A svéd nyelvű eredeti mű címe:

Färjkarlen
Copyright © by Margit Sandemo, 1986
All rights reserved
Hungarian translation © Kovács Ilona, 1996
Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1996
A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor
Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád
A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18.
ISBN 963-8374-60-8
HU ISSN 1217-0666
Előkészítés: Seszták Sándor
Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem
Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális
részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők
Ára: 392 Ft
Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel u. 10/a.,
levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági
Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat
kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók).
 GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy
eladja lelkét a Sátánnak.
Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja.
Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden
nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és
gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő
ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti
hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután
sem fog látni.
A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz
Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség
Fejedelmét.
Így szól az ősi legenda.
Vagy talán mégsem így történt?
Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és
ivott a gonoszság vizéből, örök életet és az emberiség feletti hatalmat
ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De
számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe
vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit
regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most
türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből.
Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy
átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó
Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált
családjának nőtagjaitól.
Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet
forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz
hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség
tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt
megtalálnák.
Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy
varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a
furulyák szavától.
1. fejezet

HOSSZÚ, hosszú szendergés után, lent délen, a Jéghegyek Népe északi

birodalmától távol, a föld mélyében Gonosz Tengel ébredezett.
Minden erejét össze kellett szednie, hogy legalább résnyire nyissa sárgás
ragadozószemét. Mások az orruk hegyéig sem láttak volna, hisz vaksötét
vette körül, de Gonosz Tengel több ezer mérföldnyire is ellátott.
Sokszáz éves, mély álmát olykor-olykor megzavarták. A nemzetség
leszármazottai időnként felkerekedtek, hogy felkutassák a Jéghegyek
Népének völgyében elásott korsót a gonoszság vizével. Akkor aztán össze
kellett szednie minden erejét, nehogy megkaparintsák a kincset.
Mozdulni sem bírt. Az alvás nemcsak a testét, hanem a gondolatait is
elnehezítette. Nem tudott teljes erővel megküzdeni a támadóival. De még
így is épp elég halálos eszköz volt a tarsolyában.
Nagyon megviselte, amikor Heike és Tula a völgyben járt. Heike a
nemzetség azon leszármazottaihoz tartozott, akik ellene fordultak. Épp ő, a
hatalmas varázsló. Szörnyű próbatétel volt számára, amikor a Jéghegyek
Népének ősi múltjából származó ráolvasással próbálkozott ellene. Ennél
rosszabb csak az volt, amikor Tula, az az átkozott leány a négy démont
hívta segítségül.
Rettenetes emlék!
Utána hosszú pihenőre kényszerült, hogy új erőre kapjon.
No de szebb napokat is látott!
A sárgásszürke, förtelmes szempár lassan mozgott ide-oda a sötétben,
mintha kellemesebb emlékek után kutatna.
Nem mindegyik átokverte leszármazott lett hűtlen hozzá. Ennél a
gondolatnál nem kevés bosszúságára eszébe jutott a gyűlöletes Jó Tengel,
akinek sikerült az átokkal sújtott leszármazottakat ellene fordítania.
Ennek ellenére maradt azért némi öröme. Vegyük például azt a szép
férfit, aki levágta a felesége fejét. Vagy Kolgrimot, bár benne csalódott.
Kivéve, amikor megölte a veszélyes Tarjeit. De akkor Gonosz Tengel maga
irányította a cselekedeteit. Sölve már jobban bevált. No és Ulvar! Ő volt a
legígéretesebb. Kár, hogy Ulvhedin mindent elrontott!
Még szerencse, hogy itt vannak a furulyák! Ahányszor csak valamelyik
leszármazott rábukkant egy elvarázsolt furulyára, Gonosz Tengel új erőre
kapott. Tula is talált egyet, de varázserejű ősei szövetkeztek ellene és
megakadályozták, hogy életre keltse. Félbehagyott, befejezetlen
furulyajátéka még így is jót tett neki. Éberebb lett, olyannyira, hogy
nyitogatni kezdte a szemét. Nem rossz kezdet.
Pislantott egyet. Ez a jelentéktelen mozdulat bűzös, szürke porfelhővel
töltötte be a körülötte lévő teret.
Tula befejezetlen furulyajátéka elegendő volt ahhoz, hogy Eldafjordba
csalja a nemzetség egyik bárgyú leszármazottját, Eskilt.
Akkor kis híján életre kelt. Éppen Heike, egyik legkeményebb ellenfele
segítette majdnem hozzá. Tengel ördögi lelkében gonosz nevetés kelt erre a
gondolatra.
Aztán eljött a LÁNY. Az a förtelmes nőszemély! Tengel szeme izzott a
gyűlölettől. Megkaparintotta a tiszta forrásvizet!
Shira, a halálos ellensége.
Értékes furulyáját örökre elrontotta az a némber.
Az emlékek éles késként hasítottak belé.
Nem akart többé erre a szégyenletes eseményre gondolni.
Ulvar, a tanítványa, talált egyszer egy félkész furulyát – persze Tengel
parancsára.
De azt a furulyát is elpusztították.
Tengel nem is tudott több furulya létezéséről.
Az az átkozott csürhe, az ő vérei! Egész idő alatt, amíg itt feküdt
elvarázsolva, ügyelnie kellett, nehogy keresztülhúzzák a számításait.
Most éppen meggyengült a nemzetség. Csak egyetlen átokverte tagja
volt. Egy leány, aki ráadásul a jók oldalán áll. Nem nehéz ellenfél.
Benediktének hívják. Gonosz Tengel mindent tudott a Jéghegyek Népéről!
A gonoszság sötét forrásvize örök életet adott neki, és hatalmat az emberek
fölött. Ezt még nem bontakoztathatta ki, mivel a szendergés megbénította.
Hanem a Jéghegyek Népének sorsát jól tudta követni titkos pihenőhelyéről
is, kiváltképp a természetfeletti képességekkel megáldottakét. Gonosz
hatalmát a kinti világban a földön, levegőben, a vízben, a tűzön és köveken
keresztül is érvényre juttatta. Amikor ugyanis felkereste az élet forrását, és
ivott a gonoszság vizéből, az elemek is a rabszolgájává váltak. Egyszer az
egész földkerekség fölött uralkodott…
Ó hányszor megbánta már azt a napot, amikor elhatározta, hogy csendes
szendergésbe vonul vissza! Elárulták! Méghozzá a saját rokonai! Hiába
tombolt dühében, semmit nem használt. Kábultan feküdt. Addig volt
szendergésre kárhoztatva, amíg valaki rá nem talál az egyik elvarázsolt
furulyára, amelyen eljátssza a jelet, ami felébreszti végre szendergéséből.
A haszontalan mérgelődés elgyengítette. Becsukta a szemét és
megpróbált a jelenre koncentrálni.
Nem esett nehezére követnie az eseményeket, csak gyengének érezte
magát. Úgy érezte, gúzsba van kötve. Veszedelmes varázstudományát nem
is tudta teljesen kamatoztatni ilyen legyengült állapotban.
Benedikte nem jelent igazi veszélyt. De mivel azok közül való, akik
szembefordultak vele… jobb, ha nyitva tartja a szemét. No nem mintha kárt
tudna tenni benne, de ha segítséget kap…
Óvatosnak kell lennie ezzel az ostoba leánnyal.
Mi volna, ha olyan nagy veszélybe sodorná, mely a pusztulását okozná?
Remek ötlet! Így végre ő is ki tudna törni börtönéből.
Titokban kell végeznie vele. Hirtelen dermesztő félelem járta át.
Valahol… valahol más veszély is leselkedik rá. Nem, nem csak Shira. Nem
ismeri pontosan a veszélyforrást, sikerült elrejtőznie előle. Ám azzal
tisztában van, hogy ereje rendkívüli!
A lánnyal tehát egy jól eldugott helyen kell végeznie, nehogy a veszélyes
erő a segítségére tudjon sietni.
Gondolatai ide-oda cikáztak, lázasan kutatott az emlékezetében. Valahol
messze északon járt…
Hirtelen felvillant előtte egy emlékkép.
Megvan! Ismer egy helyet, ott, ahol a madár se jár. A gonoszság
birodalma. Ínyére való. Maga is járt arrafelé.
Nagyon jól érezte ott magát.
Gyönyörű időszak volt.
Emlékszik egy… összeszedte minden erejét, hogy vissza tudjon
emlékezni.
A révész! Hát persze!
Újra feltört belőle a kárörvendő nevetés.
Kellemes volt együtt dolgozni azzal a fickóval. Tengel azon töprengett,
mi történhetett azután, hogy elhagyta azt a helyet.
Azon a vidéken akkor is a sötét gonoszság uralkodott, amikor még be
sem tette oda a lábát. Irtóztató események színhelyéül szolgált. Tehát kiváló
hely, hogy elpusztítsa a kis Benediktét.
Hatalmas varázserejével odacsalja majd a lányt.
Hogy is kezdjen hozzá?
 Mint a pók, lassan szövögetni kezdte szörnyű, halálos hálóját. Kellemes
szórakozás a világ leggonoszabb teremtményének.
2. fejezet

A HOLD ELBÚJT az égen elvonuló sötét felhők mögött. Olykor-olykor

előtört sápadt fénye, és kékeszöld fénybe burkolta a dombok közt álló
házat.
Nagy, emeletes ház volt, ablakaiban visszaverődött a holdfény. Egykor
színes lehetett, de most már egyre több helyen csak a deszkák látszottak ki a
megfakult, lepergő festék alól. A tetőt benőtte a moha, a verandát tartó
oszlopok elkorhadtak. A földszinten, egy poros függöny mögül gyenge fény
szűrődött ki. Az emelet lakhatatlannak tűnt. Rongyos függönydarabok
lógtak az ablakokban.
Amikor a holdat újra eltakarták a felhők, a sötétben a ház még
komorabbnak látszott. Hirtelen mintha fény cikkázott volna át az emeleten.
Mintha valaki egy vastag pókháló függönye mögött gyertyát vitt volna a
kezében.
Aztán újra előbújt a hold, és a látomásnak vége szakadt.
Senki nem járt az úton, amely a hegyoldalban a házhoz vezetett. Így a
ház többnyire rejtve maradt az emberek szeme elől. Senki sem próbált
kapcsolatba lépni a lakóival. Senkinek nem volt kedve utánajárni a ház
rossz hírének. Azt beszélték, hogy kísértettanya. Akik éjjel a közelében
jártak, sikoltozást és más furcsa hangokat hallottak kiszűrődni a falai közül.
MEGVIRRADT. A hold eltűnt az égről.
Guri Martinsen kigombolta a gallérját és kesztyűjével az arcát legyezte.
Harmincöt éves, teltkarcsú nő volt. Kipirult arcán izzadságcseppek
csillogtak. Nem az alkalomhoz illő ruhát öltött magára. Uszályos szoknyát
viselt, és hegyes tűkkel mélyen a homlokába erősített kalapot.
– Nem bírom tovább. Lemegyek a folyópartra pihenni.
Férje kissé ingerülten lerakta a bőröndöt. Ő is szenvedett a melegtől.
– Guri, nincs vesztegetni való időnk. Későre jár. Várnak a nénéim, te is
tudod.
Guri már el is indult lefelé.
– Azt mondtad az állomáson, hogy csak egy kicsit kell gyalogolnunk. És
már órák óta úton vagyunk!
– Órák óta – dünnyögte a férje. – Mindig túlzásba esel.
Ám be kellett látnia, hogy az út sokkal hosszabb, mint ahogyan
emlékezett. Nem is csoda. Hihetetlenül régen járt itt utoljára. Akkor még
nem is létezett a vasút.
– Gyere! Sidsel! – kiáltotta felesége nyolc éves kislányuknak.
Sidsel félénken elindult. Szőke, gyér hajú, aprócska teremtés. Arcán
olyan kifejezés ült, mintha mindig bocsánatot kérne. Apja megadóan
felsóhajtott, és utánaindult.
– De nem pihenhetünk sokáig – kiáltotta. – Gyorsan megy az idő, és este
tovább kell mennünk.
Sidsel kis kezével megfogta apja kezét.
– Nem maradhatnék veletek? – kérdezte félénken.
– De hisz már megbeszéltük. Életünkben először utazhatunk külföldre.
Tudod, szükségünk van arra, hogy egy kicsit magunkban legyünk. Amíg
távol vagyunk, nagyapa nővéreinél fogsz lakni. Biztosan kedves teremtések.
Különben is nemsokára visszajövünk.
Ove Martinsen mindenesetre szívből remélte, hogy a nagynénikéi
kedvesek. Gyerekkora óta nem látta őket. Akkoriban kicsit félt tőlük. Öreg
napjaikra csak megenyhült a természetük. Furcsán viselkedtek mindig,
annyi biztos. A család többi része nem is tartotta velük a kapcsolatot. Guri
és ő úgy gondolták, megtörik a jeget, és a három kedves öreg nénikére
bízzák Sidselt egy kis időre…
Sidsel nem is hozta szóba többé az utazást. Úgysem tehetett semmit
ellene.
A folyóparton mászkált, míg szülei a köveken pihentek. Olyan sovány
volt a lányka, hogy nem izzadt a nagy melegben. Kis köveket keresgélt a
parton és a vízbe dobálta őket.
Ahogy így keresgélt a folyóban, a part közelében, hirtelen valami
fényeset pillantott meg. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Mi a
csuda ez? A vízbe dugta a kezét. Az erős sodrás ellenére sikerült kivennie
azt a valamit.
Amikor a tenyerében tartotta, úgy látta, egy pénzérme. Különös mintát
véstek rá. Néhány betű volt rajta, vagy valami jel. Siralmas állapotban volt,
de azért letörölte és zsebre tette. Anyja hívására visszaszaladt a szüleihez.
Folytatták a fárasztó gyaloglást felfelé.
– Biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk? – kérdezte Guri a férjét.
Hát, mitagadás…
– Elvileg igen – felelte félve – , de nagyon megváltozott minden, amióta
utoljára itt jártam gyerekkoromban. A vasút és…
 – Agyalágyult! – sziszegte Guri. – Egy tapodtat sem megyek tovább.
Megkérdezzük azoktól a gyerekektől ott a fűrészmalomnál, jó helyen
járunk-e.
Persze eltévedtek. Sok időbe telt, amíg rátértek a helyes útra. Ove egész
úton hallgathatta felesége szitkozódását.
KEDVETLENÜL nézegették a házat a dombtetőn. Besötétedett, fent járt
már a hold. Mivel nem fújt a szél, nem takarták el a felhők. A ház
zavartalanul fürödhetett a hold hideg, kékeszöld fényében.
– Milyen félelmetes kísértetkastély! – suttogta Guri – A nagynénéid
tényleg itt laknak?
– A cím egyezik. De a ház rosszabb, mint amire számítottam – vallotta
be a férje. – Évek óta nem renoválták.
Sidsel egy szót sem szólt, csak reszketett félelmében.
– Ha ilyen körülmények között laknak, biztosan szívesen látják majd a
kislányt – mondta Ove később, mintegy önmagát vigasztalva.
– Erősen kétlem – vágott vissza Guri. – A lapjukból nem erre
következtetek. – A lány jöhet. Természetesen bizonyos ellenszolgáltatás
fejében. Ennyi.
– Öregek már és bizonyára szegények. No de gyere már. Bent biztosan
barátságosabb.
Csengettek. Kis idő múlva résnyire nyílt az ajtó. A biztonsági lánc a
belső oldalon megfeszült.
– Jó estét – üdvözölte Ove a rájuk bámuló szempárt. – Mi vagyunk azok,
a kislánnyal.
Az ajtó lassan kinyílt. Beléptek az előszobába, ahol a bútorokat egy régi
lámpa gyér fénye világította meg.
– Jó estét, jó estét… ööö… Gerd nénikém. Régóta nem láttuk egymást –
köszöntötte Ove még egyszer.
Sidsel a hatalmas kámea brosst bámulta, mely fölött egy hideg
haltekintet meredt rá. Gerd néni alaktalanul kövér volt, és fénytelen, gyér
haj keretezte az arcát. Az ajtóban egy szintén sápadt, de soványabb öreg
hölgy állt, Agnes néni. Bent a szobában terpeszkedett gömbölyded húguk,
Beata. Elmélyülten pasziánszozott, és közben bonbont eszegetett.
– Kerüljetek beljebb – szólt rekedt hangon Gerd néni – Későn érkeztetek.
Ove motyogott valamit, hogy eltévedtek. Miután üdvözölték egymást,
Agnes nénje így szólt:
 – A pénzt az asztalra, Ove! Apád mindig könnyelműen bánt a pénzzel.
Így az lesz a legjobb, ha a lányért járó fizetséget előre megkapjuk. Miután
visszatérsz a szabadságról, bizonyára semmid nem lesz. Utánajártam, mibe
kerül mostanság a koszt és a kvártély. A fűtést is bele kell számolnunk, a
bútorok is jobban igénybe lesznek véve. Az esetleges károkat előre
felszámolom. Továbbá minket is meg kell fizetned, amiért vigyázunk a
lányodra. Huszonöt koronában megegyezhetünk, nem igaz?
– Huszonöt koronában? – kiáltott fel Guri – Nyolc napra? Nem, ez…
– Na jó, akkor legyen harminc.
– Nem, nem. Huszonöt rendben van – dünnyögte Guri.
Ennyi volt szinte a teljes útiköltségük.
– Hol fog lakni? – kérdezte Ove.
– A barna szalont választottuk ki számára – felelte Gerd néni. – Nincs
fölösleges hálószobánk. A barna szalonban van némi kevésbé értékes bútor.
Ezért nekünk az a legjobb, ha ott alszik.
Hogy mi lenne a legjobb Sidselnek, az láthatólag egyáltalán nem volt
fontos.
– Persze ez nem jelenti azt, hogy használhatja a szép bútorainkat –
szakította félbe Agnes néni. – Családi ereklyék, nagyon ragaszkodunk
hozzájuk.
„Szép bútorok” – erős túlzás. Ha ezek számítanak családi ereklyének…
A szoba egy régiségkereskedő raktárához hasonlított, ahol az eladhatatlan
bútorokat tárolja. Különböző korszakokból származó, nagy kupacokban
felhalmozott ócskaságok és kétes értékű dísztárgyak. Talpalatnyi hely sem
volt a helyiségben. Ove utat tört magának az asztalok, székek, polcok és
nagy festett gipszszobrok között. Egy bizonytalan lábakon álló ágyhoz
ment.
– Itt fogsz aludni, Sidsel – szólt bátorítóan a lányához, akinek sírásra állt
a szája. Végzetes hibát követtek el, amikor eszükbe ötlött itt elhelyezni a
lányukat. Megértette kétségbeesését. Ő maga sem szívesen maradt volna
ebben a házban.
Guri félrevonta az urát. Nem sok jót árult el a tekintete.
– Nincs senki más a családban, aki vigyázhatna Sidselre?
A férje a fejét rázta.
– Most már késő ezen töprengeni.
– Ráadásul itt kell éjszakáznunk – suttogta Guri. – Egy napot
elvesztegetünk, de legalább az első éjszaka nem hagyjuk magára Sidselt.
Persze idebent nem alhatunk mindannyian, nincs hely.
Nem kevés rábeszélés után sikerült meggyőzniük a három nővért. A
nappaliban éjszakázhatnak a földön, persze csak ha fizetnek érte.
Sidsel az ablaknál állt. Az erős holdfényben csupán a legfényesebb
csillagok látszottak. Az Oriont sem lehetett teljesen látni. Gonosz szempárra
és sunyin vigyorgó szájra hasonlított.
A HOLDFÉNY bevilágított a barna szalonba. Sidsel az ágyban feküdt,
orráig húzta a takarót. Szomorúan sírdogált alatta. Nyolc hosszú nap és
éjszaka ebben a szörnyű házban, ilyen nagynénikkel! Bárcsak a szüleivel
utazhatna! De ők egyre csak azt hajtogatják, hogy végre egyedül lehetnek
és megpróbálhatnak újra egymásra találni és egyéb ostobaságot.
Holnap el kellene szöknie innét. Mindegy, hogy fázni fog, éhezni,
napszúrást kap vagy az erdőben kell aludnia. Még az is jobb, mint ezek a
szívtelen nagynénik és az undorító házuk!
Sidsel hirtelen abbahagyta a sírást, és kidugta fejét a takaró alól. Nehéz
volt megkülönböztetni a tárgyakat ebben az agyonzsúfolt szobában.
Hirtelen furcsa zajt hallott.
Több szoba választotta el a szüleitől. Semmire sem megy, ha suttogni
kezd. Kiáltani nem mert. És ha van valaki a szobában?
De nem. Nem is a szobából hallotta ezt a különös hangot, hanem föntről.
Csoszogó léptek az emeletről, ahol állítólag nem lakik senki.
Valaki járkál odafönt. Óvatosan lépkedett, de a padló nyikorgása elárulta.
Sidsel kicsit megkönnyebbült. Akárki is az, idelent nem tudja elérni.
Újabb hangokat hallott. Ezt már jól ismerte. Többször hallotta otthon a
szülei szobájából. Halkan, ütemesen nyikorgott az ágy. Soha nem szerette
ezt a zajt, pedig nem tudta, valójában micsoda. Volt, hogy felerősödött a
nyikorgás, majd tompa puffanásokat hallott a falon, és a szülei heves
lélegzését.
Ezek a hangok különös, ismeretlen érzéseket keltettek benne.
Odaföntről is sokáig hallotta a nyikorgást. Pont úgy, mint otthon,
egyszerre hangosabban és gyorsabb ritmusban nyikorgott az ágy, majd
minden elcsendesedett. Kis idő múlva újra hallotta a surranó lépteket.
Aztán csend lett. Sidsel összekuporodott a takaró alatt.
Kifárasztotta az utazás. Elaludt.
Nyugtalan álmai voltak. Dübörgést, kaparászást hallott alvás közben.
Szokatlanul ijesztő képek gyötörték, fülsiketítő zajok kínozták.
Felriadt. Most tényleg zajt hallott. Éles csattanást és puffanást.
 Ez most itt csattant mellette, semmi kétség!
A hold még mindig erős fénnyel világított. Sidsel körülnézett a
szobában. A szíve hevesen dobogott, fogai vacogtak a félelemtől. Halk,
jajveszékelő hangot hallott.
Ahogy végignézett a bútorhalmokon, észrevette, hogy valami
megváltozott. De micsoda?
Igen! Valaki járt a szobában, mert a két szék az asztal mellett a szoba
közepe felé volt fordítva, mintha valaki felmászott volna rájuk. No és hova
lett a kis asztal a fal mellől?
Hiszen ott állt a fal mellett! A helyén most egy néger szobor feküdt.
Talán a papa járt itt, hogy megnézze, mi van vele? És utat tört
magának…?
Nem volt egészen biztos benne, hogy tényleg állt-e ott korábban asztal.
Az is lehet, hogy a szobor egész idő alatt ott feküdt. Az egész szoba tele van
limlommal.
Igen, biztosan a papa járt itt.
Olyan hevesen zihált, mintha legalábbis futott volna. – Papa? – kérdezte
óvatosan. Nem érkezett válasz. No igen, nyilván elment és lefeküdt. Sidsel
lehajtotta a fejét és behunyta a szemét.
Hirtelen újra kinyitotta. Valami kaparászást hallott a padlón. Hiába
meresztgette a szemét, nem látott semmit.
Hanem aztán…
Azt hitte, eláll a szívverése.
Amint egy hatalmas tükörre vetődött a pillantása, amelyet különös
minták díszítettek, az üvegben hirtelen meglátta a szobának azt a részét,
melyet eddig nem láthatott.
Egy magas polcot látott a tükörben, amely tele volt mindenféle csúnya
vázával és kacattal. Látta, amint a polc megindul a padlón, az ágya felé.
Sidsel felordított. Felugrott és a szobákon át a szüleihez rohant.
Természetesen felverte az egész házat.
– Mi történt? Mi a baj? – kérdezték rémülten a szülei.
Megérkeztek a nagynénik is. Miután meghallgatták a lány elég zavaros
beszámolóját, gyertyát gyújtottak és elindultak a barna szalon felé.
A szobában leírhatatlan felfordulás uralkodott. A bútorokat felborították,
a dísztárgyakat összetörték, porcelándarabok hevertek szerteszét. A
fiókokat kihuzigálták.
 – Ezt nevezem! – kiáltotta Agnes néni, miután döbbenten álltak egy
darabig. – Nem rossz teljesítmény egy nyolcéves kislánytól!
– Csak nem képzeli, hogy Sidsel tette? – tiltakozott az apja. – Csakugyan
azt hiszik, hogy képes elmozdítani azt a nagy szekrényt?
Nem. A nagynénik belátták, hogy ez képtelenség.
– De hát akkor ki járt a szobában? – kérdezte Beata. – Te nem mászkálsz
álmodban, Ove?
– Nem, biztosíthatom, hogy…
Sidsel zokogott.
– Nem a papa volt! Láttam, amint az a nagy polc magától elmozdult és
megindult felém. Senki nem volt a szobában.
– Micsoda ostoba beszéd – háborodott fel Gerd.
– Ó, a kedvenc könyvszekrényem – sajnálkozott Agnes egy csúnya régi
monstrum fölött – , eltört az üvege. Nézzétek csak, vázával betörték az
üvegét, és tönkretették a kedvenc könyveimet. Ezért drágán megfizettek, ezt
garantálom!
– De hát mi… – kezdte Guri, majd elhallgatott. Lehetetlen
bebizonyítaniuk ártatlanságukat a nagynénik előtt. Mindenáron bűnbakot
kerestek. No és persze pénzt is akartak szerezni.
Miközben a szobában ácsorogtak és értetlenül bámulták a felfordulást, a
szobán átrepült egy régi óra, és hatalmas csattanással a falba csapódott.
– Mondjanak amit akarnak, de ilyen erőset egy felnőtt férfi sem képes
dobni – jelentette ki Ove.
Hallották, amint Gerd nagynéni felsikolt az ijedtségtől. Remegő kézzel
mutatott a falra.
Mindannyian abba az irányba bámultak.
Fent a falban, talán fél méterre a mennyezettől, mély lenyomat látszódott
a barna tapétában. Olyan erős becsapódás volt, hogy a fa is benyomódott a
tapéta alatt.
Egy óriási állat mancsának és karmainak lenyomata látszott.
Ilyen állat valójában nem is létezhet.
3. fejezet

TURISTA BUKKANT FEL a környéken.

Bátran bekopogott az első tanya ajtaján, és afelől kérdezősködött, melyik
út vezet fel a Révkikötőhöz.
Megkérdezték, mi keresnivalója van ott.
Az elhagyatott helyek érdeklik, magyarázta a fiatalember meggyőző
mosollyal, amit nemigen viszonoztak, majd így folytatta:
– Kacérkodom a néprajzkutatás gondolatával, és hallottam a Révkikötő
hírét…
Megint felnevetett, de a tanya három lakója újból néma elutasítással
viszonozta jókedvét.
– Nem hiszem, hogy fel kellene keresnie azt a helyet – szólalt meg végül
az egyik paraszt. – Nem minden ok nélkül menekültek el az emberek a
faluból.
– Ó, igen? Nos, ezt inkább hadd döntsem el én magam. De ha
megmutatnák nekem a felfelé vezető utat…
– Már nincs meg az odavezető út. De ha mindenáron fel akar menni, hát
legyen. Menjen el az erdő széléig. Lát majd egy vízesést. Ha annak a
mentén megy felfelé, a végén Révkikötőbe ér.
A turista megköszönte a segítséget, és elindult.
A tanyasiak a függöny mögül követték tekintetükkel.
Látták, hogy megfelelően felkészült az életre a vadonban. Erről
felszerelése árulkodott. Térdnadrágot, bakancsot viselt. Kabátja jól védett a
hideg szél ellen. Kalapját ferdén a fejébe csapta. Hátizsákján ide-oda
himbálóztak a különböző szerszámok. Biztosan nem fog hiányt szenvedni
semmiben, ami a felszerelését illeti. De különben…?
A gazdasszony komoran csóválta a fejét, és visszatért a munkájához.
A RÉVKIKÖTŐRŐL karácsony körül hallott először, és azóta nem tudta
kiverni a fejéből. A név arról árulkodott, hogy a tó partján fekvő falu
valamikor forgalmas átkelőhely lehetett. A tóból egy folyó is eredt.
A férfi, akitől először hallott erről a helyről, azt is említette, hogy a
faluban egy kis templom is épült.
Márpedig nyomós ok kell ahhoz, hogy egy egyházközség
elnéptelenedjen.
 Persze Norvégiában sok az isten háta mögötti, kihalt hely. Néhány falut
meredek hegyoldalba, szédítő magasságba építenek. Másokat mélyen fekvő
völgyekbe. A városi fejlődés és a tömeges kivándorlás Amerikába nagyban
hozzájárult az ilyen eldugott falvak elnéptelenedéséhez. Az erdő aztán újból
birtokba veszi ezeket a kihalt területeket.
Hosszan és meredeken vezetett fel az út a vízesés mentén. Nem csoda
hát, hogy az emberek inkább leköltöztek a völgybe.
A turista jól ismerte a másik magyarázatot is, hogy az emberek miért
hagyták el a falut. Valójában ez keltette fel az érdeklődését és késztette arra,
hogy elinduljon.
Azt beszélik ugyanis, hogy kísértetek járnak errefelé.
El akarta hozni magával a menyasszonyát, de a férfiembert is próbára
tévő gyaloglás nem való neki. Ráadásul a sok kósza hír is megrémítette a
jövendőbelijét. Köszöni szépen, inkább a városban marad.
Így hát egyedül indult útnak.
Annyira azért nem sajnálta. Őszintén szólva a nők néha túl sokat
beszélnek, és rögtön panaszkodnak, ha nem tetszik nekik valami.
Az út már nem folytatódott olyan meredeken. Még mindig nem látta be a
vidéket, mert sűrű erdőben ment tovább, de a vízesés végéhez, egy folyóhoz
ért. Már nem vette olyan szaggatottan a levegőt sem, mint az előbb.
Egyszerre hirtelen elétárult a titokzatos falu. Az előbb még egy tüskés
bozóton verekedte magát keresztül, és ahogy kiért belőle, ott feküdt előtte
az egész vidék.
Későre járt, de mivel nyár volt, az északi táj fényben úszott.
Az amatőr néprajzkutató és archeológus, vagy minek nevezzük,
megigézve állt a csodálatos látvány előtt.
Megtalálta a tavat. A folyó torkolatát a másik oldalon sejtette. Ott
ugyanis ködfátyol takarta a partot. Elmosolyodott. Büszkeség öntötte el,
hogy beigazolódott a következtetése.
Most értette meg, miért lett ezen a helyen révkikötő. A part, ahol állt,
kővel borított, járhatatlan terület. A túlpart viszont szép, valószínűleg napos
oldal. Valaha arra csábította az ideérkezőket, hogy beépítsék. Csak egy
módon juthat át az ember, ha végigmegy a szinte járhatatlan úton a
torkolatig, és ott csónakba száll.
Furcsa egy hely a letelepedésre – gondolta, de azért megértette az ősöket,
akik kiszemelték maguknak. A túlparti házak, a zöld mezők nagyon szép
látványt nyújtottak. A kis templom körvonalai kirajzolódtak a ködfátyolon
keresztül. Szinte teljesen ép maradt. Összedőlt, szürke házak romjait látta
még. Nicsak, ott az a nagy emeletes ház arról árulkodik, hogy lakói nem is
olyan régen hagyhatták el a falut. Még az ablakai is megvoltak, igaz, a
teteje már bedőlt.
A templom körül terült el a temető. Előtte egy kis szigethez vezetett az
út, melyet fák borítottak A tó fölött egyre sűrűbbé vált a köd, már alig
lehetett látni a falut.
Béke és nyugalom áradt a vidékből, az eltűnt napoknak csak az emléke
kísértett.
Annak ellenére, hogy nagyon elszigetelten élhettek itt az emberek, nehéz
volt megérteni, miért hagyták el a falut. Mi történhetett? Járvány tört ki?
Lassan elnéptelenedett, mert a fiatal nemzedék a városba költözött?
Vagy igazak lennének a titokzatos legendák, melyek egy elátkozott
faluról mesélnek?
Persze nem az ostoba híresztelések miatt szánta el magát az útra. Meg
akart nézni közelebbről egy elhagyott falut. Talán rábukkan valamire,
amiről kutatást folytathat az egyetemen.
De hogyan jut át a túloldalra?
A legrosszabb esetben átúszik. A víz bizonyára hideg. A torkolatnál a
víztükör nyugodtnak, simának látszott. Ott nincsenek örvények,
valószínűleg könnyedén átúszhat.
Vidáman elindult a bozóton át a torkolat irányába. Rátalált a régi, szinte
láthatatlan ösvényre.
Félúton hirtelen megállt. Összeráncolta a homlokát és a torkolat felé
bámult. Már alig látott a köd miatt, ezért szinte könnyes lett a szeme az
erőlködéstől.
Embereket lát a túlsó parton?
Minden kihaltnak látszott, mégis a tejfehér ködfoszlányok között mintha
valami mozgást észlelt volna.
A szíve hevesen kalimpálni kezdett. Mi ez a zaj? Ezek a tompa, ritmusos
csobbanások…
Úristen, hisz ez egy csónak! És benne a révész evez lassan, egyenletesen.
Nem látott tisztán. A csónak és a férfi sötét árnyékká mosódott a ködben.
A falu teljesen eltűnt, még a templomtorony sem látszott.
De az evezők tompa csobbanását továbbra is hallotta.
Nos, akkor legalább lesz, aki átviszi.
 Előresietett és harsányan hallózott. Egyszeriben elfelejtette azt a sok
szörnyű történetet, amit erről a helyről meséltek.
Csak akkor hasított belé az emlékezés, amikor már egészen közel járt.
„A révész”. A szóbeszéd szerint…
Tovább nem jutott a gondolkodásban. Rémülten bámult maga elé, és
felkiáltott. „Nem!” De már késő volt. Csend borult a tájra.
MESSZE Dél-Norvégiában egy halász hajnalban kihajózott, hogy bevonja a
hálóját. Békés szívvel hallgatta a tengeri madarak rikoltozását és az evezők
ütemes csobbanását.
Ez a nap legszebb része. Ilyenkor nem kellett az állatokra gondolnia és
arra, hogy pénzszűkében élnek. Szabadnak érezte magát. Ezért nem akart
soha magával vinni kísérőt, bár akkor biztosan könnyebb dolga lett volna.
Hogyne tudná bevonni a halászhálót egyedül is!
Tekintete végigsiklott a tavi nádason. A hattyútojások már kikeltek, ezért
nem evezhetett túl közel a nádashoz. Különben előtör a hattyúpár, lehajtott
fejjel sziszegve, széttárt szárnyakkal.
Behúzta az evezőket. Mi fekszik ott bent a nádasban? Az nem lehet
kődarab! Kicsit mintha megmozdult volna.
A halász óvatosan közelebb merészkedett, elszorult a gyomra.
Félelme beigazolódott. Gyorsan elkezdett kifelé evezni, vissza a partra,
az emberek közé!
De hiszen nem jelentették senkinek az eltűnését!
Nyilván éjszaka történhetett.
PEDIG NEM így történt.
Lensmann Sveg – jóképű, szakállas, ötvenes éveit taposó férfi – kilépett
a folyóból.
– Sokáig lehetett a vízben – jelentette ki szárazon. – Nagyon sokáig.
Látja, ugye, Olsen? Van azonban néhány furcsaság. Lássuk csak, mi
különöset észlel a hullán?
A fiatal vizsgálóbíró-tanonc, aki állandóan azt hitte magáról, hogy
mindent jobban tud, mint Sveg, a vén róka, elgondolkozva vizsgálgatta a
holttestet.
– Nos, igen – kezdte habozva. – Valaminek nekicsapódhatott.
– Hát persze, ez eddig is teljesen nyilvánvaló volt! No de nem lát valami
mást is?
A fiatalember meglehetősen kellemetlenül érezte magát, nagyokat nyelt:
– Iiigen… iigen…
 – Jaj, hát nézze meg a kezét, a lábát és a nyakát!
A fiatal Olsen, bár úgy gondolta, nem sok látnivaló van ezen a hullán,
összeszedte magát és megpróbált olyan intelligens arcot vágni, amilyen egy
főiskolát végzett ifjúhoz illik. Majd lehajolt és alaposan megvizsgálta a
testet.
Hirtelen felderült az arca:
– Van egy seb a nyakán!
Sveg csak dörmögött:
– Ember, hát nem látja, hogy összekötözték a kezét és a lábát? Feszes
kötél nyomai látszanak a bokáján és a csuklóján. A legkülönösebb ez a
sebhely a nyakán. Ami rögtön szembetűnik, az a rendkívüli vérveszteség!
– Igen, pontosan ezt akartam mondani – mondta Olsen.
Ezt akarta mondani! Nagyokos! Csak azért, mert több iskolát végzett,
mint én, azt képzeli, hogy okosabb nálam. Istenem, mit vétettem, hogy
ilyen fajankót küldtél a nyakamra? – gondolta a vizsgálóbíró.
Megfordította a halottat. A ruhája cafatokban lógott.
A háta pucér volt és különös sebhelyek látszottak rajta. Ezért akart Sveg
szakértői véleményt kérni.
EZ ALKALOMMAL egy másik iskolázott fiatalemberrel hozta össze a
munka.
Sander Brink az egyetemen tanult, mégpedig olyan jól és eredményesen,
hogy professzora őt ajánlotta Svegnek maga helyett. Sveg a professzort
akarta segítségül hívni, de az a családjával Itáliába készült szabadságra, és
egyben régészeti ásatásokat végezni.
Sveg bizalmatlanul méregette a fiatalembert. Túl fiatalnak és
megnyerőnek találta. Sandernek csábos mosolya és kellemes hangja volt. A
nők biztosan a lába előtt hevernek – gondolta Sveg keserűen. Barna szem és
világosszőke haj, így párban mindig nagy sikert arat. Ehhez még férfias
kisugárzás is párosul. Nyilván könnyen szerelemre gyúlnak iránta a nők.
Be kellett ismernie, hogy a fiú érti a dolgát. Sander kultúrtörténetet és
vallástudományt hallgatott. Ezért is fordult hozzá Sveg segítségért.
A fiatalember – alig huszonhárom éves – könnyeden megérintette a
holttest vizenyős, kékesfehér hátát.
– Igen. Nos, ez egy pogány jelkép – jelentette ki. – Nem egyszerű
karmolások, hanem madárfejek…
– Hol? – kérdezte Sveg, aki csak különböző vonásokat látott.
– Itt ni. Látja ezt a két vonalat? Két madárcsőr egymással szemben.
 – Á, persze – mondta a vizsgálóbíró, bár még mindig nem látott semmit.
– Ez a jelkép a merovingok idejére utal.
– Hogy micsodára?
– A 600-800-as évekre nyúlik vissza. Svédországban Vendel-időszaknak
nevezik, az upplandi Vendel idejéből származó leletek alapján. Mi
meroving kornak nevezzük, a frank birodalom hatása miatt.
– Vagy úgy! Na és mit keresnek ezek a jelek ennek a férfinak a hátán?
– Ez jó kérdés. Egyébként nem túl bíztató. Kevesen ismerik ilyen jól az
ebben a korban dívó pogány emberáldozat rítusát.
– Emberáldozat?
– Persze, azt hittem, rájött. Egy szabályos pogány rituálé tanúi vagyunk.
Abban a korban elvágták a kiválasztott áldozat torkát, vérét egy edénybe
csapolták, és felajánlották az isteneknek. Az áldozatot aztán felakasztották
egy fára.
– Nem túl étvágygerjesztő – dünnyögte Sveg.
Olsen is jelen volt, de amint Sander Brink a szertartás részletezésébe
kezdett, kiment a szobából.
– Az uppsalai emberáldozat a legismertebb. Minden kilencedik évben
került rá sor. Egy szemtanú hetvenkét áldozatot, köztük lovakat, kutyákat és
embereket látott lógni a szent áldozati helyen Svédországban, Uppsalától
nem messze.
– Jó, jó, de Norvégiában vagyunk és 1891-et írunk – fakadt ki Sveg. –
Gondolja, hogy ez a szerencsétlen is fán lógott volna korábban?
– Nem kizárt. Hiszen tisztán kivehetők testén a kötél nyomai. Hány éves
lehet az áldozat?
– Már nem fiatal. Körülbelül hatvan éves. Egyébként nem könnyű
meghatározni, cudar állapotban van. No de nincs több időm. Egy házhoz
hívtak ki, kicsit messzebb, fent a völgyben. A körzetem meglehetősen nagy.
Az az eset is elég különös. Furcsa nővérek lakják a házat. Azt állítják, hogy
egy szellem dúlta fel a házukat az éjszaka folyamán.
– Az ilyen ügyek is a vizsgálóbíróra tartoznak? – kérdezte Sander.
– Tulajdonképpen nem, de a vénlányok ragaszkodnak a kártérítéshez.
Ezért föl kell mennem, hogy szemügyre vegyem a terepet.
Sander elgondolkozva fordult felé:
– Szabadna önnel tartanom? Úgyis maradnom kell egy darabig, hogy
többet megtudjak az áldozatról. Ma már úgysem tudnék munkához látni.
 – Persze, jöjjön csak – felelte Sveg. – Ha beéri az öreg szekeremmel és
Olsen társaságával.
– Örömmel! Hálás vagyok a meghívásért.
A FOLYÓ MENTÉN göröngyös utakon vezetett az út. Sveg mesélni
kezdett a három nővérről.
– A hölgyek persze hisztérikák és erőszakosak. Nagy kártérítést
követelnek valamiért, ami már az eset előtt is bizonyára tűzre való volt.
– Kinek kellene kártalanítani őket?
– Két fiatal rokonnak, akik látogatóban voltak náluk a nyolcéves
kislányukkal. A kislány abban a szobában aludt, ahol a pusztítás történt.
– Akkor bizonyára jó erőben van!
– Igen. A szülei ma külföldre utaznak. Nem tudják hova tenni a kislányt.
Nem is értem, micsoda szülők lehetnek, hogy abban a házban akarják
hagyni a lányukat!
– De hát miért?
– Félelmetes nőszemélyek! Csak néhányszor találkoztam velük, de ilyen
hárpiákat még életemben nem láttam! A külvilágtól elzártan élnek abban a
kísértetkastélyban, nemsokára meglátja. Korábban volt egy féleszű
szolgájuk, de még az sem bírta velük sokáig. Rettentően fogukhoz verik a
garast. Állítólag egy fillért sem kapott, míg náluk dolgozott. Nos, az
emberek kísértetkastélynak nevezték el a házat, és senkinek sincs kedve
felmenni oda. De nemsokára megérkezünk. Ott van a kanyar után.
– Tudja, miközben vártam magukra, elküldtem valakiért, akit bizonyára
nagyon érdekel ez a kísértethistória – szólt Sander.
– Igen?
– Igen. Egy fiatal lányról van szó. Személyesen nem ismerem, de apám
jó barátságban van a nagyapjával, akit Viljar Lindnek hívnak. A lány úgy
húszéves lehet, és egy különös család sarja.
– Csaknem a Jéghegyek Népének leszármazottja?
– De igen. Ismeri?
– Azt hittem, csak mendemonda az egész – mormogta Sveg.
– Nem, valóban létezik ez a furcsa nemzetség. Nos, gondolom azt is
hallotta már, hogy a család tagjai természetfeletti adottságokkal
rendelkeznek. A lány, akit Benediktének hívnak, szintén ilyen különös
teremtés. Ő biztosan meg tudja mondani, van- e kísértet abban a házban
vagy, nincs.
– Azért előbb én akarom szemügyre venni.
 Az út elkanyarodott. Sander Brink szeme kikerekedett, amikor meglátta
a házat.
– Te jó isten – motyogta. – Azt hiszem, valóban hasznát vesszük majd
Benediktének! Nemsokára itt kell lennie, nem messze lakik.
A fiatal Olsen, aki szégyenszemre hátul ült a szekéren, hirtelen
megszólalt.
– Két lovast látok közeledni.
Sander megfordult:
– A küldöncöm. Ha jól látom, egy hölgy lovagol mellette. Hála istennek.
Nos, vizsgálóbíró uram, azt hiszem, nyugodtan beléphetünk abba az
elvarázsolt kastélyba. Onnan egy szellem sem menekül!
A TIZENKILENC ÉVES BENEDIKTE a kis Vanjával játszott otthon a
Hársfaligetben, amikor megérkezett a küldönc. Ulvar és Agnete leánya,
Vanja, hétéves volt. Mivel Benedikte elég gyerekesen viselkedett a korához
képest, ráadásul imádta unokahúgát, jól eljátszottak együtt.
Vanja különösen szép, érzékeny kis teremtés volt, Benedikte viszont nem
dicsekedhetett külső adottságaival. Nyurga, esetlen fiatal leány, kócos haját
sehogyse lehetett csábos frizurába fésülni. A hangja úgy szólt, mint a
ködkürt, és nagy lapát kezei voltak. Arcán tükröződtek a Jéghegyek
Népének legjellemzőbb vonásai. Mivel Henning kedves, de erőteljes arcélét
örökölte, cseppet sem lehetett csinosnak nevezni.
Ennek ellenére Benediktének rengeteg barátja volt. Néhányan talán
sajnálták. „Szegény kislány, soha nem fog elkelni ilyen külsővel. Kár, pedig
olyan kedves! Vanját is a kishúgának tekinti, pedig csak nagyon távoli
rokoni szálak fűzik őket egymáshoz” – mondogatták. Az emberek többsége
elfogadta olyannak, amilyen. Meleg, huncut tekintetén és barátságos
mosolyán túl nem is láttak mást.
Henning nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy Benedikte nem
örökölte az átokverte leszármazottak rossz tulajdonságait. Gyermekként
persze néha szörnyű haragra gerjedt, amikor úgy érezte, hogy
igazságtalanság érte. De később barátságos, kedves természete
győzedelmeskedett rosszabbik énje felett.
Senki nem tudta, mi játszódik le benne valójában. Senki nem sejtette,
milyen rémálmok gyötrik éjszakánként. Kiskorában gyakran sírva menekült
apjához és Agnetéhez, hogy vigaszra találjon. De soha nem beszélt a
kínjairól. Akkor érezte igazán otthon magát, amikor sötétség borult a házra
és mindenütt csend honolt. Ilyenkor szédítő mélységekben járt, titkos sötét
folyosókon, ahol ijesztő lények bukkantak fel, rábámultak, majd eltűntek.
Ezeken az éjszakákon megismerte a titkok világának birodalmát, és
megtanult titkot tartani. Tudta, úgysem oszthatja meg tapasztalatait senkivel
a világon.
Sokszor került kapcsolatba a Jéghegyek Népének őseivel. Sok segítséget
kapott tőlük, sok mindenre megtanították. Ők voltak az igazi barátai, mivel
ők értették csak igazán, milyen kínokat áll ki. Erőt adtak neki, hogy ne
vegye magára az emberek ostoba, rosszindulatú megjegyzéseit a külsejét
illetően.
Értett a varázslás tudományához. Részben vele született képességei
segítették ebben, részben pedig ősei adták át neki tudományukat. Benedikte
erősségei közé tartozott az a képessége, hogy amint kezébe vett egy tárgyat,
az mesélni kezdett neki. Amikor betöltötte tizennyolcadik évét, Henning
átadta neki a Jéghegyek Népének kincsét. Úgy vélte, Benedikténél nincs
veszélyben. Benedikte el volt ragadtatva az örömtől, tisztelettel vette át a
kincset. Henning tudta, hogy tanulmányozza, sőt kísérleteket is folytat a
gyógynövények receptjeivel.
Csak a mandragóra-gyökeret tartotta meg.
Úgy gondolta, ennyivel tartozik neki. A mandragóra segítsége nélkül
hogyan tudta volna gondját viselni tizenegy éves fejjel a különös
ikertestvérpárnak?
Az 1883 és 1891 közötti időszak jó fejezetnek számít a Jéghegyek Népe
történetében.
Henning ügyesen gazdálkodott a Hársfaligetben. Agnetével kötött
házassága nagyon boldog volt az első év után, miután felesége túljutott a
kétségbeesésen. Lesújtotta, hogy Ulvar megerőszakolta, de amikor kiderült,
hogy Vanját hordja a szíve alatt, megnyugodott. Ebben nagy része volt
Henningnek is. Kikezdhetetlen szerelme és végtelen jósága rendkívül sokat
jelentett felesége számára. Vanját a saját gyermekének tekintette. Henning
leánya, Benedikte is el volt ragadtatva tőle.
Malin és férje, Per Christoffer a fiukkal még mindig a járásban laktak,
nem költöztek vissza Svédországba. Malin szüleitől, Christertől és
Magdalenától 1889-ben kaptak egy levelet. A levélben az állt, hogy a két
nemesi család, melynek életében a Jéghegyek Népe mindig nagy szerepet
játszott, egyesült. Charlotte Posse fia, Axel Reuterskiöld elvette feleségül
Oxenstierna lányát, Gabriellát. A kör bezárult.
 Ezen a szép nyári napon egy férfi érkezett lóháton a Hársfaligetbe, és
Benedikte után érdeklődött. A férfi levelet hozott egy bizonyos Sander
Brinktől, akinek az apja ismerte Henning apját, Viljart. A család összeült a
nappaliban. Igen, Viljar kezeskedik Sander Brinkért, tehetséges kutatónak
ígérkezik, nemsokára befejezi egyetemi tanulmányait. Tulajdonképpen
Alexandernek hívták, de mindenki csak Sandernek szólította.
A fiatal Brink Benedikte segítségét kérte. Egy kísértet házról volt szó…
A leveléből érződött, hogy egy másik ügyön is dolgozik, de a furcsa ház
rejtélyének megoldásához szakértőre van szükség.
Benedikte könyörgő pillantást vetett az apjára. Vajon elengedi-e? Eddig
még senki nem kérte a tanácsát, a legközelebbi hozzátartozókat leszámítva.
Henning nem akarta, hogy kihasználják a lányát, miután fény derült
különleges adottságaira.
– Úgy gondolom, elengedhetjük – kezdte Viljar. – Nagylány már.
Túlságosan elszigetelten él itt velünk. Brinkék különben is megbízható
emberek.
– Ráadásul nem menne messzire – szólt bele Belinda is.
Henning aggódott. Ha elengedi a lányát, ki lesz téve az emberek
gonoszkodó megjegyzéseinek a külseje miatt. Elbírja-e ártatlan gyermeki
lelke ezt a terhet?
– Rendben van, elmehetsz – határozott végül. – Ha megígéred, hogy
olyan gyorsan hazatérsz, amilyen gyorsan csak lehet. Nincs időnk veled
tartani, de nem is akarunk. Elég nagy vagy már, hogy egyedül is boldogulj,
nem igaz?
Benedikte arca sugárzott a boldogságtól. Apja nyakába vetette magát.
Henning eltolta magától, komolyan a lányára nézett. Gyengéd mosoly
bujkált a szemében.
– Eljött az ideje, hogy átnyújtsam örökséged másik részét – mondta
komolyan és levette nyakából a mandragóra-gyökeret. – Jó hasznát veszed
majd. Megvédelmez, ha kell. Vigyázz rá nagyon!
Benedikte visszatartotta a lélegzetét, majd lehajolt, hogy a nyakába
akasszák a mandragóra-gyökeret.
– Úgy tűnik, mintha… mintha jól érezné magát a nyakamban – mondta
végül.
– Számítottam rá – bólintott Henning. – Tudjátok, én nem vagyok
kiválasztott, de még nemzetségünk átokverte tagja sem. Csak kölcsönbe
kaptam – sóhajtott fel. – Viszont most hirtelen nagyon furcsán érzem
magam nélküle. Áldásom reátok, Benedikte és nemzetségünk
leghűségesebb barátja. Járjatok szerencsével!
TITKOS, FÖLD ALATTI BARLANGJÁBAN Gonosz Tengel elégedetten
és várakozástelien mosolygott.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Még mindig képes mások életét
irányítani akár ilyen messziről is.
Nem volt könnyű Benediktét is bevonnia a játékba. Rettentő nagy
koncentrálást igényelt.
El is fáradt. Majd ha végre valaki felébreszti szendergéséből, könnyebb
lesz a dolga. De addig is nehéz körülmények között kell dolgoznia. Ilyen
messziről irányítani a dolgok menetét nem gyerekjáték. Hiszen nem is látja,
nem is hallja a szereplőket. Ráadásul megbénítja ez a szendergés. Elnehezíti
a gondolatait, érzékeit. Kétszer akkora erőfeszítésébe kerül, hogy elérje az
emberszörnyetegeknél, amit akar.
Rossz érzés fogta el, amikor eszébe jutott ez a szó. Emberszörnyeteg, a
taran-gajiak hívták így, amikor megtalálta a gonoszság barlangjához vezető
utat. Ez az emlék még most is félelemmel tölti el. Szörnyű volt az út a
gonoszság próbatételein keresztül. Mivel életében soha nem követett el jó
cselekedetet, megnyílt előtte az út a fekete vizű forráshoz.
Szerencsére nem tett semmi jót ezen a világon. Különben úgy járt volna,
mint azok a szerencsétlenek, akiknek a csontvázai szanaszét hevertek az
úton. Csak egyedül ő érdemelte ki a gonoszság forrásvizét! De mibe került
ez neki! Fájdalmas ordítása még mindig a fülében cseng, amikor végre
elérte célját.
No de megérte. Az egész világot a markában tartja.
Csak ébredne már fel végre szendergéséből!
4. fejezet

BENEDIKTE csodálkozva ment végig a kísértetház helyiségein.

Várakozásteli volt a tekintete. Arcáról azt lehetett leolvasni, hogy a háznak
„légköre” van.
A többiek kíváncsian követték. A ház három tulajdonosnője
nemtetszéssel fogadta a produkciót. Szigorú pillantásokat küldözgettek felé.
A Martinsen házaspár csodálkozva figyelte az eseményeket, már alig
várták, hogy elutazhassanak. Sveg hitetlen, Olsen okoskodó, Sander Brink
pedig inkább csalódott volt.
Már hallotta hírét Benediktének, és másmilyennek képzelte. Légies,
titokzatos teremtésnek, nagy vonzóerővel. Benedikte azonban teljesen más
volt. Olyan magas, hogy Olsen felnézett rá. Sander pedig egyenesen a
szemébe tudott nézni. Esetlen volt, széles arcában kicsit ferde szemek ültek.
Mint egy eszkimó-mongol keverék. De kedvesség és jóindulat áradt a
tekintetéből. A legkisebb jel sem mutatott arra, hogy varázsereje van.
Benedikte nem mert Sander Brinkre nézni. Teljesen összezavarta a
gondolatait. Soha nem látott még ilyén vonzó férfit. Sajnos azzal is
tisztában volt, hogy ő semmit nem jelent a számára. Legszívesebben elbújt
volna és titokban nézegette volna. Nem tudott betelni a látvánnyal.
No de most mással volt elfoglalva. Mély lélegzetet vett, megpróbált nem
gondolni rá, hogy a férfi a közelében van és figyeli. Csak a házra akart
koncentrálni.
A kislány nagyon fontos tényező.
Leguggolt elé és a kezébe fogta Sidsel kezét. A kislány zárkózott volt, de
nem félt.
– Lépéseket hallottál az emeletről? – kérdezte Benedikte halkan.
Sidsel bólintott. A három öregasszony abban mesterkedett, hogy
kihallgassák, mit beszélnek, de sikertelenül. Benedikte nagyon halkan
beszélt, mivel tudta, hogy a nagynénik ellenségesen viselkednek Sidsellel.
– Ne félj, mindent elrendezünk – nyugtatta meg a kislányt. Értett a
gyerekek nyelvén. – Nem maradhatsz ebben a házban. Mielőtt más helyet
találunk neked, körülnézünk itt egy kicsit. De azt hiszem, nem kell itt
maradnunk éjszakára.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a törékeny lányka ajkát.
– Ne félj – tette hozzá Benedikte. – Mindig a nyomodban leszek.
 Benedikte érezte, hogy Sidsel eltitkol valamit. Nem nézett a szemébe,
amikor az emeleti zajokról faggatta. Úgyis kiderül előbb-utóbb, mit
rejteget.
Most következett a neheze. Benedikte nagyon jól tudta, hogy a
nagynénikkel kesztyűs kézzel kell bánni. Márpedig a diplomatikus
beszélgetés nem volt erőssége, mivel őszinte ember volt. A három
vénkisasszony egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy a házukat feldúlja a
rendőrség. Nagy nehezen beletörődtek abba, hogy beengedjenek ennyi
idegent, persze csak a kárpótlás reményében. Ove és Guri Martinsen sem
hagyta békén őket, hiszen nem hagyhatják lányukat egy olyan házban, ahol
kísértetek járnak. A nagynénik váltig állították, hogy korábban semmi
ilyesmit nem tapasztaltak. Martinsenék hozhatták a kísérteteket a házba.
Benedikte mosolyt erőltetett az arcára és az ellenszenves nagynénik felé
fordult.
– Martinsen kisasszony – szólt Beátához, aki a legfiatalabb és talán a
legbarátságosabb volt hármójuk közül – , később szeretnék
mindhármójukkal beszélni, ha lehet. Biztosan sok értékes információval
tudnak szolgálni. De először Sidsel szüleivel beszélnék, hiszen nemsokára
elutaznak. Így ha megengedik, négyszemközt maradhatok velük egy
pillanatra?
Vajon elég udvarias volt? Nem úgy tűnt, mert a nagynénik sértődött
képpel vonultak vissza szobájukba.
Benedikte, Brink pillantását kerülve, Ove és Guri Martinsenre nézett.
– Kicsit zavarban vagyok. Ez a ház, bevallom, nagyon különös. Legalább
három dolog van, amit sehogy sem értek.
Ó bárcsak könnyedén és elegánsan tudná magát kifejezni! De ő nem a
szavak embere.
– Először is nem tudom mire vélni ezt a nagy rendetlenséget. Másodszor
a lépések zaja fentről. A vizsgálóbíró azt állítja, hogy kívülállók néhányszor
láttak ködös fényt felvillanni az emeleten. Harmadszor van itt valami, amit
egyáltalán nem…
Gondolataiba merült.
– Az állatmancsra gondol? – kérdezte Sveg vizsgálóbíró.
– Tessék? – riadt fel gondolataiból. – Nem… Szinte biztosan tudom, mi
történt a barna szalonban. De előbb még egyszer meg akarok bizonyosodni,
hogy igazam van-e, és ez sajnos a kis Sidsel segítsége nélkül nem megy.
– Hanem most már indulnunk kellene – türelmetlenkedett Martinsen.
 – Igen, persze – felelte Benedikte, majd odament Martinsen asszonyhoz,
megfogta a kezét és így szólt:
– Ne aggódjon Sidsel miatt, nem esik bántódása.
Elhallgatott, de Guri kezét még mindig nem engedte el.
– Érzem, hogy gondjai vannak, Martinsen asszony. Nem szabad
gyötörnie magát. Féltékeny, pedig nem kellene féltékenykednie.
Mindig mondtam, hogy túl élénk a fantáziád, Guri – fakadt ki Ove
hevesen.
– Nem, nemcsak képzelődik – Benedikte elengedte Guri kezét, és a férfi
felé fordult. – Sok mindent megéreztem magával kapcsolatban, amikor
megérkeztem és üdvözöltem. Szereti a nőket, de csak úgy, mint sok férfi a
maga korában. Inkább flörtölget velük, semmi több. Felesége iránt a
megfelelő tiszteletet tanúsítja. Utazzanak el, jót fog tenni, de többet kellene
törődniük Sidsellel. Nagy szüksége van mindkettőjükre. Nem látják,
mennyire ki van éhezve a szeretetre? Sokat veszekednek, ugye?
– Igen. Te jó ég! Kicsoda maga? – kiáltotta Ove elképedve, majd
összeszedte magát és így folytatta: – Jó, jó, majd elrendezzük a
magánéletünket, de nem erről akartunk beszélgetni, nem igaz?
– Nem, persze hogy nem. Ne haragudjanak – mondta Benedikte, majd
elköszönt. – Azt hiszem, az emelettel kellene kezdenünk – szólt a
vizsgálóbíróhoz. – Hogy jutunk fel oda?
– Ezt kérdeztem én is a három nővértől. Azt állítják, hogy nem lehet
felmenni. Több éve senki nem használta az emeletet.
A kis Sidsel feldúltnak látszott.
– Lépéseket hallottál fentről, ugye? – kérdezte Benedikte.
– Ó igen! – suttogta a kislány. – Egészen biztos!
– Hiszek neked. De… nem mondtál el mindent, igaz?
Sidsel elpirult.
Benedikte félrevonta a kislányt.
– Mi az, amit nem akarsz elárulni? Nekem nyugodtan elmondhatod.
Tudnom kell.
– Nem lehet, olyan undorító!
– Igen, sejtem. Súgd a fülembe, nem árulom el senkinek!
A kislány sokáig habozott, majd Benedikte fülébe súgta:
– Hallottam, amint fent nyikorog egy ágy.
– Mintha lakna fent valaki?
Sidsel nyelt egyet.
 – Olyan undorító ágynyikorgás volt, mint amikor…
Benedikte összeráncolta a szemöldökét.
– Úgy érted… mint amikor szeretkeznek?
– Nem tudom – suttogta gyorsan a kislány. – Lehet, hogy azt csinálják,
nem tudom.
– Persze honnan is tudhatnád, hisz még csak nyolcéves vagy. Köszönöm,
hogy elmondtad, nagyon sokat segítettél. Nem árulom el senkinek.
Rosszat sejtett.
– Biztosan nem lehet felmenni az emeletre? – kérdezte a férfiakat.
– Biztosan, legalábbis a hölgyek szerint – felelte Sveg vizsgálóbíró.
– Hol van a lépcső?
– Ott az ajtó mögött. Az ajtó persze be van zárva. De mivel a három
hárpia eltűnt a szemünk elől, nincs semmi akadálya, hogy feltörjük. Olsen,
ez a magánterülete! Épp ideje, hogy végre csináljon valamit, ne csak engem
oktatgasson ki egész idő alatt.
Olsen sértődött képet vágott, kivett a zsebéből valami szerszámot, és
rövid idő alatt feltörte a zárat.
Benedikte kinyitotta az ajtót, remélte, hogy á három nővér nem hallja
meg a nyikorgást.
Nedves levegő csapta meg az orrukat. Amint elétárult az ajtó mögötti
látvány, Benedikte elhúzta a száját.
A lépcsőház egy romhalmaz volt. Korhadt nyírfalépcső maradványok
hevertek szanaszét a földön. A lépcső felső darabja a mennyezetről lógott
lefelé himbálózva. Óriási szuvas fogakra hasonlítottak a lépcsőfokok. Fent a
fölső helyiség tátongott feketén a pókháló mögül.
– Köszönöm, ennyi elég is! – jelentette ki Benedikte, és becsukta az
ajtót.
MÁR CSAK a három nővérrel való beszélgetés volt hátra.
Sander Brink elment sétálni a kis Sidsellel, hogy a kislány minél
kevesebbet tartózkodjon ebben a furcsa házban. A vizsgálóbíró és Olsen
Benediktével tartott.
A nappaliban ültek le beszélgetni. Nem volt könnyű megvívni a három
rosszindulatú, gyanakvó öregasszonnyal.
– Soha nem járkáltak kísértetek a házban – jelentette ki a magas, szikár
Agnes asszony. – A leány csak képzelődik.
– Az a szóbeszéd járja, hogy az emeletről néha-néha fényt látnak
kiszűrődni – szólt Sveg barátságosan.
 – Az emberek annyi mindent beszélnek. Különösen rólunk vannak rossz
véleménnyel – jelentette ki Gerd. Brossa szinte remegett felindultságában. –
Manapság már három védtelen nő sem élhet békében. Csak azért, mert nem
akarunk akárkivel érintkezni! A lépcső huszonöt évvel ezelőtt szakadt le.
Azóta senki nem járt odafönt. Hisz látják, itt a földszinten egész otthonosan
berendezkedtünk.
– Örökölték a házat?
– Igen, még jó apánk vette fiatal korában. Megpróbáltuk megőrizni az
állagát.
Hát ez nagyon látszik – gondolták a többiek.
Beata a csokoládét nyalogatta az ujja hegyéről.
– Nincs könnyű életünk. Szegény, magányos nők vagyunk, és
tartalékainkat éljük föl.
A vizsgálóbíró témát váltott.
– Este magunkkal visszük a kislányt. Mindenkinek jobb lesz, ha nem
marad a házban.
– Nem is akarjuk, hogy az a szörnyű gyerek itt maradjon! Szóval azt
állítja, hogy nem fogunk jelentős kártérítést kapni a tönkretett kedves, régi
bútordarabjainkért?
– Nos, a kislány szüleitől már kaptak bizonyos pénzösszeget – jelentette
ki Sveg. Ezután nagy nehezen rábeszélték a nővéreket arra, hogy a pénz
felét adják vissza Martinsenéknek. Hallani sem akartak róla, hogy az
egészet visszafizessék, hisz a család egy éjszakát a házban töltött, és
micsoda pusztítást végeztek!
Megkönnyebbülve látták, hogy Sander megérkezett a kislánnyal. A
beszélgetés már kezdett kínossá válni. A nagynénik persze a házban
maradtak. Benedikte alig tudta leplezni örömét, amikor újra meglátta
Sandert.
A veranda szinte megingott, mikor mindannyian kitódultak.
– Ne kapaszkodjon abba az oszlopba – szólt Sveg Olsenre. – Még ránk
dől az egész.
– Tudják, szinte sajnálom a három öregasszonyt – mondta Benedikte. –
Képzeljék csak el, ilyen rozoga kísértetházban lakni szegényen és
magányosan!
– Sajnálja ezeket? – háborodott fel a vizsgálóbíró. – Nem kell őket
félteni, élősködők! Ravaszabb nőszemélyekkel életemben nem találkoztam.
Azt hallottam, mindennek képesek lealkudni az árát. A világ minden
kincséért sem költöznének el innen, annál zsugoribbak. Nem, én cseppet
sem sajnálom őket.
MIUTÁN MEGVACSORÁZTAK – valami ízetlen ételt ettek, borsos áron –
beesteledett. A vizsgálóbíró felkérte az örökké savanyú hölgyeket, hogy
vonuljanak vissza, mert Benedikte munkához lát. Megpróbálja megfejteni a
barna szalon titkát.
Bár a lány felajánlotta, hogy segít elmosogatni, a nagynénik
visszautasították. A konyha a ház szentélye volt, oda betolakodó nem
tehette be a lábát.
Agnes szigorúan nézett a vizsgálóbíróra:
– Ha újra kárt tesznek a szalonban, magának kell megfizetnie!
Mindenáron pénzhez akartak jutni.
A barna szalon ajtajában Sidsel megtorpant.
– Nem akarok bemenni ebbe a szobába!
– Leülhetsz az ajtóban – nyugtatta meg Benedikte. – És… És talán majd
Sander melléd ül.
Sanderre nézett, szeme szinte elhomályosult. A férfi, ha csalódott volt is
egy kicsit, hogy gyereket fog őrizni, nem látszott rajta. Ellenállhatatlan
mosolyt küldött Benedikte felé, és magához vonta Sidselt.
– Gyere, leülünk itt szép nyugodtan, és ha bármi történik, gyorsan
elfutunk, jó? – nyugtatta meg a kislányt.
Sidsel nagyot bólintott, nem szólt semmit.
A szobát időközben rendbehozták. Összesöpörték a cserepeket, a bútorok
a helyükre kerültek.
A falon tisztán kivehető volt a nyom. A vizsgálóbíró épp azt vizsgálgatta
fejcsóválva.
– Nem szívesen találkoznék a mancs tulajdonosával – mondta
Benediktének.
– Hát nem jött rá, miféle nyom ez? – kérdezte a lány meglepődve. – Azt
hittem, mindannyian rájöttek.
– Nem vagyok látnok – felelte a vizsgálóbíró sértetten.
Benedikte már éppen azt akarta mondani, hogy ehhez nem kell egy
csöpp varázserő sem, csak logika, amikor észrevette Sander és Olsen kérdő
tekintetét. Meggondolta magát. A világért sem akarta megsérteni őket.
Sidsel egész testében remegett, ahogy Sander ölében ült. Benedikte
rettentően sajnálta, de szükséges volt a lány jelenléte.
 Benedikte kerülte Sander tekintetét, de minden idegszálával érezte
jelenlétét. A férfi fantasztikus kisugárzása szinte megbénította.
Legszívesebben azt kívánta volna, bárcsak ne lenne a szobában. Így nem
tudott olyan erősen koncentrálni.
A vizsgálóbíró és Olsen is bent volt a szobában, hogy alaposabban
szemügyre vegyék.
– Szóljanak, ha valami különöset észlelnek! – kiáltotta Benedikte az
ajtóból.
– Nem baj, ha kiabálunk?
– Nem, nem számít.
Csendben várakoztak. Múltak a percek. A Martinsen nővérek bizonyára
már nyugovóra tértek. Sidsel ásított egyet.
Sveg arra lett figyelmes, hogy Benedikte hirtelen felkapja a fejét, mintha
valamit észlelne a szobában.
Sander is felfigyelt erre.
Mindenki feszülten várta, mi fog történni. De semmi nem történt. A
vizsgálóbíró elővette a pipáját és megtömte.
Ebben a pillanatban a pipa kicsúszott a kezéből és átrepült a szobán,
majd nagy csattanással nekivágódott a falnak. A pipadarabok szanaszét
gurultak.
A nehéz tükör is leesett a földre és ripityára tört.
– Benedikte! – kiáltott föl Sander Brink. – Micsoda zajt csinál ez a
szellem!
– Az ám! – kiabálta Benedikte az óriási zajban. – Vidd ki a lányt
gyorsan! Ennyi elég volt mára.
Amint kifelé igyekeztek, még látták, amint az asztal felemelkedik. Most
mindannyiuk számára világossá vált, minek a nyomát látják a falon.
SIDSEL keservesen sírt. Benedikte megkérte Olsent, vigye el a lányt a
vendégfogadóba. Jobb, ha ott tölti az éjszakát. Amint elrendezett mindent,
rögtön térjen vissza.
Hallották, ahogy bent a szobában valami végigsüvít a levegőben és a
falnak ütközik.
– Zörgőszellem – mondta Sveg elgondolkodva. – Olvastam róla, de el
nem tudom képzelni, miféle szerzet.
– A zörgőszellem valójában nem kísértet, inkább fizikai jelenség –
felelte Sander.
 Hirtelen megértették, honnan ered az a szörnyű nyom a falon.
Elismerően néztek a lányra, aki még mindig a benti zajokra figyelt.
– Micsoda hülye vagyok – kezdte a vizsgálóbíró. – Nem vettem észre,
hogy az asztal lábába oroszlánkörmök vannak faragva.
– Nem csodálom. Ebben a zsúfoltságban! – nyugtatta meg Benedikte.
– Valóban úgy gondolja, hogy az asztal repült neki a falnak? – kérdezte
Sveg, miközben lehajolt, nehogy fejbe vágja egy felé repülő nipp.
– Ebben biztos lehet – felelte Sander. – Hanem látom, hogy valami
nyugtalanít, Benedikte.
A lány félrevonta őket egy csendesebb zugba.
– Nem egészen értem. Tudják, az ilyen jelenségeknél szokatlanul erős
feszültség keletkezik. Élnek olyan emberek, akik képesek ezeket az erőket
mozgásba hozni.
– Aha! Úgy gondolod, a kis Sidsel? – kérdezte Sander.
– Igen, azt hittem. De nézzék, már nincs a szobában, mégis folytatódik a
pusztítás! Tudják, egész idő alatt idegen erőt éreztem a szobában. Úgy
gondolom, ez az erő váltotta ki ezeket a jelenségeket. Nem Sidsel okozta a
felfordulást. Te jó ég, az egész polc lerepült a porcelánokkal!
– Ne is törődjön vele! Hogyan vethetnénk véget a pusztításnak? –
kérdezte Sveg.
– Meg kell keresnünk az erőforrást. Idebent kell lennie.
– Legjobb lesz, ha befedjük magunkat, még a fejünknek repül valami –
dünnyögte a vizsgálóbíró és fejére húzta a kabátját. – Tegnap éjjel
kezdődött az egész cirkusz, ugye?
– Igen. Korábban nem történt ilyen pusztítás. Nem hiszem, hogy a három
testvér beletörődött volna, hogy ripityára zúzzák a családi ritkaságokat –
jelentette ki Sander. – Tehát úgy gondolom, mégis a kislány jelenléte
váltotta ki a jelenségeket. Egyébként is itt felejtette a kabátját, ott van a
széken.
– A kabátját? – kérdezte élénken Benedikte. – Vigyük ki innen, de
rögtön! Au!
A szék nekicsapódott a lány lábának. Sander gyorsan odaugrott,
magához vette a kabátot és így szólt:
– Gyerünk, menjünk ki a verandára. Megindultak kifelé. Mögöttük
hirtelen minden elcsendesedett.
– Tehát mégis – kiáltott fel Benedikte.
 – Mivel a kabátja nálunk van, máshol is ugyanezeket a jelenségeket
idézhetjük elő?
– Nem, nem hiszem. Abban a szobában hatalmas feszültségek gyűltek
fel, nem tudom, miért. De ez nem is lényeges. Az a fontos, hogy tudjuk, a
kabát volt az oka.
A verandán leültek a lépcsőre. A nyári éjszaka félhomályában
összemosódtak a tárgyak.
– Egy átlagosnak tűnő gyerekkabát – kezdte Sander. – Jó minőségű,
újnak látszik…
A kabátzsebben kotorászott. Hirtelen megállt a keze. Talált valamit!
– Idenézzenek! – mutatta a többieknek. – Mi ez?
– Egy nagy pénzdarab? – kérdezte Sveg. – Nem, lyuk van a közepén.
Benedikte kinyújtotta a kezét, hogy elvegye, de ijedten hőkölt vissza.
– Megégetett – suttogta.
Csodálkozva néztek rá. Sander feltartotta, Sveg rávilágított a lámpással.
– Úgy néz ki, mint egy medál vagy amulett – állapította meg Sander.
Megfordította:
– Itt van valami minta. Mi lehet ez?
Amint Sander és a vizsgálóbíró közelebbről szemügyre vették,
megrökönyödtek.
– Mintha már láttam volna ezeket a vonásokat valahol – szólt Sveg
rosszat sejtve.
– Hát persze! Ezek ugyanazok a jelképek, amiket a vízben talált hulla
hátán láttunk – mondta Sander.
– Valami összefüggést sejtek!
– Nem – szólt Benedikte határozottan. – Az amulett csak véletlenül
került a házba. Az a kérdés, Sidsel hol találta.
– Igaza van – helyeselt Sander. A lányt csodálatos érzés töltötte el, ahogy
ott ült a férfi mellett. Sander egyetért vele, komolyan veszi. Nem számít,
hogy csúnya és esetlen.
– Meg kell találnunk Sidselt.
– Nemsokára aludni fog, jobb ha várunk holnapig – vetette fel a
vizsgálóbíró.
– Rendben – bólintott Benedikte. – Úgyis utána akarok járni egynek s
másnak.
– Minek?
– Azok a lépések az emeleten. És…
 Itt megakadt. A férfiaknak képtelen lett volna elmondani a titkot, amit
Sidsel rábízott.
– Igaza van – helyeselt Sveg. – Mit gondol, miféle léptek?
– Nem tudom. Csak azt érzem, hogy ennek a háznak rettentő rossz a
légköre.
– Ezt én is megerősíthetem, minden látnoki képesség nélkül. Elég egy
pillantást vetni rá. De hogy akar felmenni? Szárnyakon?
– Azt hiszem, van még egy lépcsőfeljáró – szakította félbe őket Sander. –
Még világosban szemügyre vettem a házat kívülről. A konyha mellett
láttam egy kis ablakot, pont fölötte az emeleten pedig egy ugyanolyat. Azt
hiszem, ott lesz a lépcső.
– De ha az a lépcső is ilyen rossz állapotban van, nem jutunk fel rajta –
jelentette ki a vizsgálóbíró.
Benediktének eszébe jutott a romos lépcsőfeljáró és megborzongott.
– Itt kell maradniuk, és őrködniük kell, nehogy a három nővér gyanút
fogjon. Ha segítségre lenne szükségem…
– Nem mászhat fel egyedül, kislány! Sander majd magával megy, mi
Olsennel szemmel tartjuk a házisárkányokat.
– Nem! – tiltakozott Benedikte. Nem akarta, hogy Sander vele tartson.
Hátha valami illetlenségnek lesz a szemtanúja. De aztán arra gondolt,
milyen illetlenség történhetne egy üres emeleten. Így beletörődött Sveg
ajánlatába. Úgysem volt nagy kedve egyedül a kalandhoz.
– Ha szükségük lenne a segítségemre, csak kiáltsanak. Igaz, még soha
nem tartóztattam le kísérteteket – tréfálkozott Sveg.
Benedikte halvány mosolyra húzta a száját. Érezte, hogy most jön a java.
Ráadásul Sander kellőképpen összezavarta a lelkivilágát.
A helyzetet csak súlyosbította, amikor a férfi bátorítóan Benedikte
vállára tette a kezét. Számára ez természetes volt, mivel náluk otthon
mindennapos volt az ilyen mozdulat. Egymás iránti szeretetük gyakran
nyilvánult meg ölelésben vagy csókban. Benedikte számára ez furcsa volt.
Otthon a Hársfaligetben, bár nagyon ragaszkodtak egymáshoz, a
szeretetüket egy-egy meleg pillantás vagy baráti cselekedet tükrözte. Nem
érintették meg egymást, csak ünnepélyes alkalmakkor vagy ha
búcsúzkodtak.
Ezért Sander érintését teljesen félreértette.
Megérintett! Még mindig érzem a kezét a vállamon. Átölelt a karjával!
Biztosan azért, mert tetszem neki.
 Vagy mégsem? Lehet, hogy csak sajnál? Valószínű. De akkor sem
felejtem el soha ezt a csodálatos érzést.
Benedikte reménytelen szereimre gyúlt egy férfi iránt, akiről nők százai
álmodoztak, és aki minden lányt megkapott, csak a kisujját kellett
mozdítania.
5. fejezet

MEGÁLLAPODTAK, hogy Benedikte megy előre, mivel ő megérzi a

titokzatos erőket. Sander szorosan a nyomában halad, Sveg a lépcső aljában
őrködik.
Reménykedtek, hogy Olsen nem épp most fog megérkezni nagy dirrel-
dúrral. Ez keresztülhúzná a számításaikat.
A konyhaajtót zárva találták. Nem is vártak mást. Sveg mormogott
valamit a bajusza alatt, miközben a zsebeiben kotorászott, és kivett egy
ügyes kis szerszámot, majd kezelésbe vette a zárat. Ekkor lépéseket
hallottak fentről, akárcsak Sidsel az előző éjszaka.
Istenem, tégy valamit, hogy azokat az undorító hangokat ne halljuk –
rimánkodott Benedikte magában.
A zár egyet kattant és kinyílt az ajtó. Benedikte és Sander bólintott, majd
besurrantak. A konyhában teljesen sötét volt. Nem mertek világosságot
gyújtani. A lányt úgy összezavarta Sander közelsége a sötét konyhában,
hogy remegett a keze és folyton azt hajtogatta: „Törődj bele, Benedikte!
Nem jelentesz számára semmit. Észre sem vesz téged!” Feldúlt lelkiállapota
megakadályozta, hogy minden erejével a feladatára összpontosítson.
Elvesztették tájékozódási képességüket a sötétben. Remélhetőleg nem
rossz ajtót nyitottak ki, és az idős hölgyek hálószobájában vannak?
Hirtelen huzatot érzett. Megérezte, hogy egy ajtó van előtte. Mégsem
lehet ez hálószoba. El nem tudta képzelni, hogy a három testvér közül
valamelyik nyitott ablaknál aludjék. Embert sem érzett az ajtó mögött.
Amikor Sander megragadta a kezét, elpirult. Szerencsére a sötétben nem
látszott. A férfi csak vezetni akarta, ő is rátalált az ajtóra.
Óvatosan megfogta a kilincset. Az ajtó kinyílt, megcsapta őket a hideg.
Benediktének csak az járt a fejében, hogy a legnagyszerűbb férfi, akivel
az életben valaha találkozott, a kezét fogja.
Észrevettek egy kis ablakot fent a falon. Keskeny, magas szobában
találták magukat. A lába hirtelen egy lépcsőfoknak ütközött.
Kezükkel tapogatták végig a lépcsőfokokat, mielőtt feljebb léptek, mivel
nem felejtették el, milyen állapotban volt a másik lépcsőfeljáró. Ez a lépcső
használható volt.
Benedikte lassan, csendesen lopózott felfelé, Sander utána.
Még egy ajtó. Kinyitotta. Érezte, amint Sander megáll az ajtóban.
 Benedikte belépett, és egy darabig mozdulatlanul állt. Eddig minden
simán ment. Most egyszeriben itt állt a titokzatos ház emeletén.
Megpróbálta feltérképezni az emeletet. Annyira koncentrált, hogy még a
szemöldökét is összeráncolta.
Érezte, hogy egy lyuk tátong előtte. Egy lépést sem mert tenni addig,
amíg nem tudta biztosan, hol lehet a beszakadt lépcsőház. De nemcsak ezért
várakozott.
Érezte, hogy nincs egyedül a sötétben. Valaki volt a közelében, és ez a
valaki bántani akarta.
Forduljon meg, és keressen oltalmat Sander Brink oldalán? Nem, ezt a
lehetőséget elvetette.
Hogy jobban tájékozódjon, közelebb húzódott a falhoz az ajtó mellett.
Ahogy kezével a falon tapogatózott, beleakadt a pókhálóba és
leszakította… Ekkor valami puhát érzett.
Mire felocsúdott és a kilincs után tapogatózott, késő volt. Meglepően
erős karok megragadták, megkötözték a lábát, mozdulni sem bírt. Kiáltani
próbált, hogy segítségül hívja Sandert és Sveget, de szájára erős, nyirkos
kéz tapadt.
Hogy kiszabaduljon, a földre vetette magát és odébb gurult. Észrevette,
hogy Sandert is elkapták. Hallotta, amint dühében szitkozódik. Lentről
Sveg dübörgő lépései hallatszottak. A láthatatlan lények karjánál fogva
megragadták a lányt és végighúzták a földön. Sandert elintézték, elkínzott
nyögéseit már nem lehetett hallani. Hallotta, ahogy őt is végighúzzák a
földön. Támadóik hihetetlenül erősek voltak, érthetetlen szavakat súgtak
egymásnak. Mindkettőjükre rávetették magukat, és egy bizonyos irányba
vonszolták őket.
Piszkos és büdös volt a padló. Benedikte arcára pókháló tapadt.
Megpróbálta kiszabadítani magát. Hirtelen, ahogy egy ablak alatt haladtak
el, a beszűrődő fényben tátongó lyukát pillantott meg, pókháló lengedezett
előtte. A leszakadt lépcső!
Rémülten felkiáltott. Kiabált, ahogy csak bírt, hogy az ájult Sandert
felébressze. Ha akarná sem tudná megakadályozni, hogy letaszítsák a
mélybe, hisz nincs magánál. Már épp befogta volna a száját egy erős kéz,
amikor érezte, hogy valaki megragadja ezt a kezet. Sveg! Olsen is
visszajött, és szerencsére volt nála lámpás. A fény egy pillanatra elvakította
támadóikat. Benedikte kihasználta az alkalmat, és gyorsan elgurult a
veszélyes szakadéktól, Sveg pedig elvágta a kötelet a lába körül. Ez idő
alatt Olsen Sandert helyezte biztonságba. Néhány perc elteltével a három
fúriát lefegyverezték, és a fejük fölött talált ruhaszárító kötéllel
megkötözték.
– És most, hölgyeim – szólt a vizsgálóbíró a három Martinsen nővérhez
–, egy kicsit körülnézünk itt az emeleten.
Benedikte ajkát kétségbeesett sóhaj hagyta
– Én… én inkább lemegyek – mondta halkan, mivel rosszat sejtett.
– De hát miért? – kérdezte a közben magához tért Sander.
– Már nincs szükség rám.
– Azt sohasem tudhatjuk – szólt Sveg. Mindkét férfi elgondolkodva
méregette a lányt. – Mitől fél ennyire?
– Semmitől – felelte gyorsan. – Csak nincs kedvem…
– A kis Sidsel elárult valamit, amiről mi nem tudunk igaz? – kérdezett rá
Sander – Láttam, mennyire feldúlt lettél, miután beszéltél vele.
Benedikte kerülte a tekintetét.
– Nem, nem. Nos jó, menjenek előre, majd maguk után megyek.
Elindultak hát a pókhálóval beszőtt, romos előszoba felé. Olsenre
rábízták a három fúriát.
Sveg vizsgálóbíró kinyitotta az első ajtót. Benediktét az egész jelenet
Kékszakállú Herceg várára emlékeztette, ahol a zárt ajtók
szerencsétlenséget takartak.
Kedvetlenül követte a többieket. Beléptek egy kis szobába. A három
nővér iszonyatos átkozódásba kezdett.
A vizsgálóbíró felemelte a lámpást.
– Nahát, még ilyet…! – kiáltotta.
Gyönyörűen berendezett szobában találták magukat. Minden luxusról
árulkodott. Az ablakokat vastag bársonyfüggöny borította. Rejtett szoba,
innen irányíthatták a házat.
Három gyönyörű szék állt egy elegáns asztal körül. A falnál drága
komód és szépen faragott ládikó. A padlót értékes szőnyeg borította.
Az asztalon nagy könyvek hevertek. Sveg kezébe vette az egyiket,
amelyik ki volt nyitva.
Kiderült, hogy könyvelést vezettek. Az utolsó oldalon szépen be volt
jegyezve, mennyi pénzre tettek szert az elmúlt két nap folyamán. Felírták a
pocsék vacsoráért kapott összeget, továbbá Martinsenék éjszakájáért és a
Sidselért kapott pénzt.
 – Ez a könyv is bizonyítja, hogy a házat nem három szegény,
szerencsétlen öregasszony lakja – jelentette ki Sveg.
Majd odalépett a ládikóhoz, felnyitotta és majd hanyattesett a
csodálkozástól. Kihúzta a komód fiókjait és újra elámult. Pénz, pénz
mindenütt, rengeteg pénz!
– Vajon csak ezért akartak végezni magukkal az imént? Miért akarták
mindenáron leplezni a gazdagságukat? – töprengett Sveg hangosan.
Benedikte a homlokát ráncolta:
– Hát nem érzik, hogy még rejtegetnek valamit? Jaj, bocsássanak meg,
mindig elfelejtem, hogy mások nem rendelkeznek olyan rendkívüli
érzékenységgel, mint én. Vizsgálóbíró úr, azt ajánlom, nézzenek
alaposabban körül az emeleten, de én nem kívánok ebben részt venni.
– Furcsa egy lány vagy, hallod-e – ismerte el Sander. – Mindig így
megérzel mindent?
Benedikte kerülte a pillantását, úgy válaszolt:
– Igen, és most biztosan érzem, hogy van itt még valami, amiről le kell
rántanunk a leplet. Rám tovább már nincs szükség, nem érzek
természetfeletti erőt. Így nyugodtan kinyithatják egyedül Kékszakállú többi
ajtaját, hogy felfedjék a titkot.
– Inkább nem, köszönöm szépen – vágott közbe a vizsgálóbíró. – Nincs
kedvem tovább vesztegetni az időmet ebben a szörnyű házban. Vezessen
minket rögtön ahhoz az ajtóhoz, ami mögött a titok rejtőzik. Ez parancs!
Megint kiléptek az előszobába. A három nővér továbbra is szitkozódott,
és aggódó tekintettel követte a kis csoport útját. Benedikte megállt,
megpróbálta megérezni, melyik ajtóra irányul a félelmük.
Megvan…
Kicsit habozva megindult az ajtó felé. A három fúria pokoli kiabálásba
kezdett.
– Jöjjenek ide – szólt Benedikte a többieknek. – Itt az ajtó mögött van
valaki.
– Micsoda? – kiáltott fel Sveg.
– Igen, érzem a félelmét. A szorongását, hogy lelepleződik.
Az ajtó zárva volt, de a vizsgálóbíró gyorsan megtalálta a kulcsot. Az
ajtó fölé rejtették.
Kinyílt az ajtó. A szoba levegője áporodott volt, erős parfüm illatával
keveredve.
 – Világítsa meg a szobát, Sander. – utasította Sveg. Bentről nyöszörgést
hallottak.
– Nem csináltam semmit, nem tehetek róla, ne tartóztassanak le…
A szobát egy hatalmas ágy töltötte ki. Benedikte úgy vélte, a szoba épp a
barna szalon fölött fekszik. Behunyta a szemét és nyelt egyet.
Fiatal férfi ült összekuporodva az ágyon, félmeztelenül. Arckifejezése
elárulta, hogy szellemileg visszamaradott.
– A rendség… rendség – nyöszörögte ijedten.
– Nyugodj meg, August, senki nem akar bántani – csitította Sveg. – Hát
itt voltál az utóbbi hónapokban?
– Nem tehetek róla – szipogott a fiú.
– Fogva tartottak, ugye? Mi pedig el nem tudtuk képzelni, mi lett a
szolgálójukkal!
A fiú megtörölte orrát és szemét, majd belefogott a mesélésbe:
– Amikor idekerültem szolgálni, kezdetben mulattatott a dolog. Majd
megőrültek értem. Nem bántam, addig nekem nem volt nőtársaságom.
Esténként jól eljátszadoztunk. De aztán kezdtem unni a dolgot. Fogva
tartottak. Nem mehettem sehova. Azt mondták, ha kiderül mit tettem,
letartóztatnak.
Látták, hogy a fiút odakötözték az ágyhoz.
Benedikte lesütötte a szemét, Sander sem mert ránézni.
– Nem kell félned tőlünk, August – kezdte rekedten a vizsgálóbíró. –
Nem tehetsz semmiről. Majd intézkedem, hogy rendes emberekhez kerülj.
Minden rendbe jön, meglátod.
Miközben eloldozta a fiú kötelékeit, így folytatta:
– Kínzóid majd megkapják jól megérdemelt büntetésüket, mert bezártak.
Azért is bűnhődniük kell, hogy megpróbálták megölni ezt a két fiatal
teremtést.
August arcán alig látható, megkönnyebbült mosoly futott végig.
ÚJRA A SZEKÉREN ültek, igyekeztek vissza a városba. Hajnalodott. A
láp fölött és lent a völgyben a folyónál köd szitált.
Benedikte szótlanul ült. Zsibbadt fáradtságot érzett. Gondolatai viszont
összevissza csapongtak. Még mindig szégyellte magát az imént hallottak
miatt.
Sander is némán ült. Nem lehetett tudni, fáradt-e vagy más oka van a
szótlanságának.
Amikor már látszott a falu határa, Sveg felsóhajtott és így szólt:
 – Nos, az első ügyet lezártuk. Most következhet a hulla.
– Meg az amulett.
– Igen – szólalt meg végre Sander is. – Ha nem tettük volna be a
lábunkat abba a kísértetházba, soha nem találjuk meg. Biztosan összefüggés
van az amuletten és a hulla hátán talált ábra között. Beszéljünk a kislánnyal
ez ügyben.
– Feltétlenül – felelte Sveg. – Meg kell tudnunk, hol találta.
Felemelte a medalionfélét.
– Benedikte, téged megégetett, ugye?
– Igen…
Nem mesélhette el a többieknek, hogy a mandragóra-gyökér erősen
összerándult, amikor megérintette a medaliont. Talán később, így csak
ennyit mondott:
– Veszélyes. Azt hiszem, gonosz átok ül rajta.
Brink elvette a vizsgálóbírótól és tanulmányozni kezdte.
– Azt nem tudom megmondani, hogy valódi-e vagy hamis. De
kétségtelen, hogy gonoszság árad belőle. Természetesen nem amulett.
– Hát akkor mi a fene? – kérdezte Sveg.
Sander elmosolyodott.
– Azt akarja, hogy előadást tartsak?
– A világért sem! Próbálja meg rövidre fogni!
– Nem lesz könnyű, de megpróbálom. A népvándorlás korában a Római
Birodalom hatást gyakorolt észak fejlődésére. Ekkor terjedtek el nálunk is
ezek az érmék. Részben pénzérmék, részben pedig vékony, nemesfémből
készült medalionok, melyek egyik oldalába általában a császár arcképét
vésték…
– Ebbe nem – szólalt meg Sveg. – Csak irkafirka látszik rajta.
Ahogy az érmét forgatta, Benedikte észrevette milyen szép, érzéki keze
van Sandernek. Teljesen elbűvölte a látvány. És milyen okos!
Sander talán megérezte Benedikte pillantását, mert így szólt:
– Nem fázol, Benedikte? – Hangja Benediktét meleg bársonyra
emlékeztette. Olyan boldogsággal töltötte el a férfi gyöngédsége, hogy
elfogódottságában csak a fejét rázta. A férfi futólag rámosolygott, majd így
folytatta:
– Igen, tele van ákombákommal, mert bár római hatásra, de itt készült
északon. Varázserejű rúnákat véstek bele, és szimbolikus jelentése van: két
madárcsőr, egymással szemben.
 – Miből gondolja mindezt? – kérdezte Sveg.
– Két okból. Részben abból, milyen hatással volt Benediktére, részben
pedig mert pusztító, szerencsétlenséget hozó rúnákat véstek bele.
– Meg tudná magyarázni, mitől van gonosz ereje, persze úgy, hogy mi is
értsük?
– Igen, lássuk csak…
A medalion fölé hajolt. Benedikte érezte arca melegét, szinte beleszédült.
– Látják itt a szélén a rúnákat igaz? Ez itt a Naud rúna, vagyis az N. Ez a
szolgaság jele. Ez a T a varázserő jele.
– Nem hangzik valami biztatóan – dünnyögte Sveg.
– És ez még nem minden! Itt van még egy T betűhöz hasonló rúna, ami
lefelé fordított nyílra hasonlít.
– Így van.
– Ez Tyrs isten rúnája. Vérre, vízáldozatra utal.
– Ez be is következett – suttogta Sveg.
– Itt az F és a H rúna – folytatta a fiatal tudós.
– Igen, no és mit jelentenek? – kérdezte türelmetlenül a vizsgálóbíró. –
Nem tudom, miért tulajdonít ekkora jelentőséget ezeknek a kusza
rúnáknak? Lehet, hogy csak egy nevet írnak le.
Sander felemelkedett és ránézett:
– A vikingkor előtti évszázadokban minden rúna varázserővel bírt.
Minden egyes rúna valaminek a jelképe volt. Később előfordult, hogy
kontárok kezébe került a varázslás tudománya, és nem vették olyan
komolyan a…
– De ez a medalion régebbi időkből származik.
– Ez kétségtelen. Nos, az F rúna fokhagymát jelent, nagy szerepe volt
vérzések esetén. Ebből pedig arra következtetek, hogy volsével van
dolgunk.
– Hát az meg micsoda?
– A fokhagymát és a hársfalevelet különleges alkalmakra használták. A
volséra utalnak, ami egy pogány szertartás.
– Megtudhatnánk, mi volt a jelentősége? – kérdezte Benedikte
kíváncsian.
– Talán még várhatunk a magyarázattal.
– Badarság! – türelmetlenkedett Sveg. – Mit jelent a volse?
Sander szemlátomást kellemetlenül érezte magát.
 – Nos, Benedikte jelenlétében nem akartam belefogni a magyarázatba,
de ha arra gondolok, minek volt a szemtanúja az éjszaka, akkor…
A lány nem válaszolt.
Sander folytatta:
– A volsét rendkívül nagy becsben tartották. Amikor a lovat leölték, az
asszonyok levágták a szaporodási szervét. Fokhagymával, hagymával és
különböző füvekkel bebalzsamozták és becsavarták finom hársfalevélbe,
hogy sokáig elálljon. Ősszel a háziasszony minden este elővette a ház
legdíszesebb ládikájából. Az ünnepre a ház apraja-nagyja összegyűlt. Aztán
körbeküldték a volsét és különböző rigmusokat mormoltak a
termékenységről.
– Képzelem milyen versikéket – mondta Sveg.
– Akkoriban ezen senki sem rökönyödött meg. Úgy gondolták, így
átvészeli a gazdaság a hosszú telet, ezzel biztosítják a jószág szaporodását.
– Ha jól értem, ennek a rituálénak nem sok köze van a vérhez – szólalt
meg Sveg.
– Közvetett módon igen – folytatta Sander. – Ugyanis a fokhagyma és a
hársfalevél rúnáját az áldozati késbe metszették bele, amivel a volsét
levágták, és amivel az áldozatok nyakát elvágták.
– Van valami köze ehhez az egészhez a három vénasszonynak? –
kérdezte Sveg.
– Semmi, csupán az, hogy Sidsel medalionja véletlenül a házukba került.
Megérkeztek a fogadóhoz, ahol Sidsel az éjszakát töltötte. A kislány már
nem aludt, félénk mosollyal üdvözölte őket.
– Jól aludtál? – kérdezte Benedikte.
– Igen – suttogta Sidsel.
A reggeli fény kegyetlenül kiemelte Benedikte előnytelen vonásait.
Kedves tekintete azonban védtelenségét sugárzott, és ez megérintette a két
férfit.
Néhány kedves szót váltottak a gyermekkel, majd Sveg elővette a
medaliont.
– Hol találtad ezt? – kérdezte.
Sidsel azt hitte, rossz fát tett a tűzre, védekezni kezdett:
– Nem loptam – mondta gyorsan.
– Ezt tudjuk, de hol találtad?
– A folyóban, nem messze a parttól. Úgy csillogott. Azt hittem,
aranytallér.
 – Nem, ez nem pénzdarab, hanem medalion. Szívesen megvennénk
tőled. Igazi pénzt kapnál érte. Rendben?
A kislány a medalionra nézett, majd bólintott.
– Remek, de először meg kellene mutatnod, pontosan hol találtad –
folytatta Sveg, majd a többiek felé fordult. – Ez többé-kevésbé kizárja
annak a lehetőségét, hogy összefüggés lenne a hulla és a medalion között.
Mivel a folyó még csak nem is érintkezik a tóval, ahol a hullára
bukkantunk.
– De közel vannak egymáshoz – jelentette ki Sander.
– Igen, de egy hosszú hegygerinc húzódik közöttük. Szóval Sidsel, a
nénéid háza közelében találtad?
– Nem, nem hiszem… – felelte a lány zavartan.
– Úgyis fel kell másznunk oda újra, pedig átkozottul messze van –
sóhajtott a vizsgálóbíró.
– Nem ott találtam – szólalt meg a kislány hirtelen. – Eltévedtünk.
– Hogyan?
Szegény gyermek láthatóan össze volt zavarodva. De Sander Brink értett
a gyerekek nyelvén.
Leguggolt és barátságosan megkérdezte:
– Most jutott eszedbe, hogy egy másik folyóban találtad, a nénéid
házától messzebb, igaz?
– Igen – felelte megkönnyebbülve a kislány.
– Szekéren jöttetek ide?
– Nem, vonattal. Rosszul is lettem út közben.
– Szegénykém – mondta Sander együttérzően.
– A vasútállomás – szakította félbe őket Sveg. – Ha a vasútállomástól
indultak, a völgyben lévő folyó mentén kellett haladniuk. Sidsel, az állomás
közelében lévő folyó partján indultatok útnak?
– Igen!
– És abban a folyóban találtad az érmét?
– Igen!
– Remek! Az a folyó a tóból ered. Gyerünk, fel a szekérre, indulás!
Már a folyóparton jártak, amikor Sidsel hirtelen felkiáltott:
– Itt találtam!
Megálltak, lementek a folyóhoz.
– Itt álltam ezeken a köveken. És ott feküdt az érem.
 – Bele is eshettél volna a folyóba, te lány – jegyezte meg a vizsgálóbíró.
– No de nagyon hálásak vagyunk neked.
Ahogy ott álltak, nem kerülte el a figyelmüket egy, a két kő közé
beékelődött bőrszíj. Kicsit már megkopott az erős sodrásban.
Sveg kinyújtotta a kezét és nagy nehezen kiszedte a vízből.
– Feltételezhetjük, hogy a hulla fennakadt, majd továbbsodorta a víz,
amikor a szíj elszakadt – jelentette ki diadalmasan Sveg.
– Logikus feltételezés, de nem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy
valóban így történt – jegyezte meg Sander.
– Ez igaz, de így magyarázatot találunk a holtest testén lévő
horzsolásokra.
Sander hitetlenkedő képet vágott.
– A folyó nagyon nyugodt sodrású, megfigyeltem útközben. Nem
okozhat ilyen súlyos sebeket.
– Ne cáfolja meg a teóriámat – morogta Sveg rosszkedvűen.
Tovább keresgéltek egy darabig, végül arra a következtetésre jutottak
mindannyian, hogy a holttestet aligha vethette ki a folyó pont ezen a helyen.
– Feljebb sebesebb a folyó? – kérdezte Benedikte.
– Nem hinném – felelte Sveg –, hiszen tóból ered. No de gyerünk,
induljunk vissza és vessünk még egy pillantást a halottunkra, mielőtt állva
elalszunk!
Az úton találkoztak Olsennel, akire a három fúriát bízták. Tőle
megtudták, hogy jelentkezett egy hölgy, aki látni akarja a halottat. A
vőlegénye ugyanis eltűnt.
AZ IFJÚ HÖLGY Christianiából érkezett. Elegáns ruhát viselt, szép volt és
magabiztos, olyan teremtés, aki otthonosan mozog a városi környezetben.
Sander Brink jól ismerte ezt a típust. A hölgy igéző pillantásokat vetett a
férfira. Benedikte elkeseredett. Olyan képet vágott, mintha hasfájás
gyötörné.
– Nem, nem az én jegyesem – jelentette ki a hölgy, miután undorodva
elfordult a hullától. – A vőlegényem, Morten Hjortsberg fiatal és szőke. Ez
a személy pedig kopasz, bizonyára idős ember.
A vizsgálóbíró tudni akarta, mióta van távol a vőlegénye. A hölgy
elmarasztaló pillantást vetett rá, ami azt jelentette, hogy ez nem tartozik rá,
de aztán mégis válaszolt.
– Hat hete nem láttam. Őszintén szólva nem igazán számítottam rá, hogy
itt rátalálok. Ugyanis valahol a hegyeket járja, hogy kutatásokat végezzen
egy kihalt faluról. Révkikötő a neve. Azt akarta, tartsak vele, de erről szó
sem lehet.
Megértően bólogattak.
– És azóta nem is hallatott magáról? Nyilván nagyon izgalmasnak találta
azt a falut.
A hölgy újból gyilkos pillantást küldött a vizsgálóbíró felé. Sveget nem
nagyon izgatta. Fáradt volt az átvirrasztott éjszaka után.
A kisasszony sértődötten így válaszolt:
– A vőlegényem igen tehetséges egyetemista. Klämmer docens
személyes jóbarátja ajánlotta figyelmébe azt a különös falvat.
– Klämmer docens? – kérdezte Sander Brink. – Már hallottam hírét, bár
nem ugyanazon a fakultáson dolgozik. Ám ő eltűnt…
Hirtelen elhallgatott.
A többiek türelmesen várakoztak.
– Nem tudom, hogy néz ki – folytatta Sander Brink. – De talán ön, Wide
kisasszony, meg tudja mondani.
A kisasszony kissé zavarba jött.
– Nos, egyszer találkoztam vele futólag, egy igazgatói vacsorára voltunk
hivatalosak. – Úgy látszott, nagyon szereti a különböző címeket. – Idősebb
úr… kopasz.
– Mikor tűnt el? – kérdezte Sveg.
– Nem tudom, én nem is tudtam, hogy nyoma veszett.
– Úgy kora tavasszal – válaszolta Sander. – Ostoba pletykák keringtek az
egyetemen, hogy a felesége nem akarta bejelenteni az eltűnését, mert azt
hitte, külföldre menekült előle.
– Nem, nem hiszem – szólt Wide kisasszony. – Morten elmondta nekem,
hogy Klämmer docens érdeklődését is felkeltette a falu. Ősi szokásokat
emlegetett, és egy révészről is említést tett, aki visszajár kísérteni. Ez mind
butaság persze, de a férfiak néha olyanok, mint a gyerekek. Véleményem
szerint versengtek is egymással, ki ér előbb a faluba.
– Szóval a jegyese nem tudott Klämmer eltűnéséről?
– Nem, ebben biztos vagyok. Morten azt hajtogatta, minél hamarabb el
kell indulnia, nehogy Klämmer docens megelőzze.
– Klämmer kora tavasszal tűnt el, a maga vőlegénye pedig hat hete.
– Igen, így van.
– Hol lehet ez a Révkikötő? – kérdezte Olsen, aki majd felfalta szemével
a kisasszonyt, de azt csak Sander érdekelte. – Biztosan valahol fent a
hegyekben.
– Tudja, hol van? – kérdezte Sveg fenyegetőn a helyettesét.
– Csak azt sejtem, milyen irányban fekszik.
– Akkor nyögje már ki, ne álljon ott, mint szamár a hegyen!
Olsen mérgesen nézett felettesére. Egy ilyen csinos hölgy jelenlétében
nem ilyen hangot kellene megütnie. Sander és Benedikte visszafojtotta a
nevetését.
– Arra gondoltam, hogy a vízesés…
– Na, egyszerre milyen okos ötlete támadt! Arra gondol, hogy ez a
vízesés abból a faluból ered, ugye?
Olsen szigorúan nézett a főnökére.
– Nem tudom biztosan, de nagy a valószínűsége.
– Aha! – kiáltotta Sveg. – Azt hiszem, nem árt, ha többet tudunk meg
arról a kihalt Révkikötőről. Wide kisasszony, remélem, a vőlegényével
kapcsolatos balsejtelmeim nem fognak beigazolódni.
A hölgy elsápadt:
– Mire gondol?
– Túl sok időbe telne a magyarázat. Nos, maguk fiatalok alusznak egy
keveset a fogadóban. Én is nyugovóra térek, de előbb ráállítom egy kipihent
emberemet erre a különös ügyre, nyomozza ki, hol lehet ez a falu. Aztán
mindnyájan felkerekedünk és megkeressük.
– Értesítenem kellene az otthoniakat – szólalt meg halkan Benedikte.
– Elküldjük hozzátok a futáromat – mondta Sander Brink. – Most nem
nélkülözhetjük a társaságodat.
Meleg pillantása újra levette a lányt a lábáról.
Míg azon töprengett, mit üzenjen az otthoniaknak, nem tudta levenni a
szemét Sanderről. Kellemes forróságot érzett, amit korábban még soha.
6. fejezet

SANDER BRINK nagyon kellemesen töltötte az estét Benedikte

társaságában. A fogadóban megvacsoráztak, eszébe sem jutott, hogy
szégyenkezzen a lány külseje miatt.
Az igazat megvallva Sander szűkében volt a pénznek. Benedikte
szívesen fizetett helyette is. Otthon mindenki bőven ellátta pénzzel.
Boldogság töltötte el, hogy meghívhatja, tehet valamit a férfiért.
Felajánlotta, hogy kölcsönad némi pénzt az útra. Nem lehet előre tudni,
mibe keverednek majd. Sander először habozott, de aztán elfogadta a
segítséget.
– Csak azzal a feltétellel adok kölcsön, ha megígéred, hogy nem érzed
magad lekötelezve. Az ilyesmi tönkreteheti a legjobb barátságot.
– Megígérem – mosolygott a férfi. – Visszafizetek mindent, amint
találkozom apámmal. Nem számítottam arra, hogy ilyen sokáig itt maradok.
Azt hittem, néhány óra alatt végzünk az üggyel.
– Én sem gondoltam – mosolygott Benedikte zavartan. – Köszönöm,
hogy értem küldtél. Olyan izgalmas ez az egész!
– Igen, számomra is.
Benedikte sírni tudott volna örömében.
De aztán megérkezett Wide kisasszony, leült az asztalukhoz. Sander
beszélgetni kezdett vele. Közben a számukra jól ismert diákzsargont
használták. Sander próbálta belevonni Benediktét is a beszélgetésbe, de
nem sok sikerrel, Wide kisasszony még csak kísérletet sem tett rá.
Benedikte egyre kellemetlenebbül érezte magát és egyre ügyetlenebbül
fogalmazott.
Úgy tűnt, Adele Widének nem sokat jár az eszében eltűnt vőlegénye.
Egyre csak Sander meghódításán fáradozott.
Végül Benedikte úgy döntött, visszavonul. Sander udvariasan az ajtóig
kísérte, de aztán visszament az asztalhoz.
Benediktét végtelen szomorúság öntötte el.
MÁSNAP REGGEL készen álltak az útra. A Hársfaligetbe megüzenték,
hogy Benedikte még néhány napig távol marad.
Olsen és Adele Wide is velük tartott. Csak a kis Sidsel maradt a
fogadóban, ahol egyébként remekül érezte magát. Közösen fizettek érte arra
a hétre, amíg a szülei távol vannak.
 A folyó mentén indultak felfelé. Senki nem tudta pontosan megmondani,
hol fekszik az a kísérteties hely. Csak Olsennek volt némi elképzelése, hol
lehet a Révkikötő. Neki is csak azért, mert egyik évfolyamtársa fent lakott a
hegyekben, és egyszer említette a kihalt falut. De azt persze nem mondta,
hogy pontosan merre van.
Wide kisasszony nagyjából tudta, milyen irányba indult útnak a jegyese,
de igazából nem érdekelte a dolog.
Nagy bosszúságára a vizsgálóbíró úgy határozott, hogy Olsen kis
kocsiján kell utaznia.
Úgy tervezte, hogy az út során majd behálózza ezt a különös,
megközelíthetetlennek tűnő Sander Brinket. A szerencsétlen Benediktét
nem tekintette riválisának.
A kisasszony úgy találta, hogy Sander Brink igen visszafogott férfi.
Talán így próbál védekezni a nők csábítása ellen. Hiszen a nők szívesen
legeltették rajta a szemüket. Sokszor hallotta, milyen vonzó férfi, és még
elbűvölőbb, ha közelebbről megismerik. Persze volt, hogy kihasználta a
vonzerejét, ha meg akart nyerni magának egy nőt. De valójában bizonytalan
volt magában. Hihetetlenül könnyen szerzett barátokat, de egy idő után
mintha megunta volna őket, új emberekkel akart találkozni. Maga sem
értette, miért van ez. Nyughatatlan és gyakran elégedetlen volt az eddigi
életével, de képtelen volt megváltozni.
A tanulás a szenvedélyévé vált. Teljesen el tudott merülni az anyagban,
ezért a legjobb úton haladt, hogy kiváló kutató váljék belőle. Ezt az utazást
rendkívül izgalmasnak találta. Egyre a medaliont forgatta, hogy valódi-e
vagy csak másolat.
Megpróbálta rávenni Benediktét, hogy vizsgálja meg ő is közelebbről, de
a lányt mindig megégette. Ezért ő tartotta a lány elé, ám így a lány nem
érezte a kisugárzását.
Az volt az érzése, mintha Benedikte félne tőle.
Ez felkeltette Sander érdeklődését.
Kellemes volt tanulmányozni Benedikte különös vonásait. Sander az
utóbbi hónapokban zaklatott életet folytatott, több kalandja is volt.
Megríkatta a nőket, akiket végül faképnél hagyott. Természetesen
észrevette, hogy a lány mennyire érdeklődik iránta. De Benedikte nagyon
finoman viselkedett, soha nem próbálta meghódítani. Épp ellenkezőleg!
Félénk volt és kerülte a pillantását. Ezért aztán ő is visszafogott volt vele,
bár nagyon barátságos és udvarias. Tetszett neki, hogy a lány ilyen ártatlan
és félénk.
Szokásukká vált elbeszélgetni esténként a fogadókban a
vacsoraasztalnál. Hihetetlen, milyen sok közös témájuk akadt. Pedig
nagyon különböző környezetben nőttek fel. Sok dologról egyformán
gondolkoztak, ha pedig nem, akkor megpróbálták megérteni a másik érveit.
Ilyenkor szinte kipirultak az izgalomtól, hogy végre van kivel eszmét
cserélni. Persze egy bizonyos határon belül.
Az esték aztán mindig ugyanúgy végződtek. Adele megérkezett. Sander
kedvéért igen kicsinosította magát és átvette a beszélgetés fonalát. Ilyenkor
Benedikte már nemigen jutott szóhoz. Adele kacérkodó megjegyzései
rosszul estek a lánynak, annál is inkább, mert Sander belement a játékba.
Végül Benedikte elbúcsúzott, Sander az ajtóig kísérte, majd visszament
Adeléhez.
Benedikte a poklok kínját állta ki ilyenkor.
És ha tudja, mi történt Adele és Sander között a harmadik este, még
jobban megrendült volna.
Sander igen sokat ivott, elvetette a sulykot. Könnyűnek, felelőtlennek
érezte magát. Ezért amikor Adele a fülébe súgta, hogy van fent a
szobájában egy kis üveg pálinka, természetesnek tartotta, hogy vele tartson.
Először mindenféle jelentéktelen dologról beszélgettek, majd Adele
magára fordította a szót. Elmondta milyen elégedetlen a vőlegényével, aki
nem tudja megadni neki, amire szüksége lenne. Aztán arról panaszkodott,
mennyire magányos, mióta eltűnt. Ekkor Sanderhez bújt és nála keresett
vigaszt. Azután már ment minden magától.
Egyikük sem gondolt tartós kapcsolatra, csupán egy kalandos éjszakára.
Különben is, Adele jegyben jár!
Másnap, mikor Sander üdvözölte Benediktét, határozottan rosszul érezte
magát. De hát miért? Korábban is sokszor átélt már ehhez hasonló kalandot,
mégsem kínozta a rossz lelkiismeret! Ráadásul Benedikte csak a barátja!
Folytatták az igen fárasztó utazást.
A vizsgálóbíró időnként megállította a kis csoportot, hogy a Révkikötő
után kérdezősködjön, de nem járt sikerrel.
Egészen addig, mígnem két és fél napi utazás után elhagyták Hönefosst
és gőzhajóra szálltak Sörumba. Ott aztán újra lovakat és kocsit kellett
cserélniük.
 A sörumi postakocsi állomáson hallottak először a Révkikötőről a
tulajdonostól.
Még hosszú út áll előttük. Nagyjából elmondta, merre menjenek, de
maga sem volt biztos benne, merre van a falu. Ha korábban hallotta is a falu
rossz hírét, most nem említette. Sander szerint meglehetősen furcsán
viselkedett.
Útközben sokat beszélgettek. Lehetségesnek tartották, hogy a hulla ilyen
hosszú utat megtett, amíg a tóban rátaláltak. Klämmer docens bizonyára
tavasszal járt fent a Révkikötőnél. A vízesésnek olyan ereje van, hogy a
holttestét elvitte a víz a hegyi folyókon át egészen a Hönefoss vízesésig,
onnan aztán megint tovább, amíg a szíjánál fogva fennakadt a folyóban,
majd a víz tovább sodorta a tóig.
Hosszú gyászmenet egy tudós számára.
Ahogy mind feljebb jutottak szűk völgyeken keresztül, egyre gyakrabban
hallottak az elnéptelenedett falu híréről.
Sok mindent beszéltek az emberek, de senki nem tudta, valójában mi
történt. A falut elhagyták a lakói, hajtogatták egyre.
Adele Wide kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát. Ez nem az ő
világa. Ruhája bepiszkolódott, rendetlenül nézett ki.
A hódítás sem sikerült teljesen. Sander Brink továbbra is figyelmes volt
iránta, flörtölt vele, de többnyire visszafogottan viselkedett. Pedig azon az
éjszakán már azt hitte, a markában tartja! Hogy is állhat szóba azzal a
szörnyű teremtéssel? Adele megvetette Benediktét. Micsoda külső! Akkora,
mint egy férfi, széles az arca, akár az istállóajtó, és csúnya ruhákban jár. Bár
meg kell hagyni, ideillők a göncei.
Szerencsétlen lány!
Adele most az egyszer nem jól okoskodott. Sander ugyanis a két lány
közül Benediktét tartotta érdekesebbnek. Persze megszokásból továbbra is
flörtölgetett Adelével, de semmit nem jelentett a számára. Benedikte
viszont egyre jobban érdekelte. Arra vágyott, hogy megfejtse a Jéghegyek
Népe leszármazottjának rejtélyét.
Úgy festett, a lány nem akar közelebb kerülni hozzá.
Ebben az egyben tévedett. Benedikte mindent megtett volna azért, hogy
elmondhassa érzéseit. De nem tudott megszabadulni attól a gondolattól,
hogy egyáltalán nem érdekli a férfit. Egyik este vacsora után elsétált a
közeli tóhoz. Arra gondolt milyen jó lenne, ha máshogy nézne ki! Korábban
nem érdekelte a külseje, de most…
 Különösen miután a mutatós Adele Widet megismerte. Milyen
természetesen viselkedett a lány Sander társaságában!
Remélem, egyszer majd megmutathatom neki – gondolta Benedikte.
Hiszen elvette tőlem. Persze sosem volt az enyém. Mielőtt felbukkan a
vacsoraasztalnál, olyan jól el tudunk beszélgetni, mint két jó barát. Adele
úgy véli, hozzá tartozik, a zsákmányának tekinti.
Jaj, milyen kicsinyesen gondolkodom, de nem tudok uralkodni az
érzéseimen. Vajon ilyen a féltékenység? Igen, de nemcsak féltékenységet,
hanem tehetetlenséget is érzek. Mivel tudom, semmit nem tehetek azért,
hogy ne veszítsem el őt. Erősnek kell lennem. El kell tudnom viselni a
vereséget, majd ha egyáltalán nem akar szóba állni velem.
Ennek ellenére Sander iránt érzett szerelme egyre csak nőtt. Szinte
megigézte a férfi. Fizikai fájdalmat érzett, ha arra gondolt, mi történik, ha
az beleszeret Adelébe.
Senki nem szenvedett jobban Benedikte Lindnél ezekben a késő nyári
napokban Norvégia eldugott vidékén.
NAGY NEHEZEN elértek egy magas völgyben fekvő faluba. Innen indult
az ösvény, mely a Révkikötőbe vezetett.
– Magunkkal kell vinnünk valakit, aki jól ismeri a környéket – vélte a
vizsgálóbíró. Fáradtnak látszott. Mindenkit kifárasztott az utazás és az
eddigi hiábavaló keresés.
De most már nem jártak messze a céltól.
– Igen, nem mehetünk az orrunk után itt fent a hegyekben – helyeselt
Sander. – Talán felvehetne a kapcsolatot az itteni rendőrséggel. Ők
segíthetnének nekünk.
Betértek az első takarosabb tanyára. A háziak értetlenül néztek rájuk.
– A Révkikötőt keresik? Mostanában igen sokan érdeklődnek utána.
– Valóban?
– A vőlegényem, Morten Hjortsberg is érdeklődött utána? – kérdezte
Adele.
– Azt én nem tudom, kérem. Soha nem mutatkoznak be. Mindegyik fel
akar menni. Nagyon makacsok.
Adele leírta a vőlegényét, és elmondta, mikor járhatott itt körülbelül.
– Meglehet, hogy ő volt az a szemtelen, magabiztos uraság, aki utoljára
érdeklődött a falu felől.
Ez a megjegyzés nem tetszett Adelének, de a vizsgálóbíró közbeszólt,
mielőtt még méltatlankodhatott volna.
 – Többen jártak itt? Meg tudná mondani pontosan, hányan?
– Hát rajta kívül csak egy ember.
– Egy idősebb férfi?
– Igen, idősebb volt, mint az a szemtelen piperkőc, aki mindent jobban
tudott nálunk.
Ez a megjegyzés tetszett Svegnek, Olsenre gondolt.
– Az idősebbik hamarabb járt itt?
– Igen, amikor megindult az olvadás, és járhatók lettek az utak.
– Nem jártak fönt többen?
– Idén nem. De tavaly egy rakás ember érdeklődött.
– Egyszerre?
– Nem. Kis csoportokban érkeztek, más-más napokon.
– Hányan?
– Nem emlékszem. Külföldiek voltak.
A paraszt felesége vette át a szót:
– Két német jött az első nap, három a második nap.
– És nem jöttek vissza?
– Nem. De a hegyen át is folytathatták az utat.
– Á, persze – dünnyögte a vizsgálóbíró, majd Adeléhez fordult.
– A vőlegénye is arrafelé vehette az útját.
– De akkor miért nem adott hírt magáról? – kérdezte Sander.
– Lehet, hogy eltévedt a hegyekben – folytatta Sveg. – Mindenesetre
fölmegyünk szétnézni. Meg akarjuk tudni, mi történik odafönt.
– Nem viszünk magunkkal egy idevalósit? – kérdezte Olsen.
– De. Nem tudják, ki segíthetne nekünk? Hol lakik a rendőrfőnök?
A gazda elgondolkozott. Rövid tanakodásba kezdtek, majd arra a
következtetésre jutottak, hogy a rendőrfőnök elutazott.
– Livor szomszéd az egyetlen, aki felmerészkedik oda – mondta végül a
gazda – Kérdezzék meg. Most éppen fent van a legelőn. Ma készült lejönni
a faluba. Az úton biztosan találkoznak vele.
Megköszönték a segítséget és nyomban útnak indultak. Ugyanazon az
ösvényen haladtak felfelé, mint Adele vőlegénye hat héttel azelőtt.
Nagyon rossz volt az idő aznap. Szemerkélt az eső, felhőfoszlányok
borították a fenyőerdők tetejét. Nedves ruhájuk testükre tapadt. Borzongtak
a hidegtől. Innen a rejtett ösvényről nem láttak messzire. Úgy tetszett,
egyenesen a felhők fölé vezet az út.
 Alig szóltak egymáshoz. Benedikte érezte, mennyire utálja Adele ezt a
gyaloglást. Elhanyagolt volt és fáradt. Nedves haja az arcába tapadt. Sander
sem szólt. Olykor-olykor kezét nyújtotta Benediktének, ha akadályba
ütköztek. Olsen is azt kívánta, bárcsak ott lennének már. Úgy érezte, az
idejét vesztegeti a gyaloglással. Így nem tudja kibontakoztatni tehetségét.
Sveg is némán baktatott felfelé.
Elállt a szemerkélés. Helyette hóborította részre értek. Kezdetben csak
itt-ott láttak hófoltokat, de minél följebb mentek, annál sűrűbben.
Csodálkoztak, hogy havat látnak ebben az évszakban.
Livorral nem találkoztak, de nélküle is rátaláltak a felfelé vezető útra.
Hirtelen kiértek az erdőből. Felhővel borított, szürkésfehér táj tárult
eléjük, mivel a keskeny hótakaró egybeolvadt a föld színével. Egész
messzire elláttak innen. A tó, akárcsak a felhők, szürke színben pompázott.
Jeges szél fújt idefönt. A látványtól és az időtől nem támadt túl jó kedvük.
Ugyanaz a látvány tárult eléjük, mint Morten Hjortsberg elé, csak az idő
most még mostohább volt. Látták a folyót is a tó másik végén, no és a
Révkikötőt, ami ebben az időben még elhagyatottabbnak tűnt.
– Mi a csuda vonzza ide a tanult embereket? – kérdezte Sveg savanyúan.
A lába tele volt vízhólyaggal. – No és hogy a pokolba jutunk át?
Sander megfogta Benedikte kezét. Észrevette, hogy a lány nincs valami
jól.
– Mi történt, Benedikte?
A lány nem engedte el a kezét, míg a folyóparton haladtak tovább.
– Semmi jót nem ígér ez a hely – suttogta. – A mandragóra-gyökér
megrándult.
Elmondta Sandernek a mandragóra történetét. Csak neki. A többiek
úgysem értenék.
– Minden békésnek látszik – jegyezte meg a férfi.
– Úgy gondolod?
– Azt mondtam, látszik. A félelmed engem is rossz érzéssel tölt el. Azt
hiszem, elátkozott helyen járunk.
– Igen, minden bizonnyal. Nem tudom még a titkát. De megértem, hogy
az emberek elmenekültek innen.
– De miért?
Benedikte a falu felé nézett.
– Nemrég történhetett…
 – Mert annak a nagy háznak még a padlása is megvan? A többi kis ház
viszont összedőlt.
– Igen. Nos, úgy vélem, körülbelül harminc éve nem lakik itt senki.
– Ez valószínűen hangzik. Kár, hogy nem kérdeztünk utána a faluban.
– És, hogy nincs itt az a Livor. Biztosan tud egyet s mást, ha nem fél
feljönni ide.
– Kezd sötétedni.
Benediktét hirtelen olyan rosszullét fogta el, hogy erősebben
megszorította Sander kezét.
Igen – gondolta. A lánynak igaza van. Minden békét áraszt, ám valami
rejtőzik azoknak a kis szürke házaknak az árnyékában.
A templom olyan árvának tűnt, mintha hatalmába kerítette volna a
gonosz.
A folyótorkolat irányába néztek. Képtelenség átjutni a túloldalra.
Adele törte meg a csendet:
– Mit nem adnék most, ha egy meleg étteremben ülhetnék
Christianiában. A háttérben halk asztali zene szól, körülöttem elegáns
vendégek, finom étel…
– Nem könnyíti meg éppen a dolgunkat – szakította félbe Sander.
– De hát fázom és bőrig áztam! – fakadt ki Adele.
– A vőlegénye után kutatunk, ne felejtse el – emlékeztette a vizsgálóbíró.
– Igen tudom. Átkozott idióta. Mi keresnivalója volt itt?
Válasz nem érkezett a kérdésre.
Benedikte szorosan Sander nyomában lépkedett. Az út úgy
elkeskenyedett, hogy már nem tudtak egymás mellett haladni.
Nem tetszett neki ez a hely. A tó iszonyatot és borzalmat árasztott. Hiába
figyelmeztetné a többieket, nem sokra menne vele. Ők nem éreznek
semmit. Sander kivételével. Rá is átragadt a nyugtalansága.
Amikor elérték a tó másik végét, a felhőtakaró még sűrűbbé vált, és a
környék alkonyi sötétbe burkolózott. Megálltak.
A folyó csendesen csordogált. Végtelen csend honolt a hófödte vidéken.
Innen is látszottak a falu körvonalai. A templomrom, a nagy ház a
padlásablakkal. A kis romos házak, a kőből és hatalmas fenyőgerendákból
épült istállók. Akkoriban még sűrű fenyves borította itt a hegyeket. A fűvel
benőtt tetők rég beszakadtak. Nyírek és kis fenyőfák kandikáltak ki a
tetőkből. Az elnéptelenedett falu mintha emberi társaság után áhítozott
volna.
 Hirtelen Sveg így szólt:
– Itt nem juthatunk át. Feljebb kell mennünk. A folyóban talán akad egy
gázló, amin…
– Pszt! – szólt rájuk Sander – Hallgassák csak!
Füleltek.
A falu irányából tompa evezőcsobbanásokat hallottak.
Egy csónak körvonalai rajzolódtak ki az alkonyi sötétben. A túlpartról
közeledett feléjük.
7. fejezet

– HÁL ISTENNEK! – kiáltotta Olsen.

– A „révész” – dünnyögte maga elé Sveg. – Itt nincs helye beteges
képzelődésnek.
– Badarság – sziszegte Adele. – Ez egy teljesen hétköznapi ember.
– De hisz épp ezt mondom én is. Semmi ostoba babona!
Sander nem szólt semmit. Benediktét figyelte, meg a csónakot.
Benedikte nyugtalannak látszott. Érezte, hogy izzadságcseppek
gyöngyöznek a homlokán. A mandragóra-gyökér hevesen rángatózott.
Mintha fájdalmai lennének.
– Semmi kétség, ez hús-vér ember – erősítette meg Olsen is. – A csónak
farában áll és az egyik evezőre támaszkodik, mint a révészek általában.
– De mi keresnivalója van errefelé? – kérdezte Adele.
– Talán Livor az, aki nem fél még az ördögtől sem – jegyezte meg Sveg.
– Ez valószínű – bólintott Sander.
Továbbra sem tetszett neki Benedikte arckifejezése.
A vizsgálóbíró a szájához emelte a kezét, hogy odakiáltson a révésznek.
Benedikte megfogta a karját.
– Ne kiáltson – kérte halkan. – Nem hiszem, hogy tanácsos lenne.
– Miért nem? – kérdezte halkan Sander.
– Nem tudom. Úgy érzem, ez megnövelheti az erejét…
– Hát ekkora szamárságot még nem hallottam! Micsoda badarság! –
kiáltotta Adele.
A csónak egyre közeledett feléjük. Az alkonyatban nem láthatták a
révész arcvonásait. Csak azt látták, hogy magas termetű, de hajlott a háta.
Ahogy görbén állt, fejét előre lógatta.
Benedikte hirtelen összerázkódott. Letépte magáról a mandragóra-
gyökeret és a vízhez futott.
A csónak felé tartotta a mandragórát. A többiek számára érthetetlen
nyelven és furcsa, erős hangon valamit kiáltott felé.
Sander úgy vélte, valamiféle ráolvasás lehet, mivel ugyanazok a
szótagok sorra megismétlődtek.
Nem nagyon értett a nyelvekhez, de a hangzás után úgy gondolta, hogy
ez a nyelv a messzi keletről ered.
A révész megállt. Olsen Benediktére bámult és dühösen fújtatott:
 – Mit művel? Teljesen el akarja ijeszteni?
Benedikte megzavarodott.
Sander elkapta hátulról Olsent, és kezét a szájára tapasztotta.
Adele méltatlankodni kezdett:
– Hát elment a józan eszük?
Sveg bénultan állt.
– Folytasd, Benedikte! – kiáltotta Sander.
Szavaiból erőt merített. Sander hisz benne!
A csónak vészesen közeledett. Szokványos kis csónak, kopott és öreg. A
révész az evezéssel volt elfoglalva.
Benedikte újra feltartotta a mandragórát, és elölről kezdte a ráolvasást.
Hirtelen abbamaradt az evezés.
Benedikte hangosabban kántált.
Szemük előtt nyelte el a csónakot a tó, révészestől, evezőstől. A csónak
hang nélkül a víz alá merült. A víztükrön semmi nem látszott, simán
csillogott a derengésben.
DERMEDTEN ÁLLTAK a parton.
Adele szipogott, mint egy kisgyerek.
Benedikte leengedte a karját és visszaakasztotta a mandragórát a
nyakába.
– Köszönöm – suttogta.
Időközben Sander is magához tért. Elengedte Olsent, aki sértődötten
megrázta magát.
– Milyen nyelven kántáltál? – kérdezte izgatottan. – Mi volt ez? Egy szót
sem értettem.
– Ráolvasás, vagy talán varázsige, hogy elűzzem a gonosz szellemet –
felelte a lány sápadtan. – Nemzetségünk könyvéből tanultam. Még a
nagyapám nagyapja, Heike jegyezte le. A könyvben az áll, hogy Martól és
Ulvhedintől tanulta. Kívülről megtanultam, hátha egyszer hasznát veszem
majd. Most nem is jött rosszul.
– Az már biztos! De miféle nyelv ez?
– A Jéghegyek Népének ősrégi nyelve. Mar beszélte ezt a nyelvet.
Nemzetségünk néhány átokverte tagja pedig magától képes volt ilyen
ráolvasásokat kántálni. Nekem azonban be kellett magolnom.
– Vagyis most megsemmisítettél egy gonosz szellemet?
– Úgy fest, hogy igen. De nem tudom, mennyire hatásos és mennyi ideig
tart. Valójában az is lehet, hogy teljesen más ellen használ ez a ráolvasás.
 – Mindenesetre nagyon hatásosnak tűnt.
Adele szipogása hisztérikus kiabálássá fajult. Sander odament a
többiekhez, hogy segítsen lecsillapítani.
Olsen halottsápadt volt, Sveg józanul így szólt:
– Mindennek van határa. Azt hiszem, látomás jelent meg a szemünk
előtt. Jelen pillanatban azt is kétlem, hogy egyáltalán révészt láttunk az
előbb.
Sander már éppen válaszolt volna, amikor felhangzott egy erőtlen kiáltás
a közelből:
– Halló? Itt vannak?
A hang felé fordultak. Kicsit távolabbról érkezett a hang, a folyónak
arról a partjáról, ahol ők is álltak.
Először egymásra néztek, majd Sander bólintott és Sveg így válaszolt:
– Halló! Itt vagyunk a parton.
Vártak egy kicsit. Nemsokára lépések zaja ütötte meg a fülüket, és egy
férfit pillantottak meg. Erős felépítésű fiatalember közeledett feléjük. A
vidék lakóinak jellemző vonásait viselte az arcán. Hosszúkás fej, kampós
orr és sötétkék szemek. Szimpatikusnak találták, nyugodt volt. Ugyanakkor
élénken csillogott a tekintete.
– Úgy tűnt, mintha hangokat hallanék – szólt és kezet nyújtott Svegnek.
Rögtön ráérzett, hogy ő a kis csapat vezetője.
A vizsgálóbíró bemutatkozott, majd megkérdezte:
– Maga Livor, akit keresünk?
– Keresnek?
– Igen, mivel a Révkikötő szakértője, és nem fél semmitől.
– Szakértő nem vagyok, de nem félek, az biztos. Szóval át akarnak kelni
Nette taván?
– Így hívják? Azt hittem, Révkikötő a neve.
– A falué igen, de a tavat Nettének hívják. Hanem… – Livor elhallgatott
– nem ajánlkozott senki, hogy átviszi magukat?
Csodálkozva nézett egyikről a másikra.
– De igen, a révész – válaszolta Sveg. – Azonban nem fogadtuk el az
ajánlatát.
Livor fürkészőn nézett rájuk. Magyarázatot várt, de nem kapott. Majd
így szólt:
– Nem szoktak ilyen könnyen kikerülni a karmai közül.
 A folyó tompa zúgását lehetett hallani. A felhőtakaró nyugaton
felszakadozott, és a távolban magas hegycsúcsok bukkantak elő. A
levegőben érezni lehetett a hó szagát.
Hirtelen Sander szólalt meg:
– Felejtsük el a révészt egy pillanatra. Hogy lehet másképp átjutni?
Livor a távolba mutatott.
– Arra tovább a folyónál. Van egy szakasz, ahol át lehet evezni. Ki van
kötve oda a csónakom. Kölcsönvehetik, ha akarják.
Még mindig úgy látszott, meg van lepődve, hogy nem látja a révészt a
közelben.
– Örülnénk, ha velünk tartana.
– De éppen le akartam menni a faluba.
– Sok mindent tudni szeretnénk. Jól megfizetjük, ha velünk marad
éjszakára és holnap is néhány órácskára.
Livor sokáig habozott, majd bólintott:
– Rendben van. Úgysem vár senki a faluban. Van aki elvégezze a munkát
a földeken. Egész kíváncsivá tettek. Gyerünk, induljunk máris!
Némán követték a folyó mentén a sötétben. Sander Benedikte közelében
maradt, mintha kérdezni szeretne tőle valamit.
– Mire gondolsz, Sander? – kérdezte a lány.
– Láttad, honnan jött a révész? – kérdezte a férfi.
– Nem, nem figyeltem.
– De én igen. A templom alatt lévő kis félszigetről.
– Ahol az a kis liget látható?
– Pontosan.
– Most, hogy mondod… De miért találod ezt furcsának?
– A tó nevét furcsállom. Nette tava. Itt valami nem stimmel.
Benedikte csodálkozva nézett rá, majd előrekiáltott Livornak:
– Miért hívják a tavat Nette tavának?
A férfi megállt és megvonta a vállát:
– Állítólag egy Nette nevű kislány belefulladt valamikor. Innen kapta a
nevét.
– Nem – dünnyögte Sander. – Azt hiszem, van másik magyarázat is.
– Micsoda? – kérdezte Benedikte.
– Ezt a magyarázatot Livor nem ismerheti, mivel a régmúltba vezet
vissza. Nálad van a medalion, Benedikte?
– Nem, a vizsgálóbírónál.
 – Mindegy. Kívülről tudom, hogy néz ki. Van rajta egy rejtett rúna,
emlékszel?
Sugdolóztak, hogy senki ne hallja őket.
– Rejtett rúna? Nem láttam. Á, azt a kis vonalat gondolod, lent elöl?
– Igen. Vízszintes vonal, mindkét oldalán két kis „ágacska”. Ez azt
jelenti, hogy a rúna magában rejt egy másikat, a rúnák másik családjából.
– Nem nagyon értem.
– Nos, az egyik oldalon két vonás látható. Ez a másik rúna. A másik
oldalon is két vonás van, ez utal a rúnák másik csoportjára. Három
csoportra oszthatók egyébként, mindegyiknek külön neve van, de ebbe most
nem akarok belemenni.
– És melyik ez a rejtett rúna, mely a másik rúnacsaládból való?
– Az N rúna.
– Aha. Gondolod, hogy valamiféle összefüggésben áll a Nette névvel?
– Feltétlenül! Csak annyi a különbség, hogy ezt a tavat nem Netté
tavának, hanem Nerthus tavának hívták. És ez mindent megmagyaráz.
– Tehát tudod, ki volt az a Nerthus?
– Hogy tudom-e? Persze, hogy tudom. Csak a révész nem illik bele
sehogy a képbe.
– Halló, maguk ott! – kiáltotta Sveg. – Velünk jönnek vagy nem?
– Elférünk mindnyájan? – kérdezte Sander.
– Persze, a folyó különben is szelíd ezen a szakaszon – felelte Livor.
Amikor Benedikte szállt be a csónakba, olyan ügyetlenül kapaszkodott,
hogy a csónak majdnem felborult. Sander elkapta, és végül nem történt
semmi baj. Az ördögbe – gondolta a lány, miért vagyok ilyen ügyetlen? A
finom Adele mellett különösen esetlen lehetek.
Sander Adele mellé ült. Barátságosan megdörzsölte a hátát, hogy
felmelegítse. Benedikte elfordult.
Gyorsan átértek.
– Egyáltalán nem fél itt? – kérdezte Livortól Sander.
– Nem, a falu teljesen veszélytelen. Csak a révész…
– Mit tud erről a különös révészről?
– Majd elmesélem, ha beértünk a faluba.
Csendben haladtak tovább.
Egyikük sem érezte jól magát a bőrében. Fárasztó utat tettek meg ma,
ráadásul át voltak fagyva. Meg is éheztek. Abban azonban nem
reménykedhettek, hogy az elhagyott faluban behúzódhatnak a jó melegre és
megvacsorázhatnak.
Olsen idegességében kísértethistóriák mesélésébe fogott. Christianiai
kiejtése furcsán hangzott ezen a csendes, elhagyatott helyen. Sveg azonnal
rá is szólt, hogy fogja be a száját.
A házak körvonalai egyre jobban kirajzolódtak a sötétben, ahogy
közelebb értek. Benedikte akaratlanul is megborzongott.
– Mi az? – kérdezte Sander éberen. A lány megállt.
– Forduljunk vissza.
– Miért?
Benedikte mégis elindult.
– Nem, mégsem. Semmi baj. Meg kell találnunk Adele vőlegényét.
Hirtelen milyen fontos lett számára ez az ügy. Ha Benedikte kicsit
tapasztaltabb lett volna, rögtön felismeri, hogy a féltékenység beszél belőle.
Meg akart szabadulni Adélétól. Ha megtalálják a lány jegyesét, nem áll
többé az útjába.
Livor megállt, amint odaértek az első házakhoz.
– Csak egyetlen ház lakható. Az a nagy ott – mondta. – Legalábbis
utoljára két évvel ezelőtt jártam benne.
– Nem volt itt azóta? – kíváncsiskodott Sveg.
– Nem, minek? Nincs mit elhordani innen. Akkor is csak kiültem a napos
oldalra pihenni. Egyszer tettem be a lábam abba a házba. Mi keresnivalója
van az embernek egy kihalt házban, hacsak nem esik vagy havazik?
– Most azonban nagyon rákezdett az eső – vágott a szavába Adele, és
összébb húzta a köpenyét. – Azt javaslom, menjünk be és próbáljunk
begyújtani.
Adelének nagyon rossz volt a kedve. Érezte, hogy Sander egyre jobban
kicsúszik a markából. Végzetes hiba volt olyan korán ágyba bújni vele. Bár
még mindig azt hitte, ismeri a fajtáját. Eddig még senki nem tudott
ellenállni bájainak. Mindig ő adta ki a férfiak útját egy vagy két éjszaka
után. A férfiak a lábainál hevertek.
Nem úgy Sander Brink! Persze továbbra is udvariasan és barátságosan
viselkedett. Szívesen tréfálkozott a lánnyal. De valójában nem érdekelte, mi
van vele. Amikor Adele célzást tett arra, hogy több éjszakát is együtt
tölthetnének, a férfi úgy tett, mintha nem hallotta volna.
A fenébe!
 Meg kell hagyni, szokatlanul kedves a szegény, szerencsétlen
Benediktéhez. Ez nemes lélekre vall. Csak az a szegény lány nehogy
beképzeljen valamit. Adele már régen észrevette, hogy Benedikte alig tudja
levenni a szemét Sanderről. Majd beszél vele valamelyik nap, nehogy
áltassa magát az a buta liba!
Adele szenvedett. Részben, mert irigységet érzett, amikor látta, milyen
jól megérti egymást Benedikte és Sander, részben pedig mert meglepődve
tapasztalta, hogy mély érzéseket táplál Sander iránt. Ő, aki soha nem
vesztette el a fejét!
Hirtelen elfogta a rossz lelkiismeret. Vőlegénye, Morten Hjortsberg
jutott az eszébe. Szégyenletesen keveset gondolt rá az utóbbi időben.
Másfelé jártak a gondolatai…
Livor a bejárathoz vezette őket. Nagy nyikorgással kinyitotta az ajtót.
Beléptek. Livor kinyitott egy belső ajtót, és máris egy szobában találták
magukat.
– Hűha – mondta valamelyikük.
A lakatlan régi házak általában nem valami barátságosak.
– Keresek valami tűzifának valót és megpróbálok világosságot gyújtani –
kezdte Livor biztatóan.
– Idebent sincs sokkal melegebb, mint kint – jegyezte meg Olsen.
Beljebb merészkedtek. Keservesen nyikorgott alattuk a padló. Benedikte
nem mozdult. Sander együtt várt vele.
– Mi történt, Benedikte?
– Maradj egy kicsit csöndben! Megpróbálom felderíteni a ház légkörét.
A férfi figyelmesen várakozott.
– Nos? – kérdezte aztán.
Benedikte végigsimított a homlokán. Jó időbe telt, míg megszólalt.
– Különös. Nagyon különös. Soha nem tapasztaltam még ilyesmit. A
háznak nincs légköre. Olyan… mint egy újonnan berendezett ház.
– Jó, de hát ez nem baj, vagy igen?
– Ez egyáltalán nem jó jel. Hiszen ez nagyon régi ház. Sok esemény
színhelye lehetett. Gyermekek születtek a falai között, öregek és betegek
haltak meg itt. Tragédiák és boldog órák zajlottak benne valaha. Ennek
ellenére korábbi életnek nyoma sincs. Nem érzek semmi vibrálást, semmi
életjelet. Olyan, mintha…
– Mintha?
 – Mintha a ház félne. Mintha szándékosan titkolná a benne történt
eseményeket… Magam sem értem. Pedig nem hagytak cserben különleges
képességeim. Csak itt valahogy nem működnek. Érzem a jelenlétedet,
érzem a benyomásaidat. Ahogy idejöttünk, éreztem milyen nagy
szomorúság árad a faluból, de idebent minden halott.
Intett, hogy menjenek a többiek után.
A másik szobában Adele vigasztalan képet vágott. A többiek osztották
elkeseredését. Az egész házból áradt a pusztulás. A fal fagerendái annyira
korhadtak voltak, hogy az ember az ujjával lyukat vájhatott volna beléjük.
A mennyezet félig lógott a fejük fölött, a padló majdnem beszakadt a lábuk
alatt.
– Jaj de büdös van itt! – mondta Adele panaszosan.
Livornak sikerült begyújtania, még egy lámpást is talált. A tűz és a
lámpás úgy ahogy bevilágította a szobát. A fény sejtelmes árnyékot vetett a
falakra.
Benedikte nyugtalanul bámult befelé a szobába. A fény a helyiségnek
hol az egyik, hol a másik részét világította meg. Látszottak a hatalmas
tartógerendák is. Ebből a lány arra következtetett, hogy ez a szoba a ház
legrégibb része, a többi helyiséget csak hozzáépítették.
De miért érzi ezt az ürességet?
De jó lenne, ha itt volna Jéghegyek Népe nemzetségének valamelyik
tagja!
Benediktének az az érzése támadt, mintha harcban állna a házzal. Vagy
nem is a házzal, hanem a benne rejtőző titokkal.
Egyszeriben tapasztalatlannak és nagyon fiatalnak érezte magát. Csak az
vigasztalta, hogy Heike valószínűleg ugyanezt érezte, amikor megküzdött a
stregesti boszorkánnyal. Nem lehetett sokkal idősebb nála. Ha ő képes volt
harcba szállni, akkor neki is meg kellene legalább próbálnia megfejteni
Révkikötő rejtélyét.
Ám Benediktének az a gyanúja támadt, hogy más, hatalmasabb erők is
benne vannak a játékban. A mandragóra-gyökér folyton fájdalmas görcsbe
rándult azóta, hogy erre az átkozott helyre tették a lábukat.
– Mégsem tölthetjük itt az éjszakát! – siránkozott Adele. – Nincs ennél
jobb állapotban lévő ház?
Livor a fejét rázta:
– A többi mind összedőlt.
 – Istenem, mennyit szenvedtem már eddig is – panaszkodott tovább
Adele. – De ez a disznóól minden képzeletet felülmúl!
– Ha nem tetszik a hely, haza is mehet a kisasszony – dünnyögte Sveg,
de valójában egyetértett vele.
– Majd felsöpörjük a padlót a külső szobában – biztatta Benedikte, bár ő
maga is szeretett volna minél messzebbre futni ebből az elátkozott házból. –
Milyen állapotban lehet a padlás?
– Nem tudom, de a mennyezetből ítélve… – kezdte Livor.
Felnézett a majdnem rájuk omló mennyezetre.
– Az egész nagyon emlékeztet valamire – jegyezte meg Sveg.
A többiek bólintottak. Adele és Livor kivételével nemrég jártak egy
hasonlóan romos házban.
– Remélem, ennek a háznak az emelete nem tartogat olyan kellemetlen
meglepetéseket, mint a másiké – jelentette ki Sander.
– Hát igen – dünnyögte Sveg. – Nos, amint látom, idebent van két ágy.
Igaz, nagyon kicsik. De a hölgyek megalhatnának ebben a szobában, mi
férfiak pedig majd birtokunkba vesszük a másikat.
Adele és Benedikte idegenkedve szemlélték az ágyakat. Nem túl
csalogató látvány. Korhadt deszkákból álló poros tákolmányok, tele
egérpiszokkal.
A döngölt padló még kevésbé volt csábító.
Egyedül Sandert nem hagyta el a jókedve.
– Először is szereznünk kell valahonnan élelmet, aztán Livor majd
elmesél mindent szép sorjában.
Az evés gondolata mindenkit felhangolt. Összekotortak egy vacsorára
valót az úti elemózsiából. Békésen falatozni kezdtek az asztalnál. Hogy
szomjukat csillapítsák, vizet forraltak. Sander még egy üveg bort is
kinyitott, amit eddig rejtegetett. Egészen kedélyes lett a hangulat.
Úgy látszott, mindenki felengedett, csak Benedikte ült továbbra is
mereven, és hallgatózott.
Livor megtömte a pipáját, ünnepélyesen szívott belőle egy nagyot, majd
belefogott a mesélésbe:
– Csak azt tudom elmondani, amit az emberek beszélnek.
– Az éppen elegendő – jegyezte meg Sveg.
– Mindig is keringtek mendemondák Révkikötőről. Tündérekről,
szellemekről, tudom is én még miről regéltek az emberek. Aztán történt
valami… mikor is… Huszonöt évvel ezelőtt. Akkoriban öt éves voltam.
 Sander és Benedikte egymásra nézett. Helytálló volt a feltételezésük,
hogy a falu úgy harminc éve néptelenedhetett el.
– Itt lakott akkoriban? – kérdezte Sveg.
– Itt hát. Sok család lakott itt fönt a lenti faluból. Aztán elmenekültek.
Nos, akkortájt nagy kavarodás történt. Azt beszélték, egy asszony
holttestére bukkantak… Bocsássanak meg, kisasszonykák! Elvágták a
torkát és kiszívták a vérét!
– Hol találták meg? – kérdezte Sveg.
– Nem emlékszem pontosan, mivel nem engedték, hogy megnézzem. Azt
hiszem, a tóban találtak rá, mert nagy tömeg csődült össze a parton.
Ekkortájt bukkant fel… a révész. Miatta menekült el mindenki. Akkor még
nem tudtam, miért. Csak később, amikor néhány idegen felmerészkedett
ide, és át akartak kelni a tavon. Nem sokra rá rábukkantak a holttestükre a
tóban. Nem mindegyiknek a tetemét találták meg. Nekem még nem esett
bajom, mert nem hívom, amikor megjelenik. Úgy teszek, mintha nem
venném észre.
Hirtelen összeráncolta a homlokát.
– Történt azonban valami, még mielőtt…
– Mielőtt micsoda? – kérdezte türelmetlenül a vizsgálóbíró.
– Még mielőtt holtan találták azt az asszonyt. Halványan emlékszem,
hogy ő és a barátja talált valamit. De hogy mit, ne kérdezzék! Nem tudom.
Soha nem árulták el, mire bukkantak.
– A falubeliek csak tudnak többet erről, vagy az asszony barátja!
– Nem. A férfivel végzett a révész először. Látták, amint a révésszel
együtt a csónakban ül, és Nette tava közepén elsüllyed. Belefulladt a tóba.
A vizsgálóbíró kezébe vette az érmét.
– Lehet, hogy ez az a valami, amit találtak?
Mindannyian látták, hogy Livor visszahőköl.
– Hol találták?
A vizsgálóbíró elmesélte a történetet.
A fiatal paraszt bólintott.
– Szóval még egy halott! Nem, nem ezt találták. Ez egy a sok érme
közül, amiket a halottaknál találtunk.
– Mindegyiknél? – kérdezte Sander – Hányan haltak meg egyáltalán?
– Nem olyan sokan. Nem merészkednek ide idegenek gyakran.
– Senki nem folytatott nyomozást az ügyben? – kérdezte Sveg.
– De igen. Nem jutottak semmire. És a medalionoknak is nyoma veszett.
 Adele a vőlegénye után érdeklődött, de Livor nem tudott felvilágosítást
adni. Sander a falnak dőlt.
– Szívesen meghallgatnék néhányat azokból a mendemondákból a
tündérekről és egyéb különös teremtményekről…
– De hisz ez csak babona – akadékoskodott Olsen.
Sander szigorúan ránézett.
– Eddig nem jött rá, hogy nem kézzelfogható dologgal állunk szemben?
Azt gondolta tán, hogy a révész hús-vér ember?
Erre Olsen semmit sem válaszolt, csak összeszorította a száját.
Livor kicsit zavarba jött, hogy ezekről a hihetetlen történetekről
faggatják. Mind a két lábával a földön járt.
– Hát legyen! De ezek csak a szokásos hegyi történetek. Nagyon régen
felakasztottak egy rablót. Azt híresztelik, hogy visszajár kísérteni.
Ostobaság! Egyszer egy asszony jéghideg kéz érintését érezte az arcán.
Máskor az egyik istállóban nem tudtak jószágot tartani, mert az ördög
elátkozta az istállót. Egy férfi, amikor holdvilágos éjszaka kibámult az
ablakon, egy asszony arcát pillantotta meg hirtelen az üveg mögött. Ez
mind buta szóbeszéd!
– De a révészben hisz, ugye?
– Hogyne hinnék, mikor saját szememmel láttam nem is egyszer. Most
azonban nem értem, hova tűnhetett?
Hallgattak, végül a vizsgálóbíró törte meg a csendet:
– Van valaki köztünk, aki megérezte a veszélyt. A révészt csónakostól a
tó fenekére küldte.
A fiatalember hitetlenkedve bámult rájuk, majd így szólt:
– Mindig elsüllyed. De utast is visz magával.
Nem szóltak semmit. Jobbnak látták, ha hallgatnak Benedikte különleges
képességeiről, hiszen a lány sem szívesen tárta fel titkát.
Ágyba bújtak. Benedikte a köpenyével takarózott. Gondterhelten
végighúzta a kezét a szálkás falgerendákon. Gyorsan elkapta a kezét, bár
semmi különöset nem észlelt. Ősrégi, korhadt fa, mégis visszakapta a kezét,
ahogy hozzáért.
Milyen különös, élettelen ház! Mások bizonyára nem érzik ilyen erősen a
házak légkörét. Milyen unalmas is lehet. Hiszen számára életre kelt minden
egyes ház, megelevenedett a természet is, a fák, a kövek. A házakat hol
barátainak, hol ellenségeinek érezte.
Ezt a házat pedig…?
 Nyomasztotta a ház némasága. Valami nincs rendjén, mintha a ház
titkolózna előtte. Mintha tudná, hogy Benedikte képes elűzni a gonoszságot,
a keserű emlékeket. És ez a hatalom nem akarta, hogy legyőzzék.
Nem tudott elaludni, ide-oda forgolódott. Lassan felkeltette a figyelmét
valami egészen különös jelenség.
A sötétben egy szempár világított.
Benedikte megmerevedett. A szoba felé fordulva feküdt, de nem tudta
volna megmondani, milyen messze van a szempár.
Talán csak a képzelődik. Vagy mégis van valaki a szobában?
Hideg, fémes színe volt, mégis elevennek tűnt, mert még pislogott is.
Ráadásul őt nézte. Ebbe a jéghideg, kíméletlen tekintetbe Benedikte
beleborzongott. Mintha a veséjébe látna. Mindenáron tudni akarja, kicsoda.
Adelére nem számíthatott. A lány mélyen aludt. Megrémülne, ha
Benedikte felébresztené. Kiáltson a többieknek? Hívja segítségül Sandert
vagy Sveg bírót?
Nem merte. Nem tudta, hol keresse a sötétben az ajtót, és azt sem, mit
vált ki, ha felkiált.
Márpedig a világ minden kincséért sem vállalkozna arra, hogy elhaladjon
emellett a szörnyű szempár mellett.
Benedikte ajkát siránkozó, ijedt szavak hagyták el. Ezt a ráolvasást is a
Jéghegyek Népe könyvéből tanulta.
Hirtelen kihunyt a hideg, világító szempár. Eltűnt, még mielőtt a lány
kárt tehetett volna benne.
Benedikte félbehagyta a ráolvasást, mert félt, hogy megijeszti a
többieket, ha meghallják. Nem ismerte ennek a különös lénynek a kilétét.
Nem tudhatta, megtámadja-e, ha megmozdul.
Egyet biztosan érzett. Akármi is rejtőzött a sötétben, hatalmas ereje van,
és szörnyen gonosz.
Valami más is megragadta a figyelmét. Míg a szempár világított,
erősebben bűzlött a szoba.
Biztos volt benne, hogy ez az a különös erő, amit első perctől fogva
érzett, mióta beléptek a házba. Amikor ez a különös hatalom úgy érezte,
hogy nem figyelik, megjelent előtte.
Odakint hirtelen feltámadt a szél. Egyre erősebben süvített a romos falu
fölött. Valamit nekicsapott a ház falának, ide-oda forgatta. Úgy hallatszott,
mintha valaki be akarna jönni.
 Benedikte a fejére húzta köpenyét, erősen dobogott a szíve. Később nem
értette, hogyan tudott azon az estén elaludni. Sikerült ellazulnia és végül
megadta magát az álomnak.
Amikor hajnalodni kezdett, hirtelen felébredt. A szél üvöltött kint a
hegygerincen, majd hirtelen elnémult.
A süvítő szélben úgy tűnt, mintha kiáltást hallott volna. Hosszú,
panaszos kiáltást, mely akkor hagyja el az ember száját, ha haláltusáját
vívja…
Aztán minden elcsendesedett.
8. fejezet

A FIATAL OLSEN nem tudott elaludni.

Nyitott szemmel feküdt és hallgatta a szél süvítését. Épp a mellette lévő
házfalnak csapkodott a szél valami kemény tárgyat. Így amikor végre
elbóbiskolt volna, felébredt a csattanásra.
Nincs mit tenni, véget kell vetni ennek az áldatlan állapotnak.
A többiek persze édesdeden alszanak – gondolta bosszúsan.
Hallgatózott egy darabig, majd nagy nyikorgással kinyitotta a külső ajtót.
Arcába vágott a jeges szél. Úgy tombolt, hogy őt is a falhoz csapta. A
hajnali derengés sejtelmes színbe vont mindent. Még Olsen hátán is
végigfutott a hideg, pedig ő aztán igazán két lábbal állt a földön.
Legszívesebben visszament volna a házba, de azért elmerészkedett a ház
sarkáig. Egy falra akasztott fakanna okozta a csetepatét. Olsen dühös
mozdulattal leakasztotta.
Visszament az ajtóhoz, keze már a kilincsen volt. így nem láthatta, hogy
a kanna áttáncol az udvaron és egy másik falnál köt ki.
Az ajtóban megtorpant, mintha fontolgatna valamit.
Átkozott Sveg – gondolta. Mindig megszégyenít mások előtt. Pedig
ezerszer többet tudok a bűnözőkről, mint ő. Lefogadom, egyetlen könyvet
sem olvasott el életében.
Most itt az alkalom! Megfejtheti a titkot. Hogy fognak ámulni, ha rájön a
titok nyitjára.
Adele is elismerő pillantást vetne rá.
Hol is kezdje?
Volt egy elmélete. Úgy vélte, Morten Hjortsberg idefönt veszítette el
életét. Itt kell lennie a faluban. Lehet, hogy valamelyik házban van a
holtteste. Talán rászakadt valahol a tető.
Hogyan állapíthatná meg a tóban talált halott kilétét?
Nincs könnyű dolga. Minden olyan titokzatos. A révész… Hisz saját
szemével látta.
Szerencsére elnyelte a tó, így biztonságban van idekint.
Az érme… Livor azt állítja, sok van belőle.
Talán azokat is valamelyik ház mélyén rejtették el.
A szél belécsimpaszkodott, de ő utat tört magának a legközelebbi ház
felé. A ház romokban hevert. A bejáratot sem találta. Itt aligha rejtettek el
bármit is.
Folytatta tovább az utat. Arra gondolt, biztosan talál valami
magyarázatot. Még hogy kísértetek. Badarság!
Odaért egy másik, kisebb házhoz. A teteje beszakadt, de a ház még állt.
Belépett a nagyon alacsony ajtón. A házban nem volt semmi említésre
méltó.
Így vizsgálta át egyenként a házakat.
Félúton járt, amikor odaért a templomhoz.
Az ablakok kitörtek, de a kis fatemplom még egészen jó állapotban volt
A bejáratnál habozva megállt, mégis belépett.
Sötét volt bent. Nem voltak padok, csak az oltár.
Ilyen különös oltárt még soha életében nem látott. Mi a csuda… világít
ott? Egy szempár?
Olsen megdermedt a rémülettől.
Ide-oda kapkodta a fejét – majd élesen felsikoltott.
Ezt a segélykiáltást hallotta meg Benedikte félálomban. Azt hitte, madár
rikoltott dacolva a viharos széllel.
– HOL VAN OLSEN? – kérdezte Sander a reggelinél.
– Hogy hol? – kérdezett vissza Sveg. – Biztosan a saját szakállára
elkezdett nyomozni. Mindig ezt csinálja. Így akarja bizonyítani előttem
felsőbbrendűségét. Meglehetősen unom már. A hosszú keresés
eredményeként aztán előáll a „bizonyítékkal” ami – mondanom sem kell –
teljesen lényegtelen. Ne aggódjon, nemsokára előkerül.
De Olsen nem került elő.
Adele Benedikte szeme láttára megsimogatta Sander fejét és nevetgélve,
bizalmaskodón súgott valamit a fülébe. Sander kicsit zavartan
visszamosolygott.
Evés után Sander kijelentette, hogy szét akar nézni az emeleten. A
többiek próbálták lebeszélni, de nem lehetett. Egyedül akart felmenni,
mivel a padló még így is beszakadhat.
Ebben egyetértettek. Jobb, ha egyszerre csak egy ember megy fel.
Míg Sander távol volt, Benedikte megpróbálta lefoglalni magát.
Kitakarított egy kicsit. De nem tudott odafigyelni arra, amit csinál.
Elmesélte, mit látott az éjszaka, de csak Sander hitt neki.
Nem tudta elfelejteni a reggeli jelenetet Adele és Sander között.
Fáradtan leült az ágyra és magába roskadt.
 Amikor Adele újra belépett a szobába, és megkérdezte tőle, mit csinál ott
az ágyon, Benedikte érezte, amint a Jéghegyek Népének gonosz öröksége
eluralkodik rajta. Hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy nekitámadjon
Adelének. De csak megmarkolta az ágy szélét. A felgyülemlett gyűlölet és
féltékenység lassan elpárolgott.
Rámosolygott Adelére és remegő hangon motyogott valamit, hogy nem
jól érzi magát.
Adele könyörtelen válasza nem késlekedett:
– Egyikünk sincs túl jó formában. De azért még nem heverészünk és
nem sajnáltatjuk magunkat. Ezenkívül nem próbáljuk bizonyos mások
figyelmét magunkra terelni azzal, hogy hetet-havat összehordunk valami
sötétben világító szempárról. Te jó ég, milyen gyerekes viselkedés!
Erre Benedikte nem tudott mit válaszolni. Felállt és úgy tett, mintha
tovább takarítaná a szobát.
SANDER A FAL MELLETT lépkedett a padláson. Nem mert rálépni a
rozoga padlóra, nehogy a barátai fejére essen.
A padlás meglehetősen romos állapotban volt. Nehéz elképzelni, hogy
valaha laktak itt. Ha mégis, akkor sok-sok évvel ezelőtt. Farönkök, hordók,
szerszámok hevertek szanaszét. Beljebb pedig egy régi szekrény állt háttal
kifelé, kidobásra várva.
Úgy gondolta, érdemes közelebbről szemügyre venni. Nem volt könnyű
utat törni a sok limlomban a szekrényig.
Gyenge fény szűrődött be egy hihetetlenül piszkos ablakon. Az
ingujjával letörölte belülről, hogy jobban lásson.
A szekrény tartalma sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint gondolta. Az
egyik fiókjában egérrágta naplót talált, melyben a falu eseményeit jegyezték
fel.
Az írásból és a stílusból arra következtetett, hogy asszony készítette a
feljegyzéseket. A dátumot nem írta föl, de a megsárgult lapok arról
tanúskodtak, hogy az események a régmúltba nyúlnak vissza. Az egerek
sajnos néhány helyen kirágták az oldalakat. Sander belemerült az olvasásba.
Még a rá váró kis társaságról is megfeledkezett odalent. Az ablak mellett
nekidőlt a falnak, és csak úgy falta a sorokat.
Javarészt a napi teendőkről szólt a könyv. Ezenkívül a könyvelést
vezették benne. Termékeny évekről számoltak be a cirkalmas betűk. Bő
kecskesajt termésről, nagy rakomány szénáról, amit le kell szállítani a
völgyben fekvő faluba, borjadzó tehenekről és a gazdaság egyéb
eseményeiről.
Sander néhány korábbi, megmagyarázhatatlan eseményről is olvasott
benne. Az 1600-as 1700-as években elég sok gyilkosság történt a vidéken.
Talán nem is olyan meglepő, hiszen sokan megfordultak errefelé, mivel itt
volt a révkikötő. Az útonállóról is szó esett, akit Livor említett.
Eljutott a tündérmesékig és a kísértethistóriákig. Ezt a részt gyorsan
átlapozta. Nem nagyon hitt a létezésükben. Inkább a bűnöző hajlamú
emberekről szeretett volna többet megtudni.
„A beavatottak”. Ez a kifejezés többször előfordult a könyvben. Róluk
szívesen olvasott volna még, mivel biztos volt benne, hogy a tavat
valamikor Nerthus tavának hívták.
Ugyanazokat a történeteket olvasta, amikről Livor már beszámolt. Egy
különösen kegyetlen férfi is kísértett a környéken, főleg a tóparton
rémisztgette az embereket. Hiányzott a fél arca. Az egyik áldozata, egy
asszony, sokáig visszajárt a házba kísérteni, ahol megölték.
Lehet, hogy övé az a világító szempár, amelyikről Benedikte beszámolt?
Hitt a lánynak. Ez lenne hát a ház titka, amit Benedikte annyiszor emleget.
Váltig állítja, hogy a ház tele van gonosz erővel. Sanderre
tagadhatatlanul hatással volt a lány. Sokszor sajnálta, mennyire tehetetlen
Adele piszkálódó megjegyzéseivel szemben. Reméli, nem árulja el éjszakai
kalandjukat. Majd figyelmezteti, hogy tartsa a száját.
Sander újra a naplóra összpontosította a figyelmét. Úgy gondolta, hogy
magányos nő lehetett az írója. Papírra vetette a gondolatait, így enyhítve
magányán. Említést tesz egy férfi látogatásáról is a faluban. Ezeknek a
látogatásoknak nagy örömmel nézett elébe. Aztán újra visszafogott lett a
hangvétel. A férfi elutazott, és nem történt semmi különös.
Az egyik fejezet arról szólt, milyen szörnyű esemény történt
Révkikötőben többszáz évvel ezelőtt. Egy férfiról – pontosabban egy
lényről – tett említést, aki átutazóban volt errefelé. Az asszony egy ősrégi
legendát jegyzett le úgy, ahogy az emberek beszélték. Régen ez a hely volt
az összekötő híd észak és dél között.
Ez a bizonyos utazó olyan „gonosz erőket keltett életre a régmúltból,
amiknek rejtve kellett volna maradniuk.” Sander elégedetten bólintott. Ez
megerősítette az elméletét. Újra említést tett ebben a fejezetben a
„beavatottakról”, majd egy szinte elolvashatatlan és zavaros rész
következett, az egerek jóvoltából, ami a révész ellen elkövetett
igazságtalanságról szólt. Az elkövető valószínűleg az átutazó volt. Egy
velejéig gonosz teremtmény… Amennyire ki tudta bogarászni a sorokat, a
révészt az idegen súlyos büntetéssel sújtotta. Eltorzult lényként élte tovább
életét, halála után pedig nem nyerte el örök nyugalmát.
Aha, ilyen régi tehát a révészről szóló történet!
A sorokból Sander arra következtetett, hogy az asszony szerette ezt a
falut, bár nem volt könnyű itt az élet.
Nem említette, hogy a falut elhagyták volna lakói. Vagyis a feljegyzések
huszonöt évnél régebbiek.
Sander lassan ereszkedett le a lépcsőn, magával hozta a naplót is. Még
mielőtt leért volna, hallotta, ahogy Sveg Olsent szapulja.
– Az az átkozott, okoskodó fajankó mégis mit képzel magáról? Tudják,
mire vetemedett egy alkalommal az irodában? Hallottam, amint azt mondta
a kollégáknak: „Csak várjanak, amíg igazságügyi miniszter leszek! Akkor
aztán visszafizetem Svegnek a sok megaláztatást. Első dolgom az lesz,
hogy felmondok neki” Még hogy igazságügyi miniszter. Bár elég hülye
ahhoz, hogy az váljon belőle. No de itt jön Sander barátunk.
Sander dióhéjban elmesélte a napló legfontosabb feljegyzéseit. Sveg
rögtön lecsapott rá.
A többiek többé-kevésbé érdeklődve hallgatták a beszámolót. Adele
inkább bosszúsnak látszott, Livor pedig meglepődött.
Benedikte elmosolyodott:
– Ha nem tűnne teljes képtelenségnek, akkor azt mondanám a hallottak
alapján, hogy ősatyám, Gonosz Tengel járt itt többszáz éve, és ő okozta ezt
a galibát.
Ezután összeszedelőzködtek, hogy megkeressék Olsent.
– Sander, mesélnél egy kicsit többet a „Nerthus tava” elnevezésről? –
kérte Benedikte a fiút. – Ki volt az a Nerthus?
Livor már éppen ki akarta nyitni az ajtót, de megállt, a többiek mind
Sanderre meredtek.
– Nem, most inkább nem. Nem túl vidám történet – mondta Sander
zavartan, de aztán belekezdett:
– Nerthus a termékenység istennője a germán mitológiában. Sokak
szerint a mi viking istennőnknek, Njordnak az elődje. Egy szigeten
tanyázott egy tóban, és hintaján időnként körbeutazott a vidéken, hogy
megáldja azokat a gazdaságokat, amelyeket méltónak talált erre…
 – Hogy jutott át a partra a szigetről? Átrepülte a hintóján a tavat? –
kérdezte Sveg.
– Nem tudom – mosolygott Sander. – A szigeten volt egy kis liget. Ott a
fák között tartotta hintaját letakarva, elrejtve e világ szeme elől. Csak a saját
papja érinthette meg a hintót. A pap is elkísérte az útjain. Teheneket fogtak
a hintó elé. Az istennő nemcsak rosszat, jót is cselekedett. Azokon a
helyeken, ahol megfordult, az emberek lerakták a fegyvert, ünnepeltek és
vigadtak. Egész meghökkentő termékenységi rituálékat tartottak, bár erről
nem sokat tudunk.
– Mint például a volse?
– Igen – bólintott Sander. – Amikor az istennő megelégelte az emberek
társaságát, a pap visszavitte a szent szigetre. Ott aztán a hintót, a takarót, és
az istennőt szolgák tisztították meg az út porától a vízben. A szolgákat a
szertartás után elnyelte a víz. Azt hiszem, feláldozták őket.
– Ó milyen szörnyű – borzongott meg Adele.
– Öööö… Mindez abban a korban történt, amelyből az érmék
származnak? – kérdezte Sveg.
– Igen. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy időbe telt, amíg a
különböző áramlatok eljutottak hozzánk Norvégiába a kontinensről. A
merovingek idejére esik a Nerthus-kultusz és az érmék is.
– A meroving-kor időszámításunk után 600-tól a 800-as évekig tartott,
ugye?
– Igen.
– Nos, akkor az időpontok egybeesnek. Ez a gonosz szörnyeteg, aki ilyen
vagy olyan rémtettet követett el az ugyancsak gonosz révész ellen, többszáz
évvel ezelőtt járt itt. Közben aztán történt még valami, úgy huszonöt évvel
ezelőtt. Azt hiszem, a többi kísértethistóriát elfelejthetjük..
– Én nem hiszem – jegyezte meg Sander komolyan. – Az egész
összefügg, csak azt nem értem, hogyan.
– Mindenesetre a révész alakja huszonöt évvel ezelőtt újra fölbukkant,
ugyanúgy az emberáldozat rítusa is – foglalta össze Sveg határozottan. –
Nos, induljunk hát Isten nevében. Keressük meg azt a megátalkodottat.
A szeles reggeli hidegben Olsen nevét kiáltozták minden irányban.
Sander hirtelen Livorhoz fordult:
– Tegnap nem említette a félarcú kísértet történetét.
– Nem, mert nem hallottam róla – felelte mosolyogva a paraszt. –
Bizonyára nagyon régi. A meggyilkolt asszonyról, aki visszajárt kísérteni a
házába, hallottam.
– A nagy házban ölték meg, ahol az éjszakát töltöttük?
– Nem, nem. Abban a kis romos házban ott fent a dombon.
– És a „beavatottak?”
– Soha nem hallottam róluk. Valószínűleg nagyon régi történet.
– Hihetetlen, mennyi badarságot össze tudnak hordani az emberek még
egy ilyen kis faluban is – dünnyögte Sveg.
Anélkül, hogy tudták volna, ugyanazt az utat tették meg, mint Olsen.
Lassan odaértek a templomhoz.
Benedikte lelassította lépteit. Tekintetében ijedség tükröződött.
Sander hallott róla, hogy a Jéghegyek Népe átokverte leszármazottjait
rosszullét kerülgeti a templomok közelében. De a lány tekintete elárulta,
hogy most nemcsak erről van szó.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
– Nem tudom. Azt hiszem… én inkább kint maradok.
– Ahogy akarod. Nehéz elképzelnem Olsent, amint a templomban
imádkozik, de azért benézünk. Rögtön visszajövünk.
– Milyen aranyos kis templom – szólalt meg Adele.
Sveg lépett be elsőnek, a többiek követték. Kis hegyi fatemplom, sok
hasonlót találunk errefelé.
– Nincs itt semmi figyelemre méltó, hacsak nem ez a nagy rend. A
templom a falu többi épületéhez képest nagyon rendezett – jegyezte meg
Sander szárazon.
– Biztosan nem Olsen tett rendet – jegyezte meg Sveg gúnyosan. – Híres
arról, milyen rendetlen. De hol lehet az az átkozott?
Sander lassan, tisztelettudóan odalépett a kis oltárhoz, ahogy az már egy
templomban szokás. Adele követte, Sveg és Livor még mindig az ajtóban
állt.
– Mit keres, Sander? – kérdezte Sveg.
Sander leguggolt és ujját végighúzta az oltár alsó szélén.
Hirtelen megfordult és felállt.
– Pszt! Mi ez a zaj? Hallgatózni kezdtek.
– Benedikte beszélget valakivel – szólt Adele.
– Akkor hát megtalálta Olsent – jegyezte meg Sveg.
– Nem – mondta elgondolkodva Sander. – Vagyis lehet, de itt többen
beszélgetnek.
 – Többen? – kérdezte Livor hitetlenkedve. – Azt nem hiszem. A falusiak
annyira félnek ettől a helytől, hogy…
– Pszt! – szólt rá Adele.
Csodálkozva néztek rá. Feszülten figyelt. Tekintetéből meglepettség és
remény sugárzott.
Kívülről lépéseket hallottak közeledni.
Ismerős hang…
Adele hirtelen magához tért a bénult csodálkozásból. Feltépte a
templomajtót és így kiáltott.
– Morten! Istenem, ez Morten, a vőlegényem!
– Teljesen elment az eszetek? – kiáltotta amaz. – Ezen az elátkozott
helyen töltöttétek az éjszakát?
Adele már nem hallotta, mit mond. Látványosan megölelte, miközben
azért jelentőségteljes pillantásokat vetett Sanderre. Majd egymás szavába
vágva beszélgetni kezdtek.
Sveg egy kiáltással próbált rendet teremteni ebben a zűrzavarban.
Morten Hjortsberg és a két német turista még mindig azon rémüldözött,
hogy mertek Sveg és társai idefent éjszakázni?
Sveg megkérdezte, mit keresnek idefent. Azt felelték, egy hegyi legelőn
töltötték az éjszakát, úgy egy kilométerre innen. A másik három német
turista meghalt.
– De hát hol voltál ennyi ideig? – kérdezte panaszosan Adele.
– Itt a faluban találkoztam a németekkel, aznap, amikor feljöttem –
kezdett a magyarázatba Morten Hjortsberg. Magas, kicsit pökhendi
fiatalember volt. – Ők mentettek meg a… Biztosan alig akarják elhinni, de
majdnem a révész karmaiba kerültem, aki…
– Igen, igen találkoztunk vele – vágott a szavába Sveg. – Hogyan
mentették meg?
– Rám vetették magukat, és megakadályozták, hogy beszálljak a
csónakba. Természetesen rettentően megijedtem, de megmagyarázták, hogy
a révész lehúzna a tó fenekére.
Benedikte is odaért hozzájuk.
– A német turisták elmondták, hogy eltűnt társuk után nyomoznak.
– Társuk után? – kérdezte Sander. – Hát nem hárman tűntek el?
Az egyik német válaszolt, törte a norvég nyelvet:
– De igen. A többieket azonban megtaláltuk. Az egyik vízbefúlt, a
másikat…
 – Felakasztották és kiszívták a vérét, mi? – szakította félbe Sveg.
– Igen, úgy van. A harmadikkal nem tudjuk, mi történt.
– Megtalálták?
– Még nem.
– Egyszerre tűntek el? – kérdezte Sander.
– Igen, két társunk igen. Most ősszel. Nagyon titokzatosan viselkedtek,
nem árulták el, miben mesterkednek. Egyikünk hallotta, amint valami
„nagy megtisztulást” emlegetnek. Nem tudtuk elképzelni, mire készülnek,
aztán nyomuk veszett.
– Hol bukkantak rá az akasztott áldozatra? – kérdezte Sander.
– Azon a kis, tóba nyúló félszigeten.
Sander megrökönyödve nézett rájuk:
– Te jó ég, milyen ostobák vagyunk!
– De hát miért?
– Az áldozati liget! A liget, ahol az istennő áldozatait felakasztották!
Sander elviharzott. A többiek utána.
Megkerülték a templomot, elmentek a temető mellett, majd kiértek a
tóhoz. Előttük terült el a félsziget, közepén a liget fái magasodtak.
Már messziről észrevették, hogy valami ide-oda himbálódzik az egyik
fán.
9. fejezet

BENEDIKTE alig bírta a rohanást. A csodálatos hegyi pázsitot itt-ott már

virágok tarkították, harangvirág, kakastaréj.
– Istenem, segíts! – nyögött föl Sveg. Egyszeriben mintha megbánta
volna, hogy néha keményen bánt Olsennel.
Egymás mögött futottak hosszú sorban a liget felé. Valójában nem tudni,
miért szaladtak, hiszen Olsenen már úgysem segíthettek. Elvágták a nyakát
és kiszívták a vérét. A nyakában fémes, éremszerű valami himbálózott
vékony bőrszíjon.
– Jaj, ne! – nyögte Benedikte, mintha gonosz látomást akarna elűzni.
Nem kellett közelebbről megvizsgálniuk a nyakában lógó medaliont.
Nyilvánvaló volt, hogy az N rúnát vésték be rá, N mint Nerthus.
Senki nem kedvelte különösebben Olsent, de ilyen véget még a
legádázabb ellenségének sem kíván az ember.
A NÉMETEK ÉS MORTEN erősködtek, hogy menjenek el Révkikötőből
és aludjanak a hegyi legelőn álló pásztorkunyhóban. Onnan különben is
rövidebb és jobb út vezet lefelé egy másik faluba.
Sveg beleegyezett. Arra kérte a többieket, hogy vigyék magukkal Olsen
holttestét a hirtelen összetákolt hordágyon. Ő a maga részéről itt marad még
Sanderrel és Benediktével, hogy vizsgálatokat végezzen.
– De nem maradhatnak itt! – tiltakozott Morten. – Hát nem értik, hogy
veszélyben az életük?
– Emellett a két ember mellett biztonságban érzem magam – jelentette ki
Sveg. – Mindkettő kiváló szakember a maga területén.
Morten értetlenül nézett rá, de Sveg nem fűzött magyarázatot a
megjegyzéséhez, így hát fogták a hordágyat és elindultak. Sveg végre
hozzákezdhetett a vizsgálathoz.
– Mi a véleménye erről az egészről, Benedikte? – kérdezte.
– Nem is tudom. Gonosz hatalom kezében van ez a hely, ebben az
egyben biztos vagyok. De rossz helyen láttunk hozzá a kutatáshoz.
– Mire gondolsz? – kérdezte Sander.
– Nem tudom pontosan megmondani. Tudják, itt valami titok lappang…
– Igen, ezt már mi is észrevettük – szólt Sveg gúnyosan.
– Nem úgy értettem. Valaki vagy valami a lényeget titokban tartja
előttem. Félelmetesen nagy erő. Az egyetlen esélyem vele szemben, ha
megpróbálom kifárasztani.
– Hogyan?
– Majd kitalálok valamit. Egyébként meggyőződésem, hogy itt úgysem
találunk semmit, ami nyomra vezethetne minket. Nem ez a megfelelő hely.
– Márpedig annak látszik – mondta Sander.
– Igen, de a gonosz, akit keresünk, már nincs itt. Legalábbis azt hiszem –
fűzte hozzá.
A többiek elhallgattak. Sveg törte meg a csendet:
– Látták a halott kezeit, az ujj hegyeit?
– Igen – felelte Sander – Ki voltak ázva, mintha sokáig vízben lett volna.
– Vagy mintha a tóban mosott volna valamit.
– A nagy tisztogatás. Egy vallási ceremónia, Nerthus tiszteletére. Olsent
választották ki a rabszolgájának. A kérdés csak az, mit tisztogatott? Nem
látok sem hintót sem takarót a közelben. Ez az, amire céloztál, Benedikte?
Lehet, hogy amit keresünk, máshol találjuk?
– Igen, azt hiszem.
– De miért akasztották fel itt Olsent? Miért nem a vízbe dobták? –
gondolkodott hangosan a vizsgálóbíró.
– Ez a gyilkosság… vagy nevezzük véráldozatnak, ma reggel történt, és
még nem fejeződött be a szertartás. Én sem hiszem, hogy találunk itt valami
lényegeset. Menjünk inkább a többiek után.
– Mindjárt, mindjárt. Egyvalamit azonban nem értek. Hová tűnt az a sok
vér?
– Nem tudom. Többek között ezért is gondolom, hogy nem a megfelelő
helyen keresgélünk – felelte Benedikte.
– Igen, ez nyilvánvaló – értett egyet Sander. – A vért egy különleges
áldozati kehelyben gyűjtötték össze. Gyerünk innen, erről a hátborzongató
helyről!
– Rendben van – egyezett bele Sveg. – Úgyis alaposabban ki akarom
hallgatni a németeket.
Nem volt könnyű megtalálni a hegyi legelőhöz vezető keskeny utat.
Meleg szavakkal köszöntötték őket a többiek, meg egy pohár borral, amit
még a németek szereztek a városból.
– Livornak vissza kellett mennie a faluba – mondta Adele. – De
megígérte, hogy holnap reggel újra csatlakozik hozzánk,
A többiek már begyújtottak. Kellemes meleg áradt szét Benedikte
átfagyott testében. A németek bőven el voltak látva ennivalóval. Pompás
lakomát csaptak.
– Jó, hogy eljöttünk abból a kísértetházból – mondta Sander.
– Igen, különösen a bűz volt elviselhetetlen az éjszaka, amikor
megpillantottam azt a világító szempárt.
A németek és Morten kicsit bővebben akarták hallani a történetet.
Ámulva néztek a lányra.
– Benediktének különleges adottságai vannak, nem egyszerű halandó –
magyarázta Sander.
Ekkor különös tisztelettel kezdtek viseltetni iránta. Túl hosszú ideig
tartózkodtak Révkikötőben, hogy ne higgyenek a természetfeletti
jelenségekben.
Benedikte érezte, hogy Adele és Morten között megfagyott a levegő. Itt
történt valami. Nem tetszett neki a változás, mert jól látta, milyen csábító
pillantást vet Adele Sanderre.
Szakított a vőlegényével, és Sandert akarja megszerezni magának!,
hasított belé a gondolat.
Benedikte gyomra megint görcsbe rándult. Valójában megértette Adélét.
Sander ezerszer különb volt a beképzelt Morten Hjortsbergnél.
– Érdekelne, mit tudtak meg maguk erről az elvarázsolt helyről? –
fordult feléjük Sveg.
A német, aki a legjobban beszélte a nyelvet, így válaszolt:
– Az ősszel már jártunk itt, hogy megkeressük a társainkat. Kibéreltük
ezt a kunyhót…
– Várjunk csak – szakította félbe Sveg. – Ha jól értem, nem együtt
érkeztek ide?
– Nem, nem.. A norvég hegyekben vándoroltunk, amikor a fülünkbe
jutott Révkikötő különös története. Úgy történt, hogy először én jöttem fel
ide az egyik társammal. Lent a faluban figyelmeztettek minket. De mi csak
nevettünk a babonás félelmükön. Jaj, bárcsak hallgattunk volna rájuk!
– Mi történt azután?
– Feljöttünk egészen a faluig. Ott elénk jött a révész, hogy átvigyen
minket. Mivel nem hallottuk hírét korábban, vele mentünk.
– Micsoda? – kiáltotta Sveg és Sander egyszerre. – Átmentek a révésszel
a túlsó partra?
– Igen – sóhajtott fel a német. – De egyszerre csak az egyikünket akarta
átvinni.
– Hogy nézett ki? – kérdezte Benedikte.
 A német megborzongott.
– Erről inkább nem beszélnék, ha lehet. Köszönöm! Először engem vitt
át. Minden simán ment. Ott tett le a félszigeten a templom mögött.
– Nem történt semmi? – kérdezte Sander csodálkozva.
– Semmi. Kivéve, hogy rettentő rosszul éreztem magam. Az az érzésem
volt egész úton, mintha a vizén ülnék, úgy tűnt, még a csónak is vízből van.
Szörnyű volt…
– Mondott valamit a révész? – kérdezte Adele és közelebb fészkelte
magát Sanderhez, aki arrébb húzódott.
– Egy szót sem. Visszament a társamért. Már a tó közepén jártak,
amikor… a csónak egyszerűen elsüllyedt. A társam segítségért kiáltott,
csapkodott a karjával, de a csónakot mindenestül elnyelte a víz.
Ekkor hallgatott egy darabig, majd összeszedte magát.
– Volt valami szembetűnő különbség maga és a társa között? – kérdezte
Sander egy idő után.
– Nem mondhatnám. Hacsak nem az, hogy ő alacsonyabb volt nálam.
És… Nem, ez butaság!
– Mondja csak bátran!
– Nos, ő pap akart lenni, én pedig ateista vagyok.
– Mi történt magával azután? – kérdezte Sveg.
– Semmi. Mint az őrült, le-föl futkostam a parton, de nem tehettem
semmit. Nem tudok úszni. Természetesen belegázoltam a tóba olyan
messzire, amennyire tudtam de…
Elhallgatott és magába roskadt. Újra megrohanták az emlékek. Sveg a
másik német turista felé fordult.
– És maga?
Ez a férfi nem beszélt norvégül. Mivel majdnem mindnyájan olvastak
németül az iskolában, megértették, amit mond. Sander csak Svegnek
fordította a hallottakat.
– Mi egy nappal később érkeztünk. Egy könnyebb úton jöttünk fel.
Végül ide lyukadtunk ki, erre a hegyi legelőre.
– Szóval a folyónak azon a partján indultak útnak ahol a kísértetfalu
fekszik, így nem is találkoztak a révésszel.
– Így van. Amilyen gyorsan csak tudtunk, elmentünk a faluba. Ott
találtuk kétségbeesett barátunkat. Egy szavát sem hittük, de aznap este a
tóban megtaláltuk barátunk holttestét.
– Nem végezték el rajta a véráldozat szertartását?
 – Nem, egyszerűen csak vízbefúlt.
– És azután?
– Révkikötőben éjszakáztunk a szabad ég alatt, mivel szép idő volt. Az
éjszaka folyamán eltűnt a két társunk, akiket később megöltek. Éjjel
elmentek valahova. Amikor reggel visszajöttek, izgatottak voltak és
titokzatosan sugdolóztak. Akkor hallottuk, hogy a „nagy megtisztulásról”
beszélgetnek.
– Aha, és mi történt azután?
– Nos, nem sejthettük, mi fog történni a következő éjjel. Elhatároztuk,
hogy maradunk, mivel jött az eső, és nehéz lett volna a halott társunkat
lecipelni abban az ítéletidőben. A másik két társunk is erősködött, hogy
maradjunk…
– Hol töltötték az éjszakát az esőben?
– A nagy házban.
Egymásra néztek.
– Hogy telt az éjszaka?
– Nem túl kellemesen. Valójában nem tudnám megmondani, miért, de
furcsán éreztük magunkat. Az éjszaka folyamán eltűnt a két társunk,
egyikőjüket két napra rá találtuk meg a parton, a másiknak nyoma veszett…
A másik német vette át a szót.
– Olyan sokáig maradtunk akkor ősszel, amilyen sokáig csak tudtunk. De
gyorsan beköszöntött a hideg, és visszamentünk Poroszországba. Idén
jöttünk vissza, hogy folytassuk a keresést.
– És találtak valamit?
– Sok érdekes részletre bukkantunk, de a barátainkat nem találtuk meg.
– Később szeretném majd hallani, mire jutottak a kutatásban. Hanem
most halljuk, Morten Hjortsberg: miért maradt idefent hat hétig anélkül,
hogy hallatott volna magáról?
A jólápolt fiatalember szemtelen képet vágott. Az arcára volt írva, mit
gondol. Hogy merészeli egy paraszti származású vizsgálóbíró kifaggatni?
De aztán leereszkedő hangon megadta a választ:
– Bizonyítékokra bukkantam, hogy Klämmer docens, egyébként jó
barátom, idefent járt. Úgy tűnik, talált is valamit… De aztán valami
történhetett vele, mert megtaláltam a ruháját.
– Hát igen… – mondta Sveg – Ráakadtunk a holttestére.
Részletesen elmesélték az egész történetet. Morten kétségbeesett képet
vágott.
 Benedikte, ahogy ott ült és hallgatta őket, közelebbről szemügyre vette a
két német turistát. Az egyikük, aki tudott norvégül, fiatal, kedves, nyílt arcú
fiú. Walternek hívták. A másikat Gertnek. Meglehetősen jó húsban volt és
egy kicsit idősebbnek látszott. Mindketten értelmesnek és olvasottnak
tűntek. Mindenesetre rokonszenvesebbek voltak, mint a beképzelt Morten.
– No de hat hét távollét! Legalább a jegyesét értesítette volna! –
értetlenkedett Sveg.
Morten sértődött képpel válaszolt:
– Megfeledkeztem az időről. Idefent ugyanis olyan nyomokra
bukkantunk, amik teljesen lekötötték a figyelmünket.
– Mint például? – kérdezte Sander.
– Ó, nem hiszem, hogy érdekelné magukat – mondta Morten megvetően.
De Sander nem hagyta magát.
– Mint például az ősrégi Nerthus kultusz?
Mind a hárman rámeredtek:
– Honnan tud erről? – kérdezte Morten.
– Ez a szakmám. Mi lenne, ha összegeznénk a megfigyeléseinket, és
közös erővel próbálnánk megfejteni Révkikötő rejtélyét? Segítségünkre lesz
Benedikte is, aki igen sokat tehet az ügyért.
A németek máris közelebb húzódtak, jelezve, hogy készek az
együttműködésre. Morten Hjortsberg azonban gyanakvó képet vágott.
– Lám, lám, Sander Brink! Tőlem nem egykönnyen fog fontos
információkat szerezni! Ez az én területem. Ha tudni akarja, értekezést
szándékozom írni a faluról.
Sander úgy tett, mintha nem hallotta volna, és a két német felé fordult.
– Maguk bizonyára jobban ismerik a germán kultúrát, és többet tudnak
Nerthusről.
– Valójában nem. Általában keveset tudunk róla. Egyedül Tacitus tesz
említést…
– Igen, ezt mi is tudjuk. No és azok a furcsa érmék? Mi kettőt találtunk.
Egyet Klämmer docensen, egyet pedig Olsenen.
– Mi csak egyet, a barátunkon. A másik vízbe fulladt, amikor a révész…
– Szóval nem volt rajta semmi?
– Nem. – Elgondolkoztak.
– Nem értem, hogy kerül ide ez a révész – kezdte Sander – Már-már azt
hiszem, hogy két különböző természetfeletti jelenséggel állunk szemben.
 – Legalább kettővel – helyesbített Walter. – Lássuk csak: a révész, a
Nerthus-áldozatok, de maga a hely is furcsa kísértethistóriák színhelye.
Magunk nem tapasztaltunk semmi különöset, de egy közeli faluban
hallottunk ezekről a történetekről.
Majd említést tett a különös asszonyi arcról az ablakban, a jószágról,
amelyik nem bírt megmaradni az istállóban. Ezeket a történeteket Sanderék
már a másik faluban hallották. Sander megkérdezte, hallottak-e a félarcú
kísértetről. Nem, nem hallottak.
Sveg és Sander egymásra nézett, majd megmutatták a naplót.
Mindhárman rávetették magukat. Ők is benéztek a padlásra, de nem mertek
végigmenni a rozoga padlón.
– Mennyi időt elvesztegettünk! Ha hamarabb megtaláltuk volna a
naplót… – szólt Walter.
Miután elolvasták, Sander megkérdezte:
– Hallották hírét a „beavatottaknak”?
Walter elgondolkozott.
– Talán a Nerthus-kultusszal hozhatók kapcsolatba – kezdte habozva.
– Aligha – vitatkozott Gert.
– Mi lehet az a lelet, amiről a napló említést tesz? Livor is említette –
kérdezte Sander.
A másik három egymásra nézett és a fejüket rázták:
– Fogalmunk sincs.
– Talán a hintó? – felelte Benedikte. – Nerthus szent hintaja?
– Nem hiszem – mondta Morten. – Nyomát sem láttuk. Pedig kitartóan
kutattunk utána.
– Szóval ezért maradtak idefent – jegyezte meg Sveg.
– Részben igen – felelte Morten. – Én Klämmer után nyomoztam, a
többiek pedig az eltűnt barátjuk után.
Sveg dühbe gurult:
– De hát ha hat hétig nem bukkant semminek a nyomára, akkor mi az
ördögnek akart még maradni?
Mortent elöntötte a pulykaméreg:
– Igenis hogy találtam valamit. És folytatni akartam a kutatást.
– Nos, akkor láthatnánk ezeket a leleteket? – kérdezte Sveg.
Várakozón néztek rá.
– Nem, nem olyan fontos… Hölgyek is vannak a társaságunkban, jobb
ha…
 – Aha! A volse-kultusz? – kérdezte Sander.
– Hát erről is tud? – csodálkozott Walter.
– Amint már említettem, ez a szakmám. Egyébként Benedikte tudja,
miről van szó. Adélét pedig nem hiszem, hogy érzékenyen érintené a dolog.
Adele elpirult. Sander folytatta:
– A kérdés csak az, hogy régi vagy új leletet talált-e?
– Nagyon régit – felelte Walter.
– Láthatnánk?
Kicsit haboztak.
– Nem itt van – kezdte Walter. – Elrejtettük biztos helyre. Morten,
elhoznád?
– Most?
– Igen, most.
Morten bólintott és elsietett.
– Kicsit tudálékos Morten barátunk, de igen jól kiismeri magát ezen a
szakterületen. Ezért elnézzük neki – jegyezte meg Gert. – De most
szeretnénk hallani a véleményét.
Sander kicsit habozott.
– Nem tudom, Benedikte egyetért-e velem, de úgy gondolom, több
dolgot kell közelebbről megvizsgálnunk: a Nerthus-kultuszt, aztán annak a
gonosz átutazónak a kilétét, aki itt járt Révkikötőben többszáz évvel
ezelőtt…
– Vagyis úgy gondolja, hogy ez nem a Nerthus-kultusz korában történt?
– kérdezte Gert.
Sander Benediktére nézett, a lány bólintott, ezért így folytatta:
– Igen, úgy gondoljuk. Van még valami. Azt hiszem, nem kell
különösebb figyelmet szentelnünk a kísértethistóriáknak, egyet kivéve. A
szadista férfi történetét, aki félarcú kísértetként járt vissza.
– És a révész?
– Ő sem légből kapott, hisz mindannyian láttuk. De sehogy sem illik bele
az egészbe. Azt hiszem, vele már nem kell leszámolnunk, eltűnt. Benedikte,
mit szólsz az elméletemhez?
– Úgy gondolom, igazad van. Több jelenséget kell külön
megvizsgálnunk, a Nerthus-áldozatokat, a révészt, az idegen átutazót, aki az
ismeretlen múltból bukkan elő, és a félarcú kísértetet. Megemlíteném még a
szempárt is, amely rám meredt tegnap éjjel a sötétben, és a bűzt, ami
körülötte terjengett. Ezekben a jelenségekben hiszek. Abban is hiszek, hogy
ezek a jelenségek összefüggenek, csak még nem jöttünk rá, hogyan.
Sander a németek felé fordult:
– Hol találták a volsét?
– Egy vasládikóban találtuk – kezdte Walter –, a félszigeten volt elásva.
Nem volt nehéz rábukkanni, mintha korábban már kiásták volna.
– Talán huszonöt évvel ezelőtt?
– Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem.
– Azt hiszem, össze kellene hasonlítanunk az érméket – jegyezte meg
Sander.
– Igen, jó ötlet – mondta Gert, és már hozta is a másik szobából a
medaliont, amit áldozatul esett barátjukon találtak.
Kirakták egymás mellé a három medaliont.
– Milyen fémből készülhettek? – kérdezte Sander.
– Erre rájöttünk. Réz és ón ötvözete, talán még cink is van benne.
– Sárgaréz?
– Nem, inkább bronz.
Sander felsóhajtott.
– Akkor nehéz megmondani, melyik korból származnak.
– Vegyi analízis nélkül képtelenség.
Tovább vitatkoztak egészen Morten érkezéséig. A férfi egy kiszáradt
valamit hozott rongyba csavarva. Az asztalra tették, hogy jobban szemügyre
vehessék. Adele undorral fordult el, Benedikte nagyon kellemetlenül érezte
magát. A szerencsétlen állatra gondolt és a volse rituáléra.
– Benedikte, szeretném ha megvizsgálnád, kezedbe vennéd és
elmondanád, mit érzel – kérte Sander.
– Nem! – kiáltotta a lány.
– De hát miért? Félsz, hogy megéget, mint a medalion?
– Nem tudom, egyszerűen nem akarom…
– Mit kéreted magad? – szólt rá Adele. – Jaj, hogy mindig fel akarja
magára hívni a figyelmet!
Sander türelmesen tovább kérlelte.
– Tedd meg, Benedikte, kérlek!
Habozva rátette a kezét az undorító tárgyra. Kicsit rajta tartotta, majd
kirohant. Szeméből patakzott a könny.
Sander utána futott.
– Mi történt, Benedikte? – kérdezte gyöngéden, és megérintette a karját.
 A lány szipogva válaszolt:
– Láttam, amint megcsonkítják az állatot.
– Semmi mást?
– De igen, csak nem akarok róla beszélni – felelte.
– Tudnom kell.
– Nem! – kiáltotta.
– Erotikus jeleneteket?
– Igen, szörnyűségeket! Semmi közük nem volt az áldozathoz.
– Nem láttad az áldozati kést az F és az L rúnával?
– Nem, miért?
– Csak mert azt gondoltam, hogy ez az az értékes lelet, amire a fiatal pár
úgy huszonöt évvel ezelőtt rábukkant. A könyv is említést tesz róla.
Benedikte az égre emelte a tekintetét.
– Nem a volse a lelet, nem is az áldozati kés… A lelet sokkal
hatalmasabb és szörnyűbb. De nem láttam többet.
Sander felé fordult, most még az sem érdekelte, milyen csúnya, ha sír.
– Sander, félek! Féltem az életed és az enyémet is! Jelet kaptam, érted?
Gyerünk, menjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet!
10. fejezet

FELTÁMADT a szél, belekapott Benedikte hajába.

– Igazad van – nyugtatta meg Sander. – Én is azt hiszem, hogy sürgősen
el kell hagynunk Révkikötőt. De azért kíváncsi vagyok, mire jutunk a
nyomozás során.
– Tudom, megértelek.
– Benedikte, többet akarok tudni – folytatta a férfi határozottan. – Arra
gondoltam, lemehetnénk a másik faluba, ahol a németek jártak. Hátha
megtudnánk valami érdekeset az ott élő emberektől.
Egyedül lehetne Sanderrel! Nem kísértene Adele kacér pillantása.
Benedikte csábítónak, egyszersmind ijesztőnek találta az ajánlatot.
Tekintete azonban elárulta.
– Akkor hát rendben van – nyugtázta elhatározását meleg mosollyal
Sander.
Befelé indult a házba. Ebben a pillanatban Adele lépett ki az ajtón.
Benediktén keresztülnézett, Sander felé indult és olyan bensőségesen
rámosolygott, hogy Benediktét kirázta a hideg.
Benedikte már az ajtóban volt, amikor nem tudott ellenállni a kísértésnek
és megfordult. Látta, amint Adele lábujjhegyre áll és arcon csókolja
Sandert, olyan természetesen, amiből arra következtetett, hogy nem ez az
első alkalom. Sander könnyedén és nem túl hevesen átölelte Adele vállát.
Zavart mosolyát többféleképpen lehetett értelmezni.
Benedikte szemét elöntötte a könny. Nem mehet be ilyen állapotban a
házba. Villámgyorsan sarkon fordult és eltűnt a ház mögött.
– Miért vagyok ilyen csúnya – kesergett csöndesen. – Drága kedves
őseim, nem tudnátok csak icipicit átváltoztatni? Annyira szeretnék kicsit
kisebb, csinosabb lenni. Bárcsak szép hajam lenne! Miért nem szebbek a
vonásaim? Miért vagyok ilyen esetlen? Nem tudnátok kicsit vonzóbb nővé
változtatni? Csak ezt az egyet kérem tőletek! ígérem, mindent
végigcsinálok, nem riadok vissza semmilyen veszélytől! Kérlek,
hallgassátok meg könyörgésemet. Tudom, hogy a lehetetlenre is képesek
vagytok. Shira teljesíthetné kérésemet, hisz a tiszta forrásvíz birtokában
van. Tudom, nem szabad egy cseppet sem elpazarolnia, főleg nem ilyen
látszólag jelentéktelen dologra. De számomra ez nagyon fontos lenne!
 Hirtelen észrevette, hogy Sander áll mellette és minden szavát hallja.
Gyönyörű szeméből végtelen gyöngédség áradt. Kezével lágyan letörölte a
lány könnyeit.
– Adele nem jelent számomra semmit – súgta olyan gyengéden,
amennyire csak tudta. – Egy a sok hasonló nőcske közül. Te teljesen más
vagy! Nincs hozzád hasonló, Benedikte! Ami közöttünk kialakult, az
valami egészen különleges, érted?
A lány bólintott és remegve felsóhajtott.
– Bemegyek és szólok, hogy elmegyünk – mondta végül a férfi. –
Szükséged van valamire?
– Igen, a köpenyemre.
– Kihozom. Várj meg itt!
Sander nemsokára kijött, kezét nyújtotta Benedikte felé. A lány szótlanul
követte.
Benedikte határtalan boldogságot érzett, bár még mindig nem tudta
teljesen kiverni fejéből Adélét, és ez felkavarta.
Sander olyan kedvesen és bátorítóan beszélt vele, hogy végül
megnyugodott. Szíve mélyén nem bánta volna, ha elmondhatja, milyen
sokat jelent számára a férfi.
De persze ez lehetetlen. Ezzel tönkretenné a barátságukat.
A nyírfaerdőben lecsendesedett a szél. Sander szaporábban szedte a
lábát, de a lány könnyedén követte.
– Tulajdonképpen nincs több dolgunk Révkikötőben – szögezte le
Sander. – Megtaláltuk Adele vőlegényét, és sajnos elvesztettük Olsent.
Szörnyű tragédia. De nem adom meg magam ilyen könnyen, és tudom,
Sveg vizsgálóbíró sem. Megígérte, hogy nem megy vissza Révkikötőbe
nélkülünk. Mindenképpen megvár.
– Mi a véleményed a többiekről?
– Nem is tudom. Te mit gondolsz?
– Hm, mit is. Tulajdonképpen kedvesek, Mortent kivéve. Adele
megtarthatja magának.
– Nem úgy fest, hogy annyira odalenne érte.
A faluba vezető úton Sander kicsit többet mesélt magáról. Elmondta,
hogy jelen pillanatban nincs barátnője, egyébként már régóta. Úgy érződött,
fontos számára, hogy ezt tudassa Benediktével.
– És te, Benedikte? Neked van barátod?
– Megőrültél? – nézett rá kérdőn a lány. – Kinek kellenék én?
 – Nem szabad ennyire lebecsülni magad! – mondta komolyan a férfi, és
megszorította a kezét. Épp ekkor értek ki az erdőből és megpillantották lent
a völgyben a falut. – Akkor másképp kérdezem: van-e valaki, akiről
álmodozol, aki után vágyakozol?
Benedikte hallgatott egy ideig.
– Erre inkább nem válaszolnék – mondta végül.
Sander megpróbálta elkapni a pillantását, de a lány makacsul a földet
bámulta.
– Benedikte, nekem nagyon tetszel – jegyezte meg halkan a férfi.
A lány akaratlanul lelassította a lépteit:
– De Adele olyan gyönyörű – mondta minden összefüggés nélkül.
Sander megértette, mi jár a fejében.
– Adele igen ledér teremtés. Jegyben jár Mortennel, de szívesen
kacérkodik másokkal. Én az égvilágon semmit nem akarok tőle, de nem
akarja megérteni.
– Pedig nagyon barátságosan viselkedsz vele. Viszonzod a kacér
pillantásait, ölelését.
– Csak azért, mert ilyen a természetem: Nem akarok hölgyekkel
udvariatlanul viselkedni, nem akarom megsérteni őket. Ennek semmi köze a
komoly érzelmekhez.
– És ha félreérti?
– Annyira azért nem buta!
Benedikte nem válaszolt.
Sander megfogta a kezét, közelebb húzta magához. Áradt belőle a férfias
vonzóerő. A lány nem mert ránézni.
Sander felemelte a fejét és mélyen a szemébe nézett. – Ne nézz így rám,
gondolta, mert nem tudom tovább titkolni az érzéseimet.
A férfi persze már régóta tisztában volt vele, mit érez iránta Benedikte,
hisz a lány nem tudta igazán leplezni érzelmeit.
Mivel látta végtelen zavarát, elengedte a kezét. Gyorsan megölelte és
megindult lefelé, mintha mi sem történt volna.
Sander, Sander! Senki nem okozott még ekkora boldogságot nekem.
Mégis kétségek közt hányódom. Tehetetlen vagyok a vonzásoddal szemben.
Mi lesz ennek a vége? Mi lesz velem, ha véget ér a küldetésünk és
elválnak útjaink? Kibírom-e? Hiszen annyira szeretlek, majd meghasad a
szívem.
A FALUBAN egy Emil nevű öregemberhez irányították őket. Az öreg kis
háza előtt ült, botra támaszkodva. Fátyolos tekintettel bámult maga elé.
Fogatlanul rájuk vigyorgott, amikor meglátta őket. Szerencsére jól hallott és
nem esett nehezére a beszéd.
Amikor meghallotta a falu nevét, köpött egyet.
– Elátkozott hely, én mondom! Már ősidőktől fogva az!
Sanderben megvolt az a képesség, hogy beszédre bírja az embereket.
– Senki nem tudott eddig érdemleges felvilágosítást adni. A szomszéd
falubeli Livort kifaggattuk, de…
– Livort! – csattant fel az öreg megvetően. – Az a tacskó mindenkinek
azzal dicsekszik, mennyit tud a faluról, de valójában nem tud semmit!
Semmit!
– Ha jól értem, hosszú évekig lakott a faluban – jegyezte meg Sander.
– Majd egész életemben. Huszonöt évvel ezelőtt hagytam el. Azt
azonban nem állítom, hogy hiányzik az a hely. Bár ősszel csodálatos
odafönt.
Sander egyetértően bólogatott, és így szólt:
– A sok mendemonda között van egy, amely nem egészen világos
számunkra. Az idegen, aki átutazóban járt a faluban, és úgy elbánt a
révésszel.
Az öreg nyugtalanul izgett-mozgott.
– Jobb elfelejteni az egészet.
– Sajnos nem tehetjük. Ugyanis azért vagyunk itt, hogy feloldjuk az
átkot, amely oly régóta sújtja a falut.
– Talán lelkész vagy, fiam? Nem úgy nézel ki. Tele vagy élettel. Hanem
papnak sincs ott semmi keresnivalója. Nem isten, hanem más hatalom
uralja azt a helyet.
– Igaza van, nem vagyok pap. Van azonban velem valaki, aki képes
elűzni a gonoszt. De ahhoz, hogy megküzdjön vele, többet kell tudnia róla.
– Hm – dünnyögte az öreg. – Jó helyen kapiskáltok. Az a révész…
Emil elhallgatott. Összeszorította a száját, majd így szólt:
– Valójában kettő.
– Micsoda? – kiáltott fel Sander elképedtem – Azt mondja, két révész
van? Tehát felváltva dolgoznak. Ez végül is normális dolog.
– Az egyik nem volt rendes…
– Úgy érti, őrült volt?
– Nem, nem! Kísértet!
 Sander felpattant idegességében.
– Várjon… Várjon egy pillanatra! Csak nem azt állítja, hogy ez a révész
kísért időtlen idők óta!
– Nem, nem ugyanaz. Először egy pap volt.
– Pap?
– Igen. Így mesélték.
– Folytassa.
– Aztán jött ez az idegen.
– Ő lett a révész?
– Nem, jaj ne keverjen már össze!
– Bocsánat! Mesélje el úgy, ahogy hallotta!
– Kezdjem elölről?
– Igen, az jó lenne.
– Nos, kezdettől fogva valami nincs rendjén a faluban. A révész
eredetileg pap volt és kísértett, egészen addig, amíg laktak a faluban.
Valójában senki nem utazott vele, csak az idegenek, akiket az igazi révész
nem tudott idejében figyelmeztetni.
– Mi történt az idegenekkel, akik a csónakjába szálltak?
– Hát alaposan megjárták, de pontosan nem tudom.
– Aztán megérkezett a gonosz idegen – vágott a szavába Sander. – De
akkor még nem élt, ugye, öregapám?
– Nem, nem. Öregnek öreg vagyok ugyan, de azért nem hatszáz éves!
Úgy hírlik, szörnyen randa ember volt! Nem is ember, inkább az ördög
cimborája! Ez az idegen szörnyeteg jól elbánt a kísértettel. Elsüllyesztette a
csónakjával együtt.
Sander és Benedikte egymásra nézett. Hisz ugyanezt tette a lány is!
– Hatszáz évvel ezelőtt – suttogta Benedikte sápadtan. – Akkor minden
összevág!
– Az ősapád volt?
– Igen!
Sander újra az öreghez fordult:
– Aztán eltűnt a kísértet. Csak huszonöt évvel ezelőtt bukkant fel újra?
– Nem, nem. A kísértet újra felbukkant, mialatt az idegen a faluban
tartózkodott, de nem mint révész. A régi, a pap, amelyiket az idegen a tó
fenekére küldött. Szörnyen nézett ki. Nem szívesen néztem volna a randa
pofájába. Az emberek azt hitték, örökre a tó fenekén maradt. De nem.
Akkoriban élt a faluban egy nagyon gonosz ember. Kegyetlenül bánt az
asszonyával, de mindenkivel gonosz volt, aki az útjába került. Egy nap
aztán váratlanul meghalt. Valami baleset érte, már nem tudom pontosan, mi,
de elvesztette a fél arcát. Úgy, mint a régi kísértet.
– Hallottuk a félarcú kísértet hírét.
– Ez volt az a férfi. A baleset következtében szétroncsolódott a fél arca
és meghalt. A régi kísértet az ő testét öltötte magára. A tópartra járt vissza
kísérteni. Biztosan a csónakot kereste.
– Maga látta a gonosz kísértetet?
– Igen, úgy huszonöt évvel ezelőtt. De akkor már valahogy
visszaszerezte a csónakját.
– Nem hallott valamilyen különös esetről akkoriban?
– Nem. Vagyis volt egy fiatal pár…
– Igen. Az asszony áldozatul esett, a férfit a révész vitte magával a tó
fenekére. Nem mondtak semmit, mielőtt meghaltak? – kérdezte Sander.
– Emlegettek valami leletet, de nagyon titokzatoskodtak. Hanem
később… Nem, ez butaság.
– Mondja csak!
– Némelyek azt állították, hogy amikor a fiatalember azt a titokzatos
leletet említette, világított a szeme. Nem a lelkesedéstől csillogott, hanem
szó szerint világított.
Benedikte az éjszakai világító szempárra gondolt. De az aligha lehetett a
fiatalemberé, mivel szerencsétlen a révész zsákmányaként végezte.
Sander felállt.
– Nem is zavarjuk tovább. Nagyon sokat segített. Itt van néhány tallér,
fogadja el. Még valami… a többi kísértethistóriának a faluról nincs köze a
révészhez ugye?
– Az égvilágon semmi. Szokásos babonás hiedelmek.
Benedikte így szólt:
– Nem tudja, fent abban a nagy házban történt valami különleges?
– Hol? Ja! Nem, nem tudok róla.
Még egyszer köszönetet mondtak és elmentek.
– Megéheztem – szólt Sander.
– Én is. De nem mertem az öreg előtt mondani, mert még megkínált
volna abból a szörnyű rebarbarapudingból, amit éppen evett.
Sander felnevetett és melegen megszorította Benedikte kezét. Milyen jól
megértjük egymást – gondolta a lány. Legszívesebben megállította volna az
időt, és megfeledkezett volna mindenről. Révkikötőről, Adeléről, a
kísértetekről. De nem lehetett.
– Furcsa, milyen gyakran járnak nemzetségünk leszármazottjai Gonosz
Tengel nyomában. Eskil eldafjordi kalandjára gondolok, ahol rábukkantak
Gonosz Tengel furulyájára. Most pedig én vetődtem olyan helyre, ahol
korábban pusztítást végzett. Nem különös ez, Sander?
– De igen – vallotta be a férfi.
Egy pillanatig sem gondolta, hogy Eskilt és őt is Gonosz Tengel
vezérelte ezekre a helyekre.
11. fejezet

GONOSZ TENGEL megpróbálta kinyitni a szemét. Ezúttal azonban nem

sikerült, nagyon kimerült volt. Valójában nem is kellett kinyitnia a szemét
ahhoz, hogy lásson.
Ellátott egészen a távoli Norvégiáig, Révkikötőig, ahol egykor régen
maga is járt.
Elégedett volt, de nagyon kimerült. Rendkívül nagy összpontosítást
igényelt ilyen messziről irányítani az eseményeket, az emberek
cselekedeteit. Majd ha megint felébred szendergéséből, könnyebb lesz.
Mikor fog végre teljhatalommal uralkodni a világ fölött?
Nemsokára ki fog törni börtönéből.
Tisztában volt vele, hogy csak egy elvarázsolt furulya tépheti szét
láncait.
Árulás! Saját rokonai elárulták! Most nem marad más hátra, mint a
várakozás.
Addig kell várnia, amíg újra világra jön egy átokverte leszármazott. Nem
kiválasztott, mint ez az ostoba Benedikte.
Végeznie kell vele minél hamarabb.
Neki bele sem kell avatkoznia. A gonosz, vérszomjas erő, melyet sok
száz évvel ezelőtt életre keltett, majd elintézi a lányt. Benedikte nem
kerülheti el sorsát. Mit számít, ha közben mások is áldozatul esnek?
SANDER úgy gondolta, nem érnek vissza a kunyhóba sötétedés előtt.
Ráadásul mindketten megéheztek. Így az lesz a legjobb, ha éjszakára
megszállnak a falutól néhány kilométerre fekvő fogadóban.
Csodálatos érzés volt Sanderrel egy asztalnál ülni anélkül, hogy Adele
megzavarta volna együttlétüket.
A férfi nagy lelkesedéssel beszélt az érmékről. Olykor-olykor
megragadta Benedikte kezét az asztal fölött, és mélyen a szemébe nézett.
Bort ittak a vacsorához. Sander nem is keveset. Benedikte óvatosabb
volt, de neki is fejébe szállt az ital. Milyen mesés, könnyed érzés!
Mit is kérdezett Sander? Á, igen! Hogy folytathatnák-e a beszélgetést
Benedikte szobájában, mert bezárják az ebédlőt. A lány szobájában jobban
elférnek, mint az övében.
Jaj, vajon elrakta a köpenyét és a harisnyáját? Nincs túl nagy
rendetlenség?
 Egyáltalán, illik férfilátogatót fogadnia a szobájában?
Miért is ne? Ki látja? így legalább tovább maradhat a közelében és
meghitten beszélgethet vele.
Soha vissza nem térő alkalom!
Nemsokára a szobájában ültek. Sander tanulmányairól és jövőjéről
beszélgettek. A férfi szeretett magáról beszélni, de ez cseppet sem zavarta
Benediktét.
Egy idő után azonban visszakanyarodtak eredeti beszédtémájukhoz,
Révkikötőhöz.
– Foglaljuk össze, mit tudtunk meg eddig – kezdte Sander, és jegyzeteket
készített, miközben beszélt.
– Először is kétségtelen, hogy a falu a Nerthus-kultusz színhelye volt a
régmúltban.
– Igen, így van – bólintott Benedikte. Nagyon elfogódott volt a férfi
közelsége miatt.
– Embereket áldoztak fel az istennő tiszteletére. Erre több bizonyítékunk
van: maga a név, Nette tava. Az áldozati liget, az elvérzett áldozatok, az
érmek, melyekbe a titokzatos N, F és L rúnákat vésték, no és a volse rítusa.
– Másodszor itt van a révész, aki valójában pap volt… Jaj, hogy milyen
ostobák vagyunk! – kiáltott fel.
Benedikte kérdőn nézett rá.
– Természetesen nem hétköznapi papról van itt szó, hanem Nerthus
papjáról, aki elkísérte az istennőt az útjain! Valamelyikünkben fölvetődött
korábban, hogy jutott az istennő a partra a szigetről? A válasz eddig is az
orrunk előtt hevert. A pap vitte át a csónakján!
– No és a földnyelv, mely összeköti a ligetet a szárazfölddel? – szólt
Benedikte.
– Emlékezz csak, Benedikte. A legenda szerint Nerthus istennő kultuszát
egy szigeten gyakorolták, nem pedig félszigeten. Miért olyan
elképzelhetetlen, hogy az áldozati ligetet egykor víz választotta el a parttól?
Hiszen most is olyan keskeny földnyelv köti össze a templomhoz vezető
ösvénnyel!
Benediktét meggyőzte a válasz.
– Ezért volt hát szükség révészre. Aztán feltételezhetjük, hogy a
kereszténység tért hódított. A pap védte istennőjét, akit szolgált. Nyilván
harcban vesztette el a fél arcát, és meg is ölték.
 – Igen, de halála után is visszajárt révészkedni. Talán hogy további
áldozatokat szerezzen istennőjének? – vette át a szót Benedikte.
– Talán. De az áldozatok vízbe fúltak, így ez nem világos. Majd
idevetődött hírhedt ősapád, Gonosz Tengel. Mikor is, 1200 körül?
– Igen.
– Nem vesztegette az idejét. A tó fenekére küldte a révészt a csónakjával
együtt.
– Jó, de mi volt a szerepe a beavatottaknak?
– Én is sokat gondolkoztam ezen. Nem sokat tudunk a Nerthus-
kultuszról. Volt egy papja és rabszolgái, akik mindent lemostak, miután
hazatért az útjáról. Majd a rabszolgákat is feláldozták a vízben. De
valakinek ezt a munkát is el kellett végeznie. Ezért feltételezhetjük, hogy a
három beavatott férfi fojtotta vízbe a rabszolgákat. No és a véráldozat? A
pap nem végezhette egyedül. Talán ebben is segítettek a beavatottak.
– Igen, hihetően hangzik – mondta Benedikte.
– A révész tehát nem más, mint Nerthus papja. Miután ősapád végez
vele, felölti a kegyetlen, feleségét gyötrő férfi testét. Így tovább él a
szelleme. A partra jár vissza kísérteni, és kétségbeesetten keresi csónakját.
– Huszonöt évvel ezelőtt aztán meg is találja – folytatta a lány. – Akkor,
amikor azt a fiatal párt megölték, valószínűleg, mert rábukkantak valamire.
Sander ránézett:
– Úgy gondolod, nagyon veszélyes leletre bukkantak, ugye?
– Igen, úgy érzem – erősítette meg Benedikte. – Ez a gonosz hatalom
még mindig kezében tartja a falut. Erre számos bizonyítékunk van.
– Mit találhatott a fiatal pár? És hol? Ha tudnánk, meg is bírnánk fejteni
a rejtélyt.
– Ott kell keresgélnünk, ahol a németek a volsét találták.
Sandernek hirtelen felcsillant a szeme. Átölelte a lány vállát, és így
kiáltott.
– Benedikte, van egy elméletem!
Arcát egészen közel tolta a lányéhoz.
– Micsoda? – suttogta Benedikte.
Sander határtalan lelkesedésében azonmód, ott helyben megcsókolta.
Benedikte elpirult. Olyan váratlanul érte ez a fordulat, hogy nem is tudott
védekezni. Kellemes meleg áradt szét testében. Lesütötte a szemét.
Sander hallgatott. Csodálkozott saját magán. Szeretem! Istenem, mi
történt velem?
 Hiszen Benedikte esetlen, csinosnak cseppet sem mondható nő. Nagyon
jó barát. Nem vonzhat, mint nő!
Pedig így van. Különben sem látom már csúnyának. Lehet, hogy túl
sokat ittam?
Mit kezdjek vele? Nem mutatkozhatok vele Christianiában a
fogadókban! Nem sétálhatok végig vele a Karl Johan utcán! A barátaim
kinevetnének. Ami még rosszabb: gúnyt űznének ebből a kedves, őszinte
teremtésből.
Ennek nem szabad megtörténnie!
De jólesett, amikor megcsókoltam! Jobban szeretem, mint gondoltam.
Lehet, hogy azért van rám ilyen hatással, mert a Jéghegyek Népe
nemzetségének leszármazottja? Varázsereje van.
Már nem is látom csúnyának!
Azon kapta magát, hogy már jó ideje a lányra bámul. Hirtelen így szólt:
– Ne haragudj, Benedikte. Ne gondold, hogy közönséges csábító vagyok.
Benedikte még mindig nem tért magához. Sander Brink megcsókolta őt,
Benedikte Lindet a Jéghegyek Népe nemzetségéből! Otthon az emberek
sajnálkoztak rajta: „Szegény, ilyen ábrázattal sosem fog férjhez menni!” Ha
most látnák!
Sander újra megölelte és megcsókolta.
Benedikte hirtelen felugrott.
– Mi történt? – kérdezte Sander.
– Hát nem érted? – kérdezte a lány könnyes szemmel – Te szép vagy, én
pedig csúnya – kiáltotta. – Ó, bárcsak szép lennék! – zokogta.
– Benedikte, hidd el soha nem volt még ilyen jó barátom mint te. Most
pedig egyenesen kívánlak. Szeretlek.
– Biztosan sokat ittál.
– Nem, soha életemben nem voltam józanabb. Szeretlek.
Benedikte nem egészen hitte, amit mond, de jólesett hallania ezeket a
szavakat.
Nem ellenkezett tovább. Átadta magát a férfi ölelésének.
A HAJNAL Sandert még Benedikte szobájában találta. Nem volt könnyű
dolga kiosonni a lány szobájából úgy, hogy a fogadó korán kelő vendégei
ne vegyék észre, de azért sikerült.
Benedikte boldog volt.
Reggeli után felszedelőzködtek. Kéz a kézben mentek, sokat
bolondoztak útközben és olykor megálltak, hogy megcsókolják egymást.
 Benedikte arra kérte a férfit, őrizzék meg a titkukat. Félt Adélétól.
Biztosan nem tetszene neki a kapcsolatuk.
Sander tulajdonképpen hálás volt ezért a kérésért. Soha nem szerette
kimutatni mások előtt, mit érez egy nő iránt.
Így hát bólintott és hálásan megszorította Benedikte kezét.
VACSORÁRA ÉRTEK vissza az erdei kunyhóba. Benediktének szemet
szúrt Sander szűkszavúsága. Udvariasan válaszolgatott a többiek kérdéseire,
de úgy tűnt, mintha Sveg vizsgálóbíróval szeretne beszélni négyszemközt.
Az öreg Emillel folytatott beszélgetés nagy részét is elhallgatta.
Estére járt már az idő, amikor kint a kunyhó melletti tisztáson Sveg,
Benedikte és Sander végre egyedül maradtak.
Sander belekezdett a mondandójába:
– Sveg, azt hiszem, jó nyomon járok. Nem sok hiányzik hozzá, hogy
megfejtsem a titkot.
– Úgy?
– Igen, de hogy helyére tegyem az utolsó hiányzó kockát, vissza kell
mennünk a faluba. Rááll?
A vizsgálóbíró az égre bámult, mielőtt választ adott volna.
– Benne vagyok, ha ez a kis boszorkány is velünk tart – nézett
Benediktére.
– Neki kell döntenie – felelte Sander.
Veled semmitől sem félek – gondolta a lány, bár rossz előérzetei voltak.
Hangosan csak annyit mondott:
– Rendben. Mikor indulunk?
– Tíz perc múlva – felelte kurtán Sander.
12. fejezet

SENKI nem értette, miért akarnak visszamenni abba az elátkozott faluba.

Hát nem félnek? Ráadásul ott akarják tölteni az éjszakát!
Még egyszer körül akarnak nézni a nagy házban. Benedikte furcsa
dolgokat észlelt azon az éjszakán.
Senki nem akart velük tartani.
Ugyanazon a keskeny ösvényen tértek vissza.
– Miután megérkeztünk, hallani szeretném az elméletét, Sander –
jegyezte meg Sveg.
– Csak azt ne! – tiltakozott Benedikte. – Nem akarom, hogy a házban
beszéljünk erről. Inkább most.
Igazat adtak neki.
– Halljuk hát, mit tartogat a tarsolyában, Sander? – kérdezte Sveg.
– Rendben van – kezdett hozzá a férfi. – Arra gyanakszom, hogy a
németek nem azért maradtak ennyi ideig idefent, hogy eltűnt barátjukat
felkutassák, hanem mert a kincs után kutatnak. Ezért jöttek vissza idén is.
Morten Hjortsberget rábeszélték, tartson velük. Különben miért maradt
volna idefent hat héten keresztül? Említették, hogy találtak valamit, de
eltitkolják a teljes igazságot.
A vizsgálóbíró megállt:
– Kincsre leltek volna? Mire alapozza a feltételezését?
– Először is azt állították, hogy a talált érmek különböző fémek
ötvözetei. Nos, ezeket a medalionokat a források szerint mindig aranyból
készítették. A talált három is láthatólag színaranyból van.
– De vág az esze – szólt elgondolkodva Sveg. – Folytassa, kérem!
Alig fértek el egymás mellett hárman a keskeny ösvényen.
– Nos, azt is sejtem, hol kutatnak a kincs után. Azt állítják, hogy a volsét
a félszigeten találták. Ennek nagyon kicsi a valószínűsége.
– Igen? Miért?
– Mert megesküdnék rá, hogy évek óta senki nem ásta fel azt a területet.
Benedikte sem érezte ott gonosz hatalom közelségét. A falu melyik
épületébe nem tette be Benedikte a lábát?
– A templomba – felelte halkan a lány.
– Így van! Amikor a templomban jártunk, észrevettem, hogy az oltárt
nemrég elmozdították a helyéről. Arra a következtetésre jutottam, hogy
ásatásokat végeznek a templom alatt.
– No és mit keresnek?
– Valamit, amiről hallottak. Valószínűleg a Nerthus-kultusszal
kapcsolatos. Márpedig óvatosabbnak kellene lenniük!
– Ez igaz, figyelmeztetnünk kellene őket – mondta Benedikte. – A
Révkikötőben rejtőző erő félelmetesen gonosz. Veszélyesebb, mint
képzelik.
– Azt hiszem, érzik a veszélyt, különben nem haladnának ilyen lassan.
Benedikte, azt szeretném, ha kezedbe fognád a medaliont. Szeretném tudni,
hogy valódi-e – kérte Sander.
– De…
– Nem próbálnád meg?
Sveg már ki is vett egyet a zsebéből. Benedikte habozva nyújtotta felé a
tenyerét.
Sveg beletette.
– Au! – kiáltotta a lány és elkapta a kezét. A medalion a földre esett. A
hold kísérteties kék fénnyel vonta be.
– Láthatnám a tenyered, Benedikte? – kérdezte Sander, és finom ujjaival
végigsimított a lány tenyerén – Nem látom égési seb nyomait.
Megpróbálnád még egyszer?
– Nagyon erős hatalom birtokolja a medaliont – szólt reszkető hangon a
lány, de beletörődött sorsába, és újra Sveg felé nyújtotta a tenyerét.
Felnyögött, de uralkodott magán.
– Ki kell bírnom… – sziszegte a fogai közt.
– Érzel valamit?
– Ó igen! Segítség!
Nem bírta tovább, elhajította az érmét. Nemcsak a fájdalom volt
elviselhetetlen, hanem mindaz, amit érzett. Hasához szorította a kezét,
ráfújt, nem látszottak rajta égés nyomai.
Undorral nézett a fűben fekvő medalionra.
– Valódi – szólalt meg végre. – Nagyon régi darab és sok vér tapad
hozzá.
– Azt meghiszem – nyugtázta Sander elégedetten. – Ügyesen csináltad.
Tudnál még mondani róla valamit?
– Az áldozatok kapták a medalionokat. Tévedtél, Sander, ugyanis a pap
egyedül teljesítette feladatát.
– Egyedül szolgálta Nerthust?
 – Ki ne ejtsd a nevét előttem a szádon! Szörnyű istennő!
– De hát miért? A termékenység istennője.
– Vettem észre.
– Ennyire megviselt, amit láttál?
Benedikte elhúzta a száját:
– Olyan buja orgiákat láttam. Hacsak rágondolok, menten rosszul leszek.
És a pap egyedül szolgálta istennőjét.
– A forrásokban is ez áll. De Nerthust nem tüntetik fel olyan vérszomjas
istennőnek. Eltekintve attól a ténytől, hogy a rabszolgákat feláldozták,
miután mindent tisztára mostak az istennő körül. Azt azonban nem értem,
hogy kerül ide a beavatott férfiak motívuma.
– Hát ők voltak az áldozatok! – kiáltotta a lány elkínzott hangon. –
Miután az istennő visszatért útjáról, három rabszolgát kiválasztottak.
Átadták nekik a medaliont, aztán mindent tisztára kellett mosniuk. A hintót,
a szőnyegeket, no és persze magát az istennőt is. Majd feláldozták és a
vízbe vetették őket.
– Várj csak! – szakította félbe Sander, talpra segítve Benediktét.
– Feláldozták őket? Lecsapolták a vérüket, és a holttesteket
felakasztották?
– Igen, a vérükben mosdatta meg a pap az istennőt. Majd a szolgákat a
vízbe dobták.
Kis időbe telt, míg megemésztették a hallottakat, majd útnak indultak.
– Tulajdonképpen hány medalion létezik? – morfondírozott Sveg.
– Csak három – felelte Benedikte. – Mindig ugyanazt a három medaliont
akasztották a szolgák nyakába. Amikor a tenyerembe vettem, sok ember
szenvedését éreztem.
– Megtaláltuk mind a hármat? 1200 évvel a történtek után? – kiáltotta
Sveg lelkesen.
– Jól elrejtették őket – idézte fel a látomást Benedikte. –
Örökkévalóságig tartó sötétséget, kövek és föld szagát éreztem rajtuk.
– Tehát a németek bukkantak rájuk – folytatta Sveg.
– Nem, nem – ellenkezett a lány. – Több éve kerültek napvilágra. Egy
férfit és egy nőt láttam, amint a kezükben tartották őket.
– Akkor az a pár lehetett, akik huszonöt évvel ezelőtt újra elindították
ezzel a szerencsétlenségsorozatot. Ők maguk is meghaltak – mondta
Sander.
 – Úgy gondolja, hogy a németek is hallottak erről a legendáról? –
kérdezte Sveg. – És rábeszélték Mortent, folytassák együtt a keresést?
– Igen. Szerintem ugyanis az a férfi és nő nemcsak a medalionokra lelt
rá, hanem egy félelmetes pusztító erőt is felszabadított. De pszt! Jön valaki!
Megtorpantak. Látták, amint egy sötét árnyék gyorsan bemenekül az
erdőbe.
– Hála istennek, csak egy rénszarvas volt – sóhajtott fel Sveg.
– Jaj de megijedtem! – mondta Benedikte is.
– Te megijedtél? – kérdezte Sander, és egy pillanatra védelmezőn
magához húzta. – Tudom, mire gondolsz. Annak az elátkozott falunak a
közelében vagyunk. Szörnyű hatása van az emberi lélekre.
– Már azt hittem, Livor az – mondta Sveg. – Nem ma este kellett volna
újra csatlakoznia hozzánk?
– Aligha jön el, bár így egyeztünk meg – szólt Sander. – Tudniillik
nagyon megtetszett neki Adele, de a lány durván visszautasította. Többek
között buta parasztnak nevezte, és ez még enyhe kifejezés ahhoz képest,
amiket mondott. Livor tekintetén látszott, hogy nagyon a szívére vette a
sértő szavakat.
– Kár, hogy így esett. Hasznunkra lehetett volna az este – jelentette ki a
vizsgálóbíró.
Benediktét csak a dolog emberi oldala érdekelte.
– Micsoda képtelenség, hogy beleszeretett Adelébe. Jó, persze, szép
lány! De mégis!
– Szegény fickó – dünnyögte Sveg –, hogy elbánt vele az a szívtelen buta
liba.
Benedikte szívébe zárta ezekért a szavaiért.
RÉVKIKÖTŐ félelmetesebbnek látszott holdfénynél, mint nappal. Most
viszont már többet tudtak a történetéről, mint az első éjszaka.
A nagy ház, ahol először szálltak meg, kimagaslott a többi közül. Rögtön
arrafelé vették útjukat, és bementek.
Benedikte beleszagolt levegőbe.
– Jobb a levegő, mint a múltkor. Most nem érzem azt sem, hogy a ház
megpróbál valamit titokban tartani előttem. Nem árad belőle az üresség,
mintha nem is fűződnének hozzá emlékek. Olyan a légköre, mint minden
átlagos háznak.
A két férfi várakozásteli pillantást vetett rá. A ház már nem rejtegette az
emlékeit. Gyors egymásutánban követték egymást a múlt képei. Benedikte
egy asszonyt látott a kemencénél, a földön szomorú tekintetű játszó
gyerekek. A következő látomásban egy ágyat látott, ott ahol most a
szekrény áll, magány és hideg áradt belőle. Egy másik asszony az asztalnál
ül, és egy könyvbe ír valamit. A magányos, naplót író nő. Benedikte mélyen
együttérzett vele. Az asszony soha nem kapta meg azt a férfit, aki után
vágyakozott.
Újabb látomás. Félelem járja át a szobákat. A nyitott szobaajtón át halk
jajgatás szűrődik ki. Véres a padló! Gonosztettet követtek el a házban. Nem
látta, valójában mi történt. Csak nem öltek meg senkit, hisz akkor hallottak
volna róla.
– Nos, itt minden rendben – foglalta össze az érzéseit. –
Belepillanthattam a ház lakóinak életébe. Az a gonosz erő, amelynek
jelenlétét tegnapelőtt éjjel éreztem, nincs már a házban.
– A szempárra gondolsz?
– Igen, nincs itt.
– Remek – szólt közbe Sveg. – De azért ezen felbátorodva nem fogunk
rögtön nyugovóra térni, hisz nem ezért jöttünk.
– Meg kell néznünk közelebbről a templomot – jelentette ki Sander.
– Indulhatunk? – kérdezte türelmetlenül Sveg.
– Igen, de mi értelme van odamennünk ilyen sötétben? – akadékoskodott
Sander. – Nem várhatunk legalább míg megvirrad?
– Nem, úgy gondolom, épp ideje elindulnunk – szólt Sveg határozottan.
– Most biztosak lehetünk benne, hogy a kincskeresők nem fognak
megzavarni minket. Hanem várjanak, kimegyek egy pillanatra.
Miután kettesben maradták, Sander rámosolygott Benediktére és
megsimogatta az arcát.
Sveg titokzatos képpel jött vissza.
– Oltsák el a lámpát – suttogta.
– De hát mi történt? – kérdezte Sander alig hallhatóan.
– Amikor a ház mögött… Áh, inkább jöjjenek utánam!
Követték. A templom ablakában kísérteties fény villogott.
Azt hiszem, igaza van, Sander, hogy nem a félszigeten, hanem a
templomban kell jobban körülnéznünk.
– Mit gondol, észrevettek bennünket?
– Nem hiszem, de tudják, hogy itt vagyunk, hisz mi magunk közöltük
velük.
 – A fenébe, megelőztek minket – kiáltotta Sander. – Mitévők legyünk
most?
– Odamegyünk. Van magánál fegyver?
– Csak egy kés, de nem hiszem, hogy erőszakot kellene alkalmaznunk
velük szemben. Hiszen csak a kincs után kutatnak. Ráadásul jóban vagyunk
velük.
– Jó, jó, azért soha nem lehet tudni. No és Benedikte?
– Neki nincs szüksége fegyverre – folytatta Sander. – Először is
megvédjük. Másodszor soha nem emelne kezet senkire, harmadszor tudja a
módját, hogy bánjon el a reá leselkedő veszéllyel.
Az utóbbi szavakat mosolyogva tette hozzá.
– Mindenképpen bemegyünk a templomba? – kérdezte a lány. – Nem
fogjuk őket megzavarni?
– Ameddig lehet, megpróbálunk kintről belesni – felelte a Sveg.
– És ha meglátnak?
– Majd befutunk az erdőbe. Gyerünk már!
Ahogy közeledtek a templomhoz, egyre izgatottabbak lettek. Az
ablakból kiszűrődő fény közelről még félelmetesebbnek tűnt. Vörösen
izzott. Olyan hatást keltett, mintha élne a templom.
– Nem valami szép látvány – suttogta elborzadva Sander.
Megálltak az utolsó ház sarkánál, felmérték a terepet.
– Kerüljük meg ezt a házat, így eljutunk a templom másik oldalához –
javasolta Sander.
– Rendben. Van ott egy bozótos a templom közelében, ott elrejtőzhetünk.
Néhány perc múlva már bent álltak a bozótban. A templom ablaka kicsit
magasan volt, de felálltak a fal peremére. Az ablak elég széles volt ahhoz,
hogy mindannyian bekukucskálhassanak rajta.
– Tyű, a mindenit… – suttogta Sveg döbbenten.
Benediktének is meg kellett kapaszkodnia az ablakfélfában, nehogy
leessen. Annyira megdöbbentette a látvány. Végigfutott a hátán a hideg.
Világító szemek… A szemek gazdái árnyékként mozogtak a sötétvörös
fényben.
Az oltár helyén egy padot láttak. Valami sötétlett rajta. Talán vérfoltok?
Az egyik végéhez hordót állítottak.
– Te jó ég – suttogta Sander. – Áldozati oltár! Ezek ugyan nem
kincskeresők! Sokkal rosszabbak.
– A „beavatottak” – súgta Benedikte.
 Igen. Három férfi, vörösen izzó tekintettel. Az a szempár, amit Benedikte
a házban látott, másként világított.
A sötét árnyak egy pillanatra abbahagyták az előkészületeket. Úgy
látszik, elkészültek. Kettő el is tűnt a szemük elől.
Sander kérdőn nézett Svegre.
– Még várunk – súgta amaz.
Visszatért a másik kettő. Egy törékeny testet cipeltek magukkal.
A ruhájáról látták, hogy egy asszony.
– Úristen! Ez Adele! – suttogta Sander.
Az áldozati oltárra fektették, úgy, hogy a feje a hordó fölött legyen.
– Te jó ég, fel akarják áldozni? – borzadt el Sveg – Ez nem lehet igaz!
Talán már halott?
– Reméljük, csak elkábították – felelte Sander alig hallhatóan. – A
beavatottak… Mintha Gert telt alakját láttam volna.
– Igen – suttogta Benedikte. – A másik kettő pedig Walter és Morten.
Gyerünk, menjünk…
Nem folytatta. A vörös fény hirtelen még sötétebbé változott. A
beavatottak tiszteletteljesen hátrébb húzódtak. A sötétből előlépett egy
hórihorgas alak, előredöntött fejjel.
Benedikte alig kapott levegőt.
– A révész, akit a tó fenekére küldtél – suttogta Sander.
A révész, Nerthus halhatatlan papja!
Benediktét a rosszullét környékezte. Görcsösen kapaszkodott az
ablakpárkányba. Megszédült. Tisztában volt vele, hogy ezt a szörnyű alakot
csak ő képes megsemmisíteni. De hogyan? Amikor a ráolvasás sem
bizonyult tartósnak.
Az áldozati kés pengéje megvillant a sötétben, ahogy a pap felemelte.
Fémes, hideg tekintetét Adelére szegezte. Benedikte ezzel a szempárral
nézett farkasszemet akkor éjszaka. Arca bal oldalán éktelen lyuk tátongott.
A németek hazudtak, amikor azt állították, hogy nem látták a kísértetet.
Szinte egyszerre ugrottak le mind a hárman a fal pereméről és a
bejárathoz rohantak. Adele élete forog kockán!
Sveg betörte az ajtót.
Amint berontottak, Sveg rögtön elsütötte a pisztolyát. A két alakra
célzott, akik Adele vállát fogták. Gert a földre zuhant.
Walter és Morten elbújt az oltár mögött.
 Csak a félelmetes kísértet maradt állva. Hideg tekintetét végigjáratta a
betolakodókon. Kicsit elidőzött Benediktén, majd visszalépett a sötétbe és
eltűnt. Úgy látszik, rossz emlékei vannak – gondolta Benedikte.
Sander már indult volna, hogy üldözőbe vegye.
– Megálljon! – kiáltotta Sveg. – Ne kockáztassa az életét, inkább
segítsen elbánni ezekkel az alakokkal.
Sveg és Benedikte az oltárhoz lopózott és leemelte Adele testét. Sveg
intett a lánynak, hogy vegye gondjaiba Adélét, majd futó pillantást vetett a
földön heverő Gertre.
– Nem akartam megölni – mormogta.
– Így a legjobb – vigasztalta a lány. – így is, úgy is vége lett volna.
Gert vörösen izzó szemében lassan kihunyt a fény.
Benedikte a kijárat felé vonszolta az eszméletét vesztett Adélét. Háta
mögött furcsa puffanásokat hallott, amiből arra következtetett, hogy Sander
és Sveg közelharcot vív Mortennel és Walterrel. Mi lesz ennek a vége? Még
ha a kísértet a markában tartja is őket, varázserővel nem rendelkezhetnek,
hiszen Gert is…
Épp amikor ki akart lépni az ajtón, lövés dördült el a háta mögött – majd
csend lett.
Istenem, Sander!
Ebben a pillanatban meghallotta a férfi hangját:
– Gyerünk, vigyük őket innen!
De hogyhogy csak egy lövést hallott?
Nemsokára fény derült a titokra.
Amikor kivonszolták a testeket, Sveg így szólt:
– Nem is tudtam, hogy a tudós emberek így értenek a verekedéshez.
Sander kissé zavartan válaszolt:
– A kezdőknek mindig szerencséjük van. Gyerünk, kötözzük meg őket!
Benedikte végre megértette, mi történt. Sander leütötte Mortent, Waltert
pedig megsebesítették a karján. Mindketten eszméletüket vesztették, így
nem volt nehéz megkötözni őket. Sander magával hozta az áldozati kést is!
Micsoda lelet! Gondosan letörölgette a zsebkendőjével.
Elindultak a nagy ház felé, magukkal cipelték a négy testet.
Kint lassan virradni kezdett. Félúton találkoztak Livorral. Egy beteg
borjú miatt nem tudott hamarabb csatlakozni hozzájuk. Ahogy meglátta az
eszméletlen Adélét, térdre rogyott és megragadta a kezét. Elszörnyedve
hallgatta a történteket.
 – Ott kellett volna lennem. De amint látom, elboldogultak velük.
– A neheze még hátra van – jegyezte meg Sveg. – De azt hiszem, mára
elég volt. Legalábbis nekem személy szerint nincs kedvem megmérkőzni a
kísértettel.
– Azt hittem, már elbántak vele.
– Mi is azt hittük – mondta Sveg keserűen.
Benedikte nem szólt semmit. Egész idő alatt tudta, hogy a fenyegető
veszély nem múlt el. Amikor éjszaka meglátta azt a világító szempárt,
felébredt benne a gyanú, hogy Nerthus papja lehet.
Amikor megérkeztek a házba és megszabadultak terheiktől, akkor
érezték csak igazán, milyen fáradtak. Livor gyertyát gyújtott. Gert holttestét
a külső házban terítették ki. Walter sebe nem volt komoly. Morten kezdett
magához térni. A többiek kíváncsian várták, mi fog történni. Vajon még
mindig a kísértet hatása alatt állnak?
Nem úgy festett. Tekintetük újra a régi. Panaszos jajgatásuk emberinek
tűnt. Békén hagyták őket.
Minden szem Adelére tapadt. Biztosan kapott valami bódítószert, mert a
pupillái kitágultak, és hiába próbálták felrázni, mindenképpen aludni akart.
Livor készített nekik ennivalót a maradékból, amit még előző éjszaka a
házban hagytak. Száraz kenyeret áztatott meleg kávéba. Nagyon egyszerű
étel, de jólesett mindenkinek.
– Mitévők legyünk most? – kérdezte Sander.
– Waltert és Mortent levisszük a faluba. Én nem tudok mit kezdeni
velük.
– A csónakommal le is evezhetünk a folyón a falumig. Az a legrövidebb
út – ajánlkozott Livor.
– Csónakon jött idáig? Nem találkozott a révésszel? – kérdezte ijedten
Sveg.
– Nem tudhattam, hogy újra kísért. Egyébként pedig nem láttam.
Biztosan ő is a templomban volt.
– Az már igaz – hagyta rá Sveg. – Elfogadjuk az ajánlatát. Nem hiszem,
hogy a révész előmerészkedik, amíg Benedikte velünk van.
Livor egy pillanatra megdermedt.
– Pszt! Van itt valaki?
– Nem hallottam semmit.
– Halk neszezést hallottam a külső szobából.
Elnémultak.
 – Van itt valaki? – kiáltotta Sveg.
Semmi válasz.
Felálltak és gyertyával a kezükben, libasorban kivonultak a külső
szobába. A szoba teljesen üres volt.
– Lehet, hogy csak egy egér – jegyezte meg Sveg. – Igyuk meg a
kávénkat.
Újra asztalhoz ültek, erről-arról beszélgettek. Benedikte egyszerre
változást észlelt a ház légkörében.
Idegen hatalmat érzett. Körbejáratta tekintetét a szobában, de nem látta
az izzó szempárt. Mi lehet ez?
Újra érezte azt a furcsa szagot, mint első éjszaka. Egyre erősebben.
Mintha rohadt volna valami. Fojtogató bűz. A többieket figyelte, hátha
észrevettek valamit, de túlságosan elmerültek a beszélgetésben.
Adele ébredezni kezdett. A férfiak halkabbra fogták a beszélgetést.
Érezte a gonosz közelségét. Eluralkodott rajta a félelem. Legszívesebben
felkiáltott volna, hogy meneküljenek, de a rémület szinte megbénította.
Felállt és kinézett az ablakon. A szél szürke felhőket kergetett a hegyek
fölött. Süvítése panaszos jajgatáshoz hasonlított.
Semmi kétség. A házban halálos veszély leselkedik rájuk.
– Milyen az idő, Benedikte? – kérdezte Sander váratlanul. Újra kinézett
az ablakon. – Olyan, mintha…
Hirtelen megakadt. Érezte, hogy hátán végigfut a hideg.
Az ablaküvegben a szoba tükörképét látta. Ott állt mögötte a… gonosz.
Elborzadva bámult a tükörképre. Rosszabb, mint amire számított. Hogyan
lesz képes megvívni vele?
13. fejezet

NEM SZABAD elveszítenie a fejét.

Ha a szörnyeteg gyanút fog, végük.
Egy ideig bénultan állt. Kötélen táncoltak az idegei. Tudta, nem sokáig
képes leplezni érzelmeit, tekintete el fogja árulni.
Motyogott valamit, hogy ki kell mennie egy percre. A többiek
bólintottak. Adelével voltak elfoglalva, aki már felült.
Hogyan menthetné meg őket?
Körbejárta a házat, megpróbálta összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy a
ráolvasás itt nem segít. Ezzel újra a tó fenekére küldhetné a kísértetet, de
neki azt a szörnyű erőt kell megsemmisítenie, amely a borzalmas
eseményeket a háttérből irányítja.
Fel kell szabadítania Révkikötőt az átok alól!
A templomban kell rejtőznie a gonosz erő forrásának. Visszaemlékezett a
legendára: Gonosz Tengel sok-sok évvel ezelőtt a mélybe űzte vissza ezt az
erőt, hogy ne ártson a hatalmának.
Nehéz ellenfél, ha Gonosz Tengelnek is fejtörést okozott. Azért állította
félre az útjából, hogy egyedül uralhassa a világot, ha eljön az ideje.
Hirtelen azon vette észre magát, hogy a templom bejárata előtt áll.
Békésnek látszott a pirkadat tompa fényében.
Meg kell próbálnia megfejtenie a rejtélyt. De hogyan?
Lépteket hallott a háta mögött. Összerándult a gyomra az ijedtségtől, de
csak Sander volt. A férfi észrevette, hogy eltűnt, és aggódott érte.
Benedikte elmondta, mi a szándéka. Sander megijedt.
– Nem engedem, hogy egyedül menj be a tempómba, Benedikte! Én is
rájöttem, hogy az erő, mely ezeknek a titokzatos dolgoknak a hátterében áll,
a templomban rejtőzik. De nem küzdhetsz meg vele egyedül! Segítséget
kell hoznunk Christianiából…
– Ugyan ki tudna segíteni? – kérdezte a lány halkan.
A kérdés Sanderbe fojtotta a szót. Elgondolkodott. Ki tudna
megmérkőzni az ismeretlen hatalommal?
Senki. Semmire se mennének a papok a szenteltvizükkel, de az
ördögűzők sem. Csak a Jéghegyek Népének leszármazottja a méltó ellenfél.
A nemzetség egyetlen kiválasztott tagja jelenleg Benedikte.
 – Nem félek, Sander – mondta bátorítóan. – Te se félj! Erőt ad, hogy
mellettem állsz.
A férfi megragadta a kezét.
– Benedikte, túl fáradtak vagyunk. Mára már elég volt. Majd máskor
visszajövünk. A többiek szedelődzködnek, és leszállítják a sebesülteket a
faluba. Tartsunk velük!
– Nem, megtiltom! – kiáltotta halottsápadtan a lány. – Nem mehettek a
tóhoz! Hát nem érted, hogy Nerthus papja leselkedik ránk?
Az utolsó szavakat már futva kiáltotta.
Sander alig tudta utolérni.
– Kit akartok először átvinni? – kérdezte a lány rémülten.
– A két sebesültet.
– Jaj nekem!
Elfutottak a ház mellett, Benedikte egyenesen a tóhoz rohant. Látták,
amint Sveg és Livor a csónaknál foglalatoskodik. Adele a parton ült, arcát
kezébe temetve.
Amikor Benedikte és Sander a közelükbe ért, panaszosan felkiáltott:
– Én akarok átmenni először! Nekik már úgyis mindegy, én viszont
rettentően félek.
– Márpedig Livor úgy látja jónak, ha először őket viszi át – jelentette ki
Sveg.
Sander és Benedikte éppen ebben a pillanatban érkezett.
– Mi ez a rohanás? Talán kísértetet láttak? – kérdezte a vizsgálóbíró.
– Nem, de mindjárt látni fogunk – kiáltotta Benedikte. – Nem engedem,
hogy vízre tegyék a csónakot!
– De hát miért?
– Nem engedem, hogy vízre tegyék a csónakot! – kiáltotta újra
kétségbeesetten.
Livor ennek ellenére ellökte a csónakot a parttól.
– Állj meg, te pokolfajzat! – kiáltott rá Benedikte, és a csónak felé
tartotta a mandragóragyökeret.
Livor megfordult. Barátságos arca fokozatosan gonosz kifejezést öltött.
Teste megnőtt, előregörnyedt, fejét előrehajtotta. A bal arca hiányzott.
Kiugrott a partra, a csónakot pedig befelé lökte, s az lassan elsüllyedt a
tó fenekén. Adele rémülten felkiáltott, és elbújt Sander háta mögött. Mind a
négyen visszahőköltek. A kísértet feléjük tartott. Sander későn jött rá:
Nerthus papja kénytelen volt más testet ölteni, miután Benedikte
elsüllyesztette a csónakjával együtt. Az igazi Livor bizonyára holtan fekszik
valahol.
Futni kezdtek, hátuk mögött hallották a révész súlyos lépteit és dühödt
ordítozását. Tudták, nincs menekvés, hacsak Benedikte…
A lány megpróbálta emlékezetébe idézni a ráolvasás szavait, de semmi
nem jutott az eszébe.
– Rohanjatok, amennyire csak bírtok! – kiáltotta Sander.
Egyre közeledtek a léptek.
Ha bejutnának a házba, talán megmenekülnének. De a ház még olyan
messze van! Különben is, mire mennének vele, ha bezárkóznának?
Semmire.
Benedikte rohant leghátul, hogy megvédje a többieket. Lelassította
lépteit és az üldözőjük felé fordult.
Sander kinyújtotta felé a karját:
– Benedikte, kedvesem… gyere!
Adele, aki mellette futott, hisztérikusan felkiáltott:
– Ne törődj vele, hisz nem a szeretőd! Vagy talán vele is lefeküdtél
volna?
Benedikte már felemelte a karját a kísértet felé és elmormolta a ráolvasás
első szavait, amikor meghallotta, mit mondott Adele.
Vele is?
Akkor hát Sander és Adele…
– Nem! – kiáltotta – Ez nem lehet igaz!
A révész kísértete újra megindult feléjük.
– Benedikte, a ráolvasást, gyorsan! – kiáltotta Sander.
A lány folytatta, de gondolatai össze voltak zavarodva. A kísértet
megtorpant. Sander békítően megfogta a karját. Benedikte kitépte magát a
kezéből.
– Hozzám ne próbálj érni! – sziszegte.
– De Benedikte…
– Hagyj békén, nem akarlak látni többé!
Újra belekezdett a ráolvasásba, de nem tudott olyan erősen koncentrálni,
és tudta, ha abbahagyja, a kísértet megint üldözőbe veszi őket.
– Benedikte, Adele nem jelent számomra semmit – folytatta volna
Sander, de a lány belefojtotta a szót.
– A kísértet feléledt! – kiáltotta rémülten valamelyikük.
A szörnyeteg lassan magához tért, megrázta magát és közelebb lépett.
 Adele, aki eddig a földön ült, kétségbeesetten megpróbált hátrafelé
araszolva menekülni. Sander bénultan nézte a jelenetet. Sveg megragadta a
karját, hogy magával húzza. És Benedikte…
Nem bírta tovább. Nem jutott eszébe semmi, tehetetlenül zokogott.
– Végünk van, végünk van! – sipítozott Adele. – Tégy valamit!
A hatalmas Nerthus pap súlyos léptekkel közeledett feléjük. Arcát
féktelen düh torzította el. Nincs menekvés.
– Fuss, Benedikte, fuss! – kiáltotta Sander halálfélelemében.
A lány nem mozdult, kétségbeesetten jajgatott. Tudta, őt terheli a
felelősség a történtekért, de tehetetlen volt. Adele elszántan futott a ház
felé, de megbotlott valamiben és felbukott. A vizsgálóbíró szemmel
láthatólag nem tudta, mitévő legyen. Mentse a bőrét, vagy helytálljon az
utolsó percig? Sander segíteni akart Benediktének, de tudta, hogy a lány
megveti. Ez az érzés megbénította.
A kísértet már majdnem elérte Benediktét. A lányt ájulás kerülgette.
Tehetetlenül mozgatta ajkait, de egy hang sem jött ki a torkán. Nem
emlékezett semmire a ráolvasásból. Csak félelmet érzett. Nem tudott
szabadulni a kínzó gondolattól: Adele Sander szeretője volt!
Hirtelen mindannyian megdermedtek. Erős fény vakította el a szemüket,
és éles csattanás hasított a fülükbe. Mintha villámlott volna. De ilyen erős
villámlást még életükben nem láttak.
Többször egymás után villámok cikáztak az égen, mint a tüzes nyilak.
A kísértetet is megvakította a fény. Ő volt a villámok célpontja. Egy
utolsó vakító villanás és csattanás. Azt hitték, megsüketülnek. Még a
szemüket is behunyták…
Majd minden elcsendesedett.
Mire kinyitották a szemüket, a kísértet eltűnt. Révkikötő megszabadult
hátborzongató révészétől.
Egy ideig mozdulni sem bírtak, majd arrafelé fordultak, ahol a
villámokat látták.
Azon a helyen gyönyörű virágok borították a rétet, és a rét közepén
gyönyörű férfi állt.
Hollófekete, hullámos haj keretezte szép arcát. Barátságosan rájuk
mosolygott. Amikor Adele megpillantotta, azt hitte, ott helyben elolvad a
gyönyörűségtől. Sander elbújhatott mellette.
De a férfi észre sem vette Adélét, Benediktéhez lépett és így szólt:
– Láttam, nem boldogulsz egyedül – mosolygott a lányra.
 Benedikte először értetlenül nézett, majd lassan feltolultak benne az
emlékek. Jaj de régen is történt! Milyen hihetetlenül régen!
Akkor még egészen kislány volt… A Hárs-faligetben lévő ház nagy
szobájában történt. Alig tudta elfelejteni. A rosszindulatú Ulvar, akinek
soha nem volt egy jó szava sem senkihez, nem akarta elereszteni…
Késpengét szorított a torkára. Közben sértő durvaságokat vágott a fejéhez.
Azt állította, hogy őt soha senki nem fogja szeretni, hogy ő a legcsúnyább
lány, akivel valaha is találkozott. Ezek a kemény szavak örökre
megmaradtak az emlékezetében, és nagy részük van abban, hogy még most
is önbizalomhiányban szenved.
Ulvar meghalt. Az ikertestvére végzett vele. Halála után a fivére
keservesen megsiratta, ő volt az egyetlen, aki tényleg szerette.
– Marco! – kiáltott fel Benedikte meghatottan. A többiek csodálkozva
nézték. – Marco, tényleg te lennél? Már azt hittük, sosem látunk viszont.
A férfi mosolyogva indult felé, és a karjaiba vette. Tíz éve nem látták
egymást. Marco nem sokat változott. Talán mintha érettebb lenne. Jaj,
milyen jó érzés újra látni! Benedikte a vállára hajtotta fejét és keservesen
sírva fakadt.
– Szegény kis Benedikte – vigasztalta a férfi gyengéden. – Tudtam, ha
felnősz, erős, ügyes és okos nagylány lesz belőled. De ez azért már a te
erődet is meghaladta.
Benediktének nagyon jólestek a szavai.
– Hol voltál eddig, Marco? – kérdezte a lány, és visszaemlékezett a régi
szép időkre, amikor Marco segített neki virágot szedni Belinda
nagymamának. Sokszor megvigasztalta, amikor a gyerekek bántották. –
Hogy kerülsz ide?
– Épp erre jártam – felelte mosolyogva.
– No, azért ezt nem hiszem.
– Igazad van, Benedikte. Nemzetségünk egyik tagja megkért, hogy
segítsek rajtad, mert bajba kerültél.
Benedikte nem kérdezte, ki volt az. Ilyesmire nem illett rákérdezni.
– Így hát errefelé vettem az utamat, és látom, pont jókor érkeztem.
– Ő, igen! Köszönöm, nagyon-nagyon köszönöm! Ugye nem tér újra
magához?
– Nem, most már örökre vége. Eltűnt a csónakjával együtt.
– Ha jól sejtem, nagyobb veszély leselkedik ránk.
– Így van. Ősapánk végezni akar veled.
 – Velem? De hát miért?
– Tudod, kezd ébredezni. No nem komolyan, csak a furulyák egy kicsit
felrázták szendergéséből. Addigra, mire felébred, minden veszélyt el akar
söpörni az útjából. Ezért akar veled is leszámolni.
– No és te?
Marco elmosolyodott.
– Velem szemben tehetetlen. Elrejtőzöm előle. Érzi a fenyegető veszélyt,
de nem lát.
Ez megnyugtatta Benediktét. Marco megfogta a vállát, a szemébe nézett
és így szólt:
– Szándékosan küldött ide téged, hogy megöljön. Azt akarja, ne kerülj ki
élve ebből a kalandból.
Benedikte megborzongott. Aztán felderült az arca.
– Nem érhet semmi baj, hiszen itt vagy velem.
Marco szomorúan nézett rá.
– Nem tudom, Benedikte…
– Nem tudod, elég erős vagy-e, hogy elbánj Gonosz Tengellel?
– Nem, nem vele. Az itt rejtőző őserővel kell megküzdenem. De tudod,
még nem készültem fel teljesen.
Benedikte izgalmasnak találta a hallottakat, de nem akart kíváncsiskodni.
– Tehát Gonosz Tengel szelleme nem ér el idáig?
– Nem tudom. Lehetséges, hogy eljön, ha az őserő nem bír veled. De ha
észreveszi, hogy nem vagy egyedül…
– Akkor távol tartja magát – kuncogott magabiztosan a lány. Marco
mellett biztonságban érezte magát. Hányszor, de hányszor gondolt rá a
Hársfaligetben! Szomorú volt, amiért elment tőlük a fiú. De most már
minden rendben. Hazakíséri majd és…
– Nem, Benedikte – kezdte Marco, mintha csak kitalálta volna a
gondolatait. – A Hársfaliget már nem az otthonom többé. Add át
üdvözletem mindenkinek, már amennyiben élve kikerülünk innen. Nagyon
sokszor gondolok rátok, Henningre, Malinra… És a többiekre. Soha nem
foglak elfelejteni benneteket.
Benedikte tekintete elhomályosult a meghatottságtól. Nem folytathatták
a beszélgetést. Adele közeledett feléjük. A haját igazgatta, és a ruhájáról
törölgette a port…
Benedikte Sandert kereste a tekintetével. Sveggel együtt lement a partra,
hogy megmentsék a két vízbe borult szerencsétlent.
 Adele, ahogy odaért, megragadta Marco karját és így kérlelte.
– Mentsen meg, kérem! Vigyen el innen. Egy percig sem bírok tovább itt
maradni!
Marco nyugodtan válaszolt:
– Más dolgom van itt. Először a bajbajutottakon kellene segítenünk.
– Nem! – kiáltotta Adele. – Haza akarok menni, de rögtön. Nem bírom
már tovább.
– Megtalálja egyedül is az utat, Adele kisasszony. Az erdőn át a hegyi
legelőig, onnan pedig le a faluba.
– Egyedül? Soha!
Belecsimpaszkodott a férfi karjába. Marco alig tudta kiszabadítani
magát. A kezét akkor sem engedte el, kéz a kézben mentek le a tóhoz a
többiekhez.
Waltert sikerült kihúzniuk a partra, de már halott volt. Sander
csuromvizesen, tehetetlenül kémlelte tovább a vizet. Marco egy
kézmozdulattal arrafelé mutatott, ahol Morten Hjortsberget kellene keresni.
Sander azonnal a vízbe vetette magát.
A többiek várakoztak. Adelének vacogott a foga.
– Jaj, nem voltam elég kedves Mortenhez! Az én hibám, ha meghal.
Szeme láttára kacérkodtam Sanderrel. Ezt igazán nem kellett volna.
Senki nem válaszolt. Megértették, hogy kínozza a lelkiismeret.
Sander néhányszor lemerült, majd megtalálta a férfit. Lefektették a
partra. Sveg újraélesztéssel próbálkozott, bár tudták, nem sok értelme van.
– Azt hiszem, így a legjobb – kezdte Marco. – Aligha lettek volna újra
teljes értékű emberek. Nekik is jobb így.
– Milyen kegyetlen istennő – suttogta Benedikte. – A halál arat a
nyomában. Mintha nem tudna betelni az emberáldozatokkal.
Sander nem szólt semmit. Benedikte tudta, mire gondol. Nerthus
istennőre nem volt jellemző a kegyetlen vérengzés.
A két holttestet Gert mellé fektették, majd megtárgyalták, mi a
következő feladat.
– Le akarnak menni a kriptába? – kiáltotta Adele. – Én ugyan nem tartok
magukkal!
– Nem is kell – felelte Marco. – Legjobb lesz, ha kint várakoznak a
többiekkel. Én majd lemegyek Benediktével, ő a segítségemre lehet.
– Én is megyek – közölte Sander.
– Én is – mondta Sveg.
 – És engem képesek egyedül hagyni? – sikoltott fel Adele kisasszony.
Marco egyik férfiról a másikra nézett.
– Azt hiszem, a fiatalember velünk jöhet. Mit mondott? Sandernek
hívják? Maradjon mindig a háttérben.
– És én miért nem tarthatok magukkal? – kérdezte Sveg.
– Sandernek nagyobb hasznát vesszük, mivel jártas a mitológiában. Ne
felejtsük, hogy életünkbe kerülhet ez a kaland. Jobb, ha minél kevesebben
megyünk. Nem szabad lebecsülnünk azt az erőt, amivel majd meg kell
küzdenünk. Ha gyengének bizonyulunk, akkor ugyanolyan izzó szemű
rabszolgákká válunk, mint ez a három fiatalember.
Rémülten hallgatták szavait.
– Te le tudod győzni ezt az erőt, ugye? – kérdezte Sander.
– Erre addig nem tudok választ adni, míg szembe nem kerülök vele –
felelte Marco.
Ez a válasz nem nyugtatta meg őket túlságosan.
– És abban biztos vagy, hogy a templomba fészkelte be magát az erő?
– Minden jel arra mutat.
Több szóra nem is fecsérelték az idejüket. Sveg és Adele hátrébb
húzódott, a többiek pedig beléptek a templomba.
Enyhe fény szűrődött be, de az oltár sötétben maradt. A templom falán
valamilyen jelképet láttak. Sander nem tudta meghatározni az eredetét.
– Valamilyen pogány kultuszra emlékeztet – kezdett a magyarázatba,
ahogy a lapos kőbe vésett háromszöget vizsgálgatta. Túl magasra tették
ahhoz, hogy jól láthassa a közepébe vésett vonásokat. Úgy vélte,
madárcsőrre emlékeztetnek.
– Menjünk arra a helyre, ahol a pap eltűnt a sötétben – javasolta Sander.
Benedikte elhatározta, hogy a feladatra összpontosítja minden erejét.
Megpróbált nem gondolni Adele szavaira.
A szószék alatt találtak egy kis ajtót. Nyilván a sekrestye bejárata.
Beléptek. Marco elöl, a többiek utána.
A sekrestye teljesen üres volt, de újabb ajtó hívta fel magára a
figyelmüket.
Sander Marco és Benedikte arcát kémlelte. Meglepte a tekintetük. Látta,
hogy mindketten koncentrálnak, miközben a szemük az ajtóra tapad.
– Azt hiszem jobb, ha kint megvár minket, Sander – közölte Marco
feszült hangon.
 – Nem, én is be akarok menni. Furdal a kíváncsiság. Mivel sokat tudok
az istenekről, nagy segítségükre lehetek. Ezenkívül nem akarom magára
hagyni Benediktét. Be akarom bizonyítani, milyen sokat jelent számomra.
Benedikte nem akart ránézni, minden erejével koncentrált. Marco
beletörődött Sander döntésébe, bár igen aggódó képet vágott. Arra kérte,
azonnal fordítsa el a tekintetét, ha a legkisebb különös jelenséget észlelné
is. Ez Benediktére is vonatkozott.
– Álljatok mindig készen a menekülésre. Csak semmi hősködés!
Megértettétek?
Bólintottak.
Ekkor Marco kinyitotta az ajtót.
A szobában sötét volt. Úgy tűnt, mintha élne, lüktetne a sötétség. Amikor
a szemük hozzászokott, egy lefelé vezető létrát vettek észre.
Marco intett, hogy előremegy. Félúton járhatott, amikor Benedikte
minden felszólítás nélkül utána indult. Sander követte.
– Érzel valamit? – kérdezte Sander. – Már úgy értem… valami rosszat,
fenyegetőt?
– Ellenséges erőt érzek – suttogta a lány. – Rémisztő.
– Veszélyt nem?
– De. Óriási veszélyt.
– És szagot? – faggatta tovább a férfi, amikor már lent álltak a kriptában.
– Azt is, csak nem azt a kellemetlen rothadásszagot. Valami másfélét…
Nem tudta pontosan meghatározni.
Marco ment elöl. Feltartotta a kezét, nehogy tovább menjenek. Átvette
az irányítást.
Marco mindig is értett a varázsláshoz. Még alig állt a lábán, már tudott
villámokat szórni. Képes volt akármikor fénybe borítani bármit. Most is
csak egy kis mozdulatot tett a kezével, és egy pillanatra fényben úszott a
kripta.
A felvillanó fényben észrevettek valami tárgyat a sarokban.
Szoborformája volt, letakarták egy sötét terítővel. Sander kicsit hátrább
lépett, mert amint ránézett, különös erő sugárzott belőle, mely bénítólag
hatott rá.
– Csukjátok be a szemeteket, de nyomban! – parancsolta Marco.
Engedelmeskedtek. Hallották, amint odamegy a sarokba.
Bár csukva tartották a szemüket, még így is érezték, ahogy felvillan egy
erős, éles fény. Marco bocsátotta ki a tárgy felé, majd hátraesett. Úgy
kapták el, de rögtön talpra állt. A villámok cikázva sisteregtek, pattogtak
körülöttük. Holtfáradtnak érezték magukat, bénító zsibbadás fogta el őket.
Az idegen erő be akart hatolni a tudatukba, uralkodni akart az akaratuk
felett. Benedikte felordított kínjában, kezével eltakarta a szemét, fülét
befogta. Aztán észbe kapott. Segítenie kell Marcónak. A ráolvasás! Eszébe
jutott minden. Belekezdett hát. Hallotta, amint Marco megköszöni a
segítséget. Tovább folytatta a villámszórást.
Sander a padlón feküdt, de életben volt. A lány hallotta, ahogy
nyöszörög. Semmi pénzért nem akarta átadni lelkét ennek az iszonyú
őserőnek, mely a rabszolgájává akarta tenni.
Mintha Marco szavait hallanák. Benedikte elvette kezét a füléről, hogy
jobban hallja.
– Most megvagy! – hallatszottak Marco szavai.
Megszűnt a villámlás és sistergés.
– Gyerünk, Benedikte, folytasd a ráolvasást! – biztatta Marco.
Benedikte megtett minden tőle telhetőt. Újra belekezdett a furcsa, idegen
szavak kántálásába. Hallotta, amint Marco érthetetlen szavakat mormol, és
hirtelen kimondja Gonosz Tengel nevét, majd felsóhajt.
– Most már abbahagyhatod, Benedikte – mondta.
Benedikte érezte, elmúlt a veszély. A kriptát megszabadították minden
gonoszságtól. Kellemetlen szag sem terjengett.
Sander feltérdelt, és lassan felnyitotta a szemét.
Sötét volt a kriptában, de Marco kellemes, tompa fénybe vonta a
helyiséget.
Sander a sarokban álló bálványra meredt. Már nem volt hatalma, de így
is félelmetes látványt nyújtott. Marco erősebbnek bizonyult a küzdelemben.
Sander fáradt hangon megkérdezte:
– Ez a bálvány nem Nerthus akar lenni. Akkor hát micsoda?
14. fejezet

MINDANNYIAN az ősrégi, félelmetes kő-szobrot bámulták.

Megkopott az idők során, de látszott, hogy valamikor több színnel
ékesítették. Az alvadt vérfoltok alól előbukkantak a megfakult
színárnyalatok. A szeme vörös drágakőből volt, durván metszett nyakán
értékes nyakékek lógtak. Ezek a szemek valaha félelmetes erőt sugároztak
magukból. Most veszélytelennek látszottak.
Hiányzott a jobb keze, egyébként más testrészeit alapos gonddal
kidolgozták.
– Hermafrodita? – csodálkozott Sander. – Az afrikai népeknél találunk
hermafrodita isteneket! Különös.
Elhallgatott egy pillanatra, majd hangosan gondolkodni kezdett. A
mitológia az ő szakterülete.
– Megtaláljuk rajta Nerthus szimbólumait. A nőies formák a
termékenységre utalnak. A jobb keze hiányzik… Márpedig ez az ősi északi
istenre, Tyrre utal. Régebbi időkre nyúlik vissza, mint a vikingek istenhite.
A háború isteneként feláldozta jobb kezét. Ugyanúgy áldoztak neki, mint
Nerthusnek. Véráldozattal, majd a holttesteket vízbe dobták. Nem értem!
Marco végre megszólalt:
– Tanulságos volt végighallgatni a következtetésedet, Sander. Most már
jobban értem az összefüggést. Segítségeddel könnyebben tudom
kamatoztatni látnoki képességeimet, ha tudom, hol keresgéljek. De most
gyerünk, menjünk innen!
– És a bálvány?
– Itthagyjuk egyelőre. Jobb ha most nem visszük magunkkal. Mivel csak
most űztük ki belőle a gonosz szellemet. Természetesen bejelentjük a
múzeumoknak a létezését. Majd eldöntik, mi legyen vele.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ ÉS ADELE már szinte feladták a reményt, hogy még
életben viszontlátják őket. Elmesélték, hogy hatalmas fénycsóvát láttak
távozni a templomból. Azt hitték, itt a világ vége. Térdre borultak és
imádkoztak barátaik lelki üdvéért.
Miután meggyőződtek róla, hogy a veszély elmúlt, újra lemerészkedtek a
kriptába. Közelebbről szemügyre akarták venni azt a helyet, mely
rettegésben tartotta Révkikötőt annyi éven át.
 Majd egy tisztáson összegyűltek, hogy meghallgassák Marco
beszámolóját.
– Sander sokat segített nekem a rejtély megfejtésében – kezdte –, és
Benedikte nélkül nem tudtam volna elűzni a gonoszt. Most megpróbálom
összefoglalni az elméletemet. Ha hozzá szeretnétek tenni valamit, csak
bátran!
A többiek bólintottak. Marco a tó felé nézett, de tekintete mintha a
régmúltba révedt volna.
– Nagyon, nagyon régen kezdődött. Igazad volt, Sander. Egy kis germán
törzs vetődött ide a messzi északra. Elterjedtek errefelé a szokásaik, többek
között a Nerthus-kultusz. A törzs aztán kihalt, illetve utódai keveredtek az
itt élő néppel. Ne felejtsük el, hogy ez a hely fontos átkelőhelynek számított
régen. Nem csak az emberek, hanem a hitük is keveredett. Az itt élő nép
saját istenkultusszal rendelkezett. A leghatalmasabb isten Tyr volt, a háború
istene. Áldoztak neki embert, állatot, különböző rituálék keretében. Vízben
is. Ebben megegyezik a kultusz Nerthusével, aki a víz és termékenység
istennője. Az őslakosok szerették volna valamivel meglepni isteneiket.
Megbíztak egy ügyes kőfaragót, hogy készítse el Tyr és Nerthus szobrát egy
alakban. Így továbbra is áldozhattak mindkét istennek. Egy pap végezte az
áldozati szertartást, majd rabszolgák mosták le Nerthust és kocsiját a véres
szertartás után. A hintót nem találtuk meg. Valószínűleg végzett vele az idő
vasfoga. Úgy kapcsolták össze a két isten-kultuszt, hogy az áldozatokat
először Tyr hitében megcsapolták a vértől, majd a germán Nerthusnek
áldozva a vízbe dobták. Aztán amikor kezdett teret nyerni az új istenhit, a
hittérítők az áldozati papot minden valószínűség szerint lemészárolták.
Akkor roncsolódott szét az arca. Halála után visszatért kísérteni mint
révész, hiszen az ő feladata volt körbehordozni a Nerthus-Tyr szobrot a
közelben lévő falvakban.
– És mi lett a szoborral?
– A viking korban épült templom mélyén szunnyadt, mely a mostani
templom helyén állt valaha. Itt rejtették el a medalionokat, az áldozati kést
és a volsát is. A pap továbbra is kísértett mint révész. A helybéliek már
ismerték a veszélyt, ezért csak az idegeneket tudta becsalogatni a
csónakjába. Aránylag békés esztendők következtek. Majd jött a
kereszténység. Lerombolták a viking templomot és ezt a mostanit építették
a helyére.
 – Aztán elérkezett Gonosz Tengel ideje. Beszállt a kísértetrévész
csónakjába. Megküzdöttek egymással. Persze a révésznek nem sikerült
lehúznia a mélybe. Gonosz Tengel kíváncsiságát azonban felébresztette a
kísértet, és többet akart tudni Révkikötő titkáról.
Marco elhallgatott. Majd folytatta.
– A révészkísértet büszkén mutatta Gonosz Tengelnek a templom
mélyén lapuló bálványt. Gonosz Tengel felismerte az erő jelentőségét, és a
maga hasznára akarta fordítani.
Marco mély levegőt vett. Úgy tűnt, mintha újra maga előtt látná az
eseményeket.
– A révész, vagyis Nerthus papja, elmondta Tengelnek, minden vágya,
hogy istene a régi fényben tündököljön. Gonosz Tengel könnyen tejesítette
kívánságát. Elég volt egy kézmozdulat és a bálvány újra megtelt erővel, de
Tengel még külön hatalommal is felruházta… A révészpap azt hitte, hogy
régi istenét nyerte vissza, de valójában sötét, gonosz hatalom költözött az
istenszoborba. Gonosz Tengel rabszolgájává tette, hogy ha kell, a jövőben
szövetségesre találjon benne. Mint például most is. Mi, a Jéghegyek Népe
különleges képességekkel rendelkező leszármazottai ugyanis veszélyt
jelentünk Gonosz Tengel számára. El akar pusztítani minket. Ezért minden
erőnkkel arra kell törekednünk, hogy átadjuk tudásunkat az utódoknak és
figyelmeztessük őket a veszélyre.
– Gondolod, hogy nemzetségünk átokverte, gonosz leszármazottai
Gonosz Tengel mögött sorakoznak fel? – kérdezte Benedikte félénken.
– Igen, elképzelhető, Benedikte, mint ahogy a jók minket segítenek.
A többiek értetlenül hallgatták őket. Adele türelmetlenül felsóhajtott.
Marco folytatta:
– Most hogy megsemmisítettük a bálványt és Tengel tervei füstbe
mentek, biztosan iszonyú haragra gerjedt. Nos, térjünk vissza ahhoz a
naphoz, úgy hatszáz évvel ezelőtt, amikor Gonosz Tengel ráolvasás
segítségével elsüllyesztette a csónakot a révésszel és a bálvánnyal együtt.
Csak ő tudta, hova rejtette. A ráolvasás azonban nem győzte le teljesen
Nerthus papját. Visszatért, csak más alakban. A csónakja eltűnt, és az
imádott Nerthus-Tyr bálvány is. Nem tudhatta, hogy a tó fenekén
nyugszanak.
– Aztán huszonöt évvel ezelőtt történt valami különös esemény. Egy
fiatal pár kiment a tóra kora hajnalban halászni. Amikor felhúzták volna a
hálójukat, csak nem akart jönni. Valamibe beleakadt. A fiatal férfi lebukott
a víz alá és kiemelte a bálványt. Ezzel megpecsételődött a sorsuk. Előkerült
az istenszobor, így a pap újra megkezdhette áldozati tevékenységét. Annyi
idő után ezt a fiatal párt áldozta fel istenének. A fiatalembert előbb
rabszolgájává tette. Elvitette vele a bálványt a templomba. Oda, ahol most
rátaláltunk. Majd feláldozta mindkettőjüket.
Most Sander vette át a szót:
– A kísértet újra kísérteni kezdett A falu lakói elmenekültek. Majd egy
szép napon megérkeztek a németek és Morten.
– Igen – vette át a szót Marco. – Öt német turista. Három áldozatul
esett…
– Egyikőjüket soha nem találták meg – szólt Sveg.
– Nem, nem is fogják – jelentette ki Marco, és tekintete a távolba révedt.
– Majdnem a nyílt tengerig sodorta az áramlat. Soha nem fognak
rábukkanni.
Megborzongtak. Marco a jövőbe is lát!
– Aztán Morten felettese tévedt erre az elátkozott helyre. Klämmer
docens vagy hogy hívják – tette hozzá Sveg.
– Igen, ő is áldozatul esett az istenkultusznak. Aztán jött Morten
Hjortsberg, és csatlakozott a németekhez. Nem tudom, milyen messzire
jutottak a kutatásban. Mindenesetre Nerthus-Tyr isten és a pap őket sem
kímélte.
Elhallgatott. Szinte egyre gondoltak. Vajon Morten, Gert és Walter előre
sejtették a sorsukat? Ezt már sosem fogják megtudni.
– A lényeg még hátra van. Gonosz Tengel a nagy visszatérésre készül. Ki
akarja terjeszteni gonosz hatalmát az egész földön. Ezért már időben
hozzálát ellenségei elpusztításához. Benedikte fenyegető veszélyt jelent
számára. Erre a kísérteties helyre küldi. Biztos benne, hogy Nerthus-Tyr
papja egyedül is elbánik vele.
Marco a lányra mosolygott:
– Azonban lebecsüli a lány képességeit. Minden Gonosz Tengel terve
szerint történik. Úgy intézi, hogy az a kislány megtalálja a medaliont a
folyóban. Sveg vizsgálóbíró rábukkan a hullára és Sander Brinkért küld. Ő
pedig Benediktéért. Minden előre ki van tervelve. No és mit csinál
Benedikte, amikor megérkezik? Ugyanazt, mint Gonoszt Tengel többszáz
évvel ezelőtt. A tó fenekére küldi a révészt. Nyakamat rá, hogy Gonosz
Tengelt majd szétvetette a düh.
Erre a gondolatra elnevette magát.
 – A kísértet persze újra felbukkan. Livor külsejét ölti magára. Livor
különben nem halt meg. Lent van a faluban, még csak nem is sejti, hogy
kölcsönvették a külsejét, mivel eszméletlenül fekszik egy csúnya esés óta,
mely szétroncsolta a fél arcát. De most már rendbejön. A kísértet gyűlölte
Benediktét és félt tőle. Vele nézett Benedikte farkasszemet azon az éjszakán
a nagy házban.
– Benedikte, meséld el inkább te, hogyan sikerült Livort leleplezned.
– Jó – kezdte a lány zavartan. – Nos, amikor tegnap este megint a nagy
házban voltunk, mielőtt elmentünk a templomba, akkor a házon változást
éreztem. Volt légköre, megnyílt előttem, éreztem a múltját, mindazt, ami a
falai közt lejátszódott. Nem úgy, mint első alkalommal. Hanem amikor
visszajöttünk, a ház újra idegenné vált. Nem engedte, hogy közelebb
férkőzzem az emlékeihez. Azt a furcsa szagot is éreztem… Tudtam, hogy
valami megint nincs rendjén. A gonosz erő velünk volt a házban.
Sveg bólintott.
– Livor akkor velünk volt.
– Amikor ott álltam az ablaknál, a szoba visszatükröződött az
ablaküvegben. Valami furcsát vettem észre. Valaki hiányzott a tükörképből.
Visszafordultam megint a szoba felé, hogy rájöjjek, ki az. Aztán a
tükörképre néztem. Livor hiányzott róla. A szék, amin ült, üres volt.
– Hűha – képedt el Sander. – Mi pedig beszélgettünk vele.
– Nem volt elég óvatos. A tükörképre nem gondolt.
– Ne beszélj ostobaságot, hiszen meg is érintett – tiltakozott Adele.
– Ez nem kizárt, úgy látszott, mintha valódi ember lett volna, de kísértet
volt.
Adele elsápadt. Újra felrémlett benne az iszonyatos, üvöltő kísértet
alakja a tóparton.
Marco felállt, a többiek is követték példáját.
– Ideje szedni a sátorfánkat – jegyezte meg Sveg.
MARCO jól sejtette. Gonosz Tengel dúlt-fúlt haragjában. Még az is eszébe
jutott, hogy a saját szellemét küldi Révkikötőbe, hogy leszámoljon
Benediktével, akinek a képességeit lebecsülte. De aztán elvetette a
gondolatot. Egyrészt nagyon kimerült volt, másrészt volt valami fenyegető
erő a lány közelében, ami elijesztette. Bárcsak tudná, mi az, de rejtve
maradt előtte.
Elvesztette szövetségesét, Nerthus-Tyr istent is. Márpedig a lány egyedül
nem bánhatott el vele. Ki segíthetett neki? Többet nem akart kockáztatni.
Van még ideje. Előbb vagy utóbb úgyis végez Benediktével.
Újra elszenderült, hogy erőre kapjon.
MÉG AZNAP mindannyian lementek a faluba. Sveg felvette a kapcsolatot
az ottani vizsgálóbíróval és megígérte neki, hogy marad néhány napig, segít
elrendezni a dolgokat.
Sander is maradt. Adelével nem akart visszamenni, Benedikte pedig nem
engedte a közelébe. A férfi megértette csalódását. A kínos eset után hogyan
is lehetne bizalommal iránta? Hiába próbálta megmagyarázni a történteket,
nem járt sikerrel. Végül Benedikte így szólt hozzá:
– Ha most érzel is irántam valamit, Sander, ahogy folyton folyvást
állítod, mi lesz, ha utadba kerül egy szép és izgalmas nő? Vajon ellen tudsz-
e majd állni neki?
Sarkon fordult, még mielőtt Sander válaszolhatott volna. A lány szavai
önvizsgálatra késztették. Úgy érezte, nem tudna ellenállni a kísértésnek.
Így hát barátokként váltak el. Búcsúzáskor melegen átölelte a lányt. Ez
volt Sander Brink első veresége a nőknél.
Benedikte úgy érezte, megszakad a szíve. De még fájdalmasabban
érintette, mikor Marcótól is búcsút kellett vennie. A férfi elutasította,
amikor felajánlotta, hogy menjenek haza együtt a Jéghegyek Népéhez.
– Nem mehetek haza veled kedves, Benedikte – mondta szomorúan. –
Nem tehetem. Cseppet se búsulj Sander Brink miatt! Jól tetted, hogy
kiadtad az útját, még nagyon éretlen. Olyan, mint egy gyerek. És sokáig
nem is fog megkomolyodni. Te sokkal különb vagy nála, Benedikte. Sokkal
komolyabb és erősebb.
– Jaj, Marco, épp most olyan gyengének érzem magam – sóhajtott a lány.
– Úgy érzem, nem tudom elfelejteni.
– Tudom, és ez természetes, hogy így érzel – vigasztalta Marco és
végigsimított az arcán. – Nem lesz semmi baj, meglátod. Hamarosan
összeszeded magad és mások fognak hozzád fordulni segítségért.
– Jaj, Marco, olyan boldog vagyok, hogy találkoztam veled! Olyan vagy
nekem, mintha a bátyám lennél!
Majd elbúcsúztak egymástól. Benedikte örökre kedves emlékként őrizte
szívében ezt a találkozást.
NÉHÁNY HÓNAPPAL KÉSŐBB kellemetlen beszélgetésre került sor
Benedikte, az apja, Henning és nevelőanyja, Agnete között. A lánynak
nagyon nehezére esett feltárni az igazságot. A szülők még sosem látták
ilyen elesettnek a kiegyensúlyozott Benediktét.
 Sokkal kedvezőbben fogadták a dolgot, mint Benedikte gondolta.
Először persze földbe gyökerezett a lábuk a hír hallatán, de aztán gyorsan
magukhoz tértek.
– Drága gyermekem – vigasztalta Agnete a síró lányt. – Én is „bűnbe
estem”. Milyen ostoba kifejezés! Édesanyád, Anneli is a szíve alatt hordott
téged, amikor édesapáddal összeházasodtak. Miattad álltak az oltár elé. Én
magam rokonod, Ulvar gyermekét hordtam a szívem alatt, amikor édesapád
megkérte a kezemet. Hát pont mi ne értenénk meg? Pont mi ne osztoznánk
az örömödben és bánatodban?
Benediktéből még jobban feltört a zokogás e szavak hallatán.
– Mi majd gondoskodunk rólad és a gyermekről – nyugtatgatta az apja. –
De a gyermek apjának, Sander Brinknek is tudomására kellene hozni a
dolgot, nem?
– Nem, nem – tiltakozott Benedikte hevesen. – Nem bírnám elviselni, ha
csak emiatt venne feleségül. Nem akarom ezzel házasságra kényszeríteni.
Henning gondterhelt képet vágott:
– Joga van a gyermekéhez, a gyermeknek is joga van az apjához.
– Tudom, tudom – szipogta Benedikte. – Én is gondoltam már erre, és
sokat törtem a fejem. De mi lesz, ha nemzetségünk átokverte tagját fogom a
világra hozni? Akkor jobb lenne, ha nem is tudna róla, nem?
Ezen elgondolkodtak és úgy döntöttek, hogy várnak, amíg megszületik a
gyermek.
A családban mindannyian nagy örömmel fogadták a hírt, hogy Benedikte
találkozott Marcoval. Miután azonban a lány közölte, hogy hiába
könyörgött, Marco nem akart vele tartani, elszomorodtak. Biztosította
Benediktét, hogy mindenről tud, ami a nemzetségen belül történik, de
bizonyos okok miatt nem tarthat vele.
De vajon hol lehet?
AZ 1892-ES ESZTENDŐBEN Benedikte egy kisfiúnak adott életet. Apja
után az André nevet kapta.
Sander Brink megnősült. Christiania legszebb lányát vette feleségül.
Hiszen az már csak úgy van, hogy a szépek egymásra találnak. Persze nem
biztos, hogy boldogok is lesznek egymással.
Benedikte megállta a helyét. Fia iránti felelőssége csak megerősítette
jellemét. Elég erős volt ahhoz, hogy rá se rántson a szomszédok
mocskolódó megjegyzéseire. Nem törődött vele, hogy hirtelen elhallgattak
az emberek, ha belépett valahova. Anyatigrisként védelmezte a fiát a
gyerekekkel szemben, akik miatt sokszor sírva jött haza, mert fattyúnak
csúfolták. Beletörődött a gondolatba, hogy sosem fog férjhez menni. Most
már nemcsak a csúnyasága állt ennek az útjába, hanem törvénytelen
gyermeke is.
Sosem hagyta el magát. Segített a ház körül és a gazdaságban, mivel
gyermeke miatt nem tudott máshol munkát vállalni. A családja mindig
mellette állt.
Elégedettnek tűnt a kívülállók szemében. Nyugalma,
kiegyensúlyozottsága miatt sokan fordultak hozzá vigaszért. „Majd
elrendeződik a dolog” – mondogatta gyakran a kétségbeesetteknek.
Senki sem tudta, hogy amikor egyedül maradt a szobájában és elnézte a
fiát, nyugtalanító gondolatok kínozták. Mintha megbánta volna, hogy akkor
olyan elutasítóan viselkedett Sanderrel. Most már nem is tűnt olyan
égbekiáltónak a „bűne”.
Nem lett volna szabad elzárkóznia az elől, hogy lássa a fiát, aki ráadásul
úgy hasonlított rá. Lehet, hogy túlságosan önzően viselkedett, és csak a
saját büszkeségével törődött?
De akkor gyűlölte, hogy olyan szörnyű csalódást okozott neki.
Már késő tépelődni. Sander megnősült, biztosan családot is alapított.
Úgy a legjobb, ahogy van.
Sokszor elsírta magát bánatában, hogy nem oszthatja meg André miatti
örömét mással. Vajon mit fog majd válaszolni fia kérdésére, ha az apja után
érdeklődik?
Nagyon nagy segítséget jelentett a családja: Henning, Agnete, Vanja,
nagyapja Viljar, nagyanyja Belinda, Malin, Per és fiuk, Christoffer!
De ők sem tudtak könnyíteni rossz lelkiismeretén, hogy megfosztotta
gyermekét és gyermeke apját attól a lehetőségtől, hogy megismerjék
egymást.
ÚGY LETT, ahogy Marco megjósolta:
Benedikte mostohahúga, Vanja és Malin fia, Christoffer nehéz helyzetbe
kerültek. Persze Benediktének kellett elsimítania a dolgot.
De ekkorra már történetünk belépett a huszadik századba, melyben a
Jéghegyek Népének sorsa megpecsételődött.