5.

Malte S. Sembten
VAKREPÜLÉS
– Engedje meg, uram, Sweet, Valeska Sweet.
Krato Orville Wainewright az első másodpercben süket volt a
hangokra és a szavakra, tekintetével ugyanis azt a nőt
méricskélte, aki Gaius Július Caesart, Dzsingisz kánt, Szent
Ágostont, William Shakespeare-t, Nagy Frigyest, Benjámin
Franklint, John Wayne-t, J. F. Kennedyt, Mike Tysont és
Romuald Thorne-t elcsábította – hogy csak néhányat említsünk.
Wainewright még attól is megriadt, hogy szemüvegén keresztül
tekintetével levetkőztesse a nőt. Élénk képzelőereje volt, és nem
akart egy infarktust kockáztatni.
K. O. Wainewright épp ezért örült annak, hogy Valeska Sweet
és őközte ott állt az a platina-íróasztal, amely mögül a Reborn
Immortals Társaságot vezette. A nő ebben a pillanatban
keresztbe tette a lábát. Valeska combját szerencsére
egyennadrág takarta, azonban még ezen keresztül is látni
lehetett a kívánatos idomokat. Az egyenfelső férfias szabása, a
széles válltömés és a magasan záródó nyakkivágás sem tudta
eltakarni a tökéletes kebleket, a szűk öv pedig kihangsúlyozta a
nő darázsderekát. Valeska pihegése a szoba kondicionált
levegőjét magasnyomású nedves zónává változtatta, duzzadó
ajka parázsló hőséget sugározott, tekintete pedig úgy hatott
Wainewright pulzusára, mint a Hold a tengerjárásra. A nő
hangját hallva a férfi megborzongott. Wainewright
legszívesebben kigombolta volna átizzadt gallérját, de csupán
észrevétlen meglazította nyakkendőjén a fullasztó csomót. Ez a
teremtmény egy Danaida-ajándék volt a férfiaknak a
természettől – vagy inkább Krato Orville Wainewrighttól, hisz ő
volt annak a géntechnológiai tény észeljárásnak a kiagyalója,
amely Valeska Sweetet és nővéreit életre hívta.
És éppúgy ő volt a szülőatyja a succubus-programnak, az
általa vezetett Reborn Immortals Társaság egyik üzletágának.
Az RIT anyacég egyik kutatócsoportja a halhatatlan Romuald
Thorne vezetésével majd száz évvel ezelőtt fedezte fel az
időparadoxon kiterjedési axiómáját, ami lehetővé tette a retro-
időutazást, mindennek az alapját.
 A XX. század második felében a nők csodagyerekek után
kezdtek vágyakozni, és az üzleti alapokon nyugvó
spermabankok igyekeztek segítséget nyújtani ehhez: jó pénzért
kiválogatták és eladták a férfi lakosság fizikai és szellemi
elitjének spermáját. 2030-ban egy üzleti érzékkel megáldott
biokémikus kiemelkedő kortársak – olimpiai bajnokok,
filmsztárok, Nobel-díjasok – örökítőanyagát kezdte licenszelni,
és az értékes anyagot továbbadta a „zseniszülő-akarok-lenni”
anyukáknak. Két generációval később az RIT forradalmasította
az üzletágat, amikor a leggazdagabb nőknek lehetővé tette, hogy
számukra az emberiség történelméből a leghíresebb férfiak
magját hozza. el.
Természetesen elképzelhetetlen volt, hogy a páciensek
személyesen találkozzanak a megtermékenyítővel. A múltba
utazni kényes vállalkozás, csak magasan képzett személyzet
hajthatja végre, így lehet biztosítani, hogy a történelem folyása
és a jelen olyan maradjon, amilyennek lennie kell.
Ez okból küldtek harcba olyan különleges ügynököket –
úgynevezett succubbusokat –, mint Valeska Sweet. Az igéző
testbe bújtatott bukott angyalok ugyanis kellő tapasztalattal
rendelkeztek a hús bűnének rafinált művészetében. A
célszemélyt saját korában csábították el, felfogták magját, és
elhozták a jelenbe, ahol az RIT génlaborjai elvégezték a
megtermékenyítést. A célszemélyek számára a succubusokkal
való találkozás csak egy csodálatos, nedves álom volt, egy
földöntúli élmény, melynek nem lehetett kihatása legyen az
illető életére, és ezzel az egész világra.
– Sokat hallottam önről – felelte Wainewright a
bemutatkozást követően. Alkalmazta azt az egy évtized alatt
kifejlesztett önkontrollt, amellyel el tudta rejteni izgalmát. –
Végül is ön a mi csúcsügynökünk.
– Kitüntetésnek veszem, hogy személyesen megismerhetem –
mondta Valeska jól nevelten.
Wainewright bólintott.
– Azért kérettem ide, mert egy szokatlanul kényes feladatot
kaptunk, amelyhez az ön személyes segítségét kell kérnem. Egy
olyan küldetés, amellyel a legjobban képzett ügynöknőnket
szeretném megbízni.
 Valeska diszkréten elmosolyodott.
– Köszönöm a bizalmát, elnök úr. Ígérem, nem fogok
csalódást okozni.
Az iparmágnás lehívott egy táblázatot a képernyőre.
– Ebben bízok én is, SCS Sweet – mondta. – Sikeres
küldetéseinek listáját ön az elmúlt három hónapban Voltaire-rel,
da Vincivel és a későbbi II. János Pál pápával bővítette…
– Ha megenged egy megjegyzést, uram, rutinmunka volt
mindegyik.
– De VIII. Henrik nem rutinmunka volt, hanem mestermű,
amely újabb ajtókat nyit meg maga előtt!
– Egy nőket gyűlölő embernek nem kell feltétlenül megvetnie
a női bájt, uram. Bár ezidáig még nem kellett Schopenhauernél
és Nietzschénél próbát tennem.
A humor területére történt váratlan kitérőnél mutatta Valeska
Sweet először jelét egy halvány mosolynak. Wainewrightnak
nyelni kellett. Ez csak egy apró, de sokatmondó próbája volt
annak, hogy a nő mire képes ajkának pici mozdulatával, ha a
szükség úgy hozza. A férfi nevetésének visszhangja
kényszeredettnek tűnt. Nem szeretett volna a nő hatása alá
kerülni.
– Az a nőgyűlölő, akit most a tarsolyomban tartok, egy sokkal
másabb és sokkal komolyabb kihívást állít ön elé…
– Ne kíméljen, uram! – bátorította a férfit a succubus.
Wainewright körülményes fogalmazása láthatóan szórakoztatta
a boszorkányos teremtményt. A bolygó egyik leghatalmasabb
vállalkozásának leghatalmasabb embere dühöt érzett saját
akaratlan zavarodottságán, mégsem tért el forgatókönyvétől.
– Amint tudja, nálunk a diszkréció mindig a legmagasabb
prioritást élvezi. Ezért, bármennyire is ellenérzést vált ki, külön
kell hangsúlyoznom az abszolút diszkréció fontosságát jelen
esetben. Jelen esetben egy meglehetősen… excentrikus
ügyfélnek dolgozunk…
Wainewright levette a szemüvegét, és összeráncolt homlokkal
bámult át a lencséken, mintha a tudomány számára egy eddig
még ismeretlen lényt szemlélne. Valeska Sweet észrevétlenül
felhúzta ívelt, hibátlan szemöldökét.
A konszern elnöke visszahelyezte az orrára a szemüveget, és
közvetlenül az ügynöknőre nézett. Meglepetten tapasztalta,
hogy a boszorkányos szépségű arcnak nem volt szüksége
sminkre.
– Nos, a nevezett személy egy gyermeket szeretne…
– Igen?
– Hasfelmetsző Jacktől.
Az ügynöknő nem mutatott semmilyen reakciót.
– Nem igazán hallatszik gyengéd szeretőnek – jegyezte meg
néhány pillanatnyi hallgatás után – Volt Jacknek más neve is,
amely alatt esetleg ismerték?
– Véres Jack… Whitechapeli mészáros… Valószínűleg senki
sem ismerte valódi nevét. Semmit nem tudunk róla, azon kívül,
hogy 1888-ban a londoni East Enden lemészárolt öt
prostituáltat. Az utolsó gyilkosság után senki sem hallott róla
semmit, mintha a föld nyelte volna el. A Scotland Yard szerint
öngyilkos lett. Ez az egyik tényező, ami bonyolulttá teszi az
esetet. Ritkán küldtünk ügynököt olyan feladatra, amely több
ismeretlen tényezőt is tartalmaz.
– Lehetséges, hogy a Hasfelmetsző homoszexuális volt? Ez
nem ok a nyugtalanságra uram. Már sok homoerotikusban
okoztam kételyeket – sugárzott Valeska Sweet.
– Én elhiszem önnek SCS Sweet, hogy ez nem lenne akadály
– K. O. Wainewright ismét szükségét érezte, hogy bepárásodott
szemüvegét megtörölje. Visszatette és folytatta: – Sajnos a
célszemély szexuális beállítottsága okozza a legkevesebb
fejtörést. Például még azt sem tudjuk, hogy magányos tettesről
van szó, vagy egy bandáról, esetleg csoportosulásról.
– Csoportos szex? Nem probléma, uram!
– A lelkesedése a becsületére válik, SCS Sweet. Szerencsére
majdnem biztosak lehetünk, hogy a hasfelmetsző egyedül
dolgozott. Csak így sikerülhetett mindig eltűnnie.
Meneküléseinek ténye azonban továbbra is rejtély, fennálló
probléma még, hogy nincs biztos személyleírásunk.
Annakidején a gyanúsítottak közé a legkülönfélébb személyek
tartoztak, mint például Wales hercege, Sir William Gull, a
királynő orvosa, Aaron Kosminski, egy lengyel elmebeteg és
Dr. Roslyn D’Instan, egy orvos-újságíró, aki állítólag a fekete
mágia elkötelezettje volt. Az akkoriban híres író Arthur Conan
Doyle szerint a Hasfelmetsző azért tudott észrevétlenül elszökni
a tetthelyről, mert a gyilkosságokat női ruhában követte el.
Mindenesetre egy olyan személy volt, aki nemcsak
észrevétlenül tudott a tetthelyről távozni, de az áldozatokban
sem keltett gyanút, ami akkoriban nem volt könnyű, hisz a
cheapside-i és spitalfieldi prostituáltakat a felmetszős
gyilkosságok idején figyelmeztették, és hisztérikusak voltak a
félelemtől. Biztosan nem egy feketébe öltözött Grand Guignol-
gonosztevő volt cilinderrel és orvosi táskával. Specialistáink
magányos tettesnek tarják a normálistól eltérő szexuális, de nem
homoszexuális beállítottsággal, ártalmatlan külsővel,
beszédhibás, alkalmazkodóképes és féktelenül dühös a nőkre.
– Jack patologikus szexualitása és nőgyűlölete teszi
különlegessé ezt a feladatot…
– Többek között. De még szakembereink is tévedhetnek! –
Wainewright habozott, aztán megköszörülte a torkát – Mivel
nem ismerjük a hasfelmetsző tartózkodási helyét a
gyilkosságokon kívül, és mivel nem tudunk róla eleget, hogy
külseje alapján azonosítsa, csak egyetlen lehetőség van: az
Utolsó gyilkosság helyszínére kell retrodálnunk, mégpedig
akkorra, amikor a Hasfelmetsző elköveti azt. In flagranti kell
vele találkoznia, hogy el tudja végezni feladatát.
– Egy gyilkosságot kell bámulnom, uram?
– Mindenképp közvetlenül az utolsó gyilkosság utánra kell
időzítenie. Ha ön a Hasfelmetsző lelki életét a gyilkosságsorozat
befejezése előtt „szétszaggatja” – a mágnás egy visszafogott
torokköszörüléssel kért bocsánatot a rosszul sikerült viccért –,
az olyan körülményeket teremthet, amelyek után már nem fogja
a hátramaradó gyilkosságokat elkövetni. Ez megváltoztatná a
történelem menetét. Ugyanezen okból természetesen önnek tilos
megakadályozni őt bármiben is. Alig néhányan ismerik jobban
az alapszabályt, mint ön SCS Sweet: aki a múltat manipulálja,
meghamisítja a jelent!
Ismét az a finom mosoly jelent meg a succubus arcán.
 – De ha kortárs nőket termékenyítünk meg halott hírességek
örökítőanyagával, nem hamisítjuk meg a jövőt?
– A jövőt alakítani, mindig a nagy férfiak feladata volt! –
magyarázta Wainewright patetikusan.
– És nagy nőké, uram!
– Elnézést SCS Sweet, természetesen… – adott igazat
Wainewright nagyvonalúan, annak ellenére, hogy a
succubusokat nem tartotta „valódi” nőknek. – Az ön küldetésére
visszatérve… Van még egy bizonytalansági tényező. Figyeljen
jól rám!
A férfi egymásnak illesztette ujjait, és koncentrálva
szemüvege felső keretére bandzsított.
– Mint az előbb kifejtettem, egyetlen lehetőségünk önt az x
koordinátán, egyenlő a tett idejével, és y koordinátán, egyenlő
tetthellyel, retrodálni. A probléma az, hogy épp a Hasfelmetsző
utolsó gyilkosságának pontos idejét nem ismerjük. Az utolsó
randevúra a vörös lámpás negyedben került sor ötödik
áldozatával Mary Jane Kellyvel, közismertebb nevén Black
Maryvel. A nőt 1888. november 9-én ölte meg, London új
polgármesterének beiktatásakor, egyidőben Wales hercegének
születésnapjával.
Ellentétben a korábbi négy gyilkossággal, amikor az utcán
végzett áldozataival, Mary Kellyt saját szobájában, a Miller’s
Court 13-ban gyilkolta meg: az ember egyből babonás lesz. A
tanúvallomások alapján a gyilkosság idejét hajnali fél négy és
négy óra közé helyezte a rendőrség. Ebben az időpontban
Elisabeth Práter, aki Mary lakása felett lakott, és egy Sarah
Lewis nevű mosónő, aki a Great Perl Street 14-ben lakott,
egyaránt hallottak egy „Gyilkos!” segélykiáltást, melyre nem
reagáltak. Jó két órával később negyed hétkor Mary Ann Cox,
egy prostituált hallotta egy távozó férfi lépteit. Miután a
vizsgálóbiztosok a gyilkosság és a holttest csonkításhoz
szükséges időt legalább két órában állapították meg,
valószínűleg ezek voltak a menekülő Hasfelmetsző léptei.
– De ezzel a retrodációm paraméterei elég pontosan
meghatározhatók.
 – Ne olyan sietősen kérem! Ugyanis most jön a zavaró tény:
nyolc óra és háromnegyed kilenc között, tehát négy órával a
feltételezett elkövetési idő, és két órával a menekülés után
Caroline Maxwell asszony, egy bérház felügyelő felesége, a
Miller’s Courton, pontosan a szemben lévő Dorset Street 14-ből
a Miller’s Court bejáratánál látta Mary Jane Kellyt, és még
néhány szót is váltott vele.
Valeska Sweet összeráncolta a homlokát. Annak ellenére,
hogy a lánynak kiváló esze volt, a homlokráncolás
Wainewrightot valamiféle „programhibára” emlékeztette, ami
szemében a nőt csak még izgatóbbá tette.
– Uram, pontosan mikor fedezték fel a gyilkosságot?
– Háromnegyed tizenegykor a főbérlő, Thomas Bowyer
bukkant rá a holttestre.
– Tehát a gyilkosnak akkor is rendelkezésére állt két óra a
csonkításhoz, ha Maxwell vallomása helyes – következtetett
Valeska Sweet.
Wainewright bólintott.
– Maxwell a vallomását november 22-én eskü alatt is
megerősítette. A kérdés tehát, hogy ő tévedett, illetve hazudott,
vagy a Práter, Lewis és Cox vallomásaiból levont
következetések helytelenek? Másként fogalmazva: önt az első
három tanúvallomás idejére, röviddel hat óra előtt kell a
szobába retrodálnunk, vagy Maxwell asszony elmondásából
kiindulva két órával később? Az utóbbi kockázatos, mert lehet,
hogy elkésne. És mint ön is tudja, az időutazások elég drágák
ahhoz, hogy kísérletezgethessünk. A klienseink nem
nosztalgikus kirándulásokért fizetnek.
– Én a hajnali négy óra mellett vagyok, uram. Ha akkor nem
találom Jacket, hát nyolcig várni fogok a légyottra.
Wainewright bólintott.
– Ön is ugyanolyan jól tudja, mint én, illetve a pénzügyi
vezetés, hogy mennyibe kerül minden egyes perc a
történelemben. De igaza van. A szakértői testület is így döntött.
Ez még mindig a kevésbé kockázatos alternatíva. Nem kellene
Hasfelmetsző Jackkel találkoznia, SCS Sweet, ha az excentrikus
megrendelőnk nem kínálna kimagasló honoráriumot. Az
érkezési idejét fél ötben határoztuk meg közép-európai idő
szerint. A számítógépeink most számolják az egzakt térbeli és
időbeli koordinátákat.
Wainewright észrevette, ahogy egy árnyék átsuhan Valeska
Sweet arcán. Lábát ismét keresztbe tette. Némileg idegesnek
tűnt.
– Uram… Ezek a csonkítások, melyek végrehajtásához a
Hasfelmetszőnek két órára volt szüksége…
– Két óra mínusz az idő, ami önnek kell… ha nem számoljuk
azt a kétszáz évet persze, amire még szüksége van. –
Wainewright ismét megköszörülte a torkát, de belül örült, hogy
a succubus hűvös nyugalmát sikerült felsértenie. Valószínűleg
minden férfiban szunnyadt egy szadista, aki élvezte
megbüntetni a nőket, amiért kínozzák a szépségükkel. – De épp
erre akartam kitérni.
Székével együtt megfordult a monitorfal felé, és megnyomott
egy gombot. Szeme sarkából még épp látta Valeska Sweetet.
Ekkor bosszulta meg magát a hiányzó smink.
A monitoron kinagyítva megjelent egy durva, fekete-fehér
fotó.
– Itt a Mary Kelly maradványairól készült rendőrségi fénykép
a Miller’s Court 13-ból – magyarázta Wainewright. A kép egy
szegényes szoba sarkát mutatta, egy ágy felső kétharmadán túl
egy faragott dísz, mellette pedig egy asztal lába és pereme
látszott. Az ágyon feküdt az áldozat, szétterpesztett lábakkal, a
szemlélő felé fordított arccal. Wainewright megnyomott még
egy gombot. Egy retusáló-program a primitív felvétel kegyes
homályát másodpercek alatt ragyogó élességgé változtatta, és a
piszkosszürke foltokat kiszínezte. Az uralkodó szín a mélyvörös
lett.
Wainewright beszédmodora józan, mégis szuggesztív lett.
– A helyszín leírását és a boncolás jegyzőkönyvét egy
bizonyos dr. Thomas Bond készítette. Mary Kelly eredetileg egy
kés pengéjétől halt meg, ami a nyakát egészen a csigolyákig
felhasította. A hasfal el lett távolítva, a hasüreg kiürítve.
Mindkét mellét levágták: a negyedik, ötödik és hatodik csigolya
között a mellkas tartalma láthatóvá vált. Az egyik mellet az
anyaméhvel és a vesékkel együtt a halott feje alatt találták meg.
A másik mell a jobb lábnál feküdt, a bal láb és e között volt a
máj. A belek a test jobb, a lép a bal oldalán hevert. A bal és jobb
comb bőrét és izomszöveteket csontig lenyesték. Az áldozat
arcáról hiányoztak a fülek és az orr, teljesen szét lett szabdalva.
Vért és húscafatokat még a szoba falán is találtak.
Wainewright nem hagyta az iszonyú képet a kelleténél tovább
hatni. Ismételten megérintette a gombot; a monitoron újabb kép
jelent meg.
– Ez Mary Kelly arca, miután a törvényszéki patológusok a
halottszemlére összerakták. Kétségkívül a legjobbat nyújtották,
mégis alig lehet megkülönböztetni, hol kezdődik a hús, és hol
végződnek az összevarrt vágások – Wainewright a válla felett
visszafordult az ügynöknő felé. A nő félig már visszanyerte
arcszínét. Nemhiába volt Valeska Sweet a csapat első számú
embere.
– A halottszemle több rejtvényt is feladott a múltat kutató
kriminológusoknak – folytatta a férfi. – Minden jel szerint a
Scotland Yard az újonnan kinevezett városi halottkém
nyomására valamit el akart tussolni. A holttest vizsgálata
alapvető kérdéseket hagyott nyitva. A tanúk kihallgatása
felületes és hiányos volt. Az eljárást is idő előtt lezárták.
Wainewright mutatóujja a billentyűzetre csúszott, a
képernyőfal kialudt. Székével visszafordult az ügynöknő felé.
– Uram, nem tudtam, hogy az in flagranti Hasfelmetsző
Jackkel egy ilyen… vértől csepegő mészárszék lesz… és hogy a
bemutatott halott jelenlétében kell majd szeretkeznem vele… –
vallotta be Valeska Sweet.
Wainewright ismét piramist formált az ujjaiból.
– A halott jelenléte gyakran felkelti a párzási ösztönt, a vér
szaga sok esetben serkenti a nemi aktust… – félbeszakította
magát, és erőteljesen kihangsúlyozta: – Természetesen csak egy
paranoid skizofrén férfi fejével gondolkozva, SCS Sweet. – És
mintha csak ballépését próbálná leplezni, rögtön egy új irányból
közelített: – Nem csak a helyszíne és csonkolás bestialitása
különbözteti meg a Kelly-gyilkosságot a Hasfelmetsző
megelőző tetteitől. Maga az áldozat sem volt tipikus. Az első
négy nő, akiket a Hasfelmetsző megölt, kevésbé vonzóak,
egészségükben megromlottak, negyven körüliek voltak. Mary
Jane Kelly csak huszonöt volt, és tekintélyes mértékű
alkoholizmusa ellenére is feltűnően csinos volt. Limerickben,
Írországban született, tizenhat évesen elvett egy bányászt, aki
nem sokkal házasságkötésük után egy bányarobbanásban
meghalt. A bányatársaság, amely alkalmazta, olyan soká fizette
ki az ifjú özvegynek a soványka nyugdíjat, hogy az East Enden
kellett strichelnie. Kelly józanul boldog, adakozó természetű,
ám alkoholos befolyásoltság alatt kiegyensúlyozatlan és
lobbanékony volt. Szemtanúk szerint erőszakos vadmacska, ha
a területét védte a „horizontális” ipar többi tagjával szemben. –
Wainewright udvariasan felemelkedett. – Egyelőre ennyi SCS
Sweet. Küldetésének további részleteit holnap a különböző
szakterületek specialistáival fogja megtárgyalni. Előtte, kérem,
jelenjen meg a pszichológiai és orvosi vizsgálóbizottság előtt.
Sok szerencsét!
Valeska szintén felemelkedett ültéből.
– Köszönöm, uram! Megtiszteltetésnek veszem a bizalmát,
hogy ezt a komoly feladatot rám bízza!
A sápadt holdfény fáradtan furakodott be a sűrű háztetők közt
a szűk utcákra és vigasztalan hátsóudvarokra. A gázlámpák
szórt fénye tompán csillogott a macskaköves úton. Az éjszaka
beköszönte után is hallatszott a kurvák, rablók és részeges
szállásadók üzekedése, a házak bejáratai, utcák és hátsóudvarok
már telepakolva; alig néhány óra múlva a piacozók és
sörszállítók lármája fogja életre kelteni a Napot. Ebben az
órában azonban még csak eltévedt korhelyek, magányosan
járőröző rendőrbiztosok – és egy gyilkolni készülő fantom járt a
spitalfieldi éjszakában.
Valeska Sweet ráhúzta kabátujj át csuklójára, ezzel eltakarta
az időiránytűt. Minden retrodációs paraméter egyezett,
testfunkciói normálisak voltak: az akció első szakasza
hibátlanul befejeződött. Ennek ellenére kellemetlenül érezte
magát. Nem a borús, sötét környék miatt, hanem a ruhái miatt.
Különösen a halcsontfűzőt, az alsószoknyák zűrzavarát és az
oldalcsatos, kitaposott cipőt találta kifejezetten
kényelmetlennek. És a maradék – a szálakra bomlott
szalmakalap, a durva vállkendő, a barna gyapjúkabát és a füstös
gabardin-ruha – sem volt kifejezetten öltöztető, ha a testi báj
használatáról volt szó. Bár összehasonlítva más korok groteszk
öltözködési szokásaival, melyeket már el kellett viselnie az
ügynöknőnek, a viktoriánus divat, még az alsó osztálybeli is,
tűrhető volt. És a Temze felől szálló hideg november éjszakai
levegő ellen is védett.
Valeska Sweet még egyszer felhúzta kabátujját. Fél hat:
lassan ideje a feladatát végrehajtani. A Commercial Street és a
Dorset Street sarkán álló fogadó, a Britannia táblája alatt állt. A
Miller’s Court alig három perc gyalogútra volt tőle. A succubus
megborzongott. Mivel, kivel találkozhat? A Hasfelmetsző
munkához látott már? A Dorset Street a viktoriánus London
leghírhedtebb és legveszélyesebb utcája volt, az instruktorok
külön felhívták rá a figyelmét. Itt egy kívülálló élete, aki nem a
helyi söpredékhez tartozik, ugyanannyit ért, mint az olcsó nők
erkölcse. Mindenesetre az éjszakai környék még a részeg
káromkodásokkal és az éles női nevetésekkel együtt is
meglepően békésnek tűnt. Csalóka béke volt, de ezt az első
hasfel-metszős gyilkosság előtt is tudta mindenki.
Valeska Sweet kilépett. A történetírás legtitokzatosabb
gyilkosa várt rá.
Szitáló eső vetett rá hálót, amikor a Dorset Street 26. és 27.
közti fedett átjáróhoz ért, amely az instrukcióik szerint a
Miller’s Court nevű zsákutcába vezetett. Úgy nézett körbe, mint
egy tolvaj, aki meg akar bizonyosodni, hogy nincsenek
szemtanúi. Aztán belépett a sikátorba. Mindkét oldalon lezüllött
házhomlokzatok emelkedtek. A Miller’s Court 13. egy
leválasztott hátsószobája volt a Dorset Street 26. szám alatt álló
háznak, bejárata a sikátorra nyílt. Ezt bérelte Mary Jane Kelly,
közismertebb nevén Black Mary.
Az ügynöknő elhaladt Mary Kelly szobája mellett. Tudta,
hogy a sarkon, az ajtóhoz képest a jobb oldalon két ablak van,
amelyek néhány teletömött szemeteskukára és egy nyomós
kútra néztek. A rácsokkal felosztott ablakok közül a
kisebbiknek kitörött két üvege. Mivel Black Mary nemrég
elvesztette az odú kulcsát, úgy jutott be, hogy az üres kereten
átnyúlt, és a rugós zár fogantyúját, mellyel az ajtót belülről
biztosította, visszahúzta.
Az ügynöknő mindent úgy talált, ahogy várta. Ha az
instruktoroknak továbbra is igazuk van, akkor az elhúzott
mullfüggöny mögött, mely eltakarja a szobabelsőt, a
Hasfelmetsző ebben a pillanatban boncolja fel áldozatát. A
rendőrségi jelentések szerint a kandallóban égő tüzet a fellelhető
összes éghető anyaggal, s legvégül áldozatának ruhájával
táplálja, hogy elég fény legyen a félresikerült anatómiai
tanulmányhoz. Ám a függönyön nem látszottak azok a
félelmetes árnyak, amelyeket egy ilyen tűz előhívott volna.
Átlátszatlanul sötét volt, mint egy feketén tátongó barlang.
Elkésett volna?
Valeska Sweet hiába küzdött a vágy ellen, hogy a szilánkokra
tört üvegen keresztül megemelje a függönyt. Óvatosan, nehogy
lelepleződjön, és ne vágja meg magát az üvegdarabokkal,
kinyújtotta ujjait a függöny szövete felé. Mikor megérintette,
még egy pillanatra habozott. Aztán visszatartott lélegzettel
milliméterről milliméterre oldalvást húzta.
Egy kis időbe telt, amíg a szoba sötétjéhez a szeme
hozzászokott. Apránként tudta csak a fekete árnyak mögött
búvó körvonalakat megkülönböztetni egymástól. Felismerte az
ágyat, amit a rendőrségi felvételen látott. Az ágy szélén egy alak
ült egyenesen és mereven. Szemfehérje matt fénnyel világított,
egyenesen a titokban figyelő irányába. A rés, amin keresztül az
ügynöknő bámult, túl keskeny volt, hogy felfedje. Óvatosan
visszaengedte helyére a függönyt. Eleget látott. Caroline
Maxwell asszony nem esküdött hamisan.
A Succubus megkerülte a ház sarkát, és megállt a Miller’s
Court 13. ajtaja előtt. A szemerkélő eső időközben hideg
novemberi zuhannyá változott. Megszilárdította magában az
elhatározást, amely most érett meg, aztán – bekopogott. A
válasz halálos csend volt. Aztán rövidesen mozgás zaja
szűrődött ki, közeledő lépések. A Succubus hallotta, amint a
rugós zár félresiklik.
Az ajtó befelé nyílt. Valeska Sweet előtt egy nagytermetű,
erős nő állt. Hasonlóan öltözködött, mint ő maga, szemmel
láthatóan készült valahová. Kalapja alól hanyag tincsek buktak
elő, melyek a sápadt arcot keretezték; a szemek kéken
sugároztak. Black Marynek szerencsétlen beceneve volt, – Mit
akarsz? Ki vagy? Nem ismerlek! – mondta Black Mary,
hangjában némi alkohol munkált, tekintete az idegennel
szembeni elutasításról árulkodott.
 A Succubus próbált némi hasonlóságot a nő helyes arca és a
Wainewright fotóján látott összefoltozott bőr- és húspuzzle
között felfedezni. Libabőrös lett nyaka. A Hasfelmetsző
darabolómámora gátlástalan lehetett.
– Jó barát vagyok, aki azért jött, hogy a szörnyű végzetre
figyelmeztessen – nyilatkozott a Succubus titokzatosan –
Bemehetnék?
A fekete Mary összefonta karjait mellei előtt, és enyhén
megemelte állat.
– Engem figyelmeztetni? Mié’? Egyike vagy Booth tábornok
imatestvéreinek, akik a test bűneit elátkozzák, és egy testével
keményen dolgozó nőt szobájában sem sajnálják figyelmeztetni,
hogy el fog kárhozni a lelke? – kérdezte széles mosollyal, mely
ugyanúgy lehetett a szkepszisé, mint a figyelemé, vagy a
derültségé.
A succubus nyomatékosan megrázta a fejét, és kétségbeesett
sürgetést helyezett a hangjába.
– Hasfelmetsző Jack elől! – világosította fel drámaian, tágra
nyitott szemekkel.
Valeska Sweet tudta, hogy most mesterségének legszentebb
tilalmát szegte meg. Annak a szörnyű látványnak az emléke
miatt, amit a Hasfelmetsző ebben a szobában tenni készült?
Vagy női szolidaritásból? Milyen visszafordíthatatlan kárt okoz,
ha az utolsó áldozatot kiragadja a Hasfelmetsző kezéből?
– Jack elől? – kérdezte a szőke nő, arcán szétterülő vigyorral.
– Kérem, bármelyik másodpercben jöhet. Engedjen be, hogy
meggyőzhessem!
A fekete Mary pár pillanatig habozott, aztán leengedte
keresztbe tett karjait, és visszalépett egy lépést a szoba
sötétjébe.
– Hát… mennem kéne a lakbért megkeresnem. Na jó, gyere
bel – Elengedte az idegent maga mellett, és rögtön bezárta az
ajtót.
Az esős, őszi idő után Valeska hálásan fogadta a meleget,
amit a kihunyó kandallótűz hátrahagyott. Kevésbé kellemes volt
az átható szag: izzadság, sör, olcsó ibolyavíz és a rossz
kéményből kipárolgó korom szaga keveredett. Kelly kivett egy
parázsló fát, és a szoba közepén álló asztalon meggyújtott egy
gyertyát. A láng baljóslatú fénye egy lyukat, nem egy lakást
világított be. Valeska Sweet iszonyodva nézett körbe. Az odú
legfeljebb négy négyzetméteres volt, lényegében bútorozatlan.
Az ágyon és asztalon kívül mindössze egy szekrény állt az
edényeknek. A kandalló felett ferdén egy olajnyomat lógott.
– Leülhetek? – kérdezte a succubus. A lábai fájtak a durva
varrású, kemény cipőtől.
Black Mary egy könyökmozdulattal az ágyra mutatott, amely
az egyetlen ülőalkalmatosság volt a szobában. A hellyel
szembeni undor ellenére, amit az emlékeiből előbukkanó
rendőrségi fénykép idézett fel, Valeska Sweet leereszkedett a
legszélére.
– Rohadtú’ fé’sz a Hasfelmetszőtől, mi? – gúnyolódott a
fekete Mary, aki fölémagasodva előtte állt. – Ha nem a
kedvesnővérektől jössz, akkó’ kurva vagy magad is? Úgy nézel
ki… az arcod leszámítva.
– Hasonló vagyok, mint… igen, kurva vagyok. Egy s-u-c-c-
u-b-u-s. A jövőből jöttem, egész pontosan… – amikor hangosan
kimondta ezeket a szavakat, akaratlanul is elhallgatott. Nem
tudta, mitől fél jobban: az árulástól vagy, hogy nevetségessé
teszi magát. Black Mary arckifejezése nem hagyott kétséget
afelől, hogy a második lehetőség áll fenn.
– Inkább a bolondokházábó’ jöttél! – Black Mary szemei
villámokat szórtak.
Ebben a pillanatban Valeska Sweetnek mentő ötlete támadt.
Levette csuklójáról időiránytűjét, és a szőke nőnek nyújtotta.
– Itt a bizonyíték! – kiáltotta.
Black Mary idegenkedve vette kezébe a szerkezetet, és úgy
vizsgálgatta, mint a lim-lomokat, melyeket a házalók az
utcasarkon újként akarnak eladni. Hitetlenségét rövidesen a
nevetés, majd a zavar, végül intenzív érdeklődés váltotta fel.
Szakszerűen elmagyaráztatta magának a bonyolult szerkezetet.
– Most már bízik bennem? – sürgette a succubus, nem kis
meglepődéssel, hogy még részegen is mennyire kiváló az
egyszerű nő felfogóképessége. – Azonnal el kell innét
menekülnie! Hagyja rám a Hasfelmetszőt! Tudom, hogy bánjak
el vele!
– Na, arra kíváncsi vagyok! – Black Mary kék szeme ragyogó
réssé szűkült. Töredezett fogsor vált láthatóvá, amikor ajka
kajánul szétvált.
Abban a pillanatban, amikor az ügynöknő felismerte a
megvillanó valamit, ami mintha a semmiből került volna Mary
Kelly kezébe, rájött tévedésének kivételes összefüggéseire, és az
egész hihetetlen, borzongató valóságra.
Ezzel egyidőben hallotta saját segélykiáltását: – Gyilkos! –
És tudta, hogy bár hallják, meg nem hallgatják. Több hang már
nem hagyta el gégéjét, hangszálainak húrján a kés vonóként
csúszott végig.
Tíz perccel később a Miller’s Court 13. két ablaka mögötti
függönyre egy pokoli, árnyat rajzolt a tűz vöröse.

Fordította: Kokas Zsolt

„Blind Date” © 2001 by Malte S. Sembten, in: Malte S.
Sembten: Die ein böses Ende, Verlag Robert Richter, 2001
 M. Shayne Bell
BENNYVEL AZ A HELYZET…
ABBA: Dancing Queen, Faltskog-jegyzék 47;
harmadik nap. Úton a repülőtérről.

– Az átvezetések egy dal legfontosabb részei, nem gondolod?

– szólalt meg egyszercsak Benny minden apropó nélkül.
– Ó, igen – feleltem, miközben igyekeztem előrejutni a
forgalomban, mert erősen késésben voltunk, szokás szerint. –
Másra sem tudok gondolni, amikor zenét hallgatok, csak azokra
a fontos átvezetésekre.
– De tényleg! – Benny rám nézett. Mindkét fülét teljesen
eltakarta a hallgató, fekete szemében mintha meglepetés
tükröződött volna. Fura volt az arckifejezése. Bennynek
általában nincs sok mondanivalója, a cég fejesei azonban
figyelmeztettek, ha mégis megszólal, jól figyeljek, és próbáljam
megfejteni, hogyan csinálja, amit csinál.
A lámpa zöldre váltott. Ráfordultam a North Temple-re, Salt
Lake belvárosa már nem volt túl messze.
– A dalok átvezető részeinek lehet valami köze a kihalt
növényekhez? – kérdeztem.
– A zenében minden benne van – válaszolta. Kibámult az
utcára, testének egyetlen izma sem mozdult.
– Növényekről szóló üzenetek vannak elrejtve benne? –
feszegettem tovább a témát.
Ő azonban már messze járt, visszasüppedt abba a transzba,
amibe L.A. – be érkezésünk óta gubózott. Mellesleg úgyis
percekre voltunk csak az első megállónktól. Ő mindig halálosan
ideges, mielőtt elkezdenénk dolgozni. Mi lesz, ha találunk
valamit? – kérdezte egyszer tőlem, és én azt feleltem: Hát nem
épp az a lényeg?
Nadrágszárába törölte izzadt tenyerét. Fejhallgatóiból
fémesen szűrődött ki a dallam. Ez a Dancing Queen hete volt.
Benny vég nélküli ismétlésre állította lejátszóját, aztán újra és
újra lekagylózta a számot a repülőn, az autóban, az irodában,
evés közben, sőt még az ágyban sem vette le a hallgatót a
fejéről. Egy hétig semmi más zene nem juthat a fülébe.
Vasárnap pedig majd átvált egy másik ABBA-számra. Ha már
az összesét végigvette, biztos újrakezdi.
– Bejelentkezés – szólalt meg hirtelen.
– Tessék?
– A Marriottba.
Beletapostam a fékbe, és megfordultam, nem is kellett kérnie.
Ez volt a dolgom, még ha szorított is minket az idő. Bennynek
nyilván vécére kell mennie, márpedig az irodában, ahová
tartottunk épp, nem lenne hajlandó ilyesmire.
Én vittem föl a csomagjainkat a szobákba – boy nem kell,
kösz szépen. Mire való egy személyi titkár, ha nem málhás
szamárnak? Fölhívtam a Utahi Elektromos Műveket, hogy azért
megyünk még, aztán vártam Bennyre a hallban. Agyam
egyfolytában a Dancing Queent játszotta, újra meg újra. A
zenében minden benne van – mondta Benny, de én föl nem
foghattam, hogyan bukkanhatna bárki – akár ő is – ötvenéves
ABBA-dalok segítségével régen kipusztult növényfajok
nyomára.
– Elég közel van, gyalog is mehetünk – veregetett vállon
egyszer csak Benny. – Fogd ezeket!
Odaadta az aktatáskáját meg a Botanikai Központ egy rakás
szórólapját, és az ajtó felé intett. Mindig nekem kellett
előremennem. Benny nem sétált volna együtt velem. Négy-öt
lépéssel lemaradva lépkedett, miközben a fülében az ABBA
üvöltött. Semmi értelme nem lett volna megpróbálnom rávenni,
hogy változtassunk ezen. Odaadtam a kocsikulcsot a szállodai
személyzetnek – majd ők leparkolják a bérautónkat –, és már
indultunk is.
A Utahi Elektromos Műveknél először jártunk. Először csak
megismerkedünk a munkacsarnokokkal és az irodákkal, aztán
majd másnap visszamegyünk egy részletesebb vizsgálat
céljából. Persze, miután Benny a Trans-america Pyramidban
egy szakíró munkasarkában bukkant rá a Rhapis excelsára,
mindenki, aki csak cserepes növényt tartott, reménykedni
kezdett, hogy nála kerül elő a rák ellenszere. Sajnos azonban a
legtöbb afrikai ibolya egyszerű afrikai ibolya, semmi több.
Azok nem gyógyítanak meg egy betegséget sem. A
reménykedők mégis egyetemi botanika professzorokat zargattak
szét a világ körül, körmére nézni minden cserepes begóniának,
borostyánnak és páfránynak.
Ám a keresett kincsek tényleg ott voltak. A vadon már kihalt
növények a legfurább helyekről kerültek elő, akár irodaházak
munkaasztalairól is. Benny rendesen szüretelt. Én is kapok
Rhapis excelsa-kivonatos kezelést évente egy hétig, mint
mindenki más. Kinek hiányzik egy szívroham? Ki nem érzi
magát jobban, ha az artériái mentesek a legapróbb vérrögtől is?
Az emberek jó része régebben kizárólag ezért kínozta magát a
kocogással.
Az UEM-nél kitörő lelkesedéssel fogadtak minket – hé,
elvégre Benny milliókat jelenthetett nekik. Az egyik
személyzetis csaj végigkalauzolt bennünket a munkafülkéken,
irodákon és társalgókon. Mi mentünk elöl a nővel, Benny
mögöttünk sétált. Hol egy Dieffenbachia maculata került elő,
hol egy Ficus benjamina, hol pedig egy Cycus revoluta. Még én
is megmondhattam volna, hogy itt senki nem fog
meggazdagodni. Aztán az ötödiken egyszer hátrafordultam, és
Benny nem volt ott mögöttünk. Lemaradva egy Nemanthus
gregaríust nézegetett egy könyvespolcon, egy munkaasztal
fölött, rögtön az ajtó mellett.
Odamentem hozzá.
– Ez csak egy közönséges orchidea – mondtam.
Az asztalnál ülő lány, úgy tűnt, legszívesebben agyoncsapna
számítógépe billentyűzetével.
– Benny – folytattam –, még rengeteg helyet meg kell
néznünk. Húzzunk bele!
Zsebre dugta a kezét, és megindult utánam, de kábé öt perc
múlva megint köddé vált. Újra ott találtuk a Nemanthus
gregariusnál. Másodszor is megnéztem azt a növényt. Semmi
többnek nem látszott egy egyszerű Nemanthus gregariusnál.
Polly, a lány a munkafülkében forgószékével valóságos táncra
perdült a Dancing Queen Benny fejhallgatójából kiszűrődő
dallamára. Mamma mia, biztos úgy érezte, pénz, pénz, pénz áll
a házhoz.
Megegyeztem a személyzetisekkel, hogy másnap
visszajövünk egy alaposabb vizsgálat céljából. A vállalat
vezetője személyesen jött le kezet rázni velünk búcsúzóul.
Amikor aznap utoljára láttuk Pollyt, éppen lelkesen locsolgatta
Nemanthus gregariusát.

ABBA: Dancing Queen, Faltskog-jegyzék 47;

harmadik nap. Vacsora.

Bennyvel az a helyzet, hogy semmiféle mozgással nem reagál

a zenére. Úgy értem, újra meg újra meghallgatja a Dancing
Queent, és közben csak ül, mered maga elé, keze az ölében
pihen. Soha nem mozgatja a vállát. Sosem dobog a lábával.
Sosem himbálja a csípőjét. Ha az ember figyeli őt, azt hiheti,
valami Bach-kantátát hallgat.
A szálloda éttermében rendeltem vacsorát magunknak. Benny
mindig velem rendeltet, de isten ments, hogy mással
próbálkozzak, mint egy hamburger és egy adag sült krumpli. Ott
ültünk, csöndben faltunk, az egyetlen hang a helyiségben a
fejhallgatóból kiszűrődő zene volt; a táncoló királynőről dalolt,
aki haláli jól érzi magát. Gondoltam, kezdeményezek egy kis
társalgást.
– Jó a hamburger? – kérdeztem.
Benny bólintott.
– Kérsz még egy kólát?
Fölvette a poharát, kihörpintette, ami még benne volt, de a
fejével nemet intett.
Haraptam a hamburgeremből, rágni kezdtem, és közben
Bennyt figyeltem.
– Van valami célod? – szegeztem neki.
Benny végre visszanézett rám. Persze egy szót sem szólt. A
rágást azért abbahagyta, és szabályosan bámult engem.
 – Úgy értem, mit akarsz kezdeni az életeddel? Nem vágysz
feleségre? Srácokra? Egy holdutazásra? Egyik városból a
másikba repülünk, növényeket vizsgálgatunk, de egyáltalán nem
ismerlek téged.
Lenyelte a falatot, és a szalvétájával megtörölte a száját.
– Vannak céljaim – szólalt meg.
– Például?
– Még senkinek nem beszéltem róla. Kell egy kis idő
végiggondolni, mielőtt válaszolnék neked. Nem vagyok biztos
benne, hogy bárkinek el kéne mondanom. De ezt ne vedd
sértésnek!
Hűha, Benny, adj egy esélyt nekem, oké? – gondoltam.
Folytattuk a falatozást. Tudtam, a fejesek azt akarnák, ragadjam
meg annak a fonalnak a végét, amit Benny még a reptérről jövet
ejtett el.
– Mesélj az átvezetésekről! – mondtam. – Miért olyan
fontosak a dalokban?
Benny azonban több szót nem szólt. Befejeztük az evést, és
én fölcígöltem a cuccainkat a szobába. Az ajtajához érve Benny
megfordult, és rám nézett.
– Az átvezetések olyanok, mint a hidak – mondta. –
Eljuttatnak egy új helyre, de azt is megmutatják, honnan jöttél.
Becsukta az ajtót.
Nem hallgattam a saját szobámban semmi zenét. Örültem
végre egy kis csöndnek. Megírtam a jelentéseimet, e-mailben
elküldtem őket, aztán lementem inni egyet. A poharat
szorongatva az járt az eszemben, hová vezethet a híd, amin
éppen megyünk.

ABBA: Dancing Queen, Faltskog-jegyzék 47;

negyedik nap. Az UEM irodáiban.
 A Botanikai Központ csak olyan cégekhez küldi ki Bennyt,
amik megfelelnek bizonyos követelményeknek. Először is
legalább ötven éve ugyanabban az épületben kell legyenek.
Meglepődnének, milyen kevés amerikai vállalat felel meg
ennek. Ha azonban egy cég sokat költözik, a növényeket nagy
valószínűséggel nem viszi magával. Másodszor, jó, ha a vállalat
nemzetközi kapcsolatokat ápol, de ez azért annyira nem fontos
szempont. A vámon sok ember elfelejti közölni, hogy külföldi
vakációjáról palántákat vagy magokat hozott vissza. Ha egy cég
alkalmazottai sokat utaznak, vagy rokonaik élnek más
országokban, szert tehettek olyan növényekre, amilyeneket mi
keresünk. Az UEM már jó ideje megtelepedett ebben az
irodaházban, és dolgozói között sok az egykori mormon
misszionárius, akik megjárták a bolygó legeldugottabb zugait is.
A Botanikai Központ reményei szerint Utahban könnyen
találhatunk valamit.
Az UEM vezérigazgatója és a személyzetis stáb teljes
létszámban várt minket. Ha azt hiszik, Benny egyből fogta
magát, és fölment az ötödikre, lerendezni a Nemanthus
gregarius-ügyet, tévednek. Ő mindig a földszinten kezd, és
módszeresen halad fölfelé. Most is így történt.
Az előcsarnokot nemrég alakíthatták át, így Benny
legnagyobb örömömre alig fél órát töltött ott. Nem valószínű,
hogy a vörös-csalán vagy a kanteapálma gyógyítaná a rákot. Az
első emeleti büfében már találtunk egy-két érdekes
Cleistocactus strausiit. Mint minden kaktusz, ez is
veszélyeztetett faj, de teljesen nem pusztult még ki a
természetben – érkeznek még jelentések vadon élő példányairól
az Andok magasabban fekvő vidékeiről. Csakhogy amennyire
tudjuk, gyógyításra nem használható.
Délután négyig föl sem jutottunk az ötödikre. Polly
természetesen már tűkön ült.
Benny azonban egyszerűen elsétált a Nemanthus gregariusa.
mellett.
– Hé – súgtam a fülébe. – Mi lesz az orchideával?
Benny megfordult, és a növényre meredt. Polly
visszahúzódott munkafülkéjébe, hogy ne legyen útban, Benny
azonban egy percnyi gondolkodás után zsebre vágta a kezét, és
elsétált. Szegény Polly, gondoltam.
Aztán valamivel öt előtt hátranéztem, és Benny nem volt
sehol. A Nemanthus gregariusnál találtam rá. Ejnye, Benny,
gondoltam, kivel szórakozol te itt? Vagy nyilvánítsd ezt a
zöldséget az örök ifjúság csodaszerének, vagy közöld Pollyval,
hogy szép a növénye, de nincs benne semmi különös!
Kikalauzoltam Bennyt az épületből, és visszatértünk a
Marriottba.

Kihörpölte kólája utolsó cseppjeit, és a poharat hangos

koppanással letette az asztalra. Fölpillantottam rá.
– Szeretnék találni egy új növényfajt, hogy elnevezhessem
Agnethának – szólalt meg.
– Tessék?
– Ez az életcélom – folytatta. – De ha bárkinek kifecseged, én
kirúgatlak.
– Egy új növényfajt keresgélsz irodaházakban?
– Igazából legszívesebben mind a négy ABBA-tagnak
találnék egyet, de Agnetha az első.
És én még azt gondoltam, hogy egyet találni is a
lehetetlenség határát súrolja.
– Amikor az ABBA énekelt, a világ még olyan zöld volt –
mondta Benny. – Ezt kihallani a zenéjükből. Harmonizál a
természettel, már ami megmaradt belőle. Segít nekem
megmenteni.
Most én hallgattam. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a
sületlenség Bennyt boldoggá teszi. Ráadásul sikeres a
munkájában, és nagyobb bolondságok is lázba hozták már a
világot, mint hogy halott popsztárok zenéje egy fickót új
növényfajok nyomára vezet.
Amikor aznap este megírtam a jelentéseimet, kihagytam
belőlük Benny életcélját. A fejeseknek sem kell mindent az
orrára kötni.
 ABBA: Dancing Queen, Faltskog-jegyzék 47;
negyedik nap. Vacsora.

Megrendeltem Benny hamburgerét, és egy sztéket

magamnak. Az étteremben ültünk és ettünk, az egyetlen hang a
halk Dancing Queen volt körülöttünk. Az előző este után most
meg sem próbálkoztam a beszélgetéssel.
Vacsora előtt utánanéztem a Nemanthus gregariusnak a
Neten. Nem veszélyeztetett. A munkahelyeken annyi van
belőlük, mint a nyű. És persze nem is gyógyít semmit.
Föl nem foghattam, miben mesterkedik Benny.

ABBA: Dancing Queen, Faltskog-jegyzék 47;

ötödik nap. Az UEM irodáiban.

Az egész napot Cordyline terminálisak, Columnea gloriosak

és Codiaeum variegatumok szánalomra méltó példányainak
gusztálgatásával töltöttük. Több volt belőlük, mint amennyire
szívesen emlékeznék vissza. Estefelé Benny osztogatni kezdte
locsolási tanácsait, amiből tudtam, hogy készül föladni.
– Nemanthus gregarius? – kérdeztem tőle a liftben, lefelé
menet.
Hirtelen benyomta az ötös gombot.
Kiszállva egyenesen odasétált Polly munkafülkéjéhez, és a
kezét nyújtotta.
– Bocsánatkéréssel tartozom önnek – mondta.
A lány csak ült. Most szembesült saját kis Waterloojával, és
el kell ismernem, bátran fogadta.
– Azt hittem, a Nemanthus gregariusa. egy eddig ismeretlen
alfajhoz tartozik, de tévedtem. Nincs benne semmi különös.
Persze szép példány.
Gyorsan távoztunk. Hála az égnek, legalább locsolási
tippeket nem adott neki.

ABBA: Dancing Queen, Faltskog-jegyzék 47;

negyedik nap. Az utcákat járva.

Bennyvel az a helyzet, hogy ha nem jön össze a dolog, ha

átvizsgáljuk egy toronyház harminc szintjének valamennyi
dísznövényét anélkül, hogy akár egy Calathea lancifoliát
találnánk, teljesen kiborul. Csak föl-alá csatangol az utcákon,
bekukkant minden egyes boltba. Soha nem vesz semmit, tehát a
célja nem a vásárlás. Szerintem inkább csak azt reméli,
valamelyik trafikban vagy újságosnál rábukkan gyorsan egy
vigasztaló ritka növényre. Ilyenkor nehéz vele lépést tartani, és
isten ments, hogy eszembe jusson megállni valahol, ajándékot
venni, mondjuk, anyák napjára.
Végigszáguldottunk két antikváriumon, egy keletiszőnyeg-
bolton, négy galérián, három gyorsbüfén.
– Benny – mondtam végül –, együnk valamit!
– Itt van – vágta rá.
– Mi van, és hol?
– Valami van itt, csak még nem találtuk meg.
A Dancing Queen harmonizálhatott valamivel, gondolom.
Már mindenfelé zártak a boltok.
– Nézz be az indián ékszereshez, addig én földerítem azt a
butikot! – közölte. – Öt perc múlva találkozunk itt kint.
Tettem, amit mondott. Rámosolyogtam a népviseletbe
öltözött navahó asszonyra, de ő nem mosolygott vissza. Zárni
akart. Gyorsan végigpásztáztam szememmel a boltot,
megjegyeztem magamnak a veszélyeztetettebb kaktuszfajokat,
aztán kimentem. Benny még nem került elő, bementem hát a
butikba utána.
 Mozdulatlanul állt egy árleszállított ingekkel teli polc előtt,
keze a zsebében.
– Túl nagyok rád – mondtam.
– Kirakat, délkeleti csücsök.
Legyen. Odasétáltam. Gyönyörű kis csendéletet rendeztek
össze néhány Rhipsalis salicornioidesből, Phalaenopsis
lueddemannianából és Streptocarpus saxorumból. Semmi
különleges.
Aztán megnéztem közelebbről a Streptocarpus saxorumot. A
virágok nem a szokásos kobaltkékek vagy halványlilák voltak,
hanem világossárgák.
A boltos mellém lépett.
– Sajnálom – mondta –, de zárunk. Kérem, fáradjon a
megvásárolni kívánt áruval a pénztárhoz!
– Csak a primuláit csodálom – feleltem. – Honnan valók?
– Anyám termeszti – mondta a férfi. – Tőle kaptam a
palántákat, amikor megnyitottam a boltot.
– Járt az édesanyja Afrikában vagy Madagaszkáron?
– A bátyja a külügynél dolgozott. Sok helyre elkísérte. Nem
emlékszem már, hol mindenfelé járt, meg kéne kérdeznem tőle.
– Megengedi, hogy megérintsem az egyiket? – kérdeztem.
Azt mondta, persze. A levelek tipikusan szőrös, szürkés-zöld
oválisok voltak; a virágok szinte lebegni látszottak ezek fölött
drótvékony szárukon. Határozottan Streptocarpusnak tűnt, de
ehhez hasonlót még sosem láttam.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha fölhívja az édesanyját – mondtam,
aztán elmagyaráztam, kik vagyunk mi Bennyvel.
A bolt bezárt, de Tulajdonos úr és a beosztottjai velünk együtt
várták az idős hölgy érkezését. Benny egész idő alatt az
árleszállított ingek polcánál állt, szeme csukva, keze a zsebében.
– Megint megcsináltad – súgtam a fülébe.
Nem válaszolt. Aztán, amikor már indultam vissza a
primulához, hirtelen kinyitotta a szemét.
 – Streptocarpus agnethum – suttogta.
És elmosolyodott.

ABBA: I Have a Dream, Faltskog-jegyzék 32;

második nap. Agnetha sírjánál.

Bennyvel az a helyzet, hogy nagylelkű fickó. Elhozott

magával Svédországba, és együtt elültettünk néhány tő
Streptocarpus agnethumot – más néven táncoló királynőt –
Agnetha sírja körül. Mint kiderült, a virág nem gyógyít semmit,
de valóban egy új fajhoz tartozott, így Benny keresztelhette el.
– Agnethának nagyon tetszenének – mondtam.
Benny csak tovább ültetett. Egy jó kis sztereórendszert
pakoltunk ki magunk köré, az egész idő alatt az ABBA zenéjét
játszotta – na jó, igazából csak ugyanazt az egy számot. Ami
arról szól, hogy hinni kell az angyalokban. Nem tudom, én
hiszek-e bennük, de Benny munkájában látom a jót. Ami
elveszett, azt már senki nem hozhatja vissza a világba, de itt-ott
még maradhatott egy-két túlélő. Benny ezeket próbálja
megmenteni.
– Gyönyörűek ezek a virágok – mondtam.
Ő persze nem felelt semmit.
De nem is volt rá szükség.

Fordította: Németh Attila

„The Thing About Benny” © 2000 by M. Shayne Bell
 Dmitrij Bilenkin
SZINTFELMÉRÉS
Az antaresi robot különös és első hallásra ostobának tűnő
kívánsággal állt elő: Gian Benettóval akart beszélni, csakis vele,
és senki mással.
Kívánsága annál nagyobb szenzációként robbant, mivel most
először létesíthetett kapcsolatot a Föld egy másik civilizációval.
Benetto, semmi kétség, zseninek számított, csakhogy nem a
matematika, a szociológia, a fizika vagy a filozófia, hanem a
futball terén. A robotot azonban egyetlen észérv sem győzte
meg. A tudósok a fejüket vakarták, és azon töprengtek, vajon
azért akarnak-e az antaresiek a világ egyik legjobb focistájával
kapcsolatba lépni, mert ők az agyukat a lábukban hordják.
A robot nem szolgált magyarázattal.
A helyzetet tovább bonyolította az a körülmény, hogy éppen
ezekben a napokban zajlott a futball-világbajnokság, amit nem
lehetett egy ilyen semmiség miatt megszakítani. No de végül
mégiscsak összejött a dolog, a focivébé leállt, Gian Benettót
sietve felvilágosították a történtekről, aztán a sztárjátékos a
Szaharába utazott, ahol az antaresi robot űrhajója leszállt. Ezen
a napon sok kamasz szeme előtt új életcél villant fel, sok felnőtt
pedig szomorúan döbbent rá az intellektuális képzés
hiábavalóságára.

Az egész világ lélegzetvisszafojtva leste a fejleményeket.

Nem is kellett sokáig várni. Alig hét perc múlva Benetto
zavart képpel visszaindult helikopteréhez, a robot pedig
bejelentette, hogy hazatér az Antaresre.
– Bocsásson megl – ordította a mikrofonba a tudományos
tanács elnöke. – Senki mással nem kíván beszélni ezen a
futballistán kívül?
– Az illető foglalkozása számomra nem bír jelentőséggel –
felelte az idegen világ követe. – A programozásom szerint
jártam el. Alkotóim azzal a feladattal bíztak meg, hogy az
újonnan felfedezett civilizációk legkimagaslóbb képviselőjével
lépjek kapcsolatba.
– De…
– Mármint az értelmileg legkimagaslóbbal. Kilétét
természetesen azzal a jól bevált eszközzel határoztam meg,
hogy figyeltem a rádió- és tévéadásokat, melyik név hangzik el
bennük legtöbbször. Az összesítések eredményeként ez az
ember lett a kiválasztott. Találkoztam vele, kiértékeltem
szellemi képességeit, és most, ha megbocsátanak, indulok
tovább. Minden jót!

Fordította: Németh Attila

„Kontakt na urovnye” © Dmitrij Bilenkin 1991
 Michael Swanwick
A VILÁG PEREMÉN
Azon a napon, mikor Donna, Piggy és Russ elindultak
megnézni a világ peremét, igen meleg volt. Ott ültek déltájt a
benzinkút előtti járdaszegélyen, kólát ittak és nézték, ahogy a
hatalmas Csillaghajók felemelkednek a levegőbe, egyik a másik
után, kitörnek Toldenarbából. Az egész égbolt dörgött, ahogy
távolodtak. A Perzsa-öbölben nemrégiben történt incidens miatt,
a fél amerikai hadsereg készenlétben állt az Alkony
Emirátusokban.
– Az öregem azt mondja, hogy amikor a legnagyobb indul
majd el, akkor a bázist viszi először – töprengett Piggy. – A
békeszerződések nem elegendőek, hogy megvédjük. Jön egy
bombázó a magasban és bumm – utánozta egy szerényebb
nukleáris robbanás hangját –, mindennek vége.
Terepszínű nadrágot viselt khaki színű pólóval, rajta fémszínű
felirat: „ÖLDD MEG MIND, ISTEN MAJD VÁLOGAT
KÖZTÜK”. Donna elnézte, ahogy a fiú leveszi a szemüvegét,
megtörli a pólójában, majd visszahelyezi orrára, amitől bágyadt
és kifejezéstelen arca ismét feléledt, mintha csak egy maszkkal
játszott volna.
– Ahhoz nagy mázli kéne – mondta Donna. – Világvége ide
vagy oda, Khashogginé mindenáron megíratja azt a dolgozatot
hétfő reggel.
– Igen, te még hiszel neki? – makacskodott Piggy. – Ott van
az a furcsa kiejtése. És a rengeteg magolás! Az egész egy őrület.
Ki a fenét érdekel, hogy kik voltak a Mezentia-dinasztia tagjai?
– Pedig törődnöd kéne vele, szarrágó – figyelmeztette Russ. –
A helyi történelem az egyetlen tűrhető óra az egész iskolában. –
Russ volt a legokosabb fiú, akivel Donna valaha találkozott,
még akkor is, ha kibukóban volt az iskolából. Tekintete tele volt
lelkesedéssel, haja két oldalt fel volt nyírva, középen egy
szőkített copf egészen a háta közepéig ért. – Öregem,
felnyitottam a Szemelvények az epikából füzetet az első
éjszaka, arra számítva, hogy ismét a régi ökörség lesz, és egész
hajnalig fent voltam! Szemhunyásnyi alvás nélkül mentem a
suliba, de sikerült az utolsó betűig elolvasnom. Ez egy
hátborzongató sarka a világnak; történelme teli van
sárkányokkal, mágiával és mindenféle borzalmas szörnnyel.
Belegondoltatok, hogy a XVIII. század során a brit
törvényhozás három tagját is démonok falták fel? Ez
történelmileg dokumentált tény!
Russ rejtély volt Donna számára. Mikor először találkoztak,
együtt lógtak az Amerikai Iskola buliján, és Russ megpróbálta
letapizni, mire ő olyat behúzott neki, hogy majdnem eltört az
orra. Donna még most is hallotta a fiú meglepett nevetését,
miközben a vér végig patakzott állán. Azóta barátok voltak.
Csakhogy a barátságnak is megvoltak a korlátai, és most már ő
várta, hogy a fiú kezdeményezzen, remélve, hogy történik
köztük valami komolyabb, mielőtt apját áthelyezik.
Ismert Japánban egy lányt, aki fogott egy borotvapengét, és
belekarcolta a barátja nevét a tenyerébe. Donna szerette volna
megérteni, hogyan tehet valaki ilyet. Az a lány meg csak
megvonta a vállát és mindössze annyit mondott: „mindegy, csak
felfigyeljen rám”. Donna csak Russ révén értette meg őt.
– Furcsa vidék – jegyezte meg Russ álmodón. – Állítólag az
ég a peremén túl telis-tele van démonokkal és kígyókkal és
egyéb vackokkal. Azt mesélik, ha valaki elég sokáig bámulja,
komplett őrült lesz.
Mindhárman egymásra néztek.
– Rohadt életbe! – kiáltott Piggy. – Mire várunk akkor?
A világ pereme a vasúton túl feküdt. Keresztül kerékpároztak
az amerikai táboron az öreg bennszülött negyedbe. Az utcák
keskenyek voltak errefelé, az udvarok teletömve lerobbant
teherautókkal, rozsda rágta buszokkal, még bevert oldalú
jachtok is akadtak állványokon sorakozva. A műhelyek fekete
szájként sziszegtek és köpködték a hegesztő szikráit, a
megmunkált fém által keltett kalapácshangokra lüktetve. A
bicikliket elrejtették egy csenevész sárgabarackfákból álló
gyümölcsösben, ahol a vasút keresztezte az ipari csatornát, és
gyalog vágtak keresztül.
Az idő átformálta a peremmel határos városrész karakterét.
Eltűntek az íjászok tornyaikból, akik egykoron éberen őrködtek
egy soha be nem következő fenyegetés miatt. Eltűntek a
rózsaszín kvarcpaloták a sok ezer ablakkal, melyek közül egy
sem nézett a perem irányába. A bástyák, melyeken valamikor
vak zenészek furulyáztak napfelkeltekor, mára már csak
Khashogginé óráin léteztek. Egy sor sivár gyárépület fogadta
őket, az alsó ablakokat macskakővel vagy téglával bedobálták,
amiket pedig nem ért el a vandálok keze, azokat szürke és
sápadtkék festékfolt fedett.

A gőzsíp hangjára egy csapat gyári munkás csoszogott vissza,

barna emberek szürke nadrágban és fehér ingben. Importált
szíriai és libanoni munkások olyan munkára jöttek, melyhez egy
született toldenarbani soha még csak hozzá sem fogna. A
berakodó dokknál felállított kosárlabda gyűrűjén elhagyatottan
integetett a foszladozó háló.
A kerítés egy szakaszon ledőlt. Átmásztak.
Ahogy átvágtak a terepen, hangos nyüszítés hasított a
levegőbe a gyárépület belsejéből. Egy másik üzem erőteljes
kalapácsütésekkel válaszolt, könyörtelenül, ritmusosan akár a
fejfájás. A gyárak egyenként ébredeztek a déli szendergésből, és
kezdtek ismét munkába.
– Miért helyezik ezeket mind a perem mellé? – kérdezte
Donna.
– Mert így a vegyi hulladékot a peremen túl rakhatják le –
magyarázta Russ. – Ezt itt mind azelőtt létesítették, mielőtt az
emír államosította volna az Orosz Protektorátus által épített
csatornahálózatot.
A gyár mögött mellmagasságú betonfal állt, a cement lassú
eróziója még durvábbá és kavicsosabbá formálta. A gyom
csomókban nőtt tövében. Ezen túl nem volt más, csak az ég –
Piggy előreszaladt, és átköpött a peremen.
– Hé, emlékeztek, mit mondott Nixon, amikor itt járt? Ez
valóban hosszú út lefelé. Micsoda pasas!
Donna nekidőlt a falnak. Egy sötét felhőréteg szürkére
festette az eget, középtájékon piszkos barna színű folt terült el,
mintha beleégették volna látómezejébe. Ahogy lenézett,
tekintete próbált megkapaszkodni valami talajban, de csak még
több eget látott. Néhány fátyolfelhő úszott a messzeségben, és
semmi több. Nem tekeregtek kígyók a levegőben.
Csalódottságot kellett volna éreznie, de valójában nem is várt
többet. Ez csak egy újabb a természeti csodák közül, amiket
életében látott: a vízesések, gejzírek, festői kilátók, melyekhez
elkerülhetetlenül hozzátartoztak a képeslapokról mindig hiányzó
villanyvezetékek, korlátok és parkolók.
Russ, akár egy sólyom, feszülten bámult előre, szemöldökét
ráncolva. Állkapcsa enyhén fel-alá járt, és Donna szerette volna
tudni, mit lát valójában.
– Hé, nézzétek mit találtam! – ujjongott Piggy. – Egy lépcső!
Mindannyian odasiettek. A külseje alapján valószínűleg a
gyárhoz tartozott, acélból és betonból készült. A sziklákon
szaladt lefelé cikkcakkban egy végtelenül távoli és nem létező
pont felé, beleveszve a ködös kékségbe. Halkan, mintha saját
magát győzködte volna, Piggy megszólalt: – Vajon mi lehet
odalent?
– Csak egy módon deríthetjük ki, nem igaz? – felelt Russ
mindannyiuk helyett.
Russ haladt elől, aztán Piggy következett és Donna zárta a
sort, lépéseik egyhangúan koppantak. Graffitik borították a
sziklákat, a megfakult sárga, fekete és vörös festett betűk
egymást eltakarva, az időjárás és évek által elkoptatva mára
olvashatatlan firkává olvadtak össze. A vas korlátra vagy a
festékbe szavakat, nyilakat, háromszögeket karcoltak késsel,
szöggel: JURGEN BIN SHEISS-KOPF. MOTLEY CRUE.
HALÁL AZ AMERIKAI IMPERIALISTA SÁTÁNRA.
Tizenhét lépcsőfok után az első fordulót barna üvegtörmelék,
betondarabok, csikkek, szétázott kartonok borították. A lépcső
itt kanyart vett, folytatták útjukat lefelé.
– Ettetek már fugut? – kérdezte Piggy.
Válaszra sem várva, folytatta. – Egy japán mérgező hal.
Rendkívül ügyesen kell elkészíteni, a szakácsoknak külön
vizsgát kell tenniük, és még így is többen halnak bele évente.
Nagy különlegességnek számít.
– Nincs annál finomabb – tette hozzá Russ.
 – Nem is az íze a lényeg – lendült bele Piggy –, hanem a
méreg. Mert ha igazán jól csinálják, akkor egy nagyon kevés
benne marad az ételben, egy küszöb alatti dózis bejut a
szervezetedbe. Érzed, ahogy az ajkad, az ujjbegyed kihűl.
Megdermed. Onnan tudod, hogy ez az igazi. Onnan tudod, hogy
most a halállal nézel farkasszemet.
– Én már régóta a halállal nézek farkasszemet – tette hozzá
Russ. Tekintete riadttá vált, mikor Piggy felnevetett.
Kövér hold úszott az égen, sápadtan, mint egy olvadó
jégtábla a kék vízen. Komótosan ugrándozott utánuk, ahogy
ereszkedtek lefelé, és műanyag palackos szódásüvegeket,
összegyűrt Marlboro-dobozokat, szétszóródott, tönkrement
gyújtógyertyákat rugdostak félre. Az egyik fordulóban egy
megnyomorított bevásárló kocsit találtak, Piggy nekiállt
átemelni a korláton, és aztán nézte, hogyan zuhan alá.
– Mennyi sok szar összegyűlt itt – mondta. A forduló enyhe
vizeletszagot árasztott.
– Jobb, ha tovább megyünk. Még közel járunk a tetejéhez, ide
még könnyedén lejutnak az emberek, mikor munka után beittak.
Továbbhaladt. Egyik oldalt a messzeségben látni lehetett a
barna áradatot, ahogy az ipari szennyvíz csatornából csörgött
alá, egyre szélesebbé vált, és aztán lassan szivárványszínű
köddé szóródott szét. Ekkora távolság ragyogóan széppé
varázsolta.
– Milyen messzire akarunk menni? – kérdezte félénken
Donna.
– Ne légy nyafogós lány! – gúnyolódott Piggy. Russ
hallgatott.
Ahogy egyre mélyebbre jutottak, a lépcső is mind
barátságtalanabb lett, mint ahogy a karbantartási munkák
nyomai is kezdtek elmaradni. A korlátból hiányoztak a csövek.
Ahol a festék lekopott, látszott, hogy a lépcsőt a sziklához
erősítő fémek is elrozsdásodtak. Tűhegynyi karmú erszényesek
sivítottak vészjóslón a falrepedésekből, ahogy elhaladtak.
Fűcsomók és molyszínű tárnicsok nőttek ki a lösz töltötte
repedésekből.
 Órák teltek el. Donna lábfeje, lábszára és dereka is egyre
jobban fájt, de nem akart panaszkodni. Egyre kevesebbet nézett
oldalra az ég irányába, inkább azt figyelte, hogyan lépked,
miközben fél kézzel a korlátba kapaszkodva hajtotta előre
magát. Izzadtnak és nyomorultnak érezte magát.
Odahaza volt neki egy félig megmaradt újságja az 1810-es
három napos incidensről, mikor a Francia Megszállás, maga
Napóleon parancsára, folyamatosan ágyúzta a peremen át a
semmit. Abban reménykedtek, hogy pusztító erejű vihart
támasztanak, amely majd lecsap és elpusztítja az ellenséget. Az
időjárás-irányítás első, nagy, történelmi kudarca. Ez a lépcsőzés
ugyanolyan hiábavaló, gondolta Donna, egy véget nem érő,
fárasztó hajsza a semmiben. Ugyanúgy, mint eddigi élete.
Minden egyes alkalommal, mikor apját áthelyezték, mindig
elhatározta, hogy megváltozik, hogy ezúttal más valaki lesz,
bármi legyen is az ára, még ha ez azt jelentette, hogy olyan
valakinek kell a bőrébe bújnia, aki valójában nem is ő. Előző
évben Németországban is elhatározta, hogy minden másképp
lesz. De nem. Mikor az egyik helyi srác kocsikázni vitte egy
Alfa Rómeóval, ahelyett, hogy ellökte volna, visszacsókolta.
Soha semmi sem változott.
– Óvatosan! – figyelmeztetett Russ. – Néhány lépcsőfok
hiányzik!
Már ugrott is, tornacipője tompa puffanással ért földet. Piggy
következett és a jelenet megismétlődött, Donna tétovázott. Öt
fok hiányzott, és hat méterrel lejjebb kanyarodott vissza a
lépcső. A szikla itt kigömbölyödött, és ha megcsúszik, könnyen
a mélybe veszhet, anélkül, hogy a lenti lépcsőre pottyanna.
Úgy érezte, hogy a sziklafal távolodik tőle, és hirtelen
tudatosult benne, hogy mindössze egy vékony darabka anyag
köti össze ezzel a világgal, mely éppen csak hogy elég ahhoz,
hogy ne zuhanjon a semmibe. Az égbolt ráborult, úgy érezte,
hogy a végtelenségnek nincs mélysége és minden irányba
terjed. Kitárhatná karjait, és örökkön-örökké zuhanna.
Kíváncsian gondolt rá, hogy mi lett volna a sorsa. Éhen vagy
szomján hal, esetleg olyan sebességgel zuhanna, hogy nem tudja
az oxigént beszívni a tüdejébe, és megfullad a levegő óceán
közepén?
 – Gyerünk Donnal – kiabált rá Piggy. – Ne légy pipogya!
– Russ… – könyörgött Donna elcsukló hangon.
De Russ nem is nézett felé. Idegesen tekintett előre, szeretett
volna már indulni tovább.
– Hagyd a hölgyikét – szólt közbe Piggy. – Magunk is tovább
mehetünk.
Donna alig kapott levegőt, egyszerre öntötte el a méreg,
sértődöttség és az elszántság. Teleszívta tüdejét, és őrülten
zakatoló szívvel elrugaszkodott. Égbolt és szikla forgott a feje
körül. Egy pillanatig csak lebegett, teljesen elveszve zuhant, és
úrrá lett rajta a pánik, hogy meg fog halni. Aztán becsapódott a
túloldalon. Pokolian fájt, és először attól félt, hogy kificamodott
a bokája. Piggy megragadta a vállait.
– Tudtam, hogy meg tudod csinálni, te yuszi.
Donna ellökte a kezét.
– Oké, ha olyan kurva nagy okostojás vagy, zt mondd meg,
hogyan képzelted a visszautat?
Piggy arcára fagyott a mosoly. Szája kinyílt, majd
becsukódott. Fejét hátravetette, rádöbbent, talán egy
akrobatának nem okozna gondot, hogy ugorjon, s túloldalt
megragadja a lépcsőfokot és felhúzódzkodjon.
– Én, én nem akartam, én csak…
– Hagyjátok már! – türelmetlenkedett uss. – Majd kitalálunk
valamit. – Ismét lefelé tartott.
Donna rájött, hogy ez a viselkedés nem volt természetes. Volt
valami megszállottság abban, ahogy Russ egyre csak menni
akart lefelé a lépcsőn. Akkor volt ilyen, amikor egyszer behozta
apja revolverét az iskolába, és előadta, hogy aznap reggeli előtt
háromszor játszott orosz rulettet. „Háromszor!”, kiáltotta
büszkén.
Most ugyanaz az őrület lobogott a szemében, és Donnának
fogalma sem volt, hogyan segíthetne rajta.
Russ úgy menetelt, mint egy gép, szó nélkül, lankadatlanul,
soha nem gyorsított vagy lassított. Donna csöndes aggódással
követte, míg Piggy apró léptekkel igyekezett köztük, közben be
nem állt a szája, mint egy palotapincsinek. Az egész annyira
találónak tűnt Donna számára, majdnem egy allegória: ketten
együtt, de mégis egyedül, a távolságot közöttük pedig zaj tölti
fel. Arra a távolságra gondolt, és arra a csöndre, ahogy a nap
leereszkedett a szikla mögé, és a délutáni hőség elvesztette
erejét.
A lépcsők itt már téglából készültek, kőfalba süllyesztett
támpillérekkel. Az egyik fordulóban egy rakás
cseresznyemagot- és szárat találtak, felette a korlát fehér volt a
madárürüléktől. Piggy kihajolt és felkiáltott: – Hé, odalent
sirályokat látok. Körbe repkednek.
– Hol? – Russ is kikönyökölt, aztán megvetően hozzátette: –
Azok galambok. A ghazodiak röptették őket, hogy a célba
lövést gyakorolják.
Ahogy Piggy megfordult, hogy Russ után induljon, Donna
egy pillanatra látta szemét, amelyben ott remegett csillogón a
segítségkérés és kétségbeesés. Ugyanezt a rettegést csak egyszer
látta korábban rajta. Hónapokkal ezelőtt, mikor megállt Piggyék
házánál, miután meggyilkolták az emírt.
A nappali ablakait elfüggönyözték, és a szoba mintha
természetellenes félhomályba burkolózott volna a reggeli
napfényben. A televízió vibráló kék fénye kirajzolta a polcokat,
melyeken sötét figurák álltak: drezdai fejőlányok, meisseni
mopszlik állkapcsukban tartott aranylánccal egybefűzve,
táncoló delft nimfák. Piggy anyja puha hálóköntösben ülve,
kibontott hajjal nézte a temetést. Egy csésze, olajsűrű kávét
tartott a kezében. Donnát meglepte, hogy már olyan korán
felkelt. Mindenki azt suttogta, hogy komoly gondjai voltak az
alkohollal, még a tiszti feleségek között is problémásnak
számított.
– Nézd őket! – mondta Piggy anyja. A képernyőn tevék,
Cadillacek, jellabai sejkek, európai méltóságok ízléses szürke
párizsi divat szerint öltözött feleségeikkel álltak komoly sorban.
– Még van pofájuk…
– Hova raktad az ebédemet? – kérdezte Piggy fennhangon a
konyhából.
– Így kigúnyolni Kennedyt! – Az emír legidősebb fia, nem
több mint négy éves, mély meghajlással búcsúzott az előtte
elhaladó koporsótól. – Az a kölyök is már elég borzalmas, de
látnod kéne az anyját, bőg, mintha megszakadna a szíve. Ez már
elég, hogy felforduljon az ember gyomra. Ha Jackie helyében
lennék…
Donna, Piggy és Russ tekézni mentek azon az éjszakán,
mikor lelőtték az emírt. A pálya kint volt a bázisnál, olcsó füves
cigit is lehetett kapni, amely majdnem kizárólag a kiszolgáló
személyzetnek volt fenntartva. A hangszórókból szóló muzakot
szakította félbe a hír, majd mindenki felállt és éljenzett.
Felmegyünk, kezdte valaki énekelni, és a többiek csatlakoztak
hozzá, odaátra, a vad kékségbe… Donna a félelemtől és
undortól rosszul lett, ott hányt a parkolóban.
– Nem hiszem, hogy bárkit is nevetségessé akarnának tenni –
felelte Donna. – Ők csak…
– Anya! Hagyd békén Donnát ezzel. – A hűtőszekrény ajtaja
becsapódott. A faliszekrény ajtaja kivágódott.
Piggy anyja arcán keserű mosoly ült.
– Pontosan ezt lehet várni ezektől az abroszfejűektől.
Utánozzák a fehér embereket, szándékosan kigúnyolják a náluk
jobbakat. Koszos, barna állatok!
– Anya! Hol van az a kurva ebédem?
Akkor ránézett, szája elkeskenyedett. – Ne beszélj velem
ilyen hangon, fiatalember!
– Helyes! – ordított Piggy. – Helyes, akkor ebéd nélkül
megyek suliba! Ez is azt mutatja, mennyit törődsz az egésszel!
Donnához fordult, és abban a pillanatban, mikor megragadta
a csuklóját, és kirángatta a házból, Donna nem hallotta többé a
szavakat, csak Piggy szemeiben látta eluralkodni az értelmetlen
hiábavalóság univerzumát. A lépcsőn lefelé ereszkedve
ugyanezt a tekintetet pillantotta meg.
A korlátok itt már fából voltak, az oszlopok fele már
elkorhadt az alapjánál, némelyik deszka hiányzott, előző
látogatók kifeszítették, és lehajították. Donna térdei
megbicsaklottak, megbotlott, és majdnem nekiesett a sziklának.
– Meg kell állnom – nyögte, és utálta magát érte. – Egy lépést
sem bírok tovább menni.
 A lány rögtön összeesett a fordulóban. Russ habozott, végül
visszatért hozzájuk. Hárman ültek, a semmibe révedve, lábukat
lógatták a peremen, karjukkal a korlátot kulcsolták.
Piggy talált egy Pepsis dobozt a szemét között, felirata arabul
kanyargott. Bal kezébe fogta, és elkezdett lyukakat szurkálni
bele pillangókésével, újból és újból, vihogva, mint valami
szexuálisan aberrált.
– Kivégezni a barmokat! – röhögte boldogan. Aztán minden
átmenet nélkül rákérdezett, hogyan az életbe fognak visszajutni.
Olyan fájdalmas volt a hangja, hogy Donnának le kellett
gyűrnie nevetését.
– Nézd, csak még egy kicsit szeretnék lejjebb jutni – mondta
Russ.
– Miért? – kötözködött Piggy veszekedős hangon.
– Annyira szeretnék lejutni, hogy legalább ne legyen már
szemét. – Rámutatott a cigaretta csikkekre, a barna
üvegtörmelékre, amely fogyóban voltak, de azért még akadt
belőle.
– Csak még egy kicsit, rendben, srácok? – Volt valami él a
hangjában, és mögötte ott bujkált nagyon halványan a
könyörgés. A lány tehetetlennek érezte magát Russ tekintetének
kereszttüzében. Azt kívánta, bárcsak kettesben lennének, és
megkérdezhetné, hogy mi a baj.
Donna kétségbe vonta, hogy Russ tudja, mire számíthat
odalent. Azt gondolta, hogy ha elég messzire lejut, akkor soha
nem kell visszamásznia? Eszébe jutott Herriman úr algebra
órája, mikor valami hirtelen támadt feszültség a levegőben arra
késztette, hogy átpillantson az osztálytermen Russ irányába. A
fiú minden figyelmét arra összpontosította, hogy kitépje a
lapokat matek könyvéből, és egyenként potyogtassa le azokat a
földre. Öt napos kitiltást kapott érte, és Donna soha nem jött rá,
hogy Russ miért csinálta. De volt valami dicső arrogancia
mindebben. Russ nem ebbe a korba született, középkori
hercegnek kellett volna lennie, egy Medicinek, vagy egy
Sabakan trónkövetelőnek.
– Rendben – felelte Donna. És persze így Piggynek is
indulnia kellett.
 Hét fordulóval lejjebb a modern lépcső véget ért. Az utolsó,
rövid, szakasz fakorlátját egészben letörték, és a lépcsőre
fektették. Óvatosan kellett lépkedniük a kiálló gerendák és a
korlát maradványai között. Ám amikor a legutolsó szintet
elérték, akkor látták, hogy a lépcső még tovább tartott lefele.
Ezeket már a sziklába vájták. Az időjárás és az emberek oly
mértékben lekoptatták a lapos hátú köveket, hogy majdnem
járhatatlannak tűntek.
Piggy felnyögött.
– Ember, nem várhatod el tőlünk, hogy ezen lemenjünk.
– Senki sem kér rá – vágta rá Russ.
Hátrafelé és négykézláb ereszkedtek le az öreg lépcsőn. A
szél erőre kapott, és egy lapát erejével taszított rajtuk jobbról,
majd balról. Donna egy-egy pillanatra úgy megrémült, hogy azt
hitte, ott helyben megdermed, és soha többé nem képes
megmozdulni. Végül a kövek egyre szélesebbé váltak, és egy
sima párkányra jutottak, ahonnan barlangok vezettek a
sziklafalba.
A sziklafal zöld és fehér volt a zuzmótól, alatta látszott, hogy
valamikor az ősidőkben szorgos kezek faragták és csiszolták a
köveket. A barlangok között (egyedül a bejáratokat hagyták
meg természetes állapotukban, érintetlenül) vastag combú nők –
talán istenségek vagy démonok, esetleg szakrális táncosok –
várakoztak, mellüket és arcukat még Mohamed idejében
levésték a Próféta emberalakot gyűlölő követői. Kezükben
indák tekeregtek, amelyek egy teljes Holdciklust fontak körbe,
kezdve az Újholdtól a dagadó negyeden és felen át a Teliholdig,
majd vissza a csökkenő felen és negyeden át a sötétségbe. Piggy
még kapkodott a levegő után, arca fényes volt az izzadtságtól,
de stílusán nem változtatott.
– Mi ez az egész kurva szarság?
– Egy kolostor volt – válaszolt Russ. Kábultan sétált végig a
párkányon, ajka csodálkozó felemás mosolyba húzódott. –
Olvastam erről. – Megállt egy türkiz színű autó ajtaja előtt, amit
valaki áthajított a peremen, hogy aztán a szél felkapja, és
messzire repítse. Az egyetlen hulladék, mely idáig eljutott. –
Segítsetek!
 Piggyvel ketten megtolták, háromszor is meghintáztatták,
hogy lendületet nyerjenek, aztán áttaszították a szikla fokán.
Mindhárman hason fekve bámulták, hogyan hull alá, újból és
újból megperdülve, végül mintha lobogott volna, ahogy egyre
apróbbá zsugorodott zuhanás közben. Aztán átlépte a látható
tartomány határát, egyike lett az alant lebegő porszemcséknek,
részese a lassú, zegzugos mozgású halott vörös vértesteknek az
üvegtestet kitöltő folyadékban. Donna hátára. fordult, fejét
visszahúzta a peremről, felfelé bámult. Úgy tűnt, mintha a
sziklafal előre akarna bukni, mintha az egész világ
kérlelhetetlenül, szédítően leszakadna, hogy maga alá temesse
őt.
– Menjünk, járjuk be a barlangokat – javasolta Piggy.
Üresek voltak. Tíz méternél tovább nem vezettek beljebb, de
mindegyiket gondosan kimunkálták, a boltíves mennyezetbe
ezernyi csipkét faragtak, a falakat oszlopokat formázó
domborművek ékesítették. A pillérek közé hosszú polcokat
vájtak a sziklába. Semmilyen tárgy nem maradt itt, még egy
törött cserép vagy csontdarab sem. Piggy zseblámpája végigjárt
minden egyes sötét repedést.
– Valaki már járt itt előttünk, és mindent magával vitt –
mérgelődött.
– A történelmi hivatal emberei, valószínűleg. – Russ
végighúzta kezét az egyik polcon, amely köz egy sor másfél
kilós kávés doboz pont befért volna. – Itt helyezték el a
koponyákat. Mikor egy szerzetes eljutott a spirituális fejlődés
egy bizonyos fokára, többé nem volt szüksége a fizikai lét
mankójára. Társai leolvasztották húsát csontjairól, és kegyelettel
őrizték koponyáját. Viaszt öntöttek a szemgödrökbe, és opálokat
helyeztek bele, amíg még meleg volt. Elöljáróik halványan
csillogó szemei láttára aludtak el.
Mire feltápászkodtak, már esteledett. A kékből lilává sötétedő
égbolton felragyogtak az első csillagok. Donna lenézett a
Holdra. Nagy volt, mint egy tányér, kerek és fényes. A kráterek,
száraz tengerek és hegyláncok természetfölötti élességgel
rajzolódtak ki. Valahol közép tájt volt a bázis, ahol Neil
Armstrong kitűzte az amerikai zászlót.
 – A mindenit, milyen későre jár! – állapította meg Donna. –
Ha hamarosan nem indulunk vissza, édesanyám teljesen be fog
rágni.
– Még mindig nem találtuk ki, hogyan jutunk fel –
emlékeztette Piggy. – És akkor minden bizonnyal itt ragadtunk.
Meg kell tanulnunk baglyokra vadászni, és némi gabonát
termeszteni a hegyoldalban. Saját civilizációt kell teremtenünk.
Az egyetlen problémánk a nemek aránytalansága, de ez is
áthidalható. – Körbefonta Donna vállait, és megfogta a mellét. –
Majd húzod a kocsirudunkat, igaz, Donna?
Donna mérgesen eltaszította, és rákiáltott. – Tartsd a mocskos
szádat! Torkig vagyok a kamasz szövegeddel és
viselkedéseddel!
– Hé, nyugodj le, minden oké! – A pánik ismét visszatért
Piggy pillantásába, a kényszerű felismerésé, hogy nem ő a
főnök, hogy soha sem lehet főnök, hogy nem is létezik olyan,
hogy főnök. Félszeg, békítő mosolyt erőltetett arcára.
– Nem, dehogy! A leghatározottabban nem „oké”. – Donna
hirtelen elfehéredett és reszketett a dühtől. Piggy mindent
tönkretett. Puszta jelenléte lerombolta a legkisebb esélyt is arra
nézve, hogy beszélgethessen Russ-szal, rájöjjön, mi történik
vele, és hogy végre a fiú igazából észrevegye őt. – Már beteg
vagyok az éretlenségedtől, a mocskos nyelvedtől és a
bunkóságodtól!
Piggy elvörösödött és dadogni kezdett.
Russ benyúlt a zsebébe, kivett egy darab fóliába csomagolt
hasist és egy eredeti ón pipát, faragott korall fejjel. Azt a fajtát,
amelyet a helyi koldus gyerekek árultak huszonkilenc centért.
– Akar valaki egy szippantást?
– Te szemét! – röhögött Piggy. – Azt mondtad, kiszálltál!
Russ vállat vont.
– Hazudtam. – Óvatosan meggyújtotta a pipát, mélyet szívott,
és továbbadta Donnának. Ő kivette az ujjai közül, érezte, hogy
milyen hideg a fiú érintése, elnézett a pipa kék füstje felett, és
látta Russ vékony, Krisztus-szerű arcát, a zárt szemeket. Abban
a pillanatban jobban szerette, mint valaha, azt kívánta, bár
feláldozhatná az életét a fiú boldogságáért. A pipa nyele
átmelegedett, szívókája majdnem forró volt ajkainak. Mélyen
leszívta.
A füst érdes volt torkában, aztán tömör és kavargó a
tüdejében. Fejébe szállt, megtöltötte zümmögő dallamokkal: a
levegő, az ég, a fal a háta mögött mind zümmögött, felfújva
koponyáját egy látomásbeli rohamban, szétfeszítve szemhéját és
száját. Fuldoklott és görcsösen köhögött. Több füst tört föl
belőle, mint amit ő elképzelt, hogy elfér a tüdejében.
– Hé, add csak ide! – Piggy kirántotta a pipát távoli ujjai
közül. Tűszúrásoktól bizseregtek, mintha apró csillagok gyúrtak
volna húsának sötétjében… – Pazarolod az anyagot!
– Az esti fény energiától vibrált, az ég a szemébe kúszott. A
feketedő levegőbe bámult, a hold alant kelt fel, a csillagok oly
közeliek és barátságosak voltak, mint a gyermek-könyvek
rajzain, megbékélt, elszakadt a világi gondoktól.
– Beszélj nekünk a kolostorról, Russ – kérte Donna azon a
hangon, amit egy évtizeddel ezelőtt használhatott, mikor
megkérte apját, hogy meséljen neki.
– Ja, beszélj nekünk a kolostorról, Russ papa – ismételte
Piggy gúnyolódó hangon.
Piggy mindig nyalizott a másik fiúnak, de azért volt köztük is
feszültség, és nem ritkán tett szarkasztikus megjegyzéseket. A
pszichológiából ismert rivalizáló férfiak közötti klasszikus
féltékenység esete volt.
– Már nagyon régóta megvan – kezdte Russ. – A bennszülött
beavatottak még a szofisták, Mohamed és Zarathusztra
követőinek megérkezése előtt elvonultak a világtól, ideköltöztek
a sziklák közé, a világ peremére. Lefaragták a lépcsőket, hogy
soha több ne térjenek vissza.
– Hogyan ettek akkor? – hitetlenkedett Piggy.
– Akarattal teremtették az ételüket. Nem, tényleg! Ez mind
benne van a teremtésmítoszukban: kezdetben volt a Káosz és a
Vágy. A világ a Káoszból lett – amin a formátlan anyagot
értették –, a Vágy vagy Akarat segítségével. Ezután kissé
összefüggéstelenné válik, mert nem volt igazi vallás, hanem
inkább egyfajta mágia rendszer. Azt hitték, a világ még nem
volt teljesen kész, valami bonyolult oknál fogva soha nem lesz
kész.
Tehát a régi Káosz nyomai még mindig megtalálhatók a
permen túl, és hogyha valaki elég erősen kívánja, és eléggé
eltávolodik a világ dolgaitól, akkor megidézheti azt. Ezek a
beavatottak azért jöttek ide le, hogy meditáljanak a Holdról, és
hogy csodákat tegyenek.
Nem volt ez az egész annyira kifinomult, mint mondjuk a
tantra szerzetesek Tibetben, vagy ilyesmi. Inkább valami
primitív formája volt az animizmusnak, egy módja annak, hogy
kikényszerítsék az univerzumból, amit akartak, így a szent
emberek lejöttek ide, és kívántak maguknak… mint a gazdagok,
ugye.
Rubinokkal kirakott finom ezüst serlegek, holdkő halmai,
tündércsontból készült tőrök, élesebbek, mint a legfinomabb
damaszkuszi acél. Csakhogy, amint mindez az övék lett, többé
már nem akarták megtartani. Egyszerűen áthajították a peremen.
Itt voltak ezek a kolostorok, végig a sziklák között. Minél
eldugottabb volt egy ilyen, ott annál magasabb spirituális szintre
jutottak.
– És végül mi történt a szerzetesekkel?
– Volt egy király, Althazar? Elfelejtettem a nevét. Igazi
kuporgató volt, elkezdte leküldeni az adószedőit, hogy
gyűjtsenek össze mindent, amit a szerzetesek létrehoztak.
Valahogy kifundálhatta, hé, ezek a srácok nem is használják
mindazt. Aztán kiderült, hogy ez elég nagy szentségtörés volt,
és a szerzetesek bepipultak. A nagyfőnök, meg az összes többi
spirituális nagyágyú összegyűltek egy kis csevelyre. Senki nem
tudja, hogyan. Az egyik hagyományos elmélet szerint úgy
tudtak rohangálni a sziklafalon, akár a földön, aztán a fene se
tudja. Nem számít. Szóval, egyik éjjel mindegyikük, az összes
szerzetes a világon együtt meditált egyszerre. Együtt kántáltak,
és azt mondták, nem elég, hogy Althazarnak meg kell halnia a
szentségtörés miatt, de olyan végzettel kell pusztulnia, amely
egyetlen más halandót sem ért még utol korábban. Meg nem
történtté kellett válnia, kevesebbé, mintha meg sem született
volna. És azért imádkoztak, hogy ne uralkodjon Althazar nevű
király, élete és emléke is eltűnjön, mintha Althazar király soha
nem is létezett volna.
 És nem volt többé.
De oly nagy volt feledés utáni vágyuk, hogy mikor Althazar
és története nem létezett többé, családja keserűséget érzett, de
nem tudták miért. És hogy nem tudták az okát, gyűlölet nőtt
bennük egymás iránt, gyűlölet és pusztulás utáni vágy, így ők is
egy éjszakán mind eltűntek. – Elhallgatott.
Végül Piggy megszólalt.
– És te elhiszed ezt a szarságot? – Mikor nem jött válasz,
kikelt magából. – Egy szó sem igaz az egészből! Fogod? Nincs
mágia, és soha nem is volt! – Donna látta rajta, hogy tényleg
nem bírja idegekkel, alapjaiban rázta meg az a lehetőség, hogy
valaki, akire felnézett, szintén elkezdhet hinni a mágiában. Arca
rózsaszínné vált, mint mindig, mikor elvesztette önuralmát.
– Persze, az egész hülyeség – mondta keserűn Russ. – Mint
minden egyéb.
Ismét körbejárt a pipa. Donna hátrakönyökölt, egyenesen
kibámult a nyíláson, és feltette a kérdést. – Ha teljesülhetne egy
kívánságom, tudjátok, mit kérnék?
– Nagyobb cickókat?
Donna már annyira kába volt, olyan kellemesen fásult, hogy
könnyűszerrel figyelmen kívül hagyta Piggyt. – Azt kívánnám,
bár érteném a helyzetet.
– Miféle helyzetet? – kérdezte Piggy.
Donna túl bágyadtnak érezte magát, hogy elkezdjen
magyarázkodni, elsiklott a kérdés felett. De Piggy nem hagyta
magát. – Miféle helyzetet?
– Bármilyen helyzetet. Úgy értem, ahányszor csak beszélek
valakivel, és nem tudom, mi áll a háttérben. Milyen játékot
játszanak. Miért cselekednek úgy, ahogy. Bárcsak tudnám, mi a
helyzet.
A Hold előtte lebegett, nagy, kövér és kerek, mint egy
grifftojás, erőtől ragyogó. Érezte, ahogy ez az erő körbejárja, a
rothadt káosz háttérsugárzása szétterül az égen egyenletes
mínusz kétszázhetven fokon. Akár egy újból és újból elköltött,
folyton gazdát cserélő és már-már semmivé koptatott érme, de
még most is olyan hatalom lapult mögötte odakint, amely képes
volt világokat elsöpörni.
A hatalmas, dagadt arcot bámulva érezte a lehetséges világok
áramlását, és az udvari bolond koponyájának hideg
ezüstkorongján belül érzékelte a láthatatlan jelenlétét Russ
primitív szerzeteseinek, kiknek elméje közelről sem volt érthető
számára, mégis erőtől vibrált, egy mindent behálózó feszültség
szövedéke, jelenléte nem volt erősebb Donald Kacsáénál, de
gyengébb sem. Foglyul esett egy ébredő képzeletben, ahol az
égbolt ereje hatalmas volt, és ő hozzáfért ehhez az erőhöz…
– Ami engem illet – szólt Piggy –, én azt kívánom, bár
tudnám, hogyan jutunk vissza a lépcsőn.
Egy pillanatig hallgatásba burkolóztak. Aztán Donna
rádöbbent, itt az alkalom, most megtudhatja Russtól, mi bántja.
Ha elég óvatosan kérdezi, ha a kérdéssel nem szorítja sarokba,
ha a lány egyszerűen csak szerencsés, akkor mindent elárulhat
neki. Donna megköszörülte torkát.
– Russ? Te mit kívánsz?
Az elképzelhető legzordabb hangján Russ válaszolt: – Azt
kívánom, bárcsak soha meg se születtem volna.
Donna feléje fordult, hogy megkérdezze miért, de sehol nem
volt.
– Hé! – kiáltott. – Hová ment Russ?
Piggy értetlenül nézett vissza.
– Ki az a Russ?
Hosszú út volt visszafelé. Magukkal cipelték a kidőlt
fakorlátot, és Piggy majd minden fordulóban dicsekedni
kezdett. – Nahát, nem volt tőlem nagyszerű ötlet? Pompás létra
lesz belőle.
– Igen, valóban nagyszerű – dicsérte Donna, mert Piggy
ideges lett, ha nem reagált semmit. Attól is dühbe gurult, ha
Donna sírva fakadt, de ez ellen már semmit nem tehetett. Nem
is lett volna képes elmagyarázni, hogy miért sír, mert a
földkerekségen egyedül ő tudta, hogy élt egy Russ nevű fiú,
akire egyetlen barátja, ismerőse, tanára, de még szülei sem
emlékeztek.
 A legborzalmasabbnak az tűnt, hogy nem maradtak határozott
emlékei róla, csak egy homályos benyomás, hogy mit
jelenthetett a jelenléte számára, valamint a vágyakozás és
csalódottság keserű érzése.
Még az arcát sem tudta többé felidézni.
– Előre szeretnél menni vagy utánam? – kérdezte Piggy.
– Utánad. Ha előre mennék, egész végig a seggemet
bámulnád. – A válaszra Piggy elvörösödött. Most, hogy nem
volt többé kinek az orra előtt produkálnia magát, Piggy teljes
mértékben más ember lett, csöndes és távolról sem gyalázkodó.
Még a ronda szavakat is mellőzte. De ez sem segített, mivel
Piggy puszta jelenléte elegendő kényszerítő erő volt, hogy
Donna átlásson rajta: észrevegye azt, hogy hősködését saját
félelmei és vágyai táplálták, hogy éjszakánként maszturbált, és
gyűlölte magát érte, hogy megvetette szüleit, és mindhiába várta
tőlük a szeretet legkisebb jelét. És mindez együttesen határozta
meg Piggy viselkedését vele szemben, vagy talán még több.
Most már pontosan tudta, hogy mi a helyzet.
Drága Istenem! – imádkozott – Add, hogy mire felérünk, már
ne lássak bele az emberekbe. Vagy add, hogy az igazság
kevésbé legyen fájdalmas odafent, hogy a felismerés ne bántson
ennyire, hogy ne leselkedjenek borzalmas titkok még a
legártatlanabb szavak mögött is.
Továbbvonszolták fa terhüket felfelé, vissza a világba.

Fordította: Szentkirályi András

„The Edge of the World” © 1989 by Michael Swanwick
 Delia Sherman
A TÜNDÉRI CSIRKEFOGÓ
London városában, a jó Erzsébet királynő dicsőséges
uralkodása idején élt egy fiatalember, aki a Nick Cantier névre
hallgatott. Úgy történt, hogy ez a Nick Cantier kiszolgálta idejét
ékszerész- és aranyműves-tanoncként egy bizonyos Spilman
mesternél, aki magának a királynőnek is dolgozott, s
mesterember lett maga is. Merthogy ennek a Nick-nek volt
sütnivalója, a mester boldog lett volna, ha a szolgálatában
marad. Nicknek azonban esze ágában sem volt, hisz Spilman
mester legalább oly tehetségtelenül bánt embereivel, mint
amilyen kiváló művelője volt a szakmájának. Meg hát Nick azt
gondolta magában, London olyan, mint a végtelen tenger, ahol
Leviatán észrevétlen marad, ott nem láthatja meg más, csak
parányi halak, amelyekkel mérhetetlen étvágyát csillapítja.
Olyan parányi halak, mint amilyen Nicholas Cantier. Bizony, a
magafajta halacska jobban teszi, ha visszavonul távoli vizekbe,
valahova egy messzi megyébe, ahol mint világot látott embert,
akár csukának is nézhetik, és ahol maga is elkaphatja a nálánál
is kisebb halakat.
Így gondolkodott Nick. Egy napfényes májusi reggelen
összepakolta hát a szerszámokat, amiket sajátjának tudhatott –
egy szuroktömböt és egy fakalapácsot, néhány acélvésőt,
lyuggatót, fűrészlapokat és rézgyűrűket –, hogy ezekkel, meg a
két kezével teremtse elő az út költségét Oxfordig. Nick betette
mindezeket egy zsákba, tett melléjük egy tiszta nadrágot, egy
tiszta inget, egy pár puha bőrcipőt. Ezáltal minden ingósága e
földön a hátán volt egy zsákban, kivéve egy kis ékszert, amit
maga készített magának, hogy útleveleként szolgáljon. Ezt a kis
ékszert egy lány alakjára formázta, mellei és hasa egyetlen
csillogó gyöngy, szoknyája és blúza csillogó zománc, arca
arannyal bevont ezüst. Hollófekete haján apró arany korona ült.
Nick nem mást, mint a Spenser mester versében szereplő
tündérkirálynőt, a szép Glóriánál formázta meg.
Ezen a becses Glorianán állt vagy bukott Nick megélhetése.
Körültekintő legény lévén, s mivel tisztában volt vele, mily
számtalan veszély leselkedhetik rá Londonban, fontolóra vette,
hová is rejthetné a város kóklerei meg tolvajai elől, akik csellel
vagy erővel elvehetnék tőle. A legjobb hely, gondolta, a
gatyapőce lesz, ahová se férfi, se nő nem nyúlhat anélkül, hogy
dorongja ne emelkedne szólásra. Az ékszer azonban nagy volt,
hűvös, és igencsak kényelmetlennek bizonyult azon más
ékkövek számára, melyeket Nick más alkalmakkor is ott tartott,
ezért inkább egy vászoncsíkkal a hasára kötözte, búcsút intett
társainak és északnak vette az irányt, hogy ott csinálja meg a
szerencséjét.
Nick Cartier majd húsz éves, jó kiállású fiatalember volt,
tekintete nyílt, mogyoróbarna fürtjei szemöldökéig
göndörödtek. Akármilyen csinos is volt azonban, ez a májusi
reggel éppen olyan szűzen találta, mint a Szűz Királynőt magát.
Mert bizony Spilman mester keményen bánt inasaival, akik nem
kerülhették el sasszemét meg viperát formázó pálcáját, és
gazdájuk állhatatossága miatt maguk is oly erényesek maradtak,
mint valami pápista szerzetesek. Szabadságának eme első
napján az ifjú Nick szeme ide-oda cikázott, itt egy karcsú
derékon, ott egy bájos mosolyon állapodván meg, s ő maga
közben azon morfondírozott, miféle gyönyöröket rejtegethet ez
az alsószoknya vagy az a hófehér kendő, így történhetett, hogy
készületlenül érte, amikor egy szélhámos mellészegődött és
győzködni kezdte, igyon meg vele egy korsó sört, hiszen éppen
most talált a csatornában egy tizenkét pennyst, az pedig
köztudottan balszerencsét hoz, ha az ember a talált pénzt
megtartja magának, Nick arca meg saját apja legkisebb fiára
emlékezteti, aki két év előtt veszett oda a pestis idején. Nick
hagyta, hadd beszéljen, hadd keresse az ürügyet az
ismerkedésre, aztán amikor a csirkefogó végre elhallgatott, így
felelt neki:
– Látom, jobban kell figyelnem az öltözködésemre, ha
minden szélhámos azt hiheti, valamiféle vidéki tökfej vagyok,
akit úgy ver át, ahogy akar. Nem, nem iszom veled, meg nem is
kártyázom veled, mert még jól megkopasztanál, én meg itt
állnék egy garas nélkül.
Ezt hallván a szélhámos elátkozott minden csecsszopó
kölyköt, aki ravasz vén rókának képzeli magát, és csatlakozott
két egyszerű, tisztes polgárnak tűnő emberhez, akiket Nicholas
a szélhámos társainak vélt, akik maguk is készen állnak arra,
hogy részt vegyenek becsületes embertársaik kifosztásában.
Fityiszt mutatott nekik és kinevette őket. Aztán átszelte Londont
a Lombard utcától Clerkenwellig, az északi külvárosig, ahol a
házakat az úttól távol eső kertekben és mezőkön építették, ahol
a kocsmárosok a szabad ég alatt helyezték el a padokat meg a
székeket, hogy részeges vendégeik kiszellőztethessék kóválygó
fejüket.
Mire ideért, bizony már délfelé járt az idő, és Nick léptei is
lelassultak, mivel esze egyre inkább csak a kenyéren és a sörön
járt, nem pedig a gazembereken meg a csirkefogókon.
Álmosság és éhség is gyötörte tehát, mikor az egyik csapszék
előtt elhaladván szeme megakadt egy nőn, azaz nem is nőn,
hanem hölgyön, aki gazdagon díszített köntöst és keményített
fodros gallért viselt. Az viszonozta pillantását, tekintetük
találkozott, a hölgy kacsintott, és felhúzta a vállát, amitől keble
felemelkedett, mint hajó a hullámzó tengeren.
Nick továbbsietett volna, de a hölgy megragadta inge ujját és
így szólt:
– Hohó, barátom, úgy látom, hiányt szenvedsz valamiben.
Mit akarsz hát? Bort? Társaságot? – Mindezt olyan
jelentőségteljesen, olyan szoknyalengetéssel és
kebelhullámzással, hogy már nem csak Nick dorongja üdvözölte
lelkesen, hanem orcáiba is erős pír szökött.
– Az az igazság, kisasszony, hogy bizony sokat gyalogoltam,
és gyötör az éhség.
– Szóval az éhség – a nő pillantása a szavakat számos olyan
jelentéssel ruházta fel, amely a nyelvtankönyvek szerzőinek
bizony nem jutott volna eszébe. – Akkor csillapítsd hát
éhségedet, nemkülönben a szomjúságod, ne késlekedj! – És
beterelte Nicket a csapszék ajtaján, be egy kis szobába, ahol is
rávetette magát, kezével a testén matatott, ajkával az ajkán. Úgy
hozta a szerencse, hogy lehelete bizony bűzös volt, és ez Nicket
lecsillapította annyira, hogy ráébredjen: a nő keze nem a
gyönyör útját járja, hanem erszénye után kutat. Gyorsan el is
tolta hát magától.
– Nem, kisasszony – szólt elvörösödve és levegő után
kapkodva –, drága lenne az a hús meg az az ital, ha az
erszényemmel kéne fizetnem érte.
 E szavakat hallván a nő tudta, hogy leleplezték, nem is
tagadta mesterségét, hanem rögvest éktelen jajveszékelésbe
kezdett, amitől a holtak is felébredtek volna, és bizonyos John
után kiáltozott, hogy az siessen kihúzni a csávából. Nick
azonban, ha nem is mutatkozott túl bölcsnek, de fürge volt és
erős, sikerült hát elillannia a rókalyukból még mielőtt a segítség
megérkezhetett volna.
Futva érkezett a város utolsó házaihoz, ahol is megállt, hogy
szomját és éhségét tisztességes étellel és itallal csillapítsa.
Ahogyan sörét itta és szerencsés menekülésén töprengett, saját
butaságának emléke egyre halványabb lett, a lotyó szépsége
pedig oly élénken élt benne, hogy elhomályosított minden mást,
míg végül Nick meggyőzte önmagát, bármely forró vérű
fiatalember besétált volna a csapdába, sőt, ki sem került volna
onnan épségben, lévén szó egy különösen csábos szélhámosról.
Csak saját élelmességének köszönhette, gondolta, hogy sikerült
lelepleznie a nőt és kereket oldania. Miután már ravasz rókának
tudta magát, Nick otthagyta a csapszéket, és Hampstead Heath
felé vette az irányt, ami tán a világ végén is túl volt. Amint
elhagyta Londont, és az északnak vezető útra lépett, szívét
mérhetetlen boldogság töltötte el, lépteit vidám nótázással
kísérte, el volt telve magával, mint a kakas, aki azt képzeli, az ő
kukorékolását hallván bújik elő a nap a látóhatár mögül.
Így ballagott és nótázott, amíg meg nem pillantott egy
menyecskét, aki az út mellett egy nagy kövön üldögélt.
Megtanulta már a leckét, hát alaposan körbejáratta a szemét,
nem pillant-e meg valahol egy rejtőzködő csirkefogót, aki
készen áll, hogy ráugorjék. De a leány nem arra várt, hogy
csapdába csalhassa, nem is szólította meg Nicket, még csak nem
is emelte fel fejét, továbbra is térdén nyugvó lábfejére meredt.
Durva anyagból készült szürke köntöse combjáig fel volt hajtva,
ujjait is felgyűrte a konyákig, úgyhogy Nick láthatta pucér, inas
napbarnította karját és elefántcsontszínű lábszárát.
– Adjon Isten! – szólította meg Nick a lányt, aztán többé
szóhoz sem jutott, mert amikor az felnézett rá, a lélegzete is
elakadt. Talán látott már szebbet, mert ez barna volt, mint egy
cigánylány, orcái és orra csontosak. De nagy fekete szemei,
mint az őzsutáé, ajka íve, mint Ámor nyiláé.
– Néked is adjon Isten! – felelte a lány.
 Hangja halk volt, mint a rigó éneke. – Éppen jókor érkeztél,
hogy a segítségemre lehess. Merthogy tüske ment a lábamba, és
nincsen tűm, hogy kiszedhessem vele.
Egy pillanattal később Nick máris a lány lábai előtt térdepelt,
még egy pillanattal később az a láb már a kezében is volt.
Megtalálta a tüskét, késének hegyével kiszabadította, miközben
a leány a vállát szorította, s fel-felszisszent, ahogy a kés a lábát
érintette, hogy aztán megkönnyebbülten sóhajtson fel, amikor
Nick letörölte az egyetlen kiserkedt vércseppet a kendőjével,
amivel aztán be is kötözte a lány lábát.
– Köszönöm neked – mondta az, közelebb hajolván. – És ha
te is úgy akarod, olyan jutalmat adok neked a kedvességedért
cserébe, hogy bizony neked is lesz mit köszönnöd.
Ezzel Nick nyakára tette kezét, végigsimogatta bőrét és
rámosolygott; lehelete oly édes volt, mint a nyári
gyümölcsöskert illata.
Nick érezte, ahogyan az arcába szökik a vér, és szíve is
hevesebben vert mellkasában. Nagy szerencse volt ez, bizony,
merthogy ez a lány szebb volt, mint akármelyik londoni
utcalány.
– Széplány – mondta végül –, mégsem csókolhatlak meg itt
az út mellett.
A lány felkacagott. – Emelj hát fel, és vigyél el a völgybe a
mögött a domb mögött, ott egymáséi lehetünk, és nem láthat
meg bennünket senki fia.
Nick férfiassága rögvest jelezte, hogy nincs ellenére az
ajánlat. Ezt látván a lány kitárta karjait, Nick pedig felkapta,
könnyedén, mint egy köteg rőzsét, hogy elvigye a völgybe,
mely zöldellt a májusi nap fényében. Ott a földre fektette a
lányt, levette zsákját és a lány feje mellé helyezte, hogy a keze
ügyében maradjon, és áldotta az eszét, hogy kincsét végül is
nem a gatyapőcébe rejtette. Aztán ő maga is a lány mellé
zuhant, ajka a lány ajkára tapadt, miközben keze azt a puha,
selymes torkot simogatta. A lány mellei kicsik voltak, mint egy
gyermeké, mégis asszonyként sóhajtott fel, mikor Nick
megérintette őket. Mikor teste szorosan Nickéhez simult, a fiú
merészen az alsószoknyák felé nyúlt, hogy felhúzván azokat,
megleshesse, micsoda kincset rejtegetnek. A lány szégyenlősen
tolta el újból és újból kezét, bár ajkát egy pillanatra sem húzta el
Nickétől, s halacskaként kergetőző nyelve arra ingerelte a fiút,
hogy megoldja gatyapőcét, mely kezdett igencsak szűknek
mutatkozni. Amikor a lány látta, mire készül, ő maga is
odanyúlt, hogy segítsen neki, Nick pedig úgy érezte, a
Mennyország kapui tárulnak ki előtte. S, amikor még nem is
biztos, hogy készen állt belépni, a lány egy határozott
mozdulattal magára rántotta.
Nem ért azonnal célba, bár már nem járt messze tőle, ahogy a
combok között felgyűrődött szoknyarétegek között próbálta
megtalálni az utat. Bár döfködő tagja még nem találta az
alagutat, de bizony ő és cigánylány kedvese rábukkantak egy
másik, a hegy gyomrába vezető alagútra, és még mielőtt Nick
tudta volna, mi történik, ott feküdt lélegzetvisszafojtva egy
hatalmas, gyertyafényben úszó terem kellős közepén egy
perzsaszőnyegen, szoknyás, papucsba bújtatott lábak vették
körül, fenekét lágy fuvallat simította végig. Lehunyta a szemét,
és imádkozott, hogy az egész látomás ne legyen más, csak a
vágy keltette illúzió. Aztán kacagás – mintha aranycsengettyűk
szólaltak volna meg – ütötte meg a fülét, amely hamarosan
gunyoros nevetéssé terebélyesedett. Ebből tudta, hogy amit lát,
az a kijózanító valóság, és ideje lenne kinyitnia a szemét meg
fölrángatnia a nadrágját.
Mindez egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt történt, ha Nicknek
úgy tűnt is, évek múltak el, míg sikerült elrejtenie dorongját és
feltápászkodnia, hogy szembenézhessen a szoknyás, papucsos
lábak és a csengettyűszerű nevetés tulajdonosaival, akik még
mindig körülvették. És bizony ebben a korban nem számított
különösnek a Nick fejében érlelődő gondolat, miszerint
házigazdái csakis tündérek lehetnek. Látta, hogy nem lehetnek
emberek, hiszen bőrük, mint a fehér kagylóhéj, hajuk varkocsba
fonta a napnak, a holdnak, a tűznek a homlokukat díszítő
drágakövekről visszaverődő fényét. Szemük zafírként,
smaragdként csillogott. A nők amazonok módjára fedetlen
kebellel jártak, tökéletes melleiket, mint ékszereket keretezte
világos, nyitott selyemköntösük. A férfiak ékszert viseltek a
fülükben, gatya-pőcük pedig kakast, farkast vagy csavart szarvú
kost formázott. Ragyogásuk a Királynő legfenségesebb
mulatságáét is elhomályosította volna.
 Ahogy Nick ott állt tátott szájjal, egyszerre csábítója hangja
ütötte meg a fülét: – Jól tennéd, Nicholas Cantier, ha sarkon
fordulnál és a földig hajolnál rögvest.
Mert az szólította, aki idevezette, Nick engedelmeskedett.
Egy trónon ülő nővel nézett farkasszemet. De még ha sámlin ült
volna is, Nick nem kételkedett volna, kit lát, merthogy keble és
orcája ragyogóbb volt, mint bármely gyöngy, nyitott kabátját és
temérdek ékkő borította, varázslatos hajzatát pedig olyan, de
olyan korona ékesítette, hogy annak a Nicknél rejtőző ékszer a
nyomába sem ért. Nick csak tátogott, mint azok a bizonyos kis
halak, amelyeket útnak indulása előtt látott lelki szemeivel.
Végül térdei bölcsebbnek bizonyultak fejénél, és
megroggyantak, hogy gazdájuk megfelelőképpen üdvözölhesse
Tündérország uralkodóját.
– Nos, Nicholas barátom – mondta a tündérkirálynő –, jó
szívvel köszöntünk az udvarunkban. Segítsd talpra,
Borsóhüvely, hadd jöjjön közelebb trónusunkhoz!
Nick érezte, hogy valaki finoman megérinti a könyökét, és
amikor káprázó szemét végre le tudta venni a
Tündérkirálynőről, vágyakozó kedvesét pillantotta meg. – Állj
fel, szerelmem! – mormolta. – És ha jót akarsz, vigyázz, se italt,
se ételt ne végy magadhoz!
– Nos, Borsóhüvely? – kérdezte a királynő, és volt valami a
hangjában, amitől Nick hirtelen úgy érezte, azonnal fel kell
pattannia. Egy pillanattal késeibb valóban ott is állt remegő
lábbal a trónus előtt.
– Légy üdvözölve! – köszöntötte ismét a királynő – Helyezd
magad kényelembe! Borsóhüvely, hozz gyorsan egy széket és
egy poharat a vendégnek, szólj a zenészeknek, hogy játsszanak
valami kedvére valót, és táncoljon mindenki az udvarban!
Háborodott elme nem képzelhet el, költő nem énekelhet meg
olyan félórát, ami ezután következett. Nicholas Cantier egy
arannyal bevont zsámolyon ült Tündérország királynőjének
lábánál és figyelte, ahogy az udvartartás sürög-forog. Kezében
drágakövekkel kirakott kupát tartott, rózsa és alma illata ígért
felejthetetlen ízű italt. De ahányszor csak a szájához próbálta
emelni a kupát, két vékony ujj csípte meg a bokáját, s Nick
mindannyiszor Borsóhüvelyt, a tündérlányt látta lábainál
guggolni, aki kiterjesztett szoknyájával leplezte keze apró
mozdulatát. Amikor a lány felnézett rá, szeme megtelt könnyel,
mint kis virágok kelyhe az esőben, és Nick ebből tudta, sajnálja
már, hogy ide csábította.
Amikor a tánc véget ért, Tündérország királynője Nickhez
fordult és így szólt: – Nicholas barátom, cserébe, hogy a
kedvedre tettünk táncunkkal, kérnénk tőled egy kis szívességet.
– Állok rendelkezésedre, felséges asszony – felelte Nick –, ha
nem is fogadtam el semmit szavakon és nevetésen kívül.
– Úgy igaz, Nicholas barátom, hogy meg sem kóstoltad a mi
tündérborunkat. Láttad azonban a mulatságunkat, és bizony
ezért a látványért cserébe bármelyik londoni költő kilehelné a
lelkét.
– Nem vagyok én költő, asszonyom, csak egyszerű
aranyműves.
– Ez is való. És mivel abban az aranyművességben nem is
vagy te olyan ügyetlen, megtisztellek vele, hogy elfogadom azt
a kis ékszert, amit az én képmásomra készítettél, és a
mellkasodra kötve viselsz.
Nick erre azt hitte, költők módjára ő is kileheli a lelkét,
merthogy a szíve majd kiugrott a helyéből. Gloriana szemébe
nézett, és az épp oly hideg és szenvedélyes volt, mint a szajháé,
aki elől korábban elfutott, aztán körbenézett, és azt látta,
Tündérország udvartartása úgy mered rá, mintha valami majom
vagy táncoló medve lenne. Lábánál a sötét hajú Borsóhüvely
elkülönült a többiektől, viseltes ruhájával, kreol bőrével az
egyetlen volt, ami melegséget sugárzott ebben a
természetellenes ragyogásban. Rámosolygott Nickre, s keze alig
észrevehetően mozdult, akár a halaskofáé, aki a zsivajgó
tömegben csak jelekkel tudja megértetni magát vevőjével.
Nicholas bátorságot merített a jelből, mély lélegzetet vett és így
szólt:
– Felség, ez az ékszer csillogó szépségednek csak árnyéka
lehet. Mégis, nekem egyetlen tulajdonom. Nem válhatom meg
hát tőle, bármekkora örömömre is szolgálna szívességieket
viszonoznom.
 Tündérország királynője összeráncolta a homlokát. –
Vigyázz, Nicholas, ha próbára akarod tenni jó szándékunkat! Ha
kedvünk támad, hát gyíkká vagy féreggé változtatunk, és
könnyűszerrel megszerezzük, amit akarunk.
– Bocsáss meg, rettegett Királynőm, de ha erővel
elvehetnétek tőlem az ékszert, akkor már réges-régen nálatok
lehetne. Úgy sejtem, saját jó szántamból kell odaadnom – vagy
eladnom – nektek.
Baljóslatú csend ereszkedett a teremre, olyan volt, mint
amikor sötét viharfelhő takarja el a napot. Tündérország
lélegzetvisszafojtva várta a kitörni készülő uralkodói vihart.
Aztán újra előbukkant a nap, a tündérkirálynő elmosolyodott,
udvartartásának tagjai összesúgtak, mint a párbaj nézői, amikor
megállapítják, hogy a gyengébbik vívó bevitt egy szerencsés
találatot.
– Fején találtad a szöget, ifjú Nicholas, bevalljuk. Nos, hát
akkor lássunk neki. Tündérország királynője alkudni fog veled,
mint valami kofa.
Nick összefonta karjait a térdén, és így szólt a királynőhöz: –
Őszinte leszek, felség. A mesterem, amikor meglátta ezt az
ékszert, azt tanácsolta, hogy ne váljak meg tőle kevesebbért,
mint ötven aranykorona, és annyiért is csak akkor, ha egy
aranyműves mester elismerése is jár vele, meg egy állás a
műhelyében. Ötvenöt aranykorona tehát, és egy fityinggel sem
kevesebb.
A királynő fehér kezével elgondolkozva dobolt a térdén. –
Akkor a te mestered vagy bolond, vagy szélhámos, vagy
hazudik. Ez a csecsebecse nem ér többet tizenöt
aranykoronánál. De mert jó szívvel gondolunk rád, és mert
panaszod nem ok nélküli, adunk érte húszat, és egy fityinggel
sem többet.
– Negyvenöt – vágta rá Nick. – Kétszer ennyiért adhatnám el
Spenser mesternek, mert hű képmása Glorianának, és még el is
mesélhetném, mit láttam a tündérkirálynő udvarában, ha netán
könyvet akarna írni róla.
– Huszonöt – mondta a királynő. – Hálátlan gazember. Én
küldtem rád azt az álmot, amiben megálmodtad az ékszert.
 – Annál jobb okod van rá, hogy megfizesd az árát – felelte
Nick. – Negyven.
Ez talált. A királynő felvonta a szemöldökét, megrázta a fejét
és így szólt: – Harminc. Meg egy bizonyítvány, amelyen saját
uralkodói kézjegyünk tanúsítja, hogy Gloriana udvari
ékszerésze vagy, merthogy készítettél egy ékszert az ő
kívánságára.
Ez tisztességes ajánlat volt. Nick eltűnődött egy pillanatra,
aztán látta, hogy Borsóhüvely leplezetlen örömmel mosolyog,
arca kipirul, szeme csillog, és így szólt: – Megegyeztünk,
Királynőm, ha mindennek tetejébe szolgálód, Borsóhüvely is
társamul szegődhet.
Ezt hallván Gloriana hangosan felnevetett, és teljes
udvartartása is vele hahotázott a halandó képtelen ötletén.
Egyedül Borsóhüvely nem nevetett a többiekkel. Felállt inkább,
Nicholas mellé lépett és megszorította a kezét. Barna volt és
féktelen, mint egy őzsuta, és Nick szemében még a
tündérkirálynő sem – hiába a kerek mellek, a hattyúnyak – volt
olyan gyönyörű, mint ez a karcsú, barna bőrű tündérlány.
Amikor Gloriana újra szóhoz jutott, így szólt: – Nicholas
barátom, köszönet illet, mert bizony nem nevettem ily jó ízűt
már igen régóta. Vedd hát tündérszeretődet, tündéraranyadat
meg tündérbizonyítványodat és távozz innen sértetlenül. De
mert meg merted fosztani Tündérország királynőjét a
szolgálójától, ezt a feltételt szabjuk: ha nemet mondasz
Borsóhüvelynek ágyban vagy asztalnál az elkövetkezendő
huszonnégy halandó órában, aranyad változzék falevéllé,
bizonyítványod változzék üres papírdarabbá, szerelmesed
változzék kőszoborrá.
Borsóhüvely mosolya elkomorult, és végre ő maga is szót
kért. – Felség, ez túlontúl nagy kérés.
– Békesség – mondta Gloriana, és Borsóhüvely meghajtotta a
fejét. – Nicholas, kezdünk belefáradni ebbe a játékba. Add át az
ékszert, fogd a pénzed és menj Isten hírével!
Nick kigombolta hát zekéjét és ingét, aztán letekerte a
mellkasa köré kötözött vászoncsíkot, elővett egy kis bőrzacskót
és óvatosan kicsúsztatta belőle a szobrocskát, szeretetének és
művészetének első gyümölcsét, melytől bizony nehéz szívvel
vált meg.
– Csinálsz majd helyette másikat, szerelmem, még ennél is
szebbet – súgta Nick fülébe Borsóhüvely, miközben az
Tündérország királynőjének tenyerére fektette az ékszert,
meghajolt, és abban a pillanatban ott állt a kis domb tövében a
völgyben, csomagjával a lábánál, félmeztelenül, kővé meredten
a döbbenettől, egymagában. Mielőtt lélegzethez juthatott volna,
megjelent mellette Borsóhüvely, karján Nick zekéjével és
ingével, hátán egy zsákkal, derekán súlyos pénzes zacskóval,
melyet rögvest le is csatolt, hogy ruháival egyetemben átnyújtsa
az ifjúnak. Nick legszívesebben rögvest behajtotta volna a
királynő maradék adósságát is, de Borsóhüvely kedveskedve
kérte, hogy keressenek más helyet, ahol nagyobb kényelemben
lehetnének, mint ott a fűben, s a fiú nem tudott nemet mondani.
Nem bánta a királynő feltételét sem, ami kötötte a kezét, hiszen
már közeledett az éj, ő meg bizony igencsak éhes volt meg
szomjas is, mintha nem is csak egy kurta órát töltött volna a
domb belsejében. De nem is annyit töltött, hanem biz egy
nappal, egy éjszaka, meg még egy nappal eltelt, mióta
megpillantotta a tündérlányt az út mentén; a tündérek közt
észrevétlen száll az idő, merthogy nem törődnek a múlásával.
Borsóhüvely nem is késlekedett mesélni neki erről, miközben
észak felé lépdeltek az alkonyatban, s ő bogyókat szedett meg
forrásvizet keresett, hogy Nick csillapíthassa éhségét, olthassa
szomját. A fiú láthatólag igen elégedett volt az üzlettel, amit
kötött, s nagyra volt saját ravaszságával, melynek mindezt
köszönhette.
Mentek hát, mentek, míg el nem értek egy fogadóig, ahol
Nick vacsorát és szállást kért, de mindenből a legjobbat, s egy
aranyat nyomott a gazda kezébe, mire a jóembernek előbb tátva
maradt a szája, majd mikor szólni tudott, azt mondta, egy ilyen
érmével bizony meg lehetne vásárolni az ő egész házát meg az
összes serét, és még akkor sem lenne elég aprópénze, hogy
visszaadja, ami jár. Nick, akit elöntött a büszkeség és a vágy,
erre azt felelte, tartsa meg az érmét úgy ahogy van, ajándékként,
merthogy az esküvője napja van. Borsóhüvely arcát erre pír
öntötte el, szemeit pedig lesütötte, mint bármely tisztes ara, bár
a jóember látta, hogy nem visel jegygyűrűt, s gyaloglástól poros
lábán nem visel cipőt. Legjobb ételével meg borával szolgálta ki
azért a párt, és legjobb szobáját adta nekik, ahol már égett a
kandallóban a tűz, merthogy az arany az arany, és még egy
rózsát is tett a párnájukra, hisz nem felejtette el, milyen is volt
fiatalnak lenni.
Amikor az ajtó bezáródott mögöttük, Nick karjába kapta
Borsóhüvelyt, és úgy ivott szájából, mintha az valami kút lett
volna, őt meg a szomj halál környékezné. Aztán felemelte és az
ágyhoz vitte a lányt, elkezdte megoldani köntöse kötőjét, hogy
meglássa végre meztelen testét. Borsóhüvely azonban így szólt:
– Várj még, Nicholas Cantier, hagyd meg még az
ártatlanságom! De vesd azért le a ruhád, és hidd el nekem, nem
szenvedsz gyönyörben hiányt.
Az ifjú Nick összeszorította a száját és azon elmélkedett,
vajon ha erővel tépi le a lány ruháit, az nemet mondásnak
számítana-e. Gondolatai arcára is kiülhettek, mert Borsóhüvely
magához húzta kezét, és nyelvével kezdte csiklandni tenyerét,
miközben oly pajzán mosollyal pillantott a fiúra, hogy annak
muszáj volt visszamosolyognia és hagynia, hogy a lány tegye,
amit akar. Hagyta hát, hogy a lány lefejtse róla zekéjét és ingét,
hogy ujjaival és nyelvével simogassa mellkasát, hogy addig
ütögesse és csipkedje mellbimbóját, amíg levegő után kellett
kapkodnia, hogy simogassa és ingerelje, és végül kiszabadítsa
dorongját, amelyet előbb kezébe majd szájába vett. Szegény
Nick, aki ilyesfajta rafinériáról azelőtt nem is álmodott, majd
meghalt a kéjtől. Borsóhüvely hosszú haját markolászta,
miközben elöntötték a gyönyör hullámai, aztán csak feküdt
kimerültén, mellén a lány fejével. A hosszú haj
selyemtakaróként terítette be hasát.
Egy idő után Borsóhüvely felemelkedett, gyengéden szájon
csókolta Nicket és így szólt: – Én nem bántam meg ezt az
üzletet, szerelmem, bármi is történjék ezután.
A még mindig bódult fiú rácsodálkozott. – Miért, mi
következhetne más, mint béke és boldogság, meg tán egy
gyermek, aki a térdemen lovagol?
Borsóhüvely elmosolyodott. – Valóban, mi más? Gyere,
fedezd fel hát a testemet! – Ezzel végigdőlt az ágyon és ölelésre
nyújtotta karját.
 Kis ideig Nick megelégedett a lány ajkainak és nyakának
csókolgatásával, ám hamarosan beleunt ebbe a játékba. Újból
elöntötte a vágy, hogy felfedezze a titkos helyeket, hogy
megtalálja mindennek a nyitját. A lány szoknyái alá nyúlt,
combjait simogatta, melyek simák voltak, mint a márvány és
beleremegtek az érintésébe, ahogy keze közeledett a völgyhöz,
melyről oly régen álmodott. Egyre szaporábban vette a levegőt,
ahogy megérezte a göndörödő szőrszálakat, ekkor azonban ujjai
akadályba ütköztek, valamiféle botba vagy rúdba, ami pont
olyan sima volt, mint a combok, de merev és forró. Ijedtében
Nick megszorította, és Borsóhüvely felnyögött, mire a fiú
visszahúzta volna a kezét, hozzá meglehetős sebesen, ha tündér
szeretője kéjesen fel nem sóhajtott volna. – Nemet mondasz-e
hát nekem?
Nick felhorkant és újra megszorította, amit talált. A rúd, amit
a kezében tartott, lüktetett, s saját dorongja is igen hasonlatos
mozgásba kezdett. Nick felkönyökölt és Borsóhüvely szemébe
nézett, ahol félelem és vágy, férfi és nő küszködtek egymással,
és valamiféle egyértelmű választ próbálni megfogalmazni. A
szavakat lehet úgy csavarni, mint egy kígyót, hogy a saját
farkukba harapjanak, és Nick nem akarta, hogy a másik
félreértse. Válasz helyett hát még jobban megszorította az egyre
hevesebben lüktető ékszert, ami Borsóhüvely hozománya volt
ebben a frigyben és oly ügyesen bánt vele, hogy szerelmese
lehunyta szemét és halk sóhajjal könnyebbült meg. Nick
folytatódó csókjaira azonban újból felemelkedett, ledobta
szoknyáit, fűzőjét és finom vászoningét, hogy megmutassa
testét, mely karcsú és izmos volt, mint Nické, mégis sima és
hófehér, mint bármely lányé, aki szamártejben és mézben
fürdik. Nem nyugodtak hát, míg a felkelő nap arányló sugarai
be nem borították feldúlt ágyukat, ahol a szerelmesek
összegabalyodva és – egyelőre – kimerülten hevertek.
– Én nem fogok panaszkodni, ha elzavarsz, amikor a
huszonnégy óra letelik – mondta szomorúan Borsóhüvely.
– És miért tennék ilyet? – kérdezte Nick.
– Ha veled maradnék, mit is kezdhetnél velem, egy se nem
férfi, se nem nővel, se nem ember, se nem tündérrel?
– Ami az utóbbit illeti, azt nem tudom, de ami az előbbit, te
nem egyik sem vagy, hanem mind a kettő, és az nekem kétszer
annyi boldogság. Várj! – mondta még Nick és kikászálódott az
ágyból, kinyitotta csomagját és kivett belőle egy sima rézgyűrűt,
a szuroktömbjét meg az acélszerszámait. Megdolgozta a gyűrűt
a tömbön és pár perc alatt belevésett egy borsókarót, de olyan
élethűt, hogy borsót lehetett volna szedni róla tavasszal.
Visszatért az ágyhoz és a gyűrűt Borsóhüvely bal kezére húzta.
Borsóhüvely megforgatta ujján a gyűrűt. – Nem gyűlölsz hát,
amiért becsaptalak, és bolonddá tettelek?
Nick elmosolyodott és végigsimította kedvese ágyékát. – Van
hátra még néhány óra, amíg meg van kötve a kezem. Annyira
szeretnél kőszoborrá válni, hogy olyan kérdéseket teszel föl
nekem, amikre kénytelen vagyok nemet válaszolni? Tudd hát,
boldog vagyok, hogy a hálódba kerültem, és egyetlen vágyam,
hogy vesd még ki rám azt a hálót, ahányszor csak lehet, ha
mindig olyan gyönyörben lesz részem, mint most, amikor
magadhoz édesgettél.
Felkeltek hát, és Oxford városa felé vették az irányt, ahol
Nicholas oly bölcsen fektette be a tündérek pénzét, és oly
ügyesen használta föl bizonyítványát, hogy tündér
szerelmesével együtt jólétben éltek, míg meg nem haltak.

Fordította: Kamper Gergely

„The Faerie Cony-catcher” © 1998 by Delia Sherman
 Charles R. Saunders
SHIMENEGE MASZKJA
Shimenege volt a neve és a tűző napon zokogott.
Megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, mielőtt szabad
folyást engedett könnyeinek. A lány saját népe, a yaulik
vadászmezőin túl, egy bozótos kis tisztásán ült, egy fatönkön.
Leopárdok jártak ugyan a sűrűben, de Shimenege nem félt
tőlük. Amitől rettegett, olyan félelmetes volt, hogy a karmoktól
és agyaraktól való halálos félelem jelentéktelenné fakult
mellette.
Shimenege alacsony, tömzsi leány volt, aki csak nemrég látta
meg élete tizennegyedik esős évszakát. Szénszínű bőre kissé
feszült kerek, széles arcán. Csípője már meghúsosodott, keble
telt volt. Mindössze egy bőrkötényt hordott a dereka körül.
Mint a legtöbb yauli nő, ő is vaskos kék gyöngyzsinórokat
viselt, amelyek a halántékától ikerhurokban csüngtek alá a
tarkója közepéig. A hurkokat rögzítő bőrszalag mélyen bevágott
a homlokába. Alsóajkában rézgyűrű fityegett.
Az ölében egy maszkot tartott, amely közöny arckifejezéssel
bámult vissza rá, miközben a lány könnyei esőként áztatták
felszínét. A fából faragott arc lágy bevonatot kapott az évek
során, az egymást követő yauli nők keze nyomán. Kerek volt,
mint Shimenege arca. A szemrések keskenyek voltak,
négyszögletes nyílások, melyeket faragott félkörökként öveztek
a járomcsontok és a szemöldökök. A száj egy kifejezéstelen
egyenes volt, csupán jelzésszerű ajkakkal. Noha a maszk elég
nagy volt, hogy az egész arcát eltakarja, Shimenege nem
próbálta fel.
– Mwana Pwo – mondta Shimenege halkan – miért pont
engem választottál?
A maszk nem válaszolt. Teljes közönnyel tekintett felfelé,
mintha tudná, hogy a válasz Shimenege kérdésére már ott van a
lány szeme előtt.
Shimenege ekkor hallotta meg a háta mögött a ropogást a
bozótban. Talpra szökkent és karnyújtásnyira eltartotta a
maszkot. A levelek türkiz fátylán át egy nagy, fekete alakot
látott közeledni.
– Leopárd? – futott át az agyán – nem számít. Mwana Pwo
megvédi őt ma, és holnap is.
Egy fej tört át a bozótoson. Shimenege felsikoltott, és kis
híján elejtette a maszkot. Mert a fej nem leopárdé volt. Egy
hatalmas bivaly nyomakodott át a sűrűn, és lépett ki a tisztásra.
A megdöbbenés első pillanataiban a yauli lány csak a suhogó,
kaszaforma szarvakat és a sima, fekete bőr alatt hullámzó
hatalmas izomkötegeket látta. Aztán észrevette, hogy a bivaly
nyerget és kantárt visel – és hogy egy lovas ül a hátán.
Shimenege lábaiból kiszaladt az erő, és rémület
homályosította el a látását. Azt hitte, ismeri a yauli túlvilág
minden démonát, de még sosem hallott olyanról, amely megüli
az egyetlen fenevadat, melytől még a leopárdok is rettegtek.
Még mindig Mwana Pwo maszkját szorongatva a lány
elvágódott a földön, és a nap fénye sötétségbe zuhant.
Nem sokkal később egy jókora pofon térítette észhez.
Szemhéja felpattant, és egy keskeny női arcot pillantott meg,
amely kíváncsian fürkészte.
Aztán eszébe jutott a bivaly – és a lovasa. Egy rémült
kiáltással Shimenege kiszabadította magát a különös asszony
öleléséből. Feje az idegen homlokának koccant és háta
fájdalmasan csattant a fatönkön, amelyen korábban üldögélt.
Mwana Pwo még mindig biztosan simult a kezébe, és a maszkot
pajzsként kapta önmaga és az idegen közé.
Shimenege szemei ez alatt önkéntelenül is felmérték a
jövevényt. Az arca keskeny volt, a teste magas és karcsú. Bőre
ugyanolyan sötét, mint bármely yaulié, de árnyalata inkább az
indigóé, semmint a kőszéné volt. Törzsét könnyű bőrpáncél
fedte, fejét ugyanolyan sisak. Hosszú, keskeny kard függött az
övén.
A ruházata megzavarta a lányt. A yauli harcosok a rituálék
idejét leszámítva csaknem teljesen mezítelenül jártak, Az idegen
higgadtan méregette Shimenegét, arca ugyanolyan
kifejezéstelen volt, mint Mwana Pwoé. Önkéntelenül is
kicsúszott a száján:
 – Ki vagy? Honnan jössz? Miért vagy itt?
Fejét oldalra billentve, a jövevény mintha mérlegelte volna a
yauli lány szavainak súlyát. Aztán beszélni kezdett, meglepően
lágy hangon, kissé átformálva a yauli beszédet.
– Ugyanezt kérdezhetném én is tőled, gyermekem. De ez a te
országod. A nevem Dossouye.
– Honnan jössz? – kérdezte a lány ismét.
– Sehonnan.
– Hová mész?
– Akárhová.
Shimenege Dossouye-ra bámult. A kitérő válaszok, a különös
kiejtés és a ruházat… Shimenege még mindig nem volt benne
biztos, nem egy démonnal áll-e szemben.
Azután eszébe jutott a bivaly, és szeme hatalmasra tágult a
rémülettől. Arcát Mwana Pwo mögé rejtette.
– A bivaly – mondta reszketve – hol van?
Dossouye hátrafelé intett a válla fölött. A bivaly nyugodtan
álldogált. Csak bojtos farka csapkodott a nedves levegőben
nyüzsgő rovarokat hessegetve.
– Gbo nem fog bántani. Ráadásul nem bivaly, hanem
csatabika, s nem holmi betöretlen vadállat.
Shimenege nemigen látta a különbséget. De a yauli lány
végül óvatosan letette Mwana Pwót és megismételte korábbi
kérdését.
– Miért vagy itt?
– Hogy megtudjam, miért zokogtál egyedül.
Shimenege pislogott. Dossouye legutóbbi válasza ugyanolyan
rejtélyes volt, mint a többi. Az idegen szeme mégis úgy
vonzotta, mint a sötét mágneskövek, és azon kapta magát, hogy
beszél, és beszél, hangot ad a kétségeknek, amelyeket soha nem
mert megemlíteni ayauliak előtt…
Azokban az esőzésekben, amikor még Shimenege
nagyanyjának a nagyanyja is gyermek volt, egy démon,
Umenya Kwi tört a yauliak földjére. Umenya Kwi olyan
félelmetes volt, olyan erős, hogy a yauli harcosok képtelenek
voltak szembeszállni vele. Végül a főnök, a szellemhívó
asszony és a vének összegyűltek, hogy megtudják, mit követel
tőlük Umenya Kwi.
Amikor a démon elmondta, mit kér, a vének tehetetlen
rettegéssel vonogatták a vállukat. Minden esőzés idején, amikor
a száraz évszak nedvesre váltott, a yaulik egy asszonykora
kezdetén járó fiatal lányt áldoztak Umenya Kwinek, feleségül.
A yaulik azonban kaptak egy lehetőséget is, hogy bajnokot
állítsanak, aki megvívhat a hajadonért. Ha a bajnok legyőzi a
démont, Umenya Kwi örökre elhagyja a yaulik földjét. Ha a
démon győz… a yaulik abban az évszakban két fiatal
elvesztését gyászolták. Umenya Kwi érkezése óta egyetlen fiatal
bajnok sem tért vissza.
A yaulik csak egyszer merték megtagadni Umenya Kwi
parancsát, egyetlen egyszer utasították vissza az áldozatot.
Abban az esős évszakban Umenya Kwi öt yauli lányt ragadott el
és lemészárolta a harcosok felét, akik megmentésükre indultak.
Ezután a yaulik maguk végezték ki a főnököt, aki a
szembeszegülést javasolta.
Ahogy az esőzések múltak, a szellemhívó asszonyok
megalkották a Kiválasztás Rituáléját, amely elterelte a yaulik
gondolatait a reménytelen keserűségről és dühről, az őrületről,
mely azzal fenyegetett, hogy belülről emészti fel őket. Mert a
szellemhívó asszonyok feladata a holtak és élők lelkeinek
megnyugtatása egyaránt.
A szellemhívó asszonyok idősebbje maszkokat faragott –
éppen elegendő maszkot, hogy minden yauli nőnek jusson. Egy
kivételével minden maszk Bachi volt: sima felszínű, vonások
nélküli, csupán félkörös szemrésekkel ellátott faragvány.
Egyetlen maszk volt más: a Mwana Pwo – Az, Aki Választ.
Minden esőzéskor összegyűjtötték a maszkokat, hosszú
sorokba, minden eladósorban levő lánynak egyet-egyet. A
maszkokat az elefántfül nevű növény hatalmas levelei takarták.
Egy ceremónián, melyet a szellemhívó asszonyok vezettek,
minden lány felfedett egy maszkot. Aki Mwana Pwót fedte fel,
az lett a Kiválasztott.
 Ebben az esős évszakban Shimenegét választotta Mwana
Pwo. A következő napkeltekor őt áldozzák Umenya Kwinek.
– Lesz holnap bajnokod? – kérdezte Dossouye, amikor
Shimenege befejezte történetét.
– Igen – válaszolta a lány – A neve Bosedi. Bosedi
kiválasztott engem, még mielőtt Mwana Pwo választott volna.
Most meg akar küzdeni értem Umenya Kwivel, pedig tudja,
hogy nem győzhet. Megpróbáltam rávenni, hogy ne tegye, de
azt mondta, nélkülem ő olyan, mintha meghalt volna.
Dossouye elhallgatott. Shimenege azon töprengett, miféle
gondolatok járhatnak a harcosnő ébenfekete szemöldöke
mögött. De ha ismerte volna is a gondolatait, akkor sem értette
volna meg.
Dossouye sokat és messzire vándorolt már, messzire a
napnyugati Abomey távoli királyságától, szülőföldjétől. Ott
tanulta meg a fegyverforgatást, amelynek révén ahosi, a
Leopárd király katonája lett. Ott tanulta meg, hogy a
nemzedékeken át öröklődő hiedelmek gyakran tévedéseken,
nemegyszer hazugságokon alapulnak…
Abomey népe szilárdan hitte, hogy két vagy három lelkük
van, melyeket a pálmafák alá temetett köldökzsinórok
testesítenek meg. Ha a pálmát kivágják, a lélek elpusztul. Ha
pedig a lélek elpusztul, hamarosan követi a test is. Az
Abomeyben töltött utolsó napon Dossouye látta, amint a lelkét
őrző fa az ellensége által kivágva fekszik a földön. A fája
elpusztult – a lelke meghalt. Mégis élt. A hiedelem csupán
hazugság volt. Vagy a további élete hazugság? Dossouye nem
tudta a választ.
Abomey elhagyása óta – ahol eleven ellentmondásnak
számított – Dossouye céltalanul kóborolt a nyugati végeket a
Nyumbani keleti partjaitól elválasztó hatalmas vadon néptörzsei
között. Vándorlásai során még több hamis hittel, igaznak hitt
hazugsággal találkozott. Látott; ítélt – de nem tett semmit.
Semmi köze nem volt mások tévelygéseihez.
Most, hogy Shimenegét látta, és érezte, amint lány rettegése
és zavara úgy rebeg a levegőben, mint a szél a hideg
látóhatáron, Dossouye érezte, amint a döntés megszilárdul
lelkében, akár a vasból kikovácsolódó acél.
 Mert sejtette, hogy miféle szerzet ez az Umenya Kwi. És ha
nem is ment meg másokat a tévelygéseiktől, ezt a lány még
megmentheti…
– Ez a Bosedi holnap hívja ki Umenya Kwit? – kérdezte.
– Igen.
– Hol? Magyarázd el!
Shimenege mesélt neki a tisztásról, amelyet a szellemhívó
asszonyok készítettek elő a párviadalhoz és a rá következő
ceremóniához.
– Mondd, hol található ez az Umenya Kun, amikor éppen
nem lopkodja néped asszonyait?
– A Zokogó Fák Ligetében. Amikor a szél fúj, hallhatod,
miként zokognak Umenya Kwi feleségei. Hamarosan az én
hangom is csatlakozik hozzájuk.
– Nem, a tiéd nem! – kiáltott Dossouye.
Shimenege megrendült ez volt az első érzelem
megnyilvánulás, amit a harcosnőtől látott.
– Most azt mondd el, merre van ez a Zokogó Fák Ligete –
vágott közbe Dossouye.
Nyugodtabb volt a hangja, de parancsoló.
Shimenege megmutatta az irányt. Aztán hozzátette.
– Azt akarod, hogy – nem, nem teheted! Sosem láttad még
Umenya Kivit] Meg fog…
Dossouye két hosszú lépéssel a lány elé lépett, megragadta a
karjait és talpra emelte. Shimenege reszketett; a harcosnő fogása
olyan erős volt, akár a vas.
– Idehallgass, gyermekem – mondta Dossouye. – Senkinek
nem beszélsz arról, amit ma láttál! Végig játszod a holnapi
ceremóniát úgy, ahogy tanították. Még két ígéretet várok tőled –
először: akármi is történik a ceremónia során, senkinek sem
árulod el, ki vagyok én. Másodszor: a rituálé után, ha Umenya
Kwi mégsem ragadna el, találkozzunk itt, naplemente előtt.
Megígéred nekem?
 Shimenege mélyen a harcosnő szemébe nézett. Nagy szemei
voltak, sötét szemei – csillagtalan éj darabjai az éjfélszínű
arcon. És ebben a pillanatban Shimenege elhitte, hogy
Dossouye képes levágni Umenya Kwit, és megmenteni az ő és
Bosedi életét.
Hitt benne.
– Megígérem.
Dossouye egy pillanatig még fogva tartotta a tekintetét. Majd
elengedte. Shimenege dörzsölgetni kezdte a fájdalombilincsek
nyomát, ahol Dossouye megszorította, de még mindig nem
eresztette el Mwana Pwót.
– Most menj vissza a faluba, gyermekem!
Ezzel Dossouye megfordult, és Gbo nyergébe pattant. Egy
pillanat múlva a harcos és a csatabika eltűnt a bozótosban, alig
hallható zajjal törtek át a lombokon. Shiminege megfordította
kezében a maszkot és megszólalt.
– Te küldted őt, Mwana Pwo?
De Mwana Pwo nem válaszolt.

A nap csaknem érintette a nyugati horizontot. Karmazsin

sugarak derengtek a fák lombján, amelyek körülvették Umenya
Kwi barlangját. A fák karcsú ágai előrehajlottak, mintha
meggörnyesztené őket a gyász. A naplemente skarlát fényében
úgy tűnt, mintha a fák vért könnyeznének.
Umenya Kwi elégedettem mosolygott, amint fegyverei fölé
felpróbálta démonmaszkját és parafa öltözékét. Álcázásától
függetlenül Umenya Kwi rémisztő látványt nyújtott. Magas volt
és vékony, de földszínű bőre alatt emberfeletti erőt sejtető,
köteges izmok húzódtak. Tar koponyája csúcsosan emelkedett,
füle hegyes volt, mint a sakálé. Állkapcsa vadállatias pofában
folytatódott. Azokban az állkapcsokban egy ragadozó fogsora
csillant, ahogy Umenya Kwi elmosolyodott.
Csak a szeme utalt emberi származására. A ravasz, számító
szeme. Mögöttük egy olyan elme lakozott, amely régen
eldöntötte már, hogy az öltözékek nagyobb hasznára válnak,
mint saját külsejének mutogatása. Csak a feleségei látták igazi
valójában, de egyik sem élt addig, hogy bárkinek is
elmondhassa…
Holnap pedig egy újabb – vigyorgott Umenya Kwi. Tekintete
a sötétedő ligetet pásztázta. A Zokogó Fák ágai kék gyöngyök
hurkai alatt roskadoztak – ez maradt csupán az előző
feleségekből. Minden egyes kiválasztott az életét adta, hogy
Umenya Kwi meghosszabbíthassa az övét, amely már így is jó
néhány generációra nyúlt vissza.
Umenya Kwi az utolsó volt a fajtájából, de nem zavarta a
magány. A magafajták a napnyugati városokban pusztultak el –
az ostobák. Minden természetfeletti ereje és szívóssága dacára
Umenya Kwi fajtája sebezhető volt, noha elképesztően sok
kellett az elpusztításukhoz. A felfegyverzett, páncélos férfiak
kemény ellenfélnek bizonyultak – a dzsungellakók törzsei nem.
Umenya Kwi előre látta a városban rejtőzők sorsát. Ő
megszökött, a többiek meghaltak. Nem sajnálta pusztulásukat.
Hirtelen zajt hallott a ligetből. Megfeszült, majd megperdült,
tekintetét a sűrűsödő homályba fúrta. Izgatottan dübörgött a
vére. Talán az egyik yauli vette a bátorságot, és tulajdon
barlangjában meri kihívni, még a ceremónia előtt? Oly sok
esőzés múlt el a legutolsó ilyen kísérlet óta…
Aztán a betolakodó előlépett az árnyékok közül, és Umenya
Kwi látta, hogy nem yauli. Szeme elkerekedett a
megdöbbenéstől, amikor rádöbbent, hogy egy okosít, egy
Abomey harcosnőt lát.
Dossouye higgadtan állt, mezítelen pengével, mindkét kézzel
a markolatot fogva. Amikor megszólalt, hangja túlszárnyalta a
fák lombjai között matató szél zaját.
– Igazam volt – mondta – maradt még egy a fajtádból. Az
őseim nem végezték be munkájukat – sichi.
– Szóval emlékszel – mormolta Umenya Kwi – emlékszel a
nevünkre és emlékszel, miként élünk.
– Eladtátok magatokat a Mashatánoknak, a
Démonisteneknek, hogy azzá válhassatok, amivé lettetek.
Patkányokként fertőztétek meg a városainkat és falvainkat,
életeket lopva, hogy meghosszabbíthassátok a magatokét. De
elpusztítottunk titeket, csak te maradtál, hogy pókként élősködj
azokon, akik túl gyengék, hogy szembeszálljanak veled.
– A néped küldött, hogy szembeszállj velem, ahosi? Ha igen,
hol vannak a többiek?
Dossouye nem válaszolt. Umenya Kwi fogsora kellemetlen
vigyorba villant.
– Egyedül vagy hát? Ostoba nő! A legendáitok nem
beszélnek arról, hányan kellettek a fajtádból csak hogy egyet is
lebírjatok közülünk? Sichi vagyok, igen! Tízzel is felérek a tieid
közül! Imádkozz az őseidhez, ahosi, mert a páncélod ezt a fát
díszít majd még az éjjel!
A sichi lehajolt és felragadta a ruházata mellé készített
szakállas dárdát. Fürgén állt fel, nehogy Dossouye
kihasználhassa a pillanatot. Dossouye továbbra is nyugodtan,
felemelt karddal, behajlított, ugrásra kész térdekkel várakozott.
Umenya Kwi vigyora vérszomjas morgásba fúlt.
– Könnyebb préda leszel, mint a yauli bajnokok, ahosi –
gúnyolódott.
– Nem jöttem egyedül – mondta Dossouye.
A sichi megpördült a háta mögül felhangzó recsegés-
ropogásra. Amikor pedig meglátta, mi közeledik felé, Umenya
Kwi arcát, száz esőzés óta először eluralta a rettegés.
A kerek tisztás a nap kemény, fémes ragyogásában fürdött.
Táncosok tucatjai szökelltek és verejtékeztek a láthatatlan
dobok ritmusára. Nők voltak mindannyian: egyetlen férfi
vehetett csak részt a szertartáson: Umenya Kwi kihívója. A
dobokon játszó férfiakat a bozót rejtette.

Shimenege táncolt. A lányok vették körül, akiket – ezúttal –

nem választott magának Mwana Pwo. A kifejezéstelen arcú
Bachi maszkok mögé rejtették arcukat, egyébként mezítelenek
voltak egy bőrköténykét leszámítva. A Bachi lányok a
basszusdobok lassú, egyenletes szavára járták táncukat.
Shimenege vállától a térdéig érő hosszú, sötétkék ruhát viselt
– és Mwana Pwo maszkját. Őt más ütem hajszolta; éles,
staccato dobszóra pörgött és forgott, eszelősen csavarta testét a
Bachi lányok gyűrűjében mozgása mégis harmonikusan
egészítette ki azok mozdulatait.
A múlt éjjel alig bírta magában tartani titkát. Szinte égette a
vágy, hogy elmondja az anyjának, a nővéreinek, a szellemhívó
asszonyoknak és Bosedinek a találkozást a nővel, aki bivalyon
lovagol, és párbajra hívja a démont. De ösztönösen megérezte,
hogy meg kell őriznie Dossouye titkát, amíg nem végez
Umenya Kwivel. Így aztán Shimenege féket vetett nyelvére, és
viselkedése semmiben sem tért el azoktól, akiket Mwana Pwo
korábban kiválasztott.
Most, hogy Shimenege viselte Mwana Pwo maszkját, végül is
ő maga lett Mwana Pwo. Mwana Pwo szemével tekintett a
világra, és Mwana Pwo testével táncolta bonyolult tánclépéseit.
A dobolás hirtelen új hangokkal egészült ki – a várakozás és
kihívás kiáltásaival. Bosedi jelent meg a tisztáson.
Shimenege szerelme nem viselt más maszkot, mint az arcára
erőltetett közönyt, amely mögé halálos félelmét rejtette. Zömök,
jó felépítésű fiatalember volt, kezében vashegyű dárdával és
ökör bőréből cserzett ovális pajzzsal. Szénfekete bőrét
szabályos fehér minták csíkozták. A mintázat alapján Bosedi
ősei felismerhetik majd, hogy az ifjút hősként ragadta el a
halál…
Bosedi nem táncolt. Umenya Kwire várt.
És Umenya Kwi jött.
Egy rövid pillanatra Shimenege megszűnt Mwana Pwo lenni.
Egy szívdobbanásnyi időre abba akarta hagyni a táncát és
zokogni a keserű csalódástól. Dossouye nem győzte le Umenya
Kwit. A démon úgy állt a tisztás szélén, mint bármikor,
korábban. A sárga parafaöltözék teljesen befedte, még a karok
és a lábak felett is vaskos parafarétegek feszültek, egészen a
bokákig és csuklókig.
A maszkja pedig…
Fehér sisak volt, amelyre egyenes, fekete mintákat véstek;
hurkokat is és csavarokat, örvényeket, melyek befedték az egész
arcot, és absztrakt iszonyattá torzították az egész fejet. A maszk
csúcsáról vörös és fekete rongyhengerek meredeztek, mint egy
hatalmas pók görbe lábai. Az aljáról barna, mohaszerű anyag
csüngött, amely túlburjánzó szakállra emlékeztetett.

Umenya Kwi ravasz volt. A maszk és az öltözék jóval

rettenetesebb volt, mint tulajdon, természetes külseje.
A démon szakállas dárdát tartott a kezében. Megvetette a
pajzsot. Noha puszta kézzel is elbánhatott egy felfegyverzett
harcossal, Umenya Kwi büszke volt fegyverforgató
tudományára és gyakorolta is.
A dobolás és a tánc félbeszakadt, hangtalan űr töltötte meg a
csendet. Umenya Kwi közeledett. Bosedi megemelte dárdáját és
pajzsa mögé görnyedt. Mielőtt ismét Mwana Pwo lett volna,
Shimenege még egy utolsó pillanatig reménykedett, hogy
Dossouye elővágtat a bozótból a csatabika hátán, hogy
megmentse Bosedit…
Megkezdődött a Shimenegéért vívott párharc. Umenya Kwi
kivárta Bosedi támadását. A yauli teste azonban csaknem kétrét
görnyedt a pajzs mögött. Minden izma remegett, amint
megpróbálta leplezni rémületét. Umenya Kwi várakozott. Az
idő vánszorgott.
Végül, hogy véget vessen a rettegés halálos agóniájának,
Bosedi egy vérfagyasztó rikoltással Umenya Kwire vetette
magát. Dárda-döfése ügyetlen volt, a démon erőlködés nélkül
sodorta félre. Umenya Kwi ellencsapása megcsúszott Bosedi
pajzsán. Bosedi hátratántorodott, pajzsát magasra emelte.
Umenya Kwi dárdája hegyét a yauli pajzsába vágva a bozótosba
taszította.
A nézők lemondóan szegezték földre a tekintetüket. Umenya
Kwi csupán játszott a bajnokukkal, mint a többiekkel is. A
kihívás eredménye olyan megjósolható volt, mint a következő
esős évszak…
Bosedi kétségbeesésében husángként lendítette meg dárdáját.
A dárda lapjával csapódott parafa öltözékének. Umenya Kwi
mégis megtántorodott és elhátrált.
Bosedi tátott szájjal meredt a démonra. Vajon gúnyolódik
vele Umenya Kwil A rém megrázta a fejét, és maszkja
póklábforma díszei úgy kaszáltak, mintha megelevenedtek
volna. De a démon nem közeledett kihívójához.
Bosedi ismét előre szökkent, dárdáját ezúttal a parafa
közepébe döfte. Umenya Kwi kivédte a csapást. A démon
ellencsapása ismét Bosedi pajzsán csattant, a második pedig
magasan a fiú feje felett zúgott el.
Bosedinek fokozatosan eszébe jutott mindaz, amit harcosként
tanult alig néhány esőzéssel ezelőtt. Rettegése múlóban volt.
Cselezett a dárdájával, majd pajzsával taszította meg a démont.
A dobbanás olyan volt, mint amikor szikla zuhan a
gyepszőnyegre.
Umenya Kwi elzuhant. Bosedi a rafiába vágta a dárdát, de
Umenya Kwi az utolsó pillanatban félregördült és felpattant.
Bosedi felbátorodva a démon torka felé döfött. Umenya Kwi
éppen időben emelte meg a dárdanyelet, hogy eltérítse a szúrást,
de annak ereje ismét hanyatt vetette.
Bosedi dárdahegye felsértette a félregördülő démon
parafaköpenyét. A fiú félelme a hajnali harmatnál gyorsabban
illant el, amint megrohamozta az elhanyatló démont. Umenya
Kwi alig tápászkodott fel, amikor már egy felbőszült Bosedi
volt a nyakán.
A yauli dárdája villámként táncolt a kezében, amint újra meg
újra Umenya Kwibe döfött. Noha a démon Bosedi legtöbb
döfését védte, egyetlen ellencsapása sem jutott túl a fiú
pajzsának védelmén. Bosedi diadalittasan vicsorogva üldözte
Umenya Kwit a tisztás egyik szélétől a másikig.
Végül egy utolsó kétségbeesett erőfeszítéssel a démon
kibillentette egyensúlyából Bosedit. Küszködve, hogy el ne
zuhanjon, Bosedi felkapta pajzsát, hogy hárítsa az újabb
támadást. Umenya Kwi felemelte szakállas dárdáját – és
beledöfte a földbe önmaga és Bosedi között.
Azután Umenya Kwi megfordult és a bozótosba menekült,
csak a parafa recsegett, amikor elnyelte a sűrűség.
Bosedi mozdulatlanul állt, megbénította a hitetlenkedés.
Shimenege, a Bachi táncosok és a szellemhívó asszonyok
olyan némák voltak, mint a falevelek egy szélcsendes napon.
Umenya Kwi megfutamodott, és a rituáléban nem létezett
előírás ilyen esetre.
Bár elméje ide-oda szökellt önmaga és Mwana Pwo között,
Shimenegének eszébe jutott az ígérete, amit Dossouyének tett.
– Ha Umenya Kwi mégsem ragadna el, találkozunk
naplemente előtt…
És Shimenege tudta már, hogy a nő ott lesz.
Csaknem lebukott már a nap, amikor Shimenege visszatért a
tisztásra, ahol először találkozott Dossouyével. Az Umenya Kwi
megfutamodását kísérő események úgy zsongtak az elméjében,
mint halak az örvényben.
Bosedi hőssé lett. Újonnan felbátorodott ifjak csapatának élén
kereste fel a Zokogó Fák Ligetét, hogy végleg leszámoljon
Umenya Kwivel, de nem találták ott. Ám vért láttak a
fatörzseken és a földet feltúrva, mintha gigászi küzdelem
tombolt volna itt korábban.
Bőrfoszlányokat leltek a liget körül, azok azonban semmit
sem árultak el. A fák ágain halott gyümölcsökként csüngő kék
gyöngysorokat találtak. Ezekből sok mindent megértettek. A
harcosok összegyűjtötték a gyöngysorokat, és visszavitték a
faluba.
Shimenege jelképes alakká magasztosult. Hiszen ő volt a
hajadon, akin keresztül Mwana Pwo erőt lehelt a harcos
tagjaiba, aki bátorsággal töltötte meg Bosedi szívét. A lányok,
akiket korábban nem választott Mwana Pwo, most irigyen
ácsingóztak körötte; a szellemhívó asszonyok leplezetlen
félelemmel méregették, így aztán könnyen meggyőzhette a
falusiakat, hogy szerepében, Mwana Pwo megtestesítőjeként
annyira kimerült, hogy képtelen részt venni a táncon és a
mulatozáson, melyet Umenya Kwi pusztulásának
megünneplésére rendeztek. Bosedit még nehezebben tudta
meggyőzni, mint a többieket, de végül sikerrel járt.
Mwana Pwo maszkját a kunyhóban hagyva, Shimenege
észrevétlenül lopakodott ki a faluból. Most itt áll, a tisztáson és
Dossouyet nézte.
Dossouye, mint korábban is, a csatabika nyergében ült.
Tartása görnyedt volt, mintha csatát veszített volna önnön
fásultságával szemben. Bőrpáncélja nagy része hiányzott;
karcsú testét friss sebek borították. A csatabika irháján is skarlát
hegek kanyarogtak.
Shimenege tekintetét azonban az ragadta meg, ami a nő
nyergén függött: Umenya Kwi maszkja és parafa öltözéke.
Dossouye kiegyenesedett és a lány felé nyújtotta karját.
– Kapaszkodj fel mögém – mondta – valamit mutatni akarok
és már nincs sok időnk.
Shimenege szótlanul engedelmeskedett. Minden, amiben
eddig hitt, alapjaiban rendült meg. Visszautasította a gondolatot,
hogy Dossouyénak valami köze lehet a nyergén függő parafa
köteghez.
Gbo egy elhagyatott helyre ügetett, jó messzire Umenya Kwi
barlangjától. A két nő nem beszélt. Shimenege Dossouye hátán
az izmok játékát figyelte. Alatta a csatabika egyenletesen
emelkedett és süllyedt.
Dossouye egy kis szakadéknál állt meg. Leszállt a nyeregből
és lesegítette Shimenegét is. Kézen fogta a yauli lányt és a
szakadék széléhez vezette. Shimenege lenézett, öklendezni
kezdett az undortól és félrekapta a tekintetét. Dossouye
kényszeríttette, hogy ismét lenézzen a megtiport, kifacsarodott
dologra, ami a szakadék mélyén hevert.
– Ez Umenya Kwi – mondta a harcosnő.
– Ho… hogyan? – Shimenege csak ennyit tudott kinyögni.
Dossouye pedig elmondta neki, miféle szerzet volt Umenya
Kwi, hogyan csapta be a yaulikat, és hogy miért nem kell
félniük ezután a hasonló sichik visszatérésétől.
– De hogyan tudtad elpusztítani Umenya Kwitl – kérdezte
hitetlenkedve Shimenege – Az ereje…
– Több, mint elég volt, hogy levágjon engem is, ha egyedül
állok ki ellene. De Gbo az oldalamon harcolt, és a sichi
megfeledkezett róla, hogy hajdan a csatabikák vitték
győzelemre Abomeyben a fajtájával vívott háborút.
– És átvetted a helyét a párviadalban, viselted az öltözékét!
De miért? Bosedi meg is ölhetett volna!
 Shimenege most először látta Dossouyet elmosolyodni.
– Nem – mondta –, ahhoz nem elég jó. Rájátszottam, hogy
ügyesebbnek tűnjön, mint amilyen valójában.
Dossouye átható tekintettel fürkészte Shimenegét. A lány
arcán egy élet hiedelmeinek összeomlása tükröződött. Olyan
volt, mint a talajcsuszamlás az esős évszakban. Dossouye
emlékezett az ő arca ugyanilyen lehetett, amikor meglátta, hogy
a lelkét őrző fa kivágva hever a földön…
A harcosnő keze Shimenege felkarjára kulcsolódott. Egészen
Shimenege lelkéig láttak, amikor megszólalt.
– Még egy dolgot meg kell ígérned. A néped sohasem
tudhatja meg, hogy találkoztál velem. Hadd higgyék, hogy
Umenya Kwi szégyenében és gyávaságában bujdokolt el. A
következő esőzéskor, amikor Umenya Kwi nem fog már
megjelenni, a néped igazán szabad lesz. Megígéred?
Shimenege bólintott. Dossouye megoldotta Umenya Kwi
maszkját és öltözékét a nyeregben, és a szakadékba hajította,
hogy együtt rothadjon a tulajdonosuk tetemével. Azután felült
Gbo nyergébe, és maga mögé emelte Shimenegét.
Visszalovagoltak a kis tisztásra, ahol Shimenege zokogott alig
egy nappal ezelőtt.
Amikor Shimenege lecsusszant Gbo hátáról, a Nap már
megkezdte útját a sötétségbe. Dossouye utolsó szavai ezek
voltak.
– Meg kell tartanod az ígéretedet.
– Igen – felelte a lány.
Kezét katonás tisztelgésre emelve a harcosnő Gbo oldalába
vágta a sarkait. Egy pillanattal később elnyelte őket a buján
tenyésző bozót.
Shimenege csak bámult, amerre Gbot és Dossouyet eltűnni
látta. Aztán megperdült és elindult a falu, a yamföldek felé.
Lelkében új gondolatok, új érzelmek kavarogtak….

Egy folyócskánál, nem túl messze a yaulik földjétől

Dossouye megitatta Gbót és eltűnődött a történteken. Tudta,
elengedhetetlen volt, hogy eljátssza Umenya Kwi szerepét és a
párviadalt. Ha a sichi egyszerűen elmaradt volna a rituáléról,
meglehet, hogy egy sötét szándékú yauli később átvette volna a
helyét. Dossouye nem egyszer látott már hasonlót. Tudta, hogy
csak a nyilvános megszégyenítés semmisítheti meg a démont és
a sötét szándékokat.
Feltéve, hogy a lány betartja az ígéretét – gondolta Dossouye,
amint vizet locsolt a sebeire. Bízott benne, hogy minden érzelmi
megrázkódtatása ellenére Shimenege nem él vissza a
bizalmával.
– Betartotta az első ígéretét. Betartja biztosan a másodikat is
– mondta hangosan. – Mire bárki is rábukkan a szakadékra, a
dögevők széthordanak mindent, ami Umenya Kwiből maradt.
Addig szökdelt, míg teste meg nem száradt és felült Gbo
nyergébe. A Yaul fölött sötétlő égbolton mintha lángok
tükröződtek volna.
– Az ünnepség – gondolta. Észak felé terelte Gbót,
elégedetten, hogy ismét szétzúzhatott egy babonát, amely
megalázta az embereket.

Sohasem tudta meg, hogy Shimenege megszegte az ígéretét.

Sohasem tudta meg, mit ébresztett fel a yauli lány lelkében.
Sohasem tudta meg, hogy a lány úgy döntött, ezután Dossouye
ölt őbenne testet és nem Mwana Pwo. Sohasem tudta meg, hogy
Shimenege égi meteorként robbant be a faluba hangosan kiáltva
világgá az igazságot Umenya Kwiről és pusztulásáról. Sohasem
tudta meg, hogy Shimenege felragadta Mwana Pwo maszkját és
a főzőtűzbe hajította. Sohasem tudta meg, hogy a megrettent
yaulik Bosedivel és a szellemhívó asszonyokkal az élen
megragadták Shimenegét, megkötözték és a maszk után
hajították, ugyanabba a tűzbe.
Dossouye sohasem tudta meg…

Fordította: dr. Pálinkás Imre

„Shimenege’s Mask” © 1985 by Charles R. Saunders
 Stephen Burns
A FEKETE TORONY
Clea tizenhét éve ellenére is szemébe nevetett volna annak,
aki a szerencsét emlegeti. Noha hitt a szerencsében, legtöbbször
rá kellett döbbennie, hogy rosszkor, vagy későn érkezik.
Komoran taposta a végtelen homokot a perzselő, könyörtelen
nap alatt, lábnyomát azonnal befedte a nyughatatlan, enyhet
nem adó, forró szél. A legközelebbi emberi település többnapi
járóföldre esett, és esélyei, hogy valaha is eléri, egyre fakultak,
mert élelme nem volt, és vize is elfogyott. Pénze sem volt:
ruházatán kívül csak az övébe tűzött kést mondhatott magáénak.
Még mindig gyászolta barátját, legutóbbi mesterét, az öreg
Ad’Rhowot, akivel alig két éjszakával ezelőtt végzett önnön
óvatlansága.
Clea csuklyája arcába hullt, befedte éjfélszín haját, és
beárnyékolta a láthatárt fürkésző, fekete szemét. Nem akarta
veszni hagyni az esélyt, hogy bármit is lelhet ezen a kihalt,
könyörtelen vidéken.
Egy meredek dűnén küszködött felfelé. Kilátástalan harcot
vívott a süppedős, alattomos homokkal. A dűne gerincére érve
azonban semmi biztatót nem látott, és félig futva, félig csúszva
botladozott le a túloldalon. A két dűne közötti völgyben
folytatta az útját, remélte, hogy valahol mégis nedves homokra
lel.

Néhány lépésnyit tett csupán meg, amikor felrobbant jobbján

egy homokbucka és homokot szórva szökkent valami a lány elé
a földre. Az ugrás íve kizárt minden halandó lényt a lehetséges
támadók közül.
Clea hátravetődött, és küzdőtartást vett fel, kése már
szabadon csillant a fényben. Teljesen fel kellett szegnie az állat,
hogy a szemközti lényt szemügyre vehesse, hiszen legalább
kétszer magasabb volt nála.
Nem ember volt, hanem valami teremtmény, vagy démonféle.
Tintafekete, mint az örök éjszaka a szegény öreg Ad’Rhow
legmélyebb, mára már beomlott barlangjában. De nem tompa
fekete, mint a korom; inkább valami ragyogó csillogás
tükröződött a felületén, mintha a legfinomabb obszidiánból
faragták volna. Nagyjából emberszerű, de rémisztőén magas.
Végtagjai hosszúak és csavartak, fűrészfogas, vértezett
ízületekkel, hátrahajló lábakkal. Feje, mint egy sáskáé, szemei
ezerlapú agátszín gömbök a páncélozott, csillogóan fekete fejen.
Clea támadásra készen meredt a lényre, de visszafogta magát.
A kezében tartott kés nevetségesen kicsi és hatástalan volt a
teremtménnyel szemben. A démonféle vékony tagjai egyáltalán
nem tűntek gyengének: valamennyi mentén teljes hosszában
fűrészfogas perem húzódott, olyan élekkel, amely sokkal
élesebbnek tűnt Clea pengéjénél. Nyilván a csontot is olyan
könnyedén vágná át, akár a lágy sajtot.
A nagy fekete ördögfajzat háromujjú, karmos kezei
megmozdultak, és abban a pillanatban kések jelentek meg
bennük. Feketék, a penge és a markolat egyaránt, és mintha a
forró, sivatagi szélből kapta volna elő mindkettőt.
Clea ujjai megszorultak a markolaton, amint felkészült a
vetődésre vagy az ugrásra. A lázálomszerű lény tompán meredt
rá, egyetlen mozdulata sem árulta el, hogy akár levegőt vett
volna. Egy pillanattal később fűrészes peremű szája kinyílt, és
mikor megszólalt, hangja olyan volt, mintha durva
bronztányérokat ütögetnének és dörzsölnének egymáshoz.
– Dobd el a késed! Amíg a kezedben van, semmi másra nem
tudsz gondolni, csak hogy hogyan árthatsz eznek. De ezt itt nem
tudod megsebesíteni, és ez itt nem is bánt téged, ha
engedelmeskedsz.
Clea megborzongott és összeszorította a fogát, mert a hang
úgy csikorgott, mint a sziklát karcoló vas. A lány fekete szemét
azonban nem vette le a lényről és még erősebben markolta a
kést.
– Nem. Nem tudsz becsapni.
A lény egy szót sem szólt. Figyelmeztetés nélkül előre
szökkent. Gyorsabban, mint emberfia valaha is mozdulhat, a
lány felé hajította a fekete tőröket. Clea ösztönösen reagált, és ő
is a teremtmény felé hajította kését.
 Szempillantás múlva Clea megdermedt a döbbenettől, még
lélegzetét is visszafojtotta. A démonlény röptében kapta el a
kését, mint valami lomha, lusta legyet. A két fekete tőr viszont
nem érte el a lányt: az egyik alkarnyira lebegett a torka előtt,
nem hullott le, de nem is közeledett. A másik ujjnyira állt meg a
gyomra előtt, mintha csak arra várna, hogy tulajdonosa beljebb
döfje.
A teremtmény hátravetette sáskaforma fejét.
– Van egy szó. Bizalom. – Megmarkolta Clea kését és saját,
rovarszerű szemébe döfte, a törékenynek tűnő félgömbbe,
nagyobb erővel, mint amiről halandó álmodhat. A penge
szilánkokra tört, s bronzdarabkákat hintett a lába elé. A
markolat porrá morzsolódott a fekete marokban.
A lény Cleára nézett és intett. Az egyik különös, fekete tőr
betanított sólyomként röppent vissza a kezébe. Megragadta a
kést és oda sem figyelve süllyesztette saját mellkasába. Sötét,
szurokforma folyadék buggyant elő a csillogó páncélba vágott
résen. A bronzosan csengő hangot nem torzította fájdalom,
amikor a lány ismét megszólalt.
– Csak egyetlen fegyver sebezheti meg ezt. – A lány torka
előtt lebegő kés megperdült és markolattal előre Clea tenyerébe
siklott. A tolvajlány álmélkodva nézte a pengét, kezében érezte
a fegyverben lüktető erőt.
A lény kettejük közé, a homokba dobta a tőrt, majd egy
újabbat ragadott elő – látszólag a levegőből –, és a másik mellé
döfte.
– Megbízol ezben? – kérdezte lábait behajlítva, szinte a
homokba süllyedve. – Ez tanácsot kér tőled és segít, ha te is
segítesz neki.
Clea lenézett a kezében lüktető obszidián tőrre, majd a
teremtményre pillantott. Keresztbe vetett lábakkal ült a buckára.
– Miféle segítségre lehet szüksége egy magadfajtának?
A teremtmény testtartása mintha ellazult volna. Láthatóan
megkönnyebbült. Azután elmondta a lánynak.
– Ez nem démon – mondta a lény –, pedig úgy néz ki. De ez
itt nem is a föld teremtménye. Nem született, hanem készítették;
a hatalom igéiből és mesterének, alkotójának Okkatalnak
gonoszságából származik. Ezt azért készítették, hogy a
gonoszság borzalmas eszköze legyen.
– Okkatal a Keletvégi Hegység melletti Nomana városának
főpapja volt. Hatalomvágya nem ismert határt, hajszolta a sötét
tudományok felé. Intrikáival, varázslataival, gyilkossággal és
kegyetlenséggel tört a vidék jogos uralkodói ellen. Hatalma
növekedett, mint a sötétség, miután lemegy a Nap, és a rémület
korbácsával uralkodott.
– De Nomana bátor népe és néhány jogos uralkodó, akiket
nem gyilkolt le és nem tört meg, letaszították Okkatalt, mielőtt
szörnyű kísérleteit befejezhette volna. Elpusztítani nem tudták,
mert varázsereje hatalmas volt, és az ellene emelt kezeket
lángok emésztették el. Borzalmas árat fizettek, de
megszabadultak Okkatal uralmától, elűzték és kirekesztették őt
Nomanából.
– Okkatal hatalma megfogyatkozott, noha bosszúvágya
forróbban lángolt, mint a kohók lángja. Sokat vándorolt, újabb
és újabb sötét tudományok nyomában, szította önmagában a
gyűlöletet, míg máglyaként nem lobogott.
Visszanyerte régi hatalmát és végtelen gonoszságában még
túl is szárnyalta azt. Itt telepedett le, és fekete üvegből emelt
hatalmas tornyot a pusztaságban, egy tornyot, amelyet
nekromanciával épített és gonoszsággal tartott fenn. Abban a
toronyban ismét munkához látott.
– Az évek hosszú során a bosszú sötét álmát dédelgette a
város ellen, amely kitaszította. Számos kísérletet végzett, hogy
beteljesíthesse bosszúját, és ennek megalkotása jelentette a
főművét. – A különös, fekete lény habozva, csaknem
szégyenlősen intett magafelé. Halk, fémes csattogással, amely
akár nevetés is lehetett. Aztán folytatta. – Földi harcos nem
szolgálhatta Okkatal céljait, hiszen a halandók meghalhatnak,
vagy elárulhatják.
Olyan szolgát akart, mely borzalmas, mint az ő dühe, egy
félelmetes, sebezhetetlen lényt, amely már megjelenésével is
rettegést kelt, amelynek formája a hús mészárlására termett.
Értelmes lényt akart, amely ravasz, tervez és ésszerű döntést
hoz.
 – Elkészítette, és Rombolásnak nevezte el. – A lény
megismételte a nevet, mintha valami szomorú örömet találna
benne. – Rombolás. De Okkatal, aki öreg volt, mérgezett önnön
őrületétől és kárhozatos tudományaitól, sokkal jobbat alkotott,
mint hitte. Ez képes lenne földdel egyenlővé tenni bármely
várost, katonák ezreit vághatná le, mint kasza a gabonát. De ez
nem akarja. Nem tudja megtenni. Ez megismert valamit, amit
fájdalomnak hívnak, amikor Okkatal hatalma, mint szélvész
hajszolta láng, ellene fordult.
Ez csaknem belepusztult, mégis visszautasította megalkotója
parancsát. Különbséget tud tenni jó s rossz között, akárcsak az
emberek.
– De ez nem ember. – A lény hangja csaknem recsegett. – Ez
nem felelt meg a mestere céljainak és a mester haragja a napot
is éjszakává változtatta. Nem tudta elpusztítani, vagy szétszedni
ezt, noha próbálkozásai egy hegyet is tojásként törtek volna
szét. Így Kudarcnak nevezte el, és elűzte. Tilalmat olvasott rá,
hogy többé ne léphessen be abba a toronyba.
– Kisebb lényeket készít most, a nevük garsk. Gondolat és
akarat nélküli, csupán gonoszságból kovácsolt lényeket. Napról
napra növeli számukat, és hamarosan elegen lesznek a célra,
amelyért létrehozta Őket.
Kudarc fejét lehajtva magába roskadt. Egyik csillogó
agátszemével Cleára pislantott, és noha hangjából hiányzott az
érzelem, zavara olyan látható volt, mint árnyéka a homokon.
– Ezt elűzték, akárcsak Okkatalt Nomanából. Ez vissza akar
térni, akárcsak Okkatal. Kudarc ismét visszatér a tiltott
toronyba, hogy elpusztítsa alkotóját, és véget vessen terveinek.
Vajon ez ugyanolyan gonosz-e mint Okkatal, hogyha tervei
hasonlóak? Emberszülött vagy, nem csak afféle csinált lény.
Válaszolj hát ez kétségeire!
Clea a lényre mosolygott, mellé telepedett, kését visszaadta.
Szörnyet, mely gonoszságra teremtetett, de nemet mondott rá,
még sosem látott.
– Mondj el mindent Okkatalról és a tornyáról, ha egyszer le
akarjuk rombolni… barátom!
 A fekete üvegfelület derengem kezdett, majd kitisztult és egy
kép jelent meg felszínén. Okkatal egy alacsony, csuklyás figurát
látott közeledni a teremtmény hátán, melynek egykor a Kudarc
nevet adta. A hajdani főpap összevont szemöldökkel töprengett.
A különös páros megállt. A Kudarcon lovagoló hátra vetette
csuklyáját és egy rövid, fekete hajú, egymástól távol ülő szemű,
sötét szembogarú lány arca bukkant elő. Még mindig lovagolva,
egyenesen a torony felé nézett, majd csípőre tette kezét és
kiáltott:
– Üdv, toronyi Képes Okkatal várakoztatni egy öregasszonyt
egész nap ebben az átkozott forróságban?
Okkatal ráncai elmélyültek. Öregasszony? Szótlan paranccsal
küldte elé négy garsk szolgáját. Látta, amint pillanatok múlva a
négy sáskaforma harcos körülveszi a betolakodót. A fiatal lány
hűvösen nézett át felettük.
– Kontármunka – csóválta a fejét. Leszállt, majd elindult a
torony felé, egy maradj-ot kiáltva hátra a válla felett, mintha
Kudarc a kutyája lenne. Kudarc pedig elhajított korbácsként
kushadt össze.
Megfejtésre váró rejtvénynek látszott az egész. Okkatal
megparancsolta a négy garsk-nak, hogy kísérjék át a nőt a
szobájába. Elvitette a tükröt és felkészült a találkozásra különös
látogatóval.
Cleát a négy garsk szótlanul kísérte Okkatal elé. Kisebbek és
még sáskaszerűbbek voltak, mint Kudarc, alulméretezett,
hangyaszerű fejekkel, viszont ugyanolyan csillogó fekete
színben. A karok gyanánt szolgáló karmok szénfekete,
levélforma pengéjű dárdát markoltak.
Okkatal egy fekete üvegszobában elhelyezett aranytrónuson
fogadta a lányt. A terem falán milliárdnyi recézett felületen
táncolt a gyertyák halovány fénye. Az Okkatal trónjához vezető
utat mindkét oldalon garskok sora szegélyezte fenyegető kettős
dárda-sorfalban.
Clea egyenesen Okkatal emelvénye elé lépdelt, és felnézett
rá.
– Elég ostoba vagy, fiatalúr!
 Okkatal öreg volt, nagyon öreg. Bőrét, amely sárgás volt és
lötyögött csontjain, vénák kékes kanyari hálózták be.
Koponyájában mozdulatlanul ülő szemei gennyszínűek voltak,
haját már fiatalon elveszítette. Megvénülve egy lassú, méregtől
duzzadó, veszedelmes hüllőre hasonlított leginkább.
– Nem olyan fiatal, mint te – mondta végül száraz,
pergamenszerű suttogással –, és nem is olyan ostoba, mint te,
aki a tornyomba merészkedsz, és nem átallsz gúnyolódni velem.
Clea higgadta viszonozta a viperaszemek átható pillantását.
– Azt mondják, mindenki megismeri a maga fajtáját, de az
ostobákra ez nem igaz. Látom, ahogy ülsz itt az ostobaságod
trónján és hangyákat csinálsz, miközben a skorpió megmar újra
meg újra. Ez a te ostobaságod, és meg is hagynálak benne, ha
nem érintene engem is a dolog.
Okkatal arca ráncba szaladt. Azon töprengett, mit is jelenthet
a különös megjegyzés. Hamarosan úgyis megtudja, akár el
akarja mondani a nő, akár nem, de előbb még meg akarta fejteni
a Kudarccal kapcsolatos rejtvényt.
– Az egyik kudarcomon lovagoltál felém, mint valami betört
hátaslovon. Hogyan csináltad?
– Ah, az a teremtmény jobb munka volt, mint ezek a
játékszerek, amelyekkel most körülveszed magad – nevetett
Clea – Ezerrel is felér ezekből a hangyákból – intett a négy
garsk felé, amelyek még mindig közrefogták a kristályszobában.
– A teremtményt betörni nem volt nagy feladat. Ha még száz
évet tanulmányozod az efféléket, rájössz magad is, hogyan lehet
engedelmességre szorítani a fajtáját. – A padlóra köpött és
Okkatalra vigyorgott.
– El is érkeztünk a jövetelem céljához, Okkatal. Meghalsz
gyermekem, mert már nincs sok időd hátra: sokkal kevesebb,
mint egy év. Te magad rövidíted meg az életedet, de túl ostoba
vagy, hogy észre vedd. Én magam háromszor annyi ideje élek,
mint te és még háromszor ennyi ideig akarok élni. Mondd, te
nem akarsz még egy kicsit tovább élni? Elég sokáig, hogy
kiélvezd a Nomana feletti győzelmet?
Okkatal az előtte álló nőt bámulta, és azon tűnődött, ne
uszítsa-e rá a lényeit, hogy széttépesse, mindörökre
megszabadulva tőle. A szeme azt látta, alig nőtt ki a
gyermekkorból. A vénség senkitől sem tűrt volna el ilyen
hangnemet.
Viszont mégis azon a lényen lovagolt a toronyhoz, amelyről
tudta, hogy egy egész várost képes elpusztítani, és amelyet ő
maga mégis képtelen volt az uralma alá hajtani. Ez vagy
hatalmat, vagy végtelen hosszú tanulmányozást jelentett. Ha
ennek a boszorkánynak igaza van a hosszú életről, akkor talán
megoldást kínál a kínzó kételyre, amely éjjelnappal őrölte az
idegeit: mire Nomanát porrá zúzhatná, elragadja a halál, s
amelynek jeges leheletét már érezni vélte a tarkóján.
Vajon ez itt valóban megtanulta, hogyan éljen hosszú éveket
anélkül, hogy megérintené az idő? A gondolat, hogy Nomanát
egy évszázadon át gyötörheti bosszújával, elbűvölte.
– Azért jöttél, hogy fiatalságot ajánlj? – kérdezte végül,
erőlködve, hogy hangja és arca ne árulja el feltámadó reményeit.
– Nem ajánlok semmit. Azért jöttem, hogy rendbe tegyem a
dolgokat, és te csak aközött választhatsz, hogy segítesz és
sokáig élsz, vagy szembeszállsz velem és még ma meghalsz. De
hát tud-e egy ostoba helyesen dönteni?
– Ne gúnyolódj velem! – Okkatal sávos szemei felvillantak,
amint csontvázszerű karmaival megmarkolta trónja karfáját. A
garskok közelebb léptek, a dárdahegyek felemelkedtek.
– Mondd el világosan célodat betolakodó, vagy ezek a
lények, amelyeket hangyáknak merészelsz nevezni, kitépik
beleidet a maguk és az én gyönyörűségemre!
Clea sóhajtott.
– Elmondom, de nem azért mert fenyegetsz, csak azért, hogy
tudd, milyen ostoba is vagy. A Kudarc nevű lény és ezen kisebb
lények elkészítéséhez és a felettük való parancsoláshoz a
zenghen-s’tut a nagy fekete drágakövet használod, amelyet a
Sötét Birodalomból hoztál, így van?
Okkatal megdöbbent, hogy az előtte álló fiatal lány ilyen
titkok tudója. Évekig tanult, mire megismerte a zenghen – s’tu,
a Gyűlölet Köve titkát és újabb évekbe, míg elsajátította
használatát. Mindössze a múlt évben kezdett el dolgozni vele, és
annak is a felét Kudarc létrehozására fecsérelte el. A lány nem
tudhat ilyen titkokról, ha nem lettek volna hosszú évei a
tanulásra.
– Igen, így van.
Clea elfintorodott.
– Persze, hogy így van! Te pedig úgy használod az ékkövet,
ahogyan megszerezted, formázatlanul és csiszolatlanul!
Okkatal csak bólintani tudott a döbbenettől.
– Ostoba! – rikoltotta Clea toporzékolva. – Mintha egy olyan
karddal harcolnál, amelynek markolata ugyanolyan éles, mint a
pengéje! Miközben dolgozol vele, egyre gyorsabban öregszel,
mert az eszköz a tulajdon kezedbe váj és elorozza az életerődet!
Sokheti járóföldre lakom, de onnan is éreztem, amint az éhsége
felém liheg! Ha pusztulni akarsz, az a te dolgod. De én még
sokáig akarok élni, és nem akarok még egy napot sem
elveszíteni az ostobaságod miatt.
– Két okból jöttem tehát: vagy elpusztítalak téged és a
játékszeredet, vagy megtanítalak, hogyan használd helyesen.
Nem bánom, akárhogy döntesz, a második lehetőséget csak
azért kapod, mert te meg én egy fajtából valók vagyunk.
Okkatal eleresztette füle mellett a fenyegetéseket és az üres
hencegést. Ismerte önnön hatalmát, és nem félt egyetlen
halandótól sem. De ha valóban igaz, hogy a nagy fekete ékkő
átformálása megújíthatja életerejét és megnöveli hatalmát a
nomanai férgek felett!…
Okkatal intett, és koponyaszerű arcán ragadozómosoly
derengett fel. A négy garsk harcos közelebb lépett Cleához,
ketten lefogták a lány kezét.
– Döntöttem. Megmutatod nekem, hogyan formáljam az
ékkövet. Aztán, ha elég szépen könyörögsz, talán élni hagylak.
Cleán nem látszott rémület. – Segítek, ó gyermekem –
mondta –, de aztán… – Széttárt karokkal vállat vont.
Okkatalt tucatnyi rovarszerű szolgája vitte trónostul a
kristályhoz. Másik tucatnyi Cleát fogta közre. A lány úgy
követte a trónt a dárdák gyűrűjében, mintha egyedül sétálna egy
nyílt mezőn.
 A menet elhagyta Okkatal tróntermét, felment egy széles
lépcsősoron, és egy magas mennyezetű szobában állt meg, a
felső emeleten. A szoba hatalmas volt és kerek, falait magának a
toronynak külső falai alkották, de még a falakon is áttűnt
egyfajta hamuszín derengés. Átérem teljesen üres volt,
leszámítva középen egy hevenyészett kőemelvényt. A zenghen-
s’tu a szürke emelvényen pihent.
Szemfájdító volt a fekete ékkőre nézni. Nem verte vissza a
fényt, nem evilági dolognak tűnt: olyan volt, mint egy seb a
világon, amely egy sötétebb univerzumba nyújt betekintést. Az
egész szoba dübörgött a hatalmától, mégis hideg volt,
túlvilágian hideg.
Clea megbotlott, amint az ékkő elé vezették és a szemtelen
magabiztosság álarca egy veszedelmes pillanatra leolvadt az
arcáról. Ha Okkatal ekkor megfordul, az a lány végét jelenti.
Kiderült volna, hogy nem egy zenghen-s’tu hatalmát ismerő
tudósasszony, csupán egy bátor és arrogáns lány, aki olyan
hatalommal kacérkodik, amely elsöpörheti a legerősebb
halandókat is.
De Okkatal szeme az ékkőn csüggött. Az ékkő volt a hatalma
és a büszkesége. A mágus pergamenszerű bőre csaknem
szeretetteljes mosolyba gyűrődött, ahogy mohó tekintettel
méregette hatalomról és bosszúról szőtt álmainak lüktető szívét.
Lehelete szürke felhőben bodorodott a terem hidegében, és
csontvázszerű keze megremegett a vágytól, hogy az ékkövet
olyan eszközzé formálja, amely még jobban megfelel céljainak.
Clea tulajdon kezébe kapaszkodott. Ujjait a tenyerébe vájta,
egyre mélyebben és mélyebben, ujjbütykei elfehéredtek, és vér
serkent a körmei mellett. Szemét behunyta egy pillanatig, majd
ellazította magát.
Tapsolt egyet és hátravetett fejjel felnevetett, amint Okkatal
garsk szolgái letették a trónt az emelvény elé. A renegát főpap
elszakította tekintetét szeretett ékkövéről, és Cleát fürkészte. A
lány lépett egyet felé, mintha alig várná, hogy munkához lásson.
– Csodálom, hogy még élsz egyáltalán! – kiáltotta. – Nem
lehetett könnyű elhozni a Sötét Birodalomból, nem csoda, hogy
távoli lakóhelyemen is megéreztem! – Elismerően vigyorgott
Okkatalra. – Szívósabb vagy, mint hittem, hogy ennyi ideig
kibírtad egy ilyen hatalmú, formázatlan erő közelében! Nem
vagy az az ostoba bolond, akinek hittelek! Bocsánatot kérek,
fiatalúr pedig ez igen ritka szokásom!
Okkatal megkönnyebbülten sóhajtott, hogy a betolakodó
megfelelt a legutóbbi próbán: nem próbálta meg lekicsinyleni a
zenghen-s’tu nyers hatalmát. Arcának sárgás pergamenmaszkján
megkönnyebbülés és reménykedés fodrozódott.
– Valóban szép holmi – mondta egyszerűen. – Évek
munkájának gyümölcse. Egy egyszerű átformálás valóban
meghozhatja ezeknek az éveknek az árát?
– Hogyne. Elkezded?
Okkatal tekintete elfátyolosodott a mohóságtól, szája
türelmetlenül reszketett.
– Elkezdeném.
– Akkor figyelj! – mondta Clea. – Emlékezz vissza az időre,
amikor fiatal voltál és erős, a tagjaid jól szolgáltak, véred forrón
és sűrűn száguldott ereidben, amikor lángolt és nem csak
pislákolt benned az élet. Tartsd meg ezt az elmédben, száműzve
minden mást! Amikor jól látod korábbi önmagadat, ragadd meg
a követ és vetítsd bele ezt a képmást. Az elméddel formáld meg
a követ, így aztán önmagadat is átformálod egy boldogabb, jobb
alakká. Ha az akaratod és az erőd megfelelő, átgázolhatsz
ezután az éveken, mintha az idő sekély folyó volna csupán,
melynek nincs ereje, hogy magával ragadjon.
– Ilyen egyszerű a titok? – lehelte Okkatal.
– Minden valódi hatalom mélyén egyszerűség rejlik.
Okkatal nem válaszolt. Már elkezdte a gyakorlatot, mellyel a
zenghen-s’tut önnön képmásává, önnön megújulásává
formálhatja. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy szolgáival
mégiscsak megöleti a boszorkányt, aztán elvetette a gondolatot.
Hátha tud egyéb hasznos dolgokat is.
Okkatal minden egyebet félretett. Gondolataiban visszafelé
haladt az időben, felidézte mindazt, amit az évek elkoptattak.
Visszaemlékezett, és mikor úgy érezte, felkészült, kinyújtotta
reszkető, csontos kezét és megragadta a zenghen-s’tut.
 Vörös láng csapott fel az érintkezés helyén, tűz, amely
felkúszott karján és egy pillanat alatt elborította egész testét. A
tekergőző, karmazsin lángokban állva mereven tartotta magát a
kő előtt, mintha hűséget fogadna neki.
Hirtelen hőhullám – kíméletlen és perzselő – viharzott ki a
kőből és hullámokban taszította hátra Cleát. Okkatal
aranytrónja, amely túl közel esett a zenghen-s’tu tombolásához,
megereszkedett és szétolvadt.
Az ékkő lüktetni és zihálni kezdett Okkatal keze között, mint
egy élőlény, majd kerek formát vett fel, amelyből fokozatosan
egy emberi fej bontakozott ki. A főpap szája hangtalan üvöltésre
nyílt, akaratának minden vasszilánkjával a kőnek feszült.
Ebben a pillanatban mennydörgő robaj rázta meg a tornyot,
és a távolból üveg csörömpölése hallatszott. Az ezt követő
zűrzavarban Clea a lépcsők felé fordult, igyekezett, hogy minél
nagyobb legyen a távolság közte és Okkatal között, aki még
mindig teljes figyelmét a zenghen-s’tu formálásának szentelte.
Az akarata diadalmaskodott a fekete kő egy durván megmunkált
arc formáját öltötte fel, és úgy tűnt, az évek pusztító hatása kezd
eltűnni a főpap vonásairól is.
De a küszködés felemésztette minden erejét. Elméjének egy
része még mindig fenntartotta a Tilalmat a lény ellen, amelyet
legelőször alkotott, majd száműzött, mint használhatatlant. De a
zenghen-s’tu nem ismert megalkuvást: fel kellett szabadítani
minden erejét. Ha visszatartja magát, elemésztődik, mint száraz
levél a tűzben.
Amint a Tilalmat feloldotta, Kudarc megindult. Pörölyként
zúzta szét a torony adamantin falait, mintha csak vékony
papírhártya lenne. A meglepetés erejét használta ki, és egészen a
lépcsőkig jutott, mielőtt a főerők felsorakozhattak volna
ellene…
Kudarc bevette a lépcső tetejét is, ahol megakadt egy rajra
való garskban, amelyekhez a dühödt fekete lények egy újabb
csapata csatlakozott. Egy pillantást vetett Cleára, majd tekintete
megtalálta alkotóját, Ottakalt. Hátravetette sáskaforma fejét, és
egy kiáltással – hangja, mint hasadó réz, mint sziklák alatt
összezúzódó hatalmas harangok – az alkotója felé tört.
 Semmi a világon nem mozgott, nem harcolt úgy, mint
Kudarc. Levágta a garskokat, amelyek kihasználva pillanatnyi
megtorpanását, tucatjával vetették rá magukat, és
szívdobbanásnyi idő alatt elpusztított még tucatnyit. Számtalan
garsk döfött egyszerre dárdájával Kudarc felé és a számtalan
dárda – a nyelet markoló karokkal együtt – a földre hullott az
obszidián fényű tőr egyetlen csapása alatt. Egy garsk hátulról
vetette magát. Kudarc megfordult és háromujjú öklének
egyetlen csapásával leterítette. Kettérepedt, mint a kalapáccsal
megcsapott dinnye. Kudarc egyik keze szüntelenül kaszált, a
hihetetlen, fekete pengék agátszín villámként reppentek és
lesújtottak, majd ismét felemelkedtek, hogy elhajítva öljenek és
visszaröppenjenek kezébe – gyorsabban, semhogy szem követni
tudná. Lassan tér nyílt Kudarc körül, mivel minden közeledő
garskot szilánkokra szabdalt szét. A magasabb lény lassan utat
vágott kisebb fajtársai között, és egyre mélyebbre hatolt a
terembe.
Cleának azonban nem maradt ideje a nézelődésre… A
garskok nem kaptak parancsot az elpusztítására, de azonnal
körülvették, amint Kudarc megjelent. Két sáskaforma lény a
gyűrűbe lépett, hogy lefogja, mire a lány kicsavarta az egyik
kezéből a dárdát, és leköpte. A gyűrű szorosabbra zárult körötte.
Megperdítette a dárdát, hogy helyet csináljon.
– Gyorsan – rikoltotta. – Okkatal átváltozik! – Amint egy
másik garsk is a körbe lépett, a tolvaj cselezett, és a rovar
torkába döfte a lándzsát.
Okkatalról hagymahéjak gyanánt hámlottak le az évek
nyomai és a kohóként izzó, vörösen pulzáló ékkő fénye
átragyogott a húsán, kirajzolva kezének csontjait. Az arany
trónból vörösen fénylő tócsa maradt csupán, az ékkő mélyén
pedig fokozatosan kirajzolódott egy durva vonású, vigyorgó arc.
Kudarc a garskok fekete siserahadán át a megalkotója felé
küzdötte magát, szerteszét szórta a megcsonkított testeket. Még
több lény özönlött a terembe, és próbálta óriási tömegének
puszta nyomásával, konok rosszindulatával maga alá temetni
Kudarcot. A hatalmas teremtmény tucatnyi sebéből szivárgott
már a szurokfekete folyadék, hiszen a garskok dárdái
ugyanabból az anyagból készültek, mint tulajdon kései, így
könnyen áthatolhattak az üvegszerű páncélzaton. A garskok
számolatlanul zuhogó csapásai közül pedig néhány mégis célba
talált.
Clea Kudarc felé akart törni, de gyorsak voltak őrei. Egy
dárda a bordáiba mart, mire a lány megragadta és a nyelet döfte
a hangyaforma támadó szemébe. A dárdák és karmok kavargó
gyűrűje fekete viharként borította be. Kudarcot csaknem maga
alá temette a garskok karmoló, döfködő áradata és úgy tűnt,
minden legyőzött helyébe két újabb szökken. A garskok
kavargó őrületének legmélyén azonban Kudarc az emelvényig
verekedte magát.
Elképzelhetetlen erőfeszítéssel kiszabadította végtagjait, és
rovarkarjaival megragadta a zenghen-s’tut.
A robbanás úgy döntött fel mindenkit – Okkatalt, legelső
teremtményét és a követ leszámítva –, mint felboruló asztal a
rögzítetlen üvegeket. Amint Kudarc megérintette az ékkő
vörösét, az fehérre vált, mohó lánggal rohant fel karjain és
színtelen ragyogásba borította testét.
A torony felnyögött és megrázkódott, a garskok
mozdulatlanul terültek el. Clea összehúzott szemmel lesett ki a
testek halma mögül, és álmélkodva látta, hogy a Kudarc által
felszabadított fehér láng egy szempillantás alatt leperzselte
Okkatalról a megújult fiatalságot.
De Okkatal akarata erős volt, összeszorított foggal várta a
támadást. A vörös ragyogás fokozatosan fehérré vált és Kudarc,
aki kezdett valami fehérré és emberformává alakulni lassan
meghátrált alkotója elől.
Még több vörös színezte a fehéret, és Kudarc rovarszerű feje
félrebillent az agónia kínjától. Sikolya, mint csörömpölő ház, és
szilánkokra törő üveg szakadt fel és feketén csillogó teste
lángszerű ragyogást öltött, mint az olvadó vas.
– Én… alkottalak… téged – sziszegte Okkatal – Nyomorult!
Kudarc!
Kudarc megtántorodott, mint akit megütöttek. Fűrészes élű
válla előre esett. Okkatalra meredt egyik csillogó, soklapú
szemével.
– Ez… itt… én – Kudarc hangja felerősödött, amint kihúzta
magát, nem félve már semmitől –, én… nem… engedem! –
Görcsös erőfeszítéssel ragadta meg az ékkövet, minden
Okkataltól kapott erejét beleadva.
Okkatalnak mindössze egyetlen pillanatnyi sikolyra futotta,
mielőtt a zenghen-s’tu kiszakadt volna a világból. Mintha
villámok ezrei sújtottak volna az emelvényre, egyetlen pillanat
alatt.
A világ vakító fehér lett, majd csendes és sötét.
Clea talpra kászálódott a garskok halma mögül. Vér és garsk-
szurok szennyezte a ruháját. Megrázta fejét, hogy kitisztuljon,
félresöpörte arcából éjfélszín haját, majd az emelvény felé
sántikált.
Okkatal méregtől csepegő bosszúálmai csúf véget értek. Húsa
leégett csontjairól, lelke már valami sötét verem mélyén
sínylődhetett. Lusta szürkés füst gomolygott csontjainak halma
felett.
Clea megfordult, Kudarcot kereste. Amikor rátalált a lényre,
először halottnak hitte. De egy pillanat múlva Kudarc erőtlenül
felemelte fejét, és éjfekete tekintetével a lányra meredt.
– Én… boldog vagyok – mondta Kudarc, hangja akár az
egymásnak csattanó fémek, Clea mégis hallani vélte benne a
nyugodt büszkeséget és megbékélést. – Köszönöm.
Clea egy szót sem szólt, ünnepélyesen nézett a rovarlényre,
de fekete szeme sarkában könnycsepp gyűlt.
– Érzem, hogy hamarosan végem – mondta Kudarc. Gyengén
a lány felé fordult. Fekete szurokvér szivárgott a szájából. –
Játszanánk még egy utolsó trükköt?
Cleának ideje sem maradt, hogy válaszoljon a különös
kérdésre, Kudarc olyan hirtelenül mozdult. Egyik szurokfekete
tőr jelent meg a kezében és egy szempillantás alatt elhajította.
Majd megjelent a második, harmadik is és azonnal útjára küldte
valamennyit.
Clea ösztönösen próbálta félreütni a pengéket. Az első a jobb
tenyerébe vágódott, és keresztülfúrta. A lány felkiáltott. A
második az első mellé csapódott be. A harmadik a balját találta
el és átütötte a kézfejét. Clea térde hullott és döbbenten,
hitetlenkedve meredt Kudarcra.
 – Húzd ki a késeket! – mondta Kudarc erőtlenül. Clea úgy
nézett a szörnyre, mintha most látná először. Szörnyeteg –
villogott szemében a gyűlölet. – Áruló.
– Húzd ki a késeket! – mondta ismét a lény. A tolvaj
vicsorogva rántotta ki az egyik pengét elgyötört kézfejéből. A
tőr szabadon jött ki, sebet sem hagyott maga után. Clea
ügyetlenül kihúzta a jobbjába fúródott kést is, és megdöbbent,
amikor ez is nyomtalanul csusszant ki a húsból. Az utolsó
pengét már teljes tenyerével ragadta meg. Sebek és fájdalom
nélkül, noha tudta, hogy azok a tőrök még a követ is vízként
vágják át. Csak bámult, mozdulatlanul.
– Az utolsó trükköm, és ajándékom – mondta Kudarc –
Hajítsd el!
Clea célba vette az egyik garsk tetemét a sarokban. A kés
tévedhetetlenül célba talált és markolatig fúródott a
rovartetembe.
– Hívd vissza! – suttogta Kudarc. Hangja, mint réztálcán
gördülő ólomrögök.
Clea a távoli tőrre meredt. Az hirtelen kiszökkent a testből és
egy villanással a kezében termett. Egy csuklómozdulatára pedig
eltűnt a levegőben, és Clea tudta, egyetlen gondolatával
előhívhatja, akárcsak a másik kettőt. Kudarc felé fordult, hogy
megköszönje.
A nagy fekete lény addigra már nem élt.
Clea Kudarc mellé térdelt egy pillanatra, könnyei
végigperegtek arcán. Kinyújtotta kezét, és Kudarc egyik tőre
máris megjelent benne. Tisztelegve szemöldökéhez érintette a
tőrt és lesántikált a lépcsőn.
Egy tömlőre való vizet és egy tömlőnyi bort is talált.
Megtöltött egy zsákot élelemmel, amelyre Okkatalnak már
úgysem lesz szüksége, majd kisétált azon a lyukon át az
éjszakába, melyet Kudarc vájt a fekete üvegbe.
Vissza sem nézett. Nem látta, amint a torony összeomlik és
kifakul a világból, fekete porral hintve a homokot.
 Fordította: dr. Pálinkás Imre
„The Black Tower” © 1985 by Stephen L. Burns
 Diana L. Paxson
ÁRNYÉKERDŐ
Árnyékerdő… ízlelgette Shanna a szót az előtte elterülő
rengeteget fürkészve. A termékeny sharteyni földektől a
hegyvidékig hullámzott a faóriások tengere, amelynek volt
valami ősibb neve is, de Shannának jobban tetszett a nép ajkán
élő elnevezés. Az ég egészen sötétnek látszott a hatalmas fák
között és – az út pora és forrósága után – meglehetősen hűvös
volt.
Kiegyenesedett a nyeregben és meglazította bőrpáncélja
csatját. Pantallója nedvesen tapadta a nyereghez, gerince felett
vékony patakban csorogott a verejték. A járőröző férfiak pedig a
bőrvértjükre varrt mell- és hátlemezek súlyát is viselik…
bizonyára hozzászoktak – vont vállat a lány.
Mivel, félórás veszekedésbe telt, hogy Nellis, az öreg
szolgáló beleegyezzen, hogy harci öltözékét viselje a Sharteyn
Királyi Hölgyének kijáró függönyszerű ruhaköltemények
helyett, Shanna nem mert panaszkodni. Sharteyn határain beül
mindig győzelmet aratott, de mérföldek tucatjai húzódtak az
erdő és Bindit Birodalmi városa között, ahol lanossal, a
bátyjával találkozik, hogy együtt térjenek haza. Ez a Régi Út
volt, a kocsiknak könnyebb, de hosszabb és kevésbé forgalmas,
mint a Birodalom futárútjai. Shanna megvonta vállát a vastag
bőrpáncél alatt és elvigyorodott. Remélem, hozzászokom
majd…
Shanna hosszú lábainak önkéntelen rándulásától paripája
előre táncolt, és csaknem beleütközött Nagy Hwilos szürkéjébe.
– Nyugi, Calur! – húzta vissza Shanna a gyeplőt, kerülve a
veterán harcos tekintetét. Az út fehér lobogóként kanyargott
előttük. Egy pompás lovon ült és a kard, melyért az életét
kockáztatta, itt függött az oldalán. Szabad volt végre!
Vagy ha nem is szabad – ami az őröket illeti – legalábbis
távol a sharteyni Udvar etikettjétől és intrikáitól. És talán
valahogy, valahol az úton megtalálja az igazi szabadságot is,
melyre úgy áhítozott, mint sólyom az ég végtelenjére.
 A fák egyre magasabban tornyosultak fölébük. Shanna
tölgyet és mogyoróbokrokat látott, keskeny levelű kőrist és
masszív bükköt. Varjak szárnyaltak az erdő felé a sharteyni
lakoma után, elfeketítve az eget. Az út sötéten kígyózott a
hatalmas levelek alkotta lombsátor alatt.
Aztán hirtelen beértek az erdőbe. Shanna pislogott, hogy
látása alkalmazkodjon az árnyakhoz, majd felegyenesedett a
kengyelben, amint arcával megérezte a szelét valaminek, ami
olyan gyors volt, hogy nem is láthatta. Elől egy katona
felkiáltott – a nyílvessző mintha a torkából nőtt volna ki, amint
lezuhant a nyeregből. Emberek ordítoztak, lovak nyerítettek.
Hatalmas csattanás hallatszott, és Shanna látta, amint Nellis
rikítóan festett batárja – esetlenül pörgő kerekekkel – az
oldalára borul.
– Állj! Letenni a fegyvert, vagy meghaltok! – zengett egy
mély hang, de már túl későn.
Még három nyílvessző szisszent. Apja két embere felkiáltott,
amint a tollas kígyók megtalálták páncélzatuk réseit. A
harmadik vessző elcsúszott egy sisakon és egy fába fúródott.
Shanna a paripa nyakára borult, megrándulva minden íjhúr
pendülésre, mert a mellénye alatt viselt finomszálú láncing nem
sok védelmet nyújtott egy erős vadászíj nyila ellen.
Láthatatlan ellenségek mozogtak a fák koronájában. Babonás
rettegés szorította görcsbe Shanna kantárt markoló öklét, de a
lány elűzte a félelmet – az erdei szellemek nem a halandók
fegyvereivel ölnek…
– Leszállni és szétszóródni! – kiáltott Hwilos és Shanna
azonnal felfogta – érzelmekre nem maradt idő –, hogy a csapat
vezetőjét megölték.
– Mi vagyunk az egyetlen célpont – a lányhoz fordult. –
Gyorsan, hölgyem, takarlak!
Lábait már kiszabadította a kengyelből, így Shanna
megsarkantyúzta a pejt, lecsusszant a nyeregből,
továbbgördülve a földre vetette magát és kúszni kezdett a fák
felé. Szivacsos aljnövényzetet markoltak ujjai, áfonya bokrok
tüskéi karmolták az arcát, majd meglátott egy fatörzset – nem is,
egy férfi lábát, közvetlenül az orra előtt mire gyorsan
hátrabukfencezett. A kezébe csusszanó kis tőr alig villant a
tompa fényben.
Érezte amint a penge testet ér, kiszabadította az újabb
döféshez, amint a férfi elejtette íját és nyilait, aztán kemény
marok szorította le a lány kezeit. Hátrahőkölt és megérezte a
torkán egy penge hideg hegyét.
– Maradj nyugton kölyök, ha élni akarsz – mordult valaki a
fülébe.
Shannának a férfi keserű lehelete jutott eszébe, akitől a
kardját szerezte. Inkább a halál, mint egy ilyen férfi uralma!
Foglyul ejtője védtelen arcába fejelt és amint annak ujjai
ellazultak, könyökét azonnal a bordáiba vágta.
Aztán egy hosszú kar átkarolta, a lány kitört, de egy
ellencsapás szédítően kondult a sisakján. Ahogy a lány elzuhant,
copfjai kibomlottak és szabadon libbentek, Félig kábán Shanna
csak vonaglott, amikor foglyul ejtője leszorította, majd
összekötözte csuklóit és bokáit.
A lány felnézett, lassan tisztuló tekintete egy hatalmas
termetű férfire esett – ebből a szögből akkorának tűnt, mint egy
fa – egy vigyorgó, vérző orrát törölgető férfire. A férfi
szemében pedig valami dühítő jókedv csillant.
– Hát, az istenekre! – – tompán jött a hangja az arcára
szorított kéz mögül – Talán végül mégis csak szerencsénk lesz.
Egy lány!
Megreccsent mögötte a bozót és még néhány férfi tűnt fel,
egy sem olyan szálas termetű, de mind ugyanabban a durva
tunikában és zöld-barna nadrágban. Néhányan – állapította meg
Shanna elégedetten – szintén véreztek.
Az újonnan érkezettek egyike megállt a lány foglyul ejtője
előtt, és öklét tisztelegve emelte a magasba.
– Minden biztonságos, Nagyúr. Andros halott, és Tam
tüdődöfést kapott.
A szálas termetű férfi bólintott, parancsoló vonásai
elmélyültek, amint összevonta a szemöldökét.
– Ráadásul a megkéselt Vand. Veszítettünk mást is?
– Csak sebek, nagyúr. Semmi, ami ne gyógyulna be.
 Shanna megpróbált felülni, krákogott és zihálva kapkodott
levegőért, mire megtalálta a hangját.
– Ti csirkefogók, mit csináltatok az apám embereivel?
Tucatnyi szempár szegeződött rá, majd fordult a vezér felé –
valamennyiben ébredezett a felismerés.
– Tudtam, hogy nemcsak azt a vén satrafát őrzik a batárban! –
magyarázta a jelentést tevő férfi, de amikor tekintete a vezérével
találkozott, hivatalosabb formában folytatta.
– Ötöt megöltünk, kettő megsebesült, nem tudom mennyire.
Arni és Farel őrzik őket. Három másikat is legyűrtünk.
Shanna behunyta szemét és nyelt egyet émelygett dühtől és a
gyásztól melyet az emberei iránt érzett, akiket megkedvelt a
Sharn városától egy hónapja tartó útjuk során. Émelygett a
dühtől… hiszen még Sharteyn földön merészelték megtámadni
őket! Ha az apja meghallja…!
– Látom jó vadászatotok volt – hallotta ismét az altiszt
gyűlöletes hangját. – Lássuk csak mit fogtunk?
– Azt hiszem – emelte fel a termetes férfi Shanna állát –, azt
hiszem engem illet a dicsőség, hogy bemutassam Sharteyn
hercegnőjét!
Majd kiegyenesedett és egy íjra támaszkodott.
– Hölgyem, engedelmével bemutatom magamat és
embereimet. Felséged jelenleg Roalt Larseni, Norsith hajdani
kormányzó hercegének foglya. Ha minden jól megy, ön lesz a
kulcs trónom visszaszerzéséhez!
Shanna megrázta a fejét, hogy helyre rázódjanak gondolatai.
– Azt akarja, hogy az apám segítsen magának? – Aztán
eszébe jutott, Norsith Lordját saját unokatestvére taszította le a
trónról, úgy két éve. Amíg az adók rendben befolytak, az
uralkodó látszólag nem törődött a dologgal. Roalt üzent az
apjának, segítséget kért, de csak visszautasítást kapott. A
Kintashe pusztításai ellen harcoló Artinor hercegnek sem ideje,
sem energiája nem volt, hogy mások földjén zajló
trónviszályokba avatkozzon.
– Yraine szent tüzére! – köpött Shanna – Az apám Sharn
falaira szegezi ki a mocskos irhádat! Miért kellett megölni az
embereimet? Nem lett volna elég megkérni engem, hogy
forduljak érdekében a királyhoz?
– Tavaly, mikor átutazott az erdőn, vendégül láttuk felséged
bátyját – sóhajtott Roalt – Akkor udvariasan kértük.
Visszautasított minket, és a csapata túl nagy volt, hogy
ösztönözhessük. Ön valószínűleg ugyanilyen, hölgyem.
Sejtettem, hogy rokona valamiképpen az öreg Artimornak, de
azt hittem nincs több gyermeke. Most majd meglátjuk,
mennyire fontos számára.
– Ó, báránykám nem szabad szomorkodnod! – suttogta
Nellis.
– Halott anyád karjai közül vettelek ki, és felneveltelek, míg
asszonnyá értél, s most olyan vagy, mint egy ifjú istennő! Mi
mást kérhetnék még az élettől? – mondta Nellis a kezeit
tördelve, Shanna megragadta az öreg dada kezét. Vékony volt
olyan vékony, hogy ez mindennél jobban megijesztette.
Életének tizennyolc évében Nellis volt a terebélyes csípő és telt,
lágy kebel és olykor a kócbaba, melyen kitölthette haragját.
Hová lett a világ biztonsága, ha Nelli ilyen törékennyé fogyott?
– Jobban leszel majd! – mondta kétségbeesve. – Az apám
hamarosan értünk küld. Hadd adjak még egy kis teát! – Shanna
a csészével és a merőkanállal ügyetlenkedett, alig vette észre a
kézfejére ömlő forró folyadékot.
Nellis ivott egy kicsit, majd visszafeküdt. Shanna letette a
csészét, kiegyenesedett és mosolyt erőltetett magára, mert az
emberei figyelték a tisztás túloldaláról. Hwilos, Sandy és Zan –
csupán ők maradtak meg a csapatból. Most már felelős volt
értük.
Akárcsak Nellisért. Lenézett az öreg dadusra, és
megigazította rajta a kabátot. Nellis agyrázkódást kapott, mikor
a batár felborult; sebei enyhének tűntek a férfiakéhoz képest. De
valami történhetett a test finom belső részeiben, vagy a fogság
sokkja okozhatta – Shanna tudta, hogy vétek volt egy idős
hölgyet magával hurcolni erre az útra, de nem akart valami
nagyszájú udvarhölggyel együtt lovagolni és sosem gondolta
korábban, hogy Nellis öreg…
Árnyék lépett Shanna és a tűz közé. Felnézett, Roalt
Nagyurat pillantotta meg, kezében róka és borzprémből szegett
takaróval.
– Ez segít? – kérdezte – Elég meleg.
Shanna némán hála és düh között vívódva bólintott. Ha nincs
Roalt, Nellis most nem fekszik itt, de azt is tudta, hogy a herceg
a saját ágyáról hozta a takarót.
Zavarát azzal próbálta leplezni, hogy a takarót rendezgette
Nellis meggyötört testén. Amikor ismét felnézett, meglepve
látta, hogy Roalt még mindig mellette ül, gondolataiba
mélyedve.
Shanna az ajkába harapott, amikor eszébe jutott, hányszor
látta apját hasonló arckifejezéssel. Norsith előző ura valójában
számos dologban hasonlított az apjára – nem a jelenlegi
Artinorra, akit felőröltek a mindennapok intrikái, háborúi és a
fia iránti aggodalom, a fiáért, aki sohasem tért vissza Bindirből,
a császári küldetésből. Nem, a férfi arra az apjára hasonlított,
akire még gyermekkorából emlékezett, aki hatalmas volt,
határozott és igen, gyengéd…
Amikor Nellis betegsége nyilvánvalóvá vált, Roalt
megpróbált segíteni rajta, de az erdő közelében nem voltak
majorságok, ahova átszállíthatták volna, nem voltak gyógyítók
sem, akiket segítségül hívhattak volna. Az anyó nem élte volna
túl a Sharnba vezető hosszú utat, de azt sem, ha a Roalt Norsith
földjére merészkedik vele.
Saját érzelmein feldühödve Shanna köhögni kezdett.
– Hallott valamit a hírhozókról, uram? Csaknem két hónapja
küldte őket Sharnba. Meglehet, úgy gondolták, az élet a zöld
vadonban mégsem olyan rózsás, most hogy belekóstoltak a
jóba. Miből gondolja, hogy visszatérnek?
Felkészült a férfi visszavágására, de Roalt csak sóhajtott.
– Úgy vélem, megérdemlem ezt fenségedtől, az elfogatásod
méltatlan volt egy uralkodóhoz, mondhatná felséged, és igaza
volna. De Deneth, az unokafivérem marka minden évszakkal
egyre szorosabbra zárul a földjeimen. Az emberek gyengülnek,
és a Birodalom semmit sem segít. Szomorú sors egy herceg
számára, vadállatkánt tengetni az életét egy erdőben,
útonjárókra lesve. De mi mást tehetnék?
 A válasz kis híján kicsúszott Shanna száját: Küldje vissza őt
Sharnba, hogy közbejárjon az ügyében! Már el is képzelte az
egészet, aztán eszébe jutott, hogy ha így térne haza, Artinor
sosem tenné ki a lányát többet az utazás veszedelmeinek. Nyelt
egyet. Roalt felegyenesedett, és a pillanat varázsa elmúlt.

Csaknem három hónapja tartott fogságuk, mikor Nellis

meghalt, de Roalt sharteyni hírnökei még mindig nem tértek
vissza. A nyár pompája észrevétlenül tűnt át az őszi napok
hidegébe. Shanna nem túsznak érezte magát, akit Roalt makacs
reménykedése tart fogságban – szinte vendégként kezelték.
Kardforgatásával lenyűgözte Roalt embereit, akik cserébe
megtanították a hosszú vadászíjjal bánni. Megtanították a
pusztakezes harc fogásaira is, amely annak idején a menekülést
jelenthette volna azon a bizonyos napon.
Egy napon, mikor a Nap csaknem nyári meleget árasztott,
Shanna fürödni indult. Akkortájt már csak lazán őrizték.
Figyelmeztették ugyan, hogy ne haladjon túl messzire felfelé a
folyó – ez is inkább az aggodalom szava volt, semmint a
fenyegetésé – voltak olyan udvariasak, hogy visszavonultak a
fürdő idejére.
Egy ideig csak üldögélt a folyócska partján, lábaival taposva
a vizet, hogy megszokja annak hidegét. Majd egy mély
lélegzettel belevetette magát, teljesen ráfeküdt a sekély vízre,
hogy teljesen ellepje testét. Kristálytiszta volt a folyócska vize,
kissé barnás, Shanna lába úgy nézett ki benne, mintha régi
elefántcsontból lett volna kifaragva.
A folyómedret arrébb két hatalmas szikla zárta el, apró
vizezést alkotva. A lány szíve megdobbant. Kíváncsian mászta
meg a sziklákat, és amikor felért, körülnézett, egy jó harminc
láb átmérőjű csendes víztükröt pillantott meg. Vett egy mély
lélegzetet és kíváncsian alábukott.
Saját arcképe tükröződött vissza odalentről. Egy pillanatig
csupán különösnek tűnt, aztán a lány rádöbbent, hogy
semmiféle tükröződés nem jöhet odalentről, a víz alól, és
különben is az a haj, mely az arc körül örvénylett, fakó volt
és… Fakó és a szemek dülledtek voltak, barnák mégis tiszták,
mint a folyócska vize és közeledtek, közeledtek a mélyből…
Shanna megfeszítette izmait, hogy felrúgja magát a felszínre,
mikor sápadt karok ragadták meg. Sápadt karok, melyek
sikamlósak voltak, mint a pisztráng hasa, és erősek is…
Shanna küzdött, minden Roalttól tanult fogását felhasználva,
de hamarosan szikrák ugráltak a szemei előtt, pulzusa fülében
dobolt… amint tagjait fokozatosan elhagyta az erő, érezte amint
elképesztően vékony ujjak siklanak végig a mellén, és matatnak
a csípője körül. Aztán a borzalmas szorítás enyhült, és teste
hirtelen szabadon lebegett a felszín felé.
Shanna levegő után kapott, vizet nyelt és köhögött, majd
megragadott egy parti sziklát. Végignyúlt a kövön rekedt
kortyokban nyelve az édes, tiszta levegőt.
– Te nem vagy férfi… – szólalt meg egy hang mögötte
lágyan, sajnálkozóan.
Shanna hasra vergődött. A rémálomszerű arc most a sötét
vizű medence felszínén lebegett. Shanna pislantott, ismét oda
nézett és meglátta a vízben a halvány bőrű testet is.
– Olyan régen hoztak utoljára férfiakat, hogy játszhassak, és a
legutolsó olyan hamar eltörött… – a keskeny ajkak lefittyedtek.
– De egy részét megőriztem – a teremtmény kissé
kiemelkedett a vízből és a lány látta, amint a lágyan hajló ujjak
egy koponyát cirógatnak.
– Egy vízimanó – Nellis meséiből ismert csodalény, döbbent
rá Shanna. Nem véletlen, hogy Roalt emberei sosem kóboroltak
a forrás felé. Shanna kíváncsi volt, vajon rájöttek-e, hogy mi
történt az errefelé eltűnt bajtársaikkal.
– Azért jöttél, hogy fohászkodj hozzám? – kérdezte a lágy
hang. – Korábban minden tavaszelőn meglátogattak. Csodaszép
dolgokat hoztak.
Shanna tekintete a medence mélyén csillogó aranyra tévedt.
Ujjai reszketésével küszködve kikapcsolta arany fülbevalóit, és
a vízimanó felé nyújtotta.
– Elfogadod ezt, úrnőm? Ez mindenem. – Amint a lény
bólintott, Shanna a vízmélyi aranyfény felé hajította a
fülbevalókat, melyek egy csobbanással eltűntek.
 – Sequilla a nevem – a vízimanó nevetése, akár a vízesés
csobogása, de mosolyát lerontotta az elővillanó elképesztő
számú, tűhegyes fog. Halovány haja örvénylett, amint alábukott,
majd ismét felbukkant, néhány lépésnyire Shannától.
– Sequilla úrnő – hajolt meg Shanna óvatosan hátrálva. Nem
volt olyan ostoba, hogy elárulja a lénynek saját nevét. –
Megbocsátod nekem, amiért errefelé úsztam? Nem tudtam,
hogy a medence a tiéd.
– Mindenki tudja, hogy a medence az enyém – mondta a
vízimanó, aztán kitágultak a szemei –, de meglehet,
elfelejtették. Korábban minden tavaszelőn jöttek és…
Shanna felsóhajtott, amint Sequilla megismételte a történetét.
Ceremóniákról mesélt és papnőkről és fuvolazenéről és
dobokról. Arany ékszereket hoztak ajándékba, virágokat
ezerszám, és néha férfiakat is… Shanna eltűnődött, hány éve
történhetett ez. Nem hallott olyan időkről, mikor az Erdő helyén
más is létezett volna, mint a végtelen rengeteg.
– De aztán volt egy csata, és utána már senki sem jött…
A vízimanó megjegyzése felkeltette Shanna érdeklődését.
– Ó igen – mondta Sequilla –, arrafelé! – az egyik vékony kar
a rengeteg mélye felé mutatott, amely még sötétebbnek tűnt a
fák boltíve alatt. Egy pillanatra a lány alámerült, majd ismét
felbukkant. – Még mindig ott vannak, tudod, mindkét sereg a
csudálatos dolgaikkal.
Shanna önkéntelenül is talpra szökkent, és az erdő széléig
sétált. A szellő hűs volt, jegesen cirógatta meztelen bőrét. Az
ágak összeboruló íve alatt egy pillanatra mintha napfény döfött
volna át a lombkoronán és az árnyak, melyeket Shanna bámult,
alakot öltöttek egy vigyorgó koponya, díszes vértezet időtlen
csillogása formájában és középen egy korona és egy csontszerű
kéz, amely még mindig markolt egy időtől reves kardot.
A vízimanó szomorúan, bugyborékolva sóhajtott.
– Néha felébrednek, és mikor más emberek jönnek erre,
harcolni akarnak ismét. Olyan sok férfi… és egynek sem
veszem hasznát… Shanna émelyegve nyelt egyet, és
visszahátrált a medence szélig, fejében egymást kergették a
gondolatok. Két seregnyi temetetlen holt, melyet önnön
gyűlölete és rettegése kísért – meglehetősen rossz hírbe hozhatta
a környéket. Nem csoda – persze, hogy nem csoda, hogy az
erdőt Árnyékerdő néven ismerte a köznép. Bőrét nemcsak a
hideg borzongatta. Shanna óvatosan tovább araszolt a medence
kifolyása felé.
– Ne menj el! – szólt rá a vízimanó panaszosan – Azt akarom,
hogy beszélgess velem.
– Mennem kell most – rázta a fejét Shanna –, talán máskor
jövök még.
– Gyere máskor – mondta a vízimanó félig énekelve. A
medence széléig úszott miközben inkább sietősen, mint
méltóságteljesen, Shanna átvergődött a kis tavat szegélyező
sziklákon.
De amint lefelé tempózott az árral, még mindig hallani vélte a
hangokat – máskor – ismételte végtelenül a vízesés ezüstös dala.

A tél korán jött a csípős széllel, mely minden rést megtalált a

ruházaton, hogy hóval tömje be. Ha Nellis megélte volna, ez a
tél biztosan végzett volna vele, gondolta Shanna összehúzva
magán vörös köpönyegét. Az istennőnek hála, úgy tervezték,
hogy útjuk egész télen át tart, és abban a nyomorult vagonban
ládaszám voltak meleg ruhák. De arra nem számított, hogy a
telet itt tölti!
Feltételezte, hogy a vadonban is át lehet telelni, mivel Roalt
és emberei már kétszer is megtették. De ez a tél másmilyennek
tűnt. Nem tudták, fogság, akár árulás akadályozta meg Roalt
hírvivőinek visszatérését, de a beléjük vetett remény elillant. A
férfiak üres tekintettel ődöngtek, noha alig egy hónapja
kezdődött a tél.
Roalt tudja, hogy elveszítették a reményt – gondolta Shanna,
amint elnézte a férfit, aki újabb rönköt dobott a kis tűzre. Most
mihez kezd? Az egy-két utóbbi héten szokatlanul szótlan volt,
szemöldökei között azonban egyre mélyültek az aggódás ráncai,
míg végül úgy nézett ki mintha heget viselne. A lány ujjai
megrebbentek a vágytól hogy elsimítsa azt a ráncot.
 Shanna talpra állt, hogy a férfi mellé lépjen, mikor rádöbbent,
mire is készül. Visszaült a hóra begörbülő ujjait a tenyerébe
vájva. Magába mélyedt és nem Roalt, hanem a saját reakcióira
figyelt.
Az embereim szavukat adták, hogy nem szöknek meg, de én
nem… és már hetekkel ezelőtt megkértem Roaltot, hogy
engedjen elmenni… mire várok még?
A sarkaira kuporodott, hirtelen eszébe jutott valami, ami
feledtette vele a hideget is.
Roalt veszített. Az emberei csak azért vannak vele, mert
szeretik – és én is.
Tovább ült sarkán, forró könnyei álláig peregtek,
letöröletlenül hullottak a hóba, felidézte mindazt, amit valaha is
egymásnak mondtak. Azután eszébe jutott valami… amikor
elveszett a remény, miért nem küldte őt Roalt és még néhányat,
hogy szóljanak érte? Talán azért mert a férfi sem akart megválni
tőle?
Talpra ugrott és a férfi után indult, amikor megpillantotta az
őrszemet, amint felé lohol, csaknem a tűzbe csúszva, amint
megállni próbált a jeges havon.
A lány megtorpant szíve hatalmasat dobbant. Talán mégis
tévedett? Végül mégis megjött apja válasza? De az őrszem
arcán nyoma sem volt vidámságnak, és Roalt arca is elsötétült.
Fegyvereiket markoló emberek özönlöttek a központi térségre,
minden irányból. Pletykák kaptak szárnyra, hogy azonnal
megcáfoltassanak, amint gyülekezni kezdtek Roalt herceg és az
őrszem körül. Aztán a herceg bólintott és megfordult, egyik
kezével csendet parancsolva.
Sokkal hamarabb elnémultak, mint amit Shanna várt volna.
Egy pár pillanatig csak a tűz pattogása és a hóterhüktől
megszabaduló ágak suhogása hallatszott.
– Testvéreim és fegyvertársaim, ez idáig sikerrel jártunk –
Roalt nem emelte fel erős hangját, Shanna mégis minden szót
tisztán hallott.
– Sikerült ráébresztenünk az unokafivéremet, hogy veszélyt
jelentünk számára. A seregét hozza ellenünk – egyfajta
elismerés, nem gondoljátok, hogy sereget küld kéttucatnyi
ember ellen?
Halk farkasnevetés kísérte szavait, de Shanna látta, hogy
valamennyien az esélyeket mérlegelik: menekülés, vagy harc?
Nagy Hwilos a másik két sharteyninek intett, és mindhárman
felsorakoztak Shanna mögött, aki mosolyt erőltetett az arcára.
– Ami engem illet – Roalt hangja ércesen csendült –, nem
fogok ismét elmenekülni. Ha ebben a csatában elpusztíthatom
az ellenségemet, győztesen kerülök ki. Ha nem – hát Deneth
sosem fog diadalmenetben végigvonszolni Ennis Narr utcáin!
Valaki éljenezni kezdett. Kardok szökkentek a magasba,
tompán tükrözve a hó és az ég halovány fényét.
– Veled maradunk nagyurunk! – kiáltották – Győzelem vagy
halál!
Shanna nyelt egyet. A csatakiáltás távoli kürtszó
sziréndalaként visszhangzóit a fülében. Ó igen – a gyors és
dicső vég nem volt-e vonzóbb, mint a jelentéktelenségbe
süppedő élet?
Roalt megperdült. Shanna megreszketett tekintetétől, amely
nyíltan fürkészte az arcát. De még mielőtt Shanna kiolvasott
volna valamit abból a szempárból, a herceg tekintete
megváltozott és ismét a hatalom pajzsa mögé rejtette mezítelen
lelkét.
– Akkor harcolunk – mondta a herceg az embereinek, de
tekintete még mindig a lányon pihent. – De mielőtt nekivágunk,
hölgyem, tisztáznunk kell a te dolgodat. Azt gondolom, még
Deneth is tisztelegve hajol majd meg Artinor leánya előtt!
Shanna emberei arcára pillantott és csalódottságukat látva
nevetni kezdett.
– De lordom, hogyan is foszthatnálak meg sereged
egyhatodától? Szövetséget kerestél Sharteynnel – most
megkapod!
Aztán kardját az acél zenéjével kivonva megperdítette a
markolatot, és a herceg felé nyújtotta.
Döntött, átérezte a bensőjében fakadó ujjongást. Joga volt
dönteni, kinek az ügyében hal meg – és hogy elfogadják ezek az
emberek, ez az ember – ez volt az a pillanat, amelyért Yrainehez
könyörgött egész életében! Ebben a pillanatban sokkal jobban
sajnálta Roalt elkerülhetetlen pusztulást, mint a magáét.
A herceg összevonta a szemöldökét, mély lélegzetet vett,
hogy megszólaljon – hogy visszautasítsa? De Shanna saját
emberei már bólintottak, helyeslően és Roalt harcosai ismét
éljenezni kezdtek. Aztán, nem is olyan távolról éles, szaggatott
trombitaszó harsant. A férfiak megragadták fegyvereiket.
Hirtelen mindenki elhallgatott és feszülten figyelt.
Aztán Roalt felsóhajtott.
– A Norsith táborverést jelző harsona – mondta. – Hosszú
utat tettek meg. Valószínűleg egész éjszaka pihenni fognak és
csak hajnalban támadnak. Mi ugyanezt tesszük – folytatta –,
erőnk legjavát nyújtjuk hajnalban. Ne feledjétek, úgy ismerjük
az erdőt, ahogyan ők sohasem fogják. Shanna – hangja
megkeményedett –, négyszemközt szeretnék beszélni veled.

Shanna felállt, maga köré tekerve takaróját, hogy kirekessze

az éjfél hidegét. Ruhástól feküdt le – mint mindannyian – de ez
volt a leghidegebb óra, amikor a hold jeges ragyogása
megfagyasztja az eget. Halotta maga körül az emberek
egyenletes lélegzését, egy-egy horkantás, mormolást amint
egyesek álmaikban élték meg az elkövetkező csatát.
A lány örült, hogy képesek aludni. Neki mindössze egy rövid,
felszínes szundításra telt, miután egy órát hasztalan veszekedett
Roalttal. A férfi meg akarta kímélni, de be kellett látnia, hogy
akkor sem tántoríthatja el a harctól, ha elüldözi. Azután pedig
mindketten meghalnak, és már semmi sem számít.
Hacsak! – Shanna megreszketett, nem igazán a hidegtől,
hanem a gondoktól, amely nem hagyta nyugodni, a gondolattól,
mely a lelket is átfagyasztja. Rémisztő – és valószínűleg őrült
gondolat. De Shanna elszámolt már a halállal, miért ne
kockáztasson hát, ha ezzel megmentheti Roalt életét? Csak az
elmúlt hónapok tapasztalataiból meríthetett bátorságot eszelős
vállalkozásához.
 Fürkésző tekintete ráakadt Roalt hatalmas testének tömegére.
A tűz túloldalán aludt és a lány szíve búcsút suttogott, ajakai
helyett. Először még reménykedett, hogy együtt töltik az
éjszakát. Miért is ne? Shanna egy évvel ezelőtt rótta le Baalteyn
Tüzénél a tartozását az Istennőnek, és nem kellett aggódnia
szüzessége miatt. De most mégis örült, hiszen Roalt életét
megmenteni mégiscsak helyénvalóbb, mint elszundítani a
karjaiban!
Folyamatosan ásítva Shanna talpra kászálódott és átvágott a
fák felé. Ha szerencséje van, az őr elhiszi, hogy csak könnyíteni
akar magán a fák között, a lovak állásainál. Calur felemelte
fejét, amint Shanna közeledett és a lány kezét a heréit orrán
nyugtatva csitítgatta. Noha a ló horkantott és kapálózott, amint a
hideg nyereg a bőrét érintette, engedelmesen követte a lányt a
holdfényes ösvényen a patak felé és utóbb megadóan tűrte, hogy
a nyeregbe pattanjon.
Shanna csak egyszer nézett vissza. Nem töprenghetett azon,
mikor ébred fel Roalt, mikor veszik észre, hogy eltűnt, azt
gondolván, hogy elszökött… Nem! – bőven elég amiatt
aggódnia, hogy megleli-e a helyes ösvényt a gyenge
holdfényben.
A vízimanóval való találkozás után Shanna bebolyongta az
ősi csatamező peremét. Egy régi út vezetett rajta keresztül, mely
az erdő szélén kezdődött és a vízimanó medencéje mellett haladt
el – talán a régen elfeledett ceremóniák útja? Ha Shanna terve
sikerrel jár, az út vezeti ki az erdőből egyenesen Lord Deneth
tábortüzeihez.
A lány ezúttal nagyon hamar elérte a folyócskát, melynek
csörgedezését ezúttal jégpáncél tompította és megtalálta a
medencét is, ahol a vízimanó aludta álmát a holdfényben
csillogó jégkristály fedél alatt. Csillagok hunyorogtak
szikraként a Hold sápasztotta égen. A csatamezőre vezető, fák
közötti hasadék nyitott ajtókként tátongott.
– Szent Yraine, Csillagok drága Úrnője! – suttogta Shanna
fagyos ajkakkal – erősíts és védj meg engem!
Hangjával és tenyerével elcsitítva Calurt, végigvezette a pejt
a sötét kapun az árnyak közé, amelyek az erdő nevét adták.
 Holdfény szüremlett át a lombok között csalóka játékot űzve.
Vajon egy holdezüst peremű pajzson, vagy egy fehér faágon
csillant a fény? És az ott, egy koponya, vagy egy hóborította,
sima sziklarög csupán? A ló merev léptekkel botorkált tovább…
és megtorpant, reszketve egy hatalmas kőoszlop előtt. Shanna a
kőre bámult és kényelmetlen érzés lett úrrá rajta, mikor
rádöbbent, hogy a mindent vastagon borító hóból egy pehelynyi
sincs a menhiren.
Noha a szikla körüli terület is tiszta volt a hótól, és a
sötétséghez alkalmazkodó tekintete észrevett mást is – a szikla
körül páncélok és csontok időtől málló gyűrűjét és a sziklának
támaszkodó csontvázat, melynek üres szemgödrei a lányra
meredtek, amelynek csontkeze még mindig aranyberakásos
kardot markolt.
Shanna hidegtől elgémberedett ujjaival megmarkolta saját
kardja markolatát. Holdfény táncolt a menhiren és csillant a
pengén amint kivonta és a villanás az ősi, aranyberakásos karról
verődött vissza.
– Árnyak ura…! – Shanna hangja rekedt volt, reszelősen vett
egy újabb lélegzetet, majd ismét nekifogott. – Árnyak ura itt
vagy? Szólítalak!
A lány hangja fakón és kísértetiesen csengett saját fülében –
mint távozó lelkek, úgy libbent párolgó lehelete az éjszakában.
De akármilyen halk volt is hívása, meghallották. Shanna
megérezte a körötte feltámadó mozgást. Calur boldogtalanul
dobogott. Shanna érezte a heréit megfeszülő, kitörésre készülő
izmait, megszorította a gyeplőt.
– Nyugalom; csak még egy pillanat… – hamarosan
szükségem lesz az erődre! – suttogta, és még halkabban
hozzáfűzte: – Csillagok áldott úrnője, ne engedd, hogy
megrémüljek! – De a lélegzete zihált. Józan esze jobban küzdött
rettegésével, mint csuklója a paripa kantárával.
Az árnyak sűrűsödtek, eltompultak a holdfényben. Valami
megrebbent a szikla tövében.
– Ki az, ki álmunkat zavarja? – a hang a föld visszhangjának,
a szél morajának tűnt. – A csatamező a miénk, az idők
végezetéig. Állj ki, arcátlan és erezd meg kardomat!
 Egy élesebb árnyék vált ki a homályból és Shanna hirtelen
rádöbbent, hogy ha kudarcot vall, nemcsak a tulajdon életével
fizet érte. Megemelte a hangját, hogy elnyomja a saját
bensőjében ébredező rettegést.
– Egy hírnök vagyok csupán, de mögöttem a nagy úton egy
hadsereg vár reátok. Ha meg akarjátok tartani győzelmetek
zálogát, kövessetek! – Eleresztette a gyeplőt, megsarkantyúzta a
lovat. Amint a paripa nekiugrott, belemarkolt a sötét sörénybe
és mögötte, mint forgószél, dübörgött fel a sötét.
A paripa saját feje után próbált kitörni az erdő káoszából,
Shanna minden erejét az kötötte le, hogy a nyeregben maradjon,
a háta mögött vágtató téboly ellenére. Aztán a fák megritkultak,
és kiértek a holdsápasztott éjszakába – fehér utak, szürke mezők
és az ellenség kísérteties lámpafényben fürdő sátrai közé.
Shanna kivont kardja ezüst lángként villant, amint átrobogott
a táboron. A megrökönyödött őrszem nyila mellette zúgott el,
de aztán a rettegéstől villanó szemfehérjét látva a lány arra
gondolt, látta-e őt egyáltalán, mikor eleresztette a vesszőt?
Berontott a táborba, és átviharzott rajta – jó mérföldnyire háta
mögött hagyta már, mire sikerült lecsillapítania és megfordítania
az eszelősen reszkető, lüktető horpaszú, habzó szájú lovat.
Megfordította, hogy láthassa, milyen eredménnyel járt.

Árnyakat látott ködként suhanni a holdfényben, megritkulni

és sűrűsödni a fáklyák fénye alatt, majd elsötétedni, amint
kioltották a halandók fényeit. Túl messzire volt, hogy alakokat
is kivehessen a sötétben, de nem bánta. Hallotta viszont a
férfiak sikolyait, a harcosokat, akik erejüket meghaladó
küzdelembe bocsátkoztak egy testetlen ellenséggel.
Kis idő múlva Shanna léptetésre ösztönözve a lovat, fel-alá
lovagolt egy jól belátható ugaron. Meghűlés helyett jobban
tartott az út végében tomboló őrülettől, ezért ott várakozott, míg
a Hold eltűnt a látóhatáron, és a hajnal halovány fényeit a
felkelő nap első sugarai váltották fel, visszaűzve az árnyakat az
erdőbe, melynek nevüket adták.
Mikor Roalt herceg és emberei elhagyták a barikádokat,
sövényeket, melyek soha nem láttak csatát, és meglátták mi
történt az ellenséggel, megpillantották Shannát is. A lány a
mezőn át közeledett, az elcsigázottan botorkáló pej nyergébe
kapaszkodva görcsösen, félig önkívületben a kimerültségtől.
Azt mondta nekik, hogy meghallotta a különös lármát, és
csak azért jött, hogy megnézze mi történt. Nem tudta, hisznek-e
neki, de nem is érdekelte.
Ahol egy napja még hadsereg volt, most csak néhányan
bolyongtak bomlott elmével, és még egy pár, akit megkímélt a
jószerencse, vagy az istenek. Megmentőként üdvözölték a
herceget, akinek elpusztítására törtek. A többiek meghaltak, a
rettegéstől, vagy társaik őrjöngése miatt, ki tudja már?
Shanna buzgón segédkezett a halotti máglya felállításánál,
hogy megszabadíthassa lelkeiket, de senkinek sem beszélt a
halálukról. Először csak a rettegés tartotta vissza, utóbb egyfajta
szégyen. Nem így kell szembenézni az ellenféllel – neki sem
így tanították. Ha tudta volna, mi történik, soha nem hívta volna
az Árnyakat, még ha ez lett volna is az egyetlen megoldás.
Senki nem kérdezte. Roalt herceget, mint várható volt, a
Norsith feletti uralom visszavétele foglalkoztatta. Csak az Ennis
Narrba való indulás előkészületei után szánt időt a lányra, aki
csak ekkor értette meg, mit is kell tennie.
– Hölgyemi – a herceg felállt, hogy üdvözölje a vezéri
sátorba lépő Shannát. Sötétkék bőr ujjast viselt, melyet arannyal
szegett acélpántok merevítettek – unokafivére poggyásza között
találhatta – magas csizmákat, és menyétprémmel szegett
indigóvászon köpenyt. Hirtelen rádöbbenve saját pecsétes
mellényére, foltozott pantallójára a lány magára kanyarította
tompa vörös köpönyegét – nem mintha a köpönyeg jobb lett
volna, hiszen már mióta viselte…
A sátor közepén, a menibbei szőnyegen állt meg, viszonozta
Roalt tekintetét. A férfi borotvált volt és rangjának megfelelően
ápolt, már nem az az erdei farkas, akinek megismerte.
Megfordult a felállás, gondolt Shanna gúnyosan, hiszen ő sem
volt már az a jól öltözött hercegnő, mint fogságba esése idején.
A férfi szürke szemei ragyogtak, hatalmas kezével megfogta
a vállát.
 – Shanna úrnőml – ismételte meg lágyabban – Ma reggel
indulunk. Szeretném, ha velünk lovagolna.
– Még mindig a foglyának tekint, uram? – mosolygott a lány
halványan. A férfi vigyorogva rázta a fejét.
– Már hosszú ideje azt gondolom, én vagyok az, aki fogságba
esett. Jöjjön velem, hites feleségemként, Shanna – valahol majd
találunk az alkalomhoz illő ruhát is. Úgy gondolom, apjaura
sem ellenzi a házasságot most, hogy újra hatalmon vagyok!
Átölelte a lányt. Megragadta az állat, és erős ajkai
megtalálták a lányét. Ez volt az, amire Shanna vágyott oly sok
magányos éjszakán, ellazította hát magát a férfi ölelésében.
Nagyon is jól tudta, mi mindent kínál a férfi – biztonságot,
fényűzést és megbecsült pozíciót – mindazt, ami elől
Sharteynből elmenekült.
Néhány pillanat múlva kiszabadította magát és felsőhajtott.
– Be kell fejeznem utamat Bindirbe.
– Ó, drága Shanna – Roalt rosszallóan csóválta a fejét – mi
az, amit az apja, vagy az én követem ne tudna Felséged nélkül
elintézni?
Shanna arckifejezése másról árulkodott, így aztán a herceg
sietve folytatta.
– Legalább tavaszig maradjon velem Ennis Narrban!
A lány rámeredt. Talán más lett volna a helyzet, ha férfi menti
meg az ő életét? A férfi védelmében beszennyezte a lelkét. Már
terjedtek híresztelések, hogyan lovagolt ki a táborból és tudta,
hogy a nem-evilági csata árnyai mindig ott lesznek kettejük
között.
– Az esküm köt – vont vállat mentegetőzve, csak hogy a férfi
büszkeségét mentse.
De nem arra az ígéretre gondolt, amit a fivérének tett, mikor
nekivágott ismét az útnak – nem, a lány az Yraine előtt tett
esküre gondolt.
– Akkor hát, amikor visszatérsz… – A férfi válasza nem várt
szavakat. Ismét megcsókolta a lányt, ezúttal a szemöldökén,
karjai a vállán pihentek, amint félrehajtotta a sátorlapot.
 Az emberei már vártak rá – a nagy Hwilos, Sandy és a félős
kis Zan – nyeregben ültek, Calurral és egy felszerszámozott
vezérlóval. Kissé meghökkentek, mikor meglátták a Parancsnok
oldalán, de mielőtt megszólalhattak volna, a lány kiszabadította
magát Roalt öleléséből és megragadta a paripa gyeplőjét.
– Mit bámultok? – szívott egyet az orrán és a nyeregbe
pattant. – Máris túl sok időt vesztegettünk. Gyerünk!
Roalt a sátra előtt állt és a távozó lány után nézett. Az arcára
árnyék vetült, és mikor Shanna visszanézett, sötét körvonalait
látta csupán a fák fakó hátterében. Calur megrántotta a fejét,
tiltakozva a szoros gyeplő ellen, így hát Shanna engedte, hadd
vágtasson a szabad ég alatt.

Fordította: dr. Pálinkás Imre

„Shadow Wood” © 1985 by Diana L. Paxson
 TARTALOM
Malte S. Sembten VAKREPÜLÉS
M. Shayne Bell BENNYVEL AZ A HELYZET…
Dmitrij Bilenkin SZINTFELMÉRÉS
Michael Swanwick A VILÁG PEREMÉN
Delia Sherman A TÜNDÉRI CSIRKEFOGÓ
Charles R. Saunders SHIMENEGE MASZKJA
Stephen Burns A FEKETE TORONY
Diana L. Paxson ÁRNYÉKERDŐ
 Table of Contents
Malte S. Sembten VAKREPÜLÉS
M. Shayne Bell BENNYVEL AZ A HELYZET…
Dmitrij Bilenkin SZINTFELMÉRÉS
Michael Swanwick A VILÁG PEREMÉN
Delia Sherman A TÜNDÉRI CSIRKEFOGÓ
Charles R. Saunders SHIMENEGE MASZKJA
Stephen Burns A FEKETE TORONY
Diana L. Paxson ÁRNYÉKERDŐ