsó lámpa lángja.

4.
 A következő pillanatban sietve megtöltötte a kiégett lámpákat egy olajoskannából, amelyet még korábban
megfigyelt, és az ismét világosságban úszó szobában valamilyen kézilámpa után nézett, amellyel tovább folytathatná
a kutatást. Bármennyire megviselte is őt az iszonyat, makacs céltudatossága még mindig nem hagyta el, és szilárdan
eltökélte magában, hogy minden követ megmozgat, hogy kiderítse, mi rejlik Charles Ward bizarr tébolya mögött.
Lámpás híján végül is megragadta a legkisebb lámpát, zsebeit megrakta gyertyával meg gyufával, és magához vett
egy négyliteres kanna olajat is arra az eshetőségre, ha valamilyen titkos laboratóriumra bukkanna a mögött a
szörnyűséges hodály mögött a maga tisztátalan oltárával és iszonyú fedett kútjaival. Minden bátorságát össze kell
szednie, ha még egyszer át akar evickélni azon a térségen, de tudta, hogy ennek meg kell lennie. Szerencsére sem a
félelmetes oltár, sem a nyitott akna nem volt a rengeteg cellával szabdalt fal közelében, amely a barlangtermet
övezte, és amelynek a titokzatos sötét átjárói képezik a következő kutatás logikus célját.
így hát Willett visszatért a bűznek és a kétségbeesett nyüszítésnek ebbe a nagy oszlopcsarnokába, és lejjebb
csavarta a lámpáját, nehogy meglássa a távolban azt a pokoli oltárt vagy a fedetlen aknát, mellette az átlyuggatott
kőlappal. A legtöbb ajtónyílás kisebb kamrákba vezetett, ezek vagy üresen tátongtak, vagy raktárul szolgáltak; ez
utóbbiak egynémelyikében egészen furcsa tárgyakat látott fölhalmozva. Az egyik zsúfolva volt foszladozó és
porlepte ruhaneműkötegekkel, és a fölfedező izgatottan állapította meg, hogy a másfél száz évvel azelőtti kor
öltözékeit szemléli. Egy másik kamrában napjaink öltözködésének számtalan darabjára bukkant, mintha valakik
folyamatosan igyekeztek volna beszerezni egy nagyobb embercsapat felöltöztetéséhez a szükséges holmikat. A
legvisszataszítóbbnak azonban az itt-ott föllelhető nagy kádakat tartotta, meg a rajtuk látható baljós lerakódást. De
még ennél is hátborzongatóbbnak találta a különös mintázatú ólomüstöket a bennük lévő visszataszító
maradványokkal, amelyek körül olyan dögletes bűz lebegett, amely még a kriptát kitöltő egyetemes bűzön is átütött.
Miután a körfalnak mintegy a felét átvizsgálta, egy másik olyan folyosóra bukkant, amelyen át idejött, s abból
nagyszámú ajtó nyílott.
Nekifogott a folyosó vizsgálatának, és három közepes méretű és semmitmondó tartalmú helyiség után végre
egy nagy, ovális terembe jutott; az ott található tartályok és munkaasztalok, kemencék és modern műszerek, elszórt
könyvek és az üvegekkel és lombikokkal zsúfolt végtelen polcok elárulták, hogy ez Charles Ward – és őelőtte
minden bizonnyal a régvolt Joseph Curwen – sokáig keresett laboratóriuma.
Dr. Willett, miután meggyújtottá a feltöltve és működésre készen talált három lámpát, élénk érdeklődéssel
végigvizsgálta a szobát és minden tartozékát, és a polcokon lévő vegyszerek mennyiségéből arra következtetett, hogy
az ifjú Ward legfőbb érdeklődési területe a szerves kémia valamely ága lehetett. Egészében véve nem sokat tudott
megállapítani a tudományos fölszerelésből, amelyhez egy ijesztő kinézetű boncasztal is tartozott, ezért ez a szoba
igazából csalódást okozott a doktornak. A könyvek között ott volt egy fekete betűs Borellus régi, elnyűtt példánya is,
és hátborzongatóan érdekes volt, hogy Ward ugyanazokat a sorokat húzta alá, amelyeknek a kiemelése másfél
évszázaddal korábban úgy fölzaklatta a Curwen-tanyán a jó Mr. Merrittet. Persze az a régi példány bizonyára
megsemmisült Curwen okkult könyvtárával együtt a végzetes rajtaütés során. A laboratóriumból három folyosó nyílt,
és a doktor egymás után szemügyre vette ezeket. Első látásra megállapította, hogy kettő közülük egy-egy kisebb
raktárhelyiségbe vezet; ezeket azonban alaposan átvizsgálta, fölfedezte is bennük az enyészet különböző
stádiumában lévő koporsók egymásra halmozott tömegét, és irtózva betűzte ki egyik-másik koporsónak a föliratát.
Sok ruhanemű is volt ezekben a helyiségekben, azonkívül néhány új, gondosan leszögezett láda, de elállt attól, hogy
ezeket is átvizsgálja. Mind közül talán a legérdekesebb az a néhány holmi volt, amelyekről föltételezte, hogy Joseph
Curwen régi laboratóriumi műszereinek a maradványai. Ezek magukon viselték ugyan a rajtaütők keze nyomát, ám
még most is föl lehetett bennük ismerni a György-kori vegyészeti kellékeket.
A harmadik átjáró egy jókora kamrába torkollott, amely a padlótól a mennyezetig körös-körül polcokkal
volt kibélelve, a közepén pedig egy asztal állott, rajta két lámpával. Willett meggyújtotta őket, és ragyogó fényüknél
tanulmányozni kezdte körben a végtelen polcsorokat. A felső sorok némelyike üres volt, a polcok nagy részét
azonban kétféle apró, különös formájú ólomedény töltötte ki; az egyik magas, fül nélküli fajta, hasonlított a görög
leküthoszhoz vagy olajoskorsóhoz, a másik pedig formájában az egyfülű Phaleron-korsót utánozta. Mindegyiket
fémdugó zárta le, és az oldalukat sekély vésésű, különös szimbólumok borították. A doktor egy pillanat alatt
megállapította, hogy ezeket a korsókat szigorú rend szerint csoportosították; az összes leküthosz a szoba egyik falát
foglalta el, fölöttük nagyméretű deszkatábla jelezte: „Custodes”, míg a phaleronok a másik oldalon sorakoztak
„Matéria” felirat alatt. Minden edényben, a felső polcokon helyet foglalók egynémelyikét kivéve, amelyek üresnek
látszottak, kartonpapír függőcímke lógott, rajtuk számokkal, amelyek valamilyen katalógusra utalhattak, és Willett
rögtön el is határozta, hogy előkeríti azt. A jelen pillanatban azonban mindennél jobban érdekelte, hogy mi van a
korsókban, és kísérletképpen a nagy átlagot szem előtt tartva innen-onnan fölnyitott néhány leküthoszt és phaleront.
Az eredmény mindenütt ugyanaz volt. Mindkét korsófajta ugyanabból az anyagból tartalmazott kisebb mennyiséget:
finom, könnyű, a semleges szürke számtalan árnyalatában játszó porszerű anyag volt bennük. A színárnyalat, amely
az egyetlen különbséget jelentette közöttük, nem látszott rendező elvnek, és a leküthoszokban és a phaleronokban
lévő anyag között sem volt semmi különbség. Meglehet, hogy egy rózsaszínes-fehér por mellett egy kékesszürke áll;
és egy phaleronban lévő pontos mása megtalálható egy leküthoszban. A porok legsajátosabb tulajdonsága a
tapadóképesség hiánya volt. Willett öntött belőlük a kezébe, és amikor a port visszaszórta a tartójába, a tenyeréhez
egyetlen szem sem tapadt hozzá.
A két tábla előtt tanácstalanul állt, és azt sem értette, hogy miért különítették el ezeket a vegyszereket ilyen
gondosan azoktól, amelyek magában a laboratóriumban sorakoztak üvegedényekben a polcokon. „Custodes”,
„Materia”, ez latinul annyit tesz, hogy „őrök”, illetve „anyag”; és ekkor villanásszerűen az emlékezetébe hasított,
hogy hol is találkozott már korábban ennek a félelmetesen titokzatos ügynek a során az „őrök” szóval. Hát persze,
abban az új keletű levélben, amelyet állítólag a régvolt Edward Hutchinson írt dr. Allennek; és a mondat abban így
hangzott: „Szükségtelen az őröket formában tartani, mert ez csak ráfizetéssel jár, és te is jól tudod, hogy ha baj van,
csak több lészen mit föltalálnak”. Mit akar ez mondani? De várjunk csak: nem volt ebben az ügyben még egy utalás
valahol az őrökre, amit nem tudott teljességgel az emlékezetébe idézni, amikor Hutchinson levelét olvasta? Ward
még azokban a titkolózás előtti időkben mesélt neki Eleazar Smith naplójáról, amely beszámolt arról, hogyan
figyelték meg Weedennel együtt a Curwen-tanyát, és ez a félelmetes krónika említést tesz egy kihallgatott
beszélgetésről, amikor az öreg varázsló még nem vonult vissza teljesen a föld alá. Smith és Weeden azt állítja, hogy
abban a hátborzongató társalgásban részt vettek Curwen meg bizonyos foglyai és ezeknek a foglyoknak az őrei.
Hutchinson vagy az ő megtestesülése szerint ezek az őrök „csak ráfizetéssel járnak”, ezért dr. Allen nem tartja őket
többé formában. És ha nem formában, akkor hogyan másként, ha nem azokban a „sókban”, amikké a jelek szerint ez
a varázsló társaság igyekezett a lehető legtöbb emberi testet vagy csontvázat átváltoztatni?
Ez hát, amit ezek a leküthoszok rejtenek; olyan szörnyűséges gyümölcsei szentségtelen rítusoknak és
cselekedeteknek, akiket feltehetően sikerült megnyerni vagy rákényszeríteni arra, hogyha valamilyen pokolbéli
ráolvasással életre hívják őket, akkor készségesen védelmére keljenek istenkáromló gazdáiknak vagy segítsenek
nekik a vonakodók kihallgatásában! Willett megborzongott arra a gondolatra, hogy mit is öntögetett ő a tenyerébe, és
egy pillanatig a legszívesebben fejvesztve kirohant volna az iszonyatnak ebből a barlangjából, a polcokon
hallgatagon és bizonyára figyelőn sorakozó őrszemek közül. Aztán eszébe jutott a „Materia” felirat alatt a szoba
másik oldalán sorakozó phaleron-korsók sokasága. Szintén sók – de ha nem az „őrök” sói, akkor kiké? Úristen!
Lehetséges volna, hogy itt hevernek minden korok gondolkodó titánjainak a földi maradványai, amelyeket mesteri
hullarablók eloroztak biztonságosnak hitt kriptáikból, hogy őrült emberek intésére fölelevenedjenek, akik még ennél
is vadabb cél érdekében kicsikarják a tudásukat, olyan cél érdekében, amely végső soron – mint ahogy szegény
Charles utalt rá zaklatott levelében – „az egész civilizációt, a természet összes törvényeit s talán az egész
naprendszer és a világegyetem sorsát” érintené? És Marinus Bicknell Willett az ujjai között szitálta a poraikat!
Ekkor a szoba távoli sarkában észrevett egy kis ajtót, és erőt véve magán odalépett, és szemügyre vette a
fölötte látható durván vésett jelet. Ez csak egy szimbólum volt, de elég ahhoz, hogy megfagyjon benne a lélek; egy
morbid kedvű, álmodozó barátja ugyanis lerajzolta neki egyszer, és megmagyarázta, mi mindent jelent ez a jel az
álom mély szakadékában. Koth jele volt az, amit az álomlátók a félhomályban magányosan magasodó fekete torony
kapuja fölött látnak meg – és Willettnek nem nagyon tetszett, amit Randolph Carter mondott neki annak hatalmáról.
Egy pillanat múlva azonban megfeledkezett a jelről, mert a bűzös levegőben új, maró illat ütötte meg az orrát. Inkább
vegyi, mint állati eredetű szag volt ez, és egyértelműen az ajtó mögül csapott ki. És kétséget kizáróan fölismerte
benne ugyanazt a szagot, amely Charles Ward öltözékét átitatta, amikor az orvosok elvitték őt. Ez volt tehát az a hely,
ahonnan az ifjút elragadták? Ő bölcsebb volt, mint Joseph Curwen, mert nem tanúsított ellenállást. Willett, aki
merészen eltökélte magában, hogy a mélyére hatol minden csodának és lázálomnak, ami ezt az alvilági birodalmat
betölti, megragadta a kis lámpát, és átlépte a küszöböt. Megnevezhetetlen rettenet hulláma csapott szembe vele
onnan, ő azonban semmilyen akaratnak nem adta be a derekát, és semmilyen csábításnak sem engedett. Hiszen
nincsen itt semmi élő, ami árthatna neki, és őt semmi sem fogja visszarettenteni, hogy áthatoljon a betegét elnyelő
pokoli felhőn.
Az ajtó mögötti közepes méretű szobának egy asztalon és egy széken kívül nem volt más bútorzata, mint
két, fogókkal meg kerekekkel ellátott különös szerkezet, amelyekben Willett nyomban fölismerte a középkori
kínzóeszközöket. Egyik oldalon az ajtó mellett egy csomó kegyetlen korbács hevert, azok fölött néhány polcon a
görög külixhez hasonló, üres talpas ólomserlegek sorakoztak. A másik oldalon állt az asztal, rajta egy erős fényű
Argand-lámpa, egy jegyzetfüzet ceruzával és hanyagul, mintegy időlegesen vagy sietve odavetve, két ledugaszolt
leküthosz a kinti polcokról. Willett meggyújtotta a lámpát, és gondosan átvizsgálta a jegyzetfüzetet, hogy mit
vethetett papírra az ifjú Ward, mielőtt félbeszakították, de semmit sem talált, kivéve Curwen cirkalmas keze írásával
az alábbi összefüggéstelen töredéket, amely semmivel sem járult hozzá az egész ügy megvilágításához:
„B. nem tévé. Elszökött a falak közé, és helyet talált odalent.”
„Láttam az öreg V.-t a Sabaothot mondani, és megismerem az utat.”
„Háromszor fölhívám Yog-Sothothot, és másnap meg-kapám.”
 „F. megprób. kitörölni minden tudást, hogyan kell fölhívni odaátról.”
Az Argand-lámpa egész kamrát betöltő erős fényében a doktor észrevette, hogy a szemközti fal a sarkokban
álló két kínzóeszköz között tele van verve pöckökkel, amelyekről formátlan, eléggé visszataszító, sárgásfehér
köpönyegek lógnak alá. Ennél azonban jóval érdekesebb volt a két szabad fal, amelynek simára vakolt kőfelülete
telis-tele volt vésve titokzatos jelekkel és formulákkal. A nedves padlón is voltak vésetek, és Willett némi
nehézséggel megfejtett a szoba közepén egy nagy pentagramot, amelyet a négy sarok felé félúton egy-egy méternyi
átmérőjű kör övezett. Az egyik körben, egy hanyagul odavetett sárgás köpeny közelében hevert egy azok közül a
külixek közül, amelyek a korbácstartó fölötti polcokon sorakoztak; a körön kívül közvetlenül pedig a másik szoba
polcairól való phaleron-korsó volt látható; a címkéje a 118-as sorszámot mutatta. A dugó ki volt belőle véve, és
közelebbről megvizsgálva üresnek bizonyult; a kutató azonban borzadva konstatálta, hogy a külix nem volt az.
Sekély öblét penészrétegként valószínűleg a korsóból való kevés, száraz, tompán szürkés por fedte, amely csak
annak köszönhette létét, hogy ebben az eldugott barlangban nem volt légmozgás; és Willett szinte hanyatt esett a
fejbe vágó fölismeréstől, amikor apránként az összes részletek és előzmények egységes képpé álltak össze. A
korbácsok és kínzóeszközök, a „Materia” feliratú korsóból való por vagy só, a két leküthosz a „Custodes”-polcról, a
köpenyek, a formulák a falon, a jegyzetfüzetbe írott bejegyzések, a levelek és a legendák utalásai meg az a
sokezernyi ellesett pillanat, kétség és föltételezés, ami Charles Ward barátait és szüleit gyötörte – mindez az iszonyat
hullámaként öntötte el a doktort, amikor a tekintete rámeredt a padlón heverő talpas ólomkülixben szétkent száraz
zöldes porra.
De Willett nagy nehezen erőt vett magán, és tanulmányozni kezdte a falba vésett formulákat. A kérges
szennyréteggel fedett betűk arról tanúskodtak, hogy még Joseph Curwen idejében vésték be őket, a szövegük pedig
nagyjából ismerős volt azok számára, akik átrágták magukat a Curwenre vonatkozó anyagon, vagy elmélyedtek a
mágia történetében. Az egyikben a doktor világosan fölismerte azt a szöveget, amelyet Mrs. Ward hallott a fiától
kántálni azon az egy évvel korábbi baljós nagypénteken, és amely egy szakértő szerint nem más, mint a megszokott
szférákon kívüli titkos istenségeknek szóló rettenetes invokáció. Itt nem pontosan úgy volt betűzve, ahogyan Mrs.
Ward emlékezetből papírra vetette, vagy ahogyan az a bizonyos szakértő’ „Eliphas Levi” tiltott könyvéből
megmutatta; azonosságához azonban nem férhetett kétség, és az ilyen szavak, mint Sabaoth, Metraton, Almonsin és
Zariatnatmik a rettenet hullámát zúdították a kutatóra, aki alig egy lépésre innen annyi kozmikus borzalmat tapasztalt
meg.
Mindez a helyiségbe belépve a bal oldali falon volt található. A jobb oldali fal ugyancsak sűrűn tele volt
írva, és ezek között Willett meglepetten ismerte föl azt a két formulát, amely oly gyakran előfordult a könyvtár újabb
keletű följegyzéseiben. Nagyjából hasonlítottak azokra: fölöttük a „Sárkányfej” és a „Sárkányfarok” ősi
szimbólumával, akárcsak Ward keze írásában. A helyesírása azonban sokban eltért a modern változatokétól, mintha
régen Curwen másként jelölte volna az egyes hangokat, vagy a későbbi kutatás hatásosabb, javított változatát
fejlesztette volna ki a kérdéses ráolvasásnak. A doktor megpróbálta összeegyeztetni a falba vésett változatot azzal,
amely még most is szüntelenül ott motoszkált a fejében, de sikertelenül. Amíg az emlékezetébe rögzült szöveg így
kezdődött: „Y’ai ng’ngah, Yog-Sothoth”, addig ez a fölirat így indult: „Aye, cngengah, Yogge-Sothotha”, ami
szerinte a második szó szótagolását is nagyban befolyásolná.
Minthogy a későbbi szöveg mélyen beégett a tudatába, nem hagyta nyugodni ez az eltérés, és azon kapta
rajta magát, hogy hangosan kántálja az első formulát, hátha így sikerül összhangba hozni a hangokat a bevésett
betűkkel.
Hangja furcsán és fenyegetően csengett az ősi szentségtörésnek ebben a bugyrában, hanghordozását
vontatott kántálássá torzította a múlt és az ismeretlen varázsa vagy talán az aknákból feltörő egyhangú, istentelen
nyüszítésnek az a pokoli lármája, amely nem emberi hideg leheletként föl-alá hullámzó ritmusban még mindig
borzadállyal töltötte el a bűzön és a sötétségen keresztül.

Y’AI ‘NG’NGAH
YOG-SOTHOTH
H’EE – LBEG
FAI’ THRODOG
UAAAH!

De mi volt ez a hideg fuvallat, amely mindjárt a kántálás kezdetén életre kelt? A lámpák bánatosan
pislákoltak, és a homály úgy megsűrűsödött, hogy a betűk a falon csaknem láthatatlanná enyésztek. Füst kerekedett,
és maró bűz, amely teljesen elnyomta a távoli kutakból áradó miazmát; korábban már érzett ilyen szagot, csak most
sokkal erősebb és visszataszítóbb volt annál. Hátat fordított a falfeliratnak, és a szoba bizarr tárgyai között észrevette,
hogy a padlón heverő külixből, amelyet belülről az a baljós púder fedett, sűrű, zöldesfekete, meglepően bő és
átlátszatlan füst emelkedik a magasba. Nagy Isten! a por a „Materia” polcról – mi történik vele, és mi indította el? A
kántált formula – a pár első fele – Sárkányfej – emelkedő pályaív – szentséges Megváltó, csak nem…
A doktor megtántorodott, és a fejében kusza összevisszaságban száguldozott mindaz, amit Joseph Curwen
és Charles Dexter Ward rémisztő esetéről látott, hallott vagy olvasott. „Bizony mondom néked, ne hívjál föl senkit,
azkit nem birsz visszaküldeni… Tartsad mindég készenlétben a visszaküldés szavait, és ha kétséged van,
bizonyosodjál meg róla, kit hívtál föl… Háromszor beszéltem azzal, mi abban el volt földelve.” Irgalmas ég, miféle
alak az ott a foszladozó füst mögött?

5.

Marinus Bicknell Willett reménytelennek tartotta, hogy néhány együttérző barátján kívül bárki is hitelt adna
a történetének, ezért kísérletet sem tett rá, hogy legintimebb környezetén kívül elmesélje azt. Ezen a körön kívül csak
egy-két ember fülébe jutott el, és ezek többsége is csak nevetett és tréfálkozott, hogy lám, a doktor fölött is eljárt az
idő. Azt tanácsolták neki, hogy vegyen ki magának egy hosszabb szabadságot, és a jövőben tartózkodjék az
elmezavaros esetektől. Csak Mr. Ward van meggyőződve, hogy a veterán orvos a szörnyű igazságot mondja. De
hiszen ő is látta a ház pincéjében az undok aknanyílást. Vagy nem küldte őt haza Willett betegen tizenegy órakor
azon a baljós reggelen? Vagy ki próbálta, ha nem ő, hasztalan hívni a doktort telefonon még azon az estén, majd a
következő napon, és ment el másnap délben maga a házhoz, ahol eszméletlenül, bár sértetlenül, meg is találta a
barátját az egyik emeleti ágyban? Willett hortyogva kapkodta a levegőt, és csak nagy nehezen nyitotta föl a szemét,
miután Mr. Ward belé erőszakolt néhány korty brandyt, amit a kocsijából hozott föl. Ekkor az összerázkódott, és
hangosan felüvöltött: „Az a szakáll… azok a szemek… Úristen, ki maga?” Különös dolog ilyesmit mondani egy nett,
kék szemű, simára borotvált úriemberről, akit kisgyerek kora óta ismer.
A ragyogó déli napfény semmilyen változást nem árult el a házban az előző nap reggeléhez képest. Willett
öltözékén sem látszott semmi rendetlenség, kivéve néhány foltot meg kopást a térdénél, és csak alig érződött belőle
az a savanyú szag, amely a fiából is áradt, amikor kórházba szállították. A doktor zseblámpája eltűnt, a táskája
azonban ott volt mellette, ugyanolyan üresen, mint ahogy idehozta. Mielőtt bármilyen magyarázkodásba
bocsátkozott volna, Willett nagy nehezen legyűrte iszonyodását, lekóválygott a pincébe, és megpróbálkozott a kádak
előtti végzetes térséggel. Ám hasztalan erőlködött. Megkereste az előző napon használatba sem vett
szerszámostáskáját, elővett egy vésőt, és egyenként fölfeszegette a makacs pallókat. Alattuk most is látható volt a
sima beton, ajtónak vagy nyílásnak azonban többé nyomát sem látta. Ezúttal semmi sem tátongott ott, ami levehetné
lábáról a zavart atyát, aki követte ide a doktort; a deszkák alatt csak a sima beton – sem undorító kút, sem a föld alatti
borzalmak világa, sem titkos könyvtár, sem Curwen-féle iratok, sem bűzös és vonító, lidérces aknák, sem
laboratórium és polcok és falba vésett formulák, semmi… Dr. Willett elsápadt, és megragadta a fiatalabb férfi karját.
– Tegnap, ugye – kérdezte bágyadtan –, te is láttad… és érezted a szagát?
És amikor Mr. Ward, aki maga is alig állt a lábán a félelemtől és az ámulattól, elég erőt talált magában, hogy
egyetértőén bólintson, a doktor félig felsóhajtva, félig levegő után kapkodva rábólintott.
– Akkor most elmesélem – mondta.
Megkeresték hát odafönt a legnaposabb szobát, és az orvos elsuttogta hátborzongató meséjét az álmélkodó
apának. Azon túl, hogy a külixből föltámadó zöldesfekete pára mögül előtűnt az az alak, nem volt mit mesélnie, és
Willett túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy érdeklődjék, mi is történt ővele. A két férfi zavartan csóválta a fejét,
csak Mr. Ward rukkolt ki egyszer suttogva a javaslattal:
– Mit gondolsz, volna értelme, ha nekiesnénk ásni?
A doktor hallgatott, mert mit is felelhetne egy emberi elme, amikor ismeretlen szférák hatalmai ilyen
szemérmetlenül betolakodtak a nagy szakadék innenső oldalára? Mr. Ward azonban nem nyugodott.
– De hát hova tűnhetett? Mert hiszen ő hozott ide téged, és valamiképpen a lejáratott is eltűntette. – Willett
válasza azonban most is hallgatás volt.
Ezzel azonban még nem volt vége az ügynek. Dr. Willett már távozáshoz szedelőzködött, és benyúlt a
zsebkendőjéért, amikor az ujjai megakadtak a zsebében egy darab papiroson, amely korábban nem volt ott, és
mellette kitapogatta azokat a gyertyákat és azt a gyufát is, amelyeket az eltűnt boltíves helyiségben markolt föl.
Közönséges papírlap volt, valószínűleg abból az olcsó jegyzetfüzetből tépték ki, amelyet ott látott valahol a föld alatt
a rémségeknek abban a mesebeli kamrájában; rajta az írás közönséges ceruzától származott – kétségkívül attól,
amely a füzet mellett hevert. Sebtiben hajtogatták össze, és a titokzatos kamra enyhe savanyú illatán kívül
semmilyen túlvilági nyom vagy jel nem volt rajta. Magából a szövegből azonban csak úgy áradt a csoda, mert nem
normális kornak volt az a terméke, s az erőlködő laikus alig tudta kibetűzni a sötét középkornak ezeket a vonásait,
jóllehet egyik-másik jelkombináció mintha ismerős volna. Íme ez volt a rövid üzenet, amely egyszerre célt adott a
megrendült kettősnek, s a két férfiú erőre kapva kisietett Ward kocsijához, és utasította a sofőrt, hogy először hajtson
valamilyen csendes ebédelőhelyre, onnan pedig föl a dombra a John Hay könyvtárba.

A könyvtárban nem esett nehezükre paleográfiával (régi írásmódokkal) foglalkozó jó kézikönyveket

találniuk, és a két férfiú addig bújta ezeket, míg föl nem ragyogott a nagy csillár esti fénye. A végén meg is találták,
amit kerestek. A betűk nem voltak valamilyen beteg fantázia szüleményei, hanem egy nagyon sötét kor megszokott
írásmódja. A Kr. u. nyolcadik vagy kilencedik század csúcsos szász kisbetűi voltak, és fölidézték egy durva kornak
az emlékét, amikor a friss keresztény máz alatt titokban még ott mozgolódtak a régi hitek és régi rítusok, és Britannia
sápadt holdja néha még különös dolgokra bámult alá Caerleon és Hexhaus római romjai között és a Hadrianus
düledező falát kísérő tornyok tövében. A szavak olyasféle latinsággal voltak írva, amilyen egy barbár kor
szellemiségéből kitelt: „Corwinus necandus est. Cadaver Aq(ua) forti dissolvendum, nec aliq(ui)d retinendum. Tace
ut potes.” Amit nagyjából így lehetne lefordítani: Curwent meg kell ölni. A holttestet fel kell oldani aqua fortisban
(savban), nehogy valami is megmaradjon. Hallgass, ahogy tudsz.
Willett és Mr. Ward döbbenten hallgatott. Találkoztak az ismeretlennel, és íme, semmi sem mozdul bennük,
hogy illőképpen válaszoljanak neki. Legalábbis Willett teljesen kimerítette azt a képességét, hogy az újabb
borzalmak hatással lennének rá; és mindketten csak ültek ott némán és tanácstalanul, míg a könyvtári záróra ki nem
tessékelte őket. Ezután letaglózva Ward Prospect Street-i palotájához hajtattak, ahol céltalanul végigbeszélgették az
egész estét. A doktor reggel felé ott helyben lepihent. Még vasárnap délben is ott találta azoknak a detektíveknek a
telefonhívása, akiket dr. Allen fölkutatására fogadtak föl.
Mr. Ward, aki fürdőköpenyében idegesen föl-alá sétált, maga vette föl a kagylót, és amikor meghallotta,
hogy az emberek csaknem elkészültek a beszámolójukkal, másnap kora reggelre odarendelte őket. Willett-tel együtt
örültek, hogy az ügynek ez a része tető alá kerül, mivel bárki írta is azt a különös minuszkulum (kisbetűs) üzenetet,
abban biztosak voltak, hogy az a „Corwinus”, akit meg kell semmisíteniük, nem lehet más, mint az a szakállas és
szemüveges idegen. Charles rettegett ettől az embertől, és zaklatott levelében meg is írta, hogy öljék meg és oldják
föl savban. Ráadásul Allen Curwen nevére kapott leveleket az Európában élő különös varázslóktól, és minden jel
szerint a régvolt halottidéző megtestesülésének tekintette magát. És most egy ismeretlen forrásból újabb üzenetet
kaptak, hogy Curwent meg kell ölni és savban feloldani. A két üzenet kapcsolata túlságosan egyértelmű volt ahhoz,
hogy valamilyen cselre gyanakodhatnának, no meg aztán nem éppen Allen készült a Hutchinsonnak nevezett
személy tanácsára eltenni az ifjú Wardot láb alól? Ez a levél persze nem jutott el a szakállas egyén kezéhez, a
szövegéből azonban azt vették ki, hogy Allen már eltervezte, hogy leszámol az ifjúval, ha az túlságosan „finnyásnak”
bizonyul. Semmi kétség, hogy Allent kézre kell keríteni, és ha nem alkalmaznák is vele szemben a legdrasztikusabb
eszközt, el kell őt dugni olyan helyre, ahonnan nem tud ártani Charles Wardnak.
Aznap délután az apa meg a doktor lement az öbölbe, és fölkereste a kórházban az ifjú Charlest, abban a
reményben, hátha sikerül belőle, mint az egyetlen elérhető forrásból, kicsikarni valamilyen információt a rejtélyek
rejtélyéről. Willett teketória nélkül eléje tárta mindazt, amire rájöttek, és észrevette, hogy az ifjú arca halottsápadttá
vált, amikor a részletes leírás meggyőzte a fölfedezés valódiságáról. Az orvos bevetett minden drámai effektust, és
leste, hogy vajon megrezzen-e Charles arca, amikor a fedett aknák és a bennük kuksoló torz hibridek ügyéhez
érkezett. Ward arca azonban közömbös maradt. Willett elhallgatott, majd méltatlankodva azt kezdte ecsetelni,
mennyire kínlódnak ott étlen-szomjan azok a lények. Szemére hányta a fiatalembernek, hogy hogy lehet olyan
embertelen, és beleborzongott, amikor válaszul csak egy gúnyos nevetést kapott. Charles ugyanis, miután többé nem
ragaszkodott ahhoz a hiábavaló állításához, hogy semmiféle kripta nem létezik, most mintha afféle morbid tréfára
venné a dolgot, és rekedten röhögcsélt, mint aki jól szórakozik valamin. Aztán recsegő suttogása még
hátborzongatóbbá tette azt, amit megjegyzett:
– Igen, esznek a pokolfajzatok, pedig nincs is szükségük rá! Ez a pompás az egészben! Azt mondja, egy
hónapig nem kaptak enni? Jó uram, ön túlságosan jóhiszemű. Tudja ön, mivel jártunk túl a szegény jó öreg Whipple
erényes buzgalmán? Aki a legszívesebben mindet elpusztította volna? Azzal, hogy a szerencsétlen félig süket volt a
külvilág hangjaira, és semmit sem látott vagy hallott a kutakból. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy ott vannak!
Azok a pokolfajzatok azóta ott üvöltöznek odalent, amióta száz és ötven hét éveknek előtte Curwent kinyiffantották!
Ennél többet azonban nem sikerült Willettnek kiszednie az ifjúból. Elszörnyedve és akarata ellenére már-
már meggyőzve folytatta elbeszélését, abban a reményben, hátha valamelyik jelenettel sikerül kizökkentenie
hallgatóját tébolyult közönyéből. A doktor iszonyodva látta, mennyire megváltoztatták az elmúlt hónapok az ifjú
arcát. Meg kell hagyni, a fiú szörnyű veszedelmeket idézett le az egekből. A formuláknak és a zöldes pornak otthont
adó edény említése először hívott élénkséget Charles arcára. Arca csúfondáros kifejezést öltött, amikor Willett
elmondta, mit olvasott a jegyzetfüzetben, és jámborul megjegyezte, hogy azok a régi följegyzések nem jelentenek
semmit annak, aki nincs alaposan beavatva a mágia történetébe.
 – Ám ha ismerte volna az igét, és föltámasztotta volna azt, ami ott volt a serlegben, akkor most nem lehetne
itt, hogy nekem számot adjon. 118-as volt a száma, és hanyatt esett volna, ha utánanéz a szomszéd szobában lévő
lajstromban. Ezt én még sohasem hívtam föl, és épp aznap akartam sort keríteni rá, amikor értem jöttek.
Ekkor Willett beszámolt a formuláról meg a föltámadó zöldesfekete füstfelhőről, mire először látott igazi
félelmet megjelenni Charles Ward arcán.
– Előjött, és ön életben maradt! – Ward huhogó hangja mintha kiszabadult volna nyűgéből, és pokolbéli
mélységek öblös zengésévé süllyedt. Willett, akinek megvolt a képessége a gyors helyzetfölismerésre, úgy érezte,
hogy átlát a szitán, és a válaszába beleszőtt egy intelmet az egyik levélből:
– 118-as, azt mondod? De ne felejtsd el, hogy tíz temető közül nyolcban megváltoztak a kövek. Sohasem
lehetsz bizonyos, amíg meg nem kérdezed. – És ekkor minden figyelmeztetés nélkül elővette a minuszkulum
üzenetet, és a páciense szeme elé tartotta. Nagyobb hatást nem is remélhetett, ugyanis Charles Ward egyből elájult.
Természetesen az egész beszélgetés a legnagyobb titokban zajlott le, nehogy a kórházi elmegyógyászok
azzal vádolják meg az apát meg az orvost, hogy bátorítják az őrültet a téveszméiben. Most külső segítség nélkül
fölemelték az alélt ifjút, és az ágyra fektették. Félig magához térve egyre bizonyos szavakat ismételgetett, amelyeket
rögvest Orne és Hutchinson tudomására kell hoznia; ezért, amikor a fiú végleg eszméletre tért, a doktor elárulta neki,
hogy ezek közül a furcsa teremtmények közül az egyik esküdt ellensége neki, mivel azt tanácsolta dr. Allennek, hogy
tegye el őt láb alól. Ez a kijelentés semmilyen látható hatást nem tett az ifjúra, sőt már korábban is feltűnt a
látogatóknak, hogy a beteg űzött vadként viselkedik. Ettől kezdve nem volt hajlandó egy szót sem szólni, ezért
Willett és az apa magára hagyta őt, még egyszer intve őt a szakállas Allentől, mire az csak annyit jegyzett meg, hogy
az a személy nagyon jó kezekben van, és ha akarna sem tudna ártani senkinek. Mindezt gonoszkás nevetéssel kísérte,
ami szinte sértette a vendégek fülét. Attól nem kellett tartaniuk, hogy Charles esetleg üzenetet juttat el Európába
ahhoz a két szörnyeteghez, mert tudták, hogy a kórház vezetése minden kifelé irányuló levelezést cenzúráz, és nem
enged át semmilyen vad vagy szokatlan küldeményt.
Van azonban egy furcsa utóélete ennek az Orne- és Hutchinson-féle ügynek, ha egyáltalán ők voltak azok a
száműzött varázslók. Az akkori sok szörnyűség okozta előérzettől indíttatva Willett megbízott egy nemzetközi
sajtófigyelő ügynökséget, hogy gyűjtsék ki a mostanában Prágában és Kelet-Transsylvaniában történt nevezetes
bűntényekről és balesetekről szóló tudósításokat; és fél év múltán az volt az érzése, hogy a kézhez kapott és
lefordított sok tarka eset között két nagyon is jelentőségteljes hírre bukkant. Az egyik arról tudósított, hogy Prága
legrégibb negyedében egy éjjel teljesen összeomlott egy ház, és az emberemlékezet óta ott lakó gonosz vénember,
Josef Nada nyomtalanul eltűnt. A másik azt adta hírül, hogy a Rákostól keletre húzódó transsylvanai hegyekben egy
irtózatos erejű robbanás minden lakójával együtt eltörölte a föld színéről a hírhedt Ferenczy várát, akinek a parasztok
és a katonák között egyaránt olyan gonosz híre volt, hogy hamarosan Bukarestbe rendelték volna kihallgatásra, ha ez
a baleset nem vetett volna véget egy minden emberi emlékezetnél hosszabb életútnak. Willett azt tartja, hogy az a
kéz, amely a minuszkulát írta, erősebb fegyverek forgatására is képes; és míg Curwen sorsát az ő kezére bízták,
addig a levélke írója fölkutatta Orne-ot és Hutchinsont, és elbánt velük. Arra, hogy milyen sors érte őket, a doktor
igyekezett nem gondolni.

6.

Másnap reggel dr. Willett már jókor útra kelt, hogy ott legyen Wardéknál, amikor a detektívek beállítanak.
Úgy vélte, bármi áron keresztül kell vinni Allen elpusztítását vagy börtönbe zárását – avagy Curwenét, ha hinni lehet
a reinkarnációs taktika hitelében –, és amíg az emberekre várakoztak, ezt a meggyőződését ki is fejtette Mr.
Wardnak. Ezúttal a földszinten tartózkodtak, minthogy a ház felső emeleteit egyre inkább elkerülték az ott lebegő
furcsa és megfoghatatlan utálatosság miatt, ami a régi szolgák szerint összefügg azzal az átokkal, amelyet az
elenyészett Curwen-arckép hagyott maga után.
Kilenc órakor megérkezett a három detektív, és késedelem nélkül beszámoltak mindenről, amit sikerült
megtudniuk. Sajnos hiába szerették volna, a kalózképű Tony Gomezt nem sikerült előkeríteniük, de nem akadtak
nyomára dr. Allennek sem, viszont jókora mennyiségű helyi véleményt és tényt gyűjtöttek össze a hallgatag
idegenről. Allen olyan benyomást keltett a pawtuxeti emberekben, mint aki nem egészen az, akinek beállítja magát,
és mindenki megegyezett abban, hogy az a sűrű, homokszínű szakáll vagy festett, vagy hamis – ezt a véleményt
meggyőzően alátámasztja az a körülmény, hogy annak a végzetes háznak a szobájában meg is találtak egy ilyen
szakállt meg egy sötét szemüveget. A hangjának – amit Mr. Ward is tanúsíthat a vele folytatott telefonbeszélgetés
alapján – volt valami kongó üressége, amit nem lehet egyhamar elfelejteni; a tekintetéből pedig még a fekete
szarukeretes szemüvegen keresztül is átsütött a gonoszság. Az egyik boltos a vele való tárgyalás során látta a
kézírását, amely szerinte nagyon különös volt és cirkalmas; a kereskedő fölismerte ezt az írást a szobájában talált
megfejthetetlen ceruzajegyzetekben is.
Az előző nyári vámpírveszedelemmel kapcsolatban a többség úgy vélekedett, hogy Allen volt a vámpír és
nem Ward. Kihallgatták azokat a hivatalos személyeket is; akik a kellemetlen teherautó-rablás után fölkeresték a
házat. Ők kevesebb ördögit fedeztek föl dr. Allenben, viszont őt tartották a furcsa és valószerűtlen ház uralkodó
figurájának. A helyiségben ahhoz túl sötét volt, hogy alaposabban szemügyre vehessék őt, de azért fölismernék, ha
újra találkoznának vele. A szakállát ők is furcsának találták, és a sötét szemüveg mögé rejtett jobb szeme fölött
kisebb sebhelyet véltek fölfedezni. Ami pedig Allen szobájának az átkutatását illeti, ott semmi említésre méltót nem
találtak, kivéve a szakállt meg a szemüveget, valamint néhány ceruzajegyzetet, amelyekről Willett rögvest
megállapította, hogy cirkalmas kézírásuk azonos a régi Curwen-kéziratokéval meg az ifjú Ward legutóbbi nagyszámú
följegyzéseivel, amiket a borzalmak eltűnt katakombáiban találtak.
Dr. Willettet és Mr. Wardot valamilyen átható, megfoghatatlan és fondorlatos kozmikus rémület csapta meg
ezekből a fokozatosan föltáruló adatokból, és beleremegtek, amikor végiggondolták azt a homályos, vad gyanút,
amely egyszerre belehasított mindkettőjük agyába. Az álszakáll és a szemüveg, a cirkalmas Curwen-kézírás, a régi
arckép azzal a kis sebhellyel – és a megváltozott ifjú a kórházban ugyanazzal a sebhellyel –, az a mély, kongó hang a
telefonban – pontosan az, ami Mr. Wardnak eszébe jutott, amikor a fia szájából meghallotta azt a szánalmas
rikácsolást, amellyé állítólag most a hangja elsatnyult. Van, aki Charlest és Allent együtt látta? Igen, egyszer a
hivatalos személyek látták, de később? Vagy nem Allen távozása után szűnt meg hirtelen Charles növekvő félelme,
és nem akkor költözött át végleg a rettenetes házba? Curwen – Allen – Ward – miféle ördögi és gyalázatos
egyesülése ez két kornak és két személynek? A képnek az a hátborzongató hasonlatossága Charesszal – és nem
figyelte az a kép folyton-folyvást és nem követte szüntelenül a tekintetével a fiút? Aztán miért utánozta Allen is meg
Charles is Joseph Curwen kézírását, még akkor is, ha senki sem látta őket? No meg ezeknek az embereknek iszonyú
ténykedése, a borzalmaknak eltűnt kriptája, amely egyetlen éjszaka aggastyánt faragott a doktorból; az éhező
szörnyetegek a borzalmak kútjában, a rettentő formula, amely oly iszonytató gyümölcsöt termett; a Willett zsebében
talált minuszkulumüzenet; az iratok meg a levelek meg mindaz a sírokról és „sókról” és fölfedezésekről való beszéd
– hová vezetett mindez? Végül Mr. Ward tette a legértelmesebb dolgot. Minden esetleges kétséggel szemben
megacélozva magát odaadott valamit a detektíveknek, hogy mutassák meg azoknak a boltosoknak, akik látták a
baljóslatú dr. Allent. Ez a valami szerencsétlen fiának egy fényképe volt, amelyre tintával gondosan rápingálta a
vastag szemüveget meg a fekete kecskeszakállt, amelyet az emberek Allen szobájában találtak föl.
Két órán át várakoztak a doktorral együtt a nyomasztó házban, ahol egyre sűrűsödött körülöttük a félelem
ki-gőzölgése, míg a fenti könyvtárszobában a kép üres helye egyre csak bámult, csak bámult, csak bámult le rájuk.
Aztán visszatértek az emberek. Igen, az elváltoztatott fénykép nagyon hasonlított dr. Allenre. Mr. Ward elsápadt,
Willett pedig zsebkendőjével leitatta a homlokát hirtelen kiverő verítéket. Allen – Ward – Curwen – túlságosan is’
iszonyatos, hogysem végig mernék gondolni. Mit idézett föl a fiú az űrből, és mit csinált az őbelőle? Mi az, ami itt
kezdettől végig lezajlott? Kicsoda ez az Allen, aki meg akarta ölni a túlzottan „finnyás” Charlest, és miért írta az ő
kiszemelt áldozata a zaklatott levél utóiratában, hogy nyomtalanul föl kell őt oldani savban? És miért követelte az a
minuszkulumüzenet is, amelynek az eredetére senki sem mert gondolni, hogy „Curwent” hasonlóképpen meg kell
semmisíteni? Mi volt az a változás, és mikor következett be a végső stádium? Azon a napon, amikor azt a zaklatott
levelét megírta, egész délelőtt ideges volt, aztán egyszerre csak megváltozott. Észrevétlenül kiosont a házból, és
merészen elsurrant az őrizetére fölfogadott emberek mellett. Ez volt az az idő, amikor kívül volt a házon. De várjunk
csak: nem kiáltott föl rémülten, amikor a dolgozószobájába – ebbe a szobába – belépett? Mit talált ott? Vagy inkább
– mi találta ott őt? Az a képmás, aki merészen, anélkül hogy bárki is észrevette volna, beosont oda – vajon nem egy
idegen szörny árnya volt az, aki rávetette magát egy reszkető alakra, aki egyáltalán ki sem mozdult onnan? Vagy nem
hallott az inas furcsa hangokat?
Willett becsöngette ezt az embert, és halkan néhány kérdést tett föl neki. Hát bizony, ronda egy ügy volt az.
Zajokat hallott, kiáltást, levegő után kapkodást, fuldoklást és valamilyen zörgést, nyikorgást vagy dübörgést – vagy
mindezt együtt. És Mr. Charles nem ugyanaz az ember volt, amikor egy szó nélkül elhagyta a szobát. Az inas
mindezt reszketve mondta el, és bele-beleszagolt az egyik fenti nyitott ablakon beszűrődő nehéz levegőbe. A házra
határozottan ráült a rettenet, és csupán a gyakorlatias detektívek őrizték meg a józanságukat. De még őrajtuk is erőt
vett a nyugtalanság, minthogy volt valami homályosság ennek az ügynek a hátterében, amely egyáltalán nem tetszett
nekik. Dr. Willett fejében egymást kergették a gondolatok, egyik iszonyúbb, mint a másik. Időnként szinte
motyogásba tört ki, amikor egyre újabb, megdöbbentőbb és meggyőzőbb láncolatba hordta össze a lidérces
történéseket.
Ekkor Mr. Ward egy kézmozdulattal véget vetett a tanácskozásnak, és rajta meg a doktoron kívül mindenki
elhagyta a szobát. Dél volt, ám mintha este volna, lopakodó árnyak töltötték be a rémek lakta házat. Willett halálos
komolyan arról igyekezett meggyőzni a házigazdát, hogy ettől kezdve bízza őrá az érdemi vizsgálódást.
Előreláthatóan lesznek ugyanis olyan kellemetlen elemek, amelyeket egy barát könnyebben el tud viselni, mint egy
hozzátartozó. Mint a család orvosának szabad kezet kell kapnia, és mindenekelőtt azt kéri, hogy egy időre hagyják
magára odafönt az elhagyott könyvtárban, ahol a régi kandallópárkány most sűrűbb borzadályt áraszt magából, mint
amikor még Joseph Curwen arcképe nyájasan alátekintett a festményről.
Mr. Ward, akit elkábított a mindenfelől reá özönlő groteszk morbiditás és az elviselhetetlenül észbontó
föltételezések áradata, készségesen beleegyezését adta; és félóra múlva a doktor ott találta magát bezárva a mindenki
által messze elkerült szobában az Olney Courtról származó falburkolat társaságában, egyedül. A kívülről hallgatózó
atya később csak motozás, tologatás és keresgélés hangját hallotta odabentről, majd végül recsegést és nyikorgást,
mintha egy szorosan záródó szekrény ajtaját feszítenék ki. Ezt követte egy fojtott felkiáltás és el-csukló szipogás,
majd a kifeszített ajtó riadt becsapása. Szinte ugyanabban a pillanatban megzörrent a kulcs a zárban, és elgyötört
kísértetként kitámolygott az ajtón Willett, és tűzifát kért a déli falban lévő valódi kandallóba. Mert a kályha nem
elég, mondta, és az elektromos farakásnak nincs sok gyakorlati haszna. Mr. Ward, aki égett a kíváncsiságtól, de nem
mert kérdezősködni, kiadta a parancsot, mire egy ember fenyőfahasábokkal megrakodva, reszketve belépett az
áporodott levegőjű könyvtárba, és megrakta a kandallót. Ezenközben Willett fölkapaszkodott a leszerelt
laboratóriumba, és lecipelt onnan néhány holmit, ami az előző évi júliusi költözködés után még ott maradt. Mindez
egy fedett kosárban rejtőzött, és Mr. Ward sohasem tudta meg, mi volt az.
Ekkor a doktor újból bezárkózott, és a kéményből az ablak előtt lecsapódó füst elárulta, hogy meggyújtotta a
tüzet. Később hosszas papírzörgés után ismét fölhangzott az a fura recsegés és nyikorgás, majd puffanások
következtek, amelyektől végigfutott a hideg a hallgatóság hátán. Utána Willett két fojtott felkiáltása szűrődött ki, és
nyomban ezután leírhatatlanul förtelmes sercegés. A füst ekkor, amelyet le-lecsapott a szél a kéményből,
koromfeketére és orrfacsaróan bűzösre váltott, és mindenki azt kívánta, hogy bárcsak az időjárás megkímélné őket
ettől a fojtogató és mérges füstözöntől. Mr. Ward feje kóválygott, és a szolgák egy kupacba gyülekezve figyelték a
förtelmes fekete füst kavargását. Végtelennek tűnő várakozás után a füst ritkulni kezdett, és a zárt ajtó mögül
valamilyen kaparás, söprés és egyéb tevés-vevés hangja szűrődött ki. Végre szekrényajtó csapódott odabent, és
szomorúan, sápadtan és leverten megjelent Willett, kezében a vászonnal bélelt kosárral, amelyet a fönti
laboratóriumból hozott le. Kitárta az ablakot, és abba az egykor elátkozott szobába beözönlött a tiszta, egészséges
levegő, és elkeveredett a fertőtlenítőszerek furcsa új illatával. A régi kandallópárkány még mindig a helyén volt;
ezúttal azonban megfosztva a gonoszságtól, és fehér burkolatával olyan nyugodtan és méltóságteljesen virított ott,
mintha sohasem hordozta volna Joseph Curwen arcmását. Leszállt az est, de most az árnyékokban nem bujkált rejtett
fenyegetés, csupán szelíd melankólia. A doktor sohasem árulta el, mit csinált odabent. Mr. Wardnak csak ennyit
mondott:
– Ne is kérdezz semmit, csak annyit mondhatok, hogy többféle mágia létezik. És nagy tisztogatást hajtottam
végre. E ház lakói mától kezdve nyugodtan hajthatják álomra a fejüket.

7.

Dr. Willett „tisztogatása” legalább olyan idegtépő lehetett a maga módján, akár az eltűnt kriptában átélt
nyomasztó kalandja, mert az idős orvos alighogy hazaért azon az estén, teljesen leesett a lábáról. Három napig ki sem
mozdult a szobájából, bár a szolgák suttogtak valami olyasmit, mintha szerdán éjfél után hallották volna, hogy a
külső ajtó halkan föltárul, és tüneményes nesztelen-seggel becsukódik. Szerencsére a szolgák képzelete korlátozott,
különben megjegyzésekre buzdíthatta volna őket a csütörtöki Evening Bulletinben megjelent egyik tudósítás, amely
így hangzott:

ÚJABB SÍRRABLÓK AZ ÉSZAKI TEMETŐBEN

Alig telt el tíz hónap azóta, hogy az Északi temetőben gyalázatosán kifosztották a Weeden-sírhelyet, amikor
Robert Hart éjjeliőrnek ismét feltűnt, hogy valaki ugyanabban a parcellában ólálkodik. Amikor hajnali két óra körül
kinézett a hajlékából, Hart nem messze, északi irányban petróleum- vagy zseblámpa fényét vette észre, és amikor
kinyitotta az ajtót, a közeli utcai lámpa világosságában határozottan kirajzolódott egy lapátos ember alakja. Az őr
habozás nélkül a férfi nyomába eredt, az azonban el-iramodott a főbejárat felé, és eltűnt az utca homályában.
Akárcsak a múlt évi sírgyalázók közül az első, ez a betolakodó sem tett kárt, mielőtt rajtakapták. Csak a
Ward-parcella üres területén látszott, hogy megbolygatták a talaj felszínét, ám ez a bolygatás meg sem közelítette egy
sírhely méreteit, a régebbi sírokat viszont nem háborgatták.
Hart, aki nem tudott részletes leírást adni a sírgyalázóról azonkívül, hogy az illető egy alacsony, szakállas
férfi lehetett, amellett kardoskodik, hogy mindhárom sírháborgatás egy kéz munkája; a kettes számú őrszoba
rendőreinek azonban más a véleményük, mondván, hogy a második esetben vandál módon eltávolítottak egy régi
koporsót, és összetörték a sírkövet is.
Az első incidens egy évvel ezelőtt, a múlt év áprilisában történt; akkor sikerült megakadályozni, hogy
elássanak valamit; feltehetőleg szeszcsempészek kerestek maguknak rejtekhelyet. Riley őrmester szerint ez a
harmadik eset is hasonlít az elsőhöz. A kettes őrszoba mindent megtesz, hogy elfogja ezeknek a sírgyalázásoknak az
elkövetőit.

Dr. Willett az egész csütörtöki napot végigfeküdte, mint aki ki akar valamit pihenni, vagy erőt akar gyűjteni
valamire. Este levelet írt Mr. Wardnak, amelyet a címzett másnap reggel kapott kézhez, és amely alaposan
elgondolkoztatta a kábult szülőt. Mr. Ward azóta, hogy hétfőn fejbe kólintották azok a beszámolók és az a baljós
„tisztogatás”, képtelen volt az üzleti ügyeivel foglalkozni, ám a doktor levele valahogy nyugalmat öntött bele, annak
ellenére, hogy áradt belőle a kétségbeesés és az újabb titkok ígérete.

10 Barnes St.
Providence, R. I.
1928. április 12.

Kedves Theodore!
Úgy érzem, egyet-mást el kell mondanom Neked, mielőtt rászánnám magam arra, amit holnap okvetlenül
meg kell tennem. Pontot fogok tenni arra a szörnyű ügyre, amelybe belekeveredtünk (mert szerintem nincs az az ásó,
amely valaha is napvilágra hozhatná azt a förtelmes helyet, amelyről csak mi tudunk), ám attól tartok, hogy addig
nem lesz nyugalmad, amíg meg nem győzlek arról, hogy többé nincs mitől tartanod.
Te kisgyermekkorod óta jól ismersz engem, ezért el fogod hinni nekem, hogy vannak dolgok, amik jobb, ha
homályban maradnak. Jobban teszed, ha többé nem foglalkozol Charles ügyével, és parancsolóan szükséges, hogy az
anyjának semmit se árulj el azon túl, amit már amúgy is gyanít. Amikor holnap meglátogatlak, Charles akkorra már
megszökött. Fontos, hogy mindenki ezt higgye. Hogy őrült volt, és megszökött. Az anyját fokozatosan és gyengéden
beavathatod az őrület részleteibe, miután már nem fogod küldeni neki a fiú nevében a gépelt leveleket. Azt
tanácsolom, hogy te is utazz el hozzá Atlantic Citybe, és vegyél ki magadnak is szabadságot. Isten a megmondhatója,
hogy neked is, akárcsak nekem, szükséged van rá ez után a megrázkódtatás után. Én magam is lemegyek egy időre
Délre, hogy összeszedjem magam.
így hát ne kérdezz tőlem semmit, amikor nálad leszek. Előadódhat, hogy valami galiba közbejön, ha így
lesz, akkor ezt megmondom neked. De nem hinném. Többé nem lesz ok aggodalomra, mert Charles nagy-nagy
biztonságban lesz. Már most is nagyobb biztonságban van, mint gondolnád. Ne aggódj Allen miatt, hogy kicsoda
vagy micsoda is ő. Ugyanúgy a múlthoz tartozik ő, akárcsak Joseph Curwen arcképe, és mire becsöngetek hozzád,
biztos lehetsz benne, hogy ilyen személy nem létezik többé. És az, ami azt a minuszkulumlevélkét írta, sem fog soha
többé zavarni téged vagy a tiéidet.
De vértezd föl magad a bánat ellen, és készítsd föl erre a feleségedet is. Őszintén meg kell mondanom, hogy
Charles menekülése nem fogja azt jelenteni, hogy visszatér hozzád. Sajátságos kór áldozata ő, amit te is láthattál a
testi és lelki állapotában bekövetkezett különös elváltozásból, és ne reménykedj abban sem, hogy valaha is
megláthatod őt. Csak az vigasztaljon, hogy ő sohasem volt fenevad vagy igazán őrült, csupán egy lelkes, szorgos és
kíváncsi fiú, akinek a titokzatos dolgok és a múlt iránti vonzódása okozta a vesztét. Olyan dolgokba gabalyodott,
amiket egyetlen halandónak sem volna szabad megtennie; és ebből a múltból föltámadt valami, ami hatalmat vett
őrajta.
És most jön az a dolog, amiben a legnagyobb bizalmadat kérem. Charles sorsát illetően ugyanis valójában
nem lesz semmi kétség. Körülbelül egy év elteltével, ha te is így akarod, kitalálhatsz valamilyen hihető történetet
arról, hogyan végezte a fiú, aki akkor már nem lesz a világon. Fölállíthatsz egy síremléket is az Északi temetőben
lévő parcelládban, az apád sírjától pontosan tíz lábra nyugatra, mert ott lesz a fiad igazi nyughelye. Amiatt sem kell
aggódnod, hogy ott valamilyen torzszülött vagy elcserélt gyermek fogja elfoglalni a helyet. A sírban a te húsodból és
véredből való igazi fiú hamvai lesznek, az igazi Charles Dexter Wardé, akinek a bölcsőjétől kezdve nyomon követted
a szellemi fejlődését, az igazi Charlesé az anyajeggyel a csípőjén, és a fekete boszorkánybélyeg nélkül a mellén és a
sebhely nélkül a homlokán. Azé a Charlesé, aki sohasem tett semmi rosszat, mégis az életével fizetett
„finnyásságáért”.
Ez minden. Charles meg fog szökni, és egy év múlva fölállíthatod a síremlékét. Holnap ne kérdezz tőlem
semmit. És hidd el, hogy ősi családod becsülete makulátlan marad, amilyen mindig is volt a múltban.
Fogadd legmélyebb együttérzésemet, és nyomatékosan kérlek, hogy tanúsíts szilárdságot, higgadtságot és
belenyugvást.
 Örökké a barátod:
Marinus B. Willett

Így hát 1928. április 13-án, pénteken reggel Marinus Bicknell Willett fölkereste Charles Dexter Ward
szobáját dr. Waite Conanicut-szigeti magánkórházában. Az ifjú, bár nem utasította el látogatóját, komor hangulatban
fogadta őt, és nem mutatott hajlandóságot, hogy megnyissa a Willett által láthatóan olyannyira óhajtott társalgást.
Természetesen a kripta fölfedezése és a doktor ottani ijesztő kalandjai a gátlás újabb falát emelték közéjük, ezért
mindkettőjükön erőt vett a tartózkodás, miután kicseréltek néhány feszes udvariassági frázist. Ez a gát csak
vastagodott, amikor Ward a doktor lárvaszerű ábrázatából olyan rettentő szándékot vélt kiolvasni, ami azelőtt
hiányzott belőle. A beteg összegörnyedt, mint aki tudatára ébredt annak, hogy az aggályoskodó családi orvos helyét
elfoglalta a kegyetlen és kérlelhetetlen bosszúálló.
Ward elsápadt, és végül is a doktor tette le a garast.
– Minden kiderült – mondta –, és figyelmeztetlek, hogy ütött a leszámolás órája.
– Megint turkált, mi, és újabb árva, éhes kutyusokra talált? – hangzott a nyegle válasz. Látszott, hogy az ifjú
a végsőkig meg akarja őrizni magabiztosságát.
– Nem – felelte Willett higgadtan –, ezúttal nem kellett áskálnom. Megbíztunk valakiket, hogy kutassák föl
dr. Allent, és a házban megtalálták az álszakállt meg a szemüveget.
– Nagyszerű! – fakadt ki a nyugalmát vesztett vendéglátó, szellemesnek szánt sértő éllel a hangjában. – És
remélem, jobban illenek magának, mint az a szakáll meg szemüveg, amit most visel.
– Neked is nagyon jól illenének – hangzott a nyugodt és kiszámított válasz –, mint ahogy a jelek szerint
illettek is.
Alig mondta ki Willett ezeket a szavakat, mintha felhő takarta volna el a napot, jóllehet a padlón semmit
sem változtak az árnyékok. Aztán Ward kifakadt:
– És ez volna az, ami olyan buzgó leszámolást követel? Mi van, ha valaki úgy látja hasznosnak, hogy
időnként két arcot viseljen?
– Ugyan – intette le Willett ünnepélyesen –, megint nincs igazad. Engem az nem érdekel, ha valaki kettős
szerepre vágyik, föltéve, ha egyáltalán joga van a létezésre, és föltéve, ha nem pusztítja el azt, aki előhívta őt az
űrből.
Ward ádázul rámeredt.
– Mondja, uram, mit talált, és mit akar tőlem?
A doktor nem válaszolt azonnal, mintha keresné a hatásos szavakat.
– Találtam valamit – szólalt meg végül – egy régi kandallópárkány mögötti szekrényben, ahol egykor egy
kép lógott, és én elégettem azt, a hamvait pedig elástam ott, ahol Charles Dexter Ward sírjának lennie kell.
Az őrült a torkához kapott, és fölpattant a székről.
– Ördög és pokol, ki tud még erről?! És ki hiszi el azt, két teljes hónapok múltán, amióta eleven vagyok,
hogy ő volt az? És mit akar tenni?
Willett, apró termete ellenére bírói fensőbbség pózát öltve magára, egyetlen kézmozdulattal lehűtötte
páciensét.
– Senkinek sem szóltam róla. Ez nem közönséges ügy, hanem az idő méhéből kibuggyant téboly és a
szférák mögül elővicsorgó borzalom, amit sem a rendőrség, sem az ügyészség, sem a bíróság, de még az
elmegyógyászok sem fognak soha felfogni és megemészteni. Hál’ Istennek, véletlenül még megmaradt bennem a
képzelet szikrája, és rátaláltam ebben az ügyben a helyes útra. Nem tudsz félrevezetni engem, Joseph Curwen, mivel
tudom, hogy igaz a pokolbéli mágiád!
Tudom, hogy szőtted a varázslatodat, és hogyan hálóztad be véle az éveken átnyúlva a hasonmásodat és
leszármazottadat; tudom, hogyan rántottad le őt a múltba, és bírtad rá, hogy fölemeljen téged gyalázatos sírodból;
tudom, hogyan rejtegetett téged a laboratóriumában, amíg ki nem ismerted magad a modern dolgokban, miközben
éjszakánként vámpírként garázdálkodtál a környéken, és később szakáll és szemüveg mögé rejtetted ördögi
hasonmásodat; tudom, mire szántad el magad, amikor ő visszahőkölt a világ sírjainak förtelmes fosztogatásától és
attól, amit kiterveltél, és azt is tudom, hogyan hajtottad végre az elhatározásodat.
Hátrahagytad a szakálladat meg a szemüvegedet, és túljártál a ház őrzőinek eszén. Ők azt hitték, hogy ő volt
az, aki lement, és ők azt hitték, hogy ő volt az, aki kiment onnan, miután te megfojtottad és elrejtetted őt. Ám nem
számoltál a két szellem eltérő működésével. Ostoba voltál, Curwen, amikor azt hitted, hogy a vizuális hasonlóság
elég lesz. Mért nem gondoltál a beszédre, a hangra meg a kézírásra? Mert látod, végül is kudarcot vallottál. Te
jobban tudod nálamnál, ki vagy mi írta azt a minuszkulumlevelet, de figyelmeztetlek, hogy nem írta meg hiába.
Vannak szörnyűségek és istenkáromlások, amiket gyökerestül ki kell tépni, és meg vagyok róla győződve, hogy az,
aki azokat a szavakat leírta, el fogja látni Orne és Hutchinson baját. Ezek közül az egyik valaha azt írta neked, hogy
„ne hívjál föl senkit, azkit nem bírsz visszaküldeni”. Egyszer már leszámoltak veled, talán ugyanolyan módon, és
meglehet, hogy a te saját gonosz mágiád lesz megint a veszted. Curwen, az ember bizonyos határokon túl nem
avatkozhat be a természetbe, és mindaz a szörnyűség, amit életre hívtál, fölkél ellened, és el fog pusztítani téged.
A doktort ekkor a lény görcsös kiáltása szakította félbe. Joseph Curwen, reménytelenül sarokba szorítva,
fegyvertelenül és érezve, hogyha erőszakkal próbálkozna, tucatnyi ápoló sietne a doktor segítségére, ősi
szövetségeséhez menekült, mutatóujjával kabalisztikus jeleket írt le, és a rekedtség álcáját levetve mély, kongó
hangján kán-tálni kezdte egy iszonyú formula kezdőszavait:
– PER ADONAI ELOIM, ADONAI JEHOVA, ADONAI SABAOTH, METRATON…
Willett azonban résen volt. Alighogy az udvaron elkezdtek vonítani a kutyák, és hirtelen hideg fuvallat
szökkent föl az öböl felől, a doktor ünnepélyes és kimért hangon belekezdett abba a szövegbe, amelyet kezdettől
fogva – szemet szemért, mágiát mágia ellen – be akart vetni, hadd lássa, mennyire sikerült elsajátítania a mélységek
leckéjét. Ezért Marinus Bicknell Willett csengő hangon szavalni kezdte a második felét annak a formulának,
amelynek az első fele életre hívta annak a minuszkulumnak az íróját – a titkos ráolvasást, amely fölött ott díszelgett a
Sárkányfarok, a leszálló pályaív:

OGTHROD AI’F
GEB’L – EE’H
YOG – SOTHOTH
‘NGAH’NG AI’Y
ZHROI

Már Willett legelső szava belefojtotta a betegbe az elkezdett mondókát. Képtelen kimondani egyetlen szót
is, a rémalak vadul hadonászni kezdett a karjával, ám hamarosan bénaság kötötte gúzsba. YOG-SOTHOTH
szörnyűséges nevére kezdetét vette az iszonyú változás. Nem egyszerű feloldódás volt az, hanem inkább átalakulás
vagy visszaalakulás, és Willett behunyta a szemét, nehogy elhagyja az eszmélete, mielőtt végigmondaná a ráolvasást.
De nem ájult el, és az istentelen századok tiltott titkainak ez a tudója nem háborgathatja többé a világot. Az
idő méhéből kibuggyant téboly elenyészett, és ezzel Charles Dexter Ward esete lezárult. Dr. Willett, mielőtt
kitámolygott a szörnyűségeknek ebből a szobájából, kinyitotta a szemét, és megbizonyosodott róla, hogy amit az
emlékezetében megőrzött, nem őrizte hiába. Mint ahogy előre látta, nem volt savra szükség. Akárcsak elátkozott
képmása egy évvel korábban, most maga Joseph Curwen is ott hevert a padlón finom, vékony, kékesszürke porréteg
alakjában.

Baranyi Gyula fordítása

Zsilvölgyi Csaba rajzai

VÉGE
 CHARLES R. SAUNDERS

A hold tava

A hatalmas termetű szudáni csatamén bőszen lódult előre, mikor Imaro ösztökélni kezdte. A Gwaridi–
Milima-hegység felé elterülő sziklás vidéken keresztül vágtató fekete lovas félelmetes látványt nyújtott; az óriásnak
is beillő férfi csupán ágyékkötőt, bakancsot és egy homokszín oroszlánbőr köpönyeget viselt. Vastag nyakában
vadállatok fogaiból összefűzött lánc lógott, gyapjas haja pedig még sose látott fésűt. Fegyverzete egy meroiti acélból
kovácsolt pallosból és egy kétélű bornui csatabárdból állt, mely utóbbi szíjra akasztva lógott a nyereg oldalán. Úgy
vágtatott, mintha üldöznék.
Egy hirtelen forduló után Imaro visszarántotta pompás ménjét. Meredek sziklafal emelkedett előtte. A
sziklás akadályt csak egy helyütt törte meg egy keskeny lanka. Imaro a nyílás felé fordította lovát, amikor odaátról
kiáltozást és fegyvercsörgést hallott meg. Azonnal másik átjáró után nézett, de nem talált. A sziklák mérhetetlen
magasságokba nyúltak az ösvény mindkét oldalán.
Az ilyassai barbár bőszen káromkodva ébredt rá, nincs más választása, mint továbbhaladni előre, a csatázók
felé. Nem mintha a harctól félt volna; szó se róla! Csak az dühítette, hogy föltarthatják a bornui katonák előli
menekülésében. Nem tudhatta, mennyire állhatatosak a bornui férfiak, de nem akarta növelni esélyeiket az ő
elfogására. Mostanra már olyan mérges volt, mint egy kóbor elefánt, sőt még veszélyesebb is. Bármin kaptak is össze
azok ott elöl, Imaro boldogan vág majd rendet köztük.
Nekivágott a lejtőnek. Az néhány méternyit szűken kanyargott, majd hirtelen jókora völggyé szélesedett.
Imaro azonnal visszafogta paripáját, mert szigorú nézésű, fekete szeme elé különös kép tárult.
Egyetlen fekete nő állt szemben az őt támadó öt férfival. Rongyos öltözetükből és létszámfölényükből ítélve
csakis hegyi rablók lehettek, a Bornu és Kanim közti határvidék söpredéke. A rablók nyilván haboztak megölni a nőt,
különben már rég megtehették volna. A lábánál fekvő két hulla és a többiek sötét bőrén virító karmazsinvörös sebek
azt mutatták, a törvényen kívüliek drágán megfizetnek azért, hogy élve fogják el.
Támadói mellett a nő egyenesen gyönyörűnek tűnt. Legalább hármuknál magasabb volt, és úgy küzdött,
mint egy nőstény oroszlán. Hosszú kardját és tőrét markolatáig vörösre festette a hegyi rablók vére. De röpködő
selyempaziája gátolta a mozgásban, és csak azért volt még talpon, mert támadói vonakodtak végezni vele.
Mivel a harcoló felek még nem vették észre, Imaro a verekedő nőn legeltette szemét. A rablók szablyái több
helyütt fölhasították paziáját, és a réseken át meztelen, ébenfekete bőr villant elő. Arca minden részletében szépséges
volt csakúgy, mint a bátorság és elszántság kifejezése rajta. Göndör, fekete hajának bozontja sötét glóriaként
keretezte fejét.
Talán, gondolta Imaro, ez a nő segíthetne kiverni a fejéből azt az erdei lányt, akit úgy hívtak… NEM! A
nevét örökre el kell felejteni…
Elűzve a gondolatot, gyorsan kioldozta bárdja szíját, és úgy kapta föl a súlyos fegyvert, mintha csak
sétapálca lenne. Aztán megsarkantyúzta lovát. Ajkáról föltört az ilyassaik rettentő harci ordítása.
Akár az oroszlánüvöltés, Imaro bömbölése is meghozta a gyümölcsét: rajta kívül mindenki megdermedt egy
pillanatra. Mielőtt a rablók moccanhattak volna, kettejük már nem élt. Imaro bárdja véres barázdákat szántva szinte
kettészelte testüket. Egy harmadik rabló elszántan emelte föl szablyáját, de a barbár karjának egyetlen lendítésére
üvöltve zuhant a toporzékoló paripa patái alá.
Diadal mámorában bömbölve a fiatal harcos újabb rohamra vezette ménjét… és megdöbbent, amikor az
állat hirtelen összecsuklott alatta. Imarót kivetette a nyeregből lovának hirtelen elzuhanása, és nagy zajjal puffant a
hátára. Harci ösztöne rögtön figyelmeztette a mögötte leselkedő veszélyre. Fölnézve egy újabb, feléje rontó hegyi
rablót pillantott meg. A férfi majdnem akkora volt, mint ő, magasan feje fölé lendítette szablyáját, és gonosz,
diadalmas vigyor terült szét durva arcán.
A görbe kard taglóként sújtott le, Imaro azonban ültében bárdjával ügyesen elhárította a vágást. A rabló
pengéje hangos csörrenéssel kettétört. Imaro fölfelé döfött a bárddal, és a két él közt előremeredő
lándzsahegyszerűség mélyen a rabló izmos mellkasába fúródott. Amint a hegy a szívébe hatolt, lerogyott, nyitott
szájából vér csordult.
Imaro épp fölkelni készült, hogy szembenézzen az utolsó rablóval, amikor valami hatalmas súly csapódott a
hátának. Ismét elterült a földön. Morogva letaszította hátáról azt a valamit… és riadtan látta, hogy az utolsó rabló
holtteste az.
Még ijesztőbb volt a gazfickó hátába markolatig mélyedt tőr.
Talpra ugorva Imaro észrevette, hogy a rövid, véres küzdelem tétje ott áll nyugodtan, néhány méternyire
tőle. Kardját még mindig szorosan markolta. Arcára síri, megfejthetetlen kifejezés ült ki. Megmentőjéhez egyetlen
hálás szava sem volt.
Az ilyassai vállat vont, és elnyúlt hátasa felé fordult, ami immár sokkal fontosabb volt számára, mint a nő
rejtélyes viselkedése. Hamar fölfedezte a szablyát, mely félig átfúrta a paripa szügyét. Nyilván az a rabló döfte bele
vakon, akin Imaro átlovagolt. A bornui katonák előli menekülését tekintve a barbár mintha a lábát vesztette volna el.
Imaro olyan átkokat mormolt maga elé, amilyenekre még egy kisiwai kalóz se vetemedne, de akkor puha
lépteket hallott a háta mögül. Megperdült… és a nővel találta magát szemközt, akit megmentett, és aki aztán az ő
életét mentette meg.
Annak arcán azonban nyoma sem volt a hálának. Hosszú kardjának hegye alig néhány hüvelyknyire
ingadozott Imaro mellkasától.
– Dobd el – szólt a nő hidegen, a harcosvértől csöpögő bárdjára mutatva.
Imaro egy pillanatig hitetlenkedve bámult a nőre. Aztán föl mordult:
– Ajungára, asszony! Megmentelek ezektől a rühes kutyáktól, elvesztem a lovam is, erre te kardot szegezel a
szívemnek?
– Magam is egész jól elboldogultam, amíg te erre nem tévedtél – húzta föl az orrát a nő. – És meglehet, te
ugyanazt akarod, amit azok a sakálok. Na, dobd csak el a bárdot!
Imaro szeme úgy izzott, mint a fekete szén, de azért elhajította fegyverét. A nő tekintete ösztönösen követte
a csatabárd röptét, Imaro pedig, megragadva a lehetőséget, támadott.
Egy ekkora embertől szokatlan fürgeséggel az ilyassai lába föllendült, és kirúgta a kardot a nő kezéből.
Amint a fegyver pörögve a levegőbe repült, Imaro máris visszanyerte egyensúlyát. Mielőtt a nő megmozdulhatott
volna, keze előrevágódott, és acélsatuként ragadta meg annak csuklóját. Bár a nő alig fél fejjel volt alacsonyabb csak
az óriás barbárnál, ereje pedig sok férfiét is fölülmúlta volna, Imaróval nem bírt. Az ilyassai még erősebb volt, mint
amilyennek látszott, így az amazontestű teremtés tehetetlen gyermekként vergődött acélizmú szorításában.
Nem tetszett neki a barbár obszidián szemében kigyúló tűz. Megrémítette a férfi ajkán formálódó
vágyakozó vigyor. Bátran tovább küzdött, igyekezett távolabb kerülni, hogy bevihessen egy fájdalmas térdrúgást
Imaro ágyékába.
A fekete harcos hirtelen fölkapta a fejét, mintha hallgatózna. Valamit hallott is, de látni még nem látta. A nő
még nem sejtett semmit, az ő vadonban kifinomult érzékei azonban már fölfogtak valami halk hangot. Olyan volt,
mint egy távoli mennydörgés robaja.
– Katonák! – mordult föl, durván félretaszítva a nőt, mintha többé már nem is érdekelné.
Vadul ide-oda kapkodva tekintetét a völgy lejtős, bozótos benőtte oldalában, Imaro egy utat keresett, amerre
elmenekülhet. A meredek falak megnehezítenék a mászást, lehetetlenné azonban nem tennék. De hova mászna? Csak
bozótos, alacsony törzsű fákat látott, azokon túl pedig semmit.
Aztán bal felől észrevett egy sötét nyílást a falban, félúton fölfelé. Egy barlang volt, amely védelmül és
rejtekhelyül szolgálhat, amennyiben elég gyorsan cselekszik.
– Én semmit se hallok – jegyezte meg a nő fájó csuklóit dörzsölgetve.
– Majd fogsz – mondta Imaro, miközben vetkőztetni kezdte a legnagyobb termetű hegyi rabló hulláját.
Amikor végzett, megszabadult saját, hiányos öltözékétől, és sietve a tetemre ráncigálta azt. A háttérből a nő Imaro
meztelen, erős izomzatú testét bámulta, és a szeme fölcsillant egy gondolattól. De bármi fordult is meg a fejében
abban a pillanatban, álmodozását távoli patadobogás zaja szakította félbe. Mostanra már az ő, városokban eltompult
hallása is érzékelte, a lovasok tehát nem lehettek messze.
Ezalatt Imaro magára öltötte a törvényen kívüli rongyos térdnadrágját. Aztán előhúzta annak szablyáját, és a
rabló fejét fölismerhetetlen, véres masszává kaszabolta. Miután bárdját és pallosát is elhelyezte a véres tetem mellett,
hátralépett, hogy megszemlélje művét. A lemészárolt testekkel teliszórt, gőzölgő vértócsákkal borított völgy látványa
sokkal hosszabb, keservesebb küzdelmet sejtetett, mint az előbb lezajlott könnyű kis vérontás.
Akkor a barbár a barlanghoz vezető sziklafalhoz sétált, és mászni kezdett fölfelé.
– Mulungu nevére, mit csinálsz? – kérdezte a nő, miközben a katonák lovainak dobogása egyre hangosabbá
vált.
– Semmi közöd ugyan hozzá – vágott vissza a barbár –, de megmászom a hegyoldalt, és elrejtőzöm abban a
barlangban. Remélem, Bornu ebei bedőlnek apró trükkömnek, és azt hiszik, meghaltam. Ha meg nem…
Megérintette az egyik bandita hátából kihúzott tőr hegyét. Aztán megfordult, és ismét mászni kezdett.
– Várj! – kiáltotta a nő. – Vigyél magaddal. Bornu katonái nekem se barátaim. Inkább te, mint ők.
Imaro megtorpant, és a magas, fekete nőre nézett. Bár viselkedése még mindig gőgös volt, a szemébe kiülő
érzést nem lehetett félreérteni. Paziája egy hosszú hasadékán át kilátszott egyik telt, kerek melle. Bimbóját fényes
aranyra festette, s ezt csak tovább hangsúlyozta bőrének feketesége. Imaro arra gondolt, talán érdekes társasága
lehetne… ha nem akarná az első adandó alkalommal átvágni a torkát. De nem volt már több idő tovább fontolgatni a
kérdést. A katonák egyre közeledtek.
 – Jól van, gyere – mondta Imaro. Kezét a nő felé nyújtotta, aztán együtt, sietve fölkúsztak a sziklás
hegyoldalon a rájuk váró barlanghoz.
Épp csak bemásztak a sötét bejáraton, amikor nagy patadobogás és fegyvercsörgés közepette megérkeztek a
bornui katonák. Hangos ordítozásukat tisztán hallották a barlangban rejtőzők.
– Balugára, ez a völgy úgy néz ki, mint egy mészárszék! – jegyezte meg az egyik katona.
– És itt a mi madarunk – mondta egy másik. – Látjátok ezt az ágyékkötőt? Senki nem viselne Bornuban
ilyen primitív ruhadarabot.
– Úgy látszik, a rablók alaposan beverték a barbár pofáját.
– De előbb még ő is elbánt egynéhánnyal. Hogy a Motoniba tudták ezek az átkozott hegyi rablók elvégezni
azt, ami a társainknak Dzsebbel Uriban nem sikerült?
– Ne törődj vele! Ennek kétségkívül vége. Visszavisszük a fejét (legalábbis ami megmaradt belőle), meg a
rongyait Dzsebbel Uriba, és magunknak követeljük a megöléséért járó jutalmat. Hősök leszünk! Hadd osztozzanak a
keselyűk és a sakálok ennek az átkozott barbárnak a maradványain.
A hegyek közt visszhangot vert érdes nevetésük. A barlangban rejtőző pár pedig gúnyosan összenézett,
hiszen tudták, Bornu fővárosában pontosan az fog történni, aminek a katonák már előre örültek.
Ha a kis csapat vagy Imaro és újonnan szerzett társa megpillantják a barlang szája fölötti sziklába mélyen
bevésett baljóslatú ábrát, jókedvük hamar jeges rémületté vált volna. A titokzatos jel alakja akár egy nyílvessző. A
hegye egy emberi koponya volt, a végén pedig tollak helyett skorpiófarkak ágaskodtak. Ez a rettegett Bwala li
Mwesu, a Hold Tavának jele volt…
Kicsivel később, mikor a katonák már elmentek, a nő azt ajánlotta, másszanak elő a barlangból és folytassák
útjukat. Imaro azonban tiltakozott:

– Nemsokára besötétedik. Bolond dolog lenne megkockáztatni még egy találkozást a hegyi rablókkal.
Azonkívül bármikor fölbukkanhat valami vadállat, mondjuk egy hegyi párduc vagy egy kőszáli majom.
– Nem vagyok hozzászokva, hogy megkérdőjelezzék a szándékaimat – válaszolta a nő jeges fennhéjázással.
– Se ahhoz, hogy az ötleteimet bolondnak minősítsék. Hát nem tudod, te barbár, ki vagyok én?
– Nem – felelte Imaro röviden.
– Nakulla vagyok, a darfuri királyság fővárosának, Ain Farának ufalmája – jelentette be fenségesen. De
igencsak meglepődött Imaro reakcióján, miután fölfedte magas rangját. A férfi egyáltalán nem alattvalóhoz méltóan
fölröffent, majd vizsgálgatni kezdte rejtekhelyüket.
Nakulla nem tudta, hogy Imarót nem nyűgözheti le társadalmi hovatartozásával, pedig az nem volt
akármilyen, lévén az Ain Fara-i királyi család tagja. Az ilyassaik népe számára azonban csak egyetlen társadalmi
osztály létezett: a harcosok. Ebbe a kategóriába tartozott minden fegyverforgató, és hovatartozását sokkal inkább
harci tapasztalata, mintsem születésének körülményei határozták meg. E hagyomány alól az egyetlen kivétel ő maga
lett, gondolta keserűen Imaro.
Mióta az ilyassaik száműzték, az ifjú barbár sok olyan emberrel találkozott, akit mások (vagy saját maguk)
„főúri származásúnak” tartottak. Ő azonban egész életében nem tudta fölfogni, miben is különböznek ők az
úgynevezett „alacsony származásúaktól”.
Nakullának azt mondta:
– És miért nem vagy most Ain Farában?
Nakulla hangulata hirtelen megváltozott. Haragja már nem Imaro, hanem valaki más ellen irányult…
– Épp úton voltam Bwarun, Darfur egyik külső tartománya felé – kezdte. – Annak ufalmójához,
Okatundzsihoz kellett volna hozzámennem. Atyám és én inkább az ő ajánlatát fogadtuk el, mint Idin Amniét, Bornu
királyáét. Mielőtt Bwarunba érhettem volna, csapatomat bekerítették Idin Amni emberei, akik a hegyeken át, egy
titkos átjárón jutottak be Darfurba. Csak jöttek volna azok a lopakodó hiénák a Gwaridi-Milima utolsó hegylábai és a
Khagga-mocsár közt futó rendes úton, a határőreink miszlikre aprítják őket!
Ehelyett, ármányos ravaszságuknak köszönhetően, legyilkolták összes kísérőmet, engem pedig magukkal
ragadtak, ugyanazon a titkos átjárón keresztül. Elcsábítottam és megöltem a bornuiak parancsnokát, így sikerült
megszöknöm. Éppen a visszafelé vezető utat kerestem, amikor a hegyi rablók rám támadtak. A kiáltásaikból aztán
megtudtam, hogy Idin Amni jutalmat ígért annak, aki engem élve és sértetlenül visszavisz hozzá.
Inkább meghalok, semhogy az a disznó Idin Amni hozzám érjen – folytattta a nő, megborzongva a
gondolatra. – Hát ezért nem akartam, hogy a bornui katonák rám találjanak. De te ki vagy, harcos? Miért üldöztek
téged a katonák?
– A nevem Imaro, az ilyassaik törzsébe tartozom – felelte Imaro.
– Ilyassai… – ismételte Nakulla csodálkozva. – Azt hittem, az ilyassaik csak a mítoszokban léteznek.
Gyermekkoromban a dajkáim velük ijesztgettek. Ilyassaik… agyaras óriások, akik oroszlánhúst adnak a
kicsinyeiknek reggelire. Te nem is úgy nézel ki, mint egy ilyassai.
Ilyen naivság hallatán a harcos hangos, jóízű nevetésben tört ki. A megsértett Nakulla érezte, ahogy arcába
tolul a vér, és hirtelen haragra gerjedt. Imaro azonban nem vette észre a nő hangulatváltozását.
– Nem, én nem nagyon hasonlítok a törzsembeliekre – mondta. – A legtöbben alacsonyabbak nálam.
Oroszlánokat meg azért ölünk, hogy megvédjük nyájainkat, nem pedig megenni őket.
– Miért hagytad ott a törzsed? – kérdezte Nakulla, bosszúsága ellenére is érdeklődve.
– Vándor vagyok – mormogta a harcos, elfordítva a fejét, hogy elrejtse a szemén átcikázó fájdalmat. Mindig
ez történt, valahányszor visszaemlékezett száműzetésének valódi okára…
– Hogy a katonák miért üldöztek? Azért jöttem Bornuba, hogy fölajánljam kardomat Idin Amninak a Kanim
ellen vívott háborúban. Hallottam, Amni jócskán megfizeti arannyal a muadzsikat, a zsoldosokat. De amikor a
fővárosba, Dzsebbel Uriba értem, megtudtam, hogy a háború már véget ért, és Bornu vereséget szenvedett. Azt
hitték, kanimi kém vagyok, és meg kellett harcolnom érte, hogy kijussak a városból.
Nakulla elgyengült térddel megingott. Haragját már el is feledte. Soha eszébe sem jutott, hogy Kanim
legyőzheti Bornut, mert hibái ellenére el kellett ismerni, Idin Amni nagyszerű harcos.
– És Idin Amnival mi történt? – kérdezte nyugalmat erőltetve hangjára.
– Abból, amit a katonák mondtak, gondolom, a feje most egy karón díszeleg Idris Aluma, Kanim királyának
palotája előtt. – Megfordult, hogy kisétáljon a barlangból.
– Várj! – kiáltotta Nakulla. – Hová mész?
– Tüzelőt gyűjteni a környező bozótosból. Éjjel a rablók nem láthatják meg a füstöt, a lángok pedig
elijesztik a vadállatokat.
Ezzel a kijelentéssel aztán elhagyta a barlangot, Nakullát magára hagyva gondolataival. Az agyán átfutó
sok-sok új választási lehetőség ellenére az ufalma szeme előtt ismét feltűnt az Imaro széles hátán hullámzó
izomtenger. Ágyékában ismerős vágy moccant.
Mint az Darfur előkelő származású hölgyei közt szokásos volt, Nakulla is meglehetősen szabados életet élt.
Sokféle férfival szeretkezett már, hercegtől az istállófiúig. Még sosem érzett azonban ilyen erős fizikai vonzódást
senkihez, mint ehhez az óriás barbárhoz. Még Okatundzsihoz sem, pedig őt, azt hitte, szereti. A gondolatra, hogy
Imaro bivalyerős teste az övének feszül, megremegett a vágyakozástól. A hír, miszerint örökre megszabadult Idin
Amnitól, szintén egyfajta elragadtatással töltötte el.
Meghallván a visszatérő Imaro lépteit, Nakulla gyorsan kikapcsolta a paziáját összetartó négy ezüstcsatot. A
ruha lecsúszott a válláról, és lábánál karmazsin- és aranyszínű tóvá terült szét. Amikor Imaro visszatért a barlangba,
keze tele volt tűzifával. Recsegve hullott mind a sziklás talajra, míg a férfi szemével szinte elnyelte a gyönyörű,
ruhátlan alakot. A nő telt, kemény melleinek aranyszínre festett bimbói legalább annyira meglepően hatottak, mint a
hasát és combjának felső részét díszítő aranypöttyök alkotta félholdak és csíkok. Ezek voltak az ufalma
ismertetőjegyei, melyek egy feketében és aranyban játszó csábító látomáshoz tették őt hasonlatossá.
Imaro egy szempillantás alatt átsuhant a barlangon, és Nakullát forró, barbár ölelésébe vonta. Lassan lehúzta
a nőt a földre, és úgy érezte, azelőtt még sosem töltötte el ilyen tüzes vágyakozás.
Odakint, a barlang szája fölötti sziklába vésett koponyanyíl mintha gonoszul vigyorgott volna, várva, mi
következik ezután…
Az éjszaka nagy része már eltelt, a harcos gyújtotta tűz csaknem leégett. A mélyen alvó Imaro és Nakulla
testét tompa karmazsinszínű fény világította meg. Fáradtan feküdtek, kielégülten.
A barlang melegébe váratlanul természetellenes, hideg fuvallat tört be. Baljóslatúan kúszott elő az eldugott
zugokból, és büdös volt, halálszagú. Finoman megérintette Nakulla arcát.
Erre a hideg, utálatos érintésre az ufalma hirtelen fölült, teste merev, mint egy szobor. Imaro mozdulatlanul
feküdt tovább, mintha elkábították volna. Nakulla fáradt és elégedett arckifejezését a jeges rémület grimasza váltotta
föl. Eddig a pillanatig soha semmitől se félt. De amint a hideg levegő indái arcát simogatták-, majd obszcén módon
egyre lejjebb siklottak testén, kétségbeesetten próbált sikítani.
Azonban egy hang se jött ki a torkán, és a fuvallat tovább szőtte jeges hálóját tudata körül. Borzalmas
csodaként suttogó hang szólalt meg, akár egy eltévedt szellő: „Gyere”. Nakulla nem tudott ellenállni az elsuttogott
parancsnak. Mereven, tétován fölkelt a szétterített paziáról, és követte a hideg légáramlatot, amely egyre mélyebbre
vezette a barlang sötétjébe.
Ekkor Imaro felnyögött álmában, és görcsösen csapkodni kezdett izmos végtagjaival. Mégsem sikerült
fölébrednie, és Nakullát elnyelték a tintafekete árnyak.
A harcos végül csak fölriadt. Álmában groteszk, lidérces alakokkal küzdött, melyek ellen kardja és ereje mit
sem ért. Megrázkódott, majd Nakulla felé nyúlt. Legnagyobb meglepetésére a nő nem volt ott.
Imaro sarokba szorított vadként ugrott talpra, és kétségbeesetten nézett körül a halványan megvilágított
barlangban. Az ufalmának nyomát se lelte. Normális helyzetben Imaro azt gondolta volna, Nakulla ellopott tőle
minden mozdíthatót, aztán fölszívódott az éjszakában. Lidércálmai azonban valami fagyos előérzetet keltettek benne.
És a talajt borító vékony porrétegben Imaro meglátta Nakulla lábnyomait. A nyomok a barlang belsejébe s nem kifelé
vezettek. Tanúságuk szerint a nő kimért, egyenletes léptekkel haladt, mintha valamiféle transzba esett volna.
Imaro szeme bőszen villogott, amint egy még föl nem használt botot dugott a tűzbe, hogy fáklyát csináljon.
Tarkóján fölmeredtek a szőrszálak. Tudta, ellenfele nem is állat, nem is ember. Csak úgy bűzlött minden a
boszorkányságtól.
Sietve magára kapta térdnadrágját, fogta a szablyáját, és követni kezdte Nakulla nyomait. Úgy lopakodott,
akár a dzsungel nagymacskái, azzal a gondolattal gyűrve le magában az ismeretlentől való eredendő félelmet, hogy
csak egy újabb halálos ellenséggel került szembe.
Amikor már elég mélyen behatolt a barlangba, vette csak észre Imaro, hogy a homályban a falak mentén
sorakozó különös sziklaalakzatok nem a természet művei. Amint közelebbről is megvizsgálta őket, alig tudta
elfojtani borzongását. Képtelennek látszott, hogy ezeket a rémséges figurákat emberi kéz véste volna a kőbe. A
művek esztétikája és perspektívája mind szeme, mind tudata számára teljesen idegennek tűnt. Imaro utálkozva
fordította el a fejét.
Ám előbb még észrevette, hogy van egy jel, amely mindegyik furcsa szobron szerepel. Ugyanaz az ábra,
amely a barlang bejáratát is díszítette, s amelyet Imaro nem vett észre, amikor menedéket keresett idebent. A
koponyahegyű, skorpiófarkakkal tűzdelt végű nyílvessző… a Bwala li Mwesu, a Hold Tavának jele. A jelek mind
abba az irányba mutattak, amerre Nakulla lábnyomai is vezettek.
Imaro nem tudta, mennyi ideje követte már Nakulla nyomait, amikor elölről pislákoló fényt pillantott meg.
Fáklyája már csaknem végigégett, így hálásan fogadta, hogy nem kell majd a sötétben tapogatózva továbbhaladnia,
ha egyszer kialszik. Csodálkozott, hogyan juthatott át Nakulla a járatokon mindenféle világítóeszköz nélkül, de aztán
száműzte fejéből a kellemetlen gondolatokat.
A koponyanyilak képe halvány emlékeket ébresztett benne. Amint azonban léptei tompán visszhangoztak a
barlang síri csendjében, Imaro képtelen volt fölidézni jelentését. Ahogy egyre közelebb ért a kísérteties fény
forrásához, a barbár észrevette, az valamiféle különös kékesfehér foszforeszkálás, amilyet még soha életében nem
látott. Egy tizenkét láb átmérőjű, kör alakú kapun át áradt kifelé. Pislogva az erős fényben, Imaro óvatosan benézett,
minden érzékével a rá leselkedő veszélyekre figyelve. Aztán megnyugodva, hogy legalább a bejárat biztonságos, az
ilyassai átlopózott a kékesfehér körön, felemelt karddal várva az ellenséget.
De senki sem támadott rá. Imaro zavartan bámulta a szeme elé táruló látványt, mely egyszerre volt különös,
természetfölötti és rémséges.
Egy sziklába vájt csarnokban állt. Föntről egy nyíláson át halványan hatolt be a Hold fénye. A nyílás mellett
göcsörtös fák kusza árnyai vetődtek négy gigászi kőlépcső-sorra. A lépcsők egy széles, kerek medencéhez vezettek,
és ennek mélyéről áradt a kékesfehér sugárzás. A lépcsősorok közti sík felületeket pedig borzalmat keltő vésetek
borították…
Ezek az új vésetek három sorban futottak végig a csarnok kerülete mentén. A fölső sor a Hold fázisainak
váltakozását mutatta, az újhold legkeskenyebb sarlójától egész a jóllakott teliholdig. Borzongást igazán a második
sor keltett. E sor uralkodó motívuma egy ruhátlan asszony naturalisztikus ábrázolása volt. A figura a képsor elején,
újholdkor épen és egészben szerepelt. Minden további természethű figura aztán különböző hátborzongató csonkítási
eljárásokon ment át, míg végül a telihold képe alatt már csak egy csontváz maradt. Mintha csak a nőt az egyre
növekvő Hold falná föl.
Az alsó sor pedig végig csak a Bwala li Mwesu gunyoros koponyanyilát ábrázolta. A gonosz szimbólumok
mintha a barbáron kacagnának, ahogy mindegyikük egy-egy förtelmes jelenetre mutatott.
Hogy Imaro elmormogott szavai imák vagy átkok voltak, annak csak ő és az Égjárók lennének
megmondhatói. Mert a csarnok padlóján újra megpillantotta Nakulla kimért lépteinek nyomát, mely egyenesen a
csillogó Hold Tavának partjára vezetett. Aztán megpillantotta a nőt ott váró lény furcsa, úszóhártyás nyomait. Imaro
végre megértette a koponyanyíl és a Bwala li Mwesu teljes, borzalmas értelmét!
Leküzdve magában a babonás félelem görcsét, Imaro visszaemlékezett egy mesére, melyet Pomphistól, a
bambuti törpétől hallott, akivel együtt fantasztikus kalandokat éltek át a Nyumbani keleti partja mentén. Bwala li
Mwesu… a Mashataan tiszteletére rendezett szörnyűséges, istenkáromló szertartás, mely egy nem emberi faj, a
kyaggathok körében volt divat valaha. Akkoriban ilyesféle népek uralták a Nyumbanit, még az Égjárók eljövetele
előtt. És ezek az ördögi lények még mindig élnek, ha a valóságban nem is, a legendákban igen… Amint Imaro
fölidézte magában Pomphis meséjének hátborzongatóbb részleteit, félig már elfeledett félelmek kúsztak föl
alattomos ujjakként gerincoszlopán.
– Ajungára, hát sosem szabadul meg a világ a Mashataantól és ettől a szennytől? – kiáltott föl egyszerre.
Aztán a Hold Tavának hűvös vizébe bámult. Hamar rájött, hogy a világosság nem magából a vízből ered,
hanem egy undorító formájú gombából, mely a tó fenekén nőtt. Néhány területen azonban a gomba nem élt meg.
Ezek a sötét foltok szintén koponyanyíl formájúak voltak, és egy föld alatti csatorna felé mutattak. A barbár tudta,
azon a csatornán túl találhat csak rá Nakullára.
Imarónak nemigen fűlött a foga az úszáshoz a gombákat termő vízben. Volt valami a növényekben, ami azt
sugallta, mérgezőek… De tudta, amíg akár csak a leghalványabb esélyt érzi arra, hogy Nakulla még él, követnie kell
a koponyanyilak útmutatásait, egész az út végéig, bármilyen borzalmak várjanak is ott rá. Hisz a nő lekötelezte.
Szablyáját visszalökte hüvelyébe, Imaro teleszívta a tüdejét levegővel, és a mély vízbe vetette magát,
megborzongva annak hűvös érintésétől. Hosszú, erőteljes csapásokkal úszva, a föld alatti csatorna sötét nyílása felé
tartott.
Amint aztán a harcos egyre beljebb jutott az alagútban, az egyre végtelenebbnek látszott. Tüdeje kezdett
kiürülni, és a csatorna végének kékesfehér nyílása mintha gúnyolódott volna kétségbeesett erőlködésén, hogy
visszatartsa a lélegzetét.
Homályosan elcsodálkozott még, Nakullának hogyan sikerülhetett itt átúsznia. Aztán egyszerre eszébe
jutott, a nő valószínűleg nem is úszott, hanem az a lény vitte át magával, aki a Hold Tavához csalta.
Végre, amikor az ilyassai tüdeje már szinte szétrobbant, az alagút teteje eltűnt, és újra láthatóvá vált a
felszín. Imaro számára azonban olyan távolinak tűnt, akár az égbolt…
Váratlanul két sötét, kígyószerű valami csusszant a vízbe, és szorosan körülfonta Imaro felsőtestét.
Iszonyatos sebességgel rántották fölfelé. Az ilyassai ádázul küzdött, hogy kiszabaduljon a pokoli szorításból. A
csápok azonban egy acéldrót erősségével fonódtak rá. Teste a felszínre ért, és immár előrevonszolták. Gyapjas fejét
rázva és levegőért kapkodva Imaro kipislogta szeméből a vizet… és a Borzalom arcába bámult!
Mert a lényhez hasonlót, mely a durva kőpadlóra rángatta ki őt, még soha életében nem látott: úszóhártyás,
görbe békalábakon állt, kerek testét hatalmas, zöldesszürke nyálkatömeg alkotta. Az idomtalan törzsből pedig karok
helyett hat, a polipéhoz hasonló csáp nyúlt ki, melyek közül kettő tekeredett Imaro köré. A többi is sebesen kígyózott
felé.
Mégis a lény arca volt a legborzasztóbb. A félig békaszerű, félig viszont rémesen emberi arcot a szélesre
nyílt száj uralta, melyet több sorban tűhegyes agyarak töltöttek meg. Szeme zölden csillogott, benne az értelem és a
minden emberi teremtmény iránti gyűlölet és lenézés tüze lángolt. A lény egy kyaggath volt, démonszülte fajának
utolsó példánya.
A nehézkes rémség mögött Imaro rozsdás vasketrecekkel borított, magas falat vett észre. Azok egyikében
lehet Nakulla… de vajon él még egyáltalán?
Legyűrve bénító rémületét, melyet az undorító teremtmény látványa keltett benne, Imaro talpra állt, és
igyekezett kiszabadítani karját a nyálkás csápok szorításából. De a gumiszerű, csonttalan nyúlványok úgy
tekergőztek, mint egy fészekaljnyi óriáskígyó, és könyörtelenül préselték ki a szuszt az ilyassaiból. A kyaggath,
amely még így, görbe lábain is Imaro fölé magasodott, a harcos fejét lassan kitáruló, agyarakkal teli szája felé
vonta…
A barbár sötét szemében gyűlölet izzott a Mashataan praktikáival szemben. Erősen megvetve lábát,
hatalmas izmait sziklaszilárdra keményítette. Akár egy fekete vastorony, úgy szegült ellen a kyaggathnak, mely
csápjaival tovább vonszolta őt. De még ha kiszabadítja is kardforgató kezét, ilyen közelharcban fegyverének nem sok
hasznát venné… mégis tovább erőlködött, némán birkózva a halállal.
Meglepetés csillant a kyaggath démoni zöld szemében, amikor ráébredt, hogy nem képes már a fekete
harcost közelebb vonni halált osztó állkapcsaihoz. Most nem egy megbabonázott, öntudatlan áldozattal van dolga,
hanem egy őrjöngő harcossal, amilyenek évszázadokkal ezelőtt már megtizedelték egyszer fajtáját.
De a kyaggathnak nem az erő volt az egyetlen fegyvere. Csápjainak alsó felén az apró pórusokból gyorsan
ható méreg szivárgott elő. Hatása azonnal megnyilvánult; ahol csak a csápok megérintették, izzó fájdalom öntötte el
Imaro testét. Dühöngő bivalyként bömbölve Imaro ösztönösen hátravétette magát, éppen abban a pillanatban, amikor
a szörny kettőzött erővel próbálta meg a szájába rántani. Ez megdöbbentő és váratlan következménnyel járt!
A hirtelen jött óriási erőkifejtés már meghaladta a kya-gath csonttalan, kocsonyás csápjainak teherbírását. A
rugalmas hús borzalmas hangot adva elszakadt, és négy kígyózó nyúlvány levált a szörny testéről, míg Imaro
hátrazuhant a padlóra. Gyorsan maga javára fordítva a helyzetet, előrántotta kardját, és lemetszette a maradék két
csápot.
Amint a harcos megszabadult az őt borító maradványoktól, meghallotta, hogy a kyaggath először próbál
valami hangot kiadni. A förtelmes lény haláltusájának fültépő, brekegő sikolya töltötte be a Bwala li Mwesu
csarnokát. Föltápászkodva Imaro a már védtelenné vált szörny felé indult. Szánalmasan brekegve egy ezer éve
elfelejtett nyelv szavait, a lény ügyetlenül hátrált idomtalan lábain. Sűrű, fehér folyadék szivárgott a hólyagszerű
teste elülső részén nyílt kerek sebekből. A lángoló zöld szemekben most rémület és fájdalom tükröződött, szemben
az előbbi kozmikus gőggel.
Ajkán bősz, kegyetlen mosollyal a barbár a tehetetlen szörnyhöz lépett. Amint meglódította pallosát, a
démonivadék talán még egyszer emlékezetébe idézte a múltat, mikor más fekete emberek jelentek meg, hogy más
kyaggathokat küldjenek vissza a Mashataan poklának örök éjszakájába…
Mint egy csillogó, halálos villám, lendült a barbár pengéje a kyaggath felé. Imaro csapása teljesen
kettészelte a kocsonyás húsú testet. A szörny torzója az egyik irányba zuhant, lábai a másikba. A kyaggath tetemének
két fele rángatózva hevert bűzös, fehér vérének egyre terjedő tócsáiban.
A fáradtságtól nehezen lélegző barbárnak nem volt ideje ízlelgetni győzelmét, sem a kyaggath mérge okozta
fájdalmakon töprengeni. Szemével kétségbeesetten kutatta a vasketrecek hosszú sorait.
Aztán fölkiáltott:
– Nakulla! NAKULLA!
– Ide… – hallatszott egy gyenge hang a legalsó sorból.
A hang irányát követve Imaro az egyik ketrecben egy, a rácsokhoz tapadó sötét alakot pillantott meg. Futás
közben a harcos látta, hogy a többi ketrecben ősrégi emberi csontvázak hevernek, csontjaikon borzalmas fogak
nyomaival. Hogy vajon meddig kucorgott az utolsó kyaggath barlangjában, újabb emberáldozatokra várva, Imarót
már nem ^érdekelte. Ketrecének rácsain keresztül Nakulla nézte őt hitetlenkedő megkönnyebbüléssel.
– Bántott az a pokolbéli szörnyeteg? – kérdezte Imaro tőle szokatlan aggodalommal.
– Nem… De hogy fogsz innen kiszabadítani? – felelte rá az ufalma kétségbeesetten. – Csak az a… az a lény
tudta kinyitni az ajtót.
– Nincsen több belőlük? – kérdezte Imaro hirtelen, hangot adva egyetlen félelmének. Neki egy kyaggath is
elég volt. Nem szívesen nézett volna szembe egy egész csapattal.
Nakulla megnyugtatta, hogy a barlangban csak egyetlen szörny élt. Akkor Imaro keményen megragadta
hatalmas kezével a nő ketrecének rácsait. Meghúzta, hátának, karjának és lábának izmai domborműként rajzolódtak
elő. Imaro nem ismerte erejének határát, hisz az még a nála nagyobb termetű emberekét is fölülmúlta. Most kezdte
érezni, mennyire kifárasztotta az iménti küzdelem. Egy hosszú pillanatig az ősi rácsok ellenálltak a harcos
emberfölötti erejének. Aztán egy hangos, méltatlankodó csikordulással Nakulla ketrecének egész ajtaja leszakadt
zsanérjairól.
Tágra nyílt szemmel és félelemtől bénultan az ufalma engedte, hogy Imaro a karjába kapja és kivigye a
ketrecből. Egy gyors pillantással a barbár észrevette, ennek a csarnoknak a lépcsői is egy tetőbe vágott nyíláshoz
vezetnek. Hálálkodva véres isteneinek, amiért nem kell azon az átkozott csatornán visszaúsznia, Imaro súlyos
léptekkel nekivágott a meredek lépcsősornak. Ereje már a végét járta, de amikor fölért a tetőre, és beszippantotta a
szabad, éjszakai levegőt, diadalittasan kiáltott föl. Nakulla a férfi széles mellébe temette arcát.

EPILÓGUS

Egy héttel később Imaro és Nakulla ott állt a Gwaridi-Milima hegységen átvezető titkos átjáró bejáratánál.
Mindketten a hegyi rablók ruháját viselték, és egy lopott csatamén nyergén osztoztak.
Arcukon mosoly virított.
– Sose mondtad, merre tartasz, Imaro – szólt hátra Nakulla a válla fölött.
– Cush felé – felelte a harcos. – Egy Pomphis nevű régi barátomat látogatom meg, mert kíváncsi vagyok,
milyen képet vág, ha meglátja, hogy még élek.
– Akkor Darfur pont útba esik. Ha biztonságban eljuttatsz atyám, Ain Fara-i házába, annyi aranyat kapsz
tőle jutalmul, amennyi megédesítheti Cushban töltött napjaidat.
– És tőled milyen jutalmat kapok? – kérdezte Imaro gúnyosan.
– Ó, azt már megkaptad – dorombolta Nakulla, telt hátsóját a harcos ölének préselve. – És amíg Ain Farába
nem érünk, megkapod újra… és újra… és újra!
Imaro vágyakozva fölnevetett, és lovukat a keskeny hegyi ösvényre fordította.

Németh Attila fordítása

Fujkin István rajzai
 VERA NAZARIAN

A sakál

– Valami régi átokról szól a legenda, vai dom – mesélte a férfi –, olyasmiről, hogy Harksell vára és várura
kegyvesztetté vált volna Avarra Fekete Apácarendje előtt. Nagyon ajánlom, uram – nem, nem ez a jó szó –, kérlek,
könyörögve kérlek, vedd fontolóra őrült tervedet. Túl kevés az emberünk, és…
– Amit mondasz, annak semmi értelme – vágta el a szavát a sötét bőrű, zord külsejű férfi, az, akit a másik
uramnak szólított. – Ha ezt a gre’zuin Ridenow-t tényleg úgy megátkozták, ahogy meg is érdemli a mocskos fattyú,
akkor csak előnyünkre válhat, ha megtámadjuk, még ha kevesen vagyunk is, amit nagyon jól tudok. Elkapom őt is
meg az övéit is, és nemcsak a meglepetés ereje lesz a segítségemre, hanem ez a fejük felett függő átok is.
– Csakhogy ó, Dom Saqual, az átok nem tesz különbséget. Azt mondják, mindenkire érvényes, aki a vár
látótávolságán belülre kerül. És te egyébként is a vérükből való vagy…
– Úgy van. Az ő vérük vagyok. Az ő mocskos nedestro vérük – ejtette ki undorral a szavakat Saqual, s
hátradőlt az egyetlen székben ama hevenyészve felvert sátorban, mely körül gyér számú zsoldoscsapata ütött tábort a
hideg éjszaka ellen. Saqual úgy beszélt róluk, mint „hadseregéről”, s holmi átokkal mit sem törődve, nagy
buzgalommal tervezte a Serraisban lévő Harksell, e fekete kőből épült régi erődítmény megrohamozását.
Magasan a feje fölött viaszos fénnyel világított az egymás mellé, egy vonalban felsorakoztatott négy
telehold ékköve – még csillagászati viszonylatban is oly szokatlan volt ez a jelenség, hogy előfordulási lehetősége
talán még a véletlenszerűség birodalmán is kívül esett némileg.
– Mesélj hát nekem erről az átokról – szólt a lord, aki nem volt lord. Dorian, a sovány, szőke öregember
egyik lábáról a másikra állt előtte. Most is feszengő érzést keltett benne Saqual mac Naella sárgán rászegeződő
kutyatekintete; ura annak a Ridenow lordnak volt a nedestro fia, akinek a várát épp most akarta megszerezni
magának.
– Az emberek azt beszélik, lordom, hogy az apád, akinek a nevét tilos előtted kiejtenünk, bűnt követett el
Avarra ellen. Az eset jóval azelőtt történt, hogy te megszülettél; akkor még én is nagyon fiatal voltam.
– Mit tett a mocskos disznó azon kívül, amit az anyámmal művelt?
Dorian nem mert a szemébe nézni.
– Beszélj, Zandru üssön beléd!
– Állítólag, ó, vai dom, Avarra földjére tette a lábát, ahová férfiak nem mehetnek be… a Csend szigetén járt,
ahol állítólag az ő papnői, a Fekete Apácarend tagjai lakoznak. Azt mondják, az apád elment oda, holmi ifjonti
szeszélyből, valami vesztett kockajátékon tett fogadásból.
– Nocsak! Én meg azt mondom, hogy én vagyok Carcosai Carolin Hastur! Csak egy férfi akadt, aki valaha
is arra az arcátlanságra vetemedett, hogy megsértette az Istennőt… az eset nemrégen történt, Asturias király idegen
ikertestőrei közül követte ei az egyik. Az emberek csak azért tudnak az esetről, mert a papnők megengedték, hogy
híre menjen.
– Hidd el, lordom, hogy nem hazudok. Az apád elkövette a tettet, majd amikor visszatért, elhencegett vele –
nagyon jól emlékszem –, ámbár arról, hogy igazából mit látott, csak keveset szólt. Akkoriban még az ő embere
voltam. Emlékszem, félig tréfálkozva elmesélte, hogy utóbb álmot látott, melyben meglátogatta őt az Istennő. És
attól kezdve valahogy tudta, hogy el van átkozva.
A jóképű arcban, melyet égő parázsként vett körül a haj, résre szűkült a sárga szem.
– Beszélsz, beszélsz, csak úgy dobálod az üres szavakat, magáról az átokról mindeddig mégsem mondtál
semmit. Mi lett volna az?
– Azt már nem tudom…
– Jól van. Látom, valóban nem tudod – suttogta egy perc múlva Saqual, Dorian pedig reszketett, ha arra
gondolt, hogyan tud a másik olvasni a gondolataiban.
Saqual szája sarkában önelégült vigyor jelent meg, ám a szeme fagyos maradt, mint a Hellereket borító jég.
– Mindegy. Figyelmeztettél a veszélyre, ennyi az egész. De én nem félek. Mélyebben izzik bennem a
gyűlölet, semhogy holmi női fenyegetés elbizonytalaníthatna. – Gúnyos mosolya vigyorrá szélesedett, még fehér
fogai is kivillantak. – Talán egyenesen én leszek az átok be-teljesítője, mert az én kezemtől fog elesni, magam csak
utána halok meg. Holnap, ha a Fény Ura is úgy akarja.

Fényesen lobogott a tűz Harksell várának nagytermében. Egy fiú ült előtte, haja néhány árnyalattal sötétebb,
mint a lángok, szinte megbabonázva, ajkán halvány mosollyal bámulta a kicsiny tűznyelvek hajladozását. Aprócska
fénylényeket vélt látni bennük, amint szüntelenül, szédítő sebességgel pörögtek, forogtak. Minden erejével azon volt,
hogy felismerje s emlékezetébe vésse valódi formájukat…’
– Garrik! Hagyj már föl a tétlenkedéssel, mert a végén még igaza lesz Dame Liseának, elfolyik az életed,
mire észrevennéd. Nem mondtam neked, hogy Veynal mester beszélni szeretne veled az elrontott feladatodról?
A fiú meglepetten és dühösen nézett föl nővérére, Xiella Ridenow-ra. Úgy belemerült a lángok
szemlélésébe, hogy meg sem érezte a lány mentális közeledését.
– Elrontottad, Xie – mondta összehúzott szemöldökkel. – Végre-valahára már majdnem megértettem őket,
és akkor elrontottad az egészet! Zandru jégpoklára, ha még egy másodpercet vársz, meglátom.
– Nem tudom miről beszélsz, Garrik – vágott közbe éles hangon Xiella. – Szeretném, ha abbahagynád ezt. –
A hangja szigorúan csengett, s eközben mentális sorompókat állított fel, hogy öccse ne tudja, mennyire aggódik érte.
Órákig bámulni a tüzet… A fiú újabban túlságosan beleéli magát, hogy embereket lát a lángokban. Az egészben
roppantul zavarta valami; az egekig bűzlött a régi mátrix-varázslattól. És mert ettől az egész dolog
természetellenessé vált, valahogy még szörnyűbbnek tetszett. A családjukban már senki nem foglalkozott efféle
dolgokkal. A gyerekeket megvizsgálták, és adtak nekik egy mátrixot, de inkább a családi becsület kedvéért, semmint
annak a vágynak engedelmeskedve, hogy hatalomszerzés céljából ujjat húzzanak az ismeretlennel.
Xiellának eszébe jutott a nyakában viselt, fényesen csillogó kék kő. Ő vagy Keithyl miért nem vonzódik az
olyan furcsaságokhoz, mint Garrik… belebámulni a tűzbe meg más hasonlók? Az öccsük talán más, mint ők
mindannyian?
Túl sokat aggódsz miattam. Tudom, mit csinálok. Soha semmi meggondolatlanságot nem követek el, amivel
kárt okozhatnék. Ha ezt mindnyájan megértenétek…
Szóval megint átlátott a korlátain, és kiolvasta a gondolatait.
– Hé, te! Ideje volna megtanulnod, hogy ha van is rá képességed, otromba dolog így kémkedni! – mondta
sértődötten a lány. – Meg kellene mondjalak apának.
– Ne haragudj. Nem tudtam megállni. – Garrik nézte a nővérét, aki csípőre tett kézzel állt előtte, egy fejjel
magasabban nála, pedig már ő is tizenegy éves volt. Mindenki lelkendezett, hogy milyen csinos lett a kislány, milyen
szépen mutatnak arany hajában azok a málnapiros fényfoltok, milyen gyönyörű az a hatalmas kék szeme, milyen
szépen formásodik karcsú alakja. A fiú valahogy mégsem tudott úgy nézni rá, mint egy felnőttre, akit hamarosan
eljegyeznek Piedro Ardaisszal. Piedro, aki együtt nevelkedett a bátyjukkal, Keithyllel, magas, jóképű, nevető szemű
fiú volt; többször is elvitte már Garrikot vadászatra, a felnőttek társaságában.
– Menj, Garrik, beszélj Veynal mesterrel. Arról pedig egy szót sem akarok többet hallani – mutatott a lány
ingerülten a lángokra. – Különben tényleg szólok apának.
Úgy kezdesz nekem parancsolgatni, mint egy öreg dáma!
Hallottam!
– Jól van. Akkor megyek, és nézem a holdakat az égen. Örökkön-örökké. Amíg kővé nem válok, és meg
nem halok!
– Csináld csak, én meg megmondlak apának és anyának, s majd nem kapsz édességet a vacsorához, és
Piedrónak is megmondalak, és akkor majd ő sem…
A fiú torka összeszorult a dühtől.
– Nem érdekelsz! – vágta oda a lánynak, fölpattant, s a száját összeszorítva kirohant a teremből.
Xiella karja tehetetlenül ereszkedett le. Cassilda a tudója, csak félig gondoltam komolyan. Ezt igazán
megérezhette volna! Mi lelte ezt a gyereket? Úgy viselkedett, mintha újabban megszállta volna valami régi
fenyegetés. És a lánynak akaratlanul is eszébe jutott, amit az emberek Harksellről beszéltek, meg arról, ami
feltehetőleg a Ridenow-kat sújtja, és idegesen elmosolyodott. Csupa ócska babona!
Egy csattanást hallott, mire odalépett az egyik ablakhoz és becsukta. Az ősz elején jártak, de már hideg volt,
a jeges szél átfújt a nagy szobán Az égen vonuló fellegek kergették egymást sötét árnyakként. Majd mindegyik hold
kerek volt.
Milyen különös, gondolta a lány, még sohasem láttam őket így együtt, ennyire szabályos vonalban
felsorakozva. Csak Idriel, a tengertajtékszínű tart kissé más irányba.
Lám, most én viselkedem úgy, mint Garrik… A lány szinte hátrahőkölt, tekintetét elszakította a varázslatos,
egyszersmind baljós képtől, és szorosan betette az ablaktáblákat.
Hol vannak ilyenkor a többiek? És neki nincs jobb dolga, mint kibámulni az ablakon?
Csak a laranja bizsergéséből sejtette, hogy valami nincs rendben. Mintha a levegő árasztotta volna magából
a rossz előérzetet.

Saqual mac Naella tizenöt éves korában kapta a nevét, amikor megszelídített két vad sakált, s mint különös,
hű kutyákat tartotta őket maga mellett, egészen addig, míg elérkezett a természetes kimúlásuk pillanata. Ezt
megelőzően másik neve volt, de úgy döntött, hadd múljon le az is a gyerekkorral együtt. Immár huszonöt tél múlt el
azóta, hogy Rafael Ridenow meggyalázta és kis híján agyonverte az anyját, de közben benne hagyta a magját. És
Saqual felejteni akart, legfőképpen felejteni. Abból az időből semmit sem akart megőrizni! Nem kellettek neki az
akkori emlékek, de még a név sem, amit az anyja adott neki. Csak egy dolog kellett, a gyűlölet, az apja, Ridenow
lord ellen és az egész mocskos klán ellen táplált gyűlölet. A gyűlölet vezette, a gyűlölet segített, hogy túlélje a
perceket, segített, hogy kegyetlen zsoldos katona váljék belőle, s embereket gyűjthessen maga köré ügye
előmozdítására.
– Én leszek Lord Ridenow! – mondta az embereinek, s azok elhitték, mert rendes körülmények között még a
legvalószínűtlenebb dolgok is valóra váltak, ha ő úgy akarta. Saqual emberei egytől-egyig mindenre elszánt fickók
voltak, akik megedződtek a csapásokban, bánatban és nélkülözésekben eltöltött évek alatt, de azért tudták, hogy ez
az ügy éppoly reménytelen és képtelen, mintha egy kísértetszéltől idevetett valakiben ötlött volna fel. De ha tudták
is, azért hűségesek maradtak, mert szerették ezt az embert, ezt a keserű és megszállott férfit, aki jó volt hozzájuk, a
vitás esetekben tisztességesen járt. el, s ha osztozkodni kellett, majdnem úgy csinálta, mind egy bredu.
Aznap éjjel Saqual ébren hallgatta sátrában az odakint fújó szelet, érezte, hogyan dől be a hideg, s közben
így töprengett: A tűz mellett üldögél, finom meleg ágyban alszik, oldalán egy asszonnyal, akinek a helyén az
anyámnak kellene feküdnie. A vinnyogó, savóképű gre’zuin meggyötörte Naellát, eszméletlenre verte. Később a
szerencsétlen szajha a világra pottyantott engem, s épp csak nevet adott nekem, meghalt, mint valami csatorna
töltelék. Nekem nem kell az a név, amit ő választott. Csak azért viselem az övét is, hogy emlékeztessen a rég esedékes
bosszúra. Megszültek arra a világra, amelyiknek én sohasem kellettem. Én pedig még a szeretetüket sem akartam,
semmit, ami az övék…
Egy pillanatra összerándult, mert megsajdult az a régi sebe, ott, egészen a szíve közelében. Nem is
emlékezett rá pontosan, hogyan szerezte, annyi seb volt rajta. Ez az egy majdnem talált. És mindig megkínozza, ha
időváltozás közeleg.
Csupa forradás volt a teste. Ahhoz képest, hogy éveit tekintve milyen fiatal volt, éktelenül sok sebhely
csúfította el – úgyhogy egész Darkoveren nem volt olyan átok, amely ennél többet árthatott volna neki.

Dom Rafael Ridenow még egy utolsó pillantást vetett ki a fénylő éjszakába, mielőtt becsukta volna az
ablaktáblákat.
– Ó, Arielle, úgy nyomja valami a szívemet – szólt a feleségének; miközben bebújt melléje a puha, meleg
takarók és prémek alá.
– Nyugodj meg, szerelmem – mosolygott rá az asszony, és mielőtt a gyertya kialudt volna, a férfi még
megfürdött a másik szemében fénylő meleg szeretetben. – Csak a szél fúj. – Megérzem, mint valami régi barátot.
Biztosan a Hellerek felől fúj. – Az asszony halkan kuncogott a sötétben. – Talán az apám küldte, hogy keressen meg
engem.
Mindig ezt mondta neki vigasztalásul ez a már nem fiatal, szelíd tekintetű nő, akinek Aldaran-vér folyt az
ereiben. A néphit azt tartotta, hogy hiába lépi át valaki a Kadarint, az úgysem ereszti soha. És Arielle sohasem
felejtette el, hogy rokonsága akarata ellenére jött ide, mert azok rosszban voltak a többi comynnal.
Nem tudom, mi nyugtalanít. Többről van szó, mint arról, hogy hideg szél kerekedett.
A nő gondolatai meleg simogatással válaszoltak. Még ennyi évi házasság és három gyerek után is
megmaradt, sőt el is mélyült a szerelmük.
– Semmi okod, hogy nyugtalankodj, drágám – súgta az asszony. – Bizonyára elfáradtál. És gondjaid
vannak… sok-sok gond gyötör a gyermekeink és a birtok biztonsága miatt.
Egy pillanatra csend lett, aztán a férfi elnevette magát, bár nevetésén érződött, hogy valóban kimerült.
– Még a holdak is, Arielle, olyan furcsák ma. Megnézted őket az este? Mintha körtánchoz sorakoztak volna
fel… és megtelt mind a négy!
– Talán félsz, hogy ez jelent valamit? Hidd el nekem, Rafael, én kislánykoromban különb dolgokat is láttam
a Hellerekben. Ezt a látványt meg egyenesen gyönyörűnek találom.
Az asszony elhallgatott, s belülről nézte a férfit, ahogy mindig is szokta – sovány volt, sötét haja már őszült,
s mély pillantású szeméből annyi megértés áradt feléje, hogy a szíve összefacsarodott tőle. Arra gondolt, vajon
miféle múltbeli, szomorú titkokat őrizhet egy ilyen mély pillantású tekintet. Aztán, mint mindig, elöntötte a
gyengédség a férfi iránt, szerette volna kitörölni belőle az aggodalmakat, az örökös szomorúságot, szerette volna
lecsendesíteni, szeretni…
Válaszul a férfi szorosan átölelte, s másfelé irányítva a beszélgetést, így szólt:
– Mindennél boldogabbá tesz, hogy Xiellát és Piedrót együtt látom. Úgy szeretem őt, mint a saját fiamat.
– Bizony-bizony, felnőtt a lányunk. Oly nehéz elhinni, hogy nemrégen még pólyásként tartottam a
karomban!
– És holnap tartjuk az eljegyzését. Édes Arielle, hogy múlik az idő!
 Egy ideig a szél zúgását hallgatták, aztán az álmatlanul fekvő Dom Rafael tovább suttogott:
– Talán Garrik nyugtalanít ennyire. Túl érzékeny a fiú. Azt hiszem, most ébred teljesen a laranja tudatára, és
ettől ilyen szeszélyes mostanában. Ahogy bizonyos dolgokra néz, ahogy bámulja őket…
– Észrevettem, hogy különös vonzalmat érez a tűz iránt – sóhajtotta Arielle. – Csak a minap mesélte, hogy
kis emberkék táncolnak a lángokban. Mit lehet erre mondani? És Xiella meg Sabrynne is felpanaszolták e
furcsaságait. Veynal mester szerint Garrik újabban nem tanul, csak ábrándozik.
– Hát ez valóban különös. Emlékszem, Veynal nekem azt mondta, kiváló tanulónak tartja Garrikot, aki tele
van buzgalommal, tudásvággyal.
– Rafael, tudom, hogy nem szereted, amikor erről szólok, de ezúttal mégis meg kellene hallgatnod engem.
Dom Rafael tudta, mi következik most.
– Azt hiszem, igazán és komolyan fontolóra kellene venned a sógorom, Kyril ajánlatát. Ő vette először
észre, még mielőtt magunk bármire is gondoltunk volna, hogy milyen hajlamok rejtőznek Garrikban. Neki tudnia
kell, hiszen technikusként szolgál a Dalereuth-toronyban. Egyébként is az a véleményem, hogy Garriknak tetszene
Daiereuthban, s ez elég lesz ahhoz, hogy megszerezze a kellő türelmet, ami nélkül nem tanulhatja meg a helyes
készségeket. Attól olyan lelkibeteg mostanában, hogy nem ismeri ezeket a készségeket.
Dom Rafael nagyot sóhajtott.
– Garrik semmi jelét sem mutatta a családomra jellemző beleérző képességnek.
– Pedig telepata! Már olyan jól el tudja kapni a gondolatokat, hogy ha ott van, a legnagyobb gondossággal
kell zárva tartanunk a sorompókat. Te is tudod, Rafael, hogy tanulásra van szüksége!
– Kisfiú még. Mit sem tud a…
– Épp eleget tud! Hidd el, férjem, a fiad már elég nagy, hogy pontosan tudja, mit csinál. És most nemcsak az
irányítást kell megtanulnia, hanem a laranszabályokat is. Egyébként pedig úgy sejtem, hogy az én örökségemből
kaphatott valamit, és nem a Ridenow-któl.
– Arielle… előbb-utóbb valószínűleg el fogom engedni Dalereuthba, de most még nem. Adj neki még
legalább két évet.
– De hát nem látod, hogy már most is egyfajta larannal összefüggő állapotot él át? Legalább azt engedd
meg, hogy egy hivatásos megvizsgálja!
– Nem, Arielle, még nem. Fejezzük be ezt a hiábavaló beszélgetést, későre jár. Fáradt vagyok, és… és még
nem múlt el az a baljós előérzetem.
– De… Ó, Rafael, Rafael. – Az asszony elhallgatott, becsukta a szemét. Ó, bárcsak te is látnád!
A férfi közelebb húzódott a meleg takaró alatt, és az asszony odabújt hozzá. Tudta, hogy a büszke Ridenow-
nál ez a mozdulat jelenti a bocsánatkérést. A férfi tehát tudja mit érez; s oly erős benne az együttérzés, hogy az
érintésével, az érzékeivel kér bocsánatot, még ha nincs is szándékában, ha az értelmével nem is tudja, hogy nem volt
igaza.
Ez a baljós érzés. Mintha bármelyik pillanatban megtámadhatnának bennünket.
– Mi támadna meg? – kérdezte meghökkenten Arielle, akit a férfi nyugtalansága kizökkentett meleg
ölelkezésükből. – Nevetséges, hisz nincs senki, aki megtámadhatna bennünket! Miért? Miért akarna bárki is ránk
támadni? Túlságosan felizgattad magad…
Az asszony szinte látta, mint húzódik gúnyos mosolyra a száj ahogy a férfi ki nem mondott gondolata
ellebegett előtte a levegőben. Te ezt nem értheted, benned nem folyik a Ridenow-k vére. Számomra olyan, hogy béke,
nem létezik sem most, sem soha. Érzem! Ez a hely, Harksell vára valóban elátkozott hely.
És ekkor Arielle, Harksell úrnője is megtudta, mi ez a félelem.

Saqual olyan ember volt, akit. örökké kínoznak, gyötörnek az emlékek. A gyűlölt, szentségtörő apa (kinek
laranja összehasonlíthatatlanul gyengébb volt, mint a fiáé) olyan beleélő képességet örökített rá, hogy újból és újból,
szüntelenül át kellett élnie anyja meggyalázásának jelenetét, saját, gyötrelmes megszületését, mely kis híján anyja
halálát okozta. Ezek valójában az anyja emlékei voltak, de beléje vésődvén soha nem lelhetett tőlük nyugtot, anyja
szenvedéseit a legapróbb részletekig át kellett élnie, meg kellett ismernie a Dom Rafael iránti gyűlöletét, amire aztán
ráépíthette a magáét is. És ekkor végre megértette, milyen tehetetlen gyűlöletet érzett az anyja iránta is, a gyalázatból
született, nem várt gyermek iránt, megértette anyját, aki éretlen magzatként ki akarta irtani őt a méhéből, s ezért még
arra is képes volt, hogy vetélést okozó főzetet igyon. Amikor szülte, sikoltozott a fájdalomtól, s akaratlanul is
beleégette fia mélyen átérző elméjébe az egésznek a kínját, a korábbiakat is, abba a pillanatba, amely őt erre a világra
hozta.
Saqual emlékezett – mert olyankor ő volt Naella – a lány urának kéjvágyó közeledésére. Naella nem volt
több, csak egy szolgálólány, de szép, gömbölyded alakjára szemet vetett Harksell ifjú várura, s nyomban megkívánta.
Naellát megrémítette az esetlen férfi közeledése, mert az az igazat megvallva vajmi keveset örökölt a Ridenow-k
hagyományos ügyességéből, s inkább volt kétbalkezesnek mondható. A lánynak a napi háztartási munka végeztével
hamarosan rejtőzködnie kellett a női szálláson, nehogy a férfi útjába kerüljön. Ő azonban egy éjszaka, valami
jelentéktelen katonai győzelem után (mert nehéz idők jártak akkoriban) részegen felkutatta, erőszakkal magával vitte,
s amikor a lány rémülten viaskodni kezdett vele, addig ütötte-verte borotvaéles korbácsával, amíg cafatokban nem
foszlott le hátáról a véres bőr, s be nem rekedt a sikoltozástól. Később pedig, amikor kitudódott, hogy Naella teherbe
esett, szajhának nevezték és kidobták… hónapokig járta rongyos koldusként a serraisi falvakat, mielőtt Saqual
megszületett volna.
Gyönyörű, sűrű haja, mely oly sötét volt, mint a cservin szeme, fakón lógott a vállára, boglárkasárga
szeméből kiszállt az értelem, s zord gyanakvással pillogott a világra. Saqual ezt a szemet örökölte, de az övében
mindig ott borongott valami titkos fájdalom, csak éppen indulattá, vadsággá és büszkeséggé változva át.
Fáj, fáj… égő, mentális fájdalom volt ez, túl a fizikai fájdalmakon, mert Naellában élt egy kimondhatatlan
rettegés is, hogy agyonverhetik, s még ezen is túl a lerombolt önérzet fájdalma (mert a férfi arra kényszerítette, hogy
nőnél kevesebbnek, alárendelt embernek lássa önmagát).
Ostoba, sikítozó nőszemély! Mocsok! Rafael Ridenow durván szidalmazta, vég nélkül szórva rá a még ennél
is nyersebb, bántóbb szavakat. A lány meg sem értette mindet, csak a férfiból feléje áradó kéjsóvár dühhullámokból
érezte jelentésüket. Legfeljebb egy óráig tartott az egész, nem tovább, de ő egy örökkévalóságnak érezte, milliónyi
véres naplementének, de olyannak, melyben a nap újra meg újra az ő eleven vérébe hanyatlik alá…
Saqual mindezt az agyában hallotta, érezte a vértől sikamlós testére zuhogó ütéseket, ágyékában a szaggató,
tüzes kínt… És csendben kigördültek a szeméből a könnyek. Ha egyedül volt, előbb-utóbb mindig előjöttek a
könnyek.
És ahogy ama durva hang tovább dühöngött az agyában, fellángolt benne a gyűlölet, s nőtt, növekedett
egészen addig, míg a végén már úgy égette testéi-lelkét, mint Zandru poklai, s ő érezte, hogy már a puszta kezével is
szét tudná tépni az apját.
Ekkor jöttek a saját emlékei. A kisfiú Saqual látta, hogyan hal meg az anyja, a betegségtől és éhségtől fel-
puffadt test hogyan hagyja őt magára. Kimondhatatlan félelem fogta el, hiszen kicsi volt még, nem volt senkije, és
éhezett. Ha idő előtt nem érik férfivá, Saqual akkor meghal…
Minden erejét összeszedve néhány másodpercre kitépte magát az emlékek özönéből. Itt, e valóságos, hűvös
éjszakában visszatért a realitásérzéke. A saját érdekében, a saját belső békéje érdekében el kell pusztítania ezt az
embert. Ezen már nem változtathat – ez a késztetés olyan volt benne, mintha „veleszületett” volna, erősebb minden
larannál, egyfajta geas. Itt most az elme védekező mechanizmusa lépett működésbe.
És mégis, valami éberség, az öntudat egy mélyen eltemetett rétege megállásra késztette, arra, hogy próbálja
megérteni Lord Ridenow-t, aki végtére is az apja volt.
Saqual tudta, hogy a terve kilátástalan. Mindvégig határozottan, józanul és bizakodóan beszólt az
embereivel a tervéről, pedig az egész önmagában volt tisztességtelen. Becsukta a szemét a tények előtt. Saqual tudta,
hogy ha rongyos zsoldoscsapatát a szinte bevehetetlen vár megrohamozására kényszeríti, az az emberei halálát
jelenti. Márpedig csak a megszállottak cselekednek így. Harksell komoly erődítmény volt, és még az ő kemény
emberei – lehettek vagy háromszor annyian – sem bírtak volna el a védelemmel. Persze ha volna tapadótüzük…
Ó, milyen őrült vagyok! Amit tervezek, öngyilkosság, és ha tisztességes akarok lenni a katonáimhoz, és van
bennem emberi becsület, ezt a próbát egyedül hajtom végre. Egyetlen reményem és vágyam, hogy megöljem az
apámat. A vártól én nem akarok semmit. Csak magamra vonnám az őt sújtó átkot. Én pedig eleve el vagyok már
átkozva…
Ekkor egy új gondolat ötlött fel benne. Akiket legutóbb elküldött, hogy kémleljék ki a Ridenow-házat, azzal
a hírrel tértek vissza, hogy ünnepre, kézfogóra készülnek.
Ezen nyilván jelen lesz maga a Dom is, és még sok-sok ember. Jobb alkalom nem is kínálkozhatnék rá, hogy
valaki észrevétlenül besurranjon a seregnyi rokon között, és éles kését belemártsa abba a fekete szívbe!
A holnap számukra az örvendezés napja lesz, és én a rákövetkező napra terveztem a támadást. A sors szólt
közbe hát, az kínálja a lehetőséget, én csak megragadom. Egyedül megyek, azzal az utasítással, hogy az embereim
éjfélig várjanak rám. Ha nem térnék vissza, hagyják el ezt a gyűlöletes vidéket, szóródjanak szét, s keressenek
maguknak más vezért, más ügyet, melyet szolgálhatnak. Az én reménytelen bosszúm miatt nem viszem őket a biztos
halálba. Őket, a testvéreimet, az én hűséges sakáltestvéreimet. Régóta harcolunk már együtt, egy tálkában…
Azt mondják, a féltestvérem, akinek most lesz a kézfogója, gyönyörű lány. A fivéreim pedig erősek és jó
arcúak. Lám, sokat tudok róluk… Gyűlölöm őket, ugyanakkor különös módon érdekelnek is… a véreim…
Ők meg nem is sejtik, hogy a világon vagyok. Miért is sejtenék? Öntelt kutyától kölykezett kölyökkutyák. Ő
pedig soha senkinek nem fogja elárulni, miféle sötét titkot rejt az ifjúsága.
Segíts, Avarra, Sötét Anya, hogy elpusztíthassam őt! Segíts, hogy legyőzzem őt, a szentségtörőt, hogy
szembenézzek minden gonoszságával, amit ellened, a tieid ellen és ellenem elkövetett.
 És később, midőn a hajnal sötét levendulaszínre festette az eget, hű embere, Dorian – kívülről nyugodtan, de
belül vérző szívvel – végighallgatta az utasításait, majd végignézte az ifjú sakál néma búcsúzását. Végül úgy lett,
ahogy az öregebb férfi gondolta – igaz természetét ismerve az ifjú túlságosan is megfogadta Dorian egykori szavait.
Saqual most becsületesen elhagyta őket, megadva nekik a békét, s elment, hogy elrendezze a saját vitás ügyét. Vagy
visszajön, vagy nem. Doriannek nem volt laranja, mégis tudta – mert gyűlölte, félte s bizonyos értelemben szerette a
fiút –, hogy itt most egy út kettéválik.

A Serrais vidék közepén fekvő Harksellbe nagyon sok rokon eljött – Ridenow-k, Serraisok, Ardaisok és más
egyéb Hastur-atyafiság –, hogy jelen legyenek a kézfogón. Esteledett már, a fekete kövekből rakott sötét vár az
ünnepi éjszaka fényeiben tündökölt. A vérvörös nap mint valami kő süllyedt le a látóhatár mögé, s a négy telehold
jeges arccal sorakozott föl tanúskodni a fejük fölött.
Dom Rafael, Harksell lordja háza színeiben, mosolyogva, de szívében titkos szomorúsággal köszöntötte a
vendégeket. Jobbján fia és örököse, Keithyl állt; magas termetű, izmos lábú, jó alakú, igazi Ridenow-sarj volt.
Hajának aranyló tüze elhomályosított minden más fényt, s azt beszélték, hogy kék szemét soha többé nem feledte
egy lány, amióta először találkozott a pillantásával.
Mellette Piedro Ardais állt – a szemében most is szikrát vetett a visszafojtott kacagás – a maga háza
színeiben. E színek nem egészen illettek a fiú vidámságához, akárcsak sötét haja és kreol arcbőre, melyek szintén
furcsa ellentétben álltak mosolygós lényével. Boldogabb vőlegényt ritkán hordott hátán a föld.
– Ne vigyorogj, bredu, mert kipotyog a fogad – kacsintott Keithyl fogadott fivérére. – Állítólag aki
túlságosan boldog az eljegyzésén, az az esküvőjén sírni fog.
Piedro szélesen mosolyogva rázta meg a fejét, s félig súgva, hasonló hangnemben válaszolta:
– Várj csak, míg rád kerül a sor, testvér. Várj csak! – Pillantása közben egyre kutatott, felbukkan-e végre a
menyasszonya.
Garrik érkezett futva, sápadt arcán több volt a szín, mint máskor, a szeme csillogott.
– Xie csodaszép lett, Piedro! Van rajta egy… á, mindegy, úgysem szabad még elmondanom. Majd meglátod
magad. Arra kért, hogy… hogy… – A fiú hirtelen zavarba jött a nővére miatt, megtorpant és elvörösödött. Piedro a
magasba emelte.
– Mire kért? Hogy vigyél el egy csókot tőle Piedrónak? Ha ilyen csinos damiselával küldi, mint te, nem is
fogja bánni, hogy nem magától Xie-től kapta! – csúfolódott Keithyl.
– Fogd be a szád! – villant haragosan Garrik szeme a bátyjára, s eszébe jutott, milyen sokszor mondták rá
kiskorában, hogy olyan szép, mint egy lány. – Ezt a szót ki ne mondd többé rám!
Nyugalom, bredu… csillapította le Piedro érintése Keithyl elméjét, túl keményen bánsz vele. Emlékezz csak
vissza, hogy megváltozott mostanában. Hagyd most ezeket a tréfákat.
– Jól van, chiyu, ne haragudj. így már rendben leszünk? – nézett Keithyl elkomolyodva, aggódó arccal a
fiúra.
– Ne szólíts chiyunak se – mondta Garrik szomorúan és mogorván. – Nem vagyok gyerek. – Aztán, minden
méltóságát összeszedve, még nem feledve bátyja iránti haragját, kemény hangon így szólt Piedróhoz: – Xie arra kért,
tolmácsoljam neked a szeretetét. Ennyi az egész.
– Köszönöm, bredu – válaszolta Piedro komolyan, s mégis annyi tapintattal, hogy a kettejük közül
rendszerint higgadtabb Keithyl csak bámult rá. Aztán meleg fény csillant Piedro szemében. – Egész lelkemmel
elfogadom a szeretetét, s ha te előbb találkoznál vele, mint én, viszonzásul add át neki az enyémet. – Kacsintott, s
még annyit mondott: – Most pedig menj, vegyél el egy mézeskalácsot. Megérdemelted, hisz keményen dolgozol
azzal, hogy üzeneteket hozol-viszel Xie-nek és nekem!
Garrik arcán ismét megjelent a szomorú mosoly, bólintott és elment. Vegyél el egy mézeskalácsot. Még
Piedro is úgy kezel, mint egy kisbabát. A közeli fáklya fénye egy pillanatra magához vonzotta a tekintetét; elbűvölten
megállt.
A terem túlsó végében Piedro unokatestvére, Sabrynne állt egy idősebb nőrokon mellett, és elragadtatott
tekintettel bámulta körös-körül a táncoló embereket, a fényeket, a pompát. Most ő is itt nevelkedett, mint annak
idején Piedro, csak ő a házban élő lányokkal együtt. Vékony, sápadt, befelé szemlélődő tizenkét éves kislány volt; az
imént még fogadott nővérének, Xiellának segített az öltözködésnél, s most a saját eljövendő csillogó esküvőjéről
ábrándozott. Egy jóképű, kedves arcú idegenre gondolt, aki majd eljön, hogy magával ragadja őt a kastélyába, valami
nemes ifjú lord, olyan, mint azokban a régi mesékben…
Ekkor pillantása összetalálkozott a terem túlsó végéből feléje forduló, aranylón izzó szempárral. Fel sem
tűnt neki a tekintet idegenszerűsége, csak nézte gyerekes kék szeme leplezetlen pillantásával. A rászegeződő, merev
tekintetű szempár úgy égette, perzselte, hogy ehhez fogható érzésről Sabrynne-nak mindeddig sejtelme sem volt. És
mert e tekintet elvarázsolta, meg kellett néznie a hozzá tartozó férfit is. A magas, sötét alak – de olyan sötét, mintha
az éjszakából szakítottak volna ki egy darabot, hogy ideállítsák, e fényesen kivilágított terem közepére – nem túl
messze állt tőle, valami szokatlan öltözékben, amely semmiképpen sem illett az ünnepi estélyhez. És maga a férfi is,
sólyomra emlékeztető’ alakjával, egyszerre látszott kiválni és elvegyülni a körülötte nyüzsgő sokaságban, ami
ellentmondás volt a javából. Valami büszkeség sugárzott belőle…
A lány ösztönösen megrántotta a mellette álló nő ruhaujját, mert végigborzongott rajta a félelem, s ujjával
odamutatva, megkérdezte:
– Ki az az ember, Milda?
A nő hunyorogva arra nézett, majd így felelt:
– Ugyan már, gyermek, miféle ember? Én ott csak öreg asszonyságokat látok.
– Nem, ott, a zöld ruhás dom és a felesége között, aki lila ruhát visel…
– Nincs ott senki chiya…
– De Milda, te vak vagy, én mondom! Ő az ott, abban a fekete ruhában…
– Jaj, hagyd már abba, te lány! Én senki olyat nem látok ott, amilyenről te beszélsz. Inkább menj, tedd
magad hasznossá, ne mereszd a szemed holmi idegenekre!
És valóban, amikor Sabrynne legközelebb odanézett, a férfit már nem látta ott.
Dom Rafael Ridenow Piedro rokonaival beszélgetett, de a szíve csak nem akart megkönnyebbedni.
Valaminek történnie kell. Ma éjjel.
Keithyl leemelt egy italt a körbehordozott tálcáról, és pohárköszöntőre emelte.
– Az Ardais és Ridenow családra! – kiáltotta fennhangon, mire jókívánságok és a poharak csengése töltötte
be a termet. Aztán pisszegés hallatszott, a táncolók megálltak, és hölgyei kíséretében belépett a menyasszony. Xiellán
egy tündöklően szép, levendulaszínű ruha volt. De Piedro semmit sem vett észre ebből a színből, mert ő egyre csak a
lány arcát nézte.
E pillanatban a mellette álló és nővére szépségében gyönyörködő Keithylbe szinte belenyilallt valami
balsejtelem, és babonásán visszatartotta lélegzetét. Túlságosan szép volt a lány…
A terem túlsó végében, ott, ahol a zenészek ültek, Garrik kukucskált ki egy oszlop mögül; elméje kívül-belül
egyetlen káprázat, kavargó lángokkal teli látomás volt. E pillanatban csak félig vett róla tudomást, hogy a nővére
belépett a terembe.
Dom Rafael a lányát nézte, de énjének másik része reszketett, mert hirtelen tudatára ébredt, hogy egy arany
szempár máris meglátta… Ez az érzés akkor sem múlt el, amikor összeillesztette lánya és nevelt fia kezét, s az
istenek nevében megáldotta őket.
És amikor a fiatalok hivatalosan jegyespárrá lettek, s a zene újból betöltött minden zugot, Dom Rafael nem
érzett magában erőt a táncra, noha a szokás úgy kívánta volna, hogy táncba menjen a lányával. A lábából kiszállt az
erő, a teste rettenetesen elgyengült…
– Menj táncolni a te Piedróddal, chiya. Bocsáss meg nekem, de úgy elfáradtam. ígérem, később majd
táncolok veled.
– Rosszul vagy, apa? – suttogta a menyasszony, s a mosoly eltűnt az arcáról. A nagy-nagy boldogság
ellenére a lányban egész este motoszkált valami kényelmetlen érzés.
– Nem, kedvesem, csak elfáradtam. Most menj. – Biztatóan rámosolygott, a lány mégis sejtette, hogy apja
rosszabbul van, mint mondja. De mielőtt szólhatott volna egy szót is, Piedro magával sodorta.
– Máris sokat ihattam, pedig még korán van. Valahogy rosszul érzem magam – panaszolta fennhangon pár
lépésnyire a harkselli Ridenow-k egy közeli rokona. – Mi más nyomaszthatna ennyire?
Sabrynne fölpillantott a sárga szemű férfira.
– Mi a neved, uram? – Már nem félt tőle, sem furcsa viselkedésétől, sem sötét alakjától. Ahogy pillantása
ártatlanul a másikra szegeződött, száján s a szemében mosoly bujkált.
A férfi egy hosszú pillanatig nem válaszolt, s a kislány megint félni kezdett. Oly átható, oly perzselő volt az
az arany szempár! Már arra kellett gondolnia, talán nem tetszik ennek az embernek, különben miért bámulná így? És
lassan felismerte, hogy a férfiban, valahol mélyen fájdalom sajog. Csak tudna mélyebben belenézni abba a szembe,
akkor talán megtudná…
– Most cseréljünk táncost, Piedro! Szégyen, hogy egész éjjel a húgommal táncolsz! Mi lesz a többi ifjúval,
akik részt kérnek a menyasszony szerencséjéből? Légy szíves, legalább a saját testvérének engedd át egy fordulóra –
mondta nevetve Keithyl, és elhúzta Xiellát a vőlegénye mellől.
– Ezért még elkaplak! Mire föl vagy egyszerre ilyen bátor? – De azok ketten addigra már messze ropták a
táncot.
Domna Arielle kifulladva ült le a nők közé az iménti tánctól, amit egy udvariasan el nem hárítható atyafival
kellett járnia. Milyen elnyűttnek látszik, gondolta, ültéből a férjét figyelve. Most valami aggodalmat érzek… mondott
valamit. És ekkor mintha saját Aldaran képessége moccant volna meg benne, meglátta hogy valami…
 Dom Rafael hátán végigfutott a hideg, s már tudta, hogy valaki elindult feléje. Hogy meneküljön, gyorsan
elnézést kért, mondván, egy távoli unokatestvérével kell beszélnie, s már meg is indult a terem túlsó vége felé.
– Garrik fiam, jól érzed magad? – kérdezte Darryl, az öreg coridom, elhaladva a fiú előtt, aki a balkon
közelében egy árnyékos szegletben rejtőzködött. Az öreg mosolyogva lépett közelebb. – Túl sok az idegen, igaz-e?
Erre igazán nem számítottál, ugye, fiú?’
– Nem, uram – felelte egy halk, hűvös hang, és Darryl tudta, hogy a másik nem hazudik.
– Talán már ágyban volna a helyed? – nézett rá összehúzott szemöldökkel. – Túl későre jár egy ekkora
gyereknek, mindjárt éjfél…
– Nem! Kérlek, Darryl, én csak egy kis friss levegőt akarok szívni itt, a balkonon. Olyan forróság van
idebent.
– Ha komolyan mondod – nos, rendben van. De azért vigyázz magadra, és hamarosan menj aludni, hallod-
e?
– Igen, uram.
Xiella ekkor azon kapta magát, hogy egy olyan férfival táncol, akinek aranyos színű a szeme, mint a
kireseth virág. A mindenütt másutt sötét férfiban volt valami szenvedélyes és földöntúli vonás, olyasmi, mint az
éjszaka. Megbűvölten bámult a szemébe, és súgva kérdezte:
– Ki vagy te?
A férfi először nem válaszolt, csak nézte vad, sóvár tekintettel. Xiella hirtelen elérzékenyült. Testének
minden sejtjét átjárta e férfi benne felidézett képe, mely olyan volt, mint azé a nőé, aki már ismerte a vágyat. Holott ő
szűz volt.
Minden, Piedróval kapcsolatos gondolata, gyengéd érzelme, rajongása egy pillanat alatt kiszállt a fejéből,
eltűnt, mintha a szél fújta volna el. Ami azt illeti, még azt is elfelejtette, hogy Piedro a világon van.
– Te… rokonunk vagy? – suttogta remegve, miközben a férfi keze a derekára simult a tánc közben. E kéz
érintésétől elszédült, gondolatai elhomályosultak.
– Én… a rokonotok vagyok – hallotta most első ízben a férfi hangját, mint valami távoli visszhangot,
halkan, bensőségesen s édesen, mint amilyen a szenvedés.
Igen, a szenvedés, a fájdalom is lehet édes… ötlött fel a lányban e tébolyult órán.
– Ó, micsoda forróság van itt! – kiáltott fel váratlanul a lány, nem tudva tovább elviselni a férfi tekintetét. –
Vigyél ki a balkonra, rokon. Hadd szívjak egy kis levegőt, hogy elmúljon rólam ez a forróság.
A férfi szája (a lánynak csak most tűnt fel, milyen vadállatias ez a száj) valami mosolyfélére rándult.
– Jó – mondta –, gyere.
– Nem!
Megfordultak. Dom Rafael állt mögöttük. Xiella még sohasem látott ilyen villámokat az apja szemében, s
ilyen larankavarodást sem érzett még maguk körül. De az aranyszemű férfi úgy megigézte, hogy mindez csak úgy
átfutott az agyán.
– Nem – ismételte Dom Rafael, miközben a sötét férfi egykedvűen nézett rá. – Engedd el a lányomat, akárki
vagy is! Már régóta érzem, hogy baj készül, majd beleőrültem az aggodalomba. Már tudom – a sejtelmem téged
jelzett. Mit akarsz, miért jössz ide s teszed tönkre a lányom kézfogóját? Ki vagy? Mi az a gonosz, amit érzek rajtad?
Csend volt. Akkora csend, hogy a kinti szél zúgását is hallani lehetett. Mindnyájukon fogott az igézet.
És akkor belül meghallotta a hangot, amelyik olyan volt, mint a suttogás. Én csak téged akarlak. Csak azért
jöttem, hogy téged tönkretegyelek… Meghalsz, pokol szörnyetege!
Miért? Ki vagy te?
Saqual vagyok.
Ekkor megmozdult a sötét idegen, magához húzta a félig alélt lányt, és azt suttogta:
– Te! Te, aki a vérem vagy, a húgom, nézz a szemembe! Nézz belém! Mielőtt megölném őt, mindkettőnk
apját!
A lány pedig belenézett a lelkével, belezuhant abba a különös, minden feltétel nélküli, tökéletes kapcsolatba,
mely csak két Ridenow között jöhetett létre; s ahogy így egymásba olvadtak, Xiella szinte a másikká válva meglátta
mindazt, ami a férfiban volt. És ekkor egy vérfagyasztó sikollyal az ajkán, ájultan roskadt össze.
Saqual furcsán gyengéd mozdulattal engedte le a földre, majd megállt Dom Rafaellel szemben.
– És most – mondta, s a hangja úgy süvített, mint a végzet szele – úgy illik, hogy te is lásd, hogy mit
cselekedtél.
És Dom Rafael tébolyult szeme még egyet sem pislanthatott, máris elborította a valódi, testi-lelki fájdalom
perzselő hulláma, és látta, érezte, és felidéződött benne mindaz az iszonyat, amit egykor elkövetett…
Óriási erőfeszítéssel elfordította róla az elméjét, de ekkor a teste görnyedt hétrét a fájdalomtól.
– Mi… – dadogta – mi vagy te? Te nem vagy ember! Miféle lidércnyomás ez?
 Saqual azonban nem válaszolt, csak lassan kihúzott az övéből egy sötét, keskeny, csillogó kést, s megindult
a férfi felé, akiben ráismert az apjára.
Ebben a pillanatban Dom Rafaelt is elérte az igézet, már nem tudott mozdulni, csak a gondolatai, a halál
közelségében lepergő gondolatai vágtattak vadul. Ez tehát Avarra átka, az átok, melyet a dédapám hozott
Harksellre? Ó, könyörületes Avarra, ő az a…
Elnyújtott gyereksikoly hallatszott, az egyetlen hang a szél zúgásán kívül, s megakasztotta útjában a kést.
Saqual! Ne! Sikította Sabrynne elméje. Eltévesztetted, Saqual! Nem ő az, akit meg akarsz ölni! Ne!
És amikor a férfi feléje fordította különös pillantású arany szemét, a lány már mondta is tovább, laranja
kérőn esdekelt, s közben testét rázta a görcsös zokogás. Mert szánta a férfit, és őszintén együttérzett vele, noha nem
volt Ridenow – mert Sabrynne a férfival Xiellán keresztül teremtett kapcsolatot.
Néhány pillanat, és a kislány nővé érett. A vékonyka, már nem fiatal arcon nyomot hagyott a bölcsesség és a
szenvedés.
Ne, Saqual mac Naella, ne sújts le erre az emberre, ő nem ugyanaz a Dom Rafael, akit te joggal gyűlölsz.
Akit te keresel, meghalt – több, mint száz éve már…
Meghalt, Saqual, a te kezedtől. De a legénye terád is lesújtott. Nézz a szíveden ütött sebre, arra, amelyik
úgy tud sajogni – nem képzelt seb az, hanem valódi! Te már halott vagy, Saqual! Majdnem két évszázada már, hogy
meghaltál!
A lány kék szeme találkozott a döbbenten néző arany szempárral, s lágyan, szelíden, gondolataival
simogatva folytatta: Ó, Saqual, szegény Saqual. Hogy szeretném magamra venni a fájdalmadat, a te magányos,
rettenetes fájdalmadat… Ó, mennyire szeretlek, szegény Saqualom! Béke veled! Menj innen, ez itt már nem a te
világod. Békesség veled, te szegény!
És az igazság e pillanatában az egykor Saqual mac Naellának nevezett entitás visszaemlékezett mindenre.
Eszébe jutott, hogy egyszer, valamikor régen hogyan lopózott be egyedül a Harksell várba ama ünnepi éjszakán, az
apja lányának eljegyzésén, s embereit megkímélve hogyan kereste ki Rafael Ridenow-t a sokaságból… Felidéződött
benne az a tüzes-sikolyos pillanat, ahogy kapcsolatba léptek egymással… a kés, ahogy megforgatta és
belemélyesztette gyűlölt apja testébe, ahogy megérezte, hiába nem akarta, annak az embernek a halálkínjait.
És felködlött előtte a tragédiától feldúlt estély kavarodásában a testőr arca… őt eltépték a még vonagló
testtől, de még nem tért magához az újfajta elmekapcsolat fájdalmának kábulatából, amikor lesújtott a másik kés,
ezúttal az ő szívébe…
Valahol éjfélt kongatott egy harang. És hármat kukorékolt a kakas. Ahogy Saqual szelleme elhalványult, s
szomorú öntudata lassan, vibrálva mind mélyebbre menekült a túlvilág régóta keresett békéjébe, a Harksell vár nagy
termében a vendégeknek egy pillanatig tartó látomásuk támadt. Később sokan gondolták azt, hogy álmukban Avarra
arcát látták, s hogy az istennő ismeretlen szemében egy újfajta szomorúság borongott.
– Őt soha nem akarta megátkozni! – zokogta Sabrynne, a gyermeknő, megtörve az álomszerű csendet. Mert
az arany szempár, mielőtt feloldódott volna Avarra kegyelmében, még egyszer utoljára, ellágyulva, tele új
vágyakozással, találkozott az ő pillantásával. – Tudom, mert szólt hozzám az istennő! Nem is volt átok Harksellen! A
hajdani Dom Rafael Ridenow nem is járt soha az ősi Csend szigetén, az egészet ő találta ki, hamis büszkeségből, és
mert nem érezte magát biztonságban. Más módon lett elátkozva, később, mert állati gonoszsággal meggyalázta a
Naella nevű nőt. Avarra soha nem engedné meg, hogy teremtménye ellen ilyen bűnt kövessenek el. Megátkozta hát
ama első Rafael Ridenow-t, hogy a saját fia kezéből érje a halál.
De Saqual túlérzékeny volt, mintha ellensúlyozni akarná az apját, akinek halvány sejtelme sem volt arról,
hogy mi az a laran s még kevésbé arról, hogy létezik részvét is. Miután egész életében hordozta magában anyja
fájdalmát, utána „magára vállalta” apja halálkínját, de még a vétkességét is. Mindazt a bűnt, amit ez a zavarodott,
gonosz ember, az apja, életében elkövetett. És így, e háromszoros teherrel – a szülei és önmaga terhével – szegény
Saqual tudata meghasadt, s ő egyszerre három személyiséggé vált.
Dom Rafael végre úgy érezte, ismét meg tud szólalni.
– Nem csoda – suttogta, miközben egyesek közeledni kezdtek feléje –, hogy szegény lélek nem tudott
elszabadulni innen. Zavart elméjével nem fogta fel, hogy már meghalt, csak a fájdalom kínját érezte. És nem állt
mellette egy leronis, aki jobb belátásra térítette, megszabadította és a helyes útra irányította volna.
Dom Rafael a még ájultan fekvő Xiellához lépett.
– Gyorsan – szólt a legközelebb állóknak –, hozzátok ide az unokatestvéremet, a leronis Valdiát! Hármunkat
megérintett a rém – fordult a többiekhez is –, meg kell vizsgálnia bennünket.
Nemcsak hogy megérintett, gondolta, de meg is halhattunk volna. Én a kés alatt mindenképpen, amely bár
bizonyos értelemben anyagtalan volt, a benne felgyülemlett gyűlölet pszi-energiája működtette, ezért ugyanolyan
halálos lett volna. Az akaratával kölcsönzött egyfajta anyagi testet magának…
És ekkor az adrenalin utolsó cseppje is elhagyta, s a gyengeségtől szinte leroskadt a padlóra, a magáról mit
sem tudó lánya mellé.
Sabrynne, aki maga is félig ájult volt, és Domna Arielle fogta, hogy el ne essen, újabb hisztériás rohamban
tört ki.
– Saqual! – kiáltotta oly szívettépően, hogy Arielle is együtt sírt vele. – Saqual, ha senki más nem is, én
szeretlek, én akkor is szeretlek téged! Ó, Saqual!
– Hozzátok gyorsan a leronist – szólt valaki. – Csitt, drága gyermekem!
Hát mégis el vagyunk átkozva, gondolta Dom Rafael kimerülten, ha mással nem, hát azzal, ami az imént
történt itt. És ha Saqual végül békességre lelt is, még mindig itt van a bűnösség kérdése, az a mindenért érzett
általános emberi bűnösség, amely rátelepszik az ember szívére, mindannyiunk szívére.
Avarra jó és könyörületes. Hogy az a szegény, testetlen lélek ilyen helyzetbe került, azt nem az istennő
akarta, hanem az emberi gonoszság ütött így vissza. Az ok és okozat törvénye.
E pillanatban Piedro karjában Xielle magához tért, s fölsikoltott apjától való félelmében. Belőle még nem
múlt el a szellem mutatta érzékcsalódás, és gyilkosnak vélte az apját.
Végre megérkezett Valdia, a vörös hajú, vén leronis asszony, elővette a mátrixát, s hozzáfogott, hogy
elvégezze rajtuk a szertartást.
Ez most eltart egy ideig, gondolta Dom Rafael, s lassan ellazult Valdia keze alatt. Sokáig viseljük majd a
sebet…
S egy nevetséges, oda nem illő képben megjelent előtte a négy telehold, az a szokatlan, furcsa együttállásuk,
ami végül is nem jelentett semmit.
– Fény jóságos ura, hol van Garrik? – jutott hirtelen Keithyl eszébe. – Nem is láttam a fiút. Csak nem történt
valami…
Domna Arielle-nek az aggodalomtól elakadt a lélegzete. A férfiak nagy sebbel-lobbal a gyerek keresésére
indultak, s egykettőre meg is találták. Az egyik külső helyiségben ült, szobormereven, valamiféle laran transzban, s
tekintetét a lobogó kandallótűzre szegezte.
– Ne nyúljatok hozzá! – kiáltotta Keithyl a közelben lévő férfiaknak. Elővette saját mátrixkövét, s a
pillantását belefúrva némán hívni kezdte. Gyere vissza, öcsém. Kérlek, Garrik!
Lassan visszatért a gyerekbe az öntudat, mintha valami nagy messzeségből érkezett volna; a vékony test
megrázkódott, s a szemébe is visszaköltözött az értelem.
– Ó, hála az isteneknek, bredu, látom jól vagy! – kiáltotta Keithyl. – Nagyon messze jártál, gyere, meg kell
mutassunk a leronisnak, hogy lássa, mi…
– Mi… történt? – suttogta Garrik, látva, milyen sokan gyűltek köréje. – Elment már tőlünk a szellem?
– Te… te tudtál róla? – nézett rá homlokát ráncolva Keithyl.
– Végig tudtam mindenről. Csak nem tudtam, hogyan szóljak apának. Különösen mert láttam, hogy
mindenki gyereknek tart. Tudtam, hogy ez fog történni, már majdnem két hete tudtam. Meg még sok mást is.
– Akkor miért nem szóltál…
– Mert – vágta el Garrik bátyja dühös szavait – ennek meg kellett történnie. Ahogy a dolgok most
lejátszódtak, bizonyára úgy volt a legjobb. Különben is, úgysem hitt volna nekem senki.
– És most mi lesz? – nézett Keithyl újfajta tisztelettel öccse szomorúan nyugodt arcára, melyen látott
valamit, amit azelőtt soha. És eszébe jutott valami, amitől maga is meghökkent: – Mi van azokkal az emberkékkel a
lángokban, Garrik? Ők is valóságosak?
A fiú ajkán szomorú, bölcs kis mosoly jelent meg.
– Nem, bátyám – felelte némi kivárás után, halkan –, az csak az én küszöbbetegségemet jelezte, így jött ki
rajtam.
– Küszöbbetegség! És nekünk erről sejtelmünk se volt!
A leronis társaságában belépő Domna Arielle szakította félbe őket.
– Mind jól vannak, anya? – kérdezte Keithyl gyorsan, a teremben lévőkre utalva.
– Igen, egyelőre – bólogatott elgondolkodva az asszony. Adják az istenek…
– Én is jól vagyok – mondta Garrik, s kicsit merev tekintettel emelkedett föl, hogy anyja szemébe nézzen.
– Majd gondoskodunk róla – mondta Valdia. – Te legalább tudsz járni, amit a többiekről nem mondhatok el.
Akkor hát lássuk, fiam. Meg kell vizsgáljalak.
– Tudtam, hogy megkaptad az Aldaran ajándékot – ölelte magához az anya a fiút. A hangja remegett az este
folyamán felgyülemlett érzelmektől.
– Gyere, Garrik. – szólt a leronis.
Garrik körbepillantott a szobában, majd derűsen elmosolyodott, és így szólt:
– Te talán nem is tudod, de én igen, hogy apa most majd elenged Dalereuthba. Ami azt illeti…
– Most hallgass, és gyere – mondta Valdia nyájasan, és a fiúnak nem is kellett a gondolataiban olvasni, a
szeméből is látta, hogy az asszony szeretné, ha nem mondana többet.
És ahogy Garrik megfordult, hogy kövesse, a szeme még odavillant a kandallóban lobogó lángokra, s
eszébe jutott az a valami amit látott benne.
Megremegett rémületében, és arra gondolt: Igen, okosan tettem, hogy nem szóltam semmit. Máris tanultam.
Az esetek nagy részében legjobb, ha nem mondom meg a többieknek, amit az ajándék birtokában tudok… legalább
megkímélem őket a sok rettegéstől, fájdalomtól, és nem rakom rájuk a terhet… Végtére is, aminek meg kell történnie,
annak meg kell történnie.
Valahol, magasan a feje fölött Darkover négy holdja túljutott pályája csúcspontján, s immár melyik-melyik
rá-siklott saját, kijelölt pályájára. Nyomukban mintha Avarra nevetését lehetett volna hallani… ha ugyan hajlamos
volt ilyesmire az istennő.
Mivel nem volt, hát minden rendben, gondolta Garrik, messze előretekintve az életen túl, arra a végtelenül
sok csodálatos dologra…
De azért mégsem túl messze. Gondolatai mögött, az önmagát védő laranréteg alatt mélyen elrejtve, ott, ahol
mindazok a dolgok lapulnak, melyekről az értelem szívesen megfeledkezik, Garrik felismerte ama rettenetes
árnyékot, mely valóságos volt, melyet meglátott a lángokban, azt, aki fel fog támadni, hogy meggyötörje a következő
nemzedékeket…
Mert ott, a mélyben, a lángok aranyvörös arca mögött meglátta a rémet, azt, akiből megszületik majd
Sharra.

F. Nagy Piroska fordítása

Molnár Attila László rajzai
 GARDNER F. FOX

Egy démon árnya

A keleti sivatagok felől érkezett Angaloréba. Jól megtermett férfi volt, páncélinge felett pettyes állatbőrből
készült kaunakét viselt, hermelinnel díszített katonacsizmája fölött előbukkant meztelen combja, és az embernek
olyan érzése támadt, hogy saját végzete hajtja. Niall, a Messzi Utakról nem akart Angaloréba jönni, mivel egy vén
látnokasszony megjövendölte neki, hogy démonok fogják elragadni ebből a világból, ha netán katonacsizmája
elvezérelné őt ebbe az ősi, borongós városba.
Mégis eljött ide, mert így rendeltetett el a sorsa.
Zsoldos katona volt, bérharcos, Norumbria erdős hegyvidékeiről származó barbár. Természetéből adódóan
állandóan vándorolt, betevő falatját jobb keze és kardja erejével meg a fegyverforgatás terén szerzett szakértelmével
kereste. Nem félt ő élőt, sem embert, sem állatot, de a démonok gondolatára hideg futott végig a hátán.
Most megpihent egy hegytetőn, és letekintett a városra. Masszív volt az, és régi, olyan régi, hogy néhányan
azt mesélték róla, már azóta ott áll, mióta az ember először megtanult felegyenesedve járni. A folyó és a sivatag
között terült el, amelyén keresztül a karavánok jöttek Sensanallból délre és Urgrikból északra. A folyó mellett
létesített kicsiny kikötőben hajók horgonyoztak, könnyedén himbálózva az árapályban.
Angalore Mayloknak, a varázslónak a városa volt.
Gonosz ember volt Maylok. Niall már hallott néhány történetet róla a tábortüzek mellett és a fogadókban,
ahol a férfiak bort ittak, és a lányok táncát figyelték. Az a hír járta róla, hogy úgy használta a démonokat, mint az
egyszerű ember a bábukat a szerencsejátékokban. Azt is rebesgették, hogy a palotája alatti pincékben és
kőlabirintusokban Maylok temérdek kincset rejtegetett, aranyat és ezüstöt, gyémántokat és rubinokat és smaragdokat
és híres fémművesek által tervezett és faragott aranyedényeket.
Niall megrántotta izmos, széles vállát, nyugtalan volt, mint a vad, ha idegen földre téved, ahol nem ismeri a
rá váró veszélyeket. Mégis el kellett mennie Angaloréba. Nem volt más választása, ha enni és inni akart. A
sivatagban nem volt oázis, sem növények, hogy gyökerüket kihúzva csillapíthassa éhségét. Szolgálatot ajánlott neki
egy zsoldoskapitány, és éppen hozzájuk tartott, hogy beálljon az urgriki Lurlyr Manakor fekete sasos zászlaja alá,
amikor kint a styrethiai dombokon megtámadta egy hegyi oroszlán. Végzett az oroszlánnal, de csak azután, hogy az
eltörte a lova nyakát.
Gyalogszerrel soha nem ér Urgrikba. Tudta ezt, s ezért nyugatnak vette útját, hogy eljusson a vidéket átszelő
folyóhoz. A folyón keresett egy csónakot, ami aztán majd Urgrikba viszi.
Kóborlás közben ehelyett Angaloréhoz ért el.
Niall rántott egyet kardövén, és a fogait vicsorgatta a városra. Ételt talál majd Angaloréban, és hűs bort.
Mindkettőre nagy szükséges volt Niallnak, és talán még egy szajhára is, ha ínyére valót talál.
Lábai a lejtőn lefelé, a belső kapu irányába vitték. Niall nem volt ijedős ember, semmi sem rémisztette meg;
mégis, a démonokkal való fenyegetettség érzése bizalmatlanná tette. Nem tartozott azok közé, akik a
jövendőmondók fecsegésének túlzottan nagy hitelt adtak volna, de a vén Thallia nem közönséges jósnő volt.
Cassamundában botlott bele Thalliába, ahol azzal a zsoldoskapitánnyal is találkozott. Öreg nő volt már,
rongyokba burkolózva járt, de egy kis táskát cipelt magával, amelyik csörömpölt, ahogy ment, és két útonálló
megpróbálta elvenni tőle. Niall épp mellettük haladt el, az asszony segítségére sietett, hatalmas öklével pofon vágta,
aztán félholtra verte a haramiákat.
A vén Thallia hálás volt érte. Táskája tartalmazta minden kincsét, ami csak volt neki: néhány pénzérmét és
pár ékkövet, amiket azért tartott meg, hogy eladja őket, ha ételre lenne szüksége. Niall hazakísérte őt a fogadóba,
ahol lakott, és Thallia ragaszkodott hozzá, hogy némi bort és egy árpacipót adjon neki.
És a jövőjébe is bepillantott.
– Tartózkodj Angalorétól! – suttogta kerekre tárt, félelmes szemekkel. – Démonok vannak ott, akik
Maylokot, a varázslót szolgálják. Magukkal fognak ragadni, mikor előjönnek. És… nincs visszaút a démoni világból.
A belső kapu zárva volt a napnak ebben a szakában, a késő délutáni árnyékok feketén és vészjóslóan
vetődtek a földre. Reggel előtt nem vártak karavánt, és az őrök a napnyugtában félig elszenderedve vigyáztak a
falakon. Niall megállt a fal előtt, és felkiabált, hogy idegen errefelé, akinek ételre és italra van szüksége, és hogy egy
nyughelyet kíván, amin elnyújtóztathatja megfáradt tagjait.
Kis idő múlva recsegve kinyílt egy, a nagyobbikban lévő kisebb kapubetét. Két, Angalore griffmadaras
jelvényét viselő harcos nézett ki rá mogorván és gyanakvóan. Niall vicsorított egyet, és előreindult.
– Kapudíjat kell ám fizetni – mondta az egyik. – Túl járunk azon az órán, amikor utasokat fogadunk.
Niall vállat vont. Nem óhajtott a magas kőfalakon kívül maradni, amikor tudta, hogy bent megtalálja azt,
amit a gyomra szerint olyan borzasztóan kívánt. Kezével az övére akasztott erszény után tapogatózott, kihalászott pár
pénzérmét, és a kitárt tenyerekbe csurgatta. A vesztegetés bűze az orrát facsarta, de egy koldusnak nem sok
választása van.
Egy kikövezett utcán indult el, szemével jelet keresett, ami elárulja neki, merre várakozik rá egy fogadó, a
maga melegével és vidámságával. Azok az épületek, amik mellett elhaladt, raktárak voltak, ahol a karavánokkal
érkező árukat tárolták, és sülő húsnak vagy hűsítő bornak semmi jele nem mutatkozott.
Niall azelőtt még soha nem volt Angaloréban, és így könnyen eltévedt a szűk kis sikátorokban és
zsákutcákban bolyongva, s mindvégig tisztában volt vele, hogy éhsége és szomja a sötétséggel egyre nő. És aztán
egy szűk átjáróban, ahol az épületek falaikkal egymáshoz hajolni látszottak, megpillantott egy lányt.
Öltözete bőrdarabokból állt, amik lobogtak a folyóról érkező szélben. Hosszú lábai barnák és formásak
voltak, haja majdnem tomporáig ért, és fekete volt, mint a corassai ében. Hátrafordította a fejét, hogy egy pillantást
vessen Niallra, ahogy az a faihoz húzódott mögötte.
Niall mosolyra húzta a száját.
– Te is éppoly útjavesztettnek látszol, mint én.
Zöld szemek vizsgálták.
– Én nem tévedtem el. Ismerem az utam – tette hozzá, majdhogynem fenyegetően. – Oda, ahová menni
akarok.
– Nincs szükség segítségre. – Tekintetével majdnem felfalta a lányt, bámulta viseltes bőringének lelógó
foszlányait, rajta a foltokat és pecséteket és azt, hogy a ruha nem tudta eltakarni melleinek ívét, és hogy egyik
meztelen lábát majdnem teljes hosszában elébe tárta. – Gyere, egyél velem, fizetek neked! És annyi bort adok,
amennyit csak inni kívánsz.
A zöld szemek meglágyultak, de a hangja hideg volt.
– Menj a magad útján, barbár! És én hadd menjek az enyémen!
Niall vállat vont. Nem sokat számított, vele megy-e vagy sem, de azért elég szép volt, telt ajkú és pisze orrú.
Jó ágyastárs lehetett volna belőle az éjszakára. Lehet, még Urgrikba is magával vitte volna – és ha erszénye engedi –,
illő ruhákat is vásárolhatott volna neki.
Elsétált onnan, és kiverte fejéből a lányt. És aztán vasak csörgését hallotta.
A Messzi Utakról jövő hátranézett. Mögötte négy férfi indult kifelé egy sikátorból a lány irányába. Az
meglátta őket, és hátrálni kezdett. A férfiak vigyorogtak.
– Na, gyere már! – mondta az egyik, és kinyújtotta egyik kezét, hogy megmarkolja a lány karját.
A barbár megfordult és várt.
– Nem – suttogta a lány. – Ismerlek titeket. Maylokot szolgáljátok.
– És Mayloknak asszonyi vérre van szüksége az igézéseihez.
Ráugrottak, mind a négyen, és a lány eltűnt termetes alakjuk mögött. Niall felmordult, és futásnak eredt,
még azzal sem bajlódott, hogy kardot rántson. Hatalmas ökle elég lesz, hogy elbánjon ezekkel a zsiványokkal.
Elkapta az egyik férfit, meglóbálta, belebokszolt az arcába, és péppé zúzta az orrát. Egy másikat megfogott,
és fejével a kőfalnak vágta, hogy az elernyedt és összeroskadt.
A másik kettő előkapta pengéjét, és feléje suhintottak. Niall halkan elnevette magát, kezét kardjának
markolatára helyezte, és kihúzta Vérszívót. A barbárnak kevés értékes tárgya volt, kivéve a kardját, melyet nagyon
régen és nagyon távol edzettek, és amit Niall egy sírban talált, fosztogatás közben, még kora ifjúsága idején. Nagy
vagyonokat ajánlottak neki érte, de ő sohasem vált meg tőle.
Gyorsan és iszonytatóan harcolt Niall, a Messzi Utakról. Hárítással és támadással és fej feletti vágásokkal
maga előtt űzte a két haramiát, amíg hátuk az épület falához nem ért, és ott keresztüldöfte őket.
A lány meg sem mozdult, hanem csak állt egyenesen, semmit sem csökkenő, hideg megvetéssel. Niall
meglepődött a lány láttán – biztos volt benne, hogy az első adandó alkalommal elmenekül. Morgott, ahogy vasát
tisztára törölte:
– Mire vársz? Miért nem futottál el?
– Te őrült – lehelte. – Te őrült!
Szandálos lábával dobbantott egyet. Hideg hangja eleven létezőként tört a férfira, és a bérharcos merev
tekintettel bámulta.
– Emelkartha, a Gonosz tán elvette az eszed? Vagy azokkal a férfiakkal akartál menni, hogy kiszívják
minden csepp véred Maylok varázslásaihoz?
A lány hosszan nézte, majd mély levegőt vett.
– Amúgy sem értenéd. Csak egyszerű harcos vagy. Különben is, mit tudsz te Emelkartháról?
– Ő a démonok anyja. Hallottam, azt mondják róla, hogy az összes démon parancsnak tekinti minden óhaját.
A lány vállat vont.
 – Bosszúért imádkozom hozzá.
– Akkor meg kell hallgatnia az imáidat. Rosszakaratú az a nő.
A zöld szemek felizzottak.
– Az, harcos? Remélem! Talán akkor kielégíti majd a vágyam, hogy bosszút álljak Maylokon.
Niall megragadta a lány csupasz karját, és magával húzta.
– Mesélj róla! Lehet, én is segíthetek valamiben, bár jómagam nemigen kedvelem a varázslókat, és ha
tehetem, elkerülöm őket.
A lány készségesen követte, de előbb egy pillantást vetett hátra, ahol két férfi tápászkodott, másik kettő
pedig saját vérében feküdt. Csak a képzelete játszott vele, vagy a lány tekintete tényleg némi sajnálkozást tükrözött
volna?
– Mi a neved? Hová valósi vagy? – kérdezte Niall.
A zöld szemek oldalra tekintettek a hosszú szempillák alatt.
– Hívj csak… Lylthiának. És… számít, hogy hová valósi vagyok?
– Nekem nem – kuncogta. – Éhes vagy? Szomjas?
Szeme végigfutott az olcsó bőringen, ami alig rejtette a lány testét. Pénzeszacskó nem volt nála, ingén és
elnyűtt szandálján kívül csak egy kötélövet viselt karcsú dereka körül. Amint a folyó felől érkező szél hűvösebb lett,
reszketni kezdett.
– Bemegyünk egy meleg fogadóba, és valami eledelt is kerítünk neked – mondta Niall. – És még kalláriai
bort is.
– Nem sok hasznod lelsz belőle – motyogta a lány.
Niall elvigyorodott. Mindig dűlőre jutott az ilyen fehérnépekkel. Mégis, ahogy végigsétált vele a fáklyákkal
megvilágított utcákon, valahogy elkerülte a figyelmét, hogy amíg a fáklyák fényében az ő árnyéka tisztán
kirajzolódott, a lány nem vetett árnyékot.

A fogadó meleg és hangos volt, tele aztall-tengeri hajósokkal, a nyugati vidékről érkező utasokkal, zsoldos
katonákkal és az asztaloknál ősi mesterséget űző nőkkel, akik azokhoz ültek le, akik szívesen látták őket, és
bekapcsolódtak a lakomába és az ivászatba. A hatalmas kemencében egy óriási farönk baljós morajlással fellobbant,
és skarlátvörösre színezte a közelben ülőket.
Niall egy padhoz tuszkolta Lylthiát, és intett a felszolgálólánynak.
– Torkánysültet és kalláriait – rendelkezett, aztán a lányhoz fordult. Az tágra nyílt szemmel tekingetett
körbe, egészen úgy, mintha még soha nem lett volna ilyen menedékhelyen.
– Tehát bosszút esküdtél Mayloknak – mormolta. – De miért? Mit vétett ellened Maylok?
A zöld szemek merően tekintettek rá.
– Elvette, ami az enyém. Fizetséget pedig nem ajánlott érte, és nem is fog.
– Mivel bírhattál, ami olyan értékes lehet?
Bőringe pecsétes és színehagyott volt, alig rejtette keble domborulatát és ruganyos combját. Szegény lány
volt, erre Niall bármiben fogadott volna.
A lány vállat vonat.
– Úgysem értenéd.
Valami a zöld szemek mélyén arra késztette Niallt, hogy odasúgja:
– Ha tudok segíteni, megteszem. Bár nincsenek ínyemre a boszorkánymesterek.
A lány hirtelen elmosolyodott, és szeme elvesztette hidegségét.
– Nincs szükségem segítségre. De azért köszönöm.
Niall már nem volt annyira biztos benne, hogy nem jött volna jól neki egy olyan kard, mint Vérszívó,
amikor Maylok után kutat a palotában, és így szólt:
– Azt rebesgetik, senki sem lepheti meg őt. Megrontott és megbabonázott minden ajtót és ablakot, így senki
sem tud váratlanul rátörni. Legalábbis nekem így mesélték. Csak az ő akaratával és beleegyezésével léphet be férfi
vagy nő az erődjébe.
– Ez így igaz.
– Te mégis azt hiszed, hogy bosszút állhatsz rajta? Fegyvertelenül és… nos, jóformán meztelenül? Aranyak
nélkül, amivel lepénzelhetnéd a kapuőröket?
– Nincs szükségem sem kardra, sem aranyra. Itt az elemózsiád. Egyél!
Niall meglepődve pillantott rá. Volt valami tekintélyt parancsoló a beszédmodorában, ami azt sejtette,
elvárja, hogy engedelmeskedjenek neki. Egészen olyan volt, mintha csak egy álruhás hercegnő lenne. Niall
kényelmetlenül érezte magát emiatt; még nem volt szerencséje olyanokhoz, akiknek királyi vér csörgedezett az
ereiben. Inkább a felszolgálólányokhoz és a fogadók szajháihoz volt szokva.
 Csendben elfogyasztotta az ízletes eledelt, késével feldarabolta, aztán az ujjait használta, hogy belevájjon a
vértől csöpögő húsba. Kését kölcsönadta Lylthiának, és nézte, milyen kecsesen eszik. Bőrből készült kupáikat borral
töltötte meg, a sajátját fenékig kiitta, és újratöltött.
Lylthia csak módjával ivott, mintha nem igazán bízna a kalláriaiban. Gyanakvás rejtezett benne, a férfi tudta
ezt; arra számított, hogy Niall ágyba akarja vinni, hogy a testét élvezze. Nos, ez is volt a szándéka vele, ez igaz; nem
is hibáztatta a lány azért, mert ilyen éberen szemléli.
A hadistenre is! Szép kis cafka volt! Tetszett a férfinak. És micsoda teste volt, ezt könnyen megállapíthatta,
hiszen a bőring alig takart valamit. Élvezet lesz átkarolni őt. Ha eléggé élvezetes lesz, elviszi majd Urgrikba.
Egy kis híján meztelen nő jött be egy elkerített részbe, hogy ott táncoljon. Niall nem tudta eldönteni, vajon a
táncost vagy Lylthia csinos arcáról oly könnyen leolvasható megvetést figyelje-e. Ahogy felcsendült a taps, és a lány
egy fintort vágott, Niall közelebb hajolt hozzá.
– Jobbat is tudsz, úgy hiszem.
– Megőrjítenélek, ha neked táncolnék.
Nyugodtan válaszolt, de igazság csengett ki a hangjából. Niall kényelmetlenül fészkelődött a padon. Valami
rejtély övezte a lányt, ennyit már tudott; nem olyan volt, mint a többi nő, akikkel messzi útjai során találkozott, és
akik mosolyukat és puha testüket ajánlották egy jó sültért és néhány kupa borért cserébe. Lylthiára gondolt, ahogy
egy puha, meleg ágyban fekszik mellette, és nyugtalanul fészkelődött.
Megkérdezte tőle:
– Velem maradsz az éjszakára? Későre jár, és Maylok többi embere lehet, hogy az utcákon keresgél.
Bólintott.
– Veled maradok.
Utolsó aranyaival fizetett az ételért, a visszajárót ezüstben kapta. Aztán Lylthia ringó csípőjét követte, fel a
szűk lépcsőn a szobákhoz.
Egy ágy és egy mosdóállvány volt a szobában, amit kiválasztott, meg egy egyszárnyú ablak, mely a
csillagokra nézett és a csillogó gyűrűre, amiről a bölcsek azt mesélték, a hold maradványai voltak, ami valamikor
régen a bolygó körül keringett, és eónokkal azelőtt darabokra tört, hogy a gravitáció fogságába kerülve ékesítse az
égboltot. Niall lecsatolta a kardját és egy szék háttámlájára rakta, kicsusszant láncingéből, és lerúgta
katonacsizmáját.
Lefeküdt az ágyra, és odaintette a lányt.
– Jer ide, Lylthia! Meg akarom ízlelni szép ajkad mézét.
Meglepetésére az odasétált, és az ágy szélére ült. Közelebb hajolt hozzá, mintha csókolni akarná, de ehelyett
a zöld szemek foglyul ejtették a férfi tekintetét, és egyre növekedni látszottak, mígnem teljesen betöltötték a szobát.
– Aludj, Niall, a Messzi Utakról! – parancsolták a szemek. – Aludj!
És Niall aludt, és Niall álmodott.
Álmában egy kőtrónuson ült egy hatalmas teremben, mely sötét volt, kivéve, ahol falikarokban hosszú
fáklyák izzottak fénykört alkotva, és ebben Lylthia táncolt. Ruhátlanul táncolt, teste sápadt fehér és zaklatóan érzéki
volt. Egy férfi minden vágya, minden érzéki álma megtestesült benne, minden szükséglet, ami kielégíthetné állati
természetét.
Álmában Niall a lány testére éhezett, de nem tudta elhagyni a kőtrónust, mely szinte visszatartani látszott őt.
Karját előrenyújtotta, és hívta, jöjjön oda hozzá. Fülbesúgott, csábító ígéret volt fehér lábával és rezgő tomporával,
egy formás kísértés. Forgott és hajlott, ficánkolt és cikázott, és a teste utáni vágyódás egyre erősebbé vált a férfiban.
Niall a hajnal első rózsaszínű sugaraira ébredt, felült az ágyban, és zihálva lélegzett. Álma még most is
uralmában tartotta, szemeit a lány után kutatva járatta körbe a szobán. De ő nem volt ott, Niall egyedül maradt.
Megrázta magát, ahogy egy bozontos hegyi medve tenné, ha téli álmából riasztják fel. Orra alatt átkokat
szórt, amint a mosdótálhoz botorkált, és hideg vizet öntött a kancsóból a fejére. A víz teljesen felébresztette, és ő
felemelte a fejét, hogy kitekintsen az ablakon.
A lány kint volt, a városban. Tudta. Úgy gondolta, azt is tudja hová ment. Nem láthatta Maylok palotáját, de
ott megtalálja majd. Kardjáért nyúlt, és felcsatolta a derekára. A szeme sarkában egy fényvillanás vonta magára a
figyelmét, és egy törött tükörbe bámult bele, ahol saját arcát látta.
Bőrét bronzbarnára sütötte a nap, fekete haja nyíratlanul lógott le majdnem a válláig. Állának sötét,
napbarnított bőrét fehérlő sebhely szakította meg. A Nagy Kham szolgálatában álló egyik kardforgató összevérezte
az arcát, és az életével fizetett azért, mert megsebezte. Válla olyan széles volt, hogy alig fért el egy széles ajtó
tartógerendái között, napégette bőrét kötélként kiálló izmok barázdálták.
Niall zsoldos katona volt, bérharcos, de volt egy saját illemkódexe. Lylthia ígéretet tett neki a múlt éjjel,
vagy legalábbis valami ezzel felérőt. Elmegy és megkeresi őt, és visszahozza a fogadóba, hogy ráhajítsa arra a szét-
zihált ágyra. A barbár felkacagott. De nem szabad belenéznie a szemébe. Nem. Legjobb, ha beköti a szemét.
 Így hát utánaered. Azon nyomban. Nem számít, hová viszi a csizmája.
Kolbászt és tojást evett a közös helyiségben, és terveket szőtt a fejében. A lány bosszút akar állni Maylokon.
Az egyetlen hely, ahol ezt véghezviheti, a varázsló palotája volt. Ő, Niall szintén odamegy a palotába, és megkeresi
őt. és visszahozza Lylthiát a vállán.
Szorongva visszagondolt Thalliára és a jóslatára. Démonok fogják elragadni Angaloréban, mondta neki.
Nem számít. Mayloknak meg kell babonáznia őt, mielőtt démonokat rendelhetne oda, hogy elvigyék, de addigra
Maylok már halott lesz.
Kiment a napfényre, és végigsétált az ősi város utcáin, útját a folyópart közelében álló hatalmas, rendezett
kőhalom irányába vette, mely a varázsló palotája volt. A külső fal előtt építették fel, és volt egy saját fala is – de
alacsonyabb, mint a városfal –, mely a várat és kertjeit övezte. Niall hosszú ideig állt ott, a falat tanulmányozva.
Egészen könnyedén át lehet jutni rajta. De mit talál majd, ha leugrik a másik oldalon? Nem volt bolond,
hogy egyenesen belerohanjon a veszélybe, amikor volt biztos megoldás is. Maylok bizonyára őröket állított fel. És
valószínűleg nagy testű Commopore-vérebeket is betanítottak rá, hogy lerántson és szétmarcangoljon minden
betolakodót.
Egy hatalmas tölgyfaajtó volt ott, egy szintbe hozva az utca kockaköveivel. Niall pár pillanatig vizsgálgatta,
rántott egyet a kardszíján, aztán elindult feléje. Tőrének gombjával rákoppintott a palánkokra.
Kis idő múlva kivágódott az ajtó. Két férfi állt benne mogorván, kezükben kivont karddal.
– Mit akarsz itt Maylok falainál, idegen? – kérdezte a nagyobbik.
– Pénzt, amit az erszényembe rakhatok. – Niall el-vigyorodott, és megrázta a kis bőrzsákocskát, hogy
hallhassák, milyen kevés csörög benne. – Azt mondták, a varázsló jól fizet. – Szemével végigszaladt a jó húsban lévő
férfiakon. – Az emberek azt is mesélik, hogy akik Mayloknál szolgálnak, kizárólag torkánysültet és pástétomot
esznek, a víz helyett bort isznak.
– Mayloknak elég szolgálója van.
– Egy sem olyan, mint én.
A férfi közelebb lépett, hogy betegye az ajtót, de Niall kinyújtotta izmos karját, nyitva tartotta, és közben
szemével az ápolt pázsitot és a szépen gondozott bokrokat kémlelte, melyekből a külső kerteket alakították ki.
Észrevette, hogy a másik kettő fel mérgesedett, de ügyet sem vetett rájuk, mert a falak vastagsága érdekelte, és úgy
vélekedett, hogy a belső és a külső falak között elegendően nagy hely lehet.
A másik férfi is odajött, hogy hozzáadja erejét az elsőéhez, de Niall keménykötésű ember volt, akinek teljes
erejét még sohasem tették próbára, és mindkettőjük ellenére megtartotta az ajtót.
– Nos, ha nem, hát nem – mormogta, és elengedte az ajtót.
Az nagy robajjal bevágódott, és Niall elvigyorodott. Épp eleget látott. Mikor majd sötétség borul
Angaloréra, visszatér. Valahogy meg fogja találni a módját, hogy bejusson a palotába.
Körbesétált a falak mentén, és felfigyelt rá, hogy egy nagy fa nőtt kint a mellvéd egyik része előtt. Egy
mozgékony ember könnyedén felmászhat rá, és egészen a széléig kimehet egy vastagabb ágon. Jókorát kell ugrani
ahhoz, hogy az ágról átjusson a falra, de ő meg tudja csinálni.
Fütyörészve elindult a folyóparti kapu felé és azon keresztül ki a rakpartra, ahol egy tucat hajó rakodott kis
és be. Figyelte őket, élvezte a hátát simogató forró napsugarakat, és beszédbe elegyedett két tengerésszel, akik
valamilyen gyümölcsöt rágcsáltak.
– Ti, hajósok keményen dolgoztok – jegyezte meg.
– Ez Angalore. Minél előbb kijutunk innen, annál jobb.
Niall fontolóra vette a dolgot. Aztán ravaszul megkérdezte:
– Maylok miatt?
– Úgy. Az a mágus egy hálójában csücsülő pók, aki kifelé kémlel, és elveszi, amit megkíván, legyen az
arany vagy ezüst vagy férfi vagy szűz. Lehet, hogy éppen most minket hallgat.
– Megpróbáltam elszegődni hozzá.
– Érezd magad szerencsésnek, hogy nem sikerült! Egy idő után áldozatként ajánlott volna fel téged az ő
démonisteneinek.
– Azt hiszem, akkor inkább veletek megyek. Északnak tartok Urgrikba.
– Holnap húzzuk fel a horgonyt, kevéssel hajnal után. Keresd a Hyssopot, amelyik a hideg vidékek felé tart!
Megállunk Urgriknál.
Niall egy tengerparti fogadóban evett, fülével a szavakat falta, ahogyan szájával a póréhagymával és
fűszerekkel elkészített kámahalat ízlelgette. Hallotta, hogy az egyik férfi azt meséli, látta, amint egy csinos lányt
betuszkolnak Maylok kapuján, éppen hajnal előtt, egy lányt rongyos bőringben, majdnem a tomporáig érő fekete
hajjal. Hat ember tartotta, cibálta őt.
– Mostanra már halott – mormolta valaki.
 – Nagy kár! Pedig gyönyörű kis teremtés volt.
Niall izma legkisebb rándulásával sem árulta el magát, de belül düh forrongott benne. Kedvelte Lylthiát. A
hadistenre is! Bolond lány volt, de minden porcikájával őt kívánta. Ha a lány józanul gondolkodott volna, és
karjaiban tölti az éjszakát, most élne. Úgy, és boldog lenne.
Meglehet, túl késő már, hogy megmentse Lylthiát, de valahogy talán megtalálja a módját, hogy bosszút
álljon érte.
Egy farakáson üldögélt, és nézte, hogyan merül alá a nap. Magában azt dörmögte, hogy ő éppen olyan
bolond, mint Lylthia. A vén Thallia előre figyelmeztette, hogy démonok fogják elragadni Angaloréban. Ha most
józanul gondolkodna, abban a minutában átsétálna a Hyssophoz, és egy jót aludna az alsó fedélzeten valamelyik
függőágyban, és elfelejtené Lylthiát.
De eddig még soha senki sem dicsérte meg az eszét.
Amikor a rakodópart teljes sötétségbe borult, kint a halovány csillagfényben Niall nekivágott az útnak.
Egyáltalán nem sietett, inkább vonakodva indult neki, hogy felkapaszkodjon arra a falra. Kellemesebb halálnemet is
ki tudott magának találni, minthogy démonok fogságába essen. Mégis! Egy férfinak azt kell tennie, amit jónak lát.
A fa magas volt, de izmai könnyedén vitték felfelé a vastag törzsön és az öles ágak között, mintha csak
majom lett volna Poranga dzsungeleiből. Kiszaladt az ágon, amit már jó előre kinézett magának, és megpihent.
A kertek sötétek, a falak üresek voltak. A palotából világosság szűrődött ki. A nyitott ablakon keresztül látta
a pislákoló gyertyákat és fáklyákat, és egyszer mintha fájdalmas sikolyt is hallott volna, amit a távolság és a palota
falai tompítottak le. Előresietett, néha megingott, ahogy az ág mozgott alatta, aztán elrugaszkodott.
Egy pillanatig a levegőben úszott, majd ráesett a mellvédre. Mindkét kezével erősen belekapaszkodott a
durva kőbe, és a tetőjáróra lendítette magát, ahol lekuporodott, mindenfelé kémlelt és hallgatózott.
Senkit sem látott a közelben, sem őröket, sem házőrző kutyákat nem vélt felfedezni. Lehet, hogy csapda, de
már máskor is kiverekedte magát csapdákból. És ha véletlenül Lylthia mégis életben volna, akkor magával vinné őt
ebből a kőrakásból, és rávenné, hogy vele tartson Urgrikba. Kicsit kijjebb húzta Vérszívót a hüvelyéből,
megbizonyosodott róla, hogy orráviai tőre kézre áll, aztán előresiklott a falpárták árnyékában.
Amennyire meg tudta ítélni, őr nem járt a falakon. De mi lehetett az oka? Talán valami rémisztő gonosz
szellem strázsált az ösvények mellett a sötétben, lesben állva, hogy megtámadja, és talán fel is falja – vagy elragadja
– a szerencsétlen birtokháborítót. Lehet, hogy Mayloknak az a hóbortja, hogy démonokat alkalmaz őrszemeknek.
Ahogy előrehaladt, kezével erősebben megmarkolta tőrét.
Végtére egy bejárathoz ért, mely a belső fallal szemben, egy kisebb barakk része volt. Kinyitotta az ajtót,
belépett a stygiai sötétségbe, és elindult lefelé egy sokat koptatott lépcsőn. Katonacsizmája meg sem reccsent, ahogy
lépdelt, és kardszíj vagy páncéling csörgése sem hallatszott, mégis tarkóján felborzolódott a szőr.
Túl könnyű volt!
Már rég riadót kellett volna fújni vagy reá támadni. A varázsló nem volt ostoba, tudnia kellett, hogy az ebül
szerzett kincseiről szóló mendemondák tolvajokat és útonállókat csábíthattak oda. Elképzelni sem tudta, milyen
rémisztő őrző vigyázhat rájuk.
Embert s kutyát nem félt. Vasa elbánik velük. Csak a démonok gondolata zavarta. Előbb vagy utóbb
szembetalálja magát valami szörnyű lidérccel ebben a sötétségben, és kénytelen lesz az életéért küzdeni.
Mégis tovább nyújtotta lépteit, lefelé az ősi lépcsőn és végig egy szűk folyosón, amelyik bizonyára a kertek
alatt húzódott. A távolból csöpögő víz hangját hallotta, közelebb pedig a kőpadlón szaladgáló patkányok körmeinek
kopogását. Patkányokét? Vagy inkább… ördögfiókákét?
Kihúzta Vérszívót, és kardját állandóan maga előtt tartva, mint ahogy a vak használja botját, haladt tovább.
Semmit sem látott, az éjfekete homály mindent elfedett, és egyre nyomasztóbbá vált. És mégis… ahogy befordult
egy átjáróba, vörös izzást vett észre maga előtt a távolban. Csak egy pislákoló lángocska volt, reszketett és remegett.
Olyan volt, mint Emelkartha tizenegy poklának egy parányi zuga, mely átszakította a korlátokat, amik távol tartották
ettől a világtól. Mégis jelzőtűzként szolgált, hogy vezesse.
Egy alacsony mennyezetű terembe lépett, melynek falai bíborszínben játszottak a kőbe ágyazott fáklyák
fényében. Faragott és varázsjelekkel borított oltár állt ott egy szétterülő emelvényen. Kőlépcsőzet vezetett fel hozzá,
és az ördöngösség szentélyének sima felszínén egy meztelen nő feküdt.
Niall egy lépést tett előre, majd még egyet. Torkából hörgés szakadt fel. Az élettelen test, melyet bámult…
… Lylthiáé volt!

Holtan feküdt ott, mozdulatlanul, egyik karja élettelenül lógott le az oltár széléről, szeme tágra nyíltan
meredt felfelé a furcsa és idegen jelekkel meg pecsétekkel teleírt alacsony kupolára. Fekete haja sötéten és nedvesen
csillogott, bőre magának a halálnak a sápadt árnyalatát adta vissza. Nem! És ez még nem volt elég! Sima bőre oly
fehér volt, hogy kis híján bántotta a szemet, és mintha az utolsó csepp vért is kiszívták volna gyönyörű testéből.
 Niall kihívóan körbetekintett, feltartott karddal, készen a döfésre, hogy öljön, ahogy Lylthiát is
lemészárolták. De nem volt ellenfele, ellensége, akit felaprítson. Néma sírhely volt ez a kripta, csak a saját lélegzése
törte meg a csendet.
Szeme az arcot fürkészte, mely még így, élettelenül is bájos volt. Ajkai elvesztették ugyan pirosságukat,
orcái pedig színűket, de a szépség jelei ott maradtak, és a bérharcos bensejében valami sajnálkozott a látványon.
Rongyos bőringét leszaggatták róla, testét nem fedte ruha. Ahogy a világra jött, úgy is távozott.
– Ezért még megfizet – suttogta Niall. – Valahogy megtalálom a módját, hogy leróhassa az adósságát.
Megérintette a lány kezét, mindössze egyszer megszorította a hideg testet, aztán továbbment, el az oltár
mellett, egy vasalt kapuhoz, ami egy másik folyosóra nyílt rá. Az átjárót nagy közökkel elhelyezett fáklyák
világították meg. Szemével végigpásztázta, és látta, hogy üres … azaz, biztos, hogy az?
Mert ahogy ment, úgy tűnt, mintha a sötét árnyak között valami feketeséget látna, valami feketét, ami ott
suhant, cikázott, futkosott és ugrált előtte, és egészen olyan volt, mintha… hívná. Niall hörögve megköszörülte a
torkát. Nem szerette az efféle árnyakat, amik ilyen kísértően járkáltak előtte.
Követte az árnyat, a lebegő léptek nyomában haladt, mivel a vágy, hogy elpusztítsa Maylokot, mindennél
erősebb volt benne. A boszorkánymester sorsát ugyanolyan módon kell megpecsételnie, ahogyan ő tette a kis
Lylthiával. Semmi más nem elégítheti ki barbár ölésvágyát, mely minden szívdobbanásával előrehajtotta.
Mikor egy kőből faragott csigalépcsőhöz érkezett, megállt, de úgy tűnt, az árny még mindig ott van előtte,
és egyik kezét felemelve mintha arra biztatná, hogy továbbmenjen. A bérharcos egy horkanással felszáguldott a
lépcsőkön, készen arra, hogy azonnal használja pengéjét…
… és berontott egy óriási terembe.
Csúszva megállt a meggyújtott olajlámpások láttán, a vér vörösétől ragyogó pentagramma láttán, melyben
egy bíborpalástba burkolózott magas, csuklyás ember állt. A palástra aranyszálakkal a démoni világ titkos jeleit
hímezték rá. Mereven állt a halottidéző, arca sápadtnak és halálfejszerűnek látszott a fejét takaró csuklya alatt,
vékony, gonosz ajkain fenyegető mosoly játszott. Ś
– Üdvözöllek Niall, a Messzi Utakról! Már vártam rád, egészen attól a pillanattól fogva, mikor átjöttél a
sivatag felőli kapun.
– Elpusztítottad Lylthiát! Ezért halállal lakolsz.
Maylok elnevette magát.
– Úgy gondolod, Messzi Utakról jövő? Akkor figyelj!
Az izzó olajmécsesek mögül emberek rohantak be, termetes férfiak páncélingben, kardokkal és fejszékkel,
buzogányokkal és baltákkal a kezükben. Rárontottak Niallra fegyvereik vörösen csillogtak a lámpások fényében.
Niall rájuk mordult, és szembeszállt velük.
Arra született, hogy harcoljon, hogy öljön, hogy úgy bánjon kardjával, mintha az magának a Halálnak a
kaszája lenne. Talán szövetségese volt a Halálnak, mert a Halál uralkodott, ahol Vérszívó szúrt és vágott. Egy
üvöltéssel kivédett egy vágást, és vasát keresztüldöfte egy torkon.
Támadói teljesen körülvették, akkor szélesebben vagdalkozva, szurkálva, egy buzogány vagy egy fejsze elől
kitérve szabadjára engedte Vérszívót, hadd lakomázzon a húsból, amit elébe kínáltak.
Nem úgy harcolt, ahogy azt egy egyszerű ember teszi, óvatosan és figyelemmel, éppúgy felkészülve arra,
hogy egy vágást hárítson el, mint arra, hogy ő szúrjon.
Nem! Amikor Niall küzdött, csak a vérontásra törekedett. Ha meglátott egy nyílást, erős karjával már arra is
lendítette vasát, és amint a penge lecsapott, már készen is volt rá, hogy újra lesújtson.
Párducként ugrott, oroszlánként üvöltött támadás közben. Emberek hullottak félre vasának rohama elől,
emberek haltak, ha szembeszálltak vele, vagy meghátráltak. De a kardok és buzogányok folyamatosan záporoztak rá,
bár legtöbbször hárítani tudta az ütéseket.
Szeme sarkából látta Maylokot, amint nyugtalanul ténfergett a pentagrammában, és kiabálva biztatta őreit.
De reszkető félelem hatalmasodott el a varázslón; sohasem látott még úgy harcolni embert, ahogy Niall küzdött:
vakmerően nem törődve saját biztonságával, csak arra összpontosított, hogy lemészároljon mindenkit, akit csak
hosszú vasával elért.
Még többen rohantak be az égő mécsesek mögül, bekerítették Niallt, odakínálták testüket kardjának, hogy
aztán leteríthessék. Egy fejsze lapjával tarkón találták, egy buzogánnyal pedig jobb karját megbénítva sújtottak le rá.
Mikor már nem maradt elég hely, hogy Vérszívót meglengesse, ledobta a kardot, és előhúzta orráviai tőrét,
hogy mellbe, hasba, nyakba merítse. Másik kezét arra használta, hogy acélos ujjaival a nyakak húsába vájjon, és
kiszorítsa áldozatából a lelket.
Háromórás kemény küzdelem után még az ő hatalmas teherbírású izmai is fáradni látszottak. Elhullott
férfiak hevertek a padlón, kiömlött vérükön meg-megcsúszott katonacsizmája. Még egyszer karjára zúdult egy
buzogány, majd megint egy kardlap csapódott a koponyájának. Félájultan térdre hullott, de még mindig harcolt. Nem
adta meg magát, míg karját erős kezek nem ragadták meg, hogy aztán már el se engedjék és egy baltával rá nem
sújtottak.
Kábultan feküdt ott, vérző, elkeseredett emberek tartották, akik ziháltak és zokogtak fáradtságukban, és
mintegy rájuk boruló nyálkás hálón keresztül látták a felébük magasodó Maylokot.
– Nincs ember, aki valaha is úgy harcolt volna, mint te, Messzi Utakról jövő – suttogta a diadalittas
varázsló. – Véred hathatós elixírként tölti majd meg lombikjaimat és fioláimat. Vigyétek a föld alatti börtönbe, és
láncoljátok le, míg szükségem nem lesz rá!
A még mindig küzdő Niallt elvonszolták és cipelték a varázsteremből, lefelé a sokat koptatott lépcsőkön a
mélyen, a palota alatt rejtőző vermekbe, ahol a rothadó hús szaga feleselt az itt bebörtönzött férfiak és nők
nyögéseivel, akiket azért tartottak itt, hogy kínozzák őket és vérüket vegyék.
Kőfalakba beágyazott hatalmas láncokhoz odakötözték Niallt, széttárt karokkal, úgy, hogy azok már-már
kiszakadni látszottak helyükből. Csak nagy nehézségek árán tudott talpon maradni, mert a kapcsok még az ő óriási
alkatához mérten is magasnak bizonyultak egy kissé. És aztán gúnyolódni kezdtek vele.
– A varázsló megfizet majd a cselekedeteidért – mondta vigyorogva az egyik, akinek vér szivárgott lefelé
sebhelyes arcán.
– Sokáig életben fog tartani, nap mint nap megkínoz majd, hogy lemérje, meddig bírod a szenvedést.
– Tudom róla, hogy egyszer elevenen megsütött egy férfit, két héten át mindennap egy kis darabját égetve
el.
– Két hónap is beletelt, míg megnyúzott egy másikat, hogy lerója neki az adósságát egy csekélységért.
Öklükkel csapkodták és csizmájukkal rugdalták, de ő szenvtelenül állt, tágra nyílt szemekkel, metsző
tekintettel figyelt. Az egyik férfi odavitte hozzá a tőrét és Vérszívót, és egy gunyoros mosollyal hüvelyükbe taszította
őket,
– Ezeket itt hagyom nálad, de ott, ahol nem érheted el őket. Oly közel és mégis elérhetetlenül. Talán ez is
megnöveli kicsit a kínjaidat, hogy ilyen közel vannak, és mégsem használhatod őket.
Kis idő múlva elmentek, és ott hagyták őt a feketeségben, ahová mindössze egyetlen távoli fáklya fénye
vetődött el. Feje lecsuklott, most érezte meg a döféseket és vágásokat, a buzogánytól és baltától származó
zúzódásokat. Húsát, ereit fájdalom és szenvedés járta át, torkát és nyelvét kínzó szomjúság szárította.
Rántott egyet a láncokon, de azok mélyen és masszívan voltak beágyazva a kőbe. Karjait teljes szélességben
kifeszítették, így kevés, szinte semmi erőkifejtésre nem volt képes. Lába belefáradt az állásba, mégsem tudott
lenyugodni, mert a vastag csuklóját átölelő acélbilincsek belevágtak a húsába, ha elernyedt egy kissé. Belebámult a
sötétségbe, és elfúló hangon szitkozódott.
Megpróbált elbóbiskolni, de a patkányok rátámadtak, szürke szörnyetegek, akik hátsó lábukra állva
igyekeztek megharapni katonacsizmája felett csupaszon hagyott térdét és combját. Ezeket elrugdosta, néhányat meg
is ölt a rúgások erejével, de csak rövid ideig maradtak távol, mert az éhínség hajtotta őket. Valahonnan a vermek
mélyéből férfiak üvöltését hallotta és nőkét is, és tudta, hogy Maylok éppen a kínzásukra felügyel.
Az ő ideje is elérkezik majd, feltételezte, és keserű arcot vágott. Nem volt ellenére a tiszta halál, de a kínzás
visszataszító volt számára. Tomboló haraggal gondolt a varázslóra, dühében megrázkódott teste, és megcsördültek a
láncok.
Valami megérintette, lágyan és puhán, úgy, hogy nem is annyira érintésnek, inkább cirógatásnak tűnt. A
fáradtság végül erőt vett rajta, így láncain függve elaludt. Nem jöttek a patkányok, hogy testét harapdálják, a
haldokló férfiak és nők sikolyait sem hallotta. Mélyen elszenderedett, és álmot nem látott.
Amikor felébredt, újra felfrissült. Csuklója fájt, ahol a bilincsek tartották lankadt testét, de megújult erő
hatotta át hatalmas izmait, és dacosan megállt, mintha csak arra biztatná fogvatartóit, hogy odajöjjenek. Nem volt
tudomása az idő múlásáról, de az a távoli fáklya még mindig izzott, igaz, egyenetlenül, fényében mégis egy kicsit
jobban látott maga körül.
Még egyszer megérintette az a puha lágyság, oldalra tekintett, és egy pillanatra megborzongott. Az árny vele
volt!
Alig volt több, mint egy sötétebb árnyalat a pincék sötétjében, de azért ki tudta venni. Valami pokolfajzat
lenne, akit Maylok küldött, hogy számára eleddig elképzelhetetlen kínzásoknak vesse alá? De nem. Vagy ha az volt
is, egyszerűen csak bámult rá.
Niall visszanézett rá, és most – bár elmosódottan, – de zöld szemeket látott kirajzolódni az árnyalakban.
Megrázta magát, a láncok megcsördültek.
– Mi vagy te? – kérdezte reszelős hangon. – Micsoda?
Az árny nem szólalt meg, hanem feléje nyújtotta vékony karját, mely egy árnykézben ért véget. És a kecses
ujjak végén zöld tűzgömbök parázslottak fel.
Most elkezdődik a kínszenvedése, a Messzi Utakról jövő tudta ezt. Átkozott Maylokot, a tizenegy pokol
összes átkát szórva rá, hogy…
A zöld gömbök a bilincshez értek hozzá, nem a testéhez.
És ahol az előbb még a bilincs volt, most pusztán… rozsdás por maradt. A por széthullott, a lánc leesett, és
csupa izom bal karja szabaddá vált. Újból megmozdultak a zöld gömbök, hogy megérintsék a másik bilincset is, és
Niall ellépett a kőfal mellől.
– Hálás köszönetem – dörmögte. – Bárki légy is.
Az árny előtte táncolt, mintha el akarná hívni a börtönfaltól. Niall kardja markolatára és tőrére helyezte
kezét, félig kihúzta őket hüvelyükből, aztán meg a suhanó árny után eredt.
Az előtte szaladt, már-már türelmetlenül táncolt, csalogatta, ahogyan egyszer azelőtt már magával hívta. De
most valami megváltozott az árnylény viselkedésében; ezúttal nem ólálkodott, hanem szökdécselt, tekergőzött és
hajladozott, kecsesebben, mint bármely táncoló lány, akit valaha is látott. Majdhogynem arra az álomra emlékeztette,
melyben Lylthia táncolt neki.
Az árny továbbhaladt, és amerre ment, Niall követte. Egy kisebb teremhez vezette el, és az ujjai végén lévő
zöld gömbökkel megérintette hatalmas tölgyfaajtajának vasreteszeit és zárait. Niall tenyerével nekitámaszkodott a
palánkoknak, és belökte az ajtót.
Ládák hevertek ott egymásra halmozva, rajtuk és mellettük pénzeskazetták és ékszerdobozok. Az árny rájuk
mutatott, és a bérharcos felemelte az egyik, aztán egy másik fedelét is.
Temérdek gyémántot látott összehordva az egyikben, smaragdokat egy másikban, még egy harmadikban
pedig aranypénzeket. Az árny újra intett neki, és Niall csordultig megtöltötte pénzeszacskóját az ékszerekkel és
aranypénzekkel. Azok a kincsek voltak itt, amiket Maylok és az apja meg a nagyapja, akik híres varázslók voltak a
maguk idejében, gyűjtöttek össze életük folyamán. Szívesen elvitte volna mind, de tudta, hogy ez meghaladná az
erejét.
A távolabbi ajtónál az árny türelmesen várt, és aztán Niall futva ment vele, ahogy az egyre gyorsabban
haladt. Kanyargós folyosókon, rég elfeledett, porlepte lépcsőkön át vezette őt az árnylény, amíg egy befalazott
bejárathoz nem értek.
Az árny a zöld gömbökkel megérintette a köveket, mire azok szétporladtak, hogy zúzott salakként hulljanak
a padlóra. Az imigyen létrehozott nyílás mögött sötét kárpit függött. Ezt Niall félrehúzta. A halottidéző terem
peremén állt, ahol Maylokot látta a lángoló mécsesek füstjén keresztül, amint hátravetett fejjel és magasra emelt
karokkal valami elfeledett, filogenetikus nyelven kántál. Észre sem vette, hogy Niall a halottidéző teremben van,
annyira bele volt merülve az igézésbe. Az árny előretáncolt, és intett a bérharcosnak, hogy menjen tovább.
Niall orráviai tőrét kirántva rárohant Maylokra. Még annyi fáradságot sem vett, hogy a kardját használja a
varázsló ellen, úgy ítélve, még arra sem érdemes, hogy ráemelje Vérszívót. Ahogy futott, az árny vele ment, és most
újra érezte puhán simogató érintését, ahol csuklóját megragadta.
Maylok, megriadva a kőpadlón dobogó katonacsizmák nyomasztó zajától, hirtelen megfordult. Tágra nyílt
szemmel bámult, ajkát sikoly készült elhagyni.
Ekkorra Niall már bent járt a véráztatta pentagrammán belül, és tőrét halálos döfésre emelte. De az árny
elébe került, vékony karját előrenyújtotta Maylok felé, és a varázsló most tényleg felsikoltott, mikor látta, hogy a
kecses feketeség feléje nyúl, hogy karjába zárja őt.
Niall mozdulni sem tudott. Megdermedt a döfés közepette, nem akarván bántani az árnyat – azt sem tudta,
árthat-e neki –, mert most szépséges lánynak látta azt.
– Lyithia – suttogta.
– Nem, nem Lyithia. De egyszer az voltam… igen – sziszegte egy hang.
Nevetés csattant fel, zord és kegyetlen.
A palota megperdült Niall körül, és ő részegen tántorgott a pentagramma belsejében. Érezte, ahogy a talaj
kicsúszik csizmája alól, és tudta, a szédülést nem egy fegyver csapása, hanem valamilyen démoni igézet okozta. A
palota egyre gyorsabban és gyorsabban forgott. Niall nem tudott megállni a lábán, csak támolygott, és el is esett
volna, ha egy hideg kéz el nem kapja, hogy megtartsa.
Körülötte mindenütt vörösség.
Alant az enyhén izzó kőpadló skarlátfényben úszott.
Körül rettenetes méretű falak emelkedtek a legmélyebb ébenfeketével csíkozott tündöklő kárminból, rajtuk
különös, óriási falikárpitok és aranyedények voltak. Öles fekete és cinóbervörös oszlopok törtek felfelé a vörösen
izzó ködök mögül a csak néhol előbukkanó, messzi mennyezet irányába.
Vékony, vinnyogó hang ütötte meg a fülét. Maylok a meleg kövön fetrengett, ökleivel csapkodta, görcsös
ujjakkal karmolászta a padlót. Bíborszín palástja és csuklyája már füstölt, teste gyötrelmes kínok között vonaglott.
– Ments meg, Messzi Utakról jövő! – nyöszörögte. – Ments meg, és tiéd minden kincsem! Minden ékszer,
az összes arany, amit én és ősatyáim összegyűjtöttünk, a tiéd lesz! És én… Maylok, a Hatalmas, a világ legbölcsebb
varázslója a szolgád leszek!
Niall felhördült.
– Meg kellene, hogy öljelek, te aljas féreg!
– Igen! – sikoltotta Maylok, és térdre küszködte magát, hosszú és vékony nyakát kínálva oda neki. – Ölj
meg! Pusztíts el, és kincseim a tiéid lesznek! Csak ezt az egyet tedd meg nekem, Niall, Erős Karú… ölj meg, ölj
meg!
Halk kacagás szaladt át az óriási termen. Gúnyos és kötekedő, és amikor a halottidézőhöz ért, az
megvonaglott a padlón.
– Hatalmas Emelkartha.. könyörülj rajtam! – bőgte.
– Túl késő már a kegyelemhez, Maylok! Nem, nem. Most megfizetsz!
És Maylok felsikoltott.
A sikoly közepette egy nő lépett elő, áttetsző, szurokfeketével csíkozott karmazsin lepelbe burkolózva, mely
mögött Niall megfigyelhette testének hófehér árnyalatait. Hosszú, fekete haja a vállára zúdult, és zöld szeme dühtől
lángolt. Telt ajkain hideg, kegyetlen mosoly játszott.
– Lyithia – suttogta a férfi.
A zöld szem oldalt siklott a halottidézőről, hogy a bérharcosra szegeződjön, és annak úgy tűnt, meglágyult.
– Nem, nem Lyithia. Már nem az. Ismerj ezentúl engem, barbár, Emelkarthaként.
Niall vakmerően válaszolt:
– Igazán sajnálom. Azt hiszem, megszerettem volna Lylthiát.
A lány ajkáról eltűnt a kegyetlenség, és lágy érzékiség váltotta fel.
– Az asszonyi részem tudja ezt, Niall, a Messzi Utakról, és… köszönöm neked!
Először haragudtam rád, hogy megmentettél Maylok emberei elől. Azt akartam, hogy magukkal vigyenek,
hogy kiszívják belőlem minden csepp vérem, hogy így… árny-lénnyé válhassak. Mégis jót cselekedtél velem, és
ezért nem leszek hálátlan.
Be tudtál hatolni a pentagrammába. Erre még én sem lettem volna képes, sem Lylthiaként, sem az
árnyaként. Viszont hozzád érve, erőd magával húzott… hogy karjaim közé kaparinthassam Maylokot, és hogy
lehozhassam ide, a tizenegy pokolba, ahogy az emberek hívják a birodalmat, melyen uralkodom.
A lány elhallgatott, Niall jól szemügyre vette a vonásait, és minden eddiginél szebbnek találta azokat, a
széles szemöldököt és a fitos orrot, a telt ajkakat, melyek oly érzéki vonzerővel rendelkeztek, ami a férfi csontja
velejéig hatolt. A lány megnyalta a száját. A vén Thalliának igaza volt. Egy démonnő ragadta el a világról és vitte
saját lakhelyére. Azon tűnődött, vajon visszatérhet-e még onnan valaha.
A zöld szemek ravaszul tekintettek rá.
– Nos, Niall? Itt maradsz velem, hogy a szeretőm legyél?
A férfi azon kapta magát, hogy rábólint, és a lány elmosolyodott, de megrázta a fejét.
– Nem, nem, ezt nem teheted… bár egy részem itt akarna tartani. Ez a hely nem való… az emberi test
számára… mert nem tudja sokáig elviselni a hőséget és a fojtó szagú gázokat… fájdalom nélkül.
Maylok visítozott, és fejét a forró padlónak verdeste.
Emelkartha suttogott valamit, mire titokzatos alakok, amiknek Niall nem tudott volna nevet találni, futottak
oda a falaktól, hogy kinyúló végtagjaikkal talpra állítsák Maylokot. A boszorkánymester verejtékezett, levegőért
kapkodott, és remegett, mintha hideglelés rázta volna.
– Gúnyt űztél belőlem, varázsló – suttogta Emelkartha, és hangja hogyan égette a dobhártyát tomboló
dühével! – Ezért szenvedni fogsz! Ahogyan embertársaidat kínoztad, most úgy fogsz te is kínlódni tizenegy
poklomban, az elsőtől az utolsóig. Halálra leszel kínozva, de mégis minden egyes halál után újjáéledsz, hogy még
gyötrőbb kínzásokat szenvedhess el. Tizenegyszer fogsz meghalni, és tizenegyszer fogsz újjáéledni, hogy újra
kezdjed… egészen az Idők végezetéig!
Maylok üvöltött és üvöltött. Teste kicsavarodott és tekergőzött, de tehetetlen volt az őt tartó gumikarok
fogságában. Ebben az állapotban hurcolták végig a forró kőpadlón egy távolabbi kijárat felé, amin keresztül Niall
lobogó tüzeket és felcsapó lángnyelveket pillantott meg.
Keresztülvonszolták a varázslót a kapun.
Egy pillanatra úgy tűnt, szandálját a kőpadlóba fúrva hirtelen megáll. A kétségbeesett félelem fülsiketítő
hangjai szakadtak fel a torkából, amint meglátta, mi vár rá. Aztán eltűnt, és pára csapott fel, hogy elzárja a kilátást az
elől, ami vele történt.
A démonnő kérdőn tekintett Niallra.
– Nem helyesled – suttogta. – Viszont Maylok túlontúl sokáig vetkezett a démoni világ ellen,
rabszolgaságban tartva minket. Hamarosan… túl erős lett volna ahhoz, hogy bármit is tegyek ellene, mert
megadémonokat volt szándékában megidézni, akikről tudom, megakadályozhatták volna, hogy leszámolhassak vele.
De igézéseit nem fejezhette be, és így a világom… és a tiéd is… örökre biztonságban lesz tőle.
A férfi bólintott, tudta, milyen kegyetlenkedéseket vitt Maylok végbe, lányokat becstelenített meg és
kínzott, bátor férfiakat tört meg és gyötört, míg érzéketlen roncsokká nem váltak, kincseket vett el jogos
tulajdonosuktól. Maylok rászolgált a tizenegy pokolra.
Ő, Niall végül is semmit sem tehetett.
Szemét végigfuttatta a lány testén, a fekete és skarlátfátylak, melyeket viselt, oly sokat felfedtek. Sóhajtott,
és a sóhajjal együtt a nődémon is közelebb suhant, felcsapta arcát, és felemelte meztelen karját.
Niall átölelte, egy percig a karjaiban tartotta, és megcsókolta. Soha nem fogja elfelejteni azt a csókot.
Mélyen beléje égett, testéből kiemelni látszott, a létezés valamilyen más állapotába, ahol az élvezet szinte már
elviselhetetlenné vált. Karjával magához szorította a törékeny nőt, és belül valami azt súgta neki, hogy soha ezek
után halandó nő nem lehet ilyen hatással rá, mint amilyennel az volt, akit ő Lylthiaként ismert.
– De most… és veled! – súgta a lány hangja.
Eltűnt, és Niall egyedül állt a pentagrammában, a megpecsételt sorsú varázsló palotájában. Hideg szél fújt át
az épületen, mely lehűtötte és felfrissítette őt. Megrázta magát, megérintette kardszíját, hogy megbizonyosodjék róla,
még mindig él, és újra otthon van, a saját világában.
Szíve még mindig hevesen kalapált az utolsó ölelés izgalmától. Bármi legyen is, Emelkartha nő volt, és
szája leírhatatlan gyönyörökről mesélt neki abban a csókban. Megrázta a fejét, miközben azt mondta magában,
mesés kincsekre tett szert az aranyakkal és gyémántokkal, amik ott csörögtek az erszényében, de elvesztett valamit,
ami ezeknél sokkal többet ér.
Lylthia – suttogta, amint végigsétált az ősi palota elhagyatott termein. – Lylthia…
Megjelenik-e még egyszer neki Emelkartha… emberi alakjában? Mint…Lylthia? Megvolt hozzá a hatalma
bizonyára, mivel nődémon volt. De akarja-e? Nem tudhatta, mindössze a remény maradt meg neki.
Kisétált az ébredező hajnalba, és háborítatlanul a falbejárathoz ment. Olyan volt, mintha a varázsló halálával
a szolgái is mind elmenekültek volna. Vagy… elpusztították őket.
A folyó felől enyhe fuvallat támadt. Végigsétált az utcákon a Hyssop felé, ami majd Urgrikba viszi őt.
Mégis, az erszényében megbúvó gazdagság ellenére is, szomorúság bujkált benne.
– Lylthia – suttogta el még egyszer.
De a tengeri szél felkapta és magával ragadta a lány nevét.

Galamb Zoltán fordítása

Rózsa Károly rajzai
 Lexikon

ERŐ ÉS HARC

WOTAN a háborúság istene, az őrjöngés nagymestere és a vadak űzőinek vezetője. Ott van minden csatában,
mindenhol, ahol egymás ellen fordulnak, egymás életére törnek a lelkek. Nagy-Britanniában Grim, máshol Woden és
Wodan néven is ismerik.
Minden bizonnyal a hatalmas Odin isten egyik manifesztációja ő, bár sok tekintetben nem hasonlítható
hozzá. Míg Odin bölcs és mindentudó, és egyebek között a háborúsdi is érdekli, Wotan kizárólag csatározásokban és
vérfürdős időtöltésekben leli örömét.
Wotan nem törődik azzal, igazságos-e a harc vagy sem. Macho személyiség, aki bálványozza a fizikai erőt,
a fürge kezet és az éles szemet. Ha elér hozzá egy háború híre, ő az, aki először veszi a kardját, harci mének
nyergébe ülteti követőit, s elindul velük a csatába. Bármely ellenség és bármely háború megfelel neki.
Seregei élén vérszomjasan veti magát a harcba, s megvan az az előnye a többiekkel szemben, hogy ő
halhatatlan, ás a legborzalmasabb sérüléseket is hamar kiheveri. Ha visszatér a béke, nyugtalan; alig várja már a
vadászidény kezdetét
Élenjár a gyilkolásban, s a csata után lándzsáját lengetve eget verő bömböléssel jelzi, hogy ismét
bizonyította férfiasságát.
Egy másik manifesztációjában termékenységistenség, aki ellenállhatatlan vágyat ültet el a férfiakban, hogy
azok minél többfelé hordják szét saját harcias magvukat, s így még több isteni és emberi lényt áldozhassanak fel a
háború oltárán.
THOR, a mennydörgés ura félelmetes harcos. Kék szeme villámokat szór, borzas szakálla vörös, mint a vér.
Szereti óriásokkal és szörnyekkel összemérni az erejét, s amikor harcra készül, olyan eszeveszett dühöngésben tör ki,
hogy üvöltésébe beleremegnek az egek.
Egyébként lovagias, nyílt, őszinte, jószívű és egyenes férfiú, aki sohasem téveszti szem elől családja javát,
és óvja a közösség erkölcsét.
Fegyvere egy nagy kőkalapács, a Mjolnir, azaz „a Romboló”. Akkora erő rejlik benne, hogy Thor egy pár
törpéktől kapott vaskesztyűt húz, ha kézbe akarja venni, s olyan súlyos, hogy mielőtt felemeli, mindig felcsatolja az
Erő övét, mely megsokszorozza tagjai erejét.
Előbb vagy utóbb a legkiválóbb harcost is utoléri a végzet (most persze csak a földi halandókról beszélünk).
Nem árt, ha tudjuk, mi vár ránk, ha a végső viadal során üt az utolsó óránk.
WALHALLA a neve annak a hatalmas teremnek, ahol Odin isten fogadja a csatában megölt harcosokat.
Ebbe a terembe csak a legkiválóbbak léphetnek be; az ő halálukat nemegyszer maga Odin rendezi meg, hogy azután
élvezhesse a társaságukat.
Az 540 ajtó mindegyike olyan széles, hogy egymás mellett 800 férfiú is beléphet rajta. A falakat
lándzsákból készült vázra erősített pajzsok borítják. A terem közepén hatalmas tűz ég, körülötte asztalok és padok
sorakoznak. A tűz fénye megcsillan a kardpengéken. A nyársakon malacok sülnek, és Heidrunn kecske tőgyéből soha
ki nem fogy a sör, bor és más, férfiembernek való ital.
Éjnek idején a valkűrök disznót, marhát és mézsört szolgálnak fel. Odin ott ül fölöttük, és néha ő is együtt
zengi a lerészegedett, fémkupáikat szanaszét hajigáló harcosokkal az ocsmány dalokat.
Amikor a hajnal első fénye vérvörösen beragyog az ablakokon, a harcosok veszik a fegyvereiket, és kiürül a
terem: a vendégek kiözönlenek a csatatérre. Elfoglalják a helyüket, aztán vad csatakiáltásokkal egymásra rontanak:
kardok, lándzsák, fejszék villognak a reggeli napfényben. Egész nap mészárolják egymást, míg végül roppant
folyamokban hömpölyög a vér a szürke csatamezőn, a férfiak pedig iszonyatos sebekkel hanyatlanak a hullahegyek
tetejére.
De ha lenyugszik a nap, a holtak újra felkelnek, és parancsszóra rendezett oszlopokban visszamennek a
terembe. Mohón szívják magukba a sülő hús illatát, elfoglalják helyüket az asztalnál, és sörért kiáltanak. Újabb duhaj
és buja éjszaka következik, és egyre több halálos viadalról szólnak a mesék.
Mindennap új harcosok érkeznek Walhallába, és olyan új fegyverekről
meg hadviselési módokról beszélnek, melyek ismeretlenek az évszázadok óta ott
élők számára. Walhallában mindig lesz helye a halál szolgáinak.