A

svéd nyelvű eredeti mű címe:

Längtan
Copyright © by Margit Sandemo, 1982
All Rights Reserved
Hungarian translation © Somogyi Gyula, 1993
Hungarian edition © CESAM Publishing Ltd., 1993
A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor
Felelős szerkesztő: Nagy Árpád
Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója
A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18.
ISBN 963-8374-03-4
HU ISSN 1217-0666
Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem
Terjeszti a Magyar Posta és az AGORA Kft.
Ára: 240 Ft
1. fejezet

ÚGY TÖRTÉNT, ahogyan Sol jósolta. Még halálának évében egy új kislány
látta meg a napvilágot, Liv és Dag második gyermeke, aki Silje és Charlotte után
a Cecilie nevet kapta a keresztségben. Noha sok szem-pontból hasonlított Solra,
teljesen hiányzott belőle nagynénjének különös érzelmi hűvössége és tragikus
sorsra való hajlama.
És e gyönyörű gyermek közelében felcseperedett egy szánalmas kis lény is…
Eikeby a Graastensholmhoz tartozó majorok egyike volt, amely állandó
gondot okozott Dag Meiden bárónak, a birtok gazdájának, valamint anyjának,
Charlotté-nak. Ők ketten mindent megtettek annak érdekében, hogy az ott lakó
családnak ne kelljen éheznie. Azonban mit segíthettek rajtuk, amikor Eikeby
öreg bérlője minden jel szerint egymaga igyekezett megvalósítani a Biblia
szavait? Úgy tűnt ugyanis, saját leszármazottaival akarja benépesíteni a
földkerekséget. Legkisebb gyermekei aprók voltak még, amikor legidősebb fia
megnősült és átvette a major vezetését. Ő is szorosan apja nyomdokaiban haladt.
1607-re tizenöt gyermekük született, akik náluk nem sokkal idősebb
nagynénjeikkel és nagybátyáikkal verekedtek az asztalnál a mindennapi betevő
falatért.
A tizenöt gyermek egyikét Yrjának hívtak. Őt Tengel segítette a világra,
ugyanis lábbal előre feküdt. A későbbiekben is igen jellemző volt rá, hogy
csaknem mindent fordítva csinált.
Yrjának csecsemő korában nem sok jó jutott osztályrészül. Agyongyötört
anyja nem tudta elegendő tejjel ellátni a kis vakarcsot. Utóbb sem volt nagyon
szerencsésnek mondható, étkezéseknél sohasem ért az elsők között az asztalhoz.
Abban a betegségben szenvedett, amelyet később angolkór néven írt le az
orvostudomány. Szülei egyetlen pillanatig sem kételkedtek abban, hogy azért lett
ilyen, mert várandós anyja rácsodálkozott egy nyomorékra.
Yrja állandóan útban volt. Anyja több, nála is kisebb gyermeknek viselte
gondját, amiben a leányka egyáltalán nem tudott neki segédkezni, így az asszony
semmi hasznát sem vehette.
Férjének egy ideig ház körüli munkát kellett végeznie Graastensholmon. Az
asszony egy napon kétségbeesve kérte meg urát, vigye magával Yrját.
– Így legalább pár napig egy poronttyal kevesebbre kell vigyáznom –
könyörgött neki.
A paraszt bosszúsan csóválta a fejét, majd kijelentette, hogy gyermeket nem
vihet oda.
 – Akkor legalább kösd egy közeli fához, amíg dolgozol! – kérlelte a felesége.
– Ma nagymosást tartunk, épp elég a legkisebbekre vigyáznom. A nagyobbak
meg segítenek a munkában.
Így is történt. Yrjának el kellett mennie hazulról. Ekkoriban hatéves volt.
Örökölte apja szögletes alkatát, ami még feltűnőbbé tette. Úgy festett, akár egy
idomtalan, nagyra nőtt kóró.
Tarald és Cecilie, a földbirtokos gyermekei, éppen unokatestvérükkel,
Sunnivával játszadoztak, amikor felfigyeltek arra a kislányra, aki a magtár
közelében hosszú zsineggel egy fához kötve állott. Fejét lehajtva, zavartan
kaparászta lábával a földet, miközben néha lopva az úri gyermekekre sandított.
Arckifejezése és magatartása egyaránt kifejezte, mire gondol: – De jó dolguk is
van! Bezzeg, akik játszhattak velük…
Yrja otthon már sokszor hallotta, amint nagybátyjai és nagynénéi arról
meséltek, korábban hogyan hívták meg őket Graastensholmba játszani. Mindez
azonban akkoriban történt, amikor Dag úr még kisfiú volt.
Cecilie, akit a két másik gyermek annak ellenére vezetőjének tekintett, hogy ő
volt hármuk közül a legfiatalabb, egyszerre csak felhagyott a játékkal.
– Nem tarthatna velünk? – kérdezte a kislány.
A másik kettő fürkészve nézett Yrja felé. Bizony nem nyújtott valami
szívmelengető látványt. Korához képest túl magas volt, alultáplált, egész teste
görbe. Hasonlított a kopár, viharverte szirt tetején gyökeret vert törpefenyőre,
amely azonban eléggé erős ahhoz, hogy magába szívja a szükséges táplálékot.
Az ilyen növény testvéreinél magasabbra szokott nőni. Ez a kislány viszont
nemcsak girbegurba, satnya fára, hanem hosszú kóróra is emlékeztetett.
– Miért is ne? – kérdezte vállat vonva Tarald. – Felőlem szólhatunk neki.
A három gyermek odasietett Yrjához, és néhány lépésre tőle megállt. A
kislány ezalatt lázasan turkálta cipője orrával a földet.
– Jó reggelt – köszöntötte Tarald. – Hogy hívnak?
A megszólított suttogott valamit, de nem nézett fel.
– Mit mondtál? – kérdezte közelebb lépve Cecilie. A kislány nyelt egyet, mert
a hangszálai nem akartak engedelmeskedni. Ijedten rejtette tenyerébe az arcát.
– Yrja – nyögte ki végül nagy nehezen.
– Yrja? Tényleg ezt mondtad? – A leányka bólintott, de továbbra sem mert
rájuk nézni.
– Yrja? – ismételte Sunniva. – Ilyen név nincs is!
Úgy tűnt, a kislány szégyenében legszívesebben a föld alá süllyedne.
– Honnan tudod? – fortyant fel Cecilie. – Te sem ismerheted az összes nevet.
– Akarsz velünk játszani? – kérdezte Tarald. Yrja felnézett rá, és ebben a
pillanatban akár arra is örömmel hajlandó lett volna, hogy meghaljon a fiúért.
 Válaszolni azonban képtelen volt, így inkább ismét a földre szegezte
tekintetét.
– Megkérdezzük az apádat – döntött Cecilie. – Ő az eikebyi gazda, ugye?
Yrja élénken bólogatott. Apa úgysem fogja megengedni – gondolta magában.
Azonban végtelen boldogságot érzett, amiért legalább megkérdezték.
Miközben a három úri gyermek a magtár felé szaladt, ahol Yrja apja néhány
más paraszttal együtt a padlásfeljárót javította, a kislány most először mert
feléjük nézni. Milyen jókötésű és helyes is volt ez a sötéthajú fiú! Az első lány
oly elbájolóan törékenynek tűnt, akárcsak egy porcelánváza, amelyet Yrja
egyszer valahol látott. Hármuk közül a legkisebb, a második kislány pedig
majdhogynem kicsattant az életerőtől. A korai óra ellenére máris bepiszkolta
szép szoknyácskáját.
A három gyermek körülvette Yrja apját. A férfi láthatólag nem mutatott túl
nagy hajlandóságot arra, hogy játszani engedje a kislányát.
Ekkor egy finom megjelenésű, kecses hölgy lépett az udvarra. Yrja felismerte,
a Hársfaliget asszonya volt.
A három gyermek egyszerre futott vele.
– Nagymama, nagymama, játszhat velünk Yrja? Szólj az apjának, hogy
szabad neki! Nem akar hinni a fülének.
Silje mosolyogva nézett unokáira.
– Természetesen játszhat veletek. Majd én beszélek az édesapjával. Csak nem
ő az a kislány, aki… De igen!
Intett az eikebyi gazdának, majd együtt mentek a fához kötött kislányhoz.
– Most figyeljetek ide, gyerekek! – szólt hozzájuk Silje. – Tarald, a kis Yrja
alig valamivel utánad született. Tengel, a férjem csaknem egyszerre segített
benneteket a világra. Reggeltől estig lovagolt ide-oda Eikeby és Graastensholm
között. Tarald úgy hét órával lehet idősebb Yrjánál. Te pedig, Sunniva, Yrja után
öt nappal láttad meg a napvilágot.
– És én mikor születtem? – kérdezte sértődötten a cserfes Cecilie. – Csak ők
olyan híresek emiatt?
Silje elmosolyodott.
– Nagyon jól tudod, hogy csak ötéves vagy. Pár hét múlva lesz a
születésnapod, egy év korkülönbség azonban nem túl sok. Csaknem pontos mása
vagy Solnak, Sunniva anyjának. Neked azonban valamivel világosabb a hajad,
és ne haragudj meg érte, de ő egy kicsit szebb volt nálad. Nála gyönyörűbb lányt
sohasem láttam.
– A hársfaligeti kastélyban ott függ az arcképe – bólintott Tarald.
– Ó, az a festmény nem adja vissza egész hűen a szépségét – mondta Silje, aki
tudta, hogy mindig bizonygatni kell Sunniva előtt, milyen egyedülálló jelenség is
volt az édesanyja.
– Sol majdhogy szét nem feszült az életerőtől – tette hozzá.
– Sol az én anyukám volt – mondta büszkén Sunniva. – Én nem vagyok olyan
szép, mint amilyen ő volt?
– Egyáltalán nem hasonlítasz rá, mert szőke és kékszemű vagy, és törékeny,
mint egy kismadár. Te is tudod azonban, milyen előnyös vonásaid vannak.
Egyik gyermek sem hallott Sol szörnyű sorsáról, akit boszorkányként
máglyára akartak vetni, miután vasvillával megölte Sunniva apját, Heminget, a
várnagy gyilkosát. Arról sem volt sejtelmük, hogy Tengel mérget adott neki az
utolsó éjszakán, amivel elkerülhette a tűzhalált. Mindössze arról értesültek, hogy
nem sokkal Sunniva születése után meghalt.
Sunniva kérdezősködött ugyan az apjáról, de csupán annyit tudott meg, hogy
ugyancsak meghalt már, ő pedig hasonlít rá. Senki nem beszélt hátborzongató
végéről, és gyűlöletes nevét sem említették soha.
– Most pedig oldozd el Yrját, Tarald! Majd ha befejeztétek a játékot, hívjátok
be őt is ebédre – szólt végül Silje.
Így került Yrja Graastensholmra, e naptól fogva pedig gyakran megfordult a
kastélyban. A csaknem egyidős négy gyermek jóban-rosszban összetartott. Úgy
tűnt, mintha nagy szükségük lenne Yrjára, akinek megjelenésével módosult a
játék szereposztása. Egyebek mellett mindig neki kellett elvállalnia olyan
kellemetlen feladatokat, mint az őrtállás vagy a hírvivés. Sunniva teljesen
gyámoltalannak bizonyult, így Tarald Ceciliével küzdött a vezető szerepért.
Kettőjük közül mindig a kislány diadalmaskodott, mintha ezzel akarná
kiegyenlíteni a korkülönbséget.
A felnőttek némileg elképedve figyelték, milyen tökéletesen befogadták
maguk közé Yrját a gyermekek. Liv szerint szükségük volt valakire, aki előtt
felvághatnak, ami a felnőttek soraiban sem éppen ismeretlen jelenség.
Yrja és az eikebyi család életében azonban gyökeres javulást eredményezetett
a kislány új baráti társasága. Yrja elegendő ételt kapott Graastensholmon,
olykor-olykor többet is annál, mint amit el tudott fogyasztani, így megnőtt és
megerősödött. Néhány hónap elteltével pedig Silje szolgálatába fogadta a
Hársfaligetben. A kislány hetente néhányszor segített az asszonynak a könnyebb
munkáknál a műteremben és a lakószobákban. Mindezzel valamennyi érintett
meg volt elégedve, ugyanis Yrja jó falatokat, ruhát és némi pénzt kapott
fizetségül.
Meglepő módon Sunniva ugyancsak kéznél akart lenni, főleg a műteremben,
amit rendkívül izgalmas dolognak talált. A két kislány ezért versengett
egymással, melyikük segít jobban Siljének, aki nem volt már olyan jó erőben,
mint korábban. Így nagyon jól elrendeződtek a dolgok, ugyanis az asszony
nyugodtan elküldhette mindkettőjüket játszani, ha úgy találta, már túlságosan
fárasztó a jelenlétük.
Sunniva már régóta Graastensholmon élt, ahol Liv és Dag két gyermekével
együtt nőtt fel. Siljének meglehetősen hamar le kellett mondania az árván maradt
kislány neveléséről, ugyanis nem érzett elég erőt ahhoz, hogy mindenek mellett
még egy kisgyermeknek is gondját viselje. Liv azonban magára vállalva Sunniva
nevelését, anyja helyett anyja lett a leánykának.
Silje csak a fia, Are miatt aggódott némileg. Úgy látszott, hogy az úrfi
nősülésre nem is gondol. Kizárólag a birtok, az állatok, az aratás és az erdőségek
érdekelték. Silje helytelenítette mindezt, és folyton házasodásra biztatta a fiát.
Még több unokát akart, s a birtokon is elkelt volna egy derék menyecske.
Ami azonban végül Aréval történt, igencsak kalandos történetnek nevezhető.
Yrja még egy éve sem dolgozgatott a hársfaligeti kastélyban, amikor az egyik
napon a három úrigyermekkel bújócskát játszott azok nagyszüleinek háza körül.
Ám hirtelen másvalami kötötte le a figyelmüket, így megfeledkeztek az
istállóban elrejtőzött Yrjáról. A kislány egér módjára húzódott meg a borjak
rekeszében, miközben azon tanakodott, miért nem keresik a többiek.
Egyszerre csak bejött valaki az istállóba, de súlyos lépteiből ítélve felnőtt
lehetett, ezért Yrja még jobban elbújt.
Klaus, a graastensholmi istállófiú valamilyen megbízással a Hársfaligetbe jött
át. Ő lépett most be az istállóba, ahol egy öreg nyerget keresett. Yrját észre sem
vette.

Röviddel utána még valaki ment be az istállóba azok közül, akik Sol révén
kerültek a birtokra. Meta, aki az évek során nélkülözhetetlen segítővé vált.
Klaus sohasem volt különösebben jeles eszű férfiú. Évekig keserűen
gyászolta Solt, de a karcsú, szőke Meta egyszerre csak felkeltette az
érdeklődését. Most, amikor teljesen váratlanul és tanúk nélkül találkozott vele az
istállóban, nem bírta tovább megtartóztatni magát. A természet
győzedelmeskedett a neveltetésen.
Az istállófiú büszkén kérdezte meg Metát, akar-e látni valamit.
A lány nem akart. Metsző sikolyától Yrja megrémült és négykézláb
igyekezett elhagyni az istállót. Az ajtóban csaknem fellökte őt Meta. Mindketten
feltápászkodtak és szembetalálkoztak Siljével, aki éppen az istálló felé tartott.
Az asszony tanúja volt annak, amint Meta a rémülettől csaknem zöld arccal a
ház sarkán elhányja magát. A jelentéktelen kis Yrjára közben senki sem figyelt
oda.
– Kedves gyermekem – szólította meg a ház asszonya Metát. – Csak nem
vagy beteg?
A lány felegyenesedett. Az ijedtségtől még mindig vacogott a foga, így csak
rázta a fejét.
– Klaus… előhúzta – suttogta végül. – Milyen nagy volt! – Ezzel ismét
felfordult a gyomra.
Silje rémületében felkiáltott és berontott az istállóba, ahol Klaus ostobán
vigyorogva éppen ruháit szedte rendbe.
– Ilyesmit nem szabad csinálnod, Klaus! – szólt rá nyugodt hangon, de
elszántan Silje. – Metával legalábbis nem.
– De én szeretem Metát – felelte bárgyú arckifejezéssel Klaus.
– Ezt felejtsd el! – tanácsolta Silje. – Metát egyszer rettenetesen megijesztette
néhány katona, aki ugyanazt tette mint te… másról nem is szólva. Amikor
most… így csináltál, erre a szörnyűségre emlékezett, ijedtében pedig rögtön
beteg lett.
– De hiszen Sol szerette az ilyesmit – mondta boldogtalan arcot vágya Klaus.
– Én csak aludni akartam Metával.
Silje összeszorította a fogát, amikor meghallotta, mit beszél az istállófiú
Solról.
– Erről pedig tegyél le! Felejtsd el Metát! De mondd csak, nem vetted észre,
hogy van azért itt a birtokon olyan lány, aki epekedve néz utánad?
– Epekedve…?
– Mint aki szerelmes.
– Belém? Tényleg belém lenne szerelmes valaki?
Silje most kénytelen volt rögtönözni. Noha korábban sohasem próbálkozott
kerítéssel, most egy hozzá nem illő férfitól kellett megmentenie Metát.
– Ki volna az, nagyságos asszony?
– Rosa. Akinek olyan pirospozsgás az orcája és kedvesen szokott mosolyogni.
Klaus tanácstalanságában a fejét törte. Eddig nyilvánvalóan ügyet sem vetett a
tenyeres-talpas konyhalányra. Az egyedülálló Rosa hozzá hasonlóan egyszerű
lélek volt és túlságosan idős ahhoz, hogy kísértésbe hozza a nőtlen
fiatalembereket. Legalább öt évvel lehetett idősebb Klausnál, és igen jólelkű
teremtés hírében állt. Siljének fogalma sem volt, miként vélekedik Rosa
Klausról, de nem minden alap nélkül abból indult ki, hogy a konyhalány örülni
fog, ha bármelyik férfi érdeklődést mutat iránta.
Silje még aznap beszélt Rosával.
– Észrevetted, hogy akadt egy csodálód? – kérdezte a lánytól.
A terjedelmes konyhatündér arca egy csapásra tűzpirosra változott.
– Csodálóm? Nekem? Ne ugrasson a nagyságos asszony! Ki volna az?
– A graastensholmi Klaus. Ma újra itt volt, hogy egy pillanatra láthasson.
Miután Silje Klausszal beszélt, az istállófiú valóban a konyha felé
settenkedett. Látni akarta, ki is az a Rosa. Ha Meta hallgat a történtekről,
márpedig biztosan így tesz, és neki magának sem jár el a szája, Rosa semmit sem
tud meg arról, hogy a fiatalember eredetileg másra akarta kivetni a hálóját.
– Igen… Tényleg láttam az ablakon keresztül. De el sem hittem volna, hogy
egy ilyen magas, jóképű férfi…
– Tudod, Rosa, nem valami jeles eszű ember. De kedves a természete.
– Akkor aligha sokban ütünk el egymástól. Tehát Klausról lenne szó? Azt
mondta, hogy hamarosan visszajön ide?
– Nem most rögtön, mert amúgy sok intéznivalója van, de előbb-utóbb fel fog
bukkanni.
– Megkínálhatnám őt kaláccsal, nagyságos asszony? – kérdezte Rosa, aki
eddigre teljesen feladta kezdeti tartózkodását. – Adhatnék neki a régebbiből
néhány szeletet.
– Akár a legjobbal is megkínálhatod – mosolyodott el Silje. – Még akkor is
megérdemli, ha nem valami nagy lángész.
Pfuj, Silje – korholta magát, miközben visszament a nagyszobába. Hogy te
mit főztél ki?
Silje távozása után Rosa gyorsan megállította Yrját, aki követni akarta a ház
asszonyát.
– Yrja, te gyakran meg szoktál fordulni Graastensholmon, ugye?
– Igen.
– Nem tudnál szólni Klausnak… ő a legjobb kiállású legény az egész
uradalomban, nem tévesztheted össze mással… hogy ünnepi lakomában lesz
része, ha eljön ide. Mondd meg neki, hogy… azért kapja, amiért olyan szépen
meggyógyította az úr lovát a télen!
Yrja megígérte a konyhalánynak, hogy teljesíti a kérését. Jól tudta, ki az a
Klaus, de hogy ő volna az uradalomban a legjobb kiállású legény? Ez sehogyan
sem fért a fejébe.
Rosa elégedetten nézett a torz testű lányka után, aki igyekezett mindig az
általa bálványozott Silje sarkában járni. A terebélyes teremtés nem bírt addig
várni, amíg Klaust, ezt a pompás fickót újból a Hársfaligetbe szólítja valamilyen
munka.
 Yrja az ajtón át belopakodott a nagyszobába. Amikor odaért, asszonya éppen
újabb rossz hírt kapott. A félelmetes kinézésű Tengel úr hatalmas léptekkel
éppen a felesége felé tartott. Yrja azonban tudta, hogy riasztó külseje ellenére ő
maga a testet öltött jóság, és hogy jövőre tölti be hatvanadik életévét. Mégis
jóval fiatalabbnak tűnt Yrja apjánál, aki még ötven sem volt.
– Mit jelentsen ez, Silje? – kérdezte Tengel úr. – Meta felmondott és azonnal
távozott is. Egy tönsbergi családhoz indult, amely már régóta szolgálónak akarta
megnyerni. Azt mondta, vagy Klaus megy el innen, vagy ő. De mivel Klaus
értékesebb munkát végez, inkább ő megy el.
Are pontosan ekkor lépett be az ajtón és hallotta apja utolsó szavait.
– Micsoda? Meta elment? De hiszen nem nélkülözhetjük!
– Kénytelenek leszünk, ha nem akar többé nálunk lakni – vélekedett Tengel
úr. – Te pedig állandóan panaszkodni szoktál rá, amiért tönkreteszi a munkádat.
De miért menekült el egyszerre ilyen fejveszetten?
– Nem tudom – mondta a szobalány, aki az előbb Meta távozásáról értesítette
az uraságot. – Történhetett valami közötte és Klaus között, mert Meta sírt,
zokogott és rögtön el akart menni.
– Mikor ment el? Hová? – kiáltott fel Are.
– Egy-két órával ezelőtt és csak egy kis batyu volt nála. – Rögtön lóra ülök és
utánamegyek – mondta feldúltan Are és azonnal ki is ment.
Silje az előcsarnokba követte fiát.
– Légy óvatos, Are! – szólt hozzá. – Emlékezz arra, mit élt egyszer át Meta!
Ezért menekült el a mai napon.
Are hirtelen elsápadt.
– Klaus volt az? – kérdezte feldúltan.
– Semmit nem tett vele, csak éppen megmutatta neki. Gondolhatod, miféle
emlékeket ébresztett fel benne.
– Agyonverem azt a gazfickót!
– Nem vered agyon, nekem gondom volt rá. Metának mostantól kezdve nem
kell tőle tartania.
– Ez biztos?
– Megbízhatsz bennem. Másvalakire tereltem az érdeklődését.
Are válasz helyett bólintott. Tudta, hogy Klaus együgyű ugyan, de nem él
benne rossz hajlam.
Yrja sohasem tudta meg, mi történt Are útja során. A történtekből amúgyis
nagyon keveset értett. Klaus valami rút dolgot követett el az istállóban, a kislány
rejtekhelyéről azonban semmit sem látott.
Silje és Tengel sem értesült arról, hogyan hozta vissza Are a szolgálólányt.
Az eredményt természetesen látták, de fiuk sohasem mesélte el nekik, mi is
történt közben.
Are szülei nem tudták, hogy a fiatalember vadul száguldott Tönsberg felé,
miközben keservesen bosszankodott elpocsékolt évei miatt.
Nagyon gyorsan utolérte Metát. Te jóságos ég, milyen picike – gondolta,
miközben arra a hét évvel ezelőtti napra emlékezett, amelyen Sol hazatért a
szánalmas, elgyötört kis lénnyel. Milyen sokszor csúfolta Metát skanei
tájszólásáért, és egyáltalán, milyen komisz is volt a lánnyal!
Are leugrott a lováról. Meta kisírt szemmel, rémülten nézett rá.
– Meta – szólította meg a fiatalember túlságosan szigorúra sikeredett hangon.
– Miért így szöksz meg tőlünk?
A lány ajka újra remegni kezdett, Are pedig ráébredt, hogy teljesen rosszul
válogatta meg a szavait.
– Bizonyára megérted, hogy nem nélkülözhetünk! – folytatta csaknem
ordítva.
Meta elfordult.
– Én nem nélkülözhetlek – helyesbített Are.
– A nagyságos úr? De hiszen mindig gúnyt űzött belőlem.
– Én? – kérdezte bosszúsan a fiatalember. – Eleinte talán igen, no de az
utóbbi években?
Meta elgondolkodott.
– Nem – mondta végül meglepetten. – Csak én éreztem úgy.
– Bemesélted magadnak – vélekedett Are. – Nem tudtunk jól együtt
dolgozni?
– De igen – suttogta lehajtott fővel a lány.
Are arra az apró árnyékra gondolt, amely mindenhová követte, még a földekre
és a gazdásági épületekbe is. Most pedig ott akarja hagyni!
– Meta, akarsz a feleségem lenni? – kérdezte egy szuszra.
Are sohasem látott ennyire döbbent tekintetet. Ő maga is meglepetést és
rémületet érzett a mondottak után.
– Én? – suttogta a lány. – Hiszen csak egyszerű szolgáló vagyok.
– Sokkal több vagy. De csak most értettem meg, milyen sokat jelentettél
nekem eddig.

Meta lesütött szemhéja alól könnyek hullottak a földre. Are maga sem
értette, hogyan merte az előbbieket kimondani és arról sem volt fogalma, milyen
módon tolultak ajkára éppen ezek a szavak. Eddigi életében nem játszottak
fontos szerepet a lányok. Sejtelme sem volt arról, milyen módon viselkedjék.
Ezért igyekezett még egyszer a dologra térni.
– Nem akarod? – kérdezte csendesen.
– Nem tehetem – suttogta Meta.
– Azért nem, ami régen történt veled?
A lány hevesen bólogatott.
– De… – Hogyan is mondhattam ilyesmit neki? – gondolta Are bosszúsan és
hangot váltott. – De azért szeretsz egy kicsit, Meta?
– Nagyon – zokogta szívettépően a lány.
– Ha tehát nem történt volna veled semmi, igent mondanál?
– Annyival alacsonyabb sorból való vagyok, mint a nagyságos úr.
– Ugyan már!
Nem, megint túl kemény hangot ütöttem meg vele szemben, ez nem vezet
semmi jóra. Nincs itt senki, aki ki tudna segíteni ebből a helyzetből? – gondolta
Are egyre fokozódó bosszúsággal. Azonban ameddig a szem ellátott, a
környéken rajtuk kívül egy teremtett lélek sem volt. Most már nem is akarta,
hogy nézője támadjon az egész siralmas jelenetnek.
– A szüleim nem mindig éltek ilyen nagy megbecsülésben – folytatta végre. –
Egy ideig földönfutókként menekültek, végül Charlotte néni mentett meg
mindannyiunkat az éhhaláltól. Ehhez mit szólsz?
– Szívesen a nagyságos úr felesége leszek.
– Szólíts inkább a keresztnevemen!
– A… Are – dadogta a Meta, aki nem szokott hozzá az ilyen bizalmas
megszólításhoz.
– Figyelj rám – mondta a fiatal férfi és megfogta a lány vállát. – Ha nem
akarsz… Hogyan is fejezzem ki magamat? Ha nem akarod megosztani velem az
ágyadat, nem kényszerítelek erre, mert nem vagyok olyan erőszakosan mohó
természetű…
Vajon ostobaságnak hangzott mindez? Bizonyára, de nem mert más szavakat
használni.
– Ha hozzám jössz feleségül, a… szeretetemmel veszlek körül.
Most nyilván kinevet – tanakodott magában Are. Furcsa, de nem! – Bár én…
ööö… mégis nagyon szeretnék egy vagy két gyermeket, bizonyára megérted.
Anya pedig állandóan a lelkemre beszél ebben a dologban.
Meta lehajtotta a fejét, úgy, hogy Are csak szőke hajjal borított tarkóját látta.
– Nem vagyok érzéketlen – suttogta. – Csupán olyankor viselkedem így, ha
olyan dolgok történnek, mint ma.
– Csak nem Klausszal hasonlítasz össze?
Meta ijedten nézett a magas, erős, sötét hajú Are arcába. A fiatalember
komolysága mindig biztos támaszt jelentett neki, és most is ebbe kapaszkodott.
– Nem! Ugyan!
Are óvatosan magához húzta a lányt és megcsókolta a homlokán. Mással nem
próbálkozott, de örült annak, hogy legalább ez sikerült neki. Meta megremegett,
de nem tépte ki magát az ölelésből.
– Gondold meg – súgta Are a lány fülébe megindultságtól reszkető hangon. –
Legalább maradj nálunk! Anyám bizonyára ártalmatlanná tette Klaust, így tőle
nem kell többé tartanod.
SILJE MINDERRŐL mit sem tudott. A kíváncsiságtól tágra meredt szemű
Yrjával együtt csak azt látták, amint Are belovagol a ház elé, előtte pedig a
boldogságtól ragyogó Meta ül a nyeregben. A hazafelé vezető úton bizalmas
beszélgetést folytattak.
– Összeházasodunk, anya! – kiáltotta már messziről a fiatalember, hogy elejét
vegye az esetleges kifogásoknak.
Választásával szemben azonban senki sem emelt kifogást. Silje, Tengel és a
testvérei mind örültek neki.
No, és Klaus?
Néhány nappal azután, hogy megpróbálta Rosával összehozni, Silje
észrevette, amint a magtárba lopakodnak. Csendesen elmosolyodott. Rosa
bezzeg eltűrte annak a látványát, amire Klaus olyannyira büszke volt!
– Ilyenkor csépelnek? – kérdezte Siljétől a meglepett Yrja.
– Cséplésnek is nevezhetjük – mosolyodott el az asszonya.
Tengel és Charlotte egy művelésből kivont kis föld-darabbal ajándékozta meg
Klaust. A legény tisztességes asszonnyá tette Rosát, még éppen idejében, mielőtt
botrányra került volna sor. Két gyermekük született, akik ugyan nem találták fel
a spanyolviaszt, ész tekintetében azonban magasan szüleik felett álltak.
Meta sem maradt adós a gyermekáldással. Gyors egymásutánban három fiút
hozott a világra. Valóban nem volt érzéketlen, amikor Aréról volt szó.
A kis Yrja nagyon szeretett mindenkit a hársfaligeti birtokon, leginkább
természetesen Silje asszonyért rajongott. A lányka képtelen volt megérteni saját
szüleit. Még mindig otthon lakott, de az anyja mindennap megkérdezte:
– Nem mész el ma a Hársfaligetbe?
Ha Yrja azt válaszolta az anyjának, hogy ezen a napon véletlenül éppen
Sunniva segít Siljének a háztartásban, az asszony mindig dühbe gurult és azon
sopánkodott, miért is üti bele mindenbe az orrát az az elkényeztetett kisasszony.
Yrja korábban túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy kistestvéreire ügyeljen és
emelgesse őket. Most, amikor sokkal egészségesebb és erősebb lett, gyakran
felajánlotta segítségét a szüleinek, akik azonban erről hallani sem akartak.
– Kímélned kell a hátadat a sok emelgetéstől – tanácsolták neki aggódva.
Viszont egybehangzóan biztatták, vigyázzon csak Are és Meta három fiára.
Yrja mindebből semmit sem fogott fel. Nem értette, hogy ő vált szülei
legfőbb bevételi forrásává. Amit csak a Hársfaligetben vagy néha
Graastensholmon kapott, hazaadta, mert az ajándékok mit sem jelentettek
számára. A szülei féltek, nehogy valami baja essék, mert akkor elveszett volna a
sok étel, ruha, mindenekelőtt pedig a pénz, amit Silje a lányuk zsebébe dugott.
Yrja azonban csak annak örült, hogy egyáltalán a Hársfaligetben lehet.
Fokozatosan megszabadult a szellemi szegénység, a félénk magatartás és az
alultápláltság hazulról hozott örökségétől. Mohón szívta magába mindazt a
tudást, amit Siljétől, Tengeltől és Metától kaphatott, de három kis úri barátjának
magabiztos fellépéséből is sokat tanult.
Lassan kialakult ugyan saját személyisége, de olyan csendes és jelentéktelen
volt, hogy kezdetben mindezt senki sem vette észre.
2. fejezet

A KASTÉLYHOZ VEZETŐ fasorban egy fiatal lány tartott a birtok felé.

Járása nem volt valami szép, kisgyermekkorának rossz táplálkozása elgörbítette
testét. Eljutott abba a korba, amikor egyre inkább e szomorú tény tudatára
ébredt. Noha hosszú szoknyát viselt, járásáról bárki láthatta, hogy súlyosan
karikalábú. Ha látogatók érkeztek szülei szegényes házába, mindig mulattak a
lába formáján. Talpraesett választ sohasem tartogatott készenlétben, mert mindez
számára közömbösnek tűnt.
Arckifejezése azonban mindig szokatlanul jókedvű és barátságos volt,
szeméből pedig mindenkire jóindulat sugárzott. Hihetetlen kitartással
rendelkezett, és ha valamire megkérték, sohasem mondott nemet. Ilyenkor nem
számított, hogy a teste idomtalan és arcvonásai sem a legszebbek.
Yrja betöltötte tizenkilencedik életévét. A rút kis kóró felcseperedett.
Ezekben az augusztus végi napokban rendkívül boldognak érezte magát.
Taralddal és Sunnivával közösen ünnepelték születésnapjukat. Siljétől eredt az
az ötlet, rendezzenek hármuk tiszteletére fényes ünnepséget. Erre mindenkit
meghívtak a graastensholmi kastélyból. A középpontban természetesen az
elragadóan kecses Sunniva állott. Földreszállt tündérre hasonlított, s ezért Yrja
leírhatatlanul csodálta. Magányos kétségbeesésében sokszor kívánta, bárcsak
olyan bájos és légies lenne, mint az úri kisasszony. Nem értette, hogy a kórónak
is szép a virága.
Yrja tudta, hogy ezen a napon Ceciliével ugyancsak találkozni fog, aki
jókedvű, barátságos természetével mély benyomást tett rá. Bárcsak ugyanolyan
szellemesen tudna visszavágni, mint ő! Erre a gondolatra elfogta a nevetés. A
törékeny Cecilie egy évvel fiatalabb volt a többieknél, ezért hátrányban érezte
magát velük szemben, és gyakran panaszkodott különféle igazságtalanságokra,
őnála jobban azonban senki sem tudta, milyen módon kell valakinek megállnia a
helyét. Szellemi téren rendkívül erős egyéniségnek bizonyult.
Yrja öntudatlanul elpirult, amikor eszébe jutott, hogy Tarald is ott lesz az
ünnepségen. Szavakban ki sem merte fejezni örömét.
Csupán két hónappal azelőtt fedezte fel, hogy beleszeretett Graastensholm
ifjú örökösébe. Ezt az életben soha senkinek sem árulhatja el!
Hiszen kicsoda is ő? Egy szegény parasztgazdaságból származó, csúnya, torz,
jelentéktelen teremtés. Jól tudta, hogy a háta mögött kórónak nevezik.
Yrja számított arra, hogy egész életében férj nélkül marad. Szülei
felkészítették a vénlányságra, s ebbe bele is törődött. Mindazonáltal kegyeden
dolognak találta, hogy Isten olyan szívet adott neki, amely nem alkalmazkodik a
sors akaratához.
A fiatal lány elért a fasor legvégére. Az első nyolc hársfa a hozzá fűződő
hiedelem szerint kiszáradt, amikor a földesúri családból valakit elért a halál.
Eddig két elpusztult hárs helyébe ültettek újat. Az első az öreg bárónőt
jelképezte, akit Yrja sohasem látott, a másik Sunniva gyönyörű anyjával, Sollal
egyidőben fejezte be életét. Mindkét nő sok éve halott volt, az elpusztult hársak
helyett pedig fiatal fákat ültettek. Yrja arra gondolt, milyen viharvert is az egyik
vén hársfa.
Magának a járásbírónak, Dag Meidennek, és csodaszép, okos feleségének,
Livnek is volt saját fája. Tarald és Cecilie az ő házasságukból született.
Yrja a kastély előtti kertbe ért. Vajon elég szépen öltözött fel? Torz testén
természetesen semmi sem állt jól, de igyekezett lehetőségeihez képest előnyösen
mutatni.

Bő ujjú, frissen mosott blúza a nap és a szél illatát árasztotta, sötét

szoknyájáról pedig lekefélte a macskaszőrt és a birkagyapjút, amiből bőségesen
volt otthon, az eikebyi majorban.
SILJE AZ ABLAKNÁL ÜLT és kinézett az udvarra, ahol Are három fia
játszadozott.
A gyerekek rendkívül különböztek egymástól. A középső fiú, Trond éppen e
pillanatban a pázsitot ékesítő nagy kövön állt, ahonnan győzelmesen integetett
két fivére felé. Silje biztos volt abban, hogy Trond valamikor a jövőben olyan
állást fog betölteni, amelyben másoknak parancsolhat, mert vezetői hajlamai már
ilyen korán kiütköztek.
A legifjabb fivér, a nagyra nőtt, nehézkes Brand sokban apjára emlékeztetett.
Megpróbált felmászni a kőre, de állandóan lecsúszott onnan.
A legidősebb fiú, Torgeir, akit általában Tarjeinek neveztek, nem avatkozott
két öccsének magánháborújába. Az esze vágott, akár a borotva, most pedig
éppen úgy tűnt, mintha valamilyen világraszóló probléma megoldásán
gondolkodnék.
Silje álmodozó pillantást vetett a fiúra. Tarjei volt Tengel kedvenc unokája…
Milyen csodálatos béke fogta el Tengek, amikor megszületett! Nagyon hosszú,
várakozással teli időszak ért ekkor véget.
Gondolataiból az udvaron felbukkanó Meta rázta fel, aki hangosan kiabált a
nagy kő körül foglalatoskodó fiaira. Talán nem születésnapi vendégségbe
hivatalosak? Még mindig nem vették fel ünnepi ruhájukat? Ő szégyellje magát
helyettük Meidenék előtt?
– Befelé, gézengúzok! – ripakodott rájuk.
Silje elmosolyodott. Visszagondolt arra az időre, amikor Meta lett a
hársfaligeti kastély úrnője. Tizenhárom vagy tizennégy éve is volt? Tarjei
ugyanabban az évben karácsony és újév között született, és hamarosan betölti a
tizenhármat. Szórakoztató a gyerekek szerint utánaszámolni az éveknek! Így
legalább jó karban tudja tartani az emlékezetét.
Ez azonban kellemetlen módon az évek múlására is figyelmeztette. Érezte,
milyen gyorsan telt el az idő, de gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot.
Most már Meta volt a birtok úrnője, miután Tengel és Silje önként
visszavonult. A szorgos Are kibővítette a házat, hogy elférjen növekvő létszámú
családjával. Tengel Siljével együtt továbbra is a régi részben lakott, amelyet
egykor hatalmas méretűnek tartottak, most azonban az új szárnnyal
összehasonlítva aprónak tűnt. Silje mégis ragaszkodott a megszokott ódon
szobákhoz, és példáját a család más, gyakran idelátogató tagjai is követték.
Megismétlődött a régi történet – gondolta. Ő is úgy érkezett a Hársfaligetbe,
akárcsak Meta – csaknem ugyanolyan szánalomra méltó, szegény és kitaszított
lényként. Bár társadalmi helyzetére nézve Meta talán még nála is alacsonyabbról
jött.
Siljének azonban el kellett ismernie, hogy az egykori szolgálólány
háziasszonyként igencsak megállta a helyét. Meta szorgalmától és szívósságától
néha elállt a lélegzete. A lány ráadásul kínosan ügyelt arra, hogy mindig úgy
cselekedjék, ahogyan elvárták tőle.
Silje elégedetten bólintott, amikor mindezt emlékezetébe idézte.
Hat unokája volt, akik közé Sunnivát is beleszámította, bár tulajdonképpen
nem állt vele rokoni kapcsolatban. A neveléséhez azonban sajnos nem volt meg
az ereje, így Liv és Dag viselte gondját az elbájoló kislánynak. Sunniva mostanra
felnőtt, s gyakran aludt a hársfaligeti házban, ahol továbbra is sokszor
segédkezett a műteremben.
 Silje az ujjain számolta: Sunniva, Sol leánya. Tarald és Cecilie, Liv és Dag
jól sikerült gyermekei. Tarald egyénisége ugyan még nem alakult ki teljesen, de
szellemi fejlődésével párhuzamosan ez is bizonyára csak idő kérdése. Végül
pedig Are három fia, Tarjei, Trond és Brand.
Egytől egyig milyen pompás unokák!
Yrja ekkor ért a kastély elé. Silje nagyon megörült neki, de közben az járt a
fejében, hogyhogy nincs senkije a szerencsétlen gyermeknek, aki meg tudná
igazítani a haját? Régimódi ruhája egyáltalán nem illett formátlan testéhez, anyja
pedig mit sem törődött leányának külsejével.
Yrja ebben a pillanatban szembetalálkozott Sunnivával. Szembeszökőbb
különbségre gondolni sem lehetett volna. A kecses kis Sunniva mellett még
erősebben kiütközött a súlyosan kacsázó Yrja idomtalan testalkata.
Silje felállt és kinyújtóztatta a lábát. Az utóbbi időben nagyon gyötörte a
fájdalom.
– Egyszerű köszvény – mondta rá Tengel. – Törődni sem érdemes vele.
Silje remélte, hogy a férjének igaza van.
Valaki belépett a szobába, ő pedig rögtön tudta, csakis Tengel lehet az. Az
asszony hátrafordult, mert mindig örült a látványának.
Tengel haja és szakálla deresre változott, tartása azonban fiatalosan délceg
maradt. Nagy méltósággal viselte hetvenkét évének minden terhét.
Hosszú élete munkájától göcsörtös kezén, amellyel átkulcsolta Silje vállát,
mindenütt kiütköztek a kék erek. Silje tudta, még ha nem is hozhatta szóba, hogy
Tengel kimerült. Súlyosan elhasználódott, noha ő maga minderről hallani sem
akart. Továbbra is fogadott betegeket, bár arra kérte őket, ne keressék fel többé.
Legtöbbjük tiszteletben tartotta kívánságát, de mégis akadtak olyanok, akik
végszükségükben hozzá fordultak, amikor minden egyéb gyógykezelés kudarcot
vallott.
Az öregember szemével követte a három fiút, akik ismét kijöttek az udvarra.
– Mikor kezdődik az ünnepség?
– Egy órán belül biztosan nem. Ennyi idő elég arra, hogy jól összepiszkítsák
magukat.
– Akkor most azonnal behívom Tarjeit – mosolyodott el Tengel.
Silje bólintott. Tudta, mit jelent férje számára ez a rendkívül eszes fiú. Tengel
nagyon szerette mind a hat unokáját, Tarjei azonban különleges helyet foglalt el
szívében. Két emberöltőnyi ideig aggódva várta és remélte e gyermek születését,
aki szeme fényévé vált.
Tarjei nagyapja hívására abba a helyiségbe követte az öregembert, amelyet
leginkább betegszobának lehetett volna nevezni.
Tengel bálványozott unokája sajátságos fiú volt. Örökölte ugyan nagyapja és
apja kiálló pofacsontját és sötét haját, ferde szemének csillogása azonban eltért
tőlük. Are sohasem mutatott túl nagy érdeklődést az elméleti tudományok iránt,
tizenhárom éves fia azonban máris Tengel, Silje és Liv éles elméjével
rendelkezett. Metától ezen a téren aligha kaphatott bármit is, hiszen szorgalmas
és kedves asszony volt, de nem több. Tarjei ragyogó esze miatt bizony gyakran
tördelte a kezét.
Tengel nem is titkolta, arra szánja ezt a fiút, hogy csupa jót cselekedjék az
életben.
– Tarjei – mondta neki – ugye hallottál a Jéghegyek Népének történetéről?
Gonosz Tengelről, aki négyszáz évvel ezelőtt hűséget fogadott az ördögnek és
rettenetes terhet hagyott leszármazottaira… de mindemellett a hétköznapit
meghaladó tudást is?
A fiú nyugodtan bólintott. Úgy tűnt, más gyermekekkel ellentétben nem

csupán arra vár, hogy megsza baduljon az öregember társaságától és ott folytassa
a játszadozást, ahol abbahagyta. Tarjei valóban teljes odaadással hallgatta
nagyapja szavait.
– Igen, sok rosszat hagyott ránk – ismételte meg Tengel. – De akadt valami jó
is, nekünk pedig kötelességünk, hogy megóvjuk. Itt látod a gyógyfüvekből és
gyógyító eszközökből álló teljes készletemet. Ez meg Solé volt, a
legfontosabbakat Hannától örökölte. Ő volt a tudás örökségének egyik igazi
hordozója. Tulajdonképpen csak négy hónap múlva, a születésnapodon akartam
veled minderről beszélni, de úgy gondolom, jobb, ha máris hozzálátunk.
Rengeteget kell tanulnod, és senki sem mondhatja meg, mennyi idő áll ehhez
rendelkezésünkre. Egészséges és erős vagyok, de már rég elmúltam húszéves, és
ezt te is tudod. Mától kezdve tőlem fogsz tanulni. Rád hárul az a felelősség,
hogy továbbvigyed mindezt a tudást. Nem tartozol azok közé a szerencsétlenek
közé, akiket megszállt az első Tengel rossz szelleme. Te vagy azonban az
egyetlen rokonom, akit ilyen szempontból az örökösömmé tehetek, ugyanis
részesedtél abból a meghatározhatatlan valamiből…
– Értem, nagyapa. Szíves-örömest készen állok a tanulásra.
– Remek! Tudom, elég okos vagy ahhoz, hogy ne élj vissza a kapott
hatalommal. Korábban sokan tettek így, mert a rosszra való hajlamot is
örökölték. Gonosz Tengelhez hasonlóan ők is úgy vélték, mindezeket a dolgokat
a rossz szolgálatában kell felhasználni, de neked nincsenek ilyen hajlamaid.
Amikor pedig olyan öreg leszel, mint én most, találnod kell valakit a Jéghegyek
Népéből, akinek átadhatod a tudást. Óvatosnak kell azonban lenned, kit
választasz. Tudod, hogy ezek a dolgok veszélyesek.
– Elővigyázatos leszek, nagyapa.
– Gondoltál már arra, mi leszel?
– Egyetemen akarok tanulni.
– Meglesz.
– Legszívesebben olyan nagy tudósok tanítványa szeretnék lenni, mint Tyge
Brahe – igaz, ő már meghalt – Kepler vagy Johannes Rudbeckius. Azonban
látom, hogy nagy fába vágtam a fejszémet.
– Mindent megteszünk érted, ami módunkban áll, fiam. De már bizonyára
megjöttek a vendégek, így a tudományokról részletesebben majd holnap
beszélünk.
– Nagyapa… – mondta csillogó szemekkel Tarjei az ajtóban hátrafordulva. –
Még ha nincs is itt a születésnapom, azt hiszem, ennél szebb ajándékot nem
kaphatnék.
Tengel boldogan mosolyodott el unokája szavai hallatán.
– Már most örülök a holnapi napnak.
– Én is, nagyapa, én is!
Graastensholmból mindenki egyszerre érkezett a születésnapi ünnepségre.
Yrja repesett a boldogságtól, amikor húga mellett megpillantotta az ifjú, sötét
hajú Taraldot. Cecilie anyjához, Livhez hasonlóan vörös hajú volt, legfeljebb
egy árnyalattal sötétebb. Talán nem hatott olyan ragyogó szépségnek, de
elegendő vonzerő és életöröm volt benne, így mindenki szépnek tartotta. A
karcsú Cecilie gondosan ügyelt arra, hogy a legújabb divat szerint öltözködjék.
Éles esze miatt senki sem mert kötözködni vele, miközben sorban törte
darabokra a fiatalemberek szívét. Rövidre fogva a szót, nagyjából hasonlított
Solra, eltekintve attól a körülménytől, hogy őmögötte nem tornyosultak sötét
árnyak.
A család idősebb tagjai közül sokan nem tudták kitörölni szívükből Sol
emlékét, ezért Cecilie láttán a fájdalom és a hiány érzése fogta el őket.
Liv és Dag természetesen ugyancsak a vendégek között jött. A férfi
járásbíróhoz illő méltósággal lépkedett felesége karján. Haja megritkult ugyan,
mégis fiatalosnak tűnt. Liv felnőtt a reá váró feladatokhoz. Most ő parancsolt
Graastensholmon, hiszen Dag hivatali kötelességei miatt oly sokat tartózkodott
házon kívül. Mindketten negyvenedik életévükhöz közeledtek.
Velük együtt érkezett Charlotte, aki férjére, Jacob Skillére támaszkodott.
Charlotte töpörödött öregasszony lett, szemében azonban továbbra is megmaradt
a rá jellemző, jóindulatú csillogás. Úgy tűnt, rendkívül boldog Jacobja oldalán.
Az utóbbi jól elboldogult Graastensholmon, és a birtokot voltaképpen ő vezette.
Noha tudta, hogy mostohafia, Dag fog mindent örökölni, elégedettséget érzett,
amiért esténként Charlottéval a kandalló előtt kártyázhat. Hiszen élete végéig
„földesúr” lehetett, ez pedig több volt, mint amiről egy szegény dragonyos
valaha is álmodhatott.
A díszteremben nagy és boldog család gyűlt össze.
1620-at írtak. Csehországban ekkoriban kezdtek riadót verni a harci dobok.
Már javában folyt a katolikusok és protestánsok közötti küzdelem. Ez a háború a
kis Norvégiáig nyújtotta ki fenyegető csápjait, sőt árnyéka egészen
Graastensholm fölé vetült. Silje azonban minderre nem gondolt, amikor
végignézett népes családján.
Milyen szép évek is voltak – gondolta díszhelyén ülve, az asztal mellett.
Csodálatos évek! Lehetne-e bárki is boldogabb nála?
Yrja nem érezte ennyire boldognak magát. Akárhogyan is viselkedett, nem
tudta magára vonni Tarald figyelmét. Nagyon is látható volt, ki köti le figyelmét.
A bájos Sunniva lesütött szemmel ült és nem mert unokafivérére, Taraldra
nézni. A szerelme miatt különösen érzékeny Yrja azonban felfogta a két
unokatestvér között a levegőben sistergő feszültséget. A szegény lány úgy
érezte, lassan és észrevétlenül belepusztul szíve fájdalmába. Egyébként mi
egyebet is várhatott?
Csak ne sajogna ennyire rettenetesen!
Minden jel szerint nagyszerűen sikerült a születésnapi lakoma. A szellemes
Cecilie és a nagyeszű Tarjei között repkedtek a csattanósra kihegyezett kérdések
és válaszok. Tökéletesen megértik egymást – gondolta Yrja. Trond folyton
közbeszólt kettejük beszélgetésébe, de értelmi színvonala fel sem ért hozzájuk.
A legidősebb nemzedékhez tartozó négy ember elmerült egy olyan
beszélgetésbe, amelynek részleteit Yrja nem hallhatta. A nehézkes, lomha Brand
addig falta a süteményeket, amíg Meta rá nem koppintott a kezére. A közel
egykorú Dag, Liv és Are pedig a szomszédságban történt tyúkperekről folytatott
eszmecserét.
Az asztalnál helyet foglalók közül Yrja volt az, aki feleslegesnek érezte
magát, noha mindannyian úgy bántak vele, mint aki közülük való, és ő volt az
egyik ünnepelt. Magányosságának érzete azonban csupán bolond szíve miatti
kétségbeeséséből fakadt. Ez a szív nem akart az ész szavára hallgatni, és
elfogadta az eleve elrendelt kudarcot. Yrja úgy érezte, valamennyi testi hibája –
csapott válla, nemlétező dereka, göcsörtös keze (utóbbi egyébként nedves volt a
verejtéktől) – a társaság tagjainak szemébe ötlik. Biztosra vette, hogy mint
mindig, amikor emberek között van, most is vörös foltok ütköztek ki az orrán és
az orcáján. Akár a kóró virága – gondolta mélységes keserűséggel.
Mindezek ellenére sem érzett féltékenységet a gyönyörű Sunnivával szemben.
Hiszen annyira gyámoltalan és mindig is a legjobbat váltja ki az emberekből,
különösen a melegszívű Yrjából. Milyen sorscsapás, ha valaki csecsemő
korában, méghozzá olyan szörnyű körülmények között elveszíti az anyját! Yrja
hallotta ugyan, amint szülei és nagyszülei suttogva tárgyalnak arról, milyen
rettenetes véget ért Sol, az igazat azonban sohasem tudta meg. Talán azért
alakult így, mert a környéken senki sem tudta, mi is történt valójában.
Egyszerre csak Tengel emelkedett szólásra, ami azonnal véget vetett a
kialakult hangzavarnak.
– Most, hogy mindannyian egybegyűltünk, szeretnék veletek valamit
megvitatni, amin már régóta gondolkozom. Szükségünk van rendes családnévre.
– Igen, erre én is gondoltam – mondta Are. – Az én nevem Tengelssön, ezt
pedig még csak nem is hagyhatom örökül a fiaimra. Tarjei Aressön, Trond és
Brand Aressön…
Tengel bólintott.
– Ugye világos előttetek, hogy két nemzetségre oszlottunk? Dag és Liv
gyermekeikkel, Taralddal és Ceciliével együtt most az előkelő Meiden nevet
viselik. De mi legyen velünk, többiekkel? A családon kívül nem kellene
hangoztatnunk, hogy a Jéghegyek Népétől származunk… Untatunk, Yrja?
A szegény lány kitartóan rázta a fejét, kimutatva háláját, amiért Tengel némi
figyelemben részesítette, ugyanakkor azonban kellemetlen megilletődöttség
fogta el, amiért egyszerre csak a középpontba került.
– Sohasem veszem a szájamra a Jéghegyek Népének nevét.
– Jól van. Tudjátok, hogy a legtöbben természetes módon a birtokukról
kapják a nevüket, úgymint te, Yrja. Téged nyilván Yrja Mattiasdatter Eikebynek
hívnak, ugye?
– Igen.
– Mi viszont nem nevezhetjük magunkat Hársfaligetnek, ez olyan… olyan…
Egyáltalán nem hangzik úgy, mint egy családnév, és a környéken senki sem
emleget bennünket így. Folyton törtem a fejemet, mégsem jutott eszembe
semmi. De most szeretném hallani, van-e javaslatotok.
Egy pillanatnyi szünet után záporozni kezdtek az ötletek. Néhányat azon
nyomban elvetettek, Cecilie és Tarjei azonban nem bírta tartóztani magát, így a
legvadabb névjavaslatokat tették.
– Úgy gondolom, bele lehetne foglalni a családnévbe a hársfákat – szólalt
meg Charlotte.
– Miért ne vegyük bele a jeget? – vélte Silje. – így legalább marad valami a
Jéghegyek Népéből.
– Lehetne Jéghárs – javasolta csalafintán Cecilie.
Erre gyorsan egy sor többé-kevésbé komoly javaslat érkezett Tarjei, Trond és
ismét Cecilie részéről. Jégliget, Hársjég, Jegesfa, Jegeság, Hársfaág…
– Tudom már – kiáltott fel Cecilie. – Abból kell kiindulnunk, ahogyan a nép
nevez bennünket. Legyen a nevünk Fenn-ahol-a-csodadoktor-lakik.
Szemtelen-leszármazottaival-együtt – tette hozzá Tarjei. – Hagyjátok abba! –
kérlelte őket.
Yrja értetlenül ült az asztal mellett. Itt a fiatalabbak tiszteletlenül egymás
szavába vágtak, Tengel pedig csak mosolygott rajtuk! Ez kellett volna csak
otthon, Eikebyn! Egyszerű parasztcsalád létükre jaj lett volna annak, aki az
asztalnál csak úgy kinyitja a száját vagy ami még rosszabb, közbeszól, amikor az
idősebbek beszélnek. Yrja tudta, így van ez a környező majorokban is, ahol a
szigorú istenfélelem mellett az atyai pofon járja.
Az is rendhagyónak tűnt, hogy megülték valakinek a születésnapját. Otthon
csupán az egyházi ünnepekről emlékeztek meg, mint amilyen a karácsony,
húsvét, pünkösd, Szent János, Szent Olaf, Szent Mihály napja volt. Ilyenkor
szigorú rend uralkodott náluk, imádkoztak és templomba mentek.

Végül Tarald a hársfára utaló, egyszerű Lind nevet javasolta.

A család véleménye megoszlott a fiatalember ötlete és a hársfákat jelentő
Lindane között.
– Jéghegyi Lind – mondta Charlotte. – Úgy cseng, akár egy igazi nemesi név.
– Várjunk még egy kicsit – döntött Tengel. – Are, Meta, valamint három fiuk,
Tarjei, Trond és Brand számára kell nevet találnunk, ezenkívül Sunnivának is,
amíg hajadon marad. Sokat gondoltam rád, Sunniva, amikor családnevet
kerestem, hiszen neked egyáltalán nincs. Legfeljebb Solsdatter, de nem szokás,
hogy valaki az anyja nevét viselje.
A leány bocsánatkérő mosollyal nézett az asztal lapjára.
– Solnak sem volt igazi családneve – folytatta Tengel. – Csupán Sol Angelica,
a Jéghegyek Népéből.
– Pedig volt apja, ugye?
– Igen, de sohasem tudtam meg a nevét. Nos, ha valamennyien jóllaktatok,
álljunk fel az asztal mellől!
KÉSŐBB AZ ESTE FOLYAMÁN Silje a szobájában vetkőzött.
– Milyen kellemes születésnapi ünnepség volt – szólalt meg egyszerre. –
Mindenki elégedettnek tűnt, nem gondolod?
– De igen – mormogta Tengel, mialatt az ágy szélén ülve egy törölköző
megnedvesített szélével tisztogatta a lábujjai közötti részt. Silje úgy tett, mintha
nem látná, mit csinál a férje, mert tudta, hogy az öregeket nem lehet megnevelni.
– Milyen boldognak érezhette magát Yrja, amiért közöttünk lehetett és a
többiekkel együtt ünnepelték! – mondta őszinte lelkesedéssel. – Olyan nagyon
örült a kis ajándékainak. Bár szerintem furcsa módon elmélázó volt egyébként.
Tengel, aki csupán fél füllel figyelt a feleségére, válasz gyanánt hümmögött
egyet.
– Tudod, mi jár az eszemben, Tengel?
– Nos?
– Azt hiszem, Tarald és Sunniva szemet vetett egymásra.
Az öregember nagy puffanással a padlóra csapta a lábát.
– Ez nem történhet meg! – mondta éles hangon. Silje, aki éppen fejére húzta a
szoknyáját, hogy kibújjék belőle, meglepetten állt meg.
– Miért nem? – kérdezte, miközben kinézett a szoknya alól. – Szerintem
nagyon szép ifjú pár lenne belőlük.
– Hát nem érted? Mindketten a Jéghegyek Népéből származnak!
Siljének végre sikerült lehúznia a szoknyáját, és bebújt az ágyat borító
szőrmetakaró alá.
– Érteni értem, de gondold meg a dolgot, Tengel! Azt hiszem, a gonosz
örökség eltűnőben van. Sollal együtt ti ketten voltatok az elátkozott nemzetség
utolsó sarjai, és bennetek túlsúlyban voltak a jó tulajdonságok. Meg fogod látni,
lassan feloldódik a rontás.
– Nem, Silje, ezt nem vehetjük félvállról. Tarald az én unokám, az átkos
örökség pedig engem sújt. Sunniva Sol leánya… és a nővérem unokája. Erre
nem kerülhet sor, életveszélyes kapcsolat volna!
– Nos, legyen igazad – mondta Silje, aki úgy helyezte el egyik karját, hogy
Tengel pihentetni tudja rajta a fejét. – Egy kis szerelmi kalandban sem lehet
részük? Senki nem beszélt arról, hogy össze akarnának házasodni és
gyermekeket nemzenének.
– Vissza tudod tartani őket, ha tényleg egymásba szeretnek? Küldjük talán
világgá valamelyiküket?
– De ne Sunnivát! Nem boldogulna idegenek között.
– Én pedig nem hiszem, hogy akár Liv, akár Charlotte elengedné Taraldot.
Még gyenge és éretlen ahhoz, hogy nagy utazást tegyen. Várjuk ki, hogyan
alakulnak a dolgok és a helyzettől függően fogunk cselekedni.
Silje tovább makacskodott.
– Mégis azt hiszem, tévedsz. Az örökölt átok nem fogan meg többé. Nézz
ránk! Két teljesen rendes gyermekünk van. Solnak is ugyanilyen lánya született.
Sunnivát hozzájuk számítva, hatan vannak az unokáink. Egyiküket sem érte el a
rontás.
– Hát én efelől nem vagyok annyira biztos – mondta Tengel. Az asszony
felkönyökölt az ágyban. – Mit akarsz ezzel mondani?
– Nem tudom, Silje. De láttam valamit, ami nyugtalanságot keltett bennem.
Néhányszor a macska szeméhez hasonló sárga szín felvillanását…
– Micsoda… Ki volt az?
– Nem mondhatom meg, annyira bizonytalan. Egy napon azonban kitörhet a
gonosz hajlam, bár vissza is fejlődhet.
Silje visszahanyatlott a párnájára és a mennyezetre meredt. Úgy látta, egy
helyen meg kell javítani a gerendákat, ugyanis a sarokban néhányukon nedves
csík húzódott.
Ki lehet az hatuk közül? Kinek villanhatott fel sárgán a szeme?
Silje el sem tudta képzelni, ki jöhet ilyen szempontból számításba.
Sunniva? A szerény, csendes, merengő lány, aki bimbózó szépsége ellenére
kisegér módjára húzódik meg a háttérben?
Tarald? Ez a szép arcú fiú, akinek egyelőre még bizonytalan a fellépése, és
arcán a Meiden család éles vonásai keverednek a Jéghegyek Népére jellemző
sötét szempárral? Tarald határozatlan terveket szőtt. Földbirtokos akart lenni,
semmi más. Tanácsokkal Jacob Skille és Are látta el, akikkel kitűnően kijött.
Igen, Tarald számára az lesz a legjobb, ha a birtokot vezeti – gondolta Silje,
miközben kellemetlen szájízzel emlékezett vissza azokra a nehéz évekre, amikor
Oslóban fakereskedéssel bajlódtak. Dag és Liv eladta a fatelepet, mert erre
végleg nem tudtak ügyelni, Tarald pedig semmiféle hajlamot vagy érdeklődést
sem tanúsított az ilyen munka iránt. Dagnak ott volt a járásbírói tiszte, Arét
lefoglalta a hársfaligeti birtok, míg Livre a gyermeknevelés maradt. Egyik
családtagon sem ütközött ki a kereskedői hajlam, sőt dühbe gurultak mindenfajta
adótól és a koronát illető tizedtől. Valamennyien megkönnyebbülve sóhajtottak
fel, amikor Cecilie szavaival élve, végre megszabadultak „az egész vacaktól”.
Pedig utóbb egész jól boldogultak ezzel a mesterséggel és szép pénzt kerestek
vele. Most elveszítettem a fonalat. Hol is tartottam? – tanakodott magában.
Tarald… Elképzelhetetlen. Nincs benne elég spiritusz.
Ceciliében bezzeg van, de ő még kevésbé jöhet szóba. Tud ugyan gonosz
lenni, de ilyenkor csupán szellemességét és gunyoros hajlamát villogtatja,
szántszándékkal pedig soha senkit sem sért meg. Miért is kellene a fekete
mágiához fordulnia, amikor minden területen nagyon tehetséges? Nem, ilyen
hajlamot sohasem figyelt meg nála.
Már csak a három fiatalabb fiú volt hátra. Az ő esetükben még az
ördöngösség puszta gyanúja is nevetséges. Tengel talán nem az előbb folytatott
hosszas és bizalmas beszélgetést Tarjeivel? Erre aligha kerülhetett volna sor, ha
gyanúsítja a fiút.
A tizenkét éves, fürgelábú Trond gyakran teljesített Silje megbízásából
különféle feladatokat. Fáradozásáért mindannyiszor finom falatokat kapott a
nagyanyjától. Nem nőtt ki még a gyermekkorból, és a jelek alapján úgy tűnt,
néhány évig nem is fog.
Brandot sárga szemű, gonosz lényként elképzelni még ennél is nehezebb
dolog. Gondját viselte mindenfajta állatnak, egyszer odahozott a nagyanyjának
egy félholt dongót, arra kérve őt, mentse meg a szegény kis zümmögő lény
életét. Képes volt arra, hogy órákig álljon Silje háta mögött, miközben Silje a
műteremben dolgozott. Ha jól meggondolja, eléggé zavarta a fiú, de nem volt
szíve elkergetni. Brand nagyon közel állt hozzá, amiért annyira szerette az
állatokat.
Silje bizonyos volt abban, akárkire is gyanakodjék unokáik közül Tengel,
egyikükben sincs meg az a bizonyos rettegett és gyűlölt vonás.
Immáron csaknem húsz éve éltek a szörnyű örökség nélkül, amely korábban
állandó rémületben tartotta őket. Silje tudott azonban valamit, amiről Tengel azt
hitte, saját magán kívül mindenki előtt rejtve van. Minél öregebb lett a férje,
annál nehezebben tudott uralkodni a benne háborgó gonosz erő felett. Határozott
ifjúként csakis jó volt – egyedülállóan jó ember. Silje csupán most értette meg,
mibe került neki mindez. Néha, amikor látta kimerült arckifejezését, megrémült
tőle és látni sem akarta. Tengel senkinek sem akart ártani, ezért vívott évről évre
keményebb harcot a gonosszal. Silje pedig kitalálta, hogy ezért tűnt olyannyira
fáradtnak.
Az asszony megfordult az ágyban.
– Fáj a lábad? – kérdezte tőle a férje.
– Kibírható. A térdem a szokásos módon sajog.
Tengel az előbbi helyre tette meleg kezét. Szemében nyugtalanság csillogott,
Silje azonban ezt nem láthatta.
 – Még megvan a gyógyító erőd, amit ismerek – suttogta mosolyogva. –
Milyen kellemesen is melegít!
3. fejezet

NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB váratlan és rendkívül örvendetes esemény

történt.
Graastensholmra díszes hintó érkezett, új, bámulatosan rugózó fajta. A fiúk
áhítatosan járták körbe e hihetetlenül korszerű járművet, miközben élénken
vitatkoztak, milyen is a szerkezete.
A hintó utasának, egy húszas éveinek közepén járó fiatalembernek inasa
segített a kiszállásnál, míg a lépcsőfeljárónál Charlotte és Liv fogadta a váratlan
vendéget.
A két asszony betessékelte az elegánsan öltözött urat, aki hamisítatlan dán
nyelven mutatkozott be.
– Nem tudom, ismerik-e a nevemet. Albrekt Strahlenhelm vagyok.
– Strahlenhelm? – kérdezte elragadtatva Charlotte. – Hiszen Dag fiam a
családjuknál lakott Koppenhágában!
– Így van. Üdvözölhetném Dag urat?
– Jaj, Liv, siess érte! Azt hiszem, éppen az irodájában ül. Mennyire fog örülni
a fiam! Azonnal szólok, hozzanak a gróf úrnak valami harapnivalót, a szolgák
pedig megmutatják, hol moshatja le magáról az út porát.
– Nagyon köszönöm, méltóságos asszonyom, fárasztó utazás volt.
Alig mosakodott meg az ifjú gróf, Dag máris ott termett.
– Emlékszik rám a báró úr? – kérdezte a kölcsönös üdvözlés után a vendég. –
Én voltam az a kisfiú, aki bizony eltűnt, és a báró úr nővére találta meg felettébb
emlékezetes módon.
– Hát persze! – kiáltott fel Dag. – De örülök, hogy viszontláthatom! Hogy
vannak a szülei?

– Köszönöm, kitűnően. Ők küldtek ide, mert amúgy is Norvégiába vitt az

utam. Különleges dolog hozott erre.
Miután a gróf evett minden feltálalt ételből és ivott a ház legjobb borából,
elmondta, mi járatban van:
– Szüleim sohasem tudták elfeledni a báró úr nővérét. Ő volt a legkitűnőbb
pesztonka, aki valaha is alkalmazásukban állott. Jómagam alig emlékszem rá. Az
udvarban lámpással keresnek egy derék pesztrát Keresztély király és Kirsten
Munk gyermekei mellé. Ugye tudja, hogy törvényesítette a viszonyukat? De
visszatérve az állásra, úgy tűnik, nehéz erre a feladatra megfelelő személyt
találni. A szüleim tanácsát is kikérték. Miután úgyis Norvégiába készültem,
ideküldtek, hogy megkérdezzem, elvállalná-e Sol, a báró úr nővére ezt a
megtisztelő feladatot. Bár úgy hiszem, férjes asszony és…
A házbeliek szomorúan horgasztották le fejüket.
– A nővérem tizennyolc évvel ezelőtt sajnos meghalt.
– Ó! Mélységesen sajnálom, amiért ilyen szomorú hírt kell hallanom. Apám
nagyon szeretett volna jót tenni vele. Azóta is bánja, hogy akkoriban csak olyan
keveset segíthetett neki. Remélem azonban, hogy a halála nem állt
összefüggésben azzal a Koppenhágában történt jelentéktelen félreértéssel?
– Nem. Eleve elrendelt dolog volt, hogy Sol fiatalon fog meghalni. Nem
élhetett ebben a világban.
Mindannyian elhallgattak, mert hatalmukba kerítették őket a régi emlékek. A
fiatal Strahlenhelm minden jel szerint őszintén sajnálkozott a hallottakon.
– Csak ülök itt és a fejemet töröm – szólalt meg végül Charlotte. – Hiszen itt
él közöttünk Sol hű mása…
– Ugyan, anyám, nem küldhetjük Koppenhágába a lányunkat – vélekedett
Dag.
– Nem küldhetjük? Annak idején te vajon nem utaztál oda? És Sol, aki a saját
felelősségére utazott Koppenhágába? Gróf úr, Cecilie unokám tizennyolc éves,
Sol pontos mása, egyénisége azonban teljesen más, sokkal szilárdabb. Nem
hiszem, hogy Ceciliénél jobb személyt lehetne találni Krisztián király gyermeke
mellé. Nagyon szereti a kisgyerekeket, és nagyon kedves lány, ellentétben Sollal.
– De hiszen Sol volt a legkedvesebb természetű ember, akit csak el tudok
képzelni! – vetette közbe elképedten Strahlenhelm gróf.
– Megvolt a sötét oldala – jegyezte meg szárazon Dag. Ugyanebben a
pillanatban becsapódott a külső ajtó, és az előcsarnokból hangok szűrődtek be.
– Cecilie, Tarald! – kiáltotta Charlotte. – Gyertek be gyerekek, és
üdvözöljétek Strahlenhelm grófot, aki látogatóba jött hozzánk!
– Egy gróf? Kutyabőrrel? – visszhangzott egy fiatal lány csengő hangja.
– Mire ragadtatod magad, Cecilie? – fakadt ki felháborodottan Charlotte.
Az ifjú Strahlenhelm felállt székéből, amikor a testvérpár belépett a szobába.
Cecilie csinos alakjának láttán elismerően villant fel a szeme.
– Isten a tudója, rögvest eszembe jutott egykori pesztonkám, amikor
megláttam kegyedet, Cecilie kisasszony! Pedig olyan kicsi voltam akkoriban. A
kisasszony valami végtelenül szépnek és elragadónak az emlékét idézte fel
bennem.
A gróf ezzel meghajolt és kezet csókolt a fiatal lánynak. Cecilie született
természetességgel és bájjal fogadta ezt a figyelmességet, noha korábban sohasem
volt ehhez hasonló megtiszteltetésben része.
– Kedveseim – mondta áhítatosan Charlotte. – Strahlenhelm grófúr azért
érkezett hozzánk, hogy Keresztély király gyermeke számára pesztonkának kérje
fel Solt. Helyette téged javasoltalak, Cecilie, de szüleid tiltakoznak az ötletem
ellen.
– Csatlakozom a tiltakozáshoz – szólalt meg Tarald. – Cecilie mindössze
tizennyolc éves.
– Mindjárt tizenkilenc – vágta rá Cecilie, noha még több hónap választotta el
a születésnapjától. – A koromhoz képest pedig eléggé érett vagyok.
– Valóban? – kérdezte sokatmondóan Tarald.
– Akkor… – szólt közbe elgondolkozva Charlotte – nem mehetne Sunniva?
– Nem – felelte villámgyorsan Tarald. – Sunniva ne utazzék Koppenhágába!
– Miért ne? – kérdezte közönyös hangon Charlotte.
Cecilie, aki azonnal felfogta, hogy veszély fenyegeti sok izgalmat sejtető
külföldi utazását, sietve közbevágott.
– Sunniva túlságosan gyámoltalan, túlságosan együgyű lélek. Minden
védekezés nélkül fogadja a sors és az emberek csapásait. Csak lágyan és hálásan
mosolyog hozzá.
– Most nagyon undokul viselkedsz – fortyant fel Tarald.
– Szó sincs róla. Mindössze a tényeket állapítom meg.
A kérdést végül Liv döntötte el.
– Egyetértek azzal, hogy nem küldhetjük Sunnivát az udvarba. Sohasem
tudná kielégítő módon ellátni feladatát. Nemcsak arról van szó, hogy vigyázni
kell a királyi gyermekekre: úgy gondolom, ehhez szilárd kézre és biztos érzékre
van szükség. Meg kell találni a kis porontyokkal szembeni alattvalói tisztelet és
a rendreutasításukhoz szükséges bátorság közötti egyensúlyt, ha túl messzire
mennének el. Sunniva az utóbbi esetben nem tudna helytállni. Leülne és sírva
fakadna, ha az egyik gyermek megkérné, vegye le ronda kezét szent és
sérthetetlen királyi testükről.
Cecilie határozottan bólintott. Teljesen egyetértett anyja véleményével.
– A méltóságos bárónőnek tökéletesen igaza van – mondta a gróf, amire Liv
összerezzent ültében. Még húsz év után sem szokott hozzá ahhoz, hogy
méltóságos bárónőnek szólítsák.
– Számomra úgy tűnik, Cecilie kisasszony kiválóan megfelel a feladatra,
miután Sol kisasszonyt sajnos nem kérhetjük fel rá. Szüleim bizonyára
jóváhagyják a választásomat. Az udvar apámtól kért tanácsot, ő pedig
becsületbeli ügynek tekinti, hogy egy derék gyermeklánnyal örvendeztesse meg
a királyt.
– De miért éppen Norvégiából kell pesztonkát hozni? – kérdezte Liv. – Csak
van Dániában is erre alkalmas lány!
A gróf köhintett egyet.
 – Ez igaz, éppen elég sok olyan lány akad, aki szívesen vigyázna a
gyermekekre, azonban eddig nagyon gyakran váltották egymást. Meg kell
mondanom, Kirsten Munkkal nem könnyű kijönni. A kislányai fejébe verte,
legyenek tudatában magas rangjuknak. Anya és leányai olyan büszkék kiemelt
helyzetükre, hogy feleannyi is elegendő volna. Ezért jutott apám eszébe Sol
kisasszony. Mindig azt mondta róla, milyen akaratos lány. Ezenkívül csakis
kiváló neveltetésű hölgy jöhet számításba, ami ismét csak érvényes volt Sol
esetében.
– Cecilie is nagyon jó neveltetésben részesült – mondta büszkén Charlotte. –
Reám hárult valamennyi gyermek oktatása.
– Pompás! Amint tudják, Keresztély király másik országát, Norvégiát is
figyelembe akarja venni minden téren. Ez tehát további ok arra, miért is lenne jó,
ha egy norvég hölgy tölthetné be ezt az állást. így tehát amennyiben Cecilie

kisasszony úgy gondolja, hogy elvállal egy ilyen megtisztelő feladatot, nézetem
szerint ő a helyes választás.
– Vállalom – mondta Cecilie.
– Gondold meg! – kérlelte Dag, aki annak idején látta, mi történt Sollal
Koppenhágában, így egyáltalán nem akaródzott odaküldeni saját leányát.
– Dag, engedd el! – szólt Liv és Charlotte egymás szavába vágya.
– De hiszen nem utazhat egyedül – vetette közbe Dag, aki most már
visszavonulót fújt, de továbbra is harcias volt a kedve.
– Erről természetesen szó sincs – nyugtatta meg Strahlenhelm gróf. – A
feleségem Oslóban vár rám, mert eléggé megviselte a tengeri utazás, így
hármasban mennénk vissza. Ha megfelelne, három hét múlva indulnánk útnak
Dániába.
Javaslatával mindenki egyetértett, csupán Dag sóhajtozott magában
csendesen. Olyannyira szerette fiatal, szép és okos leányát!
Cecilie azonban nem bírta megállni, hogy ne törjön ki örömrivalgásban.
GYORSAN MÚLTAK a késő nyári napok. Silje ágynak esett, mert a lába
nem akart engedelmeskedni.
Yrja volt a segítségére, buzgón teljesítette asszonya legcsekélyebb kívánságát
is. Odahozta festőszerszámait is, hogy Silje egy kis akvarellt készíthessen
szobájáról.
– Kedves Yrja, miért nem tűzöd össze másképpen a hajadat? – kérdezte
egyszer Silje.
Yrja boldognak érezte magát, amiért kedvesnek szólították. Ezzel a szóval
nem kényeztették el. Siljének viszont igaza volt, mert ezzel a hajviselettel
valóban nem dicsekedhetett. Minden irányban szétállt a haja. Úgy nézett ki, akár
a szélfújta kóró.
– Hogyan tűzzem össze, Silje asszony?
– Gyere ide és ülj az ágy szélére! Megpróbálom megmutatni neked, mire
gondolok. Van nálad fésű?
Yrja zsebében akadt fésű, amely tiszta és ép volt, amit Silje nagyra értékelt. A
leány általában kínosan ügyelt a testi tisztaságra, Silje pedig kedvelte
kiegyensúlyozott, derűs kedélyét, jelenlétében biztonságot érzett. Sokkal
elesettebbnek érezte magát, amikor Sunniva segédkezett neki.
Mialatt Silje kibontotta Yrja hosszú, világosszőke haját, így beszélt hozzá:
– Most már sok éve forogsz a házunkban, Yrja. Emlékszem, hogyan
labdáztatok és lovagoltatok vesszőparipán a fasorban. Mindig a kis Cecilie
maradt le, és emiatt állandóan dühbe gurult. Láttam azt is, amikor néha nyerni
engedted.
– Ugyan, ilyesmi nem gyakran esett meg, nem is volt rá szükség – mosolygott
Yrja, aki megpróbálta eltitkolni, hogy Silje néha húzza a haját. – Cecilie
kisasszony mindig jól boldogult maga is. Például akkor, amikor egyszer versenyt
futottak innen Graastensholmig és vissza. Ebben nem vettem részt, mert ha
szaladok, fáj a lábam. Ceciliének szükségszerűen veszítenie kellett, hiszen ő volt
a legkisebb. Azonban sohasem ismerte el a vereségét, ezért a domb mögött úgy
tett, mintha elesett volna, megütötte volna magát és nem tudna tovább futni.
Szántszándékkal eltépte a szoknyáját és besántikált az udvarra. Sohasem láttam
másvalakit ilyen fájdalmas arcot vágni, ő lett a nap hőse, a verseny nyertesével
senki sem törődött. Mindezt jól láttam, mert nem vettem részt benne.
– Milyen jellemző rá! – kacagott fel Silje. – Cecilie boldogul azért más

eszközökkel is. Rosszabbul áll a dolog Sunniva esetében. Megpróbáltam némi

életerőt és bátorságot önteni ebbe a kislányba, de saját árnyékától is fél. Jó tudni,
hogy ott vagytok mellette. Tarald is olyan kedves vele.
Yrja erre nem válaszolt. Arca elszomorodott, Silje pedig sejteni kezdte,
milyen tragédia játszódhat le a lány lelkében.
Kedves, jószívű Yrja! De hát ami a külsejét illeti, semmi esetre sem lehetett
szépnek mondani, Tarald viszont túlságosan nagy fontosságot tulajdonított
ennek. Silje a lány kezére nézett, amely hatalmas evezőlapát gyanánt nyugodott
az ölében, majd túlságosan erős vonásait vette szemügyre. Ha valaki időt
szakított arra, hogy Yrja szemébe tekintsen, láthatta, milyen melegség sugárzik
belőle.
Silje más tárgyra terelte a szót.
– Vedd kézbe azt a tükröt, és nézd meg, hogyan csinálom!
Yrja engedelmeskedett.
– A fejed tetején elválasztom a hajadat, hátrafelé fésülöm a homlokodról, így
valamivel szélesebb lesz a fülednél.
– De így nem nagyobbodik meg még inkább a reménytelenül csúnya arcom?
– Éppen ellenkezőleg, kisebbnek tűnik, ha dús hajkorona veszi körül. Most
két fonatba rendezem a hajadat…
A fésülés jó darabig eltartott. Silje közben arról faggatta Yrját, hogy élnek
otthon.
A szegény lány elbeszéléséből meglehetősen vigasztalan kép rajzolódott ki.
Nem volt minek örülni, csupán kemény munka és veszekedés járta. Miközben az
egyházközség területén hatalmas arányokat öltött a csecsemőhalandóság, az
eikebyi major lakói igencsak szívós népeknek tűntek. A kis házban annyian
zsúfolódtak össze, hogy ott lakni valóságos gyötrelemszámba ment.
Yrjának még egy kuckója sem volt, ahol meghúzhatta volna magát. Szavaiból
kitűnt, mennyire örül azoknak a napoknak, amikor a Hársfaligetben dolgozhat,
mert ilyenkor legalább kifújhatta magát és nem kellett az otthoni
taposómalomban senyvednie.
Silje eleinte szégyenkezett, amikor néha egy-egy pénzdarabot vagy finom
falatot dugott oda Yrjának, unokái játszópajtásának. Most azonban megértette,
hogy helyesen cselekedett. Noha a lány nem beszélt róla, szavaiból is kitűnt,
hogy a szülei biztos jövedelemként számítanak a kapott ajándékokra és sohasem
engedték volna a Hársfaligetbe ellenszolgáltatás nélkül. Ha ingyen jár oda, csak
az időt pocsékolta volna. Munkáját állandó alkalmazásnak, Yrját Silje asszony
szobalányának tekintették. Az előkelő családhoz fűződő barátságából semmit
sem értettek. Ha erről tudtak volna, valószínűleg inkább otthon tartják a lányt.
Silje bűntudatosan gondolt arra, hogy rendszeresen többet kellett volna
Yrjának fizetnie. Nem tudta, valójában mennyit is jelentett a családjának az a kis
pénz.
Eikebyn azonban oly sok éhes szájat kellett betömni, hogy nem ment
csodaszámba Yrja gyermekkori betegsége.
Milyen kár ezért a remek teremtésért, akiből másképpen kitűnő feleség és
anya vált volna. Azonban apja, aki egymás után adta férjhez leányait – vejeit ő
maga választotta ki – úgy rendelkezett, hogy Yrja otthon marad, hogy öreg
napjaikban segítse a szüleit. Teljesen nyugodtan dönthetett így, hiszen kérő
önként aligha jött volna érte. A férfiak féltek attól, hogy az Yrjánoz hasonló
kórban szenvedők nehezen tudnának gyermeket szülni. Emberszámba amúgyis
csak a fiúkat vették. Ha valakit ebben az időben megkérdeztek, hány gyermeke
van, a megkérdezett rendszerint így válaszolt: „Négy gyermekem van.” Majd
egy kis idő múlva hozzátette: „És még három lányom is.”
Yrja szemében szomorúság csillant, amikor a jövőjéről beszélt. Szigorú,
veszekedős szüleinek gondját viselni nem tűnt valami vonzó kilátásnak.
– Nézz a tükörbe – mondta Silje, hogy másra terelje Yrja gondolatait. – Most
feltűzöm a fonatokat a fejeden, és gyöngyöket fűzök a hajadba. Úgy… itt van
egy gyöngysor a homlokodra. A fiókban találsz púdert, hozd csak ide! Nem azt,
hanem a másikat! Az orrod úgy csillog, akár egy világítótorony, ez nem szép.
Hol van egyébként Sunniva?
– Taralddal láttam, amikor erre tartottam.
– Merre mentek? – kérdezte Silje élesebb hangon, mint ahogyan eredetileg
akarta.
– Nem tudom, nagyságos asszony. Lassan sétáltak a birtoktól távolodva.
Úristen! Remélem, hogy Tengel nem látta őket – gondolta Silje.
Mindenképpen beszélnem kell valamelyikükkel.
– Nos? Mit szólsz az eredményhez? – kérdezte fennhangon.
– Milyen csinos vagyok! – suttogta áhítattal, saját tükörképére nézve Yrja.
– Szép vagy – mondta derűsen Silje, noha ez némi túlzásnak hatott. Yrja
azonban minden reménytelen vonása ellenére rendelkezett valami
meghatározhatatlan szépséggel. – A gyöngysort megtarthatod, úgysem valódi.
– Köszönöm – rebegte könnyes szemmel Yrja. – Köszönöm, drága Silje
asszony!
Ebben a pillanatban Sunniva lépett be Taralddal az oldalán a szobába.
– Jó napot, nagymama – köszönt Sunniva, akinek ragyogott a szeme. – Hogy
érzi magát?
– Köszönöm, elég jól. Merre voltál?
– Csak egy kicsit a ház körül – felelte gyanakodva Sunniva.
Tarald illendően köszöntötte a nagyanyját. Yrjához, aki új frizurájával
várakozásteljesen állt az ágy mellett, csupán ennyit szólt közönyös hangon:
– De jó, hogy te is itt vagy a nagymamánál!
A szegény lány szemében lassan kihunyt a fény.
Silje közben arra gondolt, megfeddhetné ugyan a két fiatalt, de megértette,
hogy gondolataik messze kalandoznak.
Úgy tűnt, Sunnivának a szokásosnál nagyobb az önbizalma. Mosolygott,
miközben Taraldra tekintve csillogott a szeme. Odaadóan csüngött az ajkán,
amikor a fiú elmesélte, mit láttak séta közben.
Végül észrevette, miféle változás következett be Yrja külsejében.
– Mi van veled, Yrja? – nézett nevetve rá. – Kiöltöztél?
A szegény leány kétségbeesetten pillantott Siljére.
– Én fésültem meg a haját – mondta az asszonya. –Azt hiszem, nagyon jól áll
neki.
Tarald szerencsére észrevette, mennyire elszomorodott Yrja, pedig egyébként
nem volt túlságosan jó megfigyelő.
– Nekem is ez a véleményem – szólalt meg. – A szép haj öltöztet.
Sunniva összezavarodott, hiszen nem akarta megsérteni a szerencsétlen
teremtést.
– Így van – mondta gyorsan. – Alig ismertelek meg. Menjünk ki a konyhába,
megéheztem.
– Elmehetek? – kérdezte Siljétől Yrja.
– Természetesen, elboldogulok nélküled is.
– Hamarosan jövök vissza. Hozzak a nagyságos asszonynak a konyhából
valamit?
– Igen – mondta habozva Silje. – Hozzál egy kis mézeskalácsot.
Ennyit most nyugodtan megengedhetett magának. Ötvenhat éves volt, s
egészen azóta, hogy Sol kinevette, amiért hízásnak indult, hősiesen
megtartóztatta magát e szeretett süteménytől. Ebben a pillanatban azonban oly
keveset jelentett az ilyesmi. Fájó lábáért kárpótlásul élvezni akarta az életet.
Már nem nagyon festegetett. Egy időben újra nekilátott a szövésnek, ez
azonban fárasztotta. Most már csak hébe-hóba készített egy-egy, a maihoz
hasonló vízfestményt. Úgy érezte, áthatolhatatlan hegyként tornyosul eléje
mindaz, amit meg akar valósítani. Ruhái pedig lötyögtek rajta, így kénytelen volt
átalakítani őket.
Egy darabka mézeskalács bizonyára használni fog.
Ezekben a napokban Tengelt rendkívül elfoglalta az ifjú Tarjei oktatása, akit
magával vitt, amikor betegeket látogatott. Ha otthon voltak, a Jéghegyek
Népének ősi, titkos gyógynövényeivel és főzeteivel kísérleteztek. Unokája éles
elméjét tapasztalva, Tengelnek néha a lélegzete is elállt. Eddig azt hitte
önmagáról, hogy eszes, de Tarjei túltett rajta. A fiú a gyógyfüveket elemezve
megpróbált rájönni arra, mitől hatnak a már ismert módon. Egyszer
kísérletképpen saját maga ivott meg egy különféle füvekből főzött keveréket.
Próbálkozása azzal az eredménnyel járt, hogy az elszörnyedt Tengelnek a fiú
felélesztése érdekében minden tudását össze kellett szednie. Tarjei új életre
kapva elragadtatottan kiáltotta:
– Most már legalább tudom! Ezeket a füveket nem használhatjuk, mert nem
illenek össze.
– Ilyen úton kell rájönnöd? – kérdezte a rémülettől őrjöngve Tengel.
Ennek ellenére nagyszerűen megfértek egymással. Silje elmosolyodott,
amikor komolyan töprengő ábrázatukra gondolt, ha Tarjei tudni akart valamit,
Tengel pedig, aki soha nem érdeklődött az okok után, kitartóan próbálta
megtalálni a választ.
Sunniva hozta be a süteményt.
A fiatal lány felszabadultan kacagott.
– A konyhalány ott akart fogni, hogy segítsek neki valamilyen bödönt
elmosni, én azonban inkább nagymamával akartam beszélni. Ezért rávettem
Yrját, maradjon inkább a konyhában.
– Nem kellett volna így tenned. Yrját én kértem meg, hozzon nekem
mézeskalácsot.
Sunniva szeme kitágult, boldogtalan arcot vágott.
– Nem szeretne beszélni velem, nagymama? Inkább Yrja jöjjön be?
– Nem, kislányom. Csak arra gondoltam… Ugyan, felejtsd el. Miről is akartál
velem beszélni?
Sunniva megtalálta az asztalon fekvő tükröt és most önmagát nézte.
Érezhetően elégedett volt a látvánnyal. Végül letette a tükröt, mély lélegzetet
vett és így szólt:
– Olyan boldog vagyok, nagymama.
– Ennek örülök – mondta óvatosan Silje, mert valami nem tetszett neki az
egész dologban. – Tarald a konyhában van?
– Nem, haza kellett mennie Graastensholmra.
Mielőtt Sunniva kiönthette volna a szívét, Silje sietősen így szólt:
– Sunniva, kicsikém… Azt hiszem, nem kellene Taralddal ilyen gyakran
kettesben lennetek.
A lány értetlenül meredt a nagyanyjára.
– Miért nem? – kérdezte teljesen meglepődve.
– Túl közeli rokonok vagytok.
– Túl közeli rokonok? Hiszen az unokatestvéreknek szabad egymás között
házasodniuk! Sőt még az elsőfokú unokatestvéreknek is!
– Igen, de a Jéghegyek Népénél van valami, ami ez ellen szól.
– Ó, az a régi szóbeszéd dajkamesénél nem több.
– Tévedsz, Sunniva, nem dajkamese. Úgy gondolod, hogy Tengel nagyapád
nagyon hasonlít a többi emberre?
– Tudom, hogy egy kissé furcsa a kinézete, de ő a legjobb ember a világon –
mondta Sunniva, majd suttogva hozzátette: – Tarald után.
A fiatal lány egyszerre csak sírva fakadt és tenyerébe rejtette az arcát.
 – Ceciliének szabad Dániába utaznia, mert mindannyian szeretitek. Tarjei
mindig együtt lehet nagyapával. Charlotte néni és a szülei egyaránt
bálványozzák Taraldot. Nagymama leginkább azt szereti, ha Yrja segédkezik
neki. Engem senki sem szeret, én csak az a szerencsétlen vagyok, akinek gondját
kell viselni. Jól tudom, hogy nagymama nem akart itt tartani, amikor kisgyermek
voltam, hanem átengedett Dagnak és Livnek. Most még azt az egyeden embert is
el akarja tőlem szakítani, aki törődik velem?
Silje döbbenten bámult maga elé. Honnan vette ez a leány, hogy senkinek
sincs rá szüksége?
– Ugyan, Sunniva, miket beszélsz – mondta, inas kezével megfogva a leány
karját. – Azért engedtem át Livnek és Dagnak a nevelésedet, mert már nem volt
bennem annyi erő, amennyi egy kisgyermekhez kell. Áruljak el neked valamit?
Amikor négy gyermek gondját viseltem – anyádon kívül Dag, Liv és Are volt az
– valószínűleg én lehettem a legpocsékabb családanya az egész országban. Úgy
szerettem őket, mint most téged és minden más unokámat. De te szentséges ég,
hányszor voltam türelmetlen és milyen sokszor fortyantam fel! Dag mesélhetne
azokról a felmosórongyokról és vödrökről, amelyeket dühömben a falhoz
vágtam. Elmondhatná, hányszor rohantam ki haragomban az erdőbe, amikor túl
sokat szemtelenkedtek, vagy hogyan égettem oda az ételüket. Olyan rosszul
varrtam, hogy a szomszédaink kinevettek a gyermekek idétlen ruhái miatt. Pedig
ekkor még fiatal voltam és életerős. Ha az ember öregebb lesz, nem tudja már
ellátni a kisgyermekek nevelésével járó kötelességeket. Ilyenkor minden csak
vesződség. Liv született anya, én pedig nem vagyok az.
Sunniva abbahagyta a sírást. Ártatlan fiatal arca elképedve meredt Siljére,
miközben szemében reménysugár jelent meg.
– Megértem, hogy néha elhagyottnak érzed magad – folytatta Silje. – Hiszen
nincsen sem anyád, sem apád. Tudnod kell azonban, hogy a két birtokon
mindenki szeret, sőt rajong érted, amiért ilyen védtelen kis lény vagy.
A leány finom arcán tétova mosoly jelent meg.
Nem lehetett megkerülni azt a tényt, hogy Sunniva gyenge.
Tehetetlenségében képtelen volt bármivel szemben ellenállást kifejteni. Szavak
nélkül is a környezetében élő embereket hívta segítségül, viszonzásul azonban
vajmi keveset tudott nyújtani. Szép arcán nyoma sem volt Sol lelkierejének.
Siljét Hemingre emlékeztette, akinek gyengeségéből sokat örökölt. Kitért a
nehézségek elől, mások jóindulatát kihasználva, azok nyakán élt. Serdülő
korában az erős és kitartó Yrja támogatta, aki minden nehéz munkát elvégzett
helyette.
Másfelől elbűvölően szeretetre méltó kis teremtés volt. Soha senkinek sem
akart ártani, és mintha mindig bocsánatot kért volna, amiért útban van.
 Silje egy pillanatra megragadta a fiatal leány vállát.
– Ami pedig Taraldot illeti…
Sunniva arcát elfutotta a pír.
– Semmi kifogásunk sincs az ellen, ha jó barátok vagytok. Fogjátok egymás
kezét, akár csókolózzatok is, de ennél ne menjetek tovább soha. Ismétlem, soha!
Sunniva arcára döbbenet ült ki.
– De hiszen erre sohasem gondoltunk. Csupán össze szeretnénk házasodni.
Siljének egy pillanatra elállt a lélegzete. Sunnivának egyáltalán tudomása van
bármiről is?
– Szó sem lehet róla! — mondta határozottan, mert mostanra ebben a
kérdésben egyetértett Tengellel. – Szakítanotok kell egymással.
– Jaj, ne! – siránkozott keservesen Sunniva.
– No jó, a kis szerelmi ügyetek úgyis magától véget fog érni.
– A nagymama nagyon jó hozzám, de ezt nem érti. Nem tudja, mit jelent
szeretni valakit!
Silje a fiatal lány utóbbi szavait hallva csaknem nevetésben tört ki. Köhögést
színlelve, nagy nehezen végül így szólt:
– Egyet azonban ígérj meg! Maradjatok mindig a megfelelő határokon belül!
– Persze, nagymama. Ezt könnyen megígérhetem.
Ígérni könnyű – mondta magában Silje.
Este beszámolt Tengelnek a Sunnivával folytatott beszélgetésről. A férfi
összeszorította a fogát.
– Sunnivának fogalma sincs arról, mit hord össze. Majd én beszélek Tarald
fejével.
– Nagyon kérlek, minél hamarabb tedd meg! Aggaszt ez a dolog, és úgy
látom, nem voltam ma a helyzet ura. Gondoltál már arra, Tengel, hogy
megismétlődik Liv és Dag története. Ők ketten testvérekként nőttek fel. Náluk
azonban minden jóra fordult, hiszen Dag teljesen kívülről jött. Tarald és Sunniva
ugyancsak egy családban nőtt fel… és most rajtuk van a sor. Úgy látom, a
házunk légköre nagyon megfelel a gyümölcsöző szerelmeknek.
– Kétségtelenül így van. Most azonban szerelemről nem lehet szó. Beszélek
Taralddal, és Dagnak is megmondom, tegyen ugyanígy a fiával.
– Helyes. Én pedig Livnek szólok.
YRJA OTTHON az ágyban feküdt és megpróbálta elfojtani sírását. Úrrá akart
lenni feltörő könnyein, de ehhez lepleznie kellett volna árulkodó csuklását. Az
orra is tele volt, de nem tudta kifújni, seregnyi lánytestvére között moccanni sem
bírt a széles családi ágyban.
Fivérei egy másik ágyban feküdtek, míg a harmadikban a szülők mellett a
legkisebb gyermekek foglaltak helyet. Yrja házas testvérei, nagybátyái és
nagynénéi gyermekestül a szomszédos szobában laktak. Néhány pár éppen
szeretkezett, Yrja pedig igyekezett nem tudomást venni róluk, mert viszolygott
attól, hogy fültanúja legyen házaséletüknek. Azonban minden este akadt olyan
házaspár, amelyik éppen a gyermeknemzés élvezetével foglalatoskodott. Yrja
úgy gondolta, legkevésbé saját szüleinek nyögéseit és lihegését képes elviselni.
De mielőtt erre sor került volna, anyja könyörögve kérte élete párját arra, ne
kelljen megint elviselnie a házasélet már régen gyötrelemmé vált örömeit, amiről
türelmetlenségében szuszogó apja sohasem vett tudomást.
Yrja azért sírt, mert nem bírta tovább idegekkel. Máskor mindig legyűrte az
önsajnálatot, ma viszont mégis kicsordult belőle a keserűség. Sorsa súlyosan
nyomasztotta, helyzetéből pedig nem talált kiutat.
Tarald…
Nem, nem szabad rá gondolnia, hiszen hiábavaló és törvénytelen dolog,
hiszen semmit sem jelent az ifjú számára. Tarald már kiválasztotta élete párját, ő,
a szegény kóró pedig majd szülei gondját viselheti. Hálásnak kellett volna
lennie, amiért őt tüntették ki ezzel a feladattal.
Akkor vajon miért berzenkedik állandóan ellene? Sohasem szabadul meg attól
a fojtogató érzéstől, ami mindig elfogta, amikor csak a jövőre gondolt? Egész,
végtelenül hosszú életére…
Éppen ekkor nem jutott idő arra, hogy Tengel, illetve Dag komoly
beszélgetést folytasson Taralddal, ugyanis gyors egymásutánban két esemény
követte egymást.
Az ifjú Strahlenhelm gróf és felesége kíséretükkel együtt eljöttek Ceciliéért
Graastensholmra.
Liv a véget érni nem akaró búcsúzkodás során könnyeivel küzdött. Dag
remegő hangon ezernyi figyelmeztetésben részesítette leányát, Charlotte
elragadtatásában csaknem magánkívül volt. Elgondolni is nehéz – unokája a
király szolgálatába lép! Igaz, nem olyan valódi királyi gyermekekre fog
felügyelni, akik trónöröklésre jogosultak, de mégis, micsoda megtiszteltetés! A
király és Kirsten Munk gyermekei nem fattyak voltak, hanem törvényes
születésűek. Legalábbis majdnem mindenki azoknak tartotta őket. Charlotte
tudta, hogy IV. Keresztélynek és Kirsten Muriknak két kislánya született, sőt
talán még egy fiúcska is? Ebben nem volt biztos, mert egy gyermeküket korán
elragadta a halál.
Charlotte magához szorította Ceciliét, miközben egyszerre könnyezett és
nevetett a boldogságtól.
Micsoda öröm!
A menet lassan elindult a templom felé vezető úton. Az egész család
integetett. Sokáig láttak a fiatal lány hintóból kinyúló karját, amíg fokozatosan el
nem tűnt a messzeségben. Silje a hársfaligeti ház ablakából nézte végig a
búcsúzkodást. Cecilie már előző este felkereste és istenhozzádot mondott neki.
Drága kislány ez a Cecilie – gondolta. Talán nem olyan vakító szépség, mint
oly sokan a Jéghegyek Népének nőtagjai közül, de bájos lényével és
szellemességével valamennyiükön túltett.
Silje érezte, hogy víg kedélyű unokája nagyon hiányozni fog.
ALIG HÁROM NAPPAL ezután, miközben Siljét is beleértve, akinek
valamivel kevésbé fájt a lába, mindannyian Graastensholmon ültek az
ebédlőasztal mellett, küldött érkezett a paptól, aki Tengelt kereste. Az öregember
azonnal felkelt, hogy a lelkészlakba induljon.
– Mit akarhat tőled a tiszteletes úr? – kérdezte Charlotte. – Nem nagyon
szokott érted küldeni.
– Eddig bizonyára egészséges volt – jegyezte meg csipkelődve Dag.
Az egyházközség területén már senki sem félt Tengel ijesztő külsejétől.
Széles válla óvó és vigasztaló árnyéknak tűnt a betegek számára. A jámbor, de
megcsontosodott pap bizonyos távolságot tartott tőle, aki nem tartozott éppen a
legbuzgóbb templomjárók közé.
Tengel hamarosan kilovagolt, míg a többiek folytatták az ebédet. Miután
meglehetősen sok fogást szolgáltak fel, a család még mindig asztalnál ült,
amikor az öreg visszaérkezett. Hallották, amint az előcsarnokban így szól az
egyik szolgához:
– Nehogy hozzám nyúlj!
– Máris itt van? – mormogta magában Are. – Ez aztán gyorsan ment!
Tengel sietősen az ebédlő felé indult.
– Nocsak – mondta Charlotte. – Ülj vissza közénk, meghagytuk a részedet.
Az öregember azonban megállt az ajtóban.

Silje rosszat sejtett.

– Mi baj van, Tengel? – kérdezte.
Férje egyetlen szóval válaszolt:
– Járvány.
4. fejezet

JÁRVÁNY!
Meta levegőért kapkodott és magánoz szorította két kisebb fiát. Sunniva keze
Taraldét kereste az asztal alatt. Liv ezt suttogta:
– Hála a jó Istennek, hogy Cecilie messzire utazott!
– Mennyire komoly a dolog, Tengel? – kérdezte aggódva Silje.
– Két major az alvégen, egy ember a paplakban. Onnan jövök, ezért
semmihez sem akarok hozzányúlni. Vissza kell térnem.
– Ne menj oda! – kiáltotta a felesége.
– Nem tehetem. Csak rám számíthatnak. A lelkész hálát adott Istennek, amiért
a környéken mi vagyunk az egyetlen egyházközség, ahol akad a gyógyításhoz
értő ember – mosolygott hamiskásan Tengel. – Ahogyan a pap mondta, a legjobb
felcser Norvégiában.
– Miféle járvány tört ki? – kérdezte Silje, aki már sokfajta kórt látott.
– Kolera – felelte Tengel.
Silje és Charlotte egyszerre jajdult fel. Mekkora csapás! Akik megkapták ezt
a fertőzést, azoknak rövid idő múlva, heves, véres hasmenést követően kiszáradt
a teste, a halálozás aránya pedig nagyon magas volt.
– Én is megyek, nagyapa – mondta az asztal mellől felpattanva Tarjei.
– Az ég szerelmére, ne! – kiáltott fel Tengel. – Megtiltom, hogy velem jöjj.
– De én nem félek a kolerától!
– Nem hurcolhatod haza a fertőzést, fiam! Én pedig nem veszíthetlek el.
Szükség van rád, Tarjei! Te vagy az, akinek tovább kell vinnie az örökséget.
Egyikőtöket sem veszíthetem el, hát nem értitek?
– És mi? – kérdezte jóindulatú mosollyal Jacob Skille. – Vajon mi
elveszíthetünk téged?
A többiek egyetértően hümmögtek. Tengel kénytelen volt kifakadással
palástolni meghatottságát:
– De hiszen valakinek segítenie kell azokon, a szerencsétlen embereken!
– Így van – mondta Tarjei –, azonban teljesen lehetetlen, hogy nagyapám
egyedül legyen. Egymagában nem bírja sokáig, akkor pedig minden orvosi
segítség nélkül marad az egész környék.
Yrja, aki Siljét támogatta útközben Graastensholmra, ugyancsak felállt.
– Ha megengedi, Tengel úr, nagyon szívesen segítenék.
– És magaddal hurcolnád a kórt Eikebyre, megfertőzve mindenkit, aki csak
ott lakik? Köszönöm, nem! Yrja, Tarjei, ti mit sem értétek ebből. El kell
különítenem magam tőletek. Talán még a házamat sem láthatom sokáig…
– Jaj, Tengel! – kiáltott fel Silje. – Ezt nem teheted! Bárcsak veled mehetnék!
– Elboldogulok magam is – mosolygott rá az öregember. – A fiatalokat
azonban nem vonhatom bele abba, ami most következik.
– Hadd tartsak nagyapával! – szólalt meg Tarjei. – Tudja, van egy elméletem.
– Tarjei! – kérlelte Meta a fiát. – Ne hozz ránk ilyen csapást!
– Én is a nagyságos úrral mehetek – szólalt meg újból Yrja. – Ha pedig
megkapnám a fertőzést, nos, maradunk elegen Eikebyn.
A szegény lány pillantása találkozott Siljével, és kénytelen volt lesütni a
szemét. Az asszonya értette és tudta, mit akart mondani. Szemében megértés és
együtt-érző tehetetlenség tükröződött. Annyira szeretett volna Yrján segíteni, de
nem tudott.
– Kedves, jó Yrja – mondta Tengel, akit teljesen meghatott a szerencsétlen
teremtés áldozatkészsége.
Sunniva eközben Tarald karja közé bújt.
– Annyira félek, gondold el, mi lesz, ha megkapjuk a fertőzést! Mi lesz, ha
meghalok?
A fiatalember gyengéden átölelte.
– Vigyázok rád, kedvesem.
– Maradjatok itthon! – szólította fel éles hangon valamennyiüket Tengel. – Be
ne engedjetek senkit és sohase menjetek ki! Még Graastensholm és a Hársfaliget
között se járjatok! Most pedig hazavágtatok és magammal viszem mindazt,
amire szükségem van. Jó ideig nem fogtok viszontlátni.
– Tengel! – kiáltotta Silje, aki megpróbált felállni, de megbicsaklott a lába.
– Ne nyúlj hozzám! – mondta gyorsan a férje. – Ne félj, túl gyorsan nem
szabadulsz meg tőlem.
Tarjei nem adta meg könnyen magát. Magas, széles homlok által határolt,
feltűnően erős vonású arca szilárd elszántságot tükrözött.
– Nagyapám sehogyan sem fog boldogulni ilyen körülmények között.
Magával megyek, akár akarja, akár nem. Valakinek nagyapára is vigyáznia kell.
– Én is jövök segíteni – csökönyösködött Yrja. – Túl nagy feladat ez egyetlen
ember számára. Rendben van, ha megígérem, hogy Eikebynek még a közelébe
sem megyek?
– Makacs gyerekek – bólintott megindultan Tengel. – Gyertek velem! Isten a
tudója, mennyire nagy szükségem van rátok. Azonban megtiltom nektek, hogy a
betegekhez nyúljatok!
Meta rémülten rohant oda hozzájuk.
– Tarjei, nem veszíthetünk el egy ilyen hitvány járvány miatt! Rád teljesen
más sors, fényes jövő vár.
 – Nyugodj meg, anyám – mosolygott rá a fiú. – Biztonsággal túlleszek rajta,
mert tudom, miképpen győzhetjük le a betegséget. Ez a legfontosabb, ugye,
nagyapa?
Tengel, aki sok mindent tanult éles eszű unokájától, komolyan rábólintott,
noha szeme szögletében: fájdalmas mosoly jelent meg.
– Hogyne. Nos, Trond, elfutnál az eikebyi majorba és szólnál nekik, hogy
Yrja egy ideig nem jön haza? Köszönöm! Te pedig, Tarald, értesítsd Klaust,
fogjon be azonnal és vigye haza Siljét! Sunniva, te menj vele a Hársfaligetbe és
maradj a nagymamánál, amíg el nem múlik a veszély! Yrja távollétében Siljének
szüksége lesz rád.
Ezzel mindhárman távoztak a szobából. Silje megpróbált ugyan higgadtan
viselkedni, szeméből mégis patakzani kezdtek a könnyek.
– Mindig olyan büszke voltam az én Tengelemre. Most azonban azt kívánom,
bárcsak hétköznapi ember lenne.
– Csak lesz valahogy – mondta egész testében remegve Liv. – Úgy gondolom,
itt az ideje annak, hogy mindenki az övéihez menjen. Egy darabig nem
találkozhatunk, anyám. Minden jót nektek odaát a Hársfaligetben!
Sunniva csaknem toporzékolt a félelemtől.
– Tarald mellett akarok lenni – ismételgette, miközben kifelé tartottak. –

Megígérte, hogy vigyáz rám. Nem merek a Hársfaligetben lakni. Mi lesz, ha

Tengel nagypapa magával hurcolja a kolerát?
Liv fáradt hangon így szólalt meg, amikor kiértek a levegőre:
– Hadd maradjon itthon, anya! Ilyen nyafogósan nem egyéb, mint púp a
hátadon.
Silje habozott, mert nem nagyon szerette volna Sunnivát újra Taralddal együtt
látni. Egyelőre azonban minden ártatlannak tűnt kettejük között.
– Nos, ha olyan kedves lennél, Liv és vállalkoznál rá…
– Természetesen!
– Dag, ügyelj arra, hogy Tarald és Sunniva ne legyenek túl sokat együtt –
súgta Silje veje fülébe, miközben az utóbbi felsegítette a kocsira.
– Értem – bólintott Dag. – Vigyázni fogok, Silje mama.
A családtagok lassan mind elbúcsúztak egymástól. Néhányan közülük ekkor
látták utoljára a többieket, ezt azonban még nem tudták…
TARJEI ÉLÉNKEN BESZÉLT az úton, mialatt a lóháton ülő Tengel mellett
a Hársfaligeten haladtak át. Az öregember eközben igyekezett, nehogy Silje
fájára nézzen. Amikor csak látta, szörnyű félelem fogta el. Most megértette
feleségének a fákkal szemben táplált gyűlöletét, amely akkor támadt, amikor ő
ráolvasást mondott a hársakra.
– Mindenekelőtt alaposan meg kell mosakodnunk, nagyapa. Van ugyanis egy
elméletem arról, miként terjed a járvány.
– Ha akarod, szívesen megmosakszom – bólintott Tengel.
– Meg kell mosakodnia, de azután is, ahányszor csak beteg közelében volt.
– Annyi víz nincs is! – nevette el magát Tengel.
– Mégis muszáj, komolyan beszélek. Azt hiszem, hogy a rossz a szájon át
hatol be az emberekbe.
– A rossz szellemekre gondolsz? Meglehet.
– Ugyan, nagyapám, csak nem hisz a gonosz szellemekben? Nem tudom,
hogyan jut be az emberek testébe a betegség, de azt hiszem, hogy a víz
megakadályozhatja.
– Úgy érted, vizet kell inni?
– Dehogyis, az Isten szerelmére! Soha! Azonban nagyon gyakran meg kell
mosakodni. Azt is akarom, hogy Yrjával együtt takarja be az orrát és. a száját,
nehogy belénk férkőzzék a kór. Nem kaphatjuk meg mi is, mert a többieknek
szüksége van ránk. Milyen gyógyszerei vannak, nagyapa?
Tengel emlékezetből felsorolta, mi minden áll rendelkezésükre:
– Fekete áfonya, pimpó, palástfű, martilapu, orbáncfű, vérfű, cickafark,
kamilla. Mindezek csillapítják a hasmenést.
– Jó, de azt hiszem, legfontosabb a tisztaság.
– Igen, egy ponton azonban tévedsz, Tarjei. Nem ismered a kolerát. A beteg
teste teljesen kiszárad, egyszerűen innia kell.
– Hát, lehet, hogy igaza van – válaszolta kételkedve Tarjei.
Tengel enyhén elmosolyodott. Ez az okos és buzgó fiú szívének büszkesége
volt. Az öregembernek azonban nem egészen tetszett, hogy egy tizenhárom éves
kamasz oktassa ki. Még ha nem is számított tanult embernek, hosszú élete során
rengeteg tapasztalatra tett szert.
De ami a tisztaságot illeti, Tarjei jó nyomon haladt.
Yrja nehézkesen lépdelt mellettük és mukkanni sem mert.

– Tarjei – szólalt meg Tengel, amikor beléptek a csaknem kihalt hársfaligeti

házba. – Azon gondolkodtam, mit kellene víz helyett inni. Mit szólnál a sörhöz?
Nem gondolod, hogy tisztább, mint a víz?
– Tisztább a sör? Erről tényleg fogalmam sincs – felelte bizonytalanul a fiú. –
A pálinka azonban valószínűleg az.
– Nem itathatunk le mindenkit, aki csak a környéken lakik! – nevetett Tengel.
– Miért nem, ha rávisz a szükség? De ami a vizet illeti, felfedeztem valamit –
mondta elgondolkodva. – Ez akkor történt, amikor piszkos vizet forraltam fel,
ami csaknem tiszta lett utána.
– Én is ugyanerre gondoltam – bólintott rá Tengel. – Nem tudom, van-e
jelentősége, de hadd válasszanak pálinka és forralt víz között! Meglátjuk, mi
mellett döntenek a vénemberek!
Tengel összegyűjtötte a háznépet és elmondta nekik, mi történt. Volt, akinek
megtiltotta, hogy visszamenjen otthonába, másokat azonban hazaküldött és
lelkükre kötötte, ki se tegyék hazulról a lábukat, amíg a templom harangjai nem
jelzik a járvány végét.
Egyelőre senki sem tudta, mikor fognak megkondulni.
A szolganép nagy része rémülten futott hazáig, voltak azonban köztük
olyanok, akiknek nem volt hova menniük. Az utóbbiak rögtön bizakodni
kezdtek, amikor meghallották, hogy hamarosan közöttük lesz szeretett úrnőjük.
Miután Klaus megérkezett és lesegítette a kocsiról Siljét és Livet, rémülettől
tágra nyílt szemmel loholt az erdő közepén álló házáig. Rosát és a két serdülő
gyermeket beparancsolta, majd gondosan beszögezte az ajtót. Ezután körmét
ragya az ágyra telepedett, és úgy meredt az ajtóra, mintha azt várná, hogy a
kolera személyesen a kulcslyukon keresztül lopakodik be. Ily módon
bizonyította, milyen felelősséggel viseltetik a családja iránt.
Tengel Tarjeivel és Yrjával ekkorra már régen összeszedett minden szükséges
holmit, kioktatta szolgáit az elővigyázatossági szabályokra és visszaindult a
Graastensholmra vezető úton. Az öregember azonban nem szakított időt arra,
hogy még egyszer búcsút vegyen feleségétől és többi családtagjától.
ELSŐ ÚTJUK a paplakba vezetett. Megkérték a lelkészt, küldjön az összes
majorba egy embert, aki értesíti az ott lakókat, hogy szigeteljék el magukat a
külvilágtól, ügyeljenek a tisztaságra és forralják fel a vizet. A harangot nem
verték félre, Tengel ugyanis tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor egyik majorból a
másikba loholnak az emberek, hátha hallanak valami hírt a járványról.
A tiszteletest arra kérték, bocsásson rendelkezésükre valamilyen kisebb,
különálló épületet, ahol megalhatnak, egyszersmind a gyógyszereket is
tárolhatnák. A lelkipásztor nem volt éppen elragadtatva attól, hogy birtoka ilyen
időkben a betegápolók gyülekezőhelyévé vált, de kérésük teljesítését nem
tagadhatta meg. Tengel tudtára adta, hogy a kór amúgyis beköltözött már a
hazába.
Az első ember, akit ezután felkerestek, a pap szolgája volt.
Kiderült, hogy néhány nappal ezelőtt járt a járvány sújtotta majorokban.
 Tengel gyógyfűfőzetet adott, és ugyanazt hagyta meg neki, mint az urának.
Tengelen meglehetősen furcsán állt a szája elé kötött ruhadarab. Yrjával együtt
gondosan követték a fiú útmutatásait. Távozásuk után azonnal gondosan

megmosakodtak, a szolga fertőzött ruháit pedig elégették. Végül megígérték

neki, este még visszajönnek hozzá. A szolgának megtiltották, hogy vendégeket
fogadjon, vagy ő maga menjen vendégségbe, táplálékot nem vehetett magához,
csakis abból a felforralt vízből ihatott, amelyet Yrja magánál tartott.
– Csak feküdjek itt és haljak meg egyedül? – kérdezte a szolga.
Tengel szeme megnyugtatóan mosolygott rá.
– Egyáltalán nem fogsz meghalni, mert nem vagy különösebben beteg. Nem
lesz bajod, ha betartod, amit mondunk neked.
– És ne vedd a szájadba egyik ujjadat sem! – tette hozzá Tarjei.
– Micsoda? Miért ne?
– Mert a kolera mosatlan ujjakra rakódik le – felelte Tarjei, amire még Tengel
is csodálkozva nézett rá.
Tulajdonképpen mennyi tudomány lakozik ennek a fiúnak a fejében?
A szolga azonban rémülten szemlélte ujjai hegyét.
– Egyébként az urad lejön hozzád és elmond veled együtt egy imát – jegyezte
meg gonoszkodva Tarjei, mielőtt magára hagyták.
A község szélén fekvő két majorban lényegesen rosszabbul alakult a helyzet.
A látványtól és a szörnyű bűztől mind a hárman elszörnyedtek.
– Mióta vannak itt betegek? – kérdezte Tengel.
A major gazdája úgy nézett rájuk, mintha az égből alászállott mentőangyalok
lennének, minden hozzátartozójával együtt ágyban feküdt. Kiszáradt arcukból
lázban égő szemek meredtek a jövevényekre.
– Nem tudtuk – nyöszörögte a gazda. – Nem tudtuk, mi ez. Először a béres
betegedett meg, azután a többiek következtek egymás után.
Tengel két társa felé fordult.
–
 Menjetek vissza a paplakba – mondta nyugodtan. – Itt túlságosan komoly a
helyzet.

A fiatalok a fejüket rázták és úgy álltak ott a leírhatatlanul büdös szobában,

mintha gyökeret eresztettek volna a döngölt padlóba. Yrja szíve hevesen
dobogott a rémülettől, Tengel urat azonban sohasem hagyta volna cserben.
Tarjei közben tudományos módon azon gondolkodott, mit tanulhat ebből az
esetből, és hogyan próbálhatja ki elméleteit.
Tengel keservesen felsóhajtott. Egyszerre nagyon öregnek és tehetetlennek
érezte magát.
– Hol van a béres?
A gazda az egyik sarok felé mutatott.
A félig sötét szobában nagy nehezen kivették a középkorú férfi körvonalait.
Ennyire csonttá soványodott embert egyikük sem látott még. Tágra nyitott
szájjal nyöszörgött, és annyira le volt gyengülve, hogy még a fejét is alig tudta
mozdítani.
– Figyelj rám! – szólt hozzá Tengel. – Hol kaphattad meg a fertőzést?
A beteg mindössze néhány érthetetlen hangot hallatott.
– Találkoztál idegenekkel az elmúlt pár napban?
Tengel most sem kapott világos választ.
– Találkoztál valakikkel a szomszédos majorokból?
Az ember nagy nehezen kinyögött egy gyenge nemet.
A gazda egyik kislánya, akinek a láztól nedves csomókban állt a haja, és a
gyermekágyként szolgáló rongycsomón feküdt, megszólalt:
– A múlt héten Tönsbergben járt látogatóban.
– Ott is dúlt a járvány?
– Nem tudom. Csak azt mondta, milyen sokan voltak arrafelé betegek.
– Ez az! Most legalább tudjuk, honnan jött ide a kórság. Yrja, siess a Helle-
házhoz, amelyik a szomszéd községbe vezető út mentén áll. Ne menj be, de szólj
nekik, állítsanak éjjel-nappal őrségbe két izmos férfit, lehetőleg puskával
felfegyverkezve. Meg kell akadályozniuk, hogy bárki ki- vagy bemenjen. Arra is
kérd meg őket, küldjenek el Skogtorpba, az egyházközség túlsó végére valakit,
aki az ottaniaknak szól, tegyék ugyanazt, amit ők. Mondd meg a Helle-
házbelieknek, hogy Tengel üzenetét hozod, aki megszabadítja a környéket a
kolerától. Megértetted?
Az öregember nagy méltósággal ejtette ki saját nevét, amire ebben a
pillanatban teljesen jogosultnak érezte magát.
Yrja bólintott és azonnal útnak indult. Nem kellett messzire mennie.
Tengel legszívesebben saját unokáját küldte volna ki ebből a járványgócból,
Tarjei azonban még nem volt elég idős ahhoz, hogy szavalt komolyan vegyék.
Összeszorult a szíve, amikor látta, milyen gondosan kerülgeti ki szeretett
unokája a padlóra mázolódott undokságokat, a járvány kísérőjelenségeit. Ezt a
fiút valami nagy dologra szemelte ki a sors.
A családi ágyban fekvő nagyanya keresztet vetett magára.
– Pogány nem léphet a közelembe! Egyedül a tiszteletes úr imái segíthetnek
rajtunk. Csak a papunk szabadíthat meg a Sátán művétől. Miért nincs itt?
– Ezt én is kérdezhetném tőle – mormogta Tengel, majd hangosan így szólt: –
Ha csak a pap kell magának, várja meg. Én addig a többiekkel foglalkozom.
– Bizony láttam az égi jelet – mondta a vénasszony. – Kereszt formájú felhő
jelent meg az égen, ez figyelmeztetett a bajra.
– Ugyan – szólt közbe a menye. – A Lille Tjernbruket-i major háziasszonya
volt. Haragosunk, mert a mi teheneink jobban tejelnek, mint az övéi. Mindezért
ő a felelős, Isten a tanúm rá!
 – Ostobaságot beszélsz! – mondta indulatosan Tengd. – Ez a betegség
Trönsbergből jött ide, és az egész megyét sújtja. Ne rágalmazz meg ártatlan
embereket!
Tengel kissé sebezhető volt, ha ilyesmi került szóba.
Yrja lélekszakadva érkezett vissza, és jelentette, hogy végrehajtotta a
megbízatást. A Helle-házbeliek megígérték, hogy hűségesen követik Tengel
utasításait.
– Jól van. Köszönöm, Yrja!
Időközben mindvégig szívszorítóan sírt két gyermek, az egyik erős hangon, a
másik keservesen nyöszörögve. Yrja végignézett az egész nyomorúságon és
hirtelen heves aggodalom fogta el. Legalább még egyszer az életben látni
szerette volna Taraldot.
Ezt azonban gyorsan kiverte a fejéből, mély lélegzetet vett és készen állott
arra, hogy Tengelnek segédkezzék.
– Mit csináljunk most, Tarjei? – kérdezte halkan az öregember. – Hogyan
lássunk hozzá?
– Legelőször mindent fel kell takarítanunk. Amíg ekkora a mocsok és a
felfordulás, senkin sem segíthetünk.
– Van egyáltalán egészséges ember ebben a házban? – kiáltotta Tengel.
– Van – felelte a gazda. – Az egyik lányom és a szolgálója. Ők azonban nem
mernek idejönni, a régi házban bújtak meg.
Tengelék a jelzett helyen rá is találtak a két halálra rémült, huszonéves nőre.
– Ha mindvégig jól éreztétek magatokat, aligha kell félnetek – mondta
határozott hangon Tengel. – Ellenálltatok a betegségnek. Most azonban gyertek
és segítsetek nekünk!
Tekintélye és személyisége olyan erős volt, hogy szó nélkül
engedelmeskedtek neki. A régi házat alkalmassá tették további lakók fogadására,
majd hozzáláttak a takarításnak. A helybeli nőknek tűzet kellett gyújtaniuk a
nagy mosóüst alatt. Yrja segédkezett nekik a vízforralásban, majd egyesével
kihordták az udvarra a betegeket. Valamennyi ruhadarabjukat elégették, aztán
tetőtől talpig tisztára csutakolták őket. A háziak meglepődve észlelték, hogy nem
is vette le őket annyira talpukról a betegség. Utoljára az öregasszonyt mosdatták
meg, akit Tengel szaván fogott. A nagyanya végül megijedt attól, hogy róla talán
megfeledkeztek, ezért hangos jajveszékelésbe kezdett, vegyék már észre.
A régi házban forrásvizet forraltak, amit ezután minden beteggel megitattak.
Tengel egy-egy korty pálinkát is adott nekik, amit a pap gazdag készleteiből
sikerült kikönyörögnie. Az ajtó mellett vödröket helyeztek el. Mivel a folyadék
gyorsan távozott a háziak kiszáradt testéből, a vödrökre ültették őket, Tengel
ugyanis nem akarta, hogy még egyszer maguk alá csináljanak.
 Végül a béres kivételével, aki időközben meghalt a felhalmozott rongyokból
álló ágyon, mindenkit elhelyeztek a régi házrészben. Az ágyneműbe burkolt
holttestet az erdő szélen ásták el. Tengel faágakból összeillesztett keresztet
állított a hantra, és arra kérte Yrját, hívja el a papot, hogy beszentelje a sírt.
A betegek ápolását a háznép két egészséges tagjára bízták. Tengel a lelkükre
kötötte, minél sűrűbben itassák meg a többieket forralt vízzel, valamint tartsák
őket szárazon és melegen.
Tengel legszívesebben az egész lakóházat felgyújtotta volna, de ha így
cselekszik, túl nagy csapást mér a szegény parasztokra. Takarításra nem volt
ideje, ezért csupán lelakatolta az ajtót, és további intézkedésig mindenkinek
szigorúan megtiltotta az új házba való belépést.
Yrja, aki csaknem belefulladt a kádba, az udvaron csutakolta magát,
miközben tüsszögött az orrába jutott víztől.
Tengel odament hozzá.
– Félsz? – kérdezte szelíden.
A lány elképedten nézett fel a nagy tisztálkodásból.
– Hogy én félnék? Dehogyis, már nem félek semmitől. Csupán ezeket a
szegény embereket sajnálom. Mennyire meg lehetnek rémülve!
– Azt meghiszem – válaszolta Tengel, és ő is mosakodni kezdett. Végül
Tarjei is csatlakozott hozzájuk.
– Hányan fogják túlélni? – kérdezte Yrja.
– Nehéz megmondani. De akkor is boldog leszek, ha közülük csak
egyetlenegyet is sikerül megmentenünk. Azt hiszem, jó munkát végeztünk. Akad
olyan, aki halálra van ítélve, például az a kisgyermek…
– Jaj, nem! – sírt fel Yrja.
– Ez az élet keserű valósága, barátaim. Az a gyermek születése óta
gyengécske volt. Most azonban menjünk a következő majorba, ha elkészültetek.
Itt nem olyan régen betegedtek meg a lakók, sőt kevesebben is voltak, mint az
előző helyen, így Tengeléknek valamivel könnyebb dolguk volt. Ebben a házban
egy bátor, fiatal parasztember személyében alkalmas segítőre találtak. Mindenkit
a tisztaszobában helyeztek el, és a hálószobákat is kitakarították.
Azonban ez a munka is időbe telt. Mire végre elkészültek, elmúlt a nap.
Kimerülten indultak vissza, de még meglátogatták a lelkész szolgáját, és csak
ezután tértek vissza a pap birtokán álló kis házba.
A lelkipásztor személyesen kereste fel őket, de csupán az ajtóig merészkedett,
miközben Tengelék éppen kimosott ruháikat akasztották fel a tűzhely fölé
szárítani.
– Nyilván nem léphetek be, mivel oly sok hívemmel találkozom…
 – Egyikükkel sem szabad találkoznia, tiszteletes úr! – mondta csípős nyelvvel
Tengel. – Hacsak holnap nem csatlakozik hozzánk és nem segít nekünk. Sokan
voltak, akik kegyelmedet kívánták látni.
– Valóban? Igen, hisz ez az egyház szolgájának szent kötelessége. Milyen a
helyzet?
– A Svartmyr-majorban rossz. A többiek talán jobban vannak.
– Tovább fog terjedni a járvány?
– Ez teljesen bizonyos. Hiszen például a tiszteletes úr szolgája is megkapta.
Mi azonban mindent megtettünk annak érdekében, hogy megakadályozzuk az
elterjedését.
– Isten csapása! Mivel érdemelték ki vajon szegény báránykáim?
– Semmivel – felelte szűkszavúan Tengel. – Az embert egyszerűen utoléri a
betegség.
– Nem minden ok nélkül – jegyezte meg némi éllel a pap. – Az istentelenség,
Tengel úr! Ez az oka mindennek. Az örökkévaló ostora most lesújt azokra, akik
tagadják őt.
– Igen, holnap reggel egy csecsemőt fogunk eltemetni – válaszolta erre
Tengel. Tarjei, aki ismerte nagyapja gondolkodásmódját, kihallotta szavaiból a
mögöttes értelmet.
A pap szó nélkül kiment.
Másnap reggel nem jött velük, ez azonban egyiküket sem lepte meg. Elküldte
viszont a fiatal diakónust, aki telente teológiát tanult, nyaranta pedig egyszerűbb
lelkészi feladatokat látott el különféle egyházközségekben. A diakónus
rokonszenves fiatalember volt. Igaz hittel járt-kelt a betegek között, igyekezvén
lelki bajaikat orvosolni, míg a többiek a testiekkel törődtek.
Yrja ezen a napon nyugodtabban és hűvösebben viselkedett. Sokáig feküdt
ébren a kis házban, miközben Tengel és Tarjei egyenletes lélegzését hallgatta.
Menynyire különbözött mindez Eikebytől! Milyen kellemes egyedül feküdni az
ágyban, még ha kicsit magányosnak is érzi magát az ember! Szeretetteljes
tisztelettel gondolt segítőtársaira, a büszke öregemberre és az éles eszű fiúra. Az
irántuk érzett rokonszenv szívének jókora részét kitöltötte – ő azonban jobban
szerette volna, ha ezt az űrt a Tarald miatti öröm foglalhatná el. Természetesen
tudta, hogy ez sohasem fog megtörténni. Ehelyett tartós kétségbeesés fogta el,
amiért lelki szemeivel mindig maga előtt látta a szeretett fiatalembert és hőn
vágyódott utána.
Milyen könyörtelen is tud lenni az élet!
 Most azonban, hogy világos nappal volt, minden ehhez hasonló gondolata
szerencsésen tovaszállott. A diakónussal kiválóan együtt tudtak működni. A
Svartmyr-majorban ketten kiszenvedtek az éjszaka folyamán, egyikük az a
kisgyermek volt, akinek halálát Tengel megjósolta. Viszont gyarapodott a
többiek felépülésének reménye, sőt az egyik nagyobb fiú ismét lábra tudott állni.
Ezen a napon kitakarították a lakóházat.
A házban elvégzett piszkos munka után éppen az udvaron mosakodtak,
amikor megérkezett az a hír, amelytől valamennyien rettegtek: a járvány újabb
majorságot ért el. Yrja rosszul érezte magát, és azt kívánta magában, bárcsak
sok-sok mérföldnyire lenne ettől a szörnyűségtől, de szilárdan eltökélte, hogy
kitart. Hiszen ha a többiek bírtak a munkát, akkor nyilván neki sem szabad
meghátrálnia – gondolta, nem is sejtve, hogy három társának ugyanez jár a
fejében.
– Bárcsak korábban hallottunk volna erről a nyavalyáról – morogta enyhe
bosszúsággal Tengel, miközben újra magára húzta az inget. – Több ember életét
megmenthettük volna és nem terjed ennyire el a járvány. Induljunk tovább!
Yrja felhagyott végre azzal, hogy tovább bámulja Tengel hihetetlenül széles
vállát és szőrös mellét, amit egyébként most látott először. Úgy gondolta,
felfoghatatlan, hogy Silje egy ennyire állatias megjelenésű férfi mellett mert élni
– ennek ellenére hirtelen borongós hangulat fogta el, amire nem lelt
magyarázatot. Talán mégis jó volt együtt élniük, ha egyszer egymáshoz illettek?
A félelmetes külsejű Tengel szerelemre és nyugalomra lelt egy ennyire szép és
melegszívű nő mellett?
Ő maga talál vajon valaha olyan férfit, aki szereti minden testi hibája
ellenére? Erre természetesen nem számíthatott. A választás a férfiakat illette,
akiknek csak a legszebb lányok kellettek, ő pedig egy senki.
Elindultak az újabb fertőzött majorság felé, ahol valószínűleg sok fenyegető
halálesetet sikerült megelőzniük.
Éjszaka a teológus is velük aludt a kis házban. Egy szőnyeggel kerítettek
körbe Yrja fekhelyét, e módon kis kuckót rendeztek be neki. Így adtak az
illemre, ami Tengel és Tarjei esetében nem számított annyira. Egy jövendő
papnak azonban gondolnia kellett arra, mi a helyénvaló az ilyen helyzetekben.
A diakónus nagyon kedves, közvetlen fiatalember volt, aki mindenkor
természetes módon viselkedett.
A következő nap rendkívül keménynek bizonyult. A Svartmyr-majorban és
szomszédságában egy-egy embert ragadott el a halál, ugyanakkor két másik
házban is felütötte fejét a járvány. Ezen az estén mosakodás és átöltözködés után
valamennyien a szó szoros értelmében belezuhantak az ágyba. Yrja nem értette,
hogyan viseli el a bőre a rengeteg vizet. Ez nem lehetett valami nagyon
egészséges dolog.
Teltek-múltak a kegyetlen és kimerítő napok. Azonban mind a négyen tudták,
hogy közbeavatkozásuk nélkül sokkal keményebben aratott volna a halál. Több
ház menekült meg a kolerától, mint ahányban a gyilkos kór felütötte a fejét.
Tengeléknek pedig a megtámadott majorokban is sikerült némiképpen korlátok
között tartaniuk a betegséget. Ennek ellenére naponta meghúzták a
lélekharangot. Képtelenek voltak minden tragédiát megakadályozni.
Végül őrájuk is lecsapott a sors keze.
Egy graastensholmi istállófiú futva jött hozzájuk és jelentette, hogy oda is
elért a járvány.
Tengelt e hír hallatára jeges rémület fogta el. Nem merte megkérdezni, ki
betegedett meg.
Ugyanekkor a kimerült és minden ellenállóképességét elveszített Yrja is
ágynak esett. Egy órával később hasonló sors érte utol a diakónust is.
Tengel Tarjeihoz hasonlóan halálosan fáradtnak érezte magát. Az utolsó
csapások súlyosan megviselték őket.
– A Jéghegyek Népe azonban erőteljes nemzetség – gondolta az öregember,
amikor unokájával együtt a graastensholmi úton vánszorgott a kastély felé,
rettegve, mit találnak ott.
A kolera Charlottét támadta meg, utána Jacob Skillét, Dagon pedig kiütköztek
az első tünetek.
Tengel megdermedt a rémülettől. De nem hessegethette el magától azt a
gondolatot, hogy a Jéghegyek Népéhez tartozók: Liv, Tarald és Sunniva mind
egészségesek maradtak.
Liv mindent megtett, hogy szeretteinek segítsen. Nem tágított Tengel mellől.
Az öreg közben állandóan a szegény Yrjára és a teológusra gondolt, akik ebben
az órában magukra hagyatva feküdtek a paplakban. Mennyi emberen segítettek,
és most nem akad senki, aki mellettük állt volna.
Tengel azonban éppen ekkor nem hagyhatta ott Graastensholmot. A
fáradhatatlan Tarjeit küldte el, hogy a gondjukat viselje, illetve járja körbe a
fertőzött házakat. Charlotte rendkívül nyomorúságos állapotban volt, ezért
Tengel nem merte magára hagyni. Remélte, megbocsátja neki az egyházközség
lakossága, hogy egy napot Graastensholmnak szentel.
Yrja a pap kis házában feküdt és nyomorultul érezte magát. Ez történik velem
is – gondolta. Micsoda megalázóan rút halálom lesz! De jó, hogy Tarald nem lát!
Vajon ki sirat meg? Nem fogják azt mondani: “Így volt a legjobb szegény
lánynak, mert megszabadult minden nyomorúságától. Mit is várhatott az élettől?
Tulajdonképpen mindig is így akartam meghalni, igyekezett bizonygatni önmaga
előtt. Azt kívántam bárcsak lennék olyan beteg, hogy megváltásnak érezzem a
halált és cseppet sem féljek tőle. Úgy tűnik, ez mégsem volt túl jó kívánság.
Félelmét nem tagadhatta le. Szerette volna, ha állna valaki betegágya mellett,
leginkább Tengel úr, egyszersmind azonban szeretett volna nyomorúságában
elrejtőzni. Világosan hallotta, hogy a diakónus ugyanolyan rosszul van, akárcsak
ő. Meg akarta kérni, mondjon érte imát, kiszáradt ajkát azonban meg sem bírta
mozdítani. Az ágya mellé tett korsóból kifogyott a víz, testét láz égette,
fájdalmában csaknem szétrepedt a feje. Ismét érezte a gyomrában fellépő
görcsöt, ami arra figyelmeztette, hogy megint ki kell mennie a folyosón
felállított vödörre. Azonban képtelen volt felkelni.
– Istenem! – suttogta. – Segíts rajtam! Annak ellené-re, hogy semmit sem
érek, mégis élni akarok. Szeretném látni még egyszer a graastensholmi
kökörcsineket, az otthoni csipkebogyóbokrot, Silje asszony macskáját és… Mit
nem mondok!

Tengel mélységes aggodalommal gondolt a pap házában egyedül fekvő két

betegre. Tarjei nem jött vissza – mi lehet vele? Csak nem támadta meg a
betegség, mialatt hosszú körutat tett az egyházközségben?

Charlotténak gyorsan vége lett, mert semmi ellen-állóképessége sem maradt.

Az öregasszony Tengel karjában halt meg. Utoljára még ezt suttogta alig
hallhatóan:
– Mi van Daggal?
– Erős és meg fog gyógyulni – felelte Tengel.
– Hála Istennek! És Jacob?
– Nem tudom, Charlotte. Nem hiszem, hogy túl jól volna.
A haldokló bólintott.
 – Vigyázz a szeretteimre, Tengel!
– Úgy teszek – mondta meghatódva a férfi.
– Köszönöm, amiért oly sokáig barátunk voltál – suttogta Charlotte.
– Én is köszönöm!
Charlotte arcán még egy utolsó mosoly jelent meg.
– Te vagy a jó Tengel – mondta csekély maradék erejével, s rögtön utána
kilehelte lelkét.
Bevégeztetett.
Jacob Skille három órával később követte feleségét a másvilágra.
Liv mindvégig Dag mellett ült, és egy pillanatra sem hagyta el férje
betegágyát. Valóban úgy tűnt, hogy a férfi szervezete győzedelmeskedni fog a
kóron.
Silje – gondolta Tengel, amikor mélységes aggodalommal távozott
Graastensholmról. – Sem Silje, sem a kis Meta nem tartozik a Jéghegyek
Népéhez. Nincs meg az az ellenállóképességük a betegségekkel szemben, mint
nekünk.
A járvány azonban még mindig nem érte el a Hársfaligetet, és később is így
maradt. Először alábbhagyott a hevessége, majd végleg tovatűnt. Az akershusi
megye egyetlen egyházközsége sem úszta meg oly kevés áldozattal a járványt,
mint az övék.
Eikebyt teljesen elkerülte a kolera. Tengel némileg istentelen módon arra
gondolt, hogy nem is lett volna olyan nagyon rossz, ha náluk is felüti fejét a
betegség. Ezt a rút gondolatát azonban azonnal meg is bánta. Klaus pedig
elképedve állapította meg, hogy a járvány megkímélte a házát. Ekkor magához
ölelte egész családját és örömkönnyekben tört ki.
Tengel egyik utolsó feladataként megpróbálta megmenteni Yrja és a fiatal
teológus életét. Ők ketten túl sokáig feküdtek magukra hagyatva. Amikor Yrja
ágya szélén átöltöztette a formátlan lányt, arra gondolt, hogy nemes lélek akár a
legméltatlanabb testben is lakozhat. A szegény lány két lábszára között akár egy
malomkő is elfért volna széltében, gerince S betű formájúra torzult, csípője
pedig mintha a mellkasában folytatódott volna. Ő azonban zavartan mosolygott
az öregemberre, mintha kinézése és megalázó helyzete miatt szabadkozna.
Tengel biztatóan mosolygott vissza rá.
Yrja és a diakónus egyaránt túlélte a járványt, ami csodák csodájának
számított. Azonban a papot, aki az áldozatok temetésénél viharos gyorsasággal
végzett a szertartással, egyébként pedig nem mutatkozott házon kívül, a sors
szeszélye folytán elragadta a könyörtelen halál. Többé már egy szót sem ejthetett
arról, miféle büntetés vár az istentelenekre.
Utoljára őérte szólt a lélekharang. Utána azonban a harangozó örömhírt
tudathatott a vidékkel:
A kolerajárvány véget ért.
5. fejezet

AZ EGYHÁZKÖZSÉG elveszítette lelkipásztorát, a gyülekezeti tanács

azonban felkérte a diakónust, aki csaknem teljesen befejezte tanulmányait, vegye
át a megürült hivatalt. A fiatalember önzetlen munkát végzett a járvány idején,
amit nagyra értékeltek. A püspök személyesen jött el hozzájuk és szentelte fel,
amivel mindenki meg volt elégedve. Nála jobb papot úgysem kaphattak.
Mielőtt azonban erre sor került volna, egy napon a környék lakói
összegyűltek, majd a Hársfaligeten át a házhoz vonullak, hogy ajándékot adjanak
át Tengelnek. Egy Bibliát hoztak, amelyet összegyűjtött pénzükből a diakónus
vett meg. Tengel maga mellé hívta Yrját és Tarjeit, amikor mélységesen
meghatódva átvette az ajándékot. Eközben azon töprengett magában, nincs-e
különleges értelme a kapott Szentírásnak. Talán jelzés, hogy terelje helyes
irányba tévelygő gondolatait és szálljon magába? Vagy egyszerűen semmilyen
hátsó szándék sem vezette őket és az általuk ismert legértékesebb tárgyat akarták
ajándékba adni neki?
Tengel az utóbbi lehetőséget tartotta valószínűnek. Miközben ezen törte a
fejét, erősen fogta Yrja sovány karját, aki még nem tudott megállni a saját lábán.
A község legöregebb gazdája hálát mondott áldozatos bátorságukért és azért a
csodáért, amelynek előidézéséből ők is kivették a részüket. A diakónus, akit
ekkor még nem iktattak be a lelkészi hivatalba, ugyancsak ott volt és méltó
ünneplésben részesült. Tengel beszámolt Tarjei ötleteiről, amelyek helyes
lépéseknek bizonyultak. Silje egész idő alatt a szemét törölgette, és végtelenül
büszke volt valamennyiükre – milyen nagyszerű és dicső óra!
A járvány során végzett munkája keményen megviselte Tengelt, aki előzőleg
néhány napig az ágyat nyomta. Az öregember úgy vélte, ott igazán jó dolga van
és igazán kijár neki, hogy tejbe-vajba fürösszék. Korábban vajon miért nem
hangoztatott efféle nézeteket?
Az ágyból hallotta, amint a kastélyhoz vezető hársfasoron fejszék és fűrészek
dolgoznak. Are kivágatott egy hirtelen kiszáradt fát, amely azzal fenyegetett,
hogy vihar esetén az útra dől. Ez a fa Charlottéé volt.
Tengel azonban nem akart a hársfákra gondolni…
Végezetül ismét visszatért minden a megszokott kerékvágásba, Tengel pedig
találkozóra hívta össze az egész családot.
Mennyire hiányzott nekik Charlotte! Természetesen Jacob halála miatt is
őszinte sajnálatot éreztek, ő azonban háttérbe szorult az erélyes bárónő mögött.
Valamennyien úgy gondolták, hogy Charlotte távozásával egy korszak ért véget.
A halottakról senki sem ejtett egy szót sem, mert a gyász mély sebe még nem
hegedt be.
Yrja ugyancsak velük volt, amit mindenki magától értetődő dolognak talált. A
szegény lány az úri család életének részesévé vált, Silje egyenesen úgy gondolta,
hogy segítsége nélkül nem tudna többé boldogulni. Jelenléte hihetetlenül értékes
volt, mert mindig tudta, mire gondol, vagy mit óhajt az asszonya.
Ceciliétől levél érkezett, amelyet Liv olvasott fel az egybegyűlteknek. Hosszú
ideig tartott, amíg eljutott Graastensholmra. A fiatal lány még mit sem tudhatott
az otthon bekövetkezett tragédiáról.
– Drága anyám és apám! – olvasta Liv. – Milyen régóta vagyok távol.
Bizonytalan és zavarodott voltam ahhoz, hogy levélírásra adjam a fejem. Ti
azonban ismeritek bolondos leányotokat, és tudjátok, sohasem ismeri be a
kudarcait. Külsőleg élénknek tűntem, az utazás pedig nagyon kellemesen zajlott.
Útitársaim mindent elrendeztek és gondomat viselték. Egyébként nagyon
köszönöm nagyapának a tengeri betegség elleni orvosságot, mert tökéletes volt a
hatása. Jobbra-balra adtam belőle, amiért rendkívül megkedveltek, különösen a
fiatal Strahlenhelm grófnő, aki elragadó teremtés és nagy jóindulattal viseltetik
irányomban. Ezt feltétlenül meséljétek el Charlotte nagymamának, biztosan
büszke lesz rám!
E szavak hallatára rövid ideig szomorú, feszélyezett csend lett úrrá a
társaságon. Liv kénytelen volt előhúzni a zsebkendőjét.
Strahlenhelm gróf tegnap bemutatott a királyi udvarban. Őfelségét nem
láttam, Kirsten asszonyt azonban annál inkább. Nem hiszem, hogy nagyon
kedvelném. Keresztülnézett rajtam, mintha levegőből volnék, majd így szólt:
»Meiden bárónő? Nemesnek hiszi magát? Csak nem képzeli magáról, hogy
valaki?« Egy fillért sem akart fizetni, csaknem elvárta tőlem, hogy én áldozzak
pénzt, amiért ekkora megtiszteltetés ér. A háta mögött azonban mégis megkapom
a béremet. Azt mondják róla, hihetetlenül zsugori. Most ismét gyermeket vár.
Csak két kislányát láttam, ha nem tévedek, az egyiknek Anna a neve. Órájuk kell
vigyáznom. Szegény gyerekek!
A levél a fényűző palota színpompás leírásával zárult.
Felolvasása után mindenki felélénkült és kommentárokat fűzött Cecilie
leveléhez, majd Tengel emelkedett szólásra.
– Mindannyian többé-kevésbé hallottátok a Jéghegyek Népének legendáját,
ezért úgy gondolom, nem szükséges itt kitérnem…
– Nem ám – mondta Trond. – Úgyis kívülről tudjuk.
Tengel éles pillantást vetett a fiúra.
– Így igaz. Hirtelen azonban időszerűvé vált, és ezért beszélnünk kell róla.
Trond szégyenkezve elhallgatott.
 – Nos, még egyszer a Gonosz Tengelről ejtek szót, aki négyszáz évvel ezelőtt
eltökélte, hogy a Sátánnak szenteli életét. Amint tudjátok, nem hiszek az
ördögben. Bűneinkért pedig magunknak kell felelnünk ahelyett, hogy
egyszerűen őt okolnánk értük. Az első Tengel azonban nagyon rossz ember volt,
aki rendkívüli varázserővel rendelkezett. Ezt nem tagadhatjuk. Tudjátok, hogy
gonosz tulajdonságai öröklődnek. Nagyon örülök, amiért ti mentesek maradtatok
tőlük. Azt is hallottátok azonban, hogy elásta a Sátán megidézésére való főzettel
teli üstöt. Amíg ez az üst elrejtve hever a földben, átok ül az utódain. Gonosz
Tengel ugyanis azt akarta, legyenek közöttük olyanok, akik elvetemültségükben
a Sátánt szolgálják. Nem szabadulunk fel az átok alól, amíg valaki ki nem ássa
az üstöt. Akár hisszük ezt a legendát, akár nem, tény és való: a családunkban
időről időre az emberi faj szörnyű példányai bukkannak fel.
– Nem függ ez össze azzal, hogy a nemzetségünkben születik valaki, aki
többet tud a természetfeletti dolgokról, mint bárki más a világon? – szólt közbe
Tarjei.
– De igen, ez az ember viszont még nem látta meg a napvilágot. Vagyis
tudjuk, hogy Gonosz Tengel öröksége nem csupa rosszból áll. Bő ismeretei
voltak a rejtett dolgokról és rengeteg ősi gyógyító eljárást hagyott hátra. Az
utóbbit Tarjeivel ismertettem meg, mert ő az, aki jól tud ezzel a kinccsel
sáfárkodni. Nos, a Jéghegyek Népéből származó első Tengel leszármazottai
most mind itt ülnek ebben a szobában. Jómagam, Liv, Are, Sunniva…
A lány nevének hallatán felocsúdott, eddig ugyanis önfeledten Taraldra
meredt.
– Apám, megfeledkezel Ceciliéről, aki nincs most közöttünk – mondta
gyorsan Liv.
– Igazat szólsz. Bizonyára kezd vénségemre kihagyni az agyam.
Mindenki hevesen tiltakozott.
– Nos, még egyszer – folytatta Tengel. – Én, Liv, Are, Sunniva, Cecilie,
Tarald, végül Are három fia, Tarjei, Trond és Brand.
Nevük hallatán a három siheder elmosolyodott az asztal végén, ahol a szigorú
Meta árgus szemmel ügyelt rájuk. Mindannyian rajongva szerették nagyapjukat.
– Összesen kilenc személy – mondta tovább az öreg. – Kilencen hordozzák
magukban ezt a rettenetes, öröklődő tulajdonságot. Szerencsések vagytok, amiért
nem ütött ki rajtatok a gonoszságra való hajlam. Jó néhányan remélik közülünk,
azért, mert kihalóban van. Bárcsak így lenne!
Mindenki sejtette, hogy Tengel most jut el a dolog lényegéhez.
– Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy kiirtsuk az öröklődő
rosszat. Ennek érdekében állandóan friss vért kell hoznunk a családba. Ifjú
koromban elhatároztam, nem nősülök meg, így akartam elérni az elátkozott
nemzetség kihalását. Azonban hamarosan rájöttem, micsoda embertelen kiút
volna, ezért ilyesmit nem akarok senkinek sem előírni. Feleségül vettem Siljét,
aki teljesen kívülálló volt. Liv Daghoz ment férjhez, aki egyáltalán nem állt
velünk rokonságban, még ha a mi otthonunkban nőtt is fel. Are pedig Metát
választotta, aki Skanéből jött közénk. Ezért könyörgök nektek, szeretett
unokáim, de egyúttal meg is parancsolom, tegyetek bármit, csak ne a családon
belül házasodjatok, mert szörnyű következményei lehetnek! Ezt a tilalmat
adjátok tovább gyermekeiteknek és unokáitoknak!
Tarald becsületes, szép arca krétafehérré vált, Sunniva pedig könnyekre
fakadt.
– Nagyapám – nyögte ki lassan a fiatalember. – Most, hogy újból erőre
kapott, úgy gondoltam, arra kérem,, engedjen meg egy kivételt. Fel akartam
keresni, de megelőzött. Szeretném Sunnivát feleségül venni.
– Szó sem lehet róla! – csattant fel ostorcsapásszerűen Tengel hangja.
– Akkor senki mást sem fogok elvenni.
Jaj, Tarald! – gondolta keserűen Silje. Nem látod, milyen sebet ejtesz Yrja
lelkén? Teljesen vak vagy, te szerencsétlen?
Tarald azonban sohasem tekintett a szerelmes férfi szemével Yrjára.
A szegény lány keservesen tördelte a kezét. Bárcsak elmehetnék! – gondolta
kétségbeesetten. Engedjetek el, hogy túlélhessem ezt a szörnyű jelenetet!
Tengel fájdalmas arccal nézett Taraldra.
– Nagyon fiatal vagy, fiam, és gyakran változtatod még a véleményedet.
Sunniva Sol leánya és a nővérem unokája, ezért nagy veszély fenyegetné, ha
feleségül menne hozzád. Remélem, érted, mit beszélek? Felejtsétek el egymást,
amíg nem késő, állhatatosan kérlek rá.
– Már késő – suttogta a holtsápadt Tarald.
Tengel rosszat sejtető, mély lélegzetet vett.
– Könyörgök, ne bántsd! – fordult hozzá Silje. Rajta kívül senki sem vette
észre, mekkora haragra gyúlt az öregember. Dühe egyszerre csak félelmetes
erővel tört fel. Tarald felé indult és félretolta Siljét, aki közéjük próbált állni.
Sunniva ijedtében zokogásban tört ki és Dag háta mögé bújt.
Tengel szalmabábu módján rázta meg a holtra rémült Taraldot.
– Mit csináltál, te kölyök? Ki vele!
– Nagyapa! Segítség! Ne bánts! – nyöszörögte a szerencsétlen fiatalember.
– Jól tudtad! – sziszegte Tengel. Az öregember ebben a pillanatban leginkább
pokolbeli démonra emlékeztetett, aki éppen egy földi embert készül magával
ragadni a mélységbe. A jelenlevők úgy érezték, mintha óriássá változott volna,
aki betölti a termet, miközben sárga szeme gyilkosan izzik. – Tudtad, milyen
életveszélyes dolgot cselekszel, és mégis megtetted!
 – Nem hiszek a babonákban – hörögte Tarald, aki közel állott ahhoz, hogy
elveszítse az eszméletét.
– Menjetek ki játszani! – szólt fiainak Are. A két fiatalabbik rémülten
engedelmeskedett, Tarjei azonban sápadtan ugyan, de hátramaradt az ajtóban.
Dag végre felocsúdott bénultságából és megpróbálta kimenteni fiát Tengel
vasmarkából.
– Apám! – kiáltott rá. – Gondolja meg, mit csinál!
Tengel mindig adott Dag szavára, őrjöngése egy pillanat alatt lecsillapodott.
– Babona – mondta fásult hangon. – minden szentek nevére, bár csupán az
lenne!
A lassan felocsúdó jelenlévők megkönnyebbülten lélegeztek fel.
– Ha láttad volna anyám halálát, miután olyan szörnyeteget hozott a világra,
mint én, nem beszélnél babonáról, Tarald. Ha láttad volna drága Solunkat
legnehezebb óráiban, nagyobb körültekintéssel válogatnád meg a szavaidat. Te
pedig, Dag, ugye emlékszel még Hannára és Grimarra? Miért nem
figyelmeztetted a fiút?
– Livvel közösen szóltunk Taraldnak, apám, és óvtuk Sunnivától.
– És te mégsem hallgattál rájuk?
– Azt hittem, hogy túloznak – válaszolta a szép szál fiatalember, aki már
csaknem elsírta magát.
– Hát te, Sunniva? – szólalt meg Silje. – Esküdöztél, sohasem mentek tovább
a csókolózásnál.
– Ne engem hibáztass! – szipogta a lány.

– Ne próbáld elhárítani magadtól a felelősséget, Sunniva! – mordult fel

Tengel a Dag háta mögé bújt és rémületében vacogó lányhoz lépve. – Most
pedig velem jössz, elhajtjuk a magzatot, méghozzá azonnal!
E szavakkal csuklón fogta és maga után vonszolta Sunnivát.
– Nem! – sikoltotta Sunniva. – Nem, nem és nem! Ez a gyermek Taraldtól
való, és ha elveszi tőlem, megölöm magam!
Tengel azonnal megállt.
– Ha nem szabadulsz meg tőle, a gyermek fog megölni, megértetted?
– Ezt nem hiszem el. Egyáltalán nem hiszek ezekben a szörnyűségekben.
 – Apám… – szólt közbe Liv. – Amit emlegetett, nagyon régen történt.
Valamennyi unokája tökéletes. Tarald és Sunniva pedig teljes szívből szeretik
egymást.
– Liv… drága gyermekem, ilyen felelősséget nem vállalhatok magamra –
nézett rá mélységes szomorúsággal Tengel.
Silje férje segítségére sietett.
– Le kell mondanod a gyerekről, Sunniva. Nem értelek, hiszen megígérted
nekem, hogy nem mentek el ilyen messzire.
– Jaj, nagymama – mondta levert hangon Sunniva. – De régimódi és
mennyire nem tud semmit a szerelemről! Semmihez sem fogható az a gyönyör,
amikor…
– Köszönöm, Sunniva, ennyi elég – mondta Tengel, aki ismét dühbe jött. – Ha
akad, aki ismeri a szerelem szó jelentését, akkor az Silje. Negyven éve szeretjük
egymást. És akár hiszitek, akár nem, még mindig képesek vagyunk rá, ezért
maradt némi ítélőképességünk. Ez a viszony azonban nem tarthat tovább. Túl
komoly dologról van szó, Tarald és Sunniva! Útjaitoknak szét kell válniuk.
– Akkor megölöm magam – mondta Sunniva, és a tálalószekrényhez rohant.
Színpadias mozdulattal felkapott egy éles kést és a keblének szegezte.
– Sunniva! – kiáltott fel rémülten Tarald.
– Ne törődj vele, csupán zsarol bennünket – mondta Tengel. – Ez a lány
sohasem fog kezet emelni magára.
Sunniva elengedte a kést, amely nagy csörrenést hallatva a padlóra esett.
– Velem senki sem törődik – szipogta.
– Kedves gyermekem – szólt hozzá Tengel. – Ha nem törődtünk volna veled,
nem aggódnánk érted ennyire.
– Tarald és én azonban örök hűséget fogadtunk egymásnak. Nem
kényszeríthettek esküszegésre.
Eddigre Tarald is összeszedte a bátorságát.
– Nagyapa, akkor is szeretni fogjuk ezt a gyermeket, ha úgy nézne ki, mint
maga.
Tengel minden kétségbeesése dacára kénytelen volt elmosolyodni.
– Miket beszélsz össze, Tarald! – kiáltott rá Dag.
– Mi a baj? Mit beszéltem össze? – kérdezte a fiatalember, akinek rögtön
ezután kezdett csak derengeni, mit mondott az előbb. – Bocsásson meg,
nagyapám, nem úgy gondoltam – szabadkozott.
– Rá se ránts – válaszolta fáradtan az öregember. – Sunniva élete fontosabb.
A lány továbbra is értetlen volt.
– De hiszen mindketten egészségesek vagyunk! Bizonyára szép kisgyerek
lesz. Szeretjük egymást, a jó Isten pedig nem árthat nekünk.
 Silje a szerencséden Yrja helyébe képzelte magát. Milyen szörnyű lehetett
számára Tarald és Sunniva ismételt szerelmi tanúságtételét hallgatni! Yrja
azonban némán ült, ajkán fájdalmas mosoly jelent meg, mintha önnön
szomorúságáért a két fiatalt hibáztatná.
A látszat nem csalt. A születendő gyermek híre hidegzuhanyként érte.
Nevetséges színben látta magát, amiért oly forrón vágyódott Tarald után, aki rá
sem nézett. Ami Sunnivát illette, őszintén együttérzett vele. Tengel úron kívül
nem ismert mást, akit sújtott volna a gonosz örökség, de nála jobb embert sem.
Ezért képtelen volt megérteni az öreg tébollyal határos félelmét.
– Bizonyára túl fiatal vagyok ahhoz, hogy emlékezzem Hannára és Grimarra,
de csak nem olyan rossz a helyzet? – kérdezte óvatosan Liv.
– Sajnos épp elég példát láttam már.
– Mindez azonban régen történt.
– Úgy érzem, hogy ezt a vitát egyszer már lefolytattuk – suttogta Silje, Tengel
azonban meghallotta szavait.
– Így van – mondta fájdalmas mosollyal. – Amikor Silje első gyermekét
várta, ugyanerről vitatkoztunk. El akartam venni a magzatát, de engedtem a
könyörgésének. Így született Liv.
– Ő pedig csak elég jó ember! – vágta rá Tarald. – Szeretőbb szívű anya nincs
nála.
Az öregember bólintott.
– Ugyanez történt, amikor Silje Arét hordta a szíve alatt. Ekkor Sol
akadályozott meg a szándékomban.
– Hála neki – suttogta Meta.
– Tény, hogy mindig egyformán aggódtunk, amikor a családunkban
gyermeket várt valaki. Így volt Tarald és Cecilie születése előtt, illetve mielőtt
Aréék három fia megszületett volna. Liv és Meta! Ugye emlékeztek, hogyan
könyörögtem nektek, ne szüljetek gyermeket?
A két asszony egyszerre bólintott.
– Beláttam, hogy szükségtelen volt ilyen túlzottan kemény feltételeket
támasztani – folytatta Tengel. – Másrészt van egy előnye a Jéghegyek Népéhez
való tartozásnak. Az elátkozott nemzetség tagjainak sohasem születik sok
gyermekük. Are a három fiával azonban váratlanul rácáfolt erre a régi
hagyományra.
Az öregember ekkor elhallgatott és gondolataiba merült, miközben látszott
rajta, hogy jól mulat valamin.
– Mi ebből a tanulság? – kérdezte duzzogva Sunniva. – Nagyapa mindig
melléfogott, végül engedett. Minden alkalommal tökéletesen ép és jóravaló
gyerekek születtek. Miért lennék éppen én a kivétel?
 – Talán nem fejeztem ki magam eléggé érthetően? Túlságosan közeli rokonok
vagytok. De gondolj csak Silje két nehéz szülésére! Mind a kétszer veszélyben
forgott az élete.
– Igen, de nyilván a nagymama tehetett arról, hogy nem volt elég erős. Én
hihetetlenül erős vagyok.
– Tényleg? – mosolygott rá Tengel. – Ha erősnek kellett volna lenned, mindig
puhánynak mutatkoztál, az ellenkezőjét pedig sohasem láttam.
Sunniva szép kis babaarca ismét könnybe borult. – Senki sincs, aki
megértene! – szipogta.
Tarald rögvest mellette termett és megsimogatta az orcáját.
– Tudhatod, Sunniva, hogy én megértelek.
Tengel nagyot sóhajtott.
– Mit szóltok ti, többiek? Silje? Dag, Liv, Are, Meta? Nem tudok tovább
egyedül vitatkozni velük.
– Egyetértek veled – mondta Silje.
– Micsoda igazságtalanság! – kiáltott fel Sunniva. – A nagymama mindkét
gyermekét megtarthatta, én pedig ezt az egyet sem!
Hirtelen Tarjei is megszólalt, akiről mindenki megfeledkezett.
– Tengelnek igaza van, Sunniva – mondta halkan. – Ha öröklődő baj van egy
családon belül, a rokonoknak nem szabad egymás között házasodniuk. Ilyen
esetben a gyermekek öröklik a kérdéses betegséget.
– Erről nem is tudhatsz semmit – szipogta Sunniva. – Mindig olyan nagyokos
vagy, pedig csak megjátszod magad!
– Mi a véleményed, Dag? – kérdezte Tengel, ügyet sem vetve unokája
nyafogására.
– Nem tudom. Kételkedem egy kicsit.
– Eddig minden olyan jól ment – mondta tétován Liv.
– Én a pártjukat fogom, hiszen mindketten remek gyermekek – bólintott
feléjük Are.
Meta, mint mindig, most is egyetértett a férjével.
A fiatalok visszafojtott lélegzettel várták, mi lesz.
A súlyosan kimerült Tengel visszaült az asztalhoz Silje mellé.
Tévednek – gondolta magában az öregember. Még van valaki, aki magában
hordozza a rosszat. Nemrég láttam azt a macskaszemen felvillanó sárga
szempárt. Korábban sem tévedtem. Az egyik unokám tehát örökölte a rosszra
való hajlamot!
Tulajdonképpen már előzőleg eldöntötte, hogyan fog cselekedni. A magzatot
el kell hajtani, de nem úgy, ahogyan az előbb megpróbálta. Majd bead a mit sem
sejtő Sunnivának egy olyan szert, amelytől elmegy a gyerek. Ez alkalommal
azonban nem lesz ott Sol, aki megakadályozhatná terve kivitelében!
Amikor Solra gondolt, más is eszébe jutott. Unokahúga ugyancsak
megpróbált megszabadulni a magzatától, aki azóta Sunnivává nőtt. De Solnak
nem sikerült megszakítania a terhességet, pedig csaknem annyit értett a
gyógyfüvekhez és az orvosláshoz, mint ő maga. Tengel bizonyos volt abban,
hogy Solnak több férfival is dolga akadt és néhányszor valószínűleg tényleg
sikerült elhajtania a magzatát. Ez a gyermek, Sunniva túlságosan nagy életerővel
rendelkezett.
– Tegyetek úgy, ahogy nektek tetszik – mondta erőtlen hangon. – De ha csak
a legkisebb vészjel is mutatkozik, elveszem a gyereket – világos?
Ezzel mindenki egyetértett. A fiatal pár ujjongva borult egymás karjába. Yrja
egyre csak mosolygott, miközben szeméből végtelen magányosság sugárzott.
Azonban tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy a jövendőbeli
szülőkkel együtt örüljön.
Tengel felkelt a helyéről és elindult a hálószobájához vezető lépcső felé.
– De gyorsan házasodjatok össze, átkozott kölykei!
Silje követte a férjét. Az asszony csak nagy nehezen kapaszkodott fel a
lépcsőn.
Tengel bevárta és segítve nyújtotta oda a kezét. – Ne költözzünk le a
földszintre, hogy ne kelljen lépcsőt másznod?
– Ne. Tudod, ezzel elismerném, hogy vereséget szenvedtem. Ezenkívül újra
fel kellene költöznünk, ha megint jobb lenne a lábam.
– Hát igen, ebben igazad van – nevetett a férje, remélve, hogy őszintének hat
a jókedve.
– Gondoltál már arra, Tengel – kérdezte Silje, miután lerogyott az ágy szélére
– hogy most, amikor megszületik az első dédunokánk, hét nemzedéket láttam
életemben?
– Hogy értsem ezt?
– Még láttam a dédanyámat. Ez három nemzedék, én vagyok a negyedik,
utánam pedig három újabb következik.
– Úgy van. Valóban rendkívüli dolog.
– Ugye?
– Nos, akkor én is elárulok neked valamit. Én nyolc nemzedéket láttam, mert
még ismertem az ükanyámat, a nagyapám nagyanyját. Igazi vén boszorkány
volt. Aki a Jéghegyek Népéből való és hordozza az örökséget, nagyon magas
kort ér meg. Viszont sohasem láttam az anyámat, így nem nagyon van okom a
dicsekvésre.
Miután az öregember ágyba segítette Siljét, és egy pohár gyógyteát adott neki
altatóul, megállt az ágy mellett, és alvó feleségére nézett. Úgy érezte, olyan
súlyos a szíve, mint az ólom.
Másokon tudok segíteni – gondolta. – Százaknak, talán ezreknek segítettem.
Érte azonban, akit a saját életemnél is jobban szeretek, semmit sem tudok tenni.
Ha neki vége, én sem tudok tovább élni.
A fasorban az egyik hárs a végét járja, ő azonban még nem látta. Are viszont
igen, Tarjei pedig tegnap fedezte fel. Megkértem őket, hogy hallgassanak róla.
Tengel mélyen felsóhajtott, majd egész testében megremegett. – Ezt a
betegséget jól ismerem, folytatta a kétségbeesett tanakodást. Nagyon hamar le
kell vágnom a lábát a térde felett, nehogy tovább terjedjen az egész testére. Ez
ellen a kór ellen nincs orvosságom. Ha a kezemmel megfogom a fájós helyet,
enyhülést hozok neki, ami hamarosan csak ideig-óráig segít majd. Nemsokára az
erősebb fájdalomcsillapítók sem használnak. Néha milyen kegyetlenül
igazságtalan is az élet!
SILJE ÉSZREVETTE, hogy Liv és Dag más jövőt szántak egyetlen fiuknak,
noha rendkívül kedvesek voltak Sunnivával szemben. Nem arról volt szó, hogy
nem engednék Taraldot tanulni, hiszen a fiatalemberre egy földbirtok igazgatása
várt, ő pedig teljes erejével e feladatnak akarta szentelni magát. Ezenkívül bárói
rangjuk is arra kötelezte szüleit, faragjanak belőle tanult embert. Rangjuk
ellenére távolról sem hordták fenn az orrukat, mindössze abban kételkedtek,
hogy Sunniva megfelelő hitves és háziasszony lesz Graastensholmon. Siljének,
mindent egybevetve, ilyen benyomása támadt, ezért Sunniva pártját fogta, noha
tulajdonképpen egyetértett a lányával és a vejével. Természetesen részvétet
táplált Sunniva iránt, akinek az önbizalom amúgy sem volt erős oldala. Silje
mindent elkövetett annak érdekében, hogy a lány úgy érezze, vőlegényének
szülei örülnek neki.
Így rendkívül szívélyes volt vele e nehéz időszakban, miután előzőleg
mindannyiuk haragja a fiatalokra irányult.
Tarald szülei csendes esküvőre gondoltak, amelyre csak a közvetlen
hozzátartozókat hívták volna meg. Sunniva azonban sok vendéget akart, és
hosszas erkölcsi kételyek után végül engedtek neki.
Természetesen Yrja is a meghívottak között szerepelt, ő azonban otthoni
elfoglaltságára hivatkozva kimentette magát.
– Megértem, miért nem jössz el – mondta neki Silje, amikor legközelebb
találkozott a szegény lánnyal.
– A nagyságos asszony tudja, mit érzek.
– Igen, de egyetlen szóval sem szóltam róla.
– Hálásan köszönöm! Egy ideig azt hittem, hogy túl vagyok rajta. Ez akkor
történt, amikor a születendő gyerekről beszéltek. De mostanra minden még
rosszabb lett. Ha azzal a meleg, barna szemével rám néz és úgy mosolyog,
mintha különösen sokat jelentenék neki, elszédülök és bele kell kapaszkodnom
valamibe, nehogy őrá támaszkodjam.
– Ezeket a tüneteket ifjú koromból magam is ismerem – mosolygott rá Silje. –
Akkoriban nagyon szenvedtem a Tengel iránti reménytelen szerelmemtől.
– Nem tudok elképzelni ostobább dolgot annál, mint amikor az elutasított
lány szerelme esküvőjén sírdogál. Nem azért, mert bármikor is azt képzeltem
volna, hogy Tarald így nézne rám. De az ember szíve már csak ilyen bolond,
ugye?
– Mennyire igazad van! – válaszolta Silje, megragadva szegény Yrja kezét. –
Az biztos, hogy a szív nem hallgat az értelem szavára!
– Meiden bárónő megkért rá, hogy a jövőben legyek Sunniva mellett, amilyen
gyakran csak tudok – mondta kissé tompa hangon Yrja. – Természetesen
teljesítem a kérését, hiszen Sunnivával és Taralddal mindig jó barátok voltunk.
Ugyanakkor félek, mi lesz vajon, ha sírva fakadok?
Silje soha nem szokta meg, hogy „Meiden bárónő” néven saját leányát, Livet
szokták emlegetni.
– Ha túl nagy nehézséged támadna, hivatkozz nyugodtan rám! Mondd azt,
hogy én kértem a segítségedet, így nyugodtan idejöhetsz és kisírhatod magadat.
– Köszönöm a nagyságos asszony jóságát, hiszen a drága kis Sunnivának is
szívesen segítenék. Úgy látom, nagyon számít a barátságomra.
– Meg is hiszem – suttogta Silje. – Derék kislány vagy, Yrja. Tengel el van
tőled ragadtatva.
Yrja arca felderült.
– Tényleg? – kérdezte.
– Bizony! Bárcsak… Nem, ilyet mégsem mondhatok.
– Mit?
– Nem fontos. Azért Sunnivát is nagyon szeretjük.
Yrja nem volt olyan buta, hogy ne találta volna ki, mit is akart Silje mondani.
Inkább félrefordult, nehogy meglássa az asszonya, milyen az arckifejezése.
– Megpróbáltam úrrá lenni a szerelmemen – mondta. – Hiszen annyira
szörnyű, ha elvörösödöm egy olyan férfi láttán, aki teljesen belebolondult egy
másik nőbe, akit feleségül fog venni és aki gyermeküket hordja a szíve alatt, és
akinek, ne haragudjon meg, ha erről beszélek, az általam imádott férfi éjjelente a
karjában alszik. Korábban még csak nem is álmodtam arról, hogy ilyen ostoba
vagyok, mert mindig úgy véltem, beteges dolog, ha valaki hiába vágyódik a
másik ember után. Jaj, nagyságos asszony, mennyire dühbe gurultam saját
magam miatt! A falba vertem a fejemet és megpróbáltam más fiatalemberek
iránt érdeklődni, függetlenül attól, akarnak-e vagy sem. Ez ellen azonban
fellázadt az én bolond szívem. Most pedig az egész dolog miatt magamat
gyűlölöm.
– Kedves kis Yrja – szólt gyengéden Silje a nagy darab, formátlan lányhoz. –
Úgy gondolom, mindebben az a legkínosabb, hogy te túl jó vagy annak a
hóhányónak, aki történetesen az én unokám. Mit csináljunk veled?
– Nem tudom! – mosolygott szomorkásán Yrja. – De hogy én túl jó lennék
Taraldnak – nem, nem és nem! Neki senki sem elég jó!
– Jaj, Yrja, nem szabad Taraldot ennyire rózsás színben látnod! Az igazat
megvallva, az unokáim közül Sunnivával együtt ő a legkevésbé értékes ember.
– Meglehet, de még olyan fiatalok mind a ketten!
– Te pedig egyidős vagy velük.
– Úgy gondolja a nagyságos asszony, hogy náluk jobban benőtt a fejem
lágya? – nevetett Yrja.
Szavaira Silje arcán is mosoly jelent meg.
– Az bizony meglehet!
SUNNIVA REMEKÜL nézett ki. Ha néha rosszul is érezte magát, nem
lehetett észrevenni rajta. Feltűnően csinos és élénk volt, nehogy Tengel nagyapa
bármi kifogásolnivalót is találjon egészségi állapotában. A többiek azonban nem
látták, mennyi munkát bízott Yrjára, aki egész télen és tavasszal gyakorlatilag
Graastensholmon lakott. Ha pedig valaki olyan keveset csinál napközben, mint
Sunniva, nem csoda, hogy frissnek és jókedvűnek hat.
Az történt, amitől Tengel előre rettegett: A vetélést előidéző szer hatástalan
maradt. Annak idején Sol minden erőfeszítése ellenére maga Sunniva is tíz
körömmel kapaszkodott az életbe. Most pedig az ő gyermekén sem fogott
semmiféle növényi főzet.
Tengel nem tehetett egyebet, minthogy várt és reménykedett.
6. fejezet

A DÁN KIRÁLY fredriksborgi kastélyában Cecilie némán ült az ágya szélén

és anyja levelére meredt.
Meghalt a nagymama és a nagypapa?
Ő pedig nem állt ott a halálos ágyuk mellett!
Drága Charlotte nagymama – milyen élénk volt mindig! Hogyan is halhatott
meg?
Cecilie úgy érezte, képtelen elviselni a halálhírt. Végül azonban kénytelen
volt belátni, nagyanyja halálának híre nem rossz álom, hanem a legridegebb
valóság.
És szegény Jacob nagypapa! Cecilie jól tudta, hogy nem ő az igazi nagyapja,
a gyermekek számára azonban mindig is az volt. Rajta kívül senkit sem
ismertek, aki Dag apjának mondta magát, és állandóan a közelükben tartózkodott
volna. Cecilie gyakran kereste fel, hogy segítséget kérjen tőle, hiszen olyan
ügyeskezű és barátságos ember volt. Általában senki kívülálló nem vetett ügyet
rája, mert a felesége teljesen a háttérbe szorította. A családon belül azonban ő
volt az a szikla, amelyen a graastensholmi uradalom nyugodott. Ő hozta valóban
jó állapotba a birtokot. Folyton dolgozott és mindig boldog ember benyomását
keltette.
Most pedig őt is elragadta a halál.
Apja és Yrja ugyancsak megkapták a kolerát, de ők túlélték a járványt, írta
levelében az anyja.
Szerencséd volt, amiért elutaztál, mielőtt kitört volna a kolera. Mi azonban,
akik a Jéghegyek Népéből származunk, minden bajt kiállunk, ezért ez a kórság
sem jelentett volna rád nézve veszélyt.
Ceciliét hirtelen elfogta a honvágy, de ez nem most esett meg vele először.
Dániai tartózkodása nem úgy alakult, ahogyan álmaiban elképzelte. Ezen a
téli napon a jéghideg Észak-Sjaellandon dideregve ült szobájában a kandalló
előtt, miközben odakint lassan bealkonyodott. Még jobban összehúzta magát a
székben, mert a foga is vacogott.
A mellette levő szobában a király két kislánya aludt. A kastélynak ebben a
részében csupán ők hárman laktak. A személyzet többi tagját egy másik
szárnyban helyezték el, Kirsten asszony teljes udvartartásával egyetemben a
szomszédos kastélyban rendezett bálon vett részt, a király pedig el sem jött ide
Fredriksborgba.
Cecilie szobáját ünnepélyes reneszánsz stílusban rendezték be, sötétre pácolt
súlyos bútorokkal. A szolganép körében olyan hír terjengett, hogy a kastélynak
ebben a részében éjjelente kísértetek járnak. Milyen örömteli dolog – gondolta
komoran Cecilie. Noha bosszankodott, amiért beismerte, mégis nagyon félt
tőlük.
Most pedig ez a szomorú hír érkezett, amely a fiatal lány maradék életkedvét
is tönkretette.
Nem mintha a munkája különösebben vidám lett volna.
Csaknem naponta összetűzése akadt az udvarmesternővel, akire a gyermekek
nevelését bízták, de Kirsten asszonnyal sem tudott könnyen kijönni. A király
felesége ugyan csupán három évvel volt idősebb Ceciliénél, végtelen gőgjében
azonban egy világ választotta el tőle. A fiatal lány legrosszabbnak az
udvarmesternő túlzott szigorát találta. Hányszor kellett Ceciliének titokban
megvigasztalnia a kis Anna Catharinét, akit minden semmiségért alaposan
elnáspángolt az udvarmesternő, Húgát, Sophie Elisabethet még nem részesítették
ebben a büntetésben, Cecilie azonban félve gondolt arra, hogy ami késik, nem
múlik. Vele és Taralddal sohasem bántak otthon ilyen keményen. Mintha egy
hároméves gyerek esetében megszokott dolog lenne az ehhez hasonló bánásmód.
Ceciliét mélységesen felkavarta ez a fajta gyermeknevelés, de amikor szóvá
tette, süket fülekre talált.
Egyszerre csak hintók álltak meg a kastély előtt, s az épületet zajongó
emberek csoportjai lepték el. Nyilván véget ért a bál, de a hangokból ítélve a
földszinti nagyteremben folytatni szándékoztak a mulatságot.
Cecilie a karosszékben maradt, de nagyszülei halálhíre miatt amúgysem
tudott volna elaludni. Tarald és Sunniva tehát összeházasodtak. Ennek gondolata
kissé nyomasztotta, nem nagyon örült neki. Vajon tudják, mit csinálnak, vagy
csupán ifjúkori bolondságról van, szó? Hiszen nem is nagyon találkoztak más
korukbeli fiatalokkal.
Cecilie semmit sem tudott a születendő gyermekről, ezt Liv meg sem merte
írni.
A folyosóról gyors léptek zaja szűrődött be. Hirtelen kinyílt az ajtó és egy
férfi lépett a szobába.
Ceciliét eleinte nem is vette észre, mert először az egyik komódra hajította a
köpenyét, majd fütyörészve a kandalló felé indult. Ekkor végre meglátta a lányt.
– Jaj, bocsásson meg a kisasszony – mondta döbbent hangon. – Nem tudtam,
hogy van itt valaki.
Cecilie gyorsan a szoknyája alá rejtette csupasz lábujjait. Szavakat sem talált,
annyira meglepte a váratlan jövevény.
A férfi felkapta a köpenyét és távozni készült.
– Általában ebben a szobában szoktam aludni – szabadkozott. – De ahogy
elnézem, nem tűnik valami vidámnak. Csak nem történt valami baj?
Hangja annyira barátságosan csengett, hogy Cecilie mosolyt erőltetett az
ajkára.
– Csupa rossz történt velem. Ebben a pillanatban semmi örömet sem látok az
életben.
A férfi ismét közelebb lépett hozzá.
– Hogyhogy? – kérdezte csodálkozva. – Segíthetek valamiben a
kisasszonynak?
Cecilie mindig is nyílt és bizalmas természetű volt.
– Igen, az ég áldja meg, üljön le néhány pillanatra és meséljen arról, hogy
rengeteg minden van, aminek örülni lehet az életben! Jaj, bocsásson meg, ostoba
kívánság volt!
– Dehogyis – mondta barátságos hangon a férfi, és leült a másik székbe. –
Tudja, néha nekem is szükségem volna valakire, aki beszámolna arról, milyen
értékes dolgok is vannak a világon.
– Uraságodnak? – kérdezte elképedve a lány. – De hiszen úgy fest, mint…
akinek mindene megvan az életben!
Cecilie végre alaposabban is megnézhette az idegen férfit, aki becslése szerint
húszas éveinek végén járt. Vállig érő sötétbarna haját középen kettéválasztotta,
szép arca férfiasnak hatott, barna szeméből azonban szomorúság áradt. A
figyelmes szemlélő szája szögletében keserű ráncot vehetett észre. Ruhái egytől-
egyig drága anyagból készültek, de miután résztvett a bálon, ebből az
alkalomból amúgy is nyilván legjobb holmiját öltötte fel.
– Mindene? – mosolygott Ceciliére, szavaiból azonban nem érződött ki öröm.
– Hát igen, az embernek meglehet mindene úgy is, hogy egyúttal semmije sincs.
De bocsássa meg, hogy eddig még nem mutatkoztam be. Alexander Paladin
vagyok, a királyi testőrség kapitánya. Anyai nagyapám Schwartzburg hercege
volt, én csupán őrgróf vagyok, ami nem egyéb puszta címnél.
– Paladin… Nem lovagot jelent a neve?
A férfi arcán egy pillanatra mosoly villant fel.
– De igen. Én pedig úgy is érzem magam, mint aki az. Sajnos én vagyok a
családom utolsó sarja, így velem bizonyára kihal a neve is.
Ez nem feltétlenül szükségszerű – gondolta Cecilie, bár ilyen kijelentést
hangosan azért nem mert tenni.
– A nevem Cecilie, Dag Christian Meiden báró leánya vagyok – mutatkozott
be.
– Norvégiából jött?
– Igen. Én vigyázok a király gyermekeire.
– Vagy úgy! – mondta székében hátradőlve Paladin kapitány. – Kegyed az a
lány, aki szembe mer szállni az udvarmesternővel. Nyilván rendkívül bátor
teremtés. Az udvarmesternő Kirstennel együtt azon tanakodik, hogyan
csináljanak fasírtot a kisasszonyból.
– Nem tudom elviselni, ha ártatlan gyermekeket vernek.
– Én sem – felelte elgondolkozva a férfi. – Az ilyesmi jóvátehetetlen lelki
sérüléseket okozhat.
Cecilie kíváncsian tekintett rá, de a testőrtiszt nem tért ki részletesebben erre a
tárgyra, hanem így szólt:
– Megértem, ha úgy vélekedik, hogy az élet nehéz Látom, éppen levelet tart a
kezében. Hatással volt a hangulatára?
– De még mennyire! Nagyszüleim a kolerajárvány áldozatául estek. Az
embernek általában meg szoktak halni a nagyszülei, de nekem rendkívül sokat
jelentettek. Idős koruk ellenére lélekben csodálatosan fiatalosak és élénkek
voltak.
– Nagyon megértem. Az ilyen emberek nagyon értékesek.
– Hát igen – vágta rá Cecilie. – Nekem sok hozzájuk hasonló rokonom van. A
másik ágról való nagyszüleim egyszerűen hihetetlenül életerősek. Ha uraságod
találkozott volna velük, bizonyára igazat adna nekem. A szüleim pedig
elragadóan kedves emberek.
– Akkor miért ennyire lehangolt a kisasszony? – kérdezte Alexander Paladin,
aki jól mulatott a lány hirtelen elragadtatásán.
– Csak azért, mert minden összejött – legyintett a lány. – A halálesetről hírt
adó levél, az itteni körülményeim. Úgy érzem, a gyerekek kivételével
mindenkinek csak útjában vagyok. Hát még az időjárás… Nézzen ki az ablakon,
micsoda ónos szürkeség! Aztán ez a komor szoba, de leginkább mégis a magány.
Olyan távol vagyok az otthon melegétől. Ezt bizony nem értékeltem eléggé,
amíg nem jöttem el hazulról…
– Természetes dolog, hogy a kisasszony életkorában máshová vágyódik az
ember.
– Igen, bármikor szíves-örömest indulnék haza. Ezzel azonban beismerném a
vereségemet, sőt azt hiszem, a kislányoknak is szükségük van rám.
– De még mennyire! – kiáltott fel a kapitány. – Tartson ki, én majd a
segítségére leszek, Kirsten asszonyra vagy a másik tehénre nincs ugyan
befolyásom, viszont a királyra nagyon is van, és ez számít valamit.
A tiszt nem ügyelt arra, hogy közvetve tehénnek nevezte Kirsten asszonyt,
ami bizonyára felségsértésszámba ment.
– Köszönöm – mondta Cecilie, fürkésző pillantást vetve rá. – De nem érzi
magát boldognak. Nem segíthetek valamiben?
A férfi kihúzta magát és felsóhajtott.
 – Jó megfigyelő. De rajtam segíteni…? Bizony nem tud. Az egész létezésem
vékony cérnaszálon függ, kedves Cecilie kisasszony.
A lány azt vette ki szavaiból, hogy komolyan beteg. Kár egy ilyen csinos
férfiért – gondolta.
– Úgy látom, csak a panaszaimmal szórakoztatom, így nem vagyok valami
felemelő társaság a kisasszony számára – mosolyodott el a kapitány.
– Először is egyetlen szót sem ejtett a panaszairól, másodszor
megfeledkeztem a magam bajáról – mondta Cecilie. – Megkínálhatom egy pohár
borral?
– Köszönöm, már eleget ittam az este. A sok bor megárthat.
– Bocsásson meg, amiért megkérdezem, de beteg az őrgróf úr?
A férfi az ajkába harapott, majd felállt a székből, megsimogatta Cecilie
orcáját és gyengéd, aggódó pillantást vetett rá.
– Jó éjszakát, kis norvég lány! Köszönöm a társaságát.
Cecilie összerezzent.
– Csak nem sértettem meg?
– Egyáltalán nem – mondta Paladin kapitány, miközben mosolyogva nézett le
a lány meztelen lábára. – Éppen most nagy szükségét éreztem annak, hogy
megosszam önnel, ami bánt, ezt azonban nem tehetem meg. Vigyázzon
gondosan a kis királyi gyermekekre! A kisasszony pártján állok, ha valamilyen
baja támad, csak emlékezzék rá!
Ezzel kiment a szobából. Léptei egy darabig még visszhangzottak a folyosón.
Cecilie sokáig gondolkozott a hallottakon, miután ágyba bújt. Minden gondja-
baja távol került tőle és csupán gyenge sajgást hagyott hátra.
Ennek ellenére hosszú ideig tartott, amíg végre álomba merült.
EGY JÚNIUSI VASÁRNAPON ARE kiment a hársfaligeti birtokra és az
eget kémlelte. Noha a nap sugarai beragyogták a földet, a láthatáron viharfelhők
tornyosultak.
A barázdákból mindenhol kis zöld gabonaszálak bújtak ki. Ebben az
időpontban a felhőszakadás nem okozott volna akkora kárt, mint amikor már
beért a termés. Are mégis remélte, hogy nem fog esni az eső, mert a sok víz
mindent elmoshat.
– Igyekeznünk kell hazafelé, mert beborult – mondta két kisebb fiának, akik
folyton a sarkában jártak. Brand, a legfiatalabb komolyan figyelt apja szavaira,
míg Trond, a középső fiú éppen fel-alá ugrándozva játszott az árok szélén, ami
apja földművelésre vonatkozó magyarázatainál sokkal jobban lekötötte.
Tarjei nem volt velük, ő sohasem foglalkozott ilyesmivel, gondolatait teljesen
más dolgok töltötték be. Arra készült, hogy az ősszel Oslóba megy iskolába,
ahol ugyan papokat képeztek, más hasonló szintű tanoda azonban egyáltalán
nem volt az országban. Noha a lelkészi hivatást igen nagy becsben tartották,
Tarjei egyáltalán nem akart egyházi pályára menni. Ugródeszkának tekintette az
iskolát, amelyből a tübingeni egyetemre akart továbbmenni, ahol talán valóban
tanulhat valamit. Ott végezte tanulmányait a fiú példaképe, Johann Kepler.
Tarjei nagyon remélte, hogy egyszer talán még a nagy matematikust és
csillagászt is megláthatja.
A hársfaligeti házban lakók mindig is tüskének számítottak a régi pap
szemében, aki a járvány áldozatául esett. Noha nem ért meg túl magas kort,
annyira szűk látókörű és megcsontosodott volt, hogy vénemberek módján a
legcsekélyebb változástól is viszolygott. Például azon sopánkodott, hogy rajta
kívül más is él az egyházközségben, aki tud írni és olvasni, így ugyanis nem
számított a nép szemében akkora bölcsnek. Természetesen kénytelen volt
elfogadni, hogy a járásbíró, Dag Meiden báró ugyancsak írástudó ember. De ki
látott már a betűvetéshez értő nőt? Charlotte bárónő, a járásbíró anyja kezdettől
fogva tanította a gyermekeket. Micsoda szörnyűség! Ha a papnak módjában állt
volna, boszorkányság vádjával máglyára küldi, Charlotte elé azonban Tengel
hatalmas alakja emelkedett. Az Akershus várában székelő nagyurak pedig nem
tűrték volna, hogy őt vagy családjának bármelyik tagját bántódás érje.
Ehhez jött még az összes gyermek és unoka, akiket Charlotte olyan
tudományokra oktatott, amelyek közönséges halandók előtt hétpecsétes titoknak
számítottak. Kénytelen volt beismerni, hogy ezek a taknyos kölykök többet
tudnak nála.
A papot rettenetesen bántották ezek a dolgok, csaknem gyomorfekélyt kapott
tőlük.
Ezzel szemben valamennyien kiváló viszonyban álltak az új lelkésszel, aki
korábban diakónus volt a régi pap mellett. A tiszteletest a Martin névre
keresztelték, ezért most egyházi férfiúként Martinius úrnak hívták. A trondheimi
Nidaros-dóm iskolájában tanult, a graastensholmi egyházközségben végzett
munkája pedig beleszámított tanulmányi idejébe. Ő maga képedt el leginkább
azon, milyen hamar lett belőle kész teológus. A kolera éppen az egyházi rendhez
tartozó férfiúk között pusztított igen nagy erővel, a legtöbb pap ugyanis – a
graastensholmival ellentétben – rendületlenül járt-kelt a betegek között, lelki
vigaszt nyújtva nekik.
Martinius tiszteletes úr nagyon jól tudta, hogy Tengelnek és unokájának,
Tarjeinek köszönheti az életét. Noha Tengel soha nem mutatkozott a
templomban, és nem is tanúsított különösebb érdeklődést a kereszténység iránt, a
két embert szorosan összefűzte az együvé tartozás érzése.
Amikor Are két fiával visszaért a Hársfaligetbe, csaknem üresen találta a
házat.
 Felment Siljéhez, aki most már egész nap az ágyat nyomta.
– Hova tűntek a többiek? – kérdezte anyjától.
– Ha a többieken az apádat érted, akkor ő Graastensholmra vágtatott –
válaszolta élénken Silje. – Ha nem tart túl sokáig, az újszülött akár vasárnapi
gyermek is lehet.
– Hát igen, itt az ideje – dünnyögte Are, akin egyszerre úrrá lett az a fajta
izgalom, amelyet a hozzátartozók születéskor szoktak érezni. – Ugyan hol van
Tarjei? Amikor kimentem a földekre, még otthon volt.
– Mégis mit gondolsz, hová ment? Állandóan a nagyapja sarkában jár, főleg
amikor izgalmas beteglátogatásokra nyílik mód.
– Milyen boldognak tűnik, anyám!
– Így van, hiszen Sunniva egész idő alatt annyira jól volt. És ha arra
emlékszem, milyen nyomorúságosan éreztem magam, amikor Livet hordtam a
szívem alatt, úgy vélem, minden pompásan fog menni. Gondold csak meg, most
születik az első dédunokám!
– Természetesen minden úgy megy majd, mint a karikacsapás.
– Tudom, hogy így fog történni – mondta bizakodva Silje. – Hanna ugyanis
azt mondta, hogy egyszer az életemben ér nagy fájdalom. Annál, amit Sol
halálakor éreztem, semmi sem lehet rosszabb. Ezért csöppet sem aggódom
Sunniva miatt.
– Biztosan így van. Azonban Tarjeinek valóban ott kell lennie a szülőágy
mellett? Alig tizennégy éves. Nem túl fiatal az ilyesmihez?
– Tudod, hogy Tarjei nem hétköznapi fiú. Mindenre tudományos szemmel
néz, most legalább tapasztalatot szerez ezen a téren is.
Are gondolkodva bámult ki az ablakon.
– Egy hetvenhárom éves ember és egy tizennégy éves serdülő… Sunnivának
biztosabb segítségre van szüksége!
– Jobbat úgysem kap. Liv is ott van Yrjával együtt, sőt a bábaasszony is,
akiért Tengel küldetett el. Sunniva a legjobb kezekben van.
– Elhívtátok a papot?
Silje arcáról azonnal lehervadt a mosoly.
– Minek kellett volna?
– Úgy értem, hogy megáldja a gyereket – magyarázkodott Are.
– Erre bizonyára nincs szükség. Akkor szoktak érte küldeni, ha szükségből
azonnal meg kell keresztelni a gyereket. De milyen nyomasztó is ma az idő, alig
kapok levegőt.
– Rövidesen szörnyű vihar kerekedik.
– Jaj, mennyire nem szeretem a vihart! Nincs hova bújni a mennykő elől,
mindenhol eltalálja az embert.
 – Érte már villámcsapás, anyám? – mosolyodott el Are.
– Nem, de sose lehet tudni.
– A Hársfaliget teljesen védett a villámoktól. Graastensholm valamivel
magasabban fekszik.
– Ha ezzel meg akartál nyugtatni, akkor teljesen melléfogtál.
– Minden bizonnyal – ismerte be Are, aki titokban mosolygott anyján. Silje
oly kedves volt, amikor naiv módon rettegett a természeti erőktől. Minden
élettapasztalata és bölcsessége ellenére megmaradt benne egy darabka
elbűvölően romlatlan egyszerűség.
Are kissé különösen érezte magát arra a gondolatra, hogy a nővére mindjárt
nagyanya lesz. Milyen észrevétlenül múltak el az évek!
Maga Are keveset változott az eltelt idő folyamán.
Harmincöt éves korára csendes, nyugodt, kiegyensúlyozott ember volt, aki két
lábbal áll a földön. Szerette három fiát és Metát, habár néha felbosszantotta,
hogy a felesége milyen ostobán viselkedik szorongatott helyzetekben vagy
úriasszony létére túlságosan sokat foglalkozik a háztartással. Are számára
azonban mindig felüdülést jelentett, ha a napi megfeszített munka után hazatért
otthona melegébe.
Legidősebb fiának fejlődését elképedve bámulta. Képtelen volt felfogni,
hogyan is születhetett ennyire éles eszű gyermekük. Tarjei sokkal inkább volt
Tengel unokája, mint Meta és az ő fia.
– Odaadnád a sálat? – kérte Silje. – Úgy fáj ma a vállam, biztosan az időjárás
az oka.
– Hát igen, a köszvény megérzi a vihar közeledtét – mondta Are, aki egyike
volt a család azon kevés tagjainak, akik sejtették, hogy Silje betegsége sokkal
súlyosabb a köszvénynél.
Tengel nem bírta rászánni magát a műtétre. Az ilyen beavatkozás előbb-utóbb
mindig halálos kimenetelű volt. Tehetetlenül figyelte, hogyan terjed tovább
felesége testében a gyilkos kór. Egész idő alatt hiába reménykedett valamiféle
végső csodában.
Silje jóleső érzéssel rakta válla köré a sálat. Derűs és lelkes hangulatban volt
amiatt, ami éppen megkezdődött Graastensholmon.
Előző nap rövid beszélgetést folytatott Yrjával.
– Úgy hallottam, Liv és Sunniva azt akarják, hogy te is ott légy a szülésnél –
mondta Silje. – Képes vagy rá?
Yrja habozott, mielőtt felelt volna.
– Áruljak el egy titkot asszonyomnak? Tegnap találkoztam az egyik fiúval a
Helle-majorból. Megkérdezte, eljöhet-e éjszaka megkérni a kezem. Ugye tudja,
hogy ilyenkor nagyon szokás az illemre adni?
 – Hogyne – mosolyodott el Silje. – Kora ifjúságomban hozzám is eljött egy
fiatalember. És mit válaszoltál neki?
– Hát, nagyon hirtelen jött. Végül azt mondtam, meggondolom a dolgot.
Nagyon kedvesen viselkedett egyébként.
Mindez merő hazugság volt, amit Yrja ott helyben rögtönzött, mert tudta,
mennyire aggódik miatta Silje. És a szegény lány nem akarta, hogy a tetejében
még ez is gyötörje az asszonyát most, amikor ilyen gyenge.
– Tehát túl vagy rajta? – kérdezte élénken Silje.
– Ami Taraldot illeti, igen, hála Istennek. Ezért nyugodtan ígérhettem meg
Sunnivának, hogy ott leszek mellette.
– Milyen kedves is volt tőled! Tudod, mennyire szüksége van Sunnivának a
segítségedre.
Hát igen, ezt Yrja tudta a legjobban. Néha feltámadt benne némi gyanú,
Sunniva tud Tarald iránti érzelmeiről, és éppen ezért tudatosan gyötri. Azonban
nem tartotta annyira gonosznak Sunnivát, hogy látványosan szemléltetné előtte,
milyen boldog feleség is Tarald oldalán vagy pedig megalázná férje jelenlétében.
De vajon mi volt a helyzet Yrja Tarald iránt érzett szerelmével? Szegény
teremtés gyűlölte ezt az érzést, megszabadulni azonban nem bírt tőle.
GRAASTENSHOLM FELETT fokozatosan borult be az ég, amely a
megszokottnál sötétebb színt öltött a kékesfekete viharfelhők miatt. Hirtelen
kitört az égiháború.
Liv, aki Sunniva mellett tartózkodott a szobában, félve nézett ki az ablakon,
miközben a magas toronyra gondolt, amelybe könnyen belecsaphatott a villám.
A szomszédos helyiségben ülő Dagnak és Taraldnak is ugyanez járt a fejében.
Valamennyien kimerültek, miután a szülőágy mellett töltötték az egész napot.
A leginkább elgyötört természetesen maga Sunniva volt. Tágra nyílt szeméből
patakzottak a könnyek. Dagot és Taraldot kiküldték a szobából, mert minden
pillanatban világra jöhetett a gyermek. Különös módon a tolófájdalmak már
régen megkezdődtek, de semmiféle érzékelhető eredménnyel nem jártak.
Sunniva kétségbeesetten szorította Liv kezét, míg Yrja a vajúdó nő homlokát
törölgette. Túlzás lenne azt állítani, hogy Sunniva hősiesen és kitartóan tűrte
volna a fájdalmakat, ilyen hosszan elhúzódó szülés után ilyesmit el sem lehetett
várni tőle.
Tengel elszánt arccal figyelte a szerencsétlen Sunnivát, a bábaasszony pedig
értetlenül meredt az eléje táruló látványra. A gyermeknek mostanra régen meg
kellett volna születnie…
Higgadt érdeklődés mindössze Tarjei szemében tükröződött. Korábban már
sokszor segédkezett apjának az istállóban a különféle állatok ellésénél, emberi
szülést azonban még nem látott.
 Odakintről az egyre inkább közeledő vihar jeleként távoli mennydörgés
hallatszott. A szobában elviselhetetlenül nyomasztóvá vált a levegő.
– Mikor lesz már vége? – nyöszörögte egyre gyengébb hangon Sunniva. –
Sejtelmetek sincs róla, mennyire fáj!
A körülötte állók már nem tudtak válaszolni neki, hiszen órák óta ugyanezt
kérdezte tőlük.
Egyszerre azonban olyat sikoltott, mintha kést döftek volna beléje. Tengel,
aki a legközelebb állt az ágyhoz, rémülten ripakodott unokájára:
– Azonnal menj ki, Tarjei! Indulás!
– De hiszen én csak…
– Azt mondtam, mars ki!
Tarjei sértődötten és értetlenül ment ki a két várakozó férfihoz. Az ajtóban
megfordult és azt látta, hogy a többiek döbbenten állják körül a tébolyodottan
sikoltozó Sunnivát.
Liv és Yrja sikolya csaknem túlszárnyalta az övét.
A szomszédos szobában várakozók a rémülettől kővé válva hallgatóztak.
Sunniva vérfagyasztó visításán kívül kihallatszott, amint Tengel utasításokat
ad a szülésnél segédkező nőknek. Lábuk dobogása és páni félelmükben hallatott
kiáltozásuk egyetlen hangzavarban keveredett össze.
Egyszerre csak Yrja dugta ki fejét az ajtón. Arca olyan falfehér volt, mintha
bármelyik pillanatban elájulna. Ruháin vérfoltok éktelenkedtek.
– Hívjátok a papot, azonnal! – lihegte.
– Máris lóra ülök – mondta Dag, aki érezte, hogy rémületében összeszorul a
gyomra.
– Úristen – suttogta kétségbeesetten Tarald. – Bemegyek!
Tarjei azonban elállta az útját.
– Nem! A nagyapa nem ok nélkül küldött ki.
Tarald arca eltorzult a fájdalomtól.
– Sunniva – motyogta elhaló hangon.
Odabent még egy hang keveredett a többiek közé: Sunniva szívettépő
halálsikolya. Hirtelen síri csend borult a szobára.
TENGEL SZEME ELŐTT elborult a. világ. Gyorsan megtörölte a szemét, és
mély lélegzetet vett, nehogy tovább potyogjanak a könnyei.
Amikor körülnézett, a többiek tekintetében tehetetlen döbbenettel találkozott.
Liv arca hamuszürke volt és egész testében remegett. Yrja a falnak támaszkodva
keservesen sírt. A bábaasszony erőtlenül egy székbe rogyott és mozdulni sem
tudott.
Sunniva holtteste úgy feküdt az ágyban, mintha darabokra szaggatták volna.
A mívesen faragott bölcsőben pedig, amelyet előre odakészítettek…
 A szobában tartózkodók nem vették észre, hogy nyílik az ajtó és a rémült
Tarald lép be rajta.
– Megvan? – kérdezte remegve bár, de hangjában mégis csöppnyi reménnyel.
Liv gyorsan egy lepedőt borított a holttestre.
A szobában szétfröcskölt vért azonban nem tudta mivel letakarni.
– Alszik? – kérdezte bizonytalan hangon Tarald.
Céltalan kérdésével világosan bebizonyította, milyen kétségbeesetten próbálja
fenntartani a boldogság látszatát. Hogyan is aludhatna valaki a fájdalomtól és
félelemtől eltorzult, vértelen arccal?
Senki sem volt képes válaszolni, senki sem akadályozta meg abban, hogy
odalépjen a bölcsőhöz.
Tengel megijedt, amikor látta, amint a fiatal férfi sóbálvánnyá dermedten néz
a bölcsőben fekvő újszülöttre. Úgy tűnt, mintha Tarald nem tudna kiegyenesedni
félig görnyedt testhelyzetéből, és egyre csak az elébe táruló látványra meredt.
Egyikük sem vette észre, hogy Tarald sarkában Tarjei is belopakodott a
szobába.
Tarald nagy nehezen magához tért kábultságából, majd rémült tekintete körbe
járt a vértől lucskos szobában. Sunnivára pillantva megértette, miféle mély
álomba merült ifjú hitvese.
Rettenetében félig elfojtott ordítás tört ki a száján, majd kirohant a szobából,
ki a kastélyból a szakadó esőbe. Lelkében betegen, messze az erdőben, bőrig
ázva állt meg.
Tengel tekintete mélységes aggodalmat tükrözött.
Erőteljesen megfogta Tarjei kezét, aki a bölcsőbe nézett.
A látvány még a józanul gondolkodó fiút is felkavarta.
– Szegény gyerek – szólalt meg hosszú szünet után, amivel valamennyi
jelenlevő lelkében az undornál melegebb érzéseket keltett fel.
– Az – mondta csendesen Tengel.
Az újszülött szeme csukva volt. Nem sírt, csak időnként görcsösen
megmozdította végtagjait. Aránytalan, hegyes válla azt sejtette, hogy ha egykor
megéri a felnőttkort, e szempontból Tengelre fog hasonlítani. A csecsemő feje
azonban minden átmenet nélkül nőtt ki hordószerű testéből, karja pedig
majoméhoz hasonlóan hosszú volt. Testének nagy részét és fejebúbját
koromfekete szőr borította.
Tarjei és a többiek, akik sohasem látták Hannát és Grimart, nem hittek a
szemüknek. Olyan visszataszító látványról, amilyen az újszülött arca volt, nem is
álmodtak. Liv halványan emlékezett ugyan az öregekre, mégis azt gondolta, ez a
kis szörnyeteg hétszerte förtelmesebb náluk.
Ennek ellenére fájdalmas gyengédség töltötte el a szerencsétlen kisfiú láttán.
 Megérkezett a lelkész. Tengel Daggal együtt kiment eléje az előcsarnokba,
ahol tájékoztatták a bekövetkezett tragédiáról.
Megkeresztelné azon nyomban az újszülöttet, Martinius úr, és elmondana egy
imát szegény édesanyja holtteste felett? – kérdezte Dag még mindig szürke
arccal.
– Természetesen – felelte a pap.
Azzal bement a szobába, a másik két férfi pedig követte.
Lassacskán magukhoz tértek abból a döbbenetből, amelyet a fiúcska látványa
keltett bennük, noha felkészültek rá. Tengelen kívül Dag volt az egyetlen a
jelenlévők közül, aki emlékezett Hannára és Grimarra. A járásbíró lelki szemei
előtt sötét alagútként jelent meg a jövő – elsősorban a bölcsőben fekvő csöppség
számára.
– Milyen névre kereszteljem a gyermeket? – kérdezte mélységes
együttérzéssel szemében a rokonszenves fiatal pap.
– Az apja nincs itt – mondta nagyot nyelve Dag. – De ha javasolhatnék
valamit, legyen Kolgrim. Később Tarald is adhat neki másik keresztnevet.
A lelkész egyetértése jeléül bólintott. Mindenki úgy vélte, Kolgrim megfelelő
név. A „kol” szó szenet jelent, a „grim” pedig csúnyát.
– Adhatok neki melléknevet? – szólt közbe Liv.
– Mit?
– Legyen „Óhajtott”.
Yrja ismét zokogásban tört ki. Milyen megértő is Liv!
– Úgy lesz – mondta Martinius tiszteletes úr.
Így ezt a borzalmas szörnyeteget az „Óhajtott Kolgrim” névre keresztelték.
A szertartás kellős közepén azonban hátborzongató dolog történt.
A gyermeket Liv tartotta keresztvíz alá. Acélos lélekkel, undorát legyűrve
emelte fel a kicsit. Majd ha hozzászoktunk, jobban fogjuk szeretni – győzködte
magát.
Ebben a pillanatban az újszülött hirtelen felnyitotta a szemét, még ha csupán
résnyire is. A döbbenettől mindenki önkéntelenül hátrahőkölt, mert Livre
egyszerre macskáéhoz hasonló zöld szempár meredt. Lehetetlen, hogy egy
újszülött gyermek tekintete ennyire gonosz legyen! – gondolta, hangosan
kimondani azonban nem merte.
Liven kívül Tengel is látta, hogyan villan fel a kis Kolgrim szeme. Az
öregembert szörnyű félelem és fáradtság érzése fogta el. Saját gyermekkorára
emlékezett vissza. Vajon ennek a fiúnak is ugyanúgy kell szenvednie, mint
egykor őneki?
Miközben a nők gondjaikba vették a szerencsétlen Sunniva kivérzett
holttestét, Tengel félrevonta Tarjeit.
 – Ugye tudod, hogy egy napon rád száll a Jéghegyek Népének teljes
orvosságos készlete? Livvel, Daggal és apáddal is megbeszéltem már.
– Tudom – bólintott a fiú.
– Figyelj rám, Tarjei, hallatlanul fontos, amit most mondok neked. Soha,
ismétlem, soha ne engedd meg, hogy ez a gyerek hozzáférjen az orvosságokhoz!
Egy levélnyi gyógynövényhez sem férhet hozzá, és semmilyen titokra sem
taníthatod meg. Megértetted?
– Igen, nagyapa. Én is láttam a tekintetét. Ha nem következett volna be ilyen
szörnyű szerencsétlenség, érdekes megfigyelés lenne.
– Tarjei, barátom – mondta az öregember, súlyos kezét a fiú vállára helyezve.
– Soha ne feledkezz meg arról, hogy elsősorban ember vagy! A tudomány csak
utána következik.
– Nem fogok megfeledkezni róla, nagyapa.
Tengel kiment Daghoz és Livhez.
– Mondjátok… – szólította meg őket nagy nehezen. – Akarjátok…, hogy
beadjak valamit a gyereknek? Mielőtt tudatára ébredne az életének?
– Könyörgök, apám, ne tegyen ilyet – kérlelte Dag. – Tudom, mire gondol, de
Kolgrim akkor is az unokánk marad, ha aggódunk a jövője miatt és
megrémülünk, amikor csak ránézünk. Furcsa, amit mondok, de oda adást érzek a
szegény kis féreg iránt.
– Én is – csatlakozott hozzá Liv. – Éppen az előbb beszéltünk róla.
Megpróbáljuk támogatni szegénykét az életben. Apám beszélt arról, milyen
nehéz gyermekkora volt. Ígérjük, hogy Kolgrimnek nem lesz része hasonló
megpróbáltatásokban.
– A külseje valamennyire meg fog változni – mondta Tengel. – A testét borító
szőr hamar kihullik, a vonásai pedig kisimulnak. Tudjátok, hogy egyetlen
újszülött sem valami szép.
– Így igaz – bólintott rá Liv.
– Megbocsátjátok nekem, ha most mindent rátok bízok? – kérdezte Tengel. –
Én már semmit sem bírok tenni.
– Hogyne. Nagyon köszönjük a segítséget, apám.
Mindketten azt hitték, hogy az öreg a szüléssel kapcsolatban álló
fáradalmakra és nehézségekre céloz.
Annyira szerette volna mindkettőjüket átölelni, de talán meglepődtek volna a
viselkedésén.
– Én köszönök nektek mindent, gyermekeim! Üdvözöljétek helyettem
Taraldot. Mondjátok meg neki, nehogy megfeledkezzék arról, hogy a gyermek
olyan élőlény, akinek nagy szüksége van az apjára.
– Kimegyek Taraldért és megkeresem – ajánlkozott Dag.
 – Erre nincs szükség, mert magától vissza fog jönni, ha egy kicsit lecsillapul
Sunniva halála miatti gyötrő kétségbeesése.
– Ügyelünk a fiúra, apám – mondta Liv, aki egyszerre végtelenül kimerültnek
és szomorúnak tűnt. – Yrja megígérte, segít gondját viselni. De vajon anya
nélkülözheti-e?
Tengel a lány felé fordult és megsimogatta az orcáját. Yrja még sohasem látta
ennyire öregnek és elgyötörtnek a ház urát.
– Most leginkább itt van rád szükség, te áldott jó teremtés – mondta nagy
szeretettel.
Tengel ezzel távozott Graastensholmról.
Odakint elállt ugyan az eső, a vihar azonban csupán visszahúzódott és éppen
azon volt, hogy újra kitörjön.

Tengel a kastély és a Hársfaliget közötti úton balla gott lefelé. Fáradtnak,

halálosan fáradtnak érezte magát. Széles válla előregörnyedt, miközben
nehézkesen lépkedett hazafelé. Silje miatt őrizte meg magát fiatalosnak és
erősnek. Most azonban valóban nyomasztotta hetvenhárom évének súlya. Ilyen
magas kort csak nagyon kevesen értek meg. Tengel megállt és felnézett az
ólomszínű éjszakai égre. Otthon reménykedve várt rá Silje, türelmetlenkedve,
hogy megtudjon valamit első dédunokájának születéséről. Milyen bátor asszony
is a felesége! Alig panaszkodott egyre gyötrőbb fájdalmaira, igaz, még mindig
azt hitte, csak a köszvény gyötri.
Most pedig ő közölje vele a történteket – Sunniva halálát és a bölcsőben
rángatózó kis szörnyeteg világra-jöttét?
A borzalmas hír pedig porig fogja sújtani Siljét, akinek ezzel minden életereje
és életkedve odalesz. Az árva Sunnivának nála jobban ugyanis senki sem viselte
gondját.
Tengel képtelen volt visszaszorítani feltörő zokogását. A viharfellegekre
burkolózó égre felnézve ezt suttogta:
– Most elégedett vagy azzal, amit tettél, átkozott Gonosz Tengel? Nyilván
nem ott fenn ülsz, de a viharfelhő elviszi hozzád a szavaimat. Tudod, mennyire
megmérgezted szeretteim életét és az enyémet? Nagyon is jól tudod, ezért most
boldogan és diadalmasan dörzsölöd a kezedet. Ismét te győztél!
Tengel tudta: ezen az éjszakán a megtestesült gonoszság született meg. A
Jéghegyek Népe gonosz ősapjának leszármazottaiból kevesen születtek kizárólag
rossznak, de Kolgrim nyilvánvalón közéjük tartozott. Valószínűleg jelentős
szerepet játszhatott az a körülmény, hogy anyai nagyapja Heming, a várnagy
gyilkosa volt, őt pedig nemigen lehetett volna jó embernek nevezni.
Tengel már csak aludni akart. Nem volt képes arra, hogy az újszülött révén
újra átélje saját keserves gyermekkorát. Még egyszer nem bírta felvenni a
küzdelmet.
Sokáig tartott, amíg hazaért. Jó ideig még kint álldogált, de az ismét
feltámadó vihar végül bekényszerítette a ház fedele alá. Először azonban nem a
saját lakrészébe ment, hanem az Are által építtetett szép új szárnyba. Tengel
tudta, hogy az ajtót Tarjei miatt erre az éjszakára nem zárták kulcsra, de a fiú
inkább Graastensholmon aludt. Tengel lábujjhegyen a fiúk szobájába lopózott.
Sokáig állt mozdulatlanul a sötétben, miközben az alvó Trondra és Brandra
nézett.
Trond egyszerre csak felébredt és felkönyökölt az ágyban.
– Te vagy az, nagyapa? – kérdezte.
– Csak látni akartalak benneteket – suttogta az öregember, majd leült az ágy
szélére. Időközben Brand is felébredt.
– Azt is el akartam mondani nektek, mennyire szeretem mindnyájatokat –
folytatta Tengel.
– Mi is nagyon szeretjük nagypapát – mondta boldogan a két kamasz, átölelve
Tengel nyakát. Sokáig ültek így, észre sem véve, hogy az öreg csendesen sír.
Végül felállt és szép álmokat kívánt unokáinak.
– Mondjátok meg a szüleiteknek – súgta oda búcsúzásul –, hogy őket is
nagyon szeretem.
Silje az ágyban ülve ébren fogadta férjét.
– Meséld el, hogyan történt! – mondta boldogságtól izgatottan.
Tengel válasz helyet először lehajolt egy padlóra esett kendő után. Annyira
fátyolos volt a hangja, hogy pár pillanatnyi időt akart nyerni, amíg összeszedi
magát.
– Hát hogyne. Minden úgy ment, mint a karikacsapás – hazudta enyhén
hadarva.
– Jó, de mondd meg végre, dédszülők lettünk-e? – kérdezte még izgatottabban
Silje. Tengel ekkor felegyenesedett és jókedvűen így szólt:
– Természetesen! Szép és nagy fiú!
– Mit nem mondasz! – ujjongott Silje. – Semmi baj sincs vele?
– Egyáltalán nincs.
– És Sunniva?
– Sunniva nagyon jól érzi magát. Mindenki odavan a boldogságtól.
– Jaj, de boldog vagyok, Tengel! Milyen nyugtalanok is voltunk, de most már
látom, minden ok nélkül! Tudtam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Mit
gondolsz, elmehetek holnap hozzájuk? Láthatom az új családtagot?
Tengel kénytelen volt mély lélegzetet venni, mielőtt válaszolt volna.
– Persze! Befogatom a kocsit és felhajtunk.
– Mennyire örülök! Csak most veszem észre, nem fáztál meg? Olyan rekedt a
hangod!
– De igen – felelte Tengel. – Legelőször azonban ünnepelünk. Van még egy
fél üveg borunk, annyi elég is. Nekem pedig a megfázásra is innom kell valamit.
– Most, az éjszaka kellős közepén akarsz borozgatni? – kérdezte jókedvűen
Silje. – Nos, részemről benne vagyok!
Tengel nagyot nyelt.
– Csak most jut eszembe… A nagy izgalomban elfelejtettem elmondani, hogy
Tarjeivel együtt sikerült olyan gyógyfűkeveréket találnunk, amelyik
valószínűleg segít a köszvényed ellen. Nemcsak a fájdalmakat szünteti meg,
hanem magát a betegséget is.
– És ezt csak most mondod? Csodálatos volna, mert őszintén szólva néha
nagyon erősek a fájdalmaim. A tetejében még le is fogytam. Úgy érzem, mintha
a köszvény miatt minden étvágyamat elvesztettem volna.
Tengel gyengéden megsimogatta felesége kezét.
– Azonnal kipróbáljuk a keveréket! Ha a borral együtt veszed be, nem is
olyan rossz az íze. Ne aludj el, amíg be nem hozom.
Silje ismét elmosolyodott, Tengel pedig lesietett abba a szobába, ahol az
orvosságokat tartotta. Feleségének betegségére ugyan semmiféle újat sem talált
fel, hiába is próbálkozott vele.
Ehelyett elővett kettőt legtitkosabb és legveszélyesebb szerei közül. Az egyik
bódító hatású folyadék volt, amelynek elfogyasztása fényes kedélyállapotot és
gyönyörű álmokat idézett elő. Tengel felhajtott belőle egy pohárkával, majd egy
másik adagot Siljének is kitöltött belőle.
Ezután a másik, por alakú szer után nyúlt, amelyet bőrzacskóban tárolt. Keze
megremegett ugyan egy pillanatra, de azután a zacskó tartalmának jó részét a
borba öntötte és jól összerázta a palackot.
– Idd meg először, ami a kis pohárban van – mondta Siljéhez visszatérve. –
Ebben van az orvosság. Rossz az íze, ezért bort kell rá innod.
– Ahogyan parancsolod – fintorította el orrát az asszony, amikor megérezte az
üvegcséből áradó szagot.
– Ugyan mi jut eszedbe, Silje, hogy köszvényesen félig meztelenül fekszel le
aludni? – szólt rá szigorú hangon Tengel, majd előkereste feleségének
legszebbik hálóingét, és rá is segítette. Ezután ő maga is felöltötte a magáét, amit
egyébként nagyon ritkán használt.
– Melegen kell tartanom a testemet, ha már egyszer megfáztam –
magyarázkodott.
Silje odabújt mellé.
– Tudod, annyira féltem, amikor egyedül feküdtem a viharban. De világos
volt előttem, hogy szükség van rád a szülésnél. Mondhatom,
megkönnyebbültem, amikor a lépteidet hallottam.
Tengel most már nevetni is képes volt, mert a szer hatni kezdett.
– A dédunokánk egészségére, Silje! – emelte koccintásra poharát.
– A kis Kolgrimra! De jól is érzem egyszerre magam!
Mindketten kiitták a bort, majd utána csendben feküdtek egymás mellett és
hallgatták, hogyan távolodik ismét a vihar.
– Olyan csodálatos érzés fogott el – szólalt meg egyszerre Silje. – Máris
hatott volna a köszvényre az orvosság?
– Nem lehetetlen.
Tengelt kezdte magával ragadni a mámor, amely az efféle ajzószerek
fogyasztását követi.
– Vágyódtál valaha is vissza a Jéghegyek Népének völgyébe, Tengel? –
kérdezte hirtelen Silje.
– Különös módon soha. Hát te?
– Én sem, hiszen mindig olyan csodálatos volt itt a Hársfaligetben. Emlékszel
arra, amikor a völgyben a házfalnál szeretkeztünk?
Tengel felnevetett. Immár tovatűnt a pillanat szörnyű bizonyosságának tudata,
újra boldog ifjúnak érezte magát, úgy hitte, hogy fiatal feleségét tartja a karja
között.
Silje még szorosabban bújt oda hozzá, jólesően , felsóhajtott és elaludt.
Rögtön utána Tengel is álomba zuhant.
Odakint elvonult a vihar. A fasorban egy villámcsapás azonban végleg
megpecsételte a már amúgy is súlyosan beteg hárs sorsát. A gyökerestül kidőlő
fa a szemközt állót is magával rántotta.
7. fejezet

LIV LASSAN MENT VÉGIG a kis temetőn. Mindkét kezében

virágcsokrokat vitt, és egyenesen egy újonnan felállított sírkő felé tartott.
Amikor odaért, jó ideig némán meredt a követ ékesítő feliratra:
A JÉGHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ JÓ
TENGEL
*1548 †1621
HITVESE, SILJE ARNGRIMSDOTTER
*1564 †l621
Életük a szeretet jegyében telt el
– Felejthetetlenek vagytok – suttogta Liv. – Felejthetetlenek és
pótolhatatlanok! Legalul ez állott a sírkövön:
A JÉGYHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ SOL
ANGELICA
*1579 †l602
emlékének
Solnak nem volt saját sírja. A csalódott hatóságok bosszút álltak rajta, amiért
meghiúsította terveiket, és a reá váró válogatott kínzás elől a halálba menekült.
Feltehetően elégették, hamvalt pedig tömegsírba szórtak. Dag megpróbálta
ugyan kikérni a holttestet, de nyersen visszautasítottak.
Liv, Dag és Are ezért vésette rá Tengel és Silje sírkövére Sol nevét is. Maga
az érintett bizonyára dührohamban tört volna ki, ha megtudja, hogy neve egy

keresztény temetőben felállított sírkövön olvasható, fogadott testvérei azonban

így akarták. Most már nyugodtak voltak Sol felől, mert legalább jelképes sírja
volt.
Liv felemelte tekintetét szüleinek nevére.
– Tudom, mit cselekedett, apám – gondolta. – Nem hánytorgatom fel
magának. A legjobbat tette halálosan beteg anyánkkal, és érthető, hogy nem
akart nélküle élni. Ezen a módon bizonyára a halálra ítéltség tudatától és
gyötrelmes fájdalmaktól szabadította meg. Mi azonban mennyire vigasztalanul
magányosak vagyunk maguk nélkül!
Martinius tiszteletes úr ugyancsak megértette, miért távozott Tengel és Silje
egyazon éjszakán az élők sorából. Azonban semmit sem lehetett észrevenni rajta,
amikor szó nélkül sírhelyet biztosított az irgalmasságból gyilkossá vált
istentagadó Tengelnek, aki önkezével vetett véget életének. Nem lett volna képes
arra, hogy halálukban szétválassza őket, akik négy évtizeden át jóban-rosszban
kitartottak egymás mellett. Nyugodtak ebben a temetőben Tengelnél nagyobb
pogányok is, akik névleg az egyház tagjai voltak.
A pap ugyancsak megengedte, hogy a sírkőre Sol nevét is felvéssék. A
boszorkányüldözés nagyon régen történt és senki sem emlékezett már rá.
Martinius tiszteletes a Jéghegyek Népe és a Meiden család sarjainál
tisztességesebb embereket nemigen ismert, így készségesen engedett
kérésüknek.
Liv gondolatai tovább szárnyaltak. Azt számolgatta, hány évet érhetett volna
meg Tengel, ha nem dobja el magától az életét. Valamiképpen örökéletűnek tűnt.
Hány éves volt igazából Hanna? Liv őrá alig emlékezett, csak azt tudta, vénséges
vén volt, és még magasabb kort is megért volna, ha nem ölik meg.
Liv borzongva gondolt saját unokájára. Meddig fog vajon élni?… Lassan
összeszedte magát. Szeretem Kolgrimet – mondta magában. Azért is!
A virágok felét elrendezte a síron és meglocsolta őket, majd a Meidenek
néhány lépésnyire innen levő kriptájában elhelyezte a többit is. A sírboltban
nyugodott az öreg bárónő, Charlotte és Jacob. Az utolsó kőkoporsóban Tarald
felesége, Sunniva aludta örök álmát.
A kripta bejárata mellett szokása szerint most is ott ült Tarald. Liv kezével
gyengéden megfogta fia vállát.
– Megőrizzük szeretetünkben – mondta vigasztalóan.
Tarald azonnal felállt.
– Ugyan, anyám mit sem ért belőle! Semmit sem tud arról a gyászról, amely
belülről éget és lassan felemészt.
Ezzel sietős léptekkel útnak indult, Livet pedig furdalni kezdte a
lelkiismerete, amiért elkergette a fiát, noha egyáltalán nem állt szándékában.
Martinius tiszteletes éppen kijött a templomból, és rögtön észrevette Livet. A
pap odament hozzá, hogy üdvözölje.
Egy darabig beszélgettek az időjárásról, majd hirtelen így szólt a lelkész:
– Milyen szomorúnak látszik ma, méltóságos asszony!
Liv összerezzent.
– Meglehet. Nem csupán a fiam mélységes gyásza aggaszt, hanem Cecilie
leányom sorsa is. Ő az, aki Koppenhágában van az udvarnál.
A tiszteletes várakozva figyelt. Korábban hallott már a kisasszonyról.
– A lányom nem boldog, tiszteletes úr. Ami a király gyermekeit illeti, velük
minden kitűnően megy. Az egyik egy Leonora Christine nevű kislány, a másik
pedig a király nagy örömére egy pár hónapos fiúcska. Kirsten asszony, az anyjuk
azonban nem valami kedves a leányommal. Hozzánk sem jöhet haza látogatóba,
és… Jaj, nem akarok többet panaszkodni! Hallom, nősülni szándékozik a
tiszteletes úr, aminek őszintén örülök.
– Nagyon köszönöm. Nyugodtan úgy mondhatom, ifjúkori szerelmemet
fogom oltár elé vezetni. Julie a neve, egy prépost leánya, és a családjaink
szomszédok voltak. Elbűvölően szép és tiszta teremtés. Legénykoromban csak
álmodhattam róla. Most azonban, hogy elnyertem az itteni lelkész tisztét, meg
mertem kérni a kezét. Képzelje el, igent mondott!
– Még csak az hiányzott volna, hogy nemet mondjon! – nevetett Liv. – A
helyében én is így tettem volna. Nehogy félreértsen, részemről maradok az én
Dagom mellett, ővele ugyancsak ifjúkorunktól fogva szeretjük egymást. Látja,
tiszteletes úr, milyen állhatatosan kitartottunk a szívünk választottja mellett!
– Hát igen – mosolyodott el a pap.
– Van egy barátja – mondta merengve Liv.
Martinius tiszteletes úgy összerezzent, mintha darázs csípte volna meg.
– Kinek? Az én Juliémnek? – kérdezte rémülten.
– Jaj, dehogy, bocsásson meg, csak hangosan gondolkoztam. Ceciliéről van
szó. A barátja segít neki Kirsten asszonnyal és az igencsak barátságtalan
udvarmesternővel szemben. Nagyon magasrangú úr, őrgróf, Alexander Paladin a
neve…
– Micsoda pompás név! Egyre, s másra nyilván kötelezi a viselőjét!
– Bizonyára így van, de nem látok teljesen bele a barátságukba. Cecilie
nagyon keveset ír róla, mintha szerelmes volna beléje. Valahogyan úgy tűnik
azonban, fordítva nem igaz. Cecilie mindenesetre rózsákat kapott ajándékba
Keresztély királytól, amiért olyan kedves a gyermekeihez. Őfelsége gyakran
meglátogatja őket, a gyerekek pedig bizonyára meleg szavakkal emlegették,
mert a király nagyon elégedett a lányom munkájával. Ha jól értem, az az őrgróf
is szólt néhány szót Cecilie érdekében. Az udvarmesternő meg akar tőle
szabadulni, de nem teheti, mert a lányom a király kegyét élvezi. Ennek ellenére
nagyon aggódom. Bárcsak Koppenhágába utazhatnék és meglátogathatnám
Ceciliét! Most azonban, amikor idehaza is van egy kis gondunk, nem
szabadulhatok el Graastensholmról…
Hirtelen csend támadt. Kolgrim nem jelentett éppen kis gondot.
TENGEL HALÁLA UTÁN különös változás következett be Are életében.
Mindaddig ő volt a legszíntelenebb egyéniség a családban, most azonban
lassan kilépett a többiek árnyékából. Egyszerre csak tekintéllyel és méltósággal
kezdett rendelkezni és valódi családapává vált. Korábban oly nagy tiszteletet
érzett Tengellel szemben, hogy önkéntelenül elnyomta saját akaratát és
véleményét. Korábban az apja sem értette, mekkora hatással is van kisebbik
gyermekére.
Tengel sohasem ismerte fel, hogy két saját és két fogadott gyermeke közül
Are szereti a legodaadóbban. Most azonban, hogy ő lett a Hársfaliget örököse,
méltó akart lenni apja emlékéhez, és rendkívül komolyan vette feladatát.
Furcsa módon egy kis területű birtok vezetőjeként vált nagygazdává.
Hatalmas munkát végzett azóta, hogy még Tengel életében ő vette át a gazdaság
irányítását, de eredményeire csak most derült fény. Metával együtt gondosan
ügyelt arra, hogy a parasztok az általa kidolgozott módszerekkel dolgozzanak,
így nehezen hozzáférhető erdős területeken elterülő, de szántásra alkalmas
földeket fogtak művelésre, jobban gazdálkodtak az erdőségekkel, a legjobb
kalászokból választották ki a következő évben elvetendő magvakat és így
tovább…
Meta mérhetetlenül büszke volt a férjére, mivel Are miatt a környéken az
egyik legderekabb gazdasszonyként tartották számon.
A vidéken senki sem ismerte azt a környezetet, amelyből Meta származott.
Senki sem sejtette, hogy a tekintélyes asszony egykor egy skanei falu
szajhájának rémült fattya volt, akit kis híján tönkretett gyermekkorának kolduló
életmódja. Meta azonban elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy kiemelkedjék
ebből a sorból és méltónak mutatkozzék Are szerelmére.
A három fiú magától értetődően szemük fénye volt. Tarjei éles eszével
messze túlszárnyalta szüleit. Are néha elfogódottságot érzett, amikor legidősebb
fiával beszélt, mintha szabadkoznék, amiért ő csak ilyen földhözragadt ember.
Tronddal nagyobb öröm volt társalogni. Unokanővéréhez, Ceciliéhez
hasonlóan neki is csípős nyelve volt. Tarjei szellemi színvonalát távolról sem
érte el, bátyjánál egyszerűbb és földközelibb egyéniségnek bizonyult.
Are és Meta bizonytalanok voltak afelől, ő-e a legmegfelelőbb arra, hogy
egyszer majd átvegye a birtok vezetését. Trondnál gyorsabban senki sem
dolgozott, amikor például betakarították a szénát. Kérdéses volt azonban, elég
kitartó-e hosszú távon is.
A birtok törvényes örököse természetesen Tarjei, az elsőszülött fiú volt. De
ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy ilyen sorsot szánjon neki? Őrá teljesen
más jövő várt.
Are és Meta elsősorban Brandra, a legkisebb fiúra gondolt, amikor arról esett
szó, ki legyen a Hársfaliget jövendőbeli ura.
Brand apjához hasonlóan rajongott a földművelésért,
és csakis a birtokért élt-halt. Kétséges volt azonban, kikerülhetik-e szülei
Trondot. A gyermekek gyakran teljesen másképpen fejlődnek, így az örökség
kérdése egyelőre megválaszolatlanul maradt.

Brand titokban Are legkedvesebb fia volt, Trond pedig Meta szívének
csücske, de ezt egyik gyermek sem tudta.
Tarjei kezdettől fogva Tengel szemefényének számított. Most úgy tűnt,
szellemi fölénye miatt egyiküknek sem ő a kedvence.
Ész tekintetében ővele tulajdonképpen csak unokanővére, Cecilie
mérkőzhetett meg.
CECILIE IDŐKÖZBEN feljebb emelkedett az udvari ranglétrán és egyfajta
tanítónő lett a kis Anna Catharine mellett. Egy ennyire apró gyermeket nem
lehetett ugyan nagyon sokra oktatni, de a kislány igen jól megvolt Ceciliével, aki
mellett biztonságban érezte magát. A mézesmázos szavú udvaroncok éppen
eleget hízelegtek a király gyermekeinek, ami aligha gyakorolt rájuk túlságosan
jó hatást, valódi gondoskodásban viszont igencsak hiányt szenvedtek.
Az otthon történt tragédia híre csaknem összeroppantotta Ceciliét. Ekkor
elhatározta, hogy felkeresi Alexander Paladint, akit első találkozásuk óta csupán
futólag látott néhány alkalommal. A lány azonban tudta, a tiszt rajta tartja a
szemét és megakadályozza a gyermekek udvarmesternőjét, hogy bármilyen
módon megalázza kellemetlen vetélytársát.
Egy Ceciliéhez hasonlóan talpraesett teremtést nehéz lett volna ugyan
megalázni, azonban vigyáznia kellett, nehogy hírbe hozzák. Amikor elindult az
őrgróf háza felé, amely csupán néhány utcányira volt a királyi palotától, minden
sarkon körülnézett, nem lát-e valakit az udvarból, aki beárulhatná Kirsten
asszonynál vagy az udvarmesternőnél.
Cecilie meghúzta a kapucsengőt, s kisvártatva egy elképedt inas nyitott ajtót.
Arra kérte a lányt, várakozzék az előcsarnokban. Cecilie sokáig állt ott,
miközben hallotta a zárt ajtón keresztül, amint az inas izgatottan pusmog urával.
A lány éppen arra gondolt, milyen szörnyű hibát követhetett el, amikor kitárult
az ajtó, és Alexander Paladin lépett ki rajta.
Cecilie zavartan dadogta el, mi ügyben jár. Ismét elveszítette több hőn
szeretett rokonát, és szüksége van valakire ebben az idegen országban, akinek
kiöntheti a lelkét és aki megérti a keserűségét.
Az őrgróf egy barátságosan berendezett szalonba kérette, ahol aztán egész
délután és este beszélgettek. Cecilie sokáig mesélt különös sorsú családjáról.
Otthonától távol igazán megértő beszélgetőtársra talált, akivel megoszthatta a
három legutóbbi halálesettel kapcsolatos gyászát. Alexander elmondta, hogyan
nőtt fel zsarnoki módon szerető anyja védőszárnyai alatt, felnőttkorára azonban
nem tért ki. Ezek után sokat beszélgettek művészetről, irodalomról, társadalmi
kérdésekről, amiből Cecilie sokat tanult. Boldogan pirult el, amikor az őrgróf
megdicsérte, hogy ezeken a területeken hihetetlenül jól látja át a legtöbb kérdést.
Cecilie végül rémülten vette észre, milyen későre jár.
– Most aztán bizonyára hírbe hoztam az őrgróf urat! – kapkodott levegő után.
– Engem? Éppen ellenkezőleg, Cecilie kisasszony! – nevetett fel a férfi.
A lány zavartan köszönte meg Alexander jóságát, és sietve távozott.
Zavarát az okozta, hogy Kirsten Munk egyszer így szólt hozzá a
közelmúltban:
– Úgy tűnik, mintha jó munkát végezne a gyermekeimmel, Meiden
kisasszony. Ne higgye azonban, hogy ebből bármilyen előnye is származik! Nem
szeretem az udvarmesternőmmel szemben használt fennhéjázó hangnemét.
Legszívesebben azon nyomban hazaküldeném, egy tanácsot azonban adok
magának. Ha már egyszer pártfogókat keres, legyen valamivel elővigyázatosabb,
Cecilie kisasszony!
Kirsten asszony suhogó szoknyával távozott a szobából, Cecilie pedig
csodálkozva nézett utána.
A GRAASTENSHOLMI KASTÉLYBAN Yrja az ölében tartotta és etetni
próbálta Kolgrimot, aki egyéves korához képest nagyra nőtt. Akaratossága miatt
igencsak nehezen kezelhető volt, és szemlátomást egy szikrányi jókedv sem
szorult belé.
Göndör haja vadul villogó sárga szemébe lógott. Igaz, az a fekete szőr, amely
születésekor teste legnagyobb részét beborította, mostanra kihullott. Ennek
ellenére a gyermek láttán mindenkit borzongás fogott el. Már nem volt olyan
szörnyen rút, mint amikor a világra jött. Mégis megmaradt benne valami
megmagyarázhatatlanul visszataszító vonás. Tengel olyan csúf volt, mint az
ördög, mégis vonzónak hatott. Kolgrim viszont semmiféle vonzerővel sem bírt.
Talán éppen ezért keltette fel Yrja együttérzését.
Livvel együtt felváltva etette a kisfiút. Váltásra nagy szükség volt, mert
Kolgrim mellől pár óra alatt mindenki kidőlt. Dagot lekötötte a hivatala. Noha
őszintén igyekezett érdeklődést és szeretetet tanúsítani egyeden unokája iránt, a
nők észrevették, hogy mindig megkönnyebbül, amikor távozhat a gyermek
bölcsője mellől.
Tarald csak nagyon ritkán bukkant fel Kolgrim közelében.
Fia látványától minden egyes esetben úgy hőkölt vissza, akárcsak valami
megbokrosodott ló. Úgy tűnt, mintha képtelen volna felfogni, hogy az övékhez
hasonló szép szerelem ennyire visszatetsző gyümölcsöt hozott. Szabad óráiban a
temetőben tartózkodott Sunniva sírjánál, különben megszállottként dolgozva
vezette a nagyméretű uradalmat. Liv aggódott miatta, mert úgy gondolta, Tarald
felőrli magát – ezzel szemben Graastensholmon kétségtelenül jobban mentek a
dolgok, mint azelőtt. Jacob Skille ügyes kezű és szorgalmas ember volt ugyan,
olyan bonyolult dolgokhoz azonban nem nagyon értett, mint egy nagybirtok,
Dagot pedig sohasem érdekelte a gazdálkodás.
Kolgrimmal nehezen lehetett kapcsolatba kerülni. A gyermek sohasem
mosolygott, és egyelőre még nem beszélt. Szigorúan, csaknem gyűlölettel
tekintett a felnőttekre. Általában megelégedéssel fogadta, ha a felnőttek
rákacsintottak, miközben becézgették. Azonban ha valamit nem engedtek meg
neki, például hogy négykézláb felmásszon a lépcsőn, őrjöngésben tört ki,
felbőszített bikáéra emlékeztető bőgésétől pedig az egész ház visszhangzott.
Livnek ilyenkor rettenetes erőfeszítésébe került a gyermek lecsillapítása,
amiről harapásnyomok sokasága tanúskodott a szerencsétlen nagyanya kezén és
alkarján.
Yrja azonban mindig asszonya segítségére sietett.
Egy évvel azelőtt nehéz beszélgetést folytatott szüleivel odahaza az eikebyi
majorban.
Kistestvérei, valamint idősebb testvéreinek apróságai a padlón mászkáltak
körülötte, mialatt az asztalnál ülve közölte szüleivel, mit szándékozik tenni.
Elgyötört anyja döbbenten meredt rá.
– Ugyan minek költöznél Graastensholmra?
– Arra kért a bárónő, segítsek neki Tarald fiát gondozni.
– Szóval még pesztonka is leszel? Egészen ott fogsz

lakni? Mi lesz velünk, ha nem hozod haza, amit kerestél?

– Anyám jól tudja, hogy Silje asszony csak azért fizetett, mert nagyon kedves
volt. Most azonban halott, áldott legyen drága emlékezete!
 Mosdatlan és borotválatlan apja is közbeszólt: – Hiszen több hely jut nekünk,
Tilda, ha Yrja átköltözik. De fizetségben nem állapodtatok meg?
– Erről nem beszéltünk. Fizetségre nem is gondoltam.
– Akkor talán ingyen fogsz dolgozni? Ránk persze nem gondoltál, csak arra,
milyen kényelmesen laksz majd az uraságoknál – morogta az apja. – Sohase
legyen hasznunk abból, amiért a világra hoztunk benneteket? Egyiküket a másik
után házasítom ki, erre pereputtyostul visszajönnek ide. Egyetlenegy átkozott
gazfickója sem képes maga boldogulni. De csak menj el hazulról! Így legalább
egy éhes szájjal kevesebbet kell betömnünk.
Anyja teli torokból rikácsolni kezdett, hogy túlkiabálja a helyiségben
uralkodó hangzavart:
– Fizetséget kérsz tőlük, és haza is adod az utolsó fillérig! Valamit csak
kapnunk kell, amiért annyit vesződtünk veled.
Yrja tudta, hogy ő volt szüleinek legengedelmesebb gyermeke. Noha
kezdetben túl gyengének bizonyult, utána nem engedték otthon dolgozni, mert
neki a hatalmas létszámú családra kellett pénzt keresnie. Azt is tudta, hogy akik
urasági családokhoz álltak be szolgálni, alig kaptak pénzt, legfeljebb pocsék
kosztot és fekhelyet egy ócska ágyban, amelyet gyakran másokkal is meg kellett
osztaniuk. Ez azonban elegendő volt az életben maradáshoz, amit meg is
háláltak. Éppen ezért szülei számára Yrja arannyal ért fel, bár ezt nem mutatták
ki.
A szegény lány teljesen megértette anyját, aki sok megpróbáltatáson ment
már át. Senki sem mondta volna róla, hogy alig valamivel idősebb a csinos Liv
Meiden bárónőnél. Yrja anyjának minden foga kihullott, haja megritkult, teste
kiszikkadt. Kezén kidudorodtak az erek és az inak, tompa szeméből
reménytelenség áradt. Az asszony azonban ismét teherbe esett. Yrja nagyon
remélte, éppen az ő érdekében, hogy ez lesz az utolsó gyermeke.
Yrja viszolygott attól, hogy munkája fejében pénzt kérjen a bárónőtől.
Segíteni akart nekik, nem pedig kihasználni őket.
Anyja lehalkította a hangját és szája elé tett kézzel kérdezte:
– Igaz, amit rebesgetnek a gyerekről? Valóban a boszorkányok fattya?
– Micsoda? – hüledezett Yrja. – Megesküdhetek rá, nem az. Egyetlen
boszorkány sem repült be az ablakon, hogy kicserélje a szerencséden Sunniva
gyermekét a saját torzszülöttjére.
– No de ilyet – mondta csalódottan az anyja. – Pénzt azért mégis kérj tőlük!
Yrja nagyot sóhajtott. Vajon mi módon vigye dűlőre a dolgot?
Eltelt az első hét, ő pedig csak nem hozakodott elő a dologgal.
Kellemetlen helyzetéből végül Dag segítette ki.
– Nos, Yrja… – szólította meg a báró – tudom, milyen végtelenül sokra
tartotta Silje mama a segítségedet. Úgy gondolom, hébe-hóba zsebedbe dugott
egy-egy pénzdarabot, ugye?
– Igen, báró úr. Minden szombaton. De én nem akarom…
– De igen, kedves Yrja! Tudhatod, mennyire végtelenül hálásak vagyunk
neked, amiért oly önzetlenül segédkezel a fiú mellett, sőt teljesen függünk is
tőled. Világos számunkra, hogy te magadtól sohasem kérnél viszonzásul semmit.
Köszönetünk jeléül elfogadsz tőlünk egy kis pénzt, ugye?
A szegény lány válasz helyett nagyot nyelt és bólintott egyet.
Dag, aki az évek teltével egyre inkább kopaszodott, és a nagyurakkal hivatali
kényszerűségből elköltött lakomák miatt egyre hízott, mosolyogva nézett rá.
– Silje mama azt is elmondta nekünk, hogy te soha egyet sem tartottál meg a
pénzdarabokból, hanem mindet hazaadtad. Nagyon szép volt tőled, de most már
nem laksz odahaza. Ezért kapsz tőlünk egy nagy pénzérmét, amelyet
hazaadhatsz a szüleidnek, meg egy kicsit, amelyet tarts meg magadnak, és
amelyről senki sem fog tudni. Igazából fordítva kellene elrendezni a dolgot, de
úgy gondolom, ebbe te nem egyeznél bele.
– Nem, nagyságos uram. Az anyámnak túl sok éhes szájat kell betömnie. Még
egyszer nagyon köszönöm – hajolt meg.
A báró, aki kecskeszakállat növesztett, talán kárpótlásul egyre gyérülő
hajáért, annyira kedvesen nézett rá, hogy Yrja elvörösödött zavarában. Dag a
legújabb divat szerint öltözködött, jávorszarvas bőréből készült, bő ujjú kabátja
elrejtette növekvő hasát. Ezenkívül drága csipkegallért és magas csizmájába
betűrt széles szárú nadrágot viselt. Amikor a beszélgetés végén gyengéden
megsimogatta Yrja fejét és mély rokonszenvvel mosolygott rá, a szegény lány
csak úgy sugárzott az örömtől.
Liv és Dag régen elfelejtette, milyen idomtalan és csúnya valójában Yrja.
Csupán a melegszívű lányt látták benne, akit mindenkinek szeretnie kellett.
YRJA GYAKRAN MENT KI egy csokor mezei virággal kezében a temetőbe.
Szívesen ült Silje asszony, az egyetlen olyan ember végső nyughelyénél, aki
ismerte szívének keserű titkát.
Ezen a napon Tarald ugyancsak kijött a temetőbe, ahol a papba botlott és a
Meiden család kriptája mellett beszélgetésbe bonyolódott vele.
Yrja habozva állt meg, de a két férfi odahívta. Miközben feléjük tartott,
reménykedett, hogy nem pirult el nagyon.
– Gyere csak ide, kedves Yrja – mondta barátságosan a lelkész. – Éppen a
kolerajárványról beszélgetünk, amelynek során oly kiválóan segédkeztél.
– Ugyan – mondta félszegen a lány. – Milyen szörnyű idő is volt! Emlékszik
rá, tiszteletes úr, amikor betegen egyedül feküdtünk abban a kis házban,
mindegyikünk más-más sarokban? Egymást váltottuk a vödrön, nehogy a szobát
mocskoljuk össze? Vagy ilyen dolgokról nem illik beszélni? – fejezte be
zavartan.
– Hasonló helyzetekben túl kell tennünk magunkat a megszokott illemen és
szokásokon – mosolygott a pap. – Szörnyű kínos dolog volt. Amilyen gavallér
vagyok, előre engedtem a hölgyet.
– És megvárta, amíg végez?
– Megvártam? Tarald úr, kolerásan nem lehet várakozni! Egy váltás tiszta
ruha azonban volt nálam.
– Utólag könnyű nevetni rajta – fojtotta vissza mosolyát Yrja. – De közben…
Úristen, mennyire féltem!
– Én is. Ugye tudod, hogy Tengel úr és az ifjú Tarjei mentette meg az
életünket?
– Igen. Mégis milyen kínos volt! Az utolsó napokban lábra sem tudtunk állni.
Tengel úr tett tisztába, akár valami csecsemőt. Szégyenemben majdnem
szörnyethaltam.
– Én azt hittem, a tiszteletes úr azt fogja mondani, hogy a Jóisten mentette
meg az életét – jegyezte meg gúnyosan Tarald.
– Miért éppen engem és Yrját mentett volna meg az egyházközségből, amikor
sokan meghaltak a járvány során? Annyival jobbak vagyunk náluk?
– Egészséges felfogás – bólintott elismerően Tarald. – Egyházi személytől
meglehetősen szokatlan.
– Bevallom azonban, hogy Istenhez imádkoztam az életemért. Ugyanígy
könyörögtem a többiekért és a halottak lelkiüdvéért is.
– Teljesen természetes dolog – vélekedett Tarald. – Egyébként, ha jól
hallottam, megnősült?
A pap félrefordult.
– Igen – dünnyögte nagysokára.
– De nagyszerű! – örvendezett Yrja. – A jó papné nemcsak a férje, hanem az
egész gyülekezet számára áldás.
– Hogyne – mondta a pap olyan keserűséggel a hangjában, hogy a többiek
meglepetten néztek rá.
Úgy tűnt, mintha észre sem vette volna, mennyire kifakadt. Teljesen
gondolataiba merült, míg rokonszenves fiatal arcára a reménytelenség és a
kilátástalanság ült ki.
A többiek semmit sem értettek a pap viselkedéséből. Már találkoztak
elbájolóan szép feleségével, aki hihetetlen szorgalommal és odaadással látogatta
a betegeket, segített a bajbajutottakon és alamizsnával támogatta a rászorulókat.
Az asszonyka nem kímélte magát, jóságos mosolyát pedig rövid idő alatt is
megismerte a környék népe.
 – Bocsánat, elkalandoztak a gondolataim – fordult vissza feléjük a lelkész. –
Mit is mondtál az előbb, Yrja?
– Csak azt, hogy a jó papné…

– Vagy úgy! Hát igen, Juliénál alkalmasabb személyt erre a feladatra találni
sem lehetne. Igazán szerencsés vagyok, amiért hozzám jött feleségül!
A pap szeme lelkesen csillogott. Yrjának közben az járt a fejében, mire
gondolhat valójában Martinius tiszteletes úr.
Az eget szürke fellegek borították be, amelyekből bármelyik pillanatban
eleredhetett az eső, még inkább feláztatva a már amúgyis sártengerré vált
földeket. Tarald ismét a kripta felé fordult és a bejárat elől kitépett néhány szál
gyomot.
– Jól esik ekkora szeretetet látni mások irányában, Tarald úr – tette hozzá
csendesen a pap.
A fiatal férfi furcsa pillantást vetett rá, de nem felelt neki.
– Te pedig ismét virágokat hoztál Silje nagymama sírjára? – kérdezte a pap
Yrja felé fordulva.
– Igen, igen… de elfelejtkeztem róluk.
A szegény lány lehangoltan nézett a kezében tartott, félig elfonnyadt
virágcsokorra.
– Tedd rögtön vízbe a virágokat, akkor magukhoz térnek – mondta a lelkész.
Yrja így is tett. Silje és Tengel sírját Szent Olaf napjának tiszteletére
virágerdő borította.
– Látszik, mennyire elevenen élnek szeretteik emlékezetében – mondta
Martinius úr, miközben hármasban a temető kapuja felé tartottak.
– Így van, és ez nem véletlen – mondta Tarald, kitárva a kaput a másik kettő
előtt. Yrja szíve a torkában dobogott. Bárcsak látná szegény anyja, hogy
reménytelenül rút leánya békésen cseveg a tiszteletessel és Tarald úrral!
– A nagyapám egyszer alaposan leteremtett. Közben utolsó rongynak éreztem
magam – szólalt meg Tarald. – Szegény öregnek azonban mindenben igaza volt,
mert tökéletesen felelőtlenül viselkedtem.
– Nem szabad bűntudatot éreznie Kolgrim miatt – nézett rá szelíden Martinius
tiszteletes úr. – Az ilyen heves szerelmet nem lehet kordában tartani.
– Ugyan, nem a gyerekre gondoltam – legyintett türelmetlenül Tarald.
– Tudom, mennyire megviselte a felesége halála.
Tarald végleg elveszítette a türelmét.
– Mi az hogy! – kiáltott fel. – Úristen, mennyire gyötör a lelkiismeretem!
Nem tehetek mást, oda kell mennem a sírjához és órák hosszat ülök mellette,
mert sötét gazembernek tartom magamat.
– Nem változtathat azon, ami történt – mondta nyugodt hangon Yrja. –
Teljesen érthető, hogy ennyire gyászolja szegény Sunnivát.
– Gyászolom? – fortyant fel Tarald. – Hát semmit sem értenek az egészből?
Éppen a nyírfasor végére értek, ahol sok-sok évvel azelőtt holtan esett össze
az a templomszolga, akit Sol, Sunniva anyja megmérgezett.
Egyszerre mindhárman megálltak. Yrja és a pap csodálkozva tekintett a fiatal
özvegyemberre.
Úgy tűnt, mintha Tarald meg akart volna szabadulni rossz lelkiismeretétől,
amely régóta nyomasztotta.
– Azért vezekelek, mert Sunniva énmiattam halt meg, én pedig nem
szerettem! – adta csaknem ordítva a másik kettő tudtára, arcát kezébe temetve.
A vízpára annyira beborította a vidéket, hogy erről a pontról a templomon, a
temetőn és a fasor egy darabján kívül semmit sem lehetett látni. Úgy tűnt,
mintha Graastensholm, a Hársfaliget és a környező dombhátak sűrű függöny
mögé rejtőznének.
– Nem szerette? – kérdezte tanácstalanul Yrja, aki most már végképp semmit
sem értett.
Tarald ismét felemelte szenvedéstől megviselt tekintetét.

– Kábulat volt csak, rövid, heves, őrült mámor. Szerettem, bálványoztam azt
a kecses kis teremtést, aki minden gondolatomat betöltötte, és aki által
felfedeztem a szerelmet. Nincs is szó, amely visszaadhatná, mit éreztem iránta.
– Értjük, mit akar mondani – bólintott nyugodtan a lelkész.
– Mintha megbabonáztak volna. De miután összeházasodtunk…
A többiek döbbenten várták, miféle vallomás kerekedik ki ebből.
– A végén alaposan elegem lett belőle – folytatta fásult hangon Tarald. –
Csakis magára gondolt, ugye így volt, Yrja? Más egyébről képtelen volt
beszélni. Állandóan sápítozott, mennyire szerencsétlen, amiért senkije sincs.
Mindez nem volt egyéb szemenszedett hazugságnál, hiszen egy szerető család
aggódó gondoskodása vette körül.
– Így volt – mondta csendesen Yrja.
Tarald szótlanul bólintott. Merev arckifejezéssel a ködbe burkolózó
Graastensholm felé nézett.
– Úgy érzem, mintha nem engem szeretett volna, hanem csupán szerelmes
tekintetemet. De erről most nem tudok többet beszélni.
– Vagyis úgy érzi, mintha boldogult felesége szívesen fogadta volna az ön
szerelmét és csodálatát, azonban mindezt semmivel sem viszonozta – mondta a
pap.
– Nagyjából így. Sunnivát állandóan ajnároznom kellett. Kezdetben
szórakoztatott a dolog, de azután… Egyszer hallottam, amint anyám így szólt
apámhoz: „Sunniva semmit sem örökölt Sol életerejéből.” „Nem” – felelte apám.
„Viszont nagyon is Hemingre ütött bizonyos szempontból. Nagyszerűen ért
hozzá, hogy másokra hárítsa a felelősséget, illetve az emberek együttérzéséért
rimánkodjék. Sol sokkal becsületesebb volt nála, még ha át is hágta a törvényt.
Szerencsére az utóbbi egyáltalán nem jellemző Sunnivára.” Teljesen
egyetértettem velük, noha természetesen sohasem találkoztam a legendás Sollal.
Mennyire elegem volt Sunnivából! Csaknem gyűlöltem a vége felé –
horgasztotta le fejét Tarald. – Amikor meghalt, úgy éreztem, mintha régi vágyam
teljesült volna. Természetesen mélységesen elszégyelltem magam és úgy
vélekedtem, a gyermek a bizonyíték arra, milyen kőszívű is voltam. Isten
megbüntetett a fiammal, amiért örültem az anyja halálának.
A pap, aki csendesen hallgatta Tarald megdöbbentő vallomását, eltökélten
karon fogta a fiatal férfit.
– Úgy gondolom, legjobb, ha most mind a hárman bemegyünk a templomba
imádkozni. Nagyon is megértem a lelki kínjait, Tarald úr. Most csak Isten
segítségével szabadulhat meg tőlük. Jöjjenek velem!
Tarald szó nélkül követte. Yrja habozott, Martinius tiszteletes úr azonban
intett neki, hogy tartson velük.
A néptelen templomban mindhárman letérdeltek, mialatt a pap imádkozott.
Yrja azonban nem igazán követte a lelkész fohászát, hanem igencsak pogány
módon így ujjongott magában:
– Nem szerette Sunnivát, nem szerette Sunnivát, nem, nem és nem!
Ugyanakkor teljesen következetlenül elfogta a részvét a szerencsétlen kis
teremtés iránt.
Yrja azt érezte, az öröm mellett ez is szíve mélyéről jön.
8. fejezet

A TEMETŐBEN TETT VALLOMÁSA után úgy tűnt, mintha Tarald

kiegyensúlyozottabb kapcsolatba kerülne félelmetes külsejű kisfiával. Yrja
néhány nappal később ölében tartotta Kolgrimot és dalolgatott neki, amikor
árnyék vetődött rá. Lehetetlen lett volna megmondani, tetszett-e Kolgrimnak az
ének, mindenesetre le sem vette Yrja ajkáról a szemét.
Az árnyék Taraldé volt. Most esett meg első ízben, hogy valóban a fiára
nézett.
Yrja azonnal elnémult. Hírtelen úgy gondolta, ostoba a gyermekdal, ő pedig
rosszul énekel.
Tarald azonban ügyet sem vetett a szegény lányra.
– Tengelre hasonlít – jegyezte meg minden bevezetés nélkül a fiatal férfi.
– Úgy van – mondta Yrja, aki megértette, hogy Tarald kétségbeesetten
kapaszkodik valamiféle reményt jelentő szalmaszálba. – Silje asszony elmesélte,
hogy Tengel úr lehetetlenül rútul nézett ki gyermekkorában.
– És idomtalan volt? – derült fel egy pillanatra Tarald arckifejezése.
– Valószínűleg igen.
– Nagyapa volt a legjobb ember, akit csak ismertem.
– Szerintem is! Ezenkívül a fiú arcvonásai olyan gyorsan szépülnek, hogy
csaknem naponta látni a változást.
– Tényleg?
Tarald leguggolt és a fiúcskára pillantott.
– Jó napot, kisöreg – mondta próbaképpen.
Kolgrim ragadozó szeme fenyegetően villant fel kócos üstöke alól, majd
rögtön utána rosszindulatúan húzta el hatalmas száját.
– Úristen – szólt döbbenten Tarald és azonnal felállt Kolgrim mellől.
– Nem veszélyes – mondta szelíden Yrja. – Így szokott köszönni.
– Az ég óvjon az efféle köszöntéstől!
Tarald hirtelen Yrja kezére nézett.
– Ahogy látom, harap is – jegyezte meg.
– Igen. Akaratos, de elfogad a dajkájának.
Mintha be akarná bizonyítani Yrja előbbi szavait, Kolgrim egyik kezével a
szegény lány arcába kapott és alaposan megcsípte. Yrja mindezt zokszó nélkül
tűrte.
– Tud járni? – kérdezte Tarald, aki ezalatt a falig hátrált.
– Bizony tud! Bemutatod apádnak, Kolgrim?
 A fiú lecsúszott Yrja öléből és Tarald felé totyogott.
– Vegye a karjába! – mondta csendesen Yrja.
– Hiszen ez érti, mit beszélünk! – kiáltott fel meglepetten Tarald, majd némi
viszolygással kitárta a karját.
– Miért ne értené? Azt hitte, hogy… A korához képest teljesen fejlett minden
szempontból.
Kolgrim egyszerre csak inogni kezdett, apja pedig elég okos volt ahhoz, hogy
közelebb menjen hozzá, így a fiúcska minden tekintélyveszteség nélkül a karjába
zuhanhatott.
Tarald, aki úgy érezte, mintha gombóc lenne a torkában, a rémülettől
tanácstalanul emelte fel a kisfiút. Kolgrim a segítségért viszonzásképpen olyan
erővel harapott apja fülébe, hogy eleredt a vére.
MINÉL NAGYOBBRA NŐTT a kisfiú, annál világosabban látta mindenki,
hogy belőle bizony nem lesz új Tengel.
Yrja előbbi megfigyelése azonban helyesnek bizonyult: Kolgrim groteszk
arcvonásai lassan kisimultak, elrendeződtek. Teste megnyúlt, így karja nem
hatott már majomszerűen hosszúnak, sőt a nyaka is kezdett kialakulni. Bár
vonásai egyre emberibbé váltak, sőt azt sejtették, hogy egyszer széparcú lesz,
továbbra is fennállott, amiről Yrja és a többiek legszívesebben tudomást sem
vettek volna: sárgás szeméből visszataszító érzelmi ridegség áradt és a
legcsekélyebb humorérzéke sem volt.
Születése utáni félelmetes külsejének emléke mostanra elenyészett a fiú
környezetében. Mindenki azt gondolta, az a kis szörnyeteg a bölcsőben csupán
rossz álom volt. Yrjának azonban az járt a fejében, hogy jobb volna, ha rút lenne
az arca, csak ne áradna szeméből ez a gonoszság. Hiszen egy csúf embert lehet
szeretni, a gonosz lelkűtől azonban távolságot kell tartani.
Akkor is kisgyermek – gondolta gyakran kétségbeeséssel a szegény lány.
Rászolgál mindnyájunk szeretetére. Kolgrimot bizony elhalmozták
kedvességükkel a felnőttek, azonban minden ez irányú fáradozásuk
megdöbbentően viszonzatlan maradt.
Bizonyos mértékig megtűrte maga mellett Livet és Yrját, mert
gondoskodásukból haszna származott. A többiekre ügyet sem vetett.
Tarald őszintén igyekezett megismerni és megérteni kisfiát. A szerencsétlen
apa gyakran sóhajtozott miatta.
Kolgrim értelmével semmi baj sem volt. Nagyon gyorsan megtanult beszélni
– különösen a „nem” szócskát, amelyet állandóan a szájára vett.
Yrja hihetetlen türelemmel bánt a gyermekkel. Liv gyakran adta fel a kis
vadóccal vívott reménytelen küzdelmet, ilyenkor fáradt hangon hívta oda Yrját,
aki nyugodtan hagyta, hogy a fiúcska kitombolja magát. Amikor Kolgrim
észrevette, hogy dacosságával nem veszi rá pesztonkáját az óhajtott
kétségbeesésre és dühkitörésre, felhagyott efféle próbálkozásaival.
A felnőttek sohasem gondolták, hogy egy kisgyermek ilyen alattomosan
ravasz lehet!
CECILIE LEVELET írt Livnek, amelyet az asszony Yrjának is felolvasott.
Úgy vágyódom haza, drága mama! Rettenetesen gyötör a honvágy, amikor itt
a nyakunkon a karácsony. Milyen jól emlékszem a graastensholmi ünnepi
előkészületekre!
Ebben az évben azonban nem mehetek haza, mert az udvari személyzetből
mindenki elutazik ide vagy oda. Ezért a gyermekekkel kapcsolatos felelősség
gyakorlatilag az én nyakamba szakad. Szó sincs arról, hogy rosszul érezném
magam, ugyanis gyökeret vertem Dániában és sok barátra tettem szert. De már
évek óta nem voltam otthon. Tarald kisfia idestova két és fél éves, időközben
elragadta a halál mindkét nagyanyámat, Tengel nagypapát, Jacobot és Sunnivát.
Annyi minden történik odahaza, amiben nem vehetek részt. Nem lehetek ott
egyetlen esküvőn, temetésen vagy keresztelőn sem. Nagyon félek, hátha más is
megesik, sőt rettegek valami szörnyűség bekövetkeztétől, ami miatt haza kellene
sietnem, mielőtt mások is meghalnának. Bárcsak legalább egyetlen karácsonyt
köztetek tölthetnék! Vágyom az otthon melege után.
– Szegény kislányom! – ejtette Liv az asztalra Cecilie levelét. – Beszélnem
kell Daggal, hogy egy időre hazajöhessen. Természetesen nekem is szörnyen
hiányzott, de először úgy tűnt, mintha remek dolga lenne.
– De örülnék, ha viszontláthatnám Ceciliét! – mondta Yrja, aki ezalatt
megpróbálta felöltöztetni a minden eszközzel berzenkedő Kolgrimot.
Yrja sohasem említett egy hónapokkal korábban történt kínos eseményt.
Tarald egy napon ragyogó arccal jelentette be, hogy sikerült új menyasszonyt
találnia. A hír hallatán mindenki megörült, csupán Yrja igyekezett csillapítani
gyötrő szívfájdalmát.
Hamarosan meg is jött az illető – egy rendkívül kedves nemes hölgy, akit
mindenki nagy szeretettel fogadott.
 Hamarosan találkozott Kolgrimmal, választottja fiával. A kisfiú arcán még
mindig volt valami visszataszító vonás. Embertelen gyűlölettel teli tekintete
ösztönös féltékenységgel meredt a jobb sorsra érdemes kisasszonyra.
A hölgy Taralddal történt előzetes megállapodása alapján néhány napig még
náluk maradt, távozása után azonban soha többé nem bukkant fel, csupán egy
hűvös hangnemű sajnálkozó levelet küldött.
A szerencsétlen férfi ezután hosszú napokig a szobájába zárkózott és rá sem
nézett a fiára.
A környéken sok Kolgrimmal kapcsolatos mendemonda járta. A parasztok
állandóan boszorkányfajzatról suttogtak, noha a bábaasszony és Yrja egyaránt
állhatatosan cáfolta a szóbeszédeket. Hiszen mindketten jelen voltak a szülésnél,
és saját szemükkel látták, amint az állítólagos csodalény elhagyja anyja testét. A
közelben sem boszorkányok, sem manók nem tartózkodtak, a pap pedig
majdnem azonnal megkeresztelte az újszülöttet.
A nép azt pusmogta, hogy Sunniva az ördöggel hált. Az utóbbi pletyka
rettenetesen gyötörte Liv lelkét. A lelkész megpróbálta lecsillapítani a
kedélyeket, és elmondta az embereknek, hogy a gyermeket az Úr nevében
keresztelte meg. Kíváncsiságuk azonban csak nem hagyott alább. Mindenki látni
akarta a kis szörnyszülöttet, akiről annyit sugdolózott a graastensholmi
szolganép.
Kolgrimot mindeddig az otthon falai között tartották. Yrja azonban
megelégelte a sok szóbeszédet. A szegény lány saját bőrén tapasztalta meg az
emberek könyörtelenséget a született testi hibákat illetőleg, éppen ezért mély
részvétet érzett a gyermek iránt.
Öt héttel karácsony előtt legszebb ruháiba öltöztette fel a kisfiút. Hátrafésülte
a haját, úgyhogy ki sem látszott télikabátjának csuklyája alól, a fakutyába ültette
és elindult vele a templom felé. Livnek ezen a napon fájt a torka, ezért otthon
maradt és mit sem tudott Yrja szándékáról. A család többi tagja már korábban
útrakelt a nagy szánon.
A bámészkodás és sugdolózás már a templomdombon elkezdődött. Yrja mit
sem törődött vele, szó nélkül kézen fogta Kolgrimot és elindult vele a templom
bejárata felé. A leány külsőre nyugodtnak tűnt ugyan, szíve azonban a torkában
dobogott.
A nehézségek az előcsarnokban kezdődtek. Kolgrim rángatni kezdte Yrja
kezét, nem akart bemenni ebbe a jéghideg, idegen házba.
– Ha most ordítani kezd, mindennek vége – gondolta idegesen a szegény lány.
– Akkor mindenkinek az jár majd a fejében, hogy valóban ördögfióka, akinek
maga a Gonosz az apja.
Éppen emiatt már előre finom falatokat csomagolt be, megdézsmálva a
graastensholmi éléskamrát. Gyorsan egy darab mézeskalácsot dugott Kolgrim
szájába.
– Többet is kapsz, ha csendben maradsz és velem jössz – csalogatta tovább a
kisfiút.
Kolgrim csendben maradt. Yrja legnagyobb megkönnyebbülésére ebben a
pillanatban Martinius tiszteletes úr is belépett az előcsarnokba. A kolerajárvány
alatti közös sorsukból adódóan bizalmas ismerősökké váltak.
A pap odalépett hozzájuk és köszöntötte őket.
Yrja karjára vette a gyereket, aki nehéz volt, mint a só.
– Megkérhetem valamire a tiszteletes urat?
– Természetesen, Yrja.
A lány hosszas sugdolózásba kezdett a pappal, mialatt a templomba betérő
hívek lopva pillantottak rájuk.
Ezután a lelkész követte Yrját a graastensholmi uraságok részére fenntartott
padhoz, amelyben Tarald és Dag már helyet foglalt. Az előbbit jeges veríték
verte ki, amikor ezen a helyen, méghozzá nagy nyilvánosság előtt látta meg a
fiát, míg az utóbbi nagy nehezen szertartásos mosolyt erőltetett az arcára.
Kolgrim figyelmét szerencsére lekötötte a gyertyák fénye. Jó ideig bámulta
pislogó lángjukat, majd Yrja ujját követve a főhajó mennyezetét vette
szemügyre. Amikor ezzel a látvánnyal is betelt, hátrafordult a gyülekezet felé,
amely félelemtől dermedten bámulta. A legtöbb ember mégis csalódást érzett a
gyermek láttán, aki nem volt olyan visszataszító, mint amennyire a pletykák
állították. Bár a szeme… ha ez nem a Sátántól való, akkor vajon kitől? –
gondolták jónéhányan a hívek közül.
Yrja tudta, hogy Eikebyből is többen jöttek el az istentiszteletre. Ha anyja ott
lett volna, rögvest elsüllyed szégyenében, amiért tulajdon leányának ölében egy
ilyen kis ördögfióka ül az urasági padban.
Kolgrim szerencsére szokatlanul keveset beszélő gyermek volt. Yrja
mindannyiszor gyorsan egy darab süteményt gyömöszölt a szájába, amikor a
kisfiú meg akart szólalni vagy rendetlenkedni támadt kedve.
 A pap fellépett a szószékre, és a gyülekezet felé fordulva beszélni kezdett,
amire Yrja egész testében összerándult. Most minden eldől! Vajon hogy
fogadják a hívek lelkipásztoruk szavait?
– Kedves testvéreim! Ma gyülekezetünk új, ifjú tagját üdvözölhetjük itt a
templomban, egy olyan kisfiút, akit magam kereszteltem meg születése után,
amely sajnos szerencsétlen édesanyja életébe került. Erről a gyermekről sok
ostoba és rút dolgot beszéltek össze. Most azonban hadd ejtsek én néhány szót
róla.
– Nem látjátok, kire hasonlít? Nézzétek csak meg a vállát, fekete haját (Yrja
időközben levette fejéről a csuklyát) és különös szemét! Egy olyan férfira
hasonlít, aki ugyanilyen szerencsétlen módon született, édesanyja halálát
okozva. Az az ember, akit említettem, gyermekkorában keservesen
megszenvedte, amiért így jött a világra. Mi azonban nemeslelkű és önfeláldozó
embernek ismertük meg, és mindannyian szívünkbe fogadtuk. Ha valaki még
nem jött volna rá, a fiú nagyapjáról, Tengel úrról beszélek. Tegyük a kis
Kolgrim gyermekkorát ugyanolyan szomorúvá és magányossá, mint amilyen a
nagyapjáé volt? Vagy pedig fogadjuk szeretettel? A mi Urunk, Jézus Krisztus
már szeretetébe fogadta!
A templomban néma csend támadt. Martinius tiszteletes úr rövid szünetet
tartott, majd az egyházközséget érintő közlemények felolvasásába kezdett.
Végre megtört a jég. A graastensholmiak, valamint Are és teljes családja
megkönnyebbülten lélegzett fel. Ekkor azonban mindenki láthatta, hogy Kolgrim
jó magaviseletének vége szakadt. Yrja kénytelen volt gyorsan kivinni a
templomból, a kisfiú ugyanis a szószék felé indult, hogy társaságával
örvendeztesse meg a lelkészt. Élénken tiltakozott, amikor pesztonkája felkapta
és az ajtó felé indult vele.
Tévednek – gondolta rossz érzéssel Yrja. Kolgrimot egyáltalán nem lehet
Tengellel összehasonlítani. Tengel ugyanis törődött a többi emberrel, míg
Kolgrim fittyet hány rájuk.
TARALD UGYANEZEN AZ ESTÉN bement a gyermekszobába, mialatt
Yrja éppen ágyba fektette Kolgrimot. Sokáig állt az ajtóban és hosszasan nézte
őket. Végül a leány egészen összezavarodott és a padlóra ejtette Kolgrim cipőjét.
Tarald rögtön felemelte és átnyújtotta a cipőcskét.
– Köszönöm – suttogta Yrja, aki fel sem mert nézni.
Ekkor vállán érezte a fiatalember kezét.
– Nekem kell köszönetet mondanom – szólalt meg meleg hangon Tarald és
távozott a szobából.
Innentől fogva azonban felvette azt a szokást, hogy esténként beült a
gyerekszobába és Yrjával beszélgetett, amíg a lány ágyba fektette Kolgrimot.
Yrja előre örült minden egyes ilyen alkalomnak. Élt-halt a Taralddal folytatott
csevegésért, ugyanakkor félt, nehogy megérezze a férfi, milyen sokat jelent
számára minden együtt töltött perc.
Beköszöntött az 1624. év, amely rendkívül hideg telet hozott. Télutóra Yrja
idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Ennek oka részben Kolgrim természete,
részben Tarald iránt érzett szerelmének eltitkolása volt.
Ugyanazon a napon, amikor az egész Meiden család kitörő lelkesedéssel
örvendezett Cecilie levelének, amelyben azt írta, hogy karácsonyra hazajöhet,
gyermekágyi lázban meghalt Yrja anyja. A szerencsétlen, idő előtt megvénült
asszony utolsó, teljesen felesleges terhességének esett áldozatául. Mindenki
kihasználta szegényt, legfőképpen saját élete párja. Az özvegyen maradt apa,
akinek hirtelen seregnyi gyerek szakadt a nyakába, hazahívta Yrját az eikebyi
majorba.
Liv az ajkába harapott. Megértette ugyan az eikebyi gazdát, most azonban
hogyan boldoguljanak el Kolgrimmal? Nehéz léptekkel vánszorgott fel
unokájához, akit egyetlen pillanatra sem lehetett magára hagyni.
Tarald akkor lépett be az előcsarnokba, amikor Yrja összecsomagolt
motyójával éppen távozni készült Graastensholmról. A látványra a fiatalember
teljesen kétségbeesett.
– Ugyanúgy tönkre fognak tenni, ahogyan szegény anyádat is sírba vitték. Mi
pedig nem boldogulunk nélküled. Te vagy az egyetlen, aki bánni tud
Kolgrimmal, amikor megmakacsolja magát.
– Apámnak nincs más segítsége. Minden nővéremnek van már családja, én
maradtam csak pártában.
– Akkor gyere hozzám feleségül! – kiáltotta Tarald.
A helyiségben egyszerre síri csend támadt. Úgy tűnt, a férfi előbbi szavaitól
mind a ketten megrémültek.
– Legjobb, ha elindulok haza – ragadta meg végül Yrja a batyuját.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam, Yrja.
– Nem gondolhatta komolyan. Az én külsőmmel jöjjek Graastensholmra
feleségnek? – Szörnyű gyanakvás fogta el egy pillanatra. Azért kérte meg Tarald
a kezét, hogy az emberek azt higgyék, ő csodálkozott rá Kolgrimra?
De nem, Taraldtól nem telik ki ennyire bonyolult és egyben ravaszul számító
gondolatmenet.
A férfi felkapta Yrja batyuját, másik kezével pedig Dag pillanatnyilag üresen
álló dolgozószobája felé húzta a szegény lányt.
– Legjobb, ha nyugodtan és alaposan megbeszéljük az egész dolgot – mondta
Tarald.
Yrja ellenszegülés nélkül követte, nem is tudva, miért érzi magát ennyire
szomorúnak.
Tarald az apja karosszékébe ültette Yrját, ő pedig szorosan szembe ült vele,
térdük egymáshoz ért. Yrja igyekezett feltűnés nélkül hátrább húzódni.
Időközben kitartóan a padlót bámulta, mert lelki szemével amúgyis látta Tarald
vonásait, szép ívelésű szemöldökét, mélyen ülő, sötét szemét, szabályos orrát.
Szája sokat veszített ifjúkori petyhüdtségéből, mostanra pedig annyira szép
formát öltött, hogy Yrja gyakran szerette volna végighúzni rajta a mutatóujját.
Tarald örökölte a Jéghegyek Népének kiálló pofacsontját, de különben teljesen
Meiden volt, noha a bárói család hosszúkás arcvonásai nélkül. Izmos testével
rendkívül jó megjelenésű férfi benyomását keltette.
– Szó sincs pillanatnyi szeszélyről – mondta határozott hangon Tarald. – Az
elmúlt időben többször is töprengtem ezen, de úgy gondoltam, nincs jogom,
hogy megkérdezzelek.
– Nincs joga? – nézett fel elképedve a lány.
– Pontosan így van. Várd meg, amíg elmondom, mire gondoltam!
Yrja semmit sem tudott felfogni az egészből, mégis feszülten várta Tarald
magyarázatát.
– Szükségem van rád, Yrja. Kétségbeesetten szükségem van rád szerencsétlen
fiam miatt. Bárónői címet, biztos jövőt kínálhatok, valamint rendületlen
barátságomat. Tudhatod, mennyire becsüllek és szeretlek, amiért annyira
állhatatos vagy.
A szegény lány egyre nehezebben bírta fegyelmezni magát.
– Bizonyára megérted, hogy a gyerek miatt soha többé nem nősülhetek meg.
Láthattad, milyen eredménnyel járt a kísérletem. Te azonban ismered Kolgrimot,
ő pedig… megtűr téged maga mellett. Nyilván ez a legtöbb, ami kitelik tőle.
Különben úgy tűnik, mintha végtelenül megvetne mindenkit, velem együtt.
– Ez nem igaz – vágta rá Yrja.
– Vajon felderült-e bármikor is az arca, amikor bejöttem a szobájába? –
mosolygott keserűen Tarald. – Ha pedig megpróbálom kimutatni a szeretetemet,
mindig elfordul tőlem.
– Nem fűlik hozzá a foga – mormogta a lány.
– Nem, és éppen ezért nem mernék mást, mint téged feleségül kérni. Ki
vállalná magára annak a kockázatát, hogy még egy ilyen gyermeket szül, sőt,
akár bele is halhat?
Yrjának továbbra is az volt az érzése, hogy valami megalázó dolgot él át. – A
szerelmemet viszont nem tudom felajánlani – nézett komoran maga elé a férfi. –
Minden ezzel kapcsolatos érzésemet Sunnivára pazaroltam. Természetesen saját
szobád lesz, ahol sohasem foglak zaklatni.
Ó, szent együgyűség!
 – És ha egy napon olyan nővel találkozik…, akibe mégis beleszeret… és aki
elfogadja olyannak Kolgrimot, amilyen?
– Ez nem fog megtörténni – felelte gyorsan Tarald. – Továbbá légy szíves, és
tegezzél! Hiszen gyermekkori játszótársak vagyunk, én pedig éppen megkérem a
kezedet, vagy még mindig nem érted?
– De igen – nyelt nagyot Yrja. – Köszönöm, akkor majd tegezni foglak.
Viszont nem tudhatod, találkozol-e még olyan nővel, akibe beleszeretsz. Tegyük
fel, hogy így történik. Akkor mi lesz velem?
Ha Tarald jobban hegyezi a fülét, Yrja szóhasználatából és hangjának
árnyalatából kihallja, mit érez iránta a szegény teremtés.
– Ez esetben természetesen visszakapod a szabadságodat – mondta a férfi
Köszönöm – gondolta mélységes szívfájdalommal Yrja.
Sokáig némán ültek.
– Nos, mi a válaszod? – törte meg végül Tarald a csendet.
– Azt hiszem, tévedsz, amikor “még egy ilyen gyerekről” beszélsz. Hiszen
éppen a Sunnivával való rokonságotok bizonyult ennyire vészterhesnek.
– Meglehet – gondolkodott el a férfi.
– Ezért az a véleményem, ne hamarkodj el semmit, Tarald! (Csak nem vette
észre, mennyire remeg a hangom? – gondolta Yrja.) Találhatsz még új feleséget,
és akár több gyermeketek is lehet.
– Rettenetesen szeretnék még egy gyermeket, ezt bizonyára megérted. Így

talán nem érezném ekkora kudarcnak az életemet. De tudod, tökéletesen meg

vagyok győződve arról, hogy nem akad olyan nő, akinek kellenék, amikor egy
Kolgrimhoz hasonló koloncot vonszolok magam után. Még ha egy Sunnivánál
szebb nővel is találkoznék, nem gondolhatok arra, hogy újra szerelembe essem.
Ez sajnos nem megy, sajnos, nagyon csúnyán megégettem magamat!
Yrja teljesen némán ült. Végtelenül fáradtnak és csalódottnak érezte magát.
Apámnak szüksége van rám – gondolta. Nem szabad csalódást okoznom neki.
Ugyanakkor világos volt előtte, hogy apja, fivérei és a család egyéb tagjai
elboldogulnának a háztartással, ha csak egy kicsit is együttműködnek és egymás
között elosztják azokat a terheket, amelyeket oly könnyedén hárítottak át
anyjára. És azzal is tisztában volt, hogy Graastensholmon nélkülözhetetlen a
segítsége.
– Hacsak te… – szólalt meg egyszerre Tarald.
A lány nem teljesen figyelt rá.
 – Mit mondtál? – ocsúdott fel.
– Nem, erre nem kérhetlek meg.
– Fejezd csak be, amit elkezdtél.
– Hacsak te meg nem ajándékoznál egy gyermekkel.
Yrjának először elállt a lélegzete, majd félig elfojtott kiáltást hallatott,
felkapta a batyuját és nehézkesen kifutott a szobából, ki az épületből, egyenesen
le az úton.
Télen alig esett hó, a szántóföldek és mezők azonban kővé fagytak, s a vizek
felett ködpára gomolygott.
Messze lent az országúton, ahol egy dűlőút kanyarodott le Eikeby felé, Yrja
lelassította lépteit.
Gondolataiban felidézte apjának fojtogatóan önsanyargató jámborságát, ami
azonban nem akadályozta meg abban, hogy kihasználja családtagjait.
Ezzel szemben állt a Graastensholmon és a Hársfaligetben megszokott szabad
szellemű magatartás, amelyre az egész egyházközségben nem volt példa.
Kistestvérei, unokaöccsei és unokahúgai azt követelik majd tőle, legyen
állandóan velük és úgy bánnának vele, mint valami igáslóval. Anyját már elérte
a sorsa. A rengeteg robot után jutalomként sírgödre várta.
Vajon számíthat egyáltalán másféle életre? Ki is venné feleségül a nagydarab,
csúnya, idomtalan, karikalábú Kórót?
Életének egyetlen szerelme, Tarald. Igaz, végtelenül megalázó feltételekkel.
Van-e más kiút, mint nemet mondani? Nem őrültség-e kosarat adni
Taraldnak, amikor megkérte a kezét – az ő kezét, aki minden nő közül a
legméltatlanabb erre a tisztességre?
Tarald legutolsó kérése azonban kegyetlen volt! Tenyészállatnak akarta
használni, gyermekszülésre szolgáló eszköznek.
De hiszen másképpen hogyan lehetne gyereked, te ostoba liba? – kérdezte
magában Yrja. Pedig mennyire vágyódsz egy kisgyermekre, akinek ráadásul
Tarald lehetne az apja!
Melyik fajta megaláztatás a rosszabb? Az eikebyi rabszolgamunka vagy a
Graastensholmon érzett állandó lelki fájdalom?
Yrja csak most vette észre, hogy jó ideje álldogál a keresztútnál.
Megérlelte elhatározását és sietős léptekkel továbbindult Eikeby felé.
A majorban nyomott hangulat uralkodott. Az asszony holttestét a pajtában
ravatalozták fel, az apa a gyermeksereggel a nagyszobában szerencsétlenkedett.
Valamennyien fellélegeztek, amikor Yrja belépett közéjük.
 – No végre – fogadta az apja. – Tedd fel az üstöt a tűzhelyre, leányom, tegnap
este óta semmit sem ettünk.
Ezzel kicsordult a pohár.
Yrja mély lélegzetet vett.
– Vannak köztetek felnőtt emberek, akik meg tudnak főzni egy fazék ételt.
Csak azért jöttem, hogy búcsút vegyek szegény boldogult édesanyámtól, azután
megyek is vissza Graastensholmra.
– Micsoda? Elkapott a nagyzási hóbort, te lány? Csak úgy itthagysz
bennünket? Az a kötelességed, hogy…
– Az a kötelességem, hogy férjemuram oldalán legyek, ne pedig értetek
dolgozzam magamat agyon, mint szegény anyám. Férjhez megyek – fejezte be
szavait Yrja, azzal bevágta maga mögött az ajtót. Éppen csak arra volt ideje,
hogy szomorú és rövidre fogott búcsút vegyen anyjától. Amikor kinézett a pajta
ajtaján, látta, hogy az egész család kitódul a házból és egyenesen feléje tart.
Amennyire csak telt tőle, nyakába kapta a lábát és elindult Graastensholm felé.
KÖZBEN A KASTÉLYBAN váratlan dolog történt. Liv semmit sem tudott
Taraldnak Yrjával folytatott beszélgetéséről. A bárónő nagyon aggódott és
szomorkodott, amiért a lány otthagyja őket. Természetesen gyakorlati
szempontok vezették, Yrja azonban többet jelentett számukra holmi
szárazdajkánál. Milyen is lesz az élet barátságos, meleg lénye nélkül ebben a
nagy házban?
A csaknem hároméves Kolgrim az ablaknál állott.
– Hova med Ylla? – kérdezte reszelős hangján.
Liv felnézett a kézimunkájából.
– Yrja itthagy bennünket, Kolgrim. Odalent fog lakni az apjánál és a
családjának segít majd a háztartásban. Nagyon sokan vannak testvérek, tudod.
A kisfiú felsóhajtott. Lenézett az Eikeby felé vezető útra, ahol éppen akkor
tűnt el Yrja alakja a fák között.
Kolgrim erre heves sírásba kezdett és mindkét tenyerével az ablaktáblát verte.
– Ylla! – ordította. – Ylla!
Liv felugrott és elrángatta unokáját az ablaktól.
– Yrjának el kellett mennie – mondta, miközben csitítani próbálta a gyereket.
Kolgrim a hír hallatára őrült módjára rúgkapált és visított.
– Dag! Tarald! Segítség! – kiáltotta rémülten Liv.
Dag, akit a segélykiáltás ebéd utáni álmából vert fel, Taralddal együtt ért a
gyermekszobába. Közös erőfeszítéssel valahogyan Yrja ágyára teperték az
eszeveszetten kapálózó kisfiút.
– Nézzétek, sír! – mondta elképedten Dag. – Szabályosan sír!
Livnek meghatottságában ugyancsak eleredtek a könnyei.
– Kedves gyermek – suttogta meghatottan. – Drága kicsi fiú!
– Meg kell próbálkoznunk Yrja visszaszerzésével – mondta Dag, mialatt
hárman együttesen csitították a gyermeket. Tarald ügyetlenségében egy
pillanatig Kolgrim szája elé tartotta a kezét, a következő másodpercben azonban
felordított a fájdalomtól.
– Valóban mindent megtettem, hogy itt marasztaljam – nyöszörögte,
miközben az oldalához szorította véresre harapott kezét. – Még házasságot is
ígértem neki.
– Igazán? – kérdezte Dag. – Egyszer végre valami értelmes dolgot is
cselekedtél. És mit szólt?
– Szó nélkül itthagyott.
– Kedves kis Kolgrim – szólt gyengéden Liv a fiúhoz, aki minden csitítás
ellenére tovább rúgkapált és úgy ordított, mint a fába szorult féreg.
– Hogy mondhatott nemet? – kérdezte gyanakodva az asszony.
– Magam sem értem – kiáltotta vissza Tarald a tökéletes hangzavarban. –
Bárónői címet és Graastensholm úrnőjeként biztos jövőt ajánlottam fel neki
(fogd be már a szádat, te büdös kölyök!) megígértem, örökké számíthat a
barátságomra, mert valódi értelemben vett újabb házasságról nem lehet szó… jól
tudjátok, miért. Megfogadtam, hogy részemről mindenféle zaklatástól
tartózkodni fogok. Mindezek ellenére a végén felajánlottam, legyen mégis közös
gyermekünk, hiszen szeretnék még egyet. Talán ez a gondolat rettentette vissza,
nyilván megijedt, hátha egy Kolgrimhoz hasonló újabb gyerek jönne frigyünkből
a világra.
Liv felegyenesedett és a férfiaknak engedte át a még mindig őrjöngő Kolgrim
lecsillapításának nehéz feladatát. A gyengéd természetű asszony egyszerre csak
dühös macska gyanánt támadt Taraldra.
– Mindig te voltál a gyermekeink közül a nyámnyilább. Cecilie sokkal különb
nálad!
– Talán nem teljesítettem mindig a kötelességemet? Nem veszitek észre,
mennyire felvirágzott irányításom alatt a graastensholmi birtok? Vagy esetleg
elhanyagoltam volna a fiút?
– Nem erről beszéltem. Jól értesz a földműveléshez, az emberi kapcsolatokról
azonban az égvilágon semmi fogalmad sincsen. Olyan tapintatosan viselkedtél,
akárcsak az elefánt a porcelánboltban.
Tarald bosszús és értetlen tekintettel meredt anyjára, miközben elengedte a
gyermeket.
– Segítsetek végre! – nyögött fel Dag. – Kiszabadul!
Liv az ablak felé indult.
– Van egyáltalán bármi értelme ennek az egész komédiának? Yrját elijesztette
ez a szerencséden tökfilkó, aki sajnos a mi fiunk. Így az a jövő vár ránk, hogy
örökre egy olyan gyerekkel vesződjünk, aki…
Hirtelen elhallgatott és kinézett az ablakon.
– Yrja visszajön! – kiáltotta kitörő örömmel. – Batyustul a kastély felé tart!
Nézzetek ki ti is! Ugye, ő jön Eikeby felől?
Tarald az ablakhoz rohant.
– Tényleg, Yrja az! A környéken csakis ő kacsázik ilyen mulatságosan. Elébe
megyek!
A fiatalember lerohant a lépcsőn, anyja utánaszólt ugyan valamit, de semmit
sem hallott belőle.
Tarald csaknem repülve tette meg a kastélytól lefelé vezető utat.
A Graastensholmra vezető út alján futottak össze.
– Hát mégis visszajöttél! – lihegte Tarald örömtől ragyogó szemmel.
– Igen. Kolgrimnak nagyobb szüksége van rám, mint az elkényeztetett
pereputtyomnak.
Tarald felkapta a szegény lány batyuját.
– Teljesen megvadult, amikor látta, hogy elmész. Képzeld el, még sírt is!
– Tényleg? – kérdezte csodálkozva Yrja. – Nem gondoltam volna róla…
– Mi sem. Anya nagyon meghatódott. Mondd csak… Yrja… gondolkodtál a
javaslatomon?
– Igen – felelte komoly hangon a lány. – És?
– Köszönöm, igent mondok rá, többre amúgysem becsülöm magamat.
– Most megint nem értelek. Úgy gondolod, lejjebb süllyedsz attól, hogy
Graastensholm úrnője válik belőled?
– Ilyesmit sohasem mondtam.
– Azt hiszed talán, nem vagy méltó ekkora tisztesség re? Nehogy szégyelld
magad! Tudod, mennyire szükségünk van rád. Apám azt mondta, hogy a
házassági ajánlatom a legértelmesebb dolog volt, amit csak tehettem – anyám
pedig azért veszekedett velem, mert szerinte úgy viselkedtem, mint elefánt a
porcelánboltban. Ezen már én is feldühödtem, mivel ezt mégsem érdemeltem
meg.
Yrja csendesen mosolygott magában. A bárónő mindig is okos asszony volt.
– Még csak egy dolgot szeretnék tőled kérdezni – mondta Yrja.
– Parancsolj!
– Nem várhatnánk… egy ideig a másik gyermekkel? Nem hinném… hogy
érett lennék rá.
Tarald megszorította a lány kezét.
– Teljesen megértelek. Várjunk vele addig, amíg nem tartod elérkezettnek az
időt.
A fiatalember semmit sem értett Yrja kéréséből. Úgy vélte, Yrja attól tart,
még nem tudná kihordani a gyermeket. Nem értette, hogy a fiatal nő magától a
gyermeknemzéstől vonakodik. A szegény lány egyelőre képtelen lett volna
magába fogadni azt a férfit, akit évek óta szeretett. Nem tudta volna elviselni
annak gondolatát, hogy a karja közt fekvő Tarald alig törődne többet vele, mint
bárki más szülésre alkalmas nővel.
Jó ideig némán haladtak egymás mellett a kastélyba vezető úton.
– Eszembe jutott más is – szólalt meg Yrja. – Ki tudja, képes lennék-e arra,
hogy kihordjak és megszüljek egy gyereket? Mindenki láthatja rajtam, milyen
beteges voltam egykor. Akár meddő is lehetek. Más nőt kellene választanod.
– Kolgrim azonban téged akar maga mellett.
Ez a válasz gyógyír volt a szegény Yrja lelkén ütött sebre. Dag és Liv két
oldalról közrefogta riasztó külsejű unokáját és az előcsarnokba sietett vele.
Kolgrim vékony lábával rugdalózva az ajtó felé rángatta nagyszüleit, miközben a
falak rezegtek éktelen ordításától.
Dag kinyitotta a bejárati ajtót, Kolgrim pedig kitépte magát nagyszülei keze
közül és kirohant a szabadba. Yrja és Tarald szerencsére éppen ekkor ért a
kastély elé. Kolgrim karját széttárva Yrja felé szaladt és újra sírni kezdett –
ezúttal örömében. Yrja felemelte a kisfiút, aki átkarolta jóságos pesztonkájának
vastag nyakát.
– Kedves kicsikém – vigasztalta Kolgrimot. – Most már mindig veled leszek,
drágám – ölelte át a rusnya fiúcska hegyes, széles vállát.
A többiek megindultan néztek a szemük előtt lejátszódó csodát.
Kolgrim forró érzelmeket tanúsított egy másik ember iránt.
A gyermek arckifejezését csupán Liv vette észre, aki valahogyan Yrja háta
mögé került. A bárónőt hidegrázás fogta el Kolgrim alattomos vigyora láttán,
amellyel gondozónőjének visszatérését köszöntötte.
Talán káprázott a szemem – gondolta a következő pillanatban Liv. Vagy ő
csakis ezen a módon képes kinyilvánítani az örömét?
ÁM CSALÓDNIA KELLETT, aki a történtek után azt hitte, hogy ezentúl
könnyebb lesz Kolgrimmal bánni. Megmaradt ördögfiókának, aki nagyon is
tudatában volt hatalmának és főleg annak, hogyan kell élni vele.
Amit egykor Silje Sol esetében felfedezett, Kolgrimra is vonatkozott. A
gyereket nem lehetett megbüntetni, mert utána életveszélyessé válhatott a
gyűlölettől és bosszúvágytól. A felnőtteknek idővel sikerült a szeretet és a szigor
között egyfajta egyensúlyt találniuk – mindez azonban kimerítette erejüket.
A jó Tengelre ez a kisfiú egyáltalán nem hasonlított. Liv viszont
meglehetősen pogány módon gyakran gondolt arra, hogy bizonyára ilyen lehetett
a Gonosz Tengel.
Kolgrim azonban a családhoz tartozott. Kicsi gyermek volt, aki nem tehetett
arról, hogy a világra jött. Szívük mélyén mindannyian gyengéd érzéseket
tápláltak iránta, egyszersmind aggódtak mostoha sorsa miatt.
9. fejezet

ISMÉT LAKODALOMRA készülődtek Graastensholmon.

– Javasolhatnám, kedves Yrja, hogy tartsunk egyszerű esküvőt? – mosolygott
Liv kissé gyámoltalanul a menyasszonyra. – Egyszer ugyanis hét országra szóló
lagzit csaptunk. Én voltam a menyasszony, a vőlegény pedig Laurents Berenius.
Ennél boldogtalanabb házasságot azonban a föld nem hordott a hátán. Utána jött
a második kézfogóm, ezúttal Daggal, és ez sokkal szolidabb és nyugodtabb
hangulatú volt. Tudhatod, milyen boldogok vagyunk egymás mellett. Tarald és
Sunniva is díszes esküvőt csapott, és az ő házasságuk sem végződött valami jól.
Ugye jobb, ha csendes menyegzőt ülünk?
– Hogyne – mosolygott Yrja. – Ez tűnik a legbiztosabb előjelnek. De az
apámat szívesen meghívtam volna…
– Drágám, természetesen minden rokonodat szívesen várjuk! A Hársfaligetből
is itt lesz mindenki. Csupán arra céloztam, hogy ez alkalommal ne hívjunk meg
kívülállókat.
Liv mégis pánikba esett, amikor Yrjával együtt összeállították az esküvői
vendégek listáját. Yrjának az eikebyi majorban és környékén lakó testvéreivel,
nagy-bátyjaival, nagynéniéivel, unokatestvéreivel, unokaöccseivel és
unokahúgaival, valamint a Hársfaligetben lakókkal együtt a papíron végül
nyolcvanöt név szerepelt. Sőt „egyszerű” esküvőt rendezni sem bizonyult valami
könnyű dolognak.
Amikorra sikerült az utolsó eikebyi lakót is kitessékelni az ajtón, a
házigazdák és a szolgák egyaránt holtfáradtak voltak. Yrja egyik unokahúgát a
lakodalmas asztal alatt találták meg, amikor fel akarták takarítani az ebédlőt. De
hát ezen is túlestek.
Yrja pedig Tarald felesége volt. A pap összeadta őket, s szép beszédet tartott
arról, milyen szép, hogy két jóbarátja egymásra talált. Fiatal, babaarcú felesége
eközben a falakat borító szőnyegeket vizsgálta, és jóságos mosolyához némi
fanyalgás is járult. A mátkapárnak egyszerre jutott eszébe az a bizonyos temetői
találkozás, és rögtön új fényben látták Julie asszonyt. Most már némileg
kapiskálni kezdték, miért is volt annyira elkeseredve a tiszteletes úr. Minderről
az este folyamán még inkább megbizonyosodhattak, amikor szemtanúi voltak,
mennyire leereszkedően beszél Livvel az ifjú asszony. Nehogy bárki is azt
merészelje gondolni, hogy az egyházközségben többet ér a pap feleségénél! –
sugárzott Julie arcáról.
Liv szemében egyszerre csak dacos fény villant fel.
 – Ürítem poharam Yrjára, az ifjú bárónőre! – emelkedett fel.
A papné még éppen idejében fojtotta el kitörni készülő vihogását.
Egyszer aztán az esküvői vacsora is véget ért. Miután minden vendég
távozott, az ifjú házasok megálltak Yrja ajtaja előtt.
– Köszönöm ezt a napot, drága kedvesem – mondta csendesen Tarald. – Te a
lehető legjobban tettél eleget kötelezettségeidnek. Most én is igyekszem így
tenni.
Yrja egész testében megremegett, de férje csupán a kezét fogta meg.
– Jó éjszakát, Yrja! Kolgrimnak nálad jobb anyja nem lehet!
Ezzel bement a saját lakrészébe, Yrja pedig a saját szobájába, ahol nyitva állt
a gyermekszobába vezető ajtó.
Sokáig maradt ébren és bámult ki az ablakon át a sötétbe. Csaknem hajnal
volt, mire álomba merült.
A HÁZASSÁG minden zavaró előjel dacára jónak bizonyult. Tarald a
korábbiaknál sokkal kíméletesebb és kedvesebb volt Yrjával szemben. Daggal és
Livvel együtt beszélgetve vagy kártyázva négyesben üldögéltek a hosszú téli
estéken, mialatt a szomszédban Kolgrim aludt. Nagyszerűen kijöttek egymással,
Yrjával pedig senki sem bánt úgy, mint valami alacsony sorból jött félig-meddig
írástudatlan személlyel. A háziak mindenben egyenrangúnak tekintették,
melegszívű teremtésnek, akinek megvan a magához való esze.
Március közepén Tarald Kolgrim szobájában sokáig bámult ki az ablakon,
majd egyszerre így szólt a feleségéhez:
– Gondoltál már arra a második gyerekre?
Yrja olyan hevesen megremegett, hogy felbosszantotta vele Kolgrimot.
– Igen – felelte végül alig hallhatóan.
– Úgy gondolod, képes lennél rá?
Yrja egy ideig tétovázott.
– A hosszú várakozásra? A szülésre? Igen. Amikor csak akarod.
– Megfelel, ha ma este bejövök hozzád? – kérdezte Tarald, hátra sem fordulva
az ablaktól.
Ne verj annyira, szegény szívem! Jaj nekem, bánatomban mindjárt
megszakadsz! – gondolta kétségbeesetten Yrja.
– Igen. Megfelel – nyögte ki nagy nehezen.
A legutolsó pillanatban sikerült elharapnia, hogy köszönetet mondjon a
férjének, amiért gyakorolni akarja házastársi jogait.
A szerencsétlen Yrja gyorsan lefektette Kolgrimot, azután a mosókonyhába
igyekezett. Annyira remegett a keze, hogy majdnem a kád mellé öntötte a vizet.
Kénytelen volt leülni a fal mellett lévő padra, majd kezével betakarta az arcát és
keserves zokogásban tört ki.
 Liv éppen ekkor lépett be néhány szennyes ruhadarabbal a kezében.
Döbbenten csukta be az ajtót.
– Úristen, mi bajod van, Yrja? – kérdezte.
Yrja, akin csupán alsószoknya volt, nem tudott válaszolni. Liv átölelte menyét
és megvárta, amíg a szegény teremtés némileg megnyugszik.
– Annyira félek – szipogta Yrja.
– Mondd el, mi nyomja a szívedet.
– Erről nem beszélhetek.
– Legalább egy szót szólj, hátha tudok segíteni rajtad.
– Csakis Taraldra és énreám tartozik.
– Rosszul bánt veled? – kérdezte Liv egy kis szünet után.
– Dehogyis, sőt.
– Tudhatod, hogy a fiam. Talán mégis segíthetek.
– Annyira félek attól… hogy rútnak találja a testemet, én pedig nem tudom
elrejteni, hogy… mennyire szeretem őt.
Te jóságos Isten! – mondta magában Liv, aki Yrja előbbi szavait hallva
kénytelen volt döbbenetében behunyni a szemét. Mit csinált az én lehetetlen
fiam? Mivel bánthatta meg ezt a szegény lányt?
– Azt mondod, hogy ti ketten… még sohasem voltatok együtt?
– Nem, soha – nyelt nagyot Yrja. – Most azonban gyereket akar, méghozzá
ma este. Fürdeni akarok, és úgy összetűzni a hajamat, ahogyan Silje asszony
tanított rá, a lábamon azonban nem tudok változtatni!
Yrja hangja zokogásba fulladt, és ismét eleredtek a könnyei.
Hogy lehetsz ennyire kegyetlen, Tarald? – gondolta kétségbeesetten Liv. Nem
vagy a mi fiunk, és Charlotte, sőt Silje meg Tengel unokája? Ki volt ennyire
szívtelen az őseid közül? Talán Jeppe Marsvin, az a pöffeszkedő apai
nagyatyád? Vagy Charlotte semmirevaló apja?
Liv egyszerre éktelen dühbe gurult.
– Figyelj rám, Yrja! Ezerszer különb ember vagy annál a felszínes
hóhányónál. Jól vésd eszedbe, amit mondtam! Neki kell azért köszönetet
mondania, amiért eljöhet hozzád, és neki kell megalázkodnia a te állhatatos
szerelmed előtt. Jóideje szerelmes vagy belé, ugye?
– Igen, sok éve. Silje asszony tudott róla.
Hány keserves év is lehetett az? – gondolta mélységes részvéttel Liv.
Ráadásul Sunniva előtt!
– Yrja, ebbe nem avatkozhatom bele. Ha most odamennék hozzá és
elmondanám neki, mit érzel iránta és őneki hogyan kellene veled szemben
viselkednie, még nagyobb bajt okoznék. De ha holnap reggel szomorú vagy
sértett lennél… Akkor felpofozom, annak dacára, hogy felnőtt ember. Higgy
nekem, én tudom, mit jelent az, ha megsért valakit a férje. Én majdnem ugyanezt
éltem át, a tetejében nálad is fiatalabban, amikor Laurents Berenius volt a férjem.
Nyugodtan készítsd össze magadat, meglátjuk, mit tehetünk. Van egy kis
parfümöm, sőt bíbor pirosítóm is. Ha bekened vele az orcádat és az ajkadat,
olyan szép leszel, hogy a fiam, az a korlátolt hólyag megfeledkezik a különben
lényegtelen lábadról.
Yrja szipogott és most először jelent meg arcán óvatos mosoly.
– Köszönöm, drága bárónő! – mondta hálásan.
– Csak nem térsz vissza a régi szokásaidhoz? Hiszen te meg én már régóta
tegeződünk, ahogy az két bárónő között járja.
YRJA IDEGESEN BABRÁLT mindenféle kezeügyébe eső aprósággal a
szobájában. Teljesen találomra ide-oda rakosgatta őket. Charlotte Meiden régi
menyasszonyi hálóingét öltötte fel erre az alkalomra, amely egykor a szegény
Yrjánál sokkal magasabb rangú hölgy számára készült. Hullámos szőke haja
kibontva a háta közepéig ért. Liv szépen kikészítette az arcát, és rózsaparfümmel
is bekente a halántékát.
Maga Yrja is úgy gondolta, meglehetősen csinos. Valóban, soha azelőtt nem
nyújtott ennyire tetszetős látványt.
Most az egyszer becsukta a Kolgrim szobája felé nyíló ajtót.
A folyosó felőli ajtón kopogtattak. Yrja összerezzent. „Gyere be!” próbálta
mondani, de csupán szánalmas suttogásra tellett tőle. Mély lélegzetet vett és újra
megpróbált szólni, ezúttal jobb eredménnyel.
Úgy állt az ágy mellett, mintha megbénult volna, és csupán a fejével tudott a
belépő Tarald felé inteni. A szobában égő gyertyák megvilágították Yrja alakját.
A férje figyelmesen szemügyre vette, végül elmosolyodott.

– Ne vágj már olyan rémült képet – mondta Tarald. – Meglátod, minden

menni fog.
Ezt csak ő mondhatja, aki hozzászokott az ilyesmihez – gondolta Yrja. Jaj,
egyáltalán nem szabad arra gondolnom, hogy egykor szerelmi mámorában
Sunnivát tartotta a karjában. A végén pedig undorodott tőle, vagy mégsem? Nem
gondolhatok erre, mert igazságtalan lennék szegény Sunnivával szemben. Pfuj, a
pokolba vele!
A legutolsó rút gondolat kifejezetten használt Yrja lelkiállapotának.
– Milyen csinos vagy, Yrja! Igazán szép az arcod – szólt elismerőleg Tarald.
A férfi mindössze egy vékony inget és egy sötét nadrágot viselt. Óvatosan
odament a feleségéhez és a vállára helyezte kezét. Szegény Yrja annyira ideges
volt, hogy csaknem összerogyott, amikor Tarald hozzáért.
– Hűvösen és józanul kell nekikezdenünk – mondta barátságos hangon a férfi.
– Meglátod, így könnyebb lesz minden.
Te meg hiszel neki? – jajdult fel magában Yrja. Hűvösen és józanul? Vele,
aki számomra a világon a legszebb és legdrágább ember… nem bírom ki, inkább
elszököm innen!
Tarald azonban kezdte lehúzni róla a hálóinget, ő pedig kisgyermek módjára
engedelmesen kinyújtotta a karját.
– Ne fújjuk el a gyertyákat? – suttogta gyáván Yrja.
– Azonnal. Most pedig feküdj az ágyba, semmitől sem kell félned.
Te jóságos Isten, olyan a lába, mint a karika – gondolta megdöbbenve Tarald.
Nem véletlenül jár kacsázva, sőt a teste is ilyen formátlan. Ó, aki ennyire torznak
született, persze, hogy megérti Kolgrimot.
Torznak született… nem is ez a helyes kifejezés rá.
A testét betegség tette ilyenné. Világéletében Kórónak csúfolták szegényt…
Hát igen, illik rá!
Taraldot egy pillanatra jeges félelem fogta el. Mi lesz, ha mégsem képes
kihordani a gyermeket és mindez hiába volt?
Yrja azonban már összekuporodva ült az ágyban, mintha így akarná leplezni
testének rútságát. Tarald is levetkőzött, azután melléje feküdt.
Sohasem leszek képes rá – gondolta kétségbeesetten a férfi. Annyira kevéssé
vonzó, hogy egyáltalán semmi vágyat nem ébreszt bennem.
Nem lehetett azonban tagadni, hogy puha és forró a teste. Habár a szobában
kellemes meleg volt, Yrja úgy remegett, mint a nyárfalevél. Tarald nem akarta
becézgetni, csókolni is csupán rövid ideig. Úgy gondolta, mindez ostobaság
volna, hiszen csupán jóbarátok, nem pedig szerelmesek.
Yrja hiába kísérelte meg elfojtani testének remegését. Érezte, amint Tarald
bőre hozzáér az övéhez. Álmainak szerelme mellette fekszik, de ő vajon hogyan
rejtse el perzselő vágyakozását? Milyen módon kényszerítse nyugalomra kezét
és egész testét? Egyszerre csak meglátta, hogy Tarald feléje fordul és a
könyökére támaszkodik.
Át merjem kulcsolni a vállát? Ez talán nem tartozik hozzá? Jaj, olyan keveset
tudok erről és annyira félek tőle, hogy Tarald a végén még megérti, miért
viselkedem így? Jaj, nem bírom ki! Most már érzem, hogy perzsel a testem,
Tarald nem tudhatja meg, jaj Istenem, mindjárt meghalok szégyenemben! Nem
akarom leleplezni az érzéseimet, hűvös és józan leszek, de most a karommal
átfogom a hátát.
Tehetetlennek érezte magát, amiért nem tud az érzelmein uralkodni.
 Tarald eközben elképedt azon, milyen gyorsan ver a szíve. Szegény Yrja,
neki sem lehet könnyű, pedig mindent megtett, nehogy hívatlan vendégnek
érezzem magam – állapította meg egyre fokozódó csodálkozással.
Meg kell tenni, minél előbb, annál jobb. Tarald egyszerre érezte, hogy képes
lesz rá. Csak arra nem számított, hogy ilyén gyorsan.
A férfi most levetette maradék ruhadarabjait és Yrja fölé térdelt.
Yrja ajkával Tarald nyakát csókolgatta, miközben behunyta a szemét. Amikor
érezte, hogy Tarald teljesen meztelen, gyengén felnyögött. Szeretlek, szeretlek,
de nem mutathatom ki, mert akkor megundorodsz tőlem – járt állandóan az
eszében.
Yrja eljutott abba az állapotba, amelyben nem volt többé saját testének ura.
Felhúzta a térdét, mintegy öntudatlanul.
Felnyögött, amikor megérezte, hogy Tarald belehatol. Egész teste lángra
kapott, olyan öröm fogta el, ami csak a pokol kínjához hasonlított…
Ekkor felsikoltott. Ó, jaj, miért fáj ennyire?
– Kérlek, ne – könyörgött elhaló hangon.
Tarald azonban, aki hűvös megfontoltsággal látott dologhoz, elveszítette
önuralmát. Saját viselkedése zavarba ejtette és elképesztette, így nem tudott
megállni, míg észre nem vette, milyen fájdalmat okoz a feleségének.
Sikertelenül próbált meg némi szünetet tartani, de mostanra a legrosszabbon
végre túl voltak.
Tarald érezte, milyen szorosan fogja át Yrja két karja a nyakát, ajkuk
egymáshoz tapadt és nem is vált el, míg nem sodorta őket a beteljesülésig a
végső gyönyör hulláma.
A férfi kimerülten zuhant le Yrja mellé. Hallotta, hogy a felesége sírdogál,
ezért megsimogatta az arcát.
Yrja hirtelen felkuncogott, amire Tarald csodálkozva emelte fel a fejét.
– Hát ha ebből nem lesz gyerek… – mosolygott az asszonyka.
Ezen Tarald is jót derült.
– A biztonság kedvéért néhány nap múlva ismét megpróbáljuk, amikor már
nem fog fájni neked. Azután másnap este, majd a következő estén, mert jó volt
veled.
Yrja boldogan sóhajtott fel. Jobb, mint Sunnivával? – akarta a férjétől
kérdezni, de nem volt mersze hozzá.
 – Persze, csak ha te is akarod – tette hozzá Tarald.
– Én mindig – felelte Yrja. – Amikor te.
LIV MÁSNAP REGGEL Kolgrim szobájába lépve Yrja sugárzó arcáról
rögtön látta, hogy „hóhányó” fia tisztességesen viselkedett a feleségével.
– Úgy látom, minden jól ment.
– Ó, hogyne! Olyan kedves volt, és egészen reggelig maradt. Vagyis gyorsan
elaludt, én pedig nem mertem felrázni. Így még most is odaát alszik, én meg
végtelenül boldognak érzem magam, anyám!
Livet mélységesen meghatotta, hogy Yrja az anyjának szólította.
Menye azonban szinte lélegzetvétel nélkül folytatta:
– Én természetesen nem mondtam el neki, mennyire szeretem, mert ilyesmit
soha nem kérdezett tőlem. Ő csupán jól érezte közben magát, és engem akart!
Gondolja el, Liv asszony, Tarald engem akart! És újra meg fogja tenni.
Liv mosolygott és nem mondta ki, ami már az ajkán volt. Azt akarta Yrja
tudtára adni, elégedjék meg egyelőre ennyivel. Ehelyett azonban barátságosan
így szólt:
– Tudod, mindez úgy hangzik, mint ha egy nagy szerelem sokat ígérő kezdete
lenne Tarald részéről.
– Istenem, bárcsak így történne – suttogta a menye.
YRJA NAGYON HAMAR teherbe esett. Tarald azonban továbbra is
felkereste esténként, és végül összeköltöztek. A kisfiú szobája felőli ajtó ezentúl
nyitva állott.
Yrja egy nyári napon a kertben éppen arról igyekezett meggyőzni Kolgrimot,
ne tépje ki nagyanyja valamennyi virágát. Az asszony felnézett, pillantása pedig
a mezei munkától izzadt arcú, munkaruhának használt ócska gönceibe bújt
férjére esett.
Yrja rámosolygott, Tarald arca azonban komoly maradt.
– Szeretlek, Yrja – mondta csendesen. – Sokkal mélyebben és forróbban
szeretlek, mint Sunnivát valaha is. Te nappal és éjszaka egyaránt sokkal többet
adsz nekem, mint ő.
Yrját határtalan boldogságérzet kerítette hatalmába. Kezével eltakarta az
arcát, hogy örömkönnyeit leplezze, és besietett a házba.
– Hát ez micsoda…? – kérdezte elképedve Liv, aki néhány virágágyással
odább foglalatoskodott.
– Most mit mondtál neki, Tarald?
A férfi tanácstalanul rázta a fejét.
– Csak megmondtam neki, hogy szeretem. Az egészből semmit sem értek.
– Majd mindjárt megérted – mondta Liv, és odalépett a fiához. – Most halld
meg az igazságot! Yrja forrón és önzetlenül szeret téged, méghozzá jóval
régebben, mint sejtenéd. Ő már azelőtt szerelmes volt beléd, hogy Sunnivával
felelőtlenül egymásba habarodtatok. Yrja hosszú évek óta szenved miattad. Mit
érzett vajon akkor, amikor itt volt az a kisasszony, akinek szerencsére nem
kellettél? Ezután a cinikus lánykéréseddel rettenetesen megsebezted Yrja lelkét.
Azon a napon, amikor közölted vele, hogy éjszaka felkeresed, sírva ült a
mosókonyhában. A szerencsétlen teremtés kétségbeesett, mert attól tartott, hogy
nem fog tetszeni neked a lába. Irántad érzett szerelmét sem akarta elárulni.
Hálásan köszönöm neked, fiam, amiért így bántál vele, és amiért éppen most
tudattad vele a szerelmedet!
Tarald sokáig bámult az anyjára.
– De akkor miért nem szólt erről semmit?
– Hát tudod – sóhajtotta lehangoltan Liv. – Néha azt kérdezem magamban,
nem örökölted-e atyai nagyapád, Jeppe Marsvin tyúkeszét. A nők, beleértve az
Yrjánoz hasonló iskolázatlanokat is, egyszerre rendelkeznek a szemérmesség és
büszkeség adományával. Yrja… Segítség! Már megint mit csinál az a gyerek!
Mindketten a kastély falához rohantak. Kolgrim ezalatt felkapaszkodott az
ereszcsatornán, és legjobb úton volt afelé, hogy a magasba hágva, kitörje a
nyakát.
Tarald megfogta a dühösen kapálódzó fiút, akit Liv gondjaira bízott, ő maga
pedig Yrja után szaladt a házba.
A hálószobában talált rá, ahol a fiatalasszony éppen könnyeit törölgette.
– Drága Yrja, miért nem szóltál semmit? – kérdezte feleségét átölelve. – Anya
beszélt irántam érzett szerelmedről. Úristen, milyen rengeteg időt vesztegettünk
el egymás mellett!
Yrja ujjongott örömében.
– Egyáltalán nem vesztegettünk el semmi időt. Az utolsó téli alma érik a
legtovább.
– A téli almával hasonlítasz össze? – nevetett rá Tarald. – Hát igen, be kell
vallanom, lassan érő fajta vagyok. Bocsáss meg mindazért, amit
ostobaságomban elkövettem ellened!
– Magad is tudod, milyen boldog voltam az utóbbi időben. Most végre
kimutathatom, milyen forrón szeretlek. No de Tarald, engedj el! – kiáltotta
kacagva Yrja. – Csupa föld a ruhád!
Lent a kertben Liv még mindig Kolgrimmal hadakozott, aki az idő múlásával
egyre nagyobb és erősebb lett.
– Nem maradsz már nyugton, te kis… – kiáltott unokájára a bárónő, de végül
inkább lenyelte, amit mondani akart.
Dag lóháton érkezett haza a járási főnöktől. Nagyapja láttán Kolgrim
abbahagyta a Livvel való tusakodást, mert szeretett volna a nyeregbe ülni.
 Dag engedett a kisfiúnak, és maga mellé emelte a nyeregbe.
– Nos, mi a helyzet itthon? – kérdezte a férfi.
– Levél jött Ceciliétől – válaszolta Liv, aki közben igyekezett rendbe szedni
összekócolódott haját. – Valóban engedélyt kapott arra, hogy karácsonyra
hazajöjjön, sőt két hónapig itt marad.
– Csupa jó hír! Yrjával mi a helyzet?
– Nagyszerűen van. Olvadozik a boldogságtól, mert Tarald végre rájött, hogy
ő az igazi párja.
– Hát igen, mindig is lassú volt a felfogóképessége.
Liv felnézett Kolgrimra, aki a ló oldalát rugdalva vágtára akarta bírni az
állatot. Nagyszülei eléggé el nem ítélhető módon megakadályozták tervének
keresztülvitelében.
– Dag, komolyan aggódom – szólalt meg egyszerre a bárónő.
– Ugyan miért, hiszen minden jóra fordult? – kérdezte a járásbíró.
– Valami felől nem vagyok biztos. Szerinted hogyan fogadja majd egy
bizonyos ifjú úr kistestvérének születését? – mondta csendesen Liv.
– Hát igen – mondta elgondolkodva Dag. – Az illető nagyon függ a
születendő gyermek anyjától. Csak reménykedhetünk, hogy minden rendben lesz
vele.
– Tartok tőle, ismét borotvaélen táncolunk majd. Gyakran tépelődtem azon,
nem adtunk-e annak idején helytelen választ apának.
– Amikor arra kért bennünket, ne teketóriázzunk sokat? – mondta Dag. –
Pedig az illető még egy órája sem volt a világon. Meg kell mondanom, én is
feltettem már magamban ugyanezt a kérdést. Mindent egybevetve úgy vélem,
helyesen döntöttünk. Keresztényi szempontból…
– A keresztényi szempont gyakran arra kényszeríti az embert, hogy kétféle
rossz közül válasszon. Megkímélünk egy életet, utána minden erőnkkel
igyekszünk megakadályozni, nehogy más életek is az előbbi áldozatául essenek.
– Nyilván túlzol – mondta Dag, aki feleségénél bizakodóbb természet volt. –
De hiszen szeretjük!
– Ne feledkezz meg róla, milyen éles az esze és a füle! Természetesen
szeretjük. Aggodalommal vegyes, kétségbeesett szeretettel. No de Kolgrim, nem
szabad a paci szemét nyomkodnod! Gyere csak le, mindjárt ebédelünk!
Ez olyan beszéd volt, amit Kolgrim nagyon is jól értett és gyorsan
lekászálódott a ló hátáról.
A kisfiú nagyon sokat felfogott a felnőttek beszédéből, még ha ő maga
szűkszavú is volt. Senki sem tudta azonban, mit érez vagy gondol a lelke
mélyén.
Ezen a nyáron mumpsz ütötte fel a fejét a környékbeli gyermekek között.
Kolgrim is megbetegedett, és megfertőzte Taraldot, aki komolyan ágynak esett.
A Tübingenben tanuló Tarjei azonban éppen kéznél volt és rögtön kezelésbe
vette unokabátyját.
– Szerencséd van – mondta komoly hangon az ifjú tudós. – Úgy értem, jó,
hogy Yrja gyermeket vár.
– Mi köze van neki az én mumpszomhoz?
– Az, hogy több gyermeket nem fogsz nemzeni.
Tarald arca egy pillanat alatt falfehérré vált.
– Honnan veszed?
– A mumpszon ajánlatos kisgyermekkorban túlesni. A betegség gyakran
komolyan megtámadja a felnőtt férfiakat.
Tarald unokaöccse távozta után sokáig némán feküdt az ágyban. Több
gyermeket nem nemzhet… Csak minden jól menjen!
Ennek ellenére rettenetes félelem fogta el. Yrjára nehéz idők jártak. Görbe
háta fájt a terhességtől, karikalába pedig felduzzadt tőle. A tetejében még a
vadóc Kolgrim is a nyakán volt…
Tarald elképedt a lelkében végbement fejlődésen. Sunniva iránti szerelme
kérészéletű kapcsolatnak bizonyult ennyi idő távlatából. Szívesen nézett rá,
örömében a tenyerén hordta, miközben a szép álmok világában élt vele együtt.
Azonban sohasem beszélgettek egymással, csupán gyermekesen csacsogtak,
Sunniva pedig szerepet játszott. Mindvégig ő volt a bájos nebáncsvirág, akit
senki sem szeret – te jóságos Isten, mennyire elege lett belőle!
Yrjával viszont mindenről beszélhetett. Második felesége figyelt a szavaira és
mindig megértőn viselkedett. Sunnivával ellentétben sohasem nevette ki, amikor
Tarald valami ostobaságot mondott. A fiatal férfi mélységes gyengédséggel
viseltetett Yrja iránt. Néha, amikor Tarald kint járt a földeken, szívet melengető
érzés fogta el. Ilyenkor mindig meghatódott, olyannyira, hogy alig látott tisztán.
Mi szerepet játszott a külseje? Yrjához hozzátartozott, hogy görbe a lába,
formátlan a teste és kerek arca barátságos, akár a holdvilág, ő, a férje mindezt
együttesen szerette.
Az előbbieket gyakran el is mondta Yrjának. Szavai megörvendeztették a
feleségét, boldogsága pedig biztonságérzetet kölcsönzött mindkettőjüknek. És
mindaz a hitvesi szeretet, amit Yrja nyújtott neki…
Tarald előtt lassan felderengett, hogy jó részben a feleségének köszönheti,
amiért érett férfi vált belőle.
CECILIE A KARÁCSONYI előkészületek kellős közepén ért haza. Sugárzott
a boldogságtól, amiért rövid időre visszatérhet a szülői házba. Látogatása
gyökeresen felforgatta a graastensholmiak hétköznapjait. Mindenki úgy érezte,
mintha a lány virágokkal szórta volna tele az egész kastélyt. A Hársfaligetben is
nagy volt a sürgés-forgás, mert Tarjei ugyanekkor tért haza Tübingenből. Ő
Ceciliénél sokkal könnyebben utazott, ugyanis Tengel egykoron titokban neki
adta gyógyítással keresett pénzének nagy részét. Természetesen többi örököséről
sem feledkezett meg, de a jó öreg teljesen egyetértett Siljével abban, hogy ez a
fiú minden pénzt megér. Tengel ezért igyekezett többet juttatni legtehetségesebb
unokájának, amit annál is nyugodtabb szívvel tehetett, mert Taraldra és Ceciliére
még a Meiden vagyon is várt.
Most, hogy a család mindkét sokat ígérő tagja hazaérkezett, mindannyian
örültek a karácsonynak.
Az ünnep nem szűkölködött eseményekben.
10. fejezet

ALIG CSUKTA BE maga után a szépen lesúrolt bejárati ajtót Cecilie, máris
mindenfelől záporozni kezdtek feléje a kérdések.
– Előbb levehetném a kabátomat? – csicseregte boldogan a lány.
Az említett kabát rendkívül divatos, fekete anyagból készült, prémmel
szegélyezett ruhadarab volt. Liv, aki sajátkezűleg segédkezett a kandalló feletti
falfelület kimeszelésében, lekászálódott a székről, hogy megölelje váratlanul
érkezett leányát. Cecilie gyorsan elhárította Liv segítségét, nehogy meszes
legyen a kabátja.
– Jaj, de jó megint itthon lenni! Milyen szépen kitataroztátok a házat! Drága
anyám, gyorsan mosson kezet, mindenkit meg akarok ölelni… Eleredtek a
könnyeim, pedig megígértem magamban, hogy nem lesz így. Drága apa, úgy
hiányoztatok valamennyien!
Cecilie Dag karjába borult. Egyszerre eszébe jutottak azok, akik Dániába
költözése óta eltávoztak az élők sorából. Charlotte, Jacob, Sunniva ebből a
házból, a Hársfaligetből pedig a család magva – Tengel és Silje.
Eltartott egy darabig, amíg Cecilie valamennyire magához tért. Ekkor végre
négyszemközti beszélgetésbe bocsátkozhatott anyjával a nagyterem előtt.
– Egyébként… Mi van vele?… Tudod, akinek olyan furcsa a neve – mondta
Liv, mintha kiment volna az eszéből. Valójában csendes óráiban sokat
álmodozott arról, bárcsak őrgrófnő lenne a leányából. Cecilie leveleiből ítélve
nagyszerű és kellemes ember lehetett.
– Alexander Paladin? – kérdezte közönyös hangon Cecilie. – Néhanapján
látom, de annyi lovagom van rajta kívül.
– Valóban? – csapta össze Liv elragadtatva a kezét.
– Hát hogyne. Kedvemre válogathatok közülük. Nocsak, még mindig itt van
ez a szép váza? Kezdek érzelgős lenni!
Ceciliének be nem állt a szája, csakhogy eltitkolja fájdalmát. Kisvártatva a
szobájába távozott, hogy felfrissítse magát a hosszú utazás után.
Alexander Paladin… Mialatt kicsomagolta a holmiját, visszagondolt rá. Nem
tagadhatta, hogy róla álmodozott. Cecilie jórészt a Koppenhágától északra levő
Frederiksborg kastélyában tartózkodott, itt volt ugyanis a királyi gyermekek
lakhelye, ahová IV. Keresztély kíséretével néha az őrgróf is eljött. Hébe-hóba
találkoztak még, amikor Cecilie nagyritkán a fővárosban volt. De ilyenkor
legtöbbször véletlenül futottak össze a királyi palota folyosóin vagy udvari
összejöveteleken. Ekkor mindig beszélgetésbe elegyedtek, de a társalgást
sohasem Cecilie kezdeményezte.
A férfi feltűnően tartózkodó módon viselkedett vele, noha egyszer így szólt
hozzá: „Védő karomat a kis norvég lány felett tartom, aki annyira védtelen az
udvari ármányokkal szemben.” Néha valóban felkereste és megkérte, kísérje el a
palotában rendezett hangversenyre, színielőadásra vagy a király által rendezett
más ünnepségre. Cecilie mindig szívesen mondott igent a meghívásra és nagyon
jól érezte magát az őrgróf társaságában. A lány figyelmét azonban sohasem
kerülte el a férfi nyugtalan, csaknem űzött vadra emlékeztető arckifejezése és a
többi udvaronc jeges tekintete, amellyel az őrgrófot fogadták.
Alexander ezenkívül soha nem célzott még a legcsekélyebb mértékben sem
arra, hogy szerelmes volna belé. Meg sem érintette, kivéve, ha mások is voltak a
közelükben. Az őrgróf ilyenkor megfogta Cecilie vállát és valami teljesen
hétköznapi dolgot súgott a fülébe. Eközben úgy mosolygott, mintha éppen
nagyon bizalmas közlendője lett volna.
Utána azonban minden esetben szobája ajtajához kísérte a lányt, illedelmesen
kezelt csókolt neki és megköszönte kellemes társaságát.
Ami azt illeti, Alexander Paladinnal csakugyan kellemes lehetett társalogni,
Cecilie azonban egyre kevésbé értette, miért viselkedik ilyen különösen vele
szemben. Végül teljesen váratlanul valami szörnyű dolog történt.

Ha rágondolt, még mindig elvörösödött a szégyentől.

Cecilie azon kapta magát, hogy felhagyott holmijának kicsomagolásával.
Ehelyett az ágya szélén ült, mintha a lába felmondta volna a szolgálatot. Az út
fáradalmaitól és kínzó emlékeitől elgyötörten hátradőlt és kezével eltakarta az
arcát.
Az a bizonyos dolog azelőtt történt, hogy Frederiksborg kastélyából a dalumi
kolostorba ment volna a királyi gyermekekkel. Ott élt ugyanis anyai nagyanyjuk,
Ellen Marsvin, aki Cecilie mihaszna atyai nagyapjának, Jeppe Marsvinnak oly
távolról volt rokona, hogy alig lehetett annak nevezni. A gyermekek nevelését
ezentúl az idős hölgyre bízták, aminek Cecilie nagyon megörült. Kristen asszony
ugyanis egyáltalán nem volt jó anyjuk. Szeszélyes, türelmetlen természetű lévén,
gyakran kékre-zöldre verte őket. Különösen rosszul bánt Annával, a legidősebb
gyermekkel, aki apjára, Keresztély királyra hasonlított, ezt pedig Kirsten Munk
nem tűrhette. Utána mindig Ceciliének kellett a kislányt megvigasztalnia, akihez
az idő haladtával egyre bensőségesebb kapcsolat fűzte. Anna számára ugyancsak
vigaszt jelentett, hogy apja nagyon szerette. Ha tehát azt kérte a királytól, hadd
maradhasson Cecilie a kisebbek mellett, Alexanderhez hasonlóan nagyban
segített neki, hogy Kirsten asszony és az udvarmesternője el ne küldje az
udvarból. A két utóbbi hölgy nem szabadulhatott meg Ceciliétől, ezért rút
célzásokkal, fenyegetésekkel és gorombaságokkal igyekeztek megkeseríteni az
életét.
Más lapra tartozik, hogy a gyermekek sorsa nagyanyjuknál sem fordult
jobbra.
Röviddel azelőtt, hogy valamennyien elhagyták volna Frederiksborgot,
Cecilie az egyik reggelen a gyermekek lakosztályába ment. Amikor kinyitotta az
ajtót, a többi udvarhölgy izgatottan suttogva dugta össze a fejét. Ceciliét
észrevéve, kuncogva rebbentek szét.
Egyszerre csak belépett az udvarmesternő.
– Ó, látom, Cecilie kisasszony is megjött. Hogy érzi magát kebelbarátja, az
őrgróf? – kérdezte, gúnyosan hangsúlyozva a „kebelbarát” szót.
Cecilie tudta, hogy Alexander pillanatnyilag éppen a frederiksborgi
kastélyban tartózkodik. Mielőtt azonban bármit is tudott volna mondani, a hölgy
így folytatta:
– Még nem kérte meg a kezét?
Erre valamennyi udvarhölgy harsogó, gúnyos kacagásban tört ki.
– Most aztán semmit sem értek – mondta zavartan Cecilie.
Az udvarmesternő szemében diadalittas fény villant fel.
– Valaki talán őfelsége fülébe súgja majd, hogy másvalaki látta, amint ma
hajnali négy órakor egy fiatal fiú lopakodott ki az őrgróf szobájából.
Mindenki várakozva tekintett Ceciliére.
A lány teljesen zavarodottnak érezte magát. „Hát aztán?” szaladt ki majdnem
a száján. Korábban ő is többször látta, hogy egy fiatalember megy be hozzá. Mi
olyan furcsa ebben?
Cecilie azonban az udvarhölgyek arckifejezéséből megértette, hogy
Alexandert nagy baj érheti. Vajon mit követhetett el? Kémkedett vagy
összeesküvést szőtt a király ellen?
Az udvarmesternő hanghordozása a következő pillanatban alátámasztotta,
mennyire véresen komoly dologról van szó:
– Őfelségének nem fog tetszeni ez a hír! Ha a királynak jó a kedve, az őrgróf
csak kegyvesztetté válik és börtönbe vetik. Ha ellenben rossz hangulatban lesz,
akkor…
Ezzel sokatmondóan elhúzta mutatóujját a torka előtt.
 Cecilie végre összeszedte magát. Miután az udvarmesternő szakadatlanul
beszélt és közben mindenki reá figyelt, senki sem vette észre Cecilie döbbenetét.
– Tökéletesen megfelel az igazságnak, hogy ma éjjel egy fiatalember
Alexander Paladin szobájában járt – mondta nyugodt hangon. Az őrgróf mindig
segítőkész volt vele szemben, így most őrajta a sor. – Talán tudják, hogy az
őrgrófot régóta lázrohamok gyötrik. Amikor éjszaka a szobám ajtajáig akart
kísérni, ismét egy ilyen roham fogta el. A folyosón találkoztunk egy
fiatalemberrel, akit megkértem, jöjjön velem, mert van nálam egy lázcsillapító
szer. Odaadtam neki az orvosságot, ő pedig elvitte az őrgrófnak. Ennyi történt,
semmi más.
Hirtelen észrevette, hogy a király belépett a szobába, és a többi
udvarhölgyhöz hasonlóan meghajolt.
– Hatalmas forgalom lehetett ma éjjel azon a folyosón – jegyezte meg
szárazon a király, és többé nem tért ki a dologra.
Cecilie másnap reggel azonban nagy csokorra való őszi virágot kapott egy
levélke kíséretében.
Köszönök mindent! Velem vacsoráznál ma este? A Te odaadó Alexandered. –
írta az őrgróf.
Paladin kapitány szobájában válogatott finomságokat szolgáltak fel nekik. A
sok bortól mindketten fáradtan dőltek hátra székükben. Alexander, aki
mindaddig rendkívül szellemesen csevegett, egyszerre csak teljesen más
hangnemben folytatta:
– Ami az éjszakai látogatót illeti… és nemlétező lázrohamaimat… A
barátommal együtt végtelenül hálásak vagyunk, amiért megmentettél bennünket.
– Ez a legkevesebb, amit érted tehettem, miután mindig annyira barátian
viselkedtél velem szemben – válaszolta közömbös hangon a lány, rögtön utána
azonban komolyabbra váltotta a szót.
– Nem akarok kíváncsiskodni, mégis megkérdem tőled, miért vetne tömlöcbe
a király. Nem kell felelned. Arra gondoltam, hogy összeesküvést szőttök ellene,
ami szörnyűség volna!
Alexander szép kezéből az asztalra esett a serleg. A férfi hosszú ideig némán
meredt Ceciliére.
– Összeesküvés Keresztély ellen? Teljesen megbolondultál?
A lányt tökéletesen összezavarta a férfi kitörése.
– Vagy talán idegen szolgálatban állsz és az udvarban kémkedsz? Nem vagy
magad is külföldi? – kérdezte.
Alexandernek elképedésében torkára fagyott a szó.
– Nem vagyok az. Az őseim jóval az én születésem előtt dán alattvalókká
lettek – nyögte ki végül nagy nehezen. Cecilie feszülten várta, hátha mond még
valamit.
Alexander sokáig hallgatott, majd az asztalra borulva kezébe temette az arcát.
– Te jó Isten! – suttogta. – Azt akarod mondani, hogy nem érted? Hogy nem
tudtad?
– Mit kellett volna tudnom?
Alexander a lányra nézett. Szép vonású arca eltorzult a fájdalomtól és a
kétségbeeséstől.
– Cecilie! Ártatlan, vidéki norvég kislány! Hogy bánhattam így veled? Azt
hittem, tudod! Néhányszor láttad itt a fiatal Hansot és amiért közönyösen
fogadtad, úgy gondoltam, mindent értesz. Drága, jó gyermek!
Cecilie szeme könnybe borult.
– Mi bajod van, Alexander? Annyira bánt, amiért ilyen boldogtalan vagy. …
talán a fiad? – kérdezte csendesen.
Alexander ismét elképedt, de ezúttal fel is háborodott.
– A fiam? Ugyan már! Ennyire öregnek tartasz?
– Dehogy. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, mi lehet az a szörnyű titok,
ami miatt elveszíthetnéd a király kegyét. Bocsáss meg, többé nem
kérdezősködöm.
Alexander némán tekintett Ceciliére, miközben gondolatban messze járt.
– Mond csak, Cecilie, mit érzel irántam? – szólalt meg hirtelen, de rögtön
meg is bánta a kérdést. – Kérlek, ne felelj, nem akarom tudni! Istenem, mit
követtem el ellened, te drága gyermek?
– Mit követtél volna el, amikor mindig jó voltál hozzám?
– Nem! Rútul kihasználtalak. Eljátszottam a barátságodat, gúnyt űztem szent
érzéseidből. Remélem, nem sértettelek meg túlságosan és nem törtem össze a
lelkedet. Az udvar züllött légkörében el sem tudtam képzelni, hogy semmit sem
tudsz rólam. Fel sem fogtam, mennyire tiszta lelkű és romlatlan vagy.
Borzalmasan szégyellem magam előtted. Csak azt mondhatom, bűnös
szenvedély rabja vagyok, az udvarban pedig sok az ellenségem. Noha állandóan
gyanúsítgatnak, senki sem tud bizonyítékokat felhozni ellenem. A király
kegyében állok, de ha valamilyen bizonyítékkal állnak elébe, azonnal végem
van. Most pedig útjainknak el kell válniuk, méghozzá örökre.
Megkönnyebbültem, amiért most elhagyod Frederiksborgot és messzire kerülsz
tőlem. A veled való barátság erőt adott nekem, de Isten őrizzen tőle, hogy
barátságnál valaha is több legyen! Ilyen nagy fájdalmat nem akarok neked
okozni.
Cecilie zavartan állt fel az asztal mellől. Még mindig nem értett semmit és
végtelenül boldogtalannak érezte magát. Nem akart elválni legjobb barátjától, a
férfi azonban hajthatatlan maradt.
A lány távozott ugyan Frederiksborgból, de sajnos új úrnője, Ellen Marsvin
sem bánt vele sokkal kegyesebben. A tetejében még az udvarmesternő is ott volt.
Alexander Paladint, aki rendkívül hiányzott neki, nem látta viszont. Néhány
nappal utolsó találkozásuk után engedélyt kapott, hogy több év óta először
Norvégiába utazhasson.
Cecilie csupán az Oslo és Graastensholm közötti úton tudta meg a teljes
igazságot. Tarjei egy napig várt rá Oslóban, hogy közösen mehessenek hazáig.
Mivel a vártnál korábban érkeztek, senki sem jött ki eléjük a kikötőbe.
A kocsiban kölcsönösen beszámoltak kalandjaikról. Tarjei természetesen
megkérdezte, talált-e udvarlót. Cecilie mindent elmesélt neki Alexander
Paladinről, mert Tarjeivel a köztük fennálló öt évnyi korkülönbség dacára
mindig nagyszerűen szót tudott érteni.
Unokanővére elbeszélését hallgatva a fiú egyre komorabb lett, miközben
folyton az ajkát harapdálta és csak nem akart válaszolni Cecilie türelmeden
kérdéseire.
– Mondd meg már végre, miért vágsz ilyen képet! – kiáltotta nyugtalanul a
lány.
– Tényleg nem értesz semmit?
– Alexander pontosan ugyanezt kérdezte tőlem. Rájöttél valamire?
– Hogyne. Nem volt túl nehéz kitalálni. Szerelmes vagy belé?
– Nem tudom. Igazából nagyon kedvelem.
– Nem akarom lerombolni a gyengéd érzelmeidet, ezért az hiszem, legjobb,
ha semmit sem tudsz meg róla.
– De igen! – kiáltotta Cecilie és megragadta a fiú nyakát. – Meg akarom
tudni! Úgy érzem, mintha sötét szobában tapogatóznék valami nekem tetsző
tárgy után, de a kellemes dolgok között annyi a visszataszító, hogy inkább
semmihez sem nyúlok hozzá.
– Ez meglehetősen pontos leírás volt.
– Mondd meg hát, miről van szó, különben soha többé nem beszélek veled! –
Ez fenyegetés vagy ígéret? – élcelődött Tarjei. – De komolyan, soha nem
hallottál még olyan férfiakról, mint ez az Alexander?
– Mit értesz azon, hogy „olyan férfiak”?
Tarjei elhúzta a száját, amiért le kell rombolnia Cecilie ártatlan világát.
– Soha ne várj tőle szerelmet!
A lány szánalmas képet nyújtott, ahogyan összekuporodott a kocsi egyik
sarkában.
– Miért ne? – kérdezte még mindig értetlenül.
– Mert vannak férfiak, akik… Úristen, nem fogod fel, mit csinált a szobájában
Hansszal azon az éjszakán?
– Nem.
– Jaj, Cecilie, használd végre a fejedet! Vannak olyan férfiak, akik ügyet sem
vetnek a nőkre, mert nem szeretik őket, helyettük a férfiak iránt érdeklődnek.
Tarjei szavai egyszerűen nem fértek a lány fejébe. Amit mondott,
felfoghatatlan ostobaságnak tűnt.
– Nagyon is megértem, hogy az udvarban bizonytalan a barátod helyzete –
mondta Tarjei. – Az ilyesmit szigorúan büntetik, néha akár halállal is.
– Úgy érted, hogy…
Cecilie úgy érezte, mintha szalma volna az agya helyén, annyira képtelen volt
gondolkodni.
– Úgy értem – bólintott Tarjei. – Nemcsak egymás kezét szoktak fogni!
– De hiszen… – dadogta kételkedve Cecilie. – Milyen módon lehet ilyesmit
csinálni? Csak nem…?
– Ez már az ő dolguk. Csupán annyit tudok, hogy a szerelmük éppolyan
őszinte és tiszta lehet, mint a mienk, csak ezerszer kétségbeesettebb.
Hogy is nézett ki az a Hans? Karcsú, szép arcú, és nagyon fiatal.
Ő lenne a vetélytársa? Végre működni kezdett a képzelőereje.
– Állítsd meg a kocsit – nyögte ki nagy nehezen a lány. – Ki kell szállnom a
friss levegőre.
Mire Graastensholmig értek, sikerült összeszednie magát. Tarjei mindent
elmagyarázott neki, sőt azt is megtudta tőle, hogy olyan nők is vannak, akik nem
a férfiak iránt érdeklődnek. Cecilie úgy érezte, ártatlan lelke előtt új, érthetetlen
világ nyílik meg.
Egy dologban azonban biztos volt: Soha többé nem akarja viszontlátni
Alexander Paladint.
– Vigye el az ördög! – kiáltotta tehetetlen kétségbeesésében Cecilie. Tarjei
ekkor tudta már, hogy unokanővére túl van a legrosszabbon, és mindketten
nevetésben törtek ki.
VALAMENNYIÜK LEGNAGYOBB MEGLEPETÉSÉRE Cecilie utat talált
Kolgrim szívéhez.
Amikor másnap reggel lejött reggelizni, jókedvűen így kiáltott fel:
– Hol van az a kis bestia?
A nemsokára négyéves Kolgrim leugrott székéből, és nagynénjének rohant,
aki csaknem elveszítette az egyensúlyát.
– Hol van ennek az ördögszekérnek a fékje? – nyöszörögte Cecilie, de közben
felemelte a kisfiút, aki örömében sikongatva nagynénje haja után kapkodott.
– Nem hagyod abba, te megveszekedett ördögfióka? – ripakodott rá Cecilie, a
földre rakva a gyermeket. Kolgrim erre futásnak eredt, de közben nyelvet
nyújtva arra biztatta nagynénjét, fogja meg. Végigkergették egymást a kastély
szobáin, miközben Cecilie válogatott szidalmakkal árasztotta el a durván röhögő
Kolgrimot.
A kisfiú végül engedelmesen hagyta magát megfogni, Cecilie pedig a levegőt
paskolva úgy tett, mintha kékre-zöldre verné. Kolgrim befejezésül a
reggelizőasztalnál végre helyet foglaló Cecilie mellé telepedett. Szorosan
összekuporodva nagynénjéhez bújt, amíg az be nem fejezte az étkezést.
A többiek aggodalmasan kérlelték Ceciliét, nehogy Kolgrimmal vesződjön. A
lány azonban úgy felelt, hogy a királyi gyermekek mellett nagyszerűen
megedződött. Azt sem értette, miért találják olyan ijesztő külsejűnek a kisfiút.
– Nem tudom, hová dugtátok a szemeteket – csóválta a fejét. – Nem látjátok,
hogy idővel nagy szoknyavadász lesz belőle, olyan elragadóan szép férfi, akinek
egyeden nő sem tud ellenállni?
Ceciliének igaza volt. Ha Sol láthatta volna unokáját, nyomban felismeri rajta
annak a férfinak a vonásait, akivel az Ansgar Szakadékában tartott
boszorkánygyűlésen találkozott. Ő volt az a bizonyos szép férfiős, akinek
jéghidegen csillogott a szeme. Sol a férfi láttán mindaddig borzongott az
örömtől, amíg meg nem látta kezében egy nő levágott fejét.
Kolgrim kezdetben annyira groteszk arcán egyre határozottabban látszottak
ama bizonyos férfi vonásai.
– Ma mi rossz fát tettél a tűzre? – kérdezte tőle Cecilie. – Ugye tudod, mit
értek rosszon? Nem arra gondoltam, hogy embert vagy állatot bántsál, mert az
ilyesmi ostobaság és nem illik egy olyan okos fiúhoz, amilyen te vagy. De nem
csomóztad össze a függönyöket, vagy nem dugtad el a nagypapa papucsát?
Kolgrim másnap reggelre hatalmas csomót kötött a lepedőjére, amitől Yrja
éktelen dühbe gurult.
– Nyugodj meg! – mosolygott rá Cecilie. – A fiúnak valamilyen módon le
kell vezetnie a benne feszülő indulatokat. Úgy gondolom, ha ilyesmit csinál, ez
még mindig jobb, mintha embereket vagy állatokat bántalmazna. Nehogy te oldd
ki azt a csomót, kedves Yrja! Ülj csak le pihenni, majd én elvesződöm vele.
Yrja hálásan engedelmeskedett neki, Cecilie pedig odament hozzá és
gyengéden megsimogatta az arcát.
– Olyan boldog vagyok, amiért a sógornőm lettél – súgta szeretetteljesen a
fülébe.
Yrja annyira meghatódott, hogy csupán inteni tudott a fejével.
Ebéd közben Kolgrim Cecilie arcába borította tálkájából a kását, mert látni
akarta, hogyan gurul dühbe a nagynénje. Cecilie ehelyett a saját tányérjának
tartalmát kente unokaöccse fejére, akinek erre meglepetésében a lélegzete is
elállt. Nem a fiatal lányt, hanem Kolgrimot fogta el a méreg, ugyanis a kisfiú
semmiben sem ismert tréfát. Ceciliének azonban hamar sikerült megnyugtatnia
az ifjú gézengúzt.
Cecilie mindkettejük arcát megtörölte, majd ölébe vette a gyermeket.
– Te meg én egyazon fa sarjai vagyunk – mondta a lány. – Mindketten a
Jéghegyek Népéből származunk.
– Cecilie, jobban tennéd, ha nem a Jéghegyek Népéről csevegnél vele –
figyelmeztette Liv.
– Miért ne? Minek tagadjunk meg egy bennünk rejtőző szép és nemes vonást?
Tudod, Kolgrim, hogy anyai nagyanyád varázsolni is tudott?
– Hagy abba, Cecilie! – kiáltott rá Dag.
A lány azonban nem zavartatta magát.
– Bizony tudott, mert igazi boszorkány volt – folytatta.
A fiúcska elragadtatva hallgatta nagynénje szavait.
– A Jéghegyek Népéből sokan voltak boszorkányok vagy varázslók. Anyai
nagyapám ugyancsak közéjük tartozott, ő azonban nem élt a varázserejével.
– Fúj, de buta volt!
– Tévedsz, egyáltalán nem volt buta cselekedet tőle. Nem szabad azonban
megfeledkezned róla, hogy Meiden is vagy, kis báró. Isten óvjon tőle – tette
hozzá az orra alatt mormogva.
– Nem akarok báró lenni, mert az ronda dolog – jelentette ki Kolgrim. – Én
varázsló vagyok.
– Aligha vagy az. Atyai nagyszüleid, vagyis Dag és Liv azt mesélték nekem,
hogy a másik nagyanyád gyönyörű szép volt, sőt puszta ránézéssel még
tárgyakat is el tudott mozdítani.
Kolgrim szeme tágra meredt a csodálkozástól. – Hogyan csinálta?
– Ha példának ezt a tálkát vesszük, akkor a nagyanyád csupán a megfelelő
módon gondolt rá, és elmozdította úgy, hogy hozzá sem nyúlt.
A fiúcska oly behatón bámult a kistányérra, hogy keresztbeállott a szeme.
– Mozdulj már el, te hülye tányér! Meg se moccan – panaszkodott nagy
keservesen.
– Valóban azt hitted, hogy most rögtön sikerülni fog? Sol nagyanyád évekig
gyakorolta, amíg tökéletesen ment neki.
Cecilie mélyen felsóhajtott és a többiek felé fordult.
– Tudjátok, néha úgy tűnik, mintha korábban már éltem volna. Ez az érzés
egyszerre félelmetes és elbűvölő.
Dag és Liv egymásra nézett. Are szájából hallották Sol utolsó szavait: Az az
érzésem, hogy új és kellemesebb alakban visszafogok térni.
Cecilie természetesen tudta, mennyire hasonlít Solra, szavait azonban
sohasem hallotta. A lány szüleinek fogalma sem volt arról, miképpen
értelmezzék Sol szavait. Cecilie ugyanis mindig önmaga akart lenni, nem pedig
olyan személy, aki „visszatért”.
– Elmozdult! – kiáltott fel Kolgrim. – Ide nézz, Cecilie néni, odébb mozdult a
tálka!
– Csaltál, te kis ravaszdi!
– Nem csaltam!
– De bizony. Vagy azt hiszed, nem láttam a szemem csücskéből a karodat?
Gyere inkább velem, Kolgrim! Menjünk ki inkább és keressünk valami
izgalmas, félig-meddig tiltott dolgot!
– Induljunk! – rikoltott fel a fiúcska. – Mama, ide a ruháimmal!
Yrja segített felöltöztetni Kolgrimot, miközben hálás volt Ceciliének, amiért a
kisfiúval foglalkozik, ő maga most már bármikor szülhetett, a Kolgrimmal való
tengernyi vesződés pedig teljesen kimerítette. Ami Livet illeti, őt a karácsonyi
előkészületek foglalták le.
Szenteste előtti napon el kellett küldetni a bábaasszonyért.
– Mondd csak, Tarald, nem tudtad volna megfelelőbb időszakra betervezni
ennek a gyereknek a születését? – korholta Cecilie a bátyját. – Ki ér rá ilyesmire,
amikor mindenki gyertyát önt és hurkát tölt?
– Ezt már régen megbeszéltük – mondta Liv. – Ne tedd Taraldot még
idegesebbé! Gondolj arra, milyen fájdalmas emlékei vannak ezzel kapcsolatban!
– Nos, nem neki kellett a szülés kínjait elszenvednie!
– Vannak lelki kínok is, Cecilie. Ne légy ennyire cinikus!
– Csak nem gondoljátok rólam, hogy nem látom át a helyzet komolyságát? –
kérdezte szomorkásán Cecilie, majd élénken így kiáltott fel: – Hol van az én kis
szörnyetegem?
Kolgrim azonnal felbukkant és hőn szeretett nagy-nénjéhez futott.
– Gyere csak, manócskám, most kimegyünk egy kis időre – mondta Cecilie. –
Nem hinném, hogy bárkinek is segítségére lehetnénk. Yrja mama megajándékoz
egy kis öcsikével vagy húgocskával. Mit szólsz hozzá?

Kolgrim felkapta az asztalon heverő egyik kést, és örömtől csillogó szemmel

a levegőt szurkálta, mintha egy képzelt csecsemővel akarna végezni.
– Hát tudod! – mondta hűvösen a nagynénje. – Ha így bánsz a kistestvéreddel,
nem vihetlek el a manók ünnepére. Eljön oda ugyanis a félelmetes külsejű,
hatalmas főmanó, aki ezerszer nagyobb ennél a kastélynál és aki így szól a kis
manókhoz: „Mindannyian sok csínyt követtetek el?” Erre mindegyik kis manó
igennel felel. Utána ezt kérdezi tőlük a főmanó: „Jók voltatok a nálatok
kisebbekkel?” Az ilyesmi ugyanis minden manó fontos kötelessége.
Kolgrim tágra meredt szemmel figyelt Cecilie elbeszélésére, miközben
elragadtatásában levegő után kapkodott.
Cecilie így folytatta:
– A kis manók persze most is igennel felelnek, a főmanó azonban körülnéz és
ezt mondja: „Csak Kolgrim nem volt jó a kisöccsével vagy kishúgával”, majd
rád mutat és felkiált: „Ki innen! Kifele! Nem akarunk többé látni, mert nem vagy
igazi manó. Gonosz voltál egy nálad kisebb gyerekkel, ezért soha többé nem
jöhetsz közénk!” Erre valamennyi manó rádront és elkerget. Szeretnéd, hogy így
történjék, Kolgrim?
A kisfiú némán rázta a fejét.
– Még mindig rosszul akarsz bánni a testvérkéddel?
– Nem, nem, soha! Mikor megyünk a manókhoz?
– Előbb egy kicsit meg kell nőnöd. Majd ha a fejed búbjával eléred azt a
pajzsot a falon, elmegyünk a manók ünnepére.
Kolgrim felmérte, mennyit kell még nőnie. Gyorsan körbepillantott a
szobában, hátha talál egy széket. Úgy vélte, ha feláll rá, el tudja érni a pajzs alsó
csücskét. Akkor talán máris mehetnek?
– Nagyon jó leszek a kisbabához.
– Ez derék dolog tőled. Úgy szeretlek, Kolgrim! Te vagy a legjobb barátom.
A kisfiú átkarolta Cecilie nyakát és kénsárga szemével a lány arcába nézett.
– Másik barátod nincs? – kérdezte féltékenyen.
Miért emlékeztet éppen erre? – gondolta Cecilie, majd tompa hangon így
válaszolt:
– Ilyen jó barátom nincs. – Most azonban tudta már, milyen nagy szüksége
van rá a kisfiúnak.
Dag, aki mindent hallott, amit leánya a manókról mesélt, aggodalmasan
szólalt meg:
– Cecilie, inkább a keresztényi erkölcsről kellene beszélned neki, ahelyett,
hogy…
– De hiszen éppen ezt teszem, apa! Csak éppen a feje tetejére fordítom. Nem
értitek, mi bilincseli le ezt a fiút? Éppen a mai napon rengeteg törődésre van
szüksége.
– Nagyon is értjük, mi foglalkoztatja.
– Boszorkányok is lesznek ott? – kérdezte hirtelen Kolgrim.
 – Hogyne, rengetegen! Lesznek még vízimanók, kísértetek, törpék, tündérek
és…
– Varázslók is?
– Százával!
Kolgrim ragyogott a boldogságtól.
– Gyere már végre, kis manócska! Lemegyünk a Hársfaligetbe Meta nénihez.
Talán már elkészült a karácsonyi kaláccsal, mi pedig belopakodunk a konyhába
és elcsenünk egy darabkát belőle!
– Jaj, de jó! – ujjongott Kolgrim.
Dag lemondóan legyintett. Ez már mégis sok volt, de mert Kolgrimot
korábban sohasem látták boldognak, szemet hunytak Cecilie bolondos nevelési
módszerei felett.
– Hogyan szándékozol a manók ünnepét megrendezni? – kérdezte a szája
szögletéből.
– Ó, mire akkora lesz, nyilván kinőtt már a mesék világából – válaszolta
Cecilie.
Éppen a megfelelő időben távozott el Kolgrimmal együtt, mert megkezdődtek
Yrja fájásai.
11. fejezet

A BÁBAASSZONY A CSÍPŐJÉRE tette kezét.

– Most a Jéghegyek Népéből származó gyermek születik. Nem merem
egyedül vállalni, mert sohasem fogom elfelejteni az előzőt!
Feltétlenül ragaszkodott ahhoz, hogy az ifjú Tarjei is jelen legyen, mert
Tengel úr bízott benne.
Némi vita után Tarjeiért küldtek, aki ekkor tizennyolcadik éve körül járt. Az
idő múlásával középtermetű fiatalemberré serdült. Jellegzetesen markáns
arcvonásokkal és olyan átható tekintettel rendelkezett, hogy akire csak ránézett,
mindjárt vizsgálni kezdte a lelkiismeretét. Remekül haladt előre egyetemi
tanulmányaival, és nagy haladásról tett bizonyságot az orvostudomány területén.
Tengel méltó örökösévé vált, azonban még nagyapjánál is felvilágosultabbnak és
átfogóbb tudásúnak bizonyult.
Megnyugtatóan mosolygott Yrjára, aki nem tudta igazából, örüljön-e egy
fiatal „bábaférfi” jelenlétének. Hiszen jól ismerte Tarjeit – látta felnőni, sőt a
kolerajárvány alatt is együtt fáradoztak a betegség megfékezésén, majd Kolgrim
születésekor ugyancsak közösen segédkeztek, legalábbis egy darabig. Tarjei
azonban régóta messzi német földön tartózkodott. Amikor hazajött, Yrja
számára idegen volt. Világlátott, biztos fellépésű, okos ember lett belőle, aki
őnála sokkal felnőttebbnek hatott. Pedig Yrja emlékezett rá, amikor segített
Metának pelenkázni!
Yrja egy hónapja szüntelenül Istenhez imádkozott. Azért könyörgött hozzá,
mert lelki erőre volt szüksége a szüléshez, ugyanakkor irgalomért is esedezett.
Yrja látta megszületni Kolgrimot, aki elvette Sunniva életét. Ennek ellenére
önként, félelem nélkül vállalta a terhességet, hiszen forrón vágyott az anyaságra.
Csupán most, a legutolsó hetekben ismerte fel, milyen veszély leselkedik rá.
Egyszerre elfogta a rettegés, hátha vele is ugyanaz történik, ami Sunnivával. Azt
a szerencsétlent maga Tengel úr sem tudta megmenteni – akkor hogyan segítsen
rajta az ifjú Tarjei, ha ő is nehezen szül?
Éjszakánként mindig kiverte a jeges verejték, mialatt férje mellette az igazak
álmát aludta. Yrja azonban nem csupán önmagáért imádkozott oly állhatatosan.
– Édes jó Istenem – suttogta a sötétben. – Könyörülj meg rajtunk! Hadd
ajándékozzam meg olyan gyermekkel Taraldot, aki nem lesz átok a nyakunkon!
Most pedig elérkezett az idő. Tökéletesen tehetetlennek érezte magát, mintha
minden ereje cserbenhagyta volna. Alig volt tudatánál, nem fogta fel igazán, mi
is történik vele.
 Ez a sorsdöntő óra – gondolta. Yrja, az örök vesztes…
Valójában már feladta a küzdelmet – csaknem azelőtt, hogy ténylegesen
elkezdődhetett volna.
Tarjei kijött a nagyteremben várakozó családtagokhoz. Elmagyarázta nekik,
bizonyára eltart majd egy darabig a szülés, mert Yrja testi hibája miatt nagyon
nehéznek ígérkezik.
Jóslata be is vált. Ebben az évben nem ünnepelték meg a szentestét. Ehelyett
minden elképzelhető módon igyekeztek megóvni magukat a jeges téli
éjszakában odakint settenkedő manóktól és egyéb gonosz lényektől.
Akármilyen felvilágosodott emberek is voltak, előítéleteik mélyen
gyökereztek. Liv mindvégig kitartóan bátorította Yrját, míg odakint a többiek
kereszteket karcoltak minden rés fölé, amelyen át szerintük bejuthatott a rontás.
A magatehetetlenül fekvő Yrja arra gondolt, ez az első és utolsó alkalom,
amikor gyermeke születhet. Nem csupán Tarald miatt, aki valószínűleg
elveszítette a nemzőképességét – ő tulajdonképpen örült ennek a hírnek. Tarjei
arckifejezéséből ugyanis világosan látta, hogy többször nem vállalkozhatna
szülésre – akkor sem, ha Taraldot megkímélte volna a mumpsz.
Kolgrimnak ezalatt a Hársfaligetben kellett laknia, ahová Cecilie is követte. A
kisfiút egyáltalán nem szomorította el a kényszerű költözködés. Képes volt órák
hosszat állni a folyosón, ahol Sol arcképe függött a falon. Szinte le sem vette
szemét a „szép boszorkányról”, ahogyan anyai nagyanyját nevezte. Azt a
mozaikablakot is szívesen nézegette, amelyet egykor Benedek, a festő
ajándékozott Siljének. Nagy örömmel ugrált arra a pompás színekben tobzódó
árnyékra, amelyet az üvegablak vetett a padlóra – saját állítása szerint azért,
hogy tönkretegye. Emellett Trondot és Brandot csaknem az őrületbe kergette,
ugyanis a leglehetetlenebb rejtekhelyekről előbújva gyakran rontott nekik.
Egyébként Kolgrim volt az egyetlen, akit nem fogott el az Yrja szülése miatti
feszült nyugtalanság. Ez az esemény tökéletesen összezavarta a karácsonyi
előkészületeket. A cselédség új hírekre várva, némán kuporgott a konyhában. Az
étkezések alkalmával mindenki alig néhány falatot gyűrt le a torkán. Tarald
pedig csaknem kibújt a bőréből. Néhányszor, amikor nem bírta tovább a
feszültséget, kirohant a szabadba, egyébként azonban sokkal józanabbul
viselkedett, mint az előző alkalommal. Sokáig bent maradt Yrja mellett, és
együtt szenvedett vele. A fiatal férfi szilárdan eltökélte, hogy gyávaságában nem
fog megfutamodni. Az utóbbi napokban lelkiereje még inkább megnőtt.
Karácsony első napjának reggelén Tarjei egyszerre csak kilépett a
szülőszobából, és vidáman köszöntötte a nagyterem egyik karosszékében félig
alvó Dagot:
– Gratulálok, bácsikám! Újra nagyapa lett.
 Dagot teljesen váratlanul érte a hír, mert odabentről semmiféle zaj sem
szűrődött ki.
– Mi az, minden jól ment?
– Hogyne, a végén minden jóra fordult, Yrjának pedig gyönyörű kisfia
született.
– Még egy fiúunoka? Bemehetek?
– Tessék csak! Ne legyen azonban sokáig bent, mert Yrja halálosan kimerült.
– Azt meg is hiszem! De ha ennyire nehezen ment neki, csak nem kell később
újból szülnie? Jóllehet eléggé nehéz megakadályozni, hogy egy fiatal nő még
egyszer teherbe essék.
– Több gyermeke valószínűleg nem lesz, így ez a gond magától megoldódik.
Taraldot ugyanis maradandón károsította a mumpsz. Noha férfi maradt, a
betegség feltehetően megfosztotta a nemzőképességétől.
Dag őszintén álmélkodva tekintett unokaöccsére.
– Te aztán sokat tudsz – mondta elismerőleg.
Dag lábujjhegyen belopakodott a szobába, ahol áhítatos, boldog csend honolt,
a karácsony csendje. Yrja vörös arccal, csapzott hajjal, kimerülten feküdt az
ágyban. Nem nyújtott valami szép látványt, az ágy fejénél guggoló Tarald
azonban erre ügyet sem vetett. Éppen a verítéket törölgette le Yrja homlokáról és
közben olyan mélységesen boldog volt, amilyennek Dag még sohasem látta a
fiát.
A járásbírónak hirtelen elszorult a torka.
A bábaasszony fáradt, de boldog mosollyal mutatott a szoba túlsó sarka felé,
ahol Liv a bölcső fölé hajolva állt. Amikor meglátta a férjét, sugárzó arccal hívta
oda.
Dag leguggolt, hogy jobban lássa a bölcsőben csendesen fekvő újszülöttet. A
széparcú, csöppnyi fiúcska fejét rézvörös haj borította, míg ajkán mintha
gyengéd mosoly jelent volna meg. Szeme csukva volt, de a legtöbb újszülöttől
eltérően nem húzta össze görcsösen az arcát, így tisztán látni lehetett, milyenek
is a vonásai.
Dag egyre nagyobbnak érezte a torkában feszülő gombócot, mialatt az arcán
könnyek peregtek le. Csak most értette meg, milyen szörnyű félelemben is éltek
mindeddig.
Lopva letörölte a könnyeit, majd mosolyogva Tarald és Yrja felé fordult.
– Mi legyen a neve? Kóróvirág?
– Természetesen Dag – mosolyodott el Tarald. – Yrja azonban szépen kérlelt
arra, hadd kaphassa meg ezenkívül az ő apja nevét is, mert ő lesz az egyetlen
gyermekünk. Az apja pontosan arról álmodozik, hogy egy bárót nevezzenek el
róla. Mivel fiú lett, teljesülhet a szíve kívánsága.
 – Ez csak természetes. Hogy is hívják az apádat, Yrja?
– Mattias – suttogta az asszony alig hallhatóan.
– Helyes! A Mattias név nagyon szép – vélekedett Dag. – Javasolhatnám,
hogy ez legyen a hétköznap használatos neve? Így nem keverik össze velem, és
nem kell állandóan hozzátenni, melyik Dagról is van szó. Szólnunk kell a
papnak, keresztelje meg azonnal!
Senki sem kérdezte meg, miért olyan sürgős a lelkészért küldetni. Mindnyájan
tudták, manók ólálkodnak az újszülött bölcsője körül; s a tetejében saját
féltestvére vezeti őket.
Liv letekintett újszülött unokájára. Maga sem vette észre, hogy egész testében
remeg és közben a kezét tördeli.
– Istenem – imádkozott magában. – Uram, nem lehetek igazságtalan. Segíts
igazságos szemmel ítélnem!
A holtfáradt Yrjának nagyjából ugyanez járt az eszében. „Köszönöm,”
ismételte állandóan, „köszönöm, édes jó Istenem, amiért megengedted, hogy a
világra hozzam ezt a kis csodát! Mit akarhattál, Mindenhatóm, amikor engem,
nyomorult szolgálódat választottál ki rá? Nem arra gondolok, Mennyei Atyám,
hogy különösebben elhivatott asszony lennék, aki Szent Karácsony napján szüli
meg kiválasztott fiát. Ugyan! Mit akarsz vajon? Próbára teszel? Vajon eléggé
alázatos voltam és nem leszek gőgös? Tudom, nagy adomány, amivel
megjutalmaztál, én pedig olyan boldog vagyok, amiért szerelmemet
megajándékozhatom egyetlen fiunkkal. Mégis azért könyörgök Hozzád, Uram,
adj nekem erőt. Tudod, milyen szükségem lesz rá. Érzem, mekkora próbatétel
előtt állok. Segíts kiállnom a próbát, édes Istenem!”
Tarald, aki nem tudott betelni a bölcsőben fekvő csecsemő látványával,
hangosan kimondta, ami a felesége eszében járt.
– Minden évben sok-sok gyermek születik karácsony estéjén az egész világon
– szólalt meg, miközben csaknem kihívóan tekintett a többiekre. – Ő azonban
reggel látta meg a napvilágot!
– Csak ne legyünk beképzeltek, barátocskám! – mondta Dag.
– Nincs rá különösebb ok – szólt közbe szárazon Tarjei. – Yrja jócskán
túlhordta a gyereket. Nem Gyümölcsoltó Boldogasszony napján esett teherbe,
hanem előbb. Ezért merő véletlenből született meg karácsonykor.
– Nem hiszem, hogy éppen az időpont késztetne derűlátásra – vélekedett Liv
–, hanem inkább a kisfiú arckifejezése. Hogyan is mondja a zsoltár a Mi Urunk
Jézus Krisztusról? Irgalmas, gyengéd és jóságos. Ez dereng az emlékezetünkben.
A többiek komolyan bólintottak rá.
A kisfiú egyáltalán nem volt krisztusi jelenség. Senki sem tagadhatta
azonban, hogy születésével fénysugarat bocsátott a kétségbeesett család életébe.
 – Ó, bárcsak Silje, Tengel és Charlotte megláthatta volna a kis Mattiast! –
gondolták közülük jónéhányan.
Yrját elfogta a félelem, amikor arra gondolt, milyen drága kincset bíztak rá.
Végtelen figyelemmel hallgatta a csecsemő minden pisszenését. Mindannyiszor
halálos rémület kerítette hatalmába, amikor úgy vélte, hogy kisfia nem lélegzik.
Bizonyára ez minden fiatal anya legszörnyűbb rémálma!
A KIS MATTIAST egy hideg januári napon nagyanyja, Liv tartotta
keresztvíz alá. Az eikebyi gazda népes családja élén hihetetlen büszkeséggel
hallgatta, amint az ifjú báró az ő nevét kapja a keresztségben.
Tulajdonképpen Ceciliének kellett volna karjában tartania a kicsit, ettől
azonban Kolgrim miatt kénytelenek voltak eltekinteni. Nem akarták felkelteni
kisöccse iránti féltékenységét, de egy esetleges botránytól is tartottak. Senki sem
tudhatta, nem kezd-e például torkaszakadtából ordítani a templomban. Cecilie
természetesen anyja és Yrja legidősebb fivére mellett állt a szentélyben.
Kolgrimot senki sem tudta vagy inkább merte megakadályozni abban, hogy
ezalatt kezével csónakázósdit játsszon a keresztelőmedencében.
Cecilie figyelmesen szemügyre vette Martinius tiszteletes urat, miközben az a
szertartás szövegét mondta. A fiatal lány előzőleg az egész istentisztelet alatt
ugyancsak őt nézte, ami azonban a hívek részéről teljesen természetes
viselkedésmód. Ceciliének tetszett a pap prédikációja. Jóképű fiatalembernek
találta, akinek szomorú tekintete, gyengéd hangja állandóan egy ismerősre
emlékeztette.
Csupán otthon döbbent rá, hogy a lelkész Alexander Paladinra hasonlít.
Amikor megbizonyosodott efelől, egész testében összerázkódott, mert ha valakit,
akkor az őrgrófot el akarta feledni.
Azonban nem értette, miért kelt az ifjú pap olyan különösen feszült
benyomást, mintha személyes gondok nyomnák a vállát. Vagy talán megrendült
volna a hite? Cecilie úgy vélte, nem ez állhat a háttérben, mert a pap az Úr
hűséges szolgájának tűnt.
Miért akad meg a szemem állandóan olyan férfiakon, akiknek bajuk van az
idegeikkel? – gondolta bosszúsan.
Martinius tiszteletes úr prédikációja során sokszor nézett híveire, s közben
állandóan Cecilie pillantásával találkozott a szeme. Végül öntudatlanul is arra az
oldalra nézett, amelyen a lány foglalt helyet.
Ő lehet Tarald húga – gondolta, aki éppen akkor utazott el Koppenhágába,
amikor én idekerültem. Jelenléte a megszokottól eltérő hangulatot kölcsönzött az
istentiszteletnek, amire a lelkész nem talált magyarázatot. Teljesen érthetetlen
módon felszabadultnak és vidámnak érezte magát.
Gyorsan a feleségére sandított, aki megszokott helyén ülve, árgus szemekkel
figyelte férjének minden mozdulatát. A papné szigorúan összevonta a
szemöldökét. Ma bizony eléggé szabadosan beszéltem – gondolta magában a
pap, Julie pedig rendkívül istenfélő teremtés! Össze kell szednem magam!
Pillantása újból Ceciliére esett, miközben ugyanaz a nyugodt örömből és
kellemes feszültségből összetevődő érzés fogta el, mint az előbb. Cecilie Meiden
távolról sem volt olyan szép, mint Julie – de mégis milyen bájos és vonzó
egyéniség!
A keresztelő alatt egészen közel kerültek egymáshoz. Martinius tiszteletes
úrnak annyira remegett a keze, hogy csaknem elejtette a könyvet. Szeme előtt
táncoltak a betűk. Ha Kolgrim nem tolakodik oda közéjük, sohasem tudta volna
befejezni a szertartást.
Furcsa gyermek ez a kis Mattias – gondolta a pap, aki eddig egyetlen
keresztvíz alá tartott csöppségnél sem figyelt meg hozzá hasonló arckifejezést.
Gyengéden, megértően mosolygott – ha egy csecsemő esetében egyáltalán lehet
ilyesmiről beszélni. A tiszteletest őszintén meghatotta az a bizalom, amellyel a
kisfiú tekintett rá.
Hogyan is különbözhet ennyire egymástól két féltestvér?
A kis Mattias ősei legjobb tulajdonságait örökölte, míg szerencsétlen bátyja a
lehető legrosszabbakat. Mostanra azonban mindenki láthatta, hogy Kolgrimnak
egyáltalán nem kell szégyenkeznie a külseje miatt. Csillogó szemének különös
vonzereje volt; de aki beletekintett, rögtön megmagyarázhatatlan félelem fogta
el.
Cecilie ebben az időben mindenkinek nagy segítségére volt. Gyakran vitte
magával Kolgrimot a Hársfaligetbe, hogy mentesítse Livet és Yrját. Leginkább
Tarjei miatt ment oda, akivel leginkább meg tudta találni a közös hangot.
A Hársfaligetben az élet ment a maga megszokott útján. Meta éjszaka font,
nappal mosott, közben pedig főzött, mert Siljével ellentétben ő semmit sem
bízott a cselédségre, a legtöbb házimunkát maga akarta elvégezni. Are az
erdőben és a földeken dolgozott, így mindig fáradtan rogyott le az asztalhoz.
Brand, hű hasonmása, valamint az állandóan fecsegő Trond mindenhova követte
apját. Trond ésszerűsíteni akarta a birtok gazdálkodását, de mivel Are egész
életében éppen ezen dolgozott, nem vette szívesen, hogy megoldásait valaki még
tovább akarja javítani. Úgy vélekedett, lehetetlen a további javítás, ezért Trond
egyetlen javaslata sem talált meghallgatásra.
Sajnálom szegény Trondot – gondolta gyakran Tarjei. Nagyobbik öccse
duzzadt a tettvágytól és jó vezetői tulajdonságokkal is rendelkezett, amelyeket
azonban itt a Hársfaligetben nem tudott kifejleszteni. Tarjei néha szóba hozta
mindezt öccse előtt, aki teljesen egyetértett vele. Ő is nagyon szeretett volna
világgá menni, Tarjeivel ellentétben azonban nem a tudományok érdekelték,
hanem katonának akart állni. Are természetesen nem engedte el, mert nagy
szükség volt rá a birtokon.
– Majd csak elrendeződik ez is – paskolta meg öccse vállát Tarjei. – Még
nagyon fiatal vagy, és biztosan megtalálod a helyedet.
Trond boldogan bólintott rá. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy hármójuk
között csupán egy-egy év a korkülönbség. Tarjei mindig annyival érettebbnek
érződött náluk, mintha jóval idősebb volna.
EGY NAPON Cecilie és Tarjei a hársfaligeti kastély egyik szobájában tartott
kölcsönös élménybeszámolót Koppenhágáról, illetve Tübingenről. A fiatal lány
természetesen Kolgrimon tartotta fél szemét. Egyszerre csak a lelkész hangját
hallották, amint Areval és Metával beszélget a nagyteremben. A két unokatestvér
azonnal felállt és a pap üdvözlésére indult.
A hangokból ítélve Martinius tiszteletes úr néhány árván maradt gyermek
számára gyűjtött pénzt.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte félig hangosan Tarjei. – Ő maga jön ide?
Hiszen ilyesmivel az a hideg tekintetű baba szokott foglalkozni.
– A feleségére célzol?
– Nem is a szakácsnőjére.
– Hideg a tekintete? – kérdezte érdeklődve Cecilie.
– Igen. Az egyházközségben mindenki bálványozza, én azonban ki nem
állhatom.
– Én sem.
– Talán láttad már?
– Nem.
Tarjei erre a válaszra jót nevetett magában.
A pap egész testében megremegett, amikor meglátta a lányt, de illőn
üdvözölte és köszönetet mondott a keresztelőn történt közreműködéséért.
– Úgy érti, amikor az a kis erdei manó, aki történetesen az én unokaöcsém,
pancsolni kezdett a keresztelőmedencében? Hát igen, mozgalmas keresztelő volt,
ilyet még sohasem láttam. Graastensholmon járt már?
– Most szándékozom útba ejteni.
– Remek – mondta gyorsan Tarjei. – Akkor legalább társaságban lesz része
odafelé. Cecilie és a kis útonálló éppen haza akarnak menni.
Cecilie legszívesebben bokán rúgta volna az unokatestvérét, de azért bájos
mosollyal fordult a lelkész felé.
– Hacsak nem kínálták meg valami harapnivalóval a tiszteletes urat. Nem
tartozik az úri házaknál kosztoló papok közé?
– Mi jut eszedbe, Cecilie? – mondta megrökönyödve Are, miközben Tarjei
újra jót nevetett magában.
 Szerencsére Martinius tiszteletes úr is elmosolyodott.
– Remélem, nem tartozom közéjük – válaszolta.
– Tévedtem, mert csupán most látom, milyen önmegtartóztató az arca – szólt
Cecilie. – Are bácsi, adjál már szegény tiszteletes úrnak egy darab pénzt, és ne
markold olyan görcsösen az erszényedet! Szeretnék végre útnak indulni.
A lány dühöngött magában Tarjei miatt – talán éppen azért, mert nagyon is
kedvet érzett ahhoz, hogy a pap társaságában menjen hazáig.
– Kérem, nézze el a viselkedését – szabadkozott Are. – Ő már csak ilyen.
Tarjei fiam és Cecilie a család lángeszei, amit minden lehető alkalommal tudtul
adnak nekünk, közönséges földi halandóknak.
Cecilie és a pap gyorsan haladt a Graastensholm felé vezető úton, miközben
Kolgrim fel-alá ugrált körülöttük. A hideg és tiszta időben minden szavuk után
párafelhő csapódott ki a levegőbe. A kőkeménnyé fagyott földeket azonban a
szokásosnál jóval vékonyabb hóréteg borította.
– Mi ez a nagy sietség? – mosolygott gyengéden Cecilie és lelassította a
lépteit. – Zavarom, Martinius úr?
Tudja, hogy hívnak – villant át a lelkész agyán. Ismeri a nevemet és olyan
bájjal ejti ki, mint senki más.
– Dehogyis, csak… – dadogta a lelkipásztor, azután elhallgatott zavarában.
Cecilie észrevette, amint gyors pillantást vet a paplak irányába.
– Csak észre ne vegye a felesége? Ilyen nagy távolságból? Ha így van,
kivételesen jó a szeme. Én azonban teljesen veszélytelen vagyok!
– Hogyne! Azazhogy…
– Talán magán tartja a szemét? – évődött Cecilie.
– Ne járassa velem a bolondját, Cecilie kisasszony! A feleségem nagyszerű
teremtés.
– Bizony – mondta halálosan komoly hangon a lány. – Úgy hallottam,
rendkívül istenfélő asszony.
– Így igaz.
– Végtelenül erényes.
– De még mennyire!
– Nagyon jóságos.
– Akár egy angyal.
– Hát tudja, mindezt öröm hallgatni. Az egyik dolog azonban nem zárja ki a
másikat. És a tiszteletes úr hogy érzi magát itt az egyházközségben?
– Nagyon jól. Bizonyára tudja, hogy Yrja, Tarjei meg én Tengel úr
segítségére voltunk a kolerajárvány alatt? Azt hiszem, ekkor életre szóló
barátságot kötöttünk.
– Éppen azután történt, hogy elutaztam Koppenhágába… Gyere csak le a
fáról, Kolgrim, azt hiszed talán, nem látom, mit csinálsz? Akkor halt meg
Charlotte nagymama és Jacob nagypapa. Úgy fájt a szívem, amiért nem lehettem
mellettük haláluk óráján.
A pap csodálkozott, milyen gyorsan képes tréfáról komolyra fordítani a szót
ez a fiatal lány. Ez a tulajdonsága nagyon megnyerte a tetszését, mert arról
árulkodott, mennyire gazdagok az érzelmei.
Akaratlanul is eszébe jutott a felesége, s ettől egyszeriben úgy érezte magát,
mint akire derült égből lesújt a villám.
Martinius tiszteletes úr kalandos feltételezésekbe bocsátkozott. Mi történt
volna, ha Cecilie kisasszony nem éppen az ő idekerülése előtt utazik el? És ha ő
is velük együtt küzd a járvány ellen? A pap biztos volt benne, hogy Cecilie ilyen
helyzetben habozás nélkül Tengellel tart. Milyen fordulatot vett volna ebben az
esetben az ő élete?
De most már minden késő.
TARJEIT NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB beteghez hívták. Az egyik
környékbeli parasztembert valamilyen családi ünnep során csúnyán megszúrták,
ami az ilyen alkalmakkal együttjáró ivászatok és verekedések miatt egyáltalán
nem ment ritkaságszámba. Cecilie azonnal felajánlotta a segítségét, amit
unokaöccse hálásan fogadott.
A parasztot már hazavitték. Tarjei, akinek az ilyesmihez nem volt szeme,
egyáltalán nem vette észre, milyen szegényes is a ház berendezése, vagy
mekkora rémülettel állja körül apja betegágyát a seregnyi kisgyermek. Cecilie
vele ellentétben egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Rögtön arra gondolt,
ide aztán segítséget kell küldeniük. A baj csupán az volt, hogy a környék szinte
valamennyi családja hasonló körülmények között tengette napjait.
Ez a férfi azonban nem halhatott meg! Fiatal felesége nem maradhatott
magára ennyi gyermekkel.
Tarjei megvizsgálta a paraszt sérülését, majd odament az egyik
szomszédjához, aki segített hazahozni, és csendesen így szólt hozzá:
– A biztonság kedvéért menj el a papért!
Az ember nyomban felkerekedett. Cecilie hallotta Tarjei szavait és egész
testében elfogta a remegés. Ennek oka részben a szegény családra leselkedő
szörnyű veszély volt, részben olyasmi, amire ő maga sem mert közelebbről
gondolni.
A parasztot alhasán érte a késszúrás. Miközben Tarjei megtisztította a sebet,
Cecilie érezte, hogy forog vele a szoba. Mire is vállalkozott? Meggondolatlanul
és elbizakodottan felajánlotta a segítségét, miközben odahaza a családja éppen a
drága jó Yrjával beszéli meg, mi módon is neveljék a kis Mattiast.
Hogyan is sejthette volna Cecilie, milyen nagy és végzetes hatást gyakorol
majd a szegény Yrja életére azzal a pillanatnyi szeszélyével, amellyel kedve
támadt megjátszani az irgalmas szamaritánust?
Gondolataiból Tarjei hangja riasztotta fel.
– Töröld le a vért, Cecilie!
A fiatalember egy rongyot nyomott a kezébe, amelyet a lány azonnyomban
elejtett. Cecilie nagyot nyelt és felvette a ruhát. Megpróbálta lehunyt szemmel
letörölni a vért, de a két dolog nem ment neki egyszerre.
– Siess már! – szólt rá türelmetlenül Tarjei.
Képtelen volt felfogni, hogy vannak olyan emberek, akik nem bírják elviselni
a vér látványát.
Tarjei felnézett a tetőre, amelynek csöppnyi nyílásán alig szűrődött be valami
fény. Nyugtalanul körülnézett a szobában.
– Itt nem megy, túl sötét van és nagy a kosz – sóhajtott fel. – Tengel
betegszobájába kell vinnünk. Van szánotok?
– Csak egy csúszkánk – felelte a sebesült holtra rémült felesége.
– Ide vele, de gyorsan!
Csaknem minden hozzátartozó kisietett a házból. Szemmel láthatóan
megkönnyebbültek, amiért más dolguk is akad, mint tehetetlenül körbeállni a
családfő ágyát.
Martinius tiszteletes úr megérkezett, de imára most nem volt idő. A pap
segített feltenni a sérültet a ló által húzott kezdetleges szállítóeszközre.
Azok a férfiak, akik hazahozták a sebesültet, kantáron fogták a vén gebét, míg
Tarjei, Cecilie és a pap a beteggel törődtek. A feleségének otthon kellett maradni
a rengeteg gyermekkel, de ez volt a legjobb megoldás.
A rémült asszony Tarjei után kiáltott az ajtóból.
– Meg fog…? – kérdezte, miközben bizonytalanul a csúszkán
magatehetetlenül fekvő alakra mutatott.
– Mindent megteszünk, hogy életben maradjon. Több gyerek viszont ebben a
házban nem lesz.
– Hála Istennek! – sóhajtott fel az asszony.
Senki sem tudta, mitől könnyebbült meg ilyen hirtelen. Amiért életben marad
a férje, vagy más oka volt rá?
A csúszka nem nagyon felelt meg sebesültszállításra. A majorhoz vezető út
tele volt a keményre fagyott földből kiálló fatönkökkel és kövekkel. Minden
egyes ilyen akadálynál elől meg kellett állítani a lovat, a hátul haladóknak pedig
fel kellett emelniük a két rúdból és néhány összeszegezett lécből álló kezdetleges
szállítóeszközt. Cecilie a végén azt hitte, hogy száz éve jár meggörnyedve.
Amikor megálltak a Hársfaliget lépcsőjének tövében, alig tudott felegyenesedni,
közben pedig összeszorított fogakkal nyöszörgött sajgó háta és dereka miatt.
 Tarjeinek komoly küzdelmet kellett vívnia a paraszt életéért. Tengel
betegszobájában azonban világos volt, minden szükséges eszköz rendelkezésre
állt, Tarjei pedig sokszor dolgozott már ezen a helyen. A betegápoláshoz nem
szokott Cecilie azonban folyton ájulással küszködött. Martinius tiszteletes úr
papi hivatását sutba dobva segített lefogni a sebesültet. Amikor Tarjei
hozzányúlt a sebhez, a szerencsétlen ember először felordított szörnyű
fájdalmában, majd elcsendesedett. Elveszítette az eszméletét. Mi értelme lett
volna megkérdezni tőle, készen áll-e arra, hogy az Úr színe elé lépjen?
Tarjei munkáját megkönnyítette a beteg ájulása. Ceciliére nagy hatást tett
unokafivérének tudása, ami ismét csak Tengelre emlékeztette. Tarjei talán nem
volt olyan kíméletes és elővigyázatos a beteggel, tübingeni egyetemi
tanulmányai során azonban nagyapjánál átfogóbb tudásra tett szert.
Cecilie igyekezett nem arra gondolni, milyen gyakran súrolja keze a papét.
Nem tagadhatta, mekkora hatást gyakorol rá a jelenléte. Nagyon rokonszenves
ember volt, akárcsak a boldogtalan Alexander – de vele ellentétben férfi. Cecilie
megértette, mennyire vágyik valamire.
Tarjei összevarrta a sebet, majd a munkát befejezve mindhárman
felegyenesedtek.
– Köszönöm a segítséget – mondta Tarjei. – Meg vagyok lepve, Cecilie, mert
remekül helytálltál. Úgy tűnik, mintha egyenesen erre a munkára születtél volna.
– Valóban? – hitetlenkedett a lány.
– Valakinek azonban most a beteg mellett kell maradnia – folytatta az ifjú
tudós. – Én pedig megígértem apának, hogy megvizsgálom a disznait. Annyiszor
hitegettem már, hogy most nem…
– Menj csak – mondta nagyot nyelve Cecilie. – Itt maradhatok egy darabig.
– Én is – szólalt meg a pap. – Valakinek imádkoznia kell érette.
Cecilie testén enyhe remegés futott végig.
– Kitűnő – mondta megkönnyebbülten Tarjei. – Néhány órára itt tudtok
maradni?
Mindketten bólintottak.
Martinius tiszteletes úr ijedten nézett a távozó Tarjei után – mintha
elhamarkodottan ajánlkozott volna arra, hogy Ceciliével együtt a beteg mellett
marad. A lány teljesen osztotta a pap rémületét.
A betegszobában ülőalkalmatosság nem nagyon volt. Ilyen célra egyedül egy
disznóbőrrel bevont heverő állt rendelkezésre. Mindketten vonakodva foglaltak
helyet a túlságosan széles bútordarabon. Kénytelenek voltak hátukat a falnak
támasztani, lábukat pedig egészen felhúzni, hogy a fárasztó munka után
némiképpen kényelmesen pihenjenek. A heverőt feltehetően olyan betegeknek
szánták, akiknek huzamosabb időt kellett itt a Hársfaligetben tölteniük.
 – Tarjei nagyon derék fiatalember – törte meg végül a pap az orvostudor
távozása után egyre kínosabbá váló csendet.
– Ó, hogyne! – vágta rá Cecilie, aki hálás volt, amiért véget vetett a
kellemetlen hallgatásnak. – A korát is megelőzi, maholnap teljesen felnőtt lesz.
– Kár, hogy nem tarthatjuk magunknál itt az egyházközségben. Ha
mindketten elutaznak, bizony nagyon unalmas lesz az élet.
– De hiszen olyan jó dolga van nálunk, Martinius úr. Jaj, de nem szeretem így
nevezni. Hogyan hívták korábban? Martinnak?
– Igen.
– Megengedi, hogy ezen a néven szólítsam?
A pap sokáig habozott.
– Örömmel. Feltéve, hogy más nem hallja meg.
Cecilie hamiskásan mosolygott, mert mostanra újra meglelte lelki
egyensúlyát.
– Vagy úgy, ismét szimatol a véreb?
– Cecilie kisasszony, esdekelve kérem…
– Szólíts Ceciliének, hiszen a családunk jóbarátja vagy!
– Cecilie, könyörgök, ne gúnyold Juliet! Olyan tiszta és tisztességes ember,
aki magasan felettem, a szegény bűnös felett áll.
– Ezt ő maga szokta mondani?
– De kérlek!
A lelkész kétségbeesetten felsóhajtva tenyerébe temette az arcát. Cecilie
csendben ült egy darabig, majd óvatosan megpróbálta elhúzni a pap egyik kezét,
a férfi viszont ellenkezett.
– Tarald bátyámmal és Yrjával együtt régóta tudom, hogy valami nyomja a
szívedet – mondta gyengéden a lány. – Nem akarsz beszélni róla? Tudod, nekem
is támadt némi gondom. Egy nemrégiben ért nagy csapás után megpróbálom
összeszedni magam. Az emberek nem mindig olyanok, mint gondolnád.
Cecilie barátságos hangja ledöntötte azt a falat, amely mögé a lelkész
visszavonult. Martin végre elhúzta a kezét. Cecilie azonnal megértette
lelkiismeretfurdalással és önváddal teli tekintetéből, hogy lassan megoldódik a
nyelve.
A lány ehhez segítséget próbált neki nyújtani.
– Nos, mindannyian azt mondják, a mi papnénk tökéletes ember.
– Igen – bólintott elkeseredetten a férfi. – Mindenki ezt mondja, és igaz is! Én
azonban csupán gyenge és méltatlan ember vagyok.
– Nem hiszem – mondta szelíden Cecilie. – Meglehet persze, hogy
tökéletesen megfelel az egyházközség számára, neked azonban egyáltalán nem.
Martin fejével a falnak támaszkodott és lehunyta a szemét, mintha álomba
merülne. Cecilie egy pillanatra a sebesültre nézett. A paraszt továbbra is
eszméletlen volt, Tarjei azonban meg lett volna elégedve az arcszínével.
– Ez a megfogalmazás nem helyénvaló – szólalt meg tompa hangon Martin. –
Bennem, az én világias, bűnös gerjedelmeimben van a hiba.
– Ugyan már – felelte döbbenten Cecilie. – Miféle kifejezéseket használsz?
Úgy beszélsz, akár a feleséged… akivel egyébként sohasem találkoztam.
A pap arcán hirtelen két nagy könnycsepp gurult le.
– Nem bírom tovább! Gyermekkorom álombeli hercegnőjét, angyalkáját
vettem feleségül. Oly erényes, istenfélő, gyönyörű! Hozzá képest otromba, buta,
durva fickó vagyok!
– Azt hiszem, teljesen mást akarsz mondani – szólalt meg elgondolkozva
Cecilie. – Bár önmagadnak sem mered beismerni, úgy gondolod, istenfélő,
erényes és szép a feleséged – de semmi több!
A pap úgy összerándult, mintha kést szúrtak volna belé.
– Bárcsak ne lenne ennyire éles a nyelved, Cecilie! Áthatolsz az én nyomorult
lelkemen és feltárod minden titkát.
– Ez nem okvetlenül baj. Nem tudom, miről is van egyáltalán szó, de úgy
gondolom, félreértettél. Én a családommal együtt úgy tekintek reád, mint
tisztességes és becsületes emberre, aki Isten szolgálatának szenteli életét.
Bizonyára megvan az oka, ha kételkedsz a feleséged kitűnő tulajdonságaiban.
Ami engem illet, számomra túlságosan nagyravágyónak tűnik.
– Hogyne – vágta rá a pap, aki észre sem vette, hogy megsértette a
feleségével szemben kötelező hűséget. – Hihetetlenül duzzad a becsvágytól! Ő
akar a tökéletes papné, az egyházközség legjelesebb és leginkább meg becsült
tagja lenni, akin senki sem találhat kivetnivalót. Makulátlansága mellett néha
hitvány féregnek érzem magam. Minden világi dolog bűn a szemében. Gondold
el, hogy házasok vagyunk, de én nem nyúlhatok hozzá.
– Micsoda? Megbolondultál? Hogyan is okolhatod magad ezért? Isten a
tudója, ilyen volt-e a neveltetése, vagy pedig önmagától jutott idáig. Mindössze
annyit mondhatok, ez a kereszténység torzképe.
Most, hogy a pap végre megtörte fogadott hallgatását, csak úgy áradt belőle a
panasz.
– Mocskos, undorító, megdöbbentő, mondja a feleségem, hogy egyáltalán
ilyesmire gondolni is merek. Egyszer véletlenül megemlítettem előtte, hogy
testünk nem ér véget a köldökünknél. Erre meg kellett mosnom a szájamat,
amiért ilyesmit vettem a nyelvemre. Alig akarja elismerni, hogy két lábon állunk
a földön, nem pedig felette lebegünk. Szüntelenül azt mondja, nekünk jó
példával kell az élen járnunk.
– Ez nem lehet számára gond, ha nincsenek vágyai – mormogta Cecilie.
 – Szerinte a test örömének megtagadása az egyedül igaz kereszténység. Ha
teljesen a jónak szenteljük magunkat…
– Akkor miért ment hozzád feleségül? Ugródeszkának akart felhasználni?
Netán jobb dolog egy pap feleségének lenni, mint a leányának?
Martin hallotta ugyan Cecilie megjegyzését, de inkább kiöntötte lelkének
minden bánatát, amiről úgy érezte, hogy időtlen idők óta nyomja.
– Látnod kellett volna a nászéjszakánkat! Ennyire groteszk élményem
sohasem volt. Amikor jóhiszeműen, szépen felöltözve bementem a szobájába,
úgy meredt rám, mintha valami útonálló lennék, majd hangosan felsikoltott.
Amikor megpróbáltam megmagyarázni neki, most már férj és feleség vagyunk,
és hm… együtt kellene lennünk egymással, disznónak nevezett, és ezt kiáltotta:
„Ide ne merészelj jönni, te bagzó kandúr!” Tökéletesen elveszítettem az
önbizalmamat, mert semmit sem tudtam a nőkről, és mindig is ő volt életem
egyetlen szerelme. Amikor óvatosan kinyögtem, hogy jó lenne, ha gyermekeink
születnének, akkor… az ablakhoz rohant, kihajolt és az utcára hányt. Számomra
ő évekig elérhetetlen álomnak tűnt. Amíg közönséges fiú, majd teológushallgató
voltam, keresztülnézett rajtam, mintha levegő lennék. Ha megszólítottam,
elfordult és inkább másokkal beszélt. Amikor megkaptam az itteni papi állást,
feltette magának a kérdést, feljebb hágok-e később az egyházi ranglétrán, persze
közben a püspöki méltóságra gondolt. Miután az apjától megtudta, mennyire
felnéznek rám, és talán fényes jövő vár, kapva kapott az alkalmon és igent
mondott. Odavoltam a boldogságtól, de mostanra minden álmom szertefoszlott,
ő, a tökéletes feleség, akit mindenki bálványoz…
– Csak az én családom nem – vágott közbe Cecilie. – ők átláttak rajta, mert
olvasni tudtak a tekintetéből. Nem gondoltuk azonban, hogy ennyire nagy a baj.
A lelkészt hirtelen kétségbeesés fogta el.
– Én pedig itt ülök és mindent kiteregetek neked. Magam sem vagyok különb,
amikor elárulom a saját feleségemet.
– Aki idáig űzött a viselkedésével. Borzalmas lehet együtt élned vele, akit
hosszú évekig szerettél, most pedig egy ujjal sem nyúlhatsz hozzá.
A pap elképedve pattant fel fektéből.
– Csak nem hiszed, hogy bármi vonzalmat is érzek iránta? Nem bírnám
elviselni! Éppen ezért estem világi vágyaim és érzéseim könnyű prédájául…
Elszörnyedve hallgatott el.
– Tulajdonképpen mit akartál mondani? – kérdezte gyengéden Cecilie.
– Semmit! Felejtsd el! – A pap mélyen felsóhajtott. – Az előbb említetted,
hogy téged is nagy csapás ért. Mesélj róla!
Cecilie remegő hangon és csak nagyon lassan szólalt meg.
– Nehéz beszélni róla. Olyan magányos voltam Koppenhágában, de akadt egy
jóbarátom, akiben megbízhattam. Hozzád hasonlóan fogalmam sem volt arról,
amit te olyan szépen a test örömének neveztél. Amikor kiderült, hogy egyáltalán
nem vonzzák a nők, egy világ omlott össze bennem. Egyrészt ilyesmiről
fogalmam sem volt, másrészt elveszítettem, pedig oly nagy szükségem lett volna
rá.
– Jaj, te drága gyermek! – kiáltott fel Martin. Át akarta ölelni a lányt, mintha
felajánlaná védő karját, de rögtön észre is vette, mekkora hibát követne el. Úgy
húzta vissza a kezét, mintha izzó parázshoz vagy mérgeskígyóhoz nyúlt volna.
Cecilie feszélyezetten nem vett tudomást erről.
A lelkész összegörnyedt ültében.
– Miért utaztál el Koppenhágába, Cecilie, miért? Miért nem találkozhattunk
akkor? – suttogta.
– Nem Julie töltötte volna ki minden álmodat? Jelentettem volna bármit is
neked?
– Te a földön járó, egészséges és vonzó lény vagy – rázta Martin a fejét. – Az
álmokban látott angyal alakja hamar szertefoszlik. Mit tegyek, Cecilie? A testem
ég a vágytól annyi meg annyi megtartóztatással eltöltött, hosszú év után.
– Ezzel nem vagy egyedül – suttogta a lány. – Jó, hogy néhány nap múlva
visszautazom Koppenhágába.
– Így van – mondta a pap. – Imádkozom Istenhez, ne lássuk addig egymást.
– Én is.
A pap arcán fájdalmas mosoly jelent meg.
– Jó tudni, hogy egyazon csónakban evezünk.
Az ajtó kinyílt. Mindketten hevesen összerezzentek, de megkönnyebbülve
lélegeztek fel, amikor látták, ki az. Tarjei jött vissza, ők pedig mehettek haza.
Csupán fejbólintással köszöntek el egymástól, azután mindegyikük ment a maga
útján.
Cecilie azonban könnyedén szökellve sietett Graastensholmig. Ujjongott,
hogy megtudta, legalább valaki akadt, aki szereti. A boldogtalan szerelem híre
egész testét megbizsergetve keveredett el a lelke mélyén dúló érzelmekkel.
12. fejezet

MARTINIUS TISZTELETES ÚRNAK ugyancsak kellemetlen fogadtatásban

esett része odahaza.
Alig csukta be maga mögött a ház ajtaját, meghallotta felesége példásan
kikeményített szoknyájának suhogását. Julie gyors léptekkel tartott nagysokára
hazatérő férje elé.
Szeméből az a jeges tekintet áradt, amelyet hiába próbált mézesmázos
hangjával elleplezni.
– De későn jöttél meg! Mi tartott ilyen sokáig? Kihűl az étel.
– A Hársfaligetbe kellett vinnünk a sebesültet – válaszolta becsületes
természetének megfelelően az igazat Martin.
A szép Julie szeme villámokat szórt.
– Vinnünk? Már a piszkos munka is a pap feladatai közé tartozik?
– Tudhatod, hogy igen. Nekem is segítenem kellett Tarjeinek és Ceciliének.
Milyen jó is volt kimondani a lány nevét! A lelkész úgy érezte, mintha
kellemes meleg járná át a testét.
Julie még annyi erőt sem vett, hogy megjátssza magát, mert Martin őszinte
tekintete dacára vetélytársnőt sejtett a háttérben. A papné ki nem állhatta és
mélységesen megvetette a Hársfaliget és Graastensholm lakóit. Az egyház iránti
csekély érdeklődésük, valamint az egyházközség első hölgye iránti
tiszteletlenségük mindig is szálka volt a szemében.
– Ki az a Cecilie? Csak nem Meiden kisasszony? A szemérmetlen fehérnép,
aki hagyta, hogy az a szörnyszülött megszentségtelenítse az Úristen
keresztelőmedencéjét? Akinek az oldalán a kastélyba mentél a Hársfaligeten át?
Martinius tiszteletes úr kötelességtudóan beszámolt neje őnagyságának a
történtekről.
– Igen, ő volt az. Azonban igazságtalan vagy vele szemben, Julie. Cecilie
derék lány.
Rosszabbul nem is válogathatta volna meg a szavait!
Közben a paplak ebédlőjébe értek, amelyet Julie tagadhatatlanul ízlésesen
rendezett be. Az asszony először megbizonyosodott afelől, hogy a cselédek nem
hallhatják őket, majd résnyire összehúzott szemmel kérdezte:
– Mi tartott ilyen sokáig?

– Amíg Tarjei az apjának segített, a szerencsétlen sebesültre kellett

vigyáznunk.
– Neked meg neki?
– Igen.
– Kettesben?
– Igen, de mi olyan furcsa…
– Te undorító kan! – sziszegte összeszorított szájjal Julie.
– Természetesen semmi illetlen dolog nem történt, Julie! Nyugodj meg végre!
– Ezt próbálod elhitetni velem? Te, aki az esküvőnk után egy hétig minden
nap dörömböltél a szobám ajtaján. Úgy látom, még mostanra sem tudtad kordába
fogni visszataszító gerjedelmeidet. Ő pedig, az a kis szajha…
– Elhallgatsz végre! Semmi sem történt.
A pap védekezése természetesen tovább erősítette a felesége lelke mélyén
lappangó gyanút.
– Pedig te biztosan nagyon is akartad volna!
A pap leroskadt az egyik székbe. A sebesülttel való foglalatosság után
éhesnek és kimerültnek érezte magát, ezért nem válogatta meg a szavait.
– Ha ezt tételezed fel rólam, egy napon talán tényleg megcsallak.
– Cecilie kisasszonnyal?
– Bárkivel – válaszolta fáradtan a lelkipásztor. – Kaphatok végre valami ételt?
– Amíg nem ismerted be, nem.
– Kedvesem, jól tudod, hogy mindaz, amivel vádolsz, nem igaz. A
hűtlenségnek még a gondolata is távol áll tőlem. Másrészt férfi vagyok, földi
ember, nem pedig szent. Mindent megtagadtál tőlem, elsősorban azt, hogy
megajándékozzalak a szerelmemmel. Oly sokat adtam volna neked, Julie. Mi
azonban fogadalmat tettünk. Ezért el akarok válni tőled.
Julie csuklani kezdett a döbbenettől.
– Megőrültél? Botrányt akarsz csinálni? Sohasem egyezem bele!
– Akkor itthagylak.
Julie állkapcsa remegett, miközben meredten bámult a papra. Hozzászokott
ahhoz, hogy a férje imádja és mindenben készségesen engedelmeskedjék neki.
Közelebb lépett férjéhez és csábos hangon súgta oda neki: – Akkor ma este
bejöhetsz hozzám. Ismerj meg. Persze csak egy kissé.
A lelkész utálattal nézett rá. Lelki szemei előtt Cecilie tiszta, nyílt tekintete
jelent meg.
– Túl késő, Julie. Már nem kívánlak. A képmutatásod csupán undort kelt
bennem.
– Ezt megkeserüli! – rikácsolta Julie.
Martin megrémült a nő hanghordozásától.
– Ceciliének mindehhez semmi köze. Egyébként is hamarosan elutazik.
 A pap csak ekkor vette észre, hogy életében most először emelte fel a hangját
a feleségével szemben. Nagyon is hevesen próbálta megvédelmezni Ceciliét.
– Akkor is megbánja – sziszegte Julie. – Az egész fennhéjázó banda meglátja,
kinek állt az útjába!
Martin elszörnyedve nézett rá. A mindenki által bálványozott, angyali papné
szeméből alattomos bosszúvágy áradt.
A kimerült, szomorú és barátai miatt aggódó pap néhány pillanatig hallgatott,
végül is így szólt:
– Nos, akkor veled maradok. Felejtsük el az egészet.
– Felejtsük el? Mit képzelsz? Lábbal tiportad legbensőbb érzéseimet!
– Hát hogyne. Lábbal tiportam a becsvágyadat és a hiúságodat.
Martin maga sem tudta, honnan szedte a bátorságot ahhoz, hogy ilyen hangot
üssön meg Juliével szemben. Természetesen tudta, mennyire óvatosnak kell
lennie.
– Bocsásd meg, amiért ennyire kemény szavakkal illettelek – mondta röviden.
– Nyilván túlságosan fáradt és éhes vagyok.
– Biztosan így van. Mindjárt az étel után nézek – felelte megszokott,
mézesmázos hangján Julie.
Mialatt a konyha felé tartott, arra gondolt, legalábbis fél győzelmet aratott. A
férje észhez tért és vele marad. Mindez azonban a teljes sikerhez nem elegendő.
Hirtelen megállt a folyosón. Bájos babaarcán egyszerre csak gonosz mosoly
ült ki.
Cecilie elutazik, rajta sajnos nem állhat bosszút. Helyette azonban akadnak
mások…
Az egész pereputtyból talán legjobban azt a rút parasztlányt utálta, akiből
bárónő lett. Ahelyett, hogy a trágyát hordaná ki az istállóból, nemesember
felesége, ezáltal pedig udvarképes lett. Hogy is hívják azt az idomtalan tramplit?
Yrjának?
Igen! Nem kellene egy kicsit megpiszkálni a boldogságát? Meglehetősen
könnyű dolognak ígérkezik.
MINDENKI ŐSZINTE SAJNÁLATÁRA Tarjei visszautazott Tübingenbe.
Természetesen senki sem kívánta visszatartani, mert tisztában voltak vele,
milyen fényes jövő vár rá a tudományok világában.
A fiú útja azonban nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint korábban.
Mindenhol akadályokba ütközött. Valamennyi szálláshelyre katonák
kvártélyozták be magukat, az utakat csapatok zárták el, néhol pedig szabályos
hadműveletek folytak. Európa uralkodói háborúban álltak egymással. A viszály
eredete – nem meglepő módon – vallási természetű volt.
Amikor Tarjei Németország középső részéig jutott Tübingenbe vezető hosszú
útján, egyszerre csak nem tudott továbbutazni. Minden úton csapatok vonultak, a
fiatalember pedig megakadt egy kisvárosban. Ekkorra már teljesen kimerültnek
és nyugtalannak érezte magát, hiszen visszafordulni sem tudott. Úgy találta,
szeretett szülőföldjétől és tanulmányai színhelyétől egyaránt elvágták.
KÖVETKEZŐ VASÁRNAP Cecilie szüleivel a templomba ment. Nagy
kedvvel kerekedett fel, mert így legalább még egyszer láthatta Martint azelőtt,
hogy visszautazott volna Koppenhágába.
Yrja a szülése óta most hagyta el először a házat. Az egész istentisztelet alatt
imáiba merült. Bensőségesen könyörgött Istenhez, álljon mellette a jövőben is, s
hálát mondott a kis Mattias születéséért. Teljesen nyugodt mégsem volt, noha
Tarald két cselédlánnyal együtt ügyelt a két kisgyermekre. Kolgrim olyan
gyorsan cikázott ide-oda, akár a kéneső, és jól tudta, mennyire
kiszámíthatatlan…
Yrja hirtelen rájött, hogy helytelenül becsülte fel a rendelkezésére álló időt.
Az istentisztelet túlságosan sokáig tartott, eleredt a teje és átázással fenyegette a
ruháját.
Mindezt nem láthatta előre. Rémülten suttogta anyósa, Liv fülébe, mi történt.
Liv megértően bólintott és feltűnés nélkül Yrja ölébe csúsztatta a
vállkendőjét. Yrja úgy tett, mintha elejtett volna valamit, és lehajolva a ruhája
alá dugta a kendőt. Úgy gondolta, az ő formátlan testével úgysem számít, még
jobban kicsúcsosodik-e a ruhája. Hálája jeléül megszorította Liv kezét, és anyósa
visszamosolygott rá.
Cecilie, aki szeretettel teljes mosollyal tekintett Yrjára, nem sokat értett az
egész jelenetből. Látta azonban, milyen jól megérti egymást a két asszony, és
átérezte, mennyire szereti mindkettőjüket.
Martinius tiszteletes úr rögtön észrevette Ceciliét. Nem lett volna szabad
eljönnie – gondolta lázasan. Egész éjszaka ébren feküdtem és reá gondoltam.
Azt hiszem, szerelmes vagyok belé. Mindenesetre kívánom… de ennél többről
van szó; tudom, hogy boldogan élhetnénk együtt. Szeretem, most már biztosan
tudom. Mégsem szabad szeretnem, mert nős ember vagyok és pap.
De jaj, mit használ, ha lelkiismeretfurdalás gyötri? Szíve a torkában dobogott,
a prédikáció alatt pedig többször is elakadt, mert állandóan elveszítette a
vezérfonalat.
Cecilie vele ellentétben nem osztotta azokat az illúziókat, amelyeket a pap
kettejük házassága felől táplált. Mivel jóval kevésbé volt vallásos, nem osztotta
Martin ez irányú érdeklődését, papnéként pedig egyáltalán nem akart volna
valamilyen gyülekezet előtt parádézni. A lányt Martin, a férfi vonzotta, nem
pedig a hivatása.
Fesztelenül a papot nézte, hiszen a gyülekezet tagjaként áhítatosan
csügghetett tekintetével rajta. A minden megakadás ellenére szép prédikációból
nem sok jutott el a fülébe.
Mennyire hasonlít Alexanderre! – gondolta. Amikor csak eszébe jutott a férfi,
aki mégsem volt az, fájdalmában mindannyiszor elszorult a szíve. Csak most
döbbent rá, mennyire beleivódott az ifjú nemes oly emberkerülő és zárkózott
személye. Maga sem tudta igazából, miért hasonlítanak annyira egymásra,
hiszen Alexander sokkal nagyszabásúbb, arisztokratikus jelenség. A szemüknek
és a mosolyuknak volt valamilyen közös vonása. Hát persze! Ha Martin
mosolyra húzta el a száját, szomorúan csillogott a szeme, amelyben
mindannyiszor a keserűség és a melankólia keveréke izzott fel. Hát igen,
mindegyiküknek megvolt a maga keresztje.
Cecilie félrefordította fejét, hogy végre lássa már, miféle kereszt is nyomja
Martin vállát. Amikor helyet foglaltak az urasági padban, Liv megmutatta neki,
hol ül a szépséges papné.
Mi tagadás, szépséges jelenség volt! Julie olyan helyen ült, ahol a
gyülekezeten és a férjén egyszerre tarthatta rajta a szemét. De szép! – gondolta
Cecilie. A főkötője alól kilógó szőke hajfürtjei szív alakú arcocskát,
játékbabáéhoz hasonló hatalmas szempárt és keskeny szájat fogtak közre. Túl
kicsi a szája, és az évek múlásával még inkább össze fog zsugorodni, állapította
meg azzal a rosszmájúsággal, amellyel a neki nem tetsző embereket mérte végig.
Julie a lehető legnagyobb ellenszenvet keltette benne. Tarald szerint hideg a
tekintete. Ha először veszi szemügyre az ember, nem is látszik, hiszen az előbb
éppen szelíden nézett végig a gyülekezeten. Most azonban… összehúzza a
szemöldökét és vádlón a férjére mered, aki ismét megakadt igehirdetés közben.
A következő pillanatban a jeges szempár kérlelhetetlenül Ceciliére
szegeződött.
Tudja! – villant át a lány agyán. Tudja, miféle beszélgetést folytattunk
Martinnal, tudja, hogy jól érezzük magunkat együtt és megértjük egymást. De
mindennél sokkal többre gyanakszik!
Ennek az álszent kis szörnyetegnek szemlátomást piszkos fantáziája van.
Cecilie szándékosan naiv arckifejezéssel nézett vissza a papnéra. Azt remélte,
hogy jóhiszeműen barátságos tekintete borzalmasan idegesíti ezt a némbert.
Julie a maga részéről nem maradt adósa a kevéssé széplelkű gondolatok terén.
 Ott ül tehát ez a szemérmetlen ringyó, aki a férjem sarkában jár. De vajon
mit eszik Martin ezen? Még csak nem is szép, össze sem lehet velem
hasonlítani! Sötétvörös a haja – már ez jelzi, hogy bűnös személy – és pimasz a
tekintete. Bizony pimasz, még ha olyan ártatlannak is próbál kinézni, akár a ma
született bárány. Jól látom rajta és azt is tudom, megpróbálja elrabolni mellőlem
a férjemet, hogy a bűn útjára csábítsa és ő legyen az egyházközség első hölgye.
Ez persze nem fog sikerülni neki.
Az utóbbira egyáltalán nem nyílik már alkalma. Kár, hogy nem tudok bosszút
állni rajta. Talán a másikon, aki ott ül mellette? Nem az anyján, az túl erős
egyéniség…
Ha Julie jobban ismerte volna Livet, és tudja, mennyire sebezhető, őt
választja ki áldozatául, az egész család talán legszelídebb természetű tagját. Julie
azonban nem igazán mélyen látott bele más emberek lelkébe.
De ott van a másik, az a reménytelenül idomtalan fiatalasszony! Julie
sohasem értette, mi keresnivalója akad Graastensholmon.
Egy kisparaszt ronda leánya… Aki rangban csaknem a pap felesége fölé
került! Micsoda gyalázat!
Amikor véget ért az istentisztelet és a gyülekezet lassan a kijárat felé indult,
Julie a templom kapujába állt, hogy elköszönjön a hívektől. A pap
hallótávolságon kívül a kapu másik oldalán foglalt helyet.
(Jó napot, Alvhilde asszony, hogy van a legkisebb gyermek? Örülök neki!
Nos, Peder, segített a macskabőr? Nézd csak, ő a legkisebb? Mennyire megnőtt!)
Utolsóként a Meiden család következett, hiszen az első padban ült. Julie
először Are két kisebb fiát üdvözölte, majd kezet nyújtott Livnek, és néhány
semmitmondón barátságos szót váltott vele.
– Ő pedig Cecilie kisasszony, ha jól sejtem? – kérdezte Julie, miközben Yrja
üdvözlésére készült. A bejárat másik oldalán álló Martin rémülten nézett felé,
azonban beszélgetésbe bonyolódott Daggal és nem tudott odamenni hozzájuk.
– Igen – felelte Cecilie, aki eltökélte, hogy felveszi a kesztyűt. – Azt hiszem,
még nem volt szerencsénk egymáshoz, ugye?
 – Én vagyok a tiszteletes úr felesége – mondta Julie, magában dühöngve,
amiért nem mindenki tudja róla, ki is ő. – Nem nőttem akkorára, mint az uram és
ezért talán nem vagyok annyira feltűnő. Ennek ellenére igyekszem, hogy
észrevegyenek – fejezte be önelégülten a mondókáját.
– Hogyne, Martin említette Önt – mondta nagy ravaszul Cecilie.
(Említett? Említett?)
– Martinius tiszteletes úr – helyesbítette szelíd hangon, de jeges tekintettel
Julie. – Itt pedig csak nem egy eikebyi lány jön? Téged hívnak Kórónak? Milyen
mulatságos név.
– Yrja bárónő a sógornőm – válaszolt helyette Cecilie. – Nagyon boldogok
vagyunk, amiért a családunk tagja lett. Mi ketten gyermekkori játszótársak
vagyunk. A kóró erős növény, ezért tiszteletszámba megy Yrját így nevezni!
Julie most már a látszatot sem volt képes fenntartani. Továbbra is szelíd és
barátságos hangnemben beszélt, szavait azonban nem válogatta meg.
– Hát igen, a Meiden család mindig is közel állott a néphez, barátait és
házastársait egyaránt onnan válogatta.
– Így van – mondta Cecilie látszólag hálásan és jóhiszeműen. – Ebben rejlik
az erőnk.
– A társadalmi ranglétrán való lecsúszásban? Mit szólnak ehhez a dán
rendek?

– Mi Norvégiában lakunk és norvégnak tekintjük magunkat. A mi

nemességünk pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy felszámolja örökölt
kiváltságait.
Tényleg minden kérdésre kész választ tartogat a tarsolyában? – gondolta
ajkába harapva Julié, aki dühében öv alatti ütésre szánta el magát.
 – És nem lehet mindennek kedvezőtlen kihatása az utódokra?
Te alattomos nőstényördög! – gondolta Cecilie, aki eltökélte, hogy tíz
körmével is megvédi Kolgrimot.
– Egyelőre nem vettük észre – felelte könnyedén. – Viszont nagyon
egészséges, ha friss, életerős vér kerül a családba. Csak most értem meg, hogy
nem látta Yrja fiacskáját, a kis Mattiast. ő a legszebb gyermek az egész
környéken, önöknek talán nincs gyermekük?
Annyira erkölcstelen nem vagyok – szaladt ki majdnem Julie száján. Azonban
jobbnak találta, ha nem tér ki házasságának sötét oldalára. Hiszen akkor ez a
züllött perszóna egyenesen felmentést kap, hogy „megvigasztalja” Martint!
Ehelyett színtelen hangon nemmel felelt, és minden búcsúszó nélkül a férje
felé fordult. Cecilie elégedetten nézett utána, majd rögtön karon fogta Yrját.
Miközben Dag és Liv után mentek, arra gondolt, megnyerte a párbajt.
– Micsoda alattomos kígyó! – mondta a sógornőjének. – Óvakodj tőle!
Yrja, aki sokkal egyszerűbb és jóhiszeműbb lélek volt, úgy vélte, Cecilie
érthetetlenül keményen ítéli meg a kedves kis papnét.
CECILIÉNEK MÁSNAP kellett volna indulnia, azonban a hajó, amely
Koppenhágába vitte volna, elsüllyedt, ezért egy nappal el kellett halasztania az
utazást. Mivel idejében értesítették, nem kellett Oslóban várakoznia és otthon
használta ki az ajándékba kapott napot.
Délután a temetőbe ment. Mécsest vitt szeretteinek sírjára és fájdalommal
gondolt vissza rájuk, akik nem voltak már az élők soraiban.
A lány vigasztalannak találta a jövőjét. Vissza kell térnie a dán királyi
udvarba, ami ellen semmi kifogása sem volt. Ugyanis nagy kihívásnak tekintette,
hogy szépre és jóra tanítsa a király gyermekeit.
De mi lesz Alexanderrel? Hogyan nézzen a szemébe? Nem akarta felkeresni,
abban reménykedett, hogy többé nem találkoznak.
Vajon mi vár Martinra, aki annyira emlékeztet Alexanderre és mégis teljesen
különbözik tőle? Keserű, boldogtalan házasságban él, és mást szeret.
Cecilie sokáig maradt a temetőben. Csodálatos békesség fogta el, miközben
ott állt és a lobogó mécseseket figyelte. Úgy érezte, mintha a pislákoló lángokból
a holtak nyilatkoznának meg. Úgy szerette volna valamelyik bölcs öreg tanácsát
kikérni. Kivel volna legjobb beszélni? Tengel nagyapával, Charlotte
nagymamával, vagy Siljével, aki puszta megérzésből oly sokat tudott?
Cecilie még akkor is a sírok mellett időzött, amikor leszállt az alkony. Ekkor
összeszedett néhány elszáradt virágot és üres vázát. A templom mögött
csörgedező patak partján álló régi fészerbe ment, amelyben a temető
gondozásához szükséges különféle szerszámokat tartották.
Miután mindent lerakott a fészerben, ismét kilépett a szabadba. Éppen az ajtót
csukta be maga mögött, amikor egy alakra figyelt fel odafent a fák között, aki
éppen a temető falán készült átmászni. Cecilie egyáltalán nem volt babonás és
sohasem hitt a hazajáró lelkekben. Nem férhetett kétség hozzá, hogy hús-vér

ember a jövevény, de vajon honnan kerülhetett elő ilyen rövid idő alatt? Jól
emlékezett rá, hogy a temetőből távozva egy teremtett lelket sem látott az egész
környéken.
A sebesen aláereszkedő alkonyban nehéz volt kivenni a temető faláról leugró
alak körvonalait. Csupán akkor vette észre, ki is az, amikor az illető egyenesen
feléje tartott.
Cecilie egyáltalán nem lepődött meg, amikor felismerte a papot. Úgy érezte,
mintha egyenesen őt várta volna ilyen sokáig. Ennek ellenére hevesen kalapálni
kezdett a szíve. Egyszerre akarta látni és elkerülni a lelkészt.
Martin odalépett hozzá és becsukta az ajtót.
– Te meg honnan bújtál elő? – mosolygott rá bizonytalanul a lány.
– A templomból. Sokáig figyeltelek, de kivártam, amíg kimégy a temetőből.
– Hol van Julie?
– Olyan biztos volt az elutazásod felől, hogy Oslóba ment meglátogatni a
szüleit. Én is azt hittem, visszaindultál Dániába.
– A hajó elsüllyedt – válaszolta röviden Cecilie, aki nem érezte magát teljesen
jól és tudta, nem a helyzet ura. Noha elmehetett volna, mégsem tette. Valamiféle
homályos várakozás tartotta vissza.
– Arra kértem Juliet, váljunk el.
Cecilie elképedt ugyan, de azt gondolta, Martin helyesen döntött.
– Remélem, nem miattam?
– Dehogy, csak egyszerűen nem bírom tovább.
– Meg tudlak érteni. De lehetséges egyáltalán, hogy egy pap elváljon a
feleségétől?
– Nem, én azonban kétségbe voltam esve.
– És ő mit szólt a dologhoz?
 – Természetesen hallani sem akart róla. De ami még rosszabb, bosszúval
fenyegetőzött, és ehhez megvan az ereje. Nem akartalak ilyen veszélynek
kitenni, ezért megígértem neki, hogy vele maradok.
– Hát igen, ez az egyetlen helyes dolog, amit tehettél. Nagyon ártana a
helyzetednek, ha elválnál tőle, hiszen az egész gyülekezet rajong érte. Tehát tud
rólam?
– Rájött, de nem lehetett túl nehéz dolog. Te töltöd be az életemet, Cecilie.
A lány vére forrni kezdett. Túlságosan régóta élt magányosan… Nem, nem
akart becstelenséget elkövetni! Ki akart tartani… Alexander mellett.
Alexander? Nem, az ég szerelmére, ő nem létezik többé!
Senkije sincsen.
Egyszerre rájött, hogy többi dániai udvarlói, akik felszínesen
körüldöngicsélték, Alexander miatt tartották magukat távol tőle. Bizonytalanok
voltak a kapitány felől, nem tudták, összeköti-e őket valami vagy sem.
Alexander tehát erre gondolt, amikor megvádolta magát, amiért kihasználta
őt! Pajzsként használta fel, hogy az ártatlant színlelve a lány mögé bújjon a
személyét ért szörnyű gyanú elől.
Szegény Alexander azt képzelte, hogy ő vette a lapot és benne van a játékban!
Neki azonban ártatlanságában fogalma sem volt a szerencsétlen testőrtiszt bűnös
hajlamairól.
A rendkívül szűk fészerben már két ember is nehezen fért el. Cecilie a falnak
támaszkodva állt, Martin pedig a szűkös helyre való tekintettel szorosan
mellette. Olyan közel volt hozzá, hogy a lány érezte teste melegét.
Nem lepte meg, amikor a pap keze az orcájához ért. Először ösztönösen
félrehúzódott, miközben lelkében egymással ellentétes gondolatok dúltak. Attól
félt, engedni fog a belülről ránehezedő nyomásnak, másrészt nem akart

tisztátalan és becstelen cselekedet részese lenni. Hirtelen azonban eszébe jutott

Julie jéghideg tekintete, álszent mosolya, az ártatlan és védtelen Yrja meg
Kolgrim ellen intézett burkolt támadása.
 Martin még mindig a lány orcáján tartotta a kezét. Gyengéden mozgatta a
hüvelykujját, Cecilie pedig egyszerre csak gyengéden átfogta a lelkész kezét.
Már nem kínozta a remegő kételkedés, inkább valamiféle nyugodt bizonyosság
fogta el. Ha Julie Martin tisztességes felesége lett volna, erre sohasem kerül sor.
Martinnak most azonban őreá, Ceciliére, gyengédségre és szeretetre van
szüksége. Amikor engedett a férfinak – kemény harcnak igazán nem lehetett
nevezni – úgy érezte, teljesen helyesen cselekszik. Amikor Martin átkarolta és
magához szorította, tökéletesen megbizonyosodott efelől.
A férfi teste hevesen izzott, csókja olyan volt, akár valami rémült kamaszé.
Cecilie nyugalma azonban hatott rá. Immár remegés nélkül borította el
csókjaival a lány száját, arcát és nyakát. Amikor Cecilie érezte, hogy Martin
keze a ruhája alá nyúl, segített neki és felemelte súlyos szoknyáit.
Csupán ekkor kapott lángra, de annál hevesebben. Felnyögve fogadta magába
a férfi testét, és viszonozta forró csókjait. Ha Martin nem szorította volna a
fészer falához, összecsuklik a lába. Folyton Alexander járt az eszében,
Alexander…
Cecilie azon kevés nő közé tartozott, akik szüzességük elvesztésekor nem
éreznek fájdalmat. Mindent nagyon kellemesnek, sőt leírhatatlanul izgalmasnak
talált. Akadt egy olyan férfi, aki őt akarta, aki enyhülésre és örömre lelt nála!
Miközben sietve igyekezett haza a téli sötétségben, utólag az egész dolog
durvának, szennyesnek és feleslegesnek tűnt a szemében.
Ekkor azonban már késő volt.
Martinius tiszteletes úr betántorgott a paplakba. Bűne hatalmas súllyal
nyomta a vállát. Elveszett embernek érezte magát, aki méltatlanná vált a papi
hivatásra. Többé nem állhat fel a szószékre, hogy Isten igéjét hirdesse és bűneik
megbánására szólítsa fel a híveket.
Egész éjszaka térden állva imádkozott segítségért, megértésért és bűne
bocsánatáért.
Martin túlságosan tisztalelkű ember volt ahhoz, hogy bűnbeesését el tudta
volna hallgatni. Amikor Julie másnap hazaérkezett, az egész rút históriáról
értesült.
Nem szükséges részletezni, hogyan fogadta a papné férje vallomását. A
becsületében vérig sértett Julie kígyót-békát szórt Martin fejére, utána
bezárkózott a hálószobájába. Azzal büntette a szerencsétlen lelkészt, hogy két
étkezésre nem jött ki.
Végül mégis megjelent.
– Martin – szólt jeges hangon a paphoz. – Mit szándékozol mondani jövő
vasárnap a templomban?
A pap értetlenül nézett rá.
 – Természetesen megvallom bűnömet. Ítéljen felettem a gyülekezet.
Julie arca viaszszínűre sápadt, majd kimérten így szólt:
– Istenhez fohászkodtam. Ő megbocsát neked. Én sem lehetek keményebb
szívű nála. Semmi sem történt, Martin, vésd jól az eszedbe! Egyébként teljesen
más ügyekben beszéltem apámmal. Téged egy nagyobb város esperesi hivatalára
szemeltek ki.
– Talán megérted, hogy ezek után ekkora megtiszteltetést nem fogadhatok el?
Vétkeztem, Julie, és különben sem akarom a tisztséget. Mindig jól éreztem

magam ezen a helyen. Arra gondoltam, otthagyom a papi pályát, ehelyett

azonban a keresztényi szeretet jegyében megtért bűnösként járom végig az
egyházközségben élő szerencsétlen embereket. Úgy, ahogyan eddig te csináltad.
Most azonban közösen látogatjuk meg a betegeket és…
– Szó sem lehet róla – szakította félbe élesen Julie. – Egyébként mit
szándékozol vele tenni? Arra a szajhára gondolok, aki elcsábított.
– Cecilie nem csábított el – mondta fáradtan a pap, immár vagy tizedszer. –
Az én testem nem bírta tovább a rá nehezedő nyomást. Természetesen soha
többé nem fogom viszontlátni. Dániában lakik, és csupán évek múlva tér ide
ismét vissza.
Julie eközben kemény harcot vívott önmagával. Nem volt olyan ostoba, hogy
ne ébredt volna rá a történtekért való felelősségére. Ez a gondolat gyötörte
mindvégig, mialatt a hálószobájába zárkózva azon tanakodott, mit is tegyen.
Végül erőt vett magán és így szólt:
– Ő vagy más, mindegy. Ti, férfiak képtelenek vagy tok a kéjvágyatokon
uralkodni. De… Martin… megkérnélek valamire.
– Mire?
– Nem akarok elválni. Ezt a szégyent sohasem tudnám elviselni. Volna még
két dolog. Alaposan fontold meg az esperesi kinevezésed ügyét. Aztán… hm…
szeress engem!
 – Julie! – kapkodott levegő után a pap.
– Nem most! Nem azonnal – szögezte le gyorsan a felesége. – Lassan, lassan!
Martin képtelen volt válaszolni. Ceciliére gondolt, akit nem akart látni többé.
Julie iránti hosszú szerelme jutott az eszébe, amely soha nem talált viszonzásra
és éppen ezért aludt ki. Vajon új lángra gyulladhat-e?
– Mindent megpróbálok – ígérte meg, miközben igyekezett nem észrevenni,
hogyan remeg meg az undortól Julie.
A felesége visszament a szobájába.
Julie csupán félig volt elégedett. Sikerült ugyan elhárítania egy fenyegető
katasztrófát – a férje nem kürtöli világgá a templomban, hogyan is viselkedett
vele szemben. Sőt csaknem megígérte, hogy elfogadja az esperesi hivatalt.
Ő azonban nagy árat fizetett a győzelméért. Martin vonzó külsejű ember. Julie
nem tőle undorodott, hanem általában minden férfitól. Torz módon viszonyult a
szerelemhez és a bűnhöz, mégsem akarta vénlányként végezni, mert így szörnyű
csapás érte volna a hiúságát. Valamennyi férfi közül még mindig Martint találta
a legkevésbé elviselhetetlennek és a legkönnyebben befolyásolhatónak. Juliet
karriervágya vezérelte, amikor igent mondott Martin házassági ajánlatára. Úgy
vélte, jobb egy ígéretes jövőjű férfival egybekötni az életét, mintsem pártában
maradni.
Most azonban kénytelen lesz elviselni Martin testi szerelmét a maga
valóságában. Mohó kéjvággyal hatol majd belé, akárcsak abba a nemesi házból
származó riherongyba. Juliének még a gondolattól is felfordult a gyomra, amikor
eszébe jutott mindez. Azonban nem tehetett róla, már serdülő korától kezdve
leírhatatlan undort érzett az ilyesmivel szemben.
Most aztán alapos dilemma elé állította a férje! Valakin ki kell töltenie a
bosszúvágyát. Martin nem jöhet szóba, mert akkor azonnal otthagyja. Az a
vöröshajú szajha pedig tényleg elutazott.
Yrja azonban, a graastensholmi uborkafára felkapaszkodott torz liba itt
maradt. Fizessen ő az egész nagyképű banda nevében!
 13. fejezet

MIUTÁN CECILIE ELUTAZOTT, Kolgrimon ismét úrrá lett korábbi

természete. Újra ellenségesen, legjobb esetben közönyösen tekintett az őt
körülvevő világra. Bosszúságát csupán Ceciliének a főmanóról elmondott
története fékezte meg. Ha nem emlékezett volna nagynénje szavaira, miszerint a
főmanó mindazokat elűzi maga mellől, akik rosszul bánnak a náluk kisebbekkel,
minden bizonnyal kisöccsén tölti ki felgyülemlett dühét. Yrja őszintén sajnálta a
fiút és valóban mindent megpróbált annak érdekében, hogy felvidítsa, Ceciliével
azonban nem vehette fel a versenyt.
– Mikor jön vissza Cecilie néni? – kérdezte Kolgrim.
– Amilyen hamar csak tud, mert nagyon szeretne viszontlátni. Talán egy-két
év múlva.
Kolgrim nagyot sóhajtott, Yrja pedig követte példáját. Cecilie látogatása
áldást jelentett az egész háznak, még ha bolhát ültetett is Kolgrim fülébe. A
manókról és boszorkányokról szóló történetek, valamint a Jéghegyek Népének
titkai szemlátomást nem gyakoroltak káros hatást rá, éppen ellenkezőleg.
Kolgrim megelégedett azzal, hogy egy pálcával dühödten csépelje az ágyát.
Yrja képtelen volt rászólni. Legalább erre az időre lefoglalja valami…
A kis Mattias szelíd, barátságos szemével nézett fel bölcsőjéből anyjára. Yrját
néha a hideg rázta arra a gondolatra, mire volna képes Kolgrim csöppnyi
féltestvérével szemben. Ezért igyekezett mostohafiát annyi szeretetben
részesíteni, amennyi csak kitelt tőle – ugyanakkor gondosan ügyelt rá, nehogy
kimutassa, mennyire imádja saját gyermekét.
Yrja tudta, mennyire csodálkozik Dag és Liv, amiért a minden külső jel
szerint a Jéghegyek Népének ördöngösei közé tartozó Kolgrim sohasem adta
jelét annak, hogy rendelkezik az őseire jellemző csodálatos képességekkel. Yrja
hallott már minderről. Sol ölni tudott anélkül, hogy hozzányúlt volna
áldozatához, Hanna a világ minden boszorkányságát ismerte és a rosszat imádta,
Tengel pedig félelmetes módon tudott haragudni… Yrját a hideg rázta ki és
megértette, mekkora szerencséjük van Kolgrimmal, aki csak szerencsétlen
kisgyermek, semmi más. Yrja erre a gondolatra megölelte a kisfiút, de Kolgrim
szokásához híven közömbösen eltolta magától mostohaanyját.
Yrja az ajkába harapott, mert kétségbeejtően elégtelennek vélte Kolgrim
iránti, nem eléggé szeretetteljes viselkedését.
Ezen a napon más is aggasztotta. Szeretett Taraldja az utóbbi napokban
rendkívül idegesen viselkedett. Úgy tűnt, mintha gondolataiban távol járna tőle,
némán töprengett valamin, miközben a körmét harapdálta és lábával a szék
karfáját rugdalta. Yrjának többször kellett hozzá szólnia, hogy végre magánoz
térjen és feleljen a feleségének.
Yrja tehetetlennek és rémültnek érezte magát. Megunta volna Tarald, vagy
netán felbosszantotta valamivel? Ma reggel úgy ment el hazulról, hogy egyetlen
szót sem szólt hozzá.
Tehetetlen töprengéséből az egyik szobalány hangja riasztotta fel. Gyorsan
kicsavarta Kolgrim kezéből a pálcát, ami nem ment minden erőszak nélkül.
– A nagyságos bárónőnek látogatója jött – jelentette a szobalány.
Noha egyazon társadalmi osztályból származtak, a cselédség nem éreztette
vele megvetését. Csendes lénye miatt a birtok népe kedvelte és tisztelte. Talán
még büszkék is voltak, amiért a fiatal báró ilyen szegény házból származó lányt
választott élete párjául.
– Nekem jött látogatóm? – kérdezte elképedve Yrja. – Talán valaki
Eikebyről?
– Nem, nagyságos bárónő. A papné az.
– Hogy mik vannak! Vigyáznál addig a fiúkra?
– Hogyne.
A személyzet nagyon jól tudta, mekkora felelősséget vett Yrja a nyakába. A
két féltestvért egyébként sohasem hagyták magukra. A szobalány nem örült
különösebben, amiért a kiszámíthatatlan Kolgrimra kell ügyelnie, de nagyon is
megértette, hogy valakinek helyettesítenie kell Yrját. A fiú hamarosan rugdalni
kezdte az egyik széket, hátha dühbe jön a szobalány. A cselédség azonban már
régóta kiismerte Kolgrimot, ezért a lány szenvtelen maradt.
Yrja lement a földszinti szalonba, ahol Julie várt rá. Az utolsó pillanatban
visszafogta magát és nem hajolt meg a papné előtt.
Julie asszony talán még a megszokottnál is bájosabb volt elegáns, de
tudatosan egyszerű ruhájában. Yrja nem nagyon értette, mi szél hozta ide a pap
feleségét. A község túlsó végén lakó Augustine mama ügyében kért tanácsot
tőle, aki alig ismerte az öregasszonyt.
A szépasszony nem maradt sokáig. Köszönettel visszautasította a felkínált
frissítőt és máris felállt.
Miközben kesztyűjét felhúzva majdnem az ajtóhoz ért, szomorú mosollyal
visszafordulva így szólt Yrjához:
– Egyébként… Adja át üdvözletemet a férjeurának, kedves Meiden bárónő.
Mondja meg neki, már nem neheztelek reá. Elhatároztam, hogy megfeledkezem
az egész történetről.
Yrja tanácstalanul nézett a papnéra.
– Tényleg nem értem…
– Jaj, tudja, milyen nehéz egy férfi számára, ha áldott állapotban van a
felesége. Természetesen megdöbbentett, de nem haragszom miatta.
Julie ezzel kifelé indult, Yrja pedig tanácstalanul állt a szalon közepén.
– Tarald? – kérdezte tehetetlenül. – Csak nem…? Nem értem.
A kecses kis Julie, aki a formátlan Yrja mellett a szokásosnál is légiesebbnek
tűnt, ijedten kapta szája elé a kezét.
– Jaj, kedvesem, semmit sem mondott el? Ugyan, semmi sem történt…
mindenesetre felejtse el, amit mondtam, kedves, drága… Jaj, de szörnyű! Én
azonban azt hittem… hogy a feleségének… Könyörgöm, felejtse el!
Yrja tágra nyílt szemmel meredt a papnéra.
– Legyen szíves, egy szót se szóljon a férjének – mondta szánalmat ébresztő
hangon Julie. – Hiszen megbocsátottam neki, ezért teljesen felesleges
felzaklatni. A férfiak olyan nehezen tudnak uralkodni a vágyaikon. Bizonyára
rendkívül megviselne, ha egy ilyen csekélységre emlékeztetnék. Nyilván régen
maga mögött hagyta ezt a kis fellángolást, ami az ő részéről
meggondolatlanságnál aligha volt több. Legyen olyan jó, kímélje meg és ne
hánytorgassa fel neki! Isten Önnel, kedves Yrja asszony! Nagyon köszönöm
értékes segítségét.
Julie ezzel kisietett. Cipője kopogásától visszhangzott az előcsarnok.
Mi volt ez? Tarald? Milyen nyugtalan és feldúlt volt az utóbbi napokban…
Az áldott állapotban levő feleség?
Mikor? Mikor követte el azt a „csekélységet”? Azt a kis fellángolást…?
Yrja teljesen elhagyatottnak és szerencsétlennek érezte magát. Nagy nehezen
visszament az emeletre, megköszönte a szobalány segítségét, majd az ágyra
rogyott.
– Valami baj van? – kérdezte a szobalány. – Olyan sápadt és ijedt a
méltóságos asszony.
– Nincs… nem érzem jól magam.
A lány aggódva nézett rá.
– Nyugodtan feküdjön le, magammal viszem Kolgrimot. Velem lehet, amíg a
földszinten dolgozom.
 – Köszönöm – suttogta Yrja és ledőlt a párnára.
A kétségtől és aggodalomtól kábultan feküdt egészen addig, amíg el nem jött
az ideje, hogy megszoptassa Mattiast.
TARALD A SZOKOTT IDŐBEN érkezett haza a munkából. Először észre
sem vette Yrja döbbent zavarát, olyannyira elfoglalták saját gondolatai.
Csak miután a két gyermek elaludt, kérdezte meg feleségét, aki teljesen
felöltözve kuporgott az ágyon:
– Mi van veled, Yrja? Egész este egy szót sem szóltál.
Jó darabig eltartott, amíg az asszony kinyögte:
– Nem bírok beszélni. Félek.
Tarald leült melléje az ágy szélére.
– Ugyan mitől félsz?
– Megijedtem, amiért olyan furcsán viselkedtél az elmúlt pár napban.
– Ezért félsz annyira? – kérdezte rövid szünet múlva a férfi.
– Igen – válaszolta pillanatnyi habozás után Yrja. – Ma pedig felkavart egy
váratlan látogató.
Tarald felpattant ültéből, mintha darázs csípte volna meg. Hangja ijedten
remegett.
– Látogató? Ki volt az?
– A… a papné.
– A papné? Neki meg mi köze van hozzá?
– Mihez? – kérdezte arcát a párnába temetve Yrja.
Tarald nem válaszolt, így az asszony kinyújtotta feléje egyik karját. A férfi
megfogta Yrja csuklóját és visszaült melléje. Yrja igyekezett megőrizni a
nyugalmát, habár sírás fojtogatta.
– Tarald, drágám, mondd el, mi gyötör! Nem bírom elviselni még a
gondolatát sem annak, hogy elveszítsem…
Majdnem így fejezte be: a „szerelmedet”, de végül ezt mondta: „a
bizalmadat”.
– A bizalmamat mindig élvezed, Yrja – mondta Tarald és odabújt hozzá. –
Tudod, mindössze valami kellemetlenségtől akartalak megkímélni.
Tehát igaz! Yrja keze közé temette az arcát.
– Amikor csak akarod, visszaköltözhetem Eikebyre – mondta a sírástól
fuldokolva.
– Hát ez meg miféle szamárság? – fakadt ki Tarald. – Miért költöznél vissza?
– Mert a papné elmondta! – zokogta Yrja.
– Az az átkozott papné nyilván semmit sem tud Ole Olesenről!
– Ki az az Ole Olesen? – hagyta abba egy pillanatra Yrja a sírást.
– Semmire sem megyünk azzal, ha kölcsönösen találgatásba bocsátkozunk –
legyintett Tarald. – Először meséld el te, mit mondott a papné!
– Nem kínozhatlak vele, és amúgysem emlékeztethetlek rá.
– Már megint rejtvényekben beszélsz. Mire nem emlékeztethetsz?
Yrjának újból eleredtek a könnyei. Megint összekuporodott és elfordult a
férjétől.
– Nem tudom, Tarald. Nem értem, mire célzott!
– Meséld el, mit mondott!
– Olyan szörnyű beszélni róla. Még a gondolata is fáj. Úgy vettem ki a
szavaiból, hogy durván megsértetted, mialatt Mattiast hordtam a szívem alatt. Az
ő szavaival élve „nem tudtál a vágyaidon uralkodni”.
Taraldnak döbbenetében a lélegzete is elállt, miközben Yrja szipogva
elmondta, mivel is vádolta meg Julie.
Amikor befejezte az elbeszélést, Tarald a döbbenettől dermedten bámult rá.
– Ezt a rágalmazó kígyót! – mondta lassan felocsúdva. – Ezt az aljas
boszorkányt! Mit akart vajon, amikor lesből támadt rád? – Átölelte a feleségét. –
Yrja, drágám, a Bibliára tett kézzel esküdhetem meg, sohasem rajongtam e
viaszbaba iránt, még kevésbé nyúltam hozzá, és egész életemben nem volt
kedvem ahhoz, hogy a magamévá tegyen. Ez a nőszemély megőrült! Szörnyű,
amit tett, hiszen tönkretehette volna az életünket, ha úrrá lesz rajtad a gyanakvás
és a kételkedés.
– Így van – mondta csendesen Yrja, aki még mindig nem tért magához, és
továbbra is felzaklatottnak érezte magát. – Hidegvérrel megtette. Most azonban
eszembe jut valami, Tarald. Mégpedig az, amit Cecilie mondott az elutazása
előtt. Hogyan is feledkezhettem meg róla!
– Mi volt az?
– Így szólt: „Óvakodj a szépséges kis Juliétől, Yrja! Utánunk ólálkodik és
rosszban sántikál.” Mindebből semmit sem értettem, ezért meg is feledkeztem
róla. Most viszont kezdem kapiskálni.
– Cecilie? – kérdezte elgondolkodva Tarald. – Mit jelentsen ez?
– Most azonban rajtad a sor – szólt Yrja, megtörölve az arcát. – Kicsoda az az
Ole Olesen?
Tarald nagyot sóhajtott.
– Bizonyára helyes, ha elmondom neked, bár nem akartalak nyugtalanítani.
Mindez még Sunniva életében történt, én meg tudom, mennyire érzékenyen érint
téged minden vele kapcsolatos dolog. Éppen emiatt nem szóltam neked eddig
róla. Emlékszel arra a hétre, amikor Oslóban laktunk?
Taraldnak igaza volt, mert Sunniva emlékének felidézése régi sebeket
szakított fel Yrja lelkében.
– Emlékszem – felelte nagy keservesen. – Néhány napig nagy lábon éltünk.
Megjátszottuk, hogy nagyvilági emberek vagyunk, dőzsöltünk és tömegével
vettük a drága holmikat. Titokban kártyáztunk is, ami tilos. Nagy adósságot
halmoztam fel, amilyen ostoba és fennhéjázó voltam akkoriban. Azóta
próbáltam megfizetni az adósságomat…
– Ole Olesennek?
– Igen. De tudod, nekem nincs készpénzem, minden vagyonom földekben
van. Éppen ezért nagy bajba kerültem. A fickó mostanra elveszítette a türelmét
és mindent egyszerre követel. Nekem pedig semmim sincs!
Yrjának csak most kezdett derengeni, hogy a papné hazudott – bár egyelőre
nem látta, mi vitte erre rá Juliét. Ole Olesenhez és a kártyaadóssághoz azonban
semmi köze sem volt. Erre a hírre csaknem megkönnyebbült.
A nők már csak ilyenek
– Mikor jár le a határidő?
– Pénteken. Ha nem kapja meg a pénzt, egész Graastensholmot lefoglaltatja.
– Mennyivel tartozol neki?
– Még ötszáz tallérral.
Yrját ismét mélységes aggodalom fogta el. Ez az összeg nem volt csekélység.
Ő meg a félretett tizennyolc tallérjával akarta kisegíteni a férjét!
– Bárcsak segíthetnék rajtad – sóhajtott fel. – De csak egy csepp volna a
tengerbe. És ha a szüleidhez fordulnál?
– Az ég szerelmére, ők semmit sem tudhatnak meg! Annyi gondot okoztam
nekik az évek folyamán, hogy nem akartam feltépni a régi sebeket. Tudod, új
ember vált belőlem, miután beléptél az életembe.
Yrja tudta, igazat beszél a férje.
– Ide fog jönni az az ember? – kérdezte.
– Nem, a kocsmában kell találkoznom vele. Majdnem minden este ott van. Az
a dolga, hogy a megyét járja.
– Értem. Nos, akkor van még néhány napunk. Ne tegyél semmilyen
elhamarkodott dolgot, Tarald!
– Szóba sem jöhet, ezt megígérhetem neked – bólintott a férfi. Hálás volt,
amiért Yrja így szólt hozzá: „…van még néhány napunk.” – Olyan jó vagy, Yrja.
Hogyan is hihetted el, hogy megcsaltalak?
– Bevallom, rút dolog volt tőlem. De hát ő a pap felesége, aki az
egyházközségben minden világi dolgon felül áll. Mi mást is gondolhattam
volna?
Tarald éktelen haragra gerjedt. Miután bevallotta Yrjának a kártyaadósságát,
nem érezte már a korábban ránehezedő belső nyomást. Csupán most fogta fel,
mennyire a szegény Yrja lelkébe gázolt a kis szende Julie.
– Ezt nem úszhatja meg büntetlenül – sziszegte összeszorított foggal. – Gyere
velem, Yrja, mert az aljasságát számon kell kérnünk tőle!
Tarald felpattant az ágyról és magával húzta a feleségét. – Lemegyünk
apáékhoz. Hallgassák csak meg, mi történt! Akad valaki, aki addig vigyáz a
gyerekekre?
– Igen. De…
Tarald ügyet sem vetett Yrja kifogásaira. Az egyik szobalányt sikerült
rávenni, hogy maradjon a két kisfiú mellett. A házaspár lement Tarald szüleihez,
akik a kandalló előtt ültek; Liv varrogatott, míg Dag az aktákba mélyedt.
– Ó – csodálkozott Liv. – Azt hittem, már ágyba bújtatok. Miért vagytok ilyen
elszántak?
– Mindjárt megtudjátok – válaszolta Tarald. – Hallgassatok csak meg egy
elképesztő történetet!
Yrja kénytelen volt ismét elmesélni Julie látogatását, valamint szó szerint
idézni Cecilie rejtélyes jótanácsát.
– Micsoda szégyentelen história! – kiáltott fel Dag, miután Yrja befejezte az
elbeszélést. – Alig tudom elhinni.
– Tényleg itt járt ma – mondta döbbenten Liv. – Beszélnünk kellene vele.
Martinius tiszteletes úr azonban a jóbarátunk…
– Elment a szomszéd egyházközségbe és csak holnap jön haza – állt fel Dag.
– Gyerünk, gyerekek, induljunk azonnal a paplakba! Ilyen gyalázatot nem tűrök
el a házamban. Jóvátehetetlen kárt is okozhatott volna.
Mind a négyen gyorsan felvették a kabátjukat és szóltak a személyzetnek,
hova is mennek ezen a késői órán. Yrja keze remegett, miközben felhúzta a
kesztyűjét. Nem nagyon vágyódott rá, hogy viszontlássa az egyházközség
jóságos angyalkáját.
JULIE ASSZONY a nagyszobában fogadta váratlan látogatóit. Amikor
megpillantotta négyüket, elsápadt, de megőrizte a lélekjelenlétét.
– Minő kedves látogatók ilyen késő este – üdvözölte őket azzal a képességgel,
amellyel ügyesen megfogalmazott társalgási fordulatokba rejtette alattomos
támadásait. – Minek köszönhetem ezt a tisztességet?
– Julie asszony, Ön a menyem előtt rendkívül durva vádakkal illette a fiamat
– szólalt meg Dag, aki járásbírói tiszténél fogva négyük közül a
legtekintélyesebb ember volt. – Legyen szíves, magyarázza meg, mi oka volt
erre!
Julie megrázkódott rémületében. Miután saját házassága merő formaság volt,
nem vette figyelembe, velük ellentétben azért más házasok bizalmas viszonyban
lehetnek még egymással. El sem képzelte, hogy az ostoba, gyámoltalan Yrja el
merje árulni férjének, amire ő célzott délelőtti látogatása során. De vajon nem
csapott-e nagy veszekedést ez a felkapaszkodott trampli? Az utóbbi gondolat
megnyerte Julie tetszését.
– Nem tudom, mivel vádolta Yrja asszony a férjét. Azonban bármi is lett
légyen az, részemről nyomatékosan kértem, kímélje a báró urat. Ő ezzel
szemben nem így cselekedett, ami nem volt szép dolog tőle.
Tarald szeme szikrázott a dühtől.
– Yrja nem veszekedett velem és semmivel sem vádolt. Csupán annyit
mondott nekem, szomorúan bár, de nyugodtan, hogy nem érti, mire célzott Ön.
Julie kezdte rendkívül rosszul érezni magát. Ezt várta a legkevésbé. A
tetejében még a járásbíró is kiállt a bárgyú, gnóm menye mellett! Miféle
nevetséges viszonyok uralkodhatnak abban a nyomorult kastélyban?
– És mire céloztam volna Önnel kapcsolatban, Tarald úr? – kérdezte hűvös
hangon Julie.
– Arra, hogy én Önt állítólag zaklattam, mialatt Yrja áldott állapotban volt.
Hogy nem tudtam a vágyaimon uralkodni és mohóságomban Önt kerülgettem.
Még a gondolata is nevetséges! Szeretem Yrját, ön pedig sohasem kellene
nekem. Nemcsak amiért a legjobb barátom felesége, hanem mert egyáltalán nem
vonz!
Tarald csaknem ordított a végén, úgyhogy Dagnak kellett csitítania.
Julie felkacagott, bár nem csengett valami őszintén.
– No, de kedveseim! Önök tökéletesen félreértettek! Sohasem állítottam, hogy
Tarald úr engem zaklatott volna! Nem engem, hanem egy környékbeli fiatal
lányt üldözött léhaságában, és ezt nagyon is jól tudja. Az illető eljött hozzám és
keservesen panaszkodott, engem pedig elfogott az undor, mire is volna képes a
hites feleségével szemben.
Yrja ismét elbizonytalanodott, Tarald azonban nem. – Miféle aljas hazugság!
– fakadt ki. – Ki az a lány?
– Semmiképpen nem adom ki a nevét. Nagyon jól tudja, kiről van szó.
– Képzelje el, tényleg nem tudom! Különben nem szoktam alvajárni, amióta
pedig feleségül vettem Yrját, egyszer sem rúgtam be! Különben mi baja velem,
hogy ilyesmit állít rólam?
Liv, aki mindeddig egyetlen szót sem szólt, odament Juliéhez és karon fogta.
– Szegény beteg ember – mondta gyengéden és a heverőhöz vezette a
döbbenettől néma Juliét. – Üljön le. Ön magányos és boldogtalan, akit olyan baj
gyötör, amelyet mi nem ismerünk.
A dühöngő és porig alázott papné végre ismét szóhoz tudott jutni.
– Még hogy beteg vagyok? Maguknak torz a lelkük! Amint mondtam,
felkeresett az egyházközségünkből az egyik lány… mindezt ő állította, sőt
esküdözött! Természetesen ő a beteg, nem pedig én. Csakis így lehet! – Julie
mostanra összeszedte magát, és újra a tőle megszokott nyugodt, szelíd hangon
beszélt. – Talán elfelejthetnénk ezt a kellemetlen történetet, amely csakis
félreértésből adódott. Annak a lánynak elment az esze…
Yrja azonban kitartónak bizonyult.
– A mai látogatása után teljesen az a benyomásom támadt, mintha Tarald Önt
akarta volna zaklatni. Most már tudom, hogy ilyesmi esze ágában sem állott.
– Megesküdhetem rá, nem engem zaklatott, hanem azt a másikat – mondta
színlelt együttérzéssel Julie.
– Mindez mégis mikor történt volna? – villant fel Liv szeme.
– Mikor is… Hadd emlékezzem vissza rá… Hogyne, augusztusban volt!
– Biztos benne?
– Várjunk csak… Igen, mert az illető lány augusztus végén keresett fel, így
közvetlenül előtte történhetett.
– Köszönöm a felvilágosítást – biccentett nyugodtan Liv, – Tarald akkoriban
esett át a mumpszon. Egy teljes hónapig az ágyat nyomta. Nem hiszem, ilyen
állapotban képes lett volna arra, hogy védtelen nőket zaklasson.
Julie felállt a heverőről, mert véget akart vetni az egész kínos jelenetnek.
– Amint mondtam, az a lány ötölte ki az egészet.
Kételkedő arcuk láttán azonban kicsordult a pohár.
– Nem akarnak hinni egy pap feleségének? Inkább a kicsapongó fiuknak
hisznek, aki megcsalta a rusnya feleségét, most pedig az arcába hazudik?
A többiek némán meredtek rá. Túl későn vette észre, mennyire elvetette a
sulykot, ekkor azonban már mind a négyen kifelé tartottak.
– A férjére való tekintettel nem folytatjuk ezt a beszélgetést – fordult vissza
Dag jeges arccal.
Liv rábólintott.
– Régóta sejtettük, hogy nem él boldog házasságban, és állandóan találgattuk
az okát. Most legalább tudjuk. Szegény Martin, szegény, szerencsétlen asszony!
Kettejük közül Önt sajnálom jobban, mert önmaga hiúságának, becsvágyának és
ismeretlen gátlásainak rabja.
Meidenék kimentek a házból, Julie azonban feltépte az ajtót és olyan
hangerővel rikácsolt, hogy az egész udvar visszhangzott.
– Csak azt ne képzeljék, okuk van rá, hogy ilyen gőgösek legyenek! Tudok a
lányukról egyet s mást, amitől rögtön leszállnak a magas lóról!
Ezzel úgy becsapta az ajtót, hogy a fölötte függő lópatkó a földre zuhant.
A jóságos papné mindaddig galambszelídségű volt, amíg csodálták és
dédelgették. Ha ellene fordultak, feléledt lényének minden éretlen, gyermekes,
elnyomott, torz vonása.
Jellemének azt az oldalát azonban nem mutatta ki – legalábbis az
egyházközség hívei előtt nem.
 A négy késői látogató egymásra nézett. Dag vissza akart fordulni, hogy
felelősségre vonja azért, amit Ceciliéről mondott, de Tarald visszatartotta.
– Ne tedd, apám – kérlelte halkan. – Úgy vélem, ne vájkáljunk túl mélyen
Cecilie ügyeiben. Nem értitek, hogy itt van a kutya elásva?
Liv egyetértett vele, Dag pedig némi habozás után rábólintott.
A szívükben fészkelő aggodalom mélységes szomorúságra váltott.
14. fejezet

YRJA SOKÁIG FEKÜDT ébren, míg Tarald feje a keblén nyugodott.

Kölcsönös ölelésükkel egymás iránti bizalmukat akarták kifejezni. Immár
semmilyen álszent alak sem választhatta el őket.
Tarald már mélyen aludt, amikor Yrja lassan megsimogatta sötét fürtjeit.
Szeretlek – gondolta az asszony. – Szeretlek egykori gyengédségedéit és
mostani erődért. Te meg én…
Hosszú utat kellett megtennünk, amíg megtaláltuk egymást. Rengeteg zátonyt
kellett magunk mögött hagynunk. Azonban első ízben ma este voltam bizonyos a
szerelmed felől. A csúfságom és formátlanságom miatt mindeddig sohasem
mertem benne hinni.
Most már tudom, hogy szükséged van rám, és szeretni akarsz.
Tovább merengett, mert a Taraldot nyomasztó másik gond is eszébe jutott. Mi
módon fizethetnék ki a kártyaadósságát anélkül, hogy a szülei tudomást
szereznének róla?
Ő maga sehogyan sem tudott a férjén segíteni. Eikebyn a pénzéhes emberek
kivételével mindenből kevés volt.
Bárcsak még az élők sorában volna Tengel úr! Ha meggyűlt valamivel a baja,
mindig ő jutott az eszébe – a mindenen győzedelmeskedő varázsló.
Yrja hirtelen megtalálta a megoldást, miközben a néhai jóságos öregemberre
gondolt.
Ezután nyugodtan elaludt.
Másnap Liv gondjaira bízta Mattiast, Kolgrimot pedig magával vitte a
Hársfaligetbe. Tudta, hogy Are nem ment ki az erdőbe, mert az egyik beteg
tehénnel kellett foglalkoznia.
A Hársfaligetbe megérkezvén Trondra és Brandra hagyta a kis gézengúzt,
majd Are keresésére indult. A két nagy fiú, legalábbis Trond, Kolgrim készséges
játszótársának mutatkozott, Brand pedig meg tudta fékezni a kicsit, amennyiben
túlságosan elragadtatta magát.
Arét tényleg a gőzölgő, meleg istállóban találta, amely jóllehet sötét és
alacsony volt, a megszokottnál mégis jóval nagyobb.
– Jó napot, Yrja! – köszöntötte barátságos mosollyal. – Örülök, hogy látlak!
– Én is – mondta zavartan a nő. – Mi van a tehénnel?
– Javul az állapota és meg fog gyógyulni.
– Milyen jó. … Are úr, volna egy kérésem.
– Hadd halljam!
 Yrja az ajkába harapott. Nem bírt Tarald nagybátyjára nézni, inkább
önkéntelenül a békésen kérődző tehén irányába pillantott.
– Taraldnak nehézségei támadtak. Én pedig kétségbeesve kívánom, bárcsak
még az élők sorában volna szegény Tengel úr. De eszembe jutott, hogy Ön
milyen sok területen lépett az örökébe, ezért fordulok Önhöz.
Are kíváncsian nézett unokaöccse feleségére.
– Nem mehettem a szüleihez, mert ő maga sem tett volna így. Ön azonban a
család feje, legalábbis a Jéghegyek Népéé. Arra gondoltam, talán tanácsot tudna
adni…
Are továbbra is kíváncsian nézett Yrjára, akinek sejtelme sem volt róla,
mekkora súlyt fektet az előbbi arra, hogy a család fejének nevezzék.
A fiatal nő röviden beszámolt Tarald kártyaadósságáról, valamint arról a
próbálkozásáról, melynek révén új életet kívánt kezdeni az ő oldalán.
– Mit tegyek, Are úr? Úgy szeretnék segíteni rajta. Könyörgöm, mutassa meg,
ha van ebből a helyzetből valamilyen kiút!
Are gyengéden Yrja vállára tette egyik kezét.
– Ki látott már ilyen pancsert? – dörmögte bosszúsan. – Mindez persze még
Sunniva életében történt, azóta pedig benőtt a feje lágya. Meg tudom érteni,
amiért nem akar Dagékhoz fordulni, noha ők azonnal segítenének rajta. Dag
talán még azt a vérszívó Ole Olesent is képes lenne leállítani, akinek egyébként
veszett híre van. Tarald mellett szól, hogy nem akarja terhelni a szüleit ezzel a
régi ostobaságával. Mit mondtál, ötszáz tallérral tartozik? Nem mondom, szép
összeg! Valahonnan elő kell teremtenünk.
– De vajon honnan? Nekem csak tizennyolc tallérom van, amit hosszú évek
során kuporgattam össze. Ennyivel azonban nem megyünk sokra.
– Hozzá ne nyúlj a tizennyolc tallérodhoz! Tudod azonban, hogy a szüleim
roppant gazdagok voltak. Livvel együtt rengeteg pénzt örököltünk utánuk.
Yrja hangja remegett, amikor könyörögve ránézett:
– Kaphatnék kölcsön? Visszafizetem, még ha száz évig is tart!
– Nem kell kölcsönkérned – mosolyodott el Are. – Taraldé a felelősség, nem
a tiéd. De ha jól értelek, a férjed háta mögött fordultál hozzám?
– Igen. Tarald senkitől sem kér segítséget, egyedül akar a gondjaival
megbirkózni.
– De vajon miképpen? Legjobb, ha sietünk, mielőtt ismét valamilyen
meggondolatlan dolgot követne el. Tudom, hogy Silje mama rendkívül nagyra
tartott téged. Gyakran mondogatta, milyen rengeteget ér a segítséged. Fogadd el
a pénzt az ő és Tengel ajándékaként! Megszolgáltál érte, a tiéd. Használd fel
annak a mihasznának az érdekében, aki történetesen a te férjed, különben soha
többé nem leszel boldog. Graastensholmot pedig minden áron meg kell
mentenünk.
– Ez a pénz azonban az ön öröksége!
– Marad elég a fiaimnak, sőt, esetleg unokáimnak is! Tarald pedig Silje és
Tengel unokája. Dagéktól egyébként később vissza tudom kérni, először
azonban be kell tömnünk annak az Olesennek a nagy száját. Akarod, hogy
elmenjek hozzá és kifizessem?
– Nem az a legtisztességesebb megoldás, ha Tarald maga adja vissza a
pénzét? – habozott a fiatalasszony.
– De igen. Viszont akkor miképpen magyarázod meg neki, honnan szedted a
pénzt?
– Erre bizony nem gondoltam – nyúlt meg Yrja arca. – Jó kérdés!
– Bízd rám az egészet – legyintett Are. – Ma este eljövök hozzátok a pénzzel.
Azt mondom majd neki, kívülállóktól értesültem a kártyaadósságáról.
Megismertem ugyanazt, amit az előbb hallhattál, meg hogy Silje mama remélte,
Tarald téged választ Sunniva helyett. Tudom, ez volt a kívánsága.
Yrja bólintott, mert ismerte Silje szívének óhaját.
– Tehát Silje neked szánt ajándékáról van szó Yrja. Azonban hatszáz tallért
hozok, nehogy Tarald megtagadja a segítségedet. Így megtarthatsz százat belőle,
én pedig egy kicsivel jobban érzem majd nálatok magam. Ha akarja, később
visszafizetheti neked azt az ötszáz tallért.
– Nem engedem meg neki!
– Ne tagadd meg tőle, Yrja! Semmi sem kötelez téged arra, hogy feláldozd
magadat a férjed régi ostobaságai miatt.
Yrja szótlanul bólintott, mert igazat adott Arának.
– Are bácsi, – mondta ragyogó szemmel – köszönöm! Végtelen hálára
kötelezett!
– Elég, ha ötszázszor megköszönöd – mosolygott vissza rá Are.
AZ 1625-ÖS ESZTENDŐ sorsdöntőnek bizonyult a Jéghegyek Népe
életében.
Amikor Cecilie az év elején visszautazott Dániába, nem tudhatta, hogy most
utoljára ünnepelték együtt a karácsonyt Graastensholmon és a Hársfaligetben. A
család önként vagy akarata ellenére szétszóródott, és csupán egy része maradt
hátra a birtokon.
Cecilie azt sem sejtette, hogy a graastensholmi egyházközség boldogtalan ifjú
papjától származó új élet csíráját viszi magával Koppenhágába.
Az udvarnál betöltött állása miatt a lány terhessége katasztrófával fenyegetett.
Cecilie remegve várta az Alexander Paladinnal való viszontlátást. Úgy
vélekedett, legutóbbi találkozásuk óta éveket öregedett és sokkal okosabb lett.
Viszont fogalma sem volt arról, miképpen viselkedjék vele szemben, bár még
azt sem tudta, találkozni akar-e vele egyáltalán.

Egyre világosabbnak tűnt előtte, hogy egyetlen férfi sem jelent számára
annyit, mint a karcsú, látszólag erős és magabiztos őrgróf.
Ugyancsak az 1625. évben derült ki, ki is örökölte Tengel unokái közül a
gonoszság jegyét.
1625 azonban mindenekelőtt a szétszóratás éve lett.
TARJEI MÁR ELSZAKADT a családjától. Magával ragadta az a
Németországban dúló háború, amely 1618-ban Csehországban robbant ki. A
harc a benne résztvevő kisebb-nagyobb fejedelmek mohósága miatt a szélrózsa
legkülönfélébb irányaiba terjedt tovább, harminc évig pusztított Európában, és
még huszonhárom esztendő hátra volt belőle.
IV. Keresztély régóta igyekezett beavatkozni a háborúba. Kérdéses volt,
pusztán vallási indítékok vezérlik-e, hiszen a területi hódítás esélye és a
személyes tekintélynövekedés legalább ekkora súllyal esett latba. A kicsinyes
dán Államtanács azonban sem pénzt, sem hadsereget nem bocsátott az uralkodó
rendelkezésére.
A tekintélyes hadvezér és mélyen hívő protestáns hírében álló II. Gusztáv
Adolf svéd király személyében IV. Keresztély komoly vetélytársra talált. A dán
uralkodót az a veszély fenyegette, hogy ha nem ad megfelelő választ, helyette
majd Gusztáv Adolf vezeti a protestánsokat a Németországban előrenyomuló
katolikusok ellen indítandó hadjárat során. A vezéri tisztet mindkét északi
királynak felkínáltak, a svéd uralkodó erre azonban csak akkor lett volna
hajlandó, ha teljesítik a IV. Keresztélyénél nehezebben elfogadható feltételeit.
A dán király ezért az Államtanács beleegyezése nélkül a saját szakállára
cselekedett. Protestáns szövetségeseinek azt ígérte, hogy több ezer gyalogosból
és lovasból álló sereget állít fel. A király buzgón látott hozzá a toborzáshoz. A
dánokon kívül külországban verbuvált zsoldosokat, sőt korábbi rossz
tapasztalatai ellenére a norvég parasztok körében is megpróbálkozott a katona-
fogdosással. Ezekben a fickókban ugyanis szemernyi harci szellem sem
pislákolt!
A király részéről igazságtalan dolog volt számonkérni rajtuk a harci
szellemet, hiszen mit törődtek a norvégok Dániával?
IV. Keresztély gyorsan felhagyott vele, hogy németországi hadjáratához
Norvégiából szerezzen katonákat. Addigra azonban már úton volt Dánia felé egy
norvég parasztokból álló hajórakomány, amelyet Akershus megye erőteljesen
ellenálló férfilakosságából fogdostak össze a király emberei.
A dán sorozóbiztosok egy verőfényes tavaszi napon érkeztek meg a
graastensholmi egyházközségbe. Az ott lakó családok rémülten látták, hogyan
fogdossák és vezetik el a fiatal, erős férfiakat.
A katonafogdosás híre nagyon gyorsan elterjedt az egész környéken. Liv
kiküldte Yrját az erdőbe, hogy szóljon Taraldnak, rejtőzzék el az egyik favágó
kunyhójában, amíg el nem múlik a vész. Yrja rémülten igyekezett hozzá, hogy
még időben elérje. Szívét jeges rémület szorította össze, mert nem akarta egy
értelmetlen háborúban elveszíteni a férjét.
Klaus és Rosa azonban mit sem hallott a dánok megjelenéséről. Ezek
egyszerre csak felbukkantak náluk, hogy elvigyék katonának Jespert, a fiukat.
Az ötvenes éveiben járó Klaus kétségbeesetten meredt a király embereire.
– Háborúba kell mennie? Ki ellen? Hova?
– Természetesen a katolikusok ellen, Németországba.
– Mik azok a katolikusok? Manók vagy szellemek?
– Elment az eszed, fickó? Meg kell védelmeznünk hitünket a pápistákkal
szemben.
Klaus tehetetlenül meredt a katonafogdosókra. A „pápista” szó sem mondott
sokat neki. Rosa és a kislány sírva fakadt, míg a fiatal Jesper döbbenten kereste a
szökés lehetőségét.
– Hol van az a Németország? – kérdezte Klaus. A toborzók egyre
türelmetlenebbekké váltak.
– Ó, odalent délen.
– Akershustól délre?
– Igen, te szerencsétlen hülye! Németország még Dániánál is délebbre van.
Klaus felordított.
– Nem engedem el a fiamat. Ne harcoljon messzi idegenben valamiért, amiről
azt sem tudjuk, hogy micsoda. Nem szabad elvinniük, beszélek a méltóságos
báró úrral!
– A király parancsolta, őneki pedig mindenkinek engedelmeskednie kell, még
a bárónak is. Gyere végre, fiú!
– Apám! – kiáltott fel szívet tépőn Jesper, amikor a dánok elvezették. Klaus
könnyben ázó arccal futott utána. Megpróbálta magánoz húzni a fiát, az egyik
dán katona azonban puskatussal úgy mellbe vágta, hogy a férfi levegőért
kapkodva a földre zuhant.
Are elszörnyedve meredt a Hársfaligetbe érkezett sorozóbiztosokra.
– Mind a két fiamat el akarjátok vinni? A legnagyobbik úgyis kint van a
nagyvilágban. A másik kettőt nem nélkülözhetjük a birtokon.
– Még fiatal és egészséges ember vagy, elboldogulsz a birtok vezetésével
magad is. Őfelségének szüksége van a fiaidra. A hazáért harcolni nagy
tisztesség.
 – Miféle hazáért? – csattant fel Are.
– Természetesen Dániáért és az igaz hitért.
– Nem küldjük fiainkat idegen földre olyan ügyért harcolni, amelyhez semmi
közünk sincs.
– Hadd menjek el, apám! – szólt közbe Trond. – Mindig is arról álmodtam,
hogy katona leszek. Tiszt akarok lenni és hírnevet akarok szerezni a becsület
mezején.
– Mi jut eszedbe, Trond? Nem veszíthetünk el!
– Vissza fogok jönni – mondta magabiztosan a fiú. – Talán még kapitány is
lehet belőlem.
– De hiszen olyan fiatalok vagytok! Brand mindössze tizenhat éves.
– Az ágyúk sohasem kérdezik senkitől, hány éves – válaszolta durván a
királyi biztos. – A fiaid nagyok és erősek. Mozgás, szedelőzködjetek!
Meta kétségbeesésében felsikoltott.
– Fogd be a pofád, ostoba vén csoroszlya! – kiáltott rá a dán. – Elegünk van
az asszonyi jajveszékelésből.
Talán maga a király is megrémült volna annak láttán, miféle módon járnak el
az emberei toborzás közben. Ekkora ügybuzgóságot IV. Keresztély sem követelt
volna meg. Mint már szóltunk róla, a király az első és egyetlen hajórakomány
után gyorsan letett arról, hogy engedetlen norvégokkal töltse fel seregét. Ehelyett
tapasztalt zsoldoscsapatokra igyekezett szert tenni, amelyek mindenkori
gazdájuk szolgálatában bárki ellen hajlandók voltak harcolni, ha jól megfizették
őket.
Dag Graastensholmon kemény harcot vívott a király embereivel. Yrja
megnyugtató hírrel jött vissza. Tarald és néhány fiatal béres biztonságos helyen
volt.
– Nem vihetik el a fiamat, ő egyedül vezeti a birtokot – mondta bátran Dag. –
Ezenkívül nincs idehaza, mert vetőmagot ment venni.
– Hová?
– Nem tudjuk. Azt mondta, sok helyen megfordul a megyén belül.

– Mikor jön vissza?

– Tegnap indult el. Úgy számolta, több napig lesz távol.
A toborzók körülnéztek a szobában. Dag Meiden báró járásbíró volt és
földbirtokos, gazdag, befolyásos ember. Legjobb, ha itt feladják. Némán
biccentettek és távoztak.
Valamivel később Liv Kolgrimmal az oldalán azt nézte, amint a környékbeli
fiatalemberekkel megrakott kordé lassan elhalad a templom felé vezető úton. A
kocsit minden oldalról a király katonái vették körül.
A látványra összeszorult Liv szíve. A legények kétségbeesett kiáltozása
egészen idáig elhallatszott.
A bárónő nem akarta, hogy Yrja is e jelenet szemtanúja legyen. A fogdmegek
az eikebyi majorból is bizonyára jó néhány fiatal férfit elvittek.
– Hol van a mama? – kérdezte Kolgrimtól.
– Megint bent annál a kis ütődöttnél. Mindig vele akar lenni.
– Mattiasnak nagyon gyakran kell ennie. És ha pisil, mindig újra kell
pelenkázni. Egyébként nem kis ütődött, hanem a kisöcséd, aki olyan boldogan
mosolyog rád. Biztosan láttad, mennyire szeret téged? Azt hiszi, hogy nagy és
erős vagy.
Jaj, neki nem volt meg az a képessége, mint Ceciliének, aki szót tudott érteni
Kolgrimmal!
– Tulajdonképpen nem szükséges megölni – mormogta Kolgrim. – Rossznak
sem szabad vele szemben lennem, mert ez nem tetszik a főmanónak. Azonban
másképpen is meg lehet szabadulni tőle.
Liv úgy érezte, mintha egy jéghideg kéz markolná meg a szívét. Varázslatra
gondolna Kolgrim? Talán valamilyen titkos tudással rendelkezik, amelynek
révén megszabadulhat nem kívánt féltestvérétől? Vagy másra célzott?
Istenem – suttogta magában. – Édes Istenem, segíts! Nehogy megüssem,
taníts meg uralkodnom az érzelmeimen, mert ha megütöm, még jobban fogja
gyűlölni a kistestvérét. Ajándékozz meg szelídlelkűséggel, Uram! Hála neked,
Istenem, amiért Tarald közöttünk maradhat, Yrja mellett! Ez a teher túl súlyos
ahhoz, hogy egyedül cipelje.
Újra felnyitotta a szemét. Kínzó gondolataiból magához térve ismét az
odalent lejátszódó hátborzongató színjátékot szemlélte.
Úristen, csak nem Meta az? De igen, ő! Nem bírt már a kocsival lépést tartani
és lerogyott az árok szélére. Akkor valamelyik fia azok között a szerencsétlenek
között lehet, akiket elvittek katonának! Talán mind a kettő?
– Dag – kiáltotta feldúlva Liv, a férje azonban nem tartózkodott a közelben.
A fogdmegek fokozatosan lerázták a kordé után futó nőket és öregembereket.
Liv egyszercsak megpillantotta Klaust, aki nehézkesen lemaradva igyekezett a
menet után. Tehát Jespert is elvitték ezek az átkozottak!
Liv sohasem felejtette el az asszonyok jajgatását és az útmenti dulakodást, a
szerencsétlen istállófiú reménytelen, kétségbeesett ordítását, aki nem akarta,
hogy egyetlen fia ismeretlen földön, értelmetlen harcban pusztuljon el. Átölelte
Kolgrim vállát, másik kezével pedig letörölte könnyeit.
Silje és Tengel unokái közül már csak Tarald maradt idehaza, ő is csupán
azért, mert idejében figyelmeztették a reá leselkedő veszélyre.
Sunniva halott volt. Cecilie Koppenhágában lakott, Tarjei Tübingenben
tanult. És most Trond és Brand is elindult a bizonytalan jövő felé. Livnek
fájdalmában csaknem megszakadt a szíve.
Pedig még semmit sem tudott Tarjei kétségbeejtő helyzetéről, aki élelem és
segítség nélkül egy hadműveleti terület kellős közepén rekedt, vagy a Ceciliét ért
katasztrófáról. Arról sem volt tudomása, hogy Tengel egyik unokáján kiütött az
ősi átok. Közeledett azonban az a pillanat, amelyben fény derül erre a szörnyű
titokra.
A család életében olyan korszak ért véget, amely minden szomorú esemény
dacára aránylag nyugodtnak és boldognak volt mondható. Most azonban az
ismeretlen jövő kopogtatott az ajtón.
A sorozat Halálos bűn című ötödik
kötete október 14-től kapható a
hírlapárusoknál és a HÍRKER egyéb
árusítóhelyein, valamint
– viszonteladóknak – az AGORA Kft.-nél
/Bp. XIII. Váci ut 168./.
A további kötetek hathetenként jelennek meg.
CESAM Publishing Ltd.
Budapest VI.,
1063 Kmety György u. 18.