A

svéd nyelvű eredeti mű címe:

Omänniskan

Copyright (c) by Margit Sandemo, 1986

All rights reserved
Hungarian translation (c) Szöllősi Adrienne, 1996
Hungarian edition (c) CESAM HUNGARY, 1996
A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor
Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpad
A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18.
ISBN 963-8374-59-4
HU ISSN 1217-0666
Előkészítés: Seszták Sándor
Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem
Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális
részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők
Ára: 336 Ft
Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel u. 10/a., levélcím:
HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi
ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok
az előfizetéshez a kötet végén találhatók).
 GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja
lelkét a Sátánnak
Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és
utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen
leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről
és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan
természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ
és ezután sem fog látni.
A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel
üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét.
Így szól az ősi legenda.
Vagy talán mégsem így történt?
Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a
gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha
ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak
akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja,
amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó,
melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy
felébressze szendergéséből.
Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte
tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az
emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól.
Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához.
Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az.
elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy
Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák.
Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy
varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a
furulyák szavától.
1. fejezet

SOHA SENKI nem volt még olyan magányos, mint a kis Henning, amikor azon
az emlékezetes, jéghideg márciusi napon hazaért Hársfaligetbe.
Teste elgémberedett a fagytól. A fákat, a bokrokat, a füvet kristályos dér lepte
be. Még az istálló teteje is deres volt. A lovak áthevült teste valósággal gőzölgött
a hidegben.
Henning érezte, hogy alig bírja mozgatni végtagjait. Ahogy testét a fagy,
gondolatait a kétségbeesés bénította meg.
Képtelen volt gondolkodni. Valójában nem is mert. És értelme sem lett volna
annak, ha most a jövőt kutatja. Cselekednie kellett, mégpedig azonnal, nem a
sorsán keseregni.
Be kellett vinnie a házba drága kincsét: Saga újszülött gyermekeit, Marcót és
Ulvart, az ikerpárt. Az udvaron, a házban csend volt. Senki nem várta. Talán
soha többé nem is fogja senki?
Nem, az lehetetlen, gondolta kétségbeesetten.
Nem szabad ezen tűnődnie. A gyerekek… be kell vinni őket a házba. Most ez
a legfontosabb. Henning gyermek létére már sokkal többször volt kénytelen
megtapasztalni, milyen kegyetlen törvények szerint működik az élet, mint jó
néhány felnőtt.
Leugrott a bakról és felemelte az egyik gyermeket. A meleg, puha sál
mélyéből nyöszörgés hallatszott. A sál melegsége nélkül valószínűleg nem élte
volna túl szegény az éjszakai utazást.
Marco volt az, a gyönyörű, fekete hajú kisbaba.
Mennyire különbözik egymástól a két gyermek…
Szorosan magához ölelte a csecsemőt, amíg előkereste rejtekhelyéről a
kulcsot. Csupán egy napja, hogy Sagával a szülei keresésére indultak. És mi
minden történt ezalatt, micsoda sorsfordító események!
Az ajtó kinyílt. Sajnos a házban sem volt sokkal melegebb.
– Ne félj, kicsi Marco – szólt az aprósághoz ártatlan gyerekhangján. –
Henning majd befűt a kályhába, és akkor jó meleg lesz.
Miközben a tűzifát kereste, óhatatlanul is zakatoltak a fejében a gondolatok.
Tegnap délután, jutott eszébe önkéntelenül, tegnap délután tudtuk meg Sagával,
hogy anyám és apám hajója eltűnt. Malen környékén. Malen pedig nem más,
mint egy mozgó zátony a part közelében, Norvégia legnagyobb hajótemetője.
És amikor már hazafelé tartottak, valami elképesztő dolog történt. Még most
sem igen értette az egészet, és úgy sejtette, aligha fogja bármikor is érteni.
 Felemelte a kis Ulvart. Egészen közelről látta a csecsemő csúnya arcát. A
takaró, amibe a kicsit bugyolálta, szinte forró volt.
Amikor visszaért a másik gyerekkel, lefektette testvére mellé az ágyra.
– A lovak – mormogta félhangosan, mintha magyarázkodni akarna a
csecsemőknek. – Be kell vinnem a lovakat. Nem maradhatnak kinn hajnalig!
Kirohant az udvarra, hogy bevigye a lovakat az istállóba. Odabenn meleg
volt. Hálásan megpaskolta a lovak oldalát. A tehenek türelmetlenül bőgtek.
– Mindjárt jövök és megfejlek benneteket – ígérte Henning.
Amikor visszaért a házba, a csecsemők felsírtak. Henning csak most döbbent
rá, mennyire kiszolgáltatottak szegénykék.
– Egy pillanat – mondta nekik Henning kissé hajszoltan. Olyan sok teher
zúdult rá egyszerre! Mibe öltöztesse őket?
Még mindig hideg volt, így aztán odament a kályhához és megpiszkálta a
tüzet. És közben hiába próbált semmire sem gondolni, agyában cikáztak a
gondolatok, mintha összeesküdtek volna ellene… a gyerekek születése, amelynél
neki egyedül kellett segédkeznie, azután Saga megállíthatatlan vérzése, és ahogy
lassan, lassan kisiklott az emberek világából, és akkor…
Tényleg megtörtént vele mindez? Két fekete szárnyú lény érkezett, és elvitte a
lányt, mielőtt meghalt volna… hogy elvihessék uruknak… Lucifernek, igen, ezt
mondták. A fekete angyal, aki mégsem a Sátán. Hihetetlennek tetszett a történet
még önmaga szemében is.
Pedig Saga eltűnt. Az angyalok erős karjukra emelték. Ám otthagyták neki a
két gyermeket; Lucifer ajándéka a nemzetség számára, mondták, majd
megérintették az apróságokat, mintha az élet melegét adták volna nekik ezzel.
Azután az egyik a kezét Henning fejére tette, és azt mondta, hogy át kell vennie
a kiválasztott helyét. Még hogy ő lépjen Saga helyére?
Mellkasához kapott. Igen, ott lógott a mandragóra, nyugodtan, biztonságot
sugározva. Az angyal őt is megérintette. Akkor néhány pillanatra hatalmas erő
szállt belé. Amikor a lény eltűnt, ismét kicsinek és elhagyatottnak érezte magát.
Nyomasztotta a ránehezedő felelősség.
A kályhából jótékonyan áradt a meleg.
– Tudtok várni még egy kicsit? – kérdezte aggódva a gyerekektől. – Ki kell
mennem, hogy megfejjem a teheneket. Szükségetek van rá, már biztosan nagyon
éhesek vagytok.
A két apróság sírni kezdett. Hangjuk még nem volt túl erős, mégis mélyen
Henning szívébe markolt. Lelkifurdalása támadt.
Még sohasem fejte meg ilyen gyorsan a teheneket. Sietve megetette az
állatokat. A teheneknek szénát adott, a disznók vályújába moslékot öntött, magot
szórt a tyúkoknak. A trágyakihordással még ráér.
 Amikor elkészült, mint egy kis fürge manó, megragadta a tejeskannát és
rohant vissza a házba.
A kicsik még mindig takarójukba bugyolálva feküdtek. Mit is mondott Saga a
tejről? Hogy keverje vízzel?
És hogyan fogja megetetni őket?
Miközben ott ült az ágy szélén és egy kanállal próbálta az apróságok szájába
önteni a tejet, megérkezett Line Eikebyből.
Sápadt, sovány asszony volt, idősebbnek látszott a koránál. Vonásain, egész
testén meglátszott a nehéz munka, a gondokkal teli évek nyoma. Férje el akarta
adni földjüket a városiaknak, akik tömegestül települtek ki erre a részre, amit
egykor Graastensholm járásnak hívtak. Line nem szólt egy szót sem, de bántotta,
hogy rákényszerül gyermekkori otthona eladására, mert a birtokot ő, nem pedig
a férje örökölte.
Eikeby lakói még mindig tartották az atyafiságot a Jéghegyek Népével. Teljes
joggal, hiszen Mattias Meiden édesanyja Eikebyből származott. Az itteniek
mindig a Jéghegyek Népének segítségére siettek, bármiről is volt szó. A helyzet
ugyan megváltozott kissé, amikor Heike beengedte a szürkéket a kastély falai
közé, de amióta Sagának sikerült kiűznie őket onnan, az eikeby-i rokonok ismét
közeledni kezdtek hozzájuk. Mindezt óvatosan tették, rossz lelkiismerettel, mert
érezték, hogy a nehéz időkben sem lett volna szabad cserbenhagyniuk a
rokonaikat.
– Jézusom! – kiáltott fel Line, amikor belépett. – Te meg mit csinálsz?
– Ó, Line, kérlek, segíts! – fakadt sírva Henning. – Annyira félek, hogy meg
fognak halni!
– Miket beszélsz, te fiú? Csak nem Saga gyerekei ezek itt? Mikor születtek?
És hol van Saga asszony? Persze biztosan ágynak esett szegény.
– Saga elment – szipogta a fiú.
– Meghalt? Hogyhogy elment? Istenem, de gyönyörű ez a gyerek! Még soha
nem láttam ilyen szép csecsemőt… és a másik… Uram segíts! Csak nem ez is
olyan… olyan… én láttam Heike urat is, de ez a szerencsétlen olyan csúf, mint
maga az ördög! Hiszen akkor… hiszen akkor Saga, akkor Saga asszony nem élte
túl…
Némi hallgatás után Line kétségbeesetten folytatta.
– Mégis, hol fekszik? Odafönn, a szobában?
– Nem. Nem itt történt. Még az éjszaka meghalt, útközben.
– A kocsiban van még?
– Nem. Nagyon messze innen.
Jó időbe tellett, mire Line fölfogta, hogy mi történt.
– Jézusom, segíts! Haza kell hoznunk!
 Henning pánikba esett. Mégsem mesélhet Linének az angyalokról…
– Nn… nem, nincs szükség rá. Volt ott valaki… egy egyházi ember… azt
hiszem. Megígérte, hogy gondoskodik Sagáról. Azt mondta, azonnal eltemeti.
– De hát akkor…
– Saga menthetetlen volt.
– Értem – mondta tompán Line. – És a szüleid? Ők hol vannak? Nem
maradhatsz itt egyedül ezzel a két csecsemővel!
– Hamarosan megérkeznek – vágta rá gyorsan a fiú. – Csak késik a hajójuk.
Az asszony Henningre nézett. Nem maradhat egyedül…
És hogy remegnek az ajkai…
– Szóval késik a hajó? De ilyen sokat?
– Nincs semmi baj – biztosította Henning. – Nem Malen felé mentek, más
irányba fordultak…
– Ugye, eltűnt a hajó, fiam?
– Csak egy kis időre. Hamarosan megtalálják. Talán már be is futott a
kikötőbe. Sajnos, nem tudtuk megvárni, mert Saga rosszul lett. El kellett
indulnunk hazafelé.
Line érezte, hogy most nem megy sokra a fiúval. Minden megnyilvánulása
arról tanúskodott, hogy nincs szüksége részvétre, legalábbis egyelőre. Micsoda
büszke gyerek!
– A gyerekek – mormogta Line. – Muszáj enniük…
Ebben Henning sem kételkedett, hiszen vékony hangjukon egyre csak sírtak.
– Nézzük csak – szólalt meg Line. – Találnunk kéne egy szoptatós dajkát…
igen… sajnos, az újonnan ideköltözötteknek a felét sem ismerem! Most senki
nem jut eszembe, de majd érdeklődöm. Nem etetheted őket kanálból! Van
azonban valami, amivel a kisbárányokat szoktuk etetni… megyek is, és
elhozom…
Henning leroskadt egy székre. Föl sem fogta már, mit mond Line, hogy az
újszülött bárányok cumiját akarja elhozni a kicsiknek…
HAMAR SZÉTRÖPPENT A HÍR. Henningnek fárasztó napja volt, csak úgy
özönlött a házba a sok kíváncsi, de jó szándékú ember.
Végre találtak egy szoptatós dajkát is, aki viszont csak az egyik gyereket
vállalta. Ulvarral nem volt hajlandó törődni. Szegény Henning teljesen
kétségbeesett. A gyerekek ágyát asszonyok fogták körül.
– Micsoda kis angyal! – sóhajtott az egyik olvadozva, amint Marcóra nézett.
Még szép, hogy az! Mesélhetnék egyet s mást az apjáról, gondolta Henning,
akkor talán végre nyugton hagynának bennünket!
De természetesen egy szót sem szólt.
Halálosan fáradt volt. A nagy sürgés-forgásban senki sem gondolt arra, hogy
ennek a szegény tizenegy éves fiúnak micsoda felelősség szakadt a nyakába.
A kis Marcót ellátták ruhával, de Ulvarral senki sem törődött. Henning
megkérte az adományozókat, hadd adhassa Ulvarra a fölöslegessé vált
ruhadarabokat. Nagy nehezen meg is engedték neki, ám Ulvart egyedül kellett
öltöztetnie. Beleremegett, amikor kezével érintette az apróság formátlan testét,
erős vállát, mely anyja halálát okozta.
Az asszonyok elfedték a szemüket, nehogy Ulvarra kelljen nézniük. Olykor
mégis fölemelték a fiúcska takaróját és látványosan megborzongtak.
A dajka, mihelyt megérkezett, megszoptatta Marcót. Henning félelemmel a
szívében leült vele szemben, és arról kezdett beszélni, hogy megígérte a
gyerekek haldokló anyjának, nem választja el egymástól az ikreket.
A dajka megígérte, hogy napjában többször is eljön, hiszen nem messze lakik
tőlük.
Line volt az egyetlen, aki némi részvétet mutatott Ulvar iránt. A bárányoknak
való cumit ugyan nem találta meg, viszont elmagyarázta Henningnek, hogyan
etetheti a kicsit úgy, hogy egy vászonkendő csücskét tejbe mártja. Ő maga nem
volt hajlandó megérinteni az ördögfattyút. Henning mégis hálás volt neki. Saga
utasításainak megfelelően készítette el a tejet, majd kivonult a kicsivel a
konyhába. Némi időbe telt megértetnie Ulvarral, mit is csináljon a
vászonkendővel.
Elkeserítette, hogy az asszonyok odabenn állandóan a Belindát és Viljart ért
szerencsétlenségről beszéltek. Legszívesebben bedugta volna fülét az ujjával, de
akkor kiesett volna a kezéből a gyerek.
Az apróság ráemelte aranysárga szemét. Bár szinte még alig látott, mégis
Henning tekintetét kereste. Arca elégedetlenül rándult össze minden alkalommal,
amikor Henning kivette szájából a vászonkendő csücskét, hogy belemártsa a
tejbe.
– Ne aggódj, Ulvar – vigasztalta a babát. – Henning nem hagy itt téged.
Bízhatsz bennem, a barátod vagyok. Ne törődj azokkal a buta asszonyokkal. Mi
remekül megvagyunk, és ez mindig is így lesz.
Az apróság szeme kifejezéstelenül bámult rá.
Eszébe jutott, amit a két fekete angyal mondott, amikor megpillantotta Ulvart.
“Egyiküktől származik majd az az ember, aki képes lesz felvenni a harcot
Gonosz Tengel ellen. A másik gyermeknek is megvan a maga feladata. Ez az
ikerpár urunk ajándéka a Jéghegyek Népének.”
Vajon melyikük lehet az?
Végül is mindegy. Henning mindkettejükkel törődni fog. Semmi különbséget
nem tesz majd köztük.
Henning azonban még túl fiatal volt ahhoz, hogy tudhatta volna, az ember így
vagy úgy mindig igazságtalan valamelyik gyermekével.
Ahogy közeledett az este, Henning egyre fáradtabb lett, de az asszonyok nem
tágítottak, csak fecsegtek tovább Marco ágya körül. Még az állatokat is meg kell
etetnie.
A kisfiú fogta magát és karján a csecsemővel bement hozzájuk. Fölkapta a
fejét, amikor meghallotta, miről beszélgetnek.
– Lie asszony itt van a járásban. A papéknál szállt meg. Tudjátok, régen az
övé volt Elistrand. Megözvegyült, és mivel hallotta, milyen szerencsétlenség
történt Hársfaligetben, úgy gondolta, kezébe veszi a dolgok irányítását.
Nagymama? Henning elvörösödött. Tiszteld apádat és anyádat, áll a
Bibliában, viszont egyetlen szó sincs benne a nagyszülőkről. Sohasem szerette
nagyanyját, mert az mindig leereszkedően beszélt szeretett anyjával és
megvetette apját, amiért képtelen volt megtartani Graastensholmot. Amikor
végképp elveszítették a hatalmas birtokot, nagyanyja nem sietett a segítségükre.
Egyébként sem segítette őket soha semmiben.
Félt nagyanyjától, mindig úgy érezte, elveszíti erejét a jelenlétében.
Az asszonyok éppen azon tanakodtak, melyikük vegye magához Marcót, mit
sem törődve Henning csöndes tiltakozásával, hogy a testvéreket nem lehet
egymástól elválasztani. Valamennyien jóságosnak érezték magukat, hiszen ezzel
nagy terhet vennének le Henning válláról.
Ebben a pillanatban toppant be Lie asszony. Tekintélyes alakja betöltötte az
egész ajtónyílást.
– Henning, gyermekem – harsant fel hangja. – Mit nem hallok a szüleidről?
Valóban megfulladtak?
A gyermeknek elfehéredett az arca.
– Persze, mi mást is várhattam volna a felelőtlen apádtól, mint hogy magával
viszi a lányomat erre az útra! Te pedig magadra maradtál, szegénykém!
Természetesen hozzánk kell költöznöd. Hallom, Saga ikrei rád maradtak.
Ráadásul az egyik átoksújtott! Mondtam én mindig, hogy a lányomnak nem lett
volna szabad beházasodnia egy ilyen családba!
Henning nem egészen értette, mit akar a nagyanyja, hiszen ő Belinda
gyermeke, Ulvar pedig Sagáé, aki Svédországból származott.
Lie asszony utat tört magának az asszonyok között, majd lekezelő
kézmozdulattal kizavarta őket a szobából. Ezek után a gyerekágy fölé hajolt,
megborzongott Ulvar láttán, s rámosolygott Marcóra.
– Milyen elbűvölő gyermek!
Hirtelen elhallgatott, Henning felé fordult, majd fojtott hangon, úgy, hogy
unokáján kívül senki nem hallhatta, megkérdezte:
– Ugye, Sagának nem volt már senkije életben? És ha jól emlékszem, a család
gazdag ágából származott. Igazam van, Henning?
– Igen…
– Akkor sejtésem szerint neked is jár valami az örökségből?
– Saga úgy kívánta, hogy harmadrészben osztozzam az ikrekkel. És meg is
ígértem neki – mondta Henning szorongó szívvel, mert azt gondolta, hogy jelen
esetben nem a pénz a legfontosabb, amiről beszélniük kellene.
– Méghogy ez a kis korcs örököljön? Egyértelmű, hogy intézetben a helye. Te
és az a gyönyörű fiúcska pedig osztoztok a vagyonon. És természetesen
elköltöztök innen, mert itt nem lehet lakni!
– Dehogynem! – kiabálta Henning kétségbeesetten. – Maradnom kell, hogy
megvárjam anyámat és apámat.
– Fogd már fel végre, hogy soha többé nem térnek vissza.
– Dehogynem! – ellenkezett megint a fiúcska. – És a fiúknak is maradniuk
kell. Mégpedig együtt! Megígértem Sagának!
Egész nap mást sem tett, mint az asszonyokkal hadakozott. Most pedig
ideállít a nagyanyja, de nem azért, hogy segítsen rajta.
Lie asszony odament unokájához és fülön ragadta, pontosan úgy, ahogy
Belindával is tette sok-sok évvel ezelőtt.
– Na ebből elég! – sziszegte. – Nekem eddig mindig igazam volt. Annak a
szörnyetegnek otthonban a helye, és akkor…
– Sajnálom, Lie asszony – szólalt meg egy hang az ajtóban –, de ezúttal
másképp lesz.
Megfordultak. Henning fülét még mindig szorongatta a nagyanyja.
– Találkoztam az asszonyokkal, akik kijöttek a házból, úgyhogy mindent
tudok, Henning. Malin vagyok, svédországi rokonod. Bár rokonságunkat
bizonyítandó talán vissza kellene mennünk Jó Tengelig, de ez most lényegtelen.
Egyébként Christer lánya vagyok, és a híres Tula unokája. Saga a legjobb
barátom volt. Azt írta, hogy nincs szüksége a segítségemre, de valami mégis azt
súgta nekem, hogy jöjjek. És úgy látom, éppen idejében érkeztem.
Henning és nagyanyja elképedve nézte a lányt. Lie asszony végre elengedte
unokája fülét. Henning szóhoz sem jutott meglepetésében. Malin folytatta:
– Semmi nem lesz abból a tervéből, asszonyom, hogy szét akarja választani a
gyerekeket. Itt maradnak a Hársfaligetben Henningnél, én pedig segítek neki.
Ezenkívül Henning szüleit is meg kell várnunk.
A kisfiú ezt hallva odafutott Malinhoz, és karját dereka köré fonva hozzábújt.
– Értem, szóval a pénzre fáj a foga – mondta savanyú arccal Henning
nagyanyja. – És ehhez akarja felhasználni az unokámat!
– Itt eddig senki nem beszélt pénzről, kedves asszonyom. Két árva gyermek
sorsáról döntünk.
 – Három árva gyerek, három – vetette közbe Lie asszony.
Henning a nagyanyja felé fordult, de még mindig Malinba kapaszkodott.
– Az én szüleim még élnek! Saga pedig azt mondta, hogy ha Malin
megérkezne, osztozzam vele a saját részemen. És ez így is lesz, mert Malin
nagyon kedves és Saga is így akarta.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most távozik, Lie asszony – mondta Malin
nyugodt hangon. – Amit eddig hallottam, abból kénytelen voltam leszűrni, hogy
soha nem volt támasza Belinda családjának, még akkor sem, amikor szükségük
lett volna rá. Azt pedig sejtem, hogy most miért akarja ilyen hevesen
pártfogásába venni Henninget. Higgye el, ön nélkül is boldogulunk. Magam egy
diakonissza intézetben szereztem képesítést, ezenkívül fiatal vagyok és erős.
Saga leveleiből tudom, hogy Henning milyen szorgalmas, és milyen remekül
végzi munkáját a gazdaságban. Ami pedig a pénzt illeti, nos, abból nekem is van
elegendő. Én a barátságot egyébként mindenek elé helyezem, így nincs
szükségem semmire. Az örökség teljes egészében a fiúké lehet.
Lie asszony összeszorította a száját.
– Majd meglátjuk, kedvesem. Ne aggódjon, szemmel tartom én magát. Soha
nem szíveltem azokat az asszonyokat, akik maguk tartják el saját magukat. De
megértem, mit érez egy nő, ha pártában marad. Mégse gondolja, hogy itt
nagyobbak lesznek az esélyei. A férfiak nem szeretik az olyan nőket, akik nem
tudják, hol a helyük.
Malint egy cseppet sem keserítették el Lie asszony gyilkosnak szánt szavai.
Csendesen elmosolyodott.
– Nem tudom, valójában ki az, aki nem tudja, hol a helye – mondta halkan. –
Tudja, nekem meg az a véleményem, hogy az önhöz hasonló asszonyok mindig
találnak maguknak olyan férfit, aki felett zsarnokoskodhatnak.
Henning életében talán először mert nevetni nagyanyja jelenlétében.
– Hát, nagyapa pontosan ilyen volt – mondta, majd Malinhoz fordult. –
Annyira örülök, hogy itt vagy, Malin!
– Én is – felelte kedvesen a lány. – Az a benyomásom, hogy pihenésre van
szükséged. Majd beszélek Linével, hogy segítsen nekem ma este az állatok
körül. Tetszett nekem az az asszony. Te pedig bízd rám magad, most meg bújj
rögtön ágyba.
– De mi lesz, ha közben megérkezik anya és apa?
– Nyomban felébresztelek.
A kisfiú végre felengedett. Csak most érezte, milyen halálosan fáradt. Amikor
a kisfiú lefeküdt, Malin bement hozzá.
– Malin – mondta Henning –, tudod, eddig még nem volt rá idő, hogy
bárkinek is elmondjam, de rettenetesen hiányzik nekem Saga!
 A lány megsimogatta a kisfiú homlokát.
– Ne aggódj, majd vigyázunk az ikrekre.
– Mindenképpen teljesítenünk kell az utolsó kívánságát.
Kicsivel ezután Henning már aludt is. Malin gondosan betakargatta, majd
lement, hogy munkához lásson. Pedig ő is fáradt volt a hosszú út után.
Nézte a két kicsit. Aludtak. Malin arcán látszott, mennyire aggódik értük. Egy
ideig még nézte őket, tekintetét egyikről a másikra emelve, majd kiment.
Furcsa módon egyszer csak végtelen nyugalom szállta meg. Érezte, végre
megtalálta azt a helyet, ahol hasznát veszik, és ő is hasznosnak érezheti magát.
Három kisfiú, és valamennyire neki kell vigyáznia. Mind a háromnak
szüksége van rá.
Szegény kicsi Henning! Micsoda napja lehetett!
Kinézett az ablakon, tekintete az utat kémlelte. De sehol egy kocsi. Henning
szülei nem jöttek.
Malin maga sem tudta volna megmondani, csalódást érez-e emiatt.
2. fejezet

MALIN ÉS HENNING között egykettőre mély barátság szövődött.

Megosztották egymás között a tennivalókat, éppen úgy, mint amikor a fiú
Sagával dolgozott a gazdaságban. Azzal a különbséggel, hogy Malin jobban
bírta a munkát.
A lány ügyesen irányította a gazdaságot. Gondoskodott arról, hogy az
újonnan épült villák lakóinak eladják a tejet, vajat és még sok mást, amit a
gazdaságban termeltek. Ezen szép pénzt kerestek, mert a villák lakói
meglehetősen jómódúak voltak. A jövedelemből lehetővé vált számukra, hogy a
faluban lakó néhány magányos asszonyt ellássák élelemmel.
Marcónak és Ulvarnak is jól ment a sora. A dajka rendszeresen jött, hogy
megetesse Marcót, és Ulvar számára is találtak jobb megoldást, mint a
vászonkendő.
Henningnek rengeteg volt a dolga, de ha véletlenül üres órája akadt, odament
az ablakhoz és az utat bámulta. Azt hitte, szülei bármelyik percben
betoppanhatnak. Olykor kilovagolt, hátha így nagyobb szerencsével jár, de
mindig egyedül tért vissza.
Később egyre jobban magába zárkózott. Malin szomorúan tapasztalta ezt, de
nem tudta, hogyan vigasztalhatná meg a fiút. Csak annyit tehetett, hogy
igyekezett elterelni a figyelmét, vagy megpróbálta elszórakoztatni valami vidám
dologgal.
Egy nap levél érkezett, az “Emma” tulajdonosától. “A fiatal Henning
Lindnek”, állt a borítékon.
Sokáig ültek egymással szemben az asztalnál, mire ki merték bontani. Malin
látta, hogy a fiú szemében gyúlt reményt miként váltja fel hirtelen a rettegés. De
jó lenne csak aludni és aludni, és arra ébredni, hogy a szüleim megint velem
vannak! Végül nagyot sóhajtott, és megkérte Malint, hogy nyissa ki a borítékot.
A lány nem örült a rá váró feladatnak. Talán jobb lett volna, ha csak várnak és
várnak, akkor még mindig lenne remény…
Végül belátta, hogy mindez az ő dolga. Mégsem várhatja el egy tizenegy éves
fiúcskától, hogy megtegye.
Határozott mozdulattal bontotta ki a levelet.
Szeme előtt először egybefolytak a sorok, majd összeszedte magát, és rekedt
hangon felolvasta, ami a levélben állt:
“Szomorú kötelességünk tudatni Önnel, hogy ráakadtunk az “Emma” nevű
szkúter roncsaira az Arendalhoz közeli partok mentén. Két halottat sikerült
kiemelnünk a vízből, de nem az Ön szeretett rokonai voltak. Mivel a hajó
eltűnése óta igen hosszú idő telt el, számolnunk kell azzal, hogy senki nem élte
túl a katasztrófát.”
Malin képtelen volt tovább olvasni. Nem érdekelték már a hajótulajdonos
sajnálkozó sorai.
Mintha minden erejük elhagyta volna őket. Csak ültek egyhelyben, egészen
addig, amíg bealkonyodott.
Végül Henning törte meg a csendet. Malin legnagyobb csodálkozására a
kisfiút nem roppantották össze a szomorú hírek.
– Nem találták meg őket – mondta keserűen a gyermek. Malin nem tudta, mit
válaszoljon neki. Talán jobb lett volna, ha fokozatosan felkészíti erre a
lehetőségre is. Vagy ennek a szegény fiúnak éppen arra a csöppnyi reményre van
szüksége a túléléshez?
– Nem, nem találták meg őket – fűzte hozzá Malin is.
Mintha megkönnyebbült volna attól, hogy végre volt bátorsága kimondani ezt
a végzetes mondatot.
Egyik este, amikor a napi munkától elfáradva élvezték a kályha melegét,
Henning elmesélte, mi történt akkor, amikor Sagával szülei keresésére indultak.
Beszélt Luciferről, a gyermekek apjáról is. Elmondta, hogyan vitték el Sagát a
fekete szárnyú angyalok, mielőtt még meghalt volna. Elmondta, milyen hatalmas
erő szállta meg addig, amíg az egyik angyal a vállára tette a kezét. Megmutatta a
mandragórát is, amit mindig a nyakában hordott. Elmesélte, milyen elképesztő
meleg áradt a takarókból, melyekkel bepólyázta az újszülötteket. Most hideg volt
mind a kettő, Malin mégis érezte a belőlük áradó vibrálást.
Hitt Henningnek, hiszen annyi különös történet kapcsolódott családjuk
nevéhez. Unokaöccse megemlítette azt is, hogy az angyalok szerint az ikrek
egyikétől származik majd a Jéghegyek Népének azon leszármazottja, aki
szembeszáll a gonosszal, de a másiknak is lesz valamilyen különleges feladata.
Aznap este későn tértek nyugovóra.
Vajon melyikük lehet az?
Tudták, hogy Ulvar sorsa meg van pecsételve. Malin eddig soha nem
említette Henningnek, de előfordult már, hogy gonosz fényt látott megcsillanni a
csecsemő szemében öltöztetés vagy pelenkázás közben. Ulvar azt sem szerette,
ha mosdatták. Ilyenkor soha nem sírt, nem kapálózott, mint más csecsemők,
csupán mélységes gyűlölettel a szemében nézett Malinra.
Malin ennek ellenére szerette a gyermeket, mélységesen átérezte, milyen
keserű sors vár rá. Segíteni akart neki.
Marcón azonban nem tudott eligazodni. Ulvar magatartása érthető volt
számára, de Marcóé…
 A gyermek gyönyörű volt! Formás kis fejére éjfekete fürtök borultak. Bőre
hol aranylóan, hol egészen feketén fénylett. Szép vonásai önkéntelenül is
vonzották az ember tekintetét. De leginkább a gyermek mosolya kápráztatta el
Malint. A lány jól tudta, hogy egy csecsemőnek nincsenek kialakult
jellemvonásai, Marcóban azonban volt valami megfoghatatlan. Később
rádöbbent, azt találja furcsának, hogy az apróságtól visszajelzést kap mindenre.
Sokszor észrevette a gyermek tekintetén, hogy érdeklődve figyeli őt, mintha
azon tűnődne, voltaképpen kicsoda Malin?
A lány sokszor kellemetlenül érezte magát az átható pillantások tüzében.
Máskülönben Marco sem elégedetlenkedett soha. Akkor sem, amikor a fülét
csutakolta, sőt még akkor sem, ha szappan ment a szemébe. Éppen úgy nézett rá,
mint Ulvar, csakhogy Marco szemében nem gyúlt gyűlölet. A fiúcska ajka körül
olykor mosoly jelent meg, de Malin soha nem tudta eldönteni, hogy hideg,
jóságos, vagy éppen közömbös ez a mosoly.
Saga gyermekei nagyon különösek voltak.
A kicsik rajongtak Henningért. Nyomban rugdalózni kezdtek, amint a fiú
átlépte szobájuk küszöbét. Gyakran meglátogatta őket, sokáig elüldögélt az
ágyuk mellett, beszélgetett és játszott velük.
Malinnak ilyenkor mindig könnybe lábadt a szeme. Három árva gyermek,
akik ennyire szeretik egymást.
TELTEK-MÚLTAK A HÓNAPOK.
A dajka már nem járt hozzájuk. Mindkét gyermek túl volt a csecsemőkoron,
így ugyanazt az ételt ehettek, mint Henningék.
Megtanultak felülni. Erősnek és egészségesnek tűntek. Ulvar erős kis ökleivel
hadonászott, ha nem tetszett neki valami, Marco pedig figyelemmel kísért a
tekintetével mindent, ami csak környezetében történt.
Malin és Henning már nem furcsállta Ulvar külsejét. Idegen látogatók
azonban gyakran fölkiáltottak rémületükben, amikor meglátták a kisfiút.
Henning soha többé nem beszélt szülei eltűnéséről, és Malin is igyekezett
kerülni ezt a témát.
Henning fiatal kora ellenére nagyszerűen vezette a munkákat a gazdaságban.
Ösztönösen tudta, hogy mit kell tennie. Számára öröm volt a paraszti munka,
ami apjának teher és nyűg volt mindig.
Még arra is tellett, hogy béreslegényt fogadjanak. Hiába voltak mindketten
rendkívül szorgalmasak, akadt a gazdaságban éppen elég nehéz testi munka,
amit képtelenek lettek volna ellátni.
Béresük barátságos, idősebb ember volt. Jól bánt az állatokkal és mindent
tökéletesen elvégzett, amit csak rábíztak. De soha nem kérdezősködött az
apróságok felől, kényesen kerülte ezt a témát. Egyszer, amikor Malin behívta,
hogy nézze meg a kicsiket, látta, hogy a férfi lopva keresztet vet.
Malin szeretett dolgozni. Még a hátfájás is jólesett neki, ha kemény munka
okozta. Azt sem bánta, hogy esténként holtfáradtan zuhan az ágyba. Így aztán
soha nem maradt ideje arra, hogy saját sorsáról gondolkodjon.
Tudta, hogy apja, Christer, és anyja, Magdalena elvárja tőle, hogy férjhez
menjen, hogy gyermekei szülessenek, nehogy kihaljon családjuknak ez az ága.
A Jéghegyek Népének pedig nem szabad kihalnia, hiszen családjuk
fennmaradása lehet az egyetlen remény a túlélésre, ha Gonosz Tengelnek
mégiscsak sikerülne felébrednie földalatti álmából, és elfoglalná a világot.
Svédországban apján és anyján kívül senki nem élt már a nemzetségükből,
Norvégiában pedig csak Henning és az ikrek.
Egyszer Henning is megnősül majd, ha nem pusztul bele a gazdaságban és a
fiúcskák körül végzett nehéz munkába.
És az apróságok? Ulvarra nem számíthatnak, hisz átokverte. Talán Marco?
Malin még mindig képtelen volt eligazodni a gyermeken.
Őszintén szólva nem volt túl sok kedve a házassághoz. Hiába volt ügyes és
szorgalmas, a férfiak soha nem néztek rá kétszer. Ha mégis férjhez menne
valaha, nyilván özvegyember kérné meg a kezét. Hiszen azoknak éppen a Malin-
féle lányokra van szükségük. Eszes, kiszámítható, tisztességes feleség lenne, aki
remekül gondoskodik a férj gyermekeiről és a háztartásról, és férjének
mindenben segítségére van. És természetesen szülne még néhány gyermeket.
Malinnak azonban nem tetszettek az özvegyemberek.
Éppen ezért volt boldog, hogy a három fiúcskának szüksége van rá. Így
legalább lehetősége nyílt arra, hogy minden vágyát munkába fojtsa.
Húszéves volt. Magában már rég leszámolt azzal, hogy a saját életét élje.
Kicsit elhamarkodta talán, de praktikusan gondolkodott, és nem hitegette magát
álomképekkel. Odahaza volt néhány heves fellángolása, ám szerelmének tárgyai
soha még csak észre sem vették, milyen viharok dúlnak benne. Egyikük végül
feleségül vette a barátnőjét, a másik egy fiatal tanár volt, akivel a diakonissza
iskolában találkozott. Hónapokon át próbálta elkapni a férfi tekintetét. Amikor
végre sikerült, az összevont szemmel azt kérdezte: ugye, maga új közöttünk,
nővér? És mielőtt Malin válaszolhatott volna neki, a férfi elfordult, és egyik
kollégájával kezdett beszélgetni.
Malinnak tehát rá kellett döbbennie, hogy nem lesz könnyű dolga a férfiakkal.
Így határozta el, hogy Norvégiába utazik, hogy gondját viselje Sagának.
És micsoda szerencse, hogy így döntött, különben ki tudja, mi lenne már a
három gyermekkel!
Szívesen magára vállalt minden felelősséget a gyermekekkel kapcsolatosan,
egyáltalán nem volt terhére.
AZTÁN VÉGRE fölálltak az ikrek, és lassan, botladozva elindultak a lakásban.
Malinnak és Henningnek egyre több ideje ment el arra, hogy vigyázzon a
kicsikre. Ulvarral különösen sok gond volt. A kisfiú, amióta felfedezte, hogy mi
mindenre képes, egyre kevésbé engedelmeskedett. Malin és Henning esténként
szinte összeroskadt a fáradtságtól.
Marco külön utakon járt, Csendes volt és titokzatos. Szépségével továbbra is
ámulatba ejtett bárkit, aki csak látta. Gyakran mosolyodott el, de mosolya
mindig álmodozó volt. Nem beszélt annyit, mint az akaratos Ulvar, de gyakran
elgügyögtek egymással, amiből persze a felnőttek semmit sem értettek.
Malin minden egyes alkalommal elszomorodott, amikor megérintette Ulvar
formátlan kis testét, szögletes tagjait, hegyes vállát. Jól tudta, hogy a
gyermeknek mennyi értetlenséggel, rosszindulattal kell majd szembenéznie.
Tudta, hogy a kicsi leginkább testvéréhez húz, utána Henninghez. Malin csak a
szükséges rosszat testesítette meg számára.
Henning szorgalma és ügyessége meglepte. Azután eszébe jutott, amit a fiú
mesélt neki a kezét vállára helyező fekete angyalról, és arról, hogy neki kell
Saga helyébe lépnie…
És a fiút mintha tényleg megszállta volna egy meghatározhatatlan erő, ami
keresztülsegítette minden nehézségen. És ott volt a mandragóra is. Ki tudja,
milyen szerepe lesz majd a gyökérnek?
De mind a kettőjüknek fizetnie kellett azért, amit kaptak. Henning azért kapta
erejét, hogy kibírja a nehéz paraszti munkát, hogy ne legyenek anyagi gondjaik.
Malin néha kért a szüleitől ezt-azt. Olykor pénzbeli támogatást is. Christer és
Magdalena pedig készségesen segített egyetlen lányuknak.
MIND TÖBB TEHETŐS EMBER költözött a környékre, amivel persze az is
együtt járt, hogy megnőtt a betörések száma. A helybéli csendőrbiztos egyre
kevésbé volt képes felderíteni az eseteket.
Malin nem idegeskedett túl sokat a betörők miatt, egyrészt mert erre nemigen
maradt ideje, másrészt mert úgy gondolta, hogy a Hársfaliget olyan
nyomorúságos kis gazdaság, hogy a rablók bizonyára elvesztik a kedvüket,
amint ránéznek.
Amikor mégiscsak betörtek hozzájuk is, el sem tudta képzelni, mi
csalogathatta annyira a rablókat…
Egyik őszi éjjel halk kaparászásra ébredt, majd suttogást hallott. Dobogó
szívvel ült fel az ágyban. Most döbbent csak rá, milyen felelőtlenek voltak.
Henning jóízűen aludt. Nem is ébresztette fel a fiút, hiszen az ő korabeli fiúk
gyakran képesek meggondolatlanul viselkedni.
A hold hideg fénye besütött a szobába. A kicsik nyugodtan aludtak az ágya
mellett, Henning szobájából is nyugodt szuszogás hallatszott.
 Malin kimászott az ágyból, belebújt papucsába és köntösébe. Egy darabig
még hallgatta a lentről felhallatszó zörejeket, majd megragadta a piszkavasat és a
lépcső felé indult. Ketten voltak. Egyikük kezében gyertya égett.
– Az ördögbe! – morogta az egyik. – Ebben az ócska kócerájban úgysem
találunk semmit.
– Esküszöm neked, hogy igen! Hát soha nem hallottál még a Jéghegyek
Népének kincséről? Még Christianiában is mindenféle hírek keringenek róla!
– Nem én! De ha tényleg a birtokukban lenne a kincs, nem laknának ilyen
szegényesen!
– Milyen igazatok van! – szólt közbe Malin ridegen. – Van ugyan valami,
amit a Jéghegyek Népének kincsének neveznek, de megnyugtathatlak
benneteket, hogy számotokra nem lehet érdekes.
A rablók alig kaptak levegőt meglepetésükben.
– Jesszusom – mondta az egyik, mintha nem várta volna, hogy bárki is
felbukkanhat.
– Mi van azzal a kinccsel? – dadogta a másik.
– A kincs nem más, mint egy csomó régi orvosság – igyekezett Malin
nyugodtnak mutatkozni. – Csak a család számára értékes. Ezért megkérlek
benneteket arra, hogy távozzatok.
Az egyik hunyorogni kezdett.
– Régi gyógyszerek? Jobb, ha mégiscsak megmutatja nekünk azt a kincset,
kicsikém!
Istenein, mit tettem, esett kétségbe a lány.
A másik, kettejük közül hallhatóan a műveletlenebb, okvetetlenkedni kezdett.
– Mi a fenét kezdhetnénk mi azzal?
– Ismerek egy gyűjtőt, aki a világ minden pénzét kifizetné az ilyesmiért,
úgyhogy tartsd a pofád! Te pedig – fordult Malinhoz –, remélem, okos leszel és
odaadod nekünk a kincset. Ugye nem akarod, hogy erőszakoskodjunk veled!
– Nem a házban őrizzük. De ha most szépen elmentek, nem szólok senkinek a
látogatásotokról.
– Na ide figyelj – lépett közelebb Malinhoz a butábbik. – Jobb, ha nem
ellenkezel. Hát nem fogod fel, hogy fasírtot csinálunk belőled?
Henning álmos hangja szólalt meg Malin mögött.
– Mi történt?
– Menj vissza és feküdj le! – kérte a lány.
– Hát többen vagytok a házban? – kérdezte a rabló.
– Csak gyermekek. Csak gyerekek. Nem hallottad, te tulok? Te meg, fiam,
gyere csak le ide, hogy elbeszélgethessünk.
Malin nyomban rájött, hogy Henninggel akarják zsarolni.
 – Eszedbe ne jusson, hogy engedelmeskedj! – kiáltotta a fiú felé.
Erre a gorombábbik odament hozzá, és megragadta a karját.
– Mondtam, hogy fogadj szót, mert ennél rosszabb dolgok is történhetnek
veled!
– Engedj el – kiáltotta Malin –, fáj a karom.
Henning nekiugrott a férfinak, Malin pedig a piszkavassal próbálta megütni,
mire ott termett a másik és kicsavarta fegyverét a kezéből.
– Na most már nem szórakozunk tovább – ordította az egyik és kést rántott,
majd Malin torkához szorította. A másik a kiabáló Henning karját csavarta hátra.
– Engedd el a fiút – kérte a lány.
Henning kiabálni kezdett.
– Nincs nálam a mandragóra, Malin! Fent hagytam! Meg kell szerezni!
A férfiak felröhögtek. Vidámságuk azonban nem sokáig tartott. Valahonnan
mennydörgésszerű hang hallatszott, és a szobát fehér fény árasztotta el. A rablók
felordítottak, majd villámsújtottan hullottak a földre és rángatózni kezdtek,
mintha elviselhetetlen fájdalmak gyötörnék őket.
Malin elképedve bámulta Henninget.
– Mi történt?
– Onnan fentről jött valami… – suttogta félve a fiú.
Felnéztek. A holdfényben megpillantották a két apróságot, amint kis fejüket a
korlátnak támasztva ácsorognak. Pillantásuk arról árulkodott, hogy ugyancsak
elégedettek a földszinten történt eseményekkel.
A férfiak hirtelen elcsendesedtek.
– Istenem! – suttogta Malin. – Istenem!
– Még lélegeznek – mondta Henning. – Még élnek!
Malin is magához tért első rémületéből.
– Azt hiszem, ezt akarták elérni, nehogy kellemetlenségeik legyenek a
hatóságokkal. Kötözd meg őket, Henning, mielőtt felébrednének. Utána menj a
béreshez és kérd meg, hogy hozza ide a csendőrbiztost. Én majd vigyázok a
gyerekekre.
Malinnak remegett a lába, amikor elindult felfelé. Nem mert a fiúk szemébe
nézni.
Ulvar nevetése még mindig csengett az előszobában.
Istenem, mi volt ez az egész, gondolta, amikor átkarolta a fiúkat. Rosszul is
végződhetett volna. Mi lesz, ha egyszer ellenünk fordul, ha nem tetszik neki
valami, amit teszünk, pedig nem akarunk neki rosszat… Vajon képesek leszünk
kordában tartani, Henning meg én?
– Köszönjük neked, kicsi Ulvar – simogatta a fiúcska bozontos fejét. –
Bebizonyítottad nekünk, hogy mennyire szeretsz bennünket, hálásak vagyunk
neked!
Vagy talán kiszolgáltatottak?, gondolta magában a lány.
A kisfiú úgy belekapaszkodott a hajába, hogy majdnem felkiáltott
fájdalmában.
3. fejezet

A KÓRHÁZ VALÓJÁBAN nem volt régi, csupán borzasztóan lepusztult.

Koszos mennyezetéről pókhálók lógtak, a falakról mállott a vakolat. Az ágyak
alatt porpamacsok kergetőztek, amikor valaki véletlenül kinyitotta az ablakot.
Ebben a kórházban olyan embereket ápoltak, akiknek nem volt senkijük.
Nevezhették volna szegényháznak is, ha egy jótékonysági szervezet nem rendez
be egy műtőtermet. Sajnos mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy a
szerencsétlenek életben maradását is biztosítsa.
S valóban. A kórházban igen magas volt a halandóság, és sokan betegebben
kerültek ki onnan, mint ahogy odaérkeztek.
Az egyik vizit alkalmával az orvos megállt az egyik régi betegük ágyánál.
Felsóhajtott.
– Van még valami értelme annak, hogy idebenn tartsuk?
– Nem tehetjük ki az utcára, doktor úr – felelte a férfi ágya mellett álló
diakonissza.
– Nem, nem. Ha jól tudom, nincs hol laknia. Van még egy ilyen betegünk,
ugye?
– Igen, a női osztályon, de irgalmasnak kell lennünk hozzá is.
– Nincs a környéken valahol egy otthon, ahol elszállásolhatnánk őket? Itt csak
foglalják a helyet.
– Sehol nincs hely, uram. Várnunk kell, amíg valaki meghal.
– Ha ugyan nem itt halnak meg szerencsétlenek – mondta csendesen a doktor.
– Hiszen ez az ember csont és bőr. Eszik egyáltalán rendesen?
– Az irgalmasnővérek etetik reggel és este. De soha nem reagál semmire.
Az orvos felemelte a férfi kezét, mely addig a gyapjútakarón nyugodott.
– Csak két ujja maradt meg. A másik kezével sem jobb a helyzet. A lábában
legalább sikerült megállítanunk az üszkösödést. Bár nem tudom, volt-e értelme
egyáltalán. És az asszony? – fordult kérdőn a diakonisszához. – Ő jobban van
már?
– Szerencsére jó az étvágya és már magához tért. De képtelen lenne ellátni
magát – fűzte hozzá aggódva a nővér –, teljesen megbomlott az elméje.
– Beszél valamiről?
– Össze-vissza mindenről. Még csak nem is a mi nyelvünkön. Semmit sem
értettünk belőle.
– Ők ketten ugye a túlélők?
– A többiek mind meghaltak.
 Az orvos megint csak sóhajtott, és az ágyban fekvő szerencsétlenre nézett.
MÁR MEGINT ezek a hangok!
Régóta hallja őket, de képtelen válaszolni nekik. Néha már-már úgy érezte,
sikerül, de túlságosan fáradt volt. Fáradt volt mindenhez.
Néha emberek vették körül, megpróbálták kinyitni a száját, és ha ment,
ragacsos valamit öntöttek bele. Nem volt jó, de nyelnie kellett.
Hol van most? Mi történt vele? És miért nem jár az agya? Hiába próbált
gondolkodni, gondolatai minduntalan szertefoszlottak, akár a köd.
Már arra sem emlékezett, kicsoda is ő voltaképpen. Olykor megjelent
gondolataiban egy-egy arc, de eltűnt, mielőtt még felismerhette, azonosíthatta
volna.
Lehet, hogy értesítenek… valakit…
De mégsem, űzte el magától a gondolatot.
Egy nap idegen hangot hallott. Tiszteletet parancsoló volt. Nem értette, mit
mondanak, szavaik légüres térben keringtek körülötte. Néha mégis sikerült
elkapnia egy-egy szófoszlányt, hogy azután rögtön elfelejtse.
De ez az új hang valahogy tisztábban csengett. Mintha most jobban értené,
bár elég furcsa nyelvet beszéltek.
A férfi nem megfelelő kezelést emlegetett, és hogy szükség lenne… mire is?
Nem értette. Hogy rossz az étel, hogy a betegek ettől soha nem gyógyulnak meg.
Persze, persze, mondta a másik, ez csak egy vidéki kórház stb., stb.…
Később felfigyelt arra, hogy jobban érzi magát. Talán a jobb étel miatt?
Szemhéja már nem nehezedett ólomsúllyal szemére, a kezét is fel tudta emelni.
De mégis olyan furcsa volt. Mintha hiányozna róla valami.
Hirtelen emlékezni kezdett, bár csak halványan. Emlékei érzelmek voltak,
félelem és aggodalom valakiért, akit nagyon szeret, és valaki más iránt, akit
értesítenie kell. Melegség töltötte el a szívét, ha erre a kicsi, kicsi valakire
gondolt…
A szemhéja…
Valaki felkiáltott a közelében.
– Hívják azonnal a doktort! Kinyitotta a szemét!
Némi felfordulás támadt körülötte, majd valaki megszólalt mellette.
– Hallasz engem? Hallasz engem?
Idegesítette a hang közelsége.
– Hallasz engem?
Megpróbálta ismét kinyitni a szemét, de hiába. Megpróbálta mozgatni a kezét,
de hiába.
– Nézzék, mozognak az ajkai! Mondani akar valamit!
– Nővér! Hozzon valami erőset! Egy kis pálinkát!
 Égett a szája, de mégis jó érzés volt. Kellemes emlékeket ébresztett benne.
Aztán elrántotta a fejét, valamiképp tudta, hogy nem ihat ilyesmit.
Néhány csepp mégis lejutott a torkába. Köhögni kezdett. Levegő után
kapkodott, majd lassan magához tért.
Most már nem esett nehezére kinyitni a szemét.
Komor, szürke mennyezet. Már látta egyszer-kétszer. Ezek szerint nem ez az
első alkalom, hogy magához tér. Körülötte arcok, amint fölébe hajolnak.
Valamennyien ismeretlenek. Tekintete megállt egy szigorú, de barátságos női
arcon. Érezte, hogy az asszony rokonszenvez vele. Ő is, akárcsak a többi
asszony az ágya körül, ápolónői ruhát viselt. Talán diakonisszák?
Megpróbált mondani valamit, de először csak rekedtes hörgést sikerült
kipréselnie magából, majd némi biztatás után megkérdezte.
– Hol… hol vagyok?
– Thistedben, Dániában – válaszolta a diakonissza. – Norvég vagy?
A férfi elgondolkodott a kérdésen.
– Azt hiszem.
– Hát norvég! De azt a másikat képtelenség megérteni.
Milyen másikat?, szerette volna megkérdezni, de addigra teljesen kimerült.
Már azt sem érezte, amikor rázni kezdték, remélve, hogy így magához tudják
téríteni.
Jó néhány nap telt el, mire ismét képes volt kinyitni a szemét. A szigorú
tekintetű diakonissza többször is bement hozzá, hogy szóra bírja, de képtelen
volt megszólalni.
Ám egyik reggel, amikor a diakonissza bement hozzá, megkérdezte tőle.
– Ki… ki az a… másik?
– Milyen másik? – kérdezte az asszony.
De erre már nem tudott felelni.
Képek tolultak fel benne. Ismét félni kezdett, aggódott valakiért, akit a
karjában tartott, valakiért, akiről azt hitte, hogy meghal. Neki pedig meg kellett
volna védenie.
Aztán a hideg, a szomjúság…
Rettenetes hideg volt…
Újabb emlék. Víz, víz mindenütt, jeges, sós víz. Hogy mennyire gyűlölte,
mert félt, hogy elveszi tőle, ami neki a legdrágább.
Ám a gyűlöletnél is erősebb volt egy másik érzés, a féltés. Féltette azt a
valakit, akit a karjai közt tartott.
– Belinda! – mondta hangosan.
A diakonissza máris mellette termett.
– Mit mondtál?
 – Belinda. Belindának hívják.
– Kicsodát?
– A feleségemet. Akit a karjaimban tartottam. Bárhol is legyen, nekem meg
kell…
A férfi hirtelen nyugtalan lett. Ápolója tudta, hogy ez nem tesz jót neki.
– Nyugalom, nyugalom – mondta, és megpróbálta ágyban tartani.
– Ki az a másik? Beszéltek valakiről – suttogta a férfi, akit lassan megint
elhagyott az ereje, és rettegve érezte, hogy nemsokára ismét öntudatlanságba
merül.
A diakonissza leült az ágya mellé, és igyekezett eszméletén tartani.
– Figyelj rám, fiatalember…
Bár a férfi nem volt különösebben fiatal, az asszony szavai valahogy
megnyugtatták.
– Egy kis csónakban érkeztél ide. Egy lélekvesztőben. Az egyik halászhajó
fedezett fel, amint a part felé sodródtál. Négyen voltak a csónakban. Ketten
megfagytak, de te és a feleséged, amennyiben tényleg ő az, túléltétek.
– A karomban tartottam?
– Nem tudom. Csak annyit mondhatok, hogy az asszony is itt van a
kórházban. Szegénynek teljesen elborult az elméje. Nem is csoda azok után,
amin keresztül kellett mennetek.
– Látnom kell! – jelentette ki határozottan a férfi.
A diakonissza tétovázott.
– Megpróbálom elintézni. De ne várj túl sokat a találkozástól. Lehet, hogy
mégiscsak egy másik asszony, vagy elborzaszt az állapota.
A férfi lelkesen bólogatott. A szíve majd kiugrott a helyéből, képtelen volt
lecsillapodni, pedig tudta, hogy nem tesz jót neki az izgalom.
A nővér szétnézett a teremben. A férfi csak most döbbent rá, hogy nincs
egyedül, mások is fekszenek körülötte. Ahogy körbefordította a fejét, rengeteg
ágyat látott, szürkés-piszkos ágyneműben férfiak feküdtek, többségük öntudatlan
öreg. Voltak azonban néhányan, akik fáradtan bámultak az ő ágya felé. Közben
valaki egyfolytában nyöszörgött a terem egyik sarkában. Kellemetlen, savanyú
szag terjengett a levegőben, amit még a fertőtlenítőszerek sem bírtak elnyomni.
Most már értette, min tűnődik a diakonissza. Hogyan hozhatna be ide egy
nőt? A férfi nem hagyhatta el ágyát, viszont rettenetesen szerette volna látni az
asszonyt.
Végül beleegyezően bólintott, bár hozzáfűzte, hogy azért előbb beszél még az
orvossal is.
A férfi agyában lassan derengeni kezdett, hogy ki is lehet ő. Viljar Lind, a
Jéghegyek Népéből. Az az apró lény pedig, aki után annyira vágyakozik, a fia,
Henning.
Egyre jobban látta az összefüggéseket. Eltűnődött, vajon mióta fekhet itt.
Valami azt súgta neki, hogy már nagyon régóta. Kezével megérintette az állát, és
döbbenten tapasztalta, hogy hosszú szakállt eresztett, ő, aki mindig simára
borotválta az arcát. Ám még valamit érzett. Kezével, mellyel állát simogatta, volt
valami furcsa. Sokáig nem merte alaposabban megvizsgálni, mi lehet a baj.
Végül mégis rászánta magát. A látvány porig sújtotta. Majdnem minden ujja
hiányzott.
Kezét óvatosan a gyapjútakaró alá rejtette.
Kezdett türelmetlen lenni. Vajon mikor jöhetnek? Fáradt volt, aludni szeretett
volna végre, de nem bírt. Várt.
És mi lesz, ha mégsem Belinda az a nő? Istenem, mi lesz, ha meghalt?
Nem. Az teljességgel lehetetlen. Ennyi szenvedés után élnie kell!
És ha nem ismeri fel? Hiszen azóta annyira lesoványodott. Valósággal csont
és bőr. Ráadásul szakállt is eresztett. Keresztelő Szent János nézhetett ki így,
amikor a sivatagban élt és sáskával táplálkozott.
Pedig mennyire szeretett volna tetszeni Belindának! Mintha most
találkoznának először életükben.
És ha mégsem ő?
Megpróbált visszaemlékezni, kik ültek még velük a csónakban. Az elején
hatan voltak még. Ketten eltűntek, de ki lehetett vajon az a kettő, aki ott maradt
velük még egy ideig?
A hidegen, az éhségen és azon kívül, hogy végig karjában tartotta az
eszméletlen Belindát, nem emlékezett semmire.
Kinyílt az ajtó. A diakonissza lépett be. Egy nőt támogatott.
– Belinda! – szeretett volna felkiáltani, de alig jött ki hang a torkán.
– Itt van a feleséged – mondta a diakonissza, és az ágyhoz vezette a
szerencsétlen asszonyt, akinek megjelenése nagy feltűnést keltett a teremben.
– Itt a férjed, nézd csak!
Az asszony eleinte kérdőn, sőt riadtan nézett Viljarra, majd lassan, lassan
mintha töprengeni kezdett volna. Mint aki nem tudja eldönteni, hová is tegye
magában ezt az arcot.
Kórházi ruhát viselt, sovány volt és nyúzott. Viljar azonban még soha nem
látta ilyen szépnek. Számára Belinda a világ legszebb asszonya volt mindig is,
bár a kívülállók bizonyára teljesen átlagosnak mondták volna. Viljar még most is
szerelmes volt feleségébe. Nem tudta, hogyan bizonyítsa érzelmeit az
asszonynak. Átölelni nem merte, mert félt, hogy csonka kezével megrémiszti
Belindát. Milyen félve, szinte rettegve áll ott! Mennyire zavart a tekintete!
Könnybe lábadt a szeme, ahogy ránézett. Az asszony váratlanul megszólalt.
 Viljar döbbenten hallgatta. Ő ugyanis értette a mások számára értelmetlennek
tűnő mondatokat.
A diakonisszához fordult.
– Nagyon régen hallottam így beszélni. A fiunkhoz beszélt így mindig,
amikor az még kisbaba volt.
A nővér nem felelt. Őt is megrázta a jelenet. Azt hitte, hogy a fiuk is velük
volt a csónakban, és Belinda azért zavarodott meg, mert gyermeke a tengerbe
veszett.
– Belinda, felismersz engem? – kérdezte félve Viljar. – Viljar vagyok, a
férjed!
Az asszony szeme mintha felcsillant volna egy pillanatra, de aztán ismét
üressé vált.
A férfi végtelenül elszomorodott. Pedig mennyi mindent szeretett volna
elmondani neki!
A Belindával való találkozás annyira kimerítette, hogy ismét elvesztette az
eszméletét, hiába küzdött ellene.
BELINDA azonban mellette maradt. Leült az ágy szélére, és beszélni kezdett
hozzá, mintha Viljar kisbaba lenne.
A diakonissza érdeklődéssel figyelte. Belinda minden mozdulata,
arckifejezése arról árulkodott, hogy nem tudja, ki fekszik előtte, csupán ápolni,
támogatni akarja, mert segítségre szorul.
Számára férje most olyan volt, mint egy csecsemő. Valaki, aki megérti
gügyögő beszédét. A diakonissza szerette volna tudni, mi járhat az asszony
fejében. Látszott rajta, hogy már nem fél a férjétől, sőt. Mégsem képes rendezni
a vele kapcsolatos gondolatait.
Szerencsétlen asszony! Teljesen megzavarodott.
A diakonissza megpróbálta visszavinni Belindát a női osztályra, ám az
asszony belekapaszkodott az ágy rácsába. Kétségbeesett, hogy meg akarják
fosztani attól az embertől, akivel törődhetne. A diakonissza meggondolta magát.
– Segítenél nekem megborotválni és levágni a haját?
Furcsa módon Belinda, aki eddig semmit nem akart megérteni, most
egyszerre mindent értett.
A diakonissza behozott mindent, amire szükségük lehet. Belinda olyan
gyengéden bánt Viljarral, ahogy csak bírt. Szemében új, eddig ismeretlen fény
gyúlt. Érdekelte, amit csinál.
Előbb-utóbb magadhoz térsz majd, gondolta a nővér. Meg is ígérte
Belindának, hogy másnap is segíthet a férfi ellátásában.
Amikor másnap belépett a kórterembe, Belinda már az ágy szélén ült és etette
Viljart. A férfi már nem volt teljesen öntudatlan, de még nem is tért egészen
magához.
A többi férfit felzaklatta az asszony jelenléte, ám Belinda nem látott és nem
hallott semmit, csak Viljart figyelte.
A diakonissza értesítette az orvost a fejleményekről.
– Most végre elhagyhatják a kórházat. Az asszony úgyis gyógyíthatatlan, de
arra képes, hogy ápolja férjét, aki lassacskán felépül majd. Utána pedig képes
lesz gondoskodni az asszonyról.
– De hát nincs hova menniük!
– Hvidemoséból az öreg Jepsen eddig azért nem fekhetett be, mert nem volt
helyünk. Mi lenne, ha helyet cserélnének?
– De hát Jepsen háza csak egy nyomorúságos kis kunyhó!
A diakonissza lassan beadta a derekát, és mivel annyira szívén viselte a pár
sorsát, maga gondoskodott arról, hogy élelmet és tüzelőt vigyenek magukkal,
legalább annyit, amennyi kis időre elég lesz nekik.
Amikor Viljart bevitték a kórházba, nyakában tarsoly lógott. A diakonissza
megőrizte és most odaadta neki.
– Isten óvjon benneteket – mondta a félig kábult férfinak, és az asszonynak,
aki végtelenül boldog volt, hogy ezentúl egyedül ápolhatja;
A kocsi végigzötyögött velük a Jepsen kunyhójáig vezető úton.
BELINDA MAGÁRA MARADT az ápoltjával.
Zavarban volt. Szeretett volna mindent a legtökéletesebben csinálni, de még
magát sem tudta tisztességesen ellátni egyedül, nemhogy még egy másikat, egy
súlyos beteget.
Bár nem tudta, ki ez a férfi, csak azt, hogy ismeri valahonnan, mégis égett a
vágytól, hogy gondoskodhasson róla.
Jepsen háza valóban nyomorúságos volt, tele bűzlő ruhadarabokkal, romlott
étellel, egerekkel és bolhákkal. Belindának azonban csak egy dolog járt a
fejében, hogy “gyermekének” legjobbat nyújtsa. Eszébe sem jutott, hogy rendet
csináljon, de Viljart ellátta, akár egy herceget.
A férfi már nem volt annyira kábult, de azon kívül, hogy elfogadja az asszony
gondoskodását, képtelen volt bármire is.
Viljar sejtette, hogy nem csupán a csónakban töltött hosszas fagyoskodás
miatt van ilyen rossz állapotban. Tudta, hogy nagyon beteg. Halvány emlékei
voltak a kórházban töltött első napokról, amikor mellében szúró fájdalmat érzett,
és állandóan köhögött. A nehezén ugyan már túl van, de ha lélegzett vagy
mozdult egyet, érezte, hogy maradt valami a tüdejében. Amikor Belinda egyszer
nem volt mellette, köhögési rohamot kapott, s torkából vér buggyant fel.
Belindának egy szót sem szólt erről, mivel tisztában volt azzal, hogy az asszony
nem tudna mit kezdeni a súlyos betegséggel.
 Viljar félt. Megrettent attól, mi lesz Belindával, ha ő már nincs mellette.
Haza kell jutniuk, mégpedig minél előbb! És ő itt fekszik teljesen
magatehetetlenül!
A diakonissza fejében is ilyesmi járt. Meghatódott, akárhányszor csak a
szegény párra gondolt. De a kórházban sok beteggel kellett foglalkoznia, nem
volt egyetlen szabad órája sem. Mindenesetre legalább gondolatban velük volt.
Jepsen nem jött vissza a házba. A kórházba szállítás annyira megviselte, hogy
hamarosan meghalt. Bár Belindát és Viljart senki nem akarta kitenni a házból,
számukra mégis rossz érzés volt, hogy más házában kell lenniük.
Egy nap Viljar végre elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ismét beszéljen.
Utoljára a kórházban volt képes erre.
– Belinda – suttogta rekedten.
Az asszony kikerekedett szemekkel bámult rá, majd csendre intette.
– Belinda, levelet kell írnod, haza.
Ám felesége csak bámult rá. Szemlátomást nem értette, mit akar tőle Viljar.
– Én nem tudok most írni… Belinda. És később sem fogok tudni. Nincs mivel
megfognom a tollat. Írnunk kell a kisfiúnknak, Henningnek. Tudnia kell, hogy
élünk.
Belinda csak a fejét rázta. Láthatólag nem tetszett neki, amiről a férfi beszél.
– Kedvesem, hát nem emlékszel Henningre?
Belinda emlékezett, csak éppen nem úgy, ahogy Viljar képzelte.
– Henning nem tud olvasni. Túl kicsi – mondta az asszony.
Ez volt az első értelmes mondat, amit Viljar a gyermeki gügyögéseken kívül
hallott a feleségétől.
– Hiszen Henning már tizenegy éves.
Az asszony megrettent.
– Nem, nem – suttogta. – Ilyet nem mondhatsz. Még csak csecsemő.
Viljar behunyta a szemét.
– És ki vagyok én, Belinda? – kérdezte remegve.
– Egy kisgyerek.
– Ez nem igaz. Én vagyok Henning apja, te pedig az anyja. Miért teszel úgy,
mintha nem így lenne? Félsz valamitől, Belinda?
Az asszony nem felelt.
– Hát akkor írj Sagának – mondta fáradtan Viljar.
– Sagának? De hát kicsoda az a Saga?
Istenem, gondolta a férfi, mert már alig bírt megszólalni. Hogy
magyarázhatná el neki?
– Kedvesem, miért ne írhatnál levelet anélkül, hogy ennyit kérdezősködnél?
Az asszony bután meredt rá.
 – Nincs papírom.
Viljar tudta, hogy nem haragudhat rá, hiszen nem tehet arról, hogy ilyen
állapotban van. Mégis megpróbált rákiáltani, hogy szerezzen papírt, ha nincs, de
iszonyatos köhögési roham akadályozta meg ebben.
Attól kezdve csak foszlányokban emlékezett az eseményekre. Látta Belinda
elszörnyedt arcát, a véres ágyneműt, majd minden elsötétült körülötte.
Soha nem jutunk már haza, gondolta még kétségbeesetten.
A DIAKONISSZA lelkesen figyelte a papot, aki az imént érkezett a kórházba.
– Valóban Norvégiába készül? Valóban?
A férfi rámosolygott. Jól ismerték egymást.
– Hát ennyire örül annak, hogy megszabadul tőlem egy időre?
– Nem, dehogy. Csak meg szeretném kérni valamire. Egy egészen különleges
dologra…
– Kedves nővér, hisz tudja, hogy szívesen teljesítem a kérését, bármi legyen is
az.
A diakonissza a kezét tördelte.
– Csakhogy nem holmi apróságról van szó. Régóta nyomja már a lelkemet, és
most már egyre kevésbé viselem el.
– Mondja csak ki bátran, mi nyomasztja ennyire.
A diakonissza erre elmesélte a norvég pár történetét, akiket kiengedtek a
kórházból, és most magukra hagyva élnek a város szélén. Jó lenne, ha magukkal
tudná vinni őket. Van egy kis pénzük is, ami elegendő lenne az útra.
A pap arca gondterheltté vált. Nem efféle kérésre várt, de aki Á-t mond,
mondjon B-t is.
Fredrikshavnból hajóval megy Christianiába, de az út elején kocsival kell
mennie, és két beteg ember… azután a hajó fedélzetén! Még rosszabb lesz.
Ezenkívül arról is gondoskodnia kell majd, hogy a szerencsétlenek
hazakerüljenek.
Ezzel összeomlana előre kidolgozott útiterve.
– Természetesem magammal viszem őket, nővér – sóhajtotta megadóan.
A PAP ELSZÖRNYEDVE jött ki az öreg Jepsen házából. Velük keljen át a
tengeren? Egy haldokló tüdőbeteggel és egy őrült asszonnyal? Mit szólnak majd
az utasok? Meg a kapitány?
Viszont a szavát adta, ezenkívül komolyan vette a hivatását, és a christianiai
utat vezeklésnek tekintette.
Nem csekély időbe telt, mire a kocsival keresztülvergődtek Jylland mezőin.
Viljar ugyan magához tért a rohama óta, de annyira gyenge volt, hogy beszélni
sem tudott. Még a suttogás is nehezére esett.
Szerencsére fölfogta, amit a barátságos pap mondott neki. Szívét végre
boldogság töltötte el.
Föladta, hogy Belindát rábírja a levélírásra. Henningről sem akart vele
beszélni, bár az utóbbi időben az asszony mintha értelmesebbnek tűnt volna.
Belinda semmit sem fogott fel az egész utazásból. Számára Viljaron kívül
semmi másból nem állt a világ. Rögeszmésen gondoskodott a férfiról, akit
továbbra is csecsemőnek hitt.
Egy tavaszi estén végre Fredrikshavnba értek. A hajó útra készen állt, már
csak a másnap reggelt várták.
A tengerparton azonban váratlan esemény zavarta meg őket.
Amikor fel akartak szállni, Belinda sikoltozni kezdett.
– Soha! Soha többé az életben!
Emberek gyűltek köréj ük.
Viljar tökéletesen megértette a feleségét, ő is rettegett a víztől, de tudta, ez az
egyetlen esélyük, hogy hazajussanak.
Szívesen elmondta volna Belindának, hogy tavasszal már nem olyan hideg és
nem olyan viharos a tenger, de tüdeje ismét felmondta a szolgálatot.
Csalódottan feküdt a hordágyon.
Soha, soha nem érünk haza.
4. fejezet

ULVAR A HÁRSFALIGETI HÁZ előszobájából az emeletre vezető lépcső

korlátjánál kuporgott. Egy idegen férfi üldögélt az előszobában. Ulvarnak
egyáltalán nem tetszett.
Valójában a szobájában kellett volna aludnia, de nem akart. És Ulvar mindig
úgy cselekedett, ahogy neki éppen tetszett.
Ez a buta férfi most Malinnal és Henninggel beszélget. Henning mintha félt
volna valamitől. Ulvar nem értette, hogy miről van szó, csak azt tudta, hogy a
férfi egyáltalán nem tetszik neki.
– Nem viheti el a tehenünket – mondta Malin a férfinak. Ezt már Ulvar is
értette.
Malin ezek után még egy csomó furcsa dolgot is mondott: “Rokonom, Viljar
ki tudja majd fizetni önnek. Fia csak azért nem férhet hozzá a pénzhez, mert
apját még nem nyilvánították halottá. Értse már meg, hogy Henning nem férhet
hozzá, amíg apját nem nyilvánítják halottá, és nem lesz nagykorú.”
A férfi erre azt felelte, hogy ő nem várhat addig, és egyébként is… azután
valami furcsát mondott, valami olyasmit, hogy “kisajátítani”, amit Ulvar
egyáltalán nem értett.
Buta, buta bácsi! Nem szeretlek, megfojtani, megfojtani…
Úgy, mint akkor… buta bácsi, csúnya bácsi, gyúljon fény, hogy fájjon a
szemed. Hurrá!
De most nem sikerült.
Bepisilt a pelenkájába, de nem baj. Szeretett bepisilni, mert Malin ilyenkor
mindig dühös lett, mert ki kellett cserélni a pelenkáját.
Buta, buta, buta bácsi! Most kimegy az istállóba, hogy elvigye a tehenet.
Malin sír, Henning megfogja a kezét és azt mondja a bácsinak, hogy nem teheti
meg, de az csak megy.
A FÉRFI a szomszédjuk volt, aki vett egy darab földet Hársfaliget mellett. De
nem elégedett meg ennyivel. Azon volt, hogy Henning földjét is megszerezze.
Most végre volt némi esélye, hiszen Viljar már jó ideje távol volt. Azt állította,
hogy Viljar tartozott neki. Henning nem kételkedett állításában. Most csak a
tehenet viszi el, mert nagy szüksége van rá. Utána majd jön a többi…
Megtorpant. Az istálló ajtajában egy fiúcska állt.
– Mit csinálsz idekint ilyen későn, te gyerek? És hálóingben! Mész innen, de
rögtön!
A kisfiú csak nézett rá. A férfi utánakapott az egykét évesnél nem idősebb
gyereknek. Ez a lány nem vigyáz a neveltjeire.
A kisfiú kitért előle, majd a ház felé szaladt. Sikerült megrémiszteni a
kisnyulat, mulatott a férfi, miközben kinyitotta az istállóba vezető kaput.
Fenyegető morgás ütötte meg a fülét. Ijedten fordult hátra, és attól, amit látott,
rémületében földbe gyökerezett a lába.
Három hatalmas kutya állt mögötte fenyegetőn. Szemük borostyánsárgán
csillogott. Lehet, hogy nem is kutyák, hanem farkasok! Igen, farkasok! De hát
hogy kerülnek ide, a járás leglakottabb részére?
Ennél tovább nem gondolkodhatott, a három farkas ugyanis szemmel
láthatóan nem tréfált. Látszott rajtuk, hogy elszánták magukat az ugrásra.
A ház felé, vagy az istállóba hiába futott volna, mert a farkasok elzárták az
útját. Egyetlen lehetősége a menekülésre az öreg hársak közt kínálkozott.
Megpróbált kiabálni, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Rohant, rohant
hazafelé, nyomában a lihegő állatokkal. Az ő korában már nem tesz jót az efféle
rohangálás! A gazdaságban a házvezetőnője végzett minden nehéz munkát, ő
nem ereszkedhetett ilyen mélyre. Ő csak az üzlettel foglalkozott, hiszen
elsősorban magával kellett törődnie.
Mindez eszébe jutott, miközben halálos félelemben bukdácsolt a mezőn
keresztül. Már majdnem otthon volt. Mégiscsak jó futó, hogy meg tudott
menekülni a vadállatok elől.
A farkasok. Vajon honnan kerülhettek ide? Talán az éhség hajtotta őket ide a
vadonból, egészen a város széléig… Éhesek…
Éhesek! Uram segíts! A félelem egyre jobban hatalmába kerítette, gyorsabban
futott, mint életében bármikor.
Először a mellkasában érezte a szúrást, utána a szíve körül is, majd hasogatni
kezdett a tarkója, végül levegőt is alig kapott. A szájában vér és vas kellemetlen
ízét érezte. Halálosan fáradt volt. Már csak az élniakarás ösztönözte a futásra.
Elérte a lépcsőt. Már majdnem mind a négy lépcsőn felment. Házvezetőnője
ott állt az ajtóban.
– Hát mi van az úrral? Úgy fut, mint akit az ördög kerget!
– Farkasok! Farkasok! – suttogta, majd eldőlt a lépcsőn.
– Micsoda? Farkasok? Megbolondult az úr?
A férfi lassan felemelte a fejét, és az udvar felé fordult. Mellkasában
elviselhetetlenné vált a fájdalom, aztán ráborult a megszabadító sötét.
– De uram, mit csinál? Uram! Csak nem akar meghalni?
Az asszony felemelte a fejét.
– Meghalt. Uram Jézus, mit tegyek? Mi lesz most velem?
– ELSZALADT – mondta meglepődve Henning, Ott állt az ablaknál, bár nem
sok kedve volt ahhoz, hogy végignézze a tehén elvonszolását. – Ott rohan a régi
hársfák között… és Malin… a tehén nincs nála, de…
– Mi van? – kérdezte türelmetlenül Malin, mert Henning hangja remegni
kezdett.
– Eltűnt, de mintha… három hatalmas kutya, vagy farkas lenne a nyomában.
Nem, csak a fák árnyékait láthattam. Bár úgy futott, mintha az éleiéért futna.
– Lehet, hogy megfájdult a hasa.
Henning kétkedve nézett a férfi után.
– Nem tudom, mi volt az mögötte… nem volt elég időm ahhoz, hogy
alaposan megnézzem.
– Fogalmam sincs, mi lehetett az, de semmi esetre sem farkasok. Biztos a fák
árnyéka tévesztett meg.
Nem tudta mire vélni a dolgot. A fák lombja mindent eltakart előle.
– Ezzel kaptunk ugyan néhány nap haladékot. Ám nem kételkedem abban,
hogy a férfi néhány nap múlva ismét bekopogtat hozzánk.
– Egyébként nem hiszem, hogy tartoznánk neki. Apám soha nem kért
kölcsön. Talán jobb lesz, ha elmegyünk a rendőrbiztoshoz, és megkérdezzük,
mitévők legyünk.
Malin nem nagyon bízott a hatóságok segítségében. Új szomszédjuk igen
befolyásos ember volt. Egy ideig még álldogált odalenn, majd felment, hogy
megnézze a fiúkat. Ulvar akkor surrant vissza az ágyba, amikor Malin éppen
kinyitotta szobájuk ajtaját.
Malin minden szó nélkül felemelte a dunnáját és megfogta a fiúcska lábát.
Jéghideg volt.
– De Ulvar, hol jártál? És már megint tiszta pisi vagy! Miért nem szólsz soha,
ha kell?
Malin úgy érezte, ezzel betelt a pohár. Nehezére esett e fárasztó nap végén
még egyszer tisztába rakni a komisz fiút.
Marco pedig nyugodtan feküdt ágyában, és titokzatos mosolyával az arcán
figyelte az eseményeket.
Ulvar egyszer csak nevetni kezdett, rekedten és vadul, hogy Malinnak
futkosott a hátán a hideg.
AZ ÁRNYAK VÖLGYE…
Miért jutott most ez eszébe? Talán a Bibliában olvasta valamikor?
Fáradt teste még mindig küzdött a halállal, maga is jól tudta ezt. Körülötte
ködös volt minden, hallotta szívének fáradt dobbanását. Nehezen, zihálva
lélegzett. Ha ezt is túlélem…
Nem, ezt már nem bírom ki.
Haza kell mennem! Ki kell bírnom!
Valami ringat… talán Kháron ladikján utazom… nem, nem. Ez másik hajó.
Ez hazavisz.
De hol van Belinda?
Azt hiszem, ő is a hajón van. Mi lett volna velünk a kedves pap nélkül?
Hallottam Belinda sikolyát a kikötőben. Nem akart felszállni a fedélzetre.
Többre nem is emlékszem.
Csak a köhögésre, ami a végtelenségig kifáraszt.
A köd… már megint a köd… nem akarom, hogy beborítson… csak a
sötétség, az örök sötétség.
Henning!
Kicsi fiam! Nem is tudod, hogy életben vagyunk. Hol van Belinda, tudom,
hogy… nem… bírja nélkülem…
HANG SZÓLT A KÖDBŐL.
Viljar!
Milyen barátságos hang! Talán már meghaltam?
Viljar! Ki kell bírnod! Nem veszíthetnek el téged!
Ez a hang! Milyen ismerős! De nem, az nem lehet, hiszen akkor már én is
meghaltam!
Nem, Viljar! Még nem haltál meg. Még nem. Harcolnod kell ellene! Miattuk!
Nagyapa! Nagyapa! Heike az, aki már tizenöt éve halott. Hogy kerülhet mégis
ide?
Itt ül mellettem. Érzem. Kezével a homlokomat simogatja.
A halállal harcolsz most, Viljar. Próbálj meg visszajutni Hársfaligetbe! Ha
otthon vagy már, mondd meg, hogy keressenek elő neked a kincsből egy elixírt.
Egy zöld üvegcsében van, legalul, a jobb oldali sorban. Az talán segít majd
rajtad. Csak addig kell kibírnod valahogy. Gondolj Henningre és Belindára!
– Belinda? Ő is itt van?
Igen, itt van a hajón. Altatót kapott. Van egy orvos is a fedélzeten. De érted
semmit sem tehet. Minden csak rajtad áll.
– Elhagyott minden erőm.
Szükség esetén az ember képes még a kiszáradt forrásból is erőt meríteni. Ha
pedig életben maradsz, soha ne engedd Ulvart a kincs közelébe.
– Ulvar? Nem ismerem.
Ha hazaérsz, megtudod, ki ő. Most ne törődj semmivel, csak szedd össze
magad!
– Nagyapa, a Jéghegyek Népének szellemei soha nem jelennek meg egy
átlagos, halandó családtag előtt. Te most mégis itt ülsz mellettem.
Igen. Mert a fiadnak szüksége van rád. Ő pedig rendkívül fontos a Jéghegyek
Népe számára. Ezért vagyok itt.
– Értem. Igyekszem összeszedni magam.
 Ismét beburkolta köd, tüdeje már alig működött. Viljar észrevette, hogy
egyedül van. Nagyapa eltűnt. Már nem akart meghalni. Hiszen annyi boldog év
várhat még rá, Belindával és a kisfiával. Felesége pedig teljesen tőle függ. Nem
hagyhat magára egy megzavarodott asszonyt.
Csak a tüdeje fáradt nagyon. Végre sikerült levegőt vennie. Bárcsak még
egyszer sikerülne…
MALIN EIKEBYBEN JÁRT. Kicsit tovább is időzött odaát, mint tervezte, de
jólesett végre kikapcsolódnia.
A szomszéd váratlan halála felkavarta a környéket. A szíve mondta fel a
szolgálatot. Teljesen váratlanul. Ha az embernek fontosabbá válik az evés, mint
a mozgás, akkor nem szabad csodálkoznia azon, hogy ekkora rohanást nem visel
el.
Már egy hónapja is van, hogy eltemették a szomszédot és azóta senki nem
kérte rajtuk számon a tartozásukat. Malin így lassan hinni kezdett Viljar
ártatlanságában a kölcsönt illetően. Csak azt nem értette, miért vetemedett
szomszédjuk ekkora hazugságra.
Malin hazafelé botorkált. Sajnálta Henninget. Ma este minden rászakadt, a
házi munka, a gyerekek körüli esti teendők…
Megállt egy pillanatra. Valaki követte.
Egy pillanatig azt hitte, hogy a szomszédjuk szelleme, aki eljött, hogy bosszút
álljon rajta. Úgy tudta, a férfinak nincs örököse. És a házvezetőnő? Azt mondják,
az ágya alatt találták meg a férfi papucsát…
Erről eszébe jutott, lehet, hogy csak egy udvarló szalad utána. Hiszen fiatal
lány, huszonegy éves. Bár nem különösebb szépség, mindig is csinos volt, tiszta,
kellemes megjelenésű.
A férfi hamar utolérte. A villanegyedben lakott. Nem volt valami jó híre, sok
lány fejét elcsavarta már. Malin is felfigyelt rá, hiszen csinos fiúk nem nőnek
minden bokorban. De titkos álmai soha nem voltak vele kapcsolatban. Nem is
lelkesedett különösebben az efféle hódítókért, de beszélgetni biztos kellemes
lesz vele.
A férfi persze nem beszélgetni akart vele. Gyorsan elmondta, hogy régóta
figyeli Malint, de eddig még soha nem merte megszólítani. Remélte, hogy a lány
nem haragszik meg rá az őszinteségért.
Malint azonban nem lehetett olyan könnyen elcsábítani. Egyébként nemrég
hallotta ugyanezt az egyik Eikeby-i lánytól, amikor vörös szemmel mesélte
kalandját az ifjúval.
– Nem, nem veszem zokon – felelte hidegen –, de most sietnem kell. A
kisfiúk várnak odahaza. Ma este sokáig maradtak egyedül. Úgyhogy bocsásson
meg, de…
 A fiúnak ez persze nem tetszett, erősen megragadta Malin karját. Nem akart
vele durván bánni, de most úgy érezte, rákényszerül.
A fiú hirtelen dühös morgásra lett figyelmes, majd a bokorból kiugrott egy
hatalmas állat, és rávetette magát.
Érezte, amint az állat mancsai a vállára nehezednek és hátralökik. Megrémült,
mozdulni sem bírt. Ott feküdt a hátán, rajta a lihegő állat, melynek pofájából
elővillantak a hatalmas fogak.
Malin sikoltozni kezdett.
– Nem! Ó, nem!
A kutya, vagy farkas erre elszaladt. A fiú nagy nehezen magához tért.
Malin nem tudta abbahagyni a kiabálást, csak földbe gyökerezett lábbal
bámult a bokrok mögött eltűnő állat után. Rémülten rohant haza. Eszébe jutottak
a farkasok, melyeket Henning látott. És ő akkor még nevetett az egészen.
Nem mert benézni a fiúk szobájába. Henning már lefektette őket. Csend volt
odabenn, csak azt lehetett hallani, ahogy Henning a konyhában zörög a
csészékkel és a kanalakkal.
Úgy érezte, be kell mennie. Odalopakodott Ulvar ágyához.
Nagyon sötét volt, így Malin csak annyit látott, hogy ott fekszik az ágyában.
Mintha hideg szél lengte volna körül a fiúcskát. Persze az is lehet, hogy csak
képzelte az egészet. Légzése nyugodt volt, mint azé, aki mélyen alszik. De nincs
benne mégis egy kis nyugtalanság?
Már megint képzelődik! Nem, a lábát most mégsem nézi meg!
Kisurrant a szobából, elindult a konyha felé. Henning már várta, és kérdően
tekintett rá.
A fiú azóta megvállasodott. Hamarosan tizennégy éves, szorgalmas, erős fiú,
csak tekintete árulta el, hogy fiatal kora ellenére sok mindenen keresztülment.
A lányt gyakran bántotta Henning sorsa. Túl nehéz volt a teher, amit
kénytelen volt a vállára venni.
– Mi van veled, Malin?
A lány nem akart hazudozni. Össze kell tartaniuk, hiszen egymáson kívül nem
számíthatnak senkire.
– Itt járt megint a farkas – suttogta reszketve. – Csak egy. Megmentett egy
utálatos férfitól.
Henning elsápadt.
– Meggyilkolta?
– Nem. De a másikat sem támadták meg közvetlenül. A szíve nem bírta a
megterhelést.
A fiú torka elszorult.
– Ugye, aludtak? – kérdezte félve Henning. – Én lejöttem és a konyhában
mosogattam, nem hallottam, mit csinálnak odafenn.
– Ó, Henning – suttogta Malin –, mitévők legyünk?
AZNAP ÉJJEL nem jött álom a szemükre. Pedig nagy szükségük lett volna a
nyugodt alvásra. Ulvar szeme furcsa kíváncsisággal csillogott a reggelinél.
Szokatlanul rossz volt. Szép lassan kiöntötte aludttejét az asztalterítőre, rugdosta
Henninget az asztal alatt, tejeskásáját kanalával a falhoz kente, és iszonyatosan
káromkodott.
Sem Henningnek, sem Malinnak nem volt hatalma fölötte, azt csinálta,
amihez kedve volt. Csak Marco volt képes rá, hogy különös nyelvükön
elmondott néhány szóval megfékezze. Ulvar erre lecsúszott a székéről, és
szégyenkezve elbújt az asztal alatt.
Henning fáradt volt, nagyon fáradt. Ki kellett mennie a mezőre, de leginkább
arra lett volna szüksége, hogy az ágyában kipihenje magát.
Ulvar, aki közben felmászott az ablakba, hirtelen felkiáltott.
Csak nehogy megint a farkasok jöjjenek, remegett Malin.
– Egy kocsi tart errefelé – mondta Henning, barátságosan a fiú vállára téve a
kezét. Ulvar azonban kisiklott Henning ölelő karja alól, és tüntetően arrébb
húzódott.
Malin felsóhajtott.
– Olyan, mint egy… halottaskocsi – állapította meg Henning sápadt arccal.
– Miket beszélsz?
Marco is csatlakozott Ulvarhoz. A két kisfiú egymás mellett térdelt az
ablakban. Malin is melléjük állt.
A szérű felől furcsa, hosszú kocsi közeledett. A bakon két férfi és egy nő ült,
mögöttük egy koporsószerű láda.
Valóságos élményben van részük, vagy csak képzeletük játszik velük?
Mindenesetre rossz előjel lett volna, ha valóban halottaskocsi hajt be az udvarba.
A kocsi azonban valóságosnak bizonyult. Malin azt javasolta, menjenek ki és
tudakolják meg, mit akarnak itt.
– Ti csak maradjatok idebenn – mondta az ablakból lekászálódó fiúknak. –
Később majd kijöhettek köszönni, de egyelőre maradjatok bent. Előbb
megtudjuk, kik is ők valójában.
Ulvar elégedetlenül pillantott rá, és megütötte a lány lábát. Malin már rég
rájött arra, hogy fölösleges megbüntetnie Ulvart, hiszen olyankor
életveszélyesen megvadul.
Kik lehetnek a jövevények?
Amikor kiértek, a bakról leugrott egy papi ruhába öltözött férfi.
Az asszony csendesen ült a bakon, fejét lehajtotta, úgy, hogy arcát nem is
lehetett látni. Egész lénye azt sejtette, nem érdekli, mi zajlik körülötte. A kocsis
sem mozdult.
Félúton találkoztak a pappal. Henning remegni kezdett.
De a fiút nem a pap látványa, hanem az asszony billentette ki egyensúlyából.
Malin nem találta ismerősnek. De hát alig ismert valakit a járásban lakók
közül.
Aggódva hátranézett, de csak azt látta, hogy a két apróság engedelmesen az
ablakhoz nyomja az orrát, és türelmesen vár.
Henning tompán felkiáltott, és oda akart rohanni a kocsihoz, de a pap
visszatartotta.
– Csak nyugodtan, fiam – mondta csendesen. – Te vagy Henning, ugye?
A fiú bólintott. Képtelen volt levenni szemét az asszonyról.
– Viselkedj nyugodtan, fiam, különben nagy baj okozója lehetsz. Jól látod, az
az asszony az anyád. Szegény nagyon beteg…
Malinnak elakadt a lélegzete. Ő is igyekezett megnyugtatni Henninget.
– Ugye, ön dán? – kérdezte a papot, miközben Henning vállára tette a kezét.
– Igen, Thistedből, Dániából jövök.
– És mi van Henning apjával? – kérdezte Malin a kocsi felé biccentve.
– Nem halott – mondta a pap. Henning láthatóan megkönnyebbült. – De attól
tartok, már nem bírja sokáig.
Szegény Henning csak állt és nem moccant. Elképesztő volt az önuralma.
– Nyugodt vagyok – biztosította Malint és a papot, miközben patakokban
folyt a könny az arcáról. – Odamehetek…?
– Igen, de csak óvatosan. Anyádat vigyük be először a házba, csak utána
üdvözöld. Apádat a legkisebb megrázkódtatás is sírba viheti. És Henning…
készülj fel arra, hogy anyád nem ismer majd fel!
– Nem fog felismerni?
– Zavart állapotban van a baleset óta.
Szegény Henning! Hogy bírja majd ki, hogy ne boruljon szülei nyakába, és ne
sírja ki magát alaposan ölelő karjukban?
A kocsis lesegítette Belindát a bakról. Malin döbbenten állapította meg,
milyen zavaros az asszony tekintete. Egykor szép arcán látszott, hogy korán
megöregedett.
– Várj még, Henning – súgta oda a fiúnak a pap. – Vigyük csak be a házba!
Apádnak nagyobb törődésre van most szüksége. Anyád egyetlen sikolya apád
életébe kerülhet.
– Mi a baja Henning apjának? – kérdezte Malin.
– Tuberkulózis. Ráadásul az utolsó stádiumban. Kész csoda, hogy idáig
kibírta.
– Köszönjük a segítségét.
 Malin remegett az izgalomtól. Henning elrejtőzött a ház sarkában, amíg a lány
és a pap bevezette édesanyját.
A lépcső közepén Belinda megtorpant és mondani akart valamit, mire a pap
gyorsan odalépett hozzá nyugtatgatni kezdte.
– Őt is behozzuk majd.
Malin látta, hogy az asszony sírni kezd.
Viljar és Belinda tehát él! De vajon milyen élet vár rájuk?
– Tulajdonképpen diakonissza vagyok – mondta a papnak Malin, miközben
kinyitotta előttük az ajtót.
– Ó, hát maga is? – kérdezte örömteli hangon a pap. – Egy másik diakonissza
mentette meg e két szerencsétlen ember életét… Uramisten! Mintha egy
kisördögöt láttam volna!
A fiúcskák visszaszaladtak a konyhába.
Malin, a pap és Belinda bement a szobába.
Az asszony léptei láthatóan elbizonytalanodtak. Tekintetét tanácstalanul
járatta végig a falakon. Nyöszörögni kezdett.
– Azt hiszem, kezdi felismerni régi otthonát – suttogta a pap.
Leültették egy székbe.
– Henning bejöhet most, hogy már egyedül van?
– Igen, igen. Addig majd a kocsis vigyáz az apjára.
Belinda csodálkozva nézett körül a szobában, ujjai az asztalterítővel
babráltak, amikor belépett Henning. A gyermek arca eltorzult a visszafojtott
sírástól.
– Anyám – suttogta, és lassan közelebb lépett.
Anyja ráemelte üres tekintetét.
– Én vagyok az, Henning, anyám!
Az asszony szemében lassan, nagyon lassan fény gyúlt, kinyújtotta a kezét és
megérintette a fiú kabátkáját.
A többiek moccanni sem mertek.
Belinda remegve felsóhajtott.
Jól látszott megfáradt vonásain, ahogy önmagával küzd, elhiheti-e mindazt,
amit szemével lát. Majd óvatosan kitárta a karját, fia pedig ölébe bújt. Addigra
már patakokban folyt a könny szegény fiú szeméből. Belinda ringatta fiát, állát a
gyermek fejéhez szorította és sírni kezdett.
A pap Malinhoz fordult.
– Sajnos nem tudhatjuk, mennyit ért meg az egészből – suttogta. – Bár nagy
előrelépés az ő állapotában, hogy felismerte a gyerekét. Maradjon velük, én
behozom az apát.
Malin nyugtalan volt. A konyhaajtóból két kíváncsi szempár követte
figyelemmel az eseményeket.
5. fejezet

VILJART RÉGI ÁGYÁBA fektették. Malin végre alaposabban szemügyre

vehette.
Elszörnyedt attól, ami a szeme elé tárult. Meglepte a férfi rossz állapota.
Szeme körül mély, sötét karikák, bőre holthalvány. Homlokáról ömlött a veríték,
lélegzése teljesen szabálytalan volt
Hat-hét éves lehetett, amikor utoljára látta Viljart. Belinda akkor még nem
volt a férfi felesége. Már nem nagyon emlékezett az akkori Viljarra, de biztos
volt benne, hogy másképp festett.
Megkérték Henninget, maradjon az anyjával, amíg megállapítják, apja
állapota megengedi-e, hogy kitegyék ekkora megrázkódtatásnak. Belinda
elmeállapotáról keveset tudtak, de a pap biztosította őket arról, hogy a fiúnak
sohasem lenne képes ártani.
A pap odahajolt Viljar ágya fölé.
– Fiam – szólalt meg óvatosan. – Fiam, hallasz engem? Hazaérkeztél. Haza,
Hársfaligetbe.
A férfi nem nyitotta ki a szemét, de száján mintha halvány mosoly jelent
volna meg.
– Sikerült, kibírtad az utat – dicsérte meg a pap. – És ha már idáig kibírtad, a
többi sem lesz nehéz számodra.
Malin nem volt ennyire derűlátó. Nem értette, hogyhogy nem veszi észre a
pap, hogy már ez is több volt, mint amire egy halandó képes lehet.
Legnagyobb meglepetésére Viljar lassan, nagyon lassan kinyitotta a szemét.
Tekintete körbejárt a falakon. Pillantásával a pap szemét kereste, ajkai
mozogtak, mintha mondani akarna valamit.
– Az elixír, igen!
– A hajón sikerült megértetnie velem, hogy van a házban egy gyógyszer,
valamilyen erősebb szer, ami javíthat az állapotán.
Malin látta, hogy a pap kételkedik Viljar szavaiban.
– Nagyon nehéz volt megértenem, hogy mit akar, de annyit sikerült
kihámoznom az egészből, hogy egy zöld üvegcsét kell keresnünk, a jobb oldali
sorban, a legalsó rekeszben.
A lány értetlenül meredt rá.
– Ha jól emlékszem, valamiféle kincsről beszélt.
– Értem már! Már is szaladok érte!
A kincset nem Hársfaligetben őrizték. A házban csak teljesen szokványos
gyógyszereket tartottak, amire bármikor szükségük lehet. Saga halála után nem
volt kire bízni a ládikát, kivéve persze Ulvart, de ő még apró gyermek volt, és rá
egyébként sem hagyták volna, hisz…
Malin gyorsan megtalálta a zöld üvegcsét. Kétlette, hogy Viljarnak bármiféle
ismerete van a gyógyszerekről. Vajon kitől tudhatta meg, hogy éppen erre a
szerre van szüksége?
A por beleszáradt az üvegbe, és Malin hiába próbálkozott azzal, hogy egy
késsel kikaparja valahogy. Szerencsére a tűzhelyen volt még egy kis meleg víz,
így abból csöppentett valamennyit az üvegbe. Amíg a por feloldódott,
visszament Viljarhoz.
Viljar ráemelte tompa tekintetét.
– Saga? – kérdezte rekedten. Malin leült az ágy szélére.
– Saga elment közülünk. Engem Malinnak hívnak. Örülök, hogy mindketten
hazatértetek.
A férfi lehunyta a szemét. Minden egyes kimondott szó iszonyatos fájdalmat
okozott neki.
– Christer… leánya…
– Kérlek, ne izgasd fel magad. Feküdj nyugodtan és pihenj! Hamarosan bejön
hozzád majd Henning. Az italod elkészült.
– Jó. Heike megkért, hogy… – Viljar nyelve elakadt.
Heike?
Malin most már mindent értett. Ezek szerint az ősök szellemei megint
beavatkoztak a halandók életébe.
MIUTÁN Viljart megitatták és pihent egy kicsit, Henning végre bemehetett
hozzá. Belindát egy másik szobában fektették le, és mivel rettenetesen fáradt
volt, nem tiltakozott semmi ellen. El is aludt, amint a párnára hajtotta fejét. Még
mindig nem tudták, sikerült-e kiragadni Belindát saját világából, vagy továbbra
is álmai között él. Félő, hogy soha többé nem tudják visszahozni maguk közé.
Henning szomorúan állt apja ágya mellett.
Viljar megpróbált felemelkedni, de nehezére esett.
Hangját alig lehetett hallani.
– Fiam! Milyen nagy lettél!
– És ügyes! – dicsekedett Malin.
Henning meg sem mert szólalni. Imádott apja idegenné vált számára.
Leginkább szánalmat érzett iránta, pedig Viljarnak szeretetre lett volna szüksége.
Henning azonban teljesen megbénult, szólni se, moccanni se nem mert.
Az ajtónyílásban két kis kíváncsi manó bukkant fel. Nem fértek már a
bőrükbe, és igazán sokáig rendesen viselkedtek, amíg magukra voltak hagyva a
konyhában. Malin megrettent. De igazán csak akkor ijedt meg, amikor Ulvar
felmászott az ágy végébe. Viljar észre is vette. Malin remélni merte, hogy a férfi
nem ájul el a látványtól. A pap is nehezen szokott hozzá a kisfiú trollszerű
kinézetéhez. Magas járomcsont, sárgán villogó szem, ellenséges tekintet, sűrű,
hollófekete haj, mely bozontosán állt szerteszéjjel. Orra lapos volt, fogai aprók
és hegyesek. Hogyan kerülhetett ide ez a kis szörnyeteg?
Ulvar nem szeretett senkit, ezt Malin is jól tudta. Viszont az is igaz volt, hogy
őt és Henninget is megmentette valaki néhányszor.
Viljar viselkedése azonban mindenkinek meglepetést okozott. Nézte a kis
lényt, amint az ágy támlájára kapaszkodik. Megkérdezte:
– Hát te ki vagy?
Viljar tekintetében nyoma sem volt a megrökönyödésnek. Legfeljebb talán
csodálkozott egy kicsit.
– Ő Ulvar. Saga fia.
– Saga? Igen, értem. Meghalt. Igen, most már értem, hogy miért. Kicsi Saga.
Marco türelmesen várt az ágy mellett.
– Ő pedig Ulvar ikertestvére, Marco. Felemelem, hogy jobban lásd.
Malin felemelte a gyönyörű gyereket.
– Istenem, mit jelent ez az egész? – suttogta Viljar, és lehunyta a szemét.
Malin Ulvarhoz fordult.
– Észrevetted, Ulvar? Tetszettél Henning édesapjának.
– Mi ebben a különös? Megfeledkeztek arról, mennyire imádtam nagyapámat,
Heikét.
Malin szívesen felvilágosította volna, mekkora kettejük közt a különbség, de
nem tette. Ulvarnak minden jóindulatra szüksége volt, amit csak kaphatott.
Viljar elaludt, Henning pedig kijelentette, bent marad vele. Bizonyára
lekiismeretfurdalása volt amiatt, hogy képtelen volt apját kellő szeretettel
üdvözölni.
Malin, karjában Marcóval, elindult kifelé. Ulvar össze-vissza ugrándozott és
azzal próbálta elkápráztatni a papot, hogy az új heverőn ugrált. Malin nem bírta
ráncba szedni, legalábbis aznap.
Őszintén szólva meglepte Viljar viselkedése. Inkább Ulvarra figyelt fel, nem
Marcóra.
Ránézett a kisfiúra. Számára Marco a legcsodálatosabb gyerek volt a világon.
Minden anya ilyen engedelmes, szófogadó gyermekről álmodik.
Megpróbálta Viljar szemével nézni a fiút. Valóságos álom volt ez a gyerek.
És Viljarnak feltűnt mindez. Pontosan azt vette észre, ami a kisfiú lényege, hogy
álom, hogy nem olyan, mint bármelyik más halandó. Ulvarra ránehezedett a
Jéghegyek Népének átka, személyisége összetettebb volt, mint ikertestvéréé.
Malin Sagára gondolt. Ha Lucifer is ilyen szép volt, nem csoda, hogy Saga
képtelen volt ellenállni!
Rádöbbent, hogy nemcsak Ulvar van kitéve a szóbeszédnek, hanem Marco is.
Aki ennyire tökéletes, hogyan fogja megtalálni a helyét ebben a gyengeségekkel
teli emberi világban?
Az Úristen legyen velünk, gondolta Malin. Képesek leszünk egyáltalán
felnevelni ezt a két gyereket?
Egyre zavarosabb volt körülötte minden. Szerencsére mindennapi teendői
kissé elvonták figyelmét az idegesítő gondokról. A béres majd elvégzi Henning
feladatait is, ő pedig nekilátott a főzésnek.
Milyen kedves ember a pap! Nem is tudta, hogy mondhatnának köszönetet
neki.
A hálószobában Viljar egy pillanatra kinyitotta a szemét és meglátta, hogy
kisfia szálfaegyenesen ül egy széken az ágya mellett, feszülten, hátha a
következő pillanatban szükség lesz rá.
Viljar kábultan elmosolyodott. Csonka kezével a fiú karja után tapogatott.
Henning felfigyelt a tétova tapogatózásra. Megfogta apja kezét. Viljar most
már nyugodtan visszazuhanhatott az öntudatlanságba.
SEMMI KÜLÖNÖS nem volt a pap külsején. De ha jobban megismerte az
ember, felfedezhette, mennyire értékes személyiség. Már az is sokat elárult
jelleméről, hogy az ismeretlen házaspárt felkarolta és visszavezette otthonába.
Tisztában volt azzal, hogy valójában mi is a papi hivatás lényege.
Malin rokonszenvesnek érezte, és bár ő inkább a maga módján volt vallásos,
találkozásuk hatása alatt elhatározta, hogy gyakrabban fog templomba járni.
Délben éhesen ültek le az asztalhoz. Malin mást se csinált egész idő alatt,
mint hogy Ulvart visszatuszkolta a székébe. A kisfiút teljesen lenyűgözte a
kocsis bajusza. De még mielőtt nekiláthattak volna az evésnek, Ulvar kísérletet
tett arra, hogy kéngyufával meggyújtsa az asztalt. Még jó, hogy Marco
rábeszélésére felhagyott próbálkozásával. Ulvar odaszólt valamit bátyjának,
amiből a többiek semmit nem értettek, a fiúcska azonban szemmel láthatóan
dühös lett. Szerencsére kettejük közül Marco akarata volt az erősebb.
MALIN EGÉSZ NAP ide-oda futkosott. Hol mindennapos tennivalóival volt
elfoglalva, hol a pappal beszélgetett, hol benézett Viljarhoz és egy kis ennivalót
vitt neki, hol tisztába tette a fiúkat, vagy összerámolt Ulvar után, aki aznap
különösen ördögi hangulatban volt. És a kocsisról is gondoskodnia kellett.
A pap úgy döntött, náluk tölti az éjszakát. Malin bátorította fel, bár ez
többletmunkát jelentett számára.
Amikor végre sikerült lecsillapítania Ulvart, megkérte két vendégét, hogy
vegyenek az ételből. Amikor enni kezdett, hirtelen felugrott. Megfeledkeztek
Henningről! Egész nap ott ült apja ágya mellett. Egész biztos, hogy rettenetesen
éhes.
Leszállt az est. Malin lámpással a kezében lépett a szobába. Henning elaludt.
Félig ledőlt már a székről, de még mindig apja kezét szorongatta.
Malin nem ébresztette fel. Ráér még enni valamit. Ahogy az ajtón kilépett, jól
látta, hogy Ulvar párnákkal dobálja a többieket. Szegény fáradt volt, úgyhogy
Ulvar most nem számíthatott megértésre. Malin nyakon ragadta, és a következő
szavak kíséretében lenyomta a székre.
– Most pedig itt maradsz ülve, te kis szerencsétlen!
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Belinda támolygott be a szobába.
Malin és pap azon nyomban felugrott, és hellyel kínálták az asztalnál. Még
mindig talány volt számukra, megváltozott-e az asszony elmeállapota.
Belinda végigsimított a homlokán. Úgy tetszett, a papot felismeri, de a
többiektől mintha megijedt volna.
– Cúnya boszojka – selypítette Ulvar.
Malin remélte, hogy Belinda nem értette meg Ulvar motyogását. Bár érthető
volt, hogy az asszony megjelenése felzaklatta.
– Ulvar, ő Henning édesanyja – magyarázta a gyermeknek Malin.
A kisfiú utálkozva fintorította el az arcát.
– Aludtam? – kérdezte Belinda lehajtott fejjel. Nem mert rájuk nézni.
– Igen, egy órácskát.
– Nem tudtam, hogy vendégeink vannak.
Malin és a pap egymásra nézett.
– Hol van Henning? – kérdezte félve. – És hol a férjem?
– Bent vannak a hálószobában. Mind a ketten – fűzte hozzá a pap.
– Mind a ketten? Mind a ketten – válaszolta az asszony önmagának, majd
kérdőn körbenézett, mintha a két dolgot nem tudná összekapcsolni.
Pillantása a kezére tévedt, és kétségbeesetten felkiáltott.
– Lehetetlen – suttogta. – Lehetetlen, hogy ilyen sovány legyek!
– Nagyon beteg voltál, Belinda – mondta barátságosan a pap. – De
szerencsére túl vagy a nehezén.
– Beteg voltam? Nem is emlékszem rá.
– Betegséged ellenére képes voltál ápolni még betegebb férjedet. Sikerült
életben tartanod.
Belinda körül forgott a világ. Észrevette Ulvart. Hosszasan elnézte, de
tekintetében semmi jele nem volt a meglepődésnek.
– Nem értek semmit… semmit.
– Semmi baj, Belinda. Ülj csak le az asztalhoz és egyél velünk.
– Saga? – kérdezte az asszony.
– Már nincs köztünk – felelte Malin. – De itt vagyok helyette én. Malin
vagyok, Christer leánya.
– Persze, Christer…
Belinda leült az egyik székre. A többiek szomorúan vették észre, hogy
pillantásából még nem tűnt el teljesen a közöny.
– Viljar? – kezdte újra a kérdezősködést.
– Odabenn alszik az ágyában – felelte a pap. – Henning is vele van.
– Henning – suttogta boldogan.
Majd hirtelen nyugtalanul kezdett viselkedni. Egyre idegesebben tördelte a
kezét. Malin megdöbbenve vette észre, hogy Belinda keze milyen kékes,
vékony. Bizonyára az ő keze is alaposan átfagyott a tengeren, csak nem annyira,
mint Viljaré. Elképzelte, hogy férje milyen kétségbeesetten védhette a
szerencsétlen asszonyt a faggyal, jeges széllel szemben, akár saját egészsége
feláldozása árán is. Úgy tűnt, Belinda kérdezni szeretne valamit.
– Ki… ki volt bent nálam az imént?
– Senki nem volt odabenn – csodálkozott el Malin. – Úgy véltük, jobb, ha
nyugodtan alszol egy ideig.
– Pedig volt bent nálam valaki, és azt mondta: itt az ideje, hogy végre
használd az eszed is, bolond vénasszony!!
Hallucinációk? Hát ennyire rosszul lenne?
– Mit mondtál, Belinda? – kérdezte elképedve Malin. – Soha senki nem
mondana neked ilyesmit!
– Azért furcsa, mert azóta mintha tényleg jobban forogna az agyam… mégis
olyan különös az egész. Nem is tudom, hol vagyok. Azt persze tudom, hogy
otthon, de mégis olyan furcsa, mintha hiányozna valami.
– Erről majd beszélhetünk később, Belinda. De ha valóban szólt hozzád
valaki, akkor az csak valamelyik ősünk lehetett. Talán Heike…
– Nem, nem ő volt. Őt jól ismertem.
Malin eltűnődött.
– Kire is voltjellemző az ilyen nagyfokú tiszteletlenség?… Persze! Csakis Sol
lehetett! Ő meglehetősen szabadszájú volt.
– Nem. Valaki más volt. Úgy értem, élő ember.
Malin elszégyellte magát.
Belinda nagy nehezen megivott egy pohár tejet.
– Kik ezek a gyerekek? – kérdezte illedelmesen. – A tieid, Malin?
A lány nem tudta, mennyi az, amit már bátran elárulhat. De összeszedte
magát és megmondta az igazat.
– Saga ikrei.
– Saga ikrei? – hitetlenkedett az asszony. – De hát… már ilyen… nagyok?
– Nagyon sokáig voltál beteg – magyarázta kedvesen Malin. – Jobb, ha
magad is megbarátkozol ezzel a gondolattal. Hidd el, sokkal könnyebb lesz.
Belinda eltolta magától a villát, amit éppen az előbb emelt fel.
– Bemegyek Viljarhoz.
– Nem, most nem lenne jó – mondta Malin, és megfogta Belinda kezét. –
Viljarnak pihenésre van szüksége. Sokkal gyengébb, mint te.
– Éppen ezért van szüksége rám…
– Nem – mondta a pap és óvatosan visszatartotta. – Vigyáztál már rá éppen
eleget. Most magaddal törődj!
– De hát Viljar is annyit törődött velem…
Csak nem emlékszik mindenre, amin keresztülmentek? Vagy a hársfaligeti
időkre gondolt?
– Elmeséljem neked, mi történt abban a két évben, amíg nem voltatok
idehaza?
Az asszony keze idegesen matatott a villával és a késsel. Malin megkérte az
ikreket, menjenek fel a szobájukba, de azok maradni szerettek volna. Semmi
kedve nem volt vitatkozni velük, úgyhogy csendre intette őket.
Most még Ulvar is bólogatott, ígérve, hogy békén marad.
A pap beszámolt mindenről, ami Dániában velük történt. Elmondta, hogy
Belinda elméje megsérült, de most mintha sokkal jobban lenne, mint Thistedben
bármikor. Elmondta azt is, hogy valamennyien nagyon örülnek ennek.
Belinda csak bólogatott. Maga is belátta, hogy agya kicsit nehézkesen jár
mostanában.
– Emlékszel valamire? – kérdezte óvatosan a pap.
– Csak töredékesen – mondta az asszony, és lehunyta a szemét. – Emlékszem,
hogy Viljar egyszer vért köhögött. Féltem, hogy elhagy, örökre. Pedig nem volt
rajta kívül senkim…
Emlékezett még néhány apróságra. Felismerte a pap hangját, és emlékezett a
diakonissza kikeményített szoknyájának a suhogására. Emlékezett, hogy a
kórházi szoba mennyezetére sokszor rásütött a nap, emlékezett a kunyhó
szagára…
– Tudja, atyám, ahogy mesélt, egyre több minden jutott eszembe.
– És az a különös, hogy te is sokkal tisztábban beszélsz. Sokkal tisztábban,
mint amikor megérkeztetek.
Belinda kábultan bólogatott.
– Csak egyvalamit nem tudok kideríteni. Hol sérültem meg ennyire? És
egyáltalán, hogy kerültünk Dániába? Nem értem!
A pap mesélni kezdett az “Emma” katasztrófájáról. Minden szavát ötször
megrágta, mielőtt kimondta volna.
Belinda holtsápadtan bámult rá. Attól féltek, hogy minden összeomlik benne.
 – Nem! Nem! – suttogta. – Nem akarom, hogy így legyen! Nem akarom, nem
akarom!
Malin látta, hogy az asszony hamarosan hányni fog. Gyorsan kivezette a
konyhába, és hozott egy vödröt.
Miután Belinda lecsillapodott és rendbe szedte magát, visszamentek a
szobába. A fiúk csendben üldögéltek a helyükön. Malin meglepődött hirtelen
jólneveltségükön. Hangosan meg is dicsérte őket.
– Az lenne a legjobb, Belinda, ha mindent elmesélnél, beszélnél arról is, ami
fáj. Hiszen szörnyű lehetett csónakban hányódni a tengeren és arra várni, mikor
nyelnek el a jéghideg habok. Van még valami, amit nagyon szeretnél elfelejteni?
– Borzalmas volt abban a kis csónakban…
– Mi is át tudjuk élni valamennyire, de hogy milyen lehetett a valóságban…
– Igen – sóhajtott fel az asszony. – Iszonyatos volt.
– Belinda! Megkérdezhetnénk Viljart is, de jobb lenne, ha tőled tudnánk meg,
mi történt. Megkönnyebbülnél, hidd el…
– De én…
Sokáig nem szólt egy szót sem. Arcán látszott, mennyire megrázza az
emlékezés.
– Igen, azt hiszem, jobb, ha elmondom. Lassan, nagyon lassan el is kezdte.
– Hatan… voltunk a csónakban. Az elején… hatan. Sokáig nem történt
semmi, csak ültünk és fáztunk, rettenetesen. Élelmünk sem volt. Szerencsére az
időjárás kedvezett nekünk, és az első néhány naptól eltekintve békés volt…
Éreztem, ahogy egyre jobban elhagy minden erőm. A világból már csak az
éhséget, a hideget és Viljar közelségét érzékeltem. És még valamit. Hogy
feltétlenül értesíteni kellene Henninget arról, ami velünk történt… még úgy is,
hogy tudtam, bármelyik pillanatban meghalhatunk.
Belinda elcsendesedett. Gondolkodott valamin. Közben egyfolytában
törölgette szeméből a könnyeket.
Vártak. Ulvar hangtalanul mocorogni kezdett, mire Malin nyugtatásképpen
megfogta a kezét. A kisfiú megharapta, mégis csendben ült tovább.
Belinda arca mintha megmerevedett volna a kíntól.
– Egyik reggel arra ébredtem, hogy valamelyik társunk meghalt. Viljar bele
akarta dobni a tengerbe, de egyvalaki nem engedte. Azt mondta, haza kell
vinnünk a holttestét a rokonainak…
Kis szünetet tartott.
– …Viljar és én felváltva aludtunk, vigyáztunk egymásra. Aznap éjjel mind a
ketten elaludtunk. Én arra ébredtem, hogy az a férfi, aki nem engedte, hogy
bedobjuk a hullát a tengerbe… az a férfi… egy késsel a kezében falatozik a…
– Nem kell befejezned – kérte Malin. – Mindent értünk.
 – Istenem! – suttogta a pap. – Hogy lehetséges ez?
– Atyám, mi semmit nem tudhatunk a szörnyű éhségről! És mi történt azután,
Belinda?
– Felordítottam – folytatta remegve. – Erre valamennyien felébredtek és
kiabálni kezdtek. Én Viljarhoz bújtam, nem akartam látni semmit. Amikor ismét
fel mertem nézni, azt láttam, hogy… de Viljar nem volt benne, tudjátok, ő nem
volt benne! Azt láttam, hogy a hulla és az a férfi már nincs a csónakban. Az
egyik férfi kezében pedig kés volt, és a késen vér… bedobta a vízbe és a kést
elnyelték a habok… én magamon kívül voltam. Kiabáltam. Volt a csónakban
még egy asszony, ő is eszét vesztve őrjöngött. Utána pedig már nem emlékszem
semmire.
– És Viljar? Őt hogyan érintette ez a szörnyűség?
– Sírt. Keservesen sírt. Pedig Viljar szinte soha nem sírt. És egyre
szorosabban ölelt magához. Másra már nem emlékszem… Utána olyan különös
volt minden…
Az asszony idegesen felnevetett, majd hevesen sírni kezdett.
– Megkönnyebbültél egy kicsit? – kérdezte tőle Malin.
– Valamennyire, de soha nem bírom elfelejteni.
– Értem. Tudod, mi sem fogjuk elfelejteni, amit most elmeséltél nekünk. Nem
csoda, hogy menedéket kerestél egy nemlétező világban!
Malin boldog volt, hogy a kicsik nem értették, miről is van szó valójában.
Ulvar fejét az asztalra hajtva el is aludt.
– Henningért is annyira aggódtam. Szörnyű volt, hogy semmit sem tudok
arról, mi történik vele, hol van, mit csinál… rettenetesen hiányzott.
Ezért képzelte azt, hogy férje Henning. Mintegy pótlék volt számára. És úgy
beszélt hozzá, akár egy gyermekhez…
Malin felállt.
– Lefektetem a gyerekeket. Szegény Henning pedig ott alszik az ágy szélén.
Belinda, szívesen aludnál a régi szobádban?
– Nagyon szeretnék együtt lenni Viljarral és Henninggel.
– Úgyis fel kell ébresztenünk Henninget. Az ágy pedig végül is kétszemélyes.
Minden rendben lesz. Henning majd visszaköltözik a szobájába… De Belinda…
kérlek, készülj fel arra, hogy Viljar esetleg…
– Igen, tisztában vagyok vele. Most már egyre több mindenre emlékszem…
ne aggódj, nem leszek hisztérikus!
Az asszony megérintette az alvó Ulvar nyakát.
– Pontosan olyan, mint Heike – mormogta. – Hihetetlen, hogy mennyire
hasonlít rá. Igen, apró karikatúrája a groteszk külsejű Heikének, és azt hiszem…
nem lesz olyan kedves a természete.
 Malin csak megerősíthette volna ebbéli hitében.
Henning még mindig az ágy szélén feküdt. Belinda elnézte kettejüket.
– Ők az én kis családom. És mennyire szeretem őket! Szerencsére megint
erősnek érzem magam… és azt hiszem, szükségük lesz az erőmre…
– Igen – suttogta Malin.
AMIKOR MÁSNAP Henning és a két apróság kíséretében bement hozzájuk a
reggelivel, a legnagyobb megdöbbenésére Viljar ébren volt.
– Malin és udvartartása! – mosolyodott el halványan.
– Elkényeztettek bennünket!
– Ugyan már – felelte komolyan Malin.
Letette a reggelizőtálcát és elrendezte az ágyat.
Viljar ránézett.
– Most már minden rendben van, Malin!
– Sokkal jobban nézel ki! Ezek szerint hatott a gyógyszer. Ugye?
– Lehetséges! Ki járt bent nálam az éjjel?
– Henning és Belinda is itt volt.
– Nem. Valaki, aki némileg nyersen bár, de a tudomásomra hozta, hogy
legyek végre hajlandó egy kis élniakarást mutatni, és ne hagyjam el magam
ennyire.
Malin és Belinda egymásra nézett. Pontosan ezt mondta valaki Belindának is.
– Talán egyik ősünk volt az!
– Nem – suttogta Viljar. – Nem szellem, hanem élő ember volt. Azt hiszem,
jót tett, hogy rámszólt. Sokkal jobban érzem magam.
Malin nem tudta, mit gondoljon. Csak arra emlékezett, hogy Viljar haldoklott,
amikor hazaérkezett. Most sem túl életerős, de legalább nem lebeg fölötte a halál
árnyéka. Az élet apró fénye gyúlt benne. És Belinda? Ki gondolta volna, hogy a
zavaros elméjű asszony egyszer csak értelmesen kezd beszélni. Ma pedig látszott
rajta, hogy megerősödött, és bármiben kész segíteni, ha szeretteiről van szó.
Viljar és Belinda segítséget kapott. No de kitől?
Kitől?
Képtelen volt megfejteni a titkot.
SZINTE HIHETETLEN, hogy Belinda és Viljar mégiscsak hazakerült.
Valamennyien örültek neki. Bár a már amúgy is rettenetesen fáradt Malinnak ez
csak többletmunkát jelentett. Viljar nagyon gyenge volt még, örülhettek, hogy
legalább lassan, nagyon lassan javulni kezdett az állapota.
Belinda elképesztően sovány volt, és azonnal sírni kezdett, ha nem sikerült
neki valami.
Malin azon gondolkodott, ne költözzön-e el valahová Saga ikreivel, de a
hársfaligeti család hallani sem akart erről.
 – Anyádon és apádon kívül, akik tőlünk messze Svédországban élnek, már
csak mi maradtunk a Jéghegyek Népéből, Malin – mondta Viljar. – Mi
testesítjük meg a család három ágát! Nem mehetsz el! Egyébként is, mire
mennénk nélküled? Kérünk, maradj még, persze, csak ha bírod erővel!
Amit Viljar a családjukról mondott, az utolsó szóig igaz volt. Viljar Heike
ágához tartozott, ő pedig Arv Gripéhez, az apróságok meg Anna Maria
Olsdatteréhez. Viljar apja, Eskil, a Paladinokat kötötte össze a Lindekkel,
minthogy szülei, Heike és Vinga házasságot kötöttek. Malin ága rendkívül
elszigetelt volt, egészen Jó Tengelig kellett visszamenniük, ha föl akarták idézni
a rokonságot.
Malin már nagyon fáradt volt. A beteg Viljar, a házimunka, a gyerekek iránti
felelősség megtörte erős fizikumát.
Amikor egyik este végre leült ágyára és fájó lábait tapogatta, csendesen
felsóhajtott:
– Vajon mikor jut időm arra, hogy magamra is gondoljak végre?
Csakhogy diakonisszának készült. És ez a hivatás önfeláldozást követel.
6. fejezet

HÁRSFALIGETBEN BEKÖSZÖNTÖTT AZ ŐSZ. 1870-et írtak.

A húszéves Henning fát vágott az udvaron. Szép szál fiatalember vált belőle.
Válla erős, termete egyenes, mint a jegenye törzse. Mosolygós arca belső
nyugalomról árulkodott.
Apja segített neki, ő állította rakásba a fát. Viljar a csonka kezével csak
néhány dologban tudta hasznosítani magát. Csodával határos módon gyógyult
meg, orvosuk nem is győzte hangsúlyozni. Jó néhány évig tartott, mire sikerült
kiszabadulnia a halál markából. Furcsa módon nem fertőzött meg senkit, még a
gyengélkedő Belindát sem.
Azóta Belinda is sokkal jobb állapotba került, el tudta látni kis családját.
Időközben bizalmas barátjává fogadta Malint, aki még mindig náluk lakott…
Maradnia kellett. Belinda egyedül nem bírt volna gondoskodni Ulvarról,
Henningnek és Viljarnak pedig mindig odakinn akadt dolga. Bár Ulvar soha nem
engedelmeskedett Malinnak, és folyton fintorgott, ha a fiatal lány kért tőle
valamit, furcsa módon mégis tartott tőle.
Marco iskolában volt. Hogy Ulvar merre járt, azt nem tudhatta senki. Remegő
szívvel engedték iskolába a gyerekeket két évvel ezelőtt. Ulvart a tanító egy
hétig tűrte meg az iskola falai között. Utána kitiltotta. Ezalatt az egy hét alatt
telefirkálta a falakat, és káromkodásokat vésett a padokba. A tanárt aljas vén
kujonnak nevezte, sorban összeverekedett az iskolában a fiúkkal, késsel
összeszabdalta a lányok ruháját, és lopott az egyházközség pénzéből.
Ulvar valójában boldog volt, hogy nem kell tovább nebulóskodnia.
Az iskola előtti egy-két évben szinte elviselhetetlenné vált a család számára.
Soha nem lehetett tudni, merre jár és miféle gaztettet forgat a fejében. Egyedül
Marco volt képes visszatartani. Szabályosan váltották egymást, úgy figyelték
Ulvart. Ha véletlenül megfeledkeztek erről, akármiféle rossz hírre számíthattak.
Ulvar már betöltötte a kilencet, és ha Marco elment az iskolába, senkinek nem
engedelmeskedett. Reggeli után mindig eltűnt, ideje túlnyomó részét az erdőben
és a mezőn töltötte.
Malin egyszer szerette volna megtudni, merre járt, hol töltötte az idejét, de
soha többé nem próbálkozott vele.
Ulvar után sietett, és kérte, álljon meg, ne menjen tovább. A fiú azonban rá se
hederített, befutott az erdőbe. Malin dühös lett. Pedig nehezen lehetett
fölbosszantani, alapvetően nyugodt volt a természete. Ám az, hogy Ulvar egész
egyszerűen fütyült rá, végtelenül felpaprikázta.
 Utánarohant a sűrűbe és kiabálni kezdett.
– Azonnal gyere ide, te gazfickó! Elegem van az erdei kirándulásaidból!
Ekkor váratlanul előtte termett egy nagy farkas, és rávicsorította a fogát.
Malin visszahőkölt, izmai megfeszültek. A dúvad szemlátomást fenyegette.
Egyre közelebb kúszott, fülét lesunyta. Fogai fehéren csillogtak a napfényben.
Jó néhány éve nem látták már a furcsa farkasokat. Malin most már egészen
biztos volt benne, hogy a farkasok Ulvar személyéhez kötődnek.
Elgondolkodott és eszébe jutott, hogy az utóbbi néhány évben történt néhány
különös dolog. Egyik napszámosukat egyszer a földön találták. Minden ízében
reszketett. Amikor fel akarták segíteni, kiderült, hogy zsebei tele vannak a
Hársfaligetről ellopott tárgyakkal. A napszámos ijedten mesélte, hogy egy
hatalmas, vicsorgó pofájú farkas állta útját, majd dörgés és villámlás támadt, ő
pedig bénultan hanyatlott a földre. A kerekedő vihart nem értette, hiszen télen
nemigen fordul elő ilyesmi.
A ház udvaráról Ulvar gúnyos nevetése hangzott fel. Malint leginkább ezzel
tudta felbosszantani a kisfiú.
Egy másik alkalommal Viljar az akkor négy-öt esztendős ikrekkel kiment a
folyóhoz, hogy még a tavaszi áradás előtt hazavigye néhány halász szerszámát.
Ám megcsúszott egy kövön, és hasztalan próbálkozott, a víz ide-oda sodorta,
lába hiába keresett biztos talajt a lába alatt.
Egy pillanatra sikerült kidugnia fejét a habokból, mesélte később a
többieknek, és meghallotta Ulvar vad nevetését. Ami pedig utána történt, még
később is hihetetlennek tűnt számára. Mintha egy undorító vízilény fogságába
került volna. A lény hínárszerű keze Viljar homloka köré fonódott, majd
fojtogatni kezdte. Érezte, hogy ütött az utolsó órája. Istenhez imádkozott, de
könyörgése nem talált meghallgatásra. A víziszörny egyike lehetett azoknak,
akiket még Saga űzött el Graastensholmról, és most rajta akart bosszút állni.
Csakhogy az undorító lény egy nála erősebb akaratnak engedelmeskedve
felemelte őt a víz fölé, majd csonka keze beleakadt valami nedves, gyökérszerű
növénybe és Viljar levegő után kapkodva a partra tudott vergődni.
Ettől kezdve nem törődtek azzal, hogy Ulvar mit csinál.
Egyébként mindig Marcóval egyszerre tért haza. Akkor valamennyien
fellélegeztek, hiszen Marconál jobb felügyelőt nemigen találhattak volna a
rakoncátlan Ulvar mellé.
Ulvarnak volt egy jó oldala is: mint az átoksújtottak többsége, szerette az
állatokat, soha nem bántotta volna őket.
Ilyen volt annak idején Kolgrim is. Malinnak gyakran eszébe jutott, milyen
elképesztően tragikus sors jutott mindkét fiú osztályrészéül. Ulvarnak soha nem
kívánta volna, hogy olyan fiatalon kelljen megválnia az élettől, mint
Kolgrimnak. Hiszen még tizennégy éves sem volt, amikor a kincs utáni
hajszában (minden bizonnyal Gonosz Tengel akaratából) meg kellett halnia,
magával rántva az ártatlan Tarjeit is.
Malin azt szerette volna, ha Ulvar megváltozik, akárcsak Ulvhedin. Bár neki
három segítője is volt, Villemo, Dominic és Niklas – valamennyien
kiválasztottak.
Ulvarnak nem jutott ilyen segítség. Noha a sötétszárnyú angyalok Henninget
emelték Saga helyébe, neki mégsem volt hatalma Ulvar felett. Henningnek nem
volt zöld szeme, és nem volt semmilyen különleges képessége sem. Viszont
elképesztően erős volt az akaratereje, ha mindennapos gondokat, problémákat
kellett leküzdeni.
Ulvar miatt gyakran bajba került családjuk jó híre is. Egyszer például fel akart
gyújtani egy villát, melyben egy olyan hölgy lakott, akit nem szívelhetett. Csak
Viljar és Henning gyors beavatkozásának köszönhették, hogy nem sározódott be
a család neve. Egy másik alkalommal elfogott egy kisfiút, és szabályos
kínzásnak vetette alá. Szerencsére fölfigyeltek a kiáltásaira. A gyermek apja
törvény elé akarta vinni a dolgot, de Viljar elérte nála, hogy mégsem tette meg.
Ulvart a környéken mindenki gyűlölte, és sokan szerették volna, ha intézetbe
csukják, ahonnan nincs visszaút.
Viljarék persze el akarták kerülni, hogy ilyesmi történjék Saga fiával, inkább
vigyáztak rá, torkukban remegő szívvel.
Az erdei kirándulásokat sem hánytorgatták föl többé neki, hiszen addig
semmi különös nem történt: bár el sem tudták képzelni, mit csinál naphosszat
odakinn.
Pedig megtudhatták volna könnyen, csak bele kellett volna lapozniuk a
családi krónikába.
Viljar kiegyenesedett és felrakott néhány hasábot a farakás tetejére.
– Ott jön Marco. Ma igazán korán ért haza.
– Inkább szalad – jegyezte meg Henning mély basszus hangján. –
Zaklatottnak tűnik.
– Istenem, csak nehogy Ulvarral legyen baj megint!
– Mi történt, Marco – kérdezte Viljar, amikor a fiúcska közelebb ért. – Ugye,
nem Ulvar…
– Nem, nem. Ennek semmi köze Ulvarhoz – mondta. – Azt hallottam, hogy
meg akarnak semmisíteni néhány régi sírt a temetőben. Elfoglalják a helyet az
újak elől.
Viljar döbbenten hallgatta.
– Mit beszélsz?
– De hát nem tehetnek ilyet! – szólt közbe Malin is.
 – Képesek lennének a földdel egyenlővé tenni a Jéghegyek Népe, a Meidenek
és a Paladinok ősi sírjait? Hiszen… szent valamennyi!
– Igen, de csak számunkra – állapította meg Viljar keserűen. – Hiszen mi
gyakran onnan merítettünk erőt, hogy elmentünk a temetőbe, hogy őseinkkel
beszélgessünk. Emellett a sírok a család összetartozását is jelképezték. A
Jéghegyek Népe együtt kell hogy maradjon, bárhogy alakuljon is sorsunk. Senki
nem választhat külön bennünket.
– Ki rendelte el ezt az őrültséget? – kérdezte Marcotól Malin.
– Nem tudom, Malin – mondta a fiú, és mélykék szemével nénjére nézett. –
De bizonyára azok, akik más ehhez hasonló dolgokban is dönteni szoktak.
Viljar és Malin összenézett.
– A helybéli elöljáróság? – tűnődött Viljar. – Nem tetszik nekem az, amikor
valaki úgy rakosgatja íróasztalán az emberi sorsokat, mintha kártyalapok
lennének.
– Az is lehet, hogy a járási elöljáróság dönt, hiszen ők határoznak a
templommal kapcsolatos ügyekben – tűnődött Belinda.
– Talán – mondta fáradtan Viljar.
Malinnak harcos fény gyúlt a szemében.
– Odamegyek és beszélek azokkal a vandálokkal, azokkal a szűkagyúakkal!
Ezt soha nem fogom megengedni, soha!
Malin nem is sejtette, hogy elhatározása megváltoztatja egész további életét.
KÜLÖNÖS,.CSUPASZ LÉNY bóklászott négykézláb az erdőben.
Akár a kis állatok, körbe-körbe járkált, mindent megszaglászott, morgott, fel-
fel röffent, mint egy vadmalac.
Ulvar volt az – egy emberbőrbe bújt kis állat.
Sziklákkal körbevett tisztáson járt. Furcsa érzése támadt. Párzás és pusztulás
szaglott a levegőben.
– Itt történt valami! – suttogta szinte tébolyultan. – Tudom, hogy ide
tartozom. Tudnom kellene, mi történt itt, hiszen érzem, micsoda erők uralják a
teret!
Nem is sejtette, mennyire igaza van. Tőle jobbra állt az a sziklafal, amelyre
Heike a mandragórát akasztotta, s ahova Vinga menekült a halottak vágya elől.
Akaratlanul is a Heike által rajzolt mágikus kör közepébe állt, ahonnan a szürkék
népét előhívta az alvilágból.
Kolgrim is járt itt, sőt Ulvhedin és Ingrid is egy alkalommal. Sol gyakran
kisétált ide, hogy élvezze a Sötétség Fejedelmével együtt töltött órákat. Csoda
lett volna, ha éppen Ulvar nem talál ide, éppen ő nem érzi meg a körből áradó
gonoszságot.
Ott ült a kör közepén, és rokonaira gondolt. Kimondhatatlanul gyűlöli őket.
Tudja, hogy titkolnak előle valamit. Egyszer sikerült kihallgatnia egy
beszélgetést, ami feltétlenül erre utalt. “Nem vehetjük elő a kincset” suttogta
egyikük. “Nem szabad, hogy Ulvar tudomást szerezzen a létezéséről” “De hát
Ulvar még gyerek!” “Neked fogalmad nincs arról, mire képesek az átoksújtottak,
ha megkaparintják a mágikus szereket! Előtör belőlük minden gonoszság.”
Igen. Már régóta érzi, van benne valami, egy erő, mely vakon tombol a
bensejében és képtelen felszínre törni, mert hiányzik hozzá a segítség. Ez a
valami lehet a kincs!
Ulvar eddig nem sokat hallott családjuk történetéről. Gondosan ügyeltek arra,
nehogy bogarat tegyenek a fülébe. Ám egyik vendégük, Belinda egyik rokona
mégis elszólta magát. Az a lány mondott valami nagyon érdekeset, de a többiek
idegesen csendre intették.
Mit is mondott? Már régóta töri ezen a fejét. Valami ősapáról beszélt. Egy
ősapáról, aki ismét felbukkanhat, ha nem ügyelnek valamire…
Abbahagyta a gondolkodást, inkább tovább szaglászott a domboldalban.
Egészen biztos volt benne, hogy itt egyszer meghalt valaki.
Lehasalt a fűbe. Mélyen magába szívta a föld szagát.
Hirtelen látomása támadt. Az élmény teljesen fölizgatta. Még soha nem
történt vele ilyesmi, hogy egyszerre csak képek hosszú sora tűnik fel a fejében!
Nagydarab, kövér embert látott… utána pedig egy csomó szörnyeteget, a
legkülönfélébb lényeket, akik darabokra tépték…
Csodálatos! Ulvar minden porcikáját elégedettség töltötte el. Szaporán, de
mélyen szedte a levegőt. Miféle lények ezek? A szürkék népe! Igen, a szürkék!
Akik sokáig Graastensholmon laktak. Az egyik fiútól hallotta még az iskolában.
Milyen kár, hogy a szürkék egyszer s mindenkorra eltűntek! Pedig elkövethettek
volna együtt egy pár rémtettet.
Ah! Ezek a buták annyi érdekes dolgot eltitkoltak előle…
Ulvar összerezzent. Ösztönösen megérezte, hogy ideje hazaindulni.
Hamarosan Marco is hazaér abból az idióta iskolából. Egyszer úgyis felgyújtja.
Nem szereti, mert elválasztja a testvérétől. Szép kis tűz lenne. Remélhetőleg a
tanárnak nem lenne ideje kimenekülni. Orrában érezte az égett hús szagát.
Csodálatos!
– MALIN! Biztos vagy benne, hogy feltétlenül oda kell menned? – kérdezte
Viljar.
– Igen, és ráadásul most, amikor még elég dühös vagyok. Nem nyúlhatnak
hozzá a család sírjaihoz. Hogy a többiek a faluban mit akarnak, az az ő dolguk,
de a Jéghegyek Népének nyughelyeit ne háborgassák!
Malin megremegett. Kis szörnyeteg osont végig a kerítés mentén.
– Szervusz, Ulvar! – szólt oda neki nevetve. – Hát az órát, azt ismered. Soha
nem tévesztenéd el. Minden nap ugyanebben az órában!
A fiú fintorogni kezdett.
Belinda hátán végigfutott a hideg, amikor meglátta. Nem tudott hozzászokni a
látványához.
Ulvar kisebb volt, mint ikertestvére. Mintha valami erőnek erejével
visszatartotta volna a növésben, még apró gyermekkorában. Malin akárhányszor
csak látta, szánalmat érzett iránta. Bár tudta, hogy Ulvar nem tart rá igényt.
Külsejét illetően Ulvar leginkább Grimarra hasonlított, esetleg Hannára, akik
mindketten a Jéghegyek Népének völgyében vesztették életüket… meg talán
arra a gyermekre, akit Gabriella szült, s aki a szülés után röviddel meg is halt.
Jó Tengel, Ulvhedin, Mar és Heike külseje is riasztó volt, de bennük volt
valami, ami vonzotta az ember tekintetét. Ulvar gonosz kis manó volt, és
remekül érezte magát ebben a szerepben. Esze ágában sem volt rokonszenvet
kelteni bárkiben is. Sőt, büszke volt a külsejére. Ezt tekintve még szerencsésnek
is mondhatta magát, hiszen elégedett volt a sorsával.
Kérdően nézett a többiekre, érezte, hogy történt valami. Viljar sírokról
beszélt, melyeket tönkre akar tenni valaki.
Ulvar szerette a temetőket. Sok furcsaságot észrevett ott, ami a hétköznapi
emberek szeme előtt titokban maradt.
Családjának ősei nem érdekelték különösebben, hiszen még arra sem
méltatták, hogy megjelenjenek neki. A családból soha senki nem világosította fel
az átoksújtottak és a halott ősök kapcsolatáról. Jobbnak vélték tudatlanságban
tartani, már ami ezt a témát illeti.
Nem ez volt az egyetlen dolog, amit eltitkoltak Ulvar elől, hihetőleg teljesen
jogosan.
Mielőtt felfoghatta volna, mi is történik most valójában, Malin már neki is
indult a faluba vezető útnak.
– Gyere be fiam és egyél valamit – hívta kedvesen Belinda. – Ti is gyertek –
szólt oda férjének és fiának is, akik engedelmesen követték. Később a két kisfiú
is csatlakozott hozzájuk.
MALIN BELÉPETT a dohánybarnára festett elöljárósági épületbe. Végignézte
az ajtóra kiakasztott táblákat, kereste, melyik lenne a legmegfelelőbb, ahol
előadhatná a panaszát.
Megkérdezeti valakit, mire egy nagy terembe vezették, ahol léptei zaját
visszaverték a falak. Feltettek neki néhány kérdést, majd elmondhatta, milyen
ügyben kereste fel a hivatalt.
A hivatalnok, egy szigorú tekintetű, megbízhatónak látszó fiatalember
összevonta a szemöldökét.
– De hát azok a sírok már nagyon régiek, kedves kisasszony. Már senkit nem
érdekel az állapotuk!
– Dehogynem. Minket! – felelte indulatosan Malin. – A mi őseink
nyugszanak ugyanis ott… és…
Inkább nem mondta tovább. Mégsem vallhatja be egy hivatalnoknak, hogy
családjuk számos tagja olykor megnyugtató beszélgetéseket folytat a sírban
nyugvó ősök valamelyikével.
– Mindig gondoztuk a sírokat – mondta inkább. – Fontos részei családunk
történetének.
– Tudjuk, hogy a Jéghegyek Népe volt valaha a járás legbefolyásosabb
családja, de higgye el kisasszony, most már más szelek fújnak errefelé is…
– Igen? – kérdezte némi éllel Malin.
A fiatalember túlságosan is szigorú volt ahhoz, hogy a lány vonzónak találja.
– Ha nem vette volna észre, kisasszony, az utóbbi néhány évtizedben
megsokszorozódott a környék lakóinak a száma, ami természetesen bizonyos
következményekkel jár, még egy temető számára is.
– De hát miért nem terjeszkedik a temető?
– Ha szabad kérdeznem, milyen irányba? Hiszen félkörben a folyó határolja, a
másik oldalán egy szikla zárja le, arrébb meg a szántóföld.
– Hát terjeszkedjenek a szántó felé…
– Nem tehetjük. Egyrészt a föld gazdája nem akar megválni birtokától,
másrészt fontos termőterület.
Malin összeszorította a fogát. Eltűnődött valamin, majd folytatta.
– Úgy látom, ön nem óhajt a segítségemre lenni. Ha másképp nem megy,
kénytelen leszek a feljebbvalóihoz fordulni.
Bár fogalma sem volt, kit kell majd megkeresnie, kijelentése, mégis megtette
a hatását.
A fiatalember felállt és a lányhoz fordult.
– Kérem, kövessen – mondta, és bevezette egy még az övénél is díszesebb
szobába. Az íróasztal mögött tekintélyes úr fogadta. Hogy milyen rangban? Azt
sajnos nemigen értette, de az ő szempontjából ennek nem is volt túl nagy
jelentősége.
A fiatalember elmondta, mi járatban van. A magasrangú hivatalnok bozontos
szemöldöke mögül vizslatta a lányt. Malinnak az volt a benyomása, hogy a
férfinak nincs jó kapcsolata a feleségével, és e rossz kapcsolatból következik
hivatalbeli mérhetetlen szigora. Abban pedig egészen biztos volt, hogy
szódabikarbónát szed ebéd után.
– Nem hinném, hogy bármi kifogásolnivalója lehetne a temetővel kapcsolatos
új terveimet illetően – jegyezte meg némi szarkazmussal. – Kellő kegyelettel
nem háborgattuk az új sírokat, kizárólag a régiek megsemmisítését terveztük.
Beosztottam, Volden pedig az én útmutatásaimnak megfelelően rajzolta meg az
új térképet.
Az ifjú Volden lelkesen bólogatni kezdett.
Malin azonban nem egykönnyen adta meg magát.
– De hát miért nem látják be, hogy ez a terv csak ideiglenesen nyújt
megnyugtató megoldást? Graastensholm járás, bocsássák meg, hogy a régi nevet
használtam, többé már nem szétszórt tanyák összessége, hanem sűrűn lakott
település. És ha így terjeszkedik tovább, kénytelenek lesznek kibővíteni a
temetőt. Akkor pedig most fölöslegesen akarják feláldozni a Jéghegyek Népének
régi sírjait!
A főhivatalnok egyre szigorúbban nézett Malinra. Felesége férjének ezt az
oldalát bizonyára nem ismeri. A lány nem is értette, miért képzeli, hogy a férfi
felesége ennyire uralkodó személyiség lenne.
– Volden úr talán nem mesélte el Önnek, hogy még így sem lenne
lehetőségünk a bővítésre?
Volden hevesen bólogatott.
Malinban tombolt a kitörni készülő indulat.
– Az isten szerelmére! Lehetetlen, hogy nincs más megoldás! Például
kialakíthatnának egy temetőt az erdőben. De az erdő széle különösen alkalmas
lenne erre.
– Nagyon távol esne a templomtól – Csóválta fejét elégedetlenül az elöljáró. –
Sajnálom, de nem megy.
– Régebben lehetséges volt – fortyant fel Malin.
Az elöljáró a legrosszabb taktikát választotta Malin ellen, amit hivatalos
személy ügyfelével szemben csak alkalmazhatott.
– Ha a körzeti orvos engedélye elkészült, hozza csak be nekem nyugodtan,
Volden – szólt oda közönyösen beosztottjához.
– Igenis, Johnsen úr.
Volden egy intéssel Malin értésére adta, hogy a kihallgatás véget ért. A lány
azonban nem állta meg, hogy ne tegyen még egy epés megjegyzést a
főhivatalnok otthoni viszonyaira.
– Tényleg ennyire nyűgös volt ma reggel a kedves…?
A férfi dühösen nézett fel rá. Amikor még egyszer visszafordult az ajtóban,
Malin még látta, hogy a férfi idegesen ajkához emel egy pohár, feltehetően
szódabikarbónás vizet.
Volden rendkívül zaklatott volt, amikor visszaértek a szobájába.
– Elképesztően viselkedett, Christersdatter kisasszony…
– Szeretném megnézni a térképet, amit rajzolt. És ne szorítsa már ennyire
össze a száját. Nem áll jól magának. Ha így folytatja, hamarosan úgy néz majd
ki, mint Johnsen úr, a főnöke.
– Az a terv már nincs nálam – mormogta.
A lány harciasan nézett a férfira.
– Kedves uram! Önnek minden adottsága megvan ahhoz, hogy egy hölgy
számára vonzó legyen. Ám szolgai hivatalnokmentalitása leginkább egy bogaras
vénkisasszonyhoz teszi hasonlatossá.
A férfi azt sem tudta, mit válaszoljon, annyira felháborította a lány
viselkedése. Malin nem szívesen alázta meg a férfit, de ő és főnöke annyira
leereszkedően bántak vele, hogy már képtelen volt uralkodni magán.
Huszonnyolc éves volt, és nem tűrte el, hogy egy Volden-féle aktakukac így
bánjon vele. Harminc körül lehetett a férfi is, mégis úgy viselkedett, mint egy
vén, begyöpösödött agyú hivatalnok.
– Ha már nincs önnél a terv, akkor kénytelen vagyok arra kérni, hogy mutassa
meg nekem a helyszínen, milyen dúlásra készülnek.
– A temetőben? – kérdezte elképedve a férfi.
– Igen. Mégis hol másutt, ha szabad kérdeznem? Gondolom, a munkaideje
már lejárt. Mielőtt hazamenne, igazán tehetne velem egy sétát a temetőbe. A
felesége várhat egy negyedórácskát a vacsorával.
– Nem vagyok nős – felelte morcosan a férfi. – És semmi kedvem
alkalmazkodni a szeszélyeihez!
– Rendben – fordult vissza az ajtóból Malin. – Akkor majd meglátogatom egy
magasrangú ügyvédbarátunkat, aki már sok hasonló nehéz helyzetben segített a
családunknak.
Volden nem sejthette, hogy a lány hazudik. Ismerőseik között nem volt senki,
aki ilyen esetekben melléjük állhatott volna.
– Rendben van – morogta Volden –, elmegyek magával a temetőbe, de csak
azért, hogy meggyőzzem róla, nincs más megoldás.
– Nagyszerű – jegyezte meg Malin.
Fogalma sem volt, miféle bonyodalom veszi ezzel kezdetét.
7. fejezet

NEM IS LETT VOLNA hosszú az út a temetőig, ha Malinnak és Voldennek

nincs rossz hangulata.
Alig szóltak egymáshoz.
Malin kerülte Volden pillantását, de azért azt még megfigyelte, hogy a férfi
magas, és jólöltözött, bár nem a legdrágább ruhákat viseli. Szépvonalú kezével
dühösen szorongatta kesztyűjét. Malinnak bizony sietnie kellett, ha lépést akart
tartani a férfival.
Volden még mindig dühös volt és átkozta a lányt, aki egyszercsak beviharzott
szobájába és ekkora fölfordulást okozott. Képes lenne tönkretenni a tervét!
Vagyis Johnsenét, bár mégiscsak ő rajzolta meg! És milyen szépen, cirkalmasan!
Johnsen meg is dicsérte érte.
Micsoda érzelgősség ennyit foglalkozni azokkal az ősrégi sírokkal!
Bár megfordult az agyában, hogy a kulturális értékeket minden esetben
védeni kell, de mi köze a kulturális értékekhez egy jelentéktelen, vidéki család
néhány sírjának?
Igazán őrültség, hogy belement a játékba!
Lopva a lányra pillantott. Megállapította, hogy nincs rajta semmi különös.
Olyan arc, melyet gyorsan elfelejt az ember. Bár igazán szépen, ápoltan
öltözködik. Ezt még a hivatalban megfigyelte. A lány családjáról csak
mendemondákat hallott, miszerint a Jéghegyek Népének múltja egészen
különleges, de azt soha senki nem mesélte el neki, hogy miért. A Hársfaligetben
laktak, visszavonultan, távol a település többi házától. Van állítólag egy gyermek
a családban, egy kis szörnyeteg, akit valójában intézetbe kellene zárni, annyira
veszélyes a környezetére. Rokonai mégis kezességet vállaltak érte.
Malinra nézett. Azt mondják, a lány diakonissza. El is tudta képzelni róla,
hiszen viselkedése, és a tény, hogy az ikrek az ő felügyeletére vannak bízva,
mind ezt bizonyította.
Amikor odaértek a temetőhöz, a férfi kinyitotta előtte a kaput.
– Nos – szólalt meg hosszú hallgatás után Malin. – Melyik részt akarják
feltétlenül feldúlni?
Nem értette, miért gúnyolódik vele állandóan a lány.
Egyelőre semmit sem válaszolt, és nem is állt szándékában, amíg a megfelelő
helyre nem érnek.
A szél sárga leveleket kergetett a lábuk között. Gyönyörű volt az ősz,
különösen itt a fával teleültetett temetőben. Némelyiknek a nevét sem ismerte.
 Malin arra lett figyelmes, hogy követi őket valaki. A sírok között kis árnyék
surrant, Volden és az ő nyomát követve.
Lázasan beszélni kezdett, megpróbálta Volden figyelmét más irányba terelni.
– Azt hiszem, a templomot még a XIII. században építették. Jól látni a…
– Úgy emlékszem, nem a templom miatt tettük meg ezt a kis sétát – jegyezte
meg epésen Volden.
Malin nem értette, mit kereshet errefelé Ulvar. Semmi esetre sem szólhatott
rá. Soha nem bocsátaná meg neki, hogy leleplezte. Ulvar elvesztette minden
humor érzékét, ha önmagáról volt szó.
Azt volt a kérdés, mitévő legyen, ha Volden mégis felfigyelne rá?
Ulvar bármire képes lehet.
Volden megállt.
– Ezeket a sírokat akarjuk eltüntetni – mondta, és végigmutatott azon a
területen, ahol a Jéghegyek Népének ősei feküdtek.
– Igen. Gondoltam – felelte szárazon Malin. – Csakhogy ez nem történhet
meg.
– Mondana legalább egyetlen okot, hogy miért nem? Mert puszta
érzelgősségből nem változtathatom meg a véleményem.
– Több érvem is van! De kezdjük a kriptánál.
– Ahhoz nem állt szándékunkban hozzányúlni.
– Csakhogy családom története ott kezdődik. Magánál van a kulcs?
– Nálam van minden kulcs, amire a temetőben szükségünk lehet – mondta
Volden, majd döngő léptekkel a kriptaajtóhoz masírozott, ezzel is jelezve,
mennyire nem érdekli az egész.
A kulcs nagyot csikordult a zárban. Malin nem mert meggyőződni arról,
Ulvar a közelükben van-e még. Bár szinte biztos lehetett benne.
– Ezek a Meiden család sírkamrái – mondta csendesen. Odabenn fülledt volt a
levegő. – A Meidenek voltak Graastensholm urai, mielőtt a mi családunk
ideérkezett volna.
Egy régi, súlyos koporsóra mutatott.
– Ez az idős Meiden grófnő nyugvóhelye. Tőle kapta ősünk, Jó Tengel a
hársfaligeti birtokot. Mindez 1586-ban történt, Volden. Ez családunk
Graastensholm járásbéli történetének kezdete.
A férfi nem felelt. Inkább türelmetlennek, mint érdeklődőnek tűnt.
Szemlátomást átkozta magát, hogy képes volt belemenni egy ilyen értelmetlen
vállalkozásba.
– Itt pedig olyasvalaki fekszik, akinek személye döntően befolyásolta a
Jéghegyek Népének történetét – állt meg Malin a következő koporsónál. –
Charlotte Meiden, akinek gyermekét Silje, Jó Tengel későbbi felesége vette
oltalmába, amikor anyja kitette az erdőbe, hogy elpusztuljon.
– Hisz ez szörnyű!
– Az a kor nem volt kíméletes azokkal az asszonyokkal, akik nem voltak
férjnél. Nem mintha ma másképp lenne. Charlotte azonban boldog volt, hogy
megmentették gyermekét, és hálája jeléül családunknak adták Hársfaligetet.
– Utána viszont Graastensholm is a Jéghegyek Népének tulajdonába ment át –
vetette oda dühösen Volden.
– Igen. Mivel Charlotte Meiden fia, Dag, feleségül vette Silje és Tengel
leányát, Livet. Itt nyugszanak ők is a kriptában – tapogatózott tovább Malin a
félhomályban.
Apró kő hullott be kívülről és koppant a kripta kövén. Volden megfordult, de
semmi figyelemreméltót nem látott.
Ulvar ezek szerint még mindig figyeli őket. Biztosan valahol odakint hegyezi
a fülét. Tehát nagyon oda kell figyelnie arra, mit mond. Nem szabad Voldent
ellenségként kezelnie, még ha az is. Sose lehet tudni, Ulvar hogyan reagálna
erre.
Igyekezett mérsékelni magát.
– Ezen a táblán pedig az áll, hogy Jacob Skille – mondta Volden. – Ki volt ő,
és mi köze volt a családhoz?
Malin elmosolyodott.
– Charlotte férje volt. Sol csalogatta Graastensholmra, de őt addigra már nem
érdekelte a férfi. Azt hiszem, Charlotte soha nem tudta meg, hogy Jacobot és
Solt egykor gyengéd érzelmek fűzték egymáshoz. Legalábbis remélem, hogy
nem sejtette.
– Tarald Meiden – olvasta Volden a következő feliratot.
– Liv és Dag fia. A Jéghegyek Népének egyik leggyengébb akaratú
leszármazottja. Az átoksújtottakról majd később beszélek. Valójában nem
tehettek róla, milyen sors jutott nekik, és gyakran igen erős személyiségű
emberek voltak köztük.
Ulvar vajon hallotta, amit mondott? A kisfiú tudta, hogy az átoksújtottak közé
tartozik, de ennél többet soha senki nem mondott neki.
– Tarald egyszerűen csak gyenge jellemű ember volt. Legnagyobb érdeme,
hogy egy csodálatos fiút nemzett feleségének, Yrjának. Mattiasnak hívták. Volt
még egy fia, de ő… ő nem itt fekszik.
– Hanem hol?
– Tröndelagban. Családunk egyik legszerencsétlenebb sorsú tagja volt.
Úgy festett, Volden megelégszik ezzel a magyarázattal.
– És itt fekszik Yrja Meiden, Mattias édesanyja, ha jól látom.
– Nagyszerű asszony volt. Eikebyből jött, egyszerű család szülötte volt.
 – Itt pedig az áll: Sunniva Meiden. Vajon ő ki lehetett?
– Sol leánya. Tarald első felesége, aki meghalt, miközben világra hozta
gyermekét, Kolgrimet. A legtöbb asszony életével fizetett a családban, ha
átokverte gyermeket hozott a világra. Kolgrim életét nem sok szerencse kísérte.
Volden nem felelt.
– No és itt van Mattias – járkált tovább a koporsók között.
– Mattias orvos volt. Szeméből csak úgy áradt a jóság. Mellette fekszik
felesége, Hilde, Graastensholm hóhérának a leánya.
– Micsoda gyülekezet! – hüledezett Volden.
– Hilde is remek asszony volt – felelte kurtán Malin. – Mattiasszal kihalt a
Meiden család. Egyetlen leánya, Irmelin, unokatestvérének, Niklas Lindnek a
felesége lett.
Kimentek a langyos őszi levegőre. Malin gondosan ügyelt arra, hogy ő
menjen elöl. Jól láthatta, mint tűnik el Ulvar torz alakja az egyik sírkő mögött.
– Hogy kerültek ide ezek a pompázatos sírkövek? – képedt el Volden.
– A Paladin-család nyugszik e helyen – világosította fel Malin. –
Valamennyien őrgrófok voltak. Fejedelmi családból származtak. Közülük sokan
dán földben fekszenek. Cecilie sírja viszont itt van. Cecilie Tarald húga volt, de
csöppet sem olyan jellemgyenge, mint a bátyja. Alexander Paladin felesége lett.
– Szóval így kerültek be ebbe a finom családba?
Malint ez a megjegyzés némileg felbosszantotta.
– Ha erről beszélek, csak azért, mert finom lelkű emberek voltak. Eszem
ágában sem volt a származásukra célozni.
Voldennek nem tetszett, hogy Malin, ha burkoltan is, de rendreutasította.
– És ez itt? Tristan Paladin?
– Cecilie szerencsétlen sorsú fia. Egyébként ősanyám, Lene testvére volt.
– Szóval az ön ereiben is fejedelmi vér csörgedez?
Malin ezen jót nevetett.
– Nem. A fejedelmi vér azóta felhígult! Belekeveredett azóta egy szakácsnő,
egy katona és még Isten tudja kicsoda vére is.
A férfi továbbment.
– Ulvhedin Paladin a Jéghegyek Népéből…
– Ó, igen – sóhajtott fel Malin. – Különös alak volt.
– Elisa Larsdatter. A felesége, ha nem tévedek. Micsoda mésalliance!
– Egyáltalán nem. Ulvhedin is az átoksújtottak közé tartozott. Elisa pedig
embert fabrikált belőle. Persze segítettek neki még néhányan, de akkor is.
Elhaladtak még néhány Paladin mellett, miközben Malin tudatosan egy
bizonyos sírkő felé vezette Voldent.
A feliratot nemrég újították fel. Volden a következőket olvashatta:
 – Jó Tengel, a Jéghegyek Népéből. Született 1548-ban. Meghalt 1621-ben.
Felesége, Silje… Aha. Róla már beszéltünk.
– Ezzel elértünk oda, ahonnan valamennyien származunk – mondta Malin. –
A Jéghegyek Népének minden tagja számíthatott eddig ősei segítségére.
Közöttük is a leghatalmasabb Jó Tengel.
Volden úgy bámult rá, mintha azt hinné, hogy a lány meghibbant. Malin úgy
tett, mintha nem vette volna észre, inkább a sírkő feliratát böngészte elmerülve.
A férfi rádöbbent, hogy igazságtalanul bánt a lánnyal.
– Itt van Sol, akit már annyiszor emlegetett. Ki volt ő valójában? – próbálta
helyrehozni a hibát.
– Nagyon érdekes ember volt. Katonák vitték el innen, boszorkányság miatt
akarták kivégezni. Talán igazuk volt…
– Ki akarták végezni? – kérdezte Volden.
– Igen. De családja megmentette attól, hogy értetlen emberek keze közé
kerüljön. Megmérgezték.
– De hát ő is családtag volt, nem?
– Tengel nővérének a lánya, egyben Tengelék nevelt lánya.
– Tengelnek és Siljének három gyermekről kellett gondoskodnia?
– Valójában négyről. Született még egy saját gyermekük, Are, aki később
Hársfaligetet örökölte. Igen gyakorlatias ember volt.
– Felesége, Meta…
– Egy utcanő leánya.
– Uram, segíts – mormogta Volden.
– Családunk mindig felkarolta az elesetteket. Itt fekszik két fiuk. A harmadik
a harmincéves háború alatt vesztette életét.
Volden fejében egymást kergették az adatok. – Tarjei Lind…
– Igen. Nagy feladatra szemelték ki őseink. Gonosz Tengel ellen kellett volna
harcolnia, csakhogy Kolgrim, aki nem volt más, mint a Gonosz eszköze,
meggyilkolta, mielőtt Tarjei kibontakoztathatta volna különös képességeit.
– Kezdek összezavarodni – mondta kétségbeesetten Volden. – Ki az a Gonosz
Tengel?
Malin összeszedte a gondolatait.
– Most inkább nem mesélem el – mondta. Félt, hogy esetleg Ulvar is
meghallhatja, pedig neki nem hiányzott, hogy megismerje gonosz őse történetét.
– Nem akarom megszentelt földön elmesélni – magyarázkodott Malin.
Volden értetlenül nézett rá, de nem firtatta tovább a történetet.
– Van itt egy másik kő, közvetlenül Tarjeié mellett. Kié, ha szabad
kérdeznem?
– Fia, Mikael nyugszik e kő alatt. És itt elágazik a családfánk, mert Dominic,
Mikael fia Svédországba költözött.
A férfi továbbment. Olvasgatták még a sírköveket, amíg egy díszes, magas
kőhöz nem értek.
– Újnak tűnik – állapította meg Volden.
– Igen – vágta rá gyorsan Malin. – És ha ezt is le akarják rombolni, családunk
soha nem bocsátaná meg.
– Heike Lind – olvasta Volden a sírfeliratot. – Róla már sokszor hallottam!
Ugye ő is, olyan… különös volt?
– Igen. Családunk egyik legnagyszerűbb fia. Neki sikerült megszabadulnia a
szörnyű tehertől, melyet születésétől rárakott a sors. Nem lehetünk elég hálásak
neki.
– De én mintha valami mást is hallottam volna. Úgy tudom, szellemeket és
kísérteteket engedett Graastensholm falai közé.
Volden elmosolyodott közben, mintha jelezni kívánná, hogy valójában nem
hisz az efféle történetekben.
– A szürkék népét. Nem tehetett másként. Különben nem kapták volna vissza
Graastensholmot. Saga érkezéséig a szürkék teljesen birtokukba kerítették a
kastélyt. De neki sikerült kiűznie őket. Egyébként Saga az ikrek édesanyja.
– Valóban?
– Igen. Neki is átoksújtott gyermeke született. Meghalt szülés közben.
Jól tudta, hogy Ulvar minden egyes szót hallott. Nem hitte, hogy ezzel árthat
neki. Ulvarnak csak a kincsről és boszorkányos képességeiről nem volt szabad
tudomást szereznie.
Szegény Malin! Milyen keveset tudott Ulvarról! Hiszen semmit nem sejthetett
arról, amit Ulvar odafenn az erdőben művel, hogy kiderítse végre, mi rejlik
benne. Olykor sikerült is neki egy-egy varázslat, bár az összefüggéseket
egyáltalán nem értette. Olykor furcsa lényekkel találta magát szemben, akik a
közönséges halandók szeme előtt rejtve maradtak. De talán éppen tudatlansága
miatt volt annyira veszélyes. “Bűvészinas”, aki kiengedi a palackból a
szellemeket.
Sok mindent nem tudtak még Ulvarról. Neki pedig esze ágában sem volt,
hogy bármiről is beszámoljon. Volden és Malin a kapu felé indult.
– Van még valaki, akiről nem meséltem.
– Ki az?
A lány megremegett.
– Ó, nem érdekes.
– Meséljen róla is, kérem!
A lány nehezen állt kötélnek.
– Tulának hívták. Eltűnt Graastensholmról.
 – Hogyhogy eltűnt?
– Senki még csak nem is sejti, hogy történhetett. Bement a kastélyba és nem
jött ki többé. Ennek már huszonkét éve. Semmilyen nyomot nem hagyott maga
után.
Már csak annyit kellett volna hozzáfűznie, hogy négy démon is örökre
eltávozott vele együtt Graastensholmról, de inkább hallgatott. Voldennek éppen
elég volt egyszerre annyi, amennyit hallott.
Egy kocsi állt meg a temető előtt. Johnsen, Volden felettese szállt ki belőle. A
kapuban várta őket.
– Hát itt vannak – mormogta. – Mondhatom, sokáig tartott. Remélem,
Volden, meggyőzte a kisasszonyt!
Volden lehajtotta a fejét, majd visszanézett a temetőre. Malin figyelmét nem
kerülhette el, hogy Ulvar feje épp az imént bukott le a temető fala mögött.
– Igazán nem tudom – mondta Volden elgondolkodva. – Azt hiszem, kezdem
érteni, mi is valójában a kegyelet.
– Micsoda? Kegyelet? Tisztelet? Mi köze ennek a mi ügyünkhöz?
– Sajnos igen sok – mondta Volden, Malin pedig örömében majd kiugrott a
bőréből. A legszívesebben keblére ölelte volna a férfit.
– Azt hiszem, el kellene gondolkodnunk az erdei temető lehetőségén is –
folytatta a fiatal hivatalnok.
Johnsen összevonta félelmetes szemöldökét.
– Az erdei temető!? – vakkantotta. – Huh! Csupa fölösleges kiadás! Ezt a régi
kócerájt egyszerűen el kell tüntetni. Készen is van már a tervem, a tanács is
elfogadta. És erre maga most azt mondja, hogy vessem el az egészet? Tegyem
magam nevetségessé előttük? Ugyan már.
Volden állta a pillantását.
– Másképp látom a dolgot, uram. Ha elpusztítjuk ezeket a sírokat, velük
együtt sok más is veszendőbe megy.
– Micsoda? Sajnálja ezeket az öreg csontokat?
– Nem. A történelmet, Johnsen úr. A kultúrtörténetet. Felmérhetetlen értékű
emlékek, melyek figyelemreméltó életekhez kapcsolódnak.
– Figyeljen ide, Volden, jó lenne, ha végre megértené, hogy nem ül olyan
biztosan a székében. Csak nem a kisasszony beszélte tele a fejét?
– Christersdatter kisasszony megtanított arra, hogy megértést tanúsítsak e
dolgok iránt. Ajánlom, hogy vegyük fel a kapcsolatot a műemlékvédő
egyesülettel, és hallgassuk meg, mi a véleményük erről.
Malin egyre jobban elámult a férfi bátorságán.
– Nos, jó – mondta zavartan Johnsen. – Azt ajánlom, hogy jöjjön el hozzám
ma este hétkor, talán sikerül hatnom az értelmére. De megbeszélhetjük azt is, ha
foglalkozást akar váltani. Természetesen Christersdatter kisasszonyt is elvárom.
Talán rádöbben, mennyi kárt okozott nekem a felvilágosító tevékenységével!
Most mennem kell, találkozóm van a helybéli polgármesterrel. Tehát: este
hétkor!
Mielőtt még tiltakozhattak volna, visszaszállt kocsijába és elhajtott. Volden
elsápadt.
– Remélem, hogy nem kerül az állásába – mondta őszintén Malin.
– Én is remélem.
– Mert ha igen, akkor…
– Ne foglalkozzon ezzel – szakította félbe a férfi.
Attól kezdve ismét hivatalosan viselkedett.
– Tudja, hol lakik Johnsen úr?
– Nem.
– Akkor majd elhozom a Hársfaligetből háromnegyed hétkor.
– Ó, igazán kedves.
– Egyáltalán nem, ez a dolgom.
Johnsen kocsija után nézett.
– Micsoda karrierhajhász! – sóhajtott fel. Remélte, hogy Malin nem hallotta,
amit mondott.
– NOS? – kérdezte Viljar, amikor Malin belépett a konyhába.
Malinnak lángolt az arca, ehhez képest meglehetős közönyösen felelt.
– Még nem tudom. Azt hiszem, sikerült meggyőznöm az egyiküket. De a
másikat már nem lesz ilyen egyszerű. Egyébként odamegyünk hozzá ma este,
hogy pontot tegyünk a dolog végére.
– Azt mondtad, megyünk? – kérdezte Belinda.
– Igen, én és egy Volden nevű fickó.
– Akit sikerült meggyőznöd az ügyünkről? – kérdezte Viljar.
– Igen. Eleinte nagyon merev volt, de utána felengedett. Szinte emberi lett.
De csak szinte.
Viljar pillantása találkozott a lányéval. Megértette, hogy a lány mire céloz
óvatos szavaival.
– Ulvar kint járt a temetőben – mondta Malin nagyon halkan. – Kémkedett.
Persze úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
– Helyesen tetted. Hallott valami fontosat a Jéghegyek Népének történetéből?
– Nem hiszem. Nagyon óvatos voltam. De biztosan hallott valamit.
Legalábbis azt, hogy hívták őseinket, és mi mindent csináltak. Elkerülhetetlen
volt, hogy meséljek róla.
Henning kinézett az ablakon. Egy hordó víz állt az istálló mellett, az ikrek
azzal játszottak.
 – Ugye, a kincsről nem beszéltél?
– Egy szót sem.
– Rendben. Tudod, az az érzésem, hogy Ulvar újabban varázslással
próbálkozik. Szerencsétlenek ugyan a próbálkozásai, de mégis, belekezdett.
A többiek nem szóltak bele a beszélgetésbe. Az Ulvarral együtt töltött évek
egyikükben sem múltak el nyomtalanul.
– Át kell öltöznöm… Belinda, nem adnád nekem kölcsön azt a kis, piros
kalapodat? Nekem mindenem olyan komoly, olyan diakonisszás…
– Hát persze hogy kölcsönadom! Mi lenne, ha azt a könnyű ruhát is
odaadnám? Amit tavaly vettem az esküvőre. Azóta is csak ott lóg a
szekrényemben.
– Igen, köszönöm, ha tényleg… – mondta Malin. Arca valósággal kivirágzott.
VOLDEN PONTOSAN érkezett. Malin, aki az utolsó percig a tükör előtt állt és
rezignáltan kritizálta, amit látott, szégyenlősen üdvözölte.
A férfi arcán meglepetés látszott. Ami azt illeti, a lány külseje ugyancsak
megváltozott, amióta utoljára látták egymást. Kicsit szokatlan volt Belinda
csábító ruháját viselni, de nem mondta volna kellemetlennek. Kevés pillanat
adódott eddig életében, amikor valóban nőnek és önmagának érezhette volna
magát. Eddig mindig volt körülötte valaki, aki az ő támogatására, segítségére
szorult.
Szerette volna magával vinni Viljart, mint morális támaszt, de úgy tűnt, az
egyik tehenük még aznap este megfial, így a férfinak maradnia kellett. Malinnál
jobban pedig senki nem képviselhette volna a temető ügyét.
Ez utóbbiban Malin most nem volt annyira biztos. Az volt a benyomása, hogy
sem Johnsen, sem Volden szemében nem sokat számítanak a nők.
Némán mentek keresztül a településen, a villák között kígyózó új utakon.
Malin soha nem látta a régi Graastensholmot. Itt-ott akadt még egy-két szántó,
de a villák egyre sűrűbb körben vették körül. A falu lassan beépült a városba.
Johnsen háza távolabb állt, egy kis erdőn át vezetett oda az út.
Malin megtorpant.
– Mi történt? – kérdezte Volden.
– Nem… nem is tudom. Megijedtem. Talán valami zörejtől.
Jól ismerte ezt a “zörejt”, bár már régen hallotta. De nem! Megint hallja!
A bozótosból zaj hallatszott, majd egy hatalmas, szürke, félelmet keltő állat
állt előttük. Torkából mély morgás tört fel.
– Jézusom! – suttogta Volden, és karját védelmezőn Malin köré fonta. –
Hiszen ez egy…
– Forduljon meg – mondta Malin. – Nem, ne rántson kést. Ez most nem segít.
Jöjjön már!
 A férfi nem mozdult. Nem szívesen fordított hátat a szörnyetegnek. A farkas
közelebb lépett és rájuk villantotta sárgán csillogó szemét.
Amikor a farkas ily módon jelezte, hogy ugrásra kész, már Volden is tudta,
hogy nincs más választásuk. Malin látta, milyen rémült a férfi, és örömmel vette
észre, hogy ennek ellenére az ő biztonságát helyezi előtérbe. Amikor hátrálni
kezdtek, úgy ment, hogy mindig ő álljon a farkas felé.
Az állat nem akarta megtámadni őket. Úgy viselkedett, mint egy
pásztorkutya: terelt.
– Nem menekülünk – suttogta Volden.
Malin, akinek már volt szerencséje máskor is a farkasokhoz, nyugodtabbnak
tűnt.
– Egyetlen lehetőségünk, hogy visszavonuljunk.
– Nem akarok futni.
– Én sem. Szeretném látni, mit történik mögöttem.
– Maga nem is fél – csodálkozott a lány viselkedésén Volden.
– Csak uralkodom magamon – mormolta a lány.
Végre kiértek az erdőből. A farkas nem ment tovább, de fejét még mindig
fenyegetőn hátracsapta, fülét pedig lesunyta. Majd hirtelen eltűnt az aranyló
sűrűben.
Volden nagyot nyelt.
– Megpróbáljuk…
– Nem. Nem mehetünk át arra, higgye el!
– Sajnos… nem ismerek másik utat, ami Johnsen házához vezetne. Talán
megkerülhetnénk az…
– Talán jobbra? – javasolta Malin, bár sejtette, hogy hiába próbálkoznának.
– Kíséreljük meg! Ajaj, már alaposan elkéstünk. Rég ott kellene lennünk.
A férfi egyre biztosabb volt benne, hogy elveszíti állását. Malin együttérzett
vele.
Szörnyű nagy kitérő lenne, ha megkerülnék a mindkétfelől egyre szélesedő
erdőt. Visszamerészkedni pedig egyiküknek sem volt kedve.
– Vajon kié lehet az a szörnyű állat? – suttogta Volden, mert hangosan nem
merte kimondani.
– Azt hiszem, senkié.
– Csak nem azt akarja mondani ezzel, hogy farkas volt? Valódi farkas?
– Nemigen tudok másra gondolni.
– Hiszen elképesztően nagy volt. Egyébként sincsenek errefelé farkasok.
Arról nem is beszélve, hogy egy magányos farkas sohasem támadna meg két
felnőtt embert. Felfoghatatlan! Szörnyű volt…
– Enyhén szólva!
 Hangos robajlás zaja töltötte be a levegőt.
– Mi volt ez? – kérdezte Volden.
Megálltak és hallgatóztak.
– Micsoda robaj volt! – ámuldozott Malin. – Figyeljen csak! Még mindig
hallatszik.
Volden megmerevedett.
– Pattogás és ropogás.
– Füstszag van – állapította meg a lány. – Nézze csak az eget!
– Ez Johnsenék háza! Robbanás váltotta ki a tüzet. És nekünk… oda kellett
volna mennünk ma este!
Bénultan álltak egymás mellett. Két ember, akik tehetetlenül állnak szemben
az ismeretlen természeti erőkkel.
Volden szedte össze magát hamarabb.
– Bármilyen furcsán is hangzik, de ennek a szörnyetegnek köszönhetjük az
életünket!
Malin nem tudott válaszolni. Rémült volt – de olyasmi miatt, amit a férfi nem
sejthetett.
8. fejezet

ULVAR ÉLETE attól a naptól kezdve változott meg, hogy elment a temetőbe.
Mennyi érdekes dolgot hallott! Hogy Malin mennyi mindent tud! És neki
soha nem mesélte el. Az az átkozott Malin! Miért nem mondott soha semmit a
Jéghegyek Népéről, őseikről.
Többet akart tudni. De sem Malinhoz, sem Viljarhoz nem fordulhatott. Tudta,
hogy úgyis kibújnának a válasz elől. És Henning? Soha még csak nem is sejtette
vele, hogy tudna valamit.
Belinda pedig semmit sem tudhat. Rettenetesen buta. Abban is biztos volt,
hogy Marco sem hallott soha semmit. Marcóhoz a vér szoros köteléke fűzte.
Ulvar gyakran megérezte, mire gondol Marco, és fordítva.
Attól fogva éjjel-nappal azon gondolkodott, mitévő legyen.
Magányos óráiban, amikor a többiek odakinn dolgoztak vagy iskolában
voltak, Ulvar pincétől a padlásig feltúrta a Hársfaligetet.
Tudta, hogy Viljar a szobájában egy csomó gyógyító szert tart elzárva.
Csakhogy őt más érdekelte.
Érezte, hogy más az, amit keres, valami misztikus, valami titokzatos!
Egyszer mintha kincsről beszélgettek volna. Azóta sem tudta elfelejteni ezt a
szót.
Kincs, kincs. Valósággal a hatalmába kerítette, hogy a kincs az övé, őt illeti.
Micsoda nap volt, amikor annak a Johnsennek leégett a háza! Igazán ügyesen
sikerült felgyújtania! Tönkre akarta tenni a Jéghegyek Népének sírjait. Mert
Ulvar aznap a temetőben megértette, hogy valamiféle kötelék fűzi őt a sírokhoz.
Kapcsolatba kell kerülnie velük. Pedig hányszor látott már szellemeket! De
akkor még nem tudta, hogy akár hasznára is lehetnének.
Van valamilyen tudás, aminek nincs a birtokában. Hiányzik belőle valami,
valami, ami nagyon erőssé tehetné!
Lehet, hogy éppen a kincs az? Hogyan bizonyosodhatna meg erről? A
temetőben többször is elhangzott egy név. Azóta sem felejtette el. Gonosz
Tengel.
Már régebben is hallotta. Suttogva, óvatosan emlegették.
Csodálatos volt hallani. Sokat jelentett Ulvar számára.
Kétségtelenül Tengel volt az ő ura. Beleremegett, ha csak rágondolt.
A templomszolga is majdnem benn égett.
Későn érkezett egy kicsit, de legalább látta, amint a gyönyörű máglya
fellobbant.
 Bizony. Látott mindent.
De nem látta Ulvart.
Micsoda szerencse!
Pedig nagyon közel volt. Ulvar éppen elrejtőzött a tűz közelében, amikor a
fickó fölbukkant.
Robbanásszerű tűz volt, mesélte mindenkinek a férfi.
Meg is nézték később néhányan. Szakértők. De azt nem tudták megmondani,
mi volt a tűz oka. Talán gáz…
Beszéltek, amiről akartak.
Hogy Malin mennyi érdekes dolgot fecsegett össze a temetőben!
Azt mondta, hogy az átoksújtottak nem tehetnek a sorsukról. Persze ő nem
szorult vigasztalásra. Boldog volt, hogy annak született. Malin azt is mondta,
hogy gyakran erős személyiségű emberek voltak.
Hát van nála erősebb személyiség a földön? No igen, Marco. De hát ők
testvérek.
Ám Gonosz Tengel… jó lenne, találkozni vele, bárki legyen is!
Meg kell tudnia! Meg kell tudnia!
Érdekes volt, amit Kolgrimról hallott. A gonosz eszköze, egy az igazán
szerencsétlen sorsúak közül, aki meghalt tizennégy évesen. Ulvar számított arra,
hogy ennél magasabb kort érhet meg, de egyébként sok rokon vonást fedezett fel
kettejük között.
Aztán itt van Ulvhedin. Kezdetben még érdekes alak lehetett, de jött Elisa, és
emberi lényt formált belőle. Az már biztos, hogy tönkre fogja tenni Elisa sírját.
És Heikéét is! Heikéét, akinek sikerült felülkerekednie átkozott sorsán! Nem
érdemli meg, hogy éljen, vagyis nem érdemli meg, hogy ilyen szép sírja legyen!
Majd lerombolja azt a hatalmas sírkövet és rápisil!
Volt még valaki, akinek az alakja teljesen lenyűgözte. Solé, a boszorkányé.
Gyönyörű lehetett! Van is egy festmény róla a hársfaligeti házban. De eddig
soha még csak figyelemre sem méltatta azt a kopott képet. Majd most letörli róla
a port, kíváncsi rá, van-e Solnak valami mondanivalója a számára.
És a szürkék népéről is többet kellene tudnia. Hallott már egy-két helybéli
kísértet-történetet. Szörnyű, hogy elkergették őket Graastensholmról. És éppen
Saga, az édesanyja.
Ah! Törődik is ő vele! Hiszen semmit sem érez az anyja iránt! Az egyik
falubeli szipirtyó azt mondta neki, hogy az anyja miatta halt meg. Talán azt hitte,
hogy ettől majd rossz lesz a lelkiismerete? Akkor nagyot tévedett.
Azt tudta, hogy Marco vágyakozik az anyja után. Gyakran gondol rá és azon
töpreng, hogy milyen lehetett. Sokszor kérdezgette erről a többieket is. De
Marco elégedett velük. Malinnal és Belindával is. Bezzeg ő utálja őket. Viljart
is. Henning még úgy-ahogy elmegy, bár valójában ő is közömbös a számára.
Marcón kívül senki nem érdekelte.
Megint hatalmába kerítette a tehetetlenség érzése. Meg kell tudnia, meg kell
tudnia!
Az az átkozott fickó, aki Malinnal volt a temetőben, most persze megkapta
Johnsen munkáját. Végül is neki semmi baja nincs Voldennal, egészen addig,
amíg az békén hagyja a sírokat. És egyelőre úgy néz ki, hogy Volden letesz a
sírok feldúlásáról, és inkább az erdei temető ötletét szeretné megvalósítani. Az a
szörnyű Volden ennek örömére most mindenhová magával cipeli Malint, azt
mondja, hogy érdekli a véleménye. Egy héten többször is eljön érte, az a féleszű!
No és Malin! Ő is teljesen meggárgyult! Már nem a régi fekete ruháit hordja,
kis fehér gallérral, hanem a legelképesztőbb színű ruhákban parádézik! Mire jó
ez az egész? Bár ami azt illeti, új ruháiban fiatalabbnak és kedvesebbnek tűnik.
Rá is ritkábban haragszik meg. “Per ma este ellátogat hozzánk”, hallotta már oly
sokszor az utóbbi időben. Malin arca ilyenkor kivirul, úgy viselkedik, mint egy
bolond!
Amíg a fickó ilyen jó hatással van Malinra, békén hagyja. De ha eszébe jutna,
hogy elvonja Malin figyelmét a kötelességeiről, esetleg arra vetemedne, hogy
magával vigye innen… Akkor aztán megnézheti magát! Ulvartól senki nem
veheti el a rabszolgáját! Belinda képtelen lenne ellátni a házimunkát. Minden a
feje tetejére állna. Arról nem is beszélve, hogy állandóan faggatózna,
kérdezgetné, hová megy, hol volt ilyen sokáig… erre neki semmi szüksége.
Utálja az egészet! Utálja!
EGY ÉV MÚLVA Per Volden megkérte Malin kezét.
A lány sejtette, hogy erre egyszer sor kerül, és föl is készült rá. Mégis dadogni
kezdett, amikor azt próbálta megmagyarázni, hogy még nem mehet hozzá.
Hársfaligetben szükség van még rá.
Persze, annak a kis ördögfattyúnak!, gondolta Volden, de hangosan nem
mondott semmit. Tudta, hogy Malin milyen mély kegyelettel adózik Saga
emlékének. Egyébként ő is a falubeliek véleményét osztotta, hogy a fiút
intézetbe kellene küldeni.
Bár, igaz ami igaz, a fiú idejének jelentős részét odafenn töltötte az erdőben,
és egyelőre nem ártott senkinek. Bizonyára olyan bűnöket is a nyakába varrtak,
melyekről valójában nem is tehetett.
A faluban mindenki gyűlölte. A hársfaligetiek már nem nagyon titkolhatták,
milyen veszélyes ember lakik velük egy fedél alatt. Hiába nem ártott eddig sem
embernek, sem állatnak, személyisége kiszámíthatatlan volt. Szerette, ha
kigúnyolhat másokat, vagy borsot törhet az emberek orra alá. Csupa olyasmit
művelt, amiért nem járt büntetés, de lassan-lassan elérte azt a határt, amit az
emberek már nem tűrhettek. Asszonyokat molesztált, sót öntött a kocsmában a
vendégek kávájába, behajtotta a teheneket a vetésbe, szégyentelen ajánlatokkal
zaklatott kislányokat, vagy éppen tönkretette a kisfiúk játékát.
Ulvar istencsapása volt a környékbeliek számára.
Mindenki tisztában volt már azzal, hogy a farkasok Ulvar szolgálatában
állnak. Sokan úgy hitték, hogy az állatok természetfeletti lények.
Néha csak egy farkas jelent meg, néha kettő, de háromnál soha nem több.
Üldözőbe is vették néhányszor a farkasokat, sokan még Christianiából is
idejöttek, hogy bizonyítékát adják férfiasságuknak. Voltak, akik ezüstgolyót
tettek fegyverükbe, hiszen az ilyen varázserejű szörnyetegekkel más nem
végezne, vélték. Mások, gyakorlatiasabb gondolkodású emberek már szobájuk
padlóján látták heverni a bestia bőrét.
Csakhogy a vadászoknak egyetlen farkas sem jelent meg. Még csak arra utaló
nyomokat sem találtak, hogy valaha is ott jártak volna.
Soha senkit nem öltek meg a farkasok, csak egyetlen ember halálát lehetett
velük összefüggésbe hozni, azét a férfiét, aki rossz egészségének köszönhette,
hogy meghalt.
Malin ezért is mondott egyelőre nemet Voldennek, bár sokáig már nem
halogathatták a házasságot, ha gyermekeket is szerettek volna. És Malin szeretett
volna gyermeket.
– Tudom, tudom – mondta aggodalmasan, és zavartan gyűrögette a
kesztyűjét. – Semmi mást nem szeretnék ennél jobban, de hát mit tehetek? Nem
hagyhatom cserben a hársfaligetieket. Nélkülem nem boldogulnak. Hányszor sírt
már Belinda a fiú gonoszsága, vagy éppen “furcsa” ötletei miatt. És hányszor
próbálta Viljar és Henning elmagyarázni neki, hogy megbántott másokat! És a
gyerek még csak tízéves. Még sok időbe telik, mire megbízhat benne az ember,
ha egyáltalán elérkezik az az idő!
– Magunkhoz vehetnénk! – javasolta Per.
– Nem! – kiáltott fel hevesen Malin. Indulata még őt magát is meglepte. –
Nem vállalhatsz ekkora áldozatot. Te vetélytárs vagy a számára, bármilyen
furcsán is hangzik. Pedig egyáltalán nem szeret engem. Még rosszabbul viselné,
ha gyerekeink születnének. Nem, nem merem. Képes lenne megölni őket!
– De ha ennyire veszélyes…
– Tudom. Be kellene zárni. Értsd meg, nem tehetem ezt Saga fiával!
Egyébként sem lenne senkinek elég hatalma ahhoz, hogy odajuttassa.
– A testvére?
– Marco soha nem lenne képes bezáratni Ulvart. Marco az egyetlen, aki
megértést tanúsít iránta. Hihetetlenül türelmes szerencsétlen fivérével. De arról
sem szabad megfeledkeznünk, hogy bár húsz évvel idősebb vagyok Ulvarnál,
mégis egy generációhoz tartozunk. Tehát nekem is könnyen születhet olyan
gyerekem, amilyen ő. Képes lennél elviselni?
Volden nehezen válaszolt a kérdésre.
– Én nem vagyok olyan biztos abban, hogy Ulvar gyűlöl engem, Malin.
Emlékszel még a tűzre? Ami egy évvel ezelőtt történt. Amikor a farkas elzavart
bennünket. És egyben az életünket is megmentette.
A lány elérzékenyült.
– Hát te is felfigyeltél erre? Én eddig nem mertem említeni neked, mivel azt
gondoltam, gyakorlatias gondolkodású lévén nem hinnéd el. Bárcsak
megpróbálhatnánk!
– Mi lenne, ha kikérnénk Ulvar véleményét?
Megkérdezni Ulvart? Malinnak eddig soha nem jutott eszébe. Pedig ő jobban
ismeri a fiút, mint Per.
– Megpróbálhatjuk – mondta bátortalanul.
ULVAR FELMÁSZOTT az egyik alacsonyabb tölgyfára. Onnan kémlelte a
hársfaligeti házat. Olyan volt, akár egy erdei troll, vagy inkább egy fekete
tündérfiú. Hátát a fa törzsének támasztotta, csontos térdét fölhúzta. Haja
bozontos volt, vastag száját ördögi vigyorra húzta.
Utálkozva nézte a két embert.
– Miért kellene nekem hozzád költöznöm, csúnya, kövér Malin? És micsoda
pipogya frátert szedtél össze magadnak! Azt hiszed, nem tudom, mit műveltek,
amikor magatokban maradtok? Jólesik neked, ugye, Malin, amit ez a
szerencsétlen Per összeügyeskedik! Gyereket csinált neked, mi? Most meg össze
kell házasodnotok!
Malin elvörösödött.
– Szó sincs ilyesmiről, Ulvar. Tudod jól, hogy semmi olyat nem tettünk, ami
ne lenne illő. Csak szerettünk volna megkérdezni, hogy hajlandó lennél-e velünk
lakni. Mert én nagyon szeretném. Szívesen lennél a mi fiunk?
– Még hogy ennek a kiherélt kecskebaknak a fia legyek? Akkor inkább
maradok. És Marco is marad.
– Marcót még meg sem kérdeztük. Előbb a te véleményedet szerettük volna
meghallgatni.
A fiú gyanakvóan nézte őket.
– Csak nem akarsz elválasztani miket egymástól, te büdös dög?
– Figyelj csak ide, Ulvar! – szólalt meg most Per. Hangja fenyegetően
csengett. – Nem beszélhetsz így…
Ulvar szemében zöld fény villant, majd egy kés pengéje állt Volden cipőjébe.
Úgy tűnt, a lábát nem sikerült eltalálni.
– Légy vele óvatos – figyelmeztette Malin. – Ulvar, figyelj csak! Ha Marco
eljönne hozzánk, te is vele tartanál?
A fiú egyre ellenségesebben nézte őket.
– Majd meglátom – mondta, és behunyta a szemét, jelezve, hogy a kihallgatás
véget ért.
– Itt a késed – mondta nyugodt hangon Per és odanyújtotta neki. Ulvar
kirántotta Volden kezéből, de Malin, aki már jól ismerte a fiú arckifejezéseit,
tudta, hogy lenyűgözte Per nagylelkűsége, hogy mindezek ellenére nem kobozta
el a veszélyes szerszámot.
Per és Malin kézenfogva indult a ház felé.
– Minden a legnagyobb rendben lesz, majd meglátod! – biztatta a lányt. – És
visszatérve egy korábbi kérdésedre, némi gondolkodás után azt kell mondanom,
hogy szeretnék tőled gyereket, akár átoksújtott, akár nem.
– Köszönöm – suttogta Malin. – Te vagy a legdrágább az életemben!
IDIÓTÁK! – gondolta Ulvar, távolodó alakjukat nézve. Semmit sem fogtatok
fel! Hogy lehettek ilyen féleszűek, hogy beengedtek a ti kis meghitt fészketekbe!
De csak tegyétek! Csináljatok csak gyerekeket, de akkor majd meglátjátok,
milyen tűzijátékot rendezek! Azoknak a fattyaknak nem lesz egy nyugodt
pillanata sem. Majd bolhát teszek az ágyukba és tüzes vassal kínzom őket!
Megerőszakolom őket és kiszúrom a szemüket! Azt hiszem, remekül fogok
szórakozni!
Egyszer csak Henning erős alakja bukkant fel a fa alatt.
– Ulvar, lennél olyan szíves és segítenél nekem felemelni egy követ? –
kérdezte kedvesen. – A boronához kellene, nehezéknek.
– Minek segítsek neked, hiszen erős vagy, akár a barom – bökte oda neki, de
végül vele ment.
Henning nem nagyon törődött Ulvar utálatos szavaival. Furcsa módon
elfogadták egymást, bármennyire is különbözött a véleményük.
Talán azóta éreznek így, amióta Ulvar és Marco egyik éjjel a kandalló előtt
megtudta születésük igazi történetét? Viljar természetesen mélyen hallgatott a
fekete angyalokról és arról, hogy ki az édesapjuk. Egyébként elmondott nekik
mindent, Henning pedig részletekbe menően kiszínezte. Elmesélte, milyen
kétségbeesett volt az anyjuk, amikor rájött, hogy meg fog halni, és hogy
kénytelen magukra hagyni újszülött gyermekeit. Elmondta, hogy megígérte
Sagának, hogy gondját viseli a kicsiknek. “És tudjátok, nem esett nehezemre.
Szeretlek benneteket. Mindkettőtöket.”
Talán ez volt az oka, hogy bár Ulvar a szavaival állandóan bántotta
Henninget, mégis engedelmeskedett neki.
A gyerekek idővel többet is megtudtak anyjukról. Azt is, hogy a Jéghegyek
Népének leszármazottja, hogy Svédországból jött, és hogy családja az
Oxenstiernák szolgálatában állt, de ez a hagyomány a távozásával megszakadt.
Malin kapott egy levelet Lotten Oxenstierna grófnőtől, aki szerette volna, ha
Saga lesz gyermekei nevelője. Malin természetesen beszámolt neki Saga
tragikus haláláról és arról, hogy két kicsit hagyott maga után. A grófnő egy
következő levélben részvétét fejezte ki Saga halála miatt és biztosította a
családot arról, hogy bármikor szívesen látja őket Svédországban. Malin
megköszönte a grófnő kedvességét, és megnyugtatta, hogy a gyermekek
egyelőre gondos ellátásban részesülnek rokonaiknál.
Tudta, hogy Ulvart soha nem küldhetnék el Svédországba. Képtelen lenne
ilyen rosszat tenni a grófi családdal, akikre az övéi mindig is számíthattak.
Szüleivel is rendszeresen váltott levelet. Apja és anyja örült volna, ha
visszamegy hazájába és ott alapít családot. De Malin fülig szerelmes volt Per
Voldenbe, úgyhogy inkább maradt.
NEM VOLT NEHÉZ rábeszélni Marcót, hogy kövesse Malint jövendő
otthonába. Azonnal megértette, hogy Belinda képtelen lenne ennyi embert ellátni
és még Ulvarért is felelősséget vállalni, hiába van Henningnek jó kapcsolata a
fiúval. Marco megígérte Malinnak, hogy amennyire csak tőle telik, figyel majd
testvérére. De mi lesz addig, amíg iskolában van…
Amennyire Ulvart gyűlölték az emberek, annyira szerették Marcót.
Mindenkivel ugyanúgy viselkedett, nyugodt volt és barátságos, és tízéves kora
ellenére nagyon is önállóan gondolkodott. Bár állandóan meghúzódott a
háttérben, személyisége mégis mindenütt érvényesült. Sokan úgy vélték, hogy
Marco nem hétköznapi ember.
– Marco ideje is eljön majd – mondogatta Henning, aki tudta, hogy mindkét
gyereket kiszemelték egy feladatra. Sokszor gondolkodott már, mi lehet az, de
képtelen volt elképzelni, hogy vajon hol tehetné magát hasznossá Ulvar.
9. fejezet

EBBEN AZ ESZTENDŐBEN is segített néhány barát és szomszéd a

szénakaszálásnál. Volt azonban pár év, amikor senki nem akart dolgozni náluk,
nevezetesen, amikor a szürkék még bent laktak Graastensholmon. Most viszont
mindenki szívesen jött, legalábbis addig, amíg Ulvar távol tartotta magát.
Az idén egy fiatal lány is eljött segíteni. Az egyik szomszédos villában lakott,
és az a hirtelen ötlete támadt, hogy szénát kaszáljon. “Hiszen olyan festői a
vidék, anyám, emellett még hasznomat is veszik”, lelkendezett anyjának.
Este álmodozó arccal tért haza.
– Istenem, milyen csodálatos élet a parasztoké! Hiszen a földdel
dolgozhatnak, beszívhatják a széna illatát, és apró báránykákat etethetnek.
Anyja gyakorlatiasabban gondolkodott.
– Vajon az is olyan kellemes lehet, amikor hosszú téli éjszakákon át
virrasztanak, hogy segítsenek a borjazó tehénnek? Vagy durva, trágyától nehéz
szagú ruhákat hordani, hajnalhasadás előtt felkelni, annak tudatában, hogy a
gazdaságban mindenki arra vár, hogy te ellátod őket.
– De hiszen éppen ez a csodálatos benne! Mindig is erre vágytam!
– Valóban? Múlt héten még az egyetemen szerettél volna tanulni – csupán
azért, mert lányok nem tanulhatnak. Azelőtt pedig éltél-haltál a christianiai
bálokért.
Lánya oda sem figyelt. Tekintete a távolba révedt. A jóképű fiatalemberre
gondolt, aki Hársfaligetben lakott. A szénásszekeret hajtotta. Mindig csak annyi
ideig látta, amikor visszaért az üres szekérrel, hogy elvigye a lekaszált szénát.
Alig váltottak egymással néhány szót, mégis rendkívül vonzónak találta. Kicsit
szégyenlős volt, de magas és erős, hangja mélyen csengő. Az volt a benyomása,
hogy még nem volt dolga asszonnyal. Oda kell mennie másnap is.
HENNING IS FELFIGYELT a lányra, aki csillagként tündökölt a sok fekete
ruhás paraszt között. Különös madár, nem illett bele ebbe a környezetbe.
Húszéves lehetett. Szőke haját vastag fonatban körbetekerte a fején,
halántékánál néhány hullámos fürtöt fújt a szél. Fehér blúzt viselt és virágmintás,
könnyű szoknyát. Az ő környezetében élő asszonyok szürke, esetleg barna színű
ruhákat hordtak. És úgy tűnt, a divat is inkább a szigorú, magas nyakú ruhák felé
fordul majd.
Annelinek hívták. Henning tudta, merre laknak. Apja üzletember, s tőzsdei
részvényes. Sok gyermeke volt.
Anneli egész nap kitüntette a figyelmével, zavarba is hozta a fiút. Amikor
elmagyarázta neki, hogyan rakja fel a szénát a szekérre, a lány olyan kacéran
felelt neki, hogy szegény Henning belepirult. Bár az is lehet, hogy ő értelmezte
rosszul a lány válaszát.
Másnap reggel nyugtalanul ébredt. Vajon eljön ma is? Lehet, hogy csak
hirtelen ötlete bírta rá, hogy segítsen Hársfaligetben.
Ám a lány eljött. Amikor izgatott tekintete találkozott az övével, csendes
nyugalom öntötte el.
Anneli eljött, el ám! Sőt, a barátnőinek is mesélt Henningről. A lányok
olvadozva hallgatták, és egyikük bevallotta, hogy már régen szemet vetett a
fiúra, csakhogy az olyan bátortalan. Tőle tudta meg azt is, hogy a Jéghegyek
Népéből való férfiak ugyancsak megállják helyüket az ágyban, mert… Ám a
mondatot nem fejezte be, mert a lányok kuncogni kezeltek. “De nemcsak az
átoksújtottak? Akik olyanok, mint Ulvar?” töprengett egy másik lány. Végül
megállapodtak abban, hogy ezt képtelenek eldönteni.
Barátnői rafináltabbak voltak, mint Anneli. Igaz, néhány évvel idősebbek is
voltak nála. Azt mindenesetre elérték, hogy benne is felébredt a kíváncsiság a
Jéghegyek Népének különleges képességei iránt. Egyre jobban emésztette a vágy
Henning után. Maga is jól tudta, milyen veszélyes lehet ez. Persze tisztában volt
azzal, hogy a rangjabeli lányok számára hol a határ. Hát a barátnői? Vajon
átlépték már?
Henning a mezőn nem merte megszólítani a lányt. Inkább megvárta az
ebédszünetet.
Csakhogy a hosszú konyhaasztalnál nem sikerült mellé ülnie, sőt, távol
kerültek egymástól. Még látni is alig látta.
Aznap egy rövid mosolyon kívül másban nem volt része.
Már csak egy nap van hátra…
Henning szenvedett. Esetlennek érezte magát a lány közelségében. Egyre
nyugtalanabb lett. Érezte, ha sokáig tart, a nyugtalanság felőrli minden erejét.
Szüleit meglepte addig nyugodt, kiegyensúlyozott fiuk viselkedése.
Mi szállhatta meg?
Malin azonban megértette. Az ő figyelmét sem kerülte el a lány, és azonnal
rájött, hogy megbabonázta a fiút. Anneli kedves, bájos teremtés volt, de Malin
nagyon is kétlette, hogy egymáshoz valók.
Henning férfias megjelenése ellenére érzékeny volt. Malin akárhányszor
belenézett kedves, szégyenlős tekintetébe, nyomban elérzékenyült.
Értette, hogy a lány miért szeretett bele, de nem illettek egymáshoz.
Egyáltalán nem! Hogyhogy nem látják maguk is?
A harmadik, vagyis az utolsó napon, Henning végre kapott egy lehetőséget.
Körbevezette a lányt az udvaron. Látszott rajta, mennyire büszke a házra, az
állatokra. Anneli évődött vele.
– Szerencsésnek mondhatod magad – jegyezte meg, miközben egy
kismacskát tartott ölében és simogatta. – Mindig is arról álmodoztam, hogy
vidéken élhessek. Hogy gondozhassam az állatokat…
Majd diszkréten fintorogva letörölgette a piszkot, amit a disznó a kezére
fröcskölt.
– Igazán? – kérdezte Henning, arcán őszinte csodálkozással. – Én mindig azt
hittem, hogy te is azok közé a városi lányok közé tartozol, akik nem szeretik
bepiszkítani a ruhájukat.
– Nem, dehogy! Bármit képes vagyok elviselni! – tiltakozott Anneli,
megrebegtetve szempilláit.
Henning dobogó szívvel indult az ajtó felé.
– Gyere, üdvözöld a lovat – mondta szinte nevetve, mert már nem bírta
visszafojtani a szívét elöntő boldogságot.
Anneli vacsorára is ott maradt. Belinda hívta meg. Henning végig hallgatott.
Képtelen volt egy szót is szólni hozzá, amikor a többiek is hallhatták. Különösen
Ulvar, aki nem volt szégyenlős, és hangos megjegyzéseket tett a lányra. Nem
bírtak vele, és kimenni sem volt hajlandó. Mintha nem is hallotta volna. Még
akkor sem engedelmeskedett, amikor Viljar megragadta a grabancát és
egyszerűen ki akarta hajítani. Csak annyit mondott most is, mint ilyenkor
mindig:
– Képes lennél kezet emelni nevelt gyermekedre? Azt akarod, hogy
feljelentselek a rendőrségen?
Valamennyien tudták, hogy képes lenne elmenni és bepanaszolni, milyen
kegyetlenül bánnak vele, anyátlan, apátlan árvával. Így nem tehettek mást,
megkérték Annelit, ne is vegye észre gonosz megjegyzéseit és kellemetlen
tréfáit.
Ezzel véget is ért Henning románca. Esténként ábrándozva állt az ablaknál és
abba az irányba kémlelt, amerre a lány lakott. Egészen addig állt ott, amíg Ulvar
meg nem kérdezte, hogy Henning mikor kezd már úgy bőgni, mint egy
szerelmes jávorszarvasbika. Erre Henning arca elvörösödött, szeme megtelt
könnyel, és berohant a szobájába.
Anneli bátrabb volt, mint ő. Minden este kint álldogált az utcán más ifjak
társaságában, de szemével állandóan á Hársfaligetre vezető utat kémlelte. De
Henning soha nem jött.
Végül Ulvar vette kezébe a dolgot.
Szeme gúnyosan csillogott, amikor egyik este elment a piactérre. A fiatalok
nyugtalanul figyelték. Közülük sokan rossz emlékeket őriztek magukban Ulvar
kegyetlen tréfáiról.
 Ulvar közömbösen Anneli felé tartott.
– Henning ma este vár a hársfaligeti szénapajtánál – vetette oda. – Este
nyolckor.
Anneli utálkozva nézte a visszataszító jelenséget.
– Elmegyek, ha lesz hozzá kedvem – mondta szemtelenül.
Lesz hozzá kedved, gondolta Ulvar és zöld szemét rávillantotta a lányra.
Henningnek pedig azt mondta, hogy Anneli szeretne találkozni vele. Menjen
ki hozzá a szénapajtához, este nyolckor.
Henning csak arra volt képes, hogy bólintson.
Azért kiöltözött estére, vizes fésűvel fésülte ki haját és még apja borotválkozó
vizéből is elcsent egy kicsit, abból, aminek olyan kellemes az illata.
ESTE NYOLCKOR Ulvar a rejtekhelyén kuporgott, és várta, mi történik.
Remélte, hogy pompás látványban lesz része.
De nem úgy alakult, ahogy remélte.
Meg is érkeztek mind a ketten, de hamarosan rájöttek, hogy Ulvar állított
csapdát nekik.
– Attól tartok, hogy itt rejtőzik valahol a közelben – dünnyögte Henning. –
Gyere, menjünk innen!
Így is tettek. Ulvar csalódottan nézte, amint elindulnak a holdvilágos
ösvényen. Dühös volt.
Egy hónappal találkozásuk után egyre jobban vágyakoztak egymás után.
Anneli barátnői, akiket naponta tudósított mindenről, egyre türelmetlenebbek
lettek.
– Még nem értél el nála semmit? – kérdezték a lányt.
– Nem. Olyan borzasztóan szégyenlős. Ráadásul lovagias! Soha nem érintene
meg egy lányt a házasságkötés előtt.
– Miért kellene olyan sokáig várnotok? – kérdezte egyik barátnője. – Hiszen
éppen az a mulatságos az egészben, amikor annyira felizgatod a férfiakat, hogy
azok már képtelenek uralkodni magukon.
Barátnői némileg eltúlozták saját férfikalandjaikat, hogy ezzel is
félrevezessék a tapasztalatlan Annelit.
Mivel a lányt is hajtotta a vágy, nem esett nehezére elcsábítania a férfit. Egyik
este az erdőben bekövetkezett az elkerülhetetlen, Ulvar közreműködése nélkül
is.
Henningnek zúgott a feje a lány közelében, hiába küzdött saját érzései ellen,
valósággal elkábult. Anneli pedig nem tolta el Henning simogató kezét.
Miután megtörtént, Henning kétségbeesve kért bocsánatot a lánytól, aki
viszont roppant elégedett volt. Végre elérte, amire vágyott. Micsoda győzelem!
Lesz miről mesélnie holnap.
NÉHÁNY HÓNAP MÚLVA már egyáltalán nem így gondolkodott. Henning
nyugodt volt, amikor Anneli közölte vele a tényeket. Sokkal rosszabb volt a
helyzet barátnőivel.
Már aznap elveszítette őket, amikor boldogon beszámolt hódításáról. Miután
élvezettel meghallgatták részletes beszámolóját, felálltak, és egyenes háttal
távoztak. Bukott nőnek tartották Annelit.
A legszörnyűbb az volt, amikor anyjának és apjának is be kellett vallania.
Sietős esküvőt tartottak. Anneli apja idegesen járkált fel és alá, anyja
állandóan felzokogott, Belinda és Viljar arca még sem rezdült egész idő alatt.
Malin aggódott. Többen nem is vettek részt a szertartáson.
Anneli átköltözött Hársfaligetre. Akkor már nem találta különösebben
vonzónak a falusi életet. Állandóan hányingere volt. Sokáig ágyban maradt, nem
volt hasznára senkinek. Eltűnt karcsú, lányos alakja, Ulvar pedig egyfolytában
ezen köszörülte a nyelvét.
Malin ismét elhalasztotta Perrel tartandó esküvőjét. Maradnia kellett, hogy
segítsen és hogy békét teremtsen.
Anneli haza is költözött egyszer, de szülei nem tanúsítottak különösebb
megértést problémái iránt. Szobáját már át is alakították fivérei számára, egykori
otthonában már nem volt semmi keresnivalója.
Hársfaligetben pedig mindenki azzal volt elfoglalva, hogy jókedvre derítse.
Még Marco is azon igyekezett, hogy megkönnyítse az életét.
Anneli azonban nem vette észre igyekezetüket. Nem látott mást, csak Ulvar
gonoszságát. Meggyőződése volt, hogy a gyerek különösképpen gyűlöli. Anneli
nem tanulta meg, hogy ne törődjön gonosz megjegyzéseivel, Ulvarnak pedig
több se kellett. Ám Annelinek nemcsak Ulvarral volt baja. Neki semmi nem
tetszett.
– Majd elmúlik – vigasztalta egy nap fiát Belinda. – Az asszonyok gyakran
viselkednek furcsán, ha gyermeket várnak. Meglátod, utána már minden
másképp lesz.
– Remélem – felelte fáradtan Henning. Egyre kevésbé volt képes elviselni
saját magát. Mindenért, ami történt, önmagát hibáztatta.
Malint végre sikerült meggyőzniük arról, hogy nélküle is boldogulnak már a
Hársfaligetben. Szegény lány hagyta magát rábeszélni, hiszen már régóta
szeretett volna egybekelni Perrel. A mézeshetek alatt még Hársfaligetben
maradnak az ikrek, hogy legalább házasságuk első napjait nyugalomban töltsék.
MALIN 1872 NYARÁN kötött házasságot Perrel. Az esküvőt a régi
graastensholmi templomban tartották, aminek azóta persze más lett a neve.
Rengetegen összegyűltek az egész járásból. Volt akit meghívtak, volt aki csak
bámészkodni jött. Az emberek elámultak, amikor meglátták a ragyogó külsejű
Marcót. Mellette pedig ott ült Henning Lind a Jéghegyek Népéből. Hamarosan
átveszi a hársfaligeti birtokot. Szüleinek már csak az az egy a vágya, hogy
nyugalomban élhessék le életük hátralevő részét. Így hát miért ne irányíthatná
Henning a birtokot, legyen bármilyen fiatal? Felesége most nincsen vele.
Gyermeket vár. Bizonyára sokszor rosszul érzi magát. Mondják, most is
bezárkózott a szobájába.
Malin szülei is megérkeztek Svédországból. Előkelő és gazdag, mindamellett
kedves emberek benyomását, keltették.
Christer és Magdalena hitetlenkedve bámulta Ulvart. Természetesen
felkészültek a találkozásra, hiszen Malin mindenről beszámolt a leveleiben, erre
azonban mégsem számítottak…! Igyekeztek barátságosan viselkedni vele. Ulvar
szemmel láthatóan nem örült jelenlétüknek, de legalább békén hagyta őket.
Viljar Lind is ott volt a templomban, és természetesen felesége, Belinda is.
Szegény kicsit idegesnek tűnt, de soha nem mozgott otthonosan ennyi ember
között. Kedves, csinos asszony lett belőle, vélték a helybéliek.
És milyen szép az ifjú pár! Ennek a lánynak sikerült megszelídítenie a komor
hivatalnokot. A menyasszony csak úgy sugárzott a boldogságtól.
Valaki hiányzott.
Hála Istennek, örvendeztek jó néhányan. Tartottak Ulvar Lindtől. Nem is
csoda, hogy nem jött el, hiszen az efféle ördögfajzat biztos rosszul érezné magát
a templomban.
Mindenki boldog volt. Csak Marco látszott nyugtalannak, de ez is inkább csak
Henningnek tűnt fel. Mintha azt szeretné, hogy legyen minél hamarabb vége a
ceremóniának.
Marco nyugtalansága annyira szokatlan volt, hogy Henning komolyan
aggódni kezdett. Jól tudta, hol járnak a fiú gondolatai.
MALIN HIÁBA KÉRTE Ulvart, az nem akart velük tartani a templomba.
Sokkal fontosabb dolga van annál, mint hogy végighallgassa a buta pap oktalan
fecsegését. Ezek után inkább hagyták, és ünneplőjét visszaakasztották a
szekrénybe.
Ulvar ott kuporgott a domboldalban, és a templomba igyekvő embereket
figyelte.
A sok idióta! Végeznem kellene valamennyivel!
Malin meg befekszik annak a fontoskodó alaknak az ágyába! Hogy lehet
ennyire hígagyú? Persze mi mást várhatott tőle?
Utálom az egész esküvőt! Legjobb lenne, ha…
– Igen! És meg is teszem! – kiáltotta csillogó szemmel.
Felugrott és visszarohant az erdőn keresztül. Átcsörtetett a bámészkodó
tömegen. Nem törődött velük, mintha csak mafla kutyák lettek volna.
 Hirtelen csend támadt, amikor belépett a templom kerítésén. Megkezdődött a
szertartás.
Ulvar talált egy nyitott hátsó ajtót…
A pap éppen abban a pillanatban szentelte meg Malin és Per házasságát,
amikor megkondult a halálharang. Mély, érces hangja betöltötte a környéket.
Az ifjú házasok falfehéren néztek egymásra. A gyülekezet szinte megbénult.
Marco volt az egyetlen, aki képes volt cselekedni. El is indult a torony felé.
Végül Malin is visszanyerte határozottságát.
– Gyere le azonnal, Ulvar! – mondta keserűen. – Gyere le!
Henning visszatartotta, amikor szép ruhájában éppen elindult volna felfelé.
– Majd mi elintézzük. Mármint Marco és én. Maradj itt!
Viljar és Christer is velük tartott, majd rövid tétovázás után a pap és néhány
férfi is.
A halálharang pedig tovább kongott.
A toronyba vezető lépcsőn belebotlottak a harangozóba. A földön feküdt, és
fejét fogva jajveszékelt.
– Maga a gonosz járt itt – dadogta.
– Nem gondolhatja komolyan – mondta neki Viljar.
– Vagy legalábbis egy kis szörnyeteg!
Henning és Marco addigra már felért. Henning kirántotta Ulvar kezéből a
kötelet. Abbamaradt a harangozás, de a riasztó hangok még sokáig a fülükben
csengtek.
– Teljesen megőrültél – förmedt rá Henning Ulvarra. – Mit ártott neked
Malin, hogy képes vagy tönkretenni élete legszebb napját?
Ulvar már majdnem mondott valami csúnyát, amikor pillantása találkozott
Marcóéval. Erre egy kicsit összehúzta magát, majd káromkodások özönét
zúdítva mindenkire, hirtelen leviharzott.
Malin egyenes háttal állt a templom közepén.
– Nem fogok sírni a saját esküvőmön – erősködött. – Te se sírj, Belinda!
Inkább arra gondoljunk, hogy szegény fiú nem tehet erről.
– Anyám, Tula is átokverte volt, de ő mindenkit képes volt elbűvölni a
viselkedésével. Gyermekkoromban én is szerettem volna közéjük tartozni. Ma
azonban már hálát adok a sorsnak, hogy hétköznapi embernek születtem. Ulvar
egészen különösen gonosz, ám Malinnak igaza van, próbáljunk megértést
tanúsítani iránta.
Christer szavai mindenkire megnyugtatóan hatottak. Fejezzék be méltósággal
a jelenetet, és felejtsék el.
Szívük mélyén azonban még sokáig emlékeztek a bizarr harangszóra Malin
esküvőjén.
10. fejezet

MALIN ÉS PER MÉZESHETEI nem tartottak túl sokáig. De legalább egy

nyugalmas hetet eltölthettek új villájukban, nem messze Hársfaligettől. Senki
nem háborgatta őket, kiélvezhették egymás társaságát.
A hét leteltével Malin elment Hársfaligetre. Szerette volna tudni, mi van
Annelivel, hiszen már nem volt messze a szülés ideje.
Megpillantotta Belindát a ház előtt.
Az asszony elmesélte, hogy Anneli végre magához tért, amikor a
gyermekszobát kellett berendezni. Hirtelen minden olyan izgalmasnak tűnt
számára, a csipkék, a kis gyermektakarók, a színes, puha játékok. Anneli
valósággal kivirágzott és mintha visszatért volna a jókedve. Henning sugárzott
az örömtől, és újra fellángolt benne felesége iránti hűséges szerelme.
De amikor elkészültek a gyerekszobával, Anneli visszasüllyedt a
búskomorságba. Rettenetesen szenvedett, mint még soha senki, és azt hibáztatta,
aki ebbe a kényelmetlen helyzetbe hozta.
Belinda hangja keserűen csengett, hiába is igyekezett palástolni. Henning volt
az egyetlen gyermeke, ráadásul remek fiú, és erre egy ilyen csöppet sem belátó
feleséget szerez magának. Belinda már abban sem nagyon bízott, hogy bármi
megváltozhat.
– Ne aggódj – vigasztalta Malin. – Anneli még fiatal, néhány év múlva
megfontoltabb lesz. És még kiváló parasztasszony is válhat belőle.
Bementek a házba.
Malinnak kedve támadt megnézni a gyerekszobát, ha már olyan sokat
beszéltek róla. Tudta, merre van, így egyenesen abba az irányba indult.
A lépcsőre új, puha szőnyeget vettek, amely teljesen letompította lépteit.
Senki nem hallhatta, hogy felfelé igyekszik.
Kinyitotta a gyermekszoba ajtaját, és értetlenül nézett körbe.
Ulvar volt odabenn. Háttal állt neki, ezért nem vette észre, hogy Malin
belépett.
A szoba közepén díszes gyermekágy terpeszkedett. Egyébként az egész szoba
roskadozott a cicomától és a játékoktól. Minden olyan tündérien édes volt, hogy
Malin valósággal rosszul lett.
Általános nemtetszését csak fokozta Ulvar viselkedése.
Akár egy kisördög, úgy ugrált az üres gyermekágy körül.
Kezében jókora stoppolótűt tartott, ezzel támadt az ágyra, és az odaképzelt
csecsemőt szurkálta.
 Malin egy pillanatra behunyta a szemét. Megpróbálta összeszedni magát.
Undor és félelem kavargott benne.
– Ulvar – szólalt meg színtelen hangon.
A fiú megfordult és rámeredt. Malinnak az volt a benyomása, hogy a fiú
lesunyja a fülét, bár ezt nem láthatta, mert Ulvar bozontos haja teljesen eltakarta.
– Hogy képzeled, hogy csak így rám ijesztesz? – mordult Malinra. – Szadista
vagy?
– Én nem – felelte a fiatalasszony. – Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy
hazaköltözz hozzám és Perhez. Most azonnal!
– De Marco is jön!
– Természetesen.
Ulvart egyedül nem is merte volna befogadni a házba. Hálát adott Istennek
Marcóért.
Vagy talán nem Istennek kellene köszönetet mondania?
Lement a konyhába, hogy mindent megbeszéljen Belindával. Malin figyelmét
nem kerülhette el, hogy Belinda megkönnyebbült a hír hallatán.
– Ahogyan mondod, kedvesem, minden megváltozik majd, amint Anneli
megszülte gyermekét. Végre nektek is részetek lehet egy kis örömben!
MÉGSEM ÍGY TÖRTÉNT. Az újszülöttet is a családi átok sújtotta, s Anneli
röviddel a szülés után meghalt.
Henningnek még egyszer át kellett élnie a tragédiát. Tizenegy évvel Saga
halála után a felesége lehelte ki lelkét a karjai között.
Viljar és Belinda nem tudta megvigasztalni. Meddig ül még az átok
családjukon? Viharnak csak olykor-olykor jutott ki egy kis öröm az életben. A
sors újra és újra lecsapott rá. Most pedig azt kell látnia, hogy imádott fia
özvegyen marad, kezében az apró, szerencsétlen kis élettel. Ezt már igazán nem
tudta, hogyan fogja elviselni.
Malin és Per sokáig nem tért magához a hír hallatán. Hát nem elég nekik
Ulvarral megküzdeni? Most még egy hozzá hasonló gyerekkel is vesződjenek?
Amikor alaposabban szemügyre vették a gyermeket, megállapították, hogy
Henning leánya, akit Benediktének keresztelt, egyáltalán nem hasonlít Ulvarra.
Az újszülött szeme is sárga volt, haja éjfekete és bozontos, csontjai erősek,
szögletesek. De ezzel vége is volt a hasonlóságnak. A gyermek arcáról erő és
végtelen nyugalom áradt. Szép valószínűleg nem lesz soha, de szemében nem
fedeztek fel semmi gonoszságot
Henninget elkeserítette, hogy Anneli szülei nem akarták unokájuknak
elismerni a kis Benediktét. Egyszer megnézték a gyermeket, de undorodva
elfordultak tőle. Természetesen leányuk halála is befolyásolta őket. Elmondták
mindennek a Jéghegyek Népét, gonosznak, sátánfajzatnak.
 Hársfaligeti rokonaitól a kicsi mégis megkapott minden szeretetet, amire
szüksége volt. Óvatosan bántak vele és kedvesen szóltak hozzá. Belinda
különösen pátyolgatta. Szegény gyermeknek nyilván nagy szüksége lesz még a
szeretetre nehéz életében.
Henning sokszor a karjába vette és hosszasan ringatta, arcát a kislány meleg
arcához szorította. Végtelen odaadással szerette a gyermeket. Az utolsó
pillanatig szerette Annelit, még akkor is, amikor felesége undok volt vele, és
teljesen elzárkózott előle. Megfogadta, mindig azon lesz, hogy Anneli
gyermekének boldog életet biztosítson.
Szíve legmélyén azonban rettegett. Hiába tűnt most úgy, hogy Benedikte
teljesen ártalmatlan, ki tudja, milyen lesz, ha felcseperedik. Bármi lehet belőle.
Lehet, hogy gonoszabb lesz, mint Ulvar, vagy Sölve, akiről szintén azt
gondolták, hogy teljesen ártalmatlan, és lám, micsoda szörnyeteg vált belőle.
Henning azért fohászkodott, hogy leányának ne legyen része hasonló sorsban.
Szerencsére Anneli családja visszaköltözött Christianiába. Elutazásuk
megkönnyebbülés volt a hársfaligetiek számára. Végre biztosak lehettek abban,
hogy senki nem terjeszt róluk mindenféle gonosz rémhíreket, hogy ördöggel
cimborálnak és boszorkányságokat űznek odahaza.
Viljarnak és kis családjának végre nyugodtabb lett az élete. Ulvar sem volt
már a házban, bár sokszor benézett hozzájuk. Gondosan ügyeltek arra, hogy ne
maradjon egyedül Benediktével, de a gyermek szemlátomást egyáltalán nem
érdekelte. Mással foglalkozott, csak senki nem tudott rájönni, mivel.
Marco az iskolából hazafelé szinte minden nap benézett hozzájuk. Az évek
során mély barátság szövődött közte és Henning között. Marcót bátran magára
hagyták a kicsivel. És mintha a csöppség is egyre jobban kötődött volna hozzá,
szeme felragyogott, amikor Marco belépett a szobába, és fogatlan szájával
kedvesen felnevetett.
A gazdaság is egyre inkább felvirágzott, és semmi baj nem lett volna, ha
Henning nem tűnik ennyire magányosnak. Kihunyt benne valami, de még Anneli
halála előtt. Szülei úgy vélték, hogy felesége piszkálódásai sokkal jobban
bántották, mint mutatta. Érezte, hogy nem ismerik el. Jóság, kedvesség alig
méltányolt erény a földön. De hát hol követte el a hibát?
Az igazság persze az, hogy sehol. Egyszerűen nem a megfelelő emberbe lett
szerelmes. Mert igaz a mondás, hogy nem mindig elegendő a szép külső.
Valójában Anneli kevésnek bizonyult a számára, csakhogy ezt Henning nem
szívesen vallotta be.
1874-ben megszületett Malin és Per fia, Christoffer Volden, a Jéghegyek
Népéből. Nagyapja, Christer után kapta nevét a keresztségben.
Remekül ment a soruk az elmúlt két évben, amióta Ulvart és Marcót
magukhoz vették. Anyagilag sem álltak rosszul. Pernek biztos állása volt a
községházán, Malin pedig remek háziasszonynak bizonyult. Szinte naponta
átjártak Hársfaligetbe. Marco jól tanult az iskolában, Ulvar pedig…
Az ám, Ulvar! Malin nem igazodott el a fiún. Amióta új otthonában lakott,
szokásos, üres fenyegetőzésein kívül semmivel nem dúlta fel a család
nyugalmát.
Malin eleinte úgy gondolta, Marco jelenléte tartja kordában. Később azonban
rájött, hogy valami más érinthette meg Ulvart ennyire.
Titkolt valamit. Ezért nem törődött családjával, ezért hagyta, hogy nyugodtan
éljék életüket.
Amikor a kis Christoffer megszületett, Malin majd megőrült félelmében. Per
is, bár gondosan titkolta. Amikor Malin először mutatta meg Ulvarnak a
gyermeket, annyira remegett a keze, hogy a kicsit átadta Pernek.
Ulvar érdektelenül bámulta a csecsemőt. – Micsoda kis rémség! Miért
gondoljátok, hogy érdekelhet? – vetette oda, és eltávozott.
Gyakran volt házon kívül. Sok időt töltött Hársfaligetben. Ilyenkor Henning
azonnal befogta valamilyen munkára. Ulvar szó nélkül engedelmeskedett,
elvégezte, amit rábíztak, majd elment. Útja egyenesen az erdőbe vezetett.
Malin sokáig soha nem hagyta egyedül gyermekét, függetlenül attól, hogy
Ulvar otthon volt-e, vagy sem. Soha nem tudhatta, mi történik.
Egyszer azonban el kellett szaladnia a kereskedőhöz, Christoffer pedig éppen
elaludt, és nem akarta felébreszteni.
Per dolgozott, Marco iskolában volt, Ulvar pedig órák óta távol.
Malin rohant, hogy mihamarabb visszaérjen, de még az út felénél sem járt,
amikor visszafordult. Inkább ne legyen aznap elegendő kenyér, mint hogy
gyermekének bármi baja essék.
A fiúcska akkor már féléves volt.
A házban csend volt, amikor visszaért. Óvatosan a gyermek szobája felé
osont.
Odabentről morgás hallatszott. Szíve majd kiugrott a helyéből. Istenem, futott
végig az agyán. Istenem, mit tettem!
Alig mert benyitni. Ahogy nyílt az ajtó, a morgás egyre erősödött. Malin
majdnem elájult félelmében.
A szürke farkas állt a gyermek ágya mellett. Nem a gyermekre, hanem a vélt
betolakodóra morgott.
Amikor észrevette, hogy Malin az, megfordult, és kiugrott a nyitott ablakon.
Malin az ágyhoz lépett. Lába annyira remegett, hogy alig volt képes megállni
rajta.
Óvatosan az ágy fölé hajolt, és látta, hogy Christoffer mélyen alszik, az
egészből semmit sem vett észre.
Malin elgondolkodva állt az ágy mellett. Sokáig tartott, mire végleg
megnyugodott.
Eszébe jutott valami. Kihajolt az ablakon, és suttogni kezdett.
– Gyere vissza! Kérlek, vigyázz legféltettebb kincsemre, amíg visszajövök.
Ezzel kiment a szobából. Egy ideig még a konyhában várt, majd mielőtt
elindult volna, beleselkedett a gyermekszoba ajtajának kis repedésén.
A farkas a helyén volt.
Aznap este hatalmas tál süteménnyel kínálta férjét és a fiúkat. Sőt, Ulvart
külön megölelte, amikor hazajött.
– Köszönöm – suttogta neki. – Köszönöm, köszönöm, kedvesem!
Ulvar gyorsan kibontakozott a számára megalázó ölelésből, és szitkozódni
kezdett, hogy mit képzel Malin, hogy így ráveti magát. A süteményből viszont
alaposan bepakolt. Majdnem a felét ő ette meg.
De hát meg is érdemelte.
A KIS CHRISTOFFER gyorsan megtanult felállni, és utána hamarosan járni
kezdett. Malin számára ez nagy könnyebbséget jelentett, mivel így könnyebben
tudott ügyelni a fiúra.
Egyik délután munka közben furcsa dologra lett figyelmes. Nem akart hinni a
saját fülének.
Pedig nem hallucinált. Az ikrek szobájából halk magyarázás szűrődött ki.
Marco olvasni tanította Ulvart!
És a tanulásnak ezzel nem szakadt vége. Estéről estére ott ültek együtt
szobájukban, és olvastak. Marco angyali türelemmel tanította Ulvart, aki ördögi
elszántsággal vetette bele magát a tanulásba.
Malin nem tudta mire vélni a dolgot. Az erdő vad fia civilizációra vágyik?
Ulvarnak azonban más céljai voltak a tanulással. Nem az bosszantotta, hogy
buta marad, mert nem jár iskolába.
Szidta magát oktalanságáért, hogy nem jött rá hamarabb arra, honnan tudnak
olyan sokat családtagjai nemzetségük történetéről. Elolvasták a családi
krónikában!
Amikor kincs utáni reményében végigszaglászta a házat, Belinda és Viljar
hálószobájában ráakadt egy könyvszekrényre, melyet gondosan lelakatoltak. A
zár felnyitása természetesen nem jelentett gondot Ulvar számára. Akkor még
merő oktalanságnak tartotta, hogy ilyen gondosan őrzik ezeket a buta
porfogókat. Ugyan minek, hiszen a könyvek tele vannak ismeretlen, furcsa
ákombákomokkal.
Nem sokkal ezután kénytelen volt belátni a porfogók fontosságát. Elcsente az
egyik példányt és egy nagyító segítségével próbált megbirkózni a lehetetlennel a
pince homályában. Megpróbálta összehasonlítani a betűket, de az egyetlen,
amelyet ismert, saját nevének a kezdőbetűje, az “U” volt. Bár ezt is csak azért
ismerte, mert Marco megtanította rá.
Gyötrelmes időszak következett. Akkoriban járt át olyan sokat Hársfaligetbe.
Rádöbbent, hogy segítségre van szüksége. Marco szívesen segített neki, boldog
volt, hogy testvére érdeklődést mutat a tanulás iránt. Ulvart azonban jobban
érdekelték az írott, mint a nyomtatott betűk. Marco ennek is örült, mert így
legalább írni is megtaníthatta.
Ulvar pedig lassan megtanulta leírni a betűket. Görcsösen fogta kezében a
tollat, és nagyokat káromkodott, ha nem sikerült, majd a papírt és a tollat
dühösen a sarokba hajította. De másnap visszajött, hiszen eltökélte, hogy
megtanul olvasni.
Marcót sikerült még valamivel meglepnie. Nem elégedett meg azokkal a
betűkkel, melyekre testvére megtanította. Marcónak nagy nehezen sikerült
kiszednie belőle, hogy a régi írásokban használatos betűkre is kíváncsi.
ULVAR ELÉGEDETT VOLT. A tudás birtokába jutott. Elérkezett az ő ideje.
Egyik reggel Ulvar nagyon korán kelt fel. A többiek még aludtak, csak Malin
kisfia, Christoffer szobájából hallatszott gügyögés. Az egyéves kisfiú azonban
veszélytelen volt számára. Kiment a házból, és egyenesen a Hársfaliget felé
indult.
Ott is csendes volt minden, még Henning hároméves kislánya sem ébredt fel.
Gyakorlott mozdulattal nyitotta ki a pincelakatot, beosont, és kényelmesen
elhelyezkedett titkos zugában, az egyik szellőzőnyílás alatt. A legrégibb könyvet
vitte magával. Viljar és Belinda ugyancsak elcsodálkozott volna, ha bekukkant
titkos szekrényükbe.
Ulvar kinyitotta a könyvet. Mikael Lind írta, bár a fiú ezt nem tudta. Az írás
régi volt és olykor szinte olvashatatlan. A családi krónikának azonban nem ez
volt a legrégibb darabja. Ulvar nem tudta, hogy létezik egy első könyv, a
legrégibb, Siljéé. A könyv minden tekintetben annyira értékes volt, hogy a
családi kincsek között őrizték.
A Jéghegyek Népének története mély hárfahúrok pengését idézi fel bennem,
olvasta Ulvar.
– Sikerült! El tudtam olvasni! Most végre megtudhatok mindent! –
lelkendezett.
Csakhogy az olvasás meglehetősen lassan ment. A türelem soha nem tartozott
Ulvar erényei közé, most mégis erőltette magát, kitartóan próbálkozott.
Aznap csak néhány oldalt sikerült elolvasnia. De nem adta fel!
Megtagadták tőle, hogy megismerje családja történetét, féltek, hogy esetleg
túl sokat tudhat meg. De Ulvar eddig soha nem veszített. Most majd
visszakapják!
JÓ PÁR HÓNAP MÚLVA Malin elgondolkodva töltötte tányérokba a levest.
– Mit csinálhat, Per? Most már vasárnap sincs itthon. Ez nem mehet így
tovább. Többnyire korán reggel eltűnik, és csak vacsoraidőben jelenik meg. El
nem tudom képzelni, mit csinálhat ezalatt az idő alatt.
– Eddig még senki nem tett említést arról, hogy bárhol is kárt okozott volna –
felelte férje, miközben négyéves fiának felvágta a húst. – Talán az a legjobb, ha
békén hagyjuk.
Malint azonban nem nyugtatta meg a válasz.
– Amikor Henningnek már nincs szüksége rá a gazdaságban, egyszerűen
eltűnik. És soha senki nem látja, merre jár. Hársfaligetről látják őt olykor, de
csak akkor, amikor már hazafelé tart.
– Biztos fent van az erdő szélén. Amiatt fölösleges aggódnunk, hogy bántaná
az állatokat. Hagyjuk békén, azt mondom. Neked is jobb, ha nem itthon kell
állandóan rajta tartanod a szemed.
– Igen, igen, de… próbáltam kérdezgetni, merre jár, de rettenetesen dühös
lett. Megijedtem tőle. Azt hiszem, ideje lenne elutaznunk végre Svédországba. A
szüleim már nagyon öregek, és Ulvarnak sem ártana, ha világot látna.
– Tavasszal nekivághatunk az útnak – ígérte meg Per. – De annak már nem
örülök annyira, hogy Ulvart is magunkkal visszük. Nélküle is épp eléggé
fárasztó utazás lesz.
Elhallgattak, amikor Marco belépett. A szobát, mint máskor is, különös fény
öntötte el.
Hiába faggatták volna Ulvar felől, csak azt mondta volna, hogy nem tudhatja
mindig, merre jár.
Malin ezt persze nehezen értette meg. Hiszen annyira közel álltak egymáshoz,
mintha egy test, egy lélek lennének. Egyszer azt is mondta, hogy “Ulvar behúzta
a függönyt”, amiből Malin azt a következtetést vonta le, hogy egy lényeges
ponton különböztek egymástól és ez tette lehetővé számukra, hogy
függetlenedjenek. Nem talált ennél okosabb magyarázatot.
A SVÉDORSZÁGI UTAZÁS valóban fárasztónak bizonyult. Ulvar rettenetesen
dühös volt amiatt, hogy el kellett jönnie. De éppen makacs ellenállása győzte
meg családját, hogy mindenképpen magukkal kell vinniük.
Szerencsére Marconák sikerült jobb belátásra bírnia Ulvart. Ha nincs velük
Marco, ikertestvére képes lett volna egész utazásukat tönkretenni.
Christer és Magdalena nem győzte csodálni unokájukat. A kisfiút és az
ikreket is megajándékozták egy kis pénzzel. Ulvar arca ettől már felderült.
Hazafelé nem lehetett bírni vele. Senki nem tudhatta, hogy az utazás miatt félbe
kellett hagynia a családi történet olvasását, pedig éppen egy különösen izgalmas
részhez érkezett.
Amikor megálltak Christianiában, hogy meglátogassák ismerőseiket, Ulvar
már nem bírta tovább.
– Felőlem addig maradtok, amíg csak akartok, de nekem haza kell mennem!
Most Marcónak sem sikerült visszatartani.
– Azt csinálsz, Ulvar, amit akarsz – sóhajtott fel Malin. – Tudod, hol a kulcs.
Egyébként köszönöm, hogy olyan… kedves voltál az utazás alatt.
Ulvar arca elfintorodott. Még hogy kedves!
Vonatra ült. Christianiától egészen Drammenig húzódott az új vasútvonal,
mely rettenetesen vonzotta az Ulvar korabeli fiúkat. Persze senkinek nem árulta
el, hogy mit tervez. Félt, hogy akkor nem egyeznének bele, hogy elmenjen.
Amikor családjával utazott, senkinek sem tűnt fel, hiszen lóval és kocsival
utaztak. Most viszont egyedül utazott, nyilvános közlekedési eszközön.
Ulvart persze nem különösebben érdekelte, mekkora feltűnést kelt
megjelenésével. Büszke volt külsejére.
Csodálatos volt vonattal utazni! Az utolsó kocsi platóján állt, és nézte, mint
tűnnek el a sínek a vonat mögött. Részegítő érzés volt. Bozontos hajába minden
oldalról szél túrt. Az sem érdekelte, hogy arca kormos lesz a vonat füstjétől. Már
majdnem tizennyolc éves volt, és tudta, hogy közel jár a családi titok
megfejtéséhez.
Amikor a kalauz a jegyét kérte, egyszerűen fogta és áthajította a korláton.
Esze ágában sem volt jegyet venni. Amikor keresztülment az egyik kocsin, az
emberek riadtan húzódtak össze üléseiken az alvilági alak láttán.
Nem volt már messze otthonától, úgyhogy egyszerűen leugrott a vonatról.
A kalauz túlélte az esést, de csak annyit tudott elmondani, hogy ezer kisördög
támadt rá, és azok dobták ki a kocsiból. Egyébként is annyira megijedt attól a
szörnyű alaktól, hogy alig merte elkérni a jegyét. Ahogy végignézett bekötözött
testén, csendesen hozzáfűzte:
– Talán jobb lett volna, ha nem is kérem tőle.
Mivel a vonaton senki nem ismerte Ulvart, aki egyébként minden nyom
nélkül tűnt el, az utasok is a kalauz véleményét támasztották alá. El sem tudták
képzelni, ki lehetett az az alak. Az ügyet ezzel diszkréten le is zárták.
ULVAR A HÁRSFALIGETI HÁZ pincéjében üldögélt. Ölében a könyvek. Még
nem ért a családi történet végére, ám fontos ponthoz érkezett.
Hohó! Hát ettől féltek ennyire! Nem akarták, hogy az erős és vakmerő Ulvar
megtudja!
Hónapokon, sőt éveken keresztül olvasta a könyveket, és dühöngött, ha
valamilyen oknál fogva nem tudott lemenni a pincébe, mert a hársfaligeti ház
hátsó fertálya sem volt mindig mentes a kíváncsi tekintetektől. Arról nem is
beszélve, milyen nehéz volt fölosonni Viljarék hálószobájába és kicserélni a
könyveket. Olvasás közben néha elszorult a torka attól, hogy mi mindent akartak
eltitkolni előle. Kikerekedett a szeme, amikor Gonosz Tengelről olvasott, a
kincsről, melynek rejtekhelye még mindig nem derült ki a számára, és a
nevetséges harcról, melyet az átoksújtottak vívtak gonosz ősükkel. Nem értette,
miért volt erre szükség.
Minden elképzelését felülmúlta az a rész, melyhez éppen ekkor ért.
A Jéghegyek Népének egyetlen átokverte tagja se érintsen meg soha furulyát.
Lehetőleg senki ne tegye, aki e nemzetségből származik, de különösen az
átoksújtottak ne. Mert létezik egy varázsfurulya, mely különös hangjával
előcsalogathatja rejtekéből a Gonoszt. Akkor Gonosz Tengel felébred álmából,
és átveszi a hatalmat a világ felett. Márpedig ez világunk végét jelenti!
A könyv becsukódott.
– Most már legalább tudom – dünnyögte keserűen. – Gonosz Tengel! Végre
igazi rokonra leltem.
Összerezzent. Mi ez a hang? Vagy csupán egy sejtelem? Mintha morajlást
hallana a föld mélyéről. Nem képzelődött. Kívülről érkezett a hang. Nem tudta
volna pontosan megmondani, honnan, de valahonnan kibírhatatlanul magas,
panaszos hang hallatszott. Mintha visszhangozna a szélben.
Ulvar arca lángolt.
Végül büszkeség töltötte el. Hiszen őse őt választotta ki arra a nagy feladatra,
hogy megszabadítsa.
Felugrott. Az imént még a könyvről is megfeledkezett. Később azonban
magához tért, és sikerült a helyére csempésznie. A többivel még várhat. A
lényeget megtudta.
Amíg hazafelé rohant, csak úgy cikáztak agyában a gondolatok.
Furulya, varázserejű furulya. Hol fogja megtalálni? És miért varázserejű?
Hogy lehet egy furulyának varázsereje?
A furulyákról úgy általában keveset tudott. A családban ezért nem beszéltek
hát soha erről a hangszerről! Miatta!
Be akarták csapni! De megbánják még, hogy így bántak vele!
Gonosz Tengel és én erősek vagyunk! És én vagyok az ő kiválasztottja!
11. fejezet

GONOSZ TENGEL végre megtalálta, hogy kit használhat!

Ulvar aznap éjjel szörnyű álmot látott. Utálatos mocsár közepén találta magát.
Undorító massza tapadt testére, és miközben kezével próbálta magát
kiszabadítani belőle, ujjáról hosszú, nyúlós szálak lógtak alá.
Kétségbeesetten felkiáltott, mert hirtelen ijesztő külsejű alak bukkant fel a
közelében. Mozgását nem korlátozta a mocsár, hátulról közeledett Ulvar felé.
Ulvar hiába próbált menekülni, a mocsár fogva tartotta, szíve olyan hevesen
dobogott, hogy úgy érezte, bármelyik pillanatban szétpattanhat…
– Ulvar! Ulvar!
Valaki megrázta.
Felnézett és megpillantotta bátyja nyugodt arcát.
– Miért kiabáltál olyan kétségbeesetten?
Igazságtalanul rámordult Marcóra.
– Semmi közöd hozzá – mondta. Arca verejtékezett, ágyneműje is vízben
úszott.
– Csak szeretnélek megnyugtatni, ha lidérces álmod volt.
Ulvar ösztönösen megérezte, ki volt az, aki így ráijeszthetett. Gonosz Tengel!
Lehet, hogy valami fontosat akart mondani neki, és erre ez az idétlen Marco
felébreszti…
Ezek szerint Gonosz Tengel kedveli, sőt kiválasztotta, hogy nagy dolgokat
hajtson végre. Egyvalamiben teljesen bizonyos volt: őse félelmetes szövetséges,
valódi szörnyeteg. Ulvar hátán végigfutott a hideg.
ATTÓL AZ ÉJSZAKÁTÓL FOGVA Ulvar megváltozott.
Előtte sem volt veszélytelen, de fenyegetőzéseit többnyire nem váltotta be.
Attól kezdve azonban semmire és senkire nem volt tekintettel. Tudta, hogy
nem hívhatja segítségül a szürkéket, hiszen Heike és Vinga nem jegyezte le a
varázsformulát. A kincset sem szerezheti meg, mert Viljar gondosan elrejtette
valahová. Később megtudta, hogy a családi kincset egy christianiai bank széfje
őrzi. Azt is megtudta, hogy a bankot arra utasították, hogy soha ne adják ki a
kincset olyan családtagnak, akinek Ulvarhoz hasonló a külseje.
Ulvar gyakran hallgatózott. Hihetetlenül sok fontos dolog jutott így a
tudomására. De most már csak félelmetes urát akarta szolgálni.
Elnézte a fák vastag kérgét. Tudta, hogy lehet furulyát faragni belőle, de
milyen hangja lehet az ilyen furulyának?
Viljar egyik nap azzal állított be hozzájuk, hogy Ulvar segíthetne neki az
erdei tónál begyűjteni a halászszerszámokat. Ulvar szerette volna a pokolba
küldeni Viljart, de rájött, hogy kint a tavon legalább nyugodtan gondolkodhat.
A földeket kásás hó borította. Ulvar mélyen belesüppedt, amikor a tó felé
tartott. Nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül gyűjti be a hálókat. A fogást
pedig mindig megosztották Hársfaliget és Malin családja között. Marco nem volt
otthon. Magasabb iskolába járt már, és korán reggel el kellett mennie hazulról.
A tó csendes volt és elhagyatott. Lehet, hogy a többi halász már rég kint járt,
de az is lehet, hogy csak később jönnek majd ki.
Aznap szürke volt minden. A felhők valósággal rátelepedtek a vidékre.
Idegesen nézett körül. Kiszedte az utolsó hálót, és az evezőrúddal arrébb lökte
magát.
Honnan jön ez a riasztó, sötét köd, mely a part teljes hosszában szétterült már,
és lassan a tó közepe felé kúszik.
Hirtelen az a benyomása támadt, mintha nem egyedül ülne a csónakban, ám a
vélt idegent sötét pára vette körül, és alakjának csak a körvonalai látszódtak.
Névtelenül lopakodott be a lelkébe. Ulvar azonban tudta már, hogy ki ő.
Gonosz Tengel nem testi valójában, csak a gondolat erejével volt jelen.
Ulvar igyekezett uralkodni magán. Már majdnem kiugrott a csónakból, hogy
úszva érje el a partot. Remegett, hányingere volt, és félelmében bepisilt.
Torkából jajveszékelés tört fel, melynek nem tudott gátat vetni.
A szörnyalaknak iszonyatos szaga volt. Érezte, hogy a betolakodó akarata
uralma alá vonja agyát. Egyetlen hang sem hallatszott saját nyöszörgésén,
sóhajtásain kívül, mégis érzékelte, hogy parancsot kap, nem szavakkal, csupán
gondolatokon keresztül.
“A tanítványom vagy, az inasom, a rabszolgám! Engedelmesen végre kell
hajtanod minden parancsomat.”
– I… i… igen – dadogta Ulvar, miközben fogai összekoccantak.
“A furulyámat tönkretették ellenségeim, azután, hogy egy másik tanítványom
kezébe került.”
Shira, jutott eszébe Ulvarnak. Majd rájött, hogy Tula volt az a bizonyos
tanítvány, de ő hátat fordított ősapjának…
Ulvar nem lesz hűtlen hozzá.
Gonosz Tengel azt is tudomására hozta, hogy képes ellenőrizni minden
gondolatát, majd így folytatta:
“Van némi esélyed, bár nagyon kicsi. Él a városban egy asszony, akinek van
egy régi furulyája. Az a nő nem tudja, mi van a birtokában. Az a dolgod, hogy
megszerezd tőle. Egyelőre legyen elég annyi, hogy újabb utasításaimat akkor
kapod meg, ha már nálad van a furulya.”
És hogy találom meg azt a nőt?, gondolta Ulvar, mire Gonosz Tengel a
következőképpen felelt:
“Majd én mutatom neked az utat.” A tóról felszállt a köd, senki nem ült már
vele szemben.
Ulvar érezte, hogy pillanatokon belül el fog ájulni, ezért gyorsan lefeküdt a
csónak fenekére, nehogy beessen a vízbe.
Nem akarok részt venni ebben. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt végleg
elsötétült volna előtte minden. Nem merem! Nem merem! Borzalmas!
AMIKOR ELHALVÁNYULT a találkozás emléke, Ulvar nevetve gondolt arra,
milyen rettenetesen megijedt. Természetesen segít Gonosz Tengelnek,
mesterének, vezércsillagának!
Micsoda megtiszteltetés! Majd meglátja, hogy rá, Félelmetes Ulvarra mindig
számíthat! Nem árulja el úgy, mint Tula!
Tengel ismét kapcsolatba lépett vele, és álmában tudomására hozta, hogy be
kell mennie a fővárosba. Majd ő irányítja a lépteit, nem kell keresgélnie.
Találkoznia kell egy asszonnyal, és gondoskodnia arról, hogy az meghívja a
házába.
Pár nap múlva alkalma nyílt arra, hogy minden feltűnés nélkül beutazzon
Christianiába és ott éjszakázzon, ha feltétlenül szükséges. A többiek ugyanis
látogatóba utaztak egész hétvégére, Ulvart pedig képtelenek voltak rávenni,
hogy velük tartson; betegnek tettette magát.
Télen mindig gyorsan besötétedett. Ulvar Christiania főutcáján őgyelgett.
Szabadnak érezte magát. A sötét jótékonyan eltakarta riasztó alakját a kíváncsi
pillantások elől. Bőrkabátjának gallérját felhajtotta, mint mások is a hideg
estéken. Alacsony termetű volt, lába görbe, de egyébként nem volt rajta semmi
feltűnő.
Elég sok pénzt hozott magával, mert sejtette, hogy szüksége lehet még rá.
Nem az összes volt az övé, de azzal vigasztalta magát, hogy a zsugori Per igazán
kölcsönözhet valamennyit fogadott fiának.
Ösztönösen befordult egy mellékutcába, majd tovább a piactér felé. Ulvar
nem ismerte Christianiát, de azt könnyen megállapíthatta, hogy nem az előkelő
városrészben járkál. A házak alacsonyak voltak és nyomorúságosak. Kikerült
néhány utcán heverő részeget. Ezek megfagynak még ma éjjel, állapította meg
magában. Egyáltalán nem sajnálta őket, úgy érezte, hogy megérdemlik.
Érezte, hogy már majdnem célhoz ért. Testében ott vibrált Gonosz Tengel
nyugtalansága. Ulvar körülnézett. Hideg este volt, mégis sokan jártak az utcán.
A piac bezárt, már csak egy-két árus szöszmötölt a pultjánál.
Talán az az asszony lesz, akihez őse vezérelte? Ott távolabb a járdánál?
Hiszen az a nő prostituált! Pedig érzései feléje vezérelték. Mit mondjon neki?
Arcát forróság öntötte el. Titokban figyelni kezdte az asszonyt.
 Nem túl fiatal, de van benne valami hanyag elegancia. Érett asszony, hajában
magasan ülő tollas fejdísszel és ripsz-szalagokkal, hullámzó keblekkel, fűzőbe
szorított testtel.
Nem csúnya. Az egyik utcai lámpa alatt állt, így Ulvar pontosan láthatta,
hogyan hullanak homlokába gesztenyeszínű fürtjei. Szeme feketén csillogott.
Arca erősen festett, de mégis jellegzetes.
Ulvar izgatott lett. Hát hogyne! Az utóbbi időben állandóan a Jéghegyek
Népének könyveivel volt elfoglalva, és közben észre sem vette, hogy
fiatalemberré serdült. Egy igazi nő?
Az asszony elég izgató jelenség, neki pénze is van, ura és parancsolója is így
akarja. Odalépett az asszonyhoz, köszönt neki.
A nő feléje fordult. Meglepettnek tűnt. Talán a fiú rekedt hangja miatt. Ulvar
alakja árnyékban volt. Az asszony csak annyit látott belőle, hogy jólöltözött,
gazdag, hiszen pénzét meg-megcsörrentette zsebében, de kicsit talán túl fiatal.
– Mit akarsz, te kis zöldfülű? – tréfálkozott vele.
– Már húszéves vagyok – hazudott Ulvar. – Szerettem volna felajánlani, hogy
hazakísérem.
Mintha valaki más beszélt volna rajta keresztül.
– Udvarias vagy, fiú, de az udvariasságod pénzbe kerülhet.
– Mennyibe?
Az asszony nevetséges összeget nevezett meg. Az utóbbi néhány évben
alighanem leszállította az árait.
– Megkapja a dupláját is, ha beenged a házába – lovagiaskodott Ulvar.
– Miért vagy ennyire bőkezű?
Ulvar nem volt elég óvatos, belépett a lámpa fénykörébe. Az asszony
felkiáltott.
– Fúj! Téged akkor sem engednélek be, ha a világ minden kincsét elhoznád
nekem!
– Nem beszélnél így, ha tudnád, hogy mivel rukkolok majd elő!
A nő idegesen felnevetett.
– Kicsi vagy te ahhoz, hogy bármilyen mutogatnivalód legyen!
Ulvar nem tétovázott, félrehúzta a kabátját.
– Uram segíts! Micsoda szerszám! – mondta zavartan a nő, de látszott, hogy
tetszik neki. – És máris tettrekészen! Gyere, mire várjunk még?
Megfogta a fiú karját és együtt botorkáltak tovább.
– Miért ilyen riasztó a külsőd, te fiú? – kérdezte az utcalány, és kezével
végigsimította a fiút elölről, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban ott
van az, amit látott.
– Nem tudom. Én már hozzászoktam ahhoz, hogy így nézek ki. Egyébként
néha még hasznosnak is bizonyul.
A nő megborzongott. Mostanában mindig nehezen talált magának valakit. Ez
a fiú megfelelne, csak ne lenne ilyen rettenetesen csúnya!
Most várakozással nézett az esemény elé, pedig máskor teljesen közömbösen
érintette.
Bementek egy szegényes külsejű házba. Az asszony kinyitotta az ajtót, majd
felvezette Ulvart egy keskeny lépcsőn. Az előszobának káposztaleves szaga volt,
a szobát olcsó parfüm illata töltötte be.
A nő meggyújtotta a petróleumlámpát. Ulvar szeme előtt selyemmel, plüssel
és keleti szőnyegekkel borított szoba képe bontakozott ki. Az ágyat, melyet
heverőként is használt, durva ágyterítő takarta.
– Kellemes? Ugye? – mondta az asszony és hátravetette a fejét. Közben
kihúzta kalapjából a tűket, és gondosan feltette a kalaptartóra.
Ulvar levette a kabátját. Az asszony is vetkőzni kezdett. Hátat fordított
Ulvarnak, hogy az segítsen kioldani a fűzőjét.
Az ördögbe is! Most majd megtudod, hogy milyen egy igazi férfi! Te leszel
az első nő Ulvar Lind életében, de megemlegeted még ezt a találkozást! Vén
szajha, most emberedre találtál!
Az asszony lejjebb csavarta a lámpát és Ulvar felé fordult. Lassú,
szeretetteljes mozdulatokkal vetkőztetni kezdte. Ulvar nem sejtette, hogy az
asszony gyakorlatból teszi mindezt, borzasztóan izgatott volt. Amikor elkészült,
lefeküdt az ágyra. Teste fehéren világított a félhomályban.
Ulvar vadul rávetette magát, hogy a nő hirtelen alig kapott levegőt, de
nyögdécselése arra utalt, hogy nem kellemetlen neki. Csodálatos volt asszonyi
ölben pihenni. Megrészegült testét kiragadta a mindennapok komorságából. Az
asszony kiabált az élvezettől, amit évek óta egyetlen férfi sem bírt nyújtani neki.
Félelmetes, perverz örömet érzett az ördögi ifjú karjaiban.
Ulvar, miután végzett, a saját bársonyövével fojtotta meg az asszonyt.
Átkutatta a szobát.
Gonosz Tengel szelleme ezzel magára hagyta. Érezte, hogy hirtelen megint
szabadon mozog. Valójában már akkor elhagyta őse ereje, amikor átlépte az
asszony házának küszöbét. Ulvar ismerte feladatát, további útmutatásra nem volt
szüksége.
Nem zavarta az asszony meztelen hullája. Módszeresen átkutatta a szobát a
furulya után. Az asszony nem lehetett túlságosan tiszta, mert a színes felszín alól
koszos alsóneműk, újságok és mindenütt vastag porréteg került elő. Az
asszonyra pillantva furcsa dologra lett figyelmes. A nő testét itt-ott visszataszító
sebek borították. A fiú legyintett, most nem volt ideje arra, hogy ezzel
foglalkozzon.
 Tekintete megakadt egy jókora ruhásszekrényen. Belülről már korábban
átkutatta, most inkább a szekrény tetején levő valamilyen húros hangszer és egy
harmonika vonta magára a figyelmét. Nem tudta volna megmondani, miért, de
biztos volt abban, hogy a kérdéses furulyának is ott kell lennie. Máshol nem is
lehetett volna, hiszen mindent alaposan átkutatott.
A hangszereket borító vastag porrétegből arra következtetett, hogy már évek
óta nem használta senki egyiket sem. Bizonyára örökölte, gondolta magában.
A diadal e mámoros pillanatában, amikor már olyan közel volt a sikerhez, egy
férfi jelent meg az ajtónyílásban.
Ulvar megdermedt. A férfi az ágyon heverő asszony testét bámulta.
– Agda? – kérdezte félénken. – Agda… Ulvar felé fordult.
– Ki vagy te, pokolfajzat, hogy…
A fiú nem várta meg a mondat végét. Csak egy dolog járt a fejében, a furulya.
Anélkül nem mehet el. Keresztülfutott a szobán, felborítva néhány székét,
felugrott és belekapaszkodott a szekrény szélébe. Ujjai valami hosszú, keskeny,
fából készült hangszert érintettek…
A férfi is magához tért. Üvöltve a szekrényen lógó Ulvarba kapaszkodott.
– Átkozott gyilkos! – kiáltotta.
Ulvar is felordított, de ő csalódottságában, mert a furulya lassan kicsúszott
ujjai közül, és a szekrény mögé esett. A férfinak végre sikerült leráncigálnia
Ulvart, és segítség után kiáltozott.
A házat hirtelen emberek árasztották el. Ulvar kapálózott, karmolt és
beleharapott az őt fogva tartó férfiba. Végül kést rántott és hadonászni kezdett
vele, de úgy tűnt, nem birkózik meg a túlerővel.
– Micsoda kis ördög – mondta az egyik. – Hogy kerülhetett ide?
Ulvar felkiáltott.
– Parancsolom, hogy nyeljen el benneteket a pokol!
Szegény Ulvar, azt hitte, hogy ő is képes arra, amire Ulvhedin.
Ulvar átkainak azonban nem lett semmi eredménye. A sikertelenségtől
megalázva küzdött tovább, akár egy alvilági démon, de támadói lecipelték az
utcára.
Miért nem tanított meg valaki néhány varázslatra? Meg kellett volna kapnom
a kincset! Akkor most porrá változtattam volna ezt sok hitvány alakot! Ahogy
Tulának is sikerült végeznie azzal a gonosz asszonnyal.
Ulvar nem tudhatta, hogy Tulának az őt követő négy démon sietett akkor a
segítségére. Sem ő, sem a nemzetségből senki más nem tudott volna senkit porrá
varázsolni.
Ulvar tisztában volt számos képességével, de most egyik sem segíthetett rajta.
Talán azért, mert megijedt, és nem tudta, mitévő legyen.
 Megalázó pillanat volt ez a legyőzhetetlen boszorkánymester számára.
Így azután úgy viselkedett, mint egy csapdába került vadállat. Az emberek
még uszítottak is ellene.
– Szúrd csak le! – kiabálta egyikük, majd lekevert neki egyet. Ulvar attól félt,
hogy agyonverik.
– Hisz ez maga az ördög! – kiabálta hisztérikusan egy asszony. – Végezzetek
vele!
Szerencsére a közelben felbukkant egy rendőr.
– Fejezzétek be! Azonnal! Mi történt?
Az emberek egymás szavába vágva kiabáltak, a rendőr pedig igyekezett
nyugalomra inteni őket.
Ulvarnak sikerült kiszabadulni az erős karok szorításából.
– Mivel Norvégiában jelenleg nincs halálbüntetés, meg kell hogy elégedjetek
az életfogytiglani börtönnel. Az sem megvetendő!
Ulvar ott állt tehetetlenül az ellenséges emberek gyűrűjében.
“Gonosz Tengel! Gyere, segíts rajtam!”, gondolta már az őrület határán.
A titokzatos ős azonban hallgatott. Ulvar a rendőr felé rúgott, mire az egy
erőteljes mozdulattal leütötte.
Abban a pillanatban, amikor Ulvar elvesztette eszméletét, hatalmas
lángnyelvek csaptak fel a ház felől és elviselhetetlen meleget árasztottak.
– Uram Jézus! Agda háza lángokban áll!!
– Felborulhatott a petróleumlámpa abban a nagy dulakodásban – igyekezett
rögtön magyarázatot találni valaki.
A furulya!, akarta kiáltani Ulvar, mielőtt minden elsötétült előtte.
Nem csoda, hogy Gonosz Tengel hallgatott. Az értékes furulya örökre
odaveszett. Semmi szükség nem volt már Ulvarra.
12. fejezet

HENNING AZ ÚT SZÉLÉN ÜLT, közvetlenül a hídnál, és a lányát figyelte.

Benedikte Malin fiával, Christofferrel együtt ágacskákat dobált a folyóba a híd
egyik oldaláról, majd a két játszópajtás a másik oldalra futott megnézni, sikerült-
e átvinnie őket a tavaszi áradásban megduzzadt vízfolyásnak a híd alatti szűk
örvényen. Emberemlékezet óta gyermekek ezrei szórakoznak ilyesmivel.
Henning gyengéden fájdalmas arckifejezéssel nézett a lányára. A most
tizenegy esztendős Benediktét hozzátartozóin kívül aligha mondta volna bárki is
szépnek. Olyan magasra nőtt, mintha már tizennégy éves lenne, ehhez szögletes
és széles testalkat járult, mély hangjától pedig zengett az egész ház. Feketés,
csúnya árnyalatú haja, és lapát nagyságú keze-lába volt. Arcán a Jéghegyek
Népe átokverte sarjainak jellegzetes jegyei: széles pofacsont, sárgásan izzó,
ferde szem, klasszikusnak egyáltalán nem nevezhető orr, vastag száj.
Ám akár neveltetése tette, akár a jólelkű Henning öröksége, Benedikte meleg
barátsággal mosolygott környezetére. Darabos mozgása leginkább kiskutyáéra
emlékeztetett. Noha tudott makacskodni és olykor nehezen lehetett bánni vele,
úgy tűnt, mintha ettől ő maga szenvedne leginkább.
A gyermekek néhány pillangó után futottak. Henning hagyta, hadd menjenek
csak, úgyis hamar visszajönnek. Hosszú ideje nem kellett a környéken
felbukkanó farkasoktól félniük. Ulvarral együtt a fenevadak is eltűntek a
vidékről.
Öt év telt el azóta, hogy Ulvart oly váratlanul lecsukták egy christianiai nő
meggyilkolásáért. Természetesen valamennyien megpróbálták elérni a
kiszabadítását, de csakhamar belátták, milyen reménytelen feladatra
vállalkoztak. Hiszen valóban elkövette, amivel vádolták, gaztettéért pedig
bűnhődnie kellett. Sem a bíróság, sem a közvélemény nem talált enyhítő
körülményt
Ám hamarosan kiderült róla, hogy nem börtönbe, hanem a közveszélyes
elmebetegek intézetébe való. Ulvart átszállították a tébolydába, azóta is ott
senyvedett.
Hozzátartozói felkeresték ugyan, de Ulvar nem értékelte túl nagyra
látogatásaikat. Csupán a rácsot rázva könyörgött nekik, illetve fenyegetőzött, ha
nem érik el kiszabadulását. Ugyan mit tehettek volna? Henning tudta, mennyire
gyötri Marcót fivére sorsa. A nagyszerű fiatalember zárkózottá és tépelődővé
vált. Ismételten kérlelte Viljart, Henninget, Malint és Pert, segítsenek kihozni
Ulvart az elmegyógyintézetből. Ők pedig többször nyújtottak be kegyelmi
kérvényt – mindhiába.
Az igazat megvallva Henning számára nem kis biztonságérzetet jelentett,
hogy Ulvart odabent tartották – noha személyesen mélységes részvétet érzett a
fiú iránt. Hiszen jól ismerte, milyen átok sújtja a Jéghegyek Népét. Henning
tudta, miféle sorsra született Ulvar.
Éppenséggel ez sem könnyítette meg a dolgot.
A gyermekek egy fiatal nő kíséretében tértek vissza. Henning szívét
elárasztotta az öröm.
Agnete csatlakozott hozzájuk, az új pap leánya. Szelíd és barátságos
természetű nő volt, Anneli szöges ellentéte. Henning már régóta szerette volna
megkérni a kezét, de nem mert előhozakodni vele. Hiszen egy átoksújtotta
gyermek apja volt, ilyen terhet pedig nem akárki vett volna magára.
Pedig Agnete minden jel szerint erősen kötődött Benediktéhez. Olyan
kedvesen és megértően viselkedett a kislánnyal, hogy Henning szívét
mindannyiszor melegség töltötte el. A papkisasszony odaadása minden jel
szerint viszonzásra talált. Benedikte rögtön felragyogott, mihelyt meglátta
Agnetét. Hosszasan sugdolózott és nevetgélt a fiatal nő társaságában, Agnete
pedig gyakran látogatta meg kis barátnőjét, azon kívül is, hogy hetente néhány
alkalommal Benediktét és Christoffert tanította.
Henning egyetlen pillanatra sem merte elképzelni, hogy Agnete talán őiránta
tanúsít érdeklődést. Pedig így állt a helyzet, legalábbis részben, mert a fiatal nő
az apát és leányát egyaránt megkedvelte.
A férfi azonban sohasem mutatta ki Agnete iránti érdeklődését.
Az ilyesmi elbátortalaníthatja a nőket, bizonyos esetekben veszélyes lehet.
Ami Agnetét illeti, katasztrofális eredménnyel járt.
Henning felállt és legszebb mosolyával köszöntötte Agnetét, akit a férfi
arckifejezése szabályosan szíven ütött.
– Túl kedves vagy a gyerekekhez – mondta gyámoltalanul, ugyanis sohasem
tanulta meg, miképpen kell hölgyekkel társalogni. Anneli, a felesége e
szempontból nem volt segítségére, mert visszájukra fordította a szavait és
kigúnyolta parasztos viselkedéséért.
– Nem vagyok kedves, úgy gondolom, megörvendeztet a társaságuk –
mosolygott reá kissé bizonytalanul Agnete. Nehéz volt szeretnie Henninget,
amikor nem tudta, hányadán is áll vele.
Vasárnap volt, az istentisztelet véget ért, mindenki hazafelé tartott a
templomból. Henning a gyermekeknél maradt, mert Benediktének némi
nehézséget jelentett az istentiszteleten való részvétel. A kilencéves Christoffer
pedig engedetlenül viselkedett aznap reggel, így büntetésből nem mehetett el a
templomba. A kisfiú azonnal eltökélte, hogy ezentúl minden vasárnap
engedetlen lesz.
Henning lopva Agnetére tekintett, miközben a papkisasszony a társaságától
fellelkesült gyermekekkel csevegett. A maga módján rendkívül vonzó nő volt.
Milyen melegség árad a szeméből… és milyen gyengéd, finom a mosolya. Kissé
ódivatú ruhákat visel – hiszen pap leánya – a keze pedig olyan beszédes, oly
szeretetteljesen és óvatosan tudja Benedikte bozontos fejére tenni. Sötétszőke haj
övezte keskeny, finom metszésű arcához hasonlóan meglehetősen vékony a
testalkata. Törékeny termete felkeltette Henning védelmező ösztönét.
Ekkor megjelent Malin és Per, utánuk pedig kisvártatva Viljar és Belinda is.
A verőfényes nyári napon mindnyájan megálltak egy kis csevegésre. Malin
meghívta magukhoz templom utáni kávézásra Agnetét. A paplány gyors, kérdő
pillantást vetett Henning felé. Malin azonnal észrevette, mi a helyzet.
– A meghívás természetesen nektek, hársfaligetieknek is szól – mondta
gyorsan. – Ezen a héten rajtunk a sor.
Hirtelen Marco bukkant fel. Futva igyekezett feléjük. Már messziről láthatták,
milyen rémült az arckifejezése.
Agnete különös meghasonlást érzett, ha megpillantotta Marcót. Szíve
mélyéből szerette volna, ha odaadó jóbarátok lehetnének, de sohasem bírta volna
elviselni az iránta érzett szerelem terhét. Szinte kétségbeesetten dacolt ilyen
irányú érzéseivel. Marco gyönyörű arca mindenki pillantását vonzotta, látványa
pedig fájdalommal is járhatott. Valamilyen módon kívülállt a világi és
hétköznapi dolgokon. A szerencsétlen átlagemberek számára túl sokat jelentett
volna elfogadni Marco lényét.
Agnete gyorsan megint Henningre tekintett. Ekkor jött rá, hogy Marco
látványa annyira elkápráztatta a szemét, hogy alig tudta kivenni Henning
körvonalait.
– Ulvar kiszabadult – lihegte feldúltan Marco, amikor odaért hozzájuk.
– Micsoda? – kérdezte Malin. – Megszökött?
– Nem. Elengedték.
– Elengedték? – mondta elképedve Viljar. – Csak nem!
Marco lesütötte a szemét.
– Biztosan beteg. Nem akarták… tovább ott tartani.
– Nem akartak egy beteg embert kórházban tartani? – csattant fel Malin. –
Hát hol a helye, ha nem ott?
– Nem tudom – válaszolta kimerült hangon Marco. – De bizonyára
számíthatunk rá, hogy idejön.
– Nyilván felbukkan majd a környéken – bólintott Henning. – Mi pedig
szívélyesen fogadjuk.
– Másokhoz is eljut a szabadulás híre? – kérdezte elgondolkozva Malin.
 – Alighanem.
– Akkor kénytelenek leszünk elrejteni. A helybeliek sohasem egyeznének
bele, hogy itt lakjon.
– És miért nem? – csattant fel Agnete. – Nincs ugyanannyi joga az élethez,
mint másoknak? Csak nem kitaszított?
– De még mennyire az – válaszolta Henning.
Agnete jámbor lénye felfortyant.
– Hol marad az emberiesség? Ez nem járja!
– Nálatok meg a Hársfaligetben egyaránt keresni fogják, Malin – tűnődött
Belinda. – Tehát egyikünk házában sem maradhat. Olyan helyet kell találnunk
neki, ahol békén hagyják. Hiszen tudhatjátok, mennyire rettegnek tőle a
helybeliek.
Marcót szorongás fogta el. Hozzátartozói jószándékú szavakkal vigasztalták:
nem engedik meg, hogy ikertestvére szenvedjen.
Azután mindannyian Malin és Per háza felé indultak. Henning öntudatlanul is
úgy intézte, hogy Agnete mellé kerüljön. A férfi örült annak, ha maga mellett
tudhatta a papkisasszonyt. Jelenléte nyugalommal töltötte el. Az ekkor
harminchárom éves Henning tudta, hogy Agnete nagyjából egyidős vele, sőt
egy-két évvel talán idősebb is nála. A családjában uralkodó szigor miatt nem
ment férjhez. Ő volt a legfiatalabb gyermek, és szülei mindannyiszor megálljt
parancsoltak, ha udvarló bukkant fel a láthatáron. “Nem mehetsz férjhez” –
mondogatták neki. “Mi lesz belőlünk, ha magunkra hagysz, ilyet nem tehetsz
velünk!”
Henning mérhetetlenül önzőnek találta a tiszteletesék viselkedését. Nem
gondolnak arra, hogy tönkreteszik leányuk életét? Pedig Agnetének csak egy
élete van!
Ha ő, Henning, megfelelne Agnetének, bizony gondoskodna róla, hogy
kikerüljön szülei gyámkodása alól, ő azután nem adná meg magát!
Ám még nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy megkérdezze Agnetét,
akar-e a felesége lenni. A derék Henningnek nem volt ennyi önbizalma, miután
első feleségétől, Annelitől csak megaláztatásban részesült.
A KIS BENEDIKTE estefelé bement apja szobájába. Lógó orral állt, kezében
néhány félig elhervadt vadvirágot tartva.
– Ugyan mi a baj? – kérdezte barátságosan Henning.
A leányka csúnya, rekedt hangján így válaszolt:
– Az erdő szélén virágokat szedtem nagymamának. De hirtelen egy hatalmas
kutya jött ki a fák közül, és olyan rútul morgott rám.
Henning érezte, amint ösztönösen kiegyenesedik a háta, és görcsösen
összeszorul a keze.
 – Nagy kutya? Farkashoz hasonló?
– Mint Piroska és a farkas meséjében? Igen, ez nekem is rögtön eszembe
jutott. Borzasztóan nagy volt.
Henning nyelt egyet.
– Jól tetted, hogy hazasiettél – mondta a tőle telhető legnagyobb
nyugalommal. – Most pedig gyere, ülj le, mindjárt kapsz vacsorát!
Ulvar tehát erre jár – gondolta. – Figyelmeztetnem kell a többieket.
ULVAR EGYENESEN a temető felé tartott. Elszánt, komor arcán gyűlölet ült
ki. Öt évig senyvedett! Öt évig kellett viselnie a megaláztatást olyan emberi
férgek között, akik a törvény engedélyével parancsolhattak neki, tarthatták
bezárva, űzhettek gúnyt belőle!
Aljas férgek! Folyton ezek a nyomorultak keresztezik az útját!
Öt évvel ezelőtt meghiúsították a furulya megszerzését, ezért Gonosz Tengel
elfordult tőle.
Leginkább ez a gondolat, ez az emlék bántotta. Értetlenséggel vegyes féktelen
düh emésztette. Képtelen volt túltenni magát a történteken.
– Meglátod, Gonosz Tengel – suttogta a foga között. – Bennem megbízhatsz,
mert még nem mondtam ki az utolsó szót. Most őseimhez megyek. Kell, hogy
legyen, aki segíteni tud…
Ekkor már több napja járt-kelt szabadon. Módszeresen hajtotta végre
fogságban kiötölt bosszútervét.
Első dolga volt, hogy felkeresse azt a christianiai utcát, amelyben Agda, a
szajha lakott. A ház feketéllő romjai még mindig ott álltak, az elszenvedett
szörnyű veszteségre, a lángok martalékává lett furulyára emlékeztetve Ulvart. A
tébolydából elbocsátott gonosztevő végtelen türelemmel várakozott a
nyomornegyed sötét zugaiban, amíg meg nem pillantotta azt a férfit, aki akkor,
öt éve hirtelen belépett a ringyó szobájába.
Őt az Aker-folyóba fojtotta. Addig tartotta fejét a víz alá, amíg el nem
ernyedt.
Utána megtalált néhányat a helybeliek közül, akik annak idején lefogták az
utcán. A szerencsétleneket egytől-egyig hátba szúrta. Ugyanez a sors érte az
egyik rendőrbiztost is. A másik nem került a szeme elé, neki pedig nem volt
ideje a további kutatáshoz. A holttesteket szeméttartályokban rejtette el. Utána
szülőfaluja felé indult. Fanatikus elszántságában sem éhséget, sem fáradságot
sem érzett. Hihetetlen akaraterővel haladt előre. A temető…
Először oda akart menni.
Igyekezett emlékezetébe idézni, mit mondott Malin, amikor utánuk
kémkedett. Arról, hol nyugszanak a Jéghegyek Népének átoksújtotta tagjai. Most
persze már tudott olvasni, így nem kellett emlékezőtehetségét segítségül hívnia.
 Csaknem besötétedett, már csak nyugaton sárgállott az ég alja. A sírkövek
hosszú, elmosódott árnyakat vetettek a temető szentelt földjére. A szürkületben
alig látszott, milyen a vázákba tett virágok színe.
Ulvar azonban aligha ügyelt a virágokra. Az ilyesmi iránt sohasem volt
érzéke.
A temető falára guggolt, tekintetét arra irányította, ahol nemzetsége tagjainak
nyughelyei sorakoztak.
– Ti, a Jéghegyek Népe átokverte sarjai – mormogta. – Gyertek elő és
segítsetek a veletek rokon léleknek, hogy kiszabadíthassuk hatalmas ősatyánkat!
Tudjátok, hogy engem választottak ki e dicső küldetésre. Csak a hétköznapi
halandók ostobasága miatt vallott kudarcot a kísérlet. Úgy! Siessetek, gyertek
elő, amikor Ulvar, a nemzetség legnagyobb sarja hív benneteket!
Csakhogy megfeledkezett arról, hogy a Jéghegyek Népe valóban gonosz
sarjait nem ide temették. A Jó Tengel előtt éltek nem ezen a helyen nyugodtak,
sőt még Kolgrim vagy Sölve sem, Solról, Trondról, Marról vagy Tuláról nem is
beszélve. Az utóbbi négy elátkozott amúgy sem sietett volna Ulvar segítségére,
hiszen immár Jó Tengel segítő csapatába tartoztak.
A temetőt mégis árnyak lepték el, Ulvar ugyanis látni tudta a rejtett dolgokat,
a megidézetteknek pedig volt miről szót váltaniuk vele. Hihetetlen izgalom fogta
el, amikor észrevette, hogy a sírokból árnyak bújnak elő, majd emberi alakot
öltve lassan feléje közelednek.
Milyen sokan voltak! Ám úgy látta, nem túlságosan lelkesednek a vele való
szövetkezés gondolatától.
Önkéntelenül néhány hüvelyknyit hátrált a falon. Felállt, hogy magasabb
legyen náluk.
Az ősök élén nemzetségfőhöz hasonlóan méltóságos férfi haladt. Noha Ulvar
sohasem ismerte, azonnal tudta, csakis Jó Tengel lehet. Ezért felhorkant és
hátrahőkölt. Ösztönösen utálta a gonoszság ellen vívott küzdelem élharcosát.
Jó Tengel közvetlen közelében ott lépkedett valaki. Annyira hasonlított rá,
hogy szinte össze lehetett téveszteni őket, bár ez a második fiatalabbnak hatott,
nem annyira keménynek és tekintélyt parancsolónak, hanem érzékenyebbnek és
gyengédebbnek. Ulvar mégis érezte, mennyire hihetetlenül erős személyiségek
mind a ketten. Rájött, hogy a második a Jéghegyek Népéből származó Heike.
Őket egy harmadik férfi követte, mongol arcvonású, átható tekintetű,
félelmetes óriás. Vele aztán egyáltalán nem lehetett kukoricázni. Ez biztosan
Ulvhedin – gondolta Ulvar, bár fogalma sem volt, miért. Talán maguk az
árnyalakok sugalmazták?
A három férfi mögött leírhatatlanul szép, csábító, csillogó vörös hajú, átható
sárgászöld szemű nőalak közeledett: Ingrid, a graastensholmi boszorkány. Utána
jóarcú, egyenes tartású, biztos fellépésű fiatalabb férfi következett. Noha Ulvar
nem sejthette, ki az – mégis ösztönösen tudta, csakis Niklas lehet.
A háttérben sok más szellem is felvonult, de ők itt és most nem bírtak
jelentőséggel. Miután Ulvar rendelkezett a halottlátás képességével, rájött, ezek
a Jéghegyek Népe átoktól nem sújtott, közönséges sarjai, akik ebben a
temetőben nyugszanak. Közéjük tartozott Silje, – mihelyt Ulvar meglátta ezt a
gyengéd természetű, mégis erős akaratú nőt, tudta, ki az –, Vinga, Kaleb,
Gabriella, Tristan Paladin és…
Vajon honnan tudja mindezt? Miként tölthette el pillanatok alatt ez a
bizonyosság?
A megjelentek nem engedték meg Ulvarnak, hogy ilyesmin törje a fejét.
– Ulvar, a Jéghegyek Népének fia! – szólította meg Jó Tengel, különös,
üresen kongó hangon, száraz, szigorú hanghordozással. – Idejében fordulj
vissza! Fordíts hátat Gonosz Tengelnek, állj közénk és küzdj ellene!
Ulvar csaknem felugrott féktelen haragjában.
– Még hogy uram és parancsolóm ellen küzdjek? Soha az életben! És a gaz
árulókhoz csatlakozzam? Hiszen mindannyiótoknak megvolt a képességetek
arra, hogy dicső mesterünk követőivé váljatok, ti pedig eldobtátok magatoktól
csodálatos adományait!
– Gondold meg magad, Ulvar, hiszen tudod, milyen bajban vagy.
Betegségeddel szemben segítségre van szükséged. Hidd el, Gonosz Tengel nem
segít rajtad!
– Egyáltalán nem vagyok beteg – sziszegte Ulvar, miközben a nyaka körül
összefogta zubbonyát, nehogy kilátsszanak rút sebei. Tudta, hogy arca már
megváltozott, orrát részben elpusztította a szajhától kapott vérbaj. Az
elmegyógyintézetből éppen az előbbi, nyilvánvaló tünetek miatt tették ki a
szűrét, aminek ő viszont csakis örülni tudott.
– Valóban beteg vagy.
– Nem halálosan.
– Talán nem halsz meg azonnal, de aligha javul az állapotod. Odahaza a
Hársfaligetben segítséget kaphatsz. Henningben és a lányában egyaránt gyógyító
erők rejlenek, még ha ők nincsenek is tisztában ezzel. Menj hozzájuk! Nem
érted, hogy másokat is megfertőzhetsz?
– Nagyon mókásan hangzik – vigyorgott Ulvar, noha kissé elbizonytalanodott
a hangja. Ezek a hazajáró lelkek, vagy minek is nevezze őket, oly biztosak
mindenben, annyira erősnek és szigorúnak hatnak. – Mielőtt végem, az egész
országot megfertőzöm!
– Vigyázz, mit beszélsz, Ulvar, hiszen tudod, Ulvhedin is itt van. Ő pedig
elegendő erővel rendelkezik ahhoz, hogy a földbe varázsoljon. Térj tehát észhez,
csatlakozz hozzánk és küzdj gonosz ősapánk ellen!
Ulvar gépiesen hosszas szitkozódásba kezdett a gyáva férgekről és
mocskokról, de önkéntelenül is Ulvhedin felé pislantott, majd elhallgatott. Nem
akarta, hogy a láplakókhoz hasonlóan őt is a föld nyelje el!
Ulvhedin tulajdonképpen csak a hazajáró lelkeket tudta a földbe dalolni,
Ulvarnak érről viszont fogalma sem volt. Jó Tengel mindössze meg akarta
ijeszteni.
A sírkövek fölött az égen megjelent a hold vékony párába burkolózott sarlója.
Erős sugárkoszorú vette körül. A hazajáró lelkek körvonalai e háttér előtt Ulvar
számára még félelmetesebbeknek tűntek. Önkéntelenül is borsódzni kezdett a
háta.
– Jól van, megadom magam – mondta gyorsan.
Jó Tengel megvetőn mosolyodott el.
– Ez az ígéret túl hirtelen.
Ulvart elfogta a pulykaméreg.
– Akkor mi a frászt akartok? Mondhatok többet annál, mint hogy megadom
magam?
– Sokkal többet – válaszolta hűvösen Jó Tengel. – Viszont elmehetsz
Henninghez és segítséget kérhetsz tőle. Mondd el neki, hogy leányában,
Benediktében nagyszerű gyógyító képességek lappanganak!
– Piha! Marcóhoz is elmehetek, ő mindig segít rajtam.
– Ilyen ügyben ne fordulj a fivéredhez! – csattant fel Jó Tengői. – Nem
élhetsz vissza a jóságával.
– Hahaha – fintorította el a száját Ulvar. – Azt csinálok, amit akarok.
– Ulvhedin! – szólt parancsoló hangon Tengel.
A hatalmas szörnyeteg fenyegetően lépett elő.
– Ne, ne – tartotta maga elé mindkét kezét Ulvar. – Megteszem, megteszem!
– Mit teszel meg?
– Mindent, amit csak akartok.
– Köszönöm, de az előbbi ígéreted komolyságában jogosan kételkedünk. Nos,
Ulvar, te szerencsétlenségre született rokon, egyetlen egyszerű dologban segítek
rajtad. Nem akarok belebocsátkozni abba, hogy teljesen kigyógyítsalak a
betegségedből, viszont a fertőzést meg tudom szüntetni. Így tehát nem árthatsz
másoknak. Utána csakis rajtad múlik, miképpen viselkedsz. Magad választhatod
meg, melyik oldalra állsz – ám jól gondold meg magad! Gonosz Tengeltől
semmi jó nem származott. Ismeretségéből még hívei sem húztak hasznot.
– Ti erről mit sem tudtok.
– Te javíthatatlan – szólt közbe fáradtan, mégis barátságosan Niklas. – Sajnos
küldetést kell teljesítened, különben az emberiség javát szem előtt tartva
megsemmisítettünk volna. A fertőzés veszélyét azonban ki kell küszöbölnünk,
ez a legkevesebb, amit tehetünk.
– Még hogy nekem volna küldetésem? Ugyan miféle küldetést kellene
teljesítenem? Én csak egyetlenről tudok: engedelmeskedem a hatalmas
boszorkánymesternek, és szolgálni akarom. Bármennyire fenyegetőztök is,
semmit sem tehettek, mert hullák vagytok, hullák, én pedig élek! Emlékezzetek
rá, legyőzhetetlen vagyok!
Jó Tengel előbbre lépett, Ulvar pedig csaknem hátraesett. Igencsak megalázó
módon kellett kapálóznia, nehogy elveszítse az egyensúlyát.
Jó Tengel kezével néhány tekintélyt parancsoló mozdulatot tett, miközben
varázsigéket mormolt. Így kergette ki Ulvar testéből a félelmetes fertőzést. Ulvar
természetesen nem érezte, mégis megértette, mi történik vele. Öntudatlanul is az
arcához nyúlt – ott azonban semmi sem változott.
– Legalább a sebeimet begyógyíthattad volna, te kuruzsló – ordította.
Ekkor Heike lépett előre és hűvösen így szólt a nyomorulthoz:
– Már régóta teszed próbára a türelmünket, Ulvar, a Jéghegyek Népének
sarja. Anyád miatt kérünk, állj a jó oldalra! Így idővel a sebeid is be fognak
gyógyulni. Most pedig menj, és ne okozz több rosszat sem a hozzátartozóidnak,
sem másoknak!
Ulvar oly sok mindent akart mondani nekik. Legszívesebben káromkodott,
átkozódott, megvetően gúnyolódott volna – de önnön bosszúságára mindössze
annyi telt ki tőle, hogy a falról leugorva sietősen tovaosonjon a temető melletti
ösvényen. Még látta, miként válnak semmivé a jelenések az éjszakai levegőben,
és miképpen világítja meg a hold az ódon graastensholmi temetőt.
Ulvart kegyetlenül marcangolta a vereség érzete. Minden eddiginél
féktelenebb rombolás- és gyilkolásvágy kerítette hatalmába.
13. fejezet

AGNETE FELKAVART lelkiállapotban sietett ki a hársfaligeti ház udvaráról.

Hiába ajánlotta fel Henning, hogy elkíséri hazáig, a papkisasszony nemet
mondott, így miközben a háziak mindannyian az istállóban foglalatoskodtak, a
fiatal nő útnak indult.
Mivel lelkészcsaládból származott, igencsak megdöbbentette, mekkora
távolságot tartanak Ulvar hozzátartozói szerencsétlen rokonuktól. Agnete nem
számított volna részükről ilyen viselkedésre. Hiszen mindig végtelenül
megértőnek tűntek. Éppen egy olyan nyilvánvalóan rossz útra tévedt ember
szorulna teljes támogatásukra, mint amilyen ez az Ulvar lehet. Még hogy
elrejtik! Hiszen így a sznobok szoktak cselekedni kényelemből!
Nos, nem viselkedtek teljesen elutasítóan, hanem úgy vélekedtek, ez szolgálja
leginkább Ulvar javát. A helybeli lakosság üldözné, ha náluk lakna. Az ilyesmi
mégsem illik, az ember álljon ki hozzátartozói mellett, bármennyi gondja-baja is
származzék belőle.
Agnete hirtelen megremegett és rémült nyöszörgést hallatott. Az utat
szegélyező egyik hársfa mögül groteszk alak ugrott elő. A hold sápadt fényében
olyan szörnyű látványt nyújtott, hogy a papkisasszony egy pillanatig úgy érezte,
mindjárt elájul. Csak nem egy ördög a…?
Ezen nem tudott sokáig töprengeni, az undorító lény ugyanis hosszú, erős
karjával megragadta. Eltorzult ábrázatát szorosan Agnete arcához szorította. Úgy
tűnt a sötétben, mintha a feneketlen mélység gonosz hatalmai ragadták volna
magukhoz a földi uralmat.
– Te meg ki vagy és mi a fenét keresel itt? – sziszegte a teremtmény.
– Agnete vagyok, a pap leánya, és látogatóban jártam a Jéghegyek Népéből
származó Henning Lindnél – lihegte egy szuszra a szerencsétlen nő.
A rémes külsejű alak enyhített a szorításon.
– Vagy úgy, Henningnél – mondta undorító vigyorgás kíséretében. – Nos,
hogy megy az én kis nevelőapám sora?
Agnete elképedten tátogott.
– Ulvar? Uraságod a Jéghegyek Népéből való Ulvar?
Felfoghatatlannak találta, hogy ez a szörnyeteg a csodálatos Marco
ikertestvére legyen!
– Uraságod… valóban Ulvar? – dadogta.
A megszólított erre felnevetett, ami nem hangzott túlságosan kellemesnek.
– Talán. Itt van Marco?
 – Marco Malinnál és Per Voldennél lakik – válaszolta Agnete, miközben
sikertelenül próbálta visszanyerni az önuralmát. Igyekezett nem ránézni, mert
úgy vélte, nem bírja tovább. Ugyan mi történhetett az orrával, vagy már eleve
ennyire rút az arca?
Agnete heves részvétet érzett. Milyen sokat szenvedhetett! Ő meg pontosan
úgy viselkedik vele, mint a többiek. Távolságot tart ettől a szegény embertől.
Kiegyenesedett és bátran a rémes arcba nézett, noha hullámokban tört rá a
hányinger.
– Persze, Marco Malinnál lakik, hol másutt – mondta rekedt, tompa hangján
Ulvar. – De most idehaza van? Nem éppen valami szaros iskolában?
A szörnyeteg trágársága roppantul kínosan érintette a finomlelkű nőt.
Mindenképpen időt kell szakítania arra, hogy megtanítsa az illemre.
– Marco éppen befejezte a tanulmányait, és hazatért a vizsgái után.
– Amelyek természetesen jól sikerültek – vigyorgott Agnetére az ördögpofa.
– Nagyon jól – felelte remegő hangon a nő. – Kit akar… először
meglátogatni… uraságod? Marcót, vagy Henninget?
– Meglátogatni? – sziszegte Ulvar. – Ott fogok lakni, ahol Marco. De először
jól megijesztem a hársfaligetieket, hogy rémületükben összepisálják magukat.
Agnete undorában önkéntelenül is egy lépést hátrált. A kellemetlen nevetés
újra felharsant.
– Tudnak a közeledtéről. Egyébként nem tegeződhetnénk? A család jóbarátja
vagyok.
– Henningé, mi? – vigyorgott Ulvar. – Ha úgy akarod, tegezzél, én tojok az
ilyesmire. Tehát tudják, hogy idejövök? Kár.
Agnetét magával ragadta a buzgalom.
– Aggódtak miattad. Úgy gondolták, a helybeliek üldözésedre indulnának, így
valamilyen védett helyet próbálnak szerezni neked a közelben, ahol lakhatnál.
Nekem pedig éppen eszembe jutott valami.
Ulvar összehúzta sárga szemét.
– Meg akarnak szabadulni tőlem, mi?
– Nem, nem, éppen ellenkezőleg – igyekezett megnyugtatni Agnete a rémes
jövevényt, de szavai nem hangzottak valami meggyőzően, hiszen az előbb ő
maga is ugyanerre gondolt. Éppen azért akart segíteni rajta, mert a családtagjai
oly elutasítóan viselkedtek vele szemben.
Annyit meg kell hagyni, roppant visszataszító alak!
Neki viszont nem szabad ennyire keresztyén emberhez méltatlanul
gondolkodnia! Hiszen küldetése, nemes hivatása akadt!
Ulvar szeme újra felvillant, Agnete azonban túlságosan tapasztalatlan és
tisztaszívű volt ahhoz, hogy viselkedését értelmezni tudja. Mialatt a sötétbe
meredt, és fejében alakot öltött az irgalmasság gyakorlati megvalósításának
terve, Ulvar tekintete fürge szalamandra módjára siklott fel-alá a nő testén.
Csak nem Henning babája? Majdnem biztosra vette.
Ez lenne ám a móka! Micsoda képmutató fráter ez a Henning…
– Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy tudsz valamilyen helyet…
Agnete felébredt töprengéséből. Jaj, képtelen megszokni ezt a torokhangot.
Pedig muszáj! Keresztyéni hite követeli meg.
– Pontosan azt. A papi birtokhoz tartozó régi zsellérkunyhó üresen áll. Jövő
nyárig le akarják bontani, hogy újabb villák épülhessenek a helyén. Arrafelé
senki sem jár, te pedig ott lakhatsz, ha akarod.
Ulvar eltöprengett a váratlan ajánlaton.
Agnete lopva szemügyre vette a szörnyet. Megértőnek kell lennem –
gondolta. Igen, szívem csupa részvét ez iránt a szerencsétlen teremtmény iránt.
Nem ő akart magának ilyen külsőt, sem ennyire undorító modort. Szörnyű dolog
lehet számára a tükörbe nézni, és valószínűleg borzasztó kisebbrendűségi érzése
van. Lelke mélyén biztosan jó ember, hiszen minden élőlénynek tiszta a szíve és
a lelke, nem tehet róla, hogy az övé ennyire megkeményedett. El kell jutnom a
durva héj alatt lapuló puha maghoz, ahol megmaradt benne az emberiesség
csírája. Szegény fiú! Még ha mindenki távolságot tart is vele, megláthatja, hogy
egy jóbarátra számíthat!
Teljesen az ő javának szentelem magam. Istennek tetsző cselekedet lesz.
Ezenkívül Ulvar Henning rokona, Marco testvére, és Malinnal is rokoni
kapcsolatban van. Csupa derék ember! Szívesen megteszem értük! Magától
értetődik, hogy segítek a szegény szerencsétlen ifjún!
Ulvar gondolatai sebesen cikáztak. Most jól kell kijátszania a kártyáit.
Marcóval találkozni akart, a többiekre azonban fütyült.
Nos, Marcóval előbb-utóbb összeakad. A papoknak viszont sok a pénzük!
Porig sújtott ábrázatot vágott.
– Igazad van, te melegszívű leány. Nem akarom jelenlétemmel zaklatni
szeretteimet. Az én hírem túlságosan rossz. Mondd el nekik, hogy otthonra
találtam, és jól megy a sorom! Add oda a házikó kulcsát, és senkinek sem leszek
terhére.
– Nyilván szükséged van egy kis ételre, hiszen bizonyára régóta egy falatot
sem ettél. Ma este tudok szerezni neked valamit.
Ulvar tudta, hogy a jámbor teremtés így is fog tenni. Elfojtotta elégedett
vigyorát.
– Túl szívélyes vagy hozzám, bár egy kis ételt tényleg nem utasítok el.
– Ugyan, semmiség. De nem keresed fel a családodat?
– Addig nem megyek el hozzájuk, amíg nem teremtettem magamnak szilárd
alapot, amelyen a magam lábán is megállhatok, és tiszta szívvel nem léphetek
elébük.
Úristen, micsoda közhelyeket vágott ki! Valóban beveszi ezt a blablát a liba?
Minden jel szerint igen. Ilyen ostobák az áldozatos lelkű nők?
– Azonnal megkaphatod a kulcsot – mondta Agnete. Szeme csillogott az
odaadástól, amikor arra gondolt, hogy segíthet valakin.
Ó, te kis aranyos – gondolta Ulvar, miközben a fiatal nő háta mögött
elfintorodott.
AGNETE RENDKÍVÜL SZIGORÚ neveltetésben részesült. A felnőttekkel
szembeni vak engedelmességre oktatták, férfiak jelenlétében mindig le kellett
sütnie a szemét, csak akkor nyithatta ki a száját, ha szóltak hozzá, reggel-este a
Bibliát olvastatták vele, és folyton kifaggatták, merre járt…
Agnete csupán a Jéghegyek Népe tagjainak jelenlétében érezhette szabadnak
magát. Velük a két gyermek, Benedikte és Christoffer révén ismerkedett meg.
Miután a leányka szokatlanul nagyra nőtt, nem ment éppen szépségszámba és
sok más szempontból is kirítt a helybeliek közül, annyi baja akadt az iskolában,
hogy Henning inkább kivette onnan. Házitanítónőre volt szüksége, Agnete
személyében pedig éppen a megfelelő személyre leltek. Olyan jól látta el
feladatát, hogy Christoffert ugyancsak kivették a meglehetősen álmosító
tanodából – “így Benediktének legalább társasága akad.”
Ez a rendszer kiválóan működött, Agnete pedig nagyszerűen érezte magát a
Hársfaligetben, ahová hetente néhány alkalommal jött el.- Megszabadult az
élettől való görcsös félelemtől, amit a szigorú neveltetés sulykolt belé, s egészen
különleges módon kezdett Henningre tekinteni. Agnete azonban idősebb volt a
férfinál, aki minden jel szerint nem tekintette többnek házitanítónőnél. Ami
pedig anyját és apját illeti… Hiszen meg kellett ígérnie nekik, hogy sohasem
megy férjhez.
Most pedig a Henning szegény, kitaszított rokona iránti felelősség is az ő
vállát nyomja! Jaj, azért a fiúért mindent megtenne! Henning így legalább meg
volna vele elégedve.
Mégis kénytelen volt beismerni, mennyire viszolyog attól, hogy Ulvar gondját
viselje. Erről sem a szerencsétlen nyomorult tehet! Nagyon lelkiismeretesen fog
törődni vele. Életének legnagyobb jócselekedete vár reá!
HENNING AGNETE UTÁN tekintett, aki éppen a tanulószobának berendezett
helyiségbe lépett be. A házitanítónő a legutóbbi időben oly zaklatott! Már egy
egész hete így viselkedik. Olyan… titkolózó lett, szeméből valamilyen rejtélyes
elragadtatás árad. Ugyan mi lehet vele?
És mennyire sietősen távozik a leckék után! Ő, aki Henning legnagyobb
örömére korábban egy kis időre mindig ottmaradt a gyermekeknél. Most
jóformán még elbúcsúzni sem ér rá.
Henning arra a kötött szatyorra nézett, amelyet Agnete a vállára vetve hordott.
Ebben a szatyorban amúgy a könyveket és más tanszereket szokta magával
hozni. Újabban feltűnően nehéznek látszott, a fiatal nő alig bírt tőle egyenesen
megállni a lábán. Benedikte, mint mindig, most is megfogta tanítónője kezét.
Henning szomorúan állapította meg, hogy a tizenegy éves lány már csaknem
olyan magasra nőtt, mint Agnete. A derék apa mélységesen sajnálta gyermekét.
A nagydarab lányokat nem rajongták éppen körül az udvarlók.
Henning lelkében súlyos tusa dúlt. Egyszer már nagyon megégette magát a
nőkkel. Első felesége igencsak megtépázta az önbizalmát. Henning
agyondolgozta magát, csak hogy a kedvében járjon, olyan kedves és barátságos
volt vele, amennyire csak telt tőle, viszonzásképpen azonban mindössze gúnyos
szavakat kapott. Anneli szájából csak úgy záporoztak az olyan sértések, mint
hogy “fatuskó” meg “vidéki fajankó”.
Házassága kellemetlen élményei Agnetével kapcsolatos terveit is
elsorvasztották.
Henninget most viszont nyugtalanság fogta el. Agnete arca úgy ragyogott,
mint aki szerelmes, vagy mint aki magasztos cél felé törekszik.
Henning érezte, hogy a papkisasszony talán kicsúszik a kezei közül. Ez pedig
nem történhet meg! Hirtelen ráébredt, milyen elviselhetetlenné válna Agnete
nélkül az élete.
Egész óra alatt nyugtalanul járt-kelt az előcsarnokban. Végre kijöttek a
tanulószobából. Henning ekkor erősen hebegve arra kérte Agnetét, maradjon
még egy darabig, mert valamiről beszélni szeretne vele.
Agnetét feltűnő idegesség fogta el. A nagy faliórára nézett, amely Silje
gyermekeinek réges-régi arcképei között lógott az előcsarnokban.
– Nos, nem tudom… eléggé sietős a dolgom – mondta, ujjával öntudatlanul is
a duzzadó táskára bökve.
Henninget megint csak furdalta a kíváncsiság, mi lehet benne. Afelől biztos
volt, hogy a tankönyvek nem foglalnak el ennyi helyet.
– Nagyon kérlek, fontos dologról van szó – sürgette, mert attól tartott, hátha
mindjárt inába száll a bátorsága.
Agnete bólintott, a két gyermek pedig távozott a helyiségből. Henning az
“osztályterembe” vonta Agnetét, mert ott beszélgethettek a legkevésbé
feszélyezetten.
Henninget még jobban elbizonytalanította, hogy Agnetének szemmel
láthatóan sietős volt a dolga. Ő sem olyan gondosan választotta meg szavait,
mint ahogyan szerette volna. Mindenesetre azzal hozakodott elő, hogy leányának
anyára van szüksége, – jaj, milyen sértő szerelmi vallomás, nyilván ez volt a
legnagyobb ostobaság, amit csak mondhatott! – majd hozzátette, neki magának
is feleség kell. Ekkor sem válogatta meg különösebben jól a szavait. Leginkább
úgy tűnt, mintha ingyen házvezetőnőt keresne.
Agnete lehorgasztotta a fejét. Orcáján egy-egy lángvörös rózsa jelent meg,
majd a pír lefelé, a nyaka irányába terjedt tovább. Kis ideig eltartott, mire
válaszolt.
– Köszönöm, Henning, de megbízatásom van…
Hát ez meg miféle válasz? Henning látta, hogy maga Agnete is zavarban van.
– Úgy értem… Most nem tudok neked választ adni – dadogta Agnete,
miközben nyelvén egymásra tolultak a szavak. – Én…
Itt elhalt a hangja.
Henning belátta, elveszíti Agnetét, ha nem fejezi ki magát tisztességesen.
Tapogatózva előrenyúlt és megfogta a papkisasszony kezét.
– Nem jön a számra, amit mondani akarok. Mélységes… gyengédséget érzek
irántad. Nagyon szeretném, ha a feleségem lennél, mert nem tudok nélküled élni.
Látta, amint a nő mély lélegzetet vesz. Agnete nagy gonddal igyekezett
válaszolni előbbi szavaira.
– Örömmel fogadtam ajánlatodat – mondta ünnepélyesen. – És ha egy kis időt
adsz, akkor apa és anya elé viszem a dolgot. De…
– Természetesen magam megyek hozzájuk – vágta rá Henning. – Először
tudnom kellett, vajon… örömödet leled-e benne.
Úristen, nem lehetne kevésbé mereven? – gondolta bosszúsan. Ám ebben az
évben, 1883-ban, ilyen idők járták. Az Angliából egész Európára átterjedt
képmutató viktoriánus erkölcs szigorú szabályai Norvégiában is érvényben
voltak. Agnete még mindig lesütötte a szemét.
– Eléggé… örömömet lelem benned – felelte csaknem suttogva. – Viszont ha
még egy darabig türelmet tanúsítasz irántam, akkor csakhamar sok mindent…
megtudsz. Akkor eldönthetjük, elmenjünk-e a szüleimhez.
Könnyekben úszó szemével végre a férfira tekintett.
– Bár azt hiszem, meglehetősen reménytelen – suttogta, és kiszaladt a
szobából.
Henning összeszorította az állkapcsát. A leánykérés felemásra sikeredett.
Vajon miféle titkot rejteget Agnete?
ULVARNAK REMEKÜL ment a sora! Olyan remekül, hogy csaknem úgy
gondolta, hosszabb ideig marad a zsellérkunyhóban. Ezt természetesen nem
tehette, hiszen küldetést kellett teljesítenie. Ő lesz az, aki felébreszti
szendergéséből Gonosz Tengelt. Miután a furulyával kapcsolatos megbízatás
kudarcot vallott, más eszközökhöz kell nyúlnia. Erre is megvolt a terve. A
könyvek szerint a nemzetség ősatyjával legkönnyebben a Jéghegyek Népének
völgyében lehet kapcsolatba kerülni. Tehát feltétlenül odamegy. Ám alaposan fel
kell készülnie, nehogy menekülésre kényszerüljön, mint annak idején Ulvhedin
és Ingrid, majd később Heike és Tula.
Most az a legfontosabb feladata, hogy megszerezze a kincset, még ha
erőszakkal, emberéletek árán kell is szert tennie rá. Az ilyesminek Ulvar számára
nem volt jelentősége, a tervnek ez a része viszont még nem állott teljesen
készen. Majd meglesz, annyi azonban biztos, hogy a kincset magával kell vinnie
a völgybe.
Időközben Agnete odaadó jótékonykodását élvezte. A papkisasszony minden
nap élelemmel és finomságokkal látta el. Kényelmes volt az ágyban fekve
lakmároznia, mialatt Agnete rendet rakott, serénykedett, gondoskodott, nehogy
bármiben is hiányt szenvedjen.
Ulvar számára mindez álomnak tűnt az elmegyógyintézetben eltöltött
nyomorúságos évek után.
Ezért igyekezett Agnete jelenlétében a tőle telhető legelőnyösebb módon
viselkedni. A lány rendkívül félénk természetű volt, Ulvartól pedig minden
bizonnyal rettegett. Ő azonban legkedvesebb hangján hízelgett, elővette azt a
régesrégen elfelejtett illedelmes modort, amelyre Henning és Malin tanította,
ezenkívül gyakran panaszkodott, milyen fájdalmakat érez itt meg ott. Ugyanis
felfigyelt rá, hogy az ilyesmi felkelti Agnete együttérzését és gondoskodását.
Előszeretettel feküdt “lázára” hivatkozva az ágyban, amikor a nő eljött hozzá.
Agnete ilyenkor gyengéden simított végig a homlokán és meleg italt készített
neki. Ulvarnak sikerült rávennie Agnetét, csempésszen ki némi pálinkát a
paplakból. Sajnos, csak néhány cseppet kapott belőle a meleg italába – mert az
átkozott nőszemély fukarságában nem adta oda az egész butykost!
Viszont kellemes látványt nyújtott! Amíg Ulvar el nem készült a tervével,
megelégedett annyival, hogy fektében legeltesse szemét a fiatal nőn, aki eközben
szorgosan mosott, rendet rakott és ételt készített védence számára.
“Odahaza azt mondom, hogy sokáig marasztaltak a Hársfaligetben” árulta el
egyik alkalommal.
Agnete ezen a napon nem teljesen a megszokott módon viselkedett. Ulvar
látta, mennyire remeg a keze, miközben átnyújtja a csészét. Orcájára nyugtalan
pír ült ki, és egész ott-tartózkodása alatt sem tűnt el.
– Történt valami? – kérdezte leggyengédebb hangján Ulvar.
Agnete összerezzent és ránézett. Még mindig nem szokott hozzá védence
szörnyű külsejéhez. Ulvar láttán állandóan enyhe borzongás fogta el, miközben
olyan képet vágott, mintha romlott ételt evett volna. Mégis bátran viselkedett,
sohasem panaszkodott.
– Hogyhogy? – kérdezte zavartan. – Ugyan mi történt volna?
 – Nem tudom. Sohasem kérdezősködnek utánam? – faggatózott Ulvar.
– A Hársfaligetben? Miért éppen nálam érdeklődnének? Bár Henning néha
emlegetni szokott. Azon tanakodik, vajon hová tűntél. Hiszen tudta, hogy a
farkas megjelent.
– Tényleg ezt mondta?
– Ugye, néha farkasnak szokott hívni? Én legalábbis így értettem. Hiszen
Ulvar a neved, ezért természetes, hogy…
– Igen, igen – legyintett türelmetlenül az emberbőrbe bújt dúvad. – Erre kár
fecsérelni a szót. De miért vagy olyan zavarban, ha Henningről beszélsz?
Ulvar úgy érezte, mintha Agnetét áhítat fogná el, amikor kiejti Henning nevét.
A nő mély lélegzetet vett, hogy elmondja, amit egész nap megpróbált elhallgatni.
– Henning megkérdezett, akarok-e a felesége lenni. Úgy gondolom, neked
elmondhatom, hiszen közeli rokona vagy.
Ulvar felemelkedett fektéből. Sárgán izzó szemmel meredt a nőre.
– Micsoda? – vigyorgott gúnyosan. – Henning megkérte a kezedet? A mai
napon? És te mit szóltál hozzá?
Agnetét sértette védencének hangneme. Az sem tetszett neki, hogy Ulvar
felkelt az ágyból. Mellesleg egyáltalán nem tűnt betegnek.
Kissé sértődötten így szólt:
– Megköszöntem az ajánlatát, de arra kértem, várjon addig a válasszal, amíg
be nem fejeztem küldetésemet. Utána beszélnünk kell a szüleimmel, ami nem
lesz egyszerű dolog.
Ulvar vadászó ragadozó módján lábujjhegyen settenkedett körbe. Minthogy
előzőleg ruhástul feküdt az ágyban, állott szagot árasztott. Agnete úgy vélte,
undorítóan tolakodik.
– És mit felelsz Henningnek? – firtatta gúnyosan Ulvar. – Akarod azt a lusta
vénséget?
– Igen, akarom – válaszolta a szándékozottnál élesebb hanghordozással
Agnete, mert úgy gondolta, Henning megérdemli, hogy a védelmébe vegye. –
Egyáltalán nem lusta, csak gondos és jószívű. Henning kiváló ember.
Ulvart felingerelték a nő szavai. Elővigyázatlanságában sutba dobta addigi
hízelgő magatartását, és szorosan Agnetéhez lépett. A nő azonnal kitért előle.
– Henning – mondta összeszorított fogakkal. – Tudod, hogy Henning
nyomorult gazember?
– Egyáltalán nem az!
Ulvar látta, hogy a papkisasszonyt eltölti a közelsége miatti undor, ezért még
közelebb lépett hozzá.
– Henning hazudott nekem. Egész életemben hazudott! A Jéghegyek Népének
kincse az arra érdemeseket illeti, és abban a rohadt házban senki, de senki nem
akadt, aki elmondta volna nekem, hogy a kincs létezik. Elrejtették előlem,
ellopták tőlem, most azonban vége a dalnak. Most lakolniuk kell. És Henning…
ő lesz közülük az első!
– Nem – suttogta Agnete. – Nem árthatsz neki, hiszen születésed óta
gondodat viselte, sőt, ő segített a világra!
– Ellopta a kincsemet! – üvöltötte Ulvar. – Most pedig én lopom el az övét.
– A kincsét? Mit mondasz? – kérdezte remegve a nő, és az ajtó felé iszkolt.
Ulvar azonban elállta az útját.
A szörnyeteg előrelépett, majd egyetlen rántással két darabra szakította
Agnete ruháját. A papkisasszony felsikoltott és a melle fölött összefogta a
foszlányokat. Ulvar a kezére csapott, majd leszakította válláról a ruha
maradványait.
– Nem! – kiáltotta Agnete. – Mit csinálsz, megőrültél?
– Fogd be a pofádat, te rohadt álszent vénség – mondta összeszorított
fogakkal Ulvar. – Most pedig olyasmiben lesz részed, amiről egész
vénkisasszonyéletedben álmodtál. Még hogy itt ülsz és imakönyvekből olvasol
fel nekem! Nem fogod fel, hogy torkig vagyok vele? Azt képzelted talán, így
tévútra vezetsz? Látod, az istened szart sem ér! Az én uram olyan erős, hogy…
Ulvart cserbenhagyta a képzelőereje, s ezt oly módon pótolta, hogy torkon
ragadta Agnetét.
– Mit szólnál akkor, ha kitekerném a nyakadat, mint valami csirkének?
Feltehetően semmit – villant át Agnete fejében, a helyzet azonban véresen
komoly volt a tréfálkozáshoz. Ó, milyen tévesen ítélte meg Ulvart! Igazi,
szörnyű jelleme most került napvilágra. Vérszomjas fenevad!
– Könyörgöm, kíméld meg az életemet – nyöszörögte, mert a szörnyeteg
mancsa olyan szorosan fonódott a torka köré, hogy alig kapott levegőt.
Ulvar ekkor rekedt, félelmetes hahotával elengedte. Jellegzetes nevetése volt
ez, de Agnete korábban sohasem hallotta.
– Az életedet? Eszembe sem jutott, hogy megfosszalak tőle, mert ez
túlságosan egyszerű bosszú volna Henninggel szemben. Kapjon csak meg –
tönkretéve! Akkor majd meglátjuk, akar-e még.
– Nem! – kiáltotta Agnete, ám Ulvar az egyik sarokba szorította, ahonnan
sehova sem tudott hátrálni. A férfi lecsatolta az övét.
Agnetét hisztérikus rémület kerítette hatalmába.
– Nem szabad a magadévá tenned! Nem gyalázhatsz meg, te…
– Nos, minek akartál az előbb nevezni? – kérdezte széles vigyorral Ulvar. –
Halljuk, mi vagyok?
– Szörnyeteg! Dúvad!
Agnete kétségbeesetten vetette magát előre, hogy Ulvar mellett elfutva
kijusson a kunyhóból, de a rémítő ördögfajzat karjaiban kötött ki. Amikor
észrevette, hogy a gonosz manó alteste teljesen csupasz, tébolyodott
sikoltozásban tört ki.
Egy darabig tökéletes felfordulás uralkodott a helyiségben. Agnete minden
erejével menekülni akart, Ulvar azonban mindannyiszor megragadta, amikor a
szerencsétlen nő előtt pillanatokra már-már felvillant a remény, és egyre újabb
ruhadarabokat tépett le róla. Végül semmi sem maradt, amibe burkolózhatott
volna. Térdre roskadt, két karját keresztbe tette maga előtt.
Ulvar megragadta a haját és kegyetlen erővel felrángatta a nyomorult
teremtést. Agnete nem volt hajlandó a rút sebekkel és forradásokkal borított
visszataszító, meztelen, oly végtelenül… állatias alakra nézni.
– Megígérem, beszélek Henninggel a kincsről – zokogta. – Szót emelek az
érdekedben, hogy neked adja.
Egyetlen, szédítő reménnyel kecsegtető pillanatra látta, amint Ulvar némán
áll, mintha megfontolná az előbbi lehetőséget.
– Megígérem – szipogta Agnete. – Nem nyugszom, amíg meg nem kapod.
A szerencsétlen nőnek persze fogalma sem volt róla, miből is áll a Jéghegyek
Népének kincse. Azt hitte, kézzelfogható javakról van szó. Semmit sem tudott
arról, milyen veszélyes is lehet a kincs a nemzetség valamelyik gonosz,
átoksújtotta sarjának kezében. Ulvar viszont ilyen szempontból a
legelvetemültebbek közé tartozott.
A szörnyeteg egyetlen mozdulattal visszalökte a földre.
– Haha! Azt hiszed, meg tudod tenni? Képes volnál rávenni őket, adják ki
nekem a kincset? Nagyon sokra tartod magadat, te riherongy!
Agnete megpróbált négykézláb kereket oldani, de Ulvar átfogta a derekát és
az ágyra dobta. Agnete rémületében és határtalan undorában újra sikoltozni
kezdett.
Ulvar őrjöngő dühbe gurult és egy mocskos ruhadarabot tömött a
szerencsétlen nő szájába.
– Most pedig befogod a pofádat, hülye ribanc, és abbahagyod ezt a
baromkodást!
Hirtelen veszélyesen komolyra fordult a helyzet. Nem tudott elmenekülni.
Ütötte, karmolta, harapta, rúgta támadóját, de hát mit tehetett? Most, hogy Ulvar
maga alá gyűrte, hiába volt minden ellenállás.
Agnetének iszonyattal, felháborodással, kétségbeeséssel és bánattal kellett
átélnie, miként teszi magáévá Ulvar. A borzalmas fájdalom eltörpült ahhoz a
határtalan undorhoz képest, amely akkor töltötte el, amikor a szörnyeteg
belehatolt. Az egész oly megalázó, oly lealacsonyító volt, hogy Agnete
csodálkozott, hogyhogy nem hal meg szégyenében.
 Ám becsületére szólva mindvégig küzdött. Ulvar tehát nem aratott könnyű
győzelmet. Sokáig kellett tusakodnia, amíg elérte célját.
Utána kimerülten rogyott össze. Agnetének maradt annyi ereje, hogy durván
beléje rúgva lelökje Ulvart a földre, majd ráöntse az éjjeliedényét.
Azzal összekapkodta a ruháit és elrohant, mielőtt az őrjöngve üvöltő
szörnyeteg feltápászkodhatott volna a nedves, síkos padlóról.
14. fejezet

– APA – mondta erős, rekedt hangján Benedikte. – Miért nem jön mostanában
soha Agnete?
– Nem tudom, kislányom – válaszolta kimerülten Henning. – Nem tudom.
Pedig ismerte az okát. Ő maga tehetett róla. Sohasem lett volna szabad
elárulnia, melyen érzelmekkel viseltetik a házitanítónő iránt. Három hete levelet
kapott Agnetétől, erős érzelmi töltésű levelet. A rengeteg olvasás csaknem
ronggyá nyűtte.
Kedves Henning! – írta a pap leánya. – Nem szabad azt hinned, hogy hálátlan
lennék, amiért voltál olyan jóságos és megkérted a kezemet. Most azonban,
Henning, el kell felejtenünk korábbi beszélgetésünket. Nem vagyok méltó hozzád,
és soha, soha nem lehetek a feleséged. Ugyanúgy nem lehetek a tiéd, mint
ahogyan másé sem.
Sajnálom, ha megsértenélek, de nem tehetek mást, kénytelen vagyok megírni
ezt a levelet. A gyermekek tanítását is abba kell hagynom, többé nem jövök el a
Hársfaligetbe. Köszöntsd nevemben a kedves kicsiket. A Te mindig odaadó
Agnetéd.
Henning nem értette, mi bírhatta Agnetét a levél megírására. A paplakba akart
menni, hogy megkérdezze, de amikor a templom előtt összefutott a tiszteletes
feleségével, az mindössze annyit közölt vele, hogy Agnete az utóbbi időben
betegen fekszik és nem kíván látogatókat fogadni. Henningnek nem szabad
eljönnie, hiszen úriembernek nem illik ágyban fekvő nőt felkeresnie. Mi a baja?
Valami van az idegeivel – mormolta a papné, és sietve távozott. Láthatóan
éppoly keveset tudott Agnete betegségének mibenlétéről, mint Henning.
A derék férfi arra gondolt, ír neki, Semleges hangú levelet, amelyben
egészségi állapota felől érdeklődik. Ám nem sikerült úgy fogalmaznia, ahogyan
szerette volna. Hiszen akármit is írt, nyilvánvaló volt, mennyire tanácstalanul és
sebzetten áll szemben a nő hirtelen támadt elutasító viselkedésével.
A Te mindig odaadó Agnetéd – írta, nem csupán ennyit: Szívélyes
üdvözlettel. Az odaadó sokkal többet jelent…
Nem szabad vágyálmokkal áltatnia magát!
A papkisasszonyt mégsem tudta elfelejteni.
Néhány nappal azt követően, hogy Benedikte Agnete felől kérdezősködött,
riasztó hírek jutottak Henning fülébe. A szóbeszéd egyik ház konyhájából a
másikba, a cselédség révén terjedt. A hírek lassan a Hársfaligetet is elérték.
Valami történt a papkisasszonnyal. Azt suttogták, hagyta, hogy egy férfi túl
mélyen lessen a szoknyája alá…
Lehetetlen – gondolta a döbbenettől némán Henning. Ez nem igaz, Agnete
egyáltalán nem olyan! Megkérte a cselédlányokat, vessenek véget a
pletykálkodásnak, hiszen csak nem képesek elhinni effélét?!
A szolgálók azt felelték, bizony van benne igazság, mert a papék cselédjétől
hallották. Várjanak csak addig, amíg a tiszteletes úr és a felesége meg nem tudja,
mert akkor a leányuk nem a paplakban fog megvénülni!
Henning megvetette önmagát, amiért megkérdezte: honnan tudhat erről a
cselédlány?
Ja, a kisasszony ruháin látszott – mondta a szobalány.
Még hogy Agnete… beteg volna? Más lappanghat a háttérben; Henning nem
volt hajlandó elhinni a pletykákat. Jóhiszemű volt. Arra gondolt, amit Agnete a
levélben írt neki: “Nem vagyok méltó hozzád…” Megpróbált eligazodni a
szóbeszédek és féligazságok zűrzavarában.
Legelőször is el kell mennie Agnetéhez. A lány szülei elfoghatják a levelét,
ezért nem mert írni neki.
Mielőtt azonban cselekvésre szánta volna magát, valami történt.
ULVARNAK VOLT ANNYI sütnivalója, hogy felfogja, a pap leánya ellen
elkövetett gaztette hatalmas felzúdulást okozhat. Így mindent magával vitt,
amire csak szüksége lehetett, és elrejtőzött a zsellérkunyhó fölött elterülő
erdőben. Nem szándékozott továbbmenni, mert most bármi áron meg akarta
szerezni a kincset.
Öt nap telt el bármiféle esemény nélkül. Ezért visszaköltözött, mert a
kunyhóban még mindig akadt ennivaló. Agnete bőségesen hozott neki a paplak
éléskamrájában felhalmozott készletekből.
Egyre teltek a napok. Az étel fogyni kezdett. Átkozott némber, nem hoz több
ennivalót? Hagyja, hogy itt kornyadozzon, amíg éhen nem hal?
Egy gonosz lelkén átvillanó komor gondolat azt súgta neki, Agnete nem jön el
többé hozzá.
Az emléket kínosnak érezte. Jó, jó, hogy ilyen módon állhatott bosszút a
nyomorult Henningen, aki bizony sohasem fogja megkapni a finom
kisasszonykát! De hát Agnete borzalmasan megsértette Ulvart. Átkozott ribanc!
Ezt még megkeserüli!
A nyomorult egyébként elnyerte méltó büntetését – vigyorodott el Gonosz
Tengel leghűségesebb híve.
Most viszont nem várhatja tovább a sült galambot! A kincset akarta.
Amikor minden ennivalója elfogyott, otthagyta a zsellérkunyhót. Még nem
állt teljesen készen a terve, de majd ihletet merít hozzá. Marco segíthet neki.
Marco néha nagyon ostoba volt, bizonyos magasabb eszméket követett, ám
fivérével mindig jól bánt. Hűséges volt Ulvarhoz. Marcót felhasználhatja a kincs
megszerzésére.
Gonosz Tengelnek sokáig kellett várakoznia. De most eljött az idő!
Az erdő széléig ment, és a Hársfaliget felé nézett. Vasárnap volt. Tudta, hogy
ilyenkor mindannyian ott szoktak összegyűlni. A hülye Malin, férje, a még
hülyébb Per, a fattyuk – végül pedig Marco.
– Most meglátják, ki állja a cechet – vigyorodott el Ulvar és még feljebb
húzta a nadrágszárát.
HENNING KÉSZEN ÁLLOTT, hogy a paplakba induljon, amikor Malin és
családja állított be. Az asszony arcára rémület ült ki.
– Mi történt? – kérdezte azon nyomban Henning.
– Végtelenül szomorú vagyok, Henning. Éppen az előbb hallottam, hogy
Agnetét elkergették hazulról.
– Micsoda? Hol van most?
– Nem tudom. Ma reggel történt. A papot helyettesítették a templomban, és
már mindenki tud a dologról.
– Mi történt szegény kis Agnetével? Meg kell találnom, szüksége van rám.
Malin gyengéden megfogta unokatestvére karját.
– Indulj a keresésére! Agnete ugyanis odahaza elmondta, hogy
megerőszakolták, de a szülei nem hittek neki.
Henning elsápadt az iszonyattól.
– Megerőszakolták? Ugyan ki?
– Te is arra gondolsz, mint én? Nos, a papék cselédje kihallgatta, amint
Agnete bevallotta a szüleinek, hogy gondját viselte egy mindenki által
kiközösített embernek. Úgy vélte, ezzel jót cselekszik, és azt akarta, hogy közeli
barátja, a Jéghegyek Népéből való Henning Lind büszke legyen rá. Az illető
pedig megerőszakolta.
– Úristen! – suttogta Henning.
– És ez még nem minden. A gaztett feltehetően következményekkel járt.
– Miféle következményekkel? – kérdezte remegő ajakkal, alig érthetően a
férfi.
Malin felsóhajtott.
– Félek, Henning, jobban félek, hogysem el tudnám mondani. Amikor
következményekről beszélek, természetesen az ilyen eset után szokásosakra
gondolok. És emlékszel rá, hogy azt mondták, a tetejében még beteg is?
Ulvar nevét még egyikük sem ejtette ki. De mindketten bizonyosak voltak
benne, kinek is viselte gondját Agnete.
– Igen, emlékszem rá – felelte Henning csaknem sírva. – Nem akarták tovább
a kórházban tartani, mert féltek a fertőzéstől. Jaj, kicsi Agnete! Mit tegyek? Meg
kell, hogy találjalak…
Ekkor Viljar lépett be.
– Az udvar közepén áll Ulvar – mondta elcsukló hangon – és foglyul ejtette
Benediktét.
Henningben összeomlott az egész világ.
– Benedikte – mondta halkan. Suttogása sikolynak hatott.
MINDANNYIAN AZ UDVARON gyűltek össze. Nagy ívben vették körül
Ulvart, aki szorosan az értetlen Benedikte mögött állt. A sors iróniája folytán a
leányka magasabb volt támadójánál. A gazember gyűlölködő fenyegetésekkel
igyekezett pótolni, ami termetéből hiányzott.
Viljar, Belinda, Henning és Marco mellett a kis Christoffer, továbbá Malin és
Per is ott volt.
Valamennyien tehetetlenül álltak. Egyikük sem siethetett Benedikte
segítségére.
A szél ellenére meleg nap volt. A fasorban zizegtek a hársak levelei, a szél
fűszálakat és ágacskákat sodort magával. Háromszáz évvel korábban Jó Tengel
ezen az ősrégi udvaron ment végig, boldogan, hogy mindez az ő tulajdonába
került. Azóta megváltoztak az épületek, de a föld ugyanolyan maradt. A fűben
ösvényeket taposott ki a tucatnyi nemzedék lába, az udvart az istállók és
fészerek szaga, meg a fel-alá suhanó fecskék csivitelése töltötte be, akárcsak
három évszázaddal korábban.
Most pedig a megtestesült gonoszság tette be ide a lábát. A Jéghegyek
Népének átka. Henning magánkívül volt a kétségbeeséstől.
– Mindentől megfosztottál, ami csak kedves volt nekem, Ulvar. Visszaéltél a
bizalmammal; egész életedben rosszal viszonoztad a jót. Elszakítottad tőlem a
jövendőbelimet, tönkretetted az életét. Most pedig a legdrágább kincsemet is el
akarod venni!
– Ezt? – röhögött kajánul Ulvar. – Ugyan miért volna drága? Ennél csúnyább
kölyköt még sohasem láttam. Szebbet persze nem tudtál csinálni, te ostoba
bunkó!
Benedikte… A darabos, szerencsétlen kis Benedikte piros szívekkel díszített
szép, vasárnapi ruháját viselte. Mennyire szerette ezt a ruháját! Már csaknem
kinőtte… Hacsak… Hacsak meg sem éri, hogy kinője?
Nem! Az ilyen gondolatoktól megszakad az ember szíve!
– Ereszd el a gyereket, Ulvar, különben kihívjuk a rendőrséget! – csattant fel
Per.
– Ugyan, mire azok ideérnek, már túl késő lesz. Most pedig add ide a kincset,
Viljar, te csonka, vén romhalmaz! Nem kapjátok vissza a lányt, amíg nincs a
kezemben a kincs.
 A szél Viljar acélszürke hajába fújt.
– Te nem kaphatod meg a kincset – mondta. Igyekezett nyugodtan beszélni,
noha remegett izgalmában. – Dániából idefelé a hajón megígértem Heikének.
Magad is tudod, hogy nem értesz hozzá.
– Dehogyisnem! Kell a kincs.
– Mit fogsz tenni vele? – kérdezte Malin.
– Semmi közöd hozzá, te rohadt cafka! Különben a Jéghegyek Népének
völgyébe megyek. Gonosz Tengel ugyanis engem választott ki arra, hogy
megszabadítsam.
– Ostobaság!
– Talán nem hiszitek el, hogy láttam? Már csaknem sikerült, szert tettem egy
furulyára…
– Úristen – suttogta Viljar.
Ulvar ismét hallatta metsző nevetését.
– Igen, mindannyiótokat becsaptalak! Nem tudtátok, mi? Az orrotok előtt
olvastam el a Jéghegyek Népéről szóló összes rohadt könyvet!
A jelenlevőknek elállt a lélegzete. Ulvar késével fenyegetően hadonászott
Benedikte gégéje előtt.
– Az arcátlan emberek azonban elégették a furulyát. Ezért szükségem van a
kincsre, méghozzá minél előbb! Nincs több vesztegetnivaló időm.
– A kincs nem itt van – mondta Henning.
– Tudom, vén szarházi! Te pedig, Viljar, velem meg ezzel a kölyökkel most
elindulsz a kincsért. Ha nem, akkor…
Apró mozdulatot tett a késsel, mire Benedikte felsikoltott. A többiek látták,
amint vér buggyan ki a nyakán.
– Ulvar – könyörgött fivérének Marco. – Ereszd el Benediktét!
Ulvar azonnal feléje fordult.
– Fogod be a pofádat! Két szalmaszálat sem tettél keresztbe értem. Te, aki
állítólag olyan nagy emberbarát vagy! Te is velem jössz arra az esetre, ha valami
félresikerül és vágnom kell.
Fenyegetően felemelte a karját.
A kilencesztendős Christoffer zokogni látta legjobb játszópajtását. A nyakán
lecsorgó vért ugyancsak látta. Mielőtt bárki is megakadályozhatta volna,
odafutott hozzá.
– Nem szabad megvágnod Benediktét – kiáltotta, és megragadta Ulvar karját.
Mindannyian elszörnyedve kiáltottak fel, és egy lépéssel közelebb mentek a
szörnyű jelenethez. Látták, amint Ulvar kést tartó kezén megfeszülnek az izmok.
Ekkor lövés dördült el. Az épületek falai között visszhangzott a csattanás.
Ulvar tágra nyitotta a szemét, és értetlenül bámult ikertestvérére. Utána
összerogyott. Elernyedő kezéből kicsúszott a kés.
Marco füstölgő pisztolyt tartva kezében állt mozdulatlanul.
Ezt vajon honnan szerezte? – villant át Henning agyán. Most semmi másra
nem tudott gondolni.
Benedikte sírva futott egyenesen apja karjába. Henning kétségbeesetten ölelte
át.
– Apa – szólalt meg szánalmas hangon a nagyranőtt kislány. – Valóban
csúnya vagyok?
– Nem – felelte elszoruló torokkal Henning. – Nem, nekem te vagy a legszebb
az egész világon.
– Nekünk is – mondta Malin, és leguggolt Benedikte mellé, – Mindannyiunk
szemében te vagy a legszebb.
A felfordulás kellős közepén észrevették, hogy Marco sír. Még soha senki
nem látta sírni. A csodálatos szépségű ifjú keserves könnyeket hullatva guggolt
le a halott mellé, és ölébe vette Ulvar fejét.
– Meg kellett tenned, Marco – mondta gyengéden Belinda.
– Tudom. Mégis, a testvérem volt. Felnézett rám, nekem meg ezt kellett
tennem vele. Szerettem Ulvart, Belinda. Valamilyen különös módon szerettem.
– Tudjuk. Mi is szerettük a szerencsétlent, Marco.
– Mit gondoltok, látta, hogy ki…?
– Nem – felelte Viljar. – Azonnal meghalt.
– Hála érte – suttogta Marco, és ikertestvére fölé hajolt. Óvatosan
megcirógatta a halott borzas üstökét.
– De hát hogyan tudtad? – kérdezte zavarodottan Viljar. – Hiszen azt a
pisztolyt elzárva tartom.
Marco a fejét rázta.
– Ne kérdezd – mondta rekedten. – Nincs semmi jelentősége. De legyen,
ahogy akarod. Az ablakon keresztül láttam, amint Ulvar megragadja Benediktét.
Erre magammal hoztam a pisztolyt, ugyanis mélységes aggodalom fogott el.
Nem akartam, hogy… Ulvar…
Viljar némán bólintott, ám a többiek látták rajta, nincs megelégedve a
válasszal. Tudták, hogy a pisztolyhoz csakis ő férhet hozzá. A fegyverdobozhoz
kizárólag neki volt kulcsa.
Sölve ugyancsak képes volt rá – gondolta Henning.
Sölve pusztán a gondolatai erejével magához tudta vonzani a kívánt tárgyakat
vagy embereket.
Mindannyian a különös Marcóra tekintettek, akit igazából egyáltalán nem
ismertek, hiszen olyan visszahúzódó és szűkszavú volt. Rokonainak be kellett
érniük annyival, hogy a felszínen barátságosan és gyengéden viselkedik.
 Marco felemelkedett. A többiek óvatosan segítettek kiteríteni Ulvar holttestét,
a ruháit is megigazították. Viljar a halottra borította zakóját. Ám még sok
minden maradt megválaszolatlanul…
– Azt hiszem, egyet és mást el kell magyaráznod nekünk, Marco – mondta
Malin.
A családtagok néhány lépést hátráltak a kiterített, letakart tetemtől. Marco
felszárította könnyeit és fürkésző tekintettel nézett Malinra. A többiek várakozva
vették körül őket.
– Mindig olyan hálás voltam Ulvarnak – mondta Malin. – Gyűlölködött
ugyan, de a farkasok segítségével védelmezett bennünket. Bár azt hiszem, ezt
sohasem ismerte volna be.
– Úgy véltem, az lesz a legjobb, ha jót gondoltok felőle – mosolyodott el
fájdalmasan Marco.
– Pedig tulajdonképpen te voltál…?
Hirtelen észrevették, milyen csend borult rájuk. Elállt a szél, a távolból csak a
vonat hosszan elnyújtott, szomorkás füttye hallatszott. Ám a külvilághoz most
nem volt semmi közük. A Jéghegyek Népe számadást tartott, sem a helyszín,
sem az időpont nem játszott szerepet. Úgy érezték, akármelyik évszázadban
lehetnének.
Marco kissé távolabb állt a többiektől. Kezével alig észrevehető mozdulatot
tett, amire hirtelen két hatalmas farkas bukkant elő a ház mögül és állt az ifjú két
oldalára.
A rokonságon döbbent suttogás futott végig.
– Néha hárman voltak – jegyezte meg Per.
– Nézzetek csak hátra…
A családtagok azonnal megfordultak, de semmit sem láttak. Amikor viszont
ismét arra néztek, ahol az előbb Marco volt, a daliás fiatalember eltűnt. Helyette
három farkas állt ugyanott.
Majd újra felbukkant, és a két másik farkas eltűnt.
– Tehát te voltál az! Te magad! Vagyis egykor te mentettél meg minket Perrel
attól, hogy bennégjünk Johnsen villájában?
– Én voltam. Azt nem tudtam megakadályozni, hogy Ulvar felgyújtsa a házat,
mert nem volt teljes hatalmam fölötte.
– És szintén te vigyáztál Christofferre, amikor kicsi volt?
– Nem, az egyik… segítőtársam. Nekem iskolába kellett járnom.
A többiek ösztönösen érezték, hogy a segítőtársak felől nem
kérdezősködhetnek.
– Akkor te mentetted ki Viljart a folyóból – folytatta Malin. – De miért állított
meg a farkas, amikor Ulvar után futottam az erdőbe?
 – Ott okozta a legkevesebb kárt. Sajnálom, hogy egykor meg kellett halnia
annak az embernek, aki hazáig futott a Hársfaligetből. Az illető a saját
csapdájába esett. Nem láttam, mennyire rossz a szíve, mert akkoriban túl kicsi
voltam ahhoz, hogy megértsem az ilyesmit.
Belinda elgondolkozva nézett Marcóra.
– Mondd csak… Annak idején, amikor Viljar meg én testben-lélekben
tökéletesen kiégve tértünk haza, egyikünk zavarodott elmével, másikunk
haldokolva… Emlékszel rá, hogy azon az éjszakán valaki odabent járt nálunk?
Erre nyilván nem emlékezhetsz, hiszen akkoriban nagyon apró gyerek voltál.
Viszont az a rejtélyes éjszakai látogató mindkettőnket meggyógyított.
Marco a maga elragadó módján elmosolyodott.
– Én voltam az. Nagyon jól emlékszem rá. Bocsássatok meg, amiért annyira
éles szavakkal szóltam hozzátok! Azért tettem, hogy elérjek valamit nálatok, és
felrázzalak benneteket.
– És azok a villámló, dörgő fénycsóvák, amelyek Henninget és engem
egyaránt lenyűgöztek, és amelyekről úgy gondoltuk, Ulvar idézi elő őket? Az is
a te műved volt? – kérdezte Malin.
– Akartok egy kis bemutatót? – mosolyodott el Marco. – Nos, kitaláltad.
Ulvar nagyon szerette, ha varázsolok, ő legalábbis így nevezte. Mindig szívből
jövően nevetett rajta.
Ulvar pokoli hahotáját egyikük sem mondta volna szívből jövőnek, most
azonban minden sokkal érthetőbbnek tűnt.
A gyermekek tágra nyílt szemmel meredtek Marcóra. A történtekből nem
sokat értettek, ám a biztonság kedvéért mind a kettő szorosan kézen fogta a
maga apját, így senki sem veheti el tőlük Henninget vagy Pert.
Henning a homlokát ráncolta.
– Mégis hagytad, hogy Ulvar folytassa kisded játékait? Hiszen
szörnyűségeket követett el, amelyeknek valószínűleg a felét sem ismerjük.
– Mint mondtam, nem tudtam teljesen kordában tartani. Ezenkívül
várakozásra kényszerültem, hiszen Ulvarnak küldetést kellett teljesítenie.
– Vagy úgy! Most viszont már késő.
– Mostanra teljesítette a küldetését.
Henning dermedten állt. A többiek látták, milyen erősen töri a fejét.
– Agnete – suttogta kis idő után. – Akkor tehát igaz. De hogy ő legyen az
áldozat… Noha nyilván a sors akarata. Előre elrendeltetett. Így a Jéghegyek
Népének védőszárnyai alá kerül…
Malin megpróbálta követni a férfi gondolatmenetét, de nem teljesen sikerült
neki.
Henning a hársfák koronái felé emelte tekintetét. Újból erőre kapott a szél,
ezért lombozatuk a zöld és az aranysárga váltakozó árnyalatában csillogott.
Emlékezetébe idézte azt az éjszakát, amelyen Saga belehalt ikerfiainak
születésébe. Felidézte a fekete angyalok szavait: “Egyiküktől származik majd a
Jéghegyek Népének legnagyobb sarja. A másiknak… más küldetése van.”
Henning tekintete összetalálkozott Marcóéval. Tulajdonképpen mennyit is tud
ez a daliás, huszonkét esztendős ifjú?
– Tehát Ulvar volt az, aki továbbviszi a nemzetségünket! Tőle származik
majd a megmentőnk. Akkor neked mi a feladatod, Marco?
A szép ifjú szomorkásan mosolyodott el.
– Számomra eljött az idő, hogy elhagyjalak benneteket…
– Hogy elhagyj bennünket? – kiáltották rokonai egymás szavába vágva.
– Igen.
– Vagyis ez lett volna a megbízatásod? – fakadt ki igencsak csalódottan
Henning. – Megölni a fivéredet, miután végrehajtotta küldetését?
– Nem, nem. Viszont ha meg akarod találni Agnetét, Henning, már a falun
kívül jár. Éppen Christiania felé tart a főúton.
– Azonnal utána eredek!
– Jól teszed. És ne félj! Ulvar rettenetes betegsége sem őt, sem a gyermekét
nem fertőzte meg.
– Előbb vagy utóbb belehalt volna abba a nyavalyába – mondta Malin, aki a
diakonisszaképzőben orvosi ismereteket is tanult, és már régen felismerte
Ulvaron a vérbaj rémes tüneteit.
– Kétségtelenül – válaszolta Marco. – Először azonban megőrjítette volna. Ő
pedig amúgyis éppen eléggé veszedelmes volt.
Ezzel odalépett Henninghez és átölelte.
– Hála illet téged, mert két árva fiúnak aligha akadhatott volna olyan kiváló
nevelőapja, mint amilyen te voltál! Neked köszönhetően túléltük vészterhes és
szomorú világrajövetelünket. Nyugalomban, biztonságban nőhettünk fel. Ulvar
nevében is köszönetet mondok. Olyan boldog volt, amilyenek csak lehetnek a
hozzá hasonlók.
– Nem hagyhatsz el bennünket most, Marco!
– De igen. Éppen most kell elhagynom szerető körötöket. Most pedig siess
Agnete után, mielőtt nyomát veszítenéd!
Henning még egyszer megölelte, majd lopva megdörzsölte a szemét,
Benediktét Malin gondjára bízta, és sebes léptekkel vágott neki az ősrégi
hársfasornak, amely a környék minden változása dacára megőrizte hagyományos
jellegét.
Marco ezután Malinhoz fordult.
– Téged is ugyanolyan hála illet, Malin. Mindkettőnk számára csodálatos
nevelőanyának bizonyultál. Bocsásd meg fivéremnek mindazt a rosszat, amit
veled szemben elkövetett.
Malin nem tudott válaszolni a torkát szorongató gombóctól. Képzeletében
felidézte a kis Marco képét… Hogyan csillogott a tűzhely fényében néha
elefántcsont árnyalatban a bőre, ha megmosta és megfordította a fiúcskát.
Mostanra eltűnt ez a csillogás – néhány éve mégis látott valami hasonlót, amikor
szentivánéji tüzet gyújtottak a mezőn.
Malin mindig is sokat töprengett ezen a fiún és származásán.
– Per – mondta a búcsú nehéz pillanatától megindult hangon Marco. – Te,
akinek ereiben nem is a Jéghegyek Népének vére folyik, gondunkat viselted.
Nehéz szívvel hagylak el mindannyiótokat.
– Csak nem dobod sutba fényes képzettségedet, fiam?
– Éppen ellenkezőleg, nagyon nagy szükségem volt rá. Egy lépés volt az
utamon.
Miféle úton? – álmélkodtak a többiek. Valami azonban távoltartotta őket
attól, hogy megkérdezzék.
Marco a hatvanhárom esztendős Viljarhoz lépett.
– Véget ért megpróbáltatásaid hosszú korszaka. Nagyon sokat szenvedtél. Sok
kemény csapás sújtott, neked kellett átélned a Jéghegyek Népe történetének
legnehezebb korszakát. Most már oszladozik a sötétség, hajnal hasad. Ulvar volt
az utolsó kereszt, amelyet hordoznod kellett; ezentúl semmi rossz sem
nyomasztja a válladat, és Belindáét sem.
Ezután kezét Benedikte fejére helyezte.
– Ez a kislány remekül el fog boldogulni. Erősebb, mint képzelnénk. Viljar,
Belinda, emlékezzetek rá, mit mondtam, és mondjátok meg Henningnek! Meg
kell tudnia, mert teljesen feleslegesen aggódik leánya jövője miatt.
– Öröm volt hallani – mondta Belinda.
Marco őt hosszasan átölelte és hűséges asszonynak nevezte, aki a Jéghegyek
Népének legboldogtalanabb korszakában házasodott össze a nemzetség egyik
sarjával, és egyetlen pillanatra sem hagyta cserben új rokonságát.
Szavai végtelenül megörvendeztették Belindát. Marco ezután megölelte
Benediktét, majd felemelte a kilenc esztendős Christoffert.
– Te kis vadóc, majdnem olyan szeleburdi vagy, mint Christer nagyapád volt
gyermekkorában. Bár túloztam, őt mégsem lehet felülmúlni. Vigyázz a veled
egykorúakra! Légy mindkettőjük védelmező lovagja: Benediktéé és Ulvar
kislányáé. Tudod, az unokahúgomé.
A felnőttek mindannyian megrökönyödve álltak. Vajon honnan tudhatja, fiú
lesz-e vagy leány?
Marco valamennyiüktől elbúcsúzott. Egy pillanatra megállt fivére élettelen
teste mellett.
– Méltó nyughelye lesz – mondta csendesen Viljar. – Tisztességesen
eltemetjük, a Jéghegyek Népe ősei között.
– Köszönöm – mondta Marco. Azzal az erdő felé indult.
– A holmidat nem viszed magaddal? – kiáltotta utána meglehetősen fátyolos
hangon Malin.
Az ifjú hátrafordult és megrázta fejét. Fekete fürtjei táncoltak a szélben. A
jelenlévők sohasem láttak szebbet Marco ekkor feléjük küldött mosolyánál.
Utána eltűnt a gazdasági épületek mögött.
ODAFENT AZ ERDŐBEN a két fekete angyal várta.
– Üdvözlünk, Marco – köszöntötték. – A szüleid nagyon meg vannak veled
elégedve.
– Nekem azonban meg kellett ölnöm a testvéremet – mondta kétségbeesetten
Marco.
– Szükség volt rá. Ulvar ereiben túl sok folyt Gonosz Tengel véréből. Nem
szállhattunk szembe vele, mert őt a gonosz hatalom választotta ki magának.
Tudhatod, milyen erős Tengel. Erősebb, mint a legtöbb hatalom a világon és
azon kívül.
– Mégis súlyos bánat nyomasztja a szívemet.
– Tudjuk. A szüleid is gyászolnak.
– Miért engedtétek ilyen sokáig garázdálkodni?
Az egyik fekete angyal sötét szemével a semmibe meredt, mintha látomása
támadna.
– Annak a gyermeknek, akit a lány hordoz a méhében, lesz egy unokája…
– Vagy úgy – szólalt meg Marco némi szünet után. – Tehát akkor üt az óra?
– A Jéghegyek Népe harcba indul majd Gonosz Tengel ellen. Igen, közeledik
az ideje.
– Ugye, a Jéghegyek Népe nem egymaga fog megküzdeni vele?
A fekete angyal lassan elmosolyodott.
– Nem egymagukban fognak harcolni. Ám szükségük is lesz segítségre. Soha
nem volt még olyan hatalmas, ártó erő, mint Gonosz Tengel, aki arra vetemedett,
hogy megbolygassa az Élet Forrásait és igyon a gonoszság vizéből.
Kis ideig mind a hárman hallgattak az idefent erősen zúgó erdőben. Marco
sóhajtott.
– És én? Most mit csináljak?
– Most kezdődik a tanulóidőd, Marco.
Az ifjú kihúzta magát.
– Készen állok rá. Vezessetek oda, ahová kívánjátok!
ODALENT A Hársfaligetben Henning kinyitotta az ajtót a megtört Agnete előtt.
 Hosszú és nehéz beszélgetést folytattak az út mentén. Csaknem egy órán át
ültek az árok partján, rábeszélési kísérletek, keserű szemrehányások és
visszautasítások közepette. Sok könny hullott, sok szeretetet és megértést
mutattak egymás iránt; Agnete orcáját többször lepte el a szégyenpír. Lelkében
az elhagyatottság érzése zűrzavarral és a tilos, csírázó reménnyel váltakozott.
Henning szívélyes kézmozdulattal intett, lépjen be a Hársfaliget ajtaján.
Agnete lehajtotta a fejét és megpróbálta viszonozni a férfi mosolyát. Noha
végtelen hála töltötte el, ebben a pillanatban mélységes kétségbeesésen kívül
más nem látszott rajta.
Agnetével együtt Saga unokája is átlépte a küszöböt. Megérkezett otthonába,
a Hársfaligetben lakó rokonai közé.