A sorozat A pribék leánya című nyolcadik kötete

február 17-től kapható a hírlapárusoknál,

valamint – viszonteladóknak – az AGORA Kft.-nél
(Bp. XIII., Váci út 168.), a FATUM ART Kft.-nél
(Bp., XIII. Váci út 1-3.) és a KIADÓK HÁZÁBAN
(Bp. III., Galagonya u. 2/A).
A további kötetek hathetenként jelennek meg.
Az eddig megjelent kötetek:
I. Varázslat
II. Átkos örökség
III. Örvényben
IV. Vágyakozás
V. Halálos bűn
VI. Nincs menekülés
VII. Kísértetkastély
A svéd nyelvű eredeti mű címe:
Spökslonet
Copyright © by Margit Sandemo, 1993
All Rights Reserved
Hungarian translation © Szöllősi Adrienne, 1993
Hungarian edition © CESAM Publishing Ltd., 1994
A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor
Felelős szerkesztő: Nagy Arpád
Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója
A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18.
ISBN 963-8374-06-4
HU ISSN 1217-0666
Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem
Terjeszti a Magyar Posta, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők
Ára: 240 Ft
 GONOSZ TENGEL régesrégen, több száz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak.
Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja.
Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább
egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és
sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti
hatalommal ruházza fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni.
A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt
a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét.
Így szól az ősi legenda.
Senki sem tudja, igaz-e.
Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki
megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő
családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.
 1. fejezet

KERESZTÉLY KIRÁLY HALÁLA UTÁN nehéz idők köszöntöttek Kirsten Munkra és

gyermekeire.
Hálásak lehettek előrelátó apjuknak, aki még idejében összeházasította lányait országa befolyásos
nemesi csa​ládjának néhány sarjával. Legidősebb leányát, Anna Christinát Frans Rantzauval jegyezte
el, akit rövidesen udvarmesteri rangra emelt. Ám a két szerencsétlen fiatal nem érhette meg esküvője
napját.
Következő lányát, az ellenszenves Sofie Elisabethet Christian von Pentzhez adta, aki addigra a
kormányzó​ságon kívül egyéb udvari méltóságokat is betöltött. Tulajdonképpen nevezhették volna
Dánia külügymi​niszterének, ha ez a rang akkoriban már létezett volna.
Mindnyájuk közül Leonora Christinának jutott a legjelentősebb és egyben legbecsvágyóbb férj,
Corfitz Ulfeldt. Amikor összeházasodtak, Corfitz már királyi főudvarmester és főparancsnok volt. így
férje jóvoltából Leonora országa legrangosabb hölgye lett.
Elisabeth Augusta már nem volt olyan szerencsés, mint nővére. Férje, Hans Lindenov, egyszerűen
sem​mire sem vitte.
Christianének már jobb férj jutott, hiszen Hannibal Sehested szép jövő elé nézett. Nemsokára
kinevezték Norvégia kormányzójává.
Hedvig nevű leánya egy bornholmi birtokoshoz, Ebbe Ulfeldthez ment nőül. Férje később többször
is megbánta, hogy Kirsten Műnk lányai közül választott magának feleséget.
Hannibal Sehested elkeseredésében egyszer elszólta magát, és állítólag ördögi teremtéseknek
nevezte a nővéreket. „A Sátánnak való az ilyen asszony! Jobb is lenne, ha testvéreivel együtt elvinné
a pokolba!”
Kirsten Munk leányai sohasem mulasztották el hangsúlyozni felséges származásukat, és Dánia
legelőkelőbbjei közé számították magukat. Ám azután megkoronázták féltestvérüket, III. Frigyest, és a
fiatal Sofia Amalia lett a királynő.
Frigyes alapos tisztogatást végzett az udvarban. Először Christian Pentztől szabadult meg. Még
akkor szembekerültek egymással, amikor Frigyes csak trónörökös volt. Az ifjú király nem egykönnyen
felejtette el sérelmeit, ezért az első adandó alkalommal leváltotta Pentzet, valamint megtiltotta neki,
hogy az udvarnál mutatkozzék.
Utána Ebbe Ulfeldtre került a sor. Vizsgálatot indítottak ellene, melynek során kiderült, hogy a
legdurvább módon sanyargatja a birtokán dolgozó parasztokat. Egyhamar megszabadultak hát tőle is.
És mindez még nem volt elég. Kirsten Munk leányaitól megvonták a grófnői címet, valamint
megtagadták tőlük, hogy hintajukkal behajthassanak a palota udvarába, ami mindig is a legelőkelőbb
dámák előjoga volt.
 A leányokat majd szétvetette a düh, természetesen Kirsten Munk is tombolt. Nagyanyjuk, Ellen
Marsvin, aki IV. Keresztély halála után gyászba öltözött, már csak magában bosszankodott. 1649-ben
meg is halt, úgyhogy nem kellett végignéznie, hogyan gyalázzák tovább családja becsületét.
A legnagyobb megaláztatást Leonora Christina szenvedte el. Először is felesége volt Corfitz
Ulfeldtnek, aki titokban szüntelenül hadakozott a királlyal az ország irányításáért. Mindezek mellett
Leonora Christina naponta megvívta a saját harcát a királynéval, hisz Sofia Amalia megjelenéséig ő
volt az ország első asszonya. Kegyetlen viszályuknak csak haláluk vetett véget.
A király minél hamarabb szeretett volna megszabadulni Ulfeldttől, először mégis Hannibal
Sehested ellen fordult. Sehested a király embere volt, de az államtanács ragaszkodott ahhoz, hogy
váltsák le Norvégia helytartóját. Leváltása után fény derült arra, hogy az egykori helytartó kezében
van az összes norvégiai birtokok tizenhatoda és számos bánya. Arról már nem is beszélve, hogy
működése alatt meglopta a királyi kincstárat, ugyanis az adó jelentős részét egyszerűen zsebre tette.
Efölött már Frigyes sem hunyhatott szemet.
A Hannibal Sehested ügy végére egyszer s mindenkorra pontot tettek.
Az igazi szálka azonban Ulfeldt volt a király szemében. Akárcsak Leonora Christina a
királynééban.
1649 JANUÁRJÁBAN LEONORA CHRISTINA váratlanul meglátogatta Cecilie Paladint.
Az ifjú hölgy meglehetősen izgatottnak tűnt, szüntelenül fel-alá járkált a szobában.
– Az a rettenetes német nőszemély mindent megtesz annak érdekében, hogy lehetetlenné tegyen –
mérgelődött. Cecilie mindig is tudta, hogy Leonorának nincs túl jó véleménye a királynéról. – De
várjon csak! Majd a férjem megmutatja nekik! Németalföldre készül. Majd ott bebizonyítja ország-
világ előtt, hogy melyikük a bölcsebb, és hogy ki alkalmasabb az ország irányítására!
– Ezek szerint az államtanács elfogadta az útitervét?
– Az államtanács? Olyan embernek, mint Corfitz, nincs szüksége efféle intézményre!
Természetesen vele tartok. Fényes kíséretünk lesz az úton. Tulajdonképpen ezért kerestem fel önt,
asszonyom. Mindig lojális volt velem. A férjemnek személyi titkárra van szüksége, egy olyan fiatal
nemesúr személyében, aki megengedheti magának, hogy egész idő alatt mellette legyen. Manapság
kevés ember akad, akiben teljes mértékben megbízhatnánk. Minden megváltozott, amióta az a német
nőszemély betette a lábát, az udvarba. Arról nem is beszélve, hogy magával hozta az egész
pereputtyát. Az ön fiára gondoltunk, őrgrófnő. Tancred járatos az udvari etikettben, emellett igazán
csinos fiatalember…
Cecilie villámgyorsan átgondolta az ajánlatot. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egyetlen fiát
kiszolgáltassa a vakmerő szerencsejátékos Corfitz Ulfeldtnek. Nem szerette volna, ha Tancred is
belekeveredik a király és főudvarmestere közti viszályba vagy éppen a két ellenséges asszony
párharcába. Másfelől Leonora Christinát csecsemőkora óta ismerte, és mindig mellé állt, ha bajba
került…
Eddig sikerült megőriznie semlegességét, ami a Leonora Christina és a királynő között folyó
küzdelmet illeti. Mindkét asszony okos volt, Leonora Christina ráadásul szép is, igazi elbűvölő
nagyvilági dáma. A királynő, viszont fiatalságával, bájával és hatalmával kápráztatta el környezetét. A
Braunschweig–Lüneburg-ház tagjai tehetséges, energikus és szenvedélyes emberek voltak. Sofia
Amalia sem hazudtolta meg származását. Sajnos, néha túlságosan is elragadtatta magát, és Leonora
Christina csípős nyelve sem javított a helyzeten. A két nő egymásra való irigykedése és
féltékenykedése már-már elviselhetetlenné vált.
Ha csak Leonora Cristináról lett volna szó, Cecilie talán nem habozik Németalföldre küldeni fiát.
Ám Tancrednak Corfitz Ulfeldtet kellett volna szolgálnia. Noha Corfitznak egyelőre sikerült
mindenkiben jó benyomást keltenie és a nép is kedvelte, Cecilie tudta, hogy mindezek ellenére
elviselhetetlenül erőszakos, önző és nem utolsósorban megbízhatatlan, aki ha szükségét látja, még a
barátaival is szembefordul. Nem akarta, hogy Tancred a helytartó miatt a királyi család ellenségévé
váljék. Alexander is minden bizonnyal ellenezné a tervet.
Miért is nem volt bent férje a Leonorával folytatott beszélgetés alatt! Sajnos éppen a birtokon
akadt dolga. Nem akarván tovább töprengeni, Cecilie gyors, kicsit talán meggondolatlan választ adott
Leonorának.
– Felséges asszonyom! – mondta a fiatalasszonynak, aki örömmel vette, ha így szólítják. – El sem
mondhatom, mennyire megtisztelő a kérése, miszerint fiunk, Tancred legyen férje kísérője. Sajnos
Tancred elkötelezte már magát. Megígérte sógornőmnek, hogy meglátogatja jütlandi birtokán. Néhány
hónapot tölt majd ott, határozottan a sógornőm kérésére. Szegény asszony eltörte a lábát, és mivel
egyedül él, szüksége van egy kis segítségre a birtok igazgatásában. Rajtunk kívül nincs senkije, akit
megkérhetett volna. Nem utasíthatjuk vissza ilyen helyzetben.
Leonora Christina szemmel láthatóan elkomorodott és hosszasan sajnálkozott, amiért Tancred nem
tehet eleget a hívásuknak.
Cecilie pedig azért fohászkodott magában, Leonora nehogy összefusson a folyosón Alexanderrel és
Tancreddal.
Tancredot meglepte anyja gyors döntése, csalódott volt.
– Anyám! Ezzel megakadályozta, hogy Németalföldre menjek és végre világot lássak! Ráadásul
Corfitz Ulfeldt bizalmasa lehettem volna.
Cecilie végigjáratta tekintetét fián. Tancred vitathatatlanul szép volt. Alig múlt huszonegy éves,
fényes, fekete haja úgy volt nyírva, mint az apródoké. A királyi udvar hölgyei gyakran sóvár
pillantásokat vetettek felé. Anyja éppen ezért örült volna annak, ha kis időre eltávolíthatja onnan.
Soha nem heverte volna ki, ha fiát valamelyik kalandvágyó udvarhölgy elcsábítja. Szerencsére úgy
tűnt, Tancred mit sem sejt vonzerejéről. Egyelőre apja volt a példaképe, és kizárólag a tiszti karrierje
érdekelte.
– És mindezek tetejébe elküldesz Ursula nénihez, aki olyan szigorú – panaszkodott Tancred. –
Állandóan parancsolgatni fog és úgy kezel majd, mint egy gyereket.
– Anyád helyesen járt el – tett pontot apja a vita végére. Hidd el, csak hátrányod származott volna
belőle, ha belekeveredsz a király és udvarmestere között dúló viszályba. Ulfeldt az államtanács
jóváhagyása nélkül utazik. Egyébként sem kell örökre Jütlandon maradnod. Mondjuk úgy két hónapot?
– Két hónapot! Vesztegessem a drága időmet azon az unalmas helyen?
– Hm – mosolyodott el Alexander. – Ne aggódj! Épp elég változatos lesz ott is az életed.
Tancred válaszolni akart, de nem tudta, meddig mehet el. Nem akarta magára haragítani apját.
Jobbnak látta, ha belenyugszik a megváltoztathatatlanba.
– Ursula nőni tényleg eltörte a lábát?
– Nem tudok róla – felelte megkönnyebbülten Cecilie. – Csak kifogást kerestem.
– Akkor majd én gondoskodom róla, hogy eltörje – jegyezte meg tréfásan Tancred –, csak azért,
hogy Ulfeldt kémei ne csalódjanak, már amennyiben utánam küld valakit.
– Aligha – jegyezte meg Alexander. – Nem tulajdonítasz becses személyednek túlzott jelentőséget?
– Csak amekkora megilleti – felelte jókedvűen Tancred.
JANUÁR VÉGÉN Leonora Christina újabb látogatást tett Gabrielshusben. Tancred nem utazott el
Jütlandra. Egyelőre az ágyat nyomta. Lázas volt és náthás. Rettenetesen érezte magát. Úgy döntöttek,
hogy március előtt semmi esetre sem engedik el. Amikor Ulfeldt és fényes kísérete végre elhagyta a
fővárost, megkönnyebbülten lélegeztek fel. Ám Tancrednak mégis el kellett mennie a nénihez. Attól
tartottak, hogy valaki kérdezősködni fog utána. De végül a két hónapból csak két hét lett.
Ursula meglepődött, amikor megpillantotta csinos unokaöccsét.
– Tancred! Micsoda kellemes meglepetés! Éppen akkor érkeztél, amikor a szokásos éves
összejövetelünket tartjuk a szomszédainkkal! Segíts nekem felrakni ezeket a szalagokat a mennyezetre.
Vigyázz a gyertyatartó üvegekre, néhol igazán lazán lógnak már a falon. Vidd ezt a létrát is!
Tancred nem volt elragadtatva, de nekilátott a szalagok felerősítésének. A szobalányok izgatottan
dugták össze fejüket, s mintha attól kezdve nagyobb lelkesedéssel végezték volna munkájukat.
– Ha én ezt tudom – hangoskodott tovább Ursula néni. – Sajnos holnap el kell utaznom Ribébe,
hogy végére járjak boldogult férjem rendezetlen ügyeinek! Sajnos az a férfi, akiben annyira
megbíztam egy életen át, becsapott és hazudott nekem.
Tancred nem kételkedett abban, hogy az elhunyt férj valóban boldog lehet, amiért nem kell többé
végighallgatnia Ursula cirkalmas monológjait.
– Valóban szomorú – mondta Tancred ünnepélyesen, miközben igyekezett sajnálkozó képet vágni –,
hogy a néninek éppen most kell elmennie és éppen egy ilyen szomorú ügy miatt. Remélem, Ursula
néni nem veszített sokat?
– Ne aggódj, jut még neked örökség – mondta szárazon az asszony. Persze csak tréfának szánta.
Tisztában volt azzal, hogy Tancredot mennyire hidegen hagyja a gazdagság. Persze könnyű neki, még
soha nem szenvedett hiányt semmiben. – Csak azért bosszankodom, hogy megtetted ezt a hosszú utat,
és akkor…
– Ne is törődj ezzel, Ursula néni! Tudod, beteg voltam a télen, és azért küldtek ide, hogy
kipihenjem magam egy kicsit. Hidd el, nem fogok unatkozni. Otthon úgyis túlságosan szem előtt
vagyok.
– Csak nem szeretőt akarsz keríteni magadnak – kérdezte elképedve a néni. Észre sem vette, hogy
Tancred tréfál vele.
– Á, dehogy. Annyi más dolog van, ami érdekel, úgyhogy erről inkább lemondok. Ez az átkozott
szalag mindig…
– Tancred! – szólt rá elhűlve a nagynénje. – Az én házamban nem szokás káromkodni!
Szegény fiú ijedtében majdnem elvesztette az egyensúlyát.
– Hát káromkodtam?
– Bizony, ahogy mondom! Azt mondtad, hogy… – és Ursula suttogva mondta ki a borzalmas szót: –
Átkozott!
– Nem is tudtam, hogy ez káromkodás. Szerintem ez egy átkozottul jó kifeje… Ó, bocsáss meg!
Megint kimondtam. Majd megzabolázom magam, nénikém. Azon leszek, hogy ilyen durva szavak ne
szennyezzék be házad tiszta levegőjét. És mikor jössz vissza?
– Nem tudom előre megmondani. De igyekszem, hogy még az elutazásod előtt itt legyek.
– Semmi szükség rá, néni. Nem szeretném, ha miattam elkapkodnád a dolgot. Tudom, hogy milyen
fontos neked, és jobb, ha komolyan veszed.
– Az a baj, hogy éppen most vettem fel új szolgálókat. A régiek, szegények, már öregecskék voltak.
Remélem, hogy megfelelő kiszolgálásban fogsz részesülni.
– Megy majd minden, mint a karikacsapás – viccelődött Tancred és jókedvűen lepillantott a
szobában tevékenykedő cselédlányokra, akik elragadtatva vihogtak.
Ursula az egészből semmit sem vett észre.
– Hogy vannak a szüleid, Tancred? Bizonyára említették, hogy add át nekem üdvözletüket.
– Ó, bocsáss meg! Erről mindig megfeledkezem. Egyébként jól vannak. Apa szőlővel kísérletezik,
nem túl nagy sikerrel, anya pedig azzal, hogy hetente többször is megverje apát. Úgy értem, sakkban.
Anya örökké fiatal marad, pedig most már negyvenhét éves. Apa meg ötvennégy, ha nem tévedek.
– Annyi, bizony. Apád az öcsém. Amíg kicsi volt, az én szárnyaim alatt nevelkedett.
Ursula a gondolataiba mélyedt. Tancred is elkomolyodott.
– Tudod, a szüleim olyan boldogok egymással. Remélem, az én házasságom is ilyen lesz.
– Igen – mondta távolba révedőn a néni. – Anyád egészen különleges asszony. Soha nem fogjuk
megtudni, mennyi mindent tett Alexanderért.
– Anya? – kérdezte elképedve Tancred, és ismét problémája támadt az egyensúlyozással. – Én
mindig azt hittem, hogy ő lehet hálás apának azért, mert általa magasabb társadalmi osztályba került.
Hiszen anya csak félig nemesi származású.
Ursula fölsóhajtott.
– Hát persze. Te nem tudhatod… Igyekezz, fiú és kösd össze a szalagokat, de ne erősítsd a
csillárokhoz őket. Húzzuk keresztbe valamennyit a mennyezeten, vagy…
– Hát igen – tűnődött Tancred. – Talán a nagyságos asszonyok némelyike ugrókötelezni szeretne…
Reggeli után kilovagolt, hogy körülnézzen a környéken. Szüksége volt egy kis nyugalomra Ursula
néni örökös kérdezősködései és a hangos ünnepi előkészületek után.
Mindig szívesen lovagolta körbe Ursula néni birtokát. A bükkfák ágai még csupaszon meredtek az
ég felé, némelyiken azonban már megjelent néhány rügy, a tavasz első hírnöke. A birtok mögött
hatalmas fenyőerdő terült el. Amikor Tancred belovagolt a sűrű fenyvesbe, felhangzott a széncinkék
tavaszt köszöntő nyitnikékje. A ló patái előtt májvirágok hajtották meg fejüket.
Mennyivel korábban érkezik meg hozzánk a tavasz, mint nagymamához Norvégiába. Ikertestvére,
Gabriella ott telepedett le. Tancred gyakran tűnődött nővére döntésén. Nyilván nagyon szeretheti
Norvégiát, ha így választott. Őt személy szerint azonban a dán klíma jobban vonzotta.
Ahogy ott lovagolt a fenyő- és bükkfákból álló erdőben, boldogság és egyben nyugtalan
kalandvágy öntötte el szívét. Talán vár még rá valami, mielőtt túl öreg lenne hozzá. Mert úgy harminc
körül bizony már késő.
Hirtelen megállt.
Valami barna színű elrejtőzött előle a bozótosban. Valamilyen állat? Talán egy ragadozó?
Tancred végére akart járni a dolognak, bár nem volt fegyvere. Hajtotta a kíváncsiság, a
kielégítetlen vágy, hogy átéljen valami izgalmasat. Nem akart ártani az állatnak.
Vajon hová tűnhetett? Nem lehet túl messze. Meghúzta a ló gyeplőjét és csendben figyelt.
Mélységes csend vette körül. Az állat bizonyára ijedten lesi minden mozdulatát, és vár.
Tancred összehúzta a szemét és tekintetével figyelmesen átkutatta a gallyak, borókabokrok,
hatalmas fák és gyökerek kusza szövevényét…
Megvan!
Igen! Ismét az a barnás, kicsit vöröses valami villant fel előtte.
Óvatosan lecsúszott a lóról és közelebb lopakodott.
Milyen elővigyázatlan vagyok, gondolta. A lóval tökéletes célpontul szolgálunk bárminek ebben a
helyzetben. Ami Tancred ruháját illeti, igaza is volt. Bíborvörös zekéje és nadrágja csak úgy világított
a tavaszi erdő szürkeségében. A karjánál némi aranyszín villant. Körgallérja virító fehér csipkéből
készült, amely többé-kevésbé eltakarta vállát. Lábán magasszárú bőrcsizma volt. A lódobogást pedig
már messziről meghallhatta bárki.
Amikor már csak néhány lépés választotta el az „állattól”, az ijedten csörtetett keresztül a
bozótoson.
Tancred meglepődött a látványtól, és nem tudta, mitévő legyen.
Egy lány volt az, barna ruhába és köpenybe öltözve.
 Könnyű léptekkel szaladt előtte, és pár perc múlva már messze bent járt az erdőben. Ám hosszú
szoknyája minduntalan beleakadt a tüskékbe és kiálló ágakba, úgyhogy Tancred könnyűszerrel
utolérte. Rávetette magát és megragadta a karját.
– Engedj el! – könyörgött az. – Kérlek, engedj el!
A lány piszkos volt, haja kócos, tele apró gallyakkal és fenyőtüskékkel. A ruhája elrongyolódott.
Milyen bájos, ahogy csodálatos kék szemével rettegve néz fel Tancredra.
– Ki maga? – kérdezte csodálkozva. – Csak nem azok közé tartozik maga is?
A fiatal őrgróf még mindig erősen fogta a lányt.
– Tancred Paladin a nevem, Ursula Horn grófnőhöz jöttem látogatóba, és azt hiszem, nem tartozom
„azok” közé.
Magas rangjáról persze hallgatott, hiszen a riadt szemű lány nagyon egyszerűnek tűnt.
Miközben Tancred beszélt, a lány kihasználva az alkalmat, menekülni próbált. Mivel Tancred már
nem fogta olyan keményen, sikerült is kiszabadítania magát. Utána gyorsan fölugrott és már szaladt is
tovább. Ezúttal fölemelte a szoknyáját, hogy a bokrok ne akadályozzák a futásban.
Tancredot pedig hajtotta a kíváncsiság, szeretett volna a dolog végére járni. Többet akart tudni az
előle menekülő teremtésről.
Egyre mélyebbre hatolt a sűrűben, és bár eszébe jutott, hogy nehéz lesz visszatalálnia a lovához,
mégsem adta fel.
Szegényke talán azt hiszi, hogy meg akarom erőszakolni, tűnődött magában. Először mulatságosnak,
aztán inkább elkeserítőnek találta a gondolatot.
A lány hamarosan holtfáradtan zuhant le a zizegő avarba. Tancred felsegítette, de képtelen volt
egyedül megállni a lábán.
– Ne féljen tőlem – mondta neki gyengéden az ifjú. – Nem akarom bántani. Kicsoda ön? És miért
kell rejtőzködnie?
A lány nagy nehezen összeszedte magát.
– Mollynak hívnak – suttogta. – Mollynak, uram. Egyszerű szolgálólány vagyok.
– És kik azok, akiket emlegetett?
A lány nyugtalanul tekintett körül.
– Felejtse el, uram. Olyan férfiakra gondoltam, akik… Nos, tudja, akik „olyasmit” csinálnak a
lányokkal.
Tancred felnevetett.
– De én nem vagyok olyan. Megengedi, hogy hazakísérjem?
– Nekem nincs otthonom, uram.
– De hát azt mondta, hogy szolgálóleány, ugye?
A lány nagyon csinos volt. Tancred még soha nem látott hozzá hasonlót. Sűrű szempillájával
ijedten pillogott.
– Már nem vagyok az többé. Kidobtak.
– Akkor mihez akar kezdeni?
– Arra gondoltam, hogy a szomszéd községben keresek munkát, uram.
Tancred elővett egy pénzdarabot.
– Kérem, fogadja el. Így legalább nem kell éheznie.
A lány arckifejezése meglepte. Szemében hirtelen fény villant, orrcimpái egy pillanatra kitágultak.
A pénzt elfogadta, majd megköszönte Tancrednak.
– Isten áldja érte, uram! Nagyon kedves öntől.
Az ifjú nem szívesen eresztette el a lányt.
 – Molly… Ha mégis történne valami, keressen fel! Még néhány hétig a grófnő birtokán időzöm.
Utána visszautazom Sjaellandra és nem látjuk többé egymást. A sarokszobában lakom, az ablakom a
templomra néz. Megígéri, hogy megkeres, ha bajban van?
A lány bólintott.
– Megígérem.
– Találkozhatnánk esetleg máskor is?
A lány elkomorodott.
– Jobb, ha nem, uram. Azért köszönöm a segítséget! És…
– Igen?
Úgy tűnt, mintha tétovázna.
– Ne említse senkinek, hogy találkozott velem.
– Természetesen, ha megkér rá – felelte Tancred, bár csodálkozott a lány kérésén.
Elbúcsúztak és Molly pillanatok alatt eltűnt az erdőben. Tancred megtalálta a lovát, gyorsabban
mint remélte. Fölült a hátára és gondolataiba mélyedve visszaporoszkált nagynénje előkelő birtokára.
A nap hátralevő részében zárkózott volt. Molly bájos arcát nem tudta kiverni a fejéből. Úgy látszik,
hogy a mi családunk mindig is hajlott arra, hogy rangban alatta álló emberekbe szeressen bele. Ott
van az apám, a nővérem, no és a nagyapám, Dag Meiden is. Jobb, ha elfelejtem ezt a lányt, úgysem
láthatom többé.
De olyan szép szeme volt és olyan jó volt a karomban tartani…
– Tancred! – Ursula néni éles hangja visszahozta a valóságba. – Nemsokára itt vannak a vendégek
és te még nem öltöztél át!
Tancred fölsietett a szobájába, és ügy döntött, hogy aznap este kitesz magáért. Mohazöld
bársonyruhája, szélén aranyszegéllyel, igazán pompásan festett rajta. Alóla kivirított fehér
selyeminge, melynek gallérját és ujját csipkével díszítették. Amikor teljesen elkészült és megnézte
magát a tükörben, kénytelen volt megállapítani, hogy öltözéke valóban kifogástalan. Még utoljára
ironikus fintort vágott a tükörbe, majd lement, hogy a nénivel együtt fogadja a vendégeket.
Ursula néni „szomszédai” nem éppen kisbirtokosok voltak. Kizárólag a környékbeli előkelőségeket
hívta meg, csupa finom hölgyet és urat. Nem voltak túl sokan. Vendégei olyan grófi és bárói családok
leszármazottai közül kerültek ki, akik legalább háromszáz évre visszamenőleg bizonyítani tudták
nemességüket..
Ursula, mint az idős hölgyek általában, nagy örömét lelte fiatalabb rokonai kiházasításában.
Gabriella házassága „azzal” a Kalebbel nem volt nagyon ínyére. Alexander többször is elmondta
neki, hogy csak azért olyan bizalmatlan, mert még nem találkozott a fiúval. Ursula erre fölhúzta az
orrát és azt mondta: „Úgy tudom, még csak nem is nemesi származású. Hogyan állhatnék szóba vele?”
Most már csak Tancredban lehet minden reménye. Választottja meg is érkezett. Egy fiatal, német
származású leány, apjával és anyjával. Családjuk holsteini eredetű, ami nem ritka a jütlandi grófok
között. Ursula széles mosollyal köszöntötte őket. Nem késlekedett, a két fiatalt azon nyomban
bemutatta egymásnak.
A lányt Stellának hívták, és ugyancsak kellemes volt a külseje. Sápadt arcát sima, szőke haj
keretezte. Szemöldökét meglepetten húzta össze. Amikor Tancred meghallotta, hogy családi nevük
Holzenstern, majdnem elnevette magát. Tudta, hogy a német név fordítása nem más, mint a
mulatságosan hangzó „Facsillag”. Arról nem is beszélve, hogy a lány keresztneve, „Stella”, is
csillagot jelent. Hogy ez milyen vicces, gondolta. A szülők figyelmét bizony elkerülte az egybeesés,
amikor megkeresztelték. A grófi pár visszamosolygott Tancredra. Látszott rajtuk, hogy nem elleneznék
leányuk és az ifjú házasságát. Ursula ugyanis nem feledkezett meg arról, hogy a szülők előtt utaljon
tervére.
Tancred a fogát csikorgatta, amikor kénytelen volt hosszas beszélgetésbe bonyolódni a családdal.
Szerencséjére egy vele egykorú fiatalember kimentette ebből a helyzetből. Ursula már korábban
bemutatta őket egymásnak, a következő megjegyzés kíséretében:
„Tancred, ez itt Dieter. A nővéred férje lehetne, ha Gabriella nem azt a bányászt választja
magának.”
– Végre megvagy! – hallotta a szőke Dieter lelkes hangját. – Már régóta kereslek. Nénikém,
bácsikám, bocsássatok meg, no és te is, Stella! Szeretnem egy kicsit elrabolni a lovagotokat. Meg kell
tudnom egyet-mást a honi tisztképzésről. A szüleim sajnos ezt a kellemetlen hivatást szánják nekem.
– És te nem akarod? – kérdezte Holzenstern báró.
– Semmi kedvem elhagyni Jütlandot – mosolygott vissza az ifjú. – Különösen nem ebben a
gyönyörű évszakban.
Tancred nem értette, mit kedvelhet Dieter a szürke, hideg jütlandi tavaszon. De azért hálás volt,
hogy kimentette az egyre kellemetlenebbé váló helyzetből. Dieter bizalmasan átkarolta a vállát és egy
másik szobába vezette.
– Látom, csodálkozol azon, amit mondtam. Nos, én sem a koratavasz kedvéért akarok maradni.
Tudod, találtam magamnak egy gyönyörű barátnőt – vallotta be őszintén. – De kérlek, ne beszélj erről
senkinek.
– Rokona vagy a Holzenstern családnak?
– Csak szomszédok vagyunk. Ők Askingében laknak és az a szándékuk, hogy összehozzanak
Stellával. Csak- hogy engem most másvalaki érdekel. Ha megtudnák, hogy…
Titokzatosan felnevetett.
– De azért tényleg érdekelne a véleményed a tiszti pályáról.
– Nem tudom, mit mondjak neked – kezdett bele Tancred tétován. – Apám családjában ez már
hagyomány, úgyhogy számomra egyértelmű volt a választás. De mivel anyám élénk, kissé zabolátlan
természetét örököltem, nem nagyon szeretem, ha parancsolgatnak nekem.
– Őszintén szólva, ettől tartok én is. Mit is mondtál anyád természetéről? Zabolátlan? Ez igazán
izgalmasnak tűnik!
– Anyám norvég, ereiben a Jéghegyek Népének vére csörgedez. És ebben a családban már sok
furcsa, szokatlan természetű ember született,. Én azért inkább a nyugodtabbak közé tartozom. Nos,
mindezt félretéve, azt hiszem, mégis megpróbálhatod…
Ezek után hosszasan ecsetelte a katonaélet örömeit és bosszúságait.
A jó Ursula néni természetesen úgy rendezte, hogy Tancred és Stella egymás mellé kerüljön az
asztalnál.
Az asztal körüli zsongás nehézzé tette a társalgást. Tancred igyekezett szórakoztatni asztaltársnőjét,
ám Stella vagy nagyon szégyenlős volt, vagy pedig buta és merev, mert Tancred tréfás megjegyzései
hatástalanok maradtak.
A mellettük ülők beszélgetése sem volt túl szellemes.
Ursula néni Holzenstern grófnővel csevegett.
– Milyen kár, hogy nővérének, a hercegnőnek ilyen gyorsan haza kellett utaznia! Már annyira
örültem, hogy személyesen is megismerhetem!
Átkozottul sznob tudsz lenni, Ursula néni – gondolta Tancred, aki többet örökölt anyja családjától,
mint sejtette. Teljesen elvakítanak a címek és a rangok.
– Sajnos csak egy hétig maradhatott – kiabált vissza a hangzavarban a grófnő.
Egy kapatos őrnagy Tancred felé ordította:
 – Ugye Paladin vagy, kedves fiam?
– Az bizony – vallotta be Tancred.
– Büszke lehetsz a származásodra – mondta az öreg és Stella háta mögött átnyúlva kedélyesen
megveregette Tancred vállát. – A Paladinok ott harcoltak Barbarossa Frigyes mellett Jeruzsálem
ostrománál.
Ezt rosszul tudod – gondolta magában Tancred, II. Frigyes oldalán vettek részt az ötödik keresztes
hadjáratban. De nem ellenkezett. Fáradt volt ahhoz, hogy vitába szálljon az öreggel.
Amikor végre felálltak az asztaltól, Tancred kelletlenül, vonzó arcán kényszeredett mosollyal
mászkált szobáról szobára. Néhány vén pletykafészek már letelepedett a pamlagra, hogy kitárgyalják
az elmúlt napok eseményeit.
– Már megint a fiatal Jessicával van baj – hallotta Tancred. – Ha jól tudom, ismét megszökött.
– Most már harmadszor – hangzott a válasz. – Mindent megtesznek azért a lányért, és így hálálja
meg. Képzelje csak, nekik milyen kellemetlen lehet. Mit össze nem fecsegnek ilyenkor az emberek!
És még ti mondjátok ezt, bosszankodott Tancred.
Az egyik pletykafészek folytatta.
– Az a lehetetlen Molly téríti rossz útra a lányt. Minden felelősség őt terheli. Csak a Mindenható
tudja, hogy mi mindent csinálhatnak ilyenkor, amikor senki nem felügyel rájuk!
Tancred szíve nagyot dobbant, amikor Molly neve elhangzott. Megállt egy pillanatra, hogy
megigazítsa cipőjét. Nem volt ínyére, hogy a vén hárpiák kibeszélik Mollyt. Mégsem szólt közbe, hisz
jól emlékezett a lány kérésére, hogy senkinek nem említi találkozásukat.
Hol lehet Molly úrnője, a fiatal Jessica? Bizonyára az erdő mélyén rejtőzik.
Ezek után Tancredot már nem érdekelte az ünnepség. Türelmetlenül várta, mikor mennek el a
vendégek. Sajnos senkinek nem volt sietős. Szerencsére a tálalóban néhány percre sikerült kettesben
maradnia Ursula nénivel.
– Mondd, néni, ki az a Jessica?
Nagynénjét szemlátomást teljesen lekötötte a háziasszonykodás, először föl sem fogta, mit akar tőle
Tancred.
– Jessica? Miféle Jessica? Ó, az a szerencsétlen lány! Nem hinném, hogy érdekes lehet számodra.
– Én sem hinném. De azért kíváncsi lennék, miért szökött meg.
– Szerintem kalandvágyból. Néhány év óta rokonai gondozzák a birtokot és egyben róla is
gondoskodnak. A birtok Jessica Cross szüleié volt, de amikor azok meghaltak a himlőjárványban,
rokonaikra hagyták a birtokot, azzal a feltétellel, hogy pártfogásukba veszik a lányt és ügyelnek rá,
egészen addig, amíg nagykorú nem lesz és tud magáról gondoskodni. Csakhogy Jessica lehetetlenül
viselkedik. Egész biztos, hogy a szolgálója, az a Molly biztatja fel. Családjában különben is
nemzedékről nemzedékre öröklődik valami gonosz tulajdonság. Tudnék mesélni neked olyan dolgokat,
hogy… no de hagyjuk.
Tancrednak most már elege volt abból, hogy soha senki nem nevezi meg Jessica nevelőszüleit.
Mindenki csak azt mondja, hogy „ők”, meg „azok”. Zavaros ügy ez.
– Mégis, hol lakik Jessica?
– Tancred, muszáj ennyit kérdezősködnöd, amikor minden a feje tetején áll a házban? Nem láttad
valahol a mártásos tálat? A szobalány dél óta képtelen megtalálni. Egyébként mi a véleményed
Stelláról?
Olyan, akár egy viaszbábu, dühöngött magában Tancred. Ám nagynénjének meggondoltabb választ
adott.
– Azt hiszem, annak a lánynak nincs humorérzéke. Egyáltalán nem értékelte az élces
megjegyzéseimet, de teli torokból nevetett, amikor az egyik szolgáló belegabalyodott a bárónő hosszú
köpenyébe.
– Ami azt illeti, elég esetlenül viselkedett az a szolga – felelte Ursula néni, akinek annyi
humorérzéke lehetett, mint Stellának. – De most már tényleg nincs időm fecsegésre. Egyébként miért
érdekel téged annyira ez a Jessica Cross?
– Azért, mert elvezethet Mollyhoz – gondolta Tancred.
– Á, semmi különös – felelte, és megvonta a vállát. – Olyan furcsa ez a történet. Csak azt akartam
tudni, vajon barátnője-e Stellának. Titokban remélem, hogy nem.
A néni elmosolyodott és boldogan nézett Tancredra. Teljesen félreértette unokaöccse célzását.
– Ez igazán kedves volt tőled. Menj és keresd meg Stellát…
– Nem, néni. Szörnyen fáj a fejem. Jobb, ha most visszavonulok. Hiszen egy percet sem pihentem
azóta, hogy ma reggel megérkeztem.
– Igazad van! Hogy én nem is gondoltam erre! Menj csak, feküdj le, majd inkább elmegyünk
egyszer Askingébe látogatóba. Jó lesz?
– Boldoggá tesz, nénikém – felelte Tancred, némi túlzással.
2. fejezet

TANCREDNEK PERSZE esze ágában sem volt lefeküdni.

Aggódott a „lehetetlen” Mollyért. Addig kell megtalálnia, amíg itt van a közelben. Félt, ha a lány
elmegy, már nem lehet segítségére.
Nem mintha bárki is veszélyes lehetne Molly számára, de sohasem lehet tudni. Jobb, ha előre
felkészül az ember a nehézségekre!
Amíg a vendégek vidám beszélgetés közepette a szalonban ücsörögtek, Tancred kimászott az
ablakon és az erdő felé vette az irányt. Nem vitt magával lovat, úgy érezte, szabadabban mozoghat
nélküle.
Éjfél felé járt, amikor megtalálta azt az erdőbe vezető utat, amelyen délután is járt. A telihold olyan
fénnyel árasztott el mindent, mintha nappal lenne. A fák kék árnyékot vetettek a földre, a gallyak
ezüstösen csillogtak a holdfényben.
Az avar néha megzörrent az arra járó állatok lábai alatt. Tancred igyekezett minél kevesebb zajt
csapni, bár ez a száraz levéltakaró miatt nehezen ment.
Milyen bolond volt, jutott eszébe. Hogy is gondolhatta, hogy itt rátalál Mollyra? Vagy Jessicára.
Tancredet kíváncsivá tette az ismeretlen lány személye. Mi oka lehet arra egy fiatal leánynak, hogy
megszökjön otthonról? Ráadásul ilyen gyakran. Vajon tényleg Molly biztatja fel?
És kik lehetnek a rokonok, akiket senki nem említett név szerint?
Valószínűleg Molly is rájuk gondolt, amikor ijedten feltette Tancrednak a kérdést, hogy ő is
közéjük tartozik-e. Talán Jessica örökségére fáj a foguk?
Jobb, ha nem engedi túlságosan szabadjára a fantáziáját.
Megállt egy pillanatra és alaposan körülnézett.
Az erdő csendes volt. Elfelejtette megnézni, merre áll a Hold a néni kastélyához képest. Most már
hiába átkozta hanyagságát. Arra emlékezett, hogy amikor elindult, még magasan fent járt, de melyik
oldalon?
Tancred képtelen volt megállapítani, merre kóborol. Az erdő mindenütt egyformának tűnt. Éppoly
végtelen, misztikus és félelmetes.
Mi lehet az? Egy vaddisznó?
Volt belőlük bőven Dánia erdeiben, és igencsak kiszámíthatatlanul viselkedtek, ha az ember
megzavarta őket. Nála pedig nincs fegyver.
Nem értette, miért festi mindjárt az ördögöt a falra.
Egy ideig még ott toporgott. Fogalma sem volt róla, mekkora az erdő. Csak abban lehet biztos,
hogy korántsem végtelen. Ha nem kezd körbe-körbe járni a sűrűben, egyszer majd csak kitalál.
Már az sem segített volna rajta, ha megfordul és hazafelé veszi útját, mert egész egyszerűen nem
tudta, merre fekhet a birtok.
Tancred dühösen ráncolta össze sötétbarna szemöldökét. Igazán nem szokott ilyen balgaságokat
elkövetni!
Vagy már máskor is előfordult vele hasonló kellemetlenség? Ha őszinte akart lenni, kénytelen volt
beismerni, hogy bizony nem mindig cselekszik megfontoltan.
Az pedig végképp megnehezítette helyzetét, hogy még soha egyetlen lány sem érdekelte annyira,
mint Molly. Hajtotta a kíváncsiság. És amikor utoljára látta a lányt, olyan kedves, gyengéd és védtelen
volt. Tancredban mindez felébresztette a segítőkész lovagot. A Paladinok soha nem hagytak cserben
senkit.
Még mindig céltalanul botorkált az erdőben, lába alatt zizegtek a falevelek. Olyan ez az egész, mint
Danténál a Pokol: hosszú, végtelen vándorlás, büntetés hajdan elkövetett vétkeiért.
Kicsit később furcsa helyre bukkant. Ősöreg fák vették körül, ágaik sátorként borultak a földre.
Törzsük fehér volt, nem nőtte be a szederinda, mint az erdő többi részén a fákat. Tancrednak az volt az
érzése, mintha a zöld levélsátor manók és tündérek szállása lett volna. A Hold sugarai beezüstözték a
száraz füvet és az indák szövevényét. Mintha egy halott világ pusztuló romjai között járna.
Megállt egy pillanatra. Az ágak mögött valahol fény villant. A hold sugara egy keskeny ösvényre
esett.
A fák közt sötét árnyak suhantak.
Tancred megbabonázva lépett az ösvényre. Évek óta senki nem járhatott erre. Minden olyan
csendes, olyan élettelen volt. Mégsem állt meg egy pillanatra sem.
Már hosszú ideje gyalogolt. Mollyt is szinte elfelejtette. Szerette volna megfejteni az ösvény titkát.
A fák egyre öregebbnek tűntek, az ösvény két oldalán az erdőben néha zuhanás hangja hallatszott,
mintha az ágak összeroppantak és lezuhantak volna az élet súlya alatt. Tancred most már idegesen
tekintgetett fölfelé.
Ezért észre sem vette, hogy az ösvény közben elkanyarodott. Amikor ismét az utat figyelte, földbe
gyökerezett a lába a meglepetéstől.
Egy kastély állt előtte. Egy ősi kastély, amelyen meglátszott az idő pusztító nyoma. Ott állt némán a
holdfényben. Az épületet körülvevő vizesárkot szinte teljesen benőtte a gaz.
Ahogy Tancred jobban szemügyre vette, az egyik első emeleti keskeny ablakból halvány fény
szűrődött ki…
Lehetetlen, hogy itt emberek lakjanak, tűnődött.
Álldogált még egy ideig, az erdő védelmező sötétjéből szemlélte a riasztó épületet, amelynek
láttán szinte gyerekes félelem kerítette hatalmába.
Majd hirtelen elszántsággal megindult körbe a vizesárok mentén. A másik oldalon, a kastély mögött
kötött ki.
Hol lehet a fény…
Tétovázva ment tovább. Közelebb kúszott a vizesárokhoz, amely rothadás szagától bűzlött, és
annak peremén járt körbe.
A kastély bejárati oldalán teljesen más világ tárult a szeme elé. Egy tóra bukkant, amelyet inkább
tavacskának kellett volna nevezni. A tó mögött tölgyes terült el. Mintha az út arra vezetne tovább.
Messzebbre már nem látott el.
Egy erdei kastély…
Akárha valamely mese kellős közepébe csöppent volna. És Tancred egyre inkább mesehősnek
érezte magát. Minden olyan hihetetlen, olyan valószerűtlen volt körülötte. Lehet, hogy a holdfény az
oka, az hívta életre a kastély látomását a halott erdőben.
Ám a hídra eresztett felvonóhíd valóságos volt. Imbolyogtak a sötét deszkák, amikor rálépett.
Lenézett a vízre. Vastagon borította a zöld moszat. Tancredot undor fogta el.
Óvatosan lépkedett tovább.
Talán Molly és Jessica rejtőzik a falak mögött? Nem elképzelhetetlen.
A fény még mindig nem aludt ki az ablakban, és bevilágította azt az erdőrészt, ahonnan Tancred
jött. Valószínűleg nem is sejtették, hogy valaki abból az irányból közelíti meg a kastélyt.
Tancred mégis eljutott idáig. Mégpedig a titokzatos fénysugár segítségével.
Végül minden nehézség nélkül áthaladt a hídon és kitapogatta az ajtót. Nehéz faajtó volt, de
Tancred erősen nyomta, így sikerült belöknie. Az ajtó rettenetes csikorgással tárult fel. Az éles hang
betöltötte a kastélyt, vagy legalábbis azt a termet, ahová Tancred bejutott.
 Túl sok nem látszott a teremből, a hold csak az agyontaposott kőpadlót világította meg. Feje fölött
harci zászlók lógtak. Anyaguk szétfoszlott, elrongyolódott az évek során. Néhány pajzs lógott a falon.
Rozsdás volt mindegyik, lehetetlen volt megállapítani, melyik család címerét festették rá.
A terem végébe érve lépcsőbe ütközött. Tancred lépéseinek zaját visszaverték a falak.
Lábujjhegyen osont fel a csigalépcsőn. Amikor felért, őszintén remélte, hogy az emelet padlója
sem rejt magában semmilyen csapdát. Itt kissé világosabb volt, holdfény áradt be a
kémlelőnyílásokon. Odament az egyikhez, hogy végre fentről nézzen körül a vidéken. Sajnos az erdőre
néző falba vágták a nyílásokat, Tancred nem látott mást, csak a végtelen sűrűt.
Kiszámította, honnan jöhetett a fény. Egy sötét folyosón találta magát. Számítása beigazolódott,
halvány fény szűrődött ki az egyik ajtó alól.
Mitévő legyen?
Rontson be a szobába, mint egy barbár?
Nem. Jobb, ha udvariasan viselkedik. Bekopogott.
Lusta hang felelt a szoba belsejéből.
– Gyere be!
Tancred nem tudta eldönteni, hogy magasabb férfihangot, vagy egy mélyebb nőit hallott-e.
Kinyitotta az ajtót. Meglepetten tapasztalta, hogy szíve hevesen ver. Pedig igazán nem olyan, aki
könnyen megijed a saját árnyékától! Ám a boszorkányos, elvarázsoltnak tűnő hely hangulata
megviselte idegeit.
Tancred elképedve nézett körül, amikor belépett. A szoba tele volt zsúfolva ódivatú bútorokkal. A
falakat szőnyegek borították, a székekre és a padokra fehér báránybőrt terítettek. A kandallóban
ropogott a tűz.
A szoba közepén óriási, alacsony ágy állt, báránybőrrel takarták le ezt is. Az ágyról egy nő
emelkedett fel.
Gyönyörű volt.
Díszes, földig érő sötétkék köpeny fedte a testét. Csillogó vöröses haja szabadon omlott vállára.
Két, egymástól távol ülő szeme éhesen pillantott az ifjúra. Arccsontja széles volt és kiugró. Ahogy
Tancred tekintete a nő pirosra festett szájára tévedt, az volt az érzése, hogy fiatalembereket eszik
vacsorára. Az asszony szépsége elkápráztatta, de félelmet is keltett benne.
A nőt szemmel láthatóan meglepte az ifjú megjelenése.
Tancred végre képes volt kinyögni néhány szót.
– Bocsásson meg, kegyelmes asszonyom – dadogta. El sem tudta képzelni, hogy szólítsa meg. A
biztonság kedvéért szólította így. – Megláttam a fényt az ablakban és kíváncsivá tett… Tancred
Paladin őrgróf vagyok, és…
Képtelen volt többet mondani. Az asszony szája vadállati mosolyra húzódott. Piros ajkai mögül
elővillantak széles, hegyes fogai.
– Tancred Paladin – mondta nevetve. Hangja mélyen és rendkívül érzékien csengett. – Valóban
lovag? Nem a Brindisiből való Tancredhoz van szerencsém, a keresztes vitézhez? Nem, nem lehet. Ő
olyan volt, mint egy tragédiahős. Hány éves vagy, fiatalember?
– Huszonegy – mondta Tancred megigézve.
– Huszonegy – nevetett a nő, miközben egyre szélesebbre húzta a száját. – Gyere csak ide,
Tancred! Jó, hogy jöttél, már olyan magányosnak éreztem magam!
Az asszony rátette kezét az ifjú vállára, úgyhogy az kénytelen volt leülni a széles ágyra. Ő is leült
Tancred mellé. Testét illatfelhő lengte körül. Köpenye egy pillanatra félrecsúszott a térdén és látni
engedte formás, elefántcsont színű, meztelen lábait.
 – Tancred, szép ifjú barátom… Iszol velem egy pohár bort? Olyan unalmas egyedül inni…
– I… gen köszönöm – dadogta Tancred. Nem mert ellenkezni ezzel a félelmet keltő teremtéssel.
Esze ágában sem volt felbosszantani.
A nő kecsesen felemelkedett és odament egy asztalhoz, ahol a bor és a poharak álltak. Tancred már
akkor észrevette, amikor belépett. Határozottan emlékezett arra, hogy két pohár és egy kancsó állt az
odakészített ezüsttálcán. Hallotta, amint az asszony teletölti a két poharat, majd visszajön.
Ismét helyet foglalt mellette, és ivás közben mélyen a szemébe nézett. Csodálatos a szeme! Mint
két hideg drágakő. Tancred kábultan nézett vissza rá.
Nagyokat kortyolt a borból, tekintete közben az asszonyra tapadt. A bor édes volt és fűszeres.
Amikor belépett, szörnyen esetlennek érezte magát. A bor megtette hatását, Tancred lassan
feloldódott.
Szinte elállt a lélegzete, amikor a nő egyre közelebb húzódott hozzá. A levegő tele volt
érzékiséggel és… Tancred nem tudta, minek nevezze. Fülledtséggel? Magának sem szívesen vallotta
be.
– Hány éves lehet? – futott át villámgyorsan az agyán. Valahogy kortalannak tűnt. Ha mégis
találgatnia kellene, azt mondaná, hogy harmincöt. Érett, pompás asszony.
– Az erdőn keresztül jöttél, ugye Tancred? Az ezüst ösvényen?
Tancred bólintott. Ahogy ült az asszony, köpenye ismét szétnyílt egy kicsit. Tancredot kiverte a
hideg veríték attól, amit a köpeny sötétjében látni vélt. A nő a köpeny alatt teljesen meztelen volt.
Gúnyos pillantásokat vetett a fiúra, miután észrevette zavarát. Megfogta Tancred kezét és lassan
befelé húzta, majd a csípőjére tette. Az asszonyból áradt az érzékiség.
Tancred rettenetes zavarban volt. Szülei alaposan kioktatták, hogyan viselkedjék egy jólnevelt
fiatalember, de az, hogy hasonló helyzetbe keveredhet, még nekik sem jutott eszükbe!
Anyja gyakran intette a mások iránti tiszteletre.
Istenem, segíts! – fohászkodott magában Tancred.
– Meg… meg kell mondanom, hogy e téren még rendkívül tapasztalatlan vagyok – dadogta. – És
egyelőre szeretném… szeretném megőrizni… a…
Az asszony szívből jövően felnevetett.
Tancred alig látott, és zúgott a feje.
– Árulja el a nevét! – motyogta Tancred és minden erejével azért küzdött, hogy ne veszítse el a
fejét.
– Salinának hívnak – suttogta az.
Tancred körül forgott a világ. Elnehezült szemhéja alól halványan még látta, hogy az asszony feláll
és a földre ereszti köpenyét. A fiú szeme előtt köd lebegett. Salina elefántcsont-fehér teste
elmosódott, távolban felrémlő árnynak tűnt. A sápadt alakon valahol felvillant egy aranysárga
háromszög… varázslatos szeme csillogott, és egyre közeledett felé…
De Tancred agyára sűrű köd ereszkedett, fülében pedig zúgni kezdett valami.
Kábultan zuhant egy különös, lidércnyomásos, mégis csodálatos álomba. Igyekezett fölfogni, ami
körülötte történik, de gondolatai ólmos fáradtsággal omlottak
Groteszk arcok vették körül, közelhajoltak hozzá, majd eltűntek, helyüket újabbaknak átadva.
Szúrós szempár meredt rá a sötétből, majd megjelent egy hatalmas száj, egy hárpia emberevő szája,
azután egy vigyorgó ördögarc, majd egy lófej, amely hozzá beszélt, a lónak diadalittas, szörnyű
emberszemei voltak… és a látomások még sokáig követték egymást, egyenletes hullámzásban.
A nő még mindig ott volt, föléhajolt és átölelte, nyilvánvalóan szerelmeskedni próbált vele, és
Tancred képtelen volt rá, mert az asszony hideg volt, annyira, hogy csontja velejéig hatolt jeges
érintése. Éhes, furcsa mosollyal szemlélte a fiút, és Tancred zuhant, zuhant az egyre mélyebb
kábulatba. Alatta megnyílt a föld és az alvilág sötétje borult reá…
Újabb gyötrő látomások kínozták, éppoly félelmetesek, mint az előbbiek, de már nem annyira
összetettek Nyílt tér vette körül, jeges, hideg tér, amely kékesen, fehéren vibrált körülötte. Nagy,
nehézkes csónakot látott, amely egy kopár partról indult el felé. Kháron ladikja! – rémlett fel benne.
Értem jön, hogy elvigyen az alvilágba! Segítsetek, segítsetek! Még nem akarok meghalni!
A csónakos sápadt arcától élesen elütött fekete szeme. Tancredot a part felé vitték a Halál lován,
amely csontos volt és imbolyogva járt. A csónakot még nem készítették fel a fogadására. Már elindult
a partról, csak előbb valaki mást vitt el a Halál birodalmába. Mintha megállna messze, kint a vízen,
egy meredek szikla közelében. A csónakos felállt, és egy hullát dobott a vízbe. Az élettelen testre
nehéz köveket erősítettek.
– Azt hittem, átviszik – szólalt meg hangosan Tancred. Megjegyzését rögtön megbánta, mert a
csónakos szúrós pillantást vetett rá.
– Miért hoztátok ide? Semmi keresnivalója itt! – hallotta az evezős hangját. A csónak még mindig
erősen himbálózott, azután, hogy a halott testet kihajították belőle.
A Halál lova elvitte a partról.
Lassan, imbolyogva cipelte terhét. Hideg volt, egy csontváz keze érintette meg homlokát.
Sohasem értek utol, gondolta Tancred. Tudom, hogy a Holtak Birodalmába visztek. Tudom, hogy
közel vagytok hozzám. Csak nem számoltatok azzal, hogy a Jéghegyek Népének leszármazottai
rendkívül szívósak! Nem megyek veletek, érzem, hogy visszahív az Élet!
Talán Tancred volt az egyetlen Tengel leszármazottai közül, aki sohasem vette komolyan az
elődeiről mesélt furcsa történeteket. Most viszont valóságossá váltak a számára. Hálás volt, hogy az ő
vérük csörgedez ereiben.
Megborzongott, amikor rádöbbent, hogy sokáig csak egy hajszálon függött az élete. Sárgás arc
meredt rá. Utána hosszú csend következett.
Visszazuhant a mélységes sötétbe.
NYÖGVE TÉRT MAGÁHOZ. Szörnyen fázott. Valaki állt mellette és a nevén szólongatta.
A feje nehéz volt, mintha ólomból lenne. Reszketett. Minden porcikája fájt, ha csak mozdult egyet.
– Tancred! Mi van veled? Ébredj fel!
Kinyitotta a szemét.
Magas fák vették körül. Törzsüket láthatatlanná tette a hajnali köd.
Fiatal férfi hajolt fölé.
– Ismerlek téged valahonnan – mormogta Tancred.
– Hát persze, hogy ismersz! Én vagyok az, Dieter. Mi a csudát keresel itt?
Tancred felkönyökölt, fejét is felemelte nagy nehezen. Keservesem felsóhajtott, még ez az egyszerű
mozdulat is hihetetlen fájdalmat okozott neki.
Egy ló állt mellettük a tavaszi füvet legelészve. Dieter lovagláshoz volt öltözve.
– Hol vagyok egyáltalán?
– Ha egy kicsit jobban körülnézel, az erdő szélétől jobbra felismerheted a nagynénéd birtokát.
Hogy egészen pontosan meghatározzam a helyzeted, a fűben fekszel, éppen az ösvény mellett, ahol
lovagoltam. Az út körbevisz az erdő körül. Eltévedtél talán?
– Így is mondhatnánk. Csak azt nem tudom, hogy kerültem ide!
Lehet, hogy körbe-körbe járt az ösvényen?
Nem, az lehetetlen. Akkor viszont… nem lehetett másképp, csak… úgy, hogy…
Felült. Még mindig forgott körülötte minden.
 Dieter igyekezett megmagyarázni a megoldhatatlan problémát.
– Bizonyára körbe-körbe keringtél az erdőben. Később pedig egyszerűen összeestél a
kimerültségtől. Teljesen át lehetsz fagyva.
– Nem – jelentette ki határozottan Tancred. – Abban igazad van, hogy átfagytam, de nem ebben az
erdőben jártam. Másképp nézett ki és egy kastély állt a közepén.
– Kastély? Milyen kastély?
– Egy romos kastély. Az erdő közepén, de nem ebben az erdőben! Holdfény világítja be a hozzá
vezető utat.
– Egy romos kastély? – kérdezte elképedve Dieter. – Az teljességgel lehetetlen. Nincs is ilyesmi a
környéken.
– De van, ha mondom!
– Látomásod volt.
– Igen, volt az is. Mégpedig elég szörnyű. De csak sokkal később. Előtte az erdőben jártam. Abban
igazad van, hogy eltévedtem. Miközben a haza vezető ösvényt kerestem, egy keskeny útra bukkantam,
amelyet megvilágított a Hold. Egyszer csak ott állt előttem a kastély. Ijesztő látványt nyújtott a romos
épület az elvarázsolt erdő közepén. Kis tó is volt a közelben.
– Miket nem mondasz! – mondta hitetlenkedve Dieter.
– Bizony, így volt! – vágta rá gyorsan Tancred. – Minden olyan halott volt és a pusztulás szagát
árasztotta. Az egyik ablakból fény szűrődött ki, úgyhogy bementem. Akkor találtam rá arra az
asszonyra…
– Egy asszony? – Dieter hangja megremegett, nyugtalanul pillantott körbe.
– Káprázatos asszony volt…
Tancred hirtelen elhallgatott. Teste lüktetett a fájdalomtól. Mi történhetett valójában?
– Borral kínált. Utána veszíthettem el az eszméletemet.
Dieter némán figyelt.
– Gyakran megesik veled, hogy… elveszted az eszméleted?
– Hogy én? Még soha nem ájultam el!
– Tancred… kezdett bele óvatosan Dieter. – Errefelé nincs olyan kastélyrom, mint amiről
beszéltél!
– De van!
– Régebben ugyan volt egy, de…
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Van egy helyi monda Ó-Askingéről.
Tancred agya tompán forgott még egy kicsit.
– Igen. Úgy száz éve építhették fel az újat. Most Holzensternék laknak benne, előtte a Cross család
birtokában volt. De a régi kastély… a középkori várkastély…
– Mi van vele?
– Nos, az nem létezik többé. Kikezdte az idő, és eltűnt a föld színéről. Csak a monda őrizte meg
emlékét.
Tancred egyre jobban elsápadt. Több dolog miatt is rosszul érezte magát.
– És miről szól a monda?
Dieter keresgélte a szavakat.
– A kastélyt megbabonázták. Éppúgy, mint körülötte az erdőt. Boszorkány lakott benne, egy valódi
boszorkány. Mindenki elhagyta még a környékét is. Az asszony gyönyörű volt és vonzotta magához a
férfiakat. Szerelmeskedett velük, majd eltaszította őket magától.
 Tancred bénultan hallgatta. Nehezére esett megszólalni.
– Mi volt a neve a boszorkánynak? – kérdezte rekedten.
Dieter a homlokát ráncolta.
– Nem emlékszem pontosan a nevére, de valami olyasmi volt, hogy… Messalina? Azt mondják,
nemcsak nevében hasonlított az egykori császárnőhöz. Éppoly érzéki és gonosz volt.
Tancred bólintott.
– Salinának hívják.
Egy ideig csöndben ültek.
– Dieter, kérlek, kísérj haza a lovaddal. Rosszul érzem magam.
Szó nélkül tették meg az Ursula néni kastélyához vezető utat.
Amikor megérkeztek, Tancred leszállt a lóról és köszönetet mondott Dieternek.
– Remélem, nem futok össze a nénivel! Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki.
– Álom volt az egész, Tancred! – nyugtatta meg Dieter. – Álom volt, hidd el! – mondta szinte már
könyörgőn.
Tancred az ajkába harapott.
– Azt hiszem, igazad lehet.
Belül azonban teljesen bizonyos volt az ellenkezőjéről.
Belopakodott a házba, szerencséjére észrevétlenül eljutott szobájáig, és halkan magára csukta az
ajtót. Ledobta csuromvizes ruháját, megmosakodott, és gyorsan ágyba bújt. Megpróbált semmire sem
gondolni, attól félt, hogy különben megőrül.
Reggel mintha Ursula néni hangját hallotta volna az udvarról.
– Adjátok át üdvözletemet unokaöcsémnek! És viseljétek gondját, amíg távol vagyok.
Istennek hála, gondolta Tancred félálomban.
Így legalább megúszom az askingei vizitet. Már a gondolattól is megborzongott, hogy órákat töltsön
Holzensternéknél, holmi erőltetett társalgással.
Vagy talán jobb, ha elmegyek? Csak így tudhatok meg többet Salináról!
A hideg futkosott a hátán, ha az asszonyra gondolt. De…
Egyszerre magához tért.
Istenem, hova tette az eszét?
Mit is mondott Dieter? Ó-Askingéről beszélt. Most Holzensternék laknak benne, de azelőtt a Cross
családé volt évekig.
Jessica Cross…
Hát ezért menekült el Jessica! És Holzensternék azok a rokonok, akikre nagykorúságáig rábízták a
leányt a szülei, mielőtt meghaltak a pestisjárvány idején.
Jessicával együtt pedig Molly is megszökött.
Az ő kicsi Mollyja!
Levertségét mintha elfújták volna. Lement az ebédlőbe és szerényen megreggelizett a tegnapi
ünnepség maradékaiból. Utána fölnyergelt egy lovat, de előbb még megtudakolta, merre vezet az út
Askingébe. Elmondták neki, hogy az is az erdő szélén fekszik, de messze van, így nem láthatja Ursula
néni birtokáról.
Amikor már a szomszéd birtok felé tartott, eszébe jutott még valami. Megborzongott.
Dietertől hallotta az ünnepségen. És most szöget ütött a fejébe.
„Össze akarnak boronálni Stellával. De engem másvalaki érdekel. Ha tudnák, hogy…”
Lehet, hogy Jessicára gondolt, vagy… Mollyra? Az utóbbi lehetőség elkeserítette.
A Salinával átélt rémálom szinte elfeledtette vele Mollyt.
 Most már ismét kellemes meleg öntötte el a szívét, ha Mollyra gondolt. Meg kell találnia, hogy
megkérdezze végre, miért szöktek meg újra és újra otthonról.
Csodálkozna, ha a lány érdeklődést mutatna az unalmas Dieter iránt. Hiszen ha összehasonlítja
kettejüket, Tancred igazán felülmúlja Dietert!
Eszébe sem jutott, hogy kissé elfogult az erényeik megítélésében. Nem csoda, hisz Tancred egész
egyszerűen féltékeny volt.
Az ifjú őrgróf valóban azt hitte, hogy elfogulatlanul ítéli meg a dolgokat.
3. fejezet

NEM VOLT NEHÉZ megtalálni Askingét. Az udvarház új volt, nem olyan nagy, mint Ursula nénié,
mégis lenyűgöző.
Tancredot örömmel üdvözölte a Holzenstern házaspár és természetesen Stella is. A lány fehér ruhát
viselt, a mely kiemelte viaszbábuszerű merevségét.
Az ifjú őrgróf aggódva gondolt arra, hogy nem szabad túlzásba vinnie látogatásait. A grófnő
minden mozdulata arról árulkodik, hogy szeretné már férjhez adni leányát.
Nem mintha én méltónak érezném magam a kezére, mosolygott magában Tancred. Sajnos a
Paladinok neve túlságosan vonzó az asszonyok számára, ezt már észrevettem. Istenem, anyám milyen
bolond volt! Úgy ment hozzá apához, hogy fogalma sem volt arról, milyen előkelő családba
házasodott be. Jobb, ha Mollynak nem beszélek a származásomról. Szeretném, ha nem a rangomért
szeretne meg.
Szerelem… eddig még sohasem jutott eszébe ilyesmi. Ráadásul Mollyt alig ismeri, és csak rövid
ideig tarthatta a karjában.
Nem értette önmagát.
De hát a szerelmen nincs is sok értenivaló!
Vendéglátói közben bevezették az elegáns szalonba.
A ház berendezése arról árulkodott, hogy lakói nem szenvednek hiányt semmiben. A bútorokat a
legújabb divat szerint készítették, bár Tancred jobban kedvelte a régi stílust. Itt nem tudott szabadulni
attól az érzéstől, hogy Holzensternék a család összes régi bútorát egyszerre cserélték le az új
garnitúra kedvéért.
Házigazdája jó vágású férfi volt, magas növésű, bár látszott rajta, hogy hajlamos a hízásra. Ruhája,
Tancred ízlése szerint, túlságosan díszes. A gróf szemmel láthatóan arra törekedett, hogy koránál
fiatalabbnak lássék.
Felesége végtelenül unalmas teremtés volt. Tancred nem is nagyon emlékezett rá Ursula néni
báljáról. Barátságos arckifejezése ürességet és merevséget takart. Mintha attól tartana, hogy a
mosolygás letagadhatatlan ráncokat csal az arcára.
Közömbös társalgásuk során kiderült, hogy az asszony rendkívül előkelő származású. Unos-untalan
célzott erre. Tancred sejtette, hogy nem mást akar bizonyítani ezzel, mint hogy Stella valóban
megfelelő társ lenne egy Paladin számára. Ursula néni mintha azt mondta volna, hogy Holzensternné
nővére hercegnő.
Tancred fütyült a származásra. Mollyt szerette volna megkapni!
Merre járhat a lány?
Házigazdája megkérdezte, lenne-e kedve bejárni vele a birtokot. A hölgyek nem tartottak velük,
hidegnek találták az időt a kilovagláshoz.
Tancred persze a gróffal tartott. Legjobb alkalom arra, hogy megpróbáljon kiszedni belőle egyet s
mást.
– Az udvarházuk… egészen újnak tűnik.
– Igaza van. Az 1500-as évek végén épült. Alig száz éve.
– És a birtok neve Askinge? Vajon az is csak százéves lenne?
– Nem. Volt itt régen egy vár. Azt is így hívták, de hiába kerestem, nem találtam meg a romjait.
Tancred kellemetlenül érezte magát. Remélte, hogy Holzenstern magyarázatot ad a rejtélyre.
Tétovázva folytatta a kérdezősködést.
– Lehet, hogy én megtaláltam a régi várat. A romjait.
 – Miket beszél? Hol?
– Magam sem tudom pontosan. Tegnap este az ünnepség után sétálni indultam és eltévedtem.
Hirtelen egy furcsa épület előtt álltam. Riasztó élmény volt.
– Itt a környéken?
Holzensternt láthatólag felzaklatta a dolog.
Tancred megállt egy pillanatra és körülnézett. Az erdő kicsit távolabb feküdt tőlük, de amennyiben
jól látta, kizárólag lombos fákból állt.
– Nem biztos, hogy nem erre volt. Bár meglehet. Tulajdonképpen sejtelmem sincs róla, merre
jártam.
– Mit gondol, képes lenne visszatalálni arra a vidékre?
– Aligha. Semmi kedvem visszamenni abba a megbabonázott erdőbe.
Holzenstern kérdőn nézett rá.
– Kérem, meséljen többet arról az éjszakáról, persze ha nem zavarja! Tudja, Askinge története
mindig is érdekelt. Biztos benne, hogy látta a romokat?
– Erre akár meg is esküszöm – felelte Tancred. – Reggel találkoztam Dieterrel, és ő azt állította,
hogy soha nem létezett a várrom. Neki pedig tudnia kell, hiszen itt született.
– Dieter? Nem, dehogy. Később jött ide, mint mi.
– Ez igazán érdekes. Még egy boszorkányról is mesélt nekem, aki bolondult a férfiakért.
– Csak nem Salináról? Nos, a hölgy meglehetősen szép lehetett. Egy helybéli krónikás úgy ír róla,
hogy: „A haja olyan volt, mint a lemenő nap fényében izzó felhők. Szemében olthatatlan vágy
csillogott…”
Istenem! Micsoda tökéletes leírás – gondolta Tancred.
Egy pillanatra megszédült, legszívesebben elszaladt volna, olyan félelem kerítette hatalmába.
– Gróf úr – jelentette ki bátran. – Az az érzésem, hogy Ó-Askinge elsüllyedt az idők homályába.
– Mit mond? – állt meg Holzenstern gróf a legelő kellős közepén. – Hiszen maga látta!
Tancred szerencsétlen képet vágott.
– Igen, de mást is láttam. Találkoztam Salinával, a boszorkánnyal.
Súlyos csend ereszkedett közéjük.
– Mondja, ifjú barátom, tréfát űz velem?
– Bár tréfa lenne az egész! – sóhajtott az őrgróf. – Én valóban találkoztam vele. Bent a várban. És
az az asszony… leírhatatlanul szép! Utána az erdő szélén tértem magamhoz, nem messze innen. Uram!
Én mostanáig azt hittem, hogy megőrültem. De, tudja, elgondolkodtam a történteken, és… azt hiszem,
csak egy magyarázat lehet minderre…
– Beszéljen, barátom! Semmit sem értek!
– Tudja, anyai ágon a norvég Jéghegyek Népének nemzetségéből származom. Családunkban
gyakran születtek olyanok, akiknek látomásaik voltak. Többet láttak a világból, mint általában a
hétköznapi emberek. Emellett elképesztő dolgokra voltak képesek. Eddig soha nem gondoltam volna,
hogy én is örököltem valamit e rendkívüli tulajdonságokból. De a tegnapi éjszaka…
Tancred gondolataiba mélyedt.
– Bizonyára úgy van, ahogy mondja! – nyugtatta meg Holzenstern. – Eddig a környékbeliek közül
soha senki nem akadt a romok nyomára. Mit gondol, ha keresztülmegyünk itt az erdőn, megtalálná az
ösvényt, amelyen elindult? Talán fölismeri a helyet is, ahol a romokat látta. Talán mégiscsak maradt
ott valami. Néhány alapfal, amelyet azóta visszahódított a természet.
– Nem hiszem, hogy megtalálom – mondta Tancred bizonytalanul. – Tudja, váratlanul ösvény nyílt
előttem a holdfényben. Azt hiszem, hogy a valóságban nem létezik. Csak nekem tárult fel!
 A gróf köhécselt egy ideig.
– Kísértetiessé kezd válni a dolog! Bár szeretném megtalálni Ó-Askingét, mégis örülök, hogy nem
tartozom a „látók” közé. Semmi kedvem találkozni azzal a boszorkánnyal!
– Nem lehetséges, hogy a régi épület ott állt, ahová az újat építették?
– Nem. Az új kastélyt távolabb építették fel. Éppen Salina miatt. A régi vár környékén minden
boszorkányságot, gonoszságot, ördögi erőt árasztott magából. A levegőt, a földet megmérgezte a
boszorkány jelenléte. Ezért földdel tették egyenlővé a romokat, sőt az egész környéket.
Tancrednak eszébe jutott a Jéghegyek Népének völgyéről mesélt családi legenda. Az elátkozottakat
mindenütt üldözik.
Életében először érzett megértést különös felmenői iránt. Őt fűzte a legvékonyabb szál a család
norvégiai ágához, a családi hagyományhoz. Kivéve persze Tarjei fiát, Mikaelt, aki még csak nem is
sejtette, milyen furcsa nemzetségből származik. Tancred mindig is nevetségesnek találta ezeket a régi
históriákat.
Most azonban semmi kedve nem volt nevetni. Rádöbbent, hogy ő is közéjük tartozik.
Jobbnak látta, ha témát váltanak.
– Az ünnepségen hallottam, hogy van némi gondja ifjú rokonával. Ha jól emlékszem, Jessicának
hívják. Visszatért már?
Holzenstern arca elvörösödött.
– Nem, még nem jött haza. Szétküldtem néhány emberemet, hogy keressék meg, de magával vitte
azt a lotyó Mollyt.
Tancred legszívesebben fölpofozta volna a grófot, de visszafogta magát.
– Mi oka volt Jessicának arra, hogy csak úgy megszökjön?
– Oka? Semmi oka nem volt rá. Mindent megtettünk érte, ami csak tőlünk tellett! Feleségem
elhagyta fényes holsteini kastélyát, csak azért, hogy unokahúga árván maradt leányát a szárnyai alá
vegye. Amint nagykorú lesz, visszatérhetünk Holsteinba. De amíg ilyen felelőtlenül viselkedik,
semmit sem tehetünk érte!
A férfi hangja elcsuklott. Tancred attól tartott, még elsírja magát.
Ám Holzenstein a vártnál gyorsabban összeszedte magát.
– Minden rendbe jönne, ha megszabadulnánk Mollytól, ő rángatja bele azt a szegény lányt a
kalandokba. Eddig akárhányszor eltávolítottuk a közeléből, Jessica annyira kétségbeesett, hogy vissza
kellett hívnunk a szobalányt. Tudja, Molly az egyetlen kapocs a régi időkhöz, amikor még a szülei is
éltek.
– Mégis, hová szoktak elszökni?
– Ó, soha nem mentek messzire. Gyorsan vissza tudtuk hozni őket. De most rosszabb a helyzet.
– Milyen régóta vannak távol?
– Lássuk csak… tegnapelőtt tűntek el. Elég messzire juthattak ennyi idő alatt.
Azért nem olyan messzire, gondolta Tancred, hiszen tegnap találkoztam Mollyval. Szörnyen
ijedtnek tűnt…
Újabb óvatos kérdést tett fel.
– Mit is mondott? Tegnap tűnt el vagy tegnapelőtt?
– Tegnap reggel fedeztük fel, de szerintem már tegnapelőtt elmentek.
– Értem, Kedves uram, megígérem, hogy majd nyitva tartom a szemem. Ha bármi gyanúsat látok
vagy hallok, értesítem önt.
– Köszönöm. Igazán lovagias. Tudja, már kezdünk aggódni szegény gyermekért.
– Megértem, miért. Most már igazán nem rabolom tovább a drága idejét. Köszönöm a kellemes
beszélgetést. Örülnék, ha mielőbb viszonoznák a látogatásomat.
– Szívesen.
Tancred a lova felé indult, de félúton megállt.
– És… megkérhetem, hogy senkinek ne beszéljen furcsa éjszakai látomásaimról? És Ó-Askingéről
sem? Jobb, ha senki sem szerez róla tudomást.
– Éppen ugyanezt akartam javasolni, nagyságos uram – nevetett Holzenstern barátságosan. – Az
emberek olyan könnyen elhisznek mindent.
– Nem szeretném, ha a környékbelieknek rossz véleménye lenne rólam. Isten áldja!
Hazafelé indult. Tekintetét végig az erdő szélére tapasztotta, remélve, hogy megpillantja Mollyt.
Mi lenne, ha beljebb menne az erdőbe…? Nem! Abból elég volt egyszer is!
TANCRED TOVÁBB MARADT távol, mint tervezte. Vacsoráját magányosan költötte el, és ezzel
vége is volt a napnak.
Visszavonult a szobájába, hogy végre alaposan végiggondolja a helyzetet. Most már biztos volt
benne, hogy a Jéghegyek Népének furcsa öröksége miatt élte át a káprázatot az elmúlt éjjel. Minden
kétséget kizáróan Ó-Askinge romos vára és Salina jelent meg neki. Ám a vár és a boszorkány a
valóságban már csak a múlt emléke. Tancredot pedig nem hajtotta tudományos kíváncsiság, hogy
megtalálja és feltárja a romokat.
Jobb, ha úgy tesz, ahogy Holzenstern is tanácsolta: elfelejti a kalandot.
Inkább azt kell kiderítenie, mi lehet Mollyval és Jessica Crossal. Aznapi kutatásával nem ment
valami sokra. Körbeszaglászta egy kicsit a Holzensternek birtokát, ennyi az egész. Hol keresse őket?
Molly azt mondta, hogy a szomszéd községben akar munkát vállalni. De vajon melyikben a sok
közül?
Másnap korán reggel munkához lát. A gondolat föllelkesítette. Meg kell találnia a lányt!
Már éppen a csizmáját húzta le a lábáról, amikor eszébe jutott valami.
A gróf egy helybéli krónikást emlegetett. Amennyiben létezik, bizonyára lesz mesélnivalója a
számára! Vajon ki lehet az?
Nem, nem keresi fel. Nem foglalkozik többet a kísértetkastéllyal.
Az ablaktáblák felől apró zörej hallatszott. Mintha valaki kaviccsal dobálná az ablakot.
Tancred egy ideig nyugtalanul ült az ágya szélén, majd elfújta a gyertyát és odament az ablakhoz.
Az üveg vastag volt és homályos. Mégis, mintha egy ember körvonalait vélné felfedezni odakint!
Az arcát lehetetlen volt kivenni, összemosódott, világos foltnak látszott. Őt figyelte.
Csak nem…?
Molly!
Tancred kinyitotta az ablakot. Hevesen mutogatni kezdett a lánynak a nagy bejárati ajtó felé.
Értésére akarta adni, hogy menjen oda. Molly nem sokat láthatott a fiúból, de szerencsére megértette,
hogy mit akar. Tancred szíve a torkában dobogott, ahogy keresztülsurrant a néma szobákon, egészen a
bejáratig. A ház minden lakója nyugovóra tért már, sehonnan nem szűrődött ki fény.
A kulcs csikorogva fordult a zárban, Tancred dühösen gondolt arra, hogy még felébreszt valakit.
Óvatosan nyitotta ki az ajtót.
Karcsú, barna árny suhant be az előszobába.
– Gyere! – suttogta Tancred és megfogta a lány kezét. Észrevétlenül visszamentek a szobába,
bezárták az ajtót. Az őrgróf csak ekkor mert gyertyát gyújtani.
Molly volt az! Az ő kicsi Mollyja!
Úgy érezte, minden erejével a lány védelmére kell kelnie.
– Örülök, hogy felkerestél – mondta megkönnyebbülten. – Nyugtalan voltam miattad.
 Tancred gondolatban már annyit beszélgetett a lány- nyal, hogy most önkéntelenül tegezte. Mivel
Molly amúgy is szobalány volt, nem sértődhetett meg ezen.
Tancred azonban nem a szobalányt látta benne, hanem az ő kicsi Mollyját!
A lány zavartnak tűnt.
– Vedd le a köpenyed – ajánlotta a fiú barátságosan. – Itt biztonságban vagy.
– Nem, nem tehetem. Illetlenség lenne egy fiatalúr szobájában. Nem is lett volna szabad eljönnöm.
– Ne törődj az illemmel, amikor válságos helyzetben vagy!
De a lány csak nem vetette le kabátját.
És még őt nevezték szemérmetlennek! – tűnődött Tancred.
Odavezette a lányt egy pamlaghoz, és leültette. Maga is letelepedett mellé.
– És most mesélj!
– Ó, uram! Olyan zavarban vagyok! A barátnőm eltűnt!
Tancred elgondolkodva nézte a lány vonásait.
– Hol volt akkor, amikor tegnap találkoztunk?
– Már akkor sem volt meg. Őt kerestem, ezért siettem annyira.
– Miért nem kérted a segítségemet?
– De hiszen nem ismertem, uram! Óvatosnak kell lennem.
– Azt mondtad, hogy a szomszéd községben keresel munkát.
– Bocsásson meg uram, de muszáj volt mondanom valamit. Nem akartunk mást, csak elmenni
innen. És akkor neki egyszercsak nyoma veszett! Azóta hiába keresem. Ön az egyetlen, akihez
fordulhattam kétségbeesésemben.
– Örülök, hogy bízol bennem. Mondd csak, miért szöktök meg újra és újra?
A lány szeme elsötétült.
– Ezt nem mondhatom meg.
– Akkor hogy segítsek neked? Bíznod kell bennem!
– Már mondtam, hogy éppen azért jöttem ide.
– Vagy úgy. Bocsáss meg!
Molly szörnyen bájos volt. Tancred gyönyörűnek látta. Gyanakodni kezdett magára. Valami furcsa
érzés motoszkált a szívében, ha a lányra gondolt. Szőke haja most nem volt olyan rendezetlen,
kiszedte belőle a belegabalyodott fenyőtűket és fűszálakat. Szeme csillogott, orra finom metszésű volt.
A száját kicsit lebiggyesztette, leginkább egy szomorú kisleányra hasonlított.
– Nos? – fordult felé Tancred bátorítón. – Elmondod?
– Hát jó. Tegnap éjjel szöktünk meg. Először az istállóban rejtőztünk el, Askingében. Akkor
eszembe jutott, hogy nincs nálunk egy garas sem, úgyhogy visszaszaladtam, hogy kerítsek valamennyit.
Később, amikor visszaértem az istállóba, döbbenten tapasztaltam, hogy a barátnőmnek hűlt helye van.
Ott toporogtam még egy ideig és a nevét suttogtam, de hiába. Reggel el kellett jönnöm onnan. Azt
hittem, bevette magát az erdőbe, így ott kezdtem keresni. Csakhogy nem találtam.
– De helyette megtaláltál engem – nevetett Tancred
– Igen, uram – mondta a lány szégyenlős mosollyal az arcán. – Azóta is hiába keresem. Egész idő
alatt az erdő szélén rejtőztem, Új-Askingénél. Ott volt ugyanis a legtöbb esélyem arra, hogy
megpillanthatom. Igazán nem értem, miért nem jött!
– Askingében biztos nincsen – mondta Tancred. – Ma reggel jártam ott. Ne ijedj meg, csak
szerettem volna többet tudni rólatok.
– És megtudott valamit, uram?
– Nem. Mi lenne, ha te is tegeznél? Engem Tancrednak hívnak, bár tegnap már bemutatkoztam.
 A lány bólintott. Zavarában nem mert ellenkezni.
– Hát ez rendben van! – jegyezte meg elégedetten az őrgróf. Mit javasolsz, mi legyen a következő
lépésünk?
– Igazán nem tudom.
Tancred várt és hallgatott.
– Mi lenne, ha kicsit többet mesélnél magatokról?
A lány megrezzent.
– Azt nem lehet – suttogta.
Tancred tovább várt.
Molly végre rászánta magát.
– Azt hiszem, fogva tartják.
– Hogyhogy fogva tartják? Hát nem Askingében lakik?
Molly sírvafakadt.
– Éppen ezért szöktünk meg. Mert félt attól, hogy… hogy… valaki bántani fogja.
Tancred átölelte a síró lányt.
– Értsd meg – hüppögte –, az istállóban dulakodás nyomait fedeztem fel.
– Szent Isten! – Tancred elsápadt a váratlan hír hallatán. Mennyi ideig voltál távol?
– Említettem, hogy pénzért mentem vissza. Beletelt egy kis időbe, de, fogalmam sincs róla, meddig
tarthatott.
– Most már csak azt áruld el, miért akarták elkapni? És egyáltalán kik akarták elkapni?
– Nem tudom. Lehet, hogy egyvalaki tette, az is lehet, hogy többen voltak. Sok mindenért akarhatták
elfogni.
– Mondj legalább egy okot!
A lánynak nem nagyon tetszett az ötlet.
– Azt hiszem… nem, mégsem mondhatom el. Tudsz még várni?
– Azért ez nem olyan könnyű. De bízhatsz bennem.
– Köszönöm! Nem akarlak becsapni, Tancred, de minden okom megvan a hallgatásra.
– Tegnap, az erdőben… amikor bemutatkoztam, olyan riadtnak tűntél.
– Igen. Ursula Horn grófnő gondosan ápolja kapcsolatait a Holzenstern családdal.
A fiatal őrgróf felnevetett.
– Azt szeretné, ha feleségül venném Stellát.
– Ne, az ég szerelmére, ne tedd! Nem házasodhatsz be olyan családba, ahol a gonoszság
nemzedékről nemzedékre öröklődik!
– Ursula néni is mondott valami hasonlót. De mi van Jessicával? Gondolom, mindez rá is
vonatkozik?
– Nem. Ebben tévedsz. Jessica családjának egy távoli ágáról van szó. Az asszonyom anyai ági
leszármazottairól. Az ő apja és Jessica nagyanyja testvérek voltak.
– Azt állítod tehát, hogy Stella ereiben is rossz vér folyik?
– Egészen biztos vagyok benne. Különösen azok után, hogy a Holzensternek között is volt épp elég
rossz vérű leszármazott.
– Például?
– Erről nem beszélhetek. Megígértem Jessicának hogy soha semmi rosszat nem mondok a
rokonairól. Tetszik neked… Stella?
Tancred úgy hallotta, mintha némi aggodalom csendülne ki a lány hangjából. Mélyen a szemébe
nézett kedvesen rámosolygott.
 – Nem, nem tetszik.
Molly lesütötte a szemét. Elfordította a fejét, de ifjú észrevette arcán a mosolyt, hiába rejtegette.
– Mit mondott rólam a gróf? – kérdezte alig hallhatón.
– Nem sok jót. Olyan butaságokat fecsegett, ami rossz emberismeretre vall.
– Kérlek, mondd el!
Tancrednak nehezére esett a lány szemébe mondani, amit hallott.
– Lotyónak nevezett téged és Jessicát is.
A lány döbbenten nézett rá.
– Milyen aljas tőle!
– Egy dolgot nem értek – tűnődött hangosan Tancred. – Ha annyira rossz a grófi család és Jessica
viszonya, miért nem térnek vissza holsteini kastélyukba?
A lány ráemelte tekintetét.
– Miféle kastélyba?
– A grófnőnek van Holsteinban egy pompás kastélya.
– Micsoda? Hiszen semmijük sincs! A nővére valóban egy herceghez ment nőül, de az gyorsan
megszabadult tőle. A gróf pedig elkártyázta a családi birtokot, úgyhogy távozniuk kellett Holsteinból.
Jessica szüleinek a kérése mentette meg őket, hogy költözzenek ide, és viseljék gondját árva
leányuknak.
Kicsit sok volt Tancrednak egyszerre, amit hallott.
– Hát nem tudom, mit mondjak. Nekem úgy tűnt, egész jól igazgatják az askingei birtokot.
– A felszínen mindenesetre így néz ki – jelentette ki határozottan Molly.
Tancred egyre kevesebbet értett. Furcsa látomása miatt még szétszórt volt.
– Várjunk csak – mondta lassan. – Mit is mondtál? Ugye csak addig maradnak itt, amíg Jessica
nagykorú lesz. A kérdés az tehát, hogy mikor lesz nagykorú?
– Jövő hónapban.
Tancred a térdére csapott.
– Hogy lehettem ilyen vak? Jól tudják, hogy menniük kell, feltéve, ha nem történik valami
Jessicával…
– Pontosan – bólintott Molly.
– Akkor ezért szöktetek meg?
– Nem – mondta halkan a lány. – Fel sem merült bennünk ez a lehetőség.
– Ezek szerint… más oka van?
– Van néhány, de… erről kellemetlen beszélni… túlságosan személyes.
– Sajnálom, hogy nem bízol bennem!
– Dehogynem! – tört ki szegényke kétségbeesetten. – Te vagy az egyetlen, akiben megbízom. De
vannak dolgok, melyeket el kell hallgatnom előled, sőt, néha még hazudnom is kell. De hidd el, nem
gonoszságból teszem! Jó okom van arra, hogy így cselekedjek. Kérlek, emlékezz erre. Nem szeretném,
ha később valami miatt megbántódnál.
– Emlékezni fogok – ígérte meg Tancred, akit már most is épp eléggé bántottak a lány szavai.
Elhallgattak. Még mindig úgy ültek, ahogy előbb.
Molly Tancredhoz bújt, a fiú pedig átkarolta. Tan érezte, hogy a lány feje elnehezül a vállán.
Szegényke, jutott eszébe. Napok óta le sem hunyta a szemét. Odakinn jól átfagyhatott. Meg sem
kérdeztem, hogy éhes-e!
Hogy lehetett ilyen udvariatlan!
Óvatosan felemelkedett és kényelembe helyezte az alvó leányt. Odavitte vastag takaróját és
betakargatta.
Molly felriadt.
– Nem tölthetem itt az éjszakát – motyogta félálomban.
– Dehogynem! Ne félj, én a szomszéd szobában alszom majd.
Valami összeszorította a torkát, ahogy a pamlagon kuporgó alakot nézte. Azután kilopakodott a
konyhába és tányérra rakott néhány finom falatot, majd letette a lány mellett az asztalra. Valahol talált
egy vastag függönyt és úgy döntött, takaró gyanánt ez is megteszi.
Nem jött álom a szemére. Túlságosan élénk és izgatott volt.
Mitévő legyek? – tűnődött. Szegény kicsi Molly bízik bennem. Ha nem lennék ennyire
tapasztalatlan, már rég segíthettem volna rajta.
Kérjek segítséget? Vajon kire számíthatok?
Talán Dieter? Nem. Ő éppoly zöldfülű, mint én. Egyébként is jobb, ha nem legyeskedik Molly
körül. Túlságosan jóképű.
Micsoda badarság! Egyáltalán nem néz ki jobban, mint bármelyik, nemesifjú, akit ismerek!
Mégis jobb, ha kimarad ebből a játszmából.
Forduljak a várnagyhoz? Nem, köszönöm. Híresen gyanakvó a természetük. Csak akkor boldogok,
ha kötelet tehetnek az ember nyakába. Bárki legyen is az!
Bárcsak itt lenne apa! Ő mindig olyan magabiztos. Mindenki hallgatna a véleményére.
És anya! Talán megfejtené annak rémisztő éjszakai látomásnak a titkát!
Drága szüleim! Szükségem lenne rátok!
Tehetetlensége kétségbe ejtette. Molly csak rá számíthatott. Sajnos egyelőre nem ment sokra vele.
Mi lehet a védtelen Jessica Crossal? Segítségre lenne szüksége?
Bárcsak megkérdezhetné apját!
Volt még valami, aminek nem örült túlzottan. Éppen utazása előtt, hosszú ideig ágynak döntötte egy
megfázás. Most ismét érezte a kellemetlen tüneteket. Kapart a torka, feje elnehezült. Már csak az
hiányzik, hogy visszaessen! Jaj, csak most ne!
Az elmúlt éjszakát az erdőben töltötte, nem csoda, ha gyógyulóban lévő teste nem tudott ellenállni
a megpróbáltatásoknak.
Molly…
Nem lehet ismét beteg! Most nem! Meddig sújtja még a sors ezzel az átkozott nyavalyával?
4. fejezet

ALEXANDER CSODÁLKOZVA NÉZETT feleségére. Otthon voltak Gabrielshusben és a

szalonban üldögéltek.
– Kedvesem, mi van veled? Az éjjel nem aludtál, most pedig egy pillanatra sem tudsz nyugton
maradni.
Cecilie ingerülten felelt.
– Magam sem értem, Alexander. Valami történik bennem, amit nem értek.
– Mire gondolsz?
– Talán emlékszel, hogy egyszer sikerült idehívnom Tarjeit, pedig csak gondoltam rá?
– Amikor beteg voltam? Igen, akkor beszéltetek valami ilyesmiről.
– Alexander, ha elmondom, mi foglalkoztat, bolondnak fogsz tartani. Valami azt súgja nekem, hogy
kerekedjek fel és látogassam meg Tancredot.
– Cecilie -nevetett a férje –, hiszen csak néhány napja annak, hogy elment! Te, te tyúkanyó!
– Igen, tudom, Csakhogy ennyire még soha nem voltam nyugtalan. Furcsa, erős késztetést érzek.
Azért sem értem, mert Tancrednál eddig nem tapasztaltam, hogy bármit is örökölt volna családom
érzékenységéből. Pontosan olyan józan ítélőképességű és tudatos, amilyen te vagy.
Alexander elkomolyodott.
– Azért azt se felejtsd el, hogy Tancred ugyanannak a különös népnek a leszármazottja, mint te.
Nem értem, miért késlekedünk?
– Alexander! – kiáltott fel megkönnyebbülten Cecilie. – Azt mondod, utazzunk oda?
A férfi felállt.
– Azonnal felnyergeltetek két lovat. Jól tudod, milyen sokra tartom a Jéghegyek Népéből valók
megérzéseit.
Cecilie átölelte férjét és fejét csendesen a vállára hajtotta.
– Köszönöm – suttogta –, köszönöm. És ha nem igazolódik be az aggodalmam?
– Ne izgulj! Most legalább okunk van arra, hogy látogatást tegyünk Jütlandon. Csak ellustulunk a
sok itthonüléstől.
TANCRED A BOSZORKÁNYRÓL, Salináról álmodott. Szörnyű álom volt…
Amikor felébredt, torka kiszáradt és fájt. Köhögni kezdett. Felült és levegő után kapkodott.
Kellemetlen érzés öntötte el testét. Szomorúan tapasztalta, hogy ismét folyik az orra. Ajka dagadt volt
és érzékeny, torka fájt. Testét hideg rázta.
Amikor befejezte a köhögést, rájött, hogy miért is fekszik ebben a szobában. Szíve nagyot dobbant.
Molly! Hogy fog segíteni rajta, ha ilyen szörnyen érzi magát?
Kedvetlenül, hevenyészve felöltözött, majd kiment és halkan kopogtatott a saját szobája ajtaján.
Odabent csönd volt.
Megtörölte az orrát teljesen átázott zsebkendőjével, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Csalódnia
kellett.
A pamlagon nem aludt senki. A takaró is szépen elrendezve az ágyra volt terítve.
Legalább a tányér üres volt.
Bement és becsukta maga mögött az ajtót. Az asztalon papír hevert.
Kedves, drága Tancred! Nem akarlak nehéz helyzetbe hozni, így inkább elmegyek, mielőtt a ház
népe felébredne Egyébként sem akarok találkozni senkivel. Rajtad kívül mindenkitől félek.
Napközben inkább elrejtőzöm. Ha látni szeretnél, gyere az erdő szélére, amikor vecsernyére
harangoznak a templomban. Hűséges barátod.
 U.i. Köszönöm a finom ételt!
Amikor vecsernyére harangoznak? De hisz az késő délután van! Mit csináljon egész nap? És mit
csinál a lány egész nap?
Elkeseredve kuporodott össze ágyán. Betakarta magát a vastag dunnával. Ennél okosabb egyelőre
nem jutott eszébe.
A SZOLGÁLÓK gondosan ápolták. Bőven ellátták jótanáccsal és meleg itallal. Azt azonban már
nem tudták megakadályozni, hogy orra élénkvörös és dagadt ne legyen. Szeme lázasan csillogott
sápadt arcában:
– Bárbit tehettek, csak tükröt ne tartsatok eléb. Deb akarob láddi a gyoborúságos ábrázatobat!
Szóljatok, ha vecserbére haraggozdak!
Valószínűleg megértették, mit akart mondani, mert megígérték neki, hogy figyelmeztetik.
Amikor eljött az ideje, a nyomorúságos állapotban lévő Tancred békés harangszó kíséretében
botorkált föl a megbeszélt helyre. Rohamokban tört rá a köhögés, amitől még rosszabbul érezte magát.
Füle bedugult, hallójáratait zúgás töltötte be. Mintha fallal zárta volna el magát a külvilágtól. Úgy
érezte, bármelyik pillanatban elvesztheti egyensúlyát.
Restellte, hogy ilyen állapotban kénytelen mutatkozni Molly előtt.
De hát nem csaphatja be, egyébként is hiányzik neki a lány.
Mi van, ha el sem jön?
Akkor belehalna az aggodalomba!
Az erdő szélén? Csak most jutott eszébe, mennyire pontatlan ez a helymeghatározás.
Délután Dieter kereste fel, de az egyik szolgáló elküldte azzal a felvilágosítással, hogy ura beteg
és ágyban kell maradnia, látogatókat sem fogadhat. Dieter számára nem maradt más választás, mint
hogy jobbulást kívánva távozzon. Tancred mélységesen hálás volt a szolgálónak, hogy megkímélte egy
fárasztó beszélgetéstől.
Kimerülten követte az ösvényt, amely körbevitt az erdő körül. Jó néhány száz métert megtehetett
már, amikor a fák mögül vékony hangon szólongatni kezdte valaki.
– Tancred – hallotta most már egészen közelről.
– Bolly! – üdvözölte rekedten a lányt.
Molly feje épp mellette bukkant elő a bokrok mögül. Jól elrejtőzött, az útról senki nem láthatta
meg.
– Bolly! De tagadd, szörgyed dézek ki! – szipogta az ifjú őrgróf.
– Tancred! Csak nem te is megfáztál? Ha tudnád, milyen kellemetlenül éreztem magam a
rekedtségem miatt!
– De is bettegetőzz! Hisz az erdőbed alszol bár egy jó ideje! – szörnyülködött Tancred. – Deked is
fáj a torkod?
– Igen. És a mellkasom is.
– Kedveseb, deb hagyhatlak itt egyedül! Veleb kell jöddöd!
– Lehetetlen. Nem merek.
– Bolly! Bég begfázva is bájos vagy! Éd bezzeg rébesen festek.
– Nem, dehogy! Igazán jól nézel ki.
– Igazád kedves vagy! El seb bodhatob, bilyen boldoggá teszel! Bocsáss beg, de deb berek
közelebb beddi hozzád.
Mélyen egymás szemébe néztek. Sajnos Tancrednak ismét folyni kezdett az orra, úgyhogy sűrű
bocsánatkérések közepette elfordult, hogy alaposan kifújja.
– Látob, hogy fázol. Jobb ledde, ha bégis veleb jöddél haza.
 Molly elsápadt. Tancred néha igazán nem értette a lányt.
– Nem, nem lehet. Nem bízom senkiben.
– Ha eggyire félsz, gyere csak a kocsisházig. Van ott egy szoba, abi üresen áll.
Molly hálás volt az ajánlatért. Addigra már besötétedett, úgyhogy gyorsan elindultak a birtok felé.
Nyírfákkal szegélyezett árok mellett haladtak lefelé.
Tancred aznap este megtette néhányszor a kocsisház és a kastély között levő utat. Mollyt egy nem
túl kellemes, de száraz hálókamrában szállásolta el. A szolgálók az ablakból figyelték, amint kezében
némi élelemmel és ágyneművel a házikó felé lopakodott.
– Hisz szédeleg – állapította meg gazdaasszonyuk. – Szegény fiatalúr!
– Segítenünk kell neki – jegyezte meg az egyik szolga. – Olyan fiatal és álmodozó még. A
leányzónak bizonyára nincs hol laknia és ő megsajnálta. Tancred úr valódi lovag! Igazán nincs ebben
semmi illetlenség.
– Nézzétek! Megáll, hogy homlokáról letörölje a verejtéket. Azonnal ágyba kell kerülnie!
– Igazad van. Majd mi kezünkbe vesszük a dolgok irányítását.
Amikor Tancred visszaóvakodott, a ház öt tagú személyzete teljes létszámmal várta az ajtóban.
– Uram – kezdett bele tapintatosan mondókájába az öreg szolga. – Biztosíthatom megértésünkről.
Aggódunk becses egészségéért, emellett azt hisszük, hogy a fiatal hölgynek sem tesz jót, ha továbbra
is rejtőzködnie kell.
Tancred elvörösödött, majd felsóhajtott és szélesen elmosolyodott.
– Bár begidt elrottottab valabit! Deb ellebzeb, hogy itt lakjék, csak sikerüljöb beggyőznötök őt is!
Fél óra múlva már Molly is a ház egyik jól fűtött szobájában feküdt, száraz ruhában, meleg étellel
maga előtt.
– Beglátod biddeb rendbe jöb! Itt bideki olyab kedves, tudod Bolly! Azt bodtab nekik, hogy félsz
hazabeddi, bert valaki bántadi akar. A szebélyzetet bost cserélték le, úgyhogy deb isberhet föl sekki.
A lány kétségbeesetten nézett Tancredra.
– Remélem, gyorsan felépülünk. Utálom, ha Bollynak szólítasz!
– Bocsáss beg – dadogta Tancred.
– Menj és feküdj le te is. Látszik rajtad, hogy szörnyen lázas vagy!
– Azt hiszeb, igazad vad. Te jól vagy?
– Csodálatosan érzem magam, drága lovagom! Jó éjszakát és köszönöm!
– Jó éjszakát, kedveseb!
Csöndben kiment. Még egy ideig nagy boldogan állt a lány ajtaja előtt. Ám náthája gyorsan
visszazökkentette a valóságba. Lehetetlenül apró zsebkendőit épp az imént cserélte fel egy kisebbfajta
asztalkendővel. Csak némi nehézség árán tudta visszagyömöszölni a zsebébe, de egyébként kiválóan
megfelelt a célnak.
MÁSNAP MÁR nem folyt az orra. Egyszerűen eldugult. Torka menthetetlenül fájt továbbra is.
Minden jel arra mutatott, hogy még egyszer végig kell járnia az ismert kálváriát. Legutóbb hetekig
ágynak döntötte a betegség. Nagyon remélte, hogy most majd nem tart ilyen sokáig.
Ezért egyezett bele, hogy egész nap fekve maradjon.
– A kisasszonynak is azt ajánlottam, hogy ne mozduljon ki a meleg dunna alól – mondta Tancrednak
az inas.
Tancred egyetértett vele.
Később azzal szórakoztak, hogy leveleket küldözgettek egymásnak. Először mind a ketten
udvariasan és illemtudóan másikuk hogyléte felől érdeklődtek. Később már szerelmes szavakat is
papírra mertek vetni.
 „Jobb, ha nem törődsz velem”, írta Molly. „Nemes vagy és tiszta. Egy senki vagyok hozzád
képest.”
„Kedves Mollym! (Látod emlékszem még, hogy Molly vagy, M-mel!) Nem értem, miért gondolod,
hogy én jobb vagyok nálad. Számomra te vagy a tökéletes tisztaság és szépség, valóságos
Madonna! Molly, ha ismét egészségesek leszünk, sok mindent el fogok mesélni neked. Tudnod kell,
hogy amíg nem ismertelek, nem érdekeltek a nők. Olyan, mintha egész életemben rád vártam
volna.”
Őszintén szólva Tancred e tekintetben túl rózsásra festette a valóságot. A szeme gyakran megakadt
a csinos, fiatal lányokon, az viszont igaz, hogy kíváncsiságát pusztán szemlélődéssel elégítette ki.
Életében először volt szerelmes, de most aztán fülig.
A válasz nem váratott sokáig magára.
„Egyetlen Tancredom! Bárcsak mindent elmondhatnék neked! De nem vagyok rá képes. Mégis
azt szeretném, hogy tudd, mennyire kedves vagy nekem. Éjszaka telesírtam a párnámat…”
Estefelé már mindketten jobban érezték magukat, amin semmi csodálkoznivaló nem volt, hisz
kiváló ápolásban részesültek. Mégsem kelhettek fel.
Tancred aznap éjjel végre nyugodtan aludt, olyan nyugodtan persze, amennyire eltömődött orra
engedte. Rengeteg vizet ivott, így néhányszor ki kellett mennie. Egyébként mélyen aludt. Hajnalban
viszont arra a rettenetes gondolatra riadt, hogy Jessica Crosst teljesen sorsára hagyták. Tenni kell
valamit, de gyorsan. Míg ők betegen fekszenek és rajongó levélkéket küldözgetnek egymásnak, a
szerencsétlen gyermek itt kóborol a környéken, talán üldözői csapdába is ejtették azóta. Mollyn és
Tancredon kívül nem számíthat senkire.
Megpróbált fölállni. Ám ki tudja honnan, előbukkant a szolga és visszadugta a meleg dunnák közé.
Idegesen és türelmetlenül ette meg finom reggelijét. Sietniük kell! Molly… el kell indulnunk!
Tennünk kell valamit! De mit?
Még be sem fejezte reggelijét, amikor zaj ütötte meg a fülét. Az udvarról jött. Kis idő múlva
energikus léptek hallatszottak a folyosón. Kinyílt az ajtó.
– Tancred, már megint beteg vagy?
Megkönnyebbülés árasztotta el testét.
– Apa! Anya! El sem hiszitek, mennyire örülök nektek!
Cecilie letelepedett fia mellé az ágyra.
– Hogy vagy? Tulajdonképpen azért jöttünk, mert az volt az érzésem, hogy hívsz minket. Valóban
így történt? Úgy értem, próbálkoztál a gondolatátvitellel?
Tancred elnémult.
– Igen. Ezek szerint azt csináltam – mondta kissé ijedten.
– Ajaj – mormogta Alexander.
– Csak nem arra gondoltok ti is, hogy… – dadogta Tancred. – Hogy én is a „kiválasztottak” közé
tartozom?
– Nem, dehogy! Eszedbe ne jusson ilyesmi! – kiáltott fel Cecilie. – De tudod, nekem is vannak
hasonló képességeim. Ezek szerint gondolatban is el tudjuk érni egymást. Mondd csak, bajban voltál?
– Bajban voltunk – vágta rá gyorsan az ifjú.
– Ki az a mi?
– Molly és én. Molly is meg van fázva. A szomszédos szobában fekszik. Nagyon tisztességesen
viselkedtem, apa! Semmi kifogásolnivalótok nem lehet.
– Ezt feltételeztük is..
– Még csak meg sem csókoltam. Persze nem is tehettem volna, mert akkor nem kaptam volna
levegőt. Nagyon tele van az orrom – nevetett szégyenlősen az ifjú őrgróf.
– Ugye nem azért hívtál minket, mert mind a ketten náthásak vagytok? – kérdezte türelmetlenül
anyja.
– Nem. A megfázás csekélység. Bár átkozottul kellemetlen. Szörnyűség történt! És tehetetlenek
vagyunk. Jessica még kint bolyong valahol abban az ármányos erdőben. Rajtunk kívül senkije nincs,
akire számíthatna.
– Ez egy kicsit zavarosnak tűnik – összegezte a hallottakat Alexander. – Hol van a lány? Úgy
értem, Molly, mert amint hallom, nem ő az egyetlen nőnemű ebben a históriában.
Röviddel ezután a két beteg pokrócokba csavarba üldögélt Ursula néni szalonjában. Az újonnan
jöttek előbb ittak valami meleget, és csak azután kérték meg a két fiatalt, hogy beszéljenek.
– Szóval Askingében egészen furcsa dolgok történnek – kezdett bele a mesébe Tancred.
– Mi az az Askinge? Kérlek, fogalmazz pontosabban – figyelmeztette fiát Alexander.
Amikor végre elejétől végéig hallotta Holzensternék és az eltűnt Jessica Cross történetét,
meglehetősen nyugtalannak látszott.
– Ez nyilván még nem minden – állapította meg. – Molly, te miért hallgatsz?
A lány lehajtotta a fejét.
– Bocsássanak meg, de ennél többet én sem mondhatok.
Az őrgróf egy ideig figyelte a lányt, majd fiához fordult.
– Miért nem hívtatok segítséget? El kellett volna menni a várnagyhoz.
– Nincs bizalmam a várnagyokban – közölte Tancred.
– Ebben igazad lehet – adta be apja a derekát.
– Ezek szerint ezért próbáltál kapcsolatba lépni velünk, mert nem tudtátok egyedül megoldani a
problémát? – hallatszott Cecilie meleg hangja.
– Ó, többről volt szó – mondta lelkesen Tancred, megfeledkezve arról, hogy titkát meg akarta
tartani. – Félelmetes dolgokon mentem keresztül megérkezésem éjszakáján. Felfoghatatlan élményben
volt részem. Utána még sokáig rettenetesen féltem.
– Mondd el!
Tancred elmesélte, hogyan találkozott a riadt Mollyval, beszélt az ünnepségről, ahol megvitatták
Jessica Cross eltűnését, és arról, hogyan indult éjjel a két lány keresésére. Elmondta, hogy eltévedt a
kísérteties erdőben. Aztán meglátta a várromot, és megtalálta Salinát, a boszorkányt. Az asszony
meztelenségét és felkínálkozását azonban elhallgatta. Rátért ijesztő látomásaira, majd arra, hogyan
talált rá Dieter az erdő szélén. Dieter akkor azt bizonygatta neki, hogy semmilyen várrom nincs a
környéken, de volt régen egy várkastély, amelyet Ó-Askingének hívtak és amelyben egy Salina nevű
boszorkány lakott. Nem hagyta ki a gróffal való találkozást sem, mikor is Holzenstern egy helybéli
krónikást idézve leírta Salina csodálatos külsejét…
Tancredból áradt a szó. Egy szuszra elmondott mindent.
Molly kerekre tágult szemmel hallgatta. Néha közbe- vetett volna valamit, de most nem figyeltek
rá. Alexander mérges volt.
– Nem értelek, fiam. Feltétlenül beszélned kellett volna ezzel a krónikással.
– Bocsássanak meg, hogy közbeszólok – hallatszott Molly bátortalan hangja. – Én nem ismerek
semmiféle krónikást a környéken. Erre akár meg is esküszöm. Csak egyszerű parasztok laknak
errefelé, a pap pedig nem foglalkozik ilyesmivel.
– Micsoda? – csattant fel Tancred. De hiszen Holzenstern azt mondta, hogy…
– Ez igazán érdekes – dünnyögte Alexander és hátradőlt a széken.
Mollynak égett az arca.
 – Miért nem mondtad el nekem ezt, Tancred?
A fiú lesütötte a szemét.
– Mert olyan hihetetlennek tűnt az egész. Szégyelltem magam miatta.
– Hát nem érted? Ha megkérdezel, elmondhattam volna neked, hogy Ó-Askinge igenis létezik.
– Micsoda? – Tancrednak majdnem elakadt a lélegzete.
– Ahogy mondom. Ott áll az Öregerdő közepén, pontosan Új-Askinge mögött. Jártam már arra
néhányszor. Rosszul éreztem magam ott, úgyhogy nem csodálkozom, hogy Tancrednak sem tetszett.
Valóban olyan furcsán világít arrafelé a Hold.
– De miért hazudtak volna nekem? Dieter és a gróf…
Alexander megenyhülve fordult fiához.
– Mert csak néhány napra jöttél. Ursula elutazott, a szolgálók is újak. Könnyen kijátszhattak, hiszen
nem volt kit megkérdezned.
– De miért? És mi van a boszorkánnyal?
– Erre én sem tudok válaszolni – mondta Molly csüggedten.
Szörnyen vonzó, ahogy ott ül, fülig pokrócba csavarva, jutott eszébe a fiúnak. Legszívesebben
odament volna hozzá, hogy átkarolja, és megmondja neki, nem kell félnie, amíg ő a közelében van.
Mégsem tette meg.
Alexander hirtelen fölállt.
– Nagyon betegek vagytok még, gyermekeim? Vajon nem kockázatos-e még kimenni velük az
erdőbe? Mit gondolsz, Cecilie?
Felesége tétován válaszolt.
– A legrosszabbon már túl lehetnek. Ha melegen felöltöznek, talán…
– Semmi kétség – kiáltotta Tancred, és hogy szándékát bizonyítsa, fölugrott székéből. A takaró
közben lecsúszott róla, úgyhogy ott állt hálóruhában a szoba kellős közepén. A hirtelen mozdulat
hatására elszédült. Mielőtt még elájult volna, Alexander gyorsan visszanyomta székébe. Tancred nem
mert Mollyra nézni. Itt mindent rosszul csinál. Az udvarnál gáláns lovagként ismerték, itt pedig úgy
viselkedik, mint egy pojáca.
Éppen akkor halmoz hibát hibára, amikor jó benyomást szeretne kelteni. Talán éppen azért sikerül
félre minden próbálkozása, mert bizonyítani akar?
Alexander csöngetett. Amikor a szolga belépett, a következő paranccsal fordult hozzá.
– Küldj valakit azonnal a várnagyért, jöjjön, amilyen gyorsan csak tud! És nyergeljetek fel négy
lovat a számunkra.
– Parancsára, kegyelmes uram!
Molly szemében elkeseredés és csalódottság tükröző Jött. Egy egyszerű bárót vagy grófot nem
szólítottak volna kegyelmes uramnak. Ez a megszólítás csak egészen magasrangúaknak szól.
Tancred büszkén, ám kicsit szégyenkezve nevetett felé. Molly nem számíthatott erre, sejtette, mit
érezhet most.
– Milyen ember a várnagy? – kérdezte Alexander.
– Azt hiszem, nem a legrosszabb – mondta Molly némi gondolkodás után. – Bár nem… persze még
soha nem találkoztam vele…
Nem fejezte be a mondatot, a többiek mégis sejtették mi lett volna a folytatás. Valami olyasmi,
hogy „nem különösen kedves ember”.
A várnagy nem váratott magára. Alexander pedig azon nyomban elmondott neki mindent. Közben a
fiatalok felöltöztek és készen álltak a lovaglásra.
– Molly, te mutatod majd az utat Ó-Askingébe – kérte Alexander. Azután megkérdezte a várnagyot,
hogy ismeri-e a környéket.
– Még soha nem jártam arra – felelte az. – Az ugyanis valamelyik grófi birtokhoz tartozik. De
hallottam már róla.
A durva vonású ember a köznépben bizonyára félelmet és tiszteletet keltett, ha megjelent köztük.
De Mollynak igaza volt abban, hogy vannak nála rosszabbak is.
Molly habozott.
– A legrövidebb út Új-Askinge felől vezet, de azt hiszem…
– Most inkább kerüljük el – szólt közbe Cecilie. – Nem tudnád esetleg azt az utat megtalálni,
amerről Tancred jöhetett?
– Szívesen látnám nappali fénynél azt a félelmetes ösvényt – jegyezte meg Tancred. – Talán
elfelejteném gyötrő álmaim!
– Az Öregerdő valóban félelmetes – mondta Molly rekedten. Hangja elárulta, hogy nincs még
rendben. – Jól van, megpróbálhatom. Bár Tancred is jó ideig járkált körbe-körbe, mire ráakadt az
ösvényre.
– Így igaz. Olyan voltam, mint egy riadt nyúl, ha felzavarják a vadászok az erdőben.
Most már tényleg olyan, mint egy pojáca. Miket gondolhat róla Molly?!
A leány rábukkant egy ösvényre, amelyen végül belovagoltak a sűrűbe. Tancred előtt akkor éjjel
egy sajátos holdösvény nyílt meg, de nem ezen a környéken, abban biztos volt.
Csöndben haladtak előre. Az ifjú már számtalanszor végiggondolta. a történteket, újabb és újabb
magyarázatokat keresve. Csak nehezen tudta rendezni az eseményeket, még minden túl fárasztó volt
számára.
Egyvalamit azonban nem tudott kiverni a fejéből. Miért hazudott Dieter és Holzenstern Ó-
Askingével kapcsolatban?
Alexander és a várnagy egyetértettek abban, hogy előbb a várkastély rejtélyét kell megoldaniuk, és
csak utána foglalkoznak Jessica Crosszal.
Molly gyakran megállította lovát, tanakodott, vajon merre menjenek. Ezen semmi furcsa nincs,
gondolta Tancred, még így is meglepte, hogy a lány milyen magabiztosan tájékozódik a sűrűben..
A fiatal őrgróf egyszer csak meglepetten fölkiáltott.
– Itt kezdődnek azok az öreg fák! Nézzétek, pont olyan minden, ahogy elmeséltem!
– Igazad van – erősítette meg véleményét Molly is. Már nagyon közel vagyunk.
– Ez lenne a varázsösvényed, Tancred? – hallatszott Cecilie hangja.
Megálltak.
– Találjátok ki! – viccelődött Tancred.
Apja megborzongott.
– Most már értem, miért kerített hatalmába a szorongás!
A többiek is egyetértően bólintottak. Az ösvény a fölé boruló sötét lombok miatt holdvilág nélkül
is éppolyan félelmetes, kísérteties hatást keltett. Szinte a végtelenbe veszett a fenyegető sötétségben.
– Kellemetlen egy hely! – mormogta a várnagy.
Némi borzongás után nekivágtak az útnak.
Némán haladtak egymás nyomában. Nem szóltak egymáshoz, mégis mindannyian arra gondoltak,
hogy ismeretlen veszélyeket rejthet még az út. Kétoldalt a sűrűben most is hallatszott a lehulló ágak
keltette tompa reccsenés és puffanás.
Tancred magában hálát rebegett azért, hogy ezúttal nincs egyedül. Annak pedig különösen örült,
hogy nem ő lovagol leghátul. Most már azt sem értette, hogyan volt bátorsága akkor éjjel egyáltalán
elindulni.
 Az ösvény elkanyarodott, és az öreg várkastély romja fenyegetőn emelkedett az út végén.
– Isten óvjon minket – mormogta Alexander. – Szegény gyermekem!
Igazán kedves apától, de másképp is fogalmazhatott volna, amikor Molly itt van a közelben!
– Melyik ablakból szűrődött ki a fény? – kérdezte anyja.
Tancred felpillantott az első emeleti kémlelőnyílásokra. Csak egyetlen ép ablak volt közöttük.
– Ott fent – mutatott határozottan abba az irányba.
A többiek bólintottak.
– Menjünk tovább – javasolta a várnagy. Ő is a látvány hatása alá került, mert halkan és
titokzatosan beszélt.
Megkerülték a romot, és amikor átértek a másik oldalra, leszálltak a lóról.
– Javasolom, hogy egymás után menjünk be – mondta Alexander és aggódva a rozoga felvonóhídra
nézett, amely némán borult a rothadó növények szagától bűzlő várárok fölé. – Esetleg a hölgyek itt is
megvárhatnak minket.
– Köszönjük, de nem – vágta rá gyorsan Cecilie. – Veletek tartunk!
Molly is beleegyezően bólintott. Szegény lány nem érezte magát valami jól.
– Tancred! – hallotta apja hangját. – Most már te vezetsz minket.
– Tényleg itt mentél be? – nézett fiára hitetlenkedve Cecilie.
– Láttam a fényt. Azt gondoltam, Molly és Jessica rejtőzött el a falak mögött.
Cecilie kezével végigsimította fia arcát.
– Hogy te milyen aranyos vagy! – mondta.
Tancred, aki egyébként soha nem érezte kellemetlennek szülei kedveskedését, most sértődötten
fordította el fejét. Megint csak azon járt az esze, hogy Molly mit gondolhat.
Most már közelebbről látták a kapubejárót. Alexander végigjárt a falak mentén, és a piszkos
harcizászlókat meg pajzsokat vizsgálta.
– A címerekből ítélve nem egyszerű család lakott itt valaha… Úgy kétszáz évvel ezelőtt haltak ki.
– Felmenjünk? – kérdezte a várnagy.
Kicsit félve indultak fel a csigalépcsőn, amely az első emeleti világos terembe vezetett. Tancred
némán vezette őket tovább, majd megállt egy teljesen épen maradt ajtó előtt.
– Ez az – mutatott rá.
Hagyta, hogy a többiek menjenek előre. Hatalmába kerítette az ismerős félelem.
Hallotta, amint megállnak a szobában. Némán körbejáratták tekintetüket.
Tancred most már kíváncsi volt, utánuk eredt.
– Ez lenne az a szoba? – kérdezte Alexander közömbösen.
Tancred csalódottan nézett körbe. A szoba a bútoroktól eltekintve üres volt. A por vastagon
borította be a padlót és a szoba sötét sarkait. Az óriási ágynak nyoma sem volt. De eltűntek az
állatbőrök és a rengeteg bútor is. A szoba olyan volt, mintha évszázadok óta senki nem lakta volna.
– Nem értem… – dadogta Tancred. – Ez nem lehet az a szoba.
Bekukkantottak a szomszédos szobákba is. De mindenütt ugyanaz a látvány fogadta őket. Csupasz
kőpadló és vastag porréteg.
– Mégiscsak annak a szobának kell lennie – mondta végső tehetetlenségében Tancred.
Visszamentek a szobába, ahol először jártak. Alexander végigjáratta tekintetét a mennyezeten és a
falakon.
– Úgy fest a dolog, fiam, hogy a Jéghegyek Népének vére folyik a te ereidben is. Ennek tudatában
kell megítélnünk a helyzetet.
Tancred elsápadt.
 – Azt mondod, hogy ezek szerint találkoztam Salinával? Hogy itt kísértett és én megláttam? Ez
lenne a magyarázat az erdőre is, amelyből csak úgy árad a varázslat és a gonoszság?
– Nem lehet más, fiam – hallotta anyja elcsukló hangját.
Molly a szoba közepén állt és a mennyezetet figyelte.
– Itt nincs pókháló – jelentette ki nyugodtan.
– Ezt hogy érted? – fordult hozzá a várnagy.
– Úgy értem, hogy a többi szobában van pókháló, itt pedig nincs.
– És a por? Azt mivel magyarázod, te lány?
Molly letérdelt és megérintette. Cecilie követte példáját.
– Hamu – állapította meg döbbenten.
– Vajon ez mit jelent? – csodálkozott Tancred. – Csak nem azt akarjátok mondani, hogy a
boszorkány és minden, ami itt volt, elégett és a füsttel együtt elszállt?
Cecilie felemelkedett.
– Nem. A természetes por könnyen helyettesíthető hamuval. A pókháló már nem ilyen könnyű eset.
Tancred agyában fény gyúlt. Mélyet lélegzett.
– Csak nem arra gondol anyám, hogy…?
– Arra gondolok, hogy tanácsos lenne átkutatni a várat pincétől a padlásig. Talán megtaláljuk
azokat a bútorokat.
Ebben mindannyian egyetértettek.
Nem volt könnyű feladat átkutatni az omladozó épületet. Rengeteg furcsa dologra bukkantak.
Találtak bagolycsontvázat, régi felvonóhíd gépezetének maradványait, felismerhetetlenségig
elrozsdásodott tárgyat, eldugott, kicsi helyiségeket, melyeket minden kétséget kizáróan latrinának
használtak egykor…
Végül a boltozatos pincében megtalálták az ágyat, darabjaira szedve. Ott voltak a kandeláberek, a
faliszőnyegek és a báránybőrök is. Mellette egy előkelő hölgy ruhái és ételmaradványok.
– Minden jel arra mutat, hogy valaki kis ideig ott lakott abban a szobában – állapította meg
Alexander. – Most pedig minden itt fekszik széthajigálva. Vajon miért? És ki tehette ezt?
– Salina – suttogta Tancred öntudatlanul. Mindenki ránézett.
Alexander lassan az állatbőrkupac felé indult. Óvatosan emelte le egyiket a másik után.
A többiek követték példáját. A várnagy egyszerre több bőrt is leemelt és akkor… Molly halkan
felsóhajtott. Tancrednak zúgott a feje.
Az asszony ott feküdt a bőrök alatt. Már halott lehetett egy ideje. Meztelen volt, kék köpenye
épphogy csak eltakarta. Arcára torz mosoly fagyott, szeme üresen meredt felfelé.
– Ez ő – mondta Tancred rekedten. – Salina.
Molly a fiú karjába kapaszkodott.
– Nem – suttogta. – Ez az asszony nem boszorkány.
Mindenki ránézett. Molly még mindig a halottra meredt, akinek mellén seb tátongott, körötte
megalvadt a vér.
– Ő Holzenstern grófné testvére, a hercegnő! Kidobták, mert nagyon a terhükre volt. Mindenki azt
hitte, hogy rég elutazott.
– Nem mindenki – tűnődött Alexander. – Valaki nagyon jól tudhatta, hogy nem.
A várnagy a halott fölé hajolt.
– Két-három napja annak, hogy halott – állapította meg. – Mondja csak, őrgróf uram, amikor
elhagyta a kastélyt, életben volt még ez az asszony?
Tancred értetlenül nézett rá. Mit képzel ez az ember?
Cecilie fia mögé állt és bátorítóan megragadta a karját.
5. fejezet

TANCRED ZAVARTAN, szinte könyörgően fölnevetett.

– Csak nem gondolja, hogy…? Csak nem gondolja, hogy én követtem el?
– Mondja el még egyszer, hogyan került el erről a helyről – jegyezte meg hidegen a várnagy.
– De hisz nem tudom – dadogta Tancred. Ahogy már említettem, ez az asszony megkérdezte tőlem,
innék-e vele egy pohár bort. Nem mertem nemet mondani neki. Utána furcsán kezdtem érezni magam.
Kábult voltam és zúgott a fülem. Egyszer csak azt láttam, hogy az asszony felém indul és köpenyét
leengedi a padlóra…
– Erről eddig nem beszéltél – szólt közbe szigorúan Alexander.
– Valóban. Kellemetlennek éreztem volna. Azután nem tudom, mi történt. Szörnyű, lidércnyomásos
látomásaim voltak. Sokkal később, az erdő szélén ébredtem fel.
– Ezt a mesét akarja elhitetni velem? – csattant fel a várnagy.
Tancredot elöntötte a méreg.
– Jó lenne, ha ezentúl jobban meggondolná, mit mond! Ez az igazság, bármennyire is
nyomorúságosan hangzik!
– Beszéljen tisztességesen a korona emberével – utasította rendre a várnagy és szúrós szemét
Tancredra meresztette. – Azok az álmok… nem szerepelt bennük véletlenül egy kés is? Vagy az, hogy
megölt valakit?
– Nem! Ellenkezőleg! Én haltam meg álmomban. A Halottak birodalma felé tartottam. Szó sem volt
késről.
– Azért azt bevallja, hogy halálról álmodott?
– Igen. De a sajátomról.
– Hm – dünnyögte a várnagy. – Majd meglátjuk! Azt állítja, hogy nem tudja, mi történt azután,
hogy… nem is tudom, hogy fejezzem ki magam … szóval miután megitta azt a bájitalt? Vagy részeg
volt?
Tancrednak gombóc volt a torkában. Nehéz volt úgy beszélnie, hogy nyugodtnak tűnjék.
– Már mondtam, hogy semmiről sem tudok!
– Persze – mondta gúnyosan a várnagy. – Értem.
– Miért vádolja a fiamat? Tancredot soha nem vezette gonosz szándék – lépett közbe Cecilie.
Közben a mindig vidám Trondra gondolt, akit hirtelen megszállt családja rossz szelleme. Azután a
szerencsétlen Kolgrim jutott eszébe.
Cecilie felsóhajtott. Alexander sejtette, mi járhat a fejében.
– Ki volt ez a hercegnő? – kérdezte Alexander. Az ő hangja is meg-megremegett. – A férje
elzavarta otthonról. Holzensternék szintén… Vajon miért?
– Nem volt jó ember – válaszolt Molly és lehajtotta a fejét.
– Ezt hogy érted?
Most a várnagy felelt a kérdésre.
– Jó néhány feljelentésünk volt ellene. Többnyire dühös asszonyok tettek panasz nálam. Úgy tűnt,
hogy… nem is tudom, hogy fejezhetném ki pontosan… szóval, nagyon szerette a férfiakat.
– Vannak más asszonyok is, akik…
– Vele ez másképp volt. Neki egyszerűen meg kellett kapnia őket. Szüksége volt rá.
– Már értem – mormogta Alexander. – Szóval ez volt a bűne.
– Lehetséges. Egyébként sem volt túl jó a természete. Szeretett uralkodni az embereken, bántotta
őket, élvezte, ha kigúnyolhat valakit. A végtelenségig önző volt.
 Cecilie még egy pillantást vetett a tragikus sorsú asszonyra, mielőtt újra betakarták volna
állatbőrökkel.
– Csinos lehetett – jegyezte meg.
– Igen, az volt – helyeselt a várnagy. – Ördögien csinos.
Tancred bólintott.
– És félelemétes! Én szörnyen féltem tőle.
– Menjünk innen – javasolta szipogva Molly.
– Azt hiszem, igaza van – mondta a várnagy. – Próbáljuk meg rendesen bezárni az ajtót, hogy amíg
az embereimmel visszajövök, minden érintetlenül maradjon. Talán látogatást tehetnénk Új-
Askingében is.
Hangja fenyegetően csengett. Cecilie most már nem tett megjegyzést. Örült, hogy a gyanú
elterelődött szeretett fiáról.
Alexander és ő biztosak voltak benne, hogy Tancred nem követhette el a gyilkosságot, még akkor
sem, ha megitatták vele azt a bódítószert. Másokat viszont nehéz lett volna meggyőzni fiuk
ártatlanságáról.
Molly másik úthoz vitte őket, amely egyben a kastélyhoz vezető fő gyalogösvény volt, és amelyre
Tancred fölfigyelt azon az emlékezetes éjszakán.
Szegény lány annyira kimerült, hogy Cecilie kénytelen volt segítségére sietni.
– Van valami kifogásotok az ellen, ha Mollyt visszaviszem Ursula birtokára? Ágyba kell kerülnie,
mégpedig mielőbb.
A férfiak beleegyeztek. Molly még elmagyarázta nekik, hogy jutnak el a legrövidebb úton
Askingébe. Nem volt túlságosan nehéz odatalálni.
Cecilie és ő ugyanazon az ösvényen lovagoltak vissza. Tancred addig integetett utánuk, amíg a fák
sötét lombja sátorként borult össze mögöttük. Kényelmetlenül érezte magát, félt, hogy örökre
nevetségessé tette magát a lány szemében. Örült volna, ha Molly hősként ismeri meg, ám az utolsó
néhány napban minden összeesküdött ellene.
A három férfi gyönyörű tölgyligeteken keresztül lovagolt Új-Askinge irányába. Nemigen
beszélgettek egymással, túl zaklatottak voltak az idegeik.
Ha nem Tancred tette el láb alól a hercegnőt, akkor kicsoda?
Valaki bizonyára berendezte számára Ó-Askingét, hogy ott tölthessék pásztoróráikat.
Tancred megszólalt.
– Most már emlékszem! Amikor kopogtattam az ajtón, az asszony azt mondta, hogy „gyere be”.
Hangjában nyoma sem volt meglepetésnek. És két borospohár is elő volt készítve az asztalon.
Alexander bólintott.
– Bizonyára várt valakit.
Ezt a feltételezést még a várnagy sem tudta cáfolni.
Ismét hallgattak egy ideig.
Egy tó mellett vezetett az útjuk. Nem volt túl nagy, de minden bizonnyal nagyon mély lehetett.
Egyik oldalán meredek sziklák álltak a parton.
Pontosan a part mellett haladtak.
Tancred váratlanul megállította a lovát.
Apja és a várnagy értetlenül néztek. Tancred meghökkenten bámulta a vizet.
– Mi van veled? – fordult hozzá apja.
– Már láttam valamikor ezt a tavat!
A fiatal őrgróf megpróbált visszaemlékezni. A többiek türelmesen várták.
 – Megvan! – kiáltott fel. – Erről hittem azt, hogy a Halottak Birodalmának folyója! Tudod, abban a
szörnyű látomásban! Ide hozott a hátán a Halál lova… és… Istenem!
Alexander leszállt lováról. A másik kettő követte példáját.
– Még nem mesélted el pontosan fiam, miről is álmodtál. Csak annyit mondtál, hogy szörnyű
Iidércnyomás gyötört, hogy a Holtak Birodalmába vittek, és hogy öröklött szívósságodnak
köszönheted, hogy megmenekültél.
– Igen. Először csak rémes arcok hajoltak fölém. Bizonyára csak lidércnyomás volt. Azután hideg
lett körülöttem hirtelen…
– Gondolom, kijöttél a kastélyból – bólintott Alexander. – Azt mondod, lovagoltál?
– Igen. Vagy ültem egy kehes lovon, vagy egyszerűen a hátára fektettek. Csontos volt, nagyon
csontos és ide-oda imbolygott velem.
– Folytasd!
– Ide hoztak le a partra. Akkor azt hittem, hogy a holtak közé visznek. Már volt itt egy csónak.
Biztos voltam benne, hogy rám vár.
Pillantásuk önkéntelenül a partra tévedt, ahol egy kisebb halászcsónak ringatózott a vízen.
– A csónak már útban volt a túlsó part felé – mondta Tancred hevesen, beszéd közben alig vett
levegőt. – A csónakos ott kötött ki, azoknál a szikláknál. A csónak mélyen ült a vízen. Akkor a férfi
fölállt és kidobott valamit belőle. Élettelen testet, amelyre nehéz köveket kötöttek.
A két férfi összeráncolta a szemöldökét.
Tancred igyekezett meggyőzni őket.
– Akkor valami olyat mondtam a csónakosnak, hogy azt hittem, át kell kelnie a vízen annak, aki már
meghalt. Dühösen nézett le rám és valakihez odafordult. Rólam kérdezte őket. „Miért hoztátok ide,
amikor semmi keresnivalója ezen a helyen?” Igen, ezt mondta. Azután egyre jobban eltávolodtunk a
partról. Útközben csontsovány kezek értek az arcomhoz, az volt az érzésem, hogy még mindig üldöz a
halál.
– A fák csupasz gallyai hajoltak föléd – próbálta a rejtélyt megfejteni Alexander.
– Bizonyára. Utána már csak arra emlékszem, hogy egy halottsápadt arc meredt rám a sötétből.
Kerek volt és… Csak a hold lehetett az!
– Nagyon is elképzelhető – vélte Alexander.
– Nos, igen – hümmögött a várnagy. – Az az érzésem, hogy a fiatalembernek rendkívül mozgalmas
éjszakája lehetett. Mindenesetre figyelemre méltó.
– Maga is azt gondolja, hogy valóban megtörtént mindez?
– Éppen ezt kell megfejtenünk. Hogy nézett ki csónakos?
– Minden olyan torz volt az álmomban. Talán a méreg miatt. Nem tudok többet mondani.
– Azt hiszem, mégsem megyünk Új-Askingébe – határozta el hirtelen a várnagy. – Ez most sokkal
fontosabb. Megkeresem az embereimet…
– Mi pedig hazamegyünk, fiam – nézett Tancredra az apja. – Gyengének látszol még.
Tancred örült apja javaslatának.
– Hát, nem érzem magam valami jól. Mit gondolsz, miért mérgezett meg az az asszony?
– Nem hiszem, hogy szándékosan tette – vélte Alexander. – Sok az olyan szer, amely bódulatot idéz
elő. Arra pedig, hogy miért nem lepődött meg, amikor kopogtál, egyszerű a magyarázat. Várt valakit.
Te pedig útban voltál. Altatót keverhetett az italodba.
– Az az érzésem, Salina azzal próbálkozott, hogy…
– Csak megszokásból. Elég volt számára, hogy férfi vagy. Ha nem sértelek meg a
feltételezésemmel, az lehetett a szándéka, hogy elrejt valahol, amíg a szeretője ott van, hogy majd
veled töltse kedvét, ha felébredtél.
Tancred elhallgatott. Minden olyan zavaros volt. Ki lehetett az a szerető? És ki volt az, aki kidobta
Ó-Askingéből? Valaki ült mögötte a lovon, de kicsoda?
– Menjünk haza – mondta ki végül hangosan.
A várnagy követte őket, hogy összeszedje az embereit. Amikor kiértek az erdőből, kicsit távolabb
Új-Askinge pompás épülete magasodott eléjük. A fák között lovagoltak tovább, hogy ne vegye észre
őket senki.
Az út végén elköszöntek a várnagytól. Amikor hazaértek, Tancred fáradtan lefeküdt.
– Adjátok át az üdvözletem Mollynak – mormogta még, majd elaludt.
SÖTÉT ESTE VOLT MÁR, amikor fölébredt. Felkelt és lement az ebédlőbe. Szülei éppen
vacsoráztak.
– Örülök, hogy felkeltél – nevetett felé anyja. – Gyere, egyél velünk. Jobban érzed magad?
– Sokkal jobban. Hol van Molly?
– Alszik. Közben azon törtük a fejünket, mitévők legyünk. Apád végül úgy döntött, hogy elmegy az
erdei tóhoz. Végére akar járni valaminek.
– Veled megyek, apa – mondta Tancred.
– Megfontoltad?
– Jól érzem magam. Elmúlt a náthám… figyeljetek!
Állítását alátámasztandó, orrán keresztül mélyet lélegzett. Kísérlete rettenetes köhögésrohamba
fulladt.
– Köszönjük a bemutatót, most már elhisszük, hogy nincs bedugulva az orrod – közölte szárazon
Alexander.
Tancred kiharcolta magának, hogy résztvehessen a vállalkozásban. Molly amúgyis az ágyat nyomja
még, így aztán semmi kedve nem volt otthon maradni és várakozni.
Csodálatos naplemente fogadta őket a tónál. A várnagy gondosan fel s alá evező embereinek
kiáltásait visszaverték a sziklafalak.
Alexander és Tancred már a parton állt, amikor a király embere észrevette őket. Elébük sietett.
– Még semmit sem találtunk – mondta kedveszegetten. – És ha ez így marad, akkor, uram, az álma
valóban csak álom volt.
– Legalábbis részben. Mert arra, hogy itt jártam, határozottan emlékszem. Minden részlet beleillik
a látomásomba.
– Volt azóta Új-Askingében? – kérdezte Alexander.
– Nem. Minden figyelmemet lekötötte a tó átkutatása és a kísértetkastély rejtélye. Az asszonyt már
elhoztuk onnan. Kapott egy tisztességes koporsót és a templom melletti kriptába helyeztük. A pap
feloldozó imát mondott a bűnös asszony teste fölött. Késsel ölték meg, ahogy sejtettük.
– Mit gondol, kire várhatott aznap éjjel?
– Tudja, túl sok férfi jöhet szóba. A környék mindenki bolondult érte.
– Mégis az az érzésem, hogy van már gyanúsítottja. Igazam van?
A várnagy bólintott.
– Az a két férfi, akik szerepeltek. a fia történetében. Akik Salináról beszéltek neki. Holzenstern
gróf és az ifjú Dieter.
– De a hercegnő is Salinának nevezte magát! – vetette közbe Tancred.
– Igen. Folytattam némi kutatást ez ügyben. Valóban létezik egy helybéli monda Salináról, a
boszorkányról, aki Ó-Askingében lakott. Csakhogy ő öreg volt és visszataszító. Az a sejtésem, a
hercegnőnek tetszett, hogy boszorkánynak nevezik. Izgató lehetett számára. A férfiak pedig
összejátszottak vele. Valószínűleg megállapodott szeretőivel, hogy elterjesztik a hírt Salina
visszatéréséről. Így teljes biztonságban érezhették magukat a régi romok között.
– A feltételezése hihetően hangzik. Csakis így sikerülhetett távoltartani a kíváncsiskodókat –
bólintott Alexander. Örült, hogy a várnagy végre levetette fenyegető álarcát. Így egészen okos és
meggondolt embernek látszott.
– Igen. Semmi kétségem nincs afelől, hogy mind Dieter, mind pedig Holzenstern gróf az asszony
szeretője volt – folytatta a várnagy. – Persze rajtuk kívül még számosan lehettek.
– Valami eszembe jutott – kiáltott fel lelkesen Tancred. – Dieter egyszer azt mondta nekem, hogy
megpróbálják összehozni Stellával, Holzenstern lányával. Csakhogy őt másvalaki érdekli. Dietert
rendkívül mulattatta, mennyire meglepődnének, ha megtudnák, kiről van szó. Először azt hittem, hogy
Jessicába vagy Mollyba szerelmes. Nem sejthettem, hogy éppen a hercegnőbe!
Alexander hangosan tűnődött.
– Nem lehet, hogy az a valaki, aki akkor éjjel ment látogatóba a hercegnőhöz, meglátta Tancredot,
és féltékenységében végzett az asszonnyal?
– Nem hiszem – mondta a várnagy. – Akkor egész biztos, hogy a fiatalurat sem kímélte volna meg.
Tancredot kilelte a hideg, ha arra gondolt, hogy akkor éjjel hányszor kiolthatták volna életét.
Leszúrhatta volna valaki vagy a méreg végezhetett volna vele. De az sem kizárt, hogy megfagyhatott
volna, amikor otthagyták az erdőszélen, vagy összeszedhetett volna egy jó kis tüdőgyulladást…
Kiáltás szakította félbe gondolatmenetét.
– Mi történt? – fordult a várnagy emberei felé.
– Azt hiszem, találtunk valamit! – hangzott a reményt keltő felelet.
– Csakhogy nem tudjuk felemelni – mondta valaki más. – Szörnyen nehéz. Nem bírja el a csáklya.
– Biztosak vagytok benne, hogy nem kő az?
– Nem annak tűnik.
A várnagy és még két másik férfi a szikla felé rohant. A csónak a vízen ringatózott. A holdfény
megcsillantotta tükörképét a vízben.
– Valahol ott lökte ki a csónakos az élettelen testet a vízbe – mondta Tancred.
Nem tudtak kiállni a sziklára, túlságosan meredek volt mindenütt. De azért jól láthatták, mi történik
közvetlenül alattuk, a csónak körül.
– Knudsen nem tudna lemerülni? – kérdezte a várnagy.
Magyarázatából kitűnt, hogy az említett ember remekül úszik.
– Hideg van, uram – vetette közbe egy fiatal férfi, aki szintén a csónakban állt.
– Ha csak annyit teszel, hogy beakasztod a csáklyát, nyert ügyünk van – mondta neki a várnagy.
– Nagyon mélyen van – dünnyögte Knudsen, de már le is vetette ruháját és beleugrott a vízbe. –
Remélem, nem kapok görcsöt – kiáltotta feléjük.
– Csak hozzászoksz – hallatszott a könyörtelen válasz.
Knudsen káromkodott egyet, majd nagy levegőt vett és lemerült. Egy darabig még látták a felszín
fölött kalimpáló lábát, majd az is eltűnt.
Pillanatokon belül ismét kibukkant a feje a vízből.
– Van lent valami, de az ördögbe is, szörnyen hideg a víz! Adjatok egy kést, hogy levágjam róla a
köveket.
Szegény fickó vacogott a hidegtől.
– Ha kijössz, a vendégem vagy egy pálinkára – ígérte meg a várnagy. – Utána pedig hazamehetsz.
Az ital felajánlása elég csábító volt, úgyhogy Knudsen újból lemerült. Ez alkalommal hosszabb
ideig időzött a víz alatt.
 Tancred szíve hevesen vert. Nehéz volt elhinni, hogy álma maga volt a valóság.
Felbukkant a férfi feje.
– Segítsetek kimásznom! Utána pedig húzzátok erősen a köteleket!
Csurgott róla a víz. Testét rázta a hideg. Tancred aggódva figyelte, nem volt biztos benne, hogy
Knudsen megússza tüdőgyulladás nélkül.
A másik kettő nekifeszült a kötélnek. Nem volt könnyű dolguk, mert a súly nehéz volt, a csónak
pedig ide-oda himbálózott alattuk. Attól tartottak, hogy felborulhat.
Lassan, nagyon lassan haladtak előre. Végre kihúzták.
– Mélyen feküdhetett. Aki elsüllyesztette, tudta, hogy jó helyet választott – jegyezte meg a várnagy.
A víz tetején alig láthatóan ott lebegett a test. Tancred elsápadt, amikor rájött, hogy mit lát… fehér
lábak… hosszú szoknya… sápadt, élettelen, feldagadt kezek.
Nem csoda, hisz napokig feküdt a tó fenekén. Azután feltűnt egy felpuffadt, sárgás arc…
– Jessica Cross? – kérdezte Alexander.
A csónakban álló férfiak szinte egyszerre válaszolták
– Nem! Molly az, Molly Hansedatter.
6. fejezet

TANCRED ELKÉPEDVE meredt rájuk.

– Molly? – kérdezte értetlenül. – Mát hány Molly van errefelé? – mondta, és segélykérően apjára
nézett.
Alexander, aki végig mögötte állt, most fia vállára tette kezét.
– Csak egyetlen Mollyról tudok az egész vidéken – mondta a várnagy határozottan.
– Hogyhogy nem ismerte fel a lányt, aki velünk volt ma Ó-Askingében?
– Csak három hónapja, hogy idehelyeztek. Néhányszor ugyan jártam Askingében, de mindig a
hercegnő kicsapongásai kapcsán. Akkor nem találkoztam sem Mollyval, sem azzal a másik
leányzóval.
A csónak kisiklott a partra. Tancred meglátta a csónak alján heverő nőt. Szóval, ő Molly.
Bársonyköpeny volt rajta, és amennyire eltorzult vonásai alapján megállapíthatta, idősebb volt, mint
az ő…
Mint az ő kije?
– De hát akkor ki az a lány, aki most otthon alszik Ursula birtokán? – kérdezte remegve. – Ő, akit…
– Nem lehet más, csak Jessica Cross – felelte a várnagy.
– Kezdem érteni az egészet. Furcsállottam ugyanis, hogy Molly, az egyszerű szobalány ilyen művelt
és jó modorú legyen. Mindig tudta, hogyan viselkedjen. Fiam, neked soha nem tűnt fel ez? – kérdezte
Alexander.
Tancred maga sem értette, hogy lehetett ennyire vak. Már akkor észre kellett volna vennie, amikor
pénzt adott a lánynak. Végül is alamizsna volt, és akkor Molly… azaz Jessica olyan furcsán nézett rá.
– Nem felelte apjának. – Úgy látszik, a szerelem teljesen elvakított.
Tancredban hirtelen harag lobbant.
Jessica becsapta. A bolondját járatta vele! Játszott az érzéseivel!
– Soha többé nem akarom látni – suttogta maga elé.
– Ugyan, ugyan – figyelmeztette apja. – Először próbáljuk megfejteni a történetet. Hideg fejjel és
tárgyilagosan. Kérlek, tedd félre még egy kis időre az érzelmeidet!
– Hát nem érted, apa? Ő volt az első lány, akibe szerelmes voltam!
– Tévedsz, fiam, megértelek. Ha szükséged van rá, járj egyet egyedül és hagyd elpárologni a
mérged. De fogadd meg a tanácsom! Ne menj vissza Ursula házába ilyen állapotban!
– Egyáltalán nem megyek vissza – mondta Tancred elcsukló hangon. – Inkább térdig járom a
lábam, de…
– Jobb is, ha elmész – mondta apja ridegen. – Két szerencsétlen nő holttestére bukkantunk egyazon
napon. Te pedig nem szégyelled magad és úgy nyafogsz, mint egy kamasz, akit vérig sértettek.
Ahelyett, hogy azon tűnődnél, vajon miért cselekedett így szíved szép szerelme. Menj, legalább
nyugodtan gondolkodhatunk!
Tancred végképp összeomlott. Apja kimértsége magához térítette.
– Bocsáss meg, apa! Ígérem, hogy nem panaszkodom többé. Kicsit csalódott vagyok. Nem érzem
magam valami jól a bőrömben.
– Ebben nem kételkedem. Én is így éreznék a helyedben.
– Nézzük meg közelebbről a holttestet – ajánlotta a várnagy –, mielőtt elszállíttatom Új-Askingébe.
MOLLY HANSEDATTERT hátulról verték fejbe Valószínűleg azonnal meghalt. A köpeny, amelyet
viselt, Jessica Crossé volt, állította az a férfi, aki már többször megfordult Askingében.
– Ezek szerint a mi kis barátnőnk köpenye eredetileg Mollyé lehetett – tette hozzá nyugodtan
Alexander. – A feleségemnek feltűnt, hogy a köpenytől eltekintve a lány ruhája gazdagságról
árulkodik.
– Akkor sem látom, milyen összefüggés lehet a két gyilkosság között – jelentette ki Tancred, aki
úgy döntött, ezentúl gondosan titkolja lelki sebeit.
– Pedig kellett, hogy legyen. Nem ölnek meg két asszonyt ugyanazon az éjszakán csak úgy
kedvtelésből – jegyezte meg a várnagy.
Közben elérték az askingei birtok határát. A gróf szemmel láthatóan nem örült érkezésüknek.
Tancred bemutatta társait.
– Engedje meg, gróf úr, hogy bemutassam az apámat, Paladin őrgrófot és a várnagy urat.
– Igen, már ismerjük egymást – mormogta Holzenstern a várnagy felé. – Csak nem Jessicáról
hoztak híreket?
– És Mollyról is.
– Csak nem? – ámuldozott Holzenstern. – Csak nem találták meg őket?
– Sajnálom uram, de rossz hírt kell közölnöm önnel. Molly Hansedatter halott.
– Halott?
– Leütötték, a holttestét pedig bedobták a birtokával szomszédos tóba. Jessica Cross pedig titkos
helyen van. Csak így lehet biztonságban.
Értelmes ember ez a várnagy, gondolta elégedetten Alexander.
Stella némán, jól ismert merevségével állt szülei mögött. Szép volt, de hiányzott belőle minden
elevenség.
– Igazán nem értem – mondta a gróf. Mind a hárman döbbenten várták, mi következik még.
– És ezzel még nincs vége. Grófnő, sajnálattal kell közölnöm, hogy a testvére, a hercegnő is halott.
Leszúrták Ó-Askinge romjai között.
– A testvérem? – bámult rájuk az asszony. – Hiszen rég elutazott!
– Minden jel arra mutat, hogy már régóta az elhagyott várban lakott. Az a gyanúm, hogy ez alatt az
idő alatt el sem hagyta azt a helyet.
– Felkavaró a története, uram – sápadozott a grófnő. – Mi folyik itt egyáltalán?
– Éppen ezt igyekszünk megfejteni. Megengedik, hogy átkutassuk az istállót?
– Az istállót? Ha gondolják – dünnyögte Holzenstern megadón. – Parancsoljanak!
– Egyre inkább az az érzésem, hogy előbb Moll… azaz Jessicával kellett volna beszélnünk –
mondta a várnagy, miközben átvágtak az udvaron az istálló felé
– Azt hiszem, igaza van – bólintott Alexander. – Van néhány dolog, amire magyarázattal
szolgálhatott volna mielőtt eljöttünk ide.
– Örömmel venném, ha nagyságod továbbra is együttműködne velem ebben a szomorú ügyben!
– Boldoggá tesz, ha megengedi – felelte Alexander – Annak ellenére, hogy a fiam alaposan
belekeveredett. Végül is az ő álma vezetett nyomra minket, nemde?
– Igen! Tanulságos éjszaka lehetett a számára. Ha már úgyis itt vagyunk, ki fogjuk hallgatni a
Holzenstern családot.
Alexander diplomatikusan megkérdezte:
– Bizonyára őket is úgy hallgatja ki majd, mint másokat szokott. Külön-külön, hogy ne tudják
kisegíteni egymást, ugye?
A várnagy elképedt egy pillanatra, mert ő már csak a fal mellé szokott állítani mindenkit egy
csoportba és úgy folytatja le a kihallgatást. Mégis gyorsan rávágta:
– Hát persze! Természetesen úgy!
Nem is olyan rossz ötlet, gondolta, okos ez az őrgróf. Egyébként nem volt túl jó véleménnyel az
arisztokráciáról. Nem mintha a népről más véleménye alakult volna ki. Az idősebb Paladin csavaros
esze mégis lenyűgözte. És milyen jó megjelenésűek mind a ketten. Bár a fiú még zöldfülű egy kicsit.
Mégis kedvelte Tancredot, minden bumfordisága ellenére.
Az őrgrófnő igazán kellemes, elegáns asszony. Rendkívül eleven és jószívű. Kár, hogy nem tartott
velük.
No és Molly… vagyis Jessica pedig kedves, náthásan is bájos leány, aki semmit nem ért az
egészből. Azért jó lenne néha tudni, hogy mit forgat a fejében! Ő is hozzájárult az események
összekuszálásához.
Remélhetőleg nem kell majd megvádolni semmivel. A zöldfülűnek bélyegzett Tancred új
javaslattal állt elő.
– Dieterrel nem kellene beszélnünk?
– Hamarosan arra is sor kerül – felelte higgadtan a várnagy.
Addigra már bent is voltak az istállóban, ahol az állatok szaga friss szénaillattal keveredett.
– Nos – szólalt meg Alexander –, hol kezdjük a keresést? És mi az, amit keresünk?
A várnagy maga sem tudta pontosan, de az volt az érzése, hogy azon a helyen kellene kezdeni, ahol
Molly Jessicát várta, amíg az visszaszaladt némi pénzért.
– Igaza van – helyeselt Alexander. – Szörnyen nagy ez az istálló! Jól tettük volna, ha előbb
Jessicával beszélünk.
Tancred nehezen szokta meg, hogy imádott Mollyját Jessicára keresztelték. Bár azt nem tagadhatta,
hogy az új név jobban áll a lánynak.
Viszont már egyáltalán nem tekintette imádottjának. Jessica kiesett a kegyeiből.
Találomra keresgéltek a prüszkölő lovak között. Úgy tűnt, az állatok nincsenek túl nagy bizalommal
irántuk, így okosabbnak látták, ha visszatérnek az épületbe.
– Gyere már – kiáltott Tancrednak Alexander.
– Várj egy kicsit – hallotta a fiú hangját még mindig az istálló belsejéből. – Azt hiszem, találtam
valamit!
A két idősebb férfi megkönnyebbülten föllélegzett és visszasietett.
Tancredot az istálló egyik sarkában találták, egy szerszámosasztal mellett állt. Faásót tartott a
kezében, amelyet vassal vontak be.
– Mintha vérnyomok lennének rajta – mutatta a szerszámot apja és a várnagy elé.
– Igaza van. Bár ennek több oka is lehet.
– Ha közelebbről megnézi, néhány hajszálat is felfedezhet rajta. Hosszú hajszálakat. A lószőr
másképp néz ki.
Kivitték az ásót a fényre.
– Jó lenne tudni, hogy Mollynak milyen színű volt a haja. Sajnos a vízben minden árnyalat
besötétül. De ha nem tévedek, ez a pár hajszál szőkésbarna, ugye?
– Igen, nevezhetjük így is – egyezett bele Alexander. – Ügyes voltál, Tancred!
Tancred szétzúzott önbecsülésének jólesett a dicsérő szó.
– Itt ölhették meg Mollyt – állapította meg a várnagy. – Gyorsan végeztek vele.
– Bár Jessica hosszú ideig keresgélt a házban, a holttest eltüntetéséhez idő kellett. Alaposan
eltüntették, Jessica hiába kereste.
– Kicsit furcsa az egész. A támadónak mindenképpen a hátsó ajtón kellett bejönnie. Nézzük meg
közelebbről!
Odamentek. Kint már sötétedett. Feketén terültek el előttük a bevetetlen földek.
Az erdőbe lovasösvény vezetett.
 – Ha azt használták, nem csoda, hogy gyorsan eltűntek – jegyezte meg a várnagy.
Tancred megfontolandó ötlettel állt elő.
– Bárki legyen is a gyilkos, segítőtársra volt szüksége.
– Igen, ez így van – mondta Alexander. – Legalább ketten kellett, hogy legyenek. Van néhány
kérdés, amire csak Jessica adhatja meg a választ. Jó lenne megtudni például, milyen minőségben volt
Molly a házban…
Tancred éppen mondani akart valamit, amikor érdes hang szakította félbe apja monológját.
– Mit kerestek itt?
Nagydarab, durva arcú ember állt az istálló ajtajában. – Gondolom, maga a lovászfiú – fordult felé
a várnagy.
– Lovászfiú? – hahotázott a férfi. – Én vagyok a nagyságos grófnő kocsisa. Hanem arra feleljetek,
mi keresnivalótok van itt! Milyen jogon törtök be más emberek birtokába?
– Én a várnagy vagyok. Ők pedig a segítőtársaim. Azért jöttünk, hogy kivizsgáljuk egy Molly nevű
szobalány halálának a körülményeit. Feltételezzük, hogy itt az istállóban ölték meg. A másik oka
annak, hogy itt vagyunk, a nagyságos grófnő testvérének a meggyilkolása.
A kocsis erre már nem figyelt. Elsápadt.
– Miket beszél itt? Hogy Mollyt megölték? Az én kicsi Mollymat? Istenem, ugye nem igaz?
Kezével eltakarta az arcát és visszatámolygott az istállóba.
Alexander, Tancred és a várnagy összenézett.
– És én már azt gondoltam, hogy elkaptuk az egyik gyilkost! A külseje alapján képesnek tartottam
ilyesmire. Hát ilyen könnyű megítélni valakit – töprengett Tancred.
Visszamentek az udvarra. Áthaladva az istállón nem látták a kocsist, de valamelyik sötét sarokból
jól hallották vigasztalhatatlan sírását. Bementek az udvarházba.
A várnagy a grófnővel akart először beszélni.
– A nőket könnyebben szóra lehet bírni – mormogta, – Talán elárul néhány dolgot a férjéről.
A grófné sápadtságát csak kiemelte a nővére halála miatt felvett gyászruha feketesége. A többnyire
semmit- mondó kedvességgel mosolygó grófnőnek nehezére esett rendezni arcvonásait.
– Kezdjük egy mellékes kérdéssel. Milyen kapcsolat fűzte a kocsisát Mollyhoz?
A grófnő meglepődött.
– A kocsishoz? Miért…?
– Szabályosan összeomlott, amikor értesült a szoba- lány haláláról.
– Vagy úgy! Bizonyára feleségül akarta venni. De a lány nem akarta.
– Milyen minőségben alkalmazták Mollyt?
Holzenstern grófnő elfintorodott.
– Mindig is Jessica szobalánya volt. Meg a bizalmasa. Molly gyakran megzavarta a ház nyugalmát.
Fennhordta az orrát, kihívóan viselkedett, és Jessicán kívül másnak nem engedelmeskedett.
Elkényeztette a lányt és ellenünk fordította.
– Volt… szeretője?
– Mollynak? Én nem tudok róla. De nem lepődnék meg, ha lett volna.
– Hány éves volt?
– Nehéz megmondani. Huszonöt és harminc között lehetett. Már a Cross család idejében is itt volt.
– Most pedig beszéljünk a hercegnőről!
Holzensternné arca megrándult:
– Semmi kedvem halottakról társalogni önnel, uram Nyugodjanak békében!
– Ez rajtunk nem segít. Tudjuk, hogy több férfihez is kapcsolat fűzte. Önök pedig elzavarták.
Megkérdezhetem, miért? Talán az volt az oka, hogy a házbéli férfiakra is szemet vetett?
A grófnőnek elment a kedve a mosolygástól.
– Uram, remélem, tisztában van azzal, hogy családunknak csak egy férfitagja van! Mégis kire
gondol?
– Pontosan arra, akire ön.
Az asszonyt felzaklatta a várnagy szívóssága.
– De hiszen a férjem megvetette őt! Éppen ő volt az, aki elkergette. Én nem haragudtam rá.
Fölháborító a pimaszsága, több kérdésére nem vagyok hajlandó válaszolni. Isten áldja!
Az asszony hangja elcsuklott a sírástól. Fölugrott helyéről és kisietett a szalonból.
– Nem volt vele túl nagy szerencsénk – nézett Alexanderre a vámagy. – Talán a férjével többre
megyünk, de előtte feltétlenül beszélni akarok Jessicával.
– Tulajdonképpen én is – mondta Alexander. – Nem jutunk sokra a segítsége nélkül.
A gróf arca hamuszürke volt, amikor belépett, keze remegett.
– Egyelőre csak egy kérdésünk lenne önhöz. Remélem, kielégítő választ kapunk
A gróf várt.
A várnagy kíváncsian fordult feléje.
– Miért beszélte be az ifjú őrgrófnak, hogy Ó-Askinge nem létezik?
– Több válasz is adható a kérdésre. Bár kétlem, hogy bármelyiket is elhinné nekem, ugye?
– Aligha.
– Hát jó – sóhajtott fel a gróf. – Meg akartam akadályozni, hogy itt szaglásszon a környéken.
– Mi oka volt erre?
– Hát nem érti?
– Nem egészen. Azzal tisztában vagyunk, hogy kalandja volt a hercegnővel. Nem is érdekelne
minket, ha nem ölték volna meg! Ez viszont már érdekessé teszi a dolgot.
A férfi arca elvörösödött.
– Nem én voltam az egyetlen – fűzte hozzá gyorsan.
– Ezzel is tisztában vagyunk. Mondjon neveket!
– Nem tehetem, hisz az…
– Az ifjú Dieter?
– Igen, az ifjú Dieter is.
– Mások is?
– Feltételezem. De a többieket nem ismerem. Sajnálom.
– Köszönöm, ennyi elég egyelőre. Azért később lesz még néhány kérdésünk. Küldje be, kérem, a
lányát.
– Hisz Stella mit sem tud az egészről!
– Kérem, ennek az eldöntését bízza csak rám!
Belépett a viaszbaba. Zaklatottsága most néhány emberi vonást csalt az arcára. Száját
összeszorította.
Gyönyörű volt. Tancrednak mégsem kellett volna a világ minden kincséért sem.
A várnagy eddig többször is bizonyította ravaszságát. Sohasem tett fel fölösleges kérdéseket,
például hogy tudott-e arról, hol rejtőzik a nénje. Ezt úgyis letagadta volna. Ennél okosabbat kérdezett:
– Molly a barátnője volt?
– Molly? – sziszegte a lány. – Mit képzel?
– Mondana nekünk valamit a fiatal Dieterről? Úgy értesültünk, hogy össze akartak házasodni.
A lány értetlenkedve felhúzta a szemöldökét.
 – Szó volt róla. Ám én eddig nem adtam, a beleegyezésemet
– Mit. tud Dieterről?
– Dieterről? Itt laknak a szomszédos birtokon. Édes- apja meghalt, az anyjával él együtt, de ő
irányítja a gazdaságot. Egyébként báró. Az apja befolyásos ember lehetett. Ha másképp lett volna, a
szüleim nem szemelik ki a számomra.
– Jessica Cross és maga barátok voltak?
– Hogyhogy voltak? Róla is úgy beszélnek, mintha halott lenne!
– Nem, dehogy. Szóval?
Stella tűnődött egy ideig.
– Hát nem is tudom. Annyira mások vagyunk.
A várnagy kérdezett még egy-két dolgot, majd elengedte a lányt.
– És most induljunk Jessicához! – mondta határozottan. – Dieter várhat egy kicsit.
AMIKOR VISSZATÉRTEK Ursula Horn birtokára, Cecilie azzal fogadta őket, hogy „Molly” még
alszik.
Nem volt más választásuk, mint hogy fölmenjenek a lány szobájába.
Szegényke szánalmasan festett, csak az orra hegye látszott ki a vastag takaró alól. Tancred fájó
szívvel nézte a lányt. Bár inkább a rekeszizma szorult össze, mert a közhiedelemmel ellentétben a
szerelmesek ezen a ponton a legérzékenyebbek, ha bánatuk van.
– Üdvözlöm, Jessica Cross – köszönt a várnagy, mire a két nő riadtan nézett felé. Cecilie azért,
mert még nem tudott semmit. – Remélem, megmagyaráz nekünk néhány dolgot, amit nem tudunk
megfejteni! Mégpedig kielégítően! Tegye kérem félre a dajkameséket.
– Honnan tudják, hogy én vagyok Jessica Cross? – suttogta elszörnyedve.
– Mert megtaláltuk Mollyt. Halott. Leütötték istállóban, majd a tóba dobták. Nos?
– Igen, halott – suttogta csendben a lány.
– Szóval te tudtad? – tört ki Tancred.
Szegény lány sírni kezdett.
– Igen. Amikor visszamentem az istállóba, már halott volt. Félelmemben rejtőztem el az erdőben.
Összevissza bolyongtam a sűrűben. Azt sem tudtam, mit csinálok.
Erre nem számítottak. Egészen másra gondoltak.
– De arra még volt időd, hogy köpenyt cserélj a halottal! – szólt hozzá Alexander szigorúan.
– Nem, dehogy! – hallatszott az ágyból. – Éppen ezért rémültem meg annyira. Ugyanis Molly még
akkor odaadta a köpenyét, amikor elindultunk. Az övé nagyobb volt és melegebb. Én neki adtam az
enyémet. Így az, aki leütötte Mollyt, azt hitte, engem tesz el láb alól. Nagyon sötét volt odabenn.
Csönd borult a szobára. Tancred szólalt meg végül.
– Akkor miért mondtad nekem, hogy Mollynak hívnak?
– Nem voltam teljesen magamnál. Azt hittem, úgy lesz jó, ha mindenki azt gondolja, Jessica Cross
örökre eltűnt. Reméltem, hogy valahol máshol új életet kezdhetek.
– De ennek semmi köze Molly halálához. Ugyanis aki meggyilkolta, később feltétlenül rájött, hogy
tévedett.
– Tudom – sóhajtott Jessica. – De nem merték bevallani senkinek, hogy Molly halott, én pedig
életben vagyok. Különben leleplezték volna magukat.
– De azt már nem tudhattad, hogy ki fogja felfedezni Molly hulláját? Bizonyára semmi köze nem
volt az egészhez.
– Nem – felelte Jessica rekedten. – Láttam, amikor kihozták és feltették egy lóra. Az erdő szélén
üldögéltem és a birtokot figyeltem.
 – Ezek szerint láttad, hogy ki az?
– Nem, Sajnos nem láttam. Éjszaka történt. Csak annyit láttam, hogy valaki ül a lovon, mögötte, a
ló hátára vetve pedig van valami.
– Jessica! Te ezek után sem mondtad el nekem az igazat! – mondta sértődötten Tancred.
– Még mindig nem értesz meg! Egyszer elmondtam neked, hogy nem vagyok méltó hozzád. Most is
csak ezt tudom mondani.
Keservesen sírni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Fölkavarták az események.
A várnagy folytatta.
– Azt tudtad, hogy a hercegnő Ó-Askingében van?
– Nem tudtam! De maga a tény nem lep meg.
– Miért nem? Most már el kell mondanod mindent, Jessica – fordult hozzá komoly arccal
Alexander. – különben téged gyanúsítanak Molly meggyilkolásával.
A lány az ajkába harapott. Minden erejével azon volt, hogy magába fojtsa a sírást. Segélykérőn
Tancredra pillantott, de az úgy tett, mintha nem vette volna észre.
Cecilie sietett a segítségére.
– Azt mondtad, hogy aki megölte Mollyt, annak tudatában tette, hogy te vagy az. Miért akart volna
bárki megölni téged?
– Ezt igazán nem… nem mondhatom el. Minden rosszaságuk ellenére törődtek velem…
– A Holzensternekre gondolsz? Hát ők lennének azok, akik…
A lány bólintott.
– De nem tudom, melyikőjük.
– Azt hallottam, hogy a jövő hónapban leszel nagykorú – szólalt meg a várnagy. – És akkor a
Holzenstern család földönfutóvá válik. Ez már elég ok egy gyilkossághoz?
– Soha nem volt arról szó, hogy elmennek – nézett rá szomorúan a lány.
– De a birtok a tiéd lesz, ugye?
– Eddig is az enyém volt. Ők csak igazgatták és vigyáztak rám.
– Tehát valami egyéb okuk lehetett, te magad mondtad. Ki vele!
A lány hevesen köhögni kezdett. Miután túl volt rajta, megszólalt.
– Szeretnék néhány szót váltani az őrgrófnővel négyszemközt. Megengedik?
– Nem, nagyon sajnálom – mondta kérlelhetetlenül a várnagy.
– És Tancreddal?
– Vele sem.
– Személyes dologról van szó!
– Kénytelen lesz mindannyiunk előtt elmondani!
Jessica lesújtottnak látszott.
Végül belevágott.
– Hát elmondom! De ha nehezen tudnák megemészteni, kérem fogják be inkább a fülüket és
felejtsék el, amit hallottak! Holzensternék házassága nem olyan boldog, mint amilyennek tűnik.
Szüleik akaratának engedelmeskedve házasodtak össze, de soha nem tudták elviselni egymást.
Gondoskodtak egy gyerekről kötelességszerűen, de attól kezdve, ha jól tudom, semmi közük nem volt
egymáshoz. A grófnőnek ez bizonyára megfelelt, mert ő nem annyira… szenvedélyes természet.
Teljesen kielégíti a zsebkendők és az ezüstneműk számolgatása. No, és az udvari pletykák. Élvezettel
beszél a más családokban történt botrányokról. Mindezt nem azért mondom el, mintha közönségesnek
tartanám, a néném egész egyszerűen ilyen.
Alexander bólintott.
 – Folytasd! Mit tudsz a grófról?
– Hát igen… – Jessica tétovázott. – A gróf új vadászterületeket keresett magának.
– Erre mi is rájöttünk. Ő maga vallotta be, hogy többször meglátogatta a hercegnőt Ó-Askingében.
Minden bizonnyal ő tette az asszony számára lakhatóvá a romokat.
Jessica egyetértett velük.
– El tudom képzelni. Csakhogy a hercegnő szükségmegoldás volt számára… a gróf mást szeretett.
– Mollyt?
– Mollyhoz kutya-macska kapcsolat fűzte. Nem, a gróf mást szemelt ki magának. Több mint két
évig próbálkozott megszerezni…
– Ugye téged? – kérdezte csendesen Alexander.
Jessica felsóhajtott.
– Igen. Először szerelmet vallott nekem. Közben egyfolytában izzadt és remegett. Ez abban az
évben történt; amikor idejöttek. Nem, nem szolgáltathatok ki egy másik embert így… Hiába
bocsátanának meg nekem, én soha nem bocsátanám meg magamnak!
– Megértjük a kételyeidet, de sajnos be kell fejezned! Fontos. És számíthatsz a diszkréciónkra.
Jessica nagyot nyelt.
– Undorodom magamtól – suttogta. – Rettenetes volt, amikor elmondta, milyen szerencsétlen
házasságban él a feleségével, és hogy én vagyok az első, igazi szerelme. Nem hittem el egy szavát
sem. Megígérte, hogy keres egy helyet, ahol titokban találkozhatunk; Azt mondta, hogy boldoggá tesz,
megnyitja előttem gyönyör kapuit…! Undorító volt! Megszöktem. És Molly velem együtt, mert
megfogadta, hogy a gondomat viseli, és nem hagy el soha. Hamar ránktaláltak. A gróf továbbra sem
hagyott békén, és én igyekeztem eltitkolni a rettegésemet. Soha nem tudtam volna megbántani. Talán
túlzottan tapintatos voltam vele. Ez igazán nem nemes tulajdonság, hanem gyengeség.
– Lehetséges – tűnődött Alexander –, de semmi esetre sem elítélendő gyengeség.
– Köszönöm – suttogta szegényke. – Szörnyű évek voltak, uram! Könyörgő, szerelemre éhes
tekintete mindenüvé követett. Ha csak egy pillanatra egyedül maradtunk, máris szorongatni kezdte a
kezem. Minden fortélyomat latba kellett vetnem, ha nem akartam kettesben maradni vele. Télen már
nem elégedett meg ennyivel, megpróbált megcsókolni. Mollynak köszönhetem, hogy nem sikerült.
Szörnyen összekaptak miattam. Mollyt azonnal elbocsátották szolgálatukból. Kétségbeestem. Molly
volt az egyetlen barátom és támaszom. Ismét szökni próbáltunk, de sikertelenül. A grófnőnek nem
szólhattunk, mert igazán nem érdemelte meg, hogy felfedjük előtte férje szörnyű titkát. Stella előtt is
hallgatnunk kellett.
– A két másik asszony nem figyelt fel semmire?
– Nem. A gróf rendkívül elővigyázatos volt. Olyan volt ez a néhány év, mint a legrosszabb
lidércnyomásos álom. Az állandó óvatosság, ugyanakkor a felszínen ügyelnem kellett, hogy
barátságos legyek vele, de úgy, hogy ne érthesse félre!
– Ismét szökni készültél?
– Igen. A gróf rákényszerített.
– Hogyhogy? – fortyant fel Tancred.
– Stella az édesanyjával látogatóba ment valahová a szomszédba – szipogta a lány. – Én mit sem
tudtam erről. Lefeküdtem a szobámban. Elaludtam. Az ajtómhoz nem volt kulcs, már jó ideje eltűnt, és
sehol nem találtam meg. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a gróf rajtam fekszik… szabadulni
próbáltam. Ó, milyen visszataszító volt! Sikítozni kezdtem, erre megijedt és elrohant. Átszaladtam
Mollyhoz. Ő igyekezett megnyugtatni, de én szökni akartam. Nagy nehezen felöltöztetett, majd az
istállóhoz rohantunk, hogy lovakat szerezzünk magunknak. Most már nagyon szégyellem, hogy ilyen
fegyelmezetlen voltam. Egész testemben reszkettem. Molly azt hitte, fázom. Így cseréltünk köpenyt.
Jessica szeme riadtan csillogott, amikor újra átélte annak az estének minden pillanatát.
– És aztán? – A várnagy szívesen hallotta volna a folytatást.
Jessica magához tért.
– Molly azt mondta, hogy pénzre van szükségünk, különben nem boldogulunk. Én azonban nem
hagytam abba az ordítást, mire ő megpofozott. Nem azért, mert bántani akart, de csak így tudott
megnyugtatni. Valóban abbahagytam a jajveszékelést. Mondtam, hogy tudom, hol van a pénz.
Visszaosontam a házba. Egy félreeső úton mentem, hogy ne találkozzam azzal a… azzal a…
– Folytasd – kérte Alexander.
– A pénz nem volt a helyén. Még sokáig keresgéltem. Ideges voltam, a kezem remegett. Amikor
visszamentem az istállóba, Molly már ott feküdt a szalmán. Éppen ő, aki mindig olyan kedves volt
hozzám…
Jessica ismét sírvafakadt. Némi időbe telt, mire összeszedte magát.
– Pánikba estem. Túl sok volt mindez egyszerre. Félőrülten szaladgáltam az erdőben. Akkor jutott
eszembe, hogy ha a gróf nem tudja meg, hogy élek, békén hagy örökre. Tudom, hogy valószerűtlen
gondolat, de nem voltam magamnál, amikor kitaláltam. Ezért használtam Molly nevét. Gyűlöltem a
sajátomét, mert bemocskolták. Minél messzebb akartam kerülni innen, de találkoztam Tancreddal és ő
olyan kedves volt… én pedig szerettem volna újra látni… Ezért maradtam.
– Szóval azt mondod, hogy nem a gróf akart végezni veled? – kérdezte a várnagy. – Vagy pedig aki
megölte, valóban Mollyt akarta megölni. Tudhatta, hogy a te köpenyed van rajta.
– Erre már igazán nem szolgálhatok magyarázattal.
Jessica szégyenlősen Tancredra nézett.
– Most már érted, miért mondtam azt, hogy nem vagyok méltó hozzád? Lerántottak a mocsokba,
nem kerülhettem el, hogy beszennyezzem magam…
– Igazat beszélsz? – szólt közbe gyorsan Cecilie. – Sikerült neki véghezvinni, amit tervezett?
Jessica esdeklően pillantott rá.
– Menjetek ki, légyszíves! – kérte a férfiakat Cecilie.
A három férfi szó nélkül engedelmeskedett.
Cecilie megfogta a leány kezét.
– Most már beszélhetsz, Jessica! A saját jövőd miatt kell megtenned. És a gróf miatt is beszélned
kell. Gonoszul bánt veled, ezért bűnhődni fog. Ám ha sikerült megerőszakolnia, nincs számára
kegyelem.
– Muszáj?
– Igen.
– Nem tudom. Amikor felébredtem, rajta már nem volt ruha… Undorító volt, puhány és kövér… a
kezével a testemet tapogatta. Oda nyúlt, ahová nem lett volna szabad. Utána valami keményet és forrót
éreztem, ami utat keresett magának. Minden erőmmel ellenálltam, karmoltam, ütöttem és kiabáltam…
Jessica lesütötte a szemét szégyenében.
– Éreztél fájdalmat? – kérdezte Cecilie.
– Fájdalmat?
– Amikor az a valami utat keresett magának.
Jessica elgondolkodott.
– Azon kívül, amikor megragadott a durva kezével, nem éreztem fájdalmat.
– Akkor, azt hiszem, nem sikerült neki tűnődött Cecilie. – Tudod, egy fiatal lány számára az ilyesmi
fájdalommal járhat.
 Jessica csöndben feküdt az ágyban. Végre fellélegezhetett.
– Hála neked, Istenem! – suttogta.
– Valóban hálás lehetsz. Ugyanis ha megtörténik, lehet, hogy gyereket várnál tőle.
Cecilie látta, hogy a lány az ájulás határán van. Megfogta az állát és megsimogatta.
– Túl vagy rajta! És nem kell többé találkoznod a gróffal!
– Istenem! Boldog vagyok, hogy nem történt baj.
– Meglátod, most már minden jóra fordul.
– Olyan tisztátalannak érzem magam!
– Erre semmi okod – nyugtatta meg Cecilie. – Úgy érzem, túlságosan is lelkiismeretesen
cselekedtél. Már régen ki kellett volna adni az útját ennek a…
– Molly is ezt mondta. De nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Inkább elszöktem.
– Eleinte nem értettem, mi fűz az egyszerű Mollyhoz, akiről mindenki azt mondta, hogy
szemérmetlen teremtés. De most már értem. Molly nagyon jó ember volt.
– Igen – felelte szomorúan Jessica.
Cecilie beengedte a férfiakat. Tancred egy szót sem szólt, zordonan leült a szőnyegre. Torkát sírás
fojtogatta. Csalódott volt.
– Úgy tűnik, semmi sem történt – nyugtatta meg őket is Cecilie. – A lánynak nem esett baja.
– Hála Istennek – lélegzett fel Alexander. – Tudod Jessica, beszélgettünk egy kicsit odakint. Meg
tudnád még mondani, hogy kik azok a szomszédok, akiket Holzenstern grófnő és a lánya
meglátogatott?
– Hát, két különböző helyen voltak. Stella Dieternél volt, a grófnő Wendelsékhez ment.
– Wendelsék? Nem a gazdasági épületekkel szemben laknak? Akkor nem kellett messzire mennie.
– Egy mérföldnyi utat tehetett meg. Ha önnek ez közel van, akkor…
– A mi esetünkben igen – válaszolta a várnagy. – Szóval ez történt akkor éjjel. Lássuk, mi volt a
következőn? Amikor Tancred céltalanul bolyongott az erdőben, nos… Mollyt akkor süllyesztették a
tóba. Utána pedig egy ismeretlen lovas végiglovagolt vele a part mentén. Szóval ketten voltak. A
csónakos, Tancred szerint, azt kérdezte a lovastól: „Miért hoztátok ide, amikor semmi keresnivalója
nincs itt!”
– Végre megvan az összefüggés a két gyilkosság között – állapította meg Alexander. – Vajon kit
várhatott a hercegnő, amikor Tancred váratlanul betoppant a várba? Holzensternt? Esetleg Dietert?
Cecilie! Kérlek, vigyázz Jessicára, amíg mi kifaggatjuk Dietert. Lesz hozzá néhány kérdésünk!
– Nem ennétek előbb valamit?
– Enni? Kinek van most ideje ilyesmire? – kérdezte Alexander, és már lovagoltak is a báró birtoka
felé.
7. fejezet

DIETER NEM NEHEZÍTETTE a dolgukat.

A fiatalemberhez gyorsan eljutottak a hírek, és bár késő volt, mégsem tért nyugovóra.
Gondosan bezárta a szalon ajtaját, majd látogatói felé fordult.
– Nem szeretném, ha anyám bármit is hallana a beszélgetésünkből. Kérem, foglaljanak helyet!
Némi feszengés után Dieter törte meg a csendet.
– Már vártam önöket. Gondolom, a hercegnő miatt szeretnének beszélni velem.
– Nem csak miatta. Mollyról se feledkezzen meg!
– Mollyhoz semmi közöm. Ami viszont a hercegnőt illeti, hajlandó vagyok mindent őszintén
elmondani.
– Ennek örülök – mondta a várnagy. – Kérem, fogjon bele!
– Hát… köztünk legyen szólva, egy ilyen Isten háta mögötti vidék meglehetősen unalmas tud lenni,
ugye értik, mire gondolok. A hercegnő megjelenése valóságos felfrissülés volt ebben az álszent,
bigott környezetben. A gróf és én tudtunk egymásról…
– Egy pillanatra – szakította félbe a várnagy. – Csak önök ketten látogatták a hölgyet, vagy voltak
mások is?
– Hát az elején… szóval az elején az egész környék lázban volt. Botrány botrányt követett, ezért a
hercegnőt kiutasították az egyházközség területéről. Holzenstern gróf egy nap azzal a javaslattal
állított be hozzám, hogy vigyük az asszonyt Ó-Askingébe.
– Mi az ördögért kereste fel a vetélytársát?
Dieter lehajtotta a fejét. Megköszörülte a torkát, majd válaszolt a kérdésre.
– Nos, a hercegnő igényeinek nehéz volt megfelelni. Egyetlen férfi soha nem lett volna képes
kielégíteni az asszony vágyait. Társadalmi helyzetem megegyezik a gróféval. Távol állt tőle a
gondolat, hogy holmi jött- menttel osztozzék az asszonyon.
– Most már értem. Ki rendezte be a szobát?
– Együtt. Mindketten vittünk bútorokat, igyekeztünk lakályossá tenni a romos épületet. Az ágy
természetesen mindig is ott volt, csak helyre kellett hozni.
– Megbeszélték, ki mikor látogatja meg az asszonyt?
– Igen. Minden második éjjel. Néha napközben is.
– A hercegnő beleegyezett a döntésükbe?
– El volt ragadtatva! Gondolják csak meg! Dánia nagy részén nemkívánatosnak nyilvánították a
jelenlétét. Németországban sem volt jobb a helyzet.
– Azért azzal remélem tisztában voltak, hogy ezt nem űzhetik a végtelenségig?
– Így van. Már kezdett elegem lenni. A grófnak is. Említette, hogy komolyabb tervei vannak. A
hercegnő csak játékszer volt számára. Azt hiszem, rajta vezette le a feszültségét. Sajnálom, ha durván
fejeztem ki magam.
– Mi történt azon az éjszakán, amikor Molly meghalt?
– Vasárnap volt, ha nem tévedek. Éppen én voltam soron.
– Értesüléseink szerint aznap este Stella látogatta meg önt.
Dieter felsóhajtott.
– Igen. Már azt hittem, sohasem fog elmenni. Órák hosszat beszélgettek anyámmal számomra
érdektelen dolgokról.
– Utána mégis elment a várba?
– A hercegnőhöz bármikor lehetett menni.
 – Másnap, ezek szerint, a gróf úr volt soron.
– Igen. Korán reggel, amikor kilovagoltam, Tancredra találtam az erdő szélén. Eszméletlenül
feküdt a fűben. Elszörnyedtem, amikor Salináról és valami várromról kezdett beszélni. A gróf, a
hercegnő és én még idejében megegyeztünk abban, hogy elterjesztjük a régi történetet Salina
létezéséről. Így akartuk távol tartani a kíváncsiskodókat Ó-Askingétől. Tancreddal egyszerű volt a
helyzet. Mivel idegen volt a vidékünkön, könnyen elhitettem vele, hogy amit látott, valójában nem
létezik.
– Holzenstern ugyanezt tette! – szólt közbe Alexander.
Az őrgrófnak sikerült megzavarnia Dieter gondolat- menetét. Rövid töprengés után folytatta.
– Úgy látom, jobb, ha tényleg mindent elmondok. Éppen akkor értem oda a lovammal, amikor
Holzenstern letette a fűbe az ájult Tancredot. Elmesélte, hogy fiú eljutott a várba, a hercegnő pedig
valamilyen bódítószert kevert az italába. Éppen el akarta rejteni a fiút, hogy az ő távozása után
elszórakozzon vele. Holzensternnek egyáltalán nem tetszett az ötlet, mivel mással már nem akart
osztozni a hercegnőn. Ezért döntött úgy, hogy Ursula Horn birtokához közeli helyre viszi.
Megegyeztünk, hogy mind a ketten hazudni fogunk majd, ha Tancred kérdéseket tesz fel. A gróf
hazalovagolt, én pedig felébresztettem az ifjú őrgrófot.
Némán hallgatták a történetet. Dieternek nyilván fogalma sem volt arról, vallomásával mi mindent
bizonyít.
Ezek szerint Holzenstern volt a lovas. A rejtély kulcsa a kezükben volt. Most már csak annak kell a
végére járni, hogy ki volt a csónakos, vagyis ki az, aki Mollyt a tóba süllyesztette.
Dieter szavai azt bizonyították, hogy a grófnak köze van a hercegnő halálához.
– Ezek szerint másnap nem is ment el a várhoz – kérdezte ravaszul a várnagy.
– Dehogynem! Tancred látogatása nem rettentett el. Hiszen elhitte a kísértetkastélyról és a
boszorkányról szóló mesét.
A várnagy még egyszer föltette a kérdést.
– Valóban elment másnap éjjel Ó-Askingébe?
– Igen.
– Ugye a hercegnőt nem találta ott?
– Dehogynem. Jókat nevettünk Tancred előző esti látogatásán.
– Azt elhiszem! – szólalt meg Alexander némi töprengés után. Mindannyian tévedtek. A hercegnőt
nem akkor éjjel gyilkolták meg, amikor Tancred ott járt. Az ismeretlen, akire a hercegnő várt, a gróf
volt.
Ám a hercegnő még másnap éjszaka is élt.
Dieter észrevette, hogy zavarban vannak. Várta a következő kérdést.
– Mikor jöttél el a hercegnőtől akkor éjjel? – kérdezte Tancred.
– Ez bizony jó kérdés – mormogta a várnagy, Tancred pedig elvörösödött büszkeségében.
– Nos – folytatta Dieter a vallomást –, nézzük csak… Elég korán értem oda. Igaz, hogy már
sötétedett. Igen, nem lehetett olyan későn, mert anyám még ébren volt, amikor hazaértem.
– És a hercegnő? Életben volt, amikor elindult?
– Természetesen!
– És azóta? – fordult hozzá Alexander. – Látta azóta a hercegnőt?
– Nem. A következő éjszaka a grófé volt. Tegnap éjjel pedig nem mentem oda.
– Miért nem?
– Mert anyámnak vendégei voltak és nekem kellett hazakísérnem a hölgyeket. Mire ezzel végeztem,
már olyan késő lett, hogy semmi kedvem nem volt holmi fárasztó pásztorórához.
 – Az igazat mondja?
– Esküszöm, hogy minden, amit mondtam, az utolsó szóig igaz.
A vámagy felemelkedett székéből.
– Köszönjük, nincs több kérdésünk. De abban biztos lehet, hogy még visszajövünk.
Alexander is fölállt, ám úgy tűnt, hogy töri a fejét valamin.
– Egy pillanat! Uram, nem emlékszik arra, hogy látott-e valakit bemenni a grófnőhöz, amikor az
utolsó éjjel nála járt?
Dieter alaposan végiggondolta a kérdést.
– Nem, nem láttam, de…
– Nos?
– Amikor kilovagoltam a várból… a ló hirtelen nyugtalan lett. Az erdőből pedig zajt hallottam.
Akkor azt gondoltam, hogy vadállat járhat a sűrűben és az ijesztette meg a lovamat. De lehetett
éppúgy egy menekülő ember is. Ebben nem vagyok biztos.
A várnagy elégedetten bólintott.
– Ha mégis ember volt, csak a hercegnő gyilkosa lehetett. Ugyanis amikor megtaláltuk, úgy két-
három napja halott volt már. Aznap éjjel végeztek vele, amikor ön nála járt, uram.
A báró felsóhajtott.
– Felettébb kellemetlen gondolat.
Miután látogatói elmentek, Dieter még sokáig tűnődött a hallottakon.
Már rég maguk mögött hagyták az udvarházat, amikor a várnagy Tancredhoz fordult.
– A hang, amelyet álmában hallott nagyságod, úgy értem a csónakos hangja, nem származhatott egy
nőtől?
– Dehogynem! Végig kell gondolnom…
– Rendben.
Csöndben vártak Tancred válaszára.
– Nem. Férfihang volt – mondta végül határozottan Tancred. Biztos vagyok benne. Ráadásul láttam
is. Szúrós szeme volt, arcvonásai eltorzultak, de férfi volt.
– Abban a kábulatban nem is láthattad másképp – szólt fiához az őrgróf. – Elképzelhető, hogy
egyébként ép, akár megnyerő is az arca. De a hangja döntő bizonyíték lehet.
– Férfi hangja volt. Biztos vagyok benne.
– Értem – mondta a várnagy.
– Várjunk csak – állította meg lovát hirtelen Alexander. – Különbözőképpen idézted fel az
eseményeket, Tancred.
– Igen? Észre sem vettem.
– Nos. Először úgy mesélted el, hogy a csónakos, amikor meglátott téged, azt mondta: „Miért
hoztátok ide?” Egy másik alkalommal azonban úgy fogalmaztál, hogy „Hogy került ez ide?” Melyik
hangzott el valójában? Fontos lenne tudni.
Tancred zavartan nézett apjára.
– Gondolkodj nyugodtan – biztatta az.
Csendes kora tavaszi éjszaka volt. Köd szállt a földekre. Néhol halvány fény világított a házak
ablakából. A legtöbb helybéli már nyugovóra tért. Az emberek földműveléssel keresték a kenyerüket,
és mindennap korán keltek, hogy idejében megfejjék a teheneket.
Egyedül poroszkáltak az úton.
A két idősebb férfi türelmesen várta Tancred válaszát. A fiú gondolataiba merült.
Hirtelen fölemelte a fejét és határozott hangon azt mondta:
 – Úgy hangzott pontosan, hogy „Miért hoztátok ide? Semmi keresnivalója itt.”
– Végre! – kiáltott fel Alexander. – Ezek szerint azt mondta, hogy „hoztátok”. Azaz tegezte őket.
– Vissza tud emlékezni, hányan lehettek jelen? Hányan voltak magával, és hányan voltak a tavon?
Tancred becsukta a szemét, hogy maga elé idézze a képet.
– Olyan volt az egész, mintha álmodtam volna – mondta szomorúan. – Nagyon nehéz pontosan
felidézni… Még arra sem emlékszem, hogy ült-e rajtam kívül még valaki a lovon. – Szeme hirtelen
felcsillant. – Azaz mégis! Emlékszem, úgy ültem, vagy feküdtem, hogy nekitámaszkodtam valaminek.
Tehát valaki nyeregben tartott, hogy ne essek le. És az a valaki csak Holzenstern lehetett. De rajta
kívül nem volt velünk senki.
– És a csónakban?
– A csónakban is csak egy ember ült. De…
– Igen?
Tancred nem válaszolt azonnal.
– Valami felrémlett bennem. A csónakban egyvalaki ült, de a parton, ott mintha lett volna még
valaki. Nem láttam, ezért lehet, hogy tévedek. Viszont megéreztem a jelenlétét. Nem, nem merem
biztosan állítani.
– Hárman lettek volna? – kérdezte a várnagy.
– Kérem, ne vegye biztosra ezt!
– Jó, jó. Mégis olyat mondott, amin érdemes elgondolkodni. Mind a hárman benne lennének? Az
egész Holzenstern család?
– Éjszaka volt még, Tancred? – kérdezte az apja.
– A hold fent volt az égen.
– Persze. Különben hogyan láttad volna, hogy mi történik.
Tancred megállította a lovát.
– Nem. Nem lehet.
– Miről beszélsz, fiam?
– Nem lehettek Holzensternék. Ugyanis a háromból kettő biztos, hogy férfi volt.
– Igazad lehet.
Most meg a várnagy állt meg.
– Knudsen – mondta és elhallgatott.
– Knudsen? – kérdezte Alexander. – Hát nem ő volt az, aki lemerült a szerencsétlen Molly
holttestéért?
– Éppen erről jutott eszembe. Nem hiszem, hogy bűnös lenne bármiben. Ennek ellenére beszélnünk
kell vele.
– Mit forgat a fejében?
– Még nem tudom pontosan. Eszembe jutott valaki, akit esetleg kizárhatnánk a gyanúsítottak
sorából. Bár lehet, hogy mégsem.
Apa és fia kíváncsian néztek a várnagyra.
– Most nem látogathatjuk meg Knudsent – vélte Alexander. – Bizonyára alszik.
– Ma sokáig dolgoztak az embereim. Egyébként Knudsen ott lakik abban a házban, és ha jól látom,
fény szűrődik ki az ablakán. Menjünk, sietnünk kell.
Tancred semmit sem értett az egészből, mégis engedelmesen követte a várnagyot.
Knudsen éppen lefekvéshez készült, amikor beállítottak. Már otthon volt egyszer, de csak ruhát
váltott és már ment is vissza a tóhoz. A várnagy nem vesztegette az idejét, azonnal a lényegre tért.
– Amikor lemerültél a vízbe, rögtön láttad, hogy Molly az áldozat?
 – Nem. Nem láttam. Végig azt hittem, hogy Jessica kisasszony az, mert az ő köpenye volt rajta.
– De az arcát csak láttad?
– Nem, mert a csuklya a fején volt, elöl pedig összehúzták, úgyhogy egyáltalán nem lehetett látni az
arcát. Én téptem fel a csuklyát, és csak azután láttam meg, ki az.
– Köszönöm, Knudsen, sajnálom, hogy ilyen kései órában zavartalak. Most már mehetünk.
Amikor Új-Askinge felé vették az irányt, megszólalt Alexander.
– Megint töri a fejét valamin, nemde?
– Igen. Lehet, hogy tévedek, de ha nem, akkor nagyon kell sietnünk.
– Azt hiszem, sejtem, mire gondol. Ugyebár a titokzatos csónakos személyére akar fényt deríteni.
– Eltalálta.
– Arra gondol, hogy a csónakos maga sem tudta, kinek a holttestét süllyeszti a tóba?
– Pontosan, kegyelmes uram!
– Azt hiszem, az az ember mindenre képes. Félek, hogy valami még történni fog!
– Úgy gondolja, hogy ő ütötte le Mollyt az istállóban, abban a hitben, hogy Jessica az?
– Nem, nem hiszem.
– Ebben egyetértünk. Hiszen akkor látta volna az arcát, amikor összehúzta a csuklyát.
Lovaikat egyre gyorsabb iramra ösztökélték.
– Jó néhány órája már, hogy itt jártunk – nyugtalankodott Alexander. – Azóta sok minden
történhetett.
Tancred nem értette, miért lett ilyen sietős hirtelen.
Bevágtattak a sötét udvarba.
– Ébresztő! Ébresztő! Itt a várnagy az embereivel! – kiabálta a várnagy.
Leugrott lováról és teljes erőből verte az ajtót.
Végre gyertyát gyújtottak odabenn. Az egyik szobalány ijedten dugta ki fejét az ajtórésen.
– Hát nem zaklattak minket épp eleget délután? – fordult álmosan a várnagy felé.
A férfi a lány után sietett.
– Mindenki jól van?
– Hogy jól vagyunk-e? Molly halott, a hercegnő halott, Jessica eltűnt. Mi kellene még?
– Én Holzensternékre gondoltam. Ébressze fel őket, nyomban!
– Mi ez a zaj? – hallatszott a gróf hangja az emeletről. Hamarosan mind a hárman megjelentek,
hálóruhában.
– Én vagyok – mondta a várnagy. – Hol lakik a kocsis, grófnő?
– A kocsisom? Mit akarnak vele?
A várnagyot felbosszantotta az asszony értetlensége.
– Feleljen a kérdésemre! – kiáltott az asszonyra.
A családot megdöbbentette a durva hang.
A szobalány válaszolt úrnője helyett.
– A cselédházban lakik. De azt hiszem, hogy most éppen nincs ott. Láttam még az este az ablakból,
hogy az erdő felé tart. Nagyon furcsán viselkedett. Egész nap az istállóban ült és hallgatott.
– Az erdő felé? Pontosan mikor?
– Nincs olyan régen. Éppen lefeküdni készültem. Eloltottam a gyertyát és röviddel utána maguk
már dörömbölni kezdtek az ajtón.
– Gyere ki és magyarázd meg, merre ment! Volt nála valami?
– Egy kötél. Talán egy elkóborolt lóért indult.
– Az erdőbe? Jobb lesz, ha sietsz és megmutatod!
 Miután a lány elmondta, merre menjenek, megsarkantyúzták lovaikat és heves vágtába kezdtek.
Már messziről fölfigyeltek egy óriási bükkfára, amely a többi közül kiemelkedve nyújtózott az ég felé.
Arra irányították a lovakat.
Amikor odaértek, még hallották, hogy a férfi leugrik az egyik vastag ágról. Alexander
előrelovagolt és rövid kardjával egyetlen csapással elvágta a kötelet.
– Nem hittem volna, hogy nyomorék létére ilyen gyorsan tud mozogni, kegyelmes uram!
– Ó… a lábam miatt! Ennek nincs semmi jelentősége. Siessünk!
Nagy nehezen leoldozták a férfi nyakáról a kötelet. Tancred bénultan figyelt, másutt jártak a
gondolatai. Apját most először nevezte valaki nyomoréknak a jelenlétében. Nehezen tért magához.
Otthon egyáltalán nem volt beszédtéma, hogy Alexander Paladin sántít, illetve, hogy kicsit húzza a
jobb lábát. Tudták, hogy apjuk súlyosan megsérült a harmincéves háború alatt, és később szüleik
kemény harcot vívtak azért, hogy ismét járni tudjon. Méghogy nyomorék!
Eközben a várnagy és Alexander azzal foglalatoskodott, hogy levegőt juttasson a félig már
megfulladt ember tüdejébe.
– Hagyjanak meghalni – suttogta. – Molly halott. Nélküle nincs értelme semminek.
– Maga olyan fiatal még – mondta a várnagy. – Kezdje újra az életét valahol máshol. Jó kocsisokra
mindenhol szükség van. Ezek szerint nem maga ütötte le a lányt?
– Hogy én? Soha nem bántottam volna az én Mollymat!
– Nem. De esetleg Jessica kisasszonyt igen.
– Soha, soha! Én nem vagyok rossz ember! Baleset volt. Tudják, ő nem tehet róla. Csak meg akarta
ütni és akkor ő elcsúszott és beverte a fejét a kőpadlóba. Utána szegény olyan szerencsétlen volt, hogy
segítettem neki eltüntetni őt a tóban. Nem akartam, hogy nehézségei legyenek a baleset miatt…
– No, no – méltatlankodott a várnagy. – Jó lenne, ha neveket is használna a történetében! A maga
úrnője, Holzenstern grófnő azt állította, hogy meg akarta ütni Jessicát, de a lány megcsúszott és
beverte a fejét a kőpadlóba. Maga segíteni akart a grófnőn, mert megsajnálta. Így fogta Jessica Cross
holttestét és elsüllyesztette a tóba. Tudta, hogy senki nem hinne a grófnőnek. Emellett a grófnő
megfenyegette magát, úgyhogy nem is volt más választása.
– Pontosan így történt, uram – mondta rekedten a kocsis. Kezével a torkát tapogatta. – Tudja, már
voltam börtönben, de a nagyságos asszonynak sürgősen kocsisra volt szüksége, úgyhogy alkalmazott.
Később viszont kihasználta, hogy ismeri a múltamat és sok mindenre rákényszerített. Mindig azzal
fenyegetett meg, hogy ha nem engedelmeskedem, elárul és megfoszt a munkámtól. Most is
kényszerített. A köpeny csuklyáját összevarrta, úgyhogy nem láttam az arcát. Egyébként is sötét volt.
És egyszer csak kiderült, hogy az én édes Mollym volt az! Ó, Molly! Soha nem bocsátom meg neki.
De magamnak sem.
– Mondjon valamit arról az éjszakáról, amikor a lányt a tóba dobta! Valaki más is odament a tóhoz,
mégpedig lovon, ugye?
A férfi csak nehezen tudott beszélni. Látszott rajta, hogy fájdalmai vannak.
– Szörnyen megijedtem, mert a gróf volt az. Egy fiatalembert hozott a lován. Féltem, hogy meglát
minket, de a grófnő…
– Ugye a parton állt?
– Igen. Az asszony megnyugtatta a grófot. Sokáig beszélt hozzá, de túl messze voltam, így nem
értettem, mit mond. Akkor a fiú fölébredt és rám nézett. Félni kezdtem és rászóltam a grófra, hogy
minek hozta ide, amikor semmi keresnivalója itt. A gróf erre sarkon fordult és ellovagolt.
– Nocsak! A gróf ezek szerint nem tudta, hogy a lány halott?
– Nem. Izgatott lett, amikor meglátott minket, de a grófnő lecsillapította. Mondom, nem tudom,
miket beszélt neki.
– Bizonyára azt, hogy éppen Mollyt süllyesztik a tóba – mormogta Alexandernek a várnagy. – A
gróf ki nem állhatta Mollyt.
– Most már engednek meghalni?
– Az isten szerelmére! Miket mondasz?
– Akkor adjanak valamit inni!
A várnagy előhúzott a zsebéből egy kis üveget.
– Nesze – nyújtotta oda a kocsisnak. – Idd ki az egészet, szükséged lehet rá! Az üveget majd kérem
vissza. Nos, akkor mesélj valamit a hercegnőről is! Mikor végeztetek vele?
A kocsis fájdalmasan felnyögött. Amikor készen volt az ivással, visszaadta a várnagynak az
üveget. Az ital szemmel láthatóan jót tett neki.
– A hercegnőről nem tudok mit mondani. Csak annyit, amit maguk is tudnak, hogy szerette a
férfiakat. Istenemre mondom, nem én tettem! Vigyen el az ördög, ha hazudtam volna!
Feltették a férfit egy alacsony lóra, és visszaindultak Holzensternék birtoka felé. Amikor
megérkeztek, a szerencsétlen kocsist a szolgák gondjaira bízták. Határozottan megparancsolták nekik,
hogy vigyázzanak rá, nehogy még egyszer kárt próbáljon tenni magában.
– Szabadon engedi? – kérdezte Alexander a várnagyot.
– Igen. Bűnhődött már eleget! Meg aztán kényszer hatására cselekedett.
A családot nem kellett felébreszteni, nem feküdtek le újra, miután látogatóik elmentek. A keleti
égboltot már rózsaszínre festették a nap első sugarai.
– Stella kisasszony lefeküdhet – mondta a várnagy. – Neki semmi köze az egészhez.
A lánynak most is kifejezéstelen volt az arca. Miközben kiment, Tancred azon tűnődött, hogy
vannak-e egyáltalán érzései. A fiatal őrgróf szörnyen fáradt volt már, de jelen akart lenni a rejtély
megoldásánál, ami szerinte már nem váratott magára sokáig.
A Holzenstern házaspár velük szemben foglalt helyet, ki-ki a maga karosszékében. A grófnő
hatásos, ráncokba rendezett hálóköpenyt viselt. Száján a jól megszokott édeskés mosollyal várta, mi
következik. A gróf nyugalmat erőltetett magára, de gyöngyöző homloka elárulta valódi lelkiállapotát.
– Hajlandó bevallani, asszonyom? – fordult a várnagy a grófnő felé.
– Ugyan mit? – kérdezett az vissza hűvösen. Úgy tűnt, nehéz lesz kibillenteni egyensúlyából.
– Akkor kénytelen leszek én elmondani. Kérem, javítson ki, ha tévedtem valamiben. Vasárnap este
Wendelséknél volt látogatóban. Amikor hazajött, bevitte a lovát az istállóba. Miközben a lóval
foglalatoskodott, meghallotta Jessicát és Mollyt, akik az istálló felé tartottak. Jessica hisztérikus volt,
mert az ön férje megpróbálta megerőszakolni.
A gróf megadóan mormogott valamit. Felesége csak ennyit fűzött hozzá a hallottakhoz:
– Szemérmetlen hazugság! Annak a gyereklánynak beteges a fantáziája!
A várnagyot nem érdekelte az asszony véleménye, zavartalanul folytatta a történetet.
– A lány, aki Molly köpenyét viselte, visszaosont a házba. Természetesen nem látták meg magát. A
másik lány, akin Jessica köpenye volt, magának háttal leült. Azt hitte, valóban Jessica az. És akkor
önben, asszonyom, fölébredt a bosszú. Eszébe jutott, hogy el kell hagyniuk a birtokot. Egyik emberem
érdeklődött Új-Askinge pénzügyi helyzetéről. Tisztelt férjének sikerült ezt a birtokot is tönkretenni.
Tudta, hogy nem kerülhetik el a botrányt. Ám a legnagyobb kellemetlenséget mégsem ez okozza majd,
hanem hogy a férje meg akarta erőszakolni ifjú rokonukat. Akkor mindenki számára nyilvánvalóvá
válna, milyen rettenetes házasságban élnek már évek óta. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy tisztában
vagyunk azzal, hogy nincs ínyére a házasélet, de megnyugtatjuk, e tekintetben megértjük önt. Nővére
kicsapongó élete bizonyára megrémítette és teljesen érzéketlenné tette, már ami a férfi-nő viszonyt
illeti. Nem akart olyan lenni, mint ő, csakhogy ezzel átesett a ló másik oldalára. Megértem a
szenvedését, de ezzel még nem nyerhet bocsánatot a lány megölése miatt. Nem merném állítani, hogy
féltékenységből tette. Úgy vélem, távol áll öntől az efféle szenvedélyesség. Inkább birtokféltésnek
nevezhetnénk: senki másé ne legyen az ön férje. El tudom képzelni, amint ott áll az istállóban és
hidegen, megfontoltan cselekszik. Az ütés jól sikerült. Maga pedig elszalad.
– Muszáj végighallgatnom ennek az embernek a fecsegését? – fordult férjéhez a grófnő. Száját a
szokásosnál egy kicsit jobban összeszorította.
A gróf nem felelt. Arca bíborpiros volt. Hiszen ő szerette Jessicát. Rosszul esett neki, hogy
felesége megpróbált végezni vele.
A várnagy várt egy kicsit, de miután egyikük sem szólalt meg, folytatta.
– Feltételezem, hogy látta, amint a másik lány visszatér, meglátja társát és kétségbeesetten beveti
magát az erdőbe.
A grófnő még mindig hallgatott.
– A halottat el kellett tüntetni valahogy. Visszament az istállóhoz, amennyiben nem volt ott egész
idő alatt, és felfedezte tévedését. Mollyt ölte meg! Egyetlenegy ember segítségére számíthatott. Tudta,
hogy mivel zsarolhatja kocsisát. Csakhogy éppen a kocsis szíve választottjával végzett!
Kutyaszorítóba került. Ám kénytelen volt kockázatot vállalni. Összekötözte a lány csuklyáját, hogy ne
látszódjék az arca, a kocsis pedig bekapta a horgot. Abban a hitben, hogy a köpeny alatt Jessica teste
van, felvitte az erdőbe és elrejtette, amíg maga kiötlötte, mi módon szabadulhatnának meg tőle örökre.
Tancred már képtelen volt követni a várnagy gondolatmenetét. Ennek ellenére összeszedte magát,
szerette volna hallani a történet végét.
– Másnap mindahányan Ursula Horn grófnőhöz voltak hivatalosak – folytatta a várnagy. – Nem
maradtak túl sokáig, rögtön azután elmentek, hogy az ifjú Tancred visszavonult.
Az ifjú őrgróf félálomban ült a helyén, de amikor saját nevét hallotta, fölkapta a fejét. Fogalma
sem volt róla, hogy Holzensternék szinte vele egy időben távoztak.
– Ön, asszonyom, amint hazaért, fölkereste a kocsisát, hogy az éj leple alatt bedobják Mollyt a nem
messze levő erdei tóba. Meglepetésére egyszer csak fölbukkant férje, lován az ájult Tancreddal. El
sem tudta képzelni, mit keres a férje ilyen későn az erdőben. Ó-Askinge felől jött, de
magyarázkodása, hogy ájultan talált a fiúra, nem nagyon győzte meg. Ön közben csendben, hogy a
kocsis ne hallja, elmondta férjének, hogy baleset történt, és hogy Molly haláláért ön a felelős. A
grófnak nem volt más választása, mint hogy elfogadja a felesége cselekedetét, hiszen maga is pácban
volt. Molly egyébként sem jelentett semmit a számára, sőt tulajdonképpen terhére volt neki is. Így
gyorsan ellovagolt. Másnap Ön egyfolytában azon tűnődött, mit kereshetett férje előző éjjel Ó-
Askinge környékén. Nem tudom, miért kezdett el gyanakodni, hiszen a férje amúgy is minden második
éjjel kimaradt. Lehetetlen, hogy egyszer sem vette észre. Talán eszébe jutott, hogy férje valaha
érdeklődést mutatott nővére iránt, bár erről úgy sem lenne hajlandó beszélni nekem, ezért nem is
faggatom. Nem tudta legyűrni kíváncsiságát, így másnap este, ez a gyilkosság utáni harmadik éjszaka
volt, elment Ó-Askingébe. Látta, amint a fiatal Dieter távozik a kastélyból. Igen, asszonyom, Dieter
hallotta önt…
A várnagy itt nem mondott teljesen igazat, mert Dieter nem azt állította, hogy a grófnőt hallotta.
– Bement a kastélyba, és ott találta a testvérét. Ön mindig félt a botrányoktól, Holzenstern grófnő,
eltekintve mások botrányos ügyeitől, melyeken remekül szórakozott. A nővére, a hercegnő pedig
mindenhol, ahol csak megjelent, felkavarta a kedélyeket. És akkor felrémlett önben, milyen könnyen
kiderülhet, hogy a férjének is viszonya volt vele… Dieter könnyen rájöhet, fűzte tovább gondolatait.
Kénytelen vagyok elmondani önnek, hogy Dieter végig tudott a dologról.
 Végre sikerült színt varázsolni az asszony arcára. Szeme dühösen csillogott, orcája kipirult,
bizonyára a haragtól.
– Hogy becsületén ne essék csorba (hisz talán Jessicával is ezért akart végezni), megölte a nővérét
is. Kést döfött a mellébe. Utána levonszolta a pincébe, kitakarította a szobát, lépésről lépésre,
gondosan hamut hintett a kőre, hogy porosnak lássék. Csak a pókhálókat nem tudta pótolni. És éppen
ez tűnt fel nekünk, amikor a kastélyban jártunk. Csak ezután kezdtük keresni a nővérét.
A grófnő kiegyenesedett székében.
– Végzett, uram? Igazán pompás történetet mesélt el nekünk! Egy dologról azonban megfeledkezett:
hogy mindezt bizonyítania is kell.
– Téved, asszonyom! Tancred látomása mindenre magyarázatot ad, Jessica pedig…
– Jessica? – hallatszott a gróf rekedt hangja.
– Igen, Jessica. Ne aggódjon, uram, biztonságban van. Távol az ön mocskos kezétől és felesége
gyilkos kedvétől. Emellett kezünkben van a kocsis vallomása is. Föl akarta akasztani magát az
erdőben.
– Remélem, sikerült neki!
– Idejében fölfedeztük és levágtuk a kötélről. Él, és hajlandó mindent tanúsítani. Attól tartok, a
kedves férje is szívesen tanúskodna. Látja, asszonyom, van néhány érvünk ön ellen. Például az, hogy
azt a nagy ágyat, ami Ó-Askingének abban a bizonyos szobájában állt, földarabolták. Erre csak egy
nőnek lehetett szüksége, aki egyedül képtelen lett volna lecipelni az ágyat a pincébe. Nehezen tudná
bizonyítani az ellenkezőjét.
Tancrednak eszébe jutott, mit mondott Ursula néni. Szerinte Stella nagymamája révén rossz vér
került a családba. A grófnő és a hercegnő példája ezt igazolni látszott. A gróf sem dicsekedhetett jó
természetével, úgyhogy szegény Stella nem örökölt sok jót a szüleitől.
Remélem, gondolta a fiú, azért kiheveri majd ezt a csapást és jó sora lesz.
A grófnő fölemelte a fejét.
– Megérdemelte! – kiabálta. – Isten a tanúm rá, mennyire megérdemelte. Kár, hogy nem sikerült
végeznem Jessicával! Gyűlöltem, mert tőle függtünk mindenben. Nem bánom, hogy végül Mollyval
végeztem helyette. Az pedig, hogy beledöfhettem a kést abba a cafatba, valóságos kielégülés volt!
Nem bántam meg semmit, megérte, bármi legyen is a büntetésem!
Ezt ugyan nem túl nehéz kitalálni, gondolta Alexander. Hóhér kezére jut. De mi legyen a gróffal?
Megbüntetik házasságtörésért és az erőszakoskodásért, de életét nem veszíti el. Kínvallatásnak vetik
alá, megfosztják rangjától, esetleg dologházba küldik, de az is lehet, hogy nem. Miután kiszabadul,
Jessica továbbra is ki lesz téve kéjsóvár rokonának.
Ez pedig nem történhet meg, döntötte el határozottan Alexander. Beszélnem kell Ceciliével!
ÉS CECILIÉNEK MOST IS helyén volt a szíve. Magával vitte a lányt Sjaellandra. Előrementek,
hogy a lánynak ne kelljen végigszenvednie tovább a megalázó kellemetlenségeket, amivel a tárgyalás
járt. Stella a birtokon maradt, szereztek neki egy intézőt. Jessicának nem volt kedve visszatérni Új-
Askingébe. Minél távolabb akart kerülni még a környékről is. A grófnak megtiltották, hogy a birtokon
mutatkozzék.
Cecilie elrendezte, hogy Jessica megkapja Leonora Christina gyermekei mellett a nevelőnői állást.
Különösen a kétéves Eleonora Sofia Ulfeldtnek volt szüksége odaadó gondozásra. A kislány gyakran
betegeskedett. Megviselte, hogy a szülei Németalföldre utaztak. Jessicával gyorsan egymásra találtak.
Alexander és Tancred Jütlandon maradt, amíg minden elrendeződött.
– Megbocsátottad már Jessicának a „gyengeségét”?
– A „gyengeségét” ? – kérdezte Tancred és lassan ízlelgette a szavakat. – Amennyiben arra
gondoltál, hogy nincs bizodalma az emberekben, akkor azt kell felelnem, hogy az a lány annyira
megsértett, hogy soha többé nem akarom látni.
– Ez bizony nem lesz nehéz. Édesanyád Gabrielshustől távol keres neki helyet.
– Ennek igazán örülök. Ezek szerint nem tudja, hol lakunk, én ugyanis soha nem említettem neki a
rangom és azt sem, hogy van egy kastélyunk. Azt szerettem volna, ha magamért szeret meg és nem a
nevemet szereti bennem.
Alexander némán figyelte fiát. Egy bárkán álltak és nézték, hogyan közelednek Sjaelland
partjaihoz. Tancred vállát két erős kéz ragadta meg.
– Figyelj ide, fiam! – szólalt meg apja. Tancred megijedt, mert még soha nem látta ilyen dühösnek
apját. Arca egészen elfehéredett. – Figyelj ide, te önző bíró! Fölfogtad, hogy valójában mit mondasz?
Te egy szóval sem említetted Jessicának, hogy ki vagy. De szerinted ez a legnagyobb rendben volt így.
Még meg is magyaráztad magadnak, hogy jogos, ha hazudsz neki. Szegény lányt halálfélelem gyötörte,
amikor találkoztatok. Önvédelemből hallgatott arról, ki is valójában. És ezt nevezed te
megbocsáthatatlan bűnnek! – Alexander eltolta magitól fiát. – Bevallom, csalódtam benned! Semmi
kedvem tovább beszélgetni veled!
Tancred bénultan állt és távozó apja után nézett.
– Istenem! Mit tettem? – kiáltotta kétségbeesetten. – Apám! Apám! Megkeresem őt és bocsánatot
kérek tőle. Meg kell tudnia, milyen végtelenül szeretem!
Alexander megfordult.
– Remélem tudod, hogy nem lesz könnyű. Anyád megígérte neki, hogy soha senkinek nem árulja el,
hová vitte. Egyébként sem hiszem, hogy lenne kedve találkozni veled. Alighanem nagyot csalódott
benned!
Az őrgróf ismét elindult, Tancred szomorúan a korlátnak hajtotta a fejét.
STELLA HOLZENSTERN végigjárta az askingei ház üres szobáit. Szülei elmentek, anyját nem
akarta látni többé, apja börtönben volt, egyébként pedig megtiltották neki, hogy visszatérjen
Askingébe. Jessica elutazott, a kocsis is otthagyta az udvarházat, nénje, a hercegnő és Molly halott.
Dieter azóta nem mutatkozott. Mindössze néhány szolga járkált fel-alá a házban.
– Egy nap úgyis megtalállak – mondta vontatottan Stella. A tükörbe bámult. Szép, sápadt arca
érzéketlen volt most is. – Minden a te hibád. Köszönöm, Jessica Cross, akaratlanul is célt adtál az
életemnek!
Egy nap megtalállak, rejtőzködj akárhol! Erre esküszöm!
8. fejezet

CECILIE ÚGY ÉREZTE, mielőtt elbúcsúzna Jessicától, el kell mondania neki valamit.
– Tudod, nem olyan könnyű felnőtté válni – mosolygott a lányra. – A fiamnál ráadásul még tovább
fog tartani, mivel eddig olyan könnyen megkapott mindent. Alexanderral azt szoktuk mondogatni, hogy
csupa jótündér vette körül a bölcsőjét, amikor megszületett. Valóban szerencsés ember. Egészséges,
gazdag, értelmes, csinos a külseje, bájos és jókedvű. Ezenkívül egy nagymúltú dán nemesi család
sarja. Eddig soha senki nem mondott neki nemet. Ezért nem tudta, hogyan viselkedjék veled.
Jessica bólintott. Ő maga úgy érezte, hogy az elmúlt egy hét alatt tíz évet öregedett.
– Az ikertestvérét, Gabriellát, teljesen más fából faragták – folytatta az asszony. – Neki harcolnia
kellett azért, hogy elismerjék. Nem volt olyan csinos, mint a bátyja, és az a férfi, akivel eljegyezte
magát, becsapta. Szíven ütötte vőlegénye gátlástalansága. Szerencsére elküldtem édesanyámhoz
Norvégiába. Ott végre igazi emberi érzéseket ismerhetett meg. Először a szerencsétlenek iránti
testvéri szeretetet. Utána szerelmes lett egy olyan férfiba, aki nemcsak hogy közrangú, de még családi
neve sincsen. Alexander ennek ellenére beleegyezett abba, hogy összeházasodjanak. Első gyermekük
halva született. Végül örökbe fogadtak egy kislányt, birtokukon pedig árva gyerekeknek kívánnak
otthont építeni. Tancred soha nem értette meg, hogy Gabriella miért pazarolja az életét ilyesmire.
Pedig éppen fordítva van, ő vesztegette idáig semmiségekre az életét. Remélem, most majd észhez tér!
– Nem akartam Tancredot becsapni – mondta Jessica. – Csak egyszerűen így alakult.
– Tudom. Ő ugyanezt tette veled. Meglátod, hamarosan belátja majd, mekkorát tévedett –
vigasztalta Cecilie. – Akkor rádöbben majd, hogy milyen rosszul ítélt meg téged. Ha akarod,
megadhatom neki a címedet.
– Kérem, ne – felelte némi töprengés után Jessica. – Még nagyon sok mindent kell tisztázni
magamban. Boldog lennék, ha újra kezdhetnék mindent, új helyen, ismeretlenek között. Most még
túlságosan zavart vagyok.
– Megértelek – nyugtatta meg Cecilie. Időtök sem volt arra, hogy megismerjétek egymást. Az a
néhány nap erre nem volt elegendő. Nincs még semmi, ami összekössön benneteket.
– Azt hiszem, igaza van – felelte halkan a lány.
OKTÓBERBEN Corfitz Ulfeldt fényes kíséretével visszatért a fővárosba. A sikeres útjáról szóló
hírek messze megelőzték.
De nevezhetjük-e valóban sikeresnek németalföldi útját? Meglehetősen nehézkesen indultak a
tárgyalások. Dániának egy esetleges háborúban szüksége lett volna Németalföld segítségére. Ulfeldt
azzal próbálta megnyerni őket, hogy vámmentességet ígért a németalföldi kereskedőhajóknak Öresund
kikötőjében. Ulfeldt nagyvonalúnak bizonyult. Ha ellenállásba ütközött az arisztokraták között,
boldog-boldogtalannak odaítélte Dánia legmagasabb kitüntetését, az Elefántrendet. Bizonyos
megszorításokkal és engedményekkel ugyan, de szeptemberben végül aláírták azt a szerződést, amely
Dániának védelmet, Németalföldnek pedig vámmentességet biztosított.
Corfitz Ulfeldt úgy tért vissza hazájába, mint egy győztes hadvezér.
Ám a látogatásnak megvolt az ára. Ulfeldt pedig egyáltalán nem volt takarékos, ami a költségeit
illeti. Több mint 150 000 tallért költött el.
Az államtanács örült a Németalfölddel aláírt kölcsönös védelmi szerződésnek, de azt, hogy Ulfeldt
lemondott a vámokból származó bevételekről, nagy áldozatnak érezték. Most már az is bosszantotta
őket, hogy a főudvarmester ebbe az ő jóváhagyásuk nélkül ment bele.
Jessica és a kétéves Eleonora Sofia a hörsholmi kastély ablakában várták a kislány szüleinek
érkezését. A kocsi még mindig nem tűnt fel a láthatáron.
 Az elmúlt néhány hónap mozgalmasan telt Hörsholmon. Jessica hálás volt ezért, legalább volt
lehetősége a felejtésre.
Felnőtté vált e rövid idő alatt. Nyugodt külseje azonban sebezhető lelket rejtett. Szőke haja
sötétebb árnyalatot kapott, keskeny, szomorú szeme pedig meghatotta az Ulfeldt környezetében
előforduló fiatalemberek szívét.
Ursulában, Alexander Paladin nővérében szövetségesre lelt. Az ő révén szerzett híreket
Askingéről. Az intézővel is Ursulán keresztül tartotta a kapcsolatot. Az intéző rendkívül ügyesnek
bizonyult. Néha megjelent Ursula birtokán és jelentést tett az askingei gazdaság helyzetéről. A grófnő
pedig Ceciliének írt leveleiben beszámolt mindenről. Cecilie személyesen küldte tovább a leveleket
Jessicának. Nemigen bíztak meg senkiben. Holzenstern gróf már nem volt a környéken, annyit tudtak
róla, hogy Arhusben tengeti nyomorult életét.
Stella gyakran hosszú utakra indult egyedül, de senkinek nem beszélt arról, hová megy és miért.
Úgyhogy az intéző az elmúlt fél év legnagyobb részét magányosan töltötte a birtokon, amely még
sohasem volt ilyen jó irányítás alatt, írta Ursula. Véleménye szerint Jessica nyugodtan hazatérhetett
volna.
De Jessica félt. Szívében még élt a rettegés. Megborzongott, ha eszébe jutott Ó-Askinge, az erdő és
a magány… Komolyan azon törte a fejét, hogy Stellára hagyja a birtokot. Csak rá kellett szánnia
magát a végleges döntésre.
Új otthonában jól érezte magát. Boldog volt feladatával, szerette Eleonora Sofiát és remekül
megvoltak egymás társaságában.
– Ott jönnek – csipogta a kislány. És valóban, a kocsi pillanatokon belül begördült az udvarba.
Leszaladtak a lépcsőn.
Leonora Christina, aki környezetét egyfolytában előkelő származására emlékeztető csúf, fekete kis
kalapját most sem vette le, boldogan ölébe kapta legkisebb lányát. Miután anya és leánya
kiörvendezte magát, Leonora Christina Jessica felé fordult. Egy pillanatra sem tette le gyermekét.
– Ön az új nevelőnő, ha nem tévedek.
– Mama, ő Jessica – cincogta Eleonora Sofia. – Horgoltunk neked egy nagyon szép ajándékot.
– Milyen szépen beszélsz már, gyermekem! – mondta meglepetten anyja.
Jessica meghajolt.
– Jessica Cross vagyok. Cecilie Paladin őrgrófnő ajánlott erre a felelősségteljes feladatra,
fenséges asszonyom. Az előző nevelőnő ugyanis férjhez ment.
– Cross? Ezek szerint ön angol nemesi család leszármazottja?
– Igen. Én vagyok a család utolsó tagja.
– Hm… Leonora Christina arca felderült. – Milyen mesés utazásunk volt! Cecilie és a fiatal
Tancred Paladin sajnálhatják, hogy az ifjú őrgróf ahelyett, hogy férjemmel tartott volna, inkább
nagynénjét látogatta meg Jütlandon! Micsoda győzelem! Milyen pompával és alázattal fogadtak
mindenütt!
Az asszony besietett a kastélyba, hogy nagyobb gyermekeit is üdvözölje. Lánykáját is magával
vitte, így Jessica egyedül maradt. Tétován álldogált az udvar közepén.
Már megint Tancredra emlékezteti valaki! Egyre kevésbé fájt, ha rágondolt. Jessica legalábbis azt
hitte.
Az ifjú emléke elhalványult benne. Már nem is tudta pontosan maga elé idézni arcvonásait. Látta
sötét haját, magas termetét, de az arcát…
Mégis Tancred volt élete első igazi szerelme. Ám egy félreértés véget vetett bimbózó
kapcsolatuknak.
 Ulfeldték tulajdonképpen Koppenhágában laktak, ahol nagy házuk volt a Graabrödretorv
közelében. Leonora Christina mégis jobbnak látta, ha kislánya vidéken, hörsholmi udvarházukban
lakik. Gyakran nagyobb gyermekeit is elküldte ide jó levegőt szívni. Németalföldi útjuk után azonban
az egész család Koppenhágába költözött.
Corfitz Ulfeldt hiába várt hazájától elismerést tetteiért. Súlyosan csalódnia kellett. Sokan ellenük
fordultak. Az államtanácsot fölháborították önkényes döntései, a kincstárnok pedig egyfolytában
siránkozott a 150 000 tallér miatt, amit Ulfeldt az úton elpocsékolt. Amíg távol volt, megfosztották a
norvégiai vámok felett gyakorolt ellenőrzési jogától. Hazatérte után szomorúan tapasztalta, hogy
számos jogkörét ugyancsak megnyirbálták.
Dühösen bevette magát a koppenhágai házba és másokat bízott meg ügyei kivizsgálásával. Amikor
1650 januárjában a király érte küldetett, azt üzente vissza: inkább megválik hivatalától, mint hogy
engedelmeskedjék az államtanácsnak. A király harsány nevetéssel fogadta a választ, nem törődött
tovább Ulfeldttel.
Ám a viszontagságok még nem értek véget. Németalföld nem volt hajlandó elismerni a megkötött
szerződéseket. Állítólag Ulfeldt hatalmas vagyont halmozott fel külföldön. A király Hannibal
Sehestedet bízta meg az igazság kiderítésével.
Ulfeldt most már megrettent. Maga is látta, hogy sokan dolgoznak ellene. Senki nem értette meg és
senki nem bízott benne. Leonora Christina pedig vigasztalgatta.
Jó anyja volt gyermekeinek, de mindenekelőtt Corfitz Ulfeldt hitvesének tekintette magát.
Fennhéjázó volt és arrogáns, mégis ritka az olyan hűséges és odaadó házastársi kapcsolat, mint az
övék. Férje bármennyire is lecsúszott a ranglétrán, Leonora számára továbbra is hős és nagyratörő,
meg nem értett államférfi maradt.
Jessica Cross könnyen beilleszkedett Ulfeldték köreibe, amelyet „kis udvar”-nak is neveztek.
Leonora Christina szívesen tagja lett volna a királyi udvarnak, ám a királynő folyamatosan megtagadta
tőle ezt a kegyet. Nem maradt más lehetőségük, mint hogy saját udvartartásuk legyen.
Jessica jól érezte magát Hörsholmban, de a koppenhágai házban is. Gyakran költöztek át egyik
udvarházból a másikba, attól függően, hogy Eleonora Sofia egészsége hogy kívánta meg.
Néha összefutott Ceciliével. Az őrgrófnő elmesélte, hogy Tancredot azóta hadnaggyá léptették elő,
a hadseregben szolgál és úgy tűnik, végre benőtt a feje lágya.
Megerősödött, megférfiasodott, viszont elvesztette hajdani tréfás kedvét. Senki nem értette, miért.
Jessica nem merte megkérdezni, hogy megnősült-e már. Úgy emlékezett, mintha Cecilie egyszer azt
mondta volna, hogy még keresi az igazit. Jessica szívében akkor remény gyúlt. Cecilie azt is
hozzáfűzte:
– Hagyjuk még keresgélni egy kis ideig!
Jessica úgy gondolta, most már elárulhatnák neki, hol találja meg. Ám hangosan nem merte
említeni. Beszélgetésük óta hosszú idő telt el.
Ez idő tájt új szobalányt vettek fel Ulfeldtékhez.
Furcsa figura volt. Haja szőke, az arca gyönyörű, mégis ijesztően érzéketlen. A szakács gyakran
mondogatta, hogy pontosan olyan, mintha aranyálarcot viselne.
Ellának hívták és nem nagyon barátkozott senkivel. Lenézte a többi alkalmazottat, mintha ő más
lenne, vagy csak véletlenül került volna ide. Soha nem ment fel a nappali szobákba, igaz, a konyhai
személyzetnek ez meg is volt tiltva. Érdekelte ugyan, hogy kik laknak odafenn, kérdései mégis olyan
semmitmondóak voltak, hogy kíváncsisága nem tűnt fel senkinek. Ha társai kicsit is figyelmesebbek,
észrevehették volna, hogy Ella mennyire kerüli egy bizonyos személlyel a találkozást, ha az néha-néha
letévedt a konyhába. Némán, szó nélkül végezte munkáját, bár szemmel láthatóan gyűlölte, amit
csinált.
Eleonora Sofia minden este erőlevest kapott, Jessica pedig egy bögre tejet. A kislány levesét Ella
készítette el nagy gonddal, de mindig valamelyik cseléddel küldette fel.
Jessica ébren feküdt az ágyában. Rosszul érezte magát. Elszorult a torka, megfájdult a feje, majd a
szeme, mely később olyannyira lüktetett, hogy egy percre sem tudta lehunyni. Napközben úgy-ahogy
magához tért. Elszörnyedve vette észre, hogy testét kiütések lepik el.
Magányos volt, nem volt senki, akivel megoszthatta volna félelmét. Most ébredt rá először,
mennyire egyedül van.
ULFELDTÉK KOPPENHÁGAI PALOTÁJÁBAN nyomasztó volt a hangulat. A főudvarmester
rosszkedve mindenkit megviselt, Jessicát is.
Ulfeldt egyszeriben megfeledkezett az őt ért apró megaláztatásokról, intrikákról. A sors most már
sokkal keményebb kézzel nyúlt az egykori elbűvölő kegyenc, Corfitz Ulfeldt után.
1651-ben, újév második napján az egyik szobalány állított be a tálalóba, ahol Jessica és a
cselédlányok reggeliztek. Gondosan becsukta maga mögött az összes ajtót, majd élénken a többiekre
nézett. Látszott rajta, hogy valami nagyon izgalmasat akar mondani.
– Botrány – suttogta.
– Miket beszélsz? Miféle botrány? – kérdezte az egyik szobalány.
– Pszt! Egy szóval se áruljátok el! Az uraság még nem tud semmit – kuncogott egy kicsit, majd
folytatta. – Azt hiszem, már csak ők ketten nem tudnak az egészről. – Beszélj! – biztatták a többiek.
A leányzó leült.
– Kész őrültség az egész! De nagyon izgalmas! Ismeritek Dina Vinshofverst, ugye?
A többiek bólintottak. Jessica is hallott már róla. Meglehetősen könnyűvérű nő, aki többnyire
arisztokraták között forog. Jelenleg éppen egy holsteini tiszt, Jörgen Walter szeretője, azt mondják,
gyermeket is vár a férfitól.
– Most pedig figyeljetek! Nem fogtok hinni a fületeknek! Karácsony és újév között Jörgen Walter
meglátogatta Frigyes királyt, és azt állította, hogy Ulfeldt meg akarja gyilkolni őfelségét!
– Micsoda? – kiabálták elképedten a szobalányok.
– Hiszen ez képtelenség! – vélte Jessica.
– Pedig nem. Jörgen Walter megesküdött rá. És tudjátok, hogy kitől hallotta? Bizony, bizony!
Dinától, aki azt állítja, hogy ebben a házban töltött egy éjszakát, mégpedig Ulfeldt úr ágyában!
– Hihetetlen! – ámuldoztak a lányok.
– Állítólag kihallgatta Ulfeldt és felesége beszélgetését. Leonora asszony bement reggel az ura
hálószobájába. Ulfeldt úr gyorsan a dunna alá bújtatta Dinát. Képzeljétek, mit érezhetett! Asszonyunk
pedig előadta, hogy mérgezzék meg Frigyes királyt. Át is adott az urának egy méreggel teli flaskát.
– Bolondság! – vélte Jessica. Még mindig szörnyű fejfájás gyötörte.
– Pedig nem az! A király már el is küldetett Dina Vinshofversért, az pedig megesküdött arra, hogy
minden, amit mondott, igaz!
Jessica még mindig nem akarta elhinni.
Ám két nappal később őt is az udvarba kérették.
Nem értette, miért. Kiderítették, hogy ő is a városi házban töltötte az éjszakát. Eleonora Sofia
nyugtalankodott és társaságra volt szüksége.
Jessica még soha nem járt a királyi palotában. Legszebb ruháját öltötte fel. Döbbenten látta, hogy
most szinte lötyög rajta. Izgalmában állandóan attól félt, hogy vagy túl későn érkezik oda, vagy túl
korán.
Végül úgy döntött, hogy nem vár tovább. Végigment Koppenhága utcáin. Szerencsére melegen
öltözött, mert szörnyű hideg volt odakinn. Szíve a torkában dobogott, amikor elmagyarázta a
kapusnak, mi járatban van itt.
Libériás inas jött érte, fejével biccentett a lány felé, amivel azt kívánta jelezni, hogy kövesse.
Átmentek az óriási belső udvaron. Jessica lába remegett, amikor beléptek a palotába.
Éppen őrségváltás volt. A nagyterem előtt éppen akkor cserélték le az őröket, amikor Jessica
odaért. Az újonnan jötteket egy tiszt vezette.
Amikor a tiszt megfordult, hogy elvezesse azokat, akiknek szolgálata véget ért, észrevette a lányt és
udvariasan biccentett felé.
Tancred volt az!
Az őrgróf is megtorpant egy pillanatra és csodálkozva nézett a lányra, majd továbbindult, mintha
semmi sem történt volna. Mint az őrség tisztjének, mindig meg kellett őriznie szenvtelenségét.
Jessica pedig követte az inast, némán, felkavart lélekkel.
Hát mégsem felejtette el? Ellenkezőleg! Hogy is gondolhatta, hogy ilyen könnyen elfelejtheti a
férfit? Ceciliének viszont igaza volt. Tancred sokkal érettebbnek tűnt. Szélesebb lett a válla,
arcvonásai megférfiasodtak. Látszott rajta, hogy hozzászokott a parancsoláshoz. De vajon miért tűnt
olyan szomorúnak?
Milyen jóképű! Jessica, aki régebben inkább barátinak nevezhető odaadással tudott csak gondolni
rá, most gyötrelmesen zakatoló szívvel döbbent rá, hogy Tancredból férfi lett, igazi, vonzó, érett férfi!
És őbelőle? Egy beteg, lesoványodott, csúnya nőszemély.
Annyira zavarba jött, hogy fogalma sem volt róla, merre vezeti az inas.
Őszintén remélte, hogy kifelé is kíséretet kap. Amikor rájött, hogy nem a király színe elé vezetik,
csalódást érzett. Később már örült neki. Az írópult mögül egy valószínűleg magasrangú, szigorú
tekintetű férfi nézett rá.
Jessica mélyen meghajolt előtte.
– Ön Jessica Cross, Corfitz Ulfeldt gyermekeinek nevelőnője?
– Igen.
A férfi hangja elárulta, hogy Ulfeldték nem örvendenek közszeretetnek az udvarban. Megkérdezte,
hogy a házaspár városi házában tartózkodott-e azon a bizonyos éjszakán.
– Miután sejtettem, hogy felteszi majd nekem ezt a kérdést, volt időm a gondolkodásra, nagyságos
uram. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy ott voltam.
A férfi előrehajolt.
– Állítólag egy nem a ház népéhez tartozó személy, azon az éjszakán, ugyanazon a folyosón
tartózkodott. Hallott valami olyasmit, ami ezt bizonyítaná?
Jessica a pillanatnyilag tőle telhető leghiggadtabb hangon a következőt válaszolta:
– Bár sokáig kellett csitítgatnom a nyugtalan Eleonora Sofiát, ha lett volna valaki a folyósón,
egészen biztosan hallottam volna. Ugyanis, ha valaki be akar menni az Ulfeldt házaspár szobájába, el
kell haladnia Eleonora Sofia ajtaja előtt.
– És a hálószobából nem szűrődött ki semmi szokatlan nesz?
– A szobákat meglehetősen vastag falak választják el egymástól. Csak azt hallhattam volna meg, ha
valaki felkiált, vagy ha eldördül egy fegyver.
– Hallotta már a pletykákat?
– Igen.
– Felfigyelt valaha olyasmire, ami ezek igazát bizonyítaná?
– Nem, semmire! Ulfeldték házassága hihetetlenül boldog, ezt jól tudják mások is.
– Hogy az asszony odaadóan szereti férjét, mi is tudjuk.
 – Ha nagyságod kíváncsi jelentéktelen véleményemre, akkor azt kell mondanom, hogy a
főudvarmester úr meglehetősen függ felesége szenvedélyes szeretetétől.
A magasrangú férfi mintha csak magának mormogná, azt mondta:
– Remélhetőleg a főudvarmester úr megérdemli ezt a szeretetet. – Majd hangosan folytatta a
beszélgetést. – Tudott, vagy hallott-e olyan összeesküvésről, mely királyunk ellen irányult volna?
Jessica kiegyenesedett és kimérten válaszolt. Nehezére esett így viselkednie.
– Nagyságos uram! Kérem, vonja vissza ezt a kérdést. Szomorúvá tett vele. Ellenemre van, hogy
kenyéradóim ellen emeljek szót, ugyanakkor egy pillanatig sem maradnék olyan házban, ahol
Őfensége személyét veszélyeztető terveket szőnek!
A férfi alaposan szemügyre vette a lányt.
– Rendben van. Köszönöm, hogy eljött. Most már elmehet. Beszélgetésünkről pedig hallgasson
Ulfeldték előtt. Megértette?
– Igen.
Jessica megkönnyebbülten fellélegzett. Most először érezte, hogy mennyire legyengült a teste.
Titokban remélte, hogy kifelé menet találkozik Tancreddel, de a férfi sehol sem volt. Az
őrségváltás befejeződött, Tancred pedig bizonyára visszatért alakulatához.
Mindenesetre Tancred megtudta, hol keresse Jessicát. Most már rajta múlott minden.
Jessica rádöbbent, hogy a fiúnak nem is lesz olyan könnyű dolga. Hiszen ő a főudvarmester
szolgálatában áll, míg Tancred a királyi gárda tagja. A két nagyúr között pedig ez idő tájt
elmérgesedett a viszony. A király semmi esetre sem örülne annak, ha megtudná, hogy tisztjeinek
egyike Ulfeldt házába járkál.
Ám még aznap este levelet hozott neki egy kisfiú. Jessica gyors pillantást vetett az aláírásra.
Elégedetten sóhajtott fel, amikor megpillantotta Tancred nevét a levél alján. Munkáját félbehagyva
felrohant szobájába.
Nem volt szerencséje. Hamarosan megjelent az ajtóban Leonora Christina és kislányát kereste.
Majd feljött az egyik szobalány, hogy lúdtollat kérjen tőle kölcsön. Utána pedig elérkezett a
vacsoraidő.
Jessica akkor már nem törődött senkivel és semmivel, leült és végigolvasta a levelet.
Elmosolyodott, amikor észrevette, hogy remeg a keze. Megpróbálta az asztalra tenni a levelet.
Mivel a papírt összetekerték, kénytelen volt mind a négy sarkára nehezéket tenni, hogy végre el tudja
olvasni.
Kedves Jessica, olvasta Tancred írását. Kezdetnek igazán nem rossz!
Nem is sejtheted, milyen régóta kereslek! Két éve már annak, hogy elváltunk a megrázó askingei
események hatására.
Jessica, kérlek, fogadd el őszinte bocsánatkérésemet. Most már tudom, hogy akkor mennyire
megbántottalak. Azzal vádoltalak, hogy nem bíztál eléggé bennem és nem árultad el az igazi neved.
Eközben megfeledkeztem arról, hogy én is hasonlóképpen cselekedtem. Bocsáss meg nekem, ha
tudsz!
Nagy kő esett le a szívemről, hogy mindezt leírhattam!
Fogadd jókívánságaimat, barátod: Tancred
Ennyi volt a levélben, semmi több.
Fel sem ajánlotta, hogy találkozzanak.
Viszont minden sorából barátság áradt. A legfontosabb, hogy végre életjelt kapott tőle. Tancred
sem felejtette el. Ellenkezőleg!
Vajon most, hogy végre megkönnyebbült a levél megírása után, vajon befejezettnek tekinti az
ügyet?
Némi vívódás után Jessica is úgy döntött, hogy pontot tesz kapcsolatuk végére.
Most már nyugodt lélekkel válhatnak el egymástól.
ULFELDT SEMMIT SEM TUDOTT arról, mit mondott róla Jörgen Walter a királynak.
Egy hideg februári reggel Jessica éppen a gyermekek hálószobája felé tartott.
Ulfeldték komornyikja pedig akkor vezetett be egy előkelően öltözött hölgyet Leonora Christina
szobájába.
– Hogy nem sül le a bőr a képéről – mondta Jessicának az egyik szobalány, amikor a hölgy belépett
úrnőjük szobájába. – Mi a csodát kereshet itt Dina Vinshofvers?
A látogatásnak gyorsan híre ment. Az egész háznép izgatottan leste a fejleményeket. Nos, hamarabb
megtudtak mindent, mint remélni merték volna. Leonora Christinát rendkívül felzaklatta a hölgy
látogatása.
– Corfitz! Corfitz! – visszhangzott dühösen a ház folyosóin.
Jessica egy emelettel feljebb riadtan állt meg a hangra. A ház minden lakója ijedten húzta össze
magát és várta, mi következhet még.
– Mit gondolsz, mit tudtam meg Dina Vinshofverstől? Éppen az előbb járt nálam és elmesélte, hogy
a hátsó kapu egyik kulcsát megszerezték azok az átkozottak. Végezni akarnak velünk, Corfitz!
Corfitz Ulfeldt csendre intette feleségét, majd fojtott hangon, de indulatosan beszélgettek tovább.
Kicsit később megjelent a család lelkésze is. Dina őt is meglátogatta, hogy beszámoljon a
gyilkossági tervről.
Leonora Christina ismét Dináért küldetett, aki meg- esküdött arra, hogy a hír igaz. Bár most még
azt is hozzáfűzte, hogy Jörgen Walter is támogatja a merényletet.
Corfitz Ulfeldt ezek után képtelen volt uralkodni magán. Magából kikelve üvöltözött és
parancsokat osztogatott a körülötte állóknak. Attól kezdve megbízható őröket állított a kertbe és a ház
kapuihoz. A gyerekeknek megtiltották, hogy elhagyják a házat. Apja szigorú parancsa rosszul érintette
a féktelen Eleonora Sofiát. Ulfeldt egyik barátja és tizenkét töltött puska társaságában bezárkózott a
szobájába.
Sokáig tartott ez a kellemetlen állapot, ami idővel mindenkinek az idegeire ment. Jessica
elégedetlen volt, mert így semmi esélye nem maradt arra, hogy viszontlássa Tancredot. Pedig már az
is eszébe jutott, hogy Cecilie Paladin segítségével talán újra találkozhatnának. Csakhogy ki sem
léphetett az utcára. Corfitz Ulfeldt nem bízott senkiben.
Volt még egy akadálya annak, hogy elhagyja a házat. Állapota egyre rosszabbodott, úgyhogy a
házban mindenkinek feltűnt már, hogy beteg. Késő délután mindig fájt egy kicsit a feje. Ilyenkor csak
rövid ideig tartott, ám éjszaka kegyetlen erővel tört rá. Fájdalom árasztotta el egész testét. Válla
görcsösen összerándult, gerince szinte megbénult. Moccanni is képtelen volt. Rendszeresen elájult.
Gyomrát mintha tűvel szurkálták volna. Bőrén egyre több kiütés éktelenkedett. Teste némán segítségért
kiáltott.
Bárcsak elmondhatná valakinek! De Jessica nem akart senkinek a terhére lenni.
Bizonyára nem ő volt az egyetlen, aki inkább csendben szenvedett, semmint hogy panaszával
másokat zaklasson.
Az Ulfeldt házban az idő tájt egyébként sem volt ideje senkinek arra, hogy a személyzetért
aggódjon. Egészen más dolog kötötte le a figyelmüket.
Corfitz Ulfeldt áprilisban a királyhoz küldte néhány emberét, abban a reményben, hogy védelmet
kap tőle. De helyzetén ez sem segített. Szerette volna, ha a király kivizsgálja, valóban terveztek-e
merényletet főudvarmestere ellen. Ulfeldt meglehetősen szerencsétlenül vagy túlságosan
magabiztosan fogalmazott, amikor arra kérte a királyt, hogy paranccsal tiltsa meg embereinek a
főudvarmester meggyilkolását. A király felajánlotta Ulfeldtnek, hogy embereiből őrséget állít háza
köré. A főudvarmester bizalmatlanságában visszautasította őfelségét. Lépése csak még jobban
elmérgesítette a helyzetet.
Frigyes király éktelen haragra gyulladt és úgy döntött, egyszer s mindenkorra véget vet a
pletykáknak. Corfitz Ulfeldt a legnagyobb megdöbbenésére azt a parancsot kapta, hogy hagyja el
Koppenhágát. Hasonló sors jutott Jörgen Walternak is. Dina Vinshofverst. pedig elfogták.
Soha, senki nem jött rá, mi lehetett az asszony indítéka, de a kihallgatás alatt váltig állította, hogy
hallotta, amint az Ulfeldt házaspár a király meggyilkolásáról kovácsol terveket. Azt is állította, hogy ő
soha egy szóval sem említette Ulfeldtéknek, hogy az életükre akarnak törni. Ezek után kihallgattak még
néhány embert a főudvarmester szolgái közül. Jessica nem volt köztük.
Szegény az ágyat nyomta. Képtelen volt felkelni, a betegség annyira legyöngítette. Minden
porcikája fájt, moccanni is alig mert. Leonora Christina kicsit aggódott az állapotáért, ám férje
küzdelme minden figyelmét lekötötte. Gyorsan megfeledkezett Eleonora Sofia nevelőnőjéről.
Izgatottan járta körbe barátait, hogy minél több hívet szerezzen imádott Corfitzének.
Ezen okböl kérette magához Cecilie Paladint is, akinek ez nem volt túlzottan ínyére. Zavarosnak
találta az egész ügyet, a Dina Vinshofversről, Jörgen Walterről és a főudvarmesterről keringő
pletykákat. Ennek ellenére még mindig felelősséget érzett Leonora Christina sorsáért, és örült, hogy
meglátogathatja Jessicát is. Legalább megtudja, még mindig jól megy-e a sora.
Eközben „Ella” az egyik éléskamrában tevékenykedett. Egy titkos zugból kis üvegcsét vett elő.
Alig hallhatón mormolta maga elé: „Sokáig fog tartani. Sokáig, nagyon sokáig. Csökkenteni kell az
adagot! Olyan gyenge most, még a végén hamarabb bekövetkezik! Kevesebbet teszek bele… így ni!
De mielőtt elpatkolna, megtudja, ki vagyok. Igen, meg kell tudnia! Mindent az arcába fogok vágni,
mindent, amit ellenem elkövetett! Ez a cafat, ez a senkiházi Elcsábította apámat! Tönkretette
családunkat! Minden egyedül az ő bűne!”
Miután Cecilie végighallgatta a felzaklatott Leonora Christinát és mondott neki néhány óvatos,
vigasztaló szót, megkérdezte, hogy találkozhatna-e Jessicával.
– Kivel? – kérdezte zavartan Leonora Christina. – Ó persze! Emlékszem. Eleonora Sofia kedvenc
dadájával. Azt hiszem, éppen betegeskedik. Igazán lekötelezne asszonyom, ha bemenne hozzá és
megnézné, hogy van. Én már semmire sem tudok odafigyelni. Hiszen hallotta. Az a nőszemély azt
állítja, hogy a férjem szeretője volt. Az én Corfitzomé! Hát nem nevetséges?
Cecilie elborzadt, amikor megpillantotta Jessicát.
– De gyermekem – szólította meg elhűlten. – Mi történt veled?
Cecilie kedves hangja felszínre hozta Jessica minden elkeseredettségét. Végre feltört belőle a
sírás. Sokáig zokogott.
Miután abbahagyta, csak úgy dőlt belőle a panasz. Beszélt a titokzatos kórról, amely megtámadta
testét, a fájdalomról, a csillapíthatatlan fejfájásról, vérző sebeiről, gyomorgörcseiről…
Cecilie alig talált szavakat a döbbenettől.
– De hát miért hallgattál erről?
– Nem akartam senki terhére lenni. Olyan sok minden történt…
– Valamit tennünk kell – mondta Cecilie határozottan. Várj csak, beszélek Leonora Christinával és
utána visszajövök hozzád!
Ceciliének nem volt szerencséje. A ház úrnője közben kikocsikázott, hogy tovább folytassa a
család híveinek toborzását.
Cecilie is befogatott.
 – Hajts haza, de gyorsan! – szólt a kocsishoz. – Gyógyszereket kell hoznom.
Útközben azon tűnődött, hogy elkészíti azt a főzetet, amit Tarjei használt Alexander betegsége
idején. A recept a Jéghegyek Népének titkai közé tartozott.
Csakhogy nem úgy alakult, ahogyan tervezte. Miután kiszállt a kocsiból, beviharzott az ebédlőbe.
Férjét és fiát az asztalnál találta.
– Szegény kicsi Jessica szörnyen beteg. Mintha a halálán lenne. Megpróbálom elkészíteni Tarjei
főzetét, és elviszem neki.
Tancred fölugrott az asztaltól.
– Nem hagyhatjuk ott!
– Nem hozhatjuk el, kedvesem. Nem érted, hogy most olyan törékeny, mint egy kínai porcelánváza?
– Sohasem tetszett nekem, hogy annál a háznál dolgozik. Azok az emberek olyan… Hol a
lovaglócsizmám?
– Tancred!
– Ide kell hoznom, mégpedig azonnal! Igazán nem értem önt, anyám! Hát elfelejtette, hogy Mattias
néhány nap múlva meglátogat minket?
Ezzel kirohant a szobából. Röviddel később lódobogást hallottak az udvarról.
Alexander és Cecilie egymásra néztek. Pillantásuk sok mindent elárult.
– Annak mindenesetre örülök, hogy végre visszanyerte életkedvét – mondta megkönnyebbülten
Cecilie.
– Igen. Elviselhetetlen volt már a búskomorsága.
– Nem értem, mi gyötri már olyan régen! Emlékszel, milyen életvidám volt Tancred? Mindig kész
volt a tréfálkozásra. De mostanában olyan… olyan emberkerülő lett. Mintha valahol máshol járna. És
bizalmatlan lett velünk szemben. Tulajdonképpen ez fáj a legjobban.
– Én is így érzek – szólalt meg némi tűnődés után Alexander. – És különféle dolgok tűnnek el a
szobájából. Mintha pénzre lenne szüksége.
– Tancrednak?
– Nem tudom. Csak olyan furcsa. Rendkívül aggaszt!
Cecilie kinézett a kertbe.
– Talán nőkre költi? Vagy kártyázna? Ez igazán nem jellemző rá. Alexander, én nagyon félek!
– Már kérdeztem, de mindig megtagadja a választ. Nem akar velem beszélni erről.
– Adjunk neki még egy kis időt. Most Jessicával van elfoglalva. Talán ez kisegíti a kátyúból.
– Őszintén remélem – felelte Alexander bizonytalanul.
9. fejezet

TANCRED BERONTOTT Ulfeldték „palotájába”, Leonora Christina ugyanis szívesen emlegette

így udvarházukat. Az őrség először habozott beengedni az ifjút, hisz a történtek után nem bíztak a
király embereiben. Végül mégis kinyitották neki a kaput.
A fogadószobában Leonora Christina állta az útját.
– Tancred Paladin, mi keresnivalód van ebben a házban? Anyád épp az előbb ment el és…
– Jessicáért jöttem.
– Nem viheted magaddal csak úgy… Jessica a lányom dadája!
– Az a lány halálosan beteg, fenséges asszonyom! És nekem az az érzésem, hogy önök nem
törődnek vele.
– Még hogy halálosan beteg! Az lehetetlen – mosolygott sápadt arccal az asszony. – Tancred,
remélem tisztában vagy azzal, milyen nagy megtiszteltetés számodra, hogy bebocsátást nyertél e ház
falai közé. Hiszen a király szolgálatában állsz, és valaki az ő környezetéből férjem vérét kívánja
ontani. Nos, kénytelen vagyok figyelmeztetni arra, hogy viselkedéseddel meg kell szolgálnod ezt a
bizalmat.
– Hol van Jessica? – vágott közbe Tancred.
Leonora Christina összeszorította az ajkát. Meglehetősen barátságtalanul kiáltott a szolgák után,
hogy mutassák meg ennek a „szájhősnek”, hol van Jessica szobája.
Tancred óriási léptekkel követte a szolgát, hosszú köpenye csak úgy lobogott körülötte.
Amikor belépett, megállt a lány ágya előtt.
– Uramisten! – mormogta maga elé.
A lány szépen metszett arca megkínzott volt. Szeme mélyen bent ült üregében. Tancrednak az volt
az érzése, hogy a lány nem lát rendesen. Mintha minden kisebb megerőltetés fájdalmat okozott volna
neki.
A cselédlány nem ment ki a szobából. Bizonyára úgy gondolta, a tisztesség úgy kívánja, hogy
maradjon. Ám Tancred intett neki, hogy távozzon. A lány tétovázva nyúlt a kilincs után, végül
valószínűleg azzal nyugtatta meg magát, hogy Jessica nyomorúságos állapota miatt nem történhet
semmi tisztességtelenség a szobában.
– Jessica, mi történt veled?
– Nem tudom – suttogta a lány. Most végre látta, hogy Tancred mennyire megférfiasodott. Mély
hangja ámulatba ejtette.
– Öltözz fel gyorsan és már indulunk is hozzánk. Beszéltem Leonora Christinával.
– Moccanni sem tudok…
A férfi tétovázott.
– Hol vannak a ruháid? -kérdezte végül.
– A szekrényben, ott hátul. Tancred, én nem mehetek veled. Eleonora Sofiának szüksége van rám.
Én nem…
Tancred összeszedett mindent, ami csak a lányé volt, és beletette egy kisebb ládába. Utána
egyszerűen betekerte a lányt egy vastag takaróba.
– Leonora Christina kénytelen lesz megbocsátani nekem, hogy eltulajdonítom a takaróját –
mormolta maga elé.
Óvatosan felemelte a lányt. Megdöbbenve tapasztalta, hogy Jessica olyan könnyű, mint egy
kismadár. Másik kezével az utazóláda fogantyúját ragadta meg és már kint is voltak a szobából.
Jessica kábult volt a fáradtságtól, fejét a férfi vállára hajtotta, miközben az a kapu felé sietett vele.
Eszébe jutott, hogy Tancred még nem tudja, milyen súlyos az állapota, hogy testét vérző sebek
borítják. Mit szól majd mindehhez?
– Visszahozom, amint jobban van ismét – kiáltotta a bejáratnál összegyűlt csodálkozó embereknek.
Bár tavasz volt már, estére mégis lehűlt a levegő. A félig eszméletlen Jessicát az őrök segítették
feltenni a lóra. Megértőnek bizonyultak, mert még a takaró miatt sem szóltak egy szót sem, sőt,
segítettek a lány köré tekerni. Csak az arca maradt szabadon. Miután az utazóládát is felerősítették a
lóra, útnak indulhattak.
Tancred hamarosan rájött, hogy csak lassan juthatnak előre. Szegény lány a ló minden lépésénél
feljajdult, úgyhogy nagyon lassan és óvatosan haladtak tovább.
Kocsival kellett volna jönnie, jutott eszébe a férfinak. Vagy anyának lenne igaza és jobb lett volna,
ha nem teszi ki ilyen megpróbáltatásoknak?
Most már nem tehet mást, mint hogy elvigye Gabrielshusbe.
De ha ilyen csigalassúsággal mennek, órákig fog tartani az út. Jobb lenne, ha közben megállnának
valahol. Vajon megteheti-e?
Nem, tovább kell menniük, ha törik, ha szakad.
Jessica eszméleténél volt. Szörnyen fájt mindene, mert Tancred erős kézzel tartotta érzékeny testét.
Vállába és hátába minden lépésnél kibírhatatlan fájdalom nyilallt. Csak a feje nem fájt, pedig már
késő délután van. Majd éjszaka… akkor ismét kezdődik… rossz volt rágondolni is.
Lopva Tancredra pillantott, egykori barátjára, akire oly sokat gondolt az utóbbi időben. Hiányzott
neki. Most mégis mintha egy idegenre tekintene. Markáns arca semmit sem őrzött meg az álmodozó
fiatalember vonásaiból. Most már nem merne vele tréfálkozni, vagy együtt álmodozni. Szinte
hihetetlen, hogy ez a megkeseredett tekintetű férfi volt egykor az a náthás ifjú, aki szerelmesleveleket
írt hozzá, és Bollynak nevezte. Erős volt és magabiztos, látszott rajta, hogy hozzászokott, hogy
parancsokat osztogasson, amelynek mások engedelmeskednek. Nem, egy ilyen kemény férfi sohasem
lenne náthás, tűnődött magában a lány.
Ó, már megint ez a vérzés! Az utóbbi néhány héten többször is kínozta. E rendszertelenül
jelentkező vérzések jobban aggasztották, mint a többi baja együttvéve. Mit tegyen? Inkább meghalna,
mint hogy bármit is eláruljon erről Tancrednak. Olyan messze került tőle.
A lány felsóhajtott, mire Tancred megállította lovát. Már régen maguk mögött hagyták
Koppenhágát. Az út két oldalán szántóföldek, és alacsony erdők terültek el.
– Hogy vagy? – kérdezte a férfi barátságosan.
Jessica egész másról kezdett beszélni.
– Köszönöm a levelet – suttogta bátortalanul.
– Ó! Hát megbocsátottál nekem?
– Már sokkal előtte. És te, meg tudsz bocsátani nekem?
– Már akkor megbocsátottam mindent, amikor hazafelé tartottunk Jütlandról. Kerestelek, de anya
szerint látni sem akartál azok után, ahogy viselkedtem veled. Tudod, akkoriban meglehetősen zöldfülű
voltam még.
Szegény lány fájdalmasan elmosolyodott. Ismét szédülni kezdett, képtelen volt felelni.
Az idegen, aki még mindig magához szorította, folytatta.
– Azt gondoltam, talán némi magyarázattal szolgálhatunk egymásnak, azért kerestelek. Közben
persze az is eszembe jutott, hogy megfeledkeztél az egész históriáról. Lehet, hogy neked nem jelentett
semmit?
A férfi könyörgő kérdését már alig hallotta. Képtelen volt gondolkodni. Minden elmosódott
körülötte.
 Tancred óvatosan elindította lovat. Sötétség ereszkedett rájuk.
A lány hallgatása mélységesen bántotta a férfit. Később sokkal tárgyilagosabb hangon szólt hozzá.
– Jobb lesz Jessica, ha eljössz hozzánk. Abban a házban egyébként is nehéz volt elérni. Már
régebben is próbálkoztam, de minduntalan visszautasítottak. Ulfeldt kétségbeesése elviselhetetlen
lehet.
A lány kicsit összeszedte magát.
– Így van. Megaláztatását kivéve, megfeledkezett mindenről – felelte csendben.
Bár Jessicának egyre nagyobb fájdalmat okozott az a testtartás, ahogy ült, vérzése miatt moccanni
sem mert. Szorongott. Tancrednak igaza van abban, hogy ami akkor velük történt, nem bír túl nagy
jelentőséggel. Csak éppen arról feledkezett meg, hogy mindketten életükben akkor voltak először
szerelmesek.
Agyára ismét köd ereszkedett, közel állt az ájuláshoz. Tancred érezte, ahogy a lány teljes súlyával
nehezedik rá.
Nem, ez nem mehet így tovább. Még a végén a karjai közt fog meghalni!
Van itt a közelben egy fogadó. Nemsokára el kell érniük. De éppen abba a fogadóba menjenek,
ahol…?
Kényelmetlenül érezte magát.
Mégis. Jessicának pihenésre van szüksége. Most nem törődhet személyes gondjaival.
Lehet, hogy már így is késő? Lehet, hogy súlyosbította állapotát azzal, hogy magával cipelte erre a
fárasztó utazásra?
Mivel a lány elájult, gyorsabb iramot diktált lovának. Amikor észrevette a fogadóból kiszűrődő
fényt, megkönnyebbülten fölsóhajtott.
Belovagolt az udvarra. Semmi kedve nem volt bemenni a söntésbe. Szerencsére a kocsmáros
hamarosan megjelent és köszöntötte.
– Tancred úr! Mi szél hozta erre ilyen későn?
– Volna egy tiszta szobád a számunkra? Van velem egy lány, súlyos beteg. Ápolásra szorul, mellette
kell maradnom. Nem, ne aggódj. A betegsége nem fertőző.
Ez utóbbit Tancred is csak remélni tudta. Bár nem is lehet másként. Hiszen Jessica már nagyon
régóta beteg, egy fertőzés azonnal elvitte volna.
A fogadós megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Megtartotta Jessicát, amíg Tancred
leugrott a lóról. Az öreg megpillantotta a lány arcát.
– Uram segíts! Nagyon rosszul néz ki szegényke! És milyen könnyű… Fölébresszem a feleségem?
– Nem, azt hiszem, egyedül is boldogulok. Pihenésre van szüksége, utána pedig folytatjuk az utat
hazafelé.
Tancrednak eszébe ötlött valami.
– Itt van ő is?
– Napok óta színét sem láttam – suttogta a fogadós.
Tancred láthatóan megkönnyebbült. Jessicát a karjaiban vitte fel az emeletre. A hátsó lépcsőt
használták, a fogadós úgy vélte, jobb, ha nem keltenek feltűnést az ivóban.
Szobájuk kicsi volt, de tiszta. Egyszerűen rendezték be. A fal mellett egy ágy állt, az ablak alatt
pedig asztal és szék, más semmi.
– Hozok meleg vizet, hogy meg tudjanak mosakodni. Éhes az úr?
– Igen, hozzon valamit, és jól esne egy korsó sör. A lány nem hinném, hogy eszik valamit.
A fogadós kiment, Tancred pedig lefektette Jessicát az ágyra.
Akkor vette észre, hogy térdnadrágja véres. Istenem, gondolta, mitévő legyek most? Felkelthetné a
fogadósnét! De nem. Nem teheti ki Jessicát ekkora szégyennek.
Szerencsére Tancred elég érzékeny volt ahhoz, hogy fölfogja, hogy érezhette magát Jessica az út
alatt. Bizonyára megriasztotta a vérzés, de mivel túl szemérmes, nem mert szólni neki. Hiszen Tancred
idegen lett számára, idegen, erőteljes férfi. Szegényke mennyire félhetett, hogy ő felfedezi…
Tancred választás előtt állt. Még mindig nem döntötte el, mit tegyen.
Kemény katonaéletében eddig nem volt helye holmi asszonyi problémáknak. Szerencsére
édesanyja még idejében kioktatta néhány dologra és gyengédségre intette. Ezek után képesnek érezte
magát arra, hogy egyedül lássa el a lányt. Jessica számára mi sem fontosabb annál, hogy minél
kevesebben tudjanak az egészről.
Nagyot nyelt, majd lehántotta a lányról a takarót. Arcára volt írva az elképedés.
A lányon csak hálóing volt, amely nem takarta el a testét borító gennyes sebeket. Látta, hogy
szegényke igyekezett bekötözni sebeit. Most döbbent rá, hogy Jessicának egyedül kellett
szembenéznie a felfoghatatlan betegséggel.
– Istenem! – suttogta a férfi.
Meghallotta a fogadós közeledő lépteit. Gyorsan betakarta a lányt.
– Nos? Minden rendben van, uram? – kérdezte az öreg. – Magához tért?
– Nem, még nem. Van néhány tiszta lepedőd, amit nélkülözni tudnál? Kifizetem majd az árát, mert
darabokra kell tépnem valamennyit, hogy ellássam a lány sebeit…
Tancred nem akarta leleplezni egykori „Molly”-jának valós állapotát. Eszébe jutott, milyen félénk
volt akkor a lány. Mennyire tekintettel volt rá mindig. Most neki kell hasonlóan viselkednie vele.
A fogadós gyorsan visszatért a lepedőkkel. Tancred letörölte izzadt homlokát.
Bárcsak itt lenne édesanyja! Ő igazán tudná, hogy mit tegyen.
Meglepte saját tehetetlensége. Számára teljesen ismeretlen világgal került szembe. Itt semmire sem
megy testi erejével és tekintélyével.
ULFELDTÉK KOPPENHÁGAI HÁZÁBAN vacsorához készülődtek. Ella is elkészítette Eleonora
Sofia és Jessica szokásos esti italát.
A szobalány, aki fel szokta vinni a tálcát a hálószobába, odavetette neki:
– Felesleges a tej:
Ó, csak nem halt meg ilyen hirtelen – gondolta Ella. Pedig mennyi mindent a szemébe akartam
vágni! Meg akartam kínozni a szavaimmal! Csak nem volt ennyire gyenge, hogy ilyen hamar végeztem
volna vele?
– Miért nem kell Jessica kisasszonynak a tej? – kérdezte óvatosan.
– Azért, mert elment. Egy szép férfi jött érte és ellovagolt vele.
A szobalány felsóhajtott.
– Te tréfálsz velem – mondta neki Ella.
– Nem! Istenemre, igaz, amit mondok! Megszidott mindenkit, még az asszonyunkat is, hogy hagyta
így legyengülni Jessicát.
– Ki vitte el?
– Azt én nem tudom. Mindenesetre megígérte, hogy visszahozza, ha felgyógyult. Remélem is, hogy
Jessica visszajön, mert a kis Eleonora Sofia nagyon szerencsétlen nélküle. Egész nap csak sír és a
dadáját keresi. De hát az elment. Úgyhogy ma este magad ihatod meg a tejet – mondta a lány és
rábökött a korsóra.
Aligha, gondolta Ella. Fogta a korsót és az utolsó cseppig kiöntötte belőle a tejet, majd gondosan
elmosta.
Forrt benne a düh. Nem is tudta, hogy Jessicának van barátja.
 Csak nem…?
Nem lehetett más, csak az a kissé pimasz, de csinos fiatalember… mi is volt a neve? Tancred?
Olyan régen történt minden.
Mindenesetre Jessica visszajön. Így mondta a lovagja. Akkor viszont nincs miért aggódnia.
Legfeljebb tovább marad egy kicsit. Bár a munka lealacsonyító és van része egyéb megaláztatásokban
is.
JESSICA LASSACSKÁN visszanyerte eszméletét. Ismeretlen volt számára a mennyezetet fedő
fakazetta. Az ablak pedig kicsi volt.
Valaki föléhajolt és mosdatta. Milyen jólesik neki a meleg víz, és milyen gyöngéd annak a kéznek
az érintése…
Kinyitotta a szemét. Tancred!
– Ó, ne – dadogta. – Semmi nem volt a keze ügyében, amivel betakarhatta volna magát.
– Jessica! – hallotta a férfi megnyugtató hangját. – Meg kellett tennem. Mióta viseled ezeket a
szörnyű sebeket?
A lány szégyenében legszívesebben elsüllyedt volna.
– Először apró kiütéseknek tűntek. Azután egyre nagyobbak lettek és fölfakadtak.
– De hát miért nem szóltál róla senkinek?
– Nem mertem – suttogta szegényke.
Mindig is ilyen volt, jutott eszébe Tancrednak. Soha senkit nem akart terhelni a problémáival.
– Csíkokra hasítottam egy lepedőt – mondta Tancred. Megpróbálom bekötözni a súlyosabb
sebeket.
Jessica érezte, hogy a férfi az egyik lábát már bekötözte. Kellemes volt.
Tancred elfogódottnak látszott.
– Észrevettem, hogy… hogy vérzel – nyögte ki nagy nehezen. – Úgyhogy azt is kicseréltem.
A lány elsírta magát.
– Köszönöm – hallatszott nagyon halkan.
A férfi megértően elmosolyodott, majd elfordult.
– Nem kértem segítséget, mert nem akartalak kitenni egy újabb kényelmetlen helyzetnek.
Mivel Jessica is belátta, hogy Tancredot a jószándék vezérelte, nem szólt semmit. Hagyta, hogy
befejezze, amit elkezdett.
– Hol vagyunk most? – kérdezte félénken. – Otthon nálatok?
– Nem. Egy fogadóban. Félúton vagyunk Gabrielshus felé. Nem mertem tovább lovagolni veled,
kimerültnek látszottál. Így ni… Készen is vagyunk.
Meleg dunnával takarta be a lányt. Jessica felsóhajtott. Tisztában volt azzal, mennyire sovány és
visszataszító lehet a külseje.
Éppen most, amikor szépnek kellene lennie. Gyorsan letörölte könnyeit, hogy Tancred ne vegye
észre szomorúságát.
– Nem tudod, mi lehet velem? Úgy félek.
– Nem tudom, Jessica. Még soha nem láttam ilyen furcsa betegséget. Csak érjünk haza! Minden
jóra fordul, hidd el! Néhány napig éppen egy orvost látunk majd vendégül. Ő biztosan magyarázatot
ad majd mindenre. Kérsz enni valamit?
– Nem, köszönöm.
– És egy kis sört?
– Azt kérek. Éjszaka van már?
– Nem, de késő van.
 – Furcsa. Tudod, most nem fáj úgy a fejem. És a gyomrom sem. Ilyenkor mindig iszonyú fájdalom
kerít a hatalmába és kínoz reggelig. Hihetetlen, hogy ma nem tör rám.
Nehezére esett természetes hangon beszélnie a férfival. De igyekezett, bár még mindig szégyellte
magát.
– Hozok friss sört, ez már elvesztette az erejét.
– Ó, igazán nem kell…
De a férfi akkor már kint volt.
Jessica behunyta a szemét. Teste ellazult, szégyenérzete is eltűnt lassan és helyén megjelent a
nyugalom, a végtelen nyugalom.
Hangokra riadt fel.
Az egyik Tancredé volt. Éppen az ajtó előtt beszélt valakivel. Mindketten dühösek voltak,
különösen Tancred hangjából áradt gyűlölet és megvetés.
– Hagyj békén! Hát soha nem lesz már nyugtunk tőled?
A másik férfi idősebb lehetett. Érződött lágy, de fenyegető hangján.
– Csak nyugodjon meg a fiatalúr. Tudod, mi történik, ha nem…
– Nem érted, hogy nincs ennél több?
– Dehogynem. Ez még csak a kezdet.
– Hazudik! Ez nem lehet igaz!
– Még hogy nem igaz? Bizonyítékaim biztonságban vannak. Találkozzunk mondjuk szombaton? Itt,
ahogy megszoktuk.
– Egyszer megölöm magát – mondta Tancred kétség- beesve. – Rosszabb az ördögnél is!
– Csak egy szerencsétlen flótás vagyok, akinek valahogy meg kell keresnie a napi betevőjét. Azt
pedig nem hiszem, hogy végzel velem, fiatalúr. Túlságosan jólnevelt vagy te ahhoz.
Gúnyosan elnevette magát, majd gyorsan eltűnt a lépcsőfordulóban. Jessica hallotta, hogy Tancred
mélyet lélegzik, mielőtt belépne a szobába.
Igyekezett uralkodni magán, bár mosolyában volt valami kényszeredettség.
Meghoztam a sört.
– Köszönöm! Olyan jól érzem most magam!
– Ennek igazán örülök. Ülj föl egy kicsit, úgy, óvatosan. Én majd megtámasztalak.
Miközben a lány ivott, Tancred erős kezével fogta a hátát, nehogy visszaessen.
– Köszönöm – suttogta Jessica és hátradőlt párnáira.
Tancreden látszott, hogy mondani akar valamit.
– Jessica, kénytelen vagyok ebben a szobában tölteni az éjszakát. Nem merlek egyedül hagyni.
Beleegyezel?
A lánynak nagyot dobbant a szíve.
– Hát persze – mondta nyugodtan. – Elég nagy az ágy, ketten is elférünk benne. Nagyobb
biztonságban érzem magam, ha mellettem maradsz.
Tancred arca földerült. Jessica tapintatosan elfordult, amíg ő levetkőzött. Utána érezte, hogy a férfi
is bebújik az ágyba és a fény kialszik.
Csöndben feküdtek egymás mellett a sötétben és a mennyezetet bámulták.
– Vannak fájdalmaid?
– Nincsenek. Magam sem értem, miért. Eddig minden éjszakám gyötrelmes volt. Természetesen itt-
ott érzek némi fájdalmat, de ez nem a szokásos.
Tancred megfogta a kezét a dunna alatt.
– Bizonyára a jelenlétem nyugtat meg ennyire – jegyezte meg tréfásan.
 – Igazad lehet. Már én is mondani akartam, de nem szerettem volna, ha elbízod magad.
Ezzel be is fejezték a tréfálkozást. Megriasztotta őket a másik testi közelsége. Még egy ideig
csendben feküdtek egymás mellett.
– Sírsz? – kérdezte Tancred és a lány felé fordult.
– Nem, semmi. Csak kissé elveszettnek érzem magam.
– Talán a betegség miatt?
– Amiatt is. Tudod, van néhány dolog, ami nem hagy nyugodni. Túlságosan gyenge vagyok,
képtelenség ellenük küzdeni.
– Beszélj inkább róluk!
– Nem.
– Jessica, éppen ez a baj veled. Magadba zárkózol, megőrzöd a gondjaidat. Nem bízol senkiben
most sem, éppen úgy, mint amikor először találkoztunk. Akkor azt titkoltad el, ki is vagy valójában.
Ulfeldtéknél is hasonlóképpen történt. Máig nem értem, hogy voltál képes hallgatni súlyos
betegségedről? Persze azt sem értem, hogy senki nem figyelt fel arra, hogy rosszul vagy.
– Ó, sokan mondták, hogy rendkívül sovány vagyok és felajánlották a segítségüket, de én
visszautasítottam őket azzal, hogy nincs semmi komoly bajom.
– Hát erről van szó. Meg kell tanulnod, hogy másokban is lehet bízni.
– Nem érted, hogy számomra hihetetlen, hogy bárkit is érdekel, ami velem történik? Éppen ezért
vagyok ennyire rosszkedvű. Úgy érzem, nálam jelentéktelenebb lény nincs is a világon!
– Ezt meg hogy érted?
– Annyira jelentéktelen vagyok, hogy az emberek keresztülnéznek rajtam, mintha üvegből lennék.
Mindenki olyan erős, Leonora Christina, az anyád… mindenki! Néha még Ulfeldték cselédjei is
magabiztosabbak és tudják, mit akarnak a sorstól. Én viszont nem tudom.
– De csak azért nem, mert egyfolytában másokra vagy tekintettel. Ez igazán szép tőled, de azért
még nem kell tönkretenned magad.
Jessica ezen eltűnődött.
– Ha jobban meggondolom, már nem vagyok olyan biztos abban, hogy önzetlenül teszem. Néha azt
hiszem, azért teszem mindezt, hogy elnyerjem mások szeretetét.
– Mi sem természetesebb annál, hogy cselekedeteinket nem mindig a tiszta önzetlenség vezérli –
jelentette ki mély, férfias hangján Tancred. Jessica megnyugodott. – Ha alamizsnát vetsz a koldus elé,
akaratlanul is megfordul a fejedben, hogy azért teszed, mert jóságosnak és adakozónak kívánsz
látszani. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy jelentéktelen vagy.
– Nincs körülhatárolható jellemem, nincsenek céljaim. Nincs semmim.
– Alábecsülöd magad és ezzel megalázol engem is.
– Téged?
– Te voltál az első szerelmem. Éppen ezért nem esik jól, ha hallom, milyen rossz ízlésem van.
Jessica önkéntelenül elnevette magát. Teste még nem készült föl hasonló érzelemkitörésekre és
heves fájdalom járta át.
– Ó, jobb, ha még nem tréfálkozol velem, Tancred! Lüktet az egész testem a fájdalomtól.
– Bocsáss meg, ezentúl igyekszem unalmas lenni.
Megsimogatta a lány haját, majd visszadőlt párnájára.
– Egyáltalán nem vagy unalmas, inkább feltűnően komor… Egészen más embernek ismertelek meg.
A férfi nem válaszolt.
– Nemcsak én zárkózom magamba. Ugyanez a te bajod is, barátom.
– Igazad van – sóhajtott Tancred. – Látod, én mások szemében meglátom a szálkát, de a gerendát a
magaméban nem. Bocsáss meg, kérlek!
– Még mindig nem válaszoltál arra, amit kérdeztem – folytatta a lány hevesen… – Tudod…
akaratlanul is fültanúja voltam annak a beszélgetésnek, amit azzal a visszataszítónak tetsző férfival
folytattál az ajtó előtt.
Tancred sokáig nem válaszolt.
– Bárcsak bízhatnék valakiben! De az egész olyan borzalmas és ijesztő, hogy már-már összeomlok
a súlya alatt.
– Bennem persze nem bízol, mert én csak egy idegen vagyok számodra – mondta félénken a lány.
– Ugyan már! Ne becsüld megint alá a szereped. Kérlek, ne tedd! Csak azért nem mondom el, mert
most nagyon beteg vagy. Másra kell tartogatnod az erődet! – Tancred felsóhajtott. – Hiába szeretném
megosztani veled a gondom, nem tehetem, mert másvalaki titkát őrzöm…
– Pénzről van szó? Ez esetben segíthetek rajtad. Talán emlékszel még, hogy Askinge az én
örökségem…
– Nem, Jessica. A te pénzedet nem használhatjuk fel ennek a visszataszító ügynek az elintézésére.
Ó, Istenem! Még beszélni sem szeretek róla!
– Nem kényszerítelek. De ha szükséged van rám, bármikor a rendelkezésedre állok.
– Köszönöm. És köszönöm azt is, hogy ilyen megértő voltál. De most már térjünk nyugovóra. A
hangodon érzem, mennyire fáradt lehetsz.
– Igen – mondta a lány, majd elmosolyodott. – Tancred? Tudod, olyan furcsa, hogy mi mindig fekvő
helyzetben találkozunk egymással. Úgy értem, hogy… Szegény lány elpirult a sötétben.
– Sejtem, mire gondolsz – nevetett a férfi is. – Először, amikor üldöztelek és te elestél az erdőben.
Utána pedig mind a ketten megbetegedtünk. Még ma is nevetnem kell, ha eszembe jut. Valóban
ritkábban álltunk szemtől szemben egymással… De hát… már két éve barátok vagyunk. Egyébként
sem látok semmi erkölcstelent a kapcsolatunkban.
Tancred oldalra fordult és megcsókolta a lány homlokát. – Most legalább hírbe hoztalak egy kicsit!
Ezzel megfordult és pillanatokon belül jóízűen aludt, megfeledkezve arról, hogy Jessica vérző
szívvel és égő orcával fekszik mellette az ágyban.
10. fejezet

MÁSNAP REGGEL Tancred korán ébresztette fel. A férfi már utazásra készen állt.
– Ha fel bírsz kelni, akkor jobb, ha elindulunk – suttogta. – Kifizettem a fogadóst is. Anya és apa
bizonyára sokáig vártak ránk tegnap este.
– Nyugtalanok lehetnek már. Azt hiszem, fel tudok kelni.
Rosszul hitte. Alig bírta bebugyolálni magát a vastag takaróba. Lassan, tapogatózva botorkált ki a
házból az udvarra. Ott kimerülten, lihegve a ló oldalának támaszkodott. Rosszullét környékezte.
Szerencsére Tancred idejében a segítségére sietett.
– Bolond vagy, hogy egyedül jöttél ki. Segítettem volna, ha megkérsz rá – bosszankodott a férfi.
– Nem támaszkodhatom rád mindenben – lihegte a lány, majd érezte, hogy a férfi fölteszi a lóra.
Amíg Tancred föl nem ugrott mögé, csak kókadozott a nyeregben. Utána görcsösen kapaszkodott
megmentőjébe.
– Szeretem a reggeleket. Ilyenkor minden olyan friss még – mondta Tancred ábrándozva.
Jessica kinyitotta a szemét és igyekezett ugyanazt meglátni, mint Tancred.
– De hisz köd van – motyogta. – Mindent köd takar.
– Miket beszélsz, nincs is köd… te jó ég! Jessica, vigyázz, ne ess le!
NÉHÁNY ÓRA MÚLVA megérkeztek Gabrielshusbe.
Az öreg Wilhelmsen azonnal kijött, ahogy felismerte Tancred lovának dobogását.
Tancred kiemelte a nyeregből a lányt, hogy az öreg megfogja, amíg ő is leszáll a lóról.
– Csak óvatosan! Olyan könnyű, mint a madártoll.
Miután leugrott, zsibbadt karjába vette Jessicát, elindult a ház felé. Vérfoltos nadrágját igyekezett
elrejteni Wilhelmsen elől.
Kettesével szedte a lépcsőket felfelé. Szüleivel a társalgóban találkozott össze.
– Anya, vérzik – mormogta sápadtan.
– Kedvesem! Jobb lett volna, ha nem hozod magaddal, hiszen eszméletlen szegény!
– Abban a házban senki nem törődött vele – felelte hevesen az ifjú, miközben Gabriella szobájába
vitték az ájult lányt. Cecilie már előző este előkészített mindent.
– Miért késtetek ennyit?
– Az éjszakát kénytelenek voltunk egy fogadóban tölteni. Jessica nem bírta már tovább.
– Na de Tancred! Hogy voltál képes elvinni ezt a szegény gyermeket egy olyan nyomorúságos
helyre?
– Muszáj volt. Ha aznap éjjel nem pihenhet, talán már nem is élne. De én vigyáztam rá.
– Ugyanabban a szobában?
– Másként hogyan vigyázhattam volna rá? Anya, annyira tisztességesen viselkedtünk, hogy a
templomi gyülekezet vénasszonyai is halálra unták volna magukat a társaságunkban. Egyébként is,
miket képzelsz rólam? Hogy szörnyeteg vagyok?
– Nem, dehogy, fiam! Azt pedig nem tudhatom, hogy a gyülekezet vénasszonyai mivel múlatják az
időt. Fektesd le ide. Így jó lesz. És légyszíves menj ki, amíg rendbehozom szegénykét.
Tancred engedelmesen visszavonult.
Egy pillanatra mégis megállt az ajtó előtt. Szívében, ahol hetek óta nem érzett mást, csak
szorongást, mintha fölengedett volna a fagy, átadva a helyét valami kellemes, langyos érzésnek.
JESSICA AZNAP megkönnyebbülten ébredt.
Először nem értette, miért, aztán rájött, hogy nem fáj olyan gyötrően a feje. Hosszú hetek óta most
először mozdította meg úgy a fejét, hogy szemgolyójába nem nyilallt éles fájdalom.
 Érdekes, hogy hetek óta először nem itta meg szokásos esti italát.
A szoba, ahol felébredt, elegáns volt. Berendezéséből arra következtetett, hogy egy fiatal lányé
lehet. Azonnal kitalálta, hogy csak Tancred ikertestvére lakhatott benne.
Tancred neve felidézte benne az egész utazást. Ezek szerint, a férfi tényleg látta, milyen szörnyen
vérzett. Ó, Istenem! Ugye nem láthatott meg semmit, ugye nem vette észre! Jessica kellemetlenül
érezte magát.
Óvatosan megmozdult. Korántsem volt vége minden szenvedésnek. De legalább nem fájtak annyira
a végtagjai és a rekeszizma sem.
Valaki kopogtatott az ajtón. Cecilie lépett be, kezében óriási tálcával.
Jessica soha azelőtt nem látott ilyen bőséges reggelit. A tálcán tej, alma, vajjal vastagon megkent
kenyérszeletek sorakoztak, rajtuk sajt és olyan nagy szelet sonkák, mint a tányér maga.
– Hogy érzed magad, kedvesem? – kérdezte Cecilie barátságosan. – Jól aludtál?
– Köszönöm, remekül! És sokkal jobban érzem magam. Talán furcsán hangzik, mégis így van.
– Ennek igazán örülök. Ha megeszed a reggelit, még jobban leszel. Mit gondolsz, fel tudsz már
ülni?
Jessica tétovázott.
– Nem tudom…
– Értem. Talán mégiscsak jobb, ha fekszel. Majd segítek az evésnél.
– Azon tűnődöm, hogy… nem kaphatnék valami mást a tej helyett? Ulfeldtéknél esténként kaptam
egy nagy korsó tejet. Utána minden éjjel fájt a fejem. Ma viszont remekül érzem magam. Talán a
gyomrom nem bírja a tejet?
– Igazad lehet. Gyakran hallottam olyan gyerekekről, akik nem ihatnak tejet. És azelőtt? Azelőtt
sem itták tejet?
– Dehogynem. Ezért találom én is olyan furcsának…
– Akkor inkább hagyjuk a tejet. Legfeljebb beigazolódik a sejtésed. Hívatom a szolgálót és kérek
helyette sört.
Miközben Cecilie segített az evésnél, kellemesen elbeszélgettek.
– Tancred olyan aranyos – folytatta Cecilie. – Tudom, hogy gyűlöli, ha bárki is aranyosnak nevezi.
Én nem is a külsejére gondolok ilyenkor, hanem arra, ahogy viselkedik. Mindig is tudtam, hogy a
szíve tele van gyöngédséggel és vágyakozással, ha rád gondol. Évekig gyötörte, hogy nem kérhetett
tőled bocsánatot. Sokat tűnődött azon, vajon hogyan alakult az életed. Talán már hamarabb meg kellett
volna adnom neki a címed. Tancred olyan éretlen és zavart volt még akkoriban, így joggal féltem
attól, hogy még képes és valaki előtt leleplezi a rejtekhelyed. Már csak az hiányzott volna, hogy rád
találjon a kéjsóvár Holzenstern. Ami tegnap történt, ahogy Tancred kihozott Ulfeldték házából, talán
számodra is bizonyítja, mennyire megváltozott.
Jessica bólintott. Úgy gondolta, hogy ennél többet nem is várhat Tancredtól. Azóta bizonyára
számos kedvese volt.
Még nem merte megkérdezni sem Tancredtól, sem mástól, hogy sejtése igaz-e.
Az ifjú őrgróf benézett hozzá délelőtt, de sietett, mert vissza kellett térnie koppenhágai csapatához.
Olyan igéző volt a férfi, ahogy ott állt ágya mellett, hogy Jessica megkérte, maradjon még egy kicsit és
üljön le mellé.
– Tényleg sietnem kell – mondta, de a lány kérése örömmel töltötte el. Kicsit közelebb húzta székét
az ágyhoz. – Hogy érzed magad?
– Rég nem voltam ilyen jól – felelte Jessica mosolyogva. – Köszönöm, hogy idehoztál!
– Hidd el, engem is megnyugtat, hogy velünk vagy. Apám épp az előbb mondta, hogy nagy
felfordulás van Koppenhágában.
– Csak nem az eltűnésem miatt? – kérdezte a lány tréfásan.
– Természetesen nem – nevetett Tancred. – Amióta Dina Vinshofvers azt állítja, hogy Ulfeldték
terve őfelsége meggyilkolásáról az utolsó szóig igaz, a főudvarmester elleni merénylet viszont
kitalálás, a palota megint olyan, mint a felbolydult méhkas. Most ismét a király személyét fenyegeti
veszély. A palota minden kapuját bezárták, az ágyúkat az utakra irányították és sokkal szigorúbban
ellenőrzik a belépőket, mint eddig bármikor. Sokan attól tartanak, hogy a rettegés eláraszthatja az
egész országot. Corfitz Ulfeldt hívei közt sok az elégedetlen nemesember. Őket különösen alapos
megfigyelés alatt tartják. Leonora Christina egyetlen fiútestvére, Valdemar Christian, ha jól
emlékszem ez a neve, dühös, mert nem kap többé anyagi támogatást a királytól. Ezért őfelsége minden
lépését figyelteti.
Jessica képtelen volt levenni tekintetét a férfiról. Ismét kicsinek és gyengének érezte magát vele
szemben. Igyekezett értelmesen válaszolni Tancrednak.
– Dina Vinshofvers ügyesen játszott! Most már senki sem tudja, mi az igazság, amihez hozzájárul
az őszintétlenség és a kölcsönös bizalom hiánya.
– Igazad van – helyeselt Tancred, Jessica pedig mérhetetlenül boldog volt a dicséret hallatán. – A
papok óva intenek mindenkit, hogy belekeveredjenek ebbe a zavaros ügybe, amely szerintük talán az
utolsó ítélet előhírnöke. Abban igazuk van, hogy számos kellemetlenség származhat az efféle
viszályokból, amit Dánia nem engedhet meg magának. A Svédország elleni háború veszélye
fenyegetőbb, mint hinnénk. Az 1648-as békekötés eredményeképpen a svédek megkapták délen
Brémát és Verdent, és ha meggondoljuk, hogy összesen mennyi területet nyertek el az előző
háborúban, nyugodtan állíthatjuk, hogy Dánia svéd egérfogóba került. Nem engedhetjük meg
magunknak a belső viszályt.
– Bizonyára így van – fűzte hozzá komolyan a lány, akinek tetszett, hogy Tancred ilyen fontos
dolgokat vitat meg vele.
Ám jól tudta azt is, hogy a hajdani jütlandi napok könnyed vidámsága nem térhet vissza többé.
Jessica úgy érezte, hogy ennek leginkább Tancred megváltozása az oka. Olyan zárkózott és feszült lett.
Elszenderedett, amint lovagja elhagyta a szobát. Arra ébredt, hogy valaki föléje hajol.
Még soha nem látta ezt az arcot, mégis ismerősnek tűnt számára. Észrevette, hogy Tancredhoz és
édesanyjához is hasonlít.
Micsoda tekintet! Még soha nem látott ilyen szempárt.
Melegség áradt belőle. Az arcról tükröződő mosoly biztonságot sugárzott.
Jessica még nem tudta, hogy a Jéghegyek Népének legtisztább szívű leszármazottja áll vele
szemben, akiben nemzetsége összes jó tulajdonsága testesült meg. Sokkal alacsonyabb volt, mint
Tancred, és szemmel láthatóan idősebb is. Fénylő, sötétvörös haj keretezte arcát, azúrkék szeme
csillogott. Orrát szeplők borították.
– Jó reggelt – mondta norvégul. – Mattias vagyok, Tancred unokabátyja. Úgy hallom, rosszul érzed
magad. Erről szeretnék beszélni veled.
Leült az ágy szélére. Jessica megérezte, hogy bízhat benne. Látta, hogy a férfi valóban segíteni
szeretne rajta.
Ennek ellenére tétovázott.
– Beszélj arról, amit érzel – határozta meg pontosabban Mattias, hogy mit szeretne hallani. –
Látom, hogy lesoványodtál és hogy a hajad is hullik. Cecilie néném azt is mondta, hogy gyakran
fejfájás gyötör. Pontosan hol szokott fájni a fejed?
– A szemem mögött. Ha csak megmozdítom is a fejem, csillagokat látok. A mai az első nap a
betegségem kezdete óta, hogy jobban érzem magam.
– Igen, ezt már hallottam. És ezenkívül?
– A vállam és a gerincem is szokott fájni. Az utóbbi időben pedig már mindenhol fájdalmat
éreztem. A térdemben, a bokámban, a csuklómnál, az ujjaimban… mindenütt.
Mattias levette róla a takarót. Gondosan megtapogatta vállát, nyakcsigolyáit.
– Hát igen. A gyomrod nem fáj?
– Dehogynem! Különösen éjszaka, ha előtte tejet ittam. Ezért ma már nem is ittam tejet. És jobban
is érzem magam.
– Néném említette, hogy vérzéseid is vannak. Jó lenne, ha erről is mondanál valamit.
Jessica sokáig azt hitte, hogy képtelen lesz erről beszélni, Mattias meleg tekintete azonban
megoldotta a nyelvét. Nagyot nyelt, szégyenében behunyta a szemét és halkan beszélni kezdett.
– Nagyon erősen vérzek. És ami riasztó, hogy teljesen szabálytalanul.
– Az az érzésem, hogy a betegséged az oka. Mióta tart már ez?
– Nehéz megmondani. Három-négy hónappal ezelőtt kezdődhetett.
– Olyan régen? És senkinek nem szóltál róla? Nos, talán az lesz a legjobb, ha mindjárt teszünk egy
kísérletet. Azt mondod, hogy most jobban érzed magad. Meg mernél inni egy pohár tejet? Csak azért,
hogy lássuk, valóban az volt-e az oka.
Jessica beleegyezően bólintott.
– Természetesen megpróbálhatjuk – mondta kissé remegő ajakkal.
– Rendben! Máris belefogunk. Mennyi idő telik el a fájdalom jelentkezéséig?
– Sajnos nem tudom. Ugyanis mindig akkor kezdődik, amikor elaludtam. A fájdalomra szoktam
felébredni. De azt hiszem, úgy egy óra telhet el.
– Nos, egy óra múlva visszajövök. Kérlek, ne aggódj! Hidd el, talpraállítunk hamarabb, mint
hinnéd. És szebb leszel, mint valaha! – fűzte hozzá tréfásan a fiatal orvos.
Erre aztán Jessica, ha óvatosan is, de rámosolygott Mattiasra.
Kezébe adták a korsó tejet. Egy ideig farkasszemet nézett vele, majd határozottan megitta. Cecilie
ottmaradt vele és kicserélte az ágyneműjét.
– Sajnálom, hogy így bepiszkítom a lepedőket – mondta szégyenlősen Jessica.
– Emiatt igazán ne furdaljon a lelkiismeret! Valamelyik cselédlányom is tiszta ágyneműt húzhatott
volna, de én úgy gondoltam, jobb, ha mi ketten intézzük ezt, hisz jó ideje ismerjük egymást.
– Köszönöm – suttogta a lány.
– Szemmel láthatóan jobban vagy, Jessica! A szemed sem olyan tompa fényű már. Az arcod pedig
egyenesen megkínzottnak tűnt, amíg Ulfeldtéknél voltál. Megígértem Tancrednak, hogy átadom az
üdvözletét. Holnap este megpróbál elszabadulni őrhelyéről, hogy meglátogathasson. Úgy viselkedik,
mintha őt rendelték volna melléd őrangyalnak. Biztos a gyógyulásodban.
– Minden tőlem telhetőt megteszek majd – nevetett Jessica.
Még soha nem érezte magát ekkora biztonságban. Bárcsak itt maradhatna! De hát nem lehet sokáig
terhére ennek a kedves családnak és a kis Eleonora Sofiát sem hagyhatja cserben.
Mattias csaknem két óra múlva jött vissza. Jessica örült, hogy ismét a közelében van. Sokat
gondolt az orvos különlegesen meleg tekintetére.
– Nos? – kérdezte Mattias.
– Nem érzek semmit! – felelte Jessica boldogan. – Nagyon, nagyon régen éreztem magam ennyire
jól. Persze még fáj a testem és szörnyen kimerült vagyok. Moccanni is alig bírok, de az
elviselhetetlen, kínzó fejfájás eltűnt.
– Akkor mégsem a tej lehetett az oka. Ennek örülök, mert most különösen szükséged van arra, hogy
bőségesen egyél, mégpedig tápláló ételeket.
– Ha nem a tej, akkor mi okozhatta?
– Még nem tudom. Most, hogy egy kicsit előbbre jutottunk, adok neked orvosságot, ami javít az
állapotodon. Mostantól fogva mindennap kapsz majd valami kásaszerűséget, ami őszintén szólva elég
borzalmasan néz ki, és az íze sem lesz túl kellemes. Edd meg mégis, bármennyire is undorodsz majd
tőle, hidd el, segíteni fog rajtad!
– Bármit megennék, csak hogy meggyógyuljak végre – jelentette ki Jessica határozottan. – De mi
lesz a visszataszító sebeimmel?
– A kása olyan anyagot tartalmaz, amely gyógyírként hat majd arra is. Még egyszer elmondom,
hogy egyél bőségesen abból, amit ezentúl eléd tesznek. Ceciliével közösen állítjuk össze, hogy
gyorsan erőre kapj ismét, és hogy pótolja a vérveszteséged.
– Mindent meg fogok enni az utolsó morzsáig. És nagyon köszönöm a segítségét.
– Inkább tegeződjünk. Hívj csak Mattiasnak.
– Ha jól értesültem, ön, azaz te báró vagy, ugye Mattias?
A férfi felnevetett.
– Olyasféle. Az anyám viszont igen alacsony származású. Ám szívében nemesebb sok
arisztokratánál. Szinte istenítem őt.
– Ez bizonyára kölcsönös – mosolyodott el Jessica.
– Örülök, hogy ilyen jó kedved van. Ez már a gyógyulás jele.
– Sokáig rettegtem attól, hogy nem épülök fel ismét – vallotta be őszintén a lány. De most
biztonságban érzem magam.
Mattian elkomolyodott.
– Értem, mire gondolsz.
Amikor kilépett a betegszobából, Cecilie és Alexander kíváncsian várták a szalonban.
– Mire jutottál?
Mattias rosszkedvűnek tűnt.
– Úgy van, ahogy sejtettem. Nem a tej volt az oka. Minden jel arra mutat, hogy lassan ható méreg
került folyamatosan a szervezetébe.
– Méreg? Teljesen megbolondultál, fiam!
– Baleset is lehet. De ebben az esetben nem értem, hogyan történhetett. Talán a korsó, amibe a tejét
öntötték, nem volt ónozva.
– Az az érzésem, hogy valami egészen másra gondolsz – vélte Alexander. – Arra, hogy valaki
szándékosan mérgezte meg.
Mattias nevetett.
– Tudod, hogy inkább a jót tételezem fel az emberekről.
– Tisztában vagyunk ezzel.
– Mi oka lehet bárkinek is arra, hogy megmérgezze Jessica Crosst? Talán ellenségei vannak
Ulfeldték házában
– Aligha. Jessica csöndes, visszahúzódó lány. Egyetlen ember üldözheti még mindig, Holzenstern
gróf. De annak más oka van.
– Mégis mi?
– Holzenstern finoman szólva bolondul a nőkért – mondta szárazon Alexander.
– Értem. Mindenesetre belefogunk a kúrába. Meg- látjuk, javul-e az állapota. Sajnálom szegényt,
hogy azt a borzalmas kását mindennap le kell nyelnie!
– No de Mattias! jegyezte meg Cecilie csipkelődve. – Mégsem beszélhetsz így Tengel nagyapánk
leghatásosabb főzetéről. Sajnálom, hogy kénytelen voltam igénybe venni orvosi tudásodat, amikor
pihenni jöttél hozzánk.
– Nincs okod a bocsánatkérésre. Jessica titokzatos betegsége rendkívül érdekel. Emellett, ha jól
sejtem, Tancred ugyancsak szívén viseli a lány gyógyulását.
Cecilie elkomolyodott.
– Tulajdonképpen nem tudom. Tancred mindig olyan hallgatag. Sohasem beszél a „szerelmi
ügyeiről”. Nem tudom, hogy szerelmes-e vagy sem. Utoljára két éve beszélt ilyesmiről, amikor éppen
Jessicába habarodott bele. De azóta… Annyira megváltozott, amióta igazán felnőtt. Nem hiszem, hogy
ráismersz majd a régi bolondos fiúra! Ki gondolta volna valaha, hogy Tancredból egy
megkérgesedett, magába zárkózó katona lesz? Pedig mindig tréfáskedvű volt, néha talán kicsit
gyerekes is.
– Furcsa lesz újra látni.
– De most már inkább beszéljünk másról! Hogy van Gabriella? Mikor jönnek már el megint
látogatóba?
Pár perc múlva már elmélyülten beszélgettek a graastensholmi életről, Gabrielláról és Kalebről.
JESSICA HŐSIESEN LEGYŰRTE a borzalmas kását. Nyelvével előretolta a szájában, mint az
olyan ételeket, melyeket nem szívesen eszik az ember, azután sokáig forgatta, rágta, mielőtt végleg
lenyelte volna.
És megtörtént a csoda. Szinte teljesen megszűntek a gyötrő fejfájások, a rekeszizmában pedig már
semmi fájdalmat nem érzett. Mattias napjában többször bement hozzá és alaposan megmasszírozta a
nyakát és a vállát. A kezelés nem volt kellemes, de javított Jessica állapotán.
– Még mindig merevek az izmaid. Ez is a fejfájás miatt van – mondta a férfi. – Meglátod,
hamarosan túl leszel a nehezén.
Jessica élvezte a meleget árasztó kezek érintését. Masszírozás közben kellemes bizsergést érzett
tagjaiban.
Orvosa borogatta sebeit a jól ismert kásával, majd alaposan bekötözte őket. Jessicának
nevethetnékje támadt, ha végignézett magán, a kötésektől pedig moccanni is alig tudott. Gyógyulása
alatt leginkább annak örült, hogy kezdtek behegedni a szörnyű sebek. Néha még érzett fájdalmat, és
továbbra is sovány volt, de szabálytalan vérzése végleg megszűnt.
Tancred nem jött el másnap este, ahogy ígérte. Jessica hiába várta. Csak feküdt és a napot figyelte,
amint mérhetetlen lassúsággal mozgott az égbolton. Megkérte Ceciliét, hogy hozzon neki egy tükröt…
Hitetlenkedve látta, milyen szánalmas látványt nyújt. Mattiasnak igaza volt. A haja megritkult. Azért
igyekezett szépen megfésülködni, bár gyér tincseivel nem sokra ment.
Tancred csak nem jött. Jessica sírni szeretett volna a csalódottságtól. Pedig megtiltotta Mattiasnak,
hogy aznap este bekenje. Úgy érezte, cserbenhagyták.
És Tancred másnap sem jött. A következő nap Jessica engedélyt kapott arra, hogy felkeljen.
Jólesett neki. Mintha kezdené visszanyerni erejét.
És aznap este, miután Jessica már lefeküdt, megérkezett Tancred.
A lány szíve nagyot dobbant, amikor meghallotta a férfi hangját a folyosón. Minden porcikája
bizsergett az örömtől. Már jön is, hallja a lépteit. Jessica felült és megigazította a haját.
Milyen erős, magas és jó kiállású Tancred! De kedvetlennek tűnik. Megpróbál mosolyogni, de
igencsak kényszeredett ez a mosoly.
– Isten hozott! Kicsit késtél, de mit számít negyvennyolc óra ide vagy oda!
Tancred őszintén felnevetett.
– Csak ennyit késtem? Tudod, az előkelő emberek mindig késnek egy kicsit, úgyhogy várnom
kellett. Sajnos, más feladatot bíztak rám… – mondta, miközben leült az ágy szélére.
– Nem lehetett valami vidám feladat, látszik rajtad.
– Hát nem.
– Ez az, amiről már beszéltél?
– Igen – felelte Tancred, és szomorúan nézett a lányra. – Bárcsak elmondhatnám! De sajnos nem
rólam van szó.
Jessicát meghatotta a férfi elkeseredettsége. Közelebb húzódott hozzá és mintegy önmagát is
meglepve, riadtan vette észre, hogy félénken megsimogatja Tancred homlokát.
Megérintette! Még sohasem tett ilyet!
Tancred gyorsabb volt, mint ő. Megragadta a kezét és megcsókolta a lány tenyerét. Hiába is
próbálta volna kiszabadítani a kezét, a férfi erősen tartotta.
– Ne nyúlj hozzám, csupa kása vagyok…
Tancred csalódottan nézett le rá.
– Hiszen alig értem hozzád…
A férfi elképedten nézte még egy ideig a lányt, majd hangosan felnevetett. Jessica vele együtt
kacagott, örült, hogy ismét boldognak látja barátját.
– Csak nem Mattias üldöz a szörnyű orvosságaival? – kérdezte még mindig nevetve. – Állandóan
ezt használja, de Istenemre, eddig mindenkin segített. Inkább mesélj arról, hogy vagy. Anya azt
mondja, hogy már sokkal jobban. Egyébként látszik is rajtad. Tényleg jobban nézel ki.
– Mattias rengeteget segített – mondta Jessica csillogó szemekkel. – Igazán csodálatos
unokatestvéred van!
– Igen, már többször hálát adtunk az Úrnak, hogy Mattias a családba tartozik – közölte Tancred, de
valahogyan furcsán nézett rá. Tekintetében gyanakvás és aggodalom tükröződött. Jessica először nem
értette, miért, és a magyarázat később is hihetetlennek tetszett.
Lehetetlen, hogy Tancred…
– Ulfeldték eldöntötték a dolgot – mondta komolyan a fiú.
– Kik? – Jessica először nem értette miről beszél. – És milyen ügyet? Ó, Ulfeldték! Milyen dolgot?
– Ulfeldtet és Leonora Christinát feldühítette, amit Dina állított róluk. Vagyis, hogy Corfitz
megcsalta feleségét és hogy meg akarták mérgezni a királyt. Azt hiszem, leginkább Leonora Christina
háborodhatott fel azon, hogy férje megcsalta volna. Nos, Ulfeldt addig ügyeskedett, míg bíróság elé
nem állította Dinát. Koppenhága városának tanácsa pedig úgy határozott, hogy a tárgyalást teljes
nyilvánosság előtt folytatják le. Mégpedig a városháza előtt, a Régi piactéren.
– Ezek szerint komolyan vették, amit az az asszony fecsegett?
– Sajnos Ulfeldték ügye túlnőtte a családi viszály kereteit. Természetesen Ulfeldt ellen titokban
folynak a vizsgálatok.
– Hogy lehet titok az egész, amikor te is tudsz róla?
Tancred felnevetett.
– Tudod, milyen könnyen terjednek a pletykák. Az ember azt hinné, hogy titkot lehet tartani, de…
Sajnálom, hogy ilyen unalmas dolgokkal traktállak. Jobb lenne, ha pihennél egy kicsit.
– Nem, dehogy – kiáltott fel kétségbeesetten a lány. – Persze te még nem is találkoztál a szüleiddel.
Bocsáss meg, csak magamra gondoltam.
– Már megint másokra vagy tekintettel – csóválta a fejét Tancred. – Jessica! Mikor tanulod már
meg végre, hogy előtérbe helyezd a saját érdekedet?
– Akkor azt kívánnám, hogy maradj mellettem egész éjjel – bökte ki meggondolatlanul. – Úgy
értem, hogy… Ó! Már azt sem tudom, mit mondok. Az egész azért van, mert negyvennyolc órán át
vártam rád.
– Kedvesem – mondta a férfi és végigsimított a lány reménytelenül kócos háján. – Bárcsak
másképp lenne… De nem, nem mondhatom el!
– Dehogynem! – kérte Jessica.
De Tancred csak rázta a fejét.
– Mire gondoltál, amikor azt mondtad: „másképp”?
– Csak arra, hogy Damoklész kardja függ a fejem fölött.
– Kedves vagy, hogy nem akarod bevallani, hogy a külsőm taszít.
– De Jessica! Hogy mondhatsz ilyet?
– Tisztában kellett lenned vele, milyen szerencsétlen vagyok, már akkor is, amikor elhoztál
Ulfeldtéktől!
– Egyáltalán nem vagy szerencsétlen és különben sem tehetsz róla – makogta Tancred
meglehetősen összefüggéstelenül. – Mit gondolsz, ki volt már Jütlandon is szerencsétlen? Szeretnék
elsüllyedni szégyenemben, ha csak rágondolok. Úgyhogy, hidd el, megértem, hogy érzed most magad.
Kérlek, ne légy igazságtalan velem szemben! Sokkal jobban kötődöm hozzád azóta, hogy
megismertem a gyengeségeidet.
– Valóban? Igazat mondasz?
– Halálosan komolyan beszélek, Jessica. Eddig még soha nem gondoltam arra, hogy bárkivel is
megoszthatnám örömömet és bánatomat az életben. De mi ketten ismerjük egymást. Tisztában vagyunk
a másik gyengéivel és elfogadtuk azokat. Ugye?
– Így van.
Jessica olyan boldog volt, hogy nem tudta, mit feleljen. Így csak nézte-nézte a férfit.
– Anya mesélte, hogy levelet kapott Ursula nénitől. Azt írja, Holzenstern gróf meghalt. Túl sokat
ivott Most végre szabadnak érezheted magad.
Jessica egy szót sem szólt. Valahogy még a szánalmas Holzenstern halálának sem tudott örülni.
– Szegény Stella! – mondta végül.
– Igen. Valóban rossz lehet most neki. Ursula néni azt is írja, hogy Stella már jó ideje elutazott.
Senkinek nem mondta meg, hová megy. A birtokkal egyébként minden rendben.
Cecilie feje jelent meg az ajtóban.
– Tancred, ha már befejezted Jessica gyámolítását, jöhetsz vacsorázni, különben minden kihűl.
– Már megyek is – felelte és felállt. – Jessica, még ma este vissza kell térnem Koppenhágába. De
ígérem, amint tehetem, meglátogatlak.
– Bármikor jössz, örülni fogok neked, mint most is.
– Jó érzés, hogy hiányzom neked.
Mire az ifjú őrgróf bement az ebédlőbe, a többiek már asztalnál ültek.
– Szerinted hogy van Jessica? – fordult Tancred Mattiashoz. – Milyen betegség gyöngítette le
ennyire?.
– Ez nem betegség, kedves öcsém – felelte unokabátyja. – Semmi kétségem afelől, hogy szegényt
megmérgezték. A gyomorfájástól kezdve minden erre utal. A végtagfájdalom, a hajhullás, sebek a
testén, szabálytalan vérzés, mind, mind jellemző tünete az erős mérgezésnek. Teste azért gyengült le
ennyire, mert már képtelen volt ellenállni.
– Méreg? De hát miért?
– Ezt sajnos nem tudom. Heteken keresztül, rendszeresen juttatták a szervezetébe.
– Akkor soha többé nem hagyhatja el ezt a házat – erősködött Tancred.
Cecilie felsóhajtott.
 – És mi lesz Leonora Christinával, aki naponta áraszt el a leveleivel és mindegyikben azt kérdezi,
vajón. Eleonora Sofia mikor kapja vissza kedvenc dadáját. A kislány Jessica eltűnése óta csökönyös
és kezelhetetlen, egyfolytában rá vár.
– Ugye négyéves a kislány – kérdezte váratlanul Mattias. – A legtöbb gyerek így viselkedik ebben
a korban.
– Vajon Jessica mit akar? – tette fel önkéntelenül is a kérdést Tancred.
– Ha jól sejtem, lelkiismeret furdalása van amiatt, hogy nem teljesíti a kötelességét. Éppen ezért
fog visszatérni.
– És mi van, ha tovább mérgezik?
– Ugyan, Tancred! Kinek állna érdekében, hogy megmérgezze az ártalmatlan Jessicát? Bizonyára
véletlen volt az egész, és ezentúl majd gondosan ügyel arra, hogy mit eszik és iszik. Ha pedig újra
kezdődik az egész elölről, már tudja, mit tegyen.
MIHELYT KITISZTULT SZERVEZETÉBŐL a méreg, Jessica gyorsan felépült. Haja kinőtt, most
rövid volt és sűrű. Alakja kikerekedett egy kicsit. Sebei begyógyultak, úgyhogy legnagyobb örömére
Mattias már nem kenegette tovább. Lassan kezdett olyan lenni, mint mindig is volt, csinos és jókedvű.
Tancred, amikor csak tehette, meglátogatta. Így sem találkoztak sokszor, bár Tancred gyakrabban
tette meg a Koppenhága és Gabrielshus közötti hosszú utat, mint előtte bármikor. Szülei boldogok
voltak, bár tisztában voltak azzal, hogy kinek szólnak a látogatások.
Jessica állapota javult, Tancred mégis egyre feszültebb lett. Senkinek nem árulta el, mi kínozza és
húzza magával a mélybe. Szüleit kerülni kezdte, ami mindenkinek nagy fájdalmat okozott.
Júliusban Jessica végre visszanyerte régi erejét, sőt talán még jobban is volt, mint betegsége előtt.
Mattias nyugodtan hazautazhatott Norvégiába, hiszen elégedett volt a lány állapotával.
Másnap megjelent Tancred és könyörgött neki, hogy ne térjen vissza Ulfeldtékhez.
A ház előtti parkban üldögéltek a sűrű lombú fák alatt, Cecilie kacsa- és libaúsztatója közelében.
– Nem azért akarok visszamenni, mert Leonora Christina és a többi nevelőnő kéri ezt. Magam miatt
is. Eleonora Sofiának szüksége van rám. Végre érzem, hogy valakinek fontos vagyok! Rossz érzés
mindenkinek az útjában lenni, semmit sem tenni, csak fölöslegesnek érezni magam.
– De Jessica!
– Így van, Tancred. Amióta a szüleim meghaltak, útjában voltam mindenkinek. Árnyként
bolyongtam az emberek között. „No nézd csak! Itt van Jessica. Nem is vettem észre, hogy bejött!”
Érted, mire gondolok, amikor ezt mondom?
De hát Askinge a tiéd!
– Soha nem éreztem az enyémnek. Tudod, milyenek voltak, Holzensternék. Mindig is tudtam, hogy
csak könyörületességből tartanak magunknál.
– És most?
A lány tűnődött egy kicsit.
– Nem akarok visszamenni oda. Soha nem volt az otthonom. És itt sem lakhatom örökre.
– Miért?
– Tancred! Nem élhetek vissza a szüleid kedvességével!
– Szó sincs erről! És én? Rám nem gondolsz, Jessica?
A lány Tancred felé fordult és elgondolkodva nézte.
– Hogy mi van veled? Az számomra is titok. Még mindig egy bezárt ajtó előtt toporgok.
A férfi felsóhajtott. A kacsák harsány hápogással válaszoltak.
– Jessica, szívem szerint megkérném a kezed. Csakhogy bajban vagyok… érted… és… De ha
tehetném, már rég megkértelek volna. Tisztában vagyok azzal, hogy nem ilyen zavaros leánykérést
vártál tőlem, de… most legalább tudod, hogy mit szeretnék.
– Köszönöm, Tancred, ez sokáig tartja majd bennem a lelket.
A férfi tenyerébe fogta a lány arcát és mélyen a szemébe nézett.
– Jessica, tudom, hogy nincs jogom hozzá, hogy…
– Ó, Tancred! – sóhajtotta lány.
A férfi hirtelen elengedte.
– Hogy a fenébe valljak szerelmet neked ekkora gágogás és hápogás közepette!
Jessica jóízűen felnevetett, nevetése Tancredot is magával ragadta.
– Gyere kedvesem, menjünk innen – mondta és megfogta a lány kezét.
– Hazamegyünk. Ha végképp elhatároztad, hogy visszamész azokhoz a méregkeverőkhöz, indulnunk
kell, mielőtt bezárják a városkaput. Anyám biztosan beszélni akar még veled.
Cecilie szinte ugyanazt mondta neki, amit már Tancredtól is hallott.
– Sajnálom, hogy így döntöttél. Alexandernek és nekem is nagyon fogsz hiányozni. Kicsit bánt,
hogy abba a házba vittelek. Sem politikailag, sem pedig az egészségednek nem túl jó, hogy ott leszel
most.
– Köszönöm a kedvességét. Csodálatos volt itt. De csak elismételhetem önnek, amit már
Tancrednak is mondtam. Nem fogadhatom el állandóan mások jóságát. Adni is szeretnék végre.
– Jó hatással voltál Tancredra.
– Valóban? – kérdezte bátortalanul a lány.
– Így volt! Most megint kibillentette valami az egyensúlyából, és ha valakinek sikerül visszahozni
őt a valóságba, csak te lehetsz az!
Jessica lesütötte a szemét.
– Még mindig nem bízik bennem.
Cecilie megfogta a lány kezét.
– Tudom, hogyan érzel. Legalább annyit megtudtam most tőled, hogy a kemény, férfias külső még
mindig egy önmagában bizonytalan fiút rejt.
Jessica bólintott.
– Nehezen viseli el, ha kudarcok érik.
– Igen. Úgy látszik, még mindig éretlen egy kicsit. Megváltozik majd, meglátod! Mondtam már
neked egyszer, hogy túlságosan könnyen kapott mindent az élettől. Nehezen birkózik meg azzal, hogy
felnőtt, és felelősséggel tartozik sok mindenért.
– Mindezek ellenére jószívű – védte meg szerelmét Jessica.
– Ó igen! Ha majd komolyan veszi az életet, nagyszerű dolgokra lesz képes! Kérlek, Jessica, ne
hagyd magára! Segíts rajta, ha tudsz, tudom, képes vagy rá!
– Én lennék a legboldogabb, ha segíthetnék, de egyelőre nem hagyja – mondta könnyes szemmel.
11. fejezet

CECILIÉNEK SIKERÜLT rábeszélnie Jessicát, hogy csak másnap induljon. A lány örömmel
fogadta az ajánlatot, mivel Tancred is otthon maradt. Négyesben töltötték az estét. Tancred szokás
szerint hallgatag volt. Jessica úgy vélte, hogy szüleit rendkívül megviseli fiuk visszafogottsága.
Másnap, 1651 július tizenegyedikén, korán reggel a két fiatal elindult Koppenhága felé. Tancred
feltétlenül el akarta kísérni Jessicát, nem tetszett neki, hogy egyedül akar nekivágni a hosszú
lovaglásnak.
A férfi meglehetősen szótlan volt. Aggódó pillantásokat vetett a lovát kecsesen megülő lány felé.
Jessica mindig nagyon egyszerűen öltözött. Ceciliével ellentétben őt nem érdekelte a divat.
Tökéletesen kielégítette, ha a ruhája tiszta és jól áll neki.
Tancred szerint gyönyörű volt. Talán nem csak azért, mert elvakította a szerelem.
– Légy nagyon óvatos! – figyelmeztette. – Ügyelj arra, hogy mit eszel és hogy az edényeid
ónozottak legyenek. Igyekszem minden héten legalább egyszer találkozni veled. Meg kell beszélnünk,
hogy ezentúl hol találkozunk, mert én többé nem tehetem a lábam Ulfeldték házába.
Jessica boldog volt. Félénk pillantásokat vetett a férfira, még mindig nem hitte el, hogy ez a férfi őt
szereti.
Már bent jártak Koppenhágában. Amikor a városháza elé értek, nagy tömegre lettek figyelmesek.
– Mi lehet ez? – csodálkozott Jessica.
Tancred megállította a lovát.
– Állj meg! Ha az történik éppen, amire gondolok, más úton megyünk tovább.
– Miért?
– Emlékszel hogy végződött Dina Vinshofvers és Corfitz Ulfeldt pere? Ulfeldtet felmentették.
– Igen, hallottam róla. Mindig is valószínűtlennek tűnt, hogy meg akarná mérgezni őfelségét!
– Dinát viszont elítélték. Az életével fizet mindenért. Az a gyanúm, éppen erre készülődnek most.
– Uramisten! – suttogta Jessica.
– Igen. A városháza előtt fejezik le.
Jessicának eszébe jutott az elegáns hölgy, akit akkor látott, amikor arcán gúnyos mosollyal éppen
távozott Ulfeldték házából. Elképzelte, amint a szép fej lehull, a tér kövezetére, s továbbgurul a durva
köveken, míg a karcsú test élettelenül csuklik össze.
Önkéntelenül is megragadta Tancred karját. A férfi közelebb lovagolt hozzá, izmos combja
hozzáért a lányéhoz, erős kezével pedig átkarolta.
– Menjünk – mondta csendben és megfordította a lovát. Jessica engedelmesen követte.
Vajon, tűnődött Jessica, az emberek gonosznak születnek, csak elnyomják magukban a rosszat egy
ideig, vagy jónak, és környezetük ébreszti fel bennük a gonoszt?
Tudta, hogy legalább egy ember van a világon, aki jónak született és az is marad örökre. Mattias,
Mattias Meiden az, a fiatal orvos, csodálatos, gyógyító szemével. Remélte, hogy Mattiasnak sok
gyermeke lesz. Sokszor látott rossz külsejű alakok körül csoportosuló utcakölyköket. Kétségtelen,
hogy tolvajokat, közönséges csavargókat faragnak belőlük. Micsoda visszaélés ez Isten művével,
gondolta reménytelenül. Nem az efféle embereknek kellene sokasodniuk és benépesíteniök a világot!
Miközben az olyanok, mint Mattias, esetleg családot sem alapítanak!
Éppen akkor, amikor beértek az egyik szomszédos utcába, a tömeg fölmorajlott. Jessica becsukta a
szemét és arra gondolt: olyan, mintha föllélegeztek volna. Mielőtt közel értek volna Ulfeldték
házához, Tancred leugrott a lóról.
– Nem kísérhetlek tovább.
 Jessica feléje nyújtotta karját, a férfi pedig lesegítette. Amikor a lány is mellette volt, átkarolta.
– Vigyázz magadra! Ne feledd, hogy három nap múlva találkozunk lent a kikötőben a kocsmánál.
Jessica a mellére hajtotta fejét. Így álltak még egy ideig, nehezükre esett a búcsúzás.
– Most igazán nem mondhatod, hogy a kacsák túlharsogják a vallomásod! – jegyezte meg tréfásan
Jessica.
– Nem, valóban.
A lány várt egy kicsit, de mivel semmi nem történt, kiszabadította magát a férfi öleléséből és
fölszállt a lovára.
Tancred is felugrott a nyeregbe, még egyszer búcsút intettek egymásnak, majd ellovagoltak.
Tancrednak néhány utcával arrébb eszébe jutott, mire is célozhatott Jessica a kacsahápogással.
Vissza akart fordulni, de észrevette, hogy a lány már rég bent van a házban. Felbosszantotta saját
ostobasága, majd kedvetlenül ellovagolt az egyhangú kaszárnya irányába.
Jessicát örömmel üdvözölték. Nagy volt a sürgés-forgás. Gyámolítottja sírvafakadt örömében,
amikor megpillantotta.
– Végre! Végre! – sóhajtottak fel többen is, mert Eleonora Sofia magatartása mindegyiküket
megviselte.
Leonora Christina izgatottan magyarázott. Gyönyörű sötétzöld színű, aranysujtásos selyemruhát
viselt.
– Csak azt kapta, amit érdemelt – ismételgette, hogy meggyőzze önmagát is. – Fejét egy póznára
tűzték, bárki megtekintheti a városfalakon kívül. Testét pedig a pózna alá temették. Úgy hallottam,
hogy Jörgen Waltert száműzik. Máig sem értem, hogy merték állítani, hogy az én drága uramnak bármi
köze is volt ahhoz az olcsó nőszemélyhez? Isten legyen a lelkéhez irgalmas! Az is képtelenség, hogy
mi felségsértést követtünk volna el! Nehéz időket hagytunk magunk mögött, Jessica. Sajnos nem
tudtam úgy törődni a gyermekeimmel, ahogy szerettem volna. Szegény Corfitz lekötötte minden
figyelmemet. Örülök, hogy legalább Eleonora Sofiával nem kell már foglalkoznom. Olyan szenzibilis
az a kislány!
Leonora Christina szeretett idegen szavakat használni, különösen a francia kultúrát tisztelte, mint
ahogy sokan mások a családjában. A királynéval e téren is folyton vetélkedtek, melyikük franciább a
franciánál.
– Tudod, a férjemet most rettenetesen idegesíti a gyermeksírás. Óriási nyomás nehezedett rá az
utóbbi néhány hónapban.
Corfitz Ulfeldt bezárkózott dolgozószobájába. A Jessica érkezése utáni néhány napon nem is jött
elő.
Volt még valaki, aki fellélegzett Jessica visszatértekor. Mostanra új tervet eszelt ki. Ella, a
konyhalány nehezen palástolta örömét, annyira zaklatott volt, hogy már-már előtört belőle a
hisztérikus nevetés.
Már nem törődött azzal, hogy megmérgezze. Ördögi gondolatok jártak a fejében. De a lényege
ennek is ugyanaz volt, oda akart állni Jessica elé, hogy mindenekelőtt szavaival kínozza meg.
– Nemezis – suttogta maga elé. – Ez a nemezis, Jessica Cross!
Július tizenharmadika sorsfordító eseményt tartogatott az Ulfeldt ház lakói számára.
III. Frigyes a legnagyobb titokban vádiratot szerkesztett Ulfeldt ellen, amelyben pontokba szedték a
főudvarmester bűneit. Belefoglalták azt is, milyen önkényesen bánt hivatalával, gyakran saját
nyereségét helyezve az ország érdeke elébe. Nepotizmussal is vádolták, azaz hogy számos esetben
előnyben részesítette rokonait és barátait.
IV. Keresztély halála után Corfitz Ulfeldt volt Dánia egyedüli ura, egészen addig, míg fél-sógora,
Frigyes meg nem jelent a színen. Az öreg király halála után Ulfeldt bezárkózott annak
dolgozószobájába és átnézett minden fontos dokumentumot, a király egész levelezését. A
főudvarmester bármikor veszélyessé válhatott az új király számára. Igazán nem tudták felmérni, mik
lehetnek a tervei, egy dolog azonban bizonyossá vált: Corfitz nem támogatta Frigyes királlyá
koronázását, ő volt az egyetlen, aki annak idején nem írta alá az erről szóló egyezséget. A rossz
nyelvek utána még sokáig azt suttogták, hogy Leonora Christina szerette volna magát királynővé
koronáztatni… Ma már nehéz lenne megmondani, hogy mindez igaz-e. Egyvalami azonban bizonyos,
Corfitz Ulfeldt és felesége hihetetlenül nagyratörők voltak, így nem nehéz elképzelni, hogy a terv
megfordulhatott a fejükben.
Frigyes gondosan titokban tartotta az Ulfeldt ellen készített vádiratot. Ennek ellenére kiszivárgott
valami bizonytalan hír a főudvarmester száműzetésével kapcsolatban. Így július 14-én, éppen aznap,
mikor Jessicának Tancreddal kellett volna találkoznia a kikötőben, az Ulfeldt ház leginkább nyüzsgő
hangyabolyhoz volt hasonlatos. Iszonyatos gyorsasággal csomagoltak be mindent, amit csak lehetett,
Leonora Christina utasításokat adott a cselédeknek, felügyelte, hogy gyermekeit megfelelően
öltöztessék fel, férjét pedig többször is kénytelen volt afelől biztosítani, hogy igazságtalanság történik
vele. Corfitz Ulfeldt túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy részt vegyen a készülődésben. A
jajveszékelő családfőnek nem sok hasznát vették.
Jessica kétségbeesett. Már alig várta, hogy találkozhasson Tancreddal. A férfi hamarosan ott várja
a megbeszélt helyen, míg ő és vele együtt az Ulfeldt család házanépestül készen áll a hosszú útra,
hogy a főudvarmester elkerülje a reá váró megaláztatásokat, ha nem éppen a kivégzést.
Idővel ugyanis bebizonyosodtak az ellene szóló vádak. Ulfeldtnek nem volt más választása, mint
hogy elmeneküljön Hollandiába, ahol előző látogatása alkalmával, az állam pénzén ugyan, de
megvette magának a menedékjogot…
Jessica persze keveset tudott ura terveiről. Neki csak annyit mondtak, hogy hosszú időre külföldre
utaznak. Amikor végre egyedül maradt néhány percre, sietve papírra vetett néhány sort és kirohant a
hátsó kapuhoz. A kapu előtt éppen egy fakereskedő vesztegelt ökrösszekerével.
– Kérem! Kérem! – kiáltott felé kétségbeesetten Jessica. – Vigye ezt a levelet egy óra múlva a
kikötőbe! Lent a kocsmában keresse meg a legszebb férfit. Kérdezze meg, hogy Tancred Paladinnak;
hívják-e. Ha ő az, adja oda neki. Itt egy birodalmi tallér a fáradalmaiért!
Egy birodalmi tallér sok pénz volt egy szegény fakereskedő számára, úgyhogy beleegyezően
bólintott és megígérte, hogy megteszi, amire a kisasszony kéri.
– És egy szót se szóljon erről senkinek! – suttogta Jessica, majd visszasietett a házba.
TANCRED MÁR JÓ IDEJE üldögélt, az ízletes kosztjáról híres, Jávorszarvashoz címzett
kocsmában, amikor odament hozzá egy idegen férfi.
– Az úr Tancred Palladium?
– Paladin. Igen.
– Ezt a levelet küldi az úrnak egy kisasszony.
– Köszönöm.
A férfi álldogált még egy kicsit, mire Tancrednak eszébe jutott, hogy kezébe nyomjon egy tallért.
A fakereskedő nem panaszkodhatott aznapi bevételé- re. Két birodalmi tallér! Egy szobalány ennyit
keres egy év alatt!
Tancred homloka mind jobban összeráncolódott a levél olvasása közben.
„Kedves, drága barátom! Ulfeldték még ma külföldre utaznak. Nekem is velük kell tartanom.
Nem tudom, miért ez a sietség, mindent olyan gyorsan határoztak el. Hörsholmon keresztül
Hammermöllen felé tartunk, ami nincs messze Helsingörtől. Ott vár minket majd egy hajó. Légy
boldog, kedvesem. Kedvesemnek neveztelek, bár sohasem csókoltál meg. Nyugodtan megtehetted
volna, azzal még nem hoztál volna hírbe. Nem az én hibám, hogy nem lehet már semmi köztünk.
Sietve írom le ezt a néhány sort, élj boldogul:
 Jessicád”

Tancred nem hallott az Ulfeldt elleni ítéletről, különben már rég figyelmeztette volna a lányt.
Semmit nem értett. Csak azt fogta fel, hogy Jessicát örökre elveszítheti.
Kicsit később már a tengerparton vágtatott őrült iramban, hogy megkeresse a lányt. Először
Ulfeldték házához lovagolt, dacolva a hallgatólagos tilalommal, hogy a király emberei nem
érintkezhetnek a főudvarmesterrel. Néhány otthagyott szolgától megtudta, hogy a menekülők úgy két
órája hagyták el a házat.
Kénytelen volt folytatni az üldözést.
Feje üres volt, agyában egyetlen gondolat lüktetett lázasan: Jessica.
De Hörsholmba is későn érkezett. Ulfeldték csak addig időztek vidéki házukban, amíg magukhoz
nem vettek még néhány értékes családi ereklyét és néhány hűséges szolgát, majd folytatták az utat.
Nagyon sietős nekik, gondolta Tancred.
Mi lesz, ha túl későn érkezem? Lehet, hogy éppen akkor indul el a hajó, vagy már csak bámulhatok
utána a távolba?
Akkor bérelek egy csónakot és utánuk megyek. Istenem!
Miért késlekedtem ilyen sokáig?
Besötétedett, mire Hammermöllenbe ért. A kikötőben fáklyák világítottak és emberek nyüzsögtek,
csomagokat cipeltek a szárazföldről a hajóra…
Tancred leugrott lováról, olyan gyorsan, hogy majd- nem felbukott, majd lesietett a partra.
Szerencséjére azonnal észrevette Jessicát. Éppen néhány gyermekruhát emelt fel egy ládáról.
– Jessica!
A lány felnézett. Arca felderült egy pillanatra, majd elkomorult.
– Tancred! Teljesen megbolondultál? Itt olyasmi történik, ami veszélyes lehet számodra. Vigyázz,
nehogy felfedezzenek a tömegben!
– Gyere ide a kunyhó mögé!
Amikor a lány mellette állt, a vállára tette a kezét.
– Jessica! Nem utazhatsz el! Egyszerűen nem engedem! Megértem, hogy menni akarsz, hisz
Ulfeldték menekülnek. Én már nem beszélhetem le róla, túlságosan elkeseredett lehet. De te nem
tarthatsz velük! Ulfeldtet megbélyegezték, szerencséjének vége. Saját életed rontod el, ha most
elmész.
– Nem hagyhatom magára Eleonora Sofiát!
– Neki ott vannak a szülei, a testvérei és számtalan szolga, aki bármikor rendelkezésére áll. Nekem
nem marad senkim, ha elmész. Jessica, maradj velem – suttogta elkeseredetten a férfi. – Nem tudok
nélküled élni!
– Hiszen te is tudod, hogy semmi kedvem elmenni!
Tancred kétségbeesésében egyre szorosabban ölelte magához a lányt.
– Tudom, nincs jogom azt kérni tőled, hogy maradj. Hiszen csak a saját nyomorúságomat oszthatom
meg veled, de…
– Megosztanád velem a nyomorúságodat?
– Ó, Jessica! Nem tudhatod, mit vállalsz, ha mellettem maradsz! Mégis erre kérlek, kedvesem, nem
bírnám ki, ha elmennél.
– Majd együtt harcolunk a nyomorúság ellen – mondta a lány reménykedve. – Hozom a ládámat.
– A hajón van már?
– Nem, azt hiszem még nem.
 – Siess!
Kiléptek a kunyhó mögül. Tancred továbbra is árnyékban maradt, míg a lány elszaladt a holmijáért.
Sajnos Leonora Christina éppen akkor ért oda, amikor Jessica felemelte az utazóládáját.
– Hová mész, Jessica? – csattant fel úrnője élesen.
– Nem tartok önökkel, felséges asszonyom – dadogta a lány riadtan, de egyenesen az asszony
szemébe nézve.
– Nem futamodhatsz meg éppen most!
– Sajnos meg kell tennem. Feleségül megyek Tancred Paladinhoz.
A férfi ugyan nem kérte meg a kezét, de Jessica érezte, hogy Tancrednak szüksége van rá, mint
barátra.
– Mi lesz Eleonora Sofiával? Sorsára hagynál egy gyermeket egy múló szerelemért?
– A kislány gyorsan elfelejt majd engem. Egyébként pedig ott vannak neki a szülei és a testvérei.
Én viszont soha nem felejteném el Tancredot. Legyen boldog, felséges asszonyom, és sok szerencsét!
Kérem, csókolja meg helyettem a kislányt! – mondta Jessica és kezében a nehéz ládával elrohant.
– Állítsátok meg! – kiabálta Leonora Christina. A hajóról gyermeksírás hallatszott.
– Jessica, Jessica! – sírta egy vékony kis hang.
– Istenem, miért ennyire fájdalmas az élet? – nézett könyörögve kedvesére. Tancred megragadta a
ládát, majd a ló felé szaladtak.
– Ott vannak! Állítsátok meg őket! Lőjetek! – rikoltotta a király leánya. Nem, mégsem! Fogjátok el
őket!
De addigra már mindenki fenn volt a fedélzeten. Amúgy sem érték volna utol őket, mert mindketten
felugrottak már a lóra és elvágtattak.
– Gyorsan! Fedélzetre! Oldjátok el a köteleket! – hallották búcsúzóul Ulfeldt hangját.
Jó ideje lovagoltak már, amikor Tancred megállította a lovát. Jessica az eseményektől kábultan,
fátyolos szemmel nézett rá.
– Istennek hála, hogy idejében érkeztem! Ha arra gondolok, hogy a hajó már a nyílt tengeren járt
volna…
– Hát, én is hálát adok Istennek a gyorsaságodért – mondta a lány, egész testében remegve. Ezek
szerint megkaptad a levelem?
– Igen. Légy áldott érte.
Némán lovagoltak tovább. A férfi a lány vállára tette a kezét, Jessicának mindez most
természetesnek tűnt. Csak az utazóláda volt útban. Nehéz volt és állandóan le akart esni. Egyébként
meg hol a mellét, hol a combját nyomta.
– Jessica, hallottam, amit Leonora Christinának mondtál. Komolyan gondoltad?
A lány nem válaszolt rögtön.
– De kedvesem, az én dolgom, hogy döntsek erről? Pillanatnyi kétségbeesésemben mondtam, de ha
jól emlékszem, eddig még nem kérted meg a kezem.
Tancred válasza is váratott magára egy kicsit.
– Igazad van, eddig nem kértem meg a kezed. Jól tudod viszont, hogy már régóta megtettem volna,
ha nem lennék ilyen helyzetben.
– Akkor mégis, mik a terveid velem? – kérdezte Jessica. – Mihez kezdjek most? Talán menjek
vissza Askingébe és felejtselek el? Hidd el, olyan szívesen segítenék neked, ha hagynád.
– Nem tehetem.
Jessica már régóta meg akart tudni valamit.
– Talán egy asszonyról van szó? Olyan helyzetbe hozott, ami kellemetlen számodra? Netán van már
egy gyermeked? Ez az egyetlen dolog, amitől valóban félek.
– Istenemre, szó sincs erről! – mondta rémülten a férfi. – Mégis, mit képzelsz rólam? Te vagy és
voltál az egyetlen nő az életemben. Ezt magad is tudhatod.
– És honnan kellene tudnom?
Tancred felsóhajtott.
– Szeretlek, Jessica!
A férfi vallomása felmelegítette szívét, ám úgy döntött, hogy nem adja meg magát könnyen.
– Szeretsz, mégsem bízol bennem. Egyébként szeretném tudni, hogy ezúttal hová tartunk? Meddig
lovagolunk még a sötétben?
– Gabrielshusbe megyünk. Bár azt hiszem, ma éjjel már nem érünk oda. Tízkor az őrhelyemen
kellett volna lennem, de inkább vállalom a büntetést. Fontosabb vagy nekem mindennél.
– Akkor… megint a fogadóba megyünk?
A férfi szorosan átölelte.
– Nincs más választásunk. De nyugodj meg, tisztességesen fogok viselkedni.
– Sejtettem – mondta halkan Jessica.
SZÉL DAGASZTOTTA; a hajó vitorláit, így gyorsan Öresund magasságába értek. Stella
Holzenstern magából kikelve állt a fedélzeten és dühösen nézte a távolodó partot. Elhagyta a
szárazföldet, a hajó néhány nap múlva kiköt Németalföldön, Jessica pedig Dániában maradt.
Stella igyekezett partra jutni, amikor megértette, mi okozta a nagy felfordulást. Ám addigra
behúzták a pallót, a matrózok pedig visszatartották. Nem tudta palástolni csalódottságát.
Mihez kezdjen Németalföldön?
KÉSŐ ÉJJELRE JÁRT, mire találtak egy fogadót. Tancred megkérdezte, hogy kér-e saját szobát,
mire Jessica kissé gonoszan megjegyezte:
– Ha jól emlékszem, megígérted, hogy tisztességesen fogsz viselkedni. Ezért a jövőben veled
szeretném tölteni azt a néhány órát, amit rám szánhatsz.
Tancred ezek után jó hangosan kért egy szobát, maga és felesége számára. Jessica szíve egyszerre
örült és vérzett e szavak hallatán. Tancred vacsorát is hozatott kettőjüknek.
Némán költötték el vacsorájukat, és miután a fogadósné kivitte az edényeket, Tancred bezárta az
ajtót. Jessica éppen az ablaktáblákat hajtotta be, amikor Tancred hátulról átkarolta.
– Mitévők legyünk, kedvesem?- kérdezte elkeseredetten. – Elfogadsz úgy is, hogy velem együtt
súlyos terhet veszel a nyakadba?
A lány megfordult és a férfi szomorú szemébe nézett.
– Tudod jól, hogy nem érdekel. Ha valaki sokat jelent nekem, képes vagyok akár a lehetetlenre is.
Csak azt nem bírom elviselni, ha szenvedni látlak, különösen ha nem tudom, miért.
– Ha engem választasz, lehet, hogy szegénységben fogsz élni.
– Nem félek a szegénységtől
– Lehet, hogy megaláznak.
Jessica végigsimított a férfi homlokán, ujját végighúzta szemöldökén és arccsontján.
Tancred nem bírta tovább türtőztetni magát. Magához vonta a lányt és hevesen megcsókolta a
nyakát, éppen a füle alatt.
– Segíts nekem, Jessica, segíts! Nem bírom már egyedül viselni ezt a terhet!
– Segítek, kedvesem, megígérem – suttogta kábultan Jessica. Megrészegítette a férfi közelsége.
A következő pillanatban Tancred kereső ajka megtalálta a lány száját és elkeseredetten
megcsókolta, mintha ezután soha többé nem látnák egymást. Jessica úgy érezte, mintha lángolna a
bőre. Már nem tudta, melyik a saját és melyik Tancred teste. Ennek ellenére a férfi továbbra is izgató
és titokzatos maradt számára.
Tancred tért hamarabb magához.
– Ne hamarkodd el a döntésed… – lihegte. – Előbb hallgasd meg…
– Kész vagyok meghallgatni a történeted – mondta Jessica dobogó szívvel.
– Nem – mondta Tancred és elengedte a lányt. – Nem tudom elmondani, ha ennyire közel vagy
hozzám.
Jessica gyorsan körülnézett a szobában.
– Levesszük a cipőnket és lefekszünk egymás mellé az ágyra. Így közel lehetünk egymáshoz,
anélkül, hogy zavarna téged. Mintha két karosszékben ülnénk egymással szemben, minden testi
kapcsolat nélkül.
Tancred megfogadta a lány tanácsát. Mielőtt melléfeküdt volna, elfújta a gyertyát.
– Nehéz belefogni.
– Megértelek – nyugtatta meg Jessica.
– Olyasvalakiről kell beszélnem, akit nagyon szeretek. Éppen ezért nehezen szolgáltatom ki még
neked is.
Jessica igyekezett megnyugtatni.
– Az életünket könnyíted meg azzal, ha elmondod.
– Ezt én is belátom. Mégis olyan nehéz!
Tancred a lány fölé hajolt és egyik karjával átkarolta.
– Másfél évvel ezelőtt kezdődött. Egyedül ültem egy fogadóban és vacsoráztam. Egyszercsak
odajött hozzám egy ismeretlen férfi. A legszörnyűbb dolgokat mesélte azokról, akik a legközelebb
állnak hozzám. Először azt hittem, hogy őrült, vagy részeg. De azt állította, hogy van a birtokában egy
levél, amely mindent bizonyít.
Legnagyobb megdöbbenésére Jessica érezte, hogy a férfi sír. Megsimogatta Tancred fekete haját,
gyengéden és szeretetteljesen, ahogy mindig is szerette volna.
– A férfi pénzt akart – folytatta. – Különben mindenkinek elárulta volna, mi áll abban a levélben.
Iszonyatos botrány tört volna ki, ha csak egy része is kiderül.
– Megmutatta neked a levelet?
– Nem adta a kezembe, de felismertem a kézírást.
– Lehet, hogy becsapott.
– Mondtam már neki ezerszer. De ilyenkor mindig azzal fenyeget, hogy nyilvánosságra hozza.
Anyámhoz akar menni. Azt pedig nem engedhetem meg!
– Ezek szerint apádról van sző?
Tancred nagyot nyelt.
– Igen, róla. Amit az a férfi állított, olyan valószerűtlennek tűnt, hogy a szemébe nevettem. Később
megtudtam, hogy előfordulhat ilyesmi.
Jessica várta, hogy mi derül ki az egészből, de Tancred még mindig nem merte kimondani.
– Hogy hívják a férfit?
– Hans Barth. Azt mondta, hogy élete legszebb éveit dologházban kellett töltenie, míg apám
büntetlenül élt szabadon. Kárpótolni akarja magát a szenvedéseiért. Azt akarta, hogy apám fizessen
neki. Engem akart felhasználni közvetítőnek.
Tancred észre sem vette, hogy közben olyan szorosan fogja Jessicát, hogy az többször is
felszisszent.
– Mit mondott az a férfi az apádról? – kérdezte csendben a lány.
Hallotta, hogy Tancred a könnyeivel küzd. Bizonyára kellemetlen egy ilyen férfinak, ha sírni látják,
gondolta a lány. Éppen ezért igyekezett tapintatosan viselkedni. Tancred jó ideje magában hordozza
ezt az óriási terhet, most pedig megviseli, hogy valaki előtt hangosan fedje fel a szörnyű titkot.
– Azt mondta… Istenem, nem tudom kimondani!
– Dehogynem. Tudod, hogy soha senkinek nem mondom el. Nagyon szeretlek, Tancred!
Most, hogy biztos volt a férfi szerelmében, ő is be merte vallani szerelmét. Végtelen gyengédséget
érzett Tancred iránt.
– Az az ember azt állította, hogy az apám… szeretője volt.
Jessica azt hitte, rosszul hall. Minden egyébre számított, csak erre nem. Azt hitte, Tancred valami
bűntényről fog beszélni, vagy királyellenes összeesküvésről, hűtlenségről, de ez…
Nehezen szedte össze magát.
– Első hallásra nevetséges rágalomnak tűnik az egész. De a szemedből látom, hogy sokkal
komolyabb dologról van szó, mint hittem.
Tancred megtörölte az orrát.
– Igen, véresen komoly az ügy.
– Én semmit sem értek az egészből. Olyan hihetetlen!
– Igen. De a társaim állítják, hogy előfordul ilyesmi.
– Megvitattad velük?
– Természetesen nem árultam el, hogy az apámról van szó. Csak a véleményükre voltam kíváncsi,
általában.
– Nem! – mondta határozottan Jessica. – Én még mindig nem tudom elhinni!
Tancred fölsóhajtott.
– Megbántam, hogy elmondtam neked. Jobb lett volna, ha nem teszem.
– Nem, dehogy! Csak kérlek, adj egy kis időt!
Jessica sokáig semmit sem tudott mondani. Kétségbeesetten igyekezett összeszedni gondolatait.
Végül csak annyit fűzött hozzá:
– Még mindig nem értem. Hihetetlen. Az apádnak két gyereke is van. Emellett isteníti anyádat, ezt
bárki könnyen észreveheti.
– Igen. Ezért gondolom, hogy a férfi hazudik. Ennek ellenére nem tudom eldönteni. Érted, miért
nem állhatok ilyesmivel a szüleim elé? Kérdezzem meg apámtól, hogy… Nem, lehetetlen! Nem
sérthetem meg őket. Emellett a dolog annyira visszataszító, hogy képtelen lennék szóba hozni előttük.
Hiába lennénk négyszemközt, még apámnak sem mernék előhozakodni vele. Anyámnak pedig még
kevésbé!
– Ezek szerint fizettél annak az embernek?
– Mindenemet odaadtam neki, amim csak van. Az az átkozott pedig minden egyes alkalommal
megígéri, hogy odaadja nekem a levelet. Most már tudom, hogy soha nem kapom meg. Természetesen
kihívtam párbajra, hogy megvédjem apám becsületét, de az az ördög csak nevet mindenen. Esze
ágában sincs kiállni.
– Mikor találkozol vele legközelebb?
– Holnap este. De már nincs mivel fizetnem. Bárcsak lett volna bátorságom ahhoz, hogy megöljem.
– Ó nem! – kiáltotta elszörnyedve a lány. Fölült és a sötétben elkezdte keresgélni az erszényét.
Közben csendben sírdogált. Észrevétlenül letörölte könnyeit. Muszáj erősnek maradnia.
– Mennyit követel az a gazember?
– Mindig annyit, amennyi nálam van.
– Elég lesz neki tíz tallér? Sajnos nincs több pénzem.
– De Jessica!
 – Csak most az egyszer, hogy nyugton maradjon. Legalább lesz időnk kigondolni valamit.
– Nem ijeszt el a történet?
– Inkább határozottá tett. Persze megrázott, amit meséltél. És még mindig nem értek semmit. De
annak örülök, hogy végre bízol bennem. Én pedig megígértem, hogy segítek rajtad. Igyekszem hideg
fejjel végiggondolni az egészet. Apád feltűnően férfias jelenség, ezért gondolom, hogy hazugság az
egész.
– Bárcsak igazad lenne!
– Meg kell szereznünk a levelet.
– Félek, hogy csak a gazember hulláján át juthatunk hozzá.
– Mi lenne, ha leütnénk és elvennénk tőle a levelet?
– Hogy képzeled? Hiszen mindig gondoskodik arról, hogy találkozásaink alkalmával ne legyünk
egyedül.
– Milyen a külseje?
– Negyvenes évei vége felé járhat. Meglehetősen lepusztult. Szemei táskásak, szinte minden foga
kihullott. Ennek ellenére igyekszik előkelően öltözni. Tulajdonképpen jóképű lehetett fiatalkorában. A
modora simulékony, de van benne valami fenyegető.
– Ezzel a szörnyeteggel lett volna viszonya apádnak? Képtelen vagyok komolyan venni. Mégis
megértem kétségbeesésed okát. Hol szoktál találkozni vele? Csak nem abban a fogadóban, ahol együtt
voltunk?
– Igen, ott. Kivett magának egy szobát. Éppen amellett, amelyikben mi aludtunk.
Jessica igyekezett megőrizni hidegvérét.
– Akkor éjjel is ott volt, amikor mi megérkeztünk. Csak nem találkozód volt vele?
– Nem, dehogy.
– Ez talán éppen azt jelenti, hogy rajtad kívül más áldozatai is vannak.
Tancred ezen eltűnődött.
– Lehet, hogy igazad van. Miért töltene különben olyan sok időt azon a félreeső helyen? Ha nincs
ellenedre, mégiscsak kölcsönkérném a tíz tallérodat. Más színben látok mindent, amióta elmondtam
neked a titkot. Biztos vagyok benne, hogy találunk kiutat. Csak azt a levelet sikerülne megszerezni…
Jessica nem felelt. Már tudta, merre keresse a kiutat. Csak éppen Tancrednak nem akart róla szólni.
– Szégyellem, hogy kölcsön kellett kérnem a pénzed. De belátom, hogy igazad van, időt kell
nyernünk. Amint tudom, visszafizetem neked.
– Valóságos pokol lehetett az életed, kedvesem. Meg- zsaroltak, ráadásul kételkedned kellett apád
tisztességében. De ugye nem hiszed, hogy tényleg…
– Bárcsak tudnám! A legnagyobb baj, hogy nem kérdezhettem meg apámat, anyámat pedig még
kevésbé.
– Megértelek.
Tancred becsukta a szemét.
– Ó, Jessica, drága barátnőm, olyan jó veled! Legszívesebben így maradnék az idők végezetéig!
– Azt hiszem, jobb lenne, ha aludnánk egy kicsit.
– Igazad van. Tőlem nem kell félned, tudom, mit kíván meg a tisztesség.
– Igen, gondoltam – mondta Jessica kicsit bosszúsan.
Amikor végre mindketten alváshoz készen álltak, megszólalt Tancred:
– Jessica… feleségül jössz hozzám azok után, hogy ismered a titkom?
– Ha ezt leánykérésnek szántad, akkor valami mást is kitalálhattál volna.
A férfi elnevette magát.
 – Drága Jessica, rettentően boldoggá tenne, ha feleségül jönnél hozzám!
– Igen, ez tényleg másképp hangzik. Ez esetben kimondom a boldogító igent.
A férfi visszadőlt párnájára és megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Köszönöm, kedvesem!
Jessica várt még valamire. De mivel semmi nem történt, kénytelen volt újabb kérdést feltenni
Tancrednak.
– Nem akarsz megcsókolni, hogy azzal pecsételjük meg eskünket?
– Nem, nem merlek! Egy igazi lovag tudja, mikor kell megálljt parancsolni magának.
Jessica úgy festett, mint az elégedett macska, akinek végre sikerült megfognia az egeret. Valahol
legbelül azonban dühös volt kicsit vőlegényére. Szép dolog a lovagi erény, azonban vannak helyzetek,
amikor rendkívül bosszantó tud lenni.
12. fejezet

JESSICA ÉPPEN AZT TETTE, amire Tancred egyáltalán nem számított, sőt ha tudja, minden
erejével azon lett volna, hogy megakadályozza.
A tisztességes éjszakát követő másnap délutánján érkeztek Gabrielshusbe. Tancred későn ébredt
aznap reggel, Jessica pedig nem akarta felkölteni. Örült, hogy a férfi így megnyugodott vallomása
után. Tancred persze veszekedett vele, hogy hagyta ilyen sokáig aludni, de fölháborodása nem volt
komoly.
Szülei nagyon örültek, amikor megpillantották mind- kettőjüket, csak éppen azt szerették volna
tudni, mi történt. Tartered részletesen beszámolt Ulfeldték szökéséről.
– Ezt azonnal jelenteni kell – mondta Alexander. – Mi a terved, fiam?
Jó kérdés.
– Azt hiszem, Koppenhágában már értesültek a fejleményekről. De ha apám hírnököt akar
küldeni…
– Nem te lennél a legmegfelelőbb? Egyébként is azonnal jelentkezned kell az őrhelyeden, ha el
akarod kerülni a büntetést.
– Igen. De azért azt még el szeretném mondani, hogy megkértem Jessica kezét, és ő igent mondott.
Beleegyeztek ti is?
– Ó Tancred, ha tudnád, mennyire boldog vagyok! – lelkendezett Cecilie. – Már azt hittem,
sohasem szánod rá magad.
AMIKOR TANCRED MAR messze járt, Jessica nagy levegőt vett és bement a fiú szüleihez.
Barátságosan fogadták. Elbeszélgettek kettejük jövőjéről, Tancred gyermekkoráról és a fiú
furcsaságairól. Bár kellemes volt a hangulat, Jessica mégis észrevette a szülők szemében bujkáló
aggodalmat. Nem értették, miért változott meg fiuk ennyire az utóbbi időben.
Végre elérkezett a pillanat, amelyre már régóta várt.
Cecilie felemelkedett.
– Lemegyek a konyhába és megmondom a szakácsnak, hogy ma különlegesen finom vacsorát főzzön
nekünk. Meg kell ünnepelnünk a nagy eseményt!
Mikor végre egyedül voltak, Jessica Alexanderhez fordult.
– Beszélhetnék önnel négyszemközt?
A férfi nem értette, mit akarhat Jessica, de beleegyezően bólintott.
– Hát persze! Talán Askingéről van szó?
– Nem egészen.
– Gyere, menjünk be a dolgozószobámba!
Alexander bebicegett a lány előtt, majd miután becsukta mögöttük az ajtót, hellyel kínálta Jessicát.
– Nos? – mosolygott rá kedvesen.
Jessica szörnyen félt. Mégis meg kellett tennie. Nem maradt számukra más kiút. Nagyot nyelt, majd
belevágott mondandójába.
– Tegnap este Tancred elmondta, mi gyötri oly hosszú ideje.
Alexander csodálkozásában félig felemelkedett a székről.
– Mit mondasz? Azonnal hívom Ceciliét.
– Ne, kérem, várjon egy percet. Talán később.
Alexander visszaült. Türelmetlenül várta, mit fog mondani a lány.
Jessica összeszedte minden bátorságát.
– Nehéz belekezdenem. Tancred ráadásul megtiltotta, hogy akár egy szót is szóljak. Én mégis
megteszem. Nincs más kiút.
Alexander bólintott.
Jessica ismét nagyot nyelt, és zavarában elfintorodott. Úgy döntött, nem kertel tovább.
– Tancredot másfél éve zsarolja egy férfi. Egy bizonyos Hans Barth.
Remélte, hogy Alexander majd semmit sem ért az egészből. Ám várakozásával ellentétben
Alexander Paladin elsápadt.
– Mit mondasz?
Jessica azt hitte, hogy a férfi azon nyomban elájul, olyan fehér volt az arca. Azután lassan
visszanyerte színét és ezzel együtt lélekjelenlétét, majd olyat tett, amire Jessica egyáltalán nem
számított.
Leendő apósa odarohant az ajtóhoz, feltépte és felesége után kiáltott.
– Cecilie! Cecilie!
Hangjából iszonyatos düh és kétségbeesés áradt.
Tancred anyja lélekszakadva rohant keresztül a termeken.
– Mi történt, Alexander? – kérdezte lihegve. – Úgy kiabálsz, mintha összedőlt volna a világ!
Belépett a szobába, elegánsan, fiatalosan, amilyen mindig is volt.
Alexander elszürkülve ült székében.
– Tancred bevallotta Jessicának, miért viselkedik olyan furcsán. Hans Barth zsarolja hónapok óta.
Cecilie kénytelen volt megtámaszkodni az egyik szék támlájában.
– Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! Ó, kicsi Tancred! – sóhajtotta.
Alexander úgy festett, mint egy görög dráma végzet- sújtotta hőse.
– Fiam! Fiam! Hát már a fiamat sem hagyja békén!
– Te tudtál arról, hogy szabadon bocsátották?
– Megfeledkeztem arról is, hogy létezett valaha. Ez az én nemezisem – jelentette ki Alexander,
miközben fogalma sem volt róla, hogy ugyanezt mondta Stella Holzenstern, csak valaki mással
kapcsolatban. – Istenem!
Cecilie közben összeszedte magát.
– Beszélj, Jessica! Kérlek, mondj el mindent pontosan! Majd megtudja, hogy igazi ellenfélre lelt
Alexanderben.
– Sajnos – kezdett bele Jessica –, Tancredtól megtudtam, hogy annak a szörnyű embernek a
birtokában van egy levél.
– Egy levél? – nézett Alexander meglepetten a feleségére. – De hát én nem is írtam neki levelet!
– Én is mondtam Tancrednak, hogy nem lehet igaz – bizonygatta Jessica. – Csalás az egész! Nem
lehet más!
Szegény lányt egyre jobban fojtogatta a sírás. Az ügy rosszabbul alakul, mint sejtette. A
legfurcsább az, hogy Cecilie is tud mindenről. Jessica legszívesebben elszaladt volna. Jó lenne most
Tancrednál lenni, de ő elment.
– Biztos vagy abban, hogy nem… – kérdezte Cecilie a férjét.
– Nem hiszem… – suttogta az rémülten. – Azaz, hogy egyszer… Istenem! Egyszer valóban írtam
neki egy levelet.
– De Alexander, hogy voltál képes arra, hogy…
– Még az elején volt. Megköszöntem a… megértését és a segítségét – mondta végül elcsukló
hangon.
Jessica nem hitt a saját fülének. Cecilie leült a lány mellé.
– Drága Jessica! Kérlek, segíts nekem és beszélj erről Tancreddal. Mondd el neki, hogy apját
gyermekkorában olyan megrázó élmények érték, melyeknek rossz hatása csak felnőttkorában derült ki.
Belekeveredett egy ügybe, amelyből sértetlenül került ki, míg Hans Barthot egy másik férfival együtt
elítélték. Alexander nekem köszönhette a szabadságát. Éppen úgy mellette álltam akkor, mint ahogy
most te is Tancred oldalán állsz. Érted?
Jessica bólogatott.
– Azt hiszem, igen. Egy kicsit.
– Az a disznó! – tört ki Alexander. – Éppen az én tisztaszívű és ártatlan fiamra vetette ki a hálóját.
Csakhogy Tancred tisztességes ember. Már értem, miért nem akart minket terhelni elkeseredésével.
Sokat kellett fizetnie annak a…?
– Mindenét, amije csak volt, eladta, hogy fizethessen – felelte Jessica. – Tegnap kényszerében tíz
tallért kölcsönzött tőlem, hogy megfékezze azt a szörnyeteget. Ma este fizeti ki neki. Azért tettünk így,
mert időt akartunk nyerni.
– Ma este? – kérdezte szárazon Alexander. – Hol? És pontosan mikor?
Cecilie egy láda mélyéből előkotort tíz tallért és a lány kezébe nyomta.
– Abban a fogadóban találkoznak, amelyik félúton van Gabrielshus és Koppenhága között. Azt már
én sem tudom, hogy mikor.
– Most pedig kérlek, mondj el mindent, amit Tancredtól hallottál – kérte még egyszer Alexander. –
Szóról szóra. Legyen az bármennyire is kellemetlen rám nézve.
– Elmondok mindent. De az elején szeretném biztosítani önöket arról, hogy sem Tancred, sem én
egy szót sem hittünk el az egészből. Meg voltunk győződve arról, hogy a férfi hazudik. Hogy a levél
mennyire árthat önnek, Tancred nem tudta…
Jessica e bevezető után részletekbe menően elmondott mindent, amit Tancredtól megtudott.
Alexander egyre jobban elsápadt. Amikor Jessica befejezte, felemelkedett székéből.
– Azonnal visszajövök – mormogta feléjük. Kis idő múlva hallották, amint felfelé megy a lépcsőn.
A két nő egymásra nézett.
– Ennyire komoly a dolog? – kérdezte Jessica.
– Alexander számára? Tulajdonképpen nem. Őt akkor felmentette a bíróság, ám ha a levél tartalma
kiderül… Sajnos nem tudom, mi áll benne és hogyan lehet értelmezni.
Jessica szerette volna megtudni, hogy Alexander valóban Hans Barth „szeretője” volt-e, de nem
merte megkérdezni. Attól félt, hogy a válasz túlságosan felzaklatná.
Alexander sokáig váratta őket.
– Mit csinálhat odafenn? – tűnődött Cecilie.
– Mintha lépéseket hallottam volna a folyosóról – jegyezte meg Jessica. – Azt hittem, visszajön
közénk…
Megmerevedtek a rémülettől. Az udvarról patadobogás zaja hallatszott, félreismerhetetlenül.
Odarohantak az ablakhoz, de már csak annyit láttak, hogy a férfi sebesen elvágtat.
– Ó Istenem! – suttogta Cecilie.
– A fogadóba siet – szólalt meg Jessica.
Cecilie, akár egy kamaszlány, könnyed léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Jessica lent várt rá, míg
alakja fel nem tűnt ismét.
– Magával vitte a pisztolyát. Láttad, mennyire feldühítette, hogy valaki ki akarja használni a
gyermekét.
– Én vagyok az oka mindennek!
– Te? Helyesen cselekedtél. Tancred nem mert velünk beszélni, és ez érthető. De most sietnünk
kell, mielőtt valami baj történik.
 Jessica pillanatok alatt útra kész volt. Nemsokára a két asszony is a fogadóba vezető úton lovagolt.
A HOSSZÚ LOVAGLÁS mindkettőjüket megviselte. Még azután is testükben érezték a lüktetését,
hogy leszálltak a nyeregből. Gyalog mentek tovább, a lovakat a fogadótól távolabb egy fához
kötözték… Elosontak a fogadó ablaka mellett.
Bekukkantottak az ablakon.
– Egyikük sincs bent.
– Jöjjön, asszonyom – suttogta Jessica. – Azt hiszem, tudom, melyik szobát szokta kivenni az a
férfi.
– Tancred nem azt mondta, hogy mindig ügyelt arra, hogy ne maradjanak négyszemközt?
– De igen. Azért jobb lenne, ha megnéznénk. Hiszen nem Tancredot keressük most – emlékeztette
Ceciliét. – Lehet, hogy megtaláljuk a levelet.
Bár ebben egyikük sem hitt igazán.
Az ivóból kitántorgott egy férfi. A két asszony gyorsan arrébb osont.
– Itt áll Alexander lova – nézte az állatot riadtan Cecilie. – Még tajtékos, nemrég érhettek ide.
Óvatosan mentek át a néptelen hátsóudvaron, majd fel a lépcsőkön. Egy ideig botorkáltak a
sötétben. Merre is lehet az a szoba, tűnődött Jessica.
– Ez volt a mi szobánk, akkor ez lehet…
Bólintott, mintegy igazat adva magának.
Valaki motoszkált odabenn.
Cecilie határozottan odament és kinyitotta az ajtót.
A látványtól a lélegzetük is elakadt. Jessica ösztönösen elfordította a fejét, majd erőt vett magán és
újra odanézett.
Alexandert látták, amint valaki teste fölé hajol. A zajra az ajtó felé fordult. Szótlanul bámult
feleségére és Jessicára.
– Alexander – suttogta Cecilie. – Alexander, csak nem…
A padlón egy férfi feküdt, testét megkínozta a halál. Vér borította mindenütt. Ez hát Hans Barth,
gondolta Jessica. Tancred helyesen írta le a külsejét.
– Nem hiszem, hogy ő tette – szólalt meg hirtelen a lány. – Nála pisztoly volt.
Cecilie megértette, mire célzott ezzel.
Ezt a férfit pedig leszúrták. Egymás után többször is testébe mártotta a tőrét valaki. Mennyire
megváltozott! Milyen roncs lett abból a szép férfiból!
Férje csak lassan tért magához.
– Mit kerestek ti itt?
– Téged követtünk.
– Remélem, meg sem fordult a fejetekben, hogy azért jövök, mert vé…
– Mi mást gondoltunk volna? Hiszen a pisztolyodat magadhoz véve hagytad el a házat, mégpedig
sietve.
– Csakhogy ezt nem én tettem. Megőrültetek? Alig pár perccel előttetek érkeztem meg! Istenem,
félek, hogy…
– Azt hiszem, ugyanarra gondolunk – suttogta Cecilie. – Meg kell keresnünk Tancredot.
– Ezt tettem volna, de egyszerre csak megjelentetek. Édes fiam, mit tettél?
Jessica magához tért kábulatából.
– Várjanak! Nézzenek csak ide!
A lány az asztalra mutatott. A fiókból vastag levélköteg kandikált ki.
– Talán a levél? – kérdezte óvatosan.
 – Hans Barth soha nem vált volna meg ilyen fontos iratoktól – mormogta Cecilie.
Alexander szinte alvajáróként az asztalhoz lépett és kivette a leveleket. Vér tapadt a köteg tetejére.
– Nem az ő kezében volt utoljára. Valaki máséban – suttogta csendben az őrgrófné.
Alexander alaposan átnézte.
– Itt van – hallatszott tompa hangja.
– Tedd zsebre gyorsan – mondta a felesége. – Akkor legalább nem kell belefolynunk semmibe.
Most már nincs itt semmilyen bizonyíték sem ellened, sem Tancred ellen.
– Nem, nem ilyen egyszerű – szólt közbe Jessica. – A fogadós tudja, hogy Tancred és Hans Barth
bizonyos időközönként találkoztak. És Tancred itt járt ma este. Egyedül a levél bizonyíthatja
ártatlanságát. Négy levél van még itt különböző kézírással. Mindegyik véres volt. Szántszándékkal
tették úgy, hogy valaki megtalálja. És Alexander úré is köztük volt!
– Kérlek, hívj minket ezentúl anyának és apának – szólt hozzá Cecilie.
– Köszönöm – mosolyodott el szórakozottan, máson tűnődve. – Már rég nem voltak szüleim. Nos,
értitek, amit mondok?
– Igazad van, kislányom. Tancred ártatlan. Valaki más tehette – helyeselt Alexander.
– És ezen levelek írói sem. Összesen hat levélnek kellett itt lennie.
– Remek az elméleted, Jessica – mondta Cecilie. – Tehát ha elvittük volna Alexander levelét,
egyértelműen Tancredra terelődött volna a gyanú.
– Pontosan.
– Értesítenünk kell a hatóságokat – szólt közbe Alexander. – De mit tegyünk a levelekkel?
Nehéz volt a döntés. A levelek bizonyították Tancred és a levelek íróinak ártatlanságát. De semmi
kedvük nem volt hozzá, hogy a négy szerencsétlen embert, no és persze Alexandert, zaklatásnak
tegyék ki.
– A fogadósnak tudnia kell, kivel találkozott itt Barth – jegyezte meg Cecilie. – Beszélnünk kell
vele. A leveleket pedig tartsd magadnál, Alexander. Majd meglátjuk, mi történik.
Lementek és beszéltek a fogadóssal, aki azonnal a várnagyért küldetett. A leveleket nem említették.
– Már régóta sejtettem, hogy egyszer történni fog valami – jegyezte meg a fogadós. – Olyan sokan
jártak hozzá és mindenki gyűlölte!
Úgy tűnt, egyelőre jó irányba fejlődnek a dolgok.
– Hányszor mondtam neki, hogy ez nem lesz így jó, de nem törődött velem.
Az ivóban üldögéltek, amíg a várnagy átkutatta a szobát. Rajtuk kívül senki sem volt ott.
A várnagy száraz, hivatalát buzgón ellátó ember volt.
– Úgy hallom, a fiuk kapcsolatban állt a halottal.
– Igen, mi is így tudjuk.
– Itt járt ma este – mondta a fogadós. – Egy darabig együtt ültek. Nagyon zaklatott volt.
Veszekedtek. Aztán a fiatalúr dühös lett és faképnél hagyta azt az alakot, majd elvágtatott Koppenhága
felé.
– És mit csinált a másik?
– Üldögélt még egy ideig, majd felment a szobájába.
– És azután?
– Sajnos nem tagadhatom le, hogy Tancred úr visszajött később. Többször is megfenyegette
Barthot, hogy végez vele. Persze nem ő volt az egyetlen.
Alexander felsóhajtott és megmutatta a leveleket, de a kezéből nem adta ki. Beszámolt a
zsarolásról, a vérfoltokról, és hogy milyen furcsa helyen találták a leveleket.
– Nem olvastam el egyiket sem, várnagy uram – fejezte be mondókáját. – Ám sejtem, miről
szólnak. Biztosíthatom, hogy emberi tragédiák rejlenek mindegyikben. Hans Barth. rossz ember volt.
Kihasználta az emberek gyengeségét és saját hasznára fordította. Javaslom, hogy égessük el
valamennyit, de előtte másoljuk le az összes aláírást, hogy ezáltal tisztázzuk a gyilkosság alól íróikat.
Ha úgy gondolja, ettől függetlenül fölveheti velük a kapcsolatot.
– Tudja, uram, hogy törvényellenes, amit javasol. Bizonyítékokat nem lehet elégetni.
– Ezeknek a férfiaknak semmi köze a gyilkossághoz. Egy levél azonban hiányzik.
A várnagy alaposan meghányta-vetette magában Alexander szavait. Végül a következő kérdést tette
fel:
– És azt miből gondolja, hogy valamennyi levél írója férfi?
Alexander tétovázott.
– Egyik sem női kézírás.
– Fogadós, jöjjön ide! – kérte Cecilie. – Ha megnézi az aláírásokat, képes lenne összekapcsolni az
idejáró személyekkel?
– És ha nincs aláírás? – kételkedett a várnagy.
– Biztos, hogy van, különben semmi alapja nem lett volna a zsarolásnak.
– Kezdjük el – javasolta a várnagy. – Ha így sem megy, kénytelen leszek elolvasni a leveleket.
Kivétel nélkül!
Alexander magában imádkozott.
Ceciliét kérték meg arra, hogy elolvassa az aláírásokat. Kinyitotta az első levelet, amelyben ez
állt: A te Arnéd.
– Arne – olvasta hangosan.
– Őt ismerem. Hétfőn járt itt – felelte a fogadós.
– A következőt – kérte a várnagy.
– Csak egy monogram áll itt: H. C. – mondta Cecilie.
– Ó, Clingen lesz az. Őt már rég nem láttam.
És így folytatódott tovább. Volt aki aláírta a teljes nevét, volt aki csak kezdőbetűit tüntette fel. A
fogadásnak egy kivételével mindegyiket sikerült azonosítani. De mivel nem az az ember volt a
gyilkos, ennek nem volt semmi jelentősége.
– Nos? – fordult Alexander a fogadóshoz. – Emlékszel valakire, aki gyakran járt ide, mégsem
olvasták fel a nevét?
– Hát… azt hiszem, mindegyik nevet felolvasta a nagyságos asszony. Persze Tancred úrén kívül.
– Az a levél nálam van – mondta Alexander és megveregette a zsebét.
– Megengedné, hogy azt is megtekintsük? – kérdezte a várnagy.
Erre az őrgróf kivette a zsebéből a levelet és felmutatta az aláírást.
– Igen… meglehetősen régi már a tinta. Hans Barth neve is rajta áll, köszönöm, elteheti.
– Valakiről megfeledkeztem – kiáltott fel a fogadós. – Van még valaki… de azt nem tudom, hogy itt
járt ma vagy sem. Várjanak! Megkérdezem a többieket!
Kiment a konyhába, de gyorsan megtudta, amit akart.
– A feleségem állítja, hogy itt volt. Éppen a fiatalúr után.
– Mi a neve?
A fogadás odament a várnagyhoz és a fülébe súgott valamit. Az tágra nyílt szemmel hallgatta, majd
felpattant.
– Hát ez nem lep meg. Kevés az olyan hirtelenharagú ember, mint ő. Köszönöm a türelmüket,
őrgróf úr, mindannyian hazamehetnek.
– És a levelek?
 – Most rögtön elégetjük valamennyit. Én sem vagyok olyan szívtelen, mint sokan gondolják.
– Köszönjük, várnagy úr – fordult hozzá Cecilie. – Ha bízik a diszkréciómban, úgy szívesen
visszaküldeném valamennyit jogos tulajdonosának, vagy legalább közölném velük, hogy nincs okuk a
további rettegésre. Ha a fogadós úr odaadja nekem a címeket…
– Azt hiszem, igaza van, asszonyom – egyezett bele a várnagy, bár szívesen beleolvasott volna
némelyikbe. De ilyen magasrangú emberek előtt, mint Paladinék, nem mert közönségesen viselkedni.
– Csalódott lennék, ha most nem kapnánk el – igyekezett leplezni kíváncsiságát. – Azt az embert
nem először vádolják gyilkossággal. De most nem menekülhet!
– Hálásak vagyunk, hogy ilyen gyorsan végére járt az ügynek, kedves uram – mondta búcsúzóul
Cecilie. – Ha egyszer arra visz az útja, látogasson meg minket bátran Gabrielshusben!
– A legnagyobb örömmel, nagyságos asszonyom – felelte elbájolva a várnagy.
Cecilie, aki tudta, hogyan csavarja ujja köré az embereket, folytatta.
– Az ember nem találkozik minden nap olyan hivatalnokkal, aki ennyire diszkrét és tapintatos
legyen. Higgye el, nehéz pillanatok voltak ezek számunkra. Isten áldja, uram!
Jessica még mindig remegett, képtelen volt segítség nélkül lóra ülni. Alexander felsegítette.
Amikor már biztosan ült a nyeregben, felzokogott.
– Hidd el, megértünk – vigasztalta leendő apósa. – Mi sem érzünk másként. Holnap reggel
belovagolok Koppenhágába és elmondom Tancrednak, hogy megszabadult vérszívójától. Beszélek
majd neki Hans Barthoz fűződő viszonyomról és azt is elmondom, hogy Cecilie és te milyen hősiesen
viselkedtetek ma este.
– Nocsak – mosolygott felesége. – Rég nem kaptam már tőled ilyen dicséretet – mondta, miközben
elindultak hazafelé. – A mai nap igazi hőse Jessica. Tisztán és bölcsen gondolkodtál ma este – fordult
a lány felé.
– Az ember néha hihetetlen dolgokra képes azért, akit szeret.
– Én is azt hiszem – suttogta Cecilie, majd pillantása találkozott Alexanderével –, én is azt hiszem,
hogy így van.
– A várnagy megígérte, hogy átkutatja Hans Barth városi szobáját. Talán így Tancred is
visszakaphat valamennyit a pénzéből, de értéktárgyainak egy részét feltétlenül – mondta Alexander,
majd valamit felesége fülébe súgott.
Cecilie megértően bólintott.
– Gyere, Jessica!
Alexander megállította a lovát, a két asszony pedig továbbment. Hamar maguk mögött hagyták a
fogadót. Sötét szántóföldek között lovagoltak..
– Tudod, Alexandert megviselték az események – igyekezett megmagyarázni, férje miért nem tart
velük. – Hans Barth feltűnése felkavarta az elfelejtettnek hitt emlékeket. Sőt, a jóhíre is majdnem
veszélybe került. Ne aggódj, hamarosan utánunk jön.
Ezek szerint mégis igaz, borzongott meg Jessica.
Szerencsére a friss éjszakai szél gyorsan kifújt a fejéből minden borús gondolatot. Boldog volt,
rettenetesen boldog, hiszen segíthetett hőn szeretett kedvesén. És ami még ennél is fontosabb,
rádöbbent, hogy nem gyenge többé, önmagára talált. Szinte hihetetlen, hogy az egykor félénk,
elfogódott, árnyékszerű lány oroszlánként harcolt szerelméért.
13. fejezet

A SZORONGÁS ÉS KÉTSÉGBEESÉS múltán Tancred visszanyerte régi énjét. Jókedvű volt,

eleven és legfőképpen boldog. Sohasem tudták meg, mit mondott neki Alexander. A kívülállók csak
annyit láttak, hogy az ifjú ismét bizalommal fordul apjához. Cecilie sírni szeretett volna örömében.
Tancred ezek után szerette volna minél hamarabb megtartani esküvőjét. Képtelen volt tovább várni.
Az pedig meg sem fordult a fejében, hogy akár egy ujjal is Jessicához nyúljon, amíg a pap össze nem
eskette őket.
Így Jessica kénytelen volt türelmesen kivárni a nagy pillanatot.
Az esküvő megszervezése sok időt vett igénybe, ugyanis Cecilie minden rokonukat szerette volna
meghívni. Most végre fényes ünnepséget tarthatnak! Gabriella és Kaleb esküvője, saját kérésükre,
meglehetősen egyszerű volt: Cecilie most végre szeretett volna kitenni magáért.
Gabriella és Kaleb is eljött, magukkal hozták fogadott lányukat, Elit is. Cecilie örült, hogy végre
boldognak látja leányát, Tancred pedig kénytelen volt belátni, hogy Kaleb egyáltalán nem az a
fajankó, akinek korábban hitte.
Tarald és Yrja sem hiányzott a sorból és természetesen Mattias sem. Bár a fiatal orvos nemrég tért
haza Dániából, azért szívesen vállalkozott még egyszer az útra. Kora ellenére Cecilie anyja, Liv is
megjelent, testvére, Are kíséretében. Are kis családja sem maradhatott ki a nagy eseményből, így
jelen volt még a fia, Brand, menye, Matilda és felnőtt unokája, Andreas.
Végre együtt voltak ismét.
Azonban egyvalaki hiányzott, Tarjei fia, Mikael. Róla semmit sem tudtak.
Alexander csak egyetlen rokonát hívhatta meg, nővérét, Ursulát.
Jessica megpróbálta elérni Stella Holzensternt, de amint megtudta, unokatestvére még nem tért
haza. Állítólag Németalföldön van, ugyanis a jószágigazgatónak onnan küldött levelet, amelyben azt
írta, hogy sürgősen pénzre van szüksége.
Jessica, bár magának sem vallotta be szívesen, megkönnyebbült. Hiába volt Stella az egyetlen
rokona, nem volt bennük soha semmi közös. Stellából csak úgy áradt a hidegség. Jessica önkéntelenül
is megérezte, hogy a lány nem szereti.
Mindannyian boldogok voltak amiatt, hogy végre igazi lakodalmat tarthatnak. Ursula egész délután
egyvalakivel beszélgetett. Saját bevallása szerint az a norvégiai férfi hihetetlenül okos, képzett és
melegszívű volt. Csak akkor akadt el a lélegzete, amikor kiderült, hogy csodálata tárgya nem más,
mint Kaleb, a „bányász”, ahogy ő eddig nevezte.
Ám Ursula elég nagylelkű volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen és keblére ölelje rokonát.
Az esküvő valóban pompás volt. Koppenhága szinte valamennyi előkelősége Gabrielshusben
mulatott aznap. Meghívták Tancred tiszttársait és Alexander néhány régi barátját is. A ház ablakaiból
áradó fény még késő éjjel is bevilágította a környéket.
– Jessica – suttogta Tancred újdonsült feleségének, aki csak úgy ragyogott a boldogságtól. – Fáradt
vagyok, azt hiszem, visszavonulok. Velem tartasz? – csipkelődött a férfi.
– Igazán nincs ellenemre. Akkor… tűnjünk el!
Cecilie és Alexander megtiltott minden haszontalan ceremóniát, ami egyébként mindig megelőzte a
nászéjszakát. Ilyen volt például az is, hogy az ifjú asszonyt a nyoszolyólányok vetkőztették le és
öltöztették fel éjszakára, vagy az, hogy a násznépnek kötelező volt meggyőződni arról, hogy valóban
együtt vannak az ágyban, egyéb ilyenkor szokásos durva tréfákról nem is beszélve.
Senki sem szólt egy szót sem, amikor a fiatal pár eltűnt, csak sokatmondó pillantásokat vetettek
egymásra.
 Az asztalon találtak egy kancsó bort. Tancred töltött mindkettőjüknek, majd koccintott
menyasszonyával. Jessica észrevette, hogy Tancred keze remeg, olyannyira, hogy egy kis bort ki is
löttyintett a szőnyegre.
De az ő lába is remegett.
– Évek óta erre a pillanatra vártam! – suttogta a férfi.
– Talán nem szemérmetlenség a részemről, ha elmondom, hogy én is így érzek – felelte pironkodva
ifjú hitvese.
Tancred szinte elájult a boldogságtól.
– Ez igaz, Jessica?
– Attól kezdve, hogy felbuktunk az erdőben.
– Én is akkor kívántalak meg először!
Tancred zavarában az asztal szélére tette a poharát, amely nagy csörömpöléssel összetört, a bor
pedig szétfolyt a szőnyegen. Jessica már-már fel akarta takarítani, de még mielőtt megtehette volna,
Tancred valami egészen meglepőt mondott.
– Megengeded, hogy levetkőztesselek?
A lány ünnepélyesen bólintott.
– Bár azt hiszem, láttál már engem így egyszer – mondta, miközben a férfi megoldotta
menyasszonyi ruháját. – Most azért jobban nézek ki, mint amikor Mattias rámtette azt a szörnyű
borogatást.
– Már akkor is annyira kívántalak, hogy legszívesebben fölfaltam volna a borogatást, csak hogy
teljes szépségedben lássalak. Jessica! Gyönyörű vagy – sóhajtott a férfi, amikor az alsószoknyát
kivéve mindent lehámozott a lányról.
– Köszönöm! Nincs ellenedre, ha felveszem a hálóingem? Szeretném tudni, hogy áll rajtam!
– Rendben – nevetett fel a férfi és ráadta, majd az alsó szoknya is végképp a földre hullott. – Most
olyan vagy, mint egy mesebeli hercegnő.
Jessica felhúzta az orrát.
– Nem hinném, hogy a mesebeli hercegnők annyira kívánatosak lennének. Én viszont az szeretnék
lenni! Veszedelmes csábító!
Ezen mind a ketten jót nevettek.
– Több vagy annál – mondta Tancred –, egyenesen ellenállhatatlan!
Jessica felkacagott, hogy zavarát valahogyan palástolja.
– Tancred? Elfújnád a gyertyákat? Szeretnélek én is levetkőztetni, de azt hiszem, csak sötétben
tudom megtenni – egyelőre. Tudod, félek egy kicsit.
A sötétség bátorságot kölcsönzött mindkettőjüknek. Egyre izgatottabbak lettek és Tancred ruhái
pillanatok alatt földre hulltak. Végül Jessica átkarolta férjét, Tancred pedig forrón megcsókolta.
– Ó, Jessica! Kimondhatatlanul szeretlek! – nyögte a férfi. – Most már végre az enyém vagy! Végre
az enyém!
– Tancred, légy kedves hozzám. Mondtam, hogy félek még egy kicsit.
– Majd… igyekszem – hangzott a szaggatott válasz. – Bár nem hiszem, hogy sokáig tudom még
türtőztetni magam!
De addigra megtörtént, ami talán ráért volna egy kicsit.
TANCRED AZ ÁGY SZÉLÉN ÜLT, arcát kezébe temetve. Szomorú volt és elkeseredett.
– Nekem soha nem sikerül semmi – mormogta. – Mindjárt belehalok a szégyenbe!
Jessica végigsimított meztelen hátán. Csak nehezen tudta visszafojtani mosolygását.
– Olyan jól indult az egész, kedvesem. Pár percig kellemes volt. Majd meglátod, holnap még
jobban sikerül.
– Hát persze – felelte a férfi keserűen, de felesége érezte, hogy mindjárt visszanyeri tréfálkozó
kedvét. – Tizennégy nap múlva talán képes leszek már arra is, hogy elvegyem a szüzességed, persze,
ha beosztom az erőmet! Jessica, hidd el, én vagyok a megtestesült sikertelenség!
– Ellenkezőleg! Hát nem érted, micsoda bók volt ez nekem, hogy nem tudtad visszatartani a… a
vágyaidat, pedig hozzám sem értél?
– Éppen ez az – dünnyögte Tancred. – Arról nem is beszélve, hogy tönkretettem a gyönyörű
hálóingedet!
– Ezen könnyen segíthetünk – mondta Jessica és már kezdte is levenni magáról.
Tancred arca felderült.
– Miért vágyakoznék utánad holnap estig?
– Ez aztán a harci szellem – tűnődött félhangosan Jessica, majd átölelte férje erős vállát. – Most
inkább feküdjünk egymás mellé és beszélgessünk a szerelmünkről. Azt hiszem, leginkább erre vágyik
az ember a nászéjszakán. És nem arra, hogy megismerje… miként… működnek a férfiak. Persze, ha
gondolod, megpróbálhatjuk újra, hiszen olyan kellemes borzongás áradt végig a testemen. Azt hiszem,
mégiscsak kedvem lenne hozzá…
Tancred azon csodálkozott, hogyan képes Jessica ennyire megőrizni a lélekjelenlétét. Pedig a lány
is csalódott volt egy kicsit.
– Azt mondod, nem ellenzel egy újabb próbálkozást – mondta Tancred, aki addigra mellébújt és
éppen azon mesterkedett hogyan szabadíthatná meg feleségét az átkozott hálóingtől. – Úgy érzem, most
képes lennék bármire! – tette hozzá némi önelégültséggel.
– Ennek igazán örülök – nevette el magát Jessica és átölelte a férfit.
AZÉRT MÉGSEM VOLT Tancred annyira ügyetlen, mert Jessica teherbe esett, mégpedig a
nászéjszakán. Ami azt illeti, nem ő volt az egyetlen, aki így járt, különösen abban az időben, amikor
még erény volt szűzen férjhez menni.
Amikor átlépték hálószobájuk küszöbét, még rettenetesen félt, ám Tancred rövid elkeseredési
jelenete visszaadta önbizalmát. Úgy tűnt, képes megint összeszedni magát, amikor fontos dologról van
szó. Szerencsére megőrizte humorát, aminek persze nem minden férfi örült volna. Tancred viszont épp
olyan volt, mint Jessica, szeretett a legelképesztőbb helyzetekben is nevetni.
Az utóbbi néhány évben egyiküknek sem volt lehetősége az önfeledt tréfálkozásra, most végre
felszabadultan nevethettek megint.
És Tancred úgy döntött, hogy nem vár még tizennégy napig, de egy percig sem. Jessica pedig
megismerte a titkot, azt a fájdalommal teli örömöt, amit Tancred ajándékozott neki. Egész éjjel ébren
feküdtek, egymást átkarolva és boldogok voltak, hogy végre egymásra találtak a szerelemben.
HÁT EZ NAGYSZERŰ – kiáltott fel Cecilie egy ködös télvégi reggelen. – Hallottad már a jó hírt,
Alexander? Nagypapa leszel! Mi lesz a gyerek neve?
– Még nem tudjuk – nevetett Jessica. – Az apámat Thomasnak hívták…
– Megint egy „T” – nevetett Cecilie. = Ez a betű úgy látszik újra és újra visszatér a családunkban.
Nos?
– Titokban mindig arról álmodoztam, hogy lesz egy fiam és Tristannak nevezem majd – mondta
bátortalanul Jessica. – Ha nincs ellenetekre, Tristan Alexandernek kereszteljük majd a gyermeket.
Feltéve, ha fiú lesz.
– Tetszik az ötlet – nevetett Alexander. Végül is meg kell őriznünk családunk lovagi hagyományait.
És ha lány lesz?
– Abban az esetben a Lene Stephanie nevet kapná Liv nagymama és Jessica édesanyja után. De
hívhatjuk Christiánénak is, ön után anyám – jegyezte meg Tancred.
– Kérlek benneteket, drága anyám után nevezzétek inkább Lenének. Azt hiszem, ezzel nagyon
boldoggá tennétek. A Christiánét pedig csak tegyétek félre a következő kislány számára.
– Milyen telhetetlen, anyám – mosolyodott el Tancred. – De én azért megteszek mindent, ami tőlem
telik.
Ó – ábrándozott Jessica –, nekünk bőven elég lesz egy kis Tristan, egy Lene, egy Christiane és
egy…
– De Tancred – fordult fiához komolyan Cecilie. – Még soha nem beszéltél Jessicának a Jéghegyek
Népéről?
– Hát, már említettem neki valamit, de ami nemzedékünkben már volt egy elátkozott gyerek.
Gabriella holtan született lánya… nem hinném, hogy…
– Jessica, kérlek, figyelj rám. A Jéghegyek Népének leszármazottai nem különösen termékenyek.
Mindig kevés gyermekük született. Ez ellen sajnos semmit sem tehettek!
– Ezt nem tudtam – mondta szomorúan Jessica. De hamarosan ismét felderült az arca. – Akkor
kétszeresen szeretjük majd azokat, akik mégiscsak a világra jöttek!
– Ebben nem kételkedem – fordult feléje Cecilie.
GABRIELSHUSBE BEKÖSZÖNTÖTT A TAVASZ. Jessica gyakran sétálgatott a parkban. Tancred
Koppenhágában volt az őrhelyén. Ragaszkodott ahhoz, hogy Gabrielshusben lakjanak, bár így a hét
nagyobb részét egymástól távol kellett tölteniük. A főváros szerinte nem lett volna megfelelő hely egy
várandós asszony számára.
Éppen a park legfélreesőbb részén járt, amelyet a házból sem lehetett már látni. Csodálkozva vette
észre, hogy egy asszony áll a gátnál, az alacsony világítótorony mellett.
Ki lehet az, aki erre tévedt?
Volt valami fenyegető az asszony egyenes tartásában. Jessica még mindig nem döntötte el,
odamenjen-e hozzá. Egyedül volt a parkban. Bár épp az imént találkozott Wilhelmsennel, de az öreg
az ellenkező irányba tartott. Azt a rókát vette üldözőbe, amelyik napok óta tizedeli a
baromfiállományt.
Azonban az asszony már észrevette, ezek után nem tehet úgy, mintha ő nem látta volna.
Figyelmeztetnie kell, hogy magánbirtokon jár.
Az asszony egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte. Mintha éppen rá várt volna.
Mit akarhat?
Jessica kelletlenül indult felé.
A parknak ezt a részét sűrű növényzet nőne be. Ligetként fogta körül a kert végében álló kis
pavilont. Lehet, hogy ismeri azt az asszonyt?
– Stella! – kiabálta messziről Jessica. – Te vagy az? Isten hozott!
Jessica feléje szaladt.
Stella nem mozdult, csak állt ott mereven, halottsápadt arccal. Még csak el sem mosolyodott. Igaz,
sohasem tudott nevetni.
– Mikor érkeztél? – kérdezte kedvesen Jessica. – És hol voltál ilyen sokáig?
– Látom, ott van már a fattyú a hasadban – mondta Stella jéghidegen. – Sohasem fog megszületni.
Jessica megtorpant a lépcső alján. Értetlenül nézett egyetlen még élő rokonára.
– Mit mondtál? – suttogta kábultan.
– Most meg milyen fickónak csavartad el a fejét? Lefeküdtél vele is, ahogy másokkal szoktál?
– De Stella! Mi történt veled?
– Tudd meg, hogy' az apám sohasem törődött veled. Csak kolonc voltál a nyakán. Persze te mindig
is bolondultál a férfiak után. Ne félj, tudom, hogy el akartad csavarni apám fejét! Csakhogy nem
sikerült. Ezért ölted meg anyámat!
– Nem öltem meg az anyádat, Stella. Teljesen megbolondultál?
– Pedig megtetted. Te vagy az oka mindennek. Mollyt beöltöztetted a ruhádba, így ő halt meg
helyetted. Hogy becsaptad szegény anyámat! Nem hagyhatta annyiban, hogy elcsábítottad apámat! A
birtokhoz pedig semmi közöd. Bárcsak meghaltál volna!
Jessica végre megértette, hogy Stella elméje tényleg megbomlott. Eszébe jutott, hogy a
nagyanyjával is hasonló történt… anyjából gyilkos lett, a nagynénje nimfomániás volt, az apja pedig
egy szerencsétlen szoknyabolond…
Nem csoda, hogy Stella ide jutott.
– Miért engem vádolsz ezekkel a szörnyűségekkel? – védekezett Jessica. – És a nagynénéd halála?
– Az is a te hibád. Felgerjesztetted apámban a vágyat, de nem elégítetted ki. Szegény kénytelen volt
a nénémhez fordulni. Anyámnak pedig végeznie kellett vele is. Remélem, érted!
Jessica menekülni próbált, de Stella hangja megállította.
– Várj csak! Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen! Pisztoly is van nálam. Már régóta
kereslek, Jessica Cross. Ez volt a kötelességem, mert én vagyok a bosszú, a sors igazságos angyala, a
nemezis. Az a dolgom, hogy végezzek az olyan bűnösökkel, mint te vagy! Ulfeldtéknél már a
kezemben voltál…
– Hát te voltál?
– Igen. Én mérgeztem meg a tejedet! – élénkült meg az addig szoborszerű arc. Visszataszító
látványt nyújtott. – Közel voltál ahhoz, hogy végezzek veled! És akkor mindent elrontott az a lovagias
idióta. Emlékszel Ellára? Hát én voltam. Persze te nem sokat törődtél a cselédekkel. Azután még
egyszer túljártál az eszemen. Mennyire gyűlöltelek akkor! Elhitetted velem, hogy Németalföldre
tartasz! Azt terveztem, hogy a hajón intézlek el. El akartam mondani, milyen aljas vagy és utána
beledobtalak volna a tengerbe! De akkor ismét színre lépett az az idióta és te megmenekültél. Hosszú
hónapokat töltöttem abban a távoli országban, míg pénzhez jutottam. Elkeseredettségemben
reményként világított, hogy egyszer valóban végezhetek veled! Most végre itt a pillanat. És én nem
hibázom még egyszer!
– Nem teheted! A gyerek… Tancred gyereke…
– Éppen ezért kell meghalnia. Az a hősies idióta! Eszembe jutott, hogy elpusztítom őt is, de ez
mindennél súlyosabb büntetés lesz neki! Nem mintha olyan szerelmes lenne beléd, csak a férfiak
szentimentálisak a születendő gyermekeikkel szemben. Most fuss el, Jessica. Nagyon jó tréfa lesz,
ahogy menekülsz a végzetes golyó elől, ide-oda ugrálva. Hiszen tudod, hogy jó lövő vagyok…
Felemelte a pisztolyt és Jessicára irányította.
– Megbolondultál, Stella, nem gondolhatod… Neked akartam adni Askingét, de ezek után…
– Nem fogadok el tőled alamizsnát! Askinge mindenképpen az enyém lesz. Most pedig gyerünk,
szaladj! Vadászni akarok.
Jessica igyekezett összeszedni a gondolatait, de teljes ürességet érzett a fejében. A magzatra
gondolt, Tancredra, a boldogságra, amely sohasem lesz az övék…
Stella kihívóan feljebb emelte a fegyvert.
– Nem túl vidám üldögélő nyulakra vadászni… ne légy már ilyen lusta!
Lövés dördült. Jessica azt hitte, őt érte a golyó. De semmit sem érzett. Stella csuklott össze,
szemében furcsálkodó kifejezéssel. Teste tompán puffant a világítótorony kőpadlóján.
Jessica összegörnyedve állt, kezét hasára tapasztva védelmezte gyermekét.
A ligetből Wilhelmsen sietett feléje izgatottan.
 – Eltaláltam – lihegte. – Mindent hallottam, nagyságos asszonyom! Az az asszony bolond volt.
– Ó, Wilhelmsen! – boruk az öreg nyakába Jessica és zokogni kezdett.
A vén cseléd átkarolta.
– Nem tehettem mást, ugye érti, asszonyom?
Jessica hevesen bólogatott.
– Köszönöm. Mindent el fogok mondani a bíróság előtt…
– Ne gondoljon most erre, nagyságod! Én már öreg vagyok. Az életemnek úgyis hamarosan vége.
Jessica ránézett.
– Csakhogy Gabrielshus soha nem lesz a régi maga nélkül! Mindent megteszek, hogy megmentsem!
WILHELMSENT RÖGTÖN szabadon engedték, amint fény derült Stella és a méregkeverő
cselédlány, Ella azonosságára. Wilhelmsen önvédelemből cselekedett, nem volt más választása. Jobb
lett volna, ha csak megsebesíti, de hát nem olyan könnyű ekkora távolságból pontosan célozni.
Miután a Paladin család magához tért a borzalmas esemény után, Alexander jó áron eladta az
askingei birtokot. Jessica soha többé nem akart visszatérni oda.
Végül is mindenkit megnyugtatott, hogy fény derült Jessica titokzatos betegségére. A gyermek
szempontjából sem volt ez mindegy.
Tristan helyett egy pompás kislány született, akit megállapodásuk szerint Lene Stephanie-nak
kereszteltek. Liv repesett az örömtől, ahogy Cecilie előre megjósolta. Megígértette velük, hogy amint
lehet, ellátogatnak a kicsivel Graastensholmra.
Tancred a gyermeke születése után vált végleg komoly felnőtté. Továbbra is megőrizte tréfás
kedvét, egyvalamit azonban megtanult: veszíteni is tudni kell! Ez az érettség legbiztosabb jele.
Képes volt órák hosszat a csecsemő bölcsője mellett üldögélni.
– Ugye rám hasonlít? – kérdezte újra meg újra. – Épp olyan elbűvölő a mosolya, mint az enyém, no
és amilyen hanyagul ráncolja a homlokát… és amilyen odaadóan pihen a kebleden… pontosan olyan,
mint én. Hát nem látod?
Jessica kedvesen a vállára tette a kezét.
– És mindezek ellenére remekül boldogul az életben – mondta férjének nevetve.
14. fejezet

CORFITZ ULFELDT és családja nem maradt hosszú ideig Németalföldön. Svédországba mentek,
Krisztina királynő udvarába, ahol remekül érezték magukat. II. Gustav Adolf leánya művelt, okos
asszony volt. Nagyra értékelte a művészeteket és udvarában megfelelő helyet biztosított művelőik
számára.
Itt gyűlt össze lassan a család néhány tagja, így Ebbe Ulfeldt, Valdemar Christian gróf, valamint
Leonora Christina öreg édesanyja, Kirsten Munk. Ulfeldt és anyósa azonnal hasznossá tették magukat.
A mérhetetlenül gazdag Ulfeldt 370 000 birodalmi tallért adott kölcsönbe a svéd királyi udvarnak. A
dán király egykori főudvarmestere pontosan tudta, hogy éppen a Dánia ellen készülő háborúhoz kell a
rengeteg pénz.
A két ország között régóta feszült volt a viszony, Corfitz Ulfeldt mesterkedései pedig semmit nem
javítottak rajta. Sőt, felajánlotta szolgálatait a svédeknek és nem átallott nyíltan Dánia ellen hangolni
a svéd nemeseket. Haragja elsősorban persze III. Frigyes király ellen irányult. Ám Krisztinát jobban
érdekelte a művészet és a vallás, mint a háború. Így nemsokára le is mondott a trónról unokatestvére,
Karl Gustav, pfalzi fejedelem javára. Karl Gustav X. Károlyként vált ismertté a történelemben.
És X. Károly a harcos uralkodók mintapéldánya lett. Ulfeldt nem késlekedett hívei közé állni.
X. Károlyt elsősorban Kelet-Európa érdekelte, de nem hagyott kétséget afelől, hogy távolabbi
tervei között a Dánia elleni háború is szerepel.
Corfitz Ulfeldt pótolhatatlanná vált a svédek számára. Egykori hazájáról kifecsegett mindent, amit
fontosnak tartott. Most végre bosszút állhat sérelmeiért. Hogy mire számított? Ki tudja. Talán azt
remélte, hogy ő lesz a meghódított ország régense. Az is lehet, hogy tisztán látta helyzetét és tudta,
soha többé nem teheti lábát dán földre.
Ennek ellenére szívesen tetszelgett az áruló szerepében. Bár ő ezt másként nevezte. Úgy vélte,
tartozik ennyivel a svédeknek, akik befogadták a száműzöttet. Gyűlölte Dániát, ahol lehetséges volt
megalázni egy olyan tehetséges államférfit, mint ő.
X. Károly délről akarta megtámadni szomszédját, hiszen Bréma, Wismar és Elő-Pomeránia svéd
uralom alatt állt akkor. E három kis állam, ha nem is alkotott összefüggő területet, mégis állandó
veszélyt jelentett a dánok számára. A király azonban egyelőre halogatta a támadást.
Dánia közben felfigyelt a veszélyre és megerősítette holsteini előőrseit.
Tancred Paladint is odaküldték. Addigra már kapitányi rangra emelkedett.
1654 őszén, amikor Tancred az Elba partján állt őrségben, még nem fenyegette semmi Dánia
biztonságát. Köd borított mindent, gondosan eltakarva a másik oldalon elterülő brémai püspökséget.
Tancred hazavágyott Jessicához és Lenéhez. Kellemes melegség áradt el didergő tagjaiban, ha csak
rájuk gondolt. Vajon mit csinálhatnak most? Maga előtt látta Gabrielshus barátságos fényeit.
Bizonyára együtt üldögélnek mindannyian. Apa, anya és az én kedveseim, tűnődött. Lene Jessica
ölében ül és képeket nézegetnek. Lene nagyokat pislog közben. Amikor elalszik, nagyapja, aki
rendkívül elkényezteti, beviszi szobájába és dadája gondjaira bízza.
És ő nincs otthon, pedig milyen szívesen kívánna neki jó éjszakát egy puszival…
A folyón csónak siklik tova. Hallani, ahogy az evező felborzolja az amúgy csendes vizet.
Tancred nem törődött a zajjal. Tudta, hogy barátja az, a fiatal Peder, aki éppen kedvesétől jön
vissza a másik oldalról. Bár Dánia nem állt háborúban a svédbarát Brémával, egy katonának mégsem
volt tanácsos fényes nappal egy szomszédos országban mutatkoznia. Ilyenkor tett jó szolgálatot a köd.
Tancred továbbsétált. Maga mögött meghallotta Peder fojtott hangját.
– Tancred! Merre vagy?
 Megállt egy pillanatra és feléje intett. Peder odarohant.
– Találd ki, milyen furcsa élményben volt részem!
– Az az igazság, hogy nem merem – felelte megszokott tréfás modorában.
– Nem, nem a kedvesemről van szó. Ülj le, elmesélem!
– Köszönöm, de inkább állok – felelte Tancred, miközben aggódó pillantásokat vetett a harmattól
nedves fűre.
– Szóval. El tudod képzelni, milyen sűrű köd lehet odaát? Éppen visszaindultam volna, amikor
eltévedtem. És egyszer csak te álltál előttem!
Tancred meghökkent. Csak nem ismét családjának furcsa származása okozta a félreértést?
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte hangosan.
Peder bólogatott, hogy elmagyarázza.
– Ráadásul egyenruhában voltál. Majdnem olyan volt, mint ami most rajtad van, de mégsem
teljesen. Akkor megkérdeztem tőled, hogy: „Tancred, mi a csudát keresel itt?” Mire te azt válaszoltad
svédül: „Nem Tancrednak hívnak. De te ki vagy? Nem dán katona vagy véletlenül? Mit keresel itt?”
Kicsit megijedtem, mert amit mondott, fenyegetően hangzott. Mégis ezt feleltem: „Csak a kedvesemnél
voltam, zászlós uram.” Mert zászlós volt. „Nem akarok én ártani senkinek. De mondd, uram, biztos
vagy benne, hogy nem te vagy Tancred?” „Meg is esküszöm erre, ha akarod. Mikael a nevem.” Ezt
mondta. És akkor észrevettem, hogy sokkal fiatalabb, mint te. A családnevét sajnos elfelejtettem, mert
szörnyen hosszú. Alig tudom elhinni, hogy két ember ennyire hasonlítson egymásra!
Tancred izgatottan nézte társát.
– Mikael? Azt mondtad, Mikael? Csak nem Mikael Lind, a Jéghegyek Népének fia?
– Miket beszélsz? Hogy találtad ki, hogy ez a neve? Csak nem ismered?
– Nem – felelte Tancred a távolba révedve –, de van egy rokonom, akit így hívnak. Évek óta nem
hallottunk róla semmit. Gyere, barátom, mutasd meg nekem azt a helyet, ahol találkoztatok!
– Hát ez nem lesz nehéz. Ugyanis őt is kíváncsivá tette a neved. Feltétlenül látni akart. Bár nem
tudta, hogy rokonok vagytok. A túlparton vár rád.
– Akkor induljunk!
– Csakhogy nem mehetünk át mind a ketten. Valakinek őrködnie is kell, nemde?
– Igazad van. Egyedül megyek. Hol kötöttél ki?
– Pontosan szemben. Van ott egy kis öböl, ott elrejtheted a csónakot.
Pár perc múlva Tancred a másik parton állt.
Az Elba itt hirtelen tóvá szélesedett. Nehéz volt pontosan az öböl felé irányítani a csónakot.
Tancred magában imádkozott, hogy ne találkozzon útközben egy hajóval sem.
Minden úgy volt, ahogy Peder mondta. Megtalálta az öblöt, és a köd elég sűrű volt ahhoz, hogy ne
kelljen a csónak elrejtésével bíbelődnie.
Felmászott a dombra, de nem tudta megállapítani, milyen magas lehet. Valahol távol kiabálást
hallott. Egy női hang veszekedett egy megbocsátónak tűnő férfihanggal.
Hirtelen egy magas férfi alakja vált ki a ködből. Díszes svéd egyenruhát viselt. Tancred
megborzongott. Mintha önmagával állna szemben. Micsoda boszorkányos élmény!
– Ezt nem hittem volna! – mondta a svéd éppoly meglepetten.
– Mikael – mondta Tancred elérzékenyülve. – Hiszen te vagy Mikael!
A másik a homlokát ráncolta.
– Tancred Paladin vagyok – nyújtotta kezét a dán fiatalember. – Te nem ismerhetsz, de én is a
Jéghegyek Népéből származom.
– Hogyan?
 – Milyen régóta keresünk, Mikael! Mennyit aggódtunk érted! Tudod, az én nagyanyám és a te
nagyapád testvérek. Élnek még mind a ketten.
A másik férfi arca váratlanul felragyogott, szeme könnybe lábadt.
– Istenem! Én pedig azt hittem, hogy egyedül vagyok ezen a világon!
Önkéntelenül is átölelték egymást és boldogan nevettek.
– Olyan kevés az időm. Még ma este visszavezényelnek Svédországba.
– Svédországba? Hát ott laksz?
– Igen. Követtem a mostohatestvéremet. Marca Christina közös gyámunk fiához ment feleségül. De
inkább beszélj a rokonaimról!
– Családunk Norvégiából származik.
– Igen, ennyit én is tudok. Marca Christina elmesélte, hogy amikor hároméves voltam, nagyapám
eljött Löwensteinbe egy fiatal pár kíséretében.
– Azok a szüleim voltak – mondta izgatottan Tancred. – Mi Dániában lakunk.
– Úgy látom, szétszóródott a családunk. Élnek még Norvégiában rokonaim?
– Igen, a nagyapád, Are. Vele él nagybátyád, Brand és a fia, Andreas, az unokabátyád. Ugyanazt a
nevet viselik, mint te: Lind, a Jéghegyek Népének fia. Ó, nagyapád milyen boldog lesz, ha tudomást
szerez a találkozásunkról!
Mikael könnyes szemmel állt előtte.
– Szívesen találkoznék vele, mielőtt túlságosan késő lenne!
– Igazad van. Feltétlenül menj el Norvégiába, mégpedig amilyen gyorsan csak tudsz. És
természetesen hozzánk is.
– Majd megpróbálom. Sajnos Dánia és Svédország viszonya ezt egyelőre nem engedi meg.
Hamarosan Ingennanlandba vezényelnek. Úgy tűnik, Alekszej cár szemet vetett a Keleti-tengeri svéd
tartományokra. De megígérem, hogy elmegyek egyszer. Remélem, hamarosan békét kötünk és az
ember szabadon járhat megint egyik országból a másikba.
Tancred is észrevette, hogy Mikael sokkal fiatalabb nála. Alig múlhatott húsz. Első pillantásra
valóban nagyon hasonlítottak egymásra. Ám ha közelebbről szemügyre vette rokonát, felfedezte, hogy
Mikaelnek ívelt a szemöldöke, míg az övé egyenes vonalú. A mosolyuk is különbözött. Ők nem tudták,
de leginkább dédapjukra, a jó Tengelre hasonlítottak, eltekintve attól, hogy Tengel vonásait démonira
formálta a természet.
Valahonnét a ködből kürtszó harsant.
– Készülődnöm kell, hamarosan indulunk.
Azért maradt még idejük néhány percnyi lázas beszélgetésre.
– Fiatal vagy – mondta rokonának Tancred. – És máris a zászlósságig vitted.
Mikael jót nevetett.
– Tudod, Gabriel bácsikám, Marca Christiana férje igen befolyásos ember.
Izgalmukban lényegtelen dolgokról kezdtek beszélgetni.
– Gabriel? – kérdezte Tancred. – Furcsa a te szádból hallani ezt a nevet. Tudod, a kastélyunkat
Gabrielshusnek hívják, az ikertestvéremet pedig Gabriellának keresztelték.
– Milyen furcsa! A Gabriel név nagybátyám családjában is végigvonul. Egyik ükanyja tizenkét
gyermeket hozott a világra, és egyik sem érte meg közülük az egyesztendős kort. Akkor egy angyal
szólt hozzá álmában, aki azt mondta neki, hogy következő gyermekét nevezze Gabrielnek. Az asszony
megtette, és a gyermek életben maradt. Istenem, ilyenekről fecsegek, amikor olyan kevés az időnk.
Ismerted az apámat?
– Nem nagyon. Sajnálom, hogy éppen velem találkoztál, aki a legkevesebbet tudja a Jéghegyek
Népének múltjáról. Apád rendkívüli ember lehetett. Tehetséges és jólelkű. Bizonyára tudod, hogy
éppen családunk egyik végzetes sorsú tagja ölte meg, az unokabátyám. Szörnyű örökség a miénk,
Mikael!
– Jó lenne többet tudni erről. De most mennem kell. A kürt szava szólít. Nehéz elmennem, amikor
még annyi mindent akartam tőled kérdezni. Hol laktok?
– A te szűkebb családod Hársfaligetben lakik, az enyém közvetlenül mellette, Graastensholmon.
Mindkettő Christianiához közel, Graastensholm járásban fekszik. Egyébként én Dániában élek,
Gabrielshusnek hívják a helyet, Koppenhágától észak-nyugatra.
Addigra negyedszer harsant a kürtök hangja.
Mikael megragadta Tancred kezét.
– Most mennem kell. Mondd meg nagyapámnak, hogy meglátogatom Hársfaligetben.
– És te hol laksz, Mikael? – kiáltotta utána Tancred, amikor rádöbbent, hogy a legfontosabbat nem
kérdezte meg.
– Nincs otthonom. Már két éve a hadsereggel járom az új svéd tartományokat. Nagybátyám pedig
ide-oda költözött, attól függően, hová helyezték és hogyan lépett feljebb a ranglétrán. Tudod, ő igen
magasrangú katona és hivatalnok egyben. Élj boldogul, Tancred! Soha nem fogom elfelejteni ezt a
találkozást!
– Isten áldjon! Viszontlátásra, mihamarabb!
Nem bíztak benne, hogy kisebb lesz a háború veszélye. Egyre nőtt az ellenségeskedés a két ország
között.
Mikael még egyszer visszafordult, hogy búcsút intsen, majd alakja lassacskán beleolvadt a ködbe.
Tancred kábultan állt a kietlen parton. Az ismeretlent rejtő pára egyre szorosabb gyűrűt vont köré.
Lassú léptekkel ment vissza a csónakhoz.
Egy pillanatra eltűnődött azon, vajon nem látomás volt-e az egész? Valóban megtörtént mindez?
Vagy megint a Jéghegyek Népének vére űzte furcsa játékát? Hogy néha megláthatta a láthatatlant?
Messze, a köd mögül kürtök hangja, kerékcsikorgás, vezényszó hallatszott.
Szerencsésen partot ért a holsteini oldalon.
Mire visszapillantott, a folyóra is sűrű ködlepel borult.