A

sorozat Az akasztófa virága című tizenhatodik kötete január 19-étől kapható a hírlapárusoknál és más ter‐
jesztőknél, valamint – viszonteladóknak –
az Agora Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 168.),
a Fatum-Art Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 1-3.)és
a Kiadók Házában (Bp. Galagonya u. 2/A).

Minden eddig megjelent kötet kapható a Kandó Kálmán

Könyvesboltban (Bp. V.. Bajcsy-Zsilinszky út 20.).
Az eddig megjelent kötetek:
I. Varázslat
II. Átkos örökség
III. Örvényben
IV. Vágyakozás
V. Halálos bűn
VI. Nincs menekülés
VII. Kísértetkastély
VIII. A pribék leánya
IX. A magányos lovag
X. Hóvihar
XI. Vérbosszú
XII. Nyugtalan szív
XIII. A sátán lábnyoma
XIV. Remény nélkül
XV. Keleti szél
A további kötetek havonta jelennek meg.
Az eddigi és a további kötetek is megrendelhetők a
kiadónál (lásd a megrendelő lapokat a kötet végén).
A korábbi kötetek beszerezhetők a Budapest XIX.,
Csokonai u. 14. sz. alatti antikváriumban is.
A svéd nyelvű eredeti mű címe:

Vinden från öster

Copyright © by Margit Sandemo, 1984

All rights Reserved
Hungarian translation © Somogyi Gyula, 1994
Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1994
A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád
A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18.
ISBN 963-8374-17-9
HU ISSN 1217-0666
Előkészítés: Feyér Borbála
Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem
Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a
Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és
könyvterjesztők
Ára: 240 Ft
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja
lelkét a Sátánnak.
Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja.
Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden
nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és
gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről
lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a
Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni.
A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel
üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét.
Így szól az ősi legenda.
Senki sem tudja, igaz-e.
Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte
tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az
emberek. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.
1. fejezet

EDDIG NEM SOK SZÓ ESETT a Jéghegyek Népének arról az ágáról, amely
Leonora Christina, a dán király leányának családját követve Skaanéban
telepedett le.
Ezért legjobb, ha kissé visszamegyünk az időben.
A történet Ceciliével kezdődött, akinek IV. Keresztély és a hírhedt Kirsten
Munk gyermekeinek felügyelete jutott osztályrészéül. A két színes egyéniségű
hölgy látni sem bírta egymást. Miután azonban Cecilie hatalmas védelmezőkre
talált a király és saját férje, Alexander Paladin személyében, Kirsten Munk
semmit sem tehetett ellene. Ezenkívül a gyermekek, különösen Leonora
Christina, nagyon ragaszkodtak Cecilie személyéhez.
A történet Cecilie későbbi menyével, Jessicával folytatódott, aki Leonora
Christina társalkodónője lett. A háziak közül főként Leonora Christina kislánya,
Eleonora Sofia Ulfeldt grófnő vonzódott Jessicához. Amikor Ulfeldték a
családfő, Corfitz Ulfeldt rengeteg kétes ügye és vesztegetési botránya miatt
kénytelenek voltak Dániából Skaanéba menekülni, Jessica nem tartott velük. Ő
inkább szíve választottja, Tancred mellett akart maradni. Helyére leányuk, Lene
került, mint Eleonora Sofia társalkodóhölgye és bizalmasa.
Lene, Tristan nővére a skaanei Örjan Stegéhez ment férjhez és házastársa
szülőföldjén telepedett le.
Lene boldogan élt Örjan oldalán, szilárd, meghitt és kölcsönös bizalmon
alapuló házasságban, melynek talán az volt az egyetlen hibája, hogy túlságosan
boldognak érezték magukat. Az évek múltával mindketten jócskán
kigömbölyödtek és szívesen ültek otthonukban, a kelet-skaanei Andrarums Bruk
közelében épült tekintélyes házukban. A rajongásig szerették egyetlen
gyermeküket, a jelentéktelen kis Christianát, aki éppoly jelentéktelen nővé
serdült, szerény külseje mögött azonban mélyen érző szív rejtőzött.
Eleonora Sofia Ulfeldtet rangjához méltóan XI. Károly svéd király egyik
lovagjához, Lave Beckhez, Andrarum, Gladsax, Torup és Bosjökloster urához
adták férjhez. A délceg ifjú férj címei pompás skaanei kastélyokat és
udvarházakat takartak. Igaz ugyan, hogy apja, aki valaha Dánia leggazdagabb
emberei közé tartozott, csődbe vitte az andrarumi timsóbányát. Családja
azonban, különösen maga Lave, Eleonora Sofia férje, minden anyagi veszteség
ellenére elég módos maradt. Eleonora Sofia anyja, Leonora Christina, a dán
király rendíthetetlen leánya, és férje, a mohó Corfitz Ulfeldt előrelátóan
megvette gyermekei számára a pompás Torupot és több más kastélyt. Ez kapóra
jött Lave Becknek, aki feleségével együtt jól tudta, hogyan kell fenntartani a
látszatot.
Ragaszkodtak hozzá, hogy a tartózkodó és szelíd természetű Lene legyen
Eleonora Sofia társalkodónője. Jobban mondva Leonora Christina továbbra is
kitartott amellett, hogy Lenét udvarhölgynek nevezzék. Vagy talán Eleonora
Sofia grófnő nem IV. Keresztély unokája volt?
Eleonora Sofia azonban nem ért meg magas kort. 1698-ban, híres-neves
anyjával egyazon esztendőben halt meg. Örjan Stege azonban Lave Beck
szárnysegédje maradt, így az andrarumi uradalomhoz tartoztak, majd az idő
múlásával Christiana vette át anyja, Lene feladatainak egy részét. Egyfajta
udvarmesternő lett a Beck családnál. Becsülettel, derűvel és odaadással látta el a
dolgát. Ami azonban Christiana saját házasságát illeti, hamarosan rájött, milyen
rosszul választott. Egy környékbeli nagygazdához, Sören Griphez ment férjhez,
aki házasságkötésük után már egyáltalán nem viselkedett olyan figyelmes és
szolgálatkész gavallér módjára, mint előzőleg. Napvilágra került igazi
természete, amelyben nyoma sem volt a Jéghegyek Népének veleszületett
nagylelkűségének és annak a képességnek, hogy mindenben elfogadja az élet
dolgait. Az sem javított a házasságukon, hogy Christiana valamiféle alázatos
hálát tanúsított, amiért végre valakinek kellett ő is, akit mindennek lehetett
nevezni, csak szemrevaló teremtésnek nem. Az efféle viselkedés gyakran a
legrosszabb vonásokat hozza felszínre azokban a férfiakban, akikben akár
csekélyke zsarnoki hajlam is van.
A szegény kis Christiana mindent megtett annak érdekében, hogy szülei előtt
eltitkolja, milyen is valójában a házassága. Vagy talán mégis megértették, mi a
helyzet? Talán látták görcsös mosolyából, hallották feszélyezett csevegéséből,
ám túlságosan finomérzésű emberek voltak ahhoz, hogy bármit is szóltak volna,
inkább tőlük telhetően igyekeztek egyetlen leányuk támaszául szolgálni.
Sören Grip minden dologban, minden cselekedetében az anyagi nyereség
lehetőségét kereste. Az embereket ruházatuk és pénztárcájuk alapján ítélte meg,
és csakis azokkal érintkezett, akikből hasznot húzhatott. Makacsul ragaszkodott
hozzá, hogy Christiana a végsőkig kihasználja magasrangú kenyéradóit. A
szegény asszony ellenszegült, és a házaspár között heves nézeteltérésekre került
sor. Rendszerint Christiana engedett, de mindennek megvolt a maga határa.
“Becsaptál”, ordított rá Sören Grip. “Megjátszottad előttem, milyen gazdag
vagy, és hogy Beckékkel egyenrangúként érintkezhetünk!” “Semmit nem
játszottam meg előtted”, válaszolta kimerülten Christiana, és kiküldte a szobából
kisfiát, Vendelt, hogy a gyermeknek ne kelljen szülei ingerült szóváltását
hallgatnia. “Vagy talán nem mondtam el neked, hogy házvezetőnő vagyok
náluk? És a hozományom tényleg nem volt csekélynek mondható.” A férfi
dühösen fújt egyet. “Meglehet, de akkor nem is sejthettem, hogy ez minden, amit
kapni fogsz! De hála Istennek egyetlen gyermek vagy, így egyszer csak lesz
majd örökséged – még ha egy örökkévalóságig kell is várnunk rá.” Christiana e
szavak hallatán elfordult. Azt kívánta, bárcsak minél tovább élnének szerető
szülei. Ők voltak vigaszai nagy szomorúságában. Ők… meg a kis Vendel.
Teltek-múltak az évek. Christiana és Sören házassága mindvégig válságos
állapotban ugyan, de kitartott. Valamilyen közösség mégis fennállott közöttük, a
férfi bizalmas kettesben tudott gyengéd és jóságos lenni, felesége pedig ilyenkor
némi odaadást érzett iránta. Mégiscsak a férje volt, Christiana pedig oly szívesen
élt volna szüleihez hasonlóan boldog házasságban.
Az 1707-es esztendőben azonban minden kötelék megszakadt közöttük.
Svédországnak ebben az időben nem volt néven nevezhető kormányzata. Az
új király, az ifjú XII. Károly született hadvezérként országával alig, a nőkkel
még kevésbé törődött. Több évig folytatott a messzi Európában olyan
hadjáratokat, amelyek hasznát nehezen lehetett volna meghatározni. Sok embert
veszített, de rendületlenül folytatta előrenyomulását kelet felé – egek Ura, még
az óriási orosz medvét is meg akarta támadni! Ehhez azonban még több katonára
volt szüksége.
Ezért futárokat küldött Svédországba azzal a paranccsal, hogy sorozzanak be
további kilencezer újoncot. Nyugat-Poroszországba akarta vezényeltetni őket,
ahol keleti hadjárata során éppen táborozott. Ott, egy Slupca nevű városkában
várta a regrutákat. Az ifjú Corfitz Beck, Eleonora és Lave fia is a besorozottak
között volt.
Corfitz Beck azonban tiszt volt, a tetejében pedig még nemesember is.
Szüksége volt… nem, ne használjunk olyan előkelő szót, mint a szárnysegéd.
Egész egyszerűen csicskás kellett neki. Mivel nem töltött be magasabb rangot,
adjutánsra nem tarthatott igényt.
Sören Grip makacsul ragaszkodott hozzá, hogy Vendel legyen az a bizonyos
tisztiszolga.
Christiana kétségbeesett férje szándéka hallatán.
– Erre nem kérhetem őket! Hiszen Vendel gyermek még, Corfitz úr pedig a
frontra megy!
– Maga Corfitz úr sem idősebb huszonkét évesnél. Nagyszerűen illik hozzá
egy ilyen fiatal fiú. És gondolj csak azokra az előnyökre, amelyekben Vendelnek
része lesz! Emelkedhet a ranglétrán, hősiességéért nemességet kaphat…
– Isten óvjon ettől – suttogta Christiana. Megtagadta, hogy egyetlen fiát
elengedje a minden jel szerint soha véget nem érő, tébolyult háborúba. Ezt a
háborút olyan király folytatta, aki semmiféle felelősséget nem érzett népével
szemben, amely egyre inkább szenvedett a pénzben és emberéletekben súlyos
árat követelő háborútól.
Sören Grip azonban egyáltalán nem úgy tekintett XII. Károly hadjárataira,
mint a felesége. Ő csak a Svédországra váró szédítő dicsőséget látta, mivel
teljesen biztos volt az oroszok vereségében. Így Christiana háta mögött felment a
kastélyba, és az ifjú tisztnél szót emelt fia érdekében.
Corfitz úrfi, öregedő apjához hasonlóan, lelkesedett az ötletért. Lenét, Örjan
Stegét és Christianát tökéletesen megbízható embereknek ismerték. Az ifjú
Vendelt is nagyon kedvelték, egymás között pedig időnként arról beszélgettek,
milyen jó, hogy a fiú anyjára, nem pedig pénzsóvár apjára ütött.
Christiana sohasem bocsátotta meg férjének, hogy a háta mögött intézkedett
gyermekük sorsa felől. Vendel hadbavonulását nem tudta megakadályozni. Ám
minden ruhadarab, amelyet a nagy útra varrt neki, megnedvesedett az anyai
könnyektől. A fiú elindulása után pedig a szülői házban soha többé nem támadt
igazán jó hangulat.
Három évvel később, 1710-ben pestis sújtotta Skaanét. A járvány Lave
Becket és Sören Gripet egyaránt elragadta. Christiana, aki a Jéghegyek Népéből
származott, s ezért jóval szívósabb természetű volt, az ágy mellett állva tekintett
le haldokló férjére, és megpróbált szánalmat érezni iránta. De csupán azt érezte,
milyen merev és kifejezéstelen, csaknem halott az arca. Lelkében végtelen űr
tátongott. Ugyanez a merev arckifejezés ült ki rá a temetés alatt, és akárhogy is
igyekezett, nem tudott megszabadulni tőle.
Vendel ekkor már messze-messze Oroszországban járt.
Ez a történet az ő sorsát beszéli el.
CHRISTIANA ELŐSZÖR SLUPCÁBÓL kapott hírt róla – gondtalan,
lelkesítő levelet, amelyből csak úgy sütött a kalandvágy, a szerencsétlen anya
pedig olvasás közben maga előtt látta fia csillogó tekintetét. Azután
nyugtalanítóan hosszú idő telt el, amíg a következő levél is megjött. Vendeltől
csupán az 1708-as esztendőben érkezett életjel – Christianának minden erejét
össze kellett szednie, hogy felnyissa a levelet. De a papíron, igen, igen, a fia
keze írása, így tehát él még!
Ez a levél a litvániai Grodnóból jött, és már nem ugyanaz a bizakodó
hangvétel hatotta át, mint az előzőt. Christiana azt olvashatta ki a sorok közül,
hogy fia már látta a háború iszonyatos arcát. Derékig érő hóban botladoztak a
Mazuri-tavak között. Oly sokan haltak meg a pokoli menetben… a
kimerültségtől, az orvlövészek golyóitól… Rövid levél volt, amelynek nem
lehetett örülni, csak a puszta ténynek, hogy egyáltalán megkapták és hallhattak
Vendel felől. A fiút nem érte baj, legalábbis eddig.
– Őrült király, gyere haza! – jajgatott Christiana, akit egyáltalán nem érdekelt,
micsoda felségsértést követ el ezzel. – Mi célja van annak, hogy a tél közepén,
Svédországtól messze a lápban csússzanak-másszanak? Ők a mi fiaink.
Nyomorultul elpusztulnak, és mi haszna van belőle Svédországnak? Mit
keresünk a hatalmas Oroszországban, és vajon hogyan etessük azt a sok kimerült
szerencsétlent, távol a hazától? Gondolj egy pillanatig a saját országodra, gyere
haza és segíts az itteni ínségen! És hozd haza férjeinket és fiainkat!
Christiana mélyen felsóhajtott, egy darabig lehunyt szemmel ült, majd
munkára indult az andrarumi kastélyba.
Már a kastély kapujában beleütközött Lave Beckbe, aki akkor még az élők
sorában volt.
– Levelet kaptunk Corfitztól, Christiana asszony! Olyan szépen ír az ifjú
Vendelről. Meg akarja hallgatni?
– Nagyon szívesen!
A szerencsétlen anya beszámolt a maga leveléről, majd az uraság felolvasott
egy részletet Corfitz úréból:
Ifjú legényem és otthoni barátom, Vendel Grip valóban derék fiú. Csúnyán
megjárta a Mazuri-tavak között, amikor elakadt a mocsárban, de egyetlen szó
sem hagyta el az ajkát. Bizonyára bátor katona lesz belőle.
Christiana összeszorított ajakkal állt egy darabig. Vendel… tehát mégis! Ám
hangosan csak ennyit kérdezett:
– Vajon már fölépült?
– Minden jel szerint igen – felelte az öreg Beck. Azután újabb részleteket
olvasott fel Corfitz leveléből, amelyek a megpróbáltatásokat tűrő király iránti
csodálatáról és olyan harci szellemről tanúskodtak, amelyet Vendel levelében
nem lehetett volna megtalálni.
Édes fiam – gondolta kétségbeesve a szegény asszony. Drága egyetlen fiam!
Ismét hosszú, hosszú várakozás következik.
Azután újabb, terjedelmesebb levél érkezett, az utolsó, amelyet Vendeltől
kaptak.
Poltava, 1709 júniusában

Drága anyám és apám!

Jaj, anyám, milyen szörnyű dolgokat láttam! Sajog a szívem az emberek és
állatok iránti együttérzéstől. Éppen ma temettünk el egy olyan katonát, aki
hosszabb ideje volt hadban, mint amilyen idős vagyok. Látta, amint fiai itt a
hadjáratban halnak meg. Fehér volt a haja, pedig nem is ért meg magas kort. És
nem egyedüli a sorsa. Mindannyian oly fáradtak, oly kimerültek, hiszen évek óta
szeretteiktől távol, idegen országban hadakoznak. A múlt század végétől
egyfolytában katonáskodnak, és közben egyetlen napig sem pihenhettek otthon.
 – Ennek a fiúnak vajból van a szíve! – csattant fel Sören Grip. – Miféle bogár
csípte meg? A katonaélet a legbecsesebb dolog, amiben csak férfinak része lehet.
Mindig sajnáltam, hogy nem lehetett belőlem katona. No – olvass tovább!
Christiana hangja még jobban remegett, amikor folytatta az olvasást:
Ma Őfelsége is megsebesült, mégpedig a lábán. Amilyen fegyelmezett,
egyetlen szót sem szólt róla, de tovább osztogatta a parancsait, amíg észre nem
vették a csizmájából csorgó vért és elsápadt arcát. Most azonban ágyba
kényszerítették.
Kemény utunk volt idáig Ukrajnába. Láttam embereket, amint éppen a saját
lábukból vágják ki a fagyott részeket és egész alakulatokat láttam a
mocsarakban elmerülni. Lewenhaupt tábornok, akinek livóniai és kurlandi
csapatokkal kellett volna erősítésül érkeznie, tizenegyezer emberrel indult a
Balti-tenger mellől. Teljesen egyedül hatoltak át idáig az oroszokon, és mire
elérték a seregünket, már csak hatezren maradtak és minden málhájuk
odaveszett.
Mindenkit tüdőbaj gyötör, én azonban furcsa módon eddig nem kaptam meg.
Csak azt nem értem, miért.
A Jéghegyek Népe – gondolta Christiana. – A Jéghegyek Népének áldott
vére!
Mások undorító betegségeket szedtek össze. A téli szállásokon feslett
nőszemélyekkel szórakoztak, ami annyira megviselte őket, hogy sokukat az út
mentén kellett hátrahagyni.
Jaj, Vendelnek nem illenék olyan ocsmányságokról tudnia, mint a francúz
nyavalya! – sopánkodott Christiana.
A napi munkám abból áll, hogy Corfitz úr lovát meg a magamét ápolom, mert
minden pillanatban hadrafoghatóknak kell lenniük. Ezenkívül karban kell
tartanom Corfitz úr egyenruháját és csizmáját, meg persze a fegyvereit is. Nem
utolsósorban pedig én viszem a holmiját, ha szükség van rá, és intézem az ügyeit,
meg a küldönce vagyok. Higgyétek meg, hogy egész nap sok a tennivalóm!
Természetesen leginkább meneteltünk. Sok csatát és kisebb csetepatét vívtunk
a kozákokkal, tatárokkal, lengyelekkel és persze az oroszokkal. A legnagyobb és
legdicsőbb ütközetünket egy évvel ezelőtt Holovcin mellett vívtuk, ahol nagy
győzelmet arattunk az oroszok felett. De ha megbocsátjátok, inkább nem
számolok be a harcokról.
– Átkozott gyávája! – sziszegte Sören Grip. – Szórakoztató lett volna hallani,
hogy verték meg a muszkákat! Ezt a nyámnyilaságát tőled örökölte.
Anyámasszony katonája!
Christiana nem fűzött hozzá megjegyzést, hanem tovább olvasott.
Bizonyára megértitek, hogy szörnyű emlékeim vannak erről, kavarog a fejem
és úgy összeszorul a mellkasom, hogy nem kapok levegőt. Holovcinnál elesett a
legjobb barátom, egy fiatal fiú a smaalandi lovasságtól.
Azt is el kell mondanom, hogy most már engem is harcba vittek…
– Nem! – hördült fel sebzett állat módjára Christiana.
– Ne visítozzál itt nekem! Hiszen a fiú betöltötte már a tizenötödik évét. A
legjobb életkor ahhoz, hogy megkezdje tiszti pályafutását.
A szerencsétlen asszony nagy keservesen folytatta a levél olvasását.
Annyi csatát veszítettünk el, hogy minden egyes emberre szükség van. Be kell
ismernem, mindnyájan elcsigázottak és kedvetlenek vagyunk. Sokan hasmenéstől
szenvednek, mert be kell érnünk azzal, ami jut, és gyakran bizony a forrásvíz
meg a levágott állatok maradványai fejedelmi lakomának számít. Megesik, hogy
több napig nem veszünk magunkhoz egyebet, csak pocsolyavizet.
Jaj, Vendel! – gondolta Christiana. Hogy tehetett ilyet veled a saját apád?
Most éppen Poltavát ostromoljuk. Mindnyájan tudjuk, hogy itt kerül sor a
döntő erőpróbára. Péter cárnak időközben sikerült minden katonáját
összegyűjtenie ellenünk.
Anyám és apám, imádkozzatok értünk!
Arra kérlek, anyám, add oda a kis Månsnak, a jószágigazgató fiának az
íjamat és a nyilaimat! Mindig szerette volna megkapni őket, én meg most már
öreg vagyok az ilyesmihez. Vigyázz helyettem a kutyákra és a lovakra! És az a
tölgyfa, amelyet elültettem… Megéledt? Vagy talán még nőtt is?
Gondolataimban mindig veletek vagyok vidám, biztonságot nyújtó andrarumi
házunkban.
Isten áldjon meg benneteket, szeretteim!
Odaadó fiatok
Vendel
Ez volt az utolsó életjel, amely a fiútól érkezett.
Idővel természetesen értesültek a szörnyű poltavai vereségről, amelyet
részben az okozott, hogy Károly király sérült lába miatt seblázzal az ágyat
nyomta, de elsősorban a kimerült csapatok rosszkedvének és legyengültségének
következménye volt.
Az a nyugtalanító hír is eljutott hozzájuk, hogy XII. Károly a csata után nem
hazafelé, hanem délnyugatnak, Törökország irányába indult – mindössze ezer
svéd katona kíséretében. Vert seregének maradéka a svédek oldalán harcoló
kozákokból állt.
Károly király többi katonájának sorsáról azonban semmilyen hír sem érkezett
hozzátartozóikhoz. Pedig a svéd sereg az ütközet előtt vagy húszezer emberből
állott!
Lave Beck és Sören Grip úgy halt meg a következő évben kitört
pestisjárványban, hogy egyikük sem értesült fia sorsáról. Senki sem tudta, él-e
egyáltalán az ifjú Vendel és ura, Corfitz Beck.
2. fejezet

ALIGHANEM PONTATLANSÁG azt mondani, hogy a svédek Poltava

mellett adták meg magukat, még ha ott vívták is a csatát.
XII. Károly tisztjeinek sikerült meggyőzniük a súlyos seblázban égő királyt,
vonuljon vissza délnek, nehogy foglyul ejtsék az oroszok. A levert és fásult
uralkodó végül beleegyezett a tervbe.
Amikor azonban a sereg maradványai a király kísérete után indultak, sokáig a
Vorszkla folyó gázlói mentén kellett haladniuk, végül a Perevolocsnaja melletti
ékben, az átjárhatatlan Vorszkla és Dnyeper összefolyásánál csapdába estek.
Körülzárták őket az oroszok.
Itt azután a háborúba való belefáradásuk döntötte el sorsukat.
A nélkülözéssel és kimerültséggel járó évek sora a harci kedvnek még a
szikráját is kioltotta bennük. Nem volt velük a király, aki biztatni és bátorítani
tudta volna őket. XII. Károlyt déli irányban már régen átvitték a folyón, és
semmit sem sejtett hadseregének szorult helyzetéről.
Talán egyszerűen keresztülvághatták volna magukat az ellenségen, de rosszul
becsülték fel annak számbeli erejét és harckészségét. Az oroszok éppoly
kimerültek és kiéhezettek voltak, mint az általuk fogságba ejtett svédek. Ami
pedig a katonák számát illette, a svédek jókora emberfölényben voltak.
Akadt ugyan olyan svéd ezred, amely folytatni akarta a harcot, de nem
elegendő. Lewenhaupt tábornok volt az, aki parancsot adott a tüzelés
beszüntetésére, mégpedig azért, hogy megmentse katonái életét. És mire a többi
tiszttel együtt észrevette, miféle nyomorúságos orosz erőknek adta meg magát,
már késő volt.
Az oroszok, akik úgy gondolták, négy- vagy ötezer foglyot ejtettek, semmit
sem értettek az egészből, amikor meglátták a kezükre jutott összesen
tizenhatezer embert.
A foglyok között a cár ellen fellázadt és a svédek oldalára állt zaporozseci
kozákok is voltak, akik eléggé jogosan úgy vélték, hogy Ukrajna az övék, nem
pedig az oroszoké. Ezekkel a kozákokkal most szörnyen elbántak. Csontjaikat
szétzúzták és kerékbe törték őket, hogy keserves halállal pusztuljanak el a tűző
napon…
A svédeket viszont barmok módjára gyalogmenetben hajtották végig az ukrán
sztyeppéken a hétszáz kilométerre lévő Moszkvába. A kegyetlen út fél évig
tartott; senki sem tudja, hány svéd katona lelte halálát közben. A cárhoz hű
kozákok szidalmak özöne közepette korbáccsal ösztökélték tovább a
hadifoglyokat. Aki nem bírta és összeesett, azt egyszerűen az út porában hagyták
meghalni.
A fogságba esett sereget mindenáron Moszkvába, Péter cár színe elé akarták
terelni. Az oroszok diadalmámora nem ismert határt.
CORFITZ BECK KAPITÁNY ifjú “fegyverhordozójával” együtt ugyancsak
részt vett a halálmenetben. A tiszt egyre jobban csodálkozott a fiatal fiú
ellenállóképességén és lelkierején. Nem csupán szívós élniakarása tett rá
lenyűgöző hatást, hanem az a szívbeli jóság is, amellyel a haldoklók felé fordult.
Vendel Grip mindig azok mellett volt, akiket hátra kellett hagyni, vigasztaló
szavakkal beszélt hozzájuk, rengeteg búcsúüzenetet írt le az őket Svédországban
hiába váró anyjuk, feleségük vagy gyermekük részére. Az őrök kezdetben
kancsukával ösztökélték a továbbhaladásra. Vendel azonban csupán rájuk nézett
és volt a szemében valami, amitől még a legvadabb kozákban is feléledt az
emberiesség szikrája.
Nem Corfitz Beck volt az egyetlen, aki ámuló szemmel nézett a fiúra. Minél
tovább tartott az út, annál több svéd és orosz méltatta elismerésre Vendel
kiapadhatatlan erejét.
Vendel Grip nem a Jéghegyek Népe jellegzetes sarjaira ütött. A nemzetségbe
beházasodott sok világosbőrű emberhez hasonlóan ragyogó lenszőke haja volt,
amely vállára hullva alul enyhén felkunkorodott. Ártatlan, barátságos kék
szeméből kíváncsiság és elpusztíthatatlan jókedv sugárzott. Tejfehér bőre
kezdetben felhólyagzott a szabadban töltött megpróbáltatásoktól, de a napsütés
hatására sötétebb színezetet kapott, amely még jobban kiemelte búzavirág
árnyalatú kék szemét és fehér fogait. Arckifejezése nyitottabb és kedvesebb volt,
mint anyja számos családtagjáé, apja rokonságáról nem is beszélve.
Humorérzékét bizonyára dédapjától, Tancredtől örökölte. Azonban félszeg,
zavart mozgásán és karcsú, magas, szélesvállú férfit sejtető alakján jól látszott,
hogy mindössze tizenöt éves. A legény legfeljebb ha félig serdült fel.
Vendel éppen egy erdőszélen hátrahagyott haldokló tiszt utolsó óráit
igyekezett a lehetőségekhez képest megkönnyíteni. A szerencsétlen ember a
seregben pusztító vérhasnak esett áldozatul. A fiú letörölte kibuggyanó könnyeit
és utolérte a reá váró Corfitz Becket.
– Tulajdonképpen milyen fából faragtak téged, Vendel?
– Bocsássa meg a gyengeségem, de…
– Nem a könnyeidre céloztam – szakította félbe gyorsan a kapitány. – Úgy
értettem, egyik ember a másik után hal meg, te pedig a gondjukat viseled,
letörlöd az arcukat és szépen elrendezed őket a földön – több életed van, mint a
macskának!
– Úgy hallottam, hogy édesanyám hatalmas erejű norvég nemzetségből
származik – mosolyodott el Vendel.
– Én pedig azt hittem, dánok a szüleid.
– Egész Északon elszaporodtunk, mint a dudva – válaszolta az ifjú.
– Most pedig… még Oroszország kellős közepébe is jutott belőletek –
dünnyögte a kapitány. – De dudvának nem neveznélek benneteket. Anyám,
nagyanyám és az ő apja, IV. Keresztély dán király mindig csupa szépet és jót
mondott anyád nemzetségéről. Rokonaid felbecsülhetetlen szolgálatokat tettek a
családunknak. Mondd csak, igaz az a pletyka, miszerint varázserővel
rendelkeznének?
– Nem hiszem! – nevette el magát Vendel. – Babona az egész. Bár szép lenne,
ha csak azt kellene kívánnom, hogy mindnyájan odahaza teremjünk – csiribi,
csiribá, és otthon is vagyunk! De ez sajnos nem így van.
– No, a menet elején megállást intenek. Valószínűleg ebben a kis faluban
éjszakázunk. Jó lenne, ha kaphatnánk valami ennivalót.
Vendel nem válaszolt. Mindig elkomorodott, amikor eljött az a pillanat, hogy
élelmet kellett lopniuk az útjukba eső szegényes falvakban. Azon tanakodott, mi
lesz szerencsétlen helybeliekkel az ő továbbindulásuk után. Még rosszabbul
érezte magát, amikor a svédek hódítókként vették el a szegény muzsikok utolsó
betevő falatját. Most viszont foglyok voltak, s a fosztogatásért az oroszokat
terhelte a felelősség.
Beck kapitányt és tisztiszolgáját sok más tiszttel és közlegénnyel együtt egy
nyomorúságos parasztházban helyezték el éjjelre. Minden éjszakán ugyanazok a
keservek: zsúfoltság, hideg, alig lehet aludni, élősködők mindenütt. Vendel
azonban úgy vélekedett, nem számít, ötven tetűvel több vagy kevesebb bújik-e
meg a ruháiban. Ez csak azt bizonyítja, hogy az embernek még tápláló a vére.
Lehangoltan néztek szét a túlzsúfolt viskóban.
– Ma éjszaka rajtam a sor, én adom az első őrséget – sóhajtott fel Corfitz
Beck.
– Majd szórakoztatom a társaságommal, kapitány úr.
– Ugyan, Vendel! Mivel te vagy közülünk a legfiatalabb és annyi benned az
életerő, folyton téged pécéznek ki őrségbe. Hiszen csak tegnapelőtt virrasztottál,
én pedig bizony nem osztottam meg veled a társaságomat! Azért igazság is van a
világon. De ülj ki a tornácon a padra, így legalább a közelemben vagy, ha
kénytelen lennélek felébreszteni.
Vendel beleegyezett a javaslatba. A kis parasztház tornácán telepedtek le.
Mivel régen beköszöntött az ősz és mind közelebb jártak Moszkvához, egyre
hidegebb lett az idő. Az őrségnek az volt az értelme, hogy vigyázzanak
megmaradt kevés ruhadarabjukra. Az orosz fogolykísérők mindent elloptak, ha
alkalmuk nyílt rá.
 – Kér egy darabka kenyeret? – suttogta Vendel, mert ekkorra már mindenki
talált magának fekhelyet. A tisztek rendszerint a szobában aludtak, míg a
közlegényeknek meg kellett elégedniük az udvarral és az istállóval.
– Honnan szerezted? – kérdezte Corfitz Beck és hálálkodva elfogadta a
falatot.
– Amikor utoljára megpihentünk, egy kis öregasszony dugta oda.
“Fiacskámnak” nevezett, miközben könnyek csordultak ki a szeméből.
Meghatódtam, és nem tudtam másképpen meghálálni, mint hogy megcsókoltam
az arcát.
A két fogoly lopva ette meg a kenyeret. Ha más észreveszi, verekedés tör ki –
és mindenki akart volna egy morzsát, amelytől nem lakott volna jól.
– Neked persze egész csomó orosz szót sikerült megtanulnod – súgta oda
Corfitz Beck.
Vendel vállat vont és barátságosan elmosolyodott.
– Csak a legszükségesebb dolgok ragadnak rám. “Étel, aludni, cserélni, szép
lány vagy…” Csupa ilyesmi.
– Te ravasz róka – nevetett rá a kapitány.
A tiszt hangja ezután hirtelen elkomorult.
– Warja káplár nagyon rosszul van.
Vendel a tornác túlsó végén csendesen nyöszörgő idősebb férfi felé nézett.
– Igen. Semmi sem marad meg benne, teljesen kiszárad.
– Nem próbálnád megitatni?
– De igen.
Vendel kiosont a csillagos éjszakába. Bár még nem hullott le az első hó, a
talaj már megfagyott, a hátukkal a ház falának támaszkodó katonák pedig
hangosan köhögtek álmukban.
Egy pillanatra megállt. A jellegzetes csúcsos háztetők és a hagymakupolás
templom fölött olyan erősen szikráztak a csillagok, hogy csaknem belefájdult a
szeme. De káprázatában közrejátszott a táplálékhiány és a kevés alvás is.
A Kaszás. A Göncölszekér. A Fiastyúk… Ugyanazok a csillagképek, amelyek
messze-messze nyugatra, otthona fölött ragyogtak. Nagyot nyelt és elfojtotta
takaros skaanei otthona iránt feltörő vágyát. Anyjára gondolt…
Különös módon apja eddig meg sem fordult a fejében. Sohasem értették meg
egymást, túlságosan különbözők voltak. Sören Grip úgy vélekedett, hogy
egyetlen fia gyenge, érzelgős ember, akinek nincs érzéke a gazdagság iránt. A
fiú pedig képtelen volt elfogadni apja – saját szójárásával élve – lakájlelkületét.
Egy közös vonásunk mégis van – gondolta hamiskás mosollyal Vendel.
Egyikük sem tudott enni, ha az asztal mellett nem a saját helyén ült. Apja
esténként mindig faragott székében foglalt helyet. Sajnos ez volt Vendel
kedvenc széke is, és állandóan neki kellett engednie, mert nem kedvelte a házi
békétlenséget. Apa és fia reggelenként ugyanazon a lovon szeretett kilovagolni,
természetesen mind a ketten ugyanakkor akartak felülni rá. Elsőnek persze
mindig az apja emelkedhetett a nyeregbe. Hát igen, a természetéből is sokat
örököltem – gondolta Vendel. Szeretem, persze hogy szeretem, nem is erről van
szó. Csakhogy anyámnak meg nekem van valami a vérünkben, amitől szavak
nélkül is megértjük egymást. Apa pedig mindig ki akarja mutatni a hatalmát…
Felriadt gondolataiból. Hosszú ideig, míg a jól ismert csillagos eget szemlélte,
azt hitte, otthon van. Amikor azonban a földre siklott a tekintete, meglátta a
nyomorúságos orosz falucskát, megértette önnön helyzetét, s hirtelen
elviselhetetlen honvágy és kétségbeesés fogta el. Miután megmondta az őrködő
kozáknak, mi járatban van, az aprócska istállóhoz ment és kinyitotta az ajtót.
Az istálló is svédekkel volt tele, sőt a szegény muzsik is oda húzódott vissza
családostul, hiszen a házba foglyokat szállásoltak be. Vendel tudta, hogy a falu
minden egyes parasztházában ugyanígy jártak el, és noha nem ő tehetett erről,
furdalta a lelkiismeret.
Tulajdonképpen csak azért ment az istállóba, hogy helyet próbáljon szerezni a
szabadban éjszakázni kényszerülő szerencsétleneknek, de belátta, lehetetlen
feladatra vállalkozott. Minden zug foglalt volt, még az állatoknak is alig jutott
hely. Így visszament az udvarra és megkereste a kutat. Kissé húzta a lábát az
egyenetlen talajon és újra érezte a bokáján éktelenkedő kelést. Korábban egy
óvatlan pillanatban ellopták a csizmáját, így kénytelen volt beérni egy pár durva
facipővel, amely egyáltalán nem illett rá. Súlyosbította a helyzetet, hogy
felfakadt a kelés, így csak nagy nehezen tudott lépést tartani a többiekkel a
hosszú napi menetelések során.
Mialatt egy facsöbörben felhúzta a kútból a vizet, hallotta, amint valaki távol
a faluban balalajkakísérettel mélabús orosz dalt énekel. Bizonyára az egyik
szegény paraszt volt, akit erre az éjszakára kiraktak a házából, s most énekszóval
próbálta melegíteni és bátorítani magát. Ne énekelj annyira szomorúan! –
kérlelte magában Vendel az ismeretlen oroszt. Amúgyis nehéz a helyzetünk, hát
ha még valaki fel is kavarja a bánatunkat.
Visszament a szegény káplárhoz. Warja felemelte a fejét és mohón ivott.
– Milyen derék fiú vagy – suttogta rekedten és visszahanyatlott a földre.
– Ugyan már – mosolygott rá jóindulatúan Vendel. – Csak éppen olyan
szerencsés voltam, hogy sikerült egészségesnek maradnom. Tudja, csalánba nem
üt a mennykő.
Ezután megpróbált aludni egy keveset.
Amikor Corfitz Beck megrázta a vállát, azt hitte, csupán egy pillanat telt el.
– Warjával van baj, Vendel – suttogta fülébe a kapitány. – Segítenél nekem?
 Vendel szorongva arra gondolt, hogy az öreg haldoklik, de csak a beléje
erőltetett víz jött ki belőle. Közös erővel valahogyan tisztába tették, Vendel
pedig feláldozta a zubbonyát és betakarta vele a beteget.
– Hát az a víz nem sokat használt – mosolygott a fiú.
– Nem használt, de az íze jó volt – élcelődött akasztófahumorral az öreg. –
Mellettem maradsz, fiacskám? Látod, mégiscsak félek. Bizony tízéves korom óta
nem voltam ilyen istenes ember.
– Szépen meg fog gyógyulni, apó – nyugtatta meg Vendel. – Nem maradna
inkább itt a faluban, amíg fel nem épül?
– Nem, nem, ne hagyjatok magamra! Veletek akarok menni!
– Korán reggel megpróbálok szerezni egy kis forralt tejet – bólintott Vendel.
– Az segít a hasmenésen.
A vén harcos fintorgott erre a gondolatra.
– Vodkát is teszünk bele – biztatta a fiú.
Az öreg káplár elégedetten rábiccentett.
– Akármit mondhatnak ezekről az átkozott pogányokról, de pálinkát, azt
tudnak főzni! Fogd meg a kezem, fiam!
Vendel addig ült mellette, amíg el nem aludt. Utána visszatelepedett a pad
szélére, amelynek közepét mint váratlanul kínálkozó jó helyet közben a Warja
mellett fekvő katona foglalta el.
Corfitz Beck egy darabig gondolataiba mélyedt.
– Mondd csak, Vendel, erőshitű ember vagy?
– Én? Nem is tudom. Olyan vagyok, mint a legtöbben. Félem az Urat, de
bizony gyakran megfeledkezem róla.
– Így a haldoklók mellett elnézve téged azt hinné az ember, különleges
adománnyal áldott meg az Úr. Szegények folyton téged szólongatnak.
Vendel sokáig gondolkodott a kapitány szavain, de semmiféle szenthez illő
tulajdonságot sem fedezett fel magában. Éppen ellenkezőleg, gyakran örült az
útközben megpillantott szép orosz lányok látványának és mindenféle illetlen
dolog jutott az eszébe velük kapcsolatban. Ha pedig nem volt kedvére valami,
hajlamos volt igencsak vaskos káromkodásokra ragadtatni magát. Amíg hadban
voltak, gyakran kellett elnyomnia tiszteletlen kacagását, amelyet a túl
ünnepélyesen ágáló vagy dicsfényben sütkérező tisztek váltottak ki. A
pöffeszkedő katonai becsületet sem tudta komolyan venni, csakis azt a borzalmat
látta, amelynek magvát a svéd sereg vetette el a hadjárat során. Egész lénye
berzenkedett a reggeli imától, amelyben Isten segítségét kérték a svéd győzelem
érdekében. Még hogy Istent belekeverjék a két nép között vívott háborúba?
Vagy talán nem az Úr teremtette mindannyiukat? Most pedig… Az ég bocsássa
meg neki, de ezt a fogságot igazságosnak találta. Ha egy másik hatalom nyomul
be Svédországba, az ő hazájába, a svédek pontosan ugyanazt tették volna, mint
velük az oroszok: elfogják és legalább ennyire megszégyenítik őket. Nem tudott
egyetérteni a tisztek felháborodott szavaival, akik azon méltatlankodtak, hogy a
gaz barbárok ilyen rosszul bánnak a bátor, ártatlan svédekkel. Nem tagadhatta,
milyen kegyetlenek a kozákok, gyakran olyan kegyetlenek, amihez foghatót
korábban nem látott.
De azért mégis…! Mintha Svédországnak bármiben is igaza lett volna!
Röviden szólva, a Jéghegyek Népe legtöbb tagjához hasonlóan Vendel sem a
katonai pályára született.
Míg azonban távoli rokonát, Mikael Lindet lelkibeteggé tette a háború,
Vendel ellenállóbb természetű volt. A felfuvalkodottságon és önmagán egyaránt
tudott nevetni, és mindenben észrevett valami olyat, ami békülékenységre
hangolta a világ iránt. Másrészt nagyon könnyen sírva fakadt, ami jót tett neki,
mert semmi keserűség sem maradt benne. A betegek és haldoklók felfigyeltek
együttérzésére, ezért állandóan őt szólongatták, hogy némi vigaszban
részesüljenek, meg talán azért is, hogy reménytelen helyzetükben legalább egy
kis derűt érezzenek maguk körül.
Vendel leginkább bizonyára a tiszta szívű Mattiasra hasonlított, de nem volt
olyan angyalszerű, hanem nyitottabb és kevésbé félénk természetű.
Corfitz Beck nem ismerte a Jéghegyek Népének Vendel személyében
megtestesülő kedvező vonásait. Ő csupán annyit érzékelt, hogy a fiúnak sok
olyan rendkívüli tulajdonsága van, amilyeneket más embereknél nem látott.
Vendel nagyon sokat tudott a nemzetségére nehezedő átokról. Tudta, hogy
minden nemzedékben születik egy átokverte vagy kiválasztott sarj. Az ő
nemzedékében pedig mindössze négyen voltak… Noha Beck kapitány azt
állította, hogy Vendel valamilyen különleges tulajdonsággal rendelkezik, a fiú
biztos volt afelől, nem ő a család átoksújtotta tagja.
Tudta, hogy az illető él már. Anyja és nagyanyja azonban nem akart erről a
dologról beszélni, ő pedig olyan régen látta a család többi tagját, hogy alig-alig
emlékezett rájuk.
Valamilyen halvány emlékkép mégis nyomon kísérte, de annyira halvány
volt, hogy néha azt hitte, ő találta ki az egészet az átokról hallott mendemondák
alapján. Négy-öt éves lehetett, amikor az egész család Norvégiában gyűlt össze.
Homályosan emlékezett rá, hogy akkor találkozott egy gyermekkel, aki még nála
is kisebb volt. Vendelre ekkor olyan átható sárga szempár meredt, amilyet
álmában sem tudott volna elképzelni. Erősebben világított, mint azoké a
felnőtteké, akiknek ugyanilyen sárga volt a szeme. Lene nagymama nem is olyan
régen mesélte el, hogy a felnőtteket Villemonak, Dominicnak, Niklasnak és
Ulvhedinnek hívják. Arra azonban nem akart kitérni, ki is volt az a bizonyos
gyermek. Vendel három, nála ifjabb rokona közül választhatott. Ulvhedinnek
volt egy Jon nevű fia. Villemo unokáját, az ifjú Tengel fiát Dannak hívták. Alv
is megházasodott, leányát pedig anyai nagyanyja, Irmelin után az Ingrid névre
keresztelték.
De vajon melyikük lehetett az? Azóta nem találkozott velük, mert a skaanei
volt a Jéghegyek Népének leginkább elszigetelt ága. Botrányt vagy más
kellemetlen dolgot sohasem emlegettek a sárga szemű gyermekkel kapcsolatban,
legalábbis eddig nem. Vendel biztos volt benne vagy legalábbis remélte, hogy ha
ilyesmi történik, mindenképpen értesül róla.
Most viszont már olyan régóta volt távol. Több mint két esztendeje.
És mikor térhet vissza? Ez az út szülőházától egyre messzebbre vezetett.
Már éppen elalvófélben volt, mert egész teste hevesen megrázkódott, amikor
Corfitz Beck a fülébe súgta: – Vendel! Valaki bejött az udvarra!
Némán felkeltek és a tornác ajtajához lopakodtak. Óvatosan lenyomták a
kilincset, amely szerencséjükre teljesen váratlanul nesz nélkül engedett.
A ház falának támaszkodva alvó foglyok mellett piszkosszürke rubaskába,
nyaka, ujja és dereka körül mintás sávval díszített orosz ingbe öltözött alak
térdelt, és kezével buzgón tapogatózott valami ellopható dolog után.
Mintha a nyomorultaknak bármi értéktárgyuk is maradt volna!
A csillagfényes tiszta éjszakában hamarosan rájöttek, hogy szegényes
ruházatából ítélve a behatoló csakis helybeli lehet. A foglyok őreit tisztességesen
ellátták meleg holmival a hideg ellen. Corfitz és Vendel futva indultak az
ismeretlen felé, aki megfordulva észrevette őket, majd karjával eltakarta arcát,
nehogy felismerjék és kereket oldott.
Vendel, aki nem volt biztos benne, ellopott-e valamit vagy sem, utánarohant.
Hallotta ugyan a kapitány csendes, figyelmeztető szavát, de észrevette, hogy
Corfitz is a tolvaj üldözésére indult. Valószínűleg vigyázni akart, nehogy Vendel
belekeveredjék valamibe.
Pedig pontosan ez történt. A kis falu házai között egyenesen egy őr karjaiba
futott. Corfitz Beck ugyanakkor néhány méter távolságban várakozóan megállt.
– No, no – mondta a strázsa Vendel karját megragadva. – Hagyd békén azt a
szegény muzsikot!
– Tolvaj – nyögte ki a fiú gyengécske orosztudásával.
Az őr hosszasan válaszolt Vendelnek, amiből sem a fiú, sem a kapitány sem
értett meg semmit. Nagydarab kozák volt, akinek szelíd hangja nyilvánvalóan
fenyegető szándékot leplezett.
– Talán van nálad valami nekem? – mosolygott rá baljóslatúan.
Vendelt nem hagyta cserben a humorérzéke. – Da. Vos. (Igen. Tetű.)
– Micsoda? – ordította felhorgadva az őr. – Ja nye vos! (Nem vagyok tetű!)
 – Nyet, nyet! – igyekezett Vendel kijavítani előbbi hibáját. – U menya tolko
vsi. Pozsalujszta. (Csak tetveim vannak. Tessék.) – Azzal a hajába túrt, hogy
megmutassa, milyen igazat beszél.
Sok jót nem lehetett mondani a kozákokról, de az efféle durva tréfákat nagyra
értékelték. Az őr az oldalát fogva nevetett és megveregette Vendel vállát.
– Hát az inged? Eladod nekem?
– Te is eladod nekem a magadét? – vágta rá Vendel és megmutatta az ing
csúnyán összeszakadt ujját és elkopott vállát.
A kozák erre ismét felnevetett és útjára engedte a fiút. Corfitz, aki
észrevétlenül az egyik ház árnyékában várakozott, megkönnyebbülten sóhajtott
fel.
– Tyű! Ebből aztán nagy baj származhatott volna! Lehet, hogy nem tökéletes
az orosztudásod, de a legfontosabb szavakat azért megtanultad.
A két bajtárs sebesen igyekezett vissza a kis parasztházba.
Az udvaron fekvő katonákat felébresztette az előbbi közjáték és
megköszönték, hogy elkergették a tolvajt. Utána a csípős éjszakai hidegben a
szegény ördögök ismét megpróbáltak álomba szenderülni.
Corfitz keservesen felsóhajtott, amikor az őt felváltó fogolyért ment be a
házba. Az ébresztés szükségtelennek bizonyult, mert a házban lévők is
mindnyájan felébredtek kettejük mentőexpedíciójának zajára.
– Köszönöm a segítségedet, Vendel – mondta a kapitány, mielőtt végre
álomra hajtotta a fejét.
A fiú egy pillanat alatt összegömbölyödött a maga kuckójában.
– Ugyan, semmiség az egész – mormogta álomittasan. – Én vagyok az, akinek
köszönetet kell mondania.
Beck kapitány egy pillanatig szomorúan meredt maga elé a sötétbe.
– Bárcsak üzenhetnénk haza – mondta csendesen. – Ha legalább a családaink
megtudhatnák, hogy életben vagyunk! Mit gondolsz, tudják?
– Sejtelmem sincs róla – motyogta Vendel. – Reménykedni azért mindig
lehet. Valaki csak beszámolt a kapitulációról. A fogságba esettekről. Vagy
csakis a király sorsával törődnek?
– Ez a legvalószínűbb – válaszolta Corfitz Beck tőle szokatlanul tisztánlátó
módon.
MÁSNAP REGGEL NEM KELLETT vodkával ízesített forralt tejet szerezni
Warja káplárnak. Hosszú katonai pályafutása ott a kis faluban ért véget. A
katonák összekapartak néhány pénzdarabot, így rá tudták venni a háziakat, hogy
eltemessék a halottat. A vén harcos számára akkor már lényegtelen volt, vajon
beszenteli-e deszkákból sebtében összetákolt koporsóját a helybeli pópa, vagy
csupán valahol elkaparják.
 Vendel, aki valamiképpen felelősnek érezte magát az öreg haláláért, azzal
csitította el lelkifurdalását, hogy Warja káplár mindenesetre megszabadult attól a
durva bánásmódtól, amelyet az őrök mindvégig alkalmaztak a hadifoglyokkal
szemben.
A svédek mindaddigi legnagyobb próbatételére Moszkvába való érkezésükkor
került sor. Péter cár hét diadalkaput emeltetett győzelmi menete számára. XII.
Károly hősiességükről és állhatatosságukról híres katonái kénytelének voltak a
nézők tömegeinek szeme láttára átvonulni alattuk. A moszkvaiak természetesen
arra használták ki az alkalmat, hogy a lehető legdurvább módon élcelődjenek a
foglyokon. Minden egyes diadalkaput Károly királyról és katonáiról készült
gúnyképek díszítettek. A város összes templomának harangszavába ágyúdörgés
vegyült, a svéd katonák szívét pedig sohasem nyomasztotta annyira a gyász, a
szégyen és a düh, mint akkor.
Mindez 1709. december 22-én történt. Corfitz Beck kapitány ezen a napon
olyan beteg volt, hogy Vendelre kellett támaszkodnia. A kapitány előzőleg
átesett a vérhason, amelyből felépült, de utána tüdőgyulladás támadta meg.
Vendel komolyan aggódott ura miatt. Ők ketten mindenüket megosztották
egymással és igazi bajtársakká váltak, noha kettejük között még mindig
fennmaradt a tiszt-alárendelt viszony. Vendelt azonban már senki sem nevezte
csicskásnak. Mindenki Beck adjutánsának nevezte, jóllehet nem volt az, vagy
csupán “a szívós Grip gyereknek”.
A megalázó diadalmenet után a foglyokat Moszkva körül kijelölt szállásokra
vitték. Most már valóban gyötrő volt a tél hidege, és mindannyian aggódtak,
lesz-e fedél a fejük felett. Corfitz Becket csaknem negyven tiszttársával együtt
egy kis házban szállásolták el. Ez alkalommal azonban nem akadt olyan, aki
kikergette volna Vendelt a szobából. Egyrészt megváltoztatták róla alkotott
véleményüket, másrészt pedig beteg volt a gazdája, és vajon ki tudta volna
Vendelnél jobban ápolni?
Körülményeik bizony a fővárosban sem javultak meg. A nép a foglyok
szállása körül őgyelgett, hogy szidalmakkal és ökölcsapásokkal, vagy akár
fegyverrel mutassa meg a svéd ördögöknek, ki is az úr Oroszország szent
földjén. A svédek kénytelenek voltak ismét őrséget állítani és napközben
felváltva aludni. A hosszú, nyugtalan éjszakákon mindannyian gondjaikról,
vágyaikról és testi bajaikról beszélgettek. Az utóbbi kedvenc társalgási
témájukká vált. Akárcsak a kórházban, itt is mindenki gyomorpanaszaival,
tyúkszemével és izomfájdalmaival hozakodott elő. A legapróbb részletekről is
hosszasan tudtak eszmét cserélni. A hazatérés reményét azonban sohasem hozták
szóba. Ezt a gondolatot mindenki magának tartotta meg, szíve mélyére rejtette, a
jövőtől való reszkető félelem mögé.
 Vendel igazi beleérzéssel ápolta gazdáját. Nem örökölte ugyan a Jéghegyek
Népének gyógyító képességét, de egy kevés ösztönös tudás talán mégis szorult
belé arról, mit kell éppen csinálnia. Corfitz Beck tehát némi idő múltán ismét
lábra tudott állni, s ha kimerült és megviselt volt is, de felépült. Kapcsolata
Vendellel még inkább megszilárdult.
Azután egy napon… Az egyik tiszt lehangoltan lépett be az ajtón. Kezébe
rejtett arccal roskadt le a szobában lévő egyetlen asztal mellé.
– Mi az? – kérdezte ijedten egyik társa. – Csak nem a király halt meg?
A másik felnézett.
– A király? Ki a fe… Bocsánat – mondta és végre összeszedte magát. – El
fognak vinni innen. Szétszórnak bennünket.
– Hova? – kérdezte alig hallhatóan valaki.
– Mindenesetre nem nyugatra. Készüljetek fel az indulásra, fiúk, mert keleten
és északkeleten fekvő városokba meg falvakba osztanak szét, nehogy valami
alattomos dolgot forraljunk. Mintha lázadást tudnánk szítani! Mi, akiknek a
testéről már az ing is lerothadt. Hogy nézünk ki? Elcsigázottak, tetvesek
vagyunk. Mégis veszélyt jelentenénk a cárra és csőcselékére?
Vendel öntudatlanul is egy lépést tett Corfitz Beck felé. A kapitány képtelen
volt megállapítani, őt akarta-e megvédeni a fiú, vagy nála keresett oltalmat.
Leginkább azt a kívánságát akarta kifejezni vele, bárcsak ne választanák szét
őket.
A szétosztásnál sikerült együtt maradniuk, és abba a csoportba kerültek,
amelyet az egyik nagyobb városba, a Moszkvától messze keletre fekvő
Kazanyba, a tatárok régi központjába hajtottak. A svédek szabadon mozoghattak
az adott városon vagy falun belül – azon kívülre azonban nem tehették a lábukat.
Hazugság volna azt állítani, hogy az új helyeken jobban szerették őket. Még a
vallás is ellenük szólt. Az oroszok úgy tekintettek rájuk, mint megvetésre méltó,
eretnek kutyákra, akiket bárki szabadon leköphetett.
Az új helyen azonban nem sokáig tartózkodtak. 1710 őszén éppen Kazanyban
összeesküvést fedeztek fel a fogoly svéd tisztek között. Egy áruló nagyszabású
szökési tervet leplezett le. Kétszáz svéd, közöttük Corfitz és Vendel a környéken
elhelyezett foglyokkal együtt meglepetésszerűen rajta akart ütni a kazanyi
helyőrségen, majd együttesen a törökországi Benderben időző XII. Károlyhoz
szándékoztak vonulni. Tervüket talán még siker is koronázhatta volna, mert az
orosz hadsereg Finnországban, a balti tartományokban és Lengyelországban
állomásozott. Így azonban őket is leleplezték.
Az oroszok számára ez volt az a csepp, amelytől betelt a pohár. 1711 tavaszán
csaknem valamennyi foglyot az Uralon át Szibériába küldték. Miután ebben az
évszakban járhatatlanok voltak az utak, főleg folyón szállították őket, ez pedig
több hónapig tartott. A szerencsétlen foglyok hosszú utazásuk alatt úgy érezték,
teljes sötétség borult rájuk. Egyre távolabb szállt minden remény.
Sok felnőtt férfi sírt, mialatt a széles folyókon hajóztak. Mások kővé dermedt
arckifejezést erőltettek magukra, így próbálva megóvni lelkük mélyén
dédelgetett álmaikat. A foglyok harmadik része tökéletesen közönyös volt.
Amikor útjuk Tobolszkban végre befejeződött, Vendel éppen betöltötte
tizenhetedik életévét. Szívét szomorúság fogta el, ha az otthoniakra gondolt, akik
semmit sem tudtak róla. Minden alkalommal, amikor máshova vitték, egyre
messzebb került szeretteitől.
Úgy érezte, Szibériát Károly király egyetlen katonája sem fogja elhagyni soha
többé.
3. fejezet

TOBOLSZKBAN NAGY MEGLEPETÉS várt rájuk.

Itt nem ők voltak az első svéd foglyok. Az oroszok korábban betörtek
Svédország balti tartományaiba és Finnországba, ahol foglyokat ejtettek. Férfiak,
nők és gyermekek egyaránt voltak közöttük.
Károly király katonái számára, akik oly sokáig folytattak nyers és kemény
életet, sajátságos élmény volt újra olyan nőkkel találkozni, akikkel anélkül
beszélgethettek, hogy becsületükön csorba esett volna.
Azt is felfedezték, hogy a tobolszki svéd foglyoknak sikerült egyfajta saját
társadalmat létrehozniuk a városban. Az utoljára jött nyolcszáz tiszttel együtt
csaknem ezerötszáz svéd raboskodott ezen a helyen.
Bizonyos szempontból Tobolszkban jobb dolguk akadt, mint azokon a
helyeken, ahol addig megfordultak. Eltekintve azoktól az alkalmaktól, amikor az
orosz tisztek berúgtak és “meg akarták mutatni azoknak a pogány disznóknak”.
Ilyenkor igencsak forró helyzetek adódtak. A foglyok szigorú őrizet alatt álltak,
a szökés pedig hiú ábrándnak bizonyult. Az összeesküvés vagy lázadás
legkisebb jelére is még keletebbre küldték a felforgatókat, akik örökre eltűntek a
végtelen Szibériában.
A svédeknek azonban valamiképpen el is kellett látniuk magukat. Ezért
mesterségeket kezdtek tanulni egymástól, és az általuk készített holmik igen
keresettek lettek. Megtanultak az orosz parasztok módján öltözködni, mert erre
részben az otthoninál is keményebb éghajlat, részben amiatt volt szükség,
nehogy túlságosan kiríjanak a tömegből. Így biztonságosabban járhattak-
kelhettek. Néhányuk megpróbálkozott a pálinkafőzéssel, ez azonban kevéssé
jövedelmező üzletnek mutatkozott, mert a szesz előállításából származó
bevételek kizárólagosan a cárt illették.
Volt olyan, aki orosz nővel házasodott össze és Szibériában akart maradni. A
legtöbbjük lelkében azonban örök honvágy égett: el innen! Akár haza, akár XII.
Károly seregét erősíteni.
A király minden jel szerint rendkívüli személyiség volt. Noha számtalan
háborújával nyomorba döntötte országát és sohasem volt otthon, megtartotta hősi
dicsfényét. Elsősorban katonái körében, de az összes korabeli hadvezér
szemében is, ellenségeit ugyancsak beleértve. Hírnevét talán aszkétikus
életmódjának, adott szavához való ragaszkodásának és akaraterejének
köszönhette. Okos és művelt embernek mutatkozott – ha nagy ritkán megszólalt;
amúgy ő volt a legszófukarabb ember a világtörténelemben, különösen akkor,
amikor saját magáról volt szó. Személyét illetően rejtélynek számított, és az is
maradt. Katonái azonban istenítették. Osztozott sorsukban, sohasem kímélte
magát, semmi olyat nem engedett meg magának, amiben katonái nem
részesülhettek. A vele egyenrangúakkal makacsul és önfejűen viselkedett, éles
esze és merész haditervei előtt azonban mindenkinek meg kellett hajolnia.
Lám, most is… Fél hadserege ellenséges országban, rendkívül nehéz
körülmények között fogságban rekedt – katonáinak legelső gondolata pedig az,
hogy visszatérhessenek királyukhoz és tovább harcolhassanak az oldalán!
Felfoghatatlan!
Szökésekre valóban sor került, leginkább a Moszkvába vezető úton és
magából az orosz fővárosból. De azért egyesek még Szibériából is kereket
oldottak. A visszamaradottak gyakran gondoltak arra a néhány társukra, akiknek
sikerült eltűnniük – sorsukról azonban semmit sem tudtak. Szibériából
Svédországba vagy XII. Károly seregéhez eljutni nem volt éppen kéjutazás.
Az ifjú Vendel Grip nagyon gyorsan hozzálátott a mesterségek kitanulásához.
Választhatott a kovácsolás, esztergálás vagy az asztalosság között, de ha kedve
úgy tartja, nyereggyártó, vésnök vagy ötvös is lehetett volna. Amilyen ügyes és
leleményes volt, a nyergesmesterségre gondolva gyorsan megtanulta a bőrök
kikészítésének művészetét, de hamarosan rájött, hogy a bőrök díszítésében
nagyobb örömét leli. Ebben olyan ügyességre tett szert, hogy vasárnaponként
neki kellett tizenkét kevésbé jókezű katonát tanítania. A legtöbb olyan tiszt, aki
kitanult valamilyen mesterséget, szintén tanította a többieket.
Vendel anyagilag is élelmesnek bizonyult. A helybelieknek vagy a vásárokra
Tobolszkba érkező parasztoknak eladta szép bőr tárgyait vagy hasznos árukra
cserélte őket. Természetesen nem kapott értük nagy pénzt, azonban keresetét
gondosan megőrizte.
Corfitz Becket már nem látta olyan gyakran, mint azelőtt. A kapitány az egyik
olyan családhoz kezdett járni, amelyet a Balti-tenger melletti svéd
tartományokból hurcoltak Szibériába az oroszok. A család feje, Claes Skogh
alezredes, cserzett arcú katona és tekintélyes férfi volt.
Egyszer Vendelt is meghívták magukhoz. A Skogh családnak volt egy
Vendellel pontosan azonos korú, Maria nevű leánya. Szép teremtés volt, sőt
nagyon is szép, Vendel ábrándos szíve azonnal lángra gyúlt iránta. A vacsoránál
a házikisasszony mellé ülhetett, az ifjú pedig még sohasem volt ennyire közel
női lényhez. Hirtelen nagynak és otrombának érezte a kezét, csaknem
felborította a poharát, a nyelve nem igazán akart engedelmeskedni neki, így
csaknem dadogott – ő, aki olyan gyors beszédű volt. És vajon hová tűntek
értelmes gondolatai? Miféle elcsépelt közhelyeket nyöszörgött?
Kínlódására azonban a jelek szerint senki sem figyelt fel. Maria kedvesen,
kissé szórakozottan mosolygott és éppoly gyakran fordult a másik oldalán ülő
Corfitz Beck felé. De amikor csak Vendelre nézett, az ifjú mindannyiszor azt
gondolta, hogy lelkének újabb darabja pusztul el éppen. Gyermekkora halt meg
benne, s érezte, hogy felnőtt emberré válik. Húszéves korában már-épp ideje
volt!
Skoghék a svéd foglyoknak juttatott egyik jobbfajta házban laktak. Persze alig
volt különb egy barakknál, és azt sem lehetett volna megmondani, hány család él
a falai között. Skoghék, amennyire a rendelkezésükre álló kezdetleges
eszközökkel csak mód nyílott rá, megpróbálták otthonossá tenni kényszerű
lakhelyüket. Vendelnek úgy tűnt, mintha oly sok idegenben töltött gyötrelmes év
után ismét igazi otthonba lépett volna.
A látogatás végeztével visszaindult abba a nyomorúságos viskóba, amelyben
több más közlegénnyel együtt lakott. Az utcákon a hőmérséklet emelkedését
jelezve burannak vagy errefelé purgának nevezett hóvihar sepert végig. Némi
meleg valóban elkelt, mert a hideg nagyon régóta tartott már. Vendelnek rossz
ruháiban tulajdonképpen fáznia kellett volna, de nem érezte a hideget. Lába alig
érintette a földet.
Mihelyt hazaért, azonnal a műhelyébe sietett, ahol előzőleg éppen egy kis
erszény varrásához kezdett hozzá. Eladásra szánta, de most meggondolta magát.
Legyen Mariáé, csakis az övé és senki másé. Ő pedig olyan szép mintával
ékesíti, amelynek senki sem látta párját.
Vendel egész éjszaka dolgozott, és munkapadjára borulva aludt el. Másnap
egy torony építkezésénél kellett volna segédkeznie a városban. Az építmény
máris a Svédtorony nevet viselte; a hozzá tartozó palotával együtt elnevezését
örök időkre megtartotta, így állítva emléket a létrehozatalánál robotoló
nyomorultaknak. Az időjárás a várakozásnak megfelelően megfordult, a purga
felmelegítette a levegőt, de változatlan erővel fújt tovább. Így a hőmérséklettől
még nyugodtan lehetett dolgozni, Vendel azonban nem ért rá. Csúnyán köhögött,
amikor értük jöttek az őrök, és könyörgött, hadd maradhasson otthon aznap. A
virrasztással töltött éjszaka után feltehetően sikerült eléggé sápadtnak és
megviseltnek látszania, mert az orosz katonák megkönyörültek rajta.
Így aztán tovább dolgozhatott az erszényen.
A nagy munka egy teljes hetet vett igénybe. Az eredmény azonban megérte a
fáradozást. A meseszép tárgyat mélykékben és aranyban játszó domborműves
minta díszítette, sőt Vendel még elmés zárat is készített hozzá.
Vendel minden este Skoghék háza körül kószált. Mintha a puszta véletlen
vitte volna arra, folyton elhaladt a ház előtt. Egyszer, amikor a lány
szőrmekarmantyúba dugott kézzel hazafelé igyekezett, sikerült találkoznia vele.
Muffot is kell készítenem neki – gondolta rögtön az ifjú.
 Levette a sapkáját és tisztelettudóan köszöntötte. Maria egy pillanatra
értetlenül meredt rá, majd felismerte Vendelt és megállt. Odanyújtotta bájos
kacsóját, amelyet Vendel alig bírt elengedni, de végül mégiscsak
engedelmeskedett az illem parancsának.
– Köszönöm a múltkori szép estét, Maria kisasszony – mondta udvariasan,
mert ezt már jó előre begyakorolta. Utána azonban elakadt a szava. – Ööö…
Hmmm… szép időnk van ma.
Ez nem volt ugyan igaz, de a leány egyetértett vele, mert ő sem tudta, mit
mondjon.
Egy darabig zavarodottan álltak, azután Maria úgy tett, mint aki menni
készül.
– Nos, lassan… – mondta határozatlanul.
Segítsetek rajtam, istenek, marasztaljátok még itt – jajveszékelt némán
Vendel, az istenek azonban nem könyörültek meg rajta.
– A… adja át… ü….üdvözletemet nagyságos édesanyjának és édesapjának –
dadogta kétségbeesetten, amire a leány rábólintott és eltűnt az esti sötétségben.
Az erszény egyelőre tehát Vendelnél maradt. Vajon miként adhatná át illően?
Úgy, hogy az ismerős család leányának szóló ajándéknak tűnjék, de egyben
olyan módon, hogy Ő megértse, mi rejtőzik mögötte. Öntudatlanul egész idő
alatt arra várt, hogy újra meghívják, mert akkor egyszerű dolog lett volna, ha
csak úgy mellékesen így szól: “Ami a munkámat illeti, véletlenül van nálam egy
olyan apróság, amelynek elkészítése örömöt okozott ráérő óráimban. Maria
kisasszonynak kedvére volna esetleg?”
Ezen senki sem botránkoznék meg. Ő pedig el volna ragadtatva és csillagként
ragyogó szemmel mondana köszönetet érte, majd amikor csak elővenné, minden
egyes alkalommal az erszény készítőjére gondolna.
Skoghékhoz azonban nem hívták meg másodszor. Elmúlt a tavasz, a végtelen
szibériai tajga felől fújó szél egyre enyhébbé vált, visszatértek a költözőmadarak,
a város határában pedig előszökkent a talajból a kevés, de annál színpompásabb
mezei virág. Ám Vendel nem látta a virágok nyílását, hiszen nem hagyhatta el a
várost. Csupán boldogtalan szerelme miatti kínjában forrongó vérét érezte. Rajta
kívül nem volt olyan ifjú ember, aki hasonló buzgalommal jelent volna meg a
foglyok összejövetelein, a közös imádságokon, tanácskozásokon (az utóbbin
hiába, mert azon a nők nem vehettek részt), minden olyan elképzelhető
alkalommal, amikor esetleg találkozhatott Maria Skogh-gal.
Időről időre látta a lányt, ami úgyis elkerülhetetlen volt egy Tobolszkhoz
hasonló kisvárosban. Olykor-olykor válthatott pár szót Vele, egyszer azonban,
amikor átadhatta volna Neki, nem volt nála az erszény. Vendel ekkor bánatában
csaknem elemésztette magát. Máskor viszont nem kínálkozott megfelelő
alkalom, vagy nem volt kellő mersze hozzá. Egy ideig állandóan a zsebében
hordta és ujjaival markolászta az erszényt, így nem csoda, hogy elszörnyedt,
amikor meglátta, mennyire összepiszkolódott. Kitisztította és átfestette, utána
azonban nem merte állandóan magánál tartani. Mélységesen fájt a szíve, minden
öröme cserbenhagyta, többé nem tréfálkozott annyit sorstársaival, mint korábban
– más ember lett belőle.
És aztán… Teljesen váratlanul eljött az a lehetőség, amelyről annyit
álmodozott.
Vendel az 1715-ös esztendő nyarán betöltötte huszonegyedik életévét és úgy
vélekedett, tökéletesen alkalmas a nősülésre. A foglyok nyári összejövetelt
tartottak, amelyet ünnepség szóval illetni túlságosan fellengzős dolog lett volna.
Ott összetalálkozott Mariával. Sőt, az erszény is nála volt.
Most tehát kitűnő lehetősége támadt, hogy átnyújtsa Neki az erszényt. Vendel
mindvégig árgus szemekkel követte. A leány szebb volt, mint valaha, és minden
jel szerint sugárzott az örömtől – természetesen azért, mert örül, hogy
viszontláthat – gondolta Vendel. Maria mindvégig rendkívül barátságos
viselkedése még jobban alátámasztotta a fiatalember vélekedését.
A szedelőzködő embertömeg okozta zűrzavarban hirtelen ismét egymás mellé
kerültek, jobban mondva ebbe Vendel is belesegített.
Sikerült elővennie és néhány dadogva elmotyogott szó kíséretében átadnia
Mariának az erszényt. Mondani sem kell, hogy egyáltalán nem azt nyöszörögte
el, amit oly hosszú időn át gyakorolt. Maria valószínűleg egyetlen szavát sem
értette.
Azzal elsietett, lelki szemei előtt Maria meglepődött, értetlen tekintetével.
Vendel három napig örömmámorban járt-kelt.
A negyedik napon Corfitz Beck személyében látogatója akadt.
A kapitány Vendellel akart beszélni, méghozzá négyszemközt. Ingerültnek és
zavartnak tűnt. Bementek az üres műhelybe.
Nyilvánvaló, hogy Ő nem tud személyesen eljönni – gondolta Vendel. Ez
amúgy sem illendő. Így Beck kapitányt küldte maga helyett, hiszen ő a család
barátja. Corfitz Beck pedig nem szereti, hogy kifutófiú módjára küldözgessék
ide-oda. Valóban bosszantó helyzet, de le kell nyelnem a békát.
A kapitány vállánál fogva maga felé fordította Vendelt és jéghideg tekintettel
az ifjú szemébe nézett.
– Ide figyelj, Vendel, most pedig azonnal abbahagyod!
Az ifjú úgy érezte, mintha mázsás kő nehezednék rá.
– Mit hagyjak abba, kapitány úr?
– Azt, hogy úgy sündörögsz Maria körül, mint valami bagzó kandúr. Őt
magát nagyon zavarba ejtetted vele, az apja pedig őrjöng. Nem látod be,
mennyire kínos nekem az egész?
Vendel tekintete elhomályosult, de szerelme felbátorította a védekezésre:
– Hiszen én komolyan gondolom, kapitány úr! – mondta dacosan, szilárdan
eltökélve, hogy kiáll a maga igaza mellett.
– Komolyan? Voltaképpen mit képzelsz? Elfogott az úrhatnámság? Téged –
te közönséges csicskás!
Sok év telt el azóta, hogy Corfitz Beck utoljára csicskásnak nevezte. A
megpróbáltatások során egymás igazi bajtársai lettek. Most pedig…?
– Amikor egyszer elvittelek hozzájuk, barátságból tettem. Édesanyád ugyanis
megkért, tartsam rajtad a szemem. De hogy olyan módon hálálod meg a
barátságomat, hogy kellemetlenségeknek teszed ki az alezredes leányát… Ezt
sohasem vártam volna tőled, Vendel!
– Semmiképpen sem sértettem meg Maria kisasszonyt – válaszolta fojtogató
gombóccal a torkában Vendel. – Éppen ellenkezőleg, illedelmesen
meghúzódtam a háttérben és nem is közeledtem hozzá.
– Nem? Akkor ezt minek nevezed?
Az erszény nagyot puffant az asztalon. Vendel úgy érezte, mintha kést döftek
volna a szívébe.
– Maria köszöni a kedvességedet – mondta kurtán Corfitz. – Én pedig úgy
vélem, nagyon nemes lélekre vall, hogy így szólt róla.
Vendel fájdalmában behunyta a szemét.
– Úgy gondoltam, hogy idővel, ha már vagyont szereztem, megkérném a
kezét – nyögte ki.
– Teljesen elment az eszed? Maria nekem ígérkezett el! Erre jössz te, a
szobalányunk fia, és… Nem, ez egész egyszerűen elfogadhatatlan!
Vendel sóbálvánnyá meredten állt. Hangja alig volt erősebb a suttogásnál. –
Nem fog megismétlődni, kapitány úr.
– Őszintén remélem – mondta szelídebb hanghordozással Corfitz Beck. – A
jövőben pedig viselkedjél rendesen, és abból a körből válaszd a babáidat,
amelybe tartozol!
Azzal katonásan sarkon fordult és gyorsan távozott. Meghajolt az alacsony
ajtónyílásban, majd úgy bevágta az ajtót, hogy csak úgy porzott.
Vendel összetört álmaival magára maradt a műhelyben. Gépiesen megfogta és
felemelte a szép erszényt. Gondosan megvizsgálta, s közben ráperegtek a
könnyei.
Utána alvajáróként ment ki a műhelyből a vakító nyárba. Úgy érezte, még a
napsütés is őrajta gúnyolódik.
VENDEL SZÍVÉT már csak egyetlen vágy töltötte be: El akart szökni
Tobolszkból, haza Svédországba. Mariát vagy Corfitz Becket képtelen lett volna
viszontlátni, és nem akart a szemükbe nézni. Többször megérintette a halál
gondolata. Hogy is élhetne tovább, ha nem tudja elfelejteni Maria Skoghot, akit
sohasem kaphat meg? Életösztöne azonban erősebbnek bizonyult, mert viszont
akarta látni az otthonát. Elege volt a háborúból, úgy döntött, Károly király
kénytelen lesz nélkülözni az ő segítségét. Tobolszkban egyébként senki sem
tudta, merre jár pillanatnyilag a király. Amikor utoljára hallottak róla, éppen a
törökországi Benderben tartózkodott. Ám e legutolsó hír óta is több év telt el.
Vendel röviddel Tobolszkba érkezése után szökést tervezett. De mivel
lehetetlennek tűnt áthatolni az őrszemek láncán, felhagyott a reménytelen
vállalkozással, mielőtt még balul ütött volna ki. Semmiképpen sem akart még
keletebbre kerülni. Így mindvégig meghúzta magát. Annak örült volna a
legjobban, ha az oroszok még a létezéséről sem tudnak.
Mindez Mariával történt találkozása előtt történt.
Egy napra rá, hogy szavaival Beck kapitány Vendel szívébe tőrt szúrva
megsemmisítette az ifjú szerelmi vágyait és reményeit, estefelé tűz ütött ki a
városban. Ilyesmi gyakran előfordult, így különösebben senki sem törődött vele.
Az emberek csupán azért siettek oda, hogy megkönnyebbülten sóhajtsanak fel,
amiért nem az ő házukra repült fel a vörös kakas.
Vendelt azonban egyáltalán nem foglalkoztatta a tűzvész. Lélekben halott
volt, amikor az ellenkező irányba, a város mellett húzódó Tobol folyó felé
tartott. Látta, hogy a Tobol valamivel lejjebb a hatalmas Irtisbe torkollik.
Megállt és a Tobolon ringatózó csónakok felé nézett, amelyeken éppen éjszakai
fogásra indultak a halászok.
Vendel igazi viking megjelenésű, karcsú, napbarnított, ragyogó kék szemű,
délceg ifjúvá serdült. Vékonyszálú aranyszőke haja ugyanolyan szép volt, mint
azelőtt, és merész, őszinte arckifej2zése sem változott. Most azonban
szomorúság és komor gondolatok fátyolosították el tekintetét.
Amíg a folyóparton álldogált, eszébe villant, hogy Tobolszkban nem a svédek
az egyedüli foglyok. A cár kegyvesztett alattvalói is voltak közöttük, akiket az
óriási kiterjedésű birodalom messzi vidékeire száműztek, hogy ott robotoljanak
minden oroszok cárjának dicsőségére. Az este csendjét szomorú énekszó törte
meg, amely az ifjú szívébe hasított, hiszen az ismeretlen orosz száműzött dalát
akár ő is előadhatta volna. Nem tudta volna megmondani, honnan jön az
énekszó, de úgy gondolta, valószínűleg az egyik partmenti házikóból. A nyári
estén egy magányában gyötrődő lélek ment ki a szabadba, hogy kifejezést adjon
mélabújának.
Vendel gondolatban lefordította a szomorú dalt.
Odalenn a völgyben a csalogány dalol.
De engem, idegenbe hurcolt szegény legényt
 Mindenki elfeledett már.
Elfeledtek, elfeledtek – ilyen ifjan.
Árva vagyok.
Oly szomorú a sorsom.
Odalent a folyó vizén, a part közelében egy halászlegény vesződött a hálóival.
Úgy tűnt, nem tudja kibogozni őket. Vendel a távolból is láthatta, milyen dühös.
A Tobol túlsó partján végtelen síkság húzódott, kevésbé bíztató látványt nyújtva
Vendel számára. A lenyugvó nap arra tartott, amerre valahol az Uralt sejtette – a
hegylánc azonban oly messzire húzódott, hogy még a körvonalait sem tudta
kivenni. A túlsó oldalon mindössze néhány parasztház ötlött a szemébe, meg
néhány elszórt facsoport a tajga peremén – utána pedig a száraz, terméketlen,
köves síkság. Mérhetetlenül, a végtelenbe nyúlóan.
Miközben Vendel a halálra gondolva állt a folyóparton, homályosan eljutott
tudatáig az ének folytatása, s ettől még nagyobb lett a bánata. Egyre jobban
sajnálta magát, voltaképpen akarata ellenére, mert nem az a fajta ember volt, aki
saját szenvedésén siránkozik.
Itt halok meg, itt halok meg, itt temetnek el.
Senki sem tudja majd,
Sírom merre domborul.
Senki sem jön a síromhoz.
Csak a csalogány fakad dalra felette
Évről évre, ha itt a kikelet.
Vendel mélyen, zihálva felsóhajtott.
Nem! – gondolta. Nem, nem akarok itt meghalni. Anyám annyira
elszomorodott, amiért hadba vonultam… Meg kell tudnia, hogy még mindig az
élők sorában vagyok. Nem érdemelte meg, hogy ilyen hosszú ideig aggódjék
miattam. Öregedni kezd, én pedig viszont akarom látni. És a barátaimat is
viszont akarom látni, sőt Skaane kék egét is.
Olyan erővel sóhajtott fel, mintha ki akarná fújni mellkasából a bánatot. Újra
működni kezdett benne az életösztön, ismét képes volt az értelmes
gondolkodásra. Egy pillanatig dühödt tekintettel nézett vissza a városra, ahol
még mindig az ég felé csapkodtak a lángok, bár már nem annyira hevesen.
Vendel nem táplált hiú reményeket afelől, hogy a tűzre való tekintettel
megritkítanák az őrséget. Így tehát elképzelhetetlennek tűnt, hogy gyalogszerrel
jusson ki a városból, és ha sikerülne is, miképpen haladjon a szárazföldön?
Nemigen vonzotta az Ural felé vezető hosszú-hosszú gyaloglás a vadállatoktól
nyüzsgő alföldön és a tajgán keresztül. Hegyeken is át kellene kelnie, és ha
addig nem ették volna meg a farkasok vagy a medvék, akkor a vadonban
bizonyosan zsákmányul ejtik. A tetejében még szőke is, és árulkodó módon töri
a nyelvet… Miképpen boldoguljon? Igaz, bőségesen akadtak szőke oroszok, de
nem ezen a tájon. Itt, Szibériában többnyire alacsonyak és sötéthajúak voltak az
emberek.
A halászlegény…
A Tobol kelet felé folyik – amíg bele nem torkollik a nyugatnak tartó Irtisbe.
Nyugatnak? Vagy talán nem oda vágyik?
A szabadság felé…
A halászlegény hihetetlenül szegénynek tűnt. Erre a gondolatra Vendelt
hirtelen mintha szétfeszítette volna a tettvágy. Rohanva tette meg a kvártélyáig
vezető rövid utat, és előszedte megtakarított pénzét. Csizmára már korábban
sikerült szert tennie, ezenkívül élelmét, valamennyi nyersbőrét és többi
személyes tárgyát is magával vitte. Mire mindent összetekert, az eredmény olyan
idomtalan csomag lett, amelyet nem vehetett a hóna alá. Azután, látszólag
nyugodtan, ismét a folyópart felé indult. Az egész környék néptelen volt, így
senki sem vehette észre, hogy a torkában dobog a szíve.
Már messziről meglátta, amint a halász bosszús mozdulattal a csónakjába
dobja hálóját, majd többi nyomorúságos halászeszközét is magához veszi és
partra száll.
Egyenesen Vendel felé tartott. Nagyszerű – gondolta a svéd, aki az egyik ház
mellett meghúzódva várt rá. Amikor a fiú odaért hozzá, kilépett a rejtekadó
árnyékból.
Vendel már jól beszélt oroszul, így nem esett nehezére megértetni magát.
Megvehetné a csónakot? Most, rögtön?
A halász tekintete elbizonytalanodott. Azonnal felismerte, miféle fickóval áll
szemben, sőt azt is nagyon jól tudta, hogy az oroszoknak tilos az istentelen
protestánsokkal barátkozniuk.
Vendel azonban maroknyi pénzt húzott elő zsebéből, fáradságosan
összekuporgatott rubeleinek és kopejkáinak pontosan a felét. Kezdetben a
szökéshez gyűjtött pénzt, utána azért, hogy feleségül vehesse Mariát. Most pedig
visszatért a kiindulási ponthoz. Hálát adott Teremtőjének, amiért olyan
állhatatosan takarékoskodott.
A halászlegénynek kikerekedett a szeme. A svéd markában annyi pénz lapult,
amennyit ő egyévi zsákmányáért kapott. Ebből az összegből új és sokkal jobb
csónakot vehet, és a maradékból hosszú ideig remekül megélhet. Mennyi
vodkára futja belőle… Mennyi nőre…
Az ajkába harapott, körülnézett – azután határozottan bólintott.
Vendel, aki a türelmetlenségtől és a felfedeztetéstől való félelmében a sarkán
topogott, megkönnyebbülten lélegzett fel.
– Gyorsan – suttogta. – Te pedig semmit sem láttál. A csónakodat ellopták.
Megértetted?
A halász rábólintott. A folyó túloldalán néhány asszony éppen azon volt, hogy
hazavigye a mosott ruhát. Messze a távolban pár halász foglalatoskodott a
csónakja mellett. Az őrök pedig a folyópart feletti magaslaton álltak. Isten adja,
hogy elkerüljem őket – gondolta Vendel.
A szökni készülő fogoly a legény ruháinak egy részét, sőt a napsütéstől óvó
széles peremű sapkáját is elkérte, mert így hihetőbben tudta az orosz halászt
alakítani. Mivel a halásznak előnyére vált a ruhacsere, örömmel egyezett bele.
Vendel ugyanis a lehetőségekhez mérten világfivá fejlődött. Egyszerű ingeit
szép hímzett mintákkal díszítette, és többi ruhadarabját is olyan gondossággal
válogatta meg, amennyire csak nagy nyomorúságában lehetséges volt. A cserébe
kapott ruhákban valószínűleg nyüzsögtek a tetvek. Ezzel azonban nagyon olcsó
árat fizetett a szabadságért.
Miután kicserélték felsőruhájukat, Vendel nyugodt léptekkel a partra kihúzott
csónakhoz ment. Amennyire csak tudta, a sapka alá gyűrte haját és igyekezett
minél kisebbnek látszani. A halászlegény jellegzetesen imbolyogva, befelé
fordított lábfejjel járt. Vendel legjobb képessége szerint próbálta utánozni.
Jócskán szakított időt arra, hogy a csónakban halászszerszámait rendezgesse,
majd megfogta a hálót és egy darabig azzal bíbelődött. Közben felfedezte, hogy
nem éppen a világ legjobb csónakjáért fizetett ilyen nagy árat, ám ezen most már
nem segíthetett. Ez a rozoga vízijármű volt a szabadság kulcsa, ő pedig
mindenáron élvezni akarta a szabadság örömét!
Született halászhoz méltó módon futott ki a Tobolra, miközben szívének
dobogása mennydörgésként visszhangzott a fülében. A partmenti emelkedőn
posztoló őrszemekre egyetlen pillanatra sem mert feltekinteni.
Mihelyt a folyó sodorvonalába ért, máris érezte a jóval nagyobb Irtis
szívóerejét. Markába fogta az otromba evezőket, de hagyta, hogy inkább az
áramlat sodorja.
A folyón több nagy teherbárka horgonyzott, de személyzetüket minden jel
szerint a vodkaivás foglalta le. A halászcsónakok kifutottak vagy
visszatérőfélben voltak. Vendel mindig elfordította az arcát, amikor elhaladt
mellettük, mert a halászok valószínűleg jól ismerték a csónak igazi gazdáját.
A két folyó igencsak nyugtalanítóan kavargó összefolyása után lelassult a víz
sodra, sőt annyira lecsillapodott, hogy Vendel az evezők után nyúlt. Mivel háttal
előre ült a csónakban, mindvégig látta a várost, főleg pedig az őröket. Azok meg
sem moccantak, csupán közönyös pillantást vetettek csónakja felé.
Vendel már majdnem megkönnyebbülten fellélegzett, amikor észrevette, hogy
bal oldalán éppen akkor bukkan fel valami. Nem mert odanézni, de a szeme
sarkából látta, hogy újabb őrtorony. Jóhiszeműségében erre nem számított.
 Most mit csináljon? Álljon meg és tegyen úgy, mintha halászna?
Ehhez nem volt eléggé nyugodt. De nem kapkodhatott, semmiképpen sem
szaporázhatta meg evezőcsapásait!
Lassan, elgondolkozva evezett. Időt hagyott rá, hogy a háló kivetésére
alkalmas helyet keresve a folyó két partja felé sandítson. Hallotta, amint a város
felől énekel egy halász, egy másik pedig az ellenkező irányból követi példáját.
Merje utánozni őket? Vendel szerette az orosz népdalokat, és sokat meg is
tanult közülük. Az összeszorított hangszálakkal való jellegzetes orosz
énekmódot ugyancsak elsajátította.
Az életéről volt szó. Az őrszemek bármikor utánakiálthattak, hogy álljon meg,
mert közelebbről szemügyre akarják venni, valóban halász-e.
Vendel a kétségbeesés bátorságával, őszinte beleéléssel rázendített egy olyan
dalra, amely illett a lelkiállapotához:
Nem a szél ráz faágakat,
nem liget susog.
Mint őszi lomb, az én szívem
reszket és zokog.
Akár jól csinálta, akár nem – az őrök továbbengedték. Talán nyugodt,
csaknem túlzottan komótos fellépése győzte meg őket. Sok olyan halász volt, aki
így viselkedett. Vendel most áldotta magát, amiért annyit tanulmányozta őket.
Az őrtorony lassan kikerült a szökevény látómezejéből. Tobolszk városa
eltűnt a messzeségben. A folyó kiszélesedett. Mindkét partján valamivel sűrűbb
lett a tajga, de az Irtist nagyrészt még mindig sztyeppvidék kísérte.
Egyre kevesebb halászcsónakkal találkozott. Megritkultak a házak és a tanyák
is a folyó mentén. A nap csaknem a látóhatár szélére bukott és lenyugodni
készült, Vendel azonban éppen emiatt nem szándékozott partra szállni. Most az
éjszaka volt legjobb barátja, az Irtis pedig szerető édesanyja, aki a szabadság felé
ringatta tovább. Tudta, hogy a folyó valamilyen Szamarova vagy hasonló nevű
helységig hajózható. Ott meglátja, hogyan haladhat tovább.
A nap járásából ítélve egyelőre nyugatnak vitte a víz.
Vagyis, ha egészen pontos akar lenni, északnyugatnak,
A kora nyári szürkület csalóka félhomálya borult a folyó fölé. A tajga elszórt
fenyőfái körül ködfoltok jelentek meg. A vidékről eltűnt az emberi élet minden
nyoma. Vendel egyedül volt, hihetetlenül magára hagyatottan.
Szabad volt! Hirtelen ujjongva járta át a szabadság tudata. Tovatűntek
fájdalmas gondolatai Mariáról és szégyenteljes megaláztatásáról. Semmivé
oszlott a félelem, a bizonytalanság, a kedvetlenség.
Noha még óvatlanság volt, – olyan büszke dalra zendített, a “Szent Bajkál”-
ra, amelyet csak a szökevények énekeltek. Azonnal elfogták volna – ha
meghallja valaki!
Ej Barguzin, posevelivaj val!
Plics beglecu nye daljocska!
(Hej, keleti szél, kavard fel a hullámokat!
Segítsd tovább a szökevényt!)
Barguzin valójában egy olyan folyó neve volt, amely kelet felől ömlik a
Bajkál-tóba, Vendel azonban efféle aprósággal nem törődött. Úgy érezte, mintha
a keleti szél segítené hazafelé, méghozzá gyorsan!
Elhagyta Tobolszk városát, amelyet soha többé nem fog viszontlátni!
4. fejezet

A CSÓNAK A FOLYÓPARTNAK ütközött. Vendel azonnal felriadt.

Bizonyára az egész éjszakát átaludta. Szándékosan fekhetett le a csónak
aljába, erre azonban nem tudott visszaemlékezni.
A nyomorúságos csónaknak szivárgott a feneke. Vendelnek az az oldala,
amelyen feküdt, átnedvesedett. Ez azonban nem sokat számított, hiszen a nap
már magasan járt, a ruhái pedig gyorsan megszáradnak.
Üggyel-bajjal feltápászkodott és körülnézett.
A táj teljesen megváltozott. Amerre csak nézett, mindenhol sűrű erdő
magasodott. Közvetlenül a víz- parton is ágaskodtak a hosszú tűlevelű
erdeifenyők.
Az Irtis ezen a helyen széles volt ugyan, de az ifjú kétséget kizáróan
megállapította, hogy a keleti parton kötött ki. Itt pedig nem akart kiszállni.
Sőt, egyáltalán nem akart partra szállni: A csónakban kiváló dolga volt,
gyorsabban és könnyebben nem is haladhatott volna előre. Neki pedig
mindenképpen kímélnie kellett az erejét.
Ellökte a parttól a csónakot, és hamarosan visszajutott a folyó fősodrába.
Most azonban többé nem áltathatta magát. Hacsak a folyó iránya nem éppen
itt változott meg, – ebben pedig kételkedett – már nem nyugatnak, hanem
északkeletnek tartott, vagy legalábbis északnak. Persze, mi másra számított?
Hiszen tudta, hogy nyugaton az Ural terül el. Csak nem képzelte, hogy az Irtis
áttör a hegységen?
Nos, ha valahogyan követi az Ural vonulatát, csak talál valamilyen megoldást.
Csak pillantsa meg valahol a hegyláncot, majd akad járható hágó…
Derék, ártatlan Vendel Grip, mekkorát tévedtél!
Semmiképpen sem hatolhatott be gyalogszerrel a tajgába, itt legalábbis nem,
ahol ennyire sűrű volt a fenyves. Errefelé rengeteg vadállat kóborolt, neki pedig
hálaimát kellett mondania, amiért nem hosszabb időre futott partra. Akkor
bizony az ifjú Vendel pályafutása szomorú véget érhetett volna.
Már jókora utat tett meg az Irtisen lefelé, és alig kellett az evezőkhöz nyúlnia.
Minden magától ment, mindössze arra kellett ügyelnie, hogy kikerülje a
zátonyokat és a folyót több ágra osztó számos szigetet. A főágban maradt, mert
itt volt a legerősebb sodrás, noha kevéssé érződött, hogy folyón hajózik, mert az
Irtis esése a sík vidéken nagyon csekély volt.
Egy ízben látott egy nagy, nyestszerű prémes állatot, amely minden bizonnyal
coboly lehetett, mert felismerte a mellét díszítő narancsszínű foltot. Eszébe
jutott, mennyi cobolyprémet készített ki Tobolszkban.
A Tobolszk névre érzések áradata kerítette hatalmába, mert mostanra
nyilvánvalóvá vált számára, hogy valóban mindörökre elhagyta a várost.
Egyetlen dolgot azért sajnált: hogy nem volt ideje útitársat szerezni. Oly sokan
voltak, akik állandóan szökésről ábrándoztak. Azzal, hogy a saját szakállára
oldott kereket, mintha cserbenhagyta volna őket. Persze tudta, hogy nem
várhatott, azonnal meg kellett ragadnia az éppen kínálkozó lehetőséget. Az
esélye egy volt a millióhoz – ő pedig élt vele. Most azonban nagyon örült volna,
ha van társasága. Be kellett ismernie, hogy igencsak kicsinek érezte magát a
vadon kellős közepén.
Maria emléke természetesen továbbra is nyomasztotta, hiszen az első
szerelmet nem olyan könnyű elfelejteni. Vendel sohasem lett volna képes úgy
viselkedni, mintha semmi sem történt volna közöttük.
Tobolszk viszonylagos biztonsága hiányzott neki. Az a hadifogoly, aki oda
került, szerencsésnek mondhatta magát. Úgy hallották, máshol szörnyű
betegségek pusztították a svédeket.
Úgy mondták, Voronyezsbe ötezer svéd fogoly érkezett. Felük meghalt, a
maradékból pedig mindössze négyszázan maradtak egészségesek.
Nekik Tobolszkban jobban ment a soruk. A kis élelmiszeradagok miatti
örökös éhkopp, a gyötrelmek, a rossz szállás, a kemény munka, a honvágy, a
fagysérülések és a reménytelenség ellenére mégis tűrhető dolguk volt. Az orosz
állam a tiszteket és a közkatonákat egyaránt élelmezte, noha az adagokat nem
felnőtt férfiakra mérték ki. Ámde munkát tudtak szerezni maguknak, némi pénzt
is kaptak érte, nyomorúságukban pedig legalább együtt voltak. Sokan
elpusztultak közülük, legtöbben az élniakarás hiányától, az erősebbek azonban a
kosz, a rengeteg élősködő és a betegség dacára mindent túléltek.
Vendelnek mindez megfordult a fejében, mialatt a csónak a vakító nyári
napsütésben lefelé siklott az Irtisen. Bizony hiányoztak a barátai, bizony
hiányzott az az ócska viskó, amelyben lakott, hiányzott a szomszéd kutyája,
hiányoztak a műhelyben folytatott beszélgetések, a folyóparton nyíló virágok…
Mégiscsak évekig élt Tobolszkban.
Corfitz Beck jutott az eszébe. Ő még mindig fogoly a városban! De most már
nem kell teljesítenie vele szemben a kötelességeit. Még mindig fülébe csengtek a
kapitány kemény szavai.
Corfitz Beckre egyáltalán nem akart gondolni. Egyáltalán, nem szabad, hogy
a múlton járjon az esze. Most már csakis a jövőbe tekinthet!
Lassan elfogta az éhség. Vendel kibogozta a batyuját. Alaposan ellátta magát
a házbeli készletekből, aminek bajtársai aligha örülhettek. Ők azonban eléggé
könnyen szerezhettek ételt, ő pedig csak nagy nehézség árán.
 A vízre pillantva azt a lehetőséget mérlegelte, ne vessen-e ki horgot a csónak
mögé. Ám túl nagy volt annak kockázata, hogy a horog beleakad valamibe. Csak
végszükségben akart halászni, mert ha fog is valamit, vajon hogyan készíti el?
Noha nem volt válogatós, előre borzongott a nyers hal ismeretlen ízétől.
Óvatosan kimért egy adagot a magával hozott egyszerű ételekből. Egy szelet
kenyér, csipetnyi só, darabka szárított hús, amihez éppen elég vizet merhet a
folyóból.
Mialatt a rágós hússal vesződött, észrevette, hogy újra nyugatnak tart. Egy
pillanatig öröm fogta el, de azután eszébe jutott, hogy a nap folyamán ez
többször is megtörtént már vele, ugyanannyiszor, ahány alkalommal keletnek
haladt. Az Irtis minden bizonnyal óriási kígyó módján kanyarog a sík vidéken.
Egy dologban azonban biztos volt: akár keletnek, akár nyugatnak tart, a főirány
észak.
Rémületében hirtelen torkán akadt a falat. A folyó következő kanyarulata
felől vitorlás bárka közeledett feléje.
Vendel gyorsan a sapka alá gyűrte a haját. A bárka egészen a közelében
haladt el. A korlátnak könyökölve két férfi nézett le rá. Vendel a ruhájukról látta,
hogy oroszok. Integetett és köszönt nekik.
– Hová mész? – kérdezték csodálkozva a hajósok.
– Szamarovába – felelte Vendel. – Messze van még?
– Dolgo, dolgo – válaszolták mosolyogva. (Messze, messze.)
Ez biztatóan hangzott.
A hajó eltávolodott tőle. Ismét egyedül volt a vadonban. Vendel feltételezte,
hogy az oroszok prémfelvásárlók, akik Tobolszkba tartanak.
Miután eltűntek a messzeségben, még magányosabbnak érezte magát, mint
azelőtt.
Fejbőre nagyon is jól ismert módon kezdett viszketni. Addig mosta a
halásztól szerzett sapkáját, amíg meg nem bizonyosodott afelől, hogy az utolsó
potyautast is sikerült kiöblítenie belőle. Ezután áthajolt a csónak peremén és jó
darabig egész fejét a vízbe lógatta. Mivel délfelé járt, bőven maradt ideje, hogy
haját és sapkáját egyaránt megszárítsa a napon.
Délután azt látta, hogy a keleti part közelében elkerítettek egy részt.
Halfogásra szolgáló vejsze volt, emberek közelségére utalt.
A sapka! Nem érdekes, hogy még nem száradt meg egészen.
Városra vagy falura számított, de csupán néhány olyan egyszerű házat látott,
amelyet ideiglenes használatra fatörzsekből és ágakból tákoltak össze. A
viskókban vadászok vagy halászok lakhattak. Vendel tudta, hogy már a vogulok
földjén jár. Ez a nép Tobolszktól északra élt. Az ifjú gyakran látott vogulokat,
prémeket árultak a városban. Nomádok voltak, akik csupán vadászatból és
halászatból éltek. Vendelre nem jelentettek veszélyt, mert nem szerették a cári
Oroszországot, amelynek prémek formájában súlyos adókat kellett fizetniük.
Vendel azt latolgatta, ne kössön-e ki és ne látogassa-e meg őket, de végül ezt
feleslegesnek ítélte. A nyelvüket nem értette, és arra sem ért rá, hogy
megszakítsa útját. Tovább kellett haladnia. Így csupán integettek egymásnak: a
csónakból a magas szőke svéd, a partról pedig a zömök, sötéthajú bennszülöttek.
Vendel most már nyugodtabbnak érezte magát. Lám, itt-ott a végtelen tajgán
is élnek emberek.
Sokat hallott a vogulokról. Főként szövevényes vallásukról, amelyben
tömegével szerepeltek istenek és szellemek, a rengeteg lélekről nem is szólva.
Úgy képzelték, hogy a férfiaknak öt, a nőknek és az emberekkel egyenrangú
medvéknek pedig négy lelkük van. Sámánjaik voltak, féltek a halottaktól, mert
hitük szerint a holtak elragadhatják az élők valamelyik lelkét, hogy társakat
szerezzenek maguknak. A halottak pontosan az élők ellentétei, és mindent
fordítva csinálnak. A vogulok rendkívül egyszerűen éltek, nem volt más italuk,
mint a nyírfák megcsapolásából nyert lé.
A Tobolszkba került svédek leereszkedően, mi több, megvetően nyilatkoztak
“azokról a vademberekről”. Vendel azonban eléggé széles látókörű volt ahhoz,
hogy megértést, sőt csodálatot tanúsítson velük szemben: hogyan élhet meg nép
ezen a kietlen tájon? Miképpen tudnak alkalmazkodni az éghajlathoz, mi módon
találják meg a túlélés módját a zord körülmények között? Vendel úgy gondolta,
ha ez nem csodálatra méltó, akkor valóban nem tudja, mit nevezzen annak.
Útja végéig azonban sokkal többet tudott meg róluk.
Boldogan és elégedetten siklott tovább az Irtisen. Időről időre, amikor úgy
érezte, lelassul a folyó, az evezőkkel is besegített. De egyáltalán nem erőltette
meg magát, mert takarékoskodni akart az erejével.
A tajga változatosabb volt, mint képzelte. A nagy tömegben előforduló
vörösfenyőn kívül jócskán akadt hosszú tűlevelű erdeifenyő, de a nyírfa is sok
volt. Hallotta, hogy itt, a messze északon élő népek szemében a nyírfa szent
növény. A fenyőfélék kevésbé számítottak szent fának, ami igencsak tetszett
Vendelnek. Sohasem érezte jól magát a sötét, komor tűlevelű erdőkben.
Itt-ott kiterjedt, nyílt lápok terültek el a folyó mentén, közepükből egy-egy
erdeifenyő meredt az égnek. Nyugat felől azonban hegységnek még a nyomát
sem látta!
Vendelt ez hangolta le leginkább. Nem tudta, nyugatnak vagy keletnek halad,
avagy egyenesen észak felé veszi az irányt. Az utóbbinak egyáltalán nem örült
volna. Minden reményét Szamarovába vetette. Ott talán tanácsot kap; hogyan jut
el a leggyorsabban és a légbiztonságosabban nyugat felé.
És ha Szamarova is fogolytábor, tele kellemetlen őrökkel és hasonló
alakokkal?
Vendel semmit sem tudott Szamarováról.
Egész nap sodortatta magát az árral, vagy pedig evezett. Ruhái nem áztak át –
szerencsére, mert Szibériában hidegek az éjszakák. Többféle állatot figyelt meg,
biztos helyéről élvezte a látványt. A jávorszarvason kívül kisebb szarvasokat is
látott, meg különféle ragadozókat, mókusok tömegeit, a madarakról nem is
szólva. Sok szépet láttam ezen a szép napon – állapította meg, noha a
fájdalomtól és a csalódástól még mindig sajgott a szíve. De nem sok ideje
maradt, hogy Mariára gondoljon és mindarra, amit maga mögött hagyott. A
környék lekötötte érdeklődését. A széles folyón jókora távolságra több hajó is
elhaladt mellette. Vendel élénken integetett a hajósoknak, ők pedig viszonozták
az üdvözlést.
Elhatározta, hogy a folyó közepén, a csónakban éjszakázik. Számára ez volt a
lehető legbiztonságosabb hely. Eddig is minden olyan jól ment, miért ne
éjszakázzon újra a folyón?
Vendel kényelembe helyezte magát – ez alkalommal úgy, hogy nem érte el a
csónak fenekén beszivárgó víz – és nyugovóra tért. Ekkor már a nap a nyugati
látóhatár alá bukott…
Kívánhatnék-e jobbat? – kérdezte magában. Amíg alszom, továbbhaladok!
Az éjszakai sötétségben tovasiklott a folyó keleti partján fekvő Gorno
Filinszkoje kisváros mellett, miután napközben a nyugati parti Uvat városa
mellett is elhaladt. Uvatot azonban nem látta, mert a házak a parttól távolabb
épültek. A parton csupán néhány halászcsónak volt, amire Vendel ügyet sem
vetett.
Hajnalban arra ébredt, hogy fázik. Szerencsére elegendő állatbőrt hozott
magával, s azokba bebugyolálta teste kihűlt részeit. Kinézett a csónakból és úgy
látta, a folyó szélesebbé vált, az erdő pedig már nem olyan sűrű, mint korábban.
Az Irtis mentén errefelé egyre gyakrabban fordultak elő lápok.
Most viszont már kénytelen volt tudomásul venni, hogy az Irtis egyenesen
északnak folyik. Elég az önámításból!
Szamarovában tehát el kell hagynia biztonságos csónakját – onnantól amúgy
sem hajózható a folyó. Bárcsak tudná, milyen messze van az a Szamarova!
VENDEL ELTŰNÉSE jókora vihart kavart Tobolszkban.
Némi időbe telt, amíg lakótársai felfedezték, mi is történt. A hír azonban
gyorsan elterjedt a svéd foglyok között.
Az orosz katonák őrjöngtek dühükben. Most is kutyás járőröket küldtek ki, a
legtöbbet nyugati irányban, mert valamennyi fogoly oda vágyódott.
Corfitz Beck egész nap a kutyák csaholását hallgatta. Nyilván megint
valamelyik szegény orosz ördög lógott meg – gondolta szórakozottan.
Legtöbbször az orosz száműzöttek kísérelték meg a szökést, hiszen nekik volt
legrövidebb az útjuk hazafelé. Az oroszok számára nem tátongott olyan végtelen
szakadék száműzetésük helye és szülőföldjük között, mint a svédek és más
nemzetiségűek esetében.
Corfitz a Vendel szökését követő nap estéjén né- hány tiszttársával üldögélt a
szállásukul szolgáló, durva fatörzsekből összetákolt nyomorúságos házban,
amelynek csupán néhány parányi ablaka és döngölt földpadlója volt. Az egyetlen
világítóeszközt egy bűzös halzsírral pislákoló lámpa jelentette. A távolból még
mindig hallatszott a vérebek vészjósló vonítása.
– No, mit szólsz hozzá, Beck? – kérdezte az egyik őrnagy, ültében
kinyújtóztatva sovány testét, hogy belerecsegett a hitvány pad.
– Mihez?
– Az úgynevezett adjutánsodhoz.
Corfitz Beck összehúzta a szemöldökét. Kellemetlen érzés fogta el, égni
kezdett az orcája, mert eszébe jutott az előző napi kínos közjáték. Átkozott
ripők!
– Mi van vele?
Bajtársa arra felé bökött az ujjával, ahonnét a kutyaugatás jött. A többiek
figyelmesen Beck kapitányra tekintettek.
Corfitz agya lassan dolgozott, egyszerűen nem akarta tudomásul venni az
összefüggést.
– Miért érdekel?
– Arra célzol, hogy semmit sem hallottál? – kérdezte egy másik bajtársa.
Corfitz válasz helyett várakozóan nézett rá.
– Az ifjú Grip eltűnt.
Beck kapitány testét jeges rémület járta át.
– Eltűnt?
– Tegnap este óta hűlt helyét sem lelik.
A kapitány egyetlen szót sem tudott kinyögni. Felállt és kinézett a kifeszített
marhahólyaggal fedett hitvány ablakon. Természetesen kormos házfalakon kívül
semmit sem látott.
A háttérből fülébe szűrődött bajtársainak hangja.
– A fiúnak milliomodrésznyi esélye sincs. Elfogják és ott helyben megölik.
Vagy őt is még keletebbre hurcolják.
– Onnan pedig sohasem tér vissza. Tegnap láttuk utoljára.
– Honnan tudjátok, hogy megszökött? – kérdezte Corfitz, miközben azon
csodálkozott, mennyire felismerhetetlenül elcsuklik a hangja. – Talán csak elbújt
valahol.
– Minden személyes holmiját magával vitte, meg az állatbőröket is.
Élelemmel is jól ellátta magát.
– És én miért csak most értesültem róla? – fortyant fel hirtelen haragra
gyulladva Corfitz Beck.
– Azt hittük, tudod.
Corfitz feltépte az ajtót és kiment. Elsietett az állandóan ott álló strázsa
mellett, és a házak között egy kis térre jutott, ahonnan láthatott valamit a
Tobolszktól délre elterülő sztyeppéből. Ott megállt és lassacskán lehiggadt.
Tudta, hogy előbbi dühkitörése nem társai ellen irányult.
Kis idő múlva elcsendesedett a fejében dúló vihar, úgy hogy ismét tisztán
tudott gondolkodni.
Ártatlan ifjúkori szerelem volt. Félénk, szégyenlős szerelem, talán életében az
első. Ajándékot készített neki, hosszú órák és napok szorgalmának,
gondosságának eredményét. Én pedig…! Minek is neveztem? A szobalányunk
fiának? Őt, az ifjú Vendelt, aki sokkal több volt számomra, mint egy tisztiszolga.
Nyolc év alatt igazi bajtársak lettünk, megmentette az életemet, nem is egyszer,
és… Úristen!
Persze hogy meg kellett mondanom neki az igazat! De nem ilyen durva,
megalázó módon! Hiszen nem tudhatta, hogy Maria az enyém. Természetesen
zaklatott és féltékeny voltam. Egy nő becsületét akartam megvédeni, csakis
Maria javára gondoltam – meg az enyémre. Ez azonban nem jogosított fel rá…
Istenem, mit csináljak?
Elképzelhetetlen, hogy a keresésére induljak, hiszen még a városból sem
juthatok ki. És ha mégis így lenne, hogyan találhatnám meg, hiszen eddig a
kopóknak sem sikerült?
Mi lesz szegény édesanyjával, akinek szentül megígértem, hogy vigyázok
egyetlen fiára? A kis tizenhárom éves legényre, akinek boldogságában csillogott
a szeme, amikor velem együtt hadba indult…
Nem, nem bírok a múltra gondolni!
Haragja hirtelen Maria ellen fordult. Nem fogadhatta volna el az erszényt?
Miért kellett mindenáron visszajuttatnia, és így kétszeresen megsebeznie a fiút?
Ezt azonban igazságtalan vádnak találta. Maria Vendellel egykorú és
ugyanolyan gyermeteg, mint a fiú. Nem tudott megbirkózni a helyzettel. Neki,
Corfitznak kellett tiszta vizet öntenie a pohárba.
Ő pedig durván belegázolt Vendel érzékeny lelkébe.
Milyen egyszerű lett volna, ha félrevonja a fiút és barátságos hangon
elmagyarázza neki, hogyan is állnak a dolgok. Kettejük, Maria és a saját
változatlan barátságáról biztosítja Vendelt, majd bizalmasan együtt nevetnek az
egészen. Ez is bizonyára érzékenyen érinti a fiút, hiszen a természet törvényei
szerint fáj a viszonzatlan szerelem, de az ő, Corfitz feladata lett volna, hogy
enyhíteni próbálja a fájdalmat.
Ehelyett a szó szoros értelmében lerohanta Vendelt és úgy vérig sértette, hogy
attól bárki más is meggondolatlan cselekvésre ragadtatta volna magát.
Corfitz Beck feltekintett a végtelen szibériai alföldre boruló esti égboltra.
– Istenem – suttogta. – Szentséges Atyám, vigyázz rá! Add, hogy egyszer
még alkalmam legyen bocsánatot kérnem tőle!
VENDEL A HARMADIK NAPON sok kisebb-nagyobb vízijárművel
találkozott a folyón. Az orosz hajósok nem fogtak gyanút, a helybeliek
szokásához híven barátságosan köszöntötték, mintha közülük valóval találkoztak
volna. Vendel alig értette, amit vidáman feléje kiáltottak, de azért élénk integetés
kíséretében semmitmondóan válaszolt nekik.
Gyakoribbá váltak a kisebb települések. Legtöbbjük a folyó keleti partján
feküdt, így különösebb érdeklődést nem tanúsított irántuk. Igazából nem is akart
partra szállni. A csónakban még akkor is nagyszerű dolga volt, ha meglehetősen
gyakran kellett kimernie a szivárgó vizet.
Ha orosz beszéd ütötte meg a fülét, mindig megkérdezte a hajósokat, mikor ér
Szamarovába. Ilyenkor mindenki élénken bólogatott és a szkoro, azaz
nemsokára szóval válaszolt. Pontosan azonban sohasem mondták meg, hány
napi hajóutat kell még megtennie.
Vendel arra számított, hogy Szamarovából nyugat felé vezető út indul ki,
amely áthalad az Uralon. Meg volt győződve róla, hogy követnie kell az utakat.
Egyetlen épelméjű ember sem merészkedett volna magányosan, fegyvertelenül a
tajgára, ahol pár órán belül eltévedhet.
Nagyon takarékoskodott az élelemmel, mert nem tudta, mikor tehet szert újra
ennivalóra. Végtelen hosszú út állott előtte. Evés helyett inkább az Irtis vizéből
ivott, ami legalább elnyomta az éhségét.
A perzselő napsütés ellenére észrevette, mennyire északra jutott. Éjjel egyre
hidegebb volt.
Milyen jó, hogy magával hozta azokat az áldott bőröket!
Késő estére járt, amikor rájött, hogy nagyobb településhez közeledik. A
partok mentén egyre több halász bukkant fel, a vogulok kúp alakú építményei
pedig egyre sűrűbben álltak a fák között.
Az első, amit a városból megpillantott, a templom tornya volt. Utána
Szamarova városát is meglátta.
Csalódásában nagyot sóhajtott. Szamarova a folyó keleti partján feküdt! És
híd persze sehol.
Úgy gondolta, valamilyen emberlakta helynek a folyó bal partján is kell
lennie, bár a sűrű erdőtől egyelőre semmit sem látott.
Úgy tudta, az Irtis csak idáig hajózható. Akármi is a helyzet, csónakkal nem
utazhat tovább.
Felállt a csónak orrában kialakított kényelmes helyéről és az evezőkhöz ült,
készen arra, hogy a nyugati part felé irányítsa a járművet.
Tulajdonképpen mit is tudott Szamarováról? Be kellett ismernie, nem túl
sokat. Folyómenti város, a vogulok és közeli rokonaik, az osztjákok földjén.
Nevét a tatároktól kapta, akik az oroszok bejöveteléig uralmuk alatt tartották a
vidéket. Vendel értesült róla, hogy az oroszok elégedetlenek a település
elnevezésével és át akarják keresztelni, de megfelelő nevet a jelek szerint még
nem találtak neki.
Az osztjákok ugyancsak nomádok voltak, akik azért jártak Szamarovába,
hogy állatbőrökkel kereskedjenek. A vogulokhoz hasonlóan finnugor nyelvet
beszéltek, és közeli nyelvrokonságban lévén, megértették egymás beszédét. Az
osztjákok az Irtistől inkább keletre, a vogulok pedig nyugatra laktak.
Az osztjákok törzsfőnökök vezetése alatt éltek, minden nemzetségnek
megvolt a maga totemje, sajátságos cölöp, amelyre felül keresztgerendát
illesztettek, erről pedig ereklyék és trófeák lógtak le.
Vendel ennél többet nem tudott róluk, egy Szibériába hurcolt svéd fogolytól
azonban még ennyi is szép volt. A tudásvágyó ifjú gyakran kérdezősködött
felőlük. Tobolszkban néhány olyan vogul prémvadásszal is összebarátkozott, aki
pár szót beszélt oroszul. Ezek a prémvadászok azután továbbálltak. Vendel nem
tudta, hova és miért mentek.
Egyszerre mennyire megritkultak a csónakok! Vendel értetlenül nézett körül.
A keleti part mentén vitorlás bárka siklott lassan előre, úgy tűnt, mintha a
parthoz horgonyozták volna. A folyó fősodrában senki sem haladt. Errefelé
egyetlen kis halászcsónak sem akadt.
Miért tűntek el ilyen hirtelen?
Hevesen dolgozott az evezőkkel, hogy elérje a nyugati folyópartot, azonban
volt valami a vízben, ami ellenszegült Vendel evezőcsapásainak. Akármennyire
is erőlködött, a csónak a folyó közepén maradt, mind gyorsabban siklott az egyre
közeledő város felé.
Hirtelen hatalmas áramlás ragadta el a lélekvesztőt és ellenállhatatlanul
sodorta magával. Vendel őrültként csapkodott az evezőkkel, hogy a nyugati part
felé forduljon, de úgy tűnt, mintha alulról egy óriás keze ragadta volna meg és
tolná előre a csónakot. Vendel kétségbeesetten küzdött az életéért, de ereje mit
sem ért a vízéhez képest.
Az Irtis Szamarováig hajózható…
Csak nem vízesés? Lehetetlen – gondolta, miközben a csónak
keresztbefordult a folyón. Vendelnek sikerült elérnie, hogy legalább újra orral
száguldott a biztosnak tűnő pusztulás felé. Egy pillanatra előrefordult ültében.
 A vidék olyan sík volt, akár az asztal lapja.
Hirtelen meglátta, mi szívja olyan irtózatos erővel maga felé a ladikot.
Az Irtis egy kelet felől érkező óriási folyamba torkolt, amely olyan széles
volt, akár a tenger. Vendel még sohasem látott ilyen hatalmas folyót, pedig
Nyugat-Poroszországtól idáig jónéhányon átkelt már.
Elszörnyedve meredt a mérhetetlen árra, mialatt kis csónakja dióhéj módjára
hánykolódott a vízen, elhagyta az Irtis medrét és a kérlelhetetlenül észak felé
tartó fenséges óriás hátán sodródott tovább.
Az Irtis Szamarovánál ér véget, ez mindenesetre igaz. De hogy hívhatják ezt
az új folyót, amelybe itt beletorkollik?
Vendelnek fogalma sem volt róla. Nem tudta, hogy a földkerekség egyik
leghatalmasabb folyamára, az Altaj hegyei között eredő Obra sodródott ki,
amelybe Nyugat-Szibériát átszelő útja során folyók sokasága ömlik, s közülük a
legnagyobb, az Irtis, éppen itt egyesül vele. Ha a hatalmas Irtis patakocskának
tűnt mellette, el lehet képzelni, mekkora is volt az óriási Ob.
Vendel elszorult torokkal látta, amint Szamarova tovatűnik mögötte, neki
pedig kis csónakjával reménye sincs rá, hogy partot érjen.
Látta, amint a nyugati parton néhány súlyos bárkát vontatnak.
Kétségbeesetten kiáltozott segítségért, ám a két folyamóriás találkozásánál
összefolyó víz robaja elnyomta hangját.
Az Irtis és az Ob vize nem mindig ilyen hevesen folyik össze, de kora nyár
volt, a szibériai hóolvadás ideje, amikor valamennyi folyó felduzzad és a
szokásosnál sebesebben áramlik.
Vendel tehetetlenül szemlélte, hogy a part mentét ismét a vadon foglalja el. A
csónak gyorsabban siklott az új folyamon, miközben egyre jobban távolodott
Szamarovától és minden emberi településtől.
A nap csak nem akart lebukni a látóhatár mögött. A folyó két oldalát
szegélyező fenyőrengeteg némán meredt a szökevényre. Vendel nem tehetett
mást, beburkolózott az állatbőrökbe és aludni tért.
Azonban a fehér éjszakában nem jött álom a szemére. Noha leginkább sírni
lett volna kedve, nem fakadt könnyekre. Most már semmit sem tudott a jövőről.
Szamarova testesítette meg azt a reményt, amelybe mindeddig igencsak
ábrándosan kapaszkodott. Nem tudta, merre tart, nem tudta, miképpen
menekülhetne e több ezer méter szélességű folyam vizének szorításából, amely
lassan, de kérlelhetetlenül északnak vitte.
TELTEK – MÚLTAK A NAPOK. Vendel az Obon töltött első nap feszülten
ült a csónakban, miközben azt fürkészte, van-e nyugatnak vezető út a partról.
Mindenképpen utat kellett találnia. Most azonban úgy tűnt, mintha minden
emberi élettől távol került volna.
 A második napon kétségbeesett cselekedetre ragadtatta magát.
Éjszaka vészjóslóan hideg volt. Rádöbbent, hogy nagyon hamar túlságosan
északra jut. A tajga megritkult, a fenyőerdőket gyakran váltotta fel lápvidék. Egy
nyugodt folyószakaszon minden habozás nélkül kievezett a nyugati partra. Ezen
a helyen nem volt olyan sűrű az erdő, úgy gondolta, itt el tud boldogulni.
Mindenképpen nyugatnak kell fordulnia, mert különben késő lesz!
Ismét batyuba göngyölte a holmiját, számba vette fogyatkozó
élelmiszertartalékait és búcsút mondott csónakjának, amely oly hűségesen hozta
el idáig. Őszinte bánat fogta el, amikor visszanézett a folyóparton magára
hagyott lélekvesztőre.
Így kezdődött a bizonytalanságba vezető végtelen útja, amely igencsak
gyorsan fejeződött be…
Alig fél órája haladt a vegyes levelű, úttalan erdőben, amikor egyszerre
rémülten megtorpant.
Egy nagy ragadozó összetéveszthetetlen morgása ütötte meg a fülét.
Vendel egy pillanatig sem tétovázott. Ahogyan csak a lába bírta, futásnak
eredt a folyópart felé. Szíve a torkában dobogott.
Nem fordult hátra, hogy megnézze, valóban üldözi-e az az állat.
Úristen, csak nem körben fut? A folyó, a folyó, merre van? És ha megtalálja,
hol a csónak?
Készen állt arra, hogy a vízbe ugorjon és úszva keresse meg a csónakot, ha
rossz helyen lyukadna ki a folyóparton.
Sípolva szedte a levegőt. Most eszmélt rá, milyen régóta táplálkozik
elégtelenül. Megbicsaklott a térde, tántorogva, imbolyogva tört magának utat.
Mintha megritkultak volna a fák, ismét elővillant a szabad ég az ágak között.
Csak nem a folyó?
Valóban a folyó volt az! És nem is kellett sokáig a víz mentén haladnia,
meglátta, hogy nem túl messze, gondosan a szárazra kihúzva vár rá a csónak.
Hogyan is hagyhatta el hű barátját? És ha gazdája nem ér vissza, akkor a sajka
addig marad itt, amíg el nem korhad. Vendel gyalázatos árulónak érezte magát.
Az utolsó lépéseket csaknem térden csúszva tette meg, abban a
meggyőződésben, hogy hátulról bármikor leterítheti a vadállat. Nagy nehezen
vízre bocsátotta a csónakot, majd kecsesnek egyáltalán nem mondható
mozdulattal batyustul beszállt, és evezni kezdett.
Megmenekült! Annyira megjött a mersze, hogy a part felé fordulva megnézte,
miféle állat is vette üldözőbe.
A parton semmiféle ragadozó nem volt. Nyilván csak képzelte az egészet.
Mindamellett eltökélte, hogy soha többé nem merészkedik a tajgára.
VENDEL TAKARÉKOSKODOTT az elemózsiájával. Úgy gondolta, az első
lakott helyen rögtön partra száll. Ám emberi életnek nem volt semmi nyoma.
Éjszakánként egyre jobban fázott, napközben pedig a szárított hús levágott
zsíros végével kenegette felégetett bőrét. A zsíros bőrdarabot a folyóba mártotta,
hogy puhább legyen.
A napok múlásával kezdett eltünedezni a tajga. Helyét egyszerre lenyűgözően
szép és idegenszerűen taszító, enyhén hullámos síkság vette át. Úgy tűnt, zuzmó
és moha borítja a köves, vékony földréteget.
Noha esténként nem nyugodott le a nap, egyre áthatóbbá vált a hideg, a
világos éjszakákon pedig metsző, jeges szél fújt. A víz egészen lassan folyt, így
Vendelnek, ha ébren volt, mindvégig eveznie kellett. Az óriási folyamot errefelé
több mellékágra osztotta a rengeteg sziget. Az ifjú néha alig tudta, melyik is a
főmeder. Szamarova óta egyetlen csónakkal sem találkozott, és emberi
településnek sem látta nyomát. Egy ízben a folyóparton hátrahagyott, nyírfából
készült szánra figyelt fel. A reménytől hajtva azonnal kikötött, de a szán
szemlátomást hosszú évek óta állt ugyanazon a helyen. Vendel csalódásában
csaknem könnyekre fakadt.
Azon tanakodott, megkockáztassa-e a riasztó pusztaságon való átkelést. Itt
csak nem lephetik meg a vadállatok!
Ahogyan azt Vendel elképzelte!
Következő éjszaka hirtelen felébredt. A kopár síkság felől elnyújtott vonítás
ütötte meg a fülét. Először egyetlen, utána számtalan éhes torokból harsant fel a
szörnyű ének.
Farkasok!
Vendel lenyelte feltörni készülő sírását és Istenhez fohászkodott. Úgy
gondolta, nincs nála elhagyatottabb ember az egész világon.
A következő reggel végigtekintett a zuzmóval borított sziklák végtelen
birodalmán. Vendel nem ismerte e fagyos és kopár vidék nevét. Nem tudta, hogy
a tundrát látja.
Csupán azt tudta, hogy hamarosan partra kell szállnia, mert elfogyott minden
ennivalója. Egyszer ugyan sikerült halat fognia, amelyet nyersen tömött magába,
de másnap valahol elveszítette a horgot.
Nem sokkal később valami fehérséget pillantott meg a távolban. Először nem
értette, mi lehet az, a nyár kellős közepén. Később elszörnyedve döbbent rá,
hogy hó – vagy talán jég. Utána megszokta a hó látványát…
Hosszabb időn át nem lehet üres vízen élni. Eljött az a nap, amelyen Vendel
nem bírt többé evezni.
Partra kell szállnom – gondolta félig eltompult tudattal. Hátrafordult – és azt
látta, hogy nagy jégtáblák, sőt jéghegyek sodródnak lassan a vízen.
Végső erőfeszítéssel sikerült a szárazföld felé, a folyó bal partjára irányítania
a csónakot. Ha ilyen világosan tudok gondolkodni, nincs is velem akkora baj –
gondolta. A fagytól merev kézzel kínos lassúsággal evezett a part felé. Látta,
hogy egy előreugró magaslat mögül kis öböl nyílik. Nem tudta, földből vagy
jégből van-e az a domb. De nem is érdekelte, csak keservesen küzdötte előre
magát.
Kivethetem a hálót – gondolta kábán, megfeledkezve arról, hogy már az
Irtisen megpróbálkozott vele és el is veszítette. Miért nem jutott hamarabb az
eszembe?
Kétségbeesett ötlete mindenesetre használt: új kedvet és így új erőt adott neki.
Sikerült az öbölbe eveznie, majd a csónakot üggyel-bajjal partra húznia.
Merev és élettelen tagokkal tántorgott a tundra örökösen fagyott földjén.
Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a tekintete. Mintha füvet látott volna, egészen
rövid füvet, közte pedig néhány apró fehér virágtölcsért. Fájós nyakát forgatva
távolabb pillantott. Ott, az öböl belsejében, a kövek között… Csak nem
békalencse?
És… és… Még messzebb, néhány kő oltalmában? Csak nem egy nyírfa
gallyazott és felvágott törzse?
Nem mert odamenni és megnézni, mi az, mert emlékezett a korábban talált
réges-régi szánra. Talán sok-sok évvel azelőtt akadt egy másik szerencsétlen,
akit itt vetett partra a balsorsa – és ő vágta fel a fatörzset. Bár azt a fát
mindenképpen magával kellett hogy hozza, mert itt egyetlen nyírfa sem nőtt.
A nap most valamivel erősebben sütött. Vendel érezte a csalóka meleget, és
nagyot nyújtózott. A hirtelen mozdulattól borzalmas szédülés fogta el, forogni
kezdett vele a világ. Meg kell találnom a hálót. Halat kell fognom! Milyen szép
is errefelé a fű. Mi lenne, ha leülnék? A testem merev a csónakban való
üldögélés után.
Csak egy kicsikét pihenek…
Vendelt ekkor már rég nem az akaratereje vezérelte. Elcsigázott teste a fűbe
rogyott, és az Istentől és embertől egyaránt elhagyott vidéken jótékony
szendergés tompította el mardosó éhségét.
5. fejezet

FURCSA DOLGOT ÁLMODOTT.

“Habi” – kiáltotta valaki. “Habi, habi!”
Tudta, hogy a halál birodalmában van, még ha ködös félhomálynál nem is
látott egyebet. Vagy mégis, démonok is feltűntek. Alacsonyak, sötét arcúak, bőr
helyett bunda borítja testüket.
Vendel küzdött velük. Nem akart meghalni. A démonok azonban ide-oda
rángatták, bőrét, haját és ruháit tapogatták, miközben buzgón sugdolóztak
egymással.
A sötétség ismét hatalmába kerítette. Most haltam meg – gondolta.
Anyám…
Anyám kedves, jóságos tekintete… Hol vagy, édesanyám? Egyetlen fiad szól
hozzád!
Azután semmire sem emlékezett.
PUSMOGÁS ÜTÖTTE MEG a fülét. Fürge ujjak túrtak a hajába,
dörzsölgették a kezét, arcok bújtak hozzá, megszagolták a haját, vihogtak,
suttogtak.
Különösen két gyakori szóra figyelt fel: “Habi” és “jele”.
Egész teste összerezzent, mert egy kéz az inge alatt tapogatózott.
Vendel megmozdult, igyekezett elhúzódni a kéz elől, megpróbálta felnyitni a
szemét. Ijedelemmel vegyes örömsikkantások. Könnyű lábak tovatűnő nesze.
Bizonyára egyedül hagyták.
Ezután újra elfojtott kuncogást hallott. A kíváncsi, félig ijedt hangok
közelebbről hallatszottak. Ismét pehelykönnyű kezek érintették meg a testét,
érezte, amint lágy bunda súrolja az arcát.
Felnyitotta a szemét.
Egyhangú, elragadtatott “óóóóó” hallatszott, miközben óvatos ujjak próbálták
megérinteni a szemét. Vendel rácsapott a kézre.
Újabb kiáltás. Ismét valamilyen bunda puha prémje súrolta az arcát. Végül
sikerült felkönyökölnie.
– Hé – kiáltotta rekedt hangon. – Segítsetek! Ne hagyjatok itt!
A fiatal lányok csoportja megállt. Tanácstalanul néztek rá. Ezek bizony nem
értenek svédül!
Újra az orosszal próbálkozott:
– Pozsalujszta! Golodno! Kérem! Éhes vagyok!
A leányok természetesen oroszul sem tudtak. Vendel megpróbálta a vogul
nyelven elmondott “éhes” szóval, mert ezt aztán megtanulta Tobolszkban. A
vogul vadászok állandóan élelmet koldultak. A leányok, akik összesen öten
voltak, és tetőtől talpig bundába öltözve nagyon csinosan festettek, minden jel
szerint most sem értették. De azért közelebb jöttek hozzá.
Az alacsony növésű leánykáknak villogó, sötét, ferde metszésű szemük volt.
Állandóan széles mosolyra húzták a szájukat; Összevarrt állatbőrökből készült
ruhájukon szép mintákat adtak ki az egymással váltakozó világos és sötét
prémek. Vendel elragadónak találta őket.
Nem voltak egyformán csinosak, de az ifjú svéd úgy vélte, rendkívül kecsesek
és törékenyek, habár néhányuk arca az európai ízléshez képest túlságosan
szélesnek tűnt. Különösen tetszett neki sirályszárny alakú, ívelt szemöldökük:
Szakadatlanul kuncogtak, miközben térdre estek előtte. Úgy látszott, mindjárt
meghalnak a kíváncsiságtól, de ennek ellenére tisztelettudón visszahúzódtak.
Vendel megnyugtatólag rájuk mosolygott, amit a leánykák elragadtatott
rikoltással viszonoztak. Utána tovább pusmogtak a jövevény számára teljesen
idegen nyelven.
Vendel a jurákoknak az Ob torkolatánál fekvő földjére érkezett. Az általa
látott jégtáblák a Kara-tengerhez tartozó Ob-öböl legbelsejében úsztak.
Egyébként a Kara-tenger az Északi Jeges-tenger része. Vendel erről
természetesen semmit sem tudott, csupán azt sejtette, olyan messze északon jár,
ameddig csak eljutni képes az ember. A Jamal-félsziget csúcsánál kötött ki, ahol
a jurákok táboroztak. A jurákok a szamojédek közé tartoztak. Ők maguk
nyenyec, vagyis “emberi lény” elnevezéssel illették népüket. A kifejezésből arra
lehetett következtetni, hogy évszázadokon át egyetlen társaik az állatok voltak.
A Vendel által hallott “habi” szavuk idegen embert jelentett.
A svéd ifjú abból értette meg, micsoda benyomást tett rájuk, ahogyan a
leányok ujjuk közé fogták a haját. – Jele, jele – ismételgették áhítatosan.
– Jele? – kérdezte Vendel.
Nevettek a hangján, majd először a napra, utána a jövevény hajára mutattak.
A nappal hasonlították össze a haját. Vendel megértette, hogy “jele” napot,
fényt, aranyat vagy hasonlót jelenthet.
A hasonlat mulattatta. Kék szeme ugyancsak csodálattal töltötte el a
leánykákat. Vendelt ezzel szemben nem töltötte el csodálattal az a
kíváncsiságuk, amellyel azt kutatták, egész testén világos-e a bőr. Szelíden, de
határozottan rácsapott az inge alatt tapogatózó kezekre. Ők viszont éppen ettől
lehettek elragadtatva, selymesen puha bőrétől.
Vendel megpróbált véget vetni a dolognak.
– Éhes – mondta, gyomrára bökve a kezével. Jelbeszéddel megmutatta, hogy
nagyon szeretne enni valamit,
 A leányok homlokukra csapva kiáltottak fel. Ketten közülük sietős léptekkel
eltűntek a domb túlsó oldalán. Vendel csak most látta meg, hogy a magaslatot
valóban hó és jég alkotja és a tundrát köröskörül vékony jégréteg fedi. A talaj
csupán itt, a védett kis öbölben volt jégmentes, ahol fű, békalencse és apró
tölcséres virágok nőttek. Megértette, hogy olyan helyre keveredett, ahová a
legzordabb észak lakói időről időre eljönnek. Most, amikor nem volt már
annyira kimerült, mint közvetlenül partraszállása után, több jelét is tapasztalta,
hogy errefelé jártak már emberek.
Mivel elfordította tekintetét, másra is felfigyelt: két zömök férfira, aki
csónakja mellett vitatkozott, miközben szakértő kezekkel vizsgálta a vén
vízijárművet. A férfiak azonban túl messze voltak ahhoz, hogy a hangjukat
hallhatta volna.
A három ottmaradt leány csodálkozó pillantásokat vetett rá és arra várt…
vajon mire is? Hogy mutatványokkal szórakoztassa őket? Vendel jóindulatát
tanúsítandó elmosolyodott, mire ők rögtön fülig húzták a szájukat.
Csodálatos teremtések! Vendel máris mind az ötüket megszerette. A két
másik sietve tért vissza és mellékuporodott. Valamilyen meghatározhatatlan
eredetű ételt hoztak neki. Kissé szürkésnek tűnt, de Vendel szemében mesebeli
látványt nyújtott.
A leányok apró falatokat vágtak le a szürkés micsodából, majd gyengéden a
jövevény szájába tömték őket. A kimerült idegen táplálásában mindnyájan
segédkezni akartak. Amikor Vendel megízlelte az első darabkát, egész teste
megrázkódott az undortól; az ízétől csaknem hányingere támadt. Azonban az
éhség nagy úr, így megrágta és lenyelte azt, amiről csak később tudta meg, hogy
rozmárszalonna volt. Mégis óvakodott túl sokat enni belőle, hiszen a gyomra
régen elszokott az evéstől. A leánykákat minden jel szerint végtelen boldogság
töltötte el, amiért segíthettek rajta.
Vendel megköszönte az ételt, és óvatosan állt fel, mert attól félt, ismét
elszédül. A néhány falat és a pihenés azonban megtette a magáét.
Miközben kiegyenesedett, a leányok tágra meredt szemmel bámultak rá.
Számukra Vendel olyan volt, mintha sohasem érne véget, egyre csak magasodott
és magasodott fölébük. Amikor teljesen kihúzta magát, hallotta elnyújtott,
hökkent pihegésüket. Vendel Grip svéd mértékkel mérve is szokatlanul
magasnövésű legénynek számított, így e zömök termetű nép között még
nagyobb meglepetést keltett. A leánykák izgatottan hívták oda a férfiakat, akik
hamarosan meg is érkeztek.
A két férfi mosolyogva tekintett fel reá. Alacsonyak, cserzett bőrűek voltak.
Vendel úgy vélekedett, mindketten középkorúak, de azután egyiküket
idősebbnek találta. Megértette, hogy ez a nép az itteni zord éghajlaton gyorsan
elveszíti ifjúkori üdeségét. Hamar megöregedtek, bőrük pedig olyan barázdás
lett, akár a fa kérge.
– Tiici? – kérdezte az egyik férfi, kezével Vendel ruhájára mutatva.
Vendel tanácstalanul nézett rá. A jurák úgy tett, mint aki didereg.
– Tiici? – ismételte meg.
A svéd megértette és buzgón bólintott. A férfi szólt valamit az egyik lánynak,
aki sietősen eltávozott. A többi egymás szavába vágva mesélt neki, valószínűleg
arról, miképpen etették meg az idegent. A két férfi elismerően bólogatott.
A leány egy prémujjassal tért vissza, amelyet Vendel megpróbált magára
húzni. Segítőkész kezek közreműködésével rá is ment, ujja azonban a könyökéig
ért, a vállán pedig szétszakadt. A jurákok kacagásban törtek ki.
A két férfi hamarosan komolyra fordította a szót és a csónak irányába
mutogattak.
Vendel felfogta, miről beszélnek, de nem tudta, miként értesse meg magát.
Körülnézett. Halványan emlékezett rá, hogy előző este az éhségtől és
kimerültségtől félig öntudatlanul nyugati irányban hegyeket látott. Akkor
azonban még a kezét sem volt képes felemelni, így nem tudott a folyó bal partján
kikötni. Most újból látta a hegyeket. Messze-messze a délnyugati látóhatáron a
magasba tört valami. Csak nem az Ural hegyláncának északi része? Vagy talán
valamilyen előtte ismeretlen, másik hegység? Kétségbeejtően keveset tudott.
Mialatt Tobolszkban volt, többet kellett volna az északi vidékek felől
tudakozódnia. Ám érdeklődése kizárólag a nyugati útra irányult.
Most először magára, majd nyugat felé mutatott, végül a csónakra.
Jelbeszéddel próbálta megtudni, eljuthat-e csónakon arrafelé. A férfiak buzgón
magyarázták, hogy az lehetetlen, viszont biztatták, kövesse őket, mert nyugatnak
tartanak.
Vendel hálásan bólogatott. Majd jelbeszéddel tudatta velük, hogy nekik
ajándékozza a csónakot. A jurákok éppen ezt szerették volna megtudni.
A férfiak jókedvre derültek és határozottan dologhoz láttak. Érthetetlen
szavak záporoztak a levegőben. Számos félreértés után végre mindenben
megegyeztek. A férfiak a csónakot, a leányok pedig Vendelt viszik magukkal.
Az öt babácskának ez ellen semmi kifogása sem volt.
A magaslat felé mutogattak, miközben a férfiak sietős léptekkel visszatértek a
folyópartra. Vendel természetesen a leányokkal tartott. Ezzel a választással csak
nyerhetett, nem volt veszítenivalója.
Amikor felértek a dombtetőre, szeme elé tárult a jeges tundra félelmet keltő
birodalma. Az örökké fújó szél árnyékában fakéreggel borított, sátorszerű,
kezdetleges épület állott, amely nem volt egyéb, mint néhány, felső végénél
összeerősített fatörzs.
 Kutyákra és karcsú fatörzsekből készült szép szánokra is felfigyelt. A kunyhót
magas, ritkás kerítés vette körül, amely ha a széltől nem is, a hóviharoktól talán
megvédte. Vagy talán csak a saját területüket jelölik meg vele más törzsekkel
szemben? – tűnődött Vendel. A kerítéshez néhány rénszarvast pányváztak ki.
A magaslat, amelyen annyit csodálkozott, leginkább hosszú idő alatt épült
hatalmas védőfalnak tűnt. Maga a vidék sem volt olyan egyenletes, szürke
síkság, amilyennek képzelte. Most, hogy felülről vehette szemügyre, kisebb-
nagyobb kiemelkedések és dombhátak szabdalták fel, sokukat, különösen a
közelebbieket, most is jég borította. Messze délen pedig, ahol a későn jövő sarki
tavasz megvetette a lábát, a különféle mohafajok pazar színjátékában pompázott
a kopár föld. Szép és lenyűgöző látványt nyújtott, és most, hogy társakra akadt,
nem is volt már olyan szívszorítón félelmetes!
A kutyák rá sem hederítettek a jövevényre. Kényelmesen szundítottak a
vékony havon, vagy inkább jégen. Nagy, fehér, lompos állatok voltak, fenyegető
szemük ellenére ártalmatlannak tűntek.
A leányok megállás nélkül csevegtek. Néha úgy tetszett, újra meg újra kiújuló
vitát folytatnak, amelynek végén a fiatalabbak mindannyiszor sértett
mormogással engedelmeskednek az idősebbeknek. Az idő legnagyobb részében
azonban csak felajzott örömüket fejezték ki.
Az emelkedőn való kapaszkodás kimerítette Vendelt. Úgy hitte, rögtön
összecsuklik a térde. Soha életében nem érezte ennyire eltompultnak magát.
Éppen most, amikor egész csapat fiatal lány van vele, és mind mélységes
csodálattal bámulja őt!
Betessékelték a sátorszerű épületbe. Azt hitte, hogy odabent többen várják, de
a leánykák bizony egyedül voltak. Szelíden kényszerítették, hogy letelepedjék a
sátor egész belsejét borító puha állatbőrökre. Úgy érezte, mintha lágy mohába
zuhanna. Elégedetten fellélegzett és szélesen elmosolyodott, így adván tudtukra
tetszését. Csak mind jobban elhatalmasodó álmosságával kellett megbirkóznia.
Az idősebb lányok valamilyen italt készítettek elő a számára, s közben a két
férfi is bejött a sátorba.
Az itallal kapcsolatban láthatólag élcelődtek valamin. Szünet nélkül csevegtek
és tréfálkoztak, Vendel pedig nem tudott megszabadulni attól a gyanútól, hogy a
tréfa a testi szerelemre vonatkozik.
A legidősebb lány fából faragott csészét nyújtott át neki, miközben a többiek
várakozón tekintettek rá a szemük sarkából.
Vendel az illem törvényei szerint nem tehetett mást, köszönettel elfogadta a
csészét.
Mi a csoda lehet ez? Sűrű, fehér árnyalatú, erjesztett massza. Jó vajon vagy
sem? Ezt nem tudta eldönteni, mert még sohasem kóstolt hasonló italt.
 Óvatosan megivott néhány kortyot, majd felnézett, bólintott és elmosolyodott.
Mindannyian megkönnyebbülten lélegeztek fel. Ekkor a férfiak és a nők
külön-külön közös csészét kaptak, benne a fehér árnyalatú micsodával.
Vendel oly szívesen kérdezett volna meg tőlük mindenfélét – de mit mondjon
nekik, ha nem értik egymás nyelvét? Csupán annyit tehetett, hogy mindvégig
bárgyún és jóindulatúan mosolygott rájuk.
Vendel egyszerre hajtotta fel a csésze tartalmát, talán azért ilyen gyorsan,
hogy ne érezze, milyen is az íze. Csak most figyelt fel rá, hogy a többiek aprókat
kortyolnak belőle. Ez nyugtalanította – különösen azért, mert valamilyen
rejtélyes okból mértéktelenül szórakoztak rajta.
A leánykák igencsak felszabadultnak tűntek. Testbeszédük néha kifejezetten
érzéki volt. Minden jel szerint egész idő alatt záporoztak az ilyesfajta tréfás
megjegyzések, és Vendel azt is észrevette, hogy állandóan őrá célozgatnak.
Ugyanakkor csaknem alázatos tiszteletet tanúsítottak iránta, mintha felsőbbrendű
lény volna. Lassan kínos helyzetbe hozták a leánykák vele kapcsolatos
megjegyzései, amelyekből egy árva szót sem értett.
Fizikailag is kezdte rosszul érezni magát. Zúgott a feje… Csak üggyel-bajjal
tudott ülő helyzetben maradni. Fáradt és kimerült volt, amihez most még ez az
új, sajátságos szédülés is járult!
Hirtelen kívülről kutyaugatás és kiáltás hallatszott. Mindenki az ajtónyíláshoz
ugrott és igyekezett elsőnek kijutni. Vendel kénytelen volt megkapaszkodni a
bejárat mellett a sátor egyik póznájában. Most látta be, hogy nem lett volna
szabad olyan gyorsan meginnia az erjesztett kotyvalékot.
A vékony jégrétegen kutyák vontatta szán érkezett a kerítésen belülre, rajta
magányos férfi ült. A hét jurák “habi, habi” kiáltások közepette, a sátor felé
mutogatva rohant oda hozzá, miközben a kutyák a társaik viszontlátásának
örömére pokoli csaholásban törtek ki. Vendel várakozóan húzódott vissza.
A leányok tágra nyílt szemmel léptek be a sátorba, mögöttük az újonnan
érkezett férfi.
Így találkozott Vendel első ízben Irovárral.
Nem férhetett hozzá kétség, hogy tekintélyes embernek számít. Erős
testalkatú volt, meghatározhatatlan korú, bár már nem egészen fiatal.
Mosolyogva, ferde metszésű, keskeny szemével nyugodtan és barátságosan
pillantott Vendelre, pedig még a válláig sem ért.
– Ruszkij?
Hála Istennek, végre valaki, akivel meg tudja értetni magát!
– Nyet. Svedszkij.
A férfi gondolkodóba esett. A “svéd” szó nyilvánvalóan ismeretlen volt
előtte.
 – Vi mozsetye govority po-russzki? – kérdezte Vendel. (Beszél oroszul?)
– Da – válaszolta az újonnan érkezett férfi, ami enyhe túlzás volt, de
Vendelhez hasonlóan csak elboldogult valahogyan oroszul, ezen a mindkettőjük
számára idegen nyelven. – Vorkuta. Fogoly. Három év.
Megmutatta a csuklóját, amelyen durva hegek formájában életre szóló jelet
hagyott a cár atyuska bilincse. Vendel most döbbent rá, hogy a svédekkel
mindennek ellenére bizonyos tisztelettel bántak a fogolytáborban. E szegény
emberek mögött pedig nem állott nagyhatalom, így az oroszok kényük-kedvük
szerint gyötörhették őket.
Vendel válaszul elmondta, hogy összesen hat évet volt orosz fogságban, de az
Irtisen és egy hatalmas folyón át sikerült idáig menekülnie.
– Ob – bólintotta a férfi, majd a mellére bökött és elmagyarázta, hogy
Irovárnak hívják.
– Vendel – mutatkozott be ujjával magára bökve a svéd, aki most legalább
megtudta, melyik óriási folyamon sodródott erre a kietlen helyre. Ekkorra már
igencsak forgott vele a világ, és rengeteg apró jurákot látott maga körül a
sátorban.
– Vendel – ismételték meg elragadtatott vihogás közepette a leánykák. Irovár
sorban bemutatta őket, Vendel pedig azonnal elfelejtette a nevüket.
Engedélyt kért a leüléshez és mosolyogva az üres csészére mutatott.
Irovár éles hangon fordult a többiekhez, akik erre rögtön bűntudatos képet
vágtak.
– Ez erjesztett kancatej – világosította fel Irovár. – Óvatosnak kell vele lenni.
– Vannak errefelé lovak? – kérdezte elképedten Vendel.
– Nem, lent az erdőben kapjuk cserébe, ahol a téli táborunk van. Most úton
vagyunk a nyári szállásunk felé.
Ezt Vendel már előzőleg kitalálta.
– Nyugat felé kell mennem – magyarázta – A hazámba, Svédországba. Nem
akartam ennyire északra jutni, de ez volt az egyetlen út.
Irovár rábólintott. Már mindnyájan leültek, a leánykák szorosan körbe fogták
Vendelt, miközben folyton a ruhájában kotorásztak és mélyen a szemébe néztek.
– A tajgán keresztül nem sikerült volna nyugatra menekülnöd – mondta
Irovár. – Gyere velünk, nyugatnak megyünk, a Kara-tenger partjára. Utána majd
meglátjuk.
Ez okos megoldásnak tűnt, és Vendelnek mostani részegségében nem is
támadt jobb ötlete. Eleget próbálta a magányt, nem vonzotta a további
egyedüllét.
Vendel kétségbeesetten igyekezett követni Irovár nehezen érthető orosz
beszédét. Nem volt könnyű dolog, miközben forgott vele a világ és
legszívesebben hátrahanyatlott volna, hogy végre kialudja magát.
– Nagyon jó, hogy jöttél – mondta Irovár, miután kapott némi enni- és
innivalót. – Szükségünk van egy férfira, aki segít a nőkön.
Vendelnek azon nyomban kitisztult a feje.
– Micsoda?
– Két évvel ezelőtt nagyon kemény telünk volt. A legtöbb nyenyec meghalt
egy fókavadászat alatt. Így nagyon sok olyan nő van közöttünk, akinek nincs
férje. Ennek a két embernek négy-négy felesége van – az öt leány pedig teljesen
férfi nélkül maradt, és mi nem győzzük erővel.
Vendel rámeredt, hogy meggyőződjék, nem tréfál-e, de szemlátomást
komolyan gondolta.
Mielőtt magához térhetett volna elképedéséből, Irovár így folytatta:
– Hallom, hogy egy csónakot adtál nekünk ajándékba. Nagyon hálásak
vagyunk érte. Mi férfiak szárazföldön elvontatjuk a Kara-tengerig. A leányok
majd gondodat viselik. Látom, hogy ma éjszaka aludnod kell, de ha
visszanyerted az erődet, add meg nekik, amire képes vagy. Ezzel
mindnyájunknak nagy szolgálatot teszel.
– De…
Te jó Isten! Vendelt páni félelem kerítette hatalmába. Hevesen tiltakozni
akart, de belátta, hogy a visszautasítás súlyos sértés volna. Irovár szája
szegletében enyhe mosollyal várta, hogy a vendég megköszönje a nagyszerű
ajánlatot.
A svéd tehetetlenül meredt a leánykákra, miközben Irovár elmagyarázta
nekik, mit is mondott az előbb és figyelmeztető mozdulatot tett a kezével.
Szemmel láthatólag arra intette őket, hagyják békén a világos hajú óriást ezen az
első éjszakán.
Meglehet, kedves teremtések, de mit tud róluk? És ha betegek? Nem
valószínű, mert túl elszigetelten éltek. Piszkosak? Bundájukat mintha hozzájuk
varrták volna. Nyilván egész évben ebben járnak. Ő pedig a gyengébb nem iránti
hódolatból még sohasem nyúlt nőhöz!
Határtalan rémület fogta el.
A leányok egyszerre hívogatóan és félénken tekintettek reá. Úgy tűnt,
egyfajta istenséget látnak benne, felsőbbrendű idegen lényt, és már alig várják az
előttük álló éjszakákat. A tekintetükből ítélve ezen az éjjelen csak nagy
nehézségek árán fognak nyugton maradni.
Vendel megpróbált haladékot nyerni.
– Hálásan köszönöm mindnyájatoknak ezt a csodálatos ajándékot. Mondd
meg nekik, örömmel megteszem, ami csak telik tőlem. De azt is, hogy keserves
utat tettem meg idáig, a hosszú, nehéz évek után pedig fáradt és eltompult a
testem. Így időt kell hagyniuk, kezdetben pedig ne várjanak tőlem túl sokat.
Irovár lefordította Vendel előbbi szavait, amire a leányok elragadtatott
nevetésben törtek ki. A férfi így tolmácsolta mondandójukat:
– Azt ígérik, olyan gondosan fognak ápolni, hogy csakhamar visszakapod a
férfiasságodat – mosolygott rá.
Vendel vörös lett, mint a rák.
A leányok még közelebb húzódtak hozzá. Érezte, amint itt-ott
félreérthetetlenül csipkedik a testét.
– Tulajdonképpen nagyon szilárd családi kötelékben élünk – magyarázta
Irovár. – A férfi a család feje, és minden nemzetségnek megvan a maga lakhelye.
Tilos egyazon nemzetségből házasodni, de a szükség másra kényszerít
bennünket. Éppen ez a tilalom okoz nagy bajt az egyedül maradt nőknek. Nem
sok férfi közül választhatnak. Ez a két férfi hozzá sem érhet az öt lányhoz, mert
túlságosan közeli rokonok. Kérlek, értsd meg őket.
Vendel egyetértése jeléül bólintott.
– És mi a helyzet veled, Irovár? Hány feleséged van?
– Nekem csak egy, és nem is veszek magamhoz másik asszonyt. Hamarosan
megérted, miért nem. De hisz te sápadt vagy! A kumisszal nem lehet tréfálni, a
barátaim pedig ostobán tették, hogy erre nem figyelmeztettek. Gyere, menjünk
ki!
Vendel hálával fogadta a javaslatot, Irovár pedig ügyesen a szabadba
támogatta.
A csípős jeges-tengeri szél csodát művelt Vendel kavargó fejével. Egy
darabig némán nézett körül.
– Mégsem értem – mondta Irovárnak, bár mind a hét másik nyenyec kijött
utánuk a szabadba. – Szabad vagyok, sőt hála nektek, meg is menekültem!
Hogyan tudnám meghálálni, amit értem tettetek?
Veszélyes szavak voltak, azon nyomban meg is bánta őket. Tudta, leginkább
oly módon róhatja le irántuk érzett háláját, ha “gondját viseli” a leányoknak. Ám
ettől, zöldfülű legény lévén, lúdbőrzött a háta. Ő szeretni és tisztelni akarja szíve
egyetlen választottját, akivel majd…
Irovár válasz helyett némán mosolygott.
Vendel a délnyugaton húzódó hegység halvány körvonalai felé nézett.
– Ural?
Nem kapott azonnal választ. Mintha valamennyien vonakodtak volna felelni a
kérdésére.
– Vova – mormogta az egyik férfi, miközben társa rontást elhárító mozdulatot
tett. Minden bizonnyal meg akarta védelmezni a többieket a távoli hegyektől.
Irovár végül kelletlenül így szólt:
 – Vova “gonoszat” jelent. Tévednek, nem arra a hegységre gondolnak, de
mégis igazuk van. Ott messze rejlik a bennünket sújtó átok, ezért ellenségesek
minden heggyel szemben. Ne menj oda, Vendel! Később majd megmutatjuk
neked a nyugatra vezető biztos utat.
Később? Majd ha kielégítette a nemzetség nőtagjait?
Vendel nem tudta, sírjon, vagy nevessen. Mindkettőhöz nagy kedve lett
volna.
Irovár az oroszok foglya volt. Valószínűleg rabszolgaként, a lehető
legmegalázóbb körülmények között dolgozott. Ez az élmény azonban furcsa
módon tekintéllyel ruházta fel népe szemében. “Világlátott” ember lett. Többet
élt át, mint amiről társai álmodhattak. Idegen nyelven tudott beszélni. Nem
csoda, ha súlya volt a szavának!
Vendel hamarosan megtudta, hogy Irovár tekintélye mögött több rejlett, mint
a kényszerű idegenbeli tartózkodás.
A három férfi ezután útra kelt, hogy a csónakot átvontassa a jeges
dombhátakon és magaslatokon. Igavonónak magukkal vitték a legtöbb
rénszarvast és az egyik kutyafogatot. Útjuk hosszúnak és fáradságosnak
ígérkezett, ezért a többieknél egy nappal előbb indultak el.
Így Vendel magára maradt a leánykákkal. Az ifjú vágyakozva nézett a
tovatűnő szánok után.
Hogyan boldogul el öt szerelemre kiéhezett nővel?
6. fejezet

AZ ESTE FOLYAMÁN egyetlen egyszer jutott eszébe Maria Skogh.

Már nagyon messze került tőle, szíve nem volt többé az övé és egyáltalán
nem vágyódott vissza hozzá Tobolszkba. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy
vége fellegekben járó, gyermekes rajongásának, amelynek a valósághoz semmi
köze sem volt.
Kijózanodása azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy egy ismeretlen
népcsoport öt szertelen nőtagjával szándékozott volna hancúrozni! Akkor sem,
ha kevésbé lennének vadak és szerelemre kiéhezettek!
Vendel nem sokat tudott a sarkvidéki népekről. Primitívnek nevezték őket, ő
azonban nem volt meggyőződve az ítélet jogosságáról. Miért primitivitás a
barátságosság és a bizalom? Egyébként is csupán néhány napig marad náluk.
Tovább kell indulnia, amíg viszonylag meleg az idő. Szilárdan eltökélte, hogy a
nyár vége előtt otthon kell lennie.
A legfontosabb dolognak pedig azt tartotta, hogy megszabaduljon ezektől a
nőszemélyektől, még mielőtt sikerülne beszennyezniük férfiúi tisztaságát!
Vendelt mindig magasztos eszmények vezették. Úgy gondolta, majdani felesége
lesz az első nő életében. Borzongva gondolt a jurákok nyári táborára. Ott vajon
még hány magányos fehérnép van?
A leánykák nem tudták, hogyan járhatnának még inkább a kedvében.
Miközben hárman copfba fonták és bezsírozták egymás haját, hogy szépek
legyenek, a másik kettő Vendel körül sürgött-forgott. Prémekből hatalmas ágyat
hordtak össze, Vendelt pedig tovább etették. Ez alkalommal füstölt és szárított
rénszarvashúst kapott, ami különleges csemegének számított. Csakis a tundra
mélyedéseiből való vizet ivott, mert óvakodott az erjesztett kancatejtől. Sokáig
kiéhezett gyomrának kavargása még mindig a kumiszra emlékeztette.
Némi idő elteltével jelezte a leánykáknak, hogy aludni szeretne. Későre járt
már, így kívánságában senki sem találhatott kivetnivalót.
A leányok azonnal ajnározni kezdték, tíz kéz simogatta és babusgatta. Szőke
haja állandóan érzelmi kitörésekre ragadtatta őket. Gyorsan beterelték a
rénszarvasokat meg a kutyákat, s a karám ajtaját is lezárták a farkasok és más
vadállatok elől. Végül a sátor bejáratát fedő bőrt is lehúzták.
Ezután mind az öten Vendel mellé feküdtek.
Bárcsak megmondták volna nekik, milyen végtelenül kimerült vagyok! –
könyörgött magában Vendel.
Meghatódott, amikor felfedezte, milyen támaszt látnak benne. Nagy és erős
férfi volt, aki meg tud védeni öt vad leánykát. Ez a felfedezés annyira
megindította, hogy mindannyiuknak megcirógatta az arcát, mielőtt nyugovóra
tértek volna.
Nyugovóra? Vendel életében nem hallott még ennyi suttogást és kuncogást.
Barátságos mozdulata bizonyára felajzotta őket, ezért duruzsoltak úgy, akár a
virágok körül rajzó méhek. Ennek ellenére mély álomba merült, mialatt a sátor
felső nyílásán besütött az éjszakai nap.
Nyugtalanul aludt. Álmában gyengéd kezek érintették meg arcát és nyakát,
nyári szellő módjára olyan könnyedén suhantak végig arcvonásai mentén, hogy
nem ébredt fel álmából. Hirtelen hűvösebb szél legyintette meg a mellkasát,
mintha valaki éppen meleg kabátot vett volna le róla. Utána ismét a gyengéd
kezek játszadoztak vele, csodálkozó suttogást hallott, mialatt finom ujjhegyek
érintették meg a mellkasát borító világos szőrt.
Valahonnan lökdösődéssel egybekötött veszekedő hangok szűrődtek a fülébe.
Egy test szorosan melléje húzódott, egy pedig a másik oldalára. Vendel
álmában nem tudta azonosítani az őt oly kellemesen cirógató lényeket, mert sötét
volt, enyhe és meleg sötétség. Csak nem érkezett haza? Nem, Svédországban
nem ismert ilyen lényeket. Egészen bizonyosan nem Tobolszkban járt, hanem
valamiféle paradicsomban. De igen, most már tudta, hova érkezett! A tenger
fenekére, a sellők közé! Hogy ezt nem vette észre előbb! Minden kékeszöld
színben ragyogott. A kellemesen langyos vízben minden ide-oda hullámzott.
Csak azt találta különösnek, hogy szabadon lélegezhet.
A sellők keze simogatta, ő pedig hátradőlve jóleső mámornak adta át magát.
Kellemesen zsongott a feje, s ettől elmosolyodott. Megpróbálta átölelni az egyik
sellőt, de ólomszerűen nehéz volt a keze, fel sem tudta emelni.
Most újra az előbbi kezek érintették meg a combját. Jaj, hogy bizsergett a
vére, amint érezte, hogyan nő a férfiassága! Lassan elfordult, hogy a kezek
megtalálják, amit keresnek.
Miképpen szeretkezik az ember sellőkkel?
Annak a gyönyörnek, amely hatalmába kerítette, semmi köze sem volt a
végtelenül erkölcsös Vendel Griphez. Most az a Vendel lépett az előtérbe, aki
Ukrajnán és Oroszországon keresztül vezető útján végig alaposan megnézte a
lányokat, s közben mindenféle szemérmetlen gondolatok jártak a fejében. A
bódító ital hatása még nem múlt el teljesen, és végtelenül könnyelművé tette.
A sellők Vendel nadrágjának azon részén simítottak végig kezükkel, amely
alatt legnemesebb része rejlett. Áhítatos “óóóó”-t hallott.
Azután egy időre minden elcsendesedett.
Suttogás.
Ekkor kuncogás közepette apró kezek nyúltak be a nadrágja alá,
megpróbálták kioldani az övét… Mi ez a vihogás és pusmogás?
Vendel egy pillanat alatt felébredt. Úgy pattant fel, mintha méh csípte volna
meg.
– Nem! – ordította dühösen svédül. – Nem hagytok békén, átkozott
boszorkányok!
Haragja annyira nyilvánvaló volt, hogy a lányok rémült csibékként futottak
szerteszét, majd a sátor falához kuporogva pislogtak rá.
Oly halálosan rémülteknek tűntek, hogy Vendel mérge elpárolgott.
Megnyugtatóan mosolygott rájuk.
Azonnal visszatértek melléje, miközben hízelegve kértek tőle bocsánatot.
Vendel nyomatékosan meghúzta a nadrágszíját és szigorúnak szánt
hanghordozással, amely azonban egyáltalán nem tűnt annak, elmagyarázta, hogy
fáradt és aludni akar, mert kimerült, gyenge és nyomorultul érzi magát.
A leánykák pillanatok alatt heves tiltakozásban törtek ki. Ugyan, nem is olyan
kimerült! Tökéletesen képes bizonyos dolgokra, ezt már észrevették!
Mindezt olyan nyelven mondták el neki, amelyet nem értett. De nem kellett a
nyelvüket ismernie ahhoz, hogy felfogja, mit beszélnek.
Noha nehezen csillapuló érzéseket keltettek fel benne – a kis teremtések
hirtelen rendkívül vonzókká váltak a szemében –, sikerült szilárdan és eltökélten
közölnie velük, hogy most aztán aludni fognak. Ha pedig nem hagyják békén,
akkor…
Igen, akkor mit is csinál? Otthagyja őket? Ezt aligha hinnék el neki, hiszen ők
jelentettek biztosítékot arra nézve, hogy nem téved el a kietlen tundrán.
Fenyegesse meg őket a késével? Ilyen fenyegetésnek nem akarta kitenni ezeket a
szeretetre méltó kis lényeket. Így üres fenyegetés lett a vége, ők pedig némán,
ijedten, bűntudatosan, könnyes szemmel ígérték meg, hogy békén hagyják.
A leánykák megtartották ígéretüket. Vendel azonban elalvás előtt hallotta,
hogyan szipognak magukban.
Ez minden másnál ékesebben megmutatta neki, milyen kétségbeejtő helyzetbe
kerültek. Tudták, hogy számukra immár sohasem akad férfi.
KORÁN ÚTNAK indultak. Vendel megpróbálta eltitkolni előttük, hogy kissé
másnapos. Időről időre kellemetlen émelygés fogta el.
Igyekezett barátságosan viselkedni és buzgón a segítségükre sietett, amikor
csak férfikézre volt szükség. A kislányok azonban hihetetlenül ügyesnek és
erősnek bizonyultak, így Vendel segítségét csak jelképesnek lehetett mondani.
Szívesen csodálták az erejét, ő pedig örömmel hallgatta elragadtatott
kiáltozásukat. Folyton azt kérték tőle, hadd tapogathassák meg a karizmait, amit
ő persze megengedett. Fekete szemük ilyenkor csillogott a boldogságtól,
szájukat pedig elégedett mosolyra húzták. Vendel most nagyon örült annak,
hogy Tobolszkban megizmosodott a kemény munkától. E kis teremtések
társaságában annyira gyermeteggé vált, hogy élvezte, amint azok felnéznek rá.
Maga az épület és a kerítés ottmaradt. Az állatbőröket viszont mind
összetekerték és a könnyű szánra rakták. Ugyanezt tették Vendel holmijával.
Hihetetlenül gyorsan és gyakorlottan csomagoltak, így csak a reggelizés vett
igénybe hosszabb időt. Vendel észrevette, hogy csakis hideget esznek,
tűzhelynek pedig sehol sem látta nyomát. Nem ismernék a tüzet? Dehogynem
ismerik, másképpen hogyan húznák ki a telet itt, a jég birodalmában?
A náluk maradt két szán között osztották el a terhet. Az egyiket rénszarvasok,
a másikat kutyák húzták. A leányok mutogatták Vendelnek, foglaljon helyet a
rénszarvasok vontatta nagy szánon. Ő azonban nem akarta, hogy ilyen törékeny
nők irányítsák. Kézzel-lábbal vitatkoztak azon, ki hajtsa az állatokat, de sikerült
megértetniük Vendellel, hogy valószínűleg inkább csak útban lesz. Aligha tud
rénszarvasokat hajtani, amelyekkel másképpen kell bánni, mint a lovakkal.
Ezt ő maga is igen gyorsan belátta, és beletörődött férfiemberhez kevéssé
méltó sorsába. Az egyik leány a kutyaszánt hajtotta, két másik pedig a
rénszarvasok által vontatottat, amelyen, karjában a két legfiatalabbal, Vendel is
helyet foglalt.
Vajon milyen idősek? Ezt pontosan lehetetlen volt megmondani, de úgy
gondolta, tizenhat és huszonhét év közöttiek.
Mesterei voltak annak, miképpen találják meg az állatokat leginkább kímélő
utat. Amikor csak mód nyílott rá, a jégen haladtak. Ha pedig csupasz talajra
találtak, a szánon ülőknek le kellett szállniuk és arra kényszerültek, hogy
megpróbáljanak lépést tartani a mohával, zuzmóval és kövekkel borított tundrán
vadul rázkódó szánnal.
Vidám utazás volt. A legkisebb mulatságra adódó alkalmat is kihasználták.
Vendel, aki átvette a leánykák gondtalan viselkedésmódját, legalább annyit
nevetett, mint ők.
Merőben gondtalan viselkedés…? Számukra a nevetés inkább a túlélés egyik
eszköze volt.
Vendel észrevette, hogy emelkedik a terep. Egyre gyakoribb lett a hó és a jég,
a szél pedig mind áthatóbban fújt. Az állatok azonban a havon vagy a jégen
könnyebben vontatták a szánokat, mint a csupasz földön.
Vendel a nap folyamán annyira összebarátkozott a leánykákkal, hogy egészen
meghatódott tőle. Bonyolult nyelvük jónéhány szavára megtanították. Ez volt
aztán a nehéz nyelv! A szokatlanul művelt Vendel megértette, hogy a jurákok
nyelvtana olyan vadon, amelybe nem merészkedhet be. A “vadak” minden
elképzelhető összefüggésben ragozták az igéket, főneveket és mellékneveket, így
akárhány új szót is magolt be, folyton hibázott, amikor csak mondatokat akart
alkotni. Ez pedig jókedvre derítette a leányokat.
Mindazonáltal haladást ért el. Vendel mindig könnyen tanult, és ha úgy tett,
mint Irovár, aki fittyet hányt az orosz nyelvtanra, minden úgy ment, mint a
karikacsapás. A dologban az volt a legrosszabb, hogy legszívesebben illetlen
szavakra akarták megtanítani, és ha jóhiszeműen megismételte őket, a szánt
majdnem szétvetette a nevetés.
Egy alkalommal baleset érte őket. Szorosan egy szikla mellett haladtak el, és
a legkisebb lány egyik lábfeje a szikla és a szán közé szorult.
Szegénykének fájdalmában és rémületében rögtön patakzani kezdtek a
könnyei. Ezen az éghajlaton joggal rettegtek a sérülésektől. Vendel határozott
mozdulattal lehúzta a lányka rénszarvasbőrből készült, sással bélelt csizmáját és
megvizsgálta a sebet. A leánynak döbbenetében elállt a sírása. Most, egyetlen
egyszer az út folyamán a többiek is felhagytak az állandó karattyolással.
Mindnyájan a seb fölé hajoltak, így Vendel csupán zsírtól csillogó fejüket látta.
Szelíden odébbtessékelte őket.
Ilyen apró és piszkos lábacskát még életében nem látott. A szántalp a lány
bokáját súrolta és hosszú, kék duzzanatot meg jelentéktelen vérömlenyt hagyott
hátra. Vendel a holmiját kérte, a többi négy lány pedig furcsa módon megértette,
mit akar, és a másik szánhoz rohant. A kis sebesült olyan alázatos odaadással
tekintett Vendel szemébe, amilyet az ifjú még álmában sem képzelt volna.
A többiek visszatértek a csomagjával, és egyszerre négyen próbálták neki
átadni. Lélegzetvisszafojtva figyelték, amint Vendel előszedi Tobolszkból
magával hozott kötszereit. Áhítatosan nézték, ahogyan először hóval
megtisztította, majd csekély készleteivel bekötötte a lányka sérülését.
Utána sajátkezűleg húzta vissza a csizmát. Vendel a Jéghegyek Népének
veleszületett gyógyító képességével rendelkezett. Soha senki sem tanította rá,
mégis ösztönösen tudta, mikor mit kell tenni.
A leányka arca úgy ragyogott, akár a napsütés. Ő volt a nap hősnője, Vendel
pedig a megmentője.
Késő délután, amikor Vendel olyan éhes volt, hogy még a kavicsot is megette
volna, elhagyatott fennsíkon haladtak át. Túlsó oldalán, szélárnyékban
ugyanolyan kunyhóra akadtak, mint amilyet reggel otthagytak. Ezen a helyen
azonnal megálltak. A fennsík túlsó végén minden jégpárába burkolózott. Az
állatokat a kunyhót körülvevő karámban etették meg, mert errefelé csonttá
fagyott havon kívül egyéb nem akadt.
Amíg Vendel megjavította a kerítést és helyükre illesztette a kunyhó póznáit,
a lányok előhúzták az élelmet. Olyan boldogok voltak, amiért velük van, hogy
ismét eszébe jutott, mennyire végtelenül magányosak.
Vajon milyen a helyzetük a nemzetségükön belül? Ők a felesleg, akikre nincs
szükség. Csak nem teszik ki meghalni azokat, akik nem hajtanak hasznot? Nem,
ilyen kegyetlenséget nem tételezett fel erről a jószívű népről. Ám nyilván
gyakran meg kell hajolniuk a szükség előtt – és ha éhínség tör ki köztük, csak
nem kényszerülnek feláldozni a leggyengébbeket? Erről semmit sem tudott, és
nem is volt kedve rágondolni. Plátói szerelemmel szerette az öt kis teremtést…
Nos, a plátói jelzőt itt talán nem lett volna szabad használnia. Kénytelen volt
beismerni önmaga előtt, hogy bizony vonzza a közelségük és állandó
célozgatásuk a testi szerelemre. Leírhatatlanul kedvesek és nőiesek, gyengédek,
közvetlenek és odaadók voltak. Ő pedig mindeddig önmegtartóztatásban élt.
Mariát égi módon szeretni nem volt valami nagy művészet. Vendel nem
akarta hajdani imádottjának félénk, légies lényét afféle gondolatokkal
beszennyezni, hogy mit is csinálnak a házastársak éjszakánként az ágyban.
Ők viszont éppen ellenkezőleg…
Vendel hóval dörzsölte be tűzben égő arcát.
Mire befejezték az étkezést és összes teendőjüket, véget is ért a nap. Vendel
azon törte a fejét, milyen sokáig utaznak még, de az élelemkészletből
kiszámította, hogy hamarosan elérik úticéljukat, ugyanis már csak másnap
reggelre maradt ennivalójuk.
Ismét a széltől védett kunyhóban ültek. Vendel barátságosan, de határozottan
visszautasította, amikor újra megkínálták az előző napi bódító itallal. A lányok
mosolyogtak rajta, megértették, miért nem kér belőle.
Ezen az estén más volt a hangulat, mint egy nappal korábban. A lányok
csendesebben viselkedtek, lopva tekintgettek Vendelre, ami abból következett,
hogy napközben jóbarátok lettek. Nyilvánvalóan ki akarták puhatolni,
meggondolta-e magát.
Az egyik leányka kézzelfoghatóbb módon tette próbára. Feltérdelt és gyorsan
megsimogatta az ifjú arcát, Vendel előző esti mozdulatát utánozva.
Vendel elkomolyodott, bár a szája mosolygott. Most már jobban ismerte a
lányokat, tudta, hogy gyermekkoruk óta ilyen bizalmasak és barátságosak.
Nyugodtan kinyújtotta a kezét és megsimogatta a leányka arcát.
A sátorban uralkodó feszültség azonnal megkönnyebbült nevetésben oldódott
fel. Négy kéz vetélkedett egymással azért, melyik cirógathatja meg legközelebb
Vendel arcát.
A körüludvarolt férfi egymás után simogatta meg a leánykákat, miközben
svédül gyengéden ezt suttogta nekik:
– Olyan kedves vagy, hogy képes lennélek megenni. És kedvem is van
hozzád, de ezt nem tudhatod meg. Neked van a legszebb szemed a világon és
igazi vonzó nő vagy. Mindannyiótokat szeretem. Isten segítsen azon a szegény
remetén, aki öt ilyen érzéki teremtés hatalmába került!
 Látta vágyakozásukat, tűzben égő testüket. A kegyetlen sors férfi szerelme
nélküli életre ítélte őket. Nem örökíthetik tovább nemzetségükben az életet, nem
részesíthetnek senkit fékezhetetlen örömükből, senkire sem pazarolhatják
odaadó szerelmüket.
Kellemesen meleg félhomály töltötte be a sátrat. Vendel mostanra
visszanyerte erejét, érezte, hogy forr benne a férfiasság.
Olyan volt, mintha álmodott volna. Álmában pedig kinyújtotta karját a
legidősebbik lány után és magához húzta. A kis vadóc csodálkozva tekintett a
férfi szemébe. Vendel átölelte és svédek módjára szájon csókolta. Nem tudta,
szokásos-e náluk a csók, de a többiek álmélkodásából ítélve nem tűnt annak. A
lány felnyögött és szemére fátyol borult. Vendel remélte, nem követett el előbbi
tettével valamilyen szörnyű bűnt a jurákok szokásai ellen. Kiderült, hogy nem,
mert a lány viszonozta a csókot.
Vendelt kissé feszélyezte a többiek jelenléte, de felszabadult lényük
megnyugtatta. Biztonságban érezte magát közöttük, mintha barátok társaságában
lett volna.
Az utolsó pillanatban átvillant rajta: a Jéghegyek Népéből származom, nem
tehetem ki a családunkat sújtó átoknak ezeket a csodálatos kis teremtéseket!
Kimerülten hanyatlott az állatbőrökre, de egy idő múlva ismét rendesen tudott
lélegzeni.
Reggelre a lányok már nem a törzs felesleges szüzei, hanem Vendel asszonyai
voltak.
Akármilyen mostoha jövő is vár reájuk, ez a mámoros éjszaka mind a hatuk
számára felejthetetlen élmény maradt.
Fáradtan, de boldogan és élményektől eltelten hajtották álomra fejüket. A
csoport közepén fekvő Vendelt egyetlen kérdés foglalkoztatta: lehet-e másnak
jobb sora, mint neki?
Mély álmukból a kutyák verték fel őket. Jócskán előrehaladt az idő, az állatok
pedig nem kaptak ennivalót.
Utána elindulhattak éjjeli szállásukról, hogy azután leereszkedjenek a
fennsíkról. A jégpára felszakadozott, Vendel pedig alátekinthetett a Kara-tenger
távoli jégtömegeire. A tenger hatalmas, mély öblöt vájt ki, amely mentén, sőt
távolabb is kúpra emlékeztető építmények álltak, a jurákok nyírkéreggel borított
kunyhói.
A sátorszerű viskók kis csoportokat alkottak. Vendelnek eszébe jutottak
Irovár szavai: minden nemzetség különálló. Úgy tűnt, jókora távolságot tartanak
a szomszédaiktól. Noha néhányuk a többiektől messzire táborozott, az öböl
hajlatának legbelsejében jól kivehető központ volt. Azon a helyen sok kúpszerű
építmény állt.
 Nyilvánvalóan nem sokkal ezelőtt jöttek meg nyári szálláshelyükre. Volt
néhány olyan család, amely éppen ekkor érkezett. Vendel látta, amint egyikük a
dél felé lejtő alacsony hátságon leereszkedve legalább ezer állatból álló
rénszarvascsordát terel maga előtt. Kételkedett benne, hogy a rengeteg állatnak
egyetlen gazdája lenne.
A reájuk boruló csendben még a kutyák lihegését is ki tudták venni. Vendel
mély lélegzetet véve igyekezett úrrá lenni a lenyűgöző látvány kiváltotta
áhítatán. Hideg, bár elviselhető szél fújt. A tenger felé messze elláthatott, dél
felől, a szárazföld irányából azonban olyasmi közeledett, ami leginkább
hófelhőkre emlékeztette.
A nyár kellős közepén nem akart havat látni. Tobolszkban úgyis rengeteg
hóesésben volt része.
A leányok intettek neki, hogy készen állnak a továbbindulásra.
Vendel rájuk mosolygott. Mosolyát öt megnyugodott, gyengéd tekintet
viszonozta.
Sorban végigcsókolta őket, majd nekivágtak a fennsíkról lefelé vezető útnak.
7. fejezet

MÁR MESSZIRŐL LÁTSZOTT, hogy várják őket. Úgy tűnt, mintha a törzs
legtöbb tagja eléjük indult volna. A fő táborhely előtti sík területen kisebb
embertömeg nyüzsgött.
Amikor közelebb értek hozzájuk, Vendel Irovárt és a két másik férfit ismerte
fel a fogadásukra egybesereglettek élén. Mögöttük pedig…
Te jó Isten! – gondolta. Ennyi nő! Férfiból pedig alig húszat számolt meg.
Nem véletlen, hogy kis barátnői annyira kétségbe voltak esve!
A leánykák otthagyták a szánokat és a nők csoportjához futottak. Egymás
szavába vágva lelkes beszámolóba kezdtek, amelynek értelmét Vendel szavak
nélkül is igencsak jól megértette.
Mélyen felsóhajtott, majd félrefordulva hosszú, kiadós káromkodásba kezdett.
Amikor ismét felnézett, mindenki részéről barátságos, nyugodt mosoly fogadta;
a nők tetőtől-talpig leplezetlen kíváncsisággal méregették.
Mélységesen szerencsétlennek érezte magát, ugyanakkor csak nagy
nehézségek árán tudta megállni, hogy nevetésben törjön ki, amiért ilyen
lehetetlen helyzetbe került. Mindazonáltal szívélyesen köszöntötte Irovárt és
másik két új barátját.
– Köszönjük, amit tettél – mondta Irovár. – Ez az öt lány volt a legnagyobb
gondunk. Túlságosan közeli rokonai a törzsünk valamennyi férfitagjának, ezért
nem nyúlhatunk hozzájuk. Ez a törvényeink ellen való.
– Értem. Nagyon egészséges törvény, csak éppen kár azokért, akiket sújt.
– Így igaz. Most azonban nehogy elkötelezettnek érezd magad! Nem kell úgy
bánnod velük, mintha a feleségeid lennének. Egyébként nemzettél nekik
gyermeket?
– Nem. Ebből a szempontból óvatosnak kell lennem.
Irovár értetlenül nézett rá, de részletesebb magyarázatra nem nyílott mód,
mert most már mindenki Vendelt akarta üdvözölni. Az ifjú azonnal felfigyelt egy
dombocskán mellettük álló nőre. Nem tartozott a legfiatalabbak közé, de
különleges látványt nyújtott. Valamivel magasabb volt az átlagos termetű jurák
nőknél, rendkívül egyenes tartású, méltóságteljes jelenség. Bundájának széles
ruhaujjába dugva tartotta a kezét. Egészségtelenül sápadt arcszínével kirítt a
jurákok közül. Pofacsontja nem volt olyan széles, mint az övék, vonásait pedig
finomabbaknak lehetett mondani. Egész idő alatt Vendelre tekintett, az ifjúban
pedig megmozdult valami, ahogyan pillantása a nőét keresztezte. Egy kis ideig
olyan hangulat fogta el, amelyre nem talált magyarázatot. Úgy érezte, mintha
sírás feszítené szét a mellkasát, miközben végtelen nyugalom lett úrrá rajta. A nő
ekkor csaknem észrevétlenül biccentett feléje, miközben szája szögletében
mindentudó mosolyra emlékeztető vonás jelent meg.
Vendel pedig egyre újabb és újabb jurákokat köszöntött, mindenki
sajátkezűleg akarta megérinteni és szőke haját megtapogatni.
Végül Irovárnak sikerült szóhoz jutnia.
– A feleségem köszönteni szeretne.
– Hogyne – mondta készségesen Vendel.
Irovár a dombocskán álló nő felé fordította a vendéget. Ugyanekkor egy
pillanat alatt elhallgatott a tömeg.
A nő enyhén biccentett, Vendel pedig mély meghajlással viszonozta a
köszöntést.
Az asszony mély, szívbe markoló hangon szólt hozzá:
– Beszélni kívánok veled. Te a házunkban laksz!
– Köszönöm – válaszolta Vendel. Az asszony nagyon rosszul beszélt oroszul.
Vendel sejtette, hogy azt a keveset, amit tudott, Irovártól tanulhatta.
– A feleségem nagyon beteg – magyarázta Irovár. – Ezért a nap legnagyobb
részében ágyban fekszik. A hivatása minden erejét kiszívja belőle. Ma azonban
mindenképpen ki akart jönni, hogy láthasson téged.
Vendel rábólintott. Tekintete ismét találkozott az asszonyéval, ami
mindkettejüket rövid időre gondolkodóba ejtette.
A nő végül e különös szavakkal törte meg a pár pillanatig tartó csendet:
– Te közülünk való vagy.
Ezzel megfordult és a sátrak felé indult.
VENDEL EGY ÓRA MÚLVA elhelyezkedett Irovár kunyhójában, amely
nagyobb és szilárdabb felépítésű volt a Vendel által eddig látottaknál. A többi
kaliba kúp alakú volt, ezt viszont rudakból álló külső gyűrű vette körül és tette
tágasabbá.
Vendelt étellel kínálták és az erjesztett kancatejet is újból meg kellett
kóstolnia. Most azonban aprókat kortyolgatott belőle, és kevéssel is beérte.
Irovár felesége tűzben égő szemével figyelte a vendég minden mozdulatát.
Vendel megtudta, hogy az asszonyt Tun-szijnak hívják, ami annyit jelentett,
mint “izzó szén”. Az ifjú úgy gondolta, ez a név nagyon is illik viselőjére.
Irovár olykor kénytelen volt tolmácsolni, bár csekély orosztudásával maga
Tun-szij is elboldogult.
– Bocsáss meg, amiért fekszem – fordult az asszony látogatójuk felé. –
Holnap este azonban küldetést kell teljesítenem, így minden erőmet össze kell
szednem.
Vendel bólintott, bár nem értette, miféle küldetést is kell teljesítenie. A
kunyhó tetejéről lelógó rénszarvasbőr két részre osztotta a helyiséget. Ezt
igencsak szokatlannak találta, és azon törte a fejét, mi lehet olyan szent, hogy el
kelljen rejteni a vendégek pillantásai elől. Vendel látta, hogy Irovár sohasem
megy a kunyhó elfüggönyözött sarkába.
– A feleségem nem ugyanabból a népből származik, mint én – magyarázta
Irovár, miközben szeretetteljes pillantást vetett Tun-szijra.
– Ez már eszembe jutott – vágott közbe gyorsan Vendel. – Ön nem hasonlít a
többiekre, nagyságos asszonyom.
Öntudatlanul is tiszteletteljes megszólítást használt. Tun-szij keserűen
elmosolyodott. Vendel ismét érezte, hogy szavak nélkül is milyen hihetetlenül
jól megértik egymást.
– Jó, hogy nem nemzettél gyereket a leányoknak – mondta az asszony. –
Nekem ugyanis másfajta terveim vannak veled.
– Ami engem illet, attól tartok, hogy semmiféle velem kapcsolatos tervre sem
marad idő – ráncolta össze Vendel a homlokát. – Nekem ugyanis minél előbb
tovább kell indulnom. Nem élhetek sokáig vissza a vendégszeretetükkel, de nem
is maradhatok. Nyolc éve nem jártam otthon és a szüleim biztosan halottnak
hisznek. Nem akarom, hogy tovább sirassák egyetlen gyermeküket.
Ez a beszéd már meghaladta Tun-szij gyengécske orosztudását, így Irovárnak
fordítania kellett.
Az asszony sokáig elgondolkozva nézett Vendelre, végül így szólalt meg:
– Tévedsz, Vendel. Innen nem tudsz nyugat felé haladni. Most nem.
– Miért nem?
Irovár vette át a szót.
– Karáig biztosan eljutnál. Az a nyenyecek fő tábora, majdhogynem kisebb
város. Kara és Narjan Mar között azonban puszta terület következik. Kopár,
lakatlan és tele van farkasokkal. Magányos ember sohasem hatol át rajta.
Irovár most népe saját elnevezését, a nyenyec nevet használta. Vendel
megértette, hogy a jurákok sokkal nagyobb népcsoport, mint gondolta. Ezt meg
is mondta Irovárnak.
– Bizony – bólintott a férfi. – Mi vagyunk a legnagyobb nép.
– De akkor csak akadnak valahol olyan férfiak, akik feleségül vehetnék az én
öt kislányomat? – kérdezte reménykedve Vendel.
– Tudod, ez nem olyan egyszerű dolog – vakargatta a fülét Irovár. – Mi
nyenyecek gyakran háborúval döntjük el a vitáinkat. Most éppen minden
közvetlenszomszédunkkal háborúzunk, és nem kínálhatjuk fel nekik, milyen
remek feleségeket szerezhetnének a sorainkból. Magad is láttad Szalehardot…
– Micsodát?
– Azt a nagy tábort, mielőtt kikötöttél volna azon a helyen, ahol rád
bukkantunk. Szalehardot városnak nevezzük, bár mások szemében nem az.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy elhaladtam egy város mellett?
– De bizony! Félnapi utazásra van onnan, ahol megtaláltunk.
Micsoda keserűség! Minden bizonnyal aludt – vagy öntudatlan volt, hiszen az
Obon töltött utolsó napokban alig bírta már erővel.
– Nem láttam azt a táborhelyet – mondta komoran. – Mi van vele?
– Nos, az ottaniak a legközelebbi szomszédaink, mi azonban nem
beszélhetünk velük. Olyan vérfürdő lenne belőle, amelyet ennyire kevés férfival
nem engedhetünk meg. Mindig a legelőterületeikről és a határaikról folyik a
vita…
– Nem ők a legközelebbi szomszédaink – szólt közbe szárazon Tun-szij.
Irovár arcán sötét árnyék suhant át.
– Igazad van, nem ők azok.
– Azok a legközelebbi szomszédaitok, akiket a társaid “vová”-nak neveztek?
Gonosznak?
– Okos fiú vagy – válaszolta Irovár. – Eltaláltad.
Mivel a háziak erről nem szóltak többet, Vendel folytatta a kérdezősködést:
– Nekem tovább kell mennem. Megpróbálhatnék délnyugat felé haladni.
– Erről aztán le kell hogy beszéljelek – mondta Irovár. – Nyugaton ott
leselkednek a gonoszok. Délnyugaton pedig? Ha átkelsz a hegyeken, a túlsó
oldalon Vorkuta vár rád. Megfognak, mielőtt háromig számolnál. Azonnal
rájönnének, hogy szökött hadifogoly vagy. Vorkutában nyüzsögnek az őrök, és
úgy szaglásznak, mint a vérebek!
– Nem hajózhatom nyugatnak a tengeren?
– A sodródó jégen át? Akkor legalább a nyár végéig várj, olyankor a legtöbb
helyen szabad az út. De nem hinném, hogy ilyen kicsi csónakkal túl messzire
jutnál.
– Ezt felejtsd el! – mondta tömören Tun-szij. – Itt maradsz, mert feleségül
veszed a lányunkat.
Vendelnek tágra meredt a szeme, egész lénye tiltakozott a terv ellen. Irovár
azonban minden jel szerint egyetértett az ötlettel.
– Szinszijev, a leányunk ugyancsak azok közé tartozik, akik túl közeli
rokonságban állnak az itteni férfiakkal – mondta Irovár.
– Ennek semmi köze sincs a dologhoz – vetette közbe Tun-szij. – Minden jel
arra mutat, hogy Vendel feleségül fogja venni Szinszijevet. Ő az, akire vártunk.
– Amikor a feleségem azt mondja: “mi”, nem a nyenyecekre, hanem a saját
törzsére gondol.
– De én nem akarok megnősülni – tiltakozott Vendel. – Én ugyanis átkos
örökséget hordozok magamban, amelyet nem akarok átadni az ő népének.
 Tun-szij felült. Izzott a szeme, de nem szólt semmit.
Ehelyett visszahanyatlott fekhelyére és felnézett a kunyhó tetejére. Milyen
kifejezés is jelent meg az arcán? Önkívület? Fájdalmas, mindentudó önkívület.
– A feleségem kihalófélben lévő nép sarja – mondta csendesen Irovár. – Alig
maradtak maroknyian.
– Hol van a hazájuk? – kérdezte Vendel.
– Az őshazájuk? Nem tudom, de az idők kezdetén jártak erre. Négyen pedig
itt maradtak és a nyugati hegyekben telepedtek le. Ugye ma láttad a hegyeket?
Az én népem fél azoktól a hegyektől. Mert az ottaniak évszázadok óta a népem
rossz szellemei voltak.
És mégis közülük választottál feleséget – gondolta Vendel.
Nem folytathatták tovább a beszélgetést, mert hirtelen két kamasz, egy fiú és
egy lány lépett a kunyhóba. A fiú anyja szemét és külsejét örökölte. A rendkívül
kedvetlenül viselkedő, erős testalkatú, magas lánynak határozottan mongolos
arcvonásai voltak.
– Nos, megjöttek a gyermekeink – állt fel Irovár. -Ez a lányunk, Szinszijev,
akinek a neve annyit tesz, mint “kismadár”. Ő pedig Ngut, a fiunk. Egykor ő lép
majd anyja nyomába. Az ő neve “vadászösvényt” jelent. Gyermekeim, ez az ifjú
Vendel.
Tun-szij mondott valamit a lányának, aki erre undorodva elfintorodott. Utána
a kunyhó egyik félreeső részébe húzódott vissza.
Minden bizonnyal nemcsak én ellenzem kettőnk házasságkötését – gondolta
Vendel. A szeme sarkából a távoli kuckóban ülő lányra sandított, és egyre
inkább meggyőződött róla, hogy Szinszijev az a fehérszemély, aki biztosan nem
kell neki.
Miután feltételezte, hogy a gyermekek nem tudnak oroszul, így szólt
Irovárhoz:
– Mi történik az öt lánykával? Úgy vélem, értük is felelősséggel tartozom.
– Azt akarod mondani, hogy mind az ötüket feleségül kellene venned? –
mosolygott Irovár.
– Ennyi feleség túl sok lenne – felelte Vendel. – De legalább az egyik…
– Csak nem hiszed, hogy ez menni fog? – válaszolta férje helyett Tun-szij. –
Nagyon jó, hogy útközben magadévá tetted őket, de most már felejtsd el az
egészet! Mert ha egyet vagy kettőt kiválasztasz közülük, a többi féltékeny lesz
rád vagy mélyen meg fog sértődni.
Vendel bólintott. Ezt igazán meg tudta érteni. Mégis úgy gondolkodott, a
történtek után felelősséggel tartozik irántuk.
– És ha feleségül veszem a leányukat? Akkor nem sértődnek meg?
– Nem, mert másvalakit veszel el. Egyébként sem mernek szembeszállni az
akaratommal.
Tun-szij mindezt ellentmondást nem tűrő tekintéllyel jelentette ki. Vendel
közben azon gondolkozott, ki is valójában ez az asszony, akinek jövevény létére
ekkora hatalma van a törzs felett.
– A lányunk egy kicsit ugyan elutasítónak tűnik, - mondta békülékenyen
Irovár – de azért viselkedik így, mert szerelemre gyulladt a törzs egyik ifjú
fókavadásza iránt. Ő azonban Szinszijev unokatestvére, sőt három másik
lánynak is a jegyese. A lányunk tehát szabad, neked csak azt kell
bebizonyítanod, hogy méltó vagy a kezére.
– Micsoda?
– Az a férfi, aki nem bizonyítja be, milyen jó vadász, vagy hogy ennyi meg
ennyi rénszarvasa van, nem kaphat feleséget. Sőt, harcban legalább öt férfit is le
kell győznie.
Vendel megkönnyebbülten bámult a házaspárra.
– Akkor azonnal megbukom, mert sohasem ölök meg egyetlen állatot sem.
Rénszarvasaim sincsenek, és olyan gyenge vagyok, hogy közelharcban még egy
ötéves fiút sem tudnék legyőzni. A menekülés minden erőmtől megfosztott.
– Hamarosan visszanyered az erődet. Most azonban térjünk nyugovóra,
holnap majd megvitathatjuk a feltételeket.
Vendelnek Irovár és a fiú közelében terítettek le néhány, ágynak használatos
állatbőrt. A nők velük szemben feküdtek le. Az este folyamán azonban egyikük
sem ment a helyiséget kettéosztó “függöny” közelébe.
Holnap megszököm – gondolta Vendel. Vagy már ma éjjel lássak hozzá? Ezt
most nem tehetem. De holnap éjszaka istenuccse kereket oldok! Addig legalább
lesz egy kis időm arra, hogy alaposabban megtervezzem a szökést.
A kunyhóban meleg és a füsttől nehéz volt a levegő. A mindenhol jelenlevő
szúnyogok körbezümmögték, Vendel azonban még Tobolszkban megtanulta,
miképpen riassza el őket úgy, hogy bizonyos gyógyfüvekkel dörzsöli be a testét.
Ez nagyon sokat segített neki hosszú utazása során az Irtisen és az Obon, ahol
néha olyan sűrűn rajzottak a szúnyogok, hogy gyorsan mozgó ködoszlopnak
tűntek.
Ezt a kunyhót valami titokzatos, rejtett dolog is megülte. Semmi köze sem
volt a fiatal lány jelenlétéhez, akit feleségül kellett volna vennie (az ég óvjon
tőle!), hanem Tun-szijjal és a lezárt szeglettel állott összefüggésben.
Ehhez azonban semmi köze sem volt. Úgyis csak egy napig marad, utána
pedig már messze jár!
Nehezen tudott aludni, mert furcsa érzés fogta el. A függöny mögött valami
ismeretlen rejtőzött, ami mintha mozgott volna. Ugyanakkor úgy érezte, mintha
révbe érkezett volna. Ezt egyáltalán nem értette, mert egyáltalán nem akart itt
maradni.
“Te közülünk való vagy.” “Te vagy az, akire vártunk.”
Különös szavak, amelyeknek nem tudta kibogozni az értelmét.
TALÁN NÉHÁNY ÓRA hosszat aludt. Nagyon korán, jóval mindenki más
előtt ébredt fel. Óvatosan nyújtózkodott és kilopakodott a kunyhóból.
A nyáron le nem nyugvó nap alig melegítette fel a vidéket. A tábor az igazak
álmát aludta. A sátor vagy inkább nyírfakéreggel borított kunyhó előtt fekvő
egyik kutya ránézett ugyan, de figyelemre sem méltatta. Ettől az idegentől nem
várhatta, hogy vadászatra induljanak vagy falatot dobjon oda neki.
Vendel sok sátor mellett haladt el. Az egyik mellett két hosszú csontdarab
feküdt a földön. Előző este látta, amint egy férfi addig dörzsölte egymásnak
őket, amíg sikerült tüzet csiholnia. Az illető az akkor frissen érkezettek közül
való volt, akik ahhoz készülődtek, hogy ezen a jeges vidéken töltsék a nyarat.
Vendel kénytelen volt beismerni, hogy szép a táj. Mintha az örökkévalóság
egy darabja lenne.
Dél felé nézett. Az a hegylánc bizonyára az Ural északi vége. Arra terül el
Vorkuta… Ezt a rettegett és gyűlölt nevet már Tobolszkban hallotta. Azon a
helyen semmiféle könyörületet sem ismertek.
Vajon mi van nyugaton?
Köszönöm, azokat a hegyeket is láttam már!
Kékeszöld jéggel és soha el nem olvadó hóval borított fekete szikláik éles,
csipkézett körvonalúak. Különös módon itt-ott rózsaszínűnek hatottak, de nem a
nap sugárzásától, hanem mintha megült volna rajtuk az az árnyalat.
A gonoszság hegysége. Micsoda ostobaság!
Mégsem hatott valami hívogató vidéknek, amikor arra gondolt, ne
kockáztassa-e meg arrafelé az átkelést.
Folytatta felderítőútját. Emberi időszámítás szerint még éjszakának kellett
volna lennie, de ezen a vidéken nyáron sohasem nyugodott le a nap.
Várja ki a nyár végét? Azt már nem! Azonnal tovább akart indulni, úgy
gondolta, szülei túl régóta várnak reá, ő pedig minél előbb otthon akart lenni,
mielőtt még késő lesz. Nem tudhatja, meddig élnek. És ha anyja… Nem!
Sok néma épület, rengeteg rénszarvaskarám és alvó kutya mellett haladt el.
Hirtelen valami különös helyre érkezett.
Ezt is kerítés övezte. Bement a kapun. A bekerített térség a táborhelyet
környező magaslatnak támaszkodott. A kapu mindkét oldalánál és odébb is
furcsa, hosszúkás kőrakások álltak. A kőhalmok tetejét csontból és fából készült
szobrocskák díszítették.
Vendel továbbment a térség közepe felé. Belül különböző totemoszlopok
meredtek az égnek, a kereszt-rudakról pedig mindenféle tárgy lógott le. Egészen
középen egyfajta oltár, vagy inkább áldozati hely volt. Vendel megborzongott. A
Jéghegyek Népének azon tagjai közé tartozott, akik hittek Istenben és a
kereszténységben. Az áldozati rítusokat tőle teljesen idegen, pogány dolognak
tartotta. Ám belátta, hogy nincs joga elítélni a nyenyeceket vallásuk miatt.
Hátrafordult – és megborzongott.
Legalul a kapunál magas, feketébe öltözött alak állt. Némi időbe tellett, amíg
Vendel megértette, hogy Tun-szij az, aki éppen feléje indult. A lehető
legfinomabb cobolyprém volt rajta, fekete haja pedig szalagokkal díszített két
varkocsban hullott a vállára. Vendelt ismét megdöbbentette, hogy Tun-szij síri
haloványsága ellenére milyen erőt sugárzó jelenség.
Vendel az asszony felé lépett.
– Bocsásson meg – mondta csendesen. – Bizonyára szent területre tolakodtam
be.
Tun-szij gyorsan elhúzta a száját.
– Egyikünknek sem jelent semmit. Ezek a nyenyecek istenei.
– Úgy látom, elég sok van belőlük.
– A nyenyecek mindenben istenséget látnak. A hegynek, a folyónak, a hónak
is van istene. De főistenük is van, akit Numnak hívnak. Az ő képmását látod ott
az oltár fölött.
– De Ön más isteneket tisztel, Tun-szij asszony?
– Nekünk hét istenünk van és öt szellemünk. Ennyi elég.
Vendelnek is ugyanez volt a véleménye.
– Nekünk csak három istenünk van – mondta az egyszerűség kedvéért
némileg eretnek módon. – Az Atya, Jézus Krisztus, a fia és a Szentlélek.
– És te hiszel bennük?
– Igen. Erre neveltek.
– Ezért nem tudsz többet – mondta gőgösen Tun-szij.
Olyan rosszul beszélt oroszul, hogy Vendelnek nagyrészt találgatnia kellett,
mit is akar mondani.
– És ezek a kőrakások mik? – kérdezte Vendel, miközben visszafelé indultak
az áldozati helyről.
– Nem látod? Hiszen ezek sírok! Nagy vadászok sírjai. Az örökké fagyott föld
miatt nem tudjuk eltemetni a halottainkat. Itt azonban csupán néhányan
nyugszanak – a legnagyobbak, akik továbbadják a vadászszerencsét. Mindenki
mást a szokásos módon temetnek el.
Vendel ezen hosszasan eltöprengett. Ha nem tudnak a földbe leásni… Akkor
vajon miképpen temetkeznek “a szokásos módon”?
– Ki vagy te, Vendel?
A kérdés olyan váratlanul érte, hogy hevesen összerándulva tért magához
gondolataiból.
– Ki vagyok? Svéd katona.
Tun-szij ügyet sem vetett erre a válaszra.
– Nagyon jól tudom, hogy hárman a szellemeink közül vezettek ide, de…
Vendel úgy találta, eljött az ideje annak, hogy egyszerűbben szólítsa meg az
asszonyt, elvégre most már bizalmas barátok voltak.
– Amikor “a szellemeinkről” beszélsz, ugye a saját néped szellemeire
gondolsz, nem a nyenyecekéire?
– Így van. Mondtam már, hogy öt szellemünk van. A föld, a levegő és a víz
szelleme vezetett ide hosszú utadon a hazádból, hogy feleségül vedd a
leányomat. De ki vagy? Hova valósi a családod?
– A családom? – nézett Vendel csodálkozva az asszonyra. – Grip a neve,
apám a svédországi Skaanéban őshonos gazdag paraszti nemzetség sarja.
Tun-szij számára semmit sem mondtak az előbbi nevek. Legyintett és átható
szemével Vendelre nézett.
– Felejtsd el őket! Másfajta vérnek kell az ereidben folynia.
Vendelnek végre eszébe jutott furcsa származása.
– Igen – mondta vonakodva. – Anyám különös nemzetségből való…
– Mesélj az anyádról – kérte gyengéden Tun-szij.
– Igen, de nagyon bonyolult történet. Anyai nagyanyám, Lene volt az, aki…
– Folytasd!
Vendel váratlanul az asszony felé fordult.
– Honnan tudod, hogy magamban hordozom azt az átkos örökséget?
– Tegnap mondtad, hogy nem szabad gyermekeket nemzened.
Milyen egyszerű volt a válasz! Mit is gondolt az előbb?
– Folytatom, ha hallani akarod.
– Folytasd! Ha feleségül veszed a leányomat…
– Ezt nem kellene – mondta határozottan Vendel. – De megpróbálom
elmondani. Akkor te magad döntsd el, kockáztatni akarod-e a lányod életét.
Tun-szij várakozóan nézett rá.
– Nem tudom, hol is kezdjem – mondta Vendel keservesen felsóhajtva. –
Átok ül a nemzetségünkön.
– Azon a nemzetségen, amelyből anyai nagyanyád származik?
– Igen. Az a nemzetség Norvégiába valósi. Tudom, milyen bolondságnak
tűnik, de bizony úgy van, hogy minden nemzedékből legalább egy gyermek
átokkal terhelten születik. Az ilyeneknek mindig belehal a szülésbe az anyjuk,
mert ha a gyermeket nagyon komolyan sújtja az átok, akkor szörnyeteg. De talán
túl bonyolult szavakat használok…
– Nem, nem. Rosszul beszélek ugyan oroszul, de mindent megértek, amit
csak mondasz. Meg kell tudnod, hogy Irovárral együtt voltam Vorkutában.
– Te is?
– Igen. Őt is miattam fogták el. Lent a tajgán, a téli táborunkban történt.
Néhány ellenségünk vádolt be.
Megmutatta a csuklóját, amelyet ugyanolyan szörnyű hegek éktelenítettek,
mint Irovárét.
– Ott ment tönkre az egészségem. Beteg a tüdőm és kevés erőm maradt. De
mindkettőnket sikerült kiszabadítanom a fogságból.
Emlékeibe merülve, álmodozva nézett maga elé, miközben sápadt arcában
feketén izzott a szeme.
– Folytasd csak – mondta. – Nagyon érdekel, amit mesélsz. Mióta ül átok a
nemzetségen?
– Azt mondják, a XIII. század óta. Vagyis ötszáz éve – magyarázta Vendel. –
Volt egy gonosz ember, aki… Nem, olyan ostobaság! Mesebeszéd az egész.
– Hallani akarom!
A sírkövek között fütyült a szél. Az áldozati hely kapuja mellett a tajgáról
kunyhóépítéshez ideszállított és egymásra feltornyozott nyírfatörzsek hevertek.
Erre a kezdetleges ülőhelyre telepedtek le. Vendel a legközelebbi sír lazán
egymásra rakott kövei közé sandított, nem látszik-e az alattuk nyugvó halott, de
semmit sem vett észre.
Tun-szij nem beszélt olyan folyékonyan, amint azt az alábbiakban leírjuk.
Sokáig keresgélte az orosz szavakat, és amikor rájuk talált, helytelen kifejezést
használt, vagy pedig annyira leegyszerűsítette a ragozást, hogy Vendel igencsak
törhette a fejét, mit is akar mondani az asszony.
Az ifjú folytatta az elbeszélést.
– Csaknem kétszáz évvel ezelőtt élt egy másik ősöm, akinek ugyanaz volt a
neve, mint annak a gonosz embernek. Neki sikerült enyhítenie az átkon. Ezért a
“Jó” jelzőt kapta.
– Ide-oda csapongsz az elbeszéléseddel. A gonoszról akarok hallani!
– Vagy úgy – sóhajtott fel Vendel. – Akkor a legelején kell kezdenem.
– Szerintem az lesz a legjobb.
Tun-szij még mindig teljesen mozdulatlanul, bundájának ujjába dugott kézzel
ült. Vendel érezte, milyen különös feszültség árad belőle, miközben rendkívüli
mértékben összpontosítja figyelmét.
– Azt mondják, hogy a Jéghegyek Népe kelet felől jött. Így hívják a különös
nemzetséget, és az anyai nagyanyám rokonai mind viselik is ezt a nevet.
– Honnan tudják, hogy kelet felől jöttek?
– Hm. Így szól a monda. A “jó ember” leszármazottjai közül két,
természetfeletti képességekkel megáldott nőnek látomása volt. Megjelentek
előttük az őseik, amint elűzték őket őshazájukból, amely a fagy és a jég országa
volt. Majd nyugat felé vándoroltak, amíg megfogyatkozva Norvégiába nem
értek. Az én hazám, Svédország egyik szomszédja Norvégia.
A táborban nyüszíteni kezdett néhány kutyakölyök.
Vendel hallotta, amint anyjuk mérgesen rájuk mordul, erre a kölykök rögtön
elhallgattak. A nagy rénszarvascsordák irányából ezalatt mindvégig a paták
dobogásán átszűrődő torokhangok hallatszottak.
– Ahogy mondtam már, ötszáz évvel ezelőtt történt, hogy a Jéghegyek
Népének egyik tagja Norvégiában felment a hegyek közé. Gonosz ember volt, és
még gonoszabb lett. A hegyek magányában ugyanis megkereste a Sátánt.
– Ki az?
– A vallásunk gonosz lénye.
– Vagy úgy! Akárcsak Nga a nyenyeceknél. Nga Num fia és nagyon gonosz.
– A Sátán nem a mi Istenünk fia, de a teremtménye, aki fellázadt ellene, ezért
az Úr a mélybe taszította. Van tehát közöttük némi hasonlóság. És hogy hívják a
te vallásod gonosz istenségét?
– Nekünk nincs rossz istenünk. Csak Sama, a sziklák és a halál szelleme. Ő
azonban nem a gonoszság szelleme, hanem a meghiúsult reményeké.
– Ő is ártó hatalom – bólintott Vendel. – Mindenesetre Gonosz Tengel a földi
hatalomért szövetséget kötött a Sátánnal.
– Tengel volt a neve? – kapta fel a fejét Tun-szij.
– Igen. Azonban homály fedi, miként jutott kapcsolatba a Sötétség
Fejedelmével. A hagyomány szerint Tengel nagyon jól értett a varázsláshoz és
egy üstbe mindenféle füvet meg egyéb csodaszert tett.. Főzetet készített belőlük
és megitta. Ilyen módon megjelenésre kényszerítette a Gonoszt. De cserébe meg
kellett ígérnie, hogy leszármazottai közül minden nemzedékből legalább egy a
Sátánt fogja szolgálni. Azóta minden nemzedéknek legalább egy tagja átoktól
sújtva jött a világra. Vagyis Gonosz Tengel saját gyermekeit és leszármazottait
adta el, hogy neki magának jól menjen a sora.
– Hm – suttogta Tun-szij. – Tehát így történt!
– Úgy tartja a monda, Gonosz Tengel utána elásta az üstöt. Amíg meg nem
találják és ki nem ássák, benne a főzettel, átok ül a nemzetségen.
– Nem – suttogta lassan a fejét rázva Tun-szij. – Azt hiszem, hiányos a
történeted.
– Ugyan miért?
– Nem tűnik igaznak. Többet nem mondhatok.
Vendel várt egy darabig, majd mivel az asszony hallgatott, így folytatta:
– Akkor tehát megérted, miért tartok a gyermeknemzéstől?
– Nem azt mondtad, hogy egy másik ember enyhített az átkon? – ragadta meg
Tun-szij az ifjú karját.
– Igen, de nem eléggé. Jó Tengelnek köszönhetően az átoksújtotta sarjak
emberi tulajdonságokat vettek fel. Három olyan utóda él, aki ifjúkorában felvette
a harcot a megtestesült gonoszsággal. Mind a hármuknak sárga fényben izzik a
szeme, ami az átokverte sarjak ismertet3jele.
Tun-szij hosszasan gondolkozott a hallottakon.
– Értem. Most már mindent értek.
– Híres gyógyítók vannak közöttünk, – mondta Vendel – akik mindent tudnak
a gyógynövényekről és orvosságokról. Puszta kézrátétellel a legsúlyosabb
betegségeket is meg tudják szüntetni.
– De te nem vagy ilyen? – kérdezte vágyakozva az asszony.
– Sajnos nem. Legfeljebb jelentéktelen mértékben.
Tun-szij csalódottan felsóhajtott.
– Ezért arra kérlek, ne szolgáltasd ki ennyire bizonytalan sorsnak a leányodat!
Az asszony felállt, mert látta, hogy Irovár tart feléjük sietős léptekkel.
Példáját Vendel is rögtön követte.
– Te nem érted – suttogta Tun-szij. – Egyáltalán semmit sem értesz belőle!
Mély tüzű szemével meghitten pillantott Vendelre. Egyikük sem szólalt meg,
amíg Irovár oda nem ért hozzájuk.
– Úgy, tehát itt vagytok! Kedvesem, jól tudhatod, hogy nem teheted ki
magadat az éjszakai hidegnek!
– Az éjszakának vége, rajtam pedig meleg ruha van – válaszolta az asszony és
visszaindult a kunyhók felé. – Gyere, Vendel! A faluban megkezdődött a nap.
8. fejezet

VENDEL ARRA HASZNÁLTA FEL a napot, hogy felmérje a terepet és a

szökés esélyeit. Igen, szökésnek tekintette elutazását, pedig barátságos emberek
közé érkezett. Tun-szij hihetetlenül erős akarata vasabroncsként fogta körül. A
fiatal Szinszijev ugyanúgy berzenkedett házasságuk tervétől, mint ő, és
következetesen kerülték egymást. Fivére, Ngut nyitottabban viselkedett, azonban
nem beszélt oroszul, ezenkívül anyjának ijesztően átható szemét örökölte, így
közelebbi kapcsolatba nem kerültek.
Annyi világos volt, hogy Vendel nem menekülhet el csónakon. Nyugaton
még erősen zajlott a jég. És ha az Ural északi nyúlványai és a tengernél lévő,
félelmetes, csipkézett sziklák között nyerhetne egérutat? A kilátások ott sem
tűntek valami rózsásnak. Ebben az esetben alacsony fennsíkra kellene
felkapaszkodnia, ahol a nyenyecek szerint a gonoszság honol, ami sok mindent
jelenthetett.
De ha valamilyen fegyvert szerezne?
A nap folyamán jégpára ereszkedett a nyugati sziklák fölé, elrejtve szaggatott
csúcsukat. Vendel Irovárral tartott, hogy segédkezzék neki a halászszerszámok
javításánál, és arra használta fel az alkalmat, hogy megkérdezze:
– Odaát valóban meg tudnak élni az emberek?
Irovár csak nagyon lassan vette rá magát a válaszadásra:
– Nem akarom őket embereknek nevezni, bár néhányan biztosan laknak ott.
– De hiszen onnan szereztél magadnak feleséget!
– Így van – mosolyodott el Irovár az emléktől meghatódva. –
Megszigonyoztam.
– Micsoda?
– Elveszítette a csónakját és sérülten egy sodródó jégtáblán hányódott. Én
pedig fókának néztem és eltaláltam a szigonyommal. Utána a gondját viseltem.
Azok között odaát rettenetes lények laknak, egyszer régen pedig történt velük
valami szörnyűség, bár nem tudom, mi. Mindenesetre az ellenségeink, és mindig
is azok voltak. Egyetlen vigaszunk, hogy most már annyira kevesen vannak.
Nem mernek megtámadni bennünket.
– És Tun-szij nem vágyódik vissza közéjük?
Irovár a ködbe burkolózó hegyek felé tekintett.
– Erről sohasem beszélt. De nem tudom… Azt hiszem, fáj neki, amiért
szétszakadtak a szálak.
– Ez csak természetes.
 Vendel ismét észrevette, hogy mintha rózsaszínű ragyogás borította volna be
a távolban a havat, noha a nap még nem hatolt át a párán. Megkérdezte Irovárt,
mi az.
– Jól látod. Azokat a hegyeket Taran-gajnak hívják, ami annyit jelent, mint “a
vörös hó földje”. Amikor leánykérőben jártam arra, megpróbáltam megvizsgálni,
mi az, de csak annyit láttam, hogy a hó enyhén vörös színű. Tun-szij azt hiszi,
virágok nőnek a havon. Vendel elmosolyodott, pedig Tun-szij nem is tévedett
nagyot. Vannak olyan moszatok, amelyek még az örök havon is megélnek.
Újra rossz érzéssel nézett a távolba. Nem értette, hogy akad olyan nép, amely
e vad szirtek között képes lakni. Hirtelen nyilallni kezdett a szíve és olyan erős
részvét fogta el, hogy csaknem sírva fakadt. Vagy talán más volt ez a különös
érzés? Aggodalom, esetleg vágyakozás?
Ezt bizony nem értette.
Később, amikor körbesétált a faluban, csendes pisszegésre figyelt fel.
Az egyik sátor nyílásából öt boldog, mosolygó arc nézett ki. Odament és
rögtön behúzták a sátorba. – Itt laktok? – kérdezte, majd jelbeszéddel kénytelen
volt megismételni a kérdést.
Újabb kuncogás. Nem, csak ketten laknak itt a családjukkal. De a család most
nincs itt, így…
Vendelt a fekhelyül szolgáló állatbőrök felé húzogatták. Most azonban nem
volt kedve ahhoz, hogy esetleg felbukkanó családtagok lepjék meg őket.
Barátságosan megcirógatta az arcukat és jelezte, hogy tovább kell mennie. A
leánykák mosolygó arcára azon nyomban szomorúság ült ki.
Szegény kicsikék – gondolta, miután sikerült tekintélyvesztés nélkül kijutnia
a sátorból. Hogyan segíthetnék rajtuk? Hiszen én felelek értük. Mit csináljak,
hogy boldog és értelmes legyen az életük?
Amikor nem sokkal később Irovár magával vitte a legközelebbi
szomszédaihoz, akikkel természetesen rokonságban is állott, megértette, hogy a
tábor többi lakója nem olyasmikről szokott beszélgetni, mint Irovár és a
felesége. Vendel ugyan nem sokat értett társalgásukból, Irovár azonban szívesen
fordított. A többiek bizony igen kevés dologról cseréltek eszmét egymással.
Legfőbb témájuk a vadászat és a halászat volt, s közben ujjaikkal – ha nagy
szerencsével jártak, még a lábujjaikkal is – mutatták, hány állatot ejtettek el.
Gondolataikat a mindennapos fáradalmak, a családjuk és a szomszédaik kötötték
le. Ennél távolabb nem terjedt a látókörük, ami érthető is volt. Vadászszerencse,
újabb gyermekek – és a rengeteg betegség. Ha másnap kedvező a nap, a hold és
a csillagok állása, sőt az időjárás is, akkor új sátrat verhetnének… Irovár és Tun-
szij, ha szörnyű élményeket szerezve is, de mégiscsak kint jártak a nagyvilágban,
és más népek gondolkodásmódjával is megismerkedtek. Vendel egyre jobban
kezdte érteni, miért élveznek akkora tekintélyt a faluban.
Hamarosan többet is megértett. Amikor késő délután – nehéz volt számon
tartania, milyen napszak is van, hiszen állandóan sütött a nap – visszatért újabb
felderítő körsétájáról Irovárék kunyhójába, váratlan látványban volt része.
Tun-szij kitárt karral állt a padlót alkotó gyékény közepén, miközben a férje
éppen valami egészen elképesztő gúnyába öltöztette.
– Gyere be, Vendel – szólt hozzá Irovár. – Előkészítem Tun-szijt a mai estére.
Tudod, ő maga nem nyúlhat a ruhákhoz.
Vendel elképedt a látványtól, pedig nem ez volt az egyetlen újdonság, amitől
csaknem leesett az álla: a helyiség másik részét rejtő rénszarvasbőrt félrehúzták.
Az odabent tartott holmi megdöbbentette s ámulattal töltötte el.
Fából és rozmáragyarból faragott bálványok, egy hatalmas, lapos dob,
amelyről állati és emberi csontok lógtak le csörgők gyanánt, állatok és emberek
koponyái, mindehhez rengeteg olyan tárgy járult, amelynek eredetéről és
rendeltetéséről fogalma sem volt.
– Látod, Tun-szij a sámánunk – mondta büszkén Irovár. – Ma este átmegy a
szellemek világába. Jó nyárért és sok más dologért jár közben a szellemeknél.
Hamarosan mindenki itt lesz.
Vendelnek eszébe jutott, hogy a sátor körül valóban összegyűlt már néhány
férfi.
Sámán?
– De hiszen ő nő és más hitű!
– A sámánhit egész Szibéria vallása – mondta Irovár. – Az sem szokatlan,
hogy nőkből lesz sámán. Tun-szij erre született. Sokan azonban csak akkor
válnak sámánná, miután komoly kedélybetegségen estek át. Tun-szij után Ngut
veszi át a tisztséget. Ű is születésétől fogva rendelkezik a szükséges
adománnyal, Tun-szij pedig kitanította a sámánságra. Most már megérted, miért
vagyunk ennyire fontos család.
Irovár széles, jóindulatú arca ragyogott az örömtől. Vendel helyeselt.
– Hogyne, hogyne. Te magad pedig a törzsfőnök vagy, ugye?
– A mi nemzetségünké. De az egész tábor három nagycsaládból áll, így még
két velem egyenrangú főnök is van. Mindannyiunknak a közelben vannak a
legelőink, és a mi feladatunk azon őrködni, hogy ne támadjon vita közöttünk.
Nem engedhetjük meg magunknak az újabb civakodást.
– Tehát Ngutnak is megvan a képessége hozzá… – dünnyögte Vendel. – Nem
csodálom. A szeme…
– Igen. A feleségem azt mondja, jó sámán lesz belőle. Mindennap tanítja.
– Sietnem kell – mormogta az asszony.
– Nem szabad így beszélned – mondta elszorult hangon Irovár.
 Vendel azonban úgy vélte, Tun-szijnak igaza van. Nagyon gyenge és
törékeny volt, és egész éjszaka köhögött.
Tun-szij mestersége izgalmas volt ugyan, Vendel mégis tovább akart állni. Az
asszony ismét arra kérte, maradjon közöttük, de Vendel otthoni kötelezettségeire
hivatkozva megint nemet mondott.
Miután szép idő volt és a szél sem fújt erősen, a szertartásra a sátoron kívül
került sor. Vendel egyre erősebb sugdolózást hallott kívülről, miközben figyelte,
hogyan ölti fel Tun-szij egyik sámánruháját a másik után. Irovár sorra adta fel rá
az állati fogakból, karmokból és medvekörmökből álló öveket, csengettyűket és
színes szalagokat.
Irovár felvilágosította, hogy őrajta kívül tulajdonképpen senkinek sem volna
szabad látnia a sámán öltöztetését, Tun-szij azonban elmagyarázta neki, hogy
Vendel valamiféle különös tulajdonsággal rendelkezik. Kijelentette, hogy a
szertartás alatt, miközben árnyéklelke elhagyja testét, megkeresi a vendég lelkét.
Vendel úgy gondolta, ez nem hangzik valami biztatóan.
Irovár befejezésül hátul sastollakkal díszített fejfedőt erősített Tun-szij
fejéhez, amelyről elölről az arcát eltakaró vastag, fekete bojtok csüngtek le. A
sámánasszony külleme mostanra valóban ijesztővé vált, egyszerre rejtélyessé és
taszítóvá. Legkülső köpenyét titokzatos mintákba rendezett bőrcsíkok borították.
Irovár végül még felesége kezébe adta a nagydobot. Vendel észrevette, hogy a
hátoldalán valamilyen istenség fogónak használható alakját faragták ki. Tun-szij
másik kezébe durva dobütőt vagy kereplőt kapott, amely Vendel megítélése
szerint bálnacsontból készülhetett.
– Gyere most ki, Vendel – mondta csendesen Irovár. – Tun-szijnak időre van
szüksége, hogy összeszedje magát.
Kimentek. Odakint időközben csaknem az egész tábor népe összegyűlt.
Félkörben vették körül a kunyhót, csak a bejáratnál hagytak szabad helyet.
Vendel úgy látta, hogy a jurákok egytől-egyig a kunyhó nyílására szegezik a
tekintetüket.
– Tun-szij azt akarja, hogy itt foglalj helyet – suttogta Irovár. – Ülj mellém,
úgyis segédkeznem kell neki.
Vendel a sátor falánál telepedett le. A szabad hely közelében felfigyelt Ngutra
és Szinszijevre; a lány azonnal tüntetően elfordította a fejét, amikor tekintete
Vendelével találkozott. Csak így tovább, te beképzelt majom! Ha tudnád, hogy
mennyire nem érdekelsz – gondolta a fiú. Ngut a jelek szerint anyja
felbukkanására összpontosította minden figyelmét.
Valaki integetett Vendelnek. Az embertömeg közepéből öt boldog, odaadó
arc sugárzott felé. Óvatos kézmozdulattal viszonozta üdvözletüket és félénken
feléjük mosolygott. Ők minden titkát ismerték – akárcsak ő az övékét.
 Nyugat felé nézett, ahol a vörös hó földjén oly nagynak tűntek a csipkézett
sziklák. Taran-gaj… Ez Tunszij népének nyelve lehetett, miután ők laktak ott.
Az asszony elmagyarázta neki, hogy a Tun-szij nevet a jurákok vagy másképpen
nyenyecek adták neki. Gyermekkorában ugyancsak “izzó szénnek” hívták, de
egészen másképpen hangzott az ő nyelvén.
Milyen titok rejtőzik a távoli, szaggatott szirtek mögött, amelyek ennyire
rémítik és csalogatják? Miért hasít mindig fájdalom a szívébe, amikor csak látja
őket? El akart menni innen, nem akarta többé látni őket, különben az lesz a vége,
hogy a hegyek magukhoz vonzzák és majd ott leli halálát, miután belezuhan
valamelyik alattomosan tátongó szakadékba.
Honnan támadt ez az őrült gondolata?
Ismét az egybegyűlt sokaságra nézett, de rendkívüli erőfeszítésébe telt, hogy
elfordítsa tekintetét a rémület hegyvidékéről.
Napközben sok helybeli köszöntésére adódott alkalma. A nyelvi nehézségek
ellenére mindenki barátságosan fogadta. Mindenüket megmutatták neki, amijük
csak volt, gyermekeiket, szánjaikat, művészien megmunkált használati
tárgyaikat. A nyenyecek megértették, hogy Vendel nem ismeri kultúrájukat,
egyben pedig valamiféle hódolatteljes tiszteletet éreztek iránta. Hiszen annyira
különbözött tőlük, olyan magas, délceg és világos hajú volt. Arcvonásai szintén
eltértek az övékétől. Vendelnek ugyanúgy tetszettek a nyenyecek, mint ahogyan
azok elmondhatatlanul szépnek találták finom vonalú arcát és barátságos szemét,
amely úgy ragyogott, akár a derült égbolt kékje. Vendel kedvesen mosolygott
rájuk és minden iránt érdeklődést tanúsított, de mindvégig tartózkodón
viselkedett. Néhány óra múlva úgyis otthagyja őket, és nem akart érzelmileg
kötődni ehhez a csodálatos néphez. Ha majd mindnyájan alszanak, fogja a
batyuját és a tundrán át elindul haza, nyugat felé.
Haza!
Gyönyörű szó! Megjelent előtte gondosan művelt földek övezte szülőháza, a
mögötte ültetett tölgyfa. Az a tó, amelynél minden tavasszal és ősszel hattyúk és
vadludak gyülekeztek, mielőtt továbbindultak volna. Emlékezetébe idézte
anyjának barátságos, de szomorkás mosolyát. Most, felnőtt fejjel értette meg,
hogy az anyja sohasem élt igazán boldog házasságban. Vajon él-e még
egyáltalán? Biztonságossá és gazdaggá kell tennie szerető anyjának öreg napjait!
Milyen keservesen sírt, amikor egyetlen fia örökkévalósággal felérő hosszú
idővel azelőtt, mindössze tizenhárom évesen elhagyta a szülői házat… Úristen,
de régen is volt!
Vajon él még Lave Beck, a kedves öreg földesúr, Corfitz apja? Aligha van az
élők sorában. És apa? Vendel igazából sohasem tudott megférni a saját apjával.
Most azonban szerette volna viszontlátni, szeretett volna megértést tanúsítani
iránta. Hiszen ő, az egyetlen gyermeke, aki immár teljesen felnőtté vált, most
minden bizonnyal bölcsebben és türelmesebben tudna közeledni hozzá.
Hát Lene nagymama és Örjan nagypapa? Ők is elmentek volna már? Drága
nagyanyja jelentette az összekötő kapcsot a Jéghegyek különös Népével. Miután
Tristan nagybácsi a norvégiai Elistrandra költözött, a nemzetségnek Dániában
immár egyetlen tagja sem maradt. Saját skaanei és a Stockholm melletti
Mörbyben lakó Villemo néni családjától eltekintve a Jéghegyek Népének sarjai
mind Norvégiában éltek.
Ő pedig itt van, a kietlen Északon. Lehetne egyáltalán távolabb a
szülőföldjétől? Akkor miért érzi itt ennyire otthonosan magát? Nem volna
szabad!
Elhessegette kínzó gondolatait. Ekkor félrehúzták a sátor nyílását fedő
nagyméretű állatbőrt, Tun-szij pedig kijött a szabadba.
A sokaság azon nyomban elnémult.
A fekete ruháiba burkolózott, titokzatosan elfátyolozott arcú sámán
végigtekintett a sokaságon. Most senki kívülálló nem mondhatta volna meg, nő-e
avagy férfi. Tun-szij odament egy öregemberhez, aki közvetlenül a sátor mellett
foglalt helyet, és megérintette a csontból készült dobverővel. Ezután ugyanezt
tette néhány másik nyenyeccel, akik nyilvánvalóan szándékosan az első
sorokban ültek le. Az utóbbiak között volt egy betegesnek tűnő asszony és egy
anya, aki karjában tartotta ernyedt testű gyermekét. Miután Tun-szij így
végighaladt a félkörön, Vendelhez ért, akit ugyancsak megérintett a dobverővel.
De hiszen én nem is vagyok beteg! – tiltakozott magában az ifjú. A fejfedőjéről
lelógó bojtok mögött megpillantotta Tun-szij válaszképpen felizzó szemét.
A sámánasszony ezután középre állt és verni kezdte a dobját. Kezdetben
tompa ütésekkel, monoton ritmusban, és közben félhangosan dúdolt hozzá. A
dobütések ereje fokozódott, gyakoriságuk azonban nem, az ének pedig
rikácsolóbbá vált. Múlt az idő, de mindenki mozdulatlanul ült a helyén és a
sámánasszonyra szegezte tekintetét.
– Mit csinál? – súgta oda Vendel csaknem hangtalanul Irovárnak.
– Megpróbálja megtalálni az eltévedt lelkeket – válaszolta ugyanilyen
csendesen a nyenyec. – Olyan jó szellemeket és jó lelkeket kell találnia, amelyek
segítenek neki. Ez medve vagy más állat, az ősök vagy egy másik sámán
szelleme is lehet. Talán még a tiédet is megleli, mert azt mondja, jó lelked van.
A szellemek és lelkek fogják vezetni, hogy megtalálja a kérdést a törzs által
feltett kérdésekre. Sok mindenről lehet szó: jó vadászatról, a gonosz szellemek
kiűzéséről. Néhányan azt akarják, tekintsen bele népünk jövőjébe.
A dobütések ekkor már olyan erővel zengtek, hogy Vendel kénytelen volt
Irovár ajkáról leolvasni a választ.
 – És a betegek, akiket megérintett?
– Erőt kell találnia, hogy meggyógyíthassa őket. Ki kell űznie belőlük a
betegség gonosz szellemeit. Most azonban éppen bő lazaczsákmányt kér a folyó
istenétől.
Vendel nem kérdezősködött tovább. Nem akarta tudni, miért érintette meg őt is a
sámánasszony.
Úgy tűnt, mintha Tun-szij minden erejét igénybe venné a szertartás. Vendel
komolyan aggódott miatta: lihegővé vált a lélegzete, ide-oda támolygott. Minden
jel szerint fokozatosan önkívületbe esett. Az egész felettébb ijesztően hatott
Vendelre, de a többiek szem-melláthatóan hozzászoktak a látványhoz. A dob
csak kongott és kongott, Tun-szij pedig tébolyodott módján kezdett viselkedni.
Rángatózott, ugrált, miközben vadul keringett maga körül. Ekkor olyan
hihetetlen dolog történt, amelyet Vendel csupán saját különös lelkiállapotának
volt képes tulajdonítani.
– Kapcsolatba lépett néhány szellemmel – súgta Irovár. – Birtokba vették a
lelkét.
A sámánasszony kiáltozott, rikácsolt, bőgött. Szavai csaknem parancsnak
hatottak. A süvítő szélben pedig válaszként szörnyű, rekedt, nem embertől
származó kiáltások ütötték meg Vendel fülét. Az ifjú meg mert volna esküdni rá,
hogy nem álmodik.
– Most átmegy a szellemek világába – suttogta Irovár. – Nehogy megmozdulj,
maradj nyugton!
Tun-szij a földre zuhant és egy darabig görcsökben vonaglott. Majd
összecsuklott a teste és mozdulatlanul terült el a félkör közepén.
Meghalt – gondolta elszörnyedve Vendel, a többiek azonban meg sem
moccantak.
Az egész tömeg némán várakozott.
– A lelke most a szellemvilágban van – mormogta oda Irovár. – Most választ
kap a fohászainkra és kérdéseinkre.
Tun-szij örökkévalóságnak tűnő ideig feküdt a földön, a varázslatot azonban
senki sem szakította félbe. Mindnyájan ülve várták, hogy visszatérjen közéjük,
és elmondja nekik, mit hallott a szellemektől. Dobja még mindig a csuklóján
lógott, estében azonban elejtette a dobverőt, amely az egyik férfi elé gurult. A
nyenyec maga elé meredt, bár nem úgy tűnt, mintha a dobütő rossz ómen volna.
A süvítő szél meg-megrázta a kúp alakú építményeket borító állatbőröket.
Egy kicsivel odább néhány kutya marakodott valamilyen falaton. Távolról, a
folyó felől a jégzajlás robaja hallatszott, különben a kietlen vidék végtelen
csendje borult az egybegyűltekre. Senki sem hitte volna, hogy itt ekkora
embertömeg jött össze.
 Végre megmozdult a sámánasszony. Keze tehetetlenül tapogatta a földet.
Vendel Irovárra nézett, de az az ujját sem mozdította. Valószínűleg még nem jött
el az ideje, hogy segítsen a feleségének.
Néhány percbe tellett, amíg Tun-szij felállt. Példáját Irovár is követte. Előbb
megszabadította a dobtól, majd néhány olyan tárgyat adott a sámánasszony
kezébe, amelyeket Vendel messziről nem tudott azonosítani, mert túl kicsinyek
voltak.
Tun-szij egy darabig meggörnyedten állt egy helyben. Elgondolkozva
nézegette a tárgyakat. Ezután egy bizonyos minta szerint a gyermekét karjában
tartó anya elé rakta őket. Vendel ekkor látta, hogy tarka kövekről és valamilyen
ragadozó állat hosszú fogáról van szó.
Tun-szij a gyermek fölé hajolt. Mivel háttal állt Vendelnek, elzárta a kilátást,
így a fiatalember nem látta, mit is csinál a sámánasszony. Tun-szij hosszasan
maradt ebben a helyzetben, miközben egyhangúan mormogott. Amikor felállt,
Vendel észrevette, hogy a gyermek anyja valamit, minden bizonnyal orvosságot
bedug a ruhája ujjába.
Az öregembernek kissé előbbre kellett csúsznia. A sámánasszony
lovaglóülésben a nyakába ült és egyhangú dünnyögés közben a vállát gyúrta.
Vendel azonban úgy találta, Tun-szij némileg közönyösen viselkedik, mintha
már elveszettnek tartaná az öreg életét.
A beteges kinézetű nőnek a hátára kellett feküdnie. Tun-szij rátelepedett és
varázsigék mormolása közepette nyomogatta a mellkasát. Miután végzett vele,
terjedelmes ruhájának egyik zsebéből orvosságot adott át neki. A sámán sorra
kezelte a betegeket. Egy férfinak ugyancsak a hátára kellett feküdnie. Miután
megtette, Tun-szij egész egyszerűen ráparancsolt, vegye le a nadrágját. A
sámánasszony- ez alkalommal úgy helyezkedett el, hogy a tömeg nem láthatta a
beteget, Irovár és Vendel viszont teljes egészében.
A svéd ifjú legnagyobb elképedésére Tun-szij a férfi legnemesebb része fölé
hajolva varázsigét mondott. Az elétáruló látványra Vendel azt mondhatta volna,
kicsi ember nagy bottal jár.
– Hat felesége van, de egyetlen gyermeke sincs – súgta neki oda Irovár. –
Gyermekáldást kért az istenektől.
Tun-szij jól megfogta a férfi levegőbe meredő díszét, majd óvatosan a
csúcsára köpött. Befejezésül visszahúzta a páciens nadrágját és bevétetett vele
valamilyen orvosságot. A férfi szédelegve ült fel.
Vendel döbbenten meredt maga elé. Ha velem is ezt teszi – gondolta –
azonnal elmenekülök!
Végül már csak ő maradt hátra.
– Most elfutok – villant át rajta. Tun-szij akarata elől azonban nem volt
menekvés. A sámánasszony odajött az ifjúhoz és jelezte, hajoljon előre.
Vendel, magában hálálkodva, eleget tett neki. Térdére hajtott fejjel kíváncsian
azon gondolkozott, mit is akarhat vele. Tun-szij neki is lovaglóülésben telepedett
a nyakába, akárcsak az előbb néhány nyenyecnek, majd Vendel nyakára és
tarkójára szorította ujjait.
De hiszen én nem vagyok beteg! – gondolta. Hagyd abba!
Úgy tetszett, Tun-szijnak más tervei vannak vele, mint hogy a nyavalyáit
gyógyítsa. Gyengéden Vendel homloka elé tette a kezét, de nem ért hozzá.
Vendel mégis azt érezte, hogy erős meleg áramlik a testébe, és a bőrén meg a
csontján át egészen az agyáig hatol. Kellemetlen és egyúttal remek érzés volt.
Hús-vér, tűzben izzó alakok jelentek meg előtte. Az ifjúnak az a benyomása
támadt, hogy a hatalmas érzéki erő nem magától Tun-szijtól származott, de rajta
keresztül hatolt az ő testébe. Noha küzdött ezzel az erővel, észrevette, vele is az
történik, mint a meddő férfival. Miután azonban Vendel összekuporodva ült,
szerencséjére senki sem láthatta, mi megy végbe vele. Mindazonáltal az a sötét
gyanú ébredt benne, hogy Tun-szij tökéletesen tisztában van kínos helyzetével.
A sámánasszony, aki közben mindvégig varázsigéket mormolt a fülébe, végül
elengedte. Szavai tovább visszhangzottak Vendelben, jóllehet az egész
hókuszpókuszból semmit sem értett.
Tun-szij most Irovár és Vendel közé ült le. Mindketten a szó szoros
értelmében érezték, mennyire kimerült. A háta mögé tették a karjukat, hogy
nekitámaszkodhasson. Ezután Tun-szij hozzálátott annak elmondásához, mit is
élt át a szellemvilágban.
Hangja meglepően erőteljesen csengett, mintha minden erőtartalékát beleadná
abba, hogy mindenki hallhassa szavait.
Sokáig beszélt. Vendel látta, miként derül fel fokozatosan a félkörben ülők
arca. A jövőre vonatkozó jóslatok mindenképpen kedvezők lehettek.
Tun-szijt utána csaknem karba véve kellett ágyba vinni.
– Nagyon rátermett a sámánkodásra – állapította meg tárgyilagosan Vendel.
– Ő a legjobb az egész vidéken – válaszolta áhítatos hangon Irovár. – Sok
sámán azzal a fehér foltos, vörös gombával kénytelen révületbe ejteni magát,
amely az erdőben nő. A gombától látomásaik támadnak. Tun-szijnak ilyesmire
nincs szüksége. A téli szállásunkon előfordul, hogy más népekbe tartozók,
hantik és manysik jönnek el hozzá tanácsot kérni. Ez bizony szokatlan!
Vendel tudta, hogy az osztjákok és a vogulok nevezik magukat hantinak,
illetve manysinak. Mindkét elnevezés “embert” jelentett.
Irovár lefordította felesége számára Vendel dicsérő szavait.
– Hallottam – válaszolta tömören az asszony, Vendelnek azonban úgy tűnt,
mintha öröm suhant volna át az arcán.
 Irovár közben különösebb szertartás nélkül levette róla a sámánruhát és a
kellékekkel együtt visszarakta a rénszarvasbőr-függöny mögé. A helyiség ismét
hétköznapi képét mutatta.
A férfi ezután két gyermekével elindult, hogy vízre bocsássák a csónakot.
Vendel felajánlotta, hogy addig Tun-szij gondját viseli. Hirtelen belátta,
mindnyájan ezt kívánják tőle, különösen maga a sámánasszony.
Talán gyávaság volt tőle, de nem merte megkérdezni, mit is csinált előzőleg
odakint vele. Ehelyett virrasztásra készen, némán ült az ágya mellett. Batyuját
már korábban előkészítette az induláshoz.
Tun-szijnak azonban esze ágába sem volt aludni. Annyira sápadt volt az arca,
hogy kívülálló halottnak hihette volna. Noha a sarki szél barnára cserzette bőrét,
tompán Vendelre meredő szeme alatt kékes árnyalatú volt az arcszíne.
– Ma reggeli beszélgetésünket nem fejezhettük be – szólalt meg Tun-szij.
– Tudom. Sokat szerettem volna kérdezni tőled.
– Gondolom. Nagyon megrázott, amit a Jéghegyek Népéről elmondtál.
Akarod hallani az én történetemet?
– Erre várok.
A sámánasszony válaszul némán bólintott. Egy ideig csendesen feküdt és a
sátor tetejére bámult.
– Elüldöztek bennünket – szólalt meg hirtelen félig éneklő hanghordozással
Tun-szij. – Szegény, szerencsétlen népünket csodálatos képességei miatt
elüldözték őshazájából.
– Miféle ország volt az?
– Nem tudom, Vendel. Messze keleten terült el. Őseim régen úton voltak már,
amikor ideértek.
Mongolok? – gondolta az ifjú. Bizonyos arcvonásaik erre utalnak. De
mégsem lehettek azok. Hogyan is beszélt Ulvhedin önkívületében? Ugor
nyelven? – Maradtak… a népedből keleten?
– Nem. Mi csak egy olyan néptörzs csekély maradéka voltunk, amelyet
évezredeken keresztül üldöztek varázsereje miatt.
Vendel gerincén jeges rémület futott végig.
– És mindnyájan itt maradtak? Irovár valami olyat mondott, hogy erre
haladtak át, és csak négyen maradtak ott a hegyek között, Taran-gaj földjén.
– Igen, négy nő a gyermekeikkel. Így tehát négynél többen voltak.
– És a többiek?
– Tovább vándoroltak nyugatnak. Senki sem ismeri a sorsukat.
Vendelnek alig jött ki szó a torkán.
– Irovár… vagy talán te voltál az? Nem, mégis Irovár. Azt mondta, hogy
szörnyű lények vannak közöttetek.
 – Így igaz. De nem a kezdetektől fogva. Miután Taran-gaj földjére érkeztek,
rettenetes dolgok történtek velük. Ők ugyanis eléggé sokáig maradtak ott.
– Miféle rettenetes dolgok?
– Figyelj csak rám! Évekig tartó útjukon egy kisfiú is velük volt. Ő pedig
minden ízében gonosz teremtmény volt! Azt mondják, nem ismert olyan
szavakat, mint barátság vagy kegyelem. Amikor olyan tizenöt éves forma
lehetett, teherbe ejtette az egyik nőt, ami szörnyű bűnnek számított. A fiatal
lányt kiközösítette a törzs. Azon a helyen kellett hátramaradnia; három másik nő
pedig vele tartott, hogy segítsenek neki, és mert nem bírták az örökös vándorlást.
Akadt köztük, aki gyermeket várt, amúgy pedig mind a hárman
özvegyasszonyok voltak. Ez a négy nő alapította meg odaát, Taran-gaj földjén a
törzset. Idővel a gyermekeik összeházasodtak egymással és nekik is utódaik
születtek. Értettek a varázsláshoz, de mégis derék emberek voltak. Azután
lesújtott rájuk az átok.
– Hogyhogy?
Tun-szij mély lélegzetet vett.
– Kiderült, hogy a gonosz ifjú fia, aki különben jó ember volt, átkos örökséget
hordoz magában. Az ő fiából pedig igazi szörnyeteg lett!
– Sárga volt a szeme? – kérdezte hosszas vonakodás után, fejét lehorgasztva
Vendel.
– Igen. Azt mondják, sárgás fényben szikrázott a szeme, akár a farkasoké.
Utána pedig időről időre – bár nem minden nemzedékben, mint nálatok – gonosz
lény, vadállat, vagy inkább emberi szörnyeteg született.
Vendel úgy érezte, alig tud lélegezni, annyira nyomasztóvá vált a kunyhóban
a levegő. Néhányszor nagyot nyelt, miközben érezte, hogy Tun-szij a következő
kérdését várja.
Végül csak a nyelvére jött.
– Az a tizenöt éves fiú, aki a népedhez tartozott… Aki nyugat felé ment a
törzzsel… Ismered a nevét?
– Igen.
Vendel ismét mély lélegzetet vett és megkérdezte:
– Hogy hívták?
– Tan-gil volt a neve.
Tangil? Tengel!
– Ő volt Gonosz Tengel – suttogta az ifjú.
– Igen. Tévedsz azonban, amikor azt mondod, hogy a ti gonosz
hatalmasságotokat, a Sátánt, ott nálatok kereste fel. Még itt, Taran-gaj földjén
művelte az igazán szörnyű dolgot.
– És mi van az elásott üstjével? Az is merő kitalálás?
 – Nem. Elásott valamilyen edényt, de nem tudom, milyet. Nektek pedig
mindent meg kell tennetek, hogy megtaláljátok. Ám abban az edényben nem
varázsfüvek és boszorkányfőzetek voltak, hanem egészen más.
– Micsoda?
– Túl sokáig tartana, ha most magyaráznám meg. A többiek mindjárt
visszajönnek, én pedig nagyon fáradt vagyok.
– Értem. Egy dolgot azért mondj meg: miért annyira fontos, hogy megtaláljuk
azt az edényt vagy üstöt? Azért, hogy a te nemzetséged meg az enyém
megszabaduljon az átoktól?
Tun-szij lehunyt szemmel bólintott. Annyira gyenge volt, hogy megfogta
Vendel kezét, mintha erőt szívna belőle.
– Úgy van. Fel kell szabadulnunk az átok alól. De a legfontosabb… hogy
megtörjétek Gonosz Tengel hatalmát.
– Ezt most nem értem.
Tun-szij Vendel kezébe mélyesztette ujjait.
– Hát nem fogod fel? Egyikőtök sem értette meg? Gonosz Tengel, a mi Tan-
gilunk nem a lelkét adta el a ti Sátánotoknak. Az utódait adta el neki, az örök
életért cserébe.
– Úgy érted, hogy…
– Gonosz Tengel még mindig él.
9. fejezet

HOSSZÚ IDŐBE TELT, amíg Vendelnek sikerült svédül kinyögnie valami

nagyon gyámoltalan dolgot: – Elment a józan eszed!
Tun-szij ebből természetesen egyetlen szót sem értett. Némán várta, hogy
Vendel oroszul szólaljon meg.
Az ifjú végül így szólt: – Ja eto nye mogu verity! (Nem tudom elhinni!)
Tun-szij felelet helyett mindössze vállat vont. Vendel könyökére támaszkodva
feküdt a rénszarvasbőrökön, miközben behatóan, kétségekkel tele szemlélte.
Tun-szij ugyanabban a helyzetben maradt, továbbra is a füstelvezető nyílásra
nézett.
– Ezt nem gondolhatod komolyan, Tun-szij! – próbálta meggyőzni a
hitetlenkedő svéd.
A sámánasszony lassan Vendel felé fordította fáradt tekintetét.
– Úgy véled, hogy a Jéghegyek Népéről szóló mondák hihetőbbek? A lelkét
adta el a gonosz Sátánnak, hogy hatalomra tegyen szert?
– Nem – ismerte be némi tűnődés után Vendel. – Azonban mindaz, aminek
csak a Jéghegyek Népéhez köze van, józan ésszel felfoghatatlan.
– Persze, mert a Jéghegyek Népe az élet forrásainak közelében járt.
Tun-szij az utóbbira részletesen nem tért ki. Vendel némi szünet után hevesen
kifakadt:
– Azt mondtad, hogy az örök életért cserébe eladta a leszármazottait. De
vajon kinek?
– Samának. A Halálnak. Sama azt akarta, hogy Tan-gil sarjai az ő készséges
eszközei legyenek, akik fiatal, idő előtt kioltott életeket hoznak neki. Sama
ugyanis az ilyeneket szereti. Szép virágok lesznek belőlük a halál kertjében.
Szép fekete virágok.
A halál kertje? Vendellel forgott a világ.
– Akkor ezért akart segítőtársakat? Más szóval gyilkosokat? Olyan
kimódoltnak tűnik ez az egész!
– Szokatlan talán, hogy a halálnak cinkosai vannak? Hányan, de hányan
vannak a világban, olyanok is, akiknek semmi közük sincs a Jéghegyek Népét
sújtó átokhoz?
– Háborús uszítók – bólintott Vendel. – Harcosok, akik örömüket lelik az
ellenség megölésében. Túl sokat láttam a fajtájukból, Tun-szij. Ugyan miért
törődne Sama azzal, hogy a Jéghegyek Népe minden nemzedékében legalább
egy legyen belőlük?
 – Egy dologról megfeledkezel, Vendel: Sama nem az egész világ istensége. Ő
a miénk, csak a miénk…
Vendel sokáig töprengett a hallottakon. Tun-szij érvelése azonban túl
bonyolult volt a fáradt ifjúnak.
– Azt állítod, hogy Gonosz Tengel él – mondta ingerülten, mert
felbosszantotta az asszony érthetetlen fecsegése. Vendelnek mindig kemény diót
jelentett elhinnie a Jéghegyek Népét sújtó átkot. Erre jön egy tudatlan vadember
a világ végéről, és a feje tetejére állítja az egész mendemondát, hogy őt, Vendelt
még jobban összezavarja. – Ha él, akkor miért nem látta senki?
– Olyan biztos vagy benne, hogy senki sem látta?
Vendel sokáig gondolkozott.
– Voltak a nemzetségben olyanok, akik azt állították, hogy látták. Ketten az
átokkal vertek közül. Egyikük Sol volt, igazi boszorkány. A másik pedig egy
serdülő fiú, Kolgrim, ő azonban rögtön utána szörnyethalt.
– Azt hiszem, nyugodtan igaznak veheted, amit mondtak – bólintott Tun-szij.
– Állítólag az üst közelében őrködik. Ezt azonban nem teheti örökké.
– Nem hinném, hogy folyton az üstre vigyázna. Amennyit a mi nemzetségünk
átokverte tagjairól tudok, ők többet látnak, mint a többiek, látják azt, ami az
árnyékvilágból való.
– Így van.
– A te átok sújtotta rokonaid az árnyát látták. Nekünk is megvannak Tan-
gilról a magunk történetei. Azt mondják, félálomban fekszik, és szellem
alakjában mutatkozik meg azoknak, akik képesek megpillantani.
– És vajon hol szunnyadna félálomban? – Vendel nem tehetett róla, hogy
hangja némileg tartózkodóan, csaknem gúnyosan csengett.
– Senki sem tudja.
Egy darabig mindketten némán feküdtek. Vendel azt hitte, hogy Tun-szij
elaludt, így csak úgy magának mormolta:
– De hiszen ez nem úgy van!
– Micsoda!
– Bocsáss meg, ha felébresztettelek volna!
– Nem ébresztettél fel.
– Arra gondoltam, hogy minden nemzedékben egy átokverte sarj születik. Ha
nálunk és nálatok egyaránt vannak ilyenek, akkor nemzedékenként több lesz
belőlük.
– Ez nem olyan biztos. Először is úgy szól a monda, hogy minden
nemzedékből legalább egy sarjat átok sújt, másodszor pedig bizony megtörtént
nálatok, hogy nem akadt kiválasztott. Akkor pedig teljes erejével rajtunk sújt le
az átok. Vegyük csak a te nemzedékedet. Van benne átokverte családtag?
 – Igen, állítólag van valaki, akinek nagyon sárga a szeme és senki sem akar
beszélni róla.
– Ez meglehet – bólintotta Tun-szij. – Odaát Taran-gaj földjén nincs olyan
korodbéli, aki ennyire átoksújtotta volna. De mi a helyzet az utánad következő
nemzedékkel?
– Honnan tudjam? Hiszen alig cseperedtünk fel, én pedig nyolc éve nem
jártam odahaza.
– Akkor megnyugtathatlak, hogy a következő nemzedékben nem lesz
átokverte sarj. Ugyanis ott az én hegyeim között nemrég olyan fiú született,
akinél szörnyűbbet nem láttak még! Ő pedig a mi Tan-gilunk közvetlen
leszármazottja.
– Hiszen ők mindannyian azok!
– Többé-kevésbé igen. Ez a gyermek azonban közvetlenül az apai ágról való.
– Értem. Gyakran jársz a rokonaidnál?
– Nem. Nagyon ritkán. Túl ritkán. Az itteniek közül senki, még Irovár sem
mer követni.
– Vigyél el egyszer oda, Tun-szij! – élénkült fel hirtelen Vendel. – Találkozni
akarok a rokonaimmal!
Vendel a sámánasszony felé fordult, aki gúnyos mosollyal nézett rá.
– Nem te voltál az, aki ma éjjel meg akart szökni tőlünk?
Vendel ritkán érezte, hogy ennyire meglepetésszerűen rohanták volna le.
– Ezt meg honnan tudod?
Tun-szij adós maradt a válasszal.
– Meggondoltad magad? – kérdezte inkább.
Vendel visszahanyatlott az állatbőrökre és elgondolkodott.
– Nem tudom, Tun-szij. Valóban nem tudom.
Kívülről hangok szűrődtek be, majd kisvártatva meglebbent a sátor bejáratát
fedő takaró. Vendelt bosszantotta a háziak visszatérése, hiszen annyi kérdést
szeretett volna még feltenni.
– Nocsak – mondta Irovár. – Ébren vagytok még? Jól kipihented magad,
kedvesem? – kérdezte a feleségétől.
– Hogyne – válaszolta nyugodtan mosolyogva a sámánasszony.
Így azután mindannyian lefeküdtek. Mivel ruhadarabjaik nagy részét
magukon tartották, senkinek sem kellett feszélyezetten viselkednie a többiek
előtt. Lassan csend borult a Kara-tenger partján elterülő táborhelyre. Csupán
messze kinn a tundrán vonítottak a farkasok.
Azonban Vendel szemére nem jött álom. Furcsa, idegen gondolatok
kóvályogtak a fejében. Néhány óra múlva felkelt és kilopakodott a sátorból. A
batyuját is magával vitte, hiszen most volt a legalkalmasabb pillanat arra, hogy
eltűnjön a nyenyecek földjéről.
Az épület előtt megállt az átható éjszakai fényben. A sátrak közötti üres teret,
amelyen nemrég még emberek zsúfolódtak, méltóságteljesen világította meg az
éjféli nap. Semmiféle világos gondolat sem jutott az eszébe. Szórakozottan
felkapott egy fekete gyapjúbojtot, amely a sámánruháról szakadt le Tun-szij vad
tánca közben.
Kedvet érzett hozzá, hogy minél előbb meglássa Taran-gaj földjét és
találkozzék az ottaniakkal. De tisztában volt vele: oda egyedül nem mehet el.
Arrafelé minden bizonnyal kemény népség lakik. Igen hamar dárdát hajítanának
a hátába, vagy lenyilaznák valamelyik szirt csúcsáról. Tun-szijnak
mindenképpen vele kell jönnie.
Mit számít, ha még néhány napig itt marad? Ki mondta, hogy már ezen az
éjszakán útra kell kelnie? Irovár szerint a legjobb a nyár vége felé
továbbindulnia. Vendel nem gondolt arra, hogy ilyen sokáig maradjon a
nyenyecek között, a tanács önmagában azonban okos volt. A jég még mostanra
sem olvadt el teljesen, akkor hát minek úgy sietnie?
Vendel megfordult és batyustul visszament Irovárék kunyhójába. Lemondóan
törődött bele sorsába, és összekuporodott erős rénszarvasbűzt árasztó bőrei alá.
Rájött, hogy idővel még a sátorban megülepedett füst szagához is hozzá lehet
szokni.
Miután véglegesen elhatározta, hogy ezen az éjszakán nem áll odább,
nyugalom szállt rá, és a Jéghegyek Népe meg Taran-gaj földje körül kavargó
gondolatokkal a fejében elaludt.
Tun-szij hallotta, amint Vendel fújtatása szabályos lélegzésre vált át. A
sámánasszony ekkor oldalára fordult és elégedetten mosolygott. Ő többet tudott,
mint az aranyhajú jövevény.
VENDEL MÁSNAP, a rénszarvasok szétválasztása közben megdöbbentő
felfedezést tett.
Megakadt a szeme Szinszijeven, aki éppen néhány elcsatangolt állat után
futott. Vendel felfigyelt a lány csinos testére, jurák voltához képest nyurga
lábára, a szélben vidáman csapkodó hosszú fekete hajfonataira, kipirult arcára.
Hiszen ez a lány szép, ha nem is a hagyományos értelemben, mert ahhoz túl
erőteljesek a vonásai! De a mozgásában volt valami ellenállhatatlanul érzéki,
tekintetében pedig olyan vonzerő, amelyet Vendel korábban nem vett észre.
A nap folyamán újra meg újra azon kapta magát, hogy Szinszijeven felejti a
szemét. Minden alkalommal olyan vágyakozás fogta el, amelyről korábban nem
is álmodott volna. Szinszijev látványosan és megalázóan keresztülnézett rajta.
Ez azonban csak tovább ösztönözte Vendelt. Egyszer látta, amint a lány
elmosolyodik egy sután ugrándozó rénszarvasgidán. Vendel úgy gondolta, hogy
ehhez fogható szép mosolyt egész életében nem látott. Ha csak egyetlen egyszer
így nevetne rá a lány, utána akár szívesen meg is halna.
A faluban lakó többi fiatal lány félreérthetetlenül hívogatóan mosolygott rá.
Elvörösödött, amikor kitalálta, hogy az öt leányzó nyilván mindenfelé
szétkürtölte, milyen remek szerető. Vendel rendkívül kínosnak érezte az egészet.
Különösen azért szégyenkezett, mert Szinszijev arcán végtelen megvetés
tükröződött, amikor értesült róla, miféle kalandokban volt része útközben a
férjéül szánt jövevénynek.
Ezen a napon Tun-szij nem jött elő. Az előző esti szertartás annyira
kimerítette, hogy még mindig a kunyhóban feküdt. Vendel szívesen beszélt
volna vele, Irovár azonban lebeszélte. Arra kérte vendégüket, várjon még egy
napot.
Ami a közvetlen jövőt illette, Vendel természetesen keserves választás előtt
állt. Magabiztos elképzelését, miszerint olyan gyorsan siet haza Svédországba,
ahogyan csak a lába bírja, új tervei némileg módosították. Látnia kellett Taran-
gaj földjét, ha egyáltalán földnek lehet nevezni azt a néhány szakadékot.
Beszélnie kell az ott lakókkal, valamivel értelmesebb magyarázatokat kell
kapnia, mint a halhatatlan Tan-gilra vonatkozó ostoba mendemonda, amellyel
Tun-szij traktálta. Úgy gondolta, mindenképpen egybe kell vetnie a két nép
történetét, mert talán közösen kiókumlálhatják, miképpen oldják fel a Jéghegyek
Népét sújtó átkot.
Itt voltak aztán Szinszijev iránti újkeletű érzelmei is. Vendel azt vette észre
magán, hogy egyre erősebb és féktelenebb érzés fogja el, amely teljesen elütött
Maria Skogh iránt táplált ifjúkori rajongásától. Most őserő tört utat magának.
Akármennyire is akarta, nem tudta feltartóztatni.
De vajon mi a helyzet Szinszijevvel? Hideg, akár a jégcsap! Vendel már
rájött, ki a lány szerelme: fiatal, jóképű rénszarvaspásztor. Vendel nem tudta
eldönteni, viszonozza-e a nyenyec ifjú a leány közeledését, azt viszont a vak is
láthatta, hogy Szinszijev mindig a pásztor közelében bukkan fel.
Vendelen az sem sokat segített, hogy az öt lányka állandóan körülötte
forgolódott. Vendel nem akart barátságtalanul viselkedni velük, és nem is tett
így. De bizony zavarta ötük rajongó imádata, különösen akkor, ha Szinszijev is a
közelben volt!
Vendel nem tudta hová tenni lénye hirtelen változását. Mindeddig úgy
vélekedett, Irovárék leánya rendkívül kellemetlen és csúnya nőszemély, most
viszont minden gondolatát ő kötötte le. Az sem használt, ha arra emlékeztette
önmagát, milyen ostobaság beleszeretni egy efféle “barbár” leányba, aki az ő
hazájától messze-messze él, és egy világ választja el tőle. Az értelem azonban
sohasem volt a szerelem tanácsadója.
 Vendel hosszú időre képes volt megfeledkezni a hazautazásról. És ha eszébe
jutott, fájdalmas meghasonlás fogta el.
Egy ízben összetalálkozott Szinszijevvel a sátrak között, sőt a szó szoros
értelmében egymásnak ütköztek. Itt az esély, hogy jó benyomást keltsek benne,
és valamilyen szép, kedves dolgot mondjak neki, így legalább ő is felfedezi a
bennem rejlő értékeket! – villant át rajta.
De mit mondjon azon a nyelven, amelyből mindössze húsz szót ismer? Most
nem állhatott elő azzal az egyetlen nyenyec mondattal: “Kell még egy
nyírfatörzs a karámhoz”, amelyet hibátlanul el tudott mondani. Arról nem is
beszélve, hogy a rénszarvasok karámja a táborhely túlsó végén volt.
Így hát mindössze egy bárgyú mosoly telt tőle, ami még jobban növelte a lány
megvetését vele szemben. Az ifjú egész délután összetört szívvel járt-kelt a
jurákok táborában.
AZNAP SEM indult el hazafelé, sőt másnap és a rákövetkező napon sem.
Ehelyett bevonták a nyenyecek kemény és fáradságos hétköznapi munkájába.
Segítenie kellett, ahol csak szükség volt rá, természetesen mindig Irovár
nemzetségén belül. Egyre több szó és kifejezés ragadt rá, így fokozatosan
közelebb jutott az emberekhez. Azt viszont következetesen megtagadta, hogy a
vadászatokon is résztvegyen. Végszükségben lazacfogásra elment, de
mindannyiszor vérző szívvel kért bocsánatot az éppen kifogott haltól.
Tudta, hogy a vadászat és halászat létszükséglet errefelé. Ez a nép nem
ismerte a kenyeret. Hogyan is tudnának gabonát termeszteni? A tajgán és a
tundrán sikerült ugyan néhány növényfajtát begyűjteniük, de ezeket kizárólag
orvosságnak használták. Amúgy kizárólag bogyókon és állati eredetű táplálékon
éltek.
Vendel bizony jócskán veszített a tekintélyéből, amiért nem volt hajlandó
résztvenni a vadászatokon. Azonban Silje leszármazottjaként örökölte anyai
ősének az állatok iránti szeretetét. Nem tehetett róla, de csaknem belebetegedett,
amikor kénytelen volt végignézni, amint valamilyen állat elveszíti az életét.
Irovár nagyon gazdag embernek számított, mert ötezer rénszarvasa volt. Így
Szinszijev igencsak jó partinak ígérkezett. Ha lettek volna kérői! Nőtlen
fiatalemberek azonban csak Irovár nemzetségében akadtak, a nemzetségen belüli
házasodást pedig szigorúan tiltották a nyenyecek íratlan törvényei. Maga a lány
az unokafivérét akarta, senki mást. Irovár attól rettegett, hogy Szinszijev
szerelmi bánatában eldobja magától az életet. Igaz, a többi nemzetségben is
előfordult néhány lehetséges férjjelölt, de az egyik öregecske volt, ráadásul
három asszony férje, egy másik pedig éppen hogy kikelt a tojásból.
A nyenyec leányok ezért annyira megörültek Vendelnek, mint a mesében a
hófehér paripán érkező királyfinak.
 A “mesebeli királyfi” látta, hogy Tun-szij mennyire rajta tartja Szinszijeven a
szemét. Egyik napon aztán, amikor éppen egy szánt állítottak össze, rájött az
összefüggésre. Olyan dühbe gurult, hogy rögtön elővette a sámánasszonyt.
Minden teketória nélkül, felbőszülten támadt neki Tun-szijnak:
– Tehát ezt tetted azon az estén, amikor sámánkodtál! Szinszijevre
irányítottad a vágyaimat!
Tun-szij csupán enyhén gunyoros mosollyal viszonozta Vendel kirohanását.
– Ugye, egészen rátermett vagyok a sámánságra? Te magad mondtad.
– Igen, de nem sejtettem… Mit műveltél, te boszorkány? Te tartottál vissza,
hogy elfelejtsem az otthonomat és a szüleimet. Miért? Mert mindenáron férjhez
akarod adni a lányodat?
Tun-szij elfordult és tovább fonta az egyetlen szög nélkül készült szán ülését.
– A lányom boldogságának semmi köze sincs a dologhoz. A tiednek vagy az
enyémnek sem. Túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy szembeszálljunk azzal, aminek
meg kell történnie. Feleségül fogod venni, Vendel, nekem pedig kötelességem
volt elrendezni a házasságotokat.
Vendelt csaknem szétvetette a harag.
– Mit számít, ha most én is nagyon szeretném? Hiszen ő nem akarja! Akkor
irányítsd rám a vonzalmát, hogy legalább némi igazságosság legyen benne!
Vagy talán arra gondoltál, hogy megfosztod életétől az unokafivérét? Hiszen
olyan egyszerű az egész, ugye?
Vendel tudta, mennyire összevissza beszél, de ilyen dühösnek még sohasem
érezte magát. Még hogy úgy rángassák , akár valami bábot!
– Itt semmiféle varázslatra sincs szükség – mondta nyugodtan a
sámánasszony. – Fiatal vagy és vonzó külsejű. Ha jól ismerem Szinszijevet,
máris odavan érted.
– Haha! – kacagott fel keserűen Vendel.
– Nem tetszik viszont neki az öt leánykával idefelé történt kalandod.
Szinszijev büszke nő, aki érintetlen férfit akar férjének.
– Minden kelletlen leány közül a leginkább berzenkedőbe kellett
beleszeretnem! – csapkodta Vendel a saját homlokát. – Addig az éjszakáig szűz
voltam. Szeretném látni azt a férfit, aki olyan körülmények között meg tudta
volna őrizni az ártatlanságát!
– Az egész falu rajtad nevet, amiért összeálltál azokkal a kis cafatokkal –
szólalt meg hátuk mögül egy száraz, barátságtalan hang.
Vendel felriadt és hátrafordult. Szinszijev állt a háta mögött. A lány
arckifejezéséből minden megértett szónál jobban felfogta, mit is mondott az
előbb.
– Tun-szij – sziszegte összeszorított fogakkal Vendel. – Mondd meg a gőgös
lányodnak, hogy feleségül kérem.
Tun-szij szó szerint le is fordította az előbbieket. Szinszijevnek egyetlen
arcvonása sem rezzent.
– Mondd meg annak a nyápic alaknak, hogy olyan férfit akarok, aki méltó
hozzám. Nem olyat, aki kislányok után szaladgál. Nem olyat, akinek egyetlen
rénszarvasa sincsen vagy aki fél a vadászattól, sohasem ejtett el bálnát, de még
egy fókát sem. Aki még ahhoz is gyáva, hogy elvágja a lazac nyakát és még egy
rénszarvasgidát sem tud befogni!
Miután az anya nagy keservesen lefordította lánya megvető szavait, Vendel
metsző gúnnyal így szólt:
– Számomra más értékek is léteznek azon kívül, hogy élőlényeket öljek meg.
Én ismerem a jóságot, barátságot, meghittséget és szeretetet. Ha azonban ennél
többre tartod a gazdagságot és a vakmerőséget, akkor semmit sem jelentesz
nekem.
Szinszijev éktelen, dühbe gurult.
– Ha engem akarsz, akkor bizony meg kell mutatnod, mit tudsz! Rajtad kívül
is vannak kérőim.
– Csakugyan? – kérdezte sértőn Vendel.
– Képzeld el, vannak!
Tun-szij, aki addig szegényes orosztudásával üggyel-bajjal fordítgatta
kettejük szópárbaját, hangjában némi kétségbeeséssel így szólt:
– Döntsön Irovár! Gyere ide!
Férje hamarosan megjelent, Tun-szij pedig elmagyarázta neki, mi a helyzet.
– Attól tartok, versengened kell a kezéért, Vendel – bólintott Irovár. – Így
tartja mifelénk a szokás, ha egy lánynak több kérője akad. Tudod, az öregember
megkérte a kezét.
A rénszarvasok miatt. – gondolta bosszúsan Vendel. – De akkor Tuunak is
meg kell engedni, hogy a kezemért induljon! – kiáltott fel Szinszijev.
– Ne butáskodj! – csattant fel Irovár. – Tuu az unokabátyád.
Szinszijev hajthatatlan volt.
– De ha ő lesz a győztes, megkaphat?
– Tuu nem versenghet a kezedért.
– Akkor én sem egyezem bele.
Vendel teljes magasságában kihúzta magát.
– Nyugodtan, Szinszijev, nem olyan sürgős. Mielőtt megkérem valakinek a
kezét, el kell rendeznem öt kis barátnőm sorsát. Nem szándékozom megnősülni,
őket pedig arra kárhoztatni, hogy egész életükre magányosak maradjanak!
– És honnan akarsz férjet szerezni nekik? – sziszegte a lány.
– Úgy gondolom, legjobb lesz, ha erről anyáddal beszélek. Én felelek értük,
ha pedig nem találok nekik férjet, magam veszem el őket. Gondoskodom róla,
hogy valamennyien biztonságban éljenek és legyen gyermekük. Utána elhagyom
a földeteket és visszatérek a saját hazámba.
Szinszijev arcán valamiféle űzött vonás jelent meg.
– Vetélkedhetsz értem. De akkor azon kell lenned, hogy megnyerd a versenyt.
Különben megszökünk Tuuval.
– Megszöktök? – kérdezte elkomorodva Irovár.
– Vagy pedig együtt halunk meg – fordult apja felé a lány.
– Nem hiszem, hogy olyan komolyan gondolod, Szinszijev – mondta gyorsan
Vendel. – Különben nem viselt volna úgy meg az a hír, hogy feleségül veszem a
leánykákat. Tulajdonképpen hány férjet akarsz?
– Ezt mondtam neked, Vendel – szólalt meg Tun-szij oroszul. – Odavan érted.
Csak azt akarja, hogy bátor és erős légy. Ennél jobbat nem tud neked mondani.
Szinszijev olyan haragra gyulladt Vendel szavai hallatán, hogy mérgében
eltűnt a sátrak között.
– Még csak tizenhat éves – mondta hangjában atyai megbocsátással Irovár.
– Emlékezz rá, Vendel, hogy a mi népünkből való – tette hozzá Tun-szij. – A
Jéghegyek Népéből. Megértettem, hogy köztetek is vannak makacs emberek.
– Vannak bizony – nézett Vendel a tovatűnő lány után. – Sok családtagunk
ilyen. Önállóak, dacosak, nehéz velük bánni. Én azonban komolyan gondoltam,
Tun-szij, hogy beszélni szeretnék veled az öt magányos kislány jövőjéről. Ha
kedved van hozzá, nyugodtan hallgasd meg, Irovár. Jó tolmács vagy, amikor
végleg nem értjük meg egymást.
Irovár leült közéjük. Ezen a napon nem volt olyan meleg az idő, így rögtön
csípősebbnek tűnt a szél. Vendel érezte, hogy fázni kezdenek szánnal bíbelődő
ujjai. A helybeliekkel ellentétben neki nem volt kesztyűje, így keze fején a
fagytól kivörösödött a bőr.
– Egyszer említetted nekem, Tun-szij, hogy odaát Taran-gaj földjén kihalóban
vannak az emberek. Ugyanaz a bajuk, mint az ittenieknek? Sokkal több közöttük
a nő, mint a férfi?
– Éppen ellenkezőleg! Ha így volna, nem lennének kihalófélben. Túl kevesen
vannak közöttük nők, ez a balsorsuk.
– Hiszen akkor minden egyszerű!
A házaspár értetlenkedve bámult rá. Vendel részletesebben elmagyarázta,
mire gondolt.
– Egyszer megkérdeztem tőled, vajon mindannyian szörnyetegek-e, mire te
erélyesen tiltakoztál és azt mondtad, hogy hétköznapi emberek, akik csupán
szörnyű éghajlaton és hihetetlenül nehéz körülmények között élnek.
– Így igaz.
 Irovár úgy tett, mintha köhögési roham fogná el.
– Nos, szokásos emberek…
Felesége azonnal szúrós szemmel nézett rá.
– Azt szeretném, ha velem jönnél Taran-gaj földjére, Tun-szij – mondta
lelkesen Vendel. – A saját szememmel akarom látni azokat az embereket, mert
akárkihez nem adom férjhez kis barátnőimet. Ha az ottani férfiak méltóknak
bizonyulnak rájuk, akkor megkérdezem az én kislányaimat, vajon…
– Sohasem lesz bátorságuk hozzá – jelentette ki azonnal határozottan Irovár.
– Te pedig mertél odavalósi nőt feleségül venni – vetette fel Vendel. – Van
olyan ember a törzsedben, aki panaszkodik Tun-szijra? Aki azt állítja, veszélyes
teremtés?
– Tisztelik – ismerte be lassacskán Irovár. – És nem is félnek tőle.
– No látod! Azt hiszem, a Taran-gajjal szembeni félelem nagy része a babona
és a tudatlanság rovására írható. Állítólag néhány száz évvel ezelőtt ugyanez
történt a norvégiai Tröndelagban. Az ottaniak rettegtek a Jéghegyek Népétől, és
csak azért üldözték őket, mert értettek a varázsláshoz. Amikor azonban Jó
Tengel családjával együtt végre kitört onnan és a hétköznapi halandók között
telepedett le, hatalmas tekintélyt szerzett embersége és bölcsessége miatt.
Tun-szij ragyogó szemmel nézett rá.
– Ez olyan, mintha a saját sorsunkat hallanám. Mihelyt csak tehetjük, azonnal
indulunk oda!
– De nem bírod a hosszú utat – vetette közbe Irovár.
– Az ember bírja, amit valóban akar – válaszolta az asszony. – És minek
várakoztassuk a leánykákat? Vigyük magunkkal őket is, így legalább látják, mire
adják a fejüket.
– Ebbe sohasem fognak beleegyezni.
– Hiszen Vendel is velünk jön. A leánykák pedig bárhová követik a
férfiassága miatt.
Miközben Vendel arcszíne rákvörösre vált, fültanúja lehetett a házaspár
vitájának, amely azzal végződött, hogy Irovár határozottan megtiltotta a
leánykáknak a Taran-gaj földjére való utazást. Tun-szij pedig, igencsak különös
módon, meghajolt Irovár akarata előtt. Vendel nem erre számított, de a hallottak
sokat elárultak arról a szerelemről, amelyet ez a tekintélyes nő férje iránt érzett.
Ez még egyértelműbben megmutatkozott, amikor Irovár óvatosan
megkérdezte:
– És én? Közben itthon üljek és várjak rátok?
Tun-szij arcán ekkor olyan gyengéd mosoly jelent meg, amilyet Vendel
korábban sohasem látott.
– Te? Jól tudod, hogy nem bírom ki a társaságod nélkül.
 Felesége előbbi szavai megvigasztalták Irovárt.
– Én viszont nem megyek fel oda! Egyetlen egyszer megtettem, hogy
bebizonyítsam a szüleidnek, méltó vagyok a kezedre, de soha többé!
– Ők sohasem gondoltak rólad semmi rosszat. Nos, akkor mi hárman rögtön
útnak indulunk, mihelyt magasabban áll az égbolton a nap és nem kell annyira
tartanunk az északi széltől. Most pedig megyek, Vendel, és beszélek a
kislányokkal. Neked viszont még el kell töltened velük egy utolsó éjszakát,
mielőtt elindulunk.
– Nekem? – kérdezte rémülten Vendel. – Erre már nincs szükség, nem ők
érdekelnek.
– Most nem rólad beszélek. Hiszen azok a lányok folyton rajtad csüngenek és
minden vágyuk rád irányul. Ha meg akarjuk győzni őket arról, hogy fogadják el
a Taran-gaj földjén élő rokonaimat, akkor el kell szakadniuk tőled. Ha még egy
éjszakára megajándékozod őket a szerelmeddel, nem fognak utánad sóvárogni.
Vendelt megdöbbentette ez a szabados erkölcsi felfogás.
– Hiszen ez Szinszijev arculcsapásával egyenlő! – tört ki felháborodottan. –
Ne mondd, hogy semmit sem fog megtudni a dologról! Hiszen azok a kis
pletykafészkek a legapróbb részletet is elárulják!
Tun-szij félrefordult, hogy elrejtse mosolyát.
– Ezt aztán megmondtad!
Vendel otthagyta Tun-szijt és Irovárt, hogy csillapítsa feldúlt érzelmeit.
Taran-gaj hófelhőkbe burkolózó szaggatott hegycsúcsainak látványa azonban
nem nagyon nyugtatta meg.
Gyere! – hívogatták a zord szirtek. Gyere ide, itt szembetalálkozol a
sorsoddal! Gondodat viseljük!
Hevesen megborzongott, miközben fejében balsejtelmek kavarogtak.
Úgy gondolta, hogy a jurákok és a rémület hegyei között lakók külön-külön
gyilkos csapdába ejtették.
10. fejezet

HÁROM NAPIG KELLETT VÁRNIUK, amíg olyan jóra fordult az idő,

hogy megkockáztathatták az utazást nyugatra.
Az első szakaszt a Kara-tenger partja mentén tették meg, mert itt a jégen
haladhattak. Ez nagyon kedvező volt Tun-szij számára, aki a két férfi húzta
szánon foglalhatott helyet.
Az örömnek azonban csakhamar vége szakadt. Nem maradt más hátra, mint
hogy otthagyják a szánt és gyalog menjenek tovább a szárazföld belseje felé.
Furcsa érzés volt más szögből látni a tábort. Olyan biztosnak tűnt az öböl
belsejében, ahogyan minden oldalról elszórt kisebb nyári szálláshelyek vették
körül. Innen nézve viszont csak egy kőomlás az állandó talajfagyról tanúskodó
kemény földön.
Ami az időjárást illeti, túlságosan is jóhiszeműnek bizonyultak. Reggel
szokatlanul meleg és derült volt az idő, de utána eltűnt a nap. Nem sokkal
később havas eső kezdett hullani egy olyan felhőből, amely eleinte a látóhatáron
felbukkanó apró buboréknak tűnt, de azután hihetetlen méretűre nőtt.
Az emelkedőn felfelé hágva állandóan nyugatnak tartottak. Vendel
szerencséjére Irovár és Tun-szij ugyanolyan nehezen szedte a levegőt, mint ő. A
felkapaszkodás annyira kimerítő volt, a talaj pedig olyan egyenetlen, hogy
Vendel az út legnagyobb részén kénytelen volt a lába alá nézni, nehogy elvétse a
lépést.
Ezért igencsak elképedt, amikor legközelebb felnézett…
Felértek a fennsíkra, ahol a vidék teljesen eltért attól, amire számított.
Megfordult, mintha a jurákok táborában keresne biztos támpontot. A sátrak
azonban kis pontokká zsugorodtak a távolban, és beleolvadtak a mindent
egybemosó háttérbe. Így tehát a tábor látványa sem vigasztalta.
A szél tovafújta a csapadékot hozó felhőt és újra kisütött a nap. Ez azonban
mit sem segített Vendel rossz hangulatán.
Egykor azt hitte, hogy az Ural legészakibb nyúlványai és a komor tengerparti
sziklás vidék között nyugat felé haladhat. Most látta, hogy Taran-gaj földje
sokkal nagyobb annál, mint amire számított. A sziklák csupán az Ural délen
kezdődő láncáig .érő alacsonyabb hegyvidék előhírnökei voltak. Ezt a közbülső
hegységet, amely minden bizonnyal Taran-gaj földje volt, sűrű tajga borította,
amelyből kopasz fejtető gyanánt csak a hegyek csúcsa emelkedett ki. A sziklák
csupán a tenger közvetlen közelében magasodtak fenyegetően a táj fölé.
Tun-szijnak elfátyolosodott a szeme.
 – Hazám – mondta elcsukló hangon. – Milyen régen nem jártam erre!
A két férfi egymásra nézett, de egyikük sem szólt semmit. A sámánasszony
gyors léptekkel újra a tengerpart felé vette az irányt, egyenesen a tajga kellős
közepe, az ördög szurdokának látszó hasadékok felé tartva. A két férfi követte.
Tun-szij nagyon hamar ösvényre talált. Ezt követték a sűrű erdővel borított és
néma hegyhátak övezte völgyeken áthaladva. Itt nem hallatszott a tengeri
madarak állandó rikácsolása, nyomasztó csend nehezedett a tájra. Az eső után a
fákról lecsöpögött a víz, ahová pedig elértek a nap sugarai, párolgott a föld. Itt
nem fújt a szél, így csaknem nyomasztóvá vált a meleg. Vendel most értette
meg, miképpen élhetett meg errefelé az ember. Taran-gaj földje minden
bizonnyal sokkal jobb hely volt, mint a nyitott, szélfútta tundra. Északról és
délről hegyek védelmezték, a fák pedig biztonságot és jó közérzetet adtak az
ittlakóknak.
Vagy legalábbis azt kellett volna adniuk. Csak ne lettek volna azok a csipkés
szirtek, amelyek föléjük magasodtak, amikor kiláthattak a fák közül!
És ne uralkodott volna ebben az erdőben az a rejtett valami, amitől Vendel
minden hajaszála égnek állt.
Emberi életnek egyelőre sehol sem találták nyomát. Irovár hangosan
kimondta, amit Vendel gondolt:
– Azt hihetné az ember, hogy valamennyien meghaltak.
Tun-szij arca kővé merevedett.
– Várjatok itt – mondta. – Legjobb lesz, ha előremegyek és elmondom nekik,
ki vagy te, Vendel!
– Nem mehetsz egyedül – szólalt meg azonnal Irovár. Veled megyek, bár
megfogadtam, hogy soha többé nem mutatkozom arrafelé.
A sámánasszony némi vonakodás után beleegyezően bólintott.
– Talán emlékeznek rád. Te azonban, Vendel, túlságosan idegen vagy a
számukra. Nagy baj lenne belőle, ha nem kívánatos cselekedetekre ragadtatnák
magukat. Ezen a helyen biztonságban leszel.
Vendel nem így vélekedett, el kellett azonban ismernie, hogy Tun-szij
érvelésében van logika. Sem-mi kedve sem volt ahhoz, hogy lenyilazzák, még
mielőtt megmondhatná nekik, kicsoda is ő, vagy békés szándékairól
biztosíthatná őket.
Tun-szij és Irovár eltűnt az erdőben. Lépteiket elnyelte a rengeteg, Vendelt
pedig ijesztő csend vette körül.
Körülnézett a mélységes mély erdőben. Sehova sem ülhetett le, mivel a talaj
nedves volt az eső után. Furcsa módon ezen a helyen eső esett, nem pedig hó,
vagy olyan erősen sütött a nap, hogy a hópelyhek azonnal megolvadtak. A
fenyőfák kemény törzsének sem támaszkodhatott. Talán nyenyec módon üljön a
sarkára? Ebben meg nem volt gyakorlata.
Így tehát egy helyben álldogált, vagy pedig oda-vissza sétált az ösvényen.
Nem ment azonban túlságosan messzire, mert nem tudhatta, mi rejtőzik a
következő kanyar után.
Az ösvényt egyébként alig taposták le. Úgy tűnt, évek óta senki sem járt rajta.
Mégis kihaltak volna távoli rokonai?
Vendel tett néhány határozatlan lépést, majd visszafordult. Legjobb, ha ott
marad, ahol hagyták.
Gondolatai folyton Szinszijev, a “kismadár” körül keringtek. Kénytelen volt
beismerni, hogy bizony dacos egy madárka! Ennek ellenére örökösen
vágyakozva gondolt a lányra. Éjszakánként vele álmodott, de álmában is
állandóan kicsúszott a keze körül, így mindannyiszor csalódottan és nyugtalanul
ébredt fel. Egy ilyen reggelen megfogadta Tun-szij szavát és válaszolt az öt
leányka hívogatására. Mind a hatan halászatra indultak, Vendel ugyanis nem
merte elválasztani őket, mert ez féltékenységre adott volna okot. A táborhelyről
látótávolságon kívül, a tenger partján mind az ötüket egymás után magáévá tette,
miközben mindegyikükben Szinszijevet látta. Utána arra kérte őket, tartsák
titokban találkozásukat, bár tudta, hiábavaló a kívánsága. Később mégis úgy
festett, a leányzóknak sikerült lakatot tenniük a szájukra.
Ez alkalommal azonban semmilyen öröme sem származott a velük történt
találkozásból. Vágya olyannyira Szinszijevre irányult, hogy újabb kalandja
közben rossz lelkiismerete támadt, mindenkivel, nem utolsósorban a leánykákkal
szemben. Végtelenül szégyellte magát, bár azért gyengéd és kedves volt velük,
és odaadó szeretetet érzett irántuk. Ők pedig mind az öten hozzá simultak,
miközben könyörgő tekintettel úgy tettek, mintha gyermeket ringatnának a
karjukban. Erre határozottan a fejét rázta, majd szomorúan egymás után
megcsókolta őket. Remek volt velük – most azonban véget kellett vetnie a
további hancúrozásnak.
Azon törte a fejét, mit szólnak majd ahhoz a tervéhez, hogy Taran-gaj
földjéről próbál nekik férjet szerezni. Ha egyáltalán él még itt valaki.
Alapvetően durva gondolatnak találta, hogy ilyen módon hozzon össze
ismeretlen embereket. Egyelőre azonban ötletnél vagy próbálkozásnál úgysem
több az egész. De két néptörzset legalább megpróbál megmenteni a kihalástól.
Minden előjel nélkül egyszerre egész testében rémülten összerázkódott. A
legközelebbi hegytetőről hirtelen furulyaszó hangzott fel.
Furulyán játszik valaki ebben az isten háta mögötti vadonban?
A fenyők között áthatoló napsütésben testéhez tapadtak a ruhái. A talajból
felszálló pára elhomályosította a szemét.
Vendel meg tudta állapítani, hogy a láthatatlan játékos, aki minden bizonnyal
nem kezdő, fűzfasípot fúj. A szokásos fűzfasípokból alig lehetett dallamot
kicsiholni, és ami kijött belőlük, az is nagyon kezdetleges volt. Ez a melódia
összetettebb, még ha a zenével nem is lehetett volna Európában hangversenyen
fellépni.
Sajátos dallam volt, enyhe keleti beütéssel.
Vendel elragadtatva, megbabonázva hallgatta a furulyaszót.
Az ismeretlen sípos ugyanolyan hirtelen hagyta abba a játékot, ahogyan
elkezdte. Az erdőben csupán a pergő vízcseppek és a susogó ágak alig kivehető
nesze hallatszott.
Kiáltson fel?
Nem mert. A furulyaszó nem neki szólt, hanem a fölötte magasodó
sziklaszirtek felé irányult.
De hiszen akkor mégis élnek errefelé emberek!
Hacsak nem másvilági lények űztek tréfát vele az előbb. Vendelre annyira
hatott az őt körülvevő mesebeli erdő, hogy bármit hajlandó lett volna elhinni.
Tovább várakozott, de semmi sem történt.
A napot felhő burkolta be és sokáig nem kandikált ki alóla. Vendelt egyre
inkább rossz érzés kerítette hatalmába.
Csodálatos örömöt jelentett, amikor végre kisütött a napocska. Mintha jóbarát
cirógatta volna végig az arcát.
Sohasem jönnek vissza, pedig mióta várja őket! Valójában alig egy órája
álldogált az erdőben, de elveszítette az időérzékét.
Csak lassacskán ébredt tudatára annak, hogy nincs egyedül. Mozdulatlanul
állt egy helyben, fejét sem merte megfordítani.
Balsejtelme egyre nőtt. Félelmében csaknem megfulladt; mert nem mutathatta
ki, mit érez, hanem közönyösen ott kellett álldogálnia.
Az erdőt ismeretlen lények népesítették be. Megannyi szem szegeződött rá.
Óvatosan lélegzetet vett, miközben körbejárt a szeme, bár a fejét meg sem
mozdította.
Ott, a fák között? Vagy feljebb, az ösvény fölött? A hegy túlsó oldalán? Hol?
A napot újabb felhő borította be. Esőt, vagy akár havat hozó, súlyos fekete
felhő, amely óriási árnyként borult az erdőre.
A sötétben felbátorodtak a láthatatlan lények. Biztos volt benne, hogy a szeme
sarkából látta őket! Amikor azonban gyorsan megfordult, senki sem volt ott.
Mégis tudta, valahol arrafelé lapulnak, méghozzá nem néhányan, hanem
sokan! Néma teremtmények, amelyek az erdő leple alatt őrá leselkedtek. Csak
éppen nem tudott rájönni, kik vagy mik is ők. Emberek, állatok? Esetleg a kettő
keveréke egy alakban?
Nem szabad az ördögöt a falra festenie!
 Avagy csupán magánya és képzelőereje találta ki azokat a lényeket?
Ott, az egyik fa mögött, a bozótban van valami… Vendel anélkül rohant oda,
hogy a következményekre gondolt volna, mert elege volt a bizonytalanságból.
Eldöntötte magában, hogy csakis valamilyen állat lehet az.
A fa mögött azonban semmi sem volt.
Ördögi gonoszsággal a bolondját járatták vele. Egy ideig a fa mögött állva
kapkodott levegő után, dühöngve, hogy ilyen módon űztek gúnyt belőle.
Persze nem lett volna szabad elhagynia az ösvényt, hanem…
Megfordult, hogy visszamenjen, és ekkor egész teste megdermedt a
rémülettől. Az ösvényhez vezető utat elzárta valami.
A földbe póznát tűztek, olyan furcsa totemoszlopot, amelyet az errefelé élő
népek használtak. Ez azonban alacsonyabb volt a szokásosnál, lándzsánál nem
hosszabb és felül sem vertek keresztül rajta két kisebb póznát, bár furcsa dolgok
lógtak le róla, csontok és hosszú, levágott emberi haj. A póznát nemrég
szúrhatták a talajba, mert a csontok még egymásnak verődtek a lendülettől.
Vendel mögött is zörgött valami. Gyorsan megfordult. Most már négy
ugyanolyan dárda vagy pózna vette körül.
Vendel földbe gyökerezett lábbal meredt rájuk. Nem tudta, mi a jelentésük, de
egyértelmű figyelmeztetésként fogta fel az egészet.
Eszébe jutottak azok az elbeszélések, amelyeket Sol és Villemo adott a
Jéghegyek Népe tudtára. A nemzetség őseiről, akik jégborította alföldeken
vándoroltak nyugatnak, miközben törzsi jelképeikbe belekapott az erős szél. Mit
jelentettek azok a totemek? Mágiát, a szellemek világát, sőt minden lelógó
tárgynak is volt valamilyen külön jelentése.
– Közületek való vagyok! – kiáltotta bele oroszul az erdőbe.
Persze helytelen nyelvet használt! Mennyit is tud jurákul? Megpróbálta
fejében összerakni az előbbi mondatot, de csekély szókészlete nem volt elegendő
hozzá. Mit tudja, hátha jurákul sem értenek!
Milyen messze került az ösvénytől? Egyáltalán nem messze, mert ki tudta
venni a fák között.
Vendel úgy döntött, legjobb lesz ott maradnia, ahol éppen áll.
Rögtön ezután suttogó hangok szűrődtek fülébe arról a magaslatról, amelyre
az ösvény felkanyargott. Azt is meghallotta, hogy sokan közelednek feléje
csendes léptekkel.
Hatalmas megkönnyebbülésére Tun-szij és Irovár bukkant elő a fák közül.
Izgatottan beszélgettek néhány idősebb férfival. Többen is követték őket, férfiak
és nők vegyesen.
Taran-gaj lakói nagyobbak voltak a jurákoknál, de közel sem olyan magasak,
mint a skandinávok. Vendel szemében természetesen az általa korábban látott
szibériai népcsoportokra hasonlítottak, vonásaik azonban egy árnyalatnyival
mongolosabb jellegűek voltak. Koromfekete hajuk a vállukig lógott, és a
jurákokhoz hasonlóan ők is bundába öltöztek. Alaposan felfegyverkeztek:
kezükben különféle szúró- és vágófegyvereket tartottak, vállukon pedig íjat és
nyilakkal teli puzdrát vetettek át. Arcuk ínségről, nélkülözésről, nyerseségről, a
többi törzzsel szemben örökké tartó ellenséges viszonyról tanúskodott.
A maguk módján azonban szépek voltak. Vendelt pedig ismét átjárta az a
különös érzés, hogy otthon van, hogy közösség áll fenn közötte és e vadidegen
nép között.
– Itt vagyok! – kiáltotta, amikor a többiek megálltak az ösvényen.
Azonnal odajöttek hozzá, mialatt az egyik idősebb férfi, aki valamilyen
főnökféle lehetett, kihúzta a földből a legközelebbi totemoszlopot és közben
mondott valamit Tun-szijnak.
– Jó, hogy nem próbáltál meg kitörni a póznák alkotta körből – fordult
Vendelhez a sámánasszony. – Máskülönben egy fabatkát sem érne az életed.
Az erdőből sötét tekintetű, mogorva férfiak léptek ki. Megragadták a
póznákat és falként vették körül az embercsoportot, amelynek közepén Vendel
állt. Rövid szóváltásra került sor, majd Tun-szij elmagyarázta, miről is
vitatkoztak az előbb:
– Szerencse, hogy teljesen idegen vagy számukra. Bizonytalanok voltak a
személyedet illetően. Sőt az egyikük azt hitte a sárga hajadról, te vagy a tűz
szelleme.
Ezután a főnökként viselkedő, idősebb férfira mutatva elmagyarázta, hogy ő
az apja, és valamennyien üdvözölni akarják Vendelt, mert nagyon kíváncsiak
egyik nyugatra szakadt rokonukra.
Vendel nem tudta, mi a körükben szokásos legudvariasabb köszöntés. Úgy
tett azonban, mint az ukránok, mert az övéket nagyon szépnek és
tisztelettudónak találta. Mélyen meghajolt, miközben ujjhegyével először a
homlokát, majd a földet érintette meg. A többiek csupán enyhén hajoltak meg.
Mivel Vendel volt a vendég, neki kellett a legnagyobb tiszteletet tanúsítania.
Tun-szij apja ismét mondott valamit, a lánya pedig lefordította:
– Arra kér, tarts velünk a legközelebbi szálláshelyre.
Vendel nagy örömmel bólintott. Akárhova hajlandó lett volna elmenni, csak
hogy végre kikerüljön ebből a megbabonázott erdőből.
Elvonultak a viharfelhők, ismét kisütött a nap és úgy látszott, mintha egyelőre
derült maradna az égbolt. A gőzölgő meleg erdőben valamennyien a magaslatok
felé tartottak. Vendel észrevette, lopva milyen kíváncsi pillantásokat vetnek rá a
helybeliek.
Az erdőnek egyszerre csak vége lett, és félelmetes erővel arculcsapta őket a
szél.
– Miért nem odalent a meleg erdőben laknak? – kérdezte Irovártól Vendel.
– Túl sok a veszély. Minden tele van vadállatokkal és az ellenségeikkel. Itt
biztonságosabb.
Vendel meg tudta érteni a választásukat.
– Csak nem furulyázni hallottam valakit az erdőben?
– A taran-gajiak a furulya mesterei – fordult hátra Tun-szij. – Mindig is azok
voltak, már az őshazánkban is.
Vendel észrevette, hogy az élesen csipkézett, ördöginek ható hegyek egyik
fennsíkja felé tartanak. Valamivel később kis völgybe jutottak el, amelyet inkább
a sziklák közötti katlannak lehetett nevezni. Mindenesetre tökéletes védelmet
nyújtott az ellenség támadásai elől.
Vendel megfigyelte, hogy Irovár hosszasan beszélget egy jellegzetes arcú,
zömök férfival, akit Szármiknak nevezett. Ez a név “Farkast” jelentett.
A völgyteknőben néhány alacsony viskó állott. Ezeknek a kezdetleges, kerek
tetejű épületeknek semmi közük sem volt a sátrakhoz. Állandó lakhelynek
készültek és félig a földbe ásták őket. Irovártól korábban úgy hallotta, hogy a
szamojédok ősei földbe vájt lyukakban éltek. Ez a nép azonban nem a
szamojédok közé tartozott. Csupán azt az életmódot sajátította el, amelyet az
ínség kényszerített rá.
A kalyibák túlságosan kicsinyek voltak ahhoz, hogy valamennyien elférjenek
bennük. Tun-szij apja ezért arra kért mindenkit, telepedjenek le a szabadban.
Ezen a helyen gyakorlatilag minden kunyhó mellett állt egy földbe tűzött
totempózna. Két keresztlécük közül a felső volt a szélesebb. Itt, a védett
völgykatlanban nem fújt annyira erősen a szél, így a csontok nem verődtek
össze, csupán a könnyű bőrszíjak és állati farkak lengtek enyhén ide-oda,
groteszk módon életet lehelve a törzsi jelképekbe.
Mielőtt leültek volna, Vendel felfigyelt valamire a föld közelében. Amikor
látta, mi az, jeges borzongás futott végig rajta. Noha alig hitt a szemének, az
egyik viskóból élőlény jött ki. Vendelnek valóban a “lény” szót kellett
használnia arra a vénséges vénemberre, aki inkább mászott, semmint két lábon
haladt.
A visszataszító, apró alak egészen Vendelig csúszott és gyűlölködő, gonosz
szemével felnézett rá. Néhány ezer éves bizonyára megvan – futott át Vendel
agyán, bár rögtön tudta, milyen lehetetlen dolog jutott eszébe.
A szörnyű démonarcban mélyen ülő szempár tetőtől-talpig végigmérte
Vendelt. Utána mondott valamit, de nem emberi hangon szólt, hanem inkább
vipera módján sziszegett. Tun-szij gunyorosan felvillanó szemmel fordította le a
vénség szavait:
 – A sámánunk azt mondja, hogy a lágyékod szép gyermekeket tud nemzeni.
Úristen! Ezeknek állandóan ilyesmiről kell beszélniük? Vendel remélte, hogy
napbarnított arcszíne elrejti, mennyire elvörösödik szégyenében.
– Ez az ember nyilván több mint sámán. Átokverte fajzat, ugye? – kérdezte
Tun-szijtól.
– Így van.
– Milyen idős?
– Senki sem tudja. De már apám gyermekkorában is öreg volt. Ó ugyanis az
apám öregapja. A sámánok a mi családunkban születnek. Ők az igazi varázslók,
boszorkánymesterek.
Vendel nemzetségében az igazi átokverte sarjak mindig a legnagyobb
javasemberek és gyógyítók voltak. Az ifjú azonban kételkedett benne, hogy
valaha is meggyógyított-e bármilyen nyavalyát ez a gonosz lény. Inkább éppen
ellenkezőleg!
Így tehát igaz, hogy a nemzetség átok sújtotta tagjai hihetetlenül magas kort
érnek meg. Vendel rokonságában valamennyien hirtelen, erőszakos halált haltak,
így a többiek erről a körülményről keveset tudtak. Hanna, Grimar, Tengel, Sol,
Trond, Kolgrim, Villemo koraszülött nővére – mindnyájan időnek előtte
pusztultak el: megölték őket vagy önkezükkel vetettek véget életüknek.
A jó útra tért Ulvhedin pedig még az élők sorában volt.
Szóval Vendel nemzetségében van még egy átokverte családtag. Nem tudta,
ki lehet az, Jon, Dan avagy Ingrid. Vendel mindig gyermekként látta őket maga
előtt. Mostanra azonban felnőttek már, csupán egy-két évvel lehettek fiatalabbak
őnála. Így tehát az átoksújtotta sarj minden bizonnyal felnőtt. Vajon mivé
cseperedett? Ugyanúgy halált és félelmet terjeszt maga körül, mint ez a földön
csúszó féreg?
Tun-szij azt mondta, Vendel családjának következő nemzedéke mentes lesz
az átoktól, mert itt nemrégen született egy kisfiú
Összerezzent, mert most Irovár szólt hozzá.
– Bocsánatodat kérjük, amiért olyan sokáig kellett odalent az erdőben
várakoznod. A vének tanácsa ugyanis mindent hallani akart a Jéghegyek Népéről
és a hazádról. A történeted nagy feltűnést keltett, mert itt mindig azt hitték, hogy
az a csoportjuk, amely továbbhaladt nyugat felé, elpusztult a keserves út során.
Nagy szeretettel üdvözölnek Taran-gaj földjén és mindnyájan egyetértenek Tun-
szij kívánságával, amely szerint vedd el feleségül Szinszijevet, a lányunkat. Erre
az egész nemzetség érdekében szükség van.
Vendel továbbra sem értette, miért.
Valami felemás magyarázatot azért kapott:
– Tun-szij nemzetségében szokatlanul sok a sámán és a varázsló. A tiédben
több nagy gyógyító akadt, akik jóságukkal is kitűntek.
– Így igaz.
– Amit előtte mondtam, végtelenül fontos!
Irovár szünetet tartott, majd fojtott hangon beszélt tovább. Ez nem volt
szükséges, ugyanis a helyiek közül senki sem beszélt oroszul:
– Az átoksújtotta gyerektől eltekintve ez a szörnyű vénség az egyetlen, aki
nem értesült a tervünkről. Az öreg tudja, hogy feleségül fogod venni
Szinszijevet, csak azt nem, miért.
Ami azt illeti, ez számomra is homályos – gondolta Vendel.
– Az öt kislány kiházasítására vonatkozó tervedet ugyancsak ismertettük
velük. Merész ötlet volt, nekünk pedig hosszú időnkbe telt, hogy meggyőzzük
őket. Az itteni fiatal férfiak azonban hajlandók feleségül venni kis barátnőidet. A
törzseink között el kell simítanunk mindenfajta ellentétet. Ez volt ám az igazán
kemény dió! Végül vonakodva beleegyeztek, hogy hét napforduló múlva
eljönnek hozzánk és tárgyalnak velünk. Ennyit sikerült elérnünk. A gyűlölet
életben tartása kielégíti az embert.
– Én inkább azt mondanám, lealjasítja. Mit értesz hét napfordulón? Hét évet
vagy hét napot?
– Napot. Van még egy gond. Mi férfi férfi elleni élet-halál küzdelemmel
döntjük el a vitáinkat…
– Ezt nem tűröm! – szakította félbe Vendel.
– Tudjuk. Éppen itt van a kutya elásva.
– Tudod, Irovár, én semmiféle rokonszenvet nem érzek az olyan emberek
iránt, akik azért akarják megváltoztatni az idegen országban honos szokásokat,
mert úgy gondolják, a sajátjaik sokkal értékesebbek. De ebben az esetben…
Nem az ellenségeskedés szítására neveltek. Az volt a legnagyobb baj odahaza,
hogy apám harcias férfi volt, aki dühkitöréseivel beteggé tette a Jéghegyek
Népéből származó anyámat. Én pedig anyámra ütöttem…
– Éppen ezt magyaráztam az apámnak – szólt közbe Tun-szij. – Hogy a
Jéghegyek Népének benned lakozó természete kívánja a törzseink közötti
megbékélést. Végül emiatt hajtottak fejet a terved előtt.
– Hála illesse őket! – bólintott elismerően Vendel. – Min is vitatkoztok
tulajdonképpen?
Néhány asszony csészéket adott a férfiak kezébe. Vendel Tun-szij apjának
szemébe nézett, felemelte a csészét és könnyedén biccentett. A főnök viszonozta
a vendég mozdulatát, és valamennyien ittak a sajátos levesből. Vendel inkább
nem vizsgálta meg tüzetesen, miből áll, de két dolgot megállapított: főtt vérből
készült, amelyben csemegeként fehér lárvák úszkáltak.
– Természetesen a legelőkről vitatkozunk – mondta Irovár. – Ha egyezségre
jutunk arról, hogy az ő erdeiken való szabad átvonulásunkért cserében a
rénszarvasaik a mi tundránkon legelhessenek, bizony sokat nyertünk. Ez pedig a
te érdemed lesz, Vendel.
Az ifjú svéd büszkeséget érzett ennek hallatán. De… a győzelmet még nem
vívták ki!
– Ha hét nap múlva eljönnek… Nem rendezhetnénk ünnepséget a
tiszteletükre, játékokkal és versenyekkel? Akár a Kara-tenger mentén élő többi
törzzsel közösen. Te mesélted, hogy sok-sok évvel ezelőtt ez volt a szokás. Így
az itteni férfiak szemügyre vehetik az öt leánykát, ti pedig békés versenyben
dönthetitek el, ki a különb közületek.
– Vegyük elő régi jelképeinket? – töprengett Irovár. – Nagyszerű zászlóink,
lobogóink vagy ha úgy tetszik, törzsi jeleink voltak. Amikor azonban
megkezdődött a viszálykodás, elrejtettük őket.
Ezzel Tun-szij felé fordult és arra kérte, fordítsa le a helybelieknek Vendel
javaslatát.
Végeérhetetlen vita kerekedett, amelyből Vendelt teljesen kihagyták. Közben
mindvégig érezte, hogy undorító kis lény rajta tartja a szemét. Megpróbált nem
feléje nézni, de azután mégis találkozott a pillantásuk. Vendel remegve
rámosolygott, mire az átoksújtotta vénség sziszegő hangja rögtön félbeszakította
a tanácskozást.
– Nem tetszik neki a javaslatod – fordult Tun-szij Vendelhez. – Azt mondja,
gyáva vagy, és ízzé-porrá tudna morzsolni téged. Te azonban az én védelmem
alatt állsz, én pedig sámán vagyok, ezért nem meri megkockáztatni. Tudja, hogy
haragomban megtalálhatom és tönkretehetem a lelkét. Meg kell azonban
mondanom neked, hogy fél tőled. Olyan erő birtokában vagy, amelyet nem
ismer.
– Úgy hallottam, hogy az átokkal sújtottak egyetlen dologtól félnek: a gonosz
örökség kihalásától.
– Úgy van – bólintott Tun-szij. – El kell vinnünk téged innen. Egyébként ő
sem él már túl sokáig.
– Ezt meg honnan tudod?
– Sámán vagyok – felelte az asszony. – De új átokverte sarj…
– Hogyne, az a kisfiú. Ő most itt van?
Néhány apró gyermek vette körül őket, de mind barátságos és rendkívül szép
volt.
– Fent, a fő falunkban rejtették el. Örülj, amiért nincs közöttünk!
– Megölte születésekor az anyját?
– Úgy bizony!
– Akkor hát ő is a Jéghegyek Népe átokverte sarjainak egyike – bólintott
Vendel.
A férfiak időközben a jelek szerint egyezségre jutottak. Felugrottak és kezet
ráztak. Noha megpróbáltak mogorva arcot vágni, Vendel reményteli örömöt
olvashatott ki a tekintetükből.
Javaslata meghallgatásra talált. Mégis lesz valami az ünnepségből! Nem hét,
hanem kétszer hét napforduló múlva. Az előkészületekhez némi időre volt
szükség.
Maga Vendel nem tudott elég gyorsan eltávolodni a lábánál kuporgó,
gyűlölködő teremtménytől.
11. fejezet

SZINSZIJEV TOPORZÉKOLT dühében.

Hülye, átkozott hülye! Ahelyett, hogy más férfiakhoz hasonlóan megküzdene
az igazáért, ez a Vendel csaknem békét teremtett a hét törzs között. Azoknak is
elment az eszük. Mindannyian eljönnek a nagy ünnepségre! Hiszen akkor semmi
izgalom sem marad az életben.
Van-e nagyszerűbb annál, mint amikor két férfi életre-halálra megvív
egymással? Milyen gyakran álmodott róla, amint éppen az ő kezéért küzdenek
meg! Eddig azonban túl fiatal volt ahhoz, hogy kérői legyenek, itt pedig nem is
akadt olyan férfi, aki megverekedhetett volna érte.
Következetesen kitartva próbálta megnyerni férjéül az unokafivérét.
Kisgyermekkoruk óta barátok voltak, a fiú pedig mindig megvédelmezte a
lánykát. Szinszijev már tízéves korában eltökélte, hogy Tuu az övé lesz. Tuu
annyit jelentett, mint tűz. Milyen szép név! Volt valami csábító a vele fenntartott
esetleges tiltott viszony gondolatában.
Mindamellett be kellett ismernie, hogy Tuu a legutóbbi időkben igencsak
kicsinek és gyengének látszott. Ezenkívül három másik lányt szemeltek ki
számára feleségül. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy a fiú érzelmei iránta
meglehetősen lagymatagnak tűntek. Természetesen azért viselkedett így, mert
félt, hogy mit szólnak majd kettejük szülei a dologhoz.
Szinszijev ekkor már régóta nem fenyegetőzött öngyilkossággal.
Tekintete közömbösen végigfutott Vendelen, aki az ünnepségek
előkészületeinél segédkezett. Milyen csúnya és ostoba! Mindenki más azt
mondta róla, hogy sugárzóan szép ember. Pedig egyáltalán nem az!
A versenyeket a tábor és az áldozati hely közötti tágas sík területen
szándékoztak megtartani. Az öbölben lakó három nyenyec nemzetség főnöke
összedugta a fejét, hogy megpróbáljon visszaemlékezni az emberöltőkkel
korábban, az ellenségeskedés kezdete előtt rendezett játékokra. Úgy
buzgólkodtak, akár a gyermekek. Vendel jobbító szándékú javaslatokat tett, a
nők pedig a sátrak között sürögtek-forogtak. Hogy ebben a szűkös időben ne
terheljék meg túlságosan a házigazdákat, elhatározták, a verseny három napjára
minden egyes vendég magával hozza az élelmét.
Vendel Irovárral együtt körbejárta és meghívta a játékokra a többi törzset.
Vendel volt az, aki békéről és kiengesztelődésről beszélt velük – vagy legalábbis
arról, hogy most vetélkedhetnek egymással, melyikük a legügyesebb. Majd az
utolsó napon mind a hét törzs főnöke tanácskozásra gyűlik össze, amelyen
kijelölik a határokat és tisztázzák az egyéb vitás kérdéseket. Ez a találkozó
bizony igencsak viharosnak ígérkezett, Vendel azonban megígérte, hogy
pártatlan döntőbíróként résztvesz rajta.
Ostobák! Elkábult barmok! Szinszijevet majd- nem szétvetette a düh. Hiszen
mindnyájan arra az ostoba, beképzelt tejfelesszájúra hallgattak! Ronda, világos
hajának, amelyet az az öt ostoba trampli olyan lelkesen csodák, nincs is színe!
Tartsa csak meg magának az öt kis riherongyot!
Szinszijev csaknem elsírta magát.
És ha ő maga az, aki úton idefelé együtt van Vendellel? Ő egyedül…
Megborzongva elhessegette magától az ilyen bárgyú gondolatokat.
Nem tudna legalább egyetlenegy említésre méltó tettet véghezvinni? Nem
tudna elejteni egy farkast vagy legyőzni a tábor legerősebb emberét? Ugyan,
nincs kedve hozzá. Szégyenkezni, azt persze tud.
Gyáva hülye!
Szinszijev észrevette, hogy egyre inkább ugyanazokat a kifejezéseket
használja.
Vendel felé nézett, aki férfiak gyűrűjében állva próbaképpen kifeszítette azt a
számszeríjhoz hasonló szigonyt, amelyet fókavadászathoz használtak. De hogy
az állatra rá is lőjön vele? Arra persze képtelen!
Az idegenre nézett és gyűlölet fogta el, amiért összeállt az öt kis cafkával.
Gyűlölködve nézett rá és megfeszült a melle, a teste pedig elernyedt.
Szégyenkezve emlékezett vissza, miképpen gondolhatott rá, hogy hosszú
bundája alatt nadrág nélkül fog járni. Arra az esetre, ha például ugyanabban az
ügyben kell elhagyniuk a tábort. Eszébe jutott, miképpen simított végig kezével
testének idomain, miközben Vendel a sátor másik felén feküdt.
Bárcsak minden rontás beléje szállna! Többé látni sem akarta. Tuu lesz a
férje, senki más.
Most melyik férfi is Tuu? Egy pillanatra képtelen volt felidézni magában
szerelmének arcvonásait.
Csupán azt látta, hogy mindenki Vendelnek hízeleg. Vajon mi nagyszerűt tett,
amiért ennyire rajonganak érte?
Szinszijev nem fogta fel, hogy a nyenyecek azért szerették meg Vendelt, mert
csodálta azt a képességüket, hogy mindenfajta embertelen helyzetben boldogulni
tudnak. Ehhez természetesen barátságos modora, érdeklődése, nyugodt
természete és jókedve is hozzájárult.
A fiatal lány azt sem sejtette, hogy Vendellel szembeni dühének nagy részét
fékezhetetlen önállóságvágya okozza. Amilyen gyermeteg volt, mindenki mástól
különbözni akart, másképpen akart gondolkozni, mint a többi ember, erős
egyéniség akart lenni. Ezt ugyan még nem érte el, de ő is a Jéghegyek Népéből
származott, amelyben folyton előfordultak külön utakon járó egyéniségek. Ezért
nem osztozott a többiek Vendel iránti csodálatában.
Nem akarta tudomásul venni Vendel erényeit. Csupán arra tudott gondolni,
mit fecsegtek össze a lánykák a szőke óriás férfiúi erejéről.
Szörnyűség!
Egyvalaminek azért rendkívül örült: a Taran-gaj földjén lakókhoz akarja
férjhez adni őket. Ezt nyugodtan megteheti. Így legalább jó dolguk lesz. Eszerint
máris megunta őket?
Csaknem elsírta magát: hiszen neki kellett volna az elsőnek és egyetlennek
lennie!
Szinszijev legnagyobb szégyenére belátta, hogy gondolatai ismét rossz
irányba csaponganak.
Tuuhoz fog férjhez menni, és ebben senki sem akadályozhatja meg.
Senki más, csak ő maga…
Átkozott legyen! Sziszegett dühében, amiért képtelen volt megzabolázni a
képzeletét.
Hirtelen Vendel tartott feléje. Szinszijev első gondolata az volt, hogy elszalad
előle. De mégse legyen része abban az örömben, hogy félelmében elfut előle.
Így megállt és nagyokat nyelve igyekezett elcsitítani torkában dobogó szívét.
– Jó napot, Szinszijev – mondta barátságosan az ő nyelvükön. Vendel már
elég sok szót megtanult, és egészen épkézláb párbeszédeket folytatott a
jurákokkal. – Hát nem lesz szép?
Egymás mellett állva néztek szét a táboron. Érkezni kezdtek a vendégek. A
jurákok tábora körül mindenütt ideiglenes épületek nőttek ki a földből.
Szinszijev felismert több törzsi jelképet, amelyeket az áldozati hely előtt
állítottak fel. A nyáron itt lakó három törzs jelképei mellett látta az Ural lábánál
élő erdei jurákok jelét, amelynek tetejét szarvasagancs díszítette. A róla lelógó
szarvasbőrszíjakat az Északi Jeges-tenger felől állandóan fújó szél lobogtatta.
Szinszijev saját törzsének jelképe a rénszarvasagancs, szomszédaiké a rozmár
agyara, illetve a bálnacsigolya volt. Olyan totemoszlopot is hoztak, amilyet
Szinszijev még sohasem látott. Az Ob túloldalán élő távoli szomszédokhoz, az
enyecekhez vagy jenyiszeji szamojédokhoz tartozott. A versenyek híre
elszigeteltségük ellenére hozzájuk is eljutott, és küldöttséget menesztettek a
jurákokhoz azzal a kéréssel, hadd jöhessenek el. Kérésüknek helyt adtak, ők
lettek a nyolcadik résztvevő törzs. Jelképük, a félelmetes hópárduc koponyája a
légörvényben libegő bőrdarabokkal teli zászlórúdjuk tetejét ékesítette. A
szalehardiak éppen ekkor állították fel a maguk póznáját, az ő totemjük nem
kisebb állat volt, mint a medve. Mindnyájan tudták, hogy a Jamal-félszigeti
szamojédok úton vannak. Ők a farkast tisztelték totemállatként.
 Hátra voltak még Taran-gaj földjének lakói. Az összegyűltek erősen
kételkedtek benne, hogy egyáltalán eljönnek.
Vendel hirtelen így szólt a leányhoz:
– Miért nem akarsz feleségül jönni hozzám, Szinszijev?
A kérdezett válasz helyett bosszúsan fújt egyet. Vendel erre ravaszul
elmosolyodott.
– Te csakis olyasmit teszel, amit te magad határoztál el, ugye?
Átkozott fickó, még gondolatokat is tud olvasni? De milyen rosszul beszél!
Mit ér egyáltalán, ha még nyenyecül sem tud?
– De ha te magad határoztad volna el külső nyomás nélkül, sőt ha netalán
megtiltották volna neked – akkor igent mondanál?
Szinszijev elgondolkozva nézett rá. Ezt a gondolatot hihetetlenül vonzónak
találta.
– Látom, másokkal akarsz dacolni – mondta Vendel. – De nem veszlek
feleségül, ha a magad részéről ennyire egyszerű feltételeket támasztasz. Azért
kértem meg a kezedet, mert boldoggá akarom tenni anyádat és téged kívánlak.
Az istenek a tudói, hogy legszívesebben hazautaztam volna. De te vagy az, aki
visszatart…
Szinszijev alig tudta követni, mert Vendel nem ragozta a szavakat. Ám
elkeseredve vette észre, hogy mindent meg akar érteni, amit csak mond neki.
Szeme kétségbeesve kereste Tuut, hogy a szeretett ifjú látványából új erőt
merítsen. Ő azonban éppen halat tisztított a sátra előtt. Szinszijev ellenállhatatlan
vonzalmat érzett a mellette álló férfi iránt. Teste olyan volt, akár a tűz – hevesen
vágyott utána. Nem is tetszettek neki – villant át az agyán. Anyám elmondta,
csakis azért tette magáévá őket, mert sajnálatot érzett irántuk. Korábban sohasem
ért nőhöz.
Így ha én lettem volna vele… Akkor én lennék életében az első nő.
Állandóan arra gondolt, csupán a véletlen műve, hogy nem így történt.
Semmit sem tudott Vendel vele kapcsolatos terveiről. Arról a kívánságáról,
hadd vihesse magával haza Szinszijevet. Meg akarta mutatni neki, hogyan él az
ő népe, milyen meleg és kellemes az éghajlat Skaanéban, miképpen akar új életet
adni vadonban született feleségének.
Akármennyire is szerette ezt a népet, nem szándékozott örökre köztük
maradni. Nemde, a feleség követni szokta az urát?
Bizony nem sokat tudott Szinszijevről!
– Anyád súlyos beteg – mondta óvatosan Vendel. – Állhatatosan kérlel,
vegyelek feleségül az ünnepségek alatt.
Szinszijev lényének egyik fele hevesen tiltakozott az anyai szándék ellen, a
másikat pedig felhevítette a terv.
 – Tudom – válaszolta kurtán. – Apa új házat emel nekünk. Mindent mások
csinálnak helyettem. Nekem talán nincs jogom beleszólni?
Vendel elmosolyodott a lány dacos, gyermekes hangja hallatán.
– Hogyne volna. A véleményed az egyetlen, amely számít a szememben.
Szinszijev arra pillantott, amerre Tuu kunyhója volt. Kénytelen lenne három
másik feleséggel osztozkodni rajta. Szörnyű perpatvar támad belőle, ha tényleg
kikényszeríti unokafivérével való házasságát. Talán kitaszítják őket a törzsből?
És ha nemet mond Vendelnek…? Akkor arra kényszerítik, hogy ahhoz a
kiszáradt aggastyánhoz menjen feleségül, akinek már három vén felesége van.
Szinszijev nem az a fajta nő volt, aki képes lett volna rá, hogy másokkal
osztozkodjon egy férfin. Férjének ő akart lenni az egyetlen asszonya!
Az egész világra haragudott ugyan, de azért szilárdan eltökélte, nem enged a
tekintélyéből.
– Nos, ha engem akarsz, eredj és ejts el egy farkast! – sziszegte.
– Nem – mondta Vendel.
– Akkor talán egy rozmárt!
– Azt még kevésbé. Annyit nem jelentesz nekem, hogy egy ártatlan állatot
öljek meg miattad.
Szinszijev őrjöngött a dühtől és a megaláztatástól:
– Akkor győzzél le öt férfit közelharcban! Bizonyítsd be, hogy alkalmas vagy
valamire!
Vendel a közelben a párviadalt buzgón gyakorló alacsony férfiak felé
tekintett.
– Szomorítsam el őket a sokkal nagyobb súlyommal és kétségtelenül nagy
erőmmel?
A derék Vendelbe egy csipetnyi versenyszellem sem szorult.
Szinszijev teljesen tanácstalan volt. Némán meredt rá, végül ennyit tudott
csak kibökni:
– És azt mondod, hogy engem akarsz?
Vendel kínosan feszengett. Szinszijev egyáltalán nem abba a nőtípusba
tartozott, amely felkeltette volna az érdeklődését. Mégis kívánta – hiszen így
akarta Tun-szij hatalmas igéző ereje.
– Igen, téged akarlak, Szinszijev. Minden másnál jobban akarlak. Ugye
hallottad, hogy énekeseknek és furulyásoknak is lesz verseny? Az utóbbiban
nem indulhatok, mert nem merem a Taran-gaj földjére valósiakkal összemérni
magam. Viszont szépen tudok énekelni…
– Énekelni! – fújt Szinszijev és sarkon fordult, hogy sértetten elrohanjon.
Vendelt ekkor elfogta a pulykaméreg. Megragadta a leány karját és maga felé
fordította.
 – Te átkozott kis boszorkány! Csakis a vérben és a nyers erőszakban tudsz
gyönyörködni? Akkor gyere a sátorba, mert most senki sincs otthon. Annyiszor
háglak meg, ahányszor csak akarod, de azután közöttünk mindennek vége.
Megértetted? Ha megkaptam tőled, amire vágyom, megehet a fene!
Szinszijev ragyogó szemmel nézett reá. Egész arckifejezése megváltozott és
pontosan úgy mosolygott, ahogyan Vendel szerette volna.
– Én azonban jó feleséged akarok lenni, Vendel. A legjobb, akit csak
kaphatsz. Egyetlen férfi sem nyúlhat hozzám, amíg nem vagyok a felesége.
Te átkozott ördög! – gondolta még mindig dühöngve Vendel. De annyira
feltüzelte a lány utáni vágy, hogy csupán heves bólogatás telt ki tőle.
Szinszijev lassú, gúnyos mosolyra húzta a száját. Most már legalább tudta,
hogy Vendelbe mégis szorult szenvedély, és mértéktelenül kívánja őt.
Hiszen a leánykákat máris kiházasította.
MÁSNAP MEGÉRKEZTEK Taran-gaj földjének lakói, férfiak és nők
vegyesen. Jöttükre az egész tábor összecsődült. Üdvözölni azonban mindössze
Irovár merte őket. A menet élén Szármik, a “Farkas” vitte a Taran-gaj-beliek
hatalmas törzsi jelvényét, amelyet felül jak tülke díszített. A jak Taran-gaj
népének keleti származására utalt.
A többi vendég ugyancsak borzongott. Taran-gaj népének kétes hírneve
széles körben elterjedt.
A bundába öltözött vademberek azonban békés szándékkal jöttek. Mindenki
felfigyelt rá, milyen udvariasan köszöntik Vendelt, az ifjú, szőke óriást, aki
olyan országból jött, amelynek létezéséről sejtelmük sem volt. Taran-gaj
földjének lakói hosszas beszélgetést folytattak Tun-szijjal és Irovárral, ezután
pedig Irovár egyszerű szertartás keretében egymás mellé állította Vendelt és
Szinszijevet. Vendel csupán utólag döbbent rá, hogy ez volt az esküvő.
AZ ÉJFÉLI NAP besütött az Irovár és Ngut által emelt, rozmárbőrrel bevont
új épület tetőnyílásán. Vendel felkelt és magára húzta a ruháit.
Csodálkozó arckifejezéssel nézett a prémek alatt elégedetten összekuporodva
alvó Szinszijevre.
Hogyan történhetett? – gondolta Vendel. Mi hajtott idáig? Tun-szij akarata
érvényesült, vagy magam is akartam ezt a házasságot? Esetleg valami
elkerülhetetlen dolog előérzete tette, amire ki vagyok választva, és amit nem állt
módomban megakadályozni?
A szívem mélyén tulajdonképpen nem akartam, mert képtelen vagyok
elfogadni durva lelkét. Most viszont a feleségem, és mi tagadás, gyengédséget
érzek iránta! Hiszen még gyermek, csak tizenhat esztendős. Magammal viszem
Skaanéba, idővel pedig majd csak alkalmazkodni fogunk egymáshoz…
És mégis… Nem tehetett róla – mérhetetlenül mélabúsnak érezte magát.
 Szinszijev viszont elégedett volt. Igaznak bizonyult, amit a leánykák teli
szájjal kürtöltek széjjel: Vendel nagyszerűen megállta a helyét az ágyban! Most
pedig az övé, míg az öt libuskát majd szétveti a boldogság, hogy Taran-gaj
földjére valósi férfiakhoz mehetnek feleségül! Béke legyen velük, neki,
Szinszijevnek aztán nem fognak hiányozni.
Kintről még ezekben a késő éjszakai órákban is beszűrődött az ünnepség
zsivaja. Eddig minden hihetetlenül jól sikerült. Mivel mindannyian járatlanok
voltak a szabályokban, kissé mereven és óvatosan kezdődtek a versenyek. Most
azonban, az első nap után, feloldódott a görcsös merevség és az összes törzs
barátkozni kezdett egymással. Boldogok voltak, hogy legalább ilyen rövid időre
félbeszakadtak a fáradságos mindennapok.
Szinszijev egyre nagyobb ámulattal jött rá, hogy Vendelre valamennyien mint
mindentudó bíróra, sőt csaknem mint istenségre néznek fel. Ez tetszett neki, és
nagy buzgósággal próbált örömére lenni az ágyban. Vendel észrevette ezt, és
fogalma sem volt, mit szóljon hozzá. Az öt leánykával mégis sokkal
egyszerűbben ment minden. Pusztán érzéki hév kötötte össze őket. Szinszijev
kéjvágyát azonban minden jel szerint csakis a férje iránti csodálat lobbanthatta
lángra – mintha közben elképzelné, amint Vendel vadállatokkal küzd, vagy
ellenségeit győzi le.
Mégis remekül sikerült! Vendelt magával sodorta az elragadtatás árja, és
csakis a felesége javát akarta. Hiszen Szinszijev még olyan fiatal, így nem sokat
várhatott tőle. A skaanei élettel, Christiana szelíd természetével való
megismerkedés hamarosan lenyesegeti a kinövéseit.
Szinszijev félig lehunyt szemmel nézett a férjére. Délceg volt – ő pedig majd
gondoskodik róla, hogy idővel jó vadász legyen belőle… Erős, nyers, merész és
vérszomjas!
A HARMADIK NAPON, miközben az utolsó versenyek zajlottak, Irovár arra
kérte Vendelt, hadd beszélhessenek egymással négyszemközt.
A svéd otthagyta a furulyaversenyt, amelyet valóban nagy élvezettel követett
figyelemmel. Nyilvánvaló volt, hogy ebben a Taran-gaj földjéről érkezett férfiak
verhetetlenek. Mindvégig visszahúzódóan viselkedtek, és a többitől teljesen
külön felállított táborban laktak. Vendel azonban megfigyelte, hogy a két előző
estén tartott közös tábortűz alkalmával vágyakozó szemekkel és ajkukon boldog
mosollyal foglaltak helyet a háttérben.
Sejtette, hogy a furulyaverseny megnöveli a tekintélyüket. Büszkévé teszi
őket, talán még arra is kedvük támad, hogy résztvegyenek az esti összejövetelen.
A szamojédok nem ittak szeszt, nem ismerték a pálinkát. Legalábbis egyelőre
nem. Az általuk fogyasztott egyetlen, mámort hozó ital az erjesztett kancatej, a
kumisz volt, amellyel még messze keleten a mongolok ismertették meg őket.
Mivel maguk a jurákok nem tartottak lovakat, csupán néha juthattak hozzá a
kumiszhoz. Vendel tudta, hogy az oroszok egyre nagyobb területekre terjesztik
ki uralmukat. Már kapcsolatba kerültek az Észak-Szibériában élő népekkel. A
vodka pedig az oroszokkal együtt érkezett. Így az itteniek jövője a szamojédok
egyes csoportjainak ellenállóerején múlott. Más elszigetelt törzsek máris
alámerültek az alkohollal történt találkozás után.
Vendel nem kívánta barátainak ezt a szörnyű sorsot.
Miközben fél füllel a furulya különös hangzataira figyelt, kissé félrevonult
Irovárral.
A szamojéd okos szemével Vendelre tekintett.
– Amint tudod, Tun-szij tegnap este sámánként magasztos szolgálatát
teljesítette, és ez túlságosan megviselte az erejét. Megkért rá, hogy beszéljek
veled.
Vendel bólintott és várta, mit mond újdonsült apósa, akit nagyon kedvelt.
Irovár prémzekéje ujját babrálta.
– Tun-szij nem jön velünk a téli táborhelyünkre.
– Nem? De akkor hogyan…
– Arra kérte az isteneket, engedjék el.
Vendel döbbenetében némán állt.
– Csupán egyetlen kérése van, az is hozzád – folytatta Irovár. – A szelleme
nem lel nyugalomra, amíg nem tudja, hogy Szinszijevvel gyermeket
nemzettetek. Az elveszett lélek pedig nagyon komoly dolog, Vendel.
Ezzel elhallgatott. Nyilván nem érezte túl kellemesen magát.
– Megtetted már? – kérdezte némi szünet után.
– Még nem. Én sem megyek veletek a téli táborhelyre, Irovár. Arra
gondoltam, hogy Szinszijevet magammal viszem a hazámba. Ígérem, jó sora
lesz. Nem kell többé fagyoskodnia, vagy tönkremennie a könyörtelen élettől.
Akkor pedig jobb, ha várunk a gyerekkel, amíg nem érkeztünk haza.
– Ezt megbeszélted már vele? – nézett rá Irovár.
– Nem, de szándékomban áll.
Apósa gondterhelten ráncolta a homlokát.
– A leányom sohasem fog beleegyezni! Szinszijev számára mindent ez az élet
jelent. Sohasem akarná elhagyni a tengerpartot vagy a tajgán lévő téli
otthonunkat.
– Én azonban pompás birtokot öröklök.
– Tudom, hogy nem akárki vagy. De ismered a feleségemet, aki tudja, mit
akar. Én pedig nem hiszem, hogy azt akarná, Szinszijev hagyja el a földünket.
– Hiszen nekem itt semmilyen jövőm sincsen, Irovár!
– Tudom, fiam. De azért menj Tun-szijhoz és beszélj vele erről!
 – Úgy lesz. Éppen vége a versenynek, nekem pedig jó ideig nem kell még
bíráskodnom. Gyerünk!
Vendel elszörnyedt, amikor belépett Irovárék kunyhójába. Ez valóban Tun-
szij? A sámánasszony úgy nézett ki, mint egy kísértet.
Noha Vendel Tun-szijjal és gyermekeivel állt távoli rokoni kapcsolatban, a
családból mégis Irovárt kedvelte leginkább. A többiek túlságosan kemény, vad
és nyers emberek voltak a szelíd lelkületű svéd ifjú számára.
Ngut éppen anyja mellett ült, de azonnal félbeszakították behatónak tűnő
beszélgetésüket, mihelyt a két férfi belépett az ajtónyíláson.
Leültek a beteg ágya mellé, Irovár pedig elmagyarázta Vendel álláspontját.
Mondandóját maga az újdonsült vő e szavakkal fejezte be:
– Tudhatod, hogy sohasem lesz belőlem vadász, legfeljebb ha halász, és
biztosan nem fogok egyetlen rénszarvast sem levágni. Mindvégig az állt a
szándékomban, hogy Szinszijevet magammal vigyem a hazámba.
– Szinszijev azonban nem megy oda – mondta Tun-szij izzó szénként
parázsló szemmel. – Nyugodj meg, Vendel, minden magától meg fog oldódni.
Csupán egyetlen dologra kérlek: nemzzél Szinszijevnek gyermeket, méghozzá
ezen az éjszakán. Én nem bírom tovább az életet, de nem távozhatom el
közületek, amíg nem tudom, hogy minden beteljesedett.
– De neked nem szabad meghalnod, Tun-szij! Mindannyian nagyon szeretünk
téged.
– Ez kedves volt tőled, jiij. – Tun-szij most vejének szólította Vendelt, akit
amúgy a peerene szóval illettek, amely a nagyon közeli családtagok megtisztelő
címének számított. – Most azonban nyugodni akarok, meg kell értened, hogy
nem bírom tovább. Senki sem tudja, mennyire fáj itt a mellkasomban.
Megígéred? Ma éjjel!
– Megígérem. De nem maradhatok itt. És ha Szinszijev nem tarthat velem,
akkor megszegem neki adott szavamat. Mi lesz vele?
– Ne aggódj Szinszijev miatt! – mondta közömbös hangon Tun-szij. – Te
magad rendezted úgy, hogy a törzsünk sok más törzzsel ismerkedjék meg. Van
elég derék férfi a leányunk számára.
– De hiszen ő az én feleségem!
– Minden rendben lesz, Vendel. Bízzál bennem!
E szavakkal elbocsátotta vejét, akit teljesen feldúlt az előbbi párbeszéd, és
semmit sem értett.
Az újonnan alakított nagytanács délután gyűlt össze. Vendel kimentette magát
a részvétel alól, mert képtelen volt a különféle nyelvjárásokat követni. A
törzsfőnökök az áldozati hely közelében, hátuk mögött a nyolc törzsi jelkép előtt
telepedtek le. Vendel a távolból láthatta, hogy a vita hullámai időnként igen
magasra csaptak. Egyesek néha felpattantak ültükből és dühösen távoztak, de
mindig visszajöttek, majd némán újra helyet foglaltak. Semmiről sem akartak
lemaradni, még kevésbé önmagukat kizárni.
A tanácskozás több óra hosszat tartott. Közben az asszonyok ételt hoztak a
főnököknek, akiknek a nap vége felé szólni kellett, hogy illenék befejezni az
ünnepséget és ki kellene hirdetni a győzteseket.
Ekkor, mintegy varázsütésre, mindent eldöntöttek. A tanácskozók felálltak és
átölelték egymást, majd miután megtalálták Vendelt, hősként ünnepelték, hiszen
az egész ötlet tőle származott. Szinszijev látta, miképpen tisztelik meg a férjét, és
még hevesebb vágyra gyúlt iránta.
Éjszaka, mielőtt minden vendég hazaindult volna távoli lakhelyére, nagyobb
gyönyörrel és mohósággal fogadta magába Vendelt, mint bármikor. A férfi pedig
semmit sem tett, amivel megakadályozhatta volna együttlétük következményét.
Úgy gondolta, csak sikerül rábeszélnie a feleségét, hogy vele menjen
Svédországba.
Másnap az összes vendég elhagyta a táborhelyet, és már előre örültek a
következő nyári visszatérésnek. Még a Taran-gaj földjéről érkezettek is
emberieknek hatottak; több díjat és nyolc menyasszonyt vittek magukkal haza,
mert az ünnepségek alatt nemcsak Vendel leánykái találtak férjet. Ők öten
ragyogtak az örömtől, összevissza csacsogtak, és mielőtt útnak indultak volna,
Szinszijev legnagyobb bánatára Vendelt alaposan megölelgették.
Az ifjú férj látta, amint tovatűnnek a távolban, és szívében némi
szomorúsággal gondolta: először mindig berobbannak az emberek az életembe,
azután feltartóztathatatlan módon eltűnnek belőle. Mikor találom meg végre a
nyugalmamat, mikor érezhetek valakivel igazi lelki közösséget? Nem itt van az
otthonom. Innen még tovább kell mennem egy olyan feleséggel, akivel a testi
vágyon kívül semmi sem köt össze.
Rossz alap ahhoz, hogy erre építsem az életemet.
12. fejezet

HÁROM HÉTTEL KÉSŐBB, amikor a tenger jégpáncélja kisebb táblákra

töredezett és a nyár a vége felé járt, hihetetlen dolog történt:
Egy Arhangelszkből jött fókavadász hajó a Kara-tengeren át egészen a Jamal-
félszigetig hatolt és a jurákok táborával határos öbölben kötött ki. A
történelemben ez volt az első orosz hajó errefelé.
A látvány hatalmas izgalmat keltett a jurákok között, akik méhekként
rajzották körül a számukra hatalmas és csodálatos vízijárművet.
A tábor lakói közül talán Vendel viselkedett a leginkább izgatottan.
Szinszijevvel együtt látogatóba mentek az ifjú asszony szüleihez, ahol heves vita
tört ki közöttük.
– De hiszen Arhangelszkig velük mehetünk! – kiáltotta Vendel. – Orosznak
hisznek, és egyáltalán nem gyanakszanak rám. Szinszijev azonban nem akar
velem jönni.
– Én nem akarok innen elmenni. Nem hiszek abban a világban, amelyről
Vendel szokott mesélni. Itt akarok maradni!
Vendelt elfogta a kétségbeesés:
– Ilyen alkalmunk sohasem nyílik többé, Szinszijev.
Felesége azonban összeszorított szájjal, makacsul rázta a fejét. Vendel
csüggedt szívvel ment ki a sátorból. Friss levegőt kellett szívnia. Azt azonban
szilárdan eltökélte, hogy magával viszi hitvesét.
Távozása után Szinszijev elmondta, hogy gyermeket vár.
A sámánasszony lehunyt szemmel hanyatlott vissza fekhelyén.
– Akkor tehát vége. Én befejeztem. Irovár, menj ki és beszélj a vejünkkel!
Most a fiammal kívánok beszélni. Te pedig, Szinszijev, kövesd apádat és játszd
meg Vendel előtt, hogy vele utazol!
Irovár engedelmesen távozott. Egyszerű, hűséges szívét mélységes
szomorúság nyomasztotta. Szinszijev kénytelen-kelletlen követte.
Tun-szij végső erejét összeszedve így szólt a fiához:
– Meg kell tenned, amit most mondok, Ngut, mert te az én fajtámból való
vagy. Utána pedig… A nagy csónak három nap múlva indul. Gondoskodj róla,
hogy Vendel rajta legyen! Nincs többé szükségünk rá, és mostantól fogva csupán
a terhünkre lesz. Szinszijev azonban itt marad. Az ő küldetése még nem ért
véget. Nem fogja sajnálni Vendelt, az ünnepség alatt sok idegen férfi szeme
akadt meg rajta, és meghasonlott a lelke. Vendel nem Szinszijevnek való férfi.
Neki csupán egy feladatot kellett teljesítenie, és mostanra végre is hajtotta.
Megteszed, amit mondtam?
– Igen, anyám – mondta a zárkózott arcú Ngut, áthatón csillogó ferde szemét
a nagybetegre szegezve.
– Már csak arra kérlek, fiam, add ide a dobomat. Mától fogva a tiéd!
SZINSZIJEV HIRTELEN PÁLFORDULÁSA összezavarta és boldoggá tette
Vendelt.
– Azonnal mindent össze kell készítenünk az induláshoz. Ne szomorkodj,
Szinszijev, egy napon majd visszajövünk ide, meglátogathatod a szüleidet.
Akkor pedig talán sok hasznos dolgot hozunk magunkkal. Nem is szólva az
unokákról, akiket megcsodálhatnak!
Vendel nevetett a boldogságtól. Szinszijev azonban bosszúsan hallgatott –
amikor pedig férje közeledni próbált hozzá az ágyban, elfordult tőle.
Vendel végtelenül örült születendő gyermeküknek, és ünnepélyesen
megígérte Szinszijevnek, hogy az úton semmiféle veszély sem fogja fenyegetni.
Annyira boldog volt, hogy nem figyelt fel felesége tartózkodó magatartására.
Másnap reggelre azonban Tun-szij eltűnt. Minden szertartás nélkül, csendben
eltemették. Vendel, aki megértette, hogy a sámánasszony meghalt, azonnal az
áldozati helyre ment. A medvefogakkal díszített nyaklánc ott feküdt az
oltárszerű áldozati kövön, de nem látott új kőrakást, amely a sírt jelezte volna.
Tun-szij nem volt nagy vadász. Nyilván a “szokásos módon” temették el.
Vendel számára rejtély maradt, mit is jelentsen ez. Mélyen meggyászolta,
nem tudta visszatartani kitörő könnyeit.
Irovárral az áldozati hely bejáratánál találkozott össze, akárcsak egyszer a
nyár elején. Akkor azonban még Tun-szij is velük volt. A derék szamojéd arca
hamuszürkére vált bánatában.
– Jó ember vagy, Vendel – mondta Irovár, aki végül kénytelen volt vejét
vigasztalgatni. Elmagyarázta neki, hogy Tun-szij lelke csupa jót fog mondani
róla a szellemvilágban.
Ez aztán a vigasz!
Vendel csakhamar mást is észrevett. Tun-szij halálával megszakadt az a
kapocs, amely Szinszijevvel kötötte össze. Vendel férfiúi vonzalmát a sámán
akarata keltette fel. Most azonban olyannak látta a feleségét, amilyen valójában
volt: tökéletesen idegen személynek, akivel egyetlen közös gondolata sincs. Még
csak nem is tetszett neki!
Szinszijev azonban az ő, Vendel gyermekét hordta a szíve alatt, neki pedig
sohasem jutott volna eszébe, hogy ebben a helyzetben magára hagyja. Így hát
folytatták az úti előkészületeket, Szinszijev a maga részéről különösen hanyagul
és közönyösen.
A hajó visszaindulása előtti utolsó estén Szinszijev arra kérte apját, hadd
tehessen vele egy sétát. Úgy mondta, szeretné utoljára körbejárni a hőn szeretett
vidéket. Ngut pedig búcsúlakomára hívta sátrába Vendelt, hiszen sógorok lévén
amúgyis többet kellett volna beszélniük egymással.
Vendel semmire sem emlékezett vissza ebből a beszélgetésből. Legfeljebb
arra, hogy valamilyen gőzölgően forró, erősen fűszerezett levessel kínálták meg.
Egyáltalán nem volt rossz, Szinszijev és Ngut közösen főzte, külön Vendel
számára…
A levesen kívül csupán az maradt meg halványan az emlékezetében, milyen
szorosan szegeződik rá Ngut tűzben égő tekintete. Az új sámán farkasszemet
nézett vele – Vendel pedig valamilyen sajátságos félálomba esett, amelyben
mintha Tun-szij lelke lebegett volna önmagát keresve.
Rendkívül furcsa volt az egész, amikor pedig felébredt, forgott vele a világ.
Szeme gerendákból készült famennyezetre meredt. Ilyen bizony nem volt a
nyenyecek táborában!
Hol van Szinszijev?
Körbetapogatózott a kezével, de csupán egy priccs kemény szélét fogta meg.
Holmija mellette hevert, méghozzá valamilyen deszkapadlón.
Vendel egyetlen lódulással felült.
A hajó fedélzetén találta magát. Támolyogva felállt és megtalálta a kajüt
ajtaját. Felment a fedélzetre.
Amerre csak nézett, mindenütt tenger.
A legénység kifürkészhetetlen arckifejezéssel tekintett rá.
– Maja zsena? – kérdezte oroszul.
A kapitány, akivel több ízben beszélt a jurákok falujában, fejét rázta.
– A felesége nem akart velünk tartani. Ő meg a bátyja hozták fel uraságodat a
fedélzetre. Sajnáljuk, de semmit sem tehettünk.
– De hiszen nekem…
Vendel a hajó korlátjához rohant. De hiszen nekem ottmaradt a gyermekem! –
gondolta mérhetetlen kétségbeesésében. Az én gyermekem, aki jövő nyár elején
jön a világra. Nem hagyhatom ott!
Szinszijevről ekkorra már letett, sőt valójában megkönnyebbült, amiért
megszabadult tőle. De a gyermek! Iszonyattal gondolt rá, hogy a Jéghegyek
Népének sarja. Talán őt is átok sújtja?
Nem, Tun-szij szerint Taran-gaj földjén van egy kisfiú, akire teljes súlyával
nehezedik az átok. Így Vendel gyermeke mentes lesz tőle. Ő azonban látni akarta
a születendő csöppséget, gondját akarta viselni.
Merre lehet Taran-gaj földje?
Sehol sem látszottak a sziklák, még a szárazföld sem. Hány óra lehet?…
A napkorong járásából nem tudta volna megmondani.
 – Mióta vagyunk úton?
– Korán hajnalban szedtük fel a horgonyt – válaszolta a hajógazda. – Most
pedig mindjárt itt az éjszaka.
Majdnem átaludt egy teljes napot! Úristen, mit tegyen? Lehetetlen megkérnie
a hajósokat, hogy forduljanak vissza. Most pedig olyan esélye nyílott a
hazatérésre, amilyen talán soha többé nem adódik az életben. Haza kellett
mennie. De a gyermek, a gyermek!
Vendelnek fájdalmában sajgott a szíve. Most értette meg, hogy Szinszijevnek,
Tun-szijnak és Ngutnak kezdettől fogva ez volt a terve, Irovárnak azonban
aligha.
Vendel haragjában és bánatában összeszorította a fogát. Becsapták, erre
egyszerűen nem talált más szót.
Komor, zavaros gondolatokba merülve állt a korlátnál. Ameddig csak ellátott
a szeme, a tengeren mindenütt kisebb-nagyobb jégtáblák sodródtak, amelyek
most, a nyár végén lyukacsosak és kékes színűek voltak. A hajó ijesztően
kicsinynek érződött, ahogyan rongyos vitorláival haladt előre. A szél állandóan
fújt, erre nem lehetett panaszuk, a jégtáblákkal azonban folyton meggyűlt a
bajuk. Az aggódó hajógazda elmagyarázta utasának, hogy korán beköszöntött az
ősz, és leginkább a tenger befagyásától rettegnek.
Valóban, Vendel észrevette, hogy a nap éjszakánként egy időre lenyugszik, és
már nem világít ugyanolyan erősen, mint a nyár elején.
Hirtelen felkiáltott az őr:
– Odanézzetek! Jobbra elől! – Mindenki a hajó orrába rohant. A kis szkúner
személyzete mindössze hét emberből állott, hozzájuk jött Vendel, az egyetlen
utas.
Hősünk összehunyorította a szemét, hogy jobban lásson. Messze előttük az
egyik nagyobb jégtáblán sodródott valami, amit ekkora távolságból egyikük sem
tudott azonosítani.
– Állat nem lehet – mondta a hajógazda.
Ebben mindannyian egyetértettek vele.
A hajó utat tört magának.
– Messze vagyunk a szárazföldtől? – kérdezte Vendel.
– Igen, de ezek a jégtáblák állandóan sodródnak. A szél és az erős
tengeráramlások pár óra alatt messzire vihetik őket.
Jó szelet kaptak, gyorsan megközelítették azt a rejtélyes valamit.
Egyszerre csak felordított a kapitány:
– Kormányt félre!
Mindenki látta, mi az. Egy ember, akit egy olyan alacsony szánhoz kötöztek,
amelyhez hasonlót Vendel sokat látott a jurákok táborában.
 – Ne mentsük…? – kérdezte volna, de torkára forrt a szó. A kormányos nem
tudott olyan gyorsan elfordulni, amint azt a kapitány akarta, így irányváltoztatás
előtt túlságosan megközelítették a jégtáblát. Vendel látta, amint a legénység csak
úgy hányja magára a keresztet és sebesen imát mormol.
Vendel gyomra is összeszorult, amikor meglátta, ki fekszik a szánon tompán a
sarki napra meredő szemmel.
Tun-szij volt az.
Vendel keze görcsösen markolta meg a korlátot.
– Így bánnak el velük ezek a pogányok – mondta komor hangon a kapitány. –
Amikor meg akarnak szabadulni az öregektől és a betegektől, egyszerűen
kiteszik őket a jégre meghalni.
– Ő maga akarta így – mormogta Vendel. – Ismertem. A sámánjuk volt.
És az anyósom – tette hozzá majdnem, de idejében összeharapta az ajkát.
– Sámán? – suttogták a rémülettől halálsápadttá vált babonás tengerészek. –
Ments meg minket, Urunk!
– Nem kell félnetek tőle – mondta Vendel. – A barátom volt, aki nem árthat
nekünk, amíg veletek vagyok.
Azt mégsem mondhatta, hogy a halott meg ő egyazon vérből valók, úgysem
hittek volna neki.
– Néhány nappal ezelőtt halt meg – mondta és utolsó pillantást vetett a
mögöttük lassan eltűnő alakra. – Maga kívánta a halált, miután az életben
teljesült minden kívánsága.
Ezeket a szavakat nem minden keserűség nélkül ejtette ki, a legénység pedig
csodálkozva nézett rá.
Sokáig tartott, amíg Vendel ki tudta törülni emlékezetéből a jégen sodródó
sámánasszony látványát. Egyébként úgy találta, igazán kellemes dolog újra
oroszul beszélnie. Ezen a nyelven jól elboldogult, de korábban, amikor
nyenyecül volt kénytelen megszólalni, mindig ingoványos talajon érezte magát.
Jól kijött a legénységgel, és ahol csak tudott, segített. Legnagyobb
megkönnyebbülésére nem vadásztak tovább fókákra, mert egyetlen napot sem
veszíthettek, ha a tél beállta előtt akartak visszaérni Arhangelszkbe.
Augusztus végén – Vendel persze nem tudta, milyen hónap van éppen –
áthaladtak a Novaja Zemljától délre húzódó tengerszoroson. Ezután eredetileg a
Jeges-tenger partján fekvő Narjan Marban, a jurákokkal fenntartott
cserekereskedelem központjában szándékoztak kikötni, ezt azonban a fenyegető
hideg miatt nem merték megkockáztatni. Vendel hálás volt nekik ezért. Ha most
jurákokkal találkozik, olyan meghasonlottság fogja el, hogy még elhamarkodott
cselekedetekre ragadtatja magát. Honvágyában szemrehányást tett volna
magának, amiért örökre a jurákok földjén szándékozik maradni, másfelől
mardosta volna a bűntudat, mert nem fordul vissza Szinszijevhez. Amilyen
feldúlt lelkiállapotban volt, nagyon megfelelt neki, hogy a hajóról sehová sem
tud elmenekülni, sőt amíg a fedélzetén tartózkodik, semmilyen felelősség sem
nyomja a vállát.
A vitorlákat feszítő keleti szél hazavisz! – gondolta.
Szeptemberben beállt a hideg. A hajógazda arcára idegesség ült ki, s az egyik
förtelmes bűzű mahorkát a másik után szívta. Úgy üvöltözött a legénységgel,
mintha azt akarta volna, ugorjon mindenki a tengerbe és tolja a hajót.
Nagy nehezen sikerült elhaladniuk a Kanyin-fok mellett, és éppen a Fehér-
tengerbe hajóztak be, amikor könyörtelen fagy tört rájuk. Elszörnyedve látták,
hogyan lepi be a jég a kötélzetet és a teljes hajótestet. Minden idejüket ezek
tisztogatásával töltötték, nehogy a jég súlya a mélybe húzza a járművet. E munka
alól csupán a kormányost mentették fel. Vendel természetesen segített a
legénységnek, folytonos rettegésben e hatalmas kísértettől, amelynek egyetlen
tüsszentése azzal fenyegetett, hogy megint fehér ruhába burkolja a hajót.
Tetőtől-talpig melegen öltözött, de kényszerűségből csupasz keze egyre
merevebb lett.
Éjjel-nappal verték le a jeget, miközben a jó széljárás Arhangelszk felé
röpítette őket. Most semmi értelme sem lett volna partra szállni, mert a
szárazföldön keményre fagyott jeges pusztánál egyébre nem számíthattak.
Vendelnek csak az járt az eszében, hogy épségben eljusson Arhangelszkbe.
Ráért azon gondolkozni, miképpen induljon onnan tovább Svédország felé.
Hiszen még az út felét sem tette meg.
A kezdődő hófúvás megnehezítette munkájukat. Egy éjjel pedig
bekövetkezett az, amitől a leginkább rettegtek: a hajó kezdett oldalra dőlni.
– Elsüllyedünk! – ordította rémületében eszeveszetten az egyik matróz.
– Még nem – kiáltotta vissza Vendel.
Megfordultak a napszakok. Az örökké fénylő nap helyett mélységes sötétség
borult a tengerre, a nappalokat szürkéskék derengés váltotta fel. Nem volt többé
igazi világosság, és a hajósoknak meg kellett erőltetniük a szemüket, ha látni
akarták, honnan kaparják vagy verjék le a jeget.
Vendel megragadta a nagykalapácsot és nekiesett a hajó süllyedő oldalát
borító jégnek. A többiek a rémülettől félőrülten segítettek neki. A hajósgazda
parancsokat osztogatott, de ezeket a sűrű kopácsolástól senki sem hallotta.
A jelek szerint sikerült kissé megemelniük a hajót, s az így nem fordult abba a
veszélyes szögbe, amelyet elérve menthetetlenül felborult volna. Az egyik
tengerész azonban buzgóságában túl messzire hajolt ki. A vízbe zuhant, de egyik
karjával még bele tudott kapaszkodni a hajó korlátjába.
A többiek odarohantak, hogy felhúzzák.
 – Beszorultam! – üvöltötte a matróz. – A jégbe szorultam!
A hajótest körül egyre jobban zajlott a jég, és a tengerész lába az egymásra
torlódó jégtáblák szorításába került. Vendel dereka köré kötötte az egyik
hajókötelet és a tengerbe ugrott.
Sejtelme sem volt róla, hogy ilyen kegyetlenül hideg a víz. Elállt a lélegzete,
görcsösen kapkodott levegő után. Végül sikerült visszanyernie önuralmát.
Előzőleg gondosan megnézte, hova ugorjon, hogy szabad legyen a lába. A nála
lévő kalapáccsal kiszabadította bajtársa lábát a jég szorításából, így a többiek
felhúzhatták a szerencsétlent.
Vendel, aki még mindig a vízben volt, látta, milyen egyedülálló lehetősége
nyílt a jég eltávolítására. Felkiabált a matrózoknak, és nekiesett a hajó
másképpen nehezen hozzáférhető oldalát borító jégnek.
Sokáig nem maradhatott a tengerben, ezért igyekezett, ahogyan csak telt tőle.
Néhány perc múlva egyszerre figyelt fel két dologra: a hajó visszanyerte eredeti
helyzetét – ő pedig nem érezte többé a lábát.
– Húzzatok fel! – kiáltotta, mert ekkor már arra is rájött, hogy kezdi
körülvenni a jég.
Eltartott egy ideig, amíg ki tudták húzni a jég szorításából. Végül azonban
sikerült a korláton átemelni a félig eszméletét vesztett Vendelt.
– Megmentetted a hajót – mormogta a kapitány. – De azért bolond ember
vagy, hiszen nem ismered az itteni jeges vizet! Gyorsan, fiúk, vigyétek a
kajütjébe!
Meleg vízbe rakták a lábát, majd dörzsölték és gyúrták. Így tettek orosz
bajtársával is, aki mindennek ellenére Vendelnél rövidebb ideig volt a vízben. A
hajó megmentőjét végül lefektették a kajütben és minden meleg holmit ráadtak,
ami csak a készleteik között akadt.
Vendel azonban mindebből legnagyobb kétségbeesésére semmit sem érzett.
Mintha elhalt volna a lába.
KÉT NAPPAL KÉSŐBB befutottak Arhangelszkbe.
Vendel továbbra is a kajütjében feküdt. Mozdulni sem tudott. A legénység
körülállta a priccsét és hallgatta, amint a titokzatos utas a magas láztól
félrebeszél. Csodálkozva néztek egymásra…
A parton egyenesen egy kis kocsmába vitték, amely vendégeket is fogadott.
Nyomorúságos hely volt, de a tengerészek odahívtak egy gyógyításban járatos
embert.
Amikor a felcser végzett a vizsgálattal, sokáig nézte Vendelt, de egyetlen szót
sem szólt. Végül némán távozott.
Egy órával később két másik férfi érkezett helyette. Jellegzetesen oroszos
külsejük volt, kerek fejformájuk és durva arcvonásaik.
 Azt akarták megtudni, hová valósi a beteg. Vendel elmagyarázta, hogy sokáig
a jurákok között élt.
Nem erre voltak kíváncsiak, hanem az eredeti lakhelyére.
– Szent-Pétervár – válaszolta, mert ez volt a Svédországhoz legközelebb eső
orosz terület, ő pedig nagyon örült volna, ha odaküldik.
– Amikor lázálmodban félrebeszéltél a hajón, nem oroszul szólaltál meg –
szívta a fogát az első. Vendel gyorsan úrrá lett feltörő riadalmán.
– Nem, valószínűleg jurákul beszélhettem.
– Hm – kétkedett továbbra is az orosz. – A kapitány mást mondott. Ismeri a
Narjan Mar-i jurákokat. Te nem jurák nyelven beszéltél. És vajon hogyan kötött
ki egy ilyen világos hajú ember odafent a jégsivatagban?
– Hosszú történet – mormogta Vendel, aki nem készült fel erre a kérdésre.
– Meghiszem azt – szólalt meg a másik férfi. – De most mondok neked
valamit, barátocskám! Itt Arhangelszkben elég sok hadifogoly dolgozik nekünk.
A hajó gazdája pedig felismerte, milyen nyelven beszéltél. Sokat hallotta a
foglyoktól. Svédül beszéltél lázálmodban, galambocskám. Mindjárt jönnek
érted. Erről meg más egyébről bizonyára elbeszélgetünk még, ugye?
Vendel egyetlen szót sem tudott kinyögni.
Nem sokkal később pedig valóban érte jöttek a katonák. Meglehetősen durván
hordágyra fektették és egy kaszárnyaszerű, nagy házba vitték. Apró, üres
szobában rakták le, majd kívülről rázárták az ajtót.
Ismét fogoly volt.
Fogoly, pedig milyen közel járt a sikerhez! Nem tudta ugyan, miképpen
folytatta volna útját, Arhangelszk azonban nagy kikötőváros volt, ahonnan sok
hajó indult külországba. Talán fellopózik valamilyen nyugat felé tartó járműre,
esetleg átvágja magát Finnországig, amely innentől orosz viszonylatban csak egy
karnyújtásnyira terült el. Hacsak időközben nem változott meg minden,
Finnország még mindig svéd terület.
Most azonban mindez elérhetetlen messzeségbe került. Olyan mély
kétségbeesés fogta eb hogy még sírni is képtelen volt. Kegyetlenül elbánt vele a
sors. Meg nem született gyermeket hagyott maga mögött, akit egész szívéből
vágyott megismerni, és akinek gondját akarta viselni. A messzi Svédországban
pedig hiába vártak rá a szülei.
Ő meg magatehetetlenül, bezárva fekszik börtönében. Lába ugyanis elsorvadt
és annyira összefagyott, hogy megnézni sem merte.
Ismét eszébe jutott a Tobolszkban hallott orosz népdal.
Senki sem jön a síromhoz.
Csak a csalogány fakad dalra felette
Évről évre, ha itt a kikelet.
 Arhangelszkben minden bizonnyal nem fészkelt csalogány, de talán ha
verébbel helyettesíti be? Vendel csendesen elnevette magát akasztófahumorának
e megnyilvánulásán. Nevetése csakhamar felszabadító sírásba váltott át.
13. fejezet

AZ 1721-ES ESZTENDŐBEN a finnországi Nystadban kötött béke véget

vetett a Svédország és Oroszország között dúló háborúnak. XII. Károly ekkorra
régen halott volt, ugyanis Fredrikshald mellett elesett, amikor megpróbálta
elfoglalni Norvégiát. Miután a XVII. század végén elhagyta Stockholmot,
sohasem tért vissza a svéd fővárosba, élve legalábbis nem.
A békekötés utáni esztendőben, 1722-ben Corfitz Beck és bajtársai
tizenhárom éves tobolszki hadifogság után visszatértek Svédországba. A katonák
hazatérése emberi tragédiák sokaságát hozta magával. Sok asszony halottnak
vélte fogságba esett házastársát és végül újra férjhez ment. Amikor pedig
beállított a családfő, akit mindenki holtnak hitt, bekövetkezett a
szerencsétlenség. Az új házasság érvénytelenné vált, a belőle született
gyermekek pedig törvénytelennek számítottak. Tanácstalanságában több hazatért
katona eldobta magától az életet. Más esetekben a feleség hűségesen várta az
urát – aki a messzi Oroszországban újra megnősült, hogy soha többé ne jöjjön
vissza Svédországba.
Egy napon Corfitz Beck és Maria, a felesége megállt a lelakatoltnak és
elhagyatottnak tűnő andrarumi kastély előtt.
Az eltelt hosszú évek alatt rengeteg szenvedésen mentek keresztül.
Tobolszkban született gyermekeik mind meghaltak, most pedig senki sem várta
őket…
– Nem értem – mondta a negyvenedik éve körül járó Corfitz Beck, akinek
arcán mély nyomokat hagyott a tengernyi megpróbáltatás. – Valakinek csak
kellene itthon lennie. Apa…?
– Tudod, sok év telt el azóta – suttogta Maria.
– Igen – sóhajtott fel a férje. – Legelőször is vezeklő utat kell tennem.
– Vendel… szüleihez?
– Igen. Ők bizonyára meg tudják mondani, mi történt a birtokunkkal. Ugye,
az lesz a legjobb, ha legelőször a velük való találkozáson esünk túl?
Maria megfogta férje kezét. Egyetértett vele, hiszen ugyanolyan felelősséget
érzett Vendel sorsa iránt.
Nehéz szívvel mentek át Gripék közelben lévő birtokára. Egyszerű
poggyászukat a kastély bejáratánál hagyták. Üres kézzel jöttek vissza keletről, de
bíztak benne, hogy új életet kezdhetnek Corfitz otthonában. Most azonban
semmit sem tudtak a jövőjük felől.
Gripék birtoka ugyanolyan takaros volt, mint régen. Corfitz, aki mindig is
bizonyos tiszteletet érzett Vendel szigorú apja iránt, óvatosan bekopogtatott.
Fiatal, nagydarab nő nyitott ajtót. Egyszerű teremtés volt, kék szemével
nyíltan nézett a jövevényekre. Copfja a dereka alá ért.
Corfitz bemutatkozott és megkérdezte, otthon van-e Grip uraság.
– Christiana asszonnyal beszélhetnek – mondta a lány.
Corfitz bólintott. Végre valaki, akit ismer.
Christiana hihetetlenül megöregedett. Sohasem lehetett különösebben szépnek
nevezni, mostanra azonban hófehér lett a haja, arcát pedig ezernyi ránc szabdalta
keresztül-kasul. Viszont egyenesen tartotta magát és le is fogyott, így korai
megvénülése ellenére méltóságteljes jelenség volt.
Először csodálkozva tekintett rájuk, mintha ismerősnek találná
valamelyiküket, de nem tudná elhelyezni az emlékezetében.
Azután tágra nyílt a szeme és felderült az arca.
– De hiszen ez Corfitz úr! Micsoda öröm! Isten hozta idehaza! És a hölgyben
kit tisztelhetek?
– Ő Maria, a feleségem. Christiana asszony, a kastély ablakait bedeszkázták.
Mi történt? Mi van apámmal…?
A derék asszony felszárította a viszontlátás okozta örömkönnyeit, majd
elkomorodva nézett a vendégre.
– Apjaura meghalt a tizenkét évvel ezelőtti pestisjárványban. Ugyanígy járt
Sören, a férjem.
– Mélységesen sajnálom – mondta Corfitz, aki eddig nem is sejtette, mennyire
fáj, hogy édesapja nem tudhatta meg: életben van a fia. És hogy nem láthatja
viszont szeretett atyját… – Bizony, tizenöt évig voltam távol, ebből tizenhármat
fogságban töltöttem.
– Tudom – mondta csendesen Christiana. – Öccseura néha eljön és utánanéz a
dolgoknak, bár amúgy megpróbáltam legjobb képességem szerint egyedül
rendben tartani a kastélyt.
– Jó karban van, csak lakatlan.
– Kegyelmetek azonban bizonyára elfáradtak ilyen hosszú utazás után.
Jöjjenek be és foglaljanak helyet, én pedig szólok, hozzanak egy kis
harapnivalót. Utána rögtön átmehetünk a kastélyba.
Christiana csinos kis szalonjában foglaltak helyet. Maria asszonyi szeme
azonnal megállapította, hogy a bútorok elnyűttek ugyan, de szépen megfoltozták
őket. Christiana asszonynak nem lehetett túl könnyű dolga a magányosan
eltöltött hosszú évek során.
A háziasszony látta, hogy Corfitz szívét valamilyen csaknem kibírhatatlan
teher nyomasztja.
– Ha jól értem, nehéz időket éltek át? – kérdezte tapintatosan.
 – Úgy van. Mi fogságban sínylődtünk, kegyetek pedig a háború által
tönkretett országban. Christiana asszony, végtelenül szomorú ügyben jövök.
Vendel, a fia… Nos, ő…
A szegény anya szelíd, gondterhelt arccal várta a folytatást.
Corfitz Beck a feleségére nézett, majd ismét megszólalt.
– Attól félek, hogy soha többé nem látja viszont. Eltűnt a végtelen
Szibériában, és erről én tehetek.
– Meg én – tette hozzá halkan Maria.
– Elárultuk – mondta Corfitz és egy pillanatra kezébe temette az arcát.
Christianára mindössze annyi hatást tettek a hallottak, hogy szorosan
összekulcsolta a kezét. Szólásra nyitotta a száját, Corfitz Beck azonban
megállította.
– Ne vigasztaljon, ez a bűn régóta, túlságosan régóta nyomasztja a lelkünket.
Durva voltam a szerencsétlen fiúval szemben. Ifjúi éretlenségében beleszeretett
Mariába, és egy míves erszényt ajándékozott neki, amelyet sajátkezűleg
készített. Elfogott a düh és a féltékenység, mert akkor már úgy volt, hogy
összeházasodunk Mariával, de erről szegény Vendel nem tudott. Mindezt
annyira a szívére vette, hogy eltűnt Tobolszkból, ahol fogva tartottak bennünket.
Azóta senki sem látta. Ez pedig… lássuk csak… hét évvel ezelőtt történt.
Corfitz a megindultságtól sápadtan elhallgatott. A mázsás teher nagyon-
nagyon hosszú időn át nehezedett a lelkére.
Maria egyetlen szót sem szólt, csupán könyörögve nézett Christianára, aki
egy darabig mozdulatlanul, ölébe tett kézzel ült székében. Végül felállt és egy
varróasztalkához ment. A látogatóknak háttal állva kihúzta az egyik fiókot és
keresgélni kezdett benne.
Kisvártatva megfordult.
– Erre gondolnak? – mondta fájdalmas mosollyal. A sorsüldözött házaspár
döbbenten meredt a jóságos asszony kezében tartott erszényre.
– De hiszen… Persze – dadogta Corfitz. – Hogyan jutott hozzá?
– Vendel itthon van – válaszolta Christiana. – Fél évvel ezelőtt érkezett meg.
Ő adta nekem az erszényt. Úgy mondta, azt az embert illeti, aki a világon a
legközelebb áll hozzá. Semmit sem szólt olyan szerelmi históriáról, amely
kegyedre vonatkozott volna, Maria asszony.
Corfitzék képtelenek voltak akár egyetlen szót is kinyögni.
– Ezzel szemben rengeteget mesélt olyan eseményekről, amelyek biztosan
kitörölhetetlen benyomást tettek rá. Bocsássanak meg, azonnal megmondhattam
volna, hogy itthon van, de láttam, mennyire nyomja valami a szívüket. Ezért
hagytam, hadd beszéljék ki magukból.
– Láthatjuk? – kérdezte Corfitz, akit továbbra is annyira elkábított a hír, hogy
még mindig nem tudott örülni neki.
– Természetesen! Jöjjenek velem!
Christiana csengetett, és a fiatal, nagydarab nő belépett a szalonba.
– Anna-Greta, az uraságok Vendelt szeretnék köszönteni. Fogadhatja most
őket?
– Igen.
Te jóságos ég, olyan előkelő úr lett, hogy “fogad”? – gondolta zavarodottan
Corfitz.
A látogatók követték Christianát és a leányt a ház másik részébe. Corfitz az
egyik ablak mellett elhaladva felfigyelt a ház mögötti kertben magasodó, széles
árnyékot vető tölgyfára.
De hiszen ott sohasem volt tölgyfa… – gondolta. – Hacsak nem…
Vendel tölgyfája lesz az, amelyet kisfiúként ültetett! Valóban ennyi év telt el
azóta, hogy nem jártam itthon?
Beléhasított a fájdalom. Mennyi elvesztegetett év! Hiszen mit nyert
Svédország az évtizedes háborúzással?
– Tessék – mondta Christiana, kinyitva az egyik ajtót. – Vendel, látogatóid
érkeztek.
Az utóbbiak vonakodva léptek be. Még mindig nem tudatosult bennük igazán,
hogy Vendel életben van.
Asztalnál ült és tollal a kezében éppen néhány rajzot tanulmányozott. A
kilincs nyikorgására csodálkozva nézett fel. A copfos fiatal lány, igencsak
morcos képet vágva, Vendel mögé állt.
Vendel arca felderült, és kitárta a karját látogatói felé.
– Igaz lenne? – kérdezte meghatottan. – Kegyelmetek azok? Igaz, vagy csak
álmodom?
Corfitz Becknek a viszontlátás miatti örömébe némi bosszúság vegyült. A
régi úr-szolga viszony követelte a magáét. Vendelnek nem illenék kegyeket
gyakorló király módjára itt trónolnia, amikor feljebbvalója meglátogatja.
Bosszúsága azonban hamar eloszlott. Mindketten egyformán meg voltak
hatódva, Vendel pedig fesztelenül köszöntötte Mariát.
Vendel elnevette magát és felszárította könnyeit.
– Anna-Greta, darabos angyalom és börtönőröm, tedd el a rajzaimat és hozzál
székeket a barátaimnak. Szólt a konyhában, anyám?
– Mindjárt kész az étel. Majd itt a szobában terítünk meg. Most pedig halljuk
az emlékeiket!
– Először azonban be kell vallanom, mennyire boldog vagyok, amiért teljesült
egy kívánságom – mondta Corfitz Beck. – Forrón imádkoztam, hadd kérhessek
egyszer Vendeltől bocsánatot azért a sok ostobaságért, amit mondtam neki!
 Vendel legyintett. Mindezt régen elfelejtette és megbocsátotta már.
A Beck házaspár helyet foglalt.
– A mi történetünk teljesen hétköznapi – mondta Corfitz. – Mindvégig
Tobolszkban laktunk, aztán az állam költségén küldtek haza. Én azonban a te
történetedet akarom hallani, Vendel! Merre indultál el, hol jártál, és végül
hogyan keveredtél haza?
– Ej, milyen sok kérdés egyszerre! – mosolyodott el Vendel. Látogatói
hitetlenkedve vették észre, mennyivel érettebb lett azóta, hogy utoljára látták.
Arcvonásai megkeményedtek, a tekintetére pedig árnyék borult, aminek nem
lelték magyarázatát. Maria azonban hirtelen észrevett valamit, és megragadta a
férje kezét.
Vendel térdét gyapjútakaró borította. Ám ez sem rejthette el, hogy mindkét
lábszára csonkán végződött.
– Úristen, Vendel! – hüledezett Corfitz. – Mi történt veled, drága barátom?
Vendel mosolyogni próbált, de az eredmény kissé erőltetett lett.
– Megkísérlem elmesélni. Bár meglehetősen hosszú történet.
– Nekünk bőségesen van időnk meghallgatni – mondta Corfitz. – Bennünket
senki sem vár Andrarumban.
Mialatt besötétedett és a vendégek ettek valamit, Vendel elbeszélte hosszú
utazását. Mesélt házasságáról, gyermekéről, akit sohasem láthat. A jéghideg
vízről, ami egy életre megjelölte, majd arról, miképpen csukták be
Arhangelszkben.
– Magamnak kellett ápolnom a lábamat – mondta csendesen. – Az orosz
felcser ugyanis feladta a reményt, a városban lévő svéd foglyok pedig nem
tudtak rólam. Én pedig… kénytelen voltam kis részletekben levágni a lábamat,
ahogyan üszkösödött. Közben semmiféle érzéstelenítésre nem nyílott mód. Én
azonban nem akartam meghalni, Corfitz úr! Csupán két dolog tartotta bennem a
lelket. A szüleimre gondoltam, akik semmit sem tudtak a sorsomról. Meg arra a
gyermekre, akit én nemzettem, és aki talán ártatlanul ínséget szenved, mert
nincsen apja, aki gondoskodnék róla.
– És az anyjával nem törődtél?
– Nem, legfeljebb úgy éreztem, felelősséggel tartozom iránta. Keményfejű
nőszemély volt, akit nem tudtam megérteni.
– De hogyan boldogultál el Arhangelszkben? És miképpen tértél haza?
– Hamarosan kapcsolatba kerültem az ottani svédekkel, az őreik pedig
munkára fogtak. Nehéz munkát nem végezhettem ugyan, de műhelypad vagy
íróasztal mellett ülhettem. Természetesen több levelet írtam haza, de anyám
szerint egyik sem érkezett meg.
Elkomorodott az arca, ahogyan visszagondolt a szenvedésekkel teli évekre.
 – Sokat gyötört a lábam, hosszú ideig eltartott, amíg megállítottam a fagyás
okozta pusztítást. Azután szereztem egy pár mankót, amelyekre támaszkodva a
csonkokon előre tudtam vonszolni magam. Egyébként a boka fölött végződnek.
Vendel könnyedén beszélt, közönyösen siklott végig az elszenvedett
borzalmakon. Ám hallgatóinak nem kellett élénk fantáziával rendelkezniük
ahhoz, hogy elképzeljék, mit érez, mialatt minderről beszámol.
– Telt-múlt az idő – mondta álmodozva. – Néhány fogolynak sikerült ugyan
megszöknie, de mindössze egyetlenegy ért haza Svédországba. A többieknek
nyoma veszett. Jómagam végig szökésről álmodoztam, de persze ez nálam szóba
sem jöhetett. Végül tavaly Arhangelszkbe is eljutott a békeszerződés híre… Az
ottani svédek ujjongtak. Eleinte el sem merték hinni, hogy igaz lehet. Én sem.
Azután… Azután…
– Ezt talán nem kellene elmesélned, Vendel! – intette szelíden az anyja.
– De igen, nincs semmi bajom.
Corfitz és Maria azonban látta, miképpen veri ki Vendelt a jeges veríték erre
az emlékre.
– Úgy történt… szóltak, hogy a folyók és csatornák mentén Szent-Pétervárra
visznek bennünket. De az utolsó pillanatban… megfeledkeztek rólam.
Remegő keze elengedte a tollat, amellyel közben mindvégig játszadozott.
– Én másik házban laktam. Felöltözve, indulásra készen ültem… és egyre
csak vártam. Telt-múlt az idő. Végül…
Vendel önuralmát elveszítve remegni kezdett.
– …bejött egy orosz. “Hát te még itt vagy?”, kérdezte elképedve. “A többiek
már útnak indultak.”
Corfitz behunyta a szemét. Mariával együtt tökéletesen átérezte, mi mehetett
akkor végbe Vendel lelkében. Őt, a hasznavehetetlen nyomorékot hátrahagyták.
Ha ugyanez velük esik meg Tobolszkban, amikor haza kellett volna indulniuk…
Vendel képtelen volt tovább folytatni. Christiana a cselédlányra nézett.
– Anna-Greta, te jól tudsz bánni vele.
A lány határozottan megrázta Vendel vállát.
– Nehogy már megint önmagunkon sajnálkozzunk! – mondta meglehetősen
éles hangon. – Otthon vagyunk, ahonnan Vendel urat senki sem viheti el.
Nyugodjon meg, Vendel úr, nem a jégbe szorult!
Nyers szavai megtették a maguk hatását. Vendel kiegyenesedett.
– De az egyik svéd észrevette, hogy nem vagyok a hajón. Közös erővel
visszakényszerítették a hajógazdát. És azután értem jöttek… Nos, mivel
közelebb voltam Svédországhoz, fél évvel korábban értem haza. Nagy
vonalakban ez volt a történetem.
Odakint besötétedett. Vendel elbeszélésének legnagyobb részében a jurákok
táborában történtekkel foglalkozott.
– Kedvem volna néhány szót váltani azzal az első hajógazdával – mondta
komoran Corfitz Beck. – Megmented a hajóját, amit ő azzal jutalmaz, hogy
feljelent a hatóságoknál.
– Balszerencse volt – felelte Vendel. – Csak később tudtam meg, hogy egy
kocsmában elejtett rólam pár szót a barátai előtt. Ők pedig a kormányzó
fogdmegjeihez fordultak.
– Értem. Ugye, Christiana asszony, kemény csapás volt, hogy ilyen módon
kapta vissza a fiát?
Christiana szelíd mosollyal tekintett rá.
– Hazaérkezett.
– Igen, természetesen – mondta némi zavarral Corfitz.
– Amúgy jól elboldogul, nem igaz, Vendel? Mankóval szépen tud járni, a kis
Anna-Greta pedig a gondját viseli és segít neki. Igazán kedves vele.
– Goromba pokróc – dünnyögte Vendel.
Anna-Gretát senki sem nevezhette volna kicsinek, mogorván összehúzott
szemöldökével pedig különösebben kedvesnek sem tűnt. Abban viszont nem
kételkedtek, hogy igen szorgos teremtés.
– Anna-Greta az Andrarum alá tartozó egyik zsellérházból származik –
magyarázta Christiana. – Ketten voltunk idehaza. Azután megjött Vendel, Anna-
Greta pedig valóságos kincsnek bizonyult. Ő persze semmiféle segítséget sem
akart elfogadni! De hát láb nélkül nehezen mozog az ember. És Anna-Greta
elfojtja minden esetleges érzelgős kitörését vagy önsajnálatát.
– Mi is a helyzet Andrarummal? Nagyon szeretnék kezdeni vele valamit –
terelte más tárgyra a szót Corfitz.
Christiana elkomorodott.
– Félek, igaza van öccseurának, aki szerint Andrarumot el kellene adni.
Christina Piper akarja megvenni.
– Ki az a Christina Piper?
– Özvegyasszony. Fél Skaane az övé. Van elég pénze ahhoz, hogy újra talpra
állítsa a birtokot.
– Nekünk pedig nincs elég pénzünk?
– Azt hiszem, az a legjobb, ha mindezt személyesen beszéli meg vele. De sok
olyan kastély van Corfitz úr családja kezében, amelyet nem olyan körülményes
elvezetni, mint a timsóbányát és az itteni birtokot.
– Valóban beszélnem kell az öcsémmel – bólintott Corfitz. – Annyira
szeretnék Mariának új, biztos otthont teremteni a Tobolszkban hátrahagyott
helyett.
A házaspár Christianával együtt felállt és kiment, hogy a kastélyba induljon.
Corfitz utolsó szavai a levegőben visszhangozva fájdalmas hangulatot
teremtettek. Annyi minden volt bennük. Lemondásokkal teli tizenhárom
esztendő, és mindaz, amit maguk mögött hagytak. Minden tobolszki ház, zug,
valamennyi ismerős ember. Végül meg annyi sír. Barátaik – és saját gyermekeik
sírja…
Anna-Greta az asztalt leszedve Vendel körül sertepertélt.
– Borzalmasan megvénültek – mondta Vendel.
– Tiszta emberroncsok.
– Corfitznak megritkult és ősz lett a haja.
– Akár egy élőhalott.
– Maria pedig! Képzeld el, hogy valamikor szerelmes voltam belé! Most
pedig képtelen vagyok megérteni magam. Emlékszel rá, Anna-Greta, hogy
néhány hónappal ezelőtt írtam Ulvhedinnek, anyám unokabátyjának, mi van
velük Norvégiában? Most megjött a válasz.
– Tudom. Én adtam oda a levelet az úrnak.
– Igaz, igaz. Milyen szórakozott is lettem! Mondd csak, Anna-Greta, én is
olyan öregnek nézek ki, mint Corfitz úr meg a felesége?
– Távolról sem! Hozzájuk képest Vendel úr arca olyan, mint egy kisgyereké.
Vendel jókedvtől csillogó szemmel nézett a tenyeres-talpas lányra.
– Tudod, Anna-Greta, néha az a benyomásom támad, mintha a bolondját
járatnád velem! Nos, ami ezt a levelet illeti… Ulvhedin bácsi… Nem, ő nem az a
fajta ember, akit bácsinak szokás nevezni! Azt írja, viszonylag jól megy a soruk.
Anyagi gondjaik persze vannak, így rengeteget küszködnek a birtokaikkal.
Norvégiában is rossz idők járnak. Jon, a fiuk feleségül vett egy Bronja nevű
lányt…
– Hallottam róla. Ugye ő Tristan úr nevelt leánya?
– Így van. Jon és Bronja együtt nőttek fel és elválaszthatatlanokká váltak. Az
ilyesmi nem szokott jóra vezetni – mondta elgondolkozva Vendel. – Két olyan
ember, akinek fiatal korában nem volt más pajtása. Előbb-utóbb úgy kezdenek
viselkedni, mint az a kecske, amelyik a legelő túlsó oldalán növő fűre kacsintgat.
Az ilyesmit a házasságkötés előtt kell elintézni.
– Pontosan. Nagyon értelmes dolgokat mond az úr – jegyezte meg Anna-
Greta, miközben gyors oldalpillantást vetett Vendelre.
Vendel azonban nem figyelt rá, mit csinál a szolgáló.
– Alv leánya, Ingrid is felnőtt már. Biztosan életrevaló teremtés lesz, olyan az
esze, akár egy férfié.
– Ez most bók akar lenni? – mormogta Anna-Greta.
– Ulvhedin azt írja, sok szeretett családtagjukat is elveszítették. Andreas és
Gabriella, akik öreg napjaikra összeházasodtak, meghaltak. De nem egy helyen
nyugszanak. Andreast első felesége, Eli mellé temették, Gabriellát pedig első
férje, Kaleb oldalára. Irmelint és Niklast járvány ragadta el, így most Alv
egyszerre vezeti Graastensholmot és a Hársfaligetet. Elistrandon azonban telt
ház van: ott lakik Ulvhedin és Elisa, Jon, a fiuk meg Bronja. Sőt még az öreg
Tristan bácsi is Marinával, a feleségével.
– Nem költözhetne el onnan valaki, hogy ne egymás sarkát kelljen taposniuk
az egyik házban, miközben a másik üresen áll?
– Ez az ő dolguk. Tudod, mi, a Jéghegyek Népe, szívós fajzat vagyunk.
Hiszen anyai nagyanyám, Lene még mindig él. Régen megözvegyült, de úgy fut,
akár a nyúl.
– Bizony. Legutóbb felmászott a háztetőre, hogy kicserélje a szalmát. A béres
nem mert felkapaszkodni. Vendel úrnak ugye Stockholmban is vannak rokonai?
– Pontosabban Stockholmtól északra, de róluk Ulvhedin egy szót sem ejtett.
Anyám azonban nemrég levelet kapott tőlük. Valamennyien nagyon izgatottak,
amiért Szibériában a Jéghegyek Népe sarjaira találtam. Ők pedig mindannyian
segíteni akarnak nekem, hogy újra kapcsolatba léphessek a Taran-gaj földjén
lakókkal. Kedves tőlük, de ugyan mit tehetnek? Mégis… Jólesik, amit írtak, bár
nem több puszta szónál.
– Minden jó, ami felvidítja Vendel urat – mondta Anna-Greta.
– Köszönöm, milyen kedves volt tőled! Amúgy nem nagyon szoktál bókokkal
dobálózni. Az elpusztíthatatlan Villemo jó egészségben van, Dominic, a férje
szintén. Az öreg Mikael azonban meghalt. Villemo és Dominic fia, Tengel…
Képes vagy egyáltalán követni?
– Eddig igen. Folytassa csak! Tengelnél állt meg.
– Nos, Tengel felesége Sigrid, akire alig emlékszem. Van egy fiuk, Dan, aki
már ugyancsak felnőtt lehet. Úristen, amikor utoljára láttam, kis kölyök volt!
Vendel a gondolataiba merült. Tekintetét ismét mélabú fátyolozta. Anna-
Greta azonnal abbahagyta az asztal leszedését és így szólt:
– Nehogy ismét vágyálmainkba merüljünk, Vendel úr! Mindnyájan tudjuk,
hogy a gyermeke most hat éves. De vajon hogy a csudába akarja meglátni?
Talán a lába csonkjain megy odáig?
– Tudom, Anna-Greta. De minden embernek az a vágya, hogy gyermekek
formájában nyomot hagyjon maga után, és lássa őket felnőni. Ez utóbbi pedig
nekem nem adatik meg.
– Ó, nincs még késő.
– Újabb gyerekekre gondolsz? Nincs olyan nő, akinek láb nélküli férfi
kellene.
– Úgy, gondolom, hogy a legfontosabb része továbbra is ép.
– No de Anna-Greta! Megbotránkoztatsz a beszédeddel!
 – Csak nem? Pedig én csak az úr fejére gondoltam.
Vendel szívből felnevetett, részben azért, hogy pirulását leplezze.
– Tudod, néha öt olyan kislányra emlékeztetsz, akiket ismertem. Olyan-
egyszerűek, természetesek és egészségesek voltak. Azon töröm a fejem…
– Ugyan min? Már megint a gondolataiba temetkezik!
– Semmi, semmi – mondta szórakozottan Vendel. De azért hosszasan rajta
felejtette a szemét a körülötte matató Anna-Greta dús bájain.
Anna-Greta tudta, ki az a bizonyos öt kislány. Vendel nem sokkal
hazaérkezése után egy alkalommal, amikor csaknem elhagyta az életkedve,
mesélt róluk. Részletekbe magától értetődően nem bocsátkozott, a szolgálólány
azonban megérezte, mennyivel többet jelentettek ők Vendel számára, mint
szörnyű felesége, akire gondolva mindannyiszor iszonyat töltötte el. A kicsikék
felülbecsülhetetlen adománnyal ajándékozták meg. Nem a testi szerelem
tapasztalatával, amelyről Anna-Greta megsejtette, hogy Vendel általuk tett szert
rá, noha erről nyíltan sohasem beszélt – hanem közvetlenséggel,
természetességgel és az egyszerű dolgok iránti odaadással.
A nagydarab szolgáló Vendel következő szavai hallatán összerezzent.
– Tulajdonképpen éleselméjű vagy, Anna-Greta. Neked tanulnod kellett
volna.
– Nekem? A cselédlánynak, aki zsellérkunyhóban születtem? Akkor venne
csak a sok paraszt a szájára!
A derék teremtés egy szót sem ejtett arról, hogy már régen megindult a
pletyka. A környékbeliek azt rebesgették, Anna-Greta bizony nem csupán cseléd
és ápolónő, hanem másféle módon is az ifjú Vendel Grip segítségére van.
Anna-Greta hagyta, hadd pusmogjanak, amit csak akarnak. Senki másnak
nincs köze ahhoz, mi történik közöttük. Nem kell megtudniuk, milyen csípős
nyelvvel perlekednek néha, vagy hogy Anna-Greta kíméletlenül odavetett
szavakkal és erőteljes vállba veregetéssel kénytelen enyhíteni Vendel úr
búskomorsági rohamain.
A szomszédoknak nem kell tudniuk, milyen tökéletlennek érzi magát az
egyszerű szolgáló. Milyen hőn vágyik arra, hogy csinos és kedves úri
kisasszonyka legyen, aki után Vendel úr megfordul.
Büszkeség is van a világon!
14. fejezet

– ANYÁM – MONDTA elgondolkozva Vendel karácsony táján. – Tekintsem

nős embernek magamat vagy nem?
Christiana arca azon nyomban felderült.
– Ne tekintsd magad házasembernek, fiam. Ha jól értettem, ott fent a jeges
pusztán meglehetősen kötetlen módon ment végbe az esketés.
– Úgy bizony.
– Utána pedig gondoskodtak róla, hogy megszabaduljanak tőled. Az
úgynevezett feleségedet különösebben nem érdekelte a házasságotok további
sorsa, ugye?
– Egyáltalán nem érdekelte. Jómagam sem voltam soha szerelmes belé,
legalábbis a valóságban nem.
– Csak azt nem értem, hogyan tudott az a sámánasszony annyira
megbabonázni, hogy belebolondultál a lányába. Szerintem úgy hangzik az egész,
mint egy rablómese.
– Jaj, anyám nem ismeri a sámánok erejét! Tun-szij ezenfelül maga is a
Jéghegyek Népéből származott. Kedveltem őt. Irovárt, a férjét pedig még nála is
rokonszenvesebbnek találtam. Szinszijev, a leányuk azonban szörnyű egy
nőszemély volt.
– Ne használj ilyen kifejezéseket, Vendel! Mindazonáltal nyugodtan
legényembernek tekintheted magadat. Miért kérded?
– Csak úgy.
Anyja lopva ránézett és tapintatosan így szólt:
– Légy azért óvatos, drágám! Nem illik nemesi kisasszonyoknak udvarolnod.
– Köszönöm szépen, nem kérek belőlük. Tobolszkban már alaposan
megégettem magam velük. Nem, egyáltalán nem nemesi kisasszonyokra
gondoltam.
– Akárkire is gondolsz, siess vele! Corfitz úr ugyanis a költözést fontolgatja.
– Hová akar költözni?
– Véglegesen még nem döntötte el. Talán Gladsaxba. Mindenesetre az a
nyomatékos kívánsága, hogy költözzünk el velük együtt.
Vendel pillantása a semmibe révedt, így anyja igazán megtakaríthatta volna
ezután következő panaszáradatát a pincében megpenészedett lekvárokról.
Vendel nem figyelt rá.
Christiana felsóhajtott és elszomorodva nézett fiára, ahogyan mankóin
kivánszorgott a helyiségből.
 Vendel a szobájába visszatérve megkönnyebbülten rogyott le az íróasztal
mellé. Amikor visszagondolt a kikötőtől fél Svédországon át hazáig ily módon
megtett hosszú útszakaszokra, mindannyiszor képtelen volt felfogni, miképpen
bírt hazajutni. Persze, hihetetlen erővel kívánta a visszatérést…
– Már megint szomorúság gyötör bennünket? – szólalt meg Anna-Greta, aki
mindig Vendel közelében tartózkodott.
– Igen. Hallottad, hogy el fogunk költözni?
– Hogyne. De ez nem olyan veszélyes. Bizonyára az új helyen is jó dolga
lesz.
– No és a tölgyfám, meg mindaz, amiről hosszú évekig álmodoztam!… Nem
hagyhatom el újra az otthonomat!
– Vendel úr, magának az a legnagyobb hibája, hogy olyan érzelgős. Nem
nagyon fáj, ha gyökerestül tépik ki a gyomot.
– Mit értesz gyomon? Engem vagy a tölgyfát? – mosolygott rá sandán
Vendel.
– Egyiket sem, az érzelmeire gondoltam. Ami csak ehhez a helyhez köti az
urat. Én boldog lettem volna, ha láthatnék valamit a világból.
– Most aztán láthatsz!
– Én bizonyára nem megyek magukkal, mert csak rövid időre vagyok itt. Az
édesanyja kért meg, maradjak addig, amíg Vendel úr nem jön rendbe. Utána
haza kell térnem, mert én vagyok odahaza az egyetlen gyerek és nekem kell
átvennem a kunyhónkat.
Nem lesz Anna-Greta? Nem lesz, aki pontosan tudná, hogyan érzi magát?
Nem lesz kivel évődnie?
– De hiszen nyilvánvaló, hogy velünk kell jönnöd! – mondta döbbenten. –
Nem lehetek meg nélküled!
– Jézusmária, én pedig mindig azt hittem, Vendel úr a pokolba kíván engem.
– Magad is tudod, hogy ez nem igaz. Senkinek sem kellő nyomorék vagyok,
de a testemnek és a lelkemnek egyaránt szüksége van rád.
A nagyszájú Anna-Greta arca rákvörössé vált.
– Tisztességtelen nőt próbál csinálni belőlem az úr?
– Nem, éppen ellenkezőleg tisztességes nővé akarlak tenni. Nem érted, hogy a
kezedet kérem meg?
– Egek, ez felér a tisztességtelenséggel! Ha azt akarja az úr, hogy
felmelegítsem az ágyban, akkor szívesen megteszem. Csak nem akartam
javasolni, mert úgy gondoltam, nem illik.
Vendel a szoba felé fordította kerekes székét.
– Gyere csak ide – mondta, és amikor a leány zavartan közelebb lépett hozzá,
megfogta a karját. – Igen, magányos férfi vagyok és nagyon örülnék neki, ha
megoszthatnám veled az ágyamat. Végtelenül örülnék, mert azt hiszem,
melegszívű és megértő teremtés vagy. Anyámmal éppen az előbb beszéltem róla,
jogomban áll-e újra megnősülnöm. Ő úgy gondolja, tökéletesen jogomban áll,
csak nehogy nemesi kisasszonyt válasszak. Nekem pedig mindvégig te jártál az
eszemben, egyáltalán nem valami úri leányka. De úgy véltem, nem ajánlhatom
fel neked, hogy egy láb nélküli férj oldalán éld le az életed. Túl sok fáradságot és
gondot jelentene. Mielőtt azonban nemet mondasz, el akarom mondani,
mennyire kedvellek mint embert. Szeretem a száraz humorodat, a nyers
modorodat, az élénk természetedet. Szeretem, ha a közelemben vagy. Belátod,
hogy amit irántad érzek, azt szerelemnek szokás nevezni?
Anna-Greta némán meredt rá.
Vendel megpróbálta meggyőzni.
– Tudod, korábban senkit sem szerettem. A messzi távolból rajongtam Maria
Skoghért. Később átestem életem első testi kapcsolatán az öt kis nyenyec
lánnyal, akik csupán annyit jelentettek számomra, hogy nagyszerűen éreztem
magam velük. Azután a nyakamba sóztak egy feleséget, aki iránt rövid ideig
tartó vágyon kívül semmit sem éreztem. Vajon hol rejtőzik mindebben a
szerelem?
Anna-Greta gyámoltalanul rázta a fejét.
– De hiszen minden világos – folytatta Vendel. – Ha semmit sem érzel
irántam, ha évek végtelen sorát látod magad előtt egy nyomorék oldalán, akinek
gondját kell viselned, akkor ne törődj velem. Én a szerelmedért akarlak,
feleséget akarok, nem pedig házvezetőnőt vagy ápolónőt. Feleséget, akit
szerethetnék, tisztelhetnék és akinek megpróbálnám könnyebbé tenni az életét.
Ne ő vesződjön értem, megosztjuk a terheinket.
Anna-Greta ajka remegni kezdett, de még mindig megőrizte nyers, enyhén
hetyke modorát.
– Nem szabad ebben hinnie, Vendel úr. Gondoljon csak arra, hogy az
édesanyját nem számítva én vagyok az egyetlen nő, akit maga körül lát. Hiszen
itt nincsenek más lányok, akik közül válogathatna.
– Mesebeszéd – mondta szelíden meggyőző hangon Vendel. – Drága anyám
elcipelt ide két-három kisasszonyt, akikről úgy gondolta, hogy illenek hozzám.
A velük való társalgás majdnem minden életkedvemet elvette. Az egyik
mindannyiszor félbeszakította a mondókáját, amikor olyan egyszerű dolgokat
akart megemlíteni, hogy kiment a kertbe vagy labdázott, mert félt, hogy megsért.
A másik pedig efféle hihetetlen ostobaságokat csivitelt: “Jaj, milyen szörnyű,
hogy uraságod mindkét lábát elveszítette… Úgy értem, ha legalább az egyik
megmaradt volna… Úgy értem… És miképpen veszi fel a cipőjét?” Meg aztán:
“Igaz, hogy a barbárok között lakott?”
 Anna-Greta kénytelen volt némileg kétségbeesett mosolyra húzni a száját.
– Ide hallgass! Hét évig elboldogultam nő nélkül. Akár hét további évig is
kibírnám. Mi azonban jó pajtások vagyunk, ugye? Csak nem gondolod
komolyan azokat a gúnyos szavaidat, amelyekkel az eszemet és az
ítélőképességemet illeted? Mert ha ki nem állhatsz…
Anna-Greta ennek hallatán keservesen sírva fakadt.
– Még hogy én nem kedvelem? Még hogy én ki nem állhatom? Hiszen
annyira szeretem, Vendel úr, mint a napsütést! Meg tudnék halni, csakhogy egy
kis öröme legyen az életben. De tudja, szokásom csúnya szavakat vágni azoknak
az embereknek a fejéhez, akiket leginkább szeretek. Biztosan megérti, azért
teszek így, hogy ne mutassam ki a szeretetemet.
– Nagyon jól megértelek – mondta megindultan Vendel. – Úgy, most pedig
zárd kulcsra az ajtót, hadd legyünk egy kicsit magunk között!
Mialatt Anna-Greta sietősen eleget tett Vendel utasításának, a férfi a tágas
mennyezetes ágyhoz vonszolta magát. Anna-Greta lázas gyorsasággal lehúzta a
kötényét, majd megtorpant és bizonytalan hangon kérdezte:
– Vetkőzzem tovább…?
Vendel, aki voltaképpen egyáltalán nem akart most rögtön ilyen messzire
menni, hanem türelemmel, gyengédséggel és tisztelettel próbálta megnyerni,
nyugodt hangon így szólt:
– Úgy gondolom, igen.
Ugyanis a világért sem akarta zavarba hozni.
Anna-Greta szeme felvillant és villámgyorsan meztelenre vetkőzött. Némileg
későn jött szeméremérzettel azonnal ágyba bújt és eltűnt a takaró alatt – olyan
sebesen, hogy Vendel alig látott valamit belőle.
Ugyanolyan közvetlen teremtés, mint az öt kisleány – gondolta
elragadtatottan a férfi. Most azonban annyival előnyösebb helyzetben vagyok,
hogy beszélgetni is tudok vele, méghozzá mulatságos és életkedvre ösztönző
társalgást folytathatunk.
Megdöbbentően hamar észrevette, hogy hosszú éveken át szerzetes módján
élt. Anna-Greta dús idomainak még a gondolata is nagyszerű hatást tett rá.
Lelkesen és egyben zavarodottan ült háttal a nőnek, miközben ő is lehúzta
magáról a ruháit.
– El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, amiért az utamba akadtál,
Anna-Greta – mormogta elfúlva, míg a nadrágjával kínlódott. – Azt hiszem,
együtt nagyszerű életet élhetünk. Egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt
magam is képes voltam úgy tréfálkozni és dobálózni a szavakkal, akárcsak te.
Azután hosszú szünet következett. Most úgy tetszik, mintha olyan börtönből
szabadultam volna ki, amelynek gondokból és szomorúságból voltak a falai.
Úristen, te lány, hosszú idő óta először nézek a jövőbe, először örülök, amiért
élek! Azért érzek így, mert a bizalmadat élvezem. Ugye, nálad biztonságban
érezhetem magam?
– Hát persze, Vendel úr, úgy értem, Vendel. Nem nevezhetem úrnak azt az
embert, akinek a bizalmasa vagyok.
Vendel felnevetett és átölelte Anna-Gretát. Milyen egyedülállóan csodálatos,
melegszívű és nagylelkű nő!
– Azt hiszem, te bolond lány, hogy komolyan beléd szerettem! Ideje volt már,
mert már kezdtem azt hinni, egyetlen nő iránt sem tudok így érezni. Jaj, milyen
gyengéd leszek veled. Mindent megteszek érted, kedvesem, drágám!
Miközben Vendel elérte, amit akart, Anna-Greta boldogan mosolygott. Attól
viszont óvakodott, hogy a születendő gyermekekről bármit is szóljon. Sok
utóddal akarta megajándékozni Vendelt. Ám jól tudta, hogy jövendőbelijének
elhomályosuló pillantásán ő sem segíthet. Tudta, milyen nehéz idők várnak reá,
mert előre sejtette, hogy Vendel közös gyermekeiket azzal hasonlítja majd össze,
akit sohasem láthat meg. Ilyenkor pedig ő, az anya fogja gyermekei nevében
sértettnek érezni magát.
Ezt az árat azonban meg kellett fizetnie. És Anna-Greta nagyon szívesen
megfizette, ha cserében Vendel mellett maradhatott, akit jobban szeretett, mint
bárki mást a világon!
VENDEL NEM VOLT HAJLANDÓ követni Corfitz Beck családját. Ez volt
az otthona, meg aztán úgy vélte, rokonaival egyetemben éppen eleget tettek már
a múltban Corfitz nemzetségéért.
Christiana nem értett egyet vele, ő az uraságokkal tartott. Hiszen a jóságos
asszony tudta, hogy Vendel megtalálta a maga nyugalmát. Anna-Gretáénál
biztosabb kezekbe úgysem kerülhetett. Christiana egyetlen pillanatig sem
gondolt menyének alacsony származására. Az ő szemében csakis az emberi
jóság számított. Más előnye is volt annak, ha fia régi lakóhelyükön marad: anyai
nagyanyjának, Lenének legalább volt valakije a közelben.
Az esküvő után szégyenletesen hamar Anna-Greta gyönyörű fiúgyermeknek
adott életet, akit Vendel hőn szeretett anyai nagyapja után Örjannak kereszteltek.
Christiana várt az elutazással a gyermekáldás bekövetkeztéig, és majd kicsattant
az örömtől pompás unokája láttán. Vendel a maga részéről hamarosan a “kis
béka” becenevet adta a fiúcskának.
– Nézze csak, anyám, milyen kék folt van a háta közepén! Csak nem
anyajegy?
– Hamarosan eltűnik. Neked is volt ilyen, sőt nekem és Lene nagyanyádnak
is. Mongolfoltnak hívják és mindenkin jelentkezik, akinek csak mongol vér
folyik az ereiben.
 – Nos, akkor ez megcáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy a Jéghegyek Népe
messze keletről származik – mondta Vendel. – Így legalább ezt is tudjuk!
A fiú szülei szemefénye lett, Anna-Greta pedig hiába fürkészte Vendel arcát,
nem látta, hogy bárki is hiányoznék neki. Olyan boldognak tűnt, mintha számára
csak a jelen múló pillanata léteznék. Milyen végtelenül hálás volt ezért a
felesége!
Vendel eldöntötte, hogy fia és minden jövendő leszármazottjuk a Jéghegyek
Népéből származó Grip családnevet fogja viselni. Rájött ugyanis, mennyire
büszke nemzetségének eredetére: Ulvhedint és fiát, Jont is a Jéghegyek Népéből
származó Paladinnak hívták. A családtagok valamilyen módon mindannyian
jelezni akarták összetartozásukat. A szerteágazó nemzetség nagy területen
szóródott széjjel, és kevés gyermekük volt. Jövőbeni leszármazottaik talán
nehezen fogják tudni, merre laknak a rokonaik, így a “Jéghegyek Népéből
származó” toldalék megkönnyítheti, hogy nyilvántartsák családi kapcsolataikat.
Lene nagymama meghalt. Vendel mélyen és őszintén meggyászolta. Az
öregasszony mindvégig szép életet élt. Rendkívül boldoggá tette, amiért a “kis
békát” drága férje után Örjannak keresztelték.
Vendel igyekezett sohasem kimutatni fájdalmas, lélekölő vágyakozását. No
nem mintha Szinszijev hiányzott volna neki. Anna-Greta oldalán tökéletesen
elégedett volt az élettel, jobban nem is mehetett volna a sora. De mivel
túlságosan lelkiismeretes férfi volt, gyakran, bár nem állandóan gyötörte, ha
eszébe jutott ismeretlen gyermeke. A birtok vezetésének felelőssége és az az
újfajta munka, amelybe nem sokkal hazatérése után kezdett bele, olyan erősen
lefoglalta, hogy néha hosszú ideig megfeledkezett elsőszülöttjéről. Vendel
ugyanis házakat kezdett tervezni a környéken lakó jómódú emberek számára, és
birtokaik működtetésére irányuló reformokat dolgozott ki. Mindebben valóban
nagy öröme telt. Mivel házon kívül nem tudott segédkezni, ez a hasznos munka
végtelenül sokat lendített az önbecsülésén. Egyre újabb birtokosok keresték fel,
akik a tanácsait kérték és komolyan követték útmutatásait. Anna-Greta
örömében legszívesebben sírt volna, hogy Vendel ennyire visszanyerte az
életkedvét. Ezért titokban egymás után felkereste szomszédaikat, akiknek mind
eldicsekedett férje bölcsességével és egyéb kitűnő tulajdonságaival. Így még
többen jöttek el hozzá.
A birtok virágzott, annyi pénzük lett, hogy szolgákat fogadhattak fel és több
állatot vásárolhattak. Úgy tűnt, Vendelnek minden sikerül és teljesen a jelenben
él.
Az apró részletek azonban folyton életre keltették emlékeit. Elég volt
valamilyen hangulat, szag vagy hang, és gondolataiban máris a jéggel borított
pusztákon járt.
 Emlékei leginkább Taran-gaj földjének hegyei körül keringtek. Az elvarázsolt
erdő, benne a személyesen soha meg nem jelenő furulyással, a föléje magasodó
csipkés sziklák, Szármik cserzett arca és aztán az a titokzatos valami… A földön
csúszva gyűlölködve sziszegő szörnyű vénember és az a fiú, akit fent a
hegyekben rejtegettek. Neki köszönhetően Vendel saját fia ép és egészséges lett.
Ebben a nemzedékben Taran-gaj földjét sújtotta az átok.
Igaz-e mindez? Valóban ott járt? Most ködbe burkolózó színjátéknak tűnt az
egész, amit kívülről szemlélhetett, és amihez semmi sem kötötte. Nem ő volt az
az ingadozó fiú, akit az erős akaratú sámánasszony ide-oda rángatott. Nem ő
szeretkezett az állandóan rajta gúnyolódó, legjobb esetben közömbös fiatal
nővel, és nem ő nemzett neki gyermeket.
Mégis álom lett volna az egész? Mit is szavalt nemrég az andrarumi
kastélyban az a vándorszínész? Egy spanyol költő művéből olvasott fel. Szavai
Vendel emlékezetébe vésődtek, mert mozgásba hoztak valamit, ami lelke
mélyén rejtőzködött. Hogyan is volt? Emlékezetébe idézte a verssorokat:
Mi az élet? Őrület.
Mi az élet? Hangulat.
Látszat, árnyék, kábulat.
Legfőbb jói: semmiségek,
Mert álom a teljes élet,
Holmi álom álma csak!
Vendel azonban tévedett. Nem az álmok, hanem az Oroszországban töltött
hosszú évek hagytak lelkében mély nyomokat. Anna-Greta volt az egyetlen, aki
úrrá tudott lenni szörnyű rohamain. Nyers és durva, mégis szeretetteljes módon
odavetett szavai visszavezették Vendelt az élet rendes kerékvágásába: figyelmét
a birtokkal járó mindennapos vesződség és egyre szebben cseperedő Örjan fia
kötötte le.
VENDEL EGY SZÉP NAPON levelet kapott távoli rokonától, Dominictól.
Kedves barátom!
Nem találkoztunk túl gyakran egymással. De ugye azért hallottál Villemoról
és rólam? Hallottad talán, hogy ifjúkoromban hihetetlenül érzékeny voltam
bizonyos hangulatokra és más emberek lelki gondjaira. Miután teljesítettük
hivatásunkat, ezt a képességemet csaknem teljesen elveszítettem, ám valami
mégis megmaradt belőle.
Hosszú ideig lelki kínok gyötörtek, amelyekről megértettem, hogy tőled
származhatnak. Akkor kezdődtek ugyanis, amikor visszatértél Svédországba,
jellegük pedig közvetlenül az általad átéltekre utalt.
Azért írom most neked ezt a levelet, hogy elmondjam, mit érzek.
Szívedbe békének kell költöznie. Igazából nem tudom, miről van szó, de
valamiről értesülni fogsz! Megvigasztal, amit közöltem veled? Az a személy
pedig, aki hírt hoz neked, a saját véredből való. Nem hiszem, hogy újszülött
fiadról volna szó, akinek születéséhez amúgy tiszta szívből gratulálok. Azonban a
Jéghegyek Népén belül készül valami, ami mélységesen aggaszt; amikor ezek a
gondolatok fognak el, kiver a hideg veríték. Éppen ez a tény súgja a fülembe,
hogy az előbbi baljóslatú dolog a saját családomban fog megtörténni. Bár
egészen biztos nem vagyok felőle.
Inkább megzavarnak, mintsem könnyítenek lelkeden ezek a jóslatok? Nem
hiszem, hogy neked kellene félned. Ami téged illet, nagy nyugalmat érzek.
A kérlelhetetlen átok máshol sújt le majd. Én pedig azt hiszem, tudom, hol. A
te nemzedékedben fénylő tehetségek születtek. Nem ismerem ugyan szellemi
képességeidet, de két lángelménk máris van. Őket pedig hitem szerint nagy
veszély fenyegeti.
Most aztán igazán zavaros lett a levelem! Így inkább arról írok, hogy
Villemo…
A levél hétköznapi apró-cseprő dolgokkal folytatódott.
Vendel sokáig gondolkozott, kezében tartva a levelet.
… valamiről értesülni fogsz ..
Isten adná, bárcsak igaza lenne! Hallotta, hogy Dominic nem szokott tévedni.
Ő pedig kénytelen tehetetlenül itt kuksolni és várni!
Anna-Greta belépett a szobába. Vonásai szelídebbekké váltak az anyaságtól.
Férjével egykorú volt, éppen harminc éves, de az ő arcát nem szántották
keresztül-kasul a szenvedés barázdái. Kitűnően látta el a ház asszonyaként reá
háruló feladatait. Ha azonban néha túlságosan öntudatos látogatóik érkeztek,
rögtön felülkerekedett benne veleszületett hajlama, hogy “ledöntse őket a magas
lóról”. Vendelnek ilyenkor nehezen sikerült lecsillapítania a kedélyeket.
Tulajdonképpen nem volt szükségük rá, hogy beképzelt emberekkel
érintkezzenek. Az idő múlásával saját maguk válogatták meg barátaikat.
Vendel boldog ember lett. Két lábának elvesztése nem gyötörte többé.
Megtanulta, hogyan fogadja el rokkantságát, és milyen kiutat találjon
helyzetéből.
Arra is rájött, hogyan leplezze mélabúját Anna-Greta előtt. Csupán a csendes,
sötét éjszaka tudta, mi megy végbe a lelkében. Csak ő hallotta hangtalan
suttogását:
“Fázol, kicsikém? Rendesen gondodat viselik? Puha prémekbe burkolnak,
szalonnával kenik be a bőrödet, hogy elviselje a hideget?
Vajon kérdezősködsz néha apád felől, vajon kíváncsi vagy, miért nincs
melletted és miért nem vigyáz rád? Tudnod kell, hogy apád nagyon szeretne
melletted lenni.”
 Vendel, aki a Jéghegyek Népének gyengéd lelkű tagjai közé tartozott,
ilyenkor mélyen, remegve felsóhajtott, hogy megszabaduljon a mellkasát
nyomasztó ólmos súlytól…
Dominic szavai megvigasztalták ugyan, de nem mert bízni bennük. Még nem
tudta, hogy él valahol két ember, aki nyugalmat hozhat elkínzott lelkének:
a természetbúvár és fia.