Glenn L.

Larson
Végtelen Éj

ISBN_963_04_8059_X

Első kiadás

Fordította: Perlaki László

Konektúrázta: id. Staengler Ferenc
A borítón: Tim White munkája látható
(TM) Abandoned Places Logos and Names are used under authorization
Tipográfia: Juhász Edvárd (Edison)
Szedte és tördelte: Pércsi Mihály (Laza)

A kiadvánnyal kapcsolatos minden jogot a Kiadó

kizárólagosan magának tart fenn.
Az egész vagy a részletek csak a Kiadó előzetes írásos engedélyével
reprodukálhatóak!

Terjeszti a Tóthágas Kft. (1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.)

Kiadja a FutureGates Kft.

Felelős kiadó a FutureGates Kft. jogi képviselője

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 170450

All rights reserved

Copyright © by FutureGates Kft.
 Glenn L. Larson

Végtelen Éj

FutureGates Kft. 1997

 Prológus
„Vannak világok melyek önmagukból kifordulva léteznek, elmerülve a
szüntelen pusztítás és a szakadatlan háborúskodás mocsarában. Vannak
világok, melyek az állandó változás korszakát jegyzik kibillentve magukat
az egyensúly nyugalmából, és vannak olyanok, ahol a bűn és embertelenség
erény, mitöbb diadal, hogyha a gonosznak sikerül valakit kiszakítania az
élet nagy körforgásából. Vannak lüktető világok, ahol időtlen idők óta
acsarkodnak egymással az istenek, pokollá téve teremtett közegük létét, nem
kímélvén a síkon munkálkodó apró teremtmények életét. Vannak sötétben
burjánzó világok, melyek nem törődve a múló korral, dekadens módon
ragaszkodnak ósdi, elavult hagyományaikhoz, és vannak felvilágosult
létsíkok, ahol az igazak a Káosz ellenfelei minden ellenállással dacolva
alakítják földjük történelmét egy jobb kor reményében.
Kalynthia.
A roppant kiterjedésű négy részből álló kontinens lélegzetelállító
szépségét sok égi hatalmasság megcsodálhatta már, kik vagy jó, vagy éppen
rossz szándékkal szívükben járják a végtelen mindenséget. A világon jópár
értelmes faj teremtett magának ideális otthont, mely nem lehetett könnyű
feladat, hiszen a földrészek java részét haragos, komoran az égre törő
hegységek foglalják el. Isteneik irányítása alatt a világ lakói békében
gyarapodtak, mígnem a Káosz atyja, minden létsík esküdt ellensége szemet
nem vetett a virágzó kontinensre. A Kalynthiát uraló négy istent
meggyengítették az ősgonosz próbálkozásai, és miután tulajdon hatalmukat
felhasználva megalkották világuk mágikus védelmét, eltávoztak a
kontinensről új síkokat keresve, hogy máshol is lerakják a létezés alapjait.
Egyikük azonban maradt, és szent esküvel fogadta: a világot el nem hagyja,
és lakóit mindenáron megvédelmezi. Ellenállva az ősgonosz praktikáinak
azóta is világunk békéjének és egységének a megteremtésén fáradozik
csakúgy mint hívei, akik az ő nevével az ajkukon vívják immár évezredes
harcukat a Káosszal, eljuttatva minden élőlénynek a szabadság és a béke
ígéretét..."

Ignar Sarcen
(Részlet a Memorandumok c. könyvéből)

9
 I.

„A félelem nem más,

mint megfutamodás az olyan dolgok elől,
melyekkel félünk szembenézni."
- Uriach

férfi néma csendben állt a kis falu főterén. Szíve szerint

A sírt és zokogott volna, ám ezt nem tehette. Döbbent

tekintettel meredt az eléje táruló látványra, mintha nem
tudná felfogni, hogy amit lát, az a véres valóság. Élete során sokszor
tanúja volt már az ember és más fajok kegyetlenségének, de ez még
az ő edzett lelkének is soknak bizonyult, A támadók a falu teljes
lakosságát lemészárolták, nem kegyelmezve senkinek.
Nők és férfiak, gyerekek és öregek feküdtek a poros utcákon,
ameddig csak a szem ellátott. Remegő lábbal botorkált a halottak
között, jobb keze elfehéredve szorongatta hosszú botját. Agyának
egyik fele üvöltve követelt magyarázatot, míg józanabbik énje
higgadtságra és gondolkodásra intette. Az elmúlás, a halál iszonyata
azonban fogva tartotta lelkét, s nem eresztette. Lassan, legyűrve az
émelygést, módszeres kutatásba fogott, hátha talál még valakit,
akiből még nem illant el az élet utolsó szikrája.

10
 Végtelen Éj
A tér közepén kihűlt halotti máglya magasodott, az üszkös
fadarabok között elszenesedett csontok őrizték a borzalom pillanatát.
Tőle jobbra a falu szentélye állt, az egykoron büszke, méltóságteljes
gyülekezőhely most leginkább komor, szürke kriptához hasonlított.
Pillantása arra a szerencsétlenre tévedt, akit a szentély súlyos
faajtajára szúrtak fel, mint egy bogarat. Eltorzult arca mérhetetlen
szenvedésről árulkodott. Ambriz bizonytalan léptekkel a kis
templom bejáratához ment és óvatosan belökte a résnyire nyitott
ajtót. Újabb szörnyűségekre számítva lépett beljebb, de
meglepetésére itt viszonylagos rend és némi félhomály fogadta.
Kétoldalt kopott fapadok sorakoztak, míg a terem végében egy
emelvényen márványból csiszolt oltár maradványai látszottak.
Valószínűleg Dvinna istennőnek lehetett azelőtt felszentelve,
állapította meg. Kint lassan sötétedni kezdett, fényt teremtett hát,
hogy az egyre terjedő sötétséget elűzze. Aztán megtorpant.
Az oltár előtt fiatal, alig tizennyolc tavaszt láthatott lány feküdt,
hátából fekete nyelű hajítótőr állt ki. Ambriz letérdelt a test mellé és
gyengéden megfordítva, fejét az ölébe vette. A fiatal arcon időtlen
nyugalom honolt, a világra valaha ránevető égszínkék szemek
azonban örökre lecsukódtak.
Ujjai tétován kisimították a lány szeméből a rakoncátlan
tincseket, miközben egy név ködlött fel benne hosszú évek
távlatából.
- Esther - suttogta megrendülten.
Érezte, ahogy lelkében az ürességet elnyomja a fájdalom. A férfi
most már szabad folyást engedett könnyeinek, nem akadt semmi,
ami visszatarthatta volna őket. A szentély nyitott ajtaján betűző
hajnal első sugarai is így találtak rá, karjaiban a halott lánnyal.

Az idő estefelé járt. A szürkületben úgy tűnt neki, hogy még az ég

is könnyezik, amin most rideg, szürke felhők vonultak

11
 Glenn L. Larson
méltóságteljesen. Komor gondolatokba temetkezve kaptatott felfelé
a meredek hegyoldalon. Keserűen állapította meg, hogy a lelkében
dúló érzelmek elől még a félelem is meghátrált. A nagy úr, az örök
ellenség. Eddig mindig rettegés hasított belé, akárhányszor csak hírt
hallott a Fekete Hercegről, de mostanra nem maradt egyebe, csak a
parttalan gyűlölet.
A lányt a falu mellett meghúzódó kis tisztáson helyezte örök
nyugalomra, s védő rúnákkal vette körül a sírt, nehogy illetéktelen
kéz zavarja végtelen álmát.
Némán telepedett le az égő tábortűz mellé, ügyet sem vetve a
homályból kibontakozó alakra. A nehéz szabású, földig érő köpenyt
viselő csuklyás figura tiszteletteljes csöndben tanulmányozta társa
arckifejezését, fejtartásában enyhe kérdő hangsúlyt lehetett
felfedezni. Smaragdszínű szemei, mint két zöld ékkő ragyogtak a
lángok fényénél. Aztán elfordult szó nélkül, időt hagyva barátjának
a gyászra. Ismerte az emberi lélek rejtelmeit, és tudta mikor
felesleges beszélni.
Végül nem bírván tovább a hallgatást, Ambriz maga törte meg a
csendet.
- A falu elpusztult.
A szavak súlyosan koppantak, mintegy alátámasztva a
megfellebbezhetetlen tényt. A köpenyes alak szótlanul helyezkedett
el a férfival szemben, s hátratolta az arcát eltakaró csuklyát. A tűz
fénye nemes vonású, kortalan arcot világított meg. Ambriz úgy
érezte, hogy még ennyi idő elteltével sem képes egyenesen a hideg
tűzzel izzó, smaragdzöld szempárba nézni.
Amathil, az elf - vagy ahogyan az emberek nevezték az erdők
népét, a tünde - azonban már megszokta a reakciókat, amit látványa
másokból kiváltott.
- Vagranthis igazat mondott. A Fekete Herceg serege Ragath ellen
indult, és nincs aki megállíthatná. Karthínia elveszett - szólalt meg
dallamos hangján.

12
 Végtelen Éj
- Igen. Lar Cornac túl sokat várt a beavatkozással, és most már
késő. Serege az Edvilen túlra szorult. Bronagh útját pedig máris
felégetett és kardélre hányt falvak kísérik - csikorgatta fogát
tehetetlen dühében Ambriz. - Ó Dvinna mondd, miért hagyod ezt?
- A sors istennőjének vajmi kevés beleszólása van a dolgok
alakulásába, barátom - szólalt meg ismét az elf. - Amíg nem veszett
el minden, amíg él a remény, addig küzdenünk kell! Nem azért éltem
közel kétszáz évet, hogy most lássam e földet, s minden szépségét
elpusztulni. Solitude népe mindig harciasságáról volt híres. S ott van
még Tyrannia is.
- Igen, ott van! - sercintett megvetően a tűzbe Ambriz. - II. Gelian
nem hajlandó se harcolni, se színt vallani addig, amíg a Gor-
Birodalom vagy a királyság, mellé nem áll. Azt üzente, ha kell népe
biztonsága érdekében átengedi Bronaghnak az egész országot. Ha
így történik, megnyitja az utat a Birodalom és Theran felé. Gorthan
irgalmazzon nekünk!
Az elf, aki egy tőrrel elmélyülten piszkálta körme alól a piszkot,
újból társára nézett.
- Kal Kalon mit szól a dolgok ilyetén alakulásához?
Ambriz megvetően legyintett.
- Nem tudnak ütőképes sereget kovácsolni, ilyen rövid időn belül.
Az uralkodó Lamenthez folyamodott segítségért, de az a fattyú a füle
botját sem mozgatta rá. Attól félek barátom, hogy Solitude magára
maradt.
- Giss vintrat siellnass santhi - jegyezte meg fajtája nyelvén az elf,
majd barátja értetlen arcát látva lefordította az emberek nyelvére is.
- Így múlik el a világ dicsősége.
A fiatalabb férfi keserűen húzta el a száját.
- Szentigaz. Neked mit sikerült megtudnod?
- Ryaren városa felkészült a védekezésre - kezdte halk sóhajjal az
elf. - Felderítőket küldtek ki, hogy kikémleljék a Fekete Herceg
seregét, mely az Edvil mentén tanyázik még. Úgy hírlik, holnap

13
 Glenn L. Larson
hajnalban megkezdik az átkelést. Nídea már elesett, és ugyanez a
sors vár Ragathra is. A ryareni tanács tervet készített a gyerekek és a
nők kimenekítésével kapcsolatban. Az Eywa-mocsárban sok a
búvóhely, Bronagh sosem talál rájuk. A Mennyei Fény templomának
szerzetesei azonban nem hajlandók elhagyni szent helyüket.
Bertinus elöljáró azt üzente Ryarenbe, ha kell az utolsó szálig ott
fognak meghalni, de nem hátrálnak meg.
- Az öreg mindig is makacs volt - dünnyögte Ambriz.
- Igen, s ez okozza majd a vesztüket is - állapította meg Amathil.
- Ha kis szerencsénk van, és minden jól megy, akkor mágiájuk fogja
feltartani az ellenséget addig, míg a várost ki nem ürítik. Noha a
goblinok ostroma még mindig tart, a kalandozóknak köszönhetően
eléggé megfogyatkoztak, s vezetőjük - a kőóriás - sem érezheti
magát biztonságban, mivel a kormányzó vérdíjat tűzött ki a fejére.
De ez most mellékes. Sarcen tiszteletes üzent. Az Ötök Tanácsa
útban van Ximoranba, hogy tárgyaljanak a báróval az összefogás
feltételeiről.
- Elvetélt próbálkozás - morogta idegesen a fiatal férfi.
Az elf szeme nagyot villant.
- De legalább megpróbálják! Ezzel egy időben az összes társunk
útnak indult, határozott küldetéssel. Trailcrossban csak a varázslók
és a rendi bizottság maradtak.
- Tudod mit jelent ez? - kérdezte halkan a másik.
- Csak annyit, hogy helyesen értékeljük a dolgokat.
Válsághelyzet van kialakulóban, s ezért a Rend minden követ
megmozgat. Ezt bizonyítja az is, hogy az összes magasrangú Őrző
úton van. Ilyen már régen nem fordult elő.
- Merre járnak a többiek?
- Nemsokára be kell jelentkezniük, és akkor többet fogunk tudni
róluk. Úgy tudom, hogy Uriach és Almor a Birodalom fővárosába,
Kal Kalonba tartanak. Sentier és Rohen Trivian városába mentek
I. Gaddanhoz, a törpék uralkodójához. Saggath és Norden pedig

14
 Végtelen Éj
Vymorrába indult a kentaurok földjére, Norras és Annior a
félszerzetek városába Gwyennbe, míg Throkk és Valdar Orkföldön,
Iggharban teszik tiszteletüket. Céljuk mindegyik esetben egy és
ugyanaz.
- Megnyerni az adott fajt az együttműködésre - nyugtázta
valamivel derültebben Ambriz. Aztán szorongó pillantást vetett
barátjára. - És a tündék?
Amathil nemes vonásai elkomorultak.
- Shienna népének meggyőzése az én feladatom. De nem lesz
könnyű. Annak idején épp emiatt hagytam el otthonomat. Az elf a
világtól elzárkózva élő, csak önmagával törődő nép. Ezt a
hozzáállást soha nem tudtam megérteni.
Ismét nagyot sóhajtott
- De a reményt nem szabad feladni... „Szemed vak, hogy
meglásson már, füled süket hangomra már".
Az ősrégi ballada két sorának felidézése derültséget keltett
Ambrizban.
- És velünk most mi lesz? - tette fel a szónoki kérdést.
- Itt már semmit sem tehetünk - nézett társára az elf. - Mivel
mostanra Ragath már valószínűleg ostrom alatt áll, így oda sem
juthatunk be. A rám ruházott felelősségnél fogva módosítom
parancsunkat, mert eredeti küldetésünk kudarcba fulladt. És neked
követned kell, amit mondok.
- Az lehetetlen! - ugrott fel idegesen Ambriz. Az Ötök
Tanácsának jóváhagyása nélkül semmilyen akcióba nem
kezdhetünk, míg...
- Az Ötök messze vannak, az ellenség meg közel! - vágott
szavába társa. Eljött a pillanat, hogy saját belátásunk szerint
cselekedjünk. Segítenünk kell, amíg még megtehetjük. Ne feledd,
feladatunk van még itt.
A fiatalabb férfi társára emelte tekintetét. Elgyötört pillantásában
a remény szikrája csillant.

15
 Glenn L. Larson
- Mit tervezel?
- Felmegyünk Ryarenbe, hogy a legapróbb részletekig
tájékozódjunk a helyzetről, aztán jelentést küldünk Trailcrossba.
Ezután elválunk, és én a Mennyei Fény templomába indulok, hátha
meg tudom győzni a szerzeteseket arról, hogy jöjjenek velem. Akár
sikerül, akár nem, utána Shiennába megyek, ahol megpróbálom
rábeszélni Théoden királyt, hogy küldjön sereget.
Ambrizt egyre inkább tűzbe hozta Amathil lelkesedése.
f

- Es nekem mi lesz a dolgom?

- A te feladatod lesz a legfelelősségteljesebb valamennyiünké
közül. Te fogod Ryarenből kivezetni a menekülő egységeket.
Komoly feladat ez barátom. Nők és gyerekek élete lesz a kezedben.
Számítok rád.
A fiatal Őrző ünnepélyesen emelte fel a kezét.
- Az életre, s az élet védelmére esküdtem. Bár félek a
nehézségekkel szembenézni, de Dvinna nevére mondom, nem fogsz
csalódni bennem.
Az elf meleg mosollyal rakta társa vállára kezét.
- Tudom barátom! - suttogta. - Tudom.
Aztán felegyenesedett, és a hajnali derengésben fürdő fákat
kezdte fürkészni pillantásával.
- Indulnunk kell! - lépett lovához. Napkeltére a városba kell
érnünk. Sőt, még útba kell ejtenünk a folyó tokolatában fekvő
vízimalmot is. Viran a molnár biztosan örülni fog nekünk.
- Miért kell ekkora kitérőt tenni? - értetlenkedett Ambriz. - Ha
megvan a magához való esze, már úgyis rég odébbállt.
- Tévedsz - rázta a fejét mosolyogva Amathil, Viran kemény fejű
ember hírében áll, és még nekünk is ajánlatos lesz vigyázni vele.
Mindazonáltal meg kell látogatnunk, mert nélküle és a malma nélkül
nem sikerülhet az, amit elterveztem.
- Mit forgatsz már megint a fejedben? - kíváncsiskodott Ambriz
őszinte bámulattal.

16
 Végtelen Éj
Az elf komoly arccal nézett vissza rá, csak a szemei csillogtak
hamiskásan.
- Majdnem biztosra veszem, hogy a Fekete Herceg előörsöt küld
ki a támadás megkezdése előtt. Az ő gnakjainak is szüksége van
élelemre, s ezért minden bizonnyal útba ejtik a malmot is. Készítünk
számukra egy kis meglepetést.
 II.

„A tudás annyi, mint tudni,

és tenni tudni. S merni cselekedni.
Ha eme eszmét magadénak vallod,
mindig egy lépéssel elleneid előtt fogsz járni."
- Dra Bertinus

malom a fővárosba vezető út mentén feküdt, félúton Nídea

A és Ragath között. Az Edvil folyó haragos hullámai és fehér

habjai csendes csordogálássá szelídültek, mire a
folyótorkolat partján székelő vízimalom épületéhez értek.
Viran a molnár „büszkesége", mely impozáns fehér falaival
leginkább egy templomra hasonlított, jelenleg is három város
ellátásának feladatával birkózott meg. A háború szele azonban a
vízimalmot is megcsapta. A molnár segédei a közelgő vész hírére
szétszéledtek, hiszen nem harcosok voltak, hanem dolgozó
polgárok. Viran egymaga maradt. Munkáját kettőzött erővel
folytatta ugyan, ám a régi tűz, a lelkesedés már kihunyt benne.
Napjait mindig a malom végigjárásával kezdte a lakószobától az
őrlőhelyiségig, a pincétől a hombárig, minden reggel végigjárta
imádott otthonát. Egykori felesége halála után az amúgy is magába
forduló molnár, még zárkózottabb lett, nemhiába költöttek

18
 Végtelen Éj
legendákat mogorvaságáról, és barátságtalan természetéről a
városok népei. Viran tényleg gyűlölte az embereket.
S most eme szép hajnalon, váratlanul két köpenyes alak jelenik
meg nála, és szeretett otthona elhagyására akarják rávenni. Egy
darabig ellenkezett, aztán megadta magát sorsának; nekilátott, hogy
összeszedje holmiját. Néma csendben pakolt, és közben szótlanul
figyelte a két Őrző ténykedését.
Ambriz idegesen fürkészte a malom padlóján térdelő társát. Az
elf valami finom port szórt maga köré, teljesen szabályos ötágú
csillag alakzatban, majd tett belőle egy maréknyit a pentagramma
közepébe is. Először gyengéden elsimította tenyerével, aztán egy
vékony pálcával különös jeleket rajzolt bele. Ezt követően
elégedetten vette szemügyre művét, és óvatosan kilépett a
rajzolatból.
- Segítsünk Virannak a pakolásban! - fordult oda társához
Amathil. - Mihamarabb el kell tűnnünk innen! Nem szeretnék a
közelben lenni, amikor Ragilleon varázslata működésbe lép.
- De hisz az egy ősrégi formula! - suttogta elképedten Ambriz. -
Honnan ismered te ezt a módszert?
A smaragdzöld szemek bizalomgerjesztően szegeződtek rá.
- Ha egyszer teljes jogú tagjává válsz az Első Körnek, te is meg
fogod majd ismerni. Ne feledd, azért osztottak be mellém, hogy
tanulj. De elég a szócséplésből, indulnunk kell! Bronagh előőrse már
közel járhat.
A kél Őrző néma egyetértésben segített a molnárnak a málhás
szekér felpakolásában. Eleinte tartottak ugyan a hatalmas termetű
embertől, aki híres volt barátságtalan modoráról, és az idegenekkel
szembeni bizalmatlanságáról. Ha a mendemondáknak hinni lehetett,
egyszer Viran egymaga verte vissza, pár segéde segítségével, a
malom elfoglalására induló ork szabadcsapatot. Amathilnak azonban
sikerült érveivel meggyőznie az éltes embert, és végül rávette, hogy
hagyja el otthonát. Ambriz, a fiatalabb Őrző is biztos volt benne,

19
 Glenn L. Larson
hogy az Edvil folyó mentén előrenyomuló inváziós haderő nem
hagyná épségben sem a malmot, sem tulajdonosát, ha arra kerülne a
sor. Emellett a folyó torkolatában fekvő vízimalom stratégiailag is
fontos pontnak számíthatott a Fekete Herceg szemében, hiszen
megszerzése esetén, nem lett volna gondja csapatainak az élelmiszer
utánpótlására, A majd hét láb magas molnár szomorú arccal nézett
végig egykori otthonán. Tekintete végigsimította a fehér falakat, a
monotonul forgó malomkereket és a tetőn pihenő szélkakast.
Csendben búcsúzott.
Egy kéz érintését érezte a vállán, és az elf hangját hallotta.
- Tudom hogy nehéz, Viran. De nem kockáztathatjuk meg, hogy
az ellenség kezére kerüljön. Bátorság ember!
A molnár némán nézett a smaragdzöld szempárba, aztán szótlanul
bólintott. Tudta ő jól, hogy nem maradhat ez mindig így, hogy itt kell
hagyni mindent, ami a biztonságot jelenti, mégis úgy érezte, a szíve
szakad meg.
- Menjünk - szólalt meg rekedten. Nehezen tudta leplezni a
lelkében dúló érzelmeket. Felkapaszkodott a bakra, és a lovak közé
csördített. Az őrző sötét gondolatok közepette ült fel a lovára, és
éppen indulni akart, mikor társa hangja utolérte.
- Amathil!
Ambriz némán mutatott a dombok között kanyargó folyó
irányába, amerről ők is érkeztek. Az Edvil kanyarulatában ameddig
a láthatár elnyúlt, fekete pontok tömege látszott. Az elf bámulatos
gyorsasággal halászta elő iszákjából a gondosan tisztán tartott,
gyolcsba tekert látcsövét, és végigpásztázta vele a kérdéses területet.
Arcán sokat sejtető kifejezéssel rakta el a súlyos mithrilleket érő
tárgyat, majd Ambriz lova mellé léptetett.
- A helyzet fokozódik barátom. Gyorsabban haladnak, mint amire
számítottam. Mihamarabb Ryarenbe kell érnünk. Még az éj leszállta
előtt.

20
 Végtelen Éj
A két Őrző és a molnár útját rövidesen csak egy halom porfelhő
jelezte.

A zöld vizű folyó partján, ameddig csak a szem ellátott,

megszámlálhatatlan sokaságú hadsereg fegyveresei táboroztak.
Feketébe öltözött, dísznópofájú agyaras lények, durva arcú emberek
és rezzenetlen tekintetű élőholtak vertek itt tanyát, várván az újabb
támadásra szólító parancsot. Ébenszínű és méregzöld lobogók
lengedeztek enyhe szélben, a karókhoz kötött vagy éppen
kipányvázott sárkánykutyák türelmetlenül, acsarogva csörgették
láncaikat. Egyes helyeken hatalmas, kemény vászonból varrt sátrak
emelkedtek, oldalukon bizarr kinézetű - csontkéz, a markában egy
emberi szívvel - címerrel, melyek a tisztek és a seregvezérek
szállását volt hivatott szolgálni. Maga a vezéri sátor, közvetlenül a
folyó partja mellé volt telepítve. Előtte egy földbe szúrt póznán,
fehér vászondarab lengedezett a szélben, jelezve ezzel a sokaságnak,
hogy a seregfő jelen pillanatban nem tartózkodik odabent.
A fekete áradat, mely ellepte az Edvil keleti partjának zömét,
vagy tíz mérföld hosszan nyújtózott végig a folyó mentén. A
táborban lázas készülődés folyt a kora hajnali támadás
előkészítésére, - melyben a nagyúr parancsára a démoni sereg átkel a
zavaros vizű áradaton, és végső csapást mér a tehetetlen karthín
fővárosra. Nemsokára remegni fog a föld. S addig meg, marad a
baljóslatú, vészterhes ígéretekkel teli várakozás.
A nagy, sátorból emelt kihallgató helyiségben néma
szörnyetegként sűrűsödött a csend. A belépő, fekete páncélt viselő
alak komoran állapodott meg a sátor közepén elhelyezkedő, díszes
karfájú trónszék előtt. Szívében aggodalom vert tanyát, mint mindig,
ha a Fekete Herceg előzetes bejelentés nélkül látogatta meg őt. Lord
Ymrill Varken, a kalynthiai inváziós hadsereg parancsnoka, némileg
szorongva várta a találkozást a félelmetes hadúrral. Azon

21
 Glenn L. Larson
gondolkodott, nem követett-e el hibát, és ha igen mikor, de ezen
most már fölösleges volt töprengenie, A nagyúr úgyis
kinyilatkoztatja majd akaratát, s ha a szükség úgy hozza, akkor
büntet.
A trónszék két oldalán vibráló, halvány derengés tudatta vele,
hogy a nagyúr kísérői megérkeztek. Két Éjlidérc lebegett vele
szemben; ahogy meg tudta állapítani, mindkettő a veszedelmesebbik
fajtába tartozott. Vörösen izzó szemük szigorúan szegeződött a
fekete vértes férfira. Alakjuk állandó változáson ment keresztül,
körvonalaik hol elmosódtak, hol megerősödtek.
Lord Varken figyelmét újból a trónszék kötötte le, amiből most
átláthatatlan, fekete füst kezdett gomolyogni, először gyengén, majd
egyre erősebben. Végül teljesen elborította a míves
ülőalkalmatosságot és sűrűsödni kezdett, fokozatosan emberi alakot
véve föl.
A parancsnok azonban tisztában volt vele, hogy a Fekete Herceg
csak egy légelementál „testét" vette kölcsön a beszélgetés erejéig.
Maga Bronagh, testi valójában, a trantori fellegvárban tartózkodott
ezidőtájt, csak a szelleme nyilvánult meg most itt, Kalynthián. A
humanoid formájú fekete köd végre összeállt, és lassan helyet foglalt
a díszes, rézveretű trónon. A sötét jelenés szemeiből két rőtvörös
fénypászma csapódott ki, és pihent meg a lordon, aki időközben
tisztelettudóan ereszkedett térdre ura előtt.
Hiába ismerte már jól a hátborzongató hangot, hallatára mindig
elfogta őt - jeges csomó a gyomorban - a gyűlölt érzés, amitől nem
tudott szabadulni,
- Tudsz-e nekem jó hírrel szolgálni, hű alattvalóm? - recsegte nem
evilági hangján a Fekete Herceg.
- Sikerült elfoglalnunk Nídea városát, Nagyúr, Parancsod szerint
két részre választottam a sereget. A fő inváziós erők, melynek
vezetésével Shildan grófot bíztam meg, már Ragath falait

22
 Végtelen Éj
ostromolják. Holnap ilyenkorra a kezünkben lesz Karthínía
fővárosa. Az én...
- A karthín fővezér fejét személyesen kell átadnod, hű szolgám! -
vágott közbe a nagyúr metsző hangja. - Folytasd!
- Magam fogom eléd helyezni Lar Cornac fejét, Nagyúr! - hajolt
meg előzékenyen Lord Varken. - Az én vezetésem alatt álló haderő,
a parancsnak megfelelően megkezdte az előrenyomulást az Edvil
nevű folyó mentén. Hamarosan elérjük a Mennyei Fénynek nevezett
templomot, melynek elfoglalása után, egyesül a két sereg, és
elfoglalja Ryaren városát.
- Ezt szeretem benned, hű lordom! - hallatszott a lidércúr
elégedett hangja. - Mindig maradéktalanul teljesíted a rádbízott
feladatot. Te már tudod, hogy engem csak így lehet szolgálni.
Remélem Shildan gróffal is tudatosítottad ezt.
- Tisztában van vele, Felség! - hajtott fejet Lord Varken. - Minek
köszönhetjük a látogatásodat?
- A folyó mentén - kezdte a kísértet -, úgy három mérföldnyire
innen, van egy vízimalom. Nagy nyereség lenne, ha sikerülne
rátennünk a kezünket. Ebben az esetben csak részben kellene
Marradhanból és az elfoglalt településekből szállítani az utánpótlást.
Intézkedj, hogy így legyen! Egy holdforduló múlva ismét
meglátogatlak. Remélem, akkor is majd jó hírekkel tudsz szolgálni.
- Akaratod szent számomra, Nagyúr! - térdelt le ismét Lord
Varken.
Mire felnézett, a trónszék már üresen állt. A Fekete Herceg és
vele együtt lidércei is nyomtalanul eltűntek. Jelenlétükre csak a
fejében zúgó testetlen hang emlékeztetett még.
Ne késlekedj!
Sietve lépett ki a sátorból. Minél hamarabb a kezébe akarta
kaparintani a malmot, hiszen ezzel nemcsak saját seregét erősítené,
hanem a város utánpótlását is elvágná. Elégedetten indította útjára a

23
 Glenn L. Larson
haurrokat, hadseregének elit csapatát. Sietségében csak egy dologról
felejtkezett el. Nem mérlegelte a körülményeket eléggé.
Nem tett-e Ryaren népe óvintézkedést arra az esetre, ha a malom
az ellenség kezére kerülne?

A haurr elit lovasság tíz harcosa szélsebes vágtában érkezett a

folyó torkolatában álló malomhoz. A lovasok vezetője feltartott
karral jelezte embereinek a megállást, és intett nekik, hogy
szóródjanak szét. Lovaikat a környező fákhoz kötötték ki, majd
nekiálltak, hogy kivont karddal a kézben, végigfürkésszék a
környéket.
A malom azonban - mint érkezésükkor megtapasztalhatták -
teljesen kihalt volt. A haurr parancsnok egy darabig elgondolkodva
méregette az épületet, aztán úgy döntött, hogy odabent is körülnéz.
Érzékeny füleit zavarta a malomkerék monoton nyikorgása, szeretett
volna mihamarabb megszabadulni tőle. Egyetlen lendülettel rúgta be
a vékony faajtót, és vad pillantással mérte fel az építmény belsejét.
Emberei lassan sorjáztak utána, miközben igyekeztek a szokásos
legyező alakban elhelyezkedni, A haurr parancsnok ekkor vette észre
csak a padlón díszelgő különös rajzolatot. Félrehajtott fejjel
tanulmányozta a furcsa mintákat, majd a hirtelen felismeréstől
megrémülve, artikulátlan hangon felüvöltött. Az ajtó felé ugrott, de
életében először és utoljára nem volt elég gyors. A következő
pillanatban egetverő dörrenés robbant bele a környék csendjébe, s ő
úgy érezte, mintha a világ omlott volna össze.

A három menekülő meglepve kapta fel a fejét, mikor a majd

negyven láb magas tűzoszlop az égre csapódott. A robbanás döreje
csak később jutott el hozzájuk. Viran a molnár sápadt arccal figyelte
a pusztulást, de Ambriz is csak suttogni volt képes.

24
 Végtelen Éj
- Ragilleon varázslata! Gorthan irgalmazzon sötét lelküknek!
Az elf sötét arccal figyelte az elementáris erejű tűzkitörést. A
rúnákat úgy rajzolta meg, hogy fél mérföldes körzetben ne maradjon
élőlény a varázslat aktiválása után. A malom a föld színével lett
egyenlő, s így a Fekete Herceg már nem teheti rá a kezét az élelemre,
amit ráadásul ők visznek el Ryarenbe. Lelkében különös fájdalom
vert tanyát; mint mindig, ha úgy érezte, hogy fogadalma ellenére
cselekedett. Gyűlölte az ilyen szélsőséges helyzeteket, amikor az
élet védelmére tett esküjét, csak más életek kioltásával tudta
betartani. Elítélte a gyilkolást, ő maga is csak akkor kényszeredett rá,
ha végképp nem maradt más választása. Néha azon kapta magát,
hogy vágyakozva gondol azokra az időkre, amit még Shienna
erdeiben töltött. Az elfek minden zárkózottságuk ellenére tiszta
lelkületű népek voltak, és Amathiltól ugyanúgy, mint fajtársaitól,
egykor nagyon mesze állt a gyilkolás.
Egykor. Azóta megszámolni sem tudta már, hogy hány gazfickó
és bajkeverő vére tapadt a kezéhez, akiket az Őrzők Rendjének
nevében volt kénytelen „száműzni" ebből a világból. Hiába az ősi
igazság, mint oly sokszor, ezúttal is beigazolódni látszik. Nincs harc
szenvedés nélkül, nincs siker áldozatok nélkül. S ez még csak a
kezdet. Nagyot sóhajtott, majd odalépett a hamuszín arcú
molnárhoz, és bátorítóan annak vállára helyezte kezét.
- Őszintén sajnálom, Viran. De gondolj arca, hogy ennyivel is
kevesebben vannak már. Milyen messze lehetünk még a várostól?
- Úgy tíz mérföldnyire. - válaszolta szomorúan a molnár. - Ha
tudjuk tartani ezt az iramot, sötétedésre ott lehetünk. Nemsokára
meglátjátok magát a templomot is.
- Rendben. Csapj a lovak közé! - bíztatta Amathil, majd társához
fordult. - Itt most elválunk Ambriz. Meglátogatom a szerzeteseket,
hátha a lelkűkre tudok beszélni. Te elkíséred Virant Ryarenbe és
ügyelsz rá, hogy épségben megérkezzen. Aztán kihallgatást kérsz a
kormányzótól holnap ilyenkorra. Addig is Gorthan legyen veled!

25
 Glenn L. Larson

Ezzel megfordította lovát és szélsebes vágtában elnyargalt az

északkeleti irányba. Ambriz egy darabig némán kísérte tekintetével,
magában engesztelő imát mormolva Viheeshiel-hez, a természet
istenéhez, majd indulásra ösztökélve hátasát, a molnár szekere után
ügetett.
 III.

„Ó förtelem! Káosz a neved.

Te, ki jó vagy, tagadd meg őt
s küzdd le végzeted.
Nincs reménye sorsnak,
ha a gonosz markába kap.
Te, ki jónak mondod magad,
védd meg igazad,
s győzd le önmagad.
Mert elveszik minden,
mi élő és holt.
S csak a Káosz az,
mi van, s már eleve volt. “
- Niah Aldebran
(Az Igazak Beszéde)

fehér gránitból emelt tornyok láttán melegség töltötte el

A szívét, mint eddig minden alkalommal.

szívdobbanásnyi ideig némán tanulmányozta a templom
külsejét lova hátáról. A kecses ívű ablakok, a finoman csipkézett
Pár

kőpárkányok egy olyan épület alkotóelemei voltak, mely talán a

legősibb építmény volt egész Kalynthián. Készítőiket rég elnyelte
már az idő forgataga, csak az épület állandó lakói, a híres mágus­
szerzetesek őrizték meg az építőmesterek nevét az utókor számára.
Amathil emlékezett. Emlékezett arra, mikor az egyik küldetésén
kapott súlyos sebesüléssel csak a templomig tudott elvergődni, ahol
aztán gyengéd kezek gondoskodtak felépüléséről. Visszagondolt rá,
mennyiszer volt áldott pihenőhely számára e hatalmas szentély, s
hogy mennyi Őrző köszönhette életét, a Bertinus atya vezette
szerzeteseknek. A rég eltávozott isteneket imádó mágus-papok
oktatást és lelki támogatást nyújtottak a hozzájuk betérőknek, így
idővel tanítványok egész serege - köztük az elf is - szívhatta magába

27
 Glenn L. Larson
a tudást a monumentális épületen belül elhelyezett kis
kolostorokban, csekély ellenszolgáltatásért cserébe. A Mennyei Fény
temploma a remény szikrája lett az elesettek és kiszolgáltatottak
számára, s miközben észrevétlenül Solitude szigetének jelképévé
vált, egyre több ellenséget szerzett magának.
Az elf nem is tudott visszaemlékezni rá, hogy hányszor kellett
már harcolnia a templom biztonsága érdekében, mialatt igyekezett
elérni, hogy a Mennyei Fény az Őrzök Rendjének felszentelt helye
legyen, és annak védelme alá essen. Kitartását végül siker koronázta,
s így a templom a Rend jeles képviselőjévé vált Solitude szigetén,
amiből sokan vonták le azt a téves következtetést, hogy a szentély
nem más, mint az Őrzők titkos központja, ahonnan egyenesen az
Ötök tanácsa irányítja az egyensúlyért küzdő kalandozókat. Amathil
fáradt mosollyal az arcán kaptatott fel a meredek emelkedőn a
templom bejáratához, s miközben megmarkolta az oroszlánfejes
kopogtatót, az elmúlásra gondolt és mindenekelőtt a végzetre.

A puritán egyszerűséggel berendezett szobát csak egy, a vaskos

tölgyfaasztalon magányosan lobogó gyertya fénye világította meg.
Az egykedvűen égő viaszrudacska lángja kísérteties fénybe vonta a
széken ülő, összekulcsolt kezeit az asztal lapján nyugtató öregember
arcát. Az idős férfi árnyéka megnyúlva vetült a helyiség falára és
mennyezetére, táncoló árnyalak képét festve rá. A szelíd pillantású,
barna szemek már majd egy órája meredtek a gyertya lángjába
mozdulatlanul. Tulajdonosuk reményvesztetten kapaszkodott a
számukra utolsó menedéket nyújtó lehetőségbe, de tudta és érezte,
hogy az imádkozás itt nem segít. Számot vetett mindennel, ami
valaha is jelentett számára valamit, és keserűen konstatálta, hogy
nem a vég bekövetkezte, hanem a mikéntje bántja lelkét.
Halk kopogtatás zavarta meg elmélkedésében. A zörej élesen
vágott bele a meditációs kamra csendjébe. A kis ajtón hasonló korú,

28
 Végtelen Éj

éltes szerzetes nyomakodott be és mély meghajlással köszöntötte az

idős embert.
- Amathil vár bebocsátásra, Bertinus atya! Azt mondja, ezúttal az
Őrzők Rendjét képviseli. Sürgősen látni akar.
Az élemedett korú elöljáró halk sóhajt hallatott. Komor hangja
hallatán összerezdült a másik.
- Kérlek vezesd a fogadóterembe Ylmar barát. Értesítsd a
többieket is. Amint végeztek napi meditációjukkal őket is kéretem.
Miután a barát távozott, Bertinus atya belenyúlt az asztal
fiókjába, és egy fehér bőrbe kötött, kapcsos könyvet húzott elő. Egy
darabig némán nézegette, mintegy erőt merítve belőle, majd miután
az aznap esti utolsó imát is elmormolta, hóna alá csapta az irományt
és kisietett az ajtón. Egy Őrzőt nem illik megvárakoztatni. Göcsörtös
botjának kopogása visszhangzott végig a néma erődítmény
folyosóin.

Amathil, aki elmélyülten szemlélte a templom fogadótennének

falait és mennyezetét díszítő freskókat és kompozíciókat, nem vette
észre, amikor a szerzetes belépett a helyiségbe. Csak akkor
tudatosult benne a másik jelenléte, mikor Bertinus atya megszólalt
mellette.
- Kalynthia egész történelmét láthatod a falakon. Keveseknek
adatik meg az a kiváltság, hogy láthatják egykori mesterünk és az ő
tanítványainak keze munkáját.
Az elf könnyed mosollyal válaszolt.
- Megijesztettél, tiszteletreméltó atyám! Azon kevesek egyike
vagy, akinek sikerült egy Őrzőt meglepnie.
Az idős varázsló csak egy bólintással fogadta a dicséretet.
- Mi járatban vagy mifelénk ilyen nehéz időkben? - faggatta az
elfet.

29
 Glenn L. Larson
- Ne tegyél úgy atyám, mintha nem tudnád! - vegyült komor él
Amathil hangjába. - Éppen a szükség nehéz órái miatt vagyok itt.
Hírét vettem, hogy az életeteket akarjátok áldozni semmiségért.
- Az eskünk és a Mesternek tett fogadalmunk kötelez erre. Nem
hagyhatjuk el szent helyünket - felelte alig hallhatóan Bertinus atya.
- Ostobaság! - csattant fel az elf. - Bronagh serege nem kímél
senkit és semmit, miért pont a ti életeteket hagyná meg. A saját két
szememmel láttam, hogy mit tettek Nídea városával. Ráadásul ez az
első lehetséges hely, ahol feltételezése szerint a relikvia fellelhető.
Szőröstül bőröstül felforgatja az egész templomot. Arról nem is
szólva, hogy ha nem talál semmit, akkor mindenkit lemészároltat.
Mi szükség van erre atyám? A Mennyei Fény majd csak átvészeli ezt
a vészterhes időszakot.
- Nem értesz minket, Amathil! - válaszolt higgadtan az éltes
elöljáró. - A Mester sírjára esküdtünk meg, hogy tudásunkat
átörökítjük az utódokra, és az általa emelt szent helyet soha el nem
hagyjuk, mi több, utolsó leheletünkig védelmezzük. Soha nem
tudnánk többé senki szemébe nézni, ha fogadalmunkat
megszegnénk.
- Senki sem feltételezne rólatok gyávaságot, atyám - felelte
Amathil enyhébb hangon, pillantásával Bertinus tekintetét keresve. -
De így halálra ítélitek magatokat. Sőt, éppen azért kellene velem
jönnötök, hogy eskütöket be tudjátok tartani és minél több utódot
tanítsatok meg a mágia művészetére. Amennyiben itt maradtok,
nemcsak ti, de veletek együtt az évszázadok alatt felhalmozott tudás
is elvész. S azután mi lesz, atyám?
Az öreg szerzetes arcán félszeg mosoly derengett fel, miközben
előhalászta reverendájának redői közül a nehéz, bőrkötésű könyvet.
- A tudást megőriztük, Amathil! - mutatta fel a vaskos fóliánst. -
Lehet, hogy mi az enyészeté leszünk, de emlékünk és munkásságunk
fennmarad az idők végezetéig.

30
 Végtelen Éj

- „Egyszer úgyis elsöpör az orkán, de lesz majd ki emlékezzen

rám!" - suttogta az elf maga elé.
Bertinus atya néma bólintással nyugtázta az ősrégi legenda két
sorát, ami a halálba indulók dala volt.
- Arva kegyelméből rád bízom a Grammaticus Adeptus-t - szólt
gyengéd, szinte kérő hangon. - Arra kérlek, hogy menekítsd át a
Birodalomba, minél messzebb a dúlástól. Ne feledd, az egyetlen és
eredeti példányt adom a kezedbe. S szeretnék még valamit kérni
tőled.
Az elf szomorúan húzta össze szemöldökét. Megszólalnia nem
volt szükséges. A tekintetéből minden kiolvasható volt.
- Azt szeretném, ha visszatérnél ide mikor véget ér a háború -
szólalt meg ismét az atya, - A templom és a tudás élni fog, még akkor
is, ha mi már nem leszünk. Szükségünk volna valakire, aki elvállalja,
hogy újra beindítja a tanítást a Mester szent templomában. Te mindig
is közel álltál hozzánk, és a „művészetnek" is vagy akkora tudója,
mint én.
Lemondó pillantást kapott csak válaszul.
- Nem vagyok biztos benne, hogy tudom vállalni, atyám -
sóhajtotta az elf. - Mint te is tudod, a hivatásom mindenképpen
előbbre való. Félek, hogy nem tudnám összeegyeztetni azzal, amit
csinálok. S az utolsó érv: nemigen értek hozzá.
Bertinus atya könyörgő tekintettel meredt az Őrzőre.
- Szükségem van rád, Amathil! Hiszen egykor te is rengeteg időt
töltöttél el falaink között. Nálad megfelelőbb személyt keresve sem
találhatnánk erre a feladatra. Gorthan nevére kértek! Ez az utolsó
kérésem tőled. Megtagadnád egy halálraítélt végső kívánságát?
Az Egyensúly istenének nevére, a semmibe meredő tekintettel
hallgató elf összerezzent. Szívét meglágyították a könyörgő szavak.
- Teljesítem a kívánságodat, Bertinus atya - felelte halkan. -
Viszont a szívem vérzik, ha arra gondolok, hogy mártírként akartok

31
 Glenn L. Larson
itt pusztulni. Nem tudom, mivel vehetnélek rá a távozásra, de úgy
látom, ti már elszántátok magatokat. Tudok segíteni valamiben?
- Nincs szükségünk másra, mint Arva kegyelmére, barátom -
felelte a szerzetes, miközben átadta a remekmívű könyvet. - Azt
akarom, hogy tudd milyen fontos volt nekem a barátságod és hogy
mennyit jelentett számomra a jelenléted, amiből mindig erőt
merítettem. Igaz szívvel, csak egyvalamit ajánlhatok fel búcsúzóul,
ami méltó hozzád.
Az elf tiltakozó kézmozdulatát látva elmosolyodott.
- Tudom, hogy nem fogadsz el semmit, hisz számodra kevés
értékkel bír az, ami nem a szívekben lakozik. Ezt azonban mégis
kénytelen leszel magaddal vinni, mert különben az ellenség kezére
kerül, és akkor inkább a saját kezemmel pusztítom el.
Szavai végeztével az atya kibontotta a köztük lévő asztalon
fekvő, ryareni selyembe tekert, hosszúkás és szögletes tárgyat,
melyet tudja isten honnan kerített elő.
Amathil érdeklődve figyelte az öreg szerzetes ténykedését, s nem
tudta elfojtani csodálkozó pillantását, mikor a tárgy végre teljes
pompájában feküdt előtte az asztalon. Tekintete álmélkodva tapadt a
naesir számszeríjra, mely teljes egészében mithrillből készült. Az
alig két alkarnyi hosszúságú lőfegyver igazi műremek volt a maga
nemében. Nemcsak a drága fém - melyből kovácsolták - tette értékét
felbecsülhetetlenné, hanem kora is, hiszen rég elporladt naesir
mesterek keze munkáját dicsérte, akik már több évszázada eltűntek
a kontinens színpadáról.
Egy ismétlő számszeríj!
Az elf óvatosan, szinte áhítattal vette kezébe a gyönyörű fegyvert.
Szeme értően futott végig a jófajta therani acélból készült húron és
nyílhegyeken, gyengéden simítva végig a számszeríj tusát, ami előtt
a hét nyílvesszőt tartalmazó tár helyezkedett el. Amathil csak most
vette észre a fegyver oldalán sorakozó apró rovátkákat. Keze
megremegett a felismerés láttán.

32
 Végtelen Éj
- A Gathiss! - suttogta. - Vagyis a „Tévedhetetlen". Mindössze öt
darab készült belőle az idők folyamán.
Gyengéden helyezte vissza az asztalra a nyílpuskát, majd a
türelmesen várakozó atyára nézett.
- Nem fogadhatom el!
- El kell fogadnod! - jelentette ki az öreg elöljáró ellentmondást
nem tűrő hangon. - Ez a legkevesebb amit adhatok, hiszen még így
is nagyon sokkal tartozom neked. Tudom, hogy bolondulsz az ilyen
fegyverekért és azt is, hogy mesterien bánsz velük. Nagyon régóta
őrizgetem már. Idősebb lehet, mint te meg én együttvéve. Azt tartják
róla, hogy az ilyen remekműnek lelke van. Valahányszor használnod
kell - Gorthan adja, hogy minél kevesebbszer -, akkor gondolj rám.
Az elf szemeiben a meghatottság könnyeivel lépett oda az idős
emberhez, gyengéden ölelve át annak vállát.
- Soha nem tartoztál semmivel. Amit tettem érted, saját
jószántamból történt - suttogta halkan. - Fáj a szívem, de most már
mennem kell. Kint már gyülekeznek a fekete viharfelhők, hogy
elborítsanak mindent. Eljött a harc és a szenvedés ideje.
Hangja elcsuklott.
- Gorthan legyen veled, öreg barátom! Ígérem, hogy soha nem
feledlek el benneteket,
- Ég veled Amathil! Imádkozom Arvához, hogy világítsa meg
utadat és örökké emlékezz ránk.
Az elf, aki már a nyitott ajtóban állt, még egyszer utoljára
visszafordult.
- Grys siethan villen nir hiss! (Kire emlékeznek, sosem hal meg.)
- búcsúzott népe nyelvén, majd gyengéden behúzta maga után az
ajtót.
Az idős szerzetes könnyes arcán szomorkás mosoly futott át a
híres elf mondás hallatán és őszintén kívánta, bárcsak úgy lenne.

33
 Glenn L. Larson
A Pellerian-síkságon fekvő Ryaren városát méltán hívták a sziget
gyöngyszemének a földrész lakói. A kontinens nagy részét
benépesítő két birodalomtól is független városállam évszázadok óta
állt már a fennsík eme részén, fennen hirdetve a szabadság ígéretét.
A több négyzetmérföld kiterjedésű város lakossága önellátó volt,
felügyeletét és Ryaren politikai életét a Fellegvárban székelő
Kormányzói Tanács látta el, kiket leggyakrabban maguk közül
választott a nép, vagy híresebb, tisztességben megöregedett
kalandozók látták el e tisztet.
Az év minden napján nagy volt a sürgés-forgás, a város híres volt
vendégszeretetéről, s arról, hogy kereskedelmi élete semmi
kívánnivalót nem hagyott maga után. Ryarenben mindegyik vallás
követői megtalálhatóak, némelyik kevesebb, némelyik több hívővel
vesz részt a városállam életében. Legnagyobb számban a harc és
háború istenének, Shiannak templomai voltak felfedezhetők, nem
véletlenül állt a helyőrség nagyobb része is sokat tapasztalt
veteránokból, és több harcteret megjárt kardforgatókból. Az
eljövendő nemzedék számára Ryaren városa a békét és jólétet
képviselte a szigeten, melynek látogatottsága a Fellegvárnak és a
Mennyei Fény templomának köszönhetően igencsak megnövekedett
az utóbbi évtizedekben.
Most azonban úgy nézett ki, hogy a béke és a jólét korszaka lejárt,
mert Ryarennek egy új, minden eddiginél pusztítóbb hatalommal
kell felvennie a harcot, fennmaradásáért küzdve. Sötét fellegek
gyűltek össze a „kontinens feje" felett, a pusztítás diadalát zengve. A
Fekete Herceg közeledett.
A máskor népes tanácsterem üressége olyan volt a benne
tartózkodó hét férfi számára, mint a végítélet előszele.
- Kellan vérére! Hát itt mindenki süket a szavaimra? - csapott
mérgesen a hosszú tárgyalóasztalra Ambriz, a fiatal Őrző. - Hogy
magyarázzam el ennél világosabban?

34
 Végtelen Éj
Ryaren város hat tagú tanácsának vezetője türelmesen nézett fel a
dühöngő férfira. Meglett, javakorabeli férfi volt, tenyerét kérgesre
cserzette az egykor sokat használt fegyver forgatása. Az őt ismerők
szerint a politikában legalább annyira jártas volt, mint a
kardforgatásban, diplomatikus megoldásairól és mérhetetlen
türelméről ódákat zengtek. Barna hajába az elmúlt éveknek
köszönhetően sok ősz hajszál vegyült már. Elwyn Calmenor az a
fajta vezető volt, aki döntéseit minden körülmények között
higgadtan és megalapozottan hozta meg. Kevés rátermettebb
politikus akadt nála e kontinensen.
- Szavaidat megértettük és megfontoljuk, tiszteletreméltó
barátom. - szólalt meg különös hangján. - De kérlek lásd be te is,
hogy nem alapozhatunk véletlenekre és ködös megérzésekre.
- Egy Őrző szava neked ködös megérzés? - hitetlenkedett Ambriz.
- A saját két szememmel láttam a Ragath felé vonuló sereget.
Valószínű, hogy azóta már el is foglalták. S Ragath mindössze három
napi lovaglásra van innen. Vagy rosszul tudom?
- Hidd el, mi is tisztában vagyunk a helyzettel. - válaszolta
nyugodtan Elwyn. - A Fekete Herceg kemény ellenállásba fog
ütközni a karthín fővárosnál, és addig ide megérkezhetnek a
Birodalom által küldött haderők. Ez esetben pedig feleslegesen
kezdenénk meg a kiürítést.
Ambriz a mennyezetre emelte sötétkék tekintetét.
- Ó, balga barátom! A Birodalomnak is segítségre van szüksége
olyannyira, hogy Lament báróhoz kellett fordulnia segítségért. Meg
akarod várni, míg az ellenség Ryaren falait döngeti, és minden késő
lesz már? Hidd el nekem, egy olyan egyszerű erődváros, mint
Ragath vagy ez itt, nem állhatja útját a Fekete Seregnek.
Elwyn Calmenor elgondolkodva meredt a kitartóan érvelő
Őrzőre. A tanács egyik tagja szólalt meg helyette.

35
 Glenn L. Larson
- Mi bízunk III. Ramedes-ben, tiszteletreméltó barátom! A gor
uralkodó is tudja, hogy számítunk rá. Nem fog cserbenhagyni
minket.
- Saját akaratából legalábbis nem! - morogta ingerülten Ambriz. -
Mit csinálsz, ha az uralkodó nem tudja teljesíteni a kéréseteket?
Akkor magatokra maradtok.
A tanács feje elgondolkodva állt fel székéből és hátratett kézzel,
töprengőn járkált a teremben fel s alá.
- Kérhetünk segítséget a tyrann uralkodótól is - nézett újból
Ambrizra. - Ő tudna hamarjában sereget küldeni, ha hozzá
folyamodunk.
- Biztos belátja majd, hogy szorult helyzetben vagyunk -
csatlakozott a beszélgetéshez egy harmadik tanácsnok is. - Elvégre
szomszédok volnánk.
- Az ő érdeke is ezt kívánja, hiszen ha Ryaren elesik, megnyílik
az út Tyrannia felé - hangzott el egy újabb érv egy másik tanácsnok
szájából. - S azt hiszem ha lehet, ezt II. Gelian is szeretné elkerülni.
A fiatal Őrző bosszúsan fújtatott egyet. Kezdte látni már, hogy
szavai egyedül Elwyn Calmenorra vannak némi hatással, aki a
tanácsnak háttal fordulva, karba tett kézzel meredt az egyik ablakon
túlra. Ami a többieket illeti, mintha a falnak beszélne. Utoljára
próbálkozott.
- A tyrann uralkodó félti országát és haderejét a roppant túlerőtől.
Tudomásunk van róla, hogy hajlandó behódolni Bronaghnak,
amennyiben nem kapja meg a Birodalomtól az ígért támogatást. Ő
III. Ramedesre vár, ti meg őrá. A gor uralkodó pedig egyelőre
harcképtelen. Az az érzésem, hogy Lament báró jóindulatában bízik,
pedig az soha nem is létezett. - Elwyn Calmenor megfordult és
Ambrizra szegezte a tekintetét.
- Nem tehetünk mást, mint várunk. Amennyiben Ragath elesik és
az erősítés nem érkezik meg, megkezdjük a kiürítést. Ez esetben
számítok a segítségetekre...

36
 Végtelen Éj
Szavait erőteljes kopogtatás szakította félbe, majd az ajtón egy
teremszolga lépett be.
- Bocsáss meg, nemzetes aram - kezdte mély meghajlás után, - de
egy különös szerzet kíván szólni veled. Azt állítja, hogy...
Mondandóját nem tudta befejezni, mert mögötte az ajtónyílásban
egy földig érő, homokbarna köpenyt viselő alak jelent meg, miután
kissé tiszteletlenül félretolta útjából a kötelességtudó silbakot.
Ambriz felderült arccal köszöntötte társát, ám annak
arckifejezése láttán pillanatnyi öröme gyorsan elszállt.
- Amathil!
Az elf porlepte köpenyén és megfáradt vonásain látszott, hogy
hosszú ideje lehet már úton. Elcsigázott vándor benyomását keltette
leginkább, csak smaragdszínű szemei izzottak töretlen hévvel.
Enyhe biccentéssel üdvözölte barátját, majd a tanácshoz fordult.
- Üdvözlégy jó urak és neked is, nemes Calmenor. Örömet szerez
nekem, hogy így együtt látlak benneteket, bár úgy hiszem, a hírek
amiket hoztam, nem sok vidámságra adnak okot.
Hangja minden átmenet nélkül ijesztően megkeményedett.
- Karthinia fővárosa elesett és vele együtt elbukott a seregvezér
Lar Cornac is. A menekülő karthín királyi család már útban van ide.
Az ellenség eközben továbbnyomulva, átkelt a Mirna-tavon és
végérvényesen elvágta Ryarent a Tyrann királyságtól. Mostanra már
Rimadan is közvetlen veszélynek van kitéve. Ha megérkezik
Bronagh seregének déli hadteste is, elég erejük lesz hozzá, hogy
körbezárják a várost, és akkor itt elszabadul a pokol.
A tanácstagok némelyike szó szerint magába roskadt az
elmondottak hallatán, még a keményebb idegzetűek is csak
meredtek maguk elé üveges szemekkel, míg páran néma fohászt
mormoltak az elesettek lelki üdvéért. Elwyn Calmenor komoran
támaszkodott a tanács asztalára, összeszorított szája iszonyú
indulatokról tanúskodott. Halkan, de érthetően szólalt meg.

37
 Glenn L. Larson
- Nem várhatunk tovább! Azonnal megkezdjük a kitelepítést. A
várban és a városban csak a hadsereg tagjai maradhatnak. A
megszállók legkésőbb két nap leforgása alatt megérkezhetnek.
Felkészülten akarom várni őket!
Tekintete találkozott az elf rezzenetlen smaragdszínű szemével,
miközben kiadta a végső utasítást,
- Végezze dolgát mindenki a legjobb tudása szerint. Koggh
legyen velünk!

A város leginkább egy felbolydult méhkashoz hasonlított. Bár a

Tanács vezette helyőrség igyekezett szervezetten megoldani a
kitelepítést, a pánikba esett lakosság nem adott lehetőséget a
katonáknak erre. Sokan végleg elhagyva otthonukat, a távoli
Goreddon kikötővárosa felé vették az irányt, s volt olyan, aki
családjával együtt a Mennyei Fény templomában kért, és kapott
menedéket. De sem a kikötőváros - ahol áthajózási lehetőséget
biztosítottak a Birodalomba -, sem a templom nem tudott eleget
tenni a menekültáradat követelményeinek, így meglehetősen sokan
szivárogtak át a Tyrann-Birodalom kebelén fekvő Raellon városába,
mely alig három napi lovaglásra feküdt Ryarentől.
Ambriz fásultan figyelte a fáradhatatlan elfet, aki összegyűjtötte
azokat a menekülőket, akik nem akarván feladni otthonukat, a
közeli, ember által alig járható, rejtélyes mocsár rejteke mellett
döntöttek. Amathil embertől emberig járt, bátorító szóval bíztatva
mindenkit, akik az ő kezükbe helyezték sorsukat. A fiatal Őrző a
város által felajánlott élelmet osztogatta az ismeretlenbe indulók
között, miközben lapos pillantásokkal méregette az elf mellett álló
korosodó embert, akivel Amathil éppen elmélyült beszélgetésbe
elegyedett. Az idős férfi türelmesen hallgatta a feszülten magyarázó
Őrzőt, s csak időnkénti bólogatásával jelezte az elhangzottak
tudomásul vételét. Ambriz meglepődött azon a tiszteleten, amivel az

38
 Végtelen Éj
elf bánt az öregemberrel, s mikor meglepetésének hangot adott, társa
különös történetet mesélt el neki.
A meglett férfi, aki nem volt más, mint a legendás Nil Arendan,
arról volt híres, hogy ő volt az egyedüli eddig, aki túlélte a sziget
keleti partján terjeszkedő Eywa-mocsár borzalmait. Ambriz
megborzongott a gondolatra, hogy a Tanács és Amathil a város
közvetlen szomszédságában fekvő feltérképezetlen láp világba akarja
menekíteni az ő felügyeletére bízott majd háromszáz embert. Nil
Arendan azonban, aki állítása szerint heteket bolyongott annak
idején a hatalmas ingoványban, válltig állította, hogy a mocsárban
igenis léteznek biztonságos területek, ahol a menekültek senkitől
sem zavartatva húzhatják meg magukat.
Mesélt az ingovány mélyén meghúzódó városról is, ahol az
elszigeteltségben élő hüllőemberek laknak, de szavainak, csakúgy
mint harminc esztendeje, most sem adott senki hitelt. A fiatal őrző
viszolyogva gondolt arra, hogy valószínűleg az ő és a rábízott nők s
gyerekek sorsát fogja majd a kezében tartani a vén mocsárjáró, de
mivel az elf szilárdan hitt az élő legendának, ő sem kételkedett benne
tovább.
A pakolás és felmálházás, a kitelepítéssel együtt a végéhez
közeledett, a halálra is elszánt
menekülők riadtan várták az indulásra szólító parancsot. Ambriz
az utolsó ellenőrzéseket végezve, pár bátorító szót mondott még az
embereknek, majd az elfhez fordult, ki némán tanulmányozta a
láthatártól láthatárig húzódó hatalmas síkságot.
- Minden kész az indulásra, Amathil - szólt társához a fiatal Őrző.
- Calmenor megadta az engedélyt.
Az elf nem nézett rá. Mozdulatlanul meredt a távolba. Hangja
meglepetésként érte Ambrizt.
- Látom, hogy kétségek vertek tanyát szívedben - mondta, egyre
a messzeséget fürkészve. - Mondd, mi bánt?

39
 Glenn L. Larson

- A mocsár veszélyes számunkra - kezdte halk sóhajjal a másik.

- Senki sem tudja, hogy milyen lények lakhatják. Ráadásul a
nyakamba varrsz egy zavarodott mocsárjárót, aki ki tudja mióta nem
tette be már a lábát az Eywába. Miért nem mehetünk mi is a
templomba, vagy a kikötővárosba? Biztosra veszem, hogy ott
nagyobb biztonságban lennénk.
Amathil - talán a nap folyamán először - enyhe mosolyt
engedélyezett magának. Nyugodt, megfontolt válasza gondolkodóba
ejtette társát.
- Először is nem férnétek el egyik helyen sem - mondta
higgadtan. - Mind Goreddon, mind a Mennyei Fény azóta már
iszonyúan zsúfolt lehet, szerintem egy emberrel sem tudnának már
többet befogadni. Ha Ryaren elesik - amit biztosra veszek - attól még
az ellenség nem fog megállni. Először a templomot fogják
megostromolni, és ha végeztek, sort kerítenek a kikötővárosra is.
Bronagh igyekszik majd mihamarabb elfoglalni Goreddont -
hamarabb, mint Tyranniát mert akkor végleg elszakítja Solitude
szigetét a Gor Birodalomtól. Egyetlen hajó sem fog tudni közlekedni
a két földrész között.
Fáradt mozdulattal dörzsölte meg szemeit.
- A mocsárba ellenben nem fog bemerészkedni. Valamennyire
azért ő is félti a katonái életét, s amúgy sincs ott semmi, amit
elfoglalhatna. Hidd el nekem Ambriz, az Eywában biztonságban
lesztek. Ugyanakkor nehéz dolgotok is lesz. Nem ismerek ennél az
ingoványnál barátságtalanabb helyet. Joggal tart tőle mindenki,
köztük te is. De ez az egyetlen esélyetek. A templom és a
kikötőváros közel sem ennyire védett.
- Ha ennyire biztosra veszed a pusztulásukat, miért nem
próbálunk meg tenni valamit? Csak nézzük majd ölbe tett kézzel,
hogyan esnek el?
- Az én erőm is véges, barátom - tárta szét kezeit az elf. - Sokat
tenni nem tudok értük, de ne hidd, hogy annyiban hagyom a dolgot.

40
 Végtelen Éj
Már értesítettem a többieket. Ahogy ti elindultok, én is
felszedelőzködöm, és a templomhoz megyek, ahol találkozom az
Első Kör tagjaival,
- Egybehívtad az Őrzők elitjét? De hát miért? - kerekedtek el
Ambriz szemei meglepetésében.
- Azért, hogy valamennyire megvédjük a Mennyei Fényt, hiszen
a támadásnál nem lehetünk jelen, és ha ott is volnánk, nem számítana
sokat. Ellenben kicsit megnehezítjük Bronagh katonáinak a dolgát.
A legerősebb védőmágiát helyezzük el a templomon, amit csak ki
tudunk hozni magunkból. Tudom, hogy kockázatos, de meg kell
próbálnunk mindent, és könnyen lehet, hogy még ez sem lesz elég.
- És utána? - kérdezte szorongva Ambriz.
- Hiszen tudod. Én Shiennába megyek, és megpróbálom a
lehetetlent Ami a többieket illeti...
Egy pillanatra elhallgatott, kis szünetet tartva, mintegy
érzékeltetve társával mondandója súlyát.
- Utasítást kaptam az Ötöktől. Szabad kezet adtak az Őrzők
irányítását illetően, és saját belátásomra bízták a beavatkozást, amit
a földrész védelmében akarok tenni. Mindenért én felelek!
- De hisz ez iszonyú felelőséggel jár! - állapította meg komoran
Ambriz. - Képes vagy ilyen terhet a válladra venni?
- Nincs más választásom - simította hátra aranyszőke haját az elf.
- A tárgyalások holtpontra jutottak a báróval, és ha nekem nem
sikerül az öreg Théodent meggyőzni, akkor csak Theran és Vymorra
népét tudjuk felsorakoztatni a legalább nyolcvanezres Fekete
Sereggel szemben, mivel a tyrann uralkodó nem hajlandó hadba
lépni. Az az ostoba kurafi! Azt hiszi, ha behúzza a fülét-farkát, akkor
Bronagh békén hagyja.
A váratlan kifakadás meglepte a fiatal Őrzőt, úgy látszik társa, az
elf legendás önuralma is megingott az események súlya alatt.
- Mi hír a többi fajról? - kérdezte halkan Amathilt.

41
 Glenn L. Larson
- Az orkok törzsfői egymással civakodnak, és nem hajlandók
mindenféle jöttment embernépek érdekében a vérüket ontani.
Legalábbis Throkk ezt a hírt közölte velem legutóbb.
- Alja népség! - köpött ki megvetően Ambriz. - Arra nem
gondolnak, hogy ők is veszélybe kerülhetnek ezáltal. Ó, hogy
mennyire gyűlölöm őket!
Az elf arcán szánakozó kifejezés derengett fel.
- Megértelek. De ez nem változtat a dolgokon. A hadra fogható
népeknek ezzel a végére is értünk. Bár ott vannak még a félszerzetek
is, de túl kis létszámúak ahhoz, hogy számítani lehessen rájuk. A
trollok meg képtelenek szervezetten harcolni, és emellett semmi
kedvem hozzá, hogy elfogyasszanak vacsorára, ha esetleg rossz a
hangulatuk. Csak egy pár kalandozóra lehet számítani tőlük.
- Gorthan óvjon minket! - hajtotta le fejét Ambriz. - Szerinted
tényleg nincs esélye Ryarennek?
Amathil nagyot sóhajtott. Válasza hallatán végképp elszállt a
másik minden reménye.
- Őszintén megmondom, nem hiszem, hogy a város és a Fellegvár
öt napnál tovább tartani tudná magát. Legalábbis meglepne a dolog
azok után, amit láttunk és tapasztaltunk.
A síkság felől újult erővel támadt fel az esti szél, dühösen kapott
bele hajukba s köpenyükbe. Az ég alján fekete felhők úsztak a
narancsvörös naplementében.
- Vihar lesz az éjjel - állapította meg kedveszegetten Ambriz.
- Igen - suttogta az elf. - S nemcsak az éjjel.
Váratlanul megfogta társa mindkét vállát, és mélyen annak
szemébe nézett.
- Most menj. Pihenned kell, mert holnap hajnalban indultok. Azt
akarom, hogy tudd, nagyon bízom benned, és azért nem búcsúzom
el tőled, mert biztosra veszem, hogy még találkozunk.
- Amúgy sem kenyered a könnyes búcsúzkodás - engedélyezett
halvány mosolyt magának Ambriz.

42
 Végtelen Éj
Amathil nem válaszolt. Hátralépett és kezét a szívére téve - az ősi
formula által megkívánt módon - hajolt meg társa előtt, majd sarkon
fordult és távozott. A fiatal Őrző viszonozta a meghajlást, és
szomorúan nézett a távolodó elf után, miközben azon gondolkodott,
hogy nem felejtett-e el valamit. Aztán belátta, hogy ezen most már
kár töprengenie.

43
 IV.
„Változás!
Van oly botor,
ki imádja neved és hatalmad.
S nem sejti,
eme szó mit takarhat.
Váratlanul átformálva
cseréli létünk jóra s rosszra,
nem tudván vezet-e út
jövőbe s holnapba.
Léte teher mindannyiunknak,
s kik hisznek benne,
csúful buknak.
Mert e név, a rossz igézete,
csak bánat és halál jár vele.
Szólj hát le ránk én istenem,
vajon kell a változás vagy sem?
Ó, azt nem tudhatja senki sem."
- Gilan Agvan
(Részlet a Próféciák Könyvéből)

hollófekete hajú férfi gondterhelt tekintettel meredt a

semmibe, miközben újból teletöltötte kupáját a jófajta
rimadani borral. A nemes lé az ivóalkalmatosság mellé
csöppenve végigfolyt kezén, vörösesbarna foltokat hagyva a díszes
damaszt szőnyegen, ám ez most a legkevésbé sem érdekelte őt.
Hátradőlve a kényelmes karosszékben, töprengve bámult a hatalmas
terem kandallójában lobogó tűzbe.
A ragathi palota uralkodók részére fenntartott terme, szinte
minden igényt kielégítő kényelmével rendkívül ínyére volt a
hadúrnak. A palota művészi kegytárgyai, a díszesen cizellált
kandallón keresztül a gyönyörűen megmunkált falikárpitokig

44
 Végtelen Éj
őszinte csodálatot váltott ki belőle. Sejtése szerint nemcsak a
földrész, de az egész világ olyan mérhetetlen kincsek és felfedezések
tárháza lehetett, hogy már a gondolatára is izgató bizsergés járta át
sötét lelkét.
Odakintről az őrségváltás kiáltásai hallatszottak, de Lord Varken
füléig nem jutottak el a hangok. Helyzete alapos elemzést és bölcs
előrelátást kívánt meg, nem akart semmit elhamarkodni, netán
elhibázni. Noha az elmúlt napok eseményei - egy kivételtől
eltekintve - derűlátásra adtak okot, őt mégis zavarta valami. Bár a
karthin főváros elfoglalása zökkenőmentesen ment végbe, a
malomnál történtekről nem tudott számot adni urának. A veszteség
nem volt számottevő, de a haurr elicsapat pusztulása érzékenyen
érintette a lordot. Valószínűnek tűnt számára, hogy a Fekete Herceg,
s vele együtt ő is, alábecsülte a templomban székelő varázslók erejét,
s ez a meggondolatlanság még nagyon sokba kerülhet nekik.
Óvatosnak kellett hát lennie, hiszen a varázslat, amivel a
vízimalmot és katonáit elpusztították, még az ő erejét és tudását is
jócskán meghaladta, a következményekről nem is beszélve.
Mögötte váratlanul alakot öltött a zavaros félhomály. Testetlen
árny mozdult a trónszék háta mögött, kámzsás alak közeledett a mit
sem sejtő férfi felé. Vakító fehér, hosszú körmű alabástromkezek
telepedtek vállára, s kisvártatva a rézvörös hajzuhatag is előbukkant
a kámzsa árnyékából. A hang, zavaros vágyakkal és enyhe
cinizmussal túlfűtött suttogás volt csupán,
- Kételyt és sötét gondolatokat érzek a közeledben, uram. Mondd,
mi bánt?
- Egyszer úgyis lecsapatom a fejedet, Morgana! - közölte
kedvetlenül a tényt beszélgetőpartnerével a hadúr. - Hányszor
megmondtam már, hogy hagyj fel ezzel az ostoba lopakodással.
Idegesít.

45
 Glenn L. Larson
- Azt hittem, hogy nagyobb értéket képvisel a szemedben hű
híved és legjobb tanácsadód személye - fúvolázta a sejtelmes női
hang. - Vagy tévednék...?
- Kétágú a nyelved, és hideg a szíved, te számító boszorka! -
sziszegte mérges hangsúllyal a lord. - Akkora jósnak mondod
magad, és mégsem láttad előre, hogy a malmot a levegőbe fogják
repíteni. Vagy a sziget mágusai nagyobb erőt képviselnének, mint te?
A porszürke kámzsa a földre hullott. Jázminszínű köpeny lebbent,
ahogy a boszorkány a trónszék elé ugorva, lassú ütemes mozgásba
kezdett, amiben a lord a trantori Velicoma boszorkányrend
meditációs táncára ismert. Nagyívű ugrások, kecses szökellések,
tökéletesen kivitelezett forgások egyvelege volt ez a különös ritmusú
tánc, melyet a rend tagjai egyfajta belső időre hagyatkozva, zene
nélkül jártak el.
Lord Varkent már a látvány is fárasztotta, ahogy megpróbálta
szemmel követni a boszorkány mozgását.
- Tévedésben leledzel, jó uram! - lehelte Morgana két ugrás
között. - Nem a Mennyei Fény mágus-papjainak köszönheted
katonáid pusztulását, bár közvetve ők is szerepet játszottak az
események ilyetén való alakulásában. Olyan ellenfél bukkant fel a
láthatáron, akinek legyőzéséhez minden erőnkre szükség lesz.
Létezésük ideje meghaladja a kettőnk korát együttvéve. Sőt, úgy
hírlik, minél kevesebben vannak, annál nagyobb veszélyt jelentenek
ránk nézve.
- Kik azok? - fújt mérgesen nagyot a herceg hadura. - Nem tudok
elképzelni olyan kisszámú haderőt, mely utunkba állhatna, mi több,
a vesztünket okozhatná. Ostobaságok szólanak a szádból boszorka!
- Pedig jobban teszed, ha hiszel nekem, nemes lordom - közölte
szárazon a tényt a nő, miközben tánca végére érve, furcsa ülőpózba
kuporodott. Onnan tekintett föl a trónon tornyosuló, fekete vértes
alakra. - Hallottál már valaha az Őrzők Rendjéről?
Lord Varken elhúzta a száját.

46
 Végtelen Éj
- Hogyne. Valamilyen különleges csapat, mely idealista
kardforgatókból áll, és az Egyensúly istenének ködös eszméit
terjeszti. Nem képviselhetnek számottevő erőt.
- Bocsásd meg hű tanácsadódnak, hogy megint akadékoskodik,
Nagyuram, de nem vagy tisztában a veszéllyel, amit ezek a
„kardforgatók" képviselnek! - vált suttogásból ércessé a boszorkány
hangja. - Az őrzök nem idealisták, hanem mentálisan és fizikálisan
kitűnően felkészített varázstudók, akiknek esküjük szerint kötelező,
akár az életük árán is, megvédelmezni ezt a „ködös" eszmét.
Fanatikusok, és ez a legrosszabb. Az utolsó leheletükig harcolnak
minden eszközt bevetve, és megvan az a rossz szokásuk, hogy ott és
akkor ártsanak neked, amikor a legkevésbé várod. Nem veheted
félvállról őket!!
- Kötve hiszem, hogy pár elvakult fanatikus, a saját halálán kívül
bármit elérhetne nálunk - vont vállat közönyösen a lord. - Nem
hiszek a hősökben, Morgana!
- Nem Őrültekről beszélek, ó keményfejű hadúr - sziszegte immár
dühösen a boszorkány is. - Valamilyen mágikus tudományban
mindegyik járatos. Nagyon sok stratéga és zseniális szervező akad
közöttük, és képesek rá, hogy egyetlen szavukkal népeket s
embertömegeket mozgassanak meg és állítsanak maguk mellé, ha
úgy hozza a szükség. És ott, ahol szinte félistenként imádják őket,
lásd be, ez nem lebecsülendő erény. S nem utolsósorban, ami a
számukat illeti, ki kell, hogy ábrándítsalak, Nagyúr. Létszámuk
elérheti a többszáz főt is, s így már komoly gondot okozhatnak.
- Ha annyira a szívükön viselik a világuk sorsát, akkor hogy lehet,
hogy idáig még nem tettek semmit, noha a sziget számtalan városát
foglaltam már el? - érvelt kitartóan Lord Varken.
A boszorkány válasza nem maradt el.
- Lehet, hogy az országok vezetői körében meglévő széthúzás
megnehezíti a dolgukat. Lehet, hogy más a gond, de biztosra
veheted, előbb vagy utóbb, de jelentkezni fognak.

47
 Glenn L. Larson

- S mit tanácsolsz, ha netán felbukkanna egy-két ilyen Őrző? -

kérdezte a lord, nem palástolván a hangjában rezgő megvetést. -
Mégsem mehetünk utánuk, hogy egyenként kapjuk el valamennyit.
- Nem neked kell utánuk menned, lordom - súgta fülébe a trón
karfájára telepedő Morgana, miközben a férfi egyik hajtincsével
játszadozott. - Ők fognak hozzád jönni, ha itt az alkalom.
Gyengéden kiemelte a hadúr kezéből a borral teli kupát, és
hosszan kortyolta a nemes nedűt. Mikor végzett, a kupát a földre
ejtette, majd zöld szemeit a férfira villantotta.
- És az alkalom hamarosan itt lesz. Gyorsabban, mint gondolnád!
- Mit forgatsz a fejedben már megint, te vérengző szuka? -
kérdezte Lord Varken rosszat sejtve.
A boszorkány hátravetette fejét, és miközben a rézvörös fürtök
igézően lebbentek meg, gyöngyöző hangon felkacagott.
- Szeretem, amikor így hízelegsz nekem - búgta csábítóan. - Ezért
is osztom meg veled a titkot... A Jawel-kristálynak köszönhetően
sikerült megtudnom, hogy az Őrzők elit csapata holnap hajnalban
összegyűlik a Mennyei Fény templománál, hogy tudásuk javát adva,
közös erővel mentsék meg a szent helyet.
Vérvörös ajka a férfi kezére tapadt, miután odasúgta neki.
- Rajtad áll, mihez kezdesz ezzel az információval!
A hadúr türelmetlenül markolt bele a nő hajába, térdre
kényszerítve őt. A zöld szemekben vibráló vágy láttán majd
elvesztette józan eszét.
- Majd meggondolom, mit tegyek - súgta vészjóslóan a
boszorkány fülébe. - Bronagh legyen irgalmatlan hozzád, ha
tévedtél...!
Morgana vérlázító kacagással szabadult ki a nem túl erős
szorításból. Meztelen nyakában megvillant a fekete gyűrűt ábrázoló
medál, ahogy a trónszéket otthagyva, fürge léptekkel szaladt a terem
kijáratához. A nyílásban megállva még egyszer a lordra vetette
csábos tekintetét, majd elnyelte alakját a becsukódó ajtó.

48
 Végtelen Éj
- ...és legyen irgalmas hozzám, ha hibázom! - fejezte be mondatát
komoran a lord.

A kelő nap sugarai gyengéd fényben fürösztötték a templomot

körülvevő kis tisztást. A fehér márványból készült falak, komor
némaságba burkolóztak, mintegy felkészülvén az elkerülhetetlenre.
Az ég aljára felkapaszkodó aranysárga korong is csak egy helyen
tapasztalt mozgást az ijesztően csendes talajon.
Parányi emberalak mozdult a tisztást körülvevő sudár
óriásfenyők árnyékában. Amathil órák óta figyelte a Mennyei
Fényhez vezető hegyi ösvényt, mely a templom egyetlen földi úton
való megközelítésének lehetősége volt az ide érkezők számára. Ő
még jóval napkelte előtt érkezett az üzenetében megadott helyre, s
még sötétség uralta a vidéket, amikor belekezdett a szertartás
előkészületeibe. Nem számolta, hogy a művelet mennyi időt vett
igénybe, de mire elkészült a hozzávetőlegesen harminc láb átmérőjű,
tizenkét ágú csillaggal, melynek minden szegletében egy parányi
gyertya égett, a nap már a fák teteje felett járt. Az elf szeme az utolsó
ellenőrzések mindenre kiterjedő figyelmével vizsgálta végig a
gigászi méretű pentagrammát. A csillag szegleteiben hamarosan
tizenkét Őrző fog állni, hogy erejüket egyesítve egy végső,
kétségbeesett kísérletet tegyenek a szent hely megmentésére. Ekkor
érezte meg az idegen akarat érintését, s rögtön a tudatára ébredt,
hogy találkozójuk iránt valamely más, nemkívánatos erő is komoly
érdeklődést tanúsít. Vészes figyelmetlenség, ily közel az
ellenséghez.
Ezért gubbasztott most a hatalmas jégfenyő legalsó ágán már
megszámlálhatatlan pillanat óta, és érzékeit kiélesítve, tudatát
kiterjesztve figyelt a fagyos szépségű erdő legkisebb rezdüléseit is.
Elméjének szabadjára eresztett nyúlványai hirtelen jelzést fogtak,
ahogy az erdő békéjét megzavarva, lovak patáinak dobogása robbant

49
 Glenn L. Larson
bele a környék csendjébe. Fegyveres lovasok közeledtek a keskeny
ösvényen, a káosz és pusztulás ígéretét hordozva magukban. Gonosz
tekintetű srillek csapatát látta maga előtt mágikus szemeivel, ahogy
éj fekete harci lovakon törnek át a fenyvesen; számuk meghaladta az
egy tucatot is.
A kígyóemberek között magas termetű, vékony alak lovagolt, a
testét és arcát eltakaró vérvörös kámzsa láttán jeges érzés vert tanyát
Amathil lelkében. Egy ghorr vérmágus! Úgy látszik, aki a csapatot
útnak indította, nem akart semmit a véletlenre bízni. Az elf mélyen
megvetette a ghorrokat - csakúgy, mint Bronagh seregének többi
tagját - akik minden létező élőhalott közül a legintelligensebbek, és
a legnehezebben elpusztíthatóak voltak. Egy vérmágus előszeretettel
táplálkozott legyőzött ellenfele véréből, általában egy csepp vért sem
hagyott áldozata testében, és mágikus tulajdonságai tekintetében
méltó ellenfele volt a legnagyobb nekromantáknak is. A ghorrok
bizonyos tekintetben többek voltak a Kalynthia világán oly ritka
vérszívóknál, lévén, hogy csak mágiával átitatott fegyverrel lehetett
őket megsebezni, s hogy minden szempontból nézve őket, rég
elszakadtak már egykori énjüktől. Az Őrző halk szitkokat eresztve
meg magában, óvatosan lecsusszant a fáról, és a türelmesen
várakozó lovához lépett. Vállára vette iszákját, majd a nimareni
telivér nyakára téve kezét, pár szót suttogott valami különös
nyelven. Hátasának körvonalai megremegtek, és lassan elmosódva,
fokozatosan elhalványultak, s végül a derék harci mén úgy eltűnt,
*

mintha sose létezett volna. Az elf még egyszer ellenőrizte csomagját,

hogy minden benne található-e, ami terve kivitelezéséhez
elengedhetetlenül szükséges volt. Mert a terv már akkor kialakult
benne, mikor leereszkedett a fenyőről, de hogy végre tudja-e hajtani,
abban már nem volt olyan biztos. Gyorsan kellett cselekednie, ha
meg akarta lepni a srill különítményt és annak nem emberi vezetőjét.
Nem tudta, csak gyanította, hogy milyen céllal érkezhettek az
idegenek, s arról is csak halvány sejtése volt, ki küldhette őket.

50
 Végtelen Éj
Egyet tudott csak biztosan. Ahhoz, hogy sikerrel járjon, a mágián és
a jószerencsén kívül mindössze egyetlen dologra lesz szüksége.
Időre...

Az ösvényen haladó lovascsapat vezetőjét baljós érzés kerítette

hatalmába. Mikor útnak indultak, az ég tiszta volt és az időjárást is
nyugodtnak lehetett nevezni, ám alighogy nekivágtak a fenyvesen
keresztül vezető ösvénynek, sejtelmes, átláthatatlan fehér köd
kezdett gomolyogni az erdő fái között, mindinkább megnehezítve
előrehaladásukat. A srill parancsnokot senki sem vádolhatta meg
gyávasággal, mikor csapatának lassú ügetést parancsolt, s közben
minden érzékszervével a külvilág zajait fürkészte. Lemaradt az élen
haladóktól, majd visszafogta lovát; a vörös köpenyes alak mellé
kormányozta hátasát és fojtott hangon közölte vele.
- A ködöt mágia sssszülte, Elnom! Valaki úgy látsssszik
megnesssszelte jöttünket.
A kámzsa alól mérges horkantás hallatszott csupán. Temetőszagú
lehelet csapta meg a vérmágus mellett lovagló kígyóembert.
- Tovább! - morogta egy rekedtes, hátborzongató hang.
A srill engedelmesen lovagolt vissza a csapat élére, miközben
meglazította tokjában egy kezes pallosát. A csontjaiban érezte az
elkerülhetetlen harcot, csupán az zavarta, hogy a köd miatt képtelen
volt felmérni a rájuk leselkedő veszély nagyságát. Ennyire mélyen
benn az ellenség területén, minden eshetőségre fel kellett készülnie,
és semmi esetre sem akart visszatérni urai elé egy esetleges kudarc
hírével. A parancs világos és egyértelmű volt. El kell pusztítania a
templom mezején gyülekező kalandozókat, mielőtt azok
egyesíthetnék erejüket. Úgy vélte, hogy csapatának nem okozhat
különösebb gondot holmi emberfajzatok lemészárlása, elvégre már
sok vér öntözte a srillek fegyvereit idáig is, arról nem is beszélve,
hogy egy kigyóember ereje s termete majd másfélszerese egy átlagos

51
 Glenn L. Larson

halandóénak. Az ösvény váratlanul élesen balra kanyarodott, és

miközben a srill parancsnok meglepetten nyugtázta, hogy a köd
oszlófélben van, gonosz, sárga szemei elé különös látvány tárult. A
tejszerű ködpamacsok közül fantomként derengett elő az út közepén
álló, homokbarna köpenyt és csuklyát viselő alak. A kígyóember
döbbent szisszenéssel fejezte ki nemtetszését, miközben dühösen
táncoltatta lovát. Már rég parancsot adott volna a támadásra, ha nem
bizonytalanította volna őt el az idegen látványa. A köpenyes figura
némasága minden fenyegetésnél ijesztőbbnek hatott. Végül a csend
megtört. Érces hang szállt a lovasok felé.
- Erre nem mehettek tovább!
A srill vezér - embereivel együtt - széles mozdulattal előhúzta
pallosát, s már-már rárontott az utat elálló köpenyesre, mikor
rekedtes hang hallatszott hátuk mögül.
- Megállj!
Ellenállhatatlan hang volt, nem lehetett a semmibe venni. A
kígyóemberek meglepve nézték a lovával előreléptető vörös öltözetű
figurát. A vérmágus hátratolta a fejét eltakaró kámzsát, láthatóvá
téve kopasz, véreres, rothadt húsú koponyáját, melyben méregzöld
szemek villogtak, és ráérősen lecsúszott lova hátáról. Lassú
léptekkel közelítette meg csuklyás ellenfelét, aki továbbra is teljes
mozdulatlanságba dermedve várta sorsát.
- Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy megállíthatsz! - förmedt rá
rosszindulatúan a másikra. - A templomot már úgysem mentheted
meg. Pusztulj, átkozott!
Csontvázszerű kezéből kékesfehér villám csapódott ki, mely
körbefonta, s teljesen beborította a homokbarna köpenyes alakot. De
csak egy pillanatig. Aztán a fura villódzások elenyésztek, de a
csuklyás ugyanúgy állt a helyén, mint azelőtt. Mintha semmi sem
történt volna.
- Te vagy a tudatlan, ó szánalmas élőhalott! - suttogta
kísértetiesen az árny, miközben hátralökte csuklyáját, és egy

52
 Végtelen Éj
mozdulattal megszabadult köpenyétől, felfedve ezáltal elf vonásait
és aranyszőke haját. - Mert nem tudod, kivel állsz szemben!
A vérmágus rothadó húsú arcán félelem villant át, ahogy
megpillantotta a különös szimbólumot és ellenfele kék kesztyűs
kezét. Tudta jól, hogy mit jelentenek. Szája erőltetett vicsorba
torzult, s közben láthatóvá váltak hegyes, fehér szemfogai is.
- Kellanra! - suttogta, és felemelte karját, de elkésett.
Az Őrző pár szót suttogott csupán, majd kinyújtotta kesztyűs
jobbját, mozdulatlanságra kárhoztatva ezzel a másik varázslót. Amaz
fogcsikorgatva vergődött a láthatatlan szorításban, méregzöld
tekintete villámokat szórt. Az elf, aki minden látható erőlködés
nélkül tartotta fogságában élőhalott ellenfelét, szabadon maradt
baljával sima mozdulattal varázsolta elő számszeríját, és vette célba
a tehetetlen vérmágust.
- Semmi vagy! - suttogta bőszen, és két nyílvesszőt bocsátott
útjára.
Ellenfele döbbenettől megnyúlt ábrázattal hanyatlott a földre; egy
darabig hörgő hangokat hallatott, aztán fokozatosan elcsendesedett.
A srill vezető megsarkantyúzta lovát, és miközben sziszegő
hangján támadást parancsolt, elsőként rontott a még mindig egy
helyben átló különös alakra. Határtalan döbbenete elmúltával nem
akart mást, csak mihamarabb levágni a kék kesztyűs varázstudót,
mielőtt az hatalmát rájuk is kiterjeszti. Amathil villámgyosan
tüntette el a mithrillből készült nyílpuskát, s ezúttal bal karját emelte
a felé vágtató, nyitott pofával acsargó kígyóemberekre. Kezéből
vakító tűzsugár csapott elő, mely tüstént az égető forróság poklába
burkolta a balszerencsés srilleket. Az élen haladó két lovas egy
szempillantás alatt szénné égett, mögöttük rohamozó három társuk
üvöltve lángolt, miközben lovaik felbuktak vagy megbokrosodtak.
Az iszonyatos hőhullám és égő társaik látványa visszarettentette a
srilleket, de annyira nem, hogy az időközben az erdőben eltűnő elf
után ne vessék magukat. Lovaikat hátrahagyván kivont pallossal

53
 Glenn L. Larson

vették üldözőbe a vakmerőt, kétágú nyelvük sziszegve kiáltozott

bosszúért. Az Őrző szürke útiruháját egy pillanatra sem tévesztve
szem elől, kitartóan loholtak a szökevény nyomában.
Amathil tisztában volt vele, hogy sokáig nem játszadozhat a
felbőszült srillekkel. Ideje fogytán volt már, ezért rövid úton az első
találkozási pont felé vette az irányt. Felkapaszkodott egy meredek
domboldalon, s miközben bevárta a lemaradozó kígyóembereket,
tekintetével beazonosította a két hatalmas, egymástól talán öt
lábnyira álló fenyőfát. A srillek közül a leggyorsabbak ekkor értek a
domb tetejére, s még láthatták, amint az elf a fenyők felé nyargal,
majd mielőtt átszaladt volna közöttük, futtából ugorva, akrobatikus
mozdulattal a levegőben úszva szeli át a nem kicsi távolságot, s
bukfencbe érkezvén, vállán átfordulva máris felpattan, és
továbbrohan. A srillek, bár kissé elbizonytalanította őket a
mutatvány, töretlen hévvel vetették magukat az Őrző nyomába, s
talán ennek volt betudható, hogy nem néztek körül alaposabban.
A két fa közé kifeszített, szabad szemmel alig látható therani
acélhuzal, szinte lefejezte a három elől rohanó kígyóembert, de
mögöttük rohanó társuk sem járt jobban. Az utánuk érkezők
iszonyodva szemlélték bajtársaik elvágott torkú hulláit, ám az
üldözés folytatásától ez sem vette el kedvüket. Most már minden
áron el akarták kapni a merész elfet, aki nemcsak majd egy tucat
társukat küldte Bronagh birodalmába, de elbánt a különítményt
vezető ghorr mágussal is. Távolodva a véres helyszíntől, ismét
megpillantották a menekülőt, kinek előnye most cseppet sem látszott
behozhatatlannak. A szökevény sántikálva igyekezett átvágni egy
avar borította tisztáson, valószínűleg kificamíthatta a bokáját, mert
sétáló tempónál gyorsabban nem tudott haladni. Az üldözők a
lehetőségtől felvillanyozódva vetették magukat utána, de ismét csak
elszámították magukat. Már majdnem beérték a tétován botorkáló
elfet, amikor megnyílt alattuk a föld, s ők tehetetlenül elejtett kő
módjára zuhantak az avar alatt rejtőző tágas verembe. A vékony

54
 Végtelen Éj
faágaknak, amelyek az üreget fedték, meg sem kottyant a nem túl
nehéz Őrző súlya, ellenben azt megérezték már, mikor a srillek
rázúdultak.
Amathil elégedetten konstattálta, hogy újabb négy kígyóember
végezte be pályafutását a kihegyezett karókkal teli verem mélyén.
Az elf, mintha imént nem is sántított volna, mezei nyúl módjára
ugrott vágtába, s úgy futott, hogy lába sem érte a földet. A
megmaradt hét srill, most már korántsem olyan magabiztosan
nyomult előre, óvatosan és idegesen tekintgettek körbe, miközben
megpróbálták tartani a menekülő iramát, aki kis időre mindig eltűnt
a szemük elől. A fák ritkulni kezdtek, s ők hamarosan az erdő szélén
találták magukat, nem messze attól az ösvénytől, melyen korábban
elindultak. A kígyóemberek meglepetten torpantak meg.
Az út közepén az elf várta őket, nyugodt, várakozó testtartásban.
Balja majd hat láb magas, cirkalmas rúnákkal telerótt botot markolt.
Úgy állt ott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A
srillek rosszat sejtve, óvatos léptekkel közelítették meg az Őrzőt,
szemmel láthatóan nagyon tartottak egy újabb csapda lehetőségétől.
Végül mikor látták, hogy a terep veszélytelen, és a szökevénynek
esze ágában sincs tovább menekülni, pallosukat lengetve, dühös
sziszegéssel rontottak a magányos alakra. Amathil kezében
megvillant a rúnabot. A leggyorsabb kígyóember vérbe borult arccal
tántorodott hátra, míg a másik - miután pallosa csengve pattant
vissza, az elf fegyveréről - úgy érezte, mintha a földet rántották volna
ki alóla. Mialatt a srill törött lábbal csuklott össze, társai
megpróbálták halálos körbe fogni ördöngős ellenfelüket, de
próbálkozásukat nem koronázta siker. Egyikük bezúzott koponyával
hanyatlott le, míg a következő a torkára mért csapástól elterülve
zuhant el. A pórul járt pikkelyes megpróbált levegőt venni, s amit
érzett, az nagyon nem tetszett neki. A talpon maradt három srill
szemében tanácstalanság tükröződött. Láthatóan nem tudtak mit
kezdeni az idegen különös harcmodorával. Ha visszakoznak, az elf

53
 Glenn L. Larson
valószínűleg futni hagyja őket, ám vagy túl ostobák voltak, vagy
becsvágyuk bizonyult nagyobbnak félelmüknél, mert ketten közülük
vicsorogva, újból támadtak.
Amathil tökéletes időzítéssel lépett el a vadul rohamozó
kígyóember útjából, s miután botja végével összetörte ellenfele pár
bordáját, egy tarkóra mért ütéssel fejezte be az akciót. Több időt nem
is vesztegetett az aléltan elhanyatló srillre, villámgyorsan fordult
sarkon, miközben köríves mozdulattal hárította a feleléje zúduló
pallos csapását. Szörnyeteg ellenfele kétségbeesetten próbálta meg
korrigálni a mozdulatot, ám nem maradt rá ideje, Az elf könnyed
eleganciával söpörte félre a vaskos pengét, majd nemes
egyszerűséggel ágyékon vágta a meglepett kígyóembert. A srill
kidüledt szemekkel nyikkanó hangot hallatva csuklott össze, és
egyelőre elment a kedve a további küzdelemtől. Az utolsó pikkelyes
megütközve bámult az aranyhajú démonra, s hosszan sziszegő
hangot eresztve meg, lassan térdre ereszkedett. Hatalmas markából
kifordult a jókora pallos, és fejét lehajtva mozdulatlanná dermedt. Az
elf elgondolkodva nézte a furcsán viselkedő lényt. A srill minden
valószínűség szerint felkészült a halálra, mert néma csendben várta
a végső csapást.
Amathil megpróbált visszaemlékezni mindarra, amit valaha is
hallott erről a különös fajról. Tudta, hogy utolsó leheletükig
harcolnak, nem adnak, és nem is várnak el kegyelmet senkitől.
Vadak és faragatlanok, kitartásukról és erejükről mégis legendákat
meséltek. Az elf valahol megtisztelve érezte magát, hogy eme
zabolátlan faj gyermeke meghunyászkodott előtte, de igazából nem
tudott ezzel az érzéssel mit kezdeni. Gyilkos azonban nem volt.
Elfordult, majd furcsán mély hangon odaszólt a néma srillnek.
- Grisshak!
A lény meglepve kapta fel fejét. Apró, sárga szemei hitetlenkedést
tükrözve meredtek az Őrzőre. Nem mindennap szólt hozzá saját
népe nyelvén egy másik, idegen faj képviselője. Mi több, nem

56
 Végtelen Éj
találkozott még olyan ellenféllel, aki bántatlanul hagyja őt elvonulni,
miközben ő többedmagával tört az életére. A kegyelem szó, melyet
az imént az aranyhajú idegen ajkáról hallott, ő és népe számára
majdnem ismeretlen fogalom volt. Az elf széles, elbocsátó
mozdulattal adott nyomatékot kijelentésének, majd a lassan
feltápászkodó, két életben maradt srillre ügyet sem vetve, a templom
felé vette útját. A sértetlen kígyóember, mialatt segített összetört
társainak a talpraállásban, hosszan követte tekintetével az idegen
harcost, míg az végleg el nem tűnt a szeme elől. Tudta, hogy lesz
majd mit mondania feljebbvalójának, s azzal is tisztában volt, hogy
mondandójának kevesen fognak hitelt adni. Magában mormogva
nyugtázta a tényt, ami számára is elég hihetetlennek tűnt. A különös
varázstudó alig fertályóra alatt egymaga végzett a húszfős srill
különítménnyel úgy, hogy valójában nekik egy pillanatig sem volt
esélyük arra, hogy legyőzzék őt. Sérült társaival együtt botorkált
visszafelé az ösvényen, amerről jöttek, remélte, talál még pár lovat,
melyek még nem kószáltak el. Pillantása az égen ragyogó
verőfényes napra esett, s mérges horkantással húzta el száját. Úgy
érezte, mintha még az aranysárga korong is gúnyosan nevetne rajtuk.

57
 V.

„Az igazság akkor is igazság,

ha csak egy ember képviseli,
sőt akkor is az marad,
ha senki sem képviseli. "
- Amathil

lápvidék első látásra nem is volt annyira barátságtalan,

A mint ahogy tartották róla. Bár Ambriznak, mint általában,

most is megvoltak az előítéletei a nyomasztó hellyel
kapcsolatban, mégis óvakodott attól, hogy hangosan is kifejtse a
véleményét. Nem tett volna jót a rábízott emberek hangulatának, ha
meglátják rajta bizonytalanságát. Az elf körültekintően világosította
fel őt, s megértette vele, hogy a háta mögött baktató pár száz
menekültnek most ő a remény és a szabadság ígérete
egy személyben. Kísérője és segítője, egy kék szemű, rövid, fekete
hajú férfi, ki az Amador névre hallgatott, időnként előrement,
messze megelőzve a menetet, s amolyan egyszemélyes felderítőként
csapdák és veszélyek után kutatott. Ambriz elismeréssel adózott a
férfi higanymozgásának és csendes lépteinek, akit a legjobb
kardforgatónak tartottak nemcsak Ryarenben, hanem az egész
földrészen. Amador először nem is volt hajlandó velük tartani,
mondván, rá az ostromnál lesz a legnagyobb szükség. Végül csak

58
 Végtelen Éj
Elwyn Calmenor határozott parancsa tudta rábírni a „nyakas" férfit
arra, hogy a menekültekkel tartson, s melléjük adta még
testőrségének tizenöt emberét is. A tanács vezetője sajnálta ugyan,
hogy a harcban nélkülöznie kell a tíz emberrel is felérő
„pengeművészt", de tudta, hogy az ismeretlen terepre induló őrző
nincs kisegítve az öreg mocsárjáróval, s hogy kell melléjük még
legalább egy olyan ember, kinek nemcsak a szíve van a helyén, de a
fegyverforgatást is mesterfokon űzi.
Útjuk első szakaszában a vakmerő kardforgatónak rögtön sikerült
a „kijelölt" ösvényről letérve derékig süppedni a rosszindulatú
ingoványba, s csak az Őrző lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem
nyelte el a mocsár. Ettől fogva óvatosabban merészkedett előre, s
veszély esetén füttyel jelzett társainak.
Néhol embermagasságú nádasokba ütköztek, néhol térdig érő
mocsárban gázoltak, s Ambrizt útjuk során nem először kétségek
fogták el saját sorsukat illetően. Bár a vén mocsárjáró rendíthetetlen
akarattal tört előre, s magabiztosan vezette őket egyre beljebb az
ingoványba, az Őrző hátán végigfutott a hideg, ha az előttük álló
' ' '

éjszakákra gondolt, vagy arra, hogy mi lesz, ha az Eywán belüli

biztonságos területek csak az öreg Arendan képzeletében léteznek.
Mögöttük már a távolba veszett a ryareni Fellegvár kőrengetege, s az
Őrző szívből remélte, hogy lesz még alkalma megpillantani a
masszív kőtornyokat.
Legtöbbet a felügyeletére bízott menekültekkel kellett törődnie,
hiszen a többiek benne, mint Őrzőben látták életben maradásuk
egyetlen esélyét. Ambriz szeme időnként elkalandozott az
asszonyokon, és sikerült is neki néhány egész csinos fehérnépet
felfedeznie. A kisebb gyermekek ártatlan, tágra nyílt szemekkel
meredtek rá, míg a nagyobb lurkók szemtelenül keresték az ő, és
barátai társaságát, s nem múlt el nap úgy, hogy Ambriz ne mesélt
volna minden este különös történeteket a száj tátva hallgató
gyerekseregnek. Az idősebb asszonyok, és a fiatalabb lányok is apró

59
 Glenn L. Larson
bizalmatlansággal a lelkükben fogadták a férfiak gondoskodását,
mindössze két hajadon volt az, akik fesztelen kíváncsisággal
nyugtázták Ambrizék közeledését, s nem voltak híján a
képzelőerőnek sem. A két lány, a barna, hosszú hajú Galana, és
barátnője, a szőke tengerkék szemű Sithea olyannyira talpraesettnek
mutatkoztak, hogy Ambriz rájuk bízta a kapcsolattartást maguk és a
menekültek között. A lányok időnként kacér pillantással és
gyöngyöző kacagással méregették a jóképű Őrzőt, aki ha zavarba is
jött e kétségtelenül magas szintű érdeklődéstől, nem mutatta ki.
Értékelte ugyan a két „nimfa“ viselkedését és jó kedélyét, de nem
volt abban a helyzetben, hogy megengedhessen magának bármiféle
érzelmi konfliktusba való keveredést. Az időnkénti beszélgetések
alkalmával igyekezett mértéktartó lenni.
- Te soha nem félsz, uram? - kérdezte tőle egyik este Galana.
- Miért vagy kiváncsi rá? - válaszolt kérdéssel a kérdésre Ambriz.
- Azt tartják rólatok, hogy halhatatlanok és sebezhetetlenek
vagytok, és csak hírből ismeritek a félelmet - felelte csendesen a
lány.
- Az emberek sok mindent beszélnek - jelentette ki színlelt
közönnyel az Őrző. - Így születnek a legendák is, mesés kincsekről,
és emberfeletti hősökről. Pedig mi is, és a hősök is csak egyszerű
halandók vagyunk.
- Hiszel benne, hogy viszontlátjuk még Ryarent? - tudakolta a
másik oldalán kuporgó Sithea. - Hazatérhetünk-e valaha is?
- A háború nem tart örökké - felelte elgondolkodva Ambriz. Akár
így, akár úgy, de hamarosan vége lesz, fogalmazta meg magában, de
nem akarta elbizonytalanítani a lányokat.
- Ami minket illet, mindent megteszünk azért, hogy Ryaren és a
földrész szabad legyen. De ez nem csak rajtunk múlik. Minden attól
függ: az emberek régi ellentéteiket félretéve együtt tudnak-e
működni, hogy saját békéjüket megteremtsék.

60
 Végtelen Éj
- Ezt olyan szépen mondtad! - bókolt neki Galana, majd huncut
pillantást váltott Sitheával. - Mondd csak az Őrzők szoktak
asszonyokat maguk mellé venni?
Ambriz szívből felnevetett.
- Nagyon ravasz vagy, Galana! Mindketten megéritek a
pénzeteket. Tudd meg, csak igen ritkán fordul elő, s akkor is a Rend
előzetes engedélye kell hozzá. Férfi tagjaink bármikor és bárhol
csillapíthatják vágyaikat, ha az nem akadályozza őket
küldetésükben. Ám ha valamelyikőjük nőül választ valakit, akkor
elképzelhető, hogy párja ugyanolyan veszélynek lesz kitéve, mint
saját maga. Hiszen a Rend ellenségei bármikor felhasználhatják őt
ellenünk, alantas céljaik érdekében. Épp ezért ezt mindenképpen
meg kell gondolni.
- Úgy beszélsz, mintha a rendetek csupa szerzetesekből állna! -
kifogásolta élénken Sithea. - Mi baja történhetne egy Őrző
hitvesének?
- Sajnos tapasztalatból beszélek... Bár amikor a dolog történt,
még csak tejfelesszájú újonc voltam. Az eset az egyik magasrangú
Őrzőnkkel történt meg, és azóta is fekete betűkkel szerepel Rendünk
krónikás könyvének lapjain. A férfi, aki kimagasló képességekkel
bírt, és a Rend oszlopos tagja volt, csodálatos asszonyt választott
hitveséül. Összes ismerőse és rendtársa méltatta arája szépségét, és
mindenki elismerte, hogy gyönyörű párt alkotnak így együtt.
Revaldnak, aki igaz barát és hű társ volt, sokat kellett várnia, míg
választottját maga mellé emelhette.
Az ünnepségen magam is ott voltam. Ám a mondás, hogy a
gonosz sohasem alszik, sajnos ezúttal is beigazolódott. Két elismert
rendtársával együtt - kik jóban-rosszban kitartottak mellette -
valamennyi Őrzőnek példát mutattak bajtársiasságból. Ám kettejük
közül az egyikük beleszeretett Revald asszonyába, és megkívánta a
szépséges nőt. A rajongás annyira elvette eszét, hogy egy csillagtalan
éjszakán megkörnyékezte Dwyethát, s midőn a lány visszautasította,

61
 Glenn L. Larson
erőszakot tett rajta. A gyalázatos cselekedet közben lepte meg őket a
döbbent hitves. Revald megkövülten a látványtól, őrjöngő haraggal
támadt a gazemberre, ám a kibontakozó párbajban a másik
gyorsabbnak bizonyult. Megölte egykori barátját, és annak párját
elhurcolva elhagyta a Rendet, melynek örök esküt fogadott. Revald
másik barátja, Archeon a temetésen iszonytató bosszút esküdött, és a
renegát üldözésére indult. Feljebbvalói megpróbáltak vele szót
érteni, ám az Őrzők bajnokát nem lehetett szándékától eltéríteni.
Nemsokára nyomára akadt a gazfickónak, és véres párviadalban
győzedelmeskedett felette, ám a gyilkosnak fondorlatos módon
sikerült egérutat nyernie; igaz, ezért bal karjának a feláldozásával
kellett fizetnie. Archeon végül kiszabadította Dwyethát a lélektelen
szörnyeteg karmai közül, de a kiállt megpróbáltatásoktól és a
bánattól a lány testileg s lelkileg összeroppant, így az Őrzőnek már
csak a holttestet sikerült visszavinnie rendházunkba. Egykori
barátjának sírja mellett helyezte örök nyugalomra annak kedvesét, s
minden holdfordulókor - ha csak teheti - a lány kedvenc virágját, két
szál fehér rózsát helyez a sírokra. Választott hivatásához visszatérve
azóta is kutatja a gyilkos nyomát, és szent esküvéssel fogadta, hogy
bosszúját bármi áron véghez viszi, s ettől senki sem tántoríthatja el...
Ambriz befejezvén történetét, a könnytől csillogó szemű lányokra
nézett, s megköszörülte torkát.
- Most pedig menjetek lepihenni.
A két hajadon szipogva távozott. Az Őrzőnek még eszébe
juthatott valami, mert váratlanul utánuk szólt.
- Galana!
Majd mikor a lány megfordult, gyengéden hozzátette.
- S tudd meg: én is félek. Éppúgy mint ti...
Galana halvány mosolyt küldött feléje, s jó éjszakát kívánt.
Ambriz közelebb ült a tűzhöz, és a lángokba bámulva tovább
merengett. Várta a hajnalt, és az őrségváltást.

62
 Végtelen Éj

Esténként táborverésnél több őrszemet is állított, s nem tudott

szabadulni az érzéstől, hogy láthatatlan szemek figyelik minden
lépésüket. A mocsárvilág csendes volt, halottcsendes... és Ambrizt
éppen ez zavarta, a legjobban. Időnként nagyobb eszmecserékbe
bocsátkozott az öreggel és Amadorral, de ezek a beszélgetések csak
arra voltak jók, hogy valamivel elviselhetőbbé váljék a láp
nyomasztó légköre. A fülledt levegő, a sok apró élősködő, és a
magas páratartalom rendkívül megviselte az asszonyokat és a
gyerekeket, akik közül többnek már jártányi ereje sem maradt, a
harmadik napra. Csak Ambriz és Amador őrizte meg lelkierejét, kik
még arra is vállalkoztak, hogy a kisebb gyermekeket a hátukon
cipeljék a következő táborverésig. A fiatal őrző éjszakánként a
csillagok állása után próbált meg tájékozódni, ám a láp felett
állandóan szürke felhők sötétítették el az eget, eltakarva még a
csillagokat is.
Az Ötödik nap reggelén egy nagyobb szárazulatra sikerült
rábukkanjuk, ami igazolni látszott a vén mocsárjáró állítását,
miszerint több ilyen elszórt tisztás létezik a hatalmas ingoványban,
nem egy értelmes fajnak adva otthont. A menekültek boldog sóhajjal
rogytak le az aznapi fárasztó menetelés után. Maga Ambriz is úgy
tervezte, hogy huzamosabb ideig fognak itt tartózkodni. A tisztás
északi oldalán vékony kis patakocska csordogált, kiváló felfrissülési
lehetőséget biztosítva a nélkülözőknek.
A bajok az indulástól számított hetedik napon kezdődtek el.
Élelmiszer és felszerelés tűnt el a táborból bizonytalan
időközönként, s pár őrszemnek is nyoma veszett éjszakánként.
Amador a tisztás környékét járva nem egyszer bukkant
vérnyomokra, megerősítve a kardforgatónak azt - az Őrzővel is
megosztott - gyanúját, hogy nem ők az egyedüli lakói a lápvilágnak.
Ambriz magatehetetlenül átkozódott, de nem tehetett mást,
minthogy megkettőzte az őrséget, és nagymértékben korlátozta

63
 Glenn L. Larson
pártfogoljainak mozgását. Lassan már aludni sem mert attól félve,
hogy olyan ellenféllel kerülnek szembe, akinek hatalma s tudása
jóval meghaladja az övét. Felkészülten akart szembenézni a rosszal
bármilyen formában jelenjen is meg az.
Nyugtalan hangulatban kaparászta elő a vastag, tenyérnyi
bőrdarabkát, amelyen apró rovátkák jelölték a mocsárban eltöltött
napok számát. Késével belekarcolta a tizedik rovást is, majd miután
eltette, behunyta szemeit, s nekivetette hátát egy kisebb fának. Az
őröket kijelölte, az irányítást Amadorra bízta; egyelőre nem volt más
tennivalója. A nap magasan járt az égen, bőven szórva sugarait
rejtekhelyükre, ám az Őrzőt most ez sem tudta felvidítani. Ő csak
pihenni akart. Legalább egy kis ideig.
Halk léptek közelítettek feléje. Szemét kinyitva, az öreg Nilt
pillantotta meg, akit minden kezdeti idegenkedése ellenére, lassan
kezdett megszeretni. Az idős legenda apró nyögéssel telepedett le az
Őrző mellé, mintegy osztozva annak önként vállalt magányával.
- Tudsz-e valami lélekmelengető bölcsességet mondani nekem,
öreg? - kérdezte fáradtan Ambriz. - Vagy magad is csak egy kis
egyedüllétre vágytál?
- Nem állnak olyan rosszul a dolgok barátom, mint ahogy érzed.
- felelte, a vén Arendan. - Eddig többé kevésbé úgy alakulnak az
események, ahogy elterveztük.
- Félek, hogy ez záros határidőn belül gyökeresen magváltozik, s
ez semmi jót nem ígér számunkra - válaszolta kelletlenül a másik. -
A végén még elhiszem a titokzatos hüllőemberekről szóló mesédet,
öreg.
- Pedig én a saját szememmel láttam őket, nekem elhiheted. -
suttogta a vénség. - Legalább két ember magasságú, zölden izzó
szemű, pikkelyes fajzatok és valamennyien kimagasló
intelligenciával bírnak. Elsőrangúak a harcban és a mágiában, s
kultúrájukat még az emberek is megirigyelhetnék.

64
 Végtelen Éj

- Ez mind nagyon szép, öreg - húzta el a száját Ambriz. - A gond

csak az, hogy rajtad kívül még senki sem látott ilyen lényeket. S a
róluk keringő mendemondák - Gorthan bocsássa meg a szavaimat -
eléggé hihetetlenek tűnnek. Elvégre, ha mindaz igaz lenne, amit
állítanak róluk, akkor miért nem hagyták még itt ezt a nyomorúságos
helyet, hogy leigázzák az emberlakta településeket.
- Talán azért, mert jószándékúak - vélte az idős Nil. - Vagy azért,
mert jó okuk van rá, hogy az embertől és más fajoktól elszigetelten
éljenek.
Az Őrző a fejét csóválta, miközben a gyermekeiket etető
asszonyokat és a csendben játszadozó nagyobb lurkókat figyelte.
- Nem hiszek benne, hogy az Eywa egy értelmes fajnak volna
otthona - zárta le a vitát Ambriz. - Engem csak az zavar, hogy nem
tudom, miféle szörnyetegek garázdálkodnak körülöttünk, s így a
kellő ellenlépéseket sem tudom megtenni. Tovább kell állnunk, amíg
még megtehetjük...
- Az asszonyoknak és a gyerekeknek még legalább egy nap kell,
hogy teljesen kipihenjék az eddigi utat - felelte halkan Nil Arendan.
- Ha most nekiindulnánk, nem jutnánk messzire.
. - ...

- Igazad van, öreg barátom. Ezért csak holnap hajnalban indulunk

- válaszolta az Őrző. - Ami engem felettébb bánt, az a
kilátástalanság. Nem bújkálhatunk időtlen időkig ebben a fene ette
mocsárvilágban, s ki tudja, kijutunk-e belőle valaha is élve.
- Amíg élünk, remélni kell - tápászkodott fel az idős mocsárjáró,
- Megyek felváltom Amadort az őrködésben. Megérdemli a pihenést.
Ambriz érdeklődve mérte végig a tisztás szélén álló, mozdulatlan
alakot - aki szobormereven figyelt minden gyanús neszre és
elmosolyodott.
- Úgy tűnik nekem, mintha egy pillanatig sem lenne
nyugalomban. Harcedzett egy fickó.
- Valóban - bólintott az öreg. - Ha azt veszem...

65
 Glenn L. Larson
Nem fejezhette be. Vállába furcsa, rövid szárú nyílvessző
csapódott, s Nil Arendan magatehetetlenül zuhant el. Ambriz
rémülten ugrott oda az öreghez, s talán ez mentette meg az életét is,
mert a következő pillanatban még három nyílvessző koppant a fa
törzsén, ahol az előbb még tartózkodott. További két őr esett még
össze az alattomos lövedékektől sebzetten, mikor megelevenedett a
tisztást övező nádas, és jól megtermett, ragyás, zöld bőrű
humanoidok rontottak a társaságra. Ambriz egy pillanatig döbbenten
szemlélte a leginkább óriási gyíkokra emlékeztető lényeket, melyek
íjaikat ledobálva, kivont pengével és mérges kurrogással támadtak
az Őrzőre és társaira.
Amador máris négy gyíkember társaságában tobzódott; gyorsan
cikázó pengéinek egyelőre nem találták ellenszerét a lomhán mozgó
fajzatok. Ambriz és négy társa a gyíkok csapatának nagyobbik
részével viaskodott, elzárva a védenceihez vezető utat. Harci
kiáltások és nem emberi morgás, fémen csendülő fém zaja töltötte be
a tisztást, az emberi vér a gyíklények világoszöld vérével keveredett
a kegyetlen élethalál harcban.
Az Őrző túljutva első meglepetésén egyre jobban belejött a
vívásba, pillanatokon belül négy gyíkfajzat is a lábaihoz zuhant, ám
a hüllőkhöz egyre több fajtársuk csatlakozott, felőrölve ezzel a kis
csapat erejét. Ambriz mellett az egyik katona sikoltva ejtette el
pengéjét, levágott karja csonkjából bőven patakzott elő vére.
Amador a véres forgatagban valahogy melléjük verekedte magát;
szinte felismerhetetlen volt véres ruhájában, amelyet leginkább a
gyíkok ocsmány testnedve áztatott. Az Őrző időközben rémülten
vette észre, hogy a gyíklények létszáma - komoly veszteségeik
dacára - már majd a háromszorosára nőtt, míg az ő csapatából
mindössze hét ember maradt harcképes. A gyíkemberek pedig csak
jöttek...
Apró szemük gonoszul villogott, vaskos állkapcsuk acsarogva
villant elő hosszúkás fejükből; a biztonságot, amellyel különös,

66
 Végtelen Éj
fogazott kardjukat forgatták, sok kardforgató megirigyelhette volna.
Hátuk mögül felhangzottak az első sikolyok, ahogy a túlerőbe került
gyíkfajzatok, könnyű prédát látva, a fegyvertelen menekültekre
vetették magukat Ambriz kétségbeesetten vagdalkozott, fejeket
vágott ketté, karokat szelt le rúnakardjával, s mikor az egyik
elhanyatló holttestbe beleszorult fegyvere, puszta kézzel ugrott neki
az egyik szörnyetegnek, kiszorítva a kézzel-lábbal kapálózó
nyomorult teremtményből az utolsó szuszt is. Ahogy elengedte
ellenfelét, hátulról borzalmas ütés terítette le, az iszonytató
fájdalomtól döbbenten zuhant a véráztatta fűre. Nem látta a föléje
magasodó gyíklényt, aki pofáján ördögi vigyorral, az utolsó csapásra
emelte különös fegyverét,
Amador maga is több sebből vérezve, észrevette a gyíkember
magasra emelt kardját, elkeseredetten ordított fel, látván, hogy
messzebb van annál, mintsem bármit is tehessen a halálos veszélybe
került Őrzőért.
A vérszomjas gyíkfajzat mozdulatát azonban váratlan esemény
szakította félbe. Süvítő hang kíséretében egy dárdaszerű fegyver
csapódott a hátába olyan erővel, hogy a hegye a szerencsétlen
melléből bukkant elő. A ragyás bőrű teremtmény elkerekedett
szemekkel, sárgászöld vért spriccelve hanyatlott el. Elestét látva a
gyíkemberek rémült ordítással hajították el pengéiket, s hanyatt-
homlok menekülve hagyták el a véres helyszínt. Még három társuk
adta vissza lelkét teremtőjének mire eltakarodtak, elestüket hasonló
fegyverek okozták, mint előbb társukét. Ambriz és társai értetlenül
fogadták az elfajzott teremtmények menekülését, s döbbenten
szemlélték a hirtelen támadt mozgást a nádasban. Az Őrző elhűlve
próbált feltápászkodni fekhelyéről, de ereje cserbenhagyta. Abból
ítélve, hogy a nádas úgy hajlott szét a jövevény - vagy jövevények?
- előtt, mintha tornádó törne utat benne, és hogy a gyíkemberek így
reagáltak a jelenségre, valami minden képzeletet felülmúló,
iszonyatos méretű szörnyeteg kellett, hogy legyen az okozója. S ő a

67
 Glenn L. Larson

maga részéről nem volt biztos benne, hogy nagyon áhítaná ezt a
találkozást. Szája szabályszerűen tátva maradt határtalan
döbbenetében, mikor a nádas takarásából előlépő lényeket
megpillantotta. Ambriz és életben maradt társai előtt három,
hozzávetőlegesen tizenkét-tizenhárom láb magas, leginkább
sárkánygyíkra hasonlító hüllőszerű szörnyeteg magasodott.
Cölöpszerű lábuk átmérője legalább akkora volt, mint az Őrző
derekáé, vaskos, embernagyságú farkukat valami ismeretlen
anyagból készített, acéltüskékkel kirakott lebernyeg takarta. A
hüllőember két mellső végtagja háromszor olyan vastag volt, mint
egy átlagos halandóé, testüket ellenállónak látszó, tenyérnyi
nagyságú nádzöld pikkelyek borították. Szemük ragyogó
smaragdszínének csillogása magas intelligenciáról tett
tanúbizonyságot; az összképen csak az alsó állkapcsukból felfelé
meredő agyarak rontottak egy kicsit. Fejükön szelvényezett taraj volt
megfigyelhető, amely végigfutva gerincükön, faroktájon olvadt bele
testükbe. Hátukon keresztbevetve egy hálózsák nagyságú bőrtokban
legalább nyolc láb hosszú, keresztvas nélküli penge pihent. Ambriz
elképedve vette észre, hogy a fegyver kiegyensúlyozását szolgáló
golyóbis majd emberfej nagyságú volt; ő valószínűleg meg sem
tudta volna emelni azt a kardot. A hüllőember jobb kezében akkora
számszeríjra emlékeztető lőfegyver pihent, hogy megemeléséhez két
ember is kevés lett volna.
Az Őrző érezte, ahogy a valóság szövedéke szétszakad. A
kemény küzdelemben való kimerülés, a súlyos sebesülés miatti
vérveszteség és nem utolsó sorban a sosem látott lények
megjelenése, túl sok volt megviselt lelkének, s ájultan hanyatlott
vissza fekhelyére. Utolsó gondolata a megbánás volt, amiért nem hitt
az öreg mocsárjáró szavainak, s azt kívánta, bárcsak valaha is
megbocsátaná neki tévedését istene.

68
 VI.

„Barátok és társak nélkül,

kietlen sivatag csupán e föld. "
- Daren Revald

ehunyt szemmel állt az óriási pentagramma közepén.

B Érezte a körülötte lüktető mágikus energiát, melyet a

különös alakzat csúcsait elfoglaló társai szabadítottak fel
részére. Érezte a többiek gondolatait és érzelmeit, minden
rezdülésükkel tisztában volt, hiszen az Őrzők elméjüket megnyitva
előtte, tudatuk összes energiáját átsugározták neki.
Az Őrzők szobormereven álltak kijelölt helyükön, kinyújtott
karjuk az elf felé mutatott, felfelé fordított tenyerük halványzöld
derengésbe burkolózott. Amathil szintén kinyújtott karokkal lassan
szembe fordult velük, sorban egyikkel a másik után. A rövid
szünetek alatt, miket a forgás közben tartott, ametiszt színű
fénysugár villant fel ő és éppen szembenálló társa között, földöntúli
fényözönbe vonva az elf megtermett alakját.
A beálló szürkületben fenséges látványt nyújtott a vörös fénnyel
izzó pentagramma, csúcsain a tengerzöld köpenyes alakokkal, s a
közöttük cikázó halványzöld fénysugarakkal.

69
 Glenn L. Larson

Az elf a templom felé fordult, és két kezét magasra tartva,

delejező mozdulatokat tett a hatalmas építmény irányába. A Mennyei
Fény körül vibrálva tört meg a levegő, magának az épületnek a
körvonalai is elmosódtak kissé, mintha maga a mélységes semmi
készülne elnyelni a templomot. Amathil tenyereiből a halványzöld
fénycsóvák megerősödve csapódtak ki; első látásra úgy tűnhetett,
mintha az őrző meg akarná ostromolni a szentélyt. Az épületet végül
teljesen beborították az elf karjaiból kiáramló sugarak, vakító
fényességgel árasztva el a környéket. Amathil végezetül széttárta
karjait, és két szót kiáltott harsányan az alkonyodó tájba. A templom
körül cikázó sugarak egycsapásra zölden vibráló energiaráccsá álltak
össze, mely kupola alakot formázva védőn borította be a Mennyei
Fény épületét.
A pentagramma fénye egy utolsót lobbanva átadta magát az
enyészetnek, s lassan az elf alakja körül is kihunyt a zöldes derengés.
A templomra, mint valami óriási sátor, ametiszt színnel ragyogó háló
borult, rácsozatos árnyékokat vetve a fehér falakra.
Amathil levegő után kapkodva esett térdre, a védő varázslat
elhelyezése minden erejét kiszívta; leginkább esetlen rongybabának
érezte most magát. Óvó kezek nyúltak feléje s állították gyengéden
talpra, majd valaki egy kulacsot nyomott az orra alá, ivásra
buzdítván őt.
Az elf hálás pillantást vetett a hollófekete hajú férfira, majd
hosszan kortyolt az erős ryareni pálinkából.
- Köszönöm, Almor! Ezzel életet mentettél - nyújtotta vissza a
butykost Amathil.
- Ez még a halottakat is felébreszti, csak nagyon csínján kell vele
bánni, mert az ember könnyen elveszítheti tőle a józan eszét -
mosolygott derűsen a nagydarab őrző.
Aggódó pillantást vetett a kulacs belsejébe mielőtt
visszadugaszolta volna, majd amúgy tréfásan, rosszalló tekintettel
nézett az elfre.

70
 Végtelen Éj
- Remélem azért nekem is hagytál valamennyit!
- Nem volna szívem megfosztani téged ekkora élvezettől -
riposztozott Amathi1, majd az időközben körégyűlt Őrzőkre nézett. -
Köszönöm barátaim, hogy segítségemre voltatok. Nem is tudjátok,
mit jelent nekem ez.
- Tisztában vagyunk vele, Amathil - szólalt meg a Rend
legjobbjának tartott kardforgató, Uriach. - Nekünk ugyanazt jelenti a
Mennyei Fény, mint neked. Csak örülünk, ha megvédhetjük.
- Mit tudsz az ellenségről? Igazak a jelentések, mely szerint
egyesült a két sereg, s így majd nyolcvanezres haderő ostromolja
majd Ryarent? - kérdezte aggodalmasan a mindig sápadt, Sentier.
- A hírek nem túloznak. Bronagh serege pár napon belül eléri a
várost, és nem hiszem, hogy öt napnál tovább időznénk itt -
válaszolta higgadtan az elf. - Ryaren és a tyrann birodalom eleste
csak idő kérdése.
- Hallottuk, hogy megbíztak az irányításunkkal - közölte
szűkszavúan Norden a kentaur, miközben lófarka idegesen
csapkodott mögötte. - Mik a szándékaid?
- A Tanácstól szabad kezet kaptam, s rám bízták az ellenállás
megszervezését is - nézett végig a többieken Amathil. - De ez nem
jelenti azt, hogy egymagam döntök minden kérdésben. Elvárom,
hogy tanácsokkal és ötletekkel szolgáljátok a jó ügyet. Ne feledjétek,
egyenrangúak vagyunk!
- Mit tehetnénk mi tizennégyen a Fekete Sereggel szemben? -
kérdezte keserűen a tréfára mindig kész ork, Rohen Gark, - Mégsem
állhatunk ki elébük, hogy „na gyertek csak, de egyenként, szép
sorjában".
- Először is mindenki számoljon be útjáról, hogy mit tudott
végezni - szólította fel az Őrzőket az elf, - Csak hogy tudjátok,
Throkknak és Valdarnak nem sikerült Orkföldön sikerrel járniuk, így
sajnálatunkra egy faj már kiesett a harcból.

71
 Glenn L. Larson

- Vymorra népe készen áll - szólalt meg ismét Norden. - Alarian

király parancsa értelmében tízezer kentaur indult el Nefathból a
kontinens déli partjai felé. Három napon belül megérkeznek.
- I. Gaddan is meghallgatta kérésünket - szólalt meg buzdításra
sem várva egy mokány, tagbaszakadt izmos törpe, aki a Saggath
névre hallgatott - Két nap múlva huszonötezer törpe harcos siet
segítségünkre Theranból.
- Annior? - nézett az elf egy szomorú tekintetű, szótlan férfira, aki
egykedvűen támaszkodott rúnabotjára.
- Gwyenn a legnagyobb jóindulattal is csak ezer embert tud
küldeni - szólt mély hangján a kérdezett. - De figyelembe kell azt is
venni, hogy a félszerzetek sohasem jeleskedtek a harcban. Csak
felderítésre, kémkedésre, vagy más efféle feladatra tudjuk őket
felhasználni.
- Nem baj. A kis segítség is jobb, mint a semmi. Mi a helyzet a
Hollókkal, Rohen?
Az ork, aki éppen dohánylevelet rágcsált, előbb köpött egy
kiadósat a földre, majd eltávolítva fogai közül az utolsó
levélmaradékot is, felhorkant.
- Azokkal az agyalágyultakkal alig lehetett szót érteni. Az egyik
törzsük, ha jól tudom a Holdimádók, egy mérföldön keresztül
hajszolt minket, és kénytelenek voltuk menekülni, ha nem akartunk
vérfürdőt rendezni. Igaz, Anseol?
Amathil fajtársa, egy vékony, nyúlánk, rövid hajú elf
kényszeredett mosollyal vonta meg a vállát, így tanúsítván a társa
által elmondottakat.
- Egy szó, mint száz - kezdte újra Rohen, - csak két törzset
tudtunk rávenni az együttműködésre. Talán lesznek hétszázan, ha
megerőltetik magukat.
- Ilyen a sors - nyugtázta Amathil. - Az igazat megvallva nem is
számítottam többre. Ha jól számolom, akkor majdnem negyvenezren

72
 Végtelen Éj
leszünk a megközelítőleg nyolcvanezres sereggel szemben. Biztató
kilátások.
- És mi van az elfekkel, Amathil? - vágott közbe hirtelen Sentier.
- Shienna népe mit készül tenni?
- Magam látogatok el az öreg Théodenhez, de semmit nem tudok
garantálni. Azt biztosra vehetitek, hogy rajtam nem fog múlni a
dolog - válaszolta az elf, majd a szőke, lófarkat viselő férfi felé
fordult - Mondd csak Uriach, a birodalom milyen erőket tud
felvonultatni?
- III. Ramedes mindössze tizenötezer embert tud mozgósítani -
válaszolta komoran a szúrós tekintetű kardforgató. - Sajnos a
birodalom nincsen felkészülve egy nagyobb háborúra. A jelen
körülmények között hónapokig tartana nekik egy ütőképesebb
hadsereg felállítása.
- Azzal kell főzni, ami van - jelentette ki Amathil. - Ínséges időket
élünk, nem válogathatunk. Figyeljetek rám jól! Kiosztom a
feladatokat, azután megy mindenki a maga útjára. Már túl sokat
időztünk itt eddig is. Annior, te Goreddonba mész, és előkészíted a
kikötővárost a seregek befogadására. Vidd magaddal Rohent és
Gwirrah-t, ők segítségedre tesznek abban, hogy megtudd
akadályozni a pánik kitörését. Valdar és Saggath, rátok a therani
sereg irányítását bízom, míg Almor és Norras a kentaur erők
megérkezéséért felel. Uriach és Norden csatlakozik a gór haderőhöz,
Sentier és Throkk pedig összefogja és idevezeti a trollokat. Anseol,
te pedig velem jössz! Országok és városok sorsa van a kezünkben,
azt hiszem tudjátok mit jelent ez!
Végignézett a néma csendben figyelő társaságon, majd
árnyalatnyi remegéssel a hangjában búcsúzott.
- Gorthan legyen mindannyiótokkal! Szerencsés utat, barátaim!
Miközben az Őrzők szétszéledtek, és ki lovon, ki téren keresztül
új feladata helyszínére indult, Uriach lépett oda az elfhez, s
félrevonva a többiektől, halk beszélgetésbe elegyedett vele.

73
 Glenn L. Larson
- Tényleg azt hiszed, hogy ez megállíthatja Bronagh katonáit? -
intett fejével a templomot beborító, immár láthatatlan védőháló felé.
- Legfeljebb ideig-óráig fogja bírni.
- Nem hiszem, csak remélem - vetette rá fáradt tekintetét Amathil.
- Talán ismered a mondást: Gryss nitthan sillh ar sydeas sillh.
- Aki időt nyer, életet nyer - bólintott a másik Őrző, nem túl
meggyőzve. - Engedj meg nekem egy személyes kérdést, testvér. Mi
történt az erdőben?
- A Fekete Herceg seregeit vezető hadúr megneszelte
készülődésünket, és egy srillekből álló különítményt indított útnak,
hogy elpusztítson minket - válaszolta az elf. - Úgy látszik már tudja,
ki az igazi ellenfél.
Uriach félrehajtott fejjel vizsgálgatta a másikat Világoskék
szeme elfelhősödött kissé.
- Hányan voltak?
Amathil nem látszott túl boldognak.
- Ez most nem fontos, mert... -
- Hányan?? - csattant a férfi hangja ellentmondást nem tűrően.
Szeme villámokat szórt.
- Vagy húszan - felelte halkan az elf.
- Szóval veszélybe sodortad magad, a Rendet és a küldetésünket
is - szólt rosszallóan a másik Őrző. - Értsítened kellett volna minket!
- Megoldottam a dolgot, Uriach - szólt társa szemébe nézve
Amathil. - Nem történt nagyobb baj.
- De történhetett volna! - kelt ki magából a férfi. - Épphogy
megkaptad az Ötöktől az irányítást, és máris ekkora veszélynek
teszed ki magad. Mit csinálunk akkor, ha ottmaradsz? Az esélyeink
jelentősen megcsappantak volna, személyed nélkülözhetetlenségéről
nem is beszélve. Ez felelőtlenség volt tőled!
- Nem tehettem mást - válaszolta halkan az elf. - A szertartásnak
és az összejövetelnek gondmentesen kellett lezajlania. Mivel az
időnk rendkívül kevés, így kockáztatnom kellett. Értékelem, hogy

74
 Végtelen Éj
aggódsz miattam, de tudod te is, hogy cselekedeteimet csakis a
Tanácsnak van joga elbírálni. S amellett tudok vigyázni magamra.
- Gorthan adja, hogy ez így maradjon - felelte komolyan Uriach.
- Nem szeretném, ha nélkülözni kényszerülnénk téged
Amathil csibészes mosollyal ajándékozta még.
- Ezt szakmai féltékenységnek veszem - mondta.
- Bánom is én minek veszed! - füstölgött a másik. - Emlékezz
arra, amit most mondok, testvér: egyszer eljön az idő, amikor
olyasvalakivel kerülsz szembe, kinek hatalma felülmúlja a tiédet. És
akkor majd semmi sem segít rajtad.
- Észben fogom tartani - bólintott most már komolyan az elf is,
aztán meghajolt a másik előtt. - Gorthan legyen veled, testvér!
Végezd a dolgod legjobb tudásod szerint.
Uriach viszonozta a meghajlást, majd magára hagyva a két Őrzőt
csatlakozott a rá váró Nordenhez, és végül mindketten eltűntek egy
vakító villanásban.
Anseol lépett a másik elf mellé, és némi torokköszörülés után
megszólalt.
- Fontos hírem van számodra, Amathil. Vagranthis üzeni, hogy
Ghall Missthro-t Nimarenben látták nem egészen egy hete. A
lelkemre kötötte, hogy feltétlenül adjam át neked a hírt.
Amathil arca kőmerev lett. Tekintete láttán még társa is
visszahőkölt egy pillantra. Aztán összeszedve bátorságát, óvatosan
megkérdezte.
- Mondd, ki az a fickó?
- Abban biztos lehetsz, hogy a neve semmi jót nem jelent -
közölte Amathil gyászos hangon. - Talán egyszer majd elmondom,
hogy kicsoda, de most nem akarok beszélni róla.
Még egyszer végignézett a lassan sötétségbe burkolózó
templomon, majd visszafordult a másik Őrzőhöz.
- Mennünk kell, Anseol. Shienna vár minket. Remélem népünk és
királyunk méltó fogadtatásban részesít majd, és nem tagadja meg a

75
 Glenn L. Larson
segítségét tőlünk - mélyen a másik szemébe nézett, s halkan
felsóhajtott. - Ellenkező esetben az esélyeinkről csak múlt időben
lehet beszélni...

A ximorani uralkodói kastély egyedülálló művészeti remek volt a

maga nemében. A palota mázsás bazalttömbjei, melyek vérrel és
verejtékkel voltak egymáshoz tapasztva, ezer meg ezer rabszolga
kezének a munkáját dicsérték, ám mindenkori tulajdonosát ez a tény
a legkevésbé sem zavarta. Ximoran - az uralkodói székhely - volt a
gyöngyszeme Ilmír szigetének, melyet a rossz nyelvek csak úgy
emlegettek: a törvényen kívüliek földje. Valóban, a földrész, mely
méreteiben megegyezett Solitude vagy a Mágia szigetének
nagyságával, valóságos melegágya volt a bűnözőknek, hazátlan
kóborlóknak vagy a magányos számkivetetteknek. A birodalom
száműzöttjei is hagyományosan a szigetre kerültek cserébe
elkövetett bűneikért, ahol külön a számukra emelt intézmény,
Drangor börtönvárosa fogadta őket. Ilmír közbiztonsága a nullával
volt egyenlő, hisz bár a rosszhírű települést kevesen hagyták el élve,
a szigetre érkező rablóbandák és a zavarosban halászó kalandorok
csapata egy pillanatra sem hagyott nyugtot a földrész békésebb
lakóinak.
Lament bárót, Ilmír urát hidegen hagyta az általa kormányzott
sziget sorsa, s mivel más bokrosabb teendői foglalták le, így a
földrész nagyobb része, az északi területek és néhány nagyobb város
- Drangor, Efetsos és a déli helyőrség Gorowan - valamint a
jégóriások lakta Doragar-hegység kivételével, a törvényen kívüliek
uralma alá került. A jószándékkal érkező utazó biztonsága csak a
Ximorantól északra elterülő régiókon volt szavatolva, s ugyancsak
itt volt megtalálható a sziget egyetlen kikötője, a rosszhírű
börtönváros dokkjait kivéve. Mindemellett Lament báró parancsolt
Kalynthia legnagyobb és legütőképesebb seregének, s ha úgy akarta,

76
 Végtelen Éj
könnyedén elsöpörhette volna a szigeten garázdálkodó, emberre
hasonlító förmedvények csapatait; valami megmagyarázhatatlan
oknál fogva ezt mégsem tette.
Egyesek szerint a báró, ha néha kedve támadt hozzá,
embervadászatokat rendezett csapatával a sziget bizonyos területein,
s ilyenkor nem volt ajánlatos találkozni vele. Ilmír békeszerető
polgárai s kereskedői csak fegyveres védelemmel ellátott
karavánokkal tudták megtenni az egymástól jókora távolságban
fekvő városok közötti utat, így a sziget csakhamar a karjuk erejéből
élő zsoldosok figyelmét is felkeltette.
Az év minden hónapjában töméntelen mennyiségű karaván indult
útnak, s bizony előfordult, hogy ezek közül némelyik sohasem
érkezett meg kijelölt állomáshelyére. A csengő aranyak hangjára
ideözönlő kalandorok megjelenése némileg javított a helyzeten, de
nem oldotta meg a nagy számban garázdálkodó haramiák által
okozott gondot.
A földrészt Kalynthia-szerte csak mint „a rettegés földjét"
emlegették, mialatt az emberek józanabbik része szánakozó
pillantásával illetett minden Ilmírre induló vakmerőt. A szigetet
számtalan kisebb-nagyobb csoportosulásból álló szárazulat vette
körül, ezek közül is kiemelkedett Ryn szigete, melynek említése
minden emberből, legyen az jószándékú vagy sem, hideg borzongást
váltott ki. A sokat emlegetett szigetnek, habár csak negyedakkora
lehetett, mint Ilmír földje, még veszettebb hírét költötték, mint
nagyobb testvérének. A sűrű erdővel borított vidéken mindössze egy
építmény magasodott, ám mondják, ennek láttán még a legbátrabbak
ereiben is meghűl a vér.
A Feketetorony valóban rászolgált nevére. A sima falú, fekete
gránitkövekből emelt épületen nem volt látható bejárat, sőt mi több,
még egy árva ablaknyílás sem jelezte az egyszerű szemlélődőnek,
hogy vajon lakja-e egyáltalán valaki a különös tornyot. Suttogták
róla, hogy már akkor itt állt, mikor Ilmírre még meg sem érkeztek az

77
 Glenn L. Larson
első fecskék, és hogy minden bizonnyal démoni erő segédkezett
felépítésében.
Az erdő, mely körülvette, sötét volt és fenyegető, az áldott nap
sugarai valahogy mindig elkerülték a nyomasztó helyet. Beszélték,
hogy magát a tornyot már megközelíteni is embert próbáló feladat,
tekintettel a szigetet benépesítő halandók által még sosem látott
különböző szörnyetegekre és mérgező növényzetére. A Feketetorony
titkát még rejtelmesebbé tette, hogy uralomra kerülése után a báró is
megtiltotta katonáinak a szigetre való belépést, és a jelek szerint ő
sem látta helyénvalónak, hogy bolygassa a torony nyugalmát. Magát
Ryn szigetét mindössze egy irányból - az Ilmír nyugati partján fekvő
Diveran városából - lehetett megközelíteni, mivel a földrész sziklás
partjai, a közelükben fekvő zátonyokkal együtt szinte
megközelíthetetlenek voltak. A sziget, baljóslatú építményével
együtt, rejtelmes hallgatásba burkolózott, elzárkózva a figyelő
tekintetek elől.
Ximoran várában ezalatt olyan esemény vette kezdetét, mely -
noha akkor még senki sem sejtette - jelentős szerepet vállalt
Kalynthia történelmének alakításában, és még nagyobb mértékben
befolyásolta a szabadságukért küzdő népek sorsának alakulását.
Solitude és a Gor Birodalom jövője s léte, jelen pillanatban egy
embernek a kezébe volt letéve.
A helyiség kupolája óvón borult a terem fölé, amely nemcsak a
tárgyalások, de nagyobb uralkodói összejövetelek és a főbb
mulatozások színhelye volt. A falakat díszes keretbe foglalt portrék
díszítették, melyek a ximorani palota eddigi tulajdonosait örökítették
meg. A márványból készült padlóba Ilmír urának címere, a
háromfejű sas volt belevésve; a vérvörös színnel ragyogó rajzolat
fenyegetően derengett a hideg fehérségben. A nagy, kétszárnyú
ajtóval szemben az egész falat betöltő, irdatlan méretű könyvespolc
emelkedett, rajta száz meg száz, a sziget történelmét tartalmazó
vaskos fóliánssal. A terem keleti falánál míves faragású,

78
 Végtelen Éj
mahagóniból készített szekrény állt, melynek belseje különféle
borokat, párlatokat és nemesebb nedűket rejtett lévén, hogy Lament
báró nagy hódolója volt a világi örömöknek, s azok közül is
legfőképpen a borivásnak. Az előkelő bútordarab tetején egy majd
hat láb magas, nimareni üvegből készült homokóra állt, tartalma
rideg egykedvűséggel pergett le az alsó rekeszbe. A másik,
szekrénnyel szemben lévő falat különböző nagyságú és formájú
fegyverek díszítették, kiegészítve a változatos kompozíciót néhány
ősi család címerét ábrázoló pajzzsal. Az összképet két
embernagyságú naesir lovagi vértezet egészítette ki, melyek kezébe
egy-egy nyolc láb hosszú alabárd volt erősítve. A báró, lelkes
műgyűjtő lévén semmit sem szeretett jobban, mint a letűnt korok
ereklyéit, ezért is volt tele kastélyának minden helyisége a
különböző rendű és rangú fegyverek garmadájával. Beszélték róla,
hogy a ximorani palotának külön titkos terme van, ahol a
legszigorúbb őrizet alatt a báró mindenféle mágikus relikviák és ősi
ereklyék tömkelegét rejtegeti, igaz ezt a rejtekhelyét még senkinek
sem sikerült megpillantania.
A királyi fényűzéssel berendezett tárgyalóteremben lassan
elviselhetetlenné kezdett válni a csend. A gránitból emelt köralakú
asztalnál tizenhárom ember számára volt ülőhely biztosítva, ám
pillanatnyilag mindössze két személy időzött a díszes faragású
bútordarab mellett.
Gomar il Lament báró, Ilmír szigetének ura rosszalló
pillantásokkal méregette a vele szemben ülő hívatlan vendéget.
Uralkodásának ideje alatt először kapott látogatót a „szomszéd"
földrészről, s ez, valamint az, hogy az Őrzők Rendjének nagy nevű.
mágusai közül egy személyesen teszi tiszteletét nála, némi
elégedettséggel töltötte el. Az ősi pamír stílusban alkotott
ablaknyíláson beszűrődő fény halvány derengésben fürdette
erőszakos vonalú profilját. Szögletes, kissé kiálló állkapcsai és
átható tekintetű azúrkék szemei nem teljesen emberi származásra

79
 Glenn L. Larson
vallottak. A magas, boltozatos homlok kiemelkedő és romlott elmét
rejtett, mely nem volt mindig velejárója eme kor nagyjainak.
A báróval ellentétben vendége jóval szerényebb benyomást
keltett. A viseltes daróccsuhát hordó öregember fehér szakállával és
mély tüzű, barna szemeivel leginkább egy vallás jámbor
hittérítőjére, mintsem egy nagyhatalmú mágusra hasonlított, holott
mint erről korábban meggyőződhetett az erdők és városok népe, Ril
Gedron jóval több volt, mint egyszerű varázstudó. Az önmagát csak
egyszerű jósnak és filozófusnak valló ősz hajú mágusdiplomata
rendkívül nagy szeretettel munkálkodott a világ békéjének
megteremtésén, s talán nem volt véletlen, hogy egyes vidékeken
csak mint az „Igazság Atyját" emlegették. Egész emberöltőknek
tűnő idők óta munkálkodott már a Rend kebelén, mialatt jót s rosszat
egyaránt kapott; hogy mennyi idős lehet, maga sem tudta már, de
nem is nagyon érdekelte.
A barna szempár a báró tekintetébe fúródott.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, felség! Egymagad
kívánsz dönteni, vagy be akarod vonni az udvari tanácsot is? Nem
sok időnk van már.
Lament enyhe félmosolyra húzta a száját. Kérdésre kérdéssel
felelt.
- Végül is kit képviselsz te, nemes mágusom? Miért izgat
benneteket oly nagyon, hogy mi történik azon a szigeten? Hiszen
mind Ilmírtől, mind a nagy földrésztől hosszú tengeri mérföldek
választják el.
Ril Gedron résnyire szűkült szemekkel vizsgálgatta a cinikus
arckifejezéssel előrehajoló bárót.
- Kalynthia szabad népeinek követe vagyok, felség, és az
Egyensúly istenének képviselője. A világot, melyen léteznünk
adatott, háború és pusztulás fenyegeti, s biztosra veheted, hogy a
sötét áradat addig nem áll meg, míg mindent el nem borít. Ma
Solitude szigete, holnap a Gor Birodalom, azután a Mágia szigete és

80
 Végtelen Éj
végül... Ilmír. Előbb-utóbb ide is eljutnak. Ha a Fekete Herceg
Kalynthia Földjére teszi a lábát, neked sem lesz maradásod többé.
- Szavaid nem győznek meg teljesen - dőlt hátra kényelmesen
székében a báró. - Mint tudod, Ilmír szigete bevehetetlen erődítmény
mind tengeri ármádia, mind egy szárazföldi hadsereg számára. Hogy
magán a Birodalom területén és a szabad népek földjén milyen
válság uralkodik, ahhoz meg végképp semmi közöm. Engem csupán
egy lehetőség érdekelne csak,
- Mi lenne az? - kérdezte rosszat sejtve a mágus.
Gomar il Lament arca vad vigyorba torzult.
- Mit tudnátok felajánlani a segítségemért cserébe?
- Nem hiszek a fülemnek, felség! - jegyezte meg némileg türelmét
vesztve a koros varázstudó. - Nem is olyan messze innen emberek
pusztulnak el országuk védelmében, s te jutalmat kívánsz? Hisz
mindened megvan, amit csak az élet adhatott neked. Egy földrész,
egy nép teljhatalmú ura vagy, korlátlan lehetőségekkel, Mi egyebet
tudnánk felajánlani?
Ilmír bárójának fizimiskáján ördögi mosoly vert tanyát.
- Például egy ősi ereklye megfelelő ellenszolgáltatás lenne -
közölte kenetteljes, hangon. - Egy nem közönséges relikvia, mely
állítólag világunk egyensúlyát hivatott őrizni.
A mágus érezte, ahogy vére az arcába szökik, miközben hallatlan
erőfeszítéssel igyekezett önuralmát megőrizni. Legszívesebben
elemi tűzzel égette volna ki a báró agyából a tiltott gondolatot, ám
tekintettel arra, hogy kit képviselt, ezt nem tehette. Keze elfehéredve
szorongatta széke karfáját.
- Attól tartok lehetetlent kívánsz, nemes báró - közölte szenvtelen
hangon. - A Granathist csak Gorthan hívei birtokolhatják, mi több,
még ők sem, hiszen évszázadok teltek el anélkül, hogy halandó keze
érintette volna. Az ereklye szent és sérthetetlen, és ami a legfőbb:
nem eladó! Lehet megszoktad már, hogy magad körül mindent és
mindenkit megvehetsz, a relikvia azonban kívül esik a hatáskörödön.

81
 Glenn L. Larson
Lament összeszorította száját, miközben képéről eltűnt a
kedélyeskedő kifejezés. Arcának baloldalán megállás nélkül
rángatózott egy izom.
- Mindennek van ára - suttogta delejesen. - Mindennek!
Váratlanul felkacagott, és székét hátralökve felállt.
- Kár, hogy már menni készülsz, tiszteletreméltó mágusom, és azt
is sajnálom, hogy nem tudtunk megegyezni. Jó üzletet köthettünk
volna mi ketten.
- Én is sajnálom, hogy így alakult, felség. Azt hittem, ha a józan
eszedre és a benned rejtegetett emberségre apellálok, hajlandó vagy
segíteni a rászorulóknak. De látom már, hogy a rólad keringő
szóbeszédek egyáltalán nem túloznak. Makacs vagy és
megátalkodott, talán jobban járunk, hogy sereged nem teszi lábát a
birodalom földjére. Ki tudja milyen követelésekkel állnál elő, ha
sikerülne megnyerni a háborút.
Ril Gedron mély lélegzetet vett, s mielőtt végleg magára hagyta
Ilmír urát, még utoljára megjegyezte.
- Húzódj meg csak biztonságosnak vélt vackodban Gomar il
Lament, de ne feledd, hogy minden ártatlan ember kiontott vére, kin
nem voltál hajlandó segíteni, a fejedre száll, Gorthan átka sújtson
téged!
Azzal magára hagyta a megkövülten álló bárót. Ilmír szigetének
ura megfontolt léptekkel ballagott vissza székéhez, s miután helyet
foglalt benne, megrázta az asztalon elhelyezett díszes fogantyús
csengőt. A hangra egy alacsony, elhízott, kopasz középkorú ember
lépett a terembe, arannyal kivert mellényében és szaténcsizmájában
inkább egy kalmárra, mint udvari tanácsadóra hasonlított. Lament
báró elfintorodott. Girleonnak mindig elferdült ízlése volt, ami pedig
az öltözködési szokásait illette, a sziget ura nem tudhatta biztosan,
hogy személyes megbízottjának tényleg ilyen a kedvenc viselete,
vagy őt bosszantja vele.

82
 Végtelen Éj
- Parancsolsz, uram? - kérdezte enyhe meghajlás után a pocakos
férfi.
- Azonnal kerítsd elő nekem Ghall Misstrot, akár az életed árán
is! Egy holdforduló múlva itt legyen.
- Ahogy kívánod, uram! - hajolt meg ismét a köpcös férfi. -
Összehivassam a gyűlést ma estére?
- Az esti gyűlés elmarad. Ma a háremembe látogatok el.
Kikapcsolódásra van szükségem. Add parancsba, hogy ne zavarjon
senki.
Pillantása a homokórára esett, és hozzátette még.
- Gondolkodnom kell!

Lord Varken mogorván helyezte vissza vértől csöpögő egykezes

pallosát az övén függő fegyvertokba. Helyettese és alvezére Errol
Shildan tartományi gróf döbbent tekintettel meredt feljebbvalójára.
A kígyóember lefejezett teteméből szivárgó vér lassan eláztatta a
díszes nídeai szőnyeget. A hadúr intett két katonájának, s miközben
azok elvonszolták a tetemet, metsző pillantású tekintetét a grófra
vetette.
- A kegyelemadás a gyengék tulajdonsága! - jelentette ki
ellentmondást nem tűrően. - Aki erőtlen, nem méltó arra, hogy a
Fekete Herceget szolgálja, Nem igaz, gróf?
- Igazad van, Elnom! - hajtott fejet a fényesen csillogó mellvértet
viselő gróf. Egykor barna hajába most kezdtek ősz hajszálak
vegyülni. - Felfoghatatlan számomra, amit az imént hallottam.
- Éppoly hihetetlennek tűnt nekem is, erről biztosíthatlak -
csikorogta a lord. A sötétség teremtményeire! Lehet, hogy az álnok
boszorkánynak mégis igaza van?! - Valószínűbbnek tartom azt, hogy
komolyabb erőt képviselő ellenfelekkel kerültek szembe, és inkább
az irhájukat mentették, de hogy egy ember tette mindezt, azt nem
hiszem! Úgy látszik kénytelen leszek saját magam kézbe venni a

83
 Glenn L. Larson
templom ügyét, de csak akkor, ha már a város is lángokban áll.
Készítsd fel a sereget támadásra! Holnap hajnalban a földdel tesszük
egyenlővé Ryarent!
Shildan gróf feszengve állta feljebbvalója pillantását. Agyában
különös gondolat fogalmazódott meg, s úgy döntött, hogy dacolva
parancsnoka haragjával, felteszi a kérdést, mely mindkettőjüket
foglalkoztatta.
- Mondd, Elnom! Mi van akkor, ha a srill mégis az igazat
mondta? Ha az ilyen földöntúli képességekkel rendelkező Őrzőkből
nemcsak egy tucatnyi van?
Lord Varken megsemmisítő pillantást küldött alvezére felé.
- Már a gondolatot is képtelennek tartom - vetette oda a másiknak
mogorván. - De ha tegyük fel mégis így van, akkor előbb-utóbb fel
kell fedniük magukat. Nem bocsátkozhatnak mindvégig ilyen
kisstílű hátráltató akciókba. Nyílt harcban szemtől szemben semmi
esélyük, és ezt jól tudják ők is. Csak akkor fognak megmutatkozni,
amikor már nem lesz más választásuk, de akkor már késő lesz.
Shildan gróf, megkapván a lord elbocsátó kézmozdulatát, egy
könnyed meghajlás után elhagyta a helyiséget. Nem hallhatta már a
megjegyzést, amit parancsnoka az orra alatt mormogott el, mintegy
önmagát nyugtatva ezzel.
- Kalynthiának így is, úgy is befellegzett!
A hadúr ezt követve tintát és pergament szedett elő, majd
megmártva a kecses aviantollat a sötétkék folyadékban, nagy
lendülettel írni kezdett. Mikor befejezte, a papirusz aljára
odafirkantotta különös kézjegyét, majd a pergament összetekerve
olvadt viasszal zárta le a tekercset, melybe a kezén viselt díszes
platinagyűrű mintáját nyomta bele.
A nyolcágú fekete csillagot ábrázoló pecsét látványa
megelégedéssel töltötte el. Jelenleg az ő csillaga is magasan
ragyogott, és ha rajta múlik fennen is marad, míg világ a világ.

84
 Végtelen Éj

A holdfény éteri fényben fürösztötte a magányos kis tisztást. A

parányi füves területet féltőn vették körül az erdő fái, tágas
lombkoronájuk óvón borult föléje. A tisztás szélét hozzáértő kézzel
ültetett fehér tulipánok díszítették; látszott rajta, hogy valaki
rendkívül nagy gonddal őrzi érintetlenségét. A kis térség közepén két
fűvel benőtt sírhant emelkedett, tövükben három lábnyi magas,
szürke, márványból készített obeliszk árválkodott.
A fák közül halk neszezés hallatszott. Gallyak roppantak a léptek
alatt, ahogy a sűrűből egy jól megtermett dámvad sétált ki a tisztásra,
s miután óvatosan körbekémlelt, elkezdte agancsát az egyik fához
dörgölni. Pompás állat volt. A lovakat is meghazudtoló termetével,
melegbarna szemeivel és tiszteletreméltó fejkoronájával úgy festett,
mint az ősi legendák csodaszarvasai. Gyönyörű agancsa arról
tanúskodott, hogy régóta járhatja már az erdő és a halál iskoláját.
Az öreg szarvasbika gyanakodva kapta fel a fejét, és
elővigyázatosan szagolt bele a levegőbe. Idegen, emberhez hasonló
jelenlétet érzékelt, s egyelőre nem tudta, hányadán áll vele.
A tisztásra könnyű, erdőjáró ruhát és csuklyát viselő alak lépett.
A szarvas, a fejét eltakaró kámzsa miatt nem látta arcvonásait, de
testtartásáról és termetéről tüstént felismerte. Az ismeretlen ismerős
kisebb-nagyobb rendszerességgel látogatta az elhagyott helyet; nem
múlt el úgy hónap, hogy ne tette volna tiszteletét a tisztáson. A
nemes vad halk bődülést hallatott üdvözlésképpen, és leheveredett a
sírok mellé, ügyelve, hogy a különös színű növényeket ne tapossa
össze. Ha az állatoknak vannak érzelmei, akkor a szarvas ilyenkor
büszkeséget érzett. Az erdő állatai közül egyedül ő közelítheti meg e
kétségkívül szent helyet bántatlanul. Hisz benne lakott az erdő
szelleme, és még egy darab is a furcsa idegen lelkéből. Nyugodtan
figyelte fekhelyéről a csuklyás figurát, hiszen tudta jól, az ugyanazt
fogja tenni, mint eddig minden alkalommal.

85
 Glenn L. Larson

A különös figura sokáig állt egyhelyben, szinte mozdulatlanul

fürkészte a gyenge holdfényben halványan derengő halmokat. Aztán
lassan megmozdult, és térdre ereszkedett a sírok előtt, majd egyik
tenyerét a földre helyezve, pár érthetetlen szót suttogott. A
tulipánokkal bekerített sírhantok körül türkizkék fény villant fel egy
pillanatra, aztán ugyanolyan gyorsan el is enyészett. Az alak felállt,
közelebb lépett, és meghajolt a páros nyugvóhely előtt, mialatt két
szál fehér rózsát varázsolt elő bő kabátja alól. Aztán gyengéden a
sírokra helyezte a virágokat, és fejét lehajtva ismét
mozdulatlanságba dermedt.
A szarvas csendben figyelte őt, úgy látszott rajta, mintha
érzékelné a magányos alak fájdalmát, s talán valóban érezte is. Néha
éjszakákon át várta a furcsa alakot, lesve a környék minden
rezdülését, s ha nem jött, keserűen, céltalanul kóborolt az erdőben.
Közel férkőzött hozzá ez a különös idegen a fehér rózsáival, s
nemcsak azért, mert a tisztás őt is magához engedte. Soha nem szólt
hozzá, nem is próbálta őt megközelíteni vagy megérinteni, noha
valószínű, hogy a nemes vad ezt nem is engedte volna. A szarvas
ugyanakkor tisztelte az ismeretlent, mert tudta, hogy az is tisztelettel
viselkedik az ő, a tisztás és az erdő irányában.
Az idegen lassan megmozdult. Ezúttal másik tenyerét helyezte a
földre az újra elsuttogott szavak kíséretében, minek következtében
az előbb lejátszódott folyamat megismétlődött. Aztán lassan felállt, s
közben nagyot sóhajtott. A némán figyelő szarvas felé fordult, s
hátratolta csuklyáját, majd mélyen meghajolt az erdő hercege előtt.
Hosszú, aranyszínű haja a vállára hullott, ahogy kiegyenesedve
farkasszemet nézett a nemes vaddal. Végül újból a fejére húzta a
csuklyát, s távozott arra, amerről jött.
A szarvas szomorú szemekkel nézett utána. Valahogy érezte,
hogy ahová a férfi megy, ott a halál és a pusztulás az úr, s féltette a
csuklyás ismeretlent. Majd ő is felállt, akkurátusan megrázta

86
 Végtelen Éj
bundáját, és bánatos bőgést küldött az idegen után, amúgy
útravalóként. Aztán elnyelte alakját az erdő rengetege.

87
 VII.

„Fények, árnyak
Élet és halál.
Ez a sors, gyere sors
Igyunk pertut már."
- III. Ramedes

rák óta vágtattak már a Gwyennt a Neira-völggyel

összekötő országúton. Nem akarták feleslegesen
elfecsérelni, amúgy is megcsappant varázserejüket, és
tudták, hogy a pár órát, amit az „ugrással” nyernének, a királyi
udvarban úgyis elvesztenék. A naerethi kastély híres volt ugyan
vendégszeretetéről, ám arról is, hogy a diplomáciai ügyben érkező
látogatóknak általában szakálla nőtt, mire III. Théoden hajlandó volt
fogadni őket. Az elfnél türelmesebb, megfontoltabb fajt keresve sem
lehetett volna találni az egész kontinensen. Titkuk a kitartásukban
rejlett, Amathil azonban őszintén remélte, hogy ők mihamarabb a
király színe elé járulhatnak, s nemcsak azért, mert ők is „a nép"
tagjai közül valók. Kérésére a félszerzetek vezetője, Endaroth
gyorslábú futárt menesztett Shienna földjére, hírül adva
érkezésüket. Gwyennben váltott lovak és élelem várta őket, és -
miután az Őrzők meleg szavakkal mondtak köszönetet az ellátásért
- alig egy óra múltán már ismét úton voltak. Anseol úgy számolta,

88
 Végtelen Éj

hogy a hírnöknek épp csak annyi ideje lesz, hogy átadja üzenetüket,
mielőtt ők is megérkeznének.
A két pompás nimareni telivér minden különösebb erőfeszítés
nélkül tartotta a veszett iramot, és nem vesztettek sok időt a Lyann-
hágón átkelve sem, mely a félszerzetek földjét választotta el
Shiennától. Anseol, beszédes kedvű elf lévén, megpróbálta a hosszú
úton közéjük telepedő csendet néhány elmés eszmefuttatással
megtörni, ám társa a mai napon a megszokottnál is hallgatagabbnak
bizonyult. Persze a beszédes Őrző nem tudhatta, milyen érzések
dúlnak most a másik elfben. Amathil félt...
Persze tudta jól, hogy elkövetkezik egyszer ez a pillanat, de hiába
készült fel az elkerülhetetlenre, érzéseit nem tudta féken tartani. Az
emlékek először csak halványan pislákoltak benne, de amikor
maguk mögött hagyták a Yethan-hegységet, s megpillantotta keletről
az óceán, és nyugatról a Kalonian-hegység által határolt csodálatos
szépségű völgyet, az érzelmek fokozott erővel támadtak fel benne.
Elárasztották, fenyegették, elbizonytalanítottak... és ő félt.
Ő, aki annyi veszélyen vágta már át magát dacolva a
lehetetlennel, miközben a veszélyesnél is veszélyesebb ellenfeleket
küzdött le, most félt. Szemét lehunyva igyekezett a feltörő emlékeket
megzabolázni, de elnehezült szíve nem engedte.
Egy név. Egy érzés. Egy korszak. Ariana.
Annyi év távlatából sem volt képes elfeledni a lányt, kivel egykor
oly sok gyönyörűséges pillanaton osztozott, és aki megcselekedte
azt, amit addig senkinek sem sikerült, mérhetetlen szenvedésre
kárhoztatva az elfet. Legyőzte őt. A szív - különösen a szerelmes szív
- gyöngéddé és érzelmessé változtatja a legkeményebb harcost is, és
ez alól ő sem lehetett kivétel. Álmatlan éjszakákon keresztül
ábrándozott a lány érintéséről és csókjairól, aranyszőke hajáról és
lágy kacajáról. A csodálatos rubintűzzel égő szemekről. A konok
Ariana. A makacs és öntudatos Ariana, az elf király legkisebb leánya.
Találkozásukkor még félénk kislány volt csupán. Amathilt elbűvölte

89
 Glenn L. Larson
kecsessége, ártatlansága és sziporkázó humora. A rokonszenvből
barátság lett, a barátságból szerelem és vihar. Amathilnak az udvari
szokások szerint a király nagyobbik lányát, Liliánát kellett volna
magához emelnie, de erre végül sohasem került sor. Mikor kiderült
az igazság, az elfnek nem lehetett többé maradása, noha III. Théoden
megértette őt. Elhagyta a királyi udvart, és önkéntes száműzetésbe
vonult. Egy év múlva tért csak vissza az ork háborúk idején, a király
és Ariana hívására. Egymásra találásuk egy virágzó kapcsolat
kezdete volt; Amathil szinte istennőként imádta a törékeny elf
leányt, aki mély szenvedéllyel viszonozta érzéseit.
A lány nevetése kóbor visszhangként vándorolt elméjében,
felidézte azokat az együtt töltött időket, ami dús lombú ligetekben,
napfényben aranyló mezőkön, várbeli fogadásokon, mámoros
éjszakákon kettesben érte őket. A naiv, ártatlan Ariana érett,
öntudatos nővé változott a talpig becsületes elf mellett, sokak szerint
Amathil tevékeny részese volt annak, hogy a lányból az ország első
udvarhölgye lett. Aztán Ariana megváltozott. Elhagyta régi énjét és
hideg, számító, céltudatos nő lett belőle. Az elf, aki „mindenét" a
lába elé szórta, nem vette észre a lassan végbemenő változást. Ő a
huszadik év elteltével is ugyanúgy szerette a lányt, mint egykor; nem
gondolt arra, hogy valaha is elveszítheti.
Nagyot sóhajtott. Az udvari dalnoknak, Yllithiannak igaza volt.
„A szerelemnek múlnia kell". Ő nem tudta, mit jelenthet a gyökeres
változás. Ariana előtt nem tudta mi a szerelem, a veszteség után meg
nem volt kiváncsi rá. Legjobb barátja, a párt a legjobban ismerő
Grandean herceg - kinek kifinomult gondolkodása mindig
lenyűgözte Arianát - sem tudott semmi biztatót mondani számára. Az
elf azt hitte, hogy az együtt töltött évek, a másikért meghozott
tengernyi áldozat köteleznek valamire, ám keservesen csalódnia
kellett. Nemhiába mondják, hogy a szerelem vak.

90
 Végtelen Éj
Az elválás fájdalmas és megdöbbentő volt, ő inkább egy
megalázó színjátéknak érezte. Zavaránál csak szégyene volt
nagyobb.
Az imádott lány eltaszította őt. Fájdalomtól bénultan jött rá, hogy
kihasználták, és hogy sokkal többet adott, mint kapott. Nem tudta,
mivel szolgált rá erre, aztán rémülten vette tudomásul a tényt:
„Lehet, hogy a lány soha nem is szerette őt igazán".
Lelkének egy darabja mindörökre a naerethi palota egyik
szobájában maradt, midőn egy ködös hajnalon mindent maga mögött
hagyott, ami az életet jelentette számára. A szerelmet. A barátságot.
A megértést. A hűséget...
Távozása végleges és visszavonhatatlan volt. Akkor úgy hitte,
örökre elhagyta hazáját, és soha nem tér vissza többé. Az emlékektől
menekülve lépett be a Rendbe is, hátha az igazságosztásban lelki
megnyugvást talál. Mindennek négy évtizede már, s mégsem tudta
kiverni a fejéből a szomorú múltat. Boldogságra vágyott, de meg
nem értést talált; szerelmet adott, és erre kést döftek a hátába. Lelke
időközben megkérgesedett, az egykor becsületes és megbízható elf -
bár régi tulajdonságait megőrizte -, cinikusabb és bizalmatlanabb lett
mint valaha. Az Őrzők mindegyikének volt valakije, akinél a nehéz
feladatok teljesítése után megpihent és jó szót kapott, egyedül
Amathil a Rend kitüntetett harcosa járta útjait egyedül, magányosan.
Barátai és ismerősei sosem látták másként, mint egymagában,
máshol azt suttogták, hogy érzéketlenné vált a másik nem iránt. Az
igazságot nem tudta senki.
Sokan próbálták kegyeit keresni, az ő szívében azonban mély űr
tátongott, és eme ürességet senki sem volt képes betölteni.
Emlékeiből élt, és azokat nem vehette el tőle senki. Gondolataiból
Anseol hangja rántotta vissza a valóságba.
- Mit gondolsz, milyen képet vágnak majd, ha meglátnak minket?
- érdeklődött némi élccel a hangjában. - Szerintem testőrséget is
kellett volna magunkkal hoznunk.

91
 Glenn L. Larson
- Biztosra veszem, hogy nem fognak örülni nekünk - válaszolta
Amathil. - De most ezzel kell a legkevésbé törődnünk. Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy üres kézzel térjünk vissza.
Halk sóhajjal igyekezett kétségeit eloszlatni.
- Túl sok áll vagy bukik ezen a beszélgetésen.
- Mire számítasz? - Anseol hangja izgatottságot árult el.
- Őszintén?
- Őszintén.
- Semmi jóra. Jelenlétem kellemetlen emlékeket fog ébreszteni az
udvarban és a királyban, de nincs más lehetőségünk. Ha mást
küldtem volna magam helyett, neki még annyi esélye sem lenne,
mint nekünk.
- Szorongást látok az arcodon - fürkészte kitartóan társát a másik
elf. m i .

- Különös lesz visszatérnem annyi év után - jött a komor válasz.

Főleg oda, ahol a lelkemet és a szívemet törték össze. - Úgy érzem,
mintha az oroszlán barlangjába lépnék be. A sok felemás érzés közül
mégis csak egy bánt igazán.
- És mi lenne az? - tudakozódott mohón a mindig kíváncsi
Anseol.
Amathil rávetette borongós tekintetét. Smaragdszínű szemei
tompán csillogtak.
- Nem érzem úgy, hogy hazajöttem - suttogta. - Ami itt fogad
majd minket, az már mind idegen és távol áll tőlem. „Ez már nem az
én népem és nem az én földem".
Anseol elgondolkozott a hallottakon, és kénytelen volt beismerni,
hogy valahol a lelke mélyén hasonló érzések foglalkoztatják őt is.
Annak idején saját akaratából hagyta el szülőföldjét; hajtotta a vágy,
hogy minél többet fedezhessen fel a nagyvilágból. A ház családfője
nem támogatta az ifjú elf reménybeli terveit, és mindent megtett
annak érdekében, hogy kiverje harmadszülött fia fejéből a bűnös
gondolatokat. Ő a katonai pályát tartotta a legalkalmasabbnak

92
 Végtelen Éj
Anseol jövőjét illetően, ám a renitens ifjút a legkevésbé sem
vonzotta a hadsereg. Shienna népének ősi hagyományokon alapuló
foglalkozását, az erdőjárást és a határvadászatot sosem szerette.
Kalandozó vér folyt az ereiben, mire betöltötte ötvenedik életévét,
már semmi sem bírhatta rá a maradásra. Bátyjai, kikkel sosem volt
jó viszonyban, megpróbálták megakadályozni őt, s balszerencséjére
a heves szóváltás véres családi drámába torkollott. Apja kitagadta, a
kormányzó vérdíjat tűzött ki a fejére; a lelkében dúló haraggal
birkózva menekült el Shiennából. Sosem vallotta be magának, de
nem érzett sem szégyent, sem csalódottságot, amiért az eltelt évek
alatt még a honvágy sem támadt fel benne. A hozzá hasonló
kiszakadt fajtársakkal mindig bajtársiasan viselkedett, de szülőföldje
nevének említésére nem érzett már semmi mást, csak határtalan
közönyt. De vállalta nyíltan ország s világ előtt. Ilyenkor mindig
Amathil szavaira gondolt, legfőképp arra a mondatra, ami
megismerkedésük óta vezette őt. „Mindig ismerd be, ha a másiknak
igaza van. A legnagyobb önámítás az, ha saját magunknak
hazudunk."

A naerethi márványpalota fogadótermében álltak. Amathil a

fogadtatásra gondolt, amit a királyi székhelyre való bevonulásukkor
kaptak, és kénytelen volt megállapítani, hogy Shienna népe a maga
nemében még mindig tökéletes. Ellátásuk és a bánásmód
elsőosztályú volt, de az Őrzőket mindez nem tévesztette meg. Ki
nem mondott indulatok lappangtak a háttérben. Érkezésükkor éppen
fogadást tartottak az udvarban, így Amathil és társa kénytelen volt az
elf nemesség nagy részének és az udvaroncok pillantásainak
kereszttüzében bebocsátást kérni a király színe elé. Amathil
feszülten nyugtázta az ismerős és ismeretlen arcokat. A komor,
bizalmatlan, néhol megvető pillantások nem igazán érdekelték, azzal
volt elfoglalva, hogy ellenálljon az ismerős arcok láttán előtörő
emlékeknek.

93
 Glenn L. Larson
Umbrian gróf, a naerethi seregek parancsnoka, Leth Silthalas, a
király testőrségének kapitánya, a csodálatos és veszedelmes Lady
Arkana, a mindig higgadt Rathaelan, és Lord Devarian, a királyi
tanács vezetője.
Néma üdvözlését kimért fejbólintással viszonozták csupán, de az
elfet nem ez aggasztotta. A legjobban keresett három arcot sehol sem
látta - noha kimondva-kimondatlanul a leginkább velük szeretett
volna találkozni. Az uralkodó személyének hiánya nem igazán
döbbentette meg, tőle úgyis személyes kihallgatást kért az Őrző. A
másik két ismerős azonban... talán nem is baj, hogy így alakult.
Most némán, gondolataikba merülve várakoztak a fogadóterem
fehér kőbe faragott elf harcosai előtt. Anseol, ki most járt először a
palotában, csodálattal és tisztelettel adózott a cirádás oszlopokkal
díszített csarnoknak, a márványból faragott hősöknek és a terem
északi falát elfoglaló mívesen cizellált domborműnek, melyen apró
vésetek őrizték az elf birodalom nagyjainak nevét.
- Gorthan nevére! - torpant meg az egyik embermagasságú szobor
előtt. Szemei hitetlenkedve meredtek társára. - Ez téged ábrázol?
Amathil lassú léptekkel ballagott a másik elf mellé, smaragdszínű
szemei kíváncsian tanulmányozták a másik elf érdeklődését kiváltó
kőfigurát.
- Igen. Úgy látszik, még nem felejtettek el teljesen - jegyezte meg
kesernyés mosollyal.
Anseol töprengve ráncolta homlokát.
- De miért nem olvasható a neved a márványtáblán?
- Akkoriban nem ezt a nevet viseltem. A jelenlegit mindössze
húsz éve, az elmenetelem óta hordom.
Húsz év. Mily nagy idő az emberek számára, s neki mily kevés. A
sebek talán soha nem hegednek be. Az örök változás. Azon a hűvös
reggelen Erethil meghalt, hisz aki helyette távozott, már nem volt
régi önmaga.

94
 Végtelen Éj
Társa kérdezősködését a csarnokba lépő teremszolga zavarta
meg.
- Őméltósága Grandean herceg! - jelentette fennhangon, majd
félreállt a helyiségbe lépő, aranysújtásos mellényt viselő elf elől. A
herceg türkizkék szemű, rövid, fekete hajú, meghatározhatatlan korú
férfi volt, magas homloka és szemeinek csillogása kiemelkedő
intelligenciáról tettek tanúbizonyságot. Arcán meleg mosollyal
lépett közelebb; Anseolnak úgy tűnt, mintha társa idősebb kiadása
nézne vele farkasszemet. A herceg és Amathil testvérek módjára
ráztak kezet, majd gyengéden szorították meg egymás vállát, így
adván kifejezést örömüknek.
- Siethas, barátom! - köszöntötte az Őrzőt mély, bársonyos
hangján Grandean. - Öröm téged viszontlátni ennyi idő után. Nem is
sejted mekkora űrt hagytál magad mögött távozásoddal, de éreztem,
hogy egyszer visszatérsz.
- Köszönöm meleg szavaidat, hercegem. Engedd meg, hogy
bemutassam rendtársamat Y1 Anseolt, aki - mint láthatod - szintén a
nép tagjai közül való.
- Légy üdvözölve Naerethben, nemes Anseol! - hajolt meg
páratlan eleganciával Grandean. - Erethil barátai az én barátaim is.
Kívánom, hogy érezd jól magad nálunk.
- Megtisztelsz, hercegem - viszonozta a meghajlást kecsesen
Anseol. - Sokat hallottam már a naerethi palota vonzerejéről, de be
kell látnom, hogy a róla szóló csodálatos híresztelések a legkevésbé
sem túloznak. Lenyűgöző építmény.
A herceg folytatta volna még tovább a társalgást az etikettnek
megfelelően, ha Amathil nem húzza félre őt a másik elftől egy
bocsánatkérő mosoly kíséretében.
- Engedelmeddel barátom, szeretnék a herceggel négyszemközt
beszélni - nyilatkozta ki kérő hangsúllyal.

95
 Glenn L. Larson
Anseol eleget téve az udvari formula kívánalmainak, elegáns
meghajlással vett búcsút tőlük, majd távozott a főbejáraton
keresztül.
A két elf - az Őrző és Shienna hercege - kutatóan meredt
egymásra.
- Hát visszatértél, bajnok - nyugtázta elégedetten Grandean. -
Szinte nem változtál semmit. Mondd, milyen érzés az emberek
szolgálatában állni?
- Kalynthia békéjének a szolgálatában állok, hercegem -
válaszolta lakonikusan Amathil. - Sokat láttam és tapasztaltam a
nagyvilágban, meglehet sokkal többet, mint amennyit te valaha is
fogsz.
- Merész szavak - mosolygott szélesen a herceg. - S mondd,
megtaláltad-e a boldogságot, barátom?
- Az én boldogságom örökre elveszett - sóhajtotta halkan
Amathil. - Ám az, hogy másokét megteremthetem, több örömet okoz
nekem, mint a sajátom.
- Igen, tudom. Hallottunk rólad. Maga az öreg Théoden is sokat
szokott emlegetni.
- Hogy van a király?
- Sajnos egyre rosszabbul. Tizenkét évszázad nagy idő, és egyre
jobban érzi az uralkodás terheit. De én mellette vagyok, mint mindig,
s ha kell fegyverrel és jótanáccsal egyaránt szolgálom.
Az őrző komor arccal válaszolt.
- Szóval te vagy az új Védelmező. Belátom, nálad alkalmasabbat
keresve sem találhattak volna a helyemre.
Graendan arcán megkönnyebbülés látszott, miközben átvezette
barátját a díszes oszlopcsarnokon a terem mellett fekvő, gondosan
nyírt pázsittal rendelkező kicsiny ligetbe. A liget köralakú volt,
szélén apró, fehér kaviccsal felszórt sétány díszelgett, melynek
szélén mívesen faragott padok várták az idetévedt vendégeket.
Közepén egy törtfehér márványkútból apró vízsugár szökött az ég

96
 Végtelen Éj

felé, melynek vízcseppjei visszahullva kristályos derengésbe

burkolták a szökőkút közepén árválkodó, szárnyas angyalokat
ábrázoló miniatűr szoborcsoportot.
- A Sóhajok kertjei - nézett körül ámulattal Amathil. - Gorthanra
mondom, semmit nem változott. Ugyanolyan, mint régen.
- Boldoggá tesz a tudat, hogy nem neheztelsz rám, amiért
átvettem a posztodat az uralkodó mellett - szólalt meg újból
Grandean, miközben helyet foglaltak az egyik ülőalkalmatosságon. -
De félek, hogy ha tudomást szerzel a többi változásról, ami
időközben történt, nem viseltetsz tovább a régi barátsággal
irányomban.
- Linean sill vinarrae etharr. (A sors útjai kifürkészhetetlenek) -
válaszolta tárgyilagos nyugalommal az Őrző. - Nem kell félned,
hogy az érzéseim irányodban megváltoznak. Sok mindent
köszönhetünk egymásnak, s bár a sebek a szívemen a mai napig nem
hegedtek be teljesen, azért egy kis hely mindig marad neked benne.
Hisz valamikor „testvérek" voltunk.
A herceg aggodalommal telve fürkészte barátját, s feltette a
kérdést, ami már régóta köztük lebegett.
- Róla nem is kérdezel?
- Nincs mit kérdeznem róla, Grandean. Haraggal váltunk el, s bár
azt hiszem még mindig szeretem őt, de a mi korszakunk leáldozott.
Nem kiváncsi már rám, és én sem őrá. Biztos valamelyik délceg
rangot boldogítja az udvarban, és minél előbbre törekszik, hogy az
ország első asszonya legyen.
Az elf herceg hangja hirtelen nagyon messziről szállt felé.
- Ariana az ország legelső udvarhölgye lett, és ... a feleségem ...
Amathil elszédülve hunyta le szemeit, elméje egyszerűen nem
tudta felfogni a barátja által elmondottakat. Régi érzések kaptak
szárnyra benne, olyanok, amelyekről már azt hitte örökre kivesztek
belőle. Düh... harag... szégyen... megalázottság... Az őrjöngő
fájdalom. A bosszú! Bosszú? Nincs értelme. Ennek most már semmi

97
 Glenn L. Larson
értelme. Nagy nehezen sikerült csak visszanyernie önuralmát, habár
kívülről ebből semmi nem látszott rajta.
- Mióta? - csak ennyit sikerült nagy nehezen kinyögnie.
Graendan, aki csendes részvéttel figyelte barátja reakcióit, halkan
válaszolt.
- Egy évre rá, ahogy te elmentél. Őszintén sajnálom, hogy
fájdalmat kellett okoznom neked.
- Nem számít! - közölte mereven a másik. - A szerelem olyan,
mint a fegyver. Kétélű.
Nem nézett barátjára.
- Furcsa. Ezt sohasem hittem volna. A magunkfajtát mindig érik
meglepetések.
Kis szünetet tartott, majd hozzátette.
- Magamra tudnál hagyni egy kis időre?
- Természetesen - állt fel kötelességtudóan a herceg. - Megértem,
ha most egyedül akarsz maradni. Megnézem, hátha tud már fogadni
benneteket az öreg.
- Köszönöm, barátom - válaszolta feléje sem fordulva Amathil.
A távolodó lépteket hallván felemelkedett a padról, és lassan
odasétált a szökőkúthoz, megmerítve arcát a hűs vízben. Tükörképét
vizsgálgatta egy darabig a kút kávájára hajolva, s keserűen
állapította meg, hogy bár külseje mit sem változott az elmúlt évek
folyamán, ő már régen nem az, aki valaha volt. Így változtathatja
meg az emberek s más fajok életét egyetlen tévedés.
Tekintete végigsiklott a kis ligeten, amely valaha annyi szerelmes
találkozás meghitt rejtekhelye volt. Meglepve fedezett fel az egyik
padon egy nyolchúrú, ezüstveretes lantot. Úgy látszik, tulajdonosa
meglehetősen sietve kényszerült távozni, különben nem hagyta
volna itt az értékes zeneszerszámot. Kedvtelve simogatta végig a
míves hangszert, s szomorúan gondolt vissza azokra az időkre,
amikor még ő maga is játszott. Korábban, ha bánat vagy szomorúság
érte, mindig az éneklésben keresett menedéket s vigaszt, de idővel

98
 Végtelen Éj

erről is leszokott. Nem is tudta mióta nem volt a kezében lant, s arra
sem emlékezett már, mit énekelt utoljára, az annyi évvel ezelőtti
éjszakán.
Elhelyezkedett felhúzott térddel az egyik padon, s miután ölébe
helyezte a hangszert megpendítette az egyik húrt. Különös, varázsos
hang. Lassan játszani kezdte kedvenc dalát, s a lant, mint hű szerető,
jólesően simult érdes kezeibe. Az elf tiszta baritonja belengte,
körülfolyta a Sóhajok kertjét sejtelmes, mélabús hangulatot
kölcsönözve a helynek. A dal lágy akkordjai messzire szálltak a
beköszönő éjszakában, ám az elfet nem érdekelte most, hogy hallja-
t

e valaki is énekét. Magának és a kert szellemének dalolt csupán.

„Első útján minden reggel

őket köszönti a fény.
Ott a kopár szírt tetején.

Márványbőrű, karcsú leány

régen ölelésre vár.
Előtte egy szép ifjú áll."

Halványan érzékelte ugyan, hogy nincs egyedül, és hogy

másvalaki is tanúja az előadásnak, de nem volt szíve megszakítani a
gyönyörű dallamot. Egész lénye belefeledkezett most az ősrégi elf
ballada soraiba.

„És lép a lány

megy a fiú felé.
Sosem éri el.
És lép a lány
kezét nyújtja felé.
Mégsem éri el."

99
 Glenn L. Larson
Lágyan zengő női hang kapcsolódott énekéhez, s folytatta
helyette az utolsó strófát. Amathilnak minden önuralmára szükség
volt, hogy ne ugorjon fel az ismerős hang hallatán, így azonban csak
rezignáltan pengetett tovább.

„ Csak egy lépés van már köztük,

még sincs számukra remény.
Szobrok ők egy szírt tetején."

- Szobrok ők egy szírt tetején - lehelte maga elé az elf is lassan az

utolsó sort, s várt amíg a lant húrjai elhallgatnak, s velük együtt a
pillanat varázsa is megtörik. Visszatéve helyére a hangszert,
komótosan fordult meg. Itt van a titokban oly hőn áhított találkozás,
s bár már nem érzett magában annyi kíváncsiságot, mint korábban,
nem akart semmit elsietni.
Ariana szépsége meglepte. Az elf úgy érezte, hogy az elmúlt évek
csak előnyére váltak egykori kedvesének. Szebb volt annál is, mint
aki emlékezetében élt. A lány homlokát arany fényű diadém ékítette,
vállig érő szőkésbarna haja és azúrkék, mély tüzű szemei leesett állú
csodálójává változtatta az elf férfiak többségét. Földig érő, hófehér
estélyi volt rajta végén hosszú uszállyal. Az ezüsttel hímzett gallér
merész kivágást keretezett, mely pompás körítést adott a lány
nyakában ragyogó, hókristályból álló gyöngysornak. Amathilban
őrületes erővel robbant fel a vágy Ariana láttán, de aztán keményen
megfegyelmezte magát. Nem volt abban a helyzetben, hogy hagyja
magát elragadtatni.
- Még mindig remekül játszol - nyugtázta a lány, halvány
mosollyal az ajkán.
- Vannak dolgok, amiket sohasem feledünk el - felelte jéghideg
- hangon Amathil, - S amik sosem változnak.
- Te sem változtál semmit - suttogta halkan Ariana. - Ugyanaz a
makacs és kitartó elf vagy, mint régen.

100
 Végtelen Éj
- Őrző lettem Ariana - felelte higgadtan a férfi. - Nem lehetnék az,
ha nem rendelkeznék az általad felsorolt tulajdonságokkal.
- Sokat hallottunk rólad. Messze földön híred van. Tudod-e?
- Ez nem érdekel - biztosította a lányt Amathil. - A körülmények
kényszerítettek rá, mint ahogy arra is, hogy meglátogassalak
benneteket.
- Tudtam, hogy egyszer visszatérsz - válaszolta halkan a lány.
Közelebb lépett, és kezével megérintette a férfi arcát.
- Szomorú a szemed - suttogta bánatosan.
- Nincs miért örülnöm, szép hölgy - lépett hátra az érintés elől a
férfi. - Világunkon háború dúl, és szükségem van az uralkodó
segítségére.
Hangja megkeményedett.
- Nem miattad jöttem vissza. Csupán a véletlennek köszönhető,
hogy újra találkoztunk.
Ariana szomorkás mosollyal válaszolt.
- Még mindig nem tudsz nekem megbocsájtani, igaz?
- Ha tíz életem lenne, akkor sem! - felelte hidegen Amathil. - Jut
eszembe, elérted amire áhítoztál, nem? Hiszen királyi férjed van, az
ő oldalán mindent megkaphatsz.
- Ki beszélt róla neked? - kérdezte letörve Ariana.
- Ő maga - válaszolta rögtön a férfi. - Alig merte elmondani, s én
magam is alig tudtam elhinni. Persze mindez mit sem számit már.
- Azt hittem, az idő begyógyítja a sebeket - válaszolta a lány. -
Hidd el, nem én akartam, hogy így legyen.
- Akkor ki? - villant haragos fény Amathil szemében. - Emlékezz
Ariana! Mindened megvolt mellettem és soha senki nem szeretett, s
nem is fog annyira szeretni, mint én. Volt időm gondolkozni, s
rájöttem, hogy az együttlétünk utolsó évében már egyátalán nem
voltál őszinte hozzám.
- Erethil... - kezdte volna a lány, ám az elf félbeszakította.

101
 Glenn L. Larson
- Erethil nincs többé, szép hölgy. Más néven járom már a világot,
hogy az emlékét is elfeledjem az itt töltött időnek.
- Csak én lennék az oka mindennek? - kérdezte hevesen a lány.
Azt hiszed, nekem nem fájt az elválás?
- Nem tudom mit higgyek, Ariana. De ami történt közöttünk, az
nem volt véletlen. Se az együtt töltött idő, se a szakítás. Nem tudom,
mi váltotta ki a döntésedet, de most már nem is vagyok rá kíváncsi.
Mindenesetre a házasságod Grandeannal felnyitotta a szememet.
Hiba volt annyira jóhiszeműnek lennem irányodban. És az akkori
magatartásod... felfoghatatlan számomra.
- Nem úgy viselkedtél te sem, ahogy tőled elvárható lett volna -
fordult el tőle Ariana. Vérig sértettél azzal a bizonyos mondattal,
emlékszel? „Soha semmit nem kaptam tőled." Nálad jobban még
nem bántott meg senki sem.
- A közönséges halandók első haragjukban sokszor állítanak
olyasmit, ami nem állja meg a helyét, és amit később igencsak
megbánnak - válaszolta tárgyilagosan Amathil. - Én azonban hiszem
és vallom, hogy nem lehet szavakkal olyasmit kifejezni, ami később
ne lenne megbocsátható. Azt hittem Ariana, hogy az együtt töltött
idő mindkét felet kötelezi valamire. Főleg a humánus bánásmódra. S
most jól figyelj: én sem csalódtam még senkiben akkorát, mint
benned! Ha jól belegondolok, azt sem tartom kizártnak, hogy előre
megtervezted az egészet.
A lány hirtelen lendülettel fordult meg, a csodálatos szempár
hideg dühhel izzott.
- Igaza volt Grandeannak amikor azt mondta, ha visszatérsz is,
nem leszel már a régi - tört ki belőle az indulatos válasz. - Olyan
szavak szólnak a szádból, amiket a régi Erethil sosem ejtett volna ki.
Nagyon is érződik rajtad az emberek világában eltöltött idő. Már
teljesen olyan vagy, mint ők. Kérész módra gondolkozol, és kérész
módra cselekszel is. Lehet, hogy igazad van. Semmi keresnivalód itt
többé.

102
 Végtelen Éj
Amathil figyelme a lány háta mögötti, a palotába vezető bejáratra
irányult, ahol most váratlanul a herceg jelent meg. Az Őrző nem
tudta, mióta állhatott ott barátja, s mennyit hallhatott a lezajlott
beszélgetésből. A társalgást azonban mindenféleképpen szerette
volna befejezettnek nyílvánítani.
- Azt hiszem igazad van, szép hölgy - közölte kimérten. - Bár azt
általában én szoktam eldönteni, hogy hol és mennyi keresnivalóm
van. Sajnos időm fogytán, de azért még engedd meg, hogy tegyek
három észrevételt veled kapcsolatban. Egy: a kérészéletűek, akiket
te annyira megvetsz, éppen életük rövidsége folytán sokkal
tartalmasabb életet élnek, mint amit népünk tagjai valaha is fognak.
Ők ugyanis nem fecsérlik hiábavalóságokra az idejüket, inkább
kihasználják a számukra jutott időt. Kettő: remélem, és őszintén
kívánom, hogy ne kelljen soha olyan valakivel találkoznod, aki
hasonló mentalitású, mint te. Ellenkező esetben megtudod, milyen is
vagy igazából. Három: vérzik a szívem, mert az az Ariana, akit
valaha ismertem és szerettem, mostanra már végérvényesen és
visszavonhatatlanul meghalt.
Még egyszer a lány szemébe nézett, és halkan megjegyezte.
- Ez minden. Isten veled!
Odalépett a türelmesen várakozó Grandeanhoz, és megszólította.
- Mehetünk barátom. Ha jól tudom az uralkodó vár minket. Itt
most már tényleg nincs semmi keresnivalóm!

A két Őrző hallgatagon, gondolataikba merülve lépkedett az őket

kísérő királyi testőrség tagjai között. Alcanarok voltak mindannyian,
a Tildar-hegység megszállott elfjei közül, kiknek csak annyi közük
volt az erdők népéhez, hogy a külsejük megegyezett Shienna
lakóinak kinézetével. Az elf uralkodó, a királyi család tradícióit
követve alakította meg belőlük saját testőrségét, mert - a többi elffel
ellentétben - megszállottként harcoltak, és nem félték a halált.

103
 Glenn L. Larson

Mesterei voltak a sileth-há-nak, a pusztakezes elf harcművészetnek,

és hűségük minden próbát kiállt.
Anseol érdeklődve, néhol szemtelen kíváncsisággal méregette
őket - különös tekintettel hófehér hajukra és sötétszürke árnyalatú
bőrszínükre -, de nem kapott mást csupán, mint fenyegető
oldalpillantásokat. Végül úgy döntött, nem kisérti tovább a sorsot,
hiszen Amathil feketén-fehéren a tudatára adta, hogy az alcanarok a
legkisebb gyanús mozdulatra támadnak, s kemény ellenfelek
lennének még egy kipróbált Őrzőnek is.
Hosszú, palaszürke therani márványból alkotott oszlopok sora
között haladtak el. Anseolt lenyűgözték a hatalmas csarnok méretei,
most bánta csak igazán, hogy elhanyagolta anyanyelve gyakorlását,
mert így nem tudta maradéktalanul elolvasni a helyiség falain
ékeskedő domborművek és freskók szövegét, amely az ábrázolásból
ítélve az elf nép történelmét volt hivatott megjeleníteni. Az előttük
elterülő, végtelen hosszúságú vörös bársonyszőnyegre is alig mert
rálépni, mely egészen a királyi lakosztály bejáratáig húzódott. A
tagewucsontból készített - nagyméretű agyaras állat, mely Ilmír
szigetén, a Doragar hegységben élő jégóriások fő zsákmánya volt -
gyöngyházfehér, kétszárnyú ajtó méltóságteljesen tárult fel előttük.
Az Őrzők megilletődötten léptek be, hiszen nem mindennap
találkozhatott az egyszerű halandó Kalynthia egyik olyan
uralkodójával, aki kis híján magával a kontinenssel volt egyidős.
Théoden egy antik naerethi asztal mögött ülve fogadta őket,
bíborszínű palástjába burkolózva. Hosszú, ősz haja dús hullámokban
omlott vállára, a ráncokkal szabdalt arcból átható pillantású
tengerzöld szempár fürkészte a belépőket. Kezei görcsösen fonódtak
mithrillveretű fémbotjára - Shienna uralkodójának mindenkori
jelképére -, melynek végén mívesen faragott oroszlánfej nyugodott.
A két Őrző tisztelettudóan hajtott térdet az uralkodó előtt, de alig
egyenesedhettek fel, mert Théoden élemedett korát és hajlott hátát
meghazudtolva, páratlan fürgeséggel sietett eléjük, s megszegve az

104
 Végtelen Éj
udvari etikett néhány alapvető szabályát, kecsesen hajolt meg. Az öt
alcanar sokatmondó pillantást váltott egymással, majd látván az öreg
király reakcióját, mikor az átölelte Amathilt, kötelességtudóan
kiszivárogtak a teremből.
- Nem is tudod milyen örömöt okozott nekem, mikor jelentették,
hogy újra itt vagy. Mostanáig szinte el sem hittem - szólalt meg végre
Théoden, még mindig az elf kezét szorongatva.
- Felség, hidd el, nekem is nagy öröm viszontlátni téged -
válaszolta Amathil, majd meglepve kapta fel a fejét, mikor a testőrök
távoztak.
- Ne is törődjetek velük - legyintett a király. - Megbízhatóak a
maguk módján, és ismerik az illemet is. Szavak nélkül is tudják,
hogy mikor nincs szükségem rájuk.
- Engedd meg nekem felség, hogy bemutassam rendtársamat, Y1
Anseolt - tett eleget a formaságnak Amathil.
- Üdvözlégy Naerethben, hős Őrző! - bólintott az uralkodó
Anseol felé, majd Amathilra mutatott. - Nem lehetsz akárki, ha ez a
veszedelmes alak a jobbjára enged.
Anseol mély meghajlással köszönte meg az öreg király bókját.
- Megtisztelés számomra, hogy a vendégszeretetedet élvezhetem,
felség. Már régóta szerettem volna megismerni Shienna bölcs
uralkodóját - majd társára pillantott, és pajkos mosollyal az ajkán
hozzátette, - Ami pedig Amathilt illeti, még van mit tanulnia tőlem,
de azért bíztatóan fejlődik.
Théoden szívből jövő kacagással jutalmazta a „fiatal" elf szavait,
de nevetése erős köhögésbe fulladt, ami rongybabaként rázta egész
testét. Amathil féltve lépett melléje, gyengéden karolva át az idős
uralkodó vállát. Őszintén megdöbbentette őt az öreg király állapota,
nehezen tudta azonosítani a régen nem látott tetterős férfit, az előtte
álló ősöreg elffel.
Théoden a köhögőroham elmúltával újból az Őrzőre nézett, s
meglátta a smaragdzöld szemekben megbúvó szánalmat.

105
 Glenn L. Larson
- Micsoda képet vágsz! - mordult korholó hangon a másikra, -
Talán ennyire öregnek látszom a fiatal szemekben?
- Nem felség. Dehogy! - próbált őszinteséget vinni a hangjába
Amathil. - Viszont...
- De igen, igen - vágott szavába váratlanul az idős elf. - Öreg
vagyok és beteg. S ha véletlenül megéred az ezerkétszázadik évedet,
te sem fogsz jobban kinézni.
Vendége meleg mosollyal válaszolt, miközben a kedvenc
karosszékéig támogatta a királyt.
- Hiszem felség, hogy mindnyájunkat túl fogsz élni. Én már rég
nem leszek, amikor te még mindig ebben a székben ülsz, és innen
irányítod az országot.
- Kedves szavaid gyógyírt jelentenek fáradt lelkemre - lehelte
Théoden, mialatt elhelyezkedett a díszes ülőalkalmatosságban. - De
sajnos az idő eljárt felettem, már nem vagyok a régi. Bár ez még nem
is volna olyan nagy baj, ha nem támad meg ez az alattomos kór.
Folytatta volna, de testét újra egy heves köhögéssorozat rázta
meg. Amathil tiszteletteljes csendben várt, míg a roham csillapodik,
s közben intett Anseolnak, hogy üljön le valahová, míg ő a királlyal
szemben álló székre telepedett le.
- Az orvosok mit mondtak? - tudakolta halkan, miután az
uralkodó megnyugodott,
- Calussiel, az udvari doktor szerint beteg a vérem. Nem
gyógyítható még mágia útján sem. S a tüdőmmel is baj van -
mosolyodott el keserűen Théoden. - Egyelőre még bírom, bár még
nem tudom, meddig fog tartani.
Váratlanul az asztalra csapta tenyereit, és érdeklődőn előrehajolt.
- De hagyjuk most már az én problémámat. Mondjátok el végre,
mi járatban vagytok?
- Bajban vagyunk, királyom - kezdte mondandóját kesernyés
hangsúllyal Amathil. - Kalynthia szabad népeire komoly veszély

106
 Végtelen Éj
leselkedik. Világunk ellensége, a Fekete Herceg megpróbálja
módszeresen leigázni földünket.
- Igen, hallottam - mormolta halkan a király. - A Solitude-on
zajlódó események híre hozzánk is eljutott.
- Bronagh az ereklyét keresi, bár azt úgysem találhatja meg. Ezért
megszállta és teljesen felforgatja az egész szigetet; bár úgy sejtjük,
ez még csak a kezdet. Erőnk azonban kevés ahhoz, hogy
huzamosabb ideig ellenálljunk nekik; az ellenség fegyverzeti és
számbeli fölénnyel rendelkezik. Nyolcvanezres seregükkel szemben,
mi ennek legfeljebb a felét tudjuk felvonultatni, és őket is csak igen
vegyes összeállításban. Egy szó mint száz... segítségre van
szükségünk, királyom. A te és néped segítségét kérjük az Őrzők
Rendje nevében.
- Miért nem fordultok a birodalomhoz, ha fegyveres segítség
kell? - kérdezte óvatosan Théoden. - Vagy Ramedesnek mindegy, mi
történik a kontinens talán legszebb részén?
- A Gor-Birodalom nincsen felkészülve a küzdelemre. Még
mindig nem heverték ki az ork háborúk okozta megpróbáltatásokat -
kezdte sorolni a tényeket Amathil, majd az uralkodó megvető
fintorát látva megadóan hajtotta meg fejét.
- Igen. Tudom mire gondolsz, felség. Az idő és a lehetőség
számukra is adott volt, éppúgy mint nektek, de ők addig halogatták
a dolgot, amíg késő nem lett. Shienna népe viszont mindig is
előrelátó volt. Ezért is fordulok hozzád, mert rajtad kívül már nem
számíthatunk másra. Rendünk vezetői megpróbálták ugyan bevonni
harcunkba Lament bárót, de Ilmír szigetének ura megtagadta a
segítségnyújtást. A célt és az eszmét - ahogy egyik vezetőnktől
hallottam - nem érzi magáénak.
- S honnan tudjátok összeszedni az ellenálláshoz szükséges
erőket? - tudakolta kíváncsian Théoden. - Ki érzi még magáénak ezt
a harcot?

107
 Glenn L. Larson
- Az orkokon kívül minden fajt sikerült megnyerni ügyünknek, de
a számunk még így is rettentő kevés. Alig negyvenezer fővel
legfeljebb ideig-óráig tudjuk tartani Solitude-ot, de ha a Fekete
Sereg megveti a lábát az anyaföldrészen, akkor onnan soha többé
nem fogjuk tudni kiűzni őket. S neked aligha kell ecsetelnem, hogy
ez milyen következményekkel járhat.
Az öreg király komótosan kelt fel nyugalmat adó karosszékéből,
és hátrakulcsolt kézzel a helyiség egyetlen ablakához sétált. Sokáig
állt némán, fürkészve a lemenő nap által az alkony vörösébe borított
tájat. A háta mögött Anseol kérdő tekintetet vetett társára, de Amathil
a szemével nyugalomra intette, ő már régóta ismerte az idős
uralkodót, és élénken emlékezett rá, hogy Théoden soha semmilyen
döntést nem hamarkodott el, jórészt ennek is köszönhette több
emberöltőnyi uralkodását. Anseol már kezdett türelmetlenül
fészkelődni székében, mire a hajlott hátú elf király visszafordult és
különös, kutató pillantással szegezte rájuk tengerzöld szemét.
- Ez a világ nincs is tudatában annak, hogy mennyi mindent
köszönhet nektek - jelentette ki kemény hangon. - Bennem sosem
volt meg ez a belülről jövő lelki indíttatás, hogy gondolkodás nélkül
átvállaljam más népek megpróbáltatásait, mi több, egész életemet
ennek a célnak áldozzam.
Mivel újból köhögés fogta el, kénytelen volt kis szünetet tartani.
Visszaült székébe, majd halk hangon folytatta.
- Tudd meg Amathil, rettenetesen sajnáltam, mikor elmentél
tőlünk, de most már belátom, hogy helyesen döntöttél. Nem tehettél
mást, és én talán holtom napjáig bűntudatot éreztem volna miattad,
ha nem lett volna belőled az, aki. Méltányolom az igyekezeteteket,
de a legnagyobb jóindulattal sem tudok tizenötezer harcosnál többet
adni, és ebből is talán csak tízezer az, aki valódi katona, a többi
csupán íjász.

108
 Végtelen Éj
Amathil lelkében hatalmas megkönnyebbülés vert tanyát, de
vigyázott, hogy arcára ne üljenek ki gondolatai. Lassan állt fel
ülőhelyéről.
- Hidd el felség, így is nagy hálával tartozunk neked. Ismerem jól
az elf seregek hatékonyságát, és bízvást állíthatom, hogy egész
Kalynthia örök hálával fog gondolni rád. A kérdés csak az, hogy
mennyi idő alatt tudjátok felkészíteni a sereget az útra.
Théoden csibészesen elmosolyodott, felmutatva az egykori
tetterős elf uralkodó valódi énjét.
- A „Naereth kardja" csak a hívásodra vár, derék Őrzőm. Umbrian
ghil már megkapta a parancsot, hogy bocsássa az elit hadtestet és
saját személyét a rendelkezésedre. Téged fognak követni, amíg tart a
harc.
Amathil melegséggel a szívében nyugtázta, hogy most sem kellett
csalódnia népe „ősz atyjában", de az utolsó szavak valósággal
mellbevágták.
- Engem? De hát...
- Tudom mire gondolsz, Amathil - vágott szavába meglepő erővel
az öreg király. - Hogy az elf sereget csak shiennai nemesi vérből
származó férfi irányíthatja. De a tradíciót ezennel erre az alkalomra
felbontom. Csak úgy bocsátom rendelkezésedre „Naereth kardját",
ha te magad állsz a sereg élére. Umbrian ghil mindenben a te
utasításaidat fogja követni. Azt akarom, hogy te vezesd harcba
népünk követeit.
- A feszülten figyelő Őrzőkre nézett, és halkabban folytatta.
- Tudd meg, hogy ha más kéri ezt tőlem, valószínűleg nem álltam
volna kötélnek. De Shienna érdeke is ezt kívánja.
- Igazságod van, felség - kotyogott közbe Anseol. - Az Őrzők
Rendjének első körében csak két személy van, aki rendelkezik a
képességgel, hogy seregeket irányítson. S csak az egyikük elf.
Amathil helyeslően bólintott társának és közelebb lépett az
uralkodóhoz.

109
 Glenn L. Larson
- Meghajlok akaratod előtt felség, és köszönöm! Nem
számítottam ekkora megtiszteltetésre. Remélem, hogy méltó leszek
a bizalomra.
- Én tudom, hogy úgy lesz, Amathil - nyugtázta elégedetten
Théoden, majd megszólaltatta az asztalán álló hófehér, miniatűr
hárfát. - S mivel úgy gondolom, hogy az elf seregek vezére nem
indulhat csatába szent fegyverünk nélkül, ezért a harc idejére átadom
neked legbecsesebb ereklyénket.
Kis ajtó nyílt a királyi lakosztály oldalában, és egy teremszolga
lépett be rajta. Kivénhedt hegyi elf volt, hajdanán erőtől duzzadó
kék, izzó szemű démon; ma már csak robosztus termete árulkodott a
hajdanvolt időkről. Egy hosszúkás bársonypárnát tartott maga előtt,
amin az Őrzők által valaha is látott legcsodálatosabb kard feküdt.
Anseol, az ámulattól elnyílt szájjal állt fel helyéről, s öntudatlanul is
közelebb lépett társához, nem akarván lemaradni az eseményekről.
Amathil is csodálattal vette szemügyre a művészien kidolgozott
pengét, amit valaha ő is forgatott, és amit az elf kovácsok legjobbjai
készítettek. Tűzzel, vassal és mágiával.
- A Sathil, vagyis az „Igazság Pillanata" - szólalt meg
ünnepélyesen Théoden. - Majd annyi idős, mint én magam, és
többszáz éve áll már Shienna szolgálatában. Háború idején mindig
az elf seregek parancsnoka, a syrras forgatja. Az ősi rúnáknak
köszönhetően, melyeket a pengéjére róttak, elpusztíthatatlan. Azt
állítják róla, hogy a mithrillbe egy nagyhatalmú és halhatatlan lény
lelkét kovácsolták, s hogy soha nem hagyja cserben gazdáját. Bár ezt
talán te tudod a legjobban Amathil, hiszen te is forgattad az ork
háborúk idején.
A smaragdszemű elf az uralkodó szavait alig hallva, megigézve
lépett közelebb az ereklyekardhoz. A gyilkos csoda teljes egészében
mithrillből készült, csak a markolat és a keresztvas volt valamilyen
teljesen ismeretlen, acél kemény anyagból kidolgozva. Az alig öt láb

110
 Végtelen Éj
hosszú, tenyérnyi szélességű penge kétélű volt, lapján régi - csak az
elf varázstudók által használható ősöreg rúnák voltak kivehetők.
Nem hitte volna, hogy még valaha is találkoznak. A Sathil a
leggyönyörűbb és leggyilkosabb fegyver volt, amivel valaha is
küzdött. Több volt, mint fegyver... Forgatójának lelki és szellemi
összhangban kellett lennie vele, és el kellett nyernie a kard
jóindulatát is, különben a penge nem volt hajlandó
engedelmeskedni. Amathilt furcsa, elfeledettnek hitt érzések
rohamozták meg, mikor kezével végigsimított a mithrillből készült
pengén. Nem csalódott magában. Úgy érezte, mintha egy rég nem
látott baráttal és harcostárssal találkozna ismét, emberöltőnyi idő
múltán.
Ahogy megérintette, a fegyver „életre kelt". Elfeledett emlékek
tolultak fel benne, ahogy a Sathil „megszólította őt".
- Álmok Őre! Hát újra találkoztunk. Mint látod, nem felejtettelek
még el.
- Ahogy én sem. Remélem ugyanúgy egyek leszünk mint
valamikor régen.
- Ha szent ügy... akkor igen. Nálad különb „használót" úgysem
találtam soha.
- Nekem is te voltál az igaz barát. Mindig megértettél. Látom,
hogy még a fényed is a régi.
- Te sem változtál sokat, Álmok Őre. Milyen néven járod a világot
mostanság?
- Neked mindig ugyanaz maradok, aki voltam.
- Jelenléted üdítő számomra, hű használóm. Túl régen vagyok
dologtalan. Elég volt a semmittevésből! Ugye számíthatok a
megértésedre?
- Mint mindig, hű barátom. Öröm lesz veled újra együtt lenni.
- Ne hízelegj nekem! Én tudom, hogy a halandók szemében csak
egy kard vagyok, amely válogatás nélkül öl. De te tudod, hogy más
vagyok. Végül is egy tőről szakadunk. Számítok rád.

111
 Glenn L. Larson
- Bízhatsz bennem.
A kapcsolat megszakadt. Az elf tudta, hogy a kard megelégelte a
szócséplést. Élénken emlékezett még a fegyver
gondolkodásmódjára. Ő sohasem tudta hívni őt, a kard mindig
magától jelentkezett, ha akart valamit.
Az idős uralkodó és Anseol érdeklődve figyelték a furcsa
némajátékot. Az Öreg király tudatában volt annak, hogy mi játszódik
le az őrző és a Sathil között, s nem akarta megzavarni a „társalgást".
Anseol viszont hiába próbálta megfejteni társa viselkedésében
bekövetkező különös változást, végül úgy döntött, hogy nem
alkalmatlankodik, s elhalasztja kérdéseit nyugalmasabb időpontra.
A beszélgetés végeztével Amathil újból a királyhoz fordult.
Hangjában meghatottság rezgett.
- Nem tudom mit mondjak, felség. A hitvány szavak már nem
tudják kifejezni azt a megtiszteltetést, amiben részesítettél minket.
Köszönöm és ígérem mindent megteszek azért, hogy Kalynthia és
vele együtt Shienna újra régi fényében tündököljön.
Théoden meleg mosollyal jutalmazta szavait, s intett az idős
teremszolgának, hogy nyissa ki az ajtót a távozók előtt.
- Szemem rajtatok lesz, derék Őrzők! Vigyétek győzelemre az
ügyet, amiben hisztek és amiért harcoltok, s ne feledjétek: „Nem az
a hős, ki a tömegek bálványa, hanem ki a szent célért életét áldozza!"
A két elf mély meghajlás kíséretében távozott.
Az öreg uralkodó egy újabb köhögésrohamot legyűrve,
kényelmesen elnyújtózott bársonnyal borított, ezüstveretű
karosszékében, és lassan álomba szenderült.
Álmában vért látott. Acélt, halált és ezrek szenvedését. A
kékkesztyűs igazságosztók hadát. S a békét, az örök nyugalmat adó
fényességet.

112
 VIII.
„Csúf külső mögött is rejtezhet érzelem,
sötét szemben is csillanhat értelem.
S ha torkodat ádáz ellenség vágná át,
nem óvhat meg más, csak egy hű, igaz barát."
- Elmosus

klendezve ébredt fel. A jófajta ryareni pálinka, amit

beléerőltettek, bántóan marta végig torkát. Úgy érezte,
mintha folyékony tűz perzselné végig szájpadlását és
nyelőcsövét. Könnyező szemekkel, krákogva ült fel, majd dőlt
oldalra, erősen köhögve a félrenyelt folyadéktól. Hátába éles
fajdalom nyilallt, s ez végre tudatára ébresztette a való világnak.
Ambriz a fájdalomtól kábán nézett körül, és kis híján felordított
meglepetésében.
Az egyik sárkánygyík kinézetű hüllőember tornyosult mellette -
bár csak térdelt -, az Őrzőnek mégis megfájdult a nyaka, mire
pillantásával elérte a különös lény fizimiskáját. Amaz szemlátomást
meghökkenve a különös simabőrű szerzet reakciójától, idegesen
kurrogott egyet, majd az orrnyílásához emelte az ormótlan mancsai
között forgatott lószőrből készült kulacsot. Fújtató hangot hallatott,
mintegy így fejezvén ki rosszallását az itóka minősége miatt, majd -
hatalmas végtagjaihoz képest meglepő ügyességgel -

113
 Glenn L. Larson
visszadugaszolta a kulacsot. Tarajos fejét félrefordítva szisszenő
hangot adott ki magából, s közben gyengéden ülő helyzetbe segítette
az Őrzőt egy, a háta mögé tett málhászsákkal. Ambriz ekkor nézett
csak körül jobban, s meglepve tapasztalta, hogy a kis tisztáson már
semmi nem utalt a küzdelemre.
A gyíkemberek tetemei egytől-egyig eltűntek, csak a füvön
hagyott vérnyomok emlékeztettek egykori jelenlétükre. A
menekültek kíséretét adó fegyveresek földi maradványai - kik
életüket áldozták az ártatlanokért - sorjában kiterítve hevertek a
patak mellett fegyvereik társaságában.
Amador és a vállán szakszerű, erős, de már átvérzett kötést viselő
öreg Nil az egyik hüllőemberrel igyekeztek megértetni magukat,
főleg az idős mocsárjáró, aki valami idegen nyelven próbált meg
szót érteni az irdatlan monstrummal, miközben úgy pörölt és
hurrogott, mint a Marabek-sivatag déli vademberei. A hüllőfajzat -
aki talán a vezére lehetett a kis társaságnak - meglepő módon
türelmesen hallgatta a két ember beszédét, és néha maga is hozzátett
valamit, különös sziszegő hangokkal tarkított nyelvén.
Az asszonyok és gyerekek éppen a tisztálkodással voltak
elfoglalva és bizalmatlanul méregették az őket strázsáló, terjedelmes
hátsóját a földön nyugtató harmadik hüllőembert. A fura lény
félrehajtott fejjel vizsgálgatta a menekülteket, s néha kérdő pillantást
vetett az Őrző felett térdelő társára.
Ambriz látóterében most tűnt fel csak a két ismerős, Sithea és
Galana, kiknek arcán megkönnyebbült mosoly derengett fel, mikor
észrevették, hogy az Őrző visszanyerte az eszméletét.
- Hála Viheeshiel-nek, hogy magadhoz tértél! - sóhajtotta Sithea.
- Már megijedtünk, hogy nem térsz vissza közénk.
- Mi... mi történt? - találta meg Ambriz nagy nehezen a hangját.
- A ,,sárkányemberek" mentettek meg minket - válaszolta
csendesen Galana. - A történtekből úgy vettem ki, hogy a
gyíklények, akik megtámadtak minket, az esküdt ellenségeik

114
 Végtelen Éj
lehetnek, mert válogatás nélkül ölték le őket, és meglepő
gyorsasággal tüntették el a tetemeket.
- Jó szándékúak? - kérdezte az Őrző, mindinkább magához térve.
- Nem lehet tudni - válaszolta Sithea, aki miután kibújtatta a férfit
sodronyingéből és a posztómellényből, nekilátott, hogy
megvizsgálja a sérülést. - Egyelőre nem viseltetnek ellenségesen, de
nem lehet tudni, hogy mit forgatnak a fejükben. Az öreg Nil egészen
felvillanyozódott, mikor meglátta őket.
- Bevallom, én is hihetetlennek tartottam mindazt, amit állított -
nyögte Ambriz, miközben a két nő gyengéden hasra fordította. -
Remélem nem az áldozati bárány szerepét szánják nekünk. Az
asszonyok és a gyerekek jól vannak?
- Három fiatalabb lányt ragadtak el a gyíkok, de az egyiket
sikerült Amadornak megmenteni - közölte letörten Sithea. - A férfiak
közül mindössze ti hárman éltétek túl az összecsapást, de közülünk
senki sem szenvedett súlyos sérülést.
- Én is csak félig éltem túl - jegyezte meg a fájdalomtól sziszegve
az Őrző.
Nem folytathatta tovább, mert időközben Amador és a vén
mocsárjáró csatlakozott hozzájuk, miközben az őket figyelő és a
menekülteket őrző hüllőember is visszahúzódott társa mellé,
szemlátomást élénk társalgást folytatva.
- Hogy érzed magad? - tudakolta Amador, miközben leoldotta
övéről kulacsát és az Őrzőnek nyújtotta.
- Voltam már jobban is - ismerte be Ambriz. - Egy darab sziklának
érzem a hátam.
- A hátad egyetlen nagy véraláfutás, uram - jelentette ki Galana
óvatosan vizsgálva a sérült testrészt. - Csoda, hogy túlélted
egyáltalán. Nem hittem volna, hogy ilyen erős vagy.
- Nemén vagyok erős - jegyezte meg kelletlenül Ambriz, miután
kortyolt egyet a kulacsból. - Ez az egyik, az emberek által

115
 Glenn L. Larson
természetfelettinek gondolt képességünk, a sziklabőr. Abban viszont
igazad van, hogy az életemet mentette meg.
- Tudsz járni? - kérdezte aggódva az öreg Nil.
Ambriz megpróbált talpra kecmeregni, de lábai cserben hagyták.
- Nem megy - ingatta a fejét, miközben fájdalmas képpel nézett
Arendanra. - Pihennem kell még... Te hogy vagy, öreg?
- Hála Viheeshiel-nek, csak húst ért a nyílvessző. Nem komoly.
Amador már össze is foltozott - felelte amaz. - De ha nem tudsz
járni, bajban vagyunk.
- Már pedig... - szólalt meg Sithea, miután szemügyre vette
Ambriz hátát - azt hiszem, uram, a gerinced sérülhetett meg, s azért
nem vagy képes lábra állni.
- Nem tudsz valami biztatóbbat mondani, te lány! - mordult rá
Amador, de az Őrző leintette.
- Hagyd barátom, majd kieszelünk valami megoldást - fejével a
hüllőemberek felé intett. - Mire jutottatok velük?
- A shirr vezető azt mondja, rneg kell tárgyalnia a többiekkel,
hogy mi legyen a következő lépésük. - vezette be mondandóját az
öreg Nil. - Nem tartom kizártnak, hogy elvisznek a településükre, és
ott döntenek a sorsunk felől. Ami biztos, hogy az ő fajuk
képviselőivel találkoztam húsz évvel ezelőtt, sőt mi több, a
vezetőjük Ghiss-raa a sarja annak a hüllőembernek, aki annak idején
megmentett. Ez mindenképpen biztató előjel.
- Bocsáss meg jó Arendan, hogy kételkedtem szavaid igazában -
felelte nyomban Ambriz. - Belátom, igazad volt. Azt nem sikerült
megtudnod, hogy mi várhat ránk?
- Nem tudjuk, mi a szándékuk velünk - kapcsolódott be a
beszélgetésbe a szűkszavú Amador is. - De ha ártani akarnának
nekünk, már régen megtették volna. S ne felejtsd el, hogy végső
soron megmentették az életünket.

116
 Végtelen Éj
- És ha nem jobbak mégsem a gyíkoknál? - vágott közbe idegesen
Galana. - Nézd, milyen pusztítást vittek végbe. Kötve hiszem, hogy
jámbor szerzetesek lennének!
- Lehet, hogy nem túl bizalomgerjesztőek, de attól még lehetnek
jóindulatúak - magyarázta türelmesen Ambriz, majd az öreg
mocsárjáróra nézett. - Hogy sikerült velük megértetned magad?
- Ghiss-ra beszéli egy kicsit a nyelvünket, mármint a ryareni
nyelvjárást - közölte Nil Arendan, miközben nagyot sóhajtva
letelepedett a földre. - Azt hiszem, nagy szerencsénk van. Így
legalább lesz egy tolmácsunk.
- Azért ez furcsa... Honnan tudja egy mocsárvilágban élő
hüllőember a földrész lakóinak nyelvét? - ráncolta a homlokát
Ambriz. - Hol tanulhatta?
- Ez számomra is rejtély - vont vállat az öreg kalandor. - S valami
azt súgja, nem ez az első furcsaság, amit részükről tapasztalhatunk.
Nem lepne meg, ha kiderülne róluk, hogy magasabb intelligenciával
rendelkeznek, mint az emberek. Arról nem is beszélve, hiszen most
hogy létezésük fehéren-feketén kiderült, a Kalynthián élő értelmes
fajok száma eggyel bővült. Képzeljétek el, mekkora vihart fog ez
kiváltani az emberlakta birodalmakban!
Az egyik hüllőember állt meg mellettük, karmos, cölöpszerű
lábai mély barázdákat szántottak a tisztás talajába. Ambriznak most
volt alkalma először jobban megfigyelni a teremtményt, és rá kellett
jönnie, hogy a shirrekhez fogható különösebb lényekkel még nem
találkozott. A hüllőfajzat szemei, mint két ökölnyi topáz ragyogtak,
nehezen lehetett az embernek kivonnia magát a hipnotikus tekintet
alól. A méretre szabott tüskés faroklebernyegen és a hátukon
elhelyezett fegyvertartó tokon kívül más látható öltözéket nem
viseltek, bronzbarna színű vastag, elszarusodott bőrüket nézve az
Őrző belátta, hogy erre nem is nagyon volt szükségük.
Arckifejezésükről semmit nem lehetett leolvasni, bár a széles
ragadozófogak és az állkapocsból kiálló ujjnyi agyarak olyan

117
 Glenn L. Larson
benyomást tettek a tudatlan szemlélődőre, mintha tulajdonosuk
pillanatnyi szünet nélkül rosszindulatúan vigyorogna.
- Koggh az égben! - suttogta őszinte bámulattal Amador, ahogy a
shirr föléjük magasodott.
- Mi visszük titekket szent várossunkkba Shktissbe, ahhol a
vénekk tanáccsa fog dönteni sorssotokkról. - artikulált a hüllőember
zavartan, szemmel láthatóan Nil Arendanhoz intézve szavait. -
Szívélyessen látunkk bennetekket, nem lesztekk kkorlátozva
semmiben, de vendéglátássunkkért ccserébe önkként kkell
alávetnetekk magatokkat a tanáccs rendelkezéssének.
- Úgy lesz, ahogy kívánod, nemes Ghiss-raa - válaszolta
tisztelettudóan az öreg. - Mindenben utasításaid szerint fogunk
eljárni.
- Várj! Mi az, hogy alá kell vetnünk magunkat a tanács
rendelkezésének? - markolta meg fegyverét Amador. - Ezek szerint
azt tehetnek velünk, amit csak akarnak? Azt már nem!
- Higgadj le, barátom - emelte fel kezét az Őrző. - Így is a
kezükben vagyunk. Nincs más választásunk. Reménykedjünk benne,
hogy tényleg olyan jószándékúak, ahogy azt Arendan állítja.
A shirr félrehajtott fejjel hallgatta az általa oly furcsának tartott
emberek beszédét, majd Ambrizra mutatva közbesziszegett.
- Az ember miért feksszikk? Sérülésse lenni súlyoss?
- Megsebesült a harcban, nemes Ghiss-raa - felelte gyorsan az
idős mocsárjáró. - Még nem tud járni. Pihennie kell.
A hüllőember ismét félrehajtotta busa, tarajos fejét. Ambriz úgy
ítélte meg, hogy náluk ez talán a kíváncsiság vagy az elmélyült
gondolkodás jele lehet. A lény megfordult, és kurta utasításokkal
látta el a két várakozó shirrt, akik közül az egyik erre leoldotta a
hatalmas övén tartott zsákszerű csomagot, és egy összetekert,
leginkább vászonra emlékeztető holmit varázsolt elő belőle. A másik
ezalatt a földre fektette irdatlan hosszúságú botját, s kimérve annak
közepét, pallosának egyetlen csapásával kettévágta azt. Ezután

118
 Végtelen Éj

különös, hüllőtenyérnyi nagyságú, kétágú fémdarabokat szedett elő

az övén viselt tarsolyból és gyors, ügyes mozdulatokkal a két rúd
közé erősítette az embermagasságú szövetdarabot. Amador szájtátva
bámult a pillanatok alatt megalkotott fekvőalkalmatosságra. Még
Ambriz is csak a fejét tudta ingatni, mialatt az öreg huncut mosolyt
eresztve meg, oldalba bökte a megdöbbent kardforgatót.
- Ezt nevezem Amador! Még mindig bizalmatlan vagy?
- Nekem cseppet sem tetszik ez az egész! - morogta ingerülten a
másik. - Olyan, mintha készültek volna ránk, mintha...
Szavait félbeszakította az újból hozzájuk forduló Ghiss-ra.
- Sérült társsatokkat ezen visszükk el - mutatott a hordággyal a
kezükben várakozó társaira. - Lasssan sötétedikk, ilyenkkor már
nagyon veszélyess errefelé.
- Galana! - szólt Ambriz a mellette várakozó lánynak. - Te és
Sithea vigyáztok mostantól helyettem az asszonyokra és a
gyerekekre! Készítsd fel őket az indulásra, és mondd meg nekik;
nincs semmi félnivalójuk.
- Ahogy kívánod, uram! - felelte engedelmesen Galana, és
elsietett.
Miközben Amador és az öreg, kerülve tekintetét, a hordágyra
segítették sötét gondolatok jártak a fejében. Valószínűleg ugyanarra
gondolhattak, mint ő. Ha nem lesz képes lábra állni, soha többé nem
hagyhatja el ezt az átkozott mocsarat. Istenéhez fohászkodott
áldásért esedezve, tudván, hogy most nagyobb szükség lesz rá, mint
bármikor.
A csapat, élén a termetes Ghiss-raa-val nekivágott a rengetegnek.

Lord Varken komoran hallgatta a haurr hadnagy beszámolóját.

Nem érte váratlanul őt a hír, hogy a templom védelmét
megerősítették, csak azt furcsállta, hogy vérmágusainak egyike sem
bírt el az épületet övező védőmágiával. A lehetőségeken törte a fejét,

119
 Glenn L. Larson
miközben seregét figyelte, amely ebben a pillanatban indította meg
támadását a belső város falai ellen. A menekülő lakosság által üresen
hagyott külső településen hamar átzúdultak, és az árulónak
köszönhetően nem tartott sokáig a város falainak bevétele sem. Az
ostromgépeik és élőhalott katonáik segítségét igénybe vevő Fekete
Sereg a végső összecsapásra készülődött az ellenük felsorakozó,
alacsonyabb létszámú, fehér páncélba öltöző ryareni lovaghadtest
ellen. A nagyúrnak nem voltak kétségei a küzdelem kimenetelét
illetően, ezért ideiglenesen Shildan grófra bízta a parancsnoki
teendők ellátását, míg ő maga a vezéri sátorba vonult vissza. Közben
parancsot adott harci vértje előkészítésére, és küldöncöt szalasztott a
boszorkányért. Szája féloldalas mosolyra húzódott, mikor belegondolt
abba, hogy a nyavalyás templom már őt is jobban érdekli, mint
Ryaren bevétele. Urának és parancsolójának megszállottsága őt is a
hatalmába kerítette, a relikvia felkutatását mindennél fontosabbnak
tartotta.
Pillantása szeretettel simította végig a skinx-szőr kereveten fekvő
előre odakészített lovagi páncélt, melyen a mellvért közepén vörös­
fekete foglalatban a Fekete Herceg szimbóluma tündöklött.
Akkurátusan öltötte fel a páncél darabjait, s mikor bársonykesztyűs
keze pallosa markolatára fonódott, szinte legyőzhetetlennek érezte
magát. Elégedetten mérte végig fekete vértes alakját a sátor sarkában
álló díszes tükörben, majd ijedten perdült sarkon a háta mögött
megszólaló delejes hang hallatán.
- Igazán rátermett lovag vagy, Nagyuram, Nem is tudod mit,
veszítesz azzal, hogy nem engedsz az ágyadba. Megtiszteltetésnek
venném.
A lord kelletlen pillantást vetett a szeme előtt materializálódó
Morganára, aki a láthatatlanság-varázst megszüntetve lépett elő a
semmiből, csábos pillantást vetve rá.

120
 Végtelen Éj
- Az sem igaz, amit kérdezel, hazug szuka! - sziszegte dühösen
Lord Varken. - Remélem tisztában vagy vele, hogy ez volt az utolsó
dobásod. Ne tedd próbára többször a türelmemet!
- Azt hittem nélkülözhetetlen vagyok számodra, drága lordom! -
susogta a boszorkány, miközben lassan előrébb siklott. Hosszú vörös
körmű keze tétován nyúlt előre, hogy kisimítson egy rakoncátlan
tincset a férfi homlokából, ám a nagyúr durván ragadta meg kezét, s
nem engedte őt közelebb. Morgana halkan felkacagott.
- Lám most is te hívtál. Magadnak sem vallod be, hogy szükséged
'

van rám.
- Ne becsüld túl magad, Morgana! - intette őt hidegen a lord. -
Mindazonáltal most bebizonyíthatod, mennyit érsz valójában.
Csodálatod tárgyai, ezek az úgynevezett Őrzők, botor módon úgy
döntöttek, hogy megnehezítik a dolgomat. Valami káros védőmágiát
helyeztek el a templomon, amivel a ghorrok képtelenek voltak
megbirkózni. Elérkezett az időd, Morgana! Most te jössz...
A boszorkány méregzöld szemeiben az érdeklődés szikrája
csillant, ahogy kihúzta magát.
- Mikor induljak?
A lord gúnyos mosolyra húzta ajkát
- Együtt megyünk, hű boszorkányom! Biztos vagyok benne, hogy
sikerrel jársz, és ezzel egyidejűleg én is szeretném végre felszámolni
ezt a jöttment mágusrendet. Ellenben ha kudarcot vallasz... Tudni
fogom, mi legyen a büntetésed.
Arcáról varázslatos hirtelenséggel tűnt el a kaján kifejezés.
- Készülj! Fertályóra múlva indulunk.
Ahogy a boszorkány eltávozott, ő is kilépett sátrából, és az elé
vezetett fakó, telivér lovához lépett. Fejét kelet felé fordítva
megbizonyosodott róla, hogy serege rövidesen utat talál a
Fellegvárba, s üzenetet küldött Shildan gróf után a további teendőket
illetően. Megszemlélte a kíséretére rendelt haurr lovasságot, és
elégedetten nyugtázta, amennyiben semmi nem jön közbe, a

121
 Glenn L. Larson
Mennyei Fény templomáról és lázadó mágusszerzeteseiről rövidesen
csak múlt időben lehet majd beszélni. S neki, ha szerencséje lesz, a
legnagyobb dicsőség jut osztályrészül, ami csak létezik.

Anseol elgondolkodva nézett abba az irányba, amerre Amathil

elvágtatott. A másik Őrző után hamarosan csak némi porfelhő
maradt, míg társa aggódva temetkezett gondolataiba. Persze a tény,
hogy a másik elf rábízta a sereg vezetését, hízelgő volt rá nézve, de
tisztában volt vele, hogy csak a pillanat szülte kényszer miatt hozta
meg Amathil ezt a döntést.
A smaragdszemű Őrző a királytól való távozás után kapta az
„üzenetet", s gyorsan félre is vonult Grandean herceg lakosztályába,
hogy nyugodt körülmények között tudjon „társalogni". Talán egy
óráig volt távol, s mikor ismét előkerült, fájdalmas kifejezés honolt
az arcán. Anseol úgy emlékezett szavaira, mintha tüzes vassal
égették volna elméjébe a szörnyű hírt.
- Most beszéltem az Ötökkel. Ryaren városa záros határidőn belül
elesik. Az ellenség már a belső falakat ostromolja, de a Fellegvár
még ideig-óráig kitart. Ki kell menteni a városi tanácsot. Minél
hamarabb. Tudsz valakit értesíteni a mieink közül?
- Jelenleg senki sincs elérhető távolságban. Csak akkor tudunk
kapcsolatot teremteni, ha megérkeztünk a szigetre.
- Addigra túl késő lesz. A város akkorra már elesik. Arról nem is
beszélve, hogy a sereggel együtt fele olyan gyorsan sem tudok
haladni, mint nélkületek. *
- Akkor mit akarsz tenni?
- Egyedül megyek.
- Megőrültél? Mit tudsz tenni ellenük egyedül?
Egykedvű vállvonogatást kapott csak válaszul.
- Ami tőlem telik. Viszont távollétemben neked kell elvezetni a
„Naereth kardját" Vymorra partjaira. Intézkedtem, hogy várjon

122
 Végtelen Éj
valaki közülünk, aki a segítségedre lehet. Most mennem kell.
Fogytán az időnk...
Elment, s otthagyta Anseolt kétségeivel és félelmeivel együtt. Bár
az útvonalát Amathil nem közölte vele, ő biztosra vette, hogy csak
Gwyenn határáig megy lóháton, aztán élelmet vesz magához és
valószínűleg dimenzíókapun keresztül közelíti meg Solitude
szigetét. Az elf, miközben visszaballagott a palotába, hogy megtegye
az utazáshoz szükséges előkészületeket, az Őrzők Rendjének
lélekőrző litániáját mormolgatta egy smaragdszemű fajtárs és barát
képét társítva a szavakhoz. Őszintén remélte, hogy a másik
erőfeszítései nem lesznek hiábavalóak, s talál még élőlényt is Ryaren
városában, nemcsak port és hamut.

Türelmesen várakozott a város határában álló elhagyott

őrtoronyban. Goreddon keleti részében, odalent a kikötőben nagy
volt a nyüzsgés, hajók jöttek és mentek a két földrész között,
fedélzetükön tengernyi menekülttel vagy éppen hősi halálra is
elszánt önkéntesekkel Megvetően húzta el a száját. A Rend, ez a
szentimentális barmok gyülekezete felhívást szögezett ki a városban,
hogy minden fegyverforgatót szívesen látnak. Az ostobák! Két lábon
járó hullák mind!
Amúgy teljesen hidegen hagyta őt az egész téboly, ami odakint
folyt, hiszen régen nem tartozott már az egyszerű halandók közé. Ő
a küldetést akarta elvégezni minden áron, s megvolt a terve arra is,
hogyan hagyja el a háborútól sújtott szigetet. Tudta, most már
nemsokára fel kell bukkannia annak a személynek, kire már hajnal
óta lesett a várost Ryarennel összekötő országút mentén. Ha az a
hegyesfülű vadmarha neszét venné, hogy ő itt tartózkodik Solitude-
on, biztos habzó szájjal és vérben forgó szemekkel sietne
Goreddonba. Persze ezt úgysem tudhatja meg. Most még nem.

123
 Glenn L. Larson
Szívesen eljátszadozott volna ugyan a felkent szenteskedővel, de
tartotta magát a megállapodáshoz. Előbb a munka, aztán a
szórakozás. Addig beéri azzal, hogy a hegyesfülű társai közül kiiktat
kettőt a játszmából. Ajka kegyetlen vigyorra húzódott, mikor a
láthatáron feltűnt a régen várt két lovas. Keze a felajzott számszeríj
tusára fonódott.

Kényelmes, gyékényből font ágyon ébredt fel. Elképedve

tapasztalta, hogy az egész idevezető utat átaludta, s nem emlékezett
semmire. Sem útjuk egyes szakaszaira, sem arra, hogy voltaképpen
hol is vannak. Erőlködve próbált felülni, de a hátába hasító fájdalom
meggyőzte arról, hogy felesleges próbálkoznia. Halkan felnyögött.
A hangra egy ismerős arca úszott be látóterébe.
- Hogy érzed magad? - tudakolta kedvesen Galana.
- Mintha egy mozsárban törtek volna össze - felelte lemondóan
Ambriz, miközben szemügyre vette a helyiséget, amelyben
tartózkodtak. - Mindenség Szent Atyja, hol vagyunk?
- A hüllőemberek városában, nemes Őrző - nyújtott feléje egy
furcsa alakú - a fél körívén hosszan megnyújtott - fakupát a lány,
mely majdnem akkora volt, mint Ambriz feje. - Ezt... a nevét
képtelen vagyok kimondani, idd meg nyugodtan. Nil Arendan,
vagyis Ghiss-raa azt mondja, hogy csillapítja a fájdalmat.
- Azt mondja? - hüledezett az Őrző.
- Kiderült, hogy az öreg Nil és Ghiss-raa - akiben a shirrek
hadifőnökét tisztelhetjük - egy-két kivételtől eltekinteve remekül
megértik egymást - felelte vidáman Galana. - Ha nem beszéddel,
akkor éppen kézjelekkel. Vendéglátóink roppant tanulékonyak.
- A többiek hol vannak? - tanulmányozta idegesen új környezetét
Ambriz.
Afféle kunyhószerű helyiségben voltak most, mely irdatlan
magasságával és különös struktúrájával furcsa benyomást váltott ki

124
 Végtelen Éj
belőle. A toronymagas építmény valójában csak egy szoba volt,
melynek felépítése leginkább az emberek sátraira emlékeztette az
Őrzőt. Az épület valamilyen, számára ismeretlen anyagból készült, a
rétegek egymást átfedve alakították ki a helyiség arculatát.
Ambriznak olyan érzése támadt, mintha fából készült
embernagyságú pikkelyeket tapasztottak volna egymáshoz falak
gyanánt. A szoba padlója keményre döngölt agyag volt, melyet
különböző motívumú szőnyegek díszítettek gyékényből és más
anyagokból. A helyiség bejárata mindössze egy gyékényből font
függöny volt, amely mellett egy fatalapzaton úgy három láb magas,
tűzvörös színű, ovális alakú képződmény trónolt. Az ajtónyílás bal
oldalán a hüllőemberek méreteihez illő fegyverállvány állt, ám most
csak egy hosszú, lándzsa szerű holmi árválkodott benne csupán. Az
egyik sarokban talán hegyikristályból vagy kvarckőből faragott
bálvány magasodott; az Őrzőnek tátva maradt a szája, mikor a az
ismeretlen művész által megalkotott szoborra vetette tekintetét. A
Kalynthián oly ritka anyag meglepő élethűséggel formázott meg egy
hüllőembert. A bálvány szemei zavarbaejtően meredtek Ambrizra,
akinek hirtelen olyan érzése támadt, mintha a szobor minden
mozdulatát figyelemmel kísérné. Fölötte, a falon egy sosemlátott
állat - valamilyen ragadozó - foltos bundája volt kifeszítve; az Őrző
elhűlten nyugtázta, hogy akár hét ember is belefért volna az irdatlan
méretű irhába.
- Az asszonyok és a gyerekek Sithea vezetésével a város egyik
templomában vannak elszállásolva - válaszolt az előbbi kérdésre a
lány. - Jelenleg nem szenvednek szükséget semmiben, Amador és az
öreg, Ghiss-raa segítségével éppen a shirrek tanácsa kérdéseire
válaszol. Megjelenésünk kíváncsiságot és némi érdeklődést váltott ki
köreikben, de Ghiss-raa megtiltotta a lakosságnak, hogy érintkezzen
velünk. Mi is csak egymással beszélhetünk, amíg a Vének Tanácsa
dűlőre nem jut személyünket illetően.
- Biztos, hogy jó indulatúak? Nem bántottak még senkit?

125
 Glenn L. Larson

- Mindent megadnak, amit csak kérünk. Nem korlátoznak

semmiben, csak a kijelölt kunyhóinkat nem hagyhatjuk el -
válaszolta Galana. - Meglepődnél, ha látnád milyen csodálattal
néznek a gyerekekre. Azt hiszem, nincs félnivalónk tőlük.
- Úgy legyen! - morogta Ambriz. - Tudod, túl meseszerűnek tűnik
ez az egész. S elegem van a meglepetésekből is.
A bejáratot vigyázó függöny nagy lebbenéssel tárult föl, s a
nyíláson Amador és az öreg mocsárjáró nyomakodott be, sarkukban
egy termetes hüllőemberrel. Derűsen köszöntötték az Őrzőt,
szavaikból kitetszett, hogy nem bánnák már, ha Ambriz újból a
köreikben forogna.
- A shirr Vének Tanácsa ezekben a pillanatokban dönti el, hogy
mi legyen velünk - vetette fel a témát a kardforgató. - Lehet, hogy
hosszas itt tartózkodásra kell berendezkednünk.
- Semmit sem lehet tudni a szándékaikról? - érdeklődött Ambriz.
- A viselkedésükből úgy vettem ki, hogy már eddig is nagy kegyet
gyakoroltak velünk, mikor elhoztak minket - szólt közbe az idős
legenda is. - Arról nem is szólva, hogy az embernép tagjai közül
talán mi vagyunk a legelsők, akik megpillanthatták a hüllőemberek
városát.
- Ez mind szép, de nem elég - morfondírozott hangosan az Őrző.
- Beszélni kellene velük céljainkról, indokainkról és a földrészen
zajló háborúról.
- Feltártuk előttük a tényeket - jegyezte meg amúgy mellékesen
Amador. - De kötve hiszem, hogy ez túlzottan érdekelné őket.
Legalábbis rám ilyen benyomást tettek. Ők egy más nép. Más
célokkal, más hozzáállással és az emberétől eltérő felfogással.
- Mindketten tapasztalt emberek vagytok - nézett rájuk Ambriz. -
Megpróbálhattátok volna jobb belátásra bírni őket. Mit sikerült róluk
megtudnotok?
- Nem sokat árultak el magukról - vallotta be komoran az öreg. -
Óvatosak és bizalmatlanok. Viszont Amadorral alaposan

126
 Végtelen Éj
körülnéztünk, s úgy gondoljuk, hogy a település nagysága
hozzávetőlegesen akkora lehet, mint Ryaren fele. Becslésem szerint
úgy öt-hatezer shirr élhet ebben a közösségben. De miért kérdezed?
- Gondolj bele mekkora segítséget jelenthetnének a harcban! -
suttogta sokat sejtetően Ambriz.
Amador csak a fejét csóválta. Nil Arendan elgondolkozva
mérlegelte magában az elhangzottakat, de arcán látszott, hogy
véleménye hasonló a kardforgatóéhoz.
- Az ötlet megfontolást érdemel, de nem hiszem, hogy
kivitelezhető lenne. Mindenesetre az összes elismerésem a tiéd, ha
sikerül meggyőznöd őket.
Az Őrző bizonytalan pillantást vetett a társai háta mögött
várakozó hüllőemberre, aki érdeklődve bámulta őket, s időnként
elmorogta magát halk torokhangon. A férfi nem ismerte eme lények
szokásait és tulajdonságait, de tisztában volt vele, hogy értelmes faj
lévén, óvatosan kell bánnia velük. A hüllőfajzat ráemelte
türkizszemeinek átható pillantását, amitől az Őrző rögtön zavarba
jött, de állta a különös teremtmény tekintetét. A fura árnyalatú
íriszekbe tekintve olyan érzése támadt, mintha a shirr a
gondolataiban olvasna, így próbálva áthidalni a közöttük fennálló
nyelvi nehézségeket. Ha igazságszerető lények, akkor talán meg
tudja őket győzni igazáról, de érezte, kevés olyan érve van, mely
befolyásolhatná őket döntésükben.
Belátta, józanul mérlegelve a tényeket, nincs esélyük arra, hogy
megnyerjék ügyüknek az eddig barátságosnak látszó shirreket.
Ugyanakkor feladni sem akarta a küzdelmet. Választott hivatásához
hűen még sérülten is azon járt az esze, miképp tudna segítséget
nyújtani az életükért küzdő embereknek „odakint".
- Megkérlek benneteket, hogy szóljatok Ghiss-raa-nak. Egyedül
szeretnék beszélni vele. S kérjétek meg, kerítsen egy gyógyítót vagy
valami kuruzslót. Hátha van a népében valaki, aki konyít
valamennyit az orvostudományhoz.

127
 Glenn L. Larson
- Természetesen - pattant fel ültéből a kardforgató, s cinkosan
elvigyorodott, - Elvégre kinek ne sikerülhetne a lehetetlen is, mint
egy őrzőnek?
Ambriz is elmosolyodott, majd az öregre nézett.
- Megtisztelnétek, ha egyedül hagynátok most egy kicsit.
Kapcsolatba kell lépnem valamelyik társammal, hátha el tudok érni
valakit közülük. Ehhez azonban magányra és kitisztult elmére van
szükségem.
Mikor a többiek kimentek, fáradt sóhajjal hanyatlott vissza
fekhelyére. Tudta jól, nagyon sok múlhat azon, miképp sikerül közös
megegyezésre jutnia a shirrek szószólójával. Itt az ideje, hogy erőt
gyűjtsön. Szemét lehunyva ürítette ki elméjét, míg szelleme
vándorútra indult a mindenségben, hogy fényfonalat - vagyis
„lélektársat" - találjon a sötétségben.

128
 IX.

„Láttam, hogy a nap alatt

a küzdelem nem az igaznak
és a bátornak oldalán áll.
De esély és remény mindig akad.”
- Umbrian Gilhoran

z ég lassan feketébe öltözött a haláltusáját vívó Fellegvár

A felett. A komor építmény és az azt körülölelő város

szomorú, sőt mi több, siralmas látványt nyújtott. A
síkságot és Ryaren utcáit holtak és sebesültek lepték el, a diadalittas
Fekete Sereg katonái térdig vérben gázolva, győzelmi mámorban
törtek előre. A ryareni gyalogság és a Fehér Kör lovagrend
páncélosai megpróbálták feltartóztatni a szökőárként előre törő
támadók csapatait, de az ellenség létszámfölénye a lovagok számára
kedvező - szűk utcák rengetege - terep ellenére is hátrálásra
kényszerítette őket. Az ég felé szálló füst, a futótűzként elharapózó
lángok és az ostromgépek által lerombolt épületek a nyomaiban sem
hasonlítottak az egykor büszke székhelyre, Solitude szigetének
gyöngyszemére. Ryaren városa végóráit élte, s a Fellegvárba
visszahúzódó védők tisztában voltak vele, hogy csak ideig-óráig
tarthatnak ki. Az ostromlók módszeresen haladtak előre, házat ház
után, templomot templom után égetve fel és rabolva ki. Ezen a

129
 Glenn L. Larson
napon a Káosz keze tombolt a városban, épeszű és józan életű
embereknek nem lehetett maradása többé. A pikkelyes, gonosz
tekintető srillek és az agyaras pofájukkal visszatetszést keltő haurrok
harci láztól égve hömpölyögtek végig a Fellegvárat a várostól
elválasztó masszív kőhídon, s bár sokan elhulltak a bástyákon
védelmi állásokat elfoglaló íjász-század nyilaitól, a védők mégsem
tudták megakadályozni őket a bejutásban. A nehéz, vasalt tölgyfából
készült kapu döngve adta meg magát a támadók faltörő vasának
csapásai alatt.
A gyalogság katonái vállvetve fogadták a Fellegvár kövezett
udvarára benyomuló idegen támadók hadát, de már az első roham
megbontotta védővonalukat. Sok kígyóember és haurr harcos
végezte a ryareni lándzsák hegyén, de a hősies ellenállást tanúsító
védők drága árat fizettek az ellenség pillanatnyi feltartóztatásáért.
Sorban hullottak el a nehéz, recézett pengék alatt, miközben minden
egyes elesett támadó helyébe öten ugrottak.
A Fehér Kör lovagjainak újabb különítménye rúgtatott nehéz
csataméneken a harc színhelyére, de mivel lovaik csak akadályozták
volna őket a mozgásban, így hátasaikat hátrahagyva, harci
kiáltásokat harsogva törtek maguknak utat az ellenség sorai között.
A fehér vértesek számtalan csatában edzették pengéiket élesre, és
meglehet, több harci tapasztalattal rendelkeztek maroknyian, mint az
ostromlók együttvéve. Minden elesett társukért tíz lekaszabolt
támadóval fizettek a felbőszült bikaként hadakozó lovagok, ám az
öldöklő csatában így is mindinkább hátrább szorultak.
Zöld szempár figyelte behatóan a gyilkos küzdelmet. A lova
nyergében szótlanul vizsgálódó férfi homlokára mély ráncokat
vésett az aggodalom. Hű bajtársakat látott elhullani, büszke férfiakat
elesni, s közben közvetlen közelről lehetett tanúja az általa annyira
megbecsült város gyors pusztulásának. Ajkai egyetlen keskeny
vonallá szűkültek, gyeplőn ökölbe szoruló öklének színe fehér
mellvértjéhez volt hasonlatos. Eddig a pillanatig nem tudta elhinni,

130
 Végtelen Éj

hogy egyszer ez is bekövetkezhet; képtelen volt elfogadni a tényt,

amiről lassan kénytelen volt belátni: megváltoztathatatlan. S hol
vannak ilyenkor azok a híres Őrzők!? - gondolta keserűen. - S hol a
birodalom jótékony uralkodója, meg Tyrannia gerinctelen királya? A
bajban mindig magára marad az ember. Hol az igazság? S hol
vannak az istenek?
Vir Dralf Leikhor, a Fehér Kör lovagrend nagymestere
összehúzott szemöldökkel, elhűlve nézte a várkapun beözönlő,
örjöngve támadó kígyóemberek és disznószerű szörnyek seregét
Lovát táncoltatva meredt az eléje táruló látványra, miközben agya
lázasan próbált kidolgozni valamiféle stratégiát.
A legszebb éveiben járó, negyvenes, bikaerős férfi volt,
tiszteletreméltó pofaszakállal és átható tengerzöld tekintettel.
Deresedő halántékán vadul lüktetett egy ér, ahogy összeszorított
fogakkal figyelte lovagjait, akik vad kardcsapásokkal tizedelték az
ellenség sorait. A lovagok szerencséjére a kidöntött kapu helyén az
ostromlók csak kis számban tudtak előrenyomulni, és ha nem a
várvédő vértesek állták útjukat, akkor egymást taposták le nagy
igyekezetükben.
Egy hadsegéd ügetett mellé, átverekedve magát az útjába kerülő,
harcoló tömegen. Kimerült pillantását a nagymesterre vetette,
miközben kapkodva törölgette páncéljáról a vért. Erősen vérző bal
karját az ölében tartotta, jobb kezében véráztatta, nehéz pallost
szorongatott.
- Rosszul áll a szénánk, Essir! Az ellenség benyomulásával időt
és teret vesztettünk.
- Ezt magam is látom, Rogan testvér! - felelte kimérten Vir Dralf.
- De azt a parancsot kaptuk, hogy tartsuk a Fellegvárat mindenáron.
Nem hátrálhatunk meg.
- Halálra vagyunk ítélve, Essir! Innen már nem juthatunk ki élve!
A nagymester vasvilla szemekkel mérte végig elkínzott arcú
lovagját, majd egy gyors mozdulattal nyakon ragadta és magához

131
 Glenn L. Larson
húzta. Közvetlen közelről meredt a másik arcába, szinte érezte a
félelem izzadt szagát, ami engedetlen rendtársából áradt.
- Nem is az dolgunk, hogy túléljük! - morogta fogcsikorgatva. -
Arra esküdtünk fel, hogy akár az életünk árán is megvédjük a
Fellegvárat, és aki ezt megszegi, azt karóba húzatom, még mielőtt az
ellenség megtehetné!
Rogan lehajtott feje láttán lassan elengedte a lovagot, és látván a
másik megbánását, enyhébb hangnemben folytatta.
- Bocsáss meg, Rogan testvér! A vég közelsége türelmetlenné
teszi a legerősebb idegzettel rendelkező férfit is. De emelt fővel kell
fogadnunk, amit a sors ránk mért. Látom megsebesültél és alig állsz
már a lábadon. Rendelj el visszavonulót! Visszahúzódunk az
öregtoronyba. Azt sokkal hatékonyabban tudjuk védeni. Nem
szándékozom több embert veszíteni a kelleténél, s ki akarok tartani,
ameddig csak lehet.
- Parancsod szerint, Essir! - hajtott fejet a másik, majd
megfordította lovát és elrúghatott.
A nagymester is megsarkantyúzta sötét ménjét, és csatlakozott a
véres forgatagban mindinkább visszaszoruló lovagtársaihoz. Miután
maga is elharsogta a visszavonulásra felszólító parancsot, marokra
ragadta éj fekete pallosát, és kíméletlen rendet vágott az ellenség
soraiban.
Az előrenyomuló srill és haurr harcosok meglepődve torpantak
meg a dühödten vagdalkozó emberóriás láttán, kinek kardja alatt
sorban hulltak el a Fekete Sereg jobbnál is jobbnak hitt katonái. A
haurr parancsnok - a támadást vezető Shildan gróf személyes
beosztottja - érdeklődve figyelte a csata menetének lassú
4

megváltozását megfigyelőhelyéről, a kapunyílást közrezáró kettős

bástyát övező gyilokjáróról. Kesztyűs kezével bosszúsan csapott
egyel a levegőbe, s utasította a bástyákat időközben elfoglaló rorgh
íjászokat, hogy terítsék le a veszettül küzdő embert.

132
 Végtelen Éj

Nyílvesszők tucatjai szálltak a vakmerő nagymester és lovagjai

felé, de ezeknek csak a töredéke talált célba, és jobbára azok is
ártalmatlanul pattantak le Vir Dralf és emberei páncéljáról. A túlerő
azonban lassacskán visszaszorította őket, és a lovagok tipródva, de
fegyelmezetten, ötös alakzatokba rendeződve kezdték meg a
visszavonulást. A haurr seregfő hiábavalóan ordítozta parancsait,
elvakultan rohamozó embereinek már nem sikerült
megakadályozniuk a fehér színű vértesek beszivárgását a ryareni
Fellegvár legmasszívabb és legnagyobb épületrészébe, az
öregtoronyba. Utoljára egy szőke üstökű, fiatal lovag maradt, akinek
már nem maradt ideje a becsukódó kapun keresztül bejutni, s
halálmegvető bátorsággal fordult szembe ellenfeleivel. Tucatnyi
sebesülés érte, miközben megvárta, míg utolsó társa is biztonságban
átjut a kapu túloldalára. Aztán esett csak össze dárdáktól átjárt
testtel, miután a szörnyetegek közül ötöt is magával ragadott a
halálba.
A Fekete Sereg ostromló katonái újult erővel estek neki az
öregtorony ódon kapujának, ám az egyelőre keményen tartotta
magát. A kapu túloldalán súlyos reteszek csattantak, és a védők
pillanatnyilag biztonságban érezhették magukat.
Szürke vértezetű, tollforgós sisakos lovas érkezett a vár udvarára,
vérvörös köpenyes alakok alkották kíséretét. Shildan gróf
megállította lovát, és lassan lecsúszott a nyeregből. Lekapott sisakja
alól elővillantak fekete fürtjei, miközben gyors pillantással felmérte
az eléje táruló látványt. Kurta utasításokat vakkantott oda a
parancsait leső vérmágusoknak, s mialatt azok elsiettek
rendelkezésének eleget tenni, jelentéstételt engedélyezett a hozzá
siető haurr parancsnoknak. A csatazaj időközben alábbhagyott.
- Bevették magukat a főtoronyba, Elnom! - összegezte a harc
kimenetelét a disznópofájú lény. - Hozzávetőleg ötven lovag és a
Tanács életben maradt tagjai. Az építmény kapuja erős vasalattal van
ellátva, és belülről is el van reteszelve. Nem lesz könnyű bejutni!

133
 Glenn L. Larson
- A vár védelmének biztosításával törődj Ugharr, a bejutás már
nem a te feladatod. Ezt bízd a vérmágusokra!
A haurr megvető pillantással illette a Fellegvár refektóriuma előtt
felsorakozott vörös köpönyeges alakokat,
- A gyomrom felfordul ezektől a nyavalyás élőhalottaktól, Elnom!
Biztos, hogy nélkülözhetetlenek?
- Lord Varken személyes kérésére küldte őket a Fekete Herceg!
Kétségbe vonnád a seregvezér döntését?
_
Elhárítva a haurr tiltakozó kézmozdulatát, mintegy
rendreutasítólag folytatta.
Szükségünk van rájuk, mert az ellenséges vonalak mögött
állítólag olyan csoport munkálkodik, amely ellenállásra szólítja fel
Solitude lakosságát, és az értesülések szerint úgy látszik,
megpróbálják majd nehezíteni az előrenyomulásunkat. S ha hinni
lehet a szóbeszédnek, olyan képességekkel rendelkeznek, amivel
csak a vérmágusok tudnak szembeszállni.
Az agyaras lény végtagjait összekulcsolva ormótlanul, de mégis
elegánsan hajolt meg feljebbvalója előtt.
- Bocsásd meg engedetlenségemet, Elnom! Várom további
parancsaidat.
A gróf szürke tekintete közönyösen söpört végig rajta.
- Elfogadom a bocsánatkérésedet, Ugharr! Rendelj el
visszavonulót. Esteledik... Nem szándékozom az ostromot éjjel is
folytatni. Megvárjuk a hajnalt. Megszilárdítjuk állásainkat, jelentést
küldök a Nagyúrnak, aztán kifüstöljük ezt a szánalmas csőcseléket
ebből a nevetséges romvárból.
- Egyelőre még áll a torony, Elnom! - figyelmeztette halkan a
grófot Ugharr. - S nem hiszem, hogy jelentősebb véráldozat nélkül
tudjuk majd elfoglalni.
- Idő és ember nem számít - jelentette ki jeges hangon a gróf, és
a haurr megborzongott a kegyetlen szempárban felvillanó tűz láttán.

134
 Végtelen Éj
- Ha kell egyenként csapjuk agyon valamennyit. S holnap ilyenkorra
már hírmondó sem marad ebből a városból és szánalmas védőiből.

Az öregtorony ablakain bekandikáló holdfénynek nem sok öröme

telhetett a látványban, mely a Fellegvár legerősebb építményében
fogadta. A Fehér Kör lovagjai néma csöndben ültek a különböző
lócákon. Többségük aludni látszott, míg mások csak üres tekintettel
meredtek maguk elé, vagy más, apró-cseprő tevékenységbe fogtak,
hogy borongós gondolataikat tovaűzzék. A súlyos sérültek és a
haldoklók a torony fogadótermének egy külön fertályában feküdtek
vagy ültek a fal mentén, míg Leth Borran a vár felcsere
harmadmagával együtt, sebesülttől sebesültig járt gyógyitalt,
különböző főzeteket, kötéseket és bátorító szavakat osztogatva.
Hivatásától ilyenkor undorodott a legjobban, mivel semmit sem
gyűlölt jobban annál, mikor egy élet a kezei közül távozott, és ő
tehetetlenül, az égieket átkozva volt kénytelen végignézni mások
haldoklását. Könyékig véres kezét kötényébe törölte, majd miután
kiosztotta segédeinek az apróbb feladatokat, nagy sóhajt hallatva
zökkent le az egyik asztal mellé. A boritalban remélt valahogy
megnyugvást és feledést találni. Barna szemei lemondóan
szegeződtek az időnként halk nyögéseket hallató, vagy fojtott
hangon átkozódó vértesekre, s nagyon bánta, hogy annak idején nem
szentelt több figyelmet tanulmányainak. Most, ahogy lassan már az
ötvenedik életévébe lépett, érezte már késő a bánat. Múltba vesző
emléknek tűnt csak a bohém ifjonc, aki orvostudományt kezdett
tanulni, s mikor már annak mesterévé vált, egy rossz döntés miatt
elhagyta hivatását, a bizonytalan kedvéért. Kalandor természete nem
hagyta nyugodni.
A negyvenet is betöltötte már mire rádöbbent, hogy eltékozolta
tehetségét és belátta: az nem művészet, ha valaki felsőfokon műveli
az emberélet kioltásának mesterségét. Gyógyítani és életeket

135
 Glenn L. Larson
megmenteni jóval nagyobb tudást, s ugyanakkor elhivatottságot és
áldozatvállalást igényel. Ettől fogva egész lényét, és hátralevő életét
az igaz ügynek áldozta, s meglett korára elérte, hogy a földrész
leghíresebb gyógyítói között tartották számon a nevét.
Merengő tekintete a lovagok nagymesterére esett, aki még mindig
viselte nehéz mellvértjét, s fáradhatatlanul magyarázott csüggedt
embereinek, próbálván beléjük önteni némi hitet s lelkesedést. A
tompán fénylő szemek és a beletörődött arcok azonban minden
szónál ékesebben beszéltek. Borran szomorúan fordította el a fejét.
A hős. A sziklakemény Dralf Leikhor. Kogghnak, a harc istenének
lelkes és odaadó híve. Úgy látom Essir, hogy istened most
cserbenhagyott. Vagy soha nem is volt? Vajon milyen erős a hited?
És a mi hitünk? Lesz-e bátorságod emelt fővel fogadni a halált, ha
majd a képünkbe vigyorog?
Pillantása most az egyik sebesült lovagra tévedt, kinek csak fél
szeme és az orra látszott ki a fejét borító kötésekből. A csúnyán járt
vértes talán megérezte az érdeklődést, mert hosszan viszonozta a
felcser tekintetét. Ép szemében annyi fájdalom tükröződött, hogy
Borran végül kénytelen volt félrenézni.
Fülét halk sóhaj ütötte meg, ahogy valaki a mellette árválkodó
ütött-kopott lócára telepedett. Az illető mély zengésű hangja
megnyugvással töltötte el őt.
- Áldás és békesség, Borran mester! - köszöntötte nem túl nagy
lelkesedéssel őt Elwyn Calmenor.
A felcser keserű mosolyra húzta száját.
- Mindkettőre szükségünk lenne, Essir. De inkább békességre.
- Míg világ a világ, nem lesz béke földünkön. Főleg addig nem,
míg a Fekete Herceg rajtunk tartja figyelő szemét - jegyezte meg a
Tanács feje.
- Téged mi tartott vissza Essir, hogy a Tanács többi tagjához
hasonlóan elmenj? Hiszen itt halálra vagyunk ítélve mindannyian.
Calmenor nemes vonalú arcán fáradt mosoly telepedett meg.

136
 Végtelen Éj
- És téged, hű felcserem meg a lovagokat mi tartott vissza?
Borran elgondolkodva meredt az egyenes tartású férfira, s nem
válaszolt, csak bólintott csupán. A Tanács vezetője együttérzőn
érintette meg a másik karját.
- Látod, ez ugyanaz. Mindannyiunkat valamilyen fogadalom köt
ide, ami erősebb annál, mintsem gyáván megfutamodjunk. Téged az
esküd, a lovagokat a rendjük fogadalma, én meg a város vezetője
vagyok. Mint „kapitánynak", nekem illik utoljára elhagynom a
süllyedő hajót.
Borran halvány mosolyt engedélyezett magának, miközben
figyelme Vir Dralfra terelődött. Az emberóriás a nyugalom
rendíthetetlen szobraként vonult keresztül a termen, s közben
barátságosan biccentett a magányosan üldögélő két férfinak. A
felcsernek úgy tűnt, mintha a harcedzett nagymester teste egy
pillanatra sem lenne nyugalomban.
- Áltatjuk magunkat, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nincs
menekvés - vette fel újból a beszélgetés fonalát Borran. - Itt
pusztulunk az elveinkkel, és a szabadság reményébe vetett hitünkkel
együtt.
- Minden valószínűség szerint igazad van - nyugtázta a kijelentést
rendíthetetlen nyugalommal Calmenor. - Én azonban még nem
fogadnék erre. Szerinted miért romboltattam le egy héttel ezelőtt a
lovagokkal a vár varázstomyát?
A kérdés nyomán Borran gondolatai a múltba kalandoztak.
Tisztán látta maga előtt a nagy robajjal a porfelhőbe temetkező
vékony - ember által nem lakható - tornyot, amit az azóta halott
mágus, Shyl Nizzara irányításával tettek a lovagok a föld színével
egyenlővé. Kevesen értették akkor, miért kellett a vár mágia elleni
védelmét biztosító építményt eltüntetni. Most viszont, hogy az
ellenség már magát az öregtornyot ostromolta, nemigen érdekelt
senkit a teghnum sorsa.

137
 Glenn L. Larson
Calmenor ravasz, amolyan féloldalas mosolyt villantott az
orvosra.
- Az ostrom megkezdése előtt üzenetet kaptam az Őrzők
Rendjétől. Ők adták a tanácsot, hogy romboltassam le a teghnumot,
mert terveznek valamit.
Borran szemében az érdeklődés szikrája csillant, ahogy a Tanács
vezetőjére nézett, de nem látszott túl meggyőzöttnek. Szorongva
jegyezte meg.
- Bármit is akarnak cselekedni, azt nagyon gyorsan kell tenniük,
ha még mást is akarnak itt találni a halottainkon és az ellenségen
kívül.
A terem fala mellett, az egyik hordágyon fekvő sebesült
váratlanul rángatózni és öklendezni kezdett, s a felcser segédeinek
sem sikerült teljesen megnyugtatniuk. Borran elhaló sóhajjal állt fel
az asztaltól.
- Bocsáss meg Essir, de mennem kell. Hív a kötelesség...
Köszönöm a beszélgetést, mert legalább a hátralévő órákra hitet és
erőt ad.
Calmenor részvéttel tekintetében figyelte a távolodó, majd
féltően a sérült fölé hajoló férfit. Visszagondolt Borran szavaira,
melyek a várható segítségről szóltak, s kénytelen volt igazat adni a
felcsernek. Őt sem tájékoztatta pontosan a Rend, hogy mit is
terveznek, de abban biztos volt, valamit mindenképpen
megpróbálnak. A gondolat némi megnyugvással töltötte el. Nem
felejtették el őket.
Bort töltött magának egy öblös kupába; az elesettekre és a hősi
halottakra gondolt, miközben fenékig ürítette az egyszerű
ívóalkalmatosságot. Nem gyászolta őket. Az méltatlan lett volna
hozzájuk. Emlékezni akart rájuk amíg csak él, s közben szívből
remélte, hogy órák vagy akár pár nap elmúltával nem lesz ő is csak
emlék az élők számára. Felállt az asztaltól, és a nagymester
keresésére indult. Érezte, hogy a támadás hamarosan megindul, de

138
 Végtelen Éj

előtte még mindenképpen beszélni akart Vir Dralffal. Hisz közel már
a hajnal...

A vigasztalanul fújó északi szél ráérősen kergette maga előtt a

száraz faleveleket az úton. A tenger felől fekete fellegeket sodort
magával, s bizonyosnak látszott, hogy sötétedéskor ítéletidő zúdul
majd a poros gyalogút mellett árválkodó ütött-kopott fogadóra, s a
környező földekre. Az épület homlokzatán függő cégér - Fogadó a
Magányos Csillaghoz - szánalmasan nyikorgott az egyre erősödő
szélben.
Caris, a fogadós rosszkedvűen tekintett ki az ablakon, miközben
egy ronggyal a pultot törölgette. Odakintről hatalmas csattanás
hallatszott - az éjjeli környék pár pillanatra nappali fényességbe
borult - ahogy a vihar beköszönt, majd örjöngő haraggal rázni kezdte
az ódon építmény eresztékeit. Az út menti fák kétrét hajlottak
engesztelhetetlen dühe alatt.
- Ez közel volt!
Caris kedvetlenül pillantott a megszólalóra. Nagyhangú, nimareni
zsoldosok ülték körül az egyik asztalt, ettek, vedeltek és kockáztak.
A háború híre sok hasonszőrű alakot csalt a vidékre, elvégre mindig
akadtak képzett önkéntesek, kiknek mindegy volt kivel harcolnak,
csak fizessenek érte. Az ellenállásra való felszólítás, melyet az
Őrzők fogalmaztak meg és függesztettek ki minden nagyobb
település, város és fogadó falára, tucatjával vonzotta a
szerencsevadászokat és az egyéb kisstílű kalandorokat.
A fogadós magvasat sercintett a padlóra, és a boroskupákat
kezdte el rendezgetni maga előtt. Nagydarab, elhízott,
elkényelmesedett ember volt disznószerű tokával és állandó tossz
kedéllyel. Morgós természete miatt soha nem tudott igazán
semminek sem örülni, általában minden emberben, ki betévedt
hozzá, csak a jól fizető vendéget látta. Vonzódása az aranyhoz túltett

139
 Glenn L. Larson
még felesége iránti érzelmein is; a fogadó cselédjei meg egyenesen
utálták gazdájukat áldatlan természete és sóvár kapzsisága miatt. S
most, hogy elképzelései meghiúsulni látszottak, a megszokottnál is
rosszabb kedvű volt. Úgy számította, hogy a menekültáradat és a
zsoldosok többsége busás hasznot hoz majd, hisz aki távozni akart a
szigetről, az csak ezen az úton keresztül juthatott el Goreddonba, a
földrész csücskében fekvő kikötővárosba. S íme az első napokat
leszámítva, amikor megérkezett a Ryarent elhagyók serege,
jóformán senki sem tévedt be a Magányos Csillagba, s ha pár
„fecske" be is szállingózott ugyan, azok is gyorsan tovább álltak.
Valószínűleg ez a pár modortalan fegyveres is csak véletlenül
tévedt be hozzá eme késői órán, közel s távol nem akadt más vendég,
aki betévedt volna a majdnem üresen tátongó fogadóba.
Caris, kinek árai jóval olcsóbbak voltak a Goreddon-béli
fogadókénál, nem értette, mi történhetett. Akiket a legjobban várt, a
különféle fegyverforgatók sem nagyon tisztelték meg a létesítményt,
holott köztudott volt, hogy a zsoldos békeidőben és háborúban
egyaránt italozással és mulatozással tölti a neki rendeltetett,
hosszabb-rövidebb pihenőket még akkor is, ha néha „elfelejtenek"
fizetni.
- Hé fogadós! Bort ide! - rendelkezett öblös hangon az egyik
láncinges.
Carris rosszalló pillantást vetett rá - ha szemmel ölni lehetett
volna, a zsoldos holtan fordul te a székéről - és ment. Rossz kedélyét
még ez a pár fegyveres sem tudta eloszlatni; érezte, hogy ezek sem
a jól fizető vendégek közé tartoznak.
A zsoldosok elégedett röhögése közepette töltötte tele kupájukat,
és indult volna tovább, amikor egyikük elkapta a karját.
- Az éjszakát nálad kívánjuk tölteni, ember! Ilyen időben még a
kutyámat sem zavarnám ki. Van-e kiadó szobád?
- Több szobám is van, emberek. Persze csak azoknak, akik
megfizetik - közölte kelletlenül Caris.

140
 Végtelen Éj
- Majd meglátjuk - vigyorgott hiányos fogazatát villogtatva a
fegyveresek hangadója egy vastag, fekete bajszú férfi. - Hozz még
innivalót!
- Eleget ittatok már! - fújt egyet dühösen Caris. - Először
fizessetek, s utána megkapjátok a szobátokat, meg amit még akartok.
De addig egy cseppet se!
A részeg fegyveresek egyike vésztjósló ábrázattal emelkedett fel.
- Fenyegetsz, mocskos féreg? - húzta ki lassan kardját és szegte
hegyét a fogadós torkának. - Azt ajánlom hozz bort, mielőtt
megharagszom!
Caris kétségbeesetten hátrált, miközben keserű ízt érzett a
szájában. Miért kell ennek mindig így lennie? Az ajtó nyikordulására
azonban mindannyian odakapták a fejüket.
A nyílásban magas, fehér hajú, fekete ruhás férfi állt. Haja,
melyet a kinn tomboló vihar kissé megtépázott, vállig érő, dús
hullámokban omlott vállára. Fülében furcsa mintájú, különös függő;
ebből a távolságból Caris nem tudta kivenni, hogy mit ábrázolhat. Az
idegen vastag fegyverövet viselt, oldalán kecses tőrkard függött.
Felleghajtóját a dorneai bajvívók szokása szerint a bal karjára
tekerte, de avatottabb szemlélő rögtön észrevehette, hogy ruhája
egyátalán nem hasonlít a nyugati birodalom neves
fegyverforgatóinak öltözékére. Testre simuló, fekete bőrnadrágot
viselt, fölötte a másik övön aranyszínű csattal és hosszú ujjú nyitott
bőrzekével, mely alól időnként elővillant az olajban edzett míves
sodronying. A különös alak kifejezéstelen arccal meredt az eléje
táruló látványra - mozdulatlan, sakkban tartott fogadós, a zsoldos
kardjával a nyakán -, majd lassú mozdulattal becsukta az ajtót, és a
pulthoz sétált.
Caris úgy érezte eljött az ideje, hogy otthagyja a torkának
szegeződő acélhegyet, meglehet a fegyverest már nem is igazán
érdekelte a nagydarab ember. Társaira pillantott, majd fejével az

141
 Glenn L. Larson
idegen felé intett, és cinkosan hunyorított. A zsoldosok széles
jókedvvel fogadták társuk merészségét, és bólogatva bíztatták őt.
Caris tartva az iménti közjátéktól, némileg idegesen hajolt oda a
lehajtott fejjel a pultra támaszkodó idegenhez.
- Mit parancsolsz uram?
A férfi felnézett, mire a fogadós ereiben meghűlt a vér. A szürke
szemek mélyén, mint ősi láng, kimondhatatlan iszonyat és
fenyegetés lappangott. Caris látott már halottakat is ennél emberibb
tekintettel a világba meredni. Az idegen pillantása közönyösen mérte
végig őt, mint ahogy egy undorító csúszómászót szokás. A
nagydarab ember remegve nézett félre. Félre kellett néznie!
Nem bírta tovább annak az embertelen, lélekölő szempárnak a
tekintetét, amely belülről - s ezt biztosra vette - halott volt, és talán
mindent befogadott, de kifelé semmit sem adott. Csak ridegséget.
A hátuk mögött ekkor döntött úgy a bajkeverő zsoldos, hogy
megcsillogtatja társai előtt elméje felvilágosultságát.
- Nézzétek csak, a ficsúr kardot hord, vagy inkább fogpiszkálót?
Szerintem mindegy, úgysem tud bánni vele!
Caris izzadva pillantott az idegenre, ám a férfi - mintha mi sem
történt volna - csak lehunyta szemeit. A kötekedő fickó saját
szellemességén felbátorodva, közelebb lépett.
- Figyeljetek csak fiúk! Lehet, hogy máris inába szállt a
bátorsága? - vigyorodott el negédesen, majd rögtön kontrázott is. -
Nem, az nem lehet, hiszen olyasmit nem veszthet el, ami soha nem
is volt!
Az idegen kinyitotta a szemét. Caris megérezvén a levegőben
terjengő halálillatot, kétségbeesetten nézett fedezék után. Tudta,
hiába igyekezne lebeszélni a férfit bármiről is. Ez az alak maga volt
a megtestesült fenyegetés. Semmi kedvet nem látott magában ahhoz,
hogy az útjába álljon.

142
 Végtelen Éj
A férfi hipnotikus lassúsággal fordult meg. A lélektelen szemek
közönyösen szegeződtek az okvetlenkedő fegyveresre. Hangja
száraz volt és kellemetlen, ahogy az acél súrlódik a kövön.
- Nem rólad szólt az a dal, amit a minap hallottam?
Az italtól fűtött zsoldos bambán meredt rá; látszott rajta,
hasztalan igyekszik kutatni sekélyes elméjében, hogy
tulajdonképpen miről is van szó.
A feketébe öltözött férfi homlokát ráncolta, mintha erősen
gondolkozna, majd újból megszólalt.
- Igen, most már pontosan emlékszem, csakugyan téged
emlegettek benne. Így szólt:

„ Sarja egy mocskos rablónak

Kinek agya, mint egy csótánynak
De hah, az a kevés esze
Mi volt, még abba se fért bele."

A kötekedő fickó szemel elkerekedtek, majd eltorzult arccal és

dühös ordítással rontott a fehér hajú alakra. Keze még félúton sem
járt kardja felé, mikor az idegen kesztyűs jobbjában megvillanó
penge lágy, köríves mozdulattal suhant feléje, és a meggondolatlan
fegyveres átvágott torokkal hanyatlott le. Társai - vagy féltucatnyian
- nem kevésbé dühösen, asztalokat és székeket borogatva támadtak a
vakmerőre, akinek időközben a köpenyből előszabaduló baljában is
fegyver villant. Az alig két láb hosszú, kecses penge könnyedén
hárította a legközelebbi zsoldos csapását, majd egy villámgyors
riposztot követően, a fickó jobbja a kardjával együtt a fogadó
padlójára hullt. Üvöltve tántorgott el.
Ezalatt az idegen tőrkardja sem tétlenkedett. Elegánsan lépett
félre az egyik nehézkes fegyveres rohama elől, s egy gyors
mozdulattal a láncing alá szúrva, kibelezte a szerencsétlent. A
vékony penge vércsíkot húzva maga után szökkent a levegőbe, s

143
 Glenn L. Larson

közben - mintegy mellékesen - belekapott az egyik túl közel

merészkedő zsoldos nyakába.
A két életben maradt fegyveres ámuló pillantást vetett a fehér
hajú démonra, aki könnyed vívóállásban várta őket. Homlokukon
izzadságcseppek ütköztek ki, ahogy lassan megközelítették ördögi
ellenfelüket. Ha nem annyira ostobák, ha nem akarják mindenáron
holtan látni a fekete ruhást, az idegen talán futni hagyta volna őket.
Caris tátott szájjal meredt a véres küzdelemre, miközben az éjjeli
csatazaj előcsalta feleségét és a cselédeket is a házból. A fogadóst,
bár tapasztalt már egy-két dolgot élete során, lenyűgözte az
ismeretlen technikája és fegyverforgató képessége. Mióta a fogadó
állt - tizennégy éve már - még sohasem öntözte ennyi vér a padlót.
Az idegen úgy bánt el a zsoldosokkal, mintha azok csak
felfegyverzett parasztok lettek volna.
A két megmaradt; zsoldos egyidőben, bámulatos összhangban
támadt a vékony pengéit villogtató férfira. Egyikük egy hirtelen
ötlettől vezérelve nem a fekete ruhásra, hanem annak rövidebbik
fegyverére koncentrált, és sikerült is a rövidebbik pengét kivernie
ellenfele kezéből, átvágva annak csuklóján az inakat. Az ismeretlen,
miután egy pengeváltást-követően a túlvilágra küldte a másik férfit,
majd eldobva tőrkardját, dühös horkantással kapott sérült kezéhez,
és akarva-akaratlanul lerántotta kesztyűjét, A felbátorodott
fegyveres, sikerén felbuzdulva már újból támadott volna, a döbbenet
azonban megbénította - csakúgy, mint a dermedten figyelő háznépet
-, s torkára forrasztotta a harci kiáltást.
Az idegen keze helyén sötétzöld színű, ötujjú, görbe karmokban
végződő pikkelyes végtag markolászta a levegőt, A karnyi
vastagságú csuklóból sárgászöld testnedv szivárgott a vágás
nyomán, az azonban tisztán látszott, hogy a seb - valami embertől
elrugaszkodott módon - villámgyorsan behegedt, és pár döbbent
pillanat alatt nyomtalanul eltűnt.

144
 Végtelen Éj

A fehér hajú gonosztevő torz, kegyetlen mosolyt küldött a

bénultán álló zsoldos felé, majd hozzólépve torkon ragadta pikkelyes
végtagjával, s felemelte, hogy a szerencsétlen fickó bakancsai vagy
két lábnyira himbálóztak a padló felett.
A fogadós és cselédsége elhűlt sikoltozása közepette sziszegte
áldozata - a szorítástól egyre jobban eltorzuló - arcába.
- Túlfeszítetted a húrt, te alávaló patkány!
A markában lógó férfi érthetetlen motyogást tudott hallatni
csupán, miközben kezei hiábavalóan fonódtak a természetfelettien
erős karra. Már csak elfúló szuszogás és hörgés volt, ami torkából
előtört, ám a vasmarok addig szorította, míg a vérfagyasztó hangok
végleg el nem haltak. Az idegen, „művét" befejezvén, fújtatott egyet,
és a halott férfi ernyedt bábfiguráját karjának egyetlen lendületével,
nagy ívben a szemközti falhoz hajította.
Caris minden ízében remegve pillantott az éppen a kesztyűjét
felhúzó szótlan gyilkosra, és igyekezett minél kisebbre összehúzni
magát. Felesége és a cselédek időközben abbahagyták a sikoltozást,
és félelemtől tompa szemekkel, sápadtan meredtek a hátborzongató
tekintetét rájuk vető démoni jelenségre.
A fekete ruhás kardforgató - mint aki most ébredt - tűnődve nézett
végig rajtuk. A vizsgálódás végeztével vértelen ajkai a már jól
ismert, kegyetlen vigyorra húzódtak. Kesztyűs jobbjában hidegen
villant a véres, mégis ezüstösen csillogó acél.
Tanú nem maradhat...

145
 X.

„ Soha ne mondd, hogy soha. S ne feledd:

Embernek lenni mindig, minden körülmény között."
- Elwyn Calmenor

nagymester a torony legfelső szintjén, az erőd központi

A bástyáján állt, szorosan a mellvéd pereménél. Acélszürke

tekintete a lomhán a látóhatár szintjére kapaszkodó
sötétkármin színű égitestre szegeződött, amely vörös izzásba
borította az itt-ott lassan lassan felszakadozó fekete vászon szélét. A
hűvös, hajnali szél újból feltámadt, s dühösen kapott bele a lovag
fedetlen, deresedő üstökébe. Vir Dralf Leikhor pillantása most a
torony aljába, a sok ölnyi mélységben táborozó ellenségre, s annak
őrtüzeire esett. Nemsokára megindulnak, hogy azt a keveset is
elvegyék tőle és társaitól, ami még megmaradt nekik. Kísértést
érzett, hogy átkecmeregve a mellvéden a mélység fölé lépjen, és
végleg pontot tegyen mindennek a végére, de nem volt hozzá szíve.
Nem ilyen befejezést képzelt el, s nem is lenne illő egy őhozzá
hasonló tálentumú férfi pályafutásához.
A kezdet kezdetén szentül hitte, hogy kitarthatnak, amíg sereget
küldenek a segítségükre, de amikor az ellenség egy különítménye

146
 Végtelen Éj

fondorlatos módon utat talált a városba, és megnyitotta a kapukat a

kinn várakozó főerőknek, rögtön tisztában lett vele, hogy a csatát
elvesztették. Roppant erővel kutattak az áruló után, aki minden
valószínűség szerint felfedte a Fekete Sereg előtt a városba vezető
titkos alagutak egyikét, de aztán az ellenség nyomása alatt nem volt
idejük rá, hogy tovább foglalkozzanak az üggyel. Annyira
belemerült az elmélkedésbe, hogy nem vette észre, ahogy egy másik,
egy nálánál kisebb termetű alak jelent meg a háta mögött, majd
lassan mellé lépett.
Összerezzent, mikor megérezte maga mellett a másik férfit, de
egyelőre nem fordult feléje. Mielőtt megszólalt volna, még egyszer
tisztázni akarta a gondolatait. Elwyn Calmenor egy darabig némán
fürkészte a másik férfi arcélét, majd a lovag példáját követve ő is a
felkelő nap bíborszínű korongjára szegezte tekintetét.
- Gyönyörű a napkelte - szólalt meg végül.
Vir Dralf kis szünet után helyeslően bólintott.
- Azért nézem én is - válaszolta komor hangon. - Mióta az
eszemet tudom, mindig ezt a látványt tartottam a legszebbnek a
világon. Korábban is, ha csak tehettem, soha nem mulasztottam el
megtekinteni. S ezért vagyok itt fenn most is. Mert lehet, hogy
utoljára látom. A Tanács vezetője néma csodálattal szemlélte még
egy kicsit érdeklődésük tárgyát, majd keserű hangon megjegyezte.
- Rájöttünk, ki az áruló.
Szavai súlyosan koppantak. A nagymester beszélgetésük
folyamán először nézett rá.
- Vindan Aghrol az, a Tanács titoknoka! - felelte a ki nem mondott
kérdésre Calmenor. - Többen látták a városban, a megszállást
követően, az ellenség táborában. S ő is tudott a titkos alagutakról.
A lovag némán fordította vissza fejét a nepfelkeltére. Uralkodott
arcvonásain, csak az övén függő pallost szorongató jobbja fehéredett
el. Látván a nagymester reakcióját Calmenor hozzátette még.
- Én is hibás vagyok a dologban. Sajnálom.

147
 Glenn L. Larson
Mindketten tudták most mire gondol a másik. Vir Dralf nem
érzett mást, csak tehetetlen dühöt. Ő is sajnálta. Sajnálta lovagjait,
akik az életüket áldozták értük, sajnálta a karóba húzott és
felakasztott harcosokat, sajnálta az árvákat és a rengeteg kiontott
vért. És sajnálta magukat is. Az az alávaló fattyú pedig megszökött,
s neki még arra sem volt érkezése, hogy annak rendje és módja
szerint kitekerje a nyakát. Vállai lemondóan ereszkedtek meg,
hangjában nyoma sem volt annak a tűznek, amivel pár napja még
felnégyeltetéssel fenyegette az akkor még ismeretlen
köpönyegforgatót.
- Most már úgyis mindegy - szólalt meg halkan.
- Igenis számít - fakadt ki Calmenor. - A gazember azt hiszi, hogy
ha mindnyájan meghalunk az ostrom folyamán, nem lesz majd
senki, aki felelősségre vonja. De majd én teszek róla, hogy
kiderüljön mit tett. Erre megesküszöm.
- Vajon mi késztette rá? - tűnődött félhangosan Vir Dralf. - Mi
vesz rá arra egy embert, hogy árulóvá váljon?
A Tanács első embere szomorúan vonta meg a vállát.
- Ki tudja? Talán arany és hatalomvágy. Én csak azt sajnálom,
hogy nem jöttünk rá időben, miben mesterkedik, és így nem fogja
elnyerni méltó büntetését sem.
A lovag nem válaszolt. Hosszú pillanatokig álltak így némán.
Hogy a csöndet megtörje, Calmenor más - nem kevésbé fájdalmas -
témára tért át.
- Hány lovagot vesztett a Fehér Kör Rendje?
A nagymester elfelhősödött tekintettel válaszolt.
- Vagy félezer hű testvérünk veszett oda eddig - jelentette ki
gyászos hangon. - Ötszáz, vagy még több jó lovag, igaz barát és
bajtárs. Rendünket a fennállásunk óta még sohasem érte ilyen
méretű veszteség, pedig végigküzdöttünk már tucatnyi csatát.
Alig fejezte be szavait, mikor trappoló lábak és páncélcsörgés
hangjai ütötték meg fülüket, s kisvártatva a torony aljából is

148
 Végtelen Éj
meghallották a feléjük szálló harci kiáltásokat A lépcső végében
zilált hajú, fiatal lovag állt izgatottan, s hiába próbálta palástolni
hangja remegését.
- Bocsáss meg nekem, Essir! - hajtotta meg fejét a két férfi felé. -
De az ellenség megkezdte a torony ostromát.
- Elérkezett hát a végső óra, barátom! - nézett Vir Dralf társára. -
Nézzünk vele szembe, és fogadjuk úgy, ahogy férfihoz illik.
- Úgy legyen! - vonta elő széles pengéjét Elwyn Calmenor. - Ami
pedig a bűnösöket illeti...
- ...ami az ellenünk vétkezőket illeti - vágott szavába a
nagymester, - ők majd az égiek törvényszéke előtt felelnek tetteikért.
Lassú halált kívánok nekik.
Elwyn Calmenor széles mosollyal nyugtázta a lovag szavait, és
követte Vír Dralfot, hogy megvívja élete első komolyabb és egyben
utolsó csatáját is.
A végső összecsapást.

Lord Varken elégedetten nyúlt végig a skinx-szőrből készült

kereveten. Marradhan vad földjén e ragadozó pompás bundája
valóságos kincset ért, s mivel befogása is embert próbálónak
bizonyult, ezért csak kevesen engedhették meg maguknak ezt a fajta
fényűzést. A nagyúr elégedetlenül rúgta le csizmáit és szabadult meg
lánckesztyűitől, miközben két gyógyítója a sérült vállát vette
kezelésbe. Gyűlölte az ilyen küzdelmeket. Amikor nagy a tét, és nem
egyértelműek az erőviszonyok. Ez az a fajta harc volt, mikor az
ellenfél nem adja olcsón a bőrét. Majd minden katonája - csakúgy
mint ő - kapott kisebb-nagyobb sérüléseket a küzdelemben, csak a
boszorkány és a maradék két ghorr úszta meg az ütközetet
sértetlenül. Persze az várható volt, hogy a lázadó máguspapok nem
lesznek könnyű ellenfelek, de az, hogy ennyi nehézséget fognak

149
 Glenn L. Larson
támasztani, és közben válogatott emberei közül ily kevesen térnek
vissza, nem gondolta volna.
Végül megtörték ugyan az ellenállást, s annak rendje és módja
szerint kardélre hánytak mindenkit, de azt amit keresett, nem találta
meg. Pedig felforgatták az egész istenverte helyet és minden értéket
elvittek, mégsem jártak sikerrel.
Fogait csikorgatva gondolt vissza a csata kimenetelére, s be
kellett látnia, hogy nem igazán erre számított. Kétszáz jó harcosából
csak ötven tért vissza, és majd mindegyik olyan állapotban, hogy a
következő ütközetben aligha tudnak a rendelkezésére állni.
Pedig a legjobbakat vitte magával.
Lelki szemei előtt újra lepergett az egész csata... Morgana csak
hosszas próbálkozás után tudta semlegesíteni a templomot védő
mágikus energiahálót, és a művelet annyira kimerítette, hogy rögtön
visszavonult erőt gyűjteni, így a harcban már nem tudott részt venni.
Újra látta maga előtt a boszorkány fájdalmas fintorát és könyörgő
arckifejezését, ahogy a küzdelem alól felmentését kéri tőle. A
hitvány szuka!
Teljesen elhasználta varázserejét, és most igyekszik a háttérben
meghúzódni. Jó lesz vigyázni vele!
Persze valószínűleg az összecsapás forgatagában sem érte volna
semmi baj őt, a Velicoma rend boszorkányai nagyon tudnak magukra
vigyázni, ha úgy hozza a sors. A védőmágiát csak olyan
szerencsétlen módon sikerült megszüntetni, hogy a felszabaduló
energiák kitörésekor az egyik óvatlan vérmágus rögtön szörnyet halt.
A boldogtalan élőhalott sikolya még most is a fülében zengett, mikor
a nyomorult ghorr cafatokra robbant. A megmaradt ötből a másik
három a templomban adta vissza sötét lelkét Bronaghnak. A
szakállas, csuhás vénemberek a mágia mesterei voltak, és csak az
istenek lettek volna a megmondhatói, mi történik, ha a támadást nem
a vaslovasok kísérik. Az idős szerzetesek a ghorrok kiiktatása után
elkészültek erejükkel, s így Lord Varken harcosainak könnyű

150
 Végtelen Éj
prédájává váltak. Az őrült kavargásban persze a nagyúr emberei is
hullottak mint a legyek, hiszen a mágia ellen kevéssé voltak
felvértezve, de létszámuk végül is elégségesnek bizonyult. Az
iszonyú pusztítást hosszas fosztogatás követte, a Fekete Sereg
vértesei minden értéket és mozdíthatót felhalmoztak a magukkal
hozott társzekerekre.
A zsákmány gazdag volt, a veszteség nagy. S mellesleg a csata
erkölcsi győztesei azok a vén bolondok voltak! Hang nélkül mentek
el, egyik a másik után azzal az ostoba, büszke fénnyel a szemükben.
Irigyelte őket. Ő nem tudott volna ennyi méltósággal távozni.
Dolguk végeztével ingerülten kergette el a gyógyítókat.
Magányra és nyugalomra volt szüksége. Fáradtan dőlt hátra a
kereveten, megpróbált valamennyit aludni, mielőtt tovább kell
indulnia megtekinteni, hogy áll a Fellegvár ostroma.
Hirtelen enyhe fuvallatot érzett, majd finom ujjak érintették
lágyan homlokát. Lehunyt szemhéja mögött szinte látta a
boszorkány csábos arcát. Dühösen lökte félre kíváncsian tapogatózó
kezet, és ugyanazzal a lendülettel fel is ült.
- A pokol melyik bugyra okádott ide, Morgana?! - dörögte
haragosan a nagyúr. - Megmondtam, hogy senki se zavarjon! Ez rád
fokozottan érvényes!
- Nem kívántam alkalmatlankodni, lordom - súgta szeretetteljesen
a boszorkány. - Csupán csak értesíteni akartalak róla, hogy
nemsokára látogatót fogsz kapni.
- Miféle látogatót? - tudakolta kelletlenül a lord.
- Majd meglátod, nagyúr. Annyit akartam veled közölni, hogy
bármiben a rendelkezésedre állok, ha úgy kívánod.
- Hajnalban még nem voltál ilyen virgonc - mosolyodott el
gonoszul Lord Varken. - Valld csak be nyugodtan, hogy ezek az
úgynevezett Őrzők kis híján kifogtak rajtad.

151
 Glenn L. Larson
Morgana, aki időközben töltött magának a nagyúr méregdrága
nimareni fehér borából, váratlanul földre ejtette a kristálypoharat, és
villámgyorsan a lord mellé penderült.
- Senki sincs, aki kifogna rajtam! - suttogta közvetlen közelről a
férfi arcába. - Érted? Senki!
Lord Varken meglepetten kapta fel fejét a csörrenésre, s állta a
boszorkány pillantását.
Sokáig néztek így farkasszemet. A néma közjátékot végül a
nagyúr másik bizalmasa, az elit testőrség parancsnoka törte meg,
miután belépett a sátorba, és féltérdre ereszkedett.
Morgana kelletlenül suhant a díszes kerevet mögé, miközben a
nagyúr megadta az engedélyt emberének a jelentésre.
- Beszélj!
- Vindan Aghrol vár bebocsátásodra, tiszteletreméltó dorm! -
közölte színtelen hangján a gnoll testőrparancsnok.
- Fogadom őt! - emelkedett fel pihenőhelyéről a lord, majd a
kiforduló testőr után szólt. - Horrak! A beszélgetés ideje alatt két
embereddel idebent várakozol.
- Parancsod szerint, Dorm! - hajolt meg a homokszín ruhás gnoll,
és kilépett a sátorból.
Pár pillanat múlva Vindan Aghrol, a tyareni Tanács tagja és
népének árulója már a nagyúr színe előtt állt. Lord Varken most
vizsgálta csak meg tüzetesebben a férfit, aki elvezette őket a város
titkos földalatti járataihoz, ahonnan döntő csapást sikerült mérni az
ellenségre. Aghrol középkorú, átlagos testalkatú, vizenyős szemű
férfi volt, sunyi tekintettel. Mosolya egy prédájára leső rókára
emlékeztette a lordot, a savószínű szemekből mohóságot,
magabiztosságot és nagymértékű cinizmust vélt kiolvasni.
Undorító egy féreg - hallotta elméjében Morgana üzenetét.
Olyasfajta, aki pár aranyért a tulajdon anyját is eladná.
Kushadj! - parancsolt rá Lord Varken, s közben intett a
tanácsnoknak, hogy beszélhet.

152
 Végtelen Éj
- Szívből örülök győzelmednek, nagyuram! - kezdte szívélyesen
Aghrol. - Remélem nem feledkeztél meg rólam.
- A Fellegvár még nincs a mi kezünkön - emlékeztette őt a lord. -
Mindazonáltal a bejutást neked köszönhetjük. Miben is egyeztünk
meg?
- Jutalmat ígértél nagyúr, ha kinyitom a kapukat - vigyorodott
alattomosan a tanácsnok. Hangjába számító él vegyült. - Én
teljesítettem az egyezség rám eső részét, nagyúr! Elvárom, hogy te
is álld a szavad.
- A Fekete Herceg hadura mindig állja a szavát! - jegyezte meg
hűvösen Lord Varken, majd elfordult, hogy ne látszódjon az arcán
mérhetetlen undora, amit a férfi szemeiben felvillanó kapzsi fény
láttán érzett. Vindan Aghrol leginkább egy kígyóra emlékeztette őt,
olyan volt mint bármelyik nyavalyás csúszómászó. A
csúszómászókat viszont el kell taposni, nehogy az ember fejére
nőjenek.
- Azt ígértem, hogy annyi aranyat kapsz, amennyi a bőrödbe fér!
- Igen, nagyuram - hajolt meg kenetteljesen a tanácsnok. - És azt
is, hogy az elfoglalt városban vezetői tisztet láthatok majd el.
- Rászolgáltál a jutalomra, Vindan Aghrol! Nehogy azt hidd, hogy
elfelejtettelek. Megkapod, ami jár neked. Horrak! - szólt hirtelen
testőréhez a nagyúr. - Adj át ennek az embernek egy zsák aranyat az
egyik szekérről. Aztán akassztátok fel és nyúzzátok meg!!
Az áruló kikerekedett szemekkel esett térdre, döbbenetében csak
hápogni tudott.
- De... hát... nagyuram - kezdte, de többet nem tudott szólni.
Vaskemény karok fogták le hátulról, és erős kéz tapadt a szájára,
némaságra kárhoztatva őt.
Lord Varken gúnyos mosollyal az arcán hajolt föléje, s szinte
baráti hangon szólalt meg ismét.
- Hadd lássam, mennyi arany fér a bőrödbe. Vigyétek!

153
 Glenn L. Larson
A pórul járt tanácsnok sikolya még sokáig hallatszott, mialatt a
gnoll testőrök elhurcolták. A nagyúr elégedetten ült vissza a
kerevetre, és a boszorkány példáját követve italt töltött magának.
Morgana halk kacajt hallatva siklott mellé, s nemsokára az ő kezében
is egy újabb kristálypohár csillogott, színültig telve a jófajta
nimareni nedűvel.
- Kínos halál - jegyezte meg a boszorkány, miközben poharát a
lordéhoz koccintotta. - De hát mindenkinek érdemei szerint.

Az utolsókat lélegezték, ezzel tisztában voltak mindannyian. Az

ellenség, mint ezerarcú förgeteg törte át az öregtorony védelmét,
haurrok és kígyóemberek rontottak ellenállhatatlan erővel a legalsó
szinten lévő lovagterembe. Vir Dralf Leikhor vértesei tipródva
hátráltak. A csata kezdetén megpróbálták kiszorítani az undorító
teremtményeket a helyiségből, ám a lovagterem bejárata túlontúl
szélesnek bizonyult, s a lovagok nem tudták megakadályozni a
Fekete Sereg katonáinak mind nagyobb számban történő
benyomulását.
Az egymás mellett küzdő nagymester és Elwyn Calmenor több
ellenféltől szorongattatva is vitézül tartotta magát; körülöttük lassan-
lassan már glédába álltak a levágott ellenfelek tetemei.
Az emberóriás és a tanácsfő éppen akkor értek le az alsó szintre,
mikor a támadók berobbantották a súlyos, kétszárnyú, vasalatokkal
és acélreteszekkel is megerősített tölgyfa ajtót; bár Calmenor rögtön
tisztában volt vele, hogy ez csakis mágia műve lehetett.
Attól a pillanattól kezdve végérvényessé vált, hogy a Fellegvár
védőinek sorsa beteljesedett, még akkor is, ha a vörös köpenyes
alakok nem avatkoztak be közvetlenül a küzdelembe, csak ha saját
testi épségük is veszélybe került. Az elkeseredetten hadakozó
lovagok rögtön a küzdelem elején elhasználták csekély
varázserejüket, de kardjaik szava egyelőre nyomatékra talált.

154
 Végtelen Éj
Vir Dralf ellenállhatatlan erővel aprította gusztustalan, zöld bőrű
ellenfeleit, mialatt Calmenor igyekezett a lovag hátát védeni.
Vékony tőrkardjaival hárított, parírozott és szúrt, eleven támadó nem
maradt vágásai nyomán.
Az idő azonban, ez a megállíthatatlan gazember, ellenük
dolgozott, s vele együtt a gyorsan fáradó lovagok is kezdtek
fogyatkozni. Egyre több fehérvértes bukott el, s adta vissza lelkét
sóhajtva Kogghnak, a harc istenének.
Vir Dralf félelmetes suhintása nyomán egyszerre két srill
vesztette el a fejét; a kígyóemberek acsarogva vették körül a véres
páncéljában hadakozó nagymestert. Elwyn Calmenort időközben két
szúrás is érte, az egyik a bal karját hasította fel - a művészien
megmunkált rapír csengve hullott a kövezetre -, míg a másik az
oldalát érte, mély és komoly sebet ejtve rajta. Ujjait saját vére
festette vörösre, ahogy sebéhez kapott, s elhaló kiáltást hallatva
hanyatlott a lovag lábaihoz. Vir Dralf nem nézett hátra - nem volt rá
ideje de a tanácsfő hangjára hideg rémület költözött a szívébe.
Nem várhatott tovább a visszavonulással, noha addigra a teremben
talán fél tucatnyi lovagját kivéve nem volt már eleven védő a talpán.
A nagymester mély levegőt vett, s elharsogta a legvégső pillanatra
tartogatott varázslatát.
Heves forróság támadt hirtelen a teremben, majd roppant
tűzgolyó vágódott a kígyóemberek közé, akik döbbenten torpantak
meg, míg balszerencsésebb társaik üvöltve, eleven fáklyaként
lángolva fetrengtek kínjukban a helyiség kövezetén.
Varázslata pillanatnyi szusszanást engedélyezett a
nagymesternek, aki - miközben vaskos karjával felnyalábolta az
eszméletlen Calmenort -, egy a lábára kapott vágás nyomán, sántítva
igyekezett a felsőbb szintre vezető lépcsőhöz! Őszinte sajnálatára a
srillek nagyobb része, kik nem kerültek bele a varázslat
hatósugarába, sértetlenül úszták meg akcióját, s rögvest támadásba is
lendültek. Keserűen állapította meg, hogy a teremben mostanra már

155
 Glenn L. Larson
minden lovagja elesett, és a „szerencsések" többsége a legjobb
esetben is megcsonkítva hever a földön.
A lovag a helyiség hátsó falának vetve hátát, némán meredt az őt
lassan gyűrűbe záró srillekre. Az idegen lények szemében izzó
gyűlölet s a fennsőbbséges megvetés láttán tudta, elérkeztek élete
utolsó pillanatai.
Vir Dralf Leikhor, a ryareni Fehér Kör lovagrend nagymestere
lassan földre eresztette az öntudatlan tanácsfő testét, s pallosát előbb
a homlokához emelve, majd egyenesen előrenyújtva tisztelgett
ellenfeleinek.
A kígyóemberek eközben már-már elérték őt; hosszú, kétágú
nyelvük izgatottan villant elő ragadozópofájukból.
A fehér vértes lovag, a Ryarent védő harcosok utolsó tagja
fölemelte pallosát, s nekikészült, hogy emelt fővel fogadja a végzet
rendelését, mikor...
...a terem levegője különös, nem evilági zúgással telt meg,
miközben zöldeskék villámok csaptak elő a semmiből. A villámokat
recsegő zaj követte, majd a levegő megremegett, s a tér süvítő hang
kíséretében meghasadt, miközben a zöld villódzások egy
embermagas téglalap alakját vették fel.
A fülsiketítő zúgás kezdett az elviselhetetlenségig fokozódni,
majd mielőtt tetőpontján váratlanul abbamaradt volna, az ajtószerű
nyílás egy karcsú, szürke ruhás alakot okádott a terem padlójára.
A srillek az ámulattól lemeredve, döbbenten bámultak a különös
jelenségre, és ez a rövidke várakozás többjüknek az életébe került. A
szürke, testhez álló tunikát viselő elf ügyesen tompítva az esést,
bámulatos eleganciával fordult át vállán és nézett farkasszemet az
értetlen kígyóemberekkel. Talán húszan, ha lehetnek. Valószínűleg
nem láttak még se Kaput, s nem tapasztalták még a térmágia áldásos
hatásait sem!
Amathil, a helyzetet egy pillantással felmérve, késlekedés nélkül
kapta le övéről a Gathiss-t, s vette célba ellenfeleit. Érezte, aligha

156
 Végtelen Éj
bocsátkozhatna fesztelen csevegésbe velük. Olyan közel állt
hozzájuk, hogy ha akart sem tudott volna hibázni. Pár
szívdobbanásnyi idő alatt kilőtte a tárat, szokásával ellentétben
ezúttal nem igyekezett megkímélni ellenfelei életét. Sérült srillek
buktak fel; egyikük rendkívül csúnyán járt, miután vakmerően ugrott
előre, s így az egyik nyílvessző szerencsétlen módon a gyomrába
fúródott
A kígyóemberek bátrabbja dühös sziszegéssel rontott az elfre,
addig próbálván elkapni a magányos lövészt, míg az átkos
fegyverével bajlódik, ám - igaz csak pár pillanattal - elkéstek.
Amathil késlekedés nélkül ugratta ki fegyveréből a kiürült tárat,
majd villámgyorsan kattintottá be helyére az újat, és már célzott is.
Most áldotta csak igazán Bertinus atya ajándékát; hagyományos
számszeríjjal nem tudta volna mindezt véghez vinni. A terem
levegője az ismétlőfegyver lövedékeinek suttogásától és a harcias
srillek fájdalomüvöltésétől lett hangos, akik közül - bár sokakat talált
combján vagy karján nyílvessző - négynek sikerült elkerülnie az
alattomos lövedékeket, s most megszállottként vetették magukat a
magányos Őrzőre, kinek alakja mögött továbbra is ott ragyogott a
zölden vibráló térkapu.
Amathil a földre ejtette számszeríját, s kezében tűvékony, alig
tizenkét hüvelyk hosszúságú penge villant, miközben bal kezével a
hozzá legközelebb eső ellenfelére mutatott és rákiáltott. A pikkelyes
lény hörögve esett össze, s görcsbe rándult testtel terült el a földön.
A következő srill vágása elől nemes egyszerűséggel tért ki oldalra,
és ugyanazzal a mozdulattal torkon szúrta a csúf lényt. Társa széles
pengéjét előreszegezve próbálta felnyársalni a mozgékony elfet, aki
könnyedén söpörte félre a vaskos fegyvert, és egy ravasz technikával
szíven szúrta ellenfelét. A srill döbbenten meredt a bőrvértjén
áthatoló vékony pengére, száján zöldessárga vér buggyant ki, ahogy
elhanyatlott.

15 7
 Glenn L. Larson
Az elf időközben riadtan meredt utolsó ellenfelére, aki épp
vágásra emelte ormótlan kardját, imrisse ugyanis beszorult áldozata
testébe, kicsavarva kezéből a fegyvert. A srill, pofáján gúnyos
vigyorral szemlélte a másik erőlködését, és már épp sújtani készült,
amikor nehéz pallos csapódott nyakának, s feje - döbbent
kifejezéssel az arcon - pörögve szállt át a terem túlsó végébe.
Vir Dralf Leikhor a meglepetten felpillantó elfre villantotta zord
mosolyát, és leengedte véres kardját. Amathil viszonozta a mosolyt,
de gyorsan el is komorodott, ahogy észrevette a három feléjük
igyekvő, vörös köpenyes alakot. Először a bejáratot kell lezárnom!
Sietve suttogta el a szükséges formulát, majd mialatt a
vérmágusok háta mögött a keretéből kiszakított ajtó helyén ametiszt
színű energiarács ragyogott fel, felkapta számszeríját a földről.
Kapkodva cserélt ismét tárat - reményei szerint az utolsót ám
ezúttal ő volt az, aki elkésett. Amathilt ellenállhatatlan erő taszította
mellbe, miközben a Gathiss kifordult a kezéből, és ő eleven
rongybabaként emelkedve a levegőbe, fájdalmas puffanással
csapódott a felsőbb szintre vezető lépcsőnek.
A legelöl haladó ghorr villámgyorsan emelte fel karját és két szót
suttogott, miközben göcsörtös ujja vádlóan szegeződött a hívatlan
„vendégre".
Az elf orrából és füléből vér szivárgott, ahogy lassan eszmélve
megpróbált feltápászkodni. Mivel erejének nagy részét a gythan
fenntartása emésztette fel, így kénytelen volt pajzsát jelentősen
meggyengíteni. Keserűen ismerte fel, hogy ezzel alighanem
behozhatatlan hátrányba került a vérmágusokkal szemben.
Szívét váratlanul jéghideg kéz kapta marokra; kétrét görnyedt a
kibírhatatlan fájdalom alatt. Az ismeretlen erő az életerejét próbálta
elszívni, végső pusztulással fenyegetve őt. Elködösülő tekintettel
meredt a vörös kámzsás alakra, aki lassan hátratolta csuklyáját, és
sárga tűzzel égő szemeit rászegezve, megvető vigyorra húzta
rothadó ajkait.

158
 Végtelen Éj
- Te nyomorult patkány! - szólalt meg reszelős hangján. - Jobbnak
hittelek. Szánalmas vagy... és gyenge. Hibáidért halállal lakolsz!
Az elf akaratát megfeszítve igyekezett kiszabadulni a másik
hatalma alól, mikor hirtelen mintha csak elfújták volna fájdalmát s
érezte, hogy az éltető esszencia - ez a láthatatlan erő - lassan
visszaáramlik testébe. Döbbent tekintettel meredt a bénultan álló
ghorra, aki őhozzá hasonlóan hitetlenkedve nézte a melléből kiálló
nyílvesszőt. Szikkadt marka a lövedékre fonódott, de az ezüstből
készített nyílvessző nem viselte el az élőhalott érintését.
Testéből és kezéből füst szállt fel, s a vérmágus rekedt üvöltéssel
rogyott össze. Hangja hörgésbe csapott át, miközben arcra borulva
elnyúlt a földön. Sárga tekintetében kihunyt a tűz, ahogy élettelen
szemei gyűlölettől telve, utoljára szegeződtek az Őrzőre.
Vir Dralf, aki közbelépésével magára vonta az őt számba se vevő
élőhalottak figyelmét, kétségbeesetten próbálta felajzani újra a
furcsa számszeríjat, de próbálkozása kudarcot vallott.
A két vörös köpenyes ghorr tökéletes összhangban lendült
támadásba. Egyikük az éppen feltápászkodó Amathil felé igyekezett,
s közben hangosan kántált, míg a másik a tehetetlen lovagra
irányította hosszú kezeit, s tenyeréből fehéren izzó, emberfej
nagyságú lövedékek özönét zúdította a kiszolgáltatott nagymesterre.
A lovag ordítva engedte el fegyvere markolatát, mely égette a kezét,
ám a következő pillanatban ő is az Őrző sorsára jutott, mert a
páncéljába csapódó fénylő golyóbisok elemi erővel lökték őt a terem
végébe. Vir Dralf ernyedten zuhant az egyik sarokba, estében
felborítva az ott árválkodó lovagi páncélt.
Amathil ezalatt a helyzetet átlátva úgy döntött, hogy kockáztat.
Miközben a ghorr feléje indult, igyekezett annyi energiát elvonni a
térkapuból, melynek hiánya még nem veszélyeztette a mágikus
átjárót túlságosan. Az így nyert manából villámgyorsan rántotta fel
misztikus pajzsát remélve, hogy sikerül megelőznie az idegesen
kántáló alakot. Rögtön érezte a védelmének feszülő irdatlan

159
 Glenn L. Larson
nyomást, de a mágikus gát egyelőre kitartott. Az elf kihúzta magát és
a ghorrok számára ismeretlen nyelvű szót kiáltott, miközben
kezével különös mozdulatot tett. A vérmágus és segítségére siető
társa váratlanul megnémult. Vértelen ajkuk hiába formálta a
szavakat, varázslataikat a megfelelő igék kiejtése nélkül nem tudták
végrehajtani; az elf csöndvarázsa, ha csak ideiglenesen is, de
semlegesíteni tudta hangjukat.
Amathil pillanatnyi előnyét kihasználva összegyűjtötte maradék
erejét, s úgy határozott, hogy beveti a rendelkezésére álló legerősebb,
varázslatát. Ismét kockáztatott, hiszen ezzel az utolsó morzsáig
kizsigerelte magát, s ha nem jár sikerrel, akkor ki lesz szolgáltatva a
ghorrok kényének-kedvének. „Mana” nélkül pedig még egy Őrző
sem lehet ellenfél a trantori vérmágusoknak. Ökölbe szorított kezeit
az élőholtakra irányozva széttárta ujjait, s elkiáltotta a szükséges
igét. Csontig hatoló hideg támadt a teremben, ahogy az elf kezeiből
karnyi vastagságú fehér fénynyalábok törtek elő, eleven hóviharba
burkolva a hátráló ghorrokat. A jégből formázott sugarak
megfagyasztottak és vastag, kemény réteggel borítottak be mindent,
ami csak az útjukba akadt; nem kerülhette el sorsát a két vérmágus
sem. A varázslat rideg jégpáncélba zárta testüket, eleven
kristály szobrokat formázva dermedtek mozdulatlanná.
Az Őrző tudva, hogy a jégvihar hatása csak ideig-óráig tartja
fogva a ghorrokat, gyorsan cselekedett. Odalépett az eszméletlen
lovaghoz, s megállapította, hogy még él. Megragadta a súlyos testet,
és bevonszolta a türelmesen várakozó térkapuba, majd Calmenorhoz
lépett és vállára kapva a tanácsfőt is, a zölden ásító nyíláshoz sietett.
Már-már elérte a hőn áhított szabadulást, mikor az egyik
vérmágus jégszobra hangos reccsenéssel robbant szét, és apró
jégszilánkok ezreivel borította be a termet. A kiszabadult ghorr
dühös horkantással, vicsorogva rontott az elfre, aszott koponyájának
bőre alatt duzzadt mérgeskígyóként tekeregtek a haragoslila erek.
Markában művészien megformált recézett pengéjű, fekete csonttőr

160
 Végtelen Éj
villant, melynek pengéjén sárgászöld árnyalatot vélt megpillantani
az Őrző.
Úgy látszik, nincs már elegendő energiája az ördögfattynak. -
konstatálta hidegvérrel Amathil, mialatt a földre csúsztatta a vállán
hordott testet. Egyek vagyunk ghorr!!
Az ő kezében is megvillant az imriss, ahogy hidegvérrel hárította
a vérmágus első támadását. Az élőhalott gonoszul sziszegve lendült
támadásba ismét, a recézett penge alig arasznyival suhant el az elf
torka előtt.
Vigyáznom kell! Ha a khiag elér, vége a dalnak. Végeznem kell
vele, mielőtt a másik is kiszabadul! - állapította meg az Őrző
higgadtan, és ellentámadásba lendült. A ghorr kétségbeesetten
próbálta követni ellenfele cikázó pengéjét, de hiába. Az elf nem egy
emberöltő alatt gyakorolta be technikáját és fogásait, s ez meg is
látszott rajta. Mestere volt a tőrvívásnak.
Hátuk mögött repedezni kezdett a másik élőhalott jégszobra is,
ugyanakkor a terem mágiával lezárt bejáratának túloldalán már
megjelent az ostromló sereg több harcosa is. Amathil belátta,
gyorsan végeznie kell a ghorral; kettejükkel valószínűleg már nem
bírna el. Remek időzítéssel lépett el ellenfele pengéje - a méltán
híres khiag - elől, és imrissének egyetlen, nagyívű vágásával
lefejezte a vörös köpenyest. Alighogy a szikkadt koponya földet ért,
az enyészeté lett a másik vérmágus jégpáncélja is, ám az elf ezzel
már egyáltalán nem törődött.
Felkapta a Gathisst a földről, majd újra felnyalábolta a tanácsfő
ernyedt testét, és belökte a pulzáló kapuba. Hajába jeges fuvallat
csapódott, s az apró szilánkok ismét záporozni kezdtek, miközben ő
is belépett a gythan-ba, és leadta a jelet.
Most testvér!
Az utolsó vérmágus, látván esélyeit elszállni, rekedt ordítással
ugrott az egyre halványabban derengő térkapu felé. Az élőhalottakra
jellemző kitartással mindent megpróbált még, hogy ellenfelét itt

161
 Glenn L. Larson
tartsa, de kudarot vallott. Karjait szélesre tárva rontott a gythan-ban
álló elfre, s már majdnem elérte őt, mikor Amathil úgy döntött, nem
vár tovább.
Megemelte ismétlőfegyverét, s ahogy a levegő megremegett
körülöttük, még amúgy búcsúzásképpen két nyílvesszőt eresztett az
őrjöngő ghorrba. Aztán a tér kifordult sarkaiból, és mialatt a
hullákkal borított terem is eltűnt látómezejéből, ők megkezdték
útjukat a mindenség egy másik, közeli pontjába...

162
 XI.

„Az eszmék tesznek naggyá egy népet;

s nem a mértéktelen hatalomvágy.
Becsüljük meg fajtánk
talán legnagyobb erényét,
melyet úgy hívnak : emberség.”
- Dor Xuthorn

mbriz kutató pillantást vetett a vele szemben ülő shirre.

A Hálát és tiszteletet érzett az ormótlan lény, s népe iránt.

Tudta jól, hogy már az eddigiekért is örök adósa marad
nekik. S mintha ez nem lenne elég, most egy még nagyobb
horderejű dolgot próbál kérni tőlük szívesség gyanánt.
Sóhajtva formálta meg elméjében a gondolatokat, nem tudta
igazán, hol is kezdje. Pedig a két nap alatt, míg bénán feküdt, bőven
volt ideje gondolkozni, s úgy érezte, nem ülhet ölbe tett kézzel egy
mocsárbéli településen, míg odakint a történelem legvéresebb
háborúja zajlik. Kérésükre Ghiss-raa gyógyítókat kerített, akik egy
vén shirr sámán segítségével órák alatt rendbe hozták őt különös
főzeteikkel és ellenállhatatlan „illatú” balzsamaikkal. Mivel a
hüllőemberek vénei még mindig - immár harmadik napja -
tanácskoztak a fogságukba esett emberlények sorsát illetően,
Ambriz úgy döntött, hogy megpróbálja a saját kezébe venni az
események irányítását. Bár társai nem fejezték ki osztatlan

163
 Glenn L. Larson
tetszésüket az Őrző ötlete iránt, abban megegyeztek, hogy meg kell
próbálni meggyőzni a shirreket ügyük igazáról.
Shktiss lakói különös vendégszeretettel bántak a földjükre érkező
menekültekkel, s azon kívül, hogy sötétedés után nem hagyhatták d
kegwanjukat, nem korlátozták őket semmiben. Amador és az Öreg
Nil hamar megtalálta a közös hangot vendéglátóikkal, egy
vadászatra el is kísérték az őket szívesen látó hüllőket, akik
izgalommal vegyes kíváncsisággal hallgatták a kardforgató és idős
társa beszámolóját az emberek életéről és társadalmáról. Az
asszonyok Sithea és Galana vezetésével megcsodálhatták a település
szentélyeit is, melyekből két kisebb és egy nagyobb állt
rendelkezésre, és felépítésük, valamint belső elrendezésük számos
izgalmas látnivalót kínált. Eme építmények a shirr nép egyetlen
istenének Sturrakh-nak voltak felszentelve.
Az Őrző ez idő alatt igyekezett minél többet együtt lenni Ghiss-
raa-val, hogy minél jobban megismerhesse a lápvidék védelmébe
húzódott különös nép szokásait, hagyományait és társadalmi
hierarchiáját. Megtudta, hogy a hüllőembereknek még három
másik, Shktisshez hasonló települése létezik az Eywa-mocsárban, s
mindegyik hasonló tagozódási rendet mutat. Egy adott település
felett a Vének Tanácsa, vagyis Sturrakh papjai uralkodnak, s őket
követte a település vadászainak és harcosainak vezetője a Shiss. A
rangsorban legalul a shirrek nőstényei illetve az egyszerű portyázók
álltak, akik a fegyverforgatókkal együtt az adott város biztonságáért
és nyugalmáért feleltek. Maga Ghiss-raa a portyázók főnöke volt, s
kiderült az is, hogy nála jobban egyetlen shirr sem ismeri a mocsár
rejtelmeit.
A hüllőemberek békében éltek volna választott földjükön, ha
időnként nem gyűlik meg a bajuk az Eywában nagy számban élő
gyíkemberekkel, akik primitív törzsekbe tömörülve igyekeztek
megkeseríteni a shirrek életét.

164
 Végtelen Éj
Népe eredetéről és származásáról Ghiss-raa nem volt hajlandó
nyilatkozni, s az Őrző nem tudta eldönteni, hogy vajon a hüllőember
sem ismeri fajtájának történetét, vagy egyszerűen csak titkolózik.
Cserébe Ambriz feltárta a hüllőember előtt Kalynthia történelmét,
és mesélt a shirrek által eddig még nem látott ember és más fajok
lakta birodalmakról is. Úgy vette észre, hogy Ghiss-raa sokkal
fogékonyabb volt az emberek iránt, mint bármelyik társa, s
előfordult, hogy a shirr órákon keresztül ostromolta őt különböző
kérdéseivel.
Idáig jutott gondolataival, s érezte, lassan bele kellene vágnia a
számára oly fontos beszélgetésbe, de nem tudta, hol kezdje. A
hüllőember türelmesen trónolt vele szemben. Látszott rajta, hogy
esze ágában sincs siettetnie az Őrzőt. Ha rajta múlna, akár egy álló
napig is itt ülne arra várva, hogy megszólaljak - gondolta Ambriz.
- Honnan ismered a nyelvünket? - kérdezte végül hirtelen, véget
vetve a rájuk telepedő csöndnek. Beismerte magának, hogy ezt már
régebben meg kellett volna kérdeznie, de csak most jutott eszébe a
dolog.
- Húsz évvel eszelőtt asz apám volt asz, akki megmentette Nil
Arendan életét - közölte büszkén a shirr. - A tiszteletreméltó öregtől
tanulta meg nyelvetekket éss adta tovább nekkem, hátha egyszer
hasznomra válikk.
- Igaza lett - mormolta Ambriz, majd beszélgetőtársa zavarbaejtő,
türkizszínű szemeibe nézett. - A segítségedre lenne szükségem,
nemes Ghiss-raa. Csak te beszéled itt a nyelvünket.
- Miről van a szó? - tagolta lassan kérdését a shirr. - Hiányt
szenvedtek valamiben?
- Nem ez a problémánk... - rázta fejét Ambriz. - Azért
kényszerülünk a ti vendégszereteteket élvezni, mert földünkön, ezen
a szigeten háború dúl. Akik velem jöttek, menekültek. El kellett
hagyniuk otthonaikat, mert oly gonosz erő fenyegeti őket, amivel
egyelőre képtelenek vagyunk megbirkózni.

165
 Glenn L. Larson
Ghiss-raa a szokásos félrehajtott fejjel hallgatta a másik
beszámolóját.
- Még a gyíkembereknél iss gonoszabb? - tudakolta kíváncsian.
- Igen - mosolyodott el keserűen Ambriz. - Egy halhatatlan
félisteni hatalom e világ szabad népeinek pusztulására tör, és mi
kevesen vagyunk, hogy megállítsuk.
- Milyen néven neveztetikk e hatalom? - érdeklődött Ghiss-raa.
- Ő Bronagh, a Fekete Herceg! - közölte komoran Ambriz,
miközben megrándult egy izom az arcán. Már a név említése is
fizikai fajdalmai okozott neki. - Egy pusztító őserő letéteményese,
aki fondorlatos módon világunk elpusztítására törekszik. Ha tervei
valóra válnak, az értelmes fajok összes képviselője kivész erről a
kontinensről, beleértve titeket is.
A hüllőember dühösen állt fel, és mérgében hatalmasat csapott a
kegwan falára. Ambriz ijedten húzta össze magát, hisz félő volt,
hogy az irtóztató erejű ütés kidönti a masszív építmény falát. Végül
Ghiss-raa lecsillapodott, s mérges horkantással jegyezte meg.
- Ssordakh! Hát visszatért!
Ambriz meglepve meredt az ujjaival idegesen a falon doboló
shirre. A név említése már-már elfeledett dolgokat juttatott eszébe.
Az Őrző döbbenete nem ismert határt.
- Ti ismeritek Zordakot? Mit tudtok róla?
- Nem ssokkat - vallotta be szomorúan a hüllőember. - Azt
tudjukk, hogy ő egy, istenünkkel vetekkedő hatalmú entitáss, mely
már egyszer megpróbálta uralma alá hajtani Kkalynthiátt - ahogy ti
nevezitekk - de az még az időkk kezdetén volt. A planétánkkat őrző
isstenekk, szám szerint négyen, meghiúsítottákk próbálkozássát, de
a harcban annyira legyengültekk, hogy eltávoztakk más világokkra.
Egyikkükk azonban itt maradt és megesskküdött, hogy mindenáron
megvédelmezi a gonosz hatalmakktól világunkkat. Ő lett a
Granathiss, a mágikuss relikkvia őrzője, melyet isstentárssaival
kkaröltve alkkotott, hogy ezáltal biztossítsa Kkalynthia egyensúlyát.

166
 Végtelen Éj
A szent erekklyét eljuttatta hű híveihez, ss azokk elrejtettékk, hogy
Ssordakh ssoha sse bukkanhasson rá, mert ha véletlenül ráakkad,
akkor megbontja a vílágunkkon uralkodó egyensúlyt, elpusztítva
minden élőlényt. Így szól a legenda, melyet őseinkk hagytakk ránkk.
- Hiszen Zordak a fényből és az életből táplálkozik. E két dolog
kell neki, hogy fenntarthassa sötét erejét - jegyezte meg komoran
Ambriz, majd a shirr ámuló pillantásának kíséretében tovább
folytatta a történetet. - Összes hatalmát latba vetve sikeresen
kijátszotta a Kalynthiát óvó istenek figyelmét, és sikerült is neki
lényének egy részét, rosszindulatú esszenciájának egy darabját
belecsempésznie egy újszülött lelkébe, akit azért szemelt ki, hogy
legyen, aki érvényesítse sötét akaratát világunkon. Igaz, ez annyira
meggyengítette, hogy hosszú évszázadokra vissza kellett vonulnia
erőt gyűjteni. Zordaknak, az ártó szándékú hatalomnak, és ősi
ellenfelének, Gorthannak, a Szent Egyensúly istenének harca
immáron több évezrede tart, s hogy ki kerekedik felül a másikon,
vagy egyáltalán lesz-e valaha győztese ennek a párharcnak... annak
csak a sors a megmondhatója.
Ghiss-raa tágra nyílt szemekkel meredt a férfira, miközben lassan
visszaült helyére. Tudta jól ő is, ez a legenda oly régi, hogy még az
első shirr is a tojásban volt, mikor ez történt. S azt is tudta, hogy az
emberek közül csak a kevés kiválasztottnak adatik meg, hogy
megismerjék Kalynthia regéjét. A kérdés kézenfekvő volt.
- Kki vagy te?
Ambriz felállt, és elegánsan hajolt meg beszélgetőtársa előtt.
- Ambriz Gvenor vagyok, az Őrzők Rendjének második köréből!
- jelentette ki ünnepélyesen. - Gorthannak, az Egyensúly istenének
híve és akaratának végrehajtója. Rendünk az a szervezet, mely már
időtlen idők óta küzd a szabadságért és a jólétért, valamint a Fekete
Herceg elleni harc zászlóvivője a kontinensen. Társaim ebben a
pillanatban is a szabad népek egyesítésén munkálkodnak, hogy
összefogva egymással, együtt űzzük ki a gonosz hódítót. Ezért

167
 Glenn L. Larson
kérem a segítségedet nemes Ghiss-raa, a magam és társaim nevében.
Az elmúlt éjjel sikerült mentális úton kapcsolatot teremtenem egyik
rendtársammal, és „meséltem" neki népedről. Ő is egyetértett velem,
hogy próbáljalak benneteket is megnyerni ügyünknek. Óriási
nyereséget jelentene számunkra, ha mellettünk küzdenétek a harcban,
s így talán sikerülne elfogadtatnotok magatokat a kontinens más
népeivel. Megismerhetnétek az emberek, elfek, törpék és más
értelmes fajok országait, kereskedhetnétek velük, s kicserélhetnétek
egymással más téren szerzett tapasztalataitokat. Tudom, hogy a
döntés nem könnyű, hiszen elszigeteltségetek eddig viszonylagos
biztonságot és védelmet nyújtott számotokra, de hidd el nekem, ha a
Fekete Herceg kerekedik fölül, akkor nektek sem lesz többé
maradásotok. Bronagh keze messzire elér!
A shirr nem válaszolt rögtön. Elgondolkodva dörgölte orrát,
igyekezett minél gyorsabban megemészteni a hallottakat:
- Ahhoz nem volt jogod, hogy az engedélyem nélkkül beszámolj
rólunkk bárkkinekk iss - mondta vontatottan, de hangjában nem volt
harag. - Viszont megértem, hogy kkénytelen voltál ezt tenni, mert
ssürget bennetekket asz idő.
Fújtató hangot hallatott, amit az Őrző némi vizsgálódás után
sóhajtásként vélt beazonosítani.
- De elmondom nekked a véleményemett, mert egyeness, őszinte
lénynekk issmertelekk meg téged, és tetszikk a fajtád. Mindenben
amit elmondtál igazad van, de nem tartom valószínűnek, hogy
tudunkk ssegíteni. Kéréssedet tolmácsolni fogom Ssyirr-kaa-nak,
mivel az ilyen nagy horderejű dolgokkban, mint a hadbavonuláss, ő
szokkott dönteni. Ám, hogy bármit is kkezdhessünkk, ahhoz előbb a
Vénekk Tanácsánakk az engedélyét kell megszerezni, ss ezt én nem
tartom elérhetőnekk. Legalább iss nagyon nehész lesz őket
meggyőzni igazunkkról, ss csak akkor fognakk belemenni, ha a shirr
népnekk is származikk valami haszna belőle, ők ugyanis
mindenekelőtt fajtánkk érdekkeit tartják szem előtt, ss ha esz nem

168
 Végtelen Éj

egyezik az általad vázolt célokkal, akkor nem lesznekk hajlandóakk

segíteni. Nálunkk nagyon erőssek a tradíciókk Ambrisz. A Vénekk
Tanáccsánakk jóváhagyássa nélkkül semmit sem tehetünkk.
Ambriz töprengve ráncolta homlokát.
- Megértem. Viszont nem tudom, jól hallottam-e, amit az előbb
mondtál. „Meggyőzni őket az igazunkról"?
A bizarr, ragadozófogakkal teli széles száj mosolyra húzódott.
- Gyorssan vág az eszed. Tudd meg, hogy méltányolom asz
erőfeszítéseid, amit világunkk békkéjénekk érdekkében teszel, éss
mindent elkkövetekk, hogy Ssyirr-kaa-t magunk mellé állítva
meggyőzzem a Vénekket „igazunkkról". Veletekk tartok, mert
ügyetekett a magaménakk érzem, Sturrakh segítssen minkket!
- Köszönöm nemes Ghiss-raa! - hajolt meg az Őrzők megszokott
formulájával Ambriz, ám mire felegyenesedett, a hüllőember már
nem volt ott.
A férfi szorongva járta körül a hatalmas kegwant, majd lassan a
bejáratot takaró függönyhöz lépett, s félrehúzva azt, kitekintett a
szürkületbe burkolózó shirr városra. Aztán visszalépett a helyiségbe,
behúzódott az egyik sarokba, hogy hosszú, elmélyült imádkozás
révén közelebb kerüljön istenéhez, s áldását kérje.
Soha nem érezte még nagyobb szükségét, mint most.

Lehunyt szemmel mélyeket lélegezve feküdt a meditációs kamra

lószőrrel letakart kemény faágyán. Magasfokú koncentrációval
igyekezett megtisztítani szellemét, tudva, hogy kis idő múlva már
újra „úton” kell lennie.
Megérkezésük nem nélkülözött minden látványosságot, egyes
harcias polgárok első pillantásra kémeknek hitték őket, s az elfnek
minden rábeszélő képességét latba kellett vetnie, hogy ne lincseljék
meg őket. A kémek különben sem hármasával, s nem vértekben,
meg szakadt rongyokban, talpig véresen járnak, de eltartott egy

169
 Glenn L. Larson
darabig, míg a háborútól zavarodott agyú csőcselékkel ezt sikerült
megértetnie.
A Rend goreddoni létesítményébe szállították őket, ahol bajtársai
fogadták kitörő örömmel, s ugyanígy érzett ő is, mikor megtudta,
hogy mind a nagymester, mind Calmenor, megpróbáltatásaik
ellenére életben maradnak. Az elf fáradtan hárította el társai
gratulációit, valamint a Rend tollnokának az ajánlkozását, hogy a
történeteket tüstént papírra veti az utókor számára.
Pihenni vágyott most leginkább, s arra, hogy tiszta fejjel tudjon
gondolni az előtte álló feladatokra. Tisztában volt vele, tettét még
sokáig fogják emlegetni, s valószínűleg örökre beírta nevét a
történelembe, ám az ő lelkében örök harc dúlt, s a hírnév cseppet
sem érdekelte.
Megtudta, hogy társai sikerrel jártak, és mostanra már a városban
állomásozik az az ötvenezres sereg, amit az Őrzőknek sikerült
összeszedni, s megérkezett már Anseol is a „Naereth Kardjával”. Az
elf rövid megbeszélést folytatott Uriachhal, és megállapodtak, hogy
valamennyi seregvezért összehívják a haditerv megbeszélésére, ha
befutottak a felderítők jelentéseikkel, aztán Amathil elindult
lepihenni.
De most, amikor kellett volna, nem akart álom a szemére jönni.
Órák múltán nyomta csak el a buzgóság, legalábbis bárki ezt hihette
társai közül, aki benézett hozzá a parányi cellába, s ezért inkább nem
háborgatták. Ám ő nem aludt.
Messze járt most, messzebb az öreg földrészen elterülő
birodalomnál is. Tudata és a hívás az idős kontinens északkeleti
csücskébe repítette őt, oda ahol egy poros kisváros mélyén a Rend
vezető tagjai székeltek az ismeretlenség homályába burkolózva.
Amathil lélekben most az Ötök Tanácsa előtt állt, beszámolva az
eddigi fejleményekről, s részletes összefoglalót adva az elmúlt idők
eseményeiről. Instrukciókat kapott, miket majd neki kell
továbbadnia, valamint bátorítást és jó szót, melyre nagyobb

170
 Végtelen Éj
szüksége volt, mint valaha. Aztán elbocsátották, s ő rossz
sejtelmekkel telve, fáradtan tért vissza.
Tudatának egy hátsó zugában erős zaj dörömbölt, és eltelt egy kis
idő mire rájött, hogy kamrájának ajtaján kopog valaki igen vadul.
Szemeit dörzsölve, az „utazástól” kissé még szédülve ült fel a
kemény priccsen, s rögvest megállapította, hogy Uriach áll az ajtaja
előtt egy másik Őrző kíséretében. Kezével apró mozdulatot tett, mire
a faajtót lezáró retesz félrecsusszant, majd feltápászkodott, hogy
illően fogadhassa vendégeit. Társai szótlanul léptek be, s Amathilnak
csak egy pillantást kellett vetnie arcukra, hogy tudja, megint olyan
esemény történt, mely a legkevésbé sem nevezhető szerencsésnek.
Uriach gondterhelten telepedett le a lehajtott fejjel ülő elf mellé, míg
társa karjait a melle előtt összefonva inkább az ajtónak
támaszkodott.
- Mondjátok - sóhajtott halkan Amathil.
- Mikor elindultál Ryarenbe, akkor még nem sejtettük, mi történt.
Almor és Norras nem érkezett meg a városba a megbeszélt időre, s
később sem jelentkeztek be. Kiküldtünk egy Őrzőkből álló
felderítőcsapatot, s ők hozták a hírt nem sokkal az érkezésed után.
Norrast holtan találták a goreddoni út mentén, s Almor is
nyomtalanul eltűnt. Szegény társunk, a törpe még élt, mikor
rátaláltak, s csak annyit tudott hörögni, hogy egy fekete lélek
támadta meg őket. Tudod, hogy milyen?
Amathil elborult arccal hallgatta társát, s agyában már forogtak a
fogaskerekek, miközben visszakérdezett.
- Csak sejtem. Mást nem találtatok?
- De igen - szólt közbe a mindig hallgatag Sentier, aki az ajtófélfát
támasztotta. - A törpét orvul nyilazták le, úgy ötven lépésnyiről, és a
torkából kiálló nyílvesszőre pedig egy darab pergament szúrtak fel,
melyen egy verstöredék szerepel Ygion Brendan egyik elégiájából.
Távollétedben megpróbáltuk megfejteni az írást, de nem mentünk

171
 Glenn L. Larson
vele semmire. He te sem tudsz rájönni félő, hogy rejtély marad ki és
hova vitte Almort. S főleg, hogy él-e még?
- Esetleg láthatnám? - kérdezte némiképp ingerülten az elf.
Igazságszerető lelke nehezen tudta elviselni, hogy alig oldott meg
egy majdnem lehetetlennek tűnő feladatat, az újabb akadály máris itt
tornyosult előtte.
Uriach némán nyújtotta át a papíruszdarabot, melyen fekete
tintával felróva a következő sorok sötétlettek.

„A lelked fekete,
és pillantásod jég.
Ha választanod kell
mondd merre mész.
Talán a halálba,
s a végső elmúlásba.
Vagy ha nem, majd
az Ígéret Honába."

Amathil, mint akit darázs csípett meg, ugrott fel, és harsány

szitkozódással morzsolta szét a jobbjában tartott irományt.
- Az átkozott!! - tört ki belőle dühtől eltorzuló hangon. - Az
alávaló átkozott! A poklok tüzén rohadjon a lelke!
Társai döbbenettől bénultan meredtek a cellában az idegesen fel s
alá járkáló Őrzőre, aki hosszú hallgatás után a másik kettőre nézett,
és kijelentette.
- Úgy látszik nem tudok veletek együtt lenni a csatában.
- De hát miért? - kérdezte rosszat sejtve Uriach. - Azt hiszem,
tudod ki küldte ezt a levelet. Csak nem titkolsz előttünk valamit?
- Eszemben sincs - fakadt ki ingerülten Amathil. - Már ti is
rájöhettetek volna Norras utolsó szavaiból. Mondjátok meg nekem
melyik az a fekete lélek, melynek a mágikus kondicionálása

172
 Végtelen Éj
éppolyan, mint a miénk, s ezért tud mind a mágiánkkal, mind az
akaraterőnkkel dacolni.
A mindig hűvös Sentier arca viaszfehérré változott.
- Kellan vérére! - suttogta aggodalmasan - Ghall Missthro!
Uriach megadóan hajtotta le a fejét.
- Gorthan irgalmazzon nekünk! Ha tényleg ő volt, akkor
szerencsétlen Almornak semmi esélye.
- Épp ellenkezőleg - jelentette ki az elf. - Azért küldte az üzenetet,
hogy a tudtomra adja, hol találhatom meg őt és társunkat. Ezért is
szőtte bele ebbe az ősrégi, mindkettőnk által ismert költeménybe a
búvóhelye nevét.
- Az Ígéret Hona - Ízlelgette a szót Sentier tanácstalanul. - Nem
ismerek ilyen nevű helyet.
- Valójában én sem - ismerte be Amathil. - Viszont ez a gazfickó
van annyira művelt, hogy ravasz szójátékokat talál ki nekünk. Van
Goreddon előtt az út mentén egy fogadó, ismerem a ház népét is jól.
Az a neve, hogy Fogadó a Magányos Csillaghoz. Az elfek hite
szerint amikor valaki eltávozik, lelke nem hal meg, csak felszáll az
égbe, hogy egy csillagot keressen magának, amivel eggyéválva
kivárja az időt, amikor újból visszatérhet az élet körforgásába.
Minden elfnek, légyen az bárki, s vesse bármerre is a sors, megvan
a választott csillaga, mely végigkíséri egész életén. Mivel
újjászületésünk ígéretét látjuk benne, ezért Shienna népének minden
tagját különös, bensőséges kapcsolat fűzi választott csillagához. Úgy
hívjuk: „nishar gishalan", melynek az emberek nyelvére lefordítva
több jelentése is akad, de a leggyakoribb értelmezése az „ígéret
hona“.
- Akkor tudjuk, hol bujkál! - csapott le nyomban a lehetőségre
Sentier. - Kutassuk fel, és intézzük el, amíg nem késő.
- Nem lehet barátom - intett feltartott kezével megálljt heves vérű
társának az őrző. - Ghall Missthro van olyan elvetemült, hogy
nyomban megölné Almort, ha többen bukkannánk fel, s ezt nem

173
 Glenn L. Larson
akarom megkockáztatni. Ismerem jól a gondolkodásmódját. A
gazember azt akarja, hogy egyedül menjek. Ezért tartja társunkat
túszként fogva. Nem tudom pontosan mit akarhat, hacsak nem a
személyes bosszúvágy hajtja; de nem hinném, hogy ennyire
kicsinyes lenne. Nekem kell kiszabadítanom a karmai közül Almort,
mert félek, hogy minden más próbálkozás a barátunk halálát
jelentené. S nem akarok kétszemélyes temetésen részt venni.
- Mikor akarsz indulni? - kérdezte halkan Uriach.
- Ahogy megtartottuk a tanácskozást, rögtön útnak indulok.
Nagyon pontosan kell egyeztetnünk, s remélem, hogy a
seregvezérek - ha már itt vannak - mindenben a rendelkezésünkre
állnak. Rád Uriach a létező legnagyobb teher fog hárulni.
Távollétemben te állsz a küzdelemben részt vevő Őrzők élére, s
neked kell összehangolnod a csapatmozgásokat is. Meg szerettem
volna osztani veled ezt a felelősséget, és minden vágyam volt,
hogy az oldalatokon küzdjek az ütközetben, de Almor életét is szem
előtt kell tartani.
- Gorthan megsegít minket! - jegyezte meg Sentier, s
elmosolyodott, kivillantva hegyes, fehér szemfogait. Az elf komor
pillantást vetett a sápadt kardforgatóra.
- A csatában, ha megkérhetlek, uralkodj magadon Sentier!
Emlékezz, mit ígértél. Csak a legyőzött ellenfelet veheted
„számításba”, s igyekezz feltűnés nélkül csillapítani vérszomjadat.
Azzal, hogy befogadtunk, megelőlegeztük számodra a bizalmat, és
te eddig méltónak bizonyultál rá. Nem szeretném, ha csalódást
keltenél.
- Esküm kötelez! - válaszolta dohogva a vérszívó. - Amit ígértem,
megtartom.
Kopogás hallatszott az ajtón, melyen Amathil válaszára egy
alacsony teremszolga furakodott be.
- Tiszteletreméltó urak, a haditanács fertályóra múlva kezdődik!

174
 Végtelen Éj
- Köszönjük, Lyash - felelte az elf, s mialatt a csatlós eltávozott,
ismét társaihoz fordult. - Menjetek előre, Uriach. Nekem még át kell
öltöznöm, hogy illendően fogadhassam a seregvezéreket. A gyűlés
után már nem maradok sokáig, ezért most kívánok szerencsét
nektek. Ha Gorthan is úgy akarja, a harcmezőn találkozunk!
Társai a szokásos meghajlással búcsúztak tőle, de Uriach, mielőtt
kilépett volna az ajtón, még egyszer visszafordult.
- Imádkozom érte, hogy épségben térjetek vissza mindketten.
Amathil csak bólintott, miközben a másik Őrző alakja eltűnt a
bezáródó ajtó mögött. Aztán visszaült fekhelyére, s arcát a kezeibe
temetve nekilátott, hogy rendezze gondolatait. Amit az előbb
társainak elmondott, az mind igaz volt, egyetlen kivétellel.
Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy életben találja még Almor
Ghedisrant.

Lord Varken komoran méregette a színe előtt álló, tetőtől talpig

feketébe öltözött alakot. Megítélése szerint a férfi, öltözékének
eleganciája és sima modora alapján akár gróf vagy nemesember is
lehetett volna.
Az idegen vállig érő fehér haja és viselkedésmódja minden
bizonnyal megnyerő hatást válthatott ki embertársaiból, ha nem
lettek volna azok a szemek. A nagyúr számtalan gonosztevővel
találkozott már az évek folyamán - volt közöttük faragatlan,
hidegvérű, embertelen és haszonleső - hisz ő maga is gyakran
fanyalodott az ilyen alakok szolgálataira.
Ez a férfi viszont maga volt a megtestesült gyilkos elegancia.
Öltözete, simulékony modora és választékos beszéde bármelyik
nemesi udvarban megállta volna a helyét, és a lordnak afelől sem
voltak kétségei, hogy a jövevény, ha úgy hozza a sors,
veszedelmesen bánik az oldalára függesztett tőrkarddal is.

175
 Glenn L. Larson

Nem is a férfi baljóslatú megjelenése és fekete felleghajtója - amit

szokatlan módon a bal alkarjára tekerve hordott - zavarta őt, hanem
a belőle áradó nyirkos fenyegetés és a lélektelen szemek sötétsége.
Érezte, hogy az idegennek a kisujjában van a gyilkolás művészete,
és aggályok nélkül taposna el bárkit, aki megpróbálja
megakadályozni céljai elérésében.
Az ismeretlen hanyag nemtörődömséggel nyúlt egy keze ügyében
álló székért, és támláját maga elé fordítva kényelmesen
elhelyezkedett, majd a lordra vetette fekete szemének hideg
pillantását. Lord Varken testőrparancsnoka már mozdult volna, hogy
megbüntesse az arcátlan vendéget, de a nagyúr egy alig észrevehető
kézmozdulattal leintette őt. Belátta, hogy aligha tudná csak úgy
egyszerűen kidobatni a kellemetlenkedőt, másrészt egyre jobban
kezdte érdekelni a titokzatos idegen.
A férfi figyelmét nem kerülte el az iménti közjáték, és különös,
hátborzongató mosolyra húzta ajkait.
- Látom Nagyúr, hogy igazi úr vagy, és nemcsak a magad
portáján. Szeretem azokat, akik élni tudnak hatalmukkal.
- Kit tisztelhetünk benned? - érdeklődött vészterhes hangon a
lord. - Ha kicsit is ismersz, tudnod kell, hogy nem szenvedhetem, ha
mindenféle apró dologgal megzavarnak.
- A nevem nem fontos, Nagyúr - közölte kimérten a jövevény. -
Ajánlatom van számodra, ami részben megoldhatja gondjaidat.
- Csak részben? - villant gúnyosan Lord Varken tekintete.
Beszélgetőtársa némileg sajnálkozva, de ugyanakkor
nagyvonalúan tárta szét kezeit.
- Gondjainak teljeskörű megoldása kinek-kinek a maga feladata,
Nagyúr. Én csupán szerény segítségemet akarom felajánlani
számodra, és azt is csak azért, mert magam is érdekelt vagyok az
ügyben. Ugyanakkor vallom, hogy hiába a legjobb egyedül dolgozni
- hiszen mindegyik ember istenigazából csak magával jön ki - azért

176
 Végtelen Éj

néha kell egy kis külső segítség is. Főleg akkor, ha tisztességesen
megfizetik.
- Kötve hiszem idegen, hogy te ismered ama szó jelentését:
tisztesség - húzta ajkát megvető mosolyra Lord Varken. - Ám ha jó
üzletet tudsz ajánlani, akkor érdeklődve hallgatlak, mi több, ha
tetszik az ajánlatod, hajlandó vagyok meghagyni az életedet is. Hadd
halljam, miről van szó?
Az ismeretlennek, aki magabiztos mosollyal hallgatta végig a
nagyúr „szónoklatát”, most lefagyott fizimiskájáról a vigyor,
különös kifejezésnek adva át a helyet az arcán.
- Az Őrzőkről! - látván a lord arcára kiülő kifejezést, hozzátette.
- ...pontosabban egyetlen Őrzőről lenne szó. Biztos vagyok benne,
hogy már hallottál róluk.
A nagyúr szemében az érdeklődés szikrája csillant, miközben
előrehajolt.
- Mit tudsz te róluk?
- Többet, mint gondolnád - válaszolta a másik. - Többek között
azt is, hogy eme díszes társaság mintapéldánya a közeljövőben
tiszteletét teszi nálam, s őszintén szeretném, ha a találkáról egy fejjel
megrövidítve térne vissza.
- Ahogy elnézem idegen, biztos nem a személyes jóakarójuk
vagy. Csak egy szépséghibája van a dolognak. Egy ember mit sem
számít nekem.
A jövevény kíváncsian fordította félre fejét, mint aki nem biztos
abban, hogy jól hallotta, amit hallott.
- Csakugyan? Téged nem érdekel az a kurafi, aki a Mennyei Fény
templománál ellátta a srill különítményed baját, és nem egészen egy
napja ezt megfejelte azzal, hogy az utolsó pillanatban elmenekítette
katonáid elől a lovagrend nagymesterét és a városi tanács vezetőjét?
Könnyed mozdulattal állt fel, s lépett a lord asztalához, majd
töltött magának a hasas butéliából, s egy hajtásra kiitta. Aztán a
feszülten figyelő lordra nézett.

177
 Glenn L. Larson
- Finom bor. Megtisztítja az elmét, s oldja a feszültséget.
Vidámságot hoz. Igazán kiváló.
- Mit tudsz te arról az alakról?! - csattant a nagyúr kérdése
ellentmondást nem tűrően.
- Egy nyavalyás elf - felelte színtelenül a gyilkos. - Az Őrzők
vezetője. A Rend legkiválóbb tagjai közül való. Minden
valószínűség szerint a folyótorkolatban felrobbantott malomért is őt
terheli a felelősség... Kérsz egy kis bort?
Lord Varken vészjóslóan emelkedett fel ülőhelyéről. Arcának bal
oldalán megállás nélkül rángatózott egy izom. Hangja ijesztően
elhalkult.
- Ki vagy te? S honnan tudsz róla ennyi mindent?
A jövevény megrántotta vállát.
- Már mondtam. Annak, hogy ki vagyok semmi jelentősége. A
tudásomnak pedig súlya és ára van. A nevem nem kívánom elárulni,
legyen annyi elég, hogy én sem szívlelem ezt a bandát, és ugye a
sárkány is csak akkor döglik meg, ha fejét veszed.
Lord Varken, aki időközben hátratett kézzel járkált fel s alá, most
újból a másikra nézett.
- Mit tervezel?
Az idegen lassan visszaült helyére, s onnan tartotta szemmel a
töprengő seregvezért.
- Nemrégen sikerült elfognom az egyik kékkesztyűs
okvetlenkedőt, míg társának lelkét Bronagh színe elé küldtem.
Közös „ismerősünknek” mellékeltem egy üzenetet, amiben
tájékoztattam őt, hogy hol találhatja társát, amennyiben érdekli a
sorsa. Ahogy azt a hegyesfülű szemétládát ismerem, a kezét-lábát
fogja törni, hogy kiszabadítsa azt a másikat. Amennyiben hajlandó
vagy pár ilyen szörnyeteget - intett a háta mögé - mellém adni, úgy
gyorsan elintézhetem neked életed megrontóját, s csak ezer aranyat
kérek cserébe... Nos, mi a válaszod?

178
 Végtelen Éj

- Merész vagy, gazfickó - közölte nyugodtan a lord. - Miért volna

rád szükségem, ha egyszer magam is megoldhatom ezt a problémát?
A fekete ruhás negédes mosollyal fogadta szavait.
- Talán azért, mert csak én tudom, hogy hol fog felbukkanni, és ezt
a tudást semmi pénzért nem vagyok hajlandó mással megosztani. S
végül, de nem utolsósorban az ájtatos rohadék a legkiválóbb
stratégák közé tartozik. Egy ilyen személy kidőlését a legerősebb
hadsereg is nehezen viseli el, ami azt jelenti, hogy az elkövetkezendő
csatában jelentősen feléd fog billenni a mérleg nyelve.
A lord váratlanul abbahagyta a járkálást, pont az ülő férfi előtt
állapodva meg. Fürkésző szempár szegeződött a borát
egykedvűen kortyolgató férfira.
- Rendben van idegen. Elfogadom az ajánlatod, de valamit neked
is tudnod kell. Ha netán bármiben hazudtál, és megpróbálsz
kijátszani, gondoskodni fogok róla, azt is megbánd, hogy
megszülettél!!!
A férfi elégedett mosollyal rakta le poharát, és szólni akart, ám a
lord megelőzte.
- S ez még nem minden. Úgy tudom Goreddonból jössz. Mondj
el mindent, mi hír a városban! Csak akkor érvényes a
megállapodásunk, ha beszélsz.
- Mit akarsz tudni?
- Történt-e valami előkészület a fogadtatásomra a városban?
Mekkora a haderejük?
- A városba egymás után érkeznek a különböző önkéntes
különítmények és a zsoldosok. Úgy tudom, az Őrzőknek egész
komoly sereget sikerült összekovácsolnia ellenetek. Segítséget
kértek és kaptak az öreg földrészről, ami azt jelenti számodra, hogy
jóval nehezebb dolgod lesz, mint az eddigiekben volt. Meg akarnak
téged állítani mindenáron, mert ők is tudják, amit már mindenki
rebesget. Ha kiszorulnak erről a földrészről, akkor Solitude végleg a

179
 Glenn L. Larson
hatalmatokba kerül, és Tyranniát kivéve senki sincs, aki
ellenállhatna a Fekete Seregnek. Ez minden, amit tudok.
A lord elfordult beszélgetőpartnerétől és amikor megszólalt,
szavait nem az idegenhez, hanem a mögötte álló gnoll
testőrparancsnokhoz intézte.
- Horrak! Bocsáss ennek az embernek a rendelkezésére vagy
féltucatnyi harcosodat, s minden kérését köteles vagy teljesíteni.
Aztán ismét a jövevényre nézett, és metsző hangon hozzátette.
- Öt napot kapsz tőlem fekete lelkű barátom, egy pillanattal sem
többet! S ne feledd, ha esetleg megszegnéd a megállapodásunkat, a
föld alól is előkerítelek!
Az ismeretlen arcán cinikus mosoly jelent meg, miközben
udvariasan hajolt meg a nagyúr felé.
- Öröm volt veled üzletet kötni, Nagyúr! Biztosra veheted, hogy
nem fogok csalódást okozni neked.
- Úgy legyen, idegen! De engedj meg még egy kérdést - szólt a
távozni készülő férfi után. - Miért viseltetsz ekkora gyűlölettel
hegyesfülű ismerősöd iránt?
A fekete ruhás férfi tett egy lépést visszafelé, és halkan, szinte
alig hallhatóan suttogta a seregvezér felé.
- Akadnak dolgok, Nagyuram, amiket nem is kell tudnod!!
A lord elgondolkodva nézett a terem bejáratában eltűnő férfi után.
Tudta, hogy ez az alak még rá nézve is veszélyes lehet, ezért úgy
határozott, hogy hasonló sorsot szán majd neki, mint az áruló
tanácsnoknak. Persze csak aztán, ha ígéretéhez híven teljesítette
feladatát.
Mindent a maga idejében...

A kikötőváros tanácsterme terjedelemben nem vetekedhetett

Ryaren vagy Ragath városának hasonló funkciót betöltő
helyiségeivel, de ahogy Uriach megállapította, a célnak megfelelt. A

180
 Végtelen Éj
fehérre meszelt falak és az egyszerű berendezés a tisztaság érzetét
keltette lelkében, s biztos volt benne, hogy valamelyest vidámságot
lopott nemcsak az ő, de a többiek szívébe is. Vidámságot, melyre
mindannyiuknak szüksége lett volna e kései órán, s ami az utóbbi
időben ritka vendég volt a földrész lakóinak háza táján.
Pillantása az asztal körül ülő marcona férfiakra esett, kik
várakozó pillantással méregették őt, az asztalfőn ülő Őrzőt, a
tanácskozás vezetőjét. Az Első Kör tagjai a falak mellett álltak,
vigyázó szemüket a társaságon tartva, kivéve Amathilt, aki a
helyiség egyik ablakánál álldogált karba tett kézzel, s merengett
elmélyülten az üvegen túlra.
Uriach meg tudta érteni most társát, s szorongva gondolt arra,
mennyire fogják majd hiányolni az elfet a csatában. Keserűséget
érzett, ha arra gondolt, hogy Amathil pont a végső ütközetben nem
lehet velük, de jó Őrző módjára belátta: Almor élete is roppant
veszélyben van, s amíg még él, addig mindent meg kell próbálni a
kiszabadítása érdekében. S fogvatartóját, a Rend ördögi ellenfelét
csak az elf ismeri annyira, hogy sikerrel vehesse fel vele a harcot.
Nagyot sóhajtva tért vissza gondolataihoz, és miután kék szemének
pillantásával végigfutotta az asztalra kiterített Solitude-térképet,
megkezdte az eligazítást.
- Fogadjátok tiszteletemet és köszönetemet urak, amiért
országotok és nagyjaitok meghallgatták hívó szavunkat, s mellettünk
vagytok a szükség nehéz óráiban. Bármi legyen a küzdelem
kimenetele, Kalynthia ezt sosem fogja elfelejteni nektek!
- Theran fiai mindig is a magukénak érezték az Őrzők Rendjének
eszméit - szólalt meg egy pirospozsgás arcú, derékig érő szakállú
mokány törpe az asztal végéből. Szarvsisakos feje épp csak, hogy
kilátszott a tárgyalóasztal mögül. - Uram, I. Gaddan parancsba adta,
hogy mindenben az utasításaid szerint járjunk el. Namil ark Dulfgar
vagyok, a therani csapattest vezére.

181
 Glenn L. Larson
- Yeid Altamir - állt fel és hajolt meg a mellette ülő szálas,
egyenes tartású, sodronyinget viselő barna hajú férfi. - A Gor
Birodalom lovasságának parancsnoka.
Különös alak magasodott fel a gor hadvezér mellett. A kentaur,
aki termetére való tekintettel a székek helyett a földön ülést
választotta, s még így is két lábbal a gyülekezet fölé magasodott,
hely hiányában az egyszerű bólintást választotta csupán.
- Vierr Lynnean vagyok Vymorrából - mutatkozott be mély
hangján. - A nefathi portyázók kapitánya.
A kentaur mellett helyet foglaló borostyánszemű elf férfi,
származását nem tagadva meg, enyhe biccentéssel üdvözölte csak a
reá pillantó Őrzőt.
- Umbrian Gilhoran, Shiennából - közölte lágy, ugyanakkor
kimért hangon. - A „Naereth Kardjának" seregvezére.
A tárgyalóasztal másik oldalán egy, a törpéhez hasonlóan éppen
csak kilátszó, gyermektermetű, alig négy láb magas teremtmény
szólalt meg vékony hangon.
- Anril Graien a nevem, és Gwyenn Felderítőszolgálatának
vezetője vagyok - jelentette ki öntudatosan a félszerzet. -
Megtiszteltetésnek veszem, hogy a körötökben lehetek.
Uriach figyelme az apró teremtményről a mellette ülő irdatlan
termetű alakra terelődött, akinek zöldes bőrű, pörsenéses arcáról már
messziről látszott, hogy elnyomta a buzgóság. A majd kilenc láb
magas, tagbaszakadt termetű troll békésen szendergett, csak
horkolása árulta el a tanács tagjainak, hogy ő is a teremben
tartózkodik. Graien a félszerzet, erőteljesen lökte oldalba a
visszataszító „illatú" trollt, aki nagy horkantással tért magához, és
apró, véreres szemeit bután meresztette a többiekre. A félszerzet
meghúzkodta a hegyomlásnyi fickó öltözékének ujját, és amikor az
lehajolt hozzá, a fülébe suttogott valamit. Az Őrzők és a társaság
tagjai sokatmondó pillantásokat váltottak egymással.

182
 Végtelen Éj
Végre értelem derengett fel a troll képén is, mert végül Uriach
felé fordult, és dörmögő hangon bemutatkozott.
- Erőskezű Khamor a Holdimádók törzsébő', Keletrő' - csapott a
mellére. - Nyócszáz jó troll várja utasításaidat.
- Köszönöm uraim. Bár tudom, hogy a többség tisztában van a
ránk leselkedő veszély nagyságával - kezdte Uriach. - Azért én
mégis felvázolnám újra jelenlegi helyzetünket. Az egyetlen, mi több,
a legfontosabb feladat számunkra, hogy megakadályozzuk a Ryaren
felől támadó ellenség benyomulását Goreddonba. Azt hiszem
egyíkőtöknek sem kell ecsetelnem, hogyha a Fekete Sereg benyomul
a kikötővárosba, akkor Solitude elveszett. A várost mindenképpen
tartanunk kell.
- Hol fogunk harcba bocsátkozni a Fekete Herceg bandájával? -
köpte dühösen a kérdést, a már most harci lázban égő Namil ark
Dulfgar.
- Graien? - nézett kérdőn a felderítők vezetőjére Uriach.
A félszerzet komótosan állt fel, de remegő hangja elárulta, hogy
fölöttébb ritkán érezheti magát ennyire egyenrangúnak másokkal,
mint most. Izgatottan hajolt az asztal lapjára kiterített térkép fölé, s
mialatt a többiek is így tettek, egy pálcával a kezében a széken állva
mutatta, s kísérte
. __
*
mondandóját.
- Embereim részletesen kifigyelték az ellenség csapatmozgásait.
A Fekete Herceg hadura nem számit komolyabb ellenállásra, ezért a
korábbi ostromokhoz hasonlóan serege a már jól bevált módon,
pusztító ékbe verődve szándékozik megtámadni a várost a Pellerian-
síkság felől. A rohamot zömében - minden valószínűség szerint - a
srill csapattest fogja végrehajtani, az oldalszárnyakat támogató haurr
elit harcosokkal egyetemben. Az ellenfél hadereje a pontos becslések
szerint kilencvenezer főt számlál, de úgy véljük, hogy a hadúr nem
veti be az összes katonáját. Az egyes csapatrészek
elhelyezkedéséből úgy gondoljuk, hogy mintegy harmincezer fő

183
 Glenn L. Larson
csak készenlétben fog állni, és nem kapcsolódik be közvetlenül a
támadásba.
- Nem kockáztatnak feleslegesen, ha nem szükséges - bólintott
elismerően Yeid Altamir. - Ha jól tudom, hogy Ryarent is ötvenezren
vették be végül.
- Igen. Viszont Ryarennek nem volt ideje felkészülni. De nekünk
igen - tette hozzá Uriach.
- Addig van csak esélyünk, amíg a fennmaradó seregét is be nem
veti a küzdelembe - szólalt meg komoran Umbrian, az elf seregvezér.
- Az a harmincezer harcos nyomasztó túlerőt jelent, s ráadásul az ő
csapatrészeik sokkal jobban összehangoltak, mint a miénk.
- Esetleg van valami javaslatod, Shienna szülötte? - érdeklődött
tiszteletteljesen Uriach.
- Hogyne. Szakaszonként különböző irányból kell megtámadni
őket, megbontva ezzel a pusztító éket, s elvonva és lekötve ezáltal az
oldalszárnyakat biztosító haurr elit hadtestek erejének java részét.
- Ha széttagoljuk erőinket, könnyű prédájává válhatunk az
ellenséges haderőnek - kapcsolódott be a beszélgetésbe Vierr
Lynnean, a kentaur seregfő is. - Szerintem csak akkor van esélyünk,
ha erőinket nem osztjuk meg.
Halk, de határozott hang szakította félbe a társalgást.
- Bocsáss meg nemes Lynnean, de Umbrian ghilnek igaza van -
szólt közbe udvariasan Amathil. - Ha sikerül megbontanunk a Fekete
Sereg ékjének egységét, a szétzilálódott csapatokat sokkal
könnyebben lehet akkor semlegesíteni. Együtt túlságosan is nagy,
számunkra lebírhatatlan erőt birtokolnak. Kérlek folytasd, Umbrian
ghil.
A borostyánszemű elf elégedetten húzta ki magát, és tovább
mutogatott a térképen.
- Azt már biztosan tudjuk, hogy a támadó ék egyenesen Goreddon
irányába nyomul. A síkságon a therani és a naerethi seregeknek kell
őket feltartóztatni addig, amíg északról a gor nehézlovasság és délről

184
 Végtelen Éj

a kentaurok csapata oldalba nem kapja őket. Mivel nem valószínű,

hogy a fősereggel szemben az elf-törpe csapatok sokáig kitarthatnak,
ezért meg kell kapniuk a naerethi íjászezredek támogatását. Ezt a
pozíciót kellene tartani a tyrann hadsereg érkezéséig.
- Kivitelezhetőnek látszik - helyeselt Uriach. - De nagyon fontos
lesz a csapattestek közötti összehangoltság, ezért mindvégig
mentális kapcsolatban kell lennem mindegyik seregvezérrel.
- Az ellenfél varázslóiról mit tudunk? - tette föl a talán legégetőbb
kérdést Yeid Altamir.
Uriach és Amathil komoran pillantottak egymásra.
- A Fekete Sereg mágikus támogatását a felderítők szerint
tizenhárom vérmágus fogja biztosítani - jelentette be az elf a
helyzethez illő arckifejezéssel.
A kentaur felszisszent meglepetésében, miközben lófarka
idegesen csapkodott mögötte. A többség azonban csak a homlokát
ráncolta.
- Ami azt jelenti - folytatta Amathil - hogy az Őrzőknek az egész
küzdelem alatt - Uriachot kivéve - mindössze egyetlen feladata lesz:
a ghorrok semlegesítése. Ezért rendünk Első Köre - pár kivételtől
eltekintve - a Második Kör hathatós támogatását élvezve megpróbál
döntő csapást mérni a vérmágusokra. Ha más, váratlan esemény nem
jön közbe, akkor valószínűleg ez a küzdelem lesz a csata tetőpontja.
Itt minden eldőlhet.
- Miért kell ennyi energiát pazarolni pár közönséges
szemfényvesztőre? - tudakolta bűvös fensőbbséggel Umbrian ghil. -
Elég lenne pár jól képzett kardforgató, hogy eltakarítsák őket az
útból!
A teremben kisebb hangzavar támadt, ahogy a jelenlevők az
iménti kijelentés igazságát próbálták megvitatni, de a két Őrző
felemelt kezeire valamennyien elhallgattak.
- Szavaidból azt vélem kihallani, hogy szerencsédre még nem
volt alkalmad ghorr vérmágussal találkozni, nemes Umbrian -

185
 Glenn L. Larson
vegyült némi gúnyos él Uriach válaszába. - Tudod egy-két ghorral
még csak-csak elbírnánk, de egy tucatnyi belőlük már igen komoly
próbatétel. Van fogalmad róla, hogy mire képes tizenhárom
vérmágus?! Ennyi ezekből a fajzatokból elég hozzá, hogy több
mérföld kiterjedésű földrengést okozzanak. Ha egyesítik erőiket,
szökőárt zúdíthatnak ránk, hegyeket omlaszthatnak le, pusztító
vihart szabadíthatnak az emberekre. Tizenhárom ghorr élőhalott alig
egy óra leforgása alatt a sarkaiból is kiforgathatja Goreddont, ha
igazán nekidurálják magukat!
Az őrző váratlanul elhallgatott, s körbehordozta tekintetét a
gyűlés tagjain. Amathil elismerően biccentett feléje. Az elmondottak
szemmel láthatólag elgondolkoztatták a díszes társaság tagjait, mert
komor ábrázattal, fejüket lehajtva, néma csendben tanulmányozták
tovább a térképet.
A kényelmetlenül hosszúra nyúlt hallgatást végül ismét csak az
elf seregvezér törte meg.
- S tudtok valamit tenni ellenük? - tudakolta halkan, jóval
visszafogottabban az előbbinél Umbrian ghil. - Van egyáltalán
esélyünk?!
- Hogyne - válaszolt szinte azonnal Amathil. - Azért hívtuk egybe
Rendünk összes magasabb rangú fegyverforgatóit, mert így együtt
talán megállíthatjuk őket. Kard a kard, mágia a mágia ellen... s aztán
majd eldől hogy ki az erősebb. Amit bizton állíthatok s elmondhatok
nektek az csak annyi, hogy ha netán vereséget szenvedünk a
ghorroktól, akkor akár le is ereszthetitek a fegyvereiteket.
- „Küzdelem a küzdelemben, kérlek ne hagyj cserben engem.” -
idézett egy verstöredéket Uriach. - Maga sem tudva már, honnan
származik, majd újból a sereg vezérekre nézett. - Van még kérdés?
- Ejnye! Nézzük kicsit más szemszögből az esélyeinket! - dörögte
a törpe, kérges markával az asztalra csapva. - Elvégre ha mellénk áll
a Csatabárdok Atyja és a szerencse, még okozhatunk meglepetést.

186
 Végtelen Éj
Akkor mi a helyzet ha a pusztító ék áttöri seregeink arcvonalát, még
mielőtt oldalba kaphatnánk?
- Ez esetben csak fohászkodhatunk, Dulfgar uram - jelentette be
keserű félmosollyal Uriach. - Te a Csatabárdok Atyjához, a többiek
meg saját isteneikhez. Ha az általad felvetett esemény bekövetkezik,
úgysem tehetünk mást.
- Akkor mindenki tudja a dolgát, ha nem tévedek - támasztotta a
kezeit az asztalra Amathil. - Mindenki kezdje meg a szükséges
előkészületeket. Azt szeretném, ha pirkadatra az összes csapattest
elfoglalná állásait. A hadműveletek végrehajtásáért, csapataink
mozgásáért Uriach fog felelni, ezért kérlek benneteket a legteljesebb
együttműködésre. Sötétedéskor még egyszer utoljára kiküldjük a
felderítőegységeket. A tőlük kapott információ alapján fogjuk
meghozni a következő döntésünket. Készüljetek fel... S mégegyszer
köszönöm mindannyiótoknak!
A seregvezérek és az Őrzők távoztával Uriach az elfhez fordult,
és megjegyezte.
- Hiányozni fogsz, barátom.
- Tudom testvér, és hidd el ez így nekem is roppant nehéz. De
Almor nem tud engem nélkülözni, amíg ti a csatában igen. Az egyik
széken heverő köpenyéhez lépett, s a nyakába kanyarította, majd
előhúzta tokjából a Sathil-t, az asztal lapjára fektette, és újból a
másikhoz fordult. A másik Őrző némán lépett oda hozzá, s a két férfi
az ilyenkor szokásos meghajlást elhagyva melegen ölelte meg
egymást.
- Visszavárunk! - suttogta halkan Uriach, majd hátra sem nézve,
gyors léptekkel elhagyta a szobát. Nem akarta, hogy a másik lássa a
szemében csillogó könnyeket.
Az elf komoran lépett vissza az asztalhoz, miközben pillantása
végigsimította az előtte fekvő mithrill pengét.

187
 Glenn L. Larson
- Eljött hát az „Igazság Pillanata", testvér - mondta ki fennhangon
gondolatát. - Holnap ilyenkorra eldől, hogy mit tartogat számunkra
a sors. Az életben maradást, vagy a teljes pusztulást.

188
 XII.

„A végtelen rónán túl,

hol találkoznak az álmok,
most háború dúl.
Csak szenvedést látok.
Látod? Meghalnak a virágok.

Népek, nem nézvén istent s embert,

dacolnak egymással szüntelen.
Visszakozni egyik sem mert;
csak a pusztítás van. Embertelen.
Látod? Meghalnak a virágok.

Rideg sötétség ölelé föl,

mit a kéz nehezen megteremt.
Torz akarat űzi el azt,
mi másnak mindent jelent.
Látod? Meghalnak a virágok.

S a hideg szél felkelvén

nem lelé mást, csak követ és csontot.
A nagyok már tehetetlenek,
nem bírván elűzni a gondot.
Látod? ...Meghaltak a virágok!”
- Selan Yllithian

poros helyiség félhomályában hátborzongató látványt

A nyújtott a vörösen fénylő pentagramma, melynek csúcsain

fekete, viaszból készült gyertyák égtek, baljósan eregetve
kormos füstjüket a mennyezet felé.
Az ötágú csillagot formázó mágikus rajzolat közepén egy szőke
hajú férfi feküdt a hátán szabályosan kiterítve, szétvetett karokkal és

189
 Glenn L. Larson
lábakkal. A fogoly végtagjait a mágia láthatatlan köteléke fonta
gúzsba, csak a csuklóinál és bokáinál derengő halványkék
fénycsíkok utaltak fogságának „eredetére”.
Almor Ghedisran cudarul érezte magát. Nem elég, hogy
lemeztelenített végtagokkal volt kénytelen mozdulatlanul feküdni
immár órák óta, és csak a fejét tudta mozgatni, a hideg padlón
mostanra már minden porcikája elgémberedett. Ráadásul elméjére is
mentális béklyó volt bocsátva, és a száját is betömték egy jókora
ronggyal. Oldalt fordítva fejét, gyűlölködő pillantást vetett
fogvatartójára, de ugyanakkor némi elismerést is kiváltott belőle az
asztalnál ülő félmeztelen alak. A fekete ruhás ismeretlen láthatóan
értette a dolgát, hiszen pontosan tudta, hogyan kell ártalmatlanná
tenni egy Őrzőt. Az idegen, mint Almor is tapasztalhatta, mestere
volt a mágiának és fegyverforgatásnak, s - noha ezt az Őrző nem
volt hajlandó bevallani magának -, olyasmit ébresztett fel benne,
amivel már régóta nem találkozott. Félelmet.
A fehér hajú ördög, aki épp egy tucatnyi, alig arasznyi
hosszúságú, hegyes pengét rakott sorban maga elé az asztalon, majd
tehetetlenül fekvő férfira nézett, s gonosz félmosolyra húzta száját,
majd visszafordult foglalatosságához. Almor tekintete végigfutott
elrablója izmos hátán, és azon a hátborzongató végtagon, mely az
idegen bal karjának a helyén leledzett. Fogvatartója kulcscsontja és
válla még teljesen emberi volt, ám testrésze a felkar végétől
kezdődve bizarr pikkelyekkel borított karban folytatódott, egészen
az ujjak végéig. A fogoly Őrző az első pillanatokban hitetlenkedve
meredt a démoni látványra, lázálomnak vélve csupán az egészet, de
aztán kénytelen volt meggyőzni magát arról, hogy nem álmodik. A
különös végtag minden valószínűség szerint mágiával lehetett
összeforrasztva az eredetivel, méghozzá olyan mesteri módon, hogy
nem egyik csapásról a másikra változott meg az ismeretlen karja,
hanem szép fokozatosan, kisebb átmenetekkel olvadt bele az élő
húsba. Az Őrző figyelme a hegyes karmokban végződő ujjakra

190
 Végtelen Éj
terelődött, melyekkel a férfi az épület egyik leszakított
ablaktáblájába fúrt egymástól szabályos távolságban elhelyezkedő
apró, alig körömhossznyi mélységű lyukakat. Almor gerincén
borzongás futott végig, s nemcsak a hideg padló miatt.
Ha ennek az alaknak a karmai így vágják a fát, mit tehet akkor
egy emberrel? Akár felkézzel is széttéphet bárkit!
Hirtelen erős kimerültséget érzett, s pár pillanatra le kellett
hunynia szemeit. Nehezen viselte azt, hogy nem ura gondolatainak,
és nem tud akkor „kapcsolatba" lépni a többiekkel, amikor csak akar.
Talán nem is tudják, hogy ő most hol van. Hiányoztak a megszokott
érzések.
Olyan, mintha az embert megfosztanák a fél karjától!
Tekintete visszatévedt az asztalnál ülő alakra, aki most egy
arasznyi hosszúságú, sötétkék színű tégelyt tartott jobb kezében,
amit óvatosan a lyukakkal telefúrt tábla fölé tartott. Almor erőlködve
próbálta feljebb emelni fejét, hogy jobban lássa, min dolgozik
fogvatartója akkora buzgalommal.
A tégelyből lekvárszerű, sűrű, sötétzöld folyadékot csepegtetett
egyenként a faragványokba, majd a vékony hegyes pengéket
tompábbik végüknél fogva a lyukakba illesztette. Az Őrző rosszat
sejtve meredt a férfi keze alól kikerülő fatáblára, melyből tucatnyi
hegyes penge meredt ki fenyegetően. Munkáját befejezvén az idegen
felállt, és lassan foglyához ballagott, majd lehajolt hozzá.
- Az előadás hamarosan megkezdődik, kicsi Őrző! - szólalt meg
derűs, majdnem baráti hangon. - Már az egérfogó is készen áll. S ha
minden jól megy, te leszel benne a csalétek.
Almor undorodva fordította el fejét az idegen kegyetlen, élettelen
tekintete láttán. Most már biztos volt benne, hogy társai küldenek
valakit a kiszabadítására, és biztos volt abban is: az illető élete egyik
legnehezebb feladatát lesz kénytelen megoldani, ha sikerrel akar
járni.

191
 Glenn L. Larson

A fekete vértes, szálas kiállású férfi némán figyelte távcsövével a

síkság ölén meghúzódó ellenséges állásokat. A tengerkék acélsisakot
és türkiz színű, kitárt szárnyú sólymot ábrázoló lobogók büszkén
lengedeztek az erős hajnali szélben. Láttukra kétség lopózott a
Fekete Herceg hadurának szívébe. Szemöldökét ráncolva gondolt
vissza a fehér sörényű férfi szavaira.
Nem attól tartott, hogy ez a pár ezer fős törpe és elf seregek
megállíthatják; jó hadvezér módjára az első pillantásra átlátta, hogy
az ellene felsorakozó erők még csak meg sem közelítik
seregének létszámát. Aggódva emlékezett Morgana szavaira, amikor
az az Őrzőkről beszélt neki. Biztosra vette, hogy ellenfelei még nem
fedték fel az összes ütőkártyájukat, s minden bizonnyal készülnek
valamire, hogy megállítsák őt. Állok elébe uraim!
A földrészre való érkezése óta most először támadt alkalma rá,
hogy seregét nyílt ütközetben tehesse próbára. Nem hitte komolyan,
hogy az Őrzők fel tudnak vonultatni olyan erőt, mely huzamosabb
ideig ellenállhatna neki. Mikor hírét vette, hogy a síkságon
ellenséges csapatok mozgolódnak, még csak rossz tréfának tartotta
az egészet, ám a boszorkány hamar meggyőzte róla; ezúttal nem lesz
olyan könnyű dolga, mint korábbi küzdelmeinél.
Ha ez a város is kicsúszik a kezük közül, a földrész végleg a
hatalmadba kerül. Ezért mindent el kell majd követniük, hogy
megállítsanak téged - hallotta újra Morgana hangját, - S mindent el
is fognak majd követni, meglásd!
Fejét rázva próbált megszabadulni nyomasztó gondolataitól. Sem
a hely, sem az idő nem alkalmas rá, hogy ilyen apróságokon eméssze
magát. Kihúzta magát, majd odaintette a haurr hadnagyot, és
parancsot adott a támadás megkezdésére. Shildan gróf most majd
megmutathatja, mit tud. Egy pillanatig tűnődve figyelte a törpe
vértesek és az elf harcosok mögött gyülekező ellenséges vezérkart,
mert hirtelen úgy érezte, egy láthatatlan szempár fürkészi

192
 Végtelen Éj
mozdulatait. Enyhe puhatolózást érzett a mentális síkon, mintha
valaki a gondolatait szerette volna kikémlelni. Megerősítette elméje
védőpajzsait, majd egy váratlan ötlettől hajtva magához rendelte a
vérmágusok vezetőjét.
Ha diadalmaskodni akarsz ellenségeid fölött, mindig a fejénél
kezdd a mókát. Az irányítás elvesztése után a legördögibb ellenfél is
szánalmas báb csupán - hallotta - újból egykori rendfőnökének
tanítását. Száját gúnyos mosolyra húzta. Éppen ez az, amit tenni
szándékozik...

Hangtalan árnyékként lopakodott a fogadó épülete mögött

meghúzódó sűrű erdő fái között. Hátasát a kikötővárosban hagyta,
mivel úgy ítélte meg, nem lesz rá szüksége. Ha sikerül a mentőakció,
akkor úgyis kölcsönvesz egy lovat az épület istállójából, ha meg
nem, akkor meg úgyis mindegy már. Szándékosan választotta az esti
órákat; tapasztalatból tudta már, hogy a gnollok csak igen
korlátozottan tudnak a sötétben tájékozódni, ellentétben vele. Az
épület körül hat személy hőképét tudta kivenni, bár egyik-másik
időnként eltűnt a fogadó bejáratában, ahova az elf már nem tudta
„követni" őket. Remegő szívvel lapult az építmény fala mellé, majd
nagyot sóhajtott, és elkezdte becserkésző körútját.
Az első gnoll, mit sem sejtve, gyanútlanul támasztotta hátával a
falat az egyik sarkon, s halkan mormogott magában valamit. Az
Őrző szélsebesen robbant ki a fal mögül, s késlekedés nélkül - kezét
nem szorította ökölbe, csak középső ujjperceit merevítette ki - elemi
erővel ütötte halántékon a teremtményt, bezúzva annak koponyáját.
Másik kezével az ernyedten összecsukló testet kapta el, és a pillanat
töredékéig a karjában tartva körbe fülelt, hogy nem okozott e túl nagy
zajt, majd lassan a földre eresztette a halott gnollt. A testet úgy
támasztotta ülő helyzetben a falnak, hogy aki először rápillant azt
hihesse, a gnoll egyszerűen csak alszik.

193
 Glenn L. Larson
Fülét közeledő beszélgetés zaja ütötte meg, így hát sürgősen
fedezék után nézett. Más lehetősége nem lévén, a fogadó oldalánál
elhelyezkedő istálló felé szaladt, villámgyorsan elrejtőzve a féltucat
csődör között, akik ideges nyerítéssel és zavart topogással fogadták
a közéjük befurakodó elf szagát. Az Őrző kétségbeesetten próbálta
csitítani az izgő-mozgó hátasokat, de mire sikerült neki, addigra már
meghallották őt. Az egyik gnoll állt az istálló előtt fürkészően
meredve a tető alatti sötétségbe. Az elf lélegzetét visszafojtva,
mozdulatlanul, csendben figyelte a kint álló alakot. Úgy érezte,
mintha a gnoll egyenesen őrá meredne, holott tudta, a teremtmény
semmiképpen nem láthatja őt.
Eközben úgy látszott, hogy a bizonytalankodó gnoll végre
döntött, mert óvatosan közelebb merészkedett a lovakhoz, és most
már közvetlen közelről fürkészte az elfet rejtő sötétséget. Az Őrző
belátta, hogy cselekednie kell, mielőtt az őr észrevenné őt, s
fellármázná társait. A gnoll ezt a pillanatot választotta, hogy
közelebb lépjen ahhoz a csődörhöz, melynek háta mögött az elf
meghúzódott. Az Őrző hatalmasat csapott a hátas farára, mire az
bántó nyerítéssel ágaskodott fel, és mellső lábait a levegőbe lökve,
mellbe rúgta a szerencsétlen teremtményt. Az óvatlan gnoll teste
széles ívben emelkedett el a földtől, és tompa puffanás kíséretében
ért talajt. Az elf biztos volt benne, hogy több gondja nem lesz vele.
Kiszabadulva a lovak közül, fogta magát, és behúzta az ernyedt
testet az istállóba.
Felegyenesedve megfagyott ereiben a vér, amikor pont egy másik
gnoll bestiális pofájával nézett farkasszemet. Valószínűleg a
puffanás zaja csalta ide a lényt, aki most megkövülten meredt a társa
holtteste mellől felegyenesedő alakra. Úgy látszik a gnoll testőrök
nem hitték komolyan, hogy veszély fenyegetheti őket. Az őr szája
szólásra nyílt - valószínűleg társait akarta riasztani - de az Őrző
gyorsabbnak bizonyult. Ezüstös tollú nyílvessző csapódott torkába
átszakítva hangszálait, majd ezt követte egy másik, mely nyitott

194
 Végtelen Éj
szájába hatolva beléfojtotta a hörgésbe fúló gurgulázást is. Az elf
leengedte a kezében tartott ismétlőfegyvert, és az épület fala mellett
lopakodva tovább folytatta útját. Óvatosan kémlelt ki a sarok mögül,
számítása szerint most kellett elérkeznie a fogadó bejáratához.
Csalódottan konstatálta, hogy a másik három testőrnek - igen okosan
- eszük ágában sincs társaikhoz hasonlóan az épület körül járőrözni.
Ketten a kopott falépcsőn strázsáltak, míg a harmadik az ajtó
árnyékába húzódott vissza.
Igen jó stratégáknak bizonyultak, hiszen minden nyílt terepen
érkező támadást időben észrevehettek, míg a sötétségbe burkolózó
harmadikat emberi szem nem fedezhette fel.
Az elf nagyot sóhajtott. Ismét kénytelen lesz mészárosmunkát
végezni, holott mindennél jobban gyűlölte, amikor így kellett
cselekednie. Újból felmérte a három gnoll elhelyezkedését,
miközben a lehetséges lövőszögeket számolgatta. Ha minden igaz, a
fogadóval szemközti, az út túloldalán leledző bozótosban ideális
lövőállást foglalhat el anélkül, hogy meglátnák.
Nem kevés idejébe került, mire feltűnés nélkül meg tudta
közelíteni a magányos bozótost. Végigfeküdt a földön, bal karjára
támaszkodott, majd a felhúzott számszeríjat jobb kezébe fogta, s
célra tartotta a lőfegyvert. Szeme előtt leendő áldozatainak a hőképe
rajzolódott ki; az elf úgy ítélte meg, hogy a gnollok éppen
lőtávolságon belül - azaz úgy ötvenlépésnyire - lehetnek tőle.
Nagyon pontosan kellett céloznia.
Magában halk fohászt rebegve az Egyensúly őréhez nagy levegőt
vett, és addig benn tartotta azt, míg útjára nem küldte a Gathiss
halálthozó nyílvesszőit. Leengedve a fegyvert öröm nélkül
konstatálta, hogy az előbb még egyhelyben álló alakok eltűntek
látóteréből, így bejutásának többé semmi akadálya nincsen.
Villámgyors léptekkel szelte át az utat a fogadótól elválasztó
távolságot, s kis idő múltán már a halottcsendes épület bejárata előtt állt.

195
 Glenn L. Larson
Mielőtt belépett volna, gyors pillantást vetett a fekvő gnollokra -
az ezüstös végű nyílvesszők a torkukat fúrták át - majd halkan a
bejárathoz lépett, és óvatosan kitárta a nyikorgó ajtót.
Odabent füstös félhomály fogadta. Első pillantása a fogadóterem
közepén, egy egyszerű lócán üldögélő Ghall Missthrora esett, aki
mikor meglátta őt, korántsem kedvesen elmosolyodott.
- Üdvözlégy Archeon! - hajolt meg széles teátrális mozdulattal. -
Kerülj beljebb, kérlek! Már régóta várunk rád.

Az Őrző, aki már hosszú percek óta üldögélt behunyt szemmel a

vezéri sátor közepén, most kinyitotta szemét és nagyot sóhajtott. A
„kapcsolatfelvétel" megtörtént, most már mentális összeköttetésben
állt valamennyi seregvezérrel. A csapatok elfoglalták kijelölt
helyüket.
Uriach elméjében egy térkép rajzolódott ki lassan, amin az Őrző
előre bejelölte a támadási és csatlakozási pontokat, de a végrehajtás
- s ebben biztos volt - valószínűleg nem fog ilyen könnyen menni. A
mentális kapcsolat megerősítése után, kiváncsi természet lévén,
szelleme ellátogatott a Fekete Herceg hadurának vezéri sátrába, ám
a nagyúr keményebb dió volt a vártnál, s mivel próbálkozására a
ghorrok is felügyeltek, így kénytelen volt sietősen visszakozni.
Az elmélkedést befejezvén megszabadult köpenyétől, majd
magára öltötte a Rend tradicionális mellvértjét, melyben az Őrzők
kizárólag csak a harctéren szoktak mutatkozni, aztán kilépett a
sátorból. Az Első és a Második Kör tagjai, szám szerint huszonöten,
fegyelmezetten várakoztak a sátor előtti kis tisztáson, mely egy
nagyobb domborulat tetején helyezkedett el, ideális rálátást nyújtva
ezzel a csata színterére. Érdeklődő tekintetek fordultak Uriach felé,
ahogy megjelent a sátor bejáratában.
Az Őrzők harcra készen várakoztak, kékacél mellvértjükön
megcsillantak a korán kelő nap első sugarai.

196
 Végtelen Éj
A metsző pillantású férfi rossz sejtelmekkel telve tartotta oda
arcát az egyre erősödő hajnali szélnek. Várta, hogy a hűs szellő, mint
szelíd szerető, elűzze borongós gondolatait, de tekintete ugyanúgy
mint a többieké, szorongással vegyes várakozással vetült a
délnyugati horizontra. Tudta, hogy a csatát csak abban az esetben
nyerhetik meg, ha a tyrann haderő időben érkezik. A sebtében
összetoborzott, egyesült sereg talán képes lesz megállítani s
bizonytalan ideig feltartani a Fekete Sereg támadó ékét. Az idő
egyelőre nekik dolgozott.
Anseol lépett mellé, borostyánszínű tekintete gondterhelten
szegeződött rendtársára.
- Sentiernek rossz érzése van. Azt mondja, hogy az ellenséges
oldalról vérszagot és valami idegen, tisztátalan feketemágia
jelenlétét érzékeli - jelentette be gyászos hangon az elf. - Mit
gondolsz róla?
- Én semmit sem érzékeltem - vallotta be Uriach. - De ettől még
bízhatunk vérszívó barátunk megérzéseiben. A ghorrok valószínűleg
terveznek valamit, s alighanem vérmágiához folyamodnak,
valószínűleg ezt érezhette Sentier.
Egy pillanatra elgondolkodott, összehúzott szemöldöke alól
különös pillantást vetett az elfre.
- Ha viszont vérmágia, akkor az emberáldozat. S ha áldozatot
mutatnak be... - beszéde elhalkult.
- ...az megidézést jelent!! - fejezte be a gondolatot Anseol. Hangja
elfojtott indulatokról tanúskodott. - Úgy látszik semmit nem bíznak
a véletlenre! Most mit tegyünk?!
- Az összes Őrző álljon indulásra készen, ha megkezdődik az
ütközet. Felderítjük a ghorrok sátrát, és lecsapunk rájuk. Mivel
térmágiát nem tudunk alkalmazni a nagy létszám és az ismeretlen
célterület miatt, ezért lóháton megyünk. Üzenem mindenkinek, hogy
valószínűleg a csata forgatagán kell majd átverekedni magunkat,
ezért igyekeznünk kell együtt maradni.

197
 Glenn L. Larson
- De hát neked a csapatrészeket kell összehangolni, és...
- Nincs választási lehetőségünk - szakította keményen félbe társát
Uriach. - Ki tudja milyen túlvilági szörnyeteget akarnak megidézni
azok a sátánfattyak? Meg kell akadályoznunk őket, akár az összes
őrző élete árán! Így döntöttem.
- Akaratod szerint, testvér - válaszolta a megszokott forma szerint
Anseol, s mielőtt elsietett volna, még hozzátette. - Gorthan segítsen
minket!

Ghall Missthro elégedetten szemlélte az ajtóban álló, dühtől izzó

szemű alakot. Jellegzetes, rosszindulatú félmosolya ismét kiült az
arcára, mikor arra gondolt, hogy az elf minden lépéséről tudott, sőt,
kárörvendően szemlélte erőfeszítéseit, miközben amaz az őrökkel
tusakodott. Persze az Őrző azt nem tudhatta, gyűlölt ellensége csakis
azért kérte segítségül a nagyúr testőreit, hogy valaki addig is
„elszórakoztassa" vendégét, amíg kelepcéjét az elf részére felállítja.
Amathil komoran meredt az eléje táruló látványra, miután
egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Először Missthrora, majd
fogoly társára nézett, s ha kifelé nem is mutatta, de meghűlt benne a
vér. A kiszolgáltatottan fekvő Almor fölött egy csigán átvetett kötélre
erősítve egy, hozzávetőlegesen ötször öt arasznyi nagyságú fatáblát
fedezett fel, amiből hegyes, vékony pengék meredeztek kifelé,
hegyük pontosan a tehetetlen Őrző testének irányult. Amathil
pillantása végigszaladt a táblát rögzítő kötél mentén, s keserűen
konstatálta, hogy annak vége egy falba vert kampóra van hurkolva,
amely éppen egy karnyújtásnyira lehet a fehér hajú férfitől.
Az átkozott a szó szoros értelmében a kezében tartja Almor életét!
Amathil smaragdzöld tekintete összekapcsolódott a fekete
szempárral, s a két férfi egy hosszú pillanatig csendben fürkészte
egymást. A néma párbaj csak fokozta a feszültséget; az ősrégi
ellenfelek között kimondatlan indulatok cikáztak a levegőben.

198
 Végtelen Éj
- Hát újra itt vagy, patkányok patkánya! - szólalt meg végül jeges
hangon Amathil. - Mi késztetett rá, hogy odahagyva
démoncimboráid társaságát, újra a világunkra told mocskos
képedet?!
- Kedvesebb üdvözlést vártam egy ily régi baráttól - sóhajtotta
szomorúan a másik. - Néha elgondolkozom azon, milyen csúnya is
lett ez a világ. Gyilkosok, rablók, haramiák szaladgálnak rajta
keresztül-kasul, s íme, már az egykori barátok sem a régiek. Az
érzelmek is elferdültek már, és...
- Köpök az érzelmeidre, te félkarú szörnyeteg! - vágott közbe
fagyos hangon az elf. - Ha egyáltalán van neked olyan.
Ghall Missthro előrébb lépett, s a derűs, kaján kifejezés leolvadt
az arcáról.
- Vigyázz a szavaidra, bolondok hercege! Nem vagy abban a
helyzetben, hogy ugrálhass!
- Mit akarsz? - csattant Amathil hangja.
- Téged - felelte szemrebbenés nélkül a másik. - Pontosabban a
fejedet, és... a titkok titkát.
Az elf arca kőmerev maszkká torzult a fehér hajú gyilkos szavai
hallatán, és önkéntelenül is tett egy fenyegető lépést előre.
- A helyedben nem tenném - lépett a falba vert kampóhoz
Missthro., miközben jobbjában hegyes tőr villant. - Még baja esnék a
barátodnak.
Az Őrző megtorpant, s bal keze alig észrevehetően eltűnt
köpönyege alatt.
- Először és utoljára mondom. Engedd el! - szólalt meg ismét
fenyegető hangon. - Ez a mi kettőnk ügye. Neki nincs köze hozzá.
Missthro széles mosollyal jutalmazta az elf szavait, és most a
tehetetlenül fekvő, fejét ide-oda kapkodó fogolyhoz intézte
mondandóját.

199
 Glenn L. Larson

- Látod milyen fontos vagy talpnyaló barátodnak! - gúnyolódott.

- Eddig azt hittem, csak egy öntelt fráter, de most kiderült, hogy
ostoba is.
Vonásai vad kifejezést öltöttek fel, s hangja hirtelen ijesztően
mély lett.
- Ne mozdulj, vagy kinyúvasztom a játszópajtásodat! Először is
vedd elő a mancsaidat, és tartsd az oldalad mellett, hadd lássam őket.
Ne próbálj olyan bolondnak nézni, mint te magad vagy! Másodszor:
minden fegyveredet szépen lerakod a földre, hogy nyugodtabban
beszélhessünk. Lassan... óvatosan - tette hozzá még, mikor Amathil
megmozdult.
Az elf agya lázasan dolgozott, miközben lassan lekanyarította
nyakából köpenyét, és szemét ellenfelén tartva nekilátott, hogy
megszabaduljon fegyvereitől. Valami tervet próbált meg kidolgozni,
amivel elvonhatja a férfi figyelmét kiszolgáltatott bajtársáról, bár
tudta, igencsak fel kell készülnie, ha túl akar járni a pengeéles
logikával rendelkező gyilkos eszén.
Missthro gyengéin gondolkozott, mialatt lassan a földre helyezte
vívótőreit, botját és számszeríját. Tisztán érzékelte a társát fogva
tartó mágikus köteléket, és annak is tudatában volt, hogy hiába van
jelen pillanatban minden helyzeti előny ellensége oldalán,
Missthronak mindig is a mágia volt a gyengéje. Mivel azok közé
tartozott, akik habzsolják az életet, s ennek érdekében semmi jóról
nem volt hajlandó lemondani, ezért elhanyagolta mágikus
tanulmányait, és tudása inkább a fegyverforgatás irányába tolódott
el. Amathil mindig is jobbnak érezte magát nála a mágikus
tudományok terén, s most is ebbe a lehetőségbe - mint utolsó
szalmaszálba - kapaszkodott.
- Ne próbálkozz semmivel! - intette őt nagyvonalúan Missthro,
majd amúgy mellékesen még hozzátette. - A csizmádból a
dobókéseket meg az ezüsthegyű tőreidet is mind. Amint láthatod, jól
felkészültem rád.

200
 Végtelen Éj
Amathil gyilkos pillantást vetett rá, és a földre dobta vékony
dobópengéit, majd előhúzta az alkatára szíjazott bőrtokból az imént
emlegetett tőröket is, s a többi fegyvere mellé helyezte.
Tekintete összevillant egy pillanatra Almoréval, amiből társa
kiolvashatta szándékát. „Az Őrző még nem adta fel.”
Lassan kinyúlt szellemkezével, és megérintette társát...
Igyekezett auráját annyira leszűkíteni, amennyire csak merte,
nehogy ellenfele idő előtt megneszelje szándékát. Remélte, hogy
Missthro erejét nagymértékben leköti a varázslat fenntartása, s nem
veszi észre próbálkozását.
- Alkut ajánlok - szólalt meg higgadtan, hogy elterelje a másik
figyelmét. - Elengeded a társamat, és én mindenben a
rendelkezésedre állok.
...majd egy gyengéd érintés a béklyókon..., s gyors pillantás
Missthrora, aki egyelőre nem vett észre semmit... s a szellemujjak
óvatosan a fényfonat alá nyúltak...
- De csak akkor - folytatta az eszmecserét az elf. - ha ő már
sértetlenül kisétált innen.
- Viccelsz? - húzta fel a szemöldökét Missthro.
...az első kötelék időközben lehullt... a fogoly Őrző bal bokájánál
lassan kialszik a derengés.
- Ő az én életbiztosításom! - élcelődött tovább a gyilkos. - Ha
nem beszélsz, biztos, hogy meghal. Ellenben ha dalos pacsirta
módjára csicseregsz nekem egy kicsit, akkor lehet... hangsúlyozom:
lehet, hogy életben marad. Rajtad múlik.
...majd apró rántás a jobb láb béklyóján, s a fény fonat enged...
- Te is tudod jól, hogy tiltott tudással csak az Ötök Tanácsa
rendelkezhet. Csak ne mozogj Almor. Ne mozogj!! A Rend tagjaival
nem osztják meg az ilyen horderejű információkat - szólalt meg
ismét Amathil.
...mire az Őrző lábai kiszabadultak...

201
 Glenn L. Larson
- Nem szeretem, ha hülyének néznek!! - csattant keményen
Missthro hangja. - Még hogy a Rend elsőszámú harcosával, az
Őrzők rangidősével nem osztják meg a titkot?! Meséld ezt a
fogatlan, bibircsókos orrú öreganyádnak, de ne nekem! Biztos
forrásból tudom, hogy több ismerettel rendelkezel, mint az Első Kör
tagjai együttvéve.
...most már a bal kéz is szabad, ahogy a szellemujjak...
- Utoljára kérdezem! - emelte fel a hangját Misstro, miközben
megjelent kezében a hosszú vívótőr. - Hol a relikvia?!
...kínos lassúsággal szakítják el a shyenből font köteléket, és
rögtön nekilátnak a jobb kezét rögzítő fonatnak is...
Amathil homlokán vékony patakocska jelent meg, és idegőrlő
lassúsággal folyt lefelé arca két oldalán. Csak még egy kis idő...
- Ki a megbízód? - kérdezte merészen. - Kinek a zsoldjában
csúszol-mászol éppen, mint egy csahos kutya?
„.a szellemujjak az utolsó bogokat oldozzák már, és...
- Itt csak én kérdezek, Őrző! - vicsorogta elégedetlenül Missthro.
- S te most már eljátszottad az összes esélyedet. Búcsúzz el a
barátodtól, elf!
...és le is hullt a béklyó, az Őrző immár teljesen szabad.
- Most Almor!! - ordította torka szakadtából az elf, miközben
Missthro felé ugrott, aki az utolsó szavakat kiejtvén a kampóra
hurkolt kötélhez lépett, és egyetlen csapással átvágta azt. A behunyt
szemmel, tetszhalottként fekvő Őrző bámulatos gyorsasággal
gördült félre a csikorogva lefelé zúduló gyilkos szerszám elől, amely
így helyette a padlóra zuhant, és tört több apró darabra.
A gyilkos elképedve meredt a hirtelen „megelevenedett" Őrzőre,
de sokat töprengeni nem maradt ideje, mert Amathil, mint a bosszú
démona, már rajta is volt. Missthro kétségbeesetten próbált
hátralépni, hogy teret nyerjen pengéjének, s talán ez az ösztönös
mozdulat mentette meg az életét. Az elf alulról felfelé irányuló
nyitott tenyeres ütése így csak oldalirányban törte el az orrát

202
 Végtelen Éj
ahelyett, hogy a törött orrcsont felfelé hatolva az agyába fúródjon,
azonnali halált okozva. A vérző orrú haramia kábultan próbálkozott
egy állkapocsra irányuló ütéssel, ám az elf precízen hárította az
erőtlen próbálkozást, s térdét felrántva előbb ágyékon, majd
hátralépve egy köríves rúgással állon rúgta ellenfelét, minek
következtében a meglepett gyilkos ernyedt bábfiguraként zuhant az
egyik sarokba, felborítva közben egy asztalt, s pár széket.
Amathil társához lépett, s köpenyét nyújtotta a félmeztelen
férfinak.
- Jól vagy? - kérdezte, miközben felkapta a földről vívótőreit.
- Soha jobban - lehelte maga elé Almor, mialatt magára terítette a
bő ruhadarabot. - Csak attól féltem, hogy...
Arca váratlanul eltorzult, majd térdre esett, s ha Amathil nem
kapja el, minden bizonnyal összeesett volna. Az elf döbbenten
meredt a fekete nyelű dobótőrre, mely barátjának jobb vállából
meredezett elő. Az első pillantásra látta, hogy a seb nem veszélyes,
csak rendkívül nagy vérveszteséggel fog járni, ha Almor időközben
nem kapja meg a szükséges ellátást.
Gyűlölettel telve meredt a véres arcú, kissé zilált benyomást keltő
Missthrora, aki a jelek szerint gyorsan túltette magát az első sokkon,
mert betört orrú képén már újra ott ült a jellegzetes alattomos vigyor,
és míves pengéi is megjelentek a kezében.
- Úgy látom gyengélkedik a barátod, elf kutya! - vihogta
elégedetten, miközben pár törött fogat köpött a levegőbe. - Gyere
csak! A te számodra is akad még egy-két meglepetésem!
- Húzódj félre - suttogta társának Amathil, miközben ő is a kezébe
vette keskeny, tizenkét hüvelyk hosszú tőreit. - Ha esetleg
alulmaradnék, igyekezz minél messzebbre kerülni innen. Menekülj
amerre látsz. Érted?!
A gyenge bólintás láttán kihúzta magát, és szembefordult a
vészjóslóan közeledő alakkal.

203
 Glenn L. Larson
- Régóta várok erre a pillanatra, Őrző! - hörögte amaz reszelős
hangon. - A múltkor csak szerencséd volt, most majd megmutatom
neked, milyen is az igazi virtus.
- Nincs esélyed, ó deformált arcú bajnok! - válaszolta higgadtan
az elf. - De elég legyen a szócséplésből! A szavak ideje lejárt.
Mostantól a pengék beszéljenek helyettünk!
Imrisse széles ezüstívet húzott a félhomályban, ahogy az Őrző
ellenfelére szegezte a vékony fegyvert. A két harcos lassan
megközelítette egymást.

Theran gyermekei, a kőből és sziklából gyúrt törpék, vitézül

állták a Fekete Sereg pusztító ékének rohamát. Az idegen támadók
hada harsány rikoltással, recézett pengéiket villogtatva tört magának
utat az elszántan védekező elf és törpe seregek harcosai között, s első
pillantásra úgy látszott, mintha elementáris rohamuk rögtön meg is
törné az egyesült csapatok ellenállását. Aztán a megbeszélt jelre
felbúgtak a shiennai kürtök, s az eleven védőfal óramű pontossággal
nyílt szét a támadók előtt, hogy teret adjon a mögötte elhelyezkedő
ötezer elf íjásznak. A bőszen vagdalkozó kígyóemberek meglepődve
torpantak meg a „Naereth Kardjának" íjászezredei láttán, de
megdöbbenni sem maradt idejük, mikor a levegőben surrogó
lövedékek közéjük csapódtak.
Shienna íjászai szívdobbanásonként ötezer nyílvesszőt
bocsátottak a Fekete Sereg támadó ékére, borzalmas pusztítást
okozva az ellenség soraiban. A srillek alakzata felszakadt,
kétségbeesetten keresték a kapcsolatot az időközben felbomlott
csapattestek között, véres kavalkádban forrva össze a hősiesen
védekező törpékkel és elfekkel szemben. Csatabárdok sújtottak le
keményen csontot és páncélt nem kímélve, vértől vörös pengék
szeltek le fejeket, végtagokat és vágtak át inakat. A srillek kezdeti
meglepetésükből lassan ocsúdva, nyomasztó számbeli fölényüket

204
 Végtelen Éj
kihasználva, rendezték soraikat, ám az elf lövészek nyilai
félelmetesnek bizonyultak.
Az íjászok pajzsfala összezárult, majd szétnyílt és halált köpött
megint. A felszabadító sereg katonái újult erővel ugrottak neki a
dühödten acsargó srilleknek, harci kiáltások, nyögések s a
csatabárdok, kardok csengése töltötte meg a harcteret. Aztán újból
felharsantak az elf kürtök, s mialatt a törpék és az elfek arccal az
ellenség felé fegyelmezetten kezdték meg a visszavonulást, az
időközben igencsak megfogyatkozott kígyóemberek csapataira két
irányból is új, friss sereg zúdult rá. A gor birodalmi nehézlovasság és
a vymorrai kentaurok csapata véres pusztítást vitt végbe a srillek
soraiban, végképp megfutamítva ezzel a kígyóemberek szedett-
vedett társaságát. Ám az öröm korai volt.
A srillek nyomában fekete páncélba öltözött, rezzenetlen arcú
élőholtak serege érkezett. A sárkánykutyákon - lovagoló,
hagyományos fegyverekkel szinté sebezhetetlen rorghok néma
csöndben, hosszú, szakállas dárdáikat előreszegezve rontottak a
felszabadító csapatokra. Pillanatok alatt borzalmas párharc alakult
ki.
Hiába talállak célt a lándzsák, hosszúkardok és buzogányok, az
élőhalottakat rendkívül nehéz volt megsebezni; némelyik még fej
nélkül is tovább folytatta a harcot. Ezzel szemben a rorgh harcosok
meglepő hatékonysággal forgatták fegyvereiket, alaposan
megritkítva a kentaurok és a birodalmi nehézlovasság sorait.
Lynnean, aki az első sorokban harcolt, kétségbeesett üzenetet
küldött az Őrzők felé, mialatt mindkét végén hegyes fegyverével épp
felnyársalta soron következő ellenfelét.
Ha ez így megy tovább, mindnyájan itt pusztulunk! - csapott át
mentális üzenete Uriach elméjébe. Csináljatok már valamit!
Uriach és társai a véres kavalkád kellős közepén verekedtek,
miközben ellenfeleik legyek módjára hullottak körülöttük.

205
 Glenn L. Larson
A mellükön vágjátok őket - üzente vissza az Őrző. - A mágikus
bélyeget kell megtörni rajtuk. Megpróbáljuk az őket irányító
akaratot megszüntetni, de ehhez idő kell. Tartsatok ki!
Fogcsikorgatva küzdöttek meg minden egyes lépésért, és félve
gondoltak arra, hogy ha sikerül átverekedniük magukat az
élőhalottakon, akkor még a gnoll elit testőrökkel is szembe kell
nézniük, mielőtt elérik a síkság egyik domborulatán magasodó
sátrakat.
Uriach mellett elhanyatlott a Második Kör egy tagja, hátát
lándzsa járta át. Az Őrző meglendítette a fattyúkardot, lefejezve
ezzel társa gyilkosát, míg másik fegyverével átszúrta a legközelebbi
ellenfél mellkasát, megtörve ezzel a teremtményt irányító akaratot.
Pillantása - ahogy két újabb élőhalottat szabadított meg a „földi” lét
gyötrelmeitől - a legnagyobb sátor előtt tartózkodó, földbeszúrt
pallosára támaszkodó, fekete vértes emberóriásra szegeződött.
Várj csak nagyúr - gondolta bőszen. - Nem sokáig állsz már
tétlen, sem te sem ocsmány vérmágusaid! Jövünk értetek!

A „Magányos Csillag" névre keresztelt fogadó egykori,

vendégeknek fenntartott termében most csak a kettős pengék kisebb-
nagyobb szünetekkel megszakított csengése hallatszott. Almor, a
sebesült Őrző riadtan lapult meg a fal tövében. Bár vállából
időközben már kihúzta minden kínja okozóját, és az elf
tarisznyájából kölcsönvett gyolccsal hevenyészett kötést is készített
rá, sebéből még mindig bőven folydogált elő vére. A férfi mást nem
tehetvén, tekintetét a terem közepén forgolódó két alakra szegezte, s
csak egy kis idő után vette észre, hogy a csodálkozástól a szája is
tátva maradt. Bár a Renden belül sok kitűnő kardforgatót ismert, mi
több, ő is mesterien űzte a pengék forgatását, ám arról, amit az elf és
sötét lelkű ellenfele produkált, csak felsőfokon lehetett beszélni. A
két ellenfél a tőrvívás művészetét mutatta be; Almor még soha nem

206
 Végtelen Éj

látott ehhez hasonló párbajt Ghall Missthro, a dorneai bajvívók

magasabb állásaival és a külső ívek mentén haladó vágásaival
próbálkozott, magán hordva a stílus jellegzetes vonásait, gyors,
célratörő támadásokkal próbálta megzavarni az elf védelmét.
Ellenfelével ellentétben Amathil az ezeréves elf iskola, a sileth-ha
fogásait alkalmazta, és Almor tisztában volt vele, hogy csak igen
kevés azoknak a száma, akik képesek ellenállni társának, ha ezt a
stílust alkalmazza, őszinte bánatára Ghall Missthro pont azon
kivételek közé tartozott, akiket ez a tény, tudásuk birtokában, nem
igazán rendített meg.
Az elf taktikája leginkább a könnyed eleganciával elvégzett
kitéréseken és az azokból induló gyors visszatámadásokon alapult,
veszedelmesen cikázó pengéi elől a másik sohasem lehetett
biztonságban. Nem is párbaj volt ez már, hanem tánc. Higanyszerű
elmozgások, tökéletesen kivitelezett szúrások, mintaszerű hárítások
és óramű pontossággal végrehajtott vágások egyvelege.
Egyelőre egyik sem bírt felülkerekedni a másikon, amit az is
jelzett, hogy komolyabb sérülés még egyik oldalon sem történt. Az
elf rövidebb pengéjét az alcanar orgyilkosok módjára szorította
alkarjához, s míg tőrkardja veszélyes manőverei lekötötték ellenfele
figyelmét, imrisse kígyó módjára csapódott elő karja fedezékéből, de
egy kivételtől eltekintve Missthro hárította támadásait, s minden
kivédett csapás után gonosz vigyort küldött ellenfele felé. Egyszer
járt csak túl eszén az Őrző, s kapott felkarjára egy vágást, de a seb
inkább kellemetlen volt, mint veszélyes, ezért sokat nem is
foglalkozott vele.
Most ő gyorsított egy kicsit a tempón, s az elf kényszerült többet
védekezni, de a kaján gyilkos úgy érezte, mintha az elf várna
valamire. Döbbenten érzékelte, hogy kitűnő kondíciója ellenére kezd
fáradni, míg Amathil továbbra is ugyanolyan intenzitással mozog,
mint összecsapásuk elején.

207
 Glenn L. Larson
Valóságos haláltánc - merült el a látványban Almor, és akarva
akaratlanul is azon vette észre magát, hogy kisgyermek módjára
gyönyörködik a két férfi küzdelmében. Ebből elég - döntötte el
magában hirtelen. Látható, hogy egyik sem bír a másikkal, én meg
csak ülök itt a seggemen! Segítenem kell neki!
Mágikus képességei az elméjét ért beavatkozás miatt csekélyek
voltak ahhoz, mintsem érdemlegesen bele tudott volna szólni a
küzdelem alakulásába. Kétségbeesetten nézett körül, s közben
megakadt a tekintete egy ezüstös csillanáson tőle nem messze a
terem végében, ahol az elf megmaradt fegyverei feküdtek egy
kupacban.
Bár a többi - Amathil által otthagyott - pengével nem tudott mit
kezdeni, főleg fél kézzel nem, azért akadt ott valami, aminek hasznát
tudná venni. Szemét az egymás körül forgolódó párbajozókon tartva
féltérdre állt, s lassan mászni kezdett a helyiség másik vége felé...
Az egyre jobban fáradó és ezalatt már a harmadik fájdalmas sebét
is elszenvedő Ghall Missthro időközben úgy döntött, mindent egy
lapra tesz fel. Az elf jobb volt, sokkal jobb annál is, mint amire
emlékezett.
A hosszabbik kardját markoló jobbjának hüvelykujja óvatosan
húzta félre a fegyver markolatába épített kis fogantyút, mely így
megnyitott egy kis rést a keresztvas tövénél, ahonnan halványsárga
folyadék szivárgott lassan a pengére. Rövidebbik kardjával ezalatt
veszélyes szúrásokat intézett az Őrző felé, aki a védekezéssel volt
elfoglalva, s így nem vette észre a Missthro pengéjére folyó mérget.
A gyilkos végső erőtartalékait mozgósítva próbálta sarokba szorítani
ellenfelét; minden harci tapasztalatát bevetette, hogy legalább
egyszer meg tudja sebezni a táncoslábú elfet, ami - tudta jól - az ő
javára döntené el a küzdelmet. Rézsút vágott az Őrző felé, aki
keményen beleállva a kettős vágásba, mind a két pengéjével
egyszerre hárított. Erőlködve feszült egymásnak a négy fegyver és a
két férfi; közvetlen közelről meredtek egymás szemébe, mígnem

208
 Végtelen Éj
Missthro egy váratlan fordulattal szemen köpte, és ellökte magától
ellenfelét.
Amathil a szemébe hatoló köpettől megzavarodva tántorodott
hátra, de még így, félvakon is hárította Missthro következő alattomos
szúrását, ám a pengét csak eltéríteni tudta eredeti irányától, mely így
a gyomra helyett a combját sebezte meg. A fehér hajú gyilkos élve
az alkalommal kiütötte Amathil kezéből a kardot, és diadalmasan
rikkantott fel a sántítva hátratántorodó Őrző láttán.
Az elf különös, szokatlan bizsergést érzett az imént elszenvedett
combsebe felől, de egyelőre nem tudott mit kezdeni a sérült
testrésszel. Vére időközben valósággal eláztatta nadrágja szárát,
mialatt Amathil kétségbeesetten próbált teret nyerni, ahová kitérhet
ördögi ellenfele körmönfont támadásai elől. Belátta, hogy esélyei
sérülése folytán megcsappantak, s mintha ez nem volna elég,
váratlanul szédülni kezdett, miközben látása mindinkább
elhomályosult. Hányinger kapta marokra gyomrát, végtagjait furcsa
zsibbadás járta át. Könnyed mozgása, mely vívását leginkább
jellemezte, erőtlen botorkálássá változott, még imrisse kézben
tartása is gondot okozott neki. Arcán az izzadság vastag patakokban
csordogált végig, mostanra már ellenfele arcvonásait sem tudta
könnyező szemeivel kivenni. Zihálva kapkodott levegő után,
miközben az összes porcikáját átjáró zsibbadtság lassan égető
forróságba csapott át, s most már úgy érezte, az egész teste lángol.
- Rossz bőrben vagy, elf! - gúnyolódott a hátráló Őrző láttán
Missthro. - Azt hittem, hogy a Rendetek keményebb legényekből áll.
Milyen Őrző vagy te, ha már egy kis valkerától is kikészülsz?!
Amathil, aki időközben már csak úgy tudott talpon maradni, hogy
hátát a falnak vetette, kábultan próbálta értelmezni a fekete ruhás
gonosztevő szavait.
Valkera! A kontinens egyik legveszedelmesebb matériája. A
gyilkos növény nedve, amely nemcsak az idegrendszert támadja meg,
hanem akár eszméletvesztést vagy halált is okozhat.

209
 Glenn L. Larson
Szólni próbált, ám torka mélyéből csak rekedt hörgés tört fel
csupán. Az imriss lassan kicsúszott elerőtlenedő kezéből, ahogy
térdre esve megpróbált még utoljára ellenfele szemébe nézni.
- Nemcsak ostoba vagy, de szánalmas is, te kurafi! - sziszegte
gonoszul, mélységes megvetéssel a hangjában Missthro. - Szívem
szerint hagynám, hogy lassú kínok között pusztulj el, de amilyen
szerencséd van, még azt is túlélnéd, ezért inkább a saját kezemmel
vetek véget nyomorúságos életednek. Készülj fel az isteneddel való
találkozásra, Őrző!
Gonosz fénnyel a szemében lépett előre, hogy magadja a
kegyelemdöfést a tehetetlen elfnek, ám a diadalittas kifejezés
váratlanul a képére fagyott. Arca eltorzult, szájából artikulátlan
hörgés tört föl, mely kisvártatva állati üvöltésbe csapott át.
Villámgyorsan perdült sarkon, és hitetlenkedve meredt a másik
Őrzőre, aki most lassan leengedte a kezében tartott számszeríjat.
Almor sérült karjára támaszkodva bal kezével tartotta célra az elf
ismétlőfegyverét, s mivel hosszú ideig célozhatott, nem hibázott.
Az ezüstveretű nyílvessző rezegve állapodott meg a mit sem sejtő
gyilkos hátában, pontosan a bal lapocka alatt. A sebesült Őrző
viszonylag rövid idő alatt elérte a helyet, ahová társa a fegyvereit
lerakta, de gondjai csak ezután kezdődtek. Amathil számszeríja
ugyanis cseppet sem hasonlított az általa eddig látott lőfegyverekre.
A Gathiss nemcsak megjelenésében s hatékonyságában, de
működésében is jócskán eltért a hagyományos nyílpuskáktól.
Almornak egy egész örökkévalóságnak tetszett, míg az egyik
nyílvesszőt a tárból a számszeríj vájatába sikerült ugratnia, az
igazság védelmezőjéhez nem illő módon cifra káromkodások özönét
zúdítva a különleges fegyverre. Végül csak sikerült neki
„használható” állapotba hoznia a Gathiss-t, s a sok verejtékes
próbálkozás ellenére, az eredmény minden várakozását felülmúlta.
A megsebzett gyilkos arcán meglepetéssel vegyes döbbenet ült,
fekete szemei villámokat szórtak. Almor riadtan méregette a

210
 Végtelen Éj

szobormereven, tátott szájjal álló gonosztevőt, aki egyelőre semmi

hajlandóságot nem mutatott arra, hogy elhalálozzék. A sebesült Őrző
tudta jól , ha valamiféle csoda folytán a gazember életben marad, az
ő túlélési esélyei - több ütőkártyája nem lévén - jelentősen
megcsappannak.
Gorthan szent nevére, ezt nem élheti túl! Miből van ez a
pokolfajzat?!
Hatalmas megkönnyebülésére Missthro őrjítő lassúsággal kezdett
összerogyni, hitetlenkedő tekintete egy életre beleégett az Őrző
elméjébe. A gyilkos lassan térdre esett, s miközben fegyvere
kifordult a kezéből, ernyedten nyúlt el a földön. Kapkodva
igyekezett lélegzethez jutni, s kétségbeesve tapasztalta, hogy levegő
helyett csak vér szivárog a tüdejébe. Erőlködve mászott előre, Almor
ijedt tekintetétől kísérve, az egyik lócán heverő hátizsákja felé;
vastag vércsíkot húzva maga után. Mikor elérte, lerántotta a kopott
bútordarabról csomagját, és könyékig beletúrva kotorászni kezdett
benne. Képére torz vigyor ült ki, mikor megtalálta azt, amit keresett
Elhomályosuló szemei előtt a létezés ígéreteként derengett a
markában tartott gömb alakú achátkő.
Almor időközben talpra küzdötte magát, és az elf hosszabbik
pengéjével a haldokló Missthro felé botorkált. Most kell elintéznie,
amíg ilyen kiszolgáltatott!
Már majdnem elérte a követ a homlokához emelő, csukott
szemmel suttogó gyilkost, mikor az achátból sötétzöld fényözön
csapódott ki süvítő hanggal, körülfonva és védőn burkolva magába a
fehér hajú férfit, aki immár mozdulatlanul feküdt a vakító
fényörvény közepén, s nem lehetett róla megállapítani, él-e még. Az
Őrző karját szeme elé kapva tántorodott hátra az ékkő
szemkápráztató fénye elől; minden további pillantás a különös
tárgyra a szeme világát veszélyeztette volna. Az achátból előtörő
bántó hangú sivítás magasabb tartományba csapott át, s mielőtt a
tehetetlen Almor megsüketült volna, a fényözönnel együtt hirtelen

211
 Glenn L. Larson
megszűnt. A szőke férfi hunyorogva bámult a helyre, ahol az előbb
még a sebesült gyilkos feküdt, ám Missthro az ékkővel együtt
nyomtalanul eltűnt.
Az Őrző a veszély elmúltával sietve telepedett a fal tövében
ernyedten heverő társa mellé, s ellenőrizve az elf állapotát nekilátott,
hogy belediktáljon pár adagot a kékes színű, sűrű folyadékból,
melyet a Rend vinsorai kifejezetten a tagok számára készítettek.
Szívből remélte, hogy még nem késett el, s a mágikus
gyógykészítmény megteszi hatását. Amathil nincs is tudatában, hogy
megmentette a saját életét is, gondolta elégedetten Almor. Ha nincs
nála az egyedi csomag, melyet speciálisan az őrzők részére állítanak
össze, akkor a fehér hajú gonosztevő fegyvermérge záros határidőn
belül végzett volna vele. Miután ellátta a saját és az elf sebét is, társa
mellé telepedett, hogy kivárja, míg a másik az öntudatlanság
jótékony homályából kikászálódva újból eszméletre tér.
Meglehetősen sokáig kellett várakoznia.

Lord Varken komor elégedettséggel szemlélte élőhalott katonái

előretörését. A rorgh harcosok igazán figyelemreméltó módon
hajtották végre feladatukat, csaknem teljesen szétzilálták az ellenség
arcvonalát, ahol törpe, elf, ember és kentaur most már a túlélésért
küzdött keményen. A nagyúr figyelme most az élőhalott sereg hátsó
alakzataira terelődött, ahol kékkesztyűs, mellvértes alakok csapata
hadakozott a rorghokkal lassan, de biztosan törve előre a harcoló
tömegben. Egy- és kétkezes pengéik félelmetes táncot jártak, ami
ellen a nagyúr katonáinak nemigen volt ellenszerük, mi több, a
különös különítmény tagjai láthatólag pontosan tisztában voltak a
rorgh harcosok gyenge pontjaival. Egyikük, egy szőke hajú, markáns
arcú férfi most egy pillanatra feltekintett, s tekintete
összekapcsolódott a lordéval. A Fekete Herceg hadura dühösen fújt
egyet. Tudta már, kik lehetnek ennek a vakmerő, maroknyi

212
 Végtelen Éj
társaságnak a tagjai, s azt is tudta, hogy bár az Őrzők még veszítenek
jópár embert addig, de végül el fogják érni a ghorrok szállásául
szolgáló sátrakat.
Gyors mentális üzenetet küldött a szertartást vezető főmágusnak,
majd a kis idő múlva kapott választ hallva önelégült vigyor ült ki
zord képére. Ha Bronagh is úgy akarja, a fattyúkarddal hadakozó
ördög és eszelős társai halottak lesznek, mire átverekedik magukat a
rorghokon. Elfordítva fejét a csatáról, a vérmágusok sátrait fürkészte
ő is. Kiváncsi lesz majd a szörnyetegre, melyet a ghorrok, egyik
társuk „élete” árán idéznek meg, s amelyet ő kizárólag az Őrzőknek
szánt.
Váratlanul a gnoll testőrparancsnok, Horrak hangját hallotta, s
követve pillantásával hű „emberének" kinyújtott karját, egy csapásra
meghűlt benne a vér.
- Odanézz, Nagyuram!
A síkság szélénél, a harcoló seregektől keleti irányban különös
alakok bontakoztak ki a lord messzelátója előtt. Hatalmas, több mint
tíz láb magas, pikkelyes bőrű, agyaras lények tűntek fel a látóhatáron
először csak páran, majd egyre többben. A furcsa lények
embermagasságú pallosokat lengettek karmos mancsaikban, míg
többségüknek jókora, leginkább ostromok idején használatos,
páncéltörő nyílpuskákra emlékeztető fegyver jelent meg jobbjukban.
A Fekete Herceg hadurának csak most tűnt fel a zölden izzó
szemű fajzatok élén haladó hüllőszerű lény, kinek terjedelmes hátára
mintha valami puttony szerű alkalmatosság lett volna erősítve,
melyben egy ember tartózkodott.
A hüllőfajzatok - lehettek vagy fél ezren - szabályos támadó
alakzatot vettek fel, és az egyesült csapatok legnagyobb
döbbenetére, furcsán kurrogó üvöltéssel vetették magukat a
mindinkább előrenyomuló élőhalottak seregére.
Nehéz pallosaik súlyos csapásokat osztogatva lendültek előre;
amelyik rorghot találat ért, az nem kelt fel többé. A felszabadítók

213
 Glenn L. Larson
újult erővel estek neki a Fekete Sereg derékhadának, a a harcban tíz
emberrel is felérő hüllőfajzatok rövid alatt megfordították a csata
menetét, komoly veszteségeket okozva az élőhalottak soraiban.
A rorghok kitartásuknak és szívósságuknak köszönhetően
rendületlenül mentek előre, de a lándzsák és a jófajta acélból
kovácsolt kardok sorra pattantak le a különös lények „bőréről". Az
élőhalottakat irányító varázstudó időben felismerte ugyan a
hüllőemberek sebezhető pontjait - hogy a legcélszerűbb a lágy,
pikkelyes bőr által kevésbé védett testrészeket támadni - a küzdelem
véres forgatagában ez szinte kivitelezhetetlennek látszott, s a
hatalmas lények mindössze félszáz társukat vesztették el addig, míg
a rorgh sereg javarésze odaveszett. Bár egyelőre még kitartottak, de
érezni lehetett, hogy csak idő kérdése, mikor morzsolódnak fel
teljesen a veszettül hadakozó hüllőfajzatok támadása alatt.
Lord Varken - ugyanúgy, mint az időközben már a ghorrok
védelmét biztosító gnoll testőrgárdával küzdő Őrzők - hitetlenkedve
meredt az eléje táruló látványra. Éktelen-haragra gerjedve indította
útnak az utolsó ütőkártyájának tartogatott sokezer főből álló haurr
vaslovasságot, belátva, hogy nem várhat tovább az elit csapattest
hadba küldésével.
Uriach és társai kettőzött erővel folytatták küzdelmüket, néma
hálát adva istenüknek a váratlan segítségért. Az Őrzők vezetője
időközben újabb két gnollal végezve, elsőként érte el a vérmágusok
- hozzá legközelebb eső - egyik sátrát, s eleven forgószélként rontott
a bent tartózkodó ghorra. A meglepett élőhalott, aki Uriach
megállapítása szerint éppen valamilyen szertartással volt elfoglalva,
elkésve fordult támadója felé; az Őrző kettős keresztvágása szinte
szétrobbantotta mellkasát.
A szomszédos sátrakból fegyvercsörgés, üvöltés és süvítő hangok
hallatszottak, miközben a levegő érezhetően megtelt a „synh"
félreismerhetetlen esszenciájával. Uriach elégedetten konstatálta,

214
 Végtelen Éj
hogy társai is elérték már a vérmágusok állásait, és lélekszakadva
rohant a többiek segítségére.
A szertartásban megzavart ghorrok elképedve és némileg elkésve
vették fel a harcot az Őrzőkkel, szemmel láthatólag még a saját
maguk által létrehozott folyamat hatása alatt álltak, s nehezen
szakadtak ki elmélyült meditációjukból. A meglepetés erejének
köszönhetően az Őrzők vagy féltucatnyi ghorral végeztek, ám a
fárasztó áttörés a csatamezőn, tőlük is sok áldozatot szedett, így
többé-kevésbé egyenlő erők vívták végső küzdelmüket a Fekete
Sereg vezéri állásával szomszédos dombtetőn.
Türkizkék, halványsárga és smaragdzöld villámok csapkodtak a
küzdő felek között keresztül-kasul, miközben mindkét oldalon egyre
csak nőttek a veszteségek. Az egyik Második Kör-beli Őrzőt
láthatatlan marok fojtogatott, míg egy vérmágus üvöltve lángolt
Anseol tűzgolyó varázslata nyomán. Többen szabályos közelharcot
vívtak egymással; az erejük végéhez közeledő Őrzők és az idéző
szertartástól kimerült ghorrok a fegyverekre bízták immár a végső
szót. Az egyik ghorr feje - döbbent kifejezéssel a rothadó arcon -
széles ívben szállt le nyakáról Uriach csapása következtében, míg
egy másik Őrző sikoltva esett össze, kétségbeesetten kapott
összeégett arcához és kifolyt szemeihez az egyik vérmágus
varázslata nyomán.
Gwirrah, az ork Őrző csuklója fegyverestül vált le karjáról ghorr
ellenfele akciója nyomán, a kékkesztyűs igazságosztó azonban
legyűrve fájdalmát, s bal alkarvédőjével hárította az élőhalott újabb
támadását, vakmerően ugrott neki ellenfelének, és puszta
testsúlyával lehengerelve a másikat, méretes agyarainak egyetlen
harapásával felszakította az élőhalott torkát. Sentier, a megtért
vérszívó eleven halálangyalként, forgolódott a ghorrok között,
követhetetlenül cikázó pengéi nyomán újabb vérmágus hanyatlott el.
A sápadt arcú Őrző további ellenfelet keresve lendült előre, aztán
döbbenten torpant meg. Tőle jobbra Uriach akkor fejezte le az utolsó

215
 Glenn L. Larson
ghorrt is, és a két rendtárs kimerülten meredt egymásra. Körülöttük
holtak és sebesültek hevertek, velük együtt az Őrzők közül is alig
tucatnyian élték túl a véres összecsapást, s ők is főleg az Első Kör
tagjai voltak. Uriach komoran konstatálta, hogy az őket kisérő
Második Kör-beli rendtársak mind odavesztek, s már éppen
„takaródót" akart fújni, amikor felhangzott a csatatérről az üvöltés.
Borzalmas, egetverő üvöltés.

Szédítő zuhanás zárta magába. Szinte elveszett az őt körülölelő

örvény forgatagában. Színek, alakok és különféle illatok kavarogtak
körülötte, miközben ő csak zuhant és zuhant...
A vágtatva alá s fel száguldó folyékony tűz, amin képtelen úrrá
lenni. Lobogva égő erek és lángoló vérfolyam. Az égető forróság.
Érezte, hogy egyre távolodik a világtól, melynek részét képezi, s
önerejéből képtelen lesz visszatérni.
Az arcok: Ismerősök és mégis ismeretlenek. Csontsovány férfi,
aszott koponyával, kefeszerű hajazattal és sárgán izzó szemekkel.
Arckifejezéséből hatalom árad. Egy nő jön utána. Vállig érő, fekete
haj, vérpiros ajkak és gleccserkék szemek. A Sötét Úrnő. A
kegyetlenség megtestesítője. Nyakában medál. Fekete gyűrű
obszidiánból, démoni pillantású szemmel a kő helyén. Újra a
fájdalom. S újra egy kép. Szőke, megnyerő arcú férfi, tengerzöld
szemekkel, alakját hófehér palást övezi. Az egyensúly. Te itt? Hová
kerültem?
A bíztatóan feléje nyújtott tenyér, s a megkönnyebbülés hulláma.
Nem felejtette el őt. A színek és a formák lassan összeállnak megint.
Bár teste még használhatatlan, tudata már tisztul. Keserű íz a
torokban, mint az epe. A fényfonál újból utat talál hozzá, s nemcsak
hogy utat talál, a végét már meg is pendíti valaki. Várnak rá.
Bocsánatkérő pillantás a szőke férfira. Mennem kell, suttogja
kiszáradt szájjal. Bocsáss meg! Tudom, suttogja a jelenés. Mindig

216
 Végtelen Éj
veled leszek, ezt ne feledd! Az égiek és a Négyek fénye vezesse utadat
és óvja lépteid! Alakja ködbe burkolózik és eltűnik. Formátlan
kavargás az idő homályában. S aztán a váratlan jel.
- Hallasz Őrző?! A Mindenség Szent Nevére jelentkezz már!!
- ...igen, hallak.
- Végre! Már vagy egy fertály órája próbálkozom. Elenior
Nigedan vagyok II. Gelliannak, Tyrannia uralkodójának udvari
mágusa.
- Már a síkságon vagytok?
- Még nem, s lehet, hogy nem is érünk oda. Nagyobb ellenállásba
ütköztünk Ryarennél, mint amire számítottunk. A Fekete Sereg
utóvédje lecsapott ránk, s a küzdelemben elvesztettük Holgar
Reliant, a seregvezért. A tisztek közül sokan elestek, és én is
¥

megsebesültem. Segítségre van szükségünk!

- Hány embert vesztettetek?
- Hozzávetőlegesen ezer embert, de ez még csak becslés. Nem
tudom pontosan. Az ellenség varázstudója nagymértékben
meghiúsítja próbálkozásaimat. Nem tudom meddig tudunk ellenállni
a ghorr által mágikusan támogatott hadtestnek. Csináljatok valamit!
- Tartsatok ki! Indulunk!
A „kapcsolat" megszakadt, ahogy visszanyerve eszméletét erősen
köhögve felült. Első pillantása az aggódva fölé hajoló Almorra esett,
aki idegesen szemlélte az elf véreres szemeit. A smaragdzöld
szemekből ezúttal hiányzott a tűz, az a vészterhes lobogás, amely
mindig ámulatba ejtette a másik Őrzőt. Az elf szédülő fejjel
kapaszkodott a másik karjába, majd látva társa megdöbbent
arckifejezését, egy halvány mosolyt küldött feléje.
- Miért nézel olyan furcsán? Ennyire rosszul néznék ki?
- Még annál is rosszabbul! - vigyorgott rá vissza Almor kajánul. -
Úgy festesz, mint Shakur és koldus barátai, akikkel Trivianban
hozott össze minket a rosszsors.

217
 Glenn L. Larson
- Akkor igyekeznem kell emberi külsőt ölteni - kászálódott talpra
az elf, majd körülnézett. - Szedd össze a fegyvereket és mindent, ami
hasznunkra lehet... Hová lett Missthro?
- Rálőttem a számszeríjaddal, és szerencsésen el is találtam, de
valahogy mégis túlélte - számolt be a történetről Almor - Sikerült
neki egy ercadyon segítségével elmenekülnie. Nem értem honnan
szerezhetett ez az alávaló egy regeneráló ékkövet?
- A Missthro-féléknek számos olyan kétes kapcsolatuk van,
melynek révén hozzáférhetnek a legritkábban elérhető dolgokhoz is
- sóhajtotta fáradtan az elf. - De örülök, hogy így alakult. Köszönöm
neked a közbelépésedet!
- „Együtt egymásért!“ - idézte az Őrzők híressé vált jelmondatát
Almor. - Én is sokat köszönhetek neked. És most mit teszünk?
Amathil elgondolkodott.
- Kaptam egy segélykérő üzenetet a tyrann uralkodó udvari
mágusától. Váratlanul ellenállásba ütköztek Ryaren falainál. Úgy
látszik a Fekete Herceg hadura számított rájuk. Segítenünk kell
nekik!
- Ezt felejtsd el! - intette komoran társát Almor. - Mindketten a
végsőkig ki vagyunk merülve. Legalábbis én jó darabig harcképtelen
leszek, és neked is napokba fog telni, mire visszanyered régi
önmagad. Nem tudunk tenni semmit!
Az elf elborult arccal fordult félre, és egy darabig hangosan
öklendezett. Almor gyengéden segítette vissza ülőhelyzetbe, s ismét
belediktált pár kortyot a furcsa folyadékból.
- Valamit azért mégiscsak tudunk tenni - nyögte megkönnyebbülve
Amathil, miután lecsúszott torkán a nem kevés gyógyital. - De csak
rád számíthatunk. Nekem még mindig zúg a fejem. Nálad mi a
helyzet?
Almor átlátva a kérdés fontosságát, sietve tett egy próbát
elméjével, s meglepve tapasztalta, hogy mentális energiái újra a régi
fényükben tündökölnek.

218
 Végtelen Éj
- Menni fog - bólintott oda társának. - Kinek szeretnél üzenni?
- Bárkinek az Első Körből - felelte töprengve Amathil. - Mindegy,
hogy kit érsz el. Valószínű, hogy az ütközet már elkezdődött. Próbálj
meg a csatában elérni valakit. Azt is közöld, hogy a legfontosabb a
ghorr mágus kiiktatása. Igyekezzenek a vezéri sátorba megérkezni.
A vérmágusok általában egyedül végzik a szertartásaikat, ez jó
alkalom arra, hogy meglephessék őt. Közben én átkötözöm a
sebedet.
Almor késlekedés nélkül vette föl az Őrzők meditációs pózát,
mialatt az elf nekilátott, hogy új, erősebb kötést készítsen számára.
Mire végzett a sérült testrész ellátásával, társa is visszatért „útjáról",
és elégedetten közölte vele.
- Sikerült elérnem Rohent és Valdart. Rögvest otthagyják a csatát,
és indulnak. Mellesleg... - itt hangja elhalkult, - ...rosszul áll a
szénánk barátom.
Az elf komoran tápászkodott fel térdelő helyzetéből, s elkezdte
összeszedni fegyvereit.
- Visszamegyünk Goreddonba! Van ott még valami, amire
szükségem van. Te a városban maradsz, és kipihened magad, amíg
én megpróbálok segíteni Rohenéknak.
- Nem kellene neked is inkább kímélned magad? - kérdezte
óvatosan Almor. - Te sem vagy elnyűhetetlen.
- Ez így igaz - hagyta rá Amathil. - Viszont nekik is szükségük
van rám, még így „félholtan“ is. Nem hagyhatom cserben őket.
- Akaratod szerint, testvér - sóhajtotta beletörődően Almor, s ő is
nekilátott, hogy összepakolja a holmiját.
Kis idő múlva a két Őrző már a kikötővárosba vezető út mentén
vágtatott, így a belülről megtépázott fogadó terme üresen ásított
tovább a semmibe. Most, hogy az élet végérvényesen elköltözött
falai közül, komor kriptaként magasodott tovább az útmenti fák
lombkoronái gyűrűjében.

219
 Glenn L. Larson

A sátra magányában tartózkodó, s elmélyülten mormogó vörös

köpenyes alak gyanakodva kapta fel a fejét. Kénytelen volt
kántálását félbeszakítani, ha egyértelműen meg akarta állapítani,
miért érez némi kihagyást a mindenség őt körülvevő energiájában.
Az ellenséges lovagok minden bizonnyal átverekedték volna
magukat a srill utóvéden, ha a ghorr nem avatkozik közbe. A tyrann
parancsnokra küldött ártó szellem rövid időn belül végzett a férfival,
és jelentősen meggyengítette az ellenséges varázstudót, de a végső
diadal még messze volt. Az antracitszín vérteket viselő tyrann
lovasok keményen tartották magukat, s látszott, hogy a
kígyóemberek sem állhatják sokáig a sarat ellenük, ezért az élőhalott
vérmágus kockázatos lépésre szánta el magát. Összegyűjtötte hát
minden erejét, s nekikezdett az elementálok megidézését segítő
litániának. Már az idézés végső stádiumában járt, amikor megérezte
a „synh" fodrozódását, mely aztán valóságos örvénnyé dagadt,
miközben ő lassan elvesztette az irányítást az események fölött.
Ellenmágia! S méghozzá nem is akármilyen!
Most már közvetlen közelről érezte a feléje irányuló varázslatot,
s úgy döntött, hogy az idézést elhalasztja nyugalmasabb időkre.
„Elengedte” az idegen sík lakóját, és felugrott, hogy riadót jelezzen
a sátor előtt posztoló gnoll testőröknek, ám szólni már nem maradt
ideje.
Hátborzongató hang kíséretében vakító fényességű, úgy nyolc láb
átmérőjű gömbalakú képződmény materializálódott iszonyatos
gyorsasággal a megdöbbent ghorr szeme előtt, akit a kitörés ereje
hosszan repített hátra a sátor sarkába. Fektéből feltápászkodva riadt
pillantást vetett az időközben, elenyésző térkapuból előugró két
alakra, akik egy szemvillanásnyi idő alatt felmérve a helyzetet,
rögtön cselekedtek. A villogó szemű orkfajzat elképesztő
gyorsasággal lendült a kábult vérmágus felé, kezeiben harcra készen
villantak a különös ívű pengék. Mögötte társa, egy mokány, barna

220
 Végtelen Éj
körszakállas törpe, kezében ismétlő rendszerű számszeríj volt
látható. A balszerencsés ghorrnak csak annyi ideje maradt, hogy egy
elkeseredett üvöltésre nyissa száját, mielőtt a therani acélból
kovácsolt, fogazott kardok lecsaptak rá. A két penge nyakát és
mellkasát járta át, visszaküldve őt oda, ahonnan gazdái hívó szava
előszólította. Fekete testnedvet spriccelve hanyatlott el.
Valdar Thoren, amennyire csak tömzsi termete engedte,
kétségbeesetten vetette magát ork társa, Rohen Gark után, aki
időközben már a sátoron kívül, a gnoll testőrök között hadakozott
bőszen. A máskor oly nyugodt, megfontolt ork, a harcban mindig
tomboló vadállattá vált, s ilyenkor istene sem állíthatta volna meg. A
törpe őrző nem szemlélhette tovább tétlenül társa tobzódását, mivel
a kavarodásra felfigyelve haurr lovasok érkeztek a vezéri sátorhoz, s
feltett szándékuknak látszott a hívatlan vendégek jobblétre
szenderítése. Mivel a farkasfejű testőrök többsége - lehettek vagy
féltucatnyian - az ork körül forgolódott, egyik a másik után dőlve ki
a sorból, Valdar úgy ítélte meg, hogy társa nem szorul segítségre.
Figyelmét a rohamosan közeledő lovasokra összpontosította, és
gondos célzás után sikerült is neki a feléje közeledő öt haurr közül
négyet örökre megállítania. A megmaradt teremtmény azonban
sértetlenül úszva meg a kilőtt nyílvesszőket, egyre közelebb ért. Torz
ábrázatának látványa sietősen ösztökélte cselekvésre az Őrzőt, aki
késlekedés nélkül tartotta újból célra az ismétlőfegyvert.
A kioldóretesz azonban üresen kattant. Valdar gerincén jeges
veríték csörgött végig, ahogy lepillantott a kiürült tárra. Úgy látszik
a csatából érkezvén elfelejtette, hogy az utolsó nyílvesszőit is
elhasználta, s mivel varázserejét is alaposan kimerítette az
ütközetben, így igencsak kiszolgáltatottan várta ellenfele támadását.
A haurr lovas alakja most már csak pár lépésre volt tőle - a törpe
tisztán ki tudta venni bestiális agyarait és vörösen villogó tekintetét
- és harsány kiáltással ösztökélte hátasát, hogy elgázolja a
kiszolgáltatottan álló Valdart. A következő pillanatban elnyújtott

221
 Glenn L. Larson
fájdalomkiáltást hallatva fordult le lováról, s hörögve terült el a
földön. Az őrző csak ekkor vette észre az; idegen fajzat nyakából és
hátából kiálló féltucatnyi, vörös tollú nyílvesszőt. Homokbarna
ruhás, mozgékony lovasok rúgtattak feléjük, kezükben lövésre
készen tartott íjakkal. Hátukon nyílvesszőkkel teli tegez volt látható,
s valamennyien testre simuló, vékony bőrruhát viseltek, valamint
fattyúkardot a hozzá tartozó tőrrel. A lovasok vezetője, egy vékony
termetű, szakállas, harminc év körüli férfi vérlázító mosollyal
jutalmazta a törpe és társa megdöbbenését.
- Dvinna hozott benneteket közénk, derék Őrzők! - köszöntötte
harsányan őket, majd sietősen folytatta. - Engedjétek meg, hogy
bemutatkozzam. Grann Eylan vagyok, a harmadik tyrann
íjászszázad kapitánya. Sajnos a körülményekre való tekintettel az
ismerkedést csak a táborunkban tudjuk folytatni. Az udvari varázsló
már türelmetlenül vár benneteket. Minket küldött elétek, hogy
biztosítsuk utatokat a seregünkig.
- Én Rohen Gark vagyok, ő pedig a társam, Valdar Thoren -
mutatta be magukat az ork Őrző, miközben felkapaszkodott egy
gazdátlan ló nyergébe, és - mialatt Valdar ugyanígy cselekedett -
megpróbálta túlharsogni a csatazajt. - Bocsáss meg tiszteletreméltó
Eylan, de úgy látom, hogy éppen a csata kellős közepén vagyunk.
Merre akarsz indulni? Talán tudsz kiutat valamerre?
Eylan ideges vigyorral nyugtázta az Őrző szavait.
- Bizony tudok! - mutatott előre a harcmezőre, ahol időközben a
tyrann vértesek egyre jobban visszaszorították a kilátástalan
helyzetbe került srilleket. - Átvágjuk magunkat a harcolókon. Inkább
tusakodok a kígyóemberekkel, minthogy farkasszemet nézzek akár
egyetlen haurral is.
Válaszra sem várva ugratta vágtába lovát Rohenékkel együtt, s a
kis csapat megkezdte menekülését a véres harcmezőn keresztül.

222
 Végtelen Éj
A Fekete Herceg hadura komor elégtétellel meredt a harctér
közepén, éppen a rohamozó haurr elit hadtest és a hüllőemberek
között materializálódó gigantikus szörnyalakra. A rémálomba illő
teremtmény vagy három lábbal magasodott a hüllőlények fölé,
varacskos, ragyás, pörsenésekkel teli bőre maga volt az iszonyat.
Feje nagyvonalakban leginkább egy kutyáéra hasonlított, hatalmas
agyarai közül méregzöld nyál csorgott elő, vörös szemei a pokol
kénköves tüzével égtek. Négy, irdatlan nagyságú, fekete szőrrel
borított végtagjai kardnyi hosszúságú karmokban végződtek. A
szörnyeteg lassan négykézlábra ereszkedett, majd ismét felüvöltött,
és lassú ügetésben, mint valami ragadozó, megindult a
mozdulatlanul álló hüllőemberek felé. Méltó „követe“ volt pokoli
hírű hazájának, Nissaroth-nak.
Uriach és társai rémülten figyelték rokonszenves szövetségeseik
felé törtető, őrjöngő fenevadat, hiszen tudták jól, vajmi kevés az
esélye annak, hogy bárki is megállítsa a démoni sík minden
bizonnyal mágikus képességekkel is rendelkező lakóját, a trigornt.
Úgy látszik a vérmágusoknak, az Őrzők támadása ellenére is sikerült
befejezniük a megidéző szertartást. Uriach szorongva figyelte a
küzdőtéren keresztülgázoló, s válogatás nélkül mindenkit letaposó
lényt, és tehetetlen dühöt érzett, amiért nem tud a síkságon harcolók
segítségére lenni. Ezt a harcot a hüllőembereknek maguknak kell
megvívniuk.
Ellenfeleivel ellentétben Lord Varken lázas fénnyel a szemeiben
figyelte a megidézett démon előretörését. Bár megfordult a fejében a
gondolat, de igazából cseppet sem érdekelte, hogy tulajdonképpen a
szörnyeteg végül is irányítás nélkül maradt, hiszen az Őt életre hívó
vérmágusok azóta már visszaadták sötét lelküket teremtőjüknek.
Nem érdekelte az sem, hogy az elszabadult fenevad barátot és
ellenséget - szűkebb értelemben mindenkit - egyaránt elpusztít, ha
nem áll mentális befolyásoltság alatt. A nagyúr most már csak azt
akarta, hogy Nissaroth lakója válogatás nélkül minden ellene

223
 Glenn L. Larson
szegülő lázadót elpusztítson, akit csak talál. Annyi esze és
lélekjelenléte azonban volt, hogy sietve visszavonulót fúvasson a
haurroknak, lévén nem akarta értelmetlenül feláldozni
legütőképesebb hadtestét. Érdeklődve figyelte a hüllőfajzatok sorait,
kíváncsian várva, ezúttal mit tesznek a furcsa lények.
A pikkelyes szerzetek soraiból a talán legnagyobb termetű harcos
lépett előre - éppen az, aki a hátán cipelte ember társát - majd
letérdelt, és hatalmas számszeríjával célba vette a feléjük közeledő
szörnyalakot.
A többiek, követve Ghiss-raa példáját ugyanígy tettek, míg a
fennmaradók, kiknél még volt nyílpuska a térdelők mögött,
szabályos formációt felvéve cselekedték ugyanezt.
Uriach pattanásig feszült idegekkel várta, mikor engedik ki végre
a hüllőemberek halált hozó vesszeiket, ám a shirreknek egyelőre
eszük ágában sem volt lőni. Az Őrző némileg furcsálkodva
méregette a mozdulatlanul álló lényeket, s csak aztán gyúlt
világosság elméjében, ahogy jobban szemügyre vette újdonsült
szövetségesei fegyvereit. A hüllők számszeríjai, nagyságuknál fogva
valószínűleg nem messze hordó nyílpuskák voltak, s így meg kellett
várniuk, míg a túlvilági szörnyeteg a kellő lőtávolságba ér. Uriach
rögtön tisztában volt vele, hogy mekkora kockázatot vállalnak ezzel
a különös lények. Ha túl közel engedik magukhoz a túlvilági
pokolfajzatot, és netán hibáznak, akkor semmi sem mentheti meg
őket a fenevad dühétől, s kibontakozó ismeretségük rövid úton gyors
véget ér, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna.
A szörnyetegnek, aki előtt úgy vált szét a tömeg - s menekültek
közeléből a még harcolók - mint tornádó elől a tenger hullámai,
időnként tűzcsóvák lövelltek ki száján és orrlikain felperzselve
mindent, amit csak elértek. Mikor megpillantotta a szobormereven
várakozó lényeket, ismét felordított nem evilági hangján, és egyre
gyorsuló ügetéssel a hüllőemberek felé tódult, mit sem törődve a
közvetlenül a háta mögött kibontakozó párharccal.

224
 Végtelen Éj

Lord Varken izgatottan a várakozástól, valósággal remegve

figyelte „háziállata” előretörését - hatalmas mancsai alatt valósággal
rengett a föld ám a következő pillantatban lefagyott arcáról a
magabiztos mosoly. A térdelő hüllők egyike váratlanul elkiáltotta
magát, mire a szörnyetegre vagy száz, lándzsára emlékeztető shirr
nyílvessző zúdult rá bámulatos összhangban. A démoni jelenség
meglepetten torpant meg, s fülsiketítő vonyítást hallatott a testébe
hasító lövedékek nyomán. Pofájából ismét tűzcsóvát fújt, de még túl
messze volt ahhoz, hogy kárt tehessen az időközben újabb
„nyílvesszőket" az idegre illesztő hüllőemberekben. A shirrek
gondos célzásának köszönhetően a következő sorozat már
érzékenyebb helyeken találta el a trigornt, egyre komolyabb
sérüléseket okozva ezzel a túlvilági lénynek. A teremtmény - aki
időközben már inkább tűpárnához, mint démonhoz hasonlított -
belátta, hogy nem játszhadozhat a különös, sosem látott pikkelyes
lényekkel.
Harsány üvöltést hallatva ágaskodott kétlábra, miközben
szeméből vörös villámok csapódtak a fegyvereiket fegyelmezetten
újratöltő hüllőemberek közé. A shirrek többsége tekintélyes
testsúlyát meghazudtoló fürgeséggel ugrottak félre a trigorn
„haragja" elől, de jópár akadt köztük, aki a villámoktól eltalálván,
soha nem kelt fel többé. Ghiss-raa a csatazajt túlharsogva biztatta
talpra állásra legényeit, szeretett volna makacs ellenfelüknek még
egy utolsó sorozattal kedveskedni, mielőtt az eléri őket.
A démoni sík lakója most már majdnem közvetlenül előttük
magasodott, s szemmel láthatóan újabb varázslatra készült. A
hüllőemberek, vezérük utasításait követve, bámulatos precizitással
álltak újra csatarendbe, s a következő pillanatban már megint,
hozzávetőlegesen ötven darab lövedék száguldott a trigorn felé. A
pokolfajzat hörögve tántorodott hátra; már olyan közel volt a
shirrekhez, hogy azok véletlenül sem téveszthették volna el őt.

225
 Glenn L. Larson
A nyílvesszők torkába, valamint szemeibe s mellébe csapódtak,
amit a démon földöntúli üvöltéssel „nyugtázott”, majd lassan térdre
rogyott, miközben zöldesfekete vére bő sugárban ömlött és patakzott
elő sebeiből. Az immár világtalan szemeiből előcikázott még pár
vörösen izzó villám, de ezek ártalmatlanul enyésztek el, még mielőtt
célt érhettek volna. Ghiss-raa és társai gyanakodva, a biztonság
kedvéért felajzott számszeríjjal figyelték a trigorn vergődését, aztán
belátták, hogy semmi szükség további nyílvesszőkre. A fenevad
hatalmas robajjal, elfúló ordítást hallatva esett össze, valóságos
földrengést okozva, mialatt kihunyt szemében a vörösen izzó
lobogás. Elhaló hörrenéssel meredt a shirrekre, miközben pofája
szélén pár csepp testnedv jelent meg, majd tekintete üvegessé vált,
és nem mozdult többet.
Ghiss-raa közelebb lépett, majd elővonta övébe tűzött pallosát, és
néma tisztelgésre emelte a földön heverő trigorn felé. Ambriz, aki a
hüllőember hátára erősített puttonyszerű alkalmatosságban próbálta
éppen megtartani egyensúlyát, most elhűlve meredt a shirr vállai
fölött eléje táruló látványra.
- Nézd Ghiss-raa! - mutatott az Őrző rossz sejtelmekkel telve
arrafelé, ahonnan az előbb a szörnyeteg érkezett. A shirr felkapva
fejét, komor tekintettel meredt az Ambriz által megadott irányba, és
bár hüllőképén nem látszott semmilyen érzelem, mérgesen
horkantott fel.
Az ellenség állásai felől porfelhőt kavarva érkezett a haurr elit
hadtest, a síkság földje ijesztően dübörgött megtermett csataménjeik
patája alatt.
A vagy harmincezren lévő, tetőtől talpig fekete vértekbe öltözött
haurrok félelmetes látványt nyújtottak, ahogy sodronyvérttel fedett
hátasokon a hüllőemberek felé nyargaltak, harci formációt véve föl.
- Most mi lesz? - kérdezte az Őrző kétségbeesetten a shirrtől. -
Meg tudjátok állítani őket?

226
 Végtelen Éj

Ghiss-raa rezignálton dugta vissza övébe pallosát, és kapta fel a

földre ejtett számszeríját, majd mielőtt visszaindult volna
fegyelmezetten várakozó társaihoz, csak ennyit mondott.
- Megpróbáljukk!

Lord Varken dühtől égve figyelte rohamra induló seregét, habár

jól tudta, hogy a szörnyeteg pusztulása ellenére a Fekete Sereg
esélyei még mindig jobbak, mint az Őrzők által összetoborzott
vegyes haderőé. A felszabadító csapatok mostanra már majdnem
teljesen szétzilálva folytatták a harcot, s az időközben erősen
megfogyatkozott shirrek hősies helytállása ellenére is látszott: a
küzdelem eldől. A jóformán sebezhetetlen haurr vaslovasok
kegyetlen csapásokat osztogatva ugrattak előre, s méltó ellenfelei
voltak a szívósan küzdő hüllőembereknek is.
A megmaradt törpe és elf harcosok kitartóan védték állásaikat a
több hullámban támadó vértesek ellen, igyekezvén lerángatni
lovaikról a súlyos páncélokba öltözött haurrokat. A trollok maroknyi
csoportja Erőskezű Khamor vezetésével a véres forgatag kellős
közepén tobzódott eszeveszetten, irdatlan bunkóik csapását sem
páncél, sem ember nem állhatta.
Shildan gróf, aki a vaslovasok élén küzdött, fogcsikorgatva
próbált áttörni embereivel az őrülten hadakozó tömegen, ő a
hüllőembereket akarta mindenáron eltüntetni a küzdőtérről, átlátva,
hogy addig nem reménykedhet az ellenség eltiprásában, amíg a
különös lények életben vannak. Éles kiáltással ugratott neki a hozzá
legközelebb eső pikkelyes lénynek, aki éppen az egyik haurr lovast
szelte ketté irdatlan pallosával, páncéljával és hátasával együtt.
Többed magával rontott neki a sziklaként magasodó shirrnek, az
azonban úgy szórta szét őket, mint őszi szél a falaveleket.
Vértes haurrok és lovaik indultak hosszabb-rövidebb légiútra a
hüllőfajzat csapásai nyomán, köztük a gróf is, akire szerencsétlen

227
 Glenn L. Larson
módon valahogy rázuhant az egyik hátas, egy pillanat alatt eltörve a
parancsnok lábát. A kőkemény férfi erőlködve próbált kiszabadulni
a rá nehezedő holtsúly alól, nem törődve a sérült lába okozta
fájdalommal, amikor az egyik shirr tűnt fel közelében, kinek oldalát
vastagon borította különös árnyalatú, zöldes vére. A furcsa
teremtmény egy hosszú pillanatig némán tanulmányozta a ló alatt
vergődő férfit, majd felemelte ormótlan, cölöpszerű lábát, s a
szánakozás legcsekélyebb jele nélkül taposta a földbe a gróf testét.
Shildan gróf utolsó emléke az életből a feléje emelkedő, mindent
eltakaró, karmos, toronyszerű végtag volt, s úgy múlt ki a világból,
hogy még csak kardot sem ránthatott életének védelme érdekében.
A Fekete Herceg hadura keserűséggel vegyes fájdalommal
figyelte alvezére pusztulását, és sarkon pördült, hogy utasítást adjon
a gnoll parancsnoknak, ám a látványtól földbe gyökerezett a lába. Az
Őrzők életben maradt, maroknyi csoportja elszántan törtetett felfelé
az emelkedőn, útjukat véres gnoll tetemek szegélyezték.
Lord Varken dühtől eltorzult arccal, üvöltve próbálta segítségül
hívni „hű” vazallusát.
- Morgana!!! Hol vagy, te bestia?!
Mentem az irhámat, lordom, s ha van eszed, te is ugyanezt teszed!
- hallotta a boszorkány mentális üzenetét. Nincs már semmi
keresnivalóm itt!
Azonnal gyere vissza, te némber! Szükségem van rád az Őrzők
ellen! - üzente vissza fojtott haraggal. Ha őket leküzdjük, még miénk
lehet a győzelem!
Eszemben sincs az őrzőkkel birokra kelni! - távolodott Morgana
hangja. Itt már nem győzhetsz! S te még nem is tudod azt, amit én
már igen!
Elevenen megnyúzlak téged, te dög! - őrjöngött a lord, ám a
boszorkány nem válaszolt többé.
A nagyúr rosszat sejtve fordította vissza tekintetét az Őrzőkkel
viaskodó testőreiről a csatatérre, amikor harsány kürtszó hangja

228
 Végtelen Éj

vágott bele a csatazajba, és délnyugati irányból rövidesen hatalmas

porfelleg támadt a láthatáron, melyből kisvártatva lovasok
tömkelege bontakozott ki. A szürke vérteket viselő tyrann lovagok
élén három különös figura vágtatott, tengerzöld köpenyük
szárnyként verdesett hátuk mögött.
Az aranyszőke elf, aki legelöl ösztökélte hátasát, jobb kezében
méretes, fényesen ragyogó pengét emelt az ég felé, s nyomában
társaival és a tyrann király hadseregével, dühöngő bikaként rontott a
haurr vaslovasokra. A Fekete Sereg elit hadteste két tűz közé
kerülve, zavarodottan próbált kitörni az ellenséges gyűrűből, de a
bőszen vagdalkozó lovagok koncentrált támadásai nyomán soraik
erősen inogtak, s látszott, nem igazán tudnak mit kezdeni a
hüllőemberek támogatását is élvező tyrannokkal. Páncél hasadt,
csont törött, lovasok és hátasaik tűntek el örökre az öldöklő
kavargásban.
Lord Varken tekintete komoran meredt az aranyszín hajú alakra,
aki a küzdelem kellős közepén hadakozott éppen, s maga kapta fel a
földre hulló, királyi címert ábrázoló tyrann zászlót, amikor annak
hordozója lehanyatlott. Megpróbálta még tekintetével követni a
kékkesztyűs elf alakját a fortyogó tömegben, ám az Őrző addigra
már elvegyült a csata forgatagában, csak az általa büszkén hordozott
lobogó tűnt még fel itt-ott.
- Különös látvány, nemigaz?
A nagyúr meglepve pördült meg a vésztjósló hang hallatán.
Szőke, csapzott hajú, tengerkék szemű férfi állt előtte véres ruhában
és szakadt köpenyben. Arcának bal oldalát vastagon borította a
rászáradt vér, kék kesztyűje cafatokban lógott alá kezéről. Tekintete
azonban eleven tűzzel izzott, miközben mívesen megmunkált
hosszúkardját Lord Varkenre szegezte.
- A te időd lejárt, Nagyúr! - szólalt meg ismét az Őrző. - Életeddel
fogsz fizetni Solitude elesetteinek az életéért!

229
 Glenn L. Larson
Uriach, akinek társaival együtt az egész harctéren kellett
átverekednie magát, komor elégedettséggel mérte végig dühtől
remegő ellenfelét. Minden eddigi szenvedésért, a küzdelemben
elhullott és megsebesült Őrzők véréért kárpótolta őt a látvány, ahogy
az egykor oly büszke hadúr, tehetetlenül mered a csatatérre, ahol
seregére éppen most mér súlyos csapást a tyrann ármádia. A
küzdelem végére megfáradt és igencsak megviselt Őrző lelkét új erő
öntötte el, s áldotta eszét, amiért nem pazarolta el a harctéren
varázslatait, gondolva arra, hogy később még nagy hasznukat veheti.
A Fekete Herceg hadura láthatóan nem rendült meg.
- Hulla vagy, te átkozott! - dörögte mély hangján, mialatt elővonta
tenyérnyi széles, öt láb hosszú éj fekete pallosát - Ugyanúgy, mint a
társaid. A halált keresed? Akkor sikerült rátalálnod, te kutya!
A nagyúr két szót suttogott csupán, mire a semmiből égető
forróság zúdult az Őrzőre, hogy elevenen elégesse őt. A tűzgolyó
azonban ártalmatlanul porlott szét Uriach „láthatatlan” páncélján.
Lord Varken bal karját villámgyorsan előrenyújtva, vöröses
árnyalatú villámok özönét zúdította ellenfelére, aki mintha mi sem
történt volna, továbbra is egykedvűen közeledett a másik felé. A
nagyúr támadásai láthatóan semmilyen hatással nem voltak rá. A
Fekete Herceg hadura még egy utolsó próbálkozásra emelte kezeit, s
miután pallosát földbe szúrta, tenyereiből hófehér jégsugarak törtek
elő, dühösen ostromolva az egy pillanatra megtorpanó Uriachot. Ám
a jégvíllámok ugyanúgy, mint az előző varázslatok, nem tudták
megállítani az elszánt Őrzőt, aki a lord közelébe érve, szélvész
gyorsasággal rontott a vértes alakra. A nagyúr darabos mozdulattal
hárította Uriach első csapását, és hatalmas fegyverét lengetve
próbálta megsebezni a sérülései dacára is igencsak sebesen mozgó
ellenfelét. Lord Varken kétségkívül lassabb volt az Őrzőnél - persze
vértje megfelelő védelmet biztosított a másik hosszúkardja ellen -,
de azzal mindketten tisztában voltak, hogy a nagyúrnak elég
egyetlen találat irdatlan fegyverével, hogy mindörökre megállítsa a

230
 Végtelen Éj

kékkesztyűs fegyverforgatót. Uriach igyekezett rést keresni,

nehézkesen mozgó ellenfele páncélján, de ez egyelőre emberfeletti
feladatnak bizonyult.
Egy kígyó gyorsaságával bukott le egy veszélyes, félkezes csapás
elől, ám Lord Varken egy bámulatosan könnyed mozdulattal forgatta
vissza a nehéz pallost, még mielőtt az őrző feleszmélhetett volna, s
már sújtott is. Uriach, ellenfeléhez hasonlóan, rendkívüli reflexekről
téve tanúbizonyságot, rántotta fel fegyverét és - mivel ebben a
helyzetben már nem térhetett ki a támadás elől - keményen hárított,
teljes testsúlyával beleállva a csapásba. Fegyvere, az ezüsttel
ötvözött therani hosszúkard csengve törött ketté, az elementáris
erővel lezúduló pallos alatt, és az Őrző az ütés erejétől elesve,
fegyvertelenül zuhant a földre. Elzsibbadt karját kímélve próbált
meg minél gyorsabban feltápászkodni, ekkorra azonban már - mint a
végítélet angyala - fölötte magasodott a nagyúr páncélos alakja.
- Búcsúzz el istenedtől, igazság szánalmas bajnoka! - dörögte
elégedetten a Fekete Herceg hadura és ördögi mosollyal ajkain
felemelte pallosát, hogy megadja a kegyelemdöfést a
kiszolgáltatottan fekvő Uriachnak.
A következő pillanatban azonban arcára fagyott a mosoly. A
látszólag tehetetlen férfi villámgyorsan kapott az alkarvédőjébe
rejtett, lábnyi hosszú tőréhez, s miközben a nagyúr gyilkolásra
készen föléje hajolt, az Őrző egy alattomos mozdulattal markolatig
döfte ellenfele vértezetének derékrészen található kekeny résébe
vékony fegyverét.
Lord Varken hitetlenkedő arccal, csodálkozva meredt a hasából
kiálló keskeny pengéjű tőrre, ami oly ügyesen találta meg a
páncélján a helyet, ahol gazdája sebezhető volt. Pallosa lassan
kifordult elerőtlenedő jobbjából, nyitott ajkai közül vérpatak
bukkant elő, mialatt elfordulva gyilkosától utoljára vetette pillantását
az öldöklő harc által tépázott síkságra. Kínos lassúsággal rogyott
térdre, s a sokak által rettegett páncélkesztyűs keze kétségbeesetten

231
 Glenn L. Larson
markolt a földbe. Baljával ráfogott a testéből kiálló markolatra, ám
kirántani már nem maradt ereje.
Uriach komoran állt meg a közelében, az ő jobbja már a haldokló
nagyúr fegyverét markolta, s komor tekintettel kereste ellenfele
pillantását. Látni akarta a hadúr szemét, mikor a pokolra küldi őt.
Lord Varken megvető mosolyt erőltetett véres ajkaira,
tekintetében még mindig nem hunyt ki a különös, fekete tűz.
- Jó munkát végeztél, Őrző! - hörögte elhalóan. - Most fejezd is
be, ...vagy légy átkozott mindörökre!
Uriach néma bólintással fogadta a felszólítást, és a térdelő alak
mellé lépett. Meglendítette az éjfekete pallost, s mire a nehéz
fegyver útja végére ért, a Fekete Herceg legfőbb hadvezére, Solitude
szigetének ellensége végleg megtért urának színe elé.
Az Őrző komoran dobta földre a véres fegyvert, és fáradt
tekintetét a harcmezőre vetette. A tyrann nehézlovasság időközben
teljesen szétzilálta a haurr elit harcosok sorait, s a parancsnokuk
halálával irányítás nélkül maradt teremtmények az idő múltával
kénytelenek voltak meghajolni a szervezetten küzdő, utóbb
létszámfölénybe kerülő felszabadító csapatok előtt. Mind többen
fogták közülük menekülőre a dolgot, sőt, nagyuruk halálával
megpecsételődni látva sorsukat, fejveszetten hadakoztak, immár
nem a győzelemért, hanem a túlélésért küzdve.
A nap már a láthatár alá bukott, mire a támadó Fekete Sereg
utolsó katonája is elhullott, szomorú mementót állítva az egykori
hódítók büszke hadának.

Lova nyergében ülve némán fürkészte a hajnali derengésben

fürdő síkságot arról a dombról, ahonnan sok Őrző indult utolsó
útjára. Tekintete csöndes szomorúsággal szaladt végig az immár
csendbe burkolózó csatatéren, melynek földjét - ameddig a szem
csak ellátott - tetemek borították. Keselyűk köröztek rosszindulatúan

232
 Végtelen Éj

vijjogva az elesettek fölött, a maguk módján köszöntve a halottak

között még sebesülteket kereső papok és hullaszállítók csapatát.
Az elf smaragdzöld szemei fürkészőn tapadtak a síkság azon
pontjára, ahol a sebesült Uriachot helyettesítő Anseol vezérletével
fehér köpenyes gyógyítók sürögtek-forogtak a sérültek között,
kiknek soraiban az őrzők Rendje Első Körének tagjai is
megtalálhatóak voltak majdnem teljes létszámban.
A Második Kör azonban - az eljövendő igazságosztók - egy
ember kivételével teljesen elpusztult. Amathil belátta, hogy ennek
így kellett lennie, s el nem mondható hálát érzett Ambriz és furcsa
szövetségesei, a shirrek iránt, akik a tyrann harcosokkal egyetemben
győzelemmé változtatták a biztosnak tűnő vereséget.
Az Őrző most lehunyta szemeit, és magában némán hálát adott
istenének. Az elesettek lelki üdvéért fohászkodott, s egy szebb kor
hajnaláért. Foglalatosságában annyira elmerült, hogy észre sem vette
a körülötte gyülekező egyszerű gúnyába öltözött embereket,
asszonyokat és szántóvetőket, polgárokat és menekülteket. Lehettek
vagy háromtucatnyian.
Az elf meglepve tekintett rájuk, szemében értetlenség
tükröződött. Egy idős parasztasszony lépett közelebb hozzá, és
megérintve az Őrző kengyelét így szólt.
- Adjanak nektek az istenek hosszú életet, fényességes elf!
Mi egyszerű emberek ím meghajlunk előttetek: nem adtátok oda
drága földünket az ádáz ellenségnek. Éljetek nagyon-nagyon hosszú
életet, s ezután is mindig így cselekedjetek. Az égiek legyenek
veletek!
Az elf meghatottan nézte az áhítattal bámuló, de felszabadult arcú
embereket, s torkát ismeretlen érzések kezdték fojtogatni.
- Köszönöm a jókívánságokat a magam, és társaim nevében is -
válaszolta, s nem szégyelte, hogy könnyei végigfolynak arcán. -
Imádkozom értetek, hogy békességben élhessetek. Megérdemlitek.

233
 Glenn L. Larson
Hirtelen felkapta fejét, és izgatottan meredt az északi irányba.
Egy ember alakja jelent meg ott, aki két társával és a
hüllőemberekkel a háta mögött örvendezve vegyült el a győzelmet
ünneplő őrzők táborában.
- Bocsássatok meg, de mennem kell - suttogta aztán, s vágtába
ugratva lovát, észveszejtő hujjogásokat és vad örömkiáltásokat
hallatva száguldott alá az alacsony dombtetőről társai felé. Azok
észrevéve őt, kitörő örömmel üdvözölték az elfet, a baráti ölelések és
a biztató vállonveregetések nem akartak megszűnni. Közben a vörös
korong is megjelent az égen, s bőven szórta meleg sugarait, a lassan
ébredő tájra.
Új nap köszöntött Solitude szigetének lakóira.
A végtelen éj véget ért.

VÉGE (egyelőre)

234
 Epilógus

„A b.sz. szerinti 6990-ben Solitude szigetén lezajlott ütközet az

elesettek számát, és a pusztítás mértékét figyelembe véve a második
legnagyobb háború volt Kalynthia addigi történelmében. A
Pellerian-sikságon végbement összecsapás és az azt megelőző
pusztítás, amit a hódító Fekete Sereg okozott, hozzávetőlegesen
százötvenezer áldozatot követelt a későbbi becslések szerint. Az
egyesült kalynthiai seregek jelentős csapást mértek a Fekete
Hercegre, akinek több mint tíz évébe került, míg a veszteséget
kiheverte. Ám Bronagh nem adta fel, s legközelebb, mikor ismét
hallatott magáról egész Kalynthia megremegett belé.
Solitude, a sanyarú sorsú földrész, a szabadság jelképévé lett a
kontinens népeinek szemében. Az Őrzők Rendjének tagjai, akik
derekasan kivették részüket a Fekete Herceg elleni küzdelemből, új
templomot és rendházat emeltettek a szigeten, s fokozott erővel
folytatták a szépreményű varázstanoncok és eljövendő tagok
képzését.

235
 Glenn L. Larson
Bertinus atyát és társait, valamint a harcban elesett Őrzőket
Solitude északi részén helyezték örök nyugalomra, emléküket a
Fendor-hegység lábánál emelt kápolna őrzi. Idővel a földrészt csak
mint az Őrzők szigetét emlegették Kalynthia-szerte, s a lelkükben
tiszta szándékot tápláló halandók tisztában voltak vele, hogy mindig,
minden körülmények között számíthatnak a Rendre és tagjaira, a
kékkesztyűs kardforgatók segítségére."

részlet Kalynthia XXIV. krónikájából,

a Próféciák Könyvének fejezetéből,
Ignar Sarcen atya tollából

A szerző megjegyzése:

„A VII. fejezetben szereplő idézet és költemény nem kalynthiai

nagyságok remeke, de nem is az én szerzeményem. Létsíkunk
tiszteletreméltó és nagyrabecsült bárójának, Zoránnak a szavait
vettem kölcsön Amathil énekéhez. E dal és pár sor most már hosszú
évek óta igen sokat jelent nekem. Köszönet érte."
Glenn L. Larson

236