A

svéd nyelvű eredeti mű címe:

Ängel med dolda horn

Copyright © by Margit Sandemo, 1985
All rights reserved
Hungarian translation © Kovács Ilona, 1995
Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1995
A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor
Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád
A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18.
ISBN 963-8374-27-6
HU ISSN 1217-0666
Előkészítés: Seszták Sándor
Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem
Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt.,
a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és
könyvterjesztők
Ára: 336 Ft
Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel u. 10/a., levélcím:
HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi
ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlap
az előfizetéshez a kötet végén található).
 GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja
lelkét a Sátánnak.
Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja.
Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden
nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és
gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről
lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a
Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni.
A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel
üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét.
Így szól az ősi legenda.
Vagy talán mégsem így történt?
Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a
gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha
ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak
akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja,
amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó,
melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy
felébressze szendergéséből.
Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte
tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az
emberek Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól.
Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához.
Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az
elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy
Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák.
Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik és csak egy
varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a
furulyák szavától.
1. fejezet

TULA BACKÉT minden szülő elirigyelhette volna.

Egészséges, formás, jókedélyű és kiegyensúlyozott gyermek volt. Még a
legkisebb homlokráncolásra sem késztette a szüleit kiskorában. Aranysárga,
göndör fürtjei, élénk szeme, dús, nevetésre álló szája, egészségtől majd
kicsattanó arca megelégedéssel töltötte el a felnőtteket. Olyan édes volt a bájos,
dundi kis tündér, hogy láttára mindenkinek kedve támadt egy kicsit
megdögönyözni.
„Gunilla, Erland! Milyen elbűvölő gyermeketek van!” – mondták a látogatók –
„Isten ajándéka. Igazi kis angyal.”
Pedig Tula maga volt az ördög!
Persze erről mélyen hallgatott.
Gunilla első gyermeke meghalt, mivel idő előtt jött a világra. A Jéghegyek
Népe azt hitte, hogy ezt a gyermeket sújtotta a nemzetségen ülő átok. Hiszen a
nemzedék három élő tagja, Anna Maria, Tula és Eskil olyan tökéletes volt, hogy
keresve se lehetett volna találni jobbat!
Csak Tula tudta az igazságot. Nagy megelégedéssel nyugtázta, hogy átokkal
sújtott. Ravasz és nagyon értelmes gyermek volt. Fekete szárnyú angyalnak
nevezte magát, és ezen jókat mulatott magában.
Ugyanis volt humorérzéke. Ebben különbözött Sölvétől, akihez azért sokban
hasonlított. Sölve soha nem lett volna képes nevetni magán. Viszont ő is titokban
tudta tartani különös adottságait. Csakhogy Sölve későn ismerte fel, hogy átok ül
rajta, Tula pedig kezdettől fogva tisztában volt ezzel.
Nem emlékezett pontosan, mikor fedezte fel, hogy más, mint a többiek. Úgy
tűnt, mintha mindig is tudta volna. Azt is rögtön megértette, hogy nem szabad
elárulnia a titkát.
Nagyon hamar rájött, hogy a felnőttek a kedves, vidám és engedelmes
gyerekeket szeretik. Arra törekedett, hogy ő is ilyenné váljon. Persze csak a
látszat kedvéért. Ez a játék rendkívül mulattatta. Ha időnként nyomasztotta az
engedelmesség, csendben elkáromkodta magát. A csúnya szavakat a szolgálóktól
hallotta a majorban. Különös érzékkel tudta kiválasztani a legszaftosabb és
legmeg-hökkentőbb káromkodásokat. Ezeket aztán jól megjegyezte és
ünnepélyesebb alkalmakra tartogatta.
Ő is fanatikusan imádta a szüleit, akárcsak Sol. Különösen ragaszkodott anyai
nagyapjához, Arv-hoz. Ő volt a legjobb barátja. Isten irgalmazzon annak, aki
akár csak egy rossz szót is szól nagyszüleire vagy szüleire! Tula szörnyű haragra
lobbant volna. Persze nem verte volna nagydobra.
Elég sok embert nem kedvelt. Arvid Posse országgyűlési képviselő, a
bergqvarai birtok ura mégis élvezte kegyeit. Kedélyes és tekintélyes öregúr, akit
Tula a szívébe zárt. Persze ő mit sem sejtett róla.
Sokan azt sem tudták Bergqvarán, hogy Tula egyáltalán létezik. Hát még ha
tudták volna, milyen titokzatos erő lakozik benne!
Jó példa erre a következő történet. Egy napon keskenyszemű, ravasz tekintetű
férfi keveredett a birtokra. Fel is vették szolgának. Akkoriban Tula körülbelül öt
éves lehetett, olyan dundi és édes, hogy az asszonyok gyakran mondogatták,
legszívesebben megzabálnák a bájos kis csöppséget.
Senki nem sejtette, hogy az új szolga hajdan egy tolvajbanda tagja volt. A
bandát még Posse bíró juttatta börtönbe. Mindez olyan régen történt, hogy Posse
már el is felejtette az egészet. Nem csoda hát, ha nem emlékezett a fickóra, aki
fiatal fiúból közben rossz fogú, szakállas, érett férfivá serdült. Egyébként sem
volt szokás, hogy az urak a szolgákon törjék a fejüket.
Zsivány Olének hívták a cselédet. Pusztán a neve óvatosságra kellett volna,
hogy intse az embereket. Csak azért szegődött a bergqvarai birtokra, hogy
bosszút álljon. A banda tagjai már nemigen voltak az élők sorában. De ő bosszút
forralt.
Balszerencséjére Posse alig tartózkodott otthon, mindig Stockholmban ült az
országgyűlésben, ahol általános tiszteletnek örvendett. Volt hát min mérgelődnie
Zsivány Olének!
Egyszer aztán elérkezett a nagy pillanat…
Nyár eleje volt, és a gazda felkerekedett, hogy ellenőrizze birtokát.
Most vagy soha – gondolta Zsivány Ole.
Fegyvere is volt. Egy katonától lopta, akit örökre elnémított. Valójában nem
akarta megölni a szerencsétlent, de az az istennek sem akarta odaadni a
muníciót, így kénytelen volt végezni vele. Csak magának köszönheti.
A fegyvert a padláson rejtette el.
Zsivány Ole körbejáratta fürkésző tekintetét. Senkit nem látott a közelben,
csak a kislányt, akit mindenki csak tündérkének hívott. Még Zsivány Ole is
elvigyorodott a láttára. Aranyosabb gyerekkel még nem találkozott életében.
A kislány kint ugrált a kertben. Valami ábrát rakott ki kövekből és ágakból, és
azon ugrált. Nagyon el volt foglalva, mégcsak fel sem nézett, amikor Zsivány
Ole a kertből felsietett a padlásra.
Már fent is volt. A puskája…? Azt is megtalálta, ott ahol elrejtette. Lassan és
nagy gonddal töltötte meg a fegyvert. Nem sietett. Az uraság először úgyis az
istállókat ellenőrzi. Aztán elköszön a kíséretétől és a földekre indul. De már
egyedül. Zsivány Ole nagyon jól tudta, merre fog menni. Posse gondos uraság.
Szeretett egyedül sétálgatni a birtokon, amikor éppen otthon volt.
Most éppen a pajta mögött vezetett az útja, a határba igyekezett…
Senki nem láthatta.
A lövést persze meghallhatják. De hosszú időbe telik, amíg rájönnek, honnan
jött, mivel mindenki a melléképületek körül foglalatoskodik. Mire megtalálják
az uraságot a határban, Zsivány Olének sikerül elrejtenie a fegyvert és
visszalopóznia dolgozni. Észre sem veszik.
A vizsgálóbíró arra a következtetésre jut majd, hogy Posse grófot egy eltévedt
golyó ölte meg – talán egy erdei orvlövész?
A fegyver csőre volt töltve. Zsivány Ole elfoglalta a helyét a fészerben a tető
alatt, egy kis ablak mellett.
Felbukkant az uraság alakja… Az átkozott, felfuvalkodott bírója! Most majd
visszakapja! Minden egyes évet, amit Zsivány Ole a börtönben elszenvedett,
minden egyes követ, amit a hátán hordott…
Kicsit távolabb! Még! Így ni, ott tökéletes, barátocskám. Most már halál fia
vagy!
Ole behajlította mutatóujját, és célzott.
– Beee!
Felugrott. Egy kis árnyék kúszott elő egy oszlop mögül a fészerben. Fülét
gyöngyöző kacagás ütötte meg.
– Most aztán jól megijesztettelek – nevetett Tula. – Nem is vettél észre, valld
be, hogy nem láttál!
Zsivány Ole káromkodott egy sort magában. Megpróbálta elrejteni a fegyvert,
de nem sikerült.
– Varjakra lövöldözöl?
Tula szerencsére nem érte fel az ablakot, így nem láthatta, kit vett célba. Hála
az égnek – gondolta Ole.
– Hogy varjakra?… Igen … persze!
Egy pillanatra beléhasított a gondolat: mi lenne, ha kitekerné a kis, mit sem
sejtő teremtés nyakát, amint ott ugrál a kopott deszkákon? Hanem az uraság már
messze járt. Elmúlt a kedvező alkalom. Zsivány Ole nem kockáztathatja meg,
hogy még egy gyilkosság terhelje a számláját. Mindenki szerette a kislányt, nagy
felfordulást okozna, ha eltűnne, és holtan találnák. Az emberek olyan átkozottul
érzelgősek, ha gyerekekről van szó. Nem lenne könnyű dolga, ha be akarná
bizonyítani az ártatlanságát.
Tula leugrott a pajta lépcsőjéről, és már messze járt.
Ahogyan Posse bíró is.
Zsivány Ole nem győzött káromkodni.
NÉHÁNY NAPRA RÁ megint kedvező alkalom ígérkezett. Az uraság a
Bergunda major lelkészéhez lovagolt. Alkonyatkor tér majd haza a fasoron át.
Ahogy leszállt az alkony, Zsivány Ole kilopózott a fasorba. Az úton két fa
közé kifeszített egy erős kötelet. Megfelelő magasságban, úgy, hogy a ló
megbotoljon. Posse uraság mindig gyorsan vágtatott, amikor hazafelé tartott a
fasoron át.
Így ni! A csapda készen állt. Zsivány Ole nagy megelégedéssel szemlélte
művét, és visszafelé tartott a birtokra. Nem akart hazamenni. Azt gondolta,
elbújik félúton, hogy még időben eltávolíthassa a kötelet.
Nem jutott messzire, amikor halk kiáltás ütötte meg a fülét.
– Zsivány Ole bácsi!
Mi a fene? Ki használja itt a csúfnevét?
Futó lépéseket hallott a háta mögött. Megállt.
Tula erősen kapkodta a levegőt.
– Ottfelejtetted ezt a… ezt a… kötelet. Iszonyú nehéz volt… leoldani. Tessék!
Csak úgy dagadt a büszkeségtől, hogy segíthetett!
Ole szinte bénultan meredt rá, és lassan elöntötte a pulykaméreg, ahogy
magához szorította a kötelet.
– Törődj a magad dolgával, taknyos kölyök! – fújtatott, és dühöngve faképnél
hagyta.
A fasorból közeledő patkódobogás hallatszott. Zsivány Ole hátra sem
pillantott, gyorsan kifordult a fasorból, hogy észre ne vegyék.
EGYSZER A VÉLETLEN úgy hozta, hogy tetőfedés közben, amint egy nehéz
cserepet tartott a kezében, éppen alá került az uraság…
Csak el kellene engednie, aztán gyorsan elmenekülnie a tetőn át, még mielőtt
valaki észrevenné…
– Zsivány Ole bácsi! – hallotta az utálatos kis hangot lentről. – Fent vagy?
Felmehetek hozzád?
Ott állt a cseréppel a kezében, ugrásra készen, hogy amint ledobta, elmenekül a
másik oldalra. Lent a füvön Tula nézett fölfelé. Közvetlenül alatta pedig az
uraság és az intéző. Ahogy meghallották a kislány hangját, hátraléptek, és
felnéztek a tetőre.
Átkozott sátánfajzat!
Zsivány Ole nem is tudta, mennyire fején találta a szöget.
PÁR NAPPAL KÉSŐBB az uraság újra elutazott Stockholmba.
Hanem a fiai nem tartottak vele! Hat fia volt, de leginkább a tizenhárom éves
Arvid Mauritz Posse dolgozott a földeken és a gazdasági épületekben. Hogy Ole
erre nem gondolt hamarabb! Még nagyobb bosszút állhat, ha a fiút öli meg!
Vajon milyen képet vág a nagy Arvid Erik Posse bíró, ha holtan találja a fiát?
Új terveket szőtt. Természetesen egy ilyen zöldfülűvel sokkal könnyebb lesz
végezni.
Nemsokára bebizonyosodott, hogy tévedett. Posse fiai nagyon kedvelték azt az
utálatos kis békát, aki számtalanszor keresztülhúzta számításait. Úgy tűnt,
mindenütt ott van Bergqvarán. Mit sem sejtő ártatlansága Olét szinte az őrületbe
kergette. Szinte mindig együtt volt hol az egyik, hol a másik fiúval. Csodálattal
csüggött rajtuk. Szemlátomást teljesen levette a lábáról azokat az idióta
kölyköket. Olvadoztak, ha csak meghallották a nevetését, amitől szinte mindig
visszhangzott a major. A másokat felvidító kacagás Zsivány Ole fülét hasogatta.
Tula valójában nem Bergqvarán lakott. Saját, szépen gyarapodó majorjuk volt,
mivel apja, Erland, jó katona lévén egyre feljebb emelkedett a ranglétrán.
Gyakran elszólította a szolgálat. Ilyenkor Gunilla, a felesége, az apjához, Arv
Griphez költözött a járásbíró birtokára. Itt nagyobb biztonságban érezte magát és
gyermekét. Persze ennek más oka is volt. Magának sem akarta bevallani, de
nagyon aggódott hőn szeretett apjáért, az öreg Arvért. Úgy gondolta, ha
megbetegszik, legalább mellette van és ápolhatja. Fölöslegesen aggódott. Arv
ötvenhét évével a nemzetségen belül még egyáltalán nem számított
öregembernek. De ezt Gunilla nem akarta belátni. Arv csak örült lánya és
unokája társaságának. Közben sikerült rábeszélnie a kvernbekkeni Sirit, hogy
menjen hozzá feleségül. Az asszony némileg még mindig az Ördögszurdokban
töltött, szörnyű esztendők hatása alatt állt. Különösen a kis Tula hozott új színt
Arv egyhangú hétköznapjaiba, melyeket többnyire a két lelkileg sérült nővel,
Sirivel és Gunillával töltött.
Zsivány Ole a pokolba kívánta az átkozott kis teremtést egész családjával
együtt.
De azért nem adja fel, győzni fog! Fütyül a jegyző családjára. A Posse
családon akar bosszút állni. Különösen annak legfiatalabb tagján, Arvid
Mauritzen.
Furcsa módon még csak nem is gondolt rá, hogy először Tulával végezzen.
Gondolhatott volna, de együgyűségében egyre csak arról álmodozott, hogy
Posse bírón áll bosszút, aki őt börtönbe vettette. Tervét, hogy a bíró egyik fiára
csap le, zseniálisnak tartotta.
Erre hamarosan alkalom is adódott. Tula, aki mindenbe beleütötte az orrát,
éppen vacsorázott az anyjával. Legalább addig is békén hagyja az a kis béka.
Kiváló alkalom!
Zsivány Ole vette a bátorságot, és szóba elegyedett a fiatal Arviddal. Egy fiatal
jószágról beszélgettek, amelyet a szomszéd jó áron meg akart vásárolni. Ole
persze nem köthet egyedül üzletet. A kis uraság azonban nagyon érti a dolgát.
Ha lenne olyan szíves, és eljönne vele az istállóba szemügyre venni a kis borjút?
Ole ugyanis nem akar ostobaságot elkövetni. Hogy beszéljen az intézővel? Nem
lehet. Kint járkál az erdőben, a farönkökről vesz méretet.
Arvidnak hízelgett, hogy elismerték szaktudását. Megígérte, hogy elmegy. Egy
fél óra múlva ott lesz, jó?
Zsivány Ole várja meg az istállóban.
Az istállóban megtette a szükséges előkészületeket. Úgy tervezte, hurkot vet a
fiú nyakára, és kész. Aztán bedobja a gödörbe, amit már megásott az istálló
sarkában, és majd gyorsan betemeti. Nyoma sem marad. Senki sem fogja tudni,
hogy a fiú az istállóban tűnt el, annál az egyszerű oknál fogva, mivel az uraságok
társaságba mentek, a cselédek pedig az erdőben dolgoznak.
TULA EGYEDÜL VOLT nagyapja házában. Arv vagy a birtokra ment, vagy az
erdőbe. Siri nagyanyja és az anyja a mosókonyhában dolgozott. Tula úgy
gondolta, nincs abban semmi rossz, ha kinyitja a szekrényfiókot és szemügyre
veszi azokat a kincseket, amelyeket nagyapja őrizget benne.
Ott volt a kitüntetés is, amit kiváló szolgálatáért kapott. Ez nem nagyon
érdekelte Tulát.
Megtalálta az emlékérmet is, amit még maga a király adott át. Hányszor, de
hányszor mesélt nagyanyja a fiók tartalmáról! Nagyon furcsán mutatott az érem,
és nem is lehetne eladni, mesélte még a nagyanyja.
De a másikat!
A kis dundi kéz már egy nagy, sima tallért markolászott. Apja, Erland is
számtalanszor szóba hozta. Mindig azt mondta, hogy ezért a tallérért meg
lehetne venni az egész világot!
Tula is hitt ebben. Ugyanúgy szeretett túlozni, mint az apja.
Betolta a fiókot, és a tallérral a kezében kifutott a házból. A legkisebb
lelkiismeretfurdalást sem érezte. Olyan nagy volt a zsákmány, hogy ujjaival alig
érte körül.
– Nagypapa biztosan megbocsátja – mondogatta önmagát vigasztalva.
A fiatal Arvid Mauritz Posse az istálló felé tartott. Az udvar közepén
összefutott Tulával. A kislány megállt előtte, alig kapott levegőt, úgy sietett. A
bájos kis arc kipirult a nagy igyekezetben.
– Arvid!
Csak Tula tegezhette a fiúkat.
– Arvid, a szolgáló, akivel az imént beszéltél, üdvözletét küldi és azt üzeni,
hogy az erdőbe hívták dolgozni. De ha holnap ráérnél megnézni a borjút…
A fiú habozott.
– Egyedül is elmehetnék megnézni, de nem tudom, melyik borjúról van szó…
– Talán az a legjobb, ha vársz holnapig.
– Igen, az lesz a legjobb. Köszönöm, kicsi Tula.
Megsimogatta a kislány arany fürtjeit, és sarkon fordult.
 Amikor eltűnt a házban, Tula sietve az istálló felé indult.
ZSIVÁNY OLE már türelmetlenül várakozott. Hát soha nem jön az a
csirkefogó? A hurkot a nadrágzsebébe dugta, csak a kedvező alkalomra várt. A
félhomályban, a borjak karámjánál a fiú úgysem látja majd, mire készül.
Gyorsan rádobja a hurkot – meghúzza, és vége!
De hol a pokolban marad a fiú?
Nem tudta, hogy valami neszt hallott vagy csak az ösztöne súgta, hogy
megforduljon.
Sátánfajzat!
A körbekerített trágyadomb peremén ült, amelyre Bergqvarán mindenki
nagyon büszke volt. Lopva a férfira, majd a kezében lévő nagy és szép tallérra
pillantott. Halkan dudorászott magában.
Zsivány Ole sosem látott még ilyen nagy pénzérmét. Félekkorát sem. Hej, ha
megkaparinthatná, soha nem kellene dolgoznia többé.
Ez azért kissé túlzás, de számára a tallér megaláztatásai végét jelentette volna.
Máris elfelejtette a Posse fiút. Kiguvadt szemmel bámulta a pénzt.
– Hol találtad ezt, te lány, he? – kérdezte rekedten. Nem tudta levenni róla a
tekintetét. Tenyere viszketett a sóvárgástól.
– Az enyém – jelentette ki Tula könnyeden.
– Add nekem!
A hangja olyan rekedt volt, hogy alig lehetett érteni, amit mond. Egy kis pisis
áll csak boldogsága útjában. A világ legegyszerűbb dolga…
Vészesen közeledett a lányhoz. Tula felkiáltott:
– Próbáld meg elvenni!
Ezzel belehajította a hatalmas, tocsogós trágyadomb közepébe, és leugrott. A
férfi már éppen el akarta kapni.
Zsivány Ole felordított ijedtében. A pénzdarab! Örökre elveszhet! Nem szabad
elvesznie, nem szabad!
A gazdagság ígérete! Már éppen egy gazdag, henye élet álomképei rajzolódtak
ki előtte, amikor a pénz eltűnt a sötétbarna trágyalében. Még látta a fehérlő
pénzérmét, ahogy repül, majd lassan elsüllyed a masszában…
Habozás nélkül a trágyadomb köré tákolt peremre lépett, és olyan messzire
ugrott a közepébe, amennyire csak tudott. Most volt a nagy tavaszi esőzések
ideje, így a télen megfagyott trágya kezdett felolvadni, és rengő, bűzös masszává
alakult. Kemény elszántsággal araszolgatott tovább, majd diadalittasan markába
zárta az érmét, még mielőtt elmerült volna. Az övé, az övé!
Egyszeriben nagyon furcsán érezte magát. Hirtelen észrevette, hogy nem ér le
a lába. Fütyül rá, így is utat tud törni magának.
Undorító ez a ganaj! Az előbb még arra sem volt ideje, hogy felfogja, mibe
ugrott bele.
Hanem a pénz nála van!
A kislány…
Újra ott ült a helyén, és egyre őt bámulta. Csak kerüljön ki innen, majd ellátja
baját.
De vajon kikerül-e?
Ahogy megpróbált kievickélni, úgy érezte, mintha egyre messzebb kerülne a
tákolmány szélétől. Már megfordulni sem tudott, mert túl sűrű volt a massza.
Nem is láthatta, milyen messze van a másik széle.
Egyre nehezebben tudta fenntartani magát. Végtagjai elnehezedtek, egyre
lejjebb süppedt a trágyalébe.
Az a szempár!
Milyen furcsa. Nem, az mégsem lehet…
Kiáltani akart, de a szája megtelt trágyalével. Tula leugrott és futni kezdett.
– Arvid a barátom, érted? – kiáltotta a trágyadomb felé. – Egy napon még nagy
ember lesz belőle!
Rátapintott az igazságra. Arvid Svédország miniszterelnöke lett. De ez már
egy másik történet.
ZSIVÁNY OLÉT néhány hét múlva találták meg, amikor meg akarták trágyázni
a földeket. Kezében még mindig Arv Grip nagy ezüsttallérját szorongatta.
– Hát ő lopta el – mondta Arv Posse uraságnak.
Nagy megkönnyebbülést érzett. Hiszen az öreg látta, milyen gondterhelt
Gunilla ezekben a napokban. Arra gyanakodott ugyanis, hogy Tula volt a tettes.
Hogy is feltételezhet ilyet az angyali kis teremtésről?
– Halottakról vagy jót, vagy semmit – mondta Posse. – Hanem legközelebb jól
megnézem, kit veszek fel a birtokra. De hát hogy került a trágyalébe?
– Nyilván nem jószántából – dünnyögte Arv Grip. Nem is sejtette, milyen
közel jár az igazsághoz. – Vizet forralok, tisztára dörzsölöm a talléromat, és
visszateszem az őt megillető helyre, a szekrényfiókba.
– Jól teszed – mondta Posse gróf.
A távolban, a fekete, göcsörtös almafák alatt, a kis Tula egy szelíd, de óriási
fekete macskát cipelt a karjaiban. A macska kétoldalt majdnem a földet söpörte,
akár Midgard kígyó Thor isten karjaiban. Mint a Jéghegyek Népe
nemzetségének átokverte tagja, ő is határtalanul szerette az állatokat.
2. fejezet

AZ ÁLLATOK IRÁNTI határtalan szeretetében mutatkozott meg Tula igazi

énje. Minden évben a vágások idején nagyjeleneteket rendezett, mert az
istállóban minden egyes állatot a barátjának tekintett. Egyszer nem tudott
uralkodni magán, és varázslathoz folyamodott. Megátkozta azokat, akik a
gonosztettet elkövetik négylábú kis barátai ellen, és betegséget küldött rájuk. A
négy „gonosztevő” hetekig élet-halál között vergődött, Tula pedig a sarokba
húzódva gyászolta kis barátját, akit oly sokszor simogatott, becézgetett.
Természetesen senki nem gyanakodott a lányra, csak azt látták, mennyire
szenved. Így amikor újra közeledett a vágás ideje, Gunilla hazaköltözött a kis
tanyára, hogy megkímélje lányát a lelki sérülésektől.
Mindenkinek tetszett, hogy Tula ennyire szívén viseli az állatok sorsát.
Arv nagyapó sem látott semmi rosszat ebben. Pedig neki tudnia kellett volna,
hogy a nemzetség átokverte tagjaira jellemző az állatok iránti szélsőséges
szeretet. De Arv nem gyanakodott semmi rosszra, továbbra is istenítette
unokáját.
A templombajárást illetően Tula már nem volt ennyire szerencsés.
Szilárdan elhatározta, hogy nem leplezi le igazi énjét senki emberfia előtt!
Kedves, bájos teremtésnek fog mutatkozni, hogy közben szabadon tegye, ami
kedvére való, anélkül, hogy bárki gyanút fogna.
Minden vasárnap az egész család elvonult a bergundai templomba, misére.
Persze ő sem húzhatta ki magát ez alól. Néha sikerült kitalálnia valamit, például
hogy lázas beteg. Azt persze ő is tudta, hogy hosszú távon ez nem megoldás.
Elég értelmes volt ahhoz, hogy belássa, ki kell bírnia.
Tula számára rémálom volt már csak átlépni is a templom küszöbét. Ráadásul
órákig csendben kellett üldögélnie, és hallgatnia a sok ostobaságot – ahogy ő
mondta. Ez már szinte meghaladta az erejét. Mivel gonosz vér csörgedezett az
ereiben, valahogy ellensúlyoznia kellett a szenvedését. Megpróbálta
elbarikádozni magát a tiszteletes jóságos szavai elől. Persze a prédikáció nem
bővelkedett dicséretben. A gyülekezetnek mindig tisztában kell lennie a
bűneivel. Amikor a pokol tüzéről és kénes bűzéről szórta dörgedelmeit a
szószékről, Tula jókat mulatott. Különben szorosan összekulcsolt kézzel ült és
magában hosszú káromkodásokat mormolt.
A tiszteletes pillantása gyakran esett az aranyló fürtöcskékre.
Angyal szállt le hozzánk? – gondolta. Milyen áhítatosan figyel! Teljesen
beletemetkezik az imába. Olyan erősen kulcsolja össze a kezét, hogy szinte
elfehérednek az ujjacskái. Tekintete lázas áhítatot tükröz.
„Pokol, pokol, pokol” – hajtogatta magában Tula összeszorított szájjal.
Szemöldökét összeráncolta álnok tekintete fölött.
Isten ártatlan báránya – gondolta a tiszteletes.
A kis bárányka őt is és egész nyáját is a pokol fenekére kívánta. „Rohadt
szarjankó, vén trotty”, mondta magában. „Vigyen el az ördög azzal az átkozott
papolásoddal együtt!” Majd még cifrább káromkodásokkal folytatta, melyeket a
cselédfiúktól hallott, akik ezekkel illették az előttük elvonuló cselédlányokat.
Tulát kiverte a hideg verejték a templomban. Többször is hányinger kerülgette.
Ha közben nem átkozódhatott, mindenki megrökönyödésére kiáltozva el kellett
volna menekülnie a templomból. Egyszerűen nem bírta volna tovább. Persze
nem merte tényleg a pokol fenekére küldeni a tiszteletest. Átkozódott, nem pedig
ráolvasott a gyülekezetre. Csak eljátszadozott a gondolattal.
Édesanyja nagyon aggódott, hogy lányát mindig vasárnap délután veszi elő a
láz.
Tulának volt egy vele egykorú barátnője, Amalia, az intéző leánya. Jól
megvoltak. Amalia nem leplezte, hogy néha furcsállja Tula viselkedését.
Ilyenkor mindig őszintén megmondta a véleményét:
– Butaságokat hordasz össze, Tula! Nem lehet, hogy átlátsz a falon!
Pedig Tula éppen ebben mesterkedett. És látta is, hogy az intéző már megint a
kocsis felesége mellett fekszik az ágyban. Teljesen pucérak, és nagyon furcsa
dolgot művelnek!
Tula hirtelen rájött, hogy hibát követett el, amikor beavatta barátnőjét a
titkába. Gyorsan hozzátette:
– Persze, hogy nem! Csak kitaláltam!
– Nem szabad így beszélned – oktatta ki Amalia rosszallón. – Tudhatnád, hogy
a felnőttek soha nem vetkőznek pucérra!
Tula emlékezetébe véste a szavait. Megértette, hogy nem olyan, mint a többi
ember. Ezután azon fáradozott, hogy mindenben Amaliára hasonlítson. Még
mielőtt bármit is tett, folyton azt leste, vajon Amalia mit szól ehhez vagy ahhoz.
Tula természetétől távol állt, hogy másnak engedje át a kormányrudat, de nem
tehetett mást. Amaliának persze tetszett, hogy ő szab meg mindent, Tula pedig
mindenben követi.
Tula így látta jónak. Csak így tudta leplezni igazi énjét.
Ahogy nőtt, persze ostobaságokat is elkövetett! Például amikor egy beképzelt
asszonyság a bergundai járásból a mise után hivatalos volt kávéra nagyapjához, a
jegyzőhöz, és lenézően nyilatkozott apjáról, a backai Erlandról. Azt merte
mondani, hogy csak egy jelentéktelen paraszt fia, aki beszemtelenkedett a Grip
családba, és rangon felül házasodott. Ezt persze a háziak távollétében mondta az
egyik vendégnek.
A kis Tula azonban a szalonban volt, és mindent hallott. Az asszony csúnyán
beszélt az apjáról! Az ő kedves, drága apukájáról!
Tulának forrott a vére. Ez alkalommal a ráolvasást nemcsak ijesztgetésnek
szánta, hanem teljesen komolyan gondolta.
„Szakadjon rád a szégyen, átkozott némber!” kezdett a ráolvasásba csendben a
bájos gyermek. „A járásban mindenki megvet majd, mint a kivert kutyát! A
végén apámhoz fogsz fordulni, hogy könyörüljön rajtad!”
Ez így is történt. Az asszony férje középszerű tisztecske volt. Mindenki tudta,
hogy néhány hónapra külföldre helyezték. Történt aztán, hogy egy fiatal fickó,
egy vándor mihaszna, aki alkalmi munkákból tengette életét, bekéredzkedett az
asszony házába napszámosnak. Aztán megesett a szégyen. Az asszonyság maga
sem értette, mi történt vele, de hirtelen leküzdhetetlen vágy gerjedt benne az ifjú
iránt. A férje olyan régóta volt távol!
Hogy is volt képes arra, hogy átlátszó ruhát húzzon, melyen keresztül jól
kidomborodtak a keblei? Alulra semmit nem vett fel. Ő, a tiszteletreméltó
asszony, aki még férjével szemben sem kezdeményezett. Éppen ellenkezőleg.
Inkább szenvedő arccal feküdt és sóhajtozott, amíg az elvégezte házastársi
kötelességét. Végül megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy nyugovóra térhet.
Mi vitte rá, hogy kimenjen az istállóba, ahol a fiú a lovat csutakolta? Hogy volt
képes rámászni ez a beképzelt asszonyság erre a fickóra, aki biztosan tetves is
volt?
A férfi sem volt rest, benyúlt a ruhája alá, s amikor érezte, hogy az asszony
mennyire kívánja, nem törődött a formaságokkal. Forró ölelésben olvadtak
össze. Az asszonyság is aktívan kivette a részét belőle. Ezután a fickó fogta
magát és elhagyta a tanyát. Köd előtte, köd utána.
De nem tűnt el teljesen nyomtalanul. Mindenki megdöbbenésére az asszonyon
mutatkozni kezdtek félrelépésének árulkodó jegyei. Így le se tudta tagadni, hogy
míg a férje külföldön teljesít szolgálatot, ő összeszűrte a levet egy másik férfival.
Élő példája volt annak, hogy a nők negyven évesen még nem meddők.
Mielőtt az ura hazatért volna, kislánya született. Sem az anyjára, sem annak
férjére nem hasonlított. Egy semmirekellő csavargó vonásait viselte, aki kilenc
hónappal azelőtt sietve odébbállt.
Ó, hogy kipellengérezték az asszonyt! Az asszonyság, aki úgy fennhordta az
orrát, azt hitte, különb, mint a többi! Sok haragosának nagyon kapóra jött, hogy
így szégyenben maradt. Senki nem hitt a szavának, hogy erőszak áldozata lett.
Annál is kevésbé, mert egy cselédlány rajtakapta őket az istállóban. És bizony
még soha senki nem látott olyat, hogy a megerőszakolt nő a támadóján lovagol
és nagyokat nyög gyönyörében.
 Hatalmas botrány lett az ügyből. Az asszony nem mutatkozhatott emberek
között. Bezárkózott a pocskondiázás és a gúny elől.
Végül fogta magát, és az éjszaka leple alatt ellopózott Erland backai otthonába.
Térden állva így könyörgött hozzá:
– Kérem, könyörüljön meg egy szerencsétlenül járt asszonyon! Maga néha az
uram keze alatt szolgál. Adja át az üdvözletemet, és mondja meg neki, hogy
teljesen ártatlan vagyok! Aljas rágalom az egész! Könyörüljön rajtam!
– No de… öhhh… – kezdte a nem túl gyors felfogású Erland. – De hát ez nem
igaz, asszonyság!
– A lelkem üdvére esküszöm…
– Ezt nem tenném a maga helyében – szólt rá Erland komolyan. – Hiszen
valaki látta az asszonyságot lovagolni azon a férfiszemélyen. Akkor hát őt
erőszakolták meg!
Erre az asszony elsápadt és a kezét tördelte:
– Jaj, kedves uram! Nem beszélne mégis a férjemmel, mielőtt hazatér, hogy
nem az én hibámból történt?
– Nem szoktam hazudni – mondta Erland. – De beszélhetek a férjével, hogy
legyen elnéző magával szemben. Amikor a tehenek kedvet kapnak, addig nem
lehet bírni velük, amíg bikát nem kerít nekik az ember. Így lehet ez az
asszonyoknál is. Amikor ég bennük a vágy, nem bírnak meglenni férfi nélkül. Ez
a természet rendje. A maga férjeura pedig igen sokáig távol maradt. Így hát nem
csoda, hogy már bizseregni kezdett az asszonyságnak. Majd emlékeztetem erre a
kapitány urat, mielőtt hazatér. Felvilágosítom, mekkora mohóság ég az
asszonyságban a férfiak iránt. Szépen megkérem majd arra is, hogy legyen
kedves a gyermekhez, hisz nem az tehet arról, hogy istállóbéli fajtalankodás
gyümölcse.
A tisztfeleség legszívesebben pofonvágta volna ezekért az illetlen szavakért.
De hát nem volt abban a helyzetben. Ehelyett megalázkodva csak így szólt:
– Köszönöm, tekintetes Backe alhadnagy úr, soha nem felejtem el a jóságát!
Pedig ha megtehette volna, azon nyomban bosszút áll sértő szavaiért. Hogy
egy semmirekellő paraszti származású alhadnagy így beszéljen egy kapitány
feleségével… hallatlan!
Ekkor azonban eszébe jutott hűtlensége bizonyítéka, így hát nem volt mit
tenni. Lehajtott fejjel, csalódottan sietve elhagyta a házat.
Erland közbenjárása nem sokat segített. A kapitány úgy tért haza, mint egy
dühösen fújtató bika. A kislányt megtűrte, miután Erland olyan szépen kérte, és
a kapitánynak nem volt saját gyermeke. Szerzett magának egy házvezetőnőt, aki
a gyermekre vigyázott. Hanem a feleségét könyörtelenül kidobta. Látni sem
akarta többé. Eszébe jutottak azok a megalázó órák, amikor hosszasan
könyörgött hozzá, hogy teljesítse házastársi kötelességét. Mikor aztán végre
ráállt, akkor is csak úgy feküdt, mint egy fadarab. Egyre csak azt sóhajtozta,
mekkora áldozat ez tőle. Mindig türelmetlenül várta, mikor lesz már kész végre.
Ezek után ilyen szégyentelen módon odaadja magát az első jöttmentnek!
Amikor az asszony a bergqvarai fasoron át elhagyta a birtokot, egy útitáskában
cipelve a legszükségesebbeket, egy kislányt pillantott meg, amint egy fának
támaszkodott. Tula volt, a jegyző unokája. Ez felidézte benne a kislányát, akit el
kell hagynia. Lehet, hogy az ő lánya is ilyen nyílt, ártatlan tekintetű, édes kis
teremtés lesz majd, mint ez a Tula?
Elragadó gyermek. Beléhasított a fájdalom. Még jobban lehajtotta a fejét.
Tula látta, amint távolodik. Közönyös tekintettel követte az asszonyt, amíg az
el nem tűnt a szeme elől.
Majd hazaugrándozott a fasoron keresztül. Csak úgy fickándoztak aranyló
fürtöcskéi.
A következő pillanatban már el is felejtette az egészet.
TULÁNAK VOLT még egy nagyon jó barátja: anyai nagyanyja, a knapahulti
Ebba. Édesanyja elmondta, hogy Ebba nevelte fel, de sem Ebba, sem Siri
valójában nem vérszerinti édesanyja. Tula igazi nagyanyját Vibekének hívták és
sok-sok évvel ezelőtt meghalt.
Ebba már nem Knapahultben lakott, férjhez ment itt a járásban. Tula gyakran
meglátogatta. Mindkettőjüknek nagy örömöt szereztek ezek a látogatások. Tula
szerette azt, ahogyan Ebba beszélt. Egyszerű szavakat használt, nem kertelt,
néha csúnyább kifejezésekkel is megtűzdelte beszédét. Ezen kívül nagyanyja
annyi izgalmasat tudott mesélni! Persze többnyire nem volt igaz, amit mondott,
de Tula így sok mindent megtudhatott a férfiakról, és hogy hogyan bánjon velük.
Szerencsére otthon senki sem sejtette, mit szív magába Tula a látogatásai
során!
Nagyon izgalmasnak találta a férfiakról szóló történeteket. Már látott egyet s
mást, amit akkor nem nagyon értett, de erre most mind fény derült. Például,
hogy a férfiak szívesen fogdossák az asszonyokat és a lányokat bizonyos
helyeken. Ezt Tulának nem szabad megengednie. Ebba nem is sejtette, milyen
gondolatok csíráznak ki szavai hatására a lány fejében. Tula már tíz éves volt
ekkor. Egyszer véletlenül látott egy szerelmeskedő párt az erdőben. Csendben
odalopózott hozzájuk. Leült, hogy tanulmányozza, mi is történik valójában. Úgy
tűnt, mindketten örömüket lelik a dologban, de azért bele is fáradtak. Tula nem
nagyon értette.
Nem ismerte őket. Azért jöttek erre a környékre, mert Erland és Gunilla
otthonának a közelében nem lakott sok ember. A járás másik végéből jöttek, a
lehető legtávolabb akartak kerülni az ismerősöktől, hogy nyugodtan
eltölthessenek egy órácskát.
A nő hirtelen elfordította a fejét, és megpillantotta a gyermeket. Felsikoltott, és
gyorsan megpróbált talpra állni. A férfi is észrevette a kislányt, aki udvarias,
érdeklődő tekintettel ült a közelükben. Felegyenesedett, felhúzta a gatyáját,
amely a bokájára csúszott. A nő pedig az alsóneműjét szedegette össze térden
állva, majd feltápászkodott.
Tulának sikerült megtalálnia a magyarázatot a nagy titokra. Nem sokat
számított, hogy a férfi mindenáron megpróbálta eltakarni a legnemesebb
testrészét, mert a kislány már látta, és azt is tudta, mire kell használni.
– Érdekes – dünnyögte hazafelé az úton. Senki nem volt otthon. Apja most is a
harctéren volt, Tula az anyjával a nagyapjánál lakott. Szeretett „hazamenni”,
hogy egyedül lehessen egy kicsit gondolataival.
Megtalálta a kulcsot a nagy sötét kő alatt, az ajtó előtt, és bement. Élvezte az
otthon csendjét.
Elgondolkozott azon, amit látott. Amalia barátnője beszélt már a felnőttek
furcsa játékairól. De annyira vihogott mondókája közben, hogy alig értette a
szavát. Ezenkívül úgy tűnt, hogy Amalia is éppoly keveset tud, mint ő.
Fogott egy faggyúgyertyát és magán akarta kipróbálni, amit látott. Persze
hamar akadályba ütközött.
– A fenébe – mondta, és eldobta a gyertyát. – Ez fáj!
Aztán kiment a házból és elindult Bergqvara felé.
– Nem épeszűek a felnőttek! – állapította meg.
ÚJ KORSZAK kezdődött Tula életében.
Elkezdett bálványozni valakit.
Az egész család Södermanlandba utazott, Skenäsbe, Anna Maria
konfirmációjára.
Itt találkozott vele szinte egykorú rokonaival, Anna Mariával és Eskillel.
Néhány évvel ugyan idősebbek voltak nála, de milyen jól tudtak játszani ők
hárman! Anna Maria csendes és félénk teremtés volt, de szép mosolyú. Szemmel
láthatóan csodálta a vad Eskilt. Tulát pedig egyszerűen elbűvölte a fiú! Akármit
mondhatott, követte őt tűzön-vízen át. Felmásztak a nagy tölgyfára – Anna
Maria és a többi gyerek nem merte követni őket –, Tula azonban nevetve és
büszkén kiáltozott a fa tetejéről. A felnőttek fel voltak háborodva. Létrát akartak
hozni, hogy leszedjék őket a fáról. De mielőtt a létra megérkezett, Tula és Eskil
már lent is volt. A pajta egyik félreeső sarkában húzták meg magukat a többi
gyerekkel együtt, és különböző titokzatos dolgokról sugdolóztak. Persze Eskil
volt a vezérük. A véleményére mindenki adott. Tula nem mindig volt biztos
benne, hogy komolyan beszél. Például amikor azt tanácsolta, hogy gyújtsák fel a
női illemhelyet. Tudta, nem szabad elvesztenie a fejét, ha nem akarja, hogy
leleplezzék.
Egy valakitől tartott csak: Eskil apjától, Heike Lindtől a Jéghegyek Népe
nemzetségéből.
Mennyire csodálta Heikét! Szeretett volna odamenni hozzá és egyszerűen csak
annyit mondani: „Minket egy fából faragtak”. De az ösztöne azt súgta, hogy ne
tegye. Nem szabad elárulnia a titkát, most még nem. Sokkal szabadabb addig,
amíg mindenki „isten ártatlan báránykájának” hiszi.
Ezért kerülte Heike bácsikája tekintetét. Persze nem feltűnően. Amikor érezte,
hogy vidám, ártatlan képet vág, bátran Heike szemébe nézett és a férfi
gyanútlanul, mosolyogva viszonozta pillantását. Hanem amikor valami
boszorkányságon törte a fejét… Akkor még felé sem mert nézni. Mivel Heike
képes olvasni a tekintetéből, rájönne a titkára. Ez biztos.
Annyiban szerencsésnek mondhatta magát, hogy szemében egy leheletnyi
sárga fény sem tükröződött. Akkor sem úszott sárgás fényben a tekintete, amikor
éppen valami rosszat forralt valaki ellen. Ám jól ismerte Sölve történetét. A férfi
szeme színe az idő az idő múlásával változott… Ezért semmit sem mert
kockáztatni.
Tula nagyon szépen viselkedett Skenäsben. Nem árulta el magát.
Mivel azonban most hazafelé tartottak, mély sóhaj szakadt fel belőle.
Megkönnyebbült, egyszersmind visszavágyakozott.
Amikor rossz fát tett a tűzre, mindig azt kérdezte magában:
– Mit szólna Eskil mindehhez? Azt gondolná, milyen bátor és ügyes vagyok.
Biztosan csodálna ezért.
Nem nagyon viselte meg bálványának távolléte. Túl fárasztó lett volna, ha
állandóan mellette van. Akkor mindig vigyáznia kellett volna, hogy ne menjen
túl messzire. Tula számára természetes volt szerettei boldogsága és boldogulása.
Akiket azonban nem szívelt, azokat elátkozta. Ehhez megvoltak a maga
eszközei. Kellemetlen lett volna, ha ilyenkor Eskil rajtacsípi és neki
magyarázkodnia kell.
Mivel a fiú csak a bálványa volt, nem pedig első szerelme, nem zavarta egy
csöppet sem, hogy másik országban él.
Nem leveleztek. Tula feleslegesnek tartotta. De mégis a fiú lett a vezércsillaga.
Szerencsére. Mivel Eskil teljesen hétköznapi ember volt, ez Tulát
megakadályozta abban, hogy túl messzire menjen a boszorkánykodásban.
Amalián sem állt bosszút, amiért más lányokkal is barátkozott. Vagy Siri
nagyanyját sem átkozta meg, amiért megtiltotta neki, hogy végignézze, amikor a
tehenet a bikához vezetik. (Különben nem sokat számított, mert Tula úgyis látott
mindent.) Apja testvérein, számos nagybátyján és nagynénjén sem állt bosszút,
pedig nagyon bosszantották a bárgyúságukkal. De hát a rokonai voltak, és többé-
kevésbé szerette őket. Azt rögtön belátta, hogy apja az egyetlen a backai
családban, akit ésszel is megáldott az ég. Nem állítja, hogy nagy bölcselkedő, de
megvan a józan paraszti esze. Ráadásul olyan kedves hozzájuk, hogy kívánni
sem lehetne többet.
Tulajdonképpen meglehetősen különböztek egymástól Tula szülei, de jól
megértették és kölcsönösen tisztelték egymást. Tula a nagyanyja, Ebba
elbeszéléseiből tudta, hogy anyjának nem volt könnyű gyermekkora. Apja,
Erland nagy türelemmel bánt az anyjával, amikor felesége félt az emberektől
vagy rossz emlékek kínozták.
Tula meg tudta érteni, hogy okos, finom édesanyja miért ment hozzá az
apjához, még akkor is, ha nem szorult bele túl sok ész, és ha néha annyira
felvágott, hogy nem lehetett megállni nevetés nélkül.
Senkinek nem voltak olyan remek szülei, mint neki!
Tula elmúlt tizenegy éves, amikor olyan megrázó élményben volt része, hogy
majdnem sutba dobta fogadalmát, hogy csínján bánik boszorkánytudományával.
3. fejezet

TULA mindig sokat csavargott. Egyszer amint hazafelé tartott nagyapja házából,
Bergqvarából, megállt a bergundai templom közelében, mert meglátott egy
temetői menetet.
A koporsó nagyon kicsi volt. Tudta, ki fekszik benne. Egy nyolcéves kislány a
járásból. Megfojtották és megerőszakolták. Így találtak rá a bokrok alatt.
Nagy volt a rémület és a felháborodás a környéken, mivel nem ő volt az első
áldozat. Két év alatt ő volt a negyedik kislány, akit hasonló módon gyilkoltak
meg
Szülei és a többiek is megtiltották Tulának, hogy egyedül járkáljon. De hát
megkötözni sem lehet! Olyan mint a ravasz róka, arra portyázik, amerre a kedve
tartja. Ezen a napon a nagyapja, bár szíve szerint nem akarta, mégis hazaengedte
egyedül. Szigorúan ráparancsolt, hogy ne álljon szóba senkivel. A fasoron
végigkísérte, utána már kezdődnek a házak, kivéve ezt a rövid szakaszt. A
lelkére kötötte, hogy ezen a kietlen szakaszon rohanjon át, meg ne álljon
semmiképp!
Tula egyre csak a koporsót kísérő gyászolókat bámulta. Arca kifürkészhetetlen
volt.
Amikor elhaladt mellette a menet, mélyen, tiszteletteljesen meghajolt. Senki
nem találta volna ki, mi játszódik le a kedves kislány fejében.
Ez egyszer épségben hazaért.
Ekkortájt már gyermekkórusban is énekelt. Az édesanyja erősködött, hogy
járjon a kórusba, mert szép, tisztán csengő hangja volt. A próbákra még el-eljárt
a bergundai községházára. Minden gyerek odavolt az énektanárért. Amikor
azonban a templomban kellett volna énekelniük, Tula mindig beteget jelentett.
Egyszer elment, hogy ne tűnjön fel a távolléte. Akkor olyan hamisan énekelt,
hogy szégyent hozott a többiekre. Senki nem tudhatta, milyen kínokat állt ki,
hideg verejtékben úszva, amint ott állt fent az orgonánál és lenézett a
gyülekezetre.
A kórusvezető énektanár Wexiöbe valósi. Egyike volt a szerencsétleneknek,
akik ilyen szörnyű módon veszítették el gyermeküket. Szeretetreméltó ember
volt. Személyes tragédiája miatt az emberek még nagyobb szeretettel fordultak
felé. Knutssonnak hívták.
Egyik nap a próba után még ottmarasztalta Tulát.
A lány semmi kivetnivalót nem talált ebben. Kedvelte Knutssont.
Lágyan rátette a kezét a lány tarkójára, és végigsimított szőke fürtjein.
 – Tula, kedves gyermekem, mitévők legyünk veled?
– Miért? – kérdezte a lány nagy, csodálkozó szemekkel.
– Olyan ügyesen énekelsz – mormogta Knutsson és aggódó tekintettel nézett a
lányra. Szemében állandóan ott tükröződött a fájdalom. Tula szerint egész jól állt
neki ez a szomorú tekintet. Jóképű férfi volt, a negyvenes éveiben járhatott.
Alakja kicsit telt, de nem előnytelenül. A bánatos, álmatag szempárt sötét
szemöldök keretezte. Mindehhez erőteljes, érzéki ajkak társultak. A felnőtt nők
mind tetszelegtek előtte. Milyen undorító!
– Olyan jól énekelsz – folytatta, és tovább simogatta a haját –, mégsem akarsz
fellépni velünk.
Csak a templomban nem – gondolta Tula, és lassan zavarni kezdte, hogy a férfi
olyan furcsán simogatja a haját.
– Csütörtökön énekeltem Wexiöben. És…
– Igen, persze. De az az érzésem, hogy pánikba esel, amint komolyra fordul a
dolog. Félsz az emberektől? Mindenki el van ragadtatva tőled. Ilyen édes, ügyes
kis teremtés. Ráadásul hogy tud énekelni!?
A férfit szörnyű remegés fogta el. Rettentően izzadt! Olyan furcsa szagot
árasztott.
– Mennem kell, anyám vár.
– Igen, persze – mondta a férfi és lassan elvette kezét a tarkójáról. – Hol laksz,
Tula? j
Elmagyarázta.
– Vagy úgy. Arrafelé nem vagyok ismerős.
– Gyakran vagyok a nagyapámnál Bergqvarán – tette hozzá udvariasan. –
Holnap délután is elmegyek hozzá.
– Bergqvarát jól ismerem. No, most már menj, ne várasd anyádat – mondta
szárazon, és beletörölte zsebkendőjébe izzadó tenyerét. Tula látta, ahogy a
nadrágja elől kidudorodik. Eszébe jutott a szerelmeskedő pár, akiket meglepett
egy évvel ezelőtt az erdőben. Jólnevelt kislányhoz illően pukedlizett és elfutott.
Knutsson mozdulatlanul állt, nézte, amint táncoló fürtjeivel átfut a téren.
EGY NAPPAL AZUTÁN, hogy beszélt a barátságos énektanárral, Tula
felkerekedett Bergqvara felé. Édesanyja elkísérte az erdőn át, utána már
boldogul egyedül is.
Amikor beért a fasorba, egy férfit látott maga előtt.
Knutsson karnagy úr? Mi keresnivalója van errefelé? Biztosan Bergqvara
major felé tart. No, hát akkor utána ered.
A férfi láthatóan örült, amikor megpillantotta a lányt. Meg is lepődött.
– Nézd csak, Tula! Igaz is, mondtad, hogy ma erre jársz. Most már emlékszem.
Mereven mosolygott:
 – Tudod, mit láttam az imént? Egy kis nyulat, amint épp az erdőbe futott.
Biztosan megsebesült, mert nagyon sántított. Gondoltam, utánamegyek és
megkeresem. Velem jössz?
– Egy nyulat soha nem találunk meg – felelte Tula józanul.
– Azt hittem, igazi barátja vagy az állatoknak. Mindenki azt meséli. Úgy
rémlik, mintha vércseppeket is láttam volna.
A lány vállat vont:
– Utánanézhetünk a dolognak. De ha el akar bújni előlünk, akkor úgyis
sikerülni fog neki.
– Igen, de azért nézzük meg a biztonság kedvéért – vágta rá hevesen a férfi. –
Gyere, pontosan tudom…
Mivel a fasornak ezen a részén az erdő nagyon közel volt, hamarosan eltűntek
a külvilág szeme elől a fák között. Knutsson feltűnés nélkül egyre beljebb
húzódott.
– Na, de most aztán semmi értelme, hogy tovább keressük – jelentette ki kis
idő múlva Tula.
A férfi lerogyott egy fűcsomóra, és tépkedni kezdte a füvet:
– Gyere csak közelebb! Hallod? Hallod a madarak énekét?
Tula is leült.
– Nem csodálatos itt ülni? – kérdezte a férfi remegő hangon. A belőle áradó
szag a felajzott bikáéra emlékeztette Tulát.
Nagyon kifinomult volt a szaglóérzéke.
– Igen, hallom – mondta meglehetős közönnyel a hangjában. De arra nevelték,
és saját maga is tapasztalta már, hogy nem árt, ha inkább udvariasan viselkedik.
A férfi a vállára tette a kezét.
– Nagyon édes kislány vagy, tudod-e? Hány éves vagy?
– Tizenegy. Nemsokára tizenkettő.
– Akkor már biztosan van kedvesed.
– Kedvesem? Ja, igen, de nagyon messze lakik innen. Norvégiában. Csak
egyszer láttam. Több éve már.
– Megsimogathatott téged?
– Hogy micsoda? Jaj, dehogy. Micsoda badarság!
– Nem badarság. Nagyon kellemes. Mint például ez…
Knutsson végigsimított a lány karján. Lentről felfelé, úgy, hogy a kis pihék
felágaskodtak. Izzadni kezdett, és másképp helyezkedett ültében. Lélegzete
elnehezedett.
Mi ez az egész? Tulában felébredt a kíváncsiság és hagyta, hadd folytassa a
férfi a furcsa játékot. A kezét becsúsztatta a nyakkivágásba, és a melle után
tapogatózott.
 Halkan, idegesen felnevetett.
– Itt még semmit sem érzek. Gyermek vagy még, Tula. Édes, kicsi gyermek.
De ha akarod, örömet szerezhetek neked.
Tula összeráncolta a homlokát. Rápillantott a férfi nadrágjára, és észrevette
vágyának árulkodó jelét. Lehet, hogy része lehet egy olyan férfias dolog
látványában, mint akkor ott az erdőben? Határozottan izgalmasnak ígérkezik ez
a kaland.
– Üjj így az ölyembe – nyögte közben a férfi. Olyan felhevült volt, hogy nem
tudott rendesen beszélni.
Tula úgy tett, mintha habozna. Egészen jól érezte magát.
– Anyám azt mondta, ne üljek felnőtt férfiak ölébe – mondta ártatlan képpel. –
Biztosan azért, mert túl nehéz vagyok.
– De… de – fújtatott Knutsson, mint a ló. – Lefeküdhetnél. Lefeküdhetnél a
hátadra.
Tula engedelmeskedett, miközben magában jót mulatott. Látni akarta, hova
fognak kilyukadni. Furdalta a kíváncsiság. Meg akarta ismerni a felnőttek
játékát.
A férfi hirtelen a szoknyája alá nyúlt és simogatni kezdte.
Ez a játék tényleg izgalmasnak ígérkezik!
Fürgén mozogtak a férfiujjak a szoknyája alatt. Tula kezdte érteni, miért
élvezik a felnőttek a számára eddig ostobának tűnő játékot.
– Mit csinál? – kérdezte ártatlanul.
– Semmit. Semmit – lihegte Knutsson eltorzult arccal. – Ne is törődj vele!
Ezután a saját nadrágját markolta meg, s közben nagyokat nyögött és lihegett.
Nem sokra rá Tula megpillantotta azt a titokzatos férfiszerszámot.
– Nahát! Nem olyan vagy, mint én!
A férfi kiegyenesedett.
– Érints meg itt! Érints meg! – dadogta.
Tula megérintette és felkacagott. Akkor kacagott így, amikor éppen be akart
csapni valakit.
– Nem félsz tőlem? – kérdezte a férfi csalódottan.
A kezével újra matatni kezdett, durvábbak lettek a mozdulatai. Hirtelen
felnyögött és a lányra vetette magát. Szétfeszítette a lábait.
Éppúgy, mint az erdei pár! Kezd érdekessé válni a dolog – gondolta Tula.
Most majd mindjárt kiderül, miért játszadoznak így a felnőttek.
– Au! Ez fáj!
De Knutsson nem hagyta abba. Ez a kis gömbölyded leányzó felülmúlta
minden képzeletét.
– Most már nem olyan mókás – szólt rá Tula összeráncolt szemöldökkel, és
megpróbált kicsúszni a keze alól. – Fáj!
A férfi arca a lány szavaira megváltozott. A gonoszság, az őrület sütött minden
arcvonásából.
– Igazán? Kell is, hogy fájjon – nyögte. – Félj tőlem! Kiabálj! Különben nem
jutok el a… Kiabálj már, a fenébe is!
Őrülettől eltorzult arccal kezét a lány nyakára szorította.
– Nem, még nem – lihegte – Majd később végzek veled, hogy ne járjon el a
szád. De előbb azt akarom, hogy kiabálj, üvöltözz, rettegj tőlem! Nem foszthatsz
meg a gyönyörtől!
Keze újra rákulcsolódott a lány nyakára. Igazán ilyen ez a játék? – gondolta
Tula.
Ajkát halk suttogás hagyta el. Ráolvasás.
Knutsson felüvöltött és sietve lecsúszott róla.
– De hisz te égetsz! – kiáltotta, és égő szerszámát a kezébe fogta. Tula felült, a
férfi védekező kezét egy mozdulattal félrerántotta, miközben továbbra is furcsa
szavakat mormolt. Belemarkolt a férfi büszkeségébe és megcsavarta úgy, hogy
az hirtelen hihetetlenül hosszú és vékony lett… majd a férfi felüvöltött. A
büszkesége újra a helyén fickándozott, mint egy malacfarok. Csomót kötöttek a
végére.
Ez nem lehet igaz – gondolta a férfi elszörnyedve. Ez hihetetlen. Fizikai
képtelenség. Senki nem képes csomót kötni a…
Márpedig a csomó ott díszelgett.
Tula felegyenesedett. A férfi fölé állt. Knutsson teljesen megzavarodott, ahogy
a lány szemébe nézett.
Még egy ráolvasás, miközben kezével a férfi szájára mutatott.
Most mindkét kezét a férfi fölé tartotta, anélkül, hogy hozzáért volna.
Aztán sarkon fordult és elindult.
– Öt gyermek halt meg, vagy lehet, hogy több – mondta csak úgy a válla fölött.
– Közöttük a te lányod is. Hogyan voltál képes?
Hanem Knutsson nem tudta szóra nyitni a száját. Egy szó sem jött ki a torkán!
Ez a kis boszorkány örökre elnémította.
A fájdalomtól félig eszméletlenül elvonszolta magát Bergundáig. Nem tudta
kikötni a csomót, akárhogy próbálta. Már véresre kaparta magát a körmével.
Sikerült valahogy hazavánszorognia Wexiöbe. Lefeküdt. Egy szót sem mert
szólni a végzetes eseményről. Igaz, nem is tudott volna. Magában ordítozott a
fájdalomtól.
Két nappal később aztán nem bírta tovább. Annyira feszült a hólyagja, hogy
úgy érezte, menten meghal. Egy cédulára felírta mit sem sejtő feleségének, hogy
hívja ki az orvost.
 Az orvos hitetlenül bámulta a nyomorultat.
– Nem! – jelentette ki a tudós férfi. – Ezt én nem hiszem el!
Knutsson a kezével bőszen mutogatott, hogy adjanak neki papírt és ceruzát. Le
akarta írni, mi történt, és azokat a szavakat, amiket hallani vélt Tula, a kis
boszorkány szájából: „Varázscsomó, varázscsomó soha nem oldódik ki.” De
hiába fáradozott, senki nem értette, mit akar. Közben az orvos azon
mesterkedett, hogy kioldja a csomót. Knutsson hangtalanul nyögött kínjában.
– Ez nem megy – jelentette ki az orvos végül – Csak egy kiutat látok: le kell
vágnunk a csomót, különben meghal.
Knutsson megpróbált hevesen tiltakozni, de egy hang nem sok, annyi sem jött
ki a torkán.
– Hogy történhetett?
Végre megértette, hogy a férfi papírt és ceruzát kér.
Ekkor Tula utolsó ráolvasása is hatni kezdett…
Knutsson hozzáfogott az íráshoz, hogy boszorkánysággal vádolja Tulát. De a
tolla teljesen mást írt:
„Én erőszakoltam és öltem meg az ártatlan gyermekeket, ráadásul élveztem. Ez
az ég büntetése!”
Knutssonné és a doktor elolvasta, amit a papírra vetett és nyomban el is hitték
– különösen az utolsó mondatot. Knutsson kétségbeesve próbálta tudtukra adni,
hogy nem ezt akarta leírni, de hiábavaló volt az erőfeszítése. Tula nevét nem
tudta kiejteni a száján, akárhogy erőlködött is.
A többiek kimentek a szobából.
A felesége össze volt törve.
– A férjem? Az én szeretetreméltó, kedves férjem? Hogy tehette ezt a
szörnyűséget a kislányommal, egy családtaggal? Nem értem, fel nem foghatom!
– Nem számít, ki az áldozat, csak gyermek legyen – felelte a doktor, aki
olvasott ember volt. – Az ilyen ördögfajzatokat pedofileknek nevezi az
orvostudomány. A férje elég elvetemült példány, minden képzeletet felülmúl…
Egyébként ismeretes, hogy olyan foglalkozást keresnek maguknak, ahol állandó
kapcsolatban lehetnek gyermekekkel. Hát igen!
Annak ellenére, hogy az orvos meg akarta menteni Knutsson életét, a férfi még
aznap este meghalt.
Az eset híre azonnal elterjedt. Bár a két tanú megegyezett, hogy nem
mondanak el semmit, az egész történet túl nagy szenzáció volt ahhoz, hogy
elhallgathassák. A közvélemény értesült arról, hogy elfogták a gyermekgyalázót,
és azt is megtudták, ki az illető. A részletek azonban homályban maradtak.
Úgyse hitt volna el senki ilyen badarságot.
Gunilláig is eljutottak a hírek. Karjaiba vette kislányát, ide-oda ringatta,
szorosan magához ölelte.
– Gondold csak el, Tula, az énektanárod volt! Gondolj csak bele, mi
történhetett volna! Milyen hosszú utat kellett megtenned minden alkalommal
innen Bergqvaráig! Mi lett volna, ha találkozol vele? Jaj, nem is merek
belegondolni, mi történhetett volna. Hiszen olyan jóhiszemű és naiv vagy!
– De most már vége, anyám – szólalt meg Tula tiszta, csengő hangon. – Most
már senkinek sem kell félnie.
– Így igaz. Hála istennek – sóhajtotta Gunilla.
Tula nemigen töprengett a történteken. Megvolt az a szerencsés képessége,
hogy átsiklott a kellemetlen események felett.
Kiment a pajtába, a nagy fekete kandúrhoz. A macska, amint meglátta,
magasra emelt farokkal sietett elé.
Tula karjába fogta a macskát és leült. Orrát beletúrta puha bundájába. Lassan
megeredtek a könnyei.
Nem az elveszett szüzességét siratta, ez egyáltalán nem érdekelte. Inkább
érdekes kísérletnek tartotta az egészet. A többi, be nem teljesedett életet siratta.
A többi kislányt, akikre soha nem fog már sütni a nap. Eszébe jutott, mit élhettek
át utolsó órájukban. Hiszen nem tudták megvédeni magukat, mint ő.
Aztán határozott mozdulattal kitörölte a könnyeket a szeméből.
– Tudom, olyan vagyok, mint Sol – suttogta a macskának. – Solnak meg
kellett halnia, mert nem büntethette meg szabadon azokat, akiket nem szeretett.
Márpedig én is ugyanúgy büntetem a szerintem gonosz embereket, mint ő.
Óvatosabbnak kell lennem a jövőben. Sol nem volt óvatos. Dicsekedett a
természetfeletti adottságaival. Én soha nem fogok!
A macska ünnepélyesen a szemébe nézett.
4. fejezet

EZ UTÁN AZ ESEMÉNY UTÁN Tula néhány évig meghúzta magát.

Boszorkánykodott néha-néha, de ezek nem említésre méltó dolgok: megáldotta
anyja veteményeskertjét, hogy bő legyen a termés; vagy segített, hogy a kanca és
a kiscsikó túlélje a nehéz szülést.
Ki volt békülve az egész világgal. Minden simán ment. Nagyapja erős
köhögését titokban kikúrálta úgy, hogy néhány gyógyfüvet kevert a reggeli
italába. Mindannyiuk örömére apja legtöbbször otthon állomásozott. Tula pedig
új barátot szerzett.
Éppen betöltötte a tizenötöt. A legrosszabb kamaszkor. Nyughatatlan volt, nem
tudta, mit akar. Vad életöröm és mély szomorúság között vergődött. Gyakran
elfogta a halálvágy, éppúgy, mint a többi, hozzá hasonló serdülőt. Ebben nem
különbözött a vele egykorúaktól. Gunilla kicsit csalódottan állapította meg, hogy
a haja már nem olyan aranyszőke, mint kiskorában. Megsötétedett, és inkább
átlagos halványszőke lett. Arcvonásai is kezdték elnyerni végleges formájukat.
Nem voltak már olyan tökéletesek. Nem mintha Tula megcsúnyult volna, ó
dehogy! Hanem inkább… hétköznapibb lett. De végre karcsúbb is. Erős, izmos
testalkata azonban megmaradt. Az alacsony, széles vállú nők körébe tartozott,
nagy mellekkel és keskeny csípővel. Keze, lába szögletes volt, nyaka sem igazán
hosszú. Persze ez csöppet sem jelent problémát – hangzott a család egybehangzó
véleménye. Hiszen még mindig határtalanul bájos teremtés. Megőrizte vidám
nevetését, és mások arcára is mosolyt csalt. Mindent továbbra is nagy
lelkesedéssel végzett.
Még most sem sejtette senki, milyen adottságai vannak. A titkát továbbra is
őrizte.
Egyszer elvitték Wexiöbe. Ez nagy élményt jelentett számára. Hiszen egy
magafajta vidéki lánynak a város izgalmas kalandnak ígérkezett. Tula szabadon
mászkálhatott, míg szülei ügyeiket intézték. A megbeszélt időre természetesen
vissza kellett térnie a kocsihoz.
Lassan sétálva, alaposan szemügyre vette a látnivalókat. A piacot, a sok
színben pompázó gyümölcsös és zöldséges bódékkal, kis boltokkal. A zsebében
azt a néhány garast szorongatta, amit az apjától kapott. Erland nagylelkűnek
bizonyult ma. Tula azt vehetett a pénzből, amit akart. A szülei megígérték, hogy
nem teszik szóvá, akármit is vesz.
Sokat válogatott. Mivel nemrég kezdett felfigyelni külsejére, alakjára, nem
kevés hiúsággal nézegette a szép ruhákat meg a kiegészítőket. De nem tudott
igazán dönteni, mert a pénz sajnos nem volt elég mindarra, amit kinézett
magának.
Ekkor hirtelen az egyik mellékutcában megpillantott egy poros kirakatot.
Hangszereket látott benne. Tulának gyönyörű énekhangja volt, és nagyon
érdekelte a zene. Habozott egy pillanatig, majd belépett az üzletbe.
Egy műhelyben találta magát. A hangszerkészítő éppen egy hegedűn
dolgozott. Nagyon fiatal fiú, vagy inkább férfi volt. Nem is tudta, minek
nevezze. Nem volt kétséges, hogy a szakmáját kényszerből választotta. A lába
megbénult. Tolószékben tudott csak helyet változtatni.
Tulának tetszett a fiú arca. Nyílt és kedves vonásai voltak.
– Jó napot – köszöntötte Tula, ellenállhatatlan mosolyával. – Szívesen
megnézném a hangszereket.
A fiú arca felderült.
– Máris! Van valami elképzelése?
– Nem, őszintén szólva csak úgy hirtelen tévedtem be ide. De ha megtetszik
valami, akkor megveszem. Persze nem zongorára gondolok, hanem amit
magammal vihetek.
Elnevették magukat. A fiatalember megmutogatott neki mindent. Elmondta,
hogy itt szinte minden a két keze munkájának gyümölcse. A hegedűk, a furulyák
és a dobok.
Tulát furcsa érzés fogta el. Otthon érezte magát. Ugyanakkor szinte reszketett
az izgalomtól és a türelmetlenségtől. Kezével megtapogatta a különböző
hangszereket, de egész idő alatt a műhelynek abba a sarkába vonzotta valami,
ahol a fiú készítette furulyák sorakoztak.
– Azt hiszem, egy furulyát szeretnék – mondta, mivel ismerte már magát és
tudta, hogy a belső hangra kell hallgatnia.
A fiú sietve odakerekezett. Miatta minden polc alacsonyan volt felszerelve az
üzletben. Tulának le kellett térdelnie.
A fiú közben elmondta, miben különböznek a hangszerek. Tula engedélyt
kapott arra, hogy kipróbáljon néhány furulyát.
Szíve olyan hevesen vert, mint még soha.
– Nem – kezdte – Nem is tudom…
Nagyon elégedetlen volt. Felemelt egy furulyát, hogy kipróbálja. A fiú
megmutatta, hova tegye az ujjait.
– Igen, ez jobban tetszik – mondta, miután sikerült előcsalogatnia néhány
egyszerű hangot. De sajnos menthetetlenül kiderült, hogy nem nagyon ért a
furulyázáshoz.
Mellettük állt egy kis váza, vagy valamilyen tartó. Félig kész furulyák voltak
benne.
 – Megvehetem valamelyiket ezek közül? – kérdezte. '
– Nem, nem lehet. Az egyik még nincs kész, a másikat pedig abbahagytam.
Igen, pont azt, amit most vesz ki. Nem lehet rajta játszani.
– Miért nem? – kérdezte Tula, és visszatette.
– Hát, mert a lyukakat rossz helyre fúrtam, így képtelenség megszólaltatni.
Szégyenlősen elvigyorodott. Kézműves-becsülete forgott kockán.
Tula újra ránézett a hangszerre, miközben a kezében még azt szorongatta, amit
kipróbált. Ebben a pillanatban a wexiöi templomóra elütötte a kettőt.
Felugrott.
– Jaj, nekem már a kocsinál kellene lennem.
Még egy habozó pillantást vetett az elrontott hangszerre a vázában, végül
amellett döntött, amit a kezében szorongatott.
– Ezt megveszem. Hazamegyek gyakorolni. Később majd eljöhet az első
koncertemre, meghallgatni a játékomat.
Újra elnevették magukat. Tula fizetett és elfutott.
Az egész nap folyamán továbbra is hevesen vert a szíve, és ugyanazt a
kellemesen bizsergető érzést érezte.
Szülei persze meglepődtek a választásán. Ugyanakkor érdekesnek találták,
hogy ennyire vonzódik a zenéhez. Tula addig gyakorolt szorgalmasan, míg
sikerült kiismernie a hangszer minden csínját-bínját. Ezután hozzákezdhetett
különböző dallamok fabrikálásához.
Mégsem volt elégedett. Csak úgy mardosta az elégedetlenség. Éjszaka furcsa
dolgokról álmodott. Hol jó, hol rossz álmok gyötörték.
Az volt az érzése, mintha két férfi küzdene érte. Nem, a küzdeni nem a helyes
kifejezés. Mindketten a javát akarták. Szerették őt. Tula senkit nem ismert, aki
szerelmes volt belé. Az apja szóba se jöhet, hisz az atyai szeretet más. Itt
másfajta szeretetről van szó, ami megzavarja az álmait és felkavarja a
gondolatait…
Egy titokzatos személy, aki vár rá?
Igen, ez az! Hogy erre eddig nem gondolt! Gyorsan cselekednie kell!
Hirtelen eszébe jutott a szegény fiatal fiú a műhelyből.
Hát ő gondol rá ilyen erősen?
Miért is ne? Olyan melegen nézett rá a szomorú tekintetével. Lehet, hogy nincs
hozzászokva a fiatal lányok társaságához?
Biztosan nincs, hiszen többnyire csak öreg hegedűművészek és más zenészek
látogatják az üzletét. Lehet, hogy hosszú idő óta Tula volt az első lány, akit
látott?
Tekintete bizony végigsiklott egy párszor a lányon, amikor azt gondolta, hogy
Tula nem veszi észre.
 Szegény fiú, mekkora szemeket meresztett!
Tula eljátszadozott a gondolattal: mi lenne, ha enyhítene a fiú kínján? Már
régóta nem látta azt a bizonyos, duzzadó férfiasságot. Az énektanárral esett
végzetes kalandja óta. Emlékezett, hogy szinte kellemes bizsergést érzett, amikor
az elején a férfi megérintette. Azután csak undorító és fájdalmas volt az egész.
Amalia, aki az utóbbi években nem kevés ilyen irányú ismeretre tett szert,
suttogva mesélte Tulának, hogy először szörnyen fáj, amikor a férfi behatol a nő
testébe, de azután csupa gyönyör. A szolgálólány mesélte neki, ő már csak tudja.
Amalia vigyorogva a fülébe súgta azt is, hogy egy fiú a környékről mindig olyan
furcsán bámulja. Lehet, hogy egyszer megengedi, hogy benyúljon a szoknyája
alá.
A fiú a hangszerboltból biztosan nem nyúlkált még a lányok szoknyája alatt.
Vonzó arca volt, és igen jól megértették egymást.
Lehet, hogy az egész alsóteste béna?
Akkor biztosan nem méregette volna Tulát olyan sóváran, és nem pirult volna
el.
Jó lenne tudni…
Amalia gyakran mondogatta, hogy a bolondokat és a nyomorékokat sokszor
más téren kárpótolja az élet. Ilyenkor mindig felnevetett, mint mindig, ha
sikamlós témához érkeztek.
De hát nem mehet be csak úgy egyszerűen a műhelybe azzal, hogy:
– Szervusz, nem akarsz…
Minél többet töprengett, annál biztosabb volt benne, hogy a fiú akar tőle
valamit.
Megkérdezhetné, mi lett a hibás furulyával. Igen, ez az! Máris megvan, milyen
ürüggyel fogja felkeresni.
Most már csak a szülei álltak az útjában…
Egyik barátnőjét akarja meglátogatni – mondta. Még abból az időből, amikor a
kórusban énekelt.
De kedves gyermekem… – kezdtek a szokásos intelmekbe a szülők. De igen,
el tud menni egyedül is. Ha nem érne haza világosban, ne nyugtalankodjanak, a
barátnőjénél alszik. Drága apa és anya, de hisz tizenöt éves vagyok! Perverz
férfiak sincsenek a környéken, akiktől óvakodnia kellene.
Engedtek a kérésnek, igaz, hogy nem rögtön. Ha már bemegy a városba, akkor
elintézhetne néhány apró dolgot – mondta az anyja. Az apja majd elviszi a
postakocsihoz.
Azon az éjszakán Tulát nem gyötörték a rémálmok. Végtelen nyugalom
árasztotta el a szívét.
ÉLETÉBEN ELŐSZÖR utazott Wexiöbe egyedül.
 Nem vesztegette az idejét. Bevásárolt az anyjának, majd egyenesen a
hangszerboltba sietett.
No és, ha nincs ott? Vagy ha be van zárva, ha valaki más van ott helyette?
Aggodalomra semmi ok. A fiatalember bent dolgozott a műhelyben. Piros lett,
mint a bazsarózsa, amikor Tula belépett. Szíve majd kiugrott a helyéből.
– Jó napot – köszöntötte Tula. – Nem tudom emlékszel-e rám? A múltkor
vettem nálad egy furulyát…
– Igen, igen. Hogyne emlékeznék? – felelte zavartan. – Valami baj van vele?
– Nem, dehogy. Épp ellenkezőleg. Most már egész jól játszom rajta. Ha nem
veszed dicsekvésnek – mosolygott a lány – De nem ezért jöttem…
Ajaj, nem szabad így lerohanni. Gyorsan hozzátette:
– Tudom, bután hangzik, de úgy megtetszett az a kicsi, elfuserált furulya.
Szeretném megvenni. Nagyon kedvelem az olyan dolgokat, amik nem
tökéletesek.
Erre a fiúnak úgy elkezdett remegni a keze, hogy belekapaszkodott a tolókocsi
kerekébe.
– Nem tudom pontosan… melyik furulyára gondolsz – nyögte.
– Ott volt abban a… Nahát, most már nincs ott! Kidobtad volna?
– Á, az elvarázsolt fuvolára gondolsz? Azért neveztem el így, mert képtelenség
rajta játszani. Nem is tudom… nem is tudom, hova tettem…
– Milyen kár – mondta Tula szomorúan. Nem tudta, ezek után mit találjon ki. –
Öööö… itt laksz?
A fiú bólintott.
– Van fent néhány szobám.
– A szüleiddel élsz?
Tula nem örült volna, ha a fiú szülei is a házban vannak, épp amikor el akarja
csábítani. Jobban tetszett neki a fiú, mint gondolta. Erős vállát érzékinek találta.
Kellemesen bizseregni kezdett a teste.
– Nincsenek szüleim.
– Ó – mondta a lány együttérzőn. – No de csak nem laksz egyedül?
– De, egyedül élek, amióta anyám meghalt. Öt éve. Egy zenetanár rendezte be
számomra a műhelyt. Már meghalt, de örökre hálás maradok neki. Megmentette
az életemet.
– Meg tudsz élni ebből?
– Amennyit keresek, az elég a boldogulásomhoz. A zenész egyesület nálam
javíttatja a hangszereit. Ez a bevételeim fő forrása. Néhanapján el is adok egy-
egy hangszert.
A lány rámosolygott, de a fiú elfordította a tekintetét. Tula észrevette, hogy a
fiú szeme megtelt könnyel, amikor rámosolygott.
 Szegény ember! Megfogadta, hogy kárpótolja a sok szenvedésért, amennyiben
a fiú is benne lesz a dologban. Csak azt nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.
– Kár, hogy nem találom azt a furulyát.
– Á, nem olyan nagy baj.
– Ha tudnám, hova… A benti műhelyben van egy rakás ócskaság. Bár nem
hiszem, hogy oda dobtam volna… De megkereshetem.
– Ó, hagyd csak… Habár, nem bánnám, ha megtennéd. Tudod mit? Segítek
megkeresni.
Tula rájött, hogy ezzel húzhatja az időt. Különben mennie kellene, mert nincs
nála annyi pénz, hogy megint vegyen valamit.
– Nem kell segítened.
– Szívesen segítek.
A fiú kétségbeesve nézett rá.
– Olyan rendetlenség van ott.
Tula hangosan felnevetett.
– Azt hiszed, törődöm vele? Hallanád csak az anyámat! Azt mondja, hogy
nincs nálam rendetlenebb gyerek a világon! Gyerünk! Menj te előre, hátha
szanaszét hevernek az alsónadrágjaid.
A fiú elmosolyodott. Szép volt a mosolya. Lágy és együttérző. Tulának egyre
jobban tetszett.
Megfigyelte, hogy térdig teljesen normálisnak tűnt, de onnan tovább nem látta
a lábát. A combja elég merevnek látszott, nyilván a kevés mozgás miatt. Azon
gondolkodott, melyik testrésze lehet még béna…
Ó, istenem, milyen jó lenne, ha egy férfikéz végigsimítana a testén! Nagyon
vágyott egy férfi közelségére.
– Hány éves vagy? – kiáltotta a fiú a másik szobából.
– Tizenhat – hazudta. – És te?
– Azt hiszem, húsz. Időközben elfelejtettem számolni. No! Most már szabad az
út… Bocsánat a rendetlenségért. Tudod, soha nincs látogatóm, ezért vagyok
olyan rendetlen.
Tula belépett a szobába. Nagyobb helyiség volt, mint a másik. Konyha és
dolgozószoba egyben. Az igazat megvallva elég nagy rendetlenség uralkodott
benne. De Tulát ez nem zavarta.
Minden bútor alacsony volt.
– Itt alszol?
– Nem, van egy kis hálószobám ott bent.
Tula tekintete egy fadarabokkal teli forgácshalomra siklott a munkapad
mellett.
– Erre gondoltál? Úgy véled, itt van?
 – Talán. Tulajdonképpen nem tudom.
Odagurult a tolószékben, Tula letérdelt mellé.
– Fölösleges a forgácsot szanaszét szórnunk a földön – jelentette ki a lány.
Megpróbált uralkodni magán, de észrevette, hogy máris hatott rá a férfi jelenléte.
Felajzotta az a gondolat, hogy a fiúnak valószínűleg még nem volt dolga nővel.
– Nem kell mindent széthajigálni – tette hozzá.
Mialatt keresgéltek, így szólt:
– Tényleg nem volt még itt látogatód?
– Nem, csak az ügyfelek az üzletben.
– Elmész néha a városba?
– Csak ha bevásárolni megyek. A gyerekek az utcán azzal szórakoznak, hogy
olyan messzire gurítják a tolókocsimat, amilyen messzire csak tudják. – Enyhe
mosoly futott át az arcán. – Tetszett, amikor azt mondtad: „elmész…”
– Ó, ezen nem is gondolkodtam. Szóval te épp olyan magányos vagy, mint én?
– Te magányos vagy?
– Fizikailag nem – mondta Tula. Végre talált egy szálat, amelyen tovább
haladhat. Ha ügyesen csűri-csavarja a szót, akkor megtalálja a fiú ölébe vezető
utat. – Tudod…
Kicsit habozott.
– Igen? – kérdezte a fiú, és abbahagyta a keresést.
– Nem, inkább nem. Nem tudok beszélni róla.
– De, kérlek, beszélj! Soha senki nem volt még velem bizalmas. Én úgysem
számítok.
Tula fürkésző pillantást vetett rá. Majd beleegyezően bólintott.
– Hát jó. Rendes családból származom, mindenem megvan otthon. Csak az a
baj, hogy egy olyan férfinak ígérték a kezem, akit alig ismerek.
Látta a fiú döbbent tekintetét. Vajon mire számított? Tula szándékosan
hazudott. Csak futó kalandnak szánta. Őt választotta, mivel ő volt a
legrokonszenvesebb férfi az ismeretségi körében. De nem szabad, hogy a fiú
álmokat szőjön.
– Nagyon félek – folytatta a lány. – Tudod, soha nem árultam el senkinek,
de… megerőszakoltak tizenkét éves koromban. Ezért azóta minden férfi taszít.
Nem tehetek róla, de nem tudom elviselni, ha valaki a közelembe jön. Ezért
vagyok olyan magányos.
Kezét arca elé emelte. Érezte a fiú együttérző, meleg tekintetét. Érezte, amint
megérinti a karját. Barátságos volt és vigasztaló. Aztán meghátrált, mintha
eszébe jutottak volna a lány szavai. Nem szíveli a férfiak közelségét.
Hát most már legalább tudja – gondolta a lány diadalittasan. – Tudja, hogy
nem vagyok érintetlen, így nem hozhat szégyenbe, amennyiben meg akarna…
 Ó, de még mennyire akarta! Tula a levegőben érezte. Érezte a férfi vágyát.
Ráadásul nem volt még dolga nővel.
Milyen bizsergető gondolat! Tulának nehezére esett mozdulatlanul tovább ülni
mellette. Érezte, hogy lüktet és forrósodik az alsóteste.
– Nem minden férfi szörnyeteg – szólalt meg remegő hangon a fiú.
Tula a fejét rázta.
– Nem tudok már hinni a szerelemben – suttogta. Még mindig eltakarta az
arcát. – Azután a durva támadás után. Szörnyű volt! Utána megpróbált
megölni…
A fiú lassan, óvatosan simogatni kezdte, mintha attól félne, hogy megijeszti és
elriasztja a lányt. Tehetetlennek érezte magát, nem tudta, mitévő legyen.
– Én… Jaj, nem – szólt aztán beletörődve.
Tula leengedte arca elől a kezét.
– Mit akartál mondani? – kérdezte elhaló hangon. Kiválóan játszotta a
szerepét.
– Nem, szóba sem jöhet, hiszen nyomorék vagyok.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nem, semmi – felelte gyorsan.
– Mondd meg legalább, mire gondoltál. Akkor is, ha butaságnak tartod.
– Nemcsak butaság. Arcpirító, elbizakodott gondolat.
– Majd én eldöntöm! Én már beavattalak a bizalmamba. Elárultam a titkomat,
mert tetszel nekem és megbízom benned. Akkor hát elmondhatod…
A fiú kezével átkulcsolta nyomorék térdét, az ajkába harapott, és lehajtott fejjel
így szólt:
– Csak arra gondoltam… mi lenne, ha visszaadnám a férfiakba vetett hitedet?
Csak azért, hogy ne fordulj el undorral leendő férjedtől. Csak kedves akarok
lenni hozzád. Semmi rosszat nem akarok, ne félj. Meg akarom mutatni,
mennyire szeretlek, amiért szóba állsz velem. Éjjel-nappal rád gondolok, amióta
találkoztunk…
Tula csodálkozva látta, hogy hatalmas könnycseppek gurulnak le az arcán.
– Nagyon magányos lehetsz – mondta lágyan, és egyszeriben úgy érezte, hogy
felnőtt. Mintha pár óra alatt éveket öregedett volna.
A fiú kitörölte szeméből a könnyeket, és így folytatta:
– Amikor először beléptél ide, úgy beszéltél velem, mint egy normális
emberrel. Sőt még nevetgéltél, tréfálkoztál is velem. És nem rajtam! Akkor úgy
éreztem, mintha napsugár tört volna át ezeken a falakon. Rövid látogatásod
éltetett azóta is. Soha nem hittem, hogy visszajössz még. És egyszer csak újra
betoppantál!
Ijedten felkapta a fejét.
 – Ne hidd, hogy akarok valamit tőled! Tudom, hol a helyem, és az imént
árultad el a jövődet. De amikor elmesélted, hogy brutálisan megerőszakoltak…
Azt hittem, megőrülök a tehetetlenségtől. Ilyen kedves és szép teremtést, mint te,
még nem hordott hátán a föld. Mégis milyen durván elbántak veled. Lehet, hogy
tönkretették a jövődet… Jaj, nem bírom elviselni a gondolatot.
Most Tulán volt a sor. Kinyújtotta a kezét és megsimogatta a fiú arcát.
– Mire gondoltál? Hogy akarsz segíteni rajtam?
– Nem is tudom. Csak szeretnélek megvédeni, megvigasztalni. A karjaimban
tartani, mint egy sérült kismadarat.
Tula hosszasan nézett rá. Majd nyugodtan így szólt:
– Hát akkor gyerünk. Jól esne. Most éppen erre van szükségem. Olyan sokáig
hordoztam magamban egyedül ezt a szörnyű titkot.
Lopva körülnézett. A fűrészporhalom nem tűnt a legjobb helynek az
ölelkezésre. De mivel a fiú nem közeledett sem az ágyhoz, sem a hálószobához,
Tula mégsem javasolhatta. A föld pedig csupa forgács volt, mint az
asztalosműhelyben.
Azon gondolkozott, hogy az erős lakkszag benne marad-e a ruhájában, és el
fogja-e árulni.
Ahogy ott térdelt a férfi erős ölelésében, miközben az a haját csókolgatta, Tula
megbizonyosodott róla, hogy a fiú minden szavát komolyan gondolja.
Nem úgy fest a dolog, hogy Tulának kell eljátszania az irgalmas szamaritánus
szerepét, és segíteni a fiú kínzó magányán. A fiú bánt vele úgy, mint egy
kisgyermekkel, aki vigasztalásra szorul. Suttogó szavakkal nyugtatgatta.
Tula először átkozódott magában, de aztán maga is meglepődött, mennyire
megnyugodott. Milyen csodálatos, fenséges érzés töltötte el!
Ahogy ott feküdt a fiú karjaiban, és élvezte vigasztaló szavait, gyöngéd
simogatását, akkor döbbent rá, hogy valójában milyen magányos.
Tudta, hogy a férfi is vigaszra, segítségre szorul. Még inkább, mint ő. De azt is
megértette, mekkora boldogság számára, hogy egy másik embernek szüksége
van rá. Nem ő szorul vigasztalásra, hanem ő nyújthat vigaszt.
Ez az érzés talán a legnagyobb ajándék, amit ember valaha is kaphat.
Közben így suttogott a lány fülébe:
– Igenis, létezik szerelem, kicsim, méghozzá olyan erős és tiszta, hogy szinte
eláll tőle a lélegzeted.
Ezalatt Tula közelebb húzódott hozzá, élvezte, hogy a férfikéz ilyen
gyöngéden simogatja.
Olyan finoman suttogott a fülébe, mint egy lágy nyári fuvallat.
– Sérelem ért, de el kell felejtened! Boldogan kell átadnod magad jövendőbeli
férjednek. Adja Isten, hogy méltó legyen hozzád! Hogy gyöngéd figyelemmel
vegyen majd körül. Ne legyen türelmetlen, ha megrémülsz. Ne viselkedjen úgy,
mint egy vadállat, aki csak saját kielégülésére gondol. Jaj, kicsim, bárcsak
beszélhetnék vele előbb. Persze tudom, hogy ez lehetetlen. Ígérd meg, hogy
mindent elmondasz neki, mielőtt megházasodtok!
– Ezt nem ígérhetem, mivel nem ismerem. Nem tudom, olyan-e, mint te. Nem
tudom, rábízhatnám-e a titkomat.
A fiú két tenyere közé fogta a lány arcát, és belenézett a szemébe. Tulának
egyre jobban tetszett a fiú minden szava, minden mozdulata. Nem volt nehéz
megszeretnie ezt az őszinte arcot, kifejező tekintetet.
– Hogyan segítsek rajtad? – kérdezte a fiú együttérzőn.
Tula most az egyszer őszintén válaszolt:
– Már így is rengeteget segítettél rajtam.
– Valóban úgy gondolod? Ennek örülök. Ugye visszajössz nemsokára?
– Aligha. Wexiöbe körülbelül egyszer jövök egy évben. Az is hihetetlen, hogy
most elengedtek egyedül. Legközelebb nem fognak elengedni.
Üveges szemmel nézett a lányra.
– Hát nem látlak soha többé? – suttogta. – Ezt nem…
Csöngettek, valaki belépett az üzletbe. A két fiatal kővé dermedt.
– Elbújok – suttogta Tula.
A fiú bólintott és kigördült a székével.
Tula beosont a belső szobába. Ez annyira kicsi volt, hogy csak egy alacsony
ágy fért el benne. A falhoz préselte magát, hogy kívülről ne vegyék észre. Ahogy
felugrott, cipősarkával belerúgott valamibe, ami legurult a nagyszoba felé. Tula
felkapta, még mielőtt kigurult volna a hálószobából.
A hibás furulya volt. Gyorsan bedugta a zsebébe.
A fiú sokáig beszélt valakivel az üzletben. Egy hangszerről beszélgettek, Tula
nem tudta, melyikről. Kezdett türelmetlenkedni.
Végre elment a vevő. Tula kiment a konyhába.
– Nemsokára visszajön – mondta a fiú szomorúan.
– Úgyis mennem kell – mondta a lány sietve. – Nézd csak, mit találtam!
Nevetve emelte fel a kis furulyát.
– Ó hát megtaláltad? Bevallom, elég rendetlen vagyok.
Feszültté vált közöttük a hangulat. Két idegen ember, akik hirtelen egymás
bizalmába férkőztek. Törékeny barátságuk nehezen bírja az elszakadást.
– Tényleg menned kell? – dünnyögte a fiú elhaló hangon.
– Igen, még ma haza akarok érni.
Nem élt a lehetőséggel, hogy a fiúnál aludjon. Meggondolta magát. Vele nem
akarja megtenni. A fiú biztosan örömmel belemenne, és Tula is csillapíthatná a
vágyát, de megérezte, hogy nem érné meg. Többet veszítene, ha vele töltené az
éjszakát, mint amennyit nyerne.
Valóban felnőtt ezalatt a néhány óra alatt.
– Mennyit fizetek a furulyáért?
– Ezért? Semmit.
Nagyon bánatosan csengett a hangja. Tula letérdelt mellé és így szólt:
– Akkor hát köszönöm, és ég veled – búcsúzott szomorúan.
Hanem azért valamivel mégiscsak megpróbálkozhat – gondolta, és a fiú nyaka
köré fonta a karját. Erre a fiú erős, izmos karjával átölelte. Tula könnyű csókot
nyomott az arcára. A fiút enyhe remegés járta át.
– Köszönöm – suttogta a lány. – Köszönök mindent! Hidd el, szinte más ember
lettem. Olyan sokat jelentett nekem ez a találkozás.
A fiú mélyen a szemébe nézett. Óvatosan arcon csókolta. Tula ülve maradt, és
a fiú szájához közelített. A fiú leheletkönnyű csókot nyomott a szájára.
Messzebb nem merészkedett. Izmai azonban megfeszültek. Tartása határtalan
önuralomról tanúskodott.
Tula végigsimított a haján és az arcán, egészen a nyakáig. Majd felállt, és
könnyes szemmel kisietett.
Amikor a piac felé tartott, magában keserűen felnevetett:
– Azért kerestem fel, hogy megajándékozzon a férfiasságával. Sokkal, de
sokkal többet kaptam. Mennyi tanulnivalód van még az életben, Tula Backe – a
Jéghegyek Népe leszármazottja!
Otthon az ágyában aznap este szomorúan, bár egyszersmind őszinte örömmel
gondolt a fiúra. A teste továbbra is nyugtalanul bizsergett, nem véletlen hát,
hogy ezen az éjjelen a következő álmot látta: ott volt a hangszerboltban, a
fürészporhalomban feküdt. Kellemes, puha érzés töltötte el, mintha
pehelypaplanon feküdne. A fiú odalépett hozzá, és alighogy megérintette a
kezével, Tula végtelen gyönyört érzett álmában. Halálra rémülve riadt fel, alig
kapott levegőt.
Jaj nekem – gondolta. Mit tettem? Mi volt ez?
Hiszen még arra sem volt időm, hogy igazán lássam őt álmomban.
Az iménti perzselő tűz kellemes, hamvadó zsarátnokként áradt szét benne.
A FIATAL HANGSZERKÉSZÍTŐ úgy érezte, minden életerő kiszállt belőle.
Soha nem látja viszont a lányt…
Nem volt még dolga nővel, csak álmában. Tula a legszebb mind közül. Nem
kiabálva beszélgetett vele, mintha süket vagy idióta lenne. Nem ismételgette
unos-untalan, hogy béna a lába. Úgy bánt vele, mint más normális emberrel.
Milyen jólesett beszélgetni vele! No és amikor a karjaiban tartotta! Amikor
vigasztalta azért a szörnyűségért, amit gyermekkorában elkövettek ellene.
Megcsókolhatta volna – de nem merte, mert elrontotta volna csírázó, meghitt
viszonyukat.
Nem volt könnyű uralkodnia magán.
Nincs többé!
Beléhasított az igazság.
Mi értelme így az életnek?
Semmi.
5. fejezet

NÉHÁNY NAPIG Tula hozzá sem nyúlt a furulyájához.

Munkás napok köszöntöttek rá. Nyakig benne voltak az aratásban. Tula annyit
dolgozott, hogy a nap végére halálosan elfáradt. Semmit nem tudott ímmel-
ámmal csinálni. Vagy teljes erőbedobással dolgozott, vagy sehogy.
Délután asztalhoz ült a család. Nem volt akkora földjük, hogy ne tudták volna
egyedül megművelni.
– Jó munkát végeztünk ma – jelentette ki Erland elégedetten. – Tula, te aztán
meg tudod fogni a munka végét! Milyen jó erőben vagy!
Gunilla nem szólt egy szót sem. A lányára nézett. Minden okuk megvan, hogy
büszkék legyenek rá. Tula megőrizte gyermeki tisztaságát és ártatlanságát –
gondolta. Meg lehetett bízni benne. Tudták, nem követ el ostobaságot, nem
kalandozik ki a felnőttek cselszövésekkel teli, romlott világába. Szegény kicsi!
Nem sokat tudhat az élet árnyoldaláról. A gonoszságról, öldöklésről, halálról, a
bűnről és a vágyról. A kis Tula megőrizte tisztaságát. Elég, ha az ember belenéz
ezekbe az ártatlan szemekbe!
Gunilla tisztában volt vele, hogy beszélnie kellene lányával az életről,
különösen női dolgokról, a házasságról és hasonlókról, de nem tudta rávenni
magát. Képtelen volt megszólalni, pedig párszor kihasználhatta volna a kedvező
alkalmat.
Sirit sem bírta megkérni erre. Siri különben is rossz útra tévedt. Minden
tisztelete Ebbának, a nevelőanyjának, de isten őrizz attól, hogy ő világosítsa fel a
lányt. Nem is sejtette, milyen gyakran találkoznak egymással.
Gunillát kirázta a hideg még a gondolatra is.
Ebéd után mindenki lepihent egy kicsit. Tula visszahúzódott a szobájába.
Hamarosan rájött maga is, hogy ä rossz furulyán képtelenség játszani.
Korábban nem hitte, hogy lehetséges kvartokra hangolni egy hangszert. De
miután megpróbálta megszólaltatni ezt a flótát, már ezt sem tartotta
elképzelhetetlennek. Borzalmasan szólt, így inkább régi, jól bevált hangszerén
folytatta a gyakorlást. Egész ügyesen furulyázott már.
Éjszaka ugyanazok a nyomasztó álmok gyötörték. Másnap nem emlékezett
rájuk. Csak az derengett benne halványan, hogy valaki akart tőle valamit.
Csábító, egyúttal gyötrő érzés maradt meg benne.
„Gyere, Tula, gyere!” – mintha valaki folyton ezt súgta volna a fülébe.
A nyomorék fiú?
Nem, nem látogathatom meg még egyszer, biztosan el sem engednének –
nyugtatgatta magát. Tudom, hogy szüksége van rám. Nekem is szükségem van a
barátságára, de semmi több. Semmi szerelem, semmi kötöttség! Nincs szükség
arra, hogy a fiú a viszonzatlan szerelem, a hiú ábrándok miatt gyötrődjék. Tula
Backét nem olyan fából faragták, hogy képes lett volna mélyebb érzelmeket
táplálni a családján kívül más iránt. Még nem is érett meg erre. A fiú azonban
még komolyan venné. Kedvem lenne lefeküdni vele, megtapasztalni, milyen is
az. Azt hiszem, csodálatos szerető. Feltéve, ha nem béna ott is. Mégsem szabad
megtennem. Még jó, hogy a szüleim úgysem engednének el.
Másnap újra elfogta a nyugtalanság. Mintha sürgetné, üldözné valaki. És ez a
valaki szörnyen türelmetlen volt.
Ilyen megérzései nincsenek a közönséges halandóknak, de Tula különbözött
tőlük, ezért rendkívül érzékenyen reagált mindenre. Érezte az emberek és az
állatok minden rezdülését. Ha beszélgetett valakivel, tudta, hogy az mit gondol
róla. Megérezte az illető idegességét, félelmét vagy örömét.
Most szinte mindent elsöprő módon törtek rá ezek a megérzések, bár
forrásukat nem tudta megnevezni. Leírhatatlan nyugtalanság vett erőt rajta.
A szobájában furulyázott egyre rosszkedvűbben. Elhajította a furulyát, és a
falnak dőlt. Térdét felhúzta, fejét a falnak támasztotta, hogy elgondolkozzon
nyugtalanító lelkiállapotán.
Hosszas töprengés után azt a következtetést vonta le, hogy nem viselkedett
helyesen a nyomorék fiúval.
A furulya után kotorászott a földön. Amint elkezdett játszani, rájött, hogy az
elvarázsolt hangszer akadt a kezébe. Dacból nem hagyta abba a játékot.
Magasságos ég, milyen szívszaggatóan hamisan szólt!
Mégsem adta fel. Makacsul igyekezett valamilyen dallamot elővarázsolni
belőle. Addig-addig próbálkozott, míg új, addig ismeretlen hangzásokra bukkant.
Kísérletezését apja szakította félbe, aki dühösen berontott a szobájába:
– Az Isten szerelmére, Tula, az őrületbe akarsz kergetni minket?
Tula legszívesebben nekiugrott volna.
Sértődötten, rosszkedvűen feküdt le.
MIT IS ÁLMODOTT az éjjel?
Saját sikoltására ébredt, de nem emlékezett semmire. Csak arra, hogy álmában
valaki megdicsérte.
Ettől ijedt meg annyira?
Ezután inkább az erdőben gyakorolt üres óráiban. Ott legalább nem zavart
senkit. A jó furulyát már régen elhajította. Már nem volt izgalmas játszani rajta.
Ismerte minden csínját-bínját. A rossz hangszer keltette fel az érdeklődését. Szép
hangokat akart kicsalogatni belőle, akárhogy tiltakozott ellene a hangszer.
Álmai egyre jobban gyötörték. Reggel ugyan nem emlékezett rájuk, csak
néhány benyomás, halvány megérzés derengett fel benne. Valaki, akitől nem
tudott megszabadulni, néha behízelgőn, néha ijesztőn bánt vele. Amikor az volt a
benyomása, hogy ez a valaki elégedett, akkor diadalmat érzett. Ha viszont
elégedetlen volt, és ez esett meg gyakrabban, úgy érezte, ellene fordult az egész
világ, és rosszullét kerülgette.
Éjjel-nappal gyötörte valami nyughatatlan érzés. Elmúlt az ősz, beköszöntött a
tél. Ha hideg volt, bement a pajtába, de nem hagyta ki a gyakorlást.
Megváltozott. Egyre többet volt egyedül, távolba révülő tekintettel lézengett a
hétköznapok világában. Mintha nem tartozna rá, ami körülötte folyik. Nehezére
esett úgy tennie, mintha minden rendben lenne vele, de muszáj volt, hogy a
szülei ne gyanakodjanak. Amint módja nyílt rá, ment az erdőbe gyakorolni.
Néha megriadt saját magától. Nem értette, hogy változhatott meg ennyire.
Ekkor jól jött a furulya. Játék közben elfeledkezett a szorongásairól. Sokkal
ügyesebben játszott már a különös flótán. Az egyszerű dallamfoszlányok,
melyeket olyan nehezen csalogatott elő a makacskodó hangszerből, egyre
tisztábban szóltak. Nagy megelégedést érzett.
Hamarosan eljött a nap, amikor Gunilla komoly beszélgetésre ült le a férjével.
Tekintetében nyugtalanság tükröződött.
– El fogjuk veszíteni a kislányunkat, Erland?
A férfi értette, mire céloz. Annyira furcsa lett a lány az utóbbi időben, mintha
teljesen más világban élne. Gunilla megszorította férje kezét.
– Láttad, tegnap milyen diadalmasan járt-kelt fel s alá? Olyan… olyan
gonoszul! A mi kis Tulánk!
Az asszony hangja remegett. Erland nem tudta, mit feleljen. Ő is nagyon
aggódott. Kezdték elveszíteni a lányukat. Röviden válaszolt, ha szóltak hozzá, de
hamarosan belefáradt a beszélgetésbe. Unta magát, és elviselhetetlen gőg áradt
belőle.
– Nehéz korban van – mentegette az apja.
– Ez igaz, Erland, de olyan tehetetlenek vagyunk! Emlékszem, milyen
nehezemre esett az ő korában megosztanom a gondjaimat Ebbával, a
nevelőanyámmal. Nem éppen a legalkalmasabb személy volt erre, biztosan
érted, mire gondolok. Most mi éppoly tehetetlenek vagyunk. Nincs senki, akihez
fordulhatna. Mit válaszolnánk, ha bennünket kérdezne? Mit tudunk adni neki?
– Szeretetet – válaszolta Erland.
– Ez igaz, de képtelen vagyok odamenni hozzá és nekiszegezni a kérdést:
problémáid vannak, gyermekem? Te képes lennél erre?
– Nem, minket nem ilyen fából faragtak, Gunilla. Nincs más hátra, várunk.
Aztán majd meglátjuk.
Csendben, tehetetlenül ültek még egy darabig, egymás kezét fogva. Nagyon
aggódtak egy szem lányuk jövőjéért.
TULA FOLYTATTA a gyakorlást. Talált egy rejtekhelyet az erdőben. Mindig
odament, amikor a rémálomszerű nyugtalanság eluralkodott rajta. Tudta, a
furulyázás az egyetlen módja, hogy visszanyerje nyugalmát.
A tél enyhe volt, legalábbis nappal. Így sokat lehetett a szabad levegőn. Nem
borította hó az utat, csak fagyott áfonyalevél zörgedezett rajta.
Most már eljutott arra a fokra, hogy a furulya rossz helyre fúrt lyukaiból
dallamot tudott elővarázsolni.
Rátalált egy alapdallamra. Persze szinte kellemetlenül csengett ezen a
hangszeren, de legalább volt valami, ahonnan kiindulhatott. Egyelőre öt hangra
építhetett. Az egyik csak nem akart rendesen megszólalni, de talán egy kicsit
arrébb…
Újra és újra eljátszotta. Közben sírt és átkozódott. Már-már azt hitte,
megtalálta a megoldást, s amikor mégsem, újra elfogta a kétségbeesés. Végül
elhajította a hangszerét – de azon nyomban felvette, hogy még egy elkeseredett
próbálkozást tegyen.
Hirtelen felkapta a fejét.
Mi volt ez?
Az imént hallott valamit… Valami megzavarta a körülötte lévő végtelen
csöndet.
Valaki kiáltott?
Nem, dehogy.
Visszhang! Visszhangot hozott a szél.
Á, az nem lehet; csak képzelődik!
Feszülten hallgatózott. Két ember jött az erdőben. Meglátták, és egyenesen felé
tartottak.
Hát már itt sem lehet nyugta?
Egy férfi és egy nő közeledett. Rendkívül elegáns, bár nem divatos ruhát
viseltek. Kortalannak tűntek, és nagyon szépek voltak mind a ketten. Úgy
harminc évesek lehettek, vagy még fiatalabbak. A férfi déliesebb, barna hajú, a
nő vörösesszőke, nagyon kifejező tekintettel. Vajon testvérek? No nem a hajuk
és bőrük színe miatt, hanem a szemük…
Megdöbbentően egyforma volt a szemük. Ugyanaz a sárgás, borostyánszínű
árnyalat. Olyan különleges, hogy rokonoknak kellett lenniük.
Nem volt ideje tovább gondolkodni, mert a nő megszólította:
– Szüleid üdvözletét hoztuk, Tula. Azt akarják, hogy rögvest hazatérj!
Tula dühös lett, mint mindig, ha megzavarták szabadidejében.
A férfi szép, mély hangon hozzátette:
– Annyira aggódnak érted! Ha lehet, légy többet velük! Ne menj el annyit
otthonról, ne bújj el előlük. Légy újra a régi kis Tula, akit mindenki úgy
szeretett!
Éppen tiltakozni akart, hogy sokkal jobban érzi magát az erdőben, és hogy épp
eleget volt kedves és buta, amikor mintha valaki belülről azt súgta volna neki,
hogy inkább hallgasson. Fogadjon szót, legyen kedves és jó kislány.
– Nem tudtam, hogy aggódnak – szólt régi, gyerekes hangján, amelyen csak
akkor szólalt meg, ha meg akart téveszteni másokat. – Rögtön hazamegyek.
Ezzel mélyen meghajolt előttük, és hazafutott.
Utána jutott eszébe, hogy az idegenek be sem mutatkoztak. És hogyhogy a
nevén szólították?
Érezte, hogy elborítja az elégedetlenség. Mintha a levegő is egyszeriben
megtelt volna ezzel a rossz hangulattal. Jéghideg lett, és erős szél fújt körülötte.
– Mit tegyek hát? – kérdezte panaszosan az ég felé fordulva. – Hiszen az előbb
még olyan elégedett voltál velem!
Megijedt saját szavaitól. Kivel is beszélget egyáltalán?
Az a két ember… Teljesen összezavarták. Most már tényleg nem tudja, mihez
tartsa magát.
A szél egyre erősebben süvített körülötte. Mintha dühös sárkányok fújtatnának
a közelében. Idegesen előkapta elvarázsolt furulyáját, és játszani kezdett.
De hogy is volt az az öt hang?
Hogyan is?
Tula szinte toporzékolt dühében. Körülötte üvöltött a szél, belekapott a hajába,
összevissza kócolta, s majdnem darabokra szaggatta a ruháját.
Ijedtében jajveszékelt. Nem a dühöngő szél miatt, hanem mert nem találta a
furcsa dallamfoszlányt.
Elfelejtette!
– Jaj, mi lesz most velem? – sajnálta magát elcsukló hangon. – Mindent
elfelejtettem.
MAGÁBA ROSKADVA lépett be az udvarra.
Édesanyja elébe sietett:
– Csakhogy megjöttél! Gyere gyorsan, levelet kaptunk! – újságolta lelkesen.
Nagyon boldog volt. Tula szemmel láthatóan közönyös.
Beléptek a takaros konyhába, ahol az édesapja derűsen átnyújtott neki egy
levelet.
– Heike és Vinga küldte – folytatta az anyja, izgalomtól égő arccal. – Vinga
írta. Meglátogatták a kis Anna Maria Olsdattert. Emlékszel még rá? Te jó ég,
tényleg öt vagy hat évvel ezelőtt volt a konfirmációja?
Tula némán bólintott. Persze, hogy emlékszik a kedves, csendes és szelíd Anna
Mariára. De mi köze hozzá?
 Hirtelen felocsúdott. Nem szokott így gondolkodni a családjáról!
Az anyja folytatta, mialatt apja sugárzó tekintettel hallgatta a beszámolót:
– Ki hinné, Tula! Anna Maria férjhez megy! Egy nagyon jóravaló
fiatalemberhez, aki tökéletesen ülik ehhez a komoly kislányhoz. A férfi a vallon
nemzetségből való, Kol Simon a neve. És tudod, mi a legnagyobb újság? Heike
és Vinga útban van idefelé! Akármikor megérkezhetnek, a posta nem sokkal
gyorsabb, mint ők. Meg kell néznünk, mivel kínálhatjuk meg őket. A legjobb
falatokat akarom eléjük rakni. Biztosan fáradtak és éhesek. Erland, hová
fektessük őket?
Édesanyja és édesapja buzgón szőtte a terveket.
Tulát viszont szinte a rosszullét környékezte. Heike idetart? Micsoda
szörnyűség! Nem igazán értette, miért érez így, hiszen mindig csodálta Heikét.
Jaj, nem szabad idejönnie! Mi lesz akkor ővele? Tenyere hideg verítékben
úszott.
– Nem igazán érzem jól magam… – szólt. – Lefeküdhetek egy kicsit?
A szülei erre félretették a tervezgetést és gyöngéd törődéssel vették körül. Tula
ágyba bújt. Annyira izgatott volt, hogy elfelejtette megkérdezni, ki lehetett az a
két ember az erdőben.
A szülei sem említették egy szóval sem őket.
VALAKI URALJA az álmaimat – hasított belé, amikor reggel felébredt.
Az a baj, hogy nem nagyon emlékezett vissza az álmaira.
Most azonban biztos volt benne, hogy álmában valaki szörnyen dühös volt rá.
Félelem töltötte el, amikor arra gondolt, hogy ez a düh rá irányul.
Teljesen ki volt szolgáltatva annak a valakinek, akit gyakran látott álmában, de
reggel már nem emlékezett rá… Ez a lény nagy veszélyt jelentett a számára.
Nagyon nagy veszélyt. Bár Tula mindent megtett, hogy az a valaki meg legyen
elégedve vele.
Milyen nehéz feladat is ez!
– Mi tehetnék még? – suttogta panaszosan a szobájában.
Emlékezetében felbukkant egy újabb álomfoszlány.
Hangok. Furcsa, disszonáns hangok.
A dallam! Az öthangú dallam!
Már majdnem újra megtalálta… Legalábbis nagyjából. Pontosan nem tudta
felidézni. Hol a furulyája? De minek is, idebent nem gyakorolhat.
A fenébe!
Tula tudta, hogy az a néhány hang, amire most újra visszaemlékezett, nem
elég. Sok hiányzott még ahhoz, hogy összeálljon a teljes dallam, hiszen ez csak
egy töredék, még csak nem is egy egész ütem. És még ezt is elveszítette!
Miért is nem írta le, amikor már megvolt a fejében? Felrajzolhatta volna a
furulyát, és a rajta lévő lyukakat megszámozhatta volna valahogy.
Ki kell sietnie, hogy gyorsan lejátssza a dallamot, amíg a hangok a fejében
vannak. Igen, ezt kell tennie.
Gyorsan kipattant az ágyból és felöltözött. Megnyugodott, elégedettség töltötte
el. Az a valaki most újra megenyhült iránta. „Siess, Tula, igyekezz!”
Tudta, hogy ő most nem is ő, hanem valaki más.
Ekkor hangokat hallott. Idegen hangokat a szobából. Megállt. Lehet, hogy újra
az a férfi és az a nő, akikkel tegnap találkozott? Úgy összezavarták, hogy még a
dallam is kiment a fejéből. Feszülten hallgatózott.
Nem, nem ők azok. Norvég beszédet hallott.
Jaj, ne! Heike és Vinga már megérkezett volna? Pedig még mennyi a
tennivalója! Ki akar menni az erdőbe gyakorolni. Ez nagyon fontos. Fontos!
Összerándult a gyomra. Az utóbbi hónapokban elég gyakran.
Felöltözött. Valahogy ki kellene lopóznia az erdőbe úgy, hogy a vendégek ne
vegyék észre.
Mert most egyedül ez fontos.
Belépett a szobába.
Nőtt benne az undor. A vendégek már a szüleivel beszélgettek. Vinga néném
mindig olyan elegáns és olyan fiatalos, jaj, olyan szép! Heike, a nagybátyja,
háttal ült. Úgy nézett ki, mint egy óriási démon. A széles válla, dús fekete haja
csak fokozta ezt a benyomást.
Mi keresnivalójuk itt? Ő bizony nem hívta őket. Nincs vesztegetnivaló ideje.
Hogy érezhet így, hiszen egykor bálványozta őket?
Tulát kiverte a hideg veríték.
Magában dühösen a kis dallamtöredéket dudorászta, nehogy újra elfelejtse.
Nem tudta, hogy Heike és Vinga már előző este megérkezett, mialatt ő aludt.
Nem akarták felkelteni.
Nem tudhatta azt sem, miről beszélgettek a vendégek a szüleivel.
A vendégek Tulával kapcsolatos barátságos kérdéseire a szülők kitérően
válaszoltak. Végül Heike megragadta Gunilla kezét, és megkérdezte:
– Valami nincs rendben Tulával, igaz? Aggaszt valami benneteket vele
kapcsolatban?
Gunilla és Erland először csak egymásra nézett, majd az asszony, legyőzve
minden gátlását, kétségbeesetten Heikéhez fordult:
– Ó, Heike, a barátunk vagy, és rajtam is segítettél valamikor, amikor még
fiatal voltam… Tudsz segíteni a kislányunkon is? Tudod, hogy akkor senkim
sem volt, akihez segítségért fordulhattam volna, aki megértett volna. Tula sem
tudja kinek kitálalni a problémáit. Mert mi, bár szeretjük őt, nem beszélhetünk
vele ilyesmiről. Nem értjük, miért változott meg annyira az elmúlt félévben. De
egy biztos, segítségre van szüksége! Különben elveszítjük. Nem tudnál beszélni
vele? Neked talán elmondaná, mi történt a mi vidám, szófogadó kislányunkkal.
Nem ismerünk rá!
Heike ekkor Gunilla vállára tette súlyos kezét.
– Ez az oka jövetelünknek – nyugtatta meg az asszonyt.
Erland felemelkedett.
– Úgy érted, te tudtad…?
Heike felé fordult, azzal a lassú, megfontolt mozdulattal, amely oly jellemző
volt rá.
– Egyáltalán nem tudom, mi történt vele. Annyit elárulhatok, jelet kaptam,
hogy a Jéghegyek Népe nemzetségének egyik leszármazottja nagyon nagy
bajban van. Először Anna Mariához mentünk, mert ő kérte a segítségünket,
teljesen más ügyben. Ott újabb jelet küldtek: a veszély Tulát fenyegeti.
Tula szülei eléggé értetlenül néztek rá. Gunilla tért magához először:
– Te is tudod, hogy nemzetségünknek ebben a kis ágában nemigen született
átokkal sújtott. Ezért kissé hihetetlen, amit mondasz. Biztos vagyok benne, hogy
Tulát nem sújtja az átok.
– Ezt én sem hiszem – jelentette ki Heike. – Nemzedékén belül az átokverte
leszármazott a te elsőszülött gyermeked volt, Gunilla. Hanem Tulát is veszély
fenyegeti. Még nem tudjuk, miféle. Csak annyit, hogy a nemzetségünket érinti.
Nem akarta előttük megemlíteni Gonosz Tengel nevét. Egyrészt mert nem
akart túl okosnak tűnni, másrészt pedig nem akarta halálra rémíteni őket.
– Intő jelet kaptál, azt mondod? – kérdezte Erland.
– Igen. Mint bizonyára tudjátok, nemzetségünk azon átok verte sarjai közé
tartozom, akik képesek kapcsolatot teremteni az őseikkel. Sokukkal találkoztam
már, beszéltem is velük. Én közvetítek közöttük és a külvilág között. Az őseink
egyikétől kaptam a jelet. Ő a védelmezőm.
Tula szülei lehorgasztott fejjel hallgatták Heike beszámolóját. Nem sokat
értettek belőle. Azzal tisztában voltak, hogy Heikének különleges képességei
vannak. Ha valaki segíteni tud nekik abban, hogy visszakapják a kislányukat, az
csak ő lehet.
– Egyedül kell beszélnem vele – jelentett ki Heike. – Nem tudnátok holnap
kora reggel Vingával elmenni Arvhoz?
– Én veled maradok – jelentette ki gyorsan Vinga.
– Veszélyes lehet, Vinga! Nagy erők állnak Tula háta mögött.
– Picim – kezdte Vinga határozottan. Erland elmosolyodott e szó hallatán. –
Heikém, máskor is melletted álltam. És akkor sem holmi apróságról volt szó.
Heikének libabőrös lett a háta, amikor a tavaszi áldozatra gondolt fent a
Graastensholm közelében lévő hegyen. Lágyan megsimogatta Vingát.
 – Tudom, de most…
Vinga félbeszakította:
– Most egy kislányról van szó, aki lehet, hogy rászorul majd egy nő
segítségére. Meglehetősen nehéz helyzetben van.
Gunilla döntött:
– Erland és én egyedül is elmehetünk az apámhoz. Ha megígéritek, hogy
beszéltek a lánnyal.
Így is lett. Heike egyáltalán nem örült, hogy Vinga is vele marad, de ismerte.
Tudta, makacs, mint az öszvér. Jobb, ha rögtön beleegyezik, így elkerülik a
további vitát. Úgyis mindig a felesége győz.
Este zajlott az iménti beszélgetés.
Most pedig éppen reggeliztek, és hétköznapi dolgokról beszélgettek.
– Nicsak, nézzenek oda, ki van ott? – kiáltotta Vinga, és felugrott a helyéről. –
Tula! Nahát, hogy megnőttél! Tizenöt éves vagy, ugye?
Hallott már valaki mást egy nagynéni szájából? „Nahát, hogy megnőttél!”
– Betöltöttem a tizenhatot – felelte Tula. Hangja nem csengett tisztán.
– Lám, lám. Én már alig tudom követni az idő múlását.
Legjobb, ha előveszem a legszebb mosolyomat – gondolta Tula. Jaj, de utána
hogy pórul jártam tegnap!
Heike bácsi is felemelkedett a helyéről. Ilyen erősnek és nagynak nem
szabadna lenni! Hisz majdnem beveri a fejét a plafonba. Tula pukedlizett és
egyfolytában mosolygott, úgy, hogy a végén már megfájdult a szája.
Mintha szokatlan, kutató tekintettel fürkészné a nagybátyja. Nem bírt a
szemébe nézni.
– Tényleg sokat változtál – dörmögte mély hangján. – Úgy emlékszem,
világosabb volt a hajad, nem? És persze gyermekibb vonásaid voltak. Most már
kész felnőtt vagy. Ez a világ rendje.
Mintha csak ezt mondta volna:
Tedd félre ezt az ártatlan mosolyt, engem nem csapsz be!
Eh, miféle képzelődések ezek? Heike nyilván semmi effélét nem gondol
magában.
Tulának egyetlen dolog járt a fejében:
Miért tart most annyira Heike bácsitól, egykori bálványától?
Nem kellene mindig védekeznie Heikével szemben, mert így nagybátyja
hamarabb rájön, hogy ő is átokkal sújtott.
Egyfolytában beszéltek. Be nem állt a szájuk. Már a feje is belefájdult.
– Nekem, nekem most el kell mennem – mondta gyorsan. – Dolgom van…
Heike ránézett, és nagy nyugalommal így szólt:
– Majd később elmehetsz. A szüleid éppen Arv nagyapádhoz készülnek. Addig
elbeszélgethetnénk kicsit.
Soha nem hallatszottak még egyszerű szavak ilyen fenyegetően!
Tula gyomra összeugrott. Könyörgő pillantást vetett a szüleire.
Azok most nem viszonozták a pillantását.
– Jól meglesztek, mialatt mi odavagyunk – mosolygott az apja. – Csak a
tyúkokról ne feledkezz meg, Tula!
Hurrá, a tyúkok! Majd rájuk hivatkozik.
Már az ajtó felé tartottak. Apja dünnyögött valamit Heikének. Tula hiába
erőlködött, nem sikerült kihámoznia a szavait.
Az apja csak annyit mondott:
– Ne hagyd egyedül! Akkor elszökik.
– Egy pillanatra sem – morogta vissza Heike. De ezt Tula már nem hallotta.
Szülei elmentek, ő pedig egyedül maradt a félelmével.
Heike volt a félelme oka.
6. fejezet

MÉLY CSEND nehezedett rájuk.

Nem vagyunk egyedül, van valaki a közelben – gondolta Tula. Valaki vár.
Arra vár, hogy lecsapjon. Lesben áll. Éberségével fenyeget.
Visszafojtotta mérhetetlen dühét, de azért jelen van.
Érzem, hogy Heike is tapasztalja a nyomasztó csendet, és tudja, mit jelent.
Tula ösztönösen közelebb húzódott Vingához. Önkéntelenül menedéket
keresett nála. Szinte elrejtőzött Heike elől.
Heike figyelmét azonban semmi sem kerülte el.
Barátságos hangon megkérdezte:
– Hogy vagy, Tula?
– Köszönöm, jól – felelte jólnevelten.
Jól voltam, amíg nem jöttetek! – gondolta.
Nem tetszik ez a lágy hang, Heike. Sokkal jobban örülnék, ha mérges lennél.
Kezével a zsebében lapuló furulyát szorongatta. Most rögtön ki akar menni
gyakorolni, még mielőtt elfelejti a dallamot.
– Ki kell mennem megnézni a tyúkokat.
– Ó, igen. Szívesen megnéznénk őket mi is!
A pokolba!
Az a valaki ellenállásra ösztönözte: „Ne add meg magad ilyen gyorsan, Tula!
Sokkal erősebb vagy annál!”
Milyen kellemes érezni a lény jóindulatát! Milyen jó, hogy ilyen erős
szövetségesre talált a Heike elleni harcban! Vinga is itt van persze, de ő
ártalmatlan. Heike az ellenség.
Az ő ellensége, vagy a rejtőző hatalomé, amely beszél hozzá?
„Veszélyes, Tula! Ne hagyd, hogy fölényre tegyen szert! Menj a közeléből!”
– Öööö… Ki kell mennem oda, ahova még a király is gyalog jár.
– Remek – mondta Vinga. – Nekem is. Menjünk!
Tulába karolt és kimentek.
Közben megetették a tyúkokat is. Ebben Heike segített. A levegő robbanásig
telt feszültséggel.
Tula később így szólt:
– Megígértem egy barátnőmnek, hogy ma reggel meglátogatom.
„Bravó, gyermekem” – mondta a belső hang.
– Vagy úgy, persze, elmehetsz – felelte Heike.
Hál' istennek!
 – De… – folytatta a férfi –, nem akarod előbb megnézni az ajándékokat,
amiket neked hoztunk? Nem tart sokáig.
„Be ne menj, Tula! Be ne menj! Ne hallgass erre a félnótásra!” – szólt újra a
hang.
Hanem Vinga máris kézenfogta, és húzta befelé a házba. Tulától
udvariatlanság lett volna, ha ellenkezik.
Egyre nőtt benne a keserűség. Másrészt mint minden vele egykorú lány, ő is
kíváncsi volt az ajándékokra. Énje kettészakadt. Két különböző akarat vezérelte
cselekedeteit.
Gyönyörű ruhát kapott. Finom ízlésről árulkodott. Biztosan Vinga választotta.
– Felpróbálhatom? – kérdezte. Úgy fellelkesedett, hogy egy pillanatra
elfelejtett engedelmeskedni a benne rejtőző hatalomnak.
– Később igen – felelte Heike. – Először beszélni akarok veled.
Tulát újra elfogta a düh, de nem tehetett semmit.
Heike eddigi életéről faggatta. Szórakozottan válaszolt, sokat nevetgélt
közben, de belül csak úgy fortyogott benne a düh.
Azon kapta magát, hogy nem is figyel oda, amikor válaszol. Kezdetben még
ügyelt arra, hogy elhallgassa élete árnyoldalait. Még Tula is érezte, hogy
életének nem minden eseménye felel meg az emberek által elfogadott
szabályoknak. Most azonban elveszítette önuralmát, és nem ügyelt arra, mit
válaszol. Halálos fáradtság nehezedett rá. Még figyelt a benne fel-felhangzó
hangokra, de kezdtek kimenni a fejéből.
Ekkor Heike előrehajolt, és kezébe vette a lány kezét.
– Kedves Tula… Nehézségekkel küszködsz?
A lány erősen összerezzent.
– Én? Nem, dehogy!
Ezek a szavak egy cseppet sem győzték meg Heikét. Megszigorodtak a
vonásai.
– De igen, Tula. Valami olyasmibe keveredtél, ami meghaladja az erődet.
– Nem értem, mire gondol, Heike bácsi.
– Tula, kicsim – szakította őket félbe Vinga. – Semmit nem rejthetsz el Heike
elől. Életveszélyben vagy. Mond el, mi történt!
Jaj, milyen nehezére esik ezt a gyermekien értetlen kifejezést magára ölteni!
– De hát semmi rossz nem történik velem. Nem tudom, miről beszélnek. Nem
vagyok mostanában túl kiegyensúlyozott, de hát minden velem egykorú ebben a
cipőben jár.
– Ez így igaz, de itt komolyabb dologról van szó – jelentette ki Heike. – Tula,
hallottál valaha a mandragóra-gyökérről?
– Igen. A Jéghegyek Népe birtokában van. Kinél van most?
 – Nálam. Rajtam van. Mindig figyelmeztet, ha valami rossz történik a
nemzetségünkkel. És tudod, gyermekem, mostanában nagyon nyugtalan.
Görcsbe rándul, úgy kínlódik. Azt mondja nekem, hogy van itt valami a
szobában, aminek a jelenlétét nem tudja elviselni. Ugye, tudod, mi az?
Tulának sikerült néhány könnycseppet kicsalnia a szeméből:
– Nem értem, miről beszél – mondta sírástól elhaló hangon. – Egy szót sem
értek az egészből.
Heike eddig vele szemben ült az asztalnál. Most felállt és közelebb lépett. Tula
a háta mögött gyorsan kikapta a furulyát a zsebéből, és a cserépkályhánál lévő
gyújtós közé dugta. Ösztönösen cselekedett. Nem is tudta, mit csinál.
A többiek látták, hogy hirtelen mozdulatot tesz, de mindez olyan gyorsan
történt, ráadásul az asztal alatt, hogy nem tudták, mi az.
– Állj fel, Tula – kérte Heike még mindig barátságos hangon, de sárgás
fényben úszó tekintete határozottabbá vált.
Ez a sárga szempár. Hol is látott ilyet legutóbb? Amikor elfelejtette a
dallamot…? Nem ért rá ezen gondolkozni. Vinga gyengéden talpra állította.
– Tudod, Tula – kezdte gyengéden – Heike úgy gondolja, hogy valakinek a
hatalma alatt állsz. Azt is tudja, kinek.
Tula kétségbeesetten nézett hol az egyikre, hol a másikra.
– De hát nem tudom, miről beszélnek.
– Akarod, hogy elmeséljem, kinek a hatalma alatt állsz, ki irányítja furcsa
cselekedeteidet? – a kérdezte Heike.
– Nem! – kiáltotta Tula, még mielőtt Heike folytathatta volna. – Úgy értem,
nem viselkedem furcsán, teljesen rendben vagyok…
Heike úgy tett, mintha nem hallotta volna, amit a lány mondott.
– Csak az a kérdés, hogyan kerültél a hatalmába.
Heike levette magáról a mandragóragyökeret. Tula először látta életében.
Lesütötte a szemét, hogy a többiek ne láthassák furcsa tekintetét. Egy átokkal
sújtott nem képes leplezni sóvárgását a mandragóragyökérre. Számukra ez a
hatalom jelképe, amit mindig szeretnének megkaparintani.
Tula most más helyzetben volt. Mint a nemzetség átokverte tagja, persze
mindenáron meg akarta szerezni magának; de mivel ez a furcsa hatalom uralta a
gondolatait, félt tőle, mint a pestistől.
Összerándult a gyomra, nem volt képes ránézni. Az a valaki iszonyú dühös
volt!
– Látod, Tula? – kérdezte Heike mély, dörmögő hangján. – Látod, hogy
megmozdul? Összerándulnak a gyökerei. Ez annak a jele, hogy van itt valami,
amit ki nem állhat.
Ez kölcsönös – gondolta Tula keserűen. Érezte, hogy két erős hatalom között
vergődik. Teljesen kiszolgáltatott. Ő, a nemzetség kiválasztott tagja, aki egykor
minden varázstudományra képes volt, most jelentéktelen senki. Játékszernek
használják. Rongybaba, akit darabokra téphet a két ellentétes akarat közötti
küzdelem.
Heike hirtelen mozdulattal elétartotta a mandragóra-gyökeret. Tula ösztönösen
hátralépett, de a mandragóra-gyökér nem rándult össze.
Heike tanácstalanul rázta a fejét.
– Tula, drágám – kezdte Vinga. – Az imént csináltál valamit titokban.
– Én? Mit csináltam volna?
– Valamit a hátad mögött.
A fenébe, hát mégiscsak észrevették? Nem lenne okos dolog letagadni, akkor
keresgélni kezdenének.
– Ó! Hirtelen úgy éreztem, valami böki a fenekemet. Hát egy fadarabra ültem.
Korábban megpróbáltam furulyát faragni belőle, de nem sok sikerrel, így hát a
tüzelő közé dobtam.
Vajon sikerült túljárni az eszükön? Nem volt biztos benne.
De sikerült! Heike bólintott.
Kicsit megkönnyebbülhet végre.
„Jól van leányom!” – súgta a hang. – „Elégedett vagyok veled.”
Jó, hogy van, aki szorít neki, aki az ő oldalán áll. De aztán egy kétségbeesett
pillanatában azt kívánta, bárcsak Heike és Vinga lennének segítségére. A
mögötte álló erő félelemmel és kétségbeeséssel töltötte el.
„Le kell győznünk őket, Tula! A társam vagy. Ha sikerül, megfelelő
jutalomban részesülsz!”
Újra megnyugodott. Magabiztosnak és erősnek érezte magát. Végre
fellélegezhetett.
De a következő pillanatban Vinga majdnem halálra rémisztette.
– Olyan sűrű itt a levegő, és olyan feszült a hangulat – mondta, majd
hozzátette: – Mintha a pokol kénes bűzét érezném.
– Ne keverd bele az ördögöt, Vinga – figyelmeztette Heike. – Így is elég
rosszul állunk.
Aztán elindult körbe a szobában, a mandragóragyökeret a kezében tartva.
– Tula, válaszolj nekem, de őszintén! Elrejtettél itt valamit a szobában?
Varázsigét, vagy valami ilyesmit?
– Varázsigét? Hisz nem is tudok varázsigéket!
– Biztos vagy ebben?
– Igen, persze! Nem értem…
Most már Tula is érezte a feszült légkört a levegőben. Nagyfokú ellenállás
sütött a levegőből. Tulát a rosszullét környékezte.
 – Mennem kell.
– Nem – utasította Heike nyugodtan, de szigorúan. A lány erre a hangra rögtön
engedelmeskedett.
Heike odalépett a szekrényhez, sokáig keresgélt, de a gyökér nem mozdult.
Aztán a tálalót és a ládát vizsgálta meg. Még mindig semmi.
Heike sokáig állt a lány szobájának ajtaja előtt kezében a
mandragóragyökérrel, de az mozdulatlan maradt.
– Azt kell hinnem, hogy a levegőben van valami – mondta végül a férfi. – A
szelleme és akarata érződik a szobában.
Kinek a szelleme? Heike tudja, kié. Azé, aki a hatalmában tart, aki néha
megdicsér. De én nem tudom kicsoda. Vagy csak nem akarom tudni?
Elzárkózom az igazság elől? – töprengett Tula.
Heike hirtelen a lányhoz fordult.
– Vannak álmaid, Tula?
Hevesen dobogott a szíve.
– Hogy álmodom-e? Nem…
– A tekinteted hazudik. Milyen álmaid vannak?
Hát mindenről tud? Ez a végtelen erőt sugárzó, sárgás fényben úszó szempár!
Feladja a harcot.
– Éppen ez az, amit nem tudok! – válaszolta, és hangja kétségbeesésbe fulladt.
– Álmodom, az biztos… de nem emlékszem az álmaimra.
A névtelen hatalom nagy haragra gerjedt ellene. Mint egy elborult szemmel
dühösen fújtató bika.
A lány megijedt és gyorsan visszakozott.
– Jaj, dehogyis, butaságokat hordok itt össze! Persze, hogy nem álmodom! De
most már mennem kell!
Hogyan szerezhetném meg a furulyámat? Gyakorolnom kell! Kimutatott az
ablakon, és ravaszul ezt kérdezte:
– Nem a szüleim jönnek ott az úton? – hazudta szemtelenül.
Heike és Vinga kinézett. Tula gyorsan kihalászta a furulyát, de nem találta
rögtön a szoknyája zsebét.
– A mandragóra! – kiáltotta Heike. – Összerándult!
Villámgyorsan megfordult, és még látta, amint Tula valamit a zsebébe dug.
– A furulya! – kiáltotta. – Vedd el tőle gyorsan, Vinga!
Tula felsikoltott, majd félreugrott. Úgy védekezett, mint egy vadmacska. Erős
szédülés fogta el, feszült a dobhártyája. Úgy érezte, mintha az egész szoba ide-
oda dülöngélne, mindenhonnan dübörgés hallatszott. A levegő olyan sűrű volt,
mint a szurok. Tulát mintha kicserélték volna.
A fülsiketítő dübörgésen át egyszerre felhangzott Heike hangja:
 – Rohanj ki innen, Vinga, menekülj! Életveszélyben vagy!
– És te meg a lány?
– Kifelé! Nem tudod megvédeni magad. Csak egyszerű, hétköznapi halandó
vagy.
Vinga az ajtó felé futott, belátta, hogy férjének igaza van.
– No és a kis Tula?
– A hatalmában van. Megpróbálom megmenteni őt!
– Vagyis a világot! – kiáltotta Vinga, és kifutott. Kifelé menet még lehetett
hallani, amint ezt kiabálja: – Jaj istenem, istenem! A kislány a hatalmában van!
Vajon kinek a hatalmában? – kérdezte magában Tula, miközben megpróbálta
megakadályozni, hogy Heike elvegye tőle a furulyát. Harapott, rúgott és ütötte,
ahol érte, a furulyát továbbra is elkeseredetten a kezében szorongatva.
Hanem Heike erősebbnek bizonyult. Vele volt a mandragóra is. Sikerült
kicsavarnia kezéből a hangszert. Tula hallotta, amint nagybátyja felordít
fájdalmában. A furulya ugyanis vörös fényben izzott.
Közben teljesen besötétedett. A gonoszság különös légköre töltötte be a
szobát. Tula a furulya után hadonászott lihegve és köpködve. Ám hiábavaló volt
minden próbálkozása. Heike a tűzbe dobta az ördögi furulyát, és rázárta a kályha
ajtaját.
Iszonyatos dübörgés hallatszott. A szoba úgy rázkódott, hogy a képek
lezuhantak a falról, és a tányérok kiestek a szekrényből. Különböző tárgyak
kavarogtak körbe-körbe a szobában, majd minden elcsendesedett. De csak egy
másodpercre. Azután a kéményen keresztül süvöltő szél tört be orkánként a
szobába. Olyan kibírhatatlan volt, hogy Tula befogta a fülét. Úgy tűnt, mintha
pillanatokon belül az egész ház a levegőbe repülne. Az orkán felcsapta a
cserépkályha ajtaját, onnan kivágott a láng, és a furulyát egyenesen Tula kezébe
repítette.
„Játssz!” – hallotta az üvöltő hangot belülről –, „játssz már!”
– Ne játssz rajta! – kiáltotta Heike, és futva indult a lány felé, de hanyattesett.
– Ne játssz a furulyán! Életre keltheted a játékoddal. Hát nem érted?
A lány meg akarta kérdezni, kit kelthetne életre, de az őt fogvatartó erő túl erős
volt. Szájához emelte az égő furulyát.
Egyetlen hangot sem tudott kicsalni belőle, mert elvágódott, és a furulya
kirepült a kezéből.
Ez Heike műve lenne? – kérdezte magában zavartan a lány. Nem, az nem
lehet. Fogvatartóm erősebb nála.
Nem tudott tovább gondolkozni ezen, mert esés közben beverte a fejét, és egy
pillanatra elvesztette az eszméletét.
Mikor magához tért, már nem szédült, és a fájdalma is enyhült. Még egy
másodperc sem telhetett el, mert Heike éppúgy feküdt, és megpróbált lábra állni.
De a szobában minden megváltozott. A szoba hirtelen megtelt emberekkel.
Valóban emberek voltak?
Nehéz volt eldönteni. Tula az ütéstől nem látott tisztán. Különös sötétség
telepedett a szobára.
Sok alak keringett a furcsa félhomályban. Testükkel eltakartak valamit, amivel
szemben mindnyájan védekező állásba helyezkedtek.
Különös, halk dudorászás ütötte meg a fülét.
Ráolvasás; olyan, amiről Tula csak álmodhatott. Pedig nagyon büszke volt erre
a tudományára.
És a furulya? Hol van a furulya?
Sehol nem látta. A furcsa alakoktól nem látott semmit.
Az a pár ott előtte, háttal neki, ismerősnek tűnik!
Felismerte őket a ruhájukról. A fekete hajú férfi és a vörösesszőke nő. Ők
léptek oda hozzá az erdőben.
Mi a fenét keresnek itt?
Tula érezte, hogy még mindig az ismeretlen hatalma alatt áll. Csúnya,
szemtelen gondolatok jártak a fejében.
Heike előtt hatalmas alak magasodott védelmezőn. Fekete csuklyás csuhát
viselt. Nem lehetett látni az arcát, csak sárgás fényben úszó szemét, mely
kivilágított a csuklya alól.
Három furcsa férfi állt még ott. Éppolyan furcsák, mint Heike. Ketten közülük
varázsigéket mormoltak valami furcsa nyelven. Egy elmosódott nőalakot is
megpillantott, amint egyik karját intőn felemelte afelé a valami felé, amit a
többiek körbeálltak. Látott még egy fekete hajú szépséget, ördögi vadság
sugárzott belőle. Egy másik szép nő is állt mellettük, tűzvörös, göndör hajú.
Sokan voltak még, de a többieket nem látta tisztán.
Továbbra is monotonon mormolták a varázsigéket, folytatták az ördögűzést.
Tula hirtelen sziszegő hangot hallott, mintha egy óriási vadmacska fújtatott
volna. A hang abból a valamiből tört fel, amit körülálltak.
Kicsit félredőlt, hogy jobban lásson.
Az a…
Nem…
Nem! Ez nem lehet! – fojtotta el sikolyát.
Nem!
Nem mert hangosan kiáltani, nehogy megzavarja a ráolvasást, de alig bírt
uralkodni magán.
Olyan ocsmány, undorító valami tűnt elébe, hogy úgy érezte, menten elájul a
látványtól. A legrosszabb rémálmában sem látott még ilyen szörnyűséget. Az
arca elé kapta a kezét, de a látvány kitörölhetetlenül beleivódott az
emlékezetébe. Egy alacsony lény körül álltak. Se nem ember, se nem állat… egy
minden képzeletet fölülmúló szörnyeteg. A belőle áradó gonoszság szürkés
porfelhőként kavargott körülötte. Hosszú, lapos fülek meredeztek lapos feje
tetejéről. A sárgás szemüreg már magában gonoszságról árulkodott. Megnyúlt,
csőrszerű orra lelógott egészen erősen fújtató, ragadozókéhoz hasonló pofájáig,
amelyből nagy, szürke nyelv lógott ki. Óriási barna köpenye alól előmeredő
karmaival görcsösen tartotta a furulyát.
Ez lenne az a kísérteties hatalom, aminek mindig megpróbálta teljesíteni a
parancsát?
Tulából elnyújtott jajkiáltás tört fel.
A három, Heikéhez hasonló férfi közül az egyik így szólt:
– Dominic! Villemo! Hallgattassátok el!
– Máris, Tengel.
A másik két férfi folytatta a ráolvasást.
Tula azonban rögtön elhallgatott. Dominic és Villemo? És Jó Tengel? De
hiszen ők már régen halottak!
Ha valóban nem álom az egész, akkor ismeri a többieket is. A Jéghegyek Népe
nemzetségének átokverte és kiválasztott tagjai. A két másik torz külsejű férfi,
akik tovább kántálták a varázsigéket…
Az egyik biztosan Ulvhedin. A másik félelmetes, de vonzó démon pedig
biztosan Mar lesz.
Egek, mi történik itt?
A fekete, göndör hajú nő Sol. A tűzvörös Ingrid. A határozott asszony nem
más, mint Dida a régmúltból, akit annyit emlegetnek a nemzetség történetét
megörökítő könyvek.
Mint a nemzetség minden tagja, Tula is majdnem kívülről fújta ezeknek a
könyveknek a tartalmát.
Két fiatal férfi is volt velük. Az egyik szinte még kisfiú. Le merte volna
fogadni, hogy Niklas és Trond. Voltak még néhányan. Nekik nem ismerte a
nevüket. Ők biztosan valaha réges-régen látták meg a napvilágot. És az árnyék,
amely Heike fölé magasodik?
„Személyes védőszellemem” – így szokta Heike emlegetni.
A Sötétség Vándora!
De hiszen ő a déli vidékeken vándorol. Eljött volna olyan messziről?
Ők tehát a véderők az ellenségei szemben.
Amikor rádöbbent az igazságra, úgy érezte, nem éli túl. Gonosz Tengel! És ő
majdnem felébresztette!
– Már nem akarok játszani – kiáltotta elcsukló hangon Villemonak és
Dominicnek, akik mintegy védőpajzsként álltak mellette.
Dühös fújtatás hallatszott a földön fekvő szörnyetegből. A furulya hirtelen
átzúgott a levegőn és Tula arcába vágódott, majd villámgyorsan a kezébe röpült.
Egyszerre beléhasított, hogy nem magával Gonosz Tengellel állnak szemben,
csak gonosz szellemével, így már találkoztak vele néhányszor a Jéghegyek Népe
völgyében. De ha Tula a furulyából elővarázsolná a dallamot teljes formájában,
akkor életre keltené Gonosz Tengelt, és végveszélybe sodorná az egész világot.
Biztosan nem itt a szobában kelne életre, hanem lent délen, ahol szendergésbe
vonult vissza. Idővel aztán északnak venné útját. Az út során úgy megnőne az
ereje, hogy a végén az egész világot elárasztaná gonoszságával. Hiszen ivott a
gonoszság forrásvizéből.
A dallam ritmusa zúgott a fejében. Tisztán hallotta az egész, furcsa,
diszharmonikus melódiát. Gonosz Tengel sugallta neki a dallamot. A jelenlévők
közül csak ő volt megfosztva erejétől, mivel a gonosz hatalma alatt állt.
– Nem akarok játszani – siránkozott. De a szellem könyörtelenül a szájába
nyomta a furulyát.
Dominic megpróbálta kitépni a kezéből, de ujjai úgy rátapadtak a hangszerre,
hogy képtelen volt elvenni tőle.
Most Gonosz Tengel volt fölényben.
Dida parancsra emelte a kezét:
– Mar! – csak ennyit mondott határozottan.
Mar a nemzetség taran-gaji ágából felemelte a hangját. Tula számára
ismeretlen nyelven, torokhangon kántált valamit.
Majd hirtelen egy nőalak jelent meg a szobában. Alacsony, törékeny és
elbűvölő. Hosszú haja csak úgy csillogott. Gonosz Tengel szelleme elé lépett.
Tula meglepődve látta, hogy a szörnyeteg fújtatva, köpködve hátrahőköl.
Gonosz Tengel erre elvesztette hatalmát Tula fölött, Dominic el tudta venni
tőle a furulyát. Átadta Shirának – ki is lehetett volna más a nőalak? Persze hogy
Shira, aki egykor merített az élet tiszta forrásvizéből. Gonosz Tengel halálos
ellensége, az egyetlen, akitől tartott.
Shira nem szólt semmit, csak a gonosz szörnyetegre mosolygott, majd felemelt
egy üveget és néhány cseppet a furulyára öntött belőle.
Nem sok idő telt bele, és a furulya eltűnt.
Shira Tulához lépett. A lány soha nem látón még ilyen tiszta tekintetet. Vendel
Grip lánya és egy sámánnő unokája elhúzta a kezét Tula szeme előtt, és a lány
egyszeriben elfelejtette az ördögi dallamot. Teljesen!
Örökre kitörlődött a dallam a fejéből.
Tula zokogva a földre vetette magát kétségbeesésében. Ekkora felfordulást
okozni!
 Be kellett fognia a fülét, mert velőtrázó, csalódott és dühödt kiáltás hasított a
levegőbe. A kiáltás fokozatosan távolodott, majd teljesen elhalkult.
Ekkor teljes csend borult a szobára. Csak valami erős szag maradt vissza, amit
Tula korábban nem érzett. A szag forrása nem lehetett más, csupán Gonosz
Tengel.
Tula csak nagy sokára merte levenni füléről a kezét és kinyitni a szemét.
A szoba kiürült. Csak Heike ült sápadt arccal a földön. Mindent beborított a
cserép. A cserépkályha ajtaja darabokra tört. A parázs lyukakat égetett a
padlóba. A képek is a földön hevertek.
De a harc véget ért.
Ráadásul győzelemmel végződött.
Gonosz Tengel kénytelen volt visszatérni oda, ahonnan jött, hogy újra
szendergésre hajtsa a fejét. Most megint várnia kell. Vajon ki próbálja meg
legközelebb életre kelteni furulyajátékával?
Ezért kereste fel a hamelni patkányfogót. Erre várt lassan hatszáz éve.
De hát kire vár?
Arra, aki furulyajátékával elaltatta, aztán megfeledkezett róla.
Egészen addig, amíg Tula rábukkant egy elvarázsolt furulyára. Ekkor még
szendergésében is megragadta a kínálkozó lehetőséget. Kiválasztotta magának a
lányt, és a hatalmába kerítette.
Tula pedig észrevétlenül besétált a csapdába.
Tula és Heike erről beszélgetett a romok eltakarítása közben. Vinga riadtan
lépett be a szobába. Segített rendet rakni és összeszedegetni a széttört tárgyakat.
Alaposan kiszellőztetett, mialatt egyfolytában szidta a szag gazdáját: „Micsoda
vén disznó!”
Tula erőtlenül szedegette fel a földről összetört kedves tárgyait. Korábban
észre sem vette őket, de most szomorúság töltötte el. Tula máskor érzelgősnek
bélyegezte azokat, akik megsiratják a régi tárgyakat. Most rájött, mennyit
jelenthetnek az embernek.
Itt azonban nem volt helye a könnyeknek. Bár Tula olyan erős megbánást
érzett, hogy majdnem eltörött nála a mécses.
– Kedves nénikém, bácsikám – kezdte – Kérem, ne szóljanak erről a
szüleimnek! Nem élném túl!
Heike a vállára tette a kezét.
– Bízhatsz bennünk. Tőlünk nem fognak megtudni semmit.
– Jaj de jó! Majd azt mondjuk, hogy elejtettem egy tálcát.
– Elrendezzük a dolgot, ne aggódj. Hiszen tudjuk, hogy nem tehetsz semmiről.
Nem vagy bűnös abban, hogy a hatalmába kerültél. Hálásak lehetünk azért, hogy
minden szerencsésen végződött.
 – Én tartozom hálával, amiért kikerültem a karmaiból – jelentette ki Tula
szomorú tekintettel.
7. fejezet

HEIKE MAGÁVAL AKARTA vinni Tulát Norvégiába.

Miért? – kérdezték a szülei.
Hosszasan elgondolkozott, mielőtt válaszolt.
– Nem szabad lebecsülnünk, mekkora veszélybe keveredett a lány. Most ugyan
egészségesnek látszik, de megfigyelés alatt szeretném tartani néhány hónapig.
Tudjátok, a hatalmába került valakinek. Bizonyára tudjátok, hogy vannak
hipnotizőrök. Jók is, és persze gonoszak is. Vele alighanem egy gonosz
hipnotizőr bánt el. Teljesen meg akarok győződni arról, hogy már nincs hatalma
felette.
Nem mert jobban belemerülni ebbe a kényes témába. Semmi szükség rá, hogy
Gunilla és Erland megtudja, hogy Tula Gonosz Tengel hatalmába került. A
nemzetség meglehetősen távoli ágát képezték, ezért nem sújtotta őket a
nemzetségen ülő átok olyan erősen, mint a többi ágat. Nem hullattak annyi
könnyet, nem fizettek akkora véráldozattal, mint a többiek. Aligha értették
volna, mi is történt valójában.
Még Arv Gripnek sem mondott Heike semmit. Ő megértette volna, de öreg
már, jobb békén hagyni.
Gunilla és Erland megbízott Heikében. Kijelentették, ha szükségesnek tartja,
hogy lányuk Norvégiába utazzon, egy ideig nélkülözni tudnák a segítségét.
Különben is olyan hálásak voltak, amiért visszakapták barátságos, vidám
kislányukat. Bár Tula kimerültnek látszott, újra a régi volt. Mi is történt hát a
szobával?
Heike megint füllentett. Elmondta, hogy meg kellett küzdenie azzal az erővel,
amely Tulát hipnózisban tartotta. Lehet, hogy a nyomokból úgy látszik, heves
küzdelem volt, de senki nem sérült meg. Tula pedig nagyon hálás volt a
segítségért.
Arra a kérdésre, hogy ki tartotta lányukat hipnózisban, azt felelte, hogy ezt
nem lehet tudni. Távolról is megeshet az ilyesmi. Lehet, hogy látta valaki
véletlenül, és befészkelte magát a tudatába. A lányt akarta felhasználni
eszközként…
Heike tudta, hogy erőltetetten hangzik a válasz, de úgy tűnt, hogy Gunilla és
Erland elhitte a magyarázatot.
– Tula takaros teremtés, így nem csoda, ha némely elfajzott férfiember kedvet
kap, hogy a hatalmába kerítse! – jelentette ki az apja. – De ugye nem tett kárt
benne? Tudod, ő a mindenünk. Ő a szemünk fénye.
 – Semmi rossztól nem kell tartanunk – nyugtatta meg Heike. – Tula ebben
csak megerősített.
Gunilla bólintott.
– Azt hiszem jó ötlet, ha szem előtt tartod egy darabig, Heike. Mi nem értünk
az ilyesmihez, hiszen tudod. Te viszont erős és bölcs vagy. Nyugodtan rád
bízzuk a lányunkat egy időre.
– Köszönöm a bizalmatokat! Ígérem, nem fogok csalódást okozni.
ÍGY HÁT útra keltek. Tula izgatottan nézett az utazás elébe. Valójában örült,
hogy kicsit kimozdulhat otthonról. Alig várta, hogy viszontlássa Eskilt.
Graastensholmra már nem is emlékezett. Még gyermek volt akkor, túl kicsi
ahhoz, hogy mindent az emlékezetébe véssen.
Még mindig fáradtnak és kimerültnek érezte magát. Nem tudott szabadulni
egyfajta bénító érzéstől. Végtelen szomorúság töltötte el, ha arra gondolt, hosszú
ideig milyen gondot okozott a szüleinek.
Vinga hangja zökkentette ki gondolataiból:
– Tula, nem baj, ha egy órácskára Wexiöben maradunk? Tudod, idefelé az
úton olyan csodálatos anyagot láttam…
– Nem, dehogy – vágta rá gyorsan. – Annál is kevésbé, mert van itt egy
barátom, akitől szívesen elbúcsúznék. Meglátogathatom? Egy óra alatt
megjárom.
– Hát persze, csak nyugodtan – felelte az asszony. – De jó lenne, ha tudnánk,
kihez mész. Tudod, most felelősséggel tartozunk érted.
– Majd megmutatom az utcát, ahol lakik, és az üzletét.
– Á, szóval fiú?
– Igen, de nem úgy barátom, ahogy gondolják. Béna a lába.
– Értem. Szép tőled, Tula, hogy törődsz vele.
TULA AZ UTCA felé tartott. Már messziről kereste szemével az üzletet. Több
mint fél éve járt itt utoljára. Világos óráiban, amikor a gondolatai nem a
furulyázás körül forogtak, melegség öntötte el a szívét. Ilyenkor gyöngéd,
szomorú mosoly ült ki az arcára, és azon tanakodott magában, hogy mehet a fiú
sora.
De aztán megint a gonoszság sötét felhője ereszkedett a tudatára.
Most már vége. Ezért rendkívül hálás Heikének és az őseinek.
Mégsem tud szabadulni ettől a bénító érzéstől. Kicsit mereven is mozgott.
Mintha megváltozott volna a szörnyű élmény óta.
Olyan erős bénultság telepedett rá, hogy nem érzett volna fájdalmat akkor sem,
ha valaki gúzsba köti. Mosolygás helyett mintha csak mereven vigyorgott volna.
Megpillantotta a poros kirakatot. Épp olyan, mint régen, tele régi, napszítta
hangszerrel. Tula elmosolyodott és be akart lépni az ajtón.
 Zárva találta.
Úgy érezte, mintha főbe kólintották volna. Erre nem számított! Még csak nem
is gondolt.
Kopogtatott, de semmi válasz.
Összeszorult a gyomra, mint régen, ha valami rosszat sejtett. Mit tegyen? Hol
keresse a fiút?
Hátralépett, majd szemügyre vette, hol próbálhatna érdeklődni.
Bekopogott a legközelebbi szomszéd ajtaján. Egy asszony óvatosan kidugta az
orrát az ajtórésen. Hogy ezek a városiak mennyire félnek a tolvajoktól!
Tula kérdésére visszafogottan válaszolt:
– Régóta nem láttuk. Nem tudom, hol lehet.
– Nem keresték? És ha bent van?
Az asszony vállat vont.
– Ez nem rám tartozik.
– És ha tehetetlenül fekszik?
– Majd a rendőrség elintézi. Én nem avatkozom bele mások dolgába.
Tula összeszedte minden erejét:
– Mikor látta utoljára?
Látszott, hogy az asszony unja a kérdezősködést, és legszívesebben becsapná
az ajtót.
– Nem emlékszem. Talán néhány hete.
Néhány hete. Jaj istenem!
– Egészségesnek látszott?
Az asszony megvetően felnevetett.
– Egészségesnek? Egy ilyen nyomorék, láb nélkül? Soha nem nézett ki
egészségesen.
Tula uralkodott magán, pedig kedve lett volna megátkozni az asszonyt, hogy
megbénuljon a lába.
– Különben… – folytatta az asszony –, ahogy most visszagondolok… Amikor
utoljára láttam gurulni azon a nevetséges tákolmányon, úgy festett, mint akinek
szerelmi bánata van. Persze tudom, ez teljesen kizárt.
El is nevette magát a gondolatra.
Tula az ajkába harapott:
– Miért lenne ez olyan lehetetlen?
Erre az asszony abbahagyta a nevetést. Értetlenül bámult a lányra:
– No de hát tudhatná, hogy az ilyen nem érezhet szerelmet!
– Aztán miért nem?
– Egy nyomorék? Na nem, az olyan nevetséges! Pfuj, nem illik ilyet
feltételezni róluk! Szégyellhetne magát!
 – Köszönöm a segítséget – mondta Tula olyan hűvösen, hogy bárki más
megsértődött volna. Ennek az asszonynak azonban krokodilbőr volt a képén.
– Ne feledje – kiáltotta Tula után –, semmi közöm az egészhez, ha holtan
fekszik is! Nem tehetek róla, hogy ilyen szomszédom van!
Azzal bevágta az ajtót.
Tula vérző szívvel ment vissza a hangszerbolthoz. Most már megértette, miért
nem szeret az utcára menni a barátja. Nem csoda, ha ilyen emberekkel
találkozik.
Az ajtózár nem tűnt bonyolult szerkezetnek. Mivel senki nem járt az utcán,
Tula elővette a bicskáját, melyet mindig magánál hordott. Az ajtó és az ajtófélfa
közé dugta, és feszegetni kezdte. Sajnos hiába. Az ajtó nem akart kinyílni.
A Gonosz Tengellel való találkozás után fogadalmat tett, hogy nem
boszorkánykodik többé. Most azonban úgy vélte, nem fog ártani egy kis
ráolvasás: „Fa, válj meg a fától, acél az acéltól!” Az ajtó kinyílt.
„Fekete szárnyú angyal…”
Szinte félve lépett be, és behúzta maga után az ajtót.
– Hahó? Van itt valaki?
Mintha hangot hallott volna. Vagy csak képzelődött?
Az üzlet elhagyatott volt. A hangszereket befedte a por.
Tula belépett a nagy helyiségbe, amely konyha és műhely volt egyben.
Hideg és sivár volt.
Hol van hát?
Most rettentően hiányzott neki a fiú. Annyi mindent el akart neki mondani.
Erre csak most döbbent rá. Tiszta pillanataiban gyakran eszébe jutott. Akkor
biztonságot adott neki az érzés, hogy tudta, bármikor bizalommal fordulhat
hozzá. Most szinte kibírhatatlan, hogy nem találja sehol. Mióta kiszabadult
Gonosz Tengel hatalmából, reggeltől-estig a fiúra gondolt. Úgy érezte,
mindenáron beszélnie kell vele!
Nem gondolta volna, hogy valóra válik az álma, amíg Vinga elő nem állt azzal
az ötlettel, hogy álljanak meg Wexiöben.
És most nem találja. Mintha a föld nyelte volna el.
Reményvesztetten odament a kis hálófülke ajtajához.
Majdnem elállt a szívverése.
Miközben az ajtóhoz közeledett, az az érzése támadt, hogy van valaki a
szobában. Nem a szagát érezte, hiszen a műhely bűzlött a különböző erős
szagoktól, melyek elnyomtak mindenféle mást. Inkább az ösztönei súgták meg.
A fiú csukott szemmel feküdt az alacsony kis ágyon. Sápadtan, csontsoványan,
csendben. Az arcába leírhatatlanul fájdalmas kifejezés vésődött.
Tula térdreesett az ágya mellett. Aggódva tette a fiú mellkasára a kezét.
 Nem volt hideg a teste.
Viszont nem is lélegzett.
– Istenem, ha tényleg létezel – suttogta –, bár ebben mindig is kételkedtem,
légy könyörületes! Ne velem, én nem érdemlem meg. Segíts ezen a fiún! Annyit
szenvedett egész életében, de talán még mindig hisz benned. Szép lehet a hit,
nem mintha fel tudnám fogni, mire jó… Jaj, bocsáss meg, nem kellett volna épp
most ezt mondanom! De ez az ifjú a te gyermeked, segíts rajta, a mindenségit,
mielőtt még túl késő!
Nem akart hinni a szemének. Látta, amint a fiú arca szinte észrevétlenül
megrándul, mintha enyhén elmosolyodott volna. A mellkasa is megemelkedett
egy kicsit.
Tula sírt a boldogságtól.
– Él! Köszönöm, istenem! Ezek után hinni fogok benned – egy kicsit, időnként
– tette hozzá, mivel rájött, hogy a fiú egész idő alatt életben volt. Tehát nem
csoda történt.
A fiú nagy nehezen kinyitotta a szemét, és megpróbált a lány felé fordulni.
Tula gyorsan felült az ágyra, hogy ne kelljen erőlködnie. Nevetett és sírt
egyszerre. Könnyei a fiú arcára potyogtak, miközben a fejét cirógatta.
– Mi van veled, drága barátom? – szipogta. – Mid fáj? Mit tehetek érted?
A fiú nyelt egyet, megpróbálta szóra nyitni a száját, de egy hang sem jött ki a
torkán. Az ajka teljesen kicserepesedett, annyira ki volt száradva. Pillantása
azonban végtelen boldogságról tanúskodott, hogy viszontlátja Tulát.
– Kérsz vizet? – kérdezte Tula.
A fiú erőtlenül bólintott.
A lány fogott egy korsót, majd vizet hozott benne az udvari kútból. Kezébe
vette a fiú fejét, és mintha megszidná, így szólt:
– Hát nem vigyáztál magadra? Beteg vagy?
Miután ivott, visszatette a fejét a rongyos párnára. A fiú még mindig nem
tudott válaszolni.
– Mióta fekszel így?
Bocsánatkérően nézett rá, amiért nem tud beszélni, de Tula nem adta fel
egykönnyen.
– Fáj valamid?
Végre megszólalt:
– Nem – suttogta.
Tula tehetetlennek érezte magát. Hogy segítsen rajta? Eddig még nem ápolt
beteget. Nem tudta, mitévő legyen. Bár állatokról már sokszor gondoskodott…
Nos, akkor majd úgy fogom gondozni, mintha ő is állat lenne – döntötte el.
Nincs ebben semmi szégyenletes.
 – Először is enned kell – határozott. – Aztán kitakarítok körülötted. Akarod,
hogy először lehúzzam az ágyadat?
A fiú tekintetében félelem tükröződött.
– Nem túl jó ötlet, persze – dünnyögte Tula, majd hirtelen felkiáltott. – Várj
meg, mindjárt visszajövök!
Várj meg! Jó vicc! Milyen ostobaságokat beszél!
Bezárta maga mögött az ajtót, és elrohant a piacra. Szép zsebpénzt kapott a
szüleitől és nagyapjától is. Még Ebba pótnagymama is a zsebébe dugott egy
kevéske kis pénzt szerény készletéből. Mindenki könnyes szemmel búcsúzott
tőle, és azon tanakodtak, vajon hogy bírják majd ki Tula távollétét?
Viszontlátják-e még valaha?
Hát persze – gondolta Tula, ahogy útban a piac felé visszagondolt a
búcsúzásra. Hogyne látnának viszont. Máris hiányoztak neki.
Bár persze vonzotta az utazás, Tula soha nem tudott betelni a világgal. Szívta
magába az élményeket. Igaz, a Gonosz Tengellel kapcsolatos élményről szívesen
lemondott volna. Amint eszébe jut, kirázza a hideg és félni kezd.
Gondolatban gyorsan visszakanyarodott a jelenhez. Újra beléhasított az
aggodalom barátja miatt. Gyorsan, kapkodva vett ennivalót. Tejet, kenyeret,
vajat, sajtot, zöldséget és egy kisebb darab húst. Ráadásul még egy nagy szatyor
süteményt és egyéb finomságot.
Aztán gyorsan visszasietett.
A fiú közben elvesztette az eszméletét. Tulának nem sikerült felébresztenie.
Nem ijedt meg nagyon, mivel a fiú lélegzett.
Begyújtotta a tűzhelyet és egy lábosban felrakta a húst meg a zöldséget.
Amikor megint az ágy felé nézett, látta, hogy a fiú ébren van. Gyorsan
odasietett hozzá, és meleg tejjel megitatta.
Hálásan nézett rá, ő pedig bátorítóan rámosolygott.
Kényelmetlen helyzetben volt. Nem utazhat Norvégiába, nem hagyhatja őt
ilyen állapotban. Mit kezdjen vele? Kihez forduljon segítségért? Hiszen senkit
nem ismer Wexiöben!
HEIKE ÉS VINGA közben mindent elintézett. Amikor Tula még nem érkezett
vissza a hintóhoz, útnak indultak, hogy megkeressék.
– Ebbe a kis kuckóba igyekezett – mondta Vinga.
Heike megállt a kirakat előtt.
– Vinga – kezdte zihálva. – Hogy én milyen tökkelütött vagyok!
– Nono, miért? – kérdezte az asszony gyengéden.
– Nézd! Nézd, milyen üzlet ez! Soha nem kérdeztük Tulát, honnan szerezte a
hangszerét.
– Dehogynem, te kérdezted. Azt mondta, ő maga faragta. De elrontotta, ezért
nem lehet rajta játszani. Hanem ő mindenáron hangokat akart kicsalogatni
belőle.
Heike bólintott.
– Ez mind igaz, kivéve, hogy ő maga készítette. Annak sem jártunk utána, ki
rontotta el. Gondold csak el… Gondold el, ha gonosz ősünk újra a hatalmába
kerítette! Ha itt, ebben a kis üzletben szállta meg…
– Úgy gondolod, hogy… Gyerünk, menjünk be!
Az ajtó nyitva volt, beléptek a poros kis üzletbe. Vinga megborzongott.
Gonosz Tengelnek éppen megfelelne ez a sötét, piszkos üzlet. Úgy látszott,
mintha több száz éve senki nem tette volna be ide a lábát.
Ahogy Tula meghallotta az ajtó fölötti csengőt, kisietett.
– Ó, hál' istennek, maguk azok – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Segíteniük
kell. A barátom szörnyen beteg. Rendkívül rossz bőrben van. Ha én nem nyitom
rá az ajtót, meghal, mivel senki nem törődik vele.
Egymásra néztek, majd követték a belső szobába.
– Ez a nagynéném és a nagybátyám Norvégiából – magyarázta. – Ő pedig…
Jaj, hisz azt sem tudom, hogy hívnak!
A fiú megpróbált felelni, de egy hang sem jött ki a torkán.
– Több fényre van szükségem – jelentette ki Heike.
Vinga elhúzta a függönyt. Heike nem szólt egy szót sem, szemével némán
vizsgálta az ágyban fekvő beteget. A fiú meglehetősen riadtan nézett barátnője
riasztó külsejű nagybátyjára.
– Adtam neki vizet – mondta gyorsan Tula –, és langyos tejet. Most pedig jó
kis húslevest főzök neki.
– Elment az eszed? Nem adhatunk neki ilyen erős ételt – szólt Heike. – Úgy
látszik, több hete nem evett. De ha már feltetted a levest, majd leszűrjük és úgy
adjuk oda neki. Mikor ettél utoljára? – kérdezte a beteget.
– Nem tud válaszolni – magyarázta Tula.
Heike munkához látott. Mindenkinek parancsokat osztogatott. Tulának tiszta
ágyneműt kellett vennie és Heike gyógyfüves készletét be kellett hoznia a
kocsiból. Vingát pedig azzal bízta meg, hogy találjon valakit, aki gondját viselné
a fiúnak a közeljövőben.
Aztán megvizsgálta a leromlott állapotban lévő fiút. A beteg túl szemérmes
volt, nem engedte, hogy a nők vegyék kezelésbe. Heike gyorsan talpra akarta
állítani, mivel alig várta, hogy kérdéseket tehessen fel a furulyáról… Biztos volt
benne, hogy Tula itt jutott hozzá a hangszerhez.
AMIKOR TULA VISSZAJÖTT, ébren találta a beteget, és valamennyire már
képes volt beszélni is. Heike elvette unokahúgától az ágyneműt, majd kiküldte,
mielőtt lemosta és átöltöztette volna a beteget. Tula utána visszajöhetett.
 Heike szemén látszott, hogy részvétet érez a szerencsétlen fiú iránt. Ezt
leplezni akarta, ezért nyersen odavetette Tulának:
– A barátodat Tomasnak hívják, többet nem tudtam kiszedni belőle.
– Szervusz, Tomas – köszöntötte Tula.
– Szervusz. Hogy hívnak? – kérdezte a fiú zavartan.
– Tula Backének – felelte a lány. – Bergunda majorságban lakom, éppen úton
voltam Norvégiába, de előtte el akartam búcsúzni tőled, hogy kicsit
elbeszélgessünk. Jó, hogy eszembe jutott, nem?
A fiú elszomorodott.
– Norvégiába?
– Igen, de csak egy kis időre. Visszajövök, megígérem.
Ekkor lépett be Vinga.
– Szereztem ápolót a számára. Pénzzel és egy kis kacérsággal mindent el lehet
érni. A lelkész az irgalmas nővérek szervezetéhez irányított. Ők persze nem
ápolhatnak ágyhozkötött férfit, de van férfi ápolójuk. Főzni és mosni viszont
tudnak a barátunkra. Busásan megfizettem őket, bár nem akartak semmit
elfogadni. Nemsokára itt lesznek. No és hogy van a betegünk?
– Egészen jól, éppen most tért magához. Nos, Tomas, szeretnénk tudni, mi
történt veled.
A fiú elfordította a fejét.
– Ostoba voltam.
– Emberi dolog – nyugtatta Vinga. – Mit csináltál?
– Ehhez el kellene mesélnem az életemet.
– Hát akkor meséld – bíztatta Vinga – Kezdd az elején. Ráérünk.
A fiú enyhe mosolyra húzta a száját Vinga szavai hallatán, majd belefogott a
mesélésbe:
– Elég nehéz sorom volt. Nem is értem, hogy maradtam életben az utóbbi
években. Megpróbáltam elengedni fülem mellett az emberek rosszindulatú
megjegyzéseit.
– Ezt ismerem – bólintott Heike. – Hihetetlen, milyen durvák tudnak lenni az
emberek. Minden durvaságukat ránk zúdítják, mivel mások vagyunk, mint ők.
Tomas hálásan rámosolygott. Aztán csodálkozva összeráncolta a homlokát:
– Sokkal jobban érzem magam. Visszatért az erőm. Már beszélni is tudok.
Vinga Heike felé intett:
– Ez az ő műve. Már megint a kezével mesterkedett valamit. No de mesélj
tovább.
– Itt van ez a kis műhely, hogy boldoguljak. De olyan szürkén, magányosan
telnek a napjaim! Hirtelen belépett ez a lány az életembe. El sem tudom
mondani, mit jelentett nekem. Olyan jól megértettük egymást.
 Tekintetével azt várta, hogy Tula megerősítse szavait. A lány bólintott.
– Tényleg így volt.
– Őszinte volt, megmondta az igazat, hogy nem tud jönni többé – folytatta a
fiú.
Jaj nekem, nehogy megemlítse, hogy azt mondtam, férjhez akarnak adni –
gondolta Tula ijedten.
A fiú nem hozta szóba a Tula számára oly kényes témát. Így folytatta:
– Kétszer találkoztunk csupán. Csodálatos volt. Egy furulyát akart venni…
Vinga érezte, hogy Heike szívesen kérdezett volna a furulyáról, de nem akarta
félbeszakítani a beszámolót.
Tomas nagyot sóhajtott:
– Miután elment anélkül, hogy elárulta volna a nevét, vagy bármi biztatót
mondott volna, minden elvesztette értelmét. A szürke hétköznapok még
elviselhetetlenebbé váltak. Belegondoltam a jövőmbe. Elkeserítő volt. Ötven-
hatvan évvel később ugyanilyen egyhangúan tengetném napjaimat…
Csendben hallgatták. Megértették.
– Nem hiszem, hogy tudatosan tettem, de feladtam. Nem akartam tovább élni.
Lassú folyamaton mentem keresztül. Kezdtem elhanyagolni magam, nem ettem
rendesen, hetekre bezártam az üzletet, és csak feküdtem. Nem voltam képes
kimozdulni. Még arra sem, hogy ennivalót vegyek. Úgy éreztem, már nem bírom
elviselni mások gonosz megjegyzéseit, házi készítésű szánalmas tolókocsimat.
Elszállt belőlem az erő. Idővel valóban ez történt. Egy nap már nem tudtam
felkelni az ágyból. Aztán már nem emlékszem, mi történt… mígnem egyszer
csak megpillantottam Tula arcát. Akkor azt hittem, a mennyekben vagyok.
– Ott aligha találkoztál volna velem – jegyezte meg Tula szárazon. – De most
nem szabad feladnod! Élned kell! Csak próbáld meg még egyszer így elhagyni
magad! Kihez fordulok akkor, ha megint szárnyaszegett leszek? Ti nem tudjátok,
de Tomas egyszer már nagyon sokat segített rajtam, amikor lelki bánatom volt.
Beszélhetnék vele négyszemközt, mielőtt megérkeznek a többiek?
Kérdőn egymásra néztek. Itt valószínűleg többről van szó, mint gondolták. De
nem firtatták.
– Hát persze – szólt Heike. – De előbb szeretnék egy pár kérdést feltenni
Tomasnak a furulyával kapcsolatban. Honnan szerezted?
– A furulyát? – kérdezte csodálkozva. – A rosszat?
– Igen, azt.
– Én készítettem. Több mintadarab is van a munkaasztalomon. Nagyon
elrontottam, rossz helyre fúrtam a lyukakat. Képtelenség megszólaltatni. Hanem
Tula teljesen odalett érte. Mintha megbabonázták volna, mindenáron meg akarta
szerezni. Már azt hittem, kidobtam, amikor a sors véletlen játéka folytán a lába
elé gurult. De miért? Mi van a furulyával?
– Semmi, semmi – nevetett Heike. – Csak azon tanakodtunk, hogyan lehet
ilyen hamis furulyát faragni.
Vinga és Heike egyre gondoltak. Nem a véletlen játéka folytán gurult a furulya
Tula lába elé. Gonosz Tengel műve volt. Elkeseredett próbálkozásának
bizonyítéka. Hiszen végre lehetősége nyílt, hogy felébredjen örök
szendergéséből. Egy ilyen ördögi furulya életre kelthetné. Már csak egy buta
kislányt kellett találnia, aki az eszköz szerepét vállalná a dologban. Tomas is
eszköz volt csupán.
– No, most magatokra hagyunk benneteket. Odakint várunk és fogadjuk az
irgalmas nővéreket. Gyere, Vinga!
Ahogy kimentek, csend telepedett a kis szobára.
Tomas Tulára nézett.
– Nem kellett volna…
– Férjhez mennem? Hazudtam, Tomas, bocsáss meg. Csak azért mondtam,
mert még nem akartam kötődni senkihez. Nem akartam még senkibe sem
beleszeretni. Túl fiatal vagyok.
– Már tizenhét éves vagy, nem?
– Nem, sajnos – mondta szorongva a lány. – Amikor először találkoztunk, csak
tizenöt éves voltam. Azt akartam, hogy idősebbnek higgy, mert te olyan érett
vagy. De most tizenhat éves vagyok.
A fiú elmosolyodott. Ez a szomorkás mosoly mindig levette Tulát a lábáról.
– Miért akartál idősebbnek látszani?
A lány elmosolyodott.
– Tetszeni akartam neked.
Hirtelen félénk lett a lány.
– Nem, ez nem igaz. Tetszettél nekem. Ilyen egyszerű. Nem akartam, hogy
gyereknek tekints, és úgy is bánj velem.
Kutatóan nézett a lányra.
– Soha nem tekintettelek gyereknek – mondta lassan.
Tula az ajtóban állt, az ajtófélfának támaszkodva. Kezét hátrakulcsolta, mint
egy szégyenlős kislány. Láthatólag zavarban volt.
– Még valamit be kell vallanom neked.
Szavai hallatán a fiút elöntötte a pír. Kissé feszült volt a hangulat. Egészen
megkönnyebbült, amikor Tula így folytatta:
– Nemcsak azért jöttem, hogy elbúcsúzzam, hanem mert szükségem volt a
barátságodra és a megértésedre. Szükségem volt valakire, aki feltétel nélkül
elfogad. Egész egyszerűen vigaszra vágytam.
Itt felnevetett:
 – És éppen fordítva lett. Te szorultál az én segítségemre. Hál' istennek időben
jöttem!
– Igen, ezért nagyon hálás vagyok neked. Már nem akarok meghalni. Miért
volt szükséged a segítségemre? Tudod, hogy mindig számíthatsz rám.
– Köszönöm, de tudod, az én bánatom ezek után eltörpül a tiéd mellett.
– Mégis hallani akarom.
Tula leült az ágy szélére, és megfogta a fiú kezét.
– Hogy őszinte legyek, nagyon csalódott vagyok, Tomas. Valami ostobaságot
követtem el és mindenki dühös rám. Nem mondhatom el, miről van szó…
– Férfi van a dologban? – kérdezte halkan, ijedt tekintettel a fiú.
– Férfi?- nevetett fel Tula – Nem, Tomas, azt a szörnyeteget nem lehet ezzel a
szóval illetni. Hol is kezdjem? Nem tudom, említettem-e valaha, hogy nagyon
különös nemzetséghez tartozom?
A fiú elbizonytalanodott.
– Azt hiszem, említettél valamit.
– Nem is tudod elképzelni, milyen furcsa a családom. Bár most láttad Heikét!
– Igen. Rokonod ez a különös lény… akit alig lehet embernek nevezni?
– Ahogy vesszük. De nem holmi szerelmi históriáról van szó, ha ez jár a
fejedben. Ez a szörnyeteg öreg. Nagyon öreg!
Gondolataiba mélyedt. Amikor felocsúdott, szinte rázta a hideg. Majd
felsóhajtott:
– Tomas, benned megvan az a képesség, hogy kiszedd belőlem, amit mások
elől megpróbálok elhallgatni. Jó okom lenne rá, hogy ne látogassalak meg többé.
Rendkívüli ember vagy, a legrendesebb, akivel valaha találkoztam. Mit adhatnék
én neked? Én nem vagyok jó. Rossz ember vagyok.
– Ez nem igaz!
Tula Tomasra nézett. Könnyek csillogtak a szemében.
– Visszajöhetek hozzád?
A fiú megszorította a kezét.
– Ez az egy, ami éltet!
– Nem, ne beszélj így – siránkozott a lány. – Ne várj tőlem semmit, nem
vagyok hozzád való. De meglátogathatlak, amikor visszajöttem Norvégiából?
– Meg kell, hogy látogass! Megígérem, nem várok tőled semmit.
Tula bólintott.
– Akkor eljövök. És talán egy napon…
– Folytasd!
– Talán egy napon mindent elmondhatok majd neked. Rólam és a szörnyű
múltamról.
A fiú kutatóan nézett rá.
 – Olyan fontos vagy a számomra. Mindent le tudok olvasni az arcodról.
Amióta megjöttél, érzem rajtad, hogy feszült vagy… – Elmosolyodott. – Feszült,
mint egy hegedűhúr.
Majd újra elkomorodott.
– Ha jók a megérzéseim, válságban vagy amiatt, ami történt. Arra lenne
szükséged, hogy jól kisírd magad. Nálam.
– Igen, igazad van – vágta rá a lány hevesen és elkeseredetten. – De erre már
nincs időnk. Ó, Tomas!
– Nem írnád meg levélben? Soha nem kaptam még levelet.
A lány gyanakodva rákérdezett:
– Tudsz olvasni?
A fiúnak rögtön lelohadt a lelkesedése.
– Igazad van, semmi értelme. Nem tanultam meg írni, olvasni. Csak kottát
tudok olvasni, de ezzel most nem sokra megyek.
Tula nevetett.
– Nem hiszem, hogy hangjegyeken keresztül ki tudnám fejezni, amit érzek.
Meg aztán az utóbbi időben rossz tapasztalatra tettem szert e téren.
Tomas kérdőn nézett rá, de a lány másról kezdett beszélni:
– A többiek majd gondodat viselik. Jó sorod lesz. És ne feledd, még
meglátogatlak.
– Hogy felejteném el? – Ebben a pillanatban úgy érezte, minden rendben.
Egész derűs hangulatban volt. Ehhez az érzéshez hozzájárult a tiszta ágynemű, a
meleg, és az étel is. – Amikor legközelebb meglátogatsz, Tula, mindent tudni
akarok rólad. Nem engedhetem, hogy szomorú légy, mert nincs, akinek elsírd a
bánatod.
– Akkor inkább nem vágyom vigasztaló szóra – dünnyögte Tula, de a fiú nem
hallotta a szavait. Hogy is mondhatna el mindent? Hogy legutóbb, mikor nála
járt, tizenöt évesen, erős testi vonzalmat érzett iránta? És a többi szörnyűséget,
amit eddigi életében elkövetett?
Anélkül, hogy észrevette volna, kiszaladt a száján:
– Olyan lenne, mintha bottal felkavarnék egy iszapos pocsolyát. Gondolj csak
bele, micsoda sár kavarodna fel!
Tula észrevette a fiú döbbent tekintetét, és ideges mosollyal így szólt:
– Túl jó ember vagy ahhoz, hogy minden mocskomat az arcodba vágjam.
Gyorsan átölelte Tomast, és elszorult torokkal kisietett a szobából.
Míg Norvégiába tartottak, egész úton előtte volt a fiú elkínzott tekintete.
8. fejezet

NEM ÜTKÖZTEK AKADÁLYBA, amikor átmentek a határon. Már nem

Dániához tartozott az ország, Svédországgal lépett unióra. A két ország királyát
Károlynak hívták, de a tulajdonképpeni uralkodó János Károly trónörökös volt,
eredeti nevén Jean Baptiste Bernadotte. A norvég nép – mint a történelem
folyamán mindig – most is úgy érezte, nem maga irányítja a sorsát. Sokak
fejében megfordult, miért nem lehet az országnak végre saját királya? Miért
kellenek ehhez a svédek? Ráadásul egy külföldi kezében van a legfőbb hatalom!
Hanem az átlagember nem igazán értett a politikához. Csak hallgatott, és
elfogadta, ami körülötte történik.
Jelentős előrelépésnek számított, hogy Eidvoldban, a parlamentben kikiáltották
Norvégia alkotmányát. Mégis sokan értetlenül kérdezték, miért van ennek olyan
nagy jelentősége? Ez persze azzal is magyarázható, hogy az ország sok részébe
nem jutottak el a hírek. A távolabb eső területek teljesen el voltak zárva a
külvilágtól.
Ezekben az időkben a szegény paraszt vagy az utcasarki koldus ezzel
vigasztalta magát:
„Legalább megszabadultunk a dánoktól!”
Tula kinézett a hintó ablakából:
– Ez hát Norvégia! Meg ne haragudjanak rám érte, de semmi különbséget nem
látok a két ország között.
Vinga mosolygott:
– Most Ostfoldban járunk, kislányom. Az itteni vidék igen hasonlít
Svédországra. De látnod kellene a norvég hegyeket! Jártál már egyáltalán
hegyekben?
– Nem, még soha. A graastensholmi majorságra is alig emlékszem. Túl kicsi
voltam, amikor legutóbb ott jártam. A szüleim félig ijedten, félig nagy tisztelettel
emlegetik a norvég hegyeket. Mindig a Jéghegyek Népének veszélyes völgye jut
az eszükbe.
Mit nem adna azért, ha eljuthatna oda – gondolta. De a világért sem
hangoztatta volna ezt a vágyát. Semmiképp sem akarta magára terelni a gyanút.
– El kellene mennünk a Jéghegyek Népének völgyébe – jelentette ki Heike,
mintha olvasna a lány gondolataiban. – Véget kellene vetnünk a harcnak. Meg
kell találnunk Gonosz Tengelt és a korsót, amit elásott a gonoszság vizével. Nem
élhetünk örökké félelemben. Ez az eset az ördögi furulyával is erre int minket.
– De hát nem minket választottak ki arra a feladatra, hogy megtaláljuk a
völgyet – mondta Vinga.
– Nem. Előre sajnálom azt, akinek majd fel kell vennie a harcot Gonosz
Tengellel.
Tula nem győzte hegyezni a fülét.
Vinga így folytatta:
– Aki nagyobb természetfeletti képességekkel rendelkezik, azt jelölik ki erre a
feladatra. Tudod, Heike, sokszor eszembe jut, hogy te vagy a kiválasztott.
– Én? Akkor látnod kellett volna, milyen szánalmasan kiszolgáltatott
helyzetben voltam Gunilla és Erland szobájában. Ugyanúgy rászorultam őseink
segítségére, mint Tula.
– Nos, akkor nem te vagy a kiválasztott. Ennek örülök – mosolygott a felesége.
Lehet, hogy én vagyok? – gondolta Tula. Nem, az lehetetlen, hiszen még
tehetetlenebb voltam Gonosz Tengel gazságával szemben, mint Heike.
Csak eszköz voltam! Hogy is képzelhettem, hogy én vagyok a kiválasztott?
– Azokat, akik már jártak a völgyben, óva intették attól, hogy odautazzanak,
mivel ez a kaland az életükbe kerülhet – szólalt meg Heike. – Kolgrim és Tarjei
meg is halt. Ingridre, Danra és Ulvhedinre szörnyen ráijesztettek. Még Sol is
megrettent. Nincs más hátra, várnunk kell.
– Igen, de meddig? – kérdezte Vinga türelmetlenül. – Most 1816-ot írunk.
Gonosz Tengel az 1200-as években élt…
– Még mindig él – javította ki Heike komor ábrázattal.
– Ne rémisztgess, hiszen tudjuk! 1581-től kezdhetünk számolni, amikor Jó
Tengel találkozott Siljével. Ezután minden évben arra vártunk, az éltette a
Jéghegyek Népét, hogy majd világra jön nemzetségünk átokverte vagy
kiválasztott tagja, és leszámol Gonosz Tengellel. No és ha nem jár sikerrel?
– Az az egész világra ki fog hatni, mert ha Gonosz Tengel felébred
szendergéséből, vele együtt a gonosz hatalma is kiszabadul és elárasztja a
világot. Ne feledd, hogy járt a sötét forrásnál és magával vitte a gonoszság vizét.
– Amit a Jéghegyek Népe völgyében elásott. Ő pedig valahol arrafelé alszik,
ahol te is laktál. Lent Krajnában. Jaj, micsoda történet!
Én pedig majdnem életre keltettem Gonosz Tengelt – gondolta Tula ijedten.
Jóval azelőtt, hogy nemzetségünk fel lett volna készülve erre.
Vajon képesek leszünk valaha felvenni vele a harcot? Először is meg kell
szereznünk a korsóját a gonoszság sötét vizével, és meg kell semmisítenünk a
tiszta vizű forrásvíz segítségével, amit Shira hozott el nemzetségünknek. A tiszta
forrásvizet Graastensholmon őrizzük a nemzetség kincsével együtt.
Ahogy a kincsre gondolt, Tula furcsa bizsergést érzett az ujjaiban. A
nemzetség átokverte tagjaként leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megszerezze a
kincset és a korsót. No meg a mandragóra-gyökeret. De most, hogy
Graastensholm felé tartottak, a kincs utáni sóvárgása felerősödött.
Hogyan fogja tudni leplezni mohó vágyát?
Gyorsan másról kezdett beszélni:
– Annyira örülök, hogy újra találkozhatom Eskillel! Olyan régén nem láttam.
Emlékszem, kiskoromban hogy bálványoztam. Otthon van Graastensholmon,
ugye?
– Otthon kellene, hogy legyen – felelte Heike szárazon. – Mivel mind a három
birtokért ő a felelős, míg mi távol vagyunk. Bár kettőt bérbe adtunk. De ennél a
fiúnál soha nem lehet tudni.
– Nem tud megmaradni a fenekén – sóhajtott Vinga, nem kis büszkeséggel a
hangjában. – Soha nem lehet tudni, miben mesterkedik. Mindig időszűkében
van.
– Szegény parasztok már elfutnak előle, amikor viharos léptekkel közeledik, és
arcára furcsa, átszellemült kifejezés ül ki – folytatta Heike. – Tudod, mit csinált,
mielőtt elutaztunk? Egy ravasz szerkezetet épített. Emelődarufélét, ami
megkönnyíti a favágást. Persze az egész tákolmány összeomlott, és az egyik
szolgálónak meg is sérült a karja.
Tula elrejtette mosolyát, hiszen nem illik nevetni mások baján. Hanem a
történetből Eskilre ismert. Ez ő, semmit sem változott!
Heike így folytatta:
– Az a legnagyobb bánata, hogy nem kiválasztott. Néha viszont azt képzeli,
hogy mégis. Ezzel mindenkit halálra rémít, mert ilyenkor azt hiszi, hogy
különleges képességekkel rendelkezik… Képtelenség elmesélni, miket művel.
– Pedig értelmes fiú, nem? – kérdezte Tula.
– Persze – vágta rá gyorsan Vinga. – Nem tudom megérteni, hogyan
viselkedhet egy ilyen okos fiú ilyen eszetlenül.
Tula mosolyogva hátradőlt.
– Alig várom, hogy viszontlássam!
Kellemesen telt az utazás. Tula udvariasan csevegett Heikével és Vingával.
Nem volt nehéz beszédbe elegyedni velük. Tudta, nem követett el semmi
ostobaságot. Nem jöttek rá, hogy átokverte. Amikor megszálltak útközben egy
takaros kis fogadóban Tanumshedében, alaposan szemügyre vette magát a
tükörben. A szemében nem látszott semmiféle sárgás fény.
Szerencsésnek mondhatta magát. Természetesen fárasztó volt olyan sok napon
át rázódni a kocsiban. De Tulára minden az újdonság élményével hatott. Új
felfedezésre is jutott: észrevette, hogy rátapad a férfiak szeme a fogadókban és a
pihenőhelyeken. Erre egy kicsit jobban ringatta a csípőjét. Persze módjával
kacérkodott, nehogy Heike és Vinga észrevegye. Kétségtelenül értékelte a néma
elismerő pillantásokat. No és a luxust, az ízletes ételeket a fogadókban.
 Még nem tért teljesen magához bénultságából, amit a Gonosz Tengellel való
szerencsétlen találkozás okozott. Bárcsak kisírhatta volna magát Tomasnál! De
most már késő. Ezt a kellemetlen élményt megpróbálta elásni emlékezete
legmélyebb zugába… Ki tudja, mikor adódik megint alkalma, hogy kisírja őket
magából?
Norvégiai útja során aligha, hacsak nem Eskil vállán. Bár ebben Tula nem
igazán reménykedett. Eskil nem az a fajta férfi…
Ahogy közeledtek, mindjobban elfogta a lelkesedés, és egyre több emlék jutott
az eszébe.
– Furcsa dolog az emlékezet – mosolygott Heike. – Mindent elraktároz, amit
megélünk, a kisebb élményeket is. Amikor újra szembesülünk a régi
helyszínekkel, emlékezetünk előrángatja őket.
– Milyen szép itt! – sóhajtott a lány.
– Nem hinném, hogy szebb, mint máshol. De az emlékezeted mindent
megszépít, mivel amikor itt jártál, jól érezted magad.
– Ez tényleg így van. Mert ahányszor csak meghallom Graastensholm nevét,
elmosolyodom. Boldogság önti el a szívemet.
Néhány óra múlva újra megszólalt:
– Nemsokára megérkezünk, ugye?
– Igen – mondta Heike. – Én is ugyanezen az úton jöttem először Norvégiába,
és ugyanúgy elszorult a szívem, mint most neked. Emlékszem, hogy remegtem
az izgalomtól. Nem hittem el, hogy Graastensholm az enyém. Hiszen olyan
óriásinak tűnt. Nézd csak, most magad előtt látod a majorságot teljes
szépségében.
Tula mohó tekintettel fogadta be a látványt, és szavakba öntötte elragadtatását.
Nemsokára felértek a birtokra.
– Milyen csodálatos újra itt lenni! – lelkendezett és felrohant a lépcsőn. A
többiek követték.
– Jó napot, Pedersen, minden rendben?
Az intéző bólintott.
– Minden rendben, asszonyom.
– A fiatalúr?
– Eskil úr az istállóban van, azt hiszem. Nagy segítségünkre volt
mindannyiunknak.
– Nahát, ez meglepő! Gyere csak, Tula! Íme, szerény kis otthonunk.
Beléptek a nagy előtérbe.
Tula megállt.
– Ó, milyen sok szolgálójuk van! No de… úgy néznek ki, mintha… Jaj, nem!
Heike és Vinga hirtelen felé fordult.
 – Nos – kezdte Heike éles hangon –, kibújt a szög a zsákból! Őszintén szólva
kezdettől fogva gyanakodtam erre.
Vinga aggódva nézett. Tula le tudta volna harapni a nyelvét. Már késő,
meglátta ezeket a torz szörnyeket. Azért megpróbált ártatlan képet vágni.
– Nem értem, miről beszél…
– Látod a szürke szörnyeket, Tula – jelentette ki Heike. – Csak nemzetségünk
átokverte tagjai látják őket. Láttam, hogy üdvözölted őket!
Tula védekezett:
– De hisz Vinga is látja őket! Láttam, hogy köszönt nekik.
– Vinga látja őket, mert egy sírhelybe került, amikor átléptem azt a határt,
amely a szürke emberkék világába vezet. Csak elmosódott, ködbeveszett
alakokat lát. De te mint élő embereket üdvözölted őket.
Tulát rosszullét környékezte. Leleplezték! Mindez azért, mert túl sokat beszél
anélkül, hogy gondolkodna. Rögtön látnia kellett volna, hogy furcsa, torz
teremtmények nyüzsögnek körülötte.
Heike hangja szomorúan csengett:
– Miért nem szóltál, Tula?
– Nem voltam rá képes – felelte lesütött szemmel.
– Régóta gyanítottam, gyermekem. De rosszul esik, hogy nem bíztál bennünk.
– Nem akartam, hogy a szüleim megtudják.
Heike felsóhajtott.
– Most már mindegy. Később majd beszélünk. Ám ne feledd, hogy senki más
nem látja ezeket a lényeket rajtad, rajtam és félig-meddig Vingán kívül. Eskil
sem sejti létezésüket, a cselédek sem. Ezért el ne áruld egy szóval sem, hogy itt
vannak! Megígérték, legalábbis részben, hogy békén hagynak. De mivel
nemzetségünk átokverte tagja vagy, többet látsz, mint az egyszerű halandók. Ha
majd feltűnnek itt-ott, úgy kell tenned, mintha nem látnád őket. Soha ne tekints
rájuk megvetéssel, különösen a démonokra ne! Kiszámíthatatlanok. Ők a
legveszélyesebbek. Soha nem lehet tudni, miben sántikálnak. És nehogy felmenj
a padlásra!
– Ott tanyáznak?
– Igen, többnyire. A padlás az ő birodalmuk. Ha belépsz a birodalmukba,
betolakodónak fognak tartani.
– De hát a cselédek és Eskil is felmennek néha, nem?
– A cselédség és Eskil tabu számukra. De te nem. Nem tudom garantálni a
biztonságodat, ha megszeged a játékszabályokat.
Ez ijesztően hangzott. Tulának eszébe jutottak azok az undorító szörnyek.
Máris elhatározta, hogy be nem teszi lábát a padlásra.
Saját szobát kapott. Éppen kicsomagolt, amikor erőteljes hangot hallott a
lépcsőről.
– Na végre, hogy megjöttetek! Már azt hittem, elfelejtettétek, hogy van egy
fiatok is. Kezdtem egyedül érezni magam.
– No, azért túlélted – mondta Heike, de hangjában a viszontlátás öröme
csengett.
Tula sóbálvánnyá dermedt a hang hallatára. Eskil, akit oly sokáig
példaképének tekintett! Hány éves lehet most? A hangja már férfias.
Tizenkilenc, ha jól számolja.
– Drága gyermekem, mennyire örülök, hogy újra látlak – hallotta Vinga
hangját. – Már megint nőttél! Hogy hitessem el így az emberekkel, hogy
legfeljebb huszonkilenc éves vagyok! Lassan már nem tagadhatom le a koromat.
Hallom, az istállóban jártál. Mi dolgod volt ott?
– Megszületett a kiscsikó. Nem fért el az istállóban, így kerestem neki való
helyet.
– Te magasságos ég, fiam! Mit csináltál vele?
– Felvittem a tetőre. Először megpróbáltam betenni a borjúkarámba. Erre úgy
megsértődött, hogy jól fenéken billentette az istállófiút.
– Ne beszélj!
– Ugyan, anyácskám, el ne hidd! Beraktam a lovatok üres etetővályújába.
Most éppen azon marakodnak, ki az úr a háznál.
Heike felsóhajtott:
– Mi lenne, fiam, ha egyszer rendesen válaszolnál?
De azért büszkén csengett a hangja.
– Magunkkal hoztuk Tulát – mondta Vinga. – Nem mész fel, hogy üdvözöld?
A vendégszobában fog lakni.
– Tula? – kiáltotta Eskil meglepődve. – A kis gombóc. Máris megyek,
megnézem.
Gombóc? Tula gyors sértődött pillantást vetett a tükörbe. No majd meglátja –
húzta ki magát.
Eskil berontott a szobába, még kopogni is elfelejtett.
Te jó ég, mekkora lett! Karcsú, hajlékony és erős. Mint egy tigris.
– Mi a csuda – szólalt meg Eskil. – Te lennél az, Tula?
Tulának tetszett a fiú zavara.
– Igen. Jó napot, Eskil!
A fiú csak állt és egyre őt bámulta.
– De hisz olyan aranyos kislány voltál…
Tula kezdte elveszíteni a türelmét.
– Hát ha ezt bóknak szántad…
– Úgy értem, alig ismerek rád. Mi lett abból az aranyhajú, duci, mindig nevető
kislányból, akit mindig hajkurásztak a felnőttek, mert rossz fát tett a tűzre.
Hiszen kész hölgy lett belőled – mondta nemtetszéssel a hangjában. – No és ez
az ártatlan tekintet…
Talán nem kellene magára erőltetnie ezt az ártatlan képet. Heike is tett már rá
megjegyzést. Lehet, hogy Tomas is észrevette? A gondolat belehasított a
szívébe. Legalább a tiszta lelkű Tomas előtt nem akarta megjátszani magát.
Eskil nem zavartatta magát, lehuppant Tula ágyára, és rugózott egyet-kettőt a
matracon.
– De az alma-arcod még mindig megvan.
– Csak úgy ontod magadból a bókokat.
– Miért? Nem szép, ha valakinek alma-arca van? – adta a tudatlant a fiú.
– Ha öt éves az illető, akkor igen. De tizenhat évesen az ember inkább
soványabb szeretne lenni és érdekes külsőre vágyik.
Eskil elvigyorodott. Elütött a nemzetség többi férfitagjától. Sötét, rézvörös
haja volt, zöldes-barna szeme és hihetetlenül szeplős bőre. Kis orra, mosolyra
álló szája, egészséges, szép fogakkal. Izmos teste és hosszú lába. Nagyon vonzó
férfivá serdült.
– Nem beszélnénk végre másról? – kérdezte Tula. – Mit csináltál, mióta nem
láttalak?
– Azt, amit a szüleim szerint nem lett volna szabad. Hanem a sorsom előre
megpecsételtetett. Felelősségteljes jövő áll előttem. Három birtok tulajdonosa
leszek. Hogy a fene egye meg.
– Nem vagy valami lelkes.
– Dehogynem, félre ne értsd! De előbb élni szeretnék. Meg kell hogy
mondjam, Tula, nem könnyű vinni valamire az életben, ha az embernek olyan
nagyra becsült, különleges szülei vannak.
– Megteszed, ami tőled telik, amint hallom.
A fiú szeme felcsillant:
– Hallottad? Hallottál arról is, hogy kártyában megvertem a király három
bizalmas emberét? Csalás nélkül megvágtam őket ötven tallérra.
– Micsoda? Elment az eszed? – kérdezte Tula csodálattal a hangjában. – Mit
szóltak a szüleid?
– Még nem tudnak róla, de nem hiszem, hogy el fogom nekik mesélni. A
nagyurak pedig nem fognak dicsekedni a vereségükkel.
– Mihez kezdtél a pénzzel?
– Még megvan. Elutazom belőle.
– Elutazol?
Eskil álmodozni kezdett:
– Már említettem, hogy valahova még el akarok menni, mielőtt itt ragadok a
birtokon. Norvégiában van az a hely.
– A Jéghegyek Népének völgye?
– Nem, nem. Mi keresnivalóm lenne ott? Annál óvatosabb vagyok. Máshova
akarok utazni. Eldafjordba. Komor, titokzatos hely, elzárva a világtól. Be
akarom bizonyítani, hogy én is a Jéghegyek Népe nemzetségéhez tartozom.
– De hisz ez így van. Ráadásul kétszeresen igaz, mivel mindkét szülőd a
nemzetség leszármazottja.
Eskil szép zöldesbarna szemét a lányra emelte.
– Olyan akarok lenni, mint az apám. Néha már tényleg úgy érzem, hogy
rendelkezem természetfeletti tulajdonságokkal. Az az érzésem, hogy a mi
nemzedékünk átokverte tagja nem a meghalt kistestvéred, hanem én magam
vagyok.
Nem, nem, barátocskám, ebben tévedsz!
– Mire alapozod a feltételezésed? – kérdezte, és leült mellé egy kicsit távolabb.
Eskil lelkesen magyarázni kezdett.
– Gyakran megesik velem, hogy azt gondolom: a következő kanyarban
találkozom egy lovaskocsival, vagy egy emberrel a sarkon. És így is történik.
Vagy megjelenik előttem valakinek az arca, akivel már régóta nem találkoztam,
és néhány perc múlva valóban találkozom vele.
Ó, kedvesem – gondolta Tula, ez minden emberrel megesik néha. Ha nincs
más, akkor ez elég sovány kis bizonyíték.
Legjobb lesz, ha témát vált.
– Miért pont Eldafjordot választottad?
– Mert… Nem, nem akarok erről beszélni veled. Vagy olyan bolond, hogy
odautazol egyedül.
– Tehát izgalmas hely?
– Nem is sejted, mennyire!
– Pénzt hozhat a konyhára?
– Különben miért akarnék odamenni?
– Az önirónia jól áll neked. Nem hiszem, hogy a mohóság vezérel. Inkább a
kalandvágy. Kíváncsivá tettél. Nem tudnál magaddal vinni egy engedelmes
hordárt, vagy egyik csodálódat?
– Egy engedelmes kísérőt el tudnék képzelni. Tudsz ajánlani valakit?
– Jaj de gonosz vagy.
Csak félig hallotta a lány megjegyzését, szeme kalandvágytól csillogott. Furcsa
– gondolta Tula, itt ülünk, mint két jóbarát, akik mindig együtt vannak. Pedig hat
év telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást, akkor is csak néhány napig, Anna
Maria konfirmációja alkalmából.
El is mondta a fiúnak, mit érez.
 – Én is épp így érzem.
– Régen is szerettél csipkelődni – derült fel a lány.
– Igen. Most is azt érzem, veled csipkelődhetek anélkül, hogy megsértődnél.
Tudod, az ember csak azokat meri ugratni, akiket szeret. Akikről tudja, hogy
megértik.
9. fejezet

ÚGY ÉREZTE, mintha kihallgatásra menne, amikor Heike beszélgetni hívta az

egyik szobába. Éppen befejezték a vacsorát.
Lógó orral követte Heikét. Vinga együttérzőn nézett rá, de nem segíthetett. Ezt
maguk között kell elrendezniük a nemzetség átokverte leszármazottainak.
Heike bevezette egy kis sötétbarna szalonba. Nagyon lakályosan volt
berendezve. Tula kellemesen csalódott. Bőrrel bevont bútorok, sötét szekrény,
ólomüvegablakok, sőt, még egy kandalló is. Heike leültette Tulát az egyik mély,
zizegő bőrfotelba, ő pedig helyet foglalt a másikban.
Tula ölbetett kézzel, idegesen várakozott. Hevesen dobogott a szíve. Tartott
Heikétől.
Heike megszólalt:
– Azért hoztalak magammal Norvégiába, Tula, mert már gyanítottam, hogy te
is közénk tartozol. Márpedig ha nemzetségünk átokverte leszármazottja vagy,
akkor még sok kalamajkát okozhatsz. De olyan természetesen viselkedtél idefelé
az úton, hogy kezdtem azt hinni, tévedtem. Hanem amikor észrevetted a szürke
lényeket, akkor már nem kételkedtem.
Ravasz csapda – gondolta Tula keserűen. De aztán belátta, hogy nem volt
szándékos. Hiszen Heikére és Vingára a meglepetés erejével hatott, hogy látja a
különös lényeket.
– Mikor… kezdtél gyanakodni?
– Amikor Vingával meglátogattuk Anna Mariát most a télen. Jeleket kaptam,
hogy bajba kerültél, és éppen azon fáradozol, hogy életre keltsd Gonosz Tengelt.
Akkor csodálkozva fogadtam a hírt. Megpróbáltam felidézni, milyen voltál
kiskorodban. Semmi gyanúsat nem találtam. Édes, vidám, duci kislány voltál.
Amikor azonban Bergqvarába érkeztünk, megváltoztál. Nem voltál már olyan
természetes.
Előredőlt:
– Mióta tudod, Tula? Mert hogy tudod, az biztos.
Tula elfordult.
– Mindig is tudtam. Már kezdettől fogva.
Egy ideig egyikük sem szólt semmit.
– Valami nem tetszik nekem. Miért próbáltad titokban tartani?
Vállat vont. Nem akart mindent őszintén bevallani.
Heike éles hangon folytatta:
– Ha jól sejtem, azért, mert így nyugodtan kihasználhattad a képességeidet.
 Tula köntörfalazott. Még nem tudta, mennyit valljon be, milyen messzire
menjen a gyónásban. Valamit dünnyögött apjáról, anyjáról…
Heike könyörtelen volt.
– Használtad a képességeidet néha?
– Csak ritkán. De nem igazán.
– Mondj el mindent!
Az ördögbe! Ezt a makacsságot!
– Segítettem a szüleimen, hogy jó legyen a termés, meggyógyítottam a
jószágot, meg ilyesmi.
– Semmi rosszat nem csináltál?
– Nem – tagadta le Tula.
Úgy érezte, nem hazudott. Amikor elátkozott, illetve megölt valakit, csak azért
tette, hogy családját, illetve másokat megmentsen a veszélytől.
Így hát ez is jócselekedetnek minősül, nem?
– Milyen képességeid vannak?
– Nem hiszem, hogy nagyon különösek lennének.
Heike nem adta meg magát olyan könnyen.
– Minden átokkal sújtott leszármazottnak van egy specialitása. Hogy is
mondjam csak, például én nagyon közeli kapcsolatban állok az őseimmel.
Ulvhedin jéggé tudott dermeszteni másokat. Később, amikor Niklas, Villemo és
Dominic jó útra térítették, megtanulta a ráolvasás tudományát. De ebben Mar a
legjobb. Sölve magához tudott csalogatni embereket és tárgyakat. Folytathatnám
a sort. Mit tudsz te?
– Nem tudom.
Heike egy finom kis faragott dobozkát tett az asztalra.
– Emeld fel – parancsolta.
– De hát nem tudom…
– Próbáld meg!
Heike úgy rárivallt, hogy mielőtt a lány fontolóra vehette volna, hogy teljesíti-
e a parancsot, engedelmeskedett.
– Fa, válj le a fáról – kezdte, de tovább nem folytathatta, mert Heike a kezével
megragadta az ő levegőbe emelt kezét és leengedte.
– Hol tanultad ezt?
– Nem tudom.
A férfit elöntötte a harag.
– Most már elég, Tula! Mindig kibújsz a válasz alól!
Mély lélegzetet vett és így folytatta:
– Szóval varázsolni tudsz! Hallottam, hogy a Jéghegyek Népének néhány
átokverte tagja már eleve ezzel a képességgel jön a világra.
 Most Tulát öntötte el a méreg.
– Miért mondod mindig, hogy átokverte? Miért ne lehetnék kiválasztott?
Heike elengedte a lány kezét és hátradőlt a fotelban.
– Nem, az kizárt. Nem vagy kiválasztott. Nem olyan az aurád.
– Van aurám?
– Igen, mint minden embernek. Csak nem mindenki láthatja.
Tula nem emlékezett, hogy valaha látott volna aurát bárki körül, így hát
sértésnek vette ezt a megjegyzést. Ő tehát nem képes meglátni.
– Tehát te már régóta láttad rajtam, hogy rám lesújtott az átok.
– Igen, gyanítottam. Az aurád nem valami szép.
Az ördögbe! Fene vinné el!
– De hát nem viselem a kitaszítottak jegyeit. A sárgás szemet, és a többit…
– Még nem – felelte Heike. – De gyors változáson mész át. Már nem vagy az a
bájos, gömbölyded kis tündér, mint gyerekkorodban.
– Gondolod, hogy egyre csúnyább leszek? Mint a… hogy is hívták azt a
csúnya boszorkányt a Jéghegyek Népe völgyéből?
– Hannára gondolsz? Nem, az ki van zárva. Megnézhetném a szemedet? Itt az
ablaknál?
Odaléptek az ablakhoz, Heike alaposan megvizsgálta a szemeit.
– Nagyon szerencsés vagy. Nem látni semmit.
– Pedig nem bánnám, ha sárgás fényben úszna a szemem, mint a tiéd.
– És úgy néznél ki, mint én? És az egész életed harc lenne, mivel az emberek
többsége gyűlöli a másságot! Nem tudod, mit beszélsz!
– De igen, tudom, mire gondolsz – mondta halkan. – Tomas is ennek van
kitéve.
Heike bólintott.
– Hogy is van ezzel a dobozkával? Folytasd a ráolvasást!
Tula engedelmeskedett. Még ösztönözte is, hogy megmutathatja, mit tud.
Most, hogy leleplezték, úgyis mindegy.
Heike cseppet sem csodálkozott, hogy a doboz felemelkedett az asztalról.
– Hát jó – szólt egykedvűen, és a doboz visszaesett az asztalra. – Világos, mit
kell tennem – mondta, és kezébe vette a lány kezét. Szomorúan nézett rá. – Te
leszel a Jéghegyek Népe kincsének, a mandragóra-gyökérnek, a tisztavizű
korsónak az örököse, amikor én már nem élek. Hanem először meg kell
tanulnod, hogy csak jóra használd az erődet. Át fogom adni neked a gyógyítás
tudományát, hogy tudj másokon segíteni. Idegenben fehér mágiának hívják,
amikor jó tetteket hajtunk végre varázslattal. Ellentétben a fekete mágiával, ami
csak a gonoszságot szolgálja. Van gyógyító erő a kezedben?
– Nem hiszem.
 – Majd meglátjuk. Nos, tudnod kell, hogy én magam is csak a gyógyfüves
készletünkben lévő gyógyszereket használom. Mérgeket vagy gonosz
varázsigéket soha! Nem is mutatom meg neked, hol vannak elrejtve. A
mandragóragyökér az enyém, ameddig élek, aztán majd meglátjuk, elfogad-e
téged. Soha nem tudni előre. Shira tiszta vizű korsóját sem láthatod. Nem neked
szánták, nem neked kell elmenned a Jéghegyek Népe völgyébe.
– Miért nem? – szaladt ki gondolkodás nélkül a száján.
– Hát nem láttad, milyen hatalma volt Gonosz Tengelnek fölötted? Hogyan
hiheted ezek után, hogy képes lennél legyőzni?
– Igazad van.
Heike bólintott.
– Benne vagy, hogy megtanítsalak a gyógyítás művészetére?
– Hát persze! Hálás lennék érte!
– De akkor ígéretet kell tenned, hogy egyedülálló képességeidet soha nem
fogod a gonosz szolgálatába állítani.
– Megígérem – jelentette ki ünnepélyesen Tula, annak ellenére, hogy tudta,
nem mindig tartja be az ígéreteit. Heikét annyira tisztelte, hogy megfogadta,
ameddig lehetséges, betartja az ígéretét. Tartózkodni fog a túlkapásoktól. Nem
fog megölni vagy megátkozni senkit, amíg nem szükséges. Persze erről mélyen
hallgatott.
– Remek – örvendezett Heike. – írok a szüleidnek, hogy nálunk maradsz
néhány hónapig. Aztán gondoskodunk róla, hogy épségben hazatérj.
– Köszönöm.
– Biztosan nem titok már előtted, kik a védőszellemeid az őseink közül.
– Villemo és Dominic, ugye?
– Igen és ezért nagyon hálás lehetsz. Ők mindketten kiválasztottak. Azt is
tudnod kell, hogy a kiválasztottak jóval magasabbrendűek nálunk, szegény
átokkal sújtott leszármazottaknál. Kiválasztottak, mert nagyon szép lelki életet
élnek.
– Mond csak, Heike… Van itt valami, ami nem hagy nyugodni. Gondolod,
hogy azok, akik segítettek Gonosz Tengellel szemben, tudták, hogy én
nemzetségünk… átokverte tagja vagyok?
De nehéz volt kinyögnie hangosan ezt a szót! Ezzel végleg elismerte, hogy ő is
közülük való. Kellemetlen érzés fogta el.
– Biztos vagyok benne, hogy tudták. Sajnáltak és segíteni próbáltak rajtad.
Különben miért küldték volna két ilyen kiváló ősünket a védelmedre?
Tehát tudták! Ettől még inkább elkedvetlenedett.
MÉG AZNAP ESTE meggyűlt a baja a szürke lényekkel.
Később, amikor visszagondolt a történtekre, nem volt biztos benne, nem
álmodta-e az egészet. Olyan sok furcsaság történik ebben a házban!
Egyik este éppen befeküdt tiszta, illatos, puha ágyába, amikor összerezzent az
ijedtségtől. Négy furcsa alak állt a szobájában.
A négy démon. Szigorú tekintetüket le nem vették volna a lányról.
Heike, segíts – könyörgött magában Tula.
Egy pillanatra elfogta a düh, hogy ilyen megpróbáltatásnak van kitéve, de
aztán eszébe jutottak Heike szavai. Ezt a négy szörnyeteget nem ajánlatos
felhergelni. Veszélyesek és kiszámíthatatlanok.
Összeszedte minden erejét és udvariasan megszólította őket:
– Jó estét, uraim, mit óhajtanak?
Jaj nekem, milyen butaságot beszélek! Mi fog most történni?
Tula ismerte Snivel bíró történetét, akit a szürke szörnyecskék darabokra
téptek. Reszketett a félelemtől.
Egyikük intett, hogy álljon fel. Tula remegve felállt az ágyban. Újra intettek.
Azt akarták, vetkőzzön le. Tula kezdte felemelni a hálóingét, de azért utoljára
még könyörgőre fogta a dolgot:
– Tisztelt urak, nyugodtan szemügyre vehetitek a testem. De semmi több!
Kérlek, értsétek meg. Nem vagyok hozzátok való. Heikének és nemzetségem
védőszellemeinek sem tetszene, amit velem akartok művelni.
Nem feleltek. Ahogy lehúzta a hálóingét, biztos volt benne, hogy itt a vég.
Anyaszült meztelenül állt az ágyon.
Tetőtől talpig alaposan végignézték. Hosszú, piros nyelvükkel mohón
nyalogatták az ajkukat. Most először elmosolyodtak. Kéjes, hátborzongató
mosolyuk elárulta, hogy a látvány nagyon is kedvükre való.
Ezután eltűntek. Tula alig kapott levegőt. A falnak támaszkodott, majd lassan
lecsúszott a földre.
Mi történhetett? – gondolta már az ágyban fekve… Hálóing volt rajta, a
paplant egészen a füléig húzta.
Álmodtam volna? Vagy valóban megtörtént? Rettentően szégyellte magát.
Hogyan volt képes? Hogyan volt képes?
A NÉGY FÉLELMETES démon időnként visszatért. Néha hetekig, hónapokig
elmaradtak, de amikor a lány kellőképpen fel volt ajzva, megjelentek, így aztán
Tula nem tudta, álmodta az egészet, vagy valóban megesett a dolog. Soha nem
tettek benne kárt. Tula kezdte észrevenni, hogy a védelmük alatt áll. Mindig
tisztelettel bánt velük, és ez tetszett nekik. Ha a szürke szörnyecskék közül
valamelyik megpróbált valahogy borsot törni az orra alá, a démonok ott
termettek és elhárították a veszélyt.
Érezte, hogy hamarosan el kell hagynia Graastensholmot, mert kezd
veszélyessé válni a játék.
 Hanem innen nem volt könnyű elszabadulni. Teltek-múltak a hónapok. Heike,
mivel mit sem sejtett az éjszakai látogatásokról, még nem akarta hazaengedni.
Úgy érezte, a lány még nincs felkészülve, hogy kellő felelősséggel bánjon
varázstudományával. Különben nagyon jól megvoltak. Tula tanulékony diáknak
bizonyult. Minden nap tanultak valamit a gyógyítás tudományából. Heike
különösen arra ügyelt, hogy a jóságot ültesse el Tula szívében. A lány
figyelmesen hallgatta, bőszen bólogatott, és magába szívta a szavait.
A kincs utáni mohó vágyát azonban nem tudta leküzdeni, hiába prédikált
Heike. Továbbra is meg akarta kaparintani a varázsigéket, a mérgeket, a
boszorkányság eszközeit, akárhol is legyenek elrejtve. Talán meg kellene
kérdeznie a démonokat, melyik sarokban, vagy pincében kutasson…
Tula nagyon bizonytalannak érezte magát. Nem tudta, hova tartozik. Heike
olyan kedves és jóságos. Olyan szívesen hallgatta, és valóban hitte, hogy jó
ember válhat még belőle – de közben dolgozott benne a kisördög. Ki akart
találni valami ördögit, valami gonoszat… Nem, a gonosz szó túl erős, inkább
valami olyasmit akart kiagyalni, ami megbotránkoztatja az embereket.
Ilyen gondolatok ritkán kavarogtak a fejében. Különben remekül érezte magát.
Nem kellett azzal tűnődnie, mivel töltse az idejét, hiszen Heike bőven ellátta
leckével. Vingával is sokat beszélgettek. Barátnők lettek. Segített neki a házban
és a ház körül. Eskillel naponta civakodtak, de remekül megértették egymást,
annak ellenére, hogy Tula nem vett részt vad csínytevéseiben. Volt, hogy
hetedhét országon túlra lovagolt, máskor a találmányaival kergetett mindenkit a
kétségbeesésbe. Máskor a kalandvágy Christianiába hajtotta. Tulának utána
beszámolt a kalandjairól. Sokszor az volt a lány érzése, hogy túloz.
Egyszóval Tula ragyogóan érezte magát. Különösen, mikor éjszaka
meglátogatták a démonok. De ezeken a titkos találkákon az emberi melegség
hiányzott neki. A szeretet és a gyöngédség.
Gyakran írt haza levelet, és sűrűn írtak neki is. Heike is írt a szüleinek, hogy
még magánál tarja egy darabig, hogy megtanítsa a gyógyítás minden csínjára-
bínjára. Természetesen nem arra tanítja, amit az iskolapadban tanítanak. Őt
magát sem fogadták el orvosi körökben Norvégiában, mert nem tudott latinul.
Na és? Némelyek kuruzslónak nevezték, mások bölcs gyógyítónak. Jól ismerte
mindenki Graastensholm járásban és a környéken. Nagy tiszteletnek örvendett,
az orvosi kamara is elismerte, hogy tisztességes módon együtt dolgozik velük.
Mindig orvoshoz küldte a betegeket, ha biztos volt benne, hogy meg tudják
gyógyítani. De amikor az orvosok tudománya csődöt mondott, akkor Heike
rögtön a segítségükre sietett. Legtöbbször hihetetlen eredménnyel.
Az orvosok nem is akartak hinni a szemüknek, és azt dünnyögték, hogy a
beteg magától gyógyult meg. Azt is szokták mondogatni, hogy nekik nem volt
elég idejük a gyógyításra.
De Heikét sosem állították bíróság elé kuruzslásért, mint sok más társát.
Tula segített neki meggyógyítani a betegeket, akik felkeresték. Később
magával is vitte a lányt a betegekhez. Végül már egymaga is meglátogathatta
őket, jelentősen megkönnyítve ezzel Heike dolgát.
Persze nem minden beteg vette komolyan a fiatal Tulát. Például, amikor
meglátogatta azt az asszonyt Graastensholm járáson túl…
Az asszonynak sebek borították a lábát. Tulának csak ki kellett cserélnie a
kötést. Az asszony utána még megkérte, nem adná-e oda a kötnivalót a polcról?
Aztán megkérte, nem tudná-e feltenni a krumplit, ha már úgyis itt van.
Dehogynem. Tula segített, mivel az asszonynak fel volt polcolva a lába.
Biztosan nehezére esne a járás. Aztán Tulának terítenie kellett. Majd feltörölni a
padlót…
Ekkor Tula morgott egy kicsit, de azért megcsinálta. Egyszer csak látja ám,
hogy az asszony felugrik és az ablakhoz siet. Kintről lódobogást hallatszott, és
meg akarta nézni, ki az. Tula alig tudott uralkodni magán, hogy ne dobja a
felmosórongyot az arcába. De Heikére gondolt, és csak a földre dobta, hogy csak
úgy fröccsent a víz.
– Várnak a betegek – mondta végül erőltetett nyugalommal. – Meg aztán úgy
látom, nagyon jól elboldogul egyedül is. Fejezze be a felmosást nélkülem.
Az asszony belátta, hogy túl messzire ment. Ezért csak akkor morgott dühösen,
amikor Tula már elment.
No és ott volt az öreg Madsen asszony, aki az egekig felmagasztalta Tulát.
Milyen kedves a kis drága, hogy elhozta a csodagyógyszert a száraz köhögésére!
Madsen asszony hívta fel Tula figyelmét az unokaöccsére, Efraimra, aki
Svédországban lakik és gyógyíthatatlan köszvényben szenved. Ha Tula
hazautazik Smålandba, ugyan nézze már meg az unokaöccsét…
A beteglátogatások hol sikerrel, hol pedig csalódással végződtek. Néhányan
megsértődtek, amiért nem Heike jött el hozzájuk. Mások nem bíztak Tula
képességeiben. Idősebb férfiak próbálkoztak vele, amikor föléjük hajolt.
Többnyire azonban jól sikeredtek a vizitek, és mivel jó cselekedetet hajtott
végre, Tula elégedett volt. A szegény, magányos embereknek volt rá a
legnagyobb szüksége. Tula mindig kedvesen és gyöngéden bánt velük. Heike is
látta egyszer egy ilyen vizsgálat közben, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Hát
sikerült jó útra téríteni! Milyen sok jó lakozik ebben a lányban!
Nem látta, amikor az egyik nyűgös pácienst dühében olyan hevesen fordította
másik oldalára, hogy az beverte a fejét a falba. Máskor szinte kéjes örömmel túl
erős hánytatószert adott be egy kényeskedő arisztokrata fiatal hölgynek, aki
fogyni akart, de a finom tejszínes tortáról sem bírt lemondani. A kisasszony nem
is tudott elmenni a bálba. Mégsem emelhetett panaszt, hiszen ő maga kérte
Tulát, hogy adjon neki fogyasztószert. Azt hitte, hogy nem jól tűri az efféle
gyógyszereket.
Heike elégedett volt Tulával. 1817 tavaszán úgy látta, hogy Tula eleget tanult,
hazatérhet.
Tulát a hír hallatán elöntötte a boldogság. Ekkor jött rá, mennyire hiányoztak
smålandi szerettei.
És persze Tomas! Eskil is nagyszerű fiú, de nem lehet vele olyan jót
beszélgetni. Neki nem tudná elmondani legmélyebb titkait. Az élettel teli Eskilt
nem is érdekelné az ő lelki élete.
A Graastensholmon töltött nyugodt időszak jót tett Tulának.
Mielőtt elutazott, egy szerencsétlen gondolat fészkelte be magát az agyába.
Nem hagyhatja el a majort a Jéghegyek Népe kincse nélkül! Meg kell szereznie!
Már sejtette, hova rejtették!
10. fejezet

A MANDRAGÓRAGYÖKERET SOHA nem szerezheti meg, amíg Heike él.

Márpedig Tula egyáltalán nem kívánta a halálát! Bensőséges baráti kapcsolat
alakult ki közöttük, erősebb, mint gondolta volna.
Hanem a kincs veszélyes részét máris a magáénak érezte!
Heike nem használta a kincsnek ezt a részét. Pedig bűn parlagon hagyni.
Tula sosem látta. Heikének megvolt az oka, hogy ne mutassa meg neki.
Nemcsak a kincs veszélyesebbik részét, a mérgeket, hanem Shira korsóját is
elrejtette előle.
Tula viszont égett a vágytól, hogy megkaparintsa. Hamarosan elhagyja
Graastensholmot. Talán sosem adódik még egy ilyen alkalom az életben.
Cselekednie kell, ki tudja, mikor tér vissza?
Tula kutatott a kincs után. Amikor otthon volt, kihasználta az alkalmat.
Feltúrta a szekrényeket, megvizsgálta a pince boltíveit, átkutatta a lezárt
szobákat, a kamrákat. Semmi. Fel nem foghatta, hova rejtették…
Mígnem egy napon…
Hát persze! Hogy erre eddig nem gondolt!
A padláson van elrejtve!
Két héttel később, egy napos tavaszi délután eljött az alkalom. A ház urai
elhagyták a birtokot. Vinga negyvenedik születésnapja után most
viszontlátogatták a vendégeket. A konyhában dolgozó cselédek sosem
merészkedtek fel a második emeletre.
Tula nem félt. Bár Heike még az elején óva intette attól, hogy felmenjen a
padlásra. Persze biztos azért, nehogy megtalálja a kincset. A cselédek, Eskil és
Vinga is hányszor, de hányszor felmentek! Kutya bajuk sem lett.
Majd elrejti a bőröndjében. Shira korsóját nem viszi magával, hiszen úgysem
őt jelölték ki arra, hogy elmenjen a Jéghegyek Népe völgyébe.
Hazamegy, és kibővíti ismereteit a varázslás terén.
Miért esne baja? Hiszen ő ráadásul a nemzetség átokverte tagja, így bizonyos
értelemben még rokonlélek is a szürke szörnyecskékkel. Jobban kiismeri magát
közöttük.
Csend honolt a házban. Tula hallgatózott a padlásfeljáró ajtaja előtt.
Be volt zárva, de tudta, hol a kulcs.
Elfordította a zárban.
Hevesen vert a szíve. Nem eshet bántódása, hiszen különleges képességei
vannak!
 Az ajtó nyikorogva kinyílt. Pszt, csak csendben!
Halkan végigfütyült a szél az üres lépcsőházban. Elfogta a rosszullét. Eszébe
jutott, hogy süvített körülötte a szél a Gonosz Tengellel való találkozás
alkalmával.
A kincsre gondolt, és ez bátorságot adott neki.
Suttogás és dünnyögés ütötte meg a fülét. Habozott egy kicsit, mielőtt
kinyitotta az ajtót. A suttogás felerősödött, s az üvöltés mély, szinte kibírhatatlan
hanggá halkult. Szörnyű volt. Majd szétrepedt a dobhártyája.
Olyan hatalmas volt a padlás, hogy alig látta a másik végét. Nem mondhatni,
hogy kietlen volt, mind itt voltak a szürke lények. Ahogy meglátták,
megmerevedtek, mintha valóban őrködnének valamin.
– Jó napot – köszöntötte őket Tula merev mosollyal. – Nem akarlak zavarni
benneteket, csak keresek valamit.
A suttogás megismétlődött, majd félbeszakadt. Aztán újra felhangzott, és újra
elhalkult. Nem mondhatni, hogy barátságos volt a hangulat.
Néhány nő közeledett fenyegetően felé, uszályos szoknyában. A magas,
akasztott férfi is lassan felé tartott, szeme fenyegetően csillogott.
Közben mögötte összegyűltek néhányan, és elzárták előle a menekülés útját.
Köztük volt egy sápadt, puffadt arcú nő. Szeme kiguvadt. Vízbefúlt talán?
Hömpölyögve, hasukon kúszva közeledtek felé az iszonyatos szörnyek. Ott
voltak a kislányok is, és férfiak, akiket korábban nem látott, de ők is
valószínűleg szörnyű halállal haltak. Bekerítették.
– De… én nem akarlak bántani benneteket – mondta ijedten. – Csak meg
akarom találni…
Már nem volt olyan fontos számára a kincs. El kell érnie a lépcsőt, az élete
forog kockán!
Amint hirtelen megfordult, hogy a lépcsőhöz fusson, érezte, hogy elhasad a
ruhája. Egy kis szörnyeteg kitátotta a pofáját, és véres fogaival a karja után
kapott.
Tula felkiáltott. Megpróbálta elérni az ajtót. A lárma felerősödött. A
mélyhangú dübörgés majd megsüketítette, minden lény hangosan üvöltözött.
Tula belevetette magát a tömegbe. Hol rúgást, hol harapást érzett. Annyira félt,
hogy torkaszakadtából sikított. Közel volt már a lépcső, de mégsem érte el.
Látta, hogy véres a karja. Hadonászott, hogy kiszabadítsa magát. Tudta, hogy itt
a vég. Soha többé nem látja viszont a szüleit…
Ekkor hirtelen halk, mély morgás ütötte meg a fülét. A négy démon állt
körülötte. A többi szörnyeteg továbbra is ott nyüzsgött és ordítozott, de egy
pillanatra szabaddá vált a lépcsőhöz vezető út.
Egy erős, karmos kéz megragadta, érezte, amint bőre felhasad a karján.
Köszönetfélét mormogott a négy démonnak, majd lebotorkált a lépcsőn. Sikerült
átjutnia a lenti ajtón, be is csapta maga mögött, majd lerogyott a földre. Testét
sebek borították, ruhája cafatokban lógott.
Futó lépéseket hallott közeledni lentről. Heike és Vinga hazaért.
– Mit jelentsen ez? – kiáltott Heike. – Mi ez a zaj? Jaj, Vinga, itt fekszik Tula.
Istenem, hogy néz ki!
– A padláson járhatott – suttogta Vinga. – Ezért akartál olyan korán hazajönni,
Heike?
– Csak azt éreztem, hogy valami nincs rendben otthon. De álmomban sem
mertem volna erre gondolni!
Felemelték a lányt és bevitték a legbelső szobába. Alig bírta elviselni, hogy
megérintsék, olyan sok sebe volt. Vinga vizet hozott és kimosta a sebeit.
– Bolond vagy, Tula – szidta meg Heike. – Hát nem tudod, milyen
veszélyesek? Mi keresnivalód volt ott?
Tula csak jajgatott.
Amikor Vinga elment egy pillanatra, Heike megkérdezte:
– Hogy sikerült elmenekülnöd? A többiek mind meghaltak, tudod-e? Snivel
gonosz kísérőivel is végeztek. Senki nem menekülhet a karmaik közül, aki a
birtokukra beteszi a lábát. Kitől kaptál segítséget?
Nem tudott beszélni, még bénult állapotban volt.
Heike azonban nem adta fel egykönnyen.
– Villemo és Dominic nem lehetett, nekik nincs hatalmuk a szürke szörnyek
felett. Ki volt az, Tula?
– A démonok – suttogta magába roskadva.
Heike elnémult. Aztán így folytatta:
– Már holnap el kell utaznod. Azt gondoltam, írok a szüleidnek, hogy
látogassanak meg, de nem szabad várnunk. Rögtön el kell utaznod! Épp elég,
hogy életveszélybe kerültél, ráadásul a démonok segítettek rajtad! Miért?
– Nem tudom.
Heike megrázta a lányt.
– Válaszolj!
Vinga szerencsére visszajött. Heike abbahagyta a kérdezősködést.
– Drága Tula, mit kerestél a padláson? – kérdezte Vinga.
Tula szokása szerint kitalált valami hazugságot.
– Tudom…, hogy van ott valami… fontos…
Alig bírt a fájdalomtól beszélni.
– A Jéghegyek Népe számára. Kíváncsi voltam… hátha én majd megtalálom.
– Őrület! – háborgott Heike, majd gyanakodni kezdett. – Biztos, hogy ezért
mentél fel? Kitaszított vagy, Tula. Feltűnően kevés érdeklődést mutattál
nemzetségünk kincse iránt. Ez nem rendjén való. Tapasztalatból tudom.
Erre Tulának sem kellett több. Felült és öklével az éjjeli szekrényre csapott:
– Igen, igen, igazad van! A kincset kerestem! Az enyém! Engem illet! Hiszen
nem használod, ott hever parlagon ebek harmincadjára!
Heike szélesen elmosolyodott. Megértően folytatta:
– Most végre őszinte vagy! Jól ismerem a kincs utáni mohó vágyat. Így már
értem, miért jártál fent a padláson. Igazságtalan voltam veled, Tula. Engedelmes,
szorgalmas diák voltál, pedig épp elég megküzdened az átkos örökségeddel.
Adok neked valamit a kincsből, előlegbe. Jó lesz? Megérdemelted. No, most már
jobban vagy?
– Igen, köszönöm – mondta Tula elképedve. Szerinte egyáltalán nem szolgált
rá erre a barátságos hangra azok után, ami történt.
Mindketten átölelték. Először Heike, aztán Vinga.
Heike így folytatta:
– Vingával alszol az éjszaka. Bár örülök, hogy életben maradtál, nem tetszik,
hogy a démonok segítettek rajtad. Nem tudom, mit jelentsen ez…
Tula is örült a döntésnek, mert még mindig szörnyen félt. Ráadásul
beigazolódott, hogy a démonok éjszakai látogatása nem csupán álom.
Nehezen tudott elaludni ezen az éjszakán. Több okból. A fájdalom, a sokk, no
és a szomorúság. Hiszen nemsokára el kell hagynia barátait, Heikét, Vingát,
Eskilt és a többieket, akiket még megismert Graastensholm járásban. A
betegeket, az állatokat…
Félt, hogy a négy démon nem engedi el, ha megneszelik, hogy elutazik. És ha
Heikén és a családján állnak bosszút?
Annak ellenére, hogy hiányozni fog neki Graastensholm, alig várta már, hogy
elutazhasson.
Hihetetlenül hosszúnak tűnt az éjszaka.
Heike sem aludt valami jól ezen az éjszakán.
Tula hajnalban szunnyadt el, amikor a tavaszi nap erős sugaraival betűzött a
szobába. Nem aludt sokat, de jót tett a kis alvás, mert nagyon fáradt volt.
Előző este eldöntötték, hogy Eskil elkíséri az úton. Először is Vinga
mindenképpen elküldte volna Christianiába, hogy hozza el neki azt a pár cipőt,
amit már megrendelt. Másodszor Heike Göteborgba akarta küldeni, egyik
betegéhez, hogy saját kezűleg adjon át a betegnek valami gyógyszert. Nem
akarta postakocsin küldeni.
Így Tulának jó darabon lesz társasága az úton.
Lóháton mennének. Sokkal egyszerűbb és gyorsabb, mint hintón. Eskil nem
tudja egészen hazáig kísérni Tulát, rengeteg dolga van Norvégiában, de Vinga és
Heike a lelkére kötötték, gondoskodjék róla, hogy a lány épségben hazaérjen az
utolsó szakaszon.
Eskilnek más tervei voltak. Ezeket persze nem árulta el rögtön Tulának.
Tula búcsút mondott Graastensholmnak. Titokban, korán reggel, szépen
csendben. Nagyon félt a démonoktól. Heike veszélyt szimatolt. Attól tartott,
hogy a lány a végén még nem tud elutazni. Még mindig nem értette, miért
segített a négy démon Tulán. Eszébe jutott, hogy még Snivel idejében a négy
démon szexuálisan vonzódott egy cselédlányhoz. Akkor ugyan csak
megfogdosták, de nem bántották. No és, ha Tula…?
Elhessegette a gondolatot.
Amikor indulni készültek, Heike átnyújtott Tulának egy kis bőrzacskót.
– Tessék, gyermekem. Ebben a zacskóban két gyógynövény van a Jéghegyek
Népének kincséből. Leírtam egy papírra, hogy pontosan mire lehet használni
őket.
Tula tudta, milyen csúnyán ír Heike. Hálásan mosolygott, és arra gondolt, még
ha fél életébe kerül is, de megfejti a férfi kézírását. Mert ez az ajándék többet
jelent számára egy zacskó aranynál!
– Hanem csak jóra használd! – figyelmeztette Heike.
– Hát persze – nyugtatta meg Tula. – Megtanultam a leckét.
Heike felsóhajtott:
– Amikor látom ezt az angyali kifejezést a tekintetedben, a legrosszabbtól
tartok. No hát, isten veled, kislányom, és el ne csábítsd a fiamat az úton!
– Eskilt nem kell félteni, ellen tud állni a vonzerőmnek.
– Ő pedig az enyémnek – fűzte hozzá Eskil.
– Remélem is, hogy józanok lesztek, mert ha még egyszer ilyen közeli
vérrokonok összekerülnek a nemzetségen belül, az végzetes helyzetet szül! –
sopánkodott Vinga.
– Ennél is rosszabbat? – kérdezte Heike.
Aztán átölelték egymást, pityeregtek egy kicsit, végül Tula és Eskil útra kelt.
Tula még mindig reszketett a félelemtől. Hátában érezte a démonok tekintetét.
Már nem emlékezett rá, hogy van-e kémlelőlyuk a padláson. Abba a kis
toronyba a tetőn a padlásról lehet felmászni!
Ha most ott vannak, és fentről figyelik? Akárhol képesek ott teremni pillanatok
alatt. Mi van, ha elállják az utat, vagy felpattannak a háta mögé a lóra?
Nem szabadna ennyire félnie!
De a gondolat csak nem hagyta nyugodni.
Meddig terjed a területük? Hatalmuk van Graastensholm majorság határain túl
is? Vagy még messzebb?
Heike azt mesélte, hogy a szürke szörnyek birodalma csak a major határáig
terjed.
 De még olyan messze van a major kapuja! Eskil megfordult, hogy búcsút
intsen a szüleinek, de Tula képtelen volt integetni. A világ minden kincséért sem
fordulna meg!
A kapu! Ha átjutnak, megmenekültek!
Eskil szintén idegesnek látszott. De Tula csak később tudta meg, miért.
Már kint jártak a pusztában. Eskil izgatottan beszélt az előttük álló útról. Tula
meglehetősen szótlanul lovagolt mellette. A félelem megbénította.
Úgy érezte, csigalassúsággal haladnak.
Nemsokára felértek a dombtetőre, ahonnan még utoljára lenéztek
Graastensholmra. Eskil megállította a lovat és visszanézett. Tula képtelen volt.
Majd írok egy köszönőlevelet az itt eltöltött időért, és amiért olyan barátságosan
fogadtak.
Eskil csodálkozott, hogy vissza se fordul.
Tula felnevetett:
– Tudod, nehezemre esik elhagyni azt a helyet, ahol hosszabb időt töltöttem.
Képtelen vagyok visszanézni anélkül, hogy el ne érzékenyüljek.
– Te és az elérzékenyülés? Azt hittem, keményebb fából faragtak – mondta
Eskil és megfordította a lovát.
– Úgy is van, de azért másmilyen is tudok lenni. Miből gondolod, hogy olyan
erős vagyok? – kérdezte kíváncsian a lány.
Eskil vállat vont.
– Hát csak abból, hogy sose mutatod ki az érzelmeidet. Soha nem lehet tudni,
hányadán áll veled az ember.
A mindenit! Milyen szigorú a kis csirkefogó. Tula meglepődött, mennyire
félreismerte eddig.
Kis idő múlva abban az erdőben lovagoltak, amelyet Sol is átszelt, miután
elhagyta Graastensholmot és boldog volt, hogy visszanyerte a szabadságát. Már
korántsem volt olyan sűrű az erdő, mint annak idején. Az erdő után
megpillantották Christianiát. Nem sok idő kell, és a város bekebelezi
Graastensholmot is – gondolta Tula elszorult szívvel.
Ahogy egyre több lakott területen lovagoltak át, Tula rájött, hogy bizony búra
alatt élt Graastensholmon. Szörnyülködve látta a nagy szegénységet.
Tisztában volt vele, hogy nehéz idők járnak. Norvégia nem találta a helyét a
dán uralom után a svéd unióban. A trónörökös, a tulajdonképpeni uralkodó,
János Károly nem bízott a norvégokban. Kémeket küldött szerte az országba,
hogy megtudja, milyen a nép hangulata, és megpróbálta az embereket az ő
oldalára állítani. Az ezüstadó bevezetése nagy terhet jelentett mindenki számára.
Sokan arra kényszerültek, hogy örökölt ezüsttárgyaikat beszolgáltassák az
államnak. Ettől nem lett jobb az ország hangulata.
 A szegények szenvedtek. Mint mindig, most is ők viselték a legnagyobb
terheket.
Elégedetlenség érződött a levegőben szerte az országban.
Tula hallotta, amikor Heike és Vinga panaszkodott, de a politika sohasem
érdekelte igazán.
Ha most így belegondol, a birtokon régebben sokai több ezüsttárgyat látott.
Graastensholmnak is áldozatot kellett hoznia, hogy felvirágozzon az ország.
Lehet, hogy Svédország kapta a Norvégiában beszedett adót? Ezt már azért csak
nem tették meg az országgal?
Tula tudta, hogy János Károly nem értett teljesen egyet az alkotmánnyal.
Szerinte a parlament túl nagy hatalmat kapott. A király az király, maga kell hogy
uralkodjon országai fölött.
Rengeteg koldussal találkoztak az úton. Ennek nem így kellene lennie –
gondolta Tula felháborodva.
Rájött, milyen önző módon élt eddig. De hát mit tehetne?
– Nagyon furcsán viselkedsz ma – szólt kicsit élesen Eskilhez.
A lány szavait Eskil nagy megkönnyebbüléssel fogadta. Mintha erre várt
volna. Végre megszabadulhat titkától.
– Jól látod, Tula. Gonosz terveim vannak.
Nevetséges volt, hogy Eskil a gonosz szót használta magával kapcsolatban.
– Tényleg? – csodálkozott Tula, és elfojtott egy mosolyt.
– Igen, Tula. Csak Christianiáig akarlak kísérni.
Erre a lány igazán meglepődött. Kérdőn nézett a fiúra.
Eskil mély lélegzetet vett:
– Elérkezett a nagy alkalom. Magamhoz vettem a spórolt pénzemet, és arra
gondoltam, elmegyek Eldafjordba. Ezért is akartam lóháton jönni, nem pedig
kocsin.
– Vagy úgy! – szólt Tula hosszú szünet után. – No és mi lesz Göteborggal, a
gyógyszerrel, amit apád rád bízott?
– Te majd elintézed, hisz úgyis arra mész.
– Tulajdonképpen elintézhetem. Eldafjord nem Svédországban van, ugye?
Nem svéd név.
– Nem. Észak felé kell lovagolnom.
Újabb szünet. Tula tanakodott.
– No és hogy képzelted, hogy egy tizenhét éves lány egyedül megtehet ekkora
utat!
– Ó, nem lesz semmi baj, ebben biztos vagyok – vágta rá a fiú. Tula azon
tanakodott, vajon mennyit tudhat róla Eskil? Soha nem beszélgettek komolyan
egymással. Inkább csak bolondoztak, nevetgéltek, mint két gyerek.
 – Milyen vagy te valójában, Eskil? – kérdezte Tula. – Olyan sok ideig voltam
nálatok, mégsem ismerlek.
– Én se téged, Tula. Nagy rejtély vagy a számomra.
– Miért nem beszéltél velem soha komolyan?
– Talán mert féltem. Nincs semmi közös bennünk. Ezenkívül, egy kicsit félek
tőled.
– Okosabb vagy, mint gondoltam – bólintott Tula,
Eskil fellelkesült:
– Tula, próbálj megérteni. A nemzetség két erős személyiségének vagyok a fia.
Az ilyen leszármazottak gyermekeiből általában nem lesz semmi. Vegyük
például Villemo és Dominic fiát, az ifjú Tengelt. Mi lett belőle?
– Semmi. Egy nagy nulla.
– No és Liv és Dag fia, Tarald?
– Szintén nem sokra vitte. Niklas és Irmelin fia, Alv derék ember volt, de
semmi különös.
– Vagy Ulvhedin és Elisa fia, Jon? Átlagemberek, nem hajtottak végre nagy
tetteket.
– Igazad van. Attól félsz, hogy te is egy nagy nulla leszel?
– Igen. Ezért akarok elmenni Eldafjordba.
– Miért pont oda?
– Ezt nem árulhatom el.
– Nem mehetek veled?
Eskil szigorúan nézett rá:
– Ez az én kalandos vállalkozásom!
Tula jól ismert kacagása hangzott fel.
– Csak nem vagy féltékeny rám? Azt hiszed, erősebb vagyok, mint te?
Eskil ránézett:
– Tula, te olyan erős vagy és olyan titokzatos, hogy ősidők misztikus hangulata
árad belőled. Ezért is félek tőled.
– Te jó ég – mondta Tula meglepődve. – Valóban ilyen lennék?
– Igen. Persze jól leplezed. Istenem, mennyire félsz megmutatni az igazi
énedet! Ki vagy te tulajdonképpen?
– Az apád tudja – felelte a lány csendesen. – Én magam sem tudom, ki vagyok.
Minden nap rádöbbenek, hogy két lény lakozik bennem.
Eskil egy darabig csodálattal nézte.
– Úgy hívom magam, hogy fekete szárnyú angyal – nevetett a lány keserűen.
– Ez a név nagyon is kétértelmű. Nem mintha valaha rajtakaptalak volna
valami ördöngösségen, de nem lepődnék meg egy cseppet sem – mondta Eskil,
de látta, a lány nem nagyon örül a megjegyzésnek.
 Kezdett kellemetlenné válni a beszélgetés. Eskil gyorsan témát váltott:
– Mindenesetre, Tula, gondoltam rá, hogy egyedül kell megtenned a hazafelé
vezető utat. Itt van ez a zsák. A kinőtt ruháim vannak benne. Öltözz fel.
– Fiúruhába?
– Az ám. Így nem eshet bajod.
Tula elképedt egy pillanatra, majd nevetve így szólt:
– Tetszik az ötlet. Igen, az ördögbe is, nem rossz ötlet. Milyen szabadon
mozoghatok, ha fiú ruhát öltök magamra! Na és a hajam?
– Van nálam olló is!
Ajaj!
– Jó, de nem akarom nagyon rövidre vágni!
– Sok fiú visel vállig érő hajat.
– Na és … az alakom?
– Majd felveszel egy bő inget és egy köpönyeget.
– Nem túl modern viselet – húzta fel az orrát Tula. – Ám legyen! Minden
bolondságban benne vagyok!
Felkacagott:
– Tudod, Eskil, nagyon mókás út lesz. Majd a bolondját járatom az
emberekkel!
11. fejezet

– NOS? – kérdezte Tula izgatottan, ahogy ott állt levágott hajjal Eskil
ruhájában az erdőben.
A fiú kicsit hátrább lépett és félrehajtotta a fejét:
– Nem is rossz – jelentette ki elgondolkozva, – Ha nem nyomod ki túlságosan
a kebleidet, akkor egész fiús a külsőd. Vonásaid merészebbek, erősebbek lettek
idén. Szemöldököd dúsabb. Lánynak szép voltál, fiúnak nagyon szép vagy.
Óvakodj a lányoktól, vagy inkább az érett nőktől. Ők nagyon rámenősek tudnak
lenni! Nehogy kínos helyzetbe kerülj!
– A tapasztalat beszél belőled?
– Talán…
– Jaj, milyen izgalmas! Ki az illető?
– Nem pletykálok.
– De Eskil! Hiszen elmegyek.
Szándékosan nem tette hozzá: „És soha nem térek vissza Graastensholmra”. Ez
a kijelentés csak kérdések özönét, illetve hazug magyarázatok áradatát indította
volna el.
Eskil engedett.
– Nos jó, ahogy akarod. Ha megígéred, hogy nem árulod el a szüleimnek… Te
is ismered. A kántor felesége. Annyira felajzott állapotban volt, hogy alig tudtam
megvédeni magam.
Tula könyörtelenül kinevette:
– Micsoda? Nem éltél a lehetőséggel?
– Nem bizony! Majd bolond leszek! Legalább negyvenöt éves, és úgy néz ki,
mint egy túlérett körte.
– Ráadásul szörnyen izzad. No és hozzám mit szólsz? – kérdezte Tula és
megpördült.
– Ó te… A feneked olyan szépen kidomborodik a szűk nadrágban… Egészen
megkívántalak. Korábban még nem gondoltam rád így. Bezzeg most!
– Jaj, ne most – mondta Tula hanyagul. – Olyan fárasztó újra levenni ezt a sok
göncöt.
Eskil elpirult és a lányra bámult.
– De hát nem gondoltam komolyan!
– Én sem – nevetett Tula. – Ha már el kell veszítenem az erényemet, akkor
nem veled fogom megtenni!
Miféle erényt? – gondolta. Istenem, bocsásd meg a hazugságaimat. Odafent
már biztos kezdenek belefáradni a hazudozásaimba.
– Még megsértődöm – tréfálkozott Eskil. – A mindenit, Tula! Többet kellett
volna beszélgetnünk egymással.
– Nem gondolod, hogy épp azért vagyunk őszintébbek egymáshoz, mert
tudjuk, hogy nemsokára elválnak útjaink?
– De igen. Azért akartuk megőrizni korábban a mi kis világunkat, mert nem
akartunk túl bizalmas viszonyba kerülni egymással.
– Igazad van – bólintott komolyan Tula. – Nagyon vigyázz magadra
Eldafjordban!
– Köszönöm! Te pedig hazafelé. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy magadra
hagylak, de…
– Látom. Alig várod, hogy indulhass.
– Nem, egyáltalán nem! Vigyázz, kivel állsz szóba az úton, vigyázz a lovadra
és a pénzedre! Sok a csőcselék az utakon, te pedig nagyon fiatalnak látszol. De
azt hiszem, megállod majd a helyed.
Ebben egy percig nem kételkedem – gondolta Tula.
Kilovagoltak az erdőből. A házak száma egyre nőtt. Eskil elbúcsúzott és
másfelé indult. Tula utánanézett egy darabig. Eskil túlságosan sietett ahhoz,
hogy visszapillantson.
MIELŐTT ELHAGYTA CHRISTIANIÁT, nem érezte a szabadság ízét. Csak
amikor már Östfoldban járt. Idáig már biztosan nem ér el a démonok hatalma.
Vigyáznia kellett, hogy időben hazaérjen. Heike és Vinga írt a szüleinek, hogy
úton van hazafelé. Haza kell érkeznie nagyjából akkorra, amikor megkapják a
levelet.
Már vágyódott haza. Örült, hogy viszontláthatja szüleit, a nagyapját és a
nénikéit. No és apja egész backai rokonságát. Meg Tomast, a kedves, drága
Tomast. Jaj, milyen jó is lesz kiöntenie a szívét!
Hanem mielőtt hazatér… Sok mókának néz elébe! Izgalmas útja lesz, nem kell
visszafognia magát és lányhoz illően viselkednie.
Most értette meg, mit érezhetett Sol, a szépséges boszorkány kétszáz évvel
ezelőtt, amikor végre kiszabadult.
Sol rövid életének rossz vége lett. Tulának nem állt szándékában ugyanazt a
hibát elkövetni, mint ő.
Kellemetlenül érezte magát, amiért Heike és Vinga rájött, hogy a nemzetség
átokkal sújtott leszármazottja. De ők messze voltak. Most aztán azt tehet, amit
akar.
Végre szabad, szabad! Majd szétvetette a boldogság. Felnézett az égre és kitört
belőle a kacagás. Az ég, a föld, a vadon… Minden az övé!
Estefelé érkezett az első fogadóba, ahol útja során először megszállt. Idefelé
Heikével és Vingával éjszakázott itt.
Máris elkezdődtek a bajok. Senki nem leplezte le, mindenki elhitte, hogy fiú.
Egy nagyon fiatal és nagyon szép fiú, aki egyedül utazik. Nincs ebben semmi
különös. Hanem ha azt hitte, hogy külön szobát kap majd, akkor tévedett. A
fogadó egyágyas szobái foglaltak, a fiatalúrnak be kell érnie egy többágyassal.
Három másik férfival kell megosztania a szobát.
Tula pánikba esett. Mit tegyen? Folytassa az utat? Nem lehet, messze van még
a következő pihenőhely. Aludjon az erdőben? Zuhog az eső.
Nem volt más választása. Korán felment a szobájába és lefeküdt, még mielőtt a
többiek megérkeztek volna. Úgy tett, mintha már aludna.
Hanem ahogy ezek beszéltek! Milyen szavakkal illették a felszolgálólányokat!
Különösen bizonyos testrészeiket.
Tula elpirult a takaró alatt.
No meg horkoltak. Tula félt, hogy nem ő fog elsőnek felébredni. Alig mert
elaludni.
De mivel előző éjszaka nem sokat aludt, elnyomta az álom. Pirkadt, amikor
felébredt.
Mennyi lehet az idő? Sejtelme sem volt. Óvatosan kikászálódott az ágyból és
felöltözött. Bár ruháinak nagy részét este magán hagyta.
Úgy rémlett, álmodott valamit az éjszaka. De nem emlékezett, pontosan mit.
Nagy, ijesztő repülő lények keresték álmában. Amikor lement a lépcsőn, arra a
következtetésre jutott, hogy még nagyon korán lehet. Minden csendes volt, még
ki sem takarították lent az ivót. A derengés hideg fénnyel világította meg a
tárgyakat.
Előre kifizetette a számlát, a reggelit is. Ezért úgy gondolta, visz magával
néhány szelet sonkát és kenyeret a pultról. Majd kiment az istállóba, megetette,
megitatta a lovát és útra kelt. Amikor ellovagolt, a fogadó még mindig csendes
volt.
Levonta az első, egyedül töltött éjszaka következtetését. A fiúruha nagyobb
biztonságot ad, de kevesebb kiváltsággal jár.
Aznap jókora távolságot tett meg. Útja olyan volt, mint egy diadalmenet. Ez
rendkívül mulattatta. A kislányok az árokpartján mélyen meghajolva
köszöntötték a fiatalurat. Lányok és asszonyok kihívó pillantásokat vetettek rá,
és kacérkodtak vele. Ő is belement a játékba. De mindig kibújt a meghívásaik
elől.
Soha nem hitte volna, hogy a nők így ki tudnak vetkőzni női mivoltukból.
Néha odaszegődött valaki mellé az úton. Akkor meg azon mulatott, milyen
hiszékenyek a férfiak!
Parasztok, vándoriparosok, szolgálók… Mindenki elhitte, hogy fiú. Sőt, úgy
érezték, hogy fiatal kora miatt a védelmükre szorul.
A fogadókban nem kellett többször megosztania a szobát más férfiakkal, egy
alkalmat kivéve. Akkor egy nagyon szép ifjúval aludt egy szobában. Belebújt a
kisördög, és szinte örömmel nézett az éjszaka elé. Ki volt már éhezve egy pikáns
kalandra. Forrott a vére, mint a Jéghegyek Népe legtöbb átokverte női
leszármazottjának.
Hanem a fiú egész este csak a kedveséről hablatyolt. Alig várja, hogy másnap
találkozzon vele. Tula úgy döntött, nem leplezi le magát. Így a fiú nem is
sejtette, hogy egy sóvárgó, felajzott nő mellett töltötte az éjszakát.
Egy másik fogadóban éjjel arra riadt fel álmából, hogy a terebélyes fogadósné
ráveti magát. Már este is ígéretes pillantásokat küldözgetett felé. Összevissza
csókolgatta és forrón suttogott a fülébe. Megpróbált elbújni a takaró alatt, de
nem volt könnyű dolga, mert rajta feküdt.
Már szinte szédült a fogadósné sörszagától.
Csak egyet tehetett. Rémülten ordítozni kezdett. Amikor az álomittas vendégek
berontottak a szobájába, a fogadósné már elmenekült. Tula úgy tett, mintha csak
rosszat álmodott volna. Még az éjszaka közepén elhagyta a fogadót.
Ez alkalommal sem leplezték le kilétét.
Észre sem vette, hogy fokozatosan újra varázslatos fondorlataihoz nyúl. Nem
tudott ellenállni a kísértésnek. Egyedül volt, és olyan, de olyan régen nem
boszorkánykodott. Egyszer egy kecske beszorult a kerítéslécek közé. Úgy
szabadult ki, hogy Tula gyorsan elkezdte mormolni a megfelelő varázsigét. Még
arra is volt ideje, hogy ellássa az állat sebeit. A legközelebbi faluból nézői is
akadtak. Szokatlan volt ez a nemeslelkűség egy ilyen fiatal fiútól.
Ekkor jött rá, hogy hibát követett el. Már megint elfelejtette fiú mivoltát. Egy
szép napon még majd leleplezi magát.
Máskor ráolvasott egy férfi asztaltársaságra, akik túl sokáig elfoglalták a helyet
a vendéglőben. A ráolvasás megtette hatását. Hirtelen sietős dolguk támadt, még
fizetni sem volt idejük. A dühös kocsmáros utánuk szaladt az udvarra, és ott
követelte tőlük a pénzt. Tula magában, hangtalanul nevetett. Az asztal legalább
felszabadult, és végre leülhetett sok más vendéggel együtt.
Az időjárással szemben azonban tehetetlen volt. Többnyire borús idő volt,
nagy ritkán sütött ki pár percre a nap. Szenvedett a véget nem érő esőzéstől.
Természetesen már átvizsgálta a bőrzacskó tartalmát, amit Heike adott neki.
De nem akarta eltékozolni azokra, akikkel véletlenül találkozott útközben.
Heike szerint varázsszerek. Rendkívül óvatosan és csak jó célra szabad
felhasználnia őket.
Úgy legyen! Tula elmosolyodott, miközben tovább szőtte terveit.
Még hosszú út állt előtte.
 Néhány nap múlva megérkezett Kungälvbe, ahol Madsen asszony köszvényes
rokona lakott
Madsen asszony unokaöccse, Efraim nagyon értékes, nagyhatalmú ember,
legalábbis saját bevallása szerint. Elmondta, milyen nagyra becsült polgára
Kungälvnek, de Tula valójában nem tudta meg, mivel is foglalkozik. Valamilyen
ügynöki tevékenységet folytathatott. Tula csalást és kiterjedt korrupciót sejtett a
dolog mögött. Gazdagnak gazdag volt, ezt többször el is ismételte.
A férfi kutatóan méregette Tulát a portói kortyolgatása közben.
– Nagynéném mintha azt mondta volna, hogy egy lányt küld.
Jaj nekem! Arra nem is gondoltam, hogy ír neki a nagynénje.
– Igen, az unokahúgomnak kellett volna jönnie – vágta rá Tula gyorsan. –
Együtt utazunk, csak ma nem érezte jól magát, ezért jöttem én helyette. Együtt
tanultuk ki a betegápolás mesterségét. Remélem, nem baj, hogy így alakult?
– Nem – dörmögte Efraim –, nem tudom elviselni a kitanult némbereket.
Örülök, fiam, hogy te jöttél. Finom kezed van.
– Köszönöm a bíztató szavakat. Csak ez a lába beteg?
– Igen. Masszíroznád még egy kicsit? Olyan jólesett!
– Igen, persze.
– Mmm – sóhajtozott Efraim kéjesen. – Kicsit még följebb, légy szíves!
Mialatt Tula masszírozta fehér, szőrös lábát, elmagyarázta, hogyan szedje be a
gyógyszert. Azt is elmondta, hogy a gyógyszer mellett nem szabad alkoholt
fogyasztani. Ha be tudja tartani a kúrát, akkor hamarosan javulás áll majd be.
Efraimnak nem nagyon tetszett, hogy nem ihat a kezelés alatt.
– Egyáltalán, olyan fontos ez a kúra?
– Ha meg akar gyógyulni, akkor igen.
– De az ugye nem baj, ha megiszok néhány pohárkával?
Tula kiegyenesedett és szigorúan ránézett:
– Akár egy pohárka portóiba belehalhat! Bár ez akkor is bekövetkezhet, ha
nem tartja be a kúrát.
Tula tudta, hogy nagyon kíméletlen. De nem hazudott. Hány és hány férfit
látott már belehalni az ivásba!
– Ez a fajta betegség, amiben maga szenved, a túlzott alkoholfogyasztással
magyarázható. Különösen a portói a ludas. De még nincs veszve semmi.
Legalább próbálja meg, mondjuk egy hónapig! Ha azalatt nem segít a kúra,
akkor…
A férfi félbeszakította:
– Jó, jó, megpróbálom. De még mindig nem értem, hogyan szedjem a
gyógyszereket. Nem maradnál itt estig? Adnál egy újabb kezelést, és újra
elmagyaráznád. Itt aludhatsz nálam, másnap korán reggel folytathatnád az utat.
 – Köszönöm. Szívesen maradok, ha ez segít.
A férfi kiguvadt szemmel leste a lány minden mozdulatát. Feltűnően
érdeklődött a gyógyítás fortélyai iránt.
Efraim meghívta egy finom vacsorára és „kis mignonomnak” nevezte. Tula
nem értette, miért. Szemlátomást ragyogó kedve volt. A nap nagy részét
üzletkötéssel töltötte. Addig Tula a fényűző otthonban járt fel s alá, a cselédek
pedig sanda pillantással méregették.
Amikor Efraim hazatért, megvacsoráztak. Vacsora közben kedvesen
megveregette a kezét, és térdét a térdéhez nyomta.
Tudja, hogy lány vagyok? – gondolta ijedten Tula. Nem úgy nézett ki.
Rendkívül mézes-mázos volt, vacsora után elküldte a cselédeket.
– Várj meg itt, kis mignon, addig szépen felöltözöm a kezeléshez.
Tula bólintott és türelmesen várakozott.
Efraim nemsokára visszatért – hálóingben.
Felrakta a lábait és megparancsolta Tulának, hogy masszírozza meg
mindkettőt.
A lány engedelmeskedett, bár nem hitte, hogy a kezelésnek ez a része
különösebben használna. A férfi azonban meg volt róla győződve, hogy segít,
így Tula nem ellenkezett. Eszébe jutottak Heike szavai: a páciens jó közérzete
fél gyógyulás.
– Kicsit följebb – szólt rá Efraim. – Még följebb! Ülj ide mellém! Így ni. –
Megsimogatta Tula vállát, karját, végigsimított a hátán. Lélegzete elnehezült…
Valami kidudorodott a hálóinge alatt. Valami határozottan az ég felé meredt. A
férfi közben kéjesen felnyögött.
No de mi történik itt? Hiszen Tula fiúruhában van! Rájött volna a titkára?
– Kis mignonom… – nyögte.
Mignon? Hol is hallotta korábban ezt a kifejezést? Amikor a francia udvarról
olvasott! Tula már a férfi hájas combjait masszírozta.
– Milyen finom kezeid vannak! – nyögte Efraim.
Azt akarja, hogy még följebb masszírozza? Nagyon úgy festett a dolog. A férfi
egyre lejjebb csúszott a fotelban, hogy Tula följebb masszírozhassa.
Tula szeme huncutul csillogott. Belebújt a kisördög. Izgalmas kalandnak
nézünk elébe – gondolta.
– Az úr masszázst parancsol? Kicsit följebb talán?
A férfi hirtelen megragadta a kezét, és a megfelelő helyre irányította.
– Igen, igen, így, így.
Tulára úgy rájött a nevetés, hogy el kellett fordítania a fejét. A férfi megpróbált
felállni a székből.
– Fordulj meg, fiam. Hajolj előre! Vedd le a gatyádat gyorsan! Nem bírok
tovább várni…
Mignon!
Tula libabőrös lett, ahogy hirtelen eszébe jutott, mit is jelent ez a szó.
Mignonnak hívják az olyan fiatal fiúcskát, akivel a nőgyűlölő francia
nemesurak szoktak eljátszadozni.
Alexander Paladin is eszébe jutott. Mennyit szenvedett, egészen addig, amíg
Cecilie be nem lépett az életébe.
Efraim nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy Tula nő! Cselekednie kell,
mégpedig gyorsan!
– Mindjárt, várjon – nyugtatgatta a férfit, aki közben próbálta megfordítani.
Tula halkan varázsigéket kezdett mormolni.
Egyszer csak érezte, hogy a férfi elernyed és visszazuhan a székbe.
– Ó, ez finom volt – sóhajtotta csukott szemmel. Efraim elaludt. Tula betakarta
a hálóingével, a gyógyszerét az asztalon hagyta. Összepakolta holmiját és
elhagyta Efraim előkelő házát.
Nem volt más választása. Éjszaka kell lovagolnia, a házban nem maradhat.
Szerencséjére szép, meleg éjszaka volt. Ahogy elhagyta Kungälvet, délnek
folytatta útját. Később megállt egy tisztáson, és álomra hajtotta a fejét.
Keserű szájízzel aludt el. Az Efraimmel való találkozást nem tudta rögtön
elfeledni.
A GÖTA FOLYÓ mentén folytatta tovább az utat. Göteborgban kellene lennie
még az est leszállta előtt.
Ezen a reggelen csapódott mellé Micke, a csavargó.
– Szervusz – köszöntötte.
– Szervusz – köszönt vissza Tula, és rámosolygott. Nem volt visszataszító a
külseje. Fiatal szeme tele huncutsággal. Arca vonzó, haja barna és kócos. Vagy a
szél borzolta össze, vagy régóta nem látott fésűt. Öltözete nem volt szegényes.
Talán kicsit mesterkélt. Tisztának sem mondható. Érzéki teste volt, fiatal és
izmos.
Meggyűlt a baja a lovával.
– Még nem szoktuk meg egymást – vigyorgott. – Nemrég kaptam. A városba
igyekszel?
– Göteborgba, igen. Onnan pedig tovább.
– Aha. És miért lovagolsz fiúruhában?
Tula nagyot ugrott a nyeregben.
– Hogyhogy? Hiszen fiú vagyok!
A férfi csak mosolygott a válaszán.
– Miért gondolod, hogy lány vagyok? – kérdezte Tula egy idő után.
Micke felnevetett.
 – Hogy én ne tudnék felismerni egy nőt, amikor legalább százzal volt már
dolgom!
– Ezzel hencegsz?
– Igen. Tudod, a hódítás mindig örömmel tölt el.
– Inkább annak a bizonyítéka, hogy éretlen vagy. Folyton bizonygatni akarod
magad előtt is, hogy rendkívüli férfi vagy.
– Nem, ez nem igaz. Számomra csupán játék az egész. Kíváncsi vagyok,
milyen gyorsan tudok meghódítani egy nőt. Minél tovább tart, annál értékesebb
a zsákmány. Azért öltöztél át, hogy biztonságban érezhesd magad?
– Biztosítalak, hogy…- Tula hirtelen meggondolta magát. Nem köntörfalazott
tovább. – Hát jó. Tényleg lány vagyok. Azért utazom így, hogy békén
hagyjanak.
Itt elfogta a nevetés.
– Tegnap nem sokra mentem az álruhámmal. Olyan férfi karmaiba kerültem,
aki a fiúkat szereti.
– Kungälvben? A nagyra becsült Efraim uraság hálójába kerültél?
– Ismered?
– Igen, többször enyhítettem rajta, amikor elfogta a vágy.
Tula elborzadva nézett rá:
– De hisz azt mondtad, hogy a nőket kedveled?
– Igen. No és? Ha ilyen könnyen megkereshetek egy pár tallért, miért ne? Na,
de hogyan végződött a dolog? Biztosan nagyon dühös lett rád, mikor kiderült,
hogy lány vagy.
– Nem, szerencsére elaludt. Én pedig eljöttem.
– Nem vette észre a csalást?
– Túl sokat ivott. – Tula nem akart belemenni a részletekbe. – Hogy hívnak?
– Micke. És téged?
– Tula.
A férfi meghajolt.
– Örvendek. Boldogíthatlak a társaságommal Göteborgig?
– Igen, miért ne? Így gyorsabban telik az idő.
Érdekes volt Mickével beszélgetni. Úgy vette az életet, ahogy jött. Ez tetszett
Tulának. Amikor megálltak pihenni, a férfi megpróbálta átölelni, de Tula
beleharapott a karjába. Ura volt a helyzetnek.
Valójában tetszett neki a férfi. Tula különben is régóta megfosztotta magát a
testi örömöktől. Ha férfi az este újra próbálkozna, nem valószínű, hogy
ellenkezne.
Csak ne lenne olyan koszos a nyaka! A haja is ápolatlan, a körme pedig fekete.
Nem égett a vágytól, hogy a férfi ilyen koszosan megérintse. Hát majd
meglátjuk.
Érdekes volt, amikor az életéről mesélt. Sok gondja nem lehetett. Néhanapján
meghúzta magát hosszabb ideig valahol, de sokáig soha nem maradt egy helyen.
Amikor délután folytatták a lovaglást, a férfi megint kétértelmű célzásokat tett.
Tulának tetszett a dolog, egyre merészebben válaszolgatott. Úgy felizgatta a
beszélgetés, hogy a végén már nem igazán érdekelte a férfi koszos nyaka és
körme.
Biztonsági okokból nem árulta el, kit akar meglátogatni Göteborgban. Heike
felírta a beteg címét, akinek át kell adnia a gyógyszert. Majd holnap
meglátogatja. Nem akarja, hogy Micke vele tartson.
A férfi meg akart állni egy bokros részen. Tula látta lázas, csillogó tekintetét.
Úgy érezte, még nincs felkészülve. Ráadásul esett is. Semmi kedve nem volt
lefeküdni a vizes földre.
Úgy tervezte, hogy majd este Göteborgban összebújnak valahol.
Sok év telt el azóta, hogy megerőszakolták. A démonok nem számítanak.
Végre egy valódi férfit akart ölelni. Micke sem rosszabb, mint más.
– Nem szoktál mosakodni? – kérdezte csípősen.
A férfi csodálkozva nézett rá.
– Hogyan? Mire gondolsz?
– Soha nem láttad magad tükörben? Nem láttad, milyen koszos a nyakad?
– Hú, miféle kényes nőszemély vagy?
– Szerintem a férfinak is törődnie kell a külsejével…
– Te jó ég! Igaz, soha nem találkoztam még magasabb osztálybeli nővel. Hát
ha gondolod, megmoshatom a nyakam. Ha csak ez hiányzik.
– Köszönöm, ez kedves tőled.
Újra bizalmaskodni kezdett, közelebb lovagolt a lányhoz.
– Akarod, hogy együtt töltsük az éjszakát?
– Attól függ – felelte a lány kurtán.
– Mitől?
– Hogy hol szállunk meg. Akárhol nem vagyok hajlandó megszállni.
– Nagyon furcsa madár vagy – mondta a férfi. – Nekem megfelelne egy
kapualjban vagy bokor aljában, ha nincs más. De majd utánanézek. Remélem,
találok majd egy fogadót, ami megfelel nagyságodnak.
Erre elnevették magukat.
Mielőtt beértek a városba, az úton találkoztak a postakocsival. Tula gyorsan írt
pár sort a szüleinek. Azt írta, hogy útban van hazafelé. Minden rendben, de az
utazás három héttel tovább fog tartani, mivel Heikének megígért néhány
szívességet. Eskil vele van, így nem lehet semmi baj.
Azért írta a levelet, hogy időt nyerjen. Vonzónak találta Mickét. Kicsit
flörtölni akart vele. Persze csak ha lecsutakolja magát. Legjobb, ha ír a
szüleinek, így nem várnak és aggódnak hiába.
Miután lelepleződött, nem volt sok értelme, hogy fiúruhában folytassa tovább
az utat. Micke miatt is női ruhát akart ölteni. Ki akarta csinosítani magát. Már
szinte el is felejtette, milyen nőnek lenni. Azon kapta magát, hogy hiányzik neki
egy kis kacérkodás.
Hamarosan elérték a nagy kikötővárost, Göteborgot.
– Göteborg! Lám, megérkeztünk – kiáltotta Micke és a város felé mutatott.
12. fejezet

HAMAROSAN BEBIZONYOSODOTT, hogy a fiúnak más elképzelése van

arról, milyen is egy tiszta szállás.
– Fogadóban akarsz megszállni? Elment az a csöppnyi eszed is? – kérdezte
nem éppen finoman. – Krőzusnak képzeled magad?
Tula mérges lett.
– Majd én fizetek.
Megrebbent a férfi tekintete. Tula nem értette, miért.
– Azt képzeled, hagyom, hogy egy nő fizessen helyettem? Soha! – jelentette ki
felháborodva.
Ó, dehogynem, barátocskám – gondolta Tula. – Hiszen nincsenek erkölcsi
normáid.
– Van egy sokkal jobb és olcsóbb ötletem – mondta Micke. – Az egyik
barátomnak van a városban egy háza. Ki szokta adni.
– De hát ő nem lesz…
– Nem is fog tudni róla. Az udvarán áll a házam. Ott ellakhatunk.
Ez már elnyerte Tula tetszését, bár kissé zavarosnak tűnt az ajánlat.
– De ugye nem felejtetted el, mire kértelek?
– Jó, jó, tudom. Meg fogok mosdani, kisnagyság – mondta Micke, majd
bizalmaskodóan folytatta. – Gyönyörű éjszakánk lesz. Úgy látom, sok elfojtott
bujaság van benned.
Jól látta. Tula úgy érezte, menten elég a vágytól. Bár egy kis szégyenérzet is
volt benne. Azt vette észre, hogy az utóbbi időben egyre többször elfogja a
szégyen. A démonok utolsó látogatásai egyre jobban zavarták, noha szüksége
volt rájuk. Az Efraimmal töltött este miatt is szégyellte magát. Most is, de a vágy
erősebben égett benne. Ráadásul Micke igen vonzó férfi volt.
Kora délután Micke elvezette egy szűk sikátorba, onnan egy koszos udvarba,
ahol halomban állt a szemét. Olyan erős bűz terjengett, hogy Tulát a hányinger
kerülgette. Halkan lopakodtak be hátulról. Tula meg akarta kérdezni, miért nem
a főbejáraton, de a férfi ráripakodott, hogy fogja be a száját. Nagy nehezen
odaértek egy kunyhóhoz. A férfi sokáig babrált az ajtaján, mire ki tudta nyitni,
majd túlzott udvariassággal beinvitálta Tulát.
Te jó ég! Hol vagyunk? – gondolta Tula. Milyen ócska lyuk ez? Fészer lehetett
korábban, csak kicsit átalakították, hogy lakni lehessen benne. A földön egy
köteg széna hevert, az volt az ágy. A helyiség bűzlött a mocsoktól. Egy
megfordított ládán félig leégett gyertyát látott. Pálinkás üvegek hevertek
szerteszét, egy szögön ócska ruhák lógtak.
Tula nem tudott szóhoz jutni.
– Itt átöltözhetsz. Újra hölgy akarsz lenni, nem igaz? – vigyorgott Micke. –
Öltözz át, addig én megmosakszom a kútnál!
Még mielőtt a lány szóvá tehette volna, hogy milyen nyomortanyára hozta,
eltűnt.
Neeem – gondolta, miközben körülnézett. Ilyen mélyre azért még én sem
süllyedhetek.
Különös. Észrevette, milyen mélyre süllyedt?
Borsódzott a háta.
Jobb helyet azonban aligha találna, ahol átöltözhet. Senki nem látta fiúruhában
bemenni, senki nem fogja látni lányruhában kimenni.
Aztán köd előtte, köd utána.
Éppen a ruháját kapcsolta össze, amikor Micke visszajött. Cicamosdást
végezhetett. Az ujját azért talán csak belemártotta a vízbe? Valószínűleg, mert a
haja nedvesen csillogott, az arca is fénylett.
– No nézd csak! Milyen takaros kis menyecske – kiáltotta lelkesen. – Mindig
tudtam, hogy kincset érsz! Hanem most aztán siessünk, mielőtt mindent
elvisznek a piacról. Magaddal hozod minden holmidat? Fölösleges!
– Nem hagyhatom itt, amikor nincs is bezárva az ajtó – mondta a lány. Nem
árulta el, hogy nem szándékozik visszajönni erre a nyomortanyára. Csak talál
maguknak valami jobb szálláshelyet. Tehát mégis a férfival akarja tölteni az
éjszakát? Amikor kiértek az utcára és a fényben meglátta a kimosakodott
Mickét, újra megkívánta.
A közeli piacra siettek. Ott még nagyban folyt az élet, bár az árusok egy része
már kezdett pakolni.
Nagy nehezen kiválasztotta a neki megfelelő árust. Tula semmi különbséget
nem látott az árusok között.
Egy alacsony, feketébe öltözött asszonyt választott ki. Az asszony egy ládán
ült. A pultja nem volt más, mint egy zsák, amit kövekre terített le. Arra rakta ki a
zöldséget, a kulacsát, a fekete bugyellárist, meg a tarisznyáját.
Micke válogatósán végignézett az áruján. Épp egy káposztát méregetett a
kezében.
– Kérdezd meg, mennyibe kerül a káposzta, Tula – kérte a lányt.
Nem tudod magad megkérdezni? – csodálkozott Tula magában. Megmondta,
mennyit mondott az asszony, erre Micke már odébb is állt.
– Túl drága – vetette oda. – Gyere, folytatjuk a keresést.
Tula bocsánatkérőn rámosolygott az asszonyra.
– Eszembe jutott, hogy van egy kis kenyér otthon – s ezzel elindult a
nyomornegyed felé, ahol a szállásuk volt. – Nem fogjuk haszontalan dolgokra
kidobni a pénzt.
– Micke, beszélni akarok veled – szólt rá Tula.
Bent jártak már a sikátorban. A férfi megállt.
– Aztán miről?
– Ne aludjunk ott ma éjszaka, Nem valami vidám hely. Semmi kedvem a
földön aludni. Lehet, hogy patkányok is vannak…
A férfi elgondolkozva nézett a lányra. Soha nem látott még ilyen bájos
szempárt!
– Persze, igazad van – mondta Micke elbűvölő mosollyal. – Egy ilyen finom
hölgy, mint te. Az előbb hazudtam. Van ám pénzünk, alhatunk fogadóban, de
akkor a városon kívül.
– Miért? El kell intéznem holnap valamit a városban.
– A városi fogadók nem előkelőek. Sokkal szebbet tudok a városon túl…
Egy kis fekete bugyellárist dobált titokzatos mosollyal a levegőbe.
Tula döbbenten nézte. Egy villámgyors mozdulattal elkapta, amikor a férfi a
levegőbe dobta.
– Hát ez…? Elloptad a kofától, te átkozott tolvaj! Ezért nem akarsz hát a
városban megszállni! Ismer már mindenki, mint a rosszpénzt, mi? Elloptad egy
szegény asszony egész napi keresetét.
– Püh! Dolgoznak azok, mint a rabszolgák, van nekik mit a tejbe aprítani.
Helyes hát, ha megosztják valakivel. Várj csak! Olyan éjszakánk lesz…
Tula mély megvetéssel elfordult. Aztán kezével rámutatott, és így szólt:
– Emberből légy varangyosbékává – átkozta el, és továbbindult.
De Micke nem változott varangyosbékává. Nem! Tula túlbecsülte a
képességeit.
A férfit csak a rosszullét fogta el. Nem volt képes a lány után menni, csak
ugrándozni tudott, mint a béka.
A piacon mindenki fel volt háborodva. A kofa sírt, a többiek hiába próbálták
vigasztalni.
Tula maga elé tartotta a bugyellárist és úgy látta jónak, ha már időben elkiáltja
magát:
– Megvan a pénze, jóasszony!
Az öregasszony nagyon jól emlékezett, mikor tűnt el a pénztárcája, mert a
tömeg Tulára akart rontani.
Az asszony abbahagyta a sírást, és belenézett a bugyellárisba. A tömeg
gyanakodva várakozott.
– De… de hisz több van benne, mint vót! Nem vót ilyen sok pénzem!
– Tegye csak el – mondta Tula. – Az a csirkefogó, akivel véletlenül
összeakadtam, szomorúságot és bosszúságot okozott magának. Ennek nem lett
volna szabad megtörténnie!
Az asszony azt sem tudta, hogyan hálálja meg Tula jótettét. A többiek, akik
körülállták, sorra megölelték a lányt. Azt hajtogatták, hogy remek kislány, bár az
előkelő osztályhoz tartozik. Tula élvezte a dicsérő szavakat, majd elsietett, hogy
elhozza a lovát a közistállóból, mielőtt még Micke azt is ellopná.
Mikor odaért, két férfit látott, akik éppen Micke lovát vezették el.
– El se hiszem, hogy megtaláltam Brunát – mondta az egyik boldogan.
Hogy is gondolhattam, hogy együtt töltöm az éjszakát ezzel a tolvaj
csirkefogóval!
Megbánás és szégyenérzet töltötte el.
NEM BÍRT tovább Göteborgban maradni. Egyenesen ellovagolt a beteg
házához, akihez Heike küldte. Átkozottul kényelmetlen szoknyában lovagolni!
Bár leszállt az este, azért bekopogott az egyszerű, de takaros ház ajtaján.
Amikor közölte, mi járatban van, beengedték és egy házaspár elé vezették.
Az asszonyt komoly köszvény kínozta. A Heikétől kapott kitűnő gyógyszer
kifogyófélben volt, ezért nagy fájdalmak kínozták.
Nem csoda tehát, hogy Tulát örömmel fogadták.
– De mi… – kezdte a férfi –, mi fiút vártunk! Az ördögbe, hogy mindig rossz
ruhába bújik!
Az asszony következő szavai azonban bebizonyították, hogy helyesen
cselekedett.
– Jól ismerjük ugyanis Heike fiát, Eskilt, és már vártuk, hogy újra
találkozhatunk vele.
Tula elmondta, hogy Eskil nem érzi jól magát. Alaposan megfázott és úgy
látták jónak, ha néhány napig Kungälvben marad.
– Jól tette. Hanem maga azért nálunk tölti az éjszakát, igaz-e?
Jószándékú meghívás volt ez, minden hátsó gondolat nélkül. Tula nagyon
megkönnyebbült, hogy újra rendes emberek között lehet. Rögtön igent mondott.
Nem is bánta, hogy nem kell különböző fogadókban aludnia. Különösen most,
hogy újra lányruhát öltött.
Sokáig fentmaradtak még hármasban és a graastensholmi majorról
beszélgettek. Tulának feltűnt, milyen tisztelettel beszélnek Heikéről és Vingáról.
Ennek annyira örült, mintha őt magát dicsérték volna.
Nyugodt éjszakája volt. Szüksége is volt rá. Új erőre kapva folytatta útját
Småland felé. Ki volt békülve az emberekkel és az élettel. Bőséges útravalót is
kapott a háziaktól.
Nem esett nehezére elhagyni Göteborgot. A Mickével töltött idő keserű
emléket hagyott benne.
 Valójában saját magával volt elégedetlen.
Hát soha nem lesz képes tanulni saját hibájából? Nem tud uralkodni a vágyain?
Talán azért, mert a Jéghegyek Népének vére csörgedezik az ereiben. Hogyan
tudná megfékezni a benne rejtőző kisördögöt, mely legszívesebben mindig
boszorkánykodna?…
Nem volt mindig könnyű Tulának lenni!
Sokszor különös szépségét okolta.
Első pillantásra nem volt kihívó szépség. De lélegzetelállítóan vonzó nő volt.
A férfiak talán megérezték könnyűvérűségét. De lehet, hogy ördögi pillantása
vonzotta őket ellenállhatatlanul. Az angyali és az ördögi kettőssége.
Tula még mindig angyalian tudott viselkedni, ha akart. Olyan ártatlanul tudott
nézni, különösen, ha valamit el akart érni.
Fekete szárnyú angyal.
Békés hangulatban hagyta el Göteborgot.
Amikor Heikével és Vingával Norvégiába tartottak, nem ugyanezen az úton
haladtak. Így nem volt teljesen biztos benne, hogy merre vegye az irányt. A
véletlen úgy hozta, hogy elvetődött a szatócsok városába, Boråsba.
Svédországban csak azok a szatócsok űzhették egyedül ezt a mesterséget, akik
ebben a városban éltek. Tanyáról tanyára jártak a portékájukkal. II. Gusztáv
Adolf király még a XVII. században hozott egy rendeletet, hogy keretek közé
szorítsa a szatócsok tevékenységét. Lerakta Borås város alapkövét, hogy itt
gyűjtse össze az állandóan úton lévő szatócsokat. Persze nem lehet teljes
biztonsággal állítani, hogy ezek aztán követték is a király által szabott
törvényeket…
Borås nagy kerülőt jelentett Tulának, de a lány ezt nem tudta. Egyébként talán
szerencsés volt a választása, mert a Göteborg és Wexiö között elterülő rónaság
nagyon kietlen volt. Napokig lovagolhatott az ember anélkül, hogy emberrel
találkozott volna.
Még Göteborgban fogadalmat tett, hogy Boråsban semmi erkölcstelenségre
nem fog vetemedni. Hogy fogadalmát megtarthassa, kerülni fogja a fogadókat.
Nem való az egy jó házból való úrilánynak. Ezért amikor megállt a város
piacterén, és az arra járó tiszteletes megkérdezte, miben lehetne szolgálatára,
Tula elmondta, hogy nincs hol aludnia az éjszaka. Erre a tiszteletes meghívta
szerény otthonába.
Tula úgy vélte, ez a legjobb megoldás, és köszönetet mondott.
A lelkészlak azonban korántsem volt olyan szerény, mint ahogy azt a lelkész
állította. Volt ott bőven finom ezüst és porcelán. A tiszteletes csak helyettesítette
az ittenit, aki éppen egyházi találkozóra utazott Stockholmba. Felesége az
emeleten feküdt, Tula nem is látta. Csak a hangját hallotta szüntelen:
 – Teofil! Ki az?
– Teofil! Hozd ide a szemüvegem!
– Teofil! Ne virrassz egész éjszaka a könyveid fölött!
– A feleségem beteg – magyarázta a lelkész Tulának a vacsoránál. – Nem bírja
ezt a klímát, és honvágya van. A gyomrára is panaszkodik.
A sóhaja elárulta, hogy meglehetősen elege van zsarnok feleségéből.
– Le se jön enni? – kérdezte Tula.
– Az utóbbi tizenkét évben csak az ágyat nyomja. Eleinte ezzel akart büntetni,
mert nem fogadtam el egy állásajánlatot Stockholmban. Inkább vidékre mentem.
Akkor dőlt ágynak. Most már tán fel se tudna kelni. Szegény Elfrida!
– Ez a legkényelmesebb megoldás. Kiszolgáltatja magát – állapította meg Tula
szárazon.
A tiszteletes hevesen tiltakozott. Csak úgy rezgett a tokája.
Megmutatta Tulának a házat. Közben Elfrida fentről parancsokat osztogatott
vagy horkolt.
A lelkész állandóan Tula fejét, hátát, vagy vállát fogdosta. Egyszer még a
fenekére is rácsapott. Tula azt hitte, csak szórakozottságból.
Meg akarta mutatni Tulának a Bibliát, az egyházi iratokat és a többi
dísztárgyat. Szinte lógott Tulán, egyre csak mutogatott és magyarázott. Izzadt
tenyerével átfogta a vállát, és remegő testtel hozzásimult.
Szegény ördög – gondolta Tula. Az a gonosz némber biztosan nem teljesíti
házastársi kötelességét.
Eszébe sem jutott ágyba bújni a tiszteletessel. De izgalmas volt megfigyelni,
vajon milyen messzire merészkedik.
Úgy tett, mintha semmit sem venne észre. Lehajolt és megkérdezte, mit
jelentenek ezek a cirádás betűk?
A férfi halkan felnyögött, a háta mögé állt és onnan magyarázott.
Tula hallotta, amint fohászkodik, és a szentatyát hívja segítségül, hogy ne
hagyja kísértésbe esni. Az ég azonban alkalmasint elzárkózott fohásza elől, mert
amint Tula megpróbálta szótagolva kisilabizálni az írást, a tiszteletes szinte
észrevétlenül felhajtotta a lány szoknyáját.
– Ez latin, drága gyermekem – nyögte elakadó lélegzettel. – Lássuk csak…
Előrehajolt úgy, hogy hátulról teljesen odasimult Tulához.
Majd felhajtotta saját ruháját. Tuláé már a dereka fölött volt.
A lány még mindig úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Tovább
szótagolt, mintha figyelmét teljesen lekötné a könyv.
Mennyit próbálkozott az öreg, hogy észrevétlenül lehúzza róla a bugyiját!
Mit képzelt? Még egy elefánt is megérezte volna a tapogató ujjait.
Aztán belekapaszkodott Tula combjába, és nekifeszült. Ekkor Tula már nem
tehetett úgy, mintha mi sem történt volna. Megfordult, és csodálkozó, angyali
tekintetét a férfira emelte:
– Mi történt? – kérdezte gyermeki ártatlansággal.
– Áááh, semmi. Kicsit meglöktelek, és közben leöntöttelek ezzel a
tisztítószerrel.
Közben lázasan tisztogatta magát egy nagy zsebkendővel. Egy mozdulattal
sikerült a lányra visszahúznia a bugyit meg a szoknyáját. Tula kérdőn nézett rá,
és úgy tett, mintha semmit nem értene.
– Drága gyermekem – nyögte az öreg. – Micsoda borzalom! Nem is értem,
hogy lehet, hogy a sátán… Úgy értem… Jaj, hogy is lehettem ilyen ügyetlen!
Hány éves vagy, gyermekem?
– Tizennégy – felelte Tula. Nagyon fiatalnak nézett ki, ha akart.
– Tizennégy? – kérdezte a tiszteletes és a fejéhez kapott rémületében. – Csak
tizennégy? Jaj, nem tudtam… Bezárkózom az imaterembe. Az Úr kegyes volt
hozzám ez alkalommal, de mi történhetett volna, ha…
– Ó, egy kis tisztítószer még nem a világ vége – nyugtatta meg Tula. – De nem
értem, miért húzta le a bugyimat?
– Gyorsan le kellett húznom, hogy megtöröljelek, mert a szer átitatódott a
ruhán.
– Vagy úgy! Hanem most érzem csak, milyen fáradt vagyok az egész napi
lovaglás után. (Tula szándékosan eresztett el ilyen kétértelmű megjegyzést.) –
Azt hiszem, megyek és lefekszem.
– Igen, persze, menj csak. Én nem fogok aludni. Le kell vezekelnem a
bűnömet…
– Korán reggel indulnék tovább, nem találkozunk többé és…
A tiszteletes megkönnyebbült.
A VÉGET NEM ÉRŐ RÓNÁK… Csellengő rablóbandák garázdálkodnak
errefelé. Tulának szerencséje volt, mert az úton találkozott néhány emberrel.
Egyszer vadállat hangját hallotta a közelben, erre rögtön megfordította a lovát.
Nem történt baj.
A tiszteletessel átélt kalandja után Tula még nagyobb undort érzett magával
szemben. Úgy érezte, nem bírja saját magát többé elviselni. Lelke megtelt
szomorúsággal. Miért vetemedik ilyen őrültségekre!? Miért viselkedik úgy, mint
egy szajha?
Mert közben örömét leli benne, utána érez csak undort. Mint az iszákos, aki
nem tud ellenállni az alkoholnak, és amikor kijózanodik, megbánja, amit tett.
A hazatérése előtti utolsó éjszakát egy fogadóban akarta eltölteni. Az utóbbi
napokban olyan gyakran hált a szabad ég alatt, hogy végre kényelmesen akart
aludni. A fogadó, melyet kinézett magának, tisztának tűnt.
 Kiadós vacsorát is kapott. Az ebédlő másik végében, az egyik asztalnál ült egy
csoport katona. Egyikük, egy keménykötésű, jóképű fickó egész vacsora alatt
szemezett vele. Fiatalember volt, de érettnek és erősnek látszott. Sikerült
felszítania a kezdetben vonakodó Tula vérét, pedig a lánynak semmi kedve nem
volt újabb kalandba bocsátkoznia.
Pedig milyen szép napnak indult ez a mai! Nem akarta elrontani. Idefelé az
úton két kisgyermeket hozott magával a faluba. Az árokparton szedte fel őket.
Rögtön megállította a lovát, ahogy megpillantotta őket. Soványak voltak, és
rongyokba voltak öltözve. Nyomorultul néztek ki. Egy kislány és egy kisfiú.
Tula megkérdezte, hova tartanak, mire a két gyermek mélyen meghajolt előtte.
A fiú, nyilván ő volt az idősebb, nyelt egyet, és remegő hangon elmondta, hogy a
nagyanyjukhoz mennek haza. Tula megkérdezte, hogy messze van-e innen, mire
kiderült, hogy ebbe a faluba igyekeznek. Így hát az egyiket előre, a másikat hátra
ültette. A gyerekek megkönnyebbülten fellélegeztek.
Nagyon kellemesen telt az útjuk. Sokat beszélgettek és nevetgéltek. Tula úgy
érezte, szegény kicsik jó ideje nem nevettek már. Megkérdezte, hogyhogy
egyedül látogatják meg nagyanyjukat? Miután haboztak egy kicsit, elmesélték,
hogy az apjuk meghalt, anyjuk pedig újra férjhez ment. Az új férj nem szereti
őket. Sok mostohatestvérük van, és a mostohaapjuk csak azokkal törődik. Ezért
megszöktek. Most az apjuk édesanyjához, a nagyanyjukhoz igyekeznek. Ő
biztos szívesen látja őket. Rengeteget sírt, amikor az anyjuk velük együtt
elköltözött a faluból.
Egy tölgyfaligetben megálltak. Tula megosztotta velük elemózsiáját. Nagyon
ki voltak éhezve, mégsem voltak mohók.
– Édesanyátok nem lesz szomorú, hogy megszöktetek?
A fiú elgondolkozott, majd így válaszolt:
– Azt hiszem, az anyánk nagyon elfáradt. Mindig meg volt ijedve, amikor
abban a szobában voltunk, ahol a mostohaapánk, nehogy valamivel
felbosszantsuk. Ki van merülve. Tudja, hogy mindig visszavágytunk a
nagyanyánkhoz. Nem hiszem, hogy kerestetni fog minket.
– Az lehet, de nagyon fogtok neki hiányozni! – mondta Tula. – Ebben biztosak
lehettek. Ígérjétek meg, hogy ha felnőttök, meglátogatjátok majd.
Megígérték, aztán folytatták a lovaglást. Remekül érezték magukat egész úton.
Elvitte a gyermekeket egészen nagyanyjuk házáig, és meggyőződött róla, hogy
van-e otthon valaki. A nagyanyjuk sírt a boldogságtól, amikor meglátta őket.
Tula figyelmét azonban nem kerülte el aggódó tekintete sem. Odaadta hát neki
utolsó megtakarított pénzecskéjét, és elbúcsúzott tőlük.
Ez az élmény melegséggel töltötte el a szívét. De ez a férfi a fogadóban újra
felkeltette benne a rosszízű emlékeket. Keménynek látszott. Valószínűleg
magasabb rangja volt a többinél. Katonái nagy tisztelettel viseltettek iránta.
A legcsekélyebb kétsége sem volt afelől, hogy ő is tetszik a férfinak. Tula
szinte zavarba jött a tüzes pillantásától. Nehezére esett, hogy természetesen
viselkedjen. Úgy érezte, még a mozdulatai is mesterkéltek.
Végül felállt az asztaltól és felment a szobájába. Amikor elhaladt az asztaluk
mellett, egy gyors pillantást vetett a férfira. Egy pillanatra összetalálkozott a
tekintetük.
Nem feküdt le, ahhoz túlságosan izgatott volt. Még sokáig hallotta a hangokat
az ebédlőben, egészen az éjszakába nyúlóan. Világos, nyári éjszaka volt. Tula ott
ült az ágya szélén, és nem tudta, mitévő legyen. Nem mehet le közéjük. Még
csak az kellene.
Kint a folyosón valakinek a közeledő, majd távolodó lépteit hallotta,
Ajtócsapódást. Azon gondolkozott, vajon a férfi keresi-e?
Lemehetne és kérhetne egy új gyertyát, mert az övé már félig leégett.
Lemenjen?
Égett a vágytól. Fogadalmát teljesen elfelejtette.
További habozás helyett hirtelen felállt és kiment. Senki nem járt a folyosón.
De amikor lement a lépcsőn, a férfi ott állt az ebédlő ajtajában.
A katonák mind részegek voltak, és kétértelmű megjegyzéseket kiabáltak neki.
Tula úgy tett, mintha nem hallaná. Odament a fogadóshoz és gyertyát kért.
– Mire kell vajon a kisasszonynak gyertya? – kérdezte az egyik fickó, és elállta
a lány útját. Szavai nagy derültséget keltettek a többiek körében.
– Hogy halotti misét tartsak fölötted, te csúfság – sziszegte Tula. A katona
menten odébbállt, úgy meglepődött, hogy ilyen kemény szavakat hall egy ilyen
édes kisasszonyka szájából.
Tula csodálója mintha kámforrá vált volna. Nem látta sehol.
Hanem amikor felért a sötét folyosóra, ott várta. Elkapta a lány karját és a
falhoz szorította. Tula érezte, amint forró ajka az övére tapad. Hosszú csókjával
Tulába fojtotta a tiltakozást és felpezsdítette a lány vérét. Tula nem egészen így
képzelte. Gondolta, először szépen elbeszélgetnek, kacérkodnak egy kicsit
egymással. Nem nagyon tetszett neki ez a durva kezdet. Biztos azért támadott rá
így, mert ivott, és a férfiak az italtól merészebbekké válnak.
Amikor a férfi végre abbahagyta a csókolózást, a lány gyengéden eltolta
magától, de a férfi ellenkezett. Újra megcsókolta. Tulát már annyira felizgatta,
hogy zúgott a feje, és hagyta, hogy benyúljon a ruhája alá. Külön izgató volt,
hogy bármikor meglephette őket valaki.
Úgy látszik, teljesen elvesztette a fejét. Biztosan fülig szerelmes belém –
gondolta Tula elégedetten. Lehet, hogy sokáig kemény katonaéletet élt, le kellett
mondania a nőkről.
 Más nőt is találhatott volna magának ma estére. Ott voltak a szolgálólányok, a
konyhalányok… De csak engem akart.
Tula elfojtott egy kiáltást, majd hallotta, amint a férfi valamit belesúg a fülébe.
Az első szavak, amiket szerelmesen a fülébe suttog, és ő nem hall semmit.
– Mit mondott? – kérdezte.
– Mennyi a tarifád? – ismételte meg a kérdést a katona.
Tula megmerevedett. Halkan felnyögött.
Mit tett? Hova süllyedt?
Hogy hihette ez a… Hogy ő egy…
Nem, ezt nem bírja elviselni. Milyen megalázó! Tula tudta, hogy csak magát
hibáztathatja ezért, de a férfira éppúgy haragudott.
Jéghideg nyugalommal kiszabadította magát a férfi karjaiból. Olyan határozott
mozdulatokkal, hogy a férfinak eszébe se jutott, hogy megakadályozza. Rideg
nyugalommal megkezdte a ráolvasást. Megátkozta. Veszítse el a férfi minden
tekintélyét és hatalmát az emberei fölött, amiért így megalázta.
– Én igaz érzésekkel közeledtem magához. Azt hittem, viszonozza nemes
érzelmeimet. Különben sosem hagytam volna, hogy hozzám érjen. Én
félreértettem a közeledését. Egy tizennégy éves lányt csábított el uram. Hálát
adhat az égnek, hogy nem sikerült végére járnia a csábításnak.
– Tizennégy éves? – kérdezte álmélkodva a férfi.
– Igen, és egy tábornok leánya vagyok.
Bocsáss meg apám, hogy ilyen gyorsan felemeltelek a ranglétrán.
– Tábornok?
Annyira meg volt rökönyödve, hogy csak a lány szavait tudta ismételgetni.
– Azt javaslom, vigye innen a kezét! A férfi hátralépett.
– Mit suttogott az előbb hatalomról és egyébről, amitől megfosztanak?
– Ez hamarosan bekövetkezik. Isten vele, uram!
– Várjon! Az apja… a tábornok… Kérem, ne mondja meg…
– Majd még meggondolom. Feltételezem, hogy nyugodtan tölthetem az
éjszakát? Az emberei…
– Erre ne legyen gondja, majd én gondoskodom róla. A legalázatosabb
bocsánatát kérem…
Milyen nevetséges a nyomorult! Tula bement a szobájába és magára zárta az
ajtót.
Leült az ágyára, nem tudott elaludni. Legszívesebben folytatta volna az utat, de
a lovának pihenésre volt szüksége.
Istenem! Kihez forduljon? Nincs senki, senki, akivel megoszthatná bánatát.
13. fejezet

KORA HAJNALBAN lóra ült. Elbújt a fák között, onnan tartotta szemmel a
fogadót. Szemében veszélyes tűz lobogott. Még Heikét is megijesztette volna.
Gyűlölet és bosszúvágy égett a tekintetében.
Úgy érezte, a hiúságát sértették meg. Tisztában volt vele, hogy nagyrészt ő a
hibás azért, ami történt. A férfi nem tudhatta, hogy ő már előre kivetette rá a
hálóját. Mégis, így rátámadni a folyosón! Nem is tudott védekezni.
Nem így képzelte!
Nem ilyen megalázó módon.
Tehetetlen düh fortyogott benne.
így még senki nem viselkedett Tula Backéval!
Ezt nem viheti el szárazon!
A katonák kezdtek kifelé szállingózni.
Aztán a pökhendi parancsnok jelent meg a lépcsőn. Ó, hogy gyűlölte!
No, most majd meglátjuk – gondolta Tula. – Kíváncsi vagyok, sikerült-e a
ráolvasásom.
– Soraaakozz!
A katonák elfordították a fejüket, rábámultak az ordító tisztre, majd folytatták
a beszélgetést.
– Sorakozó! – ordította elkékült fejjel.
A katonák nevetgélni kezdtek.
Erre kijött egy másik tiszt is. Tula hallotta, amint azt kérdezi:
– Mi történik itt?
– Az újoncok megtagadják a parancsot. Egyszerűen nem engedelmeskednek…
Erre az újonnan érkezett tiszt elkiáltotta magát:
– Sorakozó!
A katonák pillanatok alatt felsorakoztak. De amikor a másik újabb parancsot
adott:
– Jobbra át! – nem mozdultak.
A tiszt felháborodva kérdezte tőlük, mit jelentsen ez a fegyelmi vétség.
Tula hirtelen ráébredt, hogy a katonákat keményen megbüntethetik
fegyelmezetlenség miatt. A másik tiszt felé fordult és egy hosszú, hétköznapi
halandó számára érthetetlen ráolvasásba kezdett.
Ekkor az egyik katona felettese felé fordult:
– Hadnagy úr, a tudomásunkra jutott, hogy a szakaszvezető úr…
A lány nem hallotta teljesen mit mondott, a szél csak néhány szófoszlányt
sodort felé: „… kicsapongó… javaslom… lefokozni…”
Tula még látta, amint a hadnagy elborult képpel a szakaszvezető felé fordul.
Ezután ellovagolt. Csúnya mosoly ült ki az arcára.
BŐVEN VOLT IDEJE. Jó, hogy levelében sokkal később jelezte érkezése
napját.
Időre volt szüksége, hogy magához térjen. Úgy érezte, elvesztette belső
egyensúlyát. Ilyen állapotban nem tudna a szülei elé állni.
Egyébként is, előbb még mással akar találkozni. Azzal, aki számára
biztonságot és nyugalmat jelent. Aki előtt nem kell megjátszania magát, önmaga
lehet.
Ki is ő valójában? Már maga sem tudta.
A szakaszvezetővel való találkozás nagyon megsértette az önérzetét. Nem
azért, mert a férfi durván viselkedett vele, azt már el is felejtette. Sokkal inkább
saját viselkedése bántotta. Miért is büntette meg olyan keményen? Vajon
valóban megérdemelte azt a kemény büntetést?
De akkor csak gyűlölet és bosszúvágy volt a szívében.
Tula nagyon letört hangulatban érkezett Wexiöbe.
Az üzletek még nem zártak be. Rögtön a jól ismert utca felé lovagolt. Leugrott
a lóról és az üzlet elé kötötte. A kis üzlet…
Kikerekedett a szeme, amikor meglátta a tiszta, díszes hangszerekkel teli
kirakatot.
Más kezébe került az üzlet?
Ahogy belépett, megszólalt az ajtó fölé szerelt csengő.
Milyen gyönyörű belül is! Egy jól menő üzlet benyomását keltette. Minden a
helyére került.
Tula hallotta a tolókocsi kerekeinek nyikorgását.
Tomas gurult az üzlet felé. Megállt az ajtóban.
– Tula – suttogta, és arcát elöntötte a boldogság. – A barátaim azt mondták,
soha többé nem jössz vissza. Ne építsek légvárakat, mert csak én fogom kárát
látni. De én tudtam, hogy visszajössz. Amit mi ketten átéltünk… Hanem jó
sokáig távol maradtál.
– Igen – felelte Tula. Jaj istenem, de jó, hogy hazatértem. Miért is mentem el?
Add, hogy itt maradhassak.
– Milyen szép itt minden, Tomas. Te pedig… olyan egészségesnek és erősnek
látszol.
– Sokat vagyok a levegőn.
– A barátaidat említetted az előbb.
– Ó igen, a zenészek. Gyakran jönnek ide. Nálam vásárolnak, meg aztán ha itt
vannak, beszélgetünk.
 Minek köszönhető ez a változás? Fölösleges ezen töprengeni. Hiszen Heike
járt itt! Tomasra tette jótékony kezeit, és azt kívánta, forduljon jóra Tomas élete.
Heike jótetteket hajt végre, míg ő csak bánatot okoz!
– Otthon mi újság? Gondolom, a szüleid nagyon örültek, hogy végre
viszontláthattak – mondta, és rámosolygott a lányra. Ó, ez a meleg mosoly…
– Még nem jártam otthon. Egyenesen Norvégiából jövök.
Tomas fojtott hangon megkérdezte:
– Szóval először hozzám jöttél? Hozzám?
Tula kezével eltakarta az arcát, nekitámaszkodott a falnak, és lassan lecsúszott
a földre.
– De Tula! Mi történt? – kérdezte lágyan a fiú. – Sok rosszat éltél át az úton?
– Igen, de csak magamnak köszönhetem.
Tomas halkan felnevetett.
– No, ezt az egyet nem hiszem.
Tula most már nem tudta magába fojtani a sírást:
– Ó Tomas, Tomas, te nem tudhatod!
A fiú közelebb ment hozzá, és megcirógatta a haját.
– Ha ki akarod beszélni magadból a rossz élményeket, csak rajta! Időm mint a
tenger. Egy egész életen át mesélhetsz, ha gondolod. Vagy túl sokat kérek?
Tula a fiú keze után nyúlt és az arcához szorította. Mélyeket lélegzett.
– Idejövök… és sírok! Pedig téged kellene felvidítanom, erre elárasztlak a
problémáimmal! Szégyellhetnem magam!
– De hát nehéz helyzetben vagy, Tula. Ezért jöttél hozzám. Megértem. Hiszen
nem oszthattad meg a gondjaidat mással.
– Nem, nem! Nem is akartam.
– De velem talán megoszthatnád. Ennél nagyobb öröm nem is érhet egy férfit,
mint hogy bizalommal fordulsz hozzá. Ezért most bezárom az ajtót, mára elég
volt. Bemegyünk és leülünk az ágyra. Szörnyen kényelmetlen lehet a földön
ülni. Én pedig ebben a rémes kocsiban ide-oda furikázom. Elég szerencsétlenül
mutathatok.
Erre Tula elnevette magát, miközben potyogtak a könnyei.
A belső szobák is tiszták, takarosak voltak. Itt-ott egy kis változás. Tomas
észrevette a lány csodálkozó tekintetét.
– Rendbe kellett hoznom a házat, mielőtt megérkezel.
Felemelkedett, majd átcsúszott az ágyra, melyet szintén új takaró borított.
Majd a kocsit a falhoz gurította, és Tulát is hellyel kínálta.
A lány megadó sóhajtással ült le mellé. Hagyta, hogy a fiú magához húzza.
Fejét a fiú vállára hatotta. Érezte, amint Tomas belefúrja a hajába az ajkát.
– Milyen jó, hogy itt vagy!
 – Milyen jó, hogy itt lehetek veled, Tomas! Mégis milyen nagy távolság
választ el minket egymástól.
– Kisebb, mint gondolnád. Mesélj!
Újabb elkínzott sóhaj.
– Olyan undorító, olyan undorító!
– Nehezemre esik elhinni.
Tula csendben üldögélt egy darabig, majd így szólt:
– Boszorkány vagyok.
– Régebben mondtál már valami hasonlót, hogy az ördög lakozik benned, vagy
mi. Hogy mélyen legbelül gonoszság lakozik a lelkedben. Mondj el mindent,
akármilyen csúnya is a történet.
– Drága barátom, én nem tartozom azok közé, akik okvetlenül be akarnak
vallani minden rosszat, amit elkövettek, csak azért, hogy könnyítsenek a
lelkiismeretükön. És közben vallomásukkal másokat sértenek. Nem akarok
bánatot okozni neked. Főleg neked nem. Nem is hiszed, milyen sokat jelentesz
nekem. Most pedig hallgass ide! Két dolgot szeretnék leszögezni: nem azért
kerestelek fel, mert szörnyen csalódott vagyok, és csak panaszkodni akarok.
Hanem azért jöttem, mert te jelented a biztonságot és a vigaszt nyomorult
életemben. Azt nem mondom, hogy rád gondoltam éjjel-nappal, mert nem igaz.
Az életem mozgalmasabb és zavarosabb ennél. De egész idő alatt tudtam, hogy
téged itt bármikor megtalállak. Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben.
Nem akarok fájdalmat okozni a vallomásommal. Tudod, belőlem hiányoznak a
mélyebb érzelmek. De ha valakihez ragaszkodom nyomorult életemben, az te
vagy!
Tulát újra elfogta a sírás, és sokáig nem tudott szóhoz jutni. Tomas várt.
Amikor a lány kissé megnyugodott, így szólt.
– Most te hallgass ide, Tula! Mit gondolsz, mennyit jelentesz nekem? Hány
igaz barátom van, aki nem mint ügyfél keresi fel az üzletemet? Mit gondolsz,
hány barátnője van egy nyomoréknak? Mit gondolsz, hányan látják meg benne
az embert? Rajtad kívül senki. Csak te, Tula. Te a barátnőm vagy, hát nem
érted? Én, a szerencsétlen nyomorék odavethetem egészséges vevőimnek, hogy
„a barátnőm Norvégiában van.” Mit gondolsz, mennyit jelent nekem ez a
mondat? Mit is tudsz te arról, mennyit vágyakozom utánad egész évben. Annak
ellenére, hogy alig találkoztunk. Annak ellenére, hogy tudom, soha nem lehetsz
az enyém. Mégis a barátnőmnek tartalak. Hát most azt hiszed, hogy te, aki uralja
az életemet és az álmaimat, nem mesélhetsz el nekem mindent, mert úgy véled,
megbotránkoztatsz? Csak azt látom, hogy szenvedsz, hogy gondjaid vannak. Én
majd megvédelek. Megértő barátod leszek, majd meglátod.
– És megbocsátasz?
 – Mit kellene megbocsátanom? Csak rád tartozik, mit teszel. Semmi közöm
hozzá. De tudni akarok róla, mert jobban meg akarlak ismerni, neked pedig
szükséged van megosztanod a titkod valakivel.
A lány könnyei a fiú kezére potyogtak.
– De olyan súlyos a terhem, Tomas. Kemény próbára lesz téve a barátságod.
Nem hiszem, hogy mindent meg tudsz érteni.
– Ne ítélj előre!
Tula újra hallgatott egy ideig.
– Még Heike sem tud semmit. Sejt bizonyos dolgokat, de nem tud semmit.
Képtelen voltam beszélni vele. Nem tudtam a bizalmamba fogadni.
Tomas halkan megkérdezte:
– És engem tudnál?
– Ó, téged igen! Ezért nem okozhatok neked fájdalmat. Ó, Tomas, nem
sejtettem, hogy ilyen sokat jelentesz nekem. Hogy ennyire szeretlek.
A fiú erősebben magához húzta.
– Soha nem tudnék bizalommal fordulni a szüleimhez. Egyedül te vagy nekem
az egész világon.
Tomas remegve felsóhajtott a boldogságtól.
– Olyan mélyre csúsztam – hajtogatta Tula ködös tekintettel. – Olyan
mélyre…
– De most már itthon vagy, drága, kicsi eltévelyedett bárány! Kezdd elölről!
Ne titkolj el semmit! Az később úgyis kiderül.
– Igen, igazad van. Amit eddig elhallgattam, magamba fojtottam, éget belülről,
darabokra tép. Az a legszörnyűbb, Tomas, hogy nem fejlődöm. Nem leszek jobb.
Ugyanazokat a hibákat követem el újra és újra. Heike sokat foglalkozott velem.
Segített abban, hogy jó ember váljon belőlem. De az élet bebizonyította, hogy
erre képtelen vagyok.
– Számomra te vagy a legkülönb ember a világon. No de most kezdj hozzá,
Tula!
A lány mély levegőt vett. Szipogva szárítgatta a szemét. Tomas odanyújtott
neki egy zsebkendőt, ő megtörölte az orrát. Aztán sírós hangon folytatta:
– Amint tudod, a Jéghegyek Népének leszármazottja vagyok. Nemzetségünk
hidegben és sötétben fogant. Örök átok ül rajta.
– Említettél már egyszer valami ilyesmit.
– Találkoztál már Heikével. Nemzetségünk egyik átokverte tagja.
– De mennyi jóság lakozik a szívében!
– Igen, mert hihetetlenül erős. Én is átokkal sújtott leszármazott vagyok,
Tomas. Ha nem viselem is ennek külső jegyeit. De én nem vagyok olyan, mint
Heike. Én sajnos követem a gonosz ösztöneimet. Engedelmeskedem a gonosz
sugallatoknak, és csak utána térek észre.
– Nem tudom elhinni, hogy te…
– Hallgass, Tomas, boszorkány vagyok, ez az igazság.
– Akkor hát bizonyítsd be – mosolygott a fiú.
– Ahogy akarod – mondta Tula fáradtan. Halkan énekelni kezdett. Furcsa
szavakat mormolt, Tomas nem értette, mit énekel.
De hátán végigfutott a hideg, amikor látta, hogy a szobára leszáll a sötétség. A
munkapadon álló gyertya magától meggyulladt, a tűzhelyben is lobogott a tűz.
Az asztalon lévő fatányérok felemelkedtek, és a levegőben lebegtek egy helyben.
Tomas rémülten, egyenes háttal ült tovább. Nem engedte ki öleléséből a lányt.
Most kell megmutatnom, hogy megbízom benne. Ha most cserbenhagyom,
örökre elveszíthetem. Jaj, istenem, mi ez? Istenem, segíts, hogy ez a kislány
megszabaduljon az átoktól!
Semmi nem mutatott arra, hogy az égiek meghallották volna könyörgését. A
szobában továbbra is kísérteties hangulat uralkodott.
Tula befejezte az éneklést. A tűz és a gyertya kialudt. Minden visszakerült a
helyére, és a szoba újra megtelt fénnyel.
Tomas azon kapta magát, hogy sír. Teljesen az élmény hatása alá került.
Kapkodva vette a levegőt.
– Hiszek neked – mondta végül nagy nehezen. Karjával szorosan átölelte a
lányt, ajkával a halántékához ért.
Tula figyelmét nem kerülte el, hogy a fiú mennyire feldúlt. Csodálkozott is
volna, ha nem így van.
– Bocsáss meg, Tomas. Be kellett bizonyítanom, hogy higgy nekem. Hiszen
tudom, mennyire hihetetlen. Képes vagy tovább hallgatni a történetemet?
Tomas csak bólintani tudott. A lány megnyugodott.
Lehajtotta a fejét, és csendesen így szólt:
– Embert is öltem, Tomas.
A fiú minden ízében megfeszült, majd így szólt:
– De, gondolom, nem ok nélkül.
– Igaz. Mind gonosz emberek voltak, akik ártani akartak másoknak.
Voltak? Te jó isten – gondolta Tomas. Több áldozat is volt?
– Önvédelemből öltél?
– Egyszer igen. Azt hiszem, csak két embert öltem meg. Nem emlékszem,
nagyon kicsi voltam. Az egyik meg akarta ölni a jótevőnket. Belefojtottam a
trágyalébe.
A lány hallotta Tomas elszörnyedt sóhajtását.
– A másik nagyon veszélyes volt. Sok kislányt megbecstelenített. Utána pedig
megölte őket. Ő erőszakolt meg. Ezt már említettem. Nos, ha mindent akarsz
hallani, ám legyen. Én bátorítottam fel. Aztán fájdalmas halált halt.
Tomas halkan felnyögött.
– Más módon is bosszút álltam. Aljas módon porig aláztam embereket.
Legutóbb ma reggel. Ezért vagyok úgy kétségbeesve, Tomas. Amikor elfog a
gyűlölet, elveszítem a fejem. Csak később döbbenek rá, mit tettem.
– Hagyjuk a gyermekkorodat, Tula. Egy éven át Heikénél voltál. Azt mondod,
sok mindent megtanultál. Hogy viselkedtél Norvégiában?
– Azt hiszem, mindenki meg volt velem elégedve. Heike és Vinga nagyon erős
egyéniségek. Megpróbáltam a lehető legjobbat kihozni magamból, ahogy ők is
tanították.
– Látod, hogy pozitív irányban fejlődtél? Most azt szeretném tudni, hogy
viselkedtél utána.
– Hazafelé az úton, úgy érted? Meglehetősen összetettnek mondható a
viselkedésem.
Majd Tula őszintén elmesélt mindent, ami út közben történt. Belátta, hogy
Tomasnak igaza van. Ami elutazása előtt történt, annak nincs jelentősége. Akkor
még túl fiatal volt. Csak egyetlen élményt mesélt el abból az időből, Gonosz
Tengellel való találkozását. Ebben a Tomastól kapott furulyának is nagy szerepe
volt.
Tomas megpróbálta megértetni vele, hogy emiatt nem szabad hibáztatnia
magát. A szerencsétlen véletlen hozta, hogy így alakult. Ezért ne vádolja magát
feleslegesen. Tula nem túl meggyőzően bólintott, de azért jólestek neki a fiú
vigasztaló szavai.
Amikor Tula befejezte beszámolóját, a fiú így szólt:
– Először is, nem egyedül te vagy a hibás. Rokonod, Eskil nagymértékben
félős azért, amiért engedte, hogy egyedül folytasd az utat. Egyébként nem látok
olyan nagy különbséget a jó és kevésbé jó cselekedeteid között. Jót tettél a két
kisgyermekkel, de a férfival is, aki a fiúkhoz vonzódik. Szerintem nagyon is
tapintatosan viselkedtél.
Tula meglepődve rábámult.
– De egy cseppet sem botránkoztat meg?
– Tula, ne feledd, én is tudom, milyen érzés kitaszítottnak lenni. Sok mindent
nehezen tudok elfogadni abból, amit elmeséltél. A természetfeletti
képességeidet, a határtalan gyűlöletet… De most már megértem, hogy mindez a
nemzetségedet sújtó átok eredménye. Azt mondod, úgy érzed, meghasonlottál.
Én is így gondolom! Kedves, jó lány vagy, de nem tudsz uralkodni a másik éned
felett. Nem így van?
– Igen, de várd ki a végét. A legrosszabbat még el sem meséltem – szipogta a
lány, fejét a fiú ölébe hajtva.
 Tomas nem szólt egy szót sem. A haját cirógatta. Kinézett a szoba ablakán.
Kint már alkonyodott.
– Mi lehet rosszabb, mint kioltani más életét? – kérdezte a fiú halkan.
– Tomas… szörnyű, megfékezhetetlen ember vagyok, ami az érzékiséget, a
testiséget illeti.
– Úgy rémlik, mintha azt mondtad volna, hogy csak egyszer esett meg veled a
dolog, amikor a gyermekgyilkos megerőszakolt.
– Igen, így van. De kiolthatatlan tűz ég bennem. Mint a Jéghegyek Népének
átokverte asszonyaiban. Én pedig ezen a téren is a legrosszabbak közé tartozom.
– Nem hiszem, hiszen soha…
– De igen, vágytam rá, olyan erősen… Nem is merem elmondani!
– Mondd csak el szépen. Az hiszed, én nem égtem a vágytól? Annyira, hogy
bőgtem, dühöngtem tehetetlenségemben.
– Tehát képes vagy…? Úgy értem, nem vagy ott is béna?
– Nem, nem – felelte a fiú elpirulva. – Bár sokáig azt kívántam, bárcsak az
lennék, egészen addig, amíg…
– Amíg nem találkoztál velem? – ragyogott fel Tula arca.
Tomas zavartan mosolygott, és bólintott.
– Jaj, Tomas, akkor elmesélhetem neked a démonokkal való találkozásomat!
Tula tehát elmesélte ezt a kalandját is. Tomas csak egyszer vágott közbe. Azt
mondta, ezek magától értetődő erotikus álmok. Ám hamar rájött tévedésére,
amikor a lány elmondta, mi történt vele a graastensholmi padláson. Még a
sebhelyeit is megmutatta, melyeket a szürke szörnyecskékkel való találkozás
során szerzett.
Ez volt az utolsó, amit Tula elmesélt. Nem akarta Tomast kínozni azzal, hogy
belekezd Micke, illetve a katona történetébe. Annál is kevésbé, mert ezeknek a
kalandoknak semmi közük nem volt a szerelemhez. Csak annyit mondott, hogy
mindketten szerelmeskedni akartak vele, de súlyos bosszút állt rajtuk.
Szorosabban a fiúhoz bújt, és így szólt:
– Olyan különös, Tomas! A férfiak iránt, akikkel találkoztam, gyakran éreztem
testi vonzalmat. De most… Éppen az erotikának nincs semmi jelentősége. Mert
egy szerelmi kapcsolat sokkal, de sokkal többet jelent! – mondta a lány
mosolyogva.
Tomas nem felelt. Nem tudta, hogyan viszonozhatná a bizalmát.
– Tudod mit – mosolygott a lány. – Ha már itt a beismerések órája, akkor be
kell vallanom, hogy amikor második alkalommal felkerestelek, nem minden
hátsó szándék nélkül jöttem.
– Nem?
– Akartalak! Kíváncsi voltam, képes vagy-e szeretkezni. Ilyen módon akartam
segíteni. Meg akartalak szabadítani magányodtól, az érzelmi sivárságtól. Mintha
ezzel nemes tettet hajtottam volna végre. Mindez persze önbecsapás. Az az
igazság, hogy megkívántalak. De még magamnak sem mertem bevallani.
Szerencsére úgy alakult, hogy nagylelkűen te segítettél rajtam. A barátság új
dimenzióit tártad fel előttem. Én pedig teljesen elfelejtettem, miért is jöttem.
Szerencsére! Mit gondoltál volna akkor rólam?
Tomas őszintén felnevetett.
– Nem sokat gondolkodtam volna, inkább a tettek mezejére lépek.
Most már Tula is nevetett.
– Mindenesetre örülök, hogy akkor nem történt semmi. Akkor most mi
jelentené az izgalmat?
– Már megbocsáss – kezdte Tomas –, de ilyen hamar véget ér számodra egy
románc?
– Nem úgy értettem – felelte Tula, és közelebb húzódott a fiúhoz. – A
kíváncsiság beszél belőlem. Mivel nem tudom, milyen is az, várakozással nézek
elébe.
– Biztosan nagyon szép – mondta Tomas.
– Én is azt hiszem. Ha két ember szereti egymást – fűzte hozzá Tula.
Hanem egyáltalán nem volt olyan biztos a dolgában, mint ahogy állította. El is
kezdett siránkozni:
– Jaj, Tomas, azt hiszem, nem vagyok képes mélyebb érzelmekre. Attól félek,
olyan vagyok, mint Sol. Egyszerűen képtelen volt földi halandóba beleszeretni.
Csak a sátánt szerette.
– De neked semmi közöd a sátánhoz.
– Ez igaz.
Annál inkább a démonokhoz. Csak ők lennének képesek kielégíteni? És hol
marad a szerelem? Egyáltalán képes vagyok rá?
Ó, annyira szeretem Tomast! A barátságos, kedves tekintetét! Kék szemét,
sötét szempilláit. Érzéki száját, a tekintetében rejlő szomorúságot. Göndör haját,
amely keretbe foglalja az arcát. Széles vállait. Biztonságot adó karjait… A kezét
szeretem a legjobban. Izmos, erős, és mégis érzéki.
No és a lába?
A lába!
– Jaj Tomas, a legfontosabbat elfelejtettem!
– Mit felejtettél el elmesélni?
– Nem, nem, azon már szerencsére túl vagyok.
– Heike küldött gyógyszert…
Azt már nem árulta el, hogy ezek a gyógynövények a Jéghegyek Népe
varázskészletének veszélyesebb feléből származnak, amit Heike nyújtott át neki
elutazása előtt. Tula varázslatot akart végrehajtani a segítségükkel.
– Gyógyszerek? De hát nem vagyok beteg!
– Nem, de…
Ajaj, milyen nehéz is beszélni erről!
– Heike azt mondta, hogy talán megerősödhet tőle a lábad…
Tomas dühös mozdulattal elfordította a fejét.
– Nem lehet ezekkel semmit sem csinálni.
Na tessék, megint ajtóstul rontott a házba.
– Nem akarod elmesélni, mi történt a lábaddal?
– Nem. Nincs mit mondanom – felelte Tomas meglehetősen szárazon.
– Nézd csak – kezdett hozzá Tula. A hangja vészjóslóan csengett. – Belőlem ki
akarod szedni a titkaimat. Te viszont semmit nem akarsz elárulni.
Tomas mély lélegzetet vett, csendben ült egy darabig, majd így szólt:
– Senki nem látta a lábaimat gyerekkorom óta. Heikén kívül. Nem tudnám…
– Szóval nem – felelte Tula röviden. – Tehát úgy tartod jónak, ha a lábaidról
egyszerűen nem veszünk tudomást?
– Ha hagynál beszélni, akkor folytatnám, amit elkezdtem.
– Jaj, bocsáss meg! Folytasd!
– Éppen az járt a fejemben, hogy akármennyire is szégyenlős vagyok, egyszer
már meg kell mutatnom a nyomorék lábaimat. De ne hidd, hogy gyógyíthatók.
Ez teljesen kizárt.
– Mi történt valójában? Így születtél?
– Nem. Úgy tízéves lehettem, amikor megbetegedtem. Megbénult a testem.
Sokáig nyomtam az ágyat, de meggyógyultam. A lábam azonban béna maradt.
– Értem. Megnézhetem?
Tomas mosolygott zavarában:
– Még időt sem hagysz felkészülni. Fordulj el egy kicsit!
– Addig kimegyek a lovamhoz. Majd kiálts, ha készen vagy.
Egyszerre milyen erényesen viselkedik – gondolta önmagát gúnyolva. Tomas
tisztább életet tudna nyújtani számára. Örökre legyen áldott, amiért elfogadta őt
a hibáival együtt! Milyen felszabadító érzés, hogy kiadhatta magából mindazt,
ami a lelkét nyomta. Szerzett egy megértő és vigasztalásra mindig kész barátot.
– Nem is mondtad, mit gondolsz arról, hogy boszorkány vagyok? – kiáltotta
be.
– Ó, csak azt gondolom, hogy olykor még jól is jöhet, ha értesz a varázslathoz
– nevetett bátorítón a fiú.
Tula arca erre felragyogott a boldogságtól.
– Köszönöm, Tomas.
– Készen vagyok. Eddig sem hittem, hogy örökre mellettem maradsz. Ha
megpillantod ezt a látványt, rögtön szeded a sátorfádat. Nem baj, ez a nap a
legszebb az életemben. Nem lehetek telhetetlen.
– Hú, milyen pesszimista vagy! – nevetett a lány. De ahogy ott állt az ágy
mellett, és lenézett az élettelen lábakra, szívébe hasított a fájdalom. Mire
számított? Hogy egészségessé varázsolhatja őket?
Itt már nem segít a világ legjobb varázsszere sem!
Összezsugorodott, élettelen végtagok. Tomas soha nem fog tudni lábra állni.
Tula letérdelt és lassan simogatni kezdte őket. Majd a fiú mellé feküdt és
átölelte. Így feküdtek egymás mellett, s gyöngéden simogatták egymást.
– Nem mész el? – suttogta végül a fiú. Kint már leszállt a sötét. Már amennyire
sötétről lehet beszélni fehér éjszakák idején.
– Nem. Itt maradok ma éjjel, ha te is akarod.
– Nincs más a világon, amit jobban szeretnék. De okos dolog ez? Nem korai
még…?
– Tisztában vagy a vágyaimmal. Szüzességemet rég elveszítettem, így nem
tehetsz kárt bennem. Épp ellenkezőleg.
– Érzem, hogy remegsz. Éppúgy, mint én – suttogta a férfi.
– Tégy magadévá – súgta a lány. – Olyan régóta várok erre. Hányszor estem
majdnem kísértésbe, de mindig téged kívántalak. Szerelemre és kölcsönös
gyengédségre vágytam. Tomas… Tomas, azt hiszem, képes vagyok mélyebb
érzelmekre is. Lehet, hogy mégsem vagyok olyan, mint Sol?
A fiú hosszan megcsókolta, s közben lassan, óvatosan simogatni kezdte a
testét, mintha kincset tartana a kezében. Tula teljesen átadta magát Tomas
gyöngéd, simogató kezeinek. A fiú karjaiban megtalálta azt, amire oly régóta
vágyakozott. Az emberi melegséget!
Szegény Sol – gondolta Tula, és ajkával a fiú arcát csókolgatta. Szegény Sol!
14. fejezet

TULA ÖT NAPIG maradt Tomasnál. Találkozott a barátaival, kisegített az

üzletben. Sokat voltak kint együtt a városban is. Vagy a piacra mentek, vagy
csak sétálni.
Azután hazatért Bergundába. Maradhatott volna tovább is, de annyi
mesélnivalója és terve volt. A szüleit is szerelte volna már látni.
Majd kiugrottak a bőrükből, amikor végre viszontlátták Tulát. Néhány nappal
későbbre várták. Milyen jó színben van, milyen nagyot nőtt! Hol van Eskil?
Milyen volt az utazás? Az apja elé akart menni, de nem tudta, melyik utat
válassza…
Tula azt füllentette, hogy Eskil még elkísérte egy darabig Göteborg után is, de
aztán csúnyán megfázott. Úgy látták jónak, ha hazatér.
Miután Tula válaszolt a tömérdek kérdésre, előrukkolt a legfontosabbal:
– Édesapám, édesanyám, férjhez megyek!
Szüleit megdöbbentette a hír. Kihez?
Tula belekezdett a mesélésbe, majd így zárta le mondandóját:
– Úgy láttuk jónak, ha először négyszemközt beszélek veletek, nemcsak úgy
hirtelenjében elővarázsolok egy vőlegényt a semmiből. No, mit szóltok hozzá?
Mi tagadás, a szülők kicsit gondterheltek voltak. Tula még olyan fiatal, és a fiú
nyomorék… Vajon képes lesz-e gondját viselni egész életén keresztül?
No de persze, hogy beleegyeznek! Csak először szeretnének találkozni vele.
A jóságos Erland ezeket a szavakat intézte nagy komolyan a leányához:
– Az lesz a legjobb, ha idejön lakni a tanyára. Itt tudnánk legjobban a gondját
viselni. Mi nem lökjük el magunktól azokat, akikkel mostohán bánt az élet.
– Köszönöm, jó apám. Ám azt hiszem, Tomas túl büszke ahhoz, hogy
idejöjjön lakni. Egyedül akar gondoskodni magáról. A hangszerbolt az élete
értelme. Azért időnként lakhatunk majd itt, ugye?
Gunilla megtörölte a szemét, és átölelte a lányát:
– Ha a vőlegényed éppolyan jó és kedves, mint az én Erlandom, akkor biztosan
jó kezekben leszel, gyermekem. Tudom, hogy helyén van a szíved, és soha nem
fogod elhagyni. Mi, a Jéghegyek Népének leszármazottai, ragaszkodunk ahhoz,
akit életünk párjának választottunk. Évről-évre egyre jobban szeretjük.
– Igen, azt hiszem, ez így van – felelte Tula.
– Tudod, apáddal is mostohán bánt az élet, ami az anyagiakat illeti – nem
mintha hiányt szenvednénk bármiben is –, de én akkor is jobban ragaszkodom
hozzá, mint saját nyomorult életemhez.
 Tula az apja után nézett. Már be is fogta a lovat, hogy meglátogassák
jövendőbeli vejüket. Tula gyengéden elmosolyodott:
– Aranyosabb apukája nincs senkinek! Velünk jössz, édesanyám?
– Hát persze – mondta Gunilla, és beszaladt a házba, hogy ünneplőbe öltözzön.
MÁSNAP Tula meglátogatta a nagyapját.
– Nohát, megjött ez a rosszcsont kislányunk – kiáltotta Arv, amint meglátta. –
Isten hozott, gyermekem! Már nagyon, de nagyon vártunk!
Tula szíve mélyéig meghatódott a szívélyes fogadtatás láttán. Mennyien
aggódnak érte! És ő is mennyire ragaszkodik hozzájuk! Összetartoznak!
– Halljuk, azt tervezed, hogy férjhez mész. Tudod, a hírek gyorsan terjednek
errefelé. Gunilla és Erland nagyon odavan a jövendőbelidért, tudod-e? Hanem
kicsi Tulám, nem vagy még túl fiatal?
Hányszor fogják még a szemére vetni a korát? Siri nagyanyja is ezzel fogadta.
– Épp ezért szükségem van valakire, aki ráncba szed – nevetett Tula.
Kávéztak, süteményt is ettek, végül Tula egyedül maradt a nagyapjával. Arv
elkomorodott, Tula vállára tette a kezét és így szólt:
– Kicsi Tulám. Heike megtanított a gyógyítás művészetére ugye?
– Igen. Elégedett volt velem. Arra gondoltam, hogy hasznosítom itthon is
mindazt, amit tanultam. Persze csak titokban, hogy ne haragítsam magamra a
környék orvosait.
Arv Grip távolbanéző tekintettel bólintott:
– Sokáig magánál tartott. Tula kicsit elbizonytalanodott:
– Iiiigen.
Nagyapja mélyet sóhajtott:
– Őszintén beszélhetsz velem, Tula. Nem fog eljárni a szám. Heikének jó oka
volt rá, hogy olyan sokáig magánál tartson, ugye? Megtanított arra, hogy csak
jóra fordítsd különleges képességeidet.
Olyan szomorúan, és olyan kedvesen nézett rá a nagyapja, hogy Tula úgy
érezte, menten sírva fakad.
– Hát tudja nagyapám? – suttogta a lány.
– Nehéz éjszakáim voltak. Féltettelek. Régóta sejtem. Amikor Heike itt járt,
már biztos voltam benne. Amikor csodálkozva és kutatón rád emelte a tekintetét,
kirázott a hideg.
Közelebb vonta magához unokáját. A lány a vállára tette a fejét és sírva fakadt.
– Ne szóljon a szüleimnek, nagyapám – kérte.
– Hát persze, hogy nem szólok. Nem értenék. Nehéz időszakon mentél
keresztül?
– Igen. Nem volt könnyű egy ideig. De most itt van Tomas. Ő mindent tud
rólam… Ha elkövettem is néhány ostobaságot, ennek már vége.
 – Igen, a szerelem csodálatos orvosság, ugye? Amikor az ember úgy érzi,
megtalálta az igazit, nincs többé szüksége kalandra.
– Nem is tudod, mennyire igazat beszélsz, nagyapa.
– Tudod, családunknak ebben az ágában eddig még nem született átokkal
sújtott leszármazott. Így már vártuk, hogy bekövetkezik. Shira nem számít,
hiszen ő kiválasztott. Különös, hogy nem viseled az átokverte családtagok külső
jegyeit! Ekkor Tula kétségbeesetten felnevetett.
– De igen. Tegnapelőtt este Tomas kijelentette, úgy látta, mintha sárgás
fényben úszna a szemem, az esti nap fényében. De ő szándékosan fürkészőn
belenézett a szemembe. Hátha tévedett.
Arv Grip nem válaszolt. Tula gondterhelten folytatta:
– Amikor Heike itt járt, alaposan megvizsgálta a szememet. Azt mondta, nem
lát benne semmit.
Tula szavai aggódással töltötték el nagyapját. Egy ideig csendben ültek
egymás mellett. Heike apjára, Sölvére gondoltak. Tekintete évről évre
csillogóbbá vált, míg végül rikító sárgás fényben úszott…
Tula elárulta szorongásait nagyapjának.
– Ennek nincs jelentősége – nyugtatgatta Arv.
– De igen. Ez figyelmeztetés. Azt jelenti, hogy idővel egyre erősebben kell
küzdenem a rajtam ülő átok ellen. Most elég erősnek érzem magam nagyapa,
mert Tomas mellettem áll.
– Mi is mindannyian. Ezt ne feledd! Csak még egy kérdést szeretnék feltenni,
és elfelejtjük az egészet.
– Miféle kérdést?
– Arról a férfiról, akit sok-sok évvel ezelőtt halva találtunk a trágyalében.
– Meg akarta ölni Posse bírót és a fiatal Arvid urat.
– Értem. Régóta gyanakszom, de sehogy sem akart összeállni a kép. Olyan
kedves, édes, angyali kisgyermek voltál. De hát nem épp ez a jellemző az
átokverte leszármazottakra? A szeretteiket védelmezik minden eszközzel!
Felejtsd el, amit kérdeztem. Soha nem térünk vissza rá! Felnőtt vagy, és más
ember lettél. Örülök, hogy megismerhetem Tomast!
Tula felnevetett:
– Képzeld, apa meg akarja tanítani lovagolni.
– Nagyon helyes! Ha megtanul lovagolni, többet láthat a világból. Ez
különösen fontos annak a számára, aki béna. Tényleg nem lehet tenni semmit a
lábával?
– Hát, elég reménytelen a helyzet – sóhajtott Tula. – Heike adott néhány
gyógyfüvet. Ezekkel próbálom gyógyítgatni, miközben varázsigéket mormolok,
de…
 – Nem szabad, Tula – mondta Arv Grip ijedten – Varázsigéket mormolsz. Ez a
rosszabbik énedhez tartozik.
– Akkor is, ha segíteni akarok valakin a varázslattal?
Az öreg elbizonytalanodott.
– No mindegy, ennek úgysincs jelentősége – zárta le a vitát Tula. – Mivel a
lábán semmi sem segíthet. Túl késő. Heike pedig nem Krisztus vagy efféle. Épp
ellenkezőleg. Varázsló.
– Igen, de nem fekete mágus. A fehér mágiát űzi, a jó szolgálatában. Nem
egyedül a kereszténység szolgálja a jót a világon. Más is képes csodát tenni.
Afrikai varázslók, szibériai sámánok – hisz tudod, van egy a nemzetségünkben
is.
Tula izgatottan megragadta az öreg kezét.
– Azt gondolja nagyapám, hogy Tomas…
– Nem, nem gondolok semmit, mivel nem láttam, és nem értek az orvosláshoz
sem, de…
Itt kénytelenek voltak abbahagyni a beszélgetést, mert belépett a szobába Siri.
TULA APJA nagyon szívén viselte Tomas sorsát. Megható volt ez a
gondoskodás. Megtanította megülni a lovat. Még mankót is készített a számára,
és addig gyakorolt vele, amíg a fiú megtanulta használni őket. Tomas türelmes
tanítvány volt. Ennyi jóakarat láttán nem ellenkezett, bár a legkevésbé sem hitte,
hogy segíthet rajta.
Tula is rengeteget foglalkozott vele, Heike erősítő gyógyfüveivel kezelte.
Minden este kenegette a lábait és varázsigéket dúdolt úgy, hogy csak úgy
visszhangzott a szoba. Nem hallgatott nagyapja intő szavára. Minden lehetőséget
meg kell ragadni, akár hisznek benne, akár nem. Addig unszolta Tomast, míg a
fiú már mankóval kezdett járni. Sőt, anélkül is próbálkozott. Nem engedte, hogy
elhagyja magát. Tomas fájdalmakra panaszkodott. Tula kijelentette, hogy a
fájdalom rendkívül jó jel. Tomas azt állította, hogy csak a combjában és a
térdében érez fájdalmat. De Tula nem adta fel a harcot.
A fiú pedig meghagyta a reményében. Egy napon majd úgyis rájön, hogy
semmi értelme nem volt ennek a küzdelemnek.
HÁROM HÓNAPRA RÁ, hogy megérkezett Norvégiából, megtartották az
esküvőt. Jelen voltak Tomas zenészbarátai és Tula egész családja. Siri és Ebba
nagymama, aki szörnyen csillogó, piros selyemruhában jelent meg. Eljött apja
családja is Backából, és Grip nagyapa előkelő barátai, köztük jónéhányan a
bergqvarai birtokról.
Éppen ideje volt, hogy Tula és Tomas összeházasodjanak. De ezt persze nem
kötötték mások orrára. Persze az egyik asszonyság csípősen megjegyezte:
„Vajon miért siet ennyire az ifjú pár az esküvővel?" Tula dühbe gurult, és régi
rossz szokásához híven belekezdett a ráolvasásba. Ennek következtében az
asszonyság olyan illetlenül viselkedett, hogy kénytelen volt elhagyni az ünneplő
sokaságot, megbotránkozó pillantások kereszttüzében.
Tula fél évvel az esküvő után egy gyönyörű kisfiúnak adott életet. Olyan erős
és egészséges kisbabának, hogy túl feltűnő lett volna, ha koraszülésre
hivatkoznak. A fiú a Christer nevet kapta, Arv eltűnt fia után. Mindenki imádta a
picit. Gunilla kényeztette a lányát. Sűrűn írt neki Wexiöbe. Levelei tele voltak a
gyerekápolással kapcsolatos jó tanácsokkal. Ahányszor csak Tulának szüksége
volt rá, Wexiöbe ment.
Ekkorra már Tomas minden további nélkül tudta használni a mankóit. Korán
reggel, amikor ébredeztek, és Tula kint a műhelyben fel s alá járkált a picivel,
úgy érezte, lábába visszatért az élet. Sokat izmosodtak a végtagjai!
Sokszor azt hitte, hogy csak álmodja az egészet.
A szülés határozottan jót tett Tulának. Betöltötte a tizennyolcadik évét. A
gyermeke iránt érzett felelősség komolyabbá, érettebbé tette. Hol van már a
korábbi évek bolondsága! El is felejtette, hogy valaha boszorkánykodott. A
boszorkánykodás már a múlté. Imádta Tomast és Christert. Mint a nemzetség
többi átokverte tagja, ő is rettentően ragaszkodott családjához. Tomas
kielégítette erotikus vágyait. Minden a legnagyobb rendben volt!
Csak Arv nagyapa nézett néha ijedten az unokájára. De még nem látta a
szemében azt a különös fényt. Lehet, hogy nem is fog megjelenni, mivel tisztes
polgári életet él?
EKKORTÁJT történt valami, ami beárnyékolta az örömüket.
Eskil Lind, a Jéghegyek Népének leszármazottja, Heike és Vinga
szófogadatlan fia, néhány hónapja eltűnt. Hírét sem hallották, amióta Tulától
elbúcsúzott Christianiában, hogy Eldafjord felé vegye útját.
Ez a hír az egész családot feldúlta, persze Tulát is, aki hibásnak érezte magát a
fiú eltűnésében. Félelem költözött a szívükbe.
Mert hol van az az Eldafjord? Térképen hiába keresnék, annyi bizonyos.