WILBUR SMITH

Most kell meghalnod

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Wilbur Smith: A time to die
William Heinemann Ltd, London, 1989
 Fordította: Molnár Tibor

Címlapgrafika: Helényi Tibor

Címlaptipográfia: Gálócsi Ágnes

Hungarian edition by
© Rege Kft. in association with
Maecenas International Kft. 1990
© Molnár Tibor, 1990

Feleségemnek,
Daniella Antoinette-nek,
örökké tartó
szerelemmel
 A lány már több, mint két órája mozdulatlanul ült, s ez elviselhetetlen megpróbáltatást
jelentett számára. Ügy érezte, testének minden izma a mozgás utáni vágyakozásért remeg.
Tompora teljesen elzsibbadt, s bár kifejezetten tanácsolták neki, nem ürítette ki hólyagját,
mielőtt elhelyezkedtek volna a leshelyen, feszélyezte ugyanis a férfi jelenléte és túl félénk is
volt ahhoz, hogy a sűrű afrikai bozótban egyedül keressen magának félreeső helyet. Most már
sajnálta tartózkodását és félénkségét.
A durva cserjéből készült alkotmányon vágott kémlelőnyílás egy keskeny, alagútszerű
irtásra nézett, melyet a fegyverhordozók vágtak gondosan a sűrű bozótban, ahol még egy
piciny ágacska is eltérítheti a másodpercenként 3000 láb (közel ezerméteres) sebességgel
haladó lövedéket. Az alagút 50 méter hosszú volt, amelyet gondosan kimértek, hogy a fegyver
teleszkopikus rendszerét egészen pontosan be lehessen állítani.
Claudia - fejének elmozdítása nélkül - apjára nézett, aki mellette helyezkedett el a leshelyen.
Apja fegyverét egy előtte lévő ág V alakú nyílásába rakta, s keze könnyedén a fegyver tusáján
nyugodott. Csak néhány centiméterrel magasabbra, arcához kellett emelnie fegyverét ahhoz,
hogy célozhasson és tüzelhessen vele.
Fizikai kényelmetlensége dacára nem volt képes attól a gondolattól megszabadulni, hogy
apja ezzel a csillogó, komoly fegyverrel lőni fog, s ez feldühítette. Apja mindig heves és
ellentmondásos érzelmeket váltott ki belőle, ennek ellenére semmi sem hagyta hidegen, amit
apja bármikor mondott vagy tett. Apja meghatározó befolyást gyakorolt életére, ezért
egyidejűleg gyűlölte és szerette őt. Valahányszor megkísérelt elszakadni apjától, az
ugyanannyiszor könnyedén visszahúzta magához. Tudta, hogy ez a fő oka annak, hogy
huszonhat éves korában még mindig hajadon, annak ellenére, hogy milyen szemrevaló.
Páratlan teljesítményei, s számtalan férfi konkrét ajánlata ellenére, bár úgy érezte, hogy ezek
közül a kérők közül legalább kettőbe ő maga is szerelmes volt egy időben; mindezeknek a
problémáknak ez a mellette ülő ember volt az oka. Soha nem talált egy apjához mérhető férfit.
Riccardo Monterro ezredes, a katona, a mérnök, a tudós, az ínyenc, a multimilliomos
üzletember, az atléta, a bonviván, a szívtipró, a sportember – bármennyi jellemző vonás illett
is reá, nem volt azonos azzal az emberrel, akit ő ismert. Nem tudták leírni kedvességét, erejét,
amelyért annyira szerette, sem a kegyetlenségét, könyörtelenségét, amely oly gyűlöletessé
tette. Nem mutatták meg azt, hogy ez az ember mit tett édesanyjával, aki hasznavehetetlen,
önmagába zárkózott alkoholista lett, Claudia tudta, hogy apja képes lenne szétrombolni őt is,
ha lehetővé tenné neki. Apja volt a bika, ő pedig a matador. Veszedelmes ember volt, de
ugyanakkor rengeteg szeretetre méltó tulajdonság volt benne.
Egyszer azt mondta neki valaki: „Egyes nők mindig beleesnek az »igazi csavargókba«."
Azonnal gúnyosan visszautasította ezt a nézetet, de később gondolkodott rajta, és részben
elfogadta. Apja egyike volt ennek a típusnak. Féktelen, rámenős, duhaj gazfickó, tele megejtő
bájjal, csillogó aranybarna szemekkel, és villogó latin fogsorral, úgy énekelt mint Caruso és
annyi főtt tésztát volt képes megenni, amennyit csak a tányérjára tudott halmozni. Annak
ellenére, hogy Milánóban született, nagyobbrészt amerikai volt; Claudia nagyszülei ugyanis
Mussolini Olaszországa elöl Amerikába Seattle városába emigráltak, még Riccardo
gyerekkorában.
Claudia apja külső jellemzőit örökölte, szemeit, fogait, ragyogó olajbarna bőrét, de
megpróbálta visszautasítani belőle mindazt, ami bántotta, s ellenkező utat kívánt járni, mint az
apja. A jogi tanulmányokat választotta, mintegy közvetlen kihívásként az apjában lévő
törvényellenes vonások miatt, s mivel apja republikánus volt, ő, mielőtt még egyáltalában
fogalma lett volna arról, mit is jelent a politika, demokratapárti lett. Miután apja rengeteg
vagyont és tulajdont halmozott fel, Claudia szándékosan visszautasított egy 200 000 dolláros
állásajánlatot, amelyet azután kapott, hogy ötödik legjobbként végzett az egyetem jogi karán,
és elfogadott egy csupán 40000 dolláros állást egy polgárjogi szervezettől. Mivel apja egy
műszaki zászlóaljat vezényelt Vietnamban s még mindig „gooks"-okról (bennszülöttekről)
beszélt, saját munkája az alaszkai bennszülött őslakos inuitokkal, nagy elégtétellel töltötte el,
már csak apja rosszallása miatt is. Apja egyébként az eszkimókat is „gooks"-oknak,
bennszülötteknek nevezte. Most mégis itt volt Afrikában, az ő kérésére, s az igazán
szörnyűséges az volt, hogy apja vadállatokat ölni jött ide, s ő ebben nem értett vele egyet.
Otthon minden szabad idejét - ellenszolgáltatás nélkül - az Alaszkai Természet- és
Állatvédelmi Társaság tevékenysége megsegítésének szentelte. Ez a társaság minden forrását
és erőfeszítését az olajkutató vállalatok elleni harcra fordította, valamint
környezetszennyezésük megakadályozására. Apja vállalata, az Anchorage Tool and
Engineering, az olajfúrótorony és olajvezeték-építő vállalkozók fő szállítója volt a vas- és
fémáruk terén. Választása kiszámított és szándékos volt.
És most mégis itt volt, egy idegen földön, engedelmesen várva arra, hogy apja néhány
gyönyörű vadállatot legyilkoljon. Kétkulacsossága undorította. S ezt az expedíciót szafarinak
nevezték. Sohasem képzelte, hogy egy ilyen förtelmes vállalkozásban bűnrészességet vállal,
tulajdonképpen felháborodva visszautasította apja elmúlt évi meghívását, amíg néhány nappal
apja meghívása előtt egy titok jutott tudomására: valószínűleg ez lesz az utolsó, a legutolsó
alkalom, hogy együtt lehessenek. Ez a gondolat a visszataszító ügyben való részvételt
elfogadhatóvá tette számára.
- Ó, istenem - gondolta -, mit fogok csinálni nélküle? Milyen lesz a világ nélküle?
 Erre a gondolatra elfordította a fejét, ez volt az első mozdulata az elmúlt két órában - és
hátranézett. Egy másik férfi ült szorosan mögötte a kis nádfalú leshelyen. A férfi hivatásos
vadász volt. Jóllehet apja legalább egy tucatszor vadászott már vele más szafarik alkalmával,
Claudia csak négy napja ismerte meg, amikor Hararéban, Zimbabwe fővárosában, a South
African Airways menetrendszerű járatáról leszálltak. Innen a vadász egy kis kétmotoros
Beechcraft Báron típusú gépével hozta le őket ide, e hatalmas és távoli koncessziós
vadászterületre, a mozambiki határ mellé, melyet a vadász a zimbabwei kormánytól bérelt.
Sean Courtney volt a vadász neve. Csupán négy napja ismerte, de már úgy gyűlölte, mintha
egész életében ismerte volna. Amikor az apjára gondolt, ösztönösen hátrafordult és ránézett,
íme, itt volt egy másik veszélyes ember. Kemény, kegyetlen, és olyan ördögien jóképű, hogy
minden ösztöne veszélyre figyelmeztette.
A férfi világoszöld szemével rosszalló pillantást vetett rá. Szemei szinte világítottak s
elítélőleg figyelték a lány mozgását. Ujjával megérintette a lány csípőjét, ismételten
mozdulatlanságra figyelmeztetve. Az érintés könnyed volt, de ő érezte a férfiúi erőt ebben az
egyetlen érintésben, s ez megzavarta. A lány már előzőleg észrevette a férfi kezének
kecsességét, s megpróbálta nem kimutatni, mennyire hatással van rá. „Keze egy művész,
sebész, vagy egy gyilkos keze" - gondolta akkor, de most ez az ellentmondást nem tűrő
érintés sértette. Valahogy úgy érezte, mintha szexuálisan megtámadták volna. Ismét mereven
előre nézett, a magas fűben lévő nyíláson át és dühösen füstölgött magában. Hogy merészelt
hozzányúlni? Hogy merészelte megérinteni? Az érintés helye szinte égette a csípőjét.
Ezen a délutánon, mielőtt elhagyták a tábort, Sean erősködött, hogy valamennyien
zuhanyozzanak és mossák meg magukat egy általa hozott speciális, szagtalan szappannal.
Figyelmeztette Claudiát, ne használjon parfümöt, s a tábor egyik szolgája frissen mosott és
vasalt khaki színű inget és nadrágot terített az ágyára, mire visszatért a sátrába a
zuhanyozásból.
- Ezek a nagymacskák két mérföld távolságról is megérzik a szagát szélirányban - mondta
Sean. S most a Zambezi völgyében, a hőségben töltött két óra után is alig érezte a férfi illatát,
annak ellenére, hogy az közvetlenül mögötte ült, szinte hozzáérve; s a férfi friss izzadságszaga
ellenállhatatlanul arra késztette, hogy megmozduljon a vászonszékben. A férfi jelenléte
nyugtalanná tette, de arra kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul üljön. Azon kapta magát,
hogy mélyeket lélegzik, megpróbálva a férfiból áradó alig észrevehető illatfoszlányokat
elkapni. Aztán hirtelen visszafogta magát, ráébredve, mit is tesz tulajdonképpen. Néhány
centiméterre a szeme előtt egy zöld levélke belelógott a fűből alkotott fal nyílásába, a levél
lassan forgott a szárán, mint egy kis szélkakas, s majdnem egyidejűleg megérezte a könnyű
esti szellő fuvallatát.
Sean a szél fuvalma irányában ült a nyílás alatt. A szellő most állati tetem bűzét hozta
feléjük. A csalétek egy öreg bölénytehén volt. Sean egy kétszáz főnyi bivalyhordából
választotta ki.
- Az öreglány a termékenység utáni állapotban volt - mutatott rá. - Célozzon alacsonyan, a
válla alatt a szívére - mondta a papának.
Ez volt az első állat, amelyet Claudia valaha erőszakosan megölni látott. A nehéz fegyver
dörrenése megriasztotta, de az öreg bivalytehén szomorú halála nem rázta meg annyira, mint a
vastag sugárban kiömlő bíborpiros vére a ragyogó afrikai napfényben. Visszasétált a nyitottan
hagyott Toyota vadászkocsihoz, beült egyedül a kocsi első ülésébe a rosszullét hideg
verejtékében, közben Sean és nyomkeresői a hullát darabolták.
A zsákmányt egy magas fügefára húzták fel a Toyota csörlőjével. Sean és nyomkövetői
hosszan vitáztak, milyen magasan akasszák fel ahhoz, hogy egy kifejlett oroszlán hátsó
lábaira ágaskodva elérhesse és nagyjából kielégíthesse éhségét, anélkül, hogy a zsákmányt
egy ültő helyében egyszerre fogyaszthassa el, s ezzel őt arra kényszerítse, hogy másik
zsákmányt keressen.
 Mindez néhány nappal ezelőtt történt, de akkor, amikor a tetem felhúzásán dolgoztak, már
zöldes fémszínű legyek gyűltek össze tömegesen a friss vér szagára. A hőség és a legyek
megtették a magukét, Claudia befogta az orrát és grimaszolt, amint a szellő arra hozta a tetem
bűzét. A bűz szinte lepedékkel vonta be a nyelvét és a torkát, s amint a fán lógó tetemet nézte,
maga elé képzelte az állat puha, fekete bőrét, amint a férgek belefúrják magukat a rothadó
húsba.
- Gyönyörű - szaglászott Sean, mielőtt a férgek befúrták magukat az irhába -, mint egy érett
camambert sajt. Nincs olyan macska tíz mérföld körzetben, amely ellent tudna állni ennek. -
Közben vártak, amint a nap nehézkesen, fáradtan lebukik az égen, a bozót még tündöklőén
ragyogott a kihunyó fényben, a felkelő hold sápadtsága ellentétes volt a kihunyó nap
verőfényével.
Az esti szellő gyenge hűvössége felriasztotta a vadmadarakat a napfény kábulatából. A
patak partjának aljnövényzetéből megszólalt egy lóri madár. „Kok! Kok! Kok!", olyan érdes
hangon, mint egy papagáj, s közvetlenül a fejük fölötti ágak között egy pár fémes ragyogású
mézmadár, szárnyait szorgosan és izgatottan csapkodva, fejjel lefelé lógva egy bolyhos virág
mézét szívogatta élvezettel. Claudia lassan emelte fel a fejét, hogy intenzív élvezettel
nézegesse a madarakat. Annak ellenére, hogy olyan közel voltak, hogy megfigyelhette a
madarak csőszerű nyelvét is, amint mélyen belesüllyesztették a sárga virágba, a kis
teremtmények ügyet sem vetettek rá, mintha a fához tartozna ő maga is.
Még mindig a madarakat nézte, amikor valami feszültséget érzett a háta mögött. Apja
hirtelen megmerevedett keze könnyedén megmarkolta a fegyver tusáját. Izgatottsága szinte
tapintható volt. Apja átnézett a kémlelőrésen, s bár nagyon erősen figyelte, mi izgathatta fel az
édesapját, semmit sem vett észre. Szeme sarkából azonban látta, hogy Sean Courtney keze
kettejük között végtelen óvatossággal előrenyúl s elővigyázatosan megfogja apja könyökét.
Hallotta, amint Sean csendesebben, mint a szellő, azt suttogja: - Várjon!
S így vártak halálos csendben, míg a percek lassan múltak: tíz, majd húsz perc telt el.
- Balra! - mondta Sean, s ez olyan váratlanul történt, hogy a lány azonnal odafigyelt az alig
hallható suttogásra. Szemével gyorsan balra tekintett. Semmit sem látott, csak a füvet, a
bozótot és árnyékokat. Rezzenéstelen pillantással állt ott, szeme sajgott és könnyben úszott, s
ettől gyorsan pislognia kellett, aztán ismét odanézett, s ez alkalommal észrevett valami
mozgást, mintha köd vagy füst lenne, valami barna mozgott a magas és száraz fűben.
Aztán hirtelen, drámai módon egy állat lépett elő a kilövésre szánt nyitott irtásra, a fügefáról
lelógó, gőzölgő tetem alá.
Claudia lélegzete elakadt, fulladozott. A legszebb állat volt, amit valaha látott, egy
nagymacska, sokkal nagyobb, mint amit várt, karcsú volt, ragyogó és aranyszínű.
Odafordította a fejét és egyenesen a lányra nézett. Látta, hogy a nyakán puha krémszínű volt a
bundája, s a napfény ragyogott hosszú fehér bajuszán. Füle kerek volt, feketével szegélyezve,
mereven tartotta és fülelt. Szeme sárga volt, kérlelhetetlen, s ragyogott, mint a holdkő, a
pupillái fekete nyílheggyé szűkültek, s a hosszú irtásra tekintett, majd a leshely falára.
Claudia továbbra sem tudott lélegzethez jutni. Megdermedt az izgalomtól és a félelemtől,
amint az állat ránézett. Csak amikor az állat elfordította a fejét és a fán lógó tetemre tekintett,
tudta kiengedni a lélegzetét egy kis töredezett sóhajtással.
- Ne öld meg, kérlek, ne öld meg! - szinte kiáltott. Megkönnyebbülve látta, hogy apjának
egyetlen izma sem rándul, Sean keze továbbra is apja könyökén, visszatartva őt. Csak ekkor
vette észre, hogy nőstény állat volt, nem volt sörénye. A tábortűz melletti beszélgetéseket
eleget hallotta, tudta, hogy csak sörényes állatra vadásznak, s nagy büntetéseket kell fizetnie
annak, aki nőstény oroszlánt lő le, beleértve olykor a börtönbüntetést is. Megnyugodott, és
átadta magát a pillanat gyönyörének, a vadállat kábító szépségének. Az oroszlán még egyszer
körülnézett s aztán megnyugodva, hogy biztonságban van, kinyitotta a száját és csendes
hívogató hangot hallatott.
 Hirtelen előbukkantak a kölykei, s botladozva, bukfencezve kitódultak a tisztásra. Hárman
voltak, bolyhosak, mint a gyermekjátékok, foltosak, mint a kismacskák. Felbuktak anyjuk
mancsaiban, melyek túl nagyok voltak kis testükhöz képest, s néhány pillanatnyi tépelődés
után, mialatt anyjuk nem mutatott semmiféle megfékezési szándékot, hatalmas, lármás
civakodásba kezdtek, nagy álbirkózásba, egymásba kapaszkodva, egymáson átesve, bőszült
bébimorgással.
A nőstény oroszlán ügyet sem vetett rájuk, felállt a hátsó lábaira, s nekilátott a lengő
tetemnek. Befúrta a fejét az állat nyitott belsejébe, amelyből kiemelték a belsőrészeket, s
marcangolni kezdett. Az emlői kiemelkedtek s körülöttük az utódok nyálától állandóan
nedves volt a szőr. Még nem választotta el a kölykeit és nem fejezte be a szoptatást, a kölykök
pedig nem vették figyelembe, hogy az anyjuk eszik s ezért tovább játszottak.
Egy második nőstény lépett a tisztásra, két növőfélben lévő kölyökkel. Ez a nőstény sokkal
sötétebb volt, majdnem kékes a hátgerince mentén, s szőrméjén korábbi behegedt sérülések
cikcakkjai, és a hosszú vadászélet örökségei látszottak, a paták, szarvak és állati mancsok
nyomai. Fél füle letépve, s a bordái megmutatkoztak sebesült irháján. Öreg volt. A két
növendék kölyök valószínűleg utolsó utódait jelentette. Jövőre, amikor a kölykei elhagyják, s
már túl gyenge lesz ahhoz, hogy az oroszlánfalkával tartson, a hiénák elejtik, de most még
építhetett tapasztalataira és a ravaszságára. Engedte, hogy a fiatal nőstény elsőnek fogyasszon
a zsákmányból, mivel már látott olyan esetet, amikor két társát ilyen körülmények között
megölték, egy fáról lelógó ízes tetem alatt, ezért elővigyázatos volt. Nem kezdett el enni,
hanem nyugtalanul sétált a tisztás körül, a farka idegesen mozgott s olykor-olykor megállt és
körülnézett, szándékosan betekintett a nyitott irtásba, melynek végén a leshely fűvel borított
fala látszott.
Két idősebb kölyke felnézett a tetemre, tomporukon ülve s éhségtől morogva, a hús iránti
kielégítetlen vággyal, amely elérhetetlennek látszott. A merészebb hátrahúzódott, s aztán
felugrott a csalétekre. Elülső mancsaival beleakaszkodott, hátsó lábai szabadon lógtak,
megpróbált legalább egy falatnyit gyorsan elmarni, de a fiatalabb nőstény oroszlán gonoszul
rámordult, arcul csapta, és mindaddig acsarkodóit, míg a kicsi le nem esett a hátára,
föltápászkodott és eloldalgott.
Az öregebb nőstény nem kísérelte meg, hogy kölykét megvédje. Ilyen volt az oroszlánfalka
törvénye; a felnőtt vadászok, a falka legértékesebb tagjai esznek először. A falkát az ő erejük
tartja életben. Miután jóllaktak, ehetnek a fiatalabbak. Esős, szűkös időben, amikor kevés volt
a vad, vagy a nyílt terepen, ahol nehéz volt vadászni, a fiatalok éhen halhattak, és az idősebb
nőstények nem estek addig teherbe, míg a vadállomány nem lett ismét bőséges. Ilyen módon
biztosítva volt a falka túlélése.
Az elűzött kölyök visszakúszott a testvéréhez a tetem alá, ahol türelmetlenül várták azokat a
cafatokat, amelyeket a nőstény oroszlán a bivaly belsejéből kitépett s amelyeket akaratlanul a
földre hullajtott.
Egyszer a fiatal nőstény oroszlán leesett mind a négy lábára, egyértelműen kényelmetlen
helyzetbe, s Claudia rémülten látta, egész fejét fehér kukacok borították, amelyek akkor
másztak elő a húsból, amikor az oroszlán evett. Az oroszlán megrázta a fejét, s a kukacok
mint rizsszemek hullottak szerteszét. Őrjöngve tépte a fején a szőrét, hogy megszabaduljon a
kövér kukacoktól, amelyek igyekeztek bemászni szőrös fülébe. Aztán kinyújtotta a nyakát,
dühösen fújtatott, hogy megszabaduljon az orrában lévő állatoktól.
Az oroszlánkölykök ezt játéknak vagy invitálásnak vették. Ketten a fejére vetették magukat,
hogy a füleibe csimpaszkodjanak, míg a harmadik az anyja hasára mászott, bekapta az anyja
csöcsét, s úgy függött rajta, mint egy barna pióca. A nőstény rájuk sem hederített, ismét felállt
a hátsó lábaira és folytatta az evést. A mellén függő kölyöknek sikerült lógva maradnia még
néhány pillanatig, de aztán hátsó lábaira esett, vonszoltatta magát, majd kimászott anyja lábai
közül, porosán és összeborzolva, elszontyolodottan.
 Claudia kuncogott, alig bírta visszatartani magát, mindkét kezével megpróbálta befogni a
száját. Sean azonnal erélyesen megbökte s bordái közé nyomta a kezét.
Csak az öreg nőstényoroszlán reagált a lány kuncogására. A falka többi tagja túlságosan
elfoglalt volt, de az idősebb oroszlánhölgy meglapult, füleit hátraszorította a koponyájára és
erősen figyelt az irtáson a leshely irányába. Amikor a szemét Claudiára szegezte, annak
kuncogási ingere nyomban megszűnt és visszatartotta még a lélegzetét is.
- Nem láthat engem - mondta önmagának meggyőződés nélkül. - Biztosan nem lát engem?
Egy hosszú pillanatig azonban érezte, hogy a szemek beléfúródnak.
Aztán hirtelen az öreg nőstény oroszlán felemelkedett és eltűnt a csalétket tartó" fa mögötti
sűrű aljnövényzetben. Ügy mozgott, mint egy kígyó; mint egy ívelten mozgó és sikló barna
test. Claudia lassan kiengedte a lélegzetét, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Mialatt a falka többi tagja szilajul hancúrozott, viaskodott és falatozott a csalétek alatt, a nap
lehanyatlott a fák teteje alá a rövid afrikai alkonyaiban.
- Ha van velük egy hím állat, az most fog előbújni - szólt Sean halkan. Az éjszaka a
macskáké, a sötétség vakmerővé és kegyetlenné tette őket. Miközben nézték az állatokat, a
fény lassan elhalványult, besötétedett.
Claudia hallott valamit a mellette lévő sövény mögött, valamilyen élőlény alattomos
mozgását a magas fűben, de a bozót tele volt ilyen apró zajokkal és neszekkel, s így még csak
arra sem fordította a fejét. Aztán valami határozott, összetéveszthetetlen hangot hallott.
Valamilyen nehéz állat lépteit, puha és lopakodó surranását érezte igen közel, s mintha
rovarok másznának bőrén és a nyakán, valami ingerlő szúrást érzett. Gyorsan elfordította a
fejét.
Bal vállát odaszorította a leshely sövényfalának, csak egy keskeny rés volt a néhány
centiméter vastag sövényen. A szeme ugyanolyan magasságban volt, mint ez a rés, s ezen át
látta a mozgást. Egy pillanatig nem ismerte fel, mit lát, de aztán rájött, hogy az egy kicsiny
kiterjedésű, puha, vörösesbarna, szőrös állati testrész, amely betöltötte a rést, csupán néhány
centiméterre volt a távolabbi sövénytől. Amint megrettenve figyelt, a vörösesbarna, szőrös
test tovasiklott a szeme elől, s most hallott valamit, egy állat lélegzését, szaglászását a sövény
mögül.
Szabad kezével ösztönösen hátranyúlt, de egy pillanatra sem vette le szemét a nyílásról.
Hűvös, erős szorítást érzett a kezén. Az érintés, amely egy perce még sértette, most olyan
megnyugvással töltötte el, amilyet azelőtt elképzelni sem tudott. Még csak meg sem lepődött,
hogy inkább Sean kezét ragadta meg, mintsem hogy apja kezéért nyúlt volna.
Szemét a nyílásra szegezte, amely mögött hirtelen egy másik szem jelent meg, egy nagy,
kerek szem, amely úgy csillogott, mint egy sárga achát, egy szörnyű, nem emberi tekintet,
rezzenéstelenül, tüzesen fúródott az ő szemébe, merev pillantás, egy kéznyújtásnyira az
arcától.
Sikoltani akart, de torka elszorult. Fel akart pattanni, de a lábai mozdíthatatlanná váltak.
Telt hólyagját egy nagy darab kőnek érezte belsejében, s mielőtt még kontrollálni tudta volna
magát, érezte, hogy néhány forró csepp elszabadult. Ez megfékezte, megszégyenülése
nagyobb volt, mint rémülete és ezért megfeszítette combjait s a fenekét, hozzátapadt Sean
kezéhez, továbbra is a szörnyű sárga szembe mélyedve.
A nőstény oroszlán ismét hangosan szimatolt, és Claudia némán megrezzent, de tartotta
magát. Nem fogok sikoltani - mondogatta magában.
Az oroszlán ismét szimatolt a sövény mögött, orrlukai megteltek az emberi illattal s
robbanásszerűen felmordult, morgása szinte megrázta a gyenge sövényt. Claudia
visszatartotta sikoltását a torkában. Ekkor a sárga szem eltűnt a nyílásból, s ő hallotta a nagy
talpak tompa neszét, amint eltávolodtak a leshelytől s körözni kezdtek.
Claudia elfordította a fejét, hogy a hangot kövesse, és egyenesen Sean szemébe nézett. Sean
mosolygott. Ez megbotránkoztatta azok után, amit most átélt. Valamiféle „az ördög bánja"
vigyorgás volt az ajkán, és gúny volt azokban a zöld szemekben. Kinevette őt. Rémülete
elmúlt, s átadta helyét a haragnak.
- Disznó - gondolta. - Arrogáns, ronda disznó. Érezte, hogy a vér kifutott az arcából, s hogy
a szeme elsötétedett a gyűlölettől. Gyűlölte önmagát, de őt még jobban, mert mindennek
tanúja volt.
Ki akarta tépni a kezét a férfi szorításából, de még most is hallotta kívülről a nagy macskát,
még mindig igen közel körözve, s bár gyűlölte a férfit, tudta, hogy e nélkül a szorítás nélkül
képtelen volna uralkodni magán, így kezét továbbra is otthagyta, de fejét elfordította s követte
a lopakodó oroszlán hangjait, mindezt úgy, hogy Sean ne láthassa az arcát.
Az oroszlán elhaladt a leshely nyílása előtt. Ezen keresztül homályosan látta az állat arányló
testét, látta a fiatal nőstény oroszlánokat és kölyköket, amelyek e figyelmeztető morgásra
eltűntek az aljnövényzetben. A csalétek alatti - gyilkolásra szánt terület elhagyottá vált.
Gyorsan sötétedett. Perceken belül teljesen sötét lesz, és a bestia jelenlétének gondolata a
sötétben szinte elviselhetetlenné vált. Sean átnyúlt a válla fölött és valami keményet nyomott
az ajkához. Egy pillanatig ellenállt, de azután kinyitotta a száját és engedte, hogy a férfi
becsúsztasson valamit. Egy darabka rágógumi volt.
- Ez megbolondult. - Elképedt. - Rágógumi ilyenkor?
De aztán, amikor elkezdte rágni a gumit, érezte, hogy mennyire kiszáradt a szája, mennyire
érzéketlen, száraz volt, mielőtt rágni kezdte a zöld, gyümölcsízű gumit. A mentás íztől újból
megindult a nyálképződés, s már nem volt rá olyan dühös, mint az előbb, sőt hálás volt neki.
A férfi tudta, hogy a szája a rémülettől volt olyan száraz, bár ezt elkeseredetten tagadta.
Az oroszlán morgott a leshely mögött a félsötétben, s Claudia vágyakozva gondolt a
Toyotára, amely jó egy mérföldre parkolt mögöttük. Apja szinte a gondolatait visszhangozva
-- halkan megkérdezte: - Mikorra rendelte ide a fegyverhordozókat a kocsival?
- Amire a vadászathoz szükséges fény eltűnik felelte Sean csendesen. - Még tizenöt-húsz
perc.
Az oroszlán meghallotta a hangjukat és fenyegetően felmordult.
- Pimasz nőstény - mondta Sean vidáman. - Sárló Sára személyesen.
- Csend legyen - sziszegett Claudia a férfi felé. Ránk talál.
- Ó, tudja ő, hogy itt vagyunk - felelte Sean, majd felemelte a hangját. - Takarodj innét, te
buta, vén nőstény, menj vissza a kölykeidhez.
Claudia kitépte a kezét a férfi szorításából. A fenébe is! Végül megölet bennünket.
De a hangos emberi beszéd megriasztotta az állatot és perceken belül csend lett a sövény
mögött. Sean felemelte ronda, rövid, duplacsövű fegyverét, amely a sövény fala mellé volt
támasztva, s az ölébe fektette. A 0,577-es Nitro Express puska závárzatát kinyitva kiemelte a
vastag réz töltényeket a tölténytárból, kicserélve azokat két másik tölténnyel, melyeket a
vadászkabátja bal felső zsebe fölötti hurkokból emelt ki. Valamiféle babonás szokás volt ez,
valamiféle rituálé, a töltények kicserélése, melyet mindig elvégzett a vadászat előtt.
- Figyeljen csak ide, főnök - szólt oda Riccardónak. - Ha megöljük ezt a vén kurvát, valami
komoly ok nélkül, akkor a vadászati felügyelőség visszavonja az engedélyemet. Elfogadható,
jó ok az, ha valakinek a karját már lerágta. Előbb nem lövünk. Hall engem?
- Hallom - bólintott Riccardo.
- Ne lőjön mindaddig, amíg én nem mondom, vagy Istenemre, én lövöm le magát.
Egymásra vigyorogtak a szürkületben, és Claudia rájött, hogy ezek ketten jól érzik magukat.
Ez a két félkegyelmű jól szórakozik.
- Mire Job ideér a terepjáróval, teljesen besötétedik, s Job nem tudja megközelíteni a
leshelyet. Le kell mennünk egészen a folyómederig. Maga megy előre, főnök, aztán Claudia
kettőnk között. Maradjanak szorosan együtt, s bármit csinálhatnak, csak ne szaladjanak! Az
Isten szerelmére, senkinek eszébe ne jusson szaladni!
Ismét hallották maguk körül az oroszlán puha lépteit. Ismét felmordult, morgását azonnal
viszonozták a leshely mögött. A fiatal nőstény oroszlán is ott volt ismét.
- Az egész banda itt van - magyarázta Sean. A hangok és az öreg nőstény oroszlán morgása
összecsődítette az egész falkát, s a vadászok üldözöttekké váltak. Csapdába estek a leshelyen.
Szinte teljesen besötétedett. A lenyugvó nap a parázsló nyugati horizonton csak egy keskeny,
vörös visszatükröződésnek tűnt.
- Hol van a terepjáró kocsi? - suttogta Claudia.
- Jön - válaszolta Sean. Hangja hirtelen megváltozott. - Feküdj - mondta élesen. - Lefeküdni.
S bár Claudia semmit sem hallott, kiugrott a vászonszékből és összekuporodva a földre vetette
magát.
Az oroszlán ismét kaparni kezdte a leshely sövényfalát, szinte hangtalanul és most üvöltve
nekiugrott, amint megpróbálta a könnyű alkotmányt mellső lábaival széttépni. Claudia
rémülten vette észre, hogy az oroszlán egyenesen felé tart.
- Tartsa a fejét odalenn - kiáltott rá Sean, felemelve a duplacsövűt, amint a fal kitárult.
Tüzelt, a lövés hangja kábító volt, a csőtorkolatból kitörő robbanás átrohant a leshelyen és
annak belsejét megvilágította, mint a fényképezőgép villanófénye.
- Lelőtte a vadállatot. - Annak ellenére, hogy Claudia gyűlölte ezt a véres sportot, most
valamiféle bűnös elégtételt és megkönnyebbülést érzett, de ez rövid életű volt. A lövés csak
meglepte a macskát, és egy időre elűzte. Claudia hallotta, hogy az oroszlán elrohan és
fogvicsorgató, dühös morgással eltűnik az aljnövényzetben.
- Eltévesztette - gyanúsította a férfit zihálva, még orrában érezve az égett puskapor szagát.
- Nem akartam megsebezni - mondta Sean, kiürítve fegyveréből a töltényhüvelyeket és
újratöltve a mellén levő tölténytartókból. - Csupán figyelmeztető lövésnek szántam a
hencegése miatt.
- Jön a jármű. - Riccardo hangja kiegyensúlyozott volt, közömbös. Claudia füle még mindig
csengett a fegyver dörrenésétől, de már képes volt meghallani a Toyota díeselmotorjának
távoli hangját.
- Job meghallotta a lövést - állt fel Sean. - Korábban jön. Rendben van, készüljünk fel az
elvonulásra.
Claudia türelmetlenül feltápászkodott, s átnézett a fedetlen leshely alacsony sövényén,
figyelve a sötét, vészjósló erdőt. Visszaemlékezett arra a földútra, amely az útként szolgáló
folyómederhez vezetett: majdnem egy negyedmérföldet kellett megtenniük az éjszaka
sötétjében, amíg a biztonságot jelentő terepjárót elérik. Elcsüggedt erre a gondolatra.
A fák között, mintegy ötven méterre, az oroszlán ismét felmordult.
- Zajos senkiházi! - intette hallgatásra Sean a vadállatot, miközben megfogta Claudia
könyökét, hogy az ajtóhoz vezesse. Most meg sem próbálta kivonni magát, ehelyett a férfi
karjába kapaszkodott.
- Kapaszkodjon bele a főnök övébe! - Óvatosan kikulcsolódva, a nő kezét az apja derekához
vezette.
- Fogja meg! - mondta neki. - És ne felejtse el, bármi történjék is, ne szaladjon. Akkor a
macska egy szempillantás alatt magára ugrik.
Sean bekapcsolta a zseblámpáját. Nagydarab, fekete Maglite lámpa volt, de még ez az erős
fénycsóva is jelentéktelennek és sárgának tűnt az óriás erdőhöz képest, amikor körözött vele.
A fénycsóvában szemek tükröződtek vissza, csillogtak mint fenyegető csillagok, sok-sok
szem a sötét cserjésben, nem lehetett megkülönböztetni a kölyköket a felnőtt nőstény
oroszlánoktól.
- Menjünk - mondta Sean halkan és Riccardo elindult a keskeny ösvényen, maga után vonva
Claudiát.
Lassan haladtak, szorosan összekapaszkodva. Riccardo fedezve a csapatot könnyebb
fegyverével, Sean utóvédként, nehéz fegyverével és zseblámpájával.
Valahányszor a lámpa fénye megvilágította a macskák szemét az éjszakában, úgy tűnt, hogy
egyre közelebb vannak, mígnem Claudia ki tudta venni az állatok testét is csillogó szemük
mögött. Halványak voltak mint a molylepkék a lámpafényben, fürgéknek és nyugtalanoknak
tűntek, amint a két nőstény oroszlán körülöttük cirkált, gyorsan közeledve, lépegetve az
aljnövényzetben, elszántan figyelve rájuk, s elfordítva pofájukat, valahányszor az erős
fénycsóva a szemükbe világított.
Az ösvény lejtős volt, egyenetlen, és nagyon hosszúnak tűnt. Minden egyes lépés
gyötrelmes volt Claudia türelmetlensége folytán, amint apja után botladozott, nem nézve a
lába alá, ehelyett inkább azokat a halvány macskákat figyelte, amelyek körülöttük parádéztak.
- Itt jön Sarló Sára - figyelmeztetett Sean csendesen, amint az öreg nőstény oroszlán
bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy közelebb merészkedjen az éjszakából, morogva, mint egy
gőzmozdony, szinte megsüketítő kéjes hangokkal, melyek a torkából és kilátott szájából
törtek elő. Farkával, amely olyan volt mint egy víziló korbácsszerű farka, jobbra-balra
csapkodott. A csoport összetömörülve megállt, és Sean a lámpájával, fegyverével a támadó
szándékú állat felé fordult:
- Tűnj el innét! - kiáltott rá. - Takarodj! - És az oroszlán tovább közeledett, fülei a fejéhez
tapadva, hosszú sárga fogai előtűntek nyitott pofájából, rózsaszín nyelve kilógott a szájából.
- Pftij! Sarló Sára! - üvöltött Sean. - Szétlövöm azt a bolond fejedet.
Támadása az utolsó pillanatban elakadt, megállt előre nyújtott merev lábain, csúszva,
néhány lépésnyire az összetömörült csoporttól, a lámpa nagy porfelhőt világított meg
körülötte, amint lefékezett.
- Tűnés! - parancsolt rá Sean szigorúan, s az állat, füleit megmerevítve megfordult és
engedelmesen elügetett az erdő irányába.
- Ez csak egy kis pipi-pipijáték volt - kuncogott Sean elégedetten. - Csak próbálkozott.
- Honnan tudta? - kérdezte Claudia, hangja recsegett és harsány volt még a saját füleinek is.
- A farkáról látszik. Míg a farkát csóválja, addig csak tréfálkozik. Ha mereven tartja, akkor
vigyázni kell!
- Itt is van a terepjáró - mondta Riccardo és mindannyian láthatták a Toyota reflektorát a
fákon keresztül, amint a száraz folyómederben alattuk bukdácsolt.
Hála Istennek - suttogta Claudia.
- Még nincs vége! Nem vagyunk túl rajta - figyelmeztette Sean, amint lefelé haladtak az
ösvényen.
- Morgó Margó még hátra van, vele még foglalkoznunk kell.
Claudiának kiment a fejéből a fiatalabb nőstény, elfelejtette, s most félelemmel telve
körülnézett, ahogyan apja derékszíjába kapaszkodva botladozott.
S most végre ott voltak a folyómeder partján, a gépkocsi reflektorai megvilágításában, a
terepjáró vagy harminc méterre állt tőlük, járó motorral. Látta a nyomkeresők fejét az első
ülésben, a reflektorok ragyogása mögött. Közel, oly közel volt, hogy Claudia nem is tudott
ellenállni a kísértésnek, elengedte apja derékszíját, s elkezdett szaladni a kocsi felé teljes
sebességgel, vadul rohanva a folyóágy vastag, laza, fehér homokjában.
Hallotta Sean kiáltását maga mögött. - Elvesztette az eszét, eszeveszett bolond!
Közvetlenül a férfi kiáltása után meghallotta az oroszlán félelmetes üvöltését, amint
támadott. Claudia oldalra tekintett futás közben, s látta, hogy az oroszlán ferdén feléje rohan a
folyóágyat szegélyező nádas vonalának irányából. Nagy volt és sápadt, a Toyota
fényszóróinak a megvilágításában, kígyó gyorsaságú, és üvöltése összeszorította a gyomrát, s
lábai lelassultak a vastag, fehér homokban.
Claudia látta, hogy a támadó oroszlán farka merev, mint egy puskavessző, s még
rémületében is emlékezett arra, amit Sean mondott.
- Most nem fog megállni, meg akar ölni engem.
Egy létfontosságú pillanatig Sean nem vette észre, hogy a lány szalad. Óvatosan haladt
lefelé a folyómederhez vezető meredek lejtőn, a lámpa a bal kezében, a kétcsövű fegyver a
jobbjában. A fegyvert markolatánál fogta, a csőtorkolat a vallanak döntve, hüvelykujja a
biztosítékon. Az öreg nőstény oroszlánt figyelte, amint a folyómederben levő nádágyásban, a
hasán kúszva, feléjük közeledett. De biztos volt abban, hogy az oroszlán csak a színlelt
támadás mozdulatain megy végig, mert csak a színlelt támadási célra figyelt. Két
oroszlánkölyök volt messze mögötte a fűben, s tágra nyitott szemmel nézték a bemutatót,
kíváncsi érdeklődéssel, de túl félénken és tartózkodóan ahhoz, hogy részt vegyenek benne.
Elvesztette szeme elől a fiatalabb oroszlánt, bár tisztában volt vele, hogy ő jelenti most a
nagyobb veszélyt, de a nádas magas volt és tömött.
Érezte, hogy Claudia nekiütközik csípőjének, de úgy gondolta, hogy megbotlott, s nem
fogta fel, hogy akkor ütközött neki, amikor futni kezdett. Tovább kereste a fiatalabb nőstényt,
megvilágítva a nádast, amikor meghallotta Claudia futásának zaját, a folyó fövényében.
Megfordult és látta, amint a száraz folyómederben egyedül fut.
- Elvesztette az eszét! - kiáltott rá dühösen. Ez a lány az állandó bosszúság és ellenkezés
forrása négy napja, mióta megérkezett. Most aztán vérlázítóan ellenszegült az utasításoknak, s
rögtön tudta, mielőtt még az oroszlán támadásba indult volna, hogy elveszti. Egy kliens
megölése vagy szétmarcangolása a legnagyobb szégyen, ami egy hivatásos vadászt érhet. Ez a
karrierje végét jelenti, húszesztendős munka és küzdelem végét.
- Te eszelős! - öntötte ki minden mérgét és keserűségét a futó alakra. Nekiiramodott,
Riccardo mellett elrohanva, aki a sokktól még mindig megdermedve állt a helyén, az alatta
levő ösvényen, s ebben a pillanatban az oroszlán kitört a nádasból, ahol eddig feküdt.
A kocsi reflektorának fénye élesen megvilágította a folyó medrét, így Sean eldobta a
lámpáját, s mindkét kezével megragadta a puskáját, de nem tudott lőni, mert nem volt
megfelelő szög. A lány közte és az oroszlán között volt. Claudia esetlenül futott a ragadós
homokban, fejét elfordította tőle, hogy a támadó állatot figyelhesse, kezét a lábának
mozgásától eltérő ütemben rángatta kétségbeesetten.
- Feküdj! - kiáltotta Sean. - Essen hasra! - De a lány nem hagyta abba a futást, ezzel elzárta
a lövés lehetőségét és az oroszlán tovább száguldott feléje, a homok porzott a mancsától,
melyből a görbe, sárga karmok már teljes nagyságukban kiemelkedtek. A nőstény minden
egyes lépésnél morgott és bőgött, s a farkát egyenesen és mereven tartotta.
A reflektorfényben a lány és a nőstény macska árnyéka feketén kirajzolódott a fehér
homokon, gyorsan közelítettek egymáshoz, Sean látta, hogy az oroszlán nagy ugrásra
készülődik, a fegyver irányzékán keresztül tehetetlenül látta, hogy képtelen különválasztani
őket, így lehetetlen tüzelnie anélkül, hogy a lányt eltalálja.
Az utolsó pillanatban Claudia lábai a gyengeségtől és a félelemtől összecsuklottak és egy
kétségbeesett, panaszos sikoltással arcra vetette magát a homokba.
Abban a pillanatban Sean az oroszlán bársonyos mellkasára célzott. Sean képes volt arra,
hogy két, egyidejűleg feldobott pénzdarabot - egymástól harminc lépés távolságra - eltaláljon
ezzel a fegyverrel, mielőtt a pénzdarabok földet érnének. Ezzel a fegyverrel már számtalan
állatot lelőtt, százával leopárdokat, oroszlánokat, orrszarvukat, bivalyokat, elefántokat és
embereket, sok-sok embert a rhodesiai háború idején. Soha nem volt szüksége egy második
lövésre. Most, hogy a cél nyitott volt, a legteljesebb biztonsággal küldhette volna a 750-es
szemcsés, puha hegyű lövedékét - amely becsapódás után, mint egy gomba szétnyílik - az
oroszlán mellkasába s az állat farka tövében hagyta volna el annak testét. Ez az állat végét
jelentette volna, a szafari végével egyetemben, s valószínűleg a vadászengedélyének a
visszavonását is. Legjobb esetben hónapokig tartó vizsgálatot és tárgyalást. Egy lelőtt nőstény
oroszlán a kormány kegyetlen dühét vonná maga után, s ezt követően természetesen a
vadászati felügyelőségét is.
Az oroszlán már majdnem a fekvő lány fölött volt, csupán néhány lépés fehér homok volt
közöttük, amikor Sean lejjebb vette az irányzékot. Óriási kockázatot jelentett ez, a lány
életének a kockáztatását, de annyira feldühítette, hogy úgy vélte, rászolgált erre a kockázatra.
 Egyenesen a homokba lőtt, a nőstény kilátott pofája előtt kétlépésnyire. A becsapódást
követően a fehér homokszemcsék szökőkútja csapott fel, s a fehér porfelhő egy pillanatra
elborította az állat testét. Homok töltötte meg az állat száját és a tüdejét, orrlukait eltömte, s a
porszemek belecsapódtak az oroszlán tágra nyitott; sárga szemébe, kaparva, vakítva az
oroszlánt, amely tájékozódóképességét elvesztve abban a pillanatban abbahagyta a támadást.
Sean előrerohant, készen arra, hogy még egy lövést adjon le, de erre rnár nem volt szükség.
Az oroszlán visszahőkölt, villámgyorsan visszahúzódott, mancsával a homokkal megvakított
szeméhez kapkodott, feldőlt, majd újra talpra szökkent és visszahúzódott a nádasba, vakon
beleütközve a meredek domboldalba, gurult, lecsúszott, s újra feltápászkodott. Vad
rohanásának, menekülésének és gyötrődő üvöltésének a hangja lassan elenyészett.
Sean odarohant Claudiához és fél karjával talpra rángatta. Lábai erőtlenek voltak ahhoz,
hogy megtartsák, s a férfi félig vitte, félig vonszolta a lányt a Toyotához, és benyalábolta a
kocsi első ülésére.
Ugyanakkor Riccardo bemászott a hátsó ülésre, Sean pedig fellépett a kocsi felhágójára,
szabad kezével pisztolyként fogta a fegyverét, a sötétség felé fordítva, újabb lövésre készen.
- Menj! - kiáltotta Jobnak, s akkor a matabele vezető felengedte a kuplungot, s a kocsi
megugrott a folyómederben, zökkenésekkel és rázkódásokkal elindult a nehéz talajon.
Majd egy percig senki sem szólalt meg, mindaddig, amíg kijutottak a folyómederből egy
simább ösvényre, s akkor Claudia halkan, fojtott hangon megszólalt. - Ha nem pisilhetek
azonnal, akkor szétrobbanok.
- Bármikor megcélozhatja Sarló Sárát tűzoltó készülékként és eltakaríthatná az útból
-javasolta Sean hidegen, s a hátsó ülésen Riccardo élvezettel felröhögött. Bár Claudia
felismerte az idegfeszültség és a szorongás oldódását apja nevetésében, megsértődött. Ez még
inkább megsokszorozta benne a megalázottság érzését, amelytől szenvedett.
Egyórás út volt a táborhelyig, s amikor megérkeztek, Moses, Claudia szolgája, a zuhanyozót
zubogó forró vízzel töltötte fel. A zuhanyozó egy húszgallonos benzinhordó volt, amelyet egy
mopane fa ágaira akasztottak fel, alatta cementpadló, élősövénnyel körülvéve, felül pedig a
csillagos ég.
Claudia csak állt a forró vízsugár alatt, teste élénk rózsaszínűvé vált, érezte, hogy a
megalázottság, és émelygése az adrenalin túladagolásától megszűnőben van, hogy derűlátás
és a jókedv érzése váltja fel a rendkívüli veszély túlélése után.
Mialatt beszappanozta magát, Seant hallgatta. Vagy ötven méterre lehetett tőle, a sátra
mögötti alkalmi sportpályáján dolgozott, s állandó lihegése tisztán hallatszott, amint a
súlyzóival gyakorolt. Gyakorlatait akkor sem hagyta ki, amikor négy napot a táborban töltött,
nem törődve azzal, milyen hosszú és fárasztó volt a vadászat.
- Rambo - mosolygott megvető fintorral a férfi önteltségén, s mint nemegyszer az elmúlt
napokban, azon kapta magát, hogy aprólékosan vizsgálja izmos karjait, vagy versenyagárként
horpadt hasfalát, vagy fenekét, amely khaki nadrágjában kerek és kemény volt, mint egy pár
strucctojás.
Moses a lány előtt vitte a lámpást, amint a tusolóból visszakísérte a sátrába, selyem
öltözködőköpenyt viselt, feje köré turbánszerűen egy törülközőt tekert. A szolga kikészítette a
tábori öltözetét, amely khaki hosszúnadrágból, Gucci T-shirtből és struccbőrból készült
moszkitó lábbeliből állt, pontosan azokból a darabokból, amelyeket ő maga választhatott
volna ki magának. Moses naponta kimosta a szennyes ruháit s mindent teljesen ropogósra
vasalt. Nadrágja szinte sercegett, amint felvette. Mindez további jó érzessél töltötte el.
Megszárította és kifésülte a haját, nem sajnálva rá az időt. Művészi arcfestést és ajakrúzst
használt, s mikor megnézte magát kis tükrében, még jobb kedvre derült.
- Ki is a hiú most? - mosolygott magára a tükörben s kiment a tábortűzhöz, ahol már ott ült
az összes férfi. Örömet okozott neki, hogy a férfiak abbahagyták a beszélgetést, s figyelték,
ahogy bevonult. Sean felemelkedett a tábori székéből az üdvözlésére, azzal a bolondos angol
tengerésztiszti stílussal, amely mindig zavarba hozta.
- Üljön le! - A lány megpróbált ridegnek tűnni. Nem kell állandóan fel és le ugrálnia.
Sean könnyedén elmosolyodott.
- Ne, ne engedd, hogy észrevegye, mennyire sikerült neki fennhordania az orrát -
figyelmeztette magát és tartotta a tábori széket a lány számára, amíg az le nem ült, moszkitó
csizmája sarkát a tábortűz felé tartva.
- Hozz a hölgynek egy whiskyt - utasította a tábori pincért. - Tudod, hogy hogyan szereti.
A pincér egy ezüsttálcán hozta az italt. Tökéletes volt. Egy loccsantásnyi Chivas whisky egy
kristálypohárban, éppen csak annyi, amennyi megszínesíti a Perrier ásványvizet, és jól
feltöltve jéggel. A pincér hófehér kanza köntöst viselt, amely jóval a térde alatt végződött
skarlátvörös vállszalaggal jelezve, hogy ő a főpincér, és fején skarlátvörös fezt. Két helyettese
a háttérben állt, szintén skarlát fezben, és laza fehér köntösben. Claudiát kissé zavarta, hogy
húsz szolga viselt gondot hármójukra, olyannyira szibaritának, gyarmatinak és
kizsákmányolónak tűnt az egész. 1987-ben, az Isten szerelmére, s a birodalomnak már régen
vége -, de a whisky felséges volt.
- Feltételezem, hogy most azt várja, köszönetet mondok azért, mert megmentette az
életemet - mondta és hörpintett az italából.
- Egyáltalán nem, aranyoskám. - Sean szinte azonnal észlelte, mennyire gyűlöli a lány az
ilyesféle megszólítást. - Egyáltalán nem vártam, hogy elnézést kérjen katasztrofális
ostobaságáért. Hogy teljesen őszinte legyek, sokkal jobban aggódtam, hogy meg kell ölnöm
az oroszlánt. Ez valóban tragédia lett volna.
Könnyedén, gyakorlottan vívtak, s Claudia élvezte a küzdelmet. Minden egyes döféstől,
amely áthatolt a védelmen, felragyogott az arca, nagyobb örömet okozott neki, mint egy
sikeres nap a bíróságon. Elkedvetlenedett, amikor a főpincér síri hangon bejelentette: A séf
közli, a vacsora elkészült, tálalható. Mambó. Sean bevezette őket az ebédlősátorba, amely
sokágú meisseni porcelán kandeláberekbe elhelyezett gyertyákkal volt megvilágítva. Az
evőeszközök tömör ezüstből voltak, Claudia lopva ellenőrizte márkájukat, a Waterford
kristály borospoharak csillogtak a madeira csipkedíszítésű asztalterítőn, egyenruhás pincérek
álltak minden egyes vászon szafari szék mögött, tálalásra készen.
- Mit kíván ma este, Főnök? - kérdezte Sean.
- Egy kis Wolfgang Amadeust - válaszolta Riccardo, és Sean lenyomta a lemezjátszó
gombját, mielőtt leült volna, és Mozart tizenhetedik zongoraversenyének hangjai áttetsző
érzékletességgel csillogtak a gyertyafényben.
A zöldborsóleves árpagyönggyel és bivaly velős csonttal készült, félelmetesen erős
chiliszósszal fűszerezték, melyet Sean Feli Peli Hó Ho-nak nevezett.
Claudia örökölte apjának ízlését, ami a chilit és a fokhagymát, valamint a vörösbort illeti, de
még ő sem tudott szembenézni a második fogással, amely bivalypacal volt, fehér mártással.
Mindkét férfi zölden szerette a pacalt, ami az eredeti tartalomtól nem tökéletesen tisztított
belsőség szépített elnevezése volt.
- Csak megrágott fű - mutatott rá az édesapja, ami enyhe hányingert keltett benne, amíg meg
nem ütötte az orrát a séf által csak neki készített fogás illata. Az arányló, ropogós tésztaréteg
alatt antilopfiléből és veséből készült, ízletes pörkölt gőzölgött. A séf megrázta fehér
szakácsfejfedős fejét, amikor Claudia kiegészítőleg tíz gerezd fokhagymát javasolt.
- A szakácskönyv nem ír fokhagymát, Donna.
- Az én könyvem rengeteg fokhagymát mond, nagyon hangosan mondja: tíz
fokhagymagerezdet! Oké, főszakácska? A főszakács kapitulálva, legyőzötten vigyorgott.
Claudia azonnal megnyerte az egész személyzetet könnyed modorával és szépségével.
A bor nehéz, testes dél-afrikai cabernet volt, minden csöppje olyan jó, mint kedvenc
Chiantija, s ő mind a borra, mind az ételre teljes figyelmet fordított. Az elmúlt nap
kellemetlenségei, a napfény és a friss levegő meghozták az étvágyát. Apjához hasonlóan
annyit ehetett és ihatott, amennyit kívánt, egy csöppnyi felesleges hús vagy háj nem volt a
derekán. Csak a beszélgetés volt kiábrándító. Mint minden alkalommal, a férfiak ma is csak
fegyverekről, vadászatról és a vadállatok lelövéséről beszélgettek. A fegyverduma és
vadászcsevegés csaknem érthetetlen szózagyvalék volt számára.
Apja ilyeneket mondott. - A 0.300-as Weatherby a 180 szemcsés lövedéket
másodpercenként 3200 láb (kb. 1000 méteres) sebességgel lövi ki, ez 4000 láb (libra izom
energiát) lökőerőt és egy elképesztő hidrosztatikus sokkhatást jelent.
- Maguk jenkik a sebesség megszállottjai - felelte Sean. -- Roy Weatherby több töltényt lőtt
ki az afrikai vadállatokra, mint amennyi spagettit maga evett, Főnök. Adjon nekem szakaszos
telítettséget, Nosler konstrukciót és mérsékelt sebességet...
Egyetlen normális intelligenciájú személy nem bírja ezt órákon át, gondolta magában a lány,
és mégis, a szafari minden éjszakáján úgy bújt ágyba, hogy azok ketten ott maradtak a
tábortűznél, szivarjaikkal és a konyakjukkal.
Amikor az állatokról beszélgettek, az jobban érdekelte, és még a beszélgetésbe is
bekapcsolódott, bár nem értett velük egyet. Jobbára bizonyos egyedi állatpéldányokról
beszélgettek, legendás hímekről, amelyekre Sean olyan beceneveket használt, amelyek
bosszantották Claudiát, ugyanúgy, mint ahogy irritálta, amikor a papát „Capónak" Főnöknek
nevezte, mintha valami maffiafőnök lenne. Az egyik ilyen állatot csak úgy hívta „Nagy
Frigyes", vagy szimplán Fred, azaz Frici. Ez az az oroszlán volt, amelyre most vadásztak,
ennek akasztották ki csalétekként a bivaly tetemét.
- Kétszer is láttam őt ebben a szezonban, egyik kliensem még rá is lőtt. Tudja, úgy
reszketett az idegességtől, elhibázta egy futballpályányival.
- Beszéljen róla - hajolt előre Riccardo kíváncsi érdeklődéssel.
- Papa, már a múlt éjjel is erről beszélt neked emlékeztette Claudia kedvesen. - És
tegnapelőtt éjszaka, és az azt megelőző éjszaka...
- A kislányokat csak látni szeretnénk, nem hallani - kuncogott Riccardo. - Semmire sem
tudtalak megtanítani? Beszéljen csak tovább, meséljen csak újból valamit Friciről.
- Több mint 3 méter hosszú és ez nemcsak hosszúság. Akkora feje van, mint egy vízilónak
és a sörénye olyan, mint egy fekete szénakazal. Mikor megy, úgy hullámzik járás közben és
úgy mozog mint a szél a msasa fák között - mondta Sean rapszodikusan. - Ravasz?
Alattomos? Frici mindent tud, úgy tudom, legalább háromszor meglőtték. Egyszer egy
spanyol megsebesítette Ian Piercy vadászterületén, három szezonnal ezelőtt, de meggyógyult.
- Hogyan kapjuk el? - faggatta Riccardo.
- Micsoda két visszataszító alak - vágott közbe Claudia, mielőtt Sean válaszolhatott volna.
Azok után, hogy ezeket a csodálatos teremtéseket, azokat a gyönyörű kölyköket láttam.
Hogyan is képesek arra készülni, hogy megöljék ezeket az állatokat?
- Egyetlen kölyköt sem láttam ma megölni - jegyezte meg Riccardo, s jóváhagyólag
bólintott, amikor a pincér másodszor is megkínálta a pacalból. - Gyakorlatilag elég nagy bajba
kerültünk és még az életünk is veszélyben forgott.
- Negyvenöt napot áldoz fel az életéből, csak abból a célból, hogy oroszlánokat és
elefántokat gyilkoljon - vágott vissza Claudia. - Szóval csak ne erényeskedjék velem és ne
gondolja, hogy jogos a felháborodása velem szemben, Riccardo Monterro.
Engem mindig érdeklődéssel töltött el a maga átlagos, félénken visszakozó, liberális
gondolkodásának zavaros folyamata - avatkozott bele Sean, és Claudia vidám
harcrakészséggel fordult feléje:
Az én gondolkodásomban nincs semmiféle zavar, önök vannak itt azért, hogy állatokat
gyilkoljanak.
- Ugyanúgy, ahogyan egy farmer leöli az állatait - értett egyet Sean. - Hogy biztosítsa a
csorda egészséges tenyésztését, s a fennmaradásukhoz szükséges területet.
- Maga nem farmer.
 De igen, az vagyok - mondott ellen Sean. - Az egyedüli különbség, hogy én a szabadban
ölöm le őket, nem a vágóhídon, de mint minden farmernek, nekem is az a legfőbb gondom,
hogy biztosítsam a törzsállomány fennmaradását.
- De ezek nem háziállatok - vitatkozott Claudia -, hanem gyönyörű vadállatok.
- Gyönyörű? Vad? Hogy jön ez ide? Mint mindennek ebben a modern világban, Afrika
vadállatainak is meg kell fizetniük a fennmaradásért. A Főnök például tízezer dollárokat fizet
azért, hogy egy oroszlánt és egy elefántot elejtsen. Ő ezekért az állatokért sokszorosát fizeti a
kecskék vagy szarvasmarhák pénzbeli értékének, így az újonnan függetlenné vált Zimbabwe
kormánya millió hektárnyi koncessziós területeket tart fenn, ahol ezek a vadállatok
fennmaradhatnak. Én egy ilyen koncessziós területet bérlek, s ezért a világon nekem fűződik a
legnagyobb érdekem ahhoz, hogy megvédjem az orvvadászoktól és a legeltetőktől, s
biztosítsam, hogy sok vadállatom legyen, amit felajánlhatok a vadászaimnak. Nem,
aranyoskám, a törvényes szafari vadászat a leghatékonyabb formája ma Afrikában a
konzervációnak, a vadállatok fennmaradása biztosításának.
- Tehát maga megmenti az állatokat azzal, hogy nagyerejű fegyverekkel lelövi őket? -
kérdezte Claudia gúnyosan.
- Nagyerejű fegyverekkel? - nevetett halkan Sean. - Ismét egy érzelmes liberális
papagájszólam. Talán előnyben részesítené azt, ha kevésbé hatásos fegyvert használnánk?
Nem lenne ez olyan, mint ha a mészárostól azt követelnénk, hogy használjon tompa, életlen
késeket a torok elmetszéséhez? Maga egy intelligens nő, használja az eszét és ne a szívével
gondolkodjék. Az egyes állat nem fontos, nincs jelentősége. Az élettartama néhány rövid évre
korlátozott. Ennek az oroszlánnak, amelyre most vadászunk, legjobb esetben két éve van. Az
árán kívül a fajtának, mint egésznek a folyamatos fenntartása a fontos. Nem az egyed, hanem
az egész faj. A mi oroszlánunk egy öreg hím, már a végén jár hasznos életének, ami alatt
védelmet tudott nyújtani nőstényeinek és utódainak, s már hozzájárult saját fajának
fenntartásához. Egy-két éven belül természetes módon is elpusztulna. Sokkal jobb, ha a halála
tízezer dollárt jövedelmez készpénzben, mely összeget arra lehet fordítani, hogy biztonságos
helyet biztosítsunk a kölykei számára, hogy biztosítsuk ezt a vadont, s körülkerítve
megakadályozzuk a fekete embertömeget, és sovány kecskecsordáit, hogy ide behatoljanak.
- Istenem, magát hallgatva... - szomorúan ingatta a fejét Claudia. - „Fekete embertömeg",
ezek egy bigott fajgyűlölő szavai. Ez az ő földjük, miért nem élhetnek szabadon, úgy,
ahogyan ők akarnak?
- Ez a gyapjashajú liberalizmus logikája - nevetett Sean. - Döntse már el, kinek az oldalán
van, a gyönyörű vadállatok vagy a gyönyörű vad feketék oldalán. Nem lehet egyszerre
mindkét oldalon; mikor mindkettő az élettérért küzd, a vadállatok mindig a vesztes oldalon
vannak, ha csak a vadászok nem fizetik ki értük a számlákat.
Nem könnyű vitapartner, állapította meg a lány, s megkönnyebbült, amikor az apja
beleavatkozott, s lehetővé tette, hogy összeszedje a gondolatait.
- Nem kétséges, hogy az én drága lányom melyik oldalon áll. Egyébként, Sean, maga az
inuit népnek ősi birtokukba való visszahelyezéséért dolgozó bizottság egyik vezetőjével
beszél.
Claudia kedvesen rámosolygott: - Nem inuit papa. Az emberek még azt gondolnák, hogy
lágyszívű lettél. Még csak nem is eszkimók. A te szokásos megnevezésed „gooks"? Tehát
bennszülöttek, nemde?
Riccardo hátrasimította a sűrű ezüsthullámokat halántékából. - Elmondjam-e, hogy a
kislányom és a bizottsága hogyan akarják bebizonyítani, hogy Alaszka az inuitoké? -
kérdezte.
- Úgyis el fogja mondani - hajolt előre Claudia, megsimogatva apja kezét. - Ez az egyik
kedvenc társalgási témája, nagyon mulatságos, tetszeni fog magának.
Riccardo folytatta, mintha mi sem történt volna, mintha lánya semmit sem szólt volna. -
Végigmennek Anchorage-ban a Negyedik utcán, ahol az összes bár van, elkapnak néhány
olyan eszkimót, aki még állva tud maradni. Repülőgépre rakják őket, leviszik őket a
félszigetre, és azt mondják nekik:
- Nos, mondják csak, hol élt a maguk népe. Mutassák csak meg, hol volt a törzsük régi
vadászterülete? Nézzék csak azt a tavat, arrafelé, nem halászott ott valamikor a maguk népe? -
Riccardo megváltoztatta a hangját, nagyszerű hangutánzó volt. - Igen, biztosan - mondja az
eszkimó a hátsó ülésen, kibandzsítva az ablakon, tekintete még mindig párás a Jack Daniels
whiskytől. - Ez az a hely, ahol a nagypapi horgászott.
Ismét megváltoztatta a hangját, ezúttal Claudiát utánozva. - És mi van azokkal a hegyekkel
ott ni, amelyeket mi, mi, gonosz fehéremberek, akik elloptuk maguktól, s most Brooks Range-
nek nevezünk? Vadászott ott valamikor a nagypapi? - Ismét eszkimó hangsúlyra váltott. -
Persze hogy vadászott, ember. Egy csomó medvét lőtt ott. Emlékszem, a nagymamám mesélt
erről nekem.
- Folytasd, papa. Ragyogó hallgatóságod van ma. Mr. Courtney rettenetesen élvezi a
humorodat - bátorította Claudia.
- Tudja - mondta Riccardo -, Claudiával soha nem fordult elő, hogy egy eszkimó
visszautasította volna azt a tavat, vagy hegységet, amit felajánlott neki. Ez már valami,
nemde? Az én kislányom tökéletes találatot ért el, telitalálatot, soha egyetlen visszautasítás.
- Maga nagyon szerencsés, Főnök - mondta neki Sean. - Legalább itt hagytak magának
valamit.

Claudia arra ébredt, hogy a sátorlapon kívül edényekkel csörömpölnek és Moses udvarias
köhintése hallatszik. Azelőtt soha senki nem hozott neki teát az ágyba. Ez olyan luxus volt,
amitől csodálatosan dekadensnek érezte magát. Odakint még szurokfekete volt a sötétség és a
sátorban jéghideg. Hallotta a jég ropogását a sátor vásznán, amikor Moses kitárta a sátor
nyílását. Soha nem számított ilyen hidegre Afrikában.
Felült a tábori ágyon, vállán egy vattapaplan, markában szorongatta a teásbögrét és Mosest
nézte, aki a sátorban tett-vett. A mosdótálba egy vödör forró vizet öntött és egy tiszta fehér
törülközőt tett mellé. A fogmosópoharát felforralt ivóvízzel töltötte tele, s fogkrémet nyomott
a fogkeféjére. Aztán egy serpenyőben szénparazsat hozott és a sátor közepére rakta.
- Nagyon hideg van ma, Donna.
- És túlságosan korán is van - értett vele egyet Claudia.
- Hallotta az oroszlánüvöltést az elmúlt éjszaka, Donna?
- Semmit sem hallottam. - Ásított. - Ha egy rezesbandával játszatták volna az „America, the
Beautiful"-t (Amerika, a csodaszép") az ágyam mellett, azzal sem tudtak volna felébreszteni.
Moses kiterítette a ruháit a tartalékágyra. Elkezdte kefélni a csizmáját, amíg az fényes nem
lett. - Ha szüksége van valamire, Donna, csak hívjon mondotta, amint kihátrált és leeresztette
a sátornyílás fedőlapját.
Kiugrott a meleg ágyból és reszketve a serpenyő fölé állt. Fel sem vette a nadrágocskáját,
míg a parázs fölött meg nem melegítette.
A csillagok még ragyogtak, amikor elhagyta a sátrat. Egy pillanatra megállt, felnézett,
gyönyörködve a déli égbolt kincsesládikájának ragyogó ékköveire. Megtalálta a Dél
keresztjét, a siker érzésével ment a tábortűzhöz, ahol a férfiak már ott tanyáztak, s kezeit
hálásan a lángok fölé tartotta.
- Semmit sem változtál kiskorod óta. - Apja rámosolygott. - Emlékszel, hogy kellett minden
reggel harcolnom veled, hogy kiszedjelek az ágyból, hogy iskolába menj? - A pincér a lány
második pohár teáját hozta.
Sean fütyült, s a lány hallotta, amint Job indítja a Toyotát, s körbevezeti a raktár bejárati
kapujáig, s elkezdi felrakni a nehezebb öltözékeket, a jersey pulóvereket, anorákokat,
sapkákat és gyapjúsálakat.
Amikor kicsődültek a vadászkocsihoz, a puskákat már a fegyverállványban találták, s Job és
Shadrach, a két matabele a kocsi hátsó részében állt, közöttük az alacsony ndorobo
nyomkereső. A nyomkereső egy Claudia hónaljáig érő gyermektermetű kis figura volt,
megnyerő vigyorral ráncos arcán, és derűs, pajkos szemekkel. Claudia eleve hajlamos volt,
hogy kedvelje a tábor valamennyi fekete alkalmazottját, de Matatu máris a kedvence lett.
Hófehérke egyik törpéjére emlékeztette. A három fekete a hideg ellen kiselejtezett
katonaköpenyekbe és kötött gyapjú balaclava sapkákba burkolózott, s ezekkel nemcsak a
fejüket borították be, hanem a nyakukat és torkukat is védték a hideg ellen, s Claudia
üdvözlését a sötétben széles, fehér fogú vigyorral fogadták. Valamennyien a lány szépségének
bűvöletébe estek.
Sean ült a kormányhoz, Claudia ugyancsak elöl ült, közte és apja között. Lekuporodott a
szélvédő mögött, és odabújt apjához, megmelegedni. Az alatt a rövid idő alatt, amióta részt
vett a szafarin, megkedvelte a napi kalandok e kezdetét.
Lassan haladtak a kanyargós, göröngyös csapáson, és amint az éjszaka visszahúzódott
előttük, s a hajnal közeledett, Sean kikapcsolta a reflektorokat.
Claudia az erdőt figyelte és a füves vágatokat, amelyek átszelték az erdőt, s amelyeket Sean
„vleis"-nek nevezett, megpróbálta elsőnek felfedezni a ravasz és kedves állatokat, de mindig
Sean vagy az apja volt az, aki elsőnek felmordult: „Kudu - balra", vagy „ez egy nádi antilop",
vagy Matatu hajolt előre, megérintve vállát, valami ritka látványt jelezve piciny kezének
rózsaszín tenyerével. A poros csapást azoknak az állatoknak a nyomai borították, amelyek az
éjszaka folyamán áthaladtak az irtáson. Egyszer csak egy elefántnak a hajnalban még gőzölgő
nyomait találták az úton; térdmagasságú ürülék volt, s valamennyien kikászálódtak a
Toyotából, hogy közelebbről megvizsgálhassák. Kezdetben zavarba hozta ez a mohó
érdeklődés az állati ürülék iránt, de most már megszokta.
- Vén Koldus - mondta Sean -, szegény ördögnek már csak a hátsó fogai vannak meg.
- Honnan veszi? - kérdezte a lány.
- Nem tudja megrágni az ételt - felelte. - Nézze csak az ágacskákat, leveleket az ürülékben,
majdnem egészben maradtak.
Matatu lehajolt a nyomhoz, megvizsgálta a nagy lábnyomokat, amelyek akkorák voltak,
mint egy szemetesedény fedele.
- Nézze csak, milyen puhák a talpai - hívta fel a figyelmét Sean -, mint a lekoptatott
autógumi. Öregek és nagyok.
- Ő az? - kérdezte Riccardo türelmetlenül, s az ülése mögötti fegyverállványon levő 0,415-
ös Rigby puskára pillantott.
- Matatu majd megmondja - vonta meg vállát Sean, s a kis ndorobo beleköpött a homokba, s
komoran megrázta a fejét, amint felállt. Aztán sipító fejhangon, szuahéli nyelven szólt
Seannak. - Ez nem az, akit mi akarunk. Matatu ismeri ezt a bikát fordította le Sean. - Mi
tavaly már láttuk ezt az állatot a folyóhoz közel. Az egyik agyara törött, a szájánál, s a másik
is csonkká kopott. Valaha gyönyörű pár agyara lehetett, de most már a hegy túloldalán van.
- Úgy gondolja, hogy Matatu képes felismerni a jellegzetes elefántot a lábnyomokról? -
kérdezte Claudia kétkedve.
- Matatu képes felismerni egy ötszáz állatból álló bivalycsorda egyedeit és két év múlva is
emlékezni fog rá, ha a nyomára néz. - Sean túlzott egy kissé a nőnek. - Matatu nem
nyomolvasó, hanem igazi mágus.
Tovább hajtottak, kis csodákkal találkozva útközben, egy kudu bikával, amely szürke volt,
mint egy szellem, krétaszínű csíkokkal tarkítva, sörénnyel és púpos háttal, hosszú, dugóhúzó
jellegű szarva csillogott a homályban, amint elsuhant az erdőben; egy cibetmacska mászott ki
éjszakai búvóhelyéről; foltos és aranyszínű, mint egy miniatűr leopárd, meglepett tekintettel
vizsgálva őket a magas barna fűvel benőtt terület pereméről. Egy kengurupatkány ugrott fel a
Toyota előtt. Gyöngytyúkcsapat csipogott, kifejlett sárga sisakkal a fejükön rohantak át az út
melletti füvön, s Claudiának többé már nem kellett megkérdeznie: - Mi ez a madár? - vagy -
Milyen állat ez? - kezdte felismerni az állatokat és ez élvezettel töltötte el.
Napfelkelte előtt Sean leparkolta a Toyotát a sziklás hegység tövében, amely hirtelen
kiemelkedett a vadonból, kissé merev tagokkal szálltak ki a terepjáróból, levetették nehéz
felsőruházatukat. Felkapaszkodtak a domb oldalán, százméternyi meredek, egyenetlen
ösvényen, megállás nélkül, s Claudia megpróbálta titkolni lihegését, amikor felértek a tetőre.
Sean tökéletesen kiszámította a feljutás időpontját, s amint felérkeztek, a nap felbukkant a
távoli erdő felett, s mindent drámai színekkel és ragyogással világított meg.
Kitekintettek a vadon panorámájára és az irtásra, amelyen aranyszínű fű parázslott egészen
a távolabbi dombokig, amelyek tündérkastélyokként emelkedtek a hajnali fényekben. A többi
hegy nagy, fekete kőrakásokként tűnt elő, mint a teremtés után otthagyott kőtörmelék.
Lehányták pulóvereiket, mivel a hegymászás felmelegítette őket, és már az első napsugarak
forró délidőt ígértek. Letelepedtek a hegy túlsó szélén és távcsöveikkel az alattuk elterülő
vadont kezdték vizsgálni. Mögöttük Job előszedte az élelmiszeres dobozt, amelyet felhozott, s
tüzet gyújtott. Túl korán lett volna reggelizni a táborból való elindulás előtt, de most, a sonka
és a tojás illatára Claudia érezte, amint a nyál összefut a szájában.
Amíg a reggelire vártak, Sean elmagyarázta a terepet. - Ez a mozambiki határ, közvetlenül a
második domb mögött, csak hét-nyolc mérföldre innét.
- Mozambik - mormogta Claudia, a távcsövén keresztül nézve -, a névnek valami
romantikus csengése van.
- Nem is olyan romantikus. Csak az afrikai szocializmusnak egy újabb győzelme, a
káosznak és rombolásnak gondosan kidolgozott gazdaságpolitikája - morgott Sean.
- Nem kívánom a faji megkülönböztetést reggeli előtt - mondta jegesen Claudia.
- Rendben van - vigyorodott el Sean -, elég azt mondani, hogy előttünk, a határon túl a
marxizmus tizenkét esztendejét találjuk, tizenkét év korrupciót, kapzsiságot, és
tehetetlenséget, hozzánemértést, ami most kezdi meghozni gyümölcseit. Polgárháború
tombol, amely irányíthatatlanná vált, éhínség, melynek következtében legalább egymillió
ember pusztul el, járványok, beleértve az AIDS-et is, amely az elkövetkezendő öt esztendőben
feltehetően további egymillió ember halálát okozza majd.
- Kellemes szórakozóhelynek tűnik vakáció idejére - mondta Riccardo. Mi van a reggelivel
Job?
Job tányérokat hozott, sonkával és tojással, pirított francia kenyeret, amelyet nagy bögre
erős, zamatos kávé követett. Az ölükből ettek, falatozás közben távcsövükkel a vadont
vizsgálták.
- Maga kitűnő szakács, Job - mondta neki Claudia.
- Köszönöm, asszonyom felelte Job csöndesen. Alig észrevehető akcentussal beszélt
angolul. Harmincas éveinek a vége felé járt, magas, erős fizikumú férfi volt, csinos holdvilág-
képében távolülő, intelligens szemekkel, amely oly annyira jellemző a zulu és matabele
eredetű népekre.
- Mikor tanulta? - kérdezte Claudia. A matabele tétovázott és Seanra nézett, mielőtt mély,
kellemes hangon válaszolt volna. A hadseregben, asszonyom.
- Job százados volt a Ballantyne felderítőknél, velem együtt - magyarázta Sean.
- Egy kapitány! - kiáltott fel Claudia. - Nem is gondoltam... - hagyta abba gyorsan,
feszélyezetten.
- Nem is gondolhatta, hogy fekete tisztek is voltak a rhodesiai hadseregben fejezte be Sean a
lánynak magyarázkodva. Sokkal több tudnivaló van Afrikára vonatkozóan, mint amennyit a
CBS televízióban mutatnak
Shadrach, a második fegyverhordozó vagy ötven méterrel távolabb ült a hegygerinc mentén,
ahonnét jobban látott észak felé, halkan füttyentett, ebbe az irányba mutatott. Sean kitörölte
tányérjából a tojás maradékát a pirítóssal, és a szájába gyömöszölte. Odaadta a tányérját
Jobnak. - Köszönöm Job, óriási volt! - Aztán csatlakozott Shadrach-hoz. Most már ketten
kezdték vizsgálni a vadont.
- Mi az? - kérdezte Riccardo türelmetlenül.
- Elefánt - válaszolta Sean, s mind Riccardo, mind Claudia felugrott és csatlakozott
hozzájuk.
- Merre? Merre? - kíváncsiskodott a lány.
- Nagy? - kérdezte Riccardo. - Látják az agyarait? Ő az?
- Nagyon messze van ahhoz, hogy biztosak lehessünk, néhány mérföldre. - Sean rámutatott
a határozatlan körvonalú szürke foltra a fák között, és Claudia meglepődött, hogy egy ilyen
nagy állatot ennyire nehéz észrevenni. Néhány percet vett igénybe, amikor az állat kevéssé
elmozdult, s Claudia képes volt az alakját kivenni.
- Mit gondol - kérdezte Riccardo -, elképzelhető, hogy Tukutela?
- Lehetséges - bólintott Sean. - Ezer az egy ellen, hogy ő az.
Tukutela. Claudia hallotta már a tábortűznél, amint erről az elefántról beszéltek: „Tukutela,
a dühös", egyike volt azoknak a legendás hírű vadállatoknak, amelyekből legfeljebb, ha egy
maroknyi maradt Afrika egész szélességében és hosszúságában. Egy elefántbika, melynek
agyarai legalább száz fontot nyomnak egyenként. Tukutela volt a fő oka annak, hogy az apja
visszajött Afrikába, még egyszer, utoljára. Azért, mert egyszer már látta Tukutelát. Három
évvel ezelőtt szafarin vett részt Courtney-val együtt, s akkor öt napig üldözték az elefántot.
Matatu száz mérföldön át vezette őket a nyomokon, míg végre meglátták. Talán húsz lépésre
voltak ettől a hatalmas, vén vadállattól, aki éppen a marulafa gyümölcseit ette. Láthatták
szürke bőrén a ráncokat és gyűrődéseket. Olyan közel voltak, hogy megszámlálhatták a farkán
lévő maradék szőrszálakat, a többi eltűnt róla a hosszú évek alatt, és csöndes
megilletődöttséggel figyelték a hatalmas agyarakat.
Riccardo Monterro boldogan hajlandó lett volna bármilyen árat fizetni, hogy azok az
agyarak a trófeái közé kerüljenek. Suttogva kérdezte meg Seant: - Van valami módja annak,
hogy az enyém legyen, lelőhessem? - Látta, hogy Sean habozik, mielőtt válaszol.
- Nem, Főnök. Nem nyúlhatunk hozzá. Nemcsak a vadászati engedélyem és a területi
koncesszióm lenne az ára. Tukutela nyakán egy gallér volt, erős, szilárd nejlonból, merev,
mint egy nehéz szállítójármű gumiabroncsa, s azon egy rádióleadó függött.
Néhány évvel ezelőtt az öreg elefántbikát a kormány elefántkutató szervezetének emberei
helikopterről szigonnyal meglőtték, s míg eszméletlen volt, ráerősítették a rádióleadót
tartalmazó gallért. Ezzel Tukutela kijelölt állattá vált, amely részt vett a kutatásban, s ez
megvédte a szafari vadászoktól. Természetesen veszélyeztetve volt továbbra is az
elefántcsontra éhes orvvadászok által, de egy-egy hivatalos engedéllyel rendelkező vadász
törvényesen nem vadászhatott rá.
Amíg az elefánt az altatás hatása alatt állt, dr. Glynn Jones, a kormány tervezetének
vezetője, az állami főállatorvos megmérte az agyarakat. Jelentése nem volt hozzáférhető, nem
került nyilvánosságra, de a titkárnője, egy házasságra érett szőkeség úgy gondolta, hogy Sean
Courtney a legbámulatosabb férfi, akivel rövid életében eddig találkozott. A lány egy
másolatot készített Sean számára.
- Jones dr. méréseiből kikövetkeztethető, hogy az egyik agyar kb. 130 fontot (60 kilót)
nyomhat, a másik néhány fonttal kevesebbet - suttogta Sean Riccardónak, amíg az öreg
elefántbikát tanulmányozták, és mohó vággyal nézték az agyarakat.
Az agyar a szájnyílás mellett olyan vastag volt, mint Sean combja, és nem keskenyedett el.
Majdnem feketék voltak a növényi nedvektől. Az agyarak vége gömbölyű volt. Dr. Jones
szerint a bal oldali agyar nyolc láb és fél inch, a jobb oldali nyolc láb négy és egy negyed inch
hosszú volt, a szájtól az agyar végéig.
 Végül is elsétáltak onnan, s az öreg bikát nem zavarták tovább magányos vándorlásában,
mígnem valami hat hónappal ezelőtt a szép szőke titkárnő a hararei sugárúton fekvő kicsiny
legénylakásában reggelikészítés közben egész közömbösen meg nem szólalt: - Hallottál róla,
hogy Tukutela megszabadult a gallérjától?
Sean meztelenül feküdt a lány ágyában, s gyorsan felült. - Mit mondtál?
- Joneska rettenetesen rosszkedvű lett. A rádió iránykeresőt Tukutelára kapcsolták, s csak a
gallérját találták meg. Valahogy megszabadult tőle, s feldobta egy msasafa tetejére.
- Drága kis szépségem - mondta Sean boldogan. - Gyere csak ide gyorsan, megkapod a
jutalmadat. A lány ledobta öltözködő köpenyét a padlóra, s átrohant a szobán a férfihez.
Tehát Tukutela megszabadult a gallérjától, s többé már nem volt kiválasztott kísérleti állat.
Ismét törvényes vadállattá vált. Sean még aznap táviratozott Alaszkába Riccardónak, s
másnap délután meg is kapta a választ.
- Jövök. Stop. Bookoljon. Szafarit július l-jétől augusztus 15-ig. Stop. Akarom azt a Jumbót.
Stop. Capo.
S most Riccardo ott állt a hegygerincen, az elefánt elmosódott szürke foltját az
izgatottságtól remegve tanulmányozta az alattuk lévő erdőben. Claudia az apját figyelte nyílt
csodálattal. Ez volt az ő apja, a hidegfejű üzletember, a helyzet ura minden szituációban, a
savoir fairé mestere. Látta őt, amikor egy tízmillió dolláros szerződésről tárgyalt, vagy amikor
Las Vegasban egy hercegi váltságdíjnak megfelelő tételt tett fel, anélkül, hogy a
legcsekélyebb érzelem jele tükröződött volna rajta, s most itt állt, a felindultságtól reszketve,
mint egy iskolás lány az első randevúján, s egyszerre az iránta érzett túláradó szeretet
hullámai borították el.
- Nem hittem volna, hogy ilyen sokat jelent neki - gondolta. - Talán én vagyok túlságosan
keményszívű. Hiszen ez az utolsó dolog az életében, amit igazán kíván, és meg akar kapni.
Szerette volna megölelni, átkarolni és azt mondani neki: „Bocsáss meg, papa, bocsáss meg,
hogy megpróbáltam megakadályozni, hogy megszerezd magadnak ezt az utolsó örömet."
Riccardo észre sem vette; fel sem figyelt arra, hogy nézi. - Lehet, hogy mégis Tukutela -
ismételte halkan, szinte csak magában beszélve, mintha önmagát is meg akarná győzni az
igazáról, hogy úgy lesz, ahogy szeretné, de Sean megrázta a fejét.
- Négy kiváló nyomkeresőm figyeli a folyót. Tukutela nem kelhet át a tudtunk nélkül,
emellett még mindig túl korán van. Nem várom, hogy korábban elhagyja a völgyet, mint
amikor a völgyben az utolsó víztartalmú mélyedés ki nem szárad, legkorábban még egy hét-
tíz nap múlva.
- Talán átcsúszhatott valahogy. - Riccardo figyelmen kívül hagyta Sean magyarázatát. -
Talán mégiscsak lehetséges, hogy ő van odalent.
- Lemegyünk és megnézzük, természetesen - bólintott Sean jóváhagyóan. Riccardo
szenvedélye őt nem hökkentette meg annyira, mint Claudiát. Teljes mértékben megértette,
legalább ötven olyan embert látott már életében, mint Riccardo, olyan erőteljes, hatalommal
bíró, erőszakos, sikeres embereket, akik ügyfeleit alkották, s akik meg sem próbálták
eltitkolni vagy legyőzni ösztöneiket. A vadászösztön benne volt valamennyi ember lelkében,
néhányan tagadták, mások megkísérelték elnyomni magukban, ismét mások megpróbáltak
ennek az ösztönnek kevésbé nyílt és kirívó erőszakos megjelenési formát találni, golf- és
teniszütőkben szabadjára engedett erővel ütni a kis fehér labdát, ezzel engedve szabad folyást
a test ösztöneinek, a hús és vér iránti vágyakozásnak, de az olyan férfi, mint Riccardo
Monterro szabad folyást engedett ösztöneinek, s nem volt hajlandó kiegyezni kevésebbel,
mint a vadászat és a gyilkolás végleges mámorával.
Shadrach, hozd a Bwananak a 0,416-os bandukit szólt - Job, ne felejtsd el a kulacsokat.
Matatu, akwendi, induljunk!
Egyenesen lefelé a domboldalon indultak el az előttük fekvő meredek lejtőn, könnyedén
lépegetve szikláról sziklára, s a végén már szinte természetesen rohanó csoporttá formálódtak,
Matatuval az élen, aki a nyomot követte, őt kísérte Job, és Sean, akinek látása szinte
természetfelettien éles volt. Átfésülték a vadont, utánuk jöttek a kliensek, majd Shadrach
következett, aki készenlétben tartotta Riccardo Rigby típusú fegyverét, hogy átnyújthassa, ha
szükség lesz rá.
Gyorsan haladtak, de még így is egy óra hosszat tartott, amíg a vadonhoz érve Matatu
megpillantotta az óriási tál alakú bemélyedt nyomot a puha földön és a levelektől megfosztott
ágacskákat, amelyeket az elefánt ürülékében maga után hátrahagyott. Matatu megállt,
hátrafordult, szemeit forgatva, és egy sivítóan átható, harsány, elégedetlen kiáltást hallatott.
Ez nem Tukutela. Ez az öreg egyagyarú bika mondta Sean csendesen. Ugyanaz, amelyiknek
a nyomával ma reggel az úton találkoztunk, csak visszafordult, errefelé.
Claudia az apja arcát figyelte és látta rajta a csalódást, az erős kiábrándultságot, érezte, hogy
a szíve elfacsarodik érte.
Senki sem szólalt meg, amikor visszatértek a Toyotához, de odaérve Sean csendesen
megszólalt: Tudja azt maga Főnök, hogy nem olyan könnyű ez az egész, nemde Capo? - Jó
képet vágva néztek egymásra.
Igaza van, persze. A vadászat a fontos, nem a döglött hús.
Tukutela jönni fog - ígérte neki Sean. Ez a rendszeres csapása. Itt lesz még az újhold előtt,
ígérem, de időközben ott van az oroszlán. Megyünk és ellenőrizzük a csalétket, hogy lássuk,
mivel tartozunk Nagy Frigyesnek.
Mintegy húszpercnyi autózással érték el a kiszáradt folyómeder alatti leshelyet és a kitett
bivalytetem csalétket. A Toyotát a fehér homokban hagyták parkolni és Claudia újra érezte a
tegnap esti rettegést, amint a túlpartra vezető ösvényen haladtak és látták a nőstény oroszlán
lépteinek nyomát, amelyet a leshely körüli talajon hagyott. Ekkor Sean és a fegyverhordozók
izgatott beszélgetésbe kezdtek, s Matatu, mint egy ideges gyöngytyúk kezdett el csipogni.
- Mi az? - kérdezte Claudia kíváncsian, de senki sem felelt, s neki is sietnie kellett, hogy
lépést tarthasson velük, amikor az irtáson keresztül megközelítették a vad fügefán lógó tetem
maradványait.
- Valaki mondja már meg, mi történik könyörgött Claudia, de távol maradt a tetemtől. A bűz
túlságosan erős volt számára. A férfiak nem mutattak semmi undort, mikor bökdösték és
vizsgálták a rothadó maradványokat s még Claudia is észrevette a különbséget a tegnapi
estéhez képest.
A tetem tegnap lényegében érintetlen maradt mostanra több mint a felét felfalták. Csak a fej
és a törzs egy része maradt meg, Seannak nyújtózkodnia kellett, hogy elérhesse. A
gerinccsontok és a bordák szétrágott szilánkjai maradtak csak meg, és a vastag fekete bőrt a
mancsok és agyarak szétszaggatták, úgy lógott, mint egy temetési zászló foszlányai.
Amíg a fegyverhordozók és Sean a csontvázat vizsgálták, Matatu a fügefa körüli terepet
kutatta, apró, izgatott vakkantásokat hallatva, mint egy kutya, amelyik szagot keres. Sean
felemelt egy csipkézett bordacsont darabot és megmutatta Riccardónak, mindketten izgatottan
felnevettek, kézről kézre adogatva, akármi is volt az.
- Hajlandó velem valaki szóba állni, kérem? - akadékoskodott Claudia, s erre Sean odahívta.
- Jöjjön csak közelebb, s ne álljon olyan messzire.
A lány húzódozva, orrát színpadiasán feltartva közelítette meg, Sean jobb kezét feléje
nyújtva, megmutatta, hogy tenyerében egy szál szőr feküdt, olyan fekete és olyan hosszú,
mint a lány hajszála.
- Mi ez?
Riccardo kivette a szálat Sean kezéből, mutató és hüvelykujja között tartva, s Claudia
észrevette, hogy apja karja az izgalomtól libabőrössé vált, sötét olasz szeme pedig szinte
izzott, amikor válaszolt:
- Sörényszőr.
Aztán kézenfogta a lányát és a fa törzséhez húzta.
 - Nézzük csak, mit talált nekünk Matatu!
Az apró nyomkereső tulajdonosi vigyorgással mutatta az állatok által felkapart földet.
Három oroszlánkölyök és két nőstény taposta össze a hintőporszerű földet, de egy tökéletes
talpnyom világosan felismerhető volt ebben az összevisszaságban. Kétszerese volt a többi
nyomnak, egy elmosódott nyom, akkora, mint egy levesestányér, s amint ránézett, Claudia
ismét érezte a nyugtalanító rémületet. Akármilyen állat hagyta is ott a lábnyomát, szörnyű
nagy lehetett.
- Az elmúlt éjszaka, miután a nőstény elzavart bennünket, visszatért. Megvárta, míg a hold
lenyugszik és a legsötétebb éjszakában visszatért ide - magyarázta Sean. - S még a hajnalt
megelőzően el is tűnt innen. Felfalt egy fél bivalyt s még az első hajnali pirkadatot megelőzve
eltűnt. Mondtam, hogy ravasz vén ördög.
- Oroszlán? - kérdezte Claudia.
- Nemcsak egy egyszerű, öreg oroszlán - rázta meg a fejét Riccardo. - Nagy Frigyes jött el
végre.
Sean elfordult és odaintette az embereit. Mindhárman, Job, Shadrach és Matatu köréje
gyűltek, s úgy tűnt, Claudiáról és Riccardóról elfeledkeztek, ahogy a további vadászatot
tervezve kidolgozták taktikájukat, megbeszélték annak minden részletét, minden eshetőségét.
Összpontosításuk tökéletes volt, s még egy óra telt el, mikor Sean felállt, s odajött, ahol
Riccardo és Claudia az árnyékban ültek.
- A csel az, hogy rábírjuk, még az éj beállta előtt idejöjjön - mondotta. - Mindannyian
egyetértettünk, az egyetlen módja annak, hogy ezt elérjük, ha egy friss csalétket teszünk ki és
egy új leshelyet építünk. A nőstények ezt a régi helyet teljesen összerondították, s az öreg
Frici annyira gyanakvó lesz, mint a fene. Egészen a sötétedésig fog lesben állni, ólálkodni,
addig, amíg valahogyan oda nem tudjuk valahogy csalogatni.
Sean leült közéjük, s egy darabig csendben volt, hallgatott.
- Tudja, Főnök, olykor egy jó barátért vagy valakiért, akiben megbízunk, kész vagyok egy
kicsit megváltoztatni a szabályokat. - Ahogy beszélt, egy ágacskával rajzolni kezdett a porba a
lábai között, s ránézett Riccardóra.
- Hallgatom - bólintott Riccardo.
- Csak egy módja lehet annak, hogy elkapjuk azt az oroszlánt - mondta Sean halkan. - El
kell vakítani.
Hosszú ideig hallgattak, s akkor Claudia, bár nem értette, mit jelent az a „jack light", amiről
Sean beszélt, érezte, hogy valami olyasmit javasol, ami törvénytelen, vagy nem egészen
tisztességes, s az apját most megpróbálták kísértésbe hozni. Dühös volt Seanra, hogy apját
ilyen módon próbára tették, de tudta, hogy jobb, ha nem avatkozik bele. Csendben maradt, de
azt kívánta, hogy az apja álljon ellen a csábításnak.
Riccardo megrázta a fejét. -- Nem, csináljuk csak tisztességesen!
- Megpróbálhatjuk - vonta meg a vállát Sean, de egyszer már meglőtték egy csalétek alatt,
és megsebesült. Nem lesz könnyű.
Megint hallgattak, talán egy teljes percig, aztán Sean folytatta. - Az oroszlán éjszakai állat.
Az éjszaka az életeleme. Ha igazán akarja ezt az oroszlánt, ügy gondolom, kapja el sötétben.
Riccardo sóhajtott, s megrázta a fejét. – Nagyon szeretném, de annyira nem, hogy
tisztességtelen eszközöket vegyek igénybe a lelövésére.
Sean felállt. - Ez a maga szafarija, Főnök - mondta, egyetértve Riccardóval. - Csak annyit
akarok mondani, tudja, hogy nincs sok olyan ember, akiért ezt megtenném, s akinek ezt
felajánlottam volna. Ami azt illeti, őszintén szólva, nem tudom elképzelni, hogy bárki másért
megtenném.
- Tudom - mondta Riccardo. - Köszönöm szépen.
Sean visszatért a fügefához, hogy segítsen az embereinek leengedni a tetemet, hogy a falka
tagjai elérjék.
 Amint Sean hallótávolságon kívül került, Claudia megkérdezte az apját. - Jack light? Mi az?
- Reflektorral elvakítani az állatot a sötétben, s világítástól elvakítva lelőni. Ez törvénytelen,
rendkívül törvénytelen.
- Csirkefogó - mondta keserűen.
Riccardo nem reagált erre a megbélyegző megjegyzésre, de csendesen megjegyezte: - Kész
volt arra, hogy a karrierjét kockára tegye. Ez az egyik legnagyobb dolog, amit bárki eddig
megtett volna értem.
- Büszke vagyok rád, hogy visszautasítottad, papa, de mégis csirkefogó.
- Nem érted? - mondta. - Valószínűleg nem érthetted meg. - Felkelt és elindult, s ekkor a
lány úgy érezte, szégyenérzet tölti el. Megértette, persze, hogy értette, hogy ez az apja utolsó
oroszlánja, s ő elrontotta az apja örömét. Vergődött az apja iránti szeretet és aközött az érzés
között, amit e gyönyörű állat iránt érzett, az igazságérzet és aközött, amit az állat iránti
felelősségérzete diktált számára.
- Könnyűnek kellene lennie annak, hogy az ember helyesen cselekedjék - gondolta -, de ez
nagyon ritkán könnyű.
Így a következő napokban az öreg oroszlánt etikus módszerekkel igyekeztek elejteni. Friss
csalétket helyeztek el az oroszlán és a nőstények számára, és Riccardo lelőtt egy bivalyt,
melyet Sean választott ki a számára, egy másik meddő tehenet, s két nappal később egy
elaggott bikát, amelynek a szarvai a csonkig lekoptak és a bordái kilátszottak a sárral borított
irhájából.
Sean minden nap elmozdította a csalétket, vagy áthelyezte a leshelyet, hogy a fekete
sörényű oroszlánhím kellő magabiztossággal tudja megközelíteni nappali fényben. Este is ott
ültek a leshelyen, amíg a sötétség be nem állt, aztán visszatértek a táborhelyre,
elbátortalanodva és szomorúan. Amikor másnap reggel meglátogatták a csalétket, úgy látták,
hogy az oroszlán lakmározott belőle, s a sörényéből ismét hagyott maga után néhány szálat, és
nagy talpnyomokat is, amelyek tantaluszi kínokat váltottak ki belőlük, de eltűnt még hajnal
előtt.
Keserűen hajszolva az állatot, Sean változtatott a taktikán. Lejjebb engedte a rothadó
csalétket, hogy a nőstények és a kölykök is könnyen hozzáférhessenek. Már csak száraz
bőrből és összerágcsált csontokból állt az egész. A folyómedertől ötszáz méterre felakasztott
egy friss tetemet, olyan magasra, hogy csak egy ilyen nagy oroszlán érhesse el, egy olyan
fára, amely egyedül állt, egy tisztáson, a vállmagasságú fűben. Azt remélte, hogy a nőstények
és a kölykök zavaró jelenléte nélkül az oroszlán korábban közelíti majd meg a csalétket.
Hogy még nagyobb biztonságban érezze magát, a leshelyet a kiszáradt folyóparton túl, egy
teakfa szétágazásában helyezték el. Ez egy machanplatón helyezkedett el, körülbelül három
méterrel a talajszint felett. Erről a teraszról jó kilátás nyílt a fehér homokkal borított száraz
folyómederre.
Sean nem vágatta le a csalétek alatti területet. Azt akarta, hogy az oroszlán védve érezze
magát a jó fedezék mögött. Csak egy rést nyitott a füvön, csak akkorát, mint az oroszlán teste,
amelyen keresztül a tetem láthatóvá vált.
- Ha jön, várjon mindaddig, amíg evéshez készülődve felemelkedik, Főnök - magyarázott
Sean, amint elérték a machannal borított platót, dél után egy órával, hogy végigvárják a
hosszú, forró, tétlen délutánt.
Sean megengedte, hogy Claudia magával hozza olvasni Karen Blixen „Out of Africa" (Volt
egy farmom Afrikában) című puha fedelű könyvét.
- De csak amíg el nem kezd zörögni a lapozgatással - figyelmeztette.
A nőstények és a kölykök korán megérkeztek. Annyira hozzászoktak már ahhoz, hogy a
csalétekből marcangoljanak, hogy a legkisebb izgatottságot sem árulták el a megközelítésnél.
Először az új csalétekhez vonultak a sűrű füves nyiladékban, s reménytelenül vágyakozva
vizsgálgatták. Mindkét nőstény megpróbált falni belőle, de nem tudták elérni a tetemet.
 Az utolsó napokban a fiatalabb nőstény, Morgó Margó szemét ingerelte és megfertőzte a
folyó fövényének pora, ami Sean lövésével belekerült. Könnyek folytak le az oroszlán
pofájára, szemhéja gyulladt és dagadt volt; de most már kezdett gyógyulni, tisztulni, a folyás
abbamaradt, csak némi sárga váladék volt a szeme sarkában.
Egy idő múltán feladták a próbálkozást, hogy elérjék a tetemet, s elvezették a kölyköket a
folyómederhez, a régi, bűzös csalétekhez.
A machanplatóról hallhatták, hogy az oroszlánfalka a folyómederben, a lefolyás irányában
tartózkodik, alattuk mintegy 500 méterre, tépték és marcangolták a csalétket, de amint a
délután múlófélben volt, a zabálás hangjai elcsendesedtek, a nőstények jóllaktak és elfeküdtek
az árnyékban.
Napnyugta előtt félórával az a csöndes, forró szellő, amely egész délután fújt, hirtelen
abbamaradt és különös afrikai csöndesség ereszkedett a füves mezőre. A fákon a tél folyamán
megnőtt gyér levelek mozdulatlanok voltak még, egy sárga fűszál sem rezdült a
folyómederbeli fűben, és a bolyhos papirusznádszálak is abbahagyták örökös hajladozásukat a
part alatt és mozdulatlanul meredeztek, mintha éberen fülelnének valamire. Olyan csönd lett,
hogy Claudia feltekintett a könyvéből, aztán csöndben becsukta és ő is figyelni kezdett az
abszolút csendre.
Aztán hirtelen élesen felüvöltött a túlparton a cserjéből egy bozóti antilop, tisztán és élesen
lehetett hallani a csöndben, s Claudia akaratlanul is felpattant helyéről. Azonnal Sean könnyű
és határozott kezét érezte a csípőjén, figyelmeztetésként, s hallotta apja gyors és mély
lélegzését, mintha most fejezett volna be egy nehéz versenyt a pályán.
A csönd fenyegetővé vált, mintha a világ visszatartotta volna a lélegzetét. Aztán apja súlyos
kilégzését hallotta, amint oldalról rávetette tekintetét. Tekintete oly elragadtatott volt, mintha
az oltáriszentség előtt térdelne. Istenem, de jóvágású férfi gondolta, őszülő halántékától
eltekintve éveinél sokkal fiatalabbnak látszott, napbarnított volt, nyúlánk, jó erőnlétben.
Semmi külsőjel nem árulta el, hogy belülről a saját teste rombolja szét önmagát.
Izgalma ragályos volt, s a lány is érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, fejét lassan abba az
irányba fordította, amerre apja nézett. Apja jobbra figyelt, a folyón keresztül, ahol a vadon fái
a magas, sápadt fűvel a tisztás szélén találkoztak.
Arrafelé az egyetlen élőlény - úgy tűnt - egy papagájféle állat volt, amely egy fűzfa felső
ágán üldögélt. Sean említette neki, hogy ez egy szürke papagáj, a közismert riasztó madár,
amely megkeseríti a vadászok életét rekedt figyelmeztető kiáltásaival. S most a madár
árulkodva felkiáltott: „Tűnj el, tűnj el!" Ahogyan az ágon himbálózott, s tekergette a nyakát,
lenézett a magas fűbe a füzek alatt.
- Itt jön. A madár már látja - suttogott Sean a lány fülébe, s a lány kimeresztette a szemét,
hogy megnézze azt a valamit, nem is tudta, hogy mit.
- Nézze a füvet - irányította Sean, s a lány most látott valamit mozogni. A fű hegye rezgett
az óvatos, lopakodó mozgástól, lassan haladt előre a tisztáson át a folyópart felé, s utána a fű
ismét mozdulatlanná vált. Olyan volt ez, mint amikor egy nagy pisztráng mozog a
mozdulatlan, csendes állóvízben, maga a hal láthatatlan, csak a felszín mutatja a
kidudorodásokat, a csöppnyi hullámokat és a pezsgést, amint elhalad a víz színe alatt.
A mozgás olykor percekre megszűnt.
- Fülel és ellenőrzi a szagot - magyarázta Sean, hogy mi történik. A lány sohasem gondolta
volna róla, hogy olyan érzelmekre képes, mint az izgatottság, de a férfi suttogása most
valahogy feszült és érdes volt.
A fűhegyek mozgása újrakezdődött a csalétket tartó fa felé, s apja hirtelen zihálva vett
lélegzetet, s ugyanabban a pillanatban Sean ismét figyelmeztette a lányt. Talán csupán ismét
figyelmeztetően kívánta megérinteni a lány csípőjét, ehelyett azonban ujjai a combjára
simultak.
A férfi érintése áramütésként érte, nagyobb hatást gyakorolt rá, mint amikor először
megpillantotta a vadállatot. Az oroszlán áthaladt a fűben levő nyíláson, amelyet a nőstények
már letapostak, s megpillantotta az állat fejét nagy, tömött, sötét és göndör sörényével, amely
himbálózott és hullámzott, lassú, királyi mozgásával, s hirtelen egy pillanatra elkapta sárga
szeme villanását a sörénye alatt.
Soha nem látott még olyan teremtményt, amely ennyire félelmetes és mégis ilyen fenséges
lett volna. Egy pillanatig tartott az egész, mielőtt a fű ismét elfedte volna szeme elől, de az
egész megrázó és lélegzetelállító volt. Sean keze pedig változatlanul a combjára simult.
Hirtelen érzékelte, hogy testében szexuális szenvedély ébredt, feszültséget érzett a hasfal
alatt, mellbimbói megkeményedtek és az ágyékában meleg áramlás bizsergett. Szinte
ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy combjait ernyedten széttárja Sean ujjai alatt, bár maga a
gondolat hajmeresztő ostobaságnak tűnt. Ha valaki megkéri, írja le azt a valakit, aki leginkább
megsértette és dühbe hozta, akkor ez a leírás tökéletesen illett volna a férfira. Tudta, hogy ha a
legkisebb sebezhetőséget mutatja, ő könyörtelenül kihasználta volna.
- S még csak nem is tetszik nekem - gondolta magában kétségbeesetten. De lábai mégis
remegtek - neki is észre kellett vennie, mégsem tudott megmozdulni.
Aztán a férfi mégiscsak levette kezét a lány combjáról, de ahogyan elvette, az már
önmagában is sértő volt. Nem egyszerűen elvette onnan, hanem simogatásszerűen tette, ujjait
hosszan tartóan végighúzta a combján és a csípőjén, meghökkentően érzékien, ami teljesen
készületlenül érte. Arca és nyaka a haragtól kipirult, de Sean most átnézett a folyómedren,
arra a lopakodó mozgásra figyelve, amely a csalétket tartó fa alatt hirtelen abbamaradt.
A csend elhúzódott, s ezalatt Claudia megkísérelte érzéseit ismét rendezni.
- Ez nem őmiatta volt - mondogatta magának, próbálva meggyőzni önmagát. - Nem a férfi
váltotta ki belőlem ezt a reagálást, ő semmit sem jelent a számomra. A feszültség és az
izgatottság tette, a pillanatnyi rendkívüli izgalmi állapot, a férfinak semmi köze hozzá, nem
őmiatta történt, ő a legkevésbé sem vonzó a számomra. Én az érzékenységet és a finomságot
kedvelem, s ő nyilvánvalóan erőszakos és brutális.
A folyón túl hirtelen valami nyugtalanság vált érezhetővé a fűben, és egy nehéz test
leroskadt a földre.
Érezte, hogy mögötte Sean csendes és erőtlen nevetésétől rázkódik, s Claudia egy
megdöbbentő pillanatig úgy hitte, hogy a férfi rajta nevet, de aztán azt hallotta suttogni. -
Lefeküdt. Pihen, közvetlenül a csalétek alatt. A pimasz dög.
Sean legalább annyira a lányra gondolt, mint az oroszlánra. A leplezetlen ellenszenvet,
amelyet a lány vele szemben tanúsított, a férfi teljes egészében viszonozta, s ez még
szórakoztatóbbá tette bosszantását és ingerlését. Természetesen egy oroszlánleshely mindig
kiváló alkalmat teremt arra, hogy egy nőt kimozdítson az egyensúlyából. Sok emlékezetes
ügyre emlékezett vissza, ami ezen a helyen kezdődött. Amikor a leshelyen voltak,
pszichológiailag az ő befolyása alatt álltak, mint a gyerekek az iskolateremben, ő volt a
mester, a tanító, és amazok arra kényszerültek, hogy engedelmeskedjenek az akaratának, s a
feszültség és az ideges érzelmi állapot érzékennyé és engedékennyé tette őket, a veszély
érzete és a vérontás ígérete pedig megsokszorozta fizikai és szexuális tudatosságukat. Nagy
szórakozást jelentett megtudni, hogy ez az elkényeztetett, felfuvalkodott, önhitt amerikai
nőstény egyáltalában nem különbözik a többiektől. A lány most valószínűleg gyűlöli önmagát
és őt is ezért a pillanatnyi botlásért. Halványan elmosolyodott, amint közvetlenül a lány háta
mögött felemelkedett. Azzal a finom megérzéssel bírálta el, ami egy tehetséges szívtipró
nőcsábász sajátja, ez szerinte a természet ajándéka volt. Olvasta Casanova emlékiratait,
rendkívüli figyelemmel tanulmányozta, és a vén kéjenc nagy precizitással fogalmazott.
Minden nő finom, megmagyarázhatatlan, titokzatos kisjeleket bocsát ki, mint a lélegzés, a bőr
hirtelen pírja, a tartás egyensúlyváltozása, apró testmozdulatok, még a test illatának változása
is, amit igen kevés ember ismer fel, még kevésbé képes megmagyarázni, lefordítani a maga
számára. Ezek felismerése olyan adomány, amellyel igen kevés férfi, csak a nagy szeretők
rendelkeznek, akik tudják, hogy mikor kell cselekedni, milyen messzire lehet elmenni a
cselekvés egyes fázisaiban.
Ültében megfigyelhette a lány jobb arcát, hosszú, sötét szempilláit, szemének hosszú
pillantásait, bár a lány most tudatosan elfordította tőle a fejét. Sötét haját vastag, tömött
fonalban viselte, amely lapockacsontjai között lógott lefelé. Ez láthatóvá tette nyakának szép
oszlopát, amely csinos fejét tartotta. Nyakát és orcáját még mindig ingerült pír borította, s ez
átsugárzott a bőrén, amelyet az afrikai napfény már megbarnított olyan árnyalatúra, mely egy
drága napozókrém reklámjára is alkalmas lehetett volna, valamely divatos női magazinban.
Amint a lányt figyelte, annak arcáról lassan eltűnt a pír, visszanyerte önuralmát, de vékony
vászon T-shirtje alól egyik, szinte kislányos mellének bimbója szemtelenül kidomborodva
láthatóvá vált. Még mindig keményen állt, nagysága és színe, mint egy érett eperszem, sötét
borvörös színben bukkant elő a vékony anyagon keresztül, aztán lassan összezsugorodott és
eltűnt, a jelenség izgatta és ismét hangtalan nevetésre késztette.
Már majdnem teljesen besötétedett, amikor az oroszlánt újból látták, a naplemente csupán
egy halvány emléknek tűnt a nyugati égbolton, de Sean jól megjegyezte a csalétket tartó fát.
Ügy helyezte el a csalétket, hogy a fa hátulról némi megvilágítást kapjon. Hallották a fű
zizegését és moccanást, ahogyan az oroszlán felállt és aztán mohón előrehajlott. Riccardo
felemelte a puska tusáját, vállához illesztette, és belenézett teleszkóplencséje hosszú csövébe.
Hirtelen az oroszlán kiemelkedett a fűből, nagy, sötét, formátlan alak, amely alig volt
látható a halvány égbolton, s hallatszott, amint a tetemet tartó lánc megcsikordult, ahogy az
oroszlán teljes súlyával nekiugrott a csaléteknek, marcangolva falni kezdett belőle.
- Látja a célt? - kérdezte Sean Riccardót. Az oroszlán akkora zajt csapott, hogy hangjukat
felemelhették, majdnem beszélgetési szint magasságáig, de Riccardo nem válaszolt. A
fegyver hosszú csövét apró körökben mozgatta; elkeseredetten kísérelve meg a célkeresztet a
lenyugvó nap utolsó sugarait felhasználva pontosan elhelyezni az állat testén.
- Nem - ismerte el végül vereségét -, túl sötét van már, sajnos.
Claudia megkönnyebbülést érzett, nem kell hogy szemtanúja legyen a mészárlásnak, Sean
azonban megszólalt:
- Rendben van, ki kell ülnünk, s meg kell várnunk, amíg hajnalban elkaphatjuk.
- Egész éjszaka! - mondta Claudia elégedetlenül, annak ellenére, hogy már többször
figyelmeztették, hallgasson. Annyira megdöbbentette annak a lehetősége, hogy az egész
éjszakát a leshelyen kell tölteniük, hogy rémülten tiltakozott.
- Azt ígérte, hogy kitartó lesz, nemde - jegyezte meg Sean mosolyogva a lány tiltakozására.
- Igen, de... Job ide fogja hozni a terepjárót? Nem? - hangzott reménytelenül a lány hangja.
- Addig nem, amíg nem hallja a lövést. - Erre a válaszra a lány szerencsétlenül a székébe
süppedt.
Az éjszaka véget nem érő és hideg volt, aztán jöttek a moszkitók a folyómeder posványos,
mozdulatlan zöld vizéből s ott zümmögtek állandóan a fejük körül, figyelmen kívül hagyva a
szúnyogriasztót, amivel Claudia fedetlenül hagyott bőrét bekente.
A közeli erdőben egy pár szarvcsőrű madár groteszk, fekete madarak, akkorák, mint egy-
egy vad pulyka, ugyanolyan kopasz, vörös fejekkel hajnali rituális kórusa zengett. A lány
mellett Riccardo nyújtózkodott és ásítozott, Sean pedig felállt, a machan teraszt vizsgálgatta.
- Mi történt? - kérdezte Claudia motyogva.
- Hol van az oroszlán?
- Egy órája szedte a sátorfáját - válaszolt az apja - Jóval a kellő világosság előtt, amikor már
célozni lehetett volna.
- Két lehetőség van arra, hogy elkapja ezt a macskát, Főnök. Vagy reflektorral, vagy egy
rakás szerencsével.
- Én egy szerencsés fickó vagyok - vigyorgott Riccardo, s a távolból hallották a Toyota
motorjának egyre erősödő zúgását, amint Job megérkezett, hogy felvegye őket.
 Egész nap a táborban tartózkodtak, hogy bepótolják az előző éjszaka kimaradt alvást, de
hiába tértek vissza másnap a leshelyre, hogy az oroszlánt várják, azon az éjszakán meg sem
jelent. A következő éjszaka sem jött elő a csalétekhez, s a szafari megszakadt. Sean és csapata
szorgalmasan, de sikertelenül dolgozott, nem tudtak az oroszlán nyomára akadni. Nem
érkezett jelentés a nyomkeresőktől sem, akiket Sean azzal bízott meg, hogy figyeljék, mikor
kel át az elefánt a Chiwewe folyón, amely Sean koncessziós vadászterületének nyugati határát
képezte.
A folyón túl az oroszlán némi szünetekkel folytatta a táplálkozást s a pihenést. Kevéssel
éjfél után az oroszlán üvölteni kezdett, nyers hangok törtek elő a torkából, amelyek Claudiát
felriasztották kényelmetlen szunyókálásából; úgy érezte, hogy a szíve majd kiugrik a
helyéből. A szörnyű hang lassan halkuló, torokból jövő morgásokkal ért véget.
- Miért csinálja ezeket? - kérdezte Claudia lélegzetvisszafojtva.
- A világ tudomására akarja hozni, hogy ki az úr errefelé.
Azután a hiénák érkeztek meg, sikoltva és lármás gúnykacajjal, mint egy rakás vámpír,
érthetetlen összevisszaságban zagyválva, izgatottan az ölés illatától, és az oroszlán elűzte
őket, nehézkesen cammogva a fűben, acsarkodva és nagy morgásokkal; a hiénák
visszahúzódtak ugyan, de amint az oroszlán újból visszatért táplálkozni, a hiénák ismét
megjelentek, visszasomfordáltak, gúnyos, kacagó hangokat hallattak, zavarták az oroszlánt,
nyugtalan köröket írva le a fa körül, amelyről a csalétekként kihelyezett tetem lógott.
Hajnal előtt egy órával Claudia nehéz, görcsös álomba zuhant; összegömbölyödve,
kellemetlen szögben, kitekeredett nyakkal, összehúzva magát a vadászszékében, arra ébredve,
hogy már eléggé világos van ahhoz, hogy látni lehessen a láncot, melyre a bivaly tetemét
függesztették. Riccardo Monterrót nem érdekelte, hogy kisebb állatokra vadásszon, mint
amilyenek a fekete antilop, a kudu vagy a tehénantilop. Egy másik szafari esetén ilyen
vadászat kitöltötte volna a várakozás napjait.
Csak a két nőstény oroszlán és kölykeik maradtak a folyóparton, állandó otthonuknak
tekintve ezt a területet.
- Courtney ötcsillagos szállodája - panaszkodott Sean -, ínyenceknek való ételek, napi
szállítással.
A falka úgy megszokta a jelenlétüket, hogy legfeljebb ha száz méterre vonultak vissza a
vadonba, néhány hanyag, csöndes morgással jelezve, hogy tudomásul vették érkezésüket, s
nagy érdeklődéssel vették szemügyre, amikor új csalétket függesztettek fel a fára. Alig bírták
türelemmel megvárni, míg a Toyota elhúz, s még teljes egészében látható volt a kocsi, amikor
az állatok már visszacammogtak, hogy megtekintsék a legfrissebb ajánlatot.
Nagy Frigyes azonban nem tért vissza. Nem találták megkülönböztethető lábnyomait a
csalétek körül vagy a csapásokon, amelyeket Sean mindennap megvizsgált, a tábor
negyvenmérföldes körzetében.
- De miért tűnt el ilyen hirtelen? - kérdezte Riccardo.
- Mert macska, és ki tudja, hogyan gondolkodik egy nagymacska?
Az oroszlánleshelyen történt rövid és perzselő epizód óta, a Sean és Claudia közötti
kapcsolat lassan megváltozott. Pörlekedésük még bosszúszomjasabbá és keserűbbé vált;
neheztelésük még nyíltabb, s az a törekvésük, hogy egymásnak kellemetlenségeket
okozzanak, még lendületesebb lett.
Amikor a lány fajgyűlölőnek nevezte a férfit, az csak mosolygott.
- Amerikában ez a szó félelmetes, mint a legkeményebb inzultus, amely egy ember politikai
karrierjét kettétörheti, vagy üzleti tevékenységét akadályozhatja, esetleg ki is rekesztheti őt a
társaságból. Maguk annyira félnek ettől, s a feketék tudják is ezt, és teljes mértékben ki is
használják. Még a legcsökönyösebb, legkeményebb fejű üzletember vagy politikus is a hátára
fordul és nyüszíteni kezd, ha ezt hallja - mondta neki Sean ujjongva. - Ez azonban nem
Amerika, aranyoskám, s itt mi nem vagyunk megijedve ettől a szótól. A faji elfogultság itt
ugyanazt jelenti, mint a törzsi rendszer, s mi valamennyien rejtetten törzsi gondolkodásúak
vagyunk, különösen a feketék. Ha szeretné kipróbálni az igazi, odaadó törzsi vagy faji
elfogultságot, jöjjön és éljen itt, egy újonnan függetlenné vált afrikai országban. Ha egy
átlagos fekete politikust faji elfogultsággal vádol, az úgy tekinti ezt, mint egy bókot; ez
valami olyasmi, mintha hazafinak nevezné.
Claudia megsebzett tiltakozása bőséges jutalom volt annak az igyekezetnek, hogyan
provokálhatja őt új módszerekkel.
- Tudja, hogy én dél-afrikai vagyok? - kérdezte a lányt, akit ez meghökkentett.
- Azt hittem, maga angol.
A férfi megrázta a fejét, és rámosolygott bőszítő mosolyával.
- Feltételezem, hogy maga támogatja kormányának szankcióit Dél-Afrikával szemben.
- Természetesen, mint minden tisztességes ember.
- Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy ennek közvetlen következményeként egymillió fekete
éhezik? - Nem is várta meg a választ. - S mi a véleménye az amerikai tőke kivonásáról a mi
országunkból, természetesen azzal is egyetért?
- Tüntettem érte az egyetemen - mondta a lány büszkén. - Soha nem hiányoztam egyetlen
tiltakozó gyűlésről vagy menetről.
- Szóval ügy gondolják, hogy azzal térítenek egy országot jobb belátásra, ha visszahívják a
misszionáriusaikat, felégetik a katedrálist. Ugyancsak briliáns ötlet!
- Elferdíti, amit mondok!
Szóval hálásnak kellene lennünk, ha az önök erőfeszítései sikerrel járnak, s polgáraikat rá
tudják kényszeríteni arra, hogy eladják a mi saját tőkeérdekeltségeinket nekünk, dolláronként
öt centért. Egy éjszaka alatt kétezer multimilliomost kreálnak Dél-Afrikában, s mindegyik
fehér bőrű lesz. Gratulálunk és köszönjük szépen, aranyoskám.
Miközben vitatkoztak, sóvárogva nézték egymást, s ez a kölcsönösen érzett fizikai
kontaktus olyan volt, mint egy mérges kígyó, veszélyes, de nagyon érdekes.
Claudia majdnem két éve szüzességben élt, mióta elvált attól az orvostól, akivel rövid ideig
együtt lakott, amíg állandó házassági javaslatai tűrhetetlenné váltak a lány számára, s külön
nem váltak. A szüzesség nem felelt meg szeretetre éhes, érzelmes, latin természetének, de
nagyon válogatós volt. Olykor ébren feküdt éjszaka a sátrában és Sean hangját leste, aki a
tábortűz mellett apjával beszélgetett. Figyelte a lágy, férfias dörmögést, amely elég csöndes
volt ahhoz, hogy képtelen legyen nyomon követni az egyes szavakat. Egyszer úgy gondolta,
hogy a nevét említik, felült, fülét hegyezte, s nagyon letört, mert nem hallhatta, mit mondott
róla a férfi.
S amikor végre Sean elköszönt, jó éjszakát kívánva apjának, s elindult lefeküdni, az ő sátra
mellett kellett elmennie. Claudia mereven feküdt az ágyában, hallgatta a lépéseket, figyelte a
zseblámpa fényét a sátorvásznon át, felkészülve arra, hogy ridegen, sértő módon
visszautasítja, aztán pedig a csalódás piciny töviseit érezte, amint a férfi lépései elhaladtak a
sátor mellett, anélkül, hogy beállított volna hozzá.
A szafari kilencedik napján, amint kiautóztak, hogy ellenőrizzék a csalétket a folyóparton, a
fiatalabb oroszlánnőstény, amelyiknek a szeme már teljesen meggyógyult, ismét erőszakos
agresszivitással morgott Seanra, és egy áltámadást is intézett ellene vagy száz méterről, a
farkát csapkodva, amint a férfi kikászálódott a Toyotából, hogy megvizsgálja a csalétket.
Amikor a nőstény hátat fordított, rózsaszín vérfoltot vett észre a farka tövében, puha, halvány
irháján.
- Morgó Margó sárlik - örvendezett Sean.
- Na most aztán olyan csalétkünk van, aminek még Nagy Frigyes sem tud ellenállni. Azt
mondta, Főnök, hogy maga egy szerencsés flótás, most megláthatjuk, mennyire szerencsés.
Sean szerette volna az oroszlánt elkapni, mielőtt még ez a rendkívüli lehetőség elmúlik.
Nem volt mód arra, hogy a Chiwewe folyó mellett tanyázó nagy bivalycsordából lőjön ki egy
friss csalétket, ezért egy fiatal kudubikát lőtt ki Riccardo a tábor közelében tanyázó fiatal
kuducsordából. A tetemet ugyanarra a fára akasztották az irtáson, ahol utoljára látták a nagy
hím oroszlánt. Most olyan alacsonyan lógatták le, hogy a fiatal nőstény könnyen elérje, s még
kora délután felmentek a machanteraszra. Egy órán belül a fiatal nőstény megérezte a friss vér
illatát, és lecammogott a száraz folyómederhez, egy csoport csellengő, civakodó
oroszlánkölyök követte. Míg az öregebb nőstény jó étvággyal falatozott a kudu teteméből, a
fiatalabb nőstény csak keveset evett, megszakításokkal. Közben nyugtalanul ólálkodott a fa
alatt a letaposott fűben, dühösen acsarkodva kölykeire, forgolódott a hátán, felült és a farka
alatti véres váladékot nyalogatta. Időközönként felállt, a vadon felé bámult, aztán a földnek
szegezve fejét hosszú, melankolikus morgást hallatott. A hang olyan fájdalommal teli,
vágyódó volt, hogy Claudia úgy érezte, együtt érez ezzel a karcsú, gyönyörű teremtéssel.
- Rendben van, Margó - suttogott Sean Claudia válla fölött -, hívd csak az öregurat, mondd
meg neki, milyen ínyencséget tartogatsz a számára.
- Ez nem valami fair dolog - gondolta Claudia indulatosan -, nem szép dolog őt így
kihasználni.
Hirtelen mindkét nőstény felszökött, arccal a vadonnak, s az idősebb nőstény szelíden
vicsorgatott. A kölykök riadtan abbahagyták örökös játékukat, s az anyák mögé tömörültek. A
fiatal nőstény ekkor előrement a füvön keresztül, lopva, hullámos kígyózással mozgatva egész
testét, kihívó szexuális feltárulkozással, s közben egy sorozat üdvözlő morgást hallatott.
- Felkészülni, Főnök - Sean keze Riccardo karján nyugodott, megakadályozva, hogy
Riccardo felemelje a fegyverét -, csak lassan, lassan a testtel!
S akkor az erdőből előjött a hím oroszlán. Először csak a sörényét lehetett látni a magas fű
felett, ahogyan kíváncsian ügetve előremerészkedett, hogy találkozzék a nősténnyel. A
nőstény szemérmetlenül előrerohant, és egy letaposott tisztáson találkoztak.
- Várjon, Főnök - suttogta Sean. Azt akarta, hogy a lány lássa, mi történik.
A nőstény odasimult a hímhez, előre és hátra súrolta őt az egész testével, selymes
lágyékával, a hím felfújta sörényét, úgy, hogy az szinte kétszer akkorának látszott, s a nőstény
közeledését viszonozva nyalogatta a nőstény pofáját, mikor az a hím sűrű serényének bokrába
simult.
Aztán a nőstény szándékosan hátat fordított a hímnek, megmutatva hátsó felét, magasra
emelve a farkát, és a hím orra alá lövellve rózsaszínesre festett vizeletét. A hím morgott, felső
ajkát felemelve kéjes vigyorítással megmutatta nagy sárga agyarait, hátát reflexszerűen
meggörbítette. Claudia megvonaglott a székén, amint a hím kinyújtotta a nyakát és nyalni
kezdte a nőstényt a farka alatt, hosszú, rózsaszínű nyelvét csavargatva.
A nőstény egy percre átengedte magát ennek a hízelkedésnek, aztán flörtölve megpördült és
a folyómedren áthallatszott invitáló dorombolása. Sean kezét könnyedén Claudia combjára
helyezte. A mozdulatot takarta az apa elől a szék oldala. A lány nem tett kísérletet arra, hogy
elhúzódjon.
A nőstény elfordult a hímtől, néhány szenvelgő lépést tett, aztán testét a földhöz szorította, s
vállán keresztül hátranézett. A hím odajött a fekvő nőstényhez, merev lábtartással lépegetve,
testével eltakarta a nőstény testét, lovaglóülésbe helyezkedve rajta, s amint tomporával
ráereszkedett, péniszét rózsaszín ragyogással takaratlanul kivonta zacskójából, a nőstény
pedig farkát gerince hosszában előrevetette.
Sean ujjai hegyét Claudia combjainak összetalálkozásába mozdította, érezte
szeméremszőrzetének rugalmasságát a nadrág szövetén keresztül. A combok kissé szétnyíltak
a férfi keze alatt.
Az oroszlán meggörbítette hátát a nőstény fölött és egy sor görcsös, rángatózó mozgást,
szabályos lökéseket végzett, aztán visszarántotta hatalmas, sörényes fejét, felhördült és a
nőstény vele együtt hörgött, aztán lehajtotta fejét a nőstényre, könnyedén beleharapott
nyakának hátsó hajlatába, kedveskedő, birtokosi mozdulattal.
 Hosszú pillanatokig össze voltak tapadva, aztán a hím lemászott a nőstényről, s ugyanebben
a pillanatban Claudia lenyúlt, s kezét Sean kezére tette. Megragadta a férfi kisujját, s az
ízületnél hátracsavarta, olyan kegyetlen erővel, hogy majdnem kificamította. A kín a férfi
karján keresztül egészen a válláig hatolt.
Sean majdnem felkiáltott fájdalmában, de Riccardo túlságosan közel állt, bár lánya testének
alsó részét a szék ülésének vászonoldala látása elől eltakarta. Seannak nagy erőfeszítéssel
sikerült csendben maradnia, kezét hátrahúzta, s titokban masszírozni kezdte sérült ujját, de azt
azért észrevette, hogy Claudia szája szélén egy apró, gyűlölködő és kárörvendő mosoly jelent
meg.
A folyó túloldalán a nőstény oroszlán felállt és megrázta magát. Aztán elsétált, lassú,
elégedett léptekkel a nyílt folyóparton. Ott megpihent, hátranézett a hímre, az továbbra is a
tomporán üldögélt, a hosszú fű által félig eltakarva.
- Legyen készen, Főnök - szólt Sean, még mindig masszírozva a kisujját.
Délután öt óra volt, a nap tökéletes szögben sütött, jól megvilágította a partot, mintha
valami színpad lett volna. A távolság közel 100 méter volt a machanterasz és a csalétket tartó
fa között. Riccardo Monterro volt a legpontosabban célzó puskás, akivel Sean valaha is
találkozott szafarivezetései közben.
A nőstény csábító hangokat hallatott, a hím pedig felállt és követte őt a nyílt folyópartra,
megállt a nőstény mögött a folyón túl, a machanra vezető lejtőn, oldala az arányló napfény
által jól megvilágítva.
- Égi ajándék, Főnök - suttogta Sean, enyhén megérintve Riccardo vállát. - Kapja el!
Riccardo felemelte a puskát, tusáját a vállgödrébe szorította. Egy 0,300-as Weatherby
Magnum fegyver volt. Az ütőszeg alatti súlyos töltény 80 gramm puskaport tartalmazott és
180 graines Nosler típusú megosztott lövedéket. Másodpercenkénti 3000 láb (közel 1000
méteres) sebességgel fog áthaladni a nyílt folyómeder fölött. Amint eléri az élő húst, olyan
becsapódási hullámrezgést okoz maga előtt, amely az állat belső részeiből, a tüdőből, szívből
kocsonyás masszát hoz létre, s azt szinte kiszívja azon a nagy kimenőnyíláson át, melyet a
lövedék szakít, s amelyen át ez a massza vörössé festi a füvet, ahol az állat állt.
- Lőjön! - mondta Sean, Riccardo Monterro pedig átnézett a teleszkopikus látcsövön, s az
oroszlán teste betöltötte a lencsében megjelent, felnagyított látómezőt.
Látta sűrű, göndör sörénye egyes szőrszálait, s az izmok minden kidomborodó részletét az
állat bőre alatt. Néhány centiméterre az oroszlán válla mögötti domborulaton volt egy pici
seb, a test oldalsó középvonalán. Lópatkó formája volt, akkora, mint egy szerencsepatkó, s
tökéletes célpontot mutatott. A célkereszt központját ráállította a sebhelyre, amely kissé
mozgott a szívverés ütemének megfelelően, kibiztosította az elsütőbillentyűt, s érezte az
utolsó ellenállást mutatóujja alatt, mielőtt annak elhúzásával a fegyver eldördül.
Claudia apja mellett ült, a rémülettől megmerevedve. Az oroszlán elfordította a fejét, a folyó
medrén át egyenesen ránézett. Az állatok szerelmi aktusa nagy hatással volt a lányra.
- Túl pompás teremtmény ahhoz, hogy elpusztuljon - gondolta, s minden megfontolás
nélkül hirtelen kitátotta a száj át és teljes erőből felkiáltott:
- Rohanj, szedd a lábad, az isten verjen meg! A következmény őt magát is megdöbbentette.
Nem is tudta elképzelni, hogy egy élő teremtmény ilyen villámgyors reagálásra képes. A
lusta mozdulatlanságból kitörve mindhárom állat robbanásszerű gyorsasággal menekült.
Szinte feloldódtak, aranyszínű ködfátyollá válva.
Az öregebb nőstény szinte azonnal eltűnt a magas fűben, a kölykökkel együtt, amelyek
utána rohantak. A fiatalabb nőstény a folyóparton rohant végig, oly gyors száguldással, hogy
talpai szinte nem is érintették a talajt, mint amikor egy fecske repülés közben a víz felületén
iszik, a nőstény is szinte csak megérintette a földet, s a hím követte. Nagy teste és busa,
sörényes feje ellenére ugyanolyan könnyedén mozgott, mint a nőstény, vastag, izmos lábait
teljes hosszúságában kinyújtva.
 Riccardo Monterro szinte megpördült a széken, fegyvere a vállához szorítva, s a csillogó
lencsébe tekintve követte a macskák rohanását. A nőstény elkanyarodott és eltűnt a fűben. A
hím követte, de az eltűnése előtti pillanatban feldördült a Weatherby, s a dörrenés szinte
szétrepesztette dobhártyáikat, fájdalmasan és süketítően, s még az éles napfényben is látszott
a hosszú lángnyelv, amely a puskából kilövellt a folyómeder mentén.
Az oroszlán futása közben megbotlott s egy hosszú horkanással eltűnt a fűben. A csöndben
fülükben visszhangzóit a lövés, s az üressé vált tisztásra bámultak, meghökkenve és leverten.
- Szép munka, aranyoskám! - szólalt meg Sean csendesen.
- Egyáltalán nem sajnálom! - felelte a lány kihívóan. Apja bosszús mozdulattal ürítette a
fegyvert, a töltényhüvely kiröppent és csillogva tűnt el a napfényben. Felállt, megrázva ezzel
a könnyű machannövényzetet, s anélkül, hogy pillantást vetett volna a lányára, lesétált a
rögtönzött létrán a leshelyről.
Sean felvette 0,577-esét, és követte a férfit a létrán lefelé. Megálltak a fa alatt, Riccardo
kigombolta a mellényzsebét, és megkínálta Seant egy havannával disznóbőr szivartárcájából.
Rendszerint egyikük sem dohányzóit napközben, de Sean most nem utasította vissza
kínálását, kivett egyet és leharapta a szivar végét.
Rágyújtottak és csöndesen dohányoztak. Aztán Sean halkan megszólalt:
- Hogyan lőtt, Főnök?
Riccardo olyan tapasztalt és gyakorlott mesterlövész volt, hogy pontosan el tudta mondani,
merre ment a lövedék, a kilövés pillanatától kezdve. Most egy pillanatig habozott, aztán
kelletlenül megszólalt:
- A macska mozgásban volt, én pedig túl gyorsan lőttem. Nem lőttem meg eléggé!
- Haslövés volt? - kérdezte Sean.
- Igen - bólintott Riccardo -, haslövés.
- Szar - mondta Sean. - Szar és még egyszer szar. Mindketten előrenéztek, keresztül a
magasan álló füvön, a távoli parton levő összekuszált, tövises aljnövényzet foltjaira. Ez a
Toyota érkezése előtt tíz perccel történt, a kocsit a lövés elhangzása riasztotta. Job, Shadrach
és Matatu várakozásteljesen vigyorogtak, hiszen már hat szafarivadászaton vettek részt
Riccardo Monterróval, s még soha nem fordult elő, hogy hibázott.
Leugráltak a Toyotáról, vizsgálták a terepet a folyó túloldalán, vigyorgásuk lassan eltűnt az
arcukról jókedvüket nyomott hangulat váltotta fel. Sean megszólalt:
- Intumbu! Haslövés!
Mindhárman hátramentek a Toyotához, s csendben készültek fel a nyomkövetésre.
Sean futó pillantást vetett felfelé, a napra. - Egy óra múlva sötét lesz - mondotta. - Nincs idő
arra, hogy a sebet megmerevedni hagyjuk.
- Várhatunk reggelig -javasolta Riccardo. - Addigra már nagyon rosszul lesz.
Sean megrázta a fejét: - Ott fog kimúlni, a hiénák megtámadják. Nincs trófea. Emellett nem
hagyhatjuk szegény ördögöt egész éjjel szenvedni.
Mindannyian elhallgattak, amint Claudia lemászott a lesről. Amint földet ért, senkire nem
nézett, csak kihívóan hátravetette vállán sötét hajfonatát és megindult a Toyota felé. Beült az
első ülésre, keresztbe fonva karjait kis mellein és elkeseredetten előrebámult.
- Sajnálom - mondta Riccardo. - Huszonhat éve ismerem, tudhattam volna, hogy így
cselekszik.
- Nem kell velünk jönnie, Főnök. - Sean nem felelt közvetlenül Riccardo megjegyzésére.--
Maradjon Claudiával. Én majd átmegyek és befejezem a dolgot. Hiszen ezért fizet engem.
Most Riccardón volt a sor, hogy ne méltassa figyelemre Sean megjegyzését.
- Magammal viszem a Rigbyt - jegyezte meg.
- Legyen gondja puha hegyű töltényekre - figyelmeztette Sean.
- Természetesen.
Egymás mellett mentek a Toyotához, és Riccardo felcserélte a könnyebb Weatherbyt a nagy
Rigbyre. Kinyitotta a zárszerkezetet, hogy ellenőrizze, vajon puha hegyű lövedékek vannak-e
a tárban, amelyeknél a lövedék gombaszerűen kinyílik, aztán feltöltötte töltényhevederét az új
dobozból.
Sean előrehajolt a Toyota oldalához és kicserélte a tölténytárat nagy kétcsövű fegyverében,
azokkal a lövedékekkel, amelyeket eddig a vadászkabátjának mellén levő töltényhevederben
tartott.
- Szegény állat - mondta. Bár Riccardóra nézett, de Claudiához beszélt. - Jó tiszta ölesnek
indult, de most a szerencsétlen ott fekszik a fűben, még életben van, de a fél hasa ellőve. Ez a
legfájdalmasabb sebesülés, amit el lehet képzelni. - Látta, hogy a lány összerezzen és elsápad.
- Örülhetünk, ha senki nem hal meg - folytatta tovább hátborzongató élvezettel. -
Valószínűleg Matatu lesz az, neki kell előre mennie a nyomon, s a szegény ördög sohasem
akar szaladni. Ha valaki, Matatu lesz az, aki ma a rövidebbet húzza!
Claudia akaratlanul is szánakozva nézett a kis ndorobo emberkére.
- Hagyja már abba, Sean - intette le Riccardo. Tudja ő anélkül is jól, hogy milyen bután
viselkedett.
- Valóban tudja? - tette fel a kérdést Sean. Csodálkoznék - csapott rá a fegyverére. -
Rendben van, Főnök, viselje a bőrkabátját. Ha az oroszlán önre ugrik, valamennyire megvédi,
ha nem is sokat, de segít valamit.
A három fekete a folyóparton állt. Job hozta a nyolcas kaliberű puskát, antilopvadászatra
szolgáló töltényekkel töltve, de a másik kettő fegyvertelen volt. Különös bátorság kellett
ahhoz, hogy valaki egy sebesült oroszlánt kövessen a sűrűbe, anélkül hogy fegyvert viselne.
Claudia még ilyen felizgatott állapotban is érezte a bizalmat, amellyel ezek az emberek Sean
Courtney-ra néztek. Érezte, hogy már annyiszor osztoztak a halálos veszedelemben a mostani
esetet megelőzően, hogy különleges kötelék fűzi össze ezt a zárt, különleges csoportot, ők
négyen közelebb álltak egymáshoz, mint a testvérek, vagy szeretők, s a lány ezért most
irigyelte őket. Soha életében nem állt ilyen közel egyetlen emberi lényhez sem, mint most ők.
Sean sorban megérintette valamennyijük vállát, egy apró kis biztató, szentimentális
mozdulattal, aztán halkan mondott valamit Jobnak. A matabele szép vonalú arcán árnyék
suhant végig, egy pillanatra úgy tűnt, mintha tiltakozni akarna, aztán beleegyezően bólintott,
odament a Toyotához s fegyverével védelmezőén Claudia mellé állt.
Sean egy kétcsövűt tartott könyökben behajlított kezében, ujjaival hátrafésülte homlokából
sűrű, fényesen csillogó haját, aztán hátra kötötte egy fonott bőrszalaggal, amelyet homloka
köré tekert.
Annak ellenére, hogy a lány gyűlölte, most mégis hősies figurának találta, amint az utolsó
előkészületeket tette meg, hogy szembenézzen a szörnyű veszéllyel és a borzalmas halállal,
melyet nagymértékben a lány idézett elő számára. A vadászkabát ujjai hiányoztak, egy rövid
khaki nadrágot viselt, lebarnult lába fedetlen volt. Magasabb volt, mint az apja, dereka
karcsúbb, vállai szélesebbek, s kezében egy nehéz puskát vitt könnyedén.
A lányra vetette hideg, zöld, megvető tekintetét. Hirtelen a közeledő katasztrófa előérzete
suhant át rajta, könyörögni szeretett volna, hogy ne keljen át a folyón, de mielőtt
megszólalhatott volna, a férfi elfordult tőle.
- Készen van, Főnök? - kérdezte, és Riccardo bólintott. Fegyverét a mellkasán keresztbe
vetve viselte, tekintete ünnepélyes volt. - Rendben van, gyerünk, induljunk! - Sean bólintott
Matatura, és a kis ember levezette őket a domboldalon.
A folyómederben vadászalakzatot vettek fel, amelyet a nyomkereső vezetett. Sean szorosan
követte, figyelve az előttük levő nádast, őt Riccardo követte, tíz lépés távolságot tartva,
csökkentendő az esetleges zűrzavart, fejetlenséget, ami ilyen szoros négyesben előfordulhat.
Shadrach követte őt. Amint áthaladtak, zsebüket lecsiszolt, sima kavicsokkal töltötték meg,
melyeket a folyómederből szedtek össze. A túloldali homokpad alatt megálltak hallgatózni,
ekkor Sean megelőzte Matatut és az élre állt. Majd öt percig egyedül állt a csalétek-fa alatti,
összetaposott tisztáson, fülelve és mereven vizsgálva az előttük levő növényzetet.
Elkezdtek kavicsokat hajigálni a füves területre, szisztematikusan átdolgozva az egész
területet, ahol az oroszlán eltűnt. A kavicsok nagyokat csattantak és koppantak, amint egy
kőre estek vagy visszapattantak a fák és bokrok törzséről, de nem volt semmilyen párbajra
hívó morgás. Sean csöndesen füttyentett, s a többiek felkapaszkodtak a domboldalon, majd
elhelyezkedtek posztjaikon. Sean odabólintott Matatunak.
Lassan mozogtak előre. Sok olyan sírdomb található Afrikában, amely azoknak a
nyughelyeit jelöli, akik túl gyorsan követték a megsebzett oroszlánokat. Matatu minden
figyelmét a lába előtti talajra összpontosította, soha nem nézett még az előttük emelkedő
füvek alkotta falra sem. Teljes bizalommal volt Sean iránt. A füves terület szélén csendesen
sziszegett, és hátul tartott kezével titokban jelzett valamit.
- Vér - közölte Sean csendesen Riccardóval, anélkül hogy hátranézett volna. - És hasi
szőrök. Igaza volt, Főnök. Ez haslövés volt.
Láthatták a csillogó vérnyomokat a fűszálakon.
- Akwendi! - mondta Matatunak, visszatartva lélegzetét, mint egy búvár, aki a felette
emelkedő sziklára mutat, egy mély és jéghideg tóból. Továbbra is visszatartotta lélegzetét,
amint előrelépett és behatolt a mögötte bezáródó, magas fűbe, ami akadályozta a látását, mint
valami sötét víz egy tóban.
A lövedék becsapódása nagy területen szétnyitotta az oroszlán lágyékát, belső részét
megsértette, és egész testét a mellkas bordái mögötti területen érzéketlenné tette. A fűszálak
bezáródtak mögötte, amint előrerohant, és máris magabiztosabbnak érezte magát.
Huszonegynéhány ugrás után megállt, s a válla fölött hátratekintett, fülelt és beszívta a
szagokat és illatokat az orrlyukába, farkával jobbra-balra csapkodott.
Nem érzett nagy fájdalmat, csak zsibbadást és nagy terhet a zsigereiben, mintha valami
vastömböt nyelt volna. Erezte saját vérének illatát, hátranézett s hátraszimatolt. A golyó ütötte
seb akkora volt, mint egy tojástartó csésze, és majdnem kátrányfekete, sűrű vér szivárgott a
sebből. A kiömlő vér belének folyékony tartalmával keveredett. A szivárgó véres folyadék
halkan kopogott a kemény földön. Nyalogatta a sebét és a pofája is véres lett.
Felemelte a fejét és újra fülelni kezdett. Emberi hangokat hallott a távolból, a folyó mögül,
és halkan felmordult, egyre fokozódó haragot érzett a vér, a testében érzett súlyos teher,
valamint az ember megjelenése miatt.
Aztán a nőstény hívta őt, csöndes, ziháló nyöszörgéssel, s ő követte ezt a hívást. Nem
rohant, mert a gyomrában levő ólomsúly akadályozta, meg az a zsibbadtság és nehézség, amit
a hátsó lábaiban érzett. A nőstény kissé távolabb várt rá. Türelmetlenül hozzádörgölőzött,
megpróbálta elvezetni a hímet, előtte ügetve. Az oroszlán nehezen követte, meg-megállt,
fülelt, nyalogatta szivárgó sebét. A nőstény türelmetlenül hátrafordult, felmordult, és orrát
hozzádörgölte a hím pofájához, szagolgatta és nyalogatta annak sebét, a hím magatartása
miatt tanácstalanul és aggodalmasan.
A hím lábait most olyannak érezte, mintha fatörzsek lennének, előtte vad ébenfasűrű
tömörült, ekkor oldalt fordult és bevette magát a sűrű, kusza aljnövényzetbe, felsóhajtott,
leroskadt, farkát közben maga alá fektette.
A nőstény bosszúsan és nyugtalanul megtorpant a sűrű előtt, könyörgő, apró nyögésekkel
hívta a hímet. Amikor az nem válaszolt, követte őt a sűrűbe, s melléje feküdt. Nyalogatta a
hím sebét, az becsukta a szemét, s mélyen, gyorsan lihegett, amint a fájdalmak elkezdődtek.
A fájdalom egyre erősödött testében, hatalmas, fojtogató erővel nehezedett rá, amely egyre
nőtt, növekedett benne, úgy érezte, hogy gyomra felfúvódik, szinte addig a pontig, amíg
szétrobban. Csöndesen nyöszörgőit, harapdálta saját véknyát, mintegy elpusztítani készen azt,
ami kínozta, azt az élő gyötrelmet, mely egyre elhatalmasodott a belsejében.
A nőstény megpróbálta elvonni, elterelni a hím figyelmét, gondterhelt és zavarodott volt,
hozzádörgölőzött, odanyomta a hím oroszlánhoz saját hátsó felét, mintegy felajánlva saját
duzzadt és nedvedző nemi szervét, de a hím behunyta szemét és elfordította a fejét, minden
egyes lélegzése úgy csikorgott, mintha egy fafűrész lenne a torkában.
Aztán újból hangokra lett figyelmes, suttogó emberi hangokat hallott, felemelte a fejét,
szemei kegyetlenül sárgán égtek, kifejezték fájdalmát és gyűlöletét a véknyában érzett gyötrő
kín miatt, s a gyűlöletet, mely egyre sötétebben borította be.
Valami betört a vad ébenfa sűrű ágai közé a feje fölött, nyöszörgő, reszelős lélegzet
hallatszott, amint a levegő kitolult megkínzott torkából.
Lassan haladtak előre a magas fűben, amely a fejük fölé ért, s annyira elfödte őket, hogy
két-három lépésnél tovább nem láttak maguk előtt.
Az oroszlán vére megfestette előttük a füvet, és ahol az oroszlán elhaladt, átjárót nyitott a
fűben. Ez jó nyomot hagyott a számukra, melyet könnyen követhettek. A vérnyomok
magassága a fűszálakon mutatta Seannak és Matatunak, hol helyezkedhetett el a sebesülés,
megmutatta a találat valószínű magasságát, a bélsárral kevert vérnyomok pedig azt
bizonyították, hogy a golyó átlyukasztotta a bélrendszert. Halálos sebesülés volt, de a halál
lassú és gyötrelmes lesz.
A fűtengerbe való belépést követő mintegy húsz lépés után Matatu megállt és rámutatott
egy szurokfekete vértócsára.
- Itt megállt - suttogta, és Sean bólintott.
- Nem mehetett sokkal messzebb - vélte Sean. Ránk vár, Matatu, s amikor megjelenik,
rohanj a hátam mögé. Hallasz engem?
Matatu vigyorgott. Mindketten tudták, hogy Matatu nem fog engedelmeskedni, soha nem
fut el, állva várja a támadást, mint mindig is tette.
- Rendben van, te bolond kis szarházi - Sean feszült volt. - Gyerünk, tegyük a dolgunkat.
- Bolond kis szarházi - ismételte boldogan Matatu. Tudta, hogy Sean azért hívja őt így, mert
különösen büszke rá, vagy elégedett vele.
Haladtak előre, a, vérnyomokat követve, három-négylépésenként megállva, amikor Sean
néhány kavicsot dobott a fűbe maguk elé, s amikor semmi válasz nem érkezett, óvatosan
tovább lopakodtak.
Sean hallotta mögöttük a Rigby biztonsági zárának csattanását. Riccardo volt az, aki a
fegyver biztosítékát csattogtatta, miközben előrehaladtak. Ezek az ideges mozdulatok
elárulták nyugtalanságát. Bár a zaj idegesítette, Sean csodálatot érzett a férfi iránt. Hiszen ez
egyike volt a legveszélyesebb ténykedéseknek, amelyben egy férfi valaha is részt vesz. Nem
lehet elképzelni rosszabbat, mint amikor egy haslövést szenvedett oroszlán van egy közeli
fedezékben. Bár Seannak ez a dolga, Riccardo számára ez olyan próbatételt jelentett, amely az
ő életében is csak egyszer fordulhat elő, s ő sohasem vallhatott szégyent.
Sean még egy kavicsot dobott maga elé a fűbe, s hallotta, amint a kő nekiütődött egy
alacsony faágnak.
Amint előrehaladtak, Sean a félelemre gondolt. Bizonyos férfiak számára a félelembénító és
pusztító érzést jelent, de az olyanok számára, mint Sean, szenvedélyt. Szerette a
veszélyérzetet, olyan volt neki, mint valami kábítószer, amely áthalad a vénákon, élénkíti
minden érzékszervét, felfokozza érzékenységét. Az ujjai hegyén érezte a fegyver diófából
készült tusának kockázott faragását, minden egyes fűszál érintését érezte meztelen lábán, a
látása oly élessé vált, hogy mindent úgy látott most, mintha egy kristálylencsén keresztül
nézné, felnagyítva és dramatizálva minden látványt, érezte a levegő ízét, amit belélegzett és a
talpa alatt a széttaposott fű illatát, az állat vérének szagát, melyet követtek. Élénk volt,
vibráló, az életre rezonáló, átengedte magát a félelemnek, mint ahogyan egy kábítószer-élvező
befogadja magába a befecskendezett heroint.
Egy újabb kavicsot dobott az ébenfa cserje sűrűjébe, amely úgy terült el előttük, mint egy
sziget a fűtengerben, a kavics átesett az ágakon, kopogott és recsegett-ropogott, s az oroszlán
zsémbesen dörmögött a sűrű cserje mélyén.
 A halál, az életveszély érzése olyan gyönyörűséges volt, majdnem kibírhatatlan, egy
emocionális orgazmus, erősebb, mint amit bármely nő valaha is nyújtott számára, Sean
kibiztosította a fegyverét, s megszólalt: - Most jön, Matatu, rohanj! - ujjongásféle
diadalmámor volt a hangjában, s az idő szinte megállt, úgy érezte.
Szeme sarkából látta, amint Riccardo Monterro előrelépett, elfoglalta helyét mellette a
tüzelőállás vonalában, s tudta, hogy ez mit jelent a férfi számára.
- Jó ember - mondta hangosan, hangjára az ébenfa cserje megrázkódott, amint a nehéz test
átrohant rajta, és akkor egy rettenetes üvöltés, morranó zaj hallatszott, egyenesen feléjük
közeledve.
Matatu teljesen mozdulatlanul állt, mint egy gárdista a parádén. Matatu sohasem rohant,
sohasem menekült. Sean előrelépett Matatu egyik oldalára, míg Riccardo a másik oldalára
állt, és felemelték fegyvereiket, a magas fűfalra, célzáskészen. Valami keresztülrohant feléjük,
földre teperve a magas füvet ezzel a rohammal, hörögve, robbanásszerű hanggal, ami olyasmi
volt, mint valami érzékszerveikkel szembeni fizikai támadás.
A fűtenger kinyílt a szemük előtt és megjelent és rájuk tört egy óriási, homokszínű test...
Egyszerre tüzeltek és a lövések zaja elnyomta a dühödt üvöltést. Sean egy második lövést
adott le a kétcsövűből, a két lövés szinte egynek hatott és a hatalmas 0,750 graines lövedék
behatolt a támadó állatba, s ügy állította meg, mint amikor valaki nekirohan egy sziklának.
Riccardo a Rigby puskájával bajlódott, s a lövések torlódása betöltötte körülöttük a levegőt.
A halott állat a lábuk elé zuhant, s ők ott álltak felemelt puskával, a vérző tetemet figyelve,
elképedve a támadás gyorsaságától és vadságától, és a lövéseik hangjától, amely szinte
kábává tette őket.
A csendben Shadrach előrelépett, ugyanúgy állt, mint Matatu a földön, majd lehajolt a
tetemhez, hirtelen visszahőkölt és hangosan felkiáltott. Hirtelenjében fel sem fogták, hogy
mit.
- Ez nem a hím oroszlán!
Abban a pillanatban a hím támadott. Egyenesen feléjük ugrott a sűrűből, ugyanúgy,
ahogyan a társa tétte, de még gyorsabban, a véknyában gyötrő fájdalomtól és sötét gyűlölettől
űzve. Jött, morranva, mint egy gőzmozdony, teljes sebességgel. A vadászok készületlenek
voltak, fegyvereik üresek, túl közel voltak egymáshoz és a tetemhez, egy csoportban,
Shadrach pedig közöttük és a támadó között állt.
Az oroszlán kitört a magas fűből, s teljes erővel megragadta Shadrachot az állkapcsával,
belemélyesztve agyarait a férfi csípőjébe, és a támadás lendülete a csoportosan állók közé
sodorta, akik Shadrach mögött álltak.
A támadás valamennyiüket ledöntötte a lábáról. Sean hatalmas erővel hátrazuhant, megütve
a lapockacsontját a földön és nyakának a hátsó részét is, fegyverét a melle előtt tartotta,
öntudatlanul megpróbálta megóvni a sérüléstől zuhanás közben, s a kiemelkedő cső
beleütődött mellcsontjába, amint a földhöz csapódott. Nagy fájdalmat érzett a mellében, de
továbbra is kezében tartotta fegyverét, s gyorsan oldalra fordult.
Pár méter távolságra az oroszlán vadul, tíz körömmel esett neki Shadrachnak. Szinte
földhöz szögezte erős, nehéz mancsaival, amint a csípőjét és a felső combját marcangolta.
- Istennek hála, hogy nem egy leopard - gondolta Sean, amint újratöltette fegyverét. A
leopard ugyanis nemcsak egy embert támad meg, ha egy csoport vadászra támad. Gyors
egymásutánban egyiket a másik után támadja meg, megcsonkítja, és megöli valamennyiüket,
szédületes gyorsasággal. A leopard azonkívül imádja a páviánt, tehát pontosan tudja, hogyan
kell elintézni egy emlőst. Ösztönösen a fejét támadja, letépve a skalpot és a koponya felső
részét, míg a hátsó lábakkal a gyomrot tapossa, görbe, sárga karmaival, kitépve a
belsőrészeket, gyorsan, szakszerűen, hatékonyan.
- Istennek hála, hogy ez nem egy leopard!
A nagy állat csak Shadrachcsal foglalkozott, leszorítva mancsával, gyötörve a férfi lábát, s
minden egyes morgásnál vér fröccsent ki az állat pofájából. A matabele fegyverhordozó
sikoltozott és eredménytelenül verte az állat hatalmas fejét ökölbe szorított kezével.
Sean látta Riccardót maga mögött a fűben, amint megpróbált térdre emelkedni, s a Rigby
puskához kúszott, mely elrepült kezéből az állat támadásakor.
- Ne lőjön Főnök! - kiáltott rá Sean. Ilyen zavaros helyzetben egy tapasztalatlan ember egy
töltött fegyverrel sokkal veszedelmesebb, mint maga a támadó állat. A Rigby lövedéke
átszakíthatja az oroszlánt, s a mögöttük levőkbe fúródhat.
Seannak volt két tartalék tölténye, amelyeket bal kezének ujjai között tartott. Ez régi
vadászfogás volt gyors újratöltéshez, a töltényeket becsúsztatta a tölténytárba, és kész volt az
akcióra.
Az oroszlán Shadrach testének alsó részét marcangolta. Sean hallotta, amint az állat a
csontokat harapja, melyek úgy ropogtak félelmetes agyarai között, mint a kétszersült.
Orrlyukai megteltek az oroszlán bűzös, vadállati szagával, porral, az állat és az ember vérének
bűzével.
Mögöttük Riccardót látta a fegyverrel. Térdelt, arca hamuszürke volt a megrázkódtatástól, a
töltényeket próbálta a Rigby töltényhüvelyébe beerőszakolni.
- Ne lőjön! - kiáltott ismét Sean. Az oroszlán közvetlenül közöttük volt. Az állatot érő lövés
egyenesen őt találta volna el.
Egy támadó vadállat lelövéséhez speciális technikára van szükség, ha a megtámadott
személyről akarjuk eltávolítani, anélkül hogy mindkettőt megöljük. Halálos veszedelemmel
jár odarohanni és belelőni a vadállat testébe, mikor egy ember fekszik alatta.
Sean nem kísérletezett azzal, hogy felálljon. Pörgött, gurult, mint egy farönk, enyhítve a
fegyvert érő ütéseket, háromszor fordult meg tengelye körül, ez a manőver szinte Sean
természetes mozgásává vált előző kiképzései során. Most az oroszlánnal párhuzamosan
feküdt, szinte érintve az állatot, a fegyver csövét alsó bordái közé szorította, felfelé célzott és
lőtt. Egyetlen 0,750 graines töltényre volt csupán szüksége.
A lövés felemelte az állatot Shadrach testéről, könnyedén félretolta, s a lövedék széttépte az
oroszlán hátát és a lapockái között kiröpült - egyenesen a levegőbe.
Sean ledobta a fegyverét, és letérdelt Shadrach mellé, karjába ölelve őt, és lenézett a lábára.
Az agyarak vékony tőrként hatoltak be a sebbe. Csípőtől térdig a fekete hús felismerhetetlen
volt.
- Matatu! - csettintett Sean. - Toyotához. Az egészségügyi dobozt! - A nyomolvasó eltűnt a
magas fűben.
Riccardo odakúszott Sean mellé és a lábát nézte.
- Szűzanyám - mondta halkan -, ez a combcsont. - Élénkvörös színű vér tört elő rendszeres
időközökben a seb mélyéből, Sean benyúlt a sebbe, ujját a forró húsba szorítva. Sikerült
megragadnia a síkos, gumiszerű eret, amelyből az érverés a vért kilövellte. Sean hüvelyk- és
mutatóujjával kiemelte és nagy erővel elszorította.
- Gyorsan Matatu, rohanj kis szarházi, rohanj kiáltotta.
Nem egészen háromszáz méterre volt a Toyota, és Matatu úgy rohant, mint egy rettegő
őzborjú. Percek alatt visszatért. Job vele jött, hozták a vöröskeresztes fehér ládikát és
kinyitották.
- A műszeres tekercsben - szólt oda Sean tompán Jobnak - haemostatot.
Job odaadta a rozsdamentes érszorítót, és Sean összeszorította a szétroncsolódott artériát, és
odafáslizta a csípőhöz. Kezei ragadósak voltak a vértől, de ő és Job legalább ötvenszer
végeztek már hasonló feladatot a bozótháború ideje alatt, mozdulataik gyorsak és
magabiztosak voltak.
- Vágj fel egy infúziós csöpögtető készletet utasította Jobot. - Kezdetnek adunk neki egy
zacskó Ringer-féle tejcukorkivonatot. Tépd fel.
Miközben beszélt, lecsavarta egy tubus tetejét, a Betadyne tubus végét olyan mélyre dugta,
ahogy csak tudta a Shadrach combján levő harapás okozta mély sebekbe, és belenyomta a
sűrű jódkrémet a tubusból, mindaddig, amíg a sűrű, dohánybarna színű krém ki nem türemlett
a seb kijáratánál, mint valami fogkrém. Shadrach tiltakozás nélkül és a fájdalom minden jele
nélkül feküdt, figyelve, hogyan tevékenykednek azok ketten félszavakkal felelgetve Jobnak.
- Az infúzió – jelentette Job.
Sean szó nélkül kivette Job kezéből a canulát, Shadrach az ő embere volt, tehát az ő
felelőssége. Senkinek, egyetlen embernek sem engedte volna át, még Jobnak sem.
Megcsavarta Shadrach kezét, láthatóvá téve a férfi könyökhajlatát, s elkezdett dolgozni a
vénáján, szakszerű fejő mozdulatokkal, és első kísérletre megtalálta a vivőerét az injekciós
tűvel, bólintott Jobnak, hogy engedje az infúziós folyadékot, a vérplazmát az érbe.
- Hé, Shadrach! - Sean vigyorgása figyelemre méltóan meggyőzőnek tűnt, amint véres
tenyerét egy pillanatra a matabele arcára téve megsimogatta. - Ügy gondolom, megmérgezted
ezt a derék öreg oroszlánt. Megharapja a lábadat és halott puff! Ennyi!
Shadrach kuncogott. Riccardót ez megdöbbentette, annak ellenére, hogy élete folyamán
sokszor dolgozott és harcolt kemény emberékkel.
- Adjon egy szivart Shadrachnak, Főnök - javasolta Sean, miközben elkezdte bekötözni a
fegyverhordozó lábát az egészségügyi ládából elővett fehér kötözőszalaggal, hogy a
fennmaradó vérzéseket elállítsa.
Miután a lábat bekötözte, továbbment, folytatta Shadrach testének gyors vizsgálatát.
Betadyne-t kent mindenüvé, ahol az oroszlán körmei sebeket ejtettek.
- Nem hagyhatunk figyelmen kívül egyetlen karcolást sem - dörmögött.
- Ez az öreg oroszlán rothadó tetemet zabált. Agyarai és szája a fertőzés bűzlő vermei, s
körmeinek barázdái is tele vannak a rothadó hús cafataival. A gangréna több ember halálát
okozza, mint maga a marcangolás.
Sean még mindig nem volt megelégedve, egy teljes ampulla penicillint nyomott bele a
transzfúziós zsákba. Ez az egész testet elárasztja majd antibiotikummal, bólintott Sean és
felállt. Az egész nem vett harminc percnél több időt igénybe; szemügyre vette a kötéseket, az
infúziót, amit Job tartott felemelve Shadrach hanyatt fekvő teste fölött. Riccardo kételkedett
abban, hogy egy gyakorlott orvos gyorsabb és hatékonyabb munkát végzett volna.
- Elmegyek a Toyotáért - mondta nekik Sean -, de körbe kell jönnöm, meg kell kerülnöm a
gázlót. Ez egy kis időt vesz igénybe, már sötét lesz, mire visszajövök. - Elküldhette volna
Jobot a járműért, de maga akart találkozni a lánnyal.
- Vannak tartalék takarók az egészségügyi ládában, takarják be és tartsák melegen. -
Shadrachra nézett.
- Kis karcolások. Remélem minél hamarabb visszatérsz dolgozni, azt akarom, hogy gyorsan
újból munkába állj, különben levonom a béredből.
Felemelte a 0,577-est s a fűtengeren át elindult a folyópartra. Ahogyan a homokos
folyómederben cammogott, a harag egyre jobban elhatalmasodott benne, mivel sokáig
magába kellett fojtania.
Claudia egyedül ült a Toyota első ülésén, amikor felért a partra. Elhagyatottnak és
magányosnak látszott, de a férfi csipetnyi szánalmat sem érzett iránta. A lány rémülten nézett
a férfi véres kezeire.
Sean elhelyezte a 0,577-est a fegyverállványon, anélkül hogy ránézett volna, aztán egy
üzemanyag tartályból vizet loccsantott a kezére, s lekefélte a ráragadt vér nagy részét.
Felmászott a vezetőülésbe és elindította a Toyotát, szűk körben megfordult, és egyenesen
indult el azon a csapáson, amely a folyó irányát követte.
- Nem mondaná el, hogy mi történt? - kérdezte végre Claudia. Azt kívánta, hogy bűnbánat
nélkülinek és harciasnak tűnjék, de igen legyőzöttnek hangzott.
- Rendben van - válaszolt Sean egyetértéssel. Elmondom. Egy gyors és kegyes vadászat
helyett teljes káosz és zűrzavar keletkezett. Először a nőstény támadott, a magas fűben
tévedésből lelőttük. Nem mintha más lehetőségünk lett volna. A nőstény egyenesen és
határozottan végig támadott. Sean bekapcsolta a reflektorokat, mivel a nap már lebukott és a
vadon besötétedett. - Oké, tehát a nőstény halott. A kölykök még nincsenek elválasztva,
azoknak már végük, mindháromnak, egy héten belül elpusztulnak.
- Ó, nem! - suttogott Claudia.
- Aztán a maga oroszlánja támadott a párja után. Váratlanul támadott, és készületlenül talált
bennünket. Elkapta Shadrachot, leteperte. Majdnem teljesen lerágta a lábát, a csontokat -
csípőtől a térdéig összezúzta az agyaraival. Elvesztheti az egész lábát. Nem tudom, talán
szerencsés lesz és örökös sántasággal megússza. Bárhogyan nézzük is, többé már nem lehet
nyomkereső. Találok neki valami munkát, mint állatnyúzó vagy tábori munkás, de ő egy
matabele harcos, és ez alantas szolgamunka a számára, ami összetöri a szívét.
- Nagyon sajnálom.
- Sajnálja? - kérdezte Sean. Hangja halk volt és haragos. - Shadrach barátom és társam.
Többször mentette meg az életemet, mintsem hogy meg tudnám számolni, s én is
számtalanszor megtettem vele ugyanezt, együtt harcoltuk végig a bozótháborút, egy takaró
alatt aludtunk, ugyanabból a tányérból ettünk, tízezer mérföldeket vándoroltunk együtt a
forróságban, homokban és esőben. Több nekem, mint egy barát. Nekem két testvérem van,
ugyanaz az anyánk, apánk, de Shadrach többet jelent számomra, mint bármelyikük. Most azt
mondja, hogy sajnálja. Köszönöm aranyoskám. Ez valóban nagyon megnyugtató és igazán
vigasztaló.
- Minden oka megvan arra, hogy haragudjon Megértem!
- Megérti? - kérdezte. - Maga semmit sem ért. Maga arrogáns, gőgös, tudatlan valaki, egy
másik féltekéről. Egy olyan ország polgára, amely a gyors meggazdagodásra tör, s most
idejön, s kipróbálja primitív és naiv megoldásait itt Afrikában. Megpróbál megmenteni
egyetlen vadállatot a sorsától, s a végén itt áll egy nőstény elpusztításával és három
oroszlánkölyökkel, akiket hosszú, szenvedésteli halálra ítélt, s a legkiválóbb embert, akivel
valaha találkozott, élete végéig rokkantságra kárhoztatott.
- Mi mást mondhatok? - kérdezte a lány Nem volt igazam, tévedtem.
- Ezen késői órán újólag megtalált emberségessége igazán nagyon megható. - A férfi hangja
olyan volt, mint egy korbácsütés. - Igen, önnek valóban nem volt igaza, tényleg tévedett.
Ugyanúgy, ahogyan ön és az önök népe tévesen gondolkodik, amikor éhezésre ítél egy 30
milliós afrikai nemzetet, azért, hogy elfogadják egy másik naiv megoldásukat. Amikor
kiderül, hogy a ráerőszakolt megoldással okozott kár kijavíthatatlan, akkor ismét azt fogja
mondani: - Sajnálom, tévedtem. - És továbbállnak és itthagyják a népemet vérezni és
szenvedni?
- Mit tehetek?
- Mi egy szafarin veszünk részt, és ebből még harminc nap van hátra - mondta a férfi
keserűen -, azt akarom, hogy tartsa magát távol tőlem erre az időre. Az egyedüli oka annak,
hogy nem mondom le az egész cirkuszt azonnal, s nem csomagoltatom össze, és nem küldöm
vissza magát az eszkimói közé, hogy az ön emberi jogi bogaraival foglalkozzék, ennek az
egyedüli oka az, hogy én az ön apját egy kiváló, tiszta és nemes embernek tartom. Mostantól
kezdve magát csak megtűröm itt. Felügyelet alatt van. Egyetlen pisszenés, és ön a következő
géppel utazik Anchorage-ba. Megértette?
- Tökéletesen. - És ismét egy csöppnyi szellemesség volt a hangjában. Egyikük sem szólalt
meg az egész úton a gázlóig, majd tovább a túlparton az irtásig, ahol a csalétket tartó fa állt.
Ezalatt Job és Matatu tüzet gyújtottak. A tűz lángjai mutatták meg Seannak, hol fekszik
Shadrach. Kimászott a Toyotából és azonnal odament hozzá.
- Milyen a fájdalom? Hogy érzed magad? - guggolt mellé Sean.
- Nem nagy ügy - válaszolt Shadrach, de Sean látta, hogy hazudik, a bőre szürke színéről és
a beesett szemgödrökről; úgyhogy felszívott egy ampulla morfiumot. Megvárta, amíg a
kábítószer felszívódik, s amíg az injekció hatása érezhetővé válik, ekkor felemelték a férfit és
lefektették a kocsiban. Job és Matatu lenyúzták már a két oroszlánt, amíg a visszatérésükre
várakoztak, és a besózott bőröket kiterítették a motorház tetejére, ahol az éjszakai szélben
majd egy kicsit kihűlnek.
- Ez aztán egy oroszlán - mondta Sean Riccardónak. - Micsoda pompás trófeát szerzett.
Riccardó megrázta a fejét és így szólt: - Gverünk vissza gyorsan Shadrachcsal a táborba.
Sean óvatosan vezette a kocsit, kikerülve a rázós szakaszokat, megkísérelte védeni
Shadrachot a legrosszabb rázkódásoktól.
Claudia ragaszkodott ahhoz, hogy hátul üljön a sebesült mellett, Shadrach fejét az ölébe
fektette, mint egy párnára. Riccardó Sean mellé ült a kocsi első ülésére, és halkan
megkérdezte: - Mi lesz most?
- Amint visszaérünk a táborba, rádión felhívom Hararét. A repülőtéren egy magán
mentőkocsi várja majd. Pár nap múlva utána megyek, megnézni, hogy Shadrach megfelelő
kezelést kapjon. Természetesen jelentést teszek az Állami Vadászati Ügyosztálynak, és
megpróbálom lerendezni a dolgot.
- Eddig még nem is bírtam erre gondolni mondta Riccardó. - Lelőttünk egy nőstényt,
amelyiknek kölykei voltak, és van egy összemarcangolt emberünk. Mit fognak csinálni a
kormányszervek?
Sean a sötétben vállat vont. – Jó esélyem van arra, hogy bevonják a vadászati engedélyemet,
s elveszik tőlem a koncessziót.
- A szentségit, Sean. Erre nem gondoltam. Tehetek valamit az érdekében?
- Semmit, Főnök, de köszönöm, hogy gondolt erre, és hogy felajánlotta a segítségét. Önnek
ebben az egész ügyben nincs semmi szerepe. Ez az ügy csak rám és a vadászati ügyosztályra
tartozik.
- Minden felelősséget vállalok a nőstényért, mondja azt, hogy én lőttem le.
- Nem megy - rázta meg Sean a fejét. - A kliens mindig vétlen, nem vádolható. Ez szintén
hivatalos álláspont, ön bármit tesz, én vagyok érte a felelős.
- Ha bevonják az engedélyét... - Riccardo habozott, és Sean ismét megrázta a fejét.
- Nem, Főnök, ne aggódjék, nem fogják leállítani a szafarit. Ez szintén hivatalos alapelv. A
szafarit be kell fejezni. A fizető kliensét nem szabad megbántani. Az államnak szüksége van a
kemény valutára, amelyet ön az országba hozott. Csak miután ön visszautazott, veszik elő a
fejszét ellenem. Ön nincs benne ebben az ügyben. Két nap múlva visszajövök és együtt
vadászunk a nagy elefántra. Ne nyugtalankodjék.
- Úgy beszél, mintha egy önző csirkefogó lennék. Aggódom maga miatt és az engedélye
miatt, s nem azzal törődöm, hogy szórakozzam.
- Mindketten jól fogjuk érezni magunkat, Főnök. Hiszen ha elveszik az engedélyemet, akkor
ez lesz az utolsó alkalom, hogy együtt vadásztunk, Főnök.
Claudia a hátsó ülésről hallotta a beszélgetést és tudta, apja miért nem válaszol. Apja tudta,
hogy függetlenül az említett engedélytől, ez az ő utolsó vadászata. Claudia az elmúlt néhány
óra alatt súlyos lelki sérüléseket kapott, s most az apjára gondolva, érezte, hogy könnyek
csorognak az arcán, lehunyta a szemét. Megpróbálta visszatartani a könnyeit, de nem volt elég
ereje hozzá, s most valamennyiükért sírni kezdett, könnyezett apjáért, az oroszlánokért, a
nőstényért és kölykeiért, a gyönyörű hím oroszlánért és Shadrachért, a szilánkokra tört
lábáért.
Egy könnycsepp Shadrach arcára hullott, zavarodottan felnézett a lányra. A lány letörölte a
könnycseppet a férfi arcáról a hüvelykujjával, hangja mély és tompa volt a szomorúságtól,
ahogy odasúgta: - Minden rendben lesz, Shadrach. ő is tudta, milyen vaskos és céltalan
hazugság volt ez.
Seannak rendszeres rádió-összeköttetése volt hararei irodájával, minden este tíz órakor. A
hazafelé utazás igen lassú volt, s csak néhány perccel az adásidő előtt érkeztek a táborba,
percek alatt felszerelték az antennát, és a rádiót a Toyota tizenkét voltos akkumulátorával
sikeresen összekapcsolták, még az adásidő előtt.
Az összeköttetés jól sikerült, a késői adásnak az volt az értelme, hogy a hideg órákban a
rádióvétel sokkal jobb volt. Reema hangja - Gujurati akcentusával tisztán jött be. Egy nagyon
szép hindu lány vezette Sean hararei irodáját, könyörtelen hatékonysággal.
- Egy casvac esetünk van. - Sean a bozótháború kifejezését használta „casvac" (- casualty
evacuation, azaz sebesültelszállítás). - Egy mentőkocsi legyen készenlétben és várjon engem.
- Oké, rendben van, Sean.
- Készítsen elő délutánra egy személyes találkozót a vadászati felügyelőség igazgatójával.
- Az igazgató New Yorkban van, a vadvédelmi konferencián, Sean. A helyettes igazgató
most a főnök.
Sean kikapcsolta a mikrofont, amíg keserűen káromkodott egyet, elfeledkezett a vadvédelmi
konferenciáról. Aztán ismét benyomta a mikrofon gombját.
- Oké, Reema, szerelmem, hát akkor hozzon létre egy találkozót Geoffrey Manguzával.
- Komolyan hangzik, Sean.
- Csak most találtuk ki az egészet.
- Mi a várható érkezési ideje? Be kell jelentenem a szükséghelyzettel kapcsolatos repülési
tervet az önök részére.
A biztonsági hatóság mindig nagyon nyugtalan volt egy dél-afrikaival szemben, ha
terroristák azonnali üldözéséről volt szó Zimbabwe területére, vagy ha a dél-afrikaiak
megelőző támadást intéztek terroristák berendezései ellen magában Hararéban. Rendszerint
negyvennyolc órával megelőzően repülési tervet követeltek.
- Felszállás innen körülbelül ötven perc múlva, tervezett érkezés Hararéba 23.00-kor. Pilóta
és két utas - közölte Sean.
A felszállópályáig vezető út a táborból egy fél óráig tartott. Riccardo és Claudia is elindult
velük a Toyotában.
Sean a hátsó ülésen foglalt helyet a Beechcraftban, s egy matracot helyezett el a padlón
Shadrachnak. Mostanra Shadrach már lázas volt és nyugtalan. Hőmérséklete 101 fok (38,3°
Celsius) volt, s ágyékmirigyei megduzzadtak, kemények voltak, mint a dió. Sean nem akarta a
kötés alatt megnézni a lábát, félt attól, amit ott találna; a hasán levő egyik kisebb sérülés, amit
az oroszlán karmolása okozott, már kétségtelenül megfertőződött, nedvedzett, és a bomlás
bűzének első jeleit lehetett érezni.
Sean egy újabb adag penicillint mesterkedett be az infúziós oldatba, s Jobbal, valamint két
tábori alkalmazottal, akik rendszerint a bőrök nyúzásával és kikészítésével foglalatoskodtak,
most nagyon gyengéden felemelték Shadrachot és elhelyezték a matracon.
Shadrach felesége egy erőteljes, bátor matabele asszony volt, egy csecsemővel, akit hosszú
ruhaanyaggal a hátára kötözött, őt is feltették a gépre, csomagjaival együtt felkapaszkodott és
elhelyezkedett Shadrach mellett a matracon, a csecsemőt ölbe vette, kinyitotta blúzát és tejtől
duzzadt mellét odanyújtotta a kicsinek. A repülőgép üres csomagtartóját Sean utasítására
szárított vadhússal töltött zsákokkal rakta tele Job, ez Afrikában nagyon értékes árucikknek
számított. Job aztán eltávolodott a géptől a Toyotával a felszállópálya végére, és a gépkocsi
reflektoraival jelzést adott a felszállásra.
- Job gondjukat fogja viselni, amíg én távol leszek, Főnök. Miért nem ragad puskát és megy
vadászni galambra és fajdkakasra a tavak mellé. Ez a legjobb idény a szárnyasvadászatra,
jobb mint a mexikói fehérszárnyú galambvadászat - javasolta Sean.
- Ne legyen gondja ránk. Nem lesz velünk semmi baj.
- Visszajövök, amilyen gyorsan csak lehet. Tukutela nem fog átkelni a folyón az újhold
előtt. Én még azelőtt visszatérek, ígérem, Főnök.
Sean kezet nyújtott, Riccardo megragadta, és Sean így folytatta. - Ragyogóan tette a dolgát
Főnök az oroszlánokkal, de hát önnek mindig volt vér a pucájában.
 - Miféle angolos szöveg ez? - kérdezte Riccardo.
- Akkor mi lenne a véleménye egy jó jenki kifejezésről: „Cojones"?
- Ez már jobban hangzik.
Claudia az apja mellett állt, bizonytalanul mosolygott, szinte szégyenlősen, és kissé
előrelépett, hogy kezet nyújtson.
Haját leeresztve viselte, kifésülve, sűrű, sötét sörényként a feje körül. Arckifejezése lágy
volt, nagy, sötét szemei ragyogtak. A Toyota megvilágította klasszikusan latinos arcvonásait.
Több volt, mint csinosnak mondható, és Sean első ízben ébredt tudatára annak, hogy a lány
valóban gyönyörű. Szépsége és bűnbánó viselkedése dacára a férfi megőrizte hideg és
vészjóslóan visszautasító arckifejezését; figyelmen kívül hagyva a lány puhatolózó kísérletét
arra, hogy kezet rázzanak egymással, a repülőgép szárnyára támaszkodva felkapaszkodott és
beült a Beechcraft vezetőülésébe.
Sean maga irtotta ki a repülőgép számára a felszállóhelyet a bozótos területből, és a
Toyotához kapcsolt régi autógumikkal egyengette el a területet. A pálya rövid volt és
meglehetősen szűkre szabott, göröngyös, s hirtelen ereszkedett a folyó felé. A gép startra
készen állt a felszállópálya végén, farka, fékszárnyaival belelógott a cserjésbe, s lefékezve állt
a lejtős pálya végén, arccal a folyó felé. A Toyota fényeit megcélozva, amely a felszállópálya
túloldalán helyezkedett el, felpörgette mindkét motort, teljes sebességre kapcsolta, majd
felengedte a féket. A pálya végén, a fák hegye felett a fékszárnyakat felengedve a gép
meredeken az ég felé emelkedett. Mint minden esetben, keresztet vetett szitkozódva s ál-
megkönnyebbüléssel, amint a fák ága felett elhúzott, és Harare felé vette az irányt.
Repülés közben megpróbálta kialakítani stratégiáját. A vadászati felügyelőség igazgatója
Sean régi barátja volt, már nem egyszer fordult elő, hogy hasonló komoly esetekben
megállapodásra tudott vele jutni. Sajnos, a helyettese, Geoffrey Manguza szó szerint más
színezetű ember volt. Az igazgató azon kevés fehér állami tisztviselő közé tartozott, aki
megőrizte pozícióját, mint egy minisztériumi osztály vezetője. Manguza rövidesen követni
fogja ebben a beosztásában, mint az első színes bőrű vezető a vadászati felügyelőség élén.
Sean a háborút az ellenkező oldalon harcolta végig, Manguza egy agyafúrt gerillavezető és
politikai komisszár volt. Az a hír járta, hogy nem szereti a szafarikoncesszió-birtokosokat,
akiknek nagy része fehér volt. Az állami vagyon egyéni kihasználásának koncepciója nem
illett bele marxista elveibe, s túl sok fehér embert lőtt le a háború alatt ahhoz, hogy nagy
rokonszenv vagy megbecsülés alakult volna ki benne a fehérek iránt. Nehéz találkozásnak
nézünk elébe - gondolta sóhajtva Sean.
Reema a repülőtéren várt rá, amikor a gép megérkezett. Mint minden modern indiai nő, ő is
elhagyta a tradicionális indiai öltözetet, a szárit, és egy csinos nadrágkosztümöt viselt. Ennek
ellenére nem volt olyan modern, hogy önmaga választott volna férjet. Apja és nagybátyja
keményen ügyködtek ebben a pillanatban is, és már találtak is számára egy megfelelő jelöltét
Kanadában. A torontói egyetemen a keleti vallások professzora volt a férjjelölt, Sean nagyon
haragudott ezért rájuk. Reema a cég, a Courtney Safari ékessége volt, s tudta, hogy soha nem
lesz képes pótolni őt valaki mással.
A lány elintézte, hogy a mentőkocsi a könnyű gépet a hangár előtt fogadja. Reema
rendszeresen megvesztegette az őrséget a reptér főkapujánál, szárított vadhússal, amely a
koncessziós vadászterületről származott. Afrikában a hús, vagy a hús ígérete minden kaput
kinyitott.
Követték a mentőkocsit a kórházba. Sean az utasülésen foglalt helyet, s átnézte a
legfontosabb postát, amire a lány hívta fel a figyelmet. Reema közben elsorolta a legfontosabb
fejleményeket, amelyek távolléte alatt történtek:
- Carter, az atlantai sebész lemondta... - ez egy 21 napos szafari volt; és Sean élesen
felnézett, de Reema lecsillapította - felhívtam a német szappangyárost Münchenből, Buchner
urat, akinek lemondtuk a decemberit. Rögtön kapva kapott rajta, így most teljesen tele
vagyunk, le vagyunk kötve az egész évadra.
- Mi van a testvéremmel? - vágott közbe Sean. Nem mondta meg a lánynak, hogy nagyon
bizonytalan, hogy lesz-e egyáltalában vadászatuk a szezon végéig.
- A fivére várja az ön visszahívását, s ma reggel hat óráig a telefon még működött. - Ez
Zimbabwéban nem volt olyan dolog, amit biztosra lehetett volna venni.
A kórházba érkezve legalább ötven súlyos beteg várakozott előttük. A hosszú padok tele
voltak összekuporodott szerencsétlenekkel, és hordágyak zárták el a bejárati folyosót. A
felvételi tisztviselő egyáltalán nem látszott sietősnek, és Shadrach hordágyát a sarok felé
irányította.
- Bízza csak rám - mondta Reema, elkapott egy vezetőt a felvételi irodából a könyökénél
fogva és angyali mosollyal elvezette, kedvesen beszélgetve vele.
Öt perc múlva Shadrach felvételi papírjait már el is intézték, s a sebesültet már vizsgálta is
egy keletnémet orvos.
- Mennyibe került? - kérdezte Sean a lányt.
- Olcsó volt - válaszolta Reema -, egy zacskó szárított hús.
Sean elég jól beszélt németül - a nyelvet német ügyfeleitől sajátította el ahhoz, hogy meg
tudja beszélni Shadrach esetét az orvossal. A doktor által mondottak megnyugtatták. Búcsút
mondtak és elköszöntek Shadrachtól.
- Reemanál van a pénzed. Mindennap eljön majd meglátogatni, ha bármire szükséged lenne,
szólj neki.
- Lélekben önökkel leszek, amikor Tukutelára vadásznak - mondta Shadrach csendesen, és
Seannak meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt válaszolni tudott volna.
- Nagyon sok elefántra fogunk mi még együtt vadászni, öreg barátom. - És elsietett.
Másnap reggel, amikor végre megkapta Johannesburgot, a telefon rondán recsegett a légköri
zavarok miatt.
- Mr. Garrick Courtney igazgatótanácsi ülésen van - közölte a lány a telefonközpontban a
Centaine House-ban, a Courtney Group székházában -, de utasított, hogy azonnal kapcsoljam.
Lelki szemei előtt Sean ismét maga előtt látta a tanácstermet, a faragott diófa borítással, a
hatalmas Piernef vásznakat, amelyeket a kidolgozott diófa burkolat keretezett, s látta Garrick
bátyját, amint a hosszú asztal végén, az elnök magasított székében ül, a kristálycsillár alatt,
melyet még nagyanyja importált Olaszországból, Muranóból.
Sean! - hallatszott Garry hangja, a légköri zavarokon át, magabiztosan és határozottan.
Mennyire megváltozott, mi lett a csenevész kis csemetéből, aki bepisilt az ágyába.
Ez az állás Seant illette volna, ha akarta volna és felkészült lett volna erre a munkára. Sean
volt a legidősebb fiú a családban, de nem akarta ezt az állást. Mégis mindig egy kis nyilalló
neheztelést érzett, valahányszor Garry Rolls Roys kocsijára, Lear-jet repülőgépére, Dél-
Franciaországban levő nyaralójára gondolt.
- Hello, Garry, hogy s mint?
- Minden rendben - felelt Garry. - Mi a probléma?
Ez a kérdés jellemző volt kettejük viszonyára, amely szerint minden hívás valami problémát
jelentett, amelyet meg kellett oldani.
- Úgy néz ki, hogy szükségem lesz egy kis mézre a sajthoz - mondotta Sean diplomatikusan.
Ez az ő személyes rejtjelzésük volt, ami Svájcba küldendő pénzre vonatkozott, és Garry ebből
megérthette, hogy Sean valakit meg akar vesztegetni valamiért Ez elég gyakran előfordult.
- Rendben van, Sean. Csak közöld a mennyiséget és a számlaszámot.
Garry partnere volt Seannak a szafari vállalatban, s a részvények 40%-ával rendelkezett.
- Majd felhívlak valamikor holnap. Hogy vannak a többiek? - Még néhány percig
beszélgettek, s amikor befejezte, Reema bejött hozzá a külső szobából.
- Végre elértem a vadászati felügyelőséget. Reema egész reggel próbálkozott. - Manguza
elvtárs ma délután fél ötkor találkozik önnel.
 Geoffrey Manguza magas, shona törzsbeli férfi volt, nagyon fekete bőrszínnel és rövidre
vágott hajjal. Ezüstkeretes szemüveget viselt, sötétkék ruhát hordott. Hermes nyakkendő volt
rajta, Sean felismerte a lovat ábrázoló jelképről, Patek órája volt, krokodil óraszíjjal. Ezek
nem egészen marxista jellegű köznapi kiegészítők voltak, ami egy kissé felbátorította Seant.
Az igazgatóhelyettes nem állt fel az íróasztala mellől, hogy üdvözölje.
- Courtney ezredes - köszöntötte mosolytalanul, Sean előző - valamikori - rangját használva,
ezzel is mintegy közölve, pontosan tudja, Sean volt valamikor a Ballantyne felderítőknek,
Rhodesia egyik elit alakulatának parancsnoka. Ballantyne halála után, aki az ezred valamikori
létrehozója volt, s aki harcban vesztette életét. Ezzel szintén arra kívánta emlékeztetni, hogy
ellenségek voltak, s lehet, hogy még mindig azok.
- Jobb szeretem, ha csak simán miszternek szólítanak - mosolygott Sean lekötelezőén. - A
régi dolgok már mögöttünk vannak, nemde Comrade Manguza?
Az igazgatóhelyettes biccentett a fejével, ami egyaránt jelezhette egyetértését, vagy egyet-
nemértését.
- Mit tehetek önért?
- Sajnálatosképpen be kell jelentenem a vadvédelmi szabályok akaratlan áthágását. -
Geoffrey Manguza arckifejezése megkeményedett, s mindvégig ilyen is maradt, míg Sean
leírta a nőstényoroszlán véletlen lelövését, és Shadrach ezt követő sebesülését. Amint Sean
befejezte, átadva a Reema által gépelt írásbeli jelentést, Manguza olvasatlanul letette a
jelentést az íróasztalára, aztán feltett néhány kapóra jött, kellemetlen kérdést.
- Felfogta-e ön, Courtney ezredes - készakarva használva Sean katonai rangját -, hogy
kénytelen vagyok a legkomolyabban megvizsgálni ezt az egész ügyet? Ügy tűnik, az ön
ügyfelei és alkalmazottai biztonságának a legteljesebb semmibevevése történt. Zimbabwe már
nem gyarmat, s ön nem kezelheti úgy az embereket, ahogyan régebben tette.
- Mielőtt ajánlásokat tenne az igazgató számára, szeretném, ha néhány pontot tisztázhatnék
mondta Sean.
- Tessék, beszéljen, ezredes.
- Mindjárt öt óra - ellenőrizte Sean az óráját -, megengedné, hogy meghívjam önt egy italra
a golfklubba és ott kényelmes körülmények között megbeszélhetnénk az egész ügyet.
Manguza arckifejezése kifürkészhetetlen volt, de egypár perc múlva bólintott. - Ahogy
kívánja. Még van itt néhány elintéznivalóm, mielőtt elmennék, de találkozhatunk, mondjuk
egy fél óra múlva.
Megvárakoztatta Seant, vagy negyven percig a golfklub teraszán, mielőtt megjelent.
Valamikor a klubot - Salisbury Golf Clubnak nevezték. Bár a két első szót elhagyták a
nevéből, egyébként megőrizték a gyarmati múlt hagyományait. Mindamellett Geoffrey
Manguza első megjegyzése, amikor leült vele szemben, és egy gin-tonicot rendelt, ez volt:
- Különös, nemde, de néhány éve egy fekete legfeljebb pincérként kerülhetett be ide, s most
én is tagja vagyok a klub vezetőségének, s a handicapem öt.
Sean elengedte a megjegyzést a füle mellett, s témát változtatott, az orrszarvú
orvvadászatról kezdett beszélni, a Zambiával közös határtérségben. Manguza kísérletet sem
tett arra, hogy folytassa ezt a témát. Seant figyelte ezüstkeretes szemüvegén át, s amikor az
megállt beszéd közben, rögtön belekezdett.
- Ön bizonyos kérdéseket tisztázni akart velem mondotta. - Mindketten elfoglalt emberek
vagyunk, ezredes.
A nyíltság megzavarta. Sean fel volt készülve a tipikus afrikai megközelítésre,
köntörfalazásra, de elfogadta beszélgetőtársa stílusát.
- Elsősorban is, Mr. Manguza, szeretném elmondani, hogy én és társaim milyen nagy árat
fizetünk a Chiwewe koncesszióért. - Sean tudatosan használta az „ár" kifejezést. - Ma
beszéltem velük telefonon és elmondtam nekik, milyen szerencsétlen baleset történt, s ők
bármilyen áldozatra hajlandók lennének, hogy ez az ügy rendeződjék, bármilyen áron. - Itt
ismét aláhúzta az „ár" szót, és jelentőségteljesen megállt.
Az ilyen tárgyalásoknál illett betartani bizonyos formaságokat, mint ez alkalommal is.
Nyugati nézetek szerint ez megvesztegetésnek számított, Afrikában ezt egyszerűen „Dash
System"-nek nevezték, ami tulajdonképpen olyasmit jelenthet, mint „rövid vágta", azaz gyors
elintézést, az út lerövidítését, egy általánosan elfogadott módszert a dolgok elintézésére. A
kormány ugyan teleaggathatja a hivatalokat plakátokkal, amelyeken egy csizmás láb eltapossa
a kígyót, ezzel a jelszóval: „Irtsuk ki a korrupciót", de senki sem veszi ezt nagyon komolyan.
Gyakorlatilag bizarr módon a plakát maga jelzi eme módszer hivatalos elismerését a
gyakorlatban.
Ezen a ponton Geoffrey Manguzának egyet kellett volna értenie, s kifejezésre kellett volna
juttatnia egyetértését, vagy valamilyen módon jelezni, hogy hajlik a józan érvek elfogadására.
Semmit sem mondott, csak nézett Seanra, azok mögül a csillogó szemüveglencsék mögül,
amíg Sean kényszerítve érezte magát, hogy folytassa:
- Ha befejezte az italát, miért nem teszünk egy kis sétát a tizennyolcadiknál (a golfpálya
tizennyolcadik lyuka körül)? - A klub terasza tele volt emberekkel ezekben a vidám órákban,
telis-tele fülelő érdeklődőkkel. Manguza lenyelte a gin-tonic utolsó kortyát, s szó nélkül
lement a lépcsőn a pálya felé.
Az utolsó négy labda közelítette már a 18-as lyukat, de Sean távol maradt a közeléből, hogy
a golfozók, valamint a labdaszedők és a golfütő hordozók elhaladjanak mellettük, s akkor
Sean csöndesen megszólalt:
- Elmondtam, hogy ön a legbefolyásosabb, a döntő szóval rendelkező személy a vadászati
felügyelőségen, s a fehér igazgató csupán egy stempli az ön kezében. Megmondtam nekik azt
is, hogy önnek módjában van kikerülni a hivatalos vizsgálatot, s elejteni minden vádat, ami
ebből a szerencsétlen incidensből fakadhat. Én olyan biztos voltam ebben, hogy tízezer
dollárban fogadtam velük. Ha megnyerem a fogadást, a nyereségemet felajánlom önnek, Mr.
Manguza, bármilyen számlára befizetve, akárhol a világon.
Manguza megállt, feléje fordult, és Sean visszahőkölt, amint meglátta Manguza
arckifejezését. Hangja gyűlölettől remegett, amikor megszólalt:
- Az ön feltételezése, hogy én hajlandó vagyok megvesztegetést elfogadni, személyes
inzultus. Ezt még eltűrném, de ez egyidejűleg inzultus a forradalommal és a forradalom
hőseivel szemben is, akik meghaltak abban a harcban, amelyet hazájuk szabadságáért vívtak
azért, hogy felszabadítsák ezt az országot az imperialista-gyarmati iga alól, ez inzultus a párt
és a mi vezetőinkkel szemben, a marxista szellemmel szemben, s az afrikai néppel, mint
egésszel szemben.
- Én csak tízezret ajánlottam fel, nem a monarchia visszaállítására, Allah szerelmére,
kérem...
- Ön mosolyoghat fölényes fehér mosolyával, Courtney ezredes, de mi nagyon jól ismerjük
önt. Ismerjük az ön dél-afrikai kapcsolatait, s tudunk azokról a matabele huligánokról, akiket
összegyűjtött maga körül. Tudjuk, mindannyian magával együtt harcoltak a forradalmi
demokrácia erőivel szemben. Ezek ellenforradalmárok, a kapitalizmus útitársai, és ön a
vezérük.
- Én véletlenül lelőttem egy nőstény oroszlánt, és a kapitalizmus útitársainak egyikét
alaposan összemarcangolta egy hím oroszlán, ez az én ellenforradalmi tevékenységem teljes
terjedelmében és valóságában.
- Figyeljük önt, ezredes - mondta Manguza baljóslatúan -, biztos lehet abban, hogy én
szabályszerű és pontos ajánlásokat fogok előterjeszteni az ön ügyében, s azt az inzultust,
amely engem és népemet érte, nem felejtjük el.
Manguza megfordult, és elindult a klubház felé, Sean pedig elgondolkozva csóválta meg a
fejét.
- Tehát búcsút mondhatunk a csodaszép Chiwewe koncessziónak - mormogta -, ezt valóban
jól megcsináltam!
Minden könnyed nemtörődömsége ellenére gyomrában érezte a közeledő katasztrófa
elkerülhetetlenségét.
A „Courtney Safari" irodája egy sugárúton volt, amely a Government House
(miniszterelnökség) és a golfklub között helyezkedett el. Reema az irodában várta, a külső
helyiségben, amelynek falát az afrikai vadont és a vadállatokat ábrázoló plakátok, valamint a
megelégedett kliensek és trófeáik felnagyított fényképei díszítettek.
Felugrott az asztaltól, amint Sean belépett.
- A kórházból telefonáltak egy órával ezelőtt, Sean. Amputálták Shadrach lábát.
Sean hosszú ideig képtelen volt megszólalni vagy megmozdulni, aztán lassan keresztülment
a szobán az iratszekrényhez, kivett egy poharat és egy félig telt Chivas-Regal whiskysüveget
a legfelső fiókból. Lerogyott egy kerevetre, és háromujjnyi italt öntött a poharába.
- Egy tökéletes nap tökéletes befejezése mondta, és felhajtotta a whiskyt.
Reema hagyta, hogy csak ott üljön a kereveten. Két italra való maradt az üvegben, s mikor
az is elfogyott, Sean lement a Monomapata Hotelbe. A szálloda tele volt turistákkal, s
közöttük volt egy szóiké teuton Valkyrie egy „Out of Africa" (Távol Afrikától) szerelésben,
aki abban a pillanatban, amikor a férfi belépett a szálloda halljába, észrevette Seant, és
rámosolygott.
- Az ördög vigye el - gondolta Sean -, ez olcsóbb, mint a whisky, és utána az ember nem
másnapos.
A német kisasszony elégedetten nevetett Sean kezdetleges németjén, s nem sokkal később
kitudódott, hogy a nő egyedül lakja a tizennegyedik emeleten levő elnöki lakosztályt. A lány
rendelt egy üveg Mumm pezsgőt, amit az ágyban meg is ittak.
Reggel, amíg Reema kiállította a repülési tervet Sean részére, és egy zsák szárított húst vitt
a repülés-ellenőrzési irodába, Sean a kórházba ment.
Levágták Shadrach lábát, néhány ujjnyival a csípője alatt. - Reménytelen - mutatta a
keletnémet orvos a röntgenfelvételt, s rámutatott a csontszilánkokra: - Mint a konfetti!
Nem volt hova leülni a sebészeti kórteremben, így Sean megállt egy időre Shadrach ágya
mellett, és a régi közös harcokról és vadászatokról beszélgettek. Nem tettek említést a lábról,
s amikor elfogyott a visszaemlékezések témaköre, Sean száz dollárt adott az ápolónővérnek,
hogy rendesen viselje gondját a betegnek, és kiment a repülőtérre.
Reema átadta a repülési tervet, a Beechcraft fel volt töltve üzemanyaggal, s megrakva
mindennel, amire a táborban szükség volt: friss gyümölcstől és zöldségféléktől kezdve a WC-
papírig.
- Maga egy hősnő, Reema - mondta Sean, aztán a gép mellett elmesélte találkozását
Geoffrey Manguzával.
- Nem néz ki valami vidámnak a helyzet - fejezte be. - Jobb lenne, ha valami más munka
után nézne.
- Nagyon sajnálom magát, Sean - szólt a lány -, de ne nyugtalankodjék miattam. Már sokat
törtem a fejemet, hogyan közöljem a hírt önnel, szeptember 16-án elutazom Kanadába.
Minden elő van készítve, a professzor felesége leszek.
- Legyen boldog - kívánta Sean, s első ízben ismeretségük óta megcsókolta a lányt, aki
dióbarna bőre alatt elpirult, ami még szebbé tette.
Sean három alacsony kört tett a tábor fölött, harmadik alkalommal látta, amint a Toyota a
leszállópályához közeledik Jobbal a vezetőülésben, s Matatu állt a kocsiban. Leszállt és a
Beechcrafttal visszataxizott a parkolóhelyre, melyet egy kerítés vett körül, ami az elefántok
elriasztására szolgált, meggátolva, hogy a szárnyakat letépjék, s az oroszlánokat abban, hogy
megrágják a gumikerekeket a ketrec hálószerűén szőtt drótból készült.
Amikor Job és Matatu megérkezett a Toyotával, átrakták a teherszállítmányt a repülőgépből
a kocsiba, Sean pedig elmondta, mi történt Shadrach lábával.
 Az egész háborút együtt harcolták végig, hozzászoktak a sebesülésekhez, de Sean észrevette
a szomorúság fájdalmát a szemükben, amint Job ezt mormogta: - Egy második
fegyverhordozóra lesz szükségünk. Pumula, az állatnyúzó rendes ember.
- Igen, használható lesz - értett egyet Sean.
Egy ideig csendben álltak, tiszteletet adva összemarcangolt társuknak. Aztán, továbbra is
szótlanul, felkapaszkodtak a Toyotába, és hazahajtottak a táborba.
Hosszúnadrág helyett Claudia Monterro ez alkalommal lebegő tiszta fehér selyem sifon
ruhát viselt a vacsorához, ezüst és türkiz Seminole ékszerekkel. Lesült barna bőre és
szénfekete haja, szemben a világos ruházattal, pompás hatást keltett. Akárhogy is, Sean
elhatározta, hogy nem mutatja ki bámulatát, s ennek érdekében csak a lány apjával folytatott
beszélgetést.
Miután elmesélte Riccardónak a Shadrachhal kapcsolatos fejleményeket és a Manguzával
való találkozást, a hangulat érthetően borús és vigasztalan volt. Claudia otthagyta a férfiakat a
tábortűznél, de nem sokáig maradtak együtt, mikor is Riccardo jó éjszakát kívánva elköszönt
és visszavonult a sátrába. Sean felkapott egy üveg whiskyt az ebédlősátor asztaláról és
leballagott a kiszolgáló személyzet táborához.
Job és két feleségének sátrai a többi sátortól külön álltak a folyó partján, a sodrásban a
kiterjedt víztükörre néztek, melyben vízilovak feküdtek, mint sötét sziklaszigetek.
Amint Sean letelepedett a kézi faragású, helyileg készített székre, Jobbal átellenben, a tűzzel
szemben, Job egyik felesége két poharat hozott és letérdelt melléje, miközben egy-egy nagy
pohár szódás whiskyt öntött mindkettőjüknek. A csinos matabele lány, Job csecsemőjét a
hátára kötve, odavitte a poharat a férjéhez, aki a vibráló lángokon át tisztelgett Seannak.
Csendben ittak, és Sean a tűzön át Job arcát vizsgálgatta, amint átnézett a folyón túlra. A
csend barátságos és megnyugtató volt, Sean gondolatai elkalandoztak és visszatértek az
elmúlt évekhez, miközben a füstízű whiskyt görgették a nyelvükön.
Visszaemlékezett, amikor először találkozott Job Bhekanival. Ez a találkozás egy dombon
történt, melynek nem volt neve, csak egy száma: „31-es számú emelkedés". A domb sziklás
volt, vad ébenfák fedték sűrűn, és tömött jessebokrok, ahol az ellenség várt rájuk. Job már két
napja volt a dombon, a szeme vad és véres volt. Sean öt ejtőernyős csoportot dobott le saját
felderítői közül. A nap hátralevő részében váll váll mellett harcoltak, és a sötétedésben,
amikor a dombot már megtisztították, azok, akik az ellenségből még élve maradtak,
elmenekültek a sziklás lejtőn és eltűntek a vadonban. Sean és Job egymást támogatták oda,
ahol a helikopter várt rájuk, hogy kimenekítse őket. Lassan mentek le a lejtőn, halálosan
kimerülve, fegyvereiket vonszolva, egymás vállát átkarolva, s vérük összekeveredett, amint
kicsöpögött a tábori öltözetük alól.
- Vértestvérek vagyunk, akár akarod, akár nem károgott Sean Jobra vigyorogva az álcázó
festék, a korom és a por alól, és egy héttel később, amikor Jobot elbocsátották a kórházból,
Sean személyesen várta az áthelyezési papírokkal.
- Áthelyeztek a Ballantyne felderítőkhöz, százados.
Job mosolygott egyik ritka mosolyával, és röviden válaszolt: - Menjünk, ezredes.
Személyi anyagából Sean megtudta, hogy Job a Gwai folyó vidékéről származott, és a
misszionárius iskolába járt, majd ösztöndíjat kapott a rhodéziai és nyasszaföldi University
College-ba (Egyetemi Kollégium), ahol elsőnek végzett a politikai tudományokban,
történelemben és az úgynevezett Social Anthropology (Társadalmi Antropológia) című
tantárgyban. Innen újabb ösztöndíjjal került a chicagói Brown College-ba, és abban az évben
szerzett diplomát, amikor Ian Smith deklarálta az ország egyoldalú függetlenségét.
Csak jóval később, amikor megismerték egymást és kipróbált barátokká váltak, tudta meg
Sean, hogy Job gyermekkorában édesapja marháit terelgette a Gwai folyó mentén, és akkor,
még gyermekkorában ismerte és szerette meg a vadont. Job édesapja Lobengul király unokája
volt, a nagy és ismert Mzilikazinak a fia, így Job a zulu királyi család örökösödési vonalának
közvetlen leszármazottja. Ez nyilvánvaló volt megjelenéséből és vonásaiból. Az erőteljes
állkapocs, a mély homlok, a sötét, intelligens szemek és a vastag szálú göndör gyapjas haj
alatt a boltozatos koponyacsont mind ezt mutatta.
Tanulmányai és amerikai tartózkodásai alatt Job erőteljesen elhatárolódott a kommunista
doktrínától, és ismereteket szerzett tevékenységüket illetően, így természetes volt, hogy
visszatérése után jelentkezett a rhodesiai afrikai lövészek (RAR) alakulatába, és egy év múlva
kinevezést is kapott.
A háború befejezése és a Lancaster House Agreement után (az angliai megegyezést
követően), amikor az országot és a hatalmat Róbert Mugabénak adták át, és népi
demokratikus rendszer jutott hatalomra, az állami szolgálat és a politika volt a hatalomhoz és
a gazdagsághoz vezető leggyorsabb út. Job közigazgatási vizsgára jelentkezett, és
kitüntetéssel letette.
Mindazonáltal megbélyegzettnek számított, akit leszereltek, miután a rossz oldalon harcolt,
a vesztesek között, ráadásul közben a hatalmat a shona nemzetség ragadta magához. Az
előrehaladás előtt tehát minden ajtó bezárult. Dühödten és kiábrándultan jött vissza Seanhoz.
- A fenébe is! Job, te mérföldekkel vagy a többiek előtt, túlságosan is jó vagy bármilyen
munkára, amit felajánlhatok számodra egy szafari vállalatban.
- Nyomolvasó, állatnyúzó, fegyverhordozó, amit csak akarsz, nekem bármi jó lesz,
elfogadom! Erősködött Job, így aztán együtt vadásztak, mint ahogyan együtt harcoltak, váll
váll mellett, s egy esztendő multán Sean kinevezte őt a társaság, a „Courtney Safari" egyik
igazgatójává. A csendes éjszakákat, amikor a tábortűz mellett ülve whiskyt ittak, maguk
között „igazgatói értekezletnek" nevezték.
Jobot szórakoztatta, hogy különböző körülmények között különböző feladatokat kellett
ellátnia. A szafari klienseivel szemben például az ültetvényen dolgozó nigger szerepét öltötte
fel, és Seant „Bwana"-nak és „Nkosi"-nak nevezte, és a régmúlt gyarmati kor színjátékából
alakított.
- Ne játszd meg magad Job. Lealacsonyítod magad ezzel - tiltakozott először Sean.
- Ez az, amit a kliensek várnak - érvelt Job -, mi egy illúziót árulunk nekik. Ernest
Hemingway és cserkésző sas szerepében tetszelegnek. Ha rájönnének, hogy történelemből és
politikából diplomáztam, kirázná őket a hideg. - Sean végül is, vonakodva bár, de belement
ebbe a játékba.
Amikor egyedül voltak, mint most, Job átváltozott, ahogyan ő nevezte, a „homo sapiens"
stílusra, és komoly, intelligens, művelt emberré alakult át, amilyen valójában volt. Amikor
beszélgettek, könnyedén váltottak át az angolról sindebelére vagy fordítva, hiszen mindketten
ugyanolyan könnyedén, kényelmesen mozogtak egymás társaságában, mint egymás
nyelvében.
- Nézd Sean, ne bánkódj sokat azon, hogy elveszted a koncessziót. Erre még nem került sor,
és majd csak találunk valami megoldást.
- Nyugtass csak meg, rám fér egy kis vigasztalás.
- Megpróbálhatunk egy másik koncesszióért "folyamodni, valahol itt Matabele földön, ahol
a családomnak még mindig van valamelyes befolyása. Matetsi felé, vagy talán még a Gwai
folyó mentén is, ez az én hazai pályám.
- Nem jó - rázta meg a fejét Sean -, ezután a fiaskó után mindig viselni fogom a vadállat
bélyegét.
- Folyamodhatunk az én nevem alatt is - javasolta Job, ravaszul mosolyogva -, kinevezlek az
egyik igazgatómnak, és szólíthatsz engem „Bwana"-nak.
Jót nevettek, a hangulat felengedett, és amikor Sean elhagyta a tábortüzet és a sötétben
visszasétált a fő táborba, először ezen a napon jókedvű volt és optimista. Job rendelkezett
azzal az erővel, amely ilyen hatást tudott előidézni benne.
- Beszélhetnék önnel? - szólította meg Claudia halkan.
 - Tessék, ne zavartassa magát - bátorította a lányt.
Miért mondják az amerikaiak azt, hogy „beszélhetek önnel?", ahelyett, hogy azt mondanák
„önhöz" - s miért irritálta ez az amerikanizmus ennyire, gondolkodott.
- Ez nem az én erős oldalam - ismerte el a lány, s miután a férfi nem bátorította, tovább
folytatta -, szeretnék bocsánatot kérni.
- Maga nem az illetékes személytől kér bocsánatot, nekem még megvan mindkét lábam.
A lány kellemetlenül érezte magát, megrázkódott, remegett a hangja.
- Maga egy könyörtelen ember, tudja-e? - próbálta meg elviselni az udvariatlanságot. -
Rendben van, úgy érzem, rászolgáltam, ostoba voltam. Ügy gondoltam, hogy én mindent
tudok, kiderült, hogy igen keveset, s tudatlanságom miatt óriási bajt okoztam. Tudom, hogy
ez nem sokat segít, de rettenetesen sajnálom, amit tettem.
- Mi ketten teljesen más világból vagyunk, egyetlen gondolatunk vagy érzésünk sincs, ami
közös lenne. Soha nem is remélhetjük, hogy megértjük egymást, nem is beszélve arról, hogy
barátok legyünk, s el sem tudom képzelni, mi késztette arra, hogy ezeket mondja.
- Fegyverszünet? - kérdezte a lány.
- Rendben, fegyverszünet - nyújtotta kezét a férfi, s a lány elfogadta. Bőre olyan bársonyos
volt, mint egy rózsaszirom, keze vékony, hosszú és hűvös, de kézfogása erőteljes, határozott,
mint egy férfié.
- Jó éjszakát! - búcsúzott a lány, elengedte a férfi kezét, megfordult és elindult.
Sean a lány járását nézte, amint az visszament a sátrához. Két nappal voltak a telihold előtt,
a hold majdnem kiteljesedett, megvilágításában a lány ruhája szinte légies és áttetsző volt, a
ruha alatt teste karcsú, lábai hosszúak és elegánsak.
E pillanatban csodálta a lány bátor szellemét, jobban szerette, mint bármikor eddigi
ismeretségük során.
Sean könnyen alvó volt, mint a vadászok és a katonák. A vadon hangjai nem zavarták, a
hiénák üvöltése sem, melyek ott ólálkodtak a tábor körül, a trófeák megerősített raktározási
helye körül, ahol az oroszlánbőröket kezelték.
Ennek ellenére a sátorszövet könnyű karmolásának zajára azonnal felriadt, a zseblámpája és
a 0,577-ese után nyúlt, amely az ágy fejrészéhez volt támasztva.
- Ki az? - kérdezte csöndesen.
- Én vagyok, Job.
Sean Rolex karórájára pillantott, a világító mutatók három órát jeleztek.
- Gyere be, mi történt?
- A nyomkeresők egyike, akit a folyónál hagytunk, ide jött a táborhoz. Húsz mérföldet
futott.
Sean érezte, hogy izgatottságában a hátán feláll a szőr, s lábait azon nyomban kidugta az
ágyból.
- Igen? - kérdezte mohó kíváncsisággal.
- Napnyugtakor Tukutela átkelt a folyón a Nemzeti Parknál.
- Biztos ez?
- Egészen biztos. Közelről látták. Tukutela volt, a „Haragos", és a gallér nem volt a nyaka
körül.
- Hol van Matatu? - állt fel Sean, és a nadrágjáért nyúlt.
A kistermetű ndorobo belesett a sátor bejáratánál.
- Készen vagyok, Bwana.
- Rendben. Húsz perc múlva indulunk. Az úti holmikat, és a vizes palackokat. Pumulát
visszük Shadrach helyett. Tukutela nyomába akarok érni, mielőtt még elég világos lesz ahhoz,
hogy látni lehessen.
Félmeztelenül Riccardo sátrához igyekezett, s hallotta egyenletes horkolását, amint
felemelte a sátorlapot.
 - Főnök! - A horkolás azonnal abbamaradt. Ébren van? Van egy elefántom az ön részére.
Emelje fel a fenekét, bújjon ki a zsákjából. Tukutela átkelt. Húsz percünk van az indulásig.
- A pokolba! - hallotta Riccardót, aki még mindig félig aludt, s botladozott a sátor
sötétjében. Hol a francban van a nadrágom? Hé Sean, ébressze fel Claudiát, legyen szíves.
Egy lámpa égett Claudia sátrában. Ügy látszik, megérezte a nyugtalanságot.
- Ébren van? - kérdezte Sean a sátor bejáratánál, s a lány felemelte a sátorlapot és ott állt, a
lámpa a háta mögött világított. Hálóinge a bokájáig ért, nyakánál és a csuklóinál csipke, de a
hálóing anyaga olyan finom volt, hogy a lámpafényben pontosan látszott a lány sziluettje, s
meztelen testének körvonalai.
- Hallottam, amit apámnak mondott - szólt a lány. - Rögtön elkészülök. Gyalog megyünk?
A gyalogló csizmámat vegyem fel, vagy a mokaszinomat?
Biztos volt benne, hogy a lány neki rendezte ezt a jelenetet, s szégyenlős felháborodást
érzett, ami teljesen idegen volt a természetétől.
- Ma messzebbre megyünk, és gyorsabban fog járni, mint eddigi életében bármikor -
mondta szigorúan. Ügy mutogatja magát, mint egy kurva, gondolta, elfeledve, hogy őt az
ízlése erősen a kurvák irányába terelte. - Alig hogy elkezdtem respektálni - jött a szájára a
dorgálás, de elharapta, és megpróbált nem ránézni a csípő lágy vonalára, mely olyan kecses
volt, mint egy halványzöld porcelán váza, a Tang-dinasztia valamelyik mesterének munkája.
Szeretett volna elfordulni, hogy közömbösséget mutasson és elítélő helytelenítését, de még
mindig csak állt ott, amíg a lány le nem engedte a sátorlapot.
- Fegyverszünet, a fenébe is - mormogott dühösen, amint visszatért a sátrába. - Még mindig
ő osztja az ütéseket a ringben. - De dühe elgondolkoztatta. Bármely más nővel szemben, még
ha fele ennyire lett volna is csinos, gyönyörködött volna a kiállításban. ő más osztályba
sorolandó, magyarázta magának, s aztán arra gondolt, mennyire megvetette és
ellenszenvesnek tartotta. Ez a lány teljesen megszédít, figyelmeztette magát, és nevetésben
tört ki. Shadrach lábának amputálása, amely oly gyászos hangulatba kergette és a vadászati
engedély küszöbön álló visszavonása semmivé tűnt.
Hiszen Afrika egyik legendás állatára készül vadászni, s olyan nő jelenlétében, aki
elfogadhatatlan magatartásával és viselkedésével megfűszerezte nagy várakozásokkal teli
hangulatát.
A fű megfagyott az alacsony folyómederben, amikor átkeltek. A fűszálak csillogtak a
reflektorfényben, és az állatok egészen letargikusak voltak a hidegtől, alig voltak hajlandók
elmozdulni az útról, amikor a Toyota áthaladt az éjszakában. Hajnal előtt egy órával elérték a
Chiwewe folyón levő gázlót. A hold utolsó sugaraiban a vizek feketén csillogtak, mint az
antracit. A magas fák a folyó mindkét partján olyannak tűntek, mint ezüstszínű seregek,
mitikus óriások egymással szemben álló ezüstszínű hadseregei.
Sean megállította a Toyotát, jó messzire a csapástól, és az egyik állatnyúzót hátrahagyta,
hogy vigyázzon a kocsira. Természetesen rögtön vadászalakzatot vettek fel a kliensekkel a
csoport közepén. Pumula átvette Shadrach régi helyét a szállításban, nagydarab, erős
izomzatú, szűkszavú férfi volt, vastag, gyapjas, fekete szakállal, ő vitte egy vállszíjon
Riccardo nehéz fegyverét, a Rigbyt.
Minden férfi, Riccardót beleértve, vitte a saját tábori felszerelését, még Claudia sem ment
üres kézzel, a saját vízhordó kulacsait vitte magával. Job vitte Riccardo második fegyverét, a
Weatherbyt, vállára akasztva, Sean, mint mindig, a 0,577-es Nitro Expresst hurcolta. Amint a
vadászat kezdetét vette, soha nem engedte ki a fegyvert a kezéből. A folyó folyásával
ellentétes irányban haladtak; egymérföldnyi menetelés után már felmelegedtek, s gyorsabb
ütemre tértek át. Sean megfigyelte, hogy Claudia jól halad hosszú lábaival, s nehézségek
nélkül tart lépést a többiekkel. Pimaszul rámosolygott a férfira, mikor észrevette annak
elégedettségét.
A hajnali fény már erősödött, amikor az a nyomkereső, aki jelentette Tukutela átkelését,
felkiáltott, és előremutatott. Elég világos volt ahhoz, hogy észre lehessen venni a friss jelzést
egy mahagóni fatörzsön, amely a folyónak egyik sekélyes részét vigyázta.
- Ott - jelezte a nyomkereső -, megjelöltem a csapást.
Sean rögtön megállapította, hogy ez a pont nagyobb vadállatok természetes átkelési helye.
Vízilovak csordája vághatott itt utat a nádasban, s lefelé, a majd három méter mély
folyópartra. Bivalyok és elefántok gyakori átkelése tartósította és tökéletesítette az átkeléshez
vezető ereszkedőt.
Az afrikai bozótos vadászterület tele van cikcakkos vadcsapások hálózatával, és ezekből
legalább egy tucat haladt át a vadonon, mint a kerék küllői, az átkelőhelyre koncentrálódva. A
csoport minden tagja megszaporázta lépteit a nyomkereső felkiáltására, de Matatu már a
többiek előtt elérte a főcsapást, s gyorsan haladt tovább, szinte szökellve, igyekezve a
legjobban kihasználni a hajnal fényeit, könnyedén ütögetve a földet egy magával hozott,
lehántolt, vadfűzfavessző hegyével.
Nem tett öt lépésnél többet, amikor felemelkedett és hátratekintett Seanra, arcának ráncai
örömteli izgatottságot tükröztek.
- Ő az! - csipogott. - Ezek az ő lábai, az itteni összes elefánt apjának lábai. Tukutela az! A
„Haragos".
Sean lenézett a csapáson a finom porban levő óriási lábnyomokra, úgy érezte, mintha a
tavasz áradása indulna meg ereiben.
Ezt az izgatottságot a sorsszerűség, végzetszerűség szinte vallásos komolysága érzése
váltotta fel.
- Matatu - mondotta -, kövesd ezt a nyomot. Ezzel szinte formálisan is bejelentve a vadászat
kezdetét.
A vad csapása olyan világosan volt követhető, mint egy országút, a nyom egyenesen a
vadonba vezetett, a folyótól eltávolodva.
Az öreg elefántbika szaporázta nagy, hosszú, megnyújtott lépéseit, mint aki tudja, hogy a
folyón való átkelés a legveszélyesebb. Talán pontosan ezért választotta az átkelés időpontjául
napnyugtát, hogy a sötétség fedezze a kivilágosodásig, mindaddig, amíg eltűnik a vadonban.
Mintegy öt mérföldet ment megállás nélkül, aztán hirtelen lefordult a vadcsapásról a
csipkebokor kusza sűrűjébe, amely most virágzott és most hozott fiatal hajtásokat. Az elefánt
ide-oda mozgott a cserjésben, ette a virágokat és a zamatos, nedvdús, friss hajtásokat, ezért a
nyomai is zavarosak voltak, a cserjés szakadozott, összevissza tépett volt.
Matatu és Job a sűrű tüskés bozótban cserkészett, és megpróbálták kibogozni a szálakat,
megállapítani a nyomok irányát, míg a csoport többi tagjai visszahúzódtak, hogy ne
akadályozzák őket munkájukban.
- Szomjas vagyok - közölte Claudia, és kikapcsolta az övén függő egyik kulacsot.
- Nem - állította meg Sean a lányt -, ha rögtön inni kezd, végig szomjas lesz, egész nap inna,
s mi még csak most kezdtük meg az utunkat.
Claudia tűnődött egy ideig, fontolgatta, hogy szembeszálljon-e a férfival, de aztán
visszacsatolta a kulacsot a derékszíjára.
- Maga aztán egy szigorú hajcsár!
Matatu halkan füttyentett a cserjés túloldalán.
- Megtalálta a csapást -- tájékoztatta őket Sean, s átkeltek az összetiport cserjésen.
- Mennyit hoztunk be rajta? - kérdezte Matatutól. Amikor elindultak, majdnem tíz órával
voltak lemaradva az elefánttól, de valahányszor a bika megállt, mindig lefaragtak valamit az
előnyéből.
- Nem evett sokáig - vonta meg a vállát -, és most ismét nekirugaszkodott, megint gyorsan
halad.
Az elefánt letért a vadcsapásról, és egy köves hegygerincet követett, mintha készakarva el
akarná tüntetni a nyomait. Nem hagyott semmi olyan nyomot, melyet egy közönséges emberi
szem követhetett volna, de Matatu a legnagyobb biztonsággal ment utána.
- Biztos benne, hogy még mindig ezen a nyomon halad? - kérdezte Riccardo.
- Főnök, mi túl gyakran vadásztunk együtt Matatuval ahhoz, hogy ilyeneket kérdezzen -
szólt közbe Sean.
- De mit láthat Matatu? - akarta tudni Claudia. Hiszen ezek csak kövek és kavicsok.
- Az elefánt csoszog, a lépteivel felveri a köveket, a zuzmókat összezúzza, port ken rájuk. A
kövek között fű nő, s az elefánt összetöri a fűszálakat, a szárukat menetirányban töri meg. A
megzavart fű más, eltérő fényvisszaverődést okoz.
- S maga ezt felismeri? - Claudia tudni szerette volna, de Sean megrázta a fejét.
- Nem, én nem vagyok mágus. - Alig hallhatóan suttogtak, de Sean mégis figyelmeztette. -
Elég a fecsegésből, tartsuk a szánkat.
Csendben haladtak tovább. A körülöttük levő erdőség állandóan változó képet mutatott.
Egyedül a combretum fafajtának legalább negyvenféle változata van, s ez nem is volt
kizárólag combretumerdő; sokféle más fa is található volt köztük, keveredve más-más
formájú törzzsel, különböző színű és szövetű kéreggel, egyeseknek az ágait lehántotta a téli
időjárás, másokat beborította a zöld, arany, narancs és fahéjszínű, sűrű lombozat.
Olykor a vadon körülzárta őket, mint valami kerítés. Aztán pillanatokkal később keskeny
kilátás nyílt a távoli hegyekre és különös rejtelmes alakú dombokra, irtásokra, nyiladékokra,
amelyekről a magas fű leégett és a fiatal hajtások zöld szőnyeget borítottak a fekete hamura.
A növekedő fű antilopcsordákat csábított oda. Szabadon és fedezetlenül álltak a hosszú
szarvú, fekete antilopok, szarvuk olyan görbe volt, mint egy hadzsár, büszke nyakuk arabs
vérre vallott, a törzsük koromfekete, mint a mezőkön leégett fű, a hasuk hófehér.
Dél-afrikai antilopok, szarvukat kíváncsian előretartva, farkuk olyan volt, mint egy fehér
púderpamacs. Zebrák, ezek távolról nem csíkosnak látszottak, hanem egységesen szürkének
tűntek. Lófarkú antilopok, gnúk, római arcéllel és egyenetlen szakállal, mint a bohócok,
értelmetlen és céltalan körökben üldözve egymást, felverve maguk körül a fekete hamut.
Amikor az oroszlánok nem vadásznak kedvenc állataikra, azok nagy bizalommal
álldogálnak és nézik őket. Ügy tűnt, azt érezték, hogy az egymás után haladó emberek sem
jelentenek számukra veszélyt, s hagyták, hogy megközelítsék őket, mielőtt lassú ügetésben
elvonultak. Claudia szinte felvillanyozódott, egyáltalán nem érezte magát fáradnak a több órás
kemény gyaloglás után sem.
A két hegyvonulat közötti torokban a víz egy szűk sziklatóban gyűlt össze. Mozdulatlan
volt, zöld színű, és a rothadó növényzettől bugyborékolt a víz színe. Az öreg elefántbika nem
ivott belőle, de otthagyott egy nagy rakás puha, spongyaszerű, sárga ürülékhalmot a víz
mellett.
- Tíz perc pihenőt tartunk - közölte Sean. - Most ihatnak - ránézett Claudiára -, de próbálják
meg korlátozni magukat két kortyra, hacsak nem akarják kipróbálni ezt - mutatott a
lefolyástalan víztükörre, és a lány elmosolyodott.
Hagyta, hadd üljön le az apja mellé, ő pedig odament Matatuhoz, aki egyedül állt a víztükör
mellett.
- Mi a baj? - kérdezte. Húsz év után már tudott olvasni a kis ember hangulatából. Matatu
megrázta ráncos fejét, és gyászos képet vágott.
- Valami nincs itt rendben - mondta neki Matatu. - Az elefánt nyugtalan. Hol erre megy, hol
arra. Gyorsan halad, de minden határozott cél nélkül. Nem eszik, s úgy megy, mintha égne a
talpa alatt a föld.
- Miért van ez így, Matatu?
- Nem tudom - ismerte el -, de nem tetszik ez nekem, Bwana.
Sean otthagyta a kis embert, és visszatért oda, ahol Claudia ült. - Hadd nézzem meg a lábát.
- Észrevette, hogy picit sántít, erre az elmúlt órában lett figyelmes.
- Komolyan gondolja? - elmosolyodott, de az egyik lábát a férfi ölébe helyezte, kifűzte és
lehúzta a csizmáját és a zokniját. Lábfeje hosszú és keskeny volt, mint a keze, de a bőre
érzékeny, s egy élénk rózsaszín folt volt a sarkán, egy másik a lába nagyujján. Sean
letisztította az érzékeny helyeket egy darab egészségügyi alkoholba mártott vattával. Valami
szokatlanul bizalmas, kéjes élvezetet jelentett a számára, amikor a finoman formált lábakat
kezelte.
- Biztosan fájdalmat okozott ez magának. Ne próbáljon meg bátornak mutatkozni, még
néhány mérföld, és olyan hólyagok lesznek a lábán, mint egy szőlőfürt, nekünk pedig egy
sánta nővel kell bajlódnunk.
Megérintette a kényes helyeket.
- Cseréljen zoknit - mondta határozottan -, és legközelebb azonnal szóljon, mihelyt fájni
kezd.
A lány megadóan engedelmeskedett, majd folytatták útjukat.
Nem sokkal dél előtt a nyom iránya megváltozott, és kelet felé mutatott.
- Egy-két órát ismét ledolgoztunk - suttogta Sean Riccardónak. - De Matatunak nem tetszik
az egész, és nekem sem. Az elefánt zavartan viselkedik, és feszült, s egyenesen a mozambiki
határ felé tart.
- Gondolja, hogy észrevett bennünket? - nyugtalankodott Riccardo, de Sean megrázta a
fejét.
- Lehetetlen, még mindig órákkal el vagyunk tőle maradva.
Délben ismét rövid pihenőt tartottak, ettek és pihentek, s mikor ismét elindultak, nem
haladhattak többet egy mérföldnél, amikor egy marula fákból álló erdőcskéhez értek. Az érett
sárga gyümölcsök tömege ott hevert a földön, s az öreg elefántbika nem tudott ellenállni a
csábító csemegének. Jókorát lakmározhatott, legalább három órát töltött el itt a ligetben, rázva
a fákat, hogy még több gyümölcs hulljon le, végül aztán útnak indult kelet felé, mint akinek
hirtelen eszébe jutott a randevú.
- Legalább három órát ledolgoztunk az előnyéből - állapította meg Sean, s rosszalló
tekintettel folytatta. - Legfeljebb 10 mérföldre vagyunk a mozambiki határtól. Ha átmegy,
elvesztettük!
Ügy vélte, helyesebb lenne, ha futva követnék a nyomot. A bozótháború idején, a régi
időkben, ő, Job és Shadrach soha nem gyalogoltak az ellenséget üldözve, hanem futottak.
Képesek voltak hatvan-hetven mérföldet futni egyetlen nap alatt. Hátratekintett Claudiára,
meglepte, ahogyan Claudia mozgott, akár egy atléta. Annak dacára, hogy a lábán levő
hólyagok biztosan fájdalmat okozhattak, még mindig rugalmasak és élénkek voltak a léptei.
Aztán hátranézett Riccardóra és elvetette az ötletet, a férfi kornyadozott a nagy (35 fokos)
hőségben, ami a völgyben uralkodott. Sean hajlamos volt arra, hogy elfelejtse, Riccardo egy-
két év múlva már hatvanéves. Mindig annyira alkalmasnak és képesnek mutatkozott minden
feladatra, de most a kimerültség jelei mutatkoztak rajta, szemei besüllyedtek a szilvaszínű
gödrökbe, és a bőre szürkés színt öltött.
- Szegény ördög, nagyon betegesnek tűnik gondolta Sean, nem követelhetek tőle ennél
többet.
Gondolatai elkalandoztak, és majdnem beleütközött Matatuba, amikor az hirtelen megállt,
változatlanul a nyomokat figyelve.
- Mi az? - kérdezte.
A kis ember zavarodottsága teljesen nyilvánvaló volt. Fejét rázta, és valamit morgott
érthetetlen ndorobo dialektusban, amit még Sean sem értett.
- Mi...? - szakította félbe Sean, amikor meglátott valamit. - A pokolba! - tört ki belőle. Két
különálló emberi nyom tűnt fel oldalról, és átlépte az elefánt lábnyomait. A föld itt homokos
és porhanyós volt, a nyomok jól kivehetőek.
Két férfi lábnyoma volt, akik gumitalpú cipőt viseltek. Sean felismerte a cipőtalpak
jellegzetes mintázatát. A mindenütt megtalálható Bata teniszcipőket helyben gyártották, és
néhány dollárért árulták minden piacon és minden áruházban.
Még Riccardo is felismerte az idegen emberi lábnyomokat. - Kik ezek itt - érdeklődött. De
Sean rá se hederített, hanem odament Job és Matatu mellé, hogy munkájukat figyelemmel
kísérhesse.
Matatu ide-oda rohangált, mint egy öreg tyúk, szemezgetve a nyomokon, aztán visszatért
hozzájuk. Leültek mellé, Job az egyik, Sean a másik oldalára, mint valami haditanács,
melyből sajnálatos módon csak Shadrach hiányzott.
- Két férfi, egy fiatal, magas és sovány, a lábujjaira nehezedve jár, a másik öregebb,
alacsonyabb és kövérebb. Mindkettő csomagokat és bandukit cipel. Sean tudta, hogy Matatu
mindezeket a következtetéseket a lépések hosszúságából, a két ember lépteiből következtette
ki, hogyan járnak, sarkukra vagy talpukra, lábujjaikra helyezték-e testsúlyukat, s hogyan
változtatta meg a nehéz csomagok és fegyverek cipelése egyensúlyi helyzetüket.
- Külföldiek - állapította meg. - A völgybeli emberek nem viselnek cipőt, ezek az emberek
pedig északról jöttek.
- Zambiai orvvadászok - jelentette ki Job. - Rinocéroszszarvak után járnak, de rábukkantak
az elefántra, és ez túl zsíros falat ahhoz, hogy egyszerűen lemondjanak róla.
- Csirkefogók. Rohadékok - jelentette ki Sean keserűen. 1970-ben a becslések szerint
mintegy tizenkétezer orrszarvú kelt át a Zambezi folyón Zambia felé. S mostanra egyetlenegy
sem maradt meg belőlük. Egy-egy jemeni nemesember hajlandó ötvenezer dollárt fizetni egy
handzsárért, amelynek markolata a rinocérosz szarvából készült, s az orvvadászok úgy
szervezik meg ezt az eléggé el nem ítélhető tevékenységet, mint holmi katonai expedíciót.
Még maradt néhány száz orrszarvú a Zambézi-völgy déli oldalán, ezért a zambiai
orvvadászok átkelnek a folyón az éjszaka folyamán, elkerülik a vadvédelmi járőröket.
Közülük sokan gerillák voltak a háborúban, kemény emberek, akik egyaránt kegyetlenül
gyilkolják az embereket, és irtják a vadállatokat.
- Valószínűleg AK fegyvereket viselnek - nézett rá Job -, és elképzelhető, hogy nem ketten
vannak, hanem oldalvédjeik is vannak. Emberfölényben vannak velünk szemben, nem
beszélve a tűzerejükről. Sean, mit akarsz csinálni?
- Ez az én koncesszióm - mondotta Sean -, és Tukutela az én elefántom.
- Akkor mindkettőért harcolhatsz. - Job matabele arca ünnepélyes volt, de szemei
ragyogtak, nem rejthette el harci vágyát.
Sean felállt. - Tökéletesen igazad van, Job, ha rájuk lelünk, harcolni fogunk ellenük.
- Akkor nagyon kell igyekeznünk - állt fel mellettük Matatu -, legalább két óra előnyük van
velünk szemben, s Tukutela rövidesen meg kell hogy álljon falatozni. Ha előttünk érnek oda,
az övék lesz...
Sean odament, ahol Riccardo és Claudia az árnyékban pihentek.
- Orvvadászok - tájékoztatta őket. - Valószínűleg automata fegyverekkel felszerelve.
Legalább ketten vannak, de lehet, hogy többen, mindannyian kegyetlen gyilkosok.
Szótlanul figyelték, amint Sean folytatta.
- Gyorsan kell haladnunk, hogy megakadályozzuk, hogy előbb érjék el Tukutelát, mint mi.
Itthagyom magukat Pumulával, hogy kövessenek bennünket, saját menetsebességükkel. Job,
Matatu és én futni fogunk a nyomot követve, s megkíséreljük eltéríteni őket, mielőtt elérnék
Tukutelát. Főnök, a Rigby magánál marad, és Job viszi a Weatherbyt
- Amint Sean elfordulni készült, Riccardo megragadta a karját. - Sean, akarom azt az
elefántot. Jobban, mint bármit, ami az életemből még hátra van, ezt az elefántot akarom.
- Meg akarom menteni a maga számára - bólintott Sean. Tökéletesen értette. Ugyanúgy
érzett, mint Riccardo.
- Köszönöm. - Riccardo leengedte a kezét, Sean pedig a várakozó Jobhoz és Matatuhoz
ment.
Leadták terheiket Pumulának, s csak vizes kulacsaikat tartották meg. Sean ránézett
rozsdamentes Rolex órájára, négy perc telt el, mióta észrevették az orvvadászok nyomait,
négy elvesztegetett perc.
- Forró nyomon üldözés - rendelkezett Sean. És számolnunk kell csapdával is.
Job rámosolygott. - Mint a régi időkben - mondotta. - Újból fiatalnak érzem magam,
egészen megfiatalodtam.
Matatu ágyékkötőjét megkötötte a lábai között, ingét pedig begyűrte az övébe, aztán
megpördült és elindult a nyomon lassú ügetéssel. Sean jó néhányszor látta már, amint
napkeltétől napnyugtáig tartotta ezt az ütemet. Matatu a jobbszárnyon haladt, míg Job -
balkezes lévén - természetesen a balszárnyon. Sean kicserélte az U-577-es tölténytárát és futni
kezdett. Néhány pillanattal később Riccardo és csoportja már nem volt látható a mögöttük
hagyott erdőben, Sean pedig már csak előre figyelt.
Különös jártasságot és óriási gyakorlatot igényelt ezt az alakzatot sértetlenül megőrizni egy
ilyen egyenetlen területen. Az oldalvédeknek egy kissé előbbre kellett haladniuk, a
nyomkeresőt megelőzve, szinte előre megérezve, merre halad a nyomok vonala, átfésülve az
előttük levő területet, csapdától tartva, fedezve és védve Matatut, s egyidejűleg nagyjából
ötven lépés távolságot tartva az oldalakon, és ugyanakkor eltakarítva maguk után saját
nyomaikat is, kapcsolatot tartani a másik oldalvéddel, mindezt oly körülmények között,
amikor valamennyien futnak, nemigen látják egymást, s a középen Matatu vad iramot diktál.
Amikor a vad csapása megtörik, a külső sávon haladó oldalvédnek a középhez kell
igazodnia, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy kétszer akkora távolságot kell megtennie, mint a
túloldali szárnyon levő oldalvédnek, s amikor a nyom nyílt területen halad, az oldalvédnek
nagyobb szöget kell kialakítania a középen levő nyomkövetővel, s a kapcsolatot finoman
megkülönböztethető madárhanggal kell tartamok, az erdei galambok fuvolahangjával, a
fülemüle füttyével, a gébics csicsergésével, a fekete kánya dalolásával, amelyeknek
mindegyike valamit, utasítást vagy figyelmeztetést jelent.
Mindez és még két lényegbe vágó dolog: a némaság és a gyorsaság. Job és Sean úgy rohant,
mint egy pár kudubika, könnyedén és hang nélkül, lebukva, kígyózva a bozót, vagy a sűrű
tüskés cserje ágai alatt, gyorsan és éber szemfülességgel.
Az első óra után Matatu egy kézjelet adott az erdei átjárónál. Sean rögtön megértette, „két
újabb" jelentette a jelzés.
Két újabb orvvadász csatlakozott az előbbi kettőhöz, s ezek ugyancsak gyorsan felzárkóztak
az elefánt nyomába.
Újabb órát rohantak, egy percre sem csökkentve az iramot, amikor Matatu ismét jelzést
adott középről.
„Nagyon közel" - egy önmagáért beszélő kifejezésteli jelzés a rózsaszín tenyérrel:
„Vigyázat, veszély!"
Sean füttyentett, mint egy talpas tyúk, fékezni a lépéseket, lelassítottak óvatos szapora
lépegetésre.
A lábnyomok felvezették őket egy alacsonyan fekvő platóra, egy régi elefántcsapást
követve, s az elefántlépések a csapás földjét kőkeménnyé szilárdították. Amint felértek a
fennsík tetejére, érezték az esti szellőt, amely hűvös volt, keletről fújt, és Sean beletartotta
izzadó arcát ebbe a kellemes fuvallatba.
A plató kevesebb, mint egy mérföld széles volt, ezért gyorsan áthaladtak rajta, és elérték a
túloldali peremet, hasra vetették magukat a földön, és óvatosan átcsúsztak a látóhatáron,
nehogy körvonalaik láthatóvá váljanak, és az ég kékjén kirajzolódjanak a szemhatáron, aztán
összegörnyedtek a dombtető alatt, és szinte a földet söpörve haladtak tovább lefelé, az alattuk
elterülő völgybe, mely mögött egy újabb erdős hátság terült el. Folyómeder kígyózott a völgy
közepén, vonalát sötétzöld folyami bokrok keskeny szalagja jelezte, míg a völgy többi része
eléggé nyitott volt: fakó téli füvek csillogtak a napsütésben, termeszhangya dombokkal
tarkítva, amelyeknek mindegyike akkora volt, mint egy kisebb falusi kunyhó, lapos tetejű
akácernyőkkel és citromsárga fatörzsekkel elkülönítve egymástól. Sean gyorsan áttekintette a
területet.
Bal oldalon Job a nádi antilop rövid horkantását hallatta, amely választékukból egyike volt a
legsürgősebb veszélyjelzésnek. Lefelé mutatott a völgybe, félig balra. Sean követte a jelzést.
Egy pillanatig semmit sem látott, aztán észrevette Tukutelát, a Haragost, amint a színtérre
lépett.
Egy óriási termeszhangyadomb takarta, de most kilépett a nyílt rétre, és Sean hangosan
kapkodott levegő után. Még majd egy mérföld távolságról is megállapította, hogy szinte alig
emlékezett vissza ennek az állatnak a lenyűgöző nagyságára.
Tukutela sötétszürke, vulkanikus sziklának tűnt, magas és ösztövér volt még ebből a
távolságból is. Sean kivette az állat vastag bőrén látható redőket és ráncokat, s az alatta levő
hátgerinc bütykös körvonalait. Füleit minden lépésnél könnyedén legyezte, szélei rongyosak,
lépettek voltak, mint valami harci jelvény, amelyet a lövések megtéptek, s az ágyúfüsttől
megfeketedtek.
Tukutela agyarai sötétek voltak az állat kora és a magas fák nedvei miatt, amelyeket az
elefánt agyaraival kidöntött. A lefelé lógó ajkak közül az agyarak mereven törtek előre, aztán
befelé görbültek egymás irányába, az agyarak hossza majd három méter volt, s közelítettek
egymáshoz. Nem vékonyodtak el, a vastag elefánt csontoszlopok mélyen lelógtak a téli
fűszálak közé, s úgy tűnt, hogy még ennek a masszív testtömegnek is túl súlyosak. Nagyon
valószínű, hogy ilyen agyarpár soha nem fog már előfordulni. Ez az elefánt maga volt a
történelem és a legenda.
Seanban fellángolt a bűntudat érzése. Nem tekintve a vadászat legális voltát, ennek az
állatnak a legyilkolását önmagában Afrika elleni bűncselekménynek érezte, az őserdei világ
istenei elleni merényletnek, az emberiség, az emberi szellem önmaga ellen elkövetett
bűnének, s mégis tudta, nem fog elbizonytalanodni, hogy megtegye, s ez bűntudatának érzését
megrendítővé, szívettépővé mélyítette. A vadász számára minél nemesebb a zsákmány, annál
nagyobb a kényszerítő érzés a zsákmány megszerzésére. Job ismét füttyentett, elterelve Sean
figyelmét az elefántról, és akkor Sean meglátta az orvvadászokat.
Már megközelítették az elefántot. Látta mind a négyet. Most hagyták el az erdőt a lejtő
alján, és egy sorban haladtak át a füves mezőn. A fűszálak hónaljukig értek, fejük és válluk
fel-alá mozgott, mint egy dugó a horgászháló vonalán, a sápadt fűtengeren. Mindegyiknek
egy-egy AK 47-es támadófegyver lógott a vállán.
A fegyver könnyű töltényei egyáltalán nem voltak alkalmasak arra, hogy egy ilyen nagy
testű állatra vadásszanak vele, de Sean ismerte a taktikájukat. Közel kerülnek az állathoz, s
aztán mind a négyen egyszerre nyitnak tüzet, százával lövik bele a töltényeket az állat
masszív testébe, szitává lőve a tüdejét a rézfejű lövedékekkel, földre terítve az automata
fegyverek puszta tűzerejével.
Az orvvadászok vonala az elefánt oldalába fordult, nem egyenesen vele szemben, de
elkerülve a légáramlatot úgy, hogy a szellő ne vigye a szagukat az elefánt irányába. Az
irányváltoztatás ellenére gyors ütemben haladtak és közeledtek hozzá. Az öreg bika továbbra
sem volt tudatában létezésüknek, hosszú, himbálózó léptekkel haladt a folyóágy mentén, s
ekkor Sean rájött, hogy az orvvadászok ekkora sebességgel hamarabb beérik, és tüzet
nyithatnak az állatra, mielőtt ők odaérnek.
A kormány direktívája, amelyet a vadászati felügyelőség a koncesszió tulajdonosok részére
kiadott, teljesen egyértelmű volt. A vadászati koncessziós területeken megjelenő illetéktelen
fegyvereseket elfogják, és ha úgy találják, hogy vadászaton kapták őket, vadorzóknak
tekintendők. Négy vadászati felügyelőt és egy koncessziótulajdonost gyilkoltak meg az
orvvadászok az elmúlt négy évben, s a vadászati felügyelőség úgy rendelkezett, hogy a
vadorzókra figyelmeztetés nélkül tüzet lehet nyitni. Róbert Mugabe még világosabban
fogalmazott: „lelőni, megsemmisítés céljából" volt a pontos, szó szerinti kifejezés.
 A 0,577-es Nitro Express pusztító erejű fegyver rövid távolságról, de száz méteren túl a
nehézlövedék már gyorsan esett. A vadorzók vagy hatszáz méternyire voltak a völgy
alapszintjén, annak túloldalán, ezért Sean felugrott, s összegörnyedve lesurrant a lejtő oldalán,
ahol Job feküdt egy kidőlt fa törzse mögött.
Sean Job mellé huppant: add ide a Weatherbyt utasította, s kivette a kezéből a könnyebb
fegyvert. Job kitűnő lövész volt, de úgy találta, hogy ez esetben egy Bisley-szabványnak
megfelelő színvonalú céllövőképességre van szükség.
Sean hirtelen ellenőrizte, vannak-e töltények a tárban. 180 graines Nosler volt betöltve,
Sean megpróbálta kiszámítani, mennyit esik a lövedék röppályája az 5-600 méteres
távolságon, ha lefelé tüzel valaki egy balfelől érkező, enyhe szellőben. A ballisztikai
táblázatból emlékezett arra, hogy a lövedék 300 méteren 15 centimétert esik, 500 méteren
tehát valószínűleg 25 centit kell számolni.
Míg ezt kiszámította, levette az ingét és az összecsavart göngyöleget egy kidőlt fa törzsére
helyezte, ami mögött Jobbal együtt meghúzódtak.
- Fedezz a nagy bandukival. Magasra lőj vele! - figyelmeztette Jobot, elhelyezkedett a
fatörzs mögött, a Weatherbyt az összegöngyölt ingre helyezte. A teleszkóplencséket
beigazította egy csavarral, hogy a legpontosabb látómezőt kaphassa.
A vadorzók fejének vonalát vette célba. Legnagyobb megelégedésére felismerte a Matatu
által a nyomuk alapján leírt két embert. A magas, sovány volt az élen, kék lenvászon öltözéket
viselt, a tradicionális gerillaöltözéket, még a bozótháború idejéből. Mögötte jött az
alacsonyabb, testesebb férfi, tigrismintás álcázó sapkával a fején, és khakiszínű inget hordott.
Mögöttük látta Sean az elefántot. A teleszkóplencse megrövidítette a távolságot, úgyhogy a
vadorzók egészen közel látszottak a zsákmányukhoz. Éppen amikor szemügyre vette őket,
észrevette, hogy az oszlop vezetője leemelte fegyverét a válláról, s másik kezével intett a
többieknek. A mögötte levő orvvadászok legyező alakzatban csatárláncba fejlődtek, leemelték
vállaikról a fegyvereket, és pihenő állásban tartották.
Sean kényelmesen elhelyezkedett a Weatherby mögött, sarkát kitámasztotta, lélegzetét
igyekezett szabályozni, mutatóujja könnyedén az elsütőbillentyűn helyezkedett el. A magas,
kék ruhás vezetőt választotta ki, s a teleszkóp szálkeresztjét pontosan a férfi fejére irányította.
Az alak a nagy melegben vibrált és reszketett, Sean nézte a légtükrözés párás vonalát, amely
a szellő erősségét bizonyította, amikor úgy tűnt, hogy előrehajoltak, a széllökések
megerősödtek, de egyenesen álltak, mint a füst a szélcsöndben.
Nagyot lélegzett, a levegő felét kiengedte a tüdejéből, a maradékot benntartotta.
A szélcsendben az alak mozdulatlanná vált a teleszkóp lencséjében, s ő egy teljes
testmagassággal az orvvadász feje fölé célzott. A képmás megfelelő volt, jól látszott, de
mégsem húzta meg a fegyver ravaszát. A fegyver markolatát szorította egész kezével, mint
aki agyagot gyúr.
A tusa borítólemeze a vállgödrébe csapott, amint a lövéstől a fegyver csöve megemelkedett
a Weatherby tipikusan erős visszarúgása következtében, s ekkor elvesztette maga előtt a
célpontot.
Mielőtt összeszedte volna magát, Job ujjongott.
- Shayile! Találat!
Amint Sean visszavezette a teleszkóplencsét a célra, már csak három fej mutatkozott a fű
vonala felett.
Mindhárom vadorzó megfordult, és fegyvereikkel tűz alá vették a lejtőt, ahol Sean és Job
rejtőzködött, automatáik vad sorozatokkal tüzeltek, az AK-fegyverek úgy szóltak, mint az
üstdob pergése.
Sean látta, hogy mögöttük az elefánt eliramodik. Füleit hátracsapta, nagy fekete agyarait
kiemelte a fűtengerből, s berohant a túloldalon levő sötét cserje vékony szalagjába.
- Rohanj, szépségem - jutott lélegzethez Sean--, ha nem lehetsz az enyém, senki másé sem
lehetsz.
Aztán minden figyelmét a vadorzókra fordította.
Első osztályú, válogatott egység volt, ez rögtön kiderült, ketten azonnal tűzzel borították a
dombot, fedezték a harmadikat, aki odarohant, ahol a vezetőjük lebukott a fűben, és talpra
rántotta.
A kék lenvászonba öltözött vezető elvesztette a fegyverét, összegörnyedt és az oldalát
szorította.
- Kapd el! - dünnyögött magának Sean, és ismét lőtt. Látta, ahogy porfelhő emelkedik a fű
fölé, és a golyó nem talált, csak a közelben csapódott be. Az orvvadászok megkezdték
elszakadásukat. Vezetőjüket megpróbálták magukkal vinni egy hangyadomb és a halom közé.
Mind Job, mind pedig Sean megfontoltan tüzeltek, de a lőtávolság másodpercenként
nagyobb lett, s bár Sean látta, hogy a porfelhő igen közel emelkedik az alakok mellett, nem
tudtak újabb találatot elérni, mielőtt a csoport eltűnt volna a magas fűben és a cserjében,
amikor is az automata fegyverek tüze lassan elcsendesedett.
Sean és Job vártak vagy tizenöt percig, lefelé tekintve a völgybe, de mivel semmi nyomot
nem találtak, Sean felállt.
- Menjünk és nézzünk körül.
- Óvatosan - figyelmeztette Job -, lehet, hogy visszaszivárogtak és csapdát állítanak.
Ez egy másik régi gerillaszokás volt, ezért igen óvatosan haladtak lefelé a lejtőn, csapdától
tartva.
Matatu odavezette őket, ahol a vadorzó elbukott. Ez egy füves, letaposott terület volt. A
férfi fegyvere eltűnt, egy másik vadorzó vissza kellett hogy jöjjön érte. Matatu felemelt egy
fűszálat és megmutatta Seannak. A rajta levő vér majdnem teljesen száraz volt. Mindenesetre
a vérzés nem volt valami erős, mindössze talán egy tucat vércseppet találtak a füvön, vagy a
földön összegyűlve.
- Hasizomlövés - morgott zsémbesen Sean. A szél eltérítette a lövedéket a férfi testének
létfontosságú területeiről.
- Kiket követünk, Tukutelát vagy az orvvadászokat? - akarta megtudni Job.
- A vadorzók azóta már félúton vannak Lusaka felé - vigyorgott Sean. - Kövessük az
elefántot! - parancsolta Matatunak.
Követték Tukutela nyomát a folyómedren át, és a völgy túloldalára. Az első pánikot követő
menekülés után az öreg bika visszatért a lassabb ütemre, hosszú lépésekkel haladt, lassan
fogyasztva a távolságot. Csodálatos volt, ahogyan napokon keresztül tudta ezt az ütemet
tartani. Unottan bandukolt kelet felé, a mozambiki határ irányába, csak néha térve el ettől az
iránytól, amikor a hegyek között egy átjárót keresett, vagy felkapaszkodott egyes könnyebb
lejtőkön, ahol nem volt átjáró.
Kitartóan futottak utána a nyomon. Miután nem kellett félniük a csapdától, erőforrásaikat
végletesen kihasználva haladtak, de az elefánt ennek ellenére elhúzott tőlük, és a nap kárba
veszett.
A nap hosszú árnyékot vetett előttük.
Nem volt pontosan meghatározott határ Mozambikkal, nem volt korlát vagy átvágás az
erdőn keresztül, de Sean hatodik érzéke azt súgta, hogy már átkeltek a határon.
Éppen azon volt, hogy megállást rendeljen el, amikor Job halkan füttyentett és bal kezével
szakítójelet adott, Matatu beleegyezően bólintott, s mindhárman összehajoltak és megálltak
egy gyengén látható nyom felett, amely előttük haladt a sötétedő kelet felé húzódó erdőben.
- Mozambik - mondotta Job. - Tukutela átment a határon.
A többiek nem tiltakoztak.
- Még mindig gyorsan halad - Matatu ráköpött a nyomra. - Gyorsabban szalad, mint
akármilyen ember. Ebben az évben már nem látjuk Tukutelát.
- Ez igaz, de majd lesz másik vadászidény - jegyezte meg Sean. - Jövőre vissza fog térni a
Nemzeti Parkba, és az újhold idején ismét átkel majd a Chiwewe folyón. Várni fogunk rá.
- Talán. - Matatu egy csipetnyi dohányport vett elő egy kis antilopszarvból készült tokból,
amely a nyakában lógott. - Az is lehet, hogy a vadorzók ismét rátalálnak, vagy belegyalogol
valami aknamezőbe egy régi csatatéren Mozambikban, vagy elpusztul saját vénsége miatt.
Ez a gondolat mélabúval töltötte el Seant. Tukutela a régi Afrika része volt. Sean túl későn
született ahhoz, hogy minden tapasztalatot megszerezzen ebből a korból. Csak arra volt
lehetősége, hogy egy futó pillantást vessen annak emlékeire, és mégis mély, nosztalgikus
nagyrabecsülést érzett eme földrész történelme és múltja iránt. Minden olyan gyorsan
történik, a hatalomra vágyó, meggondolatlan hordákból kialakuló nemzetek önző rohama
útján, szabad folyást engedve a törzsi rivalizálásoknak és az újkor törvénytelenségeinek.
Afrika ismét a sötét kontinenssé válik, de most a természeti kincsek dicsősége nélkül, a
vadállatokat megtizedelik, az őserdőket kiirtják, a földet rosszul használják fel, primitív
földművelés és az állattenyésztés útján a Szahara minden évben délebbre nyomul. Tukutela
egyike volt a kevés megmaradt kincsnek.
Sean elfordult. Akarta azt az elefántot. Akarta őt mindenáron, minden gondolatával meg
akarta szerezni. Most, hogy visszafordult nyugatra, kiábrándultságot és csalódást érzett a
lábában és a szívében, mintha ólomlábakon haladna.
Éjfél előtt valamivel megtalálták Riccardót és Claudiát, akik a levágott fűből rakott
matracon aludtak, valami vékony takaró ideiglenes fedezéke alatt, mellettük a tábortűz már
teljesen leégett, míg Pumula őrséget adott a közeli második tábortűz mellett.
Riccardo abban a pillanatban felébredt, amikor Sean megérintette a vállát, és kíváncsian
feltápászkodott.
- Megtalálta? Mi történt? Mi van a vadorzókkal?
- Az elefánt átkelt a határon. Elkaptuk a vadorzókat, de Tukutela megugrott - mondta neki
Sean, és Riccardo visszarogyott a fekhelyére és csöndben hallgatott, míg Sean elmesélte az
üldözést, és a vadorzókkal való találkozást.
Claudia apja mellett ült, s amikor Sean elmesélte, hogyan kelt át Tukutela a határon
Mozambikba, karjával vigasztalóan átkarolta apja vállát.
- Rendben van - kelt fel Sean. - Van egy vadászösvény, amely innen öt mérföldre, délre
átvág az erdőn. Matatuval visszamegyünk a kocsiért, Job pedig elvezeti önöket a
vadászösvényhez. Ott találkozunk, körülbelül öt órára lesz szükségünk.
A csillagok fénye volt az egyedüli világítás számukra. Matatu négy órán át tévedhetetlenül
vezette Seant az erdőn át és a sűrű cserjéken keresztül oda, ahol a kocsi parkolt.
Még egy órát vett igénybe, amíg a randevú helyére értek a kocsival, s ott találták Claudiát,
Riccardót és a többieket egy tábortűz mellett, a göröngyös út szegélyén. Nehézkesen
felkapaszkodtak a járműre és Sean visszafordult a tábor irányába. Hajnali négy óra volt, több
mint huszonnégy órával azután, hogy nagy reményekkel vadászni indultak.
Egy ideig csendben haladtak, Claudia apja vállára támaszkodva aludt. Aztán Riccardo
mélyen elgondolkozva megkérdezte:
- Tudja-e, hogy Tukutela merre ment?
- Számunkra elérhetetlen, Főnök - válaszolta kíméletlenül Sean.
- Valóban? - Riccardo türelmetlen volt.
- Van-e olyan terület, amerre tart, amelyet rendszeresen felkeres?
- Az ott egy kegyetlen ország - mormogott Sean. - Káosz és teljes felfordulás. Felégetett és
elhagyott falvak, két egymással harcoló hadsereg, amelyhez Mugabe fickói is csatlakoznak.
- Hová ment az elefánt? - akaratoskodott Riccardo. - Biztosan van egy megszokott területe.
Sean bólintott.-- Mi kidolgoztuk ezt, Jobbal és Matatuval. Rájöttünk, hogy júliustól
szeptemberig a Cabora Bassa-i védőgát alatti, elárasztott területen ássa be magát, aztán késő
szeptemberben vagy október elején átkel a Zambézin, és északra fordul Malaviba, a Mlanje
körüli sűrű esőerdőkbe. Ott bújik meg egészen az esős évszak végéig, ezt követően fordul
ismét délnek, átkel a Zambézin Tétéhez közel, és visszatér a Chiwewei Nemzeti Parkba.
- Tehát most az árterület felé tart? - kérdezte Riccardo.
- Több mint valószínű - bólintott Sean. - Jövőre lesz majd egy új lehetőségünk, Főnök, hogy
elkapjuk.
Hajnalban érték el a táborhelyet, forró zuhanyfürdő és frissen vasalt ruha várta őket és egy
óriási reggeli teríték az ebédlősátorban. Sean ropogós sült szalonnát és tojást szedett a
tányérjaikra.
- Amint megreggeliztünk, megpróbáljuk utolérni magunkat, bepótoljuk az elvesztett alvást,
és dél körül kibúvunk a zsákjainkból.
- Ez nekem teljesen megfelel - Claudia rögtön egyetértett a javaslattal.
- Akkor majd megbeszélést tartunk. Ki kell dolgozni terveinket a szafari hátralevő idejére,
hiszen még majdnem három hetünk van. Megpróbálhatunk egy másik elefántot, természetesen
Tukutelához hasonlót nem ajánlhatok, de talán találhatunk egy hatvanfontosat, Főnök.
- Nem akarok semmiféle hatvanfontosat - válaszolta Riccardo. - Tukutelát akarom!
- Nem ugyanazt akarjuk-e mi is? De felejtsük el most. - Sean ingerültségét nem lehetett
palástolni.
- Nem tehetünk mást, ejtsük a témát.
- S mi történik akkor, ha átkelünk a határon, és követjük őt az elárasztott területre? -
Riccardo nem nézett fel a szalonnás tojásról. Sean az arcát tanulmányozta, mielőtt kedvetlenül
felnevetett.
- Egy pillanatra megrémített, amit mondott, azt gondoltam, hogy komolyan gondolja. A
következő szezonban el fogjuk kapni Tukutelát.
- Nem lesz másik szezon - mondott ellent Riccardo. - Ön is átkozottul jól tudja ezt. Geoffrey
Manguza visszavonja a vadászati engedélyét, és elveszi magától Chiwewét.
- Köszönöm, Főnök. Ön nagyon jól tudja, hogyan tud engem jókedvre deríteni.
- Nincs értelme becsapni magunkat. Ez az utolsó alkalom számunkra, hogy elkapjuk ezt az
elefántot.
- Helyesbítek - rázta meg a fejét Sean. - Erre a szezonra már nem maradt lehetőségünk. Volt
egy lehetőségünk, de sajnos ellőttük.
- De akkor nem, ha átmegyünk és követjük az elefántot Mozambikba - mondott ellent
Riccardo.
- Kövessük az elárasztott területre!
Sean rábámult. - Istenem, maga úgy látszik, komolyan gondolja.
- Megmondtam, semmit sem kívánok jobban ebben az életben, mint ezt az elefántot.
- Tehát azt várja Jobtól, Matatutól és tőlem, hogy öngyilkosságot kövessünk el az ön
hóbortjáért?
- Nem, én nem puszta hóbortból várom el ezt önöktől, hanem mondjuk inkább félmillió
dollárért.
Sean megrázta a fejét, de egy hang sem jött ki a torkán, Riccardo pedig folytatta.
- Felelősnek érzem magam azért, hogy elveszti az engedélyét. Félmillió dollárért tud majd
egy új koncessziót szerezni Zambiában vagy Botswanában, vagy húsz-huszonötezer hektárnyi
vadászterületet Dél-Afrikában. Félmillió. Gondolkodjanak rajta.
Sean felpattant a reggelizőasztal mellől, olyan hevesen, hogy a tányérja leesett a földre.
Kirohant, anélkül, hogy hátranézett volna.
Egyedül állt a tábor sarkán, a folyó felé nézett, ahol egy kis antilopcsorda ivott, s egy
fehérfejű halászsas ült egy száraz fán, amely a zöld víz fölé hajlott. Nem látta az állatokat.
Azon gondolkodott, milyen lesz a jövő év, saját vadászterület nélkül. Tartozik a testvérének,
Garrynak közel ötvenezer dollárral, s a hararei banknak is tartozik vagy tízezer dollárral,
folyószámla-túllépés miatt. Reema mondta neki, hogy a bankigazgató nyugtalan, s ezért Sean
elkerülte a vele való találkozást, amikor a múlt héten Hararéban járt.
 Negyven elmúlt már, és még nem ért el semmit az életben, nem gyűjtött, nem halmozott fel
magának semmit. Apja örömmel fogadná vissza a családi vállalkozásba, de Garry, az öccse az
elnök, és feltehetően kevésbé lenne lelkes, ha visszatérne.
A légkondicionált irodákra gondolt, a nyakkendős és sötét ruhákra, a végeláthatatlan
értekezletekre, tanácskozásokra jogászokkal és mérnökökkel, a csúcsforgalomra és a belváros
jellegzetes szagára.
Aztán apja filozófiájára gondolt, aki lelkesen egyetértett öccsével abban, hogy egy férfinak
a vállalat legaljánál kell kezdeni, és úgy kell feldolgoznia magát, és felfelé jutnia. Garrynak
több mint húsz év előnye van vele szemben. Garry szerette azt a munkát, ő utálta.
A félmillió dollárra gondolt. Ezzel az összeggel a farzsebében magasan hordhatja az orrát a
bankigazgatónál, Geoffrey Manguzánál, Garry Guertneynél, s bárhol a világon, s bárkinek
megmondhatja, hogy kapja össze magát, és menjen a fenébe.
Elfordult a folyótól, és elindult a Job sátrához vezető ösvényen. Job egyedül evett a sátra
melletti tábortűznél, a legfiatalabb felesége szolgálta ki. Csöndesen megmondta neki, hogy
távozzék, amikor Seant meglátta, aztán elvette a kávésfazekat a tűzről, s egy második bögrébe
is kávét és kondenzált tejet öntött.
Sean letelepedett a kézzel faragott székre, Job mellé, kivette a bögrét a kezéből. Sindebele
nyelven beszélgettek.
- Mit tartasz arról az emberről, aki követ egy olyan nagy elefántot, mint Tukutela az
árterületen levő búvóhelyére, végig a Zambezi mentén?
- Az ilyen buta ember nem képes gondolkozni. Job a kávésbögrébe fújt, hogy hűtse egy
kissé, s aztán mindketten sokáig hallgattak.
Matatu, aki a szomszéd sátorban aludt, megérezte főnöke jelenlétét, hunyorogva és ásítozva
kijött a korai napfényre, s leguggolt Sean lábához. Sean egy pillanatra a kis ember vállára tette
a kezét. Érezte, hogy érintése nyomán Mataíu kellemesen megrezdül. Neki nem is kellett
megkérdeznie Matatut, az oda megy, ahová Sean, kérdés nélkül, habozás nélkül, így Sean
csak Jobot kérdezte meg.
- Job, öreg barátom, valami mást ajánlok fel most neked, hogy gondolkozz rajta: Monterro
követni akarja az elefántot, és félmillió dollárt ajánlott fel. Mit gondolsz félmillió dollárról?
Job sóhajtott. - Nekem nem kell ezen túl sokáig gondolkoznom. Mikor indulunk?
Sean megszorította a karját és felállt.
Riccardo a reggelizőasztalnál ült egy csésze kávé és egy szivar mellett. Claudia mellette ült
és vitatkoztak. A lány arca kipirult, a szeme csillogott, de rögtön elhallgatott, amikor Sean
belépett a sátorba.
- Főnök - kezdte Sean. - Önnek fogalma sincs arról, mint jelent az odaát. Ez ismét egy
Vietnam egészen elölről, de most az amerikai hadsereg támogatása nélkül. Érti?
- Oda akarok menni! - bólogatott.
- Rendben van. Ezek a feltételeim: aláír nekem egy garancialevelet arról, hogyha bármi
történik önnel, azért nem én vagyok a felelős.
- Rendben.
- Aztán kérek egy írásbeli kötelezettségvállalást a teljes összegről, amely betáblázható a
vagyonára halála esetén.
- Adja ide azt a papírt.
- Maga bolond, Főnök, remélem, tudja?
- Biztosan - vigyorgott Riccardo. - De mi van magával?
- Én már bolondnak születtem - nevetett Sean vele együtt, amikor kezet ráztak, s aztán
mintegy kijózanodva: - Felderítő repülést akarok végezni a határ mentén, hogy biztos legyek
abban, semmi meglepetés nem vár ránk. Ha minden tiszta, még ma este átkelünk. Ez erőltetett
menetet jelent, és azt, hogy csak könnyű terhekkel megyünk. Oda-vissza tíz nap alatt meg
akarok fordulni.
 Riccardo bólintott. Sean ennyit mondott: - Most pihenjen, szüksége lesz rá.
Éppen meg akart fordulni, amikor meglátta Claudia dühös arckifejezését.
- Üzenek rádión Reemának, hogy küldjön egy másik chartergépet, amely majd elviszi magát
holnap. Majd felügyeskedi magát az első menetrendszerű járatra Anchorage felé.
Úgy nézett ki, hogy Claudia válaszolni akar, de ekkor Riccardo rátette kezét a lány kezére.
- Rendben van - mondotta -, el fog menni. Erről majd én gondoskodom.
- Naná, hogy el fog menni - mondta Sean. - Az csak természetes, hogy nem jön velünk
Mozambikba.
Sean a Beechcraft szárnyán és a gép törzsén leragasztotta az azonosító jelzéseket,
olvashatatlanná téve azokat a fürkésző földi megfigyelők számára. Meggyőződött arról, hogy
a szalagok olyan szilárdan vannak a gép fém részeihez ragasztva, hogy a légcsavar mozgása
által okozott légvonat nem fogja letépni őket a gépről. Amíg dolgozott, Job ellenőrizte a
vésztartalékot a repülőgép fedélzetén, arra az esetre, ha kényszerleszállásra kerülne sor. A
nehéz kétcsövű helyett Sean 30/06-os könnyű fegyverét tette fel, a fekete üveggyapot tussal.
Felszálltak és Sean kelet felé fordult, tartva a fák csúcsa fölötti 20 méteres magasságot. Ügy
repült, hogy a térképet az ölében tartotta, minden földi tájékozódási pontot ellenőrizve, amely
előttük megjelent. Job mellette ült a jobb oldali ülésen, míg Matatu, aki nagyon félt a
repüléstől, Job mögött foglalt helyet. Matatu még annyi hosszú év után is félt a repüléstől, s
esetenként előfordult vele, hogy a „légibetegség" kínozta. Éppen ezért Sean nem engedte meg
neki, hogy az ő háta mögé üljön.
- Kis öreg szarházi, esetleg ismét a nyakamba fog okádni - mondta Job, de a békesség
kedvéért magára vállalta a kockázatot.
Elérték a határt és annak mentén észak felé fordultak, csapatmozgásokat kerestek, vagy az
emberi jelenlét bármilyen bizonyítékát. Semmit sem találtak. Harminc perc múlva feltűnt a
horizonton a fényes víztükör, egy belföldi víztenger, amit egy ember alkotta gátrendszer
hozott létre a Zambezi folyón. A „Cabora Bassa" - mordult fel Sean. A hidroelektromos
rendszer. Afrika egyik legnagyobb és legdrágább építményét a portugálok hozták létre,
mielőtt átadták a gyarmatot az önkormányzatnak.
Bár a dél-afrikaiak a rendszer által termelt teljes elektromos árammennyiséget képesek
lettek volna átvenni, délre vezetve az áramot hatalmas bányáikhoz - Palaboraha és Transvaal
felé, s a jövedelem hosszú ideig fedezte volna a Mozambik reménytelen gazdasági
helyzetéből eredő igényeinek kielégítését; Cabora Bassa többé már nem volt képes eladni
egyetlen kilowatt áramot sem. A délre irányuló áramvezeték működését állandó
szabotázsakciók akadályozták, ezeket a felkelő erők hajtják végre, a kormánycsapatok pedig
annyira demoralizáltak, hogy igen kevés kísérletet tettek arra, hogy a javító és helyreállító
egységeket a támadásoktól megvédjék. Ezért évek óta kísérletek sem történtek a javítási
munkálatok elvégzésére.
- Mostanra a turbinák valószínűleg csupán egy csomó ócskavasat jelentenek. Az afrikai
marxizmus még egy óriási sikeres győzelme – csuklott Sean, s a gép szárnyát 180 fokkal
lefelé fordította, dél felé tartott. Ezen az útvonalszakaszon mélyen berepült Mozambikba;
cikcakkban repült, hogy minél nagyobb területet tudjon áttekinteni az ismét elfoglalt falvakat
és mozgó katonai egységeket keresve.
Csupán a régebben megművelt területek körvonalát fedezték fel, amelyet azonban már
eltakart a bokrok és a haszontalan gyomnövények áradata. Kiégett és elhagyott falvakat láttak,
semmiféle jelét nem találták az emberi életnek a tető nélküli kunyhók maradványai között.
Sean átrepült az út felett, amely Vila de Manica és Cabora Bassa között húzódik. E fölött
repült tíz percen keresztül. Olyan alacsonyan, hogy látta az utakon a kerékvágásokat és a
víztócsákat, s az úton feltörő friss növényzet jeleit. Hónapok óta nem járhattak itt járművek,
de az is lehet, hogy évek óta sem. A vízáteresztő csatornákat és a hidakat robbanóanyaggal
semmisítették meg, s a felrobbantott járművek kiégett maradványai az út mentén
rozsdásodtak.
Visszafordult nyugatnak és a határ felé, azt a helyet keresve, amely mindhármuk számára
olyan ismerős volt, amelyre mindhárman jól emlékeztek. Amint feltűnt előttük, Sean azonnal
felismerte a szimmetrikus dombocskákat, melyeknek a neve Inhlozane volt, „A lányok
melle", s ezektől délre két kis folyócska volt, amelyek most csupán néhány vékony zöld színű
tócsává alakultak át a széles homokágyban.
Job előremutatott - ott van! - és a hátsó ülésen Matatu elfelejtette félelmét és a
kényelmetlenséget, vihorászott, és megragadta Sean vállát.
- Inhlozane. Emlékszik, Bwana?
Sean lépcsőzetesen megközelítette a két folyó csatlakozási pontját, körözve fölöttük, közben
mindhárman lefelé néztek. Nem tudták felfedezni a régi gerillatábor nyomait. Utoljára 1976
tavaszán jártak itt, felderítőként jöttek ide a Ballantyne Felderítőktől.
Egy fogoly vallatás közben felfedte egy jelentős gerillakiképző tábor létezését ebben a
körzetben. A rhodesiai fegyveres erők főparancsnoksága egy Vampir típusú repülőgépet
küldött, azzal a feladattal, hogy nagy magasságból készítsen fényképfelvételeket. A tábort
igen körültekintően álcázták, ügyes hozzáértéssel alkalmazott álcázási eszközökkel. A
rhodesiai kiértékelők viszont magasan képzettek voltak, legtöbbje a RAF volt személyi
állományának soraiból került ki. A kunyhókat és a földbe ásott fedezékeket, amelyet férfiak és
nők használtak, álcázni nem lehet, a közöttük vezető ösvények ugyanis árulkodnak. Lábak
ezrei mozognak naponta a barakkok és előadótermek, a kantin és a latrinák között, kijárnak
tüzelőfát szerezni, vizet hozni a folyóból, ezzel utakat taposnak, melyek a levegőből úgy
néznek ki, mint egy lehullott levél érrendszere.
- Két-két és félezer - állapította meg a légifénykép-felderítő század parancsnoka a
beszámoltatás folyamán. - Körülbelül hat hónapja lehetnek ott, úgyhogy a kiképzés már
majdnem befejeződött. Valószínűleg az esős évszak befejeződésére várnak az offenzíva
megindításával.
Kétezer kiképzett terrorista egyidejű bevetése a rhodesiai biztonsági erők lehetőségeinek
megszűnését jelentette volna.
- Megelőző csapás - rendelte el Peter Walker tábornok a rhodesiai főparancsnok. - A
hadműveleti terv elkészítésének határideje huszonnégy órán belül. - A támadás fedőneve
„Popeye" lett.
A Selous Scouts és a Ballantyne Scouts felderítői közötti versengés elkeseredett volt, így
Sean ünnepi hangulatba került, amikor ők kapták meg a földi támadás feladatait a „Popeye"
hadműveletben, előnyben részesítve őket a Selous legényekkel szemben.
Régi, lassú Dakotákkal mentek, az utastérben elhelyezett padokon ötven ember helyezkedett
el felszerelésével együtt, alattuk ejtőernyő. Majdnem egyenlő arányban voltak a fehérek és a
feketék, de egyformák voltak az álcázófesték miatt. Közel száz méter magasságból ugrottak ki
a gépből, ez a magasság elég volt ahhoz, hogy az ejtőernyők időben, még a földetérés előtt
kinyíljanak. Némi iróniával „húsbombáknak" nevezték magukat.
A kiugrás helye mintegy tizenkét mérföldre volt a gerillakiképző tábortól, s kilencvenhat
mérföldre a mozambiki határon belül. Egy órával napnyugta előtt értek földet. A háromszáz
fős felderítőegység a sötétség beálltáig felvette a harci alakzatot, és kész volt a bevetésre.
A megközelítést holdfényben hajtották végre, minden harcos közel ötven kiló terhet cipelt,
ennek túlnyomó részét az RPD gépfegyverhez szolgáló lőszerek tették ki.
A folyó villa alakú elágazását éjfél után érték el a csapatok, s a déli parton készítették elő
állásaikat az ellenség tőrbecsalására. A folyó déli partszakasza a száraz folyómederre nyílt, s a
sekély, zöld színű kis tavakra, a part túloldalán helyet foglaló kiképzőtáborral átellenben.
Sean, Jobbal az oldalán, végigkúszott a part mentén, személyesen ellenőrzött minden egyes
állást, suttogva beszélt embereivel, mindegyiküket nevén szólítva. Az éjszaka hátralevő
részében a katonák gépfegyvereik mögött feküdtek, apróbb kis neszek, az égő fa és ételszag
jutott el hozzájuk az éjszakai szellőkkel.
Hajnalban kürtszó harsant, ébresztve az erdő sötétjében megbúvó tábort, sok ember
homályos mozgása volt látható a fák alatti homályban.
Húsz perccel később, pontosan akkor, amikor nyugatról a megvilágítás már lehetővé tette a
célzott lövéseket, megjelentek a süvítő Vámpírok, ledobták napalm tartályaikat, amelyekből
narancsszínű, égő labda emelkedett a sűrű, sötét-fekete füstön át, amely eltakarta az eget és
elsötétítette a nap fényét. A napalm okozta forróság és a vegyi anyagok szaga hullámzott a
domboldalon, ahol a csapatok állásai voltak elhelyezve. A Vampirok célzatosan dobták le
napalm terheiket a tábor külső övezetére, a keletkező tűzfallal elzárva a menekülés útvonalát.
A Camberra bombázók húsz másodperccel a Vampirok után érkeztek, és bombaterhük
repesz és romboló-bombákból állott. A bombák szörnyű sivítással, nagy erejű robbanásokkal
érkeztek a táborra, s föld, törmelékek szökőkútját idézték elő. A kiképzés alatt álló gerillák
közül a túlélők a pániktól és félelemtől bömbölő tömegként rohantak ki az erdőből.
A napalm északról elvágta őket, és ezért a folyóvölgybe tódultak, egyenesen belerohanva a
várakozó gépfegyverek tüzébe. Sean közel engedte és nagy figyelemmel tanulmányozta őket.
Legalább annyi nő volt köztük, mint férfi, de nehéz volt megállapítani a nemüket. Nem
hordtak egyenruhát, egyesek khaki rövidnadrágot viseltek és T-shirt-öt, a gerillavezérek
arcképeivel, vagy jelszavaikkal ékesítve. Mások kék lenvászonból készült ruhát hordtak, vagy
farmer felsőrészt, egyesek felsőteste meztelen volt, s csak alsónemű volt rajtuk. Majdnem
kizárólag fiatalok voltak, tízes éveikben, valamennyien nagyon ijedtek, vakon menekültek a
napalm és a repeszbombák elől.
Belevetették magukat a kis tavakba, s a lábuk beleragadt az iszapos homokba. Menekülés
közben a vállukon keresztül hátranéztek a táborból feltörő lángokra és porfelhőre, s így senki
nem vette észre a fegyvereseket, akik a déli parton várakoztak rájuk.
A folyómeder küszködő emberekkel volt tele, olyanok voltak, mint a patkányok egy
gödörben, s amint az elsők felkapaszkodtak a lejtőn, amelyen Sean feküdt, éleset füttyentett.
A fütty hangját elfojtotta a géppuskatűz zaja, háromszáz automata fegyver egyszerre kezdte
ontani a halált.
Seant megkeményítette az utolsó évek kegyetlen vérontása, de ezt a vérfürdőt még ő is
elképesztőnek találta. A rövid távolságról a gépfegyverek sortüze az emberi testeket szinte
cafatokra tépte szét, s aztán megsemmisítette a következő sorokat, s aztán az azok után
következőket is. A folyómeder fehér homokjából a lövésektől derékmagasságig valami
ködszerűség emelkedett, amelyben a közeledők határozatlan szellemalakokként emelkedtek
ki, s eltűntek, amint a lövésektől visszazuhantak vagy összeestek.
A fültépő zaj vagy négy percig tartott, s aztán már nem maradt több célpont, amire tüzelni
lehetett volna, a fegyverek elhallgattak. Ez alatt az idő alatt ötvenezer töltényt lőttek ki a
folyómederbe, a fegyverek csöve olyan forró lett, mint egy tűzhely lapja, s kihűlés közben
pattogtak. Annak ellenére, hogy a tüzeléstől és a fegyverek zajától a fülük eldugult, szinte
megsüketültek, mégis hallották a folyó medrében még életben maradtak hörgését és jajgatását.
Sean még egyszer belefújt a sípjába, és erre az egység csatárláncban megindult lefelé a
lejtőn.
Sean olyan parancsot adott, hogy csak a tiszteket és a politikai megbízottakat kell foglyul
ejteni. Amikor áthaladtak a folyón, mindenkit lelőttek, aki az életnek valami jelét mutatta, a
fegyver csövét a homlokukhoz tartották, mindenki egy lövést kapott, hogy biztosak legyenek,
soha nem gyógyulnak ki a sebeikből, hogy még egyszer egy rhodesiai farmot megtámadjanak,
vagy levágják azon fekete falusiak kezét vagy lábát, akik nem voltak hajlandók a gerillákat
élelemmel és asszonyokkal ellátni. Senkit nem hagytak életben a folyómederben, és aztán
átfésülték a tábort, kézigránátokat dobva a fedezékekbe, átkutatva a kunyhókat túlélők után,
de főleg térképekért és iratokért. Mint minden jó marxista, a gerillák is imádták a
feljegyzéseket. A tábor archívumának a megszerzése a „Popeye" hadművelet során prioritást
élvezett.
Emberei élén haladva Sean volt az első, aki elérte a tábor közepén a táborparancsnokságot
képező kunyhót. Ezt arról a tarkabarka zászlóról ismerte fel, amely a kunyhó előtt egy
zászlórúdról lógott.
A bejárat veszedelmes lehetett, ezért keresztüllőtt a fűszőnyegen, amely a bejáratot
jelképezte, aztán az ablakon át bebukott a helyiségbe. Az irodában egy magas, fekete férfi
volt. Kék farmeröltönyt viselt, és egy ölnyi dokumentumot szedett ki az
üzemanyagtartályokból, amelyek irattartókként szolgáltak, és a szoba közepén gyűjtötte össze
azokat. Nyilván fel akarta gyújtani, de most ledobta a papírokat, és a pisztolya után nyúlt,
amely a derékszíján függött.
Sean kirúgta alóla a lábát, és amint elesett, a fegyvere markolatával fültövön vágta. Amikor
Sean felemelkedett a földről és talpra állt, Matatu jelent meg mellette, mint valami vigyorgó
kis gnóm, lehajolt, hogy elvágja az eszméletlen gerilla nyakát borotvaéles nyúzókésével.
- Nem! - állította meg Sean. - Erre szükségünk van. - Pillanatokon belül Job is ott termett
mellette, berontva a helyiségbe egy nehéz RPD gépfegyverrel, amelyet a csípőjén keresztbe
vetve viselt.
- Oké, kapitány - utasította Sean -, hozzon ide egy csoportot, hogy összeszedjék ezt a csomó
klozettpapírt. - Rápillantott az órájára. - A helikopterek húsz perc múlva itt lesznek.
A rhodesiai légierőnek nagyon kevés helikoptere volt. A világ minden nemzete szankciókat
alkalmazott velük szemben, Dél-Afrika kivételével, a brit haditengerészet hajói blokádot
vezettek be a mozambiki csatornán és a kikötőkben.
Erre a hadműveletre csupán két helikopter alkalmazását engedélyezték, s ezeknek egyikét a
megszerzett dokumentumok elszállítására használták fel, majdnem öt tonna súlyuk volt, a
kiképzettek névsorai és szervezeti felépítésük, a célpontok prioritása és az ellátási listák,
felszerelési dossziék, kiképzési szabályzatok, a Rhodesia által alkalmazott ellenrendszabályok
értékelése, kommunista propagandakiadványok, a támadási útvonalak és a biztonsági átjárók
térképei, a gerilla haderő teljes hadrendje. Ez főnyeremény volt, ezen dokumentumok
megszerzése nagyobb csapás volt az ellenségre, mint a halottak százai, akik ott feküdtek a
folyó medrében, azonban ez az anyag az egyik felbecsülhetetlen értékű helikopter teljes
kapacitását igénybe vette.
A második Aluette helikoptert Sean használta „casevac" célokra, azaz sebesültek
hazaszállítására, valamint a foglyok elszállítására. A felderítőegység nagyobb veszteségeket
szenvedett sebesültekben, mint amennyire számítottak: három katona megsérült az ejtőernyős
ugrás közben porcsérülések és szalagszakadás, öten sebesültek meg egyes gerillák bátor
ellenállása következtében, melyet gyorsan és határozottan leküzdötték. Az egyik gerilla
halottnak tettette magát a folyómederben, és egy kézigránátot dobott az előrehaladó felderítők
közé, akik megközelítették, így egy fekete katona meghalt és kettő megsebesült. A
felderítőegység minden esetben elszállította a sebesültjeit és halottak is, akiket aztán illő
módon temettek el. Ezek a harcosok már a helikopteren voltak, zöld plasztikzsákban
elhelyezve.
Saját sebesültjeik mellett Sean emberei nyolc feltételezett tisztet és komisszárt ejtettek
foglyul. A gerillavezetők nem viseltek rangjelzést, de általában felismerhetők voltak jobb
minőségű ruházatuk vagy napszemüvegeik, karóráik és számos golyóstolluk révén, amelyeket
a mellső zsebükben találtak.
Túl sok utas volt a helikopterben, ezért Sean arra kényszerült, hogy öt fogollyal
gyalogmenetben távozzék visszatérőben.
Kiválasztotta azokat, akik elég erősnek látszottak arra, hogy kibírják és túléljék az erőltetett
menetet a felderítőegységgel, s ezeknek egyike az a gerilla volt, akit a parancsnoki irodában
elfogtak.
A támadás befejezése után negyvenöt perccel az utolsó helikopter is felemelkedett, és a
felderítők készen voltak a visszatérésre. Várható volt a Frelimo megkésett és léleknélküli
ellentámadása, de Sean nem kockáztatott. A folyómeder szélén állt, megszemlélte a szörnyű
mészárlás színhelyét. Nem engedhették meg maguknak, hogy időt fecséreljennek a halottak
összeszámlálására, de a légierő egy újabb felderítő-repülést fog végrehajtani a reggeli órákban
és megközelítő pontosságú légifelvételeket fognak kapni.
- Legalább ezerötszáznak kell lennie - határozta meg Sean a halottak számát. Rakásokban,
rendekben feküdtek, mint a frissen levágott termés a gabonatáblán, s a legyek már szürke
felhőkben köröztek felettük.
Sean elfordult a látványtól. - Rendben van, kezdjük a csapatok visszavonását.
Az első ötvenfős szakasz megkezdte az erőltetett menetet, sietős léptekkel, ügetésszerű
futásba mentek át. A csapatszállító járművek átlépik majd a határt, és olyan mélyen vonulnak
be, amennyire tudnak, hogy találkozhassanak visszavonuló csapataikkal, de az embereknek
így is legalább harminc mérföldet kell megtenniük, mielőtt felszállhatnak a járművekre, szinte
egy teljes maratom távolságot, fegyverekkel, bár lőszereik nagy részét már elhasználták.
Job odarohant Seanhoz a folyó partján.
- A hadifogoly, akit elkapott, ezredes... Felismertem, ez maga China elvtárs.
- Biztos vagy benne? - Sean nem várta meg Job válaszát. - A keservit, ha tudtam volna,
előreküldtem volna a helikopteren.
China előkelő helyen volt azon a listán, amelyen az elfogandó személyeket nyilvántartották
a rhodesiaiak. Az egész északkeleti szektor körzeti parancsnoka volt, ami a vezérőrnagyi
rangnak felelt meg, a legsikeresebb parancsnokok egyike, aki sok érdekes dolgot mesélhetett
a katonai felderítésnek.
- Gondoskodjon arról százados, hogy biztonságban kiérjen innen - utasította Sean. - Bánjon
vele úgy, mint egy új feleséggel.
- China megtagadta, hogy meneteljen - jelentette Job. - Nem lőhetjük agyon, és nem
vagyunk képesek magunk szállítani, ö tudja ezt.
Sean odament, ahol a foglyot őrizték. Az csendesen guggolt, kezét a feje mögött
összekulcsolva.
- Álljon fel és induljon! - adott parancsot Sean, és China ekkor Sean csizmájára köpött. Sean
kikapcsolta a pisztolytáskáját, elővette 0,357-es Magnum revolverét, s odatartotta a fogoly
feje mellé.
- Talpra! - ismételte meg. - Utolsó figyelmeztetés!
- Nem fog lőni - vigyorgott az gúnyosan. - Nem mer lőni.
Sean elsütötte fegyverét. A fegyvercső torkolata a China válla fölötti területet,
tulajdonképpen a levegőt célozta, de a fegyver csöve szorosan a fogoly füléhez volt szorítva.
China sikoltott, s mindkét kezét a fülére tapasztotta. Egy vékony vércsík csörgött le a
szétszakadt dobhártyából ujjain.
- Talpra! - mondta újra Sean, s China még mindig fülén tartva kezeit, ismét feléje köpött.
Sean fegyverét China másik füléhez tartotta. - A füle után a szemét fogjuk egy éles fadarabbal
kiszúrni.
China felállt.
- Futólépésben indulj! - vette át a vezénylést Job. Kezét a fogoly két lapockája közé
helyezve, támolygó léptekkel elindította őt lefelé a folyóparton.
Sean még egyszer körülnézett a harctéren. Minden gyorsan és gondosan ment, Sean
szavával: jó zsákmány, precíz mészárlás történt.
- Rendben van, Matatu - szólt hozzá Sean csendesen -, menjünk haza. S a kis ndorobo futva
elindult előtte.
Amikor China botladozni kezdett és a térdei összecsuklottak a fülében égő fájdalomtól,
Sean egy morfiuminjekciót adott a bőre alá, s a kulacsából inni kapott.
- Azoknak a forradalmi harcosoknak, akik lelövik a gyermekeket, levágják az
öregasszonyok lábát, ez csak egy kis séta a parkban - mondta neki Sean. - Gyürkőzzön neki,
China, különben a másik fülét is kidurrantom. - Aztán megfogta az egyik könyökét, Job pedig
a másikat. Ketten lábra állították, s vitték magukkal, mindaddig, míg a morfium hatni kezdett,
mindenesetre tartották az egység ütemét, a felderítőoszlop futásának ütemét a vadonon
keresztül, egészen a sziklás hegyekig.
- Lehet, hogy maguk megöltek néhányat embereink közül - egy mérföld után hatni kezdett a
morfium, és China bőbeszédűvé vált -, önök ma megnyertek egy ütközetet, Courtney ezredes,
de holnap mi meg fogjuk nyerni a háborút - China hangja harsány volt, keserű és önelégült.
- Honnan ismeri a nevemet? - kérdezte Sean meglepődve.
- Ön híres, ezredes, vagy úgy kellett volna mondanom: hírhedt. Az ön keze alatt ezek a
gyilkos kutyák talán még veszedelmesebbek, mint amikor a gyilkos Ballantyne maga vezette
őket.
- Köszönöm a kedves bókot, China öregem, de nem idő előtt hirdeti ki a győztest?
- Az az oldal győz, amely éjjel ellenőrzi az országot.
- Mao Ce-tung - mosolyodott el Sean. - A legmegfelelőbb idézet, illő az ön nevéhez.
- Mi ellenőrizzük a vidéket, legalábbis bezártuk magukat a városaikba és a falvaikba. Az
önök fehér farmerjai kiábrándultak, a feleségeik belebetegedtek a háborúba. A fekete
parasztok nyíltan szimpatizálnak az ügyünkkel. Nagy-Britannia és a világ önök ellen van.
Még Dél-Afrika, az önök egyetlen szövetségese is kiábrándult a harcokból. Szóval
hamarosan, nagyon hamar...
Futás közben vitatkoztak, s akarata ellenére Sean képtelen volt elnyomni kelletlen csodálatát
foglyával szemben. Gyors felfogású volt, kifogástalanul beszélt angolul, taktikai érzéke
politikai és katonai tekintetben még figyelemreméltóbb. Fizikailag erős és egészséges volt.
Amint támogatta a foglyot, Sean érezte, hogy karizmai szívósak és erősek, s úgy vélte,
nagyon kevés ember lenne, aki beszakadt dobhártyával képes lenne a menet közbeni ütemet
így fenntartani.
- Ragyogó felderítő lenne - gondolta Sean. - Ha meg tudnánk nyerni őt, ha átcsábítanánk a
mi oldalunkra. Legjobb emberei közül számosan előzőleg gerillák voltak, akiket elfogtak, s a
rhodesiai felderítés szakértelemmel megfordította őket.
Menet közben megújult érdeklődéssel tanulmányozta Chinát. Néhány évvel valószínűleg
fiatalabb volt, mint Sean. Kifinomult arckifejezése volt, inkább etióp, mint shona, keskeny,
hosszú orral, metszett ajakkal, nem széles, negroid szájszélekkel. Még a morfium sem tudta
eltompítani nagy, sötét, intelligens szemeit. Szép férfi volt, kemény és kegyetlen. Nem érte
volna el ezt a rangot, ha nem lett volna az.
- Szeretném megszerezni magunknak - határozta el Sean. - Istenem, egy teljes ezredet érne a
számunkra. - Erősebben fogta a férfi karját, szinte tulajdonosi mozdulattal. - A kis drága teljes
kezelést fog kapni, és megfelelő elbánásban fog részesülni.
Az előőrs egy Frelimo-járőrbe ütközött a reggel közepén, félresöpörte őket az útjából, nem
csökkentve a haladás sebességét. A hullák az út mentén hevertek véres Frelimo álcázó
öltözetükben, amint elrohantak mellettük.
Kevéssel dél után elérték a csapatszállító járműveket. A járműveket Eland páncélkocsik
vigyázták, s a beérkezők jéghideg Castle sört kaptak hűtőládákból. A felderítők negyvenkét
mérföldet tettek meg, alig több mint hét óra alatt, a sör úgy ízlett nekik, mint a nektár.
Sean egy doboz sört nyújtott oda China elvtársnak. - Sajnálom a fülét - mondta neki, és
tisztelgett a sörrel.
- Ugyanezt tettem volna önnel - mosolyodott el China, de szemei kiismerhetetlenek
maradtak. A legközelebbi találkozásunkra! - emelte fel a sörösdobozt.
- Amíg újra találkozunk! - értett vele egyet Sean, s átadta őt egy fehér őrmester által vezetett
alegységnek. Aztán bemászott egy páncélozott kocsiba, hogy a visszavonulás utolsó fázisát
vezesse.
 Sean kiszabadította az oszlopot és visszavezette a határon túlra, tíz és fél órán belül, a
támadás megindítását követően. Ian Smith, a miniszterelnök személyesen jelentkezett a
rádión, hogy gratuláljon neki, és tájékoztassa, hogy magas kitüntetésben részesült, az Ezüst
Kereszt kitüntetést kapta meg.
Sean nem szerzett tudomást China szökéséről, amíg aznap éjszaka vissza nem érkezett a
táborba. Kiderült, China kimetszette a szállítójármű oldalvásznát, és kibújt, amíg az őrség
szundikált. Nem vette figyelembe a kezére kapcsolt bilincset, kiugrott a mozgó járműből,
észrevétlenül a hátsó kerekek által felvert porban, s begurult az út mentén levő,
embermagasságú fűbe.
Két hónappal később Sean látott egy felderítő jelentést, amely szerint China volt a
parancsnoka annak a sikeres akciónak, amely során megtámadtak és lekapcsoltak egy
ellátóoszlopot a Mount Darwin úton.
- Igen Matatu, nagyon jól emlékszem rá-- felelte Sean Matatu kérdésére, s még egy éles
fordulatot tett gépével a régi terrorista bázis felett, mielőtt a Beechcraftot újra egyenesbe
állította volna, s megfelelő magasságot ért volna el, azután vízszintesen repült tovább, déli
irányban.
Mindenesetre nem repült teljesen végig déli irányban a vasútvonal mellett, amely Beira
kikötőjét a szárazföldbe zárt zimbabwei határral kötötte össze. Ez volt a fókusza minden
katonai és lázadó tevékenységnek ebben a körzetben, és a vidék nyüzsgött a Frelimo és a
zimbabwei csapatoktól, mind RPG-rakétákkal voltak felszerelve, és buzgón lesték a
lehetőséget, hogy egy felségjelzés nélküli, alacsonyan szálló repülőgépet, amely nem
rendelkezett repülési engedéllyel, lelőhessenek.
- Lehetségesnek látszik - mondta Sean Jobnak. Job egyetértett. - A táborunkkal szembeni
terület úgy tűnik, nincs védve, és elhagyatott.
- Megér egy félmilliót, hogy megpróbáljuk? - kérdezte Sean, és Job csak vigyorgott rá.
- Még egy kis házimunka, mielőtt hazatérünk - mondta nekik Sean.
Ez az egész út nagyon precíz navigációt és terepismeretet igényelt, de Sean baj nélkül
visszatért a zimbabwei területre, és alacsonyan repülve ellenőrizte azt a pontot is, ahol előző
nap a vadorzókkal először találkoztak. Ettől a ponttól kezdve Matatu kidugta a nyakát, hogy
lenézhessen és rátaláljon a követendő irányra; megtalálták a platót és a völgyet, ahol az
orvvadászokkal találkoztak, és tűz alá vették őket. A levegőből ez a távolság sokkal
rövidebbnek tűnt, mint a földön járva.
Matatu ráirányította Seant az öreg elefántbika csapására, amely a határ felé vezetett. Ügy
tűnt, hogy irányérzéke és terepismerete nem csökkent attól a magasságtól, amennyivel a föld
felett voltak, és Sean az ölében levő térképen követte az útvonalat.
- Most haladunk át a mozambiki határon - tett jelzéseket Sean a térképen.
- Erre - hajolt hátra Matatu az ülésen, és egy északi irányú ösvényt mutatott. Sean jobban
ismerte, mintsem vitatkozni kezdett volna vele, és néhány fokkal balra fordult.
Percekkel később Matatu azt kérte, hogy forduljanak ismét kissé délnek.
- A kis szarházi, úgy látszik, érzi az öreg bika nyomát, pontosan úgy gondolkozik, mint egy
elefánt - álmélkodott Sean, és ebben a pillanatban Matatu győzelemittasan nyikkantott egyet
és sürgetve kimutatott az oldalablakon.
Amint egy újabb száraz folyómedren repültek át, Sean megpillantotta a puha homokban
látható nyomokat. Olyan mélyek voltak, hogy árnyék töltötte be őket, egy sötét perem a fehér
háttéren. Még Sean is, aki húsz éve figyelte, hogyan dolgozik Matatu, megdöbbent. Matatu
pusztán ösztönösen követte a bikát a folyókereszteződésig. Természetfeletti teljesítmény volt.
Sean körözött a csapás felett, olyan mély fordulatot vett, hogy a szárny vége szinte
belelógott a nyomokba.
- És most merre? - szólt hátra a hátsó ülésen ülő Matatuhoz, s az megveregette Sean vállát
és a víz folyásirányára mutatott. Sean habozás nélkül követte bütykös, fekete ujját.
 - Ott van! - kiáltott hirtelen Job, Matatu pedig felnevetett és tapsolt, felugrott az ülésből,
mint egy kisgyermek a pantomimjátéknál.
Egymérföldnyire a folyó egy széles völgybe rohant, amely még őrizte a legutolsó esővizet.
Az elefánt púpos háta kiemelkedett a magas nád teteje fölé, amely körülölelte a tavat, mint
valami zöld tenger a szürke cethalat.
Amint leereszkedtek az elefánt irányába, az meghallotta a Beechcraft motorjának a zaját.
Felemelte a fejét és füleit szélesre tárva, pofájával feléjük fordult. Látták agyarait, a legendás
fekete elefántcsont rudakat az égnek emelve. Az agyarak szimmetrikus ívének szépsége újból
elragadtatásra késztette Seant.
Csak egy pillanatra tűntek fel a szeme előtt, de ez is elég volt ahhoz, hogy a látvány
emlékezetébe vésődjék. Félmillió dollár és az agyarak, amelyekért addig az életét kockáztatta,
sokkal alacsonyabb árért.
- Visszafordulunk, hogy még egyszer megnézzük? - kérdezte Job fejét hátrafordítva, hogy
átnézhessen a gép hátsó vezérsíkján.
- Nem - rázta meg a fejét Sean -, nincs szükség arra, hogy a kelleténél többször zavarjuk.
Tudjuk, hol találjuk meg, gyerünk haza.
- Ez az én félmillió dollárom, amit te olyan vidáman kidobsz az ablakon - mondta Claudia
az apjának.
- Hogy jöttél erre rá? - kérdezte Riccardo. Egy tábori ágyon feküdt, s egy selyem
pizsamaalsót viselt, melle és lábai meztelenek voltak. Claudia megfigyelte, hogy testszőrzete
még mindig majdnem egészen hullámos, göndör és fekete, csak a melle közepén volt egy
hely, ahol testét göndör szürke szőr borította.
- Az örökségem - magyarázta kedvesen -, elszórod az örökségemet, Papa.
Riccardo kuncogott. A lány egy válóperes ügyvéd szemtelenségével rontott be a sátrába,
hogy újra kezdje ezt a vitát, amelyről úgy hitte, hogy a reggeliző asztalnál már befejezték.
- Ha már nem kapom meg a végrendeleted keretében, akkor a legkevesebb, amit
megtehetsz, hogy megengeded, hogy veled együtt élvezzem most.
- A legutolsó könyvvizsgálat szerint, ifjú hölgyem, ön egy kevéssel több, mint
harmincmillió dollárt kap, az adók levonása után, miután megengedtem magamnak ezt a kis
tékozlást. Sietek hozzátenni, hogy minden cent egy alapítványi letétbe helyezett kötvény
részét képezi, úgyhogy még a legképzettebb jogásznak sincs lehetősége arra, hogy
hozzáférjen. Nem akarom, hogy a nehezen megszerzett vagyonomat valamelyik vérző szívű
jótékonysági akciód formájában elszórd. Ez volt a mi alkunk.
- Papa, tudod, hogy a pénz engem egyáltalában nem érdekel. Ami engem érdekel, az, hogy
veled legyek ezen az elefánt utáni bolondos kiránduláson. Azzal az elképzeléssel jöttem veled
Afrikába, hogy egyetértettünk: itt mindenben részt veszek. Ez volt a megállapodásunk.
- Még egyszer mondom neked, tesoro, kicsi kincsem - csak akkor használta ezt a kisbabás
becenevet, amikor nagyon elérzékenyült vagy nagyon ingerült volt - nem fogsz velünk jönni
Mozambikba.
- Visszavonod ünnepélyes ígéretedet? - vádolta.
- Minden lelkifurdalás nélkül - biztosította lányát -, ha a biztonságodról vagy a
boldogságodról van szó.
Claudia felugrott a vászon tábori székről, s elkezdett a sátor körül keringeni. Apja titkolt
élvezettel nézegette. Karjaival átfogta hetyke kis melleit, és fenyegetően neheztelt, de ez a
neheztelés nem hagyott nyomot lágy, plasztikus bőrén. Külsőre emlékeztette őt a fiatal Sophia
Lorenre, aki kedvenc színésznője volt. A lány most megállt a tábori ágy mellett, és lenézett
apjára.
- Tudod, hogy én mindig megtalálom a magam útját - mondotta -, miért nem könnyíted meg
mindkettőnk számára, és nem mondod, hogy jöhetek?
- Nagyon sajnálom, tesoro, nem jöhetsz.
 - Rendben van - lélegzett mélyet -, nem akartam ezt megtenni, de rákényszerítesz, Papa,
nem hagysz más lehetőséget. Kezdtem megérteni, mit jelent neked ez az egész, miért vagy
hajlandó ekkora összeget kifizetni csak azért a lehetőségért, hogy ezt véghezvidd, de ha én
nem mehetek veled, amint ez jogom és kötelességem, akkor megakadályozom, hogy te menj.
Riccardo ismét csak kuncogott, könnyedén és közönyösen.
- Komolyan mondom, halálosan komolyan, Papa. Ne kényszeríts rá, hogy megtegyem.
- Hogy tudnál megakadályozni engem, kislány? - kérdezte Riccardo.
- Elmondhatom Sean Courtney-nak, amit doktor Andrews mondott nekem.
Riccardo Monterro felállt, és egy hirtelen mozdulattal megragadta a karját.
- Mit mondott neked Andrews? -- kérdezte olyan hangon, amely elvékonyodott és olyan éles
volt, mint a borotvapenge.
- Elmondta nekem, hogy tavaly novemberben, a jobb karodon egy kis fekete foltot talált -
mondta a lány. Apja ösztönösen átkarolta lányát a jobb karjával, de az csak folytatta. -
Nagyon kedves neve van, „melanoma" - mint egy női név, de egyáltalán nem olyan kedves, s
te nem fordítottál rá figyelmet idejekorán, túl sokáig figyelmen kívül hagytad. Kivágta, de a
patológusok Clark 5 fokozatúnak találták. Ez fél évet, legjobb esetben egy esztendőt jelent.
Ezt mondta nekem.
Riccardo Monterro visszaült az ágyra, s hangja hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.
- Mikor mondta ezt neked?
- Hat héttel ezelőtt. - A lány leült mellé. - Ezért értettem egyet azzal, hogy elkísérjelek
Afrikába. Nem akartam egy napra sem távol lenni tőled, az alatt az idő alatt, ami még
hátravan. Ezért megyek veled Mozambikba.
- Nem! - rázta meg a fejét -, nem engedhetem meg.
- Rendben van, akkor elmondom Seannak, hogy bármelyik pillanatban elérheti az agyadat.
Nem kellett részleteznie. Andrews igen szemléltetően leírta előtte, hogy a betegség milyen
irányban terjedhet. Ha a tüdő felé, fulladásos halált okozhat, de ha az agyat és az
idegrendszert támadja meg, akkor vagy teljes paralízist, mindenre kiterjedő bénulást okoz,
vagy totális megzavarodás, esetleg téboly a következmény.
- Nem teheted - mondta a fejét rázva. - Ez az utolsó dolog az életemben, amit valóban
akarok. Ezt nem tagadhatod meg tőlem.
- Lelkifurdalás nélkül - rázta meg a fejét a lány. Ha visszautasítod azt a jogomat, hogy a
hátralevő minden egyes napon veled lehessek, s veled lehessek a vég idején is, ami, mint
szerető lányodnak kötelességem.
- Nem engedhetem meg - mondta, arcát a tenyerébe temetve, a vereség mozdulatával, és ez
nagy fájdalmat okozott a lánynak, s nagy eltökéltséget kívánt tőle, hogy mégis határozott
tudjon maradni.
- Nem engedhetem meg, hogy egyedül halj meg - válaszolta.
- Te nem értheted, mennyire akarom én ezt az egészet, ez az utolsó tét az életemben, az
utolsó kívánságom. Az öreg elefántbika velem együtt fog elmenni, együtt halunk meg. Te ezt
nem érted, ha megértenéd, nem akarnád megakadályozni.
- Nem akarlak meggátolni-- válaszolta a lány gyengéden -, kívánom neked, hogy meglegyen
az örömöd, ha megengeded nekem, hogy veled jöjjék.
- Amint ezeket mondta, mindketten érezték, hogyan vibrál körülöttük a levegő.
Egymásra néztek.
- A Beechcraft - morogta Riccardo. - Sean visszatérőben van a leszállópályára - ránézett a
karórájára -, egy órán belül itt lesz.
- És mit fogsz neki mondani? - kérdezte Claudia. - Elmondod neki, hogy veled jövök?
- Nem! - bömbölt Sean. - Nem, az istenit! Verje ki a fejéből, Főnök. A lány nem jöhet, és ez
a végleges válaszom. Kész, teljességgel lehetetlen!
- Egy félmillióért én mondom ki a végső szót mondta Riccardo nyugodtan. - Azt
mondom,jönni fog, tehát jön!
A Toyota mellett álltak, Riccardo és Claudia fogadták Seant, amikor behajtott a táborba.
Sean nagyot lélegzett, rátekintett az apára és a lányára, amint vele szemben, egymás mellett
álltak. Látta, hogy mindkettőjük tekintete szilárd és határozott. Sean azon a ponton volt, hogy
ismét felüvöltsön, de nagy erőfeszítéssel fékezte magát. - Gondolkodjék ésszerűen, Főnök! -
kissé visszafogta magát. - Tudja, hogy ez lehetetlen. - Zordan néztek rá, elhatárolva magukat
minden logikától vagy vitától.
- Odaát háború van. Nem vihetem magammal.
- Claudia velünk jön.
- Ördögöt jön velünk!
- Miért csinál ilyen nagy cirkuszt ebből az ügyből, azért, mert nő vagyok? - Claudia először
szólalt meg. - Mindenre képes vagyok, amire egy férfi képes.
- Tud állva pisilni? - Meg akarta zavarni a lányt, azt akarta, hogy elveszítse az önuralmát, de
a lány figyelembe sem vette a durva tréfát és folytatta, mintha mi sem történt volna:
- Látott engem gyalogolni, elviselem a hőséget, és a cecelegyeket. Erek annyit, mint az
apám.
Sean elfordult a lánytól és közvetlenül Riccardóhoz beszélt.
- Mint az apja sem engedheti meg. El tudja képzelni, mi történik, ha egy gyilkos Renamo
banda elfogja?
Látta, hogy Riccardo meghátrál, de Claudia szintén észrevette ezt, s mielőtt meghátrált
volna, megragadta az apja kezét és szilárdan a kezében tartotta.
- Vagy én is megyek, vagy senki nem megy, s ön búcsút mondhat a félmillió dollárjának,
Courtney ezredes.
Ez volt a kulcsszó, a félmillió dollár. Ezzel megfogta őt, s ezt mindketten pontosan tudták.
A férfi nem engedhette meg magának, hogy elveszítse, de azért tett még egy utolsó kísérletet.
- Tulajdonképpen ki dirigál itt, a lánya vagy ön, Főnök? Kitől kapom a parancsokat, öntől
vagy tőle?
- Ezzel nem megy semmire - Claudia megpróbált engesztelő hangot használni, bár nagyon
vágyott arra, hogy fogait és körmeit belemélyessze. A férfi durva kirohanása nem hagyta
nyugton. Apám és én egyetértettünk ebben, mindketten megyünk, vagy elállunk az ügylettől.
Igazam van, papa?
- Attól tartok, hogy ez pont így van, Sean. - Riccardo fáradtnak és bátortalannak tűnt. - Ez
nem tárgyalási téma. Ha önnek szüksége van erre a pénzre, akkor Claudiát magunkkal
visszük.
Sean sarkon fordult, és elindult a sátra felé, de néhány lépés után megállt, ügy állt ott, kezeit
a csípőjén tartva.
Sean kiabálása felkeltette a szolgák figyelmét, s az étkezősátor körül köröztek, ki-kinéztek a
főzőkonyha ajtaján aggodalommal vegyes kíváncsisággal.
- Mi az ördögöt csináltok itt, miért ütitek bele mindenbe az orrotokat? - harsogott Sean. -
Nincs más dolgotok errefelé? - Az emberek fürgén eloldalogtak.
Sean elfordult, s lassan visszasétált arra a helyre, ahol azok ketten a Toyota mellett álltak.
- Rendben van - egyezett bele, miközben fagyosan Claudiára nézett -, nem bánom, vágja el
a saját torkát, de aztán ne jöjjön hozzám kötözőszerért.
- Ezt megígérhetem - hangjából szinte méz csöpögött, s ez sokkal kellemetlenebb volt a
számára, mintha egyértelműen kárörvendező hanghordozás lett volna, s mindketten tudomásul
vették, hogy a tűzszünet véget ért közöttük.
- Bizonyos papírmunkát el kell még végeznünk, Főnök!
Sean előrement az étkezősátorhoz, anélkül hogy hátranézett volna rájuk.
Sean két ujjal legépelte a megfelelő nyilatkozatot kis, hordozható Remington gépén, egyet
Riccardo, egyet a leánya részére. Mindegyik így kezdődött: „Én......elismerem, hogy
tökéletesen tudatában vagyok annak a veszélynek és törvénytelenségnek .....- aztán legépelte a
tartozás elismerését Riccardo részéről, hívatta Jobot és a főszakácsot, hogy az aláírás
valódiságát tanúként hitelesítsék. Minden példányt egy lezárt borítékban helyezett el,
Reemának címezte őket a hararei iroda címére, s a sátorban levő kis páncélszekrényben
elzárta.
- Hát akkor kezdjük! - mondta.
Az orvvadász-expedíció a három fehérből, valamint Jobból, Matatuból, Pumulából és egy
testes, szakállas nyomkeresőből állott, az utóbbi volt, aki Tukutela nyomára akadt, amikor
átkeltek a folyónál. Dedan volt a neve.
- Túl sokan vagyunk, de az egyes agyarak vagy 130 fontot nyomnak, mintegy 60 kilót -
magyarázta Sean. - Emellett Matatu túl kicsi ahhoz, hogy teherhordóként lehetne rá számítani.
Négy megtermett emberre van szükség ahhoz, hogy ezeket hazahozzuk.
Mielőtt a málhákat belerakták a Toyotába, Sean elrendelte, hogy minden egyes csomagot
nyissanak ki, és ellenőrizzenek. Claudia tiltakozott, amikor Sean kinyitotta a személyes
csomagját. - Ez a személyes jogaim megsértését jelenti!
- Akkor forduljon egyenesen a legfelsőbb bírósághoz, aranyoskám! - utasította vissza, amint
átnézte, s kérlelhetetlenül kiszórta a legtöbb kozmetikai tubust, üvegcsét, csupán három tubus
kiszáradás elleni arckrémet és napozó-napvédő krémet engedélyezett.
- Egy váltás fehérnemű! - intézkedett, vagy fél tucat nadrágocskát kiszedve -, de szükség
van még két pár zoknira. Adja ide!
Kivett két doboz tampont. - Mindent, amit egy férfi képes elvégezni, sőt még... jegyezte
meg hűvösen. - Ezekre a dobozokra nincs szükség, túl nagy helyet vesznek igénybe, vegye ki
a dobozokból!
A lány nehezen leplezett dühe enyhe kárörömmel töltötte el.
Mire befejezte, csak a legszükségesebb holmik maradtak, a csomagokat gondosan lemérték,
s a hordozók erejének és fizikai teljesítőképességének megfelelő mértékben osztottak szét
mindent az emberek között. Sean, Job, Pumula és Dedan fejenként 60 fontnyi (30 kilónál
kevesebb) terhet kapott, Riccardo, Matatu 40 fontot (kb. 15 kiló) és Claudia csupán 25 fontos
(kb. 10-12 kilónyi) cipelnivalót.
- Ennél többet is tudok vinni - tiltakozott. - Adjon nekem is negyvenfontnyi terhet,
ugyanannyit, mint Matatunak! - Sean rá se hederített.
- És még valamit, én feleannyit eszem, mint bármelyikük.
De Sean időközben már elfordult, hogy felügyeljen a Toyota rakodására.
Még négyórányi idő maradt a nappali fényből, mikor a chiwewei tábort elhagyták, de Sean
nagyon gyorsan vezetett az első szakaszon, rettenetesen zötyögtetve őket az üléseken. Ezzel
részben azt is kifejezésre akarta juttatni, hogy nem veszi figyelembe Claudia jelenlétét,
másrészt az a szándék vezette, hogy még az éjszaka beállta előtt elérjék a kiszállás pillanatát.
Vezetés közben szigorúan tárgyilagos hangon így szólt hozzájuk:
- Mielőtt elkezdjük idegenvezetéses túránkat az afrikai szocializmus eme gyöngyszemébe, a
proletariátus mozambiki paradicsomába, viseljék el, hogy néhány adatot és tényt ismertessek.
Senki sem tiltakozott, s ő folytatta:
- 1975-ig Mozambik portugál gyarmat volt. Majdnem ötszáz évig portugál ellenőrzés alatt
állott és 15 millió lélek viszonylag boldog és virágzó közössége volt. A portugálok,
ellentétben a brit vagy német gyarmatosítókkal, engedékeny magatartást tanúsítottak a
fajkeveredéssel szemben, ennek eredményeképpen nagyszámú mulatt népességjött létre, és
kialakult az úgynevezett „assimilado" hivatalos politika is, amelynek értelmében mindenki,
aki bizonyos civilizált szintet ért el függetlenül bőre színétől -, fehérnek és portugál
nemzetiségűnek számított. Ez így nagyon jól működött, mint a legtöbb gyarmati
adminisztráció, különösen a brit.
- Hülyeség! - jelentette ki Claudia akadékoskodva -, ez nem más, mint mocskos angol
propaganda.
- Angol propaganda? - mosolygott Sean burkoltan. - Vigyázzunk csak, az ön elfogultsága
nyilvánvaló, mindamellett a mai átlagos indiai vagy afrikai, aki a korábbi angol gyarmati
területeken él, sokkal rosszabb körülmények közé került most, mint korábban. Az azonban
bizonyos, hogy százszor jobban él, mint ahogy ma a Mozambikban élő átlag feketék élnek.
- De legalább szabadok! - vágott közbe Claudia, mire Sean felnevetett.
- Ez a szabadság? A jól ismert szocialista elvek szerint irányított gazdaság kaotikus és
romokban hever, negatív tendenciákat mutat - évenként tízszázalékos mértékben, a portugál
kivonulás utáni valamennyi esztendőben. A külföldi adósságok a nemzeti össztermék
kétszeresére rúgnak, az oktatási rendszer teljesen összeomlott, a gyermekeknek mindössze öt
százaléka vesz részt rendszeresen az oktatásban, ötvenezer lélekre jut egy orvos, minden
tizedik személy jut iható vízhez, a csecsemőhalandóság 1000 születésből 340. Ennél rosszabb
arány a világon csak Afganisztánban létezik, de ahogyan ön mondja - legalább szabadok.
Amerikában, ahol legalább háromszor esznek naponta, a szabadság valóban nagy dolog, de
itt, Afrikában a tele has sokkal többet jelent.
- Nem lehet minden olyan rossz, ahogyan állítja - tiltakozott Claudia.
- Valóban nem - értett egyet Sean. - Még ennél is rosszabb. Nem beszéltem még két másik
tényezőről, az egyik a polgárháború, a másik az AIDS. Amikor a portugáloknak távozniuk
kellett, a hatalmat egy diktátornak adták át, akit úgy hívtak, hogy Samora Machel, és
pártjának, a Frelimónak. Machel közismert marxista volt. Nem hitt az olyan
képtelenségekben, mint a választások, s az ő uralma közvetlenül felelős az ország jelenlegi
helyzetéért, és annak az ellenzéki szervezetnek a létrejöttéért, amelyet barátai és csodálói úgy
hívnak, hogy Renamo (mozambiki nemzeti ellenállás). Senki sem tud róluk túl sokat, nem
ismerik céljaikat, kik a vezetői, annyit lehet róluk tudni, hogy az ország nagy részét
ellenőrzésük alatt tartják, különösen északon, s jórészt könyörtelen bandák alkotják.
- A Rename egy dél-afrikai fedőszerv, amelyet Pretoria irányít, lát el és ellenőriz - segítette
ki Claudia. - A szuverén kormány megdöntésére hivatott és a kontinens déli részének
destabilizációjára törekszik.
- Jól van, aranyoskám! - bólintott Sean jóváhagyólag. - Ügy látszik, gondosan
tanulmányozta az Afrikai Egységszervezet és az el nem kötelezett nemzetek bölcsességét és
tudományát. Még a zsargonjukat is jól elsajátította. Ha Dél-Afrika valóban rendelkezne
mindazzal a katonai és technológiai képességgel, amely ahhoz szükséges, hogy csak a felét is
végrehajtsa azoknak a gyanús és piszkos ügyeknek, amelyekkel gyanúsítják, nemcsak Afrika
leghatalmasabb országa lenne, hanem az egész világot képes lenne irányítani.
- Mindig elfelejtem, hogy maga közülük való, milyen buta vagyok. Egyébként maga nem is
leplezi a bigottságát. Az a pucér tény, hogy az ön kormánya és az apartheid Afrika átka és
szennye.
- Természetesen mi vagyunk felelősek mindenért, az AIDS terjedéséért, az etiópiai, angolai
és mozambiki éhínségért, az ugandai és zambiai kormányok megdöntéséért, a nigériai és a
zairei korrupcióért, mindez tulajdonképpen szennyes dél-afrikai összeesküvés. Mi még
Samora Machelt is megöltük, mi itattuk le az orosz Tupolev személyzetét vodkával, és a mi
hihetetlenül bonyolult technológiánkkal átcsalogattuk őket a határon. Machel nekiment a mi
egyik fajvédő hegyünknek olyan erővel, hogy az agya és fontosabb belső szervei rögtön
kirepültek a testéből, ennek ellenére a mi fajvédő doktoraink életben tartották annyi ideig,
hogy kínzással állami titkokat csikarjanak ki belőle.
Ez az igazság, amelyet az Egyesült Nemzetek
Szervezete és az Afrikai Egységszervezet minden kétséget kizáróan megállapított.
- Kuss! - szólt rájuk Riccardo Monterro. - Elég volt. Mindketten hagyjátok abba!
- Bocsánat - vigyorgott rá Sean -, egy kicsit elragadott a hév. Csak azt akartam tudomásukra
hozni, mit várhatunk a határátlépés után. Csak azt remélhetjük, hogy nem fogunk találkozni
akár a Frelimo, akár a Renamo legényeivel, nincs sok választási lehetőség közöttük. Mindkét
fél ugyanazokat a lövedékeket használja.
Ez a gondolat mindenesetre némi izgatottsággal töltötte el, még a nyakán is felállt a szőr a
gondolattól, s valahogy kedélyállapota helyreállt. Ismét halálos veszélyhelyzetbe került, s a
veszélyérzet izgalomba hozta. Az a tény, hogy a lány velük volt, nemhogy bosszantotta,
terhére lett volna, inkább erősítette azt a benyomását, hogy a lány iránt érzett neheztelése
egyre halványul. Örömöt érzett, hogy itt van, nemhogy Alaszkába kívánta volna röpíteni.
Sean némán tovább vezetett, s a némaság mindenkire kiterjedt, még a kocsi hátsó részében a
Toyota korlátjába kapaszkodó férfiakra is. Minél közelebb értek a határhoz, annál mélyebb
lett a csönd, elhatalmasodott a némaság.
Sean hátranézett, s Job egyetértőén bólintott.
- Ez az, hölgyeim és uraim - mondta csendesen Sean. - Mindenki leszáll. - Hagyta, hogy a
Toyota a megállásig guruljon, ahol az út emelkedőn haladt át.
- Hol vagyunk? -- kérdezte Riccardo.
- Olyan közel a határhoz, amennyire csak biztonságosan megközelíthettük, körülbelül
hárommérföldnyire. Innen kezdve az apostolok lován...
Riccardo egyik lábával kilépett a Toyotából, de Sean élesen figyelmeztette: - Várjon,
Főnök, lépjen arra a lapos kőre, ne hagyjunk nyomokat.
Egyenként, mindenki elhagyta a járművet saját csomagjával, Sean útmutatásának
megfelelően, mindegyikük pontosan az előtte haladónak a lábnyomába lépett, Matatu volt az
utolsó és ő háttal haladt, hogy egy száraz fűcsomóval felsöpörje mögöttük a nyomokat, attól a
ponttól kezdve, ahol elhagyták a járművet.
A főszakács - aki velük jött - visszavezette a kocsit a táborba.
- Járjatok békével, Mambó! - köszönt el Seantól, amint elhúzott.
- Szép kilátások - nevetett Sean, s búcsút intett neki. Aztán Jobhoz fordult: -
Nyomeltüntetés, gyerünk!
Sem Riccardo, sem Claudia nem láttak soha nyomeltüntetést az életben, hiszen vadászat
közben soha nem kellett a saját üldözésük lehetőségével számolni. A nyomeltüntetéshez egy
indián menetoszlopot alakítottak ki. Job ment elől, ő vezetett, mindenki az ő lábnyomaiba
lépett. Mindenki őmögötte haladt, Matatu, az öreg mester tüntette el a nyomokat,
visszahelyezve a kavicsokat, zuzmóval felfelé, az elhajlott fűszálakat visszaigazítva az eredeti
állapotukba, a földet egy fűcsomóval megvesszőzve, felszedve a megérintett alacsony ágakról
lehullott leveleket, vagy a fűszálakat, amelyeket beletapostak a földbe.
Job elkerülte a vadcsapásokat és puha talajú helyeket, azokat az útvonalakat keresve,
amelyek a leghomályosabbak, a legkevésbé megmagyarázhatók, s mégis, ahol az előrehaladás
meglepően gyors, úgyhogy egy fél órán belül a lapockái között és az ing hasadékában
keletkezett friss izzadság nyomán hűvösséget érzett.
Job egy alacsony domb tetejére vezette, Sean pedig figyelmeztette őket, hogy a látóhatár
alatt helyezkedjenek el, úgy, hogy a naplemente mögöttük legyen.
Figyelemmel kísérve a munkájukat, Riccardo megjegyezte. - Úgy tűnik, hogy Pumula és
Dedan tudják, mit csinálnak. - Ezek ketten, anélkül hogy figyelmeztetést kaptak volna, a
szárnyakon foglaltak helyet.
- Igen - mondta Sean, Riccardo és Claudia között foglalva helyet, az alacsony bokrot
használva fedezékként. - Mindketten a felderítőknél szolgáltak, altisztként, már máskor is
csinálták ezt.
- Miért álltunk meg itt? - kérdezte Claudia.
- Pont a határon vagyunk - magyarázta Sean -, s a nappali órákat kihasználva az előttünk
fekvő terepet tanulmányozzuk. Amint a hold feljön, behatolunk. Addig pihenhetnek.
Felemelte Zeiss távcsövét és belenézett: előtte egypár méterre Job feküdt a hasán és saját
távcsövével ugyanabba az irányba nézett. Időről időre leengedték a távcsöveket, hogy
kitisztuljon a látásuk, megtörölték a szemlencsét, hogy egy képzeletbeli foltot távolítsanak el
róla. Claudia megfigyelte, milyen gondosan óvták és kezelték ezeket a foglalkozásuk
szempontjából létfontosságú eszközöket, hogy milyen tökéletesen koncentrálnak, s csak akkor
lazítottak, amikor az utolsó napsugár is eltűnt a lehanyatló nap nyomában. Ekkor Sean betette
a látcsövet a mellén levő zsebbe és feléje fordult.
- Ideje, hogy elkészítse a make-upot. - Egy pillanatig a lány nem értette, hogy a férfi miről
beszél, aztán az álcázó krém ragacsosságát érezte az arcán, s ettől ösztönösen elhúzódott.
- Hagyja fenn - förmedt a lányra. - A fehér arca úgy világít, mint egy tükör. Ez a krém jó a
rovarok ellen és megvéd a leégéstől is. Bemázolta az arcát és kézfejét.
- Most kel föl a hold. - Sean befejezte saját álcázó kendőzését, s visszacsavarta a tubus
tetejét. Átkelhetünk a határon.
Sean ismét megváltoztatta a menetformációt, oldalbiztosítókat küldve ki, Jobot és Pumulát,
míg ő maga a középen haladókat vezette, Matatu képezte az utóvédet, szorgalmasan
eltüntetve a hátrahagyott nyomokat.
Egyszer csak Sean megállt és ellenőrizte Claudia felszerelését. A csomagjáról lelógó csat
rendszeresen hozzáütődött, lépéseinek ütemére, apró neszt okozva, amelyet a lány meg se
hallott.
- Ügy hallatszik, mint a könnyű lovasság támadása - lehelte a lány fülébe, amint
megigazította a kötést.
„Arrogáns csirkefogó" - gondolta a lány. Csendben haladtak tovább egy órát, aztán még egy
órát, pihenés nélkül. Soha nem tudta meg precízen a határátlépés pillanatát. A holdfény ezüst
fénnyel borította be az erdőt, s a fák törzsének árnyékai vibráltak az előtte haladó Sean vállán
keresztül nézve.
A csend és a holdfény fokozatosan az egész menetet valami álomszerű valótlansággá
változtatta, s ő hipnotizálva érezte magát, mozgása az alvajárókéhoz volt hasonlatos, így,
amikor Sean váratlanul megállt, beleütközött, s elesett volna, ha egy erős kar át nem öleli
hirtelen.
Megdermedve álltak, a sötét vadon irányába fülelve. Majd öt perc múlva Claudia
könnyedén megmozdult, hogy kiszabadítsa magát a férfi karjából, de annak szorítása hirtelen
erősödött, s ő alárendelte magát ennek a szorításnak. A jobb szárnyról Job egy madárfüttyöt
hallatott, Sean hangtalanul lehajolt, s magával húzta őt is a földre. A lány idegei
megfeszültek, amint tudatába hatolt, hogy ott valahol valami veszélynek kell lennie. A férfi
karja már nem bosszantotta. Ösztönösen elernyedt és lazán hozzásimult. Kellemes érzés volt.
Még egy lágy madárfütty érkezett a sötétségből, és Sean ajkát a lány füléhez szorította.
- Maradjon - súgta a lány fülébe, aki hirtelen nagyon egyedül érezte magát és
veszélyeztetettnek is, amikor a férfi elengedte és mint egy kísértet eltűnt az erdőben.
Sean lekuporodott és összegörnyedve haladt, egyik kezében tartva a fegyverét, bal kezének
ujjaival a földet érintve, s eltakarítva maga elől a száraz ágakat, leveleket, amelyek
megzörrenhettek volna léptei nyomán. Jobtól mintegy háromméternyi távolságra Sean
leereszkedett és előrenézett, ahol Job feküdt és a sötét árnyékot figyelte. Job világos
tenyerével jelzést adott, Sean balra koncentrált, amerre Job a jelzéssel mutatott.
Hosszú percekig semmit sem látott, nem észlelt, de tökéletesen megbízott Job
ítélőképességében, s a vadászok közismert türelmével várakozott. Hirtelen megérzett valamit
az éjszakai levegő illatában, orrát felemelve beleszagolt a levegőbe. Mind a türelme, mind
pedig Job iránti bizalma bőven kamatozott. Olcsó, fekete portugál szivarka égett dohányának
csípős szagát érezte meg. Nagyon jól emlékezett erre a szagra, a gerillákat látták el ezzel a
szívnivalóval a háború idején, s feltehetően a Frelimo továbbra is ezzel látja el embereit.
Jelzett Jobnak, s legteljesebb csendben, leopárdkúszással mozogtak előre vagy negyven
lépést, amikor Sean észrevette egy cigaretta izzását, amint valaki szívott egyet rajta. A férfi
köhögött, lágy, slejmos hang volt, és kiköpött utána. Egy magas fa tövéből jött a hang, amely
egyenesen előttük meredezett. Sean most kivette a férfi alakját. Háttal ült a fa törzsének.
- Ki lehet? Valami bennszülött a helyi törzsből? Egy vadorzó? Méhvadász? Menekülő? -
Egyik sem látszott valószínűnek. Ez éber volt és elővigyázatos, majdnem biztosan egy
őrszem. Amint erre a megállapításra jutott, távolabbról újabb mozgást észlelt, lehasalt és
elnyúlt a földön.
Egy újabb ember tűnt fel az erdőből, s egyenesen az őrszemhez jött, aki felemelkedett az
érkező előtt, hogy találkozzanak. Amint felállt, Sean kivette, hogy egy AK 47-es lóg a vállán,
csövével lefelé. A két férfi csöndesen szót váltott.
- Őrségváltás - gondolta Sean, amint az új őrszem letelepedett a fa mellé, a másik pedig
visszatért az erdőbe.
- Arra lehet a tábor - gondolta Sean.
Még mindig hason maradva, leopárdkúszással mozgott, szélesen elkerülve az új őrszemet,
aki valószínűleg még friss és éber volt. A külső övezeten belül felkuporodott, guggolási
magasságig emelkedett, és mélyen meghajolva gyorsan mozgott előre.
A tábort egy hegy tövében levő földhajlásban találta meg, valószínűleg ideiglenes táborhely
volt, nem voltak sem kunyhók, sem fedezékek, csak két leégett kis tábortűz. Tizenegy embert
látott, akik a tűz körül feküdtek, mindannyian takaróba burkolózva, afrikai módon a takaróval
a fejüket is bebugyolálva. Öten-hatan lehettek őrségben, egy kisebb banda.
Automata fegyvereik nem voltak, így Sean és emberei elbánhattak volna velük. Sean
valamennyi embere változatlanul magával hordta a zongorahúrból készült sikló hurkot és
Matatu a nyúzó kését is, ami rendkívül éles volt, fél szélességig lefenve. A táborban senki
sem ébredt volna fel.
Sean sajnálkozva megrázta a fejét, meg volt róla győződve, hogy ezek vagy reguláris
Frelimo harcosok, vagy Renamo-gerillák. Akármelyikhez tartoztak is, nem állt velük
szemben. Ameddig nem avatkoznak bele elefántvadászatukba, nincs velük semmi dolga. Sean
visszatért oda, ahol Job várakozott a külső övezetben.
- Tizenegyen vannak a tűznél - közölte Sean halkan.
- Két újabb őrszemet is találtam - erősítette meg Job.
- Frelimo?
- Ki tudja - vont vállat Job, Sean megérintette Job karját, visszakúsztak, halló távolságon
túlra a tábortól, hogy nyugodtabban tudjanak beszélni egymással.
- Mit gondolsz, Job?
- Egy kis csoport nem sokat jelent. Megkerülhetjük őket.
- Lehet, hogy egy nagyobb egység előretolt őrsége - sugalmazta Sean.
- Nem valami válogatott csapat - morogta Job megvetően. - Dohányoznak az őrszolgálaton,
alusznak a tábortűz mellett, ezek nem igazi katonák, olyanok, mint a turisták.
Sean mosolygott a gúnyolódáson. Tudta, hogy Job. értékelése sokkal inkább angolszász,
mint afrikai. Ha egyszer ilyennek látta a dolgot, nagyon körülményes volt őt erről lebeszélni.
- Tovább akarsz menni? – kérdezte.
- Félmillióért? - suttogta Job. - Egészen biztos lehetsz benne, hogy folytatni akarom!
Claudia félt. Az afrikai éjszaka rejtelmekkel, bizonytalansággal és fenyegetéssel volt terhes.
A várakozás felerősítette érzéseit és félelmeit. Szeretett volna kinyúlni Seanért, hozzátapadni
és szégyellte magát gyengeségéért. Sean Riccardónak suttogott valamit, s a lány közelebb
húzódott, hogy hallja. Karja érintette Sean meztelen karját, de úgy tűnt, hogy a férfi nem veszi
észre, ezért otthagyta a karját, mert ez biztonságérzettel töltötte el és megnyugtatta.
- Egy kis csoport fegyveres táborozik előttünk magyarázta a helyzetet Sean -, nem több,
mint húsz fő. Nem tudjuk, kik lehetnek, megkerülhetjük őket, és folytathatjuk az utunkat,
vagy visszafordulhatunk. Öntől függ, Főnök.
- Az elefántot akarom!
- Valószínűleg ez az utolsó lehetőség arra, hogy visszavonulhatunk - figyelmeztette Sean.
 - Csak az idejét fecsérli -- válaszolta Riccardo. Claudiát megzavarta apja elhatározása. A
visszafordulás drámai döntést jelentett volna, ugyanakkor Afrika első valódi benyomásai
zavaróan hatottak rá. Amint újra megindult a menet és ő elfoglalta helyét Sean mögött,
felfogta, hogy ez volt az első eset életében, amikor az emberi civilizáció díszletei, kelepcéi és
támaszfalai mögé került, az első eset, amikor a rendőrség védelme megszűnt, nem fordulhat a
törvény és az igazságszolgáltatás kegyelméért. Ugyanolyan sebezhető volt, mint amikor egy
antilop áll a leopárddal szemben, vagy mintha egy olyan erdőben volna, amely tele van
rablókkal.
Meggyorsította lépteit, felzárkózott Sean mögé és meglepetten rájött, hogy valamilyen
bizarr módon sokkal elevenebb és tudatosabb, mint eddig bármikor. Életében először volt a
létezés legalsó létrafokán, a túlélés szintjén. Ez újdonság volt számára, túláradó, szenzációs
érzés. Boldog volt, hogy az édesapja nem a visszafordulás mellett határozott.
Claudia már régen elvesztette tájékozódási képességét, Sean pedig előre meg nem
jósolhatóan vezetett. A vadonon keresztül hol megfordultak, hol elcsavarodtak, egyszer
felgyorsultak, máskor pedig lopva előrekúsztak, óvatosan lépegetve egyszer, máskor
megdermedve abszolút csendben. Megfigyelte, hogy Sean néhány percenként felnéz az
éjszakai égre, s arra gondolt, biztosan a csillagok után tájékozódik, de számára annyira kuszák
voltak, s úgy megzavarták spirális vonalaik, ragyogásuk és mezőik, mint egy idegen város
fényei.
Aztán, egy idő múlva rájött, hogy nem is fordultak meg, nem is álltak meg hosszú időre,
hanem egyenes vonalban haladnak. Nyilvánvaló, hogy pillanatnyilag már nem voltak
veszélyben. Amint az izgalom elmúlt, érezni kezdte lábai súlyát, és a fáradtságot a hátában. A
lapockái között levő zsák súlya megnégyszereződött. Ránézett az órája világító számlapjára és
az azt mutatta, hogy már majdnem öt órája úton vannak; mióta kikerülték a rejtett tábort.
- Mikor fogunk végre pihenni? - tette fel magának kíváncsian a kérdést, ugyanakkor büszke
volt, hogy közel van Seanhoz, nem marad le tőle egy lépéssel sem. Mintha egy jégszekrény
ajtaja nyílt volna ki előttük, a hőmérséklet leesett, és amikor egy másik irtáson vágtak át, a
hosszú fűszálakról a hajnali harmat átáztatta a nadrágszárát, csizmájuk cuppogott. Didergett,
először érezte magát kényelmetlenül.
- Mikor fogunk már pihenni? - nézett Sean hátára, neheztelve a férfire. De csak folytatták a
menetelést, s a lány úgy érezte, hogy készakarva próbálja megalázni őt, összetörni, arra akarja
kényszeríteni, hogy kegyelemért esedezzen.
- Megmutatom én neked! - Nem lassította a lépteit, akkor sem, amikor hátranyúlt és
kiemelte Gortex sízubbonyát a hátizsák tetejéről. Most már igazán hideg volt, a jég recsegett a
talpuk alatt, a lába egészen elgémberedett, de változatlanul tartotta a helyét a sorban, aztán
egyszer csak észrevette, hogy már minden egyes hajszálat élesen lát maga előtt Sean nyakán.
- Hajnal! Ügy éreztem, már sohasem lesz hajnal. - És amint ezt végiggondolta, Sean végre
megállt, ő pedig előrehúzódott a férfi mellé, a lábában levő idegek pedig ugráltak és remegtek
a fáradtságtól.
- Bocsánat, Főnök - szólt Sean, amint elhaladt a lány mellett. - Egy kissé erőltetnem kellett a
menetet. Szükség volt rá, hogy még világosság előtt eltávolodjunk attól a bandától. Hogy érzi
magát, hogy viselte el?
- Nincs semmi baj - mormogta Riccardo, de a hajnali szürkeségben arca sápadtnak és
elkínzottnak látszott. Az apja ugyanannyit kínlódhatott, mint ő maga, de remélte, hogy ő nem
néz ki annyira megviseltnek. Apja elment, hogy helyet keressen, ahol leülhet, s mereven
leroskadt.
Sean ránézett Claudiára, aki még mindig ott állt mellette. Egyikük sem szólalt meg, de a
férfi ajkain halvány, rejtélyes mosoly látszott.
- Ne kérdezd tőlem, hogyan érzem magam - gondolta -, úgysem mondanám meg az igazat.
Sean könnyedén megbiccentette a fejét. Leereszkedés volt, vagy elismerés, nem volt benne
biztos.
- Az első és a harmadik nap mindig a legrosszabb - jegyezte meg.
- Én egész jól érzem magam - válaszolt a lány -, vidáman tovább tudnám folytatni...
- Biztosan - vigyorgott nyíltan a férfi -, de most legjobb lenne, ha utánanézne a papának.
Sean egy bögre teát hozott oda, ahol a lány ült az apja mellett, pehelytollal töltött
hálózsákjába burkolózva a hajnali hideg ellen. Job meggyújtott egy kis füst nélküli tüzet,
amelyet azonnal eloltott, amint a víz felforrt. A tea erős, édes és tűzforró volt, soha semmi
sem ízlett még ennyire. A teával együtt átnyújtott egy kukoricalisztből készült kekszet, és egy
szelet hideg szarvashúst. Megpróbálta nem rögtön felfalni.
- Pár perc múlva továbbmegyünk - figyelmeztette a lányt, és amikor a döbbenetet látta
megjelenni a lány szemében, megmagyarázta: - Soha nem alszunk olyan tábortűz mellett, ahol
főztünk, mert az idevonzhatja a rossz embereket.
Továbbmentek vagy öt mérföldet a reggeli fényben és egy biztonságosnak látszó és jól
védhető, magasabban fekvő részre helyezkedtek el. Sean megmutatta, hogyan készítsen egy
mélyedést a csípőjének és hogyan használja a hátizsákját párnaként. Azonnal elaludt, mintha
egy homokzsákkal fejbe verték volna.
Nem akarta elhinni, amikor egy perccel később a férfi felrázta álmából. - Négy óra van.--
Egy bögrét kapott és ismét egy kukoricakekszet. - Pontosan hat órát aludt egyfolytában, öt
perc múlva továbbmegyünk.
Gyorsan összetekerte a hálózsákját és belenézett a kis fém kézitükörbe, melyet lopva
visszaszerzett, amikor Sean kidobta a csomagjából.
- Ó, istenem - suttogta. Az álcázókrém az arcára száradt, az izzadság pedig árkokat rajzolt
bele. Olyan vagyok, mint egy férfi, nőnek öltözve. Megigazította a haját, végighúzta a fésűjét
a hajfürtjein, s aztán kendőt kötött rá.
Kétóránként egy-egy kis pihenővel, egész éjszaka meneteltek. Az elején Claudia ügy érezte,
hogy a lábai gipszcsizmában vannak, de később, amikor már a járástól elmúlt a merevség,
tartotta magát a kialakult menetoszlopban, anélkül hogy lemaradozott volna, bár Sean
lépéseinek üteme ugyanúgy, mint az előző éjszaka, nehezen voltak tarthatók.
Hajnalban teát ittak. Claudia rászokott erre az italra. Mindig kávéivó volt, de most,
menetelésük közben gyakran elképzelte, hogy már a következő bögre forró teát issza.
- Ez az egyetlen dolog, ami képessé tesz a menetelés elviselésére - mondta bizalmasan, félig
viccesen apjának.
- Azt mondják, hogy azok a fránya britek ezzel a folyadékkal voltak képesek megszerezni
birodalmukat - bólintott Riccardo egyetértve, amikor Sean odajött hozzá, a Jobbal és
Matatuval folytatott hosszadalmas tanácskozás után.
- Csak egy pár órányi menetre vagyunk a nádastól, ahol Tukutelát láttuk a levegőből. -
Kifejezetten Claudiára nézett és folytatta. - Szeretnék odaérni, mielőtt lepihenünk és aludni
térünk, de egyesek egy kissé elveszettnek látszanak - hagyta abba, kihívásként vagy vádként.
- Még járnom kell egyet, hogy a reggeli elhelyezkedjen egy kissé a gyomromban - mondta a
lány kedvesen, s szerette volna, hogy ne legyen az arcán az álcázókrém. Még a gondolatát is
gyűlölte annak, hogy akár a legkisebb kedvezményt elfogadja a férfitől.
Amint Sean otthagyta őket, apja a bögréjében levő tealeveleket kiöblítve megszólalt. - Bele
ne ess, tesoro. Túl nagy falat lenne ez még neked is.
Claudia sértetten és szörnyülködve nézett az apjára. - Beleesni, elment a józan eszed, papa?
Még a látványát sem bírom elviselni, rá sem tudok nézni kuncogott elégedetten.
- Én is ezt gondoltam - vigyorgott az apja.
A lány felugrott, hátára vetette a hátizsákját, túl nagy erőbedobással, aztán lekicsinylően így
szólt: El tudok bánni vele és még vagy öt ilyennel, mint Ő, becsukott szemmel, egyik kezemet
a hátam mögött tartva, de ennél jobb az ízlésem.
- Ez a szerencséd - mormogta az apja olyan halkan, hogy a lány nem lehetett biztos abban,
mit is mondott.
Aznap, egy kevéssel dél előtt, Matatu egy papirusznáddal benőtt területre irányította őket,
amely zöld tavat ölelt körül. Ezt még a repülőgépről figyelhették meg. Egy tál nagyságú
nyomhoz vezette őket, amely belemélyedt a talajba, ők pedig körülállva szemlélték az óriás
lábnyomot.
- Nézzék! -- mondta Matatu. - Ez az a hely, ahol Tukutela állt, amikor meghallotta, hogy az
indeki jön. Itt is és ott is megfordult, hogy felnézzen az égre és minket kihívjon. - Matatu
utánozta az öreg elefántbikát, fejét felfelé tartva az elképzelt szögben, felpúposítva a hátát,
kezeit a feje két oldalán mozgatta, mint az elefánt óriási füleit. Egy pillanatig oly valós
benyomást keltett bennük a látvány, mintha magát az öreg bikát néznék. Matatu maga volt az
öreg elefántbika. Mindannyian nevetni kezdtek. Claudia elfelejtette fáradtságát és megtapsolta
az emberkét.
- És aztán, mit csinált az elefánt? - kérdezte Sean. Matatu megpördült s a nyomok vonalára
mutatott.
- Elrohant, teljes sebességgel, nagyon gyorsan és jó messzire.
- Rendben van - szólalt meg Sean -, ezzel kétnapi előnyt szerzett velünk szemben, nekünk
pedig most aludnunk kell, s ötvenöt órával leszünk lemaradva mögötte, amikor újból
nekiindulunk.
Tukutela anyja egy száz vadnál nagyobb csordának volt a matriarchája. Utolsó
fogamzásképes periódusa ötvenkettedik életévében érkezett el, s amíg ez tartott, a csordának
hat bikája mászta meg és szolgálta ki, mind fiatal állatok, mind életerős, és ereje teljében levő
hím.
Ideális formulája volt ez egy különleges borjú fogamzásának, egy öreg nőstény és egy fiatal
bika kellett hozzá. Bár nem volt bizonyos, hogy melyik hímnek sikerült a megtermékenyítést
sikerrel végrehajtani, az öreg elefánttehén a nagy elefántok génjeit hordozta magában, nagy
testű, nagy agyarú, természetes intelligenciával megáldott és uralkodásra vágyó állatok voltak
az utódok. Ezek a gének tették őt a csorda vezetőjévé, s ezeket a géneket adta tovább a
méhében levő magzatnak.
Huszonkét hónapig hordozta magában ezt a magzatot, s abban az évben, amikor a német
gyarmatosítók, von Lettow Vorbeck tábornok vezetésével rátámadtak Kelet-Afrikára, 1915-
ben elhagyta a csordáját egy másik öreg fogamzásképtelen nősténnyel, amely negyven éven
keresztül a kíséretéhez tartozott. Mélyen bevette magát valahol a Zambezi folyó déli partján
levő mocsaras búvóhelyek egyikébe, és ott, diópálmákkal szegélyezett szigetecskén, amelyet
papirusznádasok mérföldjei öveztek, s amely fölött fehér fejű halászsasok énekeltek, ott
keresett magának szülőhelyet a fehér homokban. Amikor az ideje eljött, szétterpesztette lábait
és leguggolt a nyílt tisztás felett, fülsértő üvöltéseket hallatott a szülés közben fájdalmában, s
az ormánya a mellére hengeredett.
Szemének nem volt könnycsatornája, ezért a könny szabadon ömlött le meredt pofáján,
úgyhogy, amikor sírt, a görcsös erőfeszítéstől rángatózott hatalmas, ösztövér teste.
A másik öreg nőstény ott állt mellette, mint egy bábaasszony, ormányával cirógatva,
hatalmas hátát ütögetve és együttérzéssel dörmögve. Először a borjú feje jelent meg, aztán
pihent egy percet, mielőtt utolsó heves erőfeszítéssel sikerült kitolnia a bíborrózsaszín burkot
is, s az újszülött lehuppant a földre, elszakítva ezzel a köldökzsinórt. Tukutela azonnal
küzdeni kezdett, egyelőre még a csillogó nyálkás váladékkal borított hártya által csapdába
ejtve, míg az öreg elefánttehén, a vajúdó nőstény segítőtársa, az újszülött felett állt s
ormányával óvatosan igyekezett róla a burkot eltávolítani. Aztán az anyja ormányával
óvatosan és szeretettel lábra állította őt, s két mellső lába közé helyezte újszülöttjét, mély
dörömbölő morgást hallatva, mely az elefánt elégedettségét volt hivatva kifejezésre juttatni.
Tukutela még a születéstől nedvesen, puhán és rózsaszínben csillogva, vörösesszőke
szőrzettel bőségesen beborítva, majdnem vakon, kis ormányával a fején hátranyúlva,
ösztönösen elérte az anyja mellén levő emlőket.
Míg életében először megízlelte a bőséges, krémszerű tejet, addig anyja felszedte a magzati
burkot, és a méhlepényt szájába tömte, megrágta és lenyelte, egyidejűleg az ormányával
homokot szórt a földön levő nedves és véres foltokra.
Mindhárman, az anya, a másik nőstény és Tukutela még vagy két hétig a kis szigeten
maradtak, mialatt a kis elefántborjú megtanulta lábait és ormányát használni, a bőre kissé
megsötétedett, és szemei alkalmazkodtak az éles afrikai napfényhez. Aztán, amikor úgy
találta, hogy utódja már elég erős, magával vitte a csordát megkeresendő, az ormányával
maga előtt tolva, a nehezen járható szakaszokon és emelkedőkön átemelve.
A száz elefánt étkezésének fülsiketítő lármája már messziről hallható volt, az ágak
lépésének és törésének zörgésével, a borjak játékának röfögésszerű hangjaival együtt.
Tukutela anyja már messziről trombitálva jelezte visszatérésüket és a csorda üdvözlésükre
sietve rohant eléjük. Felfedezve az új jövevényt, körülvették a kis elefántborjat, ormányukkal
tapogatták, beszívták illatát, hogy jól megjegyezzék, s a későbbiekben felismerjék.
Tukutela, akit anyja változatlanul két mellső lába között vigyázott, a körülötte tolongó nagy
testektől elborítva, a félelemtől apró kis bébi-zajokat hallatott, de az anyja betakarta őt az
ormányával, s megnyugtatásképpen felmordult. Inkább órák, mint napok múltán
kimerészkedett az anyja védőszárnyai alól, hogy csatlakozzék a többi borjúhoz, és hogy
megkezdje a felnövekvők közötti hierarchián belül a saját helyének a megteremtését.
A csorda szoros kötődésű csoport volt, szinte valamennyien vértestvérek, rokonok,
számíthattak egymás segítségére, úgyhogy a fiatalok tanítása és fegyelemre szoktatása is
közös gond volt.
A borjakat mindig a csorda közepén tartották és bolondos játszadozásukat szigorúan
felügyelte egy idősebb, meddő borjú, aki valamiféle önkéntesen vállalt nevelőnő szerepét
töltötte be közöttük. A fiatalok gondozása és védelme hathatós volt, ugyanakkor a csorda
törvényeinek áthágását azonnali büntetés követte: egy letört faággal a lázadó hátát vagy farát
ügyesen s élvezettel elnáspángolták. A megfélemlített borjú sikított és azonnal
engedelmeskedett.
Tukutela megtanulta helyét minden szituációban: amikor a csorda közepén pihent és evés
közben, az anyja két első lába között, menet közben vagy veszély és menekülés esetén.
Megtanulta, mit kell azonnal tennie veszélyjelzés esetén, megtanulta, hogyan ismerje fel a
veszélyjelzést, még akkor is, ha a csorda túlsó, távoli végén levő állat adja a jelzést.
Az azonnali csendre intő jelzés, a csorda előző, jókedvű zajongását nyomban megszüntette.
Az elefántok magatartásának egyik titokzatos, hátborzongató jelensége ez.
Tukutela fejlődése párhuzamos volt az emberi lények fejlődésével. A csecsemő és korai
gyermekkor két esztendeig tartott, mialatt elhullatta kis tejagyarait, amelyekkel született, a
serdülőkorba akkor lépett be, amikor valódi agyarai kifejlődtek, kiemelkedtek az ajkaiból.
Kezdetben ezeket finom, lágy zománc fedte, de amint elválasztották és agyarait használta
evés közben és az egyenrangúakkal vívott látszatküzdelemben, elkopott és kitűnt alóla az
igazi elefántcsont.
Az elefánt agyarai tovább nőttek hosszukban és átmérőjükben, végig egész élete folyamán,
még egészen idős korában is. De a gének, amelyek különleges fejlődésüket irányították, az
anyától eredtek, a többi öröklött tulajdonsággal együtt, az óriási erővel, a hatalmas termettel
és a természetes értelemmel.
Hároméves korában Tukutela megtanulta, hogyan kell viselkednie veszedelem esetén,
hogyan kell engedelmeskednie másoknak. Játéka duhaj volt, sok-sok füllobogtatással és
fenyegetőzéssel, tolakodással és lökdösődéssel, amely továbbfejlesztette rendkívüli, robusztus
alakját.
Amint az anyja elválasztotta, a vele való törődés már kevésbé volt intenzív, több
szabadságot kapott, s szabadabban mozgott, de változatlanul az anyja indulatos, ádáz
védőszárnyai alá menekült az első fenyegetettség esetén; meneteléskor a helye az anyja
mellett volt, a menet elején, úgyhogy nagyon fiatalon megismerte a csorda uralma alatt álló
területet.
Hatalmas terület volt ez, amely északon a Nyaszató partjától délen a Chimanimani-hegység
esőerdejéig, nyugaton a mély hegyszorosokig tartott, ahol a Zambezi folyó tört utat magának
a szűk sziklák között, állandó, robbanásszerű harsogással és keleten ötszáz mérföldre, ahol
szintén ez a hatalmas folyó terült szét árterületén és a tengermelléki ingoványokon, míg el
nem érte az Indiai-óceán tengeröbleibe ömlő torkolatait.
Megismerte a hegyi átjárókat, és az ősi elefánt-utakat, megismerte a ligeteket, ahol a
zamatos gyümölcsök nőttek, s azokat az évszakokat, amikor ezek a gyümölcsök éretté váltak.
Anyja elvezette őt a kiégett szavannába, ahol a friss, zsenge hajtások éppen keresztültörtek a
hamurétegen, és a sónyaló helyeket, ahová az elefántok évezredeken keresztül ellátogatnak,
hogy az ásványi anyagokban gazdag földből kivájják agyaraikkal a darabokat és olyan
élvezettel fogyasszák, mint ahogyan a gyermekek a fagylaltot nyalogatják. Az évszázadok
folyamán az afrikai földből az elefántok hatalmas gödröket ástak, így biztosítva az ásványi
sók iránti igényeik kielégítését.
A csorda a Mavuradonha hegységben járt, délen, amikor a msasaerdők új leveleket hajtottak
és a fák nedvei megindultak; a Mlanje-hegy sűrű esőerdőségeiben tartózkodtak, amikor a
többi szabad területet kiégette a hosszú afrikai szárazság. Mindig az öreg tehenek vezették
őket a vízhez, hiszen a csorda teljesen ettől az értékes folyadéktól függött. Mindennap inniuk
kellett, ellenkező esetben szörnyű megpróbáltatásoknak tették ki magukat; bőséges
mennyiséget kellett elfogyasztaniuk, hogy fenntartsák hatalmas testüket, hogy tisztán tartsák
bőrüket és élvezzék a dagonyázás gyönyörűségét. A vízterület fontos gyülekezőhelyet
jelentett a csorda számára, olyan helyet, ahol a kapcsolatok megerősödtek közöttük, ahol
viselkedési szokásaik rituáléja kialakult, sőt még a nemzés is rendszerint a vízben történt, s
amikor a tehenek megkeresték a szülésre megfelelő helyet, az is majdnem mindig vízhez
közeli volt.
Néha elégséges volt a vízmennyiség, a nagy afrikai zöld folyókban, a hegyeken, amelyekre
állandóan esett a szitáló, permetező eső, és a vízzel elárasztott széles mocsaras területeken,
ahol hasmélységig gázoltak a papirusznádasokon keresztül, hogy elérjék a szigeteket. Máskor
mélyen be kellett ásni a száraz folyómederbe, hogy vizet találjanak, vagy hosszú ideig
türelmesen kellett várniuk sorukra, hogy belelógassák ormányukat a titkos források
mélységeibe és kiszívjanak belőle egy nyeletnyi keserű, tisztátalan vizet.
Az elefántcsorda vándorlásainak körzete nagy kiterjedésű volt és az emberi lényekkel ritkán
találkoztak. Valahol messzire nagy háború folyt és ez a legtöbb fehér embert felszívta. Azok
az emberek, akikkel találkoztak - általában félmeztelen primitív bennszülöttek voltak -
elmenekültek előlük. Tukutela mégis korán megismerte azt a félelmes, különleges légkört,
amely ezeket a különös, szőrtelén, majomszerű lényeket körülveszi. Ötéves korában már
felismerte különös, jellemző, fanyar szagukat a könnyű esti szellőben, már több mérföld
távolságról is, s még leghalványabb illatuk is nyugtalansággal töltötte el nemcsak őt, de az
egész csordát is.
Mégis, Tukutela már tizenegy éves volt, amikor az első emlékezetes találkozására került sor
az emberi lényekkel. Egyik éjszaka, mikor a Zambezi folyó déli partja mentén vonultak, anyja
hirtelen megállt a csorda élén, felemelte fejét és ormányát teljes hosszában a feje fölé tartva
beleszagolt a levegőbe. Tukutela utánozta őt és megérezte a kínos illatot. Befújta ezt a szagot
az orrából a szájába, s a nyál kicsordult az alsó ajkáról. A csorda többi tagja körülöttük
csoportosult, s szinte rögtön ugyanazt az éhséget érezték. Mindeddig egyikük sem érezte meg
a cukornád illatát.
Az öreg matriárka a szél irányába vezette őket, s egy pár mérföld távolságra elérték a
folyópart egy újonnan kiirtott és öntözött területét, amely cukornáddal volt beültetve. A
hosszú, kard alakú levelek csillogtak a holdfényben, s az illat aromája élénk volt, édes és
ellenállhatatlan. A csorda belerohant az ültetvénybe, falánk szenvedéllyel kitépte és felfalta a
veteményeket.
A rombolás óriási volt, s azonközben a csordát emberek vették körül, kiabálva, világítva és
dobokat verve, fémdobozokat ütögetve. Félelem és pokoli lárma ölelte körül őket, amikor a
csorda kitört az ültetvényről, ahonnan az éjszakában ijesztő hangok és a fegyverek ragyogó
torkolattüzei jelentek meg. Ez volt az első eset, hogy Tukutela érezte meg az égett cordit, a
füst nélküli lőpor illatát. Mindig visszaidézte és összekapcsolta ezt azoknak az elefántoknak
az üvöltésével, akik halálos sebeket kaptak.
A csorda először rohant, aztán lassabban, hosszú léptekkel haladt; ez megfelelt a lovak
rövid vágtája sebességének. Reggelre egy fiatal tehén, amelyik első borját hordozta a hasában,
nem tudott tovább lépést tartani a csordával, lerogyott a mellső térdeire, élénkvörös vér
csordult ki meglőtt lágyékából.
A matriárka megállt, visszafordult, hogy segítségére siessen, hívta őt és bátorította, de a
tehén nem tudott felemelkedni és a matriárka odament melléje. Agyarait és ormányát
felemelte és lábra állította az elesett állatot, és megkísérelte elvezetni. De mindez hiába volt, a
haldokló állat visszahanyatlott, lefeküdt, lábai összecsuklottak, s a belőle folyó vér illata
megzavarta a csordát, körülötte toporogtak, ormányaikat lengették és füleikkel legyeztek.
A csorda egyik bikája kétségbeesetten próbálta feléleszteni az elesett tehenet, s egy jelképes
közösülési kísérletet hajtott végre, felmászva a tehénre, de annak artériájából vér lövellt ki a
seben keresztül, s nagy nyöszörgéssel az oldalára fordult.
A legtöbb állattól eltérően, az elefántok felismerik a halált, különösen akkor, ha erre a saját
csoportjukban kerül sor, s még az éretlen Tukutelára is nagy hatást gyakorolt a tehén halálát
követő melankólia. A csorda egyes tagjai megközelítették és megérintették a tetemet
ormányukkal, mintegy búcsúzásképpen, mielőtt eltávoztak volna a szürke, tövises cserjébe.
A matriárka ott maradt, míg a többiek eltávoztak, csak Tukutela maradt ott vele együtt.
Figyelte az anyját, amint megkezdte a környező ágak tördelését és felhalmozását a halott
tehén tetemére. Csak amikor már befejezte a halott tehén tetemének elrejtését a felhalmozott,
nagy tömegű növényzet alatt, akkor elégedett meg.
A halott tehén még el nem választott borja ott maradt az elhullott anya teteme mellett, és
most a matriárka elhessegette a borjút, maga előtt tolva, amint követte a csordát. A borjú
kétszer is megpróbált visszafordulni oda, ahol az anyja feküdt, de a matriárka
megakadályozta, visszafordította az ormányával és előretolta.
Ettől a helytől egy mérföldre várakozott a csorda többi tagja egy kis, sárga törzsű
cserjésben. A fiatalabb borjak szoptak, s a matriárka az árva borjút oda tolta, ahol egy már
majdnem elválasztott borjú csak ímmel-ámmal szopott. Odatolta az árva borjút az idegen
tehén mellső lábai közé és a kis állat ösztönösen átnyújtotta ormányát a feje fölött és felnyúlt
a tehén csöcse felé. A tehén nem tiltakozott, egykedvűen elfogadta a mostohaanyai szerepet.
A matriárka ott maradt állva a pár mellett, dörmögve bátorítva őket, s amikor elindította a
csordát, az árva borjút a tehén mellső lábai közé helyezte.
Úgy tűnt, hogy ettől az időtől kezdve a csorda mind gyakrabban találkozott fegyvert
hordozó emberekkel, minden évadban, különösen tenyészidőben, amikor a bikák együtt
voltak a csordával.
A felnőtt bikák elég laza kapcsolatot tartottak a tenyészidőben levő csordával. A fiatal
állatok zajos és lármás magatartását idegesítőnek találták, az élelemért való küzdelmet
bosszantónak. Ha valamelyik bika egy magas, tövises galagonyafáról lerázza a felső ágakon
fürtökben lógó, érett termést, egy tucat taknyos rögtön odarohan és falánkan felzabálja, vagy
ha egy msasafát meghajlít, hogy hozzájusson a fiatal levelekhez, fejét nekinyomva az
egyméteres átmérőjű keményfa törzsének, hogy azt kettéroppantsa, az olyan zajjal jár, mint
egy ágyúlövés, négy-öt fiatal falánk tehén rögtön ott terem, elébe tolakszik, mielőtt még
megízlelhetné a zamatos, nedvdús, rózsaszín leveleket.
Így a bikák eltávolodnak a csordától, egyesével vagy a legények három-négy fős
csoportjával. Lehetséges, hogy ösztönösen rájöttek arra, hogy egy csorda sokkal inkább
magára vonja a vadászok figyelmét, s ők nagyobb biztonságban vannak, ha távol tartják
magukat a csordától. Néha csak néhány mérföldre vannak a csordától, néha harminc-
negyvenmérföldnyire, de úgy tűnik, mindig tudatában vannak, hol tartózkodik a csorda, s
visszatérnek, amikor a tehenek fogamzásának ideje elérkezik.
Amikor a bikák együtt voltak a csordával, akkor fordult elő leginkább, hogy a fegyverek
megszólaltak, s a megsebzett állatok üvölteni kezdtek, hanyatt-homlok rohantak.
Amikor Tukutela még serdülő volt, úgy tízéves kora előtt, hat nagy bika volt rendszeresen
együtt a csordával, óriási agyarakkal megáldva, de a következő években, amikor ő már éretté
vált, ezek fokozatosan eltűntek. Minden száraz évszakban eggyel több esett el a fegyverek
tüze nyomán, s csak a közepes bikák, vagy azok, amelyeknek az agyara megsérült, vagy
kopott volt, azok maradtak meg.
Erre az idő Tukutela rendkívül nagytermetű fiatal bikává fejlődött, agyarai szépen nőttek,
tiszta, fehér színűek és hegyes formájúak voltak, ígéretesnek mutatkoztak, már előrevetették
azt a nagyságot, amelyet majd egy napon elérnek. Ahogy ő nőtt, úgy fogyatkozott az anyja,
úgy hanyatlott az ereje. Csontjainak vonalai lassan kirajzolódtak az összegyűrődött, ráncos
bőr alatt, egyre inkább ösztövér, csontvázszerű figurává alakult. Hatodik és utolsó őrlőfoga
már töredezett és félig lekopott, nagy nehézségekkel evett, és a lassú éhezés kora elérkezett.
Elhagyta a csorda élén viselt vezető helyét, átadta azt egy fiatalabb, jól megtermett
nősténynek és hátrább húzódott. A nagyobb emelkedőkön, amerre az elefántút húzódott, a
hegyeken való átkelésnél, Tukutela várakozott az anyjára a hegygerinceknél, morogva tovább
tologatva, a nehezebb szakaszokon átsegítve, s éjszaka odament mellé, mint valamikor
kiskorában.
Száraz évszak következett, amikor a vízgyűjtő helyek csak félig teltek meg. Az
elefántcsordák, az orrszarvúak és a bivalyok ragadós, fekete sárrá verték fel a vízhez vezető
utakat, egyes helyeken ez az elefántok hasáig ért, s ez volt az a hely, ahol a matriárka
megakadt s nem tudott tovább menekülni. Megpróbált kimászni, feltápászkodni, de oldalára
dőlt és a sár magába szívta, csak a feje látszott ki belőle.
Két napig küszködött. Tukutela megpróbált segíteni rajta, de még az ő hatalmas ereje sem
volt elég ehhez. A sár keményen tartotta, s nem volt alatta semmi, amire a lábai
támaszkodhattak volna, hogy kiemelkedhessek. Az öreg tehén küzdelme mind erőtlenebbé
vált, vad üvöltései egyre halkabbak lettek, míg teljesen mozdulatlanná és csendessé nem lett,
nehéz légzésétől eltekintve.
Még két napot tartott a matriárka küzdelme, s Tukutela mindvégig mellette volt. A csorda
már rég elment, de ő ott maradt vele. Semmi jelét nem adta, hogy az életből a halál állapotába
távozik, csak annyi történt, hogy nehéz légzése abbamaradt, de Tukutela azon nyomban
észrevette, felemelte ormányát, s mérhetetlen fájdalmával, anyja halálát világgá kürtölte egy
olyan kiáltással, amely a vízi szárnyasokat a folyó medréből hangos szárnycsapásokkal
emelkedő felhővé riasztotta.
Az erdő széléről letépdeste a dús levelű ágakat, odahurcolta a folyómederhez és befedte vele
anyjának sárral borított tetemét, óriási zöld ravatalt építve neki. Aztán eltávozott a tágas
mezők felé.
Majdnem két évig nem tért vissza a csordához. Ez alatt az idő alatt nemileg éretté vált és
nem tudott ellenállni a nőstények tüzelésétől terhes levegő illatának, melyet a szellők feléje
hajtottak.
Kafu folyó partján talált rá a csordára, ahol a nagy Zambezi folyóval való egyesülés előtt
mintegy tíz mérfölddel gyülekeztek. Amint közeledett, a csordából egyesek eléje siettek, s
üdvözlésképpen összefonták ormányukat, megérintették egymás homlokát, s megengedték,
hogy csatlakozzon a csorda zöméhez.
Két tehén volt kész a fogamzásra, s ezek közül az egyik Tukutelához hasonló korban volt.
Majd kicsattant, virágzó, kövér volt az esőtől rügyező fiatal hajtások legelészésétől. Az agyara
vékony és nagyon fehér, egyenes és hegyes volt, mint egy kötőtű, a fülei épek, még nem
tépték meg a tüskés ágak. Amint meglátta Tukutelát, párjaként üdvözölve meglebegtette
füleit, odajött hozzá és összefonták ormányaikat. Egymással szemben álltak, homlokukat
egymásnak dörgölve, majd elengedve egymás ormányát, az ormányuk végével egymást
simogatva, könnyedén végigcirógatva egymás testét, mindaddig, amíg fejük a másik állat
hátsó feléhez nem került.
Az elefánt ormányának a vége olyan érzékeny és olyan ügyes, mint egy emberi kéz és
Tukutela saját két hátsó lába között hátranyúlt és a nőstény vaginájának nyílását kutatta az
ormánya végével. A nőstény egyik oldalról a másikra dőlt, majd egész testével hintázott,
amellyel különleges élvezetének adta jelét. Amikor a hím ügyesen mesterkedett, a nőstény
heves nemi vágyában váladékot engedett Tukutela ormányára s ez az illat megtöltötte
érzékszerveit, fejébe szállt. Pénisze kiemelkedett húsos burkából, s olyan hosszú volt, mint
egy ember magassága, s olyan vastag, mint egy emberi láb, a hegye a földet verte a hasa alatt,
fekete és rózsaszínű foltok váltakoztak rajta, de a bőre puha volt és fényes, s a hegye szétnyílt,
mint egy trombita szája. Az elefántok ahhoz az állatfajhoz tartoznak, amelyek heréi a testen
belüli üregben vannak elhelyezkedve és kívülről nem is látszanak.
Mikor már mindketten teljesen felgerjedtek, Tukutela a nőstényt szelíden a folyó partja felé
taszigálta, s beterelte a folyó vizébe. A zöld víz beborította őket és növelte élvezetüket, s
fenntartotta nagy testüket a vízben, úgyhogy könnyűnek és mozgékonynak tűntek.
Elmerültek, csak ormányuk látszott a víz felszínén játszadoztak egymással, újból a felszínre
törtek, mint a vizet kifúvó és a levegőért felbukó bálnák, vízszőnyeggel vonva be magukat az
ormányukból kilövellt vízsugárral, lemosva szürke bőrükről a rátapadt homokot és sarat, míg
nem színük újra szénfeketévé vált.
Tukutela rámászott a nőstényre, két mellső lábát hátának két oldalára helyezve. A vízben a
tehén könnyedén tartotta őt. A tehén vaginája két hátsó lába között távol helyezkedett el,
úgyhogy a bika nemi szervének teljes hosszára szükség volt ahhoz, hogy elérje azt. A bika
pénisze szinte saját életét élte, ritmusosan lüktetett, rázkódott, csavarodott, amint felfelé
hatolva beilleszkedett a nőstény nyílásának hajlásába. Csak a nemi szervének egyharmadát
volt képes belehelyezni a tehénbe. Egész teste rázkódott, görcsösen rángatózott, s mindkét
teremtmény egyszerre trombitáit, s a vizet fehér habbá verték fel gyors mozgásukkal.
Három napig volt együtt a csordával, akkor a tehén sárlása befejeződött, s Tukutela
nyugtalanná vált. Örökölte anyja túlélési ösztönét, s veszélyt érzett a csordával való
együttlétben. A harmadik napon eltűnt a szürke, tüskés cserjében. Egyedül ment el, nem vitt
magával egyetlen hímet sem társként.
Minden évadban, amikor visszatért a hordához, erősebbé vált, agyara hosszabb és vastagabb
lett, színe sötétedett, alabástromszínűvé vált a növények nedvétől. Esetenként más hímek is
versengtek azért, hogy a tehenek szolgálatára legyenek, ilyenkor harcolnia kellett jogainak
érvényesítéséért.
Eleinte az idősebb és tapasztaltabb bikák elűzték, de agyara minden évvel erősebbé,
ravaszsága pedig fortélyosabbá vált, mindaddig, amíg csak egyetlen bika sem volt már képes
szembeszállni vele, s ő választotta ki magának a nőstényeket. Mindamellett soha nem maradt
tovább három napnál a csordával együtt, mindig egyedül hagyta ott a többieket, és olyan
búvóhelyeket keresett fel, amelyeket még az anyja mutatott meg neki annak idején, az
emberek számára hozzáférhetetlen ingoványokat, a legsűrűbb vadonokat, a legmagasabb
elefántfüves, buzogányos nádasokat. Mintha érezte volna, hogy azok az óriási elefántagyarak
mekkora veszélyt hozhatnak reá.
Harmincötödik évében óriási állattá fejlődött, hét tonnát nyomott, vállmagassága majdnem
négy méter volt. Agyarai, ha még nem is voltak oly nehezek és akkorák, amekkorák egy
napon majd lettek, tökéletesen szimmetrikusak, hosszúak és hegyesek voltak.
Miután elhagyta a csordát, abban az évadban, megmagyarázhatatlan idegesség vett rajta
erőt. Nyugtalanul mozgott, ormányát magasan a levegőbe emelve szaglászta a levegőt, s aztán
a levegőt befújta a saját szájába. Egyszer-kétszer az égett lőpor füstjét észlelte, de nagyon
halványan, szinte árnyképként, alig hatolt el az az érzés a tudatáig.
Ám nem volt képes arra, hogy állandóan mozgásban legyen. Óriási teste mindennap több
mint egy tonna élelmet igényelt, füvet, leveleket, gyümölcsöket és a fák kérgét. Néha meg
kellett állnia, hogy ehessen. Egyik kora reggel egy combretumerdő sűrűjében állt, a fák kérgét
tépdeste. Agyara hegyét használta arra a célra, hogy a fák kérgét megbontsa egy mély
hasítással, aztán az ormányával a megbontott fakérget megfogja és fel-feltépve leszakítsa, a
megbontott fatörzsön felfelé mintegy ötméteres magasságig, aztán a lehántott kérget
összegöngyölítette és felfalta.
A foglalatosságára figyelve ellankadt az ébersége. Az elefántnak nem különösebben éles a
látása, csak néhány méter távolságról képes megkülönböztetni a mozdulatlan tárgyakat, de a
mozgást azonnal észreveszi. Továbbá a szemei a koponyáján eléggé hátul vannak, s ez
akadályozza az előreirányuló látásban, míg nagy fülei a periferikus látást és a hátratekintést
gátolják.
A vadászok a kora reggeli könnyű szellőt felhasználva - elkerülendő az elefánt csodálatos
szaglását - titokban különös óvatossággal lopakodtak oda, hogy finom hallását ne vehesse
igénybe. Általában hátulról közelítik meg az állatot, s látómezejének korlátozottságát
használják fel, a vak folton helyezkedve el.
Tukutelát két vadász követte, mióta a csordát elhagyta. Most végre sikerült a közelébe
férkőzniük.
A bika oldalát fordította a vadászok felé, készen arra, hogy a következő fához menjen, és
felvillantotta hosszú, görbe agyarait.
- Kapd el! - mondta az egyik vadász a másiknak, és a spanyol bortermelő, a kitűnő sherryk
készítője, felemelte kétcsövű fegyverét, amely gyönyörűen vésett és aranyozott volt, hogy
megcélozza Tukutela agyát.
A füle előtti függőleges hasadékot célozta meg, majd a célgömböt lejjebb vitte annak
legalsó pontjáig, ez volt a dobhártya tulajdonképpeni bemeneti nyílása. Aztán innen néhány
centivel előbbre helyezte a célgömböt, egy képzeletbeli vonalon az elefánt szeméig.
A spanyol sherrykészítőnek ez volt az első afrikai szafarija. A Pireneusokban lőtt már
zergét, muflont és rőtvadakat, de a vad afrikai elefánt nem hasonlított ezekhez a félénk
állatokhoz, s a spanyol szíve hevesen dobogott, szemüvege pedig bepárásodott az izzadságtól,
s a keze reszketett. A hivatásos vadász türelmesen magyarázta, hogyan és hová célozzon, de
arra már nem volt képes, hogy a fegyvert szilárdan a célon tudja tartatni a vadásszal, a
spanyol légzése pedig minden másodpercben nehezebb és nehezebb lett, s a célzása is mind
bizonytalanabbá vált. Ekkor végső kétségbeesésében meghúzta a ravaszt.
A lövedék jó 30 centivel balra a szeme fölött érte Tukutelát, mintegy negyven centiméterre
az elülső agylebenytől, de a homlokcsont méhkasszerűen kialakult szivacsos anyaga
párnaszerűen felfogta a lövedék ütését. Az állat hátrafordult, ormányát hátra vetette a feje
fölött és egy mély, dörgő üvöltést bocsátott ki a torkán.
A spanyol megfordult és rohanni kezdett, Tukutela pedig arccal a mozgás irányába fordult.
A hivatásos vadász a kinyújtott ormány alatt állt, felemelte a fegyverét és Tukutela fejére,
nyitott szája tövére célzott, a hosszú, görbe agyarak tövében.
Az elsütő billentyű egy befulladt töltényhüvelyre csapott rá nagy csattanással, s nem lőtte ki
a lövedéket, Tukutela ormányával rácsapott a vadászra, s mint egy ítélet-végrehajtó bárdja, a
férfit beleverte a földbe.
A spanyol még mindig rohant, Tukutela pedig utánaeredt, és minden megerőltetés nélkül
beérte. Kinyúlt érte az ormányával és átkarolta a derekát. A férfi sikoltozott, Tukutela pedig
egyenesen feldobta őt a levegőbe, vagy tíz méter magasba. A spanyol végig ordítozott, amíg
földet nem ért s a levegő el nem fogyott a tüdejéből. Tukutela elkapta az egyik bokáját, s
testét határozott lendülettel odavágta a legközelebbi fa törzséhez, olyan erővel, hogy a férfi
belső szervei; a lépe, mája, tüdeje teljesen szétrobbant.
Tukutela keresztülrohant az erdőn, a tetemet az ormányában tartva odaverte a fatörzsekhez,
ismét felemelte és odacsapta a földhöz, amíg az szét nem szakadt, s csak egy láb csonkja
maradt belőle, amit az ormányával tartott. Ezt is eldobta, aztán visszament oda, ahol a vadászt
hagyta.
Ormányának egy csapásával széttörte a kulcscsontját, összetörte mindkét karját és a bordáit,
de a vadász még mindig élt és öntudatán volt. Látta, hogy Tukutela visszatér hozzá, lógó
ormányával, nagy füleivel legyezve és vér csörgött a sebeiből, összekeveredve a spanyol
vérével, amely összemocskolta mellét és mellső lábait.
A vadász megpróbált odébb kúszni, elvonszolni szétmarcangolt testét. Tukutela ráhelyezte
egyik hatalmas lábát a vadász hátának közepére, mintegy odaszögezve őt, aztán ormányával
egyenként kitépte a végtagjait, lábait, karjait az ízületeknél, a csípőjénél, a vállából, s
messzire elhajította őket. Végül az ormányával körültekerte a férfi fejét s azt is kitépte a
törzsből. Aztán mint valami labdával, elkezdett gurigázni a fejjel, a fej fel-felugrált a talajról.
Az állat lassan lecsillapodott, de a sebei okozta fájdalom egyre erősödött. Tukutela ott állt a
tetemek fölött, amelyeket szétmarcangolt, egyik lábáról a másikra nehezedve himbálta magát,
torkából morajló hangok törtek fel, először a fájdalomtól, aztán a mélabútól, amely a halál
miatt lassan eluralkodott rajta.
A fájdalom, amelyet a fejében érzett, és a sebekből a szemébe csurgó vér ellenére,
megkezdte a halál utáni rituálét, melyet anyjától tanult sok-sok évvel ezelőtt. Az áldozatok
testrészeit összegyűjtötte, az összezúzott törzseket és a szétszaggatott végtagokat egy rakásba
rakta. Felszedte felszerelésüket a földről, a fegyvereket, a kulacsokat, a fejfedőket és azokat is
odarakta a véres csomóra. Aztán elkezdte letépni a lombos faágakat és egy mesterséges zöld
dombot teremtett mindebből.
A lövedék okozta sebesülés lassan begyógyult, de nemsokára egyéb sebek egészítették ki a
fehér forradást, amely a szeme fölött maradt. Egy nehezékkel ellátott dárda egy halálos mély
csapdából felsértette vastag szürke bőrét, a vállától a térdéig, s majd belepusztult abba a
fertőzésbe, amely ezt követte. Nagy fülei beleakadtak a tüskékbe és a horgas ágakba, s a fül
szélei cafatossá és kopottá váltak. Harcolt a tehenekért, amikor csatlakozott a hordához és bár
egyetlen bika sem tudta őt legyőzni, agyaraik néha megsértették, megvágták és jeleket ejtettek
rajta. Aztán más találkozásai is voltak az emberekkel.
Az iszonyatos veszély ellenére, amely ezzel összefüggött, a cukornád édes leve, amelyet
valaha megízlelt, szenvedélyévé vált. Tukutela elszánt ültetvényrabló lett. Néha napokig egy
ültetvénysáv mellett állt lesben, bátorságot gyűjtve. Aztán, amikor már nem volt holdvilág, a
legsötétebb éjszakákon, hangtalanul, mint egy macska, nagy párnás lábaival belépett a
vetemények közé. Mindent szeretett, a kölest, a kukoricát, a papayát, a yamgyökeret, de
legeslegjobban a cukornádat, amelynek képtelen volt ellenállni.
Kezdetben hagyta, hogy elijesszék lángoló fáklyákkal, kiáltozással és dobálással, de aztán
megtanulta, hogyan válaszoljon a kiáltásaikra, saját vad ordításával, hogyan támadja meg a
tiltott kertek őrzőit.
Egy-egy esetben az elkövetkező tíz esztendőben nyolc embert ölt meg támadásai
alkalmával, darabokra tépve testüket, mint egy nagyevő, aki a csirke tetemét darabokra
tépdesi. Nyugtalanná vált az édes nád utáni sóvárgástól. Míg régebben, az előző támadások
alkalmával, száz mérföldeket menekült a megtorlás elől, idén már a következő éjszaka
visszatért ugyanarra az ültetvényre.
A falusiak üzenetet küldtek a gyarmati kerületi megbízottnak, a Bomának, segítségért
könyörögve. A körzeti megbízott elküldte egyik askari emberét 0,404-es puskájával
felfegyverezve, azzal a feladattal, hogy várja be Tukutela jövetelét. Az askari rendőr volt, s
nem volt sem vadász, sem jó céllövő. Elrejtőzött egy lukban a veteményes terület közepén, s
egészen elégedett volt magában, mert úgy gondolta, hogy az elefánt nem fog visszatérni ezen
az éjszakán; ami Tukutelát illeti, olyan híre volt megszokott mozgási területén, hogy
közismert ültetvényrabló, aki számos falusit ölt már meg, s aki soha nem tér vissza bűnei
színhelyére.
Az askari arra ébredt mély álmából, a gödör mélyén, hogy Tukutela elfedi fölötte a csillagos
eget, s éppen a cukornádszálakat ropogtatja. Az askari felkapta 0,404-esét és egy golyót
eresztett Tukutela gyomrába. Nem volt halálos lövés és Tukutela kíméletlenül üldözni kezdte
az askarit, végigszimatolva a területet, mindaddig, amíg meg nem találta a szag eredetét,
eljutott egészen a gödörig, ahol az ember a félelemtől mozdulatlanná meredve kuporgott.
Tukutela ormányával benyúlt a gödörbe, s kiemelte belőle.
A seb hosszú hetekig gyógyult, fájdalom gyötörte a zsigereit, és Tukutela gyűlölete az
emberekkel szemben tovább erősödött.
Bár Tukutela nem tudta ennek magyarázatát adni, az emberekkel való kontaktusai
gyakoribbá váltak. Régi mozgási területe leszűkült; minden évadban több csapás és út vágta át
titkos helyeit. Zajos és büdös motoros járművek zúgtak keresztül a csendes völgyeken. Az
óriási erdőket kiirtották és a földeket felszántották. Éjszaka fények égtek és emberi hangok
jutottak el hozzá, bárhol is járt. Tukutela világa eltűnőben volt.
Agyarai állandóan fejlődtek, hosszabbá és vastagabbá nőttek, s hatvanéves korára nagy,
sötét oszlopokká váltak.
1976-ban egy újabb embert ölt, egy feketét, aki megpróbálta megvédeni nyomorúságos
köles földecskéjét és egy dárdát dobott felé, amelynek hegye a nyakába fúródott, krónikus
fertőzésgócot, s egy állandóan gennyesedő tályogot okozva.
Tukutela már hosszú ideje nem kereste a csordát. A sarló tehenek illata már nem ébresztett
benne mást, csak valami halvány, elillanó nosztalgiát, a nemzési ösztön leküzdhetetlen ereje
már eltűnt belőle. A magányosság útját járta az összeszűkülő vadonokban.
Régi vadászterületének néhány körzete még érintetlen maradt, s Tukutela tapasztalataiból
okulva vissza-visszatért, felismerte ezeket, s rájött, hogy menedékhelyet jelentenek számára,
ahol biztonságban lehet az emberek zaklatásától. Nem tudhatta, hogy ezek a Nemzeti Parkok,
amelyeket a törvény véd, de mind több és több időt töltött ezeken a helyeken, évek alatt
megtanulta pontos határaikat, s idegenkedett tőle, hogy a mögöttük levő veszélyes világba
betegye a lábát.
Még ezeken a menedékhelyeken is nagyon óvatos volt, a velük szemben érzett gyűlölettől
és félelemtől befolyásolva mindig készen állt az emberek elleni támadásra, ha rájuk talált,
vagy a menekülésre, amint a szellő a puskapor szagát, halvány, kesernyés illatát hozta feléje.
A menedékhelyek biztonságába vetett bizalma megingott, amikor még ezeken a helyeken is
vadászokkal találkozott. Hallotta a tűzfegyvereket és érezte a lövedékek csípését, nem téve
különbséget a puskalövés zaja és a szigonyt kilövő fegyver között, de amikor megpróbálta,
hogy megtalálja és megsemmisítse támadóit, különös letargia vett erőt rajta, szörnyű
gyengeséget érzett vastag, oszlopszerű lábaiban, s öntudatlanul a földre roskadt. Emberek
félelmet keltő szagára ébredt, akik körülvették; sűrű és undorító volt ez a szag, s még a
tulajdon bőrén is érezte, ahol megérintették. Amikor bizonytalanul feltápászkodott és lábra
állt, egy különös, kígyószerű berendezést talált a nyaka köré felfüggesztve és a krónikusan
gennyes góc, amely a lándzsahegy okozta sebből keletkezett, most az antiszeptikus
gyógyszertől égett. Megpróbálta a rádiós nyakörvet eltávolítani, valahogy leszakítani, de az
ellenállt még az ő erejének is, s így vállalkozásának meghiúsulása miatt elkezdte az erdőt
pusztítani maga körül, darabokra törve a magas fákat, s kitépve a bokrokat.
Az emberek, akik látták, hogy milyen pusztítást okoz haragjában, távolról kinevették és
egyikük ezt mondta róla: „Tukutela, a haragos".
Sok-sok évadot vett igénybe, amíg Tukutelának sikerült letépni a gyűlölt nyakörvet a
nyakáról, s feldobni egy magas fa legfelső ágára.
Bár felismerte a menedéket nyújtó parkokat, melyekben idejének legnagyobb részét töltötte,
Tukutela nem bírt erőt venni a legbensőbb ösztönein, az év bizonyos szakaszaiban, s ilyenkor
nyugtalan lett. Rátört a vándorösztön, amely sürgette, hogy még egyszer járja végig azokat a
hosszú vándorutakat, amelyeket először kiskorában anyjával együtt bejárt. A park határaihoz
vonzotta valami ellenállhatatlan vágyódás, amely napról napra jobban úrrá lett rajta,
bátorságot gyűjtve, míg egyszer csak már képtelen volt visszatartani magát, s félve és
idegesen, de nagy várakozással útra kelt, keletre tartva, a távoli védőbástyához.
Ezen menedékhelyek közül számára a legkedvesebb a Zambezi folyó mocsaras ingoványa
volt. Nem ismerte fel, hogy ez volt a szülőhelye, csak onnan, hogy tudta, a víz itt hidegebbnek
tűnt és édesebbnek, a legelők gazdagabbnak és a béke érzete erősebb volt benne, mint bárhol
másutt a világon. Ezen az évadon átkelt a Chiwewe folyón és keletnek tartott, az ide való
visszatérés vágyától hajtva.
Már öreg volt, rég elmúlt hetvenéves, és fáradt, ízületei fájtak, ezért túlzottan egyenes
testtartással sétált. Régi sebei fájdalmat okoztak, különösen az a lövedék, amely a jobb szeme
alatt a porcogós csontban akadt el. Ez kemény, betokosodott daganatot okozott, amelyet
időnként - amikor nagy fájdalmat érzett - ormányának hegyével megérintett.
Meggyötört, öreg fejét a hatalmas, súlyos agyarak lefelé húzták, s a terhek egyre kevésbé
voltak elviselhetők. Ezek az agyarak voltak a régi dicsőség egyedüli emlékművei. Az öreg
bika felett már eljárt az idő. A hatodik sor zápfogai közül már csak az utolsók és a
legnagyobbak maradtak meg, de ezek is elkoptak, s az éhezés időszaka következett be
számára. Minden nap egy kissé fáradtabb és gyengébb lett, az elfogyasztott élelem egyre
inkább a puhább dolgokra korlátozódott, a könnyebben megrágható füvekre és hajtásokra, de
nem tudott ezekből eleget fogyasztani. Nagy, ösztövér teste egyre soványodott, bőre zsákként
lógott a térdén és a nyaka körül. Búskomor volt, s ezt ritkán érezte élete folyamán, ugyanaz az
érzés kerítette hatalmába, amit akkor érzett, amikor anyja halálát várta a vízgyűjtőben. Nem
tudta, hogy ez az érzés közeledő halálának előérzete.
Ügy tűnt Tukutelának, hogy amint átlépte a park határát, megkezdődött az üldözése. Érezte,
hogy ez sokkal határozottabb és kitartóbb, mint eddig bármikor. Ügy tűnt, hogy az erdő tele
van emberi lényekkel, akik követik, minden fordulónál várnak rá, s ezért nem haladhat
egyenesen kelet felé, fürgén ki kellett kerülnie őket, s el kellett térni útirányától, hogy
elkerülje a feltételezett és igazi veszélyt, amely körülvette.
Mindennek ellenére, amikor hirtelen puskalövések hangzavara tört fel közvetlenül a háta
mögött, Tukutela végre egyenesen kelet felé indult, ahelyett hogy visszafordult volna a
menedékhelyet jelentő park felé. Vagy száz mérföldet, vagy még többet kellett megtennie
ahhoz, hogy a valódi zsámbékos, mocsaras terület kezdetét elérje, s az út veszélyes volt, de
nem tudott ellenállni ösztönének, amely folyvást előrehajtotta.
Tíz órával később megállt fürödni, inni és enni egy elszigetelt mocsaras területen, még
mindig igen messze az igazi ingoványoktól. A mostani csak egy ideiglenes megállóhely volt a
régi vándorúton.
Nem tartózkodott ezen a helyen csak néhány órát, amikor egy repülőgép jelent meg
alacsonyan a feje fölött, a levegőt nagy zajjal töltve meg, teljesen meglepve és felidegesítve
Tukutelát. Valami meghatározhatatlan módon a repülőgépet kapcsolatba hozta azzal a halálos
veszedelemmel, amelyet a vadászok megjelenése okozott számára. A repülőgép valami
visszataszító bűzt hagyott maga után a levegőben, ugyanolyat, mint a vadászok járművei,
melyekkel oly gyakran volt alkalma találkozni, s ebből már tudta, hogy nem maradhat tovább
ezen a helyen, mert a vadászok közelednek.
A nagy ingovány volt a menedéke, s arrafelé igyekezett.
 - Mindaddig nem fog megállni, amíg el nem éri az ingoványt. - Sean Courtney a nyom
mellett guggolt. - Rendkívül riadt, s nem is remélhetjük, hogy utolérjük, mielőtt céljához ér.
- Milyen messze? -- kérdezte Riccardo. Sean felállt, az arcát vizsgálta és csak azután
válaszolt.
- Nyolcvan-kilencven mérföld, Főnök. Csak egy kis séta.
Riccardo nem nézett ki valami jól, sötét izzadságfoltok tarkították az ingét, s úgy tűnt, tíz
évet öregedett az elmúlt négy nap alatt.
- Mit csinálunk, ha az öreg csavargó felborítja a tervünket? - tanakodott Sean, aztán
elvetette a gondolatot.
- Oké, emberek, eszünk, és alszunk itt egyet. Négykor ismét elindulunk.
Az ingovány szélére vezette őket, ahol a talaj száraz és szilárd volt. A fáradtság és a hőség
elvette az étvágyukat. Nagyobb szükségét érezték a pihenésnek, mint az élelemnek, úgy
feküdtek szétszóródva, az árnyékban, mint a hullák.
Sean arra ébredt, hogy valami nincs rendben, gyorsan felült, keze már a puskáján nyugodott,
s körülnézett.
- Claudia - ugrott talpra. Eltűnt. Poggyásza tőle tíz lépésre feküdt, ahol a lány aludt. Kiáltani
akart érte, semmibe véve saját biztonsági szabályait, amelyekre elsősorban neki kellett
felügyelnie.
Előrement a biztonsági körzetig és fütyült az őrszemnek. Pumula azonnal megjelent.
- A donna? - kérdezte sindebele nyelven -, hol van?
- Arra ment - mutatott Pumula a folyó felé.
- Elengedted? - kérdezte felelősségre vonóan Sean^
- Ügy gondoltam, hogy a bokorba megy - mentegetőzött Pumula -, hogy könnyítsen magán.
Nem tudtam megállítani.
Sean már rohant is lefelé a nádashoz vezető vízilóösvényen, amely a legnagyobb és
legmélyebb tavat vette körül, s ahonnan a víz csobbanását hallotta.
- A süket tyúk, teljesen megbolondítja az embert - mondta magában, ahogy kiért a tó
partjára.
A tó keresztben vagy száz méter széles volt, mély, zöldes színű és nyugodt. Minden
komikus megjelenésük ellenére a vízilovak Afrika legveszedelmesebb állatai. Valószínűleg
több embert öltek meg, mint a többi vadállat összesen. A vízilóbikák kötekedő természetűek
és agresszívek, a tehenek, fiatal borjaikkal minden provokáció nélkül támadnak és nagyra
látott szájukkal, melynek agyaraival a szívós és kemény folyami nádakat könnyedén
elmetszik képesek kettéharapni akár egy embert. A krokodil agyafúrt és ügyes gyilkos. Ez a tó
kiváló vadászterülete volt mind a krokodiloknak, mind pedig a vízilovaknak és Claudia
Monterro derékig benne volt ebben a tóban.
Nedves ruhái, inge, zoknijai és bugyijai tisztára mosva, kiterítve feküdtek a tó partján levő
nádason, míg Claudia neki háttal állt előrehajolva és a haját szappanozta.
Hátán a bőr enyhén lebarnult és makulátlan volt, a bikini felső sávja kivételével, amely egy
vékony, világos csíkot hagyott a lapockacsontjain. Lágyéka karcsú volt és kecsesen simult a
derékvonalba, gerincoszlopának ízületei halványan átütöttek a két oldalon kidolgozott,
atletikus izmok között.
- Mi az ördögöt csinál itt? - mordult rá Sean és a lány feléje fordult, kezével még mindig a
haját szappanozva, szemét hunyorítva védekezett a lecsurgó szappanlé ellen.
- Így szokta meglesni az aranyoskáit? - kérdezte, de a legcsekélyebb kísérletet sem tette,
hogy melleit eltakarja. - Maga perverz, lopakodó, csúszómászó és leskelődő?
- Emelje csak ki a fenekét onnét, mielőtt egy krokodil beleharap. - Makrancoskodása
bosszantotta, de még dühében is megfigyelte, hogy a lány mellei felülmúlták várakozását. A
hideg víztől mellbimbói megkeményedve kidomborodtak, szinte feléje döftek.
- Ne bámészkodjon! - rivallt rá a lány.-- Tűnjön el innét! - Fejét bedugta a vízbe, aztán ismét
felegyenesedett és a szappanlé lefelé csorgott a testén, haja csillogott, és szélesen omlott szét
a vállán, mint valami fekete selyemtakaró.
- Kifelé, az ördög vigye el, nem fogok leállni vitatkozni magával! - szólt rá keményen.
- Majd akkor jövök ki, mikor rendbe hoztam magam és készen leszek.
Sean belegázolt a vízbe és elkapta, mielőtt a lány kikerülhette volna. Megragadta a kezét -
bár síkos volt a szappantól, s a part felé vonszolta, mire a lány feléje rúgott és szabad kezével
ütötte a férfit, dühösen köpködve a szavakat.
- Csirkefogó, gyűlölöm magát, hagyjon nekem békét!
Egy kézzel irányította a lányt könnyedén kifelé, a másikban változatlanul kétcsövű puskáját
tartva. Rövidnadrágjából csörgött a víz és a velskoen csizmája szörcsögött, amint a lányt
kifelé vonszolta a vízből. Lekapta a lány még száradó nedves ingét és odadobta neki.
- Öltözzön fel!
- Ehhez nincs joga, ezt nem vagyok hajlandó eltűrni. Ön egy brutális, durva kezű alak...
fájdalmat okozott.
Felső karját a férfi felé fordította és megmutatta rajta a vörös foltokat, amelyeket a férfi
szorítása okozott, a nedves inget a kezében lógatva, a dühtől remegve és sápadtan.
Különösképpen a köldöke keltette fel a férfi figyelmét. Vádaskodóan tekintett rá lapos
rekeszizmai közül, mint egy küklopszi szem, egy tökéletes gödröcske, amely e pillanatban
erotikusabb volt, mint az a dús, háromszög alakú, nedves szőrzet, amely köldöke alatt volt.
Erőszakkal elkapta onnan a szemét, s a lány annyira dühös volt, hogy szinte teljesen
elfeledkezett a meztelenségéről. Ügy vélte, hogy a lány dühében rátámadhat és ezért
visszalépett. Amint a lány mögé nézett, észrevette, hogy kis háromszög alakú fodrosodás
közeledik feléjük szinte észrevétlenül a tó zöld vizén. A fodrosodás csúcsán két fekete
dudorodás emelkedett ki, nem voltak nagyobbak, mint két nagy dió, de villámgyorsan
közeledtek.
Sean megragadta a lány karját, azt, amelyiknek a sérülései miatt panaszkodott, és hátralökte,
maga mögé taszítva, a víztől minél távolabb, olyan erővel, hogy az kezére és a térdére esett a
sárban.
Sean a 0,577-es Express fegyverével a közeledő krokodil két fekete szemgolyója közé
célzott. A szemgolyók közötti távolság vagy 20-25 centiméter lehetett, a célgömböt a nagy,
vén krokodil szemei közé helyezte.
A fegyverdörrenés elképesztő volt a nádas némaságában, a lövedék nyomán óriási szökőkút
keletkezett a víz felszínén, a kidudorodó szemek közötti ponton becsapódva. A krokodil
lassan a hátára fordult, kicsiny agyát a lövés széttépte.
Claudia feltápászkodott, átnézett a férfi vállán keresztül, s látta, amint a nagy csúszómászó
átfordult a vízben, s a hüllő vajsárga hasa felbukkant a víz színén. Az ötméteres állat hosszú
farka rángatózott, óriásira tátott szájában a fogait csattogtatta, amint az agyát ért lövéstől az
idegek görcsbe rándultak. Hosszú agyarai, melyek akkorák voltak, mint egy ember
mutatóujja, kilógtak az állat vigyorgó, pikkelyes ajkaiból. A krokodil teteme lassan a tó
mélyébe süllyedt, de a vajsárga színű has még sokáig átütött a zöldes víz mélységeiből.
Claudia haragja pillanatokon belül elpárolgott.
Rámeredt a tó vizére, önuralmát hirtelen elvesztve dideregni kezdett, vizes haját rázva.
- Istenem, nem gondolhattam... milyen szörnyűséges. - Odahajolt a férfihoz, megviselten és
sebezhetőén.
- Nem tudtam. - Teste hűvös volt a tó vizétől, hosszú volt, karcsú és nedves, amint
hozzásimult a férfihoz.
- Mi történt? - kiáltott Riccardo Monterro a nádas széléről. - Sean, jól van? Mi történt? Hol
van Claudia?
Amint meghallotta apja hangját, némi bűntudattal elugrott Sean mellől és első ízben tett
kísérletet arra, hogy mellét és ölét elfedje.
 - Minden rendben van, Főnök! - kiáltott vissza. Biztonságban van!
Claudia felrántotta nadrágocskáját és sietősen bele akart bújni, egyik lábával a sárban
ugrálva, hátat fordított a férfinak, amint felkapta az ingét, s egyik karját az inge ujjába dugta.
Amikor visszafordult feléje, már kiheverte idegességét.
- Elfogott a félelem - mondta neki. - Nem akartam így magának ugrani. Ne csináljon belőle
nagy ügyet, fiatalember.
Felhúzta a cipzárt a jeansén és kissé pimaszul felemelte az állat. - Belekapaszkodtam volna
akár a szemetesfiúba is, ha kéznél lett volna.
- Rendben van, aranyoskám, legközelebb majd hagyom, hogy megharapja magát, ha
oroszlán, ha krokodil, bánja az ördög.
- Nem lehet panasza - szólt vissza a férfihez a vállán át, amint visszatértek az ösvényen. -
Jól kileskelődhette magát, s úgy láttam, jól belakott vele, ezredes.
- Igaza van. Szép látványt nyújtott, nemigen takarékoskodott. Nem is volt rossz, bár talán
egy kicsit csontos -, de egyáltalán nem rossz!
Mosolya vigyorgássá virult, amint észrevette, hogy a lány nyaka kivörösödik a méregtől.
Riccardo, kétségbeesetten az aggodalomtól, előrerohant az ösvényen, hogy mielőbb
találkozzanak. Claudiát megragadva, megkönnyebbülten ölelte magához.
- Mi történt, tesoro? Jól vagy?
- Meg akarta etetni a krokodilust - mondta neki Sean. - Pontosan harminc másodperc múlva
elmegyünk innét, ez a lövés tízmérföldes körzetben minden komisz vadállatot felriasztott.
- Legalább azt a ronda fekete mocskot sikerült eltüntetnem az arcomról - gondolta magában
Claudia, amint az ingoványosból hirtelen elindultak. Nedves ruháit kellemesen hűvösnek
találta a bőrén, s a veszedelmes fürdőzés visszaadta az erejét.
- Semmi kár nem származott belőle - gondolta -, azon kívül, hogy jól megnézett. -
Egyébként ez sem okozott már gondot neki. A férfi pillantásait meztelen testén egyáltalán
nem találta sértőnek, s visszagondolva az esetre, elégtételt érzett, hogy a látvánnyal tantaluszi
kínokat okozott a férfinek.
- Kínlódj csak, te szerelmes fickó. - Nézte a férfi hátát, amint előtte menetelt. - Ez volt a
legjobb, amire valaha is szemet vethettél.
Egymérföldnyi menetelés után a ruhái megszáradtak, s ezután már nem volt fölös energiája
ide nem illő tevékenységre. Egész létezése arra szorítkozott, hogy egyik lábát felemelje és a
másik után rakja.
A hőség elviselhetetlen volt, és még elviselhetetlenebbé vált, amikor elérték a Zambezi
folyó völgyének meredek lejtőjét, s elkezdtek lefelé haladni. A levegő jellege is megváltozott,
ezüstösen áramlott a földön, mint a víz, remegett és reszketve csillogott, mint
kristálygyöngyök függönye, és megváltoztatta a dolgok formáját és alakját egy bizonyos
távolságról, úgyhogy vonaglottak és tekergőztek, nagyságuk megkettőződött, szörnyű
alakzatokat vettek fel a légtükröződésben vagy eltűntek a forró levegő zuhatagaiban.
Távolabb a levegő kék volt, úgyhogy amikor a lány visszatekintett arra az útra, amelyet a
meredek lejtőn lefelé tettek meg, világoskéknek, ködösnek és légiesnek tűnt mögöttük. Az ég
kékje más volt, sötétebb és élénkebb, s a fellegek magasan az égboltozaton látszottak
tornyosulni, ólom- és ezüstszínűnek tűntek, alsó széleik élesen elkülönültek a földtől és az
égboltozattól, tetejük pedig vitorlás hajónak tűnt, kivehető volt az orrvitorla, a derékvitorla, a
fővitorla, a csúcsvitorla, a sudárvitorla, mind kirajzolódtak a kék mennyboltozaton. A fellegek
alatt fekvő levegőréteg, csapdába kerülvén a földhöz szorult, s oly sűrűnek tűnt, mint a forró
szirup, s ennek óriási súlya alatt vonszolta most magát.
Körülöttük a vadonból parányi fekete mopane legyek rajzoltak elő és gyülekeztek a szemük
és szájuk sarkában, bemásztak az orrlyukaikba, fülükbe és kiszívták testük nedvességét.
Ragaszkodásuk önmagában is válogatott kínzást jelentett.
Ahogy a hosszú mérföldek elmaradoztak mögöttük, a keskeny völgy megnyílt előttük és a
horizonton kirajzolódott a folyóparti vegetáció sötét vonala, amely a nagy Zambezi folyó
pályáját tüntette fel előttük. Mindig Matatu haladt előttük, táncolva, mint egy kísértet, a
nyomokat követve, amelyeket senki más emberfia nem tudott volna megkülönböztetni rajta
kívül, fáradhatatlanul, s a hőségtől sem zavartatva, úgyhogy Seannak időről időre vissza
kellett őt rendelnie a rendszeres pihenőkre, melyek menetüket megszakították.
- Nincs semmi jele a vadnak - jegyezte meg Riccardo, távcsővel vizsgálva az előttük
elterülő terepet. - Még annyit sem láttunk, mint egy nyúl, mióta Mozambikba léptünk.
Órák óta ez volt az első alkalom, hogy megszólalt és ez a jelenség bátorítóan hatott Seanra.
Komolyan aggódni kezdett az ügyfeléért. Éppen ezért most gyorsan reagált.
- Ez a vidék valamikor a nagyvadak paradicsoma volt. Én vadásztam itt még akkor, amikor
a portugálok még nem vonultak ki innét és a bivalyok tízezres csordákban rohantak errefelé.
- Mi történt velük?
- A Frelimo ezekkel etette a hadseregét. Még nekem is felajánlották, szerződjek velük a
lemészárlásukra, s nem értették, miért utasítom vissza őket, s végül önmaguknak kellett ezt
elvégezni.
- Hogy csinálták?
- Helikopterekkel repültek alacsonyan a csordák felett és legéppuskázták az állatokat.
Legalább ötvenezer bivalyt öltek meg három hónap alatt. Egész idő alatt fekete volt az ég a
keselyűktől, s az ember még húsz mérföldről is érezhette a gyilkolás illatát. Amikor a
bivalyokkal végeztek, más állatokkal folytatták, gnúval és zebrával.
- Milyen kegyetlen és barbár föld ez - jegyezte meg Claudia csöndesen.
- Elítéli? - kérdezte Sean. - Pedig ezt feketék csinálták, nem fehérek. Tehát nem tettek
semmi rosszat. - Ránézett Rolex karórájára. - Ideje elindulnunk, folytatjuk utunkat.
Kinyújtotta kezét Riccardónak, hogy segítsen felállni, de az idős férfi elhárította a kezét.
Ennek ellenére a menet elindulásakor Sean mellette haladt, s megengedte Claudiának, hogy
közvetlenül Matatu mögött menjen, amíg ő csendesen beszélgetett az apjával, szórakoztatva,
hogy fáradtságáról elterelje a figyelmét.
Anekdotákat mesélt neki a bozótháború idejéből. Megmutatta neki a gerillák
kiképzőtáborának helyét, amikor néhány mérföldnyire északra elhaladtak mellette, s leírta a
Ballantyne Scouts felderítők támadását a tábor ellen. Riccardót eléggé érdekelte ez a téma
ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel.
- Ez a China elvtárs - úgy tűnik, jó parancsnok volt - jegyezte meg. - Rájött valamikor, hogy
mi történt vele elmenekülése után?
- Egészen a háború végéig igen tevékeny volt. Kemény egy sütemény. Az emberei a teljes
lőszerkészletüket magukkal hozták Rhodesiába a hátizsákjukban, és egy T-5-ös harckocsi-
elhárító aknát is, amely több mint 30 kilót nyomott.
Úgy szól a történet, hogy China egy ilyen aknát rengeteg izzadsággal és véráldozattal az
egyik főútvonalon rakott le, amely a Darwin hegyre vezetett, ahol a mi egyik páncélos
járőrünk őrjáratozott rendszeresen. Az történt azonban, hogy a feketék egy buszt béreltek,
hogy beutazzanak valami futballmeccsre, s a busz érintette az aknát. Hatvanöten voltak a
buszon, és huszonhárman élték túl a robbanást. China rettenetesen feldühödött, hogy az
értékes T-5-öse kárba ment, ezért embereivel felkerestette az áldozatok hozzátartozóit és a
túlélőket, akik még járni tudtak, és tíz dollár kártérítést követelt tőlük, hogy fedezze egy új
akna költségeit.
Riccarddnak meg kellett állnia, annyira kacagott, hogy kétrét görnyedt a nevetéstől és
Claudia dühösen feléjük fordult:
- Hogyan tudnak ezen nevetni? Ez a legfelháborítóbb történet, amit valaha is hallottam.
- Ó, én nem is tudom - válaszolta Sean elfogulatlanul. - Nem hinném, hogy tíz dollár
felháborító ár lett volna. Ügy vélem, hogy az öreg China eléggé elnéző volt ebben a
kérdésben.
 Claudia felkapta a fejét, s megnyújtottá lépteit, hogy gyorsan utolérje Matatut, Riccardo
pedig még mindig nevetve megkérdezte:
- Na és mi lett vele a háború után?
Sean megvonta a vállát. - Egy ideig Hararéban volt az új kormánynál, aztán letűnt az egyik
politikai perben. Lehet, hogy likvidálták, a régi forradalmárokra mindig ferde szemmel
néznek, amikor az a rendszer, amelyért harcoltak, uralomra kerül. Senki sem szereti
megosztani az ágyát képzett gyilkosokkal, s azokkal, akik a régi uralkodókat letaszították.
Sean megállította a menetet besötétedés előtt egy órával teaszünetre és a szerény vacsorára.
Amíg Job elkészítette a vacsorát a füst nélküli tűzön, Sean félrevonta Matatut és csendesen
beszélgettek. A nyomkereső Sean arcát figyelte, amíg az beszélt hozzá, buzgón bólogatott,
aztán amint Sean befejezte, Matatu eltűnt, visszafelé abban az irányban, amerről érkeztek.
Riccardo kérdően nézett Seanra, amikor az visszatért a többiekhez, s az megmagyarázta:
- Visszaküldtem Matatut, hogy ellenőrizze, nem követnek-e bennünket. Nyugtalanít az a
lövés. Lehet, hogy felhívtam magunkra azok figyelmét, akikkel előzőleg találkoztunk, a határ
közelében.
Riccardo bólintott, aztán megkérdezte:
- Nincs egy pár aszpirinja, Sean?
Sean felnyitotta a hátizsákja egyik oldalzsebét és három Anadin tablettát vett ki egy
üvegcséből.
Fejfájás? - kérdezte, amint odaadta a gyógyszereket Riccardónak, s az bólintott, amikor a
tablettákat a szájába tette és leöblítette egy korty forró teával.
- A por és a napsütés - magyarázta, de Sean és Claudia vizsgálódva néztek rá, mire Riccardo
megsértődött.
- Az ördögbe is, ne nézzenek így rám, jól vagyok, nincs nekem semmi bajom.
- Persze - értett vele egyet Sean nyájasan. Együnk, s aztán találjunk valami helyet, ahol
alhatunk. - Átment a tábortűzhez és leguggolt Job mellé. Csöndesen beszélgettek.
- Papa - Claudia kissé közelebb lépett apjához és megérintette a karját -, őszintén mondd
meg, hogy érzed magad!
- Ne nyugtalankodj miattam, tesoro.
- Megkezdődött, ugye?
- Dehogy! - válaszolt az apja túlságosan is gyorsan.
- Andrews doktor azt mondta, előfordulhatnak fejfájások.
- A napfénytől van.
- Nagyon szeretlek, papa - mondta a lány.
- Tudom, bébi, én is szeretlek.
- Egy óceán és egy hegység? - kérdezte.
- A csillagok és a hold - erősítette meg, s átkarolta a lány vállát. Az pedig hozzá simult.
Amint befejezték az étkezést, Job lelocsolta a tábortüzet, Sean pedig felállította őket és újra
elindultak. Tukutela nyomát könnyű volt követni a puha földben; Sean és Job nem igényelte
Matatu jelenlétét ebben a pillanatban. Az éjjeli sötétségben mindenképpen meg kellett állniuk.
- Holnap délutánra elérjük a mocsarakat - ígérte Sean Riccardónak, mikor kinyújtózkodtak
hálózsákjukban.
Claudia éberen feküdt, apja miatt nyugtalankodva, s csak jóval később aludt el, mint a
többiek. Riccardo halkan horkolva a hátán feküdt, karjait széttárta, mintha keresztre lenne
feszítve. Amikor Claudia felemelkedett, egyik karjára könyökölve, hogy a holdfénynél
megnézze apját, hallotta, amint Sean nyugodt lélegzése hirtelen megváltozott, érezte, hogy a
férfi felriadt az ő mozgására. A férfi olyan éberen aludt, mint egy macska, ami olykor
félelemmel töltötte el a lányt.
Végül legyűrte apja miatti aggodalmát és a kimerültségtől mély, kábult álomba zuhant. Úgy
ébredt, mintha valami távoli helyről tért volna vissza.
 - Ébresztő, gyerünk, keljen fel - Sean könnyedén ütögette a lány arcát, mire az eltolta
magától a férfi kezét és kissé rozogán felült.
- Mi van? - mormogott. - Istenem, hiszen még sötét van!
Sean otthagyta őt és az apjához ment. - Gyerünk, Főnök, ébresztő! Ember, keljen fel!
- Mi az ördög van, mi történt? - Riccardo hangja elmosódottan és kelletlenül hangzott.
- Matatu most tért vissza a táborba - mondta Sean csendesen -, követnek bennünket.
Claudia jeges fuvallatot érzett a bőrén, valami félelmetes rettegés töltötte el.
- Követnek? Kik?
- Nem tudjuk - válaszolta Sean.
- Ugyanaz a társaság, amelyikkel a határon találkoztunk? - kérdezte Riccardo. Hangja még
mindig elmosódott volt, zavaros, alig érthető.
- Valószínűleg - mondotta Sean.
- Mit fog csinálni? - kérdezte Claudia, s nagyon zavartnak hatott.
- Faképnél hagyjuk őket - mondta Sean -, gyerünk, álljanak csak a hátsó lábukra.
Csizmával a lábukon aludtak. Csak össze kellett hajtani a hálózsákjaikat és már készek is
voltak az indulásra.
- Matatu vezeti majd magukat és eltakarítja a nyomokat - magyarázta Sean. - Job és én
hamis nyomot hagyunk magunk után, és eltérítjük őket az eredeti iránytól. Amint világosodik,
elszakadunk tőlük és csatlakozunk.
- Csak nem fognak bennünket egyedül hagyni? - tört ki Claudiából a félelem, de rögtön el is
harapta a mondanivalóját.
- Nem, nem lesznek egyedül. Matatu, Pumula és Dedan önökkel lesznek - válaszolta Sean a
lánynak közömbösen.
- Mi lesz az elefánttal? - követelte Riccardo. Hangja határozottabbá vált. - Félbeszakítjuk a
vadászatot? Hagyják, hogy az elefánt eltűnjön előlünk?
- Néhány tetves bennszülött, aki pár vacak AK 47-essel van felszerelve? - kuncogott Sean.
- Ne legyen nevetséges, Főnök. Lerázzuk őket, és újra Tukutela nyomába eredünk, mielőtt
még észrevenné.
Sean és Job mindaddig vártak, amíg Matatu össze nem gyűjtötte csoportja tagjait, s el nem
indította őket. Mostanra Riccardo és Claudia megtanulták a nyomeltüntetés alapjait és
gyorsan követték Matatu utasításait, míg a nyomolvasó elsöpörte és letakarta azokat a
nyomokat, amelyeket maguk után hagytak.
Amikor már egyedül maradtak, Sean és Job körüljárták a tábort, előre-hátra és körbe
mentek, mindaddig, amíg össze nem zavarták a maradék nyomokat, aztán egy egyedüli
nyomot alakítottak ki. Sean csak ment előrerohanva. Megpróbálták nem túlságosan
nyilvánvalóvá tenni, hogy hamis nyomot fektetnek le maguk után, a szokásos
elővigyázatossági rendszabályokat alkalmazták, amelyek azonban egy jó nyomkeresőt nem
vezethetnek félre.
Sean olyan nyomot hagyott maga után, amilyet egy gyakorlott felderítő szokott hagyni
üldözés esetén, tehát óránkénti hétmérföldes gyorsasággal haladt és fokozatosan dél felé
hajtott végre iránymódosítást. Matatu északnak tartott, a folyó felé, míg Sean ellenkező
irányban kísérelte meg eltéríteni üldözőiket.
Míg rohant, Sean megpróbált rájönni az üldözők kilétére - vajon a kormánycsapatokhoz
tartozó katonák, vagy lázadók, orvvadászok, vagy csak egyszerűen felfegyverzett banditák,
akik zsákmányt akarnak ejteni, vagy fosztogatók -, de képtelen volt kitalálni. Mindenesetre
Matatu nagyon nyugtalan volt, amikor a táborba visszajött.
- Ezek nagyon jók, Bwana - mondta Seannak. Nagyon ügyesen követték az általunk hagyott
nyomokat, gyorsan és megfelelő alakzatban mozogtak, mint azok a harcosok, akik ismerősök
a bokros terepen és oldalbiztosítókat is kiküldtek.
- Jól megnézted legalább őket? - kérdezte Sean, és a kis ndorobo megrázta a fejét.
 - Már sötétedett, s én mielőbb vissza akartam érni a táborba, hogy figyelmeztessem magát.
Nagyon gyorsan felzárkóztak volna.
- Még a legjobb követők sem tudtak volna utolérni bennünket a sötétben, az éjszaka
hátralevő részét arra fordíthattuk volna, hogy lerázzuk őket.
Furcsa szerepcserére került sor, gondolta Sean fintorogva, amint ő és Job a sötét cserjében
trappoltak. Ők, a vadászok váltak most üldözöttekké, ugyanolyan könyörtelenül követték
őket, mint ők tették máskor.
Először arra gondolt, hogy abbahagyja a vadászatot, azután, hogy az elefánt a határ felé
közeledett, Riccardo Monterro állapota komoly gondot okozott neki, ugyanígy a Matatu által
jelzett jól képzett követők megjelenése is, akik veszélyesnek látszottak. Mégis gyorsan
elutasította a gondolatot, olyan helyen jártak már, ahonnan nem volt visszafordulási lehetőség.
- Nem fordulunk vissza - jelentette ki Sean hangosan vigyorogva, amint bevallotta magának,
hogy elhatározásának igazi oka a két elefántagyar és a félmillió dollár. Mostanra már nem volt
biztos abban, hogy a kettő közül mi volt a kényszerítőbb ok. Azok az agyarak képzeletében
egyre elmosódottabbakká váltak. A régi Afrikát jelképezték, egy igazabb és jobb világot,
amely eltűnőfélben volt. Jobban akarta ezeket az agyarakat, mint bármit, eddig az életben,
kivéve talán azt a félmillió dollárt, s ismét elvigyorodott.
A hajnal első sugarainál tovább folytatták a rohanást egyenesen dél felé, s már vagy húsz
mérföldet tettek meg, mióta elváltak a csapat többi tagjától.
- Itt az ideje, hogy eltűnjünk, Job - dörmögött, anélkül hogy a rohanást abbahagyta volna.
Nem maradhatott semmi nyom, aminek az alapján az üldözőik arra következtethettek volna,
hogy újból szétválnak.
- Előttünk nagyon megfelelő a hely. - Job egyetértett. Pontosan Sean lábnyomait követte.
- Gyerünk, hajtsuk végre - mondta Sean, amint egy greviafa alacsony ágai alá értek, amikor
is Job a földről felugorva felkapaszkodott az ágra. Sean nem nézett hátra, s nem változtatta
meg lépteit. Job átdolgozza magát a grevia sűrű ágain, míg egy olyan helyet talál majd, ahol
földre vetheti magát és így eltüntetheti a nyomokat.
Sean rohant még vagy húsz percig, ismét eltérve délnyugati irányban, egy alacsony
hegygerinc felé, amely a hajnali világosságban tűnt fel előtte. Áthaladt a hegygerinc
vonulatán és feltette, hogy az előtte fekvő terepen egy kis folyót talál majd a völgyben. Ivott a
víz szélénél, s felcsapta a vizet a partra, mintha fürdött volna.
Egy nyomkövető azt várhatta, hogy ezt a pontot választja elszakadási pontként, ahonnan
vagy folyásirányban, vagy árral szemben haladhatott volna, mielőtt átkel a folyón.
Valószínűleg mindkét irányban járőröket küldtek volna, hogy megtalálják, hol kelt át a
túloldalra. Sean lefelé haladt a folyón, megkapaszkodva a folyó felett belógó ágakba, ezzel
nyomokat hagyva, hogy megerősítse feltételezésüket. Aztán, a víz elhagyása nélkül visszatért
a kiindulási pontjára, ahol belépett a vízbe, a parton, alaposan megszárította a talpait és a
lábát, újra felvette velskoen cipőjét, amely eddig a nyakán lógott az összekötözött
cipőfűzőkön, és hátrafelé lépdelve megindult visszafelé saját nyomain.
Ugyanazokon a lábnyomokon visszatért egészen a hegygerincre, pontosan az eredeti
lábnyomokat használva, majd a gerincen azonos módszereket használt, mint Job az
elszakadásánál: felkapaszkodott egy lelógó ágba, egészen egy távolabbi pontig kúszva, ahol
leereszkedhetett egy kőtáblára, s onnan nyomait maga után eltüntetve irányt változtatott.
- Még Matatu sem lenne képes kibogozni, mi történt - gondolta megelégedve és visszafelé
kezdett rohanni, északnak.
Két órával később találkoztak Jobbal egy megbeszélt helyen, késő délután pedig egyesültek
a fő csoporttal, öt mérföldre északra attól a ponttól, ahol eredetileg elváltak egymástól.
- Jólesik látni magát, Sean, már kezdtünk nyugtalankodni - mondta Riccardo, kezet nyújtva,
s még Claudia is mosolygott, amikor a férfi lehuppant melléje, kijelentve: - Országomat egy
bögre teáért!
 Amíg a teáját szürcsölte, amit Matatu hozott neki, figyelmesen hallgatta a mellette guggoló
kis embert, aki izgatott fejhangon magyarázott:
- Matatu visszatért ahhoz a táborhelyhez, amit elhagytunk, és megfigyelte, mi történik -
fordította Sean Riccardónak és Claudiának. - Természetesen nem mert túlságosan közel
menni, de látta a bennünket követő csoport beérkezését és megszámolta őket, tizenketten
voltak. Alaposan megvizsgálták a tábor környékét és aztán elindultak az általam és Job által
hagyott hamis nyomon.
- Tehát tiszták vagyunk? - kérdezte Riccardo.
- Ügy néz ki - értett egyet Sean -, és ha tartjuk ezt az ütemet, még ma éjjel vagy holnap
reggel elérhetjük az ingoványt.
- Mi van Tukutelával? - kérdezte Riccardo.
- Útvonalából tudjuk, hogy körülbelül hol fogja elérni a mocsaras területet. A partszakaszt
átvizsgálva megtalálhatjuk, hol lépett be, de sajnos egy csomó időt vesztettünk, s most
gyorsan kell haladnunk, ha csak nem akarjuk megkockáztatni, hogy végképp eltűnjön előlünk.
Késznek érzi rá magát, Főnök?
- Soha jobban nem voltam - válaszolta Riccardo. - Vezessen csak, ember!
Mielőtt elindultak volna, Sean gyorsan átvizsgálta hátizsákjaikat; az élelmiszerek nagy
részét már elfogyasztották, s ami megmaradt, azt szétosztották. Sean magának és Jobnak vagy
öt-öt kilóval több terhet osztott, így Riccardo terhét lecsökkentette tíz kiló alá és Claudia terhe
is öt kiló alá fogyott, csak a hálózsákját és saját személyi holmijait kellett vinnie.
Mindketten nagyon jól reagáltak a súlycsökkentésre, de Sean ez alkalommal is Riccardo
mellett menetelt, hogy bátorítsa és vigyázza. Claudia még mindig meglepően jól bírta a
menetet, miatta nem kellett nyugtalankodnia. Kis hátizsákja alatt könnyedén lépkedett. Sean
élvezettel nézte hosszú lábainak mozgását és izmos kis fenekét, amely kívánatosán rezgeti
szoros jeans nadrágjában. Mogyorót majszoló mókus pofácskáira emlékeztette.
A völgy medrében meneteltek, a völgy nyitott volt, s duzzadt törzsű baobabfák nőttek
benne, kérgük olyan volt, mint a hüllők pikkelyes bőre, görbe, hajlott és csupasz ágak nőttek a
törzsön, amelyekről még néhány késői babhüvely függött. Érthető, miért mondták azt a zuluk,
hogy az isten a baobabfákat véletlenül fordítva ültette el a földbe, gyökereikkel felfelé.
Távolabb, alacsonyan lógó párafelhő látszott, amelyből következtetni lehetett az ingovány
helyére, az iszapos hordalékföld homokos volt, puhán süppedt be a talpuk alatt.
- Gondolja csak el, Főnök - próbálta Sean Riccardo figyelmét lekötni - valószínűleg maga
az utolsó ember, aki egy ilyen óriás elefántra a régi klasszikus módszerekkel vadászik, hosszú
üldözéssel követve. Ez az, ahogy ezt tenni kell. Nem pedig egy terepjáró Land-Roverrel
körözve kifárasztani és aztán a kocsi ablakán kihajolva lepuffantani. Ez az a mód, ahogyan
Selous és „Karamajo" Bell és „Samaki" Salmon vadászta az elefántjait.
Látta, hogy Riccardo szemei felcsillannak arra a gondolatra, hogy azokkal a nagy
mesterekkel hasonlítják össze, akik még egy más korban éltek, amikor még minden elefánt
szabadon lőhető vadállat volt. „Samaki" Salmon például életében négyezer elefántot üldözött
és lőtt le. Azokban az időkben még más erkölcsök uralkodtak. Ha valaki ekkora zsákmánnyal
büszkélkedik, akkor azt gazembernek és bűnözőnek nevezik, de annak idején „Samaki"
Salmont nagy tisztelet és megbecsülés övezte. Még Edward walesi herceggel is együtt
vadászott, s kliensei közé számította.
Sean tudta, hogy Riccardo mohón érdeklődik a régi idők elefántvadászai iránt, úgyhogy
igyekezett felnagyítani a régi vadászok sikereit.
- Ha úgy akarja, mint „Karamajo" Bell tette, Főnök, akkor így kell járnia. Bell egy évben
huszonnégy bakancsot nyűtt el, minden héten kicserélte a fegyverhordozóit és a teherhordóit,
mert nem tudtak vele lépést tartani.
- Ez volt az aranykor - nyújtotta meg kissé a lépteit Riccardo. - Nekünk akkor kellett volna
élnünk, Sean. Későn születtünk, nem a nekünk való korban.
 - Egy igazi vadásznak a lábaival kell megölnie az elefántot. Állandóan járatni kell. Ez az
igazi tisztelettudó és illő módja az elefántvadászatnak, s ez az, ahogyan mi most csináljuk,
Főnök. Élvezzen minden megtett lépést, az öreg Bell lábnyomaiba lép.
Sajnálatosképpen Sean bátorítása nem volt tartós hatású, egy óra múlva Riccardo elernyedt,
ismét lankadni kezdett és Sean felfedezte, hogy testtartása bizonytalanná vált, megbotlott, s
elbukott volna, ha Sean el nem kapja a karját.
- Mindannyiunknak szükségünk van egy kis pihenésre, öt perc, és egy bögre tea - vezette őt
Sean az árnyékba.
Amikor Job megjött a teával, Riccardo azt kérdezte motyogva: - Van még néhány aszpirinje
a számomra?
- Jól van, Főnök? - kérdezte és átnyújtotta a kért tablettákat Riccardónak.
- Megint ez az istenverte fejfájás, ennyi az egész de nem nézett Sean szemébe.
Sean átnézett Claudiára, aki az apja mellett ült, de ő is kerülte a pillantását.
- Maguk ketten tudnak valamit, amit én nem tudok? - kérdezte Sean határozottan. -
Mindketten fenemód bűntudatosnak látszanak. Nem várt választ, hanem felállt és odament
Jobhoz, a tűz mellé, ahol az egy friss sutét kukoricalepényt készített esti étkezésként.
- Az aszpirintől jobban leszel - mondta Claudia gyöngéden az apjának.
- Természetesen az aszpirin egy holtbiztos gyógykúra a rák ellen, akkor, amikor az eléri az
agyat - helyeselt, s amikor észrevette leánya kétségbeesett arckifejezését, kitört belőle: -
Bocsáss meg, nem is tudom, miért mondtam ezt. Az önsajnálat nem az én jellemző stílusom.
- Nagyon rossz, Papa?
- Elviselem a fejfájást, de ami igazán aggaszt, az a kis kettős látás - ismerte el. - Az ördögbe
is, néhány nappal ezelőtt még olyan jól éreztem magam, mindez olyan gyorsan történt.
- A megerőltetés - mondta Claudia együttérzéssel -, talán ettől érzed magad rosszabbul.
Vissza kellene fordulnunk!
- Nem! - válaszolta apja megfellebbezhetetlenül. - Ne is beszéljünk erről többé! - A lány
csöndes beleegyezéssel bólintott.
- Az elöntött ingoványos terület már nincs messze. Talán lesz időnk egy kis pihenésre -
jegyezte meg.
- Nem akarok én pihenni - mondott ellent Riccardo. - Most jöttem rá, hogy milyen kevés
időm maradt. Egyetlen pillanatot sem akarok elvesztegetni
Sean odajött hozzájuk.
- Készen vannak? Mehetünk?
Claudia ránézett a karórájára, kevesebb mint fél órát pihentek. Ez túl kevés volt,
legszívesebben tiltakozott volna, de az apja talpra állt, s kijelentette:
- Kész, mehetünk! - mondta, s a lány látta, hogy még ez a rövid pihenő is felfrissítette.
Még csak néhány perce mehettek, amikor Riccardo egész vidáman megszólalt: - Csuda jó
illata van azoknak a hamburgereknek, amiket Job sütött. Egészen éhes lettem.
- Azok a hamburgerek kukoricalepények kuncogott Sean. - Bocsásson meg, hogy
kiábrándítom.
- Nem tud maga becsapni engem - kuncogott Riccardo vele együtt -, most is érzem a sült
hagyma és a marhahús illatát.
- Papa! - nézett hátra Claudia helytelenítő élességgel, mire Riccardo zavartan abbahagyta a
nevetgélést.
- Előfordulhatnak hallucinációk - figyelmeztette Andrews doktor Claudiát -, bizonyos
dolgokat képzelhet, vagy különféle szagokat érezhet. Nem jósolhatom meg a betegség pontos
lefolyását, ez természetes, s a gyors rosszabbodást hosszabb javulási periódusok szakíthatják
meg. Jegyezze meg, Claudia, hogy fantáziái nagyon is valóságosnak tűnnek számára és a
hallucinációkat teljesen világos periódusok követhetik.
Ezen az estén Sean nem állt meg tehát főzni. Meg kell próbálkoznunk, hogy ledolgozzuk az
elvesztett időt és távolságot - mondotta, s csak hideg kukoricalepényt ettek szárított
hússzeletekkel szilánkokra hasadt és sózott, levegőn szárított szarvashúst - menet közben.
- Egy nagy hamburger jön sült hagymával és minden egyéb díszítéssel, főnök - mondta Sean
némi ingerkedéssel. Claudia metsző pillantást vetett rá, de Riccardo kényelmetlenül nevetett
és étvágytalanul fogyasztotta az ételt. Tovább mentek.
Már nem találtak semmiféle nyomot, amelyet követhettek volna, ám Sean napnyugta után is
folytatta a menetelést. Hosszú, kínosan megerőltető mérföldek maradtak lassan mögöttük, s a
ragyogó Dél Csillaga fejük felett világított. Majdnem éjfél volt már, mire megálltak és
kiterítették hálózsákjaikat.
Sean hagyta őket aludni, amíg a hajnali fény elég erős nem lett ahhoz, hogy láthassák
maguk előtt az utat. A táj arculata megváltozott. Az éjszaka folyamán egy olyan területre
érkeztek, amelyet a nagy Zambezi folyó uralt. Ez ősrégi áradásos terület volt, amelyet a folyó
vize áradáskor elöntött, amikor az esős évszakban kitört partjai közül. Most minden száraz
volt és már fák se igen voltak, csak néhány régen halott mopanefa és egy tüskés akácfa
látszott, amelyeket elöntött az áradás, még most is nyújtogatta meztelen és kitekeredett ágait a
ködös, kék ég felé, egyedül állva a nyílt mezőn, mint valami magányos őrszem.
Amint kiértek a nyílt térre, a kiszáradt sár darabokra tört a lábuk alatt, s a sárdarabok szélei
felkunkorodtak, a mocsári füvek barna szalmává száradtak és kiégtek a forró napon. Amikor a
szellő rendszertelenül fújni kezdett, érezni lehetett a mocsár, a sár és a rothadó növényzet
szagát, anélkül, hogy láthatták volna maguk előtt.
Szivárvány csillogott a lapos mező fölött, így a látóhatár nem volt világosan látható, a föld
és az ég egymásba olvadt és olyanná vált, mint a víz. Amint visszapillantották, úgy tűnt, a fák
vonala úgy mozog, mint valami fekete szerpentin a tejszerű ég alatt, hullámzó volt és lágyan
vibrált a káprázatban, homoktölcsérek keringtek fölötte, forogva és hajladozva, mint balett-
táncosok.
Künn a tisztáson Sean védtelennek és sebezhetőnek érezte magát. Volt valami halvány
valószínűsége annak, hogy egy Frelimo-járőr erre vetődjön a Renamo-banditák üldözése
közben és őket annyira észre lehetett venni, mint legyeket egy fehér lepedőn. Szeretett volna
gyorsan eltűnni, de amint hátratekintett Riccardóra, tudta, hogy nemsokára ismét pihenniük
kell.
Sean előtt járva Matatu hirtelen felkiáltott, s ez Sean idegeit is szinte ugrásra késztette,
hiszen tudta, hogy ez mit jelent, azonnal előrerohant, megelőzve Claudiát, és megállt Matatu
mellett.
- Rendben van - Matatu vállára csapott, aztán mindketten fél térdre ereszkedtek, s vizsgálni
kezdték a földet.
- Mi az? - kérdezte Riccardo riadt hangon, de Sean felemelte a fejét és rávigyorgott:
- Ő az, Tukutela. Megtaláltuk a nyomát, pont ott, ahol Matatu megjósolta - s megérintette a
hatalmas talp nyomait, amelyek a töredezett sárdarabokból púdert csináltak. A nyom
olyannyira világos volt, hogy különbséget tudtak tenni az elefántbika kör alakú mellső lába és
az oválisabb hátsó lábak között, a különbség azonnal egyértelmű volt, s a talpak elején a
körmök nyoma is világosan látható volt.
- Változatlanul előre tart az áradásos terület felé - közölte Sean, amint tenyerével
beárnyékolta a szemét az éles ragyogás ellen, s követte a nyomok irányát. Nem messze
előttük, a horizonton, egy újabb erdősáv húzódott, mint valami ceruzavonal, és ebből egy
keskeny, görbe ujj formájú terület emelkedett ki, mint valami nyíl.
- Bizonyos értelemben szerencsések vagyunk jegyezte meg Sean. - Egy pár évvel ezelőtt
olyan sok bivaly és más vadállat csorda járt errefelé, hogy Tukutela nyomait egy pár óra alatt
eltüntették volna patáikkal. Most, hogy a Frelimo-kormány velük látta el a hadsereget,
Tukutela mérföldekre az egyetlen élőlény.
- Milyen messzire lehetünk tőle?
 - Egy kissé már megközelítettük - engedte le kezét Sean a szeme elől és felé fordult -, de
nem eléggé, és ha ezek a szemetek itt kapnak minket a nyílt terepen... Szerencsére Tukutela
nyomai egyenesen az előttünk fekvő erdő felé vezetnek. Ez bizonyos takarást jelenthet a
számunkra. - Odamutatott Matatunak, hogy ismét vegye fel az elefánt nyomát.
A széles síkság régi hangyabolygödrökkel volt tele, mesterséges agyagdombocskákkal,
amelyeket a termeszhangyák települései túrtak a föld felszínére, s közülük néhány akkora
volt, mint egy nagy kunyhó. Tukutela nyoma köröttük kanyargott. A növények vonala most
már olyan közel volt hozzájuk, hogy az egyes fákat is meg tudták különböztetni. Az ujj
formájú kiemelkedés valójában egy természetes töltést képezett az erdő szélétől a széles
síkságon keresztül, az igazi ingoványos területig. Elefántdió-pálmák, üvegnyakszárú pálmák,
alacsony ilalapálmák legyezőszerű levelekkel, vadfügefákkal váltakozva és a hosszú töltés
magas gerincén masszív baobabfák nőttek, elefántszürke kérgű törzsekkel.
Sean megkönnyebbülve követte az elefántbika nyomait a síkságról a földszoros fái közé. Az
elefánt itt megállt, hogy néhány legyezőpálma ízes nedvességtől duzzadt gyökerét kiássa, és
spongyaszerű sárga ürülékhalmokat hagyott maga után.
- Az elefánt itt megpihent - magyarázta Matatu, hangját egészen a suttogásig lehalkítva. -
Már öreg, és könnyen elfárad. Itt megállt aludni, nézze, hogyan csoszogott a homokban, s
amikor felébredt, beporozta a testét. Nézze meg, hol szívta fel a homokot az ormányával és
szórta a hátára.
- Mennyi ideig maradt itt? - kérdezte Sean. Matatu oldalra hajtotta a fejét, hogy kellően
megfontolja a kérdést.
- Tegnap délután sokáig itt maradt, amíg a nap sütött. Matatu tíz fokkal a nyugati horizont
fölé mutatott -, de amikor elindult, lassabban haladt. Most már biztonságosabbnak érzi a
helyzetét, hogy közelebb van az ingoványhoz. Felzárkóztunk hozzá.
Sean kicsit eltúlozta Matatu értékelését, amikor továbbadta Riccardónak és Claudiának.
Biztatni akarta őket. - Már valóban megközelítettük, sokat behoztunk rajta. - Vidámnak és
magabiztosnak tűnt a hangulata. - Még az is lehetséges, hogy elkapjuk, mielőtt még bevenné
magát az ingoványba, ha nem vesztegetjük az időt.
A nyom már a földszoroson vezetett és az öreg elefántbika nyugodtan evett, előrehaladás
közben.
Az alacsony hegygerinc tetején haladt, ahol a bokrok a legsűrűbbek voltak. Közvetlenül
előttük egy másik gigantikus baobabfa állott. A kérge szürke volt, redőzött és hasogatott, mint
az elefánt bőre.
Sean most otthagyta Riccardót és visszament eredeti helyére, Matatu mögé. Figyelmeztetni
szeretette volna a nyomolvasót, hogy ne haladjon túlságosan gyorsan, de még mielőtt
megszólalt volna, egy furcsa, torokhangú kiáltást hallott a háta mögött, s erre hirtelen
megfordult.
Riccardo arca duzzadt volt és vértolulásos, szeme ragyogott, s úgy tűnt, hogy mindjárt
kifordul az üregéből. Sean arra gondolt, hogy Riccardót szélütésféle érte, de látta, hogy
előremutat és keze heves érzelmektől remeg.
- Ott van -- szólt rekedten, valami vastag, természetellenes hangon. - Az isten szerelmére,
hát nem látja?
Sean odafordult, követte kinyújtott kezének irányát.
- Mi van ott, ember?
Nem nézett hátra és ezért nem is láthatta, hogy Riccardo Pumulához fordult és leemelte
válláról Rigby fegyverét, de hallotta a fémes érintkezés zaját, amint a zavart kinyitva egy
töltény tárat helyezett a töltényűrbe.
- Főnök, mi az ördögöt művel? - Megmozdult, hogy visszatartsa, de Riccardo hátranyomta,
amire Sean nem volt felkészülve, elvesztette egyensúlyát, s majdnem elbukott.
Riccardo előrerohant a csoport élére, ott megállt, s felemelte a fegyverét.
 - Főnök, ne tegye! - ugrott oda Sean, hogy megragadja, de a fegyver eldörrent és csöve
felugrott, a Főnököt a nehéz fegyver visszarúgása egy lépéssel hátravetette.
- Megbolondult? - Sean nem tudta megakadályozni, hogy Riccardo még egy lövést leadjon,
s a nehéz lövedék egy nagy darab fehér kérget szakított le a baobabfa törzséből. A lövés
visszhangzóit a síkságon át.
- Főnök! - Sean elérte, megragadta a fegyvert, és a csövét az ég felé rántotta, amikor
harmadjára is tüzelt a Rigbyvel.
Seannek végre sikerült kicsavarnia a fegyvert Riccardo kezéből.
- Az isten szerelmére, ember, mi az ördögöt csinál tulajdonképpen?
Mindannyiuk füle szinte megsüketült a lövések robajától, és így Sean dühös kitörése csak
halkan, tompán hangzott.
- Tukutela - harsogta Riccardo. - Nem látja? Miért akadályozott meg? - Arca még mindig
vörös volt, s úgy remegett, mint a malárialáztól szenvedő beteg. Ismét a Rigbyért nyúlt,
amelyet Sean megmarkolt, s így nem sikerült tőle megkaparintania.
- Szedje össze magát! - kiáltott rá haragosan és az üres fegyvert odadobta Jobnak. - Nehogy
még egyszer a kezébe kerüljön! - Aztán Riccardóhoz fordult:
- Mondja, maga megbolondult? - Vállon ragadta. - Ezeknek a lövéseknek a hangja
mérföldekre elhallatszik.
- Hagyjon békéh! - viaskodott Riccardo. - Hát nem látja őt?
Sean kegyetlenül megrázta a férfit
- Hagyja abba, ember, maga egy fára lőtt. Elvesztette a józan eszét?
- Adja vissza a fegyveremet! - könyörgött Riccardo, Sean pedig ismét megrázta a férfit és
arccal a baobabfa felé fordította.
- Nézzen csak oda, maga eszeveszett! Ez a maga elefántja! - odafordítva megmutatta: -
Nézze meg alaposan!
Claudia előreszaladt és megpróbálta visszatartani Seant: - Hagyja őt, nem látja, hogy beteg?
- Megbolondult! - jelentette ki Sean és félretolta a lányt. - Idecsődít minden egyes Frelimo
vagy Renemo harcost ötvenmérföldes körzetből, és elűz minden elefántot...
- Hagyja őt békében -- kérte a lány Seant, aki erre elengedte az apját és hátralépett.
- Rendben van, aranyoskám, a magáé! Claudia az apjához rohant és átölelte: - Minden
rendben van, papa! Minden rendben lesz!
Riccardo értetlenül nézett a baobabfa kérgének friss, mély sebeire, amelyekből nedv
szivárgott.
- Azt hittem, hogy... - tehetetlenül megcsóválta a fejét. - Miért csináltam ezt? Nem is
tudom... Azt hiszem, úgy nézett ki, mint egy elefánt.
- Igen, papa, persze - karolta át a vállát Claudia. - Ne izgasd fel magad!
Job és a vadászcsapat csendes volt és gondterhelt. Tanúi voltak ennek a különös
eseménynek, amelyet egyikük sem értett. Sean felháborodottan elfordult. Néhány
másodpercet vett igénybe, amíg ismét uralkodni tudott magán, aztán azt kérdezte Matatutól: -
Gondolod, hogy Tukutela elég közel volt ahhoz, hogy hallhassa a lövéseket?
- Az ingovány közel van, a talaj lapos és a víz szintén viszi a hangokat. - Matatu megvonta a
vállát. - Talán hallotta az elefánt, talán nem, ki tudja?
Sean visszanézett, amerről jöttek. A gerincről jól lehetett látni a lapos síkságon keresztül a
szürke, poros messzeséget.
- Job, mi a valószínűsége annak, hogy a fegyveresek meghallották?
- Rájövünk majd később, de a legkeményebb módon, Sean. Attól függ, milyen közel vannak
mögöttünk.
Sean megrázta magát, próbált megszabadulni a haragjától, mint a kutya, mikor lerázza
magáról a vizet.
- Itt megpihenünk. A mambó beteg. Főzzünk egy csajka teát, aztán majd elhatározzuk, hogy
mit tegyünk - parancsolta.
Visszament oda, ahol Claudia még mindig apját tartotta átölelve és Seant nézegette
gyanakvóan, testét úgy fordítva, hogy az apját védje tőle.
- Ne haragudjon, Főnök, hogy rángattam - mondta Sean jóindulatúan -, de alaposan rám
ijesztett.
- Tényleg nem értem - motyogott Riccardo -, meg mertem volna esküdni, hogy ő az.
Annyira tisztán láttam.
- Teaszünetet tartunk - mondta neki Sean. - Azt hiszem, jól elkapta a nap, egy kis napszúrást
kaphatott, az ember agya kocsonyává válik ettől a napsütéstől.
- Néhány perc múlva rendben lesz - mondta Claudia bizalmasan, Sean pedig hidegen
rábólintott.
- Vigyük az árnyékba!
Riccardo hátát a baobab törzsének támasztotta és behunyta a szemét. Sápadtnak látszott és
zavartnak, izzadság csillogott az állán és a felső ajkán. Claudia letérdelt mellé, letörölte az
izzadságot a kendője csücskével, de amikor felpillantott Seanra, az hirtelen intett a fejével,
ellentmondást nem tűrő mozdulattal, s a lány felállt és követte.
- Ez magát egyáltalán nem lepte meg, ugye? - kérdezte vádlón, amint hallótávolságon kívül
kerültek. A lány nem válaszolt, és Sean folytatta:
- Milyen lánya ön az apjának egyáltalán? Tudta, hogy beteg, s mégis engedte, hogy részt
vegyen ezen a veszélyes kiránduláson.
A lány szája megremegett, s amikor a férfi ránézett, látta, hogy mézszínű szemében
könnyek csillognak, ez meglepte, nem várt könnyeket a lánytól. Ügy érezte, dühe elpárolog, s
szinte erőltetnie kellett magát, hogy újból feltámassza magában ezt az érzést.
- Túl késő, hogy pityeregjen, aranyoskám, módot kell találnunk arra, hogy hazakerüljön, ő
egy beteg ember.
- Nem megy haza - mormogta a lány olyan csendesen, hogy Sean alig értette, mit mond.
Könnycseppek csillogtak erős, fekete szempilláin, Sean hangtalanul figyelte a lányt. Az nyelt
egyet, majd megszólalt:
- Ő nem egy beteg ember, Sean, hanem meghal. Rák. Egy specialista diagnosztizálta,
mielőtt eljött otthonról. Megjósolta, hogy megtámadhatja az agyát, amint most láthatja.
Sean haragja eltűnt. - Nem - szólt. - A Főnök, nem!
- Mit gondol, miért értettem egyet azzal, hogy idejöjjön, és miért kényszerítettem, hogy vele
jöhessek? Tudtam, hogy ez az utolsó vadászata, s együtt akartam vele lenni.
Hallgattak, egymásra nézve, aztán a lány megszólalt:
- Tudom, hogy maga törődik vele. Látom, hogy komolyan törődik vele és gondot visel rá.
Ezt nem is vártam magától.
- Hiszen a barátom! - mondta Sean, zavarba hozta tulajdon szomorúságának mélysége.
- Nem is hittem volna, hogy képes ilyen gyengédségre - folytatta halkan. - Lehet, hogy
félreismertem, nem jól ítéltem meg magát.
- Lehet, hogy mindketten félreismertük egymást - mondta és a lány rábólintott.
- Talán tévedtünk - válaszolta. - Mindenféleképpen köszönöm. Köszönöm, hogy törődik az
apámmal!
Elfordult, hogy visszatérjen az apjához, de Sean megállította.
- Még nem intéztünk el semmit - jegyezte meg, még nem döntöttük el, hogy mit fogunk
csinálni.
- Természetesen folytatjuk - válaszolta Claudia. - Egészen a keserű befejezésig. Ez az, amit
megígértem neki.
- Magában aztán van kurázsi - mondta a férfi gyengéden.
- Ha van bennem, akkor azt tőle örököltem válaszolta és visszatért az apjához.
A bögre tea és a fél tucat Anadin tabletta felélénkítette Riccardót. Újra teljesen normálisan
cselekedett és beszélt és senki nem tett semmiféle további megjegyzést korábbi vad
viselkedésére, bár természetesen valamennyiüket lehangolta, ami történt.
- Mennünk kell, Főnök! - szólt neki Sean -, Tukutela távolodik, minden perccel, amit itt
töltünk, távolabb lesz tőlünk.
Folytatták a menetelést a hegygerinc mentén, s a mocsár közeledtét egyre erősebben
érezték, amint szagát a szeszélyes szél időnként ebbe az irányba terelte.
- Ez az egyik oka annak, hogy az elefánt szereti az ingoványos területet - magyarázta Sean
Riccardónak. - Mindig fúj a szél, gyakran megfordul a széljárás, s ez megnehezíti, hogy
észrevétlenül megközelítsék.
Előttük a fák között egy rés jelent meg és Sean megállt, hogy keresztülnézzen a nyíláson.
- Itt van ni - jegyezte meg -, előttünk terül el a Zambezi lápvidéke.
A hegyhát, amelyen álltak, olyan volt, mint valami mesebeli tengeri szörny háta, amely az
elöntött ingoványon kiemelkedve úszik. Közvetlenül előttük a hegyhát belebukott a véget
nem érő papirusznádasba.
Sean felemelte a távcsövét és figyelmesen megvizsgálta az előttük fekvő ingoványt. A
nádas határtalannak tűnt, de miután ő már többször elrepült fölötte, tudta, hogy a területet
nyílt vízfelületek sekély lagúnái és szűk, kanyargós csatornái szelik át. Messzebbre nézve,
majdnem a horizonton látta az elmosódott körvonalú kis szigetecskéket, az áthatolhatatlanul
sűrű bokrokkal, fedett szigetek sötét foltjait és a látcső lencséin keresztül kivette a görbe
pálmafák törzseit, nagy, lombos koronájukkal.
Az elmúlt évszak különösen száraz volt és a vízszint nagyon alacsony, a legtöbb helyen nem
volt derékmagasságnál mélyebb, de a partszegélyt fekete és nyálkás sár borította, a sziget
közötti csatornák pedig mélyebbek voltak. Az ilyen területen igen fáradságosán lehet csak
közlekedni, s a sártól és a víztől eltekintve a nádasok, a vízinövények is akadályoznak minden
lépést, mert a lábakra tekerednek, amint az ember megpróbál előre haladni.
Az ilyen mocsaras, lapos terepen megtett minden egyes mérföld legalább öt mérföldnek
felelne meg, amit száraz területen tesz meg az ember, ellentétben az elefánttal, amelynek ez az
igazi eleme. Az elefánt szereti a sarat és a vizet. Ez fenntartja a nagy darab testet, lábai és
talpai pedig arra rendeltettek a természet által, hogy elossza az elefánt nagy súlyát a lábak
között, amikor rájuk nehezedik, szétterpeszti, szélesre tárja és ismét összehúzza, közelebb
húzza azokat egymáshoz, amikor fel akar állni, s könnyedén ki tudja szakítani magát a
rátapadó sárból.
Tukutela megtömheti a bendőjét náddal és puha vízi növényekkel, mocsári füvekkel; a
bokrokkal sűrűn fedett szigetecskék pedig az élelem nagy variációs lehetőségeit kínálják neki.
A sűrű sár és a vízben való lubickolás zaja felriasztja az elefántot meglepetésszerű
ellenséges közeledés esetén, és a rendszertelenül változó szél minden oldalról védelmet nyújt,
a követőikkel és az üldözőkkel szemben, elhozva azok szagát. Tukutela igen nagy
mozgásterei közül ez volt a legnehezebb környezet a vadászat számára.
- Egy vasárnapi iskolai piknikre kerül majd sor, Főnök - mondta Sean, látcsövét leeresztve. -
Azok az agyarak mintha máris a kandallója előtt lennének.
Az öreg elefántbika nyomai egészen a szárazföld határáig voltak nyomon követhetők, aztán
elvesztek a papirusznád mezejében, ahol a véget nem érő zöld páfránylevelek között nem
maradt semmi látható nyom.
- Itt senki sem képes követni a nyomokat. - Riccardo azon a vonalon állt, ahol az omladékos
föld véget ért és a mocsár elkezdődött. - Senki sem képes itt megtalálni Tukutelát - ismételte
meg. A mocsár szélén állt, ahol a növényzetből emelkedő fal a fejénél magasabbra nőtt. -
Biztosan senki nem képes megtalálni, ugye?
- Igaza van, valóban senki sem képes megtalálni őt - helyeselte Sean. - Senki, Matatu
kivételével!
Egy falu romjainál álltak, amelyet volt lakói e szigetecske szélére építettek. Egyértelműnek
tűnt, hogy a falu előző lakói halászok voltak, egy kis törzs tagjai, akik a Zambezi partja
mentén éltek, s megélhetésüket annak bőséges zöld vizéből fedezték. Csak a nagy kövek
álltak még a helyükön, amelyeken a márnákból és a tengeri keszegekből álló zsákmányt
szárították valamikor, de a kunyhókat már régen felégethették.
Job átkutatta a falu külső övezetét, s füttyentett Seannek. Amikor Sean odament, Job
valamilyen tárgy fölött állt, amely a rövid fűben feküdt. Első ránézésre Sean úgy látta, hogy
egy rongycsomó, de aztán észrevette, hogy csontok állnak ki belőle. A csontokat részben még
mindig száraz bőr és húsdarabok borították.
- Mikor történt? - kérdezte Sean.
- Talán vagy hat hónapja.
- Hogyan halt meg?
Job leguggolt az emberi csontváz mellé és amikor elfordította a fejet, az leesett a nyakról,
mint valami érett gyümölcs. Job a tenyerébe vette, s a koponya üres szemgödrei
rávigyorogtak.
- A koponya átlőve - közölte Job. - A lövedék kimeneti nyílása ezen az oldalon van. - Úgy
nézett ki az egész, mintha egy harmadik szem lenne a homlokán.
Job visszatette a koponyát és mélyebben behatolt a fűtengerbe. - Itt van egy másik is -
szólította Seant.
- A Renamo járhatott erre - közölte Sean a véleményét. - Vagy önkénteseket kerestek, vagy
szárított halat, vagy mindkettőt.
- Vagy a Frelimo keresett Renamo-lázadókat és a kérdést egy AK-val oldották meg.
- Szegény ördögök! - szólt Sean. - Ezek aztán megkapják a magukét mindkét oldalról.
Biztosan még egy csomó fickóra akadunk körülöttünk, valószínűleg ezek azok, akik
kimenekültek a kunyhókból, mielőtt még felgyújtották volna.
Elindultak vissza a faluba és Sean megszólalt. - Halászok voltak, biztosan itt kell lenniük a
csónakjaiknak. Elrejthették őket, de mi talán használhatjuk az egyiket. Nézz körül a nádasban
és kutasd át a bokrokat a falu mögött.
Sean megkereste a helyet, ahol Riccardo és Claudia ültek. Odaérve kérdőn nézett a lányra,
aki bólintott és elég optimistán mosolygott.
- Papa jól érzi magát. Hol vagyunk? Megmagyarázta, milyen következtetésekre jutottak a
falu végzetét illetően.
- Miért ölték volna meg ezeket az ártatlan embereket? - vitatkozott Claudia.
- Afrikában manapság nem kell hogy valami oka is legyen annak, hogy valakit megöljenek,
azonkívül, hogy valakinek töltött fegyver van a kezében és szeretné használni.
- De milyen bűnt követhettek el ezek az emberek? - ragaszkodott a lány a kérdéséhez.
Sean megrándította a vállát. - Felkelőket rejtegettek, információkat tartottak vissza,
élelmiszert rejtegettek, nem engedték át asszonyaikat; mindeme bűnök valamelyike, vagy
egyik sem.
A nap nagy, vörös labda volt a gőzölgő mocsár fölött, alacsonyan a nádasból kiemelkedve,
úgy hogy Sean bele tudott nézni, anélkül, hogy hunyorított volna.
- Besötétedik, mielőtt még el tudnánk indulni mérlegelte -, ma éjjel tehát itt kell aludnunk, s
holnap, amint világosodik, tovább kell indulnunk. Az a vigasztaló, hogy Tukutela elérte a
mocsarat és így lelassul. Valószínűleg csak néhány mérfölddel jár előttünk.
Amikor ezeket mondta, azokra a lövésekre is gondolnia kellett, amelyeket Riccardo leadott.
Ha a bika meghallotta, akkor még most is rohan. De annak semmi értelme, hogy ezt elmondja
Riccardónak. Megtörtnek látszott és csüggedtnek az incidens óta, szinte teljesen szótlanná
vált. A Főnök csak az árnyéka a régi önmagának, szegény ördög. A legkevesebb, amit tehetek
érte, hogy megszerzem neki az elefántot. - Sean rokonszenve őszinte volt és az egész
kilátástalannak tűnt. Leült mellé s elkezdte felvázolni, milyen feladatok állnak előttük, s hogy
fogják az öreg bika elleni vadászatot végrehajtani, a papirusznádasban. Ügy tűnt, a vadászat
az egyedüli dolog, ami még érdekelte Riccardöt, s első ízben fordult elő aznap, hogy valami
felkeltette az érdeklődését, sőt egyszer még nevetett is.
Claudia kipirult és hálásan rámosolygott Seanra, majd felállt és kijelentette: - Van egy kis
privát dolgom, amit el kell végeznem.
- Hová megy? - kérdezte Sean azonnal.
- A kislányok szobájába - mondta neki -, s az biztos, hogy oda nem hivatalos.
- Ne menjen túl messzire, s ez alkalommal ne fürödjön, és ne is menjen úszni - utasította. -
Holnap lesz benne elég része.
- Hallottam, megértettem, engedelmeskedem. Ó, nagy fehér Bwana. - A lány gúnyosan
pukedlizett és elindult a kiégett falu szélére. Sean megfigyelte, hogy milyen kelletlenül megy,
s utána akart szólni, hogy ismét figyelmeztesse a veszélyekre, amikor kiáltást hallott a
nádasok irányából, s ez elterelte a figyelmét Claudiáról.
Felugrott: - Mi történt, Job? - üvöltötte, és lefutott a víz széléig.
További zavaros kiáltások hangzottak és vízcsapkodás a nádas mélyéről, aztán Job és
Matatu bukkant elő, valami hosszú és fekete, vízzel teli tárgyat vonszoltak.
- Az első csipetnyi szerencsénk - vigyorgott Sean Riccardóra, és jókedvűen rácsapott a
vállára.
Egy tradicionális mokkoro, fatörzsből kivájt kenu volt, vagy hat méter hosszú, amelyet egy
darab fatörzsből vájtak ki, a Kigelia Africanából, egy virsli alakú fából. A csónak kivájt törzse
olyan széles volt, hogy csak egy-egy ember tudott benne ülni, de rendszerint egyetlen férfi
hajtotta a hajó farában állva, egy hosszú hajtórúd segítségével.
Job kiöntötte a vizet a csónakból, s tüzetesen tanulmányozta. A hajótestet már javították és
több helyen betömték, de alapjában használhatónak tűnt.
- Kutassátok át a falut, valahol kell lennie tömítő anyagnak - rendelte el Sean. - Ha
megtaláltátok, el kell küldeni Dedant és Pumulát, hogy néhány hosszú rudat vágjanak.
Claudia felsikoltott, s mindannyian arra fordították az arcukat, amerről a kiáltás hangzott. A
lány újra sikoltott, a hangja valahogy furcsán tompa volt és messziről érkezett. Sean azonnal
rohanni kezdett, felkapta a puskáját, melyet a legközelebbi kunyhó mellett hagyott.
- Claudia! - üvöltötte. - Merre van? - Csak a visszhang érkezett vissza, válaszként: Merre
van?... re van?...
Mikor Claudia felállt és visszakapcsolta a derékszíját, könnyedén két lyukkal beljebb
sikerült az övét összeillesztenie, ennyivel lett karcsúbb a dereka. Jóváhagyó megelégedéssel
mosolygott saját „pocakjára", mely nemcsak hogy lapos, hanem egyenesen homorú formát
öltött. A hosszú menetelések és az igénytelen élelem, a takarékos porciók az utolsó néhány
deka zsírréteget is eltávolították testéről.
- Hát nem különös, hogy a bőség korában mi az éhezésre állítjuk be magunkat s koplalunk -
ismét elmosolyodott -, mennyire fogok majd örülni annak, hogy mikor hazamegyek, rengeteg
tésztával meg vörös borral fogom ismét visszaszerezni az elvesztett kilókat.
Elindult visszafelé, a falu irányába, aztán rájött, hogy a „magányos hely" kutatása közben
jobban eltávolodott, mintsem akarta, s a visszafelé vezető utat dús, tüskés drótszerű bozót
akadályozza. Oldalirányban kitért, hogy ezeket a bokrokat kikerülje, s egy széles úton találta
magát, amely egyenesen a mocsárhoz vezetett, az ingovány végében levő bokorhoz.
Fellélegezve indult el az úton.
Claudia nem vette észre, hogy egy vízilóösvényt követett, ez egy széles út volt, amelyet az
állatok vettek igénybe, mikor éjszakai fosztogatásaik alkalmával az erdőbe vonultak. Az utat
már hónapok óta nem használhatták. A vízilovakat, a többi vadállattal egyetemben, a
környező területeken jócskán megtizedelték.
Sietett vissza az apjához, s amellett nem is érezte jól magát egyedül, elszakadva a csoport
többi tagjától. Nagyokat lépett lefelé a széles ösvényen, s haladásának sebessége szinte már
megközelítette a futást.
 Előtte száraz papiruszszárak feküdtek keresztbe fektetve az út teljes szélességében. Ezt
kétségtelenül még a falu előző lakói fektették le, s bár Claudiának fogalma sem volt, milyen
célokat szolgálhatott ez a szőnyeg, számára nem képezett akadályt, s lépteinek lassítása nélkül
rálépett.
A csapdát abból a kifejezett célból ásták, hogy egy vízilovat tőrbecsaljanak. Körülbelül
három méter mély volt, tölcsér alakú oldalakkal, amelyek befelé szűkültek, ennek
következtében a hatalmas állatok biztosan belecsúsztak a mélységbe s benn is szorultak. A
fenti nyílást ágak takarták, amelyek elég erősek voltak ahhoz, hogy egy embert vagy egy
kisebb állatot megtartsanak, egy súlyos vízilovat azonban nem. Ezek fölé az ágak fölé
helyezték az építők a papiruszszárakat.
A csapdát azonban régen építették, s így mind az ágak, mind a papiruszszőnyeg elrohadt és
meggyengült. Beszakadt Claudia súlya alatt és ő sikoltva belezuhant a csapdába, s újból
sikoltott, amint lebukfencezett, belecsúszva az oldalakon. A gödör alján néhány centi mély víz
volt, amely állandóan beszivárgott. Claudia igen esetlenül ért le, egyik lába maga alá
tekeredett, s aztán hátára fordulva belesüppedt a sárba.
A levegő kiszorult a tüdejéből, és elviselhetetlen fájdalmat érzett a bal térdében. Néhány
pillanatig nem is tudott válaszolni a gyenge kiáltásokra, amelyeket felülről hallott. Felült,
sérült térdét a melléhez szorította, szaporán lélegzett, hogy megkínzott tüdejét megtöltse
levegővel. Végre sikerült egy fojtott kiáltást kipréselnie magából.
- Itt! Itt vagyok!
- Jól van? - jelent meg Sean fölötte, s aggódva nézett lefelé.
- Azt hiszem - felelte levegő után kapkodva, s megpróbált felülni, de a fájdalom beleállt a
térdébe, s visszaesett.
- A térdem... - sóhajtotta.
- Tartson ki! Lejövök. - Sean visszahúzta a fejét. Claudia hangokat hallott; Job, Matatu és az
apja hangját. Aztán egy nejlon kötéltekercset dobtak lefelé, amely esés közben kibomlott.
Sean gyorsan leengedte magát a kötélen, s a végén leugrott mellé maga is, beleesve a sárba.
- Sajnálom - mondta bűnbánóan. - Úgy látszik, ismét megtettem a magamét.
- Ne mentegetőzzön - vigyorgott -, nem vagyok hozzászokva. Most az egyszer nem a maga
hibája volt. Hadd nézzem a lábát.
Leguggolt a lány mellé: - Mozgassa a lábát! Óriási! Be tudja hajlítani a térdét? Nagyszerű!
Legalább a csont nem tört el. Nagy megkönnyebbülés. Gyerünk, hadd vigyem ki magát ebből
a gödörből.
Sean egy hurkot csomózott a kötél végén, átcsúsztatta a fején és a vállain, és a hónalja alatt
erősítette meg.
- Oké, Job - szólt fel. - Húzd, de nagyon óvatosan, ember, csak óvatosan.
Amint a föld színére értek, Sean alaposabban is megvizsgálta a lány térdét. Felhajtotta a
jeans szárát és újból megnézte: Szar!
Mint felderítő parancsnok, nagy gyakorlatot szerzett az ilyen jellegű sérülések terén,
amelyeknek az ejtőernyősök rendszeresen ki voltak téve, mint csonttörések, porcszakadás,
boka- és térdficam. Claudia térde már akkorára dagadt, mint egy labda és az enyhén lesült bőr
alatt a zúzódások máris elszíneződtek.
- Ez egy kicsit fájni fog - figyelmeztette a lányt és gyengéden mesterkedett a lábával.
- Jaj! - panaszkodott a lány -, ez fenemód fáj.
- Oké - bólintott a férfi. - Ez egy átlagos ínszalaghúzódás. Azt hiszem, nem szakadt el, az
sokkal fájdalmasabb lenne. Valószínűleg csak megrándult.
- Az mit jelent? - kérdezte a lány.
- Három nap - válaszolta Sean. - Legalább három napig nem léphet rá.
Átkarolta a vállát. - Fel tud állni? - kérdezte, s amikor a lány bólintott, segített neki talpra
állni. A lány nekidőlt, amikor az egészséges lábára nehezedett.
 - Próbáljon meg egy kicsit ránehezedni - mondta, s a lány rögtön fájdalomra panaszkodott.
- Fáj, nem tudok rálépni.
Sean megállt, karjába vette a lányt, mint egy kisgyermeket, és visszavitte a faluba. Claudiát
meglepte a férfi ereje, s bár a térde lüktetni kezdett, megnyugodott Sean karjaiban. Kellemes
érzés volt. Az apja vitte őt így, amikor még kislány volt, s alig tudott ellenállni annak a
késztetésnek, hogy a fejét a férfi vállára hajtsa.
Amint a faluhoz értek, leültette egy tisztásra, s Matatu azonnal elrohant Sean hátizsákjáért.
Lánya sérülése elterelte Riccardo figyelmét a saját bajairól, s aggódni kezdett az ő kicsi lánya
miatt, oly módon, ami rendes körülmények között idegesítette volna. Most elfogadja az apja
részéről újjáéledő figyelmet és bátorítást.
Sean elsősegélycsomagjából egy gumipólyával betekerte a lány térdét és forró teával egy
gyulladás elleni tablettát vétetett be vele.
- Ennyit tehetünk érte - közölte a lánnyal és hátradőlt -, csak az idő fogja rendbe hozni.
- Három napot mondott?
- Annyi időre van szüksége. Százával láttam már ilyen térdeket, mint a magáé, attól
eltekintve, hogy azok sokkal szőrösebbek voltak, és megközelítően sem ilyen csinosak.
- Ez egy bók? - emelte fel kérdően a szemöldökét. - Kezd megszelídülni, ezredes.
- Ez a gyógykezelés része, természetesen ne vegye komolyan - biztosította a lányt széles
mosolylyal. - Az egyedüli nyitott kérdés most az, aranyoskám, hogy mi az ördögöt csináljunk
magával.
- Hagyjanak itt! - válaszolta azonnal.
- Teljesen elment az esze? - kérdezte, s Riccardo azonnal mellé állt: - Ez ki van zárva,
teljességgel lehetetlen!
- Nézzük meg abból a szempontból - fejtegette nyugodtan -, hogy három napig nem
mozoghatok, ennyi idő alatt az elefánt rég eltűnhet, papa. - Feltartotta a kezét, hogy elejét
vegye a vitának -, vissza nem fordulhatunk. Te nem vihetsz, s én nem tudok gyalogolni. Itt
kellene ülnünk mindenképpen.
- Nem hagyhatjuk itt egyedül, ne legyen nevetséges.
- Valóban nem - értett egyet vele a lány -, de itt hagyhatnak velem valakit, aki gondomat
viseli, amíg a többiek Tukutelát követik.
- Nem! - Riccardo megrázta a fejét.
- Sean - folyamodott hozzá segítségért a lány -, magyarázza már meg neki, hogy ez az
egyetlen értelmes dolog, amit tehetünk.
A férfi ránézett s a csodálat, amit a tekintetéből érzett, melegséggel töltötte el.
- A fenébe is! - mondta könnyedén. - Igaza van.
- Mondja meg neki, Sean, hogy csak egy pár napról van szó. Mindannyian tudjuk, hogy
milyen sokat jelent neki az az elefánt. Ezt akarom neki adni, mint... - majdnem azt mondta,
mint utolsó ajándékomat, de megváltoztatta - mint egy különleges ajándékot!
- Nem fogadhatom el, tesoro. - Riccardo hangja rekedt volt, elmosódott, s lehajtotta a fejét,
hogy érzelmeit elrejtse.
- Küldje el őt, Sean - erősködött Claudia és szilárdan megragadta a karját. - Mondja már
meg neki, hogy nagyobb biztonságban leszek itt Jobbal, aki majd gondomat viseli, mintha
magukkal lennék az ingoványban.
- Úgy néz ki, hogy igaza van, Főnök - mondta Sean. - De az istenit, ez nem az én dolgom.
Ezt maguknak kettejüknek kell lerendezni.
- Lenne szíves magunkra hagyni bennünket, Sean? - kérte a férfit, s válaszát be sem várva,
apjához fordult: - Gyere, ülj ide mellém, papa! - megveregette maga mellett a földet. Sean
felállt és elsétált, otthagyva kettőjüket a lassan beálló sötétségben.
Sean odament Jobhoz és leült mellé. Csendben ültek egymás mellett, régi barátok, teát ittak
és Sean utolsó szivarját szívták, rendre átadogatva egymásnak.
 Eltelt egy óra. Már teljesen besötétedett, mielőtt Riccardo visszatért hozzájuk. Még mindig
csendesen ott ültek egymás mellett. Megállt felettük, hangja érdes volt és szomorúsággal teli.
- Rendben van, Sean - mondta. - Meggyőzött engem, hogy úgy legyen, ahogyan akarja.
Lesz szíves úgy rendezni a dolgokat, hogy folytathassuk a vadászatot holnap reggel? És Job
itt marad és vigyázni fog helyettem az én kislányomra.
- Gondját viselem, uram - helyeselt. - Csak menjen nyugodtan és lője le azt az elefántot. Itt
várjuk, amíg visszajön.
Még az éjszaka folyamán kivonultak a kiégett faluból és ideiglenes tábort ütöttek pár száz
méterre, az erdőben.
Egy menedékfélét csináltak Claudiának, s alatta levágott fűből fekhelyet raktak. Sean
otthagyta az egészségügyi csomagot, s a megmaradt élelem nagy részét is a lánynál.
Részletesen eligazította mind Jobot, mind pedig Dedant, hogy maradjanak Claudiával. Job
megtartotta a könnyű 30/06-os puskát, amelynek üveggyapotból volt a tusája, Dedan pedig
egy baltával és a nyúzó késével volt felfegyverezve.
- Küldd vissza Dedant, tartsa megfigyelés alatt a szigetecskét. Bármelyik Frelimo vagy
Renamo járőr ebből az irányból érkezhet. Bármilyen baj, zavaros helyzet első jelére azonnal
vidd a lányt az ingoványba és rejtsd el egy kis szigeten! - adta ki Sean végső utasításait s lassú
léptekkel odament, ahol Riccardo búcsúzott a leányától.
- Készen van, Főnök?
Riccardo gyorsan felállt, s elindult, hátra sem nézve többé Claudiára.
- Vigyázzon, ne keveredjen többé semmibe és ne okozzon több problémát! -- figyelmeztette
Sean a lányt.
- Maga se! - nézett fel Seanra. - Kérem, Sean, vigyázzon a papára, helyettem is!
Sean leguggolt elé és kezet nyújtott neki, mintha férfi volna, s valami szellemeset szeretett
volna mondani, de semmi nem jutott az eszébe.
- Rendben van? - kérdezte ehelyett.
- Rendben van - mondta a férfi, felállt és elindult az ingovány végére, ahol Matatu, Pumula
és Riccardo vártak rá, a kenu mellett.
Matatu a könnyű csónak orrában, Sean és Riccardo a hajó közepén helyezkedtek el, leapadt
hátizsákjaikkal együtt, fegyvereiket térdükön keresztbe fektetve tartották, Pumula a csónak
végében állt az egyik frissen vágott hosszú tolórúddal, amivel a járművet hajtotta, Matatu
kézjeleit követve.
Másodperceken belül eltávolodtak a parttól, magas, sűrű papirusznád alkotta fallal
körülvéve, látásukat korlátozta ez a nádfal és a fejük feletti eget borító citromsárga ködfátyol.
Ahogyan előrehaladtak, a nád éles, hegyes levelei az arcukba csapódtak, szemeiket
fenyegetve: a mocsári pókok hálója, amelyeket a nádszárak között húztak ki, ragadósan és
idegesítően borult arcukra. Az éjszaka nyirkos hűvöse szétterjedt a mocsár fölött, s amikor
hirtelen egy nyitott lagúnához értek, nehéz köd fedte el annak víztükrét, s egy csapat kacsa
riasztotta a hajnalt nagy szárnycsattogással.
A kenu túlsúlyos volt, négy emberrel megterhelve. Csak pár centiméter volt a víz felszíne és
a csónak párkánya között, s ha bármelyikük hirtelen megmozdult, víz csapott be a kivájt
csónakba, ezért arra kényszerültek, hogy szinte állandóan egy teás köcsöggel merjék ki belőle
a vizet.
Hirtelen felkelt a nap a nád fölött, a köd felemelkedett s aztán el is oszlott. A vízililiomok
kinyitották és a felkelő nap felé fordították égszínkék szirmaikat. Kétszer nagy krokodilokat
figyeltek meg, a vízben feküdtek, s csak szemgolyóik látszottak a víztükörből kiemelkedve.
Amint a csónak közeledett feléjük, azonnal eltűntek a víztükör alatt.
A mocsár madarakkal volt tele. Bölömbika és szürke gém leselkedett a nádasban, kis
csokoládébarna gázlómadarak táncoltak a liliomok szirmai fölött hosszú lábukon, míg a gázló
góliátok - olyan magasak, mint egy ember - a lagúnák fekete vizében halásztak. Felettük
pelikánok kiterjesztett szárnyú alakzata röpült, meg fehér kócsagok, kormoránok és
kígyónyakú madarak, vadkacsák tucatnyi fajtájából álló serege röpködött.
A hőség erősödött, s ezt növelte a víz felületéről arcukra visszaverődő napsugárzás, amitől a
két fehér férfi hamar átizzadta az ingét. Helyenként a víz mélysége csupán centiméterekben
volt mérhető, ezért olykor kénytelenek voltak kiszállni a csónakból és a következő lagúnáig
vonszolni. A nádszőnyeg alatt a sár fekete volt, bűzös és térdükig ért.
A sekélyebb vízben az elefánt lába mély lyukakat hagyott maga után a sárpadokban, mély,
kerek, vízzel teli tölcséreket. Az öreg elefántbika mind mélyebben és mélyebben vezette őket
a mocsár területére, de kárpótolta őket a gyors előrehaladás, melyet a csónak és a tolórudak
segítségével értek el a lagúnák csatornáiban. Sean egy rövid időre felváltotta Pumulát a
csónak végében, de az nem sokáig bírta elviselni az esetlen mozdulatokat, amelyeket a hosszú
rúddal végzett, ezért visszavette tőle.
Csak egy embernek volt annyi helye a csónak mélyén, hogy kinyújtózkodva lefekhessen
benne. Riccardo aludt ezen az éjszakán, míg a többiek derékmélységig a sárban ültek, a kenu
peremére támaszkodva és megpróbáltak pihenni, már amennyire a moszkitók ezt
megengedték.
Másnap kora reggel, amikor Sean kiemelkedett a sárból, fekete piócákkal volt tele a csupasz
lábszára. A visszataszító állatok a bőrébe ragadtak, dagadtak voltak a vérétől, amit belőle
szívtak ki. Sean egy keveset elhasznált becses sótartalékából, hogy megszabadulhasson tőlük.
Eltávolítva az állatokat, egy kis nyílt seb maradt utánuk, amelybe a piócák alvadásgátló
anyagot fecskendeztek, ennek következtében a vér bőkezűen tovább folyt a sebekből, s
valószínűleg meg is fertőződött. A csipetnyi só ugrásra késztette az agonizáló piócákat,
leestek a lábáról, s csak kis seb maradt utánuk.
Amikor kinyitotta a nadrágját, Sean rájött, hogy a piócák felmásztak a lábán a farpofák
közötti mélyedésbe, s úgy lógtak a nemi szerve körül, mint a szőlőszemek. Remegett a
rettegéstől, amint megszabadult tőlük, míg a kivájt csónak mélyének biztonságából Riccardo
érdeklődéssel vizsgálta és malackodó megjegyzéseket tett.
- Hé, Sean, valószínűleg ez kell hogy legyen az első eset, amikor tiltakozott valakinek a feje
ellen, ezen az intim helyen.
Sean leszúrta a csónakhajtó tolórudat a sárba és erősen tartotta, amíg Matatu felmászott
rajta, mint egy majom, s az előttük fekvő területet vizsgálta. Amikor lemászott, azt mondta
Seannak:
- Szigeteket látok. Nagyon közel vagyunk. Még dél előtt odaérünk, s ha csak Tukutela nem
hallott meg bennünket, ott találjuk valamelyik szigeten.
Sean emlékezett még a terület fölötti repülésen látottakra, de a nagy méretarányú térkép
tanulmányozása alapján is tudta, hogy a szigetek egy lánchoz tartoznak, amely a Zambezi
folyó fő csatornája és az ingoványos terület között helyezkedik el. Kihúzták a kenut a sekély
gázlóból. Sean a csónak orrához kötött nejlonkötéllel vontatta a csónakot, míg Pumula és
Matatu a csónak végét taszították maguk előtt. Amikor Riccardo felajánlotta segítségét, Sean
azt felelte neki:
- Vegye csak igénybe ezt az ingyen utazást, Főnök. Szeretném, ha nyugodtan pihenne, s így
nem lenne semmi mentsége, ha elvétené a Tukutelára célzott lövést.
Végre meglátta a pálmafák leveleit, amelyek a papirusznádas fölött emelkedtek ki előttük,
ugyanakkor a víz hirtelen mélyülni kezdett, s már majdnem állig ért. Felhúzta magát és
visszamászott a csónakba, a többiekkel együtt. Pumula a tolórúddal átevezett velük az első
szigetre. A növényzet olyan sűrű volt, hogy a víz fölé hajlott, s így át kellett rajta törni, hogy
elérjék a partot.
A föld szürke volt és homokos és millió árapály áztatta, ennek ellenére igen jó érzés volt,
hogy végre szilárd talaj van a talpuk alatt. Sean kiterítette a vizes öltözeteket és felszerelést,
hogy megszáradjon, míg Matatu eltűnt, hogy körülnézzen a szigeten. A víz már forrt, mikor
Matatu visszatért.
- Tegnap korán itt járt - mondta Seannak -, amikor mi elhagytuk a falut, de most már
megállapodott. A folyó békéje megnyugtatta, s nyugodtan eszik. Ma reggel hagyta el ezt a
szigetet.
- Milyen irányba ment? - kérdezte Sean, s Matatu megmutatta.
- Egy másik, nagyobb sziget van mellettünk.
- Nézzük meg!
Sean kiöntött egy bögre teát Riccardónak, és otthagyta Pumulával, míg ő Matatuval együtt a
sziget északi partján nézelődött, áttörtek a sűrű növényzeten, amíg el nem érték a sziget
legmagasabb fájának törzsét, és felmászott a legmagasabb ágra.
Sean elhelyezkedett a fa törzsének egyik magas elágazásában, letört néhány lombos
ágacskát, amely akadályozta a látását és megnézte az előttük feltáruló csodálatos képet.
Vagy húsz méter magasan volt a sziget fölött, és jól láthatta a ködös horizontot. A Zambezi
folyót nézte a sziget mellett. A víznek áttetszőén csillogó zöld színe volt, oly széles volt a
folyó, hogy a túloldalon levő nagy fák csak egy sötét vonalnak látszottak, amely a zöld vizet a
kumulusz felhők képzeletbeli hegyvonulatától elválasztotta, s amely csúcsaival a kék afrikai
égbolt magasáig emelkedett.
A Zambezi oly sebesen folyt a medrében, hogy a felszíne állandóan fodrozódott az
örvényektől és forgóktól, s kiszámíthatatlan volt az ellenirányú sodrásoktól is. A mocsári
füvek szőnyegét a sodrás megtépte és magával ragadta, s ez a fűszőnyeg oly
jelentőségteljesnek és állandónak mutatkozott, mint maga az alatta levő sziget. Sean arra
gondolt, hogy átkel ezen a tiltott folyón a törékeny lélekvesztőn. Több alkalommal kellett
volna megtenni az átvezető utat, a kenu korlátozott befogadóképessége miatt, hogy
mindannyian átkerüljenek a túloldalra, ezért elvetette az ötletet. Csak egyetlen út lehetséges
számukra, az az út, amelyen érkeztek, s ezen is kellett visszatérniük.
Minden figyelmét a kis szigetek láncára fordította, amelyek úgy álltak az anyafolyó és a
kiterjedt ingoványos-mocsaras vidék között, mint az őrszemek. A szigetlánc legközelebbiké
vagy háromszáz méter távolságra volt, s a köztük levő csatornát nádas borította,
vízililiomokkal és jácintokkal tarkítva. A vízililiomok virágjainak acélkékje a víz zöldjéből
szinte kivillant és Sean még a fa csúcsáról is szinte érezte a virágok parfümjének
illatfoszlányait.
Sean felemelte távcsövét, aprólékosan megvizsgálta a csatornát és a sziget közelebbi partját;
még egy nagy elefántot is eltüntethet egy ilyen nagy kiterjedésű föld- és víztenger.
Hirtelen megdobbant a szíve, amikor a nádasban valami súlyos és nehézkes alak mozgását
észlelte, és egy nedvesen csillogó bőrfelületet a napsütésben. Korai volt a lelkesedése, s azt
súlyos kiábrándultság és gyomoridegesség követte, amint felismerte, hogy a mocsárból egy
víziló dugja ki széles és szerencsétlen ábrázatát.
A távcső lencséjén át látta az állat kidagadt, rózsaszín szemeit és szerfölött apró füléből
kilógó sörtéket. A víziló legyezett velük, mint ahogy a madár csapkodja a szárnyait, óriási
fejéről lerázta a vízcseppeket, amelyek úgy csillogtak, mint a gyémántok. - Fáradhatatlan
kitartással verekedte át magát a sáron, hogy egyik lagúnából átjusson egy másikba, csak
időnként állt meg, hogy robbanásszerűen, nagy mennyiségű folyékony ürüléket lövelljen ki
magából, s azt rövid és vastag farkát gyorsan mozgatva szétterítette a mocsár felszínén. Ez az
ürítés olyan erővel történt, hogy ettől az óriási, elhájasodott állat mögötti nád is lelapult.
Sean nagy megkönnyebbüléssel figyelte, ahogy a nagy állat haladt, s végül elmerült a
következő lagúnában. A kenu rothadt, hüvelyes formájú teste nem jelentett volna védelmet
azok ellen az óriási, görbe agyarak ellen, amelyek az állat hatalmasra látott állkapcsaiban
megjelentek.
Végül Sean átnézett Matatura, aki vele szemben ült a fa nyílásában s a kis ndorobo megrázta
a fejét. - Továbbment s nekünk is azt kell tennünk.
 Lemásztak a fáról és visszavonultak, oda, ahol Riccardót hagyták. A kenuban, a
mokorróban való utazás és a megfelelő éjszakai alvás visszaadta a Főnök erejét. Talpon volt,
türelmetlen és mohó vágyat érzett a vadászat után, most pont olyan volt, amilyennek Sean
előzőleg ismerte.
- Van valami újság? - akarta hallani.
- Nincs - rázta meg a fejét. - De Matatu számol azzal, hogy közel vagyunk, ezért ezentúl
abszolút csendet kell tartanunk.
Amíg a csónakot rakodták, Sean ivott egy bögre tűzforró teát és homokot rúgott a tűzre.
Egyesek tolórúddal hajtották a csónakot, mások pedig hátulról tolták előre a csatornán át a
következő szigetre. Aztán Sean ismét felmászott egy magas fa tetejére, míg Matatu az
aljnövényzetet vette szemügyre, körülrohanva, hogy az elefánt nyomait újra megtalálja.
Tizenöt perc sem telt el, mire visszaérkezett, Séan lecsúszott a fáról, hogy találkozzanak.
- Továbbment - suttogott Matatu. - De a szél igen rossz. - Komolynak látszott, a kis portartó
zsákocskájából kiöntött egy kevés púderszerű, fehér hamut, hogy azzal magyarázza
mondanivalóját. Ilyen módon forgolódik és változtat irányt, úgy izeg-mozog, mint egy
shangán kurva, a kedve szerint
Sean bólintott, és mielőtt átértek a következő szigetre, levetette kar nélküli nyári ingét.
Mivel deréktól felfelé meztelen volt, így érzékeny bőrével közvetlenül és azonnal érezhette a
szeszélyes szellő legkisebb irányváltoztatását is.
Amikor a másik szigeten partra szálltak és Matatu a növényzeten levő sarat menet közben
ledörzsölte, úgy találta, hogy az még valamelyest nedves. Matatun az izgatottságtól borzongás
futott végig, mint egy jó kutyán, amelyik éppen megérezte a madár bűzét és szagot kapott.
Elhagyták a csónakot és előrekúsztak a sűrű bokrok között. Hála a szellőnek, amely
megrezegtette a pálmafák koronáját a fejük fölött, ellensúlyozta azokat a zajokat, amelyeket
saját lépéseik okoztak, ahogy a száraz levelekre és apróbb ágakra léptek. Ráleltek arra a
helyre, ahol az öreg elefánt a pálmafákról leverte a diókat és lenyelte, anélkül, hogy megrágta
volna utolsó kopott, elhasználódott rágófogaival; azután továbbindult.
- Szaladt? - kérdezte suttogva Sean, attól tartva, hogy az elefánt érzi jelenlétüket, de Matatu
fejét megrázva megnyugtatta, rámutatott a letépett zöld ágakra, amelyeket az elefánt letépett a
fákról, a fa kérgével együtt, és szétszórva maga után hagyott útja mentén. Az ágak még nem
száradtak ki teljesen, de a nyomok kanyargósan vezettek a szigeten keresztül, s annak
túloldalán a csatornához, ahol az elefánt nyilván tovább folytatta útját.
Pumulát visszaküldték, hogy a szigetet megkerülve odahozza a csónakot, ahol várakoztak, s
amikor odaérkezett, benyalábolták Riccardót a csónakba, s áttolták a következő szigetre,
derékig vízbe merülve mellette, lopakodva és teljesen csendben mindaddig, amíg átértek a
túloldalra.
Egy nagy rakás ürüléket találtak ott, amely szivacsszerűen puha volt, nád és vízililiom
maradványokkal, amiket az elefánt idejövet fogyasztott, s az ürülék mellett egy nagy tócsa
vizeletet, mintha egy kerti öntözőcsővel játszott volna valaki. Minden nedves volt még,
úgyhogy Sean kivett egy nagy marékkal az ürülékből, akkorát, amekkorából a gyermekek egy
homoktortát készítenek. Az ürülékdomb tetején egy száraz réteg volt, de amikor Matatu
belelépett, úgy találta, hogy nedves, mint a zabkása, és örömmel újságolta a többieknek, hogy
a belseje még őrizte a test melegét.
- Közel van, nagyon közel - suttogta felvillanyozva.
Sean ösztönösen a tölténytárak után nyúlt, amelyeket a derékszíján viselt, és kicserélte
azokat a töltényeket, amelyek eddig a kétcsövűben voltak, óvatosan elnémítva a puska
závárzatának fémes neszeit, amikor a fegyvert betöltötte. Riccardo felismerte a mozdulatokat,
amiket oly sokszor látott a vadászatokat megelőzően, vigyorgott, és izgatottan csattogtatta a
lebiztosított elsütő billentyűt a Rigbyn, oda-vissza. Egyes sorban haladtak előre, de
mindannyiszor elkedvetlenedtek, amikor a nyomok újból átszelték a szigetet és ismét a
nádashoz vezettek.
Ott álltak a nádassal szemben, bámulták azt a pontot, ahol az elefánt letaposta a nádszárakat,
amikor átment rajtuk. Az egyik nádszál lassan felemelkedett és újból megmozdult, eredeti
állapotát vette fel. Az elefánt csak percekkel ezelőtt járhatott előttük. Ott álltak mozdulatlanul,
szinte megkövültén, feszült figyelemmel fülelve a papirusznádat rezegtető szél susogását.
Aztán mély morajlást hallottak, olyan volt, mint egy nyári mennydörgés, aminek hangja
messziről érkezik, ilyen hangot hallat az elefánt a torkán keresztül, ha elégedett és nyugodt.
Olyan hang ez, amely sokkal .messzebbre elhallatszik, mint amit a hangerő, s a
hangterjedelem indokolttá és megmagyarázhatóvá tenné; ennek ellenére Sean tudta, hogy az
elefánt száz méternél nincs távolabb előttük, ezért rátette kezét Riccardo karjára és udvariasan
felsegítette őt maga mellé.
- Vigyáznunk kell a szél miatt - kezdte suttogva, aztán meghallották a víz sustorgását és
süvítését, amint az elefánt felszívta ormányával, majd lefecskendezte magát a hátranyújtott
ormánya fekete hegyével, hogy lehűtse magát, s egy rövid pillanatig látták elővillanni az
ormány hegyét, amikor az előttük fekvő papirusznádas teteje felett kiemelkedett.
Akkora volt az izgatottságuk, hogy Sean úgy érezte, száraz a torka és teljesen elzáródott,
még suttogó hangja is érdesnek hatott.
- Hátra maradni!
Kezével jelezte, hogy menjenek hátra, amit Matatu azonnal megértett és végrehajtott, s hátra
vonultak, óvatos egyes lépésekkel, Sean pedig Riccardót vezette a karjánál fogva. Amint már
az aljnövényzetben voltak, Riccardo dühös suttogással magyarázatot követelt: - Az istenit,
nagyon közel vagyunk.
- Túlságosan is közel - mondta Sean. - Semmi lehetőségünk nincs, hogy a nádasban
rálőjünk. Ha a szél csak néhány fokkal megváltoztatja az irányát, az egésznek vége, mielőtt
még sor kerülne rá. Meg kell engednünk, hogy átmenjen a következő szigetre, mielőtt mi még
felzárkóznánk.
Riccardöt gyorsan visszavezette és megálltak egy magas fügefa kiterjesztett, előrehajló ágai
alatt.
- Vessünk csak rá egy pillantást - rendelkezett. Fegyvereiket tusájukkal a fa törzséhez
támasztották, aztán Sean felsegítette Riccardót, hogy elérje az alsó ágat, majd követte őt,
amint haladt felfelé, ágról ágra.
A fügefa csúcsához közel találtak egy biztos álláshelyet és Sean a kezével támogatta
Riccardót, hogy megfelelő biztonsággal álljon, s lepillantott a papirusznádasra.
Rögtön meglátták, Tukutela háta kilátszott a nádasból. Nedves volt és koromfekete a víztől,
amit az ormányával rálocsolt, az állat gerince hajlott volt és jellegzetes a vastagon redőzött
bőr alatt. Háttal állt feléjük, nagy füleivel lustán legyezte magát, füleinek szélei szakadtak és
sebek nyomaival tarkítottak, az erek csomósak voltak és kidagadtak rajta, mint egy fészek
kígyó, amelyek a puha bőr alatt szétmásztak.
Négy kócsag lovagolt a gerince mentén a hátára telepedve, ragyogó fehér színük csillogott a
napfényben, sárga csőrükkel, hajlottan, púpos háttal, de gondosan figyelve, éles szemű őrök,
akik a veszély első jelére figyelmeztetnék az öreg bikát.
Amíg az állat a vízben tartózkodott, semmilyen lehetőség sem adódott arra, hogy rátörjenek,
s ő legalább háromszáz méter távolságra volt tőlük, kívül minden pontos puskalövés
lehetőségén, így aztán csak nézték a fa tetejéről, amint az elefánt lassú, királyi tartással átkel a
csatornán, a következő szigetre.
Amikor Tukutela elérte a csatorna legmélyebb pontját, teljesen elmerült a vízben, csak az
ormánya jelent meg a víz felszínén, integetve és forgatva a levegőben, mint egy mesebeli
tengeri szörny. A túloldalon tűnt fel, kimászott a csatornából, csörgött a víz hatalmas, sötét
testéről.
Álltak tovább a fügefa ágán, Riccardo és Sean, élvezték ezt a magasságot, mint vadászatuk
fénypontját is. Soha többé nem lesz az életükben egy ekkora elefánt, mint ez itt. És nem
lesznek többé olyan emberek sem, akik valaha pillantást vethetnek egy ilyen vadra. Ők ilyen
emberek. Ügy tűnt, hogy életük folyamán mindig erre a pillanatra vártak. A vadászszenvedély
elnyomott minden más ösztönt ebben a pillanatban, minden egyebet ennek rendeltek alá,
minden más ízetlenné és erőtlenné vált számukra. Valami ősi volt ebben, előbukkant lelkűk
legmélyebb forrásaiból és hatalmukba kerítette érzéseiket, valami gyönyörű zene hathat így
másokra.
Az öreg elefántbika felemelte a fejét és egy pillanatra oldalra fordította, ami elég volt
számukra, hogy egy rövid pillantást vessenek sötét színezetű agyarainak elefántcsontjára, s
ennek látványa rendkívüli módon felkavarta őket, a két gyönyörű hajlani agyar számukra
olyan lenyűgöző látvány volt, mint mások számára Michelangelo Teremtése, vagy egy
gyönyörű nő teste. Ebben a pillanatban semmi más nem létezett a számukra az égegyadta
világon. A barátság köteléke és a közös törekvés forrasztotta egybe őket.
- Gyönyörű - suttogta Riccardo.
Sean nem válaszolt, ehhez nem volt mit hozzátennie.
Nézték az öreg bikát, amint eléri a távoli partot, és kiemeli nagy testét a vízből, felcammog
az alacsony partra és egy hosszú pillanatra megáll, magas, ösztövér és csillog a napfényben,
mielőtt beveszi magát az erdő aljnövényzetének bokrai közé, s az elrejti még ezt a hatalmas
állatot is. A kócsagok eltűntek az elefánt hátáról, s felröppentek, mint valami fehér papírlap a
légörvényben. Sean megveregette Riccardo vállát, s az megrázta magát, mint valaki, akit
álmából ébresztenek.
- A kenuban fogunk átkelni - suttogott Sean, s Pumulát elküldte, hogy hozza ide a csónakot
a sziget megkerülésével.
A mokorro alján ültek, mozdulatlanul, s úgy, hogy fejük ne emelkedjék a nádas teteje fölé, s
úgy hajtották magukat a mocsár szűk átjáróján keresztül, hogy a papirusznád leveleibe
kapaszkodva húzták magukat előre. Hangtalanul siklottak előre a mocsáron, s a könnyű szél
állandóan tartotta az irányt. Sean érezte a könnyű szellő minden érintését meztelen vállán.
Elérték a partot, Sean kisegítette Riccardót a csónakból, amit felhúztak a partra, ügyelve
arra, hogy a legkisebb zajt se üssék.
- Ellenőrizze a töltényt! - suttogta Sean Riccardónak, aki hátrahúzta Rigby puskája zárát,
elég hátra ahhoz, hogy látni lehessen a réz töltényhüvelyt a töltényűrben. Sean helyeslőén
bólintott és Riccardo hangtalanul visszatolta a tolózárat. Előrementek.
Egymás mögött kellett előrehaladniuk, követve az elefánt által nyitott rést a sűrű
növényzetben, amely egyébként áthatolhatatlan lett volna. Matatu vezette őket, egy-egy lépést
téve, aztán mindannyian kővé dermedten megálltak és figyeltek.
Hirtelen egy hangos reccsenés-roppanás hallatszott közvetlenül előttük a bokrokban, látták,
a letört ágak megmozdulnak, felemelkednek és megrázódnak. Riccardo felemelte a Rigbyt, de
Sean megakadályozta, elkapva a karját és a puska csövét lefelé nyomta.
Mozdulatlanul álltak, előre nézve, szívük nagyokat dobbant, s hallgatták, hogyan eszik az
öreg bika. Csak tíz méternyire volt tőlük, letépte az ágakat, lassú ütemben legyezett füleivel,
megelégedetten morgott, s ők nem tudták elkapni, megpillantani az elefánt szürke hátát egy
pillanatra sem.
Sean még mindig fogta Riccardo karját, s most előrevonta. Lépésről lépésre araszoltak előre
a zöld leveleken, a vadszőlőn, s a ledobott ágakon. Tíz lépés után megálltak. Sean előretolta
Riccardót és a vállán át előremutatott.
Hosszú másodpercekig Riccardo semmit sem tudott kivenni a részletekből a kusza
növényzetben és az árnyékok is zavarták. Aztán az állat ismét legyezett a füleivel, s Riccardo
megpillantotta az állat szemét a növényzet résein át. Kicsiny, váladékos szem volt, kissé
opálosan kék az öregségtől és könnyek csorogtak belőle a ráncos képén lefelé, nagy
bölcsességet sugároztak ezek a szemek és határtalan szomorúságot.
 A szomorúság fertőző volt, fekete hullámokban őt is elborította, rettenetes súllyal
nehezedett a lelkére, s átformálta szenvedélyes ragadozó ösztönét valami szomorúságos
gyásszá, amit nemsokára véget érő élete miatt érzett. Nem emelte fel a fegyverét.
Az elefánt pislogott, szempillái vastagok és hosszúak voltak, s mélyen belenézett Riccardo
szemébe, úgy tűnt, átható tekintete mélyen behatol Riccardo lelkébe, gyászolja őt, ugyanúgy,
ahogyan Riccardo az öreg bikát gyászolja. Riccardo nem fogta fel, hogy az agyában meglévő
gonosz kór ismét úgy hat rá, hogy ne lássa a valóságot, hanem annak átformált változatát,
csak azt tudta, hogy a lelkében levő mély bánat ugyanannyira kibírhatatlan és leküzdhetetlen,
mint a halál örök kegyelme.
Érezte, hogy Sean megérinti a lapockái között, még az elefánt piciny, alig észrevehető
mozdulata is áthullott agya rostáján. Sürgető tüzelési parancs volt ez, de valami olyan érzés
alakult ki benne, mintha elhagyta volna saját testét, s az felette lebegne, közben önmagát és az
elefántot nézné, s bennük és körülöttük felfedezné a halált, s a tragédiában elmerülve
elvesztette akaraterejét és képtelen volt megmozdulni.
Sean ismét megérintette. Az elefánt talán tizenöt méterre állt tőle. Tökéletes nyugalomban,
mozdulatlanul állt, homályos, szürke foltként, beleolvadva az aljnövényzetbe. Sean tudta,
hogy Tukutela hirtelen mozdulatlansága az öreg bika reagálása, a veszély intő jele volt.
Várható volt, hogy már csak néhány pillanatig marad mozdulatlanul, s aztán hirtelen eltűnik a
sűrű növényzetben.
Szerette volna megragadni Riccardo vállát, s megrázni, szeretett volna felkiáltani: - Lőj,
ember, lőj! De tehetetlen volt, hiszen a legkisebb mozdulat az öreg bikát harcba indította
volna.
Aztán az történt, amitől Sean félt, s aminek megtörténtétől rettegett. Ügy látszott, mintha
Tukutela hirtelen eltűnt volna, felszívódott volna, mint valami szürke füstgomolyag.
Lehetetlen, elképzelhetetlen volt, hogy egy ekkora állat ilyen eszeveszett gyorsasággal és
hangtalanul el tud tűnni a sűrű bokrok között, de ez történt, a bika egyszerűen eltűnt.
Sean megragadta Riccardo karját és maga után húzta az eltűnt bika nyomában. Sean arca
eltorzult a dühtől, sötét harag töltötte el a mellét, még légzése is elnehezedett. Szinte szerette
volna ezt a haragot Riccardoval szemben érvényesíteni. Hiszen tulajdon életét tette kockára,
hogy őt olyan helyzetbe juttassa, hogy lelőhesse ezt az állatot, s ez az ember, úristen, még a
fegyverét sem emelte fel.
Sean előrerohant, vadul megragadta Riccardo karját és magával vonszolta a sűrű, tüskés
bozóton keresztül, nem érzékelve az ezzel járó kellemetlenséget. Biztos volt abban, hogy
Tukutela megpróbál majd átmenni egy másik szigetre. Azt remélte, hogy ott majd még egy
alkalom kínálkozik számukra, amikor az elefánt átkelt a csatornán. Arra szerette volna
rávenni Riccardót, hogy legalább egy távoli lövést adjon le, remélve, hogy ezzel legalább
megsebesítheti az állatot és ezzel lelassíthatja, annyira, hogy Sean követhesse és végezzen
vele.
Mögöttük Matatu kiáltott valamit, valami érthetetlent, figyelmeztetést, vészjelzést,
segélykérést talán, erre Sean lassított, s megállt hallgatózni. Valami olyasmi történt, ami
teljességgel váratlan volt, amire nem volt felkészülve.
Hirtelen zajt hallott, a növények reccsenését, s ezek nyomán a felbőszült elefánt panaszos
trombitálását, de ez a hang a háta mögül jött, s nem abból az irányból, amerre Tukutela eltűnt.
Egy pillanatig Sean nem is értette, mi történt, aztán a valóság úgy tört rá, hogy libabőrös lett
tőle a meztelen háta.
Tukutela valami olyat tett, amit tudomása szerint elefánt eddig még sohasem cselekedett. Az
öreg bika nem menekült el, ehelyett a hátszél irányból megkerülte őket, hogy szagot kapjon.
Most, amikor megállt, érezte meztelen hátán a szellő érintését, mintha valami csalfa szerető
elvinné az ember szagát oda, ahonnét a nagy bika rohan a sűrű bokrokon át, hogy megtámadja
őket.
 - Matatu - üvöltött Sean -, rohanj! Rohanj keresztül a szélfúváson - s közben Riccardót egy
előttük magasodó vastag törzsű teakfa mögé taszította.
- Kapaszkodjon, másszon fel rá! - röffent rá. Könnyűnek tűnt a legalsó ágat elérni és
felmászni a fára, ezért Sean már ott is hagyta őt, s rohant vissza, hogy Matatut megvédje.
Valósággal keresztülrohant a bokrokon, átugorva a ledőlt ágakat, fegyverét mellén
keresztben tartva, mialatt az egész erdő az elefánt vad és haragos üvöltésétől volt hangos.
Az elefánt gyorsan közeledett, mint valami szürke sziklagörgeteg. Tukutela végigdübörgött
a vadonon, nekirohant a kisebb fáknak, széttépve-zúzva azokat, amelyek az útjába álltak,
kutatva az emberi faj ördögien fanyar illatát, követve ezt az illatot, hogy még egyszer
megsemmisíthesse azzal a leküzdhetetlen haraggal és gyűlölettel, ami élete során
felhalmozódott benne.
Hirtelen Matatu vágott ki a bokrok közül, csupán néhány lépéssel Sean előtt. Képes volt
bármilyen veszedelemmel szembeszállni, ha Seannal együtt volt, s most, ahelyett, hogy
keresztülszaladt volna a szélirányon, ahogyan Pumula tette, önkéntelenül visszafelé, abba az
irányba futott, ahol a gazdáját sejtette, csak hogy mellette lehessen.
Amint Sean meglátta, irányt változtatott, s intett neki, jelezve, hogy sürgősen kövesse őt
középirányban. Vagy száz lépést rohantak egy irányba, keresztezve a szelet, megkísérelve,
hogy eltereljék a szagokat Tukutela előtt.
Megállt, s Matatuval együtt leguggoltak. A taktikája sikeres volt, valószínűleg Pumula is
kimenekült Tukutela elől, keresztezve a szélirányt. E pillanatban Tukutela elvesztette a
szagukat. Az erdő tökéletesen elcsendesedett, a csend olyan intenzív volt, hogy Sean még
saját pulzusának hangját is hallani vélte tulajdon fejében.
Érezte, hogy az öreg bika nagyon közel van hozzájuk, s olyan csendben volt, mint ők,
kiterjesztett füleivel figyelve, csak az ormányát mozgatva, a szagok után kutatva. Sohasem
volt még olyan elefánt, mint ez, gondolta, amelyik ténylegesen megtámadja az üldözőit.
Hányszor is vadásztak már utána, gondolkodott el Sean, hányszor történt már meg, hogy az
ember kárt tett benne, hogy most az emberi jelenlét első jelére ilyen elkeseredetten támadásba
indul?
- Tukutela, a haragos - most már tudom, miért neveznek így téged.
Aztán megszólalt egy hang a vadonban, egy váratlan emberi hang, s csak egy
szempillantásnyi időre volt szükség ahhoz, hogy megállapítsa, Riccardo Monterro szólalt
meg:
- Tukutela, mi testvérek vagyunk - hívta az elefántot. - Az egyedüliek vagyunk, akik egy
más korszakból itt maradtunk. A mi sorsunk, a mi végzetünk összekapcsol bennünket, nem
tudlak megölni!
A bika hallotta őt, ismét felhördült, hangja nagyon erős volt, oly magas csúcsokat ért el,
hogy az ember úgy érezhette, mintha hegyes fúró hatolna be a dobhártyájába. Tukutela úgy
támadta meg az emberi hangot, mint egy harckocsi. Keresztülrohant az aljnövényzeten,
egyenesen átgázolt rajta, vágtatott vagy ötven métert, s az emberi szagok, ez a gyűlöletes és
bőszítő szag ismét megtöltötte az agyát, s ezt a szagot követve elindult annak forrása felé.
Riccardo Monterro kísérletet sem tett arra, hogy felmásszon a teakfára, ahol otthagyta őt
Sean, hanem egyszerűen nekidőlt a fa törzsének és behunyta a szemét. Hirtelen érezte a
fejében az őrjítő fájdalmat, mint egy baltacsapást, ez megvakította, látomásaiban égő
csillagok fényei jelentek meg, de fájdalmain keresztül is hallotta az öreg bika üvöltését s ez a
hang bűntudattal és keserű kétségbeeséssel töltötte el.
Elengedte a Rigbyt a kezéből, az lecsúszott a lába elé, a levelek közé, kinyújtotta üres kezeit
és vakon tántorogva elindult, hogy találkozzék az elefánttal, valamilyen végső
kétségbeeséssel ki akarta engesztelni a nagy vadat, így szólt hozzá:
- Én nem akarok semmi kárt tenni benned, hiszen mi testvérek vagyunk.
S előtte recsegett-ropogott a cserje, majd szétnyílt és megjelent Tukutela, megállíthatatlanul
tört rá, mint egy leomló gránitszikla.
Sean visszarohant oda, ahol Riccardót hagyta, átbújt az ágak alatt, átugrotta az útjába kerülő
akadályokat, hallotta az öreg bika rettenetes rohanását, s az előtte levő ember hangját.
- Ide! - kiáltotta. - Ide, Tukutela. Gyere! Erre gyere! - próbálta meg elterelni Tukutelát
Riccardótól és magára vonni a figyelmét, de tudta, hogy erre nincs mód, hasztalan a
próbálkozása. Tukutela már kiválasztotta áldozatát és semmi sem térítheti el, semmi sem
akadályozhatja már meg. Végig fogja vinni könyörtelen támadását, egészen a halálig.
Riccardo látása középen valamelyest kitisztult, s ő képzeletében keresztülnézett azon a
berendezésen, amely a fejében fehér villámokkal volt körülvéve és cigánykerekeket látott,
amelyekről tűzcsóvák repültek szerteszét. Látta Tukutela óriási, szürke fejét, amely megjelent
fölötte, a zöld vadonból kitörve, látta a sötét foltos agyarakat, melyek feléje közeledtek, mint
egy keresztgerenda, amely egyenesen rá akar zuhanni.
Ebben a pillanatban az elefánt magában testesítette meg mindazt a sok ezer állatot,
amelyeket Riccardo vadászként lemészárolt élete során. Zavaros képzete támadt, hogy ezek az
agyarak és a hosszú ormány, amelyek előtte tornyosulnak, valami félig vallásos szertartás
szimbólumai, amely fel fogja őt oldozni és megváltja azt a vért, amelyet élete során kiontott, s
megbocsátást kap azokért az életekért, amelyeket kioltott. Mindkét kezével felnyúlt,
megragadta az agyarakat, örömtelién és hálásan, visszaemlékezett arra a frázisra, amelyet első
vallásos oktatása során tanult:
- Bocsásd meg Atyám, a bűneimet! - kiáltotta.
Sean látta, amint az elefánt feje megjelenik előtte, kibukkanva a sűrűből. Majdnem teljesen
elfordult tőle az a fej, fülei felfelé meredtek, s peremük befelé görbült. Hallotta Riccardo
hangját, bár nem volt képes felfogni a szavak értelmét, de felismerte, hogy Riccardo majdnem
teljesen a bika előre lendülő agyarai és ormánya alatt van.
Sean megrekedt fejvesztett vad rohanásában egy gyors megállással, egyetlen lépéssel,
felemelte 0,577-es Express fegyverét. Ez volt a legnehezebb szög egy fejlövés végrehajtására,
olyankor, amikor az elefánt törzse elmozdult, s hatalmas vállai elfedték a gerincoszlopát.
A célpont nem volt nagyobb, mint egy érett alma, és semmi nem mutatta, hogy pontosan hol
helyezkedik el az agy, a hatalmas koponyacsont kosarának mely részében. Bíznia kellett
tapasztalatában és ösztöneiben. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy keresztülnéz a fegyver nyitott
célgömbjén, s keresztüllát a koponyán, ahol az agy parázslani látszott a csontos belsőben,
mint valami szentjánosbogár.
Minden tudatos erőkifejtés nélkül mutatóujja meghúzta a ravaszt, amidőn a célgömb elfedte
ezt az izzó pontot. A lövedék áthatolt az üreges csontokon, mintha az levegő lenne, szétzúzta
az agyvelőt. A felbőszült életből a halálba való átmenet egy röpke pillanat alatt végbement,
lábai összerogytak, és teste alá kerültek. Mellkasára zuhant, akkora ütéssel, amely
megrengette a földet és lerázta az élettelen leveleket a fölötte levő ágakról. Halványszürke
porfelhő lengett hatalmas teteme fölött, s feje előrebukott.
Jobb oldali agyara belefúródott Riccardo Monterro testébe, behatolt a gyomrába egy tenyér
szélességével a mellcsont alatt a bordák közé, s áthatolva a testen a vesék vonalában tűnt elő a
gerincoszlop mellett, a vesemedence táján.
Az elefántagyar, amelyet Riccardo annyira tisztelt, s amelyért vagyonát és életét
kockáztatta, most odaszúrta őt az anyaföldhöz, nyársra fűzte, oly tisztán, mint egy
bálnaszigony. Lenézett az agyarra, meglepődve. Nem látszott sem fájdalom, sem meglepetés
az állat alatt fekvő testen, mely összezúzva feküdt az elefánt összetekert ormánya alatt, még a
halott állat pofáján sem látszott semmi fájdalom.
Egy rövid ideig kitisztult Riccardo látása, s minden, amit látott, valami ragyogó fényes
megvilágításban tűnt fel előtte, aztán szürkülni, tompulni kezdett az egész, míg a sötétség
lassan bezáródott körülötte. Mielőtt még a teljes sötétség körülvette volna, látta Sean
Courtney arcát, amint az előtte úszva lebegett és hallotta a hangját is, elhalkulva, mintegy
elmerülve a feledés homályába, a feneketlen mélységbe.
- Főnök, Főnök - visszhangzóit a fülében és Riccardo Monterro egy végső erőfeszítéssel
megszólalt:
- Szeret téged. Viseld gondját az én kislányomnak! - Aztán teljesen elmerült a sötétségben,
nem látott semmit és nem hallott semmit, soha többé.
Sean első gondolata az volt, hogy ki kell szabadítania Riccardo Monterro testét. Megragadta
az elefántagyart, amely felnyársalta a férfit, de az olyan vastag volt, hogy nem talált fogást
rajta, s Riccardo vére egyre csak ömlött a szörnyű sebből. A vér beborította Sean kezeit, s
azok ragadós, vörös nyomokat hagytak az elefánt agyarán, amikor megpróbálta
belekapaszkodva kirántani a sebből.
Aztán rájött erőfeszítésének kilátástalanságára és visszalépett. Tukutela óriási fejének és
testének teljes súlya az agyarakon nyugodott. Azután, hogy átszúrta Riccardo torzóját, az
agyar mélyen behatolt a puha földbe. Legalább félnapos kemény munkával járt volna a test
kiszabadítása.
Haláluk az embert és az állatot megbonthatatlanul összezárta és Sean hirtelen rájött, hogy
mindez szinte rendeltetésszerűen történt így, kettejüknek így kell maradniuk, ahogyan vannak,
s így is fogja őket hagyni - zavartalanul.
Először Matatu, aztán Pumula tűnt elő az erdőből, megálltak Sean mellett; félelemmel és
csodálattal nézték a gyászos jelenetet.
- Menjetek! - parancsolt rájuk Sean. - Várjatok rám a csónaknál!
- Az elefántcsont? - kérdezte Pumula szégyenkezve.
- Menj! - ismételte meg Sean, s hangja fokozatosan elhalkult.
Riccardo szeme szélesre nyílt. Sean Riccardo szemeit hüvelykujjának tiszteletteljes
mozdulatával lezárta, aztán kibogozta azt a vászonkendőt, amit Riccardo a nyakában viselt, s
felkötötte vele a férfi állat, megakadályozva, hogy valami szerencsétlen idióta arckifejezés
maradjon az arcán. Riccardo Monterro még halálában is daliás férfi maradt. Sean az elefánt
fejére hajolt és tanulmányozta az alatta fekvő férfi arcát.
- A legmegfelelőbb időben történt, Főnök! Mielőtt a betegség teljesen elvette volna az
eszedet, s egy élőhalottá változtatott volna ez a szörnyű nyavalya. Akkor történt, amikor még
őrizted képességedet az élet örömeinek befogadására, teljes fizikai és szellemi erőid
birtokában voltál, s ez valóban hozzád méltó befejezés volt! Csak azon imádkozom, hogy
nekem is ilyen szerencse jusson osztályrészemül!
Sean kezét ráhelyezte az egyik elefántagyarra, s végighúzta rajta. Ujjainak hegyén a drága
jadekő anyagát vélte felfedezni.
- Így fogunk itt hagyni, Főnök! - mondotta. Ezek az agyarak lesznek a sírköveid. Isten a
tudója, megfizettél értük.
Sean felegyenesedett, s megindult visszafelé. Riccardo nyomait követve mindaddig, míg
megtalálta a Főnök fegyverét, kedvenc Rigby puskáját, amely a lehullott levelek között
feküdt. Visszavitte és Riccardo jobb karjának hajlatába fektette.
- Egy harcost a fegyverével együtt kell eltemetni - mormogta, de úgy érezte, valami még
mindig hiányzik. Nem hagyhatta így ott Riccardót. Nem hagyhatta ott ilyen fedetlenül, az ég
kénye-kedvére. Be kell takarnia a halottat tisztességesen.
Sean visszaemlékezett az elefántot övező legendára, hogyan hagyta hátra Tukutela az ő
halottait. Kivette az övén lógó tokból nehéz vadászkését, a legközelebbi zöld bozóthoz ment,
s levágott egy dús lombú ágat, s azzal betakarta Riccardo arcát.
- Igen - mormogta -, így jó lesz, így illik!
Gyorsan levágta az ágakat és befedte vele Riccardo tetemét és az öreg elefántbika fejét,
sírhalomként takarva be mindkettőjüket a friss zöld lombokkal.
Végül hátralépett, felvette 0,577-es fegyverét, készen arra, hogy eltávozzon.
- Nem sajnálkozunk, Főnök! - mondotta. - Teljes, szép és jó életet éltél, egészen az utolsó
pillanatig. Nyugodj békében, öreg barátom!
Megfordult és elindult arra, ahol a kenut kikötötték.
A nád lágyan tört meg a csónaktest mentén, ahogy Pumula a part mentén evezett. Senki nem
beszélt.
Sean középen ült, előrehajolva, állát tenyerébe hajtotta. Kábultnak érezte magát, kiürült
belőle minden érzés, a szomorúságot kivéve. Olyan volt, mint mikor a bozótháború idején
támadásról tértek vissza, olyankor mindenki szótlan volt és szomorú.
Ránézett térdén fekvő jobb kezére és megpillantotta a kis, sötétvörös félköröket a körme
alatt. A Főnök vére - gondolta, és a csónak mellett belógatta kezét a vízbe, hogy a meleg
mocsárvíz áztassa ki a foltokat.
Átengedte magát emlékképeinek. A vadászat újra lejátszódott fejében, mintha néma felvétel
folyna. Mindent ismét élénken látott, attól kezdve, hogy először megpillantották az öreg bikát,
addig a percig, amikor előrerohant és ott találta Riccardo Monterrót felnyársalva a hatalmas,
szürke elefántfej alatt.
És ekkor, először, hangot is hallott. Riccardo hangja visszhangzóit a fejében, elhaló, lihegő
hang, amely fokozatosan egyre gyengébb lett.
- Szereti magát - mondta, és a lobbi érthetetlenül elszállt. - Szereti magát -, egy haldokló
semmitmondó szavai, egy beteg zagyválása. Riccardo előhozakodott a nők százainak
bármelyikével, akik életében valaha is előfordultak.
Sean kivette kezét a vízből. Tiszta volt, a vér eltűnt.
- Szereti magát.
- De lehet, hogy egy bizonyos nőről próbált beszélni neki.
Sean felnézett nedves kezéről és maga elé bámult. Az emléke mindig vele volt az utóbbi
napokban, ott fészkeli a ludala mélyén, de csak váratlan pillanatokban bukkan elő. Gyakran,
amikor a nagy elefántról gondolkodón, hirtelen elmosolyodott valamin, ami korábban a lány
mondott. Ma reggel, a vadászai vége felé kihajolt a csónakból és lelőne egy vízililiom virágai.
Arcához tartotta és beszívta illatát, ajkán érezte a szirmok selymes érintéséi, és akkor Claudia
Monterro jutott az eszébe.
Csak bámult maga elé, és először vallotta be önmagának, mennyire várja, hogy ismét
találkozzanak és újra láthassa. Úgy érezte, csak ő tudja majd az apjáért érzett gyászt
semlegesíteni. Hangjának csengésére gondolt, és arra, hogyan tartja a fejét, amikor szekírozni
akarja őt. Elmosolyodott a harag szikrázó foltocskáira gondolva, melyeket oly könnyen lángra
tudott lobbantani a szemében, és arra is, hogyan szokta a száját elbiggyeszteni, nehogy
elnevesse magát egy-egy szurkálódáson.
Arra gondolt, hogyan jár, és mi látszott rajta, amikor a karjában cipelte, eszébe jutott
bőrének mintázata, amely a liliom szirmára hasonlított, amikor azzal az ürüggyel, hogy segíti
vagy vezeti, néha hozzáért.
- Egyáltalán és abszolúte nem vagyunk egymáshoz valók - mosolyodott el, és erre a korábbi
percek melankóliája némileg enyhült. Ha a Főnök mégis róla beszélt, akkor határozottan
tévedett. Ugyanakkor előérzete erősödött.
Felnézett az égre. A nap lement. Mindjárt sötét lesz. Miközben a naplementét figyelte,
Vénusz, az Esthajnalcsillag, csodálatos hirtelenséggel feltűnt, és lefelé pislogott a nyugati
égbolton. Egyik a másik után, a helyükre rögzült csillagok követték belépését, kikukkantva az
éjszaka sötétedő baldachinján, méltóságuk szigorú rendjében.
Sean felnézett a csillagokra, Claudiára gondolt, és azon tűnődött, miért ébreszt benne ilyen
ellentmondásos érzéseket. Összehasonlította a lányt néhány más nővel, akiket korábban
ismert, és rájött, milyen sekélyesek és tiszavirág-életűek voltak ezek a tapasztalatai. Még a
házassága is lényegtelen volt, egyszerű, testi vágyra, megkívánásra alapuló vad ösztön.
Gyorsan beteljesedett, megcsömörlött tőle, és az egész lezárult. Végzetes tévedés volt, amit
nem is ismételt meg soha többé. Csak homályosan emlékezett arra, hogyan nézhet ki most az
a nő, aki a felesége volt.
Claudiára gondolt, és egy kissé ijedten rádöbbent, hogy a képe olyan világosan rögződött
képzeletében, hogy szinte egyenként meg tudta volna számolni a szempillákat a nagy
mézbarna szemek körül, és az apró nevetőráncokat a szája sarkában.
Hirtelen nagyon szeretett volna ismét vele lenni, és ahogy erre a tényre ráébredt, rögtön
feltámadt benne az aggodalom.
- Kétségkívül meghibbantam, hogy egyedül otthagytam - gondolta magában, és ahogy
előrebámult a sötét mocsárba, egy csomó rémes eshetőség jutott eszébe, ami esetleg
történhetett vele.
- Job vele van - próbálta vigasztalni magát -, de nekem kellett volna vele maradnom, hogy
vigyázhassak rá, és Jobot kellett volna elküldeném a Főnökkel. - Noha tudta, hogy ez
lehetetlen lett volna, mégis bosszankodott.
Erezte, hogy a csónak hirtelen zökkenve megáll alatta, ahogy Pumula megtámaszkodott az
evezőpóznán, mintegy engedélyt kérve, hogy éjszakára leálljanak.
- Átveszem egy darabig - mondta Sean -, továbbmegyünk, míg vissza nem érünk a faluba.
Mialatt Pumula és Matatu összekuporodott a csónak aljában, Sean a taton állt, és meg-
meghajolt a tolórúd monoton eltaszításának és visszahúzásának engedve. A keresztrúddal és a
váltókarokkal kormányzott, kiterjesztett központi metszéspontjánál mindig délre véve az
irányt.
A papiruszkákaszárak lágyan szisszentek a csónaktörzzsel szemben, evezőcsapásainak
egyforma ritmusára és nemsokára olyan monotonná és automatikussá vált az evezés, hogy
gondolatai bár elkalandoztak, de végül is mindig visszatértek, mint valami központba, Claudia
Monterróra.
Arra gondolt, milyen gyász érte, hogy elárvult, és arra, noha felkészült rá, mégis mennyire
le fogja sújtani a halálhír. A szavakat fogalmazta magában, hogyan fogja majd megmondani
neki, mi történt, és hogyan fogja megvigasztalni. Ismerte a lány az ő érzéseit apja iránt, és azt
is látta, milyen bajtársi kapcsolat alakult ki köztük a dél-afrikai prérin. Tudta, mennyire
nagyra becsülték egymást.
- Én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy a gyász első perceiben megvigasztaljam. Hiszen
olyan jól ismertem az apját. Segíteni fogok neki, hogy mindarra emlékezzék, ami jó volt az
apjában.
Tartania kellett volna attól, hogy a szomorú híreket neki kell átadnia, de ehelyett inkább úgy
érezte, alig várja a vigasztaló és védelmező szerepet, ami rá vár.
- Talán le tudjuk majd vetkőzni az ellenségeskedés pózát, amit mindketten magunkra
erőltettünk. Ahelyett, hogy a különbségeket hangsúlyoznánk ki, talán képesek leszünk arra,
hogy feltárjuk, ami közös bennünk. - Azt vette észre, hogy az evezőpóznával egyre
hosszabban és gyorsabban evez, és szinte kényszerítette magát arra, hogy kicsit lassítson.
- Ilyen ütemben nem tudok egész éjjel kitartani - gondolta. - De a türelmetlenség, hogy
mielőbb vele legyen, továbbra is hajtotta, noha a fáradtság különben már megálljt parancsolt
volna.
Egyik óra a másik után telt el, s még mindig fenn volt, míg végre Pumula magától fel nem
ébredt és fel nem váltotta. De csak görcsösen aludt, és ismét visszatért a tatra, mihelyst a
felkelő nap a keleti égboltot először sötét rubin vörösre, majd halványsárgára változtatta, és a
víziszárnyasok fejük fölött húztak el, szárnyuk lágyan süvített el mellettük, ahogy beletűztek a
hajnalba.
Két órával később Sean felküldte Matatut a tolórúdra, és még el sem érte a tetejét, amikor
vidáman előremutatott a partra. Mégis, már kora délutánra járt az idő, amikor a csónak orra a
papiruszok utolsó sűrű aljzatán keresztülfurakodva kikötött a homokon a felégetett falu alatt.
Sean a szárazföldre ugrott és hosszú léptekkel rótta végig az utat a falu romjai között,
igyekezve nem rohanni.
 - Jobnak jobban kellene őrködnie - gondolta mérgesen. - Ha észrevétlenül érkezhetünk...
nem fejezte be, amit gondolt. Épp előttük ott állt a cserjés, amelyben Claudia búvóhelyét
kiépítette, és Sean most hirtelen megállt.
Túl nagy volt a csend. Hatodik érzéke, a veszélyérzet, felébredt. Valami nem volt rendben.
Gyorsan és keményen levágódott hasra és gyorsan fedezékbe húzódott, maga előtt tartva a
0,577-est.
Feküdt és figyelt. A csend szinte fizikai súllyal nehezedett rá. Megnyalta a száját, és
utánozni kezdte a frankolinfajd kotkodácsolását, a déli felderítők egyik hívójelét, amit Job
felismerhet. Nem jött válasz. Előrenyomult, leopard kúszással, majd megint megállt. Valami
megcsillant a rövid fűben, pont az arca előtt. Felvette és a gyomrába tüstént beállt a görcs.
Megdermedt.
Egy 7,62 mm-es lövedék üres rézhüvelye volt, cirill betűs felirattal, szovjet gyártmányú,
olyan, amilyet az AK típusú géppisztolyhoz használnak. Sean megszagolta és még érezte rajta
az égett lőpor szagát. Nemrég lőtték ki. Gyorsan körülnézett és más üres hüvelyeket pillantott
meg a fűben, heves tűzharc jeleit.
Talpra ugrott és futni kezdett a cserjés felé, fürgén ki-kitérve, kígyózva, hogy ne nyújtson
biztos célpontot egy esetleg rejtőzködő fegyveresnek.
Amint elérte a cserjés szélét, ismét a földre vetette magát, villámgyorsan átfordult, ahogy a
talajt megérintette. Azonnal meglátta a hullát, arcra fordulva feküdt az alacsony, tövises bokor
alatt, alig néhány méternyire tőle. Egy fekete volt. A holttestről lehúzták a ruhát és a
bakancsot.
- Job! - A név szinte a torkából buggyant ki. Előrekúszott, míg a hulla mellé nem ért.
Egyetlen golyó ütötte át a férfi hátát, és a legyek a seb körül nyüzsögtek. A vér fekete heggé
száradt rajta, megcsapta a bomlás bűze.
- Huszonnégy órája halott - saccolta meg az időt, és térdre ereszkedett. A hulla nyaka
megfeszült a hullamerevségtől. Nagy megkönnyebbüléssel horkantott, és a fejet tompa
puffanással visszaejtette a földre. Idegen volt.
- Job! - kiáltotta. - Claudia! - Kétségbeesett ordítás volt, előrerohant a toldaléképület felé,
ahol hagyta őket. Nem volt benne senki.
- Job! - vadul nézett körül. - Claudia!
Egy másik meztelen fekete test hevert a tisztás szélén, odarohant. Ez is idegen volt, egy
sovány, csenevész kis alak, koponyájának a tetejét szétlőtték, ő is bűzleni kezdett már, a hasa
felfújódott, mint egy csillogó, fekete léggömb.
- Kettő a gazfickók közül - mondta Sean keserűen. - Szép munka volt, Job.
Matatu követte Seant, és a toldaléképületet vizsgálgatta, majd otthagyta, és körözni kezdett,
előre-hátra szökellve, mint egy vadászkutya, amelyik fészken ülő fajd után szimatol. Sean és
Pumula állva figyelték, nem vettek részt a keresésben, nehogy eltapossák a nyomokat.
Néhány perc múlva Matatu visszasietett.
- Ugyanaz a sifta, amelyik már előbb követett bennünket. Tizenöten vannak, körülfogták a
kunyhót, és megrohanták okét. Job ezt a kettőt a 30/06-os bandukival lőtte le. Odaadta
Seannak az üres töltényhüvelyeket. - Nagyon küzdöttek, ellenálltak, de végül mégis elvitték
őket.
- És a Memsahib? Az Úrnő? - Sean rettegett a választól.
- Ndio - válaszolt Matatu szuahéli nyelven. Igen, őt is elvitték. Még mindig sántít egy kicsit,
de elvezették. Kétoldalt közrefogták. Egész úton próbálta lökdösni őket, Job megsebesült és
Dedan is. Talán megverték őket, és azt hiszem, a karjukat is összekötötték. Bizonytalanul
járnak.-- Matatu a hullákra mutatott. - Halottaikról lehúzták az egyenruhát, a bakancsot és a
bandukijukat is elvették tőlük, aztán visszamentek. Végigmutatott a földnyelven.
- Mikor? - kérdezte Sean.
- Tegnap, korán reggel. Talán hajnalban siettek el a táborból.
 Sean komoran bólintott, de magában méltatlankodva fogadkozott. - Claudia, ó Istenem, ha
hozzád érnek, kitépem a belüket.
- Üldözés friss nyomon - mondta hangosan. Indulás!
Pumula visszarohant a csónakhoz a felszerelésért és a vizes kulacsokért, Sean még bele sem
bújt a hátizsák vállszíjába, máris rohanni kezdett. A hosszú éjszakán át való evezés minden
kimerültsége eltűnt. Erősnek, dühösnek és fáradhatatlannak érezte magát.
Az első mérföldek után beleilleszkedtek a felderítő-támadó csapat üldözési ütemébe. A
nyom még mindig hideg volt és Sean a tőrbecsalással szembeni minden elővigyázatosságot
félretett. Teljesen Matatura hagyatkozott, hogy az bármilyen álcázott akadályt, vagy élő erő
elleni akna bármely jelét felkutassa, amit esetleg leraktak az ösvényen, hogy hátráltassák az
üldözést, de ettől eltekintve, egy sorban meneteltek, olyan sebességgel, ami nem sokkal
maradt el egy olimpiai maratonverseny irama mögött.
Claudia képe táncolni látszott Sean szeme előtt, és szárnyakat adott lábainak.
Tizenöten vannak, mondta Matatu, és a lány, Claudia fehér teste kísértésbe hozhatja őket.
Eddig nem volt semmi jele annak, hogy egyáltalán megálltak volna, hogy elszórakozzanak
vele. Fenntartás nélkül elfogadta Matatu magyarázatát, hogy hajnalban másztak fel a táborba,
lerohanták, készen arra, hogy veszteséget vállaljanak, anélkül, hogy ők maguk csapást
mérjenek. Ügy tűnt, inkább foglyokat akartak ejteni, mintsem gyilkolni. A puskatussal
kiosztott néhány ütésen kívül más sérülést nem okoztak, úgy látszott, Dedan és Job is ép
bőrrel úszta meg, de Sean teljes figyelme mégis Claudia felé fordult.
Rákényszerítették, hogy a sérült lábán járjon. Ez csak súlyosbítja térdsérülését, és talán
maradandó károsodást is okozhat. Ha túlságosan lelassítaná őket, türelmetlenné válnának és
fenyegetőzni kezdenének. Attól függött minden, mennyire van szükségük egy fehér fogolyra,
túszként, valószínűleg a nyugati kormányokkal való alku céljaira. Attól is függött, hogy
kicsodák, a Frelimóhoz, a Renamóhoz tartoznak-e, vagy szabadúszó banditák, attól is függ,
mennyire ellenőrzik őket, ki a parancsnokuk, hogy milyen erős a parancsnok tekintélye, de
akárhogy fontolgatta is a dolgot, Sean tudta azt, hogy Claudia igen nagy veszélyben van.
Vajon rájöttek-e, hogy üldözik őket? Olvasniuk kellett a faluba vezető nyomokat, és tudniuk
kellett, hogy három férfi, nem, a Főnökkel együtt négy, hiányzik az eredeti csoportból. A
válasz igen. Valószínűleg számítottak arra, hogy a csoport üldözésbe kezd. Ez idegessé és
ingerlékennyé teheti őket.
Claudia nem lesz saját biztonságának jó ügyvédje. Jól el tudta képzelni, amint vitatkozik
velük, emberi és törvényes jogait követeli, nem hajlandó parancsaikat követni. Aggodalma
ellenére morózusan elvigyorodott, ahogy ezt végiggondolta. Valószínűleg azt hitték, hogy egy
cicamicát fogtak el, de hamar rájönnek majd, hogy helyette egy felnőtt nősténytigris van a
kezük között.
Lehervadt arcáról a vigyor. Biztos volt benne, hogy pontosan úgy kezeli őket, hogy ezáltal
jól magára haragítsa őket, és így kockára teszi túlélési esélyeit. Ha a csapat vezetője gyenge
ember, Claudia addig megy majd el a szekálásban, amikor már meg kell mutatnia saját
embereinek, hogy mégis ő az úr. Az afrikai társadalom patriarchális, nem veszi jó néven egy
nőtől, és megtorolja, ha nem hajlandó akaratának engedni. Ha ugyanaz a csapat, amelyik
feldúlta a falut, brutalitásukat eléggé megmutatták.
- Most az egyszer, aranyoskám, fogd be azt a drága kis szádat -, mondta magában szinte
rábeszélően, csendesen.
Matatu most lelassított előtte, és heves mozdulattal körbemutatott. Sean is megállt.
- Itt pihentek - Matatu odamutatott, ahol a csapat a fiatal mopánfacsoport árnyékában egy
darabig megpihent.
Sötét dohányból készült cigarettacsikkek hevertek a porban, Matatu rámutatott egy nyers,
fehér hasítékra a mopánfán, ahonnan levágtak néhány ágat. A kisebb gallyakat letördelték és
félredobták. Ezeken a félredobott gallyakon a levelek már megfonnyadtak, megerősítve
Matatu időbecslését, hogy a pihenő tegnap reggel történt.
Az ágak levágása egy percre megzavarta Seant, de Matatu máris magyarázta: - Egy
mushelát csináltak az úrnőnek - Sean megkönnyebbülten bólintott. Claudia fájós lábával
feltartotta a menetet. De ahelyett, hogy megszabadultak volna tőle azon a célszerűen egyszerű
módon, hogy hátulról golyót eresztenek a fejébe, a mopanrudakból hordágyat készítettek,
hogy azon vigyék tovább. Ez kedvező fejleménynek látszott, és megváltoztatta Sean becslését
Claudia túlélési esélyeit illetően. Többre értékelték, mint ahogy Sean először rémülten
gondolta.
Mindamellett a legkritikusabb időszak tegnap este lehetett, amikor elhatározták, hogy
éjszakára letáboroznak. A foglyul ejtőknek egy teljes napjuk lehetett arra, hogy
tanulmányozzák, vágyakozó pillantásokkal méregessék, nézegessék a testét, hogy
képzeletüket és kurázsijukat kellően felgerjesszék. Sean úgy érezte, képtelen elviselni még a
gondolatát is annak, hogy mi történhetett vele, ha a vezető nem tudott parancsolni az
embereinek.
- Gyerünk, Matatu dörmögte. - Csak fecséreljük az időt. - Ha a dolog egyáltalában
megtörtént, múlt éjjel kellett megtörténnie. Már elkésett, mégis, a késedelem minden
másodperce ingerelte.
A nyom visszavezette őket a földnyelv mentén saját korábbi útvonalukra, amikor a száraz
ártéren dél felé haladtak. A csapás széles volt és könnyen követhető, tizenöt ember és
foglyaik, mégsem kísérelték meg a nyomok eltüntetését. Matatu megvizsgálta a nyomokat és
jelentette, arra kényszerítették Dedant és Jobot, hogy ők vigyék Claudiát a hordágyon. Sean
megörült, hogy erre képesek voltak. Bármilyen sérülést szereztek is a támadás során, akkor
nem lehetett súlyos, és biztosra vette azt is, hogy Job minden ravaszságát latbaveti, hogy
lelassítsa a menetet és lehetővé tegye, hogy beérjék őket.
Ahogy ezt végiggondolta, Matatu felkiáltott és megmutatta a lágy földbe nyomódott jeleket,
azon a helyen, ahol Job leejtette a hordágy ráeső végét, színpadiasan négykézláb csúszkált, és
csak azután tápászkodott fel ismét, miután foglyul ejtői körülvették és durván rátámadtak.
- Rendes fiú - mormogott Sean, anélkül, hogy lassította volna a lépést. - De ne vidd velük
túlzásba. - Job kényes játszmába kezdett.
Üldözési iramukkal olyan gyorsan behozták a távolságot köztük és a lomha és lassan mozgó
csoport között, hogy Sean reménykedni kezdett abban, hogy még az est leszállta előtt utolérik
őket.
- Elég érdekesnek ígérkezik - gondolta -, mi hárman a 0,577-essel, tizenöt AK
géppisztollyal felfegyverkezett bandita ellen.
Eddig még nem találtak rejtett csapdákat. A terroristák általános taktikája az, hogy
aláaknázzák a saját nyomukat, és Sean azon tűnődött, hogy vajon most miért nem tették.
Lehet, hogy nem kiképzett banditák, az is lehet, hogy nincs élőerő elleni könnyű plasztik
aknájuk, esetleg nem is tudnak arról, hogy üldözik őket, vagy pedig, s ez a legrosszabb
eshetőség - gondolta -, valami meglepetést terveznek, későbbre.
- Na, majd akkor foglalkozunk ezzel, ha látjuk, miről van szó.
Matatu ismét lelassított. - Múlt éjjel itt főztek mutatott rá a tábortűz maradványaira és a
nyomokra, ahol evés közben ültek. Néhány fekete szafari hangya rohangált a táborhelyen, a
lehullajtott ételmaradékok után kutatva, s ismét találtak elnyomott csikkeket is.
- Átkutatni! - parancsolta Sean. - Job biztosan megpróbált valami üzenetet hagyni nekünk.
Miközben Matatu és Pumula gyorsan, de gondosan átkutatták a helyet, Sean az órájára
pillantott. 16 óra van, alig valamivel több mint három órája menetelnek, még jó darabig
számíthatnak a nappali fényre, és jó esélyük van arra, hogy még sötétedés előtt beérjék őket.
- Itt tették le az Úrnő hordágyát - Matatu a nyomokra mutatott a földön -, itt állt.
Sean tanulmányozta Claudia lábnyomait, amelyek kisebbek, határozottabban kivehetők és
keskenyebbek voltak, mint őrzőinek bakancsnyomai. Amikor járt, inkább a lábszárát
használta, a lábfejét kissé vonszolta, alig támaszkodott lábujjaira.
- Találtál valamit? - kérdezte nyersen. - Nem hagyott Job valami üzenetet?
- Semmit. - Matatu megrázta a fejét.
- Rendben van. Most iszunk - adta ki a parancsot, és sótablettákat osztott szét a
hátizsákjából. Nem is kellett az önfegyelemre figyelmeztetnie őket. Hármat kortyintottak a
kulacsokból, majd szorosan visszazárták a kupakot. Még öt percig sem pihentek.
- Induljunk! - adta ki a parancsot.
Egy órával később megtalálták azt a helyet, ahol a rablók a múlt éjjel aludtak. Az a tény,
hogy evés után továbbmentek, és nem aludtak a tábortüzük mellett, arra mutatott, hogy
kiképzett csapatról van szó.
- Kutassatok megint! - adta ki Sean a parancsot. Bármilyen információ, amit Job esetleg
hagyott nekik, értékes lehet.
- Semmi! - jelentette Matatu néhány perccel később, és Sean egy kis csalódást érzett.
- Rendben. Gyerünk tovább - parancsolta, és éppen meg akart fordulni, amikor valami arra
késztette, hogy megálljon, és még egyszer körülnézzen a táborhelyen.
- Hol aludt az Úrnő? - kérdezte.
- Itt - mutatta Matatu. Valaki, valószínűleg Job, leveleket és füvet hordott össze neki
derékaljul. Teste lelapította a levélhalmot. Sean mellé guggolt és vigyázva átvizsgálta,
bármilyen apró jel után kutatva.
Nem talált semmit. Félrelökte az utolsó leveleket is, és felállni készült. Csalódottnak érezte
magát, mert az előbb az az erős érzése támadt, hogy valamit hátrahagyott neki a lány.
- Ennyit az intuícióról - morgott, és akkor vette észre a gombot, amely félig be volt ásva a
porba, a szénamatrac alatt.
Felvette és felállt. Egy rézgomb volt, a lány farmernadrágjának övrészéről „Ralph Hutton"
felirattal.
- Dizájner tervezte farmert hord a kis aranyos Zsebébe csúsztatta a gombot. - Na de ez még
nem mond nekem semmit - félbeszakította a mondókáját - hacsak... - ismét letérdelt, és
vigyázva félresöpörte a port, ami alatt a gomb hevert. Igaza volt. A lány a gombot csak
jelzőnek használta, és alatta szépen elásott egy kartonpapír darabkát, amit egy olcsó portugál
szivarkásdoboz fedeléről téptek le. Alig hat centi hosszú, és fele olyan széles volt, alig volt
hely az üzenetnek, amit a tűzből kiesett, elszenesedett botocskával írt alá.
- Tizenöt Renamo -, felbecsülhetetlen hír volt, megerősítette Matatu becslését a csoport
létszámáról, és most legalább megtudta, kikkel áll szemben, a Renamóhoz tartoznak.
- Cave - ezt nem értette. Barlang, üreg? Majd hirtelen eszébe jutott, hisz ez a régi intézeti
diákszleng a latin „Caveat"-ból, azt jelenti: Vigyázz, jön a tanár!
Akaratlanul elmosolyodott. Hol a fenébe tanult ilyen bevándorló kifejezéseket? De aztán
eszébe jutott, hogy a lány ügyvéd, és tovább olvasta.
- Cave. Várják. A lány és Job kihallgathatták, amit az üldözésről beszélnek. Ez a hír
ugyanolyan fontos volt, mint az előbbi.
- Minden oké -- és alá is írta: „C".
Rábámult a kartonfecnire, és úgy tartotta a tenyerében, mintha a valódi szent keresztfa
ereklyéje lenne.
- Te kis szépség, te - suttogta -, hát nem te vagy a legokosabb, a legvagányabb? -
csodálkozva megrázta a fejét, a hangja szinte elfulladt. Most először ismerte el magában,
hogy vágyakozik utána, és rögtön határozottan el is fojtotta magában az érzést, ahogy
felegyenesedett. Sem idő, sem lehetőség nincs most ilyesfajta ellágyulásra.
- Renamo - mondta Matatunak és Pumulának -, igazad volt, tizenöten vannak. Tudják, hogy
követjük őket. Rajtaütésre számíthatunk.
Mindketten komor képet vágtak, és Sean a karórájára pillantott. - Még sötétedés előtt
utolérhetjük őket.
 Egy órán belül elértek az első csapdához, amit a Renamo állított nekik. Négy ember
feküdhetett az ösvény mellett, ott, ahol az árterületen átvezető töltésűt keresztezte a
magasabban fekvő erdei főutat. A csapdát ravaszul állították fel, egy keskeny völgyhasadék
peremén egy nyílt térségen keresztül, ami jó tüzelési lehetőséget biztosított. Csak rövid idővel
azelőtt hagyták el helyüket, mielőtt ők odaértek.
- Mozgó hátvédet állítanak fel - Seannak kissé felkavarodott a gyomra, látva, milyen nagy
kockázatot vállalt ezzel a vakmerő üldözéssel.
A porban jól ki lehetett venni egy RPD könnyű géppuska kétlábú állványának kettős
nyomát, ez az egyik legegyszerűbb és mégis leghatékonyabb halálosztó valamennyi
gerillafegyver közül. Ha embereit a völgyhasadékba vezeti, mialatt a fegyver még lőállásban
van, az egésznek néhány pokoli perc alatt vége lett volna. Annyira aggódott Claudiáért, hogy
elvesztette a józan ítélőképességét.
A Renamo épp azelőtt vonult el, hogy elérték volna a völgyet, érkezésének időpontját
elképesztő pontossággal becsülték meg, túl kevés volt a tűréshatár. Az RPD személyzete
valószínűleg visszavonult, és a csapdát távolabb állíthatta fel, az ösvény mentén, hogy ne
kerüljenek túl messzire a fő csapattól.
- Oldalvédek a szélre! - adta ki a parancsot kelletlenül Sean. - Felkészülni lesállásból
várható támadásra! - Ez korábbi ütemük felére lassítja le őket. Így lehetetlen lesz besötétedés
előtt utolérni a Renamót.
Három ember túl kevés. Matatunak elöl kell mennie a nyomkeresésben, Sean és Pumula
voltak az oldalvédek. Egyetlen fegyver volt velük, a nagykaliberű, lassú tüzelésű kétcsövű
puska. Bozótharcra jól kiképzett harcosok ellen vonultak, akik automata lőfegyverekkel
vannak felszerelve, és ráadásul várják is őket.
- Más szóval az öngyilkosság egy módja - mondta Sean magában, de az esélytelenség
ellenére alig tudta visszatartani magát, hogy ne gyorsítsa meg lépteit.
Középen Matatu füttyentett. Épp kikerült Sean látómezejéből. Noha ez a füttyentés nem volt
vészjelzés, Sean levágódott a földre, és gondosan ellenőrizte az előtte levő útszakaszt és
mindkét szárnyat is, mielőtt újra felállt és csatlakozott volna hozzá.
Matatu a csapás mellett guggolt, lágyékkötője tartózkodóan felhúzva a lába közé,
arckifejezése azonban zavart árult el. Ujjával a nyomra bökött, minden szó nélkül, és Sean
azonnal látta, mi zavarta meg.
- Honnan a pokolból jöttek ezek? - inkább felháborodott tiltakozásként, mintsem kérdésként
hangzott. A hendikep velük szemben többszörösére nőtt, és Sean most először érezte vállán a
reménytelenség ólomsúlyát.
Az eredeti Renamo-köteléket egy még nagyobb csoport erősítette meg, első pillantásra úgy
látszott, egy teljes gyalogos század.
- Hányan vannak? - kérdezte Matatutól, de most még ő sem tudott pontos számot mondani,
a nyomok átfedték egymást, és összekuszálódtak.
Matatu felszippantott egy kis burnótot, ezt a rituálét szokta alkalmazni, hogy elleplezze
bizonytalanságát, majd tüsszentett egyet, szeme megtelt könnyel, gyorsan letörölte a
hüvelykujjával. Aztán felemelte mindkét kezét, széttárt ujjakkal és négyszer megrázta.
- Negyven?
Matatu bocsánatkérően grimaszolt, és még egyszer megrázta mindkét kezét.
- Negyven és ötven között -- Sean lecsavarta a vizeskulacs tetejét, és ivott egy kortyot. A víz
olyan meleg volt, mintha leves lett volna, de gurgulázott vele, mielőtt lenyelte.
- Majd később megszámolom őket - ígérte Matatu -, majd ha már mind megismertem őket,
de most... - Kiköpött az összevissza taposott földre, kudarca megszégyenítette.
- Mennyivel vagyunk lemaradva? - kérdezte Sean, és Matatu óramutatóként használta
mutatóujját, hogy jelezze az ég egy szeletét.
- Három órával - fordította Sean. - Soha nem érjük el őket sötétedés előtt.
 Amikor teljesen besötétedett, Sean így szólt. Addig eszünk, amíg a holdra várunk. - De
amikor feljött a hold, csak egy ezüstös szalag volt a fénye, s rögtön el is takarták a felhők, így
nem volt elég világos ahhoz, hogy a nyomot követhessék, pedig széles és jól rajzolt volt. Sean
eredetileg arra gondolt, hogy tovább mennek, vaktában előre az éjszakában, megpróbálják
megelőzni, aztán árnyékként követni őket, valamilyen véletlen alkalomra lesve, hogy elérjék
Claudiát és Jobot, s végül kiszabadítsák öltét.
- Ez tisztára álmodozás Technicolor színesben mondta magában.
Napok óta keményen hajtanak és mindannyian a kimerülés szélén támolyognak. A sötétben
botladozva vagy belefutnak a Renamo éjszakai őreinek karjába, vagy végképp elkerülik őket.
- Most pedig aludni fogunk. - Végül engednie kellett. Mivel a Renamo tudja, hogy követik
őket, esetleg egy különítményt küldenek hátra, hogy megpróbálják meglepni őket.
Sean éjszakai táborba vonult vissza, jó messzire az ösvénytől, egy tövises cserje bozótba. Ez
az esetleges támadót mindenképp akadályba ütközteti, ha alattomosan a közelükbe próbál
jutni. Mindnyájuknak feltétlenül pihenésre volt szüksége, és inkább a tövises tüskésbozótra
bízza magát, mintsem hogy őrt állítson. Az éjszaka jéghideg volt, és egy kupacba húzódva
feküdtek, hogy egymás testmelegét megosszák. Sean már-már a kimerültség fekete lyukába
készült alácsúszni, amikor Matatu suttogása visszarántotta.
- Az egyiket közülük - kezdte Matatu, majd abbahagyta, és Sean megadóan kinyitotta a
szemét.
- Csak mondjad - biztatta álmosan.
- Ezek közül a renamósok közül egyet már láttam azelőtt.
- Ismered közülük az egyiket? - Sean hirtelen egészen éber lett.
- Igen, azt hiszem, de az rég volt, és nem tudok visszaemlékezni, hogy hol láttam.
Sean hallgatott, miközben az egyszerű közlést mérlegelte magában, és azt, hogy az
valójában mit is jelent. Seannak nehezére esne visszaemlékezni minden egyes ember arcára,
akit mondjuk a legutóbbi tíz évben látott. És itt ez a Matatu, aki azon kesereg, hogy nem tud
azonnal felismerni egy olyan lábnyomot, amit évekkel ezelőtt látott utoljára, más nyomok
kusza halmazában.
Noha már sokszor látta Matatut, amint hasonló bravúrokkal áll elő, mégis elfogta a kétség
Matatu állítását hallva.
- Aludj, te buta kis szarházi. - Elmosolyodott a sötétben, megragadta a tarkóbőrénél fogva és
megrázta a kis emberke gyapjas fejét, nyers szeretettel. - Talán megálmodod alvás közben a
nevét.
Sean Claudiáról álmodott. Meztelenül rohant egy sötét erdőn át. A fák feketék voltak az
erdőben, nem volt rajtuk egy szál levél sem, és ágaik meggörbültek. Egy farkasfalka üldözte a
lányt, ők is olyan feketék voltak, mint az éjszaka, de ragyogó fehér volt a fogsoruk és vörös
volt kilógó nyelvük. Claudia az ő nevét sikoltozta futás közben, a bőre sápadt és fénylő volt,
mint a holdfény. Megpróbált odafutni hozzá, de lábai lebénultak, elnehezedtek, csak vonszolta
magát, mintha egy melaszszirupos medencén gázolt volna át. Megpróbálta a lányt nevén
szólítani, de a nyelve leragadt, ólomsúllyal hevert a szájában, egy hang sem jött ki a torkán.
Arra ébredt, hogy egy kéz gorombán rázza a vállát, megpróbált ismét kiáltani, de csak
rekedt hadarás lett belőle.
- Ébredjen! - Matatu megrázta. - Sír és nyög álmában. Meghallja a Renamo!
Gyorsan felült. A hideg megdermesztette lábizmait, és még teljesen elkábította az álmában
átélt borzalom. Másodpercekbe telt, amíg a valóságra tudott végre összpontosítani, és vissza
tudott emlékezni arra, hogy hol is van.
- Lassan eljár fölötted az idő, öregfiú! - elszégyellte magát. A katonai felderítő hangtalanul
alszik és felébredve azonnal tudja, hogy hol van, vagy elvágják a torkát, miközben álmában
felmordul és horkol.
- Mindjárt elég világos lesz - suttogta Matatu. Az ébredő madarak hajnali kórusa már
megcsendült, és végigzengett az erdőn. Ki tudta venni az égre rajzolódó töviságak csipkézetét
is.
- Induljunk! - Sean felállt.
Még alacsonyan állt a nap és harmatos volt a fű, amikor elértek ahhoz a kiszáradt
folyómederhez, amelyben a Renamo táborozott éjszaka. A csapat napkeltekor ismét
továbbindult, de nem lehettek még messzire előttük.
Matatu felfedezte Claudia lábnyomát a folyómeder lágy homokjába vésődött nyombolyban.
Könnyebben jár, már nem fáj annyira a lába mondta Seannak. - Gyógyul a lába, de Job és
Dedan még mindig cipelik. Itt mászott fel a hordágyra.
Matatu otthagyta a jellegzetes női lábnyomokat, és egy másik, szélesebb férfi
lábnyomsorozatot kezdett el vizsgálni. Sean úgy találta, az is ugyanolyan, mint a többi,
kivéve, hogy bárki lábnyoma is, az illető olyan bakancsot vagy csizmát hord, amelynek dupla
halszálkamintás sarka van.
- Ismerem - suttogta Matatu. - Tudom, hogy ez hogy jár - csalódottan rázta meg a fejét és
elfordult.
Rendkívül óvatosan haladtak most előre. A nyomok közvetlenül a magasabban fekvő terület
felé vezették őket, a völgy meredek lejtője mentén, és rövidesen elérték az előhegységet.
Bárki volt is a Renamo-menetoszlop parancsnoka, pontosan tudta, hogy merre tart.
Sean számított rá, hogy bármelyik percben összekerülhetnek a menetoszlop hátvédjével.
Rettegett a gondolattól, hogy az első figyelmeztetés, amit majd kapnak, esetleg egy RPD
könnyű gépfegyver rosszindulatú kattogása lesz, amely percenként hatszázas tűzgyorsasággal
lő.
Itt, a dombok között minden nagy gömbölyű kő, minden földhajlat egy esetleges ellenséges
erődítés volt, és gondosan meg kellett vizsgálni, mielőtt tovább mehettek volna. Seant
türelmetlenség gyötörte, de azért kényszerítette magát arra, hogy a nehéz terephez igazítsa
haladását.
Egy másik alacsony dombot kerültek meg éppen, és a kecses msasafák lombsátrán át kilátás
nyílt, előttük nyújtózott a nyiladék, és fölébe emelkedett a központi meredek lejtő a hegyláb
dombjai fölött.
- Ez az - mormolta Sean. - Itt lapulnak majd, reánk várva.
A csapás közvetlenül egy szoros felé mutatott a lejtős szakadékon keresztül. Bejáratát vörös
kősziklafal őrizte, és az ösvény szűkületét alig takarta fa vagy más védő növényzet, noha
kétoldalt sűrű bokrok nőttek. Természetes csapda volt, kitűnő hely az öldöklésre.
Matatu középen füttyentett és Sean hétrét görnyedt, távol maradva a dombtetőtől, ahogy
lerohant hozzá. Erről a középső pontról a völgy kanyarulatára szabad kilátás nyílt és Sean
mozgást pillantott meg az omladékos és sárga fűben. Szeméhez emelte a messzelátót és a
sötét, mozgó pettyek vonala a lencsén keresztül vonuló menetoszloppá állt össze.
Az emelkedőnek libasorban gyürkőztek neki. Legtöbbjük tigriscsíkos álcázóruhát és trópusi
sisakot viselt, de néhányan Denim farmer tarkaságba és khakiszínbe voltak öltözve. A
menetoszlop eleje már elérte a bozótot a völgy végén, legalább hárommérföldnyi távolságban,
de a távcsövön keresztül Sean tizenkét embert tudott még megszámolni.
A hordágy középen volt, négyen vitték. Ketten a rudak elejét és ketten a végét. Sean
megpróbálta Claudia alakját kivenni, de még mielőtt újra be tudta volna állítani a távcső
lencséjét, a hordágy és hordozói elérték a fák vonalát, és eltűntek a szeme elől.
Sean leengedte a távcsövet és zsebkendőjével megtörölte a lencséket. Pumula is behúzódott
középre a másik oldalszárnyról, és most ő és Matatu a szikla és durva bozót kusza halmazába
kuporodtak, és nyomasztó csendben vizsgálták a vidék fekvését. Sean újra szeméhez emelte a
távcsövet és a meredek, cserjés hegyoldalt tanulmányozta. Kitűnő terep volt a rajtaütésre,
elcsíphetik Sean csoportját sorjában haladva, és kereszttűz alá vehetik őket, amint
megpróbálnak a völgyszakadékban felfelé kapaszkodni.
 - Hányat láttál? - kérdezte Sean, anélkül, hogy leeresztette volna a messzelátóját. - Mind
bementek a fák közé a völgy végén?
- Csak egy párat láttam - mormogta Pumula.
- Masesh -- köpött ki Matatu siralmas arckifejezéssel. A kölessör üledékére célzott, amit az
erjesztés után a batonka halászok földi csaliként használnak arra, hogy a dévérkeszeg
halrajokat a Kariba-tó sekély vizébe csalogassák.
Ismét kiköpött. - Ez a völgy a krokodil szája. Azt akarják, hogy beledugjuk a fejünket.
Sean a völgy oldalait tanulmányozta. Ráérősen, néhány percig le-leengedte a távcsövet,
hogy pihentesse a szemét, majd ismét felemelte és belenézett. A kaptató tetején kezdte a
vizsgálódást, és fokozatosan pásztázta végig lefelé haladva. Amikor elérte a völgy alját, újra
kezdte a tetőnél, ugyanazt a területet újra és újra átvizsgálta. Megpróbált nem gondolni a
hordágy látványára, vagy arra a parányi alakra, akit látni vélt rajta. Teljesen a vizsgálódásra
koncentrált, és tíz perc múlva elnyerte jutalmát.
A napfény egyetlen villanását csípte el, amint egy karóra számlapjáról vagy talán egy tábori
látcső lencséjéről verődött vissza.
- Ott vannak. - Leengedte a saját távcsövét. Igen Matatu, igazad van. Kirakták a csalit, és
most ránk várnak.
Leült a sziklatömb mögé és megpróbálta az egészet logikusan átgondolni, de Claudia
emléke folyton megzavarta és elterelte a gondolatait. Csak egy következtetés volt biztos,
éspedig az, hogy az üldözés folytatása reménytelen. Felnézett. Matatu és Pumula a vak
bizalom arckifejezésével figyelték. Majdnem húsz év alatt még soha nem látták
tanácstalannak. Türelmesen várták, hogy ismét megtegye a csodát.
Sean ezt bosszantónak találta. Felugrott és visszaindult, lefelé a dombon, hogy anélkül
gondolkodjék, hogy ezek a benne tökéletesen megbízó szemek bámulják. Talált is egy helyet,
ami jól el volt rejtve, és mégis jó körkilátást nyújtott, úgyhogy senki nem tud a közelébe
osonni, itt letelepedett, a 0,577-est a térdére fektetve, hogy elgondolkozzon arról, milyen
választása van.
Az első lehetőség, amelyet azonnal ki is törölt a fejben tartott számolócéduláról, a Renamo-
oszlop megtámadása volt. Még ha nem is számol a rendelkezésére álló erő jelentéktelen
voltával, tekintetbe kell vennie a Renamo kezében tartott túszokat. Még ha egy egész,
tökéletesen felfegyverzett felderítő százada lenne is, akkor sem lenne támadóképes.
- Na és akkor, mit érhetnék el a további üldözésükkel? - kérdezte önmagától. Eltekintve
persze annak az új és érzelgős vágynak a kiélésétől, hogy a lehető legközelebb kerüljön
Claudia Monterróhoz.
- A foglyoknak a Renamo karmai közül való kiszabadítására a legjobb esély valószínűleg
nem az ő beavatkozása, hanem a diplomáciai tárgyalások útja lenne, a Renamo igen tisztelt
szövetségesein, a dél-afrikai kormányon keresztül, Pretoriában. Mindamellett még a dél-
afrikaiak sem képesek bármit elérni anélkül, hogy tudnák, hogy a Renamo foglyul ejtett egy
amerikai állampolgárt.
- Oké - Sean végre meghozta az első határozott döntést. - Üzenetet kell küldenem az
amerikai nagykövetségnek Hararéba. - Azonnal rájött, hogy ez az elhatározás megoldja másik
fő gondját is. Matatuért és Pumuláért ő a felelős. Eddig mindenesetre öngyilkossággal felérő
helyzetbe vezette őket. Ahogyan közelebb kerültek a Renamo-oszlophoz, egyre jobban és
jobban furdalta miattuk a lelkiismerete. Ez volt a kibúvó, amit keresett.
- Mind a kettőt visszaküldöm Chiwewébe, a Reemának szóló üzenettel. - Kinyitotta
hátizsákjának leffentyűjét és megtalálta a bőrbe kötött kis jegyzettömbjét. Elkezdte
fogalmazni az üzenetet.
Reemánál megvannak Riccardo és Claudia összes személyi adatai a szafaridossziékban, a
személyleírásuktól kezdve egészen az útlevélszámukig. Riccardo fontos és befolyásos ember
volt. Nem fogja a titkárnővel közölni, hogy a férfi meghalt, üzenetében azt sugallja majd,
hogy mind az apa, mind a lánya a Renamo foglyai. Afelől nyugodt lehet, hogy az USA-
nagykövetség azonnal reagál majd, és a hír vétele után néhány órán belül kapcsolatba lép
majd Pretoriával.
Természetesen azóta, hogy Washington és Pretoria között a kapcsolatok, az országra
gyakorolt USA szankciók révén soha nem látott mélypontra süllyedtek, az USA befolyása
Afrika déli részén többé már korántsem olyan mindenen felül álló tényező, mint valamikor.
De azért a dél-afrikaiaknál arra feltétlenül számítani lehet, hogy Renamónál pusztán
emberiességi alapon is közbenjárnak.
- Oké! - Ez megoldja Matatu és Pumula gondját. Sean aláírta az üzenetet, kitépte a teleírt
lapokat a jegyzettömbből és összehajtogatta őket. Majd utólagos megfontolással leírt még egy
oldalnyi utasítást Reemanak, hogy intézkedjen annak az 500.000 dolláros követelésnek a
behajtásáról, amellyel Riccardo vagyonügynöksége tartozott neki. A lánynak át kellett ezt
adnia Sean ügyvédjének.
Végül saját magáról is határoznia kellett. Visszaügethet persze a határon keresztül, és ő
maga is viheti az üzenetet, s akkor két vagy három napon belül már világos Castle sört ihat a
Meikles Hotelben és azon gondolkozhat, hogy hogyan költi el a Nagyfőnök félmillió
dolcsiját. Ez lett volna az okos és logikus dolog, ezt kéne tennie, de az ötletet már azelőtt
elvetette, hogy egyáltalán elgondolkozott volna rajta.
- Na jó. Akkor követem majd az oszlopot és várok az alkalomra. - Elvigyorodott
elhatározásának teljesen abszurd voltán. - Milyen alkalomra? - tűnődött el. - Arra az esélyre,
hogy Fel a kezekkel vagy lövök! manőverrel betörök egy ötvennél is több terroristából álló
táborba, az öreg 0,577-essel kiszabadítani három foglyot, és egyetlen nagyszerű ugrással
kipattanva elhajtom őket száz mérföldön át a határig, s közben Claudiát, a sérült lábával, a
hátamon cipelem!
Felállt és újra visszaigazította a vállára a hátizsákot, visszakúszott a meredeken oda, ahol
Matatu és Pumula feküdtek a szakadékot figyelve. Lehuppant Matatu mellé.
- Történt valami? - kérdezte Matatutól, aki megrázta a fejét. Jó ideig hallgattak, miközben
Sean minden bátorságát megpróbálta összeszedni, hogy az emberkének megmondja, most
pedig visszaküldi.
Miközben ezt tette, a látcsövön át arra a helyre meredt komoran, ahol tudomása szerint a
Renamo felállította a csapdáját. Matatu, úgy látszik, megérezte, hogy valami kellemetlen
dolog van a levegőben. Továbbra is Seant bámulta zavart arckifejezéssel, de mikor Sean végül
is felé fordult, megnyerő vigyorgás ömlött el az arcán, s egész testével izegve-mozogva
türelmetlenül ficánkolt, hogy tetszést arasson, és elhárítsa azt a bármit, ami most jönni fog.
- Emlékszem - mondta lelkesen. - Emlékszem már, hogy ő kicsoda.
Szándékától egy percre eltérítve, Sean töprengve nézett rá, s összeráncolta a homlokát. -
Kicsoda? Kiről beszélsz?
- A Renamo vezetője - mondta Matatu boldogan. - Mondtam tegnap, hogy ismerem a
lábnyomát. Most már emlékszem arra, hogy ki ő.
- És ki ő? - kérdezte Sean gyanakodva, készen arra, hogy az információt ne vegye
komolyan.
- Emlékszik, mikor kiugrottunk az Indekiből, hogy megtámadjuk a kiképzőtábort a folyók
elágazásánál? - Matatu rákacsintott és Sean tartózkodóan bólintott. - Emlékszik, hogy
öldöstük őket a folyómederben? - Matatu a pompás emléket felelevenítve, elégedetten
kuncogott. - Emlékszik arra, akit elfogtunk, míg ő a könyveket próbálta elégetni? Arra, aki
nem akart menetelni és maga betörte a fülét? - Most már hangosan vihogott azon a jó kis
tréfán. - Jött ki a vér a füllyukából, és úgy vinnyogott mint egy szűz lány.
- China elvtárs?
- China - Matatunak a szó kiejtése kissé nehezére esett. - Igen, ő az.
- Nem! - Sean megrázta a fejét. - Ez nem China! Az lehetetlen!
 Matatunak a szája elé kellett tartania a kezét, hogy lehalkítsa boldog visítását. Szerette
összezavarni és megdöbbenteni gazdáját. Ennél nem volt jobb tréfa.
- China - pukkadozott a nevetéstől, és mutatóujját saját fülébe dugta. - Puff, puff! - mondta,
és ez olyan vicces volt, hogy alig tudta visszafojtani a röhögést. - China elvtárs.
Sean csak bámult rá, anélkül, hogy látta volna, mialatt agyát ehhez a rendkívüli
információhoz igazította. Minden ösztöne egyből el akarta vetni a hírt, de Matatu nem szokott
ilyenfajta hibákat elkövetni.
- China elvtárs! - Sean lassan vette a levegőt. - Ez egy kicsit változtathat az esélyeken.
Emlékezetébe idézte azt a régi napot. Az a férfi akkor olyan hatást tett rá, hogy annak a
véres kis háborúnak zűrös és zsúfolt eseményeiből is egészen világosan ki tudta szűrni
emlékezete még ma is China elvtárs képét. Visszaemlékezett finom csontozató nílusi fejére és
a sötét, intelligens szemekre, de fizikai vonásainál még sokkal világosabban eszébe ötlött az
az önbizalom és céltudatosság, ami a férfiből sugárzott. Veszélyes valaki volt már akkor is, és
Sean úgy vélte, mostanra még több tapasztalatot szerzett és egyenesen félelmetes ember lehet.
Sean megrázta fejét. Valamikor a felderítőknél „Szerencsés Courtney" volt a beceneve, de
úgy látszik, ebből az árucikkből a részét már eddig megkapta, és most végleg elfogyott. Nem
tudott volna senkit választani, akit kevésbé szeretett volna a Renamo-osztag élén
parancsnokként látni, mint éppen China elvtársat.
Matatu vidámsága már majdnem kimerült, és most az azt követő csuklással küszködött,
meztelen hasát és torkát dörzsölgette, hogy elmulassza, miközben a hangos csuklást időnként
még újabb nevetőrohamok szakították félbe.
- Visszaküldelek benneteket Chiwewébe mondta Sean szigorúan, és a nevetés meg a csuklás
azonnal abbamaradt. Matatu hitetlenkedve és határtalan kétségbeeséssel bámult rá. Sean nem
tudott a szemébe nézni, és az onnan áradó tragikus szemrehányást elviselni.
Pumulához fordult és nyersen odakiáltott neki:
- Ez a levél a tábori főszakácsnak szól. Mondd meg neki, hogy küldje el az üzenetet rádión
Miss Reemának, Hararéba. Matatu majd odavezet. Ne állj meg útközben az orrodat piszkálni,
érted?
- Mambó. - Pumula régi katona volt. Vita és kérdezés nélkül engedelmeskedett.
- Rendben van, menjetek! - adta ki a parancsot Sean. - Most induljatok! Pumula kinyújtotta
a jobb kezét. Afrikai módon fogtak kezet, megszorítva egymás tenyerét, majd hüvelykujját,
majd ismét a tenyerét. Pumula lemászott a szikláról, és amint leért, azonnal felugrott és
szapora léptekkel elindult. Nem nézett vissza.
Sean végül is rákényszerítette magát, hogy ránézzen Matatura. Az a földre kuporodott és
megpróbálta apró kis testét még jobban lekicsinyíteni, hogy elkerülje Sean figyelmét.
- Eredj! - parancsolta Sean ridegen. - Mutasd Pumulának az utat, vissza Chiwewébe! Matatu
lehajtotta a fejét, és úgy remegett, mint egy megvert kutyakölyök.
- Eredj a pokolba! - mordult rá Sean -, mielőtt szétrúgom a fekete seggedet!
Matatu felemelte a fejét, és a szeme szomorúan nézett, arckifejezése szánalmas volt. Sean a
legjobban szerette volna felkapni és megölelni.
- Menj innen a francba, te buta kis szarházi! Sean rémisztőén vad pofát vágott, Matatu
néhány lépéssel távolabbra mászott, majd megállt és könyörögve visszanézett.
- Menj már! - Sean fenyegetően felemelte a jobb kezét. Az emberke végül is beletörődött a
megváltoztathatatlanba, és elsomfordált a lejtőn lefelé. Mielőtt eltűnt volna a durva cserjés
bozótban, a lejtő végén megállt és még egyszer visszanézett, hátha megpillantja a bátorítás
vagy a gyengeség leghalványabb jelét is. Maga volt a teljes letörtség kicsinyített mása.
Sean szándékosan hátat fordított neki és távcsövét felemelve, tanulmányozni kezdte az
előtte elterülő terepet, néhány perc múlva azonban a kép elmosódott, pislogott, hogy a szeme
újra kitisztuljon a könnyektől és akarata ellenére gyorsan hátranézett. Matatu eltűnt. Furcsa
érzés volt, hogy nem volt ott többé. Néhány perc múlva Sean ismét felemelte a látcsövét és
újra tanulmányozni kezdte a meredek szakadék vonalát. Megpróbálta Matatut kiverni a
fejéből.
A vörös sziklaszirtek a hosszú völgy bejáratának mindkét oldalán - amennyire Sean látta -
megszakítás nélkül meredeztek. Nem voltak különösebben magasak, a legalacsonyabb
pontokon alig pár száz métert értek el, de vertikálisan emelkedtek, és néhány nyúlvány
egyenesen kiugrott, ott, ahol a lágyabb sziklaréteg erodált a keményebb, egymásra helyeződő
felsőbb rétegek alatt és egy alacsony vízszintes barlangot alkotott.
A völgy bejárata olyan hívogató volt, mint a húsevő ragadozó növény szája a rovaroknak, és
a szirtek fenyegetően megközelíthetetlennek látszottak, Sean mégis rájuk összpontosította
figyelmét. Végigpásztázta őket a látcsövén át, mindkét irányban, ameddig csak el tudott látni.
Természetesen, valószínűleg néhány mérföldet meg kellene tennie a szirtfal mentén, hogy egy
olyan utat találjon, amelyik megmászható, ez azonban értékes időt emésztene fel. A látcsövet
tovább forgatta ugyanarra a pontra.
A völgy legközelebbi sziklabejáratának jobb oldalától mintegy négyszáz méterre egy olyan
utat látott, amely megfelelőnek látszott, de nem lesz könnyű vállalkozás társ nélkül, és úgy,
hogy még a legalapvetőbb hegymászó felszerelése is hiányzik. Jól megterheli majd a puska
meg a hátizsákja, és ráadásul sötétben kell a dolgot megkísérelnie. Az, hogy nappal menjen ki
arra a szabadon álló és jól belátható sziklaszirtre, nyílt felszólítást jelentene egyeseknek egy
kis AK céllövészeti gyakorlatra.
A látcső lencséin át egy kis sziklás pillért vett ki, amely olyan lépcsős törésű volt, mint egy
tűzoltó létra. Ügy tűnt, utat képez a sziklaszirt kiszögellő része körül, és fentebb egy keskeny,
vízszintes peremre vezet, amely mindkét irányban több száz mérföldnyire nyúlik. A peremről
- úgy tűnt - két út lehetséges a sziklaszirt tetejére, az egyik egy keskeny hasadék vagy kürtő, a
másik egy nyílt, lefelé szélesedő út, ahol egy hatalmas fikuszfa szabadon látható, kígyószerű
gyökerei nőttek. A fa magasan és tömören állt a látóhatáron, a gyökerek a meredek vörös
sziklára kúsztak fel, és úgy tekeredtek rá, mint a szeretkező óriáskígyók, a sziklafal tetejére
vezető lépcsőt alkotva.
Sean a karórájára nézett. Három órája van a pihenésre mielőtt elég sötét lesz ahhoz, hogy
megkezdje mászópróbáját. Hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. Rájött, hogy nemcsak
az üldözés fizikai fáradtságát érzi, hanem az érzelmi hatások megerőltetését is, hiszen látta
Claudiát és Jobot a Renamo-oszlopban, és meg kellett válnia Matatutól.
A nyomokat aprólékosan eltüntetve lehúzódott a gerincről és biztos helyet keresett, ahol
meghúzódhat a még hátralevő nappali világosság ideje alatt. Amikor talált végre egy jó
búvóhelyet a szikla és a cserje között, amelyből biztos visszavonulási út is nyílt, meglazította
cipőfűzőjét, hogy pihentesse kicsit a lábát, de a puskát továbbra is az ölében tartotta és
ráhajolt. Elrágcsált egy kukoricás kétszersültet és egy protein szeletet vésztartalék
csomagjából, és ivott néhány óvatos kortyot a vizeskulacsából.
Tudta, hogy azonnal felébred, amint a nap eléri a látóhatárt. Behunyta a szemét és szinte
azonnal álomba zuhant.
A chiwewei táborba visszafelé tartó úton Matatu állandó, egyforma, szapora tempóban
vezette Pumulát. Éjjel is egyfolytában mentek és a következő nap délutánján álltak csak meg,
hogy újratöltsék vizeskulacsaikat abban a mocsárban, ahol a levegőből megpillantották
Tukutelát.
Pumula pihenni akart. Matatu nem is vette magának a fáradságot, hogy vitatkozzon vele.
Nyugat felé vette az irányt, és nekiindult jellegzetes, himbálódzó ügetéssel, sovány, bütykös
és rövid lábain és Pumula rákényszerült, hogy kövesse. A határt Mozambik és Zimbabwe
között az éjszaka legsötétebb óráiban lépték át, és a rákövetkező nap délutánjának közepén
értek be a szafaritáborba.
Az érkezésük által okozott általános megdöbbenés iszonyú volt. A szakács izgalmában még
magas tetejű sapkáját és hófehér kötényét is elfelejtette felvenni, mielőtt kirohant volna
kunyhójából, hogy köszöntse őket és tudakozódjon a mambóról.
Matatu Pumulára hagyta, hogy átadja Sean írásos üzenetét és válaszoljon a kérdések
özönére. Saját kunyhójába ment, és mint egy kiskutya összekuporodott az ágyán, amely egy
régi vaságykeret volt, egy göröngyös kókuszháncs matraccal, Seantól kapta valamikor
ajándékba, és ez volt a legféltettebben őrzött tulajdona. Átaludta az összes ezt követő
izgalmat, még azt is, hogy a szakács belebömbölt a VHF rádió mikrofonjába, és pusztán
hangerővel próbálta elérni Reemát Hararéban, majdnem háromszáz mérföldnyi távolságban.
Amikor Matatu felébredt, előtte öt órán keresztül aludt. A tábor sötét és csendes volt.
Átcsomagolta azt az övre akasztható kis bőrtasakot, ami az egyetlen poggyásza volt. A matrac
alól kiszedte, ami az értékes tubákkészletből még megmaradt, és újratöltette a nyakában lógó
szarvat.
Csendesen kimászott az alvó táborból. Amikor már biztonságban érezte magát,
felegyenesedett és elindult kelet felé.
- Buta kis szarházi - mondta boldogan, és rohanni kezdett, hogy visszaérjen az őt jogosan
megillető helyre, a mellé a férfi mellé, akit apjánál is jobban szeretett.
Sean az esti levegő első hűvösére felébredt. Szemben a szakadék sziklaszirtjei a ködös bíbor
alkonyba fakultak. Sean kinyújtózott és körülnézett, hogy hol van Matatu. Amikor
visszaemlékezett rá, hogy hiszen elment, a gondolattól szinte megrándult a gyomra. Bekötötte
a cipőfűzőjét és ismét ivott. Amikor becsavarta a kulacs tetejét, füléhez tartotta és megrázta.
Még mindig félig volt.
Kinyitotta a 0,577-es závárzatát, kicsúsztatta a töltényeket az ikertárból és kicserélte őket
két másikra a dzsekijébe bevarrt zsebből. Kinyomott hat centi fekete álcázó krémet az
összevissza nyomódott tubusból, rákente az arcára és a kézfejére. Ezzel befejezte
felkészülését. Felállt és lassan elindult felfelé az emelkedőn.
A világosság utolsó húsz percét azzal töltötte, hogy látcsővel nézegette a völgy bejáratát és
a sziklaszirtek tetejét. Amennyire látta, semmi nem változott. Azután a szikla elülső falát
tanulmányozta és megpróbálta formáját emlékezetébe vésni.
Amint az éjszaka ráterítette leplét a szakadékra, nyugodtan átbújt a gerincen, és elkezdett
mászni a sziklaszirt lába felé. Itt a bozót sűrűn és kuszán nőtt, és sokkal hosszabb ideig tartott,
mint gondolta, hogy elérje a sziklafalat.
Eddigre már majdnem teljesen besötétedett, de még azonosítani tudta a hegymenet
kiindulópontját annak a kis bokornak a révén, amely a sziklahasadékban nőtt, és amit
korábban a látcsövön át megfigyelt.
Sean soha nem használt a puskáján vállszíjat. Halálosan veszélyes lehet a sűrű bozótban, ha
a szíj beakad egy faágba, épp, amikor a bivaly vagy a megsebesült elefánt támadni kezd. A
rövidcsövű fegyvert hátizsákjának leffentyűje alá szíjazta a hálózsákjával együtt. Vállának
egyik oldalán kiállt a puskaagy és a másik oldalán a puskacső, s így az egész terhet
kényelmetlenné és kiegyensúlyozatlanná tette. Odalépett a szikla oldalához és rátette a kezét,
hogy megtapintsa. A kő még meleg volt a naptól és szerkezete lágy volt, majdnem puha,
szappanszerű az ujjai hegyén.
A háború előtt a sziklamászás volt az egyik szenvedélye. Szerette a kockázatot, a nyílt
oldalfal rémületét és a mélység szívását a sarkánál. Mászott sziklát Dél-Amerikában és
Európában, a Drakensbergen és a Kenya-hegységben. Megvolt benne a kellő egyensúlyérzék,
ujjaiban és karjában a szükséges erő. Egyike lehetett volna a nagy nemzetközi mezőny vezető
hegymászóinak, ha nem jön közbe a bozótháború. Mégis, ilyen sziklát, mint ez itt, még soha
nem próbált megmászni.
A bakancsa puha velskoen bőrből készült, és nem volt megerősítve az orra. Nem volt kötele,
nem volt horgonya, sem falkapcsa vagy karabinere, és sötétben kezdi majd meg az utat,
miközben alig látja a fölötte levő, következő fogódzót, s egy olyan emelkedőre hág, amelyet
egy mérföldnyi távolságból tanulmányozott csak, megvakulva a vörös homokkövön, ami a
sziklák közül a legcsalókább és legkiszámíthatatlanabb.
Fellépett az előfalra és felfelé kezdett mászni. A lábujjai hegyét használta és az ujjait,
eltartva magát a sziklától, érzékeny egyensúlyt tartva, meg nem állva, soha nem lódulva vagy
küszködve a támasztékokért, olyan simán és egyenletesen, mint az olvadt csokoládé, amelyik
felfelé folyik.
Eleinte a támasztékok szilárdak voltak, olyasfajták, amelyeket „kancsófülnek" hívott, majd
az előfal lassan kihajolt és a támaszték már nem volt más, mint puszta vékony lemezréteg és
bemélyedések. Könnyedén és nagyon rövid ideig használta csak őket, alig érintette az ujjaival,
alig bökte meg őket gyengéden a lábfejével, és máris túlment rajtuk, igyekezve a lehető
legkevésbé rájuk nehezedni, de még így is érezte a gyengébb sziklaszeletek csikorgását és
fenyegető roppanását az ujjai alatt - de mielőtt még letörhetett volna a támaszték, ő már
továbbjutott.
Egyes helyeken nem látott a feje fölé, és csak ösztönösen mászott, a sötétben próbálta a
következő támasztékot elérni, ujjhegyei olyan érzékenyek voltak, mint a zongoristáé, először
finoman hozzáért a sziklához, majd ujjaival rákulcsolódott. Megállás vagy szünet nélkül
mászta meg az első tetőt és érte el az alaptól mintegy százlábnyi magasban vezető peremet.
A peremszél a valóságban sokkal keskenyebb volt, mint amilyennek a messzelátón keresztül
látszott, nem volt szélesebb, mint húsz-huszonöt centi. A hátizsákkal a hátán, amiből vállának
mindkét oldalán kiállt a puska, lehetetlen volt az is, hogy a hátát nekivesse a sziklának és a
peremet padként használva, leüljön rá.
Arra kényszerült, hogy a sziklafallal szemben álljon, miközben a sarka lelóg a peremről,
vállára nehezedik a hátizsák és a puska súlya is, és hátrafelé húzza. Sokkal kényelmetlenebb
volt a helyzete a peremszegélyen, mint korábban, az elülső falon. Elkezdett a perem
hosszában csoszogni, karját széttárva, mint egy feszület, hogy egyensúlyozni tudjon. Ujjai az
egyenetlenségeket próbálták kitapogatni a sziklafalon, miközben a homokkő kőzet alig két-
három centiméterre volt az orra hegyétől.
Balra indult a peremszegély mentén és kereste azt a függőleges törést, amit a távcsövön át
kinézett magának. Elsőként ezt választotta a két lehetséges útvonal közül. Sean a
sziklamászók ösztönös idegenkedésével nem bízott meg a gyökerekben, ágakban és
fűcsomókban. Ezek megbízhatatlanok, túl csalókák ahhoz, hogy az ember kockára tegye
rajtuk az életét.
Számolta a perem mentén megtett rákszerű és csoszogó lépéseit, és mire százig számolt, a
perem a lába alatt veszélyesen elkeskenyedett, lábizmai égőn hasogattak és remegtek attól a
természetellenes erőfeszítéstől, hogy ellensúlyozza a puskát és a hátizsákot.
Még húsz lépés és a szikla fala elkezdett kifelé hajolni, vele szemben, még hátrább
kényszerült és a csípőjét kellett előretolnia, hogy megtartsa magát és ne essen hátra a
merőleges lejtőn. Alig volt százlábnyira a hegy aljától, de tudta, éppoly biztosan összezúzná
és megölné az esés, mintha az Eigercsúcs északi oldalának tetejéről zuhanna le.
Elviselhetetlennek érezte a lábára nehezedő megterhelést. Arra is gondolt, hogy visszamegy
és mégis megpróbálja a fikuszgyökereket, de nem volt biztos abban, hogy még mindig van
erre esélye. Meg akart állni, csak hogy egy percre megpihentesse a lábát és összeszedje
magát, de ugyanakkor tudta, hogy ez a biztos véget jelentené. Megállni egy ilyenfajta csúcs
megmászása közben, a teljes kudarcot és a biztos halált jelentené.
Rákényszerítené magát, hogy még egy lépést tegyen, majd megint egy másikat, most már
annyira hátrafelé szorult, hogy háta teljesen meghajlott és a lába a bokájáig elzsibbadt, érezte,
hogy lábai remegnek alatta és tudta, hogy tovább már nem bírják ki. Ekkor hirtelen
megérintette bal kezének ujjaival a hasadékot, s ez olyan érzés volt, mintha hirtelen
adrenalininjekciót kapott volna.
Lábai abbahagyták a remegést és sikerült még egy lépést tennie. Ujjai táncoltak a hasadék
fölött, igyekezett gyorsan kitapogatni. A rés nem volt elég széles még ahhoz se, hogy a vállát
belefeszítse és igen gyorsan el is keskenyedett.
Sean bedugta kezét a résbe, olyan mélyre, amennyire csak tudta, majd ökölbe szorította a
kezét, szilárdan a hasadékba préselve. Most a karjára támaszkodva meg tudta pihentetni egy
kicsit a hátát és a sajgó lábát. Lélegzete sípolt és fűrészelt a mellkasában, testén csörgött az
izzadság, teljesen átnedvesítette az ingét. Az izzadság megolvasztotta az álcázókrémet az
arcán, belecsorgott a szemébe, elhomályosította a látását.
Gyorsan pislogott és felemelte a fejét. Meglepődött, amikor látta, hogy a sziklaperem fölött
az éjszakai égbolt látható, és hogy ki tudja venni az oldalán függőlegesen végigfutó hasadékot
is.
Elfordította a fejét és látta, hogy amíg mászott, feljött a hold, megvilágítva a láthatárt
keleten és fénykévéje az alatta fekvő erdőt ezüstfehérre változtatta.
Nem tudott tovább várni. Tovább kell mennie. Szabad kezével felnyúlt és beleakaszkodott a
sziklahasadékba, amely egy másik kapaszkodót alkotott. Aztán a lábát elfordította és lábujjait
a peremszegélytől háromlábnyi magasban levő hasadékba nyomta, majd kiegyenesítette a
lábát és az biztosan beékelődött. Ráhelyezte a testsúlyát és most a másik lábával lépett fel,
megismételve az akciót. Kezét a másik keze fölé helyezte, egyik lábával a másik fölé lépve,
felerőlködött a hasadékon, elhajolva a szikla elülső falától, egyensúlyát ismét visszanyerve,
lábából és a hátából eltűnt a megerőltetés görcse, és a súly ismét egyenlően oszlott meg.
Megpillantotta a szirt tetejét, alig száz láb magasan a feje fölött, és úgy érezte, a hasadék
ismét kiszélesedik; öklei és lába már nem talált szilárd támaszt. Egyik lába megcsúszott,
durván súrolta a sziklát, míg újra rá tudott lépni.
Fordított egyet a testén és megpróbálta a vállát beékelni a hasadékba, de a puska csöve a
sziklaoldalba ütközött és megakadályozta, hogy megforduljon. Néhány másodpercig csak
függött a levegőben, mielőtt visszakényszerítette magát az egyensúlyi helyzetbe a lábain. A
feje fölé nyúlt, tapogatózva, a hasadék mélységét vizsgálva, hogy újabb biztos támasztékot
találjon. De csak lágy homokkövet talált, és tudta, hogy beszorult.
Lábai mintegy tizenöt másodpercig bírták. Világosan felfogta, hogy mit kell tennie, de ez
minden ösztönével ellenkezett.
- Tedd meg - saját hangja szinte csikorgóit a fülében -, tedd meg, vagy megdöglesz.
Lenyúlt és kinyitotta a gyorskioldó kapcsot a hátizsákja övrészén. Azután egyik karját
kiegyenesítette és hátra, majd lefelé nyúlt; a hevederszíj lecsúszott a válláról és a karján,
megakadt a könyökhajlatában. A zsák és a puska így megváltoztatott súlya egész törzsét
megperdítette és küzdenie kellett, hogy le ne essen a sziklafalról és tovább tartsa magát.
Fejét most a résbe szorította és megpróbált a sziklához tapadni, állával és feje hátsó
részével, a hátizsák szíja leszorította karját a háta mögé. Egész erejét összeszedte, nyakizmait
megfeszítette, a fejét beszorítva a résbe, elengedte magát. Most már csak a feje és a lába
tartotta, mindkét kezét kiegyenesítette a háta mögött. A hátizsák pántja egy fájdalmas
pillanatig megakadt dzsungeldzsekijének egy hajtásán, majd lassan lecsúszott a karján.
Végre leesett a hátáról a hátizsák, és belehullott a sötétségbe. A súlytól hirtelen
megszabadulva, Sean megtántorodott, és miután mindkét keze felszabadult, vadul megragadta
a sziklahasadék szélét, így sikerült megtartania magát és megakadályozni, hogy ne zuhanjon
maga is zsákja után a mélységbe.
A sziklához tapadt és hallgatta, amint a hátizsák estében neki-nekiütődött a sziklafalnak, a
puskacső acélja úgy csengett-bongott, mintegy bronzharang, hosszan hallatszott még a
visszhang, oda és visszapattanva egyik dombról a másikra, a hegycsúcsig, rémisztő hang volt
az éjszakában. Még jóval azután is, hogy a hátizsák és a puska végre leesett a sziklafal alján, a
visszhang még mindig rezonált a dombok között.
Sean oldalt lendült és végül neki tudta vetni vállát a résnek, így pihent meg kicsit, vadul
zihálva, az előbbi perc halálfélelme elernyesztette. Lassan csillapult lihegése és rémületét az
adrenalin ismerős hevülete váltotta fel vérében. Hirtelen nagyon jó érzés volt tudni, hogy még
mindig életben van.
- Már éppen kikészültem - suttogta rekedten--, de még megvagy kisfiam... - Minél nagyobb
a rémület, annál hevesebb az izgalom. Túl volt már azon, hogy meglepődjön saját
teljesítményén, most mégis kedvtelve eltűnődött azon, milyen közel mehet a sziklaszélhez
anélkül, hogy a peremen túllépjen.
Az izgalom azonban túl tünékeny volt, néhány másodpercig tartott csak, és a helyzetére való
szigorú ráébredés váltotta fel. Vége a hátizsákjának, oda a puska, a vizeskulacsai, a hálózsák,
az élelem, minden oda. Csak az maradt meg, ami a zsebében van, és a vékony kis,
végszükségre szóló elsősegélycsomag, meg az övéhez erősített vadászkés.
Magában mormolta - majd akkor aggódunk emiatt, ha felértünk a tetőre. - És újra mászni
kezdett. Vállát a hasadékba szorítva, előre tudta lökni magát és alkalmanként néhány centivel
feljebb vonszolva magát, a meztelen térdéről és csuklójáról lehorzsolt bőrrel fizetett meg az
előrehaladásért.
A hasadék fokozatosan kiszélesedett, míg végül egy teljes kürtővé vált, így egész testét be
tudta préselni, és az egyik lábát meghajlította, hogy gyorsabban tudja felfelé lökni magát. A
kürtő teteje erodált és szétporladt. Egyik oldalfala leomlott, de egy lapos keskeny pillére
megmaradt. Sean súlyát a kürtőn keresztül fel tudta vonszolni addig, amíg ezen a bizonytalan
emelkedőn nem sikerült a lábát megvetnie.
A szikla teteje még mindig vagy három méterre volt a feje fölött. Amikor teljesen
kinyújtotta mindkét karját, lábujjhegyre állva és ágaskodva, még mindig nem érte el a
kiszögellést, mert a kürtőfal leomlott és a helyén csak egy puha, majdnem csiszolt felület
maradt, ami a legkisebb támasztékot sem nyújtotta. A jó, biztos hegymászó kapaszkodóról
kapaszkodóra halad előre, egy percig sincs olyan helyzetben, hogy teljesen bizonytalan lenne.
Egy ilyen helyzetben ez a bizonyos feltételezett hegymászó egy vas hegymászó kapcsot ütne a
sziklába, hogy megteremtse a következő szükséges kapaszkodót.
- Nézd, anyu, nincs hegymászó kapocs - mondta Sean mogorván. - Ugornunk kell érte. -
Erre csak egyetlen esélye lesz. Ha eltéveszti a peremre való felugrást, miután
nekirugaszkodott, a következő állomás már csak a sziklafal alja lehet.
Mindkét lábát szilárdan megvetette és térdre roskadt, de olyannyira begörcsöltek az izmai a
pillér csúcsán, hogy nem tudott elég mélyre leereszkedni ahhoz, hogy arca ne ütközzék a
sziklafalba, és háta ne lógjon ki jóval a lejtő fölé.
Lélegzetet vett, és mindkét kezét és lábát is használva, felfelé próbálta lökni magát.
Nehézkes, ügyetlen ugrás volt, de mégis elég magasra fel tudott ugrani ahhoz, hogy mindkét
kezével megragadja a perem szélét. Egy percig vissza akart csúszni, de ujjaival mégis sikerült
erősen megkapaszkodnia és megtartania magát.
Mindkét lábával rugózott és felhúzta magát két karja erejével. Álla most a peremmel egy
szintre került, és a holdfényben megpillantotta maga előtt a hamis gerincet, amely
tulajdonképpen csak egy újabb kiugró szegély volt a valódi sziklatető alatt.
A szegély feltehetően szirti borzok telephelye volt. Ürülékük csípős és ammóniaszagú bűze
betöltötte Sean tüdejét, miközben abbeli erőfeszítésében, hogy megtartsa magát, levegőért
kapkodott. A szirti borzok gömbölyű és bolyhos kis állatok. Noha a borz csak akkora, mint a
nyúl, távolabbi rokona az elefántnak, és külső megjelenésében olyan megnyerő, mint egy
puha kis gyermekjáték. Ezek a borzok most mélyen behúzódtak sziklás odújukba, és a
sziklaperem elhagyatottnak látszott. Sean lassan felhúzta magát és fél könyökével
megtámaszkodott a gerinctető peremén, majd ismét rugózott, összeszedve magát az utolsó
erőfeszítésre, és ekkor megdermedt.
Az éjszaka csendjét egy hangos, átható sziszegés törte meg, olyan hang, mintha egy
teherautó kerekének kiengedett szelepéből sisteregne a levegő.
A holdfényben az, amit közvetlenül az arca előtt fekvő sziklahalomnak nézett, hirtelen
alakot változtatott, mintha hirtelen elolvadt volna, és most tovafolyna.
 Sean egy pillanat alatt rájött, hogy az alak egy kígyó. Méghozzá csak a vipera sziszeghet
ilyen hangosan, és csak a vipera lehet ekkora.
A kígyó vastag, lágyan csillogó, pikkelyes teste hurokról hurokra önmagára tekeredett,
fénylett, és ahogyan izmait megfeszítve nyakát fenyegető S alakba görbítette, szemében
visszatükröződött a holdfény és gúnyosan Seanra villantotta a szemét. Az óriási lapos fej, a
gabbon vipera megkülönböztető jellegű ásó formájú feje volt. Ez a legnagyobb a viperák
között, és egyike a legszörnyűbbeknek Afrika valamennyi mérgeskígyó-fajtája közül.
Még vissza tudna ereszkedni, és megpróbálhatná visszanyerni lábállását a keskeny
sziklapilléren, de ez elég gyenge esély volt, és ha mégsem sikerülne, egyszerűen lebukna a
sziklaszirt oldalfalán. Sokkal jobb esélye lenne, ha megpróbálna szembeszállni vele.
Úgy lógott, hogy lábai szabadon kalimpáltak. Megpróbálta légzését kontrollálni, rémülten
bámulva az undorító és félelmetes teremtményt. Megfeszült izmai jelezték, kész arra, hogy
lecsapjon rá, mintegy félméternyi távolságra az arcától, és azt is tudta, hogy majdnem teljes
testhosszával - amely több mint kétméternyi lehetett - villámgyorsan képes ilyenkor
előrelendülni. A legkisebb mozdulat azonnal támadásra késztetné.
Sean karjaira nehezedve lógott, testének minden izma lemerevedett, és bámulta a viperát,
megpróbált akaraterejével fölébe kerekedni. A másodpercek lassan teltek, épp olyan lassan,
ahogyan a kiöntött melasz lecsöpög, és úgy vélte, mintha az ellazulás első jelét látná a kígyó
nyakának S formájú ívén.
Ebben a pillanatban bal keze megcsúszott, körmei megcsikordultak a sziklán és a vipera egy
kovácspöröly erejével csapott le rá.
Sean félrerántotta a fejét, mint egy bokszoló, az ökölcsapást kivédendő. A mérges kígyó
hideg, pikkelyes orra nekiütődött az állkapcsának, nyakán és a válla körül kellemetlen
feszítést érzett, olyan erővel, hogy az egyik kezét lerántotta a sziklafalról és félig
körbeforgatta a testét. Oldalra fordult és csak a bal kezével tartotta magát.
Tudta, hogy a vipera a méregfogait a vállába vagy a torka oldalába mélyítette, és várta, hogy
a kígyóméreg átható tüze azonnal fellángol a húsában. A kígyó rátekeredett és ott himbálózott
a teste előtt lógva, vastagon, mint egy szalámi rúd, vonaglott rajta, hevesen sziszegve a fülébe.
Sikamlós, pikkelyes testének hideg, utálatos érintését érezte meztelen bőrén.
Sean majdnem felordított az iszonyattól. A vipera súlya ide-oda dobálta, egyik oldalról a
másikra csapódott, és a kígyó hangos sziszegése szinte megsüketítette. Úgy érezte, hogy bal
kezének markolása, amellyel a perembe kapaszkodott, egyre lazul, és az a kilátás, hogy ha
elengedi, lezuhan, hirtelen jelentéktelenné vált azzal összehasonlítva, hogy ez az undorító
teremtmény a nyakára tekeredett.
Hirtelen jéghideg folyadék kilövellését érezte torka és álla egyik oldalán, a lé lecsurgott
dzsungeldzsekije nyílásán és nagy megkönnyebbüléssel rádöbbent, hogy a vipera eltévesztette
a célpontot, a torka helyett dzsekijének gallérjába mart. A vipera hosszú méregfogai
hátragörbülnek, arra szolgálnak, hogy behatoljanak a zsákmányba, és azt fogva tartsák.
Miután a kígyó Sean gallérjának khakiszínű pamutanyagába harapott, heves küzdelme
kikényszerítette a kígyómérget az üreges, majdnem nyolccentis fogaiból, így azt a torkára és a
meztelen bőrére lövellte.
Amint rájött, hogy a méregfogak nem a húsába hatoltak, gyorsan felélénkült, szorosabban
markolta a peremet és lassú csúszása is abbamaradt. Jobb keze még mindig szabad volt.
Felnyúlt és megragadta a vipera nyakát, pontosan lapos, gyémánt formájú fejének hátán. Ujjai
alig tudták átérni a masszív testet, érezte a kígyó izmainak hatalmas erejét a csúszós, üreges
pikkelyek alatt.
Megpróbálta kirántani, de a méregfogak, mint a horgok, beleragadtak nehéz ruhájába, a
kígyó még dühösebben sziszegett és groteszk teste, amelynek mintázata olyan volt mint egy
foltokból összetákolt paplan, alsó karja köré tekeredett. Teljes erejét beleadta: bal karjával
szilárdan kapaszkodott a sziklaperembe, jobb karjával kiszabadította nyakát a vipera
szorításából, majd a méregfogaival a ruhájába beleakadt kígyó fejét is letépte magáról úgy,
hogy a kígyó sötét vére összekeveredett bőségesen szivárgó mérgével és a kígyózó,
összetekeredett viperatestet ledobta a mélybe. Aztán visszalendült, és jobb karjával is
belekapaszkodott a sziklaperembe.
A rémülettől és a megerőltetéstől lélegzete is elakadt, zokogás fojtogatta, és egy fél percbe
is beletelt, amíg össze tudta szedni magát annyira, hogy fellendüljön és felkússzon a peremre.
Letérdelt és kibújt a dzsungeldzsekijéből. Az eleje végig kígyóméregtől volt nedves, a
vipera egyik méregfoga beletört a gallér szövetébe. Kilazította és nagyon vigyázva arra,
nehogy hozzáérjen a tűhegyes foghoz, lefricskázta a lejtő oldalán. Majd zsebkendőjével
szárazra törölte a bőrét.
Fontolgatta, milyen veszélyt jelenthet, ha újra felveszi a dzsekit. A méreg valamennyire
felszívódhatna az álla alatti érzékeny bőr pórusain át, az is lehet, hogy kisebesedik majd a
nyaka, vagy valami még rosszabb történik. Ügy döntött, ezen még ráér gondolkodni. De ha
eldobná a kabátot, ez azt jelentené, hogy testét holnap kiteszi a trópusi nap égetésének.
Habozott egy kicsit, majd összegöngyölte a kabátot és az övéhez erősítette. Majd az első
adandó alkalommal kimossa.
A víz puszta gondolata ráébresztette, hogy milyen rettentő szomjas. A hegymászás
kiszárította és vizeskulacsa a hátizsákkal együtt a szikla alján hevert. Holnap még délelőtt
vizet kell találnia, de most az első gondja az kell legyen, hogy lejusson a szikla jól belátható
elülső oldaláról, és valamilyen fedezéket keressen.
Felállt és megérezte az éjszaka hideg fuvallatát izzadt és meztelen felsőtestén. A peremre,
ahol állt, könnyű volt az út, a gerincre akár négykézláb is felkúszhat, nem jelent további
hegymászást, legalábbis úgy látszott. Mégis óvatosan fogott hozzá, és mikor elérte a tetőt,
lefeküdt néhány percre, fejét lelógatta, és úgy kémlelt lefelé.
Egy világos felhőfátyol takarta el a holdat, és így alig látott valamit. A bozótrengeteg, amely
olyan sűrűn nőtt a völgy oldalán, a csúcs körül még jobban burjánzótt és előtte közvetlenül
sötét falat képezett. Valószínűleg mintegy harminc-harmincöt méternyi sziklás, nyílt terep
vette körül, kivéve a térdig érő durva füvet, és aztán újra a bozótos fedezékébe kerülhet.
Felállt és előrefutott. Olyan görnyedten, amennyire csak bírt, s ahogy keresztüljutott a
szemhatár vonalán, épp félúton járt a bozót szélétől, amikor az éles fénysugár rávetődött.
Teljesen megmerevedett, megállt rohantában, és ösztönösen feltartotta mindkét kezét, hogy
védje szemét, mivel a fénysugár, amit teljes erővel az arcába irányítottak, teljesen
megvakította. Majd arccal lefelé a fűbe vetette magát és testét a köves földhöz tapasztotta.
A fénycsóva hosszú fekete árnyakat vetett minden sziklatömb mögé, és fényesen
visszatükröződött a halvány téli fű. Sean nem merte felemelni a fejét. Arcát a földhöz
szorította; a kegyetlen fehér fénysugárban teljesen kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek és
tehetetlennek érezte magát.
Arra várt, hogy végre történjék valami, de a csendet semmi nem törte meg. Még az éjszakai
madarak és rovarok szokásos apró, éjszakai zajai sem hallatszottak, így a hang, amikor végül
is felüvöltött a fák közül és amelyet felhangosított és eltorzított egy elektromos kézi
hangszóró, olyan megdöbbentően hatott, mint egy ökölcsapás.
- Jó estét, Courtney ezredes -, jó angolsággal szólt, alig érződött rajta valamelyes afrikai
akcentus. - Nagyon jó idő alatt ért föl. Huszonhét perc, tizenöt másodperc alatt a szikla lábától
a tetejéig.
Sean nem mozdult, továbbra is fekve maradt, és magába szívta megaláztatása keserű
érzését. Ezek szerint játszottak vele.
- Viszont nem tudok önnek jó osztályzatot adni éberségből. Mit dobott le a szikláról? Úgy
hangzott, mint egy csomó régi konzervdoboz.
A beszélő gúnyosan kuncogott, majd így folytatta.
- És most, ezredes, ha már eleget pihent, lenne olyan szíves felállni és felemelni mindkét
kezét a feje fölé?
Sean nem mozdult.
- Nagyon kérem, uram. Ne vesztegesse az ön és az én időmet!
Sean továbbra is fekve maradt, és annak a lehetőségét latolgatta, hogy esetleg visszarohan.
- Rendben van, látom, hogy meg kell önt győznöm.
Rövid szünet következett, és Sean hallotta, hogy helyi nyelvjárásban halkan parancsot
adnak ki.
Az automata fegyverek tüze háromlépésnyire attól a helytől, ahol feküdt, fúródott a földbe.
Látta a torkolattüzek tüzes ködjét a sötét fák között, és hallotta a könnyű RPD gépfegyver jól
megkülönböztethető fegyverropogását, mintha egy nagy, strapabíró ponyvát lyuggattak volna
át. A lövedékek sorozata végigkaszálta a füvet, és sárga porfelhőt kavart az éles fényben.
Sean lassan talpra állt. A fénycsóva megállapodott az arcán, de nem volt hajlandó
elfordítani a fejét vagy eltakarni a szemét.
- Kezeket teljesen széttárva a feje fölé, kérem, ezredes!
Engedelmeskedett. Meztelen felsőteste nagyon fehér volt a fényben.
- Nagyon örvendek, hogy sikerült jó formában tartania magát, ezredes.
Két sötét alak most elvált a fák vonalától. Miközben elég messze tartották magukat a
fénycsóvától, két oldalról megközelítették, és Sean háta mögéléptek. Sean a szeme sarkából
látta, hogy tigriscsíkos harci ruhát viselnek, és hogy AK puskájukkal rácéloznak. Nem vette
figyelembe őket mindaddig, amíg hirtelen az egyik puskatus a lapockái között a hátgerincébe
nem ütközött, és akkor térdre esett.
A hang helyi dialektusban a kézi hangszórón élesen parancsot adott ki, nehogy újra
megüssék és a harcosok most mindkét oldalán felzárkóztak és arra kényszerítették, hogy lábra
álljon. Az egyikük fürgén átkutatta, elvették a kését, az övét, az elsősegélycsomagját és
megtapogatták a zsebeit. Aztán visszahúzódtak, és otthagyták meztelenül, csak a khaki sortja
és a puha bőrcsizma maradt rajta, de AK puskájukat továbbra is a hasának szegezték.
A fény most megingott, amint a fényforrást vivő személy előrelépett a bozótból. Sean látta
azoknak a hordozható harci reflektoroknak egyikét, amelyeket egy nehéz, újra tölthető és
cserélhető elemcsomag lát el árammal, amelyet egy katona a hátán cipelt. Alig valamivel
mögötte kissé hátra maradva az árnyékban egy férfi jött elő, kezében a hangszóró.
Még a harci reflektor szemkápráztató fényében is jól látta Sean, hogy a férfi magas, karcsú
és macskaszerű kecsességgel mozog.
- Régóta nem láttuk egymást, Courtney ezredes.
Most elég közel jött ahhoz, hogy ne kelljen használnia a hangszórót és Sean hirtelen
felismerte a hangját.
- Régóta - mondta Sean beleegyezően.
- Hangosan kell beszélnie.
A férfi néhány lépésnyire Sean elé lépett és egyik kezével mókásan tölcsért formált a füle
mellett. Egyik fülemre süket vagyok, tudja - mondta, és Sean gúnyosan rávigyorodott a fekete
álcázó krém alatt.
- Jobb munkát kellett volna végeznem, és a másik fülét is szét kellett volna lőnöm, mikor
még megtehettem, China elvtárs.
- Hát igen - mondta China. - Tényleg beszélgetnünk kellene a régi időkről. - Elmosolyodott
és még sokkal jóvágásúbbnak tűnt, mint ahogyan Sean emlékezett rá, fesztelenül mozgott,
elbűvölő volt és kedélyes. - Mégis, attól tartok, egy kicsit megvárakoztatott, ezredes.
Bármilyen kellemes is az ismeretség felújítása, nem engedhetem meg magamnak, hogy
továbbra is távol maradjak a főhadiszállásomtól. Később még lesz alkalmunk beszélgetni, de
most el kell válnunk. Az embereim majd gondot viselnek önre.
Megfordult és eltűnt a reflektor fénycsóvája mögötti sötétségbe. Sean utána akart szólni. -
Az embereim, és a lány, biztonságban vannak? - de visszafogta magát. Egy ilyen emberrel
szemben a legjobb az, ha nem mutatunk gyengeséget, nem adunk ki neki semmi olyat, amit
később ellenünk felhasználhat. Sean kényszerítette magát, hogy csendben maradjon,
miközben az őrök puskacsövük gyakorlott mozdulatával nógatták, hogy elinduljon.
- Nemsokára csatlakozunk a fő erőkhöz - biztatgatta magát Sean. - Személyesen
győződhetek meg, hogy van Claudia és Job.
Claudiára gondolni felért egy frissítő korttyal, s még jobban vágyakozott rá, mint egy korty
hideg édesvízre.
Tíz ember volt a különítményben egy őrmester parancsnoksága alatt.
Nyilvánvalóan válogatott csapat volt, erősek és soványak, mint a rémálmában látott
farkasfalka. Nemsokára elértek egy jól kitaposott gyalogösvényt és körülötte tömörülve sietős
ügetésre késztették, délnek tartva az éjszakába. Őrzői közül senki sem beszélt. Hátborzongató
élmény volt, csak könnyű lépteik és gyors lélegzetvételük s a felszerelés koccanásainak
hangja hallatszott és testük meleg, nyers izzadságszagát érezte maga körül az éjszakában.
Egy óra múlva az ősmester megállást jelzett. Megálltak az ösvény mellett, Sean átnyúlt a
legközelebbi gerillához és megtapogatta a vizeskulacsot az övén.
A katona az őrmesterhez fordult. Ezek voltak az első szavak, mióta elindultak és Sean
értette őket. Shangán nyelven beszélt. A shangánok egy aprócska zulu törzs leszármazottai
voltak, akiket Chaka király csapatai a Mhlatuzi íblyó menti nagy csatában 1818-ban
legyőztek. Nem úgy, mint oly sokan a többi kisebb törzsfőnök közül, a shangánok ellenálltak
a Chaka birodalomba való beolvasztásnak és északra menekültek szétvert seregeikkel, hogy
megalapítsák saját királyságukat a jelenlegi Zimbabwe és Mozambik határai mentén.
A shangán nyelv zulu eredetű. Az évek során Sean katonái között sok shangánnal
találkozott. Zulu őseikhez hasonlóan szép és nemes emberfajta fiai voltak. Sean folyékonyán
beszélte nyelvüket, mivel az sok hasonlóságot mutatott a szindebele nyelvvel.
Mindamellett Sean nem követte el azt a hibát, hogy őrzői előtt elárulja, hogy érti, amint a
katona így szólt:
- A mabunu inni akar.
- Adj neki - felelte az őrmester. - Tudod, hogy az inkosi élve akarja.
A katona átnyújtotta Seannek a kulacsot, és noha a víz kicsit sós és brakkvízre, az
édesvízzel kevert tengervízre hasonlított, ráadásul mocsári homokkal volt szennyezve, Sean
úgy érezte, mintha jégbe hűtött Veuve Clicquot pezsgőt kínáltak volna neki kristálypohárban.
Az inkosi élve akarja - mondta az őrmester. Sean eltűnődött ezen, míg visszaadta a kulacsot.
Az inkosi, vagyis a főnök nyilvánvalóan China elvtárs, és parancsuk van arra, hogy
vigyázzanak rá. Ez egy kicsit megnyugtatta, de nem tudta sokáig élvezni. Alig néhány perc
múlva az őrmester parancsot adott, és újra kezdték mérföldfaló ügetésüket dél felé.
Végigrohanták a hajnalt, és Sean minden pillanatban azt várta, hogy végre utolérik a
főoszlopot, amely fogságban tartja Claudiát és Jobot, de mérföldekre mérföldek következtek
és még mindig semmi jelük nem mutatkozott. Most, hogy már kivilágosodott, Sean
észrevehette volna az oszlop nyomait előttük a gyalogösvényen, de semmit nem látott. Más
úton kellett menniük.
A kijelölt parancsnok-őrmester veterán harcos volt. Oldalvédeket küldött előre, hogy a
gyalogösvény mindkét oldalát átfésüljék a Frelimo támadásaitól tartva, de ami látszólag még
az erdőből várható támadásnál is jobban aggasztotta az őrmestert, az az égből várható veszély
volt. Megpróbált mindig az erdő sátra alatt maradni, és amikor arra kényszerültek, hogy nyílt
terepen menjenek át, mindig megállt és az eget vizsgálta, repülőgép-motorzajra fülelve,
mielőtt kimerészkedett volna, és akkor is mindig a legrövidebb utat választotta, s oda is teljes
futásban futottak át a fák legközelebbi vonaláig.
Egyszer, kora reggel egy turbóhajtású repülőgépmotor hangját hallották egészen gyengén és
nagyon messziről, de az őrmester hirtelen parancsot adott és mind fedezékbe húzódtak. Sean
mindkét oldalán egy-egy katona feküdt és kényszerítették, hogy a fejét lehajtsa, arcával a föld
felé fordulva mindaddig, amíg a repülőgép motorzaja fokozatosan elhallgatott.
Ez a légitámadásra való állandó készenlét zavarta Seant. Mindaz, amit eddig hallott és
olvasott, arra mutatott, hogy a Frelimo légiereje olyan gyenge és szétszórt, mintha
egyáltalában nem is létezne. Azok a repülőgéptípusok, amelyekkel a Frelimo rendelkezett,
elavultak és a szárazföld elleni támadásra alkalmatlanok voltak, hatástalanságukat csak még
teljesebbé tette a kiképzett technikusok és a szükséges alkatrészek hiánya. És mégis, ezek a
katonák itt és most mégis nagyon komolyan vették a fenyegetést.
Dél körül az őrmester megálljt rendelt el. A katonák egyike ételt készített egy kis tűzön,
amit azonnal el is oltott, amikor az étel megfőtt. Néhány mérfölddel továbbmentek, mielőtt
újra megálltak volna, hogy az ételt megegyék. Seannak a többiekkel egyenlően osztottak. A
kukoricából készült ételt jól megfőzték, kicsit el is ázott, és jól meg volt sózva, de benne a hús
avas szagú volt, és épp romlásnak kezdett indulni. Egy átlagos fehér embernek ez az étel
azonnali bélgyulladást okozott volna, de Sean gyomra épp olyan edzett volt, mint bármely
más afrikaié! Nem nagy étvággyal evett ugyan, de nem is undorodott nagyon tőle.
- Jó az étel - mondta az őrmester Seannek shangán nyelven, ahogy ott ült mellette. - Akar
még? Sean értetlen arccal nézett rá és azt mondta angolul: - Sajnálom, de nem értem, hogy
mit mond. - Az őrmester vállat vont és tovább evett. Néhány perccel később azonban Seanhez
fordult és keményen így szólt: - Nézzen hátra, ott egy kígyó. - Sean ellenállt a természetes
ösztönnek, hogy azonnal felugorjon, ehelyett csak megnyerő mosollyal vigyorgott és
elismételte: - Sajnos nem értem.
Az őrmester megnyugodott és egyik embere megjegyezte: - Nem ért shangánul. Nyugodtan
lehet beszélni előtte.
Az étkezés további menete során nem vettek róla tudomást, és maguk között nyugodtan
beszélgettek, de ahogy befejezték az evést, az őrmester előszedett egy pár bilincset a
hátizsákjából és az egyiket Sean csuklójára, a másikat saját kezére erősítette. Két emberét
őrségbe állította, a többiek pedig lepihentek az alváshoz.
Annak ellenére, hogy mennyire kimerült - hiszen most már napok óta csak rövid
időszakokra tudott lepihenni és valamit aludni - Sean álmatlanul feküdt, és eltűnődött
mindazon, amit megtudott és a rejtvény hiányzó kockáin is. Még mindig nem volt egészen
biztos abban, hogy a Renamo tartja-e fogva, hiszen erre csak Claudia rövid üzenete utalt.
Másrészről China elvtárs politikai biztos volt valamikor Róbert Mugabe marxista ZANLA
hadseregében, a Renamo pedig egy fanatikusán antikommunista szervezet, amely a marxista
Frelimo-kormányzat megdöntésére készül. Mindez nem teljesen vágott egybe.
Továbbá China harcolt Ian Smith rhodesiai hadserege ellen. Mit keres most itt, a határon túl,
egy egészen másfajta küzdelembe bekapcsolódva, egy idegen országban? Vajon China csak
zsoldos, vagy egy köpenyegforgató szerencselovag, netalán független hadúr, aki
magáncéljaira használja ki a mozambiki zűrzavart? Érdekes lenne megfejteni.
Miközben mindezt végiggondolta, elalvás előtt az utolsó gondolata mégis csak Claudia
Monterro volt. Ha China élve akarja őt, akkor igen valószínű, hogy a lányt is élve akarja.
Ezzel a biztató gondolattal végül is mély, sötét álomba merült, halvány mosollyal az ajkán.
A horzsolások is fájtak, amiket a puskatusütések okoztak, de az őrmester felkeltette és
azonnal ismét futva elindultak délnek, az este hűvös árnyai felé. Egymérföldnyi távolságon
belül az izmai ismét kilazultak és megszűnt az izomláz dermedt érzete. Könnyedén átvette az
erőltetett menet ritmusát, kísérőihez hasonlóan. Mindig előre nézett, minden percben azt
remélve, hogy megpillantja a főoszlop végét feltűnni a sötétben, és meglátja Jobot és Dedant,
amint Claudia hordágyát cipelik.
Egész éjjel meneteltek, és amikor ismét megálltak, hogy egyenek, fogva tartói a
kukoricakása és az eléggé büdösen szagló hús falatai között elkezdtek róla beszélgetni.
- Azt mondják, a másik háborúban egy oroszlán volt, emberfaló - mondta az őrmester
embereinek. Ő vezette az inhlozanei támadást, a Maidén Breasts-i Hegyekben, a Lányrnell-
dombok közt levő kiképzőtábor ellen.
A katonák érdeklődéssel és döbbent tisztelettel néztek rá.
- Azt is mondják, hogy ő volt, igazából ő személyesen, aki China tábornok egyik fülét egy
lövéssel tönkretette.
Kuncogtak és a fejüket rázták, ez jó kis vicc volt.
- Olyan a teste, mint egy harcosé - mondta az egyik katona, és nyíltan nézegették,
vitatkoztak testi felépítéséről, mintha csak egy élettelen test lenne.
- Miért rendelte el ezt China tábornok? - kérdezte egy másik katona, és az őrmester
elvigyorodott, közben körmével levakart egy húsfoszlányt a hátsó fogáról.
- Ki kell döglesztenünk, hogy kiszálljon belőle a büszkeség és a düh - vigyorgott. - China
tábornok azt kívánja tőlünk, hogy oroszlánból kutyává változtassuk, amelyik a farkát csóválja
és pitizik.
- Olyan a teste, mint egy harcosé - ismételte meg az előbbi katona. - Most meg kell tudnunk,
hogy a szíve is olyan-e, mint egy harcos szíve? - és mindannyian újra elnevették magukat.
- Szóval ez egy próbatétel? - Sean nem változtatott egykedvű arckifejezésén. - Jól van,
gazfickók, majd meglátjuk, melyik kutya csóválja előbb a farkát.
Valami perverz módon Sean kezdte jól érezni magát. Tetszett neki a kihívás. Tízen vannak,
húszegyvalahány évesek, ő valamivel elmúlt negyven, de ez a hátrány még édesebbé tette az
egészet és segítette abban, hogy a következő napok egyhangúságát és viszontagságait
elviselje.
Elég óvatos volt ahhoz, hogy ne tudhassák meg, felfogta és tudja, hogy próba alá vetik.
Tudta jól, hogy veszélyes lenne magára haragítania vagy megszégyenítenie őket. Jóakaratuk
és tiszteletük értékesebb lehet, mint gyűlölködésük és sértődöttségük.
Sean egész korábbi felnőtt életét feketék között, velük szoros közelségben töltötte. Ismerte
őket, mint szolgákat és mint egyenrangú feleket, mint vadászokat és mint katonákat, jó és
lojális barátokat, és mint elszánt, kegyetlen ellenségeket. Tudta, miben rejlik erejük és mik a
gyengeségeik és azt is, hogyan lehet ezt kihasználni. Értette törzsi szokásaikat, társadalmi
formaságaikat, tudta, hogyan kell hízelegni nekik, elnyerni tetszésüket, és azt is, hogyan teheti
magát elfogadhatóvá a szemükben.
Megadta nekik a kellő fokú tiszteletet, de nem eleget ahhoz, hogy elszemtelenedjenek.
Különösen vigyázott arra, hogy ne vonja kétségbe az őrmester tekintélyét, hogy ne
kényszerítse arra, hogy lejárassa magát a többiek előtt.
Igyekezett a lehető legtöbbet kihozni humorérzékükből, és abból, ahogy mókázni szerettek.
Kézzel-lábbal mutogatva és egy kis bohóckodással megnevettette őket, és amikor egyszer már
nevettek vele, egész viszonyuk észrevehetően megváltozott. Inkább társsá, mintsem fogollyá
vált és már nem használták időnként az acélvégű puskatust a meggyőzés eszközeként. És ami
még sokkal fontosabb volt, minden nap egyre több apró információmorzsát szedett fel.
Két ízben is kiégett falvakon mentek keresztül. A körülöttük fekvő, korábban megművelt
földek elgazosodtak és fekete pernye szállt a levegőben.
Sean a romokra mutatott.
- Renamo? - kérdezte, és fogvatartói sértetten ellenkeztek.
- Nem! Nem! - mondta az őrmester. - Frelimo! Frelimo! - majd rábökött a mellére:
- Én Renamo vagyok! - hencegett, és embereire mutatott: - Renamo! Renamo!
- Renamo! - értettek vele egyet büszkén.
- Na jó, akkor rendben van - nevetett Sean.
- Frelimo. Piff-puff! - taglejtésekkel utánozta, hogy lelövi a Frelimót és erre felvidultak,
pantomimszerűen ők is lelkesen utánozták az öldöklést. Magatartásuk vele szemben egyre
javult, és a legközelebbi étkezésnél az őrmester egy extra nagy méretű húsadagot osztott ki
neki. Miközben a húst ette, nyíltan megbeszélték alkalmazkodóképességét, és egyetértettek
abban is, hogy csodálatosan viselkedik.
 - Na igen - mondta az őrmester. - Tud gyorsan menetelni, és azt is tudjuk, hogy embereket is
tud ölni, de meg tud-e ölni egy henshaw-t?
A henshaw shangán szó volt a fácánra, és Sean többször hallotta őket beszélni erről a
legutóbbi öt nap alatt megtett menetelésük során. Amikor kiejtették ezt a szót, mindig
felnéztek az égre, zavart arckifejezéssel. Most is, e madár említésére mind elkomorodtak, és
reflexszerűen felfelé néztek.
- China tábornok úgy gondolja - folytatta az őrmester. - Na, de ki tudja, ki tudja?
Ekkorra Sean úgy érezte, a helyzete elég biztos, a kötelékkel a kapcsolata megengedi, hogy
együttlétük során többet engedjen meg magának, mint amit lehet, és hogy a próbatétel
eldöntését csatával kényszerítse ki.
A legközelebbi szakaszon ő kezdte diktálni az iramot. Ahelyett, hogy megtartotta volna a
helyét a kocogó katonák sorában, két lépéssel a shangán őrmester mögött, aki a menetoszlopot
vezette, jó szorosan felzárkózott mindaddig, amíg már a sarkában járt, nem annyira, hogy
minden egyes lépésnél hozzá is érjen, de úgy eltúlozva lépését, hogy az őrmester már
érezhette forró leheletét izmos, izzadt hátán. Az őrmester ösztönösen meghosszabbította
lépteit, de Sean ugyanígy tett, szorosan a nyomában, túl közel hozzá, s ezzel mintegy
előrehajtva.
Az őrmester bosszúsan nézett vissza a válla fölött. Sean rávigyorodott, az arcába fújva
lélegzetét. Az őrmester szeme kissé elkeskenyedett, amikor rájött, hogy mi történik, majd
visszavigyorodott Seanra, és lépteit teljes futássá nyújtotta meg.
- Ez az, barátom -- mondta Sean angolul. - Most lássuk, kinek a farka csóvál.
Az oszlop többi tagja hátramaradva követte őket. Az őrmester éles hangon parancsot adott
nekik, hogy zárkózzanak fel, és gyilkos ütemben mentek tovább. Egy órán belül csak hárman
maradtak elöl, a többiek lemaradtak, egy jó mérföldnyire visszamaradva küszködtek az erdei
talajon, majd előttük az ösvény élesen emelkedni kezdett egy meredek lejtőre, majd egy újabb
fennsík tetejére.
Sean könnyedén előbbre lépett, mígnem fej-fej mellett futottak a magas őrmesterrel, de
amikor megpróbálta megelőzni, a katona lépést tartott vele. A domboldal olyan meredek volt,
hogy az ösvény egy sor hajtűkanyarban vezetett föl rá, az őrmester Sean elé tört az első
kanyarban, de Sean utolérte, és lehagyta az egyenesben.
A csúcsra most teljes sebességgel rohantak fel, hol az egyik, hol a másik vezetett, és az
utánuk futó harmadik is kiesett a versenyből mielőtt még a domboldal felére értek volna.
Ádázán rohantak tovább, izzadságban fürödve, lélegzetük felgyorsult, érdesebbé vált, olyan
volt, mint a gőzmozdonyból kiáradó fáradt gőz.
Sean hirtelen letért az ösvényről, egyenesen fölfelé, átvágta a kanyarokat és vagy tizenöt-
húsz lépéssel a shangán előtt ért fel. Az őrmester dühösen felordított erre a cselre, és ő maga
is levágta a következő kanyart. Most mindketten otthagyták az ösvényt és egyenesen a
meredek kaptatón rohantak fel, átugorva a sziklatömböket és a gyökereket, mint egy kék színű
kudu bikapár viadal közben szökellve.
Sean talán az őrmester előtt kétlépésnyi előnnyel ért fel a gerincre, levágta magát a kemény
földre, majd a hátára fordult, levegőért kapkodva és nyögve. Az őrmester mellé huppant,
ugyancsak elcsukló lélegzettel. Egy perc múlva bizonytalanul felült, és megilletődve
bámultak egymásra.
Ekkor Sean nevetni kezdett, nyers, kínos vihogás volt, de néhány perc után a shangán már
vele nevetett, noha minden nevetésroham megpróbáltatás volt számukra. Nevetésük egyre
erősebbé vált, ahogy tüdejük visszanyerte normális működését, és amikor a többiek végre
felküzdötték magukat a dombtetőre, még mindig a fűben ültek, az ösvény mellett, egymásra
üvöltözve, mint két őrült.
Amikor egy órával később folytatták a menetelést, az őrmester végre letért a soha véget nem
érő gyalogösvényről és átvágott a tájon nyugat felé, most végre irány és cél is volt abban,
ahogyan az oszlopot vezette.
Sean rájött, hogy a próbatétel véget ért.
Még a sötétedés előtt elérték a Renamo állandó védelmi vonalait.
Be voltak ásva egy széles, de lassú folyású folyó partja mentén, s a folyó zölden folydogált
a homokpadok között, a víztől fényes és lecsiszolt kövek körül. A fedezékeket és futóárkokat
farönkökkel és homokzsákokkal erősítették meg, és gondosan álcázták őket a légifelderítés
ellen. Aknavetők és nehézgéppuskák voltak beásva, uralkodó tereppontokra kijelölt tüzelési
sávokkal, amelyek átnyúltak a folyón, és az északi partra is kiterjedtek.
Seannak az volt a benyomása, hogy ezeket az erődítéseket elég alaposan elkészítették,
széles területre terjednek ki. Úgy vélte, hogy ezek egy nagyobb - legalább zászlóalj vagy
valószínűleg hadosztály erejű egység - külső védelmi övezetének előretolt állásai. Egy ízben
átkeltek a folyón és áthaladtak a védelmi vonalakon, Sean és kíséretének megjelenése a
katonák soraiban élénk érdeklődést keltett. Szolgálaton kívüli katonák jöttek elő fedezékükből
és verődtek össze körülöttük. Fogvatartói szemmel láthatóan élvezték azt a magasabb státust,
amit egy fehér fogoly jelenléte biztosított számukra.
Az érdeklődő és vidáman nézegető tömeg hirtelen megritkult, rnajd kettévált, amint egy
köpcös, szemüveges tiszt lépett előre közöttük. Sean kísérete színpadias mozdulatokkal
tisztelgett előtte, amit a tiszt azzal viszonzott, hogy gesztenyeszínű sapkájának peremét
megérintette lovaglópálcájával.
- Courtney ezredes - üdvözölte tűrhető angolsággal. - Figyelmeztettek bennünket, hogy
várjuk önt.
Sean számára üdítő érzés volt azt látni, hogy a Renamo-tiszt a portugál hadsereg
hagyományos rangjelzéseit viselte. Ez a férfi vörös gyalogsági tiszti parolit viselt és váll-
lapján őrnagyi rangjelzésként egyszerű koronát. A bozótháború alatt a terroristák elutasították
a kapitalista és imperialista hagyományokat és megvoltak az elitista tiszti osztály szimbólumai
nélkül.
- Velünk tölti az éjszakát - mondta az őrnagy. És örömmel látnám önt vendégünkként a
tiszti étkezdében, ma esti összejövetelünkön.
Ez rendkívüli bánásmód volt, és még Sean fogvatartóit is impresszionálta, furcsa módon
büszkék voltak rá. Az őrmester maga kísérte le Seant a folyóhoz, és még egy darabka zöld
szappant is előteremtett neki, hogy kimoshassa dzsungeldzsekijét és a sortját.
Mialatt a ruhák egy naptól felmelegített sziklán száradtak, Sean meztelenül lubickolt a
vízben, és arra használta a megmaradt szappandarabkát, hogy megmossa a haját, lemossa
magáról az álcázókrémet és a bőrébe ivódott piszkot. Nem borotválkozott azóta, hogy
majdnem két héttel ezelőtt elhagyta a Chiwewe-tábort, és úgy érezte, a szakálla vastag és
alaposan megnőtt.
Jólesően beszappanozta hónalját és ágyékát, és lenézett tulajdon testére. Nem volt azon
semmilyen felesleges háj, minden egyes izma világosan kirajzolódott napbarnította bőre alatt.
Ilyen rendkívüli kondícióban már rég nem volt, a háború utolsó napjai óta. Olyan volt, mint
egy telivér versenyló, amelyet egy ügyes tréner a döntő verseny előestéjén csúcsformára
hozott fel.
Az őrmester kölcsönadott neki egy acélfésűt, így kifésülte a haját, amely már majdnem a
válláig ért, dús volt és hullámos, a mosástól szinte szikrázott. Felvette vizes ruháit és hagyta,
hogy a testén megszáradjanak. Jól érezte magát, a fizikai állóképesség tetőpontján volt, s ez az
érzés nyugtalansággal töltötte el.
A tiszti étkezde egy föld alatti fedezék volt, minden díszítés vagy dekoráció nélkül.
Bútorzata kezdetleges és kézzel faragott. Vendéglátója az őrnagy, egy százados és két fiatal,
alárendelt tiszt volt.
Az étel megítélésénél a művészi tálalás hiányát ellensúlyozta annak bőséges volta. Egy
hatalmas, gőzölgő tál levessel kezdték, amit napon szárított halból és chili paprikából főztek,
a tüzes peri-peri, amely a portugál gyarmatosítók becsben tartott öröksége volt - és nagy
kupacok a mindig, mindenütt feltálalt kukoricalisztből készült kásából - ez volt az étlap.
A legjobb étel volt, amit Sean azóta evett, hogy elhagyta Chiwewét, de az est fénypontja az
ital volt, amit az őrnagy biztosított az alkalomra, igazi, civilizált fémdobozos sör, ráadásul
korlátlan mennyiségben. A dobozon „Castle Lager világos sör" feliratot lehetett olvasni, és az
alján egészen kis betűkkel ott állt „Verwaardig in Suid Afrika", vagyis hogy a sör Dél-
Afrikában készült. Ez utalást jelentett arra nézvést is, hogy melyik ország a Renamo jó
barátja.
Mint a tiszti étkezésre meghívott vendég, Sean mondta az első pohárköszöntőt. Felállt és
felemelte konzerves dobozát:
- A Renamóra - mondta -, és Mozambik népére! Az őrnagy így válaszolt:
- Botha elnökre és Dél-Afrika népére! - ami a kérdést végérvényesen eldöntötte. Tudták,
hogy Sean délről való, és ezért tiszteletre méltó barát.
Olyan biztonságban érezte magát a társaságukban, hogy kissé felengedett, és hónapok óta
először megengedte magának, hogy mérsékelten becsípjen.
Az őrnagy a bozótháború alatt a rhodesiaiak oldalán harcolt. Elmesélte Seannak, hogy épp
úgy, mint Job Bhekani, ő is beosztott tisztként szolgált a Rhodesiái Afrikai Lövészeknél az
elit fekete ezredben, amely hatékonyan harcolt, és iszonyú vérengzést végzett a ZANLA-
gerillák között. Rövid idő alatt létrehozták a régi fegyvertársak bajtársiasságát. Anélkül, hogy
túl szembeötlően pumpolta volna, Sean kissé finoman úgy tudta terelni a beszélgetést, hogy
fel tudott csípni néhány információmorzsát, amelyeket az őrnagy annál bőkezűbben hullajtott,
minél jobban fogytak a sörösdobozok.
Sean becslése helyesnek bizonyult. Ez a hely egy Renamo-hadseregcsoport északi előretolt
állásainak része volt. Az erődítések mélységben tagozottak és szétszórtak voltak,
légibombázás elleni elővigyázatosságból. Erről a bázisról portyáztak dél felé, csapást mérve a
Frelimo helyőrségeire, innen ágyúzták és ütöttek rajta a tengerparti Beira és Harare,
Zimbabwe fővárosa között húzódd vasútvonalra.
Mialatt még mindig az első sörösládával bajlódtak, Sean és az őrnagy komolyan
megvitatták ennek a vasúti szárnyvonalnak a fontosságát. Zimbabwe egy teljesen szárazföld
által körülzárt, tenger nélküli, kontinentális ország. Fő kapcsolata a külső világgal a két
vasútvonal volt. Ezek közül a fontosabb, a Dél-Afrikába vezető vonal, Johannesburgon át
Durban és Cape Town - Fokváros - nagy kikötőibe.
Mugabe marxista kormánya keservesen vette tudomásul, hogy egy olyan országra van
ráutalva, amely számukra mindazt megtestesíti, ami Afrikában a legrosszabb, nevezetesen a
kapitalizmus, a szabadpiaci rendszer bástyája, az az ország, amely a bozótháborúban tizenegy
hosszú év alatt Ian Smith fehér rendszerét támogatta. Mugabe hisztérikus retorikája déli
szomszédja ellen nem akart szűnni, ugyanakkor az apartheid undorító keze mégis
rácsavarodott nyaki ütőerére. Ezért megmentésért ösztönösen Kelet felé tekintett,
Mozambikra. A függetlenségért vívott harcában Mugabét nagylelkűen segítette a Frelimo
mozambiki elnöke, Samora Machel, akinek saját küzdelme a portugálok ellen éppen
tetőpontját érte el a gyarmati igától való megszabadulással.
A Frelimo marxista testvérei ellátták Mugabét besorozott katonákkal és fegyverekkel, és
teljes támogatást nyújtottak gerilláinak. Minden tartózkodás nélkül felajánlották neki a
területükön belül található bázisok használatát, ahonnan támadásait indíthatta Rhodesia ellen.
Csak természetes, hogy most, amikor ismét Mozambikhoz fordult, hogy az nyújtson neki
menekülési útvonalat ebből a rettenetes megaláztatásból, hogy Afrika többi része, az Afrikai
Egységszervezet láthatja, amint tárgyal a déli szörnyeteggel, sőt mi több, nemcsak hogy
tárgyal vele, hanem teljesen tőle függ minden liter benzin, a mindennapi nyersanyagellátás
tekintetében, amire a túléléshez szüksége van.
A beirai kikötőbe vezető vasútvonal a mozambiki csatornán természetes megoldásnak
mutatkozott ebben a kellemetlen helyzetben. Természetesen a kikötői létesítmények és a
fővonalrendszer az afrikai szocialista vezetés alatt majdnem teljesen tönkrement. A megoldás
erre rendkívül egyszerű és már jól kipróbált módszer volt: masszív segítség a Nyugat fejlett
országaitól. Ahogyan azt minden jó afrikai marxista tudta, erre teljes mértékben fel voltak
jogosítva, és minden olyan kísérletet, hogy a segítséget visszatartsák, azonnal ellensúlyozni
lehetett arra az ugyancsak rendkívül egyszerű és már jól kipróbált kibúvóra hivatkozva, hogy
égbekiáltó, durva fajelméletnek tüntessék fel. Ez a borzasztó vád azonnal kikényszeríti az
engedékenységet. A kikötő és a főútvonal teljes kapacitásra való újjáépítéséhez szükséges
munkálatok költségbecslései négymilliárd amerikai dollárt tettek ki. De miután a tényleges
költségek Afrikában, szokás szerint, száz százalékkal haladják meg a becsléseket, a
nyolcmilliárd dolláros összeg reálisabbnak tűnt. Csekélység az egész, semmivel nem több,
mint a nekik kijáró pénz, méltányos ár a Nyugat számára, hogy fizessen azért az élvezetért és
presztízsért, amit Mugabe szerez majd abból, hogy képes hosszú orrot mutatni a déli
szörnyetegnek.
Csak egyetlen kis akadályozó tényező merült fel: a Renamo hadserege. Lovaglóülésben ott
ült a létfontosságú vasúti összeköttetésen, akadályozta működését, majdnem naponta intézett
támadásokat, robbantotta a hidakat és a vízáteresztő földalatti cső- és csatornarendszert,
megrongálva a vasúti vágányokat, megsemmisítve a vasúti kocsikat és mozdonyokat.
A ténylegesen okozott kár jóval kisebb mértékű volt, mint az a kár, amit azzal okoztak,
hogy elpusztításuk a nyugati kormányoknak remek kibúvót szolgáltatott arra, hogy
visszatartsák azokat a pénzalapokat, amelyekre a fővonal újjáépítéséhez volt szükség, azzal a
feltétellel, hogy képes lesz arra, hogy utána Zimbabwe egész importját és exportját szállítsa.
A Frelimo-kormányzat erőfeszítései a vonal védelmére olyannyira ügyetlenek és
alkalmatlanok voltak, hogy maguk a zimbabweiek kényszerültek arra, hogy megsegítsék őket.
Mugabe saját csapatainak nagy része, több mint tízezer katona, le volt kötve azzal, hogy
megpróbálja elhárítani a vasútvonal ellen indított Renamo-támadásokat. Sean hallott bizonyos
becsléseket arról, hogy ezek a hadműveletek mennyibe kerülnek a zimbabwei gazdaságnak,
amely különben már úgyis egyike volt a legingatagabb afrikai gazdaságoknak a Szaharától
délre elterülő afrikai országokban. Ezek szerint naponta egymillió dollárt is felemésztettek
ezek a költségek.
A sors iróniája, hogy Mugabe, aki valamikor maga is gerillaharcos volt, most beásott
nehézfegyverekkel megerősített állandó állások kiépítésére, passzív védelmi szerepre
kényszerült. A bolhacsípéseket most neki kellett elviselnie, aki valaha oly vígan alkalmazta
ugyanezeket a harci módszereket.
Sean és a Renamo-őrnagy jót nevetett ezen a vicces helyzeten és felnyitották a jó kis
apartheid láger sör második kartonját is. Ez azt jelezte, hogy ideje letérni a komolyabb
témákról, más vizekre evezve.
Boldogan emlékeztek vissza a bozótháború napjaira, és nem sokkal később kiderítették,
hogy mindketten ott voltak a Mavuradonhasban, azon a napon, amikor negyvenhat gerillát
öltek meg. - Jó kis fogás volt - ahogyan egy sikeres akciót maguk között mindig is
emlegettek. Sean felderítői lesben álltak a vízmosásokban és a hegyekre felvezető
csapásokon. A csoport szerepe az volt, hogy megállítsa a gerillákat, mialatt az RAR
ejtőernyővel ledobott egysége bekerítő mozdulattal a terroristákat Sean felderítői felé hajtotta.
- Ugyanannyi dzsungelbakot hajtottak fel, mint amennyi mocskos gerillát - emlékezett
vissza Sean. - Nem tudtam, melyiket lőjem le előbb. - Így nevetgéltek, és más veszélyteli
támadásokról, őrült harci cselekményekről, vad hajszákról és „jó fogásokról" beszélgettek,
visszaemlékezve a régi napokra.
Ittak Ian Smithre, a Ballantyne-felderítőkre és a Rhodesiai Afrikai Lövészekre. De még jó
sok sör maradt, és így Ronald Reagenre és Margaret Thatcherre is ittak. Amikor kifogytak
konzervatív vezetőkből, akikre inni lehetett, Sean új javaslattal állt elő:
 - Pusztuljon Gorbacsov!
Ezt lelkesen elfogadták, és az őrnagy azonnal újabb nevekkel jelentkezett.
-- Pusztuljon a Frelimo és Chissano!
A baloldaliak listája hosszabb volt, mint a konzervatívoké, de ezeket a pohárköszöntőket is
szilárd kézzel hajtották le, elátkozva valamennyit Neil Kinnocktól Teddy Kennedyig és JesSe
Jacksonig.
Amikor végül is elváltak, Sean és az őrnagy testvérként ölelték át egymást. Sean összes
zsebét megtömte sörösdobozokkal, úgy, hogy amikor visszatért shangán őreihez, azok is
szeretetteljesen üdvözölték, miután kiosztotta közöttük a sörösdobozokat.
Reggel a shangán őrmester rázta fel, még teljesen sötét volt. Seannak iszonyúan fájt a feje
és a szája olyan büdös volt, mintha egy hiéna aludt volna benne. Bűnhődés volt ez azért, hogy
pompás fizikai kondícióban van. A test reakciója a túlméretezett alkoholfogyasztásra aránylag
heves volt, a másnaposság még kellemetlenebb, és ráadásul egy darab aszpirinje sem volt,
hogy enyhítse a kínlódást.
De azért a délelőtt közepe felé Sean már kiizzadta magából az állott sör utolsó cseppjeit is.
Útjuk továbbra is délre és nyugatra vezetett és rohanásuk közben még több erődítéssel és
megerősített állással találkoztak. Ahogy az őrnagy is mondta, ezek az állások ravaszul szét
voltak szórva, és jól álcázottak voltak. Látott könnyű tábori tüzérséget, homokzsákokkal
védett lövegállásokban, különálló fedezékben levő aknavetőket, RPG rakétákkal felszerelt
egységeket és a mozgó gerillafegyvertár kézben hordozható készleteit.
A katonák, akiket látott, mind vidámnak, jól tápláltnak és jól felszereltnek látszottak. Magas
szintű volt a harckészségük. Majdnem valamennyien tigriscsíkos álcázó ruhát, gumisarkú és
vászon felsőrészű harci bakancsot viseltek.
Kísérete a helyőrségi raktárból újra feltöltötte hátizsákjait. Amikor megálltak, hogy
egyenek, látta, a kukoricaliszt „Premier Mills" Elsq Malomipari Művek - feliratú kétkilós
papírzacskóba volt csomagolva, és a gyufán, amivel tüzet gyújtottak, a „Lion Matches" -
Oroszlán Gyufa -, az új szappandarabokon pedig a „Sunlight" - Napsugár felirat díszelgett,
alattuk pedig mindenütt a jól ismert kétnyelvű felirat: „Verwaardig in Suid Afrika" Készült
Dél-Afrikában.
Majdnem olyan, mintha ismét otthon lennék kuncogott Sean magában.
A Renamo védelmi vonalak körkörös gyűrűkben voltak kiépítve, mint a vízbe vetett kavics
nyomán keletkező hullámok a tavon, és Sean nemsokára rájött, hogy a középpont felé
közelednek. Elhaladtak a nyilvánvalóan kiképzési célokat szolgáló területek mellett, ahol
fiatal, friss arcú, fekete újoncok voltak, férfiak és nők egyaránt, néhányan közülük még szinte
serdülő korúak, naptól védő nádtetők alatt ültek, sorokban, mint iskolás gyerekek a
tanteremben, és olyan figyelmesen tanulmányozták a hevenyészetten összetákolt fekete táblát
hogy alig-alig pillantottak fel, amikor Sean osztaga elkocogott mellettük.
A táblákról Sean látta, hogy az oktatott tantárgyak a gyalogsági harcászati kézikönyv
ismertetőitől a politikai ismeretekig terjednek.
A kiképzési területet maguk mögött hagyva lakatlannak tűnő, alacsony dombok sorozata
közé kerültek. Amikor már csak néhány méternyire voltak a domboktól, akkor fedezte fel
Sean a fedezékek bejáratát.
Ezek már gondosabban voltak megépítve és ravaszabbul álcázva, mint azok, amelyek
mellett egész nap elhaladtak. Ezek a levegőből nem voltak felfedezhetőek, és így a
légibombázás elől védve voltak. Sean már csak őreinek megváltozott viselkedéséből és a vele
szemben tanúsított szigorúbb magatartásából is meg tudta állapítani, hogy elérték a Renamo-
hadseregcsoport parancsnoksági körzetét.
Mégis meglepődött, amikor minden formaság nélkül, egyszer csak befordultak és
felsorakoztak az egyik földalatti bunker bejáratánál. Rövid eszmecsere következett, a shangán
őrmester átadta Seant a bejáratnál álló őröknek, mielőtt letaszigálták a lépcsőkön földalatti
folyosók és üregek labirintusába, amit a talajból vájtak ki. A bunkert csupasz villanykörték
világították meg, és valahonnan távolabbról egy generátor zümmögését hallotta. Az
oldalfalakat gondosan egymásra rakott homokzsákokkal borították, és a mennyezetét
lenyesegetett szálfákkal erősítették meg.
Beléptek a híradós szobába. Sean egy szempillantás alatt látta, hogy a rádiófelszerelés
bonyolult és jól karban tartott. Az egyik falat teljes szélességben egy nagyléptékű térkép
borította, amelyen az észak- és közép-mozambiki Zambézia és Manica tartományok
látszottak.
Sean lopva tanulmányozta a térképet. Azonnal látta, hogy az átszabdalt hegyi terep,
amelyen ez a Renamo-hadseregcsoport elhelyezkedett, a Serra da Gorongosa volt, a
Gorongosa hegycsoport, és hogy az a folyó, amelyen átjöttek, és amely a Renamo védelmi
vonalát képezi, a Pungwe folyó. A vasúti fővonal ettől az állástól alig harminc vagy negyven
mérföldnyire délre húzódott, de még mielőtt további információkat tudott volna begyűjteni a
térképről, sietve egy másik rövid átjáróba vezették, amelynek végén egy elfüggönyözött
bejárat volt.
Kísérete tiszteletteljesen engedélyt kért a belépésre, és a válasz keményen és határozottan
hangzott. Egyikük oldalba bökte Seant, ő pedig széthúzta a függönyt és belépett a mögötte
levő helyiségbe.
- China elvtárs - Sean elmosolyodott. - Milyen kellemes meglepetés.
- Ez a megszólítás már nem érvényes, Courtney ezredes. A jövőben kérem szólítson China
tábornoknak vagy egyszerűen „uram"-nak.
Egy íróasztalnál ült, a fedezék közepén, a mindenütt előforduló tigriscsíkos harci öltözetben,
de mellén az ezüst ejtőernyős szárnyakat és a bal mellén négy sor feltűnően rikító kitüntetési
szalagsávot viselt. Egy sárga selyemkendőcskét kötött a nyakára és gesztenyeszínű barettje -
svájcisapka jellegű katonai fejfedője és sűrű vászonszövetből készült öve mögötte lógott egy
kampón. Az övén levő pisztolytáskában az automata pisztolynak elefántcsontból készült a
markolata. China tábornok a marxizmusból a kapitalizmusba való „megtérését" nyilván
nagyon komolyan veszi.
- Úgy értesültem, hogy az elmúlt néhány napban jól viselkedett és rokonszenvvel viseltetik
a Renamo, annak szövetségesei és célkitűzései iránt. - A tábornok Sean iránt tanúsított
magatartása nyájas volt és ez Seant nyugtalansággal töltötte el.
- Hogyan tudja mindezt? - kérdezte.
- Van rádiónk, tudja ezredes. Nem vagyunk teljesen barbárok - China az UHF
rádióberendezésre mutatott a lócán, a fedezék oldalfala mentén. Kellemes estét töltött -
javaslatomra - Takawira őrnaggyal.
- Nézze, mondja már meg, hogy mi a fene folyik itt, tábornok. Két baráti nemzet, a Dél-
afrikai Köztársaság és Amerika állampolgárait rabolta el.
China tábornok felemelte a kezét, hogy leállítsa.
- Kérem, kíméljen meg a sértegetéseitől, ezredes. A mieink Lisszabonban és másutt már
megkapták mind az amerikaiaktól, mind a dél-afrikaiaktól a reklamációkat. Mi természetesen
cáfoltuk, hogy bárkit is elraboltunk volna, és a sértett ártatlanság álláspontjára helyezkedtünk.
- Szünetet tartott, és egy percig Seant tanulmányozta. - Igen nagy vállalkozókedvre és
merészségre vall, hogy ön ilyen hamar el tudta juttatni üzenetét az amerikai nagykövetségre,
de különben ennél kevesebbet nem is vártam volna el öntől.
Mielőtt Sean válaszolhatott volna, felemelte az íróasztalán levő tábori telefonkészülék
kagylóját, és halkan beleszólt valami olyan nyelven, amelyet Sean azonnal felismert, de
portugál nyelven nem értett. Visszatette a kagylót és várakozóan pillantott a lefüggönyzött
bejárat felé; Sean is ösztönösen ezt tette.
A vászonfüggönyt félre vonták és hárman bújtak be az ajtón a fedezékbe. Két egyenruhás
fekete nő, akik oldalfegyvert viseltek és AK géppisztoly is volt náluk, szorosan közöttük
elővezetve pedig egy naptól kifakult, de frissen mosott khakiingben és kissé lötyögő sortban -
ugyanazt a ruházatot viselve, mint amiben legutóbb látta - ott volt Claudia Monterro.
Sovány volt. Sean ezt vette rajta először észre. A haját hátrafésülte és copfban fonta össze a
nyakán, úgy le volt bámulva, mint egy túlsütött, vékony pirítós szelet.
A vézna arcban óriási nagynak látszott a szeme, még valójában soha ezelőtt nem vette észre,
hogy milyen finom vonalú a lány nyaka és az álla, amint megpillantotta, úgy érezte, a szíve
egy percre megáll, a bordáknak feszül, majd ismét őrülten dobogni kezd.
- Claudia - kiáltott fel, és a feje hirtelen felé fordult. A vér kifutott a lány arcából, s a
napbarnított bőr alatt tejeskávé színűvé vált.
- Ő, istenem - suttogta a lány -, úgy féltem, hogy... - abbahagyta, és csak bámultak
egymásra, egyikük sem mozdult, vagy egy tucatnyi szívdobbanás ideje alatt, majd kimondta a
nevét: - Sean! Úgy hangzott, mintha felzokogott volna. Feléje indult, és felemelte a kezét,
tenyérrel felfelé, szinte könyörögve, és a szeme megtelt az utóbbi napok szenvedésével és
vágyakozásával. Sean két hosszú lépéssel elérte, a nő odaperdült hozzá, lehunyta a szemét, és
arcát az övéhez szorította. Mindkét kezével átkarolta, ölelésének erejétől szinte elállt a férfi
lélegzete.
- Drágám! - suttogta és megsimította a lány haját, amelyet sűrűnek és rugalmasnak érzett az
ujjai alatt. - Drágám, most már vége!
Az arcát feléje fordította, ajkai megremegtek és szétnyíltak. A vér visszatért a lágy barna
bőr alá. Arca ragyogott az örömtől és szemében sötétsárga, topázszínű fény sziporkázott.
- Drágámnak neveztél - suttogta.
Sean lehajtotta a fejét, és megcsókolta. Ajka szétnyílt, szájának belseje forró és nedves volt.
Nyelvével mélyen belehatolt, és az íze olyan friss volt, mint a zsenge fű nedve.
Az íróasztalnál China tábornok shangánul halkan megszólalt:
- Jól van, most vigyétek el a nőt!
Őrei megragadták Claudiát és kirángatták szorításából. Reménytelen, apró nyöszörgést
hallatott, és megpróbált ellenállni, de az őrök erős felépítésű, hatalmas nők voltak, egyszerűen
felemelték a földről és a függönyös bejáraton át kivonszolták.
Sean felordított.
- Hagyják békén! - és elindult utánuk, de az egyik őr kirántotta a pisztolyát és a gyomrának
nyomta. A vászonfüggöny újra bezáródott köztük, és Claudia tiltakozó kiáltásai elhalkultak,
ahogyan tovább hurcolták. A csendben Sean lassan odafordult az íróasztalnál levő férfihoz.
Maga gazember - sziszegte dühösen. - Az egészet megrendezte.
- Jobban ment, mint ahogy remélhettem - mondta China tábornok egyetértő hangon -, noha
bizonyos korábbi beszélgetésekből, amelyeket Miss Monterróval önre vonatkozóan
folytattam, már gondolhattam volna, hogy sokkal jobban érdeklődik ön iránt, mint férfi,
semmint hivatásos vadász iránt.
- Szeretném lecsavarni a fejét a nyakáról. Ha bántani meri...
- Ugyan, ugyan, Courtney ezredes. Nem fogom bántani. Túl értékes ahhoz. A lány
alkudozási alap, ön ezzel bizonyára tisztában van.
Sean dühe lassan elszállt és mereven bólintott. Rendben van China, mit akar?
- Na jó - biccentett China tábornok. - Vártam, hogy felteszi ezt a kérdést. Üljön le -
rámutatott az íróasztalával szemben álló egyik székre. - Rendelek egy csésze teát és
beszélgetünk.
Míg a teára vártak, China tábornok elfoglalta magát az íróasztalon levő papírokkal,
elolvasott és aláírt egy rakás parancsot. Ez Seannak lehetőséget adott arra, hogy összeszedje
magát. Amikor egy szolgálatos behozta a teát, China tábornok egy mozdulattal jelezte neki,
hogy szedje le a papírokat az íróasztalról.
Amikor ismét egyedül voltak, China kortyintott egyet a bögréjéből, és annak pereme fölött
ránézett Seanra.
 Azt kérdezi, hogy mi az, amit akarok. Nos, be kell vallanom, hogy először nem járt semmi
bonyolult dolog a fejemben, egyszerűen csak a bosszú és a büntetés. Végtére is ezredes, ön
volt az, aki megsemmisítette parancsnokságomat azon a napon az inhlozane-i táborban, ön
ejtette az egyetlen foltot szakmai karrieremen, és ön okozott bennem maradandó fizikai
károsodást. - Megérintette a fülét. - Ez már önmagában is elegendő ok arra, hogy meg
akarjam bosszulni. Gondolom, ebben egyetértünk.
Sean hallgatott. Noha már napok óta nem ivott teát és nagyon kívánta, nem érintette meg a
bögrét, amely az íróasztal szélén állt előtte.
- Természetesen tudtam, hogy ön működteti a Chiwewe vadászati koncessziót. Valójában,
mint a Mugabe-kormány alminisztere én is egyike voltam azoknak, akik engedélyezték ennek
a kiadását. Már akkor arra gondoltam, esetleg hasznos lehet, ha ön olyan közel van a határhoz.
Sean nyugalomra kényszerítette magát. Rájött, esetleg többet tudhat meg, és többet érhet el,
ha együttműködési készséget mutat, mintha ellenállást tanúsítana. Ez elég nehéz volt, mert
még mindig érezte Claudia ajkának ízét. Felemelte a bögrét és belekortyolt.
- Maga kétségtelenül jól boldogul - mosolygott Sean. - Elvtárs az egyik nap, tábornok úr
másnap. Marxista kormányminiszter az egyiken, Renamo hadvezér a másikon.
China rosszallóan intett a kezével. - A marxizmus dialektikája soha nem érdekelt igazán. Ha
most erre visszagondolok, rájövök, hogy a gerillahadseregbe nagyon jó kapitalista okokból
jelentkeztem. Annak idején az volt a legjobb út arra, hogy az életben előbbre jussak, felfogja
ezt, ezredes?
- Teljesen józan észre valló felfogás - értett vele egyet Sean. Ezúttal őszinte volt a mosolya.
- Közismert tény, hogy a kommunizmus csak egy módon működtethető, ha vannak olyan
kapitalisták, akik kifizetik a számlát és rendezik az előadást.
- Ezt igen jól fejezte ki - China elismerően biccentett. - Erre csak később jöttem rá, amikor a
ZANLA elmozdította Smith-t, és átvette a kormányt Hararéban. Felfedeztem, hogy mint volt
gerillától, féltek tőlem és nem bíztak meg bennem a puha, kövér fekete macskák, akik a
tényleges harcot elkerülték, de most átvették az előadás vezetését. Láttam, hogy távol állok
attól, hogy méltányos jutalmamat megkapjam, s inkább arra számíthatok, hogy a Chikarubi
börtönben kötök ki, így szabadjára engedtem kapitalista ösztöneimet, hogy azok vezessenek
tovább. Néhány hasonló gondolkodású állampolgárral együtt megszerveztünk egy másik
kormányváltozást, és képesek voltunk arra, hogy meggyőzzük néhány régi harcostársamat,
akik vezető posztokat foglaltak el a zimbabwei hadseregben, hogy én megfelelőképp tudnám
Róbert Mugabét helyettesíteni.
- A régi jó afrikai játszma, puccs és ellenpuccs - szuggerálta Sean.
- Üdítő olyan valakivel beszélgetni, aki ilyen könnyedén követi az érvelést - bólintott China
jóváhagyólag. - De hát ön mégiscsak afrikai, a kevésbé divatos bőrszínárnyalata ellenére.
- Megtisztelő, hogy annak ismer el - mondta neki Sean. - De visszatérve az ön altruista
vágyára, hogy a legjobb embert kell megbízni...
- Á, igen... nos valaki eldicsekedett egy nőnek és a nő elmondta a másik szeretőjének, aki
történetesen éppen Mugabe hírszerző főnöke volt, így arra kényszerültem, hogy bizonyos
sietséggel átlépjem a határt, itt pedig ismét csak összeakadtam korábbi bajtársaimmal, akik
most a Renamóhoz csatlakoztak.
- De miért a Renamóhoz? - kérdezte Sean.
- Ez az én természetes politikai otthonom. Jó vagyok abban, amit csinálok, és a Renamo
szívesen látott. Nézze, én részben shangán vagyok. Mint bizonyára tudja, a mi törzsünk
elterpeszkedik mindkét oldalán annak a mesterséges vonalnak, amelyet a gyarmati éra
földmérői kényszerítettek ránk, akik nem vették figyelembe a demográfiai realitásokat,
amikor a határokról megegyeztek.
- Ha maga most kapitalista, China tábornok, ahogyan állítja, akkor ebben többnek kell
rejlenie. Valami jövőbeni jutalom vár magára?
 - Ön nem okoz csalódást nekem - mondta China. - Olyan jó felfogóképességű és csavaros
eszű, mint bármely más afrikai. Természetesen rejlik benne valami a számomra. Amikor
segítettem a Renamót, hogy létrehozza Mozambik új kormányát, Dél-Afrikával mint
szövetségesével, reméltem, hogy egymás között képesek lesznek majd kikényszeríteni a
kormányváltozást Hararéban, egy új elnököt Mugabe helyett!
- China tábornoktól az út China elnökig csak egyetlen hatalmas ugrás - szakította félbe
Sean. Meg kell hagyni tábornok, maga aztán nem gondolkozik kicsiben.
- Igazán meghat, hogy értékeli törekvéseimet.
- De hogy kerülök ebbe én? Korábban arról beszélt, hogy bosszút áll a halláskárosodásért,
mitől lett most ilyen megbocsátó?
China összeráncolta a szemöldökét és megérintette a fülét.
- Az igazat megvallva, élveztem volna a bosszút. Valójában már ki is terveltem egy éjszakai
rajtaütést chiwewei táborán. Embereim egy osztagát már el is indítottam a határvidékre az ön
koncessziójával szemben, és csak egy megfelelő alkalomra vártam, hogy magam is
elszabadulhassak néhány napra itteni kötelezettségeimtől és személyesen tegyek látogatást
önnél, de ekkor meg kellett változtatnom terveimet.
Sean felvonta a szemöldökét, hogy jelezze érdeklődését és figyelmét.
- Nemrég gyökeres változás következett be a hatalmi egyensúlyban, itt, a központi
tartományban. Mi, a Renamo, domináns helyzetbe küzdöttük fel harcok árán magunkat.
Lényegében a nagyobb városok kivételével ellenőrzésünk alatt tartjuk az egész országot. Az
élelmiszer-termelést olyan mélypontra csökkentettük, hogy a Frelimónak majdnem teljesen
külföldi segítségre kell támaszkodnia és gyakorlatilag megfojtottuk közlekedési rendszerüket.
Az utakat kényünk-kedvünk szerint támadjuk, és erőink szabadon mozognak a vidéken, a
falvakból újoncokat toborozva. Lényegében már felállítottuk saját alternatív
közigazgatásunkat. Mégis mindez nemrég megváltozott.
- Mi történt?
China nem válaszolt azonnal, hanem felállt az íróasztaltól és odaállt a falitérképhez.
- Mint kiemelkedő gerillaellenes harcosnak, önnek, Courtney ezredes, nem kell
elmagyaráznom stratégiáinkat és nem kell előadást se tartanom arról, hogy milyen
fegyvereket használunk a „Bolhaháborúban". Nem félünk a nukleáris bombáktól, a
nehéztüzérségtől vagy a korszerű üldöző repülőgépektől. Csak kuncogtunk, amikor Róbert
Mugabe két harci repülőgépszázadot vásárolt szovjet barátaitól, elavult MIG-23-asokat. Az
oroszok örültek, hogy megszabadultak tőlük és Mugabe amúgy sem tudta a levegőben tartani
őket, annyiba került az üzemelésük. Nagyon kevés, igen kevés olyan modern fegyver van,
amitől félünk, kivéve... - China szünetet tartott, és ismét szembefordult Seannal -, de hát ön a
szakértő, ezredes, ön többet tud a gerillaellenes hadműveletekről, mint bárki más, aki él. Mitől
félünk a legjobban?
Sean egy percig sem habozott. - A helikopterek gépágyúitól - mondta.
China ismét leült, ezúttal kissé nehézkesen. Három héttel ezelőtt a szovjetek egy teljes Hind
helikopterszázadot szállítottak a Frelimo légierőnek.
Sean halkan füttyentett. - Hindek! Szarvastehenek! - mondta. - Afganisztánban „Repülő
Halálnak nevezik őket.
- Mi itt Henshaw-nak - fácánnak - hívjuk őket.
- Nincs olyan légierő Afrikában, amelyik képes egy Hind-századot néhány napon túl a
levegőben tartani, egyszerűen nincs meg hozzá a háttér, a támogatás. - Sean megrázta a fejét,
de China nyugodt hangon ellentmondott.
- Az oroszok technikusokat, lőszert és tartalék-alkatrészeket, még pilótákat is szállítottak.
Az a céljuk, hogy a Renamót hat hónapon belül szétverjék.
- És sikerülni fog? Sikerülhet ez nekik?
- Igen - mondta határozottan China. - Már eddig is nagyon erősen korlátozták
mozgékonyságunkat. Mobilitás nélkül egy gerillahadsereg megvert hadsereg! - Olyan
mozdulatot tett, ami szinte átérte az egész fedezéket. - Itt a föld alatt úgy lapulunk, mint a
vakondok, nem mint harcosok. Morálunk, ami még egy hónappal ezelőtt is igen magas volt,
lassan bomlásnak indul. Ahelyett, hogy büszkén előre tekintenének embereim, csak
kushadnak és az eget kémlelik.
- Hát ez nem könnyű élet, tábornok – Sean együttérzéséről biztosította. - Biztos vagyok
abban, hogy kitalál valamit.
- Már kitaláltam - bólintott China -, magát!
- Én, egy századnyi Hind helikopterrel szemben? - Sean kuncogott. - Nagyon megtisztelve
érzem magam, de kérem, hagyjon ki a dologból!
- Ez nem lehetséges, ezredes. Ahogy az amerikaiak mondják, eggyel jön nekem. -
Megtapogatta a fülét. - És persze én is tartozom magának eggyel, mármint Miss Monterróval.
- Rendben - Sean rezignáltan bólintott -, kérem, fejtse ki.
- A tervhez, amit elképzeltem, egy fehér bőrű, képzett tisztre van szükség, aki érti a fekete
katonákat és beszéli a nyelvüket.
- No de China tábornok, csak nem fogadja el az öreg von Lettow-Vorbeck tábornok
elméletét arról, hogy a legjobb dzsungelcsapatok a világon fekete katonák fehér tisztekkel?
Mi a fenéért nem hajtja végre maga?
- Ismerem a saját korlátaimat - mondta China. Én jobb szervező vagyok, mint katona.
Amellett, mint kifejtettem önnek, egy fehér arcra van szükségem. - Felemelte egyik kezét,
hogy meggátolja Seant abban, hogy ismét félbeszakítsa. - Kezdetben egy kis csoporttal fog
dolgozni. Tíz emberrel.
- A shangán őrcsoportom - Sean mégis elébe vágott. - Ez az igazi oka tehát annak, amiért
elküldött velük arra a kis kószálásra.
- Ön gyors felfogású, ezredes. Hírneve, úgy látszik, valóban megalapozott. Alig néhány nap
alatt kivívta tiszteletüket, és még azt is merem mondani, lojalitásukat is megnyerte. Azt
hiszem, a legveszélyesebb feladat végrehajtásában is követni fogják.
- A tíz shangánnál többre lesz szükségem, van még kettő, akiket szintén magammal akarok
vinni.
- Természetesen az ön matabeléit - egyezett bele készségesen China. - Ők is pontosan
beleillenek a számításaimba.
Ezj ó alkalom volt arra, hogy érdeklődjön Job és Dedan felől, régóta várt erre.
- Mindketten biztonságban vannak? - kérdezte.
- Épségben és jól vannak, biztosíthatom önt.
- Nem fogok még csak megvitatni sem további dolgokat, amíg nem láttam őket, és nem
beszéltem velük - mondta kereken, és China szeme elkeskenyedett.
- Kérem, ezredes, ne kezdjen így viselkedni. Ez csak megnehezíti és kellemetlenné teszi
jövőbeni kapcsolatunkat.
- A legkomolyabban mondtam - ismételte Sean konokul. - Beszélni akarok az embereimmel.
China tábornok a karórájára pillantott, majd színpadiasán felsóhajtott.
- Nos, jól van -, felemelte a telefonkészülék kagylóját, ismét beleszólt néhány szót, majd
Seanre nézett. - Mindkettőtől elvárjuk, hogy önnel dolgozzanak, ezt elmagyarázhatja nekik.
Remek esély van arra, hogy az önök teljes együttműködésével meggyőzzenek arról, hogy
visszaadjam a szabadságukat. A szabadságra szóló ajánlat természetesen magában foglalja az
eladósorban levő leányzót, Miss Monterrót is.
- Rendkívül nagylelkű - válaszolt Sean ironikusan.
- Várjon, míg nem hallja összes feltételeimet. Azt gondolhatja, körömszakadtáig
alkudozom, és csak magamra nézve előnyös üzletet akarok kötni. - China tábornok a
hadnagyhoz fordult, aki hívásra belépett, és shangánul azt mondta neki: - Vidd ezt az embert a
matabele foglyokhoz - adta ki a parancsot -, engedélye van, hogy beszéljen velük. – Ismét az
órájára nézett. - Nos, tíz percig. Aztán vezesd vissza ide.
Három katonából álló őrség vezette Seant végig a földalatti átjárókba, majd ki, a kápráztató
napfényre.
A börtön egyetlen vályogból és zsúpszalmából készült kunyhóból állt, amit póznákból és
szögesdrótból készült drótsövény vett körül, az egészet egy kiterített álcázóháló borította. Egy
őr kinyitotta a drótsövény ajtaját, és beengedte Seant, aki a kunyhó ajtajához ment.
Középen egy nyitott tűzhelyen fekete, háromlábú üst állt. Hasított nádból készült, két
vékony matracféle mindkét oldalon, ebből állt az egész berendezés. Dedan aludt az egyik
matracon, a másikon Job ült törökülésben és a parázsló széndarabokat bámulta.
- Látlak, öreg barát - mondta Sean halkan sindabele nyelven. Job lassan felállt, és
ugyanolyan lassan mosolyogni kezdett.
- Én is látlak - mondta, majd nevettek egyet, megölelték és háton veregették egymást.
Dedan felugrott a másik matracról, örömtelién vigyorgott, megragadta Sean kezét és jó erősen
megrázta.
- Mi késleltetett ilyen sokáig, Sean? - kérdezte Job. - Megtaláltátok Tukutelát? - Hol van az
amerikai? Hogy kaptak el?
- Ezt majd mind elmondom később - vágta el a kérdésözönt Sean. - Most sokkal fontosabb
dolgokról van szó. Beszéltél Chinával, felismerted, hogy ő az, akit elkaptunk Inhlozanenél?
- Igen, a füles. Milyenek vele az esélyeink, Sean?
- Túl korai még, hogy erről biztosat tudjunk - figyelmeztette Sean. - De valamilyen
egyezségféléről beszél.
- Micsoda? - szakította félbe Job, és ekkor mindketten hirtelen hátrafordultak és a kunyhó
ajtajára meredtek.
Kinn hirtelen riadót jelző éles füttyszó és vad ordítozás hallatszott.
- Mi történik? - kérdezte Sean és hosszú léptekkel az ajtóhoz sietett. A drótkerítés ajtaja még
mindig tárva-nyitva állt, de az őrök szétszóródtak, lecsatolva fegyvereiket, és az eget
kémlelték. A hadnagy rohanás közben jelzősípján metszőén éles, hisztérikus hangokat fújt.
- Légitámadás - mondta Job Seanhoz hajolva. Frelimo harci helikopterek. Két nappal ezelőtt
is volt ilyen.
Sean már hallotta is a motorzajt, először messziről és gyengén érkezett a hangjuk, és a
rotorok süvítő vinnyogása, majd gyorsan, egyre közelebbről, mind élesebbé és mindent
betöltővé vált.
- Job! - Sean megragadta a karját. - Tudod, hol tartják Claudiát?
- Ott, arra - Job a kijárat felé mutatott. - Egy ehhez hasonló barakkban.
- Milyen messze?
- Ötszáz méter.
- A kapuk nyitva vannak, és mind elmentek az őrök. Megugrunk.
- Egy hadsereg közepén vagyunk, nem is szólva a helikopterekről - tiltakozott Job. - Merre
mehetnénk?
- Ne vitatkozz, gyerünk!
Sean máris átrohant a kunyhó kijáratán, és a drótsövény kapuján. Job és Dedan szorosan
mögötte.
- Merre? - dörmögte.
- Arra, a facsoport mögött.
Mindhárman egy bolyban futottak. A tábor teljesen elhagyatottnak tűnt, mivel a Renamo
katonák behúzódtak a fedezékekbe és a bunkerekbe, de Sean látta, hogy közülük néhányan a
könnyű légelhárító géppuskákat kezelik a fedezékben, és elhaladtak egy különítmény mellett
is, ennek katonái hordozható RPG rakétavetőkkel voltak felszerelve és a legközelebbi domb
felé tartottak. A magaslat kiterjedt tüzelési teret biztosít majd számukra, ahonnan a rakétákat
kilőhetik. Mindamellett az RPG nincs infravörös keresővel felszerelve és a földfelszínről a
levegőbe való lőtávolsága is igen korlátozott.
A renamósok annyira el voltak foglalva, hogy egy pillantást sem vetettek Sean fehér képére,
ahogy sietve rohantak állásaikat elfoglalni. Most a közeledő rotorok süvítését meg-
megszakította a földi tüzelés ropogása és kopogása.
Sean még csak körül sem nézett, maga előtt látta a szögesdrót csillogását. A női barakk is
jól rejtve volt, a bozót és a kifeszített háló alatt és ez is elhagyatottnak látszott, itt sem látott
női őröket.
- Claudia - kiáltotta, amint a sövényhez ért, és megragadta a drótot. - Hol van?
- Itt, Sean, itt vagyok - kiáltott vissza a lány. Két kunyhó volt a drótkerítésen belül. Az ajtók
zárva és a barakkon nem volt ablak. Claudia hangja a közelebbi épületből jött, és majdnem
elnyomta a motorok mennydörgése, a rotorok sivítása és a földi tüzelés hangzavara.
- Lökjetek fel! - adta ki a parancsot Sean és hátralépett a dróttól. A sövény becslése szerint
mintegy két méter magas lehetett. Job és Dedan előrerohantak és leguggoltak az alján. Sean
egyenesen rájuk ugrott és ahogy felpattant, lábát belefeszítette az összekulcsolt ujjaikból és
tenyerükből formált kapaszkodóba. Ekkor mindketten egyszerre, hirtelen felugrottak, karjukat
magasba lendítették és Seant előre, a sövényen túlra repítették. A dróttól könnyedén
félretartva magát, bukfencezett egyet a levegőben és a talpára esett. Kivédte az ütődést, ide-
oda bukfencezve és közben forogva, mint egy ejtőernyős, amikor földet ér, majd simán újra
visszagördült a lábára, egész lendületét beleadta és egyben arra használta, hogy előredobja
magát.
- Menjen el az ajtótól! - kiáltott Claudiának, ahogy futás közben nagyobb sebességre
kapcsolt, és egész testével nekirohant a kezdetleges, kézzel összeeszkábált ajtótáblának.
Túl szilárd és nehéz volt ahhoz, hogy a vállával betörje, de a vasalás kitépődött a
vályogfalból és így az ajtó befelé zuhant, óriási porfelhő támadt és száraz sár- és
anyagdarabok repültek szerteszét.
Claudia a távolabbi falhoz kuporodott, és ahogyan a lezuhanó ajtótábla mögött berobbant a
kunyhóba, Sean a karjába kapta, de amikor a lány megpróbálta megcsókolni, átkarolta fél
karjával és szélsebesen az ajtóhoz rohant vele.
- Mi történik? - kérdezte zihálva a lány.
- Kitörünk. - Ahogy ismét kirohantak a napfényre, látta, hogy Job és Dedan
megkapaszkodtak az ösvény alsó drótfonatába. Kezük és lábuk minden erejével felfelé
húzták, egy keskeny rést képezve a drót és a napégette föld között. Sean ugyanarra a fonatra
görnyedt belülről, a tüskék nyalábjai között megmarkolva és felfelé húzódott. Hármójuk
egyesült erejének hatására a legközelebbi sövénypózna lábánál engedett a talaj, és a póznát
néhány centivel magasabbra emelték a lyukból, ahová be volt ásva, így a drótfonat felért a
kezükhöz.
- Feküdjön le és húzza be a hasát! - förmedt Sean Claudiára. - Másszon át alatta.
A lány sovány volt és fürge, mint a menyét, így a drótokat a hátával alig néhány centivel
elkerülve, átkúszott a rés alatt.
- Tartsátok! - mordult Sean Jobra, ők pedig felfelé feszítették és tartották, a fekete izmok
összecsomósodtak, arcuk eltorzult az erőfeszítéstől.
Sean lelapult, behúzta a hasát és előrelökte magát a drót alatt. Félig átért már, amikor érezte,
hogy az egyik acéltüske beakadt a húsába, és nem engedi tovább.
- Húzzatok át! - parancsolta, és mialatt Dedan továbbra is felfelé huzigálta a drótot, Job
előrehajolt, s a kezüket tűzoltó fogással összekulcsolták.
- Húzd! - adta ki újra a parancsot, Job felemelkedett. Sean hirtelen érezte, ahogy a bőre és
alatta a hús is felszakad, érezte a kiserkenő vért a hátán, majd végre kiszabadult.
Ahogy a lábára perdült, Claudia felszisszent. A háta! - De ő ismét megragadta a lány karját
és Jobhoz fordult. - Merre? - Tudta, hogy Job minden bizonnyal tanulmányozta a tábor
elhelyezését, mialatt fogságban tartották. Megbízhat ítélőképességében.
 - A folyóhoz! - felelte tüstént Job. - Ha lefelé úszunk, elkerüljük a tábort.
- Mutasd az utat! Vezess! - rendelkezett Sean, és ordítania kellett, hogy meghallják a
hangját. Körülöttük mindenütt egyre hangosabb lett a kisebb automata fegyverek tüze, a
nehéz géppuskák mélyebb hangú kattogása úgy hangzott, mintha egy botot húznának át egy
bordázott vaslemezen, majd ezt a fültépő, csörömpölő zajt is elnyomta a hatalmas,
mennydörgésszerű hang, ami olyan volt, mint a Viktória-vízesés robaja, áradás idején. Sean
pontosan tudta, hogy mi az, noha azelőtt még soha nem hallotta. Ez a Gatling típusú,
többcsövű, nagyöbű gépágyú hangja volt, amelyet a Hind helikopter orrára szereltek, és ez
12,7 mm-es lövedékeket ont magából, mint a tűzoltók gumitömlőjének szapora vízsugara.
Érezte, hogy Claudia megtántorodik mellette ennek a hangnak zsigerekig ható rémületétől,
és hirtelen megrántotta a karját.
- Siessen! - mordult rá. - Fusson! - A lány még mindig kicsit sántított a térdszalag-sérülése
miatt, ahogy Jobot és Dedant követték a folyó felé. Noha még mindig az erdő fáinak
kiterjesztett lombsátora alatt voltak, előttük nyílt terep terült el.
Egy kis csoport Renamo katona jött kétrét görnyedve át a tisztáson, éppen feléjük
közeledtek az ösvényen, nyolcan vagy kilencen lehettek. Libasorban vonultak, és
mindegyikük egy RPG hordozható rakétavetőt cipelt. Miközben rohantak, arccal az ég felé
fordultak, célpontot keresve rakétáiknak.
A rakétavetők osztaga még mindig mintegy kétszáz méterre volt tőlük, amikor hirtelen
kitört alattuk a föld. Sean még soha, háborús tapasztalatokban gazdag évei során sem látott
ilyet. A talaj egyszerűen szétolvadt, úgy látszott, folyadékká válik, ami hirtelen felforrva,
porgőzként szállt fel a 12,7 mm-es ágyúlövedékek becsapódása nyomán.
A gépágyútűz széles kaszálása mentén minden elpusztult, még a fák is eltűntek egy kavargó
faforgács- és levélforgatagban, csak az összezúzott farönkök maradtak állva, ahogy a tűzvihar
véget ért. A talaj olyan volt a vihar után, mint a frissen felszántott föld, barázdasorokkal és a
barázdákon szétszóródva hevertek az RPG-rakétás katonák maradványai. Ügy össze voltak
aprítva és darálva, mintha átpasszírozták volna őket valamilyen félelmetes gépezet
óriásdarálóján.
Sean még mindig szorította Claudia karját, s hirtelen lerántotta az ösvény melletti fűbe,
amint az árnyék elsuhant felettük.
Úgy látszik, a fejük fölött levő faágak koronája eltakarta őket a helikopterben ülő géppuskás
szeme elől. Job és Dedan szintén fedezékbe húzódott az ösvény menti növényekkel borított,
füves szegélyben, így őket sem fedezték fel.
A Hind fejük fölött cirkált a fák tetejétől vagy 10-15 méter magasan, és hirtelen teljes
valóságában megnézhették a gépet, amint átrepült a nyílt terepen, ahol a rakétavető katonák
széttépett testrészei hevertek.
Seanban hirtelen fizikai sokkot váltott ki a látványa. Nem számított arra, hogy ilyen
hatalmas és ilyen idétlenül ronda. Tizenöt-húsz méter hosszú volt.
Maguk az oroszok „Szturmovics"-nak, azaz púposnak hívták. Egy nyomorék, óriás
szörnyeteg volt, visszataszító. A trópusi álcázás zöld és barna foltjai a szemlélőben a kór és a
leprás bomlás látszatát keltették. A páncélozott üveg kidülledő dupla fülkéi rosszindulatú
szemeknek látszottak, és tekintetük olyan ádáz, hogy ösztönösen még jobban a fűbe lapult, és
kezét védőn Claudia hátára fektette.
A gépágyútest otromba teste alatt egy rakétanyaláb volt felfüggesztve, és ahogy félelemmel
vegyes megilletődéssel bámultak rá, a gép felemelkedett, megpördült saját tengelye körül,
legömbölyített hegyű, tompa végű orrát a föld felé fordította, és kilőtt egy sor rakétát
Tüzes sziszegéssel hatoltak át a kis fehér ködbokrétán, villámsebesen cikáztak keresztül a
folyón, és becsapódtak a homokzsákos bunkerek hangyafészkébe, lángköd és homok
szökőkutakat támasztva.
A lárma fülsiketítő volt, a helikopterek rotorjainak és forgó légcsavarjainak átható, harsány
zaja olyan volt, mintha egyenesen a dobhártyájukba fúródnának. Claudia mindkét fülét
befogta és hangosan zokogott.
- Ó, istenem! Ó, édes istenem!
A Hind lassan keringett, friss célpontokat keresve, végigpásztázta a folyópartot. A Galling
ágyú, amely a helikopter orrában levő lövészfülkében helyezkedett el, az erdőt lőtte
fémsugaraival, útjában mindent elpusztítva.
- Gyerünk! - ordított Sean az óriási hangzavaron át, és felrángatta Claudiát a földről. Job és
Dedan előttük rohant, a gépágyúk lövedékei által felszántott föld puha és nedves volt a lábuk
alatt.
Ahogy a halott katonák mellett rohantak, Job, anélkül, hogy megállt volna, lehajolt és
felkapta az egyik épen maradt RPG rakétavetőt. A következő lépésnél megint lehajolt és
felragadott egy üveggyapotból készült hátizsákot, amely az RPG-hez való három „uszonyos"
lövedéket tartalmazott, azután felugorva sietett tovább, végig a folyóparton. Claudia, sérült
térdével, nem tudott ezzel az irammal lépést tartani, még úgy sem, hogy Sean egész úton
maga után húzta, így majdnem száz méterrel lemaradtak.
Job és Dedan elérték a folyópartot, amely meredek és sziklás volt, vízmosta, széttöredezett,
fekete sziklatömbök meredeztek a parton. Magas folyami fák sora terjesztette ki ágait a lassan
folydogáló almazöld víz fölé.
Job aggodalmasan nézett vissza feléjük, mivel ők még mindig a nyílt terepen jártak. Arca
hirtelen eltorzult, ahogy ordítva figyelmeztette őket. Ledobta lábához az üveggyapot
hátizsákot, az RPG rövid, zömök csövét fellódította a vállára és Sean feje fölött az égre
irányította.
Sean nem nézett fel, tudta, hogy erre most már nincs idő. Nem különböztette meg a második
most érkező Hind rikoltó rotorjainak hangját az első helikopter okozta fülsiketítő zajtól, de
most ez a zaj fültépő lármává nőtt, és szinte már fájdalmat okozott.
Mellettük egy keskeny vízmosás húzódott, amelyet az esős évszak viharai mostak ki, de
most száraz volt és meredek falú. Sean felkapta Claudiát és a lánnyal a karjában ugrott. A
földes vízmosás majd két méter mély volt, így akkora ütődéssel értek le a fenekére, hogy Sean
fogai összeverődtek, pontosan akkor, amikor a vízmosás pereme szétporladt felettük az
ágyútűz alatt.
A föld, amin feküdtek, úgy remegett alattuk, mint egy élőlény, s ők mintha csak apró
rovarok lennének, amelyeket egy gigászi paripa ráz ki a horpaszából. Az ágyútűz szőnyege
által a vízmosás pereméről lehasított föld felhőkben hullott alá rájuk, időnként nehéz
göröngyök záporoztak a hátukra, kiszorítva belőlük a levegőt, portól fulladoztak, a leomló
föld szinte élve temette el őket.
Claudia sikoltozott és megpróbálta kiszabadítani magát a por és a száraz földréteg alól, de
Sean szorosan lefogta.
- Maradj nyugodtan - suttogta neki. - Ne mozogj, te buta liba!
A Hind körbefordult és visszatért, most közvetlenül a vízmosás fölött volt, keresve őket, a
lövész oldalt fordította a Gátiing gépágyú csöveit a toronyban.
Sean kicsit elfordította a fejét, és az egyik szeme sarkából fölfelé nézett. Látását ugyan
elhomályosította a por, de ahogyan az lassan kitisztult, meglátta a Hind hatalmas, foltos orrát,
amint a levegőben függött, alig tizenöt-húsz méteres magasságban, közvetlenül a fejük fölött.
A géppuskás valószínűleg kipécézte fehér bőrüket, s ez előnyben részesítendő célponttá tette
őket. Csak a vékony, friss földréteg védte őket attól, hogy ágyújának lövegirányzékán
keresztül tüzetesen kifürkéssze, hol vannak.
- Lődd le, Job! - kérte jó hangosan.
- Lődd le a disznót!
A folyó fölötti sziklán Job fél térdre ereszkedett. Az RPG 7-es egyik kedvenc fegyvere volt.
Az óriási gépágyús szerkezet a vízmosás fölött függött, alig ötven méterre tőle.
 Harminc centivel a pilótafülke fölé kiugró védőernyő pereme alá célzott. Az RPG még a
közvetlen lőtávolságról is nagyon pontatlan, megfelelő mozgásteret biztosított magának az
esetre, ha a rakéta letérne a pályáról. A fonálkeresztet szaporán verő szíve egy dobbanásáig
mereven a célpontra tartotta, majd meghúzta az elsütő billentyűt. Fehér füst fújt vissza a
kilövőszerkezetből a válla fölött és a rakéta villámsebesen kirepült, tisztán és egyenesen alig
néhány centivel magasabban talált célba, mint ahogyan eredetileg célzott, eltalálta azt a
peremszegélyt, ahol a páncélozott üveg védőtető a vezetőfülke fölött az álcázófestékkel
borított fém géptörzshöz csatlakozott.
A rakéta olyan erővel robbant, ami egy perc alatt szétvetette volna egy Mac-teherautó
motorházát, vagy szétrobbantotta volna egy vasúti mozdony kazánját. Egy pillanatig láng és
füst borította el a Hind elejét, és Job diadalmasan ugrott fel, abban a hitben, hogy győzött, s
várva, hogy az ocsmány szörnyeteg saját füstje és lángja által elborítva, lezuhan az égből.
De ehelyett az óriási helikopter magasabbra ugrott, mintha a pilóta visszarettent volna a
szorosan mellette történt robbanástól, de amikor a füst elszállt, Job hitetlenkedve látta, hogy a
géptörzs sértetlen. Csak egy koromfekete elkenődés jelezte a festett fémen azt a helyet, ahol a
rakéta robbant.
Miközben így bámészkodott, a Hind ronda orra és a gépágyú csőtorkolatai feléje fordultak.
Job ellökte az RPG rakétavetőt és leugrott a szikla tetejéről, vagy hat métert esve, hogy elérje
a vizet, pont abban a percben, mikor az ágyú lekaszálta a fa nagy ágait, ami alatt előzőleg állt.
Ágyútűz vágta át a fatörzset, olyan tisztán, mint egy körfűrész, majd az egész fa kihajolt és
ledőlt a szikláról a folyó felszínét elérve, óriási permetfelhő támadt körülötte.
A Hind most elhúzott, emelkedve és időnként be-bedőlve, a folyópart fölött cirkálva. A
rakétatalálatra fittyet hányva, sértetlenül, ugyanolyan halálos fenyegetéssel kereste következő
célpontját, mint azelőtt.
Sean térden állva kúszott, köhögve és levegő után kapkodott.
- Jól vagy? - krákogott, de egy percig Claudia sem tudott felelni neki. Szemét teljesen
elvakította a homok, és könnyei nedves patakokat véstek az arcára tapadt porrétegbe.
- Be kell mennünk a vízbe - Sean lábra állította, és félig-meddig húzva, félig tolva,
felnyomta a vízmosás oldalfalán.
Felrohantak a szikla tetejére és lenéztek. A lezuhant fa ágai lefelé sodródtak az áramlattal, a
lombos, levelekben gazdag ágak hatalmas tutajként úsztak lefelé a folyón.
- Ugorj! - parancsolta Sean, és Claudia nem is habozott. Messzire ellökte magát, majd
zuhanni kezdett, kissé késleltetve az ugrást, hogy állva érjen vizet. Sean akkor ugrott utána,
amikor a lány még a levegőben volt.
Mikor felbukott a víz színére, Claudia feje mellette lebegett a vízben. A por már lemosódott
az arcáról és a víztől fényes haja a homlokára simult.
Együtt vágtak neki, hogy elérjék az úszó faágak koronáját. A lány jó úszó volt, és még így
is, hogy a lábán bakancs volt és teljesen fel volt öltözve, erőteljesen lábtempózott és erős
karcsapásokkal nyomult előre a vízen.
Amint elérte az úszó fatörzset, Job odanyújtott neki egy hosszú faágat és behúzta a faágak
közé. Dedan is ott volt már és egy másodperccel később Sean is felbukkant a vízből.
Mindegyikük egy-egy ágba kapaszkodott, a faágak alacsony zöldlugast alkottak fejük fölött.
- Eltaláltam - méltatlankodott Job mérgesen. Pontosan az orrán találtam el a rakétával.
Olyan volt az egész, mintha egy vízilóbikát csúzlival találtam volna el. Csak megfordult és
egyenesen rám támadt.
Sean tenyerével kitörölte a vizet a szeméből, majd az arcából.
Titanium páncéllemez - magyarázta nyugodtan. - Majdnem sebezhetetlenek konvencionális
tűzerővel, mind a pilótafülke, mind a motorkamra tömör és szilárd. Az egyetlen, amit tehetsz,
ha egy ilyen disznó gazember rád támad az, hogy rohansz és elrejtőzöl.
Egyetlen mozdulattal hátrasimította átázott haját a szeméből. - Különben sikerült elterelned
rólunk a figyelmét. Éppen szét akart darabolni bennünket azokkal az ocsmány, nagy
ágyúkkal. Sean átúszott Claudiához.
- Rám ordított - mondta a lány szemrehányóan. - Nagyon goromba volt. Buta libának
nevezett.
- Jobb megbántva, mint halva - szélesen elvigyorodott, és a lány visszamosolygott.
- Felhívás keringőre, uram? Egy kis „bántást" nem is bánnék, magától persze.
A víz alatt átkarolta a derekát és magához szorította.
- Istenem, hogy hiányzott a szemtelenséged és a feleselésed.
A lány szorosan hozzásimult. - Csak akkor jöttem rá, mikor már elmentél... - suttogta.
- Én is - vallotta be Sean. - Addig azt gondoltam, hogy ki nem állhatlak. Aztán rájöttem,
hogy nem tudok meglenni nélküled.
- Teljesen elgyengülök, ha ilyet mondasz, komolyan is gondolod?
- Majd később. - Magához szorította. - Először próbáljunk meg élve kikerülni innen. -
Otthagyta és átlubickolt Job oldalára, a lombos üregbe.
- Látod a partot?
Job bólintott. - Úgy látszik, véget ért a támadás. Jönnek kifelé a bunkerekből.
Sean kikémlelt a jól leplező ágak közül. Látta, ahogy a katonák óvatosan mozognak a közeli
parton.
- Egy darabig még próbálják összerakni a kockákat, mielőtt rájönnek, hogy meglógtunk, de
legalább a fél szemedet tartsd rajtuk.
Átlubickolt Dedanhoz, aki a messzi partot figyelte.
- Mit látsz?
- Egyelőre önmagukkal foglalkoznak - mondta Dedan, és arrafelé mutatott. Egy hordágyas
osztag dolgozott a part mentén, összeszedték a halottakat és a sebesülteket, közben
munkacsapatok máris elkezdték a megrongált erődítések javítását, és hozzáfogtak ahhoz is,
hogy az elpusztított álcázást pótolják. Senki nem nézett át a folyón.
Más úszó törmelékek is velük haladtak a sodorban, letört faágak és megrongálódott
felszerelés, üres olajos hordók, mindenesetre elég ahhoz, hogy elvonja a figyelmet gyatra
menedékükről.
- Ha sötétedésig nem fedeznek fel bennünket, túljutunk a hadsereg körletein. Tartsd nyitva a
szemedet, Dedan.
- Mambó - nyugtázta, és figyelmét a partra összpontosította.
Sean lassan visszaúszott Claudiához, és a mellette levő ágba kapaszkodott. A lány azonnal
kinyújtotta felé a kezét.
- Nem szeretem, ha akár egy percig is távol vagy - suttogta. - Komolyan gondoltad, amit
mondtál?
Megcsókolta a lányt, és az olyan szenvedélyesen csókolta vissza, hogy a foga felsebezte
alsóajkát. Élvezte az enyhe kis fájdalmat.
Végül kibontakozott az öleléséből, és rögtön újra megkérdezte a férfit: - Komolyan
gondoltad?
- Nem tudok meglenni nélküled - válaszolta a férfi.
- Ennél talán többre is képes vagy?
- Te vagy a legnagyszerűbb nő, akit valaha is ismertem.
- Ez már jobb, de még mindig nem az, amit hallani szeretnék.
- Szeretlek - ismerte be.
- Ez az, Sean, ez az. És én is szeretlek. - Megint megcsókolta, és minden másról
megfeledkeztek. A szájuk vérzett, a testük nedvesen tapadt egymáshoz a vízfelszín alatt.
Sean nem tudta, mennyi ideig tartott, amikor Job megzavarta őket.
- Partra vetődünk - szólt oda.
A folyó sodrása az úszó fát a következő folyókanyár szélére tolta, és az máris megakadt az
elöntött homokpadon. Amikor Sean leeresztette a lábát, megérintette a vízfeneket.
- Vigyük mélyebb vízbe - adta ki Sean az utasítást, és még mindig rejtve a levelek tömege
alatt, felemelték és odébb lökték, addig, míg nem érezték, hogy elszabadultak a homokpadról,
és az áramlat újra felkapta, majd behajtotta a legközelebbi folyószakaszba.
Sean zihált az erőfeszítéstől, ahogy felkapaszkodott a feje fölötti faágra, csak a feje
emelkedett ki a felszínre. Claudia odaevickélt hozzá, és ugyanarra az ágra csimpaszkodott.
- Sean - mondta, látszott rajta, hogy a hangulata megváltozott. - Nem tudtalak eddig
megkérdezni, főleg azért, mert talán nem akarom hallani a választ -, abbahagyta, és mély
lélegzetet vett. - Az apám? - kérdezte a lány.
Sean hallgatott, és próbálta megfogalmazni magában, hogy mit is mondjon neki, de Claudia
szólalt meg ismét először.
- Nem jött vissza veled, ugye?
Sean megrázta a fejét, és ázott hajfürtjei az arcába hulltak.
- Megtalálta az elefántját? - kérdezte a lány halkan.
- Igen - felelte Sean egyszerűen.
- Örülök neki! - mondta a lány. - Azt akartam, hogy ez legyen az utolsó ajándéka tőlem.
Most elengedte az ágat, és mindkét karját Sean nyakára fonta, hozzátámasztotta arcát a férfi
arcához, úgy, hogy nem kellett figyelnie az arcát, ahogy a következő kérdést teltette:
- Meghalt az apám, Sean? Hallanom kell, mielőtt el tudom hinni.
Szabad karjával szorosan tartotta, és összeszedte magát a válaszhoz.
- Igen, drágám. A Főnök meghalt, de úgy halt meg, mint egy férfi, olyan halállal, amit ő
kívánt volna magának, és Tukutela, az elefánt vele együtt ment el. Akarod hallani a
részleteket?
- Nem! - megrázta a fejét és magához szorította. - Nem most, de talán sohasem. Meghalt, és
vele együtt én és életem egy része is meghalt.
Nem talált szavakat, hogy megnyugtassa, csak tartotta őt, ahogyan elsiratta az apját. Halkan
sírdogált, belekapaszkodott közben, a gyász teljesen megrázta. Könnyei elvegyültek a
folyóvíz cseppecskéivel az arcán, de olvadt só ízét érezte a saját száján is, amikor ismét
megcsókolta és szívből vele érzett.
Így sodródtak a széles zöld folyón lefelé, miközben a bombázott partokról a harc égett szaga
és füstje húzódott át felettük, és a sebesültek bágyadt sóhajait és nyöszörgését hozta feléjük a
vízen. Sean hagyta, hogy kiöntse csendes gyászát, lassanként a testét meg-megrázó görcsös
zokogás elcsendesült, végül torokhangon odasúgta:
- Nem is tudom, hogy tudtam volna ezt kibírni nélküled. Olyan egyformák vagytok ti ketten.
Azt hiszem, legfőképp ez vonzott hozzád.
- Ezt megtiszteltetésnek veszem.
Annak is szántam. Ránevelt arra, hogy nekem az olyan férfiak tessenek, akik erősek és van
hatalmuk.
Mellettük, majdnem karnyújtásnyi távolságra egy hulla úszott a vízen. A beszorult levegő
felfújta a tigriscsíkos álcázó zubbonyt a fiú testén, aki a hátán feküdt. Az arca nagyon fiatal
volt, talán tizenöt éves ha lehetett. Sebeit a víz már majdnem vértelenre kimosta, csak egy
halvány rózsaszín váladék folydogált belőlük, mint füst a zöld vízben, de ez is elég volt.
Sean megpillantotta a bütykös, formátlan gyíkfejeket, pikkelyesen, mint egy ősrégi
tölgyfakéreg, amint gyorsan közeledtek az áramlattal a vérnyomokat követve. A visszataszító
pofát vízfodrok követték, látta a hosszú farkak legyezőszerű mozgását, négy nagy krokodil
volt, a zsákmányért versenyeztek.
Az egyik hüllő elérte és megragadta a hullát, kiemelkedett a vízből, állkapcsai, a sárga
agyarak egyenetlen soraival szélesre nyíltak, majd rázárultak a hulla karjára. A tépőfogak a
halott testén recsegő hanggal hatoltak át, és ez a hang tisztán elhallatszott hozzájuk. Claudia
levegő után kapkodott és elfordította a fejét.
 Még mielőtt a krokodil behúzhatta volna a testet a felszín alá, egy második hüllő, nagyobb,
mint az első, belevágta állkapcsát a halott hasába, és most hátborzongató kötélhúzás
kezdődött közöttük.
A krokodil tépőfogai nem arra valók, hogy élesen átvágjanak a húson és csonton, így
mindketten zárt állkapoccsal tartották a testet és hatalmas bordázott farkukat használták, hogy
pörögjenek a vízben, a farkak veszetten vonaglottak ide-oda a fehér tajtékban, kettéhasították
a hullát egymás között, majd lehasították róla a végtagokat, úgy, hogy tisztán hallhatták,
amint szétszakadnak az inak, az izmok és a váll-lapockák az ízületekkel együtt eltépődnek
egymástól.
Bénult rémületében Claudia hátranézett, és erősen émelygett, amint az egyik óriási hüllő
magasra kiugrott a vízből egy emberi karral a fogai között és görcsösen, mohón bekebelezte.
A krémszínű, sárga pikkelyek a torkán kidagadtak, ahogy a végtag lecsúszott rajta, és ekkor
újra rávetette magát a hullára, hogy újabb falatot tépjen magának a testből.
Az emberi maradványok feletti megrendítő huzakodás közben eltávolodtak a sodródó fától,
és mindez Sean emlékezetébe idézte a hosszú sebhelyet a hátán, amit a szögesdrót tépett ki a
bőréből, valamelyest megkönnyebbült, hiszen saját vére is feltételezhetőén nyomot hagyhatott
a zöld vízben.
- Ó, istenem, az egész olyan borzalmas - suttogta Claudia. - Az egész egy rettenetes
rémálom.
- Ez Afrika - Sean a karjában tartotta, hogy bátorságot öntsön belé. - De most itt vagyok
veled, és végül minden rendben lesz.
- Tényleg, Sean? Gondolod, hogy élve kikerülünk ebből?
- Hát nincs rá holtbiztos garancia - ismerte el a férfi. - Ha ez iránt érdeklődsz.
A lány még egyszer felzokogott, elcsuklott a hangja, majd hátradőlt a férfi karjában, és
egyenesen a szemébe nézett.
- Sajnálom - mondta -, úgy viselkedem, mint egy bébi. Majdnem teljesen elengedtem
magam. De nem fog többé előfordulni, ígérem. Legalább megtaláltalak, mielőtt még túl késő
lenne. - Rámosolygott, erőltetett vidámsággal, az álláig vízbe süllyedve. - A mának fogunk
élni, vagy annak, ami még megmaradt belőle.
- Ezt vártam tőled. - Rávigyorgott. - Bármi történik is, elmondhatom, szerettem Claudia
Monterrót.
- És ő is szeretett téged - biztosította a lány, és újra megcsókolta, hosszú, sóvár, epekedő
csókkal, amely gyengéd volt és könnyek fűszerezték, nem annyira szenvedélyes testi vágyat
fejezett ki, inkább az egymás iránti vágyódást, amely mindkettőjük számára zálog és
biztosíték volt, valami igazi és biztos, a veszélyes bizonytalanságok világában.
Sean nem is volt teljesen tudatában saját ébredő fizikai gerjedelmének, míg a lány abba nem
hagyta hirtelen a csókolózást, és kifulladva nem követelte: - Most akarlak, ebben a percben.
Nem fogok... nem tudok tovább várni. Istenem, Sean, drágám, most még élünk és szeretjük
egymást, de lehet, hogy holnap mindketten halottak leszünk. Tégy most magadévá.
A férfi gyorsan körülnézett e lombos kikötőben, a lombréseken át kétoldalt látta a partokat.
Úgy tűnt, már túljutottak a Renamo-erődítések vonalán. Nem volt további életjel a magas
parti fasor alatt, és az afrikai dél csendje súlyos volt és álmosító. Közel hozzájuk,
karnyújtásnyira tőlük lebegett a vízben Job és Dedan, de csak meztelen tarkójukat lehetett
látni, ahogy a folyópartot figyelték.
Sean visszanézett Claudiára, belenézett mézarany szemébe, és ő is akarta a lányt. Tudta,
hogy soha életében semmit nem kívánt ilyen eszeveszetten.
- Csak mondd még egyszer - kérte érzelemtől fátyolos hangon a lány.
- Szeretlek - mondta és újra csókolóztak, de ez már másfajta csók volt, kemény, míg az első
csók lágy és szelíd volt, ez forró; az első meleg, ez vadul sürgető.
- Gyorsan - lehelte a lány a szájába. - Minden másodperc drága - és keze a vízfelszín alatt
elkezdte a ruháikat tépdesni. Csak az egyik kezét tudta használni, nehogy a ruhák
lecsússzanak róla a zöld vízbe, de a másik kezével amennyire csak tudta, segített magán.
Kinyitotta kabátkájának elejét, majd az ingét is derékig és a férfihez szorította felsőtestét.
Melleit a hideg víz megnedvesítette. Mellbimbói megkeményedtek, a férfit akarva, aki érezte,
ahogy a lány mellei élesen kivehetően a mellére csúsznak, olyan nagynak érezte őket, mint
túlérett szőlőszemeket.
Meghúzta bőrövének csatján a nyelvet, ami khakisortját összefogta, és kissé megemelkedett,
hogy a férfi könnyebben kinyithassa a cipzárt a sliccén és kirúgta magát belőle, hogy
kiszabadítsa a lábát, miközben a férfi lehúzta a rátapadó nedves ruhát a fenekéről. A ruhát a
karjára fűzte, hogy megakadályozza, nehogy elússzon a vízben, a lány most már deréktól
lefelé meztelen volt. Frenetikus sietséggel kinyitotta a férfi nadrágjának sliccét és mindkét
kezével belekapott.
- Ó, Sean - mondta elhomályosuló szemmel. - Ó, istenem, drágám. Olyan nagy vagy, olyan
kemény. Ó, kérlek, csak gyorsan, gyorsan.
A vízben mindketten súlytalanok voltak, és olyan hajlékonyak, mint a párzó vidrák. A lány
hosszú lábaival átkulcsolta a férfi testét, teljesen beborítva azt, térdei felcsúsztak a férfi
hónaljáig, bokái szorosan záródtak vékonyához, ahogyan vakon kutatott...
A férfi fordított egy kissé a csípőjén, hogy a lány lökéseit jól fogadja, és ez majdnem
sikerült is, de a végén ártalmatlanul elfolyt feszült, meztelen hasuk között.
A lány a frusztrációtól halkan nyögdécselt, lenyúlt és újra megragadta. Majd hátát érzékien
és gyönyörűen ívelve, befogadta csak a hegyét. Egymáshoz feszültek, és hirtelen teljesen
megmerevedett a lány teste, s aranyszínű szemei annyira kitágultak, hogy majdnem teljesen
betöltötték az arcát. Ekkor a férfi teljes hosszával belehatolt. A hideg zöld víz után a lány
olyan forró volt belül, hogy az már majdnem elviselhetetlennek tűnt és a férfi önkéntelenül
felkiáltott.
Job és Dedan is meglepődve néztek körül, majd zavartan félrefordították a fejüket, de Sean
és Claudia nem vett tudomást a körülöttük levő világról.
Nagyon gyorsan ért véget, és a lány olyan kimerültén lógott a férfi nyakán, mint egy
maratoni futó egy nehéz verseny végén.
Sean nyerte vissza először a hangját. - Sajnálom mondta -, olyan gyors volt. Nem tudtam
várni. Te is...?
- Még jóval te előtted - rámosolyodott, nyitott szájjal, félszeg és bizonytalan vigyorral -,
olyan volt, mintha autóbaleset ért volna, gyors, de pusztító.
Lábaik és karjaik ölelése révén még hosszú ideig összezárva maradtak, nyugodtan pihenve,
míg nem érezte a lány azt, hogy a férfi összemegy és kicsúszik, csak ekkor engedte ki combjai
szorításából, ekkor nyúlt fel ajkával, hogy lágyan megcsókolja.
- Most már hozzám tartozol, és én hozzád. Még ha ma meg is halok, nem lesz olyan nagy
baj. Bennem voltál.
- Próbáljuk meg egy napnál kicsit tovább - kedvesen mosolygott le rá. - Öltözz fel most,
drágám. Visszaadta a ruháit. Míg én megnézem, hogy mi történik kint, a valódi világban.
Elúszott a lánytól és odament Jobhoz. - Mit látsz? - kérdezte.
- Azt hiszem, túljutottunk a vonalakon - felelte Job, és diszkréten elkerülte Sean tekintetét.
Furcsa módon ecant nem zavarta, hogy Job tudja, mi történt Claudia és közte. Még mindig
mámoros és diadalittas volt szerelmük beteljesülésétől és semmi nem tudta ezt elhalványítani.
- Mihelyst elég sötét lesz, a fát a part felé úsztatjuk, és partra szállunk. - Sean Rolex órájára
pillantott. Nincs már több mint két óra a naplementéig. Tartsd nyitva a szemed - mondta és
átúszott Dedanhoz, hogy elismételje figyelmeztetését.
Megpróbálta felbecsülni az áramlás sebességét úgy, hogy figyelte a partot és úgy döntött,
hogy nem több mint óránként két mérföld. Még mindig veszélyesen közel lesznek a Renamo-
vonalakhoz, mire lemegy a nap, és a folyó kelet felé folyik tovább a tenger irányába, így utat
kell majd törniük China tábornok erőin át, hogy elérjék nyugaton a zimbabwei határt. Ez
rettentő nagy feladat volt, de Sean még mindig optimistának és sebezhetetlennek érezte
magát. Otthagyta Dedant, és visszaúszott Claudiához.
- Elérted, hogy jól erezzem magam! - mondta.
- Ez lesz a feladatom a jövőben - biztosította a lány. - De mit csináljunk most?
- Semmit, míg sötét nem lesz, azon kívül, hogy ezt a kis óceánjárót leúsztatjuk a folyón.
Hozzábújt a víz alatt, megölelték egymást, és úgy figyelték, ahogy a folyópart lassan
eltávolodik mellettük.
Egy idő után a lány így szólt: - Kezdek fázni.
Majdnem két órája vannak már a vízben, tudatosult Seanban, és noha a víz csak alig néhány
fokkal volt hidegebb, mint a testhőmérsékletük, egyre jobban lehűtötte őket.
A szemét oldalvást rávetette és huncutul rámosolygott. - Nem tudsz esetleg valamit kitalálni
a test teljes lehűlése ellen? - kérdezte a lány. - Vagy nekem kell javaslatot tennem?
- Nos - úgy tett, mintha tényleg válaszolna -, esetleg tüzet gyújthatunk.
- Igen? Megtehetjük? Akarsz fogadni? - lenyúlt és néhány másodperc múlva azt suttogta: -
Látod, neked ez semmi, és még csak nem is használtam gyufát.
- Ez kész csoda - mondta egyetértőén, és elkezdte újra kicsatolni a lány övét.
- Ezúttal nézzük, sikerül-e a csodát tíz másodpercnél tovább is meghosszabbítani - ajánlotta
a lány.
Ahogy a nap lement, a folyó felszínét csillogó tűzkígyóvá változtatta, a színskála a lángoló
narancsszíntől a ragyogó bíborvörösig terjedt.
- Most elkezdhetjük a part felé vontatni - rendelte el Sean, megkezdték az úszó fakoronát a
sodráson átvontatni. Súlyos és idomtalan volt, legnagyobb része a felszín alatt eléggé ellenállt
erőfeszítéseiknek, hogy közelebb vigyék a parthoz. Mind a négyen dolgoztak rajta, erősen
tempózva, végül fáradságosan elkezdett átlendülni a szélesebb vizekre.
A nap a horizont alá süllyedt, és a víz olyan feketévé változott, mint a nyersolaj, mellette a
fák sötét, kivágott sziluetteknek tűntek a naplemente utolsó ragyogásában, de még mindig
harmincméternyire voltak a déli parttól.
- Innen úszni fogunk - határozott Sean. - Maradjunk közel egymáshoz. Ne váljunk szét a
sötétben. Mindenki kész van?
Egy csoportba verődtek, ugyanabba az ágba kapaszkodva, Sean Claudia kezéért nyúlt, és
éppen kinyitotta a száját, hogy parancsot adjon, amikor hirtelen újra becsukta és a fejét oldalt
fordította, hogy jobban tudjon figyelni.
Meglepődött, hogy előbb nem hallotta, lehet, hogy a hangot eltompította a meredek
folyópart és a magas fák, amelyek az elkanyarodó folyómedret szegélyezték. De most hirtelen
hangos és összetéveszthetetlen volt a zaj, egy külső meghajtású motor hangja, amely nagy
sebességgel járt.
- Bassza meg! - suttogta elkeseredetten, és a közeli part felé nézett. Csak harminc méterre
volt már, de akár harminc mérföld is lehetett volna.
A motor zúgása felerősödött, majd újra gyengült, ahogyan a víz és a fák akusztikája csalóka
trükkjeit eljátszotta, de világosan kivehető volt, hogy gyorsan közeledik a folyás irányában, a
Renamo-vonalak felől lefelé haladva. Sean félrekapta a fejét, hogy átnézzen a növényzet
résein és a sötétben valami ragyogást látott, egy fénykévét, amelyik röviden átvillant az
éjszakai égbolton, majd visszapattant a part menti sötét fákról, felcsillant a vízről és
határozottan végigszántott a partok mentén.
- Renamo őrhajó - mondta Sean -, minket keresnek.
Claudia megszorította a kezét, és senki nem szólt egy szót sem.
- Megpróbálunk itt elrejtőzni - mondta Sean -, bár nem tudom, hogy tudnak nem észrevenni
bennünket. Készüljetek fel, hogy a víz alá bukjatok, amikor a fény elér bennünket.
A motor hangja megváltozott, lelassult, majd a motorcsónak nagy ívben bekanyarodott a
folyó felső szakaszára eső kanyarulatba, néhány száz méterrel távolabb, de lassan lefelé
csorogva az áramlaton, és pontosan feléjük tartva.
A reflektorfény sugárnyalábja váltakozva játszadozott az egyes partszakaszokon, nappali
fényt árasztva rájuk. Rendkívül erős fénynyaláb volt, valószínűleg a hordozható harci
reflektorok egyike hasonló ahhoz, amely Seant a sziklaszirt tetején csapdába ejtette.
Ahogyan a sugárkéve átvágott egyik partról a másikra, rövid ideig megvilágította a kis
őrhajót és személyzetét is. Sean megállapította, hogy egy jó öt méter hosszú, felfújható
Zodiac vízi jármű, amelyet egy csónakon kívül elhelyezett ötvenöt lóerős Yamaha farmotor
hajt, és noha a benne ülőket pontosan megszámlálni nem tudta, azt látta, hogy legalább
nyolcan vagy kilencen vannak benne, és a csónak orrában egy könnyű géppuska van
felszerelve. A reflektort tartó katona a csónak közepén állt.
A fénycsóva átvilágított a menedékükön és másodpercekre elvakította őket rosszakaratú
fehér szemével, majd tovább ment, ragyogása által megvakultan hagyva ott őket, majd
könyörtelenül visszatért és rájuk szegeződve fogva tartotta őket. Sean hallotta, hogy valaki
alig kivehető parancsot ad ki shangán nyelven, és a Zodiac megváltoztatta irányát, egyenesen
feléjük tartva, a harci reflektor fénye pedig továbbra is rájuk irányult.
Mind a négyen lemerültek a vízbe, míg már csak az orrlyukuk emelkedett ki a vízből.
Elbújtak a mögött a faág mögött, amelyikre csimpaszkodtak.
A Zodiac kormányosa hátramenetre kapcsolt, majd üresbe tette. A fekete gumicsónak ott
himbálózott az áramlatban, velük egy szinten, de tőlük mégis húszlábnyira, a harci reflektor
célba vette őket és átkutatta a lombozatot.
- Fordítsd el az arcodat - súgta oda gyorsan Claudiának, és a vízfelszín alatt a karjába vette.
Még napbarnított arcuk is ragyogna a fényben, ezért eltakarta a lányt, és hátat fordítva, ő is
csak a feje búbját fordította a Zodiac felé.
- Nincs itt senki - mondta valaki shangánul. S noha csak normális hangerővel szólt, a hang
mégis világosan és érthetően hallatszott a vízen át, rejtekhelyükig elérve.
- Menj körbe!- szólt egy másik hang parancsolóan. - Sean felismerte a hang tulajdonosát, az
a shangán őrmester volt, aki kíséretét vezette.
A motorcsónak hófehér habot vert fel maga mögött, ahogy a Zodiac az úszó falombsátor
körüli útra indult.
A fénycsóva éles fekete árnyékokat vetett az összegabalyodott faágakról és vakító
visszaverődéseket teremtett, amikor megérintette a vizet. Ahogy a Zodiac körbejárt,
nyugodtan átpacskoltak leveles menedékük távolabbi oldalára, és amikor a fénynyaláb rájuk
szegeződött, óvatosan a felszín alá buktak, igyekezve nem kapkodni levegőért, amikor ismét
feljöttek a felszínre.
A bújócska halálos játéka már a végtelenségig tartott, amikor a hang a Zodiacban ismét
megszólalt.
- Nincs itt senki! Csak vesztegetjük az időnket.
- Cirkálj tovább! - felelte az őrmester, majd egy perc múlva ismét megszólalt. - Géppuskás,
lőj egy sorozatot a fába!
A Zodiac orrészében elhelyezett RPD könnyű géppuska torkolattüze úgy sziporkázott, mint
valami mesebeli fény, de egy sorozatlövés brutális és dermesztő kegyetlenséggel tépett bele
az úszó falombozatba. Dobhártyájuk szinte szétrobbant, amint a lövedékek bele vágódtak a
fejük feletti ágakba, levelek és gallyak özönét tépve le és rájuk zúdítva, ugyanakkor a
leszakított fakéreg darabok és forgácsok kavarogtak a víz színén és szökőárszerű permetet
vertek fel, szokatlan, fura zörejeket okoztak a visszapattanó lövések az éjszakában, amelyek
úgy hangzottak, mint valami őrült szellem jajveszékelése.
Sean lehúzta Claudiát a felszín alá, de így is hallhatta a golyókat, amint felettük a vízbe
potyognak, vagy beleütődnek a fatörzsbe. Addig maradt lenn, míg a tüdeje már úgy égett,
mintha savval telítődött volna meg, és csak akkor lökte fel magát ismét a felszínre, hogy újabb
lélegzetet vegyen.
A Zodiac orrában ülő géppuskás ütemesen lőtt, nem folyamatosan, hanem rövid sorozatokat
adott le. Mint egy morzekészülék kezelője a távíróbillentyűkön, egy szakértő géppuskásnak is
megvan a saját megkülönböztethető, sajátos stílusa, amit mások fel tudnak ismerni. Ez a
géppuskás rövid sorozatokkal tüzelt, minden menetben öt lövést adva le, egy koncertező
zongorista érintése kellett a ravaszon ahhoz, hogy ilyen pontosságot, szabatos ütemet érjen el.
Amint Sean és Claudia újra feljöttek a felszínre, a levegő édes ízéért küszködve, Dedan is
feljött, alig három lábbal előttük. A harci reflektor tisztán megvilágította a fejét. Rövid,
gyapjas szakállából csurgóit a víz, szeme mint elefántcsont golyó, kivilágított ébenfa arcából,
a szája nyitva volt, amint beszívta a levegőt.
Egy lövedék a halántékát érintette, pont a füle fölött. Feje megrándult a lövéstől, és olyan
élesen nyitotta fel a skalpját, mint egy szablyavágás. Akaratlanul feljajdult mélyen
felhördülve, ami olyan volt, mint egy szíven lőtt bivalybika hangja, majd a feje előrebukott, s
arccal lefelé fordulva lesüllyedt a sötét vízbe.
Sean hirtelen előrelendült és megragadta Dedan felsőkarját, visszahúzva a felszínre, mielőtt
még elsodródott volna, de a feje lecsüngött, szemei kifordultak, s csak a fehérjük látszott ki a
szemhéjak alól.
A Zodiacban levő katonák meghallották feljajdulását, és a shangán őrmester odakiáltott
egyik emberének. - Készülj fel gránátdobáshoz -, majd hozzájuk fordulva - Jöjjenek ki onnan,
tíz másodpercet adok.
- Job, felelj neki! - parancsolta Sean lemondóan. - Mondd meg neki, hogy kimegyünk.
A matabelék és a shangánok értik egymás nyelvét, így Job odakiáltott nekik, hogy ne
lőjenek többet.
Claudia segített Seannek, hogy Dedan fejét a felszín felett tartsák, és kettejük között
lökdösték előre a vízen a testét a Zodiac felé. A reflektor elkápráztatta őket, de kezek nyúltak
le a ragyogásból és egyenként felrángatták őket a fedélzetre.
Úgy reszkettek, mint félig megfulladt kutyakölykök, összebújtak a csónak közepén. Dedan
teste kinyúlva feküdt közöttük, és Sean a fejét gyengéden az ölébe emelte, öntudatlan
állapotban feküdt, alig lélegzett és Sean óvatosan elfordította a fejét, hogy megvizsgálja a
golyó ütötte sebet a halántékán.
Egy percig nem is jött rá, hogy mit lát. A hosszú, lapos sebből valami fehér és csillogó tűnt
elő a lámpafényben.
Mellette Claudia idegesen megborzongott és irtózattal azt suttogta: Sean az az ő, az ő... Nem
tudta rászánni magát, hogy ki is mondja, és Sean csak akkor jött rá, hogy Dedan agyveleje,
még mindig a dura mater kemény fehér agyhártyájában, türemlik kifelé a koponyáján levő
repedésen át, mint egy autógumi belsője a kiszakadt gumin keresztül.
A shangán őrmester parancsot adott ki, és a kormányos a külső csónakmotort bekapcsolva, a
Zodiacot a folyásiránnyal szemben megindította.
Teljes sebességgel rohantak hátramenetben a Renamo-vonalak felé.
Sean a padlódeszkán ült, Dedan léje az ölében. Semmit nem tudott tenni, kivéve azt, hogy a
fiú csuklóját átkulcsolva figyelte, ahogy Dedan érverése egyre lassúbbá és akadozóbbá válik,
és végül teljesen megszűnik.
- Meghalt - mondta nyugodtan. Job nem szólt semmit, és Claudia elfordította a fejét.
Sean a halott fejét az egész hosszú visszaút alatt az ölében tartotta. Csak amikor a
kormányos leállította a motort és a parthoz siklatta a csónakot, akkor nézett fel. Kivilágított
lámpások és sötét árnyékok várták őket a partraszállásnál.
A shangán őrmester rideg parancsot adott, két embere felemelte Dedan tetemét Sean öléből
és arccal lefelé, a sáros partra huppantották. Egy másik katona megragadta Claudia karját, és
talpra rántotta. Gorombán a partra kísérte, és amikor a lány tiltakozásképpen dühös
szóáradatot zúdított rá, felemelte az AK puskatusát, hogy a melle közé üssön vele.
 Sean közel állt a katonához, megfogta a karját, és így letompította az ütést.
- Ha ezt mégegyszer megcsinálod te vérbajos hiénafattyú - mondta szelíd hangon, shangánul
,levágom a mtondódat egy életlen fejszével, és só nélkül megetetem veled.
A katona rámeredt, sokkal inkább meglepte Sean tökéletes shangán nyelvtudása, mint maga
az elhangzott fenyegetés, kinn a parton pedig a shangán őrmester felszabadultan felröhögött.
- Jobb, ha azt teszed, amit mond - figyelmeztette a katonát -, hacsak nem vagy nagyon éhes.
Ez az ember komolyan is gondolja, amit mond. - Majd Seanra vigyorgott. - Szóval maga úgy
beszél shangánul, mint mi, és mindent értett, amit mondtunk? - siralmas képpel megrázta a
fejét. - Nem engedem, hogy még egyszer bolonddá tegyen.
Nedvesen, fázva és kócosán, ahogy voltak, minden formaság nélkül levonszolták őket China
tábornok bunkerébe, és az íróasztala elé vezették. Csak egy pillantást vetett rá, és Sean
azonnal látta, hogy a férfi magán kívül van a dühtől.
Majdnem egy teljes percen át mereven nézett Seanra, anélkül, hogy felemelkedett volna
ültéből, majd így szólt:
- A nőt elvisszük egy másik táborba, jó messzire innen. Nem lesz további alkalma arra,
hogy lássa, míg én el nem rendelem.
Sean megőrizte közömbös arckifejezését, de Claudia kis tiltakozó sikolyt hallatott, és
megragadta Sean karját, mintha így meg tudná akadályozni a fenyegető elválást. China
tábornok elégedetten bólintott, a lány aggodalmát és szomorúságát látva, nyugodtan folytatta.
- Már nem érdemli meg többé azt a kivételes bánásmódot, amiben eddig részesült,
megparancsoltam, hogy verjék vasba, hogy minden esetleges további szökési kísérletet
megakadályozzunk. Amellett magánzárkában fogjuk tartani;
A két női börtönőr a fal mellett állt, a tábornok íróasztala mellett, rájuk nézett és a fejével
intett. Kettejük közül a magasabbik őrmesteri rangjelzést viselt az ingujján. Ez parancsot adott
a mellette álló tömzsi, varangyos béka pofájú katonanőnek, és az előrelépett. A rozsdamentes
acélból készült bilincs a kezében himbálózott.
Claudia még erősebben szorította Sean karját és elhúzódott a nőtől. Az tétovázott, mire a
magas őrmesternő újabb, éles hangú parancsot adott. A börtönőr ekkor megragadta Claudia
csuklóját és minden különösebb erőfeszítés nélkül elrántotta a lányt Sean mellől.
Gyakorlott szakértelemmel, gyorsan megpörgette Claudiát, és az arcát durván a bunker
homokzsákokkal borított falához lökte, a bilincset rácsapta egyik csuklójára, majd Claudia
mindkét karját a háta mögé húzta, és a bilincs párját a másik csuklójára kapcsolta.
A lány visszalépett, a magas őrmesternő pedig közelebb lépett, megfogta Claudia kezét, és a
háta mögött a lapockacsontok között magasra emelte. Claudia felnyögött fájdalmában, ahogy
lábujjhegyre kényszerítették. Az őrmesternő megvizsgálta a bilincseket, szorosan Claudia
csuklójára záródtak, de ezzel nem elégedett meg. Megfontoltan még két lyukkal beljebb
kapcsolta a bilincseket, és Claudiának ismét elállt a lélegzete.
- Ez túl szoros, belevág a húsomba - szólt a lány.
- Mondja meg annak a szukának, hogy lazítsa meg - szólt oda Sean ingerülten China
tábornoknak, és az az este folyamán most először elmosolyodott, székében hátradőlve.
- Courtney ezredes, olyan parancsot adtam ki, hogy a nőnek ne engedjenek újabb
lehetőséget a szökésre. Cara őrmester csak a kötelességét teljesíti.
- Elszorítja a vérkeringést. Miss Monterro kezei elüszkösödhetnek.
- Az igen sajnálatos lenne - értett vele egyet China tábornok. - Mégsem fogok beleavatkozni
a dologba, hacsak... - szünetet tartott.
- Hacsak? - kérdezte Sean vadul.
- Hacsak ön nem biztosít teljes együttműködési készségéről, és amíg nem adja szavát arra,
hogy nem próbál újra megszökni.
Sean lenézett Claudia kezére. Máris elkezdett megdagadni, és elsötétedni, ólomszürke
színre váltva, a fényes acélpántok belevágtak a csuklójába, és a bilincs fölött már kidagadtak
az erek, sötétkék kábelekként.
- Az üszkösödés elég veszélyes, és sajnos létesítményeink és eszközeink végtag-
amputációra igen kezdetlegesek - jegyezte meg China tábornok.
- Rendben - mondta Sean mélyet lélegezve - szavamat adom rá.
- És együttműködik - figyelmeztette tovább.
- Megígérem, hogy együttműködöm - mondta Sean beleegyezően.
China tábornok parancsot adott, így az őrmester kulcsával kinyitotta a bilincset, és a zárt két
lyukkal kijjebb eresztette, így Claudia kezén a duzzadás azonnal lohadni kezdett, bőrszíne
pedig elkezdett visszatérni a rendes krémszín árnyalathoz, ahogy a vér lehúzódott belőle.
- Vigyétek el! - parancsolta China angolul, és az őrmester odabiccentett a segéd
börtönőrnőnek. Két oldalról megragadták Claudia karját, és az ajtóhoz vonszolták.
- Várjanak! - ordított Sean, de azok nem törődtek vele, és amikor megpróbált utána menni, a
termetes shangán őrmester hátulról megragadta és hátrakulcsolta a karját.
- Sean! - Claudia hangjából kissé hisztérikus izgatottság csendült ki. - Ne engedd, hogy
elvigyenek!
De a nők kilökték a bunkerből, és a vászonfüggöny bezárult mögöttük.
- Sean! - tért vissza a lány hangja.
- Szeretlek! - kiáltotta a lány után, miközben igyekezett az őrmester szorításából kitörni.
Rendben lesz, drágám. Ne felejtsd el, hogy szeretlek! Mindent megteszek, amit meg kell
tennem, hogy innen kiszabadítsalak!
Az ígéret saját fülének is csalókának és komolytalannak tűnt, a lány kétségbeesetten
nyöszörgött.
- Sean! -, majd ismét, de már sokkal gyengébben. - Sean! - Végül már csönd volt a függöny
mögött.
Sean úgy érezte, nem kap rendesen levegőt, úgy megülik mellét az érzelmek, de
rákényszerítette magát, hogy ne küzdjön tovább, hanem nyugodtan maradjon. Az őrmester
erre engedett szorításából, Sean félrelökte és China tábornokhoz fordult.
- Gazember - mondta. - Rohadt gazember!
- Látom, nincs most olyan hangulatban, hogy értelmesen lehessen önnel tárgyalni - mondta
neki China, és a karórájára pillantott. - Ráadásul már jóval elmúlt éjfél. Engedjük önt kicsit
lehiggadni. Az őrmesterre nézett, és átváltott shangán nyelvre. - Vigyétek el őket, adjatok
nekik száraz ruhákat és takarót, hadd aludjanak, és holnap hajnalban hozzátok őket újra elém.
Az őrmester tisztelgett, és az ajtó felé lökdöste őket.
- Dolgoztatni akarom őket - figyelmeztette China -, biztosítsd, hogy olyan állapotban
legyenek, ami ehhez szükséges.
Sean és Job egymás mellett aludtak a földön a fedezékben, egy őr vigyázott rájuk. A padló
keményre döngölt nedves föld volt, és a takarókban férgek hemzsegtek, de sem a
kényelmetlenség, sem a bőrén mászkáló rovarok csiklandozása, sőt még Claudia gondolata
sem tudta Seant ébren tartani.
Az őrmester a hajnal előtti sötétben ébresztette fel mély és álomtalan alvásából, egy tele
karnyi ruhát hányt elnyúlva fekvő testére.
- Öltözzön fel! - parancsolta.
Sean felült és egy poloskacsípést kezdett vakargatni. - Mi a neved? - megkönnyebbülés volt,
hogy szabadon beszélhet shangánul.
- Mi a neved? - kérdezte újból.
- Alphonso Henrique Mabasa - válaszolta a shangán büszkén, és Sean elmosolyodott a
teljesen valószínűtlenül hangzó névkombináción. Egy portugál császár neve és a shangán szó
olyan valaki megnevezésére, aki egy bunkósbottal üt.
- Harci fütykös az ellenségeidnek, és húsfütykös az asszonyaiknak? - kérdezte Sean és
Alphonso majd megpukkadt a nevetéstől, amikor ezt hallotta.
 Job felült, és elfintorította az arcát Sean durva bemondásán.
- Reggel ötkor, s méghozzá reggeli előtt! - tiltakozott, és bánatosan megrázta a fejét, de
Sean hallotta, amint Alphonso vidáman ismétli viccét embereinek a fedezék előtt.
- A shangánoknál nem kerül sokba, hogy elterjesszék azt a hírt rólad, hogy te egy vidám
fickó vagy - jegyezte meg Job sindebele nyelven, ahogy átnézték a ruhabatyut, amit Alphonso
hozott nekik. Mind használt ruha volt, de viszonylag tiszta. Sean talált köztük egy katonai
stílusú textilsapkát, és egy tigriscsíkos harci ruhát, így félretette saját dzsungel-dzsekijét és a
sortját, ezek már teljesen szétrongyolódtak. Megtartotta azonban kényelmes, öreg velskoen
bakancsát.
A reggeli fűszeres kapenta volt, amit egy ujjnyi szárított halból, valószínűleg szárított
afrikai apróhalakból főztek, és kukoricalisztből készült kása. - És hol a tea? - kérdezte Sean,
mire Alphonso felnevetett.
- Azt hiszi, ez a Maputói Polana Hotel? Éppen hasadt a hajnal, amikor Alphonso lekísérte
őket a folyópartra, ahol már ott találták China tábornokot és törzsbeli embereit, azt vizsgálták,
milyen kárt okoztak a Hind helikopterek gépágyúi.
- Huszonhat embert vesztettünk tegnap, részben halottakban, részben sebesültekben -
üdvözölte China Seant. - És majdnem ugyanannyi dezertőr ment el az éjszaka során. A harci
morál gyorsan csökken - angolul beszélt, és egyértelmű volt, hogy emberei közül senki sem
érti. A körülmények dacára kifogástalanul öltözöttnek és kompetensnek látszott barett formájú
sapkájában és ropogósra vasalt tábori öltözetében, a mellkasán rendjelszalagok, és tábornoki
csillagok virítottak a váll-lapján. Az elefántcsont nyelű pisztoly ott lógott a derékszíján és
pilóta stílusú visszatükröző napszemüveget viselt, vékony aranykerettel.
- Hacsak nem tudjuk ezeket a harci helikoptereket megállítani, három hónap alatt végünk,
mielőtt még az eső megmenthetne bennünket.
Az esős évszak volt a gerillák ideje, amikor a fejmagasságú fű, s a járhatatlan utak és az
áradó folyók megbénítják a védekezőt, rejtőzést és menedéket adva hóhéraiknak, a
gerilláknak.
- Figyeltem ezeket a Hindeket a tegnapi akció közben - mondta neki Sean óvatosan -, Job
kapitány pedig kölcsönvette az ön egyik RPG-7-es rakétavetőjét és közvetlenül rálőtt egy AP
rakétával.
China növekvő érdeklődéssel nézett Jobra. - Ez remek - mondta -, eddig még egyik
emberem sem volt erre képes. És mi történt?
- Semmi - felelt Job egyszerűen.
- Nem lett semmi baja, semmi sérülése - erősítette meg Sean.
- Az egész gép titanium páncélburkolattal van ellátva - bólintott China, és felnézett az égre,
ideges mozdulattal, mintha azt várná, hogy a púpos szörnyetegek egyike csodálatosképpen
hirtelen felbukkan. - A barátaink, délen, felajánlották egyik új Darter rakétarendszerüket, de
nem tudjuk behozni az indító eszközöket, nehéz vontatókat ezeken az utakon és a Frelimo
által ellenőrzött területeken keresztül.
Megrázta a fejét. - Olyan gyalogsági fegyverre van szükségünk ellenük, amit a gyalogos
hordozni tud és képes azt használni.
- Amennyire én ismerem, csak egy ilyenfajta hatásos fegyver létezik. Az amerikaiak
fejlesztettek ki ilyen technikát Afganisztánban. Módosították az eredeti Stinger rakétát és
kidolgoztak egy olyan módot, amellyel keresztül tudták vele ütni a páncélzatot. Halvány
sejtelmem sincs a részletekről! - fűzte hozzá Sean sietve. Tudta, nem tanácsos szakértőnek
kiadnia magát, de a probléma izgatta, és ezért hagyta, hogy kissé elragadja.
- Teljesen igaza van, ezredes! A módosított Stinger az egyetlen fegyver, amely hatásosnak
bizonyult a Hinddel szemben. Ez az ön feladata, szabadságuk ára. Azt akarom, hogy
szerezzen meg nekem egy Stinger szállítmányt.
Sean szinte megdermedt a folyóparton, rábámult a tábornokra, majd elmosolyodott. - Hát
persze - mondta -, egy szelet torta. Mit szeretne jobban szín és íz tekintetében? Választhat.
Mit szólna például a páviánherekékhez és a kiwi gyümölcsízhez?
Ezen a reggelen China először mosolygott vissza rá.
- A Stingerek már itt vannak, csak össze kell szedni őket.
Sean abbahagyta a vigyorgást. Elkomorodott.
- Komolyan remélem, hogy ez csak tréfa. Tudom, hogy Savimbinek adtak Stingereket a
jenkik, de Angola a kontinens másik oldalán található.
- A mi Stingereink ennél sokkal közelebb vannak - nyugtatta meg China. - Emlékszik a régi
rhodesiai tüzérségi bázisra Grand Reefben?
- Kell, hogy emlékezzem - bólintott Sean. A felderítők majdnem egy évig onnan működtek.
- Hát persze, én is emlékszem - China megérintette fülcimpáját, a tarka barettsapka alatt. -
Ön onnan indította támadását inhlozanei táborom ellen - arckifejezése hirtelen fagyossá vált.
- Az egy másik háború volt - emlékeztette Sean. China arckifejezése kissé megenyhült. –
Ahogy mondtam önnek, a Stingerek, amelyeket akarunk, Grand Reefben vannak.
- Nem értem - Sean megrázta a fejét. – A jenkik soha nem adnának Stingereket Mugabénak.
Hiszen ő marxista, és nincs valami mély szerelem Zimbabwe és az USA között. Ennek így
semmi értelme.
- De igen, van értelme - biztosította China. A csavaros afrikai módon igenis van értelme. -
Rápillantott az órájára. - Teaidő - mondta. - Úgy tudom, kért egy főzetet ma reggel. Nem
számít, melyik oldalon álltunk, a háború valamennyiünk szenvedélyévé tette a teázást.
China visszavezette őket saját parancsnoki bunkerjéhez, és egy szolgálattevő azonnal be is
hozott egy füsttől megfeketedett teáskannát.
- Az amerikaiak ugyan nem kedvelik Mugabét, de a dél-afrikaiakat még kevésbé szeretik -
magyarázta China. - Mugabe befogadja és segíti az ANC gerillákat, akik határain keresztül át-
átcsapnak Dél-Afrikába.
Sean mogorván bólintott. Látta annak a mészárlásnak a fényképeit, amit egy tapadóakna
okozott, amely egy dél-afrikai szupermarketben robbant, a hónap utolsó péntekjén történt - ez
a fizetési nap a havonta fizetett munkásoknak -, amikor az üzlet tele volt feleségekkel és
utódaikkal, feketékkel és fehérekkel egyaránt.
A dél-afrikaiak megfogadták, hogy üldözőbe veszik a gerillákat, bármerre meneküljenek is.
Máris ismételten beváltották fenyegetésüket, hogy forró nyomon üldözik őket valamennyi
szomszédjuk határain át. Az ANC-sek pedig bejelentették azon szándékukat, hogy fokozzák a
puha polgári célpontok bombázását. Mugabe tudja, hogy ennek milyen következményei
lesznek, ezért egy olyan fegyvert akart, amellyel elbánhat a dél-afrikai Puma helikopterek
gépágyúival, amikor azok átjönnek a határain, hogy megtalálják az ANC-seket.
- Akkor sem hiszem el, hogy a jenkik Stingereket szállítanának neki - mondta Sean
határozottan.
- Nem is közvetlenül - értett egyet China -, de a britek képezik ki Mugabe hadseregét.
Közvetítők. Ők kaptak Stingereket az amerikaiaktól, és ők képezik ki Grand Reefben Mugabe
elit Harmadik Brigádját a használatukra.
- Honnan a fenéből tudja maga mindezt?
- Ne felejtse el, hogy valamikor miniszter voltam, noha csak alacsonyabb rangban, Mugabe
kormányában. Még mindig vannak jó barátaim magas helyeken.
Sean elgondolkozott. - Igaza van - bólintott. - Ez tipikusan afrikai dolog, így a Stingerek
most Grand Reefben vannak.
- A Királyi Angol Légierő Hercules gépei szállították ide a Stingereket tizennégy nappal
ezelőtt, és a tervek szerint jövő hónap elejéig állítják fel azokat a dél-afrikai-zimbabwei határ
mentén. Az ön honfitársai ellen irányulnak majd, Courtney ezredes.
Sean már-már hazafias felháborodást érzett, de megtartotta egy kedvű arckifejezését.
- A kiképzést a királyi tüzérség személyzete irányítja, egy kapitány és két altiszt, így kezdi
már megérteni, hogy miért van szükségem egy fehér arcra a terveimhez?
- Kétségkívül, egyre fenyegetőbben hangzik morogta Sean. - Mondja meg pontosan, mit
akar.
- Azt akarom, hogy menjen vissza Zimbabwébe és hozza el nekem azokat a Stinger
rakétákat.
Sean semmiféle érzelmet nem árult el, ahogy megkérdezte - Na és cserébe?
- Mihelyst a rakétákat leszállítják nekem, leveszem a bilincseket Miss Monterróról és
áthelyezem őt egy olyan szálláshelyre, ahol ön rendszeresen meglátogathatja - szünetet tartott,
és megengedett magának egy apró beavatott mosolyt -, és vele tölthet valamennyi időt
mindennap vagy este, egyedül.
- Na és a szabadon bocsátással mi lesz?
- Na igen - mondta China egyetértőén. - Mindhármójukat szabadon engedem, mihelyst még
egy kiegészítő szolgálatot tesz nekem - természetesen miután megszerezte a Stingereket.
- És mi lenne az a plusz szolgálat?
Chine mindkét kezét felemelte. - Egyszerre csak egy dolgot, csak szép sorjában, Courtney
ezredes. Először a rakéták. Ha ön leszállítja nekem őket, megbeszéljük az egyezség utolsó
részletét is.
Sean komoran belebámult a teásbögréjébe, ahogyan fejében forgatta a hallottakat és
megpróbált valamilyen előnyös pontot találni, amit elfogadhat, de China félbeszakította.
- Ezredes, minden perc, amit elveszteget, csak meghosszabbítja Miss Monterro - a helyes
kifejezést kereste - kényelmetlenségét. Míg meg nem kapom azokat a rakétákat, ő viselni
fogja a bilincseket éjjel és nappal, munka vagy alvás közben, mialatt eszik vagy más lényeges
létfunkcióit végzi. Azt ajánlom, azonnal kezdje meg tervei felvázolását, hogy mielőbb
megszerezze nekem a rakétákat.
Sean felállt és odalépett a nagyléptékű falitérképhez China íróasztala mögött. Nem igazán
volt szüksége arra, hogy tanulmányozza. Be is csukhatta volna éppen a szemét és
képzeletében is fel tudott volna idézni minden völgyet és csúcsot, minden talaj gyűrődést a
mozambiki és a zimbabwei határ mentén. A vasútvonal a határt Umtali kisváros közelében
keresztezte és húsz kilométerrel felette, a zimbabwei oldalon egy apró, piros repülőgép
térképjele mutatta a Grand Reef repülőtér és légi bázis elhelyezését.
Sean mutatóujjával megérintette a stilizált repülőgépjelet és Job is odaállt mellé. Mindketten
elgondolkozva nézegették. Hányszor indultak el arról a repülőtérről, lassan cammogva
morajló Dakota szállítógépekhez és az ejtőernyő, a hátizsák és a fegyverek súlya alatt
görnyedezve. Mindketten tisztán el tudták képzelni az egyes épületek, a hangárok, a barakkok
és a repülőteret körülvevő külső védelmi állások övezetét.
- Húsz kilométer a határállomástól --mondta Job halkan. - Tizenöt perc teherautóval, de
soha nem érünk oda gyalog.
- Ön egy tervről beszélt China tábornok. Mire gondolt? Tud nekünk kocsikat adni? -
kérdezte Sean, anélkül, hogy hátranézett volna.
- Valamikor az embereim zsákmányoltak három Unimog teherautót, eredeti zimbabwei
katonai festéssel és papírokkal. Elrejtettük őket - felelte China, és Sean megkönnyebbülten
felsóhajtott.
- A tervem az, hogy zimbabwei katonáknak álcázva átmennek a határon.
- Lefogadom, hogy tömeges katonai forgalom bonyolódik a határállomáson keresztül.
- Elég nagy a forgalom - erősítette meg China.
- Zimbabwei katonai egyenruhákra lesz szükség valamennyi fekete katonának és valami kell
nekem is - Sean az ujjával kopogott a térképen. - Ügyeskedéssel kell bejutnunk a bázisra,
egyetlen lövés nélkül.
- Van egy brit törzstiszti egyenruhám az ön számára - mondta China lágy hangon. - Valódi,
és a papírok is megvannak hozzá.
 - Hogy a pokolba szerezte?
- Három hónappal ezelőtt megtámadtunk egy zimbabwei menetoszlopot Vila de Manica
közelében. Egy brit megfigyelő volt a hadoszloppal és kereszttűzbe került, őrnagy volt az
egyik gárdaezredben és a papírjai szerint a hararei főbiztos mellett volt katonai attaséként
beosztva.
- Az egyenruhából kitisztították a vérfoltokat és nagy szakértelemmel bestoppolták a
gránátszilánkok okozta szakadásokat. Az a szabó, aki ezt a munkát elvégezte, csinálta az én új
egyenruhámat is. China végigsimított zubbonya ráncain, sovány véknyán, és úgy látszik,
tetszett neki. - Önre fogja igazíttatni a zsákmányolt egyenruhát, ezredes. A brit őrnagy
körülbelül olyan magas volt, mint ön, de jóval testesebb derékban és az ülepén is.
- Gárdaezred - mosolygott Sean -, nem tudom, milyen a kiejtésem, de azt hiszem, bármelyik
angol rögtön rájön, hogy én gyarmati tiszt vagyok, abban a percben, amikor kinyitom a
számat.
- Önnek csak a Harmadik Brigád őrszemélyzetével lesz dolga a bázis kapujánál.
Biztosíthatom, nekik nem lesz ilyen kifinomult fülük.
- Oké - mondta Sean. - Nos, akkor be tudunk majd jutni oda, de hogy a fenébe jutunk majd
ki onnan? - kezdte szórakoztatni a dolog, ahogy a probléma megoldási lehetőségeibe
belemerült.
- Csak ne olyan gyorsan, Sean - Job a térképet tanulmányozta. - Nem tudunk csak úgy
ukmukfukk egyszerűen felbukkanni a kapuknál, anélkül, hogy odarendeltek volna. Ha ott
vannak a Stingerek, maximális biztonsági előírásokra számíthatunk.
- Ez így van - csatlakozott azonnal China. - Mindamellett további jó híreim vannak az önök
számára. Valójában az a helyzet, hogy van egy emberem a bázison belül. Az unokaöcsém,
nagy család a miénk
- Önelégültnek látszott, ahogy folytatta - a híradósoknál van, tiszthelyettes, a Grand Reef-i
hírközpont parancsnokságán a második ember, parancsnokhelyettes, ő képes lesz arra, hogy a
zimbabwei főparancsnokságról érkező táviratot hamisítson, ami a Stinger-program
felügyeletére jogosít fel, a katonai attasé által, így az őrök a bázison várni fogják önöket. Nem
fogják az igazolványokat túl aprólékosan vizsgálgatni.
- Ha van egy embere a bázison belül, akkor ő pontosan tudja, hogy hol raktározzák a
Stingereket - sugallta Job türelmetlenül.
- Így van - biccentett China. - A hármas számú hangárban vannak. Ez balról a második.
- Pontosan tudjuk, hol van a hármas számú hangár - biztosította Sean és homlokát
összeráncolva próbálta mérlegelni a többi problémát, amivel szembekerülhetnek.
- Tudni akarom, hogyan vannak csomagolva a rakéták, milyen méretűek és súlyúak. - China
felírt valamit a jegyzettömbjére -, és kell hogy legyenek a rakéták működtetéséhez kezelési
útmutatók és kézikönyvek is. Ezek bizonyára a tüzérség kapitányának irodájában lesznek.
Pontosan tudnom kell, hogy az hol van. - Minden témát, ahogy eszébe jutottak, kipipált az
ujjain és Job is hozzáfűzte saját elgondolásait.
- Figyelemelterelésre lesz szükség - javasolta. Egy második egységre, amelyik támadást
indít a bázis külső védelmi vonalán, minél távolabb a hangártól és a kiképző központtól, egy
csomó nyomjelző lövedékre és RPG rakétákra, meg fehér foszforgránátra - na meg egy másik
osztagra, amely ezeket a feladatokat végrehajtja.
Olyan volt megint, mint a régi időkben. Milyen gyakran dolgoztak így együtt, egymást
stimulálva gondolataikkal, izgatottságukat megpróbálták ugyan elrejteni, de az mégis ott
szikrázott a szemükben.
Job egyszer csak megjegyezte - Örülök, hogy a Harmadik Brigád ellen folyik majd ez az
akció, azok ellen az apácagyilkos és gyermekeket megerőszakoló csorda ellen, akik a
tisztogatást vezették a Mabele területen.
Az a tömegmészárlás és atrocitásözön, ami a brigád rohamát végigkísérte azokon a törzsi
területeken, ahonnan a matebele politikai szakadárok működtek, még friss volt mindkettejük
emlékezetében.
- Két bátyám, a nagyapám... - Job hangja halálos suttogássá halkult - a Harmadik Brigád
holttestüket ledobta az Antilop-bánya régi tárnájába.
- Ez nem személyes bosszú - figyelmeztette Sean -, mi csak azokat a Stingereket akarjuk,
Job. - Az afrikai törzsek közötti gyűlölködés ugyanolyan ádáz volt, mint bármilyen korzikai
vendetta, és Jobnak szinte fizikailag kellett összeszednie és felráznia magát, hogy megtörje
ennek az érzésnek az igézetét.
- Igaza van, de egy pár Harmadik Brigád-béli skalp azért mégiscsak csinos kis
mellékjuttatás lenne.
Sean elvigyorodott. Intelme ellenére az a gondolat, hogy ismét harcolhat a ZANLÁ-val
szemben, neki ugyanúgy tetszett. Hány jó emberét és mennyi nőt, hány kedves barátot
veszített el velük szemben a bozótháború tizenegy hosszú éve alatt, és milyen rendkívül
összetettek a gyűlölet és a lojalitás szálai, amelyek összetartják Afrikát az igazi Afrika igazi
anyagaként. Csak egy afrikai tudja ezt valaha is megértem.
- Oké - Sean visszahozta őket a kemény valósághoz. - Bejutottunk. Megvannak a Stingerek,
mondjuk két megrakott Unimog teherautó. Megtaláltam a kézikönyveket. Készen állunk a
visszavonulásra. Az elterelő akció az őrök legnagyobb részét a bázis déli, külső védelmi
vonalára csalta át a repülőtér távolabbi oldalán. De most ki kell mennünk. Nem lesznek olyan
szerfelett bolondok, hogy kiengedjenek.
- Megtámadjuk a kapukat - mondta Job. - Az egyik teherautót arra használjuk, hogy
ledöntsük az akadályokat.
- Igen - bólintott Sean. - De akkor nem leszünk képesek visszafelé kijutni az országból az
Umtali határállomáson át. Addigra az egész zimbabwei hadsereg és a Frelimo is a
nyomunkban lesz.
Mindketten megint a falitérképhez fordultak. Sean felnyúlt és nyomon követte ujjával azt az
utat, amely északi irányban elágazott, épp mielőtt elérte volna Umtali városát, majd
párhuzamosan futott a határral, ahogy átszelte a szaggatott északi hegyvidéket, az Inyanga
Nemzeti Park felé, ez ködös hegycsúcsok és nedves, erdővel sűrűn borított völgyek körzete
volt. Megérintette a térképen az egyik völgyet, egy zöld ék, mélyen beszorulva a hegyek
sorompója közé.
- A Honde-völgy - olvasta le a feliratot a térképről. Az út átszelte a tetejét és a völgy maga
egy olyan csatornaféle volt, amely levezetett a határra és átvitt a mozambiki felföldre.
Természetes visszatérési utat biztosított a felföldre, egy olyan kaput, amely egyike volt a
ZALNA-gerillák legfőbb beszivárgási útjainak mozambiki kiképző bázisaikról. Egy kemény
útvonal, de Sean és Job már kitanulták minden titkát, a rejtett csapásokat és gyalogutakat, az
erődítéseket, a hamis és álcázott hágókat.
- A St. Mary's misszióhoz vezető ösvény, lefelé mondta Sean és tovább bámulták a térképet.
Odáig vihetjük el a teherautókat. Onnan már csak hat kilométer a határig mormogta Job.
- Hat nehéz kilométer - pontosította Sean.
- És nem fognak békén hagyni, csak azért, mert már átjutottunk Mozambikba. Tovább
jönnek majd utánunk, míg el nem érjük a Renamo kezén levő terepszakaszt.
Sean hátrafordult China tábornokhoz. - Szeretnék teherhordókat kapni, akik majd a St.
Mary's missziónál várnak ránk. Milyen messzire terjed ki az ön által ellenőrzött terület?
- A teherhordók nem jelentenek problémát. China odalépett kettőjük közé, és egy pettyre
mutatott a térképen, amely Mavonelaként volt jelölve. - Teherautókkal várok magukra ebben
a faluban. Amikor Mavonelát elérik, úgy veszem, rendben leszállították a rakétákat.
- Azt ajánlom, ne próbáljunk kivinni negyven Stingert egy teherhordó oszloppal - vágott
közbe Job. - Ez kitűnő célpontot jelentene Mugabe MÍG gépeinek. Egy napalmrakomány, és
mindent elvisz.
 - És persze a Frelimo bevonhatja a Mindjeit - fűzte hozzá Sean. - Igazad van, Job. Mihelyst
elég világos van egy légitámadáshoz, szétbombáznak bennünket. - Arra a régi gerillatrükkre
utalt, hogy szétforgácsolják az oszlopot, és így számos kisebb, nehezen megfogható célpontot
képeznek egyetlen, nagy, idomtalan oszlop helyett.
- Meg tud szervezni egy sor RZ-t, ahelyett, hogy egyetlen RZ legyen Mavonela faluban? -
Sean a régi felderítő rövidítést használta a randevúra.
- Igen - bólintott China -, szétszórjuk a szállítmányt a mavonelai út mentén. - Felvázolta. -
Egy teherautó kilométerenként, elrejtve az álcázó háló alatt és a Stingereket csak az utolsó
szakaszon, már a sötétség leple alatt mozdítjuk ki.
- Rendben van, csináljunk most egy menetrendet - mondta Sean. - Írjunk mindent le a
papírra, íróeszközökre van szükségem.
China kihúzott egy fiókot az íróasztalában és kiszedett belőle egy olcsó jegyzettömböt és
néhány golyóstollat. Mialatt dolgoztak, China elküldött a szállásmesterért. Ez egy kis pufók
emberke volt, akinek férfidivatáru-üzlete volt Beirában, mielőtt inkább a gazdasági
szükségesség, mintsem az ideológiai elkötelezettség arra kényszerítette, hogy elhagyja a
várost, és a mély bozótosban China gerilláinál keressen elfoglaltságot.
Amikor megérkezett, magával hozta az ír Gárdisták vezérkari tisztjének egyenruháját, teljes
kiszerelésben, katonai rangjelzéssel, fejfedővel, derékszíjjal és lábbelivel a karjában. Sean
magára öltötte az egyenruhát a méret miatt, anélkül, hogy félbehagyták volna a tervezési
megbeszélést. A zubbonyból és a nadrágból be kellett venni, a csizma egy számmal nagyobb
volt.
- Jobb, ha nagyobb, mintha túl kicsi volna döntötte el Sean. - Majd két pár zoknit húzok.
A szabó felhajtott és gombostűvel megtűzött, és ott kúszott-mászott Sean lába körül, ahogy
a nadrág alját pár centivel leengedte.
- Remek - Sean a gárdaőrnagy iratait megvizsgálta, ezeket az íróasztal tetejéről vette elő
China. A fényképről Sean megállapította, hogy az őrnagy jó húsban levő, szőke hajú,
negyvenes éveinek végén járó férfi volt.
- Gavin Duffy -- olvasta Sean hangosan a halott nevét. - Ki kell cserélni a
személyazonossági igazolványban a fényképet is.
- Ezt a propagandatisztem majd megoldja mormogta China.
A propagandatiszt egy mulatt volt, félig portugál, félig shangán és egy polaroid
fényképezőgéppel volt felfegyverezve. Négy pofafotót készített Seanről, majd elsinkófálta az
elhunyt gárdaőrnagy igazolványát, hogy az eredeti fotót kicserélje.
- Rendben van - Sean visszafordult Chinához. Most szeretném átvenni a parancsnokságot
azok felett a katonák felett, akikből a rohamcsapat majd összeáll, és szeretném megnézni,
hogy megfelelően vannak-e felszerelve. Meg kell nekik magyarázni, hogy a jövőben tőlem
kapnak majd parancsokat.
China mosolygott és felállt. - Kövessen, ezredes. Elviszem magát, hogy találkozzék új
egységével.
Előrement, mutatta az utat kifelé a bunkerból, de mihelyst az ösvényen voltak, amely az
erdőn át a folyóhoz vezetett, Sean mellé vágódott és tovább folytatták a rajtaütésről való
megbeszélést.
- Nyilván több emberre lesz majd szükségem, mint az eredeti tízre Alphonso őrmester
osztagában, legalább még egy különítményre, hogy végrehajthassuk a diverziós támadást a
bázison. Sean hirtelen abbahagyta, ahogy a kézi működtetésű szirénák gyászos üvöltése
felhangzott a táborból, és egy pillanat alatt körülöttük minden kavarodásba és zűrzavarba
fulladt.
- A Hindek - kiáltotta China. - Fedezékbe! - Maga beugrott egy, a közeli fák alatt levő
homokzsákos állásba, amelyre egy ikercsövű 12,7 mm-es légelhárító' fegyver volt felszerelve.
Príma célpont lenne a Hind gépágyúknak, ezért Sean gyorsan egy másik fedezék után nézett.
 Az ösvény szembenálló oldalán, a hosszú fűben felfedezett egy kevésbé gyanút keltő
gránáttölcsért és odarohant. Ahogy belefeküdt, hallotta a közeledő Hindek zúgását, és a
gyorsan kialakuló tűzharc kakofóniáját. Job leugrott a rókalyukba, mellé guggolt és ekkor egy
másik, kisebb alak jelent meg fölöttük, és olyan fürgén, mint egy nyúl, beugrott a gödörbe.
Sean egy percig nem is jött rá, hogy ki az, mindaddig, amíg a ráncos arc, mint egy használt
szalvéta, széles, fekete mosolyra nem gyűrődött, és az emberke boldogan így szólt:
- Látom magát, Bwana.
- Te vagy az! Te buta kis szarházi! - Sean hitetlenül bámult rá. - Visszaküldtelek
Chiwewébe. Mi a fenét csinálsz te itt megint?
- Visszamentem Chiwewébe, ahogy megparancsolta - mondta Matatu erélyesen. - Majd
visszajöttem, hogy megkeressem magát.
Sean még mindig félelemmel vegyes bámulattal nézett Matatura, és azt fontolgatta, hogy ez
a kijelentés milyen következményekkel jár. Azután megrázta a fejét, és elmosolyodott. Erre az
emberke akkorát vigyorgott, hogy szinte kétfelé szaladt az arca.
- Senki nem látott? - kérdezte Sean szuhaéli nyelven. - Keresztül jöttél a vonalakon egy
hadsereg főhadiszállására, és senki sem látott meg?
- Senki nem látja Matatut, ha Matatu nem akarja, hogy lássák.
A föld remegett alattuk, a rakéták hangja és a gépágyúk tüzelése arra kényszerítette őket,
hogy összedugják a fejüket, és beleordítsanak egymás arcába.
- Mióta vagy itt?
- Tegnap óta. - Matatu mentegetőzni látszott. Felmutatott az égre, ahol a Hindek köröztek. -
Mióta ezek a gépek tegnap támadtak, figyeltem magát, amikor a folyóba ugrott. Követtem
magát a part mentén, amikor a fát csónakként használta. Akkor akartam odamenni magához,
de krokodilokat láttam. És akkor éjjel, a rossz emberek őrjárata, a shifta jött a csónakban és
visszahozták magát. Vártam és figyeltem.
- Láttad, merre vitték a fehér nőt? - kérdezte Sean.
- Láttam, mikor múlt éjszaka elvitték - Matatu csekély érdeklődést mutatott Claudia iránt. -
De én magát vártam.
- Ki tudod nyomozni, hova vitték? - kérdezte Sean.
- Természetesen -, Matatu vigyorgása lehervadt, és ingerültnek látszott. - Mindenfelé, ahová
vitték, követni tudom őket.
Sean kigombolta a zubbonyzsebét, és előhúzta új jegyzetblokkját. A gránáttölcsér fenekén -
miközben a feje fölött a légitámadás mennydörgött - fogalmazta évek óta az első szerelmes
levelet. Az olcsó jegyzettömb egyik vékony lapját teljesen teleírta mindazokkal a
biztatásokkal, vigasztalásokkal és bátorításokkal, amelyeket hirtelenjében össze tudott hozni,
majd befejezte: „Légy erős, nem tart már soká, és ne felejtsd el, hogy szeretlek. Bármi
történik, szeretlek."
Kitépte a lapot a jegyzetfüzetből, és gondosan összehajtotta. - Vidd ezt el neki - átadta a
papírt Matatunak. - Intézd el, hogy megkapja. Utána gyere vissza hozzám.
Matatu a papírszeletet begyömöszölte ágyékkötőjébe, és reménykedve várakozott.
- Láttad a gödröt, amiben múlt éjjel aludtam? - kérdezte Sean.
- Láttam ma reggel, amikor kijött onnan - bólintott Matatu.
- Az lesz a találkozóhelyünk - mondta Sean. Gyere megint majd oda hozzám, mikor a shifta
elaludt. - Sean felnézett az égre. A légitámadás heves, de rövid életű volt. A motorok és a
gépágyú tűz hangja alábbhagyott, de most por és füst kavargótt óvóhelyük fölött.
- Most menj! - parancsolta Sean. Matatu talpra ugrott, hogy buzgón engedelmeskedjék, de
Sean megfogta a karját. Olyan sovány volt, mint egy gyermek karja. Sean szeretettel
megrázta. - Ne engedd, hogy elfogjanak, öreg barátom - mondta neki szuahéli nyelven.
Matatu megrázta a fejét, és vidáman kacsintott arra az abszurd gondolatra, hogy esetleg
elfoghatják, majd mint egy füstfuvallat a dzsinn lámpájából, már el is illant.
 Néhány percig vártak, hogy tiszta legyen a levegő Matatu számára, majd kimásztak a
gödörből. Körülöttük a fákat megtépték és összeaprították a gránátszilánkok és a rakétatűz. A
folyón túl egy lőszerraktár égett. RPG-rakéták és foszforgránátok robbantak, sűrű fehér füstöt
gerjesztve magasra az ég felé.
China tábornok hosszú léptekkel jött lefelé az ösvényen, hogy találkozzék velük.
Egyenruhája ujján egy koromfolt éktelenkedett, térde és könyöke is poros volt, arckifejezése
pedig dühös.
- A helyzetünk itt teljesen veszélyeztetve van – mérgelődött. - Akkor támadnak ránk,
amikor csak akarnak, és mi nem tudunk kellőképpen válaszolni.
- Ki kellene vonnia fő erőit a Hindek hatótávolságán kívülre - mondta Sean vállat vonva.
- Nem tehetem - China megrázta a fejét. - Ez azt jelentené, hogy nem tudjuk többé
markunkban tartani a vasutat. Ez azt jelentené, hogy átengedjük a főútrendszer ellenőrzését a
Frelimónak és támadásra ösztönözzük őket.
- Nos, akkor viszont - Sean ismét megvonta a vállát - szétbombázzák, jól elkalapálják, ha itt
marad.
- Szerezze meg nekem azokat a Stingereket - sziszegett China. - Szerezze meg, de gyorsan!
- és nagy léptekkel távozott az ösvényen.
Sean és Job követték a folyóparton levő bunkerkomplexumba, ahol egy gerillaszázad várt
rájuk, negyven fővel, nyilván előre értesítve a tábornok érkezéséről, egy rögtönzött
felvonulási téren, egy teniszpályaszerű, döngölt földterületen. Ügy látszott, nem vettek
tudomást a légitámadásról, és az okozott károkról, a füstről és a romokról, az
elsősegélycsoportokról és a kárellenőrző és -rendező csapatokról, amelyek körülöttük
rohangáltak.
Sean felismerte Alphonso őrmestert és shangánjait az első sorban. Az őrmester előrelépett
és tisztelgett China tábornoknak, majd megfordult, és pihenjt rendelt el a különítménynek.
China tábornok kevés szót és kis időt szentelt az ügynek. Felemelte a hangját és ridegen,
shangánul szólt hozzájuk:
- Katonák! Különleges feladatot kaptok. A jövőben a parancsokat ettől a fehér tiszttől
kapjátok a mögötte álló Seanra mutatott -, ezeket a parancsokat szigorúan végre kell hajtani.
Mind tudjátok, milyen következményekkel jár, ha ennek nem tesztek eleget! - Seanhez
fordult. - Folytassa, Courtney ezredes! - mondta, majd ellépett, vissza az ösvényre, amely a
parancsnoki bunkerbe vezetett. Sean ösztönösen majdnem tisztelgett neki, majd mégis sikerült
uralkodnia magán.
- Baszd meg, China - mormogta a foga között, majd teljes figyelmét új csapatára fordította.
Természetesen ismerte már Alphonso őrmester osztagát, de a többi katona, akit China
válogatott ki számára, hasonló volt azokhoz a csapatokhoz, amelyeket a Renamo soraiban
látott. China a legjobb embereit szedte össze Sean számára. Lassan elhaladt az első sor előtt,
és mindegyiküket megvizsgálta. Mindannyian AKM géppisztollyal voltak felszerelve, ami a
sebezhető AK-47-es modernizált változata. Egyes helyeken a bronzzal való befuttatás
lekopott a használat során a fémről, de látszott, hogy a fegyvereket gondosan tisztították és jól
karbantartották. Hevederjeik első osztályú rendben voltak és egyenruhájuk, noha használt, de
takarosan foltozott és javított volt.
- A mesterembert mindig a szerszámainak állapota szerint ítéld meg! - gondolta Sean. Ezek
élvonalbeli katonák, büszkék és kemények. Belenézett mindegyikük szemébe, amikor elhaladt
mellettük, és ezt látta a szemükben. Afrika valamennyi népe közül Sean a legnagyobb
összhangot, megértést, összetartozást a zulu eredetű törzsekkel, az angenikkal, a matabelékkel
és a shangánokkal érezte. Ha ő választhatott volna, pontosan ugyanezeket a típusú embereket
válogatta volna ki erre a küldetésre.
Mihelyst befejezte a szemlét, visszament a sor elejére és most első ízben shangán nyelven
szólt hozzájuk:
 - Ti és én, együtt, széttépjük és szétlőjük a trágyafaló Frelimo tökeit - mondta nyugodtan, és
az első sorban Alphonso őrmester úgy vigyorgott rá, mint egy mohó farkas.
Miközben a keze még mindig össze volt bilincselve a háta mögött, a két női börtönőr és öt
katonából álló kísérete Claudia Monterrót átmasíroztatta a sötétben egy hepehupás ösvényen.
Gyakran megbotlott, és amikor elesett és teljes hosszában elnyúlt, nem tudta használni a
kezét, hogy védje magát a sziklás talajon az ütődésektől. A térde így nemsokára kisebesedett,
vérzett és a menetelés kínzó rémálommá vált.
Ügy látszott, soha nem lesz vége, órákig tartott már és minden alkalommal, amikor elesett, a
magas őrmesternő olyan nyelven intézett hozzá szóáradatot, amit nem is értett. Egyre több
erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy lábra álljon, mivel nem tudta a kezét és a karjait
használni, hogy egyensúlyozza magát.
Olyan szomjas volt, hogy a nyál a szájában ragadós masszává állt össze, a lábai fájtak, keze
és karja pedig, miután oly hosszú ideje voltak ebben a természetellenes helyzetben,
elzsibbadtak. Néha hangokat hallott maga körül a sötétben, és egyszer vagy kétszer füstöt
érzett a levegőben, és látta egy-egy tábortűz vagy egy gyér petróleumlámpa fényét, így tudta,
hogy még mindig a Renamo-vonalakon belül van.
A menetelés hirtelen ért véget. Gyanította, hogy még mindig a folyó közelében vannak,
érezte a víz hűvösét a levegőben és látta a magasabb folyóparti fák sziluettjét az égen és a
körülötte levő emberi lét szagát is érezte; látta a tábortüzek elhamvadt hamuját, érezte az égett
fa füstjét, az emberi izzadságszagot a mosatlan ruhákba beivódva, emberi ürülék szagát és a
szemét savanykás bűzét. Végül átvezették egy szögesdrót kapun egy másik börtöntáborba, és
egy durva építésű fedezéksor felé vonszolták.
Két börtönőre megragadta a karját, letaszigálták egy földes lépcsősoron keresztül, és
belökték a sötétbe, úgy, hogy többször is rosszul lépett és ismét ráesett a sebes térdére.
Hallotta, hogy mögötte egy ajtó becsukódik, bezáródik, majd teljes lett a sötétség.
Rövid kínlódás után végül sikerült lábra állnia, de amikor megpróbált teljesen felállni,
beverte fejét az alacsony mennyezetbe. Hátrafelé csoszogott, kinyitotta az ujjait, és a háta
mögött megérintette az ajtót. Kézzel fűrészelt deszkából készült, durva és éles volt a
szálkáktól. Testsúlyával nekidőlt, szilárdnak és mozdíthatatlannak érezte.
Lehajolt, hogy védje a fejét, és végigcsoszogott börtöne körül. A falak nedves földből
készültek. Cellája kicsi volt, alig egy-két négyzetméternyi, a távoli sarokban megbotlott az
egyetlen bútordarabban. Ez fémből volt, s amikor a lábával vizsgálgatta, rájött, hogy egy
vasvödör. A belőle áradó erős bűz nem hagyott semmi kétséget a rendeltetése felől. Befejezte
a cella körbejárását, és visszatért az ajtóhoz.
Szomjúsága mostanra gyötrelmessé vált, ezért kikiáltott az ajtón:
- Kérem, vízre van szükségem! - hangja érdes károgásként hangzott, ajkai húzódtak és
kiszáradtak, készen arra, hogy mindjárt felrepednek. - Vizet! - kiáltotta, majd hirtelen eszébe
jutott a spanyol szó, és nagyon remélte, hogy portugálul is ugyanígy hangzik: - Agua!
Hiábavaló kísérlet volt. A földből készült falak, úgy látszott, elnyelik és tompítják a hangját.
Elcsoszogott a legtávolabbi sarokba, és leroskadt a sötét padlóra. Csak ekkor jött rá, hogy
fizikailag mennyire kimerült, de a bilincs a csuklóján megakadályozta abban, hogy a hátára
feküdjön vagy oldalt forduljon. Megpróbált egy olyan testhelyzetet találni, amelyben
kényelmesen pihenhet, és végül ékszerűen beszorítva magát a cella egy sarkába, kísérlete
némi sikerrel járt.
A hideg és valami más is felébresztette, noha zavart volt és elvesztette a tájékozódó
képességét. Egy percig azt hitte, hogy apja házában van ismét Anchorage-ban, a remetelakban
és hangosan szólította:
- Papa, itt vagy?
Majd megérezte a nedvességet és a piszkos vödör bűzét, a hideget az ízületeiben és kikötött
karjait, erre hirtelen minden eszébe jutott. A kétségbeesés fekete hullámként lett úrrá rajta,
úgy érezte, megfullad. Hirtelen újra meghallotta azt a hangot, ami felébresztette,
megmerevedett, és érezte, hogy hideg verejték csordul le a nyakán és a homlokán.
Azonnal tudta, hogy mi az. Claudia nem osztotta a szokásos női fóbiákat, nem rettegett sem
a pókoktól, sem a hüllőktől, csak valami furcsa félelem fogta el. Mereven ült és figyelt a
cellájában motozó lény hangjaira. Ez a hang átszőtte rémálmait, most belebámult a sötétségbe,
megpróbálva elriasztani magától.
Hirtelen azt érezte, hogy rámászott. Az éles kis karmok szurkálták a bőrét, érezte lábai
hideg érintését a húsán. Egy patkány volt, méghozzá a ránehezedő súlyából ítélve, hatalmas
példány lehetett, olyan nagy, mint egy nyúl. A lány eszelősen felsikított és talpra ugrott,
vaktában rugdosni kezdte a kis állatot. Amikor végül abbahagyta a sikoltozást, leroskadt a
sarokba, és érezte, hogy vad rohamokban rázkódik.
- Hagyd abba! - mondta önmagának. - Szedd össze magad!
Óriási akaraterővel visszanyerte önuralmát. Teljes csönd volt a sötétben, sikoltásai egy időre
elijesztették a kis élőlényt, de még mindig nem tudta rávenni magát, hogy újra leüljön a
piszkos földre, mert attól rettegett, hogy visszajön.
Kimerültsége ellenére ott állt a sarokban, a falhoz támaszkodva, így várta ki az éjszaka
végét. El-elbóbiskolt, majdnem elaludt állva, majd hirtelen ismét felébredt egy rándulással. Ez
a menet többször megismétlődött, s amikor végül utoljára felébredt, rájött, hogy a sötétség
már nem teljes többé, és lát is valamennyire.
A fény beszivárgott a cellába, hunyorgott és megtalálta, hogy honnan jön a fény, az
alacsony tető oszlopai között hasadékok és rések voltak. Ezeket agyaggal és fűvel tapasztották
be, de egy-két helyen a kiszáradt agyag kiesett a résekből és keresztülengedte a
fénypászmákat. Durva elefántfűszálak lógtak le rendetlenül a hézagokból.
Félve nézett körül a cellában, de a patkány eltűnt, valószínűleg átfurakodott az oszlopok
közötti réseken.
Claudia keresztülcsoszogott a büdös fémvödörhöz, és csak amikor már ott állt fölötte, akkor
ébredt rá kellemetlen helyzetére. A kezei össze voltak bilincselve a háta mögött, és ahogy erre
rájött, ellenállhatatlanná vált az ingere.
Ujjai majdnem érzéketlenek voltak, de eszeveszett sietséggel képes volt mégis megragadni a
bőrövét és fokozatosan átrángatni a nadrágja övtartó hurkain, mígnem a csat vesetájára került.
Nyöszörgött az erőfeszítéstől, hogy visszatartsa magát életfunkciói elvégzésében, amire
feltétlenül szüksége volt, miközben ügyetlenül kinyitotta az övet. Annyira lefogyott, hogy
ahogy az öve meglazult, a nadrágja lecsúszott a bokájáig, így végre képes volt hüvelykujjával
a bugyigumi alá nyúlni, és lerángatni azt a térdéig.
Miután mindig elég finnyás volt, Claudia fogságának legrosszabb megpróbáltatását ezen a
téren szenvedte el. Erőfeszítései, hogy megfelelőképpen tisztálkodjon, kudarcot vallottak. A
megaláztatástól zokogni kezdett, mire végre sikerült újra felöltöznie. Csuklói csúnyán
kidörzsölődtek és karja fájt a megerőltető erőfeszítéstől, hogy ezt az egyszerű feladatot
elvégezze. Behúzódott cellája sarkába, és úgy érezte, a vödör bűze lelkének legmélyéig hatol.
A napfény egyetlen sugara áttört a tetőpóznák hasadékán és egy ragyogó ezüstpénzkorongot
tűzött a távoli falra. Figyelte, amint a fényfolt végtelen lassan lefelé mozog a földes falon és
úgy tűnt, ez a látvány valamiképp elegendő melegséggel és vidámsággal tölti el ahhoz, hogy
reménytelenségének metsző élességét eltompítsa.
Mielőtt a fénykorong elérte a cella padlóját, kapirgálást hallott az ajtón, ahogy a rácsot
elmozdították, az ajtót kinyitották, s ahogy a kezdetleges sarokvasakon fordult. A magas
őrmesternő meggörnyedve belépett a cellába, és Claudia feltápászkodott.
- Kérem - suttogta -, meg kell engednie, hogy megmosakodjam - mondta iskoláslányos
spanyol tudásával, de a börtönőr semmi jelét nem mutatta annak, hogy megértette volna.
Egyik kezében egy fém tábori csajkában vizet hozott, a másik tálkában egy darabka
megmerevedett kukoricakását. Letette a csajkát a padlóra, majd a kukoricamálé darabot
levágta a mellette levő piszokba.
Claudia szomjúsága, amit sikerült átmenetileg leküzdenie, még nagyobb kínnal tört most rá,
és majdnem vinnyogott a csajka láttán, majdnem két liter tiszta víz volt benne. Lerogyott a
térdére a csajka előtt, mint egy imához készülődő, és felnézett a börtönőrre.
- Kérem - mondta spanyolul - használnom kell a kezemet, kérem. - A börtönőr elégedetten
nevetgélt, ez volt az első életjel, amit eddig mutatott, bakancsa orrával veszélyesen meglökte
a csajkát, egy kis víz ki is loccsant a peremén.
- Ne! - Claudia károgó hangot adott -, ne löttyentse ki!
A térdén kúszva lehajolt és megpróbálta elérni a vizet a nyelvével, olyan messzire kidugva,
amennyire csak tudta, a nyelve hegyén megérezte az áldott nedvességet, de a fémcsajka
pereme belevágott az arcába.
Ismét felnézett. - Segítsen, kérem.
A börtönőr ismét felnevetett és a falhoz támaszkodva figyelte erőfeszítéseit, közben jól
szórakozva rajta.
Claudia ismét legörnyedt, és foga közé vette a csajka peremét. Óvatosan megbillentette és
néhány csepp az ajkai közé szivárgott. A gyönyörérzet olyan heves volt, hogy elködösödött a
szeme. Kortyokban ivott, egészen addig, amíg a folyadék szintje a csajkában annyira
lecsökkent, hogy nem tudott többé a szájába folyni. Az edény azonban még mindig több mint
félig tele volt, szomjúsága pedig, úgy látszott, csak nőtt attól, amit eddig meg tudott inni.
A csajka peremét még mindig a fogai között tartva, óvatosan felemelte a fejét, és hátrafelé
döntötte. Túl gyors volt. Fuldokolni kezdett, ahogy a víz a szájába folyt, a csajka pedig
kicsúszott a foga közül, a víz kiömlött a mellére, utána a földre, a piszkos talaj gyorsan fel is
szívta.
A börtönőr harsányan felrikoltott és Claudia érezte, hogy a reménytelen kétségbeesés
könnyei elöntik a szemét. Csak annyi telt tőle, hogy visszatartotta a torkát fojtogató zokogást.
A börtönőr szántszándékkal rálépett a fehér kukoricalepényre, beletaposva a piszokba, majd
egy újabb felhorkanó nevetéssel felkapta az üres csajkát, és elhagyta a cellát. Claudia hallotta,
hogy még mindig vihogott, ahogy újra bezárta a cella ajtaját.
Az idő múlását úgy tudta megállapítani, hogy a napfény a tetőhasadék résein át milyen
szögben sütött be. Az első nap végtelennek tűnt. A bilincs kényelmetlensége ellenére
rendszertelen megszakításokkal tudott valamit aludni, amikor ébren volt, azzal foglalta el
magát, hogy túlélési esélyeit latolgassa.
Vízre volt szüksége a legsürgősebben, erről nem tud lemondani. Az a kevés, amit reggel
ivott, átsegíti ezen a napon, gondolta magában, de azt is tudta, hogy máris szenved a
kiszáradástól.
- Ki kell találnom annak a módját, hogyan lehet inni a csajkából - mondta magának, és a
délután nagy részét azzal töltötte, hogy megbirkózzon ezzel a problémával. Amikor végre
rájött a megoldásra, akkorát ugrott, hogy a fejét beverte a tetőgerendákba. Nem is vett róla
tudomást, hanem elkezdte vizsgálni a tető réseiből kilógó kusza elefántfű csomókat.
Kiválasztott egy fűcsomót és óvatosan a fogai közé vette, majd szétlazította és a földre ejtette.
Ezután föltérdelt és hátrafelé kúszva sikerült megragadnia. A fűcsomó szerencsére száraz és
törékeny volt, így könnyen szétmorzsolódott az ujjai között. Négy egyforma hosszúságú
fűszálat választott, mindegyik nagyjából húsz centi hosszú volt, testét kicsavarva a fűszálakat
bedugta a talaj laza földjébe. Megfordult, letérdelt és az elsőt a szájába vette. Megpróbált
átfújni rajta, de a piszok és a belső rostok akadályozták a levegő útját. Félretette és a
következő fűszálhoz fordult.
Amikor ezen átfújta a levegőt, egy kis piszokdugó fúvódott ki a fűszál végéből, amely így
üreges és tiszta lett. Átesett a hátoldalára és ott ült a koszos padló közepén még mindig a
szalmaszállal a szájában, és diadalmasan felnevetett. Diadalérzete jó kedvre derítette, és
teljesítménye eloszlatta a reménytelenség mardosó érzését, ami már majdnem megbénította az
életben maradáshoz szükséges akaratát.
Átkúszott a sarokba, és óvatosan elrejtette az értékes szalmaszálat, majd a teljes
hátramaradó napon át azt tervezte, hogyan fogja a szalmaszálat a vízivásra használni.
A napsugarak nem hatoltak be többé a cellába, és az este nehéz homálya épp leszállni
készült, amikor meghallotta a börtönőrt az ajtóban, összekuporodott a cella sarkában, amikor
az őrmester begörnyedt az ajtón, és gondatlanul lelökte a sűrűre főzött, nehéz kukoricakása
darabot a koszba és mellé állította a fémcsajkát.
Várakozóan támaszkodott az ajtófélfához, és arra várt, hogy Claudia négykézláb, mint egy
állat rohanjon az ételért és az italért. Claudia azonban mozdulatlanul kuporgott a cella
legtávolabbi sarkában, és megpróbált semmire nem reagálni, de torkának izmai önkéntelenül
nyelő reflexet produkáltak, és szomjúsága, mint pusztító vadállat rohanta meg bensőjét.
Miután néhány percig nem mozdult, az őrmester ingerülten mondott valamit portugálul, és a
csajkára mutatott. Claudia roppant önuralommal és mérhetetlen erőfeszítéssel erőt vett magán,
nehogy lenézzen a csajkára. A nő ismét vállat vont és újra rálépett a kukoricamáiéra, jól
beletaposta a koszba. Valami nevetésfélét hallatott és kiment a cellából, berántva maga
mögött az ajtót, a csajka azonban továbbra is ott állt a küszöbnél.
Claudia kényszerítette magát arra, hogy várjon addig, amíg biztos nem volt benne, hogy a
börtönőr valóban elment, és nem figyeli egy kémlelőlyukon keresztül. Amikor
megbizonyosodott arról, hogy nem figyelik, őrült sietséggel abba a sarokba kúszott, ahol
elrejtette a szalmaszálat és ajkai közé vette. Még mindig térden kúszva odament a tábori
csajkához, és fölé hajolt.
Kiszívta az első kortyot a szalmaszálon át, és az élvezettől behunyt szemmel engedte
lecsörgedezni a torkán. Olyan volt, mintha mágikus bájitalt kortyolna, új erőt érzett áramlani
ereiben.
Majdnem az egész csajkát kiitta, addig nyújtva az élvezetet, amíg majdnem teljesen sötét
lett a cellában, de arra nem tudta elszánni magát, hogy a ragacsos kukoricamálé pacsmagot is
megegye, amit a piszokba tapostak.
A víz maradékát begyűjtötte, foga közé véve a csajka fogóját, óvatosan átmozgatta a cella
távolabbi sarkába, ahol beosztotta kis kortyokra az előtte álló hosszú órákra. Letelepedett
éjszakára, majdnem vidámnak és egy kicsit könnyűnek érezte magát, mintha pezsgőt ivott
volna, nem pedig sima, forralatlan folyóvizet.
- Mindent ki tudok bírni, amit csinálnak velem mondta magában suttogva. - Nem fognak
megtörni. Nem engedem. Nem fogom engedni!
De ez a hangulata nem tartott sokáig. Ahogy lassan teljesen sötét lett a cellában, rájött, hogy
milyen szörnyű tévedést követett el azzal, hogy a kukoricalepényt otthagyta a földön.
A múlt éjjel csak egy patkány volt nála és az is elmenekült, amikor ráordított. Ezen az
éjszakán az étel illata sűrűbben vonzotta őket a tető hasadékain át. Féktelen képzeletének úgy
tűnt, a cella padlója szőrös testektől hemzseg. Szaguk elárasztotta orrlyukait, hányingert keltő
patkányillatot érzett, mintha egy enyvesfazékban szarvakat és patákat főznének ki. A
sarokban lapult, a hideg rázta és borzongott. A patkányok hozzádörgölőztek a lábához, majd
átrohangáltak a lábán, vinnyogva és acsarkodva, hogy megszerezzék a kiömlött
kásamorzsákat.
Végül mégiscsak pánikba esett. Sikoltozva, a hisztéria határán, vadul rugdosta őket, az
egyik közülük körbe csapdosott, és meg is harapta meztelen bokáját, az éles kis fogak olyanok
voltak, mint éles borotvapengék. Újra sikoltozott és rugdosott, megpróbálta végleg elűzni, de
a patkány hajlott foga néhány borzalmas másodpercig a húsába vágott, végül mégis sikerült
elrepítenie a sötétben.
A patkány eltalálta a kincsként őrzött vizét tartalmazó csajkát, hallotta, ahogy a fém a falhoz
ütődik és a folyadék kiömlik a földre. Odakúszott a felborított edényhez és kétségbeesve
zokogni kezdett.
 A rémület és a sötét borzalom hosszú órái után a patkányok elfogyasztották a kukorica
utolsó maradékát is, és eltűntek a tetőn keresztül. Claudia térdre rogyott, mind fizikailag,
mind érzelmileg teljesen kimerülve.
- Kérlek istenem, engedd, hogy vége legyen. Ez így nem mehet tovább.
Oldalára borult és ott feküdt a piszokban, reszketve és magában halkan zokogva végül
belezuhant az öntudatlanság sötét kútjába.
Arra ébredt, hogy valami húzgálja a haját és egy furcsa, csikorgó, őrlésszerű hangot hallott
egész közel a füléhez. Mivel még mindig álomittas volt az alvástól, néhány hosszú
másodpercig tartott, míg rájött, hogy mi is történik vele. Oldalára esve feküdt és az arca a
piszkos padlóhoz nyomódott. Egy percig tovább feküdt, elviselve az éles apró rángatásokat a
haján és az őrlő ropogtatás zaját a fülében, majd teljes erővel rátört a borzalom.
Egy patkány rágcsálta a haját hajlott, éles kis metszőfogaival, hogy fészekanyagnak
begyűjtse. Olyan óriási volt benne az irtózat érzése, hogy teljesen megbénította. Képtelen volt
megmozdulni. Egész teste megmerevedett, gyomra görcsbe rándult, láb- és kézujjai pedig az
undortól szinte begörbültek.
Hirtelen elmúlt a rémülete, félelme gyűlöletté változott. Egyetlen rugalmas mozdulattal
talpra ugrott és üldözni kezdte az undorító élőlényt. Könyörtelenül követte körbe-körbe a
cellában, csak a hang után üldözve futó lábainak apró neszezését. Már nem vaktában
rugdosott, hanem tudatosan célzott minden rúgással a hang irányába. A patkány kétszer is
megpróbált biztonságba jutni, de Claudia mind a kétszer meghallotta, és teljes testsúlyát
használva leseperte a falról és a földre lökte.
A gyilkolás dühe olyan erős érzés volt benne, amit azelőtt még soha nem tapasztalt. Minden
érzékszerve felfokozottan működött, a hallása olyan élessé vált, hogy zsákmányának
mozdulatát meg tudta jeleníteni maga előtt, fizikai reflexei pedig úgy felgyorsultak, hogy a
rúgásai gyorsak és erőteljesek voltak. Amikor egyik kemény rúgásával eltalálta a meleg,
szőrös testet, s az fájdalmában és félelmében felvisított, ez csak tovább tüzelte. Újabb rúgással
a cella ajtajához vágta, és rátaposott. Érezte, ahogy a kis csontok összeroppannak a sarka alatt,
majd újra és újra rátaposott, az erőfeszítéstől szinte zokogva addig folytatta, míg az állat teste
teljesen lágy és kásás nem lett a talpa alatt. Amikor végül visszahátrált és leroskadt a
sarokban, még mindig remegett, de már nem a rettegéstől.
- Soha nem öltem azelőtt - gondolta, elcsodálkozva önmagán és természetének ezen a
rejtett, kegyetlen ösztönén, amelyről soha nem is gyanította, hogy létezik benne.
Várta, hogy a lelkiismeret-furdalás és a csömör ismerős érzése elárassza, de ehelyett olyan
erősnek és elégedettnek érezte magát, mintha valamilyen sikeres erőpróbán ment volna
keresztül, amely felvértezte őt arra, hogy bármilyen várható veszélyt és nehézséget legyőzzön.
- Nem fogom feladni, nem, soha többé! - suttogta. Harcolni fogok és ölni is, ha kell. Túl
fogom élni.
Reggel, amikor a börtönőrnő a csajkáért jött, Claudia elszántan szembefordult vele, arcát
alig néhány centire tartva a fekete nő arcától, és a hangja kimért, de határozott volt.
- Vigye ki ezt! - rámutatott a patkánytetemre a lábánál. A nő habozott, de Claudia így szólt:
- Csinálja, amit mondok, és most rögtön. - A börtönőrnő erre felszedte a szétroncsolt állatot
a farka végénél fogva, fekete szemében némi tisztelettel nézett vissza Claudiára.
Az üres csajkával és a döglött patkánnyal a kezében elhagyta a cellát. Amikor néhány
perccel később visszatért az újra megtöltött csajkával és a kukoricakásás tálkával, Claudia
elnyomta szomjúságát és ragaszkodott a nyugodt tekintély új megtartásának fenntartásához,
ezért rámutatott a piszkos vödörre.
- Ezt ki kell önteni! - mondta, a nő válaszul visszavágott valamit portugálul.
- Majd én megcsinálom. - Claudia nem habozott, és addig nem engedte el a nő pillantását,
amíg az félrenézve meg nem törte szemeik kapcsolatát. Csak akkor fordított hátat és nyújtotta
oda összebilincselt kezeit.
 - Nyissa ki ezt! - mondta parancsolón. A börtönőr pedig engedelmesen lekapcsolta
derékszíjáról a kulcsot.
Claudia majdnem felsikoltott, ahogy a bilincs lekerült a kezéről. A vér visszatért ujjaiba,
Claudia melléhez tartotta mindkét kezét, és gyengéden masszírozni kezdte, az ajkába harapva,
hogy ne árulja el fájdalmát és azt, mennyire megrémült a látványon, hogy a keze mennyire
megdagadt és mennyire kisebesedett a csuklója.
A börtönőr megbökte a hátát és portugálul parancsot adott. Claudia felemelte a piszkos
vödör fogóját és a nő mellett elmenve, kissé súrolta a vederrel, míg felmászott a lépcsőkön. A
napfény, a meleg és a tiszta, száraz levegő áldásos kegynek tűnt.
Claudia gyorsan körülnézett a karósánccal bekerített börtönudvaron. Nyilván egy női börtön
volt, mivel néhány csüggedt, gyámoltalan női alak ácsorgott a porban, a középen álló egyetlen
ébenfa alatt. Rongyos ágyékkötőben voltak és meztelen felsőtestük olyan kínosan sovány,
hogy a bordája mindnek kiállt a poros, sötét bőr alatt, mellük, még a fiatalabb nőké is, olyan
fonnyadt volt és olyan lazán fityegett, mint a spánielkutya füle. Claudia azon tűnődött, mi
lehetett a bűnük, volt-e egyáltalán, vagy csak puszta létezésük sérti fogvatartóikat.
Látta, hogy a saját bunkere csak egyike a tucatnyi sorban álló bunkernek. Nyilvánvaló, hogy
ezeket a fontosabb és veszélyes foglyoknak tartják fenn.
A börtönkaput két tömzsi fekete nő őrizte, a szokásos tigriscsíkos ruhába öltözve és AK
géppisztolyt hordtak a hátukon. Kíváncsian bámulták Claudiát és élénken megvitatták maguk
között. A kapuk mögött Claudia egy pillantást vethetett a Pungwe folyó széles zöld vizére és
egy percig eljátszadozott egy olyan hóbortos gondolattal, hogy belemerül a vízbe, megmossa
összetört testét, és kimossa piszkos ruháit, de a börtönőr fájdalmasan belebökött a hátába és
tovább noszogatta előre a bekerített latrinák felé a börtön hátsó részébe.
Amikor odaértek, a börtönőr kézjelekkel adta Claudia tudtára, hogy vödrét öntse bele a
közös pöcegödörbe, majd elfordult és fecsegni kezdett egy másik börtönőrrel, aki átballagott
hozzájuk, AK-47-es fegyverét a hátán keresztbevetve.
A latrina hátsó fala egyben a börtöntábor hátsó fala is volt. Mégsem ajánlott kiutat a
menekülésre. A póznák olyan vastagok voltak, mint a lába és háncskötelekkel voltak
biztonságosan egymáshoz rögzítve, a tetejük pedig több lábbal magasabban volt, mint ahová
fel tudna érni.
Felhagyott a menekülés gondolatának latolgatásával, mielőtt még a gondolat teljesen formát
ölthetett volna és kiöntötte a vödör tartalmát a mély pöcegödörbe. Tüstént legyek zümmögő
felhője emelkedett ki a mélyből, és kezdett a feje körül cirkálni.
Az undortól az orrát fintorgatva Claudia a kijárat felé indult, amikor egy halk füttyentés
hirtelen megállította. Mély hangú, szomorú dallam volt, annyira diszkrét, hogy teljesen
figyelmen kívül hagyta volna, ha nem hallotta volna azelőtt olyan gyakran. Egyike volt
azoknak a titkos jelzéseknek, amelyet Sean és teherautó-sofőrjei használtak. Sean egyszer
elmondta neki, hogy ez a bou-bou szarka vagy gébicsnek nevezett madár hívó kiáltása és
inkább korábbi asszociációi, mintsem a hangereje révén egészen felvillanyozta a lányt.
Gyorsan a latrina eltakart bejárata felé nézett, de biztos volt a terep. Hallotta a börtönőrnő és
kollégájának hangját, amint még mindig fecsegtek odakinn, az ajkát csücsörítve megpróbálta
halkan, de kevéssé meggyőzően utánozni a füttyjelet.
Azonnal megismétlődött a válasz, pontosan a latrina hátsó fala mögül, és Claudia reményei
magasra törtek. Letette a vödröt, és a póznafalhoz futott, szemét az egyik szélesebb hasadékra
szorítva. Majdnem felsikoltott, amikor egy másik szem nézett vissza rá, egészen közelről, és
egy hang, amelyre oly jól emlékezett, azt suttogta - Jambo, memsahib.
- Matatu - levegő után kapkodott.
- Buta kis szarházi! - Matatu felvonultatta neki üdvözlésül azt a három angol szót, amit
összesen tudott, és a lánynak fékeznie kellett magát, hogy ne törjön ki belőle a
megkönnyebbülés, és reménykedés vidám kacagása, az üdvözlés képtelenségét hallva.
 - Ó, Matatu, úgy szeretlek - tört ki belőle, abban a pillanatban egy összehajtogatott
papírdarabot löktek be előtte a résen át. Amint ujjai rákulcsolódtak a fecnire, Matatu szeme
már el is tűnt a nyílásból, mintha horgászzsinóron rántották volna vissza.
- Matatu - suttogta elkeseredve, de hiába, már elment. Túl hangosan beszélt, hallotta, ahogy
a börtönőr fennhangon szólítja, és hallotta a lépéseit is a bejáratnál.
Claudia megpördült, és ugyanazzal a mozdulattal rágörnyedt a bűzlő gödörre. A börtönőr
körülnézett, a náddal borított bejárat-palánkot fürkészte, de Claudia dühösen ráförmedt:
- Menjen ki, nem látja, hogy el vagyok foglalva valamivel!
A nő akaratlanul is elkapta a fejét. Claudia remegett az izgalomtól, ahogy kibontotta a
cédulát és felismerte a kézírást, ugyanakkor rémület öntötte el arra a gondolatra, hogy
elvehetik tőle, mielőtt még elolvashatná. Gyorsan újra összehajtotta és mélyen becsúsztatta a
nadrágja hátsó zsebébe, ahonnan majd elő tudja venni még hátrakötött, megbilincselt kézzel
is.
Most már türelmetlenül igyekezett volna visszajutni cellája magányába. A börtönőrnő
lelökdöste a lépcsőkön, de már nem olyan rosszindulattal, mint annak előtte.
Claudia visszatette a piszkos vödröt a sarokba, és amikor a börtönőr a csuklójára mutatott,
engedelmesen kinyújtotta a kezét. A fém érintése lehorzsolt és sebes bőrén most még
kellemetlenebbnek tűnt, mint azelőtt. Karján, vállán az izmok és inak tiltakozásul csomóba
rándultak.
Mihelyst Claudiát újra megbilincselték, úgy látszott, a börtönőr újra visszanyeri a
tekintélyével járó nyers modort. A kukoricatálka tartalmát kiborította a földre, és felemelte a
lábát, hogy bakancsával a koszba tapossa.
Claudia rárontott. - Ne merje!-- sziszegett, arcát közel tolva a nő arcához, és olyan gonoszul
meredt a szemébe, hogy az önkéntelenül hátrahőkölt.
- Menjen ki! - mondta neki - Allez! Vamoose! - a börtönőrnő erre morogva kihátrált a
cellából, ellenállásának nem valami meggyőző bizonyítékául, jól becsapta maga mögött az
ajtót.
Claudiát meglepte saját bátorsága. Neki támaszkodott az ajtónak, remegve az erőfeszítéstől,
amibe ez az erőpróba került neki. Csak ekkor döbbent rá, hogy milyen kockázatot vállalt,
kegyetlenül megverhették volna, vagy ezzel együtt megfoszthatták volna értékes
vízkészletétől.
Sean levele adta neki ezt az erőt és dacos harciasságot, hogy a börtönőrrel szembeszálljon.
Az ajtóhoz támaszkodva hátranyúlt a zsebébe, és megérintette az összehajtogatott cédulát,
pusztán azért, hogy megnyugtassa magát, jó helyen van. Még nem olvassa el. Halogatni
akarta az élvezetet, hogy minél tovább tartson. Helyette előkereste szívószálát a
rejtekhelyéről.
Miután ivott a fémcsajkából, megette a kukoricamálét, óvatosan felszedve fogával a
piszokból, megpróbálta lerázni róla a port és a piszkot, ami a ragadós kásadarabokra tapadt. El
volt szánva, hogy egy morzsát se hagy meg belőle, nemcsak azért, mert éhes volt, hanem mert
tudta, hogy minden erejére szüksége lesz az elkövetkező napokban, de azért is, mert
megtanulta, hogy az ételmorzsák vonzzák a patkányokat. Csak amikor már evett és ivott,
akkor engedte meg magának a luxusgyönyört, hogy elolvassa Sean sorait.
Kivette zsebéből és óvatosan kisimította a papírt megdagadt ujjai között. Azután leguggolt
és rátette arra a napfénysugárra, ami a cella egy sarkába betűzött, végül megfordult és fölé
térdelt.
Lassan olvasta, a száját úgy mozgatta közben, mint egy fél-analfabéta, minden egyes szót,
amit a férfi leírt, újra megformált a szájával, mintha nyelvével ízlelgetné a szavakat.
- Légy erős, nem tart már soká, és ne felejtsd el, hogy szeretlek. Bármi történik is, szeretlek.
Szeme könnyben úszott, ahogy az utolsó szavakat elolvasta, majd visszaült és halkan
suttogta magában. - Erős leszek, ígérem, hogy erős leszek, érted, és én is szeretlek, nagyon,
egész lényemmel szeretlek!
- Lehet, hogy úgy harcolnak, mint a nők mondta Alphonso őrmester -, ahogy átvizsgálta a
zsákmányolt zimbabwei katonai felszerelés kupacait -, de legalábbis úgy öltöznek, mint a
harcosok.
Az egyenruházatot Britannia szállította; segélykötelezettsége részeként Mugabénak, miután
Ian Smith fehér rendszere kapitulált. Az egyenruhák a legfinomabb minőségű anyagokból
készültek, így Alphonso és emberei fürgén lehányták magukról régi, kifakult és foltozott,
tigriscsíkos öltözéküket. Különösen megörültek a csillogó, fekete bőr, magas szárú ejtőernyős
bakancsoknak, amelyekkel most saját rongyos futócipőik és szutykos tornacipőik összevissza
válogatott kollekcióját kicserélték.
Mihelyst ebbe a zsákmányolt cicomába kiöltöztek, és felsorakoztak a döngölt föld
felvonulási területen, Sean és Job odamentek beosztottjaikhoz, hogy ellenőrizzék és
utasítással lássák el őket, hogyan kell az egyenruha minden egyes darabját viselni. A
szállásmester beosztású ex-szabó mögöttük ment, és a méret és szabás nagyobb eltéréseit
azonnal kijavította.
- Nem kell tökéletesnek lenniük - mondta Sean. Nem parádéra mennek, éppen elég, ha csak
annyira lesznek elfogadhatók, hogy elmenjenek, ha véletlenül rájuk pillant valaki. Nincs
vesztegetni való időnk arra, hogy a ruhák csinosságával törődjünk.
Miután a katonákat teljesen ellátták felszereléssel, Sean és Job a nap hátralevő részében és
majdnem egész éjjel a Grand Reef-i bázissal kapcsolatos tervük részletein dolgoztak. Először
is leültek egy asztal mellé, egymással szemben, a főhadiszállás híradós szobájában, és a
fejüket törve felidézték maguk előtt a bázis alaprajzának minden részletét, amit az
emlékezetükből elő tudtak kotorni. Napszálltakor elégedetten látták, hogy a lehető
legakkurátusabb kép áll össze, amit csak remélhettek. Mindamellett, Sean tapasztalatból tudta,
hogy igen nehéz - egy kétdimenziós tervrajzból - írástudatlannak a fizikai realitást
megjeleníteni, és diszkrét kérdezősködésük felfedte, hogy új alárendeltjeinek majd
mindegyike, noha harcedzett katona, sem írni, sem olvasni nem tud.
Az éjszaka fennmaradó részében ezért azon dolgoztak, hogy felépítsék a bázis méretarányos
modelljét, kiterítve azt a felvonulási terep döngölt felületére. Lámpafénynél dolgoztak. Jobnak
elég jó művészi érzéke volt, így a baobabfa lágy, balsaszerű fájából farigcsálta ki a
modellépületekét és a folyó homokpadjairól szedett különböző színű, vízmosta kavicsokat
használt arra, hogy ábrázolja a felszállópályát és a bázis útjait, meg a külső védelmi
vonalakat.
A következő reggel a rajtaütésre kiszemelt részleget felvonultatták, megszemlélte őket Job
kapitány és Alphonso őrmester, majd leültették őket a modell köré. A modell óriási sikernek
bizonyult, élénk kérdezősködést váltott ki belőlük.
Először Sean írta le a rajtaütés menetét úgy, hogy gyufásdobozokat mozgatott előre a
kavicsutakon, hogy képviseljék az Unimog autók oszlopát, illusztrálva a megtévesztő
diverziós támadást a külső védővonalakon, a megrakott teherautók visszavonulását és a
találkozót az umtali úton. Mihelyst befejezte, átadta mutatópálcáját Alphonso őrmesternek.
- Rendben van, őrmester, most maga is magyarázza el nekünk újra.
A figyelő katonák gyűrűje élvezettel javította Alphonso esetenkénti tévedéseit és
kihagyásait. Amikor befejezte, átadta a mutatópálcát rangidős tizedesének, hogy az is
ismételje el az előadást. Öt ismétlés után már mindannyian pontosan emlékezetükbe vésték a
rajtaütés menetét, és ez még China tábornokra is mély benyomást tett.
- Már csak az marad hátra, hogy meglássuk, ugyanolyan jól meg is tudják csinálni, mint
ahogy el tudják magyarázni - mondta Seannak.
- Csak adja ide a teherautókat - ígérte Sean.
- Alphonso őrmester azzal az egységgel harcolt, amelyik eredetileg a járműveket
zsákmányolta. Tudja, hogy hol vannak elrejtve. Mellékesen, a gárdaőrnagy, akinek az
egyenruháját használni fogja, ugyanabban az akcióban esett el.
- Milyen rég volt az? - kérdezte Sean.
- Körülbelül két hónappal ezelőtt.
- Hát ez szép! Gyönyörű! Ez a legszebb az egészben! - mondta Sean epésen. - Ez azt jelenti,
hogy azok a teherautók azóta végig a bozótban hevernek? Miből gondolja, hogy még mindig
ott vannak, vagy hogy még egyáltalán működőképesek?
- Ezredes - China hidegen elmosolyodott, olyan arckifejezéssel, amit Sean lassan kezdett
megismerni, és amit annyira gyűlölt -, Miss Monterro érdekében inkább imádkoznia kellene
azért, hogy használhatók legyenek. - A mosoly eltűnt. - Most, hogy a katonák felveszik
élelmiszeradagjaikat és lőszerellátmányukat, ön és én még egy zárómegbeszélést folytatunk.
Jöjjön velem, ezredes!
Mihelyst a parancsnoki bunker híradós szobájában voltak, China mogorván Seanhoz fordult
- Az éjszaka során egy rádióüzenetet kaptam a Grand Reef-i bázison levő ügynökömtől, aki
csak nagyon sürgős, rendkívüli esetben ad le, különben túl nagy a kockázat. Ez most
rendkívüli helyzet. A Stinger-rendszeren a kiképzés befejeződött. Parancsot kaptak, hogy a
rakétákat szállítsák el Grand Reefről attól függően, hogy mikor áll rendelkezésre szállító-
repülőgép az elkövetkező hetvenkét órában.
Sean halkan füttyentett. - Hetvenkét óra - ez esetben nem tudjuk megcsinálni.
- Ezredes, csak annyit mondhatok, hogy jobban tenné, ha végrehajtaná az akciót, mert ha
nem csinálja meg, önök már semmi további értékkel nem bírnak számomra, és akkor talán
újra elkezdek majd gondolkodni a régi szép időkről. - Jelentőségteljesen megérintette sérült
fülét. Sean csendesen bámult rá, míg China újra nem kezdte. - Mindamellett, nem minden hír
rossz, ezredes. Az ügynököm találkozni fog önökkel Umtaliban, és teljes tájékoztatást ad
azokról az épületekről, ahol a Stingereket tartják, arról a helyiségről, amelyet előadóteremként
használnak, és a kiképzési kézikönyvekről. Elkíséri majd önöket a bázisra. Az őrök a
kapuknál jól ismerik. Segíteni fog önöknek a bejutásban és abban is, hogy megtalálják a
kiképző központot.
- Ez nem semmi! - dörmögött Sean. - Hol találkozunk vele?
- Van egy éjszakai night-club Umtaliban. A neve Stardust - Csillagpor -, és a stricik meg a
kurvák gyülekezőhelye. Minden este ott lesz, nyolctól éjfélig. Alphonso ismeri a klubot.
Odaviszi majd önt.
- Hogyan fogom felismerni az ügynökét?
- Egy olyan pólóinget hord majd, aminek a mellén keresztben a Superman, a
képregényekből ismert főhős arcképe lesz - mondta China.
Sean behunyta a szemét, mintha fájdalmai lennének, ahogy China folytatta.
- A férfi neve Cuthbert.
Sean megrázta a fejét, és azt morogta:
- Nem hiszem, hogy ez velem történik. „Superman és Cuthbert." - Ismét megrázta a fejét,
mintha azt akarná, hogy kitisztuljon. - És mi van a teherszállítókkal való randevúval a St.
Mary's missziónál?
- Az el van intézve - nyugtatta meg China. A szállítók holnap este lépik át a határt, mihelyst
besötétedik és elrejtőznek a hegyi barlangokban a misszió fölött, úgy várják az ön érkezését.
Sean bólintott és változtatott a beszélgetés fonalán.
- Ha most elindulunk, mennyi időbe telik, amíg elérjük azt a helyet, ahol az Unimog autók
el vannak rejtve?
- Az amerikai angol nyelvben a katonáskodást elszabotálókra ragasztják ezt a férfinevet.
- Holnap, még dél előtt odaérnek.
- Van még valami, amit meg kell beszélnünk? - kérdezte Sean, és amikor China megrázta a
fejét, felállt, AKM rohamfegyverét vállára akasztotta, szabad kezével pedig megemelte a kis
vászonzsákot, amely a halott gárdaőrnagy egyenruháját és személyes felszerelését tartalmazta.
 - Akkor a következő találkozásig, China tábornok.
- Amíg újra nem találkozunk, gondosan vigyázok majd Miss Monterróra. Semmitől ne
tartson, ezredes.
A menetoszlop emberei jól meg voltak terhelve. Minden katona kétnapi élelmet és ivóvizet
cipelt a lőszerek mellett, az RPD géppuskához extra hevedereket, gránátokat és rakétákat az
RPG-7 rakétavetőkhöz.
Noha a nagy teher alatt nem tudtak futni, Alphonso őrmester az élen pattogó ütemet diktált.
Még az alkony beállta előtt áthaladtak a Renamo védelmi vonalakon, és behatoltak az
úgynevezett „megsemmisítő zónába". Ez egy olyan körzet volt, ahol korlátozás nélkül
tüzelhettek, s ahol megvolt a lehetősége annak, hogy Frelimo-őrjáratokkal találkoznak, így
Sean elrendelte, hogy változtassák meg az eddigi alakzatot. Szétnyitották a menetoszlopot
úgy, hogy tízméteres távolság legyen a főerők libasorban haladó katonái között, s a
szárnyakon, az oszlop élén és a végén elő-, utó-, illetve oldalvédet helyezett el a
meglepetésszerű támadás ellen.
Keményen meneteltek egész éjszaka. Kétóránként tíz perc szünetet tartottak, és hajnalra
majdnem negyven mérföldet tettek meg. A hajnali pihenő alatt Sean előre ment a menet élére,
és letelepedett Alphonso és Job között.
- Mennyire vannak még ide a teherautók? - kérdezte Sean.
- Jól haladtunk - válaszolt Alphonso, és előre mutatott. - A teherautók ott vannak, abban a
völgyben.
Egy másik hegyes-dombos, erdős terepszakasz első lejtőjén voltak, az előttük fekvő terep
szaggatott és nehezen járható volt. Sean értékelte, hogy China tábornok a Serra da
Gorongosának ezt a térségét választotta védelmi célra. A vadonban nem voltak utak, és egy
támadó seregnek természetes akadályok és megerősített pontok végtelen sorozatával
találkozva kellett az útját kiharcolnia.
Az a völgy, amelyet Alphonso mutatott, néhány mérföldnyi távolságban feküdt előttük, és e
mögött a táj a vad környezetből egy széles, enyhe síksággá változott. Lenn, a sötét erdőség
vonala meg-megszakadt és halványabb színű füves szakaszok foltjai tarkították.
Alphonso a látóhatárra mutatott. - Azon túl van a vasútvonal és a tengerpartra vezető út is.
Ismét meg akart szólalni, amikor Sean megfogta a karját, hogy elhallgattassa és a fejét
felemelve figyelni kezdett.
Néhány másodperccel később egy hang vált ki a hajnali szél lágy suttogásából az alattuk
levő erdő felől, majd e hang rotorok keményen visító hangjává erősödött fel.
- Ott! -Job látása fenomenális volt, így azonnal észrevette a közeledő foltokat a hegyek és
erdők sötét hátterében is.
- Hind helikopterek - állapította meg Sean. Alphonso pedig figyelmeztetően kiáltott: -
Fedezékbe!
Az oszlop gyorsan szétszóródott, a katonák fedezékbe húzódtak, onnan figyelték, ahogy a
gépágyús helikopterek közelednek, emelkednek, majd lesüllyednek, ahogyan alacsonyan
elszállnak a dombok fölött, észak felé, harci alakzatban közeledve a Renamo-vonalakhoz.
Sean egy, a Renamo raktárából felvételezett orosz gyártmányú távcsövön át figyelte a
Hindeket. Ez volt az első alkalma arra, hogy kényelmesen tanulmányozhatott egy Hindet.
Négy gép közeledett, és Sean feltételezte, hogy az összesen tizenkét gépből álló helikopteres
repülőszázad három repülőraja négy-négy gépből áll, s most egy ilyen repülőraj hajt végre
támadást.
- Úristen, hogy ezek milyen ormótlanok - mormogta.
Lehetetlennek látszott, hogy ilyen nehéz és otromba légijármű valaha is képes leküzdeni a
nehézségi erőt. A hajtóművek a helikopter tetején levő légcsavar alatt voltak elhelyezve, és
ezek alakították ki azt a púpot, amely a szarvastehén púpszerű hátára emlékeztetett, s amiről a
gép „a púpos" csúfnevet kapta. A turbómotorok légnyílása a pilótafülke védőtetője fölött
helyezkedett el. A gép hasa úgy lelógott, mint egy hasas tehéné. Az orrát deformálta a
felfüggesztett lövésztorony, amelyben a Gatling típusú gépágyú volt elhelyezve a zömök
szárnyakon és a duzzadt törzsön, rakétarendszerek, irányító berendezések és radarantennák
voltak felfüggesztve, rendetlen összevisszaságban.
A hajtóművek hátsó kivezetésénél a gép idomtalan vonalait tovább zavarta egy újabb, oda
nem tartozó szerkezet, amelyet - úgy tűnt - egy elkésett gondolat következményeként utólag
biggyesztettek hozzá.
A kivezető nyílás hangtompító szekrénye - Sean visszaemlékezett arra a szakcikkre, amit
erről olvasott valamelyik repülős folyóiratban, amelyre előfizetett. Ezek a szerkezetek
álcázták a két iker turbómotor kivezető nyílásából származó gázokat és így védelmet
nyújtottak az ellenséges rakéták infravörös hőérzékelőivel szemben. A cikk szerzője
magasztalta hatékonyságukat, noha ezek majdnem sebezhetetlenné tették a gépeket a
hőérzékelőkkel szemben, az odabiggyesztett eszközök súlya, kombinálva a titanium
páncélzattal, erősen csökkentette a Hindek sebességét és hatósugarát. Sean most azt kívánta,
bárcsak nagyobb figyelemmel olvasta volna a cikket, mert nem tudta emlékezetébe idézni a
sebességre és a hatótávolságra vonatkozó adatokat, amelyeket a szerző idézett.
A gépágyúkkal felszerelt helikopterek tőlük keletre, mintegy mérföldnyire repültek el,
állandóan észak felé tartva.
- China tábornok otthon most sem tudja megúszni a reggeli bemutatót, pechje van,
megzavarják a reggelijét - jegyezte meg Job, ahogy a fedezékből felállt, hogy újra
csatlakozzon az oszlophoz és tovább folytassák a menetelést.
Noha egész éjjel meneteltek, az ütem nem csökkent, és még Seanra is mély benyomást tett
Alphonso századának kondíciója és kiképzési foka. Majdnem olyan jók, mint a mi
felderítőink voltak döntötte el a kérdést, és csak úgy magának grimaszolt egyet - persze olyan
jó senki más nem lehet!
Sean többször is hátramaradt, ellenőrizni, hogy a katonák, akik leghátul mennek, folytatják-
e a nyomeltüntetést. Mostanra fennállt a reális veszélye, hogy egy Frelimo-járőr rájuk talál.
Alig néhány száz méterrel volt az oszlop vége mögött, és éppen letérdelt, hogy behatóan
tanulmányozza a talajt, amikor hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül, figyelik.
Sean abban a pillanatban előrevetődött, a puskát lecsúsztatta a válláról, ahogy kétszer
gyorsan átfordult, fedezéket keresve az ösvény melletti fatuskó mellé huppant, és
megdermedt, ujja az elsütőbillentyűn, tekintete átfésülte a bozótot, ahol valami mozgásfélét
észlelt.
Közelebb volt, mint gondolta. Egy fűcsomóból tőle jobbra huncut vihogás hallatszott, Sean
felemelte a fejét, és dühösen suttogta:
- Már megmondtam neked, hogy ne lopakodj utánam.
Matatu feje kibukkant a fűből és boldogan vigyorgott.
- Öregszik, Bwana. Ellophattam volna a zokniját és a bakancsát anélkül, hogy észrevette
volna.
- Én meg jól kilyuggathattam volna a te kis barna seggedet. Megtaláltad az úrnőt? A
memsahibot?
Matatu bólintott és a mosolya lehervadt. Hol van?
- Félnapi járásra a folyó felső szakaszán, sok más nővel együtt egy dutyiban.
- Jól van?
Matatu tétovázott, hogy megmondja-e az igazat, vagy inkább valami olyasmit mondjon, ami
tetszene Seannak. Aztán csak felsóhajtott, és megrázta a fejét.
- Egy föld alatti odúban tartják, és a kezén meg a lábán sebhelyek nyomai vannak. Arra
kényszerítik, hogy a szaros vödrökkel dolgozzon. Hirtelen abbahagyta, mivel meglátta Sean
arckifejezését, és sietve így folytatta: - De nevetett, amikor engem meglátott.
- Odaadtad neki a papírt? Ndio. Elrejtette a ruhájában.
 - Senki sem látott meg?
A választ Matatu méltóságán alulinak tartotta, így Sean elmosolyodott. - Tudom, hogy senki
nem látja Matatut, hacsak Matatu nem akarja, hogy lássák. - Sean abbahagyta és mindketten
felfelé néztek.
Gyengén, messziről a turbómotorok és a rotorok már-már szinte ismerős fütyölése
hallatszott.
- A Hindek, visszafelé jönnek, miután ripityára verték a Renamo-vonalakat - morogta Sean.
A gépeket nem lehetett látni az erdő fáinak sátrától, de a hang lassan elvonult dél felé.
A korlátozott hatótávolságukkal nem lehet túl messzire a bázisuk - gondolta Sean és
elgondolkozva nézett Matatura. - Matatu! Ezeket az indekiket, meg tudnád találni a helyet,
ahonnan jönnek, és azt, hogy hová mennek innen?
Matatu tekintete egy pillanatig kétséget árult el, majd elvigyorodott és újra hencegve
handabandázni kezdett.
- Matatu mindent követni tud, legyen az ember, állat, vagy indeki, bárhová is megy -
dicsekedett magabiztosan.
- Akkor menj - parancsolta Sean.-- Keresd meg a helyet. Teherautók lesznek ott és sok fehér
ember. Jól őrzik majd. Ne engedd, hogy elkapjanak.
Matatu sértődöttnek látszott a puszta feltételezés miatt, és Sean kedveskedve megveregette a
vállát. - Amikor megtalálod a helyet, gyere vissza China tábornok táborába, a Pungwe
folyónál. Ott találkozunk.
Olyan vak bizalommal, minden kérdés nélkül, mint egy vadászkutya, amelyet egy földre
esett lelőtt fácán felkutatására küldenek ki, Matatu talpra ugrott és feltűrte ágyékkötőjét.
- Míg újra nem találkozunk, járj békével, Bwana, jó uram!
- Járj békével, Matatu! - szólt utána halkan Sean, ahogy a kis emberke elporoszkált déli
irányban. Sean figyelte, amíg el nem tűnt a szeme elől, majd futni kezdett, hogy utolérje
Alphonso menetoszlopát.
Egy föld alatti odúban tartják és sebhelyek vannak a kezén meg a lábán, Matatu szavai
visszhangzottak a fejében, képzeletét, dühét és eltökéltségét tüzelve.
- Tarts ki, szerelmem, bírd kijövök érted... rövidesen ... ígérte félig a lánynak, félig
önmagának.
Áthaladtak egy másik sziklás dombhát vonalán a jesszécserjék lombjának takarását
használva arra, hogy mozgásukat elleplezzék a horizonton, s a lejtőn, a jó fedezékből
Alphonso lemutatott a lent fekvő völgybe:
- Így hoztuk be a teherautókat - magyarázta. Sean látta, hogy a száraz folyóágy volt az
egyetlen lehetséges út a gépkocsik számára ezen a rossz terepen. Még így is eléggé
vesződséges feladat lehetett a sziklás vízmosások kanyarainak és azoknak az akadályoknak a
leküzdése, amelyek megtörték az egyenletes homokos folyóágyat, amíg a szurdok mélyéig
eljuthattak.
- Hol rejtettétek el a teherautókat? - kérdezte Sean, anélkül, hogy leengedte volna a
távcsövét.
Alphonso elégedetten kuncogott. - Hacsak a Frelimo nem okosabb, mint amilyennek én
hiszem, azonnal megmutatom magának - mondta.
A hegygerinc mentén őrszemeket hagytak hátra, akiknek az volt a feladatuk, hogy jelezzék
esetleges ellenséges járőr közeledését, majd az oszlop maradékát Alphonso bevezette a
szurdokba. Minél lejjebb ereszkedtek, annál meredekebbé váltak az oldalfalak, míg végül
mindkét oldalon igazi sziklafallá váltak, s ők arra kényszerültek, hogy egy keskeny, vad
csapáson haladjanak át, hogy elérjék a folyómedret. Fullasztóan meleg volt a keskeny
szurdokban, semmilyen szellő nem ért le ide, a szikla beszívta a nap melegét és
visszasugározta rájuk.
- A teherautók?-- kérdezte Sean türelmetlenül. Alphonso a szemben levő sziklaszirtekre
mutatott.
- Ott vannak - mondta, és Sean, aki éppen azon volt, hogy mérgesen rámorduljon, rájött,
hogy a szurdokot a szél és a víz hosszú esztendők folyamán kivájta, barlangokat képezve.
- Barlangban? - kérdezte, míg Alphonso átvezette őt a bokáig érő folyami homokon a szirt
elülső oldalához.
A barlangbejáratok némelyike bele volt vájva a vörös sziklába, más vágatokat eltorlaszoltak
az áradás omladékai. Ezek egyikét Alphonso megjelölte és parancsot adott embereinek. A
katonák lerakták fegyvereiket és elkezdték az omladék eltakarítását a barlang bejáratából.
Egy órán belül eléggé kitágították a bejáratot ahhoz, hogy Alphonso és Sean kézzel-lábbal
átmásszon rajta, és bejusson a barlangba. A homályos szürkület mélyén Sean kivette az első
teherautó körvonalait. Szeme végül is hozzászokott a gyenge megvilágításhoz, s ahogy
előbbre ment, látta, hogy az első mögött ott áll a többi jármű is.
- Hogy az ördögbe hoztátok be ide ezeket? - kérdezte hitetlenkedve.
- Toltuk és emeltük őket - magyarázta Alphonso.
- A fenébe is, remélem, hogy újra ki is tudjuk majd hozni őket - dünnyögte Sean, és
felmászott a legközelebb álló kocsi felhágójára.
Vastag, vörös porréteg borította. Felrántotta az ajtót a vezetőülés felőli oldalon, s a portól
nagyot tüsszentett, de megkönnyebbülve látta, hogy a kocsikulcs még mindig benne van az
indítószerkezetben.
Odanyúlt és elfordította a kulcsot. Semmi nem történt. Az indítólámpa sem gyulladt ki, sötét
maradt az egész műszerfal és a működést jelző nyilak sem villogtak.
- Kikapcsoltam az akut - mondta Alphonso és Sean ismét felmordult.
- Okos fickó, de hogy a fenébe tudtad ezt megcsinálni?
- A háború előtt autóbuszsofőr voltam Vila de Manicában - magyarázta Alphonso. Fura volt
elképzelni, hogy valaha is ilyen hétköznapi foglalkozása volt.
- Rendben van - mondta Sean. - Akkor tudsz majd segíteni nekem ezt beindítani. Van itt
valahol egy szerszámos doboz?
Mindegyik teherautó két tartalékkerékkel, kézi pumpával, szerszámos dobozzal, vízhatlan
ponyvával és hosszú távra elegendő üzemanyagtartállyal volt felszerelve. Mihelyst Sean újra
visszakapcsolta az első teherautó akkumulátorát, kiderült, hogy eléggé fel volt töltve ahhoz,
hogy a pislogó, vörös fény megjelenjen az indítólámpán a műszerfalon és hogy az
üzemanyagtartályt jelző nyíl „félig tele" jelzést adjon ki, de ahhoz nem volt elég, hogy a
motort beindítsa.
- Keressétek meg a kurblit!
A vezetőfülkében, az utasülés mögé volt betéve az indítókar. Két jól megtermett shangán
olyan lendülettel forgatta, hogy a motor lőtt egyet, hebegős zajokat hallatott, majd
egyenletesen búgni kezdett. Vastag, kék színű kipufogógáz töltötte be a barlangot, és Sean
levette a lábát a gázpedálról. Két kerék lapos volt, ezeket kézzel kellett felpumpálni. Mialatt
ez folyt, a katonák eltakarították az utolsó sziklatömböket és fatuskókat is a barlang
bejáratából és a négykerék-meghajtású járművel Sean hátramenetbe kapcsolva kifarolt a
barlangból, és a kocsi ugrálva és zötykölődve megindult a hepehupás talajon.
Amikor a teherautó elakadt a folyópart nagy kövein és a kerekek támaszték nélkül pörögtek,
húsz ember bedobta magát, teljes súlyukkal és egyesített erővel áterőltették a járművet a
holtponton. Az Unimog nagy robajjal keresztülevickélt a partszegélyen és beleilleszkedett a
folyómederbe. Sean kivezette és leparkolt vele a szemben lévő sziklák alatt. Tovább járatta a
motort, hogy a kimerült akku feltöltődjék, majd visszamásztak a barlangba, hogy most a
második teherautót vegyék kezelésbe.
A lelapult kerekeken és a kimerülőben levő akkumulátoron kívül egyik kocsin sem találtak
komolyabb hibát. Egyiket a másik után életre keltették, majd kézi erővel a folyómederbe
mozgatták őket. Már késő délután volt, mire mind a három teherautót felsorakoztatták a fehér
folyóhomokon.
- Most öltözzenek át a katonák - adta ki a parancsot Sean. - A másik ruhájukat hagyják itt a
barlangban.
Viccelődve és nevetgélve vetették le a Renamo egységek tigriscsíkos ruháját, és magukra
öltötték a zimbabwei hadsereg brit mintájú tábori öltözékét. Mialatt ezzel foglalatoskodtak,
Sean újra a kocsikhoz ment. Megtalálta a katonai forgalmi engedélyeket egy műanyag
tasakban, minden egyes Unimog teherautó kesztyűtartójában.
- Remélem, soha nem kell majd felmutatnunk a forgalmi engedélyeket - dörmögte Jobnak.
- Valószínűleg szerepelnek már az ellopott vagy elpusztult járművek listáján.
Levette az üzemanyagtartályok kupakját és a gyakorlatban is ellenőrizte az egyes tartályok
tartalmát.
- Elég ahhoz, hogy eljussunk Grand Reefbe és vissza, a St. Mary's misszióhoz - becsülte fel
a látottakat. - De nem sok marad.
Elrendelte, hogy tisztítsák meg a vezetőfülkék szélvédőjét, és oldalablakait, de a kocsi
testhez ne nyúljanak, hagyják úgy, ahogy van, a rászáradt sárral, porosán. Úgy néztek így ki,
mint a dzsungel mélyéről, valamilyen harci feladatról visszatérő őrjárat, és ami még ennél is
fontosabb, ez a maszat elfedte a katonai jelzéseket és a rendszámokat.
Mihelyst a katonák átöltöztek álruhájukba és elrejtették Renamo-egyenruhájukat, Sean és
Job gondosan megvizsgáltak és ellenőriztek minden egyes katonát, felszerelésével együtt,
mielőtt megengedték volna nekik, hogy felszálljanak az Unimogokba.
Majdnem öt óra volt, mire készen álltak az indulásra. Mind Jobnak, mind Alphonsonak
nehézjármű-vezetői jogosítványa volt, és az egyik Renamo katona, aki a Ferdinand da Costa
névvel büszkélkedhetett, azt állította, hogy van vezetési gyakorlata. Sean mellé ült az
utasülésre, hogy majd ellenőrizze a teljesítményét.
Job vezette az első teherautót, Alphonso a középsőt, és Sean meg a tanulóvezető haladt az
oszlop végén. Attól eltekintve, hogy kissé nehézkesen nyomkodta a gázpedált, Ferdinand da
Costa rátermett sofőrnek bizonyult, de Sean a nehéz helyeken átvette tőle a kormánykereket.
Egymás mögött, vonalban haladtak, átverekedték magukat a mély homokon, Job
Unimogjának keréknyomait követve a folyó medrében már egy fél mérföldet megtettek,
amikor az első akadállyal találkoztak.
Mind a negyven katona egyesített erejére volt szükség ahhoz, hogy kiemeljék és
átvonszolják a teherautókat a folyómeder első sziklás vízmosásain, és még így is majd három
méter hosszú mopánfa rudakat kellett vágniuk és emelőrúdként használniuk, hogy a kerekeket
a nagyobb görgetegköveken átemeljék.
Az erős teherautó-motorok felbőgtek a teljes fordulatoknál, kék dízelfüst hömpölygőit ki a
kipufogókból, Sean Jobhoz fordulva megjegyezte:
- Nyílt meghívás minden Frelimo-egységnek, húsz mérföldön belül, hogy ők is vegyenek
részt a partin. - Majd ellenőrizte az időt a karóráján. - Elmaradunk az ütemtervtől.
Megpróbáltak némi időt megtakarítani a folyómeder könnyebb szakaszain, de a naplemente
és a beálló sötétség mozdulatlanságra késztette őket, majdnem húsz kilométerrel a fő kelet-
nyugati úttól, a tenger és az Umtali határátkelő-pont között.
Az est beállta az utazást még nehezebbé tett. Sean nem merte használni a teherautók
fényszóróit, így sötétben kellett haladniuk, amit csak a csillagok fénye és az utolsó
negyedében álló hold világa enyhített valamelyest.
Már elmúlt éjfél, amikor végre el tudták hagyni a folyóágyat, felkapaszkodva a part egy
alacsony szakaszán. Négy ember ment a vezető teherautó előtt, hogy átvezesse a sörényes
hangyász által ásott lyukakon és más rejtett akadályokon. Egyenesen dél felé indultak el, és
két órán belül keresztezték azt a növényzettel benőtt és használaton kívüli ösvényt, amelyről
korábban Alphonso már beszélt Seannak.
Sean megálljt rendelt el, kiterítették a tábori térképet a vezető teherautó motorházán és a
zseblámpák fényénél behatóan tanulmányozták.
- Itt vagyunk - jelentette Alphonso. - Ez az ösvény egy régi azbesztbányához vezet, amelyet
a portugálok 1963-ban hagytak itt, amikor megindult a Frelimo-háború.
- Itt fogunk pihenni - határozta el Sean -, hozzátok le a teherautókat az útról és takarjátok be
őket faágakkal. Számítanunk kell arra, hogy a Hindek holnap valamikor átrepülnek felettünk.
Semmiféle tűzrakás a főzéshez, a dohányzás tilos.
Aznap délután négy órakor felébresztették azokat is, akik még aludtak, és hideg étkezést
kaptak. Sean elrendelte az utazás folytatását, így leszedték az álcázást a teherautókról. Az
egész rohamcsapat kocsira ült, kivéve azt a négy embert, aki az élen haladó teherautó előtt
gyalogolt, gondosan vizsgálgatva a növényzettel sűrűn benőtt régi keréknyomokat a Frelimo
gépkocsi-elhárító földi aknák után kutatva; bajonettel beleszúrtak minden gyanús göröngybe
vagy lyukba, mielőtt az oszlopot továbbengedték volna.
A nap éppen lemenőben volt, amikor végre megpillantották a főutat, makadám borított
felülete keresztülkígyózott a nyílt erdőn és körültekeregte a szétszórt dombokat. Sean
leállította az oszlopot, jóval az útba való becsatlakozás előtt, hogy az útról ne lehessen látni
őket és előrement Jobbal, a parancsnokságot Alphonsóra ruházta át.
Egy, a terepet uraló domb tetejéről megfigyelés alatt tartották az utat, amíg teljesen
besötétedett.
Ez alatt az idő alatt két őrjárat haladt el előttük, mindkettő kelet felé tartott, mindegyik
három vagy négy viharvert és poros Unimog teherautóból állt, zimbabwei harci öltözetben
levő fegyveres katonákkal volt tele, és a vezetőfülke fölé egy RPD könnyűgéppuska volt
szerelve.
Az egyes kocsik között szigorúan megtartották a százméteres követési távolságot, határozott
időközökben robogtak el, s ahogy a távcsövön keresztül figyelte őket, Sean megjegyezte:
- Nos, legalább mi is úgy nézünk ki, mint az igaziak.
- Kivéve a maga sápadt arcát - mutatott rá Job.
- Születési hiba - mentegetőzött Sean. - De el is dugom, míg nincs rá szükség.
Lemásztak a dombtetőről, és visszagyalogoltak az elrejtett teherautókhoz az ösvényen át.
- Innen kezdve már csak magadra hagyatkozhatsz - mondta Sean Fernandónak, a sofőrnek.
Próbálj mindenesetre emlékezni arra, hogy célszerű benyomni a kuplungot, mielőtt
átkapcsolsz első sebességbe, ezt nagy segítségnek találod majd.
Az elhunyt gárdaőrnagy egyenruhájába öltözve, Sean bemászott a vezetőfülke hátsó
részébe, Job ülése mögé. A hely alig volt elég ahhoz, hogy elférjen, el kellett fordítania a
vállát a csípőjétől eltérő szögben és teljesen laposan kellett ülnie a fémpadlóra. Elég
kényelmetlen volt már indulásnál, de Sean tudta, hogy néhány órán belül egyenesen
kínszenvedéssé válik. Mégis, így legalább nem lehetett őt látni, és mégis kommunikálni tudott
Jobbal, pusztán azáltal, hogy felemelte a hangját.
Fényszórók nélkül tette meg az oszlop a főútvonalhoz való becsatlakozáshoz vezető utolsó
mérföldet. Az előreküldött felderítők fütyülve azt jelezték, hogy tiszta az út, és így
felgyorsították a járműveket, előreszáguldottak és ráfordultak a kövezett útra, nyugat felé
véve az irányt, a határ irányába.
Amint már biztonságban voltak a főúton, bekapcsolták a fényszórókat és a sebességet
óránkénti ötven kilométerre csökkentették, és az egyes kocsik közötti távolságot az előírások
szerinti százméteres követési távolsághoz igazították. Egy megfigyelő számára olyanok
voltak, mint akármilyen más zimbabwei gépesített őrjárat.
- Eddig rendben volnánk - szólt vissza Job az ülése mögé, ahol Sean lapult.
- Hány óra van?
- Hét perccel múlt nyolc.
- Remek, pontosan tíz után érjük majd el a határátkelőhelyet, amikor az őrök már arra
kezdenek gondolni, hogy mindjárt lelépnek a szolgálatból.
 De a száz kilométeres távolság a határig sokkal hosszabbnak tűnt. A vezetőfülke fémpadlója
barázdált volt, és a csíkok benyomódtak Sean ülepébe, s az elhanyagolt közúton levő minden
egyes kátyút a gerincén át egészen a koponyájában érzett.
- Húzódjon a ponyva alá! Határállomás előttünk! - szólt végre hátra Job.
- Nem megy az olyan kurva gyorsan - biztosította Sean, ahogy a teherautó lelassított és a
felettük levő lámpák elárasztották fényükkel a vezetőfülkét. Sean a ponyvát a fejére húzta, és
amennyire csak tudott, lelapult az ülés háta mögött.
Érezte, ahogy a teherautó fékez, és lassan gördül a teljes megállásig. Job kikapcsolta a
motort és kinyitotta a vezetőfülke ajtaját.
- Kívánjon szerencsét nekem - morogta, ahogy lelépett a fülkéből.
Egyikük sem tudta pontosan, hogy mi várható.
A határátlépési formaságokat bizonyára enyhíteniuk kellett valamelyest, hogy
alkalmazkodjanak a vasútvonalat őrző csapatok rendszeres időközönkénti váltásához. Job
ennek megfelelően volt öltözve, és valódi katonai zsoldkönyvvel meg személyazonossági
igazolvánnyal is rendelkezett. A teherautó forgalmi papírjai szintén valódiak voltak, és mégis,
bármilyen előre nem látott apró kis részlet vagy egy éber határőr veszélyeztethette a dolgot.
Ha bármi rosszra fordulna, Job egyetlen hosszú füttyjelet ad le a sípján, és akkor tüzeléssel
törnek utat maguknak. Minden puskát és rakétavetőt élesre töltöttek, és az RPD
gépfegyverekhez a fülkékben kezelőt állítottak.
Ahogy a hosszú percek teltek, Sean idegei egyre feszültebbé váltak. Minden percben ezt
várta, hogy felsüvít Job sípja, megkezdődik az ordítozás és a gépfegyverropogás.
Végre lépések csikorgása hallatszott a durva kavicson, Job és egy idegen hang közeledett a
teherautóhoz. A vezetőfülke mindkét ajtaja kinyílt, Sean megpróbált lehetőleg még jobban
összehúzódni, ahogy a teherautó gyengén megbillent a súly alatt, miután nem egy ember,
hanem ketten másztak be a fülkébe.
- Hol akarja, hogy letegyem? - kérdezte Job csak úgy odavetőleg shona nyelven, és egy
hang, amelyet Sean eddig még soha nem hallott, így válaszolt: - A város szélén. Majd szólok,
hogy hol.
Sean a fejét lopva néhány centivel elfordította és a két ülés közötti résen megpillantotta a
vámtisztviselő kék sávolyszövésű vászon egyenruháját. Rémülettel döbbent rá, hogy Job egy
szolgálaton kívüli vámfelügyelőt vett fel, és szállít Umtaliba.
A teherautó előregördült, a felügyelő leengedte az oldalablakot és kikiáltott a sorompónál
álló őröknek.
- Rendben van, nyissák fel! - és ahogyan a kocsi felgyorsulva előregördült, Sean egy
pillantást vethetett az ablakon keresztül a felemelt sorompóra. El kellett takarnia a száját,
nehogy kitörjön belőle a hangos megkönnyebbült és diadalmas nevetés.
Az Unimog hátsó részében, úgy látszik, a katonákra is átragadt a féktelenségnek ugyanaz a
vakmerő szelleme. Énekeltek, ahogy az oszlop letekeredett a dombon Umtali városa felé. Job
mellékesen megtárgyalta a vámfelügyelővel a Stardust night-club érdemeit és azt is, hogy
mibe kerül rövid időre az együttlét valamelyik bárbeli lánykával.
- Mondja meg Bodónak, a Stardust bármixerének, hogy a barátom – tanácsolta Jobnak a
felügyelő, amikor a város külső szélén letette. - Speciális árat számít majd magának és
megmondja azt is, melyik lánynak van trippere és melyik tiszta.
Ahogy továbbmentek, Sean végül is ki tudott kászálódni az ülés mögül, és jóleső érzéssel
roskadt bele az utasülésbe.
- Milyen francos trükk volt ez? - méltatlankodott. - Az istenfáját, már majdnem sérvet
kaptam miattad.
- Van-e jobb módja annak, hogy az ember VIP elbánásban részesüljön - kuncogott Job -,
mint hogy a vámhivatal főnöke a haverja? Látnia kellett volna, ahogy az őrök tisztelegtek a
határnál!
 - Hol van ez az éjszakai lokál?
- Nincs messze, tizenegy előtt ott leszünk. Csendben mentek tovább néhány percig, mialatt
Sean elpróbálta magában a következő parancsot, amit ki kell majd adnia. Várt, amíg Job a
teherautót egy homályosan megvilágított, félreeső utcába vezette és leállította a motort. A
visszapillantó tükörben figyelte, hogy a két másik Unimog autó is leáll mögéjük, leállítják a
motort és eloltják a fényszórókat.
- Újra itthon - nevetgélt Job -, semmi sem fogható ehhez.
- Újra itthon - értett vele egyet Sean. - És itthon is fogsz maradni.
Hosszú csend következett, majd Job odafordult Seanhoz és elgondolkozva nézett rá.
- Ezt hogy érted?
- Ez az út vége számunkra, Job. Te nem jössz Grand Reefbe, nem fogsz Stingereket rabolni
és csempészni, és az is hétszentség, hogy te nem jössz vissza velem Mozambikba!
- Szóval kirúgsz? - kérdezte Job.
- Így van, haver. Nincs többé szükségem rád. Sean a zimbabwei dollárokból elővett egy kis
csomót, egy részét annak a költőpénznek, amivel China tábornok ellátta, és odanyújtotta
Jobnak. Szabadulj meg ettől az egyenruhától, mihelyst csak tudsz. Ha ebben elfognak,
agyonlőnek. Szállj fel a legközelebbi vonatra, menj vissza Hararéba és keresd fel Reemát az
irodában. Nála van kábé négyezer dollár még neked járó pénz, fizetés és jutalom. Az elég
lesz, hogy átvészeld, amíg Monterro, a Főnök birtokkezelősége kifizeti a nekünk járó pénzt.
Az ügyvédeim ezt el fogják intézni. Jogod van a felére...
Job azonban nem vett tudomást a felajánlott pénzről. - Emlékszel arra a napra a 31-es számú
dombon? - kérdezte csendesen.
- Szarni rá, Job, ne hozd elő azt az érzelgős szamárságot.
- Visszajöttél értem - mondta Job.
- Csak azért, mert néha tiszta hülye vagyok, egészen meghülyülök.
- Én is-- mosolygott Job -, néha én is tiszta hülye vagyok.
- Figyelj ide, Job, ez már többé nem a te „shaurid". Nincs benne semmi a számodra. Lépj ki
belőle. Menj vissza a faludba, vegyél magadnak a Főnök dollárjaiból még néhány csinos,
fiatal feleséget. Ülj ki a napra, és igyál néhány kupa sört.
- Jól adtad elő, Sean. De sajnos nem sikerült. Visszajövök veled.
- Határozott parancsot adok rá.
- Nem vagyok hajlandó engedelmeskedni, így hívd össze a hadbíróságot.
Sean nevetett és megrázta a fejét. - Nézd, ő az én nőm, így oké, ha kockáztatom érte az
életemet.
- Majdnem húsz éve pesztrállak, és most sem fogom abbahagyni a dolgot - mondta Job, és
kinyitotta a vezetőfülke ajtaját. - Gyerünk és találjuk meg Cuthbertet a Superman pólójában.
Sean a sapkáját és a zubbonyát az ülésen hagyta, egy híres ezred csapatjelzése nem lenne
helyénvaló egy olcsó éjszakai lokálban. A Stardust a sikátor végén volt - egy átalakított
bútorgyárban, az istállószerű épület minden ablakát elsötétítették. Már száz lépésről hallhatták
a zenét, az új hullámú afrikai jazz hipnotikusan ismétlődő ritmusát.
Nők rajzottak a bejárat körül. A fölülről rájuk hulló megvilágításban ruhájuk olyan színes
volt, mint a lepkeszárnyak. Hajviseletük bodorított afro-fazonú volt, vagy a raszt-afrikaiak
bonyolult, gyöngyszemes, rémes hajfonatába volt fésülve, az arcukat vörös és bíborszínű
rúzsokkal halotti maszkokká pingálták, színjátszó zöld szemhéjukkal úgy néztek ki, mint az
iguana gyíkok. Ott hemzsegtek Sean és Job körül, macskaként dörgölőzve hozzájuk.
- Hé fiúk, vigyetek be! - kérték őket esdekelve. - Adj nekem öt dollárt, hogy bemehessek,
darling, és táncolok veled, meg lesz dzsig-dzsiges huncutság is, ember. Minden lesz.
- Gyerünk, whitey, fehér képű fiú! - egy gyereklány lágy, éretlen testtel, csillogó, olcsó
nejlonruhában, fekete Madonna-arccal és vén, fáradt, unott szemekkel ragadta meg Sean
karját. - Vigyél be magaddal, és olyat adok neked, amiben még soha nem volt részed. -
Lenyúlt Sean testének elejére, a kezét begörbítette, hogy megsimogassa. Sean azonban
megfogta a csuklóját és visszafogta.
- Mi az, ami neked van, és amiben nekem még soha nem volt részem, drágaságom. Csak
nem AIDS?
Utat törtek maguknak a suhogó nejlonszoknyákon keresztül és az olcsó parfümfelhőkön át,
és a bejáratnál befizették az öt dollárjukat. A portás belépőjegy helyett le nem mosható
festékkel pecsétet nyomott a csuklójukra és átbújtak a fekete függönyön.
A zene kábító, megdöbbentő, erőszakos támadás volt, a világítás forogva fel-felvillanó
lámpákból és ibolyántúli fénysugarakból tevődött össze. A táncparkett egyetlen primitív
organizmussá átalakított embertömegtől lüktetett, mint valami óriási amőba.
- Hol van a bár? - ordított Sean Job fülébe.
- Én sem vagyok itt ismerős. - Job megragadta a karját, míg átvergődtek a fények, a hangok
és az összevissza pörgő testek mindent elárasztó tengerén.
Körülöttük az arcok szinte a vallásos elragadtatás állapotában csillogtak, a szemgolyók
ragyogó fehéren forogtak az ultraibolya-lámpák sugaraiban, izzadtság fénylett a magasba
emelt karokon és kis patakokban csörgedezett a koromfekete arcokon. Elérték a bárt.
- Ne kockáztasd meg a whiskyt - üvöltötte Job. És hogy a sört előtted nyissák ki, ahhoz
ragaszkodj.
Közvetlenül a sörösdobozokból ittak, beszorítva a bár egyik sarkába, miközben az
emberiség óceánja keményen egymáshoz préselte őket.
Volt néhány fehér arc is, mind férfi, turisták, békehadtestbeliek és katonai tanácsadók, de a
törzsközönség zöme fekete katona volt, még egyenruhában, így Sean és Job jól beleolvadtak a
környezetbe.
- Hol vagy, Cuthbert, a Superman-pólóban? Sean félrelökte az egyik túlságosan állhatatos
bárlánykát és átkukucskált a táncolok feje fölött. - Soha nem fogjuk itt megtalálni.
- Kérdezzük meg az egyik barmant - ajánlotta Job.
- Jó gondolat. - Sean átnyúlt a bárpulton, megragadta a bárpincér ingét, hogy felkeltse
figyelmét, majd egy ötdolláros bankjegyet dugott a felső zsebébe, és beleordította a kérdést a
fülébe.
A bárpincér elvigyorodott és visszaordított:
- Várjon meg itt. Mindjárt megtalálom.
Tíz perccel később látták, amint Cuthbert utat tör magának feléjük a bárhoz. Vézna kis
emberke volt és a Superman-pólóing legalább két számmal volt nagyobb rajta.
- Hé, Cuthbert, mondta már magának valaki, hogy úgy néz ki, mint Sammy Davis Junior? -
üdvözölte Sean.
- Mindig mondják ember, mindig. - Cuthbertnek úgy látszott, tetszett a dolog. Sean nyilván
eltalálta hiúságának kedvenc témáját.
- A nagybácsikája üdvözletét küldi, nem mehetnénk el valamerre beszélgetni? - javasolta
Sean, ahogy kezet fogtak.
- A beszélgetésre ez a hely a legjobb - válaszolt Cuthbert. - Senki más nem hall semmit
abból, amit mond. Kérjen nekem egy sört, nem tudok száraz torokkal beszélni.
Cuthbert egy slukkra lehúzta a fele sörét, majd az erőfeszítéstől egészen kifulladva azt
kérdezte:
- Múlt éjjel kellett volna itt lenniük. Hol voltak, ember?
- Akadályoztatva voltunk.
- Itt kellett volna lenniük a múlt éjjel. Könnyű lett volna minden, ember. Ma éjjel, nos, ma
éjjel már más a helyzet.
- Mi változott? - kérdezte Sean, és melle elszorult a rémülettől.
- Minden megváltozott - mondta Cuthbert. A Hercules 17 órakor megérkezett. Azért jött,
hogy elszállítsa az árut.
 - Már elment? - kérdezte Sean gondterhelten.
- Nem tudom biztosan. Még mindig ott volt, amikor nyolckor eljöttem a bázisról. Ott volt a
hármas számú hangár előtt. Talán még mindig ott van, talán már rég elment. Ki tudja?
- Nagyon köszönöm - mondta Sean. - Ez óriási segítség számunkra.
- De ez még nem minden, ember! - Cuthbert kétségkívül élvezte, hogy rosszabbnál rosszabb
híreket adhat át.
- Vágd a pofánkba, Cuthbert.
Egy hosszú korttyal befejezte a sörét, és felemelte az üres dobozt. Sean egy másikat rendelt
neki. Cuthbert várta, hogy kihozzák, mesteri módon elnyújtva a várakozási időt.
- Az Ötödik Brigád két teljes ejtőernyős kommandója jött le Hararéből a Herculesben. Ezek
igazi hidegvérű fickók, ezek az Ötödik Brigád-béli kandúrok - mondta Cuthbert élvezettel.
Ezek igazi pacákok, nem akármilyen szarok.
- Cuthbert, maga túl sok „Miami bűnei" műsort néz a tévében - olvasta a fejére Sean, de
valójában aggódott. Az Ötödik Brigád a zimbabwei hadsereg elitegysége volt, katonáit észak-
koreai kiképzőtisztjeik könyörtelen öldöklő gépekké változtatták. Két teljes ejtőernyős
kommandó, mindegyikben száz katonával, hozzáadva a Harmadik Brigád csapatainak állandó
helyőrségéhez, ez majdnem ezer elsőrendű, tapasztalt, veterán harcost jelent a bázison.
- A nagybácsija azt mondja, hogy maga bevisz minket, Cuthbert. Átpasszíroz minket a
kapukon.
- Semmiképp, ember! - Cuthbert élénken tiltakozott. - Úgy nem, hogy azok az Ötödik
Brigád-béli kandúrok ott vannak.
- A nagybácsija alaposan meg fog haragudni magára, Cuthbert. Ő maga is egy hidegvérű
macska, ember, China nagybácsi kétségkívül az. - Sean utánozta Cuthbert mísz zsargonját.
Cuthbert aggódni látszott. - Ember, elintéztem a bejutásukat - magyarázta kapkodva. - Nem
lesz semmi probléma a bemenetellel. Az őrök várják magukat. Rám nincs szükségük, ember.
Nincs semmi értelme annak, hogy kompromittáljam magam, semmi értelme.
- Itt vannak a belépési engedélyek?
- Igen. Hát persze. A jelszó is megvan. Nem lesz semmi probléma.
- Gyerünk - Sean megfogta Job karját és az ajtó felé kormányozta. - Az a Herkules bármikor
felszállhat.
Cuthbert közöttük rohant a sikátoron át, odáig, ahol a három Unimog teherautó parkolt.
- Itt az engedély - átnyújtotta a műanyag bevonatú kártyát Seannak, keresztirányban egy
skarlátvörös felirat volt rányomva: „Különleges Elsőbbség Biztosítandó"
A jelszó egy szám, „Ötvenhét" és a maguk válasza: „Samora Machel". Majd felmutatják az
engedélyt és aláírják a könyvet. Olyan egyszerű, mint egy pofon. Ember! Úgy jut be, mint
Flynn.
- Majd megmondom a nagybácsijának, hogy nem tudta rászánni magát arra, hogy velünk
jöjjön.
- Hé, abbahagyná végre? Semmi értelme annak, ha baszogat, ember. Többet használhatok a
nagybácsimnak élve és egészségesen, mint döglötten.
- Cuthbert, maga csak vesztegeti az idejét a híradósoknál, magának a tévében lenne a helye -
Sean kezet rázott vele és figyelte, ahogy visszasiet a Stardust Klubba.
Nők raja keringett mindhárom jármű háta mögött, vihogva és viccelődve a katonákkal, akik
kihajoltak a teherautó lebocsátható hátsó zárólapján. Az egyik lány felmászott a kocsira,
miközben mohó kezek emelték egyre feljebb, miniszoknyája felcsúszott hosszú, vékony,
fekete lábain.
- Távolítsa el őrmester ezeket a ringyókat - förmedt nyersen Job Alphonsóra. A nők erre
gyorsan szétszóródtak a kocsi mögött, három vagy négy pedig sietősen lekászálódott az
Unimogokról, szűkre szabott ruházatuk állapotát a ziláltság különböző fokozatai jellemezték.
Sean és Job felmásztak a teherautó vezetőfülkéjébe, ahogy elhajtottak, Sean begombolta a
zubbonyát és a sapkáját kackiás szögben az egyik szemére húzta.
- Mit fogunk most csinálni? - kérdezte Job.
- A hármas számú hangár Grand Reefben jól látható a főútról. Felfelé hajtunk az országúton.
Ha a Hercules még mindig ott van, bemegyünk. Ha már nincs ott, akkor visszamegyünk azon
az úton, amelyiken jöttünk.
- És mi a helyzet az Ötödik Brigáddal?
- Ugyan, csak egy rakás régi „bennszülött" katona - mondta Sean. - Azelőtt sem féltél tőlük,
mi változott?
- Csak azért kérdem, hogy teljen az idő - vigyorgott rá Job oldalvást.
- Nem akarsz róluk Alphonsónak szólni?
- Amiről Alphonso nem tud, az nem zavarja mondta Sean. - Menjünk csak tovább.
A három teherautóból álló oszlop határozottan haladt keresztül Umtali alvó városán. Az
utcák elhagyatottak voltak ugyan, de Job kínos aggályossággal betartotta a közlekedési
lámpajelzéseket, majd kiértek a nyílt országútra.
- Tizenkét perccel múlt tizenegy. - Sean ellenőrizte a karóráját, majd a reflektorok fényében
elolvasta az útjelző táblát.
- Grand Reef katonai bázis, tizenöt kilométer. Érezte gyomorizmaiban az ismert
feszültséget, gyorsabban kapkodta a levegőt, tudatosan lelassította és szabályozta légzését.
Mindig ilyen érzése támadt egy-egy színrelépés előtt.
- Na, itt van - mondta Job halkan az országúton, ahogy egy emelkedőre jutottak.
A repülőtér teljesen ki volt világítva, az irányítótorony lámpái narancsszínben ragyogtak,
mögöttük fel-felvillantak a kifutó- és gurulópályák kék és zöld színű kipontozott vonalban
elhelyezett lámpái.
A reflektorok erős fehér fényében, még majdnem két mérföld távolságból is gigantikusnak
látszott a Hercules. Több mint tíz méter magas függőleges vezérsíkja ott tornyosult a hármas
számú hangár teteje fölött.
Sean rögtön azonosította: a gép a Királyi Angol Légierő Lockheed gyártmányú, eredetileg
Hercules CMK-3 típusú számítógépeinek Marshall-típusú nyújtott változata.
A RAF - a királyi légierő kör alakú felségjelzése volt ráfestve a hatalmas ezüst gép törzsre
és a magas, függőleges vezérsíkra.
- Állj félre! - parancsolta Sean. Job felvillantotta hátsó jelzőlámpáit, és áthajtott az út
szélére. Eloltotta a jármű reflektorait, és az őket követő Unimogok egymás után ugyanezt
tették.
A beállt csendben Sean nyugodtan így szólt.
- Szóval a Hercules még mindig itt van. Akkor bemegyünk.
- Tegyük azt! - mondta Job egyetértőén. Sean leugrott a kocsi kabinjából és odafutott a
második teherautóhoz, épp akkor, amikor Alphonso lemászott az útszélre.
- Őrmester! Tudja, mi a dolga. Negyvenöt percet adok magának ahhoz, hogy elfoglalja
állásait. Utána pontosan tízperces elterelő tüzet akarok, mindennel, amije csak van.
- Az eredeti terv húszperces elterelő akciót írt elő.
- Ez megváltozott - mondta Sean. - Sokkal erősebb ellenállásra számítunk, mint amilyet
először lehetségesnek tartottunk. Tíz perc, utána azonnal eltűnni. Egyenesen menjen
visszafelé a St. Mary's misszióhoz, a randevú az umtali átjárónál elmarad. Szóval, csapjon le
rájuk keményen, majd tűnjön el. Értette?
- Jeahbo, igenis.
- Induljon - mondta Sean és Alphonso felugrott a fülkébe. A nyitott ablakon át tisztelgett
Seannak és vidáman rávigyorgott.
- Kéz- és lábtörést - mondta Sean halkan és az Unimog kigördült, majd elindult az
országúton a ragyogóan kivilágított bázis felé.
Sean figyelte a reflektorokat, ahogy az autó elkanyarodott a főútvonalról arra a másodrendű
útra, amely megkerülte a repülőtér külső kerítését, majd elvesztette őket a szeme elől a fák
között. Sean beállította az időt a Rolexjén a beállítható korongon, majd visszagyalogolt, hogy
csatlakozzon Jobhoz a vezető teherautóban.
Hátradőlt az utasülésben, hátracsapta a sapkáját a fején és távcsövét a nyitott ablakon át a
hatalmas repülőgépre élesre állította. A gép ott guggolt az aszfaltozott futópályán és teljes
fényárban úszott.
A farok-rakodórámpa a törzs hátsó végén le volt engedve, mint egy felvonóhíd. Be tudott
nézni a rakodótér üregébe.
Négy vagy öt emberi alak mozgott ide-oda a rakodótér belsejében, és még ketten dolgoztak
a rakodórámpa lábánál. Ahogy figyelte őket, egy emelővillás targonca gördült ki a hármas
számú hangár nyitott kapuján. Villás emelői hosszú ládákkal voltak megrakva. Négy faládát
emeltek fel egyszerre, egyik a másik tetején volt. A ládák fehér nyersfából készültek, és
nyomtatott fekete betűk és számok voltak sablonnal rájuk festve, amelyeket nem tudott
kisilabizálni. Nem is volt erre szüksége, a rekeszek formája és mérete nyilvánvaló volt.
- Most rakodják be a Stingereket - mondta Sean, és Job kiegyenesedett a vezetőülésen.
Az emelővillás targonca megfordult a Hercules fara körül, majd felkúszott a rámpán és
eltűnt a rakodótérben. Percekkel később újra megjelent, legördült a rámpáról és visszahajtott a
hangárba. Sean az órájára pillantott, mindössze öt perc telt el azóta, hogy Alphonso elindult,
hogy az elterelő támadást megkezdje.
- Gyerünk! - mormogta Sean, és megrázta a Rolexjét a csuklóján, mintha csak fel akarná
gyorsítani a benne levő mechanizmust.
Még kétszer figyelhették meg a megrakodott emelővillás targoncát, ahogyan megtette az
utat a hangártól a Hercules hasába, majd üresen vissza a hangárba.
Ezután oldalra fordult és leparkolt a hangár távolabbi végére. A sofőr világító narancsszínű
overallban lemászott az ülésből és visszaballagott a másik két rakodómunkáshoz a rámpa
végéhez a gép farkánál.
- Befejeződött a berakodás - suttogta ismét Sean, és újra ellenőrizte az óráját. - Még hét
perc.
Job kigombolta pisztolytáskáját, kivette belőle a Tokarev 7,62-es pisztolyt, kiszedte a
tölténytárat és ellenőrizte a töltényeket, majd a tölténytárat visszatolta a helyére a pisztoly
markolatába, a pisztolyt pedig visszatette a pisztolytáskába.
A távcsövön át Sean látta, hogy azok az emberek, akik a rakodótérben dolgoztak,
csoportosan lejönnek a rámpán. Hárman közülük fehérek voltak, ketten repülős overallban, a
harmadik szabványos, brit tábori öltözetben. Két pilóta és a Királyi Angol Tüzérség egyik
kiképzőtisztje - vélekedett Sean.
- Indíts! - mondta hirtelen, és Job indított.
- Meg kellene próbálnunk azokat a fényszórókat kiütni - mormogta Sean -, nem tudjuk a
teherautókat teljes megvilágításban megpakolni, pláne, hogy az ötödik Brigád a nyakunkba
liheg.
Megint az óráját nézte, megbillentve a számlapot, hogy elkapja a műszertábla fényét.
- Oké, Job. Megyünk! - mondta és az Unimog előrelendült. Sean a hátsó tükörben figyelte,
ahogy a Ferdinánd által vezetett második teherautó besorolt mögéjük.
Ahogy a repülőtér fő kifutópályájával párhuzamosan elhajtottak, Seant ezer emlék rohanta
meg. Minden pontosan ugyanolyannak látszott, mint tíz évvel ezelőtt. Egyetlen új hangár
vagy épület sem készült azóta. Megtalálta régi irodájának ablakait a fő adminisztrációs
épülettömbben az ellenőrzőtorony mögött, és ahogy Job lelassította a teherautót és ráfordult
arra a rövid bevezető útra, amely az országútról a bázis kapujához vezetett, Sean majdnem azt
várta, hogy egyszer csak megpillantja a Ballantyne Felderítők csapatjelzését a Rhodesiái
Könnyű Gyalogság és a Rhodesiái Afrikai Lövészek jelvényei között a kapu fölötti boltíven.
Job megállította a teherautót a dróthálós kaput megvilágító lámpák alatt, két őr lépett
egyszerre kétoldalról a teherautó mindkét oldalablaka mellé. AK géppisztolyukat a kezükben
tartva, merően Jobra és Seanra bámultak.
Job leengedte az oldalablakot és jelszót váltott az őrparancsnokkal, majd átadta neki a
műanyag bevonatú belépési engedélyt. A katona elvette, bevitte az őrházba és bevezette
adatait a naplóba, majd két embere kinyitotta a bejárati kaput és átengedte a konvojt.
Sean mellékesen viszonozta az őrök tisztelgését, ahogy elhaladtak mellettük, és halkan azt
mondta Jobnak: - Pont ahogy Cuthbert mondta, olyan egyszerű, mint egy pofon. Most hajts
egyenesen előre az adminisztrációs blokk felé, de fordulj a torony mögé, ahogy eléred.
Job lassan vezetett, betartva a bázison előírt tizenöt mérföldes, közel 25 kilométeres
sebességkorlátozást, közben Sean kigombolta pisztolytáskáját és kivette a fegyvert. Kihúzta a
tölténytárat, majd kivett belőle két töltényt a tenyerébe, és fordított sorrendben újra
visszatöltötte őket.
- Miért csinálod ezt mindig? - kérdezte Job.
- Csak babonából - mondta Sean, látva, hogy Job figyeli.
- És használ? - akarta tudni Job.
- Nos, még élek vagy nem?-- vigyorgott kissé feszülten Sean. Visszahúzta a zavart, egy
töltényt a töltényűrbe engedett, rátolta a biztonsági zárat és a fegyvert visszacsúsztatta a
tölténytáskába.
- Állj be a hármas számú hangár mögé - mondta Jobnak, és ő a teherautót az alacsony
betoncsíkon át a fentről világító reflektorok teljes fényében átlendítette a hangár háta mögötti
sötétebb területre, ahol már nem láthatták öltét az irányítótoronyból és az igazgatási blokkból.
Ahogy a teherautó megállt, Sean leugrott róla, és gyorsan körülnézett. A második Unimog
teherautó is beállt az első mögé, és felfegyverzett katonák, tábori öltözetben, rajzoltak elő
mindkettőből a teherautók hátsó zárólapján keresztül. Három gyors hosszú lépéssel Sean
elérte a hangár bordázott, fémfalába épített hátsó ajtót. Nem volt bezárva, így belépett rajta.
Job azonnal követte.
A hangár teljesen üres volt, kivéve egyetlen könnyű repülőgépet, amely a távoli sarokban
parkolt. A fél futballpálya méretű, kopár betonpadlót régi olajfoltok szennyezték, és magasan
felettük a tető acélgerendái tornyosultak. Az egész ragyogóan ki volt világítva.
A villás emelőtargonca sofőrje és a rakodómunkások a fényvisszaverő narancsszínű
overallban éppen félúton lehettek a hangár közepén, csoportosan egyenesen Sean felé
tartottak, beszélgettek és cigarettáztak, fittyet hányva a hangár falán függő, a dohányzási
tilalmat vörös betűkkel jelző óriási tábláknak. Zavartan megtorpantak, amikor látták, hogy
Sean a fegyveres katonákkal a háta mögött belépett az ajtón.
- Biztosítsd őket! - parancsolta Sean. Ahogy Job nyugodtan bekerítette őket, Sean a hátuk
mögé nézett.
A hangár szemközti fala mentén egy sor fülke volt elhelyezve, az oldalfaluk festett karton és
üvegablak. Egy kivilágított ablakon át Sean az egyik kék RAF overallos pilóta fejét és vállát
pillantotta meg. Háttal állt Seannak és erősen gesztikulált, de nem lehetett látni, kihez beszélt.
A rakodómunkások addigra már kezüket, lábukat szétvetve feküdtek a betonpadlón,
mindegyikük fölött egy-egy katona állt, és egy-egy AKM fegyvert szorítottak a
nyakszirtjükhöz. Az egészet gyorsan és csöndben hajtották végre.
Pisztollyal a kezében, Sean az öltöző ajtajához futott és felrántotta. Két férfi - az egyik
pilóta, a másik a királyi tüzérség századosa - üldögélt két rozzant karosszékben elnyúlva egy
fal alatt, amelyet régi pin-up girlök képeivel ragasztottak tele. Sean szerint a képek még a
bozótháború idejéből maradhattak ott a falon. A rangidős pilóta egy iratokkal telezsúfolt
íróasztalnál ült a kivilágított ablak előtt. Mindhárman teljesen elképedve bámultak Seanra.
- Ez egy kommandó-rajtaütés - mondta nekik Sean nyugodtan. - Maradjanak ott, ahol
vannak!
A padlón, a királyi tüzérség kapitányának lábánál egy négyszögletes fekete zsák állt, erős
zárakkal ellátva, a királyi tüzérség jelvénye volt a zsák oldalán feltüntetve.
A tüzér védőén rátette kezét a zsákra, így Sean azonnal tudta, hogy mit tartalmaz a
futárzsák.
A tüzértiszt húszas éveinek közepén járhatott, jó felépítésű fickó volt és értelmesnek
látszott. A mellén függő névkártyán ez állt: „Carlyle". Kék szeme volt, és sűrű, homokszín
szőke haja.
A rangidős pilóta egy repülőshadnagy volt, de középkorú és túlsúlyos. Repülőmérnöke
kopaszodó és meghatározhatatlan külsejű, a szemében pedig valódi félelem tükröződött,
ahogy a Sean kezében tartott pisztolyra meredt. Sean kettejük részéről semmilyen problémától
nem tartott, és teljes figyelmét a tüzérre fordította. Ösztönösen megérezte, hogy ő a főember.
Vállai szélesek voltak, mint egy bokszolóé és agresszívan fel is húzta azokat ültében, s
közben fenyegetően nézett Seanra. Elég fiatal volt ahhoz, hogy meggondolatlanságra
vetemedjék. Sean elkapta a pillantását, mereven szembenézett vele és figyelmeztette:
- Felejtsd el, Carlyle. A hősök kimentek a divatból.
- Maga dél-afrikai - Carlyle visszautasítóan mordult rá, ahogy felismerte a kiejtését. - Kinek
az oldalán áll?
- A saját oldalamon - mondta neki Sean. - Szigorúan önalkalmazásban. - Lepillantott a
fekete zsákra, és Carlyle néhány centivel közelebb húzta magához a zsákot.
- Carlyle kapitány, maga durva kötelességmulasztást követett el - mondta neki Sean
hűvösen, és a tüzértiszt a vádra a hivatásos katona őszinte méltatlankodásával válaszolt:
- Hogy érti ezt?
- Őröket kellett volna állítania, mialatt a rakétákat berakodták. Egyszerűen megengedték,
hogy besurranjunk ide.
Ez, ahogyan Seannak szándékában állt, elterelte Carlyle figyelmét, és Jobnak biztosította azt
a néhány másodpercet, amire szüksége volt, hogy embereit behozza az irodába.
- Álljanak fel! - parancsolta a repülősöknek, akik gyorsan engedelmeskedtek, kezüket
feltartva.
Job kiterelte őket az irodából. Carlyle azonban ülve maradt a karosszékben, a zsákkal a lába
között.
- Álljon fel! - ismételte meg Sean a parancsot.
- Lófasz a seggedbe, kurva búr!
Sean odalépett hozzá, és megragadta a zsák fogóját. Carlyle belekapaszkodott, hogy
megakadályozza ebben, így Sean a pisztoly csövét végigrántotta ujjai között. A bőr felhasadt
a tüzér kezén és Sean hallotta, ahogy az egyik ujja megroppant. Rosszul számított, nem volt
szándékában ilyenféle sérülést okozni, de nem változtatott brutális arckifejezésén.
- Most megkaptad a figyelmeztetést - mondta -, a következő ajánlatom pedig egy golyó lesz
a fejedbe.
Carlyle sérült kezét a melléhez szorította, arca azonban elszánt volt és sötét a dühtől, amint
figyelte, ahogy Sean a zsákot az íróasztalra teszi.
- A kulcsokat! - szólt Sean.
- Basszon meg téged... - mondta Carlyle. A hangja feszült és rekedt volt a fájdalomtól, Sean
látta, hogy az eltört ujja furcsa szögben áll ki, és máris úgy dagad, mint egy lila labda.
Job újra megjelent az öltöző ajtajában.
- Minden biztosítva - mondta és ránézett a karórájára. - Négy perc az elterelő művelet
kezdetéig.
- Add ide a késedet - mondta neki Sean, és Job kikapcsolta és átadta a kéziharcnál használt
kétélű kését Seannak, a markolatánál nyújtva át a fegyvert.
Sean felmetszette a bőrt a zsák acélkeretének pereménél, aztán széthúzta a
harmonikaszerűen nyíló pántot. Mintegy fél tucat nagy, befűzött oldalakat tartalmazó dosszié
töltötte meg a zsák belsejét, Sean találomra kiválasztott egyet közülük. Ezt a dossziét a
Hadügyminisztérium vörös műanyag kötése borította és a felirata „Szigorúan titkos!" volt.
Rápillantott a címoldalra: HARCSZABÁLYZAT A „STINGER" G4X TÍPUSÜ FÖLD-
LEVEGŐ RAKÉTÁK HASZNÁLATÁHOZ - A GYALOGSÁG SZÁMÁRA
- Telitalálat! - Sean megfordította a dossziét, hogy Job is elolvashassa. Ez nagy
könnyelműség volt. Mindkettőjük figyelmét lekötötte, az íróasztal felé fordulva a dossziét
tanulmányozták.
Carlyle kivetette magát a székből. Fiatal volt és gyors. Kézsérülése a legkevésbé sem
akadályozta, átlendült a padló keskeny szakaszán, s még mielőtt egyikük is megmozdulhatott
volna, hogy megállítsa, azonnal fejest ugrott a homályos ablaküvegbe a távolabbi fal közepén.
Sziporkázó üvegzuhanyként robbant szét az üveg, és Carlyle szinte a levegőben úszva,
akrobataként repült át rajta.
Sean az üres ablakhoz szökkent. Kinn a kemény aljzat ragyogóan megvilágított aszfaltján
Carlyle azonnal talpra ugrott és futni kezdett. Job félrelökte Seant és az ablakhoz lépett;
felemelte AKM fegyverét és szándékolt elővigyázatossággal célba vette Carlyle széles hátát,
ahogy az a nyílt terepen az irányítótorony felé száguldott.
Sean azonban elkapta a fegyver csövét, és lerántotta, mielőtt még Job lőni tudott volna.
- Mi a francot csinálsz? - vicsorgott az rá dühösen.
- Nem lőheted le!
- Miért nem?
- Ő egy angol - magyarázta Sean elég bénán, és egy pillanatig Job értetlenül bámult rá,
ezalatt pedig Carlyle megtette az utolsó néhány métert, és berontott az irányítótorony
földszintjének ajtaján.
- Angol vagy eszkimó, teljesen mindegy, az egész ötödik Brigád a torkunknak esik ettől a
perctől számított tíz másodpercen belül. - Job szemmel láthatóan igyekezett dühét visszafogni
-, na és most mi a fenét csinálunk?
- Mennyi idő van még az elterelő akcióig? - kérdezte Sean, hogy időt nyerjen.
- Még mindig négy perc - válaszolta Job -, de akár négy óra is lehetne.
Ahogy ezt kimondta, elkezdtek üvölteni a szirénák, hangosan, mint a farkasok, az egész
bázist riadóztatva. Carlyle nyilván elérte a hadműveleti szobát az irányítótoronyban. Sean
kidugta fejét az ablakon és látta, hogy az őrség kifordul a főkapunál levő őrházból a
kifutópálya távoli oldalán. Szögekkel kivert, tüskés lemezeket vonszoltak a kapukhoz vezető
megközelítő útra, hogy szalagcsíkokra vágják a menekülő gépkocsi kerekeit. Sean látta a 12,7
mm-es nehéz géppuskák csöveit is a közelítők befogására. Soha az életben nem tudják így a
teherautókat kivinni innen.
- Hagynod kellett volna, hogy elintézzem a fickót - dühöngött Job.
Hogyan is tudta volna ezt Sean megmagyarázni neki? Carlyle bátor fickó, a kötelességét
teljesíti, és noha a lojalitás szálai a régi hazához már megfakultak, Seannak ugyanaz a vér
folyik az ereiben, még a gyilkosságnál is rosszabb lett volna, ha megengedi Jobnak, hogy
lelője. Ez egyfajta testvérgyilkosság lett volna.
A hangáron kívül a külső övezet lámpái hirtelen kigyulladtak, fénnyel árasztva el a
kifutópálya és a gurulópályák körüli magas biztonsági kerítést. Az egész bázis úgy ki volt
világítva, mintha nappal lett volna.
Ha az Ötödik Brigád kommandósai a barakkokban vannak és alszanak, amikor a riadó
elhangzik, vajon mennyi időbe telik, míg akcióba léphetnek? Sean megpróbálta ezt
felbecsülni, majd bizonyos önutálattal rádöbbent, hogy egyszerűen megkerüli azt, hogy saját
határozatlanságának következményeivel és azzal szembenézzen, hogy tulajdonképpen
semmiféle terve nincs. Elvesztette az ellenőrzést az események fölött, s most minden
meglepetésszerűen éri.
Mostantól számított alig néhány percen belül őt és Jobot, továbbá kommandóegységének
húsz shangán tagját megsemmisítik. A szerencséseket közülük azon nyomban megölik, így
elkerülhetik a zimbabwei központi hírszerző szervezet által történő kihallgatást.
- Gondolkozz - mondta önmagának kétségbeesetten, miközben Job reménykedően figyelte
az arcát, parancsait várva. Még soha nem látta azelőtt Seant tanácstalannak. Feltétlen bizalma
most inkább bosszantotta ecant, és még jobban megnehezítette számára, hogy bármilyen
elhatározásra jusson.
- Mit mondjak a katonáknak? - nógatta Job.
- Hozd őket... - Sean hirtelen abbahagyta, mert erős gépfegyvertűz robbant ki a bázis déli
külső védelmi vonalánál, a hangárral ellenkező oldalon és saját látókörükön kívül. Alphonso
elég okos volt ahhoz, hogy magától rájöjjön, az eredeti terv végrehajtása valószínűleg
megfeneklett, és néhány perccel előbb indította meg az elterelő akciót.
Hallották az RPG-7 rakéták köhögésszerű süvítését, ahogy behatoltak a külső védelmi
övezet drótkerítésén, és az aknavetők tompább puffanását, ahogyan a gránátok becsapódtak és
felrobbantak a bázis térségében. A kapuknál a 12,7 mm-es géppuskák tüzet nyitottak zöld
nyomjelző lövedékekkel csinos parabola alakban, magasra, bele a sötétségbe.
- Hogyan fogunk innen kijutni? - kérdezte Job.
Sean ostobán bámult rá. Zavartnak és bizonytalannak érezte magát. Pánik tört fel benne,
amit azelőtt soha nem tapasztalt, nem is sejtette, hogy ilyen rémületforrás létezik. Egyáltalán
nem tudta, hogy milyen parancsot adjon ki legközelebb.
- Felejtsd el azokat a kurva Stingereket, csak vigyél ki innen bennünket. - Job megragadta a
karját és megrázta. - Gyerünk, Sean, lépjünk le. Mondd, hogy mit csináljak.
- Felejtsd el a Stingereket - a szavak ügy érték, mintha nyitott tenyérrel arcul csapták volna.
Sean pislogott egyet és megrázta a fejét. - Felejtsd el a Stingereket és felejtsd el Claudia
Montéiról. A rakéták nélkül Claudia ott marad a föld alatti odúban, ahol Matatu utoljára látta.
Sean ismét kinézett a nyitott ablakon. Látta a Hercules hatalmas farokfelületét és a törzs egy
részét, a repülőgép többi részét eltakarta a hangárfal sarka, a Hercules fémes ezüstös bőre
csillogott a tündöklő ívfényekben.
Sean most fülön csípte a benne eluralkodó pánikot, amely már-már elnyeléssel fenyegette,
és érezte, hogy alábbhagy a névtelen rettegés.
- A lámpákat - mondta, és gyorsan körülnézett. Megtalálta a biztosítékokat rejtő szekrényt
az iroda falán az ajtó mellett, két nagy lépéssel elérte és feltépte az ajtaját.
A hangár a hitleri háború alatt épült, amikor az angol királyi légierő Rhodesiát mint egyik
tengerentúli kiképzőbázisát használta. Az elektromos vezetékek még abból az időből
származtak, és a régi divatú porcelán típusú biztosítékokat használták hozzájuk.
- Adj egy AK-töltényt - szólt oda ingerülten Jobnak. A hangja éles és határozott volt, így
Job tüstént engedelmeskedett. Kipattintotta az egyik 7,62-es réztöltényt a tartalék tárból.
Sean közben azonosította a fő fázist a biztosítékdobozban. A beérkező áramot valószínűleg
közvetlenül a kapuknál levő transzformátor osztja szét, ha ezt túlterhelné, akkor fel tudná
robbantani a szabad áramfázist a transzformátorszekrényben.
Kihúzta a kerámia biztosítéktartót és a hangár azon nyomban sötétségbe merült, de a
reflektorok fénye a nyitott ablakon át elég fényt adott még neki ahhoz, hogy lássa, mit csinál.
Az AK-lövedéket beszorította a kerámia biztosítéktartóba, és rászólt Jobra:
- Húzódj hátra!
Pánikjának utolsó nyomai is tűnőben voltak. Hidegvérűnek, érzéketlennek és erélyesnek
érezte magát, mint egy késpenge. Az agya tiszta volt, és már pontosan tudta, hogy mit fog
tenni.
A terhelt biztosítéktartót visszalökte a nyílásba, és egy vakító fény lobbant fel, a fényképész
magnézium villanófényéhez hasonló vakító kék fény világította meg egy pillanatra a sötétbe
borult szobát, ereje Seant hátravetette. Nekivágódott az iroda falának, félig elkábulva, a fejét
rázogatva, a szeme előtt csillagokat látott, a kék fény elkápráztatta a látását.
Néhány másodpercig tartott, amíg rájött, hogy a reflektorok az ablakok mögött egyszerre
kialudtak, és a sötét égen keresztülrepülő nyomjelző lövedékek néhány tüzesen izzó
gyöngynyakláncát kivéve, meg a robbanó gránátok és rakéták rövid felvillanásaitól eltekintve,
az egész bázis teljes sötétségbe borult.
- Szedd össze és vidd az embereket a Herculesbe - ordította.
Job csak egy sötét árnyék volt az örvénylő tűzijáték szüntelenül összevissza pörgő
tűzkerekei mögött, amelyek még mindig zavarták a-látását.
- Micsoda? Jól értem? - hebegett Job.
- Repülőgépen jutunk ki innen - Sean megragadta a vállát és az ajtó felé tuszkolta.
- Szedd össze Ferdinándot meg a fiait, vidd fel őket a fedélzetre és mozdítsd már meg a
seggedet!
Job azonnal elrohant és Sean vaksin ügyetlenkedett utána. Lassan visszatért a látása.
Odafordult a leghalványabb fénynégyszög felé, ami a hangárajtó volt.
- És mi legyen a foglyokkal? - szólt vissza Job a hangár mélyéről.
- Engedd szabadon őket - ordította vissza, és az ajtóhoz futott.
Megpróbált visszaemlékezni mindarra, amit a Herculesről tudott. Noha Seannak majdnem
ötezer repülési órája volt többmotoros gépeken, még soha nem vezetett Herculest vagy más
négymotoros gépet. Mindamellett már több napot töltött egy ilyen gép fedélzetén; mialatt
tanácsadóként működött a dél-afrikai védelmi erőknél terroristaellenes hadműveleteknél
Angolában és Namíbiában még 1983-ban.
A pilóta természetes érdeklődésével és éles szemével tanulmányozta a pilóta különböző
műveleteit, és azokat részletesen meg is vitatta vele. Visszaemlékezett arra, hogy mit mondott
akkor neki a pilóta.
- Olyan ez, mint egy bárány. Szeretném, ha a feleségem ilyen engedelmes, könnyen
vezethető lenne. A hangár ajtajánál Sean hirtelen megállt.
- Matatunak igaza van, kezdesz öregedni, Courtney - ostorozta önmagát, szigorúan és
gyorsan megfordult. Visszaindult a sötét hangárba, és majdnem összeütközött Jobbal.
- Hova mész?
- Ottfelejtettem a zsákot - üvöltötte Sean. - Vidd fel az embereket a fedélzetre.
A tüzértiszt zsákját ott találta az íróasztalon, ahol hagyta és magához szorította. Job a
Hercules rakodórámpájának lábánál várta őt.
- Mindenki a fedélzeten - üdvözölte Seant. - Engedned kellett volna, hogy a pilótát
megtartsam.
- Nem volt időnk rá, hogy meggyőzzük az együttműködésről - vágta rá Sean. - A szegény
ördög különben is teljesen be volt szarva.
- Te fogod vezetni?
- Hát persze, hacsak nem akarod te megpróbálni.
- Hé, Sean! Repültél te már egyáltalán valami ilyenen?
- Mindent el kell kezdeni egyszer - Sean előremutatott. - Gyerünk, segítsd a keréksarukat
szabaddá tenni.
Előrerohantak és kirángatták az ékeket a kerekek alól, szabadra nyitották a kerékfékeket,
majd Sean előrement a rámpa meredek szögletéig és megállt a rámpa tetején.
- Itt van a rámpa irányítógombja. Megmutatta Jobnak az emelőkar kapcsolóját a
repülőgéptörzs oldalfalán. - Mozgasd a „Fel" helyzetbe, amikor beindítottam az első motort és
a vörös fény kigyullad a műszerfalon. Át fog váltani zöldre, amikor a rámpa felemelkedik és
lezáródik.
Sean otthagyta Jobot és végigrohant a Hercules belsején. A shangánok bizonytalanul
nyüzsögtek a sötétben.
- Ferdinánd! - ordította Sean. - Ültesd le őket az oldalülésekre, és mutasd meg nekik, hogy
kell bekötni magukat az övvel.
Sean tapogatózva kereste az utat a repülő fedélzete vezetőfülkéje felé. Megtalálta a
rakétákat tartalmazó faládákat a Hercules gravitációs központján túl a két szárny közötti
fedélzeti részbe berakodva. A ládák egymásra voltak halmozva a fából készült padszerű
rakodólapokra és nehéz rakodóhálóval voltak betakarva. Ahogy elhaladt mellettük, kicsit
megnyugodott, kifújta magát, elérte a vezetőfülke ajtaját a fedélzet orr-részében. Nem volt
bezárva, behatolt a fülkébe és tompa puffanással ledobta a magával hurcolt nehéz zsákot a
térképtárolóba, amely a repülőmérnök acél munkaasztala alatt volt. A pilótafülke ablakán át
látta, hogy a déli külső védelmi övezet elleni zavaró-elterelő támadás még mindig teljes
iramban tartott, de a tűzerő, amely a bázison belülről indult, most már sokkal erősebb, mint
volt, mint a külső támadók tűzereje a drót mögötti bozótból.
- Az Ötödik Brigád felébredt - mormogta Sean, bemászott a bal oldali ülésbe és felkapcsolta
a fényeket a Hercules műszerfalán. A ragyogó számlapok és kapcsolók végtelen sora,
elrendezettsége félelmetes és zavarba ejtő volt, de Sean nem hagyta magát megzavarni.
- Pont olyan, mintha egy öreg Báron gépet indítana az ember, csak még jobban hasonlít -
mormogta és felkapcsolta az egyes számú főkapcsolót és az elektromágnest, az üzemanyag-
szivattyút és beállította a keverék-ellenőrzést teljesen szuperre.
Nem volt idő ellenőrzésekre. Kinyúlt az indítókapcsolóért.
- Csak egy gyors imát! - gondolta magában.
A motor beindult, a légcsavar több lapátja zökkenőkkel megpördült és Sean aggódva
figyelte őket az oldalablakon keresztül.
- Gyerünk! Gyerünk! - próbálta rábeszélni a légcsavarokat, magasabb fordulatszámra
kapcsolt és kétszer is gázt adott. A motor felgyorsult és rángatózott, visszaengedte az
üzemanyag-szivattyút és a hajtómű állandó kiegyensúlyozott ütemre állt be.
Sean levette a rádiókészülék fejhallgatóját és a fülére helyezte. Megnyomta a belső
információs rendszer csatornájának kapcsolóját és beleszólt a szája előtt levő mikrofonba:
- Job, hallasz engem?
- Hangosan és tisztán.
- Húzd be a rakodórámpát.
- Már úton van.
Sean türelmetlenül várta, hogy a rámpa ellenőrző lámpája a műszerfalon vörösről zöldre
váltson, és abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, felengedte a kerékfékeket és a Hercules
nehézkesen előregördült.
Egyik motorral gurult a földön és ezért ellentétes oldalkormányt kellett használnia, hogy az
aszimmetrikus tolóerőt ellensúlyozza. Mindamellett, ahogy a gurulópálya halvány csíkját
követte, a légcsavarok másik három motorján dolgozott, és egyiket a másik után életre
keltette, igazított az ellenőrző berendezéseken, ahogyan a motor tolóereje változott.
- Nincs szél - mormogta. - Nincs különbség abban, hogy melyik irányban szállunk fel.
A fő kifutópályát meghosszabbították, hogy megfeleljen a korszerű sugárhajtású harci
gépek szokatlanul nagy felszállási és leszállási súlya miatti igénybevétel követelményeinek.
Mindamellett a Hercules STOL minősítésű volt, vagyis rövid felszállási és leszállási pályát
igényelt. A felszállópályán rendelkezésre álló távolságnak csak egy töredékét igényelte és
ezért Sean a gépet a kifutópálya közepén levő fő metszőpontra irányította, közvetlenül az
irányítótoronnyal szemben.
Mindeddig nem tüzeltek a Herculesre. A nehéz gépfegyverek a kapuknál még mindig vadul
tüzeltek az éjszakai égre. A gyenge tűzvezetés mindig is problémát jelentett az afrikai
csapatoknál, ahol a katonák különben minden más tekintetben kitűnőek voltak.
Másrészről, a déli külső védelmi övezetnél az Ötödik és a Harmadik Brigád válogatott
veteránjai megmutatták, hogy a jól képzett afrikai csapatok mire képesek. Tüzük halálosan
professzionális tűzszőnyeget terített a támadókra, és máris majdnem teljesen kikapcsolták
Alphonso támadásának kezdeti lendületét. Eltekintve néhány rendszertelen és ötletszerű
aknavetőtűztől, már nem volt tűzviszonzás a bázis biztonsági kerítése mögötti bozót és erdő
sötét tengeréből.
Csak rövid idővel ezelőtt sikerült Carlyle-nak riadóztatnia a helyőrséget a kapukon belül
levő ellenség ellen, és a repülésirányítók az elsötétedett toronyban végre rájöttek, hogy
jogosulatlan felszállás van készülőben.
Sean éppen a gurulópályán vezette a Herculest, vakmerő sebességgel, olyan gyorsan, hogy a
repülőgép már-már kezdett emelkedni és felszállni. Tudta, hogy ha lekerül a beton
gurulópályáról a fűre, fennáll a veszélye annak, hogy a hasára száll, vagy pedig leragad, és
még jobb esélye van arra, hogy a 12,7 mm-esekkel lelövik, hogyha a szükségesnél akár csak
egy perccel is tovább késlelteti a felszállást.
- Job-- szólt át ismét a belső tájékoztató rendszeren. - Felgyújtom neked a kabinvilágítást,
hogy megbizonyosodj arról, hogy a fiúk ülnek és be vannak kötözve. Negyven másodpercen
belül felszállás.
Felkapcsolta a kabinvilágítást, hogy megakadályozza a káoszt a repülőgép törzs sötét
belsejében, azután egyetlen mozdulattal beállította fejrádióját az irányítótorony 118,6-os
frekvenciájára.
Harsány hangon hívták már a toronyból:
- Légierő Victor Sierra Whisky jelű Hercules gépe. Közölje szándékait. Ismétlem, Légierő
Hercules gépe.
- Itt Légierő Hercules Victor Sierra Whisky válaszolt Sean. - Gurulási engedélyt kérek,
hogy elkerüljem az ellenséges földi tüzet.
- Sierra Whisky - ismételje, mik a szándékai?
- Torony, itt a Sierra Whisky. Kérek... - Sean motyogni kezdett, és szándékosan zavarta
adását, arra kényszerítve a tornyot, hogy újbóli ismétlést kérjen. A motor hőmérsékletjelző
műszereit figyelte aggodalmasan, mivel a nyíljelzések végtelenül lassan másztak a zöld szín
felé.
- Torony, nehézségeim vannak az önök adásának vételével - húzta az időt -, kérem,
ismételjék meg a kapott felszállási engedélyt...
Háta mögött Job felrántotta a repülőgép fedélzetére vezető ajtót.
- A katonák be vannak kötve, készen a felszállásra-jelentette.
- Ülj be a jobb oldali ülésre, és kösd be magad! parancsolta Sean anélkül, hogy körülnézett
volna.
A motorhőmérséklet-jelző műszerek mutatói elérték a zöld szín alját. A kifutópálya gyorsan
közeledett. Sean rálépett a kerékfékekre, lelassított a felszállópályára való fordulásra és a
besorolásra.
- Légierő Hercules gépe. Nincs engedélye, hogy a gurulópályán mozogjon vagy besoroljon.
Ismétlem, nincs engedélye a toronytól. Azonnal álljon le és az elsőnél forduljon balra. Térjen
vissza a várakozási helyére. Ismétlem, térjen vissza a várakozási helyére.
- Lejárt az idő, cimbora - motyogta Sean, ahogy a fékszárnyat tíz fokra húzta és a trimmelést
könnyedén a faroknehézre állította.
- Légierő Hercules gépe. Álljon le azonnal, vagy tüzet nyitunk.
Sean felkapcsolta a reflektorokat a felszálláshoz, és az óriási repülőgépet átvezette a fő
kifutópályára, olyan könnyedén engedelmeskedett neki, mint saját kis Beechcraft kétüléses
gépe.
- Cirmos cica vagy, drága. - Tudta, hogy éppúgy, mint a nők, a repülőgép is mindig reagál a
szerető hízelgésre. A hajtómű trolit lassan előrenyomta, és abban a pillanatban a torony
mögötti nehéz géppuska tüzet nyitott rájuk.
De a Hercules felgyorsult, és a géppuskás még nem tanulta meg az előretartás művészetét.
Mindig arra a helyre tüzelt, ahol a repülőgép másodpercekkel előbb tartózkodott, és talán
kissé el is veszítette a fejét, mert a lövések túl magasra vagy a gép mögé irányultak. Az első
hosszú nyomkereső sorozat elkerülte a magas farokvéget.
 - Ennek a kandúrnak még lőgyakorlatra van szüksége - jegyezte meg Job nyugodtan. Sean
mindig eltűnődött azon, hogy Job hűvös és flegma viselkedése a tüzelés alatt csak tettetés-e
vagy valódi közömbösség.
A következő sorozat lövedékei alacsonyabban és a gép elé csapódtak be, a beton futópályán
át, pont a Hercules orra előtt.
- De gyorsan tanul - ismerte el Job vonakodva. Sean könnyedén előrehajolt az ülésben, jobb
kezével erősen, teljesen nyitva tartotta a teljes gázt adó négy szabályozókart, bal kezével
érezte a kormánykereket, a gép életjeleit, figyelte a repülőgép sebességmutatóját, ahogy az
higgadtan körbeforgott a számlap körül jelezve az állandó gyorsulást.
- Itt jön a barátod - mondta Job, és kimutatott a fülke oldalablakán. Sean gyorsan
körülnézett.
Egy nyitott Land-Rover terepjáró tépett vadul a fő kifutópálya mentén levő pázsitsávon át,
reflektorai őrült mintákat vágtak a sötétbe, ahogy előrebukdácsolt az egyenetlen talajon.
Megpróbált elébük vágni az úton, épp csak hogy ki tudta venni a férfi vonásait, aki a gyorsuló
kocsi hátulján állt.
- Nem adja fel egykönnyen, ugye? - jegyezte meg Sean, és újra a Herculesre figyelt.
Carlyle feltehetően az őrség egyik Land-Roverét és fekete sofőrjét vette igénybe erre a
célra. A nyitott kocsi hátuljában állt, az RPD géppuska állványzatába kapaszkodva, az arca
sápadt volt és eltorzult a felszálló Hercules lámpái fényének visszatükröződésében, ahogy a
sofőrt nagyobb sebességre ösztökélte.
- Tényleg a szívére veszi - Job előrehajolt, hogy érdeklődéssel figyelje, amint Carlyle a
géppuskát az állványzatán megfordította, és felfelé, a Hercules pilótafülkéjére célzott vele.
A sofőr két keréken fordította a Land-Rovert, ahogy elvágtatott a hatalmas guruló repülőgép
mellett, alig negyven-ötven méterrel távolabb, majdnem egy szintben a szárny végén.
- Hé, ember - Job megrázta a fejét -, ez személyesen ránk céloz.
Carlyle nekigyürkőzött a géppuskának, és a csőtorkolatból a lángok rájuk villantak. Golyók
pásztázták végig a törhetetlen plexiüveg fülkét, ezüstdolláros nagyságú csillagokkal hintették
azt tele, és mindketten ösztönösen lehúzták a fejüket, ahogy a lövések elszálltak a fejük
mellett.
- Ez jobban lő, mint a másik kandúr - morogta Job, és ujjhegyével megérintette arcán a
vércseppet, amely abból a sebből buggyant ki, ahol egy repeszdarab eltalálta.
Sean érezte, hogy az ellenőrző műszerek életre kelnek a keze alatt, hogy a Hercules
megközelítette a repülősebességet, és a szárnyak emelkedni kezdtek.
- Gyerünk, cicuskám - mormolta Sean. Carlyle újabb sorozatot adott le, ugyanakkor
azonban a Land-Rover beleütközött egy betonátereszbe, és vadul megpördült, így a fegyver
sorozata magasan és ellenőrzés nélkül felettük szállt el. Majd a gépkocsi ismét
kiegyensúlyozódott és felzárkózott, hogy újra tüzelni kezdjen.
- Ez a fickó igen hamar a legkevésbé kedvelt rajzfilmfigurámmá válik. - Jobnak arcizma
sem rándult, ahogy figyelte Carlyle-t, amint célozni kezd. - Oké, itt van.
A nehéz géppuskák a kapuknál újra tüzelni kezdtek, és a 12,7 mm-es lövedékek áradata
elszállt a Hercules hasa alatt és tovább repültek, hogy a mögötte levő Land-Rovert széttépjék.
A lövedékek leszakították a kocsi első kerekeit, és a kocsi felbukfencezett, nagy porfelhőt
verve fel. Sean a szeme sarkából látta, amint Carlyle teste magasra emelkedik, majd eltűnik.
- És így búcsút mondunk az egyik utolsó igazi hősnek - zsolozsmázta Sean ünnepélyesen
komor hangon, és a Hercules botkormányát lazán visszatolta, a nagy repülőgép készségesen
válaszolt, és az orrát felfelé fordítva emelkedett.
Sean kikapcsolta a reflektorokat és a kabinvilágítást, hogy a gép sötétségbe borítva ne
kínáljon többé célpontot a földről tüzelőknek. A futóműveket beemelte, a gép repülése
egyenletesebbé vált, s ezzel a felszálló sebesség azonnal fokozódott. Közvetlenül ezután az
egyik szárnyat bedöntötte, és a gép szoros emelkedő fordulatok sorozatát kezdte el.
 Egy újabb nyomkereső lövedéksorozat követte őket, amely eleinte szinte lebegett, majd
felgyorsult, ahogy közeledett, míg végül sebesen elhaladt a szárnyvégek mellett. Sean újabb
fordulatot vett, majd ellenkező irányba fordult, kikanyarodva a sorozatból.
- Tengeribeteggé akarsz tenni? - kérdezte Job, de Sean nem törődött vele, inkább a
műszereket ellenőrizte, hogy nem esett-e bennük kár.
Lehetetlennek tűnt, hogy a hatalmas célpont, amit a Hercules nyújtott, csak egyetlenegy
tűzsorozatot kapott a több százból, amit rálőttek, de a nyilak a számtáblákon normális
helyzetet jeleztek, és azonnal reagáltak, mihelyst lazított a túlterhelésen, és a teljes fordulattal
emelkedett. Percenként mintegy százhatvan métert emelkedtek. Mindamellett a légörvény
átfütyült a fülkén a golyó ütötte lyukakon, felborzolta Sean haját, és megnehezítette a
beszélgetést, úgyhogy fel kellett emelnie a hangját, ahogy Jobhoz szólt:
- Menj hátra, és nézd meg, hogy nem sérült-e meg valaki, és nézd meg szabad szemmel,
nincs-e valami anyagi kár az utastérben.
Umtali város fényei eltűntek délre, és mögöttük Sean épphogy ki tudta venni a hegyek
körvonalait. Tudta, hogy a legmagasabb csúcs a hegyláncban körülbelül 2500 méter magas a
tengerszint felett, így kellő távolságot hagyva rá, mintegy 3000-3500 méter magasra
emelkedett, majd ellenőrizte a gép haladási irányát.
Eddig nem is gondolt a navigálásra, és bizonytalan volt a tájékozódás tekintetében a Sierra
da Gorongosa vonalakhoz való visszatérést illetően.
- Nem fogom megtalálni a jelzést semmilyen térképen - vigyorgott--, de megpróbáljuk a 030
mágneses szöget - és a Herculest arra az irányra állította.
Az adrenalin még mindig sűrű volt a vérében, a félelem elragadtatása szinte feldobta, úgy
érezte, sasszárnyakon repül, és megint nevetett, egy kicsit bizonytalanul ugyan, de élvezte ezt
a nagyszerű, mámoros izgalmat, amíg csak lehetett.
A sötét hegycsúcsok elhúztak alatta, épp annyira voltak csak láthatók a csillagfényben, mint
a bálnák árnyai a sarki tengerek mélyén. Alkalmanként felfedezte a völgyekben a fények
tűszúrásait, egy-egy magányos farm, missziós állomás vagy parasztkunyhó lámpásait, majd
átszelte a Mozambikba vezető határt, és akkor már nem volt előttük más, csak a sötétség.
- Semmi más, csak a sötétség - ismételte, és ez szimbolikusnak és prófétainak hangzott.
Visszafelé tartottak az elpusztított területekre.
Sean lassított és megkezdte a fokozatos süllyedést a síkvidéki erdők felé. Most a
hegycsúcsok már mögöttük voltak, de nem akart túl magasan maradni, hogy így könnyű
célpontot kínáljon egy követő MÍG vadászrepülőgép támadó radarjának vagy egy üldöző
Hind harci helikopter ágyújának.
Job visszajött és bezárta a kabin fedélzeti ajtaját.
- Van valami kár? - kérdezte Sean, és Job erre kuncogni kezdett.
- A rakodótér padlója bokáig tele van okádva. Ezek a shangánok nem nagyon kedvelik a te
repülési stílusodat, ember, minden irányban összevissza hánynak.
- Elbűvölő! - Sean keresgélni kezdett a pilótaülés oldalzsebében, és talált is egy csomag
holland szivart, a RAF pilóta tulajdonát.
- Nézd csak, mi van itt? - odalökött egyet Jobnak is. Meggyújtották és elégedetten
pöfékeltek néhány percig, mielőtt Job megkérdezte.
- Mennyi ideig tart, amíg a MIG-ek felfedeznek bennünket?
Sean megrázta a fejét. - Hararéban van a bázisuk, nem hiszem, hogy el tudnak fogni
bennünket, még ha azonnal meg is kezdik az üldözést. Nem, én nem félek a MIG-ektől, de a
Hindek, az persze már más kérdés.
Ismét csendben voltak, figyelték a mennyek érett gyümölcseit, a csillagokat, amelyek a sötét
repülőgép fedélzetéről olyan közelinek látszottak, mintha mindjárt le is lehetne őket szakítani.
- Kész vagy arra, hogy egy kellemetlen kérdésre válaszolj? - törte meg a csendet Job.
- Mondd ki, ami a bögyödben van!
 - Felhoztál bennünket ide, de hogy a pokolba viszel majd le?
Sean egy füstkarikát fújt, amit azonnal megsemmisített a légörvény, amely a lövedékek
ütötte lyukakon át áramlott a fülkébe.
- Érdekes kérdés - ismerte el. - Tudatom veled, mihelyst én magam tudom rá a választ.
Közben azon idegeskedjünk inkább, hogy megtaláljuk általában a Renamo-vonalakat, és
pontosabban China főhadiszállását.
Az erdei fák teteje fölött mintegy 200 méterrel Sean vízszintes helyzetbe hozta a Herculest,
és leolvasta az előírt repülési sebességhez szükséges hajtóerőt és repülési szögbeállítást abból
az utasításból, ami a műszerfalra volt vésve, és beállította a gépet időtartam-repülésre.
- Még két óra, mielőtt elég fény lesz ahhoz, hogy elkezdjünk nézegetni egy
kényszerleszállóhely után - mondta Jobnak -, közben megpróbálhatjuk megkeresni a Pungwe
folyót.
Egy órával később felfedezték a víz csillanását az előttük elterülő fekete erdőszőnyegben, és
néhány másodperccel később a csillagok visszatükröződtek egy széles, sötét víztömegről,
amely közvetlenül alattuk húzódott.
- Visszamegyek ellenőrizni - figyelmeztette Sean Jobot, és a Herculest könnyű fordulatra
késztette, miközben figyelte, hogy a giro kompasz, a pörgettyűs tájoló előtte a műszerfalon
180 fokon körbeforog, mielőtt újra szintbe kerül.
- A leszállólámpákat felgyújtani - mormolta és könnyedén megérintette a kapcsolót. A fák
tetejét az erős fényű reflektorok most megvilágították, és megpillantották a folyót, egy sötét
kígyót, amely messze kanyargott az éjszakában. Sean a Herculest egy kemény jobb oldali
fordulatba tette, majd egyenesbe állította, és most közvetlenül a folyó folyása mentén repült.
- Annak látszik - mormogta, és eloltotta a leszállófényeket. - De még ha ez is a helyes folyó,
erről nem leszünk képesek napkelte előtt megállapítani, hogy vajon a felső folyáson vagy az
alsó folyáson vagyok-e a védelmi vonalakhoz képest.
- És akkor mit csinálunk?
- Megtartó, ismétlődő figurációban repülünk - magyarázta Sean, és a Herculest a nyolcas
figurák első monoton sorozatába döntötte.
Körbe és körbe cirkáltak, mintegy 200 méter magasan a fák csúcsa fölött, átszelve, majd
újra meg újra átszelve a sötét folyót, ugyanazon a ponton, a hajnalra várva.
- Könnyű célpont lennénk egy Hindnek - jegyezte meg egyszerre csak Job.
- Ne hozd ránk a bajt - ráncolta össze a szemöldökét Sean -, ha nincs semmi más hasznos
tennivalód, hozd ide a tüzérzsákot, benne van a térképtartóban.
Job kirángatta a zsákot a kabin elejére, és az ülése mellé rakta le, majd kényelmesen
elhelyezkedett.
- Olvasd fel nekem - utasította Sean. - Találj benne valamit, ami elszórakoztat és hasznos
időtöltésnek is jó lesz.
Job egyenként kivette a vörös műanyag borítású „Szigorúan titkos" dossziékat, átlapozta
őket, a címeket és a fejezetcímeket felolvasta minden egyes tartalomjegyzék-oldalról.
Az első három dosszié mind tábori kézikönyv volt a Stinger SAM-rendszerek kezeléséhez,
tartalmazta elhelyezésüket és csatarendbe állításukat minden elképzelhető helyzetben, a
tengeren levő hajók fedélzetéről, a gyalogság által történő használatig a föld minden éghajlati
zónájában, táblázatokba és grafikákba foglalva a rakéta teljesítményadatait minden feltétel
között, a trópusi dzsungeltól a magas Északi-sarkig.
- Minden, amit valaha tudni akartál, de féltél megkérdezni - jegyezte meg Job, és kivette a
negyedik dossziét a zsákból.
Stinger irányított rakétarendszer Célpontkiválasztás és alkalmazási szabályok Működtetési
hadműveleti jelentések
Job hangosan olvasta, majd átlapozott a tartalomjegyzékre és a fejezetcímekre:
1. Falkland-szigetek
 2. Arab-öböl. „Hormuzi-tengerszoros"
3. Granada - Partraszállás
4. Angola - Unita
5. Afganisztán
Job hangosan felolvasta, és Sean most felkiáltott:
- Afganisztán! Nézd meg, hogy írnak-e valamit a Hindról.
Job a vaskos dossziét az ölébe vette és beigazította az olvasólámpa fénysugarát a kabin
tetőben levő vajaiból a feje fölött. Átlapozott a kézikönyvön.
- Na, itt van! Afganisztán - olvasta -, helikoptertípusok.
- Keresd meg a Hindet! - utasította Sean türelmetlenül.
- Szovjet MIL típusú tervezett irodai típusok NATO „H"meghatározású
- Ez az! - bátorította Sean. - Keresd a Hindet.
- Itt van - mondta Job. - Hoplite - Nehéz fegyverzetű görög harcos - Hound - Kopó, Hook
Kampó - Hip, - Csípőből tüzelő, Haze - Szekáló, Havoc - Pusztító... itt van, Hind -
Szarvastehén.
- Add már a tájékoztatást - mondta Sean, és Job hangosan olvasta.
- „Ez a légi tüzérségi löveg, amelyet a szovjetek Sturmovich, vagyis Púpos csúfnéven
hívnak, a NATO előtt pedig Hindként (Szarvastehén) ismeretes, az afgán lázadók és még
sokan mások számára, akik a terepen találkoznak vele, „Repülő Halál”-ként ismeretes, óriási
hírnevet szerzett, ami talán nem teljesen indokolt."
Sean hevesen félbeszakította.
- Öcskös, remélem, tudod, miről beszélsz. Job folytatta:
„1. Gyenge manőverezési képesség, lebegési csúcsmagasság és emelkedési fok jellemző rá,
ami következménye a borító páncélzat nagy tömegének.
2. Korlátozott, 240 tengeri mérföld hatótávolság, teljes terheléssel, ismét páncélzatsúlyának
következményeként.
3. Lassú, 157 csomó maximális sebesség és 147 csomós cirkálósebesség.
4. Magas kiszolgálási és földi karbantartási igények."
- Ez érdekes - szakította félbe Sean. - Még ez a nagy bébi is - megveregette a Hercules
ellenőrző műszerfalát - gyorsabb, mint egy Hind. Nem felejtem el, hogy eggyel már
találkoztam.
- Akarod, hogy tovább olvassam? - kérdezte Job. - Ha igen, hallgass és figyelj!
- Elnézést, folytasd.
„Becslés szerint több száz ilyen típusú gépet alkalmaztak Afganisztánban. Általában nagy
sikert értek el a lázadók ellen, noha több mint 150-et megsemmisítettek a Stinger SAM-mel
felszerelt lázadó csapatok. Ezek az adatok önmagukban is bizonyítják, hogy a Hindet
hatékonyan lehet leküzdeni a Stinger SAM-rendszerrel, a következő fejezetekben lefektetett
taktikát alkalmazva."
Job tovább olvasta, megadva a hajtómű típusát és teljesítményét, a fegyverzetet és más
statisztikákat, míg végül Sean le nem állította.
- Várj, Job! - Sean kelet felé mutatott. - Hajnalodik, világosodik. - Az ég elég halvány volt
ahhoz, hogy egy pontosan kivehető távoli horizontot képezzen, ahol az ég találkozott a fekete
föld tömegével.
- Tedd félre a könyvet, és hívd ide Ferdinándot.
Megnézzük, fel tudja-e ismerni, hogy hol vagyunk, és mutassa meg nekünk a hazafelé
vezető utat.
Erős hányásszag vette körül Ferdinándot, ahogy bebotorkált a fedélzeti kabinba, és
zubbonyának eleje jó foltos volt. Támasztékért nyúlva, ránehezedett a pilótaülés hátára, Sean
odébb mozdult, hogy minél nagyobb távolságot teremtsen kettejük között.
- Nézz itt ki, Ferdinánd - hadonászott Sean a golyó lyuggatta fülkén keresztül. - Látsz
valami olyat, amit felismersz?
A shangán gyanakodva nézett körül, komoran morogva, majd arckifejezése hirtelen
kitisztult és felderült.
- Azok a dombok - kimutatott az oldalablakon. Igen, ismerem őket. A folyó köztük jön elő
egy vízesésnél.
- Merre van a tábor?
- Arra, arra, messze.
- Milyen messze?
- Két teljes napi járásra.
- Hetven tengeri mérföldre - fordította le Sean az időt távolságra. - Akkor nem vagyunk
túlságosan távol. Köszönöm, Ferdinánd.
Sean kitört a monoton nyolcas figurából, és egyenes szintbe hozta a Hercules óriási
szárnyait.
Az erdők fölött, még mindig alacsonyan, nyugat felé repült, abba az irányba, amelyet
Ferdinánd mutatott neki, miközben mögöttük a hajnal rohamosan közeledett, a keleti eget
elmosódott karmazsinvörösre festve. Az éjszaka árnyait üldözték, ahogyan keresztülröpültek a
sötét dombokon.
Sean a Hercules orrát arra a résre irányította, amelyet Ferdinánd kijelölt, és ellenőrizte
karóráját a műszerfalon levő órával egybevetve.
- A BBC afrikai adásain a hírszerkesztőség adása következik - mondotta, és elkezdett
babrálni a rádió gombjaival. Egyszer csak megtalálta az ismerős hívójelet.
- Itt a BBC. Megismételjük főbb híreink címeit. Az Egyesült Államokban Michael Dukakis
kormányzó meggyőző eredménnyel nyert New York államban Jesse Jackson szenátor ellen a
Demokrata Párt elnökjelöléséért folytatott küzdelemben. Izraeli csapatok két újabb tiltakozót
lőttek le a megszállt gázai övezetben. Százhúsz utas halt meg a Fülöp-szigeteken
bekövetkezett repülőszerencsétlenségben. Renamo lázadók elraboltak egy RAF Hercules
szállító repülőgépet egy zimbabwei légibázisról Umtali város közelében. A géppel átrepültek
Mozambikba, ahol a zimbabwei és a mozambiki légierők gépei üldözik őket. Egy szóvivő
kijelentette, hogy mind Mugabe elnök, mind Chissano elnök parancsot adott, hogy a
repülőgépet, amelyen ugyan nincsenek túszok, de a lázadók ellen történő felhasználásra szánt
bonyolult fegyvereket szállít, minden áron meg kell semmisíteni.
Sean kikapcsolta a rádiókészüléket és rámosolygott Jobra.
- Soha nem gondoltad volna, hogy szerepelni fogsz a főbb hírekben, ugye?
- Egészen jól megvagyok a hírnév nélkül is - ismerte el Job. - Hallottad különben azt a
részét, hogy üldöznek, és minden áron meg akarnak semmisíteni?
A Hercules gyorsan közeledett a hegyek vonulatai közötti réshez. A fény annyira
megerősödött, hogy Sean ki tudta venni a folyó gyöngyszínű csillámlását a hegyszoros
torkában, ahol a folyó nedves fekete sziklákon zuhant alá a mélybe.
- Szembejövő repülőgép! - kiáltott fel Job hirtelen. - Egy óra magasságban!
Rendkívül éles látásával Job egy másodperccel előbb vette észre, mint Sean. A Hind lesben
állt, lekuporodva, mint valami borzalmas bogár az erdő egy rejtett tisztásán, a szűk
folyószorosba vezető bejáratot őrizve.
Ahogy Sean meglátta, rögtön világosan megértette, milyen taktikát alkalmazott a Frelimo
abból a célból, hogy elvágja őt a Renamo-vonalaktól. Elküldhették a teljes Hind
repülőszázadot az éjszaka során, mihelyst rájöttek, hogy merre tart.
Korlátozott hatósugaruk határain belül működve, a Hindeket valószínűleg összefüggő
védelmi vonalban telepítették le, hogy tartalékolják az üzemanyagot, elrejtőzve az erdőben,
radarjaikkal pásztázva, és csendben figyelve a Hercules motorzajára.
Majdnem biztosan gyanították, hogy a folyót fogja navigációs célokra, tájékozódási
pontként használni. Valószínűleg újabb harci helikopterek ágyúi várnak rá a folyó felső
szakaszán, egy elfogó gyűrűt alkotva a Renamo-vonalak körül, de miután túlságosan távol,
délre jutott el, Sean egyenesen belerohant az elfogógyűrű egyik gépébe.
A helikopter kilépett az erdőből, vertikálisan emelkedve, rotorjának gyorsan forgó lapjai
összeolvadt, ezüstszín foltot képeztek, deformált orra lekonyult, mint mikor egy minotaurusz
támadásra készülve leszegi a fejét, teste szederjes foltokkal volt álcázva; az egész valami
obszcén módon ronda és halált hozóan szörnyű volt.
Még mindig alattuk repült, de gyorsan emelkedett felfelé, méreteiben szinte egyre duzzadt,
ahogyan azonos irányt követtek. Pillanatokon belül rájuk fog rontani, Gatling ágyúját máris
felfelé irányította. Sean gondolkodás nélkül reagált.
Mind a négy szelepállító kart teljesen felengedte, és a hajtóműveket maximális sebességre
állította. A nagy hajtóművek szinte csikorogtak, ahogyan a repülőgép orrát lefelé fordította,
egyenesen rábukva a helikopterre.
Látta, amint a rakéták elhagyják a Hind szárnyai alatti fegyvergondolákat, mindegyik egy-
egy fekete pont volt a fehér füstkarikák közepén, ahogy kisodródtak. Visszaemlékezett azokra
a statisztikai adatokra, amelyeket Job az imént felolvasott. A Hind két darab AT-2-es Swatter
rakétát és négy darab 57 mm-es rakétatárat hordozott.
Mintegy zuhanórepülésbe merülve átvezette a Herculest a rakéták zárótüzén, amikor a feje
mellett fellobbanva elhúztak, füst és halál vihara csapta meg, és a Hind alig kétszáz méterre
volt előtte, még mindig emelkedve, hogy szembe találkozzon vele, rakétákat küldözgetve
közvetlen lőtávolságból, de nem vehette figyelembe az ő heves manőverezését.
- Tarts ki! -- ordította Sean Jobnak. - Beverek a rohadéknak!
Elkapta az öldöklési vágy, forrón és édesen hevítette a vérét, egyáltalán nem félt, csak a
rombolás ellenállhatatlan vágya hajtotta.
Az utolsó percben a Hind pilótája megsejtette a szándékát. Olyan közel voltak egymáshoz,
hogy a pilótafülke ablakán keresztül Sean teljesen ki tudta venni arcvonásait a sisak alatt. Az
orosz arca tésztafehér volt, és a szája megdöbbentően pirosnak tűnt, mint egy nyílt seb.
A helikoptert az oldalára lendítette, majdnem teljesen átfordítva, annyira bezárva, hogy a
Hind holtsúlyként zuhant lefelé, és megpróbált a Hercules kinyújtott szárnyhegyei alá
behúzódni.
- Elkaplak, a kurva anyádat! - ujjongott diadalmasan Sean, és a Hercules szárnya megütötte
a helikopter végét. Az összeütközés ereje Seant a vállszíjaihoz szorította, a Hercules
megremegett és oldalra billent, a sebesség lecsökkent, és a gép a leállás határán remegett, alig
hetven méterrel az erdő fáinak teteje fölött.
- Gyerünk, cicuskám - Sean úgy suttogott, mint egy lázban égő szerető.
Az ellenőrző műszereket óvatosan, szelíd ujjakkal cirógatta.
A megrongálódott szárnyból kiszakadt fémfoszlányok cafatokban lógtak, csapkodva ütődtek
a szélben, az erdő fáinak teteje úgy nyúlt fel, mint egy ragadozó karmai, hogy megragadja és
leszakítsa őket körmeivel az égből.
- Repülj, drágám - suttogta Sean, és a négy hajtómű az erőfeszítéstől bömbölve fenntartotta,
majd fokozatosan felemelte a gépet a biztonságos magasságba.
Az emelkedési ütemet jelző műszer mutatója egyenetlenül, zökkenésekkel emelkedett;
percenként vagy 50-60 méterrel.
- Hol van a Hind? - kiáltott Sean Jobnak.
- Biztosan odalenn. Lenn kell hogy legyen - kiabált vissza Job, mindketten üvöltöttek
egymásra a dolog rettenete és izgatottságuk miatt.
- Semmi sem képes egy ilyen ütődést kibírni. Majd a hangja megváltozott. - Nem, itt van,
még mindig repül. Uramisten, rá tudnál nézni erre a szarvasanyára?
A Hind erősen megsérült, egyik oldalán cikcakkos zúzódások voltak, a farok légcsavarja és
az oldalszárnya leszakadt és majdnem teljesen levált. Pilótája nyilván az életben maradásért
küzdött, ahogyan a gép billegett, oldalirányba fordult és hempergett az égen.
 - Nem hiszem el! Még mindig ránk lő! – kiabált
Job, és egy rakétafüst csíkja suhant el a gép orra előtt.
- Most egyensúlyba hozza magát - Job az oldalablakon keresztül figyelte. - Körbefordult,
megint utánunk jön.
Sean felemelkedett a Herculessel, és megcélozta a dombok közötti átjárót. Úgy tűnt, a
sziklás szirtfalak végigkarcolták a szárnyvégeket. Az alattuk habzó fehér vízesés tündöklően
ragyogott.
- Rakétát lőtt ki ránk. - Ahogy Job figyelmeztetésül elkiáltotta magát, a dombok közötti
átjáró kinyílt előttük, és Sean magasra emelte a Hercules megcsonkított szárnyát egy
maximális mértékű fordulatban.
A hatalmas repülőgép elhaladt a szikla elülső oldala mentén, és a sarkon épp akkor fordult
be, amikor a Swatter rakéta rázáródott a hajtómű távozó infravörös, magas hőmérsékletű
gázaira hőérzékelőivel, és végigrohant az átjárón. A Hercules olyan finoman vette a kanyart,
hogy Seannak a maximális hajtőerőt kellett használnia, hogy tartani tudja a repülőgép orrának
szintjét, és felfelé tekintve, a fülke ablakán keresztül úgy érezte, mintha kinyúlhatna és
megérinthetné a szikla felületét, amint a Hercules mintegy a szárnyvégen állt. A rakéta
megpróbálta a repülőgép ívét követni, de a kritikus pillanatban a Hercules eltűnt a
látótávolából, és a sziklasarok eltakarta a hajtóművekből kibocsátott gáznyomokat.
A rakéta becsapódott a sziklafalba, nagy sziklazuhatagot omlasztott, és a Hercules mögött
porral és füsttel töltötte be az átjárót.
Sean a Herculest újra a törzstengely irányába vitte, helyrebillentette az egyensúlyát,
finoman tartotta a megsérült szárnyát védve.
- Semmi jele a Hindnek?
- Nincs, nem... - Job hirtelen elhallgatott, amikor meglátta, hogy a rettegett alak ismét
formát ölt a poron és füstön át. - Itt van, megint ránk jön!
A Hind törzsének egész hátsó része csáléra állt és hátsó légcsavarának fele hiányzott.
Áttántorgott döcögve és meg-megbillenve a levegőn, alig volt már kormányozható, és gyorsan
lemaradt a Hercules mögött. A pilóta bátor ember volt, megmentette a gépet, és egészen a
végsőkig akcióban tartotta.
- Újra tüzelt! - kiáltott fel Job, ahogy meglátta, hogy a rakéta megjelenik a zömök szárny
alól, és füstcsíkot húzva feléjük tart.
- Lezuhant! - Job figyelte, amint a helikopter faroklégcsavarja levált, és spirál alakban
felfelé repült, mialatt a helikoptertest lefelé hullott, összerogyva, mint egy gerincen lőtt
bölénybika, nekivágódott a fáknak, és magas lángok és füst kísérte robbanás közepette
darabokra tört.
- Jobbra törj ki! - kiáltott Job kétségbeesetten. Noha a Hind maga már elpusztult, borzalmas
lövedéke átsuhant az égen, s könyörtelenül feléjük közeledve, lecsapott rájuk.
Sean a Herculest, amennyire csak lehetett, elfordította, s így a rakéta majdnem elkerülte
őket a fordulat miatt túlszaladva a célon, de korrigálta magát és éles szögben körbefordult,
hosszú ezüstös füsthullámot húzva maga után, és rácsapott a jobb oldali kettes számú
hajtóműre.
Egy percre szinte teljesen megvakultak, ahogy a robbanás füstje átkúszott a pilótafülkén,
majd hirtelen elsöpörte a légörvény. A Hercules mintegy agóniában megrázkódott. A rakéta
robbanása felrántotta a szárnyat, csodálatos módon Sean ügyesen egyensúlyban tudta tartani.
Döbbenten nézte az okozott kárt. A kettes számú hajtómű levált, a rakéta kirobbantotta a
szerelvényből, s egy borzalmas, üres sebet hagyott maga után a szárny élén. Halálos csapás
volt ez. Haláltusájában a Hercules keresztülrohant az égen, vonszolódott bal oldali
hajtóműveinek hatalmas húzóereje révén, a megsérült szárny pedig egyre jobban hátrafelé
görbült.
Sean visszafogta, levette a gázt, és megpróbálta a sebességet csökkenteni és
kiegyensúlyozni a tolóerőt. Előrenézett és ott volt előtte a folyó széles és nyugodt vízfelülete a
vízesések örvénylése fölött. A nap első sugarai bearanyozták a fák tetejét mindkét parton, és a
krokodilok feketén hevertek a fehér homokpadokon.
Sean átváltott a belső kommunikációs rendszerre, és a hangosbeszélőn át beszólt a
rakodótérbe.
- Kapaszkodjatok! Keményen fogunk ütődni leszálláskor - mondta shangán nyelven, és saját
bekötőövét is szorosabbra húzta.
A Hercules nehézkesen dübörögve haladt lefelé, mindkét szárnya annyira megrongálódott,
hogy Sean egyenesen csodálkozott, hogy még mindig a levegőben tud maradni.
- Túl gyors - motyogta Sean. Most már úgy esett lefelé a repülőgép, mint egy expresszlift. A
folyót nem érik el, és a fáknak fognak ütközni. Kifeszítette magát, hogy felkészüljön egy
szárny elvesztésére a légáramlás szétszaggató hatásával szemben, és óvatosan kiengedte a
teljes fékszárnyat, hogy a repülőgépet lelassítsa.
A Hercules hálásan válaszolt cselekedeteire, a kiegészítő emelőerőre, és régi eleganciájához
híven, kecsesen lebegni kezdett. A gép könnyedén súrolta a folyóparti fák tetejét, és Sean
kikapcsolta az üzemanyag-szivattyúkat, a fővezetékeket és az elektromos berendezéseket,
hogy megakadályozza az esetleges kigyulladást. A gép orrát magasra tartotta, a sebességet
hirtelen lecsökkentette és a sebességmérőn a nyíl élesen visszaugrott. Felhangzott a
sebességvesztésre figyelmeztető berregő jelzőcsengő, és azután a leszállószerkezet fülsiketítő
elektromos kürtje szólalt meg, figyelmeztetve arra, hogy a futómű kerekei még mindig
nincsenek leengedve.
Az ellenőrző műszerek mutatói visszaestek, ahogy a Hercules a teljes leálláshoz járt közel,
de ők már a folyó közepén voltak, húsz láb magasan, lágyan esve lefelé. A krokodilok
lecsúsztak a közvetlenül előttük levő homoksávról, félelmükben habosra keverve a zöld vizet,
és Sean érezte, hogy az ellenőrző műszerfal összevissza jelez, igyekezve a gépet az utolsó
lehetséges pillanatig oltalmazni.
Erezte, hogy a farokrész megérinti a vizet, és a repülő sebességmérője pontosan negyven
csomóra esett. A Hercules hasra csapódott a vízen. Egy nagy zöld hullám a géporr fölé
csapott, és megtörve rajta, átmosta a pilótafülkét, sugárban belövellve a golyó ütötte
lyukakon.
Mind Seant, mint Jobot hevesen előrevetette a vízre érés, a biztonsági övek hevederei
megfeszültek, majd a Hercules hirtelen a felszínre bukkant és elkezdett csúszkálni, szörfözni a
hasán, lelassult és megfordult, hogy az áramlattal szemben lassan megálljon.
- Jól vagy? - vakkantott Sean Jobra.
Ő válaszul kikapcsolta az övét és kipattant a másodpilóta üléséből.
A fedélzet padlója ferdén állt Sean lába alatt, ahogy felállt. A pilótafülke ablakán át látta,
hogy a Hercules cél nélkül úszik az áramlattal. Üres üzemanyagtartályai és a törzsben
megszorult levegő fenntartottak a vízen.
- Gyerünk! - visszavezette Jobot a fő rakodótérbe, és egy pillanat alatt átlátta, hogy a
rakétaládák még mindig biztosan állnak nehéz szállítóhálóik által leszorítva.
A shangánok teljes pánikban voltak, legalább kettő megsebesült közülük, ott vonaglottak és
jajgattak a padlón száradó hányadéktócsában, az egyik törött karjából a húson át kiállt a csont
éles, cikcakkos vége.
Sean megcsavarta a vészkijárat nyílásfedelének zárókerekét, és kifelé rúgta az ajtót.
Azonnal felfújódott a nejlon mentőcsúszda és kirepült, mint egy részeg sárga nyelve, ahogy az
alant levő vízfelületre csapódott.
Sean kihajolt a nyílt csúszdáról. Egy másik homokpad felé sodródtak, és úgy ítélte meg,
hogy a géptest alatt a víz csak vállmagasságú, mert tisztán látta a folyó fenekét.
- Ferdinánd - Sean kiszemelte a nyüzsgő shangánok tömegéből. - Erre vidd ki őket!
Látta, hogy Ferdinánd higgadt és erélyesen kihajtja a körülötte levő rémült katonákat a
csúszda felé.
- Mutasd meg nekik, hogy megy ez - parancsolta Sean Jobnak -, és mihelyst leérsz, vedd rá
őket, hogy vontassák ki a géptestet a homokzátonyra.
Job összefonta karjait a mellén, és lábbal ugrott a csúszdára. Levágódott a vízbe, majd a
lábán botladozott. A víz a hónaljáig ért, azonnal a Hercules oldalához gázolt és teljes súlyát
bevetette vele szemben.
A sértetlen shangánok egyenként követték őt lefelé a csúszdán és a folyófenékre. Job
vigyázott rájuk. Sean meg az utolsó katonát is keresztülvezette a nyíláson, majd maga is
kiugrott.
A víz alig néhány fokkal volt a testmeleg alatt, és mihelyst a felszínre ért, látta, hogy
valamennyi ember nekifeszült a Hercules úszó testének, és lassan mozdítják keresztül a folyó
folyásán. Ő is beleadta a saját súlyának erejét, és a fenék fokozatosan emelkedett a lábuk alatt,
és a víz már csak a derekukig ért.
A Hercules hasa megfeneklett a homokon, és a repülőgép nehézkesen elhelyezkedett, ahogy
a törzset elárasztotta a víz. A katonák kivonszolták magukat a homokpadra, és ázott
csomóként összerogytak. Arckifejezésük tompa és tehetetlen volt a rémület és a megerőltetés
utóhatásától.
Sean körülnézett, megpróbálta értékelni a helyzetüket, hogy hol lehetnek, és megtervezni
azt, hogy elsősorban mit kell tenni. A Hercules elég magasan feneklett meg ahhoz, hogy a
rakéták ne merüljenek el, és ne menjen tönkre kényes elektronikus kapcsolási rendszerük.
A víz sodrása egy meredek folyópart alá sodorta őket, és a nyári áradás halott fákat és
vízsodorta faanyagot halmozott fel a part mentén. A homokpad csak egy keskeny sáv volt a
part alján.
- Gyorsan kell mozognunk - mondta Sean Jobnak. - Várható, hogy a Hind képes volt arra,
hogy jelzést adjon le a század többi részének, és majd értünk jönnek.
- Mit akarsz először csinálni?
- Kirakodni a Stingereket - válaszolt tüstént Sean. - Mozgasd meg őket!
Sean hirtelen újra felmászott a gépre és megállapította, hogy a raktér ajtajának hidraulikus
sarkantyúi az elemekkel még mindig működnek, és leeresztette a rakodórámpákat.
Minden egyes faláda súlya fel volt tüntetve a ládákon. 152 font, kb. 70 kilogramm
egységsúly.
- Könnyűek, két ember elég egy ládához - rendelkezett Sean, és ő és Job felrakták a ládákat
kétkét ember vállára, ahogy azok előreléptek a sorban. Ahogy megkapták az adagjukat,
leporoszkáltak a rámpán a homokpadra, majd fel a partra, be a fák közé. Ferdinánd
megmutatta nekik, hová rejtsék el és takarják be az úsztatott faanyaggal.
Húsz percnél is kevesebb időbe telt a szállítmány kirakodása, és Sean minden percben a
türelmetlenség és az aggodalom lázában égett. Amint az utolsó ládát is partra vitték, kirohant
a rámpára és felkémlelt az égre, várva, hogy meghallja a közeledő helikopter-rotorok zaját és
az Isotov hajtóművek süvítését.
- Szerencsére nem tart örökké - mondta Jobnak. - Meg kell szabadulnunk a Herculestől.
- Mit fogsz csinálni vele, elnyeleted a földdel vagy elásod? - kérdezte Job gúnyosan.
A Hercules rakterének elülső válaszfalánál volt egy 120 tonnás rakodócsörlő, amit arra
használtak, hogy a szállítmányt felvontassák a fedélzetre. Sean utasítására négy shangán
kihúzta a csörlőkábelt, és a Hercules felfújható életmentő csónakját használták arra, hogy a
végét átvigyék a folyón és egy fához kikössék a túlsó parton.
Mialatt ezzel foglalatoskodtak, Sean és Job átkutatták a Herculest, és leszedtek róla minden
használható felszerelést az elsősegélydobozoktól kezdve a kávé- és cukorkészletekig a kicsi
első konyhából, Sean elégedetten látta, hogy a trópusi elsősegélyláda jól fel van szerelve, és a
maláriamegelőző, profilaktikus gyógyszerektől az antibiotikumokig jó ellátást tartalmazott. A
partra küldte az egyik shangánnal, és visszarohant a rakodórámpára.
 A gumi mentőcsónak visszatért, és még mindig nem észlelték sem a Hindek hangját, sem
látványát. Túl jó érzés volt pusztán csak rágondolni is.
- Vigyél ki mindenkit a partra - mondta Sean Jobnak, és odament a csörlő irányításához.
Ahogyan a csörlőt megindította, az acélkábel szorosan megfeszült, és a Hercules törzse,
amely nehézkesen ült a homokzátonyon, megbillent és kissé rángatózni kezdett.
Továbbengedte a csörlőt, a homok csikorgott és szétmállott a gép hasa alatt, és saját csörlője
le vonszolta a Herculest a homokpadról a mélyebb vízbe.
Amint úszni kezdett a törzs, Sean félig felhúzta és lezárta a rámpát, hogy megakadályozza a
túl gyors elmerülését és a folyó közepére csörlőzte, ahol az áramlat a leggyorsabb volt. Ahogy
az áramlat elkapta és elkezdett a folyás irányában lefelé sodródni, Sean lekapta a reteszvágót a
rekeszfalon levő állványról, és elmetszette a kábelt. A Hercules szabadon úszott tovább, lefelé
a folyón.
Egy pillanatnyi ösztönnek engedve, Sean levágott egy jó méteres darabot a merev
csörlőkábelből, és a rozsdamentes acélhuzalok azonnal elkezdtek szétválni az összefonott
kötegből. A különvált huzalok közül hármat felgombolyított egy szoros hurokba, és a hátsó
zsebébe tette. Job keményfa gombokat rak majd a drótok végére. A fojtogató drót egyike volt
a felderítők legkedvesebb titkos fegyvereinek, és Sean félmeztelennek érezte magát, mióta az
övé elveszett azzal a hátizsákkal együtt, amelyet leejtett a sziklafalról. Majd teljes figyelmét
ismét a Herculesre fordította.
- Az üzemanyagtartályok már majdnem üresek - mormolta, ahogyan figyelte a gép haladását
az árral lefelé. - Addig kell úsznia, míg el nem éri a vízesést.
A fedélzeten maradt, mialatt legalább kétmérföldnyi folyópart elmaradt mögötte.
Közben a reteszvágókat arra használta, hogy megszakítsa a hidraulikus csöveket és
üzemanyag-vezetékeket, amelyek a rakodótérbe vezető görgős ólomzárak tetején haladtak
keresztül. Hidraulikus folyadék és avas keveréke csurgott és lövellt ki, majd gyűlt össze
tócsában a rakodótér padlóján. Végül megelégedve, hogy minden lehetőt megtett azért, hogy
az üldözőket rossz irányba terelje el, a nyílt vészkijárati csúszdán egyensúlyozva kihúzta a
biztosítószeget a foszforgránátból, amelyet Ferdinándtól rekvirált.
- Köszönöm, öreglány - szólt hangosan a Herculeshez. - Drága voltál! A legkevesebb, amit
felajánlhatok és megtehetek érted, az egy viking temetés.
Végiggurította a gránátot a rakodótér padlóján, és akkor lecsúszott a csúszdán és beugrott a
vízbe. A felszínre úszott erőteljes karcsapásokkal és krallozva, képzeletében közben
megjelentek azok a kövér, fekete krokodilusok, amelyeket a homokparton látott.
Hallotta maga mögött a robbanógránát elfojtott pukkanását, de nem állt meg és nem is
nézett vissza mindaddig, amíg nem érezte a talajt a lába alatt. Akkorra a Hercules bőszen égve
már egy negyed mérfölddel lejjebb úszott a folyás irányában. Fekete olajfüst szállt fel belőle a
világos, reggeli égre.
Sean az utolsó néhány métert a vízen átgázolva tette meg a meredek partig, és négykézláb
felmászott rá. Mialatt zihálva és lélegzet után kapkodva ott ült, meghallotta az ismerős és
mostanra már annyira gyűlölt hangot, a rotorok és az Isotov hajtóművek gyorsan közeledő
hangját. Az égő Hercules füstje olyan csalétek volt, amit a Hindek már ötven mérföldről is
láthattak.
Sean egy maroknyi sarat kapott fel a partról, ahol ült, és bekente vele meztelen karjait és
arcát.
Bemászott egy sűrű bokor alá a parton, úgy figyelte, amint a Hind a fák teteje fölött, széles
köröket írva le a Hercules égő roncsa fölött, mint egy gonosz vámpír, alacsonyan keringett.
A lángok elérték az egyik üzemanyagtartályt, és a Hercules egy sárkány leheletével robbant
fel, saját teste darabjait széthintve a folyón, a lángok gőzzé váltak, ahogy sziszegve a vízbe
értek.
A Hind majdnem öt percig lebegett a folyó fölött, talán a túlélők után kutatva, majd hirtelen
magasra emelkedett, orrát dél felé fordította, és egy apró pontocskává zsugorodott az ég
kékjén.
- Korlátozott hatókör és korlátozott időtartam-repülés, ahogyan az az ember mondta - Sean
felállt búvóhelyéről.
- Most menj haza, mint egy jó kis ruszki, és jelentsd, hogy a célpont meg lett semmisítve.
Menj és mondd meg Bobby Mugabének, a rendőr bácsinak, hogy nem kell aggódnia azért,
hogy értékes Stingerei rossz kezekbe kerültek.
Benyúlt a felső zsebébe és kivette a holland szivarosdobozt. A kartondoboz azonban
szétmállott a kezében és a dohánylevelek ragacsos kásává foszlottak szét. Bedobta a folyóba.
- Különben is, itt az ideje, hogy abbahagyjam a dohányzást - sóhajtott, és végigkutyagolt a
part mentén a vízfolyással ellentétes irányban.
Job a két sebesült katonával foglalatoskodott.
- Ennek egy sor csinos repedt bordája és egy kulcscsonttörése van - Job befejezte a
sebkötözést, majd odamutatott a másik páciensre -, ezt neked hagytam.
- Nagyra értékelem - mordult fel Sean, és megvizsgálta a törött kart. - Micsoda ronda
összevisszaság.
- Kedves jelző - értett vele egyet Job. A szilánkosan tört felkarcsont öt centivel kiállt a sötét
véraláfutásos és vérrögökből foltozott sebből. Fémkék legyek zümmögő raja körözött a
vérrögök körül, Sean leseperte őket.
- Eddig mit csináltál vele?
- Egy maroknyi fájdalomcsillapítót adtam neki az egészségügyi dobozból.
- Az egy ökröt is el kell hogy hódítson - bólintott Sean. - Adj egy darab nejlonkötelet és
kettőt a legerősebb shangánok közül.
A kar rettentően megrövidült, és Seannak el kellett érnie, hogy a törött csontvégek újra
összeérjenek. A nejlonkötelet a katona csuklójára kötötte, és a két végét a két erős shangán
kezébe adta.
- Amikor azt mondom, hogy húzzátok, akkor jól megrántjátok, értitek? - parancsolta. - Oké,
Job, tartsd őt erősen!
Ezt már korábban is gyakran csinálták. Job elfoglalta a helyét, a páciens mögé ült és karját a
katona hónalja alá tette, majd kezét összekulcsolta a melle körül.
- Bántani foglak - ígérte Sean a páciensnek, és a férfi egykedvűen bámult vissza rá.
- Kész vagy?
Job bólintott és Sean a kötélre pillantott.
- Húzzátok! Hátrahajoltak nagy lendülettel.
A sebesült katona szemei hirtelen tágra nyíltak, és a verejtékcseppek mint apró hólyagok
ütöttek ki a bőrén.
- Erősebben húzzátok! - mordult rá Sean Ferdinándra, és a kar elkezdett megnyúlni. A kiálló
csont éles végei lassan visszahúzódtak a húsba.
A shangán a fogát csikorgatta abbeli erőfeszítésében, nehogy felsikoltson. A hang olyan
volt, mintha két üvegdarabot erővel összedörzsölnének, és ez Sean idegeire ment.
A csont hegye visszapattant a dagadt bíborszínű sebbe, és Sean hallotta, amint a két
csontvég, mélyen a húsba ágyazva, érdesen összekattant.
- Ez az! Tartsd! - mondta Ferdinándnak, és gyakorlott kézzel gyorsan két rögzítősínt
helyezett az elsősegélydobozból a kar mindkét oldalára, s össze is kötözte őket.
Sebészragtapasszal olyan szorosan összehúzta, amennyire csak merte anélkül, hogy a
vérkeringést elszorította volna, majd odabólintott Ferdinándnak.
- Lassan. Engedjétek el.
Ferdinánd enyhített a nyomáson, és a sínek egyenesen tartották a kart.
- Egy újabb áttörés az orvostudományok területén - mormolta Job. - Elegáns és bonyolultan
szakszerű eljárás, doki.
 - Tudsz járni? - kérdezte Sean. - Vagy haza kell cipelnünk?
- Természetesen tudok járni - méltatlankodott a katona. - Azt hiszi, hogy én egy asszony
vagyok?
- Ha az lennél, a legmagasabb menyasszonyi árat kérnénk érted - vigyorgott rá Sean és
felállt.
- Szemléljük meg a hadizsákmányt - javasolta Jobnak. Ez volt az első alkalom arra, hogy
megvizsgálják a Herculesből kihozott szállítóládákat.
Harmincöt láda volt, és összevissza, vaktában rakták egymásra őket, egy afrikai mahagónifa
szétnyúló ágai alatt. Ferdinánddal és négy emberével, akik segítettek nekik, a ládákat a rajtuk
levő feliratok szerint gondosan szétválogatták és újra egymásra rakták.
Harminchárom láda, mindegyik kb. 70 kilogramm súlyú, a következő jelzésekkel:
STINGER IRÁNYÍTOTT RAKÉTARENDSZER l x Fogantyú és antenna l X Vizsgáztató 5
X Feltöltött kivetőcsövek.
- Ez Chinának 165 lövést jelent, és még 11 Hind maradt a századból, miután egyet lerúgtál
az égről - kalkulált Job.
- Ez elég jól hangzik.
- Ahogyan ezek a szépségek lődöznek, valamennyire szükség lesz - mormogta Sean, majd a
szándékos pesszimizmust tükröző arckifejezése kissé megenyhült: - Jól van, jól van! Íme, itt
van egy könyvesláda.
A megmaradt két szokatlan, egyedi méretű láda ezt a feliratot viselte:
STINGER IRÁNYÍTOTT RAKÉTARENDSZER M 134-ES KIKÉPZŐKÉSZLET
KÖVETŐFEJ-KIKÉPZŐ
- Ez valakinek az életét erősen megkönnyíti majd - mondta Job egyetértőén. A megszerzett
kézikönyvek azt a kiképzőrendszert vitatták meg, amely a kiképzőnek lehetővé tette, hogy
monitoron kövesse a kiképzés alatt álló személy nyomkövetési technikáját egy színlelt
rakétakilövés alatt. Ez felbecsülhetetlen értékű felszerelést jelentene bárkinek, aki megkapja
azt a feladatot, hogy a Renamo-csapatokat a rendszer használatára megtanítsa.
Mindamellett Sean csak azután értékelte a zsákmány teljes értékét, amikor az utolsó és
legkisebb ládát is megvizsgálta.
A kis faládára a következő volt festősablonnal rányomtatva:
STINGER IRÁNYÍTOTT RAKÉTARENDSZER
MÓDOSÍTÁSI SZOFTVER
- Te jószagű Szentháromság! - füttyentett. - Ez egy valóságos világítótorony, nem egy
közönséges vagy mezei rendszer, hanem valami klassz dolog, valami szenzáció, ami a kezünk
van.
- Nézzük meg! - Job ugyanolyan izgatott volt, mint ő.
Sean habozott, mint egy gyerek, aki kísértésbe esik, hogy kinyissa az ajándékát
születésnapjának hajnala előtt. Felnézett az égre, a Hindeket kutatva. Fura, hogy mennyire
átvette ezt az ideges szokást a shangánoktól.
- Sötétedésig nem mozdulhatunk. Rengeteg eltöltendő időnk van - visszakozott, és áthajolt,
hogy kihúzza a bajonettet Ferdinánd övének tokjából.
Óvatosan felfeszítette a láda tetejét és leemelte a fehér poliuretán csomagolóanyag-lapokat.
A szoftver egy strapabíró műanyag táskában volt elhelyezve. Felnyitotta a fedelén a
zárókapcsokat és kinyitotta a csomagot. A szoftverkazetták tucatjai mind különböző színnel
voltak megkülönböztetve, átlátszó pergamenborítékba voltak zárva, le voltak pecsételve, és
beleillettek a táska belsejének külön erre a célra méretre szabott zsebeibe. Ez volt az, amiről
azokban a kézikönyvekben olvastak, amelyeket Carlyle-tól, a brit tüzértiszttől kölcsönöztek.
- Hozd a kézikönyveket - mondta Sean Jobnak. És amikor az előhozta őket, leguggoltak a
nyitott láda mellé és kimeredt szemmel, elmerülten rágták át magukat a nehéz köteten,
amelyik leírta a rendszert.
 - Itt van! Hind támadó rendszer. Színkódja piros. Számkódja S.42.A.
E rendszer keretében a Stinger rakétákat programozni lehet arra, hogy különböző
célpontokat úgy támadjanak meg, hogy olyan taktikát és frekvenciát alkalmazzanak, amely
arra a típusú repülőgépre jellemző. Egyszerűen azáltal, hogy beteszik az egyik mikrokazettát a
kivetőállványba, a rakétát utasítani lehet arra, hogy változtassa meg támadási technikáját.
„Szoftver kazetta rendszer. S.42.A" - Job mutatóujjával kísérte a szöveget, ahogyan a
kézikönyvből hangosan felolvasta: ráirányítjuk a Hind helikopter-gépágyúra. A rendszer egy
úgynevezett „kétszínű" keresőt alkalmaz, amely mind az infravörös, mind az ibolyántúli
kibocsátásokat, a hajtóműből elvezetett égéstermék-emissziókat két szakaszban regisztrálja. A
kezdeti szakaszban rázáródik a Hind hajtómű kipufogó rendszeréből távozó infravörös színre.
„A Hind levegőbeszívó és az égéstermék kivezetését lefojtó rendszer ezeket az infravörös
sugarakat eltéríti egy erősen páncélozott kivezető rendszeren, a helikopter-géptörzs alatt. A
rakéta-becsapódások a Hindnek ezen a részén nem bizonyultak hatékonynak."
„Az S.42.A. típusú módosítás automatikusan átkapcsolja a Stinger irányítórendszerét
ibolyántúli keresőmódba, amikor a kilövő berendezéstől a célpontig való hatótávolság kétszáz
méterre csökken. Az ultraibolya sugarak főleg az Isotov TV-3-117 turbóhajtómű levegő-
beviteli részéből bocsátódnak ki. Ez az egyetlen olyan része a helikoptertörzsnek, amely nincs
beborítva titanium védőpáncélzattal és a hajtómű légbeviteli nyílásokon a rakéta-
becsapódások százszázalékos találati és megsemmisítési eredménnyel jártak.
Hatékony ultraibolya észlelés eléréséhez a rakéta indító kilövésénél alulról, a repülő jármű
holtterébe kell célozni, 1000 métert nem meghaladó és 150 méternél nem kevesebb
hatótávolságra."
Job összecsapta a kézikönyvet. - Főnyeremény! - mondta. - China sokkal többet kap, mint
amit valaha is remélhetett.
Harminc nehéz láda volt, amit cipelni kellett, és csak húsz katona, Seant és Jobot is
beleértve. Sean elrejtette azokat a dobozokat, amelyeket hátra kellett hagyniuk. Majd
visszaküld értük egy különítményt, hogy elhozzák, ha elérték a Renamo-vonalakat.
Annyit cipeltek, amennyit tudtak, beleértve a kiképző- és a helyzetmódosító felszerelést.
Szürkületkor elindultak a Pungwe folyó mentén a Renamo frontvonalát keresve. Egész éjjel
meneteltek.
A terebélyes oszlop, amelyet lelassítottak a nehéz rakétaládák, csak tizenkét mérföldet tett
meg napkelte előtt. Mindamellett az idő megváltozott és a szél keletnek fordult, alacsony
felhőket és hideg szitáló esőt hozva, ami elrejti majd őket a kereső Hindek elől. Egész nap
folytatták a menetelést.
Szürkületkor Sean megengedte, hogy néhány órát pihenjenek, az esőben nyomorúságosan,
szánalmasan összehúzódtak, amíg Sean újra fel nem keltette őket, és akkor botladozva
elindultak, meg-megcsúszva a sárban, átkozták a hátukon cipelt terheket. Napkelte után egy
órával a felhők elvonultak és átázott harci öltözetük gőzölgőtt, ahogyan lassan megszáradt a
hátukon.
Két órával később belerohantak egy kelepcébe.
A folyópart mentén, könnyű, szavannás füvön haladtak éppen át. A lapos tetejű, tövises
akác cserjefákat durva elefánt fűcsomók tarkították.
Sean meghallotta a töltőszerkezet fémes kattanását, ahogy csőre töltötték a géppisztolyt,
mielőtt még a hang teljesen az agyáig hatolt volna, előrevetette magát, figyelmeztetésül
kiáltott shangánjainak. Ahogy a homokos földet érte könyökével és a hasával, már látta is a
torkolattűz lángjait, amint ott táncoltak, vibráltak, mint tündérfények a fűben, alig harminc
lépéssel előtte, és egy lövés lángja a feje mellett ment el, szinte megvakította és megrándult az
arcizma is.
Balra gurult, hogy ezzel a puskás célpontját elmozdítsa, AKM fegyverét egy kézzel tartotta,
mintha pisztoly lenne, vaktában lőtt, hogy még inkább megzavarja a támadókat, és az övén
levő gránátért nyúlt.
Épp azon a ponton volt, hogy a gránátot elhajítsa, amikor mögötte Ferdinánd felkiáltott
portugálul, és előttük a tüzelés erre alábbhagyott, majd végleg abbamaradt. Az elefánt
fűcsomóból pontosan Sean előtt egy hang válaszolt a kihívásra, és akkor Ferdinánd sürgetően
kiáltotta shangánul:
- Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! Renamo! Renamo!
Hosszú, gyanús szünet következett ezután, ami alatt Sean a jobb karját hátravetve tartotta,
készen arra, hogy eldobja a gránátot. Már túl sok rendes, jó embert látott, akiket kicsaltak,
hogy hamis fegyvernyugvás alatt meghaljanak.
- Renamo! - Egy hang elölről megismételte. Barátok!
- Rendben! - Sean visszakiáltott shangánul. Állj fel! Renamo! Mutassátok nekünk gyönyörű
baráti képeteket!
Valaki felnevetett és egy vigyorgó fekete pofa egy tigriscsíkos álcázósapka alatt kibukkant a
fűből, majd azonnal vissza is húzta a fejét.
Néhány másodperc után, ami alatt nem volt több tüzelés, egy másik katona is óvatosan
felállt, majd megint egy másik. Sean shangánjai is felálltak és előreindultak, először lassan és
csőre töltött fegyverrel, majd találkoztak a nyílt terepen, kezet rázva, nevetgélve és egymás
hátát veregetve. Belefutottak abba a szektorba, amelyet a Takawira őrnagy parancsnoksága
alatt álló zászlóalj tartott kézben. Seant azonnal felismerte, és kölcsönös örömmel szorítottak
kezet egymással.
Courtney ezredes! Milyen megkönnyebbülés látni, hogy ön életben van. A BBC és a
zimbabwei rádió híreiben azt hallottuk, hogy az ön repülőgépét lelőtték, lángokban állva
lezuhant, és vele együtt önt és valamennyi emberét elpusztították.
- A segítségére van szükségem, őrnagy! - mondta neki Sean. - Húsz láda rakétát elrejtettem
a bozótban. Szeretném, ha kiküldene értük egy százfős különítményt, hogy utánunk hoznák.
Egyik emberem elvezeti majd őket a rejtekhelyhez.
Legjobb embereimet fogom elküldeni. Személyesen választom ki őket - biztosította
Takawira.
- Milyen messzire vagyunk China tábornok főhadiszállásától? - kérdezte Sean.
- A Frelimo helikopterek visszavonulásra kényszerítették őt. Az új főhadiszállása csak
hatmérföldnyire van a folyó felső szakaszán. Épp most beszéltem vele a rádión keresztül, és a
tábornok nagyon izgatott, türelmetlenül látni kívánja önt.
Előrehaladásuk győzelmi menet volt, miután sikerük híre egy szempillantás alatt elterjedt a
Renamo-vonalakon, már jövetelük előtt. Katonák jöttek elő tigriscsíkos álcázóruhában, hogy
megtapsolják őket, megrázzák kezüket és barátságosan hátba veregessék őket, ahogy
elmentek mellettük. A teherhordók a rakétásládákat a magasba tartva cipelték, mintha Jehova
frigyládája lenne, ők pedig egy misztikus vallás papjai. Renamo harci dalokat énekeltek,
ahogy terhük alatt büszkén lépkedtek.
China tábornok már várt rájuk, hogy üdvözölje őket, újonnan épített parancsnoki
bunkerének bejáratánál, sugárzóan tündökölve egy ropogósra vasalt harci öltönyben és
kitüntetésekkel, a gesztenyeszínű barett sapkát hetykén az egyik szemére húzta.
- Tudtam, hogy nem fog cserben hagyni, ezredes.
Ismeretségük során Sean most először érezte, hogy őszinte a mosolya.
- Majdnem harminc embert veszítettünk az Alphonso őrmester parancsnoksága alatt
állókból - mondta neki Sean nyersen. - Arra kényszerültünk, hogy hátrahagyjuk őket.
- Nem, nem, ezredes! - China tábornok a jó szándék páratlan kifejezéseként átkarolta a
vállát. Alphonso biztonságosan kijutott, csak három embert veszített a St. Mary's misszió
elérésekor. Épp most voltam vele rádió-összeköttetésben. Legkésőbb holnap este a
vonalainknál lesznek. Az egész hadművelet óriási siker volt, ezredes. - Leejtette kezét Sean
válláról. - És most nézzük meg, mit hoztak nekem.
 A teherhordók lerakták a faládákat a lába elé. Egy fekete Cézár, amint fogadja a
hadizsákmányt gondolta Sean ironikusan.
- Nyissátok ki őket! - China csak úgy sugárzott. Sean soha nem várt volna ilyen gyermekes
izgalmat valakitől, aki különben annyira hűvös és visszafogott magatartású volt. China
valójában egy révült, önkívületben levő ember dzsig táncát járta kezét összedörzsölve, ahogy
figyelte fiatal tisztjeit, akik feszítővasakat és bajonetteket forgattak, abbeli kísérletükben,
hogy felnyissák az első láda tetejét. Az acél szorítópánt meghiúsította erőfeszítéseiket.
A végén China már nem tudta visszafogni magát, félrelökte tisztjeit, egyikük kezéből
kiragadott egy feszítővasat, és ő maga látott hozzá a ládának. Bőségesen verejtékezett az
izgalomtól és az erőfeszítéstől, mire a tető végre engedett, és túlzottan hízelgő gratulációk
hangzottak el törzstisztjei részéről, amint a láda tartalma feltárult.
A Stinger rakéta indítóállványa teljesen fel volt szerelve egy megtöltött rakétacsővel. Az
IFF interrogator kérdező külön volt csomagolva egy átlátszó pergamenborítékban, készen
arra, hogy behelyezzék az állványfejbe, rövid kábelkötegénél fogva. A kiegészítő, négy
rendelkezésre álló cső, amelyek mindegyike egy-egy rakétát tartalmazott, fehér öntött
poliuretánhab-csomagolásban bújt meg. Miután kilőtték a rakétát, az üres csövet eldobják és
egy új csővel helyettesítik, amely tartalmazza a saját tizenhat fontos, kb. 7,5 kilogrammos
rakétáját.
A nevetés és az éljenzés fokozatosan alábbhagyott, és a vezérkar előrecsődült, hogy
megvizsgálja a láda tartalmát, ámbár határozott tartózkodással, mintha mérges skorpiók
fészkét fedezték volna fel egy szikla alatt, és azt várták volna, hogy bármelyik pillanatban egy
fogakkal ellátott farok nyúl ki feléjük.
China tábornok lassan térdre ereszkedett, és tiszteletteljesen kiemelte az összeállított
rakétavetőt műanyag hab fészkéből.
Stábja áhítattal figyelte, ahogy a tömzsi fegyvert a vállára helyezte. A rakéta kinyúlt
mögötte, és az állvány, az antennájával olyan egyszerűnek tűnt, mint egy műanyag tejesláda,
majdnem teljesen elhomályosította China tábornok vonásait. Nagy igyekezettel, gondosan
belekémlelt az állványon levő célzómezőbe, és megragadta az elsütőbillentyűt a fegyver
tusáján.
A Stingert az ég felé irányította, és a stábja apró bátorító és csodáló hangokat hallatott.
- Most jöhet a Frelimo Fácán, a Henshaw! - hencegett China. - Elégetjük őket. - És elkezdett
helikopter- és géppuskazajokat utánozni, mint egy kisfiújáték közben a rakétát ráirányítva a
feje fölött cirkáló elképzelt Hindekre.
- Teszünk róla, hogy elégjenek!
- Piff, puff! - kiáltotta China. - Bumm! Bumm!
- Ka Piff! - pléhpofával Sean is csatlakozott a tábornok stábjához, amely elragadtatva
üvöltözött, és megpróbált egyik a másikon túltenni a robbanó és széteső, zuhanó helikopterek
hangjának utánzásában.
Valaki elkezdett énekelni. Mindannyian felkapták és elismételték a refrént, kezükkel
ütemesen tapsolva a Renamo harci induló ritmusára, lábukkal dobogva és himbálózva.
Most kétszáz ember énekelt, hangjuk egymásba olvadt, Afrika gyönyörű, melodikus
dallamává emelkedett, amelytől Sean alsókarja libabőrös lett, és a szőr a nyakán
megbizsergett. China tábornok a középen közöttük állt, a rakétával a vállán, és úgy vezette a
kórust. Hangja magasan szárnyalt és kiemelkedett a többiek hangja közül, Seant ez a hang
meglepte terjedelmével és tisztaságával, nagyszerű tenor hang volt, amellyel a világ bármely
nagy operaházára sem hozott volna szégyent.
Az éneklés nagy, öntudatos, felszólító kiáltással végződött: „Renamo!", és sötét arcukat
szenvedélyes, hazafias hév lángolása világította meg.
- Dyen hangulatban kemény ellenfelek lesznek az ellenség számára - gondolta Sean. China
tábornok átadta a rakétavetőt egyik emberének, és odajött, hogy megszorítsa Sean kezét.
 - Gratulálok, ezredes. - Komoly volt és ugyanakkor boldog. - Úgy gondolom, megmentette
ügyünket. Hálás vagyok.
- Ez remek, China - gúnyolódott Sean. - De ne csak mondja, hogy mennyire hálás, hanem
mutassa is meg.
- Természetesen, bocsásson meg - China újra a megbánás kis parádéját mutatta be, kicsit
tettetve a megbánást. - A nagy izgalomban majdnem elfelejtettem, hogy valaki már nagyon
türelmetlenül látni akarja önt.
Sean úgy érezte, elakad a lélegzete és a mellkasa elszorul.
- Hol van?
- Az én bunkeremben, ezredes. - China tábornok a gondosan elrejtett óvóhely bejáratára
mutatott a fák között.
Sean könyökével gorombán utat tört magának az izgatott katonák sorain át, és ahogy elérte
a bunker bejáratát, nem tudta többé magát tartóztatni, és hármasával vette a lépcsőket lefelé.
Claudia a rádiós fedezékben volt, egy padon ült a távolabbi fal mellett, két oldalán a két
börtönőrnő. A nevén szólította, amikor meglátta a lányt, és ő lassan állt fel, merev arca fehér
volt, és hitetlenkedve bámult rá. Az arccsontjai majdnem átdöfték teljesen átlátszó bőrét, és a
szeme óriási és sötét volt, mint maga az éjfél.
Ahogy keresztülment hozzá a szobán, Sean látta a jeleket a csuklóján, fakó, elkékült csíkok
nyomát, amelyeket friss varasodás vont be, s a dühe ugyanolyan nagy volt, mint az öröme,
hogy ismét láthatja. A karjaiba kapta, a lány olyan vékony és törékeny volt, mint egy
kisgyermek. Egy percig nyugodtan és némán állt az ölelésében, majd vadul körülfonta
karjával a nyakát és magához szorította. A férfit meglepte az ereje, a lány görcsös, rángatózó
rohamban vacogott, ahogy az arcát nyaka mélyedésébe szorította.
Ott álltak összezárva, hosszú ideig nem beszéltek és nem mozdultak, amíg csak Sean meg
nem érezte a nedvességet az inge elején.
- Kérlek, ne sírj, drágám! - Keze között finoman felemelte az arcát, és a mutatóujjával
letörölte a könnyeket.
- Csak azért sírok, mert most annyira boldog vagyok - mosolygott rá az utolsó
könnycseppen keresztül. - Semmi sem fontos többé, csak az, hogy visszajöttél.
Felemelte a kezét és az ajkához emelte, megcsókolta csuklójánál a kisebesedett, heges bőrt.
- Nem tudnak többé fájdalmat okozni nekem, most már nem! - mondta a lány.
Sean elfordította fejét és ránézett a két egyenruhás börtönőrnőre, akik még mindig a padon
ültek.
- Anyátok a büdös, ganéfaló hiénával üzekedett -, mondta lassan shangánul. A nők a
sértésre meghökkentek. - Kifelé! Gyerünk, ki innen, még mielőtt kitépem a méheteket és
megetetem a keselyűkkel!
Mogorván, rosszindulatúan néztek rá, és lehorgasztották a fejüket, amíg Sean a kezét rá nem
tette pisztolyának az agyára. Akkor fürgén megmozdultak, felugrottak a padról és
kioldalogtak a fedezék lépcsőin.
Sean visszafordult Claudiához és először csókolta szájon. A csók hosszú ideig tartott, és
amikor végre vonakodva szétváltak, Claudia azt súgta: - Mikor levették a bilincseket rólam és
megengedték, hogy megmosakodjam, rögtön tudtam, hogy visszajöttél.
Szavai felidézték a megaláztatás és brutalitás képeit, amelyen keresztülment, így Sean
válasza keserűen hangzott.
- A rohadék! Fattyú! Valahogyan majd éreztetem vele, amit veled tett. Esküszöm neked.
- Nem, Sean. Ez már nem fontos. Elmúlt. Együtt vagyunk ismét. Csak ez fontos.
Néhány percig lehettek csak egyedül, mielőtt China tábornok fontoskodva belépett a rádiós
fedezékbe, vezérkarának élén, még mindig mosolyogva és emelkedett hangulatban.
Seant és Claudiát átvezette magánirodájába, és nem látszott észrevenni, hogy megnyerő
udvariasságát jeges tartózkodással fogadják. Közel ültek egymáshoz az íróasztala előtt,
nyugodtan fogták egymás kezét, nem válaszolva a tábornok tréfás megjegyzéseire.
- Szálláshelyet készítettem elő önöknek - mondta nekik. - Valójában kilakoltattam egyik
vezető parancsnokomat, és az ő fedezékét adom önöknek. Remélem, megfelelőnek fogják
találni szükségleteik kielégítésére.
- Nem tervezünk hosszabb itt-tartózkodást, tábornok - mondta neki Sean. - Vissza akarok
indulni a határhoz Miss Monterróval együtt legkésőbb holnap reggel.
- Á, ezredes. Természetesen kényelmesen el akarom szállásolni önt. Mostantól kezdve ön
egy tiszteletre méltó és kiváltságos vendég. Kétségkívül kiérdemelte a szabadon bocsátását.
Mindamellett, hadműveleti okokból azt a boldog percet néhány napig még el kell halasztani.
A Frelimo nagy csapatösszevonásokat hajt végre.
Sean vonakodva engedett. - Rendben van, de amíg itt vagyunk, ötcsillagos bánásmódot
várunk el. Miss Monterrónak új ruhákra van szüksége ezek helyett a rongyok helyett.
- Lesz egy választék a legjobból, amit az önök fedezékébe küldünk raktárunkból, de persze
sem Calvin Klein, sem Gucci-modelleket nem ígérhetek.
- Mialatt itt vagyunk, néhány szolgálóra lesz szükségünk, akik mosnak és takarítanak ránk
és főznek nekünk.
Nem felejtettem el az ön gyarmatosító eredetét, ezredes - válaszolt China agyafúrtan. -
Egyik emberem a Johannesburgi President Hotel helyettes főszakácsa volt. Ő ért az európai
ízléshez. Sean felállt. - Most megnézzük a szálláshelyünket.
- Egyik beosztott tisztem el fogja kísérni önöket - ajánlotta China tábornok. - Ha még bármi
másra szükségük lenne, kérem, tudassák vele. Személyes parancsomat bírja arra, hogy
mindent megadjon önnek, amivel a kényelmüket szolgálja. Mint ahogy az előbb is mondtam,
önök tisztelettel övezett vendégeink.
- Végigfut a hátamon a hideg tőle - suttogta Claudia, ahogy az alárendelt kikísérte őket a
fedezékből. - Csak azt nem tudom, mikor félek tőle jobban, ha elbűvölő, vagy ha
fenyegetőzik.
- Nem tart már sokáig - Sean karjával átkarolta a vállát és kivezette a levegőre, de
valahogyan a napfényből hiányzott a melegség és biztosítékai ellenére, amelyet Claudiának
adott, China tábornok jelenlétének fagyossága nem múlt el.
A fedezék, ahová a tiszt vezette őket, a folyópart fölötti bozótosban volt, közel háromszáz
méterre a tábornok főhadiszállásától. A bejárat egy ütött-kopott, cafatokban lógó
álcázóhálóval volt takarva, de a belseje frissen volt kiásva a folyópart kemény, vörös
agyagjából.
- Olyan új, hogy valószínűleg még nincs sem poloska, sem tetű, sem más vadállatokból álló
állandó lakossága - jegyezte meg Sean.
Az agyagfalak nedvesek és hűvösek voltak, a szellőztetés a tetőgerendák közötti réseken
keresztül történt.
Az egyedi bútorzat mopánpóznákból készült két szék és egy asztal volt a fal mellé állítva, és
szemben vele egy ugyancsak mopánoszlopokból készült megemelt ágykeret állt, rajta fésült
elefántfű matrac, ami egy kifakult vitorlavászon ponyvával volt letakarva. Mindamellett
rendkívüli luxustárgyként egy moszkitóháló függött az ágy fölött.
A tiszt, aki elkísérte őket, összehívta a háziszolga személyzetet, mindhárman felsorakoztak
Sean és Claudia előtt. A két táborbeli fiú felügyel majd a mosásra, vasalásra és a takarításra, a
szakács felügyelete alatt.
A chef egy kellemes külsejű idősebb shangán férfi volt, megnyerő, ráncos arccal, ezüstös
hajjal és szakállal. Claudiát a férfi egy néger Mikulásra emlékeztette. Mindketten azonnal
megkedvelték.
- A nevem Joyful, uram.
Szóval te beszélsz angolul. Örömteli.
- Igen és afrikanául, portugálul, shona nyelven és...
 - Ez már elég is - s feltartotta a kezét, hogy leállítsa. - Tudsz főzni?
- Én vagyok a legjobb istenverte szakács egész Mozambikban.
- Örömteli és szerény - nevetett Claudia.
- Joyful magyar jelentése örömteli.
- Rendben van, Örömteli, ma este Chateaubriand módra készült bélszínszeletet kérünk -
ugratta Sean, és Örömteli bánatosnak tűnt.
- Sajnálom, uram, nincs bélszín.
- Rendben van, Örömteli - engedett Sean -, csináld meg nekünk a legjobb vacsorát, amit
csak tudsz.
- Szólok majd, amikor kész, uram és asszonyom.
- Ne siessen - mondta Claudia és leengedte a hálót az ajtón, summásan elbocsátva
mindannyiukat.
Kézen fogva álltak és figyelmesen tanulmányozták az ágyat. Claudia törte meg a csendet.
- Arra gondolsz, amire én gondolok?
- Vacsora előtt vagy után? - kérdezte Sean.
- Előtte és utána - válaszolt a lány, és kézen fogva odavezette.
Levetkőztették egymást, sajgó kimértséggel, gyönyört merítve abból, hogy igazából
felfedezhetik egymás testét.
Noha már szeretők voltak, Sean csak egyetlen röpke pillantást tudott vetni a lányra, és
Claudia még soha nem látta őt meztelenül. A lány nagy, ünnepélyes szemekkel tanulmányozta
a férfit, nem mosolygott, nem sietett, míg a férfi kénytelen volt megkérdezni.
- Nos, megkapom a Monterro-féle jóváhagyó pecsétet?
- Ó, boy! - lehelte Claudia még mindig halálos komolyan, és a férfi felemelte az ágyra.
Már sötétedett kinn, amikor Örömteli udvariasan köhintett a fedezék ajtaján lógó függöny
mögött.
- Kész a vacsora, uram és asszonyom.
A mopánfa oszlopokból készült asztalnál ettek, egy paraffinlámpás fényénél, amit Örömteli
szerzett valahonnan.
- Ó, istenem! - kiáltott fel Claudia, amikor meglátta, hogy Örömteli mit tálalt fel nekik. -
Nem is éreztem, milyen éhes vagyok.
Fiatal, hizlalt galambokból és vadon nőtt gombából készült ragu volt, körítésként pedig
párolt sárga jamgyökeret, maniókalepényt és banánt pongyolában sütve adott fel az asztalra.
- China tábornok küldte ezt önnek - magyarázta Örömteli, és dél-afrikai konzervsöröket
rakott a tele asztalra.
- Örömteli, te egy hibátlan gyémánt, igazi gyöngyszem vagy.
Áldozati csendben ettek, egyes falatok közben egymásra mosolyogva az asztal fölött. Végül
Claudia halkan nyögdécselni kezdett.
- Azt hiszem, épp hogy csak el tudok totyogni az ágyig, de egy lépéssel sem tovább.
- Az nekem éppen kedvemre való lesz - mondta a férfi, és átnyúlt az asztalon, hogy
megfogja a kezét.
A moszkitóháló sátor volt felettük, szerelmük meghitt és titkos temploma. A lámpásból lágy
és aranyos fény áradt. Finom tónusokat és árnyékokat mosott a lány arcának síkjaira, testének
domborulataira és bemélyedéseire.
Bőrének szövete elbűvölte és megigézte. Olyan finomak voltak a pórusai, hogy ragyogni
látszott a bőre, mint az olvadt viasz. Megcirógatta a vállát, karjait és a hasát, testének érintése
csodálatba ejtette.
A lány körmével gyöngéden megvakarta a férfi rövid, hullámos szakállát, és arcát
odaszorította a ruganyos, göndör szőrzethez, amely a mellét borította.
- Olyan szőrös és izmos vagy, mint egy vadállat - suttogta a lány. - És olyan veszélyes is.
Rettegnem kellene tőled.
 - És nem rettegsz?
- De, egy kicsit igen. Ez teszi olyan izgalmassá. A lány olyan kiéhezett volt, hogy a bordái
tisztán átlátszottak a halvány bőr alatt. Végtagjai, combja, karja gyermekesen vékony volt, és
szenvedésének nyomait viselte, ezek megfájdították a szívét. Még a melle is kisebbnek
látszott, de úgy, hogy csökkent terjedelmük csak hangsúlyozta az édes és lágy formákat. A
lány figyelte, ahogy az egyik mellbimbóját a szájába veszi, és megsimogatta a vastag göndör
szőröket hátul a nyakán.
- Olyan jó érzés - suttogta -, de kettő van belőlük - és a haját megmarkolta, hogy a férfi
száját a másik melléhez vezesse.
Egyszer, miközben lovaglóülésben, szétvetett lábakkal ült rajta a lány, a férfi felnézett rá és
felnyúlva megsimogatta a nyakán és vállán a lágy bőrt, majd így szólt.
- Ebben a megvilágításban úgy nézel ki, mint egy kislány.
- És én annyira próbálom bebizonyítani neked, hogy milyen nagy lány vagyok már -
biggyesztette a száját duzzogva a lány, majd előrehajolt, hogy szájon csókolja.
Olyan tekervényesen, kuszán egybefonódva aludtak el, hogy a szívük egymáson dobogott és
a lélegzetük is egybevegyült. Arra ébredtek, hogy még félálomban újra elkezdtek szeretkezni.
- Olyan okos - mormolta álomittasan Claudia -, már magától is odatalál.
- Akarsz még visszaaludni?
- Akarok ám a fenét!
Sokkal később a lány megkérdezte. - Gondolod, megtehetjük, hogy ez örökké tartson?
- Megpróbálhatjuk.
De végül a fölöttük levő zsindelyeken át a hajnal narancsszín-arany fénynyalábokat küldött
és Claudia halkan felkiáltott.
- Nem, nem akarom, hogy vége legyen. Magamban akarlak tartani mindörökkön örökké.
Amikor Örömteli behozta a teát az ágyukhoz egy tálcán, a bögrék mellett egy meghívó volt
China tábornoktól, hogy vacsorázzanak vele a tiszti étkezdében aznap este.
China tábornok tiszti étkezdés estéje Claudiának és Seannak korántsem volt egy fenntartás
nélküli öröm, noha a tábornok szüntelenül erőfeszítéseket tett, hogy elbűvölje őket.
A bölényhús, amit felszolgáltatott, rágós és kicsit már büdös volt, és a sör a tábornok
vezérkarának tisztjeit hangossá és vitatkozóvá tette. Az idő megváltozott, még sötétedés után
is fülledt és tikkasztó volt, és a bunkerben, amely a tiszti étkezdéül szolgált, sűrű volt a levegő
az olcsó helyi dohány füstjétől és a férfiak izzadságszagától.
China tábornok nem ivott sört, ott ült az asztalfőn, figyelembe sem vette az ordítozó, hangos
társalgást és vezérkarának lelkes étkezési szokásait. Ehelyett Claudiának tette a szépet, és
bevonta egy olyan vitába, amit a lány először megpróbált elkerülni.
Claudia nem volt hozzászokva az afrikai étkezési szokásokhoz. Megigézve figyelte, ahogy a
dermedt sűrű kukoricakását az asztal közepére helyezett közös tálból a sok kéz kikotorja,
majd gombóccá gyúrják az ujjaik között és belemártogatják a bölényhús szószába. A zsíros
szaft lefolyt az arcukon, és semmilyen kísérlet sem történt arra, hogy a beszélgetést legalább
rágás közben mérsékeljék, így apró ételdarabok repkedtek szüntelenül keresztül az asztalon,
ha valaki közülük hangosan nevetett vagy felkiáltott.
Annak ellenére, hogy még mindig ki volt éhezve, Claudiának nem volt étvágya erre az
ételre, és így némi erőfeszítésébe került, hogy China tábornok értekezésére összpontosítsa
figyelmét.
- Az egész országot három hadi övezetre osztottuk fel - magyarázta. - Takawira Dos Alves
tábornok az északi övezet parancsnoka. Az ő parancsnoksága alatt áll Niassa és Cabo Delgado
tartomány. Délen a parancsnok Tippoo Tip tábornok, és természetesen én vagyok a
parancsnoka Manica és Sofala központi tartományok hadseregének. Egymás között mi tartjuk
ellenőrzésünk alatt Mozambik teljes szárazföldi területének majdnem ötven százalékát, és az
ország másik negyven százaléka egy megsemmisítő övezet, amely fölött fenn kell tartanunk a
felperzselt föld taktikáját, hogy megakadályozzuk a Frelimot abban, hogy ott akár élelmet
termesszen csapatainak, akár termést gyűjtsön be, ellenünk irányuló háborús erőfeszítéseinek
finanszírozására.
- Így azokról az atrocitásokról, embertelen kínzásokról szóló jelentések, amelyeket az
Egyesült Államokban kaptunk, ezek szerint igazak. - Végre sikerült Claudia figyelmét
felkeltenie. Hangja éles volt, ahogyan vádolt. - A maga csapatai támadják és kiirtják a polgári
lakosságot azokban a megsemmisítő övezetekben.
- Nem, Miss Monterro - China mosolya fagyos volt. - Az a tény, hogy mi a polgári
lakosságot igen sok helyen az említett megsemmisítő övezetből elköltöztettük, az
elkerülhetetlenül igaz, de ezeket az atrocitásokat, tömegmészárlásokat és kínzásokat maga a
Frelimo követte és követi el. Ők Mozambik kormánya, miért mészárolnák le saját népüket? -
tiltakozott Claudia.
- Egyetértek önnel, Miss Monterro, néha nehéz követni a marxista gondolkodás fondorlatos
működését. A valóság az, hogy a Frelimo képtelen a kormányzásra. Képtelenek arra, hogy
akár csak alapvető védelmet nyújtsanak a polgári lakosságnak a városokon kívül, arról már
nem is beszélve, hogy egészségügyi, oktatási, szállítási és hírközlési szolgáltatásokat
nyújtsanak. Hogy a világ figyelmét elvonják gazdaságpolitikájuk teljes kudarcáról és arról,
hogy a nép nem támogatja őket, ellátták a nemzetközi sajtót és más médiákat a mészárlás és
kínzás római vakációjával, s ezt a Renamo és Dél-Afrika nyakába varrják, őket teszik érte
felelőssé. Sokkal könnyebb embereket ölni, mint etetni és oktatni őket, és a Renamo-ellenes
propaganda egymillió életet ér meg egy marxista számára, ez a helyzet.
- Arra céloz, hogy egy Khmer Rouge-szerű tömegmészárlást folytatnak itt Mozambikban a
kormányerők? - Claudia megdöbbent, halvány volt és izzadt a föld alatti tiszti vacsora zajától,
áporodott bűzétől és mert China tábornok magyarázatai elrémisztették.
- Nem célozgatok rá, Miss Monterro, egyszerűen megállapítom a szó szerinti igazságot.
- Na de a világnak egészen biztosan tennie kell valamit!
- A világ nem törődik ezzel, Miss Monterro. Ez reánk, a Renamóra maradt, hogy
megpróbáljuk megdönteni a gyűlöletes és szégyenteljes marxista rendszert.
- Római vakáció - súlyos áldozatokat követelő vigasság, ünneplés.
- A Frelimo a választott kormány - mutatott rá Claudia, de China tábornok megrázta a fejét.
- Nem, Miss Monterro, Afrikában igen kevés kormány van megválasztva. Soha nem volt
választás Mozambikban, Angolában vagy Tanzániában vagy az afrikai szocializmus bármely
más ékkövében. Afrikában a trükk az, hogy meg kell szerezni a hatalmat, és mindenáron
ragaszkodni kell hozzá. A tipikus afrikai kormány fejest ugrik a légüres térbe, a baloldalra, a
gyarmati hatalom kivonulása révén és elsáncolja magát az AK-47-es rohamfegyverek
barikádja mögött. Majd kinyilatkoztatja az egypárti kormányzási rendszert, amely ennél is
továbbmegy, eleve kizárja az ellenzék minden megjelenési formáját, és kinevez egy diktátor
elnököt egy életre szóló megbízatással.
- Mondja meg nekem, China tábornok - Claudia megemelte a hangját a tiszti étkezés
asztalának távolabbi részén folyó beszélgetés általános hangzavara miatt -, ha egy napon az
ön katonai erőfeszítései sikerrel járnak, és ön és a Renamo többi tábornokai legyőzik a
Frelimót, és önök lesznek ennek az országnak az új kormánya, akkor ön megengedi majd,
hogy szabad választásokat tartsanak, és egy valódi demokratikus rendszer jöjjön létre?
China tábornok egy percig csodálkozva bámult rá, majd élvezettel elnevette magát.
- Kedves Miss Monterro, az ön gyermekes hiedelme az emberiség alapvető jóságának
mítoszában, valóban megható. Kétségkívül nem azért harcoltam olyan keményen és olyan
hosszú ideig a hatalom megszerzéséért, hogy egyszerűen átadjam egy csomó írástudatlan
parasztnak. Nem, Miss Monterro, ha egyszer megszereztük a hatalmat, az biztosan meg is
marad a jó kezekben - kinyújtotta saját, elegánsan jól formált kezét, rózsaszín tenyerét felfelé
fordítva, a lány felé. - Ezekben - mondotta.
 - Szóval maga minden izében ugyanolyan rossz, mint ahogy a többiekről mondja?
Izzó vörös dühfoltok gyúltak ki Claudia arcán. Ez volt az az ember, aki láncokat rakott a
csuklójára és bezárta abba az ócska gödörbe. Teljes szívéből gyűlölte.
- Azt gondolom, hogy végül most tényleg kezdi megérteni, bár az ön liberális érzelmeinek
ködös homályán keresztül. Afrikában nincsenek jó és rossz fickók, egyszerűen csak győztesek
és vesztesek vannak. - Ismét elmosolyodott. - És biztosítom arról, Miss Monterro, hogy
nekem az a szándékom, hogy a győztesek egyike legyek.
China tábornok elfordult a lánytól, ahogyan egyik híradóstisztje lehajtott fejjel bejött a
bunker alacsony bejáratán és odasietett az asztalfőhöz. Bocsánatkérő tisztelgéssel átadott a
tábornoknak egy vékony, sárga üzenetlapot. China elolvasta, anélkül hogy arckifejezése
megváltozott volna, majd felnézett vendégeire.
- Kérem, bocsássák meg néhány percnyi távollétemet.
China barettsapkáját a helyes szögben vágta egyik szeme fölé, majd felállt és követte a
híradóstisztet ki a bunkerből.
Abban a percben, amikor elment, Claudia áthajolt az asztalon keresztül Seanhoz. - Nem
tudunk kimenni innen? Azt hiszem, egy percig sem bírok tovább itt maradni. Istenem, hogy
utálom ezt az embert!
- A tiszti gyűlés hagyománya nem látszik túl szigorúnak - mormolta Sean. - Ha most
elmegyünk, nem hiszem, hogy bárki is megsértődne ezen.
Ahogy a bejárat felé mentek, részegek kórusa hangzott fel, hurrogás, nemtetszés-
kinyilvánítások és füttyök. Megkönnyebbülve mentek fel a lépcsőn.
Az éjszakai levegő lehűlt és Claudia mélyen és hálásan beszívta.
- Nem tudom, mi volt fojtogatóbb, az áporodott bűz vagy a dialektika - újra levegőt vett -,
soha nem gondoltam, hogy Afrika ilyen lesz. Annyira zavaros, olyan ellentétes a logikával,
mindent, amit tudok, a feje tetejére állít.
- De érdekes, nem? - kérdezte Sean.
- Olyan érdekes, amennyire érdekes lehet egy rémálom. Gyerünk lefeküdni. Az legalább
olyan valami, amiben teljesen hinni tudok.
Ásott fedezékük felé haladtak, de China tábornok hangja hirtelen megállította őket.
- Csak nem mennek el ilyen korán? - És magas, karcsú alakja nagy, hosszú lépésekkel
közeledett feléjük a sötétből. - Félek tőle, hogy kiábrándító, csalódást keltő híreim vannak
mindkettőjük számára.
- Nem enged el bennünket. Megszegi a megállapodásunkat - mondta Sean határozottan -,
tudtam, hogy ez következik.
- Rajtam kívül álló körülmények - biztosította China mézesmázos hangon. - Épp most
kaptam egy rádiójelentést Alphonso őrmestertől. Mint tudja, ma estére vártam
visszaérkezését, ő és az emberei kísérték volna vissza önt és Miss Monterrót biztonságosan a
határra, azonban...
- Rendben, halljuk meg magától, China - Sean dühösen acsarkodóit. - Milyen új tervet
főzött ki már megint?
China tábornok nem vett tudomást a vádról és a hangnemről sem, ahogyan elhangzott.
- Alphonso őrmester azt jelenti, hogy az ellenség masszív erőösszevonást hajt végre
vonalainktól nyugatra. Úgy látszik, hogy a Frelimo a gépágyús helikopterek által felbiztatva, a
zimbabwei erők támogatásával nagy kiterjedésű támadást készül indítani. Valószínűleg máris
el vagyunk vágva a zimbabwei határtól. Azt a területet, amelyet valamikor ellenőrzésünk alatt
tartottunk, úgy tűnik, hogy az ellenséges előrenyomulás már lerohanta. Órákon belül ott
csatatér lesz, és már most Alphonso őrmester harcban verekszi át magát, és sebesültjei is
vannak. Tartok attól, hogy nem sokáig maradnának ott életben, ezredes. Öngyilkosság lenne
az ön részéről, ha megpróbálná most, ilyen körülmények között elérni a határt. Személyes
védelmem alatt kell hogy maradjon.
 - Mi az ördögöt akar maga tőlünk? - kérdezte Sean. - Valamit forral, érzem, idáig érzem a
bűzét... Mi az?
- Nagyon elszomorító az ön bizalmatlansága. Kétségbe vonja az indítékaimat. - China
hidegen mosolygott. - Mindamellett, minél előbb rombolják szét és semmisítik meg a
Hindeket, annál előbb omlik össze a Frelimo-offenzíva, és ön és Miss Monterro visszatérhet a
civilizált világba.
- Figyelek - mondta neki Sean.
- Ön az egyetlen, helyesebben ön és Job kapitány, aki érti a Stingert. Ebben az érdekeink
egybeesnek. Azt akarom, hogy embereim egy kiválasztott kontingensét képezze ki a Stingerek
kezelésére.
- Ez minden, amit akar? - Sean mereven az arcába nézett. - Kiképezzük az embereit a
Stinger használatára, és utána elenged bennünket?
- Pontosan.
- Honnan tudjam, hogy nem fog újabb feladatokat kijelölni?
- Ön fájdalmat okoz nekem, ezredes!
- Közel sem annyit, amennyit okozni szeretnék.
- Akkor megegyeztünk. Kiképzi az embereimet, és cserébe elkísértetem önöket a határon át,
az első adandó alkalommal.
- Milyen más választásunk van?
- Úgy örülök, hogy ön ésszerűen gondolkozik, ezredes. Ez nagyon megkönnyíti az életet
mindannyiunknak. - Hangja határozottá és gyakorlatiassá vált. - Azonnal el kell kezdeniük.
- Hagynia kell, hogy a stábja kissé kijózanodjék mondta neki Sean. - Holnap haladéktalanul
hozzákezdek, és az Alphonso és Ferdinánd parancsnoksága alatt álló shangánokat fogom
először beavatni, ha Alphonso sértetlenül áttör a Frelimo támadó vonalain.
- Mennyi ideig tart majd? - akarta tudni China. Mostantól fogva minden óra létfontosságú
túlélésünk szempontjából.
- Okos legények és megvan bennük a jóakaratú készség, egy héten belül tudok kezdeni
velük valamit.
- Nem lesz ilyen sok ideje.
- A Stingereket akciókész állapotba helyezem olyan hamar, ahogy csak tudom - vágott
vissza Sean epésen. - Kérem, higgyen nekem, tábornok, nem akarok itt lebzselni egy perccel
sem tovább, mint az szükséges. És most jó éjszakát kívánunk önnek. Belekarolt Claudiába,
ahogy elfordult.
- Ó, Sean! - suttogta a lány -, borzalmas előérzetem van, hogy olyasvalamibe keveredtünk,
amiből soha nem tudunk majd kiszabadulni.
Sean jól megszorította a karját, hogy elhallgattassa.
- Nézz fel oda - mondta halkan, és a lány felemelte az arcát.
- A csillagok? - kérdezte a lány. - Azt akarod, hogy a csillagokat nézzem?
- Igen, a csillagok.
Belakkozták az éjszakát, mintha egy hatalmas szentjánosbogarat halálra tapostak volna, és
annak fényesen sugárzó belsejét szétkenték volna az égboltozaton.
- Megnyugtatják a lelket - magyarázta Sean halkan.
A lány nyugodtan és mélyen lélegzett. - Igen, igazad van, drágám. Ma éjjel itt a szerelmünk,
használjuk ki maradéktalanul, és a holnap majd elintéződik magától.
Biztonságban érezte magát, sebezhetetlennek, a festett moszkitóháló alatt. A csomós fűvel
töltött matrac felvette testük formáját, és nem is érezte a vitorlavászon érdes, durva felületét,
amikor az a bőréhez ért.
- Ha tízezerszer szeretkeznénk is, még mindig nem gyöngülne bennem az az érzés, hogy
mennyire kellesz nekem - suttogta, ahogy álomba merült.
Hirtelen felébredt, érezte a férfi testének feszültségét, ahogy hozzáért, és rögtön azt is
érezte, hogy megérinti az ajkát, hogy csendre intse. Megdermedve feküdt a sötétben, nem
mert megmozdulni vagy lélegzeni, majd ő is meghallotta. Halk kapirgálás volt a fedezék
bejáratánál, ahogy a neccháló-függönyt félretolták, és egy állat jött keresztül az ajtón.
A szíve irtózatosan dobogott, de beharapta az ajkát, hogy leállítsa magát, és ne kapkodja
hangosan a levegőt, hallotta, ahogyan valami keresztülmegy a földpadlón, s az ágy felé tart.
Mancsai majdnem hangtalanok voltak, csak a homokcsikordulás apró, gyenge jeleit hallotta,
amit az összenyomott homok adott, ahogy az óvatosan hordozott testsúly ránehezedett. Aztán
már az orrával is érezte a húsevő állat nehéz, vadállati szagát, és szeretett volna felsikoltani.
Sean hirtelen megmozdult mellette, olyan gyorsan, mint egy áldozatára lecsapó vipera,
előrelendült a necchálón át, és egy gyors, rövid dulakodás és visítás következett. A lány
megpróbált átmászni Sean hátán, hogy elmeneküljön a támadótól, akármi is az.
- Most megfogtalak, te kis szarjankó - mondta Sean zord hangon -, nem fogsz kétszer rám
mászni, sunyin belopózni hozzám, és megúszni ezt. Most mondd, hogy kezdek öregedni, és
kitekerem a nyakad!
- Bwana, te fiatal és gyönyörű maradsz mindörökké - kuncogott Matatu, és úgy ficánkolt,
mint egy kiskutya, amelyet a tarkóbőrénél fogva felemelnek.
- Hol voltál, Matatu? - kérdezte Sean szigorúan. - Mi tartott fel ilyen sokáig, talán egy
csinos lánnyal találkoztál útközben?
Matatu ismét kuncogott, nagyon szerette, ha Sean dévajkodással és szerelmi hőstettekkel
vádolja.
- Megtaláltam a Henshaw-k fészkét - dicsekedett. - Ugyanúgy, ahogy megtalálom, hogy hol
van a méhek kaptára, figyeltem a röptüket a nappal szemben, és követtem őket titkos
rejtekhelyükre.
Sean közelebb húzta az ágyhoz, és gyengéden megrázta a karját. - Mondd el nekem -
parancsolta, s a sötétben Matatu leguggolt, ágyékkötőjét a lába közé gyűrte, majd apró,
fontoskodó torokköszörülés következett, utána pedig tompa, zümmögő hangokat adott ki.
- Van egy kerek domb, olyan az alakja, mint egy kopasz ember feje - kezdte Matatu -, a
domb egyik oldalán megy az insimbi, a vasút, és a másik oldalán megy az út.
Sean félkönyökre támaszkodott, hogy figyelni tudjon, a másik karjával átölelte Claudia
meztelen derekát és magához szorította. A lány hozzábújt, figyelte Matatu csipogó
manóhangját a sötétben.
- Sok askari van a domb körül, nagy bandukival, ami a földbe vágott lyukakban van elrejtve.
Sean élénken elképzelte fejében a helyőrséggel megerősített dombtetőt, ahogy Matatu leírta
neki. A külső védelmi vonalak mögött a helikoptereket külön homokzsákokkal védett
állásokban tartották. Mint a tankok a kopasz erődítésekben, bevehetetlenek lennének ezek is,
csak fel kell emelkedniük egy kicsit és keringeniük néhány lábbal a földfelszín fölött, hogy
működésbe hozzák pusztító Calling ágyúikat és rakétafalkáikat.
- A facánfészek közepén belül sok gharri parkol és fehér emberek zöld ruhában, akik
felmásznak a Henshaw-ra és belenéznek a belsejébe, egész idő alatt. - Matatu leírta a mozgó
műhelyeket, az üzemanyag-tartálykocsikat és az orosz gépészek és technikusok osztagait,
akikre szükség van ahhoz, hogy a helikoptereket működőképesen tartsák. A kiképzési
kézikönyvek mind rámutattak a Hind rendkívüli kiszolgálási és fenntartási követelményeire,
miközben azok a nagy Isotov turbóhajtóművek csak úgy vedelik az avgás repülőbenzint.
- Matatu, láttál vasúti „gharrikat" a vasútvonalon, a domb közelében? - kérdezte Sean.
- Láttam őket - erősítette meg Matatu -, azok a nagy kerek gharrik tele sörrel - azok az
emberek, akik a Henshaw-okon repülnek, bizonyára nagyon szomjasak.
Egyszer, sok évvel ezelőtt, a Seannal a városban tett ritka látogatásuk alkalmával Matatu
látott egy sör-tartálykocsit, amint terhét kiöntötte a hararei sörcsarnokban. Annyira nagy
hatást tett rá ez a látvány, hogy azóta is végképp meg van győződve arról, hogy minden
tartálykocsi, bármilyen nagy vagy bármilyen típusú is, csak sört tartalmazhat. Sean nem tudta
ebbéli véleményét megváltoztatni, Matatu soha nem fogadná el, hogy néhány közülük
kevésbé nemes italt szállít, mint például benzint, és mindig reménytelenül vágyakozva bámult
minden tartálykocsi után, ha elhaladtak mellettük az úton.
Sean most mosolygott a sötétben a kis ember megállapításán. A gépágyús helikopterekhez
az üzemanyagot nyilván Hararéből vasúti tartálykocsikban szállítják és később átrakodják
közúti tartálykocsikba. Ironikus volt különben, hogy az üzemanyagot majdnem biztosan
eredetileg a dél-afrikaiak szállították. Mindamellett, ha a helikopterszázad az üzemanyagot
magában a táborban raktározza, súlyos kockázatot vállal. Ez olyasmi volt, amit észben kell
tartani.
Matatu majdnem egy óra hosszat maradt az ágy mellett, miközben Sean türelmesen kihúzott
belőle minden lehetséges részletet, amit csak a helikoptertáborról tudott.
Matatu biztos volt abban, hogy tizenegy helikopter van az állásokban, ami egybevágott saját
észlelésével. Az eredeti tizenkettőből egyet szétrombolt a Herculessel való összeütközés
során.
Matatu ugyanolyan biztos volt abban is, hogy valójában csak kilenc helikopter repül.
Elrejtőzve egy közeli köpjén, megfigyelte a helikopterek távozását táborhelyükről, hajnalban,
majd azt is, ahogyan visszatérnek újabb üzemanyag-felvételre a nap folyamán, és
alkonyatkor, ahogy visszatérnek lepihenni. Sean tudta, hogy Matatu pontosan tud húszig
számolni, de azután már bizonytalanná válik, és minden nagyobb számot progresszív módon
csak úgy jelöl meg, mint „sok" vagy „egy nagy csomó" és végül „annyi, mint a fű a Serengeti
síkságon".
Így Sean most majdnem biztos volt abban, hogy két helikopter lerobbant, és valószínűleg
alkatrészekre vár, így elfogadta Matatu számadatát a kilenc működő helikopterre
vonatkozóan, ami még mindig félelmetes erő, nagyjából elég ahhoz, hogy a Renamo ellen
kibontakozó harcot eldöntse, ha csak nem teszik őket gyorsan harcképtelenné.
Amikor végül Matatu befejezte előadását, egyszerűen megkérdezte. - És most, Bwana, mit
akarsz, mit csináljak?
Sean csendben gondolkozott. Valójában nem volt semmi oka arra, hogy miért ne hozza be
Matatut, akárhol is bujkál a bozótban, megengedve neki, hogy csatlakozzon a parancsnoksága
alatt álló shangán erőkhöz, mint nyomkövető. Mégis érezte, hogy esetleges jövőbeni előnye
lehet abból, ha Matatut továbbra is elrejti China hideg hüllőtekintete elől.
- Te az én vad csodabogaram vagy - mondta angolul, majd szuahéli nyelven így szólt. - Azt
akarom, hogy újra rejtőzz el. Ne engedd, hogy bárki itt meglásson, kivéve Jobot és engem.
- Hallottalak, Bwana.
- Gyere hozzám minden éjjel, úgy, ahogy ma jöttél. Lesz nálam étel a számodra, és mindig
megmondom, hogy mit tegyél. Időközben csak figyelj, és mondj el mindent, amit látsz.
Matatu olyan csendesen távozott, hogy csak a neccháló gyenge zörrenését hallották, amint
keresztülment a bejáraton.
- Nem lesz semmi baja? - kérdezte Claudia csendesen. - Féltem őt. Olyan aranyos.
- Mindannyiunk közül neki van a legnagyobb esélye a túlélésre.
A sötétben Sean szeretettel mosolygott a kis emberke után.
- Már nem is vagyok álmos - Claudia hozzábújt, mint egy macska, majd később odasúgta: -
Úgy örülök, hogy Matatu felébresztett bennünket.
Még mindig sötét volt, amikor a következő reggel lehúzta a takarót Jobról. - Dolgoznunk
kell mondta neki, s miközben Job befűzte bakancsát, beszámolt China tábornokkal való
megbeszélésükről.
- Úgy érted, hogy most instruktorok, kiképzők vagyunk - nevetett halkan Job. - Csak annyit
tudunk ezekről a Stingerekről, amennyit a kézikönyvekben olvastunk róluk.
- Ennek meg kell változnia - mondta Sean. - Minél előbb visszük akcióba a shangánokat,
annál előbb tudunk - a teremtésit - innen elszabadulni.
 - Ezt mondta neked China? - Job a szemöldökét felhúzva nézett Seanra.
- Fingassuk meg egy kicsit Ferdinándot és a fickóit - szólt Sean nyersen, hogy saját rossz
előérzetét elrejtse. - Kétfős csoportokba fogjuk osztani őket, az egyikük kezeli majd a
rakétavetőt, a másik pedig cipeli az extra rakétákat. Természetesen a kettes számúaknak is
képeseknek kell lenniük arra, hogy átvegyék, ha a vezető kiesik.
Sean elővette a jegyzetfüzetét és közelebb húzta magához a gyertyacsonkot, a gyertya
imbolygó fényében írni kezdett.
- Mikorra várod, hogy Alphonso ide érjen? - Job az ingét belegyűrte tigriscsíkos nadrágjába.
- Valamikor a nap folyamán, ha egyáltalán, megjön - válaszolta Sean.
- Ő a legkülönb az egész bandából - dörmögte Job.
- Ferdinánd sem rossz - jegyezte meg Sean, és a nevüket csoportvezetőként felírták az oldal
tetejére. - Oké, harminc névre van szükség első számú kezelőként, mondj egy párat.
Olyan volt az egész, mint a régi időkben, amikor ugyanígy dolgoztak együtt, Sean érezte,
hogy kezdi élvezni a dolgot.
Mihelyst elég világos volt, elmasíroztatták maguk előtt azokat az embereket, akik a Grand
Reef-i támadásból a Herculesben visszajöttek velük. A két sebesült hiányzott, így csak
tizennyolc katona maradt Ferdinánd parancsnoksága alatt. Sean azonnal a helyszínen
előléptette Ferdinándot teljes értékű tiszthelyettessé, amiért jutalmul egy hatalmas vigyorgást
és egy lendületes, cifrázott tisztelgést kapott, ennek lendülete majdnem lesodorta Ferdinándot
a saját lábáról.
Seannak ki kellett valamit találnia, hogy elfoglalja és eltávolítsa őket az útból, míg ő és Job
egy gyors tanfolyamot rendeztek maguknak a Stinger rakétarendszerről.
- Őrmester! - Sean először szólította rangján Ferdinándot. - Látja ott azt a dombot? - Épp
hogy látható volt a fákon át, a távolság miatt kékes árnyalattal. - Vigye el az embereit, fussák
körül és két óra múlva hozza őket vissza. Fegyverrel és teljes tábori felszereléssel.
Ahogy figyelték a katonák oszlopát futólépésben elhaladni, Sean azt mondta. - Ha Alphonso
és legényei nem érkeznek meg ma estig, helyettesítőket kell toboroznunk. Ez különben nem
probléma, China igyekezni fog, hogy a legjobb embereit adja nekünk. Jelenleg magasan
állunk a kegyeiben.
- Időközben nézzük át azokat a kézikönyveket javasolta Job. - Nem bifláztam az egyetemi
idők óta. Nem is vagyok nagyon oda érte.
Claudia csatlakozott hozzájuk a fedezékben, segített szétválogatni a vastag, befűzhető
lapokból álló piros műanyag borítású kézikönyveket. Kiszedte azokat az információkat,
amelyek a helyzetükre vonatkoztak, és félretette a technikai adatok hatalmas tömegét, amelyre
nem volt szükségük, továbbá azokat a működtetési jelentéseket és utasításokat, amelyek nem
erre a magasságra és ezen a terepen való alkalmazásra vonatkoztak. Kétórai munka után az
információtömeget egyetlen kezelhető, vékony kötetre csökkentették.
- Rendben - Sean felállt. - Gyerünk, keressünk egy kiképzési területet.
Kiszemeltek egy olyan helyszínt, néhány száz méterre a folyó alsó folyása mentén, ahol egy
alacsony köpje oldala természetes előadótermet alkotott. A magas, part menti mahagónifák
kiterjesztették ágaikat a fejük fölött, hogy rejtőzést biztosítsanak a Hindek esetleges
meglepetésszerű támadásaival szemben. Amikor Ferdinánd és emberei verejtékben úszva
visszatértek kis kirándulásukról, Sean munkába állította őket, hogy tisztítsák meg a kiszemelt
előadótermet a csipkebokroktól és cserjéktől, és ássanak ki akkora bombatölcséreket,
kényelmes közelségben, amelyek használhatók, ha légitámadás zavarná meg az előadásokat.
- Nagyon jó - mondta Sean Jobnak és Claudiának. - Most kicsomagolhatjuk a kiképző
egységcsomagot, és az egyik rakétavetőt. Mostantól kezdve a „nézd és tanuld meg" és a
„mutasd és mondd el" időszak következik.
Amikor kinyitották az első ládát, Sean felfedezte, hogy az elemes kötegben a szárazelemek
nincsenek feltöltve. Mindamellett mindegyik láda tartalmazott egy kis töltőkészüléket,
megfelelő csatlakozókkal és transzformátorokkal.
Ferdinánd és emberei, Job felügyelete alatt elvitték az elemkötegeket a főhadiszállás
híradóközpontjába és China tábornok parancsára prioritást kaptak a hordozható 220 voltos 15
kilowattos generátor elsőbbségi használatára. Sean összekötötte az elemeket ötös nyalábokba,
de legalább huszonnégy órába telik, mire elegendő áramuk lesz valamennyi rakétavető
számára.
Míg az elemek töltése folyt, kirakták a kiképzőkészletet és az egyik rakétavetőt arra a
rögtönzött asztalkára, amit Ferdinánd épített fel a szabadtéri előadóterem földjén a fák alatt.
Miközben Claudia hangosan olvasott a kiképző kézikönyvből, Sean és Job szétszedték és újra
összerakták a készüléket, mindaddig, amíg alaposan megismerkedtek minden részletével.
Sean megkönnyebbült és megörült, amikor felfedezte, hogy az IFF kivételével, a készülék
működtetése nem volt sokkal bonyolultabb, mint a hagyományos RPG-7 rakétavetőké. Az
RPG-7 olyannyira része volt a gerillafegyvertárnak, hogy ahogyan Job megjegyezte - China
hadosztályában minden egyes ember meg tudja tölteni és rögzíteni a biztonsági zárat egy
koromfekete éjszakán.
- Különben sincs szükségünk az IFF-re - mutatott rá Sean. - Minden, ami ezen az égen
repül, eltekintve a kismadárkáktól - az ellenség. Az IFF olyan rendszer, amely kikérdezi a
célpontot, s meghatározza a repülőgép transzduktor felszereléseiből, műszereiből, hogy vajon
az ellenséges vagy baráti gép-e, és megakadályozza a rakéta kilövését baráti repülőgép ellen.
Claudia megtalálta a kézikönyvben azt a részt, amely az IFF-fel foglalkozott, és az ő
gyámkodása alatt kiszerelték belőle ezt az IFF-rendszert, és átalakították a Stingert egy
szabadon tüzelő fegyverré, amely minden repülőgépet megtámad, amelyre ráirányítják.
Az IFF csatlakoztatás nélkül a rakéta támadó folyamata egyszerű irányításon alapul. A
célpontot megragadja és rögzíti a célzókészülék kis képernyőjén, és a biztonsági zárat a
pisztolymarkolat fölött a jobb kéz mutatóujjával kapcsolják ki. Azzal indítják be, hogy
lenyomják az elsütőbillentyűt, amely a pisztolymarkolat hátoldalába van beépítve. Ez
megindítja a navigációs giroszkóp forgó mozgását és freongázt bocsát ki, hogy lehűtse az
infravörös keresőket, amint azok aktívvá válnak. A nézőkét a célponton tartva, minden
beérkező infravörös sugárzást felerősít és továbbít a rakétafej detektorcellájába. Ahogy a
kisugárzás megfelelő erejű és koncentrációjú ahhoz, hogy lehetővé tegye a rakétának, hogy e
kisugárzás forrásához tapadjon, a giro-stabilizátor szabaddá válik, és a rakéta egy magas
rezgésű hangot ad ki.
A rakéta kilövéséhez a kezelő megnyomja az elsütőbillentyűt, amely megindítja az
elektromos kivetőmotort. A rakéta kiválik a kivetőhüvelyből, s a törékeny elülső
szigetelőrétegen át kilövell egy biztonságos távolságra, kb. nyolc méterre a kezelőtől, hogy
megvédje őt a rakéta visszavágó robbanásától. Ezen a ponton a szilárd üzemanyagú
rakétamotor hátrafelé lövelli ki az égési gázokat és lángokat, és a rakéta a hangsebesség
négyszeresére gyorsul fel. Amikor a tehetetlenségi erő eléri a nehézségi erő 28-szorosát, egy
gyutacs kikapcsolja a biztosíték szerkezetét, és a rakéta robbanásra készen áll. A célpontot
egy olyan „lőj és felejtsd el" röppályán követi, amelyet már nem a kezelő, hanem a saját,
arányos navigációs rendszere vezérel. A specializált „Hind-támadó kazettának" a
rakétavetőibe való behelyezésével elérhető, hogy az RMP újraprogramozható
mikroprocesszor-rendszer automatikusan átvált „kétszínű" üzemmódra, amikor a rakéta száz
méterre van az infravörös fényforrástól. Ezen a ponton abbahagyja az infravörös sugárzások
követését, amelyeket a hajtómű kiáramlásgátlója bocsát ki és helyette rááll a sokkal gyengébb
ultraibolya kibocsátásokra, amelyek a hajtómű légbeszívásánál kerülnek kibocsátásra. Ezen a
ponton a rakéta robbanófeje célba talál és robban.
- Még egy shangán is meg tudná tanulni, hogy kell ezekkel lőni - mondta Job, és Sean
elvigyorodott.
- Ugyan, ugyan! A te matabele törzsi fajgyűlöleted, úgy látszik, ismét előjött.
 - Ez így van, ha az ember genetikailag felsőbbrendű, egyszerűen nincs értelme, hogy
megpróbáljuk elrejteni ezt a tényt.
Mindketten várakozóan néztek Claudiára, de ő még csak fel sem nézett a kézikönyvből,
ahogyan vontatott hangon megszólalt.
- Csak az időt vesztegetitek, két bigott alak. Ezúttal nem fogtok tudni felingerelni egy
emelkedett nyilatkozattétel erejéig.
- „Bigott" - ízlelgette Job a szót. - Első ízben történt, hogy valaki annak nevezett. Tetszik
nekem.
- Elég az ostobaságokból - szakította félbe Sean. - Vessünk egy pillantást a
kiképzőeszközre.
Miután bekötötték az első frissen feltöltött elektromos elemköteget és összeállították a
kiképző felszerelést, Sean véleményt nyilvánított:
- Ezzel a stábbal felkészíthetjük a legényeket, hogy napokon, s ne heteken belül lépjenek
akcióba.
Amikor egy mikrokazettát behelyeztek a kiképző monitorba, a rakétavezető képernyője egy
Hind képét szimulálta, amelyet az instruktor manipulálni tudott különböző repülési
figurákban, mint például emelkedés, leszállás, oldalra csúszás vagy egy helyben lebegés.
Miközben ezt tette, képes volt megfigyelni a kiképzendő személy reakcióit, ahogy
megkísérelte elkapni a szellemhelikoptert a saját képernyőjén, és megtámadni egy ugyancsak
fantom rakétával.
Sean és Job úgy játszottak a kiképzőeszközzel, mint két tizenéves gyerek, a szellemképet
komplikált manőverekben repültették. - Pont olyan, mint egy komputeres játék - lelkesedett
Job. - De amire szükségünk van, az egy dum-dum - egy álshangán, aki kiképzendő újoncként
reagál nekünk.
Majd még egyszer mindketten ránéztek Claudiára, aki még mindig keresztbetett lábakkal ült
az asztalnál, a kézikönyvet tanulmányozva.
Felnézett, mert érezte, hogy őt nézik. - Egy dum-dum? - kérdezte. - Majd mutatok én nektek
dum-dumot. Adjátok ide a rakétakivetőt.
Claudia megállt a szabadtéri előadóterem közepén, a rakétavetőt egyensúlyozva a vállán és
belenézett a célképernyőbe. Úgy látszott, agyonnyomja őt a terjedelmes felszerelés. Az
álcázósapkáját megfordította, úgy, hogy a simlédere a fején hátrafelé nézett, ez olyan
utcagyerekes külsőt kölcsönzött neki, mintha egy alacsonyabb osztályú bajnoki mérkőzésen
résztvevő baseballjátékos lenne.
- Készen vagy? - kérdezte Sean.
- Húzd meg! - mondta a lány, bőszen koncentrálva az ernyőre. Sean és Job kölcsönösen
magabiztos, önhitt vigyorgással néztek egymásra.
- Közeledő gép! - kiáltott élesen Sean. - Tizenkét óra magasságban. Rávezetni és tölteni!
Behozta a szellem-Hindet egy szemből jövő támadásban 150 csomós sebességgel közeledő
repüléssel.
- Rázáródtam és töltve - erősítette meg Claudia, ők pedig a képernyőiken figyelték a kettős
célkört a lány rakétakilövőjén, amint az lassan felemelkedik és a közeledő Hindre
összpontosít.
- Működtetőszerkezet indul - mondta a lány nyugodtan, és egy másodperccel később
hallották, hogy a rakétavető vinnyog és morog a szorításában, majd egy állandó
rovarzümmögés-szerű hangra áll rá, amely egy feldühödött moszkitó züm-zümjéhez
hasonlított.
- Célpont elérve - mormolta Claudia. A Hind hatszáz méterre volt, de gyorsan közeledett,
drámai módon egyre növekedett a képe a keresőben.
- Tűz! - kiáltotta a lány, és látták a vörös fényt pislogni, majd átváltozott zöldre, jelezve,
hogy a fiktív rakéta hajtóműve működik, és ezzel majdnem egyidejűleg a Hind képe eltűnt az
ernyőről és helyette egy fényesen villogó felirat jelent meg a képernyőn:
„Célpont megsemmisítve!" „Célpont megsemmisítve!"
Mély csend állt be. Job idegesen megköszörülte a torkát.
- Előfordul az ilyen disznó mázli! - mondta Sean. - Próbáljuk meg újra?
- Húzd meg! - mondta Claudia, és a célzókészülék ernyőjére koncentrált.
- Közeledő gép! - kiáltott Sean. - 6 óra magasságban. Zárj és tölts!
A következő Hindet a lány mögül, a fák tetejének szintjén hozta be, támadó sebességben.
Három másodperce volt a lánynak a reagálásra.
- Zárva és töltve - Claudia úgy piruettezett, mint egy balerina, és elkapta a Hindet a
keresőkörben. Működtető indul - ahogy ezt kimondta, Sean a Hindet egy felfelé emelkedő
oldalirányú csúszásba vitte, a lánynak ezzel elhajló röppályát adva, három szinten is. Olyan
volt, mintha valaki megpróbálna eltalálni egy magasan repülő madarat viharban és orkánszerű
oldalszélben.
A keresőernyőjükön hitetlenkedve figyelték, ahogy Claudia nyugodtan forgott, himbálózott,
elhajolt, a fantomképet célzókörének pontosan a közepén tartva, és a rakéta ismét vinnyogott,
majd beilleszkedett a magas rezgésű zümmögő hangnembe.
- Cél elérve! Tűz!
- Célpont megsemmisítve. Célpont megsemmisítve! - pislogott rájuk a képernyő, és a fiúk
kényelmetlenül feszengtek.
Job azt mormolta. - Kétszer is befutó az ügetőn? Ez már nem véletlen szerencse, ember!
Claudia letette a rakétavetőt az asztalra, visszaigazította sapkájának ellenzőjét a szemére,
majd kezét a csípőjére rakta és kedvesen rájuk mosolygott.
- Mintha azt mondtad volna, hogy nem tudod, hogyan kell lőni - vádolta Sean a lányt jogos
felháborodással.
- Riccardo Enrico Monterro lánya ne tudna lőni?
- Na de te élesen ellenzel minden kegyetlen és véres sportot.
- Így is van - egyezett bele a lány. - Soha nem lőttem még élőlényre. De halálosan veszélyes
vagyok az agyaggalambokra. Papa tanított meg rá!
- Kitalálhattam volna, mikor azt mondtad, hogy „Húzd meg!" - mormogta Sean csendesen.
- Csak az érdekesség kedvéért - Claudia szerényen vizsgálgatta jobb kezén a körmeit. -
Alaszka állam női agyaggalamblövő bajnoka voltam három éven át, és második helyezett az
országos bajnokságban 1986-ban.
A két férfi zavart tekinteteket váltott egymással. - Bekaptad a nyalókát - Job megrázta a
fejét -, és te csukott szemmel egyenesen belegyalogoltál az ütésbe.
- Rendben van, Miss Alaszka - mondta neki Sean szigorúan -, ha olyan fenemód okos vagy,
most sikerült magadat az oktatóállásba belavíroznod. Mostantól kezdve te vagy ezért az
eszközért felelős. Job és én két osztályba soroljuk a shangánokat, és megtanítjuk őket az
alapismeretekre. Majd átadjuk őket neked a szimulációs oktatásra. Ez meggyorsítja majd az
egész munkát.
China tábornok szakította félbe őket, ahogy belépett a szabadtéri előadóterembe,
barettsapkája helykén félrecsapva, lovaglópálcáját a combjához ütögetve, és fürge, érdeklődő
szemekkel bekapcsolódva az előkészületeikbe.
- Mikor tudják megkezdeni a kiképzést? Azt reméltem, hogy jóval előbbre jutottak már.
Sean látta, hogy nem érdemes megpróbálni elmagyarázni neki. - Jobban boldogulunk külső
beavatkozás nélkül - mondta végül.
- Azért jöttem, hogy figyelmeztessem önöket, a Frelimo megindította a támadást. Nagy
erőkkel jönnek ellenünk délről és nyugatról. Két irányból, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy
megpróbáljanak kiűzni bennünket ezek közül a dombok és hegyek közül, távolabb a folyótól,
egy nyitottabb terepre, ahol páncélosaikat is csatarendbe állíthatják, és helikoptereiket is
előnyösebben használhatják.
 - Szóval teljes erővel püfölik magát - bosszantotta Sean, alig rejtett, csúfondáros mosollyal.
- Visszavonulunk. - China a sértést csak szeme villanásával vette tudomásul. - Mihelyst
embereim megkísérlik feltartóztatni előnyomulásukat egy természetes, megerősített ponton, a
Frelimo egyszerűen hívja a Hindeket. Az orosz pilóták megmutatják nekünk a közvetlen
támogatás minden csínját-bínját, amit Afganisztán hegyei között megtanultak. Egyszerűen
leradírozzák védelmünket. Nem egy kellemes élmény reménytelenül hallgatni a rádión,
ahogyan harctéri parancsnokaim segítségért könyörögnek. Milyen hamar vethetem be a
Stingereket?
- Két nap - mondta Sean.
- Csak ilyen soká? Nem lehet valahogy felgyorsítani? - China türelmetlenül csapkodta
lovaglópálcájával a tenyerét. Azt akarom, hogy legalább egy kiképzett csoport azonnal
megkaphassa. Bármit, hogy képesek legyenek visszavágni.
- China tábornok, ez hajmeresztő ostobaság lenne - mondta Sean. - Minden kötelező
tisztelettel - Sean hangjában azonban ennek semmi jele nem mutatkozott -, ha maga a
Stingereket darabonként akarja bevetni, ez annyit jelentene, mintha borravalóként a kezét
odavetné a Hind személyzetének.
- Hogy érti ezt? - China hangja úgy csikorgott, mint egy hasadóban levő jégtábla.
- Ezek az orosz pilóták már találkoztak korábban is a Stingerekkel Afganisztánban, ebben
teljesen biztos lehet. Ismernek minden ellenintézkedést a könyvekből, és még jó párat azon
kívül is.
Most szerencsére meg vannak győződve arról, hogy egyedül ők vannak a levegőben.
Védelmük most teljesen nyitott, de ha egyetlenegy Stinger megjelenik, minden megváltozik.
Rendben, ön egy helikoptert le tud lőni, de a század többi helikoptere készen áll majd arra,
hogy lecsapjon magára. China fagyos arckifejezése kissé felengedett, és elgondolkozni
látszott.
- Akkor ön mit javasol, ezredes?
- Csapjon le rájuk egyszerre, mindazzal, amije csak van.
- Mikor? Hol?
- Amikor a legkevésbé várják, nagy kiterjedésű, meglepetésszerű támadást kell indítani a
táboruk ellen - hajnalban.
- A táborhelyük ellen? - China ingerlékenyen megrázta a fejét. - Nem tudjuk, hol van az
éjszakai táboruk.
- De mi tudjuk - mondott ellent Sean. - Én már felkutattam a táborhelyet. Ki fogom képezni
Alphonsót és Ferdinándot, és előkészítjük számukra a támadást. Adjon nekem két napot, és
addigra készen lesznek az indulásra.
China egy percig gondolkozott, a kezét összefonva a háta mögött, felbámulva a kék afrikai
égre, mintha minden percben azt várta volna, hogy az iszonyatos, púpos alakok felbukkannak.
- Két nap - egyezett bele végül.
- Két nap, és ha kiképeztem a rakétaszemélyzetet és felkészültek a támadásra, maga elenged
engem és a társaimat. Ez viszont az én feltételem.
- Egy Frelimo-hadoszlop van köztünk és a zimbabwei határ között - emlékeztette China.
- Vállaljuk a kockázatot - vágott vissza azonnal Sean. - Ez az egyezség - szavát adja rá?
- Rendben, ezredes. Egyetértek.
- Remek. És mikorra várja vissza Alphonsót és a különítményét? Mikor érkeznek?
- Már elérték vonalainkat. Várom, hogy Alphonso és emberei egy órán belül vagy a körül itt
lesznek, de kimerülve, majdnem huszonnégy órája folyamatosan akcióban voltak.
- Nem egy vasárnapi iskolai kiránduláson vesznek részt - Sean érzéketlen volt. - Mihelyst
megérkeznek, küldje őket hozzám.
Végül megérkeztek. A nehézsúlyú bokszolók bágyadt, vontatott testtartásával, botladozó
járással, tíz kemény menet után. Tigriscsíkos álcázóruházatukon a csatatér mocskával, az
arcuk szürke volt a kimerültségtől.
Miközben emberei egyszerűen összeestek a szabadtéri előadóterem talaján, és elaludtak,
ahol éppen felbuktak, Alphonso tompa hangon, prózai kifejezésekkel elmesélte Seannak
visszavonulásukat a Grand Reef bázisról, és menekülésüket a missziós állomásra a Honde
Valley szűkületében, ahol otthagyták az Unimog teherautót, és gyalog átjöttek Mozambikba.
- A bozót tele van frelimósokkal és az ég is tele Henshaw-kal. Szünetet tartott és fáradtan
megtörölte az arcát egy mocskos, rongyos kendővel. Ez valami boszorkányság, de a
Henshaw-k beszélni tudnak az égből. Shangán nyelven csúfolódnak velünk. Elmondják, hogy
varázserejük van, ami a mi lövedékeinket és rakétáinkat egyszerűen vízzé változtatja.
Sean mogorván bólintott. Az oroszok, úgy látszik, hangszórókat használnak a magasból,
hogy demoralizálják a Renamo védőket. Ez is egy olyan trükk volt, amit Afganisztánban
tanultak.
- A vonal egész hosszában darabokra lövik szét embereinket, vagy pedig azok
elmenekülnek. Nem tudunk harcolni a Henshaw-k ellen.
- Dehogynem, már hogy a fenébe ne tudnánk Sean megragadta zubbonya elejét. -
Megmutatom neked, hogy hogyan. Ébreszd fel az embereidet. Rengeteg idejük lesz aludni
később, amikor kiégettük az orosz disznókat az égről.
Sean és Job együtt dolgozott és harcolt az összes katonával, és név szerint ismerte őket,
cselekedeteikkel együtt, így meglehetősen pontos képük volt egyéni értékeikről és
képességeikről is.
Tudták, hogy nincs köztük sem gyáva, sem lógós. Alphonso az ilyeneket már régen
kirostálta. Mindamellett itt voltak azok a katonák, akiket Job „ökröknek" minősített, ezek
erősek voltak és buták, izmos ágyútöltelékek. A többiek különböző intelligencia- és
alkalmazhatósági fokon álltak. A tömeg csúcsán Alphonso és Ferdinánd állt.
Sean és Job két csoportba osztotta őket, és mindkét csoportban a legígéretesebbekre
összpontosították erőfeszítéseiket, gyorsan kiemelve azokat, akiknek olyan képfelismerési
képességük volt, hogy le tudták „fordítani" azt, amit a rakétavető célernyőjén láttak, a forma
és a tér körülhatárolt meghatározásával.
Majdnem három óra után húsz embert emeltek ki, akiknek megvolt az adottságuk arra, hogy
gyorsan elsajátítsák a szükséges ismereteket a kiképzés során és első emberként működjenek
a rakétás csoportban. Ugyanannyit pedig arra jelöltek ki, hogy képesek legyenek a második
számú kiszolgáló ember szerepének betöltésére.
A többieket, akik semmilyen képességet, alkalmasságot nem mutattak, áttették a
rohamcsapatba, amely hagyományos fegyvereket használ majd abban a támadásban, amelyet
Sean tervezett. A rakétás újoncok közül Sean vett át egy csoportot és Job egy másikat, és
megkezdték végül azt a monoton feladatot, hogy közelebbről megismertessék velük magát a
valóságos fegyvert. Ismét az ismétlés és a megerősítés módszerére támaszkodtak. Sorban
minden egyes újoncnak módja volt a fegyver szétszedésére, az újra összerakására, a zárásra és
a töltésre, valamint arra, hogy a rakétavetőt a célra beállítsa. Miközben ezt csinálta,
elmagyarázta a többieknek, az egész osztálynak, hogy pontosan mit csinál, Sean és Job pedig
kijavították hibáikat, miközben az osztály többi tanulója gúnyolódott az éppen soron levő
kiképzendővel.
Késő délután volt, mire Sean az első ötfős csoportot - amelyben Alphonso és Ferdinánd is
benne volt - Claudiához küldte a kiképzőeszközökkel történő szimulációs támadás
gyakorlására.
Alphonsónak három, egymást követő találatot sikerült elérnie, ezért azonnal kijelölték, hogy
Claudia helyetteseként és tolmácsként működjék. Az este leszálltáig az első csoportnak mind
az öt tagja elért három egymást követő találatot, amit a lány önkényesen normaként határozott
meg ahhoz, hogy a jelöltet átengedje. Seannak és Jobnak pedig újabb tíz embere állt készen,
hogy megkezdje a szimulációs kiképzést, mihelyst másnap reggel elég világos lesz. Amikor
már túl sötét volt ahhoz, hogy folytassák a munkát, Sean elengedte őket, így Alphonso és
csoportja elbotorkált az éjszakába a fáradtságtól és a tanulási erőfeszítéstől bágyadtan.
Joyful, Örömteli, a főszakács ellopta annak a bivalynak a gyomrát, amely előző este a tiszti
vacsorán főétekként szerepelt. Az egész napi hőség után érett és egy kicsit puha volt, de ezt a
tényt a séf apróra vágott vadhagymagumókkal, erős peri-peri szősz liberális hozzáadásával
leplezte. Claudia elsápadt, amikor Örömteli büszkén eléje rakta az asztalra a gőzölgő pacalos
tálat. De végül az éhség legyőzte finnyásságát.
- Növessz szőrt a melleden - vigasztalta Sean.
- De kedvesem, ez nem szerepel az élen a szépítőszereim között.
- Rendben - mondta, és rámosolygott a lányra. Akkor szedj fel egypár kilót a csontos kis
popsidra.
- Nem szereted a popsimat?
- Persze hogy szeretem a popsidat, azért szeretnék többet belőle, amennyihez csak
hozzájuthatok.
Amikor Matatu előmászott a sötétből, Sean megetette, és ő úgy teletömte magát pacallal,
hogy meztelen hasa kidudorodott, mint egy fényes, fekete strandlabda.
- Rendben, te falánk kis szarjankó - mondta neki Sean -, most itt az ideje, hogy megszolgáld
a kosztodat.
Felvezette Matatut a sötét szabadtéri előadóteremhez, ahol ott találták Jobot, aki már várt
rájuk, összegyűjtötte már a nyersanyagot a helikoptertábor kicsinyített modelljének
felépítéséhez. Két parafinlámpás fényénél elkezdték annak megépítését. Matatu már olyan
sokszor vett részt ezekben a modellépítésekben a bozótháború alatt, hogy pontosan értette, mit
várnak tőle. Mint sokan azok közül, akik soha nem tanultak meg írni és olvasni, Matatunak is
„fényképező" emlékezőképessége volt.
Fontoskodva, peckesen járt, utasításokat adott Seannak és Jobnak, megmutatta nekik a
táboron belüli és az azt körülvevő környezet topográfiáját, annak a dombnak a formáját,
amelyre a tábor épült, a főúthoz és a vasútvonalhoz való viszonyát.
Claudia új tehetséget árult el, amit Sean eddig nem is gyanított. A baobabfa fehér fájának
lágy anyagát használva, tizenegy apró Hind helikoptermodellt farigcsált. Teljesen fel lehetett
ismerni őket, hogy mit ábrázolnak, és amikor elhelyezte őket a helyükre a modelltábor
védelmi övezetén belül, teljesen hitelessé tette az egészet.
Jóval elmúlt éjfél, amikor Claudia és Sean meztelenül bekúsztak a moszkitóháló alá a
fedezékükben. Mindketten halálosan kimerültek, de még lassú, bágyadt szerelmeskedés után
sem tudott egyikük sem elaludni, és egymáshoz bújtak a sötétben és beszélgettek. Apjának
említése aznap korábban arra késztette Claudiát, hogy visszaemlékezzen gyermekkorára, őt
figyelve Sean megkönnyebbülten látta, hogy a lány már képes természetesen és könnyen
beszélni az apjáról. Legyőzte kezdeti megrendülését és bánatát, és most már csak nosztalgikus
melankóliával emlegette, ami majdnem örömteli volt, összehasonlítva azzal a kínnal, ami ezt
megelőzte.
Elmesélte Seannak, hogy tizennégy éves korában, abban az évben, amikor nőiessége először
borult virágba, először menstruált, életének csodálatosan biztos védőburka darabokra tört
szüleinek lelki sérüléseket okozó válása miatt. Lefestette a férfinak az ezt követő éveket. A
magányosság sivatagát, hiányérzetét, amikor távol volt az apjától, ezt követte a szeretet és a
konfliktusok harsogó áradata, amikor újra összekerültek.
- Láthatod, hogy miért vagyok én ilyen bolondos, összezavart kölyök - mondta Seannak a
lány. Miért kell folyton arra törekednem, hogy én legyek a legjobb, bármit is csinálok, és
miért érzek vonzódást arra, hogy megpróbáljam védeni az elnyomottakat. A fele időben még
mindig próbálom kivívni a Papa jóváhagyását, míg a másik félidőben megpróbálom semmibe
venni, kigúnyolni és nevetségessé tenni az ő elitista, materialista életszemléletét. Odabújt
Seanhoz.
 - Igazán nem tudom, hogy hogyan fogsz tudni kezelni engem.
- Veled bánni mindig öröm lesz - biztosította a lányt -, de a helyeden tartani téged, az úgy
látszik, teljes munkaidőt igényel majd.
- Ez pont úgy hangzott, mintha a Papa mondta volna. Te és én valamiféle lármásan erőteljes
harcok előtt állunk, miszter.
- De gondolj csak a kibékülésekre, az milyen szórakoztató lesz.
A végén sikerült néhány órát aludniuk, és meglepő módon felfrissülve és tiszta fejjel
ébredtek, hogy újra hozzáfogjanak a kiképzéshez, ott, ahol az előző nap estéjén abbahagyták.
Miközben Claudia az újoncok utolsó részével átvette a támadás részleteit a szimulátoron,
Sean és Job a helikoptertábor modellje mellett guggolt, és Sean elmagyarázta támadási terveit.
Job figyelt és időnként javaslatokat tett, mindaddig, amíg saját fejükben minden tisztán nem
állt a megközelítő menetelés, a támadás és a visszavonulás, alternatív akciókkal együtt,
amelyekre akkor kerül majd sor, ha bárhol, bármilyen zavaró körülmény merülne fel.
- Oké! - Sean felállt. - Adjuk elő, mondjuk el a legényeknek.
A shangán katonák teljes odaadással figyeltek a szabadtéri előadóterem sziklavágatain levő
ülésein, mialatt Sean és Job elmondták támadási terveiket. Folyami kavicsokat használtak a
támadó osztag különböző egységeinek jelölésére, a helyükre mozgatták őket a tábor körül.
Amikor a támadás lejátszása megkezdődött, Claudia modell Hindjeit mozgatta és lelkes
éljenzés hangzott a figyelő shangának soraiból, ahogyan egyenként leszedték és a földre
zuhantatták őket a Stinger rakéták tüzével.
- Rendben, Alphonso őrmester - Sean a zsetonokat eredeti helyzetükbe rakta vissza. -
Mutassa meg nekünk újra a támadás lefolyását.
Ötször mentek át rajta, sorban, minden csoportvezető leírta nekik a támadást, és a végső
éljenzés sem maradt el, amikor a Hindeket szétzúzták, az egész semmit nem veszített erejéből,
noha igen sokszor elismételték. Az ötödik bemutató után Alphonso őrmester felállt és az
egész egység nevében szólt Seanhoz.
- Nkosi Kakulu - kezdte. Azelőtt még soha-nem használta Sean felé ezt a megszólítási
formát. Szokás szerint ezt fenntartották az igen magas rangú törzsfőnököknek. Sean tudatában
volt a megtiszteltetésnek, és ez bizonyítéka volt annak, hogy végül is kivívta ezeknek az
átkozottul büszke és nyakas harcosoknak teljes tiszteletét és lojalitását.
- Nagy Főnök! - mondta Alphonso. - A te fiaid zavarban vannak. - Egyetértő mormogás
hallatszott és fejbólintásokat lehetett látni. - Mindabban, amit elmondtál nekünk a csatáról,
nem biztosítottál bennünket arról, hogy te is ott leszel, hogy vezess bennünket és tüzet
gyújtsál a hasunkban és mindenre késszé tegyél bennünket, mint ahogy Grand Reefnél tetted.
Mondd meg a te fiaidnak, Nkosi Kakulu, hogy velünk leszel a harcban, és hallani fogjuk,
hogy oroszlánként üvöltesz, amint a Henshaw leesik az égből, és a Frelimo majmok ordítva
rohannak el előlünk, és úgy sikoltoznak, mint a szüzek, amikor először érzik, hogy megdöfik
őket.
Sean széttárta a kezét.
- Nem vagytok a fiaim - mondta. - Férfiak vagytok, ugyanúgy, ahogy apáitok is férfiak
voltak tielőttetek - ennél nagyobb elismerést nem adhatott volna nekik -, nincs szükségetek
rám, hogy segítselek benneteket ennek megtételében. Mindent megtanítottam nektek, amit
tudok. A láng a hasatokban ugyanolyan hevesen ég, mint a tűz a magas, száraz téli fűben.
Elérkezett az idő, hogy itt hagyjalak benneteket. Ez a harc egyedül csak a tietek. El kell
mennem, de mindig büszke leszek arra, hogy barátok voltunk, és egymás mellett harcoltunk,
mint testvérek.
A véleményeltérés halk kórusa hallatszott, a fejüket rázták, és halk, morajló hangsúllyal
beszéltek egymás között.
Sean elfordult és látta, hogy amíg beszélt, China tábornok jött felfelé, és most ott állt
nyugodtan a folyópart fái között, őt figyelve. Egy tucatnyi tiszt és személyes testőrségének
emberei álltak mögötte, mind ugyanazt a gesztenyeszínű barettsapkát viselték, de valahogyan
jelentéktelennek látszottak, ahogy China előrelépett és egy pillanat alatt a szabadtéri
előadóteremben tartózkodó minden egyes ember figyelmét magára vonta.
- Úgy látom, előkészületeit befejezte, Courtney ezredes - üdvözölte Seant.
- Igen, felkészültek, tábornok!
- Lenne olyan kedves, még egyszer átmenni a terveken, az én kedvemért?
Sean magához intette Alphonso őrmestert.
- Írja le nekünk újra a támadást - rendelte el, és China tábornok ott állt a makett-tábor előtt,
a lovaglópálcáját a háta mögött összekulcsolt kezében tartotta, gyors, élénk szemekkel figyelt,
élesen közbe-közbeszólva, hogy kérdéseket tegyen fel.
- Miért csak a rendelkezésre álló rakéták felét használja fel?
- A támadóoszlopnak úgy kell áthaladnia a Frelimo vonalakon, hogy ne fedezzék fel őket. A
rakéták nehezek és terjedelmesek, nagyobb számú rakéta felesleges lenne, és valószínűbbé
tenné, hogy a Frelimo felfedezi őket.
China bólintott és Sean tovább folytatta. Ugyancsak számításba kell venni a támadás
esetleges kudarcát. Ha ez megtörténne, és ön minden Stingert egyetlen lapra tenne fel... - Sean
megköszörülte a torkát.
- Igen, természetesen bölcs dolog tartalékolni a rakéták felét. Még ha nem sikerülne is a
támadás, nem leszünk teljesen reménytelen helyzetben. Folytassa.
Alphonso átment a terven, lépésről lépésre, a színes kavicsokkal illusztrálva, hogy a
rakétacsoportok hogyan foglalják el állásaikat, maradnak készültségben ötszáz méterre
feküdve a helikoptertábor külső védelmi vonalától, kétfős csoportot állítva szembe minden
homokzsákkal védett helikopterállással.
Egy vörös világítórakéta jelzésére a rohamcsoport teljes erővel fog támadni dél felől,
megsemmisítve minden üzemanyag-tartálykocsit, ami a vasúti sínen lehet, esetleg RPG-7
rakétatűzzel, míg a tábor belsejét aknavetőtűzzel árasztják el, majd frontális támadást
indítanak a déli előretolt állásokon.
- A Henshaw azonnal megrémül, mihelyst a tüzelés megkezdődik - magyarázta Alphonso. -
Meg fognak próbálni elmenekülni úgy, hogy elrepülnek, de lesz egy pillanat, amikor
felemelkednek a földről, még mindig alacsonyan lesznek, szinte állva a levegőben, lebegve,
ahogyan a fácán lebeg körbe-körbe, mielőtt lecsap a zsákmányára. Ez az a perc, amikor meg
fogjuk ölni őket.
Sean és China a terv minden részletét megvitatta, míg végül China elégedett lett. Mikor
indulnak el?
- Mindig „önöket" mond - ugratta Sean. - Nekem már semmi tennivalóm nincs többé.
Alphonso őrmester fogja vezetni a támadást. Ma este, sötétedés előtt két órával fognak
elindulni, hogy áthatoljanak a Frelimo vonalakon az éjszaka folyamán, a holnapi napot
fedezékben rejtőzve töltik, és holnap éjjel indítják meg a támadást.
- Nagyon jó - egyezett bele China. - Most fogok szólni a katonákhoz.
Ellenállhatatlan szónok, ismerte el Sean, ahogy Chinát hallgatta, emlékeztette őket egy
esetleges Frelimo győzelem következményeire, és merész hősi tettekre és önfeláldozásra
buzdította őket. Mire befejezte a beszédet, az arcuk ragyogott és a szemük csillogott a
hazafias szenvedélytől.
- Ti harcosok vagytok, így hadd halljam, amint eléneklitek a Renamo harci himnuszát.
Az erdő visszhangzóit és zengett erős hangjuk fájdalmas szépségétől, és Sean azon vette
észre magát, hogy a látása is elhomályosul, ahogy szemei megteltek az érzelem könnyeivel.
Nem is tudta, hogy ezek az emberek idővel milyen sokat jelentettek neki, épp most, amikor el
fogja őket hagyni.
- Ezredes, szeretnék önnel négyszemközt beszélni - törte meg China tábornok a
szentimentális merengést. - Kérem, jöjjön velem.
 Claudiának és Jobnak egy-egy szóval kimentette magát. - Adjatok még mindegyiküknek
egy-egy kört a szimulátorral.
Csatlakozott China tábornok mellé, és elindultak a főhadiszállás bunkeré felé. Sean nem
vette észre, hogy China testőrsége nem kísérte őket, hanem a szabadtéri előadóterem
bejáratánál maradtak, elég arrogáns módon viselkedve.
Amikor elérték a parancsnoki bunkert, China tábornok átvezette föld alatti irodájába. Itt tea
várta őket, Sean finomítatlan barna cukrot tett a bögréjébe, és ízlelgette az első gőzölgő
kortyot.
- Nos, mit akar mondani nekem? - kérdezte. China háttal állt neki, a térképet
tanulmányozva, amelyen színes gombostűkkel jelölte a felfejlődő Frelimo támadást. Nem
válaszolt Sean kérdésére, és Sean nem akarta segíteni azzal, hogy még egyszer megkérdi.
Kortyolgatta a teát és várt.
Egy híradós jött át a rádiós szobából, és átadott Chinának egy cédulát. Ahogy elolvasta, a
tábornok aggodalommal vegyes elégedetlenséggel méltatlankodott és felnyúlt, hogy
elmozdítson egy csomó színes gombostűt a térképen. A Frelimo áttört nyugaton és
könyörtelenül közeledett.
- Nem tartóztatjuk fel őket - mondta China Seannak anélkül, hogy körülnézett volna. Egy
újabb hírnök bújt be lehajtott fejjel a bunkerbe. Ez egyike volt China személyes testőreinek, ő
is a megkülönböztető, gesztenyeszínű barettsapkát viselte. Valamit suttogott Chinának, és
Sean úgy vélte, hogy az „amerikai" szót hallotta említeni. Ez növelte érdeklődését
China röviden elmosolyodott és elbocsátotta egy fejbólintással a katonát, mielőtt Seanhoz
fordult volna.
- Nem fog menni - mondta.
- Mi nem fog menni?
- A támadás, ahogyan megtervezte.
- Semmi sem biztos egy háborúban, ahogyan azt önnek is tudnia kell, tábornok. De nem
értek egyet önnel. A tervnek legalább hatvanszázalékos esélye van a teljes sikerre. Ez elég jó
arány.
- Az esélyek jelentősen nagyobbak lennének, talán nyolcvanszázalékosak, ha ön vezetné a
támadást, Courtney ezredes.
- Megtisztel a becslésével. Mindamellett ez csak elméleti feltevés. Nem vezetem.
Hazamegyek.
- Nem, ezredes, ön vezeti a támadást.
- Megalkudtunk és megegyeztünk.
- Alku? - China mosolygott. - Ne legyen naiv. Alkut kötök és felrúgom őket, ha ennek a
szükségessége felmerül. Most attól tartok, felmerült ilyen szükségesség
Sean felugrott, az arca sápadt volt, mint a viasz, a lesült bőrszín alatt.
- Elmegyek - mondta. Dühe ellenére sikerült hangját egyenletesnek és szilárdnak
megtartania. Elviszem az enyéimet és most elmegyek. Meg kell ölnie ahhoz, hogy
megállítson.
China megérintette süket fülét, és ismét elmosolyodott.
- Ez a megjegyzése nincs minden vonzerő nélkül, biztosítom, ezredes. Mindamellett nem
hiszem, hogy erre sor kerül.
- Majd meglátjuk. - Sean hátrarúgta a széket, amelyen ült, a szék nekivágódott a falnak és
feldőlt. Megfordult és kibújt az alacsony bejárati ajtón.
- Vissza fog jönni - biztosította China halkan, de Sean nem mutatta jelét annak, hogy
meghallotta volna. Kilépett a napfényre és elindult a folyó felé.
Már elérte a szabadtéri előadótermet, mielőtt rájött, hogy valamit rendkívül rosszul ítélt
meg.
A shangánok mereven ültek helyükön a lejtőn, úgy tűnt, nem mozdultak, mióta utoljára látta
őket Alphonso arcvonásai fekete vasércből voltak kivésve, kifejezéstelen és tompa volt az
arca, a szándékos közöny védőpajzsa volt ez, ami mögött az afrikai ember elhatárolja magát a
hatalmak és erők olyan harcától, ami ellen nincs más védekezési módja.
Job az asztalon feküdt a szabadtéri előadóterem közepén. Zubbonya tiszta por volt, a
sapkája még mindig a porban hevert a lábánál. A fejét rázta, kábultan, bizonytalanul, az
orrából vércseppek szivárogtak.
- Mi történt? - Sean odarohant hozzá.
Job rábámult és megpróbálta a szemét rászegezni. Kegyetlenül megverték. Az ajkain
bíborszínű zúzódások dagadtak, a szája tele volt vérrel, ami, mint a vörösbor, megfestette a
fogait. Az egyik szemöldöke felszakadt, egy mély, csipkézett szélű vágással, amelyből vér
szivárgott alá az orra mellett. Vér buggyant elő mindkét orrlyukából, élénkpiros buborékokká
nőttek, ahogy rajtuk keresztül lélegzett. Homlokán púpok nőttek, mint túlérett szőlőszemek,
és egyik fülcimpáját beszakították. A vér belecsorgott piszkos zubbonyának elejébe.
- Job, mi az ördög...? - Sean megfogta a vállát. Kicsoda?
- Megpróbáltam megállítani őket! - bökte ki Job, szemei merően Sean arcába néztek. - Én
megpróbáltam!
- Csak lassan! Nyugodj meg!
Fagyos rémület töltötte el, amely a gyomráig hatolt. - Claudia - ismételte és vadul
körülnézett. Ő hol van, Job? Mi történt?
- Elvitték - ismételte Job. - China vagányai voltak. Megpróbáltam megállítani őket.
Sean a pisztolyáért nyúlt.
- Hol van? - A pisztolymarkolat betöltötte a kezét.
- Nem tudom. - Job letörölte tenyerével az arcát és a vért nézte. - Kiütöttek, elvesztettem az
eszméletemet, nem tudom, mennyi ideig.
- China, te senkiházi, ganéjzabáló disznó, most meg fogsz halni!
Sean hirtelen megpördült, készen arra, hogy visszarohanjon a főhadiszállás bunkerébe.
- Sean, gondolkodj előbb! - kiáltotta Job sürgetően, és Sean hirtelen megállt. Job olyan
gyakran mentette már meg ezzel a két szóval. - Előbb gondolkozz!
Ez hatalmas akaraterőt és erőfeszítést követelt, de Seannak másodpercek alatt sikerült az
öldöklési vágy hulláma fölött úrrá lenni.
- A szabályzatot, Job - csikorogta. - Égesd el őket!
Job rápislogott a véren keresztül, ami a szétvert szemöldökéből folyt alá.
- Égesd el a kézikönyveket! - ismételte Sean. Biztosítás, ember. Csak mi ketten ismerjük!
Job arckifejezése kitisztult.
- És a kazettákat is! - jelentette ki.
- Rendben - mondta Sean. - A kazettákat! Add ide nekem.
Mialatt Job sürgősen újracsomagolta a támadási kazettákat hordozó táskájukba, Sean
odament Alphonsóhoz, aki a szabadtéri előadóterem elején ült, és az övéből leakasztott egy
foszforgránátot.
Gyorsan dolgozott, pisztolyának tartószíját és a foszforgránátot használta fel arra, hogy egy
rögtönzött önmegsemmisítő eszközt szereljen be a támadási kazettákat tartalmazó táska
belsejébe. Pisztolyszíjának csatját hozzákapcsolta a gránát biztosítékához, és magát a gránátot
belefektette a táska közepére. A bajonett hegyét használva egy lyukat fúrt a táska tetején, és
belefűzte a pisztolyszíj végét. Amikor a táskát bezárta, a szíj szabad végét biztonságosan a
csuklójára hurkolta.
- Engedjük meg Chinának, hogy elvegye tőlem mondta komoran. Ha a táskát kiveszik a
szorításából, ha elengedi a szíjat, kibiztosítja a gránát elsütő-szerkezetét, nemcsak a táska
tartalmát rombolja szét, hanem mindenkit, aki a közelben tartózkodik. Sean várt addig, amíg
Job egy gyufát tartott a kiképzési kézikönyvek kupacához.
Mikor azok lángba borultak, megparancsolta Jobnak. - Maradj itt, hogy biztos lehess abban,
hogy hamuvá égtek.
Majd a kazettás táskát magával cipelve, elindult visszafelé, a főhadiszállás bunkeréhez.
- Mondtam, hogy visszajön - üdvözölte China azzal a jeges, keserűen gúnyos, kaján
mosollyal, amely gyorsan elhalványodott, amint meglátta a táskát, amit Sean hurcolt, és a
csuklója köré hurkolt szíjat.
Sean felemelte előtte a táskát és meglengette China orra előtt.
- Itt van a támadó kazetta, China - mondta erőfeszítést téve arra, hogy a hangját
kiegyensúlyozott szinten tartsa. - E nélkül az ön Stingerei használhatatlanok.
China szeme a fedezék bejárata felé fordult.
- Ne is gondoljon rá - figyelmeztette Sean. - Egy foszforgránát van ebben a táskában. Ez a
szíj az elsütőszerkezethez van kapcsolva. Ha elejtem, éppúgy, mintha hirtelen meghalnék
vagy valaki kirántaná a kezemből - az egész táska felrobban egy kedves kis tűzijáték
keretében, boldog november ötödikét! (1605. november 5-e a Gunpowder Plot néven ismert
sikertelen katolikus parlamenti összeesküvés napja. Az egyik összeesküvő, Guy Fawkes
nevéről ismert, akit megkínoztak és kivégeztek. Ezt a napot máig is ünneplik Angliában
tűzijátékkal és máglyagyújtással).
Az asztalon át egymásra néztek.
- Szóval ez egy csinos kis patthelyzet, mint a sakkjátékban, ezredes - China mosolya
újraéledt, még fagyosabb és fenyegetőbb volt, mint korábban.
- Hol van Claudia Monterro? - kérdezte Sean, és China felemelte a hangját, hogy kihívjon
egy szolgálattevőt a rádiós szobából.
- Hozd ide a nőt! - parancsolta. Mindketten készen és éberen vártak, egymás tekintetét
figyelve.
- Gondolnom kellett volna a kazettákra mondta China társalgási stílusban. - Ez igen jó lépés
volt, ezredes. Igen jó. Láthatja, hogy miért ragaszkodom ahhoz, hogy ön vezesse a támadást.
- Míg ennél a témánál vagyunk - felelte Sean -, én elégettem a kiképzési könyveket is. Csak
mi hárman - Job, Claudia és én - értjük a Stingereket.
- És mi van a shangánokkal, Alphonsóval és Ferdinánddal? - vitatkozott China.
Sean úgy vigyorgott rá, mint egy halálfej.
- Nem, nem megy, China. Tudják, hogy hogyan kell kilőni, de semmilyen elképzelésük
sincs arra vonatkozóan, hogy hogyan kell programozni a mikroprocesszort. Szüksége van
ránk, China. Nélkülünk a Hindek maga után jönnek, és maga semmit, az égadta világon
semmit sem tud tenni ellenük, így hát ne járassa velem a bolondját. Az ön túlélése az én
kezemben van.
Dulakodás volt a külső szobában, és mindketten a bejáratra meredtek, ahogy Claudiát
átlökték az ajtón a rádiós szobából.
Kezeit ismét megbilincselték a háta mögött, elvesztette a sapkáját, és a haja belelógott az
arcába és le a nyakába.
- Sean - tört ki, amikor meglátta a férfit, és ellökte a két testőr kezét, akik tartották.
Megpróbálta elérni a férfit, de visszarántották és nekilökték a fedezék falának.
- Mondj a meg a gorilláinak, hogy ezt fejezzék be! - mordult rájuk Sean, és amikor
fenyegetően ránéztek, China éles hangú paranccsal fogta vissza őket.
- Tegyétek azt a nőt a székbe! Belekényszerítették egy tömör mahagóni székbe és a Chinától
származó másik parancs szerint a bilincseket arra használták, hogy csuklóit a szék súlyos
karfáihoz láncolják.
- Van valamim, ami az öné, ezredes, és önnél is van valami, ami az enyém. Ne kössünk
valami üzletet? - javasolta China tábornok.
- Engedjen elmenni bennünket - mondta Sean azonnal. - A határon átadom a kazettákat.
China azonban csak sajnálkozva megrázta a fejét.
- Nem elfogadható, íme, az ellenajánlatom, ön vezeti a támadást a Hind tábor ellen. Amikor
sikeresen végrehajtották a támadást, Alphonso elkíséri önöket a határra.
Sean felemelte a robbanótöltettel ellátott táskát a feje fölé, de China csak mosolygott.
Válaszként kihúzta a kéziharcnál használt kétélű kését az övén levő tokból. Elefántcsont volt
a nyele és jó 20 centiméteres a pengéje.
Még mindig mosolyogva felemelt egyetlen hajszálat Claudia fejéről, és egy hirtelen
rántással kihúzva, mutatóujja és a hüvelykujja között tartotta, majd megsuhintotta a pengével
a hajszálat. A sötét hajszál fele lehullott és lefelé szállt a fedezék földes padlójára.
- Ilyen éles - mondta China nyugodtan.
- Ha megöli őt, már semmije sem marad, amiről alkudozhat - Sean hangja durvává vált a
feszültségtől, és szaporán verejtékezett.
- Ezzel tudok alkudozni - válaszolta China és odabólintott őreinek az ajtóba.
Ezek most bevezettek valakit, akit Sean eddig még soha nem látott. E jelenségnek, mint
valami antik kísértetnek, koponyaszerű feje volt, a haja csomókban hullott ki, fényes fekete
foltokat hagyva a fejbőrön. Az ajkak összezsugorodtak, hogy láttassák a fogakat, amelyek túl
nagyok és túl fehérek voltak a lepusztult fejhez képest.
Chinának az őrökhöz intézett egyetlen szavára levették róla az egyetlen piszkos-rongyos
inget, ami a testét takarta, és teljesen meztelenné vált. Sean most első ízben realizálta, hogy
egy nő áll előttük.
Teste azokra a rémképekre emlékeztette, amelyeket a Dachauban és Belsenben túlélőkről
látott. Egy csontváz volt csupán. Karjain és lábain nem volt semmi hús, a csontos könyökök
és térdek groteszk módon megnagyobbodtak.
Sean és Claudia rémülettel néztek rá, képtelenül arra, hogy a megdöbbenéstől
megszólaljanak.
- Nézzék a gyomrán és az altestén levő sebeket szólította őket China kellemes hangon, és ők
fásultan engedelmeskedtek.
A nő bőre alatt vak kelések és hólyagok voltak, kemények és fényesek, mint érett, fekete
szőlőszemek, befedve egész alsótestét, majd eltűntek a szeméremszőrzet drótszerű bojtjába.
Miközben teljes figyelmük a megrendítő látvány felé fordult, China gyorsan lenyúlt és
megérintette Claudia kézhátát a penge élével. Claudia lélegzet után kapkodott, és megpróbálta
elrántani a kezét, de ez nem sikerült neki, a mozdulat túl rövidre sikerült és a bilincs is
leszorította, csapdába fogta, lenézett és látta, hogy egy vékony, élénkpiros vérkígyó csorog le
mutatóujján keresztül a földre.
- Miért csinálta ezt, maga takonyfaló disznó? - kérdezte Sean.
China elmosolyodott.
- Ez csak egy meglepetésszerű rögtönzés a részemről.
Lassan kinyúlt a fekete nő meztelen, csontvázszerű alakja felé, a késsel összezsugorodott
hasa felé mutatva.
- A rendkívüli kóros soványság és ezek a jellemző sebek ez esetben kórmegállapító tünetek
- magyarázta. - A nő abban a betegségben szenved, amit mi itt Afrikában „karcsú
betegségnek" hívunk.
- AIDS - suttogta Claudia, és a hangja tele volt azzal a rémülettel, amit egyetlenegy szó
felidézhet.
Akarata ellenére Sean egy lépést tett hátrafelé az előtte fekvő borzasztó figurától
eltávolodva.
- Igen, Miss Monterro - értett vele egyet China -, AIDS betegség, a végső stádiumában.
Megérintve a márványkemény fekélyek egyikét a nő hasán a késpenge hegyével, a nő nem
fejtett ki semmilyen reakciót, a seb szétnyílt és belőle genny és sötét, szennyezett vér
szivárgott, lecsurgott az ágyék szeméremszőrzete csapzott bozótjába.
- Vér - suttogta China és lassan felkanalazta a villogó ezüstpengével. - Meleg, élő vér,
amelyben csak úgy hemzsegnek a vírusok.
 China a pengét Seannak odanyújtotta megvizsgálásra, de Sean önkéntelenül tovább
visszakozott, ahogy a penge éléről a vér lefelé csöpögött.
- Igen - bólintott China. - Valami olyan, amitől a legbátrabbaknak is félniük kell, minden
idők legbiztosabb, leghosszadalmasabb és legvisszataszítóbb halála.
Szabad kezével Claudia csuklóját tartotta.
- Nézzük ezt a másik fajta vért. Egy élénk, vibráló, gyönyörű, fiatal nő édes, tiszta vérét.
Claudia kezének hátán a karcolás élénkszínű volt, de a kis vérfolyam elapadt már belőle.
- Vért a vérért - suttogta China. - Beteg vért az egészséges vérhez.
A piszkos pengét közelebb vitte Claudia kezéhez, és a lány megdermedt a székben,
csendesen erőlködve a bilincsben, az arca fehér volt a rémülettől, ahogy a késre nézett.
- Vért a vérhez - ismételte China. - Talán keverjük össze őket?
Sean rájött, hogy nem tud megszólalni, némán megrázta a fejét, a késre bámult.
- Tegyük meg, ezredes? -- kérdezte China. Minden öntől függ most - közelebb vitte a pengét
a nyílt sebhez, amely Claudia krémszínűre barnult bőrén nyílt.
- Csak néhány centiméterrel közelebb, ezredes suttogta China, és Claudia hirtelen
felsikoltott, kitört belőle a rémület és rettegés fékezhetetlen üvöltése, de China nem hátrált.
Nem nézett a lány arcára, és a kést tartó keze szilárd volt és nem remegett.
- Mit csináljunk, ezredes? - kérdezte. Leengedte a kést és megérintette a lány csuklóját a
penge lapos felével, a beteg vér egy maszatos foltot hagyott a lány makulátlan bőrén, alig
néhány centire a Claudia kezén levő karcolástól, majd a kést lassan lefelé fordította.
- Gyorsan beszéljen, ezredes. Néhány másodpercen belül már késő lesz. - A kés egy fényes
vérnyomot hagyott maga után a bőrön, mint valamilyen utálatos csiga nyálkás váladékát. Ez a
paca kérlelhetetlenül folyt lefelé a nyílt seb irányába.
- Állítsa meg! - ordított Sean. - Állítsa le!
China felemelte a pengét és kérdően nézett rá.
- Azt jelenti ez, hogy megállapodásra jutottunk?
- Igen, a fene essen magába! Meg fogom csinálni! China a fertőzött kést a fedezék egyik
sarkába hajította, majd kinyitotta íróasztalának egyik fiókját, és kivett belőle egy Dettol
fertőtlenítőszeres üvegcsét. Zsebkendőjét megnedvesítette az oldatlan folyadékkal, majd
gondosan letörölte a fertőzött vérfoltot Claudia bőréről.
A lány merev testéből eltűnt a feszültség és visszaroskadt a székbe. Csendesen kapkodta a
levegőt, és úgy remegett, mint egy cica, akit kint hagytak az esőben.
- Lazítsák meg rajta a kötelékeket - károgott Sean, de China megrázta a fejét.
- Addig nem, amíg megegyezésünk feltételeit nem tisztáztuk.
- Rendben van - morgott Sean. - És az első feltételem az hogy az asszonyom velem jön a
feladatra. Nincs többé patkánnyal teli fedezék.
China úgy tett, mintha fontolgatná a dolgot, majd bólintott. - Rendben van, de a második
feltétel az, hogy ha bármilyen módon csalódást okoz nekem, Alphonso azonnal megöli a
lányt.
- Hívja ide Alphonsót - kérte Sean. A verejték még nem száradt fel a homlokán, és a hangja
még mindig nyers és bizonytalan volt. - Szeretném hallani, ahogy kiadja neki a parancsot.
Alphonso vigyázban állt és kifejezéstelenül hallgatta, ahogy China azt mondta neki.
- Mindamellett, ha a támadás nem sikerül, ha a Frelimo meglep benneteket, mielőtt eléritek
a tábort, vagy bármelyik Henshaw-t engeditek elmenekülni... Sean félbeszakította.
- Nem, tábornok, egy százszázalékos siker túl magas arány ahhoz, hogy abban
reménykedhessünk. Legyünk ésszerűek és reálisak. Ha meg tudok semmisíteni hat kivételével
minden Hindet, úgy kell számolni, hogy teljesítettem az alku rám eső részét.
China összeráncolta a szemöldökét és a fejét rázta.
- Még hat Hind is elég ahhoz, hogy vereségünket biztosítsa. Csak kettőt engedek meg
önnek. Ha kettőnél több Hind menekül el a táborból, az ön feladat végrehajtása kudarcnak
minősül, és ennek ön meg kell hogy fizesse az árát.
Visszafordult Alphonsóhoz és folytatta utasításainak kiadását.
- És így, őrmester, engedelmeskedni fog az ezredes valamennyi parancsának, végrehajtja a
támadást pontosan úgy, ahogy ő megtervezte, de ha a támadás nem sikerül, ha több mint két
Henshaw elmenekül, akkor átveszi a teljes parancsnokságot, és első kötelessége az lesz, hogy
lelője a két fehéret és fekete szolgájukat - azonnal le fogja lőni őket!
Alphonso majdhogynem álmosan pislogott a parancs hallatán. Nem fordította el a fejét,
hogy Seanra nézzen, és Sean azon vette észre magát, hogy azon tűnődik, hogy kapcsolatuk
ellenére, annak a barátságnak ellenére, amely közöttük kialakult, annak dacára, hogy
Alphonso őt Nkosi Kakulunak és Babának szólította, és arra buzdította, hogy ő vezesse a
küldetést, mindennek ellenére, vajon végrehajtaná-e a kivégzési parancsot?
Alphonso egy afrikai shangán harcos volt, és a törzsi lojalitás érzése mélyen belerögződött,
és a tradíció is abszolút engedelmességre kötelezte törzséhez és törzsbeli idősebb vezetőihez.
- Igen - gondolta Sean.-- Bizonyára sajnálkozna egy kicsit, de bármilyen kérdés vagy
habozás nélkül megtenné. Felemelte a hangját.
- Rendben van, China, mindannyian pontosan tudjuk, hogy hol állunk. Engedje most Miss
Monterrót hozzám.
A testőr udvariasan levette bilincseit, és China tábornok kisegítette a székből.
- Bocsásson meg a kellemetlenségért, Miss Monterro, de biztos vagyok abban, hogy ön meg
fogja érteni ennek szükségességét.
Claudia bizonytalanul állt a lábán, és kicsit botladozott, mielőtt elért Seanhoz és
rátámaszkodott.
- És így én jó utat és jó vadászatot kívánok önöknek - China kissé gúnyosan szalutált. - Így
vagy úgy, nemigen találkozunk újra, attól tartok!
Sean méltóságán alulinak tartotta, hogy válaszoljon. Egyik kezében a kazettás táskával,
másik kezével Claudia vállát átölelve az ajtóhoz vezette.
Két órát meneteltek sötétedés előtt. Egy ormótlan, lomha oszlopot alkottak, és a rakétavetők
meg a támogató rakéták fura, kényelmetlen terhet jelentettek, súlyuktól eltekintve, a
csomagok hossza is kellemetlenné tette őket. Megakadtak a sűrű bozótban, amikor az ösvény
elkeskenyedett, de lelassították az oszlop képességét arra is, hogy reagálni tudjon az esetleges
veszélyre és fenyegetettségre.
Sean először egy szoros, összetartozó egészben fogta össze az oszlopot. Még mindig néhány
mérföldnyire voltak a Renamo erőtlen frontvonalától, és nem lettek volna komolyan
veszélyeztetve, csak sokkal később, a menetelés során.
Mindamellett, miután nem akart túl sok kockázatot vállalni, Sean az elővéd és a hátvéd
harcosait éberen és a harckészség magas fokán tartotta, hogy bármilyen támadást
visszaverjenek és a rakétahordozóknak esélyt adjanak a menekülésre. Hogy ezt biztosítani
tudják, Sean Jobot az oszlop élére küldte, míg ő maga a zömmel maradt, ahonnan gyorsan el
tudna érni minden zavarforrást, és ahol Claudiához is közel lehet.
- Hol van Matatu? - kérdezte a lány Seant. - Csak elindultunk, és őt otthagytuk. Úgy
aggódom érte.
- Ne aggódj amiatt, hogy ő hátramaradt, ő egy olyan kutyakölyök, akit nem tudsz
hazaküldeni. Követni fog engem bárhová, valójában az a helyzet, hogy a kis szarjankó
valószínűleg ebben a percben is figyel bennünket a bozótból.
És bebizonyosodott, hogy ez így is volt, mert ahogy az oszlopra leszállt a sötétség, egy kis
árnyék csodálatosképp hirtelen megjelent Sean oldalán.
- Látlak, Bwana - hunyorgott Matatu.
- Én is látlak téged, kis barátom - Sean megérintette gyapjas fejét, úgy, ahogyan kedvenc
vadászkutyáját simogatná meg. - Vártalak már, hogy megtaláld nekünk az utat a Frelimo-
vonalakon át, és elvezess bennünket a ronda fácánnak nyugvóhelyéhez.
 Matatu erre csak úgy dagadt az önteltségtől és az elbizakodottságtól.
- Kövess engem, Bwana - mondta.
Most, hogy ott volt Matatu vezetőnek, Sean újjárendezhette a csapatot egy
formatervezettebb alakulattá, amely képes arra, hogy áthaladjon a Frelimo előrenyomuló
csapatain, és hátuk mögé kerüljön.
Előnyös volt Sean számára annak a csatának a mérete, amelyet előtte vívtak. Hatezer
Frelimo és zimbabwei katona nyomult előre a felénél kevesebb Renamo védőerő ellen. A
hadszíntér kiterjedése meghaladta a tízezer négyzetkilométert. A harc előttük kisebb,
elszigetelt „zsákban" zajlott, míg a terület nagy része vad, nehezen járható és elhagyatott volt.
Sean Jobot és Matatut előreküldte egy kis létszámú rohamosztaggal, hogy megtalálják azt a
széles rést a vonalban, amelyen át keresztülvezethetik őket. A menetoszlop többi része
elővigyázatosan, távolságot tartva követte őket, egy hagyományosan felszerelt hadosztálynyi
shangán védelmében.
Egész éjszaka kitartóan meneteltek, időnként hírvivők futottak vissza hozzájuk Jobtól és
Matatutól, azaz az előőrstől, hogy vezessék őket, amikor irányváltoztatás vagy egy kisebb
kitérő vált szükségessé.
A hosszú és hideg éjszakai menetelés során időnként távoli fegyverropogás zaját hallották,
és aknavetők, valamint nehéz géppuskák hangját, amint a Frelimo csapatok első vonalának
egységei belerohantak a Renamo védelembe. Néha a jelzőrakéták fényeit látták, amint a sötét
erdő fölött világítottak, de nem lehetett Isotov turbóhajtóművek hangját kivenni, sem
helikopterek rotorjait hallani az éjszakában. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Hindek pusztításukat
nappalra korlátozták, amikor meg tudták különböztetni a barátot az ellenségtől, és így
hatásosabbá tehették közvetlen támogató hadműveleteiket.
Napfelkelte előtt egy órával Job visszatért, és az oszlop végén megkereste Seant.
- Nem érjük el első célunkat csak vagy egy órával napkelte után - jelentette. - Iramunk
lassúbb volt, mint vártuk. Mit tegyünk most? Megkockáztassuk, hogy a Hindek esetleg ránk
találnak?
Sean felnézett az égre, mielőtt válaszolt volna. A hajnali pirkadat első citromárnyalatú
fényei elhalványították a csillagokat.
- Az erdő lombkoronája nem elég sűrű ahhoz, hogy elrejtsen ennyi embert és felszerelést -
döntötte el. - Tovább kell mennünk, és el kell őket rejtenünk. Szólj Matatunak, hogy gyorsítsa
a tempót.
- És mi van a Hindekkel?
- A főbb harci cselekményeket magunk mögött tudhatjuk, ők is arra működnek majd,
kockáztatnunk kell, de gyorsan kell mozognunk.
Ahogy a fény erősödött, úgy néztek az oszlopban haladó emberek egyre idegesebben az
égre. Az iram gyors volt, már majdnem futottak. Bár egész éjjel meneteltek, a shangánok
mégis kitartóan és keményen cipelték nehéz terheiket az afrikaiakra jellemző állhatatossággal,
olyan terheket, amelyek még egy erős fehér ember szívét és hátát is megtörték volna.
Elég világos volt már ahhoz, hogy ki tudják venni a fák koronáit a napfelkelte narancssárga
fényeiben, amikor Sean, halványan a távolból, meghallotta a turbók rettegett sivítását, amint
kelet felé tartottak. A Hindek első harci bevetésüket tették meg aznap, és a riadóparancs
gyorsan végigfutott a menetoszlop teljes hosszában. A teherhordók lebuktak az ösvény mellé,
a legközelebb eső menedéket keresve, s a részlegvezetők készen álltak arra, hogy
meglengessék a zsákmányolt Frelimo zászlókat, melyeket Sean biztosított számukra arra az
esetre, ha a Hindek észrevennék és megpróbálnák legéppuskázni őket.
Ez a félrevezetés nem vált szükségessé, mert a Hind géppár kétmérföldnyire keletre húzott
el tőlük. Sean látta a sziluettjüket, olyanok voltak, mint deformált szúnyogok, feketék a
közelgő hajnali fényben, és néhány perccel később hallani lehetett Galling gépágyúik
mennydörgését meg rakétáik robbanásait, amint a messze mögöttük levő érchegység halmai
között megbúvó újabb Renamo támaszpontra lecsaptak.
Sean ismét elindította a menetoszlopot, és az a futó pillantás, amit a „repülő halálra"
vethettek, meggyorsította lépteiket. Egy órával később a menetoszlop vége sebesen
leereszkedett a majdnem függőleges hegyoldalon, egészen a szurdok aljáig, ahol a száraz
folyómeder feküdt, és ott voltak azok a barlangok, amelyekben az elfogott Unimogokat
elrejtették. Ezt már majdnem hazatérésnek tekintették, és az emberek hálásan másztak be a
barlangok homályába, majd lerakták nehéz csomagjaikat.
- Ne rakjatok tüzet! - adta ki a parancsot Sean. És tilos a dohányzás.
Megették szokásos hideg kukoricalepényből és szárított halból álló adagjukat, aztán
összekuporodtak a barlang fenekén, és úgy aludtak, mint egy kimerült kutyafalka egy
vadászattal töltött nap után.
Sean talált Claudia számára egy külön helyet a barlang végében, egy, a természet alkotta
homokkődarabokból álló fal mögött. Kiterített egy takarót a sziklás talajon, és a lány
törökülésben ült rajta, majszolta a nem éppen étvágygerjesztő porcióját, de még mielőtt a felét
elfogyaszthatta volna, oldalára bukott és elaludt, szinte még mielőtt a feje a földet érhette
volna. Sean ráterítette a másik takarót, mert a barlang mélyén hűvös volt, majd visszatért a
bejárathoz.
Alphonso már felszerelte a kis hordozható VHF adó-vevő készülék antennáját. Ott guggolt
mellette, hallgatva a lehalkított rádión a Renamo harctéri parancsnokok helyzetjelentését,
amint azok China tábornok főhadiszállásának jelentettek.
- Nagyon rossz a helyzet - mondta Alphonso Seannak letörten. - A Frelimo holnap délre ott
lesz a folyóparton, és ha csak a tábornok nem vonul vissza, le fogják rohanni.
Alphonso hirtelen abbahagyta, amikor felismerte hívójelüket a hullámsáv kusza légköri
zavarainak zajában.
- Banana Bush this is Wathog - Banánbokor, itt Varacskos disznó - szólt bele a kézi
mikrofonba, aztán megadta az előzetesen megállapított kódot -, „Coca Cola!"
Sean elmosolyodott ezen a modern Afrikára jellemző finom megjegyzésen, miközben
Banánbokor tudomásul vette a jelentést és kikapcsolt. Következő jelentésüket másnap
hajnalra beszélték meg, mikorra küldetésük sorsa akár jó, akár rossz értelemben, de el kellett
hogy dőljön.
Sean otthagyta Alphonsót, hogy az összetekerje az antennát és hordozhatóvá tegye a rádiót,
aztán a barlang bejáratából nézte azt az öt emberből álló csapatot, amelyik Job felügyeletével
töviságakkal felsöpörte a folyómeder homokos talaját, eltüntetve mozgásuk utolsó nyomait.
Job visszamászott a barlang szájához, és Sean megkérdezte tőle.
- Őrszemek?
- Mindegyik hegycsúcson egy-egy - Job felmutatott a felettük magasodó ormokra. - Minden
megközelítési útvonalat szemmel tartunk.
- Rendben.
Sean visszament vele a barlangba. - Itt az ideje felszerelni és beprogramozni a Stingereket.
Majdnem egy órába telt, mire össze tudták szerelni a rakétavetőket, összekapcsolni a
szárazelemtelepeket és betölteni a kazettákat a konzolokban levő mikrokomputerekbe. Végül
mikor minden egyes rakétavető teljesen fel volt szerelve és beprogramozva a „két szín"
támadássorozathoz, amit a Hind helikopterek ellen indítanak, visszaadták ezeket a shangán
részlegvezetőknek.
Sean ránézett a karórájára, kissé elcsodálkozva azon, hogy még mindig mutatta a pontos
időt és jól járt, mindazok után, amiben a közelmúltban részesedett.
- Még hunyhatunk néhány órányit - mondta Jobnak, de egyikük sem mozdult, hogy meg is
tegye. Helyette - valamilyen közmegegyezéssel - visszamentek a barlang bejáratához, a
többiektől távol, és nekidőltek a sziklafalnak, válluk majdnem összeért, elmerengve néztek a
folyómeder felé, ahol a korai napfény megvilágította a kristályosán csillogó homokot, amely
olyan volt, mint a porhó.
- Ha megfogadtad volna a tanácsomat, a legjobb hararei húsosfazekok közelében élhetnél
stílusosan - mormogta Sean.
- És soha nem lett volna esélyem kinyírni egy Hindet - mosolygott óvatosan Job, sérült
ajkán egy törékeny var száradt, és egy csepp vér jelent meg rajta, akár egy kis rubin, ott, ahol
az ajkán a seb ismét felszakadt. Odanyomta bandannája sarkát a sebhez, úgy folytatta. -
Együtt vadásztunk mindenféle veszélyes vadra, Sean, a legszörnyűbb helyeken. Bivalyra a
jesse-bozótban, elefántra Kasagasagában. Ez egy újabb trófea lesz, a legjobb és legnagyobb.
Sean feléje fordult, hogy tanulmányozza az arcát. Jellemző volt a barátságukra, hogy
érzéseik ennyire azonosak voltak. A hosszú éjszakai menetelés során Sean China tábornok
iránt érzett haragja és gyűlölete alábbhagyott, és átadta helyét annak az érzésnek, aminek Job
az imént hangot adott, a vadász izgalmának. Mindketten vadászok voltak, az üldözés tüzes
szenvedélye volt a vérükben, olyan érzés, melyet sohasem próbáltak elfojtani. Megértették
egymást, felismerték és elfogadták ezt a kettejük közötti köteléket, ami barátságuk húsz
esztendeje alatt egyre csak erősödött. Mégis ritkán beszéltek egymás előtt érzéseikről,
tudatosult most Seanban.
Talán itt az ideje, hogy megtegyük, gondolta, és hangosan így szólt.
- Többek vagyunk mi egymásnak, te meg én, mint testvérek.
- Igen - felelte Job egyszerűen. - Többet jelent ez, mint testvéri szeretet.
Ekkor mindketten elhallgattak, nem szégyellve, ami kettejük között az imént elhangzott,
inkább megerősödtek ettől a mindkettőjüket eltöltő érzéstől.
- Mint testvéremtől - törte meg a csendet Sean. Kérhetek tőled egy szívességet?
Job bólintott és Sean halkan folytatta.
- Nehéz küzdelem vár ránk a tábornál. Nem akarom, hogy Claudia a Frelimo kezére jusson,
ha én nem lennék ott, hogy ezt megakadályozhassam. Ezt a szívességet kérem tőled.
Job tekintete elsötétült, pillantása komorrá vált.
- Nem akarok erre az eshetőségre gondolni.
- Ha én nem vagyok ott, megteszed helyettem? Job bólintott. - Szavamat adom.
- Ha meg kell tenned, ne figyelmeztesd őt, ne beszélj, váratlanul, hirtelen tedd meg.
- Nem fogja tudni, hogy mi következik - ígérte Job. - Gyors leszek.
- Köszönöm - mondta Sean, és megszorította a másik vállát. - Most pedig pihennünk kell.
Claudia még mindig aludt, légzése olyan lágy és halk volt, hogy Sean egy pillanatra
megrémült. Arcát odaszorította a lányéhoz, és arcán érezte annak meleg leheletét.
Megcsókolta Claudiát, és a lány álmában motyogott valamit, kinyújtotta a karját és
elégedetten sóhajtott, amikor Sean magához ölelte.
Seannak úgy tűnt, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét, mikor az arca
könnyű érintésével felébresztették, felnézett, és Jobot látta maga fölött guggolni.
- Itt az idő - olvasta le Job szájáról.
Sean pedig gyengéden kibújt Claudia öleléséből.
- Aludj édesen, szerelmem - suttogta, és otthagyta a takarón fekvő lányt.
A többiek már várták a barlang bejáratánál, Matatu, Alphonso és a részlegvezetők
könnyebben voltak felfegyverkezve, hogy gyorsabban és ügyesebben tudjanak mozogni.
- Négy óra - mondta Job Seannak, és látta a folyómederben a lágy fényeket, és azt, hogy az
árnyékok megnyúltak. Nem volt már mit mondaniuk. Mindketten félszázszor végigcsinálták
már ugyanezt.
- Viszlát, öreg - mondta Job, és Sean bólintott, miközben felcsatolta a hátizsákját.
Matatuval az élen, aki úgy táncolt, mint valami erdei manó, kisurrantak a barlangból
egyenesen a fák közé, és azonnal dél felé fordulva futni kezdtek. Valahol a távolban kétszer
hallották a Hind helikoptereket elrepülni, és egyszer rejtőzni is kényszerültek, amikor az
egyik helikopter pontosan a fejük fölé szállt.
 Magasan volt - Sean jóval ezer méter fölöttire becsülte a magasságát, és maximális
sebességgel repült. Látcsövén keresztül tanulmányozva a gépet, Sean úgy vélte, egy harci
feladatot teljesített, és azt befejezve azért sietett annyira, hogy visszatérjen a táborba
feltankolni és újra felfegyverkezni. Ezt alátámasztotta, hogy látta a Swatter rakéták
felfüggesztésére szolgáló berendezéseket a törzs alatt, és ezek üresek voltak, és a hüvelyek
vége megpörkölődött a kilőtt rakéták robbanásától, amely hátrafelé lángcsóvát fújt.
A Hind éppen arrafelé tartott, amerre Matatu vezette őket, és Sean a látcsövének mezején
még láthatta a Hindet, amint csökkenti sebességét és a tábort megcélozva megkezdi a
leszállást.
- Nincs messzebb tőlünk ötmérföldnyinél, vélekedett Sean, és Matatura vetett egy pillantást,
aki már várta Sean elismerését.
- Mint égy méhecske a kaptárba - nevetett Matatu.
- A szemed, akárcsak a keselyűé.
Matatu örömében szívéhez emelte karjait, és hintázott a lábain. Sean elismerése volt az
egyedüli dicséret, amire életében vágyott.
Egy fél órával később leopárdkúszásban értek fel egy alacsony sziklás köpje ormára és
átcsúszva a szemhatár vonalán, lesiklottak az alattuk elnyúló kihalt területre, még mielőtt
Sean felemelte volna a látcsövét. A sapkáját ellenzőként használta, hogy azzal árnyékolja a
lencséket, egy visszatükröződő napsugár elárulta volna a helyzetüket, akárcsak valami
heliográf.
Rögtön észrevette a vasúti síneket, kevesebb, mint kétmérföldnyire tőlük, a ballaszt kék
gránitból volt és a magányos sínpár tompán fénylett a késői napfényben, a vasúti szerelvények
acélkerekei által lecsiszolva.
Egy mérföldön át követte a síneket, és megtalálta a szárnyvágányt, amelyre a két vasúti
tartályvagont tolatták. A tartálykocsik részben rejtve voltak, néhány görcsös fa és buja bokor
takarta őket, de néhány perc múlva az erdőből porfelhő szállt fel a magasba, és egy
üzemanyagot szállító gépkocsi érkezett a földúton és megállt az első tartályvagon mellett.
Sean a látcsövén át nézte az overallba öltözött munkásokat, akik rákapcsolták a
szivattyútömlőt, és elkezdték pumpálni az üzemanyagot a két jármű között.
Miközben ez zajlott, egy Hind gép drámai hirtelenséggel felemelkedett a vasút mögötti
domb mögül, Sean így végre biztosan bemérhette a tábor pontos elhelyezését.
A Hind vagy száz méter magasra emelkedett a domb fölé, aztán megfordult és elrepült,
púposan és nehéz orral, és egy újabb harci feladatra szállva az északra fekvő csatatéren
történő bevetésre, mielőtt még kihunynának a fények és éjszakára beszüntetnék a légi
harccselekményeket.
Most, hogy már pontosan tudta, merre kell vizsgálódnia, Sean ki tudta venni a gondosan
álcázott fedezékeket a domboldalon. Hat helikoptert számolt össze, és ezt elmondta
Matatunak.
- Még kettő van - nevetett Matatu leereszkedően, ahogy rámutatott azokra a rejtett állásokra,
amelyek elkerülték Sean figyelmét.
- És van még három a domb túloldalán, innen nem látni őket.
Ennek a nappali fényben történő felderítésnek az ésszerűsége világosabbá vált, mivel Sean
ki tudta venni a különbségeket a tervezett roham modellje és a láger, valamint környéke
valóságos topográfiáját illetően.
Sean feljegyezte a szükséges módosításokat a jegyzetfüzetébe, újra megbecsülve a
lőtávolságot és a rakétái által uralt területeket. Egyenként magához hívta a részlegvezetőket,
és pontosan megmutatta nekik, milyen állásokat kell elfoglalniuk, mihelyst csapataik
megérkeznek és leszáll a jótékony sötétség, amely elrejti őket.
Elégedetten, hogy Matatu már nem tud további információval szolgálni, Sean elküldte őket.
- Menj vissza Jobhoz. Mihelyt sötét lesz, vezesd fel ide őt és a többi katonát.
 Amikor Matatu már elment, Sean a világosság utolsó óráját arra szentelte, hogy megfigyelje
az északról visszatérő helikoptereket. Tizenegy volt belőlük, megfelelő bizonyítéka az orosz
karbantartó osztagok hatékonyságának, amelyek minden bizonnyal megjavították azt a két
Hindet is, amelyekről Matatu azt jelentette, hogy nem repülnek. A teljes század, kivéve azt az
egyetlen gépet, melyet Sean megsemmisített, ismét működőképes volt, és borzalmas
vérengzést csapott a Renamo-gerillák között.
Ahogy minden gép ott lebegett a buckák fölött, majd visszatért állásába, Sean a
részlegvezetők számára kiemelte a helikopterek repülési sajátosságait, és figyelmeztette őket,
hogy jól jegyezzék meg az egyes állások pontos pozícióját.
- Az a tied, Tendela. - Megerősítette a célpontok kijelölését. - Nézd csak, hogy lebeg a
levegőben. Onnan, a sötét fák mögül fogsz lőni, a völgy széléről. Jól megjegyezted
magadnak?
- Megjegyeztem, Nkosi Kakulu - biztosították Seant.
Az égboltot vörösre festette a haldokló nap, és ahogy nézte a vöröslő korong leereszkedését
a fák közé, Sean elgondolkozott, vajon a holnapi hajnal mennyivel több vért fog hozni.
Aztán jött az afrikai szürkület rövid pihenő időszaka, amikor még nem volt elég sötét ahhoz,
hogy kimozduljanak a hegygerinc mögül. Már nem akadt semmi megtárgyalnivalójuk, így
Sean és Alphonso csak szótlanul üldögélt egymás mellett. Olyan ismerős volt számára ez az
érzés. Függetlenül attól, hogy Sean hányszor várakozott már így életében, soha nem volt és
nem lesz képes ellenőrzés alatt tartani vagy tudomást sem venni arról a feszültségről, amely
ilyenkor, mint valami gumiszalag húzta össze a beleit. Mámorító előérzete volt ez a
rettegéssel teli pohárnak, amit utolsó cseppjéig ki fog üríteni. Úgy vágyódott rá, mint a
kábítószer rabja az injekciós tű után, miközben lelke mélyéig rettegett tőle.
- Ma jó nagy öldöklés lesz - mondta csendesen Alphonso. - Valódi férfiak csatája lesz.
Sean bólintott.
- Igen, barátom, jó csata lesz, és ha elbukunk, ha nem győzünk, meg kell próbálnod megölni
engem. Az is valódi küzdelem lesz.
- Majd meglátjuk - morogta Alphonso. Szemei visszatükrözték az alkony füstös vörösét. -
Igen, majd meglátjuk.
A hegy hullámos sziluettje, ahol a Hindek táboroztak, beleolvadt a kezdődő éjszakába.
Aztán a Vénusz jelent meg, mint az éj csillaga és hideg, megingathatatlan fénye egyenesen a
hegy tetején világított, mintha kijelölné számukra a hegyet.
A sötétség első órájában a rohamosztag vezető harcosai megjelentek a mögöttük álló fák
között. Job állt az oszlop élén, Matatu vezette őt, Claudia mellette haladt, Sean halk szóval
köszöntötte őket, és azonnal elkezdte csoportosítani a harcosokat különböző egységekbe. A
vezetők átvették rakétavető csapataik vezetését, a Stinger rakétavetőket először
kicsomagolták, majd összeszerelték, a tartalék rakétákat, amelyek lezárt törékeny csövekben
voltak, ellenőrizték és tüzelésre előkészítették.
Sean, Job és Claudia csapatról csapatra jártak, újra ellenőrizve a rakétakilövőket,
megbizonyosodva afelől, hogy az elemkötegek fel vannak töltve, és rendesen össze vannak
kapcsolva, hogy a freongázhengerek szelepei nyitva állnak, és hogy az irányzékképernyő
világit, amikor az indítószerkezet működésre van kapcsolva.
Végre valahára Sean készen állt, hogy elhelyezze rakétakilövő csoportjait, de még mielőtt
ezt megtette volna, még egyszer összehívta a csoportvezetőket, és utoljára elismételtette velük
parancsait. Végül elégedetten elkezdte elküldeni őket rohamállásaikba. Az egyes csoportok
között öt-öt perc intervallumot szabott meg, hogy ilyen időközökben hagyhassák el a
hegygerincet.
Alphonso felelt a tábor keleti oldalán támadó csapatokért, és mivel neki kellett a legtovább
mennie, hogy állásába juthasson, ő indult el elsőnek.
Amikor itt volt az ideje, hogy Job, aki a nyugati oldalon vezeti a támadást, szintén
elinduljon, ő és Sean gyorsan kezet ráztak. Nem kívántak egymásnak sok szerencsét,
mindketten babonásak voltak. Ehelyett Job szellemeskedve megkérdezte.
- Figyelj, Sean, ami azt a négyezer dollár jutalékot és fizetéshátralékot illeti, nem akarod
véletlenül most kifizetni?
- Csekket elfogadsz? - vigyorgott Sean álcázófestékes, sötét maszkja alól.
Job válaszul belebokszolt a másik vállába, és hallótávolságon kívül helyezkedett, hogy Sean
és Claudia négyszemközt beszélhessenek.
- Nem akarlak itt hagyni - suttogta a lány, és Sean hevesen magához ölelte.
- Maradj Job mellett - utasította őt Sean.
- Épségben térj vissza hozzám, jó? - Ígérd meg.
- Megígérem - mondta a férfi, és Claudia kibontakozott a férfi öleléséből, megfordult és
eltűnt a sötétben Job mögött.
Sean utánabámult, észrevette, hogy mindkét keze remeg. Zsebre dugta, majd ökölbe
szorította két kezét. - A szerelem nem sokat használ az ember harci ösztöneinek, gondolta, és
megpróbálta kitörölni a lányt gondolataiból. - Nem lesz semmi bántódása Job mellett.
A rohamosztag türelmesen várt rá a fasor szélén guggolva. Huszonnégy férfi, az
ágyútöltelék, a húsbombák, gondolta szomorúan, azokat nézve, akik nem feleltek meg a
Stingerek működtetéséhez szükséges képességvizsgálat során. Míg a rakétákat kezelő
csoportok távoli állásokból fognak tüzelni, ötszáz méternyire a tábor peremétől, addig a
rohamosztag frontális támadást kell hogy intézzen, szándékosan magára vonva az ellenség
tüzet, közben majd megpróbálják felriasztani és felszállásra késztetni a Hindeket, hogy a
rakétakilövőknek esélyük legyen a levegőbe kilőni azokat. Ez volt az az egység, amelyiknek
szembe kell majd szállnia a megerősített állásokban levő 12,7 mm-es gépágyúkkal, és ők
voltak azok is, akiknek minden más veszéllyel és akadállyal szembe kell nézniük, amelyek a
tábor biztos védelmét szolgálták.
Az övék volt a legnehezebb feladat, és éppen ebből az egy okból kifolyólag Sean nem tudta
a parancsnokságot senki másra átruházni. Neki kell majd vezetnie őket.
- Gyerünk, Matatu - szólt halkan. Mihelyt valódi veszély leselkedett rájuk, akár sűrűben
megbúvó sebesült állatok vadászatáról, akár ellenséges állások megtámadásáról volt szó,
Matatu magától választott helye mindig Sean mellett volt. Semmi sem tudta eltéríteni ettől.
Megbecsülése jeléül Alphonso megajándékozta Seant egy AKM típusú rohamfegyverrel,
annak a bizonyos mindenütt előforduló AK-47-esnek modernizált és javított változatával,
amely igen értékes és keresett fegyvernek számított a Renamo-gerillák körében. Seannál most
az a fegyver volt, mint amikor Matatu irányításával a rohamcsapatot levezette a gerincről.
Matatu egész éjjel vezette őket, egy kerülővel megkerülték a tábort, hogy a fő vasútvonal és
a tábor közé kerülhessenek, olyan közel, amilyen közel csak mertek, óvatosan, egészen a
vakvágányig, ahol a vasúti tartálykocsik álltak.
Sietségre nem volt semmi ok, rendelkezésükre állt az egész éjszaka, hogy megfelelő
állásokba kerüljenek, így lopva osontak előre, egyre közelebb kerülve az ellenséges
állásokhoz.
Már hajnali két óra felé járt, és a hold keskeny sávja már eltűnőben volt, mire Sean
egyenletes közönként ugrásra készen a kiinduló állásba helyezte őket, hogy parancsára
csatárláncba fejlődve előre tudjanak rohanni.
Egy utolsó szemlét tartott harcrendjük felett, halkan kúszva embertől emberig, személyesen
állítva be nekik a 60 mm-es M4-es kommandó-aknavetőket, csak érintéssel ellenőrizve a
felszerelésüket, abszolút biztosan afelől, hogy mindegyikük világosan megértette a feladatát,
aztán egy biztató szavakból álló suttogással és egy röpke, de erőteljes vállveregetéssel hagyta
ott őket. Végül aztán, miután minden tőle telhetőt megtett, leült várakozni.
Mindig ez volt a vadászat legrosszabb és egyben legjobb része is. Ahogy ott feküdt
csendben, azon törte a fejét, életéből mennyi időt töltött el így, arra várva, hogy elkezdődjön,
várva a lövéshez szükséges fényre, elrejtőzve, várva arra a lélegzetelállító pillanatra, amikor a
párduc fantasztikus hirtelenséggel megjelenik a fára aggatott csaléteknél, elegáns sziluettként,
melyhez a hajnal sápadt háttérfüggönyként szolgált.
Gondolatban visszatért azokra az évekre, amelyek kalandokkal és vad erőpróbákkal teltek
el, a szörnyű kockázatokra és a már-már elviselhetetlen izgalomra, és hirtelen ráébredt, hogy
valószínűleg ez az utolsó ilyen alkalom életében. Már elmúlt negyvenéves, és Claudia
Monterro belépett az életébe, itt volt az ideje, hogy megváltoztassa életét. Szomorúság és
egyben elégedettség vegyült gondolataiba.
- Legyen az utolsó a legjobb a játékok közül gondolta és a hajnalt megelőző koromsötétben
hirtelen meghallott egy hangot, mely egyszerre volt izgalmas és félelmetes, egy hatalmas
turbómotor éles, magas süvítését, amely felüvöltött, mint egy emberevő farkas az éjszakában.
Ehhez szinte azonnal csatlakozott egy újabb, majd még egy. A Hind század beindította a
motorjait, amelyek éppen az első hajnali bevetésre melegítettek.
Sean rápillantott az órájára. A világító számlap négy óra negyvenkilenc percet mutatott.
Majdnem elérkezett az időpont. Gondolkodás nélkül kiemelte az AKM alatti, hajlított banán
alakú tölténytárat, és kicserélte egy másikra a hevederében található tartalék tölténytárakból.
Ez a megszokott mozdulat megnyugtatta, ezt látva a mellette levő Matatu is várakozásteljesen
felélénkült. A hajnali szél lágy volt, mint egy szerető, és gyengéden simogatta Sean arcát.
Fejét kelet felé fordította és ujjait széttárva felemelte a kezét. Épp hogy csak ki tudta venni
keze körvonalát a közelgő napfelkelte fényében. Ez volt az az idő, amit a matabelék a
„szarvak idejé"-nek neveznek, amikor egy marhapásztor először képes meglátni marháinak
szarvát az éggel a háttérben.
- Tüzelésre alkalmas látási viszonyok tíz perc múlva, emlékeztette önmagát Sean. És jól
tudta, hogy az elkövetkezendő percek milyen lassan telnek majd.
Egymás után kapcsolták a Hindek hajtóműveiket üresjáratba. A földi kezelőszemélyzet
valószínűleg épp most fejezi be az üzemanyag- és lőszerfeltöltést, a repülőszemélyzet pedig
hamarosan gépre száll.
Seannak pontosan meg kellett becsülnie a látási viszonyokat. A fénynek tökéletesen meg
kellett felelnie a követelményeknek. A Hindek feltehetőleg nem használják majd a
leszállófényeiket, és a rakétakilövőknek világosan látniuk kell azokat a hajnali
megvilágításban is.
A fényerősség gyorsan javult. Sean lehunyta a szemét, és lassan tízig számolt, mielőtt újra
kinyitotta volna. Most már jól ki tudta venni a hegy gerincének éles körvonalait, olyan volt,
mint egy fekete kartonból kivágott árnykép. A msasafák csipkéje kirajzolódott a bíborszínű
égbolton, törékenyen hajladozva a hajnali szellőben.
- Lőjetek! Tűz! - mondta és meglegyintette a mellette levő aknavető-kezelő férfi vállát. A
katona előredőlt, mindkét kezével megragadta az aknát, és azt beleejtette az aknavető
csövébe. Az akna farokrészben levő gyújtó töltete az ütődéstől lángra kapott, bekapcsolt és
egy udvarias pukkanással a jelzőrakétát ötszáz méter magasra vetette ki magából a hegytető
fölé. Ragyogó-vöröses, lobogó fénnyel robbant.
Claudia Monterro követte Jobot lefelé a hegy gerincéről, olyan közel ment mellette, hogy
csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy megérinthesse a férfit. Job az egyik rakétakilövőt a
vállán átvetette, Claudia mögött ott haladt a tartalék rakétacsövek súlya alatt görnyedve a
csapat második embere.
A talaj laza volt és veszélyes, mert a kvarckavicsok olyan veszedelmesek, mint valami
guruló golyóscsapágy az ember talpa alatt. Claudiát örömmel töltötte el, hogy épp olyan
biztosan és szilárdan megy, mint bármelyikük ezen a nehéz terepen.
Ennek ellenére az éjszakai hűvösségben is megizzadt, mire a lejtő aljára értek, és tovább
kúsztak előre a tábor peremvonala felé. Volt idő, néhány rövid héttel ezelőtt, amikor még
alkalmatlannak és esetlennek érezte volna magát ilyen körülmények között, de most már
képes volt az Esthajnalcsillag fénye után orientálódni, ami ott csüggött a domb fölött, és
azonnal reagált Job jelzéseire is, szinte ösztönösen válogatva meg lépteit és alkalmazva a
követés elleni védekezés módszereit.
Elérték a sűrű erdőt, mely számukra a támadási pozíció helyét jelentette, és bemásztak a
sűrű fatörzsek közé. Claudia segített Jobnak tüzelésre kész állapotba hozni a Stingert, aztán
talált magának egy kényelmes ülőhelyet az egyik fa tövében, és leült, hogy kivárja az éjszaka
végét.
Job otthagyta őt a shangán másod-rakétatöltő társaságában, majd mint egy vadászó párduc
eltűnt a sötétben. A lány boldogtalan volt, hogy elmenni látja őt, de nemrégen még bizonyára
a pánik fogta volna el. Megértette, mekkora önállóságra, magabiztosságra és bátorságra tett
szert az elmúlt hetek során.
- Papa büszke lesz rám - mosolygott magában, jövő időt használva, mintha az apja még
mindig életben lenne. - Persze hogy él - biztatta magát. Még mindig itt van valahol, és engem
keres. Hogyan tudtam volna másképp idáig eljutni?
Az apja emléke megnyugtatta, és ahogy őrá gondolt, az emléke összekeveredett Sean
alakjával, úgy tűnt, mintha egybeolvadtak, eggyé váltak volna azok ketten, akár ha az apja
valahogyan új életre kelt volna szeretője alakjában. Jó érzés volt, mely megkönnyítette az
egyedüllétet, amíg Job hirtelen vissza nem tért, éppoly halkan és hirtelen, mint ahogyan
elment.
- Az összes többi részleg tüzelőállásban van súgta, miközben letelepedett a lány mellé. - De
hosszú lesz ez az éjszaka, próbáljon meg aludni.
- Soha nem leszek képes aludni - válaszolta Claudia, hangját olyan halkra fogva, hogy a
férfi kénytelen volt egészen közel hajolni hozzá, hogy megértse a szavait.
- Meséljen nekem valamit Sean Courtney-ról, mindent tudni szeretnék róla, amit maga csak
tud.
- Néha egy hős, néha egy tökéletes gazember vélekedett róla. - De leginkább valahol a kettő
között van.
- Akkor miért maradt vele ilyen sokáig?
- A barátom - felelte egyszerűen Job, aztán lassan, akadozva mesélni kezdett Seanról a
lánynak, és átbeszélgették az éjszakát. Claudia mohón figyelt, csendes kérdéseivel biztatva a
másikat.
- Ugye, nős volt, vagy nem? - Vagy később. - Miért hagyta el az otthonát? Azt hallottam,
hogy a családja rettenetesen gazdag. Miért éppen ezt az életet választotta?
Így telt-múlt az éjszaka, és azokban az órákban lettek barátok. Job Claudia számára az első
igaz barátot jelentette Afrikában. S végül a férfi azt mondta neki gyönyörűen mély afrikai
hangján: - Hiányozni fog nekem, jobban, mint azt szavakkal el tudnám mondani.
- Úgy beszélsz, mintha ti ketten elválnátok egymástól, és ez nem így van. Semmi sem
változik.
- Nem - tagadta Job. - Soha nem lesz már ugyanolyan, mint régen. Most veled fog menni. A
mi időnk együtt lejárt, a tiétek pedig csak most kezdődik.
- Ne gyűlölj engem ezért, Job. - Esdeklően nyújtotta ki a kezét, hogy megérintse kezével a
férfi karját.
- Nektek jó lesz együtt! - szólt Job. - Azt hiszem, a te utad vele épp olyan jó lesz, mint
amilyen az enyém volt. A gondolataim veletek lesznek, és mindkettőtöknek azt kívánom,
hogy sok örömet találjatok a másikban, legyetek boldogok!
- Köszönöm, Job - suttogta a lány. - Mindig a barátunk maradsz!
Job felemelte a karját és széttárt ujjaival kezét a hajnali fény felé emelte.
- A szarvak órája - dünnyögte halkan. - Most már nemsokára.
Aztán, ahogy ezt kimondta, fényes, bíborvörös tűzvirág bomlott ki az égen a hegytető fölött.
A jelzőrakéta felrobbanásával a hajnali égen megkezdődött a csata. Sean mindig azt
képzelte, olyan ez, mint valami élő dolog megszületése, egy szörnyé, amit megkísérelhet
ugyan irányítani, de amelynek önálló, tőle független élete és akarata van, egy borzalmas
dolog, mely mindannyiukat felragadja és magával sodorja akarva, nem akarva.
Az RPG 7-es rakétavetőket két megmaradt legügyesebb tüzérére bízta, de a profi
mesterlövészek mind a Stingerek kezelői lettek. Az első rakéta alacsonyan szállt, a
legközelebbi tartálykocsitól vagy hét méterre ért földet, eleven sárga lángcsóvaként robbant,
és Sean látta, amint az egyik frelimós őrszem egész testével cigánykereket vetett a levegőben.
A második rakéta magasan elrepült, vagy két méterrel vétve el az üzemanyagtartályt,
röppályája csúcsát tőlük négy-ötszáz méterre érte el, aztán az előttük elterülő erdő mögé
zuhant, detonációjával hátulról megvilágította a fákat és a bozótot egyaránt
- Pontosan célozzatok, ti shangán barmok üvöltött rájuk Sean, és már fel is pattant és rohant,
ráébredve arra, micsoda hibát követett el azzal, hogy nem ő adta le az első, döntő lövést.
A frelimós őrök ordítani kezdtek, és összevissza rohangáltak a tartálykocsik körül, a tábor
külső határvonalától egy 12,7 mm-es ágyú tüzet nyitott, elárasztva nyomjelző lövedékek
tarkabarka húrjaival az eget.
A rakétakezelő keze remegett, ahogy újratöltötte az RPG 7-est, pánikba esett és
bizonytalanná vált a sötétben. Sean lerántotta a másik kezelő válláról a rakétavetőt, és két
ügyes mozdulattal lekapta a védősapkát a rakéta orráról, kibiztosította az ütőszeget. A
rakétavetőt átvetette a vállán és fél térdre ereszkedett, a legközelebbi tartályra célozva.
- Rengeteg időnk van - emlékeztette magát, és arra várt, hogy a reggeli szellő megérintse az
arcát. Az RPG-7-es roppant pontatlan volt oldalszélben, mert a farkán található apró
szárnyakra nehezedő szélnyomás a rakéta orrát a szél felé fordította.
A szellő enyhült, és Sean megcélozta a tartálykocsit. A távolság éppen elérte a háromszáz
métert, a rakéta pontosságának határértékét, és Sean tüzelt. A rakéta felgyorsult, talált, és a
tartály oldalán egy magas, illékony avgas felhő emelkedett fel és robbant. Az égboltot
megtöltötték a hatalmas lángnyelvek.
Sean rámordult a mellette álló rakétakezelőre, s az egy újabb rakétát szedett elő esetlenül,
amelyre már rá volt erősítve a karton indítótöltet.
Az égő avgas úgy megvilágította a déli lejtőt, akár a déli verőfény. Sean fedezetlenül térdelt
ebben a megvilágításban, és a 12,7 mm-es ágyú kezelője egyenesen Seanra célzott.
Sean körül a föld füstfelhőkké és röpködő rögökké vált, majd a rakéta kezelője lebukott.
- Gyerünk, te sárga barom! - Sean segítsége nélkül befejezte a töltést, meg sem próbálva
elkerülni, hogy a 12,7-es tüzére megcélozza őt.
Vállához emelte a rakétavetőt és megcélozta vele a második tartálykocsit. A lángok úgy
megvilágították, mintha mindez valami színpadi trükkhatás lenne, de amikor épp kész volt a
tüzelésre, a tartálykocsit hirtelen elhomályosította egy táncoló sárga porfüggöny, és az
ágyúsortűz olyan közel ment el Sean mellett, hogy dobhártyája recsegett és átdurrant, szinte
úgy érezte magát, mintha egy dekompressziós keszonkamrában lenne. Három másodpercig
visszatartotta a tüzelést, aztán, ahogy oszladozni kezdtek a porfelhők, keresztüllőtt rajtuk, és a
második tartálykocsi is felrobbant, halálos szállítmányának robbanásával teljesen
megsemmisítve a vasúti síneket. Az égő avgas úgy áradt le a domboldalon, mint egy Vezúv,
aztán Sean a rakétavetőt a kezelő tüzér mellének dobta.
- Találd el a fejüket ezzel a rohadt szarral - üvöltött rá. - Az egyetlen kár, amit ezzel a
vacakkal tehetsz bennük.
Az aknavetősöknek jobban ment a dolog. Sean becélozta nekik a fegyvereket és ők csak
ráhajoltak és visszahúzódtak az aknavető rövid csöve fölött, amint beleejtették a szárnyas
lövedékeket a nyitott tokokba. A bombák gyors egymásutánban íveltek a magasba a hajnali
égbolton, aztán csőszerűén lezuhantak a hegycsúcson fekvő táborra.
Sean a robbanások hatását szenvtelen közönnyel, a profi szemével nézte.
- Jó, jó - dünnyögte -, de aknavetőnként csak harminc aknalövedéket tudtak magukkal
cipelni, mindegyiknek a súlya majdnem két kilót nyomott és így néhány rövid perc alatt ezek
elfogynak. Kénytelenek lesznek a tábor széléig futni, míg a bombák elvonják a Frelimo
fegyveresek figyelmét. Sean felemelte AKM fegyverét és kibiztosította.
- Futás! - kiabálta, és gyors, rövid sorozatban belefújt a sípjába. - Futás!
A shangánok szinte egyszerre talpra álltak, lerohantak a hegyoldalon, de csak húszan voltak,
egy jelentéktelen satnya csatárlánc, akiket élesen megvilágítottak a lángok. A hegyen levő
12,7 mm-es géppuska kezelői rájuk csaptak és a nyomjelző lövedékek felhőkben szálltak
körülöttük, olyan sűrűn, mint a sáskajárás.
- A fenébe! - Sean felröhögött kínjában és ijedtségében. - Micsoda menet!
Az egyik Frelimo géppuskás kiszemelte Seant a tűzzel végigpásztázott csatárláncból, és őrá
összpontosította a tüzet, de ő hosszú, öles léptekkel lerohant a hegyoldalon és a fegyveres
mindig fölé és kissé mögéje lőtt. Olyan közel haladtak el mellette a lövések, hogy Sean szinte
érezte, amint megcsapja őt a szelük, megcibálva zubbonyát. Hihetetlen módon még jobban
megnyújtotta lépteit, miközben a domboldalon lefelé viharzó, száguldó Matatu élesen
kacarászott.
- Mi olyan rohadt vicces, te hülye kis seggdugasz? - kiáltott rá dühösen Sean, amint az égő
tartálykocsik mellett a földre vetették magukat.
A Frelimo-fegyveres tüzelési vonalát eltakarta a gomolygó fekete füstfelhő, és ebben a
lélegzetvételnyi szünetben Sean rohanó shangán harcosait harcvonalba rendezte, a középpont
felé sarkallva és a tábor védővonala felé vezényelve őket, jobb öklét az égbe emelve
ösztökélte őket előre.
A füsttakarást arra használták, hogy fedezzék magukat a következő kétszáz méternyi
rohanás alatt. A hajnali szellő szétteregette a felhőket, melyek koromfeketén és sűrűn tapadtak
a talajhoz.
Egy frelimós őrszem botorkált kifelé a füstből Sean előtt. Kopott és szakadt farmer volt
rajta, a lábán mocskos teniszcipő, elvesztette fegyverét és egy rakétaszilánk eltalálhatta a
szemét, mert az a szemüregből kimozdultan csak csüngött lefelé, az arcából úgy lógott ki,
mint egy nagy, nedves szőlőszem, a látóideg vastag fonalán, lengve és ugrálva, ahányszor
csak megrázta a fejét a férfi.
Anélkül hogy megtörte volna a lendületét, Sean három lövésével csípőből tüzelve gyomron
találta őt, átugrott a testen, amint az földre ért.
Előjöttek a füstből, még mindig csatárláncban. Sean egy pillantással felmérte a csatárlánc
vonalát és hitetlenkedve tapasztalta, hogy még egyetlenegy sebesültjük sincs, a húsz shangán
szétszórtan haladt előre, kitartóan mentek egyre tovább, a füstön és lángokon keresztül, csak
néha-néha nyújtva mozgó célpontot a megzavarodott frelimósok géppuskái számára.
Abban a pillanatban egy szál dróthuzalt vett észre és a rövid acéltartóoszlopokon nyugvó
fémlemezek vonalát látta maga előtt vagy egy tucatnyi lépésre. A lemezek mindegyikére egy
stilizált koponya és két keresztbe tett lábszárcsont volt festve, melyek a lángcsóvák izzó
vöröses fényében ragyogtak, és még mielőtt bármi tudatosulhatott volna benne, máris egy
aknamező kellős közepén voltak, amely a tábor szélének védelméül szolgált. Két
másodperccel később az egyik shangán harcos, aki Sean jobb oldalán futott, felrobbant egy
gyalogsági aknán. Deréktól lefelé testét elhomályosította a robbanás okozta por és villanás. A
földre zuhant, a robbanás lábait térdtől lefelé véres csonkokként tépte szét.
- Tovább! - üvöltötte Sean. - Már majdnem átjutottunk.
Mostanra félelme, mint egy fekete vadállat nehezedett a vállára, súlyával lenyomva őt, alig
tudott levegőt venni. A megcsonkulástól, a végtagok elvesztésétől való félelem sokkal
rémisztőbb és iszonytatóbb volt, mint maga a halál, és a talaj Sean lábai alatt olyan volt, akár
a szörnyű csonkaság acélmagvaival elvetett föld.
Matatu Sean elé ugrott, arra kényszerítve őt, hogy lelassítsa lépteit.
- Kövess engem, Bwana! - lihegte swahili nyelven. És Sean szót fogadott, lerövidítve lépteit
az apró kis emberkéhez igazodva. így Matatu az aknamező utolsó ötven lépésén átvezette őt,
és Sean jól tudta, hogy még soha életében nem volt tanúja ehhez hasonló nyers bátorságnak és
odaadásnak ember és ember között. Még két shangán bukott el, mielőtt átjutottak volna,
lábaik felrobbantak alattuk. Otthagyták őket saját darált húsból tarkított vértócsájukban
feküdni, és átugrottak a drótkötélen, amely az aknamező végét jelezte.
A pillanat félelmetessége és lelkesültsége ellenére Sean érezte, hogy szemhéjai égnek a kis
Ndorobo iránt érzett hálától és szeretettől. Fel szerette volna emelni, akár egy gyerekjátékot és
megölelni. Ehelyett azt zihálta:
- Olyan girnyó vagy, hogy még akkor se robbantál volna fel, ha rálépsz.
És Matatu szeme csak úgy ragyogott az örömtől. Futott tovább Sean oldalán, ahogy az előtte
elhelyezett 12,7 mm-es géppuska támadott a homokzsákon át.
Sean csípőből tüzelt az AK fegyverével, kurta lövések sorozatával, látta a Frelimo fegyveres
fejét a homokzsákok alkotta mellvéd lőrésében.
A fegyveres a géppuska csövét feléje fordítva rászegezte, a gyomrát célozva meg, és olyan
közel volt, hogy Sean láthatta a tüzekből áradó piros tényt a szemében visszatükröződni,
amikor a szeme fölé célzott. A tüzelést megelőző pillanatban Sean előre vetette magát, a lövés
alatt a földre zuhanva, mint egy futó, aki a baseball-lemezre csúszik. Golyók cikáztak a feje
fölött és a torkolattűz robbanása dobolt a dobhártyáján, de ő csak gurult előre, és keményen
nekiütődött a mellvédnek, odalapult hozzá, oly közel, hogy kinyújthatta volna a kezét, és akár
meg is érinthette volna a géppuska csövét.
Sean lecsatolta a repeszgránátot az övéről, kihúzta a csapszeget és bedobta a mellette levő
lőrésbe, mintha csak egy levelet dobna be.
Mosolygott, amikor meghallotta a Frelimo-fegyveres érthetetlen portugál üvöltését.
- Boldog születésnapot - mondta, azzal felrobbant a gránát, egy tűzből és füstből álló felhőt
bocsátva ki a nyíláson keresztül is.
Sean felugrott és átvetette magát a mellvéd tetején. Két férfi volt a leállásban, a földön
vonaglottak és vergődtek, és még vagy féltucatnyin elhagyták az állást és fegyvertelenül,
félelmükben üvöltve rohantak fölfelé a dombon.
Sean hagyta, hogy Matatu végezzen a földön fekvő két sebesülttel, nyúzókését használva
erre a célra, mialatt ő megragadta az elhagyott géppuskát és az állás hátsó falához vonszolta.
A domb felé irányította, a menekülő frelimósokat célozva meg, és egy hosszú, oldalirányú
sorozatot eresztett meg. Két menekülő katona hirtelen földre bukott. Matatu boldogan
vigyorgott, dudorászott örömében és a véres földön odavonszolta a tartalék töltényhevederes
acéldobozt, és segített Seannak újratölteni a géppuskát.
Miután egy friss, 250 töltényes hevedert beletöltöttek, Sean a géppuskatűzzel végigsöpörte a
fölötte terjeszkedő domboldalt, cikázva a frelimósok csoportjai között, ezzel is szétszórva
őket.
Seannak úgy tűnt, mintha a shangánoknak több mint a fele túlélte volna az aknamezőt, a
véres rohamot és támadást. Győztes örömittasságtól fűtve, vadul kiáltoztak, üldözték és
pusztították a védőket.
A nehéz géppuska csöve olyan forró volt, hogy pattogott, mint a kovácsműhelyből frissen
előkerülő patkó.
- Gyerünk! - Sean abbahagyta és felugrott a hátsó mellvédre, készen arra, hogy kövesse
shangán harcosait a tábor mélyébe és hogy megkezdje az orosz katonai létesítmények
megsemmisítését.
Ahogy ott állt a mellvéden, melyet hátulról a tartálykocsik égő benziné világított meg,
hirtelen egy szörnyű, kísértetszerű alak jelent meg előtte a hajnali égbolton. Fénylő rotorján a
Hind emelkedett, turbómotorjai visítottak, amint lassan felemelkedett homokzsákos
fedezékéből, amely alig kétszáz méternyire volt Seantól. Természetfeletti vagy túlvilági
jelenségként ott körözött nehézkesen a levegőben, amíg a pilótafülke tükörszemei Seanra
bámultak és a duplacsövű gépágyú a helikopter orra alatti forgatható páncéltoronyból feléje
nem irányult, akár egy vádló ujj.
Sean kinyújtotta a kezét és nyakánál fogva megragadta Matatut, lelökte a lőállás földjére,
aztán végigvágódott rajta, a kis emberkéből éppen abban a pillanatban szorítva ki a levegőt,
amikor az ágyútűz orkánja megsemmisítette a mellvéd falát és por- és kavicsfelhővé
változtatta.
Claudiát leginkább a dolog váratlansága döbbentette meg. Az egyik pillanatban a hajnal
nyugalma és csöndes sötétség uralt mindent, a következőben a csata vakító fénye és
hangzavara verte fel a vidéket, a mennyboltot megvilágította a nyomjelző lövedékek szökellő
lángjainak ragyogó patakja. Fülei a robbanó lövedékek és gránátok zajától és a géppuskatűz
harsogásától dübörögtek.
Beletelt néhány pillanatba, míg szeme hozzászokott az erős fényhez, és tájékozódni tudott a
harc gyors kaleidoszkópjában. Job megmutatta neki a tábornak azt a pontját, ahol Sean
vezetni fogja a rohamot, és most aggódva kezdte keresni. Rohanó férfiak picike alakjait
világította meg a védtelen domboldalon az égő avgas lángja, mely sötét, pókszerű árnyékokat
vetett minden szökdécselő férfi elé. Olyan sok volt belőlük, ezekből a kis rohangáló fekete
hangyákból, hogy félelmében megrázkódott, ahogy látta némelyiküket elbukni, és nagyon
nyugodtan, mozdulatlanul feküdni, a mozgással, fénnyel és hanggal teli zűrzavarban.
- Hol van Sean? - suttogta kérdően Jobnak. Látod őt?
- Ott balra, a füst szélén - mondta neki Job, és Claudia valóban meg tudta őt különböztetni
az előtte szaladó apró emberi alaktól, aki ott futott előtte, mint egy vadászkutya.
- Látom őt, és Matatut is.
Úgy tűnt, mintha a pár előtt a föld hirtelen elborulna porfelhővel és lángokkal, majd
mindketten eltűntek.
- Ó, istenem! Nem! - kiáltotta el magát hangosan Claudia, de ahogy a füst és a por eloszlott
a reggeli szellőben, látta, hogy ők ketten tovább rohannak, a nyomjelző golyók úgy vibráltak
köröttük, mint pokolbéli szentjánosbogarak.
- Könyörgöm, védd meg őket - sóhajtott a lány, majd elvesztette őket szem elől, amikor
elérték az első lőállást.
- Hol van? - azon vette észre magát, hogy Job karját szorítja és izgatottan remeg. - Hol van,
látod őt?
Aztán hirtelen megint ott termett Sean, még ilyen messziről is hősiesnek hatott az alakja,
könnyen egyensúlyozott a mellvéd tetején levő homokzsákokon, a lángcsóvák vöröslő
fényében, és Claudia megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Aztán látták őt visszabújni, amikor mintha magából a földből szállt volna fel, Seanhoz igen
közel megjelent a Hind harci helikopter félelmetes alakja, a levegőbe emelkedett, szörnyű
fejét Sean felé fordította, aztán lejjebb ereszkedett, ahogy a támadásra készülő bikák szokták.
Claudia hallotta a gépágyuk robaját, majd Sean alakját eltakarta a porból és kavicsból
felemelkedő szökőkút, a domboldalon végigszántott a repeszgránátok raja után.
- Job! - üvöltötte -, megölték! - Megint megragadta volna Jobot, de az lerázta magáról a nő
kezét.
A férfi fél térdre ereszkedett, a Stinger indító kilövőcsöve jobb vállára nehezedett, arca
visszatükrözte a tűz ragyogását és olyan volt, mint egy erősen koncentráló arc fagyos
maszkja, ahogyan belenézett a keresőnyílásba.
Gyorsan - suttogta Claudia. - Lőj már!
A rakéta kiugrott a hosszú csőből és forró levegőt, porrészecskéket és száraz füvet fújt
vissza Claudia arcába, mikor a rakéta motorja begyulladt. Résnyire zárta a szemét, és
visszatartotta a lélegzetét, úgy nézte, hogyan száll el a rakéta füst- és lángcsóvát húzva maga
után, ahogyan a hegygerinc felé repül, ahol a Hind ingadozott a sötét égen.
Látta azt az enyhe változást a röppályán, amikor a rakéta átváltott az ultraibolya keresőre, és
árnyalatnyit megemelte az orrát, már nem a páncélozott kipufogónyílásokat célozva meg,
hanem a turbómotor levegőbeszívó beömlőnyílását a rotor kidudorodó sebességváltó doboza
alatt.
Úgy gondolta, látja, amint a rakéta pontosan berepül a nyílásba, de az ebből keletkező
robbanás megtévesztőén enyhe volt, a titán páncélburkolaton belül, ezzel elfojtva a hangot,
amely szinte egyáltalán nem volt képes átjutni ezen. A Hind erősen megtántorodott a
becsapódást követően, magasra vetve az orrát, majd hátrafelé zuhant, farokrotorja beleakadt a
sziklás hegyoldalba, megpattanva-rándulva az oldalára esett. Felborult és nekiütődött a
lejtőnek, egyfolytában gurult lefelé, a légbeszívó nyílás torkából csak úgy hömpölyögtek a
lángok, fő rotorja a földhöz verődött és darabjaira szakadt széjjel, s a szilánkok az égbe
röpültek.
Claudia kétségbeesetten kereste Seant, és elakadt a lélegzete, amikor meglátta, amint a férfi
a por és füst mögül visszaugrik a mellvédre, aztán felrohan a domboldalon, szorosan
Matatuval a háta mögött.
- Újratölteni! - kiabált rá Job Claudiára, aki bűntudatosan összerezzent, majd kinyújtotta a
karját a mellette levő tartalék rakétacsőért és segített a férfinak becsatolni a rakétaindító
állványba.
Mihelyst a Stingert újratöltötték, ismét egy pillantást vetett a tábor irányába. Seannak
nyoma veszett, de újabb három Hind szállt fel, magasra emelkedve a lángok megvilágította
hajnali égen. Lőttek az ágyúikkal, néhányan célpontot kerestek a táboron belül, ahol a
támadók kétségbeesett kézitusát vívtak a Frelimo-helyőrséggel, mások a tábor védővonalán
kívüli sötét erdőt csépelték nyomjelzőik viharos szélviharával, megpróbálták kioltani a
rakétazáport, mely a sötétségből repült rájuk.
Eltaláltak egy újabb Hindet, és az hátára zuhant, egy hatalmas lángcsóva csapott ki belőle,
amikor a sziklás hegygerincnek ütődött, majd egy másik tántorgott röptében, az is
lekanyarodott, végzetes találat érte, és a kilőtt helikopter a fák koronájának zuhant, s
bukfencet vetve bukott a földre.
Amilyen gyorsan ezek lezuhantak, épp olyan gyorsan fel is szálltak mások, rejtett
fedezékekből ágyúkkal tüzelve bukkantak elő, a támadókat súrolva. Job talpra szökkent,
amikor látta, hogy egy harci helikopter megpróbál elmenekülni, meredeken a fejük fölött
szállt. Job hátradőlt, a rakétát majdnem teljesen függőleges helyzetbe hozva, mintha egy
magasra hajszolt fácánra vadászott volna a puskájával.
A Hind már vagy háromszáz méter magasan volt a talaj fölött, egyre magasabbra
emelkedett, úgy tűnt, már rég a Stinger hatótávolságán kívül került, mert igen nehéz szöget és
lehetetlen röppályát nyújtott, de a rakéta felszökött a levegőbe, erőfeszítés nélkül érte utol a
gépet, és úgy látszott, a nagy gép a találattól összerezzen és megremeg. Egy pillanatig
mozdulatlanul állt a levegőben, aztán visszaesett, sérült turbói halálos fájdalomban sivítottak,
és a helikopter lezuhant a völgybe, viharos csapásával lesöpörte a faágakat és széttépte a
fatörzseket.
- Újratölteni! - Job még egy pillantásra sem méltatta a Hind haláltusáját.
Claudia ugrott, hogy segítsen neki betenni egy újabb rakétát a rakétavető szerkezet csövébe.
Megkocogtatta a férfi vállát, amikor kész volt.
- Kész! Mehet! - mondta.
Még egy Hind bukkant elő az előttük fekvő erdőből. Az orosz pilóta olyan alacsonyan
repült, hogy úgy látszott, leszállni készül, cselezgetett és lebukott a hatalmas géppel a
szétszórt fák mögött, úgy kígyózott, mint egy bokszoló, a rotor hatására a lefelé irányuló
légáramlat lelapította a magas elefántfüvet a Hind hasa alatt.
Job szembefordult a közelítő géppel, merészen kiállva, a lángok megvilágították, és ő
nekigyürkőzött és megkereste a Hind képét a keresőjében.
Úgy tűnt, mintha a Hind egy pillanatra megállna, és Gatling gépágyújának lövései nyomán
keletkező légnyomás úgy vette körül őket, mint valami hurrikán. Job mellett állva Claudiát a
szél egyszerűen lesöpörte a lábáról, olyan erős volt, és füle zúgott az elzúgó ágyúlövedékek
szuperszonikus sebességétől.
Job Claudiára zuhant, súlya kiűzte a tüdejéből a levegőt, de szerencsére két lekopott
gömbölyű sziklatömb közé estek, melyek az ágyú további sortüzét megtörték, így védelmezve
őket, erre a Hind alacsonyan elrepült felettük, közel ahhoz a helyhez, ahol feküdtek.
Rotorjainak széllökései valósággal hasogattak, Claudia haját a szél az arcába korbácsolta,
szinte égette a szemét az erős széllökések ereje.
Aztán a Hind elsiklott, mint egy cirkáló tigriscápa, ott hagyva maga után Claudiát, aki a
rajta fekvő Job súlya alatt fuldokolt, haja és a por félig elvakította őt. Keservesen próbált
megszabadulni a tehertől, és hirtelen arra eszmélt, hogy mindkét keze nedves, forró folyadék
lepte el a testét, és még ingét is átnedvesítette.
- Job - szuszogta -, kelj fel! Szállj le rólam!
Csak amikor a férfi nem válaszolt, s nem is mozdult, ébredt rá, hogy a nedvesség, mely őt
bevonja, nem más, mint Job vére. Ez a tudat vad erőt adott neki, félregurította a férfi testét,
majd kimászott alóla
Letérdelt és lenézett a férfira. Egy gránátszilánk találta el a felsőtestét, a sérülés rettenetes
volt. Úgy nézett ki, mint akit egy vérengző vadállat tépázott meg és marcangolt szét. Jobb
karját a gránát vállból szinte kiszakította, s a feje fölé vetette a megadás valamiféle
paródiájaként.
Mozdulatlanul bámult le a férfira, és megpróbálta a nevén szólítani. De nem jött ki hang a
torkán. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férfi arcát, nem mert a szörnyen megcsonkított
testhez nyúlni. Úgy érezte magát, mint akit borzalmas veszteség ért, ismét megpróbált
bánatának hangot adni, de a torkából csak kétségbeesést, jajveszékelést hallatott. A düh vad
üvöltése volt ez. Dühének ereje megdöbbentette, és úgy tűnt, őt magát is kiűzi saját testéből,
úgyhogy a távolból figyelte-nézte magát, eme elvadult, tőle idegen cselekedetei ámulatba
ejtették, ez az idegen bitorolta a testét, és most előrevetette magát és megragadta a Job teste
mellett heverő rakétavetőt.
Aztán már talpon is volt, a rakétakilövővel a jobb vállán kereste a Hindet az égen. Négyszáz
méternyire volt tőle, a domb lábánál körözött, átfésülve az erdőt a fák között célpontjait
kutatva, hogy aztán ágyújának rövid, de annál borzalmasabb robbanásaival semmisítse meg
azokat.
Ahogy megfordult, hogy szembehelyezkedjen a helikopterrel, teljes magasságban állt a
nappali fényben, ami a lángok ragyogásából áradt. Biztos volt benne, hogy a pilóta észrevette
őt, mert saját tengelye körül megfordulva indult feléje, a pilótafülke alatt elhelyezkedő ágyút
ráirányította. Kapcsolva és töltve - mondta, de a hangja furcsán csengett a fülében, ahogy
megismételte a halál eme litániáját. - Indítószerkezet bekapcsolva. - Látta a Hind képét
megjelenni a szeme előtti apró képernyőn, és középpontba helyezte a célzókörön levő
fonalkeresztet, aztán a rakéta élesen megszólalt, folyamatos, átható, magas, elektronikus,
zümmögő hangot bocsátott ki.
- Célpont biztosítva - suttogta, és nem érzett félelmet, amikor a Hind sziluettje megváltozott
a látómezőn. Most már szemtől szembe álltak egymással, az ágyú majdnem készen állt, és a
fegyveres árnyalatnyira irányt változtatott, hogy saját keresőjében felvegye a nő kicsi alakját.
- Tűz! - szólalt meg Claudia csendesen, és megragadta a pisztolymarkolatot. A válltömés
taszított rajta, amikor a Stinger kilőtt, és lehunyta a szemét a rakéta után megjelenő fekete
felhő ellen készülve, ahogy az a hangsebességnél négyszer gyorsabban, egyenesen és
pontosan az ingadozó gép felé szállt.
A Hind orrában lángra lobbant az ágyú, de Claudia csak a lövésből eredő levegőhullámot
érezte, amint az a fejéhez közel elsuhant, még mielőtt a rakéta szinte észrevehetetlenül
megrándult és tévedhetetlenül a gép turbó szívónyílásainak a torkába repült, mint a nyíl.
 A Hind igen alacsonyan lebegett a talaj fölött, amikor a találatot követően a földre zuhant és
oldalára dőlt. Alig néhány pillanattal korábban a kilyuggatott alsó tartályából áradó égő
üzemanyag teljesen elborította a gépet. Claudia látta a páncélozott fülke alá beszorult pilóta
pánikszerűen eltorzult arcának grimaszait, aztán azt is elmosta a tűz alkotta fal.
- Ez is egy emberi lény volt - gondolta Claudia. Egy élő és lélegző személy, és én
elpusztítottam. Bűntudatot és lelkiismeret-furdalást várt. Mennyire hitt abban, hogy
mindennemű élet, leginkább az emberi élet szent. De a bűntudat elmaradt, és ehelyett
elöntötte a győzelem vad, fájdalmas érzése, ugyanaz a dühödt, őrjöngő indulat, ami korábban
olyan váratlanul érte.
Gyorsan körülnézett, az égbolton újabb célpontot keresve, valami más elpusztíthatót,
bármit, amin kiélheti bosszúját. A hajnali ég azonban kihalt volt. A Hind harci helikopterek
égő tetemei szétszórva feküdtek a hegyoldalban és a völgy erdőinek fái között.
- Mind elhullottak - gondolta -, mindet elkaptuk. Az erdőből a Stinger csoport shangánjai
elárasztották a dombot, segítettek Seannak, hogy megrohamozzák a tábort. Látta a Frelimo-
védőket, amint eldobják fegyvereiket, fedezékükben meglapulva szánalmasan égnek emelve a
kezüket, megkísérelve, hogy megadják magukat. Claudia érzéketlenül, szenvtelenül nézte,
ahogy az üvöltő shangánok szuronnyal átdöfik és puskatusukkal leütik őket, akár ha
lemészárolt csirkék volnának.
Lábánál Job nyöszörgőit, és a lány dühe abban a szempillanatban elpárolgott. Elhajította az
üres rakétakilövőt, és térdre esett Job mellett.
- Azt hittem, meghaltál! - suttogta, miközben letekerte nyakáról a kendőt, a most már
remegni kezdő ujjakkal. - Ne halj meg, Job. Könyörgöm, ne halj meg.
A kendő izzadságtól és portól volt foltos, szélei foszlottak és szakadozottak ugyan, de
összetekerte egy gomolyaggá és belegyömöszölte a szörnyű sebbe, teljes erejével nyomva,
hogy megpróbálja elállítani a férfi vérzését.
- Sean hamarosan itt lesz - mondta neki. - Ne halj meg, Job. Küzdj az életedért, harcolj.
Segítek neked.
Sean és Matatu a mellvéd alatt lapultak, mélyebbre kuporodtak, amikor ágyútűz szele csapta
meg őket, alig néhány hüvelyknyire a fejük felett, a széttépett homokzsákokból áradó por
megtöltötte szemüket és orrlyukaikat.
Mihelyst a tüzelés abbamaradt, Sean kidugta a fejét, épp megfelelő időben ahhoz, hogy
lássa, az eltalált Hind farokrészével előre nekizuhant a sziklás hegyoldalnak, majd darabjaira
szakadt, a gép legurul a lejtőn.
- Nos hát, az ördög vigyen el engem, de ezek az átkozott Stingerek mégiscsak működnek -
nevetett Sean, még mindig meg nem szűnő félelemmel felkacagva, Matatu meg mellette
vihogott és tapsolt.
- Mint amikor 0,557-es bandukival a homokfajdra lőnek - harsogta szuahéli nyelven, majd
talpra ugrott és követte Seant a mellvéden át.
Három frelimós gyalogos ugrott elő az árokból, amikor meglátták őket közeledni, Sean
csípőből tüzelt az AKM-mel, egy kurta csattanással egyiküket hátulról derékban eltalálta, s a
lövés a földre terítette. A másik kettő ledobta a fegyverét és térdre bukott, félelmükben fejük
fölé tartott kézzel összevissza makogtak. Sean tovább futott mellettük, és ők a
megkönnyebbüléstől összeestek, boldogan, hogy nem is vett róluk tudomást.
Sean átjutott a külső védelmi vonalon és beért magába a táborba, ahol a kiszolgáló részlegek
és a keményre döngölt talajú helikopterállások voltak. A műhelyeket és az
üzemanyagraktárakat súlyos homokzsákok és álcázóhálók védték. Elszórva még mindig
aknák zuhantak rájuk, amelyekből homokgejzírek keletkeztek és süvöltő srapnelek zápora. Az
egyik Hind a külső védelmi vonalhoz közel lezuhant és erősen lángolt, fekete, olajos füstöt
eregetett a műhelyek fölé.
A nagy zűrzavarban az emberi alakok látszólag céltalanul összevissza szaladgáltak,
fegyvertelen technikusok bő, szürke kezeslábasokban rohangáltak, s kezüket az égnek
emelték, mikor meglátták Seant, legtöbbjük térdre is bukott, hogy ezzel még jobban
kifejezésre juttassák, hogy megadják magukat. Az álcázófestékkel bekent Sean, vért szomjazó
és harctól mámoros, eltorzult arccal, rettenetes alakként jött velük szembe.
- Földre - mutatott feléjük Sean az AKM csövével, és ők jól látható megkönnyebbüléssel,
fejük felett összekulcsolt kézzel estek hasra a porba.
Sean ki tudta venni - éppen maga előtt - egy Hind hosszan lecsüngő rotorjait, amelyek
kilátszottak a védőállás homokzsák alkotta fala mögül.
- Ez az egy még csak fel sem tudott szállni - gondolta, amint feléje rohant, és abban a
pillanatban a rotorok lapátjai lassan forogni kezdtek, majd egyre sebesebben pörögtek. Valaki
megpróbálta beindítani a gépet.
Sean átsiklott a szűk bejáraton a mély, kerek állásba. Egy pillanatra lefékezett, hogy
megfigyelhesse a lőállás belsejét.
A Hind foltos álcájában föléje tornyosult, rotorjai a feje fölött zúgtak, ahogyan Isotov
turbómotorja felgyorsult. A földi személyzethez tartozó három orosz a gép orra köré
csoportosult, és Sean a helyzethez nem illő módon egyszer csak észrevette a Hind orrán
bíborvörösre festett nyíl alakú emblémát, ami náluk azt jelentette, „kitűnő legénység". A
szovjet légierőnél a szolgálati teljesítmény elismerésének egyik nagy becsben tartott díja volt
ez.
A földi személyzet fehér arccal fordult Sean felé és szájtátva bámulta. Az AKM torkolatát
egy rántással hirtelen feléjük irányította, mire ők hátrálni kezdtek.
A helikopter lövészkabinjának teteje még mindig nyitva volt, és a személyzet egyik tagja
épp most kúszott fel oda. Csak a szürke repülős-kezeslábasba bújtatott, kövérkés feneke
látszott ki a bejáratból. Sean a férfi lába közé nyúlt és megragadta nemi szervét. Az orosz
élesen felsikoltott, ahogy Sean, mint valami fogantyúnál fogva visszahúzta őt és a védőállás
homokzsákos falához lökte.
A forgó légcsavarok élesen fütyültek, ahogy a turbómotor bekapcsolt, és Sean gyorsan
felpattant a helikopter fedélzeti lépcsőjére. A pilótafülke nyitva állt, így Sean előrelökte az
AKM-jét.
A műszerfalnál levő pilóta fiatalnak és vékonynak látszott, sápadtszőke haja egészen rövidre
volt nyírva. A nagy sietségben, hogy Hindjével felszálljon, még a repülősisakját sem vette fel.
Fejét Sean felé fordította. Arcát mérgeslila és piros pattanások csúfították, szeme színe
rendkívül világoskék volt. De ezek a szemek drámaian kitágultak, amikor Sean az AKM
csövével megérintette a fiú pattanásoktól sebes orrhegyét és így szólt: „Party is over, Ivan.
Let's go home." - Vége a bulinak, Iván. Menjünk haza.
Nyilvánvaló volt, hogy ez a helikopter aznap reggel nem készült hajnali bevetésre, a pilóta
és a gép személyzete épp csak most kezdte megkísérelni, hogy beindítsa a gépet a
felszálláshoz, amikor a támadás elkezdődött. Alig tíz perc telt el azóta, hogy az első lövedék a
táborba esett, ennyi idő nem volt elegendő számukra, bár már majdnem sikerült felszállniuk.
- Kapcsold ki a motort! - mondta Sean a pilótának, és parancsát megerősítendő, a fiú
orrának nyomta az AKM csövét, elegendő erővel ahhoz, hogy egyik orrlukában megjelenjen
egy kis patakszerű vérfolt, és eleredjenek a könnyei.
A pilóta vonakodva ugyan, de megnyomta az üzemanyag-keverő ellenőrző gombját és
teljesen leállította, majd mindkét főkapcsolót kikapcsolta. A turbó süvítése elhalt.
- Kifelé! - szólt Sean, és a pilóta a hangot és a kézmozdulatot megértve, ha a szót nem is,
mindenesetre kicsatolta a biztonsági övét és lemászott a tábor földjére.
Sean felsorakoztatta a pilótát, a repülőmérnököt és a földi személyzet három tagját a
homokzsák falnál.
- Isten hozott benneteket a kapitalista világban üdvözölte őket Sean, aztán visszanézett a
helikopterre.
 - Főnyeremény! Telitalálat! - vigyorgott, még mindig eufóriában a vérében kerengő
adrenalintól. - Matatu, szereztünk magunknak egy igazi, élő és működő Hindet!
Matatu remekül szórakozott. - Öljük meg őket most - javasolta vidáman. - Add nekem a
bandukit. Hadd lőjem le őket neked.
Sean életében egyetlenegyszer látta Matatut fegyvert ragadni, amikor Sean viccből odaadta
neki a duplacsövű 0,577-esét. Matatut a lövés felemelte a lábáról és vagy két méterrel hátrább
ért földet.
- Egyet se találnál el közülük, még ilyen közelről sem, te vérszomjas kis szarházi! - röhögött
rá Sean, aztán ismét a Hindre összpontosította figyelmét. Csak most kezdte felfogni az
esemény jelentőségét.
A Hind lesz számukra a legtökéletesebb menekülési eszköz, ö és Claudia, Job és Matatu
mind beleférnének, ki tudnának kerülni innen, méghozzá első osztályú jegyekkel. Aztán
lelkesedése alábbhagyott, és helyet adott a realitásérzékének.
Sean soha nem vezetett még helikoptert, sőt még halvány fogalma sem volt arról, hogy azt
hogyan kell. Csak annyit tudott, hogy érzékeny és finom, szakszerű kezet követel a műszer
kezelésénél s a kormányzásnál, és ez teljesen különbözött egy merev szárnyú légi jármű
vezetésétől.
A helyzetet mérlegelve nézett vissza az orosz pilótára. Pattanásai és ellenszenves külseje
ellenére Sean úgy gondolta, a férfi világos szemében csökönyösséget és büszkeséget fedez fel,
és tudta, hogy a légierő tisztjei a szovjet hadsereg elitjének számítanak. Ez az orosz minden
bizonnyal egy fanatikus hazafi lehet.
- Nem sok esélyem van, hogy rábírjam arra: légy a révpilótám - morfondírozott magában
Sean, aztán hangosan megszólalt.
- Nos, uraim, menjünk innen. - A leállás kijárata felé mutatott, és azok az AKM torkolata
előtt engedelmesen meneteltek a kijárat irányában. Ahogy elment mellette az orosz pilóta,
Sean megállította és kiemelte a férfi csípőjén lógó pisztolytáskájából Tokarev pisztolyát.
- Erre nem lesz szükséged, Iván - mondta és azzal saját övébe dugta a pisztolyt.
Egy erődítményszerű műhely illeszkedett a Hind állásához. A hegyoldalba ágyazták be,
tetejét rudak, póznák és homokzsákok alkották. Sean ide terelte be az oroszokat, aztán
körülnézett.
A csata kihunyt, bár volt még néhány rendszertelen lövés, és időnként hallani lehetett az égő
lőszerek pukkanását és robbanását. A füst és por fátylán keresztül Sean látta a Renamo-erők
shangánjait, amint felsorakoztatják a foglyul esetteket, majd kutatni kezdtek zsákmány és
fosztogatnivaló után. Felismerte a rakétavető-kezelő csapatok néhány emberét. Mihelyst a
Hindeket megsemmisítették, valószínűleg otthagyhatták a Stingereket és felrohantak a hegyre,
hogy csatlakozzanak a tábor fosztogatásához.
Látta, hogy egyikük szuronnyal döfköd egy frelimós foglyot a fenekén és a lábán, ez a férfi
dőlt a röhögéstől, amikor foglya a földön vergődött, rúgkapált és testét kifacsarva igyekezett
elkerülni a szurony hegyét. Más renamósok is előkerültek az árkokból, vállukon ott lógtak a
fegyverek, kezük meg tele volt hadizsákmánnyal.
Sean már hozzá volt szokva az afrikai irreguláris csapatok e különös etikájához, de még
mindig idegesítette ez az égbekiáltó fegyelmezetlenség. Rájuk mordult és személyisége
erejének és tekintélyének eredményeként még a győzelem féktelen pillanataiban is hatalmat
tudott gyakorolni felettük, és készségesen engedelmeskedtek neki. A renamós harcos, aki a
foglya kínzásával volt eddig elfoglalva, csak egy pillanatot várt, aztán hátulról egy golyót
eresztett a lebénított fogoly nyakába és sietett Sean parancsát teljesíteni.
- Őrizzétek és vigyázzatok ezekre a fehér foglyokra utasította őket Sean. Ha valami
bántódásuk esik, China tábornok lassú tűzön fogja megpirítani a heréiteket, és megeteti
veletek - figyelmeztette őket.
Anélkül, hogy visszanézett volna, Sean átsétált a táboron, újból megerősítve a
parancsnokságát, a győzelemtől mámoros, üvöltő-visító shangánokat ismét józanságra bírta.
Meglátta Alphonso őrmestert maga előtt.
- Nem tudunk sok zsákmányt magunkkal vinni, hagyd, hogy az emberek kiválogassák, amit
maguknak akarnak, aztán a raktárhelyiségekbe tapadóaknákat akarok, ha már mindent
leöntöttünk a hordókban levő avgaszal - adta ki a parancsot Alphonso őrmesternek. Sean egy
pillantást vetett a karórájára. - Egy órán belül számíthatunk Frelimo ellentámadásra. Addigra
el akarok pucolni innen.
- Nem - rázta meg a fejét Alphonso. - China tábornok három századot helyezett el köztünk
és a Frelimo között, hogy tartsunk ki a Frelimo ellentámadás alatt. Azt parancsolta, hogy
tartsa ezt az állást addig, amíg ide nem érkezik.
Sean hirtelen megállt, és Alphonsóra bámult. Mi az istenről beszélsz? China kétnapi járásra
van tőlünk a folyón!
Alphonso mosolygott és megrázta a fejét. - A tábornok egy óra múlva itt lesz. Legjobb
csapatai közül öt századdal követett bennünket. Soha nem volt egy óránál távolabb tőlünk,
amióta csak elhagytuk a folyót.
- Ezt te honnan tudod? - kérdezte tőle Sean, és Alphonso megint elnevette magát, majd
megütögette a mellette álló gyalogos hátán levő rádiót.
- Tíz perccel ezelőtt beszéltem a tábornokkal, amikor megöltük az utolsó orosz Henshaw-t.
- Miért nem szóltál nekem előbb, te szemét? - mordult rá Sean.
- A tábornok parancsolta így. De most azt parancsolta, hogy mondjam el magának,
mennyire örül a Henshaw-k megölése miatt, és azt üzeni, maga olyan a számára, mintha a fia
lenne. Amikor megérkezik, jutalomban fogja részesíteni magát.
- Rendben.
Sean megváltoztatta a parancsait. - Ha tartanunk kell a tábort, vidd az embereidet a tábor
külső védelmi rendszeréhez, a 12,7 mm-eseket fogjuk használni.
Sean félbeszakította mondókáját, amikor meglátott egy shangán harcost felé rohanni a
hegyen.
- Nkosi! - A férfi zihált, és mihelyst Sean meglátta az arcát, tudta, hogy rossz híreket hoz.
- A nő? -- kérdezte, megragadva az üzenethozó karját. - Megsebesült a fehér nő?
A shangán megrázta a fejét.
- Ő biztonságban van. Ő küldött magához. A matabele az, Job kapitány. Megsebesült.
- Milyen súlyos?
Sean már futni kezdett, és a kérdést a válla felett intézte a feketéhez.
- Haldoklik - kiáltotta utána a shangán. - A matabele a halálán van.
Sean tudta, merre kell mennie, ő maga választotta ki a bütykös akácfaligetet Job támadási
helyének. A reggeli nap első sugarai a fák tetejét aranyszínűvé varázsolták. Sean lefelé szaladt
a domboldalon. Claudia közben két shangán segítségével Jobot sima, puha felületű talajra
helyezte, az egyik fa alatt feküdt. A lány az egyik hátizsáknak támasztotta a sebesült fejét és
ideiglenes kötést rakott a sebre.
Felnézett és elkiáltotta magát. - Jaj, Sean, hála istennek! - Az inge a száradó vértől volt
ragacsos, most, meglátva Sean arckifejezését, megnyugtatta a férfit. - Nem az én vérem.
Nekem semmi bajom sincs. Én jól vagyok. - Sean minden figyelmét Jobnak szentelte. A férfi
arca betegesen szürkéskék volt, és úgy látszott, arcán a hús szinte megolvadt, mintha csak
forró kátrány ömlött volna a koponyájából.
Sean megérintette barátja arcát, a bőre hideg volt, akár a halál. Kétségbeesetten keresni
kezdte Job pulzusát ép karjának csuklóján, és bár nagyon gyenge és gyors volt, Sean mégis
iszonyúan megkönnyebbült.
- Borzasztó sok vért vesztett - súgta Claudia. De azt hiszem, elállítottam a vérzést.
- Sokkban van - motyogta Sean. - Hadd nézzem.
- Ne nyúlj a kötéshez - figyelmeztette hamar Claudia. - Rettenetes. Egy aknaszilánk a válla
hegyét találta el. Merő húscafat és csontszilánk az egész. A karját egyetlen ín és egy kis darab
izom tartja.
- Vidd magaddal Matatut - vágott közbe hirtelen Sean. - Menj fel a táborba. Keresd meg az
elsősegélynyújtó állomást. Az oroszoknak elég rendes készletük kellett hogy legyen. Keresd
meg. Plazmát akarok és egy cseppinfúziós rendszert. Kötszereket, gézt és pólyákat, ez most a
legsürgősebb. De ha találnál fertőzésgátlót és fájdalomcsillapítókat...
Claudia feltápászkodott, sietett talpra állni.
- Sean, annyira aggódtam érted! Láttam, hogy...
- Ilyen könnyen nem szabadulsz még tőlem. Nem nézett fel.
- Na gyerünk, most menj, és gyere vissza olyan hamar, amilyen gyorsan csak tudsz.
- Matatu, menj a Donnával, vigyázz rá. Mindketten futólépésben elmentek. Addig, míg
vissza nem érnek az egészségügyi felszereléssel, nem tud semmit sem tenni. De hogy mégis
elfoglalja magát valamivel, Sean megnedvesítette a kendőjét a kulacsából és nekiállt lemosni
a vért és piszkot Job arcáról. Job szemhéjai pislogtak, majd felnyitotta a szemhéját, és ebből
Sean látta, hogy eszméleténél van.
- Oké, Job. Itt vagyok. Ne próbálj beszélni.
Job egy pillanatra lehunyta mindkét szemét, aztán, amikor megint kinyitotta, lefelé
bandzsított velük. Túl gyenge volt ahhoz, hogy megmozdítsa a fejét, mégis megpróbált
lenézni a saját testére, ellenőrizni, hogy valójában milyen lehet a sérülése. Ilyen esetekben
mindig ez volt az első reakció.
- Tüdőből jövő vért vesztettem? Mindkét lábam megvan, mindkét karom megvan...?
Jobb váll és kar - mondta neki Sean. - Egy 12,7-es kapott el téged. Csak egy kis karcolás.
Ne félj, öregem, túléled, írásba adom. Hazudnék én neked? Egy halvány mosoly jelent meg
Job szája sarkában és cinkosán kacsintott, egyik szemhéját leeresztve. Sean úgy érezte,
mindjárt megszakad a szíve. Tudta, hogy hazudott, Job nem fogja túlélni.
- Pihenj - utasította őt erőltetett vidámsággal. Feküdj csak vissza és élvezd, ahogy a püspök
mondta a színésznőnek. Most én vagyok a főnök.
És Job lehunyta a szemét.
Claudia már a bejáratnál észrevette a vöröskereszttel ellátott orvosi fedezéket. Két shangán
renamós fosztogatott odabenn, zsákmányt kerestek, de Claudia olyan élesen és erősen kiáltott
rájuk, hogy bűntudatosan elvonultak.
Az egészségügyi készletek dobozain a feliratok mind oroszul, cirill betűkkel voltak írva.
Claudiának fel kellett tépnie a dobozok fedelét, hogy ellenőrizhesse a tartalmukat. Talált
dobozokat, amikben egy tucat átlátszó zacskóban plazma volt, ezekből átadott Matatunak
kettőt. A csepegtető infúziók az alattuk levő polcon voltak. Ideiglenes kötések és kötszerek,
hát ez egyszerű volt, de a kenőcsökkel, krémekkel teli tubusok és a gyógyszeres üvegek
zavarba hozták. Akárhogy is, az egyik tubus színe sárgásbarna volt és jellegzetes jódszaga
volt; ezt kiválasztotta és aztán rájött, hogy némelyik feliraton a szöveg franciául vagy arabul
is szerepel. Mindkét nyelvhez konyított egy keveset, eleget ahhoz, hogy felismerje, melyik
dobozban van antibiotikum és melyikben fájdalomcsillapító.
Talált két harctéri használatra készült csomagot, nyilvánvalóan arra az esetre állították
össze, ha az orosz elsősegélynyújtóknak erre hirtelen szükségük lenne. Ezeknek is hasznát
tudják venni, ezért ezeket is hozzácsapta a gyűjteményéhez, majd Matatuval együtt siettek ki
az elsősegélyhelyről, mindketten jól felpakolva súlyos csomagjaikkal.
Még mielőtt elérhette volna a tábor védelmi vonalát, az előtte terjeszkedő füstfelhőből egy
ijesztő s egyben ismerős alak tűnt elő, ő volt az utolsó ember, akinek itteni megjelenésére
számított.
- Monterro kisasszony - szólalt meg China tábornok. - Micsoda szerencsés találkozás!
Szükségem van a segítségére. - China tábornok társaságában vagy fél tucat tiszt is volt.
Claudia gyorsan magához tért a váratlan találkozás felett érzett megdöbbenéséből. Dolgom
van - vágta oda kurtán, s megpróbálta kikerülni a tábornokot. - Job súlyosan megsebesült.
Vissza kell mennem hozzá.
Az én kívánságom mindenkinél előbbre való, attól tartok. - China egyik karjával elzárta az
utat.
- Nem érdekel - tört ki Claudiából. Jobnak szüksége van ezekre, vagy meghal.
- Majd az egyik emberem elviszi hozzá - felelte China. - Legyen szíves, jöjjön velem. Vagy
elvitetem önt. És ez nem lenne túl méltóságteljes dolog, Monterro kisasszony.
Claudia még mindig tiltakozott, amikor az egyik Renamo-tiszt megszabadította terhétől, de
végül is megadóan rázta meg vállát.
Menj vele, Matatu. - A lejtő felé mutatott. Az apró emberke hevesen bólogatott, és Claudia
hagyta, hogy China visszakísérje őt a tábor területére.
Keresztülvágtak a csatatér romhalmazán. Claudia megrázkódott, amikor át kellett lépnie az
egyik Frelimo helyőrségi katona elszenesedett testén. Courtney ezredes támadása minden
elképzelésemet felülmúlta, olyan sikeres volt. - A tábornok nyájas és boldog volt attól, amit
maga körül látott. Még egy Hindet is képes volt sértetlenül megszerezni, sőt még a teljes
orosz légi és földi személyzetet is elkapta.
- Remélem, nem fog sokáig itt tartani. Vissza kell mennem.
- Job kapitány maga nélkül is élve marad vagy meghal, Monterro kisasszony. Szükségem
van a szolgálataira. Segítsen fordítani, hogy beszélni tudjunk a pilótával.
- Nem beszélek oroszul -- felelte Claudia határozottan.
- Szerencsére, úgy tűnik, a pilóta beszél olaszul, arról ugyan sejtelmem sincs, honnan tud
olaszul, de tény, hogy állandóan azt ismétli: Italiano, Italiano".
China megragadta a nő karját és levezette a homokzsákokkal bélelt és álcázott fedezék
lépcsőin. Claudia körülnézett a fedezékben, és azonnal felfedezte, hogy az egy szerelőműhely.
Egy hosszú munkapad húzódott végig minden fal mentén. Kézi szerszámok széles választéka
volt ezek egyikén.
Egy fém esztergapad és egy fúrógép volt az egyik munkapadra felszerelve. Kézi
szerszámokkal volt telepakolva a padok feletti szekrénysor, Claudia felismerte a gáz és
villany hegesztő-felszereléseket a műhely végében. Az apjának volt egy saját kis műhelye
Anchorage-ben levő otthonuk pincéjében, rengeteg estét töltött ott apjával kettesben, figyelve,
amint apja odalenn pepecselt valamivel.
Az orosz foglyok öten voltak, ott álltak a földalatti helyiség túlsó végében.
- Melyikőtök beszél olaszul? - kérdezte a lány.
Egy magas, sovány férfi lépett elő. Szürke repülős kezeslábast viselt és az arca tele volt
pattanással. Világoskék szemei idegesnek és zavartnak tűntek.
- Én, signora.
- Hol tanult olaszul? - kérdezte tőle Claudia.
- A feleségem milánói. Egyetemi hallgató. Akkor ismerkedtem meg vele, amikor a
moszkvai Patrice Lumumba Egyetemen végezte doktori tanulmányait, Moszkvában.
Olasz kiejtésén erősen érződött orosz származása, és nyelvtana bizonytalannak tűnt, de
Claudia minden nehézség nélkül megértette.
- China tábornoknak fordítok - mondta a férfinak -, de figyelmeztetnem kell magát, hogy ő
kegyetlen, vad és erőszakos ember. Nem vagyok sem a szövetségese, sem a barátja. Nem
tudom magát megvédeni.
- Köszönöm, signora. Megértem, de nincs szükségem védelemre. A genfi konvenció
értelmében hadifogoly vagyok. Vannak bizonyos jogaim. És az embereimnek is.
- Mit mond? - kérdezte China.
- Azt mondja, hogy ő hadifogoly, s így őt és embereit a genfi konvenció védi.
- Mondja meg neki, hogy Genf messze van. Ez Afrika, és én nem írtam alá semmilyen
egyezményt Svájcban. Itt neki csak olyan jogai vannak, amilyeneket én megadok neki.
Mondja meg neki, hogy a helikoptert az én parancsnokságom alatt fogja vezetni, és hogy földi
személyzete fogja kiszolgálni és repülésre alkalmas állapotban tartani a gépet.
Ahogy Claudia fordított, nézte a pilóta állat, amint az megmerevedik, aztán kék tekintete is
megkeményedett. Egy kicsit elfordította a fejét és oroszul beszélt az embereivel. Azonnal
mormogni kezdtek és ezzel egyidejűleg a fejüket rázták.
- Mondja meg ennek a fekete majomnak, hogy kitartunk jogaink mellett - mondta a pilóta
megvetően.
Claudia már hallott arról, hogy sok orosz fajgyűlölő, de azt is tudta, hogy ezúttal ez a
lealacsonyító kifejezés, amellyel a pilóta illette a tábornokot, megfelelt a valóságnak,
legalábbis ebben az esetben.
- Nem vagyunk hajlandók neki repülni. Az árulás lenne.
Visszautasítása olyan egyértelmű volt, hogy China nem is várt Claudia fordítására. - Mondja
meg neki - vágott közbe durván -, hogy nincs időm vitatkozni vele, és arra sem, hogy finom
rábeszélést alkalmazzak. Még egyszer kérem, hogy működjék együtt velem, és ha még
egyszer nemet mond, kénytelen leszek bemutatni komoly szándékaimat.
- Signore, ez a férfi nagyon veszélyes - mondta Claudia az orosz tisztnek. - Már láttam őt a
leghallatlanabb, leírhatatlan kegyetlenségeket elkövetni. Már én magam is szenvedtem a
kínzásaitól, amelyeket ő maga alkalmazott velem szemben.
- Én orosz tiszt vagyok és hadifogoly. - A pilóta vigyázba vágta magát, hangja szigorú volt:
- Tudom a kötelességemet.
China nézte a pilóta arcát, ahogy az válaszolt. Hidegen mosolygott, mialatt Claudia
tolmácsolt.
- Még egy bátor ember - mormogta. - Most el kell döntenünk, mennyire bátor.
Anélkül, hogy egy pillantásra méltatta volna vezérkari tisztjeit, halkan kiadott nekik egy
parancsot, és miközben előregörgették a munkapadot, amelyen az oxiacetilén gázpalackok
voltak, China kitartóan mosolygott az orosz tisztre. A férfi hideg, sápadt pillantással
viszonozta a tekintetét, ahogyan erejüket összemérték.
China volt az, aki először elfordult. Odament a munkapadhoz és megvizsgálta a rajta
szétszórt eszközöket és tárgyakat. Mordult egyet, mikor végül kiválasztott egy vékony
acélrudat, és a kezében tartva próbálta megbecsülni a súlyát. Hossza és vastagsága megfelelt
egy puskavessző méretének, amelyet mindkét végén kilyukasztottak a hozzá kapcsolódó
csavarok miatt, talán a Hind egyik összekötő kapcsa volt.
- Ez jó lesz - mondta hangosan, és felvett egy otthagyott azbeszt forrasztókesztyűt. Felhúzta
a jobb kezére, aztán figyelmét a gáz forrasztókészülékre irányította. Claudia, aki már látta
apját dolgozni, tudta, hogy China bizonyára jól érthet a készülék kezeléséhez. Meggyújtotta a
hegesztő lángját, a fáklyán ügyesen addig állítgatta az oxigén és acetilén arányát a két
különböző palackon, míg a láng fénylő kék tollként nem világított, forrón és egyenletesen.
Majd kesztyűs kezével felemelte a fémpálcát és elkezdte melegíteni a hegyét a kék lángban.
Az oroszok mindannyian szorongva nézték. Claudia látta, hogy a pilóta kemény tekintete
egy pillanatra bizonytalanul megrebben, ahogy egy fénylő, ideges verítékcsepp
megnedvesítette a felső ajkát.
- Ez a férfi egy állat - mondta Claudia halkan, olaszul. - El kell hogy higgye nekem, ha azt
mondom magának, hogy a legaljasabb cselekedetekre is képes. Könyörgöm, signore, nem
akarom ezt végignézni - mondta a lány.
A pilóta megrázta a fejét, elutasítva a lány könyörgését, de még mindig bámulta a fémpálca
hegyét, ahogy az egyre vörösebben kezdett izzani. Nem fognak ilyen kegyetlen fenyegetések
megfélemlíteni - mondta, de Claudia egy árnyalatnyi törést és elbizonytalanodást érzett meg
hangjában. China kesztyűs kezében a pálca hegye lassan fehér-bíbor színű izzásból a
forróságtól áttetszőén fehérré változott. China mosolygott, aztán lekapcsolta a
hegesztőpisztoly lángját. A pálca izzó, fénylő végét gyengéden meglengette, mint egy
karmesteri pálcát, aztán rámosolygott a pilótára. Egy kobra humortalan, hüllőszerű
mosolyával.
- Még egyszer megismétlem a kérésemet. Kérdezze meg tőle, akar-e nekem repülni?
- Nyet. - Habár a hangja rekedt volt, a pilóta válasza mégis határozott volt, majd hozzátette
oroszul: - Fekete majom!
China megállt előtte és lassan elhúzta a pálca hegyét néhány hüvelyknyire az orosz pilóta
szemétől.
- Mondja meg neki, signora - súgta a pilóta -, hogy vakon nem fogok tudni repülni.
- Való igaz - bólintott China, miután Claudia tolmácsolta az orosz szavait, és otthagyta a
pilótát, aztán elsétált a fehér foglyok sora előtt, az izzó pálca hegyét meglebegtetve előttük,
valamiféle delejes mozdulattal lengetve a pálcát minden egyes arc előtt, óvatosan figyelve
mindegyikük reakcióját. A kövérkés szerelő, aki az olajfoltos overallban a sor legvégén állt,
adta számára a legkielégítőbb válaszreakciót. Egészen a fedezék faláig húzódott vissza a
pálcától, dagi, pirospozsgás arcán folyt a veríték, hogy aztán cseppekben hulljon alá az álla
hegyén. Elvékonyodó hangon mondott valamit oroszul, a pilóta éles, egy szótagú szavakban
adott számára parancsba illő választ.
- Nem tetszik neked, igaz? Te kis dagi fehér naplopó - mosolygott rá fanyarul China, és
hagyta, hogy az orosz az arcán érezze a sugárzó hőt. A repülőmérnök tarkója nekinyomódott a
falnak, szemei kidülledtek, úgy bámulta a pálcát.
A fém kihűlőfélben volt, és a tábornok rosszallóan ráncolta a homlokát, majd otthagyva az
oroszt, visszafordult a munkapadhoz és ismét meggyújtotta a hegesztőpisztolyt. Mialatt
óvatosan újramelegítette a pálca végét, a szerelő nekidőlt a homokzsákoknak. Zsíros pamut
kezeslábasán sötét foltokban látszott a veríték nyoma.
A pilóta halkan szólt hozzá, biztató hangon, és a mérnök bólintott, majd kihúzta magát.
Felettesére nézett valami nyilvánvaló hálával; még ez a röpke pillantásváltás sem kerülte el
China figyelmét, aki megint elmosolyodott, ezúttal elégedetten.
Amikor Claudia meglátta ezt a mosolyt, hirtelen tudatára ébredt annak, hogy China épp
most hajtott végre egy kiválasztási tesztet. Kiválasztotta áldozatát. A szerelő volt a
legbátortalanabb az öt orosz közül, és a pilóta vigyázatlan módon elárulta aggódását és
barátságát az embere iránt.
- Kérem - suttogta Claudia olaszul -, az ön barátja borzalmas veszélyben van. Meg kell
tennie, amit ez az ember követel magától, ha meg akarja menteni.
A pilóta ránézett, arckifejezéséből látszott, hogy kicsit elbizonytalanodott
- Kérem, az én kedvemért. Nem bírom nézni. De kétségbeesésére Claudia látta, hogy az
orosz arckifejezése megváltozik, és ismét az elszántság önti el. Tagadólag megrázta a fejét,
sajnos ezt China is észrevette.
Kikapcsolta a hegesztőpisztolyt, és puhán ráfújt a fémrúd fehér végére. Hosszan elhúzta ezt
a pillanatot, fájdalmasan hosszúra, a bunkerben minden szempár az izzó acélhegyre
szegeződött.
Aztán hirtelen kiadott egy parancsot portugálul, és két embere előrántotta, megragadta
karjánál fogva a szerelőt. Kis tiltakozó sikolyt hallatott, de a munkapadhoz vonszolták és
arccal lefelé a pad tetejére lökték. Egyikőjük felugrott és ráült az orosz hátára, lenyomva a
vállánál fogva. Hiába küzdött és rugdosott a lábával. Ügyesen és szakszerűen odaszíjazták
bokáit a munkapad lábához, miközben ő arccal lefelé ott feküdt tehetetlenül elnyúlva, feneke
az égnek állt, kezeslábasa üleprészén a pamutanyag lazán kinyúlt.
Az orosz pilóta tiltakozásképpen kiabálni kezdett, sőt előrelépett, de az egyik Renamo-tiszt
a gyomrába nyomott egy pisztolyt, és visszakényszerítette a falhoz.
- Még egyszer megkérdezem - szólt hozzá China -, hajlandó-e nekem repülni?
A pilóta oroszul válaszolt. Nyilvánvalóan valami sértést. Arca kivörösödött, a pattanások
lilán és csillogón ékeskedtek az arcán és az állán, akár kis gombok.
 China bólintott az embereinek. Egyikük kihúzta a kétélű kését az övén levő tokból, és
elmetszette vele a szerelő kezeslábasának övrészét. Aztán megragadta a pamut szakadt széleit,
lefelé rántva és tépve az anyagot, úgyhogy ez a lerögzített férfi térdei körül rongyokban
lógott. A kezeslábas alatt a mérnök egy kék elasztikus alsónadrágot viselt. A renamós ezt is
lerántotta, amennyire csak tudta.
Claudia a félelemtől bénultan nézte a szerelő szabadon látható hátsóját. A férfi feneke fehér,
nagyon fehér, kövérkés és kerek volt, sötét göndör vörösesszőke egyenetlen szőr borította. A
combjai közül ráncos, szőrös herezacskói úgy álltak kifelé, mint egy kutyáé.
A pilóta oroszul kiabált, és Claudia erőtlenül könyörögni kezdett:
- Kérem, tábornok, kérem, hadd menjek el. Ezt nem bírom elviselni. - Megpróbálta
elfordítani a fejét és eltakarni a szemét, de a jelenet szörnyű, megigéző erejének nem tudott
ellenállni, és akarata ellenére ujjai között figyelni kényszerült.
China nem vett tudomást sem Claudia könyörgéséről, sem a pilóta követeléséről, és
erőteljesen szólt a tiszthez, aki az orosz lapockái között ült, még mindig a padhoz szorítva az
oroszt. A renamós kinyújtotta mindkét kezét, és megragadta a szerelő fenekét, és teljesen
széttárta a két farpofát. Claudia tiltakozása a torkában akadt, és azon vette észre magát, hogy
kiszáradt ajakkal bámulja az orosz ráncos, barnás-rózsaszín végbelét, ahogy az úgy húzódott
meg ott, mint egy vak ember szeme szőrös orcái között.
China a pálca végével a férfi tompora felé nyúlt, aztán vagy háromhüvelyknyire tőle
megállt. A szerelő érezte a pálca forróságát testének legérzékenyebb felületén, és olyan erővel
kezdett küzdeni, vergődni, hogy két másik renamós tisztre volt szükség ahhoz, hogy együttes
erővel leszorítsák és ott is tartsák a férfit.
- Nos? - nézett China az orosz pilótára. Az úgy dühöngött, mint egy őrült, arcát eltorzította a
felháborodás, fenyegetéseket és vádakat kiabált.
- Végtelenül sajnálom, de erre van szükség mondta China és előrelökte a fémpálcát,
csuklóját úgy tartotta, akár egy vívómester, aki támadást indít, egy „fleche"-t.
Abban a pillanatban, hogy az izzó fém hozzáért az érzékeny bőrhöz, az orosz üvölteni
kezdett, olyan fülhasító, éles és magas hangon, hogy Claudia szánalomból együtt érzően sírni
kezdett.
A fém sercegett, füstölt és sistergett, ahogy China körbeforgatta a csuklóját, egyre
mélyebbre és mélyebbre tolva a fémrudat az orosz testébe. Kiáltásai mostanra hatalmas,
robbanásszerű hangkitörések voltak, és Claudia a kezét a fülére szorította, hogy ne kelljen
hallania e szörnyű hangokat. Elfordult és a sarokba szaladt, a fedezék durva homokzsákjainak
nyomva arcát.
A füst megtöltötte orrát, torkát és tüdejét, az égő hús obszcén szaga, a szenesedő zsír nehéz
szaga ránehezedett és érezte, ahogy a furcsa szag ellepve a nyelvét, felkavarta a gyomrát,
émelygés fogta el. Megpróbálta visszatartani, de nem tudta, szökőkútként öklendezte ki
magából mindazt, ami a gyomrában volt, és ez egyenes sugárban ömlött a földre.
Mögötte a sikítások hangereje lassan csökkenni kezdett, és valami szörnyű hörgéssé
változott. Mégis az összes orosz teljes erejéből és teli torokból tiltakozott, és a dühös
hangzavar még nagyobb kuszaságot idézett elő.
Az égett hús és a kifolyt ürülék szaga ismét hányni kényszerítette, aztán megtörölte a száját
a kézfejével és előrehajolt, homlokkal nekidőlt a homokzsákos falnak. Hevesen remegett, és
könnyei verítékkel keveredve folytak végig az arcán.
Lassan elcsitult mögötte a nagy zsivaj, és a bunkerben az egyetlen hang, amit hallani
lehetett, a szenvedő nyöszörgése és nyögése volt, sóhajai gyengültek, de ennek ellenére
rettentő szívszaggatóak voltak. Claudia tudta anélkül, hogy látta volna az oroszt, hogy az
haldoklik.
- Monterro kisasszony - hallatszott a tábornok nyugodt és kimért hangja. - Kérem, szedje
össze magát, még dolgunk van.
 - Maga egy állat - bökte ki Claudia. - Gyűlölöm magát! Istenem, mennyire gyűlölöm magát!
- A maga érzései engem a legcsekélyebb mértékben sem érdekelnek - szólt China. - Most
mondja meg a pilótának, hogy teljes együttműködést várok tőle.
A repülőmérnök nyögései elvonták a figyelmét. Ahogy megfordult, hogy szembeforduljon
Chinával, észrevette, hogy kioldozták a szerencsétlen embert, és hagyták a földre rogyni.
China nem tett erőfeszítést, hogy kihúzza a fémpálcát a férfi testéből, és még mindig át volt
fúrva a teste. Ahogy erőtlenül forgolódott-fetrengett a földpadlón, hiába próbálta elkapni a rúd
kiálló részét. A felhevített fém hozzátapadt a beleihez a kihűlés közben, és most már
beágyazódott a testébe. Ahányszor csak megpróbálta kiráncigálni, folyékony, bugyborékoló
folyamban jött ki az ürülék a szörnyű sebből.
- Beszéljen a pilótával - utasította a lányt. Claudia nagy nehezen elvonta tekintetét a
haldokló férfiról és megszólította a pilótát. - Kérem, tegye meg, amit akar.
- Nem tehetem, ez a kötelességem!
- A pokolba a maga kötelességével! - kiabált vissza rá dühösen Claudia. - Maga és az
emberei mind így fogják végezni! - A földre mutatott anélkül, hogy odanézett volna. - Ez fog
történni magával.-- A többi oroszhoz fordult, akiket a dolog láthatólag megrázott és
visszataszított, félelmükben és rémületükben elsápadtak.
- Nézzék! - ordította angolul. - Ezt akarják? Nem értették ugyan a szavakat, de a jelentésük
nyilvánvaló volt mindannyiuk számára. A pilóta felé fordultak.
A pilóta egy percig még ellenállt könyörgésüknek, de aztán China egy szavára a Renamo
tisztek a földi személyzet egy másik tagját ragadták meg, és őt is fejjel lefelé a padra dobták,
miközben üvöltött és rúgkapált. Ekkor az orosz pilóta megadóan emelte fel mindkét kezét.
- Mondja meg neki, hogy hagyja abba - mondta erőtlenül Claudiának. - Azt tesszük, amit
parancsol.
- Köszönöm, Monterro kisasszony - mosolygott rá csábosán China. - Ön most szabad.
Csatlakozhat Courtney ezredeshez.
- Hogyan fog kommunikálni a pilótával? - kérdezte bizonytalanul Claudia.
- Most már megért engem. - Jóakaratát mutatva China rámosolygott az oroszra. -
Biztosíthatom önt, hogy hamarosan beszélni fogja az én nyelvemet, ráadásul a lehető
legfolyékonyabban.
Visszafordult Claudiához. Kérem, adja át tiszteletemet Courtney ezredesnek, és kérje meg
őt, hogy keressen fel, mihelyst ideje engedi. Szeretnék tóié elbúcsúzni, kifejezni neki hálámat
és bon voyage-t kívánni. - Csúfondárosan meghajolt a nő előtt. - Így Isten önnel, Monterro
kisasszony. Remélem, mindannyiunkra emlékezni fog, és szeretettel fog visszagondolni
afrikai barátaira.
Claudia nem talált megfelelő szavakat válaszképpen, így az ajtó felé fordult, a lábai
remegtek, úgy érezte, puha gumivá gyengültek alatta.
A félelem ködében botladozott lefelé a lejtőn. Az őt körülvevő látnivalók, amelyek egy más
alkalommal undorral és hányingerrel töltötték volna el, szinte észrevétlenek maradtak
számára.
A hegy lábánál egy pillanatra megállt, és megpróbálta összeszedni magát. Mélyeket
lélegzett, megpróbálta visszafojtani a sírógörcsöt, mely váratlanul még mindig elkapta,
kifésülte a haját az arcából ujjaival és újrakötötte azt a kendőt, amit hajszalagként használt.
Inge aljával letörölte a könnyeket és a verítéket az arcáról, és megdöbbent a mocskos folton,
amit a ruhán felfedezett. - Szörnyen nézhetek ki - suttogta, és ökölbe szorította a kezét, hogy
ne látsszanak megrepedt körmei, kifeszítette a vállát és felemelte az állat. - Sean nem láthat
ilyen állapotban - mondta magának határozottan. - Szedd össze magad, te lány!
Sean felnézett, amikor a lány odasietett, ahol ő még mindig Job takaróba bugyolált teste
fölött foglalatoskodott.
- Mi történt? - kérdezte követelőzően. - Mi tartott vissza?
 - Itt van a tábornok, arra kényszerített, hogy vele menjek.
- Mit akart? Mi történt?
- Semmi, nem fontos. Majd elmondom később. Hogy van Job?
- Egy teljes liter plazmát nyomtam belé - felelte Sean. A csöpögtetőt egy felettük lógó ágra
rögzítette.
- A pulzusa jobb. Job olyan kemény, mint egy öreg bölénybika. Segíts átkötözni a sebet.
- Eszméleténél van?
- Hol igen, hol nem - figyelmeztette őt Sean. Az ideiglenes kötés alatt egy olyan iszonyú seb
tátongott, hogy egyikük sem tudta rábírni magát, hogy elkezdjenek erről tárgyalni, főleg
miután Job talán hallhatná és megérthetné, amiről beszélnek.
Sean bekente az egész területet jódkrémmel, aztán újra megkötötte nyomókötéssel és tiszta
fehér gézzel a gyógyszercsomagból. A vér és a jód már akkor átitatta a kötést, amikor még
javában kötözött.
Kettejüknek kellett Jobot az oldalára fordítani, hogy át tudják húzni a kötéseket a hátán.
Claudia a helyére szorította az elvált kart, a könyököt átvetette a férfi mellkasán, és Sean
gondosan lekötötte. Mire elkészültek, Job teljes felsőteste szakértelemmel felhelyezett
védőburkolatba volt bugyolálva, amiből csak a bal karja látszott ki.
- Megint gyengül a pulzusa. - Sean felnézett a csuklójáról. - Adok neki még egy liter
plazmát.
A hegyi tábor mögötti erdőiből elszórt géppuskatűz hallatszott, ágyúk ropogásával
elegyedve, erre Claudia aggódva nézett fel. - Mi ez?
- Frelimo-ellentámadás. - Sean még mindig a csepegtető infúzióval volt elfoglalva. - De
Chinának három százada van ott, és a Frelimo kevésbé lelkes lesz most, hogy elvesztették légi
támogatásukat. China legényei képesek kell hogy legyenek távol tartani őket minden baj
nélkül.
- Sean, honnan jött China? Azt hittem...
- Igen - vágott közbe Sean. - Én is azt hittem, a folyón van. A ravasz róka végig a
sarkunkban volt, készen arra, hogy berontson és megragadja a hadizsákmányt. - Végzett a
plazma rögzítésével, az áramlás beállításával az infúziós szerkezeten, leguggolt Claudia mellé
és tanulmányozta a nő arcát.
- Na jó, mondd el, mi történt. Semmi - mosolygott szélesen Claudia.
- Ne rázz át, gyönyörűm - mondta Sean gyengéden, és azzal átölelte a lányt. Amaz nem
tudta visszafojtani a sírást és felzokogott.
- China - suttogta. - Azon felül, ami Jobbal történt, ráadásul arra kényszerített, hogy
fordítsak az orosz pilótának. Istenem, hogy mennyire gyűlölöm. Egy állat. Végig kellett
néznem... - hirtelen abbahagyta.
- Durva dolog volt? - kérdezte Sean, s a lány rábólintott.
- Megölte az egyik oroszt, a lehető legborzalmasabb módon.
- Csodás fickó ez a mi Chinánk, de próbáld meg kiverni őt a fejedből. Megvan a magunk
baja. Hagyjuk a ruszkikat bajlódni a magukéval.
- Kényszerítette az orosz pilótát, hogy vezesse a helikoptert.
Sean felállt, maga mellé emelte a lányt. - Ne gondolj rá és az oroszokra se többé. Az
egyetlen dolog, ami miatt aggódnunk kell, az, hogyan jutunk ki innen.
Félbeszakította mondanivalóját, amikor meglátta Alphonso őrmestert és vagy féltucatnyi
shangán harcost feléjük ügetni, lefelé a hegyoldalon. Mindegyikük fel volt pakolva
zsákmánnyal.
- Nkosi! - Alphonso széles, jóképű arca gyönyörű mosollyal ékeskedett. - Micsoda harc,
micsoda győzelem!
- Úgy harcoltatok, mint egy oroszlán, adott egyetértésének hangot Sean. - A csatát
megnyertétek, de most segítenetek kell eljutnunk a határig. Job kapitány súlyosan
megsebesült.
Alphonso mosolya elhalványult; természetes törzsi ellentéteik ellenére mindkét férfiban
önkéntelen tisztelet ébredt a másik iránt.
- Mennyire súlyos?
Alphonso Sean mellé állt és lenézett Jobra.
- Volt egy jó üvegszálas hordágy az elsősegélynyújtó állomáson - szólalt meg Claudia. -
Jobot azon tudnánk vinni.
- Kétnapi menetelés lenne a határig - mondta halkan, kétkedéssel teli hangon Alphonso. -
Frelimo-területen keresztül.
- A Frelimók úgy rohannak, mintha kutyák volnának, akiknek a farkuk alatt forró szén van.
- Sean hangja zord volt. - Küldj két embert, hogy elhozzák a hordágyat.
China tábornok hív téged. Az orosz Henshawban távozik. Veled akar beszélni, mielőtt
elmegy - mondta Alphonso.
- Rendben van, de itt akarom tudni azt a hordágyat, mire visszajövök - figyelmeztette őt
Sean, majd ránézett karórájára. - Egy óra múlva elindulunk a határ felé, Nkosi - mondta
helyeslőén és vidáman Alphonso.
- Készen leszünk.
Sean visszafordult Claudiához.
- Elmegyek Chinával találkozni. Megpróbálom rábeszélni, hogy vigye el magával Jobot, de
nem hinném, hogy túl rózsás lenne a helyzetem. Légy szíves, maradj itt Jobbal és figyeld a
pulzusát. Találtam egy eldobható adrenalininjekciót a gyógyszercsomagban, csak végső
esetben használd!
- Kérlek, ne maradj soká - súgta a lány. - Csak akkor vagyok bátor, ha te is itt vagy.
- Matatu itt marad veled.
Sean gyorsan megmászta a hegyet, először elhagyta a renamós hordárok egy csoportját.
Nyilvánvalóan China mindent elvisz, amit csak lehet, beleértve azokat a dobozokat, amelyek
a helikopter-alkatrészeket tartalmazzák, és az avgaszal teli marmonkannák százait. A
hordárok sora a vadon felé haladt, a folyó irányában, de Sean szinte rájuk sem hederített. Ő
már eljátszotta a maga szerepét. Türelmetlen volt, már annyira ki akart innen jutni, elérni a
határt, szerette volna eljuttatni Jobot egy olyan helyre, ahol szakszerű gyógykezelésben
részesülhetne, és Claudiát is biztonságban akarta tudni. Mégis türelmetlensége mögött is
kínzó bizonytalanság rejtőzött, vajon állj a-e szavát China és tényleg elengedi őket? Nem volt
egy cseppet sem túl optimista.
- Majd meglátjuk - mondta keserűen önmagának, azzal rákiabált az egyik Renamo-tisztre,
aki felügyelte a hordárok rakodását.
- Hol van China tábornok?
A vezérkarával együtt találta, az elfogott orosz tisztek társaságában a tábor parancsnoksági
bunkerében. China felnézett az előtte fekvő térképből, amit tanulmányozott és nyájasan
elmosolyodott Sean beléptekor.
- Courtney ezredes, fogadja gratulációmat. Csodás volt! Híres győzelem lesz ez a mai.
- És most tartozik nekem egy szívességgel.
- Ön és a társasága távozni óhajtanak - egyezett bele China. - Minden köztünk levő tartozást
a legteljesebb mértékben kiegyenlítettünk. Ön szabadon elmehet.
- Nem - rázta meg a fejét Sean. - Számításaim szerint ön még mindig tartozik nekem. Job
kapitány súlyosan megsebesült. Állapota kritikus. Azt akarom, hogy Zimbabwébe szállítsák a
megszerzett Hinddel.
- Ön természetesen csak viccel, ugye - nevetett könnyedén China. - Nem kockáztathatom,
hogy egy ilyen értékes szerzeményt egy ilyen improduktív küldetésre használjanak. Nem,
ezredes, minden tartozást kiegyenlítettünk, kérem, ne lépjen fel ilyen túlzó követelésekkel. Az
én halláskárosodásommal csak idegesít, és arra csábít, hogy felülvizsgáljam nagylelkű
ajánlatomat, hogy akadálytalanul elengedem magát és társait. - Mosolygott és kinyújtotta a
kezét. - Ugyan már, ezredes. Váljunk el barátokként. Alphonso őrmester és emberei a
rendelkezésére állnak. Ön egy végtelenül találékony ember. Biztos vagyok, hogy kiagyal
valamit, hogy magát és társait biztonságba juttassa az én további segítségem nélkül.
Sean nem vett tudomást a kinyújtott kézről, China egy pillantást vetett rá, aztán leengedte az
oldala mellé. - Tehát elválunk, ezredes. Én az én kis háborúmba és isten tudja, talán egy szép
nap, az én saját tulajdon országomba. Ön az ön nagyon gazdag, nagyon szép fiatal
amerikaijának gyöngéd ölelésébe. - A mosolya olyan volt, akár egy ravasz rókáé. -
Boldogságot kívánok önnek, és biztosan maga is hasonló jókat kíván nekem. - Visszatért a
térképéhez, és egy pillanatra Seant zavarba ejtette, tanácstalan lett és elbizonytalanodott.
Hiányzott belőle a teljesség, nem érhetett véget csak így. Sean tudta, hogy még többre
számíthat, hogy még jön valami más is, de China tábornok parancsokat kezdett diktálni egyik
tisztjének portugálul, Seant ezzel bizonytalanságban hagyva a bunker bejáratánál.
Sean várt még néhány pillanatig, majd hirtelen megfordult és nyakát leszegve kisietett a
bejáraton keresztül. Csak amikor már elment, emelte fel China a fejét, és utánamosolygott
kárörvendő ábrázattal, s ha Sean látta volna ezt a mosolyt, minden bizonnyal megválaszolta
volna a kérdését.
Alphonso emberei gyorsan dolgoztak. A sebesültszállító egy üvegszálból készült hordágy
volt, az a fajta, ami testre szabott és roppant könnyű, ezért használják a hegyi mentők. Ennek
ellenére négy emberre volt szükség, hogy az egyenetlen terepen cipeljék, és hosszú, nehéz út
állt előttük a határig.
- Száz kilométernél kevesebb, és nem annyira nehéz út - nyugtatta meg magát Sean. - Két
nap, ha ráverünk egy kicsit.
Claudia nagy megkönnyebbüléssel üdvözölte. Job erősebbnek tűnik. Eszméleténél volt és
téged követelt, valami dombról beszélt, a 31-és dombról?
Sean elmosolyodott. - Ott találkoztunk. Félrebeszél egy kicsit, segíts ráemelni a hordágyra.
Ők ketten óvatosan felemelték Jobot az üvegszálas hordágyra és elrendezgették rajta. Sean
felerősítette a csepegtetőkészüléket egy fémkeretre a feje fölött, és a zsákmányolt szürke
gyapjútakaróval körbebugyolálta a férfi testét.
- Matatu - szólt Sean, ahogy felállt. - Vigyél haza minket. - És intett a hordágyvivők első
csoportjának, hogy álljanak a helyükre.
Alig két órája kelt fel a nap, de számukra már egy örökkévalóságnak tűnt az a rövid időszak,
gondolta Sean, ahogy visszanézett a dombtetőn fekvő táborra. Füstcsíkok gomolyogtak felfelé
a csúcsról, és China tábornok utolsó hordármenetoszlopa éppen eltűnőfélben volt a domb
lábánál fekvő erdőbe, súlyosan megpakolva a hadizsákmánnyal.
A csata távoli zajai végül elcsendesültek. A lagymatag Frelimo ellentámadás már régen
kihunyt, China visszavonta erőit a Pungwe folyó alatti rossz területre.
Ahogy Sean elnézte, a megkaparintott Hind helikopter lassan a levegőbe emelkedett a
várakozási körletéből és a domb felett csüngött a magasban fénylő rotorjain, aztán hirtelen
süllyedve feléjük tartott, a motor hangja felerősödött, és Sean abban a pillanatban meglátta a
gép orrában levő Gatling gépágyúk tátongó, dupla száját.
Amint feléjük száguldott, Sean felismerte China arcát a páncélozott pilótafülke ablaka
mögött. Elnyúlt a repülőmérnök ülésén, a 12,7 mm-es ágyú vezérlőberendezésénél. Sean látta
az ágyúcsöveket egy kicsit megmozdulni, eltérni az iránytól, feléjük célozva. A Hind alig 15
méterre volt felettük, úgyhogy láthatta China fogait felcsillanni sötét arcában, amikor az
elmosolyodott. Kis menetoszlopuk még nem érte el az erdő szélét. Nem volt fedezék,
semmiféle védelmük nem volt a szörnyű fegyverrel szemben, és Sean ösztönösen magához
húzta Claudiát, megpróbálta saját testével védeni őt. Fölöttük China tábornok ironikus
tiszteletadásjeleként felemelte jobb kezét, és a Hind meredeken bedőlt, északnyugat felé véve
az utat, gyorsan távolodott, rövidesen egy kis folttá halványult, majd eltűnt. Mindannyian
szótlanul bámultak utána, elfogta őket valamiféle anti-klimax érzése, amíg csak Sean meg
nem bontotta a varázslatot:
- Menjünk, testvéreim.
Azon nyomban megindultak előre a hordágyvivők könnyű futólépésben, halkan énekelve
egyik ősi menetdalukat.
Előttük Matatu haladt, a felderítő összetalálkozott néhány szétszórt Frelimo-
rohamosztaggal, de mind visszavonulófélben voltak a folyó vadonjából. Légi támogatásuk
elvesztése után úgy tűnt, a Frelimo offenzíva az összeomlott, és a helyzet változó és zavaros
lett. Bár észak felé voltak kénytelenek kitérni, jobban, mint Sean eleinte tervezte, Matatu
mégis úgy irányította őket, hogy nem akadtak össze frelimósokkal, és a hordágycipelők
gyakran cserélődtek, úgyhogy elég gyorsan haladtak.
Az este közeledtével alkonyatkor megálltak egy kicsit enni és pihenni. Alphonso létrehozta
a menetrendszerű rádiókapcsolatot a Renamo főhadiszállással és megadta nekik a helyzetüket.
Csak egy kis lakonikus hang vette tudomásul a jelentését, a parancs megváltoztatása nélkül.
Az orosz raktárakból zsákmányolt konzervekből lakomát csaptak, és sárga papírba
csomagolt Balkán dohányt szívtak, amikben a filter üres kartonpapír volt.
Job ismét eszméleténél volt és rekedt suttogással panaszkodott. - Egy oroszlán rágja a
vállamat.
Sean egy morfiumampullát injekciózott a csepegtetőkészülékbe, így Job képes volt néhány
falatnyit enni a fűszerezetlen, konzervízű húsból. Azonban szomjúsága sokkal nagyobb volt,
mint éhsége, és éppen ezért Sean kellett hogy segítsen neki, tartotta a fejét, és megitatta
kétbögrényi meglepően finom orosz kávéval.
Sean és Claudia a betegszállító mellett helyezkedtek el és várták, hogy felkeljen a hold.
- Megint a Honde völgyén keresztül kell mennünk - mesélte Jobnak Sean.
- Ha már egyszer eljuttattunk téged a St. Mary Misszió kórházába, meglátod, sokkal jobban
leszel. Az egyik ottani katolikus atya orvos, és tudok majd üzenetet küldeni a bátyámnak,
Gregnek Johannesburgba. Megkérem, hogy küldje el a vállalat gépét Umtaliba. Elviszünk
téged repülőn a johannesburgi központi kórházba, még mielőtt feleszmélnél, hogy mi is talált
el téged, cimbora. Ott a világ legkitűnőbb gyógykezelésében lesz részed.
Amikor a hold felkelt, ismét útra keltek, majdnem éjfél volt már, mire Sean megálljt
mondott, és lepihentek éjszakára.
Vágott fűből matracot készített Job hordágya mellett, és ahogy Claudia álomba zuhant a
karjai között, azt súgta neki: - Holnap este forró fürdőt kapsz és tiszta lepedők közé teszlek.
- Megígéred? - sóhajtotta a lány.
- Becsületszavamra!
Mélyen belevésődött megszokásból egy órával az első napsugarak előtt ébredt, és elment
felkelteni a hajnali őrszemeket.
Alphonso ledobta magáról a takarót, felkelt és csatlakozott Seanhoz. Amikor befejezték az
őrjáratukat, megálltak a tábor szélén, Alphonso megkínálta Seant egy orosz cigarettával.
Tölcsérré formált kezükbe fogták a cigarettát, hogy eltakarják az égő dohány parazsát.
- Amit Dél-Afrikáról meséltél nekem, az igaz? - kérdezte váratlanul Alphonso.
- Mit meséltem neked?
- Hogy az emberek, a fekete emberek is naponta esznek húst?
Sean mosolygott a sötétben, szórakoztatta Alphonso paradicsomról alkotott elképzelése, egy
olyan helyé, ahol mindennap húshoz lehet jutni.
- Néha olyan rosszul lesznek a marhahústól, amit esznek - ugratta a másikat -, hogy a
változatosság kedvéért néha megpróbálják a csirkét és a bárányt.
Alphonso megrázta a fejét. Ez annyira hihetetlennek tűnt, nem volt afrikai, aki bele tudott
volna unni a marhahúsba. - Mennyit keres egy fekete ember Dél-Afrikában?
- Körülbelül ötszáz randot egy hónapban, ha egy hétköznapi szakképzetlen munkás, de sok
fekete milliomos van. Ötszáz rand több volt, mint amennyit egy ember Mozambikban egy év
alatt keresett, már ha elég szerencsés volt ahhoz, hogy egyáltalán munkához jutott. Az
egymilliós összeg felülmúlta Alphonso képzeletét.
- Ötszáz? - Ámulatában megrázta a fejét. - És randban fizetik, nem papír escudókban vagy
zimbabwei dollárban? - kérdezte őszintén.
- Randban - biztosította őt Sean. A többi pénznemhez képest Afrikában a rand szinte annyit
ért, mint egy aranypénz. - És vannak dolgok az üzletekben, dolgok, amiket az ember
megvehet, ha randja van? - kérdezte tőle Alphonso gyanakodva. Nehezen tudta maga előtt
elképzelni az árukkal telepakolt polcokat, csupán néhány üvegnyi siralmas, helyileg előállított
szénsavas üdítőitallal és olcsó cigarettával ellátott bolthoz volt szokva.
- Amit csak akarsz - bizonygatta neki Sean. Szappan és cukor, étolaj és kukoricaliszt. - Félig
elfeledett luxuscikkek voltak ezek Alphonso számára.
- Amennyit csak akarok? - kérdezte. - Nincs jegyrendszer?
- Amennyit csak ki tudsz fizetni - mondta Sean. És amikor tele van a gyomrod, vehetsz
cipőket és öltönyöket és nyakkendőt és tranzisztoros rádiót és sötét napszemüveget...
- Biciklit is? - kérdezte izgatottan Alphonso.
- Csak a legalacsonyabb rangú férfiak járnak biciklin - nevetett Sean, jól mulatott. - A
többieknek megvan a saját gépkocsijuk.
- A fekete embereknek van saját autójuk? Alphonso sokáig elgondolkodott efölött.
- Lenne munka egy olyan ember számára, mint amilyen én vagyok? - kérdezte rá egyáltalán
nem jellemző bátortalansággal.
- Neked? - Sean úgy tett, mintha számba venné a másik esélyéit, mintha eltűnődne, míg
Alphonso aggódva várta a válaszát. - A bátyámnak van egy aranybányája. Lehetnél a
bányában felügyelő, talán már egy éven belül, aztán műszakvezető, két évre rá. Tudnék neked
munkát szerezni még aznap, hogy a bányához érkezel.
- Mennyit keres egy felügyelő?
- Egyezret, kétezret - biztosította őt Sean, és Alphonso megdöbbent a hallottaktól. Renamo
fizetése napi egy randnak felelt meg, amit mozambiki escudóban fizettek neki.
- Szeretnék üzemvezető bányamester lenni - dünnyögte elgondolkodva.
- Jobban, mint hogy Renamo őrmester légy? - ugratta Sean, amire Alphonso gúnyosan
felkacagott.
- Persze Dél-Afrikában nem szavazhatnál - bökte oldalba Sean. - Csak a sápadtarcúak
szavazhatnak.
- Szavazni, mi az, hogy szavazni? - követelte Alphonso, aztán válaszolt saját kérdésére. -
Nincs nekem szavazatom Mozambikban. Nincs szavazatom Zambiában, sem Zimbabwében,
sem Angolában, sem Tanzániában. Senki nem szavazhat Afrikában, kivéve talán egyszer az
életben, hogy megválasszon egy elnököt élete végéig, na és egy egypárti kormányt. Megrázta
a fejét és horkantott.
- Szavazat? A szavazatot nem lehet megenni. Nem tudsz felöltözni egy szavazatba, nem
tudsz rajta sem lovagolni, sem utazni, sem dolgozni. Havi ezer randért és egy teli gyomorért
megkaphatod a szavazatomat.
- Amikor csak Dél-Afrikába kerülsz, keress meg engem, gyere el hozzám. Sean kinyújtózott
és felnézett az égre. Láthatta a fákat, ki tudta venni a fák körvonalát. A hajnal egyre
közeledett. Szétnyomta a cigarettacsikket és felkászálódott.
- Valamit el kell mondanom neked - súgta Alphonso, és megváltozott hangja felkeltette
Sean figyelmét és érdeklődését.
- Igen? - kérdezte és újra leguggolt, közelebb hajolva a shangánhoz. Alphonso zavartan
köszörülte a torkát.
- Hosszú utat tettünk meg együtt -- mormolta.
- Hosszú, nehéz utat - szólt Sean egyetértőén -, de már látni a végét. Holnap ilyenkor... -
Nem kellett folytatnia, Alphonso azonban nem válaszolt azonnal.
- Egymás mellett harcoltunk, egymás oldalán küzdöttünk - mondta végül Alphonso.
- Akár az oroszlánok - erősítette meg állítását Sean.
- Babának és Nkosi Kakulunak neveztelek.
- Megtiszteltél engem ezzel - mondta udvariasan Sean. - Én pedig téged a barátomnak
neveztelek.
Alphonso bólintott a sötétben. - Nem hagyhatom, hogy átlépd a zimbabwei határt - mondta
hirtelen határozottsággal. Erre Sean visszaperdült a sarkára.
- Mondd meg, miért nem?!
- Emlékszel Cuthbert-re? - kérdezte Alphonso, és beletelt néhány pillanatba, míg Sean a
helyére tudta tenni a nevet.
- Cuthbert, arra gondolsz, aki a Grand Reff-i légitámaszponton van? Aki segített nekünk a
támadásnál? Oly távolinak, rég történtnek tűnt mindez.
- China tábornok unokaöccse - bólintott Alphonso. - Arról beszélek. - Sammy Davis Junior
mosolygott Sean. - Az a hűvös, hidegvérű, nyugodt pasas. Jól emlékszem rá.
- China tábornok beszélt vele telefonon. Ma reggel, a Henshaw-táborból, a győzelmünk
után. A bunker külső szobájában voltam. Minden szavát hallottam, amit mondott. - Sean
érezte, hogy végigfut hátán a hideg, le a gerincén és tarkója bizseregni kezdett.
- Mit mondott neki? - kérdezte. Előre félt a választól.
- Megparancsolta Cuthbert-nek, tudassa a zimbabwei hadsereggel, hogy te vezetted a Grand
Reef elleni támadást és elloptad az indekit, ami tele volt rakétákkal. Szólt Cuthbert-nek, hogy
mondja meg nekik, te visszaindulsz és át akarsz menni Zimbabwébe a Honde völgyén
keresztül, a St. Mary Missziónál, és hogy ott kell rád várniuk.
Sean gyomra a félelemtől és döbbenettől összerándult, hosszú pillanatokig megdöbbentette
a csapda nagyszerűsége és fortélyos ravaszsága, amit China számára állított. A gonoszsága
már-már ördögi volt. Abban a hitben hagyta őket elmenni, hogy szabadon elvonulhatnak,
hagyta, hogy érezzék a bajból, vészből való kijutás felett érzett megkönnyebbülésüket, amikor
is valahonnan egy sokkal rosszabb végzetet rendelt számukra a sors, mint amit China maga
kioszthatott volna.
A zimbabwei főparancsnokság dühe nem ismert határt. Seannak zimbabwei útlevele volt,
egy nagyon hasznos és egyben kényelmes dokumentum, de ez őt hazaárulóvá és gyilkossá
tette, és nem számíthatott külső segítségre. Átadhatják majd a híres-hírhedt zimbabwei
központi hírszerzési és biztonsági szolgálat embereinek, és elviszik a chikarubi börtön
kihallgatócelláinak valamelyikébe, ahonnan soha többé nem kerülne ki élve. Job, sebesülései
ellenére, hasonló sorsban részesülne.
Bár Claudia amerikai állampolgár volt, hivatalosan nem létezett többé. Hetek teltek el azóta,
hogy eltűntnek nyilvánították. Mostanra a személye, illetve az ügye iránti érdeklődés a hararei
és pretoriai amerikai nagykövetségeken is lanyhulhatott. Feltételezték, hogy apjával együtt
meghalt, és így ő sem számíthatott védelemre. Ugyanolyan érzékeny, nehéz helyzetben volt,
mint a két férfi.
A csapda teljesen bezárult körülöttük, sehová sem vezetett belőle kiút. A Renamo-sereg
mögöttük volt, Frelimo mindkét oldalukon, a zimbabwei CIO biztonsági szolgálata pedig
előttük. Egy borzalmas, kihalt vidéken voltak hajótöröttek, és az a sors várt rájuk, hogy úgy
vadásznak majd rájuk, akár a vadállatokra, esetleg lassan kiéheztetik őket a vadonban.
- Gondolkozz - mondta Sean önmagának. - Találj valami kiutat. Megkísérelhetnék, hogy
átkeljenek a zimbabwei határon valahol másutt, nem a Honde-völgyön keresztül, de a CIO
valószínűleg az egész országot riasztotta miattuk. Állandó katonai blokádok voltak minden
úton. Papírok nélkül nem jutnának néhány mérföldnél messzebbre, aztán ott volt még Job is,
mit csináljanak Jobbal? Hogyan tudnának egy sebesült férfit szállítani ott, ahol minden egyes
rendőr és katonai őrszem egy hordágyon fekvő férfit keres.
 - Dél felé kell mennünk - mondta Alphonso. Dél-Afrikába kell mennünk.
- Mennünk? - bámult rá Sean. - Velünk akarsz jönni?
- Nem mehetek vissza China tábornokhoz mutatott rá filozofikusán Alphonso. - Azok után,
hogy elárultam, veletek megyek Dél-Afrikába.
- Az háromszáz mérföldes vándorút, két egymással szemben álló sereg között, a Frelimo és
a Renamo déli hadosztálya között. És mi lesz Jobbal?
- Visszük őt - felelte Alphonso.
- Háromszáz mérföldön keresztül?
- Akkor hátrahagyjuk - vonta meg a vállát Alphonso. - Mégis csak egy matabele, és
különben is haldoklik, nem lesz nagy veszteség.
Sean visszafojtotta dühtől átitatott szavait és néma maradt, amíg mérlegelte és
végiggondolta a dolgot. Akárhogy is csűrte-csavarta és vizsgálta a dolgot, be kellett látnia,
hogy Alphonsónak igaza van. Északra a kétséges Malawi menedék, amelyet elzártak a Cabora
Bassa vizei és China tábornok hadosztályai. Keletre ott volt az Indiai-óceán, nyugatra pedig a
zimbabwei CIO.
- Rendben - ismerte el kényszeredetten Sean. Dél felé vezet az egyetlen lehetséges út. Talán
keresztül tudnánk törni a Frelimók és a déli Renamo hadosztály között. Csak annyit kellene
tennünk, hogy átmegyünk egy jól őrzött vasútvonalon és a Limpopo folyón, és találnunk
kellene elegendő élelmiszert. Közben egy olyan vidéken megyünk keresztül, ahol tíz éve zajló
polgárháború pusztított és égetett el mindent.
- Dél-Afrikában - mutatott rá mosolyogva Alphonso - mindennap húst eszünk majd.
Sean felállt. - Az embereid követni fognak?
- Megölöm azokat, akik nem. - Alphonso tárgyilagosnak tűnt. - Nem engedhetjük vissza
őket China tábornokhoz.
- Jó - egyezett bele Sean. - És a menetrend szerinti adásidőben jelenteni fogod rádión, hogy
átléptünk Zimbabwébe. Körülbelül négy vagy öt napig fogjuk tudni félrevezetni Chinát a
rádióval. Nem fog rájönni, hogy letértünk dél felé, csak amikor már javában úton vagyunk, és
a hatókörén kívül. Jobb lesz, ha most beszélsz az embereiddel. Most rögtön le kell térnünk dél
felé. Beszélj velük, még mielőtt ők maguk rájönnének, hogy sántikálunk valamiben.
Alphonso behívta az őröket, és a hajnal szürke fényében a shangán harcosok arca józan és
figyelmes volt, ahogy körülvették Alphonsót, és guggolva meghallgatták, amint ő leírta
számukra a rájuk váró déli paradicsomot.
- Mindannyian belefáradtunk a harcba, abba, hogy úgy élünk, akár az állatok a vadonban. Itt
az ideje, hogy megtanuljunk emberek módjára élni, hogy találjunk jó feleségeket, akik
megszülik a fiainkat. - Telve volt az újonnan megtérítettek lelkes ékesszólásával, és még
mielőtt befejezhette volna, Sean észrevette a várakozás szikráját legtöbbjük szemében, és
megkönnyebbülten felsóhajtott. Most először kezdett hinni abban, hogy az előttük levő út
mégis lehetséges, egy nagy adag igyekezettel, erőfeszítéssel és még nagyobb adag
szerencsével.
Elment elmesélni Claudiának és Jobnak, hogy mire számíthatnak. Claudia éppen Job arcát
törölgette egy nedves ronggyal, amikor Sean megérkezett. - Sokkal jobban van, ezt teszi egy
éjszakai pihenő. - Aztán nem folytatta, mert látta Sean arcán, hogy az mondani akar valamit.
Claudia látható lelkesedése szemmel láthatóan lelohadt Sean híreinek hallatán, amint az
elmagyarázta a teendőiket.
- Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen - suttogta a lány. - Valahol éreztem, hogy nem lesz
ilyen egyszerű, hogy China tábornok nem az álruhába bújt Mikulás.
Job olyan mozdulatlanul feküdt a hordágyon, hogy Sean már azt hitte, ismét elvesztette az
eszméletét, ezért kinyújtotta a kezét, hogy kitapintsa Job pulzusát. Érintésére Job felnyitotta a
szemét.
- Megbízhatunk a shangánokban? - suttogta.
 - Nincs sok választásunk - mondta Sean, aztán gyorsan folytatta. - Mi...
- Hagyjatok itt engem. - Job suttogása alig volt hallható, de Sean tekintete megkeményedett,
és hangja érdes volt a méregtől.
- Hagyd a süket dumát - figyelmeztette Jobot.
- Nélkülem még lehet esélyetek - tartott ki véleményénél Job. - Ha ezt a hordágyat kell
cipelnetek...
- Tizenkét izmos shangánunk van - jegyezte meg Sean.
- Jobb, ha legalább néhányan közületek átjutnak, mint ha mind meghalunk. Hagyj itt engem,
Sean. Mentsd meg inkább Claudiát és magadat!
- Kezdek méregbe jönni. - Sean felállt és így szólt Claudiához. - Tíz perc múlva indulunk.
Aznap egész nap óvatosan délnek tartottak. Nagy megkönnyebbüléssel töltötte el őket, hogy
nem kell az eget kémlelniük a Hind harci helikopterek után, bár megszokásból a shangánok
időnként felnéztek az égre. Minél közelebb kerültek a vasúthoz, annál jobban lassult az
előnyomulásuk, és sok időt töltöttek elrejtőzve a sűrű ébenfabozótban és a jesszéfák csoportjai
között, míg Matatu vissza nem osont, hogy biztosítsa őket, tiszta a pálya és mehetnek tovább.
Késő délután Sean otthagyta a fő csapatot egy bokros szurdok vízmosásában és előrement
Matatuval. Majdnem két órán keresztül volt távol, és a nap már lemenőfélben volt, mire
hirtelen nesztelenül megjelent Claudia oldalán.
- Rám ijesztettél! - kapkodott lélegzet után Claudia. - Olyan vagy, akár egy macska.
- A vasúti pálya alig egymérföldnyire van innen. A Frelimo-őrök, úgy tűnik, még mindig
össze vannak zavarodva. Elég sűrű a katonai közlekedés a vonalon, és eléggé pánikban
lehetnek a mozgásuk után ítélve. Az átkelés egy kicsit trükkös lesz. Mihelyst felkel a hold,
elmegyek és megnézem.
Amíg a hold felbukkanására vártak, Alphonso felszerelte a rádióantennát és megteremtette
kapcsolatát China tábornok főparancsnokságával.
- A galambok menekülnek - adta meg az előre megbeszélt kódot, hogy a tábornok azt
higgye, Sean és csapata átkelt a határon. Rövid szünet után, feltehetőleg miután továbbították
az üzenetet, a rádiós visszatért a vonalhoz s közölte Alphonsóval, hogy parancsa van,
méghozzá az, hogy vissza kell térnie a folyón levő fő támaszpontra. Alphonso tudomásul
vette és befejezte az adást.
- Még vagy két napig nem várnak vissza - nevetett Alphonso, ahogy összepakolta a rádiót. -
Annyi időbe telik, amíg gyanakodni nem kezdenek.
Amint a hold kopasz ezüst kobakja felkapaszkodott a fák fölé, Sean és Matatu eltűntek az
erdő sűrűjében, hogy egy végső felderítést végezzenek a vasútról.
A jelenlegi pozíciótól egymérföldnyire délre megtalálták azt a pontot, ahol a vasút áthalad
egy keskeny patakon. Bár a patak csak néhány sekély pocsolyából állt, a partja sűrű volt,
vastag folyami bokrokkal, amelyek jó rejteket biztosítottak számukra. Eredetileg a bokrokat
feltehetőleg kiirthatták vagy száz méter szélességben a patak mindkét oldalán, de az
utónövényzet ismét derékmagasságig borította el a patakpartot.
- Hanyag Frelimo barmok - morogta Sean. - Ez ad nekünk némi védelmet, és a
folyómederben maradunk.
A fő vasúti vonal egy töltésen és egy vízáteresztő csatornán át keresztezte a patakot, őrszem
volt mindkét összekötőnél, vagy ötven méterre a vízáteresztő csatornától. Sean a látcsövén
keresztül figyelte, amint egy frelimós őrszem AK fegyverével a vállán átsétált a csatornán
átvezető hídon. Rádőlt a híd korlátjára és cigarettára gyújtott. A cigaretta izzó fénye mutatta
haladási irányát, ahogy visszaporoszkált a posztjához. Seannak úgy tűnt, mintha kicsit
bizonytalan lenne a lábán, és amikor az őrhelyére ért, női hang halk vihorászása ütötte meg
Sean és Matatu fülét.
- Kis összejövetelt tartanak, szórakoznak - nevetett Sean.
- Pálmabor és huncutság - tette hozzá Matatu irigykedve és a holdfénynél felemelte jobb
kezét, hogy hüvelykujja két első ujja közé szorult és azt mondta: - Én is szeretnék abból egy
keveset.
- Te kis kéjvágyó szarházi - csavarta meg Sean a fülét. - Amikor eljutunk Johannesburgba,
állom a legnagyobb, legdagadtabb nőt, akit csak meg tudunk fizetni. - Matatu ízlése amourban
a hatalmas, hegyszerű nőhöz járt közel: - Mint Tensing serpa a Mount Everesten - jegyezte
meg gyakran Sean.
A szórakozás, amivel a vasúti őrök elfoglalták magukat, könnyebb átjutást ígért. Sean és
Matatu csendben visszahúzódtak és elindultak visszafelé, ahol a csapat többi tagját hagyták.
Három órája volt, hogy elmentek, és most éjfél előtt néhány perccel járt, amikor
megközelítették a táborhelyet. A szurdok lábánál Sean egy pillanatra megtorpant, hogy
megadja az ismertetőjelet, egy veres nyakú kecskefejű madár folyékony csicsergését. Nem
akarta, hogy Alphonso valamelyik shangánja lelője. Egy teljes percig várj a feleletre, és
amikor nem kapott választ, megismételte a jeladást. Még mindig teljes volt a némaság. Sean a
félelem első bizsergését érezte. Ahelyett, hogy egyenesen bementek volna a táborba, óvatosan
körbejárták a szurdokot, a holdfénynél Matatu váratlan nyomokat fedezett fel és leguggolt
fölöttük, riadtan vonta össze szemöldökét.
Sean suttogva megszólalt: - Ki? Merre?
- Sok ember, a mi shangánjaink! - Matatu felemelte a fejét és észak felé mutatott. - Kifelé
tartanak, elmennek a táborból.
- Kifelé? - Sean meg volt zavarodva, nem értette a helyzetet.
- Nincs értelme, ha csak...! Ó, istenem! Nem! Gyorsan, ügyesen közelebb férkőzött a
táborhoz.
Az őröket, akiket korábban állított, nem találta, elhagyták őrhelyüket. Sean érezte, amint
hullámokban tör fel belőle a pánik, és már-már a torkát fojtogatta.
- Claudia! - súgta, visszafojtva az ösztönt, hogy nevét kiáltsa. Be akart rohanni a táborba,
hogy megtalálja őt, de néhány, mély lélegzetet vett és visszafojtotta a rátört pánik érzését.
Az AKM-et teljes automatikára kapcsolta át és hasra ereszkedett, elkezdett befelé kúszni.
Az öt shangán, akiket alva hagyott a szurdok gyomrában, szintén eltűnt, összes
felszerelésüknek és fegyverüknek szintén nyoma veszett. Továbbment és kivette Job alakját a
hordágyon a bárányfelhőkkel takart hold fényében; mellette, pontosan úgy, ahogyan hagyta
őt, ott feküdt Claudia, takaróba burkolva, de éppen mögötte egy másik test terpeszkedett,
hosszan elnyúlva a földön. Még a holdvilágnál is észrevette a nedvesség ragyogó fényfoltját a
férfi tarkóján.
- Vér!
Sean minden óvatosságot félredobva odarohant Claudia testéhez, térdre borult és karjába
emelte a lányt.
Amaz zihálva kezdte kapkodni a levegőt és felkiáltott, mély álomból révedve, aztán
megnyugodott, mihelyst rájött, ki tartja a karjában.
- Sean! - szakadt ki belőle az álmosságtól még mindig kábán.
- Mi van? Mi történt?
- Hála istennek - motyogta a férfi lázasan. - Már azt hittem... - gyengéden a földre fektette
és kinyújtotta karját Job felé, aki a sebesültszállítón feküdt.
- Job, jól vagy? - óvatosan megrázta a barátját, az megmozdult és mormogni kezdett.
Sean talpra ugrott és odament, ahol Alphonso feküdt. Megérintette a nyakát. A bőr meleg
volt, pulzusa erős és egyenletes.
- Claudia! - szólt. - Hozz egy zseblámpát!
A zseblámpa fénycsóvájánál megvizsgálta Alphonso fejbőrén a repedést.
- Szép kis bunyó - dörmögte. Bár a vérzés magától elállt, egy ideiglenes kötést helyezett a
sebre és bekötötte. - Még szerencse, hogy a fején találták el, különben komoly kárt tehettek
volna benne. Erőltetetten nevetett saját viccén.
 - Mi történt, Sean? - kérdezte aggódva Claudia. Mélyen aludtam, semmit nem hallottam.
- Szerencsédre! - Sean összekötözte a kötés csücskeit. - Különben te is hasonló
bánásmódban részesülhettél volna.
- Mi történt, hol vannak a többiek?
- Elmentek - mondta Sean. - Elrepültek, dezertáltak. Minden bizonnyal nem tetszett nekik
valami, vagy a séta vagy az úti cél. Fejbe kólintották Alphonsót, aztán visszatértek a
tábornokhoz.
Claudia tárga nyílt szemmel bámult rá. - Azt akarod mondani, hogy már csak négyen
vagyunk? Alphonsót kivéve az összes shangán elment?
- Így van - felelte Sean. Alphonso felnyögött és kinyúlt, hogy megérintse bekötött fejét.
Sean segített neki felülni.
- Sean! - Claudia rángatni kezdte a férfi karját és ő a lány felé fordult. - Mit fogunk most
kezdeni?
Sean visszanézett Job hordágyára.
- Mit csinálunk Jobbal? Hogyan fogjuk magunkkal vinni? Hogyan fogunk most kijutni
innen?
- Ez, édesem, rendkívül érdekes kérdés - értett vele egyet mogorván Sean.
- Az egyetlen, amit mondhatok, hogy holnap ilyenkorra öreg barátunk, China tábornok tudni
fogja, hogy menekülünk, és azt is pontosan tudni fogja, hogy merre megyünk és hová tartunk.
A lány elképedve nézett rá. - Mit fogunk tenni?
- Nincs túl sok választásunk - mondta a férfi. Csak egyetlen út áll nyitva előttünk - megyünk
tovább, arra, amerre elindultunk.
Felsegítette Alphonsót.
- Az lehetetlen - súgta rémült aggodalommal teli hangon Claudia. - Ti ketten nem tudjátok
vinni a hordágyat.
- Természetesen igazad van. Ki kell találnunk valamiféle megoldást.
Felemelték Jobot a hordágyból és Claudia takarójára fektették, aztán, míg a többiek nézték,
Sean elkezdte szétszedni az üvegszálas hordágyat. Még mielőtt befejezhette volna, Matatu
csendben előkerült a sötétből és röviden, suttogva beszámolt Seannak.
Sean alig tekintett fel a munkájából, míg elmondta Alphonsónak: - Jól kitanítottad őket. A
shangánjaid robbantottak, aztán tizenegy különböző irányban elindultak. Ha elindulnánk
valamelyik után, elkaphatnánk egyet vagy kettőt, de néhányan közülük visszatérnek Chinához
a jó hírekkel.
Alphonso keservesen átkozta a szökevényeket, míg Sean elmagyarázta a helyzetet
Claudiának és Jobnak.
- Fel fogom használni a hordágy nejlonhevederét, hogy abból rögtönözzek egy ülőkét.
Claudia kétkedni látszott. - Job nem elég erős ahhoz, hogy egyenesen üljön. A mozgás fel
fogja nyitni a sebét, a vérzés - félbehagyta a mondatot, ahogyan Sean feszülten ránézett.
- Tudsz jobbat? - mordult rá és a lány megrázta a fejét.
Sean megkettőzte a sűrű, erős zöld vászon hosszát és megfogta saját és Alphonso AKM és
AK puskájának hordozószalagját, hogy a pántjából hordozóhurkokat készítsen.
- Kénytelenek leszünk bizonyos változtatásokat tenni, ahogy előrehaladunk - morogta, aztán
Claudiára nézett. - Ahelyett hogy nehézségeket keresnénk, próbáld magad hasznossá tenni
azzal, hogy összeszeded azt a felszerelést, amit a shangánok itt hagytak. Válogatnunk kell.
Ügyesen válogatta át a felszerelést, félredobva a legtöbb holmit, megtartva az abszolút
szükségeseket. - Alphonso és én fogjuk magunk között vinni Jobot. így csak legfontosabb
fegyvereinket és egy-egy takarót fogunk tudni magunkkal vinni. Claudia és Matatu az orvosi
csomaggal kell hogy mögöttünk cipekedjen, náluk lesznek a vizeskulacsok és fejenként egy-
egy takaró. Minden mást itt hagyunk.
- A konzervek? - kérdezte Claudia.
 - A konzerveket is felejtsd el - mondta neki a kelleténél durvábban, és elkezdte adagokra,
részekre bontani a csomagjukat. Mindent a legszükségesebb, minimális mennyiségre
csökkentett. Jól tudta azt, hogy ilyenkor minden egyes kiló legalább tíznek fog tűnni az első
néhány mérföld után. Még Alphonsót is rábírta arra, hogy szabaduljon meg AK puskájától, és
helyette odaadta neki az orosz pilótától elvett pisztolyt. Magának két tartalék tölténytárat tett
félre saját AKM fegyveréhez, Alphonso csak egypár kézigránátot tartott meg, egy
repeszgránátot és egy foszforos gránátot.
Az otthagyott felszerelést a szurdok alján halmozták egy kupacba, és laza földdel szórták
meg, és faágakkal, nehogy egy Frelimo-őrjárat véletlenül felfedezze.
- Oké, fiú - mondta Sean Jobnak. - Itt az ideje, hogy elinduljunk. - Ránézett a karórájára és
látta, hogy majdnem három óra van. Jóval elmaradtak a tervezett menetrend szerinti
indulástól, és már alig néhány órájuk maradt az átkelésre napfelkelte előtt a sötétség óráiból.
Sean letérdelt Job mellé, és ülő helyzetbe segítette, aztán újrakötözte sebesült karját,
szorosan a mellkasára rögzítette.
- Most jön a rossz! - figyelmeztette és Alphonsóval együtt felemelték és talpra segítették
Jobot. Job mindezt némán, sztoikus nyugalommal viselte el, és kettejük által támogatva állt.
Sean és Alphonso helyére igazították a nejlonhevederes ülőkét, vállukra helyezve a
pántokat. Beemelték Jobot, aki lógó lábakkal ült benne. Ép karjával Sean vállára
támaszkodott, míg Sean és Alphonso a háta mögött összekulcsolták karjukat, hogy ezzel is
meg tudják támasztani.
- Kész vagy? - kérdezte Sean, és Job erre halkan dörmögött, megpróbálva elrejteni ezzel a
fájdalmat, amit minden egyes mozdulat okozott számára.
- Ha azt hiszed, hogy ez most rossz - figyelmeztette őt vidáman Sean -, csak várj néhány
órát, majd meglátod, mi lesz akkor!
Elindultak lefelé a szurdokban, a vasút irányában. Lassan mozogtak, megpróbáltak
hozzászokni ehhez a kényelmetlen utazási formához, maguk között „kipárnázva" Jobot, de
botladoztak az egyenetlen terepen és Job dülöngélt az ülésében, gyakran nekik is ütődött.
Néma maradt, nem adott ki egyetlen hangot sem, de Sean hallotta ziháló légzését, s amikor
különösen éles volt a fájdalma, önkéntelenül Sean vállába vájta ujjait.
Lassan haladtak lefelé a sekély patakmederben, közeledve a csatornához, ami éppen a vasút
alatt haladt át. Matatu vagy száz méterrel haladt előttük, alig lehetett kivenni az alakját a
holdfényben. Egyszer jelt adott nekik a megállásra, aztán néhány perccel később intett nekik,
hogy menjenek tovább. Claudia ötvenlépésnyire mögöttük haladt, így némi előnyre tett volna
szert, ha észreveszik őket, és arra lennének kényszerülve, hogy visszaszaladjanak.
Jobot maguk között hordva Sean és Alphonso nem igazán tudott csendben mozogni.
Egyszer belegázoltak egy sáros pocsolyába, olyan zajt csaptak, mintha egy vízilóhorda
ficánkolt volna a csendben.
Matatu eljutott a csatornához, és izgatottan integetett nekik, hogy siessenek. Előrerohantak,
Job terhe alatt botladozva, és hirtelen kiértek a nyílt terepre, amikor a felettük levő töltésen
léptek zaja hallatszott a kavics csikorgásától kísérve, majd hangokat is lehetett hallani.
Megpróbáltak a föld közelében maradni, ügyetlenül futottak tovább. Elérték a csatornát és
bevitték Jobot a sötét beton alagútba. Claudia meggörnyedve szaladt, alig néhány méternyire
mögöttük, Sean kinyújtotta a kezét és a sápadt holdfényből szinte berántotta maga mellé a
csatorna áldott sötétjébe.
A betonfalnak dőltek, görnyedten a meghajlított tető alatt, megpróbálták lehalkítani
légzésüket, mindannyian ziháltak, hevesen szedték a levegőt a patak sáros és homokos talaján
futott sprintjük után.
A léptek és hangok fejük felett egyre erősebben hallatszottak, végül szinte teljesen fölöttük
állapodtak meg. Úgy hangzott, mintha egy férfi és egy nő lett volna ott. A Frelimo helyőrség
vagy hozott magával úgynevezett markotányos nőket, vagy a menekülttáborokban találtak
maguknak való „hölgyeket”, akik az ellenőrzött vasúti sínek mellett elszaporodott táborokból
kerültek ki.
Élénk vita zajlott odafenn, a férfi hangja elmosódott volt az italtól, amit fogyaszthatott, a női
hang éles és házsártos, ahogy tiltakozott és kicsinyesen alkudozott. Végül hallani lehetett,
ahogy a férfi hangja kétségbeesésében felerősödött:
- Dollár, shumi, tíz dollár - mondta, s szinte azonnal hallhatták, hogyan enyhül a nő hangja,
szinte turbékolássá szelídülve a megegyezés után. Aztán súrlódó léptek zaját lehetett hallani,
majd csúszó kavicsok neszét, amint nagy zajt csapva lezuhantak a töltés mentén a
patakmederbe.
- Idejönnek! - lihegte Claudia félelemmel telve, erre ők ösztönösen visszahúzódtak a sötét
vízáteresztő csatorna mélyébe.
- Csönd -- suttogta Sean, és lehajolt, hogy Jobot kiszabadítsa a hevederekből és
nekitámassza a csatorna falának.
Amint kifelé húzta a vadászkését az övén levő tokból, két alak jelent meg a csatorna
szájában, sziluettjüket kiemelte a holdfény.
Egymásba kapaszkodtak, halkan nevetgéltek, a nő félig megtámogatva a férfit, ahogy
botorkáltak előre. Sean megmarkolta a tőrt alulról, hegyét gyomormagasságban tartva, készen
állva a pár fogadására, de csak néhány lépést tettek meg a csatorna belseje felé, annak
bensőséges sötétjében, aztán szembe fordultak egymással, még mindig nevetgélve és
suttogva, alakjukat kirajzolta a hold.
A frelimós őrszem a falnak nyomta a nőt és fegyverét a nő mellé rakta, miközben
ügyetlenkedett a ruházatával. A nő nekidőlt a falnak és gyakorlott mozdulattal felemelte a
szoknyáját, térdmagasságig. Az őrszem tovább nevetgélve és részegen motyogva
nekitántorodott és a nő egyik kezét arra használta, hogy megállítsa, irányítsa a férfit, míg a
másikkal magasan tartotta a szoknyáját.
Ha Claudia kinyújtotta volna a kezét, megérinthette volna a párt, annyira egymásba voltak
fonódva, annyira nem vettek tudomást az őket környező világról. A férfi elkezdett a nőnek
lökődni, hangja emelkedett, hangosodott, ahogy nagyobb erőfeszítésre serkentette magát,
mozgása, mozdulatai egyre féktelenebbek lettek. A nő úgy kotyogott, akár egy csődört
ösztökélő lovas, a frelimós könnyű vágtából galoppba váltott át, zabolátlanul-féktelenül egyre
gyorsabban száguldva.
Hirtelen hátravágta a fejét a férfi, mozdulatlanságba merevedve, és kukorékolni kezdett,
akár egy asztmás kakas. Lassan elbágyadt, erre a nő nevetni kezdett és gyorsan ellökte
magától. Még mindig kacagva lesimította a szoknyáját és megragadta a férfi karját. Ketten
kibotorkáltak a csatornából a homokos folyómederbe és a csatorna sarkát megkerülve eltűntek
a bennlevők szeme elől. Sietős kaptatójuk felfelé a töltésen elég nagy zajt csapott, de idővel
elhalkult, így Sean visszatette a kését, az övén rejlő tokba, majd megszólalt: - Ezt nevezik
„dzsungelbeli döngölésnek".
Claudia ideges megkönnyebbüléssel vihogott. Két másodperc alatt, ezt nevezem! Új
világcsúcs kell hogy legyen - súgta, mire Sean gyorsan megölelte.
- Mi is összebarátkozzunk? - kérdezte suttogva Sean.-- Sajnálom, hogy az előbb rád
mordultam!
- Szerencsétlen Cilikeként viselkedtem. Megérdemeltem! Nem látsz tőlem több nyavalygást
és jajgatást.
- Maradj itt! - Visszafordult, hogy megérintse Jobot és észrevette, hogy az a gyengeségtől
lecsúszott a földre, és a vízáteresztő csatorna homokos talaján üldögélt. Ahogy lehajolt, hogy
talpra segítse a másikat, Sean hozzáért Job vállához. A kötés nedves volt, és a mosolya eltűnt.
A vérzés újra megindult.
- Most semmit nem tehetünk - gondolta és gyengéden felsegítette Jobot.
- Hogy vagy, öreg fiú?
 - Semmi gond! - Job válasza rekedt, halk suttogás volt.
Sean megérintette Matatu vállát, mire az rögtön engedelmeskedett a ki nem mondott
parancsnak és azonnal mászni kezdett kifelé a csatorna másik bejáratánál, majd eltűnt a
patakpart bozótjában.
Néhány perccel később egy éjjeli madár csendes füttyét hozta feléjük a szél, amivel Matatu
megadta számukra a jelet, hogy tovább mehetnek, tiszta a levegő. Sean előreküldte Claudiát,
teljes öt percet adva neki arra, hogy a sínek mellett átmenjen a nyílt terepen, ahol lenyírták a
füvet.
- Menjünk - Sean felnézett Rolex órája világító számlapjáról, azzal felemelték Jobot,
berakták a hevederülőkébe és elindultak előre a holdfényben.
A következő száz lépés Sean számára életének leghosszabb és leglassabban megtett
távolságának tűnt. Végül beértek az erdőbe, a megkopasztott tereprész után, Claudia itt várt
rájuk.
- Sikerült - súgta boldogan.
- Persze hogy sikerült, az első mérföld kényelmes bemelegítés volt, most már csak
háromszáz mérföld van hátra - felelte a férfi keserűen, és már mentek is tovább.
Sean órája másodpercmutatójához igazodva számolta lépteiket, és úgy becsülte, hogy
óránként körülbelül két mérföldet tesznek meg. Matatu a számukra legkönnyebb utat
választotta. Mindig látótávolságon kívül volt, az előttük elterülő erdőben, csak halk, hívogató
hangja irányította őket. Időnként Sean megállt, és egyeztette haladásukat a csillagok
fekvésével, pillanatokra elkapta a Dél Keresztje csillagát, és annak két ragyogó
csillagmutatóját a felettük levő erdősátor közötti égbolton. Amikor a hajnal elsápasztotta a
csillagokat, ismét megálltak, és Sean hagyta, hogy igyanak, most először indulásuk óta
egyenként kétkortynyit abból a vizespalackból, amit Claudia cipelt. Aztán Sean teljes
figyelmét Job vállára irányította. A kötés friss vértől volt nedves. Job arca pedig egészen
szürke volt, akár a kihunyt tábortűz hamuja. Szeme beesett volt, szemüregei sötétlettek, ajka
száraz és repedezett, légzése puhán sípolt. A fájdalom és a vérveszteség rettenetes árat
követelt.
Sean óvatosan letekerte a kötést, ezt követően ő és Claudia gyorsan összenéztek, mert
megdöbbenésükre a szövet károsodása olyan borzalmas volt, hogy az ideiglenes kötés
beleszáradt a seb üregébe. Sean rádöbbent, hogy ha megpróbálná eltávolítani, valószínűleg a
húst is kitépné a kötéssel együtt, és ezzel biztosan elindítana egy újabb vérzést. Előrehajolt és
megszagolta a sebet, miközben Job ránevetett, ajkai visszahúzódtak, mint egy koponyán a hús
a fogsorról.
- Tatár bifsztek? - kérdezte elhalóan.
- Csak egy kis fokhagyma hiányzik belőle - nevetett vissza rá, de Seant már megcsapta a
rothadás kellemetlen illata. Még egy újabb fél tubus jódpasztát kent az eredeti kötésre, aztán
leszedte a műanyag borítót egy friss kötésről, amit a sebre helyezett.
Claudia a helyére szorította, miközben a férfi újratekerte a sebet az orvosi csomagból kivett
új kötéssel. A vértől átitatott, használt kötést összetekerte és az egyik oldalzsebébe tette. Az
első víznél, ami útjukba akad, majd kimossa, gondolta.
- Tovább kell mennünk - mondta Jobnak. - El kell jutnunk a vasút mellől biztonságos
távolságra. Kész vagy rá? -Job bólintott, de Sean észrevette tekintetében a félelmet. Minden
lépés, amit megtettek, rettenetes fájdalmat okozott neki. - Adok neked még egy antibiotikum-
injekciót. Tudnék ezzel együtt egy kis morfiumlöketet is adni. Mit szólsz hozzá? - Job
megrázta a fejét. - Tartsd meg arra az időre, amikor igazán szar kezd lenni a dolog. Megint
elvigyorodott, olyan grimaszt vágott, amitől Sean szíve teljesen összeszorult. Nem tudott Job
szemébe nézni. - Mutasd a legjobb oldaladat mondta és nagy dérrel-durral látványosan lehúzta
Job tábori öltözékének nadrágját, majd belenyomta a férfi fényes fenekébe az injekciós tűt.
Claudia tartózkodóan elfordult, mire Job azt suttogta: - Rendben van, Claudia, nézni szabad.
Csak nem érhetsz hozzá, annyi az egész.
- Épp olyan vagy, mint Sean - mondta mesterkélten. - Velejéig romlott, vulgáris. -
Visszaemelték Jobot a nejlonhevederes ülésbe és továbbmentek. Délelőttre a délibáb vibrált
és ragyogó örvényekben emelkedett a magasba a sziklás kopjak mögül, amelyeken áthaladtak,
az aprócska mopane legyek finom páraként vették körül a fejüket, bemásztak az orrlyukaikba,
fülükbe és szemükbe, valami irtózatosan idegesítő kitartással. A forrósággal együtt közeledett
a szomjúság, verítékük rászáradt ingükre és szabálytalan körvonalai fehér sófoltokat hagytak
a ruhán.
Amikor déltájban megálltak egy afrikai tíkfa ritkás, foltos árnyékában, Sean tudta, hogy már
mindannyiuknak mindenből elege van, és hogy a nap legforróbb időszaka még csak most
következik. Jobot a száraz fűből gyorsan levágott matracra helyezték, amit neki készítettek, s
aki azon nyomban mély álomba merült, olyan álomba, ami inkább kóma volt, mint álom,
száraz, dagadt ajkain át horkolni kezdett.
A hordozóheveder Sean mindkét vállán felhorzsolta a bőrt, mert Alphonsóval óránként
helyet cseréltek, minden megállásuk alkalmával. A durva nejlonpántok Alphonsót is nagyon
feltörték, amire ő morcosan dörmögött, mikor megvizsgálta sérüléseit.
- Ezelőtt egyszerűen csak azért gyűlöltem a matabeléket, mert vérbajos majmok, bolhás,
tolvaj banda. Most már még egy okom van arra, hogy utáljam őket.
Sean odadobta hozzá a jódpasztás tubust. - Kend a „musti"-t gyászos sebeidre, aztán nyomd
az üres tubust a szószátyár, locsifecsi szádba - tanácsolta, mire Alphonso elment, továbbra is
morogva, hogy találjon egy helyet magának, ahol le tud feküdni.
Kis távolságra Jobtól Sean és Claudia találtak egy mélyedést, amit alacsony horogtüskés
bokrok függönyöztek el, ahol Sean kiterítette a takaróikat, így egy kis fészket biztosított
maguknak.
Sean hálásan elhelyezkedett benne. - Teljesen elveszett és tanácstalan vagyok - mondta.
- Mennyire tanácstalan? - kérdezte őt Claudia, és mellé térdelt, hogy megharapdálja a fülét.
- Annyira azért nem vagyok tanácstalan - jelentette ki a férfi, és lehúzta maga mellé
Claudiát.
Naplementekor Sean egy lábasban főzött egy őrölt kukoricából álló fogást egy kis füst
nélküli tűzön, míg Alphonso felszerelte a rádióantennát és a rádiókészüléket Renamo-
frekvenciára hangolta. Szótöredékeket, zagyva, összefolyó hangokat, zsúfolt forgalomjeleket
lehetett hallani a hullámhosszukon, valószínűleg Frelimo-adás volt, de végül meghallották
saját hívójelüket a kusza zagyvalékon keresztül.
- N’gulube! Varacskos disznó! Jelentkezzen, N'gulube This is Banáné Tree - Itt banán... -
Alphonso bejelentkezett, aztán egy kitalált helyzetjelentést adott, amelyben tartózkodási
helyüket még távolabbra helyezte, még északabbra, s egy menetelésre utalt, mely szerint
visszafelé tartottak a folyó területe felé. Banánfa vette az adást, aztán kijelentkezett.
- Bevették - véleményezte a dolgot Sean. - Úgy tűnik, a shangán dezertőrök még nem
jutottak vissza a bázisra, és nem fújtak be bennünket, legalábbis egyelőre még nem.
A napfény utolsó sugarainál ették meg a kukoricakásából álló vacsorát, azt követően Sean
tanulmányozta térképét, és bejelölte a téves helyzetjelentések pontjait. A térkép szerint a
dombos terep még vagy további harminc mérföldig tart, aztán finoman leereszkedik egy
egyenesebb, sima alföldre, ahol néhány kis falu és termőföldek terülnek el, a térkép jelölése
szerint ezek mögött terül el az első természetes akadály, még egy újabb széles folyó, mely
nyugatról kelet felé folyt, az útirányukat keresztezve. Magához hívta Alphonsót és
megkérdezte tőle: - A Tip tábornok irányítása alatt álló déli Renamo-hadosztály területe hol
kezdődik és hol helyezkednek el a fő erői?
- Éppúgy, mint mi, állandóan mozgásban vannak, hogy megtévesszék Frelimót. Néha itt
vannak, néha ott, például idelenn a Rio Savé közelében. Megrázta a vállát. - A Renamo ott
van, ahol harc folyik.
 - És a Frelimo? Ők merre vannak?
A Renamót üldözik, aztán úgy szaladnak, akár a nyulak, ha egyszer elkapják őket -
röhögött. Nekünk most teljesen mindegy, ki kicsoda, és merre van. Mindenki, akivel itt
találkozunk, megpróbál majd eltenni minket láb alól.
- Fantasztikus felderítő jelentés - köszönte meg Sean, és visszahajtotta a térképet műanyag
tasakjába.
Hamar befejezték igénytelen étkezésüket, majd Sean felállt.
- Oké, Alphonso. Gyerünk, emeljük fel Jobot és menjünk. - Alphonso halkan böffentett
egyet, aztán gonoszul elvigyorodott. - A te matabele kutyád. Ha akarod, hát vidd te magad,
nekem elegem van.
Sean közömbös arckifejezés mögé rejtette elképedését.
- Az idődet pocsékolod - mondta finoman. Talpra! - Erre Alphonso ismét böffentett egyet,
és becsukta a szemét, még mindig vigyorogva.
Sean lassan lenyúlt a tokban megbúvó vadászkéséért, és tette ezt éppolyan célzatosan, mint
Alphonso, aki ugyanakkor érintette meg a Tokarev pisztolyt, amit a zsebébe rejtett.
Mereven egymásra bámultak.
- Sean, mi van? - kérdezte Claudia aggódó hangon. - Mi történik? - Nem értette meg a
shangán nyelven zajló szóváltást, de a feszültséget érezni lehetett a levegőben.
- Nem hajlandó nekem segíteni Job szállításában - felelte Sean.
- Nem tudod egyedül vinni, ugye? - kérdezte Claudia, nem kis adag aggodalommal a
hangjában. - Alphonso segíteni fog.
- ...vagy megölöm - felelte Sean shangán nyelven, mire Alphonso hangosan röhögni kezdett.
Felállt és úgy rázkódott, mint egy kutya, hátat fordított Seannak, felemelte a rádióscsomagját,
Sean AKM puskáját és a legtöbb vizespalackot. - Viszem ezeket - nevetett, fejét rázva saját
viccén. - Te cipelheted a matabelédet. - Dél felé indult, poroszkálva, a menetirány szerinti
vonalban.
Sean leeresztette kezét a kés nyeléről és Jobra nézett, aki csendesen figyelte az eseményeket
fűmatracáról. Sean rámordult.
- Ha kimondod, szétrúgom azt a fekete seggedet helyetted.
- Nem szóltam semmit, egy szót se szóltam - próbált meg mosolyogni Job, de mosolya
gyenge grimaszba fordult.
- Jól van - válaszolt Sean elkeseredetten. Felemelte a nejlon hordozószéket és a hevedereket.
- Claudia, gyere, segíts nekem egy kicsit.
Talpra segítették Jobot, két oldalról megtámasztva, Sean a nejlonhevedereket kifeszítette a
férfi dereka és ágyéka alatt, mint egy ejtőernyős kantárba, és ezeket a válla köré hurkolta.
Aztán dereka köré font karral segítette Jobot.
- Még egy folyó, még egy folyón kell átjutnunk énekelte Sean rekedten, dallamtalanul, és
Jobra nevetett. Elindultak előre. Bár Job lábai hozzáértek a földhöz és megpróbált minél
többet átvenni saját súlyából, leginkább azok a hevederek tartották, amiket Sean átvetett a
vállán, úgy össze voltak kötve a kantárban, mint egy pár.
Az első száz lépés során valamiféle ritmusra tettek szert, de haladásuk ennek ellenére
fájdalmasan lassú és bizonytalan maradt, hiszen Job erőtlen lépései határozták meg a tempót.
Nem tudtak semmiképpen lopva haladni, de még nyomaik eltüntetésére sem tehettek
kísérletet, mivel Seannak a legkönnyebb és legnyilvánvalóbb útvonalat kellett választani. A
nyílt vadászösvényekhez tartották magukat, ahhoz a bonyolult hálózathoz, ami az afrikai
bozótos síkságra oly jellemző, s a száradt levelek érhálózatához hasonlít.
Mögöttük Claudia haladt, felpakolva az orvosi csomaggal és a maradék vizespalackokkal,
de emellett még egy kiszáradt levelekből készült söprűt is cipelt, amivel megpróbálta eltörölni
a nyomokat. Erőfeszítései egy véletlen megfigyelőt még megtéveszthettek, de egy Frelimo
nyomolvasó úgy követhette őket, mintha az Ml-es autópályán haladnának. Alig érte meg az
erőfeszítést, de Sean nem beszélte le róla, hiszen tudta, milyen fontos a nő számára, hogy
érezze, minden tőle telhetőt megtesz és hasznosan hozzájárul menekülésükhöz.
Sean ismét karórájának másodpercmutatójához igazította a lépteiket, és úgy becsülte, hogy
körülbelül egy mérföldet vagy még kevesebbet tesznek meg óránként, napi nyolc mérföldet,
ez volt a lehető leggyorsabb tempó, amit remélhettek. Elkezdte ezt felosztani háromszázra, de
feladta, még mielőtt eljutott volna a lehangoló eredményhez.
Mind Matatu, mind Alphonso eltűntek az előttük fekvő combretum erdőben, mikor Sean
ismét az órájára nézett. Alig fél órája haladtak, de már most csökkenőfélben volt a
sebességük. Job súlya nehezebbnek tűnt, a hevederek mélyen Sean vallanak húsába vágtak,
fájtak is, Job pedig egyre jobban vonszolta magát, és minden egyes szokatlan, egyenetlen
részbe, ami a vadászösvényen található volt, beleakadt a lába.
- Csökkentem harmincperces részekre az utat mondta Jobnak. - Most öt percet pihenünk.
Amikor Sean ülő helyzetben egy fatörzshöz leeresztette Job fejét, a durva fakéregnek
támasztotta, és lehunyta a szemét. Nehezen lélegzett, zihált, görcsösen, zokogásszerűen
kapkodta a levegőt és a verejtékcseppek lassú patakokként folytak le az arcán. Az apró, fekete
gyöngyök visszatükrözték a bőrszínét.
Sean hagyta, hogy az öt percből tíz legyen, aztán vidáman így szólt Jobhoz: - Lábra, katona,
fogyasszuk a távolságot.
Job talpra állítása ismét tortúrának bizonyult mindannyiuknak, és Sean rájött, hogy
kedvességből, Jobot kímélendő, túl sokáig hagyta őt pihenni. A seb merevedni kezdett.
A következő harminc perc olyan sokáig tartott és oly keserves volt, hogy Sean biztos volt
abban, elromlott az órája. Meg kellett néznie, ellenőriznie kellett a másodpercmutató forgását,
hogy megnyugtassa magát. Amikor végül ismét leengedte ülőhelyzetbe a barátját, Job
grimaszokat vágott, fintorgott. - Sajnálom, Sean, görcsök, a bal lábikrám... - Sean leguggolt
elé és megtapogatta az elkínzott izmok csomóit Job lábában. Miközben masszírozta, csendben
beszélgetett Claudiával. Sótabletták vannak az egészségügyi csomagban az elülső zsebben.
Job lenyelte őket, Claudia szájához tartotta a kulacsot. Két nyelet után ellökte Claudia kezét.
- Többet - biztatta őt Claudia, de ő megrázta a fejét.
- Ne pazarold - motyogta.
- Milyen érzés most? - kérdezte Sean, és néhányszor keményen rácsapott a férfi lábikrájára.
- Jó lesz néhány mérföld erejéig.
- Menjünk - szólt Sean. - Mielőtt újra elkapna. Megdöbbentette Claudiát, hogy a két férfi
egész éjszaka képes menetelni, csak azokkal az ötperces szünetekkel szakítva meg útjukat, no
meg a vizespalackból vett szerény kortyokkal.
Háromszáz mérföld ebből - gondolta. - Ez egyszerűen lehetetlen! Húsból-vérből levő ember
ezt nem viseli el. Mindkettőjüket elpusztítja.
Egy kicsivel napfelkelte előtt Matatu bukkant fel az erdőből, mint valami kis fekete árnyék,
és suttogva beszélt Seannal.
- Talált egy vízlelőhelyet, körülbelül két, vagy hárommérföldnyire innen - mesélte nekik
Sean. Kibírod addig, Job?
A nap felkelt és a fák teteje már látszott a fényben, a nappali hőség erősödött, akár egy
fűtött kazán. Amikor Job összeesett, teljes súlyával Sean oldalán lógott a keresztbevetett
pántokon, még mindig vagy félmérföldnyire voltak a víztől.
Sean leengedte őt a földre és leült mellé. Annyira ki volt merülve ő maga is, hogy néhány
percig nem volt energiája ahhoz sem, hogy megszólaljon, sem ahhoz, hogy mozogjon.
- Nos, hát legalább egy jó helyet választottál ahhoz, hogy kipurcanj, a legjobb hely, amit
találhattál - gratulált Jobnak rekedt suttogással. Sűrű tövisbokrok között voltak, amelyek a nap
további részében megfelelő védelmet és árnyékot nyújthatnak nekik.
Fűből ismét ágyat készítettek Jobnak az árnyékban, és lefektették. Csak félig volt magánál,
beszéde összemosódott, és ő maga időnként messze járt, szeme, tekintete állandóan
elhomályosult, nem tudott összpontosítani. Claudia megpróbálta megetetni, de elfordította az
arcát, azonban szomjasán inni kezdett, amikor végül Alphonso és Matatu visszatértek a
vízlelőhelytől, az összes megtöltött vizespalackkal. Miután ivott, mély kómába zuhant Job,
míg a többiek a tövises bokrok között várták ki a nappali hőség elmúlását.
Sean és Claudia egymás karjában feküdt, annyira hozzászokott már a lány ahhoz, hogy a
férfi ölelésében alszik el. Rádöbbent, hogy Sean is ereje végén járhat. Soha nem gondolta
volna, hogy ennyire ki lehet meríteni, s hogy még az ő erejének is van határa, amit pedig a
lány már kifogyhatatlannak ítélt.
Amikor egy kevéssel dél után felébredt, Claudia szeretettel elnézegette a mellette fekvő
férfit, aki úgy hevert ott, mint egy halott, mohón tanulmányozta az arcát. Szakálla
megerősödött, elkezdett göndörödni, a lány kihúzott a sűrűjéből két göndör, ezüst szálat. A
férfi vonásai barázdáltak, beesettek voltak, a zsír és felesleges hús minden nyoma teljesen
eltűnt róla, olyan vonalakat és időjárás okozta barázdákat fedezett fel a férfi arcán, amiket
addig soha nem vett észre. Úgy tanulmányozta őket, mintha a férfi élettörténete lenne beírva
arcvonásaiba, akár valami ékírással vésett tábla lenne, amit csak el kell olvasnia. - Istenem,
mennyire szeretem - gondolta, érzelmei mélységén megdöbbenve. A férfi bőrét a nap sötét
mahagóni színűre égette, mégis megőrzött valami fényt, csillogást, mint a finom, használt, de
az évek során gondosan ápolt, kefélt bőrök általában, mint a Papa pólócsizmái. A lány
elmosolyodott hasonlatán, de valahogyan mégis csak helyénvalónak találta. Sokszor látta
apját az öltözőjében, ahol szeretettel, bőségesen adagolta a cipőpasztát a bőrre az ujjaival, és
sápadt fényesre pucolta a csizmáit puszta tenyerével.
- Csizmák - súgta. - Ez rád illő név - mondta Seannak, aki tovább aludt, apjára emlékezve
ezzel, akinek csizmája bokánál meghajolt és ráncolódott, majdnem olyan rugalmas volt, mint
a selyem, amikor apja belépett a kengyelbe. Éppoly ráncos, mint te, öreg csizmám.
Elmosolyodott és megcsókolta a férfi homlokát, de olyan lágyan, hogy ne ébressze fel vele.
Ráébredt, hogy apja emléke mennyire egybeolvadt a mellette fekvő férfival, aki úgy hevert
ott, akár egy gyermek a karjai között. Úgy tűnt, hogy a két férfi eggyé válik a fejében, és
minden szeretetét, szerelmét egy helyre tudja összpontosítani. Óvatosan elmozdította az alvó
Sean fejét, míg az a vállába ágyazódott, aztán belefúrta ujjait a férfi tarkóján növő göndör
hajfürtökbe és finoman elkezdte ringatni.
Eddig a pillanatig a férfi képes volt a nő érzelmeinek teljes skáláját felébreszteni, előidézni,
a dühtől az érzéki szenvedélyig mindent, kivéve a gyengédséget. Most azonban teljes volt a
skála. My baby - kicsikém - suttogta, olyan gyengéden, mint egy anya. Most egyszerre érezte,
hogy a férfi teljesen hozzá tartozik.
Egy halk nyögés hasított bele törékeny hangulatába, mire felemelte a fejét és átnézett Job
felé, aki a közeli tövisbokor alatt feküdt, de az ismét elcsendesedett.
Elgondolkozott kettejük felől, Jobról és Seanról, és különös, férfias kapcsolatukról, amiben,
jól tudta, soha nem fog tudni osztozni. Féltékenynek kellett volna lennie, de ehelyett különös
módon ez inkább a biztonságérzetét fokozta. Ha Sean ennyire odaadó és önfeláldozó tudott
lenni egy másik férfi iránti szeretetből, akkor azt remélhette, hogy ő is ugyanazt az
állhatatosságot és hűséget várhatja tőle, az ő teljesen más, de még bensőségesebb
kapcsolatukban.
Job ismét felnyögött, és nyugtalanul forgolódni kezdett. A lány felsóhajtott, aztán óvatosan
kibújt az alvó Sean karjai közül, felállt és átsétált oda, ahol Job feküdt.
Fémeszöld legyek felhője rajzolta körül a vértől átitatott kötést, ami a férfi vállát takarta. A
legyek letelepedtek a koszos kötésre és megkóstolták hosszú szívószervükkel, aztán kéjesen
dörzsölték össze mellső lábaikat. Claudia látta, hogy rizsszemekhez hasonló tojásaikat vastag
csomókban hagyták ott a véres ruhán, és a lány undorral kiáltott fel és elhessentette őket,
aztán lekaparta a gusztustalan fehér tojásokat a kötés hajlataiból. Job kinyitotta a szemét és
felnézett rá. Rájött, hogy a férfi ismét teljesen öntudatánál van, és ő biztatóan mosolygott le
rá.
- Kérnél még egy kis italt?
- Nem! - Hangja olyan gyenge és halk volt, hogy a lánynak közelebb kellett hajolnia hozzá,
hogy megértse, amit mond.
- Rá kell venned, hogy megtegye - szólt Job.
- Ki? Sean? - kérdezte a lány, mire Job bólintott.
- Nem folytathatja így tovább. Megöli magát. Nélküle egyikőtök sem fog megmaradni. Rá
kell venned, hogy hagyjon itt engem. - Claudia elkezdte rázni a fejét, még mielőtt a férfi
befejezhette volna.
- Nem - mondta határozottan. - Soha nem tenne ilyet, és én sem hagynám, még akkor sem,
ha meg akarná tenni. Ebben egyek vagyunk, haver. - Megérintette a férfi karját. - Na, mit
szólnál még egy kis innivalóhoz? - A férfi megadta magát, túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább
vitatkozzon.
Seanhoz hasonlóan, úgy tűnt, Job állapota is riasztóan romlott az elmúlt néhány órában. A
lány mellette ült, és egy ilalapálma levelével elhessegette a legyeket, míg a nap lassan
lehanyatlott a nyugati égbolton.
A délután hűvösében Sean megmozdult és felült, abban a pillanatban, amikor felébredt,
gyors, éber pillantással vizsgálta a környezetét. Az álom felélénkítette és megerősítette.
- Hogy van Job? - kérdezte Claudiát, és amikor az megrázta a fejét, odament hozzá és
leguggolt a lány mellé.
- Elég hamar fel kell keltenünk.
- Adj neki még néhány percet - kérte a nő, aztán folytatta. - Tudod, min gondolkoztam, míg
itt üldögéltem?
- Mondd el - kérte a férfi, és átkarolta a vállát.
- Ezen a vízforráson gondolkoztam. Arról álmodoztam, hogy leöntöm magam vízzel, hogy
kimosom a ruháimat, s hogy megszabadulok ettől a bűztől.
- Hallottál már Napóleonról? - kérdezte Sean.
- Napóleonról? - Claudia nem értette. - Mi köze neki a fürdéshez?
- Amikor csak visszatért egy hadjáratból, előreküldött egy lovasfutárt Josephine-hez, azzal
az üzenettel, hogy: ,Je rentre, ne te lave pas." Hazajövök, ne fürödj meg. Tudod, úgy szerette
a nőit is, ahogy a sajtot, éretten. Imádott volna téged úgy, ahogy most vagy!
- Undorító vagy. - Megcsípte a férfi vállát, de ekkor Job felnyögött.
- Hé, te ott! - Sean barátja felé fordult. - Mi folyik ott? Mi újság van arra, öregem?
- Most elfogadnám az ajánlatodat - suttogta Job.
- Morfium? - kérdezte Sean, mire Job egy bólintással felelt.
- Csak egy kis lövetet, oké?
- Megkapod - egyezett bele Sean, és már nyúlt is az egészségügyi csomagért.
Az injekció után Job lehunyt szemmel feküdt, s ők elnézték, amint a fájdalom ajka körüli
feszes ráncai lassan elsimulnak.
- Jobban vagy? - kérdezte Sean, mire Job elmosolyodott anélkül, hogy felnyitotta volna a
szemét. - Adunk neked még néhány percet - mondta neki Sean. - Amíg a menetrendszerű
kapcsolatot megteremtjük a „Banánfával".
Sean felállt és odament Alphonsóhoz, aki már szerelte és rögzítette is az antennát.
- N'gulube, this is Banana Tree. - Alphonso első hívására érkező válasz olyan tiszta és éles
volt, hogy Sean meghökkent.
Alphonso igazított az erősítésen, aztán megragadta a mikrofont, és leadott egy újabb kitalált
helyzetjelentést, mintha még mindig visszatérőfélben lennének a folyó felé.
Egy rövid szünet következett, majd, miután e szünetet csak statikus zörej és recsegés
szakította meg, egy másik hang jött be, tisztán és hangosan. Hadd beszéljek Courtney
ezredessel. - Az intonáció összetéveszthetetlen volt. Alphonso csak felnézett Seanra, és rögtön
tudta. - China tábornok suttogta, és átnyújtotta Seannak a mikrofont, de Sean ellökte és
összevonta szemöldökét... miközben koncentrálni igyekezett, és várt a következő adásra. A
bekövetkezett csendben Claudia eljött Job mellől, és gyorsan átment Seanhoz. Leült a férfi
mellé, és az védelmezően körülfonta karjával a lányt, mindketten mereven bámulták a rádiót.
- A dezertőrök - mondta halkan Claudia -, China már tudja.
- Hallgasd! - figyelmeztette őt Sean. Vártak.
- Jól van! - szólalt meg ismét China. - Meg tudom érteni, hogy nem akar válaszolni. Mégis
feltételezem, hogy ön most hallgat engem, ezredes.
Teljes figyelmüket a rádiónak szentelték, még Job is kinyitotta a szemét. Minden egyes szót,
amit China mondott, tisztán értett, és ingatta a fejét. Alphonso otthagyta a hátizsákját és a
pisztolyövet a takaróján, alig tízlépésnyire onnan, ahol Job feküdt. A Tokarev pisztoly
markolata kiállt a csomag oldalzsebéből.
- Nem okoz csalódást nekem, ezredes! - hallatszott China higgadt és nyájas hangja. - Túl
egyszerű lett volna, és nem elégített volna ki, ha ön azonnal a fogadóbizottság karjaiba
ütközött volna, amit én szerveztem magának a zimbabwei határon.
Job felemelkedett ép könyökére. Nem érzett fájdalmat, csak gyengeséget, álmosságot. A
morfium hatni kezdett. Nehéz volt tiszta fővel gondolkodni. Teljes figyelmét a pisztolyra
összpontosította, és azon gondolkodott, vajon Alphonso beletett-e egy tárat. Elkezdett
mozogni a pisztoly felé, lábait kinyújtotta, bevájta sarkait a földbe, aztán magasra emelte a
fenekét, behajlította a lábait, és lábaival rugózott. Nem csapott zajt, a többiek pedig mind a
rádióból jövő hanggal voltak elfoglalva.
- Tehát a játszma folytatódik, ezredes, vagy nevezzük inkább vadászatnak? Ön nagy vadász,
egy nagy fehér vadász. Élvezi a vadállatok hajszáját. Sportnak nevezi, és büszke arra, amit ön
„fair" becsületes - vadászatnak nevez.
Job félútnyira volt a tisztáson. Még mindig nem volt nyoma a fájdalomnak, és kicsit
gyorsabban mozgott. Bármelyik pillanatban akármelyikük feléje fordulhatott és megláthatta
volna.
- Soha nem értettem meg a fehér ember üldözés iránti szenvedélyét. Számomra ez mindig
értelmetlennek, céltalannak tűnt. Az embereim, a népem mindig hittek abban, hogy ha húst
akarnak, akkor az állatot olyan ügyesen, olyan hatásosan és olyan kevés erőfeszítéssel kell
megölni, amennyire csak lehetséges.
Job addigra elérte az Alphonso takaróján heverő felszerelés kupacát, és kinyúlt, hogy
megérintse a pisztoly markolatát. Mégis amikor megpróbálta kihúzni a zsebből, mivel
ujjbegyei bénák, merevek voltak, az kiesett a kezéből, de ahelyett, hogy nagy zajjal,
csörömpöléssel a kemény földhöz csapódott volna, a pisztoly hangtalanul a takaró egy
hajlatába esett, és ő nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy a szerkezet elsütőmechanizmusa,
kakasa fel volt húzva, és a biztosítózár be volt kapcsolva. Alphonso megtöltötte a fegyvert,
készen bármelyik pillanatban történő, azonnali használatra.
Mögötte China hangja még mindig visszhangzott a rádióból. - Talán megrontott engem,
ezredes. Talán kezdek szert tenni az önök dekadens, európai módszereire, de most először
értem meg az ön szenvedélyét. Talán ez az alkalom végre, amikor elég nagy a vad ahhoz,
hogy engem izgalomba hozzon. Kíváncsi vagyok, hogyan érezheti magát ezután a szerepcsere
után, ezredes. Most maga a vad, és én a vadász. Tudom, hol van, de maga nem tudja, hogy én
hol vagyok. Talán közelebb vagyok magához, mint amit maga lehetségesnek vél. Merre
vagyok, ezredes? Hol vagyok? Ki kell találnia. Futnia kell, menekülnie és elrejtőznie. Mikor
fogunk találkozni, és vajon hogyan?
Job óvatosan a Tokarev markolatára szegezte ujjait. Felemelte és meglepődött, mekkora
erőfeszítés kell a felemeléséhez. Hüvelykujját a biztosítózár tolókájára helyezte, de az nem
mozdult. Érezte, amint egyre növekvő pánik fogja el. Keze túl gyenge és túl merev volt
ahhoz, hogy előretolja a tolókát és az elsütőbillentyűt felszabadítsa, tüzelőállásba helyezze.
 - Nem ígérek magának fair, méltányos hajszát, ezredes. A magam afrikai módján fogok
magukra vadászni, de jó játszma lesz. Ezt, legalább ezt megígérhetem magának.
Job minden erejét latba vetette, és érezte, amint a biztosító zárja kezd elcsúszni a
hüvelykujja alatt.
- Jelenleg zulu idő szerint 18 óra 00 perc van. Ezen a frekvencián fogom hívni magát,
ugyanebben az időben holnap, ezredes. Amennyiben addigra nem találkoznánk. Addig is
kémlelje az eget, Courtney ezredes, nézzen maga mögé. Nem fogja tudni, melyik irányból
jövök. De egyben biztos lehet,j övök!
Egy halk kattanást lehetett hallani, ahogy China kikapcsolta a mikrofont, majd Sean
kinyújtotta kezét és elzárta a rádiót, hogy takarékoskodjon az elemmel. Egyikük sem mozdult,
senki sem szólalt meg, mindaddig, amíg egy másik élesebb, fémes kattanás nem hallatszott és
nem törte meg a csendet. Seannak a hang félreismerhetetlen volt, egy biztosítózár hangja,
amit kibiztosítanak, ösztönösen reagált, a földre lökte Claudiát, és azonnal megfordult, hogy
lássa, honnan jön a hang.
Egy pillanatra megbénult, aztán elüvöltötte magát: - Ne, Job! Ne! Az isten szerelmére! Ne!
És előrevetette magát, mint egy sprinter az indítógépről.
Job az oldalán feküdt, Seannal szemben, de kartávolságon kívül, elég messze tóié. Sean
átvetette magát a rövid távolságon, ami elválasztotta őket egymástól, de úgy érezte, mintha
mézen gázolna keresztül, ragadós és lassú mézen, amely lelassította, akadályozta a mozgását.
Látta Jobot, amint felemeli a pisztolyt, és megpróbálta megakadályozni pillantása puszta
erejével. Egymás szemébe néztek. Sean megpróbált uralkodni rajta a tekintetével, és
parancsolni neki, de Job szeme szomorú volt, mély szánalommal teli, de rendíthetetlenül
szilárd.
Sean látta, amint barátja ajkai szétnyílnak, és hallotta, amint a pisztolycső torkolata
nekiütődik a fogaknak, ahogy Job mélyen a szájába nyomja és rászorítja ajkait a fegyver
csövére, mint egy gyerek, aki egy fagyott nyalókát szopogat. Sean kétségbeesve nyúlt ki a
kezével, teljes erejével megpróbálta elérni Job pisztolyt tartó kezét, hogy kitépje a cső rövid
és zömök fekete csövét a férfi szájából. Ujjhegyei épp hogy hozzáértek Job csuklójához,
amikor elsült a fegyver. A zaj tompa, visszafojtott volt, elnyomta Job koponyájának húsa és
csontja. Erőfeszítésének végső határán Sean látása természetfeletti élességgel kitisztult, és úgy
tűnt, az idő elnyúlt, szinte megállt, s így minden nagyon vontatottan történt, mintha egy film
lassított felvételét látta volna. Job fejének az alakja megváltozott, Sean szeme előtt dagadt
meg, mint egy mindenszentek esti gumimaszk, amit magasnyomású gázzal töltenek meg.
Szemhéjai tágra nyíltak, szemgolyói egy pillanatra megduzzadtak, kidülledtek a szemüregből,
egy széles, fehér karimát fedve fel a sötét írisz körül, aztán begurultak a koponyájába. A
szétroncsolt fej ismét alakot változtatott, megnyúlt, ráfeszítve a bőrt szorosan az arccsontjaira,
és lelapította az orrlyukakat, ahogy a golyó magával rántotta koponyája tartalmának a felét a
tarkóján keresztül, hátravetve a nyakát, olyannyira, hogy a lövés utáni következményként
Sean még hallhatta, amint a nyakcsigolya ropogva-recsegve eltörik. Job hátrarándult, a fejét
ért lövés egy udvarias tisztelgéshez hasonlóan karját visszavetette, a Tokarev pisztollyal
együtt, amit Job továbbra is összeszorított öklében tartott, de Sean elég gyors volt ahhoz, hogy
elkapja a férfit, mielőtt még megcsonkított feje földet érhetett volna. Elkapta Jobot karjainál
fogva, és teljes erejével mellkasához szorította. Teste nehéz volt és forró a heves láztól, de
petyhüdt és műanyagszerű, mintha nem is lett volna benne csont. Úgy tűnt, szétnyomja Sean
ölelő karjait, de ő erősen tartotta. Érezte, amint Job izmai megrándulnak, és remegni
kezdenek, lábai egy hátborzongató rúgásra megperdültek. Sean minden erejével megpróbálta
nyugton tartani a testet.
- Job - súgta és kezével a férfi tarkójához nyúlt kezével védelmezőén, eltakarta a szörnyű
kimeneti sebet, mintha megpróbálná összefogni, hogy összenyomja a koponya már kicsordult
tartalmát vissza, a szétroncsolódott koponyába.
 - Te bolond - suttogta. - Nem lett volna szabad, nem kellett volna megtenned. - Arcát Job
arcához szorította, s úgy tartotta őt, mint egy szerető. - Sikerült volna. Kimentettelek volna
innen... - Továbbra is magához ölelte Job lecsendesedő, lassan megnyugvó testét, s elkezdte
ringatni, óvatosan, lágyan, motyogott neki közben valamit, szinte dúdolt, arcát Job arcához
szorítva, szemét szorosan behunyva.
- Olyan messzire eljutottunk mi ketten együtt, nem igazságos, hogy itt ér véget.
Claudia odament kettejükhöz, letérdelt Sean mellé, kezét kinyújtotta, hogy megérintse a
férfi vállát, kétségbeesetten igyekezett valamit mondani, valami odaillőt, de nem voltak
szavak, így még időben visszahúzta a kezét anélkül, hogy hozzáért volna Seanhoz. Amaz nem
vett tudomást sem róla, sem a környező világról. Oly szomorú, szörnyű volt látni a férfi
gyászát, hogy úgy érezte, nem szabad néznie. Túl személyes, bensőséges volt ez, túl
sebezhetőnek látszott most, mégsem tudta levenni szemét Sean arcáról. Saját érzelmeit
beárnyékolta Sean bánatának sötét mélysége. Nagyon ragaszkodott Jobhoz a lány is, de ez az
érzése semmi sem volt ahhoz képest, amit maga előtt, meztelen valójában látott.
Olyan volt, mintha a pisztolylövés Sean egy részét is elpusztította volna, és a lány nem
rendült meg és nem is lepődött meg, amikor Sean elkezdett zokogni. Még mindig a karjában
tartva Jobot, Sean érezte, amint a haldokló idegek és izmok utolsó akaratlan remegése után a
test megnyugszik, aztán érezte, ahogyan a halál jeges fuvallata kiszívja a meleget abból a
testből, amit olyan erővel szorított a mellkasához. Úgy tűnt, a könnyek Sean lelke legbensőbb
mélyéből fakadnak és törnek a felszínre, fájdalmasak voltak a könnyei, végigégették egész
testét, szinte leforrázták szemhéját, amikor végül kicsordultak és lassan legördültek a
könnycseppek sötét, cserzett arcán, le egészen a szakállába.
Még Alphonso sem bírta végignézni. Felállt és besétált a tövisbokrok közé, de Claudia
képtelen volt megmozdulni. Ott térdelt Sean mellett, érezte, ahogy saját könnyei a férfival
való együttérzéstől megindulnak, és együtt sírtak és gyászolták Jobot.
Matatu is hallotta a lövést körülbelül egymérföldnyire tőlük, ahol őrszemként figyelte, nem
jön-e valami őrjárat, nyomaikat követve.
Gyorsan érkezett meg, és a hevenyészett tábor szélén levő bokrok közül nézte a jelenetet
egy pár másodpercig, mire rájött, mi is történhetett valójában. Azután csendesen bemászott és
leguggolt Sean mögé. Claudíához hasonlóan tisztelte Sean gyászát, arra várt, hogy a férfi
megbirkózzon a gyász első keserű, kibírhatatlan gyötrelmével.
Sean végül megszólalt, anélkül hogy megfordult volna, vagy felnyitotta volna a szemét.
- Matatu - szólt.
- Ndio, Bwana.
- Menj és keress egy helyet, ahol el tudjuk temetni. Nincs sem eszközünk, sem
szerszámunk, sem időnk arra, hogy sírt ássunk, de ő egy matabele, és a felkelő nap felé
fordulva, ülő helyzetben kell eltemetni.
- Ndio, Bwana.
Matatu eltűnt a sötétedő erdőben. Sean végre felnyitotta szemét, és Jobot gyengéden a
szürke gyapjútakaróra fektette. Hangja kimért és nyugodt volt.
- A hagyomány szerint saját marhakarámja közepén kellene eltemetnünk. - Letörölte a
könnyeket arcáról a keze fejével, és csendben folytatta. De mi vándorok vagyunk, Job és én,
nem volt sem kralja, sem marhája, amit a sajátjának mondhatott volna.
A lány nem volt biztos abban, hogy Sean hozzá beszél, de válaszolt:
- A vadállatok voltak az ő marhái. És a vadon az ő kralja, faluja. Itt elégedett lesz.
Sean bólintott, anélkül hogy ránézett volna. Hálás vagyok neked, hogy megértetted. -
Lenyúlt, hogy lezárja Job szemhéját. Arca sértetlen maradt, kivéve elülső fogait, amikről
levált néhány szilánk, a takaró sarkával Sean kitörölte a szájából a vért. Barátja most
békésnek és nyugodtnak látszott. Sean az oldalára fordította és nekiállt becsavarni a takaróba,
a nejlonhevedert és a puskaszíjakat használva arra, hogy szorosan a térdét az álla alá tolva,
összekötve ülő helyzetben tudja tartani a testet.
Matatu visszatért, még mielőtt Sean végezhetett volna.
- Találtam egy jó helyet - mondta, amire Sean bólintott, anélkül hogy egy pillantást vetett
volna feléje.
Claudia törte meg a csendet:
- Életét adta értünk - mondta halkan. - Nagyobb szeretet emberben nem lehet. - Ez olyan
elcsépeltnek és méltatlannak hangzott a pillanathoz képest, hogy azt kívánta, bárcsak ne
mondta volna, de Sean ismét csak bólintott.
- Soha nem tudtam elszámolni vele, kiegyenlíteni a számlámat - mondta. - És most már soha
nem is fogom. - Befejezte. Job gondosan be volt bugyolálva a szürke takaróba, csak a feje
látszott ki. Sean felállt és saját, személyes csomagjához ment. Kivette belőle egyetlen tartalék
ingét, és visszament Jobhoz. Megint letérdelt melléje.
- Isten veled, testvérem. Jó volt az út, amit együtt megtettünk. Csak azt kívánom, bárcsak
együtt érhettünk volna a végére! - mondta halkan és előrehajolt, hogy megcsókolja Job
homlokát. Annyira őszintén, tettetés nélkül tette ezt, hogy teljesen helyesnek és
természetesnek tűnt. Aztán a tiszta inggel betakarta Job fejét, eltakarva szörnyű sebét, majd a
karjaiba vette, és besétált vele az erdőbe, Job fejét a vállához szorítva.
Matatu egy elhagyatott hangyászmedve-lyukhoz vezette a közeli tövises erdőben. Csak
néhány percnyi munkába telt, míg annyira meg tudták nagyobbítani a bejáratot, hogy Job
testét bele tudják csúsztatni. Matatu segítségével Sean megfordította úgy, hogy teste kelet felé
fordult, a nappal szemben, hátával az Esthajnalcsillagnak.
Mielőtt befedték volna a sírt, Sean letérdelt mellé és kivette a hevederén található zsebből a
repeszgránátot. Matatu Claudiával együtt nézte, ahogy óvatosan kibiztosította a gránátot, hogy
kelepcét készítsen belőle egy rövid kínafakéregháncsot kötve hozzá. Amikor felállt, Claudia
kérdőn nézett rá, mire kurtán azt felelte: - Sírrablóknak.
Matatu segített neki köveket rakni Job vállai köré, hogy ülő helyzetben maradhasson. Aztán
nagyobb sziklatömbökkel teljesen elfedték, egy kőrakást építettek a sírja fölé, ami távol tartja
majd a hiénákat. Amikor ezzel végeztek, Sean nem maradt tovább, már elbúcsúzott. Elsétált
onnan, nem nézett vissza, és néhány pillanattal később Claudia is követte.
Bánata ellenére Claudia különös módon úgy érezte, valami kiváltságban volt része,
szentségben részesült azáltal, aminek tanúja lehetett. Sean iránti megbecsülése és szerelme
még fokozódott, százszorosára nőtt a férfi barátjának elvesztése felett kimutatott érzelmei
miatt. Úgy érezte, a férfi könnyei inkább erejét bizonyították, mintsem gyengeségét árulták
volna el, és ez a ritka szeretet-megnyilvánulás csak fokozta férfiasságát. Ebből a rettenetes
tragédiából többet tudott meg Seanról, mint amit egyébként egy élet alatt megtanulhatott
volna.
Keményen meneteltek aznap éjszaka. Sean teljes gőzzel haladt előre, mintha szeretne
elmenekülni a bánatától. Claudia nem próbálta meg visszafogni. Bár most már ő is olyan
inassá vált és olyan kondícióban volt, mint egy versenyagár, minden erejét latba kellett vetnie,
hogy tarthassa a tempót, és Seannal maradhasson, mégsem panaszkodott. Napkeltére
majdnem negyven mérföldet tettek meg onnét, ahol Jobot eltemették. Előttük egy széles,
hordalékos síkság terült el.
Sean talált egy magas fákból álló ligetet, s ez valami árnyékot nyújtott számukra. Miközben
Claudia és Matatu vacsorájuk elkészítésével foglalatoskodott, ő távcsövét a vállára vetve,
farzsebébe gyűrt térképpel elindult a legmagasabb fa tövéhez.
Claudia aggodalommal nézte, amint a férfi kezdett felmászni a fára, de olyan fürge volt,
akár egy mókus, és olyan erős, mint egy baboon-majom, karjai nyers erejét használva arra,
hogy felhúzza magát a sima szakaszoknál, ahol a fatörzsön nem volt hely, ahol megvethette
volna a lábát. Amikor közeledett a fa tetejéhez, egy fehér hátú keselyű szállt fel a száraz
faágakból kuszán összerakott fészekből és aggodalmasan körözött, míg Sean kényelembe
helyezte magát és elhelyezkedett a faágak villájában, alig néhány lábnyira a fészektől.
A keselyű fészkében két nagy, mészfehér tojás volt, Sean megnyugtatóan dünnyögött a
magasban cirkáló madárhoz. - Ne aggódj, öreglány, nem fogom ellopni őket. - Sean nem
osztotta az általános utálatot e madár iránt. Létfontosságú funkciójuk volt, hogy megtisztítsák
a vadászterületet a dögöktől és az ebből fakadó betegségektől. Nyugalmi állapotukban
groteszknek látszottak, ám az elegancia és szépség modelljei voltak repülés közben, az ég és a
természetes repülés mesterei, az ókori egyiptomiak istenségekként imádták és tisztelték őket,
de tisztelték mindazok a népek, melyek közeli, szoros viszonyban voltak a természettel.
Sean mosolyogva felnézett a madárra. Ez volt az első mosolya, mióta Job elment. Teljes
figyelmét az alatta elterülő terepnek szentelte. Az alatta fekvő homokos mezőt intenzíven
megművelték, csak szétszórt ligetek álltak a nyílt mezőn. Sean tudta, hogy ezek jelezték
azokat a kis falvakat, amelyeket térképe megjelölt. Látcsövét feléjük fordította. Rögtön
észrevette, hogy a mezőket nem szántották, nem művelték már sok év óta. Vastagon borította
a másodlagos növényzet, ami burjánzó rétegként ellepi a megművelt területeket Afrikában.
Felismerte a Hibiscus irritans magas, érdes törzsét, aminek a neve onnan származott, hogy
finom szőrszálak borítják minden levelét, és ezek leesnek, ha valaki csak hozzájuk ér. Látott
ricinus olajbokrokat és vadon növő gyapotot, a vadkender narancsszínű virágját, melynek
narkotikus tulajdonságai annyira boldoggá tették Jack Kennedy békehadtestének fiait és
leányait, és ami az azóta eltelt évek folyamán vigaszt és enyhülést adott az európai és
amerikai fiataloknak, akik csatlakoztak hozzájuk Afrikában, s akik csupán hátizsákokkal,
koszos farmerral, jó szándékkal és valami szépségbe, békébe és testvériségbe vetett hittel
voltak felszerelkezve. Nemrégiben az AIDS-től való félelem lelassította érkezésüket,
szivárgássá apasztotta áradatukat, amiért Sean hálás volt. Észrevette, ahogy gondolatai
elvándoroltak, s ezért még magasabbra húzta fel magát, és látcsövét lassan az előtte heverő
sivár, kietlen pusztaságra emelte. Épp hogy ki tudta venni a falvak tető nélküli romjait.
Némelyik kunyhón a tetőgerendák még érintetlenek, de csontvázszerűek és lángoktól
megfeketedettek voltak; a zsúpfedél már leégett. Bár aprólékosan szemügyre vette a területet,
nem találta nyomát friss, mostani emberi jelenlétnek. A mezők közti ösvényeket mind benőtte
a gaz, háziállatoknak sem volt nyoma, nem látott sem csirkét, sem kecskét, de egy főzésből
eredő füstfelhő beszédes nyomát sem tudta felfedezni.
Valaki, Frelimo vagy Renamo elég alapos munkát végzett itt - gondolta, aztán kelet felé
nézett, a távoli kék hegyek felé, melyek az ország belsejéhez tartoztak. Ezen a korai reggelen
a levegő még tiszta volt és fényes, s fel tudta ismerni a terep némelyik sajátos jegyét, és össze
tudta vetni térképének topográfiájával és felismerni a jellemző azonosságokat. Tizenöt perc
múlva meg tudta határozni jelenlegi helyzetüket, és ezt viszonylagos pontossággal és
biztonsággal tette.
Kicsit jobban haladtak előre, mint ahogyan eredetileg elképzelte. A tőle jobbra elhelyezkedő
hegyek a Chimanimani hegyek voltak, ezek alkották a határt Mozambik és Zimbabwe között,
de még legközelebbi csúcsaik is majd negyven kilométernyire voltak tőlük. Térképe
kilométeres lépték szerint jelölt mindent, de Sean jobban szeretett mérföldekben gondolkodni.
Dombé, egy nagyobb falu néhány kilométernyire lehet tőlük, balra, de nem tudott pontos
jelzést kivenni fekvését illetően. Úgy vélte, hogy más előttük fekvő családi falvakhoz
hasonlóan már régóta elhagyták, és azóta a bokrok és erdők ismét benőtték, mely esetben nem
lenne nagy esélyük arra, hogy ott élelmiszerre bukkanjanak. Miután olyan sokan voltak arra a
kis adag kukoricára, amit magukkal hoztak, a kis mennyiségnek szinte már teljesen a végére
jártak. Holnap kénytelenek lesznek fosztogatni vagy zöldtakarmány után nézni, és ez
lelassítaná őket. Másfelől, amennyiben Dombé még mindig lakatlan, úgy vagy a Frelimo,
vagy a Renamo erőssége kell hogy legyen. Végül megfontoltan úgy döntött, igyekeznek
minden emberi érintkezést elkerülni. Senki, még Alphonso sem tudta megmondani, melyik
terület kihez tartozott a szemben álló felek közül, és melyik lehetett olyan terület, amelyet
mindkét fél elpusztított. Még ezek a határok is olyan bizonytalanok kellett hogy legyenek,
talán naponta változtak, ha nem óránként, akár egy amőba amorf teste.
Egyenesen dél felé nézett, tervezett útirányuk felé, ahol semmi sem szakította meg a mező
egyenletességét. Ez része volt annak a partvidéknek, ami egészen az Indiai-óceán partjáig
nyúlt el, sem hegyek, sem völgyek nem szabdalták. Az egyedüli természetes akadályok az
előttük fekvő sűrű keményfaerdők voltak, valamint a folyók és mocsarak, amelyek a hozzájuk
vezető megközelítési útvonalakat védték.
A legnagyobb folyó a Sabi volt, vagy ahogyan a portugálok hívták, a Rio Savé, amely
keresztülfolyt a határon, és elválasztotta az országot Zimbabwétől, és rohant tovább az óceán
felé. Széles és mély folyó volt, valószínűleg szükségük lesz majd valamiféle alkalmatosságra,
hogy átkeljenek rajta.
Az utolsó folyó, Rudyard Kipling hatalmas, szürkészöld, olajos Limpopója, amit kék
mézgás eukaliptuszfák határoltak, jelentette számukra a legutolsó akadályt, amit le kellett
győzniük. Három országhatár futott és olvadt össze a partjainál, Zimbabwe, Mozambik és a
Dél-afrikai Köztársaság. Ha el tudnák érni azt a pontot, akkor a híres Kruger Nemzeti Park
északi határán lennének, amit a dél-afrikai hadsereg erősen őrzött és figyelt. Sean vágyakozva
tanulmányozta a térképet. Dél-Afrika és biztonság, Dél-Afrika és otthon, ahol még mindig a
törvény uralkodott, és az emberek nem állandóan a halál árnyékában jártak.
Egy halk füttyszó keltette fel álmodozásából, lenézett és meglátta a fa lábánál Matatut, vagy
húsz méterre tőle. Hevesen gesztikulált Seannak.
- Figyelj! - jelezte. - Veszély.
Sean érezte, amint pulzusa hirtelen felgyorsul. Matatu nem használta könnyelműen a
veszélyjelzést. Megemelte a fejét és fülelt, de így is majdnem egy teljes percbe tellett, amíg
meghallotta. Akár egy busman, Sean érzékei, főleg látása és hallása éles és pontos volt, de
Matatuhoz képest vaknak és süketnémának számított.
Ahogy végül meghallotta és felismerte a hangot, pulzusa megint megugrott. Sean fordult az
ágalkotta villában és visszanézett észak felé, abba az irányba, ahonnan jöttek.
Néhány magas felhő csíkjától eltekintve az ég üres és kék volt. Sean a látcsövébe nézett és
az eget kémlelte, alacsonyan vizsgálva a horizontot, a magas keményfa koronák felett. A
távoli hang állandóan erősödött, megadta az irányt, merre kell keresnie, amíg hirtelen a látcső
mezején feltűnt egy alak, és gyomra összeszorult a félelemtől. Mint valami hatalmas és
kártékony rovar, a Hind púposán cirkált, orrával az erdő koronáit súrolva. Még mindig néhány
mérföldnyire volt, de egyenesen Sean fatetőbeli fészke felé tartott.
China tábornok a repülőmérnök ülésében ült a Hind elülső kabinjában és maga elé nézett a
páncélozott szélvédőüvegen át. Ez a kora reggeli levegő valami kristályszerű ragyogással bírt,
amin keresztül a napsugarak az alacsonyan fekvő táj minden apró részletét ragyogó, arányló
fénnyel vonták be.
Bár már sok órát repült a zsákmányolt helikopteren, még mindig nem szokott hozzá teljesen
a hatalomnak ahhoz a különleges érzéséhez, amit a pilótafülke ülése adott számára. A föld és
rajta mindén alatta feküdt, lenézhetett az emberiségre és érezhette, hogy ő uralkodik felettük,
élet és halál fölött.
Most kinyújtotta a karját, és megragadta a Gatling-gépágyú irányítókarját. A
pisztolymarkolata jól beleillett a jobb kezébe, és ahogy tenyere szélét lenyomva tartotta a
biztosítózáron, a célzóberendezés képernyője kivilágosodott az előtte lévő műszerfalon.
Ahogy a kontroll fogantyút oldalirányban elmozdította, leeresztette vagy felemelte, a dupla
csövű ágyú is ugyanúgy követte minden mozdulatát és a célpont képe megjelent a képernyőn.
Tudta és érezte, hogy mutatóujjának legkisebb nyomására ágyújának lövedékei által sűrű
golyózáport tud küldeni és ezáltal megsemmisíthet bármely, általa kiválasztott célpontot.
Aztán azzal, hogy egyszerűen megnyomott egy gombot a fegyverkonzolon, a Hind változatos
fegyverfelszereléséből akármelyiket kiválaszthatta, az egyes felfüggesztett rakétákat, vagy a
rakétalövedékek sorozatát tartálytárukból.
Nem tartott sokáig, míg China megtanulta a fegyverek bonyolult kontrollrendszerének
használatát, mert az alapvető báziskiképzésben már a szibériai gerilla-kiképzőtáborban része
volt sok évvel ezelőtt; s ez a tudás a rhodesiai felszabadító-háború idején sok évig jó
szolgálatot tett neki. Ennek ellenére ez volt a legnagyszerűbb tűzerő, amivel valaha is
találkozott, illetve amit valaha az ujjbegyeivel érzékelt, és ez volt a legszívderítőbben előnyös
helyzet, ahonnan csak használhatta.
Egyetlen parancsszavára fel tudott emelkedni a magasba, mint egy sas termikus
légáramlatban, vagy le tudott bukni, mint egy görnyedő vándorsólyom, ott tudott lebegni a
magasban vagy könnyű táncot lejthetett az erdő lombkoronái felett. A hatalom és erő tudata,
amivel ez a gép felruházta őt, valóban szinte isteni hatalmat adott a kezébe. Először komoly
problémákat kellett legyőzniük. Nem tudott a foglyul ejtett orosz pilótával és legénységgel
együtt dolgozni. Mogorvák és megbízhatatlanok voltak. A rettenetes halálos fenyegetések
ellenére, ami felettük lebegett, China rájött, hogy az első adandó alkalmat megragadnák a
menekülésre, vagy hogy szabotázst kövessenek el az ő drága, új Hindje ellen. Az orosz földi
legénység egy tagjának elég lett volna leszívni a gépolajat a gép egy fontos részéből, vagy
csak meglazítani egy csavart, vagy kiégetni a vezetékhálózat egy részét. China és a
renamósok egyike sem rendelkezett azzal a technikai szakértelemmel, ami szükséges lett
volna ahhoz, hogy még idejében felfedezzen egy szabotázskísérletet. Ehhez még
hozzátartozott, hogy az orosz pilóta már kezdettől fogva megnehezítette a kettejük közti
kommunikációt. Megjátszotta a hülyét és szándékosan félreértette China parancsait. Abban a
biztos tudatban, hogy China nem tudja őt nélkülözni, fokozatosan egyre kihívóbban
viselkedett és egyre arcátlanabb lett.
China hamar megoldotta ezt a problémát, órákkal az orosz repülőszázad elpusztítása és a
Hind zsákmányolása után rádión leadott egy hosszú, kódolt üzenetet egy állomásnak, amely
kétszáz mérföldre északra helyezkedett el a Mozambik és Malawi közötti országhatártól. Az
üzenetet vették és dekódolták a Mlanje hegy teaültetvényén fekvő központban, amelynek a
tulajdonosa tagja volt a mozambiki nemzeti ellenállás központi bizottságának és
igazgatóhelyettese a Renamo hírszerzésnek. Elküldte telexen China jelentését és kívánságát a
lisszaboni parancsnokságon tartózkodó központi bizottság főtitkárának, és hat órán belül egy
elsőrangú portugál katonai helikopterpilóta, több ezer repült órával a háta mögött, és két
képzett repülőmérnök már egy portugál TÁP repülőjárat fedélzetén is volt, amely dél felé
tartott Afrika irányába. Nairobiból átszálltak egy Air Malawi kereskedelmi járatra, amely
menetrend szerint Blantyreba, Malawi fővárosába tartott. Ott egy sofőr és egy Land Rover
várt rájuk a teaültetvényről, hogy kivigye őket a birtok magánrepülőtere leszállópályájához.
Aznap este a teatársaság kétmotoros Beechcraft repülője éjfélkor átkelt a Cabora Bassán,
olyan úton, amit a pilóta már sokszor megtett, egyetlen vörös lámpafény irányításával leszállt
a titkos leszállópályán, amit China tábornok emberei vágtak ki a vadonból a Gorongosa
hegyektől nyugatra. Renamo-gerillák kettős sora, akik égő, paraffinba áztatott rongyfáklyákat
tartottak a magasba, biztosította a kivilágított leszállópályát és a Beechcraft pilótája simán
landolt és anélkül, hogy kikapcsolta volna a motorokat, kirakta az utasait, megfordult,
visszagurult a durva leszállópálya másik végébe, aztán elviharzott, tisztán felemelkedett és
észak felé fordult, ismét eltűnt az éjszakában. Voltak idők, nem is oly régen, amikor nem lett
volna szükség egy ilyen komplikált útvonalra ahhoz, hogy embereket és anyagokat
idehozzanak. Csak egy évvel korábban China kéréseit inkább dél felé rádióztak volna,
semmint észak felé, és a szállítójármű valószínűleg egy Puma helikopter lett volna dél-afrikai
felségjelekkel, és nem egy kis magánrepülőgép. Azokban a napokban, amikor a marxista
Frelimo elnöke, Samora Machel vendégül látta az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC)
gerilláit, és engedélyezte nekik, hogy Mozambikot használják támaszpontként
terrortámadásaikhoz, amelyeket tapadóaknákkal és gépkocsibombákkal hajtottak végre a dél-
afrikai lakosság ellen, a dél-afrikaiak azzal válaszoltak, hogy teljes támogatást biztosítottak a
Renamo-erőknek, akik megkísérelték Machel Frelimo kormányának megkutatását.
Azután, a Renamo-vezetők legnagyobb rémületére Samora Machel és P. W. Botha, a dél-
afrikai elnök megegyezést írtak alá a két ország határán fekvő Nkomati városkában, aminek
egyenes következménye az volt, hogy a Renamo számára juttatott dél-afrikai támogatások
drasztikusan csökkentek cserébe az ANC terrorosztagait Mozambikból kiűzték.
A megegyezés ellenére mindkét fél csalt. Machel bezárta a maputaobeli ANC irodákat, de
engedélyezte, hogy azok folytassák terrorkampányukat hivatalos Frelimo-támogatás vagy
helyeslés nélkül, míg a dél-afrikaiak csökkentették ugyan a Renamónak juttatott
támogatásukat, de a Pumák továbbra is végezték titkos repülőútjaikat, átkelve a határon.
Aztán újrakeverték a kártyákat, amikor Samora Machel személyi repülőjének roncsai között
meghalt, egy kiöregedett Tupolev gépben, amit a Szovjetunióban ugyan már rég kivontak a
szolgálatból, de orosz szövetségesei nagylelkűen továbbadtak Machelnek. A Tupolev
műszerezettsége roskatag volt, és a repülőszerencsétlenség éjszakáján mindkét pilótában
annyi vodka volt, hogy elfelejtettek repülési tervet készíteni és leadni. Majdnem kétszáz
kilométernyire letértek a menetiránytól, amikor a dél-afrikai határon lezuhantak, valójában a
mozambiki oldalon landolva, de valahogyan átpattanva és átcsúszva a dél-afrikai oldalra.
A repülőgép fekete dobozában talált magnófelvétel bizonyítéka ellenére, ami a két orosz
pilóta ismételt követelését tartalmazta a légiutas-kísérőhöz újabb vodkáért, és egy élénk és
anatómiailag pontos tárgyalás után, amiben pontosan leírták, hogy mit fognak csinálni a
légiutas-kísérőnővel leszállás után, az oroszok és a Frelimo-kormány kitartott amellett, hogy a
dél-afrikai kormány okozta Machel elnök halálát. A Nkomati egyezmény Machellel együtt ért
véget és pusztult el azon a távoli, afrikai hegyoldalon. A Pumák ismét megkezdték határátkelő
repüléseiket, amelyekkel a Renamo-gerilláknak utánpótlást szállítottak.
Aztán fokozatosan bizonyos hírek szivárogtak ki a mozambiki vadonból. Először néhány
odaadó misszionárius jelent meg a bozót sűrűjéből, hogy leírja azt a szörnyű pusztítást és
borzalmat, a nyomort és éhezést, atrocitásokat, amelyeket a Renamo-gerillaseregek vittek
véghez, akkora területet pusztítva el, mint Franciaország.
Néhány rettenthetetlen újságíró bemerészkedett a harcmező zónájába, de csak egy-kettő élte
túl, hogy felbukkanhasson és elmesélhesse az átélt borzalmakat és beszámoljon a
holocaustról, ami odabenn pusztított. Némelyikük jelentése a civil sebesültek számát igen
magasra, közel félmillió halottra becsülte, akik éhínségben, betegségben és népirtásban
pusztultak el.
Menekültek tízezrei özönlöttek át a határon Dél-Afrikába. Rémült, éhező, betegségtől
gyötört emberek jöttek, akik mind szívettépő történeteket meséltek. A dél-afrikaiak
ráébredtek, hogy a renamósokban vadállatokat neveltek fel.
Ugyanakkor, amikor a mérsékeltebb Chissano került Samora Machel helyére és Mozambik
kormányának miniszterelnöke lett, a Frelimo elkezdett békítő lépéseket kezdeményezni. A két
elnök találkozott és a Nkomati egyezmény ismét életbe lépett, ezúttal őszinte szándékkal.
Egyik napról a másikra a Renamónak szállított segélyek özönét elvágták.
Ez néhány hónappal ezelőtt történt, China tábornok és emberei, a társ Renamo-
parancsnokok dühödt és elszánt emberek voltak, akiknek étel- és fegyverkészletei gyorsan
apadtak, és nem volt kilátás arra, hogy újak érkeznének. Hamarosan csak úgy tudnak majd
életben maradni, ha elkezdenek zsákmányból és fosztogatásból élni, egy olyan vidéken, amit
tizenkét éve gerillaháború pusztított. Elkerülhetetlennek látszott, hogy mérgüket, dühüket a
megmaradt civil lakosság ellen fordítják, és azokra a külföldiekre, akiket csak foglyul tudnak
ejteni. A világ ellenük volt, ők pedig a világ ellen.
A Hind magas ülésében elhelyezkedve a tábornok hagyta, hogy mindez végigfusson a
fejében. Innen úgy tűnt a számára, hogy átlátja a káoszt és zűrzavart. Az egész ország a
szakadatlan változás állapotában volt, és ahogy ilyen helyzetben lenni szokott, elérkezett a
ravaszok, a fortélyosok és az alattomosan könyörtelenek alkalma, amit csak meg kellett
ragadni.
A Renamo katonai parancsnokai közül China bizonyult az évek során a
legtalálékonyabbnak és legéletrevalóbbnak. Minden győzelemmel és sikerrel egyre jobban
megalapozta hatalmát. A három Renamo-hadosztály közül az övé volt a legerősebb. A külső
központi bizottság volt névlegesen az ellenállási mozgalom parancsnoksága, de paradox
módon China tábornok tekintélye és befolyása folyamatosan nőtt minden kudarccal, ami
magát a mozgalmat érte. A központi bizottság egyre inkább beleegyezett China kívánságaiba.
Az a fürgeség és készség, amivel a portugál pilóta és mérnökök iránti követelését teljesítették,
ezt meggyőzően bizonyította. Természetesen az orosz helikopterszázad elpusztítása és a Hind
zsákmányul ejtése roppant mértékben növelte tekintélyét és fontosságát, míg e rendkívüli
harci és közlekedési eszköz birtoklása, amiben most a vadon felett szárnyalt, a hatalom
egészen egyedi pozíciójába helyezte őt. China tábornok elégedetten mosolygott és beleszólt a
sisakján található mikrofonba: Pilóta, látod már a falut? - Még nem, tábornok, úgy négy
percre becsülöm, míg odaérünk.
A portugál pilóta harmincas éveinek derekán járhatott. Még elég fiatal volt ahhoz, hogy
legyen benne lendület, hév és tűz, de elég idős ahhoz, hogy meglegyen benne a kellő
tapasztalat és diszkréció. Jóképű volt a maga módján, napbarnított olíva színű bőrével, lelógó
keskeny bajszával és sötét, ragyogó szemekkel, akár egy ragadozó madár. Az első pillanattól
kezdve precízen és magabiztosan kezelte a Hind ellenőrzőműszereit és ügyessége,
szakértelme minden repült órával csak nőtt, ahogy megismerkedett a Hind repülési
tulajdonságainak, jellegzetességeinek minden árnyalatával.
A két portugál mérnök átvette az orosz földi legénység felett a parancsnokságot,
felülvizsgálta és figyelemmel kísérte minden egyes mozdulatukat. A Hind egyik fő, lényeges
előnye az volt, hogy minden körülmények között alkalmas volt a kiszolgálásra és üzemeltetni
lehetett anélkül, hogy különleges, finom, bonyolult felszerelésre lett volna szükség. A
főmérnök biztosította a tábornokot afelől, hogy a tartalékok, pótalkatrészek és szerszámok,
amikre az elfoglalt táborban szert tett, elegendőek ahhoz, hogy korlátlan ideig a levegőben
tartsák a Hindet. Az egyetlen hiány a Swatter rendszer rakétáiban és a támadó
rakétalövedékekben jelentkezett, de ezért bőségesen kárpótolta a közel egymilliónyi 12,7 mm-
es lőszer, amit a táborban zsákmányoltak.
Majdnem százötven teherhordóra volt szükség ahhoz, hogy elszállítsák a muníciót, míg
másik ötszáz ember szállította az egyébként huszonöt literes avgas üzemanyag kannákat. A
Renamo főleg női teherhordókat alkalmazott, akiket gyerekkoruk óta arra tanítanak s
képeznek, hogy a fejükön hordják a terhet. Az avgas mennyisége elegendő lesz arra, hogy
majdnem kétszáz órán keresztül tudjanak repülni a Hinddel, és addigra jó lehetőségük lesz
arra, hogy elfogjanak egy Frelimo-tartálykocsit vagy a vasúton, vagy valamelyik, a
tengerparthoz közelebb eső úton, amelyen még mindig szabad volt a közlekedés.
Ennek ellenére a tábornok egyik fő aggálya az volt ebben a pillanatban, hogy annak a
találkozónak eleget tehessen, amelyet rádión Tippoo Tip tábornokkal, a Renamo déli
hadosztály parancsnokával megbeszélt.
- Tábornok, látom a falut - szólt bele China fülhallgatójába a pilóta.
- Á, igen, már én is látom - felelte China. - Forduljunk arrafelé, legyen szíves.
Ahogy a Hind közeledett, Sean helyzetet változtatott, egy sűrű lombkoszorú mögé mászott
és elnyúlt laposan a faágon. Bár tudta, hogy veszélyes az ég felé fordítani az arcát, de bízott
borostás szakállában és sötét, napbarnított arcszínében, hogy az majd elrejti őt, és
megakadályozza, hogy a nap visszaverődjön arcáról. A helikopter felé fordult és mohón nézte.
Sean számára létfontosságú lehetett, hogy ismerje a gépágyúkezelő látóterének határait és
fegyvere tűzterének korlátait, azokat a területeket, amelyek látószögéből kiesnek.
Látta, amint a helikopter orra alatt, a lövésztoronyban levő gépágyú csöve először balra,
majd jobbra fordul hirtelen, mintha a lövegkezelő bemutatót tartana neki. Sean nem tudhatta,
hogy China tábornok csupán erejét akarja fitogtatni, és a fegyver irányításával játszik, de ez a
mozgatás a Gatling gépágyú tűzképességének korlátozott voltát demonstrálta. Az ágyúcső
csupán harmincfokos ívben volt mozgatható a tűztér záróvonalán belül, ezen túl a pilótának
már a géppel magával kellett fordulatot végrehajtania, tengelyéhez képest, annak érdekében,
hogy a gépágyút hatékonyan alkalmazhassa.
A Hind most már igen közel volt, Sean így képes volt arra, hogy a gép törzsének minden
apró részletét megfigyelhesse, a gép orrán levő bíborvörös színű „Excellent" feliratától
kezdve egészen a titanium páncéllapokat rögzítő csavarok fejének sorozatáig. A gyengeség
jeleit, a hiányosságokat kereste a masszív páncélzaton, de néhány pillanat múlva, amikor a
helikopter már majdnem felette volt, látta, hogy a gép sebezhetetlen, kivéve a turbómotorok
légszívó nyílásait, amelyek a pilótakabin fölött olyannak tűntek, mint két lecsukott szem. A
levegő-bevezető, légszívó nyílást könnyű fémlapok takarták, amelyeknek az volt a
rendeltetése, hogy megakadályozza szemét és törmelékek bekerülését a hajtómű nyílásába,
amikor a helikopter közel ereszkedett a földhöz, s így a turbinák beszívták volna a rotorok
által felvert levegőáramlattal a levegőbe emelt törmelékeket. Ezek a védőlemezek azonban
nem voltak olyan szilárdak, hogy megakadályozzák a Stinger rakétákat, hogy behatoljanak a
légszívó nyílásba és Sean megfigyelte, hogy egy bizonyos szűk nyílás van a fémkiemelkedés
szélén, amelyen egy ember feje beférne. Megfelelő közelségből és kellő szögből egy
mesterlövész képes lenne arra, hogy egy géppisztolysorozatot lőjön bele ebbe a nyílásba,
amellyel megrongálná a turbinalapátokat és Sean tudta, hogy ezeknek a lapocskáknak egy kis
darabja is képes arra, hogy a turbinát kiegyensúlyozatlanná tegye és olyan vibrációt idézzen
elő, amely az egész hajtóművet másodperceken belül darabokra törné.
- Halálpontos célzás, találat és állati szerencse kellene ehhez - mormogott Sean és
összehúzott szemmel felnézett. A páncélozott üveg fényvisszaverődése hirtelen megváltozott,
úgyhogy beláthatott a pilótafülke belsejébe.
Amint felismerte China tábornokot, a nehéz műanyag repülősisak és a fényvisszaverő
pilótaszemüveg ellenére, amely a szemét védte, gyűlölet tört elő Sean torkából. Itt az az
ember, aki Job haláláért felelős és aki minden szerencsétlenségük és nélkülözésük okozója.
- Elkaplak - suttogta Sean -, Istenem, mennyire szeretnélek elkapni...
Úgy tűnt, China megérezte a feléje irányuló feneketlen gyűlöletet, kissé elfordította a fejét,
egyenesen lenézett oda, ahol Sean gubbasztott, egyenesen ránézett, visszatükröződő
pilótaszemüvegén át. Sean kissé lejjebb csúszott a kakasülőről, ahol a fa koronájában
rejtőzködött.
Aztán a Hind hirtelen, szürke hasát mutatva elfordult. A helikopter által felkavart gyors
légmozgás megremegtette a fák koronáit, megrázta a lombokat és ágakat, s az orkánszerű szél
szinte felemelte Seant a helyéről, s ekkor rádöbbent, hogy ez az egész csupán képzelődés volt,
China nem fedezhette fel őt a fa lombozatában levő búvóhelyén.
Figyelte, ahogyan az óriási gépmadár irányt változtatva elviharzott, aztán néhány mérföld
távolságról a motor üteme megváltozott, a rotorok vijjogása élesebbé vált, a Hind rövid időre
az erdő fölé emelkedett, majd eltűnt látószögéből.
Sean lemászott a fáról. Matatu a Hind első zajára eloltotta a kis tábortüzet, de a csajkában a
kukoricapehely már megfőtt.
- Majd menet közben megesszük - rendelte el Sean.
Claudia szomorúan sóhajtott, de talpra erőltette magát. Láb- és hátizmai kínzóan fájtak a
kimerültségtől.
- Bocsáss meg, szépségem! - Sean átkarolta a lány vállát és magához szorította. - China
néhány mérföldnyire tőlünk keletre leszállt, valószínűleg Dombé falujában, biztosak lehetünk
abban, hogy csapatai vannak ott. Tovább kell mennünk!
Menet közben megették az utolsó forró, ragacsos, sós kukoricamálét és leöblítették a
kulacsban levő sár- és algaízű vízzel.
- Mostantól abból élünk, amit a természetben találunk - jelentette ki Sean -, China a
nyakunkban van, s szinte érzem a lihegését...
A helikopter a Dombé felé vezető út felett repült, vagy harminc méter magasságban. Ez volt
az egyedüli út, s a falu maga is csak vagy húsz kisebb épületből állott, melyeket már réges-rég
elhagytak a falu lakói. Az ablaküvegek kitörtek az ablakkeretekből, a kiszáradt vályogfalakról
nagy foltokban lepergett a mész. A termeszek szétrágták a tetőgerendákat, úgyhogy az
elkorhadt és rozsdás tetőfedés beszakadt. Az útra néző épületek egykor apró vegyesáru
üzletek voltak, az Afrikában szokásos „dukas"-okat hindu kereskedők birtokolták. Egy
kifakult cégtábla lógott ferdén az üzlet előtt, amely azt hirdette: „Patel & Patel" sötétvörös
Coca-Cola reklámtáblák között.
Az út maga földút volt, amelyet szemét borított, hulladékok, és sűrű gaz nőtte be a
keréknyomokat az úton, amelyet már senki sem használt.
- Szállj le! - parancsolta China, s a helikopter leereszkedett az útra, felkorbácsolva a száraz
leveleket, papírhulladékokat, az elszórt műanyag zacskókat és egyéb szemetet.
Emberek voltak a „Patel & Patel" előtti verandán, s fegyveresek az elhagyott épületek
között, legalább ötven, de lehet, hogy több állig felfegyverzett katona; civil, vagy álcázó
öltözetben, az afrikai gerillák különféle, válogatott öltözékében.
A Hind leszállt az elhagyott útra, s a pilóta visszakapcsolta a turbómotorokat, a rotorok
forgása lelassult, a motorok hangja csöndes fütyüléssé halkult. China tábornok felnyitotta a
páncélozott fülke ajtaját, könnyedén leugrott a földre és a bolt előtt a verandán és feljáróján
álló emberek felé fordult.
- Tippoo Tip - mondta és szélesre tárt karokkal, barátságos üdvözléssel közeledett.
- Örülök, hogy ismét találkozunk! - felemelte hangját, hogy elnyomja a motorok zaját.
Tippoo Tip tábornok lelépett a lépcsőkön, hogy üdvözölje, vastag karjait szélesre tárta, mint
egy keresztet. A legnagyobb kétszínűséggel átölelték egymást, mint két halálos ellenség, akik
tudják, hogy el kell pusztítaniuk a másikat.
- Drága, öreg barátom - szólt China és kartávolságra tartotta magától a másikat, melegen és
szeretetteljesen tekintve rá.
Tippoo Tip nem az igazi neve volt a tábornoknak, csak háborús névként - „nőm de guerre"-
ként vette fel, az előző évszázad egyik leghíresebb arab elefántcsont- és rabszolga-
kereskedőjének a nevét. Mindazonáltal a név és a hozzá kapcsolódó képzettársítás tökéletesen
illett rá, gondolta China, amint rátekintett. Itt állt egy kegyetlen briganti és lator klasszikusan
megformált alakja, egy csodálatraméltó gazfickó, akit kellő elővigyázatossággal kell kezelni.
Alacsony volt, fejének teteje legfeljebb China állának magasságáig ért, de minden egyéb
vonatkozásban igen masszívnak tűnt. Mellkasa, akár egy gorilláé, vastag karjai is ugyanúgy
lógtak, csuklói térdmagasságig értek. Feje akkora volt, mint azok a nevezetes rhodesiai
gránitsziklák, amelyek kiemelkedő sziklatömbök csúcsain helyezkednek el, igen ingatagon.
Feje tetejét kopaszra borotválta, de szakálla vastag, gyapjas és göndör volt, s tömören lógott
le a mellére. Homloka, orra széles volt, ajkai húsosak és duzzadtak.
Homlokára egy élénkszínű vászonszalagot kötött, míg felsőtestén egy elöl nyitott, színes,
antilopbőr mellényt hordott. Mellét göndör, gyapjas, fekete szőrcsomók borították, míg
meztelen karja, amely a rövid ujjú öltözékéből előbukkant, vastag volt és bőre alatt
izomkötegek hurkolódtak.
Rámosolygott Chinára, fogai fehéren csillogtak, mint az igazgyöngy kagylói, szemgolyói
viszont sárgák voltak, s vérerek csipkéi szőtték át meg át.
- Jelenléted megillatosítja napomat, mint a mimóza virága - mondta shangán nyelven, de
tekintete elkerülte China arcát s egyenesen visszatért a hatalmas helikopterre, amelyből China
az imént kiszállt. Tippoo Tip irigysége olyannyira nyilvánvaló és leplezetlen volt, hogy China
szinte érezte az égő kén szagát és ízét a levegőben.
 A helikopter megjelenése felborította azt a kényes egyensúlyt, amely a Renamo két
leghatalmasabb hadvezére között kialakult. Tippoo Tip képtelen volt a szemét levenni róla.
Nyilvánvaló volt, hogy szerette volna közelebbről is megvizsgálni, de China karon ragadta és
visszavezette a veranda árnyékába. A pilóta nem állította le teljesen a hajtóműveket, s amint
China és vendéglátója kiléptek a rotor mozgásteréből, visszakapcsolt; a Hind felemelkedett és
eltűnt a levegőben.
Tippoo Tip kiszabadította magát China szorításából, kezét szemellenzőként maga elé emelte
és a gép után nézett. Szeme oly kíváncsiságtól éhesen vizsgálódott, mintha egy gyönyörű,
meztelen nő obszcén jelenetét nézné. China hagyta, hogy Tippoo Tip tekintetével mindaddig
kövesse a helikoptert, amíg az el nem tűnt a látókörükből. Azért távolította el a Hindet, mert
ismerte és értette Tippoo Tipet. Tudta, hogy ha a gépmadár itt maradt volna, olyan kísértésnek
tette volna ki „bajtársát", aminek az nem tudott volna ellenállni, s az árulás oly természetes
volt mindkettőjük számára, mint a lélegzetvétel mások számára. A Hind volt China Jolly
Jokeré, az adu ebben a játszmában.
Tippoo Tip megrázta magát és felkacagott, minden különösebb ok nélkül.
- Mondták nekem, hogy megsemmisítettél egy egész századot ezekből és egyet
megkaparintottál s azt mondtam magamban: - China egy oroszlán az emberek között, s ő az
én barátom!
- Gyere testvérem! - szólt China egyetértően -, túl meleg van a napon.
A verandán székeket készítettek elő számukra az árnyékban, s Tippoo Tip csapatából két
fiatal nő cserépbögrében sört hozott, amely sűrű volt, és frissítőén savanykás. A lányok
tizenévesek voltak, csinoskák és tekintetük, mint a fiatal őzé. Tippoo Tip szerette a nőket és
mindig körülvétette magát velük. Ez az egyik gyengéje, gondolta China, s fensőbbségesen
mosolygott, ő maga a fiúkban és a lányokban egyaránt kedvét lelte, de csak egy kis
kikapcsolódás gyanánt és nem életszükségletként, s a lányok csupán egy pillanatra ragadták
meg a figyelmét, mielőtt visszafordult vendéglátójához.
A testőrök hallótávolságon kívülre távoztak és Tippoo Tip távozásra intette a lányokat.
- És te, testvérem? - kérdezte China. - Hogy halad a csata? Úgy hallom, a Frelimo
vezetőjének lecsaptad a fejét és térdei közé helyezted, hogy közelebbről láthassa a sajátját.
Igaz ez?
Természetesen ez nem volt igaz. Mint a Renamo déli csapatainak parancsnoka, Tippoo Tip
közelebb volt a fővároshoz és Maputo kikötőjéhez, amely a kormányerők központja volt, s
ezért a dél-afrikai katonai támogatás visszavonása jobban sújtotta, s a Frelimo
ellencsapásainak és megtorlásainak frontvonalában volt. China tudta, hogy az utolsó
hónapokban Tippoo Tip súlyos vereséget szenvedett, sok embert és területet vesztett délen, de
most Tippoo Tip bólintott és idegesen felcsuklott.
Mindent felzabáltunk, amit a Frelimo ellenünk küldött, böfögés vagy szellentés nélkül.
Söröskupáik fölé hajoltak mosolyogva és nevetve, de közben egymást figyelték, mint az
oroszlánok a zsákmány fölött, harcra készen és készenlétben arra, hogy védekezzenek vagy
támadjanak bármely pillanatban, mindaddig, amíg csak China halkan meg nem szólalt: -
Örülök, hogy hallom, minden rendben megy nálad. Azért jöttem, hogy megtudjam, vajon a
Hind harci helikopteremmel tudnék-e segítségedre lenni a Frelimo ellen. - Egy rosszalló
mozdulattal széttárta karjait, mintegy tehetetlenségét mutatva, s folytatta. - De úgy látom,
hogy nincs szükség a segítségemre.
Ez egy machiavellis jellegű csapda volt, s China figyelte, amint a szúrás áthatolt Tippoo Tip
védelmén és megváltozik arckifejezése. China tudta, hogy komoly taktikai hiba lett volna, ha
egy olyan embertől, mint vendéglátója, segítséget kér. Ehelyett China a helikopterrel csalétket
dobott feléje, amely ott himbálózott annak szeme előtt egy pillanatig, s aztán egy mesteri
mozdulattal ismét eltüntette előle.
Tippoo Tip kacsintott, és vigyorgása mögött megpróbált valami választ találni. Ő is gyűlölte
elismerni a hibáit, vagy gyengeségeit, főleg olyan valaki előtt, akiről tudta, hogy képes ezt
kegyetlenül kihasználni ellene, ugyanakkor változatlanul vágyakozott és kívánkozott erre a
mesés gépmadárra.
- Egy testvér segítsége mindig szíves fogadtatásra talál - mondta szívélyesen -, különösen
egy olyan baráttól, aki meglovagolja az eget saját madarával. - S utána gyorsan folytatta: - S
talán van valami olyan apró szívesség, amelyet viszonzásképpen én is felajánlhatok a
segítségedre.
- Furfangos, alattomos csirkefogó - gondolta China. Csodálta Tippoo Tip stílusát. Tudja,
hogy nem szórakozásból jöttem ide, vagy együttérzésből. Tudja, hogy valamit akarok tőle, s
mindketten visszavonultak az afrikai modor viselkedési formái mögé, újból szívélyesség és
közönyösség, jelentéktelen, mellékes dolgok függönye mögé rejtőztek el, majd a kerülő után
ismét visszatérve, csak érintőlegesen, szinte flörtölve, a fő kérdéshez.
- Csapdát állítottam a Frelimónak - dicsekedett Tippoo Tip -, visszavontam csapataimat a
Savé erdőségből. - Igazság szerint kiszorították őt ebből a végtelenül értékes erdőségből,
kemény harcok után, a Frelimo leghatározottabb támadását követően, amellyel a
hadműveletek megkezdése óta szembetalálták magukat.
- Ez nagyon ravasz eljárás volt - értett vele egyet China, kiengedve a szarkazmus éles
pengéjét -, milyen kitűnő csapda beengedni a Frelimót és milyen buta dolog volt részükről,
hogy beleestek ebbe a csapdába.
A Savé erdőség egy kincsesbánya volt, 20-25 méter magas, súlyos szálfák, amelyeket
elefántagyar törzseknek is neveztek finom és sűrű szövetű faanyaguk miatt, csodálatos
rhodesiai mahagónifák, melyeknek törzsei másfél méteres átmérőjűek voltak, és amelyek a
legritkábbak és legértékesebbek az összes afrikai fafajták közül, a tamboti, vagy afrikai
szantálfa gazdag rajzolatával és illatos szálfáival.
Valószínűleg sehol a kontinensen nem létezett az értékes kemény fáknak ilyen
koncentrációja.
Ezek képezték ennek a kipusztított területnek talán az utolsó természeti forrásait. Először a
hatalmas elefántcsordákat pusztították ki, aztán az orrszarvukat és a bivalyokat irtották ki
géppuskákkal a levegőből. A szovjetek és a koreaiak a rákban gazdag öblöket rabolták ki és a
mozambiki mélytengeri áramlatok halban gazdag keleti partjait, míg a külföldi kalandorok a
Frelimo engedélyével és jóváhagyásával a Cabora Bassa-i tóban élő krokodilnépességet
tizedelték meg. Csak a vadonok erdei maradtak eddig érintetlenül.
A függetlenné vált afrikai államok közül Mozambiknak volt a legnagyobb, legégetőbb
hiánya a külföldi fizetőeszközökből. Több mint egy évtizeden keresztül folytatták a kimerítő
gerillaháborút, ami kivéreztette gazdaságukat. Ezek az erdők jelentették az utolsó kiaknázható
tulajdonukat, amelyért külföldi kemény fizetőeszközt kaphattak.
- Húsz-harmincezer rabszolgát hurcoltak ide munkászászlóaljakban - közölte Tippoo Tip
Chinával.
- Ilyen sokat - kérdezte China érdeklődéssel -, hol találták ezeket?
- Elvitték az utolsó parasztokat is a földjeikről, megtámadták a menekülttáborokat is,
összegyűjtötték a nyomornegyedek söpredékét, és a munkanélkülieket is kisöpörték Maputo
utcáiról és a slumokból. Ezt úgy nevezték: „A demokratikus nép teljes foglalkoztatási
programja" és ennek keretében a férfiak és a nők hajnaltól napestig dolgoztak tíz Frelimo
escudóért naponta, és a napi egyszeri étkezésért tizenöt escudót számoltak fel nekik. Tippoo
Tip hátrahajtotta a fejét és úgy kacagott, inkább elismerően, mint szórakozva. - A Frelimo
néha nem is olyan buta - ismerte el -, a munkászászlóalj tagjai napi öt escudót fizetnek azért a
megtisztelő privilégiumért, hogy kivághatják az állami erdőket, nemde csodálatos megoldás.
- És te megengeded ezt a Frelimónak? - kérdezte China. - Nem a munkászászlóaljak
kizsákmányolása miatt érdekelte ez a tábornokot. Egyetlen húsz méter hosszú szantálfa
körülbelül 15 ezer US dollárt ért és az erdő kiterjedése több százezer acre volt.
 - Természetesen, hagyom, hogy ezt tegyék - értett vele egyet Tippoo Tip. - Mindaddig nem
tudják elszállítani a kivágott törzseket, amíg az utak és a vasútvonal nincs újjáépítve, ezért a
régi vasútvonal mellett halomba rakják a törzseket. Felderítőim minden egyes fatörzset
feljegyeznek, amelyeket a rakásokban elhelyeznek. - Tippoo Tip elővett egy piszkos
plasztikborítású jegyzetfüzetet kudubőrmellénye zsebéből és megmutatta Chinának a
számokat, amelyeket gondosan feljegyzett kék golyóstollával az utolsó oldalra.
China arca rezzenéstelen maradt, amikor a végső számadatokat olvasta, de szeme csillogott
aranykeretes szemüvege mögött. A dollárösszeg elégségesnek mutatkozott arra, hogy mindkét
hadsereg katonai kiadásait az elkövetkezendő öt esztendőre fedezze, elégséges arra, hogy
általa megvásároljon nemzeteket és szövetségesekké tegye őket, vagy arra, hogy egy kisebb
hadurat az egész ország elnökévé tegyen - élete végéig.
- Már majdnem elérkezett az ideje annak, hogy Savé erdőibe visszatérjek és összeszedjem a
„termést", amelyet a Frelimo begyűjtött a számomra.
- Hogyan fogod a „termést" exportálni? Egy tamboti fatörzs vagy száz tonnát nyom, ki fogja
megvenni tőled?
Tippoo Tip tapsolt és odakiáltott egyik segítőjének, aki a túloldalon levő épület árnyékában
guggolt A gerilla felugrott és odarohant, ahol a két tábornok ült. Letérdelt és kiterítette a
tábori térképet a veranda betonpadlójára székeik között és törött betondarabokat helyezett a
térkép sarkaira, hogy laposan maradjon, ne kunkorodjon fel a széle. Tippoo Tip és China
előrehajolt, hogy tanulmányozzák a térképet.
- Itt vannak az erdők - Tippoo Tip megjelölte a Rio Savé és a Limpopo folyók közötti
hatalmas körzet határait, jelenlegi pozíciójuktól egyenesen délre. A Frelimo a szálfákat itt és
itt gyűjtötte össze - tájékoztatta vendéglátója. - Folytasd - biztatta China.
- A legdélibb rakodási terület csak harmincmérföldnyire van a Limpopo folyó északi
partjától, csak harmincmérföldnyire a dél-afrikai határtól.
- A dél-afrikaiak elhagytak, megtagadtak bennünket, egy megállapodást írtak alá
Chissanóval és a Frelimóval - mutatott rá China.
- A szerződések és a megállapodások csak egy darab papírt jelentenek - tolta félre Tippoo
Tip gondolatban azonnal ezeket a papírokat. - Itt mi most félmilliárd dollár értékű szálfákról
beszélünk. Már biztosítékot kaptam délen levő előző szövetségeseinktől, hogy ha képes leszek
a megfelelő szállítás lebonyolítására, úgy biztosítani fogják a szállítást a határig és rendezik a
kiegyenlítést Lisszabonban vagy Zürichben - szünetet tartott. A Frelimo kivágta és
felhalmozta a javakat a számomra, nekem csak annyi feladatom maradt, hogy összeszedjem
és leszállítsam.
- S az én új harci helikopterem közreműködhetne az összegyűjtés során - javasolta China.
- Közreműködhet. Igen, bár én képes vagyok elérni ugyanazokat az eredményeket saját
erőimmel is.
- Talán, de együttes erőfeszítéssel gyorsabb és biztosabb lesz - mondta neki China. - Mi
osztozunk a harcban és a zsákmányban is. Az én helikopteremmel és az északról történő
támogatásommal legfeljebb egy hetet, vagy még rövidebb időt vesz igénybe a Frelimo
eltávolítása az erdőkből.
Tippoo Tip úgy tett, mintha megfontolta volna a javaslatot, aztán bólintott és tapintatosan
megjegyezte: - Természetesen megjutalmazhatlak a segítségnyújtásért a megszerzett szálfák
értékének néhány szerény százalékával.
A „szerény" nem az a szó, amelyet én képes lennék nagyra értékelni - sóhajtott fel China -,
én jobban szeretem azt a jó szocialista szót, hogy „egyenlő", mondjuk azt, hogy
„egyenlőrészesedés".
Tippoo Tip sebzetten tekintett fel és tiltakozásképpen felemelte a karjait: - Légy ésszerű,
testvérem! Több mint egy órát vitatkoztak, érveltek, lassacskán közeledtek a megegyezéshez,
a nemzetgazdaság egyéni elosztásához, és a munkászászlóaljakba elhurcolt szerencsétlen
tízezrek sorsának eldöntéséhez.
- Felderítőim azt jelentették, hogy a favágók táborában levő emberek hasznosságuk végéhez
közelednek - jegyezte meg Tippoo Tip egy alkalommal. - A Frelimo ellátása olyannyira
szűkös, hogy az emberek túlnyomó része beteg és éhezik. Naponta százával halnak meg és
fele annyi szálfát vágnak ki, mint két hónappal ezelőtt. A Frelimo nem képes pótolni a kiesést
a szállítócsoportoknál és az egész üzlet kifulladóban van. Nem nyerhetünk semmit a további
várakozással, azonnal támadnunk kell, az esőzések megindulása előtt.
China ránézett digitális órájára, ez a rang ugyanolyan jele volt, mint a csillag, amit az ember
a vállapján visel. A Hind félórán belül visszatér, hogy felvegye, be kell fejezni a tárgyalásait
és alkut kell kötniük. Perceken belül egyetértettek a közös hadművelet utolsó részleteit
illetően is, s akkor China közömbösen megemlítette:
- Van még egy ügy. - Hanghordozása riasztotta Tippoo Tipet, a következő kérdés
fontosságára hívta fel a figyelmét. Előrehajolt a széken és kezeit a térdére helyezte, akkorák
voltak mint a grizzly medve mancsai, szélesek és erősek.
- Egy csoport fehér menekülőt üldözök. Úgy tűnik, megkísérlik elérni a dél-afrikai határt.
China röviden leírta Sean csoportját és így fejezte be:
- Azt akarom, hogy riasszad a csapataidat, innen a Limpopo folyóig, hogy figyeljék és
kapják el őket.
- Egy fehér ember és egy fehér asszony, egy fiatal fehér nő. Ez igen érdekesnek tűnik,
testvérem - jelentette ki Tippoo Tip mélyen elgondolkozva.
- A férfi a legfontosabb. A nő amerikai és bizonyos értéket jelenthet túszként, egyébként
nincs különösebb jelentősége.
- Számomra egy nőnek mindig van értéke mondott ellent Tippoo Tip -, különösen ha fehér
és fiatal. Olykor szeretem a változatosságot, ami a húst illeti. Alkudjunk meg ismét,
testvérem, újból egyenlő módon, fele-fele alapon. Ha segítek neked elfogni ezeket a fehér
szökevényeket, tied lehet a fehér férfi, de megtartom a fehér nőt. Egyetértettünk?
China gondolkozott egy pillanatig, aztán bólintott: - Rendben van, megtarthatod a fehér nőt,
de a férfit élve és sértetlenül akarom.
- Ugyanúgy akarom én is a nőt megkapni - kuncogott elégedetten Tippoo Tip. - Szóval
ismét megállapodtunk. - Kinyújtotta jobbját és China megragadta. Mindketten tudták, amint
egymás szemébe néztek, hogy ez a kézfogás semmi jelentőséggel nem bír, hogy
megállapodásukat csak addig tartják tiszteletben, ameddig mindkettőjük számára előnyt
jelent, s érvényét veszti minden előzetes figyelmeztetés nélkül, bármelyikük részéről, ha a
körülmények változnak.
Nos, beszélj csak nekem arról a fiatal fehér nőről - kérte Tippoo Tip. - Hol látták utoljára és
mit teszel az elfogásukra?
China azonnal visszatért a térképhez, amely kettejük között feküdt kiterítve, s Tippoo Tip
azonnal észrevette: China arckifejezésében új élénkség mutatkozott, hangjában mohó
türelmetlenség, amikor elmondta, hogy Sean és csoportja hogy kerülték ki a nekik állított
csapdát, amelyet számukra előkészített a határon, és a shangán dezertőr hogyan jelentette
tartózkodási helyüket és szándékukat, hogy dél felé haladnak.
- Tudjuk, hogy az utolsó megbízható tartózkodási helyük itt volt - China megérintett egy
pontot a vasútvonaltól északra -, de ez három nappal ezelőtt volt. Bárhol lehetnek ezen a
vonalon. - Kinyújtotta a kezét és keresztülhúzta a térképen. A csoport egyik tagja súlyosan
sebesült, úgyhogy valószínűleg nem értek el ennyire délre. Járőröket küldtem ki, majdnem
háromszáz ember kutatja a területet a vasútvonaltól délre, keresik a nyomaikat, azt akarom,
hogy te is vesd ki a hálót, így, előttük. Hány embert tudsz bevetni erre a célra?
Tippoo Tip vállat vont. - Három századomat helyeztem el a Rio Savé mentén, hogy
figyelemmel kísérjék a szálfák rakodását az erdőségben. Öt további század van szétszórva itt
tovább északra. Ha ezek a fehérek el akarják érni a Limpopo határt, át kell haladniuk
közvetlenül az én vonalaimon és a Frelimo-őrségén az erdőben. Rádióértesítést küldök a
századparancsnokaimnak, hogy riadóztassam őket.
China tábornok hangja éles és ellentmondást nem tűrő volt:
- Minden ösvényt, minden folyóátkelőhelyet ellenőrizniük kell. Ellenőrzővonalakat kell
húzniuk, amelyeken nem lesz rés, és amikor az én átfésülő, tisztogató vonalam észak felől
leérkezik, egyenesen belekergeti őket az ellenőrző egységek vonalába. De figyelmeztetned
kell a szakaszparancsnokokat, a fehér ember katona, mégpedig igen jó katona. A Ballantyne
Scoutsok, a rhodesiai felderítők parancsnoka volt a bozótháború idején.
- Courtney - vágott bele Tippoo Tip. - Jól emlékszem rá - vigyorgott -, hát persze, ő volt az,
aki a bázisod elleni támadást vezette. Nem is csoda, hogy ennyire meg akarod kaparintani, te
és Courtney ezredes, hosszú időre visszanyúló történet ez. Neked aztán van
emlékezőtehetséged, testvérem.
- Bizony, bizony - bólintott China, s megtapintotta süket fülét -, hosszú esztendők és hosszú
emlékezet, de a megtorlás olyan étekfogás, amely hidegen fogyasztva a legízletesebb.
Aztán mindketten felnéztek a levegőbe, amikor a Hind turbómotorjának zaja felsivított a
falutól északra és China ellenőrizte a karóráját. A pilóta halálpontosan érkezett, hogy
felvegye, és China bizalma megszilárdult a fiatal portugál pilótában. Felkelt a székről.
- Rádió-összeköttetést tartunk a 118,4 MHz frekvencián - mondta Tippoo Tipnek -, naponta
három alkalommal, reggel hatkor, délben és este hat órakor, menetrendszerűen. - De Tippoo
Tip nem nézett rá, vágyakozva nézte a Hind feléjük és a falu felé emelkedő alakját, amely
olyannak tűnt, mint egy horrorfilmbeli különös szörnyeteg mutációja.
China tábornok elhelyezkedett a fedélzeti mérnök ülésében és becsukta a páncélozott
pilótafülkét. Felemelte jobb hüvelykujját arrafelé nézve, ahol Tippoo Tip állt az elhagyott bolt
verandáján, s amint az viszonozta a tisztelgését, a helikopter függőlegesen felemelkedett a
falu fölé és orrával északnak fordult.
- Tábornok, az egyik járőr sürgősen hívja önt a rádión - jelentette a pilóta China
fülhallgatóján -, a „Twelwe Red" - a Vörös Tizenkettő hívójelét használja.
- Remek, kérem kapcsoljon át a járőr frekvenciájára! - utasította China a pilótát és a
műszerfalon a rádióadást ellenőrző panelt kezdte ellenőrizni.
„Twelwe Red", this is „Banana Tree". Do your read? (Vörös tizenkettő, itt Banánfa, hall
engem?) - szólt a mikrofonba. A „Twelwe Red" egyike volt legjobb felderítő csoportjának,
amely a vasútvonal mentén ellenőrizte a hátrahagyott nyomokat. A térdén fekvő térképet
vizsgálva megpróbálta megállapítani a felderítők pontos tartózkodási helyét. A
szakaszparancsnok azonnal felelt a hívására:
- „Banana Tree", this is „Twelwe Red", Banánfa, itt Vörös Tizenkettő. Ellenőrzött
kapcsolatfelvétel történt.
China izgatottságot és győzelmi mámort érzett a mellében, de ügyelt arra, hogy ezt a
hangján ne lehessen érezni.
- Jelentse pontosan tartózkodási helyét! - adott utasítást, s amint a szakaszparancsnok
beolvasta a térkép koordinátákat, China ellenőrizte a megadott pontot a saját tábori térképén, s
látta, hogy a járőr a falutól körülbelül harmincöt mérföldre van, északi irányban.
- Megértette? - kérdezte a pilótát. - Menjen oda, amilyen gyorsan csak tud! - s amint a Hind
hajtóműveinek a zaja élesen felerősödött, újból megszólalt:
- „Twelwe Red" - Vörös Tizenkettő - lőjön fel egy piros rakétát, ha meglát bennünket!
Hét perccel később a rakéta fénye megjelent az erdő fölött, szinte pontosan a Hind orra
előtt, s a pilóta lassított, s a gépet a fák csúcsai fölé engedte.
A Renamo-járőr megtisztította a leszállóhelyet a helikopter számára machettével, nádvágó
késeivel, a Hind pilótája odamanőverezte a gépét és nagy port felverve leszállt a porfelhőben.
Megelégedéssel vette tudomásul, hogy a felderítők a leszállóhelyet egy védőhálóval vették
körül. Harcedzett bozótharcosok voltak. China kilépett a pilótafülkéből, és a
szakaszparancsnok előresietett az üdvözlésére. Szikár veterán harcos volt, fegyverekkel,
vizeskulacsokkal és töltényhevederekkel teleaggatva.
- Valamikor tegnap mentek itt keresztül - jelentette.
- Biztos vagy ebben? - kérdezte China.
- Egy fehér ember és egy asszony - bólintott a parancsnok -, de elrejtettek itt valamit -
mutatott arra az állával. - Nem nyúltunk hozzá, de úgy gondolom, hogy egy sírhant.
- Mutasd meg - parancsolta China és követte őt a sűrű tüskés bozótba. A szakaszparancsnok
megállt egy kőhalom mellett.
- Igen, ez egy sírdomb - állapította meg China megfellebbezhetetlenül. - Nyissátok fel!
A szakasz parancsnoka egy pillanat alatt parancsot adott két emberének, akik lerakták
fegyvereiket és odamentek. Lerugdosták a felső köveket és legurították a lejtőn.
- Gyerünk, gyorsabban! - rendelkezett China. Dolgozzatok gyorsabban. - A vasérctartalmú
kődarabok egymáshoz ütődve szikrát vetettek, amint gyorsan szétdobálták az egész halmot.
- Itt van a tetem - jelentette ki a szakasz vezetője, amint Job bebugyolált feje előbukkant.
Előrelépett, és hirtelen mozdulattal megrángatta a vérfoltos inget, amely betakarta.
- A matabele az - ismerte fel China azonnal Job arcvonásait. - Nem gondoltam volna, hogy
ilyen messzire eljut. Ássátok ki és etessétek meg vele a hiénákat! - parancsolta.
Két felderítő lehajolt és megfogta Job takaróba bugyolált vállát és China hátborzongató
figyelemmel tekintett rá. Az ellenséges halottak feldarabolása régi nguni szokás volt, a rituális
feldarabolás lehetővé tette, hogy a legyőzött szelleme elszabaduljon és ne gyötörje a
legyőzőjét. Mindazonáltal volt valami a győztes megelégedéséből abban, ahogy nézte, amint
emberei a matabelét exhumálták. Megértette, hogy milyen fájdalmat és bánatot okoz ez az
akció Sean Courtney számára és előre is élvezettel töltötte el, hogyan fogja leírni az eseményt
következő rádióüzenetében, melyet neki küld majd.
Ebben a pillanatban észrevette a háncsmadzag rövid végét, amely könnyedén rá volt tekerve
a tetem vállára borított takaróra. Egy pillanatig tanácstalanul bámulta, aztán látta, hogy a
zsineg megfeszül és hallotta a gránát elsütőszerkezetének csattanását, s rájött arra, hogy mi is
történik, figyelmeztetően felkiáltott és arccal előrebukva, hasra vetette magát.
A robbanás ereje a fejét és a dobhártyáját fájdalommal töltötte el; érezte, hogy a robbanás
megrázta és valami az arcát is tompán kábító ütéssel sújtotta. Ülő helyzetre fordult, s egy
pillanatra azt hitte, hogy elvesztette a látását, aztán a csillagok és tüzes kerekek fénye, amely
megtöltötte a fejét, lassan megszűnt s nagy megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy újra lát.
Arcán vér folyt, s lecsöpögött az álláról, s a lecsöpögő vér harci öltözékének zubbonyát
áztatta. A nyaka köré tekert sállal felitatta és elszorította a sebet, amelyet egy gránátszilánk
nyitott a pofacsontján. Ingadozva talpra állt és a sírgödörre tekintett. A gránát az egyik
emberét kibelezte, mint valami halat. Térdelt és megkísérelte, hogy gyomrát és beleit
visszatömje abba a lyukba, amelyet a gránát szakított a hasán, de a nedves tartalom odaragadt
a puszta kezeihez. A másik gerilla simán meghalt. A szakasz vezetője China mellé ugrott s
megpróbálta megvizsgálni az arcán levő hosszú, mély vágást, de China eltolta magától a
kezét.
- Te fehér gazember - hangja metsző élességű volt -, drágán fogod ezt megfizetni, Courtney
ezredes, esküszöm neked!
A sebesült gerilla változatlanul a belső részeivel bajlódott, de azok minduntalan kicsúsztak
az ujjai közül. Egy szörnyű, öblös, bugyborékoló hangot hallatott, amely csak tovább
dühítette China tábornokot.
- Távolítsd el innét azt az embert! - üvöltötte. Vidd el innen és hallgattasd el!
Elvonszolták a sebesültet, de China még mindig elégedetlen volt. Még mindig remegett a
sokkhatástól és a dühtől, körülnézett, hogy mivel és hogyan tudná kitölteni a bosszúját.
- Emberek! - remegő ujjakkal mutatott rájuk. Hozzátok ide a bozótvágó késeiteket. - A
gerillák engedelmesen elrohantak. - Vegyétek ki a matabelét a gödörből! Úgy, rendben van.
Most pedig szabdaljátok széjjel a hiénák számára, így ni. Apró darabokra, ne hagyjátok abba!
Úgy mint a darált húst, azt akarom, hogy olyan apróra daraboljátok, mint a darált hús.
Matatu azon a reggelen dél felé vezette őket, elhagyott földeken és lakatlan falvakon
keresztül. A gyorsan növő gaz és a buja másodnövényzet jó takarást biztosított számukra, s
ugyanakkor elkerülték az ösvényeket és a kiégett kunyhókat.
Claudia alig bírta tartani az ütemet. Az előző este óta apró pihenők közbeiktatásával
egyfolytában meneteltek és ő már teljesítőképességének határán volt. Nem érzett fájdalmat.
Még az apró, piros hegyű ördögtövisek - amelyek vörös csíkokat hagytak a fedetlen karján - is
alig okoztak fájdalmat, csupán bele-belekapaszkodtak, amint elhaladtak mellettük. Léptei
nehézkesek és mechanikusak voltak, s annak ellenére, hogy megpróbálta felvenni a menetelés
ritmusát, elgyötörtnek érezte magát, s olyan lejártnak, mint valami felhúzható gyermekjáték,
amelynek lejárt a rugószerkezete. Sean lassan elhaladt előle, s a lány nem bírta
meghosszabbítani lépteit, hogy lépést tudjon vele tartani. Sean a válla fölött hátranézett és
látta, hogy a lány elmaradozik, ezért lassított, hogy az utolérhesse és felzárkózhasson.
- Sajnálom - tört ki Claudiából, Sean pedig felnézett az égre:
- Mennünk kell, nem állhatunk meg – válaszolta, s a lány nagy erőfeszítéssel vonszolta
magát mögötte.
Kevéssel dél után ismét hallották a Hindet. A hajtóművek hangja nagyon gyengén
hallatszott, és egyre gyengült, ahogyan észak felé eltűnt.
Sean karjával átölelte Claudiát, hogy biztonságot nyújtson neki, amint mellette sántikálva,
bizonytalanul lépegetett.
- Jól van, remekül viselkedsz - mondta neki kedvesen. - Nagyon sajnálom, hogy ezt kell
tennem veled, de mindenáron előre kell haladnunk, teret és időt kell nyernünk. China nem is
gondolhatja, hogy ilyen messzire jutottunk dél felé. Most észak felé tart, pihenhetünk egy
kicsit.
Egy alacsony tüskés akácfacsoporthoz vezette a lányt, amely természetes fedezéket nyújtott
számukra. Claudia szinte zokogott a kimerültségtől, amint ledőlt a kemény földre és csöndben
elnyúlt, Sean pedig leguggolt előtte, hogy levegye a cipőit és a zokniját fáradt lábáról.
- A lábaid szépen megkeményedtek - mondta a lánynak, amint gyöngéden masszírozta a
lábait. Nyoma sincs semmiféle felhólyagosodásnak. Olyan kemény vagy, mint egy felderítő.
Csak kétszer olyan merész. - A lány még elmosolyodni is képtelen volt a kedves bókon. Sean
felhúzta az egyik zoknit a kezére és kidugta az ujját a nagylábujj helyén levő lukon és
elkezdte tekergetni az ujját, mint valami hasbeszélő bábuja.
- Oké, egészen jól megy a kislány - beszéltette a zoknit, aki olyan hangon folytatta, mint
Miss Piggie az ismert bábfilmből -, de fiacskám, látnod kellene őt a zsákban.
Claudia erőtlenül kuncogott és a férfi kedvesen rámosolygott:
- így már sokkal jobb - mondotta -, most már menj aludni.
Néhány percig nézte a férfit, amint a lukas zokniján dolgozott: - Melyik lompos ringyód
tanított meg stoppolni? - mormogta álmosan.
- Szűz voltam mindaddig, amíg veled nem találkoztam. Aludj!
- Gyűlölöm azt a szajhát, akárki volt is - mondta Claudia és behunyta a szemét. Úgy tűnt,
mintha azonnal ki is nyitotta volna ismét, de a déli fény lágy esti árnyékká változott, és a déli
forróság helyett a közeledő este hűvösségét érezte. Felült.
Sean száraz ágakból rakott kis tűzön főzött valamit és rátekintett a tűzön keresztül.
- Éhes vagy? - kérdezte.
- Éhen halok.
- Vacsora - és egy fémcsajkát hozott oda a lánynak.
- Mi ez? - kérdezte gyanakvóan, amint lenézett egy halom feketére pörkölődött apró virslire,
mindegyik akkora volt, mint egy kisujj.
- Ne kérdezd - mondta -, edd meg! Kíváncsian kivett egyet és megszagolta. Még mindig
forró volt a tűztől.
- Edd meg - ismételte a férfi és hogy példát mutasson, egyet a szájába dobott és elrágcsálva
lenyelte.
- Nagyon ízletes - mondott véleményt -, edd csak meg!
Óvatosan beleharapott, elcuppogtatta és szétnyomta a fogai közt. A száját valami meleg
krémszerűség töltötte meg, amely olyasféle ízű volt, mint a spenótkrém. Leerőltette a torkán.
- Kapj be egy másikat!
- Köszönöm, nem kérek.
- Csupa protein. Egyél.
- Nem vagyok rá képes.
- Képtelen leszel a következő menetszakaszt üres gyomorral megtenni. Nyisd ki a szádat!
Etette és ő is evett, egymást váltogatva ettek.
Amint a csajka üres lett, a lány ismét megkérdezte. - Most aztán már mondd meg, mit
ettünk. De a férfi pofákat vágott és Alphonsóhoz fordult, aki a tábortűznél guggolt és a saját
adagját falta az ételből.
- Szereld fel a rádiót! - utasította Sean. - Halljuk, van-e valami mondanivalója Chinának.
Amíg Alphonso a rádióval bajlódott, s kihúzta az antenna zsinórjait, Matatu észrevétlenül
megjelent a táborban. Egy köteg lehántott fakérget hozott magával, amelyeknek a végein
száraz fűcsomók voltak bedugva. Néhány szót váltott Seannal, és Sean igen komolynak tűnt.
- Mi történt? - kérdezte Claudia gondterhelten.
- Matatu egy csomó dolgot észlelt előttünk. Úgy tűnik, hogy nagyfokú járőröző tevékenység
folyik. Frelimo vagy Renamo - nem tudja melyik.
Ez nyugtalanná tette Claudiát és egy kicsit közelebb húzódott, oda, ahol Sean ült és odadőlt
a férfi vállához. Együtt hallgatták a rádiót, s itt ismét úgy tűnt, hogy a forgalom nagyon
megnövekedett, legnagyobbrészt shangán nyelven, vagy valami afrikai akcentussal kevert
portugál nyelven beszéltek.
- Valami készülődik - morgott Alphonso, amint a rádióra koncentrált. - Járőröket küldenek
egy záróvonalra.
- Renamo? - kérdezte Sean és Alphonso bólintott.
- Úgy hangzik, hogy Tippoo Tip emberei.
- Mit mond? - kérdezte Claudia, de Sean nem akarta tovább rémíteni a lányt.
- Rutin rádióforgalom - hazudta és Claudia megnyugodott és Matatut figyelte, aki a tűznél
foglalatoskodott, gondosan leemelte a fakéregköteg végéről a fűcsomódugókat és kirázta a
cső tartalmát a parázsra. Amint meglátta, hogy mit süt, a rémülettől és undortól megrázkódott,
majd megdermedt.
- Ezek rettenetesen undorítóak...! Nem tudta befejezni és valami rettenetes, szörnyű
bűvölettel bámulta a nagy szőrös hernyókat, amint a parázson vergődtek és vonaglottak.
Hosszú, sárga szőrük kis füstcsomókat alkotva égett le róluk s a férgek fokozatosan
mozdulatlanná váltak és kis, fekete, ropogós virslikké alakultak.
Claudia egy piciny kis elfojtott kiáltást hallatott, s odahúzódott Sean karjaiba, amint
felismerte őket. - Csak nem azok...! - elakadt a lélegzete. - Én nem... Csak nem kényszerítettél
arra, hogy...! Ó! Nem! Nem tudom elhinni.
- Nagyon táplálóak - biztosította Sean, és Matatu látva, amint Claudia odanéz, felemelte az
egyik hernyót a parázsról, s egyik tenyeréből a másikba dobálva hűtötte, majd egy nagylelkű,
cikornyás mozdulattal odakínálta neki.
- Úgy érzem, hánynom kell - jelentette ki Claudia sápadtan és elfordította az arcát. - Nem
tudom elhinni, hogy én valóban ettem egyet azokból.
Ebben a pillanatban a rádió élesen recsegni kezdett és egy hang halk, gurgulázó nyelven
beszélni kezdett, amit Claudia nem értett. Azonban Sean hirtelen érdeklődést árult el az adás
iránt, ami miatt hányingere és undora nem bírt olyan jelentőséggel a számára és megkérdezte:
 - Milyen nyelv ez?
- Afrikaaner - válaszolt röviden Sean. - Csendben légy! - Hallgasd! - de az adás hirtelen
elhalványult, megszűnt.
- Afrikaaner? - Dél-afrikai holland?
- Igen, az - bólintott Sean. - Nagy távolságról csíptük el az adást. Egészen biztosan dél-
afrikai katonai adó volt, valószínűleg egy határőr őrjárat a Limpopo folyónál - mondta Sean
röviden Alphonsónak, és aztán azt mondta Claudiának: - Alphonso egyetért velem, dél-afrikai
határőr járőr. Alphonso azt mondja, hogy olykor képes ilyen holtzónabeli adásokat is elkapni
még ennél északabbra is. - Sean ellenőrizte a karóráján az időt. Úgy tűnik, China tábornok ma
este nem kíván szórakoztatni bennünket. Jobb lesz, ha összepakolunk és felkészülünk a
további menetelésre. - Sean félig felemelkedett, amikor a rádió hirtelen ismét életre kelt. A
hangja most oly tiszta volt, hogy China tábornok lélegzetét is pontosan lehetett hallani.
- Jó estét, Courtney ezredes. Bocsásson meg a késői adás miatt, de még mindig fontos
ügyeket kellett intéznem. Jelentkezzen, kérem, Courtney ezredes!
Az ezt követő csendben Sean nem mozdult a mikrofon felé és China tábornok halkan
kuncogott az éteren át.
- Még mindig hallgat, elvesztette a hangját, ezredes. Nem baj. Biztos vagyok benne, hogy
hallgat engem, s így gratulálnom kell önnek azon az alapon, hogy mind a mai napig sikerült
rejtve maradnia. Egészen figyelemre méltó teljesítmény, különösen hogy Miss Monterro
akadályozta a haladását.
- Arrogáns csirkefogó! - suttogott Claudia keserűen. - A férfiúi felsőbbrendűség
megingathatatlan és meggyőződéses híve az utolsó porcikájáig.
- Őszintén, Courtney ezredes, ön teljesen meglepett engem. Át kellett helyeznem a
záróvonalamat, még délebbre, hogy fogadásáról illő módon gondoskodjam.
Ismét egy rövid szünet és hallgatás következett az adásban, majd újra China tábornok
maliciózus hangja hallatszott.
- Látja, ezredes, megtaláltuk azt a helyet, ahol eltemette a matabeléjét. - Claudia érezte,
hogy Sean megmerevedik mellette, s csend volt mindaddig, míg China újból meg nem szólalt:
- Kiástuk a tetemet és meg tudtuk állapítani, hogy milyen hosszú ideig volt a földben, a
bomlásból kikövetkeztethetően. - Sean remegni kezdett, de China folytatta.
- Egy matabele úgy bűzlik, mint egy döglött hiéna és az ön barátja sem volt kivétel. Mondja
csak, ezredes, ön lőtte főbe? Nagyon ésszerű cselekedet volt. Úgysem lett volna képes túlélni!
A disznó, a kurva disznó! - tört ki Seanból.
- Ó, mellékesen megjegyezve, az álcázott kelepcéje nem működött. Nagyon amatőr kísérlet
volt, sajnálom. - China könnyedén felkacagott. - És egyébként se legyenek gondjai a
matabelével. Megkönnyítettem a hiénák dolgát. Két emberemet ráállítottam a pangájukkal.
Falatokra szabdalták, ezredes. Matabel-gulyássá aprították.
Sean a mikrofon után nyúlt és a szájához emelte:
- Maga aljas, kurva vadállat! - üvöltötte bele a mikrofonba. - Mocskos hullarabló!
Istenemre, jobb lesz, ha imádkozik, hogy soha ne kerüljön a kezembe!
Abbahagyta, lihegett a kitörés erejétől.
- Köszönöm, ezredes! - kajánság volt China tábornok hangjában.
- Már nagyon unalmas volt, hogy magamban beszélgetek. Jó, hogy újból kapcsolatban
vagyunk egymással. Hiányzott nekem.
Sean óriási erőfeszítéssel ellenállt a kísértésnek, hogy válaszoljon, inkább kikapcsolta a
készüléket.
- Csomagolunk. - Hangja még mindig remegett a felindulástól és az őrjöngő dühtől. - China
elég pontosan meg tudja állapítani, hogy hol vagyunk ez után a kis kitörés után. Most nagyon
gyorsan el kell tűnnünk innen.
- Tehát ugyanúgy, ahogyan eddig, kapkodjuk a sarkunkat - kérdezte Claudia lemondóan, de
engedelmesen felállt.
De ezen az éjszakán sokkal lassabb volt az előrehaladásuk. Éjfél előtt Matatu kétszer is
várakozásra intette őket, az állati ösztön hatodik érzéke figyelmeztette, hogy veszély
leselkedik rájuk. Előre ment az ösvényt felderíteni és csapdára lett figyelmes, amelyet nekik
vetettek, s minden ilyen alkalommal arra kényszerültek, hogy lassítsanak és lopakodva
visszaforduljanak, hogy elkerüljék a csapdát.
- Tippoo Tip emberei - motyogta Alphonso. Úgy látszik, segítséget nyújt Chinának. Minden
ösvényen emberek várnak ránk.
Éjfél után mindenesetre jobbra fordult a szerencséjük. Matatu rálelt egy nagyon gyakran
használt ösvényre, amely egyenesen dél felé futott, és felfedezte, hogy nem sokkal előbb egy
nagyobb csoport haladt el erre, ugyanabban az irányban, amerre ők is igyekeztek.
- Felhasználjuk az ő csapásukat, hogy elleplezzük a sajátunkat. - Sean kihasználta ezt a
lehetőséget és Matatut állította az élre, Claudia követte őt, míg ő és Alphonso mentek
leghátul, hogy eltüntessék kettejük kis lábnyomait, amelyeket könnyű volt megkülönböztetni,
a Tippoo Tip emberei által hátrahagyott nehéz nyomok közül.
Gyorsan haladtak az ösvényen, amikor Matatu füle felfogta egy Renamo-járőr apró zajait,
amelyeket éjszakai mozgásuk közben keltettek. Aztán mérsékelték előrehaladásuk ütemét,
diszkrét távolságról követve azokat, engedve, hogy a járőr avatkozzon be előttük.
Finom egyensúlyt tartva a felfedezés és az elrejtőzés hátborzongató lehetetlensége között,
amelyben szinte kizárólag Matatu hallására és éjszakai látására támaszkodhattak, veszélyes
játék volt, de így képesek voltak kétszer olyan gyorsan haladni, mint amit e nélkül a
közreműködés nélkül remélhettek.
Hajnal előtt egy kevéssel a Renamo-járőr nem sokkal előttük megállt, erre ők is
lekuporodtak a sötétségben és hallgatták, amint a járőr csapdát készít elő számukra az út
mindkét oldalán. Amint a csapdát állító csoport elhelyezkedett, Matatu egy kerülő úton
vezette őket és egy távolabbi ponton újból rátértek az eredeti ösvényre, amelyen
továbbhaladtak dél felé.
- Számításom szerint vagy huszonöt mérföldet tettünk meg - mormolta Sean elégedett
vigyorral, amint az első, félénk, hajnali napsugarak elhomályosították a csillagok fényét. - De
a nappali világosságban nem folytathatjuk a további menetelést, ez túlságosan kockázatos
lenne, hiszen az egész vidék hemzseg a Renamótól. Matatu, keress egy helyet, ahol a nap
folyamán lefekhetünk.
Az éjszakai menetelés során olyan terepre értek, a Savé folyó közelében, amely nedves,
agyagos terület volt s Matatu most tudatosan a magas mocsári füvek közé vezette őket. Térdig
gázoltak az áradásos területen keresztül, amely a folyót övezte, megkeresve az áthaladás útját
a sekély, nyitott lagúnák között, melyekből moszkitók szálltak fel szürke fellegekben. A víz
elborította nyomukat és Sean a sor végén haladva gondosan visszaigazította az elgörbült
fűszálakat, gondosan elrejtve az általuk használt átjárókat.
Néhány száz méterre az ösvénytől Matatu felfedezett egy kis száraz szigetecskét, amely
néhány centiméterrel volt magasabb az elöntött terület víz szintjénél, s amint rálépett, a
nádasban heves mozgás támadt, ahogyan valami nehéz test rohant keresztül rajta.
Claudia rémülten felsikoltott, biztosan attól tartva, hogy belerohantak a Renamo egy másik
gyilkos csapdájába. Bár Matatu rögtön elővette borotvaéles nyúzókését és harsány harci
kiáltással belevetette magát a magas fűbe, vad felbolydulásra került sor, amint birkózni
kezdett egy nála kétszer nagyobb, pikkelyes vonagló testtel.
Sean előrerohant, hogy segítségére siessen, és ketten leütötték és agyonszúrták a
teremtményt, s kihúzták a fűből a szigetre. Claudia a rémülettől dideregni kezdett, amikor
meglátta, hogy egy óriási, szürke gyík volt, majd két méter hosszú, hasán sárga pettyek és
hosszú korbácsszerű farka volt, amely még mindig jobbra-balra csapkodott, Matatu örvendező
vinnyogással rögtön elkezdte lenyúzni a pikkelyes bőrt.
 - Mi ez?
- Matatu kedvenc csemegéje, egy leguán. - Sean élesíteni kezdte késének pengéjét a
tenyerén, aztán segített Matatunak a sárkánygyík feldarabolásában.
A farok húsa fehér volt, mint a doveri lepényhal húsa, de Claudia elfintorodott, amikor Sean
megkínálta egy húsdarabbal.
- Te és Matatu megennétek még az utódaitokat is - vádolta őket.
- Ezt mondja egy lány, aki megeszi a mopánfa hernyóit.
- Sean, képtelen vagyok, tényleg nem tudom rákényszeríteni magam. Nyersen nem.
- Nincs semmiféle száraz fánk, hogy tüzet gyújthassunk és te biztosan ettél japán shasimit,
nemde; azt mondtad, szereted.
- Az nyers hal, nem nyers gyík!
- Nem nagy különbség, gondold azt, hogy ez valami afrikai shasimi - csábítgatta a lányt
szelíden. Amikor végül megadta magát és megkóstolta, meglepően ízletesnek találta, éhsége
legyőzte a finnyásságát.
Végre nem voltak vízszűkében, és megtöltötték a bendőjüket édes, fehér hússal és
folyóvízzel, aztán pedig összegömbölyödtek a takaróikon. A hosszú, mocsári fű hajladozott a
fejük fölött, védelmezte őket az erős napfénytől és a levegőben szárnyaló ragadozó
madaraktól. Claudia biztonságban érezte magát és elnyomta a fáradtság.
Egyszer csak, a nappal közepén, felriadt és Sean karjaiban találta magát, az őket kutató
helikopter hangját hallgatva.
- China a folyópartot dolgozza meg előttünk suttogta Sean. A Hind turbómotorjainak hangja
felerősödött, majd elhalkult, amint elfordult, a kutatás sablonjának egyes fázisai alatt, s
Claudia úgy érezte, hogy görcs állt a gyomrába, izmai megmerevedtek, ahogyan a motorzaj
erősödött, amint elrepült felettük, igen közel hozzájuk, de délre attól a ponttól, ahol feküdtek,
aztán végül minden elcsendesedett.
- Elment - szorította magához Sean. - Aludj egy kicsit!
Később ismét felriadt, pánik uralkodott el rajta, amikor rájött, hogy valakinek a tenyere
fájdalmasan befogja a száját, amikor meg akart mozdulni. Szemével oldalt nézett, s látta, hogy
Sean arca igen közel volt az ő arcához.
- Légy csöndben! - lehelte Sean a fülébe. - Egy hangot se!
Amikor bólintott, a férfi elengedte és megfordult, hogy átnézzen a lagúna sekély vizén.
Először semmit sem látott, aztán hallotta, hogy valaki énekel. Egy kedves szoprán leányhang
volt, magas, lágy, shangán nyelvű szerelmi dalt dalolt s az énekhang egyszerre közeledett a
lagúna sekély vizében közeledő léptekkel. Az énekszó nagyon közelről hallatszott, olyan
közelről, hogy Claudia önkéntelenül közelebb húzódott Seanhoz és visszatartotta lélegzetét.
Aztán az éneklő lány is megjelent a látótérben, a Claudia előtti fűszálak résein keresztül. A
lány karcsú, kecses volt, csak most kerülhetett ki a serdülőkorból, vonásaiból megítélve,
melyek kedvesek és gyermekiek voltak, de a mellei már nagyok és gömbölyűek, mint a tsama
dinnye. Csak egy darab rongyot viselt, s az anyagot lábai között felhúzva viselte, lábai
hosszúak voltak, mint a kiscsikóé és a bőre ragyogott a késő délutáni napfényben, mint az
égetett cukor. Vadnak látszott és elvarázsoltnak, mint egy erdei szellem, Claudiát azonnal
megigézte.
Jobb kezében a lány egy könnyű nád halászszigonyt tartott, többszörös drót szigonyheggyel,
s amint könnyedén lépegetett a csillogó meleg vízben, a szigonyt dobásra készen tartotta a
levegőben.
Az ének hirtelen abbamaradt, elhalt a lány ajkain, aki egy pillanatra megdermedt, aztán egy
táncosnő kecsességével döfött a szigonnyal. A szigony nyele megpördült a kezében, s aztán
egy boldog kis sikoltással kiemelt egy iszapos harcsát a vízből. A hal ficánkolt a szigony
végén, a harcsa széles, bajuszos szája tátogott, a lány pedig öklével rácsapott a hal lapos fejére
és beledobta a csípőjére tűzött nádból szövött zsákjába.
 Lemosta a hal nyalkáját kis, rózsaszín tenyeréről, újból felemelte a szigonyát és folytatta a
halászatot, egyenesen közeledett feléjük, ahol a mocsári fűszálak mögött feküdtek. Sean
odanyúlt és megszorította Claudia karját, figyelmeztetve, hogy ne mozogjon, de a fekete lány
olyan közel volt már, hogy még egy pár lépés és beléjük botlott volna.
Hirtelen felnézett, egyenesen Claudia szemébe tekintett. Csak nézték egymást ketten egy
pillanatig, aztán a lány villámgyorsan megpördült és mint a nyíl, eliramodott. Sean egy
pillanatnyi késedelem nélkül felugrott, utánarohant, s két irányból Alphonso és Matatu is
megindultak, hogy csatlakozzanak az üldözéshez.
A lány félúton volt a lagúnán át, mielőtt utolérték volna, s megpróbált félreugrani, kitörni
valamerre, de mindenfelől találkozott valakivel, aki útját állta, és végül is ott állt valami
kétségbeejtő helyzetben. Ott állt vad tekintettel és rémülettől zihálva, de szigonyát
határozottan maga előtt tartva. Bátorsága és lelkes szelleme hiábavaló volt, három férfi nézett
farkasszemet vele, hasonló volt ahhoz a helyzethez, mint amikor egy macskát három
farkaskutya vesz körül és nincs reménye a menekülésre.
Matatu megtévesztő támadást indított ellene oldalról, és a lány abban a pillanatban feléje
fordult a szigony hegyével, de Sean kiütötte a kezéből és a karja alá kapta. Rugdosva és
karmolva vitte őt a szigetre és lehuppantotta a száraz talajra. A lány tusakodás közben
elvesztette mind a halászzsákját, mind az ágyékkötőjét s összekuporodva, meztelenül remegve
nézett fel az emberekre, akik körülvették.
Sean beszélni kezdett hozzá, lágy, megnyugtató hangon, de először nem kapott választ.
Aztán Alphonso kérdezgette s amint a lány rájött, hogy saját törzsbelije szól hozzá,
megnyugodni látszott, és néhány jóindulatú, nyájas kérdés után, tartózkodó, izgatott választ
adott.
- Mit mond a lány? - Claudia nem tudta elrejteni aggodalmát a gyermekkel kapcsolatban.
- Itt él a mocsárban, ide menekült a katonák elől - válaszolt neki Sean. - A Renamo megölte
az anyját, a Frelimo elvitte az apját és a többi családtagját, hogy fát vágjanak az erdőijén, ő
elmenekült.
Körülbelül egy óra hosszat kérdezgették a lányt. Milyen messze van a folyó; hol van az
átkelőhely; mennyi katona van a folyó tájékán.
Hol folytatja a Frelimo a fakitermelést? És amint a lány válaszolt minden kérdésre, úgy
szűnt meg lassan a félelme. Megszerezte Claudia rokonszenvét és állandóan őt nézte
megrendítő gyermeki bizalommal.
- Én beszélek egy kicsit angolul - suttogta végül és Claudia meglepődött.
- Hol tanultál meg angolul?
- A missziónál, mielőtt a katonák jöttek, felgyújtották és megölték a nővéreket.
- Jó az angolod - mosolygott rá Claudia. - Hogy hívnak?
- Miriamnak, kisasszony.
- Ne legyél vele túl bizalmas - figyelmeztette Sean vigyorogva Claudiát.
- Hiszen olyan aranyos a kicsike.
Úgy tűnt, Sean válaszolni akar valamit, de aztán meggondolta magát és inkább feltekintett, a
naplementét vizsgálva. - A fene egye meg, elmulasztottam China rádióadását. Készüljünk az
indulásra. Ideje, hogy szedjük a sátorfánkat.
Csak néhány percet vett igénybe, hogy felkészüljenek a menetre, s a hátizsákkal a hátán
Claudia megkérdezte: - Mi lesz a lánnyal?
- Itt hagyjuk - válaszolt Sean, de volt valami a hangjában, és az a mód, ahogy elfordította a
fejét válasz közben, nyugtalanította Claudiát. Megindult Sean után, amikor lelépett a kis
szigetről, bele a vízbe, aztán megállt és visszanézett. A fekete kislány továbbra is ott guggolt
meztelenül, és szomorúan Claudia után nézett, de Matatu ott állt a háta mögött és a nyúzókést
tartotta a jobb kezében.
A felismerés úgy tört rá Claudiára, mint a harag hatalmas jeges áradata.
 - Sean! - Claudia hangja remegett, amikor visszahívta a férfit.
- Mit akarsz csinálni ezzel a gyerekkel?
- Ne törődj vele! - válaszolt neki nyersen.
- Matatu! - reszketni kezdett. - Mire készülsz? Matatu vigyorgott a nőre. - Csak nem
akarod...? - ujját végighúzta a saját torkán, Matatu vidáman bólintott és a kését mutatta neki.
- „Ndio" - jelentette ki egyetértőén - „Kufu". Claudia ismerte ezt a szuahéli szót. Matatu ezt
használta, valahányszor az apja lelőtt egy vadállatot és Matatunak el kellett vágnia az állat
torkát. Hirtelen megrázkódott a haragtól. Megragadta Seant: - Szóval meg akarod gyilkolni
őt?! - hangja metsző volt a rémülettől és a felháborodástól.
- Várj, Claudia, hallgass meg! Nem hagyhatjuk őt itt. Ha elfogják... ez öngyilkosság lenne
számunkra.
- Te gyalázatos, rohadt csirkefogó! - sikoltott. Te ugyanolyan gonosz vagy, mint a Renamo,
olyan aljas, mint China maga!
- A mi életünkről van szó, nem fogod fel? A túlélésünkről.
- Nem hiszem el, amit hallok!
- Ez egy kemény és kegyetlen-könyörtelen világ! Ha túl akarjuk élni, el kell fogadnunk
ezeket a törvényeket. Nem engedhetjük meg magunknak a szánalom oktalanságát.
Claudia szerette volna fizikailag megtámadni, ökölbe szorította a kezét, igyekezve
visszanyerni az önuralmát, de a hangja még mindig fülhasogatóan éles volt.
- Szánalom, könyörület és lelkiismeret, ez minden, ami elválaszt, megkülönböztet
bennünket az állatoktól. - Mélyet lélegzett. - Ha értékeled valamire azt, ami közöttünk létezik,
nem mondasz semmi többet, s nem próbálod észérvekkel igazolni, amit majdnem elkövettél
ezzel a gyerekkel szemben.
- Szóval hajlandó vagy inkább elfogatni magad China tábornokkal? - tette fel a kérdést
Sean. - Ez a gyermek, ahogyan nevezed őt, nem fog habozni, hogy felfedje pontos
tartózkodási helyünket.
- Ne folytasd, Sean! Figyelmeztetlek, mindaz, amit mondasz, olyan károkat okoz
kapcsolatunkban, amit soha nem tudsz jóvátenni.
- Hát rendben van! - Sean kinyújtotta érte a kezét és magához húzta Claudiát.
- Mondd meg, mit akarsz, mit csináljunk vele? Bármit mondasz, azt teszem majd. Ha azt
akarod, hogy engedjük szabadon, hogy az első Renamo-járőrnek, amelyikkel találkozik,
feljelentsen, én megteszem.
Claudia mereven állt ölelő karjaiban, s bár a csikorgó él eltűnt a hangjából, de hideg és
határozott maradt.
- Magunkkal fogjuk vinni!
Sean tehetetlenül leengedte karjait. - Magunkkal!
- Ezt mondtam. Ha nem hagyhatjuk itt, akkor ez az egyetlen megoldás.
Sean rámeredt, amint Claudia határozottan folytatta:
- Azt mondtad, bármit megteszel, amit mondok. Megígérted!
Sean kinyitotta, majd becsukta a száját, s a fekete kislányra nézett. A lány értett valamit a
vitából, eleget értett ahhoz, hogy tudja: az élete forog kockán és azt is, hogy Claudia az ő
védelmezője, megmentője. Amikor Sean látta a lány arckifejezését, hirtelen szégyen, csömör
és önutálat töltötte el. Új érzés volt ez a számára. A bozótok háborújában a felderítők soha
nem hagytak tanúkat maguk után. Most ez az asszony, az asszonya megpuhította gondolta,
elmosolyodott és megrázta a fejét - vagy talán egyszerűen humanizálta, emberségesebbé tette
Őt.
- Rendben van! - még mindig mosolygott. A kislány velünk jön, azzal a feltétellel, hogy
megbocsátasz nekem!
A csók közöttük rövid volt és hűvös. Claudia szorosan összezárta ajkait. Sean megértette,
hogy időt vesz igénybe, amíg az asszony a gyalázatos tett gondolatát megbocsátja. Claudia
elfordult, s felemelte a fekete leánykát, talpra állította. Miriam hálásan hozzábújt.
- Vedd fel az ágyékkötőjét! - utasította Sean Matatut -, és tedd el azonnal a késedet. A leány
velünk jön. - Matatu elégedetlenül, egyet nem értően forgatta a szemét. De teljesítve Sean
utasítását, elment megkeresni és felvette a lány ruházatának egyetlen darabját. Amíg Miriam
feltekerte a rongydarabot a derekára, Alphonso őrmester fegyverére támaszkodva,
érdeklődéssel figyelte a leányt. Nyilvánvaló volt, hogy nem volt ellenére a döntés, hogy a
lányt életben hagyták, Claudiának nem tetszett, ahogyan a védencét szemlélik, kinyitotta kis
személyes csomagját és elővett egy tartalék inget, egy Renamo melegítő trikót, a China
tábornok raktárából származó álcázó trikót.
A trikó Miriam csípőjének egy részét takarta és ez kielégítette Claudia illemszabályigényeit.
A fekete kislány nagyon örült, s az a rettegés, amely néhány perce még eltöltötte, szinte
elillant, amint új cicomájában tetszelgett.
- Köszönöm, Donna, nagyon szépen köszönöm. Ön jó hölgy. Ön nagyon jó, asszonyom!
- Rendben van - avatkozott bele Sean. - A divatbemutatónak vége van, gyerünk, tűnjünk el
innét. - Alphonso megfogta Miriam karját.
A lány csak akkor értette meg, hogy őt tulajdonképpen erőszakkal elfogták s elviszik:
elhúzódott és szenvedélyesen tiltakozni kezdett.
- A fene vigye el! - robbant ki Sean. - Most aztán valóban bajban vagyunk!
- Mi a baj? - érdeklődött Claudia.
- Nincs egyedül, többen vannak vele.
- Úgy tudtam, hogy elvesztette a szüleit!
- Ez igaz, csakhogy egy testvére és egy húga van vele a mocsárban elrejtőzve. Két
kisgyerek, akik olyan fiatalok, hogy nem tudnak gondoskodni magukról. A fene vigye el! A
fene vigye el! - ismételgette Sean keserűen. - Most aztán mi az ördögöt csinálunk?
- Összeszedjük a gyerekeket és azokat is magunkkal visszük - nyilatkozott Claudia
egyszerűen.
- Két kölyköt! Meg vagy bolondulva. Egy árvaházat akarsz berendezni!
- Csak nem kell ismét átmennünk az egész vitán?! - Claudia bosszúsan hátat fordított neki
és megragadta Miriam kezét. - Minden rendben van, bízhatsz bennem. Mindannyiótokra
gondot viselünk majd!
A fekete kislány megnyugodott, egy kiskutya bizalmával és rajongásával nézett Claudiára.
- Hol vannak a gyerekek: értük megyünk! - Jöjjön, Donna, megmutatom. - Miriam kézen
fogva bevezette őt a mocsárba.
Már majdnem teljesen sötét volt, amikor elérték azt a parányi szigetet, ahová Miriam
elrejtette a gyerekeket a papirusznád sűrűjében. Amikor szétnyitotta a sűrű zöld szárakat, két
pár óriási, sötét szem meredt rá, mint bagolyfiókák a fészekből.
- Egy fiúcska - emelte fel Claudia a gyermeket, aki öt-hat éves lehetett, sovány volt és
reszketett a félelemtől. - És egy leány! Ő fiatalabb volt, nem volt négy évnél idősebb és
Claudia felkiáltott, amikor megérintette:
- Lázas, ez a gyermek beteg! - Túl gyenge volt ahhoz, hogy felálljon, összegömbölyödve
feküdt, mint egy beteg kismacska, reszketett és halkan nyögdécselt.
- Malária - állapította meg Sean, és leguggolt a gyermek mellé -, nem vitás.
- Van Chloroquinine a gyógyszeres dobozban nyúlt érte fürgén Claudia.
- Ez őrültség! - zsémbelt Sean. - Nem fékezhetjük magunkat ezzel a gyermeknyájjal. Ez
lidércnyomás!
- Fogd be a szádat! - csattant fel Claudia. Mennyi Chloroquinine-t kell adnom neki? Az
előírás szerint hatéves kor alatti gyermek esetében konzultálj a gyermekorvossal! -
Köszönöm, nagyon köszönöm. Próbálkozzunk két tablettával.
Amint a gyermekkel foglalkoztak, Claudia megkérdezte Miriamot, hogy hívják a
gyerekeket?
 A válasz olyan hosszú és komplikált volt, hogy még Claudiát is elbátortalanította, de
gyorsan legyőzte kétségeit.
- Sohasem fogom tudni kiejteni - állapította meg végül. - Mickeynek és Minnie-nek fogom
hívni őket.
- Walt Disney pert indít ellened - figyelmeztette Sean, de Claudia figyelemre sem méltatta
és Minnie-t bebugyolálta saját takarójába.
- Neked kell majd vinned! - közölte Seannal tárgyilagosan.
- Ha a kis csirkefogó lepisil, kitekerem a nyakát! - tiltakozott.
- És Alphonso fogja vinni Mickeyt.
Sean látta, hogy Claudia anyai ösztönei tökéletesen eluralkodtak, s a neheztelést, amit az
újabb nehézségek miatt érzett, meglágyította a Claudiára háruló felelősségérzet pezsgése.
Claudiáról levedlett a kimerültség és a letargia, és újból életerősnek bizonyult és oly gunyoros
volt, mint Job halálát megelőzően.
Sean felemelte a gyermek szinte súlytalan kis testét, s a hátára kötözte a takaró egyik
szalagjával. A láz tüze áthatolt a takarón, ez olyan volt, mintha egy forró vizes palackot
hordott volna a hátán. Mindenesetre ez ismerős gyakorlat volt a gyermek számára, akit piciny
gyermekkora óta így hordtak-vittek, ilyen módon hurcoltak, azonnal lecsendesedett és
szundikálni kezdett.
- Még mindig nem értem, mi is történik velem mormogta Sean. - Egy istenverte
gyermekgondozó az én koromban. - De újból belegázolt a mocsárba.
Mielőtt az éjszaka félig eltelt volna, Miriam bebizonyította, hogy jelenléte kiegyenlítette azt
a plusz nehézséget, amit a két kisgyermek terhe rájuk rótt. A folyó környezetét olyan
mélyrehatóan ismerte, mint egy mocsári lény, Matatuval együtt előrementek, a lány vezette őt
a lagúnák szigeteinek labirintusában, titkos ösvényeket találva, ami fárasztó kutatások óráitól
mentette meg őket.
Egy kicsivel éjfél után, amikor az Orion - a kaszás csillag - a nagy vadász, pontosan felettük
állt, teljesen kifeszített íjával, Miriam kivezette őket a Rio Savé partjára és megmutatott egy
gázlót, ahol az ember át tud kelni a folyó túloldalára.
Megpihentek, a nők ellátták és megetették a gyermekeket a leguán húsa maradékával. A
gyógyszer hatott és a kislány teste hűvösebbé vált és kevésbé volt nyugtalan. Egy sietős
étkezés után férfiak elrejtőztek a nádasban és a sötét vizet szemlélték, amely visszatükrözte a
csillagokat, mint vízbe fulladt szentjánosbogarakat.
- Ez a legveszélyesebb pont - suttogta Sean. China egész nap járőröztetett a Minddel a folyó
mentén, s az első hajnali sugarakkal vissza fog térni. Nem vesztegethetjük itt az időt, még
napkelte előtt át kell kelnünk a folyón.
- Várni fognak ránk a túloldalon - vetette ellen Alphonso - várakoznak ránk már odaát.
- Ez igaz - értett vele egyet Sean -, azért vannak ott, de mi tudjuk, hogy ott vannak. Itt
hagyjuk a nőket ezen a parton, átkelünk és megtisztítjuk a túlpartot. Nem használhatunk
lőfegyvereket, csak kést és fémhuzalt. Ma éjszaka „nedves munkát" végzünk. - A régi
felderítő meghatározást használta „Sebenza enamanzi". Ma éjjel több értelemben is „nedves
munkát" hajtanak végre.
Sean fémhuzalja egy jó méteres, rozsdamentes acélhuzal volt, egy huzaldarab, amelyet a
Hercules csörlő kábeléből vágott le a gép elhagyása előtt. Job két keményfa darabot erősített a
huzal mindkét végére, fogantyúként. Ezüstdollár nagyságúra lehetett összetekerni, és
könnyedén becsúsztatható volt töltényhevederének gránáttartó rekeszébe.
Most kiemelte onnét és kitekerte teljes hosszában. Kipróbálta, a keményfa fogantyúkat ujjai
közé vette és keményen megrántotta, megelégedetten mordult egyet, amikor az ismerős
feszültséget érezte a rugalmas huzaldarabban. Aztán feltekerte a huzalt és a bal csuklójára
erősítette, mint egy karperecet.
Mindhárman meztelenre vetkőztek, a nedves ruhából csöpögő víz felriaszthatja az
ellenséget vagy akadályozhatja őket a közvetlen, test test elleni küzdelemben. Mindegyikük
kését egy zsinórra kötve csupasz nyakukon hordták.
Sean odament, ahol Claudia a gyermekekre vigyázott a nádasban. Amikor megcsókolta,
ajkai puhák és melegek voltak és gyorsan, rövid időre odabújt hozzá.
- Megbocsátottál? - kérdezte. Válaszul a lány újból megcsókolta.
- Gyere vissza mielőbb - suttogta.
A három férfi hangtalanul belecsúszott a vízbe, közel maradva egymáshoz, kutyaúszással
elrúgták magukat a vízpartról és hagyták, hogy a víz árja jóval a gázló alá sodorja őket.
A déli parton a papirusznádas csomói között kerültek ki a partszegélyre, hason csúszva.
Sean fehér teste szinte világított a holdfényben. Megforgatta a testét a sűrű, ragadós fekete
iszapban, mindaddig, amíg bőrének teljes felületét el nem fedte az iszapréteg, aztán két
marokkal az arcát is bekente.
- Kész? - kérdezte csendesen, aztán kiszabadította a kését a nyakán levő tokból.
- Induljunk!
Elhagyták a folyópartot, majd a folyó áramlási irányával szemben megindultak felfelé a
gázló irányában. A mocsár, az áradásos terület az északi partra volt jellemző, a déli
partszakasz szárazabb volt, s az erdő majdnem egészen a partig ért. A fák árnyékában
maradtak elrejtőzködve. Ahogyan közelebb kerültek a gázlóhoz, egyre óvatosabban haladtak
előre, oldalirányban széthúzódva, Sean középen ment, Alphonso és Matatu a szárnyakon.
Sean megérezte a Renamo fegyvereseit, mielőtt még megpillantotta volna őket. A helybeli
dohányfüst illatát és a szennyes ruházatba beleszáradt izzadság szagát érezve megtorpant,
fülelni kezdett és előretekintett, minden érzékszervével koncentrálva figyelt.
Nem messze előtte egy ember köhögött csöndesen a sötétben, harákolva tisztította a torkát
és Sean pontosan megállapította, hol van. Lehúzódott a földre és megérintette a föld felszínét,
ujjai hegyével valami tiszta pontot keresett a következő lépéséhez, hogy valami ágacska, vagy
száraz levél ne árulja el. Lépésenként haladt, egyszerre egyetlenegyet lépve előre, mindaddig,
míg nem látta a renamós katona fejének sziluettjét a csillagos égen kirajzolódni. Egy RPD
gépfegyver mögött ült, s átnézett a folyón.
Sean várt, a percek teltek, öt, tíz, minden perc egy-egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán valaki
más ásított egyet a balszárnyon, majd egy harmadik azonnal csöndre intette egy dühös
suttogással.
- Hárman vannak. - Sean pontosan emlékezetébe véste mindegyikük helyét, s aztán
nyugodtan és óvatosan visszavonult oda, ahonnét érkezett.
Az erdő szélén Alphonso várakozott rá, s egy perccel később Matatu is visszakúszott, hogy
csatlakozzék hozzájuk.
- Három - suttogta Alphonso.
- Igen, három - erősítette meg Sean.
- Négy - mondott ellent Matatu mindkettőjüknek. - Van egy negyedik is közvetlenül a part
alatt. Matatu semmit nem mulasztott el és Sean tartózkodás nélkül elfogadta az értékelését:
- Négy Renamo-harcos van lesállásban. - Sean megnyugodott. Többre számított, de úgy
látszik, China embereit szétszórva, vékony vonalban helyezte el, minden egyes gázló
fedezésére a folyó mentén.
- Hang nélkül - figyelmeztette őket Sean. Egyetlen lövés és egy egész hadsereg harci táncot
kezd a hátunkon. Matatu, te intézd el azt, aki a part alatt van, Alphonso, te azt, aki a nádasban.
Én intézem el a két középsőt. - Letekerte a fémhuzalt a bal csuklójáról, kihúzta s még egyszer
ellenőrizte a kezei között, hogy pontosan érezze a fegyvert, s felkészüljön a használatára.
- Várjátok meg, amíg én végzek az én emberemmel, mielőtt ti támadtok a tietekre. -
Kinyújtott kezével könnyedén megérintette vállukat, a rituális szertartásos áldással, aztán
elváltak és szétszóródtak az éjszakában, vissza a folyó irányában.
A géppuskás ugyanott volt, ahol Sean hagyta, de ahogy Sean megközelítette, néhány
felhőfoszlány eltakarta a csillagokat és ezért Seannak meg kellett várnia, amíg kitisztul.
Minden másodpercnyi késedelem növelte a felfedezés veszélyét, és ő kísértést érzett, hogy
csupán tapintására támaszkodva cselekedjék, de végül is visszatartotta magát. Amint az ég
kitisztult, örült, hogy így tett. Az őrszem levette a sapkáját a fejéről és vakargatni kezdte a
fejét; felemelt kezével így akadályozta volna a huzal használatát, s megelőzte volna a „tiszta"
ölést. Kiáltásra került volna sor, lövöldözésre, és minden egyes renamós mérföldekre innét
leereszkedett volna ide, hogy rájuk támadjon.
Várt addig, amíg az őrszem befejezte a vakarózást és visszatette fejére a sapkát, aztán
leengedte a kezét. Sean előrenyúlt és a huzalból kialakított hurkot egy gyors mozdulattal a
férfi nyaka köré vonta. Ugyanazzal a mozdulattal teljes erővel rántott egyet mindkét karjával
és jobb térdét a férfi lapockái közé nyomta. A fémhuzal átvágta a húst és a légcsövet, mintha
csak cheddar sajt volna. Sean érezte, amint a huzal egy pillanatra megakadt, mikor elérte a
nyakcsigolyákat, mindkét karjával és teljes súlyával a drótot feszítette, egyidejűleg a térdével
a testet nyomta előre.
A fémhuzal megtalálta a csigolyák közötti rést és tisztán keresztülsiklott rajta. A férfi feje
előrebukott, a saját ölébe esett s a tüdejében levő levegő a nyitott légzőcsövön eltávozott a
halott testéből egy halk sóhajtásként. Ez volt az a hang, amire Matatunak és Alphonsónak
várnia kellett, Sean utasítása szerint. Tudta, hogy ebben a pillanatban ők is megtámadják
áldozataikat, de mindaddig semmi hangot nem hallott, amíg az általa meggyilkolt ember előre
nem esett és ütőereiből elő nem tört a vér a földre, ugyanolyan hangot hallatva, mint amikor a
fejőnő a tehén tőgyéből a tejet gyakorlott ujjaival a sajtárba lövelli.
Ez a hang felriasztotta a negyedik Renamo-őrszemet, az egyedülit, aki még életben volt, s
aki zavarodottan megszólalt:
- Mi az, Alves? Mi az ördögöt csinálsz?
A kérdés odavezette Seant a katonához, előhúzta a kését a tokjából, s úgy tartotta a kezében,
hogy a kés hegye pontosan megfelelő szögben hatoljon át a férfi bordái között. Sean bal
kezével leszorította a torkánál fogva, megakadályozva, hogy sikoltson, a másik kezével
kezelte a kést, kinyitva a sebet,jobb csuklóból fordítva és csavarva a kés élét.
Harminc másodperc alatt mindennek vége volt.
Az utolsó remegés is megszűnt a Sean alatti emberben, Sean megkönnyebbülve felállt,
Matatu máris mellette volt, készen állt nyúzókésével. Kése és keze egyaránt nedves volt. Saját
munkáját befejezve azért jött, hogy Sean segítségére siessen, de erre már nem volt szükség.
Egy teljes percig vártak, hallgatóztak, hogy van-e valami jele a riadónak, talán lehetett egy
másik őrszem is, akit még talán Matatu is figyelmen kívül hagyhatott, de a nádasbeli békák
kuruttyolásától eltekintve csak a moszkitók zümmögése hallatszott.
- Kutasd át - parancsolta Sean. Vegyetek el mindent, amit felhasználhatunk.
Egy fegyvert, minden lőszert, fél tucat gránátot, tartalék ruházatot és minden élelmet
gyorsan összegyűjtöttek.
- Ennyi - szólt Sean. - Minden egyebet tüntessetek el.
A hullákat a partra vonszolták, s bedobták a folyó sodrába, aztán bedobták a nehéz
gépfegyvert és többi felszerelést is a nádas mögötti mély vízbe.
Sean az órájára nézett: - Kifutunk az időből, át kell hoznunk a többieket.
Claudia, Miriam és a gyermekek még mindig a nádasban voltak a déli parton, ahol hagyták
őket.
- Mi történt? Mi nem hallottunk semmit. Claudia odabújt Sean nedves testéhez,
megkönnyebbülten.
- Semmi hallani való sem volt - mondta Sean, aztán felkapta a két alvó gyermeket, egyet-
egyet mindkét kezébe.
A folyón keresztül egy emberoszlopot képeztek, egymásba karolva, erősen magukhoz
szorítva a másikat, hogy a sodrásnak ellent tudjanak állni, hiszen a víz Claudia álláig ért. E
nélkül a segítség nélkül a víz elsodorta volna a nőket. Az átkelés még így is fáradságos volt, s
teljesen elcsigázódtak, amikor a túlsó parton a partra vonszolták magukat.
Sean nem engedte meg, hogy néhány percnél tovább pihenjenek, ennyi idő volt szükséges
ahhoz, hogy Minnie-t megszárítsák és betakargassák egy zsákmányolt felsőruházatba, aztán
felszedelőzködtek és elindultak befelé az erdőbe.
- El kell tűnnünk a folyó közeléből még napfelkelte előtt. China visszatér, amint világos
lesz.
China felfedezte emberek csoportját a folyóparton, vagy hetven lépésre. Amint a helikopter
közeledett feléjük, s a lefojtott rotorok felverték a Savé folyó vizét és sötét hullámokat vertek
fel a folyó felületén.
A portugál pilóta letette a helikoptert a déli folyóparton, az erdő szélén, China kiszállt a
lövészkabinból és egyenesen lement a folyó partjára. Bár arcán egy kifejezéstelen álarc jelent
meg, mögötte mérhetetlen harag és gyűlölet lobogott és ez villogott a szemében. Elővette a
napszemüvegét a zubbonya zsebéből és szeme pillantását a lencsék mögé rejtette.
Emberek csoportja vette körül tiszteletteljesen, China keresztüllépett ezen a csoporton és
letekintett a testétől elválasztott emberi fejre, amely a sáros parton feküdt. A folyó kisodorta a
nádasba, édesvízi rákok harapdálták és a víz fehérre áztatta a feltárt húst, a nyitott szemgolyó
pedig opálos márványszerű volt, de az egyenes vágás a nyakon félreérthetetlen aláírásként
bizonyított: - Ez a fehér ember munkája - mondta China halkan. - A felderítőik ezt „nedves
munká"-nak nevezik, s az acélhuzal az ő védjegyük. Mikor történt?
- Tegnap éjjel. - Tippoo Tip izgatottan huzigálta a szakállát. A lesállásban levő járőrök
közül senki sem maradt életben, hogy példát mutathatott volna.
- Hagytad, hogy átkeljenek - vádolta China hidegen -, pedig megígérted, hogy nem engeded
őket átkelni a folyón.
- Ezek a kutyák - vicsorgott Tippoo Tip -, ezek a használhatatlan disznók.
- A te embereid - mutatott rá China -, s az emberek olyanok, mint aki vezeti őket. Az ő
mulasztásuk a te mulasztásod, az ő hibájuk a te hibád, tábornok!
Mindezt a saját emberei előtt mondták, s Tippoo Tip megszégyenülten morgott. Ígéretet tett
és csődöt mondott, s a harag gyötörte. Körülnézett az emberein, áldozatot keresett, akin
megbosszulhatná magát, de azok lesütötték a szemüket, szánalmas, alázatos képet vágtak.
Nem tudott megnyugodni.
Hirtelen megfordult és vadul belerúgott a sérült fejbe. Az acélborítású csizmaorr összezúzta
a víz áztatta, puha orr-részt.
- Disznó - üvöltötte és ismét belerúgott csizmájával a fejbe, ezzel elindította, s az legurult a
domboldalon. Tovább üvöltözött dühösen, vad rúgásokkal görgette maga előtt a koponyát,
míg az végül mint egy futball-labda felpattant és beleesett a partról a folyóba.
Visszatért China tábornokhoz, haragtól lihegve.
- Nagyszerű, tábornok - China ironikusan tapsolni kezdett -, nagyon bátor dolog, milyen
kár, hogy nem tudtad ugyanezt tenni a fehér emberrel.
- Mindegy egyes átkelési pontot őriztettem a folyón - kezdte Tippoo Tip, aztán abbahagyta,
amint először vette észre a China arcán levő durván összeöltött vágást, s akkor
rosszindulatúan vigyorogni kezdett.
- Megsebesültél, micsoda szerencsétlenség. Persze ennek nem a fehér ember volt az oka,
ugye? Biztosan nem! Te túlságosan ravasz vagy ahhoz, hogy hagyd magad megsebesíteni,
China tábornok, a füledtől eltekintve, természetesen.
Most Chinán volt a sor, hogy szabadjára engedje fékezhetetlen gyűlöletét: - Bárcsak itt
lennének az embereim. Ezek a süket disznó embereid, akiknek még annyi eszük sincs, hogy a
feneküket ki tudnák törülni.
- A te egyik embered besúgó, áruló - üvöltött vissza Tippoo Tip -, a fehér emberrel együtt
menekül, az én embereim nem árulók, a kezemben vannak - mutatta óriási kézfejét, s China
arca előtt rázta, mire China lehunyta a szemét egy pillanatra és mély lélegzetet vett. Rájött,
hogy a helyrehozhatatlan szakítás határán vannak, s még néhány ilyen szóváltás és nem
számíthat további együttműködésre ennek a szakállas majomnak a részéről. Egy napon úgyis
meg kell ölnie, de most még szüksége van rá.
Ma az volt a legfontosabb China tábornok számára, hogy rátegye a kezét a fehér emberre,
élve, ha lehetséges, vagy holtan, ha másként nem lehet. Tippoo Tip segítsége nélkül erre
semmi reménye nem maradt. Dühe és a megtorlás még várhat, későbbre kell halasztani,
amikor erre lehetőség nyílik.
- Tippoo Tip tábornok - békülékeny volt, majdnem szerény. - Kérlek, bocsáss meg nekem.
Sajnos szabad folyást engedtem elégedetlenségemnek, a józanság helyett. Tudom, hogy
mindent megtettél az érdekemben. Mindketten áldozatok vagyunk, saját népünk
tehetetlenségének áldozatai. Arra kérlek, bocsásd meg rossz modoromat. Tippoo Tipet ez
megzavarta és pontosan ez volt az, amit China el akart érni. A dühös szavakat sikerült
belefojtania.
- Bár ezek a marhák nem tudták megakadályozni őket abban, hogy átkeljenek, legalább
most tudjuk, hogy hol vannak. Friss nyomon vagyunk és egy egész napunk van arra, hogy
kövessük őket. Használjuk ki a lehető legjobban ezt a lehetőséget. Gyerünk, oldjuk meg ezt a
fárasztó feladatot, legyünk túl rajta. S aztán én és a helikopterem kizárólag a te
rendelkezésedre fog állni fontosabb feladatokra, mint ez a mostani.
Látta, hogy megtalálta a megfelelő szavakat. Tippoo Tip dühe lassan megenyhült és helyet
adott valami szégyenlős és mohó arckifejezésnek, amelyet China olyan jól ismert.
- Máris iderendeltem a legjobb nyomkeresőimet - értett vele egyet -, ötven emberem ered
majd a nyomukba, egy órán belül, olyan emberek, akik egy antilopot is lerohannak a lábáról.
Mielőtt a nap lenyugszik, a fehér ember a kezedben lesz. Ez esetben nem lesz semmi hiba!
- Hol vannak azok a nyomkövetők?
- Már rádióztam nekik.
- Elküldöm értük a helikopteremet, hogy felvegye őket.
- Ez értékes időt nyer a számunkra. Figyelték, amint a helikopter felemelkedik és észak felé
tart, alacsonyan a Savé folyó sötéten folyó vize fölött. Amint a helikopter eltűnt, mindketten
dél felé fordultak.
- Már nem ellenőrzitek a folyó déli partján levő területet - mutatott rá China. - Ezek azok az
erdőségek, amelyeket olyan ravaszul átengedtél a Frelimónak. - A sűrű keményfa szálfákra
mutatott, amelyek a déli égbolton kirajzolódtak.
- A folyó az én frontvonalam - erősítette meg Tippoo Tip vonakodva. - De a legközelebbi
Frelimo-erők sok mérfölddel tovább, délre vannak. A járőreim ellenőrzik ezt a területet
minden külső beavatkozás nélkül. Azok az emberek, akiket a fehér ember után küldök,
elkapják őket, mielőtt a Frelimo által birtokolt területet elérnék.
Tippoo Tip abbahagyta, majd végigmutatott a folyó partján:
- Aha, itt jönnek.
Hosszú, kétsoros oszlopban állig felfegyverzett gerillák jöttek futva feléjük az ösvényen. -
Legjobb ötven emberem. Ma este fehér csirkét ehetsz vacsorára. Ne nyugtalankodj, barátom.
Olyan jók ezek, mintha máris a tányérodon lennének.
Két Renamo-szakasz állt meg a parton nyomkeresőkre várva. China jól el tudta bírálni a
csapatokat. Sétálni kezdett köztük és felismerte bennük a lelkesedést és a türelmetlenséget,
amelyet a fegyelem kordában tartott és a szakértelmet, amely jellemző tulajdonsága egy elit
alakulatnak, az első osztályú bozótharcosoknak. Egyetértett Tippoo Tippel. Ezek valóban
kemény emberek, számítani lehet arra, hogy elvégzik a feladatukat. China odaintette magához
a szakaszparancsnokokat.
- Tudják, hogy kit üldöznek? - kérdezte, s azok bólintottak.
- A fehér ember olyan veszedelmes, mint egy megsebzett leopárd, de én élve szeretném
elkapni. Megértettétek?
- Megértettük, tábornok.
- Van rádiótok. Azt akarom, hogy jelentsétek az előrehaladásotokat, jelentsétek, hogy mi
történik veletek, minden órában adjatok jelentést a parancsnoki frekvencián.
- Igenis, tábornok.
- És amikor meglátjátok a zsákmányt, hívjatok engem. Azonnal odajövök a Henshaw-val, a
helikopteremmel, ott akarok lenni a halálánál.
A szakaszparancsnokok átnéztek a folyón, arckifejezésük éber volt, s néhány pillanattal
később még az ő korlátozott hallásával is észlelte a Hind turbómotorjainak sivítását, amikor
északról visszatértek.
- Hajói végzitek a dolgotokat,jutalmat kaptok. De ha nem, ha cserbenhagytok, meg fogjátok
bánni. Nagyon megbánjátok, sajnálni fogjátok - ígérte nekik China tábornok.
Amint a helikopter leszállt, két nyomkereső mászott le fürgén a hátsó, kisebb kabinból,
Tippoo Tip rájuk kiáltott és rámutatott arra a nyomra, amelyen Sean és csoportja eltávozott.
Látván, ahogyan a nyomkeresők megkezdik a munkájukat, China még biztosabb volt annak
kimenetelét illetően. Ez a két fickó igen jó volt. Gyorsan körülnéztek maguk előtt, aztán
visszajöttek a térség közepére és leguggoltak a nyomnál, halkan beszélgettek egymással,
megérintették a halvány nyomokat a vadfűzfa hajlékony vesszejével, amit mindkettőjük
magával hordott, olyannak tűntek, mint két véreb, amely szagot kapott, hogy megkezdjék az
üldözést. Amint ismét felemelkedtek, teljes változáson mentek keresztül. Határozottnak
tűntek és szakszerűnek, arccal a déli erdőség felé fordultak és elrohantak.
Mögöttük álcázott öltözetben két teljes Renamo-rohamosztag nyílt szét - legyező alakú
üldöző alakzatban, és elkezdett rohanni, hogy a nyomkeresők lépéseihez alkalmazkodjanak és
felvegyék azok ütemét.
- A fehér asszony sohasem tudja tartani ezt az ütemet! - örvendezett Tippoo Tip. -
Megelőzzük őket, mielőtt még elérik a Frelimo vonalát, elkapjuk őket, még a nap vége előtt.
Ezúttal nem fognak megmenekülni.
Odafordult Chinához: - Miért nem követjük őket helikopteren?
China tétovázott. Nem kívánta felvilágosítani őt a Hind hiányosságairól és gyenge
pontjairól. Sokkal jobb, ha Tippoo Tip hisz a helikopter tökéletességében. Nem fogja vele
megvitatni a nehézségeit, hogy kellő mennyiségű üzemanyagot kell hozzanak, sem a Hind
korlátozott hatótávolságát még teljes üzemanyag-feltöltöttséggel is, azt a tényt sem, hogy a
portugál repülőmérnök figyelmeztette, a turbómotoroknak már rég lejárt a műszaki ellenőrzési
határideje, hogy a pilóta már jelentette a működési problémákat és a helikopter kisegítő
motorjának elégtelen erőkifejtését, lassulását.
- Itt fogok várni - közölte. - Amikor az embereid utolérik a fehér embert, azt rádión jelentik.
Ekkor fogok utánuk menni.
China megigazította a napszemüvegét és odaballagott a Hindhez. A pilóta várt rá, tettetett
közönyösséggel odaült a pilótafülke alatti álcázófestékkel fedett géptörzshöz.
- Hogy viselkedik a hajtómű? - kérdezte China portugálul.
- Rángatni kezdett és kihagy. Meg kellene alaposan vizsgálni.
- Üzemanyag?
- A főtartály negyedig van. De még megvan a póttartály is.
- A szállítók konvoja holnap reggel megérkezik az üzemanyaggal az előretolt bázisra. A
mérnök dolgozhat rajta ma éjjel, de rendelkezésemre kell állnia sötétedésig, addig stand-by.
Szükségem lesz rá, amikor utolérik a menekülőket.
A pilóta vállat vont. - Én repülhetek vele, ha hajlandó vállalni a kockázatot ezzel a motorral.
Egyetértett vele.
- Figyelje tovább a rádiót - utasította China. - Ha szerencsénk van, néhány óra múlva vége
lesz az egésznek.
 Sean látta, hogy Claudia nem tudja tovább tartani ezt az ütemet. A lány előtte szaladt,
úgyhogy megfigyelhette benne a változást, amelyet a szűkölködés és a nehéz körülmények
okoztak. Olyan lesoványodott, keszeg volt, hogy a hiányos és viseltes öltözéke lógott rajta,
inge lötyögött lágyéka körül, nadrágszárát a tüskék és az éles fűszálak összetépték, s jócskán
leszaggatták az alját, úgyhogy rojtos cafattá vált, amely csak combjainak közepéig ért, alatta a
lába kihangsúlyozottan lesoványodott, de valahogy mégis megőrizte elegáns, előkelő vonalait.
Mindenesetre a tüskék és az éles fűszálak nagy pusztítást végeztek a szabad bőrfelületeken,
lábán és a karján is. Úgy látszott, mintha megkorbácsolták volna, a sebesülések egy része
begyógyult, mások bevarasodtak, néhány azonban tovább vérzett.
Haja megnőtt, hosszú, izzadságtól összegubancolódott fürtökké tapadt össze, amelyek
tompán ütődtek minden lépésnél csontosán kiugró lapockáinak; háta oly sovány volt, hogy
pontosan meg lehetett számolni rajta a kiugró gerinccsigolyákat az inge alatt. Az izzadság
sötét vonalat áztatott a gerinc vonalán, a komoly fizikai igénybevételtől tompora
megkeményedett, olyan volt, mint két gumilabda a naptól kiszívott vászonnadrág alatt, s egy
kis háromszög alakú szakadáson látható volt a fenekének fehér húsa, amely minden lépésnél
rákacsintott. Lábai ernyedtek, petyhüdtek voltak a kimerültségtől, oldalra dobálta őket és
bokái meglazultak és kalimpáltak mozgás közben.
Nemsokára meg kellett volna engednie, hogy pihenhessen, s ő mégsem panaszkodott,
egyetlenegyszer sem, mióta elhagyták a folyót, a hosszú és fáradságos, kínzó órák alatt. Sean
szeretetteljesen vigyorgott, amikor arra az elkényeztetett, arrogáns nőstényre gondolt, aki
Hararében a repülőtéren lelépett a Boeing repülőgépről, hosszú évszázadokkal ezelőtt. Ez egy
másik nő volt, határozott, kemény és rugalmas lélekkel, mint a damaszkuszi penge. Tudta,
hogy a lány sohasem fogja feladni, mindaddig folytatja, ameddig meg nem hal. Előrenyúlt és
megveregette a lány vállát.
- Lazíts, menyecske. Tíz percet pihenünk! Amikor lefékezett, bizonytalanul megingott
azokon a hosszú, szép lábakon, s ő átkarolta a vállát, hogy támaszt nyújtson.
- Tudod, hogy valóságos csoda vagy. - Leültette, hátát egy keményfa törzsének támasztotta,
lecsavarta kulacsának dugaszát és odaadta a lánynak.
- Add ide nekem Minnie-t. Ideje, hogy orvosságot adjak neki. - Claudia hangja érdesen
reszelős volt a fáradtságtól. Sean leemelte a gyermeket a hátáról és Claudia ölébe helyezte.
- Ne feledd, tíz perc, nem több!
Alphonso felhasználta a pihenés szünetét, hogy bekapcsolja a rádiót. Mickey mellette ült az
egyik oldalon, Miriam pedig a másik oldalán. Érdeklődéssel figyelték, hogyan hangolja a
készüléket, s hogyan keresi az állomást. Recsegés és bugás következett, légköri zavarok,
amelyet valami halk, szokatlan, rövid ideig tartó afrikaaner szöveg követett, aztán egy izgatott
hang beszélt shangánul, nagyon közel és hangosan.
- Most már igen közel vannak - hangzott, és a válasz azonnal megérkezett.
- Folytassák keményen. Szorítsák őket. Ne hagyják őket elszakadni, elmenekülni. - A hang
összetéveszthetetlen volt, s nem kellett nyugtázni vagy visszaigazolni.
- Igenis, China tábornok!
Az adás befejeződött, Sean és Alphonso keményen egymásra pillantottak.
- Nagyon közel vannak - szólt a shangán--, nem tudunk elmenekülni előlük.
- Te elszakadhatnál, megmenekülhetnél mondta Sean -, egyedül sikerülne.
Alphonso tétovázott és oldalra pillantott Miriamra. A shangán leány viszonozta a pillantást
nyílt, bizalommal teli tekintettel, Alphonso pedig zavartan köhécselni és vakarózni kezdett.
- Maradok - morgott, Sean pedig keserűen felnevetett, s megszólalt angolul. - Lépj be a
klubba. Ez a kis boszorkány egykettőre horogra kapott. Ezek a nyamvadt lányok a halált
jelentik a számunkra, mindannyiunk számára, jegyezd meg, amit mondok.
Alphonso rosszallóan összevonta a szemöldökét, nem értett semmit a szövegből, Sean pedig
visszakapcsolt shangánra: - Csomagold össze a rádiót. Ha velünk fogsz maradni, a legjobb
helyet kell megkeresnünk erre a célra.
- Szarevő Renamo testvéreid nagyon hamar itt lesznek.
Sean megfordult és Matatura nézett, aki abban a pillanatban talpra ugrott.
- Ez China tábornok volt a rádión - mondta neki szuahéli nyelven.
- Úgy sziszeg, mint egy kobra - bólintott Matatu.
- Az emberei a nyomunkban vannak, azzal dicsekednek neki, hogy nagyon közel vannak.
Van még valami trükk, amit velük szemben alkalmazhatnánk, öreg barátom?
- Tűz - javasolta Matatu meggyőződés nélkül, de Sean megrázta a fejét.
- A szél ellenünk dolgozik, magunkat sütjük meg, ha felgyújtjuk az erdőt.
Matatu lehorgasztotta a fejét. - Ha a nőket és a gyermekeket itt tartjuk, nincs semmiféle csel
ellenük - ismerte el. - Lassúak vagyunk, s olyan nyomokat hagyunk magunk után, amit egy
vak ember is követni tud holdfény nélküli éjszakán. - Szomorúan megrázta kis gyapjas fejét. -
Az egyedüli trükk, ami számunkra maradt, harcolni ellenük, s akkor mindnyájan halottak
leszünk, Bwana, uram.
- Menj vissza, Matatu. Tudd meg, hogy valóban milyen közel vannak hozzánk. Mi
előremegyünk és keresünk egy jó helyet, ahol megküzdhetünk velük. - Megérintette a kis
ember vállát és elengedte. Sean utánanézett, amint eltűnt a fatörzsek között, s aztán
arckifejezését tudatosan megváltoztatva Claudia felé fordult, egy kissé könnyedebb tartással
és tónussal megszólalt:
- Hogy van a kis betegünk? - kérdezte. - Sokkal vidámabbnak tűnik.
- A Cloroquinine csodát tett. - Claudia hencegve ugrándoztatta a kislányt az ölében, hogy a
javulást bizonyítsa. Minnie szájába vette a hüvelykujját és szégyenlősen Seanra mosolygott.
Úgy érezte, hogy ez a mosoly teljesen váratlanul, meglepő élességgel összeszorította a
szívét.
Claudia felnevetett: - Úgy látszik, egyetlen nő sem védett a te végzetes vonzerőddel
szemben.
Ismét szereztél magadnak egy csodálót.
- Tipikusan női praktika, amit tulajdonképpen akar, az egy kis szabad lovaglás, rajtam. - De
azért megsimogatta a gyermek puha, gyapjas kis fejét. Rendben van, édesem, a lovacskád
készen áll, mehetünk.
Minnie bizalommal nyújtotta mindkét karját Sean felé, aki felkapta és a hátára szíjazta.
Claudia összeszedte magát, felállt és egy pillanatra odahajolt, rátámaszkodva: - Tudod mit,
te tulajdonképpen egy sokkal kedvesebb ember vagy, mint amilyennek általában mutatod
magad.
- Bolonddá tettelek, nemde?
- Szeretnélek látni a tulajdon gyerekeddel - suttogta.
- Most aztán tényleg megijesztettél. Induljunk el, mielőtt valami újabb bolondos ötlettel
jönnél elő, valami ennél is bolondabb ötlettel.
De azért hosszan elidőzött a gondolatnál, amint továbbrohantak az erdőben: egy saját
fiúgyermek ettől az asszonytól.
Ezt megelőzően soha nem gondolt erre, s akkor mintegy a gondolat kiegészítéseként érezte,
hogy egy pici kéz hátulról átnyúl a vállán és megérinti a szakállát, simogatva, olyan
könnyedén, mint egy leereszkedő pillangó. Minnie viszonozta azt a figyelmet, amit vele
szemben egy pár perccel azelőtt tanúsított és egy pillanatra elszorult a torka, alig tudott
lélegezni. Megfogta a picike kezet, a sajátjában tartotta, olyan selymes és törékeny volt, mint
egy kolibri szárnya és szörnyű sajnálat érzése töltötte el. Sajnálta, hogy soha nem lesz
fiúgyermeke, elfogadta ezt a gondolatot, soha nem lesz leánya. Hiszen már majdnem
mindennek vége. Az üldözők nagyon közel voltak már hozzájuk. Soha nem tudnak elszakadni
tőlük, nem volt menekülés, az egyedüli remény az volt, hogy találnak egy olyan helyet, amely
megfelelő lesz a végső ellenállásra. Ezen túl aztán már nincs semmi, sem menekülés, sem
jövő.
Annyira elfogta és beborította a melankólia, hogy szinte belerohant a tisztásba, mielőtt
észrevette volna. Claudia olyan hirtelen állt meg előtte, hogy majdnem beleszaladt. Megállt
mellette és tanácstalan bizonytalansággal körülnéztek.
Az erdőt kivágták előttük. Amennyire csak maguk elé nézhettek, azt látták, hogy a hatalmas
fákat kivágták, eltűntek, mintha a hurrikán söpörte volna el őket. Csak a rönkök maradtak
meg, nyersen és gumit könnyezve, amely olyan vörös volt, mint a szív vére. A talaj sebzett
volt, forradásos, ahol az óriási szálfák ledőltek. Fűrészpor kupacokat láttak mindenütt, ahol az
ágakat lefűrészelték a fatörzsekről és a törzseket felszabdalták, s a levágott ágak rendjei
között meg az elszáradt gallyak között utak vezettek, amelyeken a kivágott, értékes
fatörzseket elvonszolták.
Miriam megállt Sean mellett. - Ez az a hely, ahol a népemet dolgoztatták - mondta
csendesen. A Frelimo elvitte őket, hogy kivágják a fákat. Összeláncolták és addig
dolgoztatták őket, amíg a kezükről a hús csontig le nem foszlott. Úgy verték őket, mint a
marhákat és addig kellett dolgozniuk, amíg végül már nem bírtak felállni.
- Hány ember dolgozott? - kérdezte Sean. - Hiszen olyan rengeteg fát vágtak ki.
- Talán minden fáért meghalt egy férfi vagy egy nő - suttogott Miriam. - Mindenkit
elhurcoltak, ezreket, tízezreket. - A horizont felé mutatott. - Nagyon messze délre dolgoznak
most és nem hagytak állva egyetlen fát sem.
Sean érezte, amint legnagyobb megdöbbenésére, egyre erősödik benne a felháborodás. Ez
olyan mértékű rombolás volt a természet törvényei ellen, és maga az élet szentsége ellen.
Nemcsak arról volt szó, hogy azoknak a fáknak háromszáz évre volt szükségük, hogy teljes
fenségességüket elérjék, s amelyeket egypár órai érzéketlen munkával kivágtak,
megsemmisítettek a fejszék élével. Sokkal többről volt szó. Az erdőség az élet
megszámlálhatatlan formájának a forrása volt, rovarok és madarak, emlősök és
csúszómászók, s az ember maga köszönhette az életét ezeknek az erdőségeknek. Ebben a
szörnyű pusztításban mindez eltűnik.
Saját sorsa is meghatározódott. Eszerint csak néhány megszámlálható óra maradt hátra a
tulajdon életéből, és Seant elragadta a prófétai melankólia. Felfogta, hogy az erdő kiirtása az
egész kontinensre leselkedő veszélyt szimbolizálja. Még néhány gyorsan elmúló évtized, s
Afrikát leigázza a benne lakozó, eredendő barbárság. Az az ellenőrzés, amit a kolonializmus
száz esztendeje valósított meg, s féken tartotta - most megszűnt. Jóllehet az az ellenőrzés néha
láncokat jelentett, de amikor ettől megszabadultak, Afrika népei elhamarkodottan fejest
ugrottak szinte és nekiláttak öngyilkos hányavetiséggel és nemtörődömséggel a saját
megsemmisítésüknek.
Sean úgy érezte, hogy a tehetetlenség dühétől rázkódik, a könnyelmű butaságon érzett
tehetetlen indulattól, s ugyanakkor elszomorodott a szinte halálba menekülő betegen, az egész
szörnyű tragédia miatt.
- Ha meg kell halnom - gondolta -, akkor a legjobb, ha erre még azelőtt kerül sor, mielőtt
tanúja leszek annak, hogy minden, amit szerettem, a föld, az állatok és az emberek, minden
megsemmisül.
Karját Claudia sovány vállára téve, a kis fekete lánnyal a hátán megfordult és hátranézett
arra az útra, amelyen jöttek, s ebben a pillanatban Matatu tűnt fel, amint a hátuk mögötti
erdőből előiramodott.
Valami reménytelen sürgetés volt a testtartásában és halálfélelem mutatkozott ráncos kis
arcának vonásain.
- Nagyon közel vannak, Bwana, uram. Két nyomkereső vezeti őket. Láttam őket dolgozni.
Nem tudjuk őket lerázni, nagyon jók.
- Hány harcos van velük? - Sean némi erőfeszítéssel lerázta magáról a nyomasztó
jövendölés levertségét.
 - Olyan sokan, mint a fű a Serengeti síkságon válaszolt Matatu. - Úgy rohannak, mint vad
kutyák falkája a vadászaton, kemények és erőszakosak. Még mi hárman sem leszünk képesek
sokáig ellenállni nekik.
Sean felemelkedett és körülnézett. Az erdővágás, ahol álltak, természetes terep volt a
gyilkolásra, amely meg volt fosztva a természetes fedezéstől, a térdig érő kemény fatörzsek
kivételével. A nyitott földsáv mintegy kétszáz méter széles volt, ahol a kivágott szálfák
szabálytalan rakásai helyezkedtek el, a levelek régen kiszáradtak és megbámultak, s az ágak
természetes barikádot alkottak.
- Itt fogjuk felvenni a védőállást - határozta el Sean gyorsan és előre rendelte Alphonsót.
Átrohantak a nyílt téren, a két nőt középütt terelve, Miriam magával vonszolta kisöccsét az
egyik karjában, Alphonso védelmezőén mellettük futott. A nagy darab shangánt akadályozta a
rádió és a lőszeres zsákok, s azok a tartalékok, amelyeket a Savé folyónál zsákmányoltak,
ennek ellenére ő vitte Mickeyt is, bármikor, amikor a gyermek fáradt volt, s csak rövid
időközökre tette le a saját lábára. A három shangán, a férfi, a nő és a fiúgyermek nagyon
gyorsan kialakították saját meghatározott magjukat a csoporton belül, összefonta őket a törzsi
lojalitás és a természetes fizikai vonzalom. Sean tudta, hogy bizton számíthat Alphonsóra,
hogy gondot tud viselni magukra, ami lehetővé tette számára, hogy a saját külön feladataira
koncentráljon, Claudiára, Matatura és a kislányra.
Alphonsónak nem volt szüksége arra, hogy parancsot kapjon. Ugyanúgy, mint Sean,
katonaszeme volt a terepre vonatkozóan és csalhatatlanul rohant arra a szakaszra, ahol a
levágott ágak egy természetes zárt sáncot alkottak, s amelyik a legjobb tűzteret biztosította, s
uralta az erdőátvágást.
Gyorsan elfoglalták védelmi állásukat, nagyobb, nehezebb ágakkal megerősítve az állást,
lerakva és beállítva fegyvereiket és a lőszerkészletet, végrehajtva azokat a korlátozott
lehetőségeiken belül végrehajtható feladatokat, amelyek a támadó erők visszaverését
szolgálták.
Claudia és Miriam hátrább vitték a gyermekeket, ahol a földben mélyedések voltak és két
különösen nagy fatörzsből hátramaradt tuskó volt található, amelyek bizonyos óvhelyet
képezhettek a számukra. Miután a saját előkészületeit befejezte, Sean gyorsan átment
Claudiához és leguggolt mellette.
- Amint a lövöldözés megkezdődik, azt akarom, hogy Miriammal és a gyermekekkel
meneküljetek el - mondta neki. - Tartsatok egyenesen délnek. Abbahagyta, amikor észrevette,
hogy a lány rázza a fejét, s állkapcsát csökönyösen összeszorítja.
- Elég messzire elszaladtam már - jelentette ki. - Veled maradok. - Kezét a férfi karjára
helyezte. - Nem, ne vitatkozz. Hiábavaló időtöltés lenne.
- Claudia!
- Kérlek, ne! - előzte meg a férfit. - Nincs sok időnk, ne vesztegessük vitatkozással!
Igaza volt, természetesen. Megpróbálni tovább menekülni, egyedül, értelmetlen lett volna,
két gyermekkel, akikre vigyázni kell és ötven Renamo harcossal a nyomukban. Bólintott.
- Rendben van - értett egyet a lánnyal, s kivette Tokarev pisztolyát a derékszíján levő
tokból, töltött, majd a biztonsági zárral biztosította: - Vedd magadhoz!
- Mire lesz ez jó? - nézett a fegyverre, némi undorral.
- Azt hiszem tudod, hogy mire jó.
- Ugyanúgy, mint Job?
Sean bólintott. - Egyszerűbb lesz, mint China útján.
Claudia megrázta a fejét. - Nem vagyok rá képes - suttogta. - Ha nincs más megoldás, a
végén, nem tennéd meg nekem?
- Megpróbálom - válaszolta Sean. - De nem hiszem, hogy lesz hozzá erőm. Itt van, nesze,
vedd el, csak ha szükséged lesz rá. - A lány vonakodva elfogadta a pisztolyt és belecsúsztatta
a derékszíjába.
 - Most csókolj meg! - kérte.
Matatu füttye félbeszakította ölelésüket.
- Szeretlek - suttogta Sean a fülébe.
- Szeretni foglak - válaszolt a lány - az örökkévalóságon át.
Otthagyta a lányt és visszakúszott a halott faágak rakásához. Matatu oldalán lehúzódott és
átnézett a két ág közötti résen, az erdő szegélyét vizsgálva.
Hosszú percekig nem látott semmit, aztán észrevett valami árnyékszerű, surranó mozgást a
farakások közötti réseken. Sean jobb kezét ráfektette az AKM géppisztoly markolatára és
felemelte egészen addig, amíg a tusa meg nem érintette az állat. A csendesség elhúzódott a
délutáni bágyadt napfényben, míg várakoztak. Egyetlen madár sem énekelt, egyetlen élőlény
sem mozdult, amíg csak egy tompa madárfütty meg nem szólalt az erdő szélén s egy emberi
alak meg nem jelent egy nyílásban, a másodperc töredékéig, s el nem tűnt egy vastag tuskó
mögött. Amint az eltűnt, egy másik alak vált el a fák vonalában, vagy száz méterrel balra, s
előre rohant. Ez is eltűnt, s azonnal utána a jobbszárnyon egy harmadik Renamo-gerilla jelent
meg.
- Csak három - mormogott Sean, nem mutattak meg ennél több embert, s ez jó volt.
Tovasuhanó iramodásokkal mozogtak, sohasem mozgott kettő egyszerre, szétszóródva,
szélesen és elővigyázatosan, mint a csapdára érkező hím leopárd.
- Milyen kár - gondolta Sean -, csak egyet kaphatunk el a tömegből. Azt reméltem, hogy jó
kis ritkítást végezhetünk, nagyobb mérvű pusztítással. Az előremozgó felderítőkre
koncentrált, megpróbálta kiszúrni a legveszedelmesebb ellenséget.
- Valószínűleg az a középső lesz az - döntötte el, s szinte azonnal megerősítette döntésének
helyességét, amint látta az ember kezének intését az egyik tuskó mögül, amely elrejtette őt.
Jeleket adott a többiek közül az egyiknek, hogy mozogjon előre, koordinálva az
előrehaladást, Sean megjegyezte magának, ez lesz az, akit először fog kiemelni.
- Hadd jöjjön közelebb - figyelmeztette magát Sean. Az AKM nem céllövő fegyver, s nem
bízott pontosságában a százméteres távolság fölött. Várt, szerette volna elkapni az emberét, a
fegyver nézőkéjén át figyelve.
A renamós felugrott, megindult. Sean látta, hogy fiatal, húszas éveiben jár,
töltényhevederekkel mindkét vállán, rastafarian frizurával, rongy álcázószalagok befűzve a
hajába. Volt valami arabos jelleg az arcvonásaiban, s valami borostyánszín a bőrén, jóképű
legény volt, attól eltekintve, hogy a bal szeme kissé kancsal volt, s ez valami érdekes, ravasz,
szemfüles arckifejezést kölcsönzött neki.
Elég közel volt ahhoz, hogy lássa a szemében a csillogást. Sean figyelmesen nézte a
farönköt, amely mögött a harcos eltűnt, lélegzetet vett, a levegő felét kiengedte és ujjának első
ízületét ráhelyezte az elsütőbillentyűre.
A renamós feltűnt a látómezejében, Sean alacsonyra vette a célpontot, tudatosan lemondva a
„tiszta ölésről". Tudta, hogy milyen kárt tud okozni egy 7,62-es lövedék, amint behatol
valakinek a gyomrába, majdnem ezer méter/másodperces sebességgel, s tudta saját keserű
tapasztalatából, milyen idegesítő, ha egy bajtársad fekszik a senki földjén haslövéssel, vízért
és könyörületért üvöltve. A felderítőknél ezeket „warbler"-eknek, énekes madárnak nevezték,
s egy jó hangú „warbler" meg tudott akadályozni egy támadást, majdnem olyan hatékonyan,
mint egy jól elhelyezett RPD gépfegyver.
Sean hallotta, amint a lövedék becsapódott a Renamo-gerilla hasába, a húsba való
becsapódás olyannak hangzott, mint amikor egy görögdinnyét egy fémborítású padlóra
ejtenek, s az ember eltűnt a célmezőből, eltűnt a szemétben és hulladékban.
Azonnal nagy tüzelés kezdődött az erdő szegélyéről, de nyilvánvaló volt a céltalan
lövöldözésből, hogy nem fedezték fel Seant, ezért aztán a tüzelés hamar abba is maradt és
csend lett. A Renamo takarékoskodott a lőszerrel, ami biztos jele volt a fegyelemnek és a jó
kiképzésnek. A másodosztályú afrikai csapatok a kapcsolatfelvétel pillanatától tüzelni
kezdenek és nem is hagyják abba az utolsó töltényig.
- Ezek a legények ismerik az üzletet - erősítette meg Sean Matatu értékelését. - Nem fogunk
tudni sokáig kitartani. - Két gerilla volt az irtáson mozdulatlanul, s a hassérüléses harcos mély
nyögése jelezte a sebesült fájdalmait.
- Énekelj nekünk. Jaj - Apám! - bátorította Sean a sebesültet. - Hadd tudják meg a
bajtársaid, mennyire fáj. - De ugyanakkor tanulmányozta az erdő szegélyét, szeretett volna
valami jelzést kapni a következő játszmára vonatkozóan, mielőtt az kibontakozik.
- Most átkaroló műveletet akarnak végrehajtani és be akarnak keríteni bennünket - gondolta.
- De melyik oldalról, jobbról vagy balról? - És mintegy válaszként egy picike, homályos
mozgást látott az erdőben. Valaki jobb felé kezdett mozogni.
- Alphonso! - hívta őt Sean halkan. - Ezek megpróbálják jobbról. Maradj itt. Tartsd a
közepét.
Sean elkezdett visszafelé kúszni, egészen addig, amíg a magas cserjesor el nem takarta.
Akkor felemelkedett és kétrét hajolva kifutott a jobbszárnyra.
Négyszáz méterre a szárnyon ledobta magát a térdeire és előrekúszott, egy másik pozíciót
keresett, amely szembe nézett az erdő falával.
A rönkök takarása mögött kígyózott előre, rendezte a lélegzetét, az erdő szegélyét figyelve
az AKM-et automatikus sorozatlövésre állította és a hüvelykujját a biztonsági zárra helyezte.
A következő mozdulatot szinte tökéletesen megérezte, a bekerítő művelet az erdőből indult,
csak száz méter távolságra tőle jobbra. Egy nyolc harcosból álló egység jött elő,
valamennyien egyszerre indultak meg, s megpróbálták elérni a cserjés takarását egyetlen
koncentrált rohammal. Sean engedte, hogy az átvágáson keresztüli út felét megtegyék.
- Ez már jobb. Jó lenne, ha elkapnék egy foglyot ebből a csapatból - mondotta magának.
Hosszan nézte őket, végigpásztázta a csoportot, a tüzelést a szárnyról kezdte és végigpásztázta
a vonalat. Kiszúrta a csoport parancsnokát, aki egy kissé a csoport vonala előtt haladt. Sean
hagyta, hogy embermagasságba emelkedjék, s belerohanhasson a tűzfolyamba,
térdmagasságban kapta el, mivel az AKM automata tüzelés során brutálisan ugrál és ő lefelé
szorította az elsütőbillentyűt.
A parancsnok elbukott, mint ahogy valaki elbukik egy kihúzott dróthuzalon, s az őt követő
két ember szintén belerohant ugyanabba a sorozatba. Sean látta, hogy a lövések eltalálták
őket. Egyikük a vállába kapta a lövedéket, és az álcázó öltözetéből egy kis porfelhő csapott ki,
ami jelezte a lövedék becsapódási helyét. A másik egy fejlövés volt, tisztán a halántékot érte
és amikor lebukott, a baseball sapkája úgy szárnyalt a levegőben, mint egy megcsonkított
galamb.
- Három. - Sean kicserélte a tölténytárat, elégedetten az eredménnyel. Egyet várt és kettőt
remélt.
A csoport maradék tagjai hátat fordítottak és rohantak visszafelé az erdőbe, a támadás
tökéletesen összeomlott. Sean elengedett még egy kis sorozatot, mielőtt elérték a fákat, s úgy
gondolta, hogy az egyik felkapta a vállát és megingott a lövéstől, de az tovább ment és eltűnt.
Szinte azonnal egy másik sorozatlövés volt hallható, középről. Sean felugrott a farönk
mögül és visszarohant, hogy Alphonsónak segítsen.
Ahogyan szaladt, valaki tüzet nyitott rá az erdőből. A lövedék közvetlenül a feje mellett
repült el azzal a dühös, ostorcsattanás-szerű hanggal, amelynek nyomán az adrenalin tüzesen
rohan a vércsatornába. Lesunyta a fejét és rohant tovább. Nagyon élvezte, hogy meglovagolta
a félelem göndör hullámait.
Középen éles tűzharc folyt. A Renamo megkísérelte a nyílt színen keresztül történő
támadást és már majdnem átjutott, amikor laposan elterült Alphonso mellett és kiegészítette a
védelem tűzerejét, a támadás ingadozott és kifulladt, majdnem a száraz farakásnál, amely
mögött ők feküdtek. A Renamo emberei lemerültek és kitértek, hátravonultak a farönkök
közé, s az AK tüze felverte a port körülötte.
 - Kettő! - kiáltott át Alphonso Seannak. - Kettőt leterítettem.
De Matatu Sean karját húzogatta és a bal szárnyra mutogatott. Seannak alig volt ideje arra,
hogy egy pillantást vessen egy másik támadó csoportra, amely a nyílt területen átvágva
fedezéket keresett ezen az oldalon. A jobb oldalon és középen indított támadás csak álcázás
volt, elterelés. Most azonban vagy egy tucat Renamo-harcos közeledett hátulról, akik
perceken belül körülveszik és odaszögezik őket, tehetetlenül.
- Alphonso, a hátunkba kerültek - figyelmeztette őt Sean.
- Semmit sem tudunk tenni, amivel megállíthatjuk őket - felelte Alphonso. - Túl sokan
vannak és mi túl kevesen.
- Hátramegyek, hogy tartsam a hátunkat. Az asszonyokkal leszek.
Nem fognak ismét támadni - mondta neki Alphonso kereken. - Most, hogy körülvettek
bennünket, megvárják, amíg a helikopter megérkezik. Egy automata sorozat verte a farakást, s
azonnal ösztönösen lebuktak.
- Csak azért lőnek ránk, hogy ide szögezzenek, itt tartsanak bennünket - szólt Alphonso. -
Nem kockáztatják, hogy több embert veszítsenek.
- Mennyi idő alatt érhet ide a helikopter? - akarta megerősíteni a saját becslését.
- Nem később, mint egy óra múlva - válaszolta Alphonso határozottan,
megfellebbezhetetlenül. Aztán mindennek egykettőre vége lesz.
Alphonsónak igaza volt. A Hind ellen nem volt védelem, nem volt ellene semmi trükk,
amelyet kijátszhattak volna.
- Itt hagylak - ismételte Sean és visszakúszott oda, ahol az asszonyok rejtőzködtek.
Claudia Minnie-t tartotta az ölében, de várakozóan felnézett, amikor Sean lecsúszott a
mélyedés oldalán.
- A hátunk mögé kerültek - közölte Sean röviden. - Bekerítettek bennünket. - Lerakott egy
üres AK tölténytárat Claudia elé. - Alphonso zsákjában tartalék tölténytárak vannak. Tudod,
hogyan kell megtölteni ezeket?
Elfoglalom őt valamivel. Az elkövetkező egy órát nehéz lesz átélni. Sean hátrakúszott a
mélyedés hátsó falához és kinézett a peremén át.
Látott valamit mozogni előttük a barna levelek között, vagy ötvenlépésnyire, odapörkölt egy
gyors sorozatot a cserjésbe. A tüzet három vagy négy pozícióból viszonozták a háttérből. AK
lövedékek záporoztak felettük és mögötte Minnie nyöszörgött félelmében. A percek lassan
teltek, de a csöndet néhány másodpercenként szórványos sorozatok törték meg a Renamo
pozíciókból.
Claudia odakúszott melléje és újratöltött magazinokat helyezett el jobb könyökénél.
- Hány tölténytár maradt? - kérdezte.
- Tíz - mondta a lány és kissé közelebb húzódott hozzá.
Nem volt tulajdonképpen semmi jelentősége annak, hogy csak kétszáz sorozat maradt
Alphonso csomagjában. Sean felnézett a levegőbe, most már bármelyik pillanatban
meghallhatta a Hind turbóinak sivítását.
Claudia olvasta a gondolatait, s tapogatózó mozdulatokkal a férfi kezét kereste. A forró
afrikai napfényen feküdve, egymás kezét fogva várakoztak. Már nem volt mit mondaniuk
egymásnak. Nem maradt semmiféle védekezési lehetőség, akármilyen gyenge, törékeny sem.
Csak a várakozás maradt, az elkerülhetetlenre való várakozás.
Matatu megérintette Sean lábát. Nem volt szükség arra, hogy bármit mondjanak. Sean
feltartotta a fejét, hogy a hangot meghallja. A hang magasabb és egyenletesebb, állandóbb
volt, mint az erdő feletti, délutáni szellő susogása.
Claudia keményen megszorította a férfi kezét, körmeit belemélyesztette a tenyerébe, ő is
hallotta a hangot.
- Csókolj meg - suttogta - még egyszer, utoljára. Sean letette maga mellé a fegyverét,
oldalára fordult, hogy karjaiba vegye a lányt. Feszültek voltak, teljes erővel szorították
egymást.
- Ha meg kell halnunk - suttogta Claudia -, boldog vagyok, hogy ez így történik. - Sean
érezte, hogy a lány a kezébe csúsztatja a csőre töltött Tokarevet.
- Isten veled, szerelmem - búcsúzott Claudia.
Sean tudta, hogy meg kell tennie, de nem volt biztos benne, hogy lesz-e hozzá elég
bátorsága.
A Hind hajtóművének hangja magasra, metsző sivítássá emelkedett.
A biztonsági zárat a „nyitva" pozícióba tolta és a Tokarevet óvatosan felemelte. Claudia
szemét szorosan behunyta és fejét félig elfordította tőle. Egy apró, izzadt, nedves, sötét
hajfürtöcske lógott a füle előtt és látta, hogy egy pici erecske ver a halánték áttetsző,
csontszínű bőre alatt, amelyet ez a fürtöcske megvédett a napsütéstől. Ez volt életének
legnehezebb feladata, amit valaha maga elé állított, de felemelte a Tokarev csőtorkolatát a
lány halántékához.
Egy fülrepesztő robbanás történt a fedezékük szegélyén, egy lövedék robbant. Sean lehúzta
Claudiát, hogy megvédje őt a robbanástól. Egy pillanatig azt gondolta, hogy a Hind nyitott
tüzet, de ez lehetetlen volt, hiszen a helikopter még látótávolságon túl volt, még nem
származhatott tőle ez a lövedék.
Egy sorozat robbanásra került sor, gyors egymásutánban és Sean leengedte a pisztolyt és
elengedte Claudiát. Újból felemelkedett a fedezék peremére és látta, hogy nehéz zárótűz veri
a Renamo állásait. Aknavető tűz, ismerte fel Sean a 7,62-es gránátlövedékeket és az RPG
rakéták utáni füstcsíkokat, az erdő fái között. A kézifegyverek fültépő zaja elnyomott minden
egyebet, még a közeledő Hind hangját is. A helyzet teljesen megváltozott.
Hirtelen a csata közepében találták magukat, Sean látta, amint alakok rohannak vadul a
cserjésben és a farönkök között, s rohanás közben vadul tüzelnek.
- Frelimo - húzogatta Matatu Sean karját és izgatottan rikácsolta - Frelimo!
Csak ekkor értette meg Sean a helyzetet. A Renamo üldözőivel folytatott rendszertelen
tüzelésük egy nagyobb Frelimo-köteléket csábított a helyszínre, amely a közelben
gyülekezett, valószínűleg a Savé folyó vonalán készített elő támadást.
Most az ötvenfős Renamo gerillacsapat hirtelen hatalmas túlerőben levő Frelimo-erővel
találta magát szemben. A tüzelés intenzitásából kiindulva Sean úgy értékelte, hogy több száz
főnyi frelimós jött ki az erdőből, első vonalbeli zászlóaljerejű csapat.
Látta, hogy a kis Renamo-csoport, amely elvágta őket, elhagyja a pozícióját az irtás
vonalában, a kiirtott fák között és gyors menekülésbe kezdett, vad rendezetlenségben, míg
aknavető lövedékek robbantak közöttük. Sean felkapta a saját AKM fegyverét és egy hosszú
sorozattal segítette őket az útjukon. A menekülők egyike elesett és úgy csapkodott maga körül
a tűzben, mint egy partra vetett harcsa.
Aztán észrevette a Frelimo-gyalogság tisztogató vonalát, amely balról rohanva közelített.
Álcázó öltözetük keletnémet eredetű volt, a barna és zöld foltok élesen elütöttek a Renamo
tigriscsíkos tábori ruházatától.
A Renamo vagy a Frelimo egyformán veszélyes volt számukra. Sean lehúzta maga mellé
Claudiát.
- Ne mozogj. A Frelimo valószínűleg nem tudja, hogy mi itt vagyunk. A Renamót üldözve
elfeledkezhetnek rólunk. Van erre némi esélyünk.
Minnie hangosan jajgatott, megrémülve a zajos zűrzavartól. Sean sürgősen hívta Miriamot. -
Csendesítsd le, szüntesd meg a sírását.
A shangán lány maga mellé húzta a gyermeket, befogta a száját és az orrát a kezével, így a
sírás hirtelen abbamaradt.
Sean egyik szemét felemelte a fedezék pereme fölé, s látta, hogy a Frelimo tisztogató vonala
még mindig feléjük közeledik, keménykötésű katonák, csípőből tüzelve. Másodperceken belül
keresztülhaladnak a fedezékükön. Felemelte az AKM géppisztolyt. A megmenekülés
lehetősége elillant, az egyedüli változás, hogy most a Renamo helyett a Frelimo fogja kiirtani
őket.
Amint felemelte az AKM-et és a legközelebbi frelimós harcos hasára célzott, a célpontot
eltakarta egy magasra emelkedő porfelhő, amelyet felettük a levegőből egy 12,7 mm-es
gépágyú viharos tüzelése okozott. A Frelimo tisztogató egységének vonala szertefoszlott Sean
szemei előtt, s a Hind koncentrált tüze szétrobbantotta őket, a fedezéküket hömpölygő
homokfelhő takarta el abban a döntő pillanatban, amikor a Hind megjelent felettük.
Teljes volt a káosz, két erő keveredett össze az erdő mélyén, kibogozhatatlan akna- és
rakétatűz csapott át a fák között, míg a csatatér felett a Hind ereszkedett lefelé, rakétákkal és
ágyútűzzel árasztva el azt, teljessé téve a kavarodást.
Sean Matatu vállára ütött. - Hozd ide Alphonsót! - utasította és a kis ndorobo eltűnt a
homokfelhőben és az ágyú tűzben, s percekkel később újra megjelent, maga mögött a
nagydarab shangánnal.
- Alphonso, légy készen arra, hogy egy másik futást kezdünk - mondta neki Sean tömören.
A Frelimo és a Renamo jól elkapták és megugrasztották egymást. Mi pedig megpróbálunk
kicsúszni, mielőtt a Hind felfedez bennünket. - Sean abbahagyta és beleszagolt a levegőbe,
aztán térdre kapaszkodott és hátranézett.
A körülöttük levő levegő piszkosszürkévé vált, a harc elhaló zaja és a turbók nyüszítése
mögött Sean először érezte meg az égő erdő halk ropogását.
- Tűz van, és az ellenszél felénk tereli.
Az egyik felrobbanó rakéta fellobbantotta az irtásban felhalmozott száraz gallyakat és most
sűrű füst borította be a fedezéket, szemüket csípve, köhögtetve őket. Fulladozni kezdtek.
- Nos, nincs más választásunk, elpucolunk, vagy megsülünk. - Az ágak ropogása és a lángok
harsogása már a harcmező zaját is elnyomta. Fojtottan, homályosan hallották a sebesültek
sikolyait, akik a lángtenger útjába kerültek.
- Indulás, gyerünk! - Sean felkapta Minnie-t a hátára, s az mindkét kezével átölelte a nyakát,
s úgy csüngött rajta, mint valami apró, fekete bolha. Sean talpra állította Claudiát, Alphonso
pedig Mickeyt ültette rá a vállára, lábai a rádiókészülék felett kalimpáltak. Miriam mellette
haladt, belekapaszkodva abba a kezébe, amely a fegyvert tartotta.
A füst felettük gomolygott, vastagnak és ragadósnak tűnt, mint az olaj, s ők szélsebesen
rohantak egy csoportot képezve, hogy kapcsolatban legyenek egymással. A füst megtöltötte a
tüdejüket, eltakarta előlük az eget, és eltakarta őket az erdőben a körülöttük levő harcolók
elől, s a harci helikoptertől, amelyik felettük körözött. A tűz közvetlenül mögöttük dühöngött,
vadul közeledett feléjük, s ők elkeseredetten menekültek.
Sean érezte a tűz forró leheletét a nyakán és Minnie nyüszített, amint a tüzes szikrák az
arcocskáját érintették. Levegő után kapkodva, Claudia megbotlott és térdre esett, de Sean
felemelte és talpra állította és magával húzva, tovább rohantak.
Sean fuldoklott, minden egyes lélegzet égette a nyelőcsövét, le egészen a tüdejéig. Nem
tudtak tovább menni, a tűz már a bőrüket nyaldosta, repülő szikrák csapódtak rájuk, a Sean
hátán levő kisgyermek sikoltott a gyötrelemtől és sikertelenül igyekezett tenyerével
megkínzott testét eltakarni, mintha méhraj vagy darazsak támadták volna meg. Szorítása
elernyedt és leesett volna Sean hátáról, ha csak Sean nem kapott volna utána és nem kapja a
hóna alá.
Hirtelen egy másik irtáson találták magukat. Csak kivágott farönkök vették őket körül,
amelyek úgy emelkedtek, mint sírkövek a sűrű, gomolygó füst egymást követő hullámaiban, s
a lábuk alatti homokos földet felszántották a favágók csapatai.
- Feküdj! - lökte le Claudiát a földre, és Minnie-t a karjába helyezte.
A gyerek vadul küzdött vele. - Tartsd szilárdan! - kiáltott rá Sean és letépte magáról az
inget.
- Feküdj, laposan, arccal a földnek! - utasította és Claudia engedelmesen a hasára fordult,
Minnie-t maga alatt tartva. Sean betakarta mindkettőjük fejét az ingével, hogy kiszűrje a
füstöt, a szikrákat és a pernyét. Kitépte a dugaszt a kulacsából és átitatta az inget, lelocsolta a
hajukat és ruházatukat. Minnie még mindig sikoltozott és birkózott Claudiával, de az
szilárdan tartotta és leszorította. Sean letérdelt melléjük és laza homokot szórt rájuk, egy
földhányás alá temette őket, mint ahogyan a gyermekek játszanak a tengerparti játékok során.
A füst a föld közelében nem volt olyan sűrű és könnyebben tudtak lélegezni. Alphonso látta,
hogy mit csinálnak, és követte a példát, Miriamot és öccsét a homok alá temette.
Égő szikrák röpködtek a látást akadályozó füstfelhőkön át, és ráültek Sean meztelen bőrére.
Úgy égették, mint a szafari-hangyák mérges csípései. Sean érezte, hogy a szakálla szinte
sistereg és összekunkorodik, s a szemgolyói kiszáradnak a nagy hőségtől. Kiürítette a
hátizsákját a földre és az üres kanavászzsákot felhúzta a fejére, a második kulacs tartalmát
magára locsolta, a hátára feküdt, s betakarta magát is homokkal és mozdulatlanná vált.
Mivel a feje a föld színén volt, a levegő is elviselhetőbbé és belélegezhetőbbé vált,
elégséges oxigénmennyiséget kapott ahhoz, hogy öntudatnál maradjon, de a feje zúgott,
szédült és forgott vele a világ, a hőség lehengerlő, csapásszerű széllökésekkel tört rá. Erezte,
hogy a fején levő vitorlavászon zsák parázslani kezd, érezte a szagát, és a vékony
homokréteg, amivel befedte a testét, felforrósodott és úgy égetett, mint a fazék, amelyet a
tűzhelyről levettek. Hallotta, amint a lángtenger növekvő erőre kapott, a száraz ágak úgy
ropogtak, mint a puskaropogás a pokolban. A tűz az egész irtáson lobogott körülöttük, de a
szél, amelyet saját forrósága okozott, gyorsan tovább hajtotta.
A tűz elsöpört mellettük, a harsogás alábbhagyott és a füstfellegek egy pillanat alatt
szétnyíltak, lehetővé téve, hogy friss, tiszta levegő nyomuljon be, azonban körülöttük
továbbra is oly forróság volt, hogy Sean nem merte leszórni magáról a testét borító védő
homokréteget.
A forróság fokozatosan szétoszlatta a füstöt, a friss levegőt hozó széllökések gyakoribbá
váltak. Sean felült és a vitorlavászon zsákot levette a fejéről. Bőre égett és olyan érzése volt,
mintha savval szórták volna meg, égővörös foltok voltak rajta ott, ahová a szikrák estek, s
ezek nemsokára felhólyagosodnak.
Odamászott a földhányás szélére, amely Claudiát és a gyermeket beborította, s lekaparta
fejükről a homokot. Az ing az orrukat és szájukat tisztán tartotta, de amikor felkeltek és
lerázták magukról a homokot, látta, hogy sokkal jobban megúszták, mint akár ő, akár
Alphonso. A tűz elszáguldott mellettük, de a levegő körülöttük még mindig sűrű volt a füsttől
és az eget elkenődött, sötét foltok takarták.
Sean felsegítette őket. - El kell tűnnünk, mielőtt a füst eloszlik, jó messzire. - Szárazon,
rekedten krákogott. Úgy érezte, mintha üvegtörmeléket nyelt volna és könnyek csorogtak
kormos, megperzselődött arcán.
Összekapaszkodva keresték meg az utat a megfeketedett, parázsló vidéken, mint piszkos,
lerongyolódott, kormos fantomok csoportja, sántikálva a füst kavargó ködében. A föld olyan
forró volt, mint valami lávafolyam, csizmáik sarka megperzselődött, de vitték a gyermekeket
és elkerülték a parázsló hamurakásokat.
Kétszer is hallották a Hindet felettük, de annak ellenére, hogy állandóan felnéztek vörös és
könnyező szemükkel, nem voltak képesek, hogy akár csak egy futó pillantást vessenek rá a
sodródó kék felhőkön keresztül, s ugyancsak nem volt nyoma akár a Renamo-, akár a
Frelimo-üldözőknek. A szembenálló erők szétszóródtak és elsöpörte őket a lángtenger.
- A kis szarházinak azbeszttel borított lába van mormogott Sean, amint Matatut figyelte
maga előtt táncolni az elvékonyodó tűzön át. Sean hátán Minnie nyafogott az égés okozta
hólyagoktól eredő fájdalomtól és az első pihenőnél Sean egy fél aszpirint adott neki egy korty
vízzel, az utolsó megmaradt kulacsból.
A naplemente az eget lángoló bíborvörössel és sötétlilával töltötte meg. A sötétben
egymáshoz húzódtak, túl kimerültek és gyengék voltak a füsttől, hogy őrszemet állítsanak, s
az éjszakájukat és alvásukat félbeszakította a fájdalmas, tüdőt szakító köhögések sorozata.
Hajnalban a szél megváltoztatta irányát, dél felé fújt, de a füst még mindig felettük
terjengett, a föld felett, mint valami nehéz, folyó feletti köd, a látótávolságot vagy száz
méterre csökkentette.
Sean és Claudia ellátták, kezelték a gyerekeket, először a hólyagokat és az égési sebeket
sárga jódkrémmel kenték be, s bár Mickey a shangán harcosok sztoikus nyugalmával viselte,
a kislány nyafogott a jód illatától és Seannak az ölébe kellett őt vennie és fújni kellett a
sérüléseit, hogy lehűtse.
Amint a gyermekeket ellátták, az asszonyok a férfiakat vették kezelésbe. A Sean mellén és
hátán levő égés csak felületi volt, de Claudia úgy kezelte, olyan gyengédséggel, ami nemcsak
háláját, de félreérthetetlen és megcáfolhatatlan szerelmét is visszatükrözte.
Egyikük sem beszélt arról a pillanatról, amikor Sean pisztolyát a lány homlokához emelte.
Valószínűleg soha nem is fognak erről említést tenni, de mindketten tudatában lesznek ennek
az eseménynek, megjegyzik ezt mindörökre. Mindig közöttük lesz, Sean számára az a szörnyű
pillanat életének legszörnyűbb pillanata, talán még Job halálánál is szörnyűbb; Claudia
számára Sean iránta érzett önfeláldozása, odaadása megerősítése, bizonyítása. Sean tudta,
hogy megtalálta volna az erőt, hogy megtegye, de ő is tudta, hogy ez többet jelentett volna
számára, mint ha saját magát, saját életét áldozta volna fel. Nem volt szükség semmi más
bizonyítására az iránta érzett szerelmének.
A gyermekeknek végzetesen szükségük volt vízre, teljesen ki voltak száradva a lángok és a
füst melegétől. Sean nekik adta a maradék víz felét, a többit egyenlőtlenül elosztotta a
felnőttek között, legtöbbet a két nő kapta, s a férfiak tulajdonképpen csak megízlelhették.
- Matatu - szólt érdes, csikorgó suttogással -, ha nem találsz vizet a számunkra az este
beállta előtt, akkor halottak leszünk ugyanúgy, mintha a Henshaw porrá lőtt volna szét
bennünket ágyúival.
Sántikáltak a megfeketedett és parázsló erdőn keresztül és késő délután Matatu elvezette
őket egy sekély, agyagos mélyedéshez, amely leégett fatörzsek füstölgő tönkjeivel volt
körülvéve. A mélyedésben vastag, fekete pernye és apró állatkák elszenesedett tetemei voltak,
kígyók, patkányok, cibetmacskák, amelyek oda menekültek védelemért és a lángok elleni
oltalomért, a közepén pedig mocskos pocsolya volt.
Sean leszűrte a vizet az ingén át, s úgy itták, mintha nektár lett volna, nyögdécseltek az
élvezettől, megperzselődött és füsttől megtámadott torkukon keresztül. Addig ittak, amíg a
gyomruk már annyira tele volt, hogy majd szétpukkadt, a fejükre locsolták a vizet és
megáztatták a ruháikat és halkan nevetgéltek örömükben.
A vízlelőhely mögött vagy másfél kilométerrel elérték azt a vonalat, ahol a szél megfordult
és visszatartotta a tüzet, visszafordítva a lángokat magára a tűzre. Maguk után hagyták a
pusztulást, a füstölgő facsonkokat, a fekete hamut, letáboroztak azon az éjszakán a
bizonytalanságba, a letört és meghalt száraz ágak között, ahol nem lehetett tudni, hogy a
favágó csapatok irtottak-e többet, vagy a lángok rombolták-e szét az erdőséget.
A tűz után, első alkalommal, Alphonso felszerelte a rádiókészülék antennáját, s
összegyűltek a készülék mellett, hogy China tábornok kötekedéseit és fenyegetéseit
meghallgassák. Mindannyian ösztönösen megmerevedtek, amint felismerték a hangját, de
most shangán nyelven beszélt és a háttérben a helikopter hajtóművének hangja hallatszott.
Adása tömör volt és talányos, s az alárendeltek válaszai ugyancsak szaggatottak és
szakszerűek voltak.
- Mit gondolsz, mire készül, mit forgat a fejében? - kérdezte Sean Alphonsót, s a shangán
megcsóválta a fejét.
- Úgy látszik, hogy új állásba helyezi át csapatait, de nem volt meggyőző a hangja.
- Nem adta fel? - tette fel a kérdést Sean. - Lehetséges, hogy elvesztette a nyomainkat a
tűzvész alatt, de nem gondolom, hogy feladta.
 - Nem bizony - helyeselte Alphonso. - Nagyon jól ismerem. Nem adta fel. Végig követni
fog bennünket az úton. China tábornok olyan ember, aki nagyon tud gyűlölni. Nem fog
elengedni bennünket. Nem enged ki bennünket a markából.
- Mi most egy Frelimo által ellenőrzött területen vagyunk. Úgy gondolod, hogy ide is
követni fog bennünket?
China tábornok befejezte utolsó adását és nyilvánvaló volt, hogy üzemanyag utánpótlását
szervezi. Portugál nyelvre váltott és úgy tűnt, a földi mérnök válaszol, ugyancsak portugál
nyelven.
Alphonso fordított.
- A szállítók megérkeztek. Kétezer liter tartalékuk van.
China hangja: - Mi van a kisegítő szivattyúval?
- Itt van, tábornokom - ismét a mérnök -, ma éjjel kicserélhetem.
- Repülésre alkalmasnak kell lennem holnap hajnalra.
- Garantálom, hogy készen leszek addigra, tábornok.
- Rendben, pár percen belül leszállok. Legyenek készen, hogy azonnal elkezdhessék a
munkát! - rendelkezett China, majd kijelentkezett és kikapcsolt.
Újabb tíz percig füleltek, amíg teljesen besötétedett, de nem került sor újabb adásra, s
Alphonso odanyúlt a rádiókészülék gombjához, hogy kikapcsolja. Sean egy hirtelen, ösztönös
impulzussal megakadályozta, ehelyett frekvenciát váltott. Szinte azonnal rátalált a dél-afrikai
katonai adóra. Sokkal erősebb volt, mint előző alkalommal, most sokkal közelebb voltak a
Limpopo folyónál levő határhoz és Sean részére az afrikaaner szöveg megnyugtatást és
ígéretet jelentett.
Egypár perc múlva Sean felsóhajtott és kikapcsolta a készüléket.
- Alphonso, te veszed fel elsőnek az őrszolgálatot. Indulj! - rendelkezett.
Miután a légi ellenőrzés veszélye lecsökkent, Sean elhatározta, hogy felújítja a nappali
menetelést, s minden mérföld, amit déli irányban megtettek jelezte a hátrahagyott jelek
alapján a fakitermelő csapatok újabb és nagyobb arányú tevékenységét.
A tüzet követő harmadik napon Matatu egy nagy kerülőutat tett velük. A keményfa
törzseket csak a közelmúltban vághatták ki és még mindig nedveztek. A levelek a levágott
ágakon, amelyeket rakásokba tornyoztak, még nem száradtak meg, még mindig friss zöldek
voltak és rugalmasak. Matatu csendre és óvatosságra intette őket, s amint keresztülvágták
magukat a frissen vágott rakások között, nem túl messze meghallották a láncfűrész sivítását és
a munkacsapatok szomorú munkadalait. A körülöttük levő erdő visszhangzott az emberi
tevékenység zajától, s a lágy talaj meztelen talpak lábnyomait hordozta és a nehéz szálfák,
amelyeket emberi erővel vontattak a vontatós utakon, magukon viselték az emberi bőr
nyomait. Mégis, Matatu olyan szakértelemmel vezette őket a kiirtott és kifosztott erdőn át,
hogy csak négynapi menetelés után láttak először más emberi lényeket.
A többieket enni és pihenni hátrahagyva, jól elrejtve a frissen vágott faágak rakásai mögött,
Sean és Matatu előre kúsztak egy természetes vágat széléig és lefekve, a távcsövön keresztül
szemügyre vették a Frelimo munkacsapatait munkavégzés közben, a vágat túloldalán. Fekete
férfiak és nők százai, némelyek még szinte gyermekkorban, keményen gürcöltek a
csapatokban, Frelimo őrség ellenőrzése és felügyelete alatt, akik álcázóöltözetet viseltek.
Az őrség AK géppisztolyokat viselt a vállukra akasztva, de ügyesen forgatták a hosszú
vízilóbőrből készült korbácsokat is, a barbár, kegyetlen afrikai sjambokot, amellyel a
meztelen hátakra és lábakra mérték csapásaikat. A meztelen bőrön csattanó ütések és a
megkínzottak fájdalmas üvöltései ötszáz méterre is elhallatszottak a nyílt vágatokon át, oda,
ahol Sean és Matatu feküdtek a földön.
A munkacsapatok felhalmozták a durván letisztított szálfákat magas, piramis alakú
rakásokba, a csapat fele nehéz kötelekbe kapaszkodott, azokat vonva és húzva, míg a többiek
az óriási fatörzseket, fagerendákat az alsó végüknél fogva tolták. Az őrség nagyobb
erőkifejtésre ösztönözte őket, a munkadalok strófáit idézve, amelyre a munkacsapatok mély,
melankolikus kórusa válaszolt és a manilakötelek koncentrált húzása követett.
Míg Sean a távcsövén át nézett, az egyik óriási szálfát gondosan a rakás orma felé vonták, s
mielőtt még biztonságosan elérte volna a kijelölt helyet, a kötelek egyike leszakadt róla, maga
a hatalmas szálfa megtekeredett és elkezdett lefelé bukdácsolni a piramis oldalán. A
munkacsapat tagjai a félelemtől jajveszékelve szétszéledtek, de néhányan a gyengébbek közül
nem voltak elég gyorsak, s a szálfa keresztülhengeredett rajtuk. Sean hallotta, amint metszőn
sikoltoznak, majd ez a sikoltozás elhalkult, s hallani lehetett, amint a csontok úgy törnek
össze, mint a száraz ágak az összemángorolt ruhadarabokon át.
Ez túl sok volt még egy edzett katona gyomrának is, megérintette Matatu vállát és
visszakúsztak oda, ahol a többieket hagyták.
A délutánt a munkatábor közelében töltötték, primitív kunyhók közelében, amelyek az égett
fa, a nyitott latrinák és az emberi szenvedés szagától bűzlöttek.
A legolcsóbb afrikai árucikk napjainkban az emberi hús - mondta Sean felháborodottan
Claudiának.
- Ha valakinek otthon elmondanád, beszélnél ezekről a dolgokról, egyszerűen nem értenék
meg, miről beszélsz, mindez annyira ellentéte a saját elképzeléseiknek - mondta Claudia.
A tábor a napnak ebben az időszakában majdnem elhagyatott volt, minden munkaképes
ember dolgozott az erdőben, csak a betegek és a haldoklók voltak a nyitott, durva fedezékek
alatt. Sean beküldte Matatut a táborba, hogy seperje át, meg kellett hogy találja valamelyik
tábori konyhát, kijátszhatta a szakácsokat. Egy fél zsák fövetlen kukoricakása lógott a vállán.
Marokszámra ették a kukoricakását aznap este, a rádió körül gubbasztottak, s China
tábornok hangját hallgatták a Renamo parancsnoki hullámhosszán.
China tábornok utolsó éjszakai adása után Sean átkapcsolt a dél-afrikai katonai frekvenciára
és majd fél órán át figyelték a hangokat és a hívójeleket, a különböző egységek hívójeleit a
vehető távolságon belül. Végül úgy érezte, hogy megtalálta a dél-afrikai határőrkörzet
parancsnokságának adását. Hívójele „Kudu" volt, a bozót gyönyörű csavart szarvú
antilopfajtája után elnevezve.
Sean várt mindaddig, amíg a katonai hírközlés elcsendesedett, aztán ajkához emelte a
mikrofont és afrikaaner nyelven megszólalt:
„Kudu", itt „Mossie" - ez egy vészjelzés. - Hallasz engem? „Kudu", itt „Mossie".
A vészjelzés egy olyan hívás volt, amely mindenkit megelőző elsőbbséget élvezett, illetve
ilyen elsőbbségi igényt jelentett be. Ez olyan hírközlési procedúrát jelzett, amelyet a rhodesiai
bozótháborúban használtak. Azt remélte, hogy a dél-afrikai parancsnok harctéri tapasztalatai
elég hosszú időre nyúlnak vissza, s erre az időszakra is vonatkoznak. „Mossie" afrikaanerül
verebet jelentett és ez volt Sean hívójele azokban a távoli napokban.
Hosszú hallgatás követte Sean bejelentkezését, légköri zajok visszhangzottak az éterben, és
Sean azt gondolta, hogy az üzenete elveszett a légkörben. Újból felemelte a mikrofont, hogy
megismételje közleményét, amikor a rádió életre kelt:
„Ez a Kudu hívójelű állomás?" - hallatszott egy rendkívül gyanakvással teli hang. „Ismételje
meg újból a hívójelét!"
„Kudu", itt „Mossie", ismétlem „Mossie". Miké Oscar Sierra Sierra India Echo. Kérem,
továbbítsanak egy üzenetet De La Rey tábornoknak, a közbiztonsági miniszter helyettesének.
Lothar De La Rey volt Sean ellenőrző kapcsolata visszamenőleg a hetvenes években. Azóta
magas politikai hivatalt kapott. „Kudu" biztosan tudni fogja, hogy kiről van szó és nem fogja
visszautasítani, hogy átvegyen egy rádióközleményt egy ilyen forrásból.
Valószínűleg „Kudu" is így gondolkozott, de feltehetően hosszabb időre volt szüksége
ahhoz, hogy elhatározásra jusson. Elég hosszú idő múltán visszahívta: „Mossie", itt „Kudu".
Továbbadjuk De La Reynek.
Majdnem egy óra múlva jóval sötétedés után „Kudu" ismét jelentkezett:
 „Mossie", itt „Kudu". De La Rey nem elérhető.
„Kudu", élet-halálról van szó. Minden hat órában ugyanezen a frekvencián hívni fogom,
amíg el nem érik De La Reyt.
„Dood reg", „Mossie". Hatóránként figyelni fogjuk az adását. „Totsiens".
Elhagyták pokrócaikat, amikor elmenekültek a tűz elől s ma fagyos volt a hőmérséklet. Sean
és Claudia egymás karjában feküdtek és halkan suttogtak.
- Nem értettem, miket mondtál a rádióban. Kivel beszéltél? - kérdezte Claudia. - Ismét az
amerikanizmus szerint használta „kivel", és Sean rögtön ki is javította a válaszában.
- Egy dél-afrikai katonai rádióállomáshoz, amelyik valószínűleg a határövezetben van,
amerre igyekszünk.
- Segítségünkre lesznek? - kérdezte reménykedve.
- Nem tudom. Lehetséges, ha kapcsolatba tudok lépni valakivel, akit ismerek. Megkértem
őket, hogy próbálják meg, de nem tudták elérni.
- Ki az?
- A háború alatt, bár én a rhodesiai felderítők parancsnoka voltam, ugyanakkor a dél-afrikai
felderítésnek is jelentettem - magyarázta.
- Mint egy kém? - kérdezte Claudia.
- Nem - válaszolta Sean túlságosan is gyorsan. A dél-afrikaiak és rhodesiaiak szövetségesek
voltak, mindketten azonos oldalon álltak. Én dél-afrikai vagyok, tehát én sem kém, sem áruló
nem voltam.
- Szóval kettős ügynök? - kötekedett vele Claudia.
- Mondj, amit akarsz, De La Rey volt az én dél-afrikai összekötőm. A háború után is időről
időre küldtem neki a jelentéseimet, mindig, amikor olyan részletinformációkhoz jutottam az
ANC-vel (African National Congress) kapcsolatban, például terrorista aktivitás, vagy az
ellenséges kormányok megtorló intézkedései, amelyek fontosak lehettek a számára.
- Szóval adósod? - kérdezte.
- Nagyon sokkal tartozik nekem, amellett rokoni kapcsolataink is vannak. Nagyanyám
oldaláról ő első unokatestvérem. - Sean abbahagyta, amikor egy kis test befurakodott kettejük
közé. - Nézd csak, ki van itt? Csak nem Minnie Mouse személyesen?
Claudia odább húzódott, hogy helyet csináljon a gyermeknek és Minnie boldogan leült a
testük közötti meleg kis fészekben, s fejét odahajtotta Sean karjára, párnaként használva. Sean
a gyermek testét egy kissé közelebb húzta magához.
- Olyan aranyos kislány - Claudia megsimogatta a gyermek fejét. - Legszívesebben
megzabálnám.
Csendben voltak, olyan hosszú ideig, hogy Sean már arra gondolt, hogy Claudia elaludt, de
az újra megszólalt halkan és mélyen elgondolkodva.
- Ha egyszer kikerülünk innen, gondolod, hogy adoptálhatjuk Minnie-t?
Az egyszerű kérdés telve volt csapdákkal és szánalommal. Feltételezte a további együttélést
ezek után, kiegyensúlyozott életet, otthonnal, gyermekekkel és felelősséggel, mindazokat a
dolgokat, amelyeket Sean eddigi élete során messzire elkerült. Meglepte őt, amit Claudia
felvetett, de mégis, csak melegséget érzett és kényelmet.
A hordozható Honda generátor zajosan csattogott és kattogott és a helikopter körüli
oszlopokra villanykörték voltak felaggatva.
A hajtómű nyílásai nyitva voltak és a hulladék és törmelék elleni védőlapokat eltávolították
a turbó levegőbeszívó nyílásai elől. A portugál szerelőmérnök kék overallban ellenőrizte
minden egyes feladat végrehajtását, az orosz foglyok által végrehajtott minden egyes
feladatot. A portugál elég hamar megismerte és megértette China tábornokot és felismerte,
hogy mennyire sebezhető a helyzete. Az alatt a rövid idő alatt, amióta a Renamo erőkkel volt
együtt, többször tanúja volt, hogyan foglalkozott China tábornok azon személyekkel, akik
hibát követtek el, vagy megbántották őt, és most tudatában volt, hogy azok a fekete, fanatikus
szemek hogyan vizsgálták őt, amint dolgozott.
Éjfél után volt már, de China tábornok még nem tért pihenőre. Az elmúlt napot
végigrepülte, kora hajnaltól naplementéig, s csak üzemanyag-utántöltés céljából szállt le. Egy
normális ember teljesen kimerült volna mostanra, a portugál pilóta természetesen már órákkal
ezelőtt nehézkesen elcsoszogott a sátrába, de China tábornok fáradhatatlan volt. A helikopter
körül ólálkodott, lesve minden mozdulatot, minden cselekedetet, kérdéseket tett fel, gyorsabb
munkára ösztönzött, siettetett, olyan nyugtalanul, mint akit valamilyen sötét megszállottság
vett birtokába.
- Hajnalra elő kell készítenie a repülésre! - ismételte, úgy tűnt, már századszor ezen az
éjszakán, aztán nagy, hosszú léptekkel egyenesen visszavonult vászontetejű, nyitott sátrába,
amelyet előretolt parancsnoki pontként használt. Nagyléptékű térképe fölé hajolt, hogy még
egyszer tanulmányozza csapatainak elhelyezését, kiterjesztett karral, és magában mormogva.
A térképen megjegyezte azokat a pontokat, amelyeket a magasból megfigyelt, a Frelimo
fakitermelő táborait, és a hepehupás utakat, amelyek átszelték az erdőt. Nagyon hamar rájött
az erdőirtás mértékére és felmérte a kényszermunkát végző zászlóaljakban alkalmazottak
létszámát. Gyorsan megértette, hogy hiábavaló kísérlet rátalálni egy olyan kis létszámú
csoportra egy ilyen nagyságrendben. Tudta, hogy Sean haladásának bármilyen jelét
olvashatatlanná teszik, kitörli és megsemmisíti a körzetben folyó nagyfokú aktivitás. Nem
kockáztatta, hogy nyomkeresőket küldjön, vagy üldözést szervezzen a fakitermelési területen.
Már eddig is majdnem negyven embert vesztett a Frelimo által indított támadás és az utána
következő tűz nyomán.
- Nem, most türelmesnek kell lennem! - mondotta magában.
Kezét az előtte fekvő térképen mozgatta.
A Frelimo erdőirtó művelete még nem ért el annyira délre, mint a hegyek, amelyek a
Limpopo vízgyűjtő medencéjének megközelítését vigyázták; a hegyek és a folyó között
húzódó erdő megritkult és nyitott mopane cserjésnek adott helyet. Ez mintegy ötven kilométer
széles sáv volt, megfelelő terület a menekülők felkutatására, olyan terep, amelyen át kell
haladnia annak, aki el akarja érni a Limpopót és a határt.
China tábornok elhatározta, hogy itt helyezi el utolsó záróvonalát. Egész nap szállította ide
Tippoo Tip új csapatait, amelyeket az neki rendelt alá. A Hind helikopter hátsó kabinjában
tizennégy, teljesen felfegyverzett harcost lehetett szállítani, s a helikopter tizenegy fordulót
hajtott végre. Átrepülték az erdőt és a teljesen felszerelt harci egységeket a hegyvonulat
vonalán rakták le, azzal a feladattal, hogy megfigyelőpontokat állítsanak fel minden
kiemelkedő ponton és onnan járőrözzék a megfigyelőpontok közötti réseket. Majdnem
százötven fő volt már elhelyezve ezeken a pontokon, hogy elvágják Sean Courtney útját a
Limpopo folyóhoz.
China tábornok a térképet nézte, mintha az a fehér ember portréja lenne. Ismét érezte a
keserű kiábrándultságot, csalódást és reményvesztettséget. Már majdnem a kezében volt a
fehér ember, körülvéve az üldöző csapatok által, a menekülés reménye nélkül, amikor a
Frelimo beavatkozott, s az alatta levő erdő teljesen áttekinthetetlenné vált a gomolygó
füstfelhők miatt és a lángoktól körülzárt emberei a rádión át üvöltve segítségért könyörögtek.
Tippoo Tip hiába próbálta meggyőzni, hogy Sean Courtney velük együtt eltűnt a lángokban,
China tábornok jobban tudta nála, hogy ez nem így történt. Saját nyomkeresőit dobta le a
Hindről a megfeketedett pernye és hamu közé, amint az eléggé lehűlt, hogy az ember képes
legyen járni rajta. Megtalálták a helyet, ahol elrejtette az embereit, hogy kivédjék a hőséget,
testük nyomait megtalálták a puha földben, s megtalálták a nyomukat, amely dél felé vezetett,
állandóan délre.
A nap hátralevő részében China az alacsonyan repülő helikopterről folytatta a kutatást, de a
terjengő füst akadályozta ebben, korlátozta a látását közvetlenül a Hind alatt levő szűk
körben.
 Ha valami, akkor ez az újabb balsiker megerősítette határozottságát. A fehér ember
ravaszsága és felháborító, vérlázító szerencséje, amellyel elkerülte China legcélravezetőbb
kísérleteit kézre kerítésükre, csak megsokszorozta gyűlöletét és lángra lobbantotta a megtorlás
iránti vágyakozás tüzet. Azok alatt a hosszú órák alatt, amikor rohamcsoportjainak utolsó
vonalát állásaikba helyezte, China szakadatlanul ébren tartotta magát a bosszúvágy
fantáziáival, a legkülönösebb kínszenvedéseket eszelte ki Sean Courtney és az asszonya
számára, ha egyszer majd a kezébe kerülnek.
Nem fogja elsietni. Minden pillanatát ki fogja élvezni azoknak a szenvedéseknek, amivel
kiegészítheti fájdalmaikat olyan féltékenyen, mint ahogyan a fösvény élvezi a vagyonát.
Természetesen a fehér asszonnyal kezdi majd és a fehér férfi végignézi. Miután Tippoo Tip
végletesen kiélvezte magát vele, odadobja majd azoknak az embereknek, akiket China
személyesen fog kiválasztani, a legvisszataszítóbbakat, akiknek a legocsmányabb az
ábrázatuk, legdeformáltabb a testük és ormótlan, elefántszerű testrészekkel és hímvesszővel
bírnak. Egyes emberei valóban figyelemreméltóak voltak, ami fizikai fejlettségüket illeti.
Átengedi nekik az asszonyt Tippoo Tip után, s miután ezek keresztülmentek rajta, odahívja a
nemi betegséggel fertőzött férfiakat, nyílt fekélyekkel és fertőző bőrbetegséggel, tropikus
sebekkel és ótvarral. Végül olyan embereknek adja át, akik a legszörnyűbb sorvadásos
betegségben szenvednek. Igen, ez csodálatos szórakozás lesz. Elgondolkodott azon, hogy
milyen erős lesz az amerikai asszony, mennyit fog kibírni. Megbolondul, még mielőtt a teste
felmondaná a szolgálatot. Vagy az agya előbb bomlana meg? Érdekes lenne ezt megállapítani,
s természetesen a fehér embert rákényszerítenék, hogy mindezt végignézze, ennek a
bemutatónak minden másodpercét.
Csak amikor az asszonynak már vége, akkor kezdenék el Courtney ezredessel. Még nem
határozta el, hogyan kerül erre sor, de hiszen annyiféle lehetőség van. Akármilyen erős ember,
néhány napig bírná, legfeljebb egy hétig. Ennek a megtervezése, vágyakozni erre, mosolyt
csalt China tábornok arcára és enyhítette kielégítetlenségének érzését, annyira, hogy
megengedhesse magának, hogy leroskadjon egy vászonszékre, maga köré tekerje köpenyét és
végre álomba merüljön.
Zavarodottan ébredt, képtelen volt tájékozódni. Valaki sürgetően megrázta, lerázta magáról
a kezet és nagy nehezen feltápászkodott a székből, vadul körülnézett. Reggel volt, a fák az
ideiglenes bázis körül csupán szürke csontvázak voltak a halványszürke hajnali ég tükrében.
A villanykörték még mindig ragyogtak a guggoló helikopter körül és a durván ácsolt asztalon
az előtte levő rádió sürgetően vijjogott.
- Kapcsolat! China tábornok, élő kapcsolatunk van! A záróvonal parancsnoka volt, azoknak
az embereknek a parancsnoka, akiket a Limpopót megközelítő útvonalak lezárása céljából a
hegyen levő ellenőrzőpontokra helyezett. Tisztán, érthetően jelentkezett, hangja izgatottságot
árult el.
Még félig álmosan China odabotladozott a rádiókészülékhez és megragadta a mikrofont:
„This is Banana Tree" - Itt Banánfa, jelentse a pozícióját és helyzetét pontosan! - csattant rá, s
a távoli ellenőrzőpont parancsnokának a hangja kiegyensúlyozódott és a rádióforgalom
előírásszerű procedúráihoz alkalmazkodott. A menekülők beleütköztek az ellenőrzővonalba,
azon a ponton, amit China megjósolt. Rövid tűzváltásra került sor, aztán a menekülők egy
kisebb domb mögött kerestek menedéket, szinte látótávolságra a Limpopo folyótól.
- Iderendeltem az aknavetőket - jelentette a parancsnok ujjongva -, lesöpörjük őket a hegy
tetejéről.
- Negatív! - China nagyon világosan beszélt. Azt mondtam, nem. Ne nyisson tüzet a
pozíciójukra aknavetőkkel. Ne támadja meg őket. Élve akarom őket elfogni. Vegye körül a
dombot és várja meg, amíg odaérkezem. - Odatekintett a helikopterre. A hajtóművek titanium
fedőlapjait visszarakták és a portugál mérnök az utolsó üzemanyagtöltést ellenőrizte. Az
üzemanyag-szállítók - mindegyike egy-egy huszonöt literes üzemanyagtankkal a fején -
sorban álltak, sorukra várva, hogy beleürítsék a helikopter főtartályába az általuk hozott
üzemanyagot.
China rákiáltott portugálul a mérnökre, és az odasietett a sátorhoz.
- Azonnal fel kell szállnunk! - parancsolta.
- Egy fél órán belül befejezem az üzemanyag feltöltést.
- Ez túl sok. Mennyi üzemanyag van jelenleg a fedélzeten?
- A póttartályok tele vannak, a főtartáty háromnegyedig.
- Ez megteszi, hívja a pilótát. Mondja meg neki, hogy azonnal fel kell szállnunk.
- Még fel kell szerelnem a törmelék-visszaverő lapokat a turbó levegőbeszívóra - tiltakozott
a mérnök.
- Mennyi időt vesz igénybe?
- Nem tart tovább egy fél óránál.
- Túl sok! - kiabált China izgatottan. A pilóta előbotorkált a sátrából kivezető út mentén.
Még nem volt teljesen éber, bőr pilótamellényébe próbált belebújni és a pilótasisak fülei lazán
lógtak a fejéről a fülére.
- Gyorsan! - kiabált rá China. - Startolunk.
- És mi lesz a levegőbeszívó fedőlapokkal? - erősködött kitartóan a mérnök.
- Nélküle is repülhetünk, az csupán elővigyázatossági intézkedés.
- Igen, de...!
- Nem! - tolta félre őt China. - Nem tudok várni, az csupán elővigyázatossági intézkedés.
- Igen, de...!
- Nem! - tolta félre őt China. - Nem tudok várni. Felejtse el a fedőlapokat. Azonnal
elrepülünk. Indítsa a hajtóműveket!
Köpenyének lebernyege lábai körül röpködött, China tábornok odarohant a helikopterhez és
felkapaszkodott a lövészkabinba.
Sean Courtney a hasán feküdt, két kőszikla között, pont a dombtető alatt, ahonnan a
mopanecserje fölött dél felé lehetett látni, a sötétzöld erdősáv alig volt látható a bizonytalan
fényben. Ez jelezte a Limpopo folyó vonalát.
- Milyen közel van - panaszolta. - Olyan közel voltunk ahhoz, hogy elérjük.
Minden kedvezőtlen esélyt legyőzve jutottak el idáig, majd háromszáz kilométeren át, az
elpusztított, háború sújtotta országon keresztül, és két egymással szembenálló vérszomjas
hadsereg ellen küzdve, hogy éppen a cél elérése előtt állítsák meg őket, amikor már látható
lett a cél, ahová menekültek. Aknatűz indult meg a lejtő aljából és visszapattanó lövedékek
suhantak el mellettük a hajnali ég felé.
Matatu a közelben feküdt a sziklák között, és még mindig perlekedett önmagával: - Hogy én
milyen buta öregember vagyok. Bwana, Uram. El kell, hogy küldj engem és egy okos, fiatal
embert kell keresned, olyat, aki nem vak és nem hagyja magát félrevezetni, nem hagyja magát
becsapni öreg korában.
Sean sejtette, hogy a Renamo megfigyelőpontról kiszúrták őket, amikor átkeltek a hegyek
közötti nyílt irtáson. Nem volt semmiféle figyelmeztetőjel, semmi nyoma az üldözőknek vagy
csapdának. A záróvonalbeli tigriscsíkos alakok minden figyelmeztetés nélkül rájuk rohantak a
mopaneerdőből.
Mindannyian hullafáradtak voltak az egész éjszakai kemény menet után, talán éberségük is
lazább lett, nem tudtak annyira koncentrálni, talán inkább meg kellett volna állniuk a fák
között, ahelyett, hogy átvágtak a nyílt csapáson, de most már teljesen felesleges volt azon
elmélkedni, hogy mit kellett volna tenniük.
Csak arra volt elég idejük, hogy felkapják a gyermekeket és a nőket a domb mellé vonják,
amely gyenge tüzelési pontosságot biztosított a Renamónak, tüzük a sziklákról visszaverődve
pattogott körülöttük. Talán a Renamo tüze tudatosan volt ilyen vad, cél nélküli. Sean
latolgatott. Kitalálhatta, hogy China tábornok milyen parancsokat adott az embereinek. - Élve
kapjátok el őket.
- Hol van most China? - törte a fejét. Egy dolog biztos volt, nem volt messze innét, olyan
gyorsan jön ide, ahogyan csak a Hind gyorsasága lehetővé teszi. Ismét a Limpopo folyó felé
tekintett és a nyelvén, a nyelve tövében érezte az elkövetett hiba és csalódottság pocsék ízét.
- Alphonso - szólt oda -, fel van szerelve a rádió? Valójában ez inkább arra a célra szolgált,
hogy a gondolatait lekösse, mintsem abból a valós reményből indult ki, hogy összeköttetést
tud teremteni.
Az éjszaka folyamán két alkalommal kísérelte meg, hogy a megbeszélt összeköttetési
periódusok szerint kapcsolatot teremtsen a dél-afrikai hadsereggel. Egyszer, nagyon halkan
még a „Kudu" hívójelet is hallotta, annak ellenére, hogy végül is a rádió elemei kezdtek
kimerülni. Az elemeket ellenőrző nyíl a vörös mezőbe esett vissza, ami az elemek kimerülését
jelezte.
- Ha felhúzom az antennát, azok a majmok odalenn szétlövik a tökeimet - morgott Alphonso
a sziklák között.
- Majdnem látótávolságra van előttünk a folyó mondta Sean nyersen. - Add ide az antennát.
- Könyökére emelkedett és feldobta a szigetelt vezetékköteget olyan messzire a lejtőn,
amilyen messzire elérhetett vele, és előregörnyedt a rádióhoz. Amikor az áramot rákapcsolta,
az ellenőrző panel gyengén felizzott.
- „Kudu", itt „Mossie", küldte ki elkeseredetten a hívójelét. - „Kudu", hallasz engem?
„Kudu", itt „Mossie".
Egy eltévedt lövéssorozat csattant a fejük feletti sziklán, de Sean oda se figyelt.
- „Kudu", itt „Mossie".
A két nő, fehér és fekete, magukhoz szorították a gyermekeket és szótlanul nézték őt.
„Kudu", itt „Mossie". - Igazított a vételi gombon, s akkor hihetetlenül, szinte alig hallható
hangerővel meghallotta a szavakat, amelyekkel válaszoltak neki:
„Mossie", itt „Oubaas", hármas hangerővel hallom.
„Oubaas", óh istenem. - Fellélegzett. - „Oubaas"!
Oubaas, a nagypapa, ez volt Lothar De La Rey tábornok kódja.
- „Oubaas"! A legnagyobb szarban vagyunk itt. Azonnali forró kimenekítést kérek! -
Elszállítást kért, ellenséges tűzben.
- Hét főről van szó, öt felnőtt és két gyermek. Pozíciónk... -- beolvasta a koordinátákat a
térképről, abszolút pontossággal felismerhetően. - Egy kis kiemelkedő pontot tartunk
körülbelül húsz kilométerre a Limpopo folyótól északra. - Felemelte a fejét és gyorsan
körülnézett. - Tőlünk keletre, két kilométerre két magas domb van. Hall engem, „Oubaas"?
- Hallom, „Mossie". -- A hang elhalkult, aztán visszatért:
- Mi volt a nagymamája leányneve?
- Ó, baszd meg!-- káromkodott Sean. Lothar kétszeresen ellenőrzi a személyazonosságát,
ilyen körülmények között!
- A nagyanyám leánykori neve Centaine De Thiery és ő a te nagyanyád is, Lothar, te rohadt
zabigyerek!
- Oké „Mossie"! Küldök érted egy Pumát a forró kimenekítésre. Tudod tartani magad még
egy óra hosszat?
- Szoríts értünk, „Oubaas"! Körül vagyunk kerítve bennszülöttekkel.
- Érted jövünk, „Mossie". - Seannak egészen közel kellett mennie a rádiókészülékhez, hogy
elkapja az utolsó szavakat. - Küldd a pokolba valamennyit, Sean... - s akkor az utolsó
pislákoló fényjelzés is elhalványult és az elem teljesen kimerült.
- Jönnek! - nézett fel Sean a rádióról és Claudiára vigyorgott. - Egy Puma helikoptert
küldenek értünk, hogy felvegyenek bennünket. - És akkor a vigyorgás eltűnt, valamennyien
arccal észak felé fordultak.
Új hang hallatszott a hajnali égből, először halk volt és nagyon távoli, de mindannyian
felismerték. A halál hangját hallották.
Látták, amint a Hind közeledik észak felől, lesüllyed az erdő fölé, egy nagy, púpos, óriás
szörnyeteg, az álcázófesték foltjait viselve, a felkelő nap első sugarai visszatükröződtek a
helikopter kabinjának üvegén, mint valami hatalmas, ragyogó, vörös szem.
A mopaneerdőből, a kopje a domb aljából egy jelzőrakéta emelkedett fel lusta, vörös
parabolaként, a Hindnek jelezve az utat. A Hind könnyedén megváltoztatta irányát és
egyenesen a domb felé tartott, amely alatt ők maguk feküdtek.
Claudia Sean mellett volt, aki karjával átkarolta a lány vállát.
- Ez annyira szörnyűséges, kegyetlen dolog - suttogott, olyan ez, mint kétszer egymás után
meghalni. - Kivonta a Tokarevet az övéből és megpróbálta a férfi kezébe süllyeszteni.
- Nem! - utasította vissza Sean. - Nem tudom megtenni! Képtelen lennék még egyszer erre
kényszeríteni magam! - Eltolta magától a pisztolyt.
- Akkor mit tegyünk? - kérdezte és erre a férfi megmutatott egy repeszkézigránátot, amelyet
a jobb kezében tartott.
Claudia ránézett a mélyen rovátkolt, fekete, tojás alakú fémgömbre. Úgy nézett ki, mint
valami ördögi mérges gyümölcs. Megborzongott és elfordította róla a tekintetét.
- Ez ugyanolyan gyors és sokkal biztosabb - suttogta biztatóan. - És együtt fogunk elmenni,
ugyanabban a pillanatban.
Tudta, hogy mit kell tennie. A gránátot kettejük között fogja tartani, amint egymással
szemben fognak feküdni.
Ismét felpillantott a közeledő Hindre. Nagyon közel volt. Elérkezett a pillanat. Nem fogja a
lányt figyelmeztetni. Egyszerűen meg fogja csókolni, életükben utoljára...
Egyszerre Sean szeme összeszűkült. Valami megváltozott a Hind sziluettjében. A helikopter
gyorsan közeledett, egyre nőtt, szinte duzzadt a szeme előtt és első ízben érzett valami új
izgalmat, amint észrevette, hogy mi az, ami megváltozott a Hind formájában a helikopteren.
- Még mindig van valami reményünk - suttogta a lánynak. - Egy apró lehetőség, de nem
fogjuk elszalasztani. Gyere ide, Minnie! Gyere gyorsan! - hívta a kislányt shangánul és a kis
fekete lány odatipegett hozzá.
- Tartsd a gyermeket - suttogta Claudiának és felemelte hátul a kislány szoknyáját. A
szoknya alatt a gyermek egy kék, térdig érő nadrágocskát hordott. Sean hátrahúzta a
nadrágocskát tartó gumiszalagot és betett oda valami kerek fekete tárgyat, fenekének két
domborulata közé, s az úgy helyezkedett el, mint valami fészekben.
- Őrizd ezt meg nekem, kicsikém - suttogta a gyermek fülébe shangánul, amint
visszaigazította a gumiszalagot a derekára. - Ez titok. Ne vedd ki onnét. Csak hagyd ott.
Megteszed nekem, kis virágszálam?
Minnie felnézett rá, nagy fekete szemei imádattal tekintettek a férfire és szótlanul bólintott.
Sean magához szorította egy pillanatra.
A Hind turbóinak hangja szinte kibírhatatlan sivítássá erősödött, amint a hegy csúcsa fölé
emelkedett. Amikor kétszáz méterre volt tőlük a helikopter, Alphonso tüzet nyitott rá az AK
géppisztolyával, egy teljes tölténytárat eresztett ki a helikopter kabinjára. A könnyű lövedékek
nem hagytak nyomot a páncélozott üvegen, a helikopter lelassult és mozdulatlanul lebegett
fényes, forgó szárnyain. China tábornok a lövészfülkében ült, a magas hátú ülésben, olyan
közel volt, hogy világosan lehetett látni arcán a győzedelmes mosolyt, amint szájához emelte
a mikrofont.
Felhangosított szavai úgy hangzottak, mint a mennydörgés a külső hangszórókból, amelyek
a helikopter zömök szárnyai alatt voltak felfüggesztve.
- Jó reggelt, Courtney ezredes. Egy jó kis körtáncot rendezett a számomra, de az üldözésnek
vége. Szóljon az emberének, hogy dobja el a fegyverét, kérem.
- Hajtsa végre! - kiáltott rá Sean Alphonsóra, de az dühös morgással tiltakozott és egy újabb
tölténytárat tolt a géppisztolyba. - Tedd azt, amit mondtam! - Sean hangja megkeményedett. -
Van egy tervem, bízzál bennem!
Alphonso továbbra is vonakodott, és a Hind Gatling gépágyúja hirtelen feldörgött, szinte
megsüketítette őket s a sziklatörmelék felhőivel árasztotta el a domb oldalát, amelynek
tövében feküdtek.
- Ne tegye próbára a türelmemet, ezredes. Szóljon az embereinek, álljanak fel és emeljék fel
kezüket a fejük fölé.
- Hajtsátok végre! - ismételte Sean, s először Matatu, aztán Alphonso lassan felemelkedett
és karjukat a fejük fölé emelték.
- Szóljon nekik, hogy forduljanak meg, meg akarok bizonyosodni, hogy nem tartogatnak
semmiféle meglepetést a számomra. Körbe forogtak és China hangja ismét felbömbölt.
- Vegyétek le a ruháitokat, valamennyien. Lassan meztelenre vetkőztek és pucéran álltak
előtte.
- Rendben van, most induljanak le a dombról a nyílt térségre.
Kezüket még mindig feltartva lementek a sziklák alá.
- Most pedig a két nő!
- Bátorság! - suttogta Sean Claudiának. - Még mindig van egy lehetőségünk, egy jó
eshetőség.
Claudia lassan felállt.
- Miss Monterro - China hangja visszaverődött az erdők tetejéről -, lenne olyan szíves
levenni a ruházatát?
Gyorsan, magabiztosan kigombolta rongyos ingét Claudia és a fején át lehúzta magáról, a
zilált haján át. Mellei fehérnek látszottak a korai napfényben.
- Most a nadrágját - bátorította őt China. Claudia leengedte a nadrágját a bokájáig, majd
elrúgta magától.
- Nagyon jó, most a többit!
Claudia csipkebugyija a mosástól úgy elrongyolódott, hogy olyan volt, mint egy pókháló s
szeméremszőrzetének háromszöge kirajzolódott az áttetsző, fátyolszerű anyagon.
- Nem! - rázta meg a fejét. - Ezt már nem teszem meg! - keresztbe fonta a karját maga előtt.
Visszautasítása félreérthetetlennek tűnt.
- Rendben van! Megengedjük önnek ezt az erényes tartózkodást, egyelőre. Az embereim
később majd gyönyörködnek benne - kuncogott elégedetten China.-- Mozogjon lefelé a térre,
kérem.
Claudia lesétált a domboldalon, állát és apró, hetyke melleit magasra tartva megállt
Alphonso és Matatu között.
- Most te, asszonykám - szólalt meg China shangánul, és Miriam felállt. Belőle hiányzott az
európai nő szégyenérzete, ami a meztelenséget illeti, ezért gyorsan pucérra vetkőzött.
Megfogta kisöccse kezét és lement csatlakozni a többiekhez.
- És most ön, Courtney ezredes. Az utolsó a legjobb az egész játékban.
Sean felállt és nemtörődöm módon ledobálta magáról rongyait.
- Nagyon meggyőző, ezredes - gúnyolódott China -, legalábbis, ha egy fehérről van szó.
Sean felállt és egykedvűen felnézett rá, de közben megpróbálta felmérni a közöttük lévő
távolságot. A helikoptertől való távolságot jó ötven méterre becsülte, ezt túlságosan soknak
tartotta.
- Kérem, jöjjön le a nyílt térre, ahol szemmel tarthatom, ezredes. Nem akarunk semmi
félreértést, nemde?
Sean megfogta Minnie kezét és levezette a lejtőn. A kidudorodás a kislány szoknyája alatt
ide-oda lötyögött, ingadozott, mint egy Viktória korabeli fardagály és a gyermek szabad
kezével belekapaszkodott a derekán levő gumiszalagba, hogy megakadályozza a szoknyáját
abban, hogy lecsússzon a térde magasságáig a gránát súlyától.
Tíz, tizenöt, húsz lépés, számolt Sean, ahogyan a Hind felé közeledett. Tisztán láthatta
China tábornok pupilláját, harminc-harmincöt méter, még mindig túlságosan távol van.
Megállt Claudia mellett a sorban, meztelenül és sebezhetően.
China parancsot adott shangánul és a hegy lábánál az emberei kirohantak az erdőből és
elkezdtek felkúszni a lejtőn, kurjongatva a győzelem örömétől.
A portugál pilóta közelebb süllyedt, majd még, még közelebb, hogy bemutassa irányítási
szakértelmét.
Huszonöt méter, húsz méter, Sean a turbómotor nyílására, a levegőszívó nyílására
koncentrált. Akkora nyílás volt, mint egy szemetesedény, amelyről hiányzik a fedél, ki tudta
venni a kör alakú nyílás mélységében a turbinamotor lapátjainak bársonyos fátylát, amelyek
hihetetlen gyorsasággal forogtak.
A Hind megállt a levegőben és előttük függött. A kabinban China tábornok elfordította a
fejét, hogy lenézhessen a hegy lejtőjén előremozgó Renamo gerillákra. Ez elvonta egy
pillanatra a figyelmét és Sean megragadta a pillanat adta lehetőséget.
Kissé lehajolt és megragadta Minnie szoknyáját, ugyanazzal a mozdulattal benyúlt a
gumiszalag alá és szorosan megfogta a gránátot. Kiemelte a kézigránátot, majd kihúzta a
biztosító csapszeget, és így szabaddá tette az ütőszeget. Hallotta, amint az ütőszeg lecsapott a
gyújtótöltetre. Öt másodperces késleltetésű volt, háromig számolt, visszatartotta lélegzetét,
majd kissé hátrahajolt, mint egy baseballjátékos, éppen akkor, amikor China ránézett.
A hajtómű beszívó nyílására koncentrált és előrevetette a kézigránátot. Az lapos ívben elérte
a beszívónyílás peremét és ő mintegy gondolatátvitellel bele kívánta irányítani a nyílás kis
átmérőjű körébe. A gránát a beszívónyílás peremének alját érintette, annak szegélyén
pattogott, aztán az óriási szívóerő beszívta és így beleesett a szívócső torkába. A gránát
felrobbant, amint elérte a forgólapátokat és a turbót, ez kimozdította egyensúlyából, s óriási
erejét saját maga szétrombolására fordította.
Sean Claudiát és Mmnie-t karja alá kapta és arccal a talajra nyomta, a Hind hajtóműve
darabokra tört, egyetlen baljós pillanat alatt.
A Hind megtántorodott, nagyot zökkent, ez China tábornok irányzékát úgy elmozdította,
hogy a Gatling gépágyú lövedékei egyenesen az ég felé szálltak, a helikopter a hátára fordult.
Füst- és fémdarabok repültek ki sivítva a szétmarcangolt hajtóműből.
A helikopter nekiütődött a hegy oldalának, felpattant, újból leesett és gurulni kezdett lefelé a
hegyoldalon, egyenesen a felfelé kapaszkodó Renamo-gerillák közé. Ezek szétszóródtak, de
legnagyobb részük nem tudott elmenekülni, a Hind sérült törzse maga alá gyűrte és lesodorta
őket a domboldalon.
Végül a Hind csúszni kezdett a hasán, mint valami óriási tobogán, mint valami hatalmas
szánkó, egészen a hegy aljáig, és nekiütődött az erdő fáinak. Az üzemanyag, mint valami
szökőkútból a víz, kilövellt a főtankból és bespriccelte az egész sárkányt, csillogva a
napfényben.
Sean és Claudia remegve feltérdeltek és megilletődötten nézték a fényes rombolást.
Aztán a lövészkabin kinyílt, mint egy hatalmas osztriga fele és China tábornok mászott ki
alóla. A Hind üzemanyaga kerti szökőkútként lövellt fel a magasba, csillogott a reggeli
napfényben, s úgy hullott rá, mint valami könnyű eső. Eláztatta az egyenruháját és
patakokban csorgott le az arcán, de China eltolta magát az összezúzódott géptörzstől és
cammogva elkezdett a lejtőn lefelé futni.
Nem ment többet tíz roskadozó lépésnél, amikor a Hind lángba borult és a lángok átugrottak
ezt a távolságot és China átitatott egyenruhája is lángra lobbant, s egy égő emberi fáklyává
változtatta. Tovább rohant lefelé a lejtőn, hosszú, sárga lángnyelveket húzva maga után.
Hallották nem emberi üvöltését még a hegy tetejéről is, China nem érte el a fákat. Elesett az
erdő szegélyénél és az égő hús megérintette a száraz, barna füvet, amelyen feküdt. A
hegyoldal lett halottégető máglyája, de ők még tovább is hallották szörnyű ordítását a tűz
központjából.
 - Vissza! - kiáltott Sean és hangja kimozdította őket ebből a delejes, hipnotikus rémületből.
Talpra állította Claudiát és a karja alá kapta Minnie-t.
Csoportosan visszaszaladtak a köpje tetején levő sziklák körébe, éppen akkor, amikor a
Renamo újból megkezdte a tüzelést. A sziklák mögött feküdtek, nem törődve azzal, hogy
meztelen testüket betakarják, a Hind égő pusztulását figyelték, s azt, hogy a lángok
végigsöpörnek a füves területen, egészen az erdő szegélyéig.
Amint a lángok kialudtak, csak egy sötét, elszenesedett kupac maradt a megfeketedett
lejtőn. Lehetett volna egy rakás kidobott zsák, ha csak a szél nem hozta volna magával az
égett emberi hús szagát, egészen a hegy tetejéig.
A szél fuvallata egy új hangot is hozott feléjük, és Sean felemelkedett. A horizonton levő
zöld Limpopo folyó felé nézett.
A Puma helikopter még csak sötét pontnak látszott, de gyorsan közeledett, s a hajtómű
hangját idehozta a szél.
- Vedd fel a nadrágocskádat, drágám - húzta közelebb magához Claudiát. - Úgy látszik,
rövidesen vendégek érkeznek hozzánk.
Vége
ISBN 963 7865 19 5 Kiadja a Rege Kft.
Felelős kiadó a Rege Kft. ügyvezető igazgatója
A kötet kiadásában részt vett: Maecenas International Kft.
Felelős szerkesztő: Székely julianna
Műszaki vezető: Szakálos Mihály Megjelent 45,38 (A/5) ív terjedelemben