Wilbur Smith

A leopárd sötétben vadászik

 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Wilbur Smith: The leopard hunts in darkness
Pan Books Ltd in association with William Heinemann
Ltd, London, 1985

© Wilbur Smith

Fordította: Szuhay-Havas Ervin és Róna Andrea

Fedélterv: Császma József

Delej
Hungarian edition by © Delej Kft., 1990
Hungarian translation © Szuhay-Havas Ervin
and Róna Andrea, 1990
Danielle-nek, egész szerelemmel
 A GYÖNGE SZÉL ezer mérföldet járt be idáig, talán többet is, a
Kalahári roppant pusztáitól, a sívó homoktengertől, melyet az apró termetű
és sárgás bőrű busmanok csak így emlegetnek: „A Nagy Szikkadt.” Most,
hogy a légáram elérte a Zambezi-völgy meredélyeit, szélörvények és a
kerengő légpatakok forgatagává hasadozott a hegyvidéken, a sziklaperem
martjain.
Az elefántbika az egyik domb sziklatarajához simult, ravaszul ügyelve
rá, nehogy sziluettje kirajzolódjék a világosabb égbolt előterében. Testének
tömegét a mszaszafák frissen sarjadt lombjai rejtették, így aztán az öreg
hím árnyképe egybeolvadt a mögötte lebukó lejtő szürke szikláival.
Hat méter magasra tornyosult. Úgy szívta be a levegőt szőrszálak szegé-
lyezte orrlikaiba, hogy aztán ormányát alábocsátva, a légmintát finoman
önnön tátott szájába fújja. Alácsüngő felső ajkának két szaglószerv-lika ki-
tágult, akár két óriás rózsabimbó, s akkor az öreg hím megízlelte a levegőt.
Megízlelte a távoli sivatag finom, fűszeres porát, száz meg száz
vadnövény pollenét; kóstolgatta az alanti völgyben bóklászó bivalycsorda
meleg tehénszagát, az itató hűvös illatát, a vízét, mellyel a bivalyok a
szomjukat oltották, meghemperegve benne; ezt a szagot felismerte az öreg
és másokat is, sőt pontosan felbecsülte minden egyes szagforrás távolságát.
Mégsem ezeket az illatokat kereste-kutatta, hanem azt a másik, maró és
bántó bűzt, amely a többire rátelepedett. Azt a nyers-füstös dohányszagot,
amely a húsevő lény sajátos pézsmabűzével keveredett, a mosatlan gyapjú
fölszítta avas verejtékszagot, a paraffin meg a karbolszappan és a cserzett
bőr bűzét – az emberszagot; mert igenis emberszag úszott a levegőben, oly
erősen s oly közel, mint mindama hosszú napok során, amióta csak
megkezdődött a vadászat.
A vén elefántbika most újra érezte, hogy föllobban benne az ősrégi
harag. Fajának meg sem számlálható nemzedékeit űzte, hajtotta egyre ez a
bűz. Már borjúként megtanulta gyűlölni ezt a szagot, megtanulta, hogy
félnie kell tőle; szinte egész életében ez a szag hajszolta előre.
Csak újabban szűnt meg az élethossziglan tartó üldözés és állandó
hajsza. Tizenegy esős évszakon át tartott az enyhülés; a nyugalom kora a
Zambezi mentén kószáló csordák számára. A bika nem érthette, nem
tudhatta a nyugalom okát; miként is foghatta volna fel, hogy kínzóik véres
polgárháborút vívtak, s hogy e háború miatt a Zambezi déli partja nyílt
ütközősávvá lett, túlságosan veszélyes övezetté az elefántcsont-vadászok s
a vadőrök számára, akiknek egyik kötelessége a szaporodó csordák
tizedelése volt. Ezekben az években jól éltek a csordák, most viszont újra
megkezdődött az üldözés, a régi és makacs hévvel folyt megint.
 Dühtől és félelemtől reszketve a vén elefántbika ismét magasba emelte
az ormányát, csontos koponyájának rejtett üregeibe szimmantva a rettegett
szagot. Aztán megfordult, hogy csöndes léptekkel átkeljen a sziklás
gerincen; egy pillanatra szürkés foltként rajzolódott ki teste az afrikai
égbolt tiszta és kék burája előtt. S miközben a bűz továbbra is elkísérte,
leballagott oda, ahol csordája szóródott szét az alábukó lejtőn.
Csaknem háromszáz elefánt állt csoportosan a fák között. A legtöbb
anyaállat mellett ott álldogált a borja; némelyik még annyira fiatal, hogy
inkább kövér kismalacnak tetszett, el is fértek az anyjuk hasa alatt. Kicsiny
ormányukat saját homlokukra emelték, onnan pedig kígyózva nyúltak még
följebb, az anyaállat első lábai között duzzadó tőgy csecsbimbói felé.
A nagyobbacska borjak közöttük ugrabugráltak, pajkosan, játékos
kedvvel, zajosan, amelyik valamelyik felnőtt állat ingerülten le nem
szakított egy faágat, hogy aztán ormányában lengetve, nagy susogással
maga mellé vesse, szétszórva így a pimasz kicsinyeket, amelyek tettetett
rémülettel szóródtak szét a füvön.
A nőstények és a fiatal bikák ráérősen és megfontoltan legelésztek,
ormányukkal mélyen kotorászva a sűrű, éles tüskékkel borított bozótban,
hogy fölmarkoljanak egy csomó érett bogyót, majd elnyeljék a torkukkal,
akár holmi vénemberek nyelik az aszpirint; vagy sárgás agyaruk hegyével
lazították meg a mszaszafák kérgét, hogy tízlábnyit is lehasítva belőle,
vidáman tömködjék a darabokat háromszögletű, lefittyedő alsó ajkuk
mögé; vagy egész testükkel két hátsó lábukra emelkedve, akárha a kéregető
kutya, egyenesre merevített ormányukkal próbálták elérni egy-egy magas
törzs csúcsán a gyönge lombkoronát; ismét mások széles homlokukkal
nekifeszülve, négytonnás súlyuk minden erejével addig-addig rázogatták a
fát, amíg az imbolygó-hajladozó ágak közül záporként hullani nem kezdett
az érett termés. Alább a lejtőn két fiatal bika együttes erővel látott hozzá,
hogy kidöntsön egy hatvan láb magas törzset, amelynek lombjait, bár-
milyen magasra is nyúlt az ormányuk, el nem érhették. S amint a fa –
recsegő gyökereinek zajától kísérve – a földre dobbant, a vezérbika épp
átlépett a sziklagerincen, s ekkor a vidám zűrzavar váratlanul abbamaradt,
hogy ijesztő ellentétként átadja helyét a csöndnek.
A borjak aggodalmasan simultak anyjuk oldalához, a felnőtt állatok
pedig védekező hadállásba merevültek, széttárva füleik óriás legyezőit;
csak ormányuk fölemelt hegyével kérdezgetve némán: mi a baj?
A vezérbika imbolygó léptekkel közeledett feléjük odafentről, magasba
emelve vastag és sárgás agyarait; rongyos füleinek hegye is jelezte: riadó!
Agyában most is ott volt az emberbűz, s amikor elérte a legközelebb álló
nőstények csapatát, előremeresztett ormányával fújtatta rájuk a
felszimmantott szagot.
A tehenek nyomban megfordultak a tengelyük körül, ösztönösen
hátszélbe állva, hogy állandóan érezhessék az üldözők szagát. A többi állat,
meglátván e mozgást, nyomban menekülő alakzatba rendeződött; a borja-
kat és az anyákat középre engedték, a meddő vén nőstények pedig kétoldalt
melléjük sorakoztak, a fiatal bikák alkották az éket, az öregebb hímek és az
őket szolgáló serdülők a csorda oldalán álltak fel, majd himbálódzó, földet
rázkódtató léptekkel megindult a csorda; ezt az ütemet egy napon, egy
éjszakán, sőt még egy teljes napon át megállás nélkül tartani tudták.
Menekülés közben a vén vezérbika zavart érzett. Sohasem ért meg
ennyire szívós hajszát. Most már nyolcadik napja tartott a vadászat, ám az
üldözők egyszer sem közelítettek a hátvédhez, hogy kapcsolatba kerüljenek
a csordával. Jobb kéz felől, déli irányban bujkáltak, ezért érezhette a bűzü-
ket, de mindig megtartottak egy bizonyos rövid távolságot, ahol gyönge
szemeivel nem fedezhette fel őket. Úgy tetszett, sokan vannak a hajcsárok,
többen, mint amennyivel élete minden vándorútján valaha is találkozott;
egy részük vonalban állt fel, mintegy hálóként zárva el a délnek vezető ös-
vényeket. Csak egyetlenegyszer látta őket igazán. Az ötödik napon, amikor
nem bírta tovább erővel, a vezérbika megfordította csordáját, hátha sikerül
áttörniük az üldözők vonalán, nos, akkor az útját állták azok az apró, bote-
gyenes figurák; azok az annyira csalfa mód gyönge, mégis annyira halál-
osztó kis alakok; föl-fölugráltak a sárgás fűből, elzárva a délnek vezető
utat; holmi takarókat lengetve, meg mindenféle fémes tárgyakat csörgetve,
amíg aztán a vezérbika bátortalan lett, csordáját pedig újra csak a
csipkézett sziklaperemen át vezette a nagy folyam felé.
A sziklaperemen elefántösvényeket tapostak ki tízezer év során a
csordák, ösvényeket, melyek a szelídebb lejtőket követték; ahol az állatok
hágókat és réseket találtak az agyagos-sziklás torlaszok között. A vén
vezérbika most is egy ilyen sziklaszoroson vezette keresztül társait; a
csorda állatai egyenként tipródtak társaik nyomán a keskeny
sziklarésekben, hogy aztán ismét szétszóródjanak a tágasabb tereken.
A bika egész éjjel csak hajtotta az övéit. S bár holdtalan éjszaka volt, a
fehér csillagok, mint megannyi zsírcsepp, ott lebegtek a földfelszín közelé-
ben, miközben a csorda szinte hangtalanul haladt a sötét erdőségeken át.
Egyszer, egyetlenegyszer, éjfél után, az öreg bika hátramaradt, s az ösvény
mellett állva várakozott, miközben a csorda állatai elhaladtak előtte. De
egy óra múltán újra megérezte az undorító emberbűzt a szélben; most
gyengébb volt és messzebbről szimatolta – de ott volt, mégis mindig ott, s
akkor a bika előresietett, hogy utolérje a nőstényeit.
Pirkadatkor olyan területre értek, ahol a bika tíz esős évszak óta nem
járt soha. A keskeny folyóparti sávot, ahol emberek élénk mozgását
tapasztalta a régóta húzódó háborúság idején; ezt a helyet épp ezért kerülte
mostanáig, amikor vonakodva bár e helytől, ismét ideűzték.
A csorda itt már nem sietett annyira. Az üldözők jócskán elmaradtak
mögöttük, lassítottak hát, hogy menet közben is legelésszenek. Itt zöldebb
volt az erdő, bujább a folyóvölgy. A mszaszaerdőket mopani-ligetek és
hatalmas, duzzadt baobab fák váltották fel, amelyek sűrűn nőttek az alanti
hőségben, az öreg bika pedig érezte maga előtt a víz szagát, s a gyomra
mélye szomjasan korgott. Ösztöne mégis valami más veszélyt jelzett, maga
előtt, mögüle is. Most már gyakran meg-megtorpant, hatalmas szürke fejét
lassan ingatta ide-oda, fülei legyezőkként tárultak szét, apró és rövidlátó
szemei pedig fel-felcsillantak; óvatosan kereste-kutatta a fenyegetést,
mielőtt újra megindult volna.
Aztán hirtelen ismét csak megtorpant. Valami a látókörében felkeltette a
figyelmét, valami fényesen-fémesen csillogó tárgy a ferde szögű reggeli
napsütésben. Rémülten hőkölt vissza, mögötte pedig csordájának állatai is
hátrálni kezdtek, mert a bikában fellobbanó félelem rájuk is átragadt.
A vén hím a visszaverődő fényfoltra bámult, aztán lassan elcsillapult
benne a riadtság, mert nem tapasztalt mozgást, csak a szellő áramlott át
lágyan az erdő fái között, hangot nem is hallott mást, csak a szél susogását
az ágak között, meg körülötte a közömbös madarak és rovarok csivitelését
s zümmögését. Az öreg bika azért még várakozott, előrebámult, s amint
váltakozni kezdett a világosság megannyi nyalábja, más és ugyanolyan
fémtárgyak vonalát is észlelte szemközt; súlypontját egyik lábáról a
másikra helyezte, torkából pedig apró, reszketeg hang tört elő: a
bizonytalanságé.
Ami megriasztotta, nem volt más, mint kis, szögletes fémlapocskák
sora. Mindegyiket oly sok éve erősítették földbe vert vashorgok végére,
hogy az emberbűz réges-rég lefoszlott róluk. S mindegyik fémlapon
lakonikus figyelmeztetés, amelynek betűi a brutális napsugarak nyomán
bíborszínűből halvány rózsaszínűvé fakultak. S a „VIGYÁZAT!
AKNAMEZŐ!” szavak fölött stilizált koponya fehérlett,
lábszárcsontokkal.
Az aknamezőt évekkel korábban rakták le az immár nem létező
rhodéziai kormány biztonsági alakulatai; cordon sanitaire, „egészségügyi
övezet” gyanánt szolgáltak akkoriban a Zambezi mentén; így próbálták
megakadályozni a ZIPRA és a ZANU gerilláit, nehogy átkeljenek zambiai
bázisaikról a folyón a hazai területre. Miriád emberpusztító akna és
nagyobb robbanóhatású Claymore-robbanótöltet alkotott összefüggő
halálmezőt, oly hosszan és olyan mélységben, hogy fölszedni ezeket az
aknákat többé nem is lehetett; eltávolításuk óriási költségekkel terhelte
volna meg az ország új, fekete kormányzatát, amely máris súlyos
gazdasági nehézségekkel küszködött.
S amíg a vén bika még mindig habozott, a levegő megtelt csörömpölő,
ördögi dübörgéssel, a forgószél vad robajával. A dübörgés a csorda háta
mögött hangzott fel, ismét csak dél felől, s az öreg bika megfordult
tengelye körül, hogy farral az aknamezőnek, szembenézzen vele.
Közvetlenül a fák csúcsai fölött groteszk fekete tárgy rohant felé, amely
sivító ezüstkorongon függött. S az eget robajjal töltve el, a tárgy alábukott
az egymáshoz simuló állatokra, olyan alacsonyan, hogy a pörgő rotorok
léghuzata zűrzavarosan egymáshoz csapkodta a fák csúcsának ágait, a
száraz föld felszínéről pedig vörös porködöt kavart.
Az új fenyegetéstől űzve, az öreg bika megfordult és előrerohant a
fémkorongok ritkás sorain át, halálra rémített csordája pedig futva követte
az aknamezőre.
A vezérbika ötven métert roboghatott a réten, mielőtt az első akna
felrobbant volna alatta. A szilánkok fölfelé röpültek, jobb első lábának
vastag bőrpárnájába, és úgy hasították ketté az erős végtagot, mint valami
fejszecsapás. Hirtelen nyers-vörös hús liffent le róla cafatokban, s fehér
csont csillant mélyen a sebben, amint a bika három lábon sántikált előre. A
következő akna telibe találta jobb első lábát, amelyet a bokájától kezdve
véres hústömeggé tépett. A bika éles, sikoltó hangot adott kínjában és
félelmében, aztán púpos hátára hanyatlott vissza szétzúzott lábairól,
miközben körötte mindenütt az aknamezőre dübörgött a csorda.
A detonációk tompa puffanásai eleinte csak itt-ott hangzottak fel, a
mező széltében, de aztán hamarosan töredezett staccato harsant, mintha
tébolyult dobos verte volna bőrrel vont hangszerét. Néha négy vagy öt
akna is egyszerre robbant éles csattanással; a dörejt pedig százszorosra
tördelt visszhang verte vissza.
S mindezt aláfestő robajként, akárha valami pokoli zenekar vonósai
húznák alá, a helikopter rotorjának sípoló-zörömbölő zaja hangzott,
miközben a gép alábukott, libbent, majd ismét fölemelkedett az aknamező
szélein, egyre űzve-hajtva a kavargó csordát, akárcsak egy juhászkutya a
nyájat; dárdaként lebukva itt, hogy visszatereljen néhány állatot, amely
visszafelé próbált menekülni, majd ellenkező irányba sietve megint egy
fiatal bika nyomában, amely csodálatos módon sértetlenül rohant át a
mezőn, elérve már a folyópart biztos talaját, de a repülő szerkezet most az
útját állta, megtorpanásra késztette s fordulatra, hogy visszaűzze az
aknamezőre, amíg aztán egy akna leszakította az állat egyik lábát, s akkor a
nyomorult trombitálva és sikoltva nyúlt el a földön.
A robbanó aknák mennydörgése immár folyamatos volt, mint a
hadihajók ágyútüze, s minden robbanás porfelleget hajtott magasra, a völgy
fölötti csöndes levegőben, így azután hamarosan vörös köd kerített
porköpenyt a borzalmak egy részére. A por egyre csak forgott és
kanyargott, egészen a magas fák csúcsáig, a rémült állatok sötét, kínzott
kísértethaddá alakultak, melyet csupán a felrobbant aknák villanásai
világítottak meg egy-egy pillanatra.
Az egyik öreg nőstény, amelynek mind a négy lábát leszakította a
robbanás, az oldalán feküdt, s a kemény földnek verve a fejét, megpróbált
fölemelkedni. Egy másik anyaállat hason csúszott előre, maga után
vonszolva összezúzott lábait, ormányát pedig védőn nyújtotta ki a mellette
heverő borja fölött, amíg a mellkasa alatt nem explodált egy roppant erejű
Claymore, úgy szakítva ki bordáit a törzséből, mint ahogyan egy hordó
dongái röppennek szét, s a robbanás ugyanakkor a mellette hempergő borjú
törzsének hátulját tépte le.
Más borjak, anyjuktól elszakítva, sivítozva rohangáltak ide-oda a
porködben, fülük rémületükben a fejükhöz lapítva, amíg egy-egy éles
csattanás és rövid, fellobbanó lángnyelv nyomán széttépett testtel és
kicsavart végtagokkal össze nem roskadtak.
Sokáig tartott ez a borzalom, aztán a robbanások sortüze lankadni
kezdett, újra ritkás-szaggatott lett a staccato-dörej, majd fokozatosan csönd
szállt a mezőre. A helikopter is leszállt, a jelzőtáblák során túl.
Motorzúgása elhalt, a pergő rotor szárnyai lassabban pörögtek, majd
megálltak. Most már csak a megnyomorított és haldokló állatok sivítozása
hallatszott; amint ott hevertek szanaszét a megperzselt földön, a porlepte
fák alatt. A helikopter törzsén kinyílt a csapóajtó, s egy férfi könnyedén a
földre szökkent.
Fekete bőrű férfi volt, halványkék cejg zubbonyban, amelynek ujjait
óvatosan eltávolította már, alsó testén feszes, kékfoltos farmernadrág. A
rhodéziai háború idején a kék zubbony a gerilla harcosok nemhivatalos
uniformisa volt. Lábán elegáns, magas sarkú westerncsizmát viselt,
homlokára tolva aranyszélű Polaroid repülős napszemüveg. Ez a szerelés,
valamint a zubbonya zsebében sorakozó golyóstollak azt jelezték: veterán
szabadharcos. Jobb karjára vetve AK 47-es puska; így sétált le az
aknamező szélére, hogy kerek öt percig közömbösen nézegesse az erdőben
lezajlott vérfürdőt. Aztán visszaballagott a helikopterhez.
A helikopter műanyag burája alól most feléje fordult a pilóta figyelmes
arca; a fülhallgatók is a helyükön voltak még az afro-stílusú frizurán, de a
tiszt ügyet sem vetett rá, ehelyett figyelmesen nézegette a gép törzsét.
A helikopter felségjelét és számát ragasztószalaggal óvatosan lefedték,
majd egy aeroszolos palackból fekete festékkel szórták le. Egy helyütt a
szalag széle meglazult, fölfedve a gép számjelének egy szeletét. A tiszt –
tenyerének élével – óvatosan visszanyomkodta a szalagot, futólag, de
kritikus szemmel ellenőrizte saját művét, majd elfordult és a legközelebbi
mopanifa árnyékába húzódott.
AK47-esét a törzsnek támasztotta, zsebkendőt terített a földre, nehogy
farmere poros legyen, majd a durva kéregnek vetve a hátát, leült. Arany
Dunhill-lel gyújtott cigarettára és mélyen leszívta a füstöt, de előbb még
hagyta, hogy a kékes csík finoman lebegjen sötétvörös, duzzadt ajkain.
Aztán, most először, elmosolyodott; hűvös, megfontolt mosoly volt ez,
amint számításba vette, milyen sok férfira, mennyi időre és lőszerre van
szükség ahhoz, hogy az ember hagyományos módon megöljön háromszáz
elefántot.
– A komisszár bajtárs ugyanolyan ravasz, akár a régi szép időkben, a
bozótháború idején – ki más gondolt volna ilyesmire? – Őszinte bámulattal
és respektussal rázta a fejét.
Amikor végzett a cigarettával, a csikket porrá morzsolgatta hüvelykje és
mutatóujja között – ez a kis szokás is a régi szép napokból származott –,
aztán szemhéjai lecsukódtak.
A dörmögés és a sivítás szörnyű kórusa, amely még egyre feléje szállt
az aknamezőről, nem zavarta abban, hogy álomba merüljön. Emberhangok
ébresztették fel azután. Akkor gyorsan talpra állt, nyomban éberen s a
napkorongba bámult. Elmúlt dél.
A helikopterhez sétált és fölébresztette a pilótát.
– Jönnek!
Leakasztotta a hangosanbeszélőt a műszerfalba erősített kampóról, majd
a nyitott csapóajtónál várakozott, amíg föl nem bukkant az első ember a
fák között, s aztán mosolygó megvetéssel figyelte a nyomában közeledő
társakat.
– Majmok! – morogta maga elé, a művelt embernek a paraszt iránt
érzett megvetésével; egy afrikai mindig is így érez a más törzsbeliekkel
szemben.
Hosszú libasorban közeledtek az elefántösvényen. Két- vagy
háromszázan lehettek, testükön állatbőr köpeny vagy rongyos európai
ruhadarabok; a férfiak elöl, nyomukban az asszonyok. A nők közül sokan
fedetlen keblekkel; némelyikük egészen fiatal, ledéren félrebillentett fejjel
és kerek fenekük költőien szép ringatózásával; alsó testüket rövid,
állatfarok-díszes szoknyácska fedte. Ahogyan a zubbonyos tiszt elnézte
őket, megvetése elismerő pillantásnak adott helyet: talán később időt szakít
valamelyikre, gondolta, s miközben elgondolkodott, kezét farmernadrágja
zsebébe mélyesztette. A jövevények fölsorakoztak az aknamező szélén,
kéjesen csacsogtak és sikoltoztak, némelyik ugrándozni és vihogni kezdett,
miközben egymásnak mutogatták a földre dőlt roppant állatok tömegét.
A tiszt hagyta, hadd vigadozzanak. Megérdemelték ezt a pihenőt, hogy
örvendezzenek. Nyolc napja járták végül is az ösvényt, jóformán meg sem
pihentek; ők voltak a hajtók a csorda mögött, ők terelték le az elefántokat a
sziklameredélyről. S miközben a férfi arra várt, hogy csillapodjanak már,
ismét elgondolkodott azon a személyes vonzerőn és jellemszilárdságon,
amely e primitív, írástudatlan földtúró csőcseléket fegyelmezett és
hatékony sereggé kovácsolta. Mert egyetlen férfi irányította az egész
hadműveletet.
– Ez aztán talpig férfi! – bólintott elismerően a tiszt, aztán
visszazökkent a hőskultuszból a valóságba, s a hangosanbeszélő szócsövét
az ajkához emelte.
– Hallgassatok már! Csöndet! – csendesítette őket, majd hozzálátott,
hogy mindenkinek kijelölje a feladatát.
Előbb a mészárosok bandáit válogatta ki azok közül, akiknél fejsze és
panga volt. A nőket utasította, hogy üssenek össze húsfüstölő állványokat
és készítsenek elő mopanikéregből fonott kosarakat, másoknak
megparancsolta, hogy gyűjtsenek rőzsét és rakjanak tüzet. Aztán újra a
mészárosok felé fordult.
Egyik törzsbeli sem repült még helikopteren, ezért a tisztnek
westerncsizmája orrával kellett megmutatnia az elsőknek, hogy másszanak
már fel a csapóajtón arra a rövid felszállásra, az aknákkal telepített
síkságon át a legközelebbi tetemig.
A csapóajtón kihajolva a tiszt alápillantott a vén vezérbikára.
Szemügyre vette a vastag és görbe agyart, aztán észrevette, hogy a
várakozás órái alatt az állat elvérzett, s ekkor jelt adott a pilótának:
ereszkedjék alább.
Szájával közel hajolt a legidősebb törzsbeli füléhez.
– Lábaddal ne lépj a földre, az életeddel játszol! – harsogta, az idős férfi
pedig értően bólintott. – Előbb az agyarat, aztán a húst!
Az öreg ismét bólintott.
 A tiszt a vállára csapott, az öreg pedig leugrott a bika hasára, amelyet
máris fölpüffesztettek az oszlás gázai. Ügyesen egyensúlyozott a testen.
Csapatának többi tagja, fejszéjét markolva, sorra utána ugrált.
A tiszt kézjelére a helikopter fölemelkedett és mint valami szitakötő, a
következő állat teteméhez röppent; ennek is szép agyarak csillogtak az
ajkai mellett. Ez még élt; ülő helyzetbe tápászkodott, véres, porlepte
ormányát fölnyújtotta, mintha meg akarná ragadni a fölötte lebegő masinát.
A csapóajtó szélébe kapaszkodva, a tiszt lefelé célzott az AK-47-essel,
majd egyetlen lövést adott le az állat tarkójára, arra a pontra, ahol a jókora
nőstény nyaka a koponyájához csatlakozott. Az anyaállat összeroskadt, és
most ugyanolyan csöndesen hevert már, mint mellette a borja. A tiszt
bólintott a mészárosok következő csoportja felé.
Az óriási szürke fejeken egyensúlyozva, ügyelve rá, hogy lábukkal ne is
érintsék a földet, a fejszések lekaszabolták az agyarakat fehér
csontágyukból. Kényes munka volt; egyetlen óvatlan baltacsapás, és akkor
az elefántcsont sokat veszít az értékéből. Látták, hogy a kék farmeres tiszt,
a puskatus egyetlen gyors, rövid csapásával szétzúzza egyik társuk
állkapcsát, aki pedig csak kérdezett tőle valamit. Akkor meg mit tenne
azzal, aki megkarcol egy agyarat? A baltások tehát óvatosan
munkálkodtak. Amint az agyarakat lehasították, a helikopter felszedte őket,
majd az egész csoportot a következő tetem fölé röppentette.
Alkonyattájt már a legtöbb elefánt kimúlt szörnyű sebei miatt, vagy
puskalövés végzett vele, de azok, akiket még nem ért kegyelemlövés,
együtt sikoltozott a gyülekező sakál- és hiénacsapatokkal ezen az undorító
estén. A fejszések fűből font fáklyák lángjai mellett dolgoztak tovább, a
pirkadatra minden agyarat összegyűjtöttek már.
Most hozzáfoghattak, hogy felmészárolják és szétdarabolják a
tetemeket. De a forróság náluk is gyorsabban éreztette hatását. A rothadó
hús bűze egybevegyült a fölhasított belekből felszálló gázokkal, mire a
közelben ólálkodó dögevők újból vonyítani kezdtek, a zabálás vágyától
gyötörten. A helikopter minden púpot és vállhúst biztos talajra szállított, az
aknamezőn túlra, amint a baltások lehasogatták a húst. Az asszonyok
csíkokra szabdalták a darabokat, majd a füstölőállványokra aggatták őket,
fiatal fák hasábjaiból rakott máglyáik fölé.
Miközben a munkát ellenőrizte, a tiszt a zsákmány értékét számítgatta.
Nagy kár, vélte, hogy a bőröket nem menthetik meg, hiszen minden egyes
elefántbőr értéke ezer dollár, de hát túl nagyok, nehezen konzerválhatók; a
rothadás miatt hamarosan úgysem lenne semmi haszon belőlük. Másfelől
viszont – ami a húst illeti – egy kissé bomlásnak indult darab csak csábítja
az afrikai ínyeket, éppen úgy, ahogyan az angolok is éretten kedvelik a
vadpecsenyét.
Szárítás közben ötszáz tonna nedves hús mindig elveszíti súlyának felét,
de hát itt vannak a szomszédos Zambia rézbányái, ahol munkások tízezreit
kell etetni, nos hát, ezek a bányák pompás húspiacok. Máris megegyeztek
velük, hogy a nagyjából megfüstölt hús fontjáért kétdolláros árat fizetnek.
Ez annyi, mint egymillió amerikai dollár – aztán persze még ott az
elefántcsont.
Az agyarakat helikopterrel szállították a nyüzsgő táborból egy, a hegyek
közt eldugott helyre. Itt aztán sorban kirakták őket a földre, majd egy
válogatott csapat munkához látott, hogy a zsíros, fehér és kúp alakú
idegeket kikaparják minden egyes agyar üregéből, majd az elefántcsontot
megtisztítsák a vértől és a húscafatoktól, amelyek bűze ingerelhetné egy
túlbuzgó távol-keleti vámtiszt szaglószerveit.
Úgy négyszáz agyarra rúgott a zsákmány. Némelyik, a fiatal állatoké,
alig pár fontot nyomott, de az öreg vezérbika agyarainak súly egyenként is
lehetett nyolcvan font súlyú. Ha az egészet számítjuk, darabonként húsz
font jó átlagnak tetszik, gondolta a tiszt. A jelenlegi árakat számításba
véve, az elefántcsont hongkongi értéke száz dollár fontonként. Az egynapi
munkából származó profit így meghaladhatja az egymillió dollárt egy
olyan országban, ahol a felnőtt férfiak egy főre eső évi jövedelme nem éri
el a hatszáz dollárt.
Persze, az egész művelet során előfordultak kisebb veszteségek. Az
egyik fejszés például elveszítette az egyensúlyát és lezuhant valamelyik
elefánttetemről. Épp a fenekére pottyant, egyenesen egy tányéraknára.
– Hülye majomivadék! – A tisztet még most is dühítette annak az
alaknak az ügyetlensége. A barom majdnem egy kerek órát feltartotta őket,
amíg testrészeit összeszedegették és előkészítették a darabokat az
elföldelésre.
Másvalaki a lábát veszítette el egy túl lelkes fejszecsapás miatt, tucatnyi
társa pedig kisebb sebeket kapott a pangák sarabolása nyomán. Végül még
egy férfi halt meg azon az éjszakán; hasát érte az AK 47-es lövedéke,
amikor kifogást emelt az ellen, hogy fiatal feleségét a tiszt a füstölőállvány
mögé terelte, de hát amikor az ember számításba veszi a profitot, ezek a
„dologi” kiadások igazán eltörpülnek. A komisszár bajtárs elégedett lesz,
méghozzá jó okkal.
A harmadik nap reggelén végzett a munkacsapat az elefántcsont
tisztításával; feladatuk teljesítésével a tiszt végre elégedett lehetett. Akkor
az embereket leküldte a völgybe, hogy segédkezzenek a füstölésnél, az
elefántcsont-tábor pedig néptelen lett. Emberi szemnek nem volt szabad
pillantást vetnie arra a fontos látogatóra, aki most már eljöhetett, hogy
szemlét tartson a zsákmány felett.
Ez a látogató is helikopteren érkezett. A tiszt vigyázzba vágta magát a
tisztáson, a csillogó agyarak hófehér sorfala mellett. A rotorok kavarta
szélörvény megcibálta a zubbonyát és kék farmerének szárait is
meglengette, ám a férfi továbbra is merev, katonás tartásban állt.
A jármű ringatózva földet ért, a csapóajtón pedig parancsoló
megjelenésű férfi szökkent alá; csinos férfi, szálfaegyenes és izmos testű,
sötét, mahagóni színű arcában szögletes, villogó fehér fogakkal, erős szálú
afrikai haja formás koponyájához simult. Drága, olasz fazonú,
gyöngyszürke öltönyt viselt, fehér inget és csokornyakkendőt. Fekete
cipője kézi varrású, puha borjúbőr lábbeli.
Kezét nyújtotta a tiszt felé. Az nyomban lazított tiszteletteli pózán, s
úgy rohant hozzá, mint gyermek az atyjához.
– Komisszár bajtárs!
– Ne! Ne már! – korholta a tisztet vidáman a férfi, még mindig
mosolyogva. – Többé már nem komisszár bajtárs – most már miniszter
bajtárs. Nem vagyok többé egy csomó mosdatlan bozótbandita vezetője,
hanem egy szuverén kormány államminisztere. – A miniszter ismét
megengedett magának egy mosolyt, miközben szemügyre vette a friss
agyarak sorát. – Azután minden idők legsikeresebb elefántcsont-
orvvadásza is lennék – igaz?

Craig Mellow hunyorított a szemével, amikor a taxi újabb lyukba zöttyent

a Fifth Avenue betonján, épp szemközt a Bergdorf Goodman szállóval.
Akár a legtöbb New York-i taxinak, ennek a rugózását is jobban lehetne
hasznosítani egy Sherman-páncéloson, vélte.
– Simábban furikáztam a Mbabwe-völgyben a Land Roverommel –
gondolta Craig, aztán nosztalgikus kis fájdalmat érzett, amint
visszaemlékezett a Chobe River alatti kígyózó ösvényre, igen, azokra a
meddő pusztákra ott, ahol a Chobe, a roppant Zambezi zöldes
mellékfolyója kanyarog.
Mindez most olyan messze volt és oly régen történt, hogy a férfi
elhessegette az emlékképet, hogy újra búsan elmerengjen rajta: voltaképp
sértő, hogy egy sárga taxival kell sietnie a könyvkiadójához löncsre,
ráadásul magának kell fizetnie a számlát. Volt idő, amikor a kiadó limuzint
és sofőrt küldött érte, hogy elfurikázzon a Négy Évszak vagy a La
Grenoville bejáratáig, nem pedig holmi kis olasz falatozóba a Greenwich
Village bohémnegyedébe. A kiadók hajlamosak az effajta kis tiltakozásra,
ha az író már három éve nem nyújtott be nekik gépelt kéziratot, s több időt
tölt tőzsdei alkuszának bájkörében, mint az írógép mellett.
– Nos, számíthattam erre – gondolta Craig, grimasszal a szája
szögletében, miközben egy cigarettáért nyúlt, aztán hirtelen eszébe jutott,
hogy hiszen leszokott a dohányzásról. Nem gyújtott rá tehát; ehelyett egy
fekete hajfürtöt hátrasimított a homlokáról, majd a járdán hullámzó
tömegben nézte az ezernyi arcot. S volt idő, amikor izgalmasnak érezte ezt
a tolongást, stimulálta a tömeg az afrikai bozót sokféle csöndje után; még a
hulladéklepte utcák mentén sorakozó olcsó és kopott házak homlokzata, a
neonreklámok takarta szegényesség is másféle volt akkoriban és izgatóbb.
Most úgy érezte: fuldoklik a tömegben, mintha klausztrofóbia gyötörné, s a
tiszta égboltra vetett volna egy pillantást a legszívesebben, semmint arra a
keskeny csíkra, amely a felhőkarcolók teraszai között villant odafent.
A taxi csikorogva fékezett, s ekkor felriadt gondolataiból, a sofőr pedig
csak annyit mormogott a bajusza alatt: „Tizenhatodik utca”, de hátra sem
pillantott az utasra.
Craig egy tízdolláros bankót szuszakolt át a páncélozott választófal
résén, a Perspex-lemezen, amely a New York-i taxisokat védi utasaiktól. –
A többi a magáé – mondta a férfi, azzal kilépett a járdára. Nyomban
észrevette a kisvendéglőt, az etnikai műstílusú olasz éttermet, kirakatában a
szalmafonatos Chiantis palackokkal.
Amikor átvágott a járdán, Craig könnyedén lépkedett; semmi bicegés,
senki sem gondolhatott rá, hogy ez az ember – nyomorék. Baljós előérzete
dacára a vendéglő odabenn hűvös és tiszta volt, az ételek illata
étvágygerjesztő.
Ashe Levy a terem végében felállt a boxban és integetett neki.
– Craig, bébi! – Egyik karjával átölelte vendége vállát, a másik kezével
pedig atyai mozdulattal megpaskolta az orcáit. – Jól nézel ki, öreg véreb,
te!
Ashe kialakította a maga eklektikus stílusát. Haja tüskés-rövidre vágva,
orrán aranykeretes szemüveg. Inge csíkos, szemben a hófehér gallérral, a
platina mandzsettagombokkal és a nyakkendőtűvel; barna papucscipőjén
minták gyanánt apró lyukak elöl, a lábujjainál. Zakója kasmírszövet,
keskeny hajtókával. Szeme sápadtkék; mintha mindig kissé oldalt
kancsalítana, elkerülve Craig tekintetét. Craig tudta, hogy barátja csakis a
legjobb minőségű Tihuana aranyszivart pöfékeli.
– Csinos hely, Ashe. Hogyan bukkantál rá?
– Ó, egy kis változatosság az unalmas öreg „Négy Évszak” után –
vigyorgott Ashe szemérmesen; tetszett neki, hogy barátja fölismerte
helytelenítő gesztusát. – Craig, szeretnélek bemutatni egy szerfölött
tehetséges hölgynek.
A lány eddig a box homályba merült mélyén ült, de most előrehajolt és
a kezét nyújtotta. A hangulatfény a kezét világította meg; ez volt Craig első
impressziója a lányról – a keze.
Keskeny kezecske, művészi mozgású ujjakkal, a körmein nem látott
lakkot; a lánynak rövidre vágott, pingálatlan körmei voltak, karján
aranyszínű a bőr, alatta arisztokratikus kék erekkel. Csontozata finom, de
ujjai hegyén bőrkeményedések – ez a kéz munkához szokott.
Craig kezet fogott a lánnyal, és érezte ujjainak erejét, a kéz fején a
száraz és hűvös bőrt, tenyerén viszont ismét a kérges tapintást, és akkor a
lány arcába tekintett.
A nőnek sötét és vastag vonalú szemöldöke volt, amely összefüggő
félkörben ívelt egyik szeme sarkától a másikig. A félhomályban is látta,
hogy zöld ez a szempár, mézszínű apró pöttyökkel a pupilla körül. S a
szempár egyenesen, őszintén tekintett az arcába.
– Sally-Anne Jay – mondta Ashe. – Ő pedig Craig Mellow.
A lánynak egyenes, kissé talán túl nagy orra volt, szája pedig túl vastag
ahhoz, hogy igazán szép legyen. Sűrű fekete haját egyenesen hátrafésülte
magas homlokából; arca éppoly napsütötte arany színű, akár a kezei, orcáin
pedig apró szeplőcskék mindenütt.
– Olvastam a könyvét – szólalt meg a lány. Hangja egyenletes és tiszta
volt, akcentusa közép-atlanti, de a férfi csak akkor döbbent rá, milyen fiatal
ez a lány, amikor fölfigyelt e hang csengésére. – Szerintem megérdemelte
mindazt, amit mondtak róla.
– Ez dicséret vagy pofon? – A férfi megpróbált könnyed hangon
beszélni, de egyszeriben azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak ne
lenne ez a lány is olyan, aki a maga piedesztálra emelt irodalmi ízlését
azzal akarja bizonyítani, hogy szemtől szembe leszól egy népszerű művet
az író jelenlétében.
– Nagyon szép dolgokat mondtak róla – magyarázta a lány, Craiget
pedig abszurd jó érzés töltötte el, jóllehet minden látszat szerint a lány
részéről befejezték a témát. Örömének bizonyítékaként megszorította a
lány kezét és a szükségesnél kissé tovább tartotta a magáéban; a lány pedig
végül elvonta a kezét és szilárdan összekulcsolta az ölében.
Vagyis a hölgy nem skalpvadász; ez a lány nem készül ömlengeni.
Magában azt mondta, különben is elege van az irodalom iránt rajongó
kékharisnyákból, akik egyre csak ostromolják az ágyát – márpedig a
rajongó típus ugyanolyan kellemetlen, mint a ledorongoló típus – vagy
majdnem annyira az.
– Nos, akkor lássuk, meghív-e bennünket Ashe egy italra – mondta a
férfi, azzal a lánnyal szemközt becsusszant a box ülésére.
Ashe eljátszotta szokásos harci táncát az itallappal, végül aztán kikötött
egy tízdolláros Frascatinál.
– Hideg és nedves – bólintott Craig, Ashe pedig újra elmosolyodott,
mert persze emlékezett rá, hogy legutóbb 1970-es évjáratú Corton
Charlemagne-t ittak kettesben.
– Még egy vendéget várunk – közölte Ashe a pincérrel. – Akkor majd
rendelünk. – Azzal Craighez fordult. – Szerettem volna Sally-Anne-nek
alkalmat adni rá, hogy megmutassa neked a munkáit.
– Mutassa csak – mondta Craig, de nyomban ismét defenzívába vonult.
Az erdőben csak úgy hemzsegtek az „alkotók”, akik a nyomvizében
próbáltak úszkálni; nyaggatták, hadd mutassák meg neki kiadatlan
kézirataikat, aztán ott voltak még a beruházási tanácsadók is, akik csak úgy
törték magukat, hogy helyette kezelhessék csinos honoráriumait, mások
meg kegyesen engedték volna, hogy megírja életük történetét, aztán
nagylelkűen hajlandók felezni vele; ismét mások déltengeri kis édenkert-
szigetek részvényeit akarták a nyakába sózni, vagy kisebb előleg fejében
valamilyen forgatókönyv megírását a nyakába varrni (még csekélyebb
profit ellenében), egyszóval gyülekeztek körülötte a hiénák, akik szerettek
volna részt kapni az oroszlán által elejtett zsákmányból.
Sally-Anne kemény kötésű albumot emelt fel maga mellől a földről,
majd Craig elé helyezte. Amíg Ashe az apró olvasólámpa beállításával
bajlódott, Sally-Anne kibogozta az albumot erősítő szalagot, majd
hátradőlt a helyén.
Craig kinyitotta a fedelet – és akkor egyszerre nagyon csöndes lett.
Érezte, hogy alsó karja libabőrös lesz, tarkóját pedig csiklandozzák a
szőrszálak – így reagált mindig a nagyszabású dolgokra, mindenre, ami
tökéletesen szép és bámulatos. Volt egy Gauguin a Central Parkban, a
Metropolitan Múzeumban; egy polinéz Madonna, a kis Jézussal a vállán.
Ennek a Madonnának a láttán is mindig érezte: csiklandozik a tarkója.
Aztán bizonyos passzusok olvastán érezte ugyanezt T. S. Eliot
költészetében vagy Lawrence Durrell prózájában; mindig csiklandó érzése
volt, amikor e sorokat böngészte.
S aztán Beethoven Ötödik Szimfóniájának első ütemei hallatán; Rudolf
Nurejev jeté szökkenései láttán, azután akkor is, amikor a régi szép
időkben Nicklaus meg Borg ütötte a teniszlabdát – ezektől mindig
megremegett, hát most ez a lány ugyanígy hatott rá.
Egy fénykép volt a borzongás oka. A kidolgozás matt simítású, így
azután minden részlet egészen tiszta. A színek világosak és tökéletesen
élethűek.
Egy elefánt fotója volt, egy öreg bikáé. Az állat szembenézett a
kamerával, jellegzetes riadt viselkedéssel, fülei széttárva, akárha két sötét
vitorla. Valahogyan az állatban öltöttek testet egy kontinens roppant
méretei, Afrika időtlensége, a bika mégis csapdában volt, s az ember
megérezte, hogy iszonyú ereje hiábavaló, hogy a bikát megzavarják azok a
dolgok, melyeket addig nem tapasztalt; nyomai látszottak ősei
emlékezetének, s az állatnak most fölébe kerekedett a változás – akárcsak
magáé Afrikáé.
S az elefántbikával együtt szerepelt a fotón az afrikai föld, a gazdag,
vörös termőtalaj, melyet szél sodor és izzó nap hevít, melyet az aszály
tönkretesz. Craig szinte érezte nyelvén a por ízét. Aztán – mindenek fölé
domborulva – a végtelen égbolt, a megváltás ígéretével, az ezüstös
cumulo-nimbusz felhők, egymás fölé halmozódva, mint hófedte légi
hegyláncok, bíbor és királykék színezetű fehérség, melyen a rejtőzködő
nap egyetlen sugara hatol át, mintegy áldását adva a vén bikára.
A lánynak sikerült egy másodperc századrésze alatt rajtakapnia Craig
szülőföldjének értelmét és misztériumát; egy másodperc századrésze alatt,
amíg a lencsezár kinyílt, majd ismét becsukódott, amíg ő, Craig Mellow
hosszú, kínos hónapok során ennek a lényegnek közelében sem járt, fára-
dozhatott bármennyire; s titkon érezve önnön kudarcát, most épp attól ret-
tegett, hogy újra megpróbálkozzék a felismeréssel. Craig szürcsölt egy ke-
veset az ízetlen borból, melyet azért nyújtottak feléje, hogy megdorgálják
saját képességeibe vetett önbizalomhiánya okán, írói válsága miatt; most a
bornak kinin-keserű utóízét érezte; erre valahogyan eddig nem is figyelt
fel.
– Maga honnan való? – kérdezte a lányt anélkül, hogy az arcába nézett
volna.
– Denver, Colorado – mondta az. – De apám a londoni nagykövetségen
élt évekig. Iskoláimat jószerivel Angliában végeztem. – Vagyis innen ez a
bizonyos akcentus! – Aztán, tizennyolc évesen, Afrikába mentem. És
akkor, akkor szerelmes lettem belé – fejezte be a lány rövid élettörténetét.
Craignek fizikai erőfeszítésébe került, hogy hozzáérjen a fotográfiához
és finoman a hátára fordítsa. Alatta, a másik felvételen, fiatal nő ült fekete
vulkáni sziklán, egy sivatagi vízüreg mellett. Fején az ovahimba törzs
jellegzetes bőr nyuszifül-dísze. Gyermeke mellette állt, ő pedig mezítelen
melléből szoptatta a kicsit. Az asszony bőre zsírtól és vörös okkerfestéktől
csillogott. Szemei, akár egy freskó nőalakjáé a fáraók sírjából; a nő
gyönyörű volt.
– Denver, Colorado, hát persze! – gondolta Craig és magát is meglepte
önnön keserűsége, a váratlan dac mélysége, melyet odabenn érzett.
Hogyan merészeli egy átkozott idegen gyermeklány ennyire csalhatatlanul
borostyánkőbe zárni egy nép komplikált szellemiségét e fiatalasszony
képmása révén! Ő egész életében ezek között élt, mégsem látott eddig soha
ennyire tisztán egy afrikait, mint ebben a Greenwich Village-beli olasz
vendéglőben.
Elfojtott indulattal fordította el a fotográfiát. Alatta újabb kép: egy
kigelia Africana trombitához hasonló tölcsére tárult elé, csodálatos barnás-
arany színekben tündökölve, Craig kedvenc vadvirága. A virág fénylő
mélyén pedig apró szöcske ült, mint értékes smaragd, fénylő-irizáló
zölden. Forma és színek tökéletes összhangja, s a férfi egyszerre úgy
találta, hogy emiatt is gyűlöli ezt a nőt.
Sok más fénykép is volt még a mappában. Az egyiken vigyori, gonosz
pofájú milicista, vállára vetve AK 47-es puskáját, nyaka körül pedig füstölt
emberfülekből font nyaklánccal; a vadság és arrogancia valóságos
karikatúrája; egy másikon csuparánc boszorkánymester, szarvakkal,
gyöngyökkel, koponyákkal, mesterségének minden címerjelképével,
paciense pucéran terült el előtte a meddő, porlepte földön, miközben épp
durván köpölyözik; a nőalak vére pedig mint megannyi sötét kígyó tekereg
fekete bőrén. A beteg érett korú asszony volt, tetovált mintákkal ernyedt
keblein, arcán és homlokán. Fogai élesre csiszolva, akár egy cápa hegyes
fogsora, emlék a kannibalizmus korából, szemei pedig, akár a szenvedő
állaté, mintha megteltek volna Afrika minden sztoikus türelmével.
Aztán még egy képkontraszt: afrikai gyermekek egy póznákon álló és
durva szövésű nádtető borította iskolateremben. Hárman osztoztak
egyetlen olvasókönyvön, de a kezük mind-mind a levegőben, amint
izgatottan jelentkeznek egy fiatal fekete bőrű tanítónőnél, aki kérdezhetett
tőlük valamit; arcukon pedig a tudásvágy égető szomjúsága – mind-mind
rajta volt ez a képen; remény és kétségbeesés, kétségbeejtő nyomorúság és
roppant gazdagság; vadság és gyengédség tökéletes keveréke, a
könyörtelen elemeké és a bimbózó termékenységé, fájdalomé és szelíd
humoré. Craig nem tudta rászánni magát, hogy újra a lányra nézzen, így
aztán a merev és fényes lapokat lassan forgatta, egymás után, megízlelve
szinte minden képet és késleltetve azt a pillanatot, amikor ismét szembe
kell fordulnia ezzel a lánnyal.
 Akkor Craig váratlanul abbahagyta a lapozgatást; szíven ütötte egy
különösképp elevenébe vágó kompozíció: fehér csonthalmok kertje. A lány
fehér-fekete technikát alkalmazott, hogy kiemelje a drámai hatást; a
csontok ott csillogtak a vakító afrikai napfényben, csontok hektárjai, óriási
comb- és sípcsontoké, napszítta darabok, mint megannyi uszadékfa,
hatalmas pucér mellkasok, mint homokra futott óceánjáró hajók vázai, meg
akkora koponyák, mint egy-egy söröshordó; a szemek helyén csak
szemgödrök üres kavernái. Craig a legendás elefánttemetőkre gondolt, ama
titkos helyekről terjesztett vén vadászmítoszokra, ahová – mint mondják –
az elefántok elballagnak meghalni.
– Orvvadászok műve – mondta ekkor a lány. – Kétszáznyolcvanhat
tetem –, és most Craig fölpillantott rá, mert megdöbbentette a számadat.
– Egyszerre? – kérdezte döbbenten, a lány pedig bólintott.
– Ráhajtották őket egy régi aknamezőre.
Craig akaratlanul is megborzongott, majd újra lepillantott a fényképre.
Az asztallap alatt jobb keze lopva lesiklott a combjára, amíg ki nem
tapintotta a lábszárát tartó feszes szíjat, s egyszerre fojtó empátiát érzett e
hatalmas vastagbőrűek sorsa iránt. Emlékezett még saját aknamezőjére,
újra érezte az explózió lábába hasító szörnyű erejét; mintha pörölycsapás
sújtana le rá teljes erővel.
– Sajnálom – mondta lágyan a lány. – Tudok a lábáról.
– Megtanulta a kislány a házi feladatot – jegyezte meg Ashe.
– Fogd be a szád! – gondolta őrjöngve Craig. – Miért nem fogjátok be a
pofátokat mind a ketten! – Utálta, ha a lábát emlegetik. Ha ez a lány
valóban megtanulta a házi feladatát, akkor ezt is tudnia kellett volna – de
nemcsak lábának említéséről volt most szó, hanem az elefántokról is. Craig
valaha vadőrként dolgozott egy nemzeti parkban. Ismerte az
ormányosokat, idővel nagyon meg is szerette őket, s ennek a mészárlásnak
a bizonyítékától most majdnem rosszul lett, elborzadt a képtől. Csak mege-
rősítette ez a felvétel a lánnyal szembeni ellenérzését; ezt az érzést végül is
ő okozta neki; bosszúra vágyott emiatt, gyermekes késztetést érzett, hogy
visszavágjon. De mielőtt megtehette volna, megérkezett az elkésett vendég,
s ekkor elterelte mindkettejük figyelmét, hogy Ashe bemutatja a férfit.
– Craig, szeretném, ha egy egészen rendkívüli fickóval találkoznál. –
Ashe minden bemutatási ceremóniáját „beépített” hirdetés kísérte. – Ez itt
Henry Pickering. Henry a Világbank egyik aligazgatója – fülelj csak, és
hallani fogod a dollármilliárdok csörgését a kobakjában. Henry, ő pedig
Craig Mellow, ifjú géniuszunk. Még ha Karen Blixent is számítod, Craig
az egyik legfontosabb író, akit Afrika ajándékozott nekünk, tetőtől talpig
az!
– Olvastam a könyvét – bólintott Pickering. Nagyon magas, nagyon
sovány és korán kopaszodó férfiú volt. Sötét bankáröltönyt viselt és
hófehér inget; öltözékének némi egyéni ízt kölcsönzött színes csokornyak-
kendője és villogó kék szeme. – Ezúttal valószínűleg nem is túlzol, Ashe.
Platói puszit nyomott Sally-Anne arcára, leült, megízlelte a bort, ame-
lyet Ashe töltött neki, majd egy-két centiméterre eltolta magától a poharat.
Craig hirtelen úgy érezte, hogy csodálja ennek az embernek a stílusát.
– Nos, mi a véleménye ezekről? – kérdezte Henry Pickering Craigtől,
alápillantva a nyitott fényképalbumra.
– Imádja ezeket a képeket, Henry – vágott sietve közbe Ashe Levy. –
Bolondul értük – bárcsak láttad volna az arcát, amikor először nézett rájuk
– rajong értük, ember, rajong értük!
– Rendben – mondta halkan Henry, miközben Craig arcát mustrálgatta.
– Kifejtetted a koncepciót?
– Szerettem volna inkább forrón tálalni – rázogatta a fejét Ashe Levy. –
Fejbe akartam vágni a fiút.
Craig felé fordult.
– Egy könyvről lenne szó – mondta. – Egy könyvről. A címe: „Afrika
Craig Mellow szerint.” Mi lenne, ha írnál őseid Afrikájáról, arról, hogy
milyen volt és mi lett belőle. Szépen visszamész, és amúgy jó mélyen
fölméred a témát. Elbeszélgetsz az emberekkel.
– Bocsáss meg – szakította félbe Henry. – Úgy hallom, beszéli egyik-
másik fontosabb nyelvet – a szindebelét, nemde – Zimbabwéban?
– Folyékonyan – válaszolta Ashe gyorsan, Craig helyett. – Akárcsak az
ottaniak.
– Jó – bólintott erre Henry. – Igaz, hogy sok ott a barátja – némelyik
pedig magas pozíciót tölt be a kormánykörökben?
Ismét Ashe kapta el a labdát. – Egyik-másik régi pajtikája a zimbabwei
kormány minisztere. Ennél magasabbra nem is emelhetnénk a tétet.
Craig újra lenézett az elefánttemető fényképére. „Zimbabwe” – még
nem békült meg az új névvel, melyet a fekete győztesek választottak; még
most is úgy gondolt rá, mint Rhodéziára. Ez volt őseinek hazája, őseié,
akik csákánnyal, ásóval és gyorstüzelő Maxim-géppuskával hasították ki
ezt az országot a vadonból.
– Szuper könyv lesz, Craig, a költség nem számít. Oda mehetsz, ahová
csak akarsz, beszélhetsz bárkivel, a Világbanknak gondja lesz rá, mindent
fedez – hadarta tovább Ashe Levy lelkesen, Craig pedig felnézett Henry
Pickerigre.
 – A Világbank – könyvkiadással foglalkozik? – kérdezte Craig
szardonikusan, amikor Ashe ismét kinyitotta a száját, Henry Pickering a
kiadó karjára tette a kezét és leállította.
– Most egy kicsit én labdázom, Ashe – mondta a bankár. Megérezte,
hogy Craig milyen hangulatban van; halkan, engesztelő hangon beszélt. –
Feladatunk nagyrészt az, hogy kölcsönöket folyósítsunk a gazdaságilag
fejletlen országoknak. Zimbabwéba már majdnem egymilliárdot
invesztáltunk. Szeretnénk, megvédeni beruházásainkat. Fogja fel jegyzési
felhívásként; azt szeretnénk, ha a világ megtudna valamit erről a kis afrikai
országról; melyet modellországgá akarunk alakítani; példaként állítani a
többiek elé, hogy egy fekete kormány is sikerrel működhet. Az a nézetünk,
hogy a maga könyve ebben segítségünkre lehet.
– Hát ezek? – kérdezte Craig, a fényképekre mutatva.
– Azt szeretnénk, ha a könyvnek ugyanúgy vizuális hatása is lenne, mint
intellektuális vonzereje. Szerintünk Sally-Anne lenne képes ezt garantálni.
Craig sokáig hallgatott, miközben érezte, hogy úgy bujkál teste mélyen
a rémület, mint valamilyen undorító hüllő. Rettegés a csődtől! Aztán arra
gondolt, föl kellene vennie a versenyt ezekkel a fényképekkel, olyan szö-
veggel szolgálnia, melyet nem szorítanának háttérbe a lány kamerájának
borzalmas látószögei. A hírneve forgott kockán, a lány viszont nem
veszíthet semmit. Minden esély a lány mellett szólt. Ez a nő nem
szövetségese, hanem az ellenfele, s ekkor a harag újult erővel fellobbant
benne, olyan erősen, hogy már nem is harag volt, hanem gyűlölet.
A lány feléje hajolt az asztalon át, a lámpafényben megcsillantak hosszú
szempillái; a fénykör besugározta azt a zöld és aranypöttyös szempárt.
Szája megremegett a várakozás izgalmától, alsó ajkán kis nyálcsepp
csillant, mint valami gyöngyszem. Craig arra gondolt, milyen lehet
megcsókolni ezt a szájat.
– Craig – mondta ekkor a lány –, ezeknél is többre vagyok képes, ha
alkalmat kapok rá. Adjon egy sanszot, és mindvégig magával megyek,
kérem!
– Kedveli az elefántokat? – kérdezte tőle Craig. – Akkor elmondok egy
történetet az elefántról. Élt ennek a nagy és vén elefántbikának a bal
fülében egy bolha. Egyik nap az elefánt átballagott valami gyönge kis
hídon, és amikor a túloldalra ért, fülébe súgta a bolha: »Hú, kisfiam! Mi
aztán jól megráztuk ezt a pici bürüt!«
Sally-Anne ajkai lassan összecsukódtak, aztán halálos sápadtság öntötte
el az arcát. Szempillái megrebbentek; a sötétlő pillák remegni kezdtek,
akár a pillangó szárnyai, s ahogy a könnyek felcsillantak mögöttük,
hátrahajolt a fénykörből.
Csönd támadt, és ekkor Craig váratlanul bűntudatot érzett. Szinte
émelygés fogta el saját kegyetlen, kisszerű viselkedése miatt. Arra
számított, hogy a lány most visszavág, keményen és dacosan, hogy valami
tüskés választ ad neki. De könnyekre igazán nem számított. Szerette volna
megvigasztalni, szerette volna megmondani neki, hogy ő nem annyira
aljas, mint ahogyan beszélt. Szerette volna megmagyarázni a lánynak
önnön félelmeit és bizonytalan érzéseit, de akkor Sally-Anne felkelt, és
felemelte az asztalról a fényképalbumot.
– A maga könyvében voltak annyira megértő, annyira együttérző
részek, hát azért szerettem volna én is annyira magával dolgozni – mondta
lágyan. – Azt hiszem, ostoba voltam, amikor arra számítottam, hogy maga
épp olyan, mint a könyve. – A lány most Ashe-re nézett. – Sajnálom, Ashe,
elment az étvágyam.
Ashe Levy gyorsan fölpattant. – Elviszem taxival – mondta a lánynak.
Aztán halkan odaszólt Craignek: – Szép volt, hősöm! Majd hívj fel, ha
legépeltetted az új szöveget – azzal Sally-Anne után sietett. Amikor a lány
kilépett az ajtón, a napfény hátterében Craig kivehette lábainak formáját a
vékony szoknya anyagán át. Hosszú és remek lábai voltak a lánynak; aztán
eltűnt.
Henry Pickering a szemüvegével játszadozott, majd gondosan
tanulmányozni kezdte a borospoharát.
– Pasztörizált római kecskehúgy – biztatta Craig. Úgy érezte, reszket a
hangja. Intett az italosnak, és rendelt egy Mersault-t.
– Így már jobb – bagatellizálta a dolgot Henry. – Nos hát, talán az a
könyvterv nem is volt olyan jó, ugye? – Karórájára pillantott. – Jobb, ha
most rendelünk.
Aztán másra fordították a szót – a mexikói fizetésképtelenségre,
értékelték Reagen teljesítményét elnöksége felezőpontján, az aranyárakról
csevegtek – Henry többre értékelte az ezüst árának stabilitását, majd
kijelentette, hogy a gyémántpiac is hamarosan helyrebillen. – A maga
helyében De Beers-részvényeket vennék – hangzott a szaktanácsa.
Miközben kávéztak, a szomszédos asztalok egyikétől átjött hozzájuk
egy karcsú szőke nő.
– Maga Craig Mellow – mondta a férfinak szinte vádlón. – Láttam a
tévében. Imádtam a könyvét. Kérem, adjon nekem egy autogramot.
Miközben a férfi aláírta a szőkeség menükártyáját, a lány fölébe hajolt
és keményen a férfi vállához simult forró kis kebleivel.
– A kozmetikai pultnál dolgozom a Saksnál, Fifth Avenue, tudja –
lihegte a fülébe. – Ott mindig megtalál. – Miután távozott, még sokáig ott
lebegett körülöttük a nő drága, finom parfümillata.
– Mindig dobja a nőket? – kérdezte tőle Henry, kissé szórakozottan.
– A férfi is csak hús-vér, akár ők – nevetett Craig, Henry pedig
ragaszkodott hozzá, hogy ő fizeti a számlát.
– Kinn áll a limo – ajánlkozott. – Elvihetem hazáig.
– Inkább lejárom a pastát – mondta erre Craig.
– Tudja, Craig, szerintem maga visszamegy Afrikába. Láttam, hogyan
nézi azokat a fényképeket. Akár egy éhes ember.
– Lehetséges.
– Mármost a könyvről. Meg a mi érdeklődésünkről iránta. Többről volt
szó, mint Ashe barátunk hitte volna. Tudja, az ottani fekete hatalmasságok.
Ez a téma érdekel engem. S azok a gondolatok, amelyeknek kifejezést
adott, beillenek a mi elgondolásainkba. Amennyiben úgy határoz, hogy
mégis visszatér Afrikába, hívjon fel, mielőtt nekivágna. Maga és én
kölcsönös szívességet tehetnénk egymásnak.
Henry beszállt a fekete Cadillac hátsó ülésére, s még nyitva volt az ajtó,
amikor kiszólt odabentről: – Szerintem a lány képei igazán jók voltak.
Tényleg azok. – Becsukta az ajtót és biccentett a sofőr felé.

A Bawu két új, kereskedelmi célokra épített yacht között horgonyzott; az

egyik negyvenöt láb hosszú Camper és Nicholson volt, a másik egy
Hatteras fedett tetejű luxushajó, s a Bawu igazán jól állta velük a versenyt,
bár csaknem ötéves volt már. Craig minden csavart, minden deszkaszálat
maga erősített a helyére. Meg is állt a marina, a horgonyzóhely bejáratánál,
hogy szemügyre vegye, de ma valahogyan nem telt annyi öröme a hajó
körvonalaiban, mint máskor.
– Páran telefonáltak neked, Craig – mondta a férfinak a marina
irodájának fogadópultja mögül a titkárnő, amikor Mellow belépett. – Ezt a
telefont használhatod – fűzte hozzá.
A férfi átfutotta a lány által átnyújtott papírszeleteket; az egyik a
tőzsdeügynökétől érkezett „Sürgős” felirattal, a másik egy középnyugati
napilap szerkesztőjétől. Újabban nem sok üzenetet hozott a posta.
Craig Mellow előbb az ügynökét hívta fel. Korábban eladták a Mocatta
aranykereskedelmi részvénytársaság hitelleveleit, darabját háromszázhúsz
dollárért unciánként; ötszázkét dollárt kaptak értük. Craig megkérte az
„aranyosokat”, hogy utalják lehívható letétbe őket.
Aztán a másik számot hívta. Amíg a kapcsolásra várt, a lány megkerülte
a pultot és a szükségesnél közelebb jött hozzá, majd lehajolt az irattartó
szekrény legalsó polcához, így aztán Craig „mélyen” betekinthetett a lány
fehér Bermuda-nadrágjába és rózsaszín melltartójának kivágásába.
Amikor Craignek kapcsolták az irodalmi szerkesztőnőt, az megkérdezte
tőle: mikor publikálják a férfi új könyvét.
– Miféle könyvet? – gondolta keserűen Craig, de aztán így válaszolt:
– Még nincs biztos időpont – de már úton van a csomag. Addig is
érdekli egy interjú?
– Köszönjük, de inkább megvárjuk a megjelenést, Mr. Mellow.
– Várhatsz rá, kicsikém – gondolta Craig. Amikor aztán letette a
kagylót, a lány ráragyogott.
– Ma este a Firewateren rendeznek partit.
Az év minden éjszakáján partit rendeztek az egyik yachton.
– Átjön?
A lány lapos, kemény hasa kivillant a nadrágocska és a melltartó között.
Szemüveg nélkül igazán csinoska volt – különben az ördögbe is, épp most
keresett meg negyedmillió dollárt az arany-hitelleveleken, aztán meg
bolondot csinált magából a vendéglőben.
– Én rendezek egy kis magánösszejövetelt a Bawun – mondta hát –,
méghozzá kétszemélyeset. – Jó, csendes lány volt, hát eljött az ideje, hogy
rákerüljön a sor.
A lány arca felragyogott, Craig tehát nyomban látta, hogy igaza volt. Ez
a lány egészen csinos. – Itt ötkor végzek – rebegte.
– Tudom – mondta a férfi. – Akkor nyomban gyere a hajóra.
Üsd ki az egyiket, aztán tedd boldoggá a másikat, gondolta Craig. Mert
akkor egyenlő: egy-egy. De hát persze mégsem az.

Craig a hátán feküdt egy szál lepedő alatt a széles kabinágyon, mindkét
kezével a tarkóját támasztotta, így hallgatva az éj kis neszezéseit; a
kormánylapát nyikorgását a két fékezőpöcök között, a felhúzókötél
susogását, ahogyan az árbochoz dörzsölődik, s a kis hullámok locsogását a
hajótest mélyén. A medence túloldalán teljes erővel dúlt még a Firewater
fedélzetén rendezett parti, halk csobbanás hallatszott, aztán távoli, részeg
röhögés – valakit a vízbe dobhattak –, mellette a lány rendszeres és nedves
kis szuszogást hallatott ajkain át, alvás közben.
Élénken viselkedett a lány és nagyon is gyakorlottan, Craig mégis úgy
érezte, szeretkezése viszonzatlan maradt, ezért nyugtalanság töltötte el.
Szeretett volna fölmenni a fedélzetre, de akkor fölébreszti a lányt, azt pedig
tudta, hogy partnere megint akarná, ő viszont nem akart ismét vesződni a
szerelemmel. Így aztán moccanatlanul feküdt, s csak hagyta, hogy Sally-
Anne mappájának felvételei úgy villanjanak át meg át az agyán, mint a
laterna magica vetített képei; aztán ezek a képek régebbieket keltettek
életre benne, régóta szunnyadó képeket, ám most frissen és élénk
színekben villantak fel lelki szemei előtt, illatok és ízek kíséretében, afrikai
zajok-zörejek társaságában, így azután a részeg kéjhajósok zsivajgása
helyett néger dobok döndülését vélte hallani a Chobe folyó mellett, a
bársonyos éjszakában; az East River poshadt vize helyett trópusi
esőcseppek illatát érezte, amint a szikkadt földre hullnak, s akkor elfogta az
édesbús, nosztalgikus méla vágy; s nem is aludt már azon az éjszakán.
A lány mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy reggelit készítsen neki.
Hozzá is fogott, de a reggelikészítésben korántsem tett bizonyságot olyan
szakértelemről, mint a szeretkezésben, s miután végre éji társa kiment a
partra, a férfi majd egy órát töltött azzal, hogy rendet rakjon a
hajókonyhában. Aztán a lépcsőkön fölkapaszkodott a szalonba.
Elfüggönyözte a kajütablakot, amely előtt navigációs pultja és egyben
íróasztala állt, nehogy elterelje figyelmét a nyüzsgő marina, aztán
munkához látott. Újra meg újra átolvasta az utolsó tíz oldalt, aztán rájött,
szerencsés esetben két lap megmaradhat belőle. Morcan hozzáfogott a
javításhoz, ám az írásjelek dülöngéltek, keresztbe álltak a sorokban, meg
szamárságok kerekedtek ki belőlük. Egy óra múltán az értelmező szótár
felé nyúlt, amely fölötte pihent a polcon, hogy kikeressen egy szinonimát.
Uramisten, azt sem tudom, használja-e az emberfia élőbeszédben ezt a szót:
„csüggeteg” – mormolta maga elé, amint leemelte a vaskos kötetet, aztán
egyszeriben megállt a keze a levegőben. Néhány összehajtott vékony levélpapír
libegett ki a lapok közül.
Titkon örült az ürügynek, hogy abbahagyhatja kissé a küszködést, hát
kinyitotta a levélpapírt, majd apró döbbenettel rájött, hogy egy Janine nevű
lány küldte neki – az a lány, aki megosztotta vele háborús sebeinek
agóniáját, az a lány, aki vele együtt járta végig vele a gyógyulásig vezető
hosszú utat; belekarolt, amikor lábának elvesztése után elsőként próbált
ismét járni; Janine ott serénykedett mellette a kormány keréknél, amikor
kettesben hajóztak a Bawu fedélzetén, s a lány életében először tapasztalta
ki az atlanti viharokat. Szerette őt és kishíján feleségül vette, de arcát most
alig-alig tudta maga elé idézni.
Janine yorkshire-i otthonából írta neki ezt a levelet, három nappal
azelőtt, hogy férjhez ment volna egy állatorvoshoz, aki apja mellett
segédkezett. Most Craig lassan újra és újra elolvasta a szavakat, a levél
mind a tíz sűrűn rótt oldalát, s akkor rájött, miért is rejtette el önmaga elől
ezt az üzenetet. Bizonyos dolgokról Janine keserűen írt, néhány más dolgot
illetően viszont szíven ütötték a szavai.
„… mert oly sokszor s olyan sokáig halmoztál csődöt csődre, hogy
váratlan sikered egyszerűen kiütött téged, mint holmi kuglibábot”
Ezen most Craig elgondolkozott. Mi mást is vitt végbe valóban,
mármint a könyv – egyetlen könyv! – kivételével? S lám, a lány megadta
rá a választ.
„… annyira ártatlan voltál, annyira gyengéd, Craig, olyan szeretnivaló a
magad kisfiús módján. S ezt el is fogadtam volna, de miután elbúcsúztunk
Afrikától, az egész valahogyan elapadt, száraz falevél lett, te pedig kemény
és cinikus.”
„Emlékszel-e még az első napra, amikor találkoztunk, vagy az elsők
egyike lett volna? Azt mondtam neked: »Elkényeztetett kisfiú vagy,
tudod-e, most pedig mindent fel akarsz adni, amiért élni érdemes?«; Nos,
így igaz, Craig. Még a kettőnk kapcsolatát is feladtad. Nem is a többi
csibére gondolok, az irodalmi skalpvadászokra, akiknek nincs gumi a
bugyijukban. Úgy értem: feladtad az erőfeszítést, hogy törődj velem. Hadd
adjak neked egy kis ingyenes orvosi tanácsot: ne add fel az egyetlen jó
dolgot, az egyetlent, amit valaha is jól csináltál, ne add fel az írást, Craig.
Ez igazán bűn lenne…”
A férfi emlékezett még, milyen gúnyosan biggyesztette az orrát, amikor
először olvasta ezt. Most bezzeg nem biggyeszti az orrát – ahhoz túlságo-
san elfogta a rettegés. S épp az történik most vele, amit Janine megjósolt.
„Igazán annyira megszerettelek, Craig, nem is azonnal, hanem
apránként. Nagyon keményen kellett munkálkodnod rajta, hogy eltipord
ezt az érzelmet. Nem szeretlek többé, Craig, még abban is kételkedem,
szeretni fogok-e valaha is egy férfit, még azt sem, akihez szombaton
feleségül megyek – de téged kedvellek, és mindig is kedvelni foglak.
Minden jót kívánok neked, de óvakodj attól az ellenségedtől, aki a
legirgalmatlanabb – önmagadtól.”
Craig összehajtotta a lapokat és most italra vágyott. Lement a konyhába
és töltött magának egy Bacardit – jó nagy adagot, sok citrommal. S amíg
elszopogatta, újra elolvasta a levelet, s ezúttal egyetlen mondat volt az,
amely igazán szíven ütötte.
„de miután elbúcsúztunk Afrikától, az egész valahogyan elapadt, száraz
falevél lett, te pedig kemény és cinikus – nem volt benned többé megértés,
nem voltál immár géniusz.”
– Igen – suttogta a férfi –, elapadtam, egészen elapadtam.
 A nosztalgia, amit eddig érzett, most egyszerre tűrhetetlen sajgássá
tornyosult benne, honvággyá. Utat tévesztett; az a belső forrás kiapadt
benne, haza, csak haza ahhoz a forráshoz!
Apró szeletkékre szaggatta a levelet, majd a darabokat behajította a
medence zavaros vízébe, üres poharát a csapóajtó fedelén hagyta; a
pallóhídon kiment a révgátra.
Nem akart szóba elegyedni a lánnyal, ezért a telefonfülkét kereste, a
marina kapujában állót.
Könnyebb volt, mint hitte volna. A központos azonnal kapcsolta Henry
Pickering titkárnőjét.
– Nem hinném, hogy Mr. Pickeringet kapcsolhatnám. Ki keresi, kérem?
– Craig Mellow. – Pickering csaknem azonnal fölvette a kagylót.
– Van egy régi matabele mondás: „Aki szomját oltja a Zambezi vizében,
mindig visszavágyik, hogy ismét megízlelje” – közölte Craig a bankárral.
– Vagyis szomjas, Craig – mondta Pickering. – Sejtettem is.
– Maga mondta, hogy hívjam fel.
– Jöjjön, látogasson meg.
– Ma? – kérdezte Craig.
– Hé, fiam, maga aztán ég a vágytól! Tartsa, kérem, hadd nézzem meg a
naptáramat – mit szólna ma este hathoz? Korábban nem érek rá.
Henry irodája a huszonhatodik emeleten volt, s a magas ablakok a
sugárutak mélységesen mély és sivár szakadékaira nyíltak, távolban a
Central Park zöld sávjával.
A bankár whiskyt és szódat töltött Craignek, majd odavitte hozzá, az
ablakhoz. Ott álltak most, alátekintve a város gyomrába és csendesen ittak,
miközben a Nap vérvörös labdája kísérteties árnyékot vetett a bíbor
alkonyatban.
– Azt hiszem, semmi értelme ravaszkodnunk, Henry – szólalt meg végül
Craig. – Mondja meg nekem, valójában mit kíván tőlem?
– Talán igaza van – bólintott Henry. – A könyv kissé – szóval „fal” volt,
tudja. Ez nem igazán fair – bár, ha a magam nevében beszélhetek, valóban
szeretném látni a szövegét, a lány képeivel.
Craig türelmetlen kis kézmozdulatot tett, de Henry folytatta:
– Alelnöki minőségemben az Afrika-osztályt irányítom.
– Láttam a rangját a névtáblán – bólintott erre Craig.
– Annak ellenére, amit számos bírálónk állít, nem vagyunk jóléti
intézmény, hanem a kapitalizmus egyik bástyája. Afrika a gazdaságilag
törékeny államocskák kontinense. Dél-Afrika igencsak nyilvánvaló
kivételével és az északabbra fekvő olajtermelő államokéval, főként
önellátó mezőgazdasági társadalmakat találsz a fekete kontinensen, ipari
struktúra nélkül, az ásványi kincsek pedig elhanyagolhatók.
Craig újra bólintott.
– Némelyik állam, amely csak nemrégen vívta ki a függetlenséget, meg-
szabadulva a régi gyarmati rendszertől, még ma is hasznot húz a fehér tele-
pesek alkotta infrastruktúrából, amíg a többieknek – például Zambiának,
Tanzániának és Mozambiknak – már régen elegük van a letargikus káosz-
ból és az ideológiai álmodozásokból. Ezeket igencsak nehéz lesz megmen-
teni. – Henry gyászosan ingatta a fejét, s most leginkább temetkezési vál-
lalkozóra hasonlított. – De másokkal, ha megküzdünk érte, például Zim-
babwéval, Kenyával és Malawival, igenis van még esélyünk. Ezekben még
működik a gépezet, az ottani farmokat még nem tizedelték meg igazán,
továbbá nem is vetették oda nyomorúságos paraszti földfoglalóknak,
egyszóval holmi földtúró hordáknak; vasútjaik még járnak valahogyan, a
rézből, a krómból és a turizmusból pedig csurran-cseppen számukra némi
kemény valuta. Ezeket tehát kis szerencsével fenn tudnánk tartani.
– De minek? – kérdezte Craig. – Mintha azt mondta volna, hogy az
egész nem valami jótékonysági parti, akkor meg minek az erőfeszítés?
– Az a célja, hogy amennyiben nem etetjük meg őket, előbb-utóbb
harcolnunk kell velük, szóval ennyire egyszerű a magyarázat. Ha ugyanis
éhezni kezdenek, elképzelheti, mekkora vörös mancsok nehezülnek
nyomban rájuk.
– Igen. Ez józan beszéd – ismerte el Craig, és ivott a whiskyjéből.
– De hogy egy pillanatra visszatérjünk szilárd talajra – folytatta Henry –,
a rövid listánkon szereplő országoknak van egy kiaknázható kincse, ha
nem is annyira tapintható, mint az arany, mégis sokkal, de sokkal
értékesebb: mindegyikük vonzó a nyugati turisták szemszögéből. Ha
valaha is látni szeretnénk némi kamatot az ott invesztált milliárdokból,
melyeket rájuk költöttünk, akkor minden követ meg kell mozgatnunk
annak érdekében, hogy ezek az országok vonzók is maradjanak.
– És ezt hogyan érhetné el? – fordult feléje Craig.
– Vegyük például Kenyát – mondta erre Henry. – Kétségkívül van ott
napfény, vannak tengerparti strandok, de hát ugyanez megvan
Görögországban vagy Szicíliában is, mégpedig ez a két hely fenemód
közelebb van Párizshoz és Berlinhez. Ami viszont a mediterrán térségben
nincsen meg: az afrikai állatvilág, holott a turisták épp ezért repülnek
néhány órával többet, ezt akarják megtekinteni, s ez valamiképp összefügg
a kölcsöneinkkel. A turisták dollárjai biztosítják számunkra az üzletet.
– Oké – mondta összeráncolt homlokkal Craig –, de még mindig nem
látom, mi lenne itt a szerepem.
– Várjon, mindjárt erre is rátérünk – mondta Henry Pickering. – Hadd
vázoljam fel előbb a dolgot. A dolog úgy néz ki – méghozzá igen sajnála-
tos módon, hogy amikor az újonnan függetlenné lett afrikai körülnéz, a
legelső dolog, amit megpillant – miután a fehér gyarmatosítók távoznak –,
az elefántcsont és a rinocéroszszarv, no és persze szegény növényevők
húsa. Egyetlen orrszarvú vagy elefántbika nagyobb vagyont képvisel az
afrikai számára, mint amennyit tízévi tisztességes munkával képes lenne
megkeresni. Ötven éven át mindezt a bámulatos gazdagságot, e kincseket a
fehér emberek irányította természetvédelmi szervezetek óvták meg, most
viszont a fehérek hanyatt-homlok menekülnek Ausztráliába meg
Johannesburgba; egy arab sejk huszonötezer dollárt hajlandó fizetni
egyetlen tőrért, amelynek a markolatát valódi rinocéroszszarvból
formálták, a győztes gerillaharcos viszont AK 47-es puskával hadonászik.
Mindez rendkívül logikus, ugye.
– Igen, magam is láttam – bólintott Craig.
– Ugyanez történt velünk Kenyában. Az orvvadászat a függetlenség
után nyomban big business lett, ráadásul fölülről mozgatták a szálait. Úgy
értem: a legmagasabb helyről. A csúcsról. Tizenöt évünkbe és egy
elnökünk életébe került, amíg ennek sikerült véget vetnünk. Most pedig
Kenyában vannak érvényben a legszigorúbb vadvédelmi törvények – s ami
ennél is fontosabb: érvényt is szereznek nekik. Még azzal is meg kellett
fenyegetnünk őket, hogy elzárjuk a csapot, amelyen a dollár csordogál.
Mindegy, beruházásainkat mostanra sikerült megvédenünk. – Henry arcán
egy pillanatra mintha elégedettség áradt volna el, aztán ismét erőt vett rajta
a mélabú. – Mármost pontosan ezt az utat kell követnünk Zimbabwéban.
Láthatta az aknamezőn véghezvitt mészárlás fényképeit. S most újabb
tömeggyilkosságot szerveznek. Az a gyanúnk, hogy valami igen magas
állású személy organizálja a dolgot. Ennek véget kell vetnünk.
– Még mindig nem mondta meg, mennyiben érint ez engem.
– Ügynökre van szükségem, aki ott tartózkodik a terepen. Valakire,
akinek gyakorlata van – talán olyasvalakire, aki valaha az állat- és
természetvédelem területén tevékenykedett, valakire, aki beszéli a helyi
nyelvet, akinek legitim ürügye van rá, hogy szabadon mozogjon és
kérdéseket tegyen fel – talán író az illető, aki anyagot gyűjt új könyvéhez,
akinek kapcsolatai vannak magas kormánykörökkel. Persze, ha az én
ügynökömet nemzetközi hírnév övezi, akkor még több ajtó megnyílhat
előtte, ha pedig ez az ember a kapitalista rendszer odaadó proponense
lenne, és őszintén hinne is abban, amit cselekszik, akkor az illető tökéletes
hatékonysággal fejthetné ki tevékenységét.
– Én lennék James Bond?
– A Világbank helyi vizsgálóbiztosa inkább. A fizetés: évi negyvenezer
dollár, plusz fedezzük a költségeket, továbbá a munkájában is öröme
telnék, s ha végül az egészből mégsem születne könyv, akkor meghívnám
egy löncsre a La Grenouille-ba, sőt maga választhatná ki a bort.
– Amint az elején mondtam magának, Henry, nincs itt az ideje, hogy ne
ravaszkodjunk, hanem beszéljünk egymással egészen nyíltan?
Ez volt az első alkalom, hogy Craig nevetni hallotta Henry Pickeringet,
ez a nevetés pedig ragályos, kedves kacagás volt.
– Olyan éles a felfogása, hogy ez csak alátámasztja: bölcsen
választottam. Rendben van, Craig, van itt még más is. Nem akarom
túlkomplikálni, legalábbis addig nem, amíg nyakig benne nincs a
dologban. Engedje meg, hogy töltsek még egy pohárral.
A bankár egy középkori glóbuszt formázó italszekrényhez lépett, s amíg
nagy csilingeléssel jégkockákat tett a poharakba, folytatta az előadást.
– Számunkra létfontosságú, hogy képet alkossunk róla, mi megy végbe
ezekben az országokban a felszín alatt; azokról az országokról beszélek,
melyekkel pénzügyi kapcsolataink vannak. Más szavakkal, egyfajta
működőképes hírszerző rendszer kiépítéséről lenne szó. Zimbabwei
hálózatunk korántsem annyira hatékony, mint szeretnénk. Legutóbb
elvesztettük ott egyik kulcsemberünket – autóbaleset érte –, vagy
legalábbis úgy látszott. Mielőtt nekivágott volna utolsó útjának, adott
nekünk egy tippet: olyasvalamiről hallott, hogy államcsíny készül és a
ruszkik vannak mögötte.
Craig felsóhajtott. – Mi, afrikaiak nemigen hiszünk már a szavazó-
urnákban, tudja. Csak két dolog számít odaát: a törzsi lojalitás – és a
kemény kéz politikája. Egy államcsíny mindig értelmesebbnek látszik
arrafelé, mint holmi szavazás.
– Benne van a dologban? – érdeklődött Henry.
– Jól értem, hogy azokban a bizonyos „költségek”-ben az első osztályú
repülőjegyek is benne vannak? – kérdezte gonoszkodva Craig.
– Minden embernek ára van, tartja a mondás – nyilazott vissza Henry. –
A magáé éppen ez lenne?
– Annyira azért nem vagyok olcsójános – rázta a fejét Craig –, de
pokolian utálom még a gondolatát is, hogy egy szovjet báb irányítsa azt az
országot, ahol a lábam nyugszik a sírjában. Elfogadom a munkát.
– Gondoltam is – nyújtotta a kezét Henry. Hűvös tapintású tenyere volt,
és meglepően erős a szorítása. – Futárt küldök a yachtjára egy kis kartoték-
nyilvántartással és egy életmentő dobozkával. Olvassa el a nyilvántartást,
amíg a futár várakozik, aztán küldesse vissza vele. Az életmentő dobozt
megtarthatja.
Henry Pickering „életmentő doboza” különféle sajtóigazolványokat
tartalmazott, továbbá a TWA légitársaság sajtóklubjának igazolványát, egy
korlátlan ősszegre használható, a Világbank által kiállított Visahitelkártyát,
valamint egy díszes fém- és zománcjelvényt bőrtokban, ezzel a felirattal:
„Helyi ellenőr – Világbank.”
Craig a tenyerében méregette a jelvényt. – Ezzel agyon lehetne ütni egy
emberevő hímoroszlánt – morogta. – Nem tudom, mi másra használható.
A nyilvántartás sokkal érdekesebbnek bizonyult. Amikor a végére jutott,
megértette, hogy a Rhodézia – Zimbabwe névváltoztatás valószínűleg a
legkevésbé drasztikus változás jele mindannak, ami alig néhány éve, hogy
elhagyta szülőföldjét, abban az országban végbement.

Craig óvatosan vezette bérelt Wolkswagenét az aranyszínű fű fedte

hullámzó dombokon át; lába már jól megtanulta, hogyan nyomja a
gázpedált. A bulawayói repülőtér Avis-bérleti pultja mögött álló matebele
lány korábban figyelmeztette rá:

– A tank teli van, uram, de nem tudom, mikor lesz alkalma újra
feltölteni. Matabeleföldön nagyon kevés a benzin.
Odabenn a városban maga is látta, hogy hosszú sorban várakoznak a
járművek a benzinkútnál, s a moteltulajdonos is kitanította Craiget, mi a
helyzet, miközben ő kitöltötte a vendégkönyvet, és átvette az egyik
bungaló kulcsát.
– A maputói lázadók folyton felrobbantják a keleti partról épített
csővezetéket. A pokoli csak az, hogy mindjárt a határ másik oldalán a dél-
afrikaiaknak van bőviben, szívesen is, kereskednének vele, de a mi
nagyokosaink látni sem kívánnak politikailag mérgező benzint, így aztán
az egész ország egyszerre csak szépen megbénul. A nyavalya törné ki ezt a
politikai álmodozást – ha létezni akarunk, akkor csereberélnünk kell velük;
épp ideje, hogy ezt a fejükbe véssék ezek.
Craig tehát most óvatosan vezetett; a lassú iram a kedvére való is volt.
Legalább azzal tölthette az időt, hogy szemügyre vegye az ismerős vidéket;
legalább fölmérhette, milyen változásokat hozott az a pár rövid esztendő.
Tizenöt mérföldnyire a várostól lekanyarodott a makadámozott főútról,
hogy egy sárga földúton haladjon tovább északnak. Ezerlépésnyire az elá-
gazástól el is érte a határt, s nyomban látta, hogy a kapu ferde szögben bil-
len félre és tárva-nyitva áll – első alkalommal látta így, kitárva. Leállította
a kocsit és megpróbálta lezárni a kaput, de hát a kerete elmozdult,
csuklópántok rozsdásan szomorkodtak. Fel is hagyott az erőlködéssel,
majd lesétált az útról, hogy szemügyre vegye a fűben fekvő pléhtáblát.
Valaki leszakította, a csapszegeket valaki erőnek erejével kiszakította. A
tábla a feliratos oldalával fölfelé hevert, és bár a napfénytől megfakultak
rajta a betűk, még el tudta olvasni őket:

King's Lynn Afrikander Csorda

Otthona a híres Bally-bikáknak
Légy üdvöz bajnokok bajnoka!
Öröme Jonathan Ballantyne-nak

Craig emlékezetében pontosan fel tudta még idézni a roppant, vörhenyes

szőrzetű barna, púpos hátát és alácsüngő bőrlebernyegét, amely önsúlya
révén himbálózott a nyaka alatt, meg a díjnyertes bajnokoknak kijáró
rozettát a bika pofáján; s most mintha előtte állt volna Jonathan „Bawu”
Ballantyne, Craig anyai nagyapja, amint büszkén vezeti híres kedvencét a
nedves orrlikaiba fűzött karikánál fogva.
Craig visszasétált a VW-hez, majd az autóval nekivágott a veldnek, a
füves pusztának, ahol valaha sűrű és édes illatú aranyszínben sarjadtak a
szálak, most viszont a fűből elővillant a kopár és poros föld, akár egy
középkorú férfi kopaszodó fejebúbja. Egészen lehangolta, mi lett itt a
legeltetésből. Soha, még az ötvenes évek négy esztendei aszálya idején
sem hagyták ennyire megritkulni King's Lynn legelőit, s Craig nem is
értette e pusztulás okát, amíg újra le nem fékezett tevetüske-fák kis
csoportjánál, melyek a keskeny útra vetették árnyékukat.
Amikor leállította a motort, mekegésre lett figyelmes a tevetüske-fák
sűrűjéből, s ekkor igazán megdöbbent.
– Kecskék! – mondta hangosan. – Ezek kecskét tenyésztenek a King's
Lynn-nen. Bawu Ballantyne teste bizonyára megfordult a sírban. Kecskék
az ő imádott legelőjén!
Craig elindult, hogy megkeresse őket: kétszáz vagy több állat is nyájba
verődött a ligetben. Némelyik mozgékonyabb, színes foltokkal tarkított
bundájú állat jó magasra kapaszkodott az ágak sűrűjében, rágicsálták a
kérget meg a magvak becőit, mások viszont mohón tépkedték a füvet,
gyökerestől, így aztán a legelő elpusztul, a talaj pedig szikes lesz
mindenütt. Craig korábban is látott már ilyen pusztítást a törzsi területeken.
 Két mezítelen matabele fiúcska őrizte a nyájat; nagyon megörültek,
amikor Craig a nyelvükön szólította meg őket. Gyorsan a szájukba tömték
az olcsó cukorkát, amelyet a férfi épp ilyen ajándékozási célból hozott
magával, aztán teli szájjal, merészen fecsegtek.
Igen, most vagy harminc család él King' s Lynn területén, és persze, így
van, mindegyik család tart külön nyájat – ezek a legpompásabb kecskék
széles Matabeleföldön, dicsekedtek a fiúk cukortól ragacsos szájukkal,
amikor pedig a fák alatt egy hosszú szarvú vén bak fölugrott egy fiatal
nőstény hátára, hevesen mozgatva a farát, a kis kecskepásztorok élénk
kiabálással kommentálták az eseményt: – No nézd! Nagy a kedvük
szaporodni. Hamarosan több lesz itt a kecske, mint ahányan mi vagyunk a
harminc családban együtt!
– És mondjátok csak, mi lett azokkal a fehér farmerekkel, akik errefelé
éltek? – kérdezte Craig.
– Elmentek! – közölték büszkén a fiúk. – Harcosaink elűzték őket oda,
ahonnan jöttek, hát akkor meg mostan a föld a forradalom gyermekeié.
Hatévesek lehettek, de folyékonyan hadarták a forradalmi zsargont.
Mindkét gyermek nyakában parittya lógott – régi gumicsövekből
fabrikálták –, pucér derekukra pedig madárkákból kanyarítottak füzért,
amelyeket a csúzlival lövöldöztek le: pacsirták, poszáták, aranyszínű
mézmadarak alkották a láncot. Craig tisztában volt vele, hogy délebédre
majd megfőzik a kis dalosokat egy tűzgödörben, méghozzá tollastól, aztán
az apró, ropogósra sült kis tetemeket élvezettel felfalják. Az Öreg Bawu
Ballantyne korbáccsal vert végig minden pásztorfiút, akinél parittyát talált.
A kecskék kis őrei elkísérték Craigét az úthoz, még egy kis cukrot
kunyeráltak tőle, majd úgy integettek utána, mintha csak régi jó barátjuktól
búcsúznának. A kecskék és a madárfüzér látványa ellenére Craig ismét úgy
érezte, mindennél erősebb vonzalmat érez e nép iránt. Végül is az ő háza
népe a matabele; jó volt újra otthon éreznie magát.
A dombgerincen ismét megállította a kocsit, majd végigtekintett King's
Lynn tágas birtokán. A fű mindenütt szinte teljesen kipusztult a legelőkről,
és most látta csak, hogy a virágágyásokban is kecskék bóklásznak. Innen is
látta, hogy a főépület üresen áll. Az ablakok mindenütt bezúzva; nyílásaik
mint megannyi csorba és lyukas fog; a tetőről majdnem mindenhol
leszaggatták az azbesztlapokat, a tetőszerkezet gerendái úgy meredeztek az
égnek, mint a pusztaságban heverő csontvázak. A tetőt egykor borító
pléhlapokból a földfoglalók kunyhókat rögtönöztek, odalenn, a régi
karámok közelében.
Craig kocsijával legurult a lejtőn, majd megállt egy víztartály mellett. A
tartály csontszáraz volt, félig teli szeméttel. Elballagott mellette a
földfoglalók táborához. Itt féltucatnyi család éldegélt. Craig néhány jól
irányzott kődobással szétrebbentette a csaholó korcs kutyákat, melyek
nyomban feléje rohantak, amikor meglátták, majd az egyik tábortűzhez
ment, így köszöntve egy mellette kuporgó vénembert:
– Látlak, öregapám. – Újra örömet érzett, hogy beszéli az afrikai
nyelvet. Egy órán át maga is ott kuporgott a tűznél, elcsevegett az öreg
matabelével; á szavak egyre folyékonyabb beszéddé olvadtak az ajkán,
fülével is egyre jobban emlékezett a szindebele ritmusára és
jelentésárnyalataira. Ez alatt az egy óra alatt többet tudott meg, mint négy
nap alatt, amióta visszatért Matabeleföldre.
– A forradalom után azt mondták nekünk – motyogta a vénség –, hogy
mindenkinek lesz ám pompás, gépi kocsija, meg vagy ötször száz szép
marhája a fehér ember nyájaiból. – Az öreg mérgesen a tűzbe köpött. – De
hát gépi kocsija mostanság csak a kormány főnökeinek van. Aztán meg azt
is mondták nekünk, hogy minden embernek teli lesz a bendője. Hát most
meg minden ennivaló ötször annyiba kerül, mint azelőtt, mármint az előtt,
hogy Smith úr meg a fehér emberek elszaladtak innen. Minden, igen,
minden ötször annyi mostan – a cukor, a só, a szappan – minden.
A fehértelepes-rendszer utolsó éveiben a szigorú külföldivaluta-
ellenőrzés rendszere és az igen merev hazai árszabályozási szisztéma
megóvta az országot az infláció legsúlyosabb hatásaitól, most viszont,
hogy Zimbabwe nagy örömmámor közepette visszakerült a nemzetek
közösségébe, a helyi fizetőeszközt máris húsz százalékkal leértékelték.
– Marhát nincs módunkban tartani – magyarázta az öreg –, hát ezért
tenyésztünk kecskét. Kecskét! – Újra a tűzbe köpött és bánatosan nézte,
ahogy a nyála sistereg. – Kecskét! Akárcsak az ürülékevő sona fajzat. – Az
öreg matabele törzsi élőítéletei épp olyan gyűlölködő sistergéssel törtek fel,
mint ahogyan köpése sistergett a tűzben.
Craig otthagyta az öreget, hadd motyogjon, meg ráncolja az arcát a
füstöt okádó kis tűz mellett, és odasétált a házhoz. Miközben felhágott a
széles homlokzati verandára vezető lépcsőkön, kísérteties előérzete volt,
hátha a nagyapja váratlanul felbukkan odabentről, hogy valami gúnyos
fordulattal üdvözölje. Lelki szemeivel ismét látta az öreget, takaros
ruhában, szálegyenesen, sűrű ezüst-ősz hajával; bőre cserzett-barnán
sötétlik, szeme színe hihetetlen, Ballantyne-zöld; most mintha elébe állt
volna e szellemalak.
– Nos, megint hazahúztad a fenekedet, Craig?
Csakhogy a verandát szemét és törmelék borította, meg vadgalambok
ürüléke; a madarak most háborítatlanul építhették fészkeiket a pucér
gerendák között.
Kereste az utat a verandán a könyvtárszobába vezető kettős ajtó felé. Az
ajtónyílást valaha kétoldalt elefántagyar díszítette, azé a vén bikáé, amelyet
még Craig ükapja lőtt az 1860-as években. Ezek az agyarak amolyan
családi örökséget képviseltek; mindig szorgalmasan őrizték King's Lynn
főbejáratát. Bawu nagyapa mindig megcirógatta őket, amikor elhaladt
közöttük; látszott is akkoriban keze nyoma a sárgult ivoron. Az agyarak
helyén most csak két lyuk tátongott a falban, ahol ismeretlen kezek
kitépték őket. A családi relikviák közül Craignek csak a bőrkötésű csalási
naplók maradtak a birtokában, az ősei által kézírással rótt kötetek, melyek
több mint száz éven át őrizték a múltat azóta, hogy ükapja Afrikába
érkezett. Az agyarak milyen jól illenének a bőrbe kötött naplókhoz!
Megfogadta magában, hogy majd keresni fogja őket. Az ilyen ritka kincs
bizonnyal kinyomozható.
Belépett a romba dőlt házba. A könyvespolcokat, a beépített szekrénye-
ket és a padlódeszkákat a földfoglalók szaggatták ki a helyükről, bizonyára
tűzifának; az ablakokat a kis fekete fiúcskák használták célpontnak pa-
rittyázás közben. A könyvek, a falakon függő fotográfiák, a szőnyegek és a
rhodéziai tikfából faragott, súlyos bútorzat – mind eltűnt. – A ház csupán
üres teknőchéj volt, de kemény anyagból faragták. Craig puszta tenyerével
megveregette a falakat, amelyeket ükapja, Zouga Ballantyne épített saját
kezűleg faragott kőkockákból, a vakolat pedig, amely egymáshoz kötötte a
kockákat, száz év során olyan kemény lett, akár a gyémánt. Amint most a
tenyerével veregette a falat, keze keményen csattant a vakolaton. Csak
némi képzelőerőre lenne szükség rá, azután persze jó sok pénzre, hogy az
üres teknőchéjból újra nagyszerű otthon legyen.
Craig ezután kiment a házból, hogy fölkapaszkodjon az épület mögötti
kopje, vagyis dombocska oldalán, a fallal kerített családi temetőhöz, amely
a sziklás dombtetőn volt, mszaszafák sűrűjében. A sírkövek között
mindenhol fű sarjadt. Elhanyagolt volt ez a temető, de nem dúlta fel senki,
mint a gyarmati korszak oly sok emlékhelyét.
Craig leült nagyapja sírjára, majd hangosan köszöntötte az öreget: –
Hello, Bawu. Hát visszajöttem –, hangosan megdobbant a szíve, amikor
szinte hallotta, vagy inkább hallani vélte az öregúr tréfás-gúnyos válaszát.
– Hát persze, valahányszor megégeted a fenekedet, menten hazafutsz,
ezúttal mit műveltél, mondd?
– Kiszáradtam, elapadtam, Bawu – válaszolta fennhangon a vádló
kérdésre, aztán elhallgatott. Sokáig ült a síron, aztán úgy érezte, hogy
lassan, nagyon lassan elcsitul szívében a zűrzavar.
– Pokoli felfordulás van itt, Bawu – szólalt meg ismét, és hangja
hallatán az öreg sírkövén sütkérező apró, kék fejű gyíkocska riadtan
elrebbent. – A verandáról eltűntek az agyarak, az embereid pedig kecskét
terelnek legdúsabb legelődön.
Újra hallgatott egy sort, de most már kalkulálni, számítgatni kezdett.
Majdnem egy óra hosszáig ült ott, amíg felállt.
– Bawu – kérdezte akkor –, mit szólnál hozzá, ha el tudnám űzni a
kecskéket a legelődről? – Majd leballagott a lejtőn és odament, ahol a
Volkswagent hagyta.

Valamivel öt óra után ért vissza a városba. A Standard Bankkal szemközti

telekügynökség és árverési csarnok még nyitva állt. Az angol feliratot
valaki skarlát színű festékkel átmázolta, s amint Craig belépett az ajtón,
nyomban megismerte a vörös képű becsüst, aki khaki színű sortban és
rövid ujjú, kigombolt ingben üldögélt.
– Szóval te nem szöktél ki a lyukon, mint mi, többiek, Jock – üdvözölte
Craig Jock Danielst.
„Kiszökni a lyukon” – ezekkel gúnyolták az emigránsokat. A
negyedmillió rhodéziai fehér közül majdnem százötvenezren választották a
lyukat a polgárháború kezdete óta; a legtöbben aztán akkor szöktek ki,
amikor a háború elveszett és Robert Mugabe fekete kormánya került
hatalomra.
Jock a férfira bámult. – Craig! – tört ki belőle a kiáltás. – Craig Mellow!
– Durva tenyerébe vette Craig kezét. – Hát nem, én bezzeg itt maradtam;
de néha pokolian magányosnak érzem magam. Te viszont szépen
boldogultál, Istenemre, igen szépen. Az újságok azt írják, hogy egymilliót
kerestél azzal a könyvvel. Az emberek ott el sem hiszik. Nézd csak a jó
öreg Craig Mellow-t – azt mondják. – És képzeljétek, pont Craig Mellow!
– Így mondják? – kérdezte Craig, és arcára fagyott a mosoly.
Visszahúzta a kezét.
– Nem mondhatom, hogy nekem tetszett volna a könyved – rázogatta a
fejét Jock. – Minden feketéből valami kurva hőst csináltál, de hát a
tengerentúl ezt csípik, ugye? Mert a mondás is azt tartja, hogy Black is
beautiful, bűbájos, ami koromfekete, attól fogy szépen az áru, mi?
– Némelyik kritikusom azt írta rólam, hogy rasszista vagyok – dörmögte
Craig. – Nem imádhatja az embert mindenki, ugye.
Jock nem is figyelt rá. – Még valami, Craig – mondta válasz helyett –,
miért állítottad be úgy, mintha Mr. Rhodes buzeráns lett volna?
Cecil Rhodes, a birodalomépítő, a fehér telepesek atyja már nyolcvan
éve meghalt, de a „régiek” ma is így emlegetik: Mr. Rhodes.
– Ezt elmagyaráztam a könyvemben – próbálta békíteni a barátját.
– Ő nagy ember volt, Craig, de hát manapság az a divat, hogy a fiatalok
mindenkit sárba rántanak, aki nagy volt – akárcsak néhány korcs kutya,
amely rávicsorít a hím oroszlánra, és a sarkába mar. – Craig látta, hogy
Jock egyre jobban beleéli magát a témába, ezért el kellett térítenie a
figyelmét.
– Mit szólnál egy italhoz, Jock? – kérdezte hát, Jocknak pedig elakadt a
szava. Rózsaszín orcáit és bíborvörös orrát nem csupán az afrikai nap
színezte.
– Kezdesz értelmesen beszélni – nyalogatta az ajkát Jock. – Hosszú volt
a nap, alaposan megszomjaztam. De előbb bezárom a boltot.
– Hoztam egy üveggel, itt is megcsapolhatjuk, aztán jöhet egy kis
csevegés.
Jock ellenérzése ekkorra teljesen elpárolgott. – Rohadtul jó ötlet. A
boltban alig maradt néhány palack Dimple Haig, amíg kifacsarod az üveg
nyakát, hozok jeget.
Leültek Jock irodának nevezett kis üvegkalitkájában, és olcsó, vastag
üvegpoharakból szopogatták a remek whiskyt. Jock Daniels hangulata
észrevehetően egyre javult.
– Azért nem mentem el, Craig, mert nem volt hová mennem. Anglia? A
háború óta nem jártam a szigeten. Mindenféle szakszervezet meg kurva
ködös-esős idő, no nem, köszönöm. Dél-Afrika? Ők is azon az úton járnak,
mint mi magunk, de mi legalább már túlestünk rajta és kész. – Ismét töltött
magának a szögletes palackból. – Ha pedig elmész innen, kétszáz dollárt
vihetsz magaddal. Kétszáz dollárt, hogy újra kezd, hatvanöt évesen – nem,
a kurva életbe, azt már nem!
– Szóval milyen itt az élet, Jock?
– Tudod, kit neveznek minálunk optimistának? – kérdezte Jock. – Azt
az embert, aki esküszik rá, hogy rosszabb már nem is lehet. – Hangosan
hahotázni kezdett, és mezítelen, szőrös combjait csapkodta. – Nem. Csak
tréfáltam. Azért nem túl rossz. Már amíg nem ragaszkodsz a régi módihoz,
ha nem nyitod ki a pofád és távol tartod magad a politikától, nos, akkor
még mindig szépen eléldegélhetsz, valószínűleg ugyanúgy, mint bárhol a
kerek világon.
– S a gazdag farmerek meg a marhatenyésztők – hogy megy nekik?
– Hát az lenne az elit. A kormány idővel észhez tért. Nem süketelnek
már azzal, hogy államosítani kell a földeket. Szembe kellett nézniük azzal,
hogy etetniük illenék a feketék tömegeit, hát ha meg így, akkor szükségük
van a fehér farmerekre. Már egészen büszkék rájuk: ha valami külföldi
fejes érkezik látogatóba – egy kommunista kínai vagy egy líbiai miniszter
–, akkor kirándulásra viszik őket a fehér farmokra, hadd bámuljanak,
milyen jól mennek errefelé a dolgok.
– Hát a földárak?
– Nos, a háború végén, amikor a feketék uralomra jutottak, aztán arról
kajabáltak, hogy elveszik a farmokat, és átadják őket a tömegeknek, nem
tudtad eladni a lábad nyomát sem – mondta Jock, whiskytől gurgulázva. –
Vedd például a magad családi vállalkozását, a Rholands Ranching
Companyt – benne mindhárom birtokkal: a King's Lynn-nel, a Queen's
Lynn-nel, aztán azzal a szép nagy marha földdarabbal fenn, északon, a
Chizarira Vadvédelmi Területtel; Douglas bácsikád az egész átkozott paklit
negyedmillió dollárért ajándékozta el. A háború előtt kérhetett volna érte
úgy tízmilliót.
– Negyedmillióért? – Craig elborzadt. – Szinte ajándékba adta!
– És abban benne volt az állatállomány – díjnyertes Afrikander bikák és
tenyésztenének, az egész jószág – mesélte élénken Jock. – Látod, mert az
öregnek forró lett a talpa alatt a talaj. Végtére kezdettől fogva tagja volt a
Smith-kabinetnek, és tudta jól, hogy amint a fekete kormány uralomra jut,
céltábla lesz belőle. Hát kiárusította az egészet egy svájci-német
konzorciumnak, ők pedig Zürichben tejeltek. Az öreg Dougie fogta a
családját, aztán irány a Világ Feneke, vagyis hát Ausztrália. Persze volt
már néhány milliócska a nevén, mármint külföldön, így aztán egész szép
marhatenyészetet nyithatott Queenslandben. Csak mi cövekeltünk le itt,
szegény buzeránsok, csak a ruha volt a miénk, amit viseltünk, hát ezért
kellett maradnunk.
– Erre iszunk – nyújtotta a palackot Craig, majd visszakormányozta
Jockot a Rholands Ranching témájához. – És mit kezdett az a konzorcium
a Rholandsszal?
– Kurva ravasz ám a német! – Jock már kissé gombócosan beszélt. –
Fogták az egész jószágot, valakit lepénzeltek kormánykörökben, hogy
kapjanak egy exportengedélyt, aztán szépen átvitorláztak az állatokkal a
határon, Dél-Afrikába. Úgy hallottam, majdnem másfél milliót zsebeltek
be odalenn. Ne feledd, nagyon szuper tenyésztörzs volt az, bajnokok
bajnokborjai. Szóval besöpörtek több mint egymilliót, aztán a profiton
aranyrészvényeket vásároltak, és abból is kihoztak néhány milliócskát.
– Vagyis kipucolták a marhatenyésztő birtokokat, aztán a sorsukra
hagyták őket? – kérdezte Craig, mire Jock imbolygó fejjel rábólintott.
– Most épp megpróbálják eladni persze a birtok részvényeit. Föl van
írva a könyveimben az egész ügylet – de szép rakás tőke kellene hozzá,
hogy állatokat fuvarozzanak a ranch-re, hogy aztán újra beindítsák a
tenyésztést. Senki sem érdeklődik a dolog iránt. Ki akar pénzt beruházni
egy olyan országban, amelyik a szakadék szélén imbolyog? Nos, erre
válaszolj nekem!
– És mennyit ajánlanak a részvényekért? – kérdezte Craig könnyedén,
mire Jock Daniels bámulatosan kijózanodott, hogy ravaszkás, becsüshöz
illő ravasz pillantással tekintsen Craig szeme közé.
– Szóval érdekelne? – A szeme most még ravaszkásabb lett. – Igazán
egymilliót hoztál ki abból a könyvből?
– Szóval mennyit kérnek érte? – ismételte meg a kérdést Craig.
– Kétmilliót. Ezért nem is találtam egy árva vásárlóra. Sok helybéli fiú
elalélna a gyönyörtől, ha rátehetné a mancsát azokra a legelőkre – no de
kétmillióért? Ki az ördögnek van ennyi pénze ebben az országban?
– Tegyük fel, ha Zürichben tudnának fizetni érte, ez megváltoztatná a
leányzó fekvését, nem? – kérdezte Craig.
– Az úgy igaz, ahogyan a sona hónalja büdös!
– Mennyi lenne a differencia?
– Egymillióért odaadnák – de Zürichben.
– Hát negyedmillióért?
– Úgy nem, dehogy is, arra tízezer évig is várhatsz –, rázta a fejét Jock
nyomatékosan.
– Telefonálj nekik. Közöld, hogy a ranch-eken hemzsegnek a
földfoglalók, és jókora politikai hűhó lenne belőle, ha megpróbálnák ezeket
az embereket elzavarni onnan. Azt is közöld, hogy kecskét tartanak a
legelőkön, hát egy év múlva olyan lesz, mint a Kalahári-sivatag.
Hangsúlyozd, hogy megkaphatják, amit eredetileg belé fektettek. Azt is
mondd el: a kormány azzal fenyegetőzött, hogy minden földet elkoboz az
olyan birtokosoktól, akik nem élnek az országban. Szóval szépen
elveszíthetik az egészet.
– Mindez így igaz – dörmögte Jock. – De negyedmillióért! Csak az
időmet pazarlom egy ilyen ajánlattal.
– Csak szépen telefonálj nekik.
– Ki fizeti a hívást?
– Én. Te nem veszíthetsz semmit, Jock.
Jock megadóan sóhajtott egyet. – Rendben. Felhívom őket.
– Mikor?
 – Ma péntek van, nincs értelme hétfőig telefonálnom.
– Rendben van. Mondd, addig is tudnál adni pár kanna benzint? –
kérdezte Craig.
– Mire kell neked a benzin?
– Felmennék Chizarirába. Tíz éve nem jártam ott. Ha megvenném,
szeretném előbb szemügyre venni.
– Én nem tenném a helyedben. Rablóvidék az.
– Finomabban fogalmazva: politikai elhajlók kezében van.
– De azok matabele banditák ám – mondta nyomatékosan Jock –, és
vagy szétlövik a seggedet, hogy olyan lesz mint a rosta, vagy váltságdíj
fejében szépen elrabolnak – netán mindkettőre hajlamosak.
– Te adod a benzint, én vállalom a kockázatot. Jövő hét elején
visszajövök, mert kíváncsi lennék rá, mit mondtak neked zürichi pajtikáid
az árajánlatra.

Bámulatos vidék volt, most is vad és szűzi terület – drótkerítés sehol,

megművelt földeknek nyomát sem lehetett látni, sehol egy ház – a
marhatenyésztőktől a tsze-tsze légy védte meg, az egész övezet a
Zambezivölgytől az erdőkön át a Zambezi-sziklagerincig húzódott.
Egyik oldalról a Chizarira vadrezervátum határolta, a másikról a védett
Mzolo erdőség; mindkét területen szinte nyüzsögtek a vadállatok. A
harmincas évek válság-időszakában az öreg Bawu józan választása erre a
területre esett, fel is vásárolta hektáronként hat pennyért. Százezer hektárt
kétezerötszáz font sterlingért! – Persze, nem lesz abból sose marhalegelő –
mondta egy ízben az öreg Craignek, amikor vadfügefák alatt táboroztak a
Chizarira folyó egyik mély, zöld medencéje szélén, s elnézték, hogyan
vitorláznak alá a magasból gyors szárnyalással a fajdok a lebukó nap
előterében, hogy aztán letelepedjenek a cukorfehér homokpart túloldalán. –
A fű kesernyés ízű errefelé, a tsze-tsze meg minden állatot kipusztít, ha itt
akarod legeltetni őket, de épp ezért lesz mindig is ez a táj az ősi Afrika
egyik szűz területe.
Az öregapa vadászterületnek használta ezt a vidéket, aztán pihenni is itt
szeretett. Sohasem próbálta hát szögesdróttal elkeríteni, sőt fakunyhót sem
épített errefelé; szívesebben hált a puszta földön, a vadfüge sátorként
szétterülő ágai alatt.
Bawu igen gondosan vadászgatott itt – elefántra, oroszlánra,
rinocéroszra és vadbivalyra –, csakis veszélyes vadakra, de féltékenyen
ügyelt rá, nehogy más puskás is errefelé vadásszon, még saját fiainak és
unokáinak is megtiltotta a pufogtatást.
– Az én kis magánparadicsomom – mondta Craignek –, márpedig elég
önző vagyok hozzá, hogy így is maradjon, Édenkertként.
Craig nemigen hitte volna, hogy a folyó menti medencékhez vezető
ösvényen bárki járt volna, amióta ő meg az öregúr utoljára táborozott itt,
tíz évvel ezelőtt. Valóban, teljesen benőtték a fák, a bokrok, az elefántok
pedig keresztbe döntötték az ösvényen a mopanifákat, mint megannyi
primitív úttorlaszt, s a sűrű záporok is elmosták az utacska nyomát.
– Pukkadj meg, Mr. Avis – sziszegte Craig, a kölcsönzőre gondolva,
amikor a kis Volkswagent az egykori csapásra irányította.
Csakhogy az elsőkerék-meghajtása jármű eléggé könnyű és fürge volt
ahhoz, hogy még ezt az igencsak barátságtalan, csontkemény egykori
folyómedret is leküzdje, bár Craignek faágakkal kellett dorongutat
rögtönöznie a finom homokkal fedett mélyföldön, hogy kerékagyig ne
süllyedjen a kocsi a homokszemcsék között. Hatszor is elvétette az
ösvényt, s csak akkor bukkant rá ismét, amikor kiszállt az autóból, hogy
gyalogszerrel derítse fel a terepet.
Aztán belesüppedt egy hangyászmedve-lyukba, és akkor emelővel
kellett kitámasztania a Volkswagen orrát, hogy kikecmeregjen a csapdából,
idejét pedig felerészt az emésztette fel, hogy az elefántok által kidöntött
törzseket kerülgesse. Végül ki kellett szállnia a kis autóból, hogy az utolsó
néhány mérföldet gyalogszerrel tegye meg. A lenyugvó nap utolsó
sugarainak fényénél érte el a vízmedencéket.
Ott belebugyolálta magát abba a pokrócba, amelyet a motelból csent el,
majd álomtalan, moccanatlan alvással töltötte az éjszakát, hogy aztán az
afrikai hajnal mágikus rőt fénye ébressze fel. Hideg babot evett a
konzervdobozból, és kávét főzött, majd a vadfügék alatt hagyva csomagját
és a takarót, leballagott a folyópartra.
Így, gyalogszerrel, csak apró részét járhatta be a vad vidék százezer
hektáros területének, de a Chizarira folyó igazította el a tájékozódásban,
lévén a folyam a vidék szíve és artériája is. Amit itt talál, gondolta, annak
alapján megítélheti, milyen változások történtek ezen a vad birtokon azóta,
hogy utoljára járt errefelé.
Csaknem nyomban rájött, hogy erdőben most is rengeteg a vad,
legalábbis azok, melyekkel gyakran találkozhat az ember errefelé: nagy
testű, furcsa, spirális szarvú kuduk szökelltek el léptei hallatán; bolyhos
fehér farkuk szinte világított a sűrűben; kecses kis impala rózsás bundája
vöröslött, ahogyan – mint valami bíbor villanás – elszökellt a fák között.
Később ritka állatfajok nyomaira bukkant. Előbb egy leopárd puha
talpainak nyomát pillantotta meg a vízparti agyagban, ahol a nagymacska
az éjjel vizet ihatott, aztán a pompás fekete antilop hosszúkás lábnyomát
fedezte fel, az állat szőlőszemekhez hasonló ürülékével együtt.
Ebédre szárított kolbászt fogyasztott, rugós késével vágva a szeleteket,
majd a baobab fa terméséből szívogatta ki a savanykás, tartármártás ízű
fehér krémet. Amint tovább haladt, jókora sűrű ébenfa-bozótoshoz ért; a
kanyargó és szűk ösvények egyikén hatolt az erdőbe. Alig száz lépést ha-
ladhatott, amikor a sűrűség közepén kis tisztásra bukkant, s amint az össze-
fonódott ágak között a térség felbukkant előtte, izgalom vett erőt rajta.
A tisztás úgy bűzlött, akár egy tehénistálló, csak annál is csípősebben.
Rájött: trágyadomb lehet, ahová az állatok vissza-visszatérnek emészteni. S
a trágya jellege nyomán rájött, hiszen a halmocskákban megemésztett
ágakat és fakérget látott, méghozzá megrágott, majd elhullajtott növényi
maradványokat, hogy a fekete orrszarvúak trágyadombjaira bukkant, az
egyik legritkább afrikai növényevőkére, melyeket leginkább fenyeget a
teljes pusztulás.
Nem úgy, mint közeli rokona, a fehér orrszarvú, amely füvet legelészik
a velden, máskülönben pedig letargikus természetű, nyugodt állat, a fekete
alfaj az alacsony bokrok alsó ágait tépkedi, akár a kecske. A fekete
rinocérosz – természetére nézve – ingerlékeny, kíváncsi, ideges állat, bár
roppant ostoba is. Mindennek szarvát szegezve nekiront, ami ingerli,
embernek, lónak, még a teherautóknak és a mozdonyoknak is.
A háború előtt élt a Zambezi-völgy sziklapereme táján egy hírhedt
bestia, arrafelé, ahol az országút is, a vágányok is a Victoria-vízesés felé
kezdenek lejteni. Ez a nevezetes fekete orrszarvú tizennyolc pontot szerzett
az emberrel szemben, ugyanis ennyi gépkocsit és buszt rohant meg azon a
meredek útszakaszon, ahol a járművek szinte csak lépésben haladhatnak;
sorra mindegyiket megrohamozta előremeredő szarvával, keresztüldöfte a
hűtőjüket, miközben sűrű gőzfelhő szállt az égnek a megsebzett
járművekből. S minden roham után elégedetten ballagott el a viador, visító
hangokat hallatva, hogy aztán eltűnjön a bozótban.
A sikertől mámoros állat végül túlzásba vitte a harciasságot, amikor ne-
kirohant a Victoria-vízesés felé haladó expressznek, úgy robogva szemközt
a vonatnak a vasúti vágányokon, mint a középkori páncélos vitézek ellen-
felüknek a lovagi tornán. A mozdony sebessége úgy harminc kilométeres
lehetett, a rinocéroszé is ugyanannyi, a súlya pedig két tonna, s mivel
szemtől szembe csaptak össze az ellenfelek, roppant csattanással robogtak
egymásnak. Az expressznek ugyan csikorogva fékeznie kellett, sőt meg is
torpant a sínen, miközben kerekei egy helyben forogtak tovább, de egyúttal
az orrszarvú pályafutása is véget ért, úgy is, mint makacs géprombolóé.
A trágyahalom legutóbbi „darabjai” húsz órán belül kerülhettek a tisz-
tásra, számította ki örömmel Craig, a nyomok pedig arra utaltak, hogy
egész család végezhette itt a dolgát: egy hím, egy nőstény, nyomukban pe-
dig egy kölyök orrszarvú. Craig mosolyogva gondolt a matabele mondára,
amelyik azzal magyarázza, miért szórja szét nagyobb területen ürülékét a
rinocérosz, nos hát, azért, mert retteg a sündisznótól – ez a bozótlakók
közül az egyetlen élőlény, amely elől nagyokat horkantva elmenekül.
A matebelék ezt úgy mesélik, hogy egyszer, réges-régen, a rinocérosz
kölcsönkért a süntől egy tüskét, hogy azzal forrasszon be egy, az oldalának
vastag bőrén tátongó, tüsketépte sebet. A rinocérosz azt ígérte kis
barátjának, hogy ha legközelebb találkoznak, visszaadja a tüskét. Miután a
süntüsketűvel és valami fakéregdarabbal szépen összevarrta a sebet, az
orrszarvú ajkai közé vette a tüskét, miközben munkájában gyönyörködött,
de aztán véletlenül lenyelte a hegyes „tűt”. Ma is azt keresgéli, ezért kerüli
annyira a sünöket; nem szeretné a kis állat korholását hallani.
Az egész világon nem élhet több fekete rinocérosz néhány ezer
példánynál, s hogy Craig most a nyomukra bukkant, öröm töltötte el;
immár reálisabbnak vélte azt a tervét, melyet ezzel a vidékkel kapcsolatban
eddig csak homályosan szövögetett.
Még mindig vigyorgott, miközben követte a trágyahalomtól a sűrűségbe
vezető legfrissebb nyomokat, abban a reményben, hogy meg is pillanthatja
e ritka állatokat, s fél mérföldet haladhatott, amikor – a keskeny ösvényt
kétoldalt kísérő áthatolhatatlan bozótosból – hirtelen valami sziszegő-
rebbenő hangzavar és madárrikoltozás hangzott fel, majd szinte felhőkben
repültek föl a levegőbe piros csőrű nyűvágók barna tollú csapatai. Ezek a
madarak szimbiotikus kapcsolatban élnek a nagyobb testű afrikai
vadállatokkal, s kizárólag a nagyvadakon élősködő kullancsokat és
vérszívó legyeket csipegetik le róluk, viszonzásként pedig veszély esetén
éles rikoltozással riasztják őket.
Nyomban a madarak vészes rikoltozása után, fülsiketítő pöfögés-
horkantás hangzott fel, mintha csak gőzmozdony közeledne, majd éles
reccsenéssel szétvált a bozót, Craig pedig megpillanthatta a sóvárogva várt
állatot. Hatalmas termetű szürke orrszarva rohant ki az ösvényre, alig
harminclépésnyire tőle, hogy továbbra is felháborodott, röfögő hangokat
hallatva, rövidlátó apró szemeivel kémlelje hosszú, fényes, kettŐs szarvai
közül, kit is kellene megrohannia.
Mivel tisztában volt vele, hogy a gyenge látású vad tizenöt lépésnél
távolabbról nem képes azonosítani egy mozdulatlan emberalakot, ráadásul
a könnyű szellő épp szembefújt vele, Craig álltában megmerevedett, de
készen rá, hogy oldalra ugorjék, ha a szürke hústömeg mégis rárohanna. A
rinocérosz jobbra-balra facsarta a testét, ráadásul megdöbbentő fürgeséggel
mocorogva, miközben pillanatig sem szűnt dühös dörmögése, Craig pedig
izgalmában azt képzelte: az állat szarvai minden pillanatban mintha egyre
nőnének és hegyesebbek lennének. Óvatosan zsebében lapuló rugós kése
felé nyúlt. Az állat, ha nem is látta, megérezte a mozdulatot, és ekkor vagy
tíz lépést tett a mozdulat forrása felé, így azután Craig szinte
hajszálpontosan az állat látótávolságának szélére került: innen a támadó
már észreveheti; most valóban komollyá vált a veszély.
Rövid csuklómozdulattal magasan elhajította hát a kést az állat feje
fölött, az ellenfél mögötti ébenfaligetbe; a kés hangosan csattant, amikor az
ágaknak ütközött.
A rinocérosz nyomban megpördült a tengelye körül, és óriási, szürke
tömegével rohanni kezdett a zörej irányába. A bozót úgy nyílt meg előtte,
mintha csak tank rohant volna a sűrűbe, aztán az ágak suhogása és patáinak
dübörgő hangja lassan halkulni kezdett, amint az orrszarvú fölrohant a
domboldalban, majd a gerincen át utat tört magának a túlnani lejtőn,
ellenségét keresve. Craig lerogyott az ösvény kellős közepére, és szinte
kettégörnyedve hangos nevetésben tört ki, bár hahotájában titkon ott
bujkált a hisztéria.
A következő néhány órában Craig három bűzlő tócsára bukkant,
amelynek poshadt vizét ez a különös vadállat valami oknál fogva jobban
kedveli a tiszta folyóvíznél, s közben már döntött is róla, hol kellene
elhelyeznie a magasleseket, ahonnan a turisták egykor közelről
megtekinthetnék az erre járó rinocéroszokat. Persze a vízzel telt gödrök
közelében sónyalatókat is el kellene helyeznie, hadd találják vonzóbbnak
az itatóhelyeket az orrszarvúak, így azután le is lehet fényképezni, meg is
lehet bámulni őket.
Az egyik ivóhely mellett, egy fatörzsön ülve Craig átgondolta a terve
mellett szóló érveket. Innen egy órai repülőútra van a Victoria-vízesés, a
világ hét természeti csodájának egyike, amely minden hónapban szinte
mágnesként vonzza a turisták ezreit. Ha itt táborhelyet állít fel, az
utazóknak csak kis kitérőt kellene tenniük idáig; a repülési költségeket
figyelembe véve tehát csak kisebb összeget adnának ki a turisták. Végül is
olyan ritka állat él a birtokán, amellyel igazán kevés vadrezervátum vagy
tábor vetekedhet, nem is beszélve a többi vadállatról, amely viszonylag kis
területen csoportosul. Homályos fenntartásai maradtak ugyan, vajon a határ
mindkét oldaláról állandóan idejárnának-e az emberek, hogy az állatvilág
érdekességeit tanulmányozzák.
Inkább amolyan „pezsgős-kaviáros” luxusüdülőre gondolt, amilyenek a
dél-afrikai Kruger Parkot szegélyező magánbirtokok. Több kis táborhelyet
szervezne, amely a többitől kellően elszigetelt, hadd legyen meg a
látogatóknak az az illúziója, hogy övék az egész vadon. Azután vonzó és
hozzáértő vezetőket is kellene alkalmaznia, akik a turistákat Land Rover
terepjárón vagy gyalogszerrel kalauzolnák el a ritka, néha talán
veszedelmes vadak közelébe; ez kalandos vállalkozás lenne, amikor
viszont hazatérnek esténként a táborokba, luxusellátásban lenne részük a
turistáknak – légkondicionálás, pompás ételek-italok, csinos hostessek,
akik kiszolgálják a fáradt utazót; vetíthetne nekik a vadonról készült
filmeket, előadásokat hallhatnának szakértőktől, így azután
szórakozhatnának meg tanulhatnának is. Persze szép summát számítana fel
a jövő látogatóinak, mert mi más is lenne a célja, ha nem a luxusturizmus.
Napszállta után Craig visszabicegett rögtönzött táborhelyére, a vadfügék
ágai alá; arcát és két karját vörösre égette a nap, tarkóján viszkettek a tsze-
tsze legyek csípései (itt-ott fel is dagadt a nyaka), lábcsonkja pedig
érzékeny volt, sőt eléggé fájt is a szokatlan megerőltetéstől. Annyira
elfáradt, hogy nem is érzett éhséget. Lecsatolta .a műlábát, egy plasztik
pohárkából ivott egy kis whiskyt, pokrócába burkolta magát, majd szinte
nyomban álomba merült. Azon az éjszakán pár percre felébredt, és vizelés
közben álmos jó érzéssel hallgatta a távolból a vadászó oroszlánok
diadalordítását, majd ismét betakarózott és elaludt.
A feje fölött rezgő vadfügeágakon lakmározó zöld galambok sípoló
hangjaira ébredt; farkasétvágyat érzett, de egyúttal olyan boldogságot is,
mint évek óta egyszer sem.
Evés után egy lábon leszökdécselt a vízpartra, hóna alatt a Farmers'
Weekly magazinnal, az afrikai farmerek bibliájának egy tekerccsé hajtoga-
tott példányával. Azután, a sekély vízben üldögélve, azzal a kellemes ér-
zéssel, amelyet csak a kényelmesen horzs, cukorfehér homok okozhatott a
mezítelen hátsóján, miközben a hűvös zöld víz csillapította a csonkolt
combjában bujkáló sajgást, így tanulmányozta ültében az állateladást kí-
náló hirdetéseket az újságban, fejében pedig számtani műveletek suhantak.
Nagyralátó tervei gyorsan mérséklődtek, amikor rájött, mennyibe
kerülne új állatokat vásárolnia a King's Lynnre és a Queen's Lynnre,
méghozzá telivér marhafajtát. A konzorcium az eredeti, istállóban tartott
marhákat másfél millióért bocsátotta áruba, s ami az árakat illeti, azóta az
állatok értéke is felszökött.
Jó bikákkal kellene kezdenie és kereszteződéssel javított tehenekkel,
lassan javítva fel az utóbbiak vérvonalát. Így is rengeteg pénzbe kerülne a
vállalkozás, a ranche-ket új felszereléssel hozhatná csak helyre, az itteni,
Chizarira folyó menti turistatábor kifejlesztése pedig újabb bankókötegeket
vinne el. Azután a földfoglaló családokat és a kecskéket is el kellene he-
lyeznie valahol, csak minél messzebb a legelőitől – ennek egyetlen módja,
ha anyagi kompenzációt nyújt nekik. Az öreg Bawu nagyapa mindig mon-
dogatta is neki: „Előbb számítsd csak ki szépen, mi mennyibe kerül, aztán
jobb, ha megduplázod az eredményt. Akkor már közel jársz a valóságos
árhoz.”
Craig kihajította a hetilapot a partra, azzal elterpeszkedett a vízben; csak
a feje látszott ki belőle, miközben kalkulálgatott.
Ami a hitelt illeti, a yachton szerényen éldegélt, nem úgy, mint annyi
más, hirtelen megtollasodott író. Könyve csaknem egy éven át a
bestsellerlista élén szerepelt az atlanti vizek mindkét oldalán; három nagy
könyvklub is propagálta, számos idegen nyelvre lefordították, még hindire
is, megjelent továbbá a Reader's Digestben rövidített formában, készült
belőle tévésorozat, papírkötésű kiadásokra is szerződéseket kötött – akkor
is jól járt, ha végül az adóhivatal is fürkészte a végeredményt.
Azután azzal is jól járt, ami a levonások után maradt neki; igen, ezen a
téren is szerencse kísérte. Arannyal és ezüsttel spekulált, sikerült három jó
coup-ot csinálnia papírjaival a tőzsdén, végül a megfelelő pillanatban
dollárjait átváltotta svájci frankra. Vegyük még ehhez, hogy a yachtot is
eladhatja. Egy hónapja sincs, hogy valaki százötvenezer dollárt ajánlott fel
a Bawuért, de hát akkor a világ minden kincséért sem vált volna meg a
hajótól. Ettől eltekintve Ashe Levyt is rábeszélhetné, hogy folyósítson neki
tekintélyes-előleget a még le sem szállított kéziratért; legfeljebb közben
eladja akár a lelkét is.
Amikor végre odáig ért, hogy a különféle összegek alatt meghúzta a
képzeletbeli vonalat, arra gondolt, ha mindent egybevet és összead,
amennyiben minden hitelét pénzre váltja, talán sikerülne másfél milliót
összehoznia, akkor pedig hátramarad – mondjuk – még egyszer annyi.
– Henry Pickering, kedvenc bankárom, hátha te is szerzel nekem egy kis
meglepetést. – Léhán vigyorgott, amikor átfutott fején a gondolat: hiszen
azt tervezi, hogy megszegi az első számú, a kardinális játékszabályt,
amelyet minden megfontolt beruházó szem előtt tart, vagyis minden
kincsét egy kosárba özöníti. – Kedves Henry – monologizált tovább –,
komputerünk önt választotta ki arra a célra, hogy szíveskedjék másfél
rongyot átutalni egy bizonyos féllábú firkásznak. – Pillanatnyilag jobb
megoldás nem is jutott az eszébe, és különben sem volt értelme, hogy
addig izgassa magát, amíg Jock Daniels nem kap választ a konzorciumtól.
Így azután földi örömök után nézett.
A víz alá bukott és megízlelte az édes tiszta vizet. A Chizarira az óriási
Zambezi egyik kisebb mellékága, végül is tehát újra a Zambezi vizét
kóstolgatta; idézte is Henrynek az ezzel kapcsolatos híres mondást. Igaz,
hogy a „Chizarira” szót pokolian nehéz lenne egy turistának kimondania,
hát még emlékeznie rá. Olyan névre van hát szüksége, amellyel hirdetheti a
maga kis afrikai paradicsomát.
– Zambezi Vizei – mondta most hangosan. – Így fogom nevezni:
Zambezi Vizei – aztán majdnem megfulladt a meglepetéstől, mert
közvetlen közelében világosan hallott egy hangot: – Bolond ez az ember!
Mély, dallamos hang volt, és matabele nyelven beszélt. – Hát idejön
ugye fegyvertelenül és egymaga, aztán meg ott kuksol a krokodilok között,
s a fákhoz beszél!
Craig gyorsan hasra fordult, és felbámult a három férfira, akik csön-
desen lopódzhattak elő az erdőből, most pedig ott álltak előtte a parton,
talán tízlépésnyire, és összehúzott, kifejezéstelen szemmel bámulták.
Mindhármójukon fakó zubbony – a bozótharcosok uniformisa –, s
vállukra vetve fegyvereik, a mindenütt jelenlévő AK 47-esek, a jellegzetes,
félhold alakú tárral és a lemezes fa tusával.
Zubbony, AK 47-esek és matabelék – Craignek nem is lehettek kétségei
afelől, kik lehetnek e hármak. A zimbabwei reguláris csapatok mostanában
terepszínű overallt viselnek, zömük NATO-fegyvert hord magával és sona
nyelven csacsog. Ezek viszont csakis a feloszlatott Zimbabwei Népi
Forradalmi Hadsereg tagjai lehetnek, akik politikai megfontolásokból
lázadókká lettek, törvényen kívüli emberekké, nincsenek parancsnokaik; a
hosszú és gyilkos bozótháború kemény és könyörtelen férfiakat faragott
belőlük, akik a kezükkel halált osztanak, akiknek a halál ül a szemében.
Bár Craiget a barátja figyelmeztette a lehetőségre, hogy találkozhat velük,
s igazából félig-meddig számított is egy ilyen találkozóra, a meglepetéstől
most kiszáradt a szája, és hányinger fogta el.
– Nem is kell foglyul ejtenünk – mondta a három gerilla közül a
legfiatalabb. – Lelőhetjük, aztán titkon eltemetjük, ez is ér annyit, mintha
túszként magunkkal vinnénk. – A fiatalember huszonöt éves sem lehetett,
számítgatta Craig, s valószínűleg meg is ölt már annyi embert, ahány
esztendős.
– Az a hat túsz, akit a vízesésnél csíptünk el az úton, csak bajt hozott a
fejünkre, a végén meg úgyis le kellett lőni őket – bólintott a második
szabadharcos, azzal mindketten harmadik társukra pillantottak. Amaz csak
néhány évvel lehetett idősebb társainál, de kétségkívül ő volt a vezetőjük.
Vékony sebhely futott végig a szája sarkától az arcán, egészen hajának
vonaláig. Emiatt aztán a száján mindig ferde és szardonikus mosoly ült.
Craig emlékezett arra az esetre, amelyet a második harcos említett.
Gerillák leállítottak egy turistákat szállító buszt a Victoria-vízeséshez
vezető főúton, majd hat férfit vittek magukkal, egy kanadait, egy-angolt és-
négy amerikait. A bozótba hurcolták őket túszokként, cserébe a maguk
politikai foglyaiért. Bár a rendőrség és a reguláris hadsereg egységei
keményen nyomoztak utánuk, egyik túsz sem került elő többé.
A sebhelyes vezető sokáig bámult Craigre füstszínű fekete szemével,
aztán a hüvelykje lassan az automata fegyver sorozatváltója felé siklott.
– Egy igazi matabele nem öli meg törzsének vértestvérét. – Craignek
roppant erőfeszítésébe került, hogy nyugodt hangon szóljon ehhez az
emberhez, olyan hangon, amely nem árulja el a félelmét. Olyan
folyékonyan beszélte a szindebele nyelvet, annyira könnyedén, hogy a
gerillavezér volt kettejük közül az, aki pislogni kezdett.
– Hau! – kiáltotta, ami a meglepetés hangja a szindebelében. – Úgy
beszélsz, akár egy férfi, de ki lenne az a vértestvér, akiről szóltál?
– Tungata Zebiwe miniszter bajtárs – válaszolta Craig, s abban a
pillanatban látta, hogy a férfi szeme megrebben, de két társának tekintete is
zavarodott lesz. Olyan húrt sikerült megpendítenie, amely kizökkentette
őket nyugalmukból, saját kivégzését pedig pillanatnyilag sikerült
elodáznia, bár a vezető puskája továbbra is kibiztosítva, sorozatlövésre
állítva meredt a hasának.
A fiatal fiú törte meg a csöndet; túl hangosan beszélt, ezzel is leplezve
zavarát. – A majom könnyen megteheti, hogy a fekete sörényű oroszlán
nevét rikácsolja a dombtetőről – kiáltotta a fiatalember –, azzal dicsekedve,
hogy a szimba védelmezi őt. De vajon az oroszlán is fölismerné-e a
majmot? Öljük meg, annyit mondok, azzal végeztünk is.
– Mégis úgy beszél, mintha a testvérünk volna – mormogta a vezető. –
Tungata bajtárs pedig kemény, akár a sziklakő.
Craig világosan érezte, hogy élete még igencsak kockán forog; minden
csak attól függött most, hogy erre vagy amarra dől-e a szócsata.
– Megmutatom nektek, hogy igazat szóltam – mondta hát, s a hangja
még most sem remegett. – Jertek a csomagomhoz.
A vezető továbbra is habozott.
– Pucér lennék – nyugtatta meg Craig. – Nincs fegyverem – még késem
sincsen –, ti pedig hárman vagytok, puskásan.
– Indulj! – bólintott erre az idősebbik matabele. – De haladj csak lassan.
Sok hold óta nem öltem embert immár, szinte hiányolom is.
Craig óvatosan felállt a sekély vízben és ekkor már látta is, hogy
érdeklődés csillan a szemükben, ahogy a testét tanulmányozzák: lám,
térdétől lefelé hiányzik az egyik lába, a másik viszont a megerőltetéstől
izmosabb, miként testének többi izma is erőteljesebb. Majd az érdeklődő
tekintetek tiszteletről árulkodó pillantásokra váltottak, amikor a három férfi
azt is észrevette, milyen gyorsan és könnyedén szökdécsel egy lábon.
Odaugrált a hátizsákjához, miközben a víz lecsorgott mellének és lapos
hasának kemény izmain. Craig föl is készült egy effajta találkozásra, mert
zsákjának egyik külső zsebéből most elővette levéltárcáját, abból pedig egy
színes fényképet, melyet a gerillavezér felé nyújtott.
A fényképen két férfit láthatott a puskás ember, amint egy özönvíz előtti
Land Rover vászonteteje alatt ülnek. Karjukkal átfogják társuk vállát, és
mindketten nevetnek. Szabad kezében mindkettő konzervsört tart, azzal
tisztelegve a fényképész felé. Napnál világosabb volt, hogy a két férfi jó
barát és bajtárs.
A sebhelyes arcú gerilla sokáig tanulmányozta a képet, majd
visszacsettintette a puska závárzatát. – Ez Tungata bajtárs – mondta, azzal
odanyújtotta a képet két társának.
– Talán ő az – ismerte el vonakodva a legfiatalabb harcos –, de ez
bizony régen lehetett. Én csak azt gondolom, mégis lőjük le. – De ezt már
nem mondta olyan határozottan, mint az előbb.
– Tungata bajtárs szőröstől-bőröstől lenyel minket – mondta színtelen
hangon a társa, miközben vállára kanyarította a puskáját –, ha ártunk neki.
Craig fölvette a földről a műlábát, a csonkra csatolta egy szemvillanás
alatt – s abban a minutában a három gerillát rabul ejtette a kíváncsiság;
gyilkos indulataikról megfeledkezve Craig köré sereglettek, hogy jobban
szemügyre vehessék ezt a csodálatos végtagot.
Mivel Craig tisztában volt vele, mennyire élvezik az afrikaiak a jó
tréfát, most bohóckodni kezdett nekik. Szteppelt egy kicsit, piruettet írt le a
műlábán, alaposan a lábára sújtott a tenyere élével a sípcsont tájékán, de a
szeme se rebbent közben, végül lekapta a legfiatalabb harcos kalapját a
fejéről, gombóccá gyűrte, majd a „Pelé!” harci kiáltást hallatva kapásból
egy vadfügefa alsó ágára rúgta, mint valami futball-labdát, méghozzá a
műlábával. A másik két férfi hangos gúnykacajra fakadt, s addig nevettek a
mutatványon, amíg a könny ki nem csordult a szemükből, mert íme, a
kölyök méltóságán csorba esett, hiszen föl kellett kúsznia kissé a fügefára,
hogy visszaszerezze a kalapját.
Craig – ráérezve a hirtelen hangulatváltozásra – ekkor kinyitotta a
zsákját, kivett belőle egy csészét meg egy palack whiskyt. Jókora adagot
töltött, majd a csészét a sebhelyes arcúnak nyújtotta.
– Testvér kínálja a testvért – mondta könnyedén. A gerilla egy fának
támasztotta a fegyverét, és elvette a csészét. Egy hajtásra megitta a
whiskyt, majd orrán-száján kéjesen fújt egyet. A másik kettő is nagy
élvezettel fogadta a kínálást.
Amikor Craig felhúzta a nadrágját és leült a pakkjára, maga elé
helyezve a palackot, a másik kettő is a fatörzsnek támasztotta a fegyverét,
hogy félkörben leüljenek vele szemben.
– A nevem Craig Mellow – mondta nekik.
– Majd úgy nevezünk: Kuphela – közölte vele a vezér –, hiszen a lábad
magától is sétál. – A másik kettő helyeslően összeütötte a tenyerét, Craig
pedig saját keresztelőjének tiszteletére ismét megkínálta őket egy-egy
csésze itallal.
– Az én nevem Őrszem bajtárs – közölte vele a vezér, majd angolul is
megismételte: Comrade Lookout. A legtöbb gerillának volt harci fedőneve.
– Ez itt Peking bajtárs – mutatott az egyik férfira. Craig feltételezte, hogy
ez a nom-de-guerre a kínai kiképzőtiszteknek köszönhető. – Ő pedig –
mutatott a legfiatalabbra a vezér – Dollár bajtárs. – Craig alig tudta
elfojtani hangos nevetését, annyira mulattatta a két ideológia ellentétében
mutatkozó öntudatlan tréfa.
– Őrszem bajtárs – mondta nevetés helyett –, látom, a kanka jelét rajtad.
A kanka a sakál matabele neve; sakáloknak nevezik a matabele lázadók
a biztonsági alakulatok harcosait, Craig pedig úgy vélte, a vezető büszke,
hogy éppen ők sebesítették meg.
Őrszem bajtárs hosszasan simogatta a sebhelyét. – Szurony okozta –
mondta, bár így: „puskakés”. – Azt hitték, halott vagyok, ott is hagytak a
hiénák martalékául.
– S a te lábad? – kérdezte erre Dollár. – Azt is harcban szerezted?
Ha most igennel válaszol, azzal bevallja, hogy ellenük harcolt, gondolta
Craig. Akkor pedig nemigen lehet kiszámítani, hogyan reagálnak a
beismerésre. Craig azonban csak egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt
volna. – Ráléptem a fehér ember aknájára – mondta.
– A saját robbanó tányéraidra? – kiáltotta roppant vidáman Őrszem,
mert jó tréfaként fogta fel a beismerést. – Ott állt a saját robbanó tányérján!
– A másik kettő is roppant viccesnek vélte a dolgot, de Craig nem adta
jelét, mintha megsértették volna.
– És hol történt? – érdeklődött Peking.
– A folyónál, Kazungula meg a Viktória-vízesés között.
 – Hau, igen! – bólintott egymás felé mind a három. – Gonosz hely volt
az. Gyakran átkeltünk arrafelé – emlékezett Őrszem. – Ott harcoltunk a
Nyomkeresőkkel.
A Ballantyne Scouts egyike volt a fehér rendszer elit biztonsági
egységeinek, Craig pedig náluk szolgált, mint fegyvermester.
– Aznap, amikor a robbanó tányérra léptem, a Nyomkeresők a ti
népeteket üldözték, átkelve a folyón. Szörnyű harc volt az, odaát a zambiai
oldalon, s a Nyomkeresőkre mind egy szálig a halál várt a másik parton.
– Hau! Hau! – kiáltották döbbenten mind a hárman. – Az volt ám a
dicső nap, így igaz! Mi is ott voltunk; Tungata bajtárs mellett csatáztunk
akkor.
– Micsoda harc volt az – milyen remek és szép öldöklés, amikor
csapdába csaltuk őket! – emlékezett Dollár, miközben szemében felcsillant
a fény.
– Jól harcoltak! Nkulu Kulu anyjára mondom – milyen pompásan
küzdöttek a Nyomkeresők! Igazi férfiak módjára!
Craig gyomra összeszorult, amikor most erre a napra gondolt.
Unokatestvére, Roland Ballantyne vezette át a Scoutokat a folyón azon a
végzetes napon. Miközben pedig Craig saját vérében fetrengett összezúzott
lábával az aknamező szélén, Roland és emberei néhány mérfölddel odébb
az utolsó emberig vívták élethalál harcukat. Holttestüket aztán épp ezek az
emberek gyalázták meg leírhatatlan módon, most pedig úgy beszélnek
arról a csatáról, mint valami emlékezetes futballmeccsről.
Craig ismét töltött nekik a whiskyből. Mennyire gyűlölte őket és
társaikat a bozótháború idején – „terrs", terroristák, így nevezték őket
akkoriban –, heves undort és gyűlöletet éreztek irántuk ő és telepestársai,
hiszen puszta létüket fenyegették, puszta létüket és mindent, amit drágának
tartottak. Most viszont rájuk köszönti a poharát és iszik! Igaz, hallott róla,
hogy a második világháború után a RAF és a Luftwaffe egykori pilótái is
rendeztek bajtársi találkozókat, inkább bajtársként emlékezve az egykori
küzdelemre, nem mint halálos ellenségek.
– És akkor hol voltál, Kuphela – kérdezték most tőle a hármak –,
amikor Hararéban sistergő nagygolyóbist (rakétát) lőttünk ki rátok, a nagy
olajteknőket (tartályokat) meg lángba borítottuk?
– És arra emlékezel-e, amikor a Nyomkeresők az égből ugrándoztak alá
a táborunkra, Molingusi mellett? Nyolcszor száz bajtársunkat ölték meg
aznap a Nyomkeresők – és én is ott voltam a harcosaink között! – mondta
büszkén Peking. – De engem aztán nem sikerült elcsípniük!
Craig most mégis úgy érezte, nem maradt a szívében gyűlölet ezekkel a
harcosokkal szemben. A háború által ezekből az emberekből kiváltott
kegyetlenség és vadság álcája alatt mégis igazi matabele férfiak ők, akiket
mindig is annyira kedvelt; kedvelte jó humorérzéküket, büszkeségüket
törzsi mivoltukra, személyes becsületérzésüket, hűségüket és sajátos
erkölcsi törvényeiket. Miközben egyre csevegtek-csacsogtak, Craig a szíve
mélyén melegséget érzett irántuk, ők pedig megérezték, amit ő érez most, s
viszonozták a baráti érzelmet.
– Mondd meg hát, Kuphela, mi végett járod ezt a földet? Egy bölcs
férfi, mint te, miért merészkedik a párduc barlangjába úgy, hogy még bot
sincs a kezében? Gondolom, hallottál rólunk – mégis erre hord a lábad?
– Igen, hallottam rólatok. Hallottam, kemény harcosok vagytok, akár a
régi-régi időkben Mzilikazi harcosai.
A hármak büszkén kihúzták magukat e dicséret hallatán.
– De hiszen épp ezért jöttem, hogy találkozzam és beszéljek veletek –
folytatta Craig.
– És miért? – kérdezte Őrszem bajtárs.
– Mert beszélő lapokat írok, könyvet, s abban a könyvben megírom
majd, milyenek is vagytok igazából, meg mindenfélét arról is, hogy miért
harcoltok még mindig.
– Beszélő lapokat? – kérdezte Peking, aki nyomban gyanakodni kezdett.
– És mi lesz azokon a beszélő lapokon? – érdeklődött Dollár is.
– Ki vagy hát te, hogy beszélő lapokra rovod a szavakat? – Őrszem
hangjából nyíltan kicsengett a megvetés és a gúny. – Mert ahhoz túl fiatal
vagy. A könyvírók mind sok holdat látott, nagy és bölcs emberek. – Mint
minden írni is alig tudó afrikai, Őrszem és társai láthatóan szinte babonás
tiszteletet éreztek a nyomtatott szó iránt, amiként az ősz hajú embereket
tisztelték csupán.
– Egylábú könyvíró! – gúnyolódott Dollár, Peking meg kuncogni
kezdett és a puskája után nyúlt. A fegyvert az ölébe vette, majd ismét
kuncogott egy sort. A három matabele hangulata újra megváltozott. – Ha
ez a féllábú hazudik a beszélő lapokról, talán az is hazug szó, hogy
barátságban lenne Tungata bajtárssal – jegyezte meg csípősen Dollár.
Craig erre is készen állt a válasszal. Hátizsákja oldalzsebéből
előhalászott egy jókora barna borítékot, majd kirázott belőle egy vastag
kötegre való újságkivágást. Lassan lapozgatta őket, hadd változzék
hitetlenkedő, gúnyos érzésük kíváncsisággá, aztán kiválasztott egy
papírlapot és odanyújtotta Őrszemnek. A könyv tévés változatát két éve
mutatta be a zimbabwei televízió, mielőtt ezek a gerillák ismét bevették
volna magukat a bozótba, s a filmsorozatot mindenütt élénk figyelemmel
kísérte az ország népe.
– Hau! – kiáltotta Őrszem. – Hiszen ez régi királyunk, Mzilikazi!
Az újságcikk fölötti fényképen Craig állt a televíziós sorozat
szereplőinek gyűrűjében. A gerillák nyomban felismerték azt a fekete bőrű
néger színészt, aki a régi matabele királyt alakította. A néger színész
párducbőr ruhát viselt, a fején pedig gémtollakat.
– És ez te… ez te vagy – a királlyal! – A három harcost még Tungata
fényképe sem nyűgözte le annyira, mint ez az illusztráció.
Craig egy másik fényképet is megmutatott nekik, a Doubleday Kiadó
Fifth Avenue-i könyvesboltjának egyik katalógusából; Craig hatalmas
könyvpiramis mellett állt a fényképen, portréjának nagyítása pedig a
piramis fölött mosolyog.
– Ez is te vagy! – Ez már igazán megdöbbentette őket. – Hát mégis te
lennél a könyvíró, te róttad volna a beszélő lapokat?
– Akkor hát elhiszitek már? – kérdezte Craig, de Őrszem még sokáig
tanulmányozta a fényképeket, mielőtt elkötelezte volna magát az ítéletre.
Ajkai némán mozogtak, miközben beleolvasott a nyomtatott cikk
szövegébe, amikor aztán visszaadta a két kivágást Craignek, komoly
hangon jelentette ki: – Kuphela, bár nem sok holdat láttál, valóban fontos
könyvíró lehetsz.
Most mind a hárman szinte meghatóan próbálták felsorolni a fehér
embernek sérelmeiket, mint azok a matabele férfiak, akik panaszt tesznek a
törzsi indaba előtt, a gyűlésben, ahol a panaszokat meghallgatják, majd a
törzs vénei ítélkeznek. Miközben most ők négyen egyre beszéltek, a nap
magasra kúszott az égen, amely olyan kék volt, olyan makulátlanul tiszta,
mint egy gémtojás; a napkorong jelezte, hogy dél van, azután, hogy tovább
folyt a szó, ünnepélyesen egyre alább kúszott az égen, hogy véres halálát
lelje az alkonyatban.
Amit ez a három ember elmesélt, az Afrika tragédiája volt. A hatalmas
fekete kontinens határok szabdalta korlátai alkották a lényeget; e határok
létezésében rejlett annak az oka, hogy mindenütt termőtalajra lelt az
erőszak, mindenfelé kisarjadtak a katasztrófák hajtásai, a kontinens lakóit
megfertőző gyógyíthatatlan kór: a tribalizmus, a törzsi megosztottság.
Ebben az országban a matabelék és a masonák néztek farkasszemet.
– A mocsokevők – Őrszem így nevezte őket –, a mocsokevők, a
barlangokban bujkáló szemét, a sáncokkal övezett dombtetők nyúlszívű
emberei, ezek a sakálok, akik marni is csak akkor bátrak, ha a hátad
fordítod feléjük.
A harcos megvetése volt ez a kalmárral szemben, a közvetlen cselekvés
emberéé a ravasz alkusszal és a politikussal szemben.
– Ősidők óta, hogy a nagy Mzilikazi először lépte át a Limpopo vizét, a
masonák a kutyáink voltak – amaholi, rabszolgák, tudod, azután meg
rabszolgák ivadékai.
A népek elűzésének, az egyik népnek a másik fölött gyakorolt uralmá-
nak históriája nem Zimbabwe sajátja, századok során egyre csak ismétlő-
dött ugyanez az egész fekete földrészen. Fenn, északabbra, az uralkodó
szellemű maszáik rabló hadjáratokat vezettek, állandó rémületben tartva a
kikuju népet, amely nem állt harcias hírben; az óriás termetű watutszik
pedig, akik minden, két méternél alacsonyabb embert törpének gúnyolnak,
rabszolgasorba süllyesztették a szelíd hutu törzseket – s a rabszolgák
mindenütt politikai ravaszkodással pótolták a belőlük hiányzó harci kedvet,
aztán – amikor a fehér gyarmatosítók elvonultak, nem gátolva többé e
népek belharcait – a szelídebb népek vagy lemészárolták kínzóikat, miként
a hutuk a watutszikat, vagy gúnyt űztek a brit kormány azon doktrínájából,
amely az egyenlőség elvének alapján szétválasztotta a végrehajtó hatalmat,
a törvényhozást és a bíráskodást, e három ágazatot, mely kiegyenlítésre
törekszik, hogy aztán számbeli túlsúlyukkal politikailag leigázzák korábbi
uraikat, mint Kenyában a kikujuk a maszáikat.
Ugyanez a folyamat ment végbe itt, Zimbabwéban is. A fehér telepesek
szerepe a bozótháború után semmivé vált, a fair play és az integritás elvét
pedig, amelyre a fehérek gyarmati kormányzata és tisztviselői oktatták
őket, a fehérekkel együtt elsodorta a törzsi gyűlölködés árhulláma.
– Öt mocsokevő masona jut minden matabele indodára – mondta
Őrszem keserűen Craignek. – De hát miért adna ez jogot számukra, hogy
uraskodjanak mifelettünk? Öt rabszolga parancsoljon hát egy királynak?
Ha öt majom ugat, reszkessen-é a fekete sörényű oroszlán?
– Ez a módi Angliában és Amerikában – jegyezte meg szelíden Craig. –
A többség akaratának érvényesülnie kell, mert...
– Széles sugárban hugyoznom kell a többség akaratára – hárította el
könnyedén Őrszem a demokratikus doktrínát. – Az ilyesmi megfelelhet
Angliának meg Amerikának – de hát ez itt Afrika. Itt az ilyen gondolat
bolondos – én pedig nem fogok arcomra bukni öt mocsokevő akarata előtt.
Nem, még százuk, ezrük akarata előtt sem hajlongok én. Matabele vagyok;
csak egyetlen ember parancsolhat nekem: egy matabele király.
Igen, hát igen, gondolta Craig, ez itt Afrika. Az ősi Afrika, amely most
ébredezik a százévi rákényszerített kolonializmus álmából, s lám, nyomban
visszatér a régi szokásokhoz.
Valóban, a gyarmati rendszer csinos és rendesen kigondolt határokat
vont meg Afrika térképén. A határok folyók mentén húzódtak, vagy
valamelyik tó partvonalát követték, másutt egy hegygerincet, ahol pedig
ilyen természetes határ nem létezett, megjelent a fehér földmérő egy
teodolittal, hogy nyílegyenes vonalat húzzon a vadon erdők közepében.
„Ez az oldal akkor Német Kelet-Afrika, a vonalnak a másik oldala pedig
legyen a briteké.” Csakhogy a földmérők nem vettek tudomást róla, hogy
törzsek, népek testét szelték ketté, amikor aztán földbe verték a
jelzőkarókat.
– Népünk sok gyermeke a folyó túlpartján él, Dél-Afrikában –
panaszolta Peking bajtárs. – Ha együtt lennének velünk, másként állnának
a dolgok. Mert akkor mi többen lennénk, de hát így külön kell élnünk.
– A sona pedig ravaszdi ám, olyan ravasz, mint a majomcsorda, mely
éjszaka surran alá a dombtetőről, hogy megdézsmálja a kukoricást. Jól
tudja mind, hogy egy szál matabele harcos százat is lenyelne közülük
egészben ebből a majomfajzatból. Így azután, amikor mi elsőként
ragadtunk fegyvert ellene, a Smith kormány fehér katonáit uszította ránk,
már akik itt maradtak közülük...
Craig még emlékezett rá, hogy a nekikeseredett fehér katonák, akik azt
tartották, hogy nem mértek rájuk vereséget, csak elárulták őket, mennyire
föllelkesültek, amikor a Mugabe-kormány az ellenséges érzületű matabele-
frakcióra uszította őket.
– A fehérek repülő emberei égi gépeikkel jöttek ellenünk, aztán a fehér
harcosok seregei is, a rhodéziai ezredek is...
Igaz, a harc után a bulawayói pályaudvar mellékvágányain sűrűn
sorakoztak akkoriban a hűtővagonok, mindegyik a tetejükig zsúfolva a
matabelék merev hulláival.
– A fehér katonák végezték el helyettük a munkát, miközben Mugabe
meg majomkölyköcskéi visszarohantak Harare magas kőkunyhóiba, hogy
asszonyaik szoknyája alatt reszkessenek, sivalkodjanak. Aztán, amikor a
fehér katonák elragadták halott hőseink fegyverét, megint előmásztak a
mocsokevők, lerázták magukról a menekülés porát, aztán meg úgy
düllesztették a mellüket megint, akár a hős hódítók.
– És megalázták a vezéreinket is...
Joshua Nkomót, a matabele vezetőt lázadók rejtegetésével vádolták és
titkos fegyvergyűjtéssel, a masonák uralta kormány pedig lemondásra
kényszerítette, ez igaz.
– A bozótban meg titkos börtönöket építettek, odahurcolták a
vezéreinket – folytatta Peking. – S olyasmiket műveltek e hősökkel, amiket
egy férfi szavakkal nem képes elbeszélni.
 – Most pedig, hogy kivették kezünkből a fegyvert, sakálalakulataik
járják a falvainkat. Verik öregapáinkat és öreganyáinkat, erőszakot tesznek
fiatal asszonyainkon, ifjainkat meg magukkal hurcolják; sose látjuk többé
őket, nem is hallunk felőlük.
Craig látott olyan fényképet, melyen az egykori Brit Dél-afrikai
Rendőrség kék zubbonyos, khaki nadragos uniformisába öltözött katonák
falusiakat hallgatnak ki. A fotón mezítelen matabele férfit látott, aki
szétfeszített lábakkal hever a földön, egy fegyveres és egyenruhát viselő
csendőr pedig mindkét csizmás lábával a boldogtalan ember bokájára és
csuklójára nehezedik teljes testsúlyával, szinte a földhöz szögezve azt az
embert, amíg két társa súlyos botokat lengetve áll kétoldalt, olyan súlyos
botokkal, mint két baseballütő. Fejük fölé emelve a husángokat, láthatóan
teljes erőből sújtanak le a férfi hátára, vállaira és alfelére. Az aláírás pedig
így hangzott: „A zimbabwei rendőrök kihallgatnak egy gyanúsítottat. Azt
szeretnék megtudni tőle, mi lett a matabele ellenzékiek által elrabolt
amerikai és brit turisták sorsa, és hol tartják őket fogva.” Arról nem készült
fénykép, mit művelhettek ezek az alakok a matabele lányokkal.
– A kormány harcosait talán az érdekelte, hol lehetnek azok a túszok,
akiket ti magatok is említettetek – jegyezte meg merészen Craig. –
Nemrégiben még engem is igazán boldogan megöltetek volna, vagy
elhurcoltatok volna túszként.
– A sonák már jóval előbb műveltek ilyesmit velünk, mielőtt mi
ejtettünk volna túszokat – vágott vissza Őrszem.
– De hiszen ti ártatlan embereket ejtetek foglyul – vitatkozott Craig. –
Meg fehér telepeseket lőttök le...
– Mi mást is tehetnénk azért, hogy az emberek megértsék, ami a
népünkkel történik? Nincs annyi vezetőnk, mint ahány ujj a kezemen, akit
ne vetettek volna börtönbe vagy aki ne lenne kénytelen hallgatni, pedig hát
nincs is többé hatalmuk. Nincs fegyverünk sem, csak az a kevés, amit
sikerült elrejtenünk. Nincsenek erős barátaink, a sonáknak viszont ott
vannak a kínai, az angol meg az amerikai cimboráik. Pénzünk sincs rá,
hogy tovább vívjuk a harcot – azoknak meg ott van a kezükben a föld
minden kincse, azután pedig annyi dollár, mint égen a csillag; gazdag
barátaik ajándéka. Mi mást tehetnénk, hogy távoli földeken is megértsék,
mit művelnek a matabele néppel?
Craig arra a bölcs elhatározásra jutott, hogy most sem az idő, sem a hely
nem alkalmas rá, hogy ennek a három embernek leckét adjon politikai
moralitásból – aztán ez a fanyar ötlet villant át az agyán: „Talán az én
erkölcsi felfogásom régimódi”. Nemzetközi értelemben véve új politikai
célszerűség jött manapság divatba, melyet a világ immár elfogadott: a
gyenge és elnémított kisebbségeknek az a joga, hogy erőszakcselekmények
révén hívják fel magukra a figyelmet. A palesztinoktól és a baszk
szeparatistáktól kezdve az északír bombamerénylőkig, akik London kellős
közepén húscafatokká tépnek néhány fiatal angol gárdistát a lovaival
együtt, új moralitás lett úrrá mindenütt. Miután ilyen példák lebegtek a
szemük előtt, miután pedig maguk is azt tapasztalták, hogy erőszak révén
politikai változásokat képesek kicsikarni, ezek a fiatal afrikai férfiak
valójában az újfajta moralitás gyermekei.
Bár Craig sohasem volt képes elfogadni e módszereket, akkor sem, ha
száz évet él, egyszeriben mégis úgy találta, hogy ha vonakodva is, rokon-
szenvet érez a három férfi sorsa és törekvései láttán-hallatán. Mindig is
furcsa, néha véres kapcsolat kötötte össze Craig családját a matabelékkel.
Hagyományos tiszteletet és megértést táplált tehát az iránt a nép iránt,
amelyet nagyszerű barátoknak ítélhetett vagy akiken mint ellenségeken
rajta kellett tartania a szemét; arisztokratikus tartású, büszke, harcias nép
ez végül is, amely jobb sorsot érdemel, mint amilyenben most van része.
Craig jellemének kétségkívül volt egy elitista vonása; nem szívesen
látta, ha egy Gullivert gúzsba kötnek a lilliputiak. Nem szívelte a sóvár és
néha gyilkos hatású szocializmust, amelynek célja – így érezte – nem más,
mint hogy porba sújtsa a hősöket, hogy minden kivételes képességű embert
a csorda szürkeségébe olvasszon, hogy az igazi vezetők helyébe a
rabláncra fűzött szakszervezeti csirkefogók ostoba habogását állítsa, hogy
súlyos adóterhek révén kiöljön az emberekből minden iniciatívát, hogy
aztán – fokozatosan – a csordába terelt, engedelmességre szoktatott népet a
marxi önkényuralom szögesdrót övezte karámjába terelje.
Ezek az emberek terroristák itt, ez kétségtelen. Craig elvigyorodott.
Hiszen Robin Hood is terrorista volt – de legalább volt stílusa és némi jó
modora.
– Látod majd Tungata bajtársat? – kérdezték most tőle mind a hárman,
szinte megható érdeklődéssel.
– Igen. Hamarosan láthatom.
– Mondd meg neki, hogy itt vagyunk. Mondd meg neki: készen állunk,
reá várva.
Craig bólintott. – Megmondom neki.
Mindhárman visszaballagtak vele oda, ahol a Volkswagent hagyta,
Dollár bajtárs pedig ragaszkodott hozzá, hogy ő cipelhesse Craig
hátizsákját. Amikor végre elérték a porlepte és kissé horpadozó VW-t, a
hátsó ülésre zsúfolódtak, AK–47-eseik csöve pedig háromfelé himbálózott
ki az ablakon.
– Veled megyünk – magyarázta őrszem –, egészen a Victoria-
vízeséshez vezető nagy útig, mert ha még egy őrjáratunkkal találkoznál,
mármint így, egyedül, baj érhetne.
Jóval sötétedés után érték el a makadámmal borított Nagy Északi Utat.
Craig kirámolta a hátizsákját és nekik ajándékozta a megmaradt
elemózsiát, valamint a whisky maradékát. Tárcájában kétszáz dollár lapult,
azt is odarakta a többi zsákmány mellé. Aztán kezet rázott mindhármukkal.
– Mondd meg Tungata bajtársnak, hogy fegyverekre van szükségünk –
figyelmeztette Dollár.
– Mondd meg neki, hogy még a fegyvereknél is nagyobb szükségünk
lenne vezérekre – tódította Őrszem, hüvelykujját Craig tenyerébe vájva,
ami különösen gyengéd búcsúzásnak számít bizalmas barátok között. –
Menj békével, Kuphela – mondta végül. – Vigyen hát az egymaga járó láb
messzire és sebesen.
– Békességet, barátom – mondta erre Craig.
– Nem, Kuphela, kívánj inkább véres háborút nekem! – Őrszem
sebhelyes arca ijesztő vigyorba görbült a fényszóró sárga körében.
Amikor Craig visszatekintett, a három férfi olyan csöndes léptekkel tűnt
el a sötétségben, akár a vadászatra induló leopárd.

– Nem mertem volna fogadni rá, hogy látlak még az életben – köszöntötte
Craiget vidáman Jock Daniels, amikor a fiatalember másnap reggel
belépett az alkusz irodájába. – Fölmentél-e egészen a Chizariráig – vagy
győzött a józan eszed?
– Még élek, vagy nem? – tért ki Craig az egyenes válasz elől.
– Derék fiú – bólintott erre Jock. – Nincs értelme azokkal a matabele
shuftákkal közösködnöd, igenis shufta, bandita az mind.
– Hallottál valamit Zürichből?
Jock a fejét rázta. – Csak helyi idő szerint kilenckor küldtem el a
telexet. Azok meg egy órával mögöttünk kullognak.
– Megengeded, hogy telefonáljak? Néhány magánbeszélgetésről lenne
szó.
– De helyi hívásról, ugye? Mert azt nem szeretném, ha a csibéidet
hívogatnád New Yorkban az én számlámra.
– Persze, hogy helyi ügyek.
– Rendben – ha tartod a frontot itt, a boltban, amíg elmegyek.
Craig elhelyezkedett Jock íróasztala mögött, és azokat a titokzatos
jegyzeteket nézegette, amelyeket Henry Pickering nyilvántartásából
merített.
Elsőként Hararéban, a fővárosban hívta fel az amerikai nagykövetséget;
Harare vagy négyszáznyolcvan kilométerre esik Bulawayótól.
– Mr. Morgan Oxfordot keresem, a kulturális attaséjukat – mondta a
központosnak.
– Oxford – mondta egy hang, amelynek a tulajdonosa erőteljes bostoni
dialektusban beszélt, és vélhetően előkelő egyetemen végzett, a Harvardon,
a Yale-en.
– Itt Craig Mellow. Egy közös barátunk kért meg rá, hogy adjam át az
üdvözletét.
– Igen, már vártam a hívását. Átjönne bármikor, hogy üdvözöljük
egymást?
– Igazán örömmel – mondta Craig, azzal letette a kagylót.
Henry Pickering tehát állta a szavát. Minden, Oxfordnak átadott üzenet
diplomáciai futárpostával megy Amerikába, s tizenkét órán belül fölbukkan
Pickering asztalán.
Ezután az idegenforgalmi és tájékoztatási minisztériumot hívta; végül
kapcsolták a miniszter titkárságát. A titkárnő hangja nyomban szívélyesre
váltott, amikor Craig szindebele nyelven szólt a telefonba.
– A miniszter bajtárs itt van Hararéban; részt vesz a parlament ülésén –
mondta a lány, majd megadta Craignek a miniszter ottani magánvonalának
számát.
A negyedik nekifutásra Craignek kapcsoltak egy parlamenti titkárnőt. A
telefonhálózat lassan szétzüllik, állapította meg a férfi. Minden fejlődő
országot a szakképzett munkaerők hiánya sújt; a függetlenség előtt minden
technikus fehér bőrű volt, de aztán a legtöbben „kiszöktek a lyukon.”
Ez a titkárnő ugyan masona volt, de műveltségének fitogtatásaként
mindenáron angolul óhajtott csevegni.
– Legyen olyan kedves és közölje a megbeszélendő ügy jellegét –
mondta a nő, aki kétségkívül egy előrenyomtatott űrlap szavait ismételte.
– Magánügy. A miniszter bajtárs az ismerősöm.
– Ó, igen. Vagyis m-a-n-g-á-n ügy – a titkárnő még le is betűzte a szót;
miközben bizonyára papírra is vetette.
– Nem mangán, magánügy, m-a-g-á-n – javította ki Craig türelmesen.
Ismét kezdte megszokni az afrikai tempót.
– Át fogom nézni a miniszter bajtárs programjait. Ön pedig legyen
szíves újra telefonálni.
Craig hosszasan tanulmányozta a felhívandók listáját. Harmadikként a
kormány cégbejegyzési hivatalát kellett keresnie, és ezúttal szerencsével
járt. Intelligens és segítőkész tisztviselőhöz kapcsolták, aki följegyezte
magának Craig kérelmét.
– A Rholands Kft., korábban Rhodéziai Föld- és Bányavállalat Kft. ala-
pítólevelének és alapszabályainak bejegyzési anyaga – ismételte a hivatal-
nok, de Craig a férfi hangjában helytelenítést érzett. A „rhodéziai” manap-
ság szinte trágár szónak számít errefelé, gondolta, majd titkon elhatározta,
hogy a társaság nevét, amennyiben alkalma lesz rá, megváltoztatja.
„Zimlands”, nos ez sokkal jobban hangzik majd az afrikai fülnek.
– A xeroxozott másolatokat délután négy órakor magához veheti –
biztosította a hivatalnok. – A másolás és az ügyintézés díja tizenöt dollár.
Craig ezután a Földhivatal igazgatójának számát tárcsázta; itt is
bizonyos iratmásolatokat kért – ezúttal a társasági tulajdonjogot igazoló
iratokét – a King's Lynn, a Qeen's Lynn ranchek és a chizariai birtok
tulajdonjogi dokumentumainak másolatait.
Craig listáján még tizennégy telefonszám szerepelt, valamennyi azoké,
akik távozásakor még Matabele földön űzték a marhatenyésztést,
családjának közeli és bizalmas szomszédai és barátai, mind olyan emberek,
akiket Bawu nagyapa kedvelt, akikben megbízott.
A tizennégy közül csak néggyel tudott beszélni; a többiek mind dobra
verték legelőiket-birtokaikat, hogy nekivágjanak a hosszú, délnek vezető
útnak. Az itthon maradt négy hangjából érezte: örülnek, hogy hírt kapnak
tőle. „Isten hozott újra itthon, Craig – mondogatták. – Mind olvastuk a
könyvedet, meg a tévében is láttuk a történetet.” Amikor viszont erről-arról
kezdte faggatni őket, menten visszahúzódtak a csigaházukba. – Ez a rohadt
telefon, lyukas, akár a szita – mondta az egyik férfi. – Gyere ki inkább a
birtokra vacsorára. Isten a megmondhatója, alig látunk régi arcokat
magunk körül.
Jock Daniels délután tért vissza, vörös képpel, verejtékben úszva. – Még
mindig a telefont nyűvöd? – dörmögte bosszúsan. – Különben kíváncsi
lennék rá, van-e odaát a boltban még egy palackkal abból a Dimple
Haigből.
Craig elértette a finom célzást, átment az út túloldalára, majd barna
papírzacskóval tért vissza, benne a szögletes üveggel.
– Meg is feledkeztem róla, hogy aki ebben az országban akar élni, an-
nak legyen vasból a mája. – Lecsavarta a kupakot, és a papírkosárba dobta.
Öt óra előtt tíz perccel újra felhívta a miniszter parlamenti irodáját.
– Tungata Zebiwe miniszter bajtárs kegyeskedett hozzájárulni, hogy
péntek délelőtt tízkor fogadja önt. Húsz percet szán önre.
 – Kérem, közvetítse őszinte köszönetem a miniszternek.
Craignek tehát három napot kellett valahogyan elütnie, s ez annyit
jelentett, hogy négyszáznyolcvan kilométert kell kocsiznia Hararéig.
– Semmi válasz Zürichből? – Egyujjnyit töltött Jock poharába.
– Ha csak ennyi tüzes vízzel kínálsz, szóba sem állok veled – morogta
Jock, azzal kiragadta Craig kezéből a palackot, és kissé rátöltött.
A következő napokban Craig felhasználta az alkalmat, hogy elfogadja
Bawu néhány öreg barátjának meghívását, akik aztán szinte elárasztották a
hagyományos régi rhodéziai vendégszeretet minden jelével.
– Persze nem juthatunk hozzá immár mindenféle luxuscikkhez – Crosse
és Blackwell-dzsemhez vagy Bronnley-féle szappanhoz – magyarázta
egyik háziasszonya, miközben jól megpúpozta a vendég tányérját finom
falatokkal –, de valahogyan még ez is mulatságos. – Intett a fehér köpenyes
szolgának, hogy az ezüst tányérra halmozzon újra sült édesburgonyát.
Craig barnára sült, lassú beszédű férfiak között töltötte ezt a néhány
napot; fejükön széles karimájú puhakalapot viseltek, nadrág helyett pedig
khaki színű sortot, úgy nézegették fényes szőrű, kövérre hízott tehénkéiket
a nyitott tetejű Land Rover első üléséről.
– Még mindig páratlan a matabeleföldi marhahús – mondogatták
vendéglátói büszkén. – A jószág itt a világ legédesebb füvét legelheti,
tudod. Persze, a húst a messzi délre kell küldenünk, de a dél-afrikaiak
átkozottul jól megfizetik. Örülök, hogy nem szöktem el innen. Hallottam,
hogy a jó öreg Derek Sanders most Új-Zélandon bérmunkás valami
juhtenyésztő telepen – rohadtul kemény ott a sora. Olyan mocskos munkát,
mint ő, nem végezne mifelénk egy matabele.
A férfi atyai vonzalommal nézegette fekete gulyásait. – Most is
ugyanolyanok mind, ebben a politikai zűrzavarban is. A föld sója, édes
fiam. Az én népem; úgy tekintem őket, akár családom tagjait; örülök, hogy
nem hagytam cserben őket.
– Vannak persze problémák – közölte vele egy másik vendéglátója. – A
valutaárfolyam közönséges rablás. Nehéz traktoralkatrészekhez jutni, aztán
meg orvossághoz, amivel a csordát gyógyíthatnánk, de azért a Mugabe-
kormány már kezd észhez térni. Mint élelmiszer-termelők, elsőbbségünk
van, már ami az importengedélyeket illeti. Persze, a telefon csak akkor
működik, amikor úri kedve tartja; a vasúti menetrend pedig – mint olyan –
megszűnt. Ronda az inflációs ráta is, de a marhahús ára lépést tart vele. A
feketék iskolákat is nyitottak, de a kölyköket inkább a határon túlra
küldjük, odale délre, hogy tisztességesen okosodjanak.
– Hát a politika?
 – Nos, azt a feketék egymás között intézik el. Matabele a masonával. A
fehér ember nincs benne a pakliban, hála az égnek. A fattyúk meg
szaggassák szét egymást, ha olyan nagyon akarják. Én nem piszkolom be a
kezem politikával; nem is élünk olyan rosszul – persze olyan jól sem, mint
a régi szép időkben, de hát mikor él igazából jól az ember, ugye?
– Nincs kedved földet vásárolni?
– Pénzem nincs hozzá, öreg fiú.
– És ha lenne?
A marhatenyésztő elgondolkodva dörzsölgette az orrát. Ha az ország
szénája rendbe jön, talán még vagyont is gyűjthet itt az ember, mert ami a
mostani földárakat illeti, hát nemigen számíthat rá – vagy persze mindent
el is veszíthet, ha a dolgok rosszra fordulnak errefelé.
– Ugyanezt a tőzsdei árfolyamokról is elmondhatnád. De mondd, jó
azért itt az élet?
– Jó, aztán meg tudod, a pokolba is, a Zambezi vizeit iszom születésem
óta. Azt hiszem, nem erezném jól magam a bőrömben, ha a londoni
szmogot kellene tüdőre szívnom, vagy a legyeket csapkodnom az ausztrál
pusztákon.
Csütörtök reggel Craig visszakocsizott a motelbe, magához vette a
fehérneműit, melyeket kimosatott-kivasaltatott, holmijait jókora
vászonzsákjába csomagolta, aztán fizetett a szobáért és kijelentkezett.
Benézett Jock irodájába. – Még mindig semmi hír Zürichből?
– Egy órája érkezett egy telex – Jock átadta neki a vékony papírlapot,
Craig pedig gyorsan átfutotta a szöveget.
„Kliensének harmincnapos opciót adunk minden, hátralékban nem lévő
Rholands Company-részvényre, félmillió US-dollár ellenében, amely
Zürichben fizetendő, aláírás után. További ajánlatokat nem teszünk
megfontolás tárgyává.” Véglegesebb árajánlatot már nem is nyújthattak
volna. Mit is mondott Bawu? Szorozd be kettővel az árát, ha már
fölbecsülted. Hát eddig az öreg igaza bebizonyosodott.
Jock merően figyelte az arcát. Craig tehát azt mondta: – Duplázd meg
az eredeti ajánlatodat. Különben is, van még harminc napom. Addig
visszatérek.
– Hol érhetlek el? – kérdezte Jock.
– Ne hívj fel. Majd én hívlak.
Még egy kannáravaló benzint könyörgött ki Jock saját tartalékából,
majd északkeletnek indult a Volkswagennel, a Masonaföld és Harare felé
vezető útra; a várostól tíz mérföldnyire aztán meg kellett állnia az első
úttorlasznál.
 – Akárcsak a régi szép időkben – gondolta Craig, miközben kiszállt a
kocsiból az útpadkán. Két fekete rohamrendőr kínos gonddal kutatta át a
Volkswagent fegyverek után; mindkettő terepszínű harci overallban;
miközben egy hadnagy, akinek sapkáján a Koreában kiképzett Harmadik
Brigád jelvénye csillogott, megvizsgálta az útlevelét.
Craig ismét csak örülhetett neki, hogy a családi hagyományok szerint a
família minden kismamáját, mind a Mellow, mind a Ballantyne-ágbelieket,
a szülésig hazaküldtek Angliába. Az a bizonyos kis kék könyvecske,
fedelén az arany oroszlán-rajzzal és az unikornissal, valamint a híres
jelmondattal: (Honi Soit Qui Mai y Pense), a fedelére nyomtatva, továbbra
is bizonyos tiszteletet parancsolt, még a Harmadik Brigád úttorlaszánál is.
Ezek a katonák mintha valóban „átkozottak” lettek volna, ha rosszra
gondolnak, amint a jelmondat hirdette.
Késő délutánra járt, amikor végre átvergődött az alacsony
dombvonulatok gerincén, hogy alátekintve feltűnjön előtte néhány
felhőkarcoló, amely kirítt az afrikai veldből, mint a Brit Birodalom
halhatatlanságába vetett hit megannyi sírköve.
Harare, amely egykor Lord Salisbury nevét viselte, azét a brit
külügyminiszterét, aki királyi kartát csikart ki a Brit Dél-afrikai
Részvénytársaság számára, egy régi sona törzsfőnök nevét idézte immár,
akinek sárral tapasztott és nádtetejű apró kunyhóvárosát 1890-ben
pillantották meg először a fehér pionírok, amikor hosszú szekerezés után
végre itt állapodtak meg, a Dél-Afrikától idáig vezető roppant vándorlás
során. Az utcanevek is megváltoztak a közelmúltban; eddig a fehér úttörők
és a Viktória korabeli birodalom emlékét örökítették meg, most viszont a
fekete forradalom és támogatói nevét vették fel – „az utca akkor is
ugyanaz, akármi a neve”, sóhajtott lemondóan Craig.
Amint beért a városba, nyomban azt tapasztalta, hogy nagyon is eleven
helyre jutott. A járdákon zajos fekete tömeg áramlott mindenütt, a modern,
tizenhat emeletes Monomotapa Hotel előcsarnokában legalább húszféle
nyelven és tájszólásban zümmögött a sok látogatóba jött bankár és
üzletember, külföldi előkelőség és kormánytisztviselő, nem is beszélve a
katonai tanácsadókról.
Craiggel előbb azt közölték: nincs üres szoba, aztán sikerült beszélnie
az igazgató helyettesével, aki látta a tévésorozatát, sőt a könyvét is olvasta.
Ekkor aztán nyomban fölvezették egy tizenötödik emeleti szobába, amely a
parkra nézett. Miközben fürdőt vett, sorra kopogtattak be a szobapincérek,
virággal, gyümölcskosárral, és az igazgatóság ajándékával: egy üveg dél-
afrikai pezsgővel. Aztán éjfélig görnyedt a Henry Pickeringnek szóló
jelentés fölött, másnap reggel kilenc harminckor pedig már ott volt a
parlament épületcsoportja előtt, a Causeway-n.
A miniszter titkárnője negyvenöt percig várakoztatta, amíg végre
bevezette az ajtó mögötti tágas, faburkolatú irodába, ahol Tungata Zebiwe
„miniszter bajtárs” felállt az íróasztala mögül.
Craig talán elfeledte, milyen parancsoló megjelenésű volt azelőtt ez a
férfiú – vagy netán utolsó találkozásuk óta lett ennyire impozáns jelenség.
Ha emlékezetébe idézte, hogy Tungata egykor a szolgája volt, a
puskahordozó legénye, amikor ő a Vadvédelmi Osztályon teljesített
szolgálatot, mint ranger, úgy tetszett, mintha mindez kettejük előző
életében történt volna. Akkoriban nem is a Tungata Zebiwe nevet viselte,
hanem Samson Kumalónak hívták; a Kumalo név pedig arra utalt, hogy
viselője vér szerinti leszármazottja a matabele királyoknak, méghozzá
közvetlen sarjuk. Bazo, e férfiú dédapja, az 1896-os matabele lázadás élén
állt, s emiatt a fehér telepesek bitófára küldték. Ükapja pedig, név szerint
Gandang. Lobengula féltestvére volt, a matabele nép utolsó uralkodójáé,
akit „Mr.” Rhodes katonái nemtelen halálba kergettek, hogy aztán jeltelen
sírba temessék az északi vadonban, miután lerombolták Lobengula királyi
székhelyét, Gubulawayót, a király halálának színhelyét.
Tungata tehát királyi vérből származott, és most is fejedelmi méltóság
áradt belőle. Magasabb volt, mint Craig, jóval száznyolcvan centiméter
fölött, ráadásul szikár, holott a matabelék a negyvenedik évük táján
általában pocakot eresztenek; remek testalkatú férfi és megjelenésének
csak nyomatékot kölcsönzött olasz selyemszövet öltönye; válla széles, akár
egy „T” alakú bitófa, hasa lapos, mint az agáré. A bozótháborúk egyik hőse
állt előtte; Craig egy pillanatig sem vonhatta kétségbe, hogy alakja most is
katonás. S a fehér ember úgy érezte, hogy ez a férfi erős hatással van rá, őt
pedig váratlan öröm tölti el, hogy ismét találkozhat vele.
– Látlak, miniszter bajtárs – üdvözölte Craig szindebele nyelven,
nehogy bizalmasan „Sam”-nek legyen kénytelen szólítania, vagy azon a
nom-de-guerre-en, amelyet jelenleg használ, Tungata Zebiwének,
amelynek a jelentése különben „Igazság Keresője”.
– Egyszer már elküldtelek – válaszolta Tungawa ugyanazon a nyelven.
– Rendeztem minden adósságunkat – aztán elküldtelek. – A miniszter
füstszínű szemeiben nem csillant viszonzásként örömtűz, erős állkapcsát
keményen összeszorította.
– Hálás vagyok azért, amit tettél – most Craig sem mosolygott, elrejtve
első örömét. Tungata volt ugyanis az, aki aláírt egy különleges miniszteri
rendeletet, amelynek értelmében Craig kivihette az országból az önmaga
építette Bawu yachtot; egy olyan országból, ahol szigorú valutaellenőrzési
törvény volt érvényben, s ahonnan a kivándorlók még egy hűtőszekrényt,
sőt egy vaságyat sem vihettek el magukkal. Akkoriban a yacht volt Craig
egyetlen ingósága; az akna miatt még nyomoréknak számított, s
tolókocsijához volt kötve.
– Nem tartok igényt a háládra – mondta mereven Tungata, égett
mézszínű pillantása mögött mégis bujkált valami, de annyira mélyen, hogy
Craig nem volt képes kipuhatolni.
– A barátságot sem igényled hát, amit felajánlok neked? – kérdezte
halkan Craig.
– Az érzések semmivé lettek a harcmezőn – válaszolta Tungata. – Vér
mosta el a barátságot. Te a távozást választottad. Most tehát miért tértél
vissza?
– Mert ez a szülőhazám.
– A hazád? – Craig úgy látta, mintha Tungata szeme fehérjében vörösen
villanna meg a harag tüze. – A te hazád! Úgy beszélsz, akár egy fehér
telepes. Mint Cecil Rhodes gyilkos zsoldosainak egyike.
– Nem így gondoltam.
– A te néped – mondta ekkor a miniszter – villámot szóró bottal ragadta
el ezt a földet, s villámot szóró botok erdeje meredt rájuk, amikor át kellett
engedniük a zsákmányt. Ne beszélj hát a te szülőföldedről nekem.
– Majdnem olyan jól gyűlölsz, mint ahogyan harcoltál – mondta erre
Craig, érezve, hogy az ő szemében is harag lángja lobban. – Ám én nem
azért tértem vissza, hogy gyűlöljek. Azért jöttem, mert a szívem
visszahúzott. Azért tértem vissza, mert úgy éreztem: sikerül újra
felépítenem azt, ami rommá lett.
Tungata ismét leült az íróasztala mögé, mindkét kezét a hófehér
itatóspapírra helyezve. Fekete és roppant erős kezei voltak. Csöndesen
nézte őket, hosszú másodperceken át.
– King's Lynnen jártál – törte meg végre a csöndet Tungata, Craig pedig
összerezzent. – Aztán északra mentél, a Chizarirához.
– Szemeid fényesek – bólintott Craig. – Mindent látó szemek.
– Példányokat kértél ama földek tulajdonának jogcíméről. – Craig ismét
meglepődött, de hallgatott. – De akkor is tudnod kell: kormányengedélyre
van szükséged hozzá, hogy Zimbabwében földet vásárolhass. Nyilatkozatot
kell tenned, mit akarsz cselekedni azzal a földdel, s van-e a
megműveléséhez tőkéd.
– Igen, ezzel még én is tisztában vagyok – bólintott Craig.
– Tehát azért jöttél volna hozzám, hogy biztosíts baráti érzelmeidről –
nézett fel Craig arcába Tungata. – Akkor tehát, mint régi barát, újra csak
szívességet akarsz kérni, nem így van?
Craig széttárta a karját, kezeit tenyérrel fölfelé fordítva, mintegy
belenyugvását jelezve.
– Egy fehér marhatenyésztő ezen a földön ötven matabele családot
képes eltartani. Egy fehér marhatenyésztő, aki kövérré hízik és gazdaggá
lesz, amíg szolgái rongyokban vacognak, azokat a maradékokat kapkodva
fel, melyeket a fehér odavet nekik – mondta vicsorogva Tungata, de Craig
nyomban visszavágott neki.
– Egy fehér marhatenyésztő sokmilliós tőkét vonz erre a földre, abba az
országba, amely tőke után sóvárog, egy fehér marhatenyésztő, aki kétszer
hat matabelét etet és ruház, iskoláztatja gyermekeiket; egy fehér
marhatenyésztő, aki annyi gabonát termel, amennyivel tízezer matabelét
táplálhat, nem pusztán ötvenet. Egy fehér marhatenyésztő, aki tiszteli ezt a
földet, őrzi a kecskék és az aszály ellen, csakis azért, hogy ez a föld ötszáz
évig legyen termő, nem öt esztendeig – Craig szabad folyást engedett a
benne fortyogó haragnak; most ő is dühösen viszonozta Tungata haragvó
pillantását, merev lábbal állva az íróasztal előtt.
– Itt semmi dolgod többé, vége – vicsorított rá morogva Tungata. – A
kraal kapui zárva előtted. Térj vissza a hajódra, mártózz meg a hírnévben,
hízelkedő asszonyaid körében; légy elégedett, hogy csak az egyik lábad
vettük el – távozz, mielőtt a fejedet is elveszítenéd.
Tungata maga felé fordította a csuklóját és arany karórájára pillantott.
– Nincs számodra más mondanivalóm – jelentette ki, azzal felállt.
Mégis, üres és ellenséges pillantása mögött, Craig így érezte, még mindig
ott bujkált „az a valami”. Megpróbálta felmérni, mi lehet – nem félelem,
ebben bizonyos volt, nem ravaszkodás. Egyfajta reménytelen érzés talán,
valami mély sajnálat – talán az? –, sőt netán bűntudat is – vagy
mindezeknek az érzelmeknek a vegyüléke.
– Akkor hát, mielőtt elmennék, van számodra még egy mondanivalóm –
közölte Craig, közelebb lépve az íróasztalhoz; most egészen halkan beszélt.
– Tudod tehát, hogy a Chizariránál jártam. Találkoztam ott három
emberrel. A nevük: Őrszem, Peking és Dollár, s ez a három harcos
megkért, adnék át neked egy üzenetet...
Craig nem jutott ennél tovább, mert Tungata haragja őrjöngéssé
tornyosult. Rázta a düh, pillantása homályos lett, szögletes állán görcsbe
rándultak az izmok.
– Hallgass! – sziszegte, vasakarattal uralkodva, nehogy ordítani legyen
kénytelen. – Olyan dolgokba ártod magad, melyeket nem érthetsz,
amelyekhez semmi közöd sincsen. Hagyd el ezt a földet, mielőtt reád
omolnának a hegyei!
– Elmegyek – nézett vissza rá dacosan Craig –, de csak azután, hogy a
földvásárlási kérésemet hivatalosan elutasítják.
– Akkor sietve távozhatsz – replikázott Tungata. – Ezt megígérhetem.
A parlamenti parkolóban a Volkswagent kemencévé hevítette a reggeli
napsütés. Craig kinyitotta az ajtókat, s amíg arra várt, hogy a kocsi belseje
lehűljön kissé, azon kapta magát, hogy minden ízében reszket a Tungata
Zebiwvével történt összecsapás utóhatásától. Egyik kezét a szeméhez
emelte és azt figyelte, mennyire remegnek az ujjai. Amikor a vadvédelmi
hivatalnál dolgozott, akkor remegett így a felindulástól, vagy amikor
sikerült leterítenie egy emberevő oroszlánt vagy egy vetést dézsmáló
elefántbikát.
Végül becsusszant a kormány mögé, s amíg várakozott kissé, hogy
lecsillapodjék, megpróbálta átgondolni a találkozásról alkotott
benyomásait, s a beszélgetés tanulságait.
Nyilvánvaló, gondolta, hogy amióta csak Matabele- földre tette a lábát,
valamelyik állami titkosszolgálat állandó megfigyelés alatt tartja. Talán
azért esett rá a választás, mert ismert író lett – ezt talán sosem sikerül meg-
tudnia –, de valami bizonyos: minden lépéséről beszámolnak Tungatának.
Mégsem volt képes megérteni, miért szegült szembe ennyire ellensége-
sen Tungata az ő terveivel. Érvei kicsinyesek és rosszindulatúak voltak,
márpedig Sámson Kumalo sohasem volt kicsinyes vagy gonosz. Craig bi-
zonyos volt benne, hogy helyesen fogta fel a vészjósló fogadtatása mögött
rejtőző furcsa, a kemény szavakat enyhítő másik érzületet; áramlatokon és
ellenáramlatokon, mély vízen kellett ezután Craignek hajóznia.
Visszaidézte Tungata reagálását, amikor megemlítette neki a három
gerillát, akivel a Chizarira vadonjában találkozott. Tungatának kétségkívül
ismernie kellett az általa említett három nevet, mégis olyan gyűlölettel
reagált rájuk, hogy emögött nem húzódhatott meg tiszta lelkiismeret. Craig
még sok mindent szeretett volna tudni, azután sok olyasmit is, ami Henry
Pickeringet érdekelhetné.
Craig megindította a Volkswagent és lassan hajtott vissza, a
Monomotapa felé, olyan sugárutakon, amelyeket annak idején olyan
szélesre terveztek, hogy akár egy harminchat ökör vonta szekér is
megfordulhatott rajtuk.
Csaknem dél volt már, mire visszaérkezett a hotelszobájába. Kinyitotta
a bárszekrényt és a ginespalack felé nyúlt. Azután mégis visszatette helyére
a bontatlan üveget és inkább a szobapincérnek csöngetett egy kávéért. Az a
rossz szokás, hogy napközben is igyék, idáig kísérte New Yorkból, s a férfi
tudta: az italnak is szerepe lehet céltalan magatartásában. Ezen változtatnia
kell, döntötte el a kérdést.
Leült íróasztalához, a hatalmas panorámaablak mellé és onnan bámult a
mélyben hullámzó kék dzsakaranda fákra a parkban, miközben összeszedte
gondolatait, azután tollat ragadott és kiegészítette Henry Pickeringnek
szóló jelentését – közölte most már azokat az impresszióit is, hogy Tun-
gatának kapcsolata lehet a matabeleföldi lázadókkal, s a miniszter szinte
bűntudatot sugalló ellenkezését saját földvásárlási terveivel szemben.
Ez logikailag elvezette a financiális problémákhoz; ezért számadatokkal
támasztotta alá, mennyire becsüli a Rholands társaság potenciális értékét,
valamint mik a saját tervei King's Lynn-nel és Chizarirával kapcsolatban,
olyan kedvező fényben tüntetve fel az itteni lehetőségeket, ahogyan csak
tudta. Henry Pickeringnek a zimbabwei idegenforgalom iránti
érdeklődésére hatva, hosszasan írt a „Zambezi Vizei” kifejlesztéséről, úgy
is, mint turisztikai attrakcióról.
A jelentés és a kiegészítés papírlapjait külön-külön borítékba helyezte,
lepecsételte őket, majd elautózott az amerikai nagykövetség elé. Rezzenés
nélkül tűrte, hogy az őrt álló haditengerész tetőtől talpig végigmérje
páncéllemezekkel borított kis házikójában, majd arra várt, hogy Morgan
Oxford lejöjjön a kapuig és engedélyezze a belépését.
A kulturális attasé meglepte Craiget. Nem sokkal múlhatott
harmincéves, akárcsak jómaga, de olyan izmos felépítésű fiatal férfi volt,
akár egy főiskolai atléta, haja sörte-rövidre vágva, kék szemeivel áthatóan
nézett rá, kézfogása szilárd, amelyből érezni lehetett, hogyha akarná, a
szorítása keményebb is lehetne.
A férfi elvezette Craiget egy kis irodába a nagykövetség épületének
udvari szárnyára, majd kommentár nélkül átvette tőle a két barna borítékot.
– Megkértek rá, hogy mutassam be néhány embernek – közölte az
amerikai. Ma este fogadást és koktélt rendeznek a francia nagykövet
rezidenciáján. Jó helyen kezdi hát. Hattól hétig tart – oké?
– Remek.
– Hol lakik? A Monóban vagy a Meiklesben?
– A Monomotapában.
– Tizenhét negyvenötkor felveszem a hotel bejáratánál.
Craignek feltűnt, hogy a fiatal férfi milyen katonásan jelöli meg a
találkozó idejét; fején át is villant a gúnyos gondolat: „Kulturális attasé a
nénikéd!”
A franciák a szocialista Mitterrand-rezsim uralma idején is megőrizték a
rájuk annyira jellemző élant. A fogadásra a nagyköveti rezidencia pázsitján
került sor; a trikolór vidáman csapkodott a könnyű esti szélben, s a
frangipani virágainak illata a hűvösség illúzióját hirdette egy forró nap
után. A szolgák hosszú fehér kanzát viseltek; fejükön bíbor színű fezzel,
nyakukon is vérvörös sállal. A pezsgő, bár nem volt régi évjáratú,
mégiscsak Bollinger márka, a kétszersültekhez felszolgált libamáj, a foie
gras pedig Périgord-ból érkezett. A virágfák alatt álló rendőrzenekar
könnyű olasz operettdallamokat játszott, felváltva izgató ritmusú afrikai
beattel, s csupán a vendégek vegyes összetétele különböztette meg az
eseményt a rhodéziai főkormányzó által adott valamelyik garden partytól;
az egyiken Craig hat évvel korábban részt is vett.
A kínaiak és a koreaiak jelentek meg a legnagyobb számban, rájuk is
hárult jószerével a figyelem; láthatóan a kormány különleges kegyeinek
fényében sütkéreztek. Végtére is ők nyújtották az állandó anyagi támogatás
javát, valamint a fegyvereket is a sona gerilláknak a hosszú bozótháború
során, amíg a szovjetek elkövették azt a ritka hibát, hogy az erőviszonyokat
rosszul ítélték meg, ezért inkább a matabele frakció felé hajlott a kezük; a
Mugabe-kormány most aztán meg is büntette őket emiatt.
A pázsiton álldogáló csoportok mindegyikében felbukkantak a gyűrött,
pizsamaszerű ruhás, vaskos férfiak, arcukon állandó vigyorral, úgy
bólogatva a fejükkel s fekete fürtjeiket úgy rázva, mint megannyi
mandarinbaba, amíg az oroszok kis csoportba verődtek, s egyenruhájuk
után ítélve alacsonyabb beosztású tisztek voltak – ezredes egy sem volt
közöttük, figyelte meg Craig. Ami az oroszokat illeti, mostani helyzetük
csakis javulhat, vélte.
Morgan Oxford bemutatta Craiget a ház urának és a háziasszonynak. A
nagykövet felesége úgy harminc évvel lehetett fiatalabb az uránál. Színes
virágokkal díszített Pucci fazonú ruháját párizsi sikk jellemezte. Craig az
„Enchanté, madame” szavakkal közölte vele, hogy el van ragadtatva tőle,
majd ajkaival finoman megérintette a hölgy kezét, ő pedig tunya,
elgondolkodó pillantást vetett a férfira, értékelve a vendég udvariasságát,
mielőtt a következő sorban álló vendég felé fordult volna.
– Pickering figyelmeztetett, hogy maga némiképp szoknyavadász –
mondta finom gúnnyal Morgan –, de azért semmi szükség egy diplomáciai
incidensre.
– Minden rendben, beérem egy pohárkával e gyöngyöző italból.
Mindkét férfi, kezében karcsú pezsgőspohárral, szemügyre vette a
pázsiton álldogáló emberkoszorút. A közép-afrikai köztársaságokból
származó hölgyek nemzeti viseletükben pompáztak, a színek bódító
kakofóniáját árasztva, mint megannyi, frissen szárnyra kelt pillangó, férjeik
pedig finom faragású sétabotot lengettek vagy állatfarokból készült
légycsapót; a sötét bőrű muzulmánok dúsan hímzett fezt viseltek a fejükön,
s az ide-oda lengő bojtok jelezték, hogy ki közöttük a hadzsi, vagyis az a
hívő, aki megtette a mekkai zarándokutat.
– Nyugodj békében, Bawu – mondta magában most Craig, amint
nagyapjára, a fő-fő gyarmatosítóra gondolt. – Jobb talán, hogy ezt nem
kellett megélned.
– Jobb lesz, ha a britek mellett voksol, hadd lássák, honnan származik –
javasolta Morgan, majd bemutatta társát a brit főmegbízott feleségének,
egy kemény állú hölgynek, akinek lakkal futtatott hajkoronája Margaret
Thatcher frizurája nyomán készült.
– Nem mondhatnám, hogy élveztem volna az ön könyvében leírt
erőszakos részleteket – mondta neki komoly hangon a hölgy. – Igazán úgy
gondolja, hogy mindezt meg kellett írnia?
Craig ügyelt rá, hogy az iróniának nyoma se legyen a válaszában. –
Afrika erőszakos világ, asszonyom. Aki ezt a tényt elrejtené ön előtt, nem
lenne igazán hű elbeszélő. – Nem volt éppen olyan hangulatban, hogy
amatőr szépirodalmi kritikusokkal társalogjon, ezért pillantása elsiklott a
brit hölgy mellett, a pázsiton át, más témát keresve.
S ekkor meglátta azt, amitől a szíve akkorát dobbant bordái mögött,
akár egy ketrecbe zárt állat. A gyep végéből ugyanis sűrű és barna
szemöldökök mögül zöld szempár tekintett rá, s a lány – finom megvetése
jeléül – állát kissé felemelte; meglehetősen hosszan tekintett a férfira, majd
sietve a mellette álló úrra nézett, érdeklődve hallgatva partnere
mondanivalóját, majd finom, visszafogott kis kacagással felvillantotta
hófehér fogsorát. A férfi afrikai volt, kétségkívül masona, mert a reguláris
zimbabwei hadsereg gondosan vasalt uniformisát viselte, zubbonyán pedig
a dandártábornoki rangot jelző vörös csíkokat és csillagokat. Olyan csinos
fekete férfi volt, akárcsak Harry Belafonte ifjú korában.
– Egyeseknek jó szeme van a friss husikához – mondta halkan Morgan,
ismét csak kedves, gúnyolódó hangján. – Jöjjön, bemutatom neki.
Mielőtt Craig tiltakozhatott volna, az amerikai már meg is indult a
füvön, Craignek pedig követnie kellett.
– Peter Fungabera tábornok, megengedi, hogy bemutassam önnek Mr.
Craig Mellowt? Mr. Mellow híres író.
– Hogy van, Mr. Mellow? Mentegetőznöm kell, amiért nem volt
alkalmam olvasni a könyveit. Nagyon kevés időm jut a kikapcsolódásra. –
A tábornok hibátlan angolt beszélt, szavait pontosan válogatta meg, csak a
kiejtésében érződött az afrikai akcentus.
– Fungabera tábornok a belbiztonsági miniszter, Craig – világosította fel
Morgan.
– Nehéz tárca, tábornok – rázta a kezét megértően Craig, s egyetlen
pillantással meggyőződött róla, hogy bár a férfi pillantása, akár a sólyomé,
mosolyában humorérzék bujkál, Craig pedig nyomban vonzónak találta.
Kemény, de jó ember, ítélte meg magában.
A tábornok bólintott. – De hát semmit sem ér, amit könnyű
megtennünk, még a könyvírás sem. Ugyebár egyetért ezzel, Mr. Mellow?
A riposzt gyors volt, s emiatt Craig még rokonszenvesebbnek találta ezt
a férfit, szíve mégis továbbra is hevesen vert, szája pedig annyira kiszáradt,
hogy alig volt képes a tábornokra összpontosítania a figyelmét.
– A hölgy pedig – mondta most Morgan – Miss Sally-Anne Jay. – Craig
arra fordította a fejét, hogy a lány szemébe nézzen. Mikor is nézett
legutóbb a lány szemébe, talán egy hónapja? Most viszont nyomban és
élénken emlékezett minden arany pöttyre a lány szemében és minden
szeplőre. a csinos kis arcon.
– Mr. Mellow meg én már találkoztunk – bár kétlem, hogy emlékezne
rám –, mondta a lány, azzal ismét Morgan felé fordult és barátságos, intim
mozdulattal belékarolt. – Rémesen sajnálom, hogy nem láttam magát,
amióta visszatértem az Államokból, Morgan. Meg sem tudom köszönni a
kedvességét, hogy elintézte nekem azt a kiállítást. Annyi levelet kaptam...
– Ó – mondta erre Morgan –, azért mi is hálásak lehetünk. Minden képe
remek. Nem ebédelhetnénk együtt jövő héten? –Megfordult, hogy
magyarázatot adjon Craignek. – Megmutatom magának. Sally-Anne
fényképeiből vándorkiállítást rendeztünk minden afrikai konzulátusunkon.
Bámulatos anyag, Craig, igazán látnia kellene a hölgy remekműveit.
– Ó, de hiszen már látta – mosolygott mereven Sally-Anne. – De sajná-
latos módon Mr. Mellow nem lelkesedik annyira szerény erőfeszítéseim
iránt, mint maga, Morgan. – Azután, időt sem engedve Craignek a tiltako-
zásra, ismét Morgan felé fordult. – Csodás dolog történt. Fungabera tá-
bornok megígérte, hogy elkísér engem egy átnevelő tábor megtekintésére,
sőt azt is engedélyezte, hogy ott képsorozatot állíthatok össze... – Testének
egy finom kis mozdulatával kizárta Craiget a társalgásból; a férfi úgy
érezte, hogy most bambán, szótlanul ácsorog a kis csoport szélén.
Karján finom érintést érzett, s ez megmentette a kínos helyzetből;
Fungabera tábornok vonta félre, de csak annyira, hogy maguk maradjanak.
– Úgy látom, tehetsége van hozzá, hogy ellenségeket szerezzen, Mr.
Mellow.
– Volt egy kis félreértés köztünk, még New Yorkban – mondta Craig és
gyors oldalpillantást vetett Sally-Anne-re.
– Bár bizonyos arktikus szelek fúvására az előbb is felfigyeltem, nem
erre a bájos ifjú fotográfusra utaltam, hanem más, sokkal magasabb állású
személyekre, akik kedvezőbb helyzetben vannak ahhoz, hogy gáncsot
vessenek magának. – Craig most már minden figyelmét Peter Fungaberára
összpontosította, amint a tábornok halk hangon így folytatta: – Ma reggeli
találkozása egyik minisztertársammal – kis szünetet tartott –, mondhatjuk
így: kevéssé volt gyümölcsöző.
– A „kevéssé gyümölcsöző” igen csinos meghatározás – vallotta be
Craig.
– Igazán nagy kár, Mr. Mellow. Ha ugyanis önellátókká lehetnénk az
élelmiszer-ellátásban és nem lennénk függő helyzetben déli rasszista
szomszédainktól, akkor tőkeerős gazdálkodókra lenne szükségünk, akikben
megvan a kellő határozottság ahhoz, hogy ne tűrjék a jelenlegi
földpusztítást.
– Ön igen jól informált, tábornok, ráadásul előrelátó. – Vajon már
mindenki pontosan tudná ebben az országban, hogy mi a szándéka? –
töprengett Craig.
– Köszönöm, Mr. Mellow. Talán amikor majd készen áll rá, hogy
földvásárlási jogait érvényesítse, megtisztelne azzal, hogy ismét
elbeszélget velem? Tudja: „jó barát a király udvarában”, ugyebár így
mondják? Sógorom ugyanis a földművelésügyi miniszter.
Valahányszor elmosolyodott, Peter Fungabera ellenállhatatlan volt. –
Most pedig, Mr. Mellow, mint hallotta, elkísérem Miss Jay-t bizonyos zárt
területeken tervezett látogatására. A nemzetközi sajtó sokat játszadozott
ezzel a témával. Az egyik lap Buchenwaldot emlegette, vagy talán Bergen-
Belsent? Most jut eszembe, hogy egy olyan híres ember, mint ön, talán
rendet teremthetne e vitatott kérdésben – talán szívességként cserében
szívességet alapon –, s ha ön is Miss Jay társaságában tenné meg ezt a
látogatást, alkalma lenne tisztázni bizonyos félreértéseket, nemde?

Még sötét volt a hajnal és hűvös, amikor Craig leállította VW-jét a légierő
New Sarum-i támaszpontjának hangárjai mögött a parkolóban, majd kézbe
fogva sportzsákját, kissé lehajtott fejjel lépett be az egyik alacsony
oldalkapun a csarnok tágas belsejébe.
Peter Fungabera már megelőzte; két repülős altiszttel beszélgetett oda-
benn, de abban a pillanatban, hogy megpillantotta Craiget, hanyag tisztel-
géssel elbúcsúzott a pilótáktól, hogy mosolyogva Craig felé közeledjék.
Terepszínű harci overallt viselt, fején pedig a Harmadik Dandár
burgundi vörös, ezüst párducfej-jelvényes sapkáját. Derékszíjára erősített
pisztolytáskájától eltekintve nem volt nála más, csak egy bőrrel bevont
angol tiszti pálca.
– Jó reggelt, Mr. Mellow. Csodálattal adózom a pontosságának. –
Pillantása a sportzsákra siklott. – És azon képességének, hogy milyen
szerény az útiholmija.
Csatlakozott Craighez, együtt léptek át a magas gördülőajtókon a
betonkifutóra.
Két kiérdemesült Canberra bombázógép szomorkodott a hangár előtt.
Most ugyan a zimbabwei légierő büszkeségei voltak, de valaha
könyörtelenül bombázták a Zambezin túli gerillatáborokat. Mögöttük
karcsú, ezüstszínű és kék Cessna 210-es állt, Peter Fungabera pedig
egyenesen feléje tartott, amikor SallyAnne előbukkant a kis repülőgép
szárnyai alól. A lány figyelmét lekötötte a gép ellenőrzése, Craignek pedig
most villant át a fején, hogy Sally lesz a pilótájuk. A férfi helikopterre és
katonai gépvezetőre számított.
A lány anorákot viselt, kék farmernadrágot és puha, magas szárú
bőrcsizmát. Hajára selyemkendőt kötött. Szerfölött hozzáértő és profi
módra vizsgálódott, amikor szemügyre vette az üzemanyagszintet a
szárnyakban levő tartályokban, majd alászökkent a betonra.
– Jó reggelt, tábornok. Megfelel önnek a jobb oldali ülés? – kérdezte
élénken.
– Ne ültessük előre inkább Mr. Mellow-t? Már annyiszor ültem az első
ülésen.
– Ahogy óhajtja. – A lány hűvösen bólintott Craig felé. – Mr. Mellow –,
csak ennyit mondott köszöntésként, azzal felkapaszkodott a pilótafülkébe.
Kapcsolatba lépett az irányítótoronnyal, majd gurulni kezdett a géppel a
kifutópálya felé, aztán behúzta a kéziféket, miközben maga elé mormolta:
– A jó héber nevelésnek megárt a sok disznóhús.
Mint kezdőmondat a társalgásban, ez elég furán hangzott. Craig kissé
megdöbbent, a lány viszont ügyet sem vetett rá, s a férfi csak akkor értette
meg, hogy ez a mondat Sally-Anne sajátos azonosítási jelszava. Amikor a
lány keze végigsiklott a műszerfalon, beállította a hajtóművet irányító kal-
lantyúkat, a gyújtást és az üzemanyag-keveréket szabályozó műszereket,
finoman előretolva a fordulatszám-szabályozót, ekkor Craignek a női
pilótákkal szembeni enyhe ellenérzése csillapodni kezdett kissé.
 Amint a gép a levegőbe szökkent, a lány északnyugat felé fordította a
gép orrát, automatikára kapcsolta a robotpilótát, majd az ölében kinyitott
egy nagy léptékű térképet és gondosan az útirányra összpontosította a
figyelmét. Jó a vezetési technikája, ismerte el Craig, de a társalgás bizony
akadozik.
– Csodaszép masina – próbálkozott a csevegéssel Craig. – Mondja, a
magáé?
– A World Wildlife Trust adta, hosszú lejáratú kölcsönként – válaszolta
a lány, miközben továbbra is az égboltot meg a térképet kémlelte.
– Milyen az utazósebessége?
– Ott az orra előtt a sebességmérő, Mr. Mellow – dobta vissza
könnyedén a labdát Sally-Anne, meghiúsítva a suta próbálkozást.
Végül Peter Fungabera hajolt előre Craig üléséhez, megtörve a csendet.
– Az ott a Nagy Árok – mutatott előre, egy váratlanul feltáruló geológiai
alakzatra. – Roppant gazdag ásványi kincsekben – krómban, platinában,
aranyban. – A Nagy Árkon túl hamarosan eltünedeztek a megművelt
földek; máris óriási térség tárult ki előttük: durván szabdalt sziklahegyek és
beteges-zöld erdőségek, amelyek a végtelenbe vesztek a tejfehér
horizonton.
– Egy ideiglenes leszállópályán landolunk majd, a Pongola-hegylánc
innenső oldalánál – magyarázta a tábornok. – Van ott egy missziós állomás
és valami kis település, de nagyon messze esik a többi lakott területtől. Ott
szállítóeszköz vár ránk, de azzal is legalább kétórai furikázás a táborig.
– Nincs ellenvetése, ha kissé alacsonyabbra ereszkedünk, tábornok? –
kérdezte most Sally-Anne, mire Peter Fungabera kuncogni kezdett.
– Felesleges megkérdeznie, miért a mélyrepülés. Sally-Anne oktatni
óhajt a vadállományt és a vadvédelmet illetően.
Sally-Anne lassította a fordulatszámot és a gép süllyedni kezdett. A
levegő felforrósodott körülöttük, a törékeny masina pedig megrázkódott és
bukdácsolt kissé, amint az alanti szikladombok meleg áramlataiba ütközött.
Az alattuk elsikló vidéken nyomát sem lehetett látni településnek vagy
megművelt földek.
– Lakatlan hegyvidék – dörmögte a tábornok. – Állandó állóvíz sehol, a
legelők nyomorúságosak, de tömérdek a légy.
Sally-Anne viszont hamarosan fölfedezett valami kiszáradt folyamágy
melletti nyílt mezőn egy legelésző, sárgásbarna, púpos hátú tehénantilop
csordát, majd – úgy húsz mérfölddel távolabb – egy magányosan ballagó
elefántbikát.
A lány most már a fák csúcsát súrolva suhant, kieresztett fékező-
szárnyakkal, majd néhány meredek, lassú kört írt le az elefánt fölött,
elvágta az állat elől az erdő felé vezető utat; a bika tehát a nyílt terepen
toporgott és kénytelen volt lebegő fülekkel és előremeresztett ormánnyal
szembenézni a fölötte keringő sportgéppel.
– Remek példány! – kiáltotta a lány, miközben a nyitott fülkeablakon át
szél söpört végig rajtuk, el-elkapva a szavait. – És száz font súlyú
elefántcsont mindkét oldalon. – Közben egyik kezével a fényképezőgépét
csettintette a nyitott ablakon át, az automatikus Nikon kamera pedig halk
kattanásokkal továbbította a filmet.
Olyan alacsonyan köröztek, hogy a bika szinte elérte kinyújtott
ormányával a szárnyvégeket, Craig pedig tisztán kivehette az állat szeme
sarkában lévő könnymirigyekből szivárgó nedves váladékot. Azon kapta
magát, hogy görcsösen markolja az ülés karfáit.
Végül Sally-Anne elröppent az állat közeléből, vízszintes állásba
billentette vissza a Cessna szárnyait és magasabbra emelte a gépet. Craig
megkönnyebbülve dőlt vissza a helyére.
– Reszketnek a lábai, Mr. Mellow? Vagy mondjuk inkább egyes
számban?
– Ringyó! – gondolta Craig. – Ez övön aluli volt. – De a lány nem is
várt választ, Peter Fungaberával kezdett beszélgetni a válla fölött.
– Holtan ez az állat, maximum tízezer dollárt ér – mondta Sally-Anne. –
Élve viszont tízszer annyit; száz kis bikát fog ugyanis nemzeni, ha neki
aztán el is kell pusztulnia.
– Sally-Anne meg van győződve róla, hogy országunkban széles körű
orvvadász banda működik – magyarázta a tábornok. – Mutatott is nekem
néhány, igen figyelemre méltó fényképet, és meg kell mondanom, hogy
kezdem osztani a hölgy aggodalmait.
– Meg kell találnunk őket, és szét kell csapnunk köztük, tábornok –
mondta határozottan a lány.
– Találja meg csak őket, Sally-Anne, majd én szétzúzom a bandát. Erre
már a szavamat adtam magának.
Miközben hallgatta a társalgásukat, Cfaiget hirtelen régimódi érzés
kerítette hatalmába, amely már akkor átvillant az agyán, amikor először
látta ezt a két embert. Határozottan egyetértést vélt fölfedezni kettejük
között, Fungabera pedig, vélte, rendkívül csinos fickó. Válla fölött gyors
pillantást vetett a tábornokra, s ekkor észrevette, hogy Fungabera
figyelmesen és elgondolkodva nézi őt; ezt a tekintetet nyomban kedves
mosolyával álcázta.
– Mi a véleménye erről a kérdésről, Mr. Mellow? – kérdezte a tábornok,
Craig pedig váratlanul beszélni kezdett terveiről, a Zambezi vizeiről, a
Chizarira vidékéről. Elmesélte nekik találkozását a fekete rinocérosszal és
arról a védett területről is beszélt, ahol a ritka állat él, azután megemlítette,
milyen közel esik a birtok a Victoria- vízeséshez; most már Sally-Anne is
ugyanolyan figyelmesen hallgatta, akárcsak a tábornok. Amikor a történet
végére ért, mindketten sokáig hallgattak, végül Fungabera szólalt meg első-
ként. – Nézze, Mr. Mellow, ez értelmes beszéd. Ez olyanfajta terv, ami-
lyenre országunknak roppant nagy szüksége lenne, s potenciális hasznát
még népem legjobban elmaradott és műveletlen tagja is nyomban felfogná.
– Nem lenne kényelmesebb Craignek szólítania, tábornok?
– Köszönöm, Craig. Engem viszont a barátaim Peternek szólítanak.
Fél óra múltán Craig észrevette, hogy bádogtetőn villan fel a napfény
közvetlenül a gép előtt, Sally-Anne pedig közölte velük: – A Tuti Missziós
Állomás –, azzal a Cessnával ereszkedni kezdett a leszálláshoz. Meredeken
siklott alá egy kis kápolna fölött; Craig apró alakokat látott, amint kunyhók
kis csoportja körül integetnek feléjük.
A leszállópálya rövid volt, keskeny és göröngyös, a szél keresztben fújt
rajta, de Sally-Anne átlósan közelített feléje, a földet érés előtti pillanatban
ráfordult a sávra, majd a bal oldali szárnyat a kormány egy mozdulatával
lefelé billentette. A lány igazán jól csinálja, gondolta Craig.
Homokszínű Land-Rover várta őket egy hatalmas marulafa árnyékában,
a leszállópálya egyik oldalán, és három rohamosztagos tisztelgett Peter
Fungaberának, csizmájukkal toppantva, és ezzel porfelhőt kavarva fel,
miközben puskájuk tusát mereven a derekuk mellé szorították. Azután,
miközben Craig segített Sally-Anne-nek a gépet rögzíteni, a katonák a
gépből kirakott kevéske csomagot felpakolták a Land-Roverre.
Miközben a terepjáró a kápolna melletti missziós iskolaépület elé gör-
dült, Sally-Anne megkérdezte: – Gondolják, hogy van itt női toalett? – Pe-
ter megveregette pálcájával a vezető vállát, a gépkocsi pedig megtorpant.
Kíváncsi szemű fekete gyerekek gyűltek össze a verandán, a tanítónő
pedig előjött az épületből, hogy üdvözölje a falépcsőkön felkapaszkodó
Sally-Anne-t; kis térdhajtással köszöntötte. A tanítónő nagyjából egyidős
lehetett Sally-Anne-nel; gyapjúszoknyája alól elővillantak karcsú lábszárai.
Ruhája szinte műtősnőhöz illően tiszta volt, gondosan vasalt, fehér edzőci-
pői makulátlanok. Bőre bársonyos simaságú, arca jellegzetes holdarc, fog-
sora vakítóan fehér, arcában a nguni lányok gazellaszemei, tartása kecses,
arckifejezése élénk és értelemtől sugárzó, vonásai pedig igazán szépek.
A tanítónő és Sally-Anne néhány szót váltott, majd az afrikai lány egy
ajtón át bevezette fehér társnőjét az épületbe.
 – Azt hiszem meg kellene értenünk egymást, Craig –, mondta Peter,
miközben a távozó lányok után nézett. – Láttam, hogy alaposan szemügyre
vettél engem és Sally-Anne-t. Hadd mondjak csak annyit, hogy csodálom
Sally-Anne munkásságát, intelligenciáját és kezdeményező készségét,
csakhogy – honfitársaimtól eltérően – egyáltalán nem vonz a fajkeveredés
gondolata. A legtöbb európai nőt férfiasnak és erőszakosnak találom, a
fehér bőrt pedig érdektelennek. Bocsáss meg, ha nyersen fejeztem volna ki
magam.
– Örömmel hallottam, amit mondtál Peter – mosolygott Craig.
– Másfelől ezt a kis tanítónőt – hogyan is mondjam, milyennek találom,
segíts már, utóvégre is te vagy a szavak mestere, hogyan mondják?
– Kívánatos husikának.
– Jó!
– Vagy érett kis falatnak.
– Még jobb! – kuncogott Peter. – Igazán időt kell szakítanom rá, hogy
elolvassam a könyvedet. – Aztán újra elkomolyodott, amikor folytatta. –
Sarahnak hívják. Négy szakvizsgája van, és középiskolai tanári diplomája;
ezenkívül képzett ápolónő, roppant csinos, mégis szerény, tisztelettudó.
Buzog benne a kötelességérzet, mindehhez járul népének hagyományos jó
modora – láttad-e, hogy nem nézett közvetlenül ránk, férfiakra? Ez ugyanis
túl bizalmaskodó lett volna. – Peter helyeslően bólogatott. – Modern nő,
régimódi erényekkel. Holott az apja még ma is a vadbőrökbe öltözött
boszorkánymester, aki csontok dobálásából jósolja meg a jövőt, és évente
egyszer ha mosdik. Ez Afrika! – mondta a tábornok. – Az én csodálatos,
örökkön elbűvölő, mindig új, de sosem változó Afrikám.
A két fiatal nő visszatért a földszintes iskolaépület mögötti kis reterát
felől, élénk társalgásba merülve, miközben Sally-Anne minduntalan a
kameráját kattintgatta, lekapva a gyerekeket a tanítónőjükkel együtt, aki
nem látszott sokkal idősebbnek, mint a nebulói. A két férfi a Land-
Roverból nézte őket.
– Te igen tevékeny embernek látszol, Peter – jegyezte meg Craig. – S
nem hinném, hogy ne lennél képes feleséget vásárolni magadnak. Akkor
pedig mire vársz?
– Ez a lány matabele, én viszont masona vagyok. Érted: Capulet és
Montague – magyarázta egyszerű szavakkal Peter. – Szóval erről van szó,
és kész.
A gyerekek, Sarah vezényletével, üdvözlő dalt énekeltek a verandáról,
majd Sally-Anne kérésére kórusban elmondták az ábécét és a szorzótábla
számjegyeit, miközben a lány felvételeket készített figyelmes
arcocskájukról. Amikor a lány ismét felszállt a terepjáró autó hátsó ülésére,
a gyerekek vidám búcsúkiáltásokat rikoltottak, és addig integettek utánuk,
amíg a Land-Rover el nem tűnt előlük a kavargó porfelhőben.
Az ösvény göröngyös volt, s a Land-Rover nagyokat zökkent a mély
vájatokban, melyek az esős évszakban vízzel, majd sárral teltek meg, de
mostanra betonkeményre szikkadtak. A vadon erdő nyiladékain néha kéklő
hegyláncokat pillantottak meg az északi horizonton, kopár, szaggatott és
riasztó vonulatokat.
– A Pongola-hegylánc – mondta nekik Peter. – Gonosz vidék. – Aztán,
amikor már úticéljukhoz közeledtek, apránként elmondta nekik, mire
számíthatnak, ha a táborhoz érnek.
Graigre pillantott. – Te is nagyon jól tudod, amiként mi is
valamennyien, hogy borzalmas polgárháborút éltünk át. Tizenegy évig
tartó poklot, amely egy egész ifjú nemzedékben felébresztette a brutalitást.
Kis tizenéves koruktól ezek a gyermekek nem is tudták másként elképzelni
az életet, minthogy automata fegyvert szorongatnak a kezükben; nem
tanultak semmi mást, mint a pusztítás parancsát, semmi egyebet, mint azt,
hogy az ember csakis úgy teljesítheti a vágyait, ha egyszerűen bárkit
megöl, aki az útjában áll.
Peter Fungabera pár pillanatig hallgatott, Craig pedig látta rajta, amint
átéli saját szerepét azokban az években. Halkan sóhajtott a tábornok.
– Ezeket a szegény fickókat némelyik vezetőjük rossz útra terelte.
Ahhoz, hogy rávegyék őket a bozótháború megpróbáltatásainak és
szenvedéseinek elviselésére, ezek az alávalók olyan ígéreteket tettek a
fiúknak, melyek nem teljesülhettek soha. Gazdag földeket ígértek nekik és
sok-sok marhát, pénzt és gépkocsikat, azután sok-sok asszonyt, akiket
kiválaszthatnak maguknak. – Peter dühös kézmozdulattal legyintett. –
Vagyis a fiúk nagyravágyók lettek, amikor pedig álmaikból semmi sem
vált valóra, azok ellen fordultak, akik fűt-fát ígérgettek nekik.
Mindannyian tetőtől-talpig fegyverben álltak, mindegyikükből katonát
faragtak, akiket arra tanítottak, hogy öljenek, így azután most sem
haboztak ölni. Mit is tehettek volna? – Peter elhallgatott, és egy pillantást
vetett a karórájára. – Ideje, hogy harapjunk valamit, és kinyújtsuk a
lábunkat – javasolta.
A vezető megállította a terepjárót, ahol az ösvény magas töltést
keresztezett egy doronghídnál, a folyamágy fölött; alant hűvös zöld víz
örvénylett a szaggatott homokpartok között; mindkét oldalon magas
nádszálak lándzsái bólogattak. Kísérőik tüzet raktak és kukoricacsövet
kezdtek pirítani rajta, azután malawi teát forraltak a lángok felett,
miközben Peter kényelmes sétára invitálta vendégeit a töltés mentén, hogy
folytassa az előadást.
– Nekünk, afrikai embereknek valaha volt egy hagyományunk. Ha
ifjaink valamelyike féktelenné vált, és megszegte a törzsi törvényeket,
akkor táborba vitték, mélyen a bozótosba, s ott azután a nép vénei móresre
tanították őket. A rehabilitációs központ voltaképp a hagyományos
bozótbeli tábor modern változata. Meg sem kísérlem, hogy bármit
leplezzek előletek. Ez a tábor aztán nem amolyan Club Med-féle
üdülőtelep; nemsokára magatok is láthatjátok. Kemény férfiakat őrzünk
ezen a telepen, olyan embereket, akikkel csakis kemény kézzel bánhat az
ember, csakis így lehet hatni rájuk. Másfelől viszont ezek nem
megsemmisítő táborok; mondjuk inkább úgy, hogy hasonlítanak a brit
hadsereg büntetőbarakkjaihoz – Craigre akaratán kívül is hatással volt
Peter Fungabera őszintesége –, vagyis szabadon szóba elegyedhettek
bármelyik őrizetessel, de arra kell kérjelek benneteket, hogy kíséret nélkül
ne kószáljatok el a bozótban, s ez főként magára vonatkozik Sally-Anne. –
Peter a lányra mosolygott. – Szerfölött magányos és vad helyen épült a
tábor. A szemét és a hulladék vonzza a vadállatokat, főként a hiénákat és a
párducokat; ezek a dögevők nagyon elpimaszodtak és merészek lettek.
Kérjetek tőlem engedélyt, ha el akartok kószálni a tábortól; majd
gondoskodom kíséretről.
Elfogyasztották szerény villásreggelijüket, ujjaikkal morzsolgatva a pör-
költ kukoricacsöveket, melyeket erős, fekete és túl édes teával öblítettek le.
– Ha készen álltok, indulhatunk is. – Peter visszavezette őket a Land-
Roverhez, majd egy óra múltán elérték a Tuti Átnevelő Központot.
A bozótháború idején ez a telep a Smith-kormányzat által felállított „vé-
dett falvak” egyike volt; e falvak építése arra irányult, hogy oltalmazzák a
fekete földművelőket a gerillák megfélemlítési kísérleteitől. Közepén szik-
lás kopje emelkedett, amelyről lesarabolták a vegetációt, hatalmas szürke
gránithasábok alkotta gúla, melynek tetejére kis, homokzsákokkal övezett
erődfélét építettek, géppuskalőrésekkel, egyengetett harcálláspontokkal,
összekötő árkokkal és lövészgödrökkel. A kopje alatt terült el a tábor:
sárral tapasztott nádtetős kunyhók rendezett soraival; némelyiknek csak
derékmagasságig ért a vályogfala, hogy levegősebb legyen. A kunyhók
poros, nyílt négyszöget vettek körül, valamilyen gyakorlóteret vagy
futballpályát, a térség két végében ugyanis egy-egy roskadozó futballkapu
szomorkodott, persze háló nélkül, továbbá – valahogy oda nem illően – egy
durván felhúzott, fehérre meszelt fal, a legközelebbi kiserőd oldalánál.
A tábort kettős drótsövény kerítette, mögötte mély árkokkal. A
drótkerítés lehetett vagy háromméteres, sűrű szövedékű akadály. Az árok
mélyén, igen közel egymáshoz, kihegyezett karók sorakoztak, az erődféle
négy sarkában pedig hosszú gerendákon álló őrtornyok emelkedtek a tábor
fölé. Az egyetlen kapu őrsége tisztelgett a Land-Rover láttán, amint a
gépkocsi lassan gördült alá a gyakorlóterepet közrefogó ösvényen.
A tűző napon két-háromszáz fiatal fekete férfit láttak. Nem volt más
ruha rajtuk, mint khaki színű rövidnadrág, és fürgén végezték a
csuklógyakorlatokat egyenruhás fekete felügyelők hangosan ordított
vezényszavaira. A félig nyitott falú, nádtetős kunyhók mélyén további
százak kuporogtak a puszta földön, és kórusban recitálták az előttük
felállított táblára rótt jelszavakat.
– Később majd körülnézünk – mondta nekik Peter. – Előbb elhelyezlek
benneteket valahol.
Craignek árokforma üreg jutott az erődben. A földes padlót csinosan
felsöpörték, vízzel is meghintették, hadd legyen hűvösebb, és megkösse a
port. Az üregben nem volt más berendezés, mint egy alvásra szolgáló
fonott gyékény, valamint egy zsákvászonból varrott függönyféle, amely az
üreg bejáratát takarta. A nádból font gyékényen mindössze egy doboz
gyufát és egy csomag gyertyát talált. Craig úgy gondolta, hogy ezek a
„luxuscikkek” csak fontos vendégeknek dukálnak.
Sally-Anne szálláshelyéül egy, a férfi lakóüregével szemközti kis,
földbe vájt helyiséget jelöltek ki. A lányon a csalódottságnak nyoma sem
látszott, amikor fölmérte e kezdetleges körülményeket, s amikor Craig a
zsákfüggöny résein át a lány vackára nézett, látta, hogy Sally-Anne
lótuszülésben kuporog a gyékényen, s a kamera lencséit tisztogatja, majd a
fényképezőgépet éppen újratölti filmmel.
Peter Fungabera elnézésüket kérte, majd felkapaszkodott a dombtetőn
álló, árokkal övezett parancsnoki harcállásponthoz. Néhány perccel később
berregni kezdett egy elektromos generátor, Craig pedig tisztán hallotta,
hogy Peter gyorsan hadar valamit sona nyelven a rádióadó mikrofonjába;
ezt a nyelvet nem értette. Egy óra múltán a tábornok lejött a dombtetőről.
– Hatvan percen belül besötétedik. Akkor most lemegyünk és
megnézzük, hogyan vacsoráznak az őrizetesek.
A rabok hangtalanul sorakoztak, majd halkan csoszogtak előre
libasorban, hogy hozzájussanak a táplálékhoz. Mosolynak, bolondozásnak
semmi nyoma. A legcsekélyebb kíváncsiságot sem árulták el a fehér
látogatók és a tábornok iránt.
– Egyszerű táplálék – mutatott a kondérra Peter. – Kukoricakása és
zöldség.
 Mindegyik férfi kapott a csajkájába egy alaktalan tömegű, keménynek
látszó kásaadagot, a tetejébe pedig egy merőkanál főtt zöldfélét.
– Hús egyszer hetenként. Dohányosztás is kétnaponta – helytelen
magatartás esetén mindkettőt megvonják tőlük – közölte Peter a szikár
tényeket. A férfiak is szikárnak látszottak; a fizikai munkától izmos
testüket majd átszúrták a bordáik; zsírnak nyoma sem volt rajtuk. Az ételt
éhesen falták, akár a farkasok; ujjaikkal törölgették ki a maradékot a
csajkájukból. Valóban soványnak látszottak, de eleven csontváznak azért
nem, vézna, de nem éhező férfiaknak, mérte fel fizikai állapotukat Craig,
de a szeme egyszeriben összeszűkült.
– Az az ember megsebesült – mondta hirtelen. A napégette, sötét bőrű
ember oldalán jól látszottak holmi bíborvörös csíkok.
– Beszélhetsz vele – biztatta Peter, s amikor Craig szindebele nyelven
kezdte faggatni a férfit, nyomban válaszolt neki.
– Mi történt a hátaddal?
– Megvertek.
– És miért?
– Verekedtem az egyik társammal.
Peter odaintette az őrt, és halkan beszélt vele sona nyelven, aztán
lefordította Craignek a hallottakat. – Ez az ember egy drótsövénydarabból
fent szúróeszközzel megsebesített egy másik foglyot. Két hónapig nem kap
húst meg dohányt, kapott viszont tizenöt botütést. Pontosan ez lenne az a
fajta antiszociális viselkedés, amelynek megpróbáljuk elejét venni.
Miközben visszafelé ballagtak a gyakorlótéren a fehérre meszelt fal
mentén, Peter így folytatta: – Holnap megnézhetitek, hogyan működik a
tábor. Holnapután kora reggel távozunk.
A sona tisztekkel együtt vacsoráztak meg a kantinban, s a „menü”
ugyanaz volt, mint amit a foglyoknak osztottak, kivéve egy rágós
hússzeletet, amely ismeretlen állatból készült, kétes időpontban. Nyomban
azután, hogy elfogyasztották a vacsorát, Peter Fungabera elnézésüket kérte
és távozott tisztjeivel a domboldalba vájt étkezdéből. Craig kettesben
maradt SallyAnne-nel.
Mielőtt Craig bármit mondhatott volna, Sally-Anne szó nélkül felállt és
kiment az üregből. Craig nem bírta tovább a feszültséget és váratlan
haragra lobbant a lánnyal szemben. Felpattant a helyéről és követte
társnőjét. A fő sáncároknál érte utol, a lőtér közelében; Sally-Anne a
homokzsákokkal körülrakott mellvédre kuporodott, karjaival térdét fonva
át, amint lebámult a táborra. A telihold épp csak soványodni kezdett és
máris tiszta fénnyel ragyogott a látóhatáron magasodó hegygerincek fölött.
Meg sem fordult, amikor Craig odalépett mellé, a férfi dühe pedig éppoly
gyorsan elpárolgott, mint amilyen hirtelen lángra lobbant.
– Disznó módjára viselkedtem – mondta tömören.
A lány átkarolva tartotta a térdét és nem válaszolt.
– Amikor először találkoztunk, nagyon kutyául éreztem magam –
folytatta makacsul a férfi. – Nem akarom untatni a részletekkel, de
elakadtam azzal a könyvvel, amelyen akkoriban dolgoztam, egyszóval utat
tévesztettem. S magán töltöttem ki a dühömet.
A lány továbbra sem adta jelét, mintha hallotta volna Craig szavait.
Odalenn az erdőben, a kettős drótsövény mögött hirtelenül ocsmány
üvöltés harsant; valami vidámság nélküli nevetés sivító, mélyebb-
magasabb hangja, amely zokogásba, majd üvöltésbe fulladt; a visszhang
tucatnyi helyről verődött vissza a táborban, hogy végül elcsúkló, dörmögő
és jajongó morgások hosszú sorozatával hallgasson el.
– Hiéna – mondta Craig, Sally-Anne pedig finoman megborzongott és
fölegyenesedett, mintha fel akarna tápászkodni.
– Kérem! – Craig hallotta saját hangjában a kétségbeesést. – Csak még
egy percre. Vártam az alkalmat, hogy bocsánatát kérjem.
– Arra semmi szükség – mondta a lány. – Önteltség volt azt hinnem,
hogy tetszeni fog magának a munkám. – Hangjából egyáltalán nem lehetett
érezni, mintha békülékeny hangulatban lenne. – Azt hiszem, én
provokáltam ki a sértést – maga pedig aztán élt az alkalommal!
– A maga munkája... vagyis a fotói – Craignek elcsuklott a hangja –,
nos hát: megrémítettek. Ezért reagáltam rájuk olyan megvetően, annyira
gyermekesen.
A lány most megfordult, hogy először tekintsen a szemébe s a holdfény
megcsillant az arcán. – Megrémítették magát? – kérdezte csodálkozva.
– Halálosan megrémítettek. Nézze, nem ment nekem a munka. Már-már
kezdtem azt hinni, hogy egykönyves író vagyok, hogy a sikerkönyvem
vakszerencse szülte, szóval hogy a tehetség szikrája sem maradt bennem.
Minduntalan a kályhától akartam újra nekivágni a táncnak, de újra meg
újra csak botladoztam. – A lány most már figyelmesen nézett rá, ajkai kissé
szétnyíltak; szemei titokzatos sötét üregek, – és akkor maga szinte fejbe
vert azokkal az átkozott fotókkal; igen, ez szinte kihívás volt számomra: érj
fel hozzájuk!
A lány lassan megrázta a fejét.
– Lehet, hogy maga nem úgy gondolta, de igenis az volt – kihívás.
Kihívás, amelyet nem volt merszem elfogadni. Féltem, ezért sértettem
meg, s azóta is bánom.
 – Miért, hát tetszettek magának? – kérdezte a lány.
– Megrázták a magam kis világát. Újra megmutatták nekem Afrikát, s
akkor elfogott a vágyakozás. Amikor megláttam azokat a képeket, akkor
döbbentem rá, mi hiányzott belőlem. Úgy elfogott a honvágy, mint valami
kisfiút első éjszaka a kollégiumban. – A férfi úgy érezte most, hogy
elszorul a torka, de nem restellte. – S a maga fényképei késztettek rá, hogy
visszajöjjek ide.
– Ezt nem értettem akkor – mondta a lány, és mindketten sokáig
hallgattak. Craig tudta, hogyha most újra megszólal, feltörhet belőle a
zokogás, mert az önsajnálat könnyei máris csiklandozták szemének sarkait.
Az alanti táborban valaki énekelni kezdett. Finom afrikai tenor; a hang
halkan, de tisztán szállt fel a dombtetőre, ezért Craig ki tudta venni a nóta
szövegét. Ősi matabele harci dal volt, de most úgy hangzott, mint valami
bús panasz; mintha egyesült volna benne egy kontinens minden szenvedése
és tragédiája; még a hiéna sem üvöltött,, amíg szárnyalt ez a férfihang:

A vakond a föld alatt ver tanyát,

„Holt vagy?” – kérdezte Masobane lánya.
Csitt, csitt szüzek, hát nem halljátok-e,
Hogy valami mozog, ó, éjjel árnya?

Végül a dalnok hangja elcsöndesült, elnémult, Craig pedig elképzelte, hogy

fiatal férfiak százai hevernek ébren vackukon, gyékényeiken, s a dal
hallatán éppúgy elfacsarodik a szívük a bánattól, akárcsak az övé.
Akkor Sally-Anne újra megszólalt. – Köszönöm, hogy ezt elmondta.
Tudom, mennyire nyomaszthatta magát az a hangulat. – A lány
megérintette Craig mezítelen felsőkarját; ujjbegyeinek gyönge érintése
végigfutott idegdúcain, s szíve nagyot ugrott a mellkasában.
Végül a lány kinyújtóztatta a lábait és leszökkent a mellvédről, majd
elsurrant az összekötő árokban. A férfi hallotta, hogy a zsákfüggöny halk
nesszel összecsapódik a lakóürege bejáratánál s látta a gyufa felvillanó
fényét is – most gyújtja meg a gyertyát.
Tudta, hogy most úgysem tudna aludni, így hát ottmaradt egymagában:
fülelt az afrikai éj neszezéseire, miközben bámulta a holdat. Lassacskán
úgy érezte, hogy szavak tornyosulnak benne, mint víz a kútban, amelyet,
előbb kiszivattyúztak, egészen az iszamos fenékig. Bánata apadni kezdett,
s helyében feltámadt benne az izgatottság.
Leballagott a maga üregéig, gyertyát gyújtott, elhelyezte egy, a homok-
falba vájt mélyedésben; majd a sportzsákjából előkotorta jegyzetfüzetét és
a golyóstollát. A szavak fortyogtak, szinte habzottak az agyában, miként a
tej forr és bugyborékol. A toll végét most a vonalazott fehér papírra
helyezte – s a toll hegye úgy kezdte szántani a papirost, mintha eleven lény
futna sorra sort. Vidáman törtek elő fejéből a szavak, akár egy hosszan
késleltetett orgazmus rángásai; rendetlenül-táncolva öntötték el a fehér
felületet. Craig pedig csak olyankor fékezte meg a tollat, amikor újabb
gyertyát gyújtott az előző csonk helyén.
Reggelre a férfi szeme vörös lett, égett a megerőltetéstől. Gyengeséget
érzett s reszketést, mintha túl sokat rohant volna valahová és túlságosan
messzire, ám a jegyzetfüzet háromnegyedrészt megtelt szavakkal, Craiget
pedig különös boldogság árasztotta el.
Ezt a boldogságot érezte jó sokáig, a forró-fényes reggeli órák során; s a
kellemes érzést csak fokozta, hogy Sally-Anne viselkedése megváltozott
vele szemben. A lány továbbra is csendesen és tartózkodóan viselkedett, de
legalább most már figyelt arra, amit a férfi mondott, majd komolyan és
meggondoltan válaszolgatott. Egyszer vagy kétszer el is mosolyodott, s
ilyenkor túl nagy szája-orra legalább harmonikusan illett az arcához. Craig
alig volt képes figyelni a táborlakókra, akikhez pedig azért jöttek el, hogy
megtekintsék, milyen a soruk, amíg fel nem figyelt rá, hogy Sally-Anne
részvétet érez irántuk; akkor nyugodtan leshette végre, hogy a lány immár
könnyedén és szabadon beszél.
– Olyan egyszerű lenne azzal elintézni őket, hogy végtére brutális
bűnözők – mormolta a lány, miközben a rabok kifejezéstelen arcát figyelte
s lesütött szempárjaikat –, amíg aztán az embernek rá kell jönnie, hogy
mennyire híján vannak mindannyian a humanizáló hatásoknak. A
legtöbbjüket kis tizenéves korában ragadták el az iskolapadból; úgy
kerültek a gerillák kiképzőtáboraiba. Nincs semmijük; nem is volt semmi,
amit magukénak mondhattak, hacsak az AK 47-es puskát nem. Hogyan is
várhatnánk hát el tőlük, hogy mások életét és vagyonát tiszteletben tartsák?
Craig, kérlek, kérdezd meg már az egyiket, hogy hány éves.
– Nem tudja – fordította le Craig a fiú válaszát. – Nem tudja, mikor
született, azt sem, hogy hol vannak a szülei.
– Egyszóval azzal sincs tisztában, hogy születése révén jogai vannak –
mutatott rá Sally-Anne, Craignek pedig hirtelen az eszébe villant, hogy ré-
gebben faragatlanul utasította el a bort, amikor az nem volt az ízlése szerint
való, s mennyire hanyagul rendelt magának új öltönyt, vagy lépett egy re-
pülőgép luxuskabinjába – amíg ezeknek a férfiaknak nem volt más a testü-
kön, csak valami rongyos rövidnadrág; még egy pár cipőt sem mondhattak
magukénak vagy egy pokrócot, amellyel éjjelre betakarózhatnak.
 – A szakadék e világ szegényei és gazdagjai között mindannyiunkat a
pusztulásba szippant – mondta Sally-Anne, miközben megörökítette Nikon
kamerája lencséjével azt a tudatlan, állati lemondást, amely már több mint
a kétségbeesés. – Kérdezd meg valamelyiket, hogyan bánnak vele –
mondta makacsul a lány, amikor pedig Craig lefordította a kérdést, a
megszólított férfi értetlenül bámult rá, mintha a kérdés is értelmetlen lenne,
s akkor Craig kellemes hangulata lassan elhamvadt, mint a hajnali pára.
A nyitott kunyhók mélyén politikai előadások zajlottak arról a kérdés-
ről, mi egy felelős állampolgár feladata a szocialista államban. Az iskolai
táblákon diagramok mutatták, mi a parlament kapcsolata az állam törvény-
hozó és végrehajtó ágazataival. Az ábrákat vagy vázlatokat kínkeservesen
krétázta fel valamelyik félírástudó instruktor, a magyarázó szöveget pedig
papagáj módra recitálták a földön sorokban kuporgó őrizetesek.
Nyilvánvaló értetlenségük csak még nyomasztóbban hatott Craigre.
Miközben szállásuk felé kapaszkodtak a domboldalon, Craignek
váratlan ötlet jutott az eszébe, ezért Peter Fungabera felé fordult.
– Ezek az emberek mind matabelék, ugye?
– Így van – bólintott Peter. – A törzsek tagjait elkülönítjük – így aztán
szó sem lehet súrlódásokról.
– Akkor hát sona őrizetesek is vannak? – kérdezte szívósan Craig.
– Ó, persze – biztosította Craiget a tábornok. – Az ő táboraik a keleti
fennsíkon vannak – pontosan ugyanilyen körülmények között élnek ők is.
Napnyugtakor a rádiót üzemeltető generátort bekapcsolták, majd húsz
perccel később Peter Fungabera lejött a parancsnoki épülettől abba a
domboldali üregbe, ahol Craig előző éjjeli írását olvasta újra, itt-ott
javítgatva rajta.
– Üzenet érkezett a számodra, Craig; Morgan Oxford továbbította az
amerikai nagykövetségről.
Craig fürgén talpra ugrott. Korábban úgy intézkedett, hogy Henry
Pickering válaszát az ő üzenetének vétele után azonnal továbbítsák. Átvette
azt a papírlapot, amelyet Peter nyújtott át neki a lejegyzett rádióüzenettel.
Ezeket olvasta a rádiógramon: „Mellownak. Stop. A terv iránti lel-
kesedésemet mások nem osztják. Stop. Ashe Levy nem hajlandó előleget
folyósítani vagy garanciát nyújtani. Stop. Az itteni Kölcsönügyi Bizottság
további, jelentős kezességi összeget kér, mielőtt az anyagi támogatáshoz
hozzájárulna. Stop. Sajnálom. Üdvözlettel és jókívánságokkal. Henry.”
Craig gyorsan átfutotta az üzenetet, majd lassan, másodjára is elolvasta.
– Nem az én dolgom – mormogta Peter Fungabera –, de feltételezem,
hogy ez a hír az általad Zambezi Vizeinek nevezett tervre vonatkozik.
 – Úgy van – és a terv ezáltal füstbe is ment, attól tartok –, mondta Craig
keserű szívvel.
– És az a Henry?
– Barátom, bankár. Talán túlságosan is rá támaszkodtam.
– Hát igen – mondta elgondolkodva Peter Fungabera –, valóban úgy
látszik, nemde?
Ha előző éjszaka nem aludt egy szemhunyást sem, Craignek nem jött a
szemére álom. Gyékényét olyan keménynek érezte, mintha vasból
kovácsolták volna, az erdőben kószáló hiénacsorda pokoli kórusa pedig
mintha saját komor hangulatát tükrözte volna vissza.
A Tuti Misszióhoz visszavezető hosszú autóúton a férfi a vezető mellett
ült és nem vett részt abban a társalgásban, amelyet a háta mögött Peter és
Sally-Anne folytatott. Csak most lett világos előtte, mennyire számított a
Rholands megvételére, és keserű harag töltötte el Ashe Levy-vel szemben,
aki megtagadta tőle a támogatást, azután Henry Pickeringre is neheztelt,
amiért nem próbálta nyomatékosabban meggyőzni a kollégáit, aztán az
átkozott Kölcsönügyi Bizottságot szidalmazta, amely nem lát az orránál
tovább.
Sally-Anne ragaszkodott hozzá, hogy álljanak meg újra a missziós isko-
lánál, hogy ismét találkozhasson Sarah-val, a matabele tanítónővel. Ezúttal
Sarah már számított rájuk és teával kínálta látogatóit. Craig, aki nem volt
valami kellemes hangulatban, talált egy széket a veranda fala mellett, ott
ült le, külön a többiektől, hogy őszinte optimizmus híján is tervezgetni
kezdje, miként is kerülhetné meg Henry Pickering visszautasító válaszát.
Sarah szerényen odajött hozzá, kezében egy fatálcával, a tálcán pedig
egy mázas bögre, teával. Miközben megkínálta, háttal fordult Peter
Fungaberának.
– Amikor az emberevő krokodil érzi, hogy a vadász a nyomában van,
elmerül az iszapban, a legmélyebb tó fenekén – mondta halkan, szindebele
nyelven. – S amikor a párduc vadászni megy, mindig vaksötétben vág az
útnak.
Craig meglepetten nézett a lányra. Sarah ezúttal nem sütötte le a
szemeit; tüzes-dühös kifejezés ült mély szemgödreiben.
– Fungabera ebecskéi bizonyára hangosan ugatnak – folytatta ugyan-
ilyen halkan –, amíg maguk ott jártak, nem zabálhattak emberhúst. Pedig
éhesek lehetnek már. Hallottad a foguk csattogását, Kuphela? – kérdezte a
férfitól, s ezúttal Craig döbbenten bámult fel a lányra. Sarah azt a nevet
használta, amelyet Őrszem bajtárs adott neki. Hol hallotta vajon ezt a
bizalmas nevet? S mit értett azon: „Fungabera ebecskéi”?
 Mielőtt Craig válaszolhatott volna, Peter Fungabera fölpillantott és
meglátta Craig arcán a zavart. Könnyedén, de gyorsan talpra állt, majd
átsietett a verandán Sarah mellé. A fekete lány nyomban elkapta a
tekintetét Craig arcáról, kis pukedlit csinált, majd távozott az üres tálcával.
– Ne engedd, hogy a csalódás túlságosan leverjen, Craig. Gyere,
csatlakozz hozzánk. – Peter barátságosan Craig vállára tette a kezét.
A missziótól a felszállóhelyig vezető' rövid úton Sally-Anne váratlanul
előrehajolt a hátsó ülésről és megérintette Craig vállát.
– Gondolkodtam kissé, Craig. Az a hely, amit te Zambezi Vizeinek
nevezel, alig lehet innen félórás repülőútra. A Chizarira folyót is
megtaláltam a térképen. Tehetünk egy kis kitérőt és azon a vidéken át
térhetünk haza.
– Nincs értelme – rázta a fejét Craig.
– Miért ne lenne? – kérdezte a lány, miközben a férfi odanyújtotta neki
a papírlapot Pickering üzenetével.
– Ó, sajnálom – mondta ekkor a lány, Craig pedig érezte, hogy ezt
őszintén mondja. És az észlelés kissé meg is vigasztalta.
– Szeretném látni azt a vidéket – vágott közbe váratlanul Peter
Fungabera, s amikor Craig újra csak búsan a fejét rázta, a tábornok kemény
hangon folytatta. – Odamegyünk – mondta, s ez a parancs véget vetett a
vitának. Craig megvonta a vállát, jelezve, hogy neki ugyan mindegy.
Craig és Sally-Anne a térképet tanulmányozta. – A tavacskák valahol itt
lehetnek – mutatta a lány –, itt, ahol a patak keresztezi a fő folyamágat. – S
azzal már méricskélni is kezdett a körzőjével és betáplálta a szél sodrását
jelző számítógépes adatokat.
– Oké – mondta végül. – Huszonkét perces hajózó időtartam, ha a
szélerősséget is számításba vesszük.
Repülés közben, amint Sally-Anne az alanti terepet tanulmányozta,
összehasonlítva térképével a domborzatot, Craig eltűnődött a matabele lány
által mondottakon. „Fungabera ebecskéi.” Ez mintha fenyegetően csengett
volna, de még ennél is jobban zavarba ejtette, hogy a lány „Kuphela”
néven szólította. Ennek csak egy magyarázata lehetett: a lány kapcsolatban
áll a más nézetet valló gerillákkal, sőt talán csoportjuk tagja lehet. És mire
célzott azzal a kis tanítónő, hogy a párduccal és a krokodillal kapcsolatos
allegóriát hozta elő? Hát azzal: Fungabera ebecskéi? S akármire célzott is,
vajon mennyire lenne előítélettől mentes és megbízható ez a fekete lány, ha
csakugyan rokonszenvet táplálna a gerillák iránt?
– Ott a folyó – mondta ekkor Sally-Anne, miközben csökkentette a
fordulatszámot, és tompa szögben siklórepülésbe fogott, a fák csúcsa alatt
csillogó ezüstcsík felé kanyarodva.
A lány mélyrepülésben húzott el a part fölött, s a dús vegetáció ellenére
sikerült fölfedeznie néhány állatcsordát, sőt egy alkalommal kéjes kis
sikolyt hallatott, amikor szempillantásnyira felvillant egy fekete orszarvú
jókora, sziklához hasonló testtömege is egy ébenszín cserjésben.
Aztán a lány váratlanul előremutatott: – Odanézzenek!
A folyókanyarban kis síkság zöldellt, magas parti fák négyszögében, a
füvet szinte pázsittá legelték a zebracsordák; néhány csíkos állat már
magasra is verte a port, miközben rémült galoppban menekült a közeledő
repülő mennydörgése hallatán.
– Fogadásom van rá, hogy ott le tudnám tenni a sárkányt – kiáltotta
Sally-Anne, azzal kieresztette a fékszárnyakat; a Cessna sebessége
csökkenni kezdett, orra lefelé billent; a lány így jobban szemügyre tudta
venni a terepet. Azután kibocsátotta a futóművet.
Jó néhányszor elsuhant a zöld sáv fölött, minden forduló után egyre
alacsonyabban, amíg azután a negyedik rárepüléskor a gép kerekei már
csak fél méterre suhantak el a talaj fölött, s a két utas tisztán látta a zebrák
patáinak nyomait a porban.
– Szilárd talaj – mondta a lány, majd a következő fordulóban letette a
gépet és nyomban teljes erővel fékezni kezdett, hogy alig százötven lépést
gurulva meg is torpanjon.
– Repülő tündér – mondta vigyorogva Craig, a lány pedig
elmosolyodott e dicséret hallatán.
Kikászálódtak a gépből és gyalogszerrel vágtak neki a síkságnak a
falként, magasodó erdő felé, aztán egy állatok taposta csapáson elnyelte
őket a sűrűség, hogy később kisvártatva egy, a folyó fölé magasodó
sziklaszirten bukkanjanak ki a fák közül.
Az elébük táruló panoráma jellegzetes afrikai reliefnek tetszett. Hófehér
folyóparti fövény és víz koptatta sziklák sora csillogott alant, mint valami
óriáshüllő pikkelyes teste; ágak hajlottak a méregzöld víz fölé, telis-tele
szövőmadarak fészkeivel, sudár fatörzsek nyúltak az égnek, összefonódó
gyökereik át- meg átfonták a sziklákat – mögöttük pedig a sűrű rengeteg.
– Milyen csodálatos! – mondta Sally-Anne, azzal elsétált, kezében a
fényképezőgéppel.
– Pompás helye lenne ott valamelyik táborodnak – mondta Peter
Fungabera, azzal lemutatott a fehér parti fövényre, ahol halmokban állt az
elefántok ürüléke.
– Remek panoráma, szentigaz.
– Igen, az lett volna – bólintott rá Peter. – Túl szép ahhoz, hogy ki ne
aknázná az ember – azon az áron, amit ajánlottál. Sok-sok milliós
haszonnal kecsegtető terv.
– Ahhoz képest, hogy jó afrikai szocialista vagy, úgy beszélsz, akár egy
ocsmány kapitalista – mondta erre morcosan Craig.
Peter kuncogni kezdett, majd kijelentette: – Igaz, a mondás szerint a
szocializmus ideális filozófia – amíg a nagytőke pénzeli.
Craig érdeklődve társára nézett, és most látta először Peter Fungabera
szemében a jó öreg nyugati kapzsiságot. Mindketten hallgattak egy sort;
Sally-Anne-t figyelték, ahogy lenn a folyómeder mentén keresi a fák, a
sziklák és az égbolt harmóniáját, majd tájképeket készít.
– Craig – szólalt meg Peter, aki most láthatóan döntésre jutott. – Ha
elintézem a kezességet, amelyet a Világbank kér tőled, elvárnám, hogy
jutalékot kapjak a Rholands-részvények után.
– Azt hiszem, ez igazán járna is neked. – Craig érezte, hogy hamvukba
holt reményei mélyén felizzik a parázs. Abban a pillanatban Sally-Anne
felkiáltott hozzájuk: – Későre jár, és még két órát kell repülnünk Hararéig.
Amikor leszálltak a New Sarum-i légitámaszponton, Peter Fungabera
mindkettőjükkel kezet rázott.
– Remélem, jól sikerültek a képei – mondta Sally-Anne-nek. Craigtől
pedig megkérdezte: – A Monomotapában leszel? Két-három napon belül
keresni foglak.
A tábornok beült az ott várakozó katonai dzsipbe, bólintott a vezetőnek,
majd miközben elsuhant, tiszti pálcáját fölemelve köszöntötte őket.
– Van kocsid? – kérdezte Craig a lánytól, és amikor Sally-Anne a fejét
rázta, azt mondta neki: – ígérhetem, hogy vezetek olyan jól, mint ahogyan
te repülsz – nos, vállalod a kockázatot?
A lány egy régi háztömbben bérelt lakást a Kormányzói Palotával
szemközti sugárúton. Craig a kapunál állította meg a kocsit.
– Mit szólnál egy vacsorához? – kérdezte könnyedén.
– Rengeteg munkám van, Craig.
– Csak éppen bekapunk valamit – a békekötés tiszteletére. Tízre már
otthon is lehetsz. – Színpadiasán szívére tette a kezét, mire a lány engedett
a rábeszélésnek.
– Oké, hétkor itt –, Craig pedig, mielőtt visszaballagott a Volkswagen-
hez, hosszan figyelte, amint SallyAnne felsiet a lépcsőkön, szinte hivatalo-
san-peckesen, bár kék farmerjának hátulja igencsak frivolan imbolygott.
Sally-Anne egy pecsenyéjéről híres vendéglőt javasolt, ahol királynőhöz
illő udvariassággal köszöntötte a kövér és szakállas tulajdonos, a marhasült
pedig, amit felszolgáltak nekik, olyan remek volt, amilyennel Craig addig
nem találkozott soha: vastag és ízletes levű, mégis omlós. Fokföldi
Cabernet vörösbort ittak hozzá, s némiképp habozó kezdetek után máris
könnyed társalgásba kezdtek, miután Craig a múltról kezdte faggatni.
– Igazán jól ment a sorom, amíg csak technikai asszisztens voltam a
Kodaknál – mesélte a lány –, amikor viszont expedíciókra kezdtek
invitálni, mint hivatásos fotóst, meg önálló kiállításokat rendezhettem,
uram és parancsolom ezt már nem volt képes elviselni. Ő volt az első férfi,
aki egy Nikon kamera miatt féltékenykedett.
– Meddig voltatok házasok?
– Két évig.
– Gyerek?
– Hála istennek, nem született kisbabám.
A lány pontosan úgy evett, ahogyan lépkedett, gyorsan, csinosan és
célratörően, mégis bizonyos érzéki örömmel, s amikor megbirkózott a
sülttel, arany Rolex karórájára pillantott.
– Azt ígérted, tízkor végzünk – jegyezte meg Sally-Anne, majd a férfi
tiltakozása ellenére ragaszkodott hozzá, hogy külön fizessék a számlát, s a
maga részét ki is tette az abroszra.
Amikor Craig megállította az autót a lány kapuja előtt, Sally-Anne
fölpillantott rá, s miután egy pillanatig komolyan elgondolkodott, csak
ennyit kérdezett:
– Kávét?
– Kész örömmel. – Már nyitotta is volna az ajtót, amikor a lány a
karjára tette a kezét.
– Már most tisztázzunk valamit – mondta halkan. – A kávé igazi
Nescafe lesz – ennyi az egész. Semmi gimnasztika – semmi egyéb, oké?
– Oké – bólintott a férfi.
– Akkor indulhatunk.
A lány szobájában hordozható magnetofont látott, a padlón
vászonhuzatú párnákat és egyetlen egyszemélyes tábori ágyat, amelyen
gondosan összecsavarva hevert Sally-Anne hálózsákja. A párnáktól
eltekintve a parkét pucér volt, de tisztára csiszolt, a falakat pedig tapéta
gyanánt fotográfiák borították. Craig körbesétált és egyenként
tanulmányozta őket, amíg a lány megfőzte a kávét a kis teakonyhában.
– Ha ki akarsz menni a fürdőszobába, arra van – mutatta a lány –, de
csak óvatosan.
Sokkal inkább sötétkamrának látszott, semmint mosdónak; fényvédő,
fekete, cipzáras nejlonsátor borult a tusolófülke fölé, ahol pedig minden
más, nők használta fürdőszobában illatszeres üvegcsék és szappanok
sorakoznak, itt vegyszeres üvegeket és filmdobozokat látott.
Elhevertek a párnákon, kávét szürcsöltek, a magnószalagról Beethoven
Ötödik szimfóniája szólt, miközben Afrikáról beszélgettek. A lány
egyszer-kétszer futólag idézte Craig könyvét, annak bizonyságaként, hogy
figyelmesen elolvasta.
– Holnap korán kezdem a munkát – mondta végül a lány és kinyújtotta a
karját, hogy letegye az üres csészét. – Jó éjszakát, Craig.
– Mikor láthatlak?
– Nem is tudom. Holnap hajnalban a hegyek közé repülök. Nem tudom
még, meddig maradok. – Aztán észrevette a férfi arcán a csalódást, ezért
gyengédebben fűzte hozzá. – Majd felhívlak a Monóban, amikor
visszaérkezem, ha te is úgy gondolod.
– Szeretném.
– Craig, kezdelek megkedvelni téged – talán mint jó barátot, de nem
vágyom semmi romantikára. Még mindig fáj az, ami történt, s egészen
addig fáj, amíg mindkettőnkben eleven az emlék. – A lakás ajtajában kezet
fogtak.
A lány zárkózottsága ellenére Craig abszurd módon elégedett volt
önmagával, miközben hazafelé hajtott a Hotel Monomotapába. Ebben a
stádiumban még nem akarta túl mélyen elemezni az érzéseit, azt sem
kívánta meghatározni, milyen szándékai vannak a lánnyal.
Pusztán kellemes változatosság volt számára, hogy ezúttal nem a
sokadik női skalpvadásszal van dolga, aki – miközben híres emberekre
pályázik – mindössze azért töri magát, hogy az ő nevét is felírja arra a
bizonyos eredményjelző táblára. Azt a heves fizikai vonzalmat, melyet a
lány ébresztett benne, csak még jobban tüzelte Sally-Anne tartózkodása;
tisztelettel töltötte el a lány nyilvánvaló tehetsége és mindaz, amit
fotósként véghezvitt, s teljességgel osztotta Sally-Annenek Afrika iránt
érzett mély vonzalmát s azt a rokonszenvet, melyet a nő az afrikaiakkal
szemben táplált.
– Egyelőre ennyi is elég – mondta önmagában, amikor leállította a
Volkswagent.
Az igazgató helyettese várta az előcsarnokban, kétségbeesve tördelve a
kezét, majd nyomban az irodájába vezette.
– Mr. Mellow, a rendőrség különleges osztagától érkeztek látogatóim,
amíg ön távol volt. Ki kellett nyitnom nekik az ön értékmegőrzőjét, aztán
elvezetnem őket a lakosztályába.
– Az isten verje meg, hát ezek mindent megtehetnek? – kérdezte
felháborodva Craig.
 – Ön nem értheti, de ezek itt azt tehetnek, amihez csak kedvük van –
válaszolta sietve az igazgatóhelyettes. – A széfből semmit sem vettek
magukhoz, Mr. Mellow, erről biztosíthatom.
– Mindenesetre ezt szeretném ellenőrizni – követelte Craig komoran.
Gyorsan átpergette az útiesekkjeit; valóban mind megvolt. A
visszautazásra érvényes repülőjegy is a helyén volt, akárcsak az útlevele,
átkutatták viszont a Henry Pickeringtől kapott „segélycsomagot”. A „helyi
ellenőr, Világbank” jelvényt is lazábban helyezték vissza a bőrtokjába.
– Ki rendelhet el egy ilyenféle kutatást? – kérdezte az igazgató-
helyettestől, aki azzal bajlódott, hogy ismét bezárja a fémdobozt.
– Csakis olyasvalaki, aki eléggé magas beosztású személy.
– Tungata Zebiwe – gondolta keserűen Craig. – Te gonosz, minden
lében kanál gazember, hogy te mennyire megváltoztál!

Craig elvitte Henry Pickeringhez írott jelentését a Tuti Átnevelő

Központban tett látogatásról a nagykövetségre, ahol Morgan Oxford vette
át tőle, majd kávéval kínálta.
– Meglehet, tovább maradok itt, mint hittem volna – mondta az
amerikainak Craig –, egy hotelszobában pedig egyszerűen nem tudok
dolgozni.
– Pokoli nehéz errefelé lakást találni – vonogatta a vállát Morgan. –
Majd meglátom, mit tehetek.
Másnap azonban már telefonált is. – Craig, az egyik lány hazamegy
tőlünk egyhavi vakációra. Nagy rajongód, ezért szívesen kiadja neked a
lakását, havi hatszáz dollárért. A leányzó holnap már indul is.
A lakás szalonnal kombinált hálószoba volt, de kényelmes és szellős.
Állt benne egy széles asztal, amelyet íróasztalként is használhatott. Craig
jókora halom hófehér Typex írópapírt tett a közepére, a kötegre pedig
nehezékként jókora téglát, mellé az Oxford szótár rövidített kiadását, majd
hangosan mondta önmagának: – Újra megindult az üzlet.
Csaknem elfeledte már, milyen gyorsan repülnek az órák ebben az
álomvilágban, s akkor is mély és tiszta örömérzés töltötte el, amikor munka
után elnézegette az asztal végébe púpozott, teleírt lapokat.
Morgan Oxford a következő néhány nap során kétszer is telefonált neki,
mindkétszer diplomatapartikra hívta meg, Craig pedig mindkétszer kimen-
tette magát, végül aztán kihúzta a telefonzsinór dugóját a konnektorból.
Amikor aztán negyednap estefelé kissé jobb kedvre derült, és újból
bekapcsolta a telefont, a készülék majdnem nyomban csörögni kezdett.
– Mr. Mellow? – Afrikai hang szólt a telefonba. – Nagyon nehezen
sikerült elérnünk önt. Tartsa, kérem, a kagylót. Kapcsolom Peter
Fungabera tábornokot.
– Craig? Itt Peter. – Az ismert idegen akcentus volt az, s az ismert
kedvesség. – Találkozhatnánk ma délután háromkor? Rendben, kocsit
küldök érted.
Peter Fungabera magánvillája a város határától tizenöt mérföldre állt, a
Macillwane-tóra néző dombokon. A házat eredetileg egy Angliából
ideszakadt gazdag magánzó építtette a húszas években, egy angol
repülőgépgyáros második fia és egyúttal a család fekete báránya. Legkívül
széles verandák és fehér rácsos párkányzat fogta körül, majd másodjára
öthektárnyi gyepszőnyeg és virágzó fák sora.
A Harmadik Ezred rohamosztagosaiból kiválasztott testőr, teljes harci
uniformisban, gondosan ellenőrizte Craig és a vezető személyazonosságát
a kapunál, mielőtt bebocsátotta volna őket a főépületbe. Amikor a férfi
felment a lépcsőn, Peter Fungabera már a lépcsősor tetején várta. Fehér
gyapotpantallót viselt és bíborvörös, rövid ujjú selyeminget, amely
bámulatosán kiemelte bársonyos bőrének feketeségét. A tábornok
barátságosan átölelte Craig vállát, majd levezette egy verandára, ahol
néhány férfi üldögélt.
– Craig, hadd mutassam be Mr. Musharewát, a Zimbabwei Agrárbank
igazgatóját. Ez pedig Mr. Kapwepwe, a helyettese, továbbá Mr. Cohen, az
ügyvédem. Uraim, íme Mr. Craig Mellow, a hires író.
A férfiak kezet ráztak. – Egy italt, Craig? Mi Bloody Maryt
fogyasztunk.
– Nagyon jó lesz, Peter.
Földig érő, bő kanzába öltözött szolga kínálta Craignek az italt,
akárcsak a régi gyarmati időkben, s amikor elsurrant, Peter Fungabera
egyszerű szavakkal közölte a tényeket. – A Zimbabwei Agrárbank
hozzájárult, hogy személyes jótállást vállal a Világbankkal szemben egy
ötmillió dolláros kölcsön erejéig, vagy a Világbank bármelyik New York-i
bankintézetével szemben.
Craig tátott szájjal bámult a miniszterre.
– A Világbankhoz fűződő kapcsolatod nem különösen szigorúan őrzött
titok, tudod. Mi is jól ismerjük Henry Pickeringet. – Peter elmosolyodott,
majd gyorsan folytatta. – Vannak persze bizonyos feltételek és kikötések,
de nem hinném, hogy ezek kizárnák a tranzakció lehetőségét. – Fehér bőrű
ügyvédjéhez fordult. – Nálad vannak a dokumentumok, Izzy? Jól van,
akkor egy példányt adj át Mr. Mellow-nak, aztán olvasd fel nekünk a
szöveget, kérlek.
 Isadore Cohen megigazította a pápaszemét, elrendezett az asztalon egy
vaskos iratköteget, majd hozzákezdett a felolvasáshoz.
– Elsőként is itt van a földvásárlási engedély – mondta. – Felhatalmazás
Craig Mellow brit alattvaló, zimbabwei állampolgár számára. Felhatalmaz-
zuk önt, hogy többségi részesedést vásároljon a Rholands (Pty) Kft. néven
ismert földtulajdont birtokló magántársaságtól. Az engedélyt az állam
elnöke látta el kézjegyével, aláírta továbbá a mezőgazdasági miniszter is.
Craig arra gondolt, mit is ígért neki Tungata Zebiwe: azt, hogy sárba
tiporja ezt az engedélyt, aztán azt is felidézte, hogy a mezőgazdasági
miniszter Peter Fungabera sógora. Az asztalon át a tábornokra pillantott, de
az elmélyülten hallgatta az ügyvéd által felolvasott szöveget.
Valahányszor újabb okmányt emelt le a papírkötegről, Isadore Cohen
gondosan felolvasta a teljes szöveget, a hivatalos bevezető részt sem
mellőzve, majd minden egyes bekezdés után kis szünetet tartott, időt
engedve a kérdéseknek és a hivatalos magyarázatoknak.
Craiget olyan izgalom fogta el, hogy alig volt képes a helyén maradni;
arckifejezésén és hangján is csak üggyel-bajjal uralkodott, hogy mindkettő
üzletszerű maradjon. Elfeledte már, hogy pillanatnyi rémület fogta el,
amikor Peter váratlanul megemlítette a Világbankhoz fűződő kapcsolatát;
úgy érezte, a legszívesebben indiántáncot járna a verandán, hangos
diadalhuhogást hallatva: a Rholands az övé! King's Lynn is az, Quenn's
Lynn és a Zambezi Vizei hasonlóképp.
De bármilyen izgalmi állapotba is került, megütötte a fülét egy fordulat,
amely furcsán-üresen kongott, amikor Isadore Cohen felolvasta:
– Mi az ördögöt jelent ez: Zimbabwe államának és népének ellensége? –
kérdezte hirtelen.
– Minden okmányunk megszokott zárófordulata – oktatta ki Isadore
Cohen. – Pusztán a hazafias érzést önti formába. Az Agrárbank végtére is
kormányintézmény. Amennyiben az adós netán később áruló tevékeny-
ségbe bonyolódna, amiért az állam és a nép ellenségének nyilvánítanák, az
Agrárbank kénytelen lenne semmisnek tekinteni kötelezettségeit a
bűnelkövető személlyel szemben.
– És ez törvényszerű? – mondta kétkedve Craig, s amikor az ügyvéd
biztosította róla, hogy az, mégis megkérdezte tőle: – És úgy gondolja-e,
hogy a kölcsönt folyósító bank ezt az álláspontot akceptálná?
Peter Fungabera válaszolt mosolyogva erre a kérdésre: – Végül is,
Craig, csak nincs szándékodban fegyveres forradalom élére állni, hogy
megdöntsed a kormányunkat, vagy igen?
Craig halvány mosollyal válaszolt. – Nos, oké, amennyiben a vezető
amerikai bank elfogadja ezt, akkor szerintem az ügy kóser.
A felolvasás majdnem egy órán át tartott, majd Musharewa
bankigazgató aláírta a másolatokat, utána pedig helyettese és Peter
Fungabera látta el kézjegyével a papírokat. Ezután Craigre került a sor,
hogy kézjegyével lássa el a dokumentum példányait – ismét két tanú
ellenjegyezte az aláírásait –, végül Isadore Cohen minden okmányra
ráütötte saját pecsétjét, mint aki jogosult az eskü alatt tett tranzakció
tudomásulvételére.
– Meglennénk, uram – mondta. – Aláírva, lepecsételve és mindenki
kézhez vette az okmányt.
– Ó, elfeledtem volna mondani? – kérdezte Peter Fungabera
gonoszkodó mosollyal. – Kapwepwe igazgató úr tegnap délután, New
York-i idő szerint reggel tízkor beszélt Pickeringgel. A pénz azonnal a
rendelkezésedre fog állni, amint kézhez veszi a jótállást igazoló
okmányokat. – Bólintott a közelükben ólálkodó háziszolgának. – Most már
hozhatod a pezsgőt.
A jelenlevők felköszöntőt mondtak egymásra, az Agrár- és a
Világbankra, valamint a Rholands Társaságra, a két fekete bőrű bankár
pedig csak akkor távozott némiképp vonakodva, amikor a második üveg is
kiürült.
Miközben limuzinjaik lassan elgördültek a kijárat felé vezető ösvényen,
eter Fungabera belekarolt Craigbe. – Most pedig megbeszélhetjük a
ejlesztésért nekem járó honorárium dolgát. Mr. Cohennél vannak az erre
vonatkozó iratok.
Craig átfutotta a papírokat, és érezte, hogy elsápad. – Tíz percent? –
hörögte döbbenten. Tíz százalék a kifizetett Rholands-részvények után…
Peter Fungabera összemorcolta a szemöldökét. – Valóban meg kellene
változtatnunk a társaság nevét. Amint látod, megbízásomból Mr. Cohen
birtokába kerül ez a bizonyos tíz százalék. Meglehet, hogy ez a megoldás
elejét veszi a későbbi – esetleges – kínos félreértéseknek.
Craig azt mímelte, hogy másodjára is átböngészi a szerződést, miközben
megpróbált erőt meríteni a tiltakozáshoz. A két férfi némán figyelte. Tíz
percent valóságos rablás, de hát mi mást is tehetne?
Isadore Cohen lecsavarta töltőtolláról a kupakot, majd a tollat
átnyújtotta Craignek.
– Szerintem ön idővel rájön, hogy a kabinet egyik minisztere, aki
egyúttal a hadsereg főtisztje is, igencsak hasznos partner – mondta
csöndesen, Craig pedig átvette a tollat.
– Ez csupán egy példányban készült – mondta mosolyogva Peter –, s az
én birtokomban marad. – Craig rábólintott.
Vagyis nem lesz bizonyíték a tranzakció megkötésére, miként arra sem,
hogy a részvények egy meghatalmazott személy birtokába kerültek, semmi
írott dokumentum, kivéve ezt az egyet – Peter Fungabera kezében. Vita
esetén csakis Craig szavait lehet szembeállítani egy magas rangú
miniszteréivel – de hát annyira vágyott a Rholandsre! Craig minden másnál
jobban vágyott a Rholandsre.
Gyorsan odafirkantotta a nevét az okmány aljára, s az asztal túloldalán
álló két férfi láthatóan megkönnyebbült. Peter Fungabera pedig rendelt egy
harmadik üveg pezsgőt.

Ez ideig Craignek csupán tollra és egy köteg papírra volt szüksége, idejét
tetszése szerint pazarolhatta vagy használhatta fel.
Váratlanul kellett most szembenéznie a birtoklás roppant felelősségével,
az idő pedig sűrűvé vált körülötte. Annyi volt a tennivalója, ideje viszont
olyan kevés feladatainak véghezvitelére, hogy úgy érezte: megbénítja a
határozatlanság, de meg is döbbentette önnön merészsége, elkeserítette
viszont a kétely, vajon van-e kellő szervezőképessége.
Vigaszra és bátorításra vágyott, s ekkor nyomban Sally-Anne jutott az
eszébe. Kocsijával elhaladt a lány lakása előtt, de az ablakok zárva voltak,
a levelek szinte kihullottak a postaládájából, amikor pedig kopogtatott az
ajtaján, senki sem mutatkozott.
Visszatért hát saját háló- és dolgozószobájába, leült az asztal mellé, a
papírhalom tetejéről levett egy fehér lapot és címként felírta: „Elvégzendő
feladatok”.
Emlékezett rá, mit mondott neki egyszer egy lány. „Csak egyvalamit
csináltál jól az életedben.” Márpedig könyvet írni merőben más dolog,
mint újra talpraállítani egy sokmillió dolláros marhatenyésztő telepet.
Érezte, hogy lelke mélyén pánik fogja el, de elfojtotta saját rémületét.
Végül is marhatenyésztő családba született – úgy nevelkedett, úgy
cseperedett férfivá, hogy állandóan orrában érezte a tehéntrágya jellegzetes
ammóniabűzét, s már akkor megtanulta, hogyan ítéljen meg egy
lábasjószágot, amikor még úgy kellett felkapaszkodnia Bawu nyergébe,
ahogyan a kisveréb üldögél riadtan a sövény drótszálán.
– Meg tudom csinálni! – mondta önmagában dühösen, majd körmölni
kezdte a listát. Ezeket vetette papírra:
1. Felhívni Jock Danielst. Ajánlatot Rholandsre elfogadni.
2. Repülés New Yorkba
 a) értekezlet a Világbanknál,
b) csekkszámlát nyitni és letétet elhelyezni,
c) Bawut eladni.
3. Repülés Zürichbe
a) részvényvásárlást aláírni,
b) fizetési feltételeket elintézni az eladókkal.
Szívében csillapulni kezdett a félelem. Felemelte a telefonkagylót és a
British Airways számát tárcsázta. Közölték vele, hogy a pénteki londoni
járatra tudnak helyet foglaltatni neki; onnan Concorde-dal repülhet New
Yorkba.
Jock Danielst is sikerült elérnie az irodájában. – Hol a pokol fenekén
voltál? – kérdezte Jock gombócosan. Craig hallotta, hogy Jock már
ugyancsak felöntött a garatra aznap este.
– Gratulálok, Jock, csináltál magadnak egy szép huszonötezres megbí-
zatást – mondta Craig, majd élvezte a vonalban uralkodó döbbent csendet.
Listája egyre hosszabb lett; most már tucatnyi oldalt töltöttek meg az
elvégzendő tennivalók.
39. Megtudni: Okky van Rensburg itthon van-e még.
Okky húsz éven át volt gépész a King's Lynnen. Craig nagyapja azzal
dicsekedett, hogy Okky képes darabjaira szétszedni egy John Deere
traktort, hogy aztán összerakjon az alkatrészekből egy Cadillacet és két
Rolls Royce Ezüst Felhő típusú luxuskocsit. Craignek roppant nagy
szüksége lett volna erre a műszaki zsenire.
Letette tollat az asztalra és elmosolyodott, amint az öregapjára
emlékezett. – Hazatérünk, Bawu – mondta hangosan. Órájára pillantott:
tízet mutatott, de tudta jól, hogy úgysem nyomná el az álom.
Fölvett egy vékony szvettert és elment hazulról, sétálni az esti csendbe
burkolózott utcákon. Egy óra múltán ott állt Sally-Anne lakása előtt. Úgy
tetszett: lába önálló életre kelt és idehozta.
Bizsergető kis izgalmat érzett. A lány ablaka nyitva állt, szobájában
sárgán világolt a lámpafény.
– Ki az? – szólt odabentről a lány tompa hangja.
– Én vagyok az, Craig. – Hosszú csend következett.
– Mindjárt éjfél.
– Ó, csak tizenegy – valamit el kell mondanom neked.
– Oké – nem zártam be az ajtót.
A lány a sötétkamrában volt. Craig hallotta, amint az előhívó
folyadékkal pacskol.
– Öt perc múlva jövök – szólt ki az ajtón át SallyAnne, – Értesz a
kávéfőzéshez?
Amikor aztán kijött, csavart mintás, kinyúlt dzsörzépulóvert viselt,
amely egészen a térdéig ért, haja pedig kibontva omlott a vállára. A férfi
még sohasem látta, hogy így viselte volna a haját, ezért rábámult.
– Remélem, rendesen viselkedsz – figyelmeztette Sally-Anne, ökölbe
szorított kezét a csípőjéhez szorítva.
– Enyém a Rholands – jelentette ki .a férfi, és most a lányra került a
csodálkozás sora.
– Ki vagy mi az a Rholands?
– Az a társaság, amelyiknek birtokában van a Zambezi Vizei. És az
enyém, az én tulajdonom. Az enyém. A Zambezi Vizei is az enyém. Elég
jó hír?
A lány elindult feléje, két karját ölelésre tárva, ő pedig mintegy
tükörmozdulatként ismételte a gesztust, aztán a lány észbe kapott és
megtorpant, mire Craignek is utánoznia kellett a mimikát. Kétlépésnyire
álltak egymástól.
– Ez nagyszerű hír, Craig. Engem is annyira boldoggá tesz. Hogyan
történt? Azt hittem, vége az egésznek.
– Peter Fungabera elintézte számomra a kezességet egy ötmillió
dolláros kölcsön érdekében.
– Istenem! Ötmillió. Ötmilliót vettél kölcsön? Mennyi a kamat ötmillió
után?
A férfi gondolni sem akart rá, hogy mennyi. Ez látszott is az arcán, mert
a lány nyomban tartózkodóbb lett.
– Sajnálom. Ez szemtelenség volt tőlem. De igazán boldoggá tett a
sikered. Ezt meg kell ünnepelnünk. – A lány gyorsan elhúzódott tőle.
A teakonyha szekrényében Sally-Anne talált egy üveg Glenlivet hiskyt;
hüvelyknyi maradt csak a palack fenekén, ezt gyorsan hozzátöltötte a
gőzölgő kávéhoz.
– A Zambezi Vizei sikerére – köszöntötte fel a lány a kávésbögrével. –
Most pedig gyorsan mondd el az egészet, aztán nekem is vannak híreim
számodra.
A férfi éjfél utánig fejtegette a terveit Sally-Annenek, a két déli iker-
ranch fejlesztéséről beszélt, a birtoképület újjáépítéséről, a vásárolandó új
tenyészállatok vérvonalának kialakításáról, de főként a Zambezi Vizeire
vonatkozó elképzeléseiről, az ottani vadállományról, abban a tudatban,
hogy a lányt ez a téma érdekli leginkább.
– Megfordult a fejemben – mondta aztán –, hogy a táborok terveihez és
helyük kiválasztásához szükség lenne női jó ízlésre, és nem akármilyen
nőére, hanem olyasvalakiére, akinek művészi érzéke van, azután meg jól
ismeri az afrikai bozótot, sőt szereti is az ilyen vad vidéket.
– Craig, ha rám célzói, nos hát én a World Wildlife Trusttől kapom az
ösztöndíjamat, és a munka, amelyet nekik végzek, az egész időmet leköti.
– Nem kellene az én terveimre túl sok időt fordítanod – tiltakozott a
férfi –, én pusztán csak konzultációra gondoltam. Egy napra bármikor
elrepülhetnél hozzám, neked megfelelő időpontban. – Látta, hogy a lány
ellenállása gyengül. – Aztán, persze, mihelyt a táborokat beindítom,
szeretném, ha tartanál egy-egy előadássorozatot, a vendégeknek pedig
bemutatnád a fotóidról készített diafilmeket –, most már azt is látta, hogy a
megfelelő húrt pendítette meg. Mint minden művésznek, a lánynak is
kedvére volt, hogy bemutassa a művészetét.
– Nem ígérhetek semmit – mondta végül komolyan a lány, bár
mindketten tisztában voltak vele, hogy igenis megteszi, Craig pedig úgy
érezte, hogy új felelősségének súlya most sokkal kevésbé nyomasztja.
– Azt mondtam, hogy neked is híreid vannak számomra – emlékeztette
végül Sally-Anne-t, titkon örülve is, hogy tovább beszélgethet a lánnyal a
hosszú éjszakában. Nem készült fel viszont rá, hogy a nő arcán egyszerre
halálosan komoly kifejezés jelenik meg.
– Igen, valóban vannak híreim – mondta kissé tétován a lány, mintha
erőt akarna meríteni ahhoz, amit közölni készül. Aztán mégis folytatta: –
Megtaláltam a fő-fő orvvdász nyomát.
– Istenem! Azét a gazemberét, aki elpusztított egy egész elefántcsordát?
Ez igazán a hír! Hol? És hogyan?
– Nos hát, te is tudod, hogy az elmúlt tíz nap során odafenn voltam a
keleti hegyvidéken. Amit nem mondtam el neked, hogy a párducokat
tanulmányozom a hegyek között a World Wildlife Trust megbízásából.
Vannak embereim, akik nekem dolgoznak a leopárdok járta erdőségekben.
Megszámoljuk és feltérképezzük a nagymacskák járta területeket,
nyilvántartást vezetünk arról is, vajon kik pusztítják őket. illetve milyen
állatokat pusztítanak ezek a párducok. Megpróbáljuk fölbecsülni azt is,
milyen hatást gyakorol rájuk az oda bevándorló új települések populációja
– egyszóval ilyen vizsgálatokkal foglalkozunk –. nos hát, ez a kutatómunka
vezet el az emberemhez. Az illető nem más, mint egy hihetetlenül
mosdatlan és büdös vén sangane orvvadász. Lehet vagy nyolcvanéves, a
legfiatalabb felesége viszont mindössze tizenhét, és a múlt héten ikrekkel
ajándékozta meg a virgonc öreget. Ez a vénség igazi sötét csirkefogó,
borzasztóan jó a humorérzéke, azonkívül roppant mód kedveli a skót
whiskyt – két korty Glenlivet, máris megoldódik a nyelve. Együtt jártunk
odafönt a Vumba-hegyekben, édeskettesben táboroztunk, aztán két korty
után a vénség kikottyantotta: kétszáz dollárt ígértek neki egy párducbőrért.
Annyit vesznek át tőle, amennyit csak el tud fogni, ehhez rugós acélcsapdát
is ígértek neki. Nos, akkor megkínáltam egy harmadik korttyal, és sikerült
megtudnom tőle, hogy az, aki az említett ajánlatot tette neki, egy igen jól
öltözött fiatal fekete legény, aki kormánytulajdonban levő Land-Roverrel
furikázik. Az én öreg sanganém azt mondta ennek a fekete fiúnak, hogy
attól fél, még le találják fülelni, akkor pedig tömlőébe kerül, de az a férfi
esküdözött, hogy nincs az ajánlatában semmi kockázat. Meg hogy ne
féljen, mert az egyik legnagyobb hararei fejes védelme alatt lesz, egy
miniszter bajtárs védőszárnyai alatt, aki híres harcosként vitézkedett a
bozótháború idején, sőt most is van egy egész magánhadserege.
A tábori ágyon kemény kötésű dosszié hevert. Sally-Anne most
odahozta a férfinak és az ölébe helyezte. A legfelső lap a zimbabwei
kabinet teljes névsorát tartalmazta. Huszonhat nevet, mindegyik mellett az
illető által betöltött tárca megnevezésével.
– A listát mindjárt le tudjuk szűkíteni néhány névre – mutatott rá Sally-
Anne –, mert a kormány tagjai közül szerfölött kevesen vettek részt a
tényleges harcokban. A legtöbben ugyanis a londoni Ritz valamelyik
lakosztályában töltötték a háborús éveket, vagy valamelyik, díszvendég
számára fenntartott dácsában, a Fekete-tenger üde partjain.
A lány leült egy párnára Craig mellé, majd kinyújtotta a kezét és a
második lapra fordított.
– Hat név – mutatta. – Hat katonai parancsnoké.
– Még mindig sok – dörmögte Craig. Látta, hogy a hat név közül az első
Peter Fungaberáé.
– Jobban is ráközelíthetünk – bólintott Sally-Anne. – Az a bizonyos
magánhadsereg. Ez csakis ellenzékieket jelenthet. A szakadárok pedig
mind egy szálig matabelék. Vezérüknek is ehhez a törzshöz kell tartoznia.
A harmadik oldalt lapozta most fel. Ezen csak egyetlen név állt.
– Az egyik legsikeresebb katonai parancsnok. Matabele. Idegenforgalmi
miniszter. A vadvédelmi főosztály is az ő irányítása alá tartozik. Régi
csáklyás, de épp a kincsek őrzői azok, akik eléggé gyakran meg is
dézsmálják a csodabarlangot. Minden egybevág itt.
Craig halkan kimondta a nevet: – Tungata Zebiwe – és közben érezte:
nem akarja, hogy igaz legyen. – De hiszen ő a vadvédelmi főosztályon
dolgozott velem – ő volt az állandó kísérőm…
– Épp azt mondtam, hogy az őröknek több alkalmuk van dézsmálgatni,
mint bárki másnak.
 – De hát mit kezdene Sam annyi pénzzel? A fő orwadász bizonyára
milliókat vágott zsebre. Sam viszont rendkívül szerényen él, ez
köztudomású, nincs szép nagy háza, nincsenek drága luxusautói, nem
halmozza el ajándékokkal a nőket, magánbirtoka sincs – egyszóval semmi
drága szenvedélyéről nem tudok.
– Talán csak mind közt a legdrágábbról nem veszel tudomást –
ellenkezett csöndesen Sally-Anne. – A hatalomról.
Craig protestálni készült, de aztán inkább nem szólt, a lány pedig
bólintott. – Igen, a hatalom. Hát nem érted, Craig? Ahhoz, hogy valaki
magánhadsereget tartson fenn, ahhoz pénz kell, nagyon, nagyon nagy pénz.
A kép lassacskán formát öltött, ezt Craignek el kellett ismernie. Henry
Pickering már figyelmeztette rá, hogy szovjet támogatással államcsíny van
készülőben. Az oroszok a matabelék uralta ZIPRA-frakciót támogatták a
háború idején, így azután az ő jelöltjük is csaknem bizonyosan matabele.
Craig mégis viaskodott még ezzel a gondolattal, annak a férfinak az
emlékképébe kapaszkodott, aki egykor a barátja volt, barátja egész addigi
életében. Emlékezett még annak a férfinak az alapvető tisztességére, akit
akkoriban Sámson Kumalo néven ismertek; missziós iskolában
nevelkedett, jellemerős keresztyén ember volt, nemes elveket vallott, aki
Craignek nyújtotta be lemondását a vadvédelmi főosztálynál, amikor
gyanút fogott, hogy kettejük közvetlen felettese kapcsolatba került egy
orvvdász bűnszövetkezettel. Most pedig éppen ő lenne a fő-fő orvvdász?
Az a finom lelkű, együttérző ember, aki segített neki, amikor
megnyomorodott, amikor testileg-lelkileg összetörtén egyetlen
tulajdonával, a yachttal neki akart vágni az útnak, hogy elhagyja Afrikát?
Ő lenne most a hataloméhes cselszövő?
– Az az ember a barátom – mondta Craig.
– Csak az volt. De megváltozott. Amikor utoljára találkoztatok, nem ő
mondta-e, hogy az ellenséged? – mutatott rá Sally-Anne, – Hiszen te
magad mesélted el.
Craig bólintott, aztán egyszerre eszébe jutott, hogy hotelbeli széfjét
magas utasításra kutatta át a rendőrség. Tungata minden bizonnyal
gyanította, hogy Craig a Világbank ügynöke, az is megfordulhatott a
fejében, hogy azért küldték: szerezzen adatokat az orvvadászatról és a
hatalmi mesterkedésekről – ez lehetett az oka, hogy olyan indokolatlan
hevességgel ellenezte Craig terveit.
– Gyűlölöm a gondolatát is – mormolta Craig –, de azt hiszem, hogy
talán igazad lehet.
– Én bizonyos vagyok benne.
 – És mit akarsz tenni?
– A tudomásomra jutott bizonyítékokkal elmegyek Peter Fungaberához.
– El fogja tiporni Samet – mondta Craig, de a lány nyomban
visszavágott.
– Tungata gonosz ember, Craig. Rabló!
– A barátom.
– A barátod volt – vitatkozott vele Sally-Anne. – Nem tudhatod,
mennyire megváltozott, nem tudhatod, mi történhetett vele ott, a bozótban.
A háború gyakran kiforgatja az embert. Bárkit. A hatalom pedig még
gyökeresebb alakváltozást idézhet elő minden emberi lényben.
– Ó, Istenem, milyen ocsmány dolog.
– Gyere el velem Peter Fungaberához. Szeretném, ha ott lennél, amikor
előhozom a dolgot Tungata Zebiwe ellen. – Sally-Anne megfogta a férfi
kezét, apró gesztus volt ez, kis vigasztalás.
Craig nem követte el azt a hibát, hogy viszonozta volna a szorítást.
– Sajnálom, Craig. – A lány megszorította az ujjait. – Igazán sajnálom –
mondta, aztán elengedte a férfi kezét.

Peter Fungabera közölte velük, hogy korán reggel fogadja őket; együtt
hajtottak a tábornok rezidenciájára, a Macillwane-hegyek közé.
Egy szolga vezette be őket a tábornok dolgozószobájába. Hatalmas, alig
néhány bútorral berendezett terembe léptek, amely a tóra nézett és valaha
biliárdszoba lehetett. Az egyik falat az ország kinagyított térképe borította,
padlótól a mennyezetig, rajta különféle színű zászlócskákkal. Az ablakok
alatt hosszú asztal, amelyet elborítottak a jelentések, följegyzések és
parlamenti iratok, a pucér kőpadló kellős közepén pedig vörös afrikai
tikfából faragott íróasztalt láttak.
Peter Fungabera felállt az íróasztal mögül, hogy üdvözölje őket.
Mezítláb volt, fél mellkasa és csípője körül egyszerű fehér vászonanyag.
Mellén és izmain világított puszta bőre, amelyet mintha frissen dörzsölt
volna be olajjal, s bőre alatt úgy vonaglottak az izmai, mint megannyi élő
kobra. Látnivaló volt, hogy Peter Fungabera bármikor kész a harcra,
mindenesetre úgy látszott, hogy fizikailag csúcsformában van.
– Bocsássák meg hiányos öltözékemet – mondta mosolyogva, amikor
kezet fogott velük –, de az a tiszta igazság, hogy kényelmesebben érzem
magam, ha afrikai lehetek.
Az íróasztallal szemben díszesen faragott elefántcsont zsámolyok álltak.
– Hozatok székeket – ajánlotta fel Peter. – Nagyon kevés a fehér
látogatóm.
 – Nem, dehogyis – tiltakozott Sally-Anne, és könnyedén leült az egyik
zsámolyra.
– Tudják, mindig szívesen látom magukat, de tíz óra nulla-nulla perckor
a Házban kell lennem. – Peter Fungabera láthatóan sürgette őket.
– A témára térek, nem pazarlom az idejét – bólintott Sally-Anne. – Úgy
véljük, tudjuk már, ki lehet az orvvadászok vezére.
Peter éppen leülni készült az íróasztal mögé, most azonban előrehajolt,
ökleivel támaszkodva az asztal lapjára, éles és sürgető' pillantást vetve
rájuk.
– Ön azt mondta, hogy csak meg kell mondanom a nevét, máris lesújt rá
– emlékeztette a tábornokot Sally-Anne, Peter pedig bólintott.
– Mondja meg! – parancsolta, de Sally-Anne csak forrásait és saját
következtetéseit adta elő, pontosan úgy, ahogyan Craignek. Peter
Fungabera némán hallgatta végig, elgondolkozva ráncolva a szemöldökét,
néha bólintva egyet-egyet, ahogyan követte a lány érvelését. Végül aztán
Sally-Anne levonta a konklúziót, kimondva a listán maradt utolsó nevet.
– Tungata Zebiwe miniszter bajtárs – ismételte meg halkan Peter
Fungabera a lány szavait, és végül lezökkent székébe, majd felvette az
asztalról bőrrel bevont parancsnoki pálcáját. Sally-Anne fején keresztül a
térképpel borított falra bámult, miközben rózsaszín tenyerét veregette a
bottal.
A csend olyan sokáig tartott, hogy Sally-Anne-nek meg kellett
kérdeznie: – Nos?
Peter Fungabera elkapta távolba meredő tekintetét és ismét a lányra
nézett.
– Nos, sikerült kiválasztania a tűzből a legforróbb parazsat, amelyet
puszta kézzel kell megmarkolnom – mondta lassan. – Bizonyos benne,
hogy nem az befolyásolta, ahogyan Zebiwe bajtárs bánt Mr. Craig Mellow-
val?
– Ez nem lett volna méltó hozzám – válaszolta finoman Sally-Anne.
– Igen, gondolom is, hogy nem –, mondta Peter Fungabera, és Craigre
nézett. – Nos, mi a véleményed?
– A barátom volt, és egykor nagyon kedves hozzám.
– Az régen történt – figyelmeztette Peter. – Most viszont kijelentette,
hogy az ellenséged.
– Most is kedvelem és csodálom.
– És mégis... – noszogatta Peter.
– Mégis azt hiszem, hogy Sally-Anne talán helyes nyomon jár – ismerte
el szomorúan Craig.
 Peter Fungabera felállt, majd lassan átsétált a szobán, hogy aztán
megálljon a falitérkép előtt.
– Az egész ország egyetlen pokolgép – mondta végül, miközben a
színes zászlócskákat bámulta. – A matabelék a lázadás küszöbén állnak.
Itt! Ott! Meg itt! Gerilláik már gyülekeznek a bozótban. – Megkopogtatta a
térképet. – Kénytelenek voltunk elfojtani felelőtlen vezéreik össze-
esküvését, azokét, akik fegyveres lázadás kirobbantására törnek. Nkomót
arra kényszerítettük, hogy vonuljon vissza a politikai élettől, a kabinet két
matabele származású tagját őrizetbe vettük, hazaárulás vádjával. Tungata
Zebiwe a kormány egyetlen tagja, aki a matabele néphez tartozik. Roppant
tisztelet övezi, még saját törzsének körein kívül is, a matabelék pedig úgy
tekintenek rá, mint utolsóként helyén maradt vezérükre. Amennyiben
hozzányúlnánk…
– Maga futni hagyná? – kiáltotta csalódottan Sally-Anrie. – Egyszóval
meg fogja úszni. Hát ennyit ér akkor a maguk szocialista paradicsoma.
Egyfajta törvény a nép használatára, egy másik pedig…
– Hallgasson, asszony! – förmedt rá ingerülten Peter Fungabera, a nő
pedig engedelmeskedett.
A tábornok visszament az íróasztalához. – Én csak egy elsietett akció
következményeit próbáltam elmagyarázni maguknak. Tungata Zebiwe le-
tartóztatása az egész országot véres polgárháborúba taszítaná. Nem azt
mondtam, hogy nem teszek lépéseket, de annyi bizonyos, hogy egyetlen lé-
pést sem teszek konkrét bizonyíték híján, vagy makulátlan, részrehajlás
nélküli, független tanúk vallomása alapján, olyan személyek nélkül, akik
támogatják akcióimat. – A tábornok továbbra is a térképre szegezte te-
kintetét. – A világ máris azzal vádol bennünket, hogy törzsi genocídiumra
készülünk a matabelékkel szemben, holott mindössze a törvényes
jogszabályoknak akarunk érvényt szerezni, s valamilyen megbékélési
módot keresünk ezzel a harcias, nehezen kiszámítható törzzsel. A jelen
pillanatban Tungata Zebiwe képviseli egyetlen ésszerű, megbékélést célzó
kapcsolatunkat, a matabelékkel, azt pedig nem engedhetjük meg
magunknak, hogy amúgy könnyelműen lesújtsunk erre az emberre. – A
tábornok elhallgatott, és ekkor SallyAnne törte meg a csöndet.
– Van még valami, amit nem említettem, amit azonban Craiggel
megbeszéltünk. Ha Tungata Zebiwe lenne az orvvadász, akkor a
tevékenységéből származó hasznot valamilyen speciális célra használja fel.
Nem adja látható jelét fényűző életmódnak, azt azonban tudjuk, hogy közte
és az ellenzék között igenis kapcsolat létezik.
Peter Fungabera arckifejezése merev és kemény lett, szeme
iszonyatosan fenyegető. – Ha valóban Zebiwe az, elkapom – ígérte inkább
önmagának, mint a lánynak. – De ha úgy határozok, szükségem lesz
bizonyítékra, hadd lássa a világ – és akkor nem menekül előlem.
– Akkor viszont átkozottul gyorsan kell cselekednie – tanácsolta a
tábornoknak Sally-Anne csípősen.

– Hát éppen kedvező időpontot választott ki az eladásra. – A yacht

értékesítését intéző ügynök a Bawu parancsnoki hídján állt és nagyon
hozzáértő tengerész benyomását keltette kétsoros blézerével és
aranyhorgony-címeres hajóstiszti sapkájával – hétszáz dollárba kerül az
effajta szerelés a Bergdorf Goodman ruházati szaküzletben. Arca
egyenletesen és tökéletesen barnára sült, persze némi kvarcolás után a New
York-i Yacht Klub szoláriumában. Átható pillantású kék szemeinek
sarkában finom ráncok egész hálózata díszlett – de nem amiatt, mintha túl
sokat sandított volna a a szextánsba, vagy tropikus nap égette volna az
arcát távoli óceánokon és korallszigetek partjain, erre Craig fogadást mert
volna kötni, hanem azért bandzsított kissé, mert túl sokat vizslatta az
árcédulák számjegyeit, meg a csekkszelvények számjegyeit.
– A kamatláb meredeken csökken – közölte az ügynök –, az emberek
újra szívesen dobálják ki a pénzüket yachtokra.
Olyan volt az egész, mintha valami válóperes ügyet beszélne meg a
jogtanácsosával, vagy a temetkezési vállalkozóval beszélné meg a
tennivalókat. A Bawu túlságosan szívéhez nőtt az idők során.
– Jó karban van, szép a kiállása és sós vízre termett, az ön árajánlatát
pedig ésszerűnek tartom. Holnap elhoznék néhány vevőt, hadd vegyék
szemügyre az öreglányt.
– Csak arra számítson, hogy nem leszek itt – figyelmeztette Craig.
– Megértem a fájdalmát, Mr. Mellow – bólogatott az ügynök. Ez az
ember valóban úgy is beszélt, akár egy temetkezési vállalkozó.

Ashe Levy is úgy beszélt, akár egy temetkezési vállalkozó, amikor Craig
felhívta telefonon. Mindenesetre elküldött azért egy kézbesítőt a marinába,
hogy elvigye neki a könyv első három fejezetét, amelyet Craig írt
Afrikában. Ezután az író elment, hogy együtt ebédeljen Henry
Pickeringgel.
– Igazán örülök, hogy látom – mondta neki Craig, aki már el is
felejtette, mennyire megkedvelte ezt a férfit két rövid találkozás során.
– Rendeljünk mindenekelőtt – javasolta Henry, majd egy palack Grands
Echézeaux mellett döntött.
– Bátor fickó – mosolygott Craig. – Én mindig félek kimondani e
pompás ital nevét, mert a pincér még azt hinné, tüsszentési rohamot
kaptam.
– A legtöbb ember ezért is vonakodik tőle. Csakis ez lehet az oka, hogy
a Grands Echézeaux-t a legkevésbé ismerik az igazán nagyszerű borok
közül.
Hozzáértőkhöz méltóan szimatolták a bor aromáját, olyan figyelemmel,
amelyet ez a márka meg is érdemelt. Végül Henry letette a poharát.
– Most pedig mondja el nekem, mi a véleménye Peter Fungaberáról.
– Benne van a jelentéseimben. Nem olvasta őket?
– De igen, mégis mondja el. Néha megesik, hogy társalgás közben
felszínre bukkan valami apróság, amely ilyen vágy olyan ok miatt nem
szerepel a jelentésekben.
– Peter Fungabera kulturált férfi. Egészen kitűnő angolt beszél – szavait
jól válogatja meg, kifejezései is erőteljesek –, de az akcentusa erősen
afrikai jellegű. Egyenruhában olyan, mint a brit hadsereg tábornokai.
Otthoni öltözékében viszont valami televíziós sztárhoz hasonlít, fehér
vászonleplében viszont pontosan olyan, ami igazából: afrikai. Ezt
mindnyájan hajlamosak vagyunk elfelejteni. Úgy vélekedünk, hogy a
kínaiak kiismerhetetlenek, az angolok flegmatikusak, az viszont ritkán jut
az eszünkbe, hogy a fekete afrikaiak természete egészen különleges...
– No lám! – dörmögte Pickering elégedetten. – Ez nem volt a
jelentéseiben. Folytassa, Craig!
– Azt gondoljuk róluk, hogy lomhák, már a mi üzleti felfogásunk
szerint, és nem vagyunk tisztában vele, hogy ez nem indolencia, hanem
arról van szó, hogy mielőtt cselekednének, minden témát különös gonddal
fontolóra vesznek. Úgy vélekedünk róluk: egyszerűek és közvetlenek –
amikor valójában a legtitkolózóbb és legagyafúrtabb emberek, törzsi
összetartozásuk meg erősebb, mint a skót klánoké. Száz esztendeig
képesek a vérbosszúra, mint a szicíliaiak.
Henry Pickering figyelmesen hallgatta a fiatal férfit, és csak olyankor
ösztökélte egy-egy, a témával kapcsolatos kérdéssel, amikor Craig
lankadni látszott. Egyszer például megkérdezte tőle: – Van valami, amit to-
vábbra is kissé zavarosnak érzek, Craig –, azt a finom megkülönböztetést a
matabele, a ndebele és a szindebele terminusok között. Elmagyarázná ezt?
– A francia így nevezi magát: français, de mi, angolszászok
Frenchmannek hívjuk. Egy matabele ndebelének nevezi magát, mi viszont
matabelének.
 – Aha – bólintott erre Henry –, a nyelv, amelyet a matabele beszél, az
lenne a szindebele, ugye?
– Így van. Valójában a függetlenség kivívása óta mintha a „matabele”
szónak valamilyen kolonialista csengése lenne.
Könnyedén csevegtek erról-arról, nyugodtan és csapongva, így azután
Craig meglepetten döbbent rá, hogy szinte utolsóként maradtak az
étteremben, a pincér pedig ott lebzsel körülöttük a számlával.
– Azt próbáltam megfogalmazni – vonta le a következtetést Craig –,
hogy a kolonializmus egyfajta értékrend bélyegét sütötte Afrikára. Afrika
pedig el fogja utasítani ezeket az értékeket, hogy visszatérjen saját
értékrendjéhez.
– S talán boldogabb is lesz, ha ezt teszi – fejezte be helyette a
gondolatmenetet Henry Pickering. – Nos, Craig, igazán megdolgozott a
pénzéért. És nagyon örülök, amiért visszatér. Már látom, hogy hamarosan
maga lesz legtermékenyebb helyi ügynökünk a térségben. Mikor indul
vissza?
– Csak azért jöttem New Yorkba, hogy magamhoz vegyek egy csekket.
Henry Pickering elnevette magát, jellegzetes doromboló kacagását
hallatva. – Célzása úgy ért engem, akár a pörölycsapás. Borzongok, ha árra
kell gondolnom, hátha egyszer követelést kellene magán behajtanom. –
Kifizette a számlát, majd felállt. – Házi ügyvédünk várakozó álláspontra
helyezkedik. Előbb magának kell eladnia testét-lelkét, s ezt a paktumot
aláírnia, azután én nyitok csekkszámlát, összesen ötmillió dollárig.
A limuzin belsejében csend és hűvösség uralkodott, a rugózás pedig
szinte teljesen kiegyenlítette a New York-i úttest púpjait és mélyedéseit.
– Most pedig részletezze kissé Sally-Anne következtetéseit az
orvvadászbanda fó'nökével kapcsolatban – javasolta Henry.
– A jelen pillanatban nem látom, hogy bárki más lehetne az orvvadá-
szok főnöke, mint az említett személy, aki egyúttal valószínűleg a
szakadárok vezére is.
Henry néhány pillanatig hallgatott. Aztán kijelentette: – Mi a véleménye
arról, hogy Fungabera tábornok óvakodik a gyors akciótól?
– Nézze, ő óvatos ember, és afrikai. Nem sieti el a dolgot. Előbb
alaposan fontolóra veszi a dolgot, gondosan kiveti a hálóját, amikor viszont
akcióba lép, szerintem mindnyájan meglepődünk, milyen gyilkos
gyorsasággal és határozottsággal fog lecsapni.
– Szeretném, ha minden lehető segítséget megadna Fungabera
tábornoknak. Teljes körű együttműködésre kérem, Craig.
– Tudja, hogy Tungata a barátom volt?
 – Ez dilemmát okoz magának?
– Nem hiszem, amennyiben az az ember bűnös.
– Jó. Az igazgatótanácsom eddig nagy örömmel értesült a maga
tevékenységéről. Felhatalmaztak, hogy a honoráriumát emeljem fel évi
hatvanezer dollárra.
– Remek – mosolygott rá Craig. – Ez jól jön nekem, amikor majd az
ötmillió dollár kamatait kell törlesztenem.

Még világos volt, amikor a gépkocsi kitette Craiget a Marina kapujánál. A

Manhattan fölött lebegő szmogot a nap ferde sugarai csodálatos rózsaszínű
párává varázsolták, meglágyítva a roppant betontornyok körvonalait.
Amikor Craig a hajóhídra lépett, s a hajó finoman imbolyogni kezdett a
súlya alatt, a kormányósfülkében kuporgó alak megrezzent.
– Ashe! – mondta meglepődve Craig. – Ashe Levy, a vergődő írók jó
tündére.
– Bébi! – kiáltotta Ashe, s a szárazföldi patkányok bizonytalan lépteivel
jött le odafentről. – Már alig vártalak. Azonnal ide kellett jönnöm.
– Megható – mondta erre csípősen Craig. – Valahányszor nincs
szükségem rád, rohanva jössz szerény hajlékomba.
Ashe Levy ügyet sem vetett az iróniára; mindkét kezét Craig vállára
tette. – Elolvastam. Aztán újra elolvastam az írásodat. Végül bezártam a
páncélszekrényembe. – Hangja elcsuklott. – Gyönyörű! Csodálatos!
Craig visszatartotta a következő gúnyos nyilat, és Ashe Levy
arckifejezését fürkészte, vajon az ügynöke csakugyan őszintén beszél-e.
Ashe Levy szemében könnyek csillogtak az érzelmi felindulástól.
– Ez a legjobb dolog, amit valaha is alkottál, Craig.
– De hiszen csak három fejezet.
– Mindegy; mintha gyomron bokszolt volna.
– Ugyancsak ráfér még a csiszolgatás.
– Kételkedtem benned, Craig. Most már beismerem. Már-már azt
hittem, hogy nincs benned még egy könyvrevaló, de ez –, nos hát ez
egyszerűen túl szép. Órák óta itt ülök, újra meg újra a szöveged jár a
fejemben, és rájöttem, hogy szinte mondatról mondatra idézni tudnám.
Craig gondosan méregette a barátját. Azok a könnyek talán nem is
könnyek, Ashe szemeiben csak a lenyugvó nap sugarai tükröződnek. Ashe
ekkor levette a pápaszemet az orráról, majd hangosan kifújta az orrát. A
könnyek ezek szerint igaziak. Craig ennek ellenére alig volt képes hinni
nekik. Hátra volt még egy pozitív vizsgálat.
 – Tudnál érte előleget adni, Ashe?
Jelenleg ugyan nem volt szüksége pénzre, csak végső bizonyítékra.
– Mennyire van szükséged, Craig? Kétszáz rongyra?
– Hát valóban annyira tetszik neked? – Craig halkan felsóhajtott, mert
egy író örökösen kételkedik önmagában, most viszont egy rövid és dicső
pillanatra eloszlottak a kétségei. – Iszunk rá egyet, Ashe?
– Jobb ötletem van – mondta Ashe. – Rúgjunk be.
Craig leült a taton, lábait felrakta a kormánymű rúdjára, s azt figyelte,
hogy alkot kis gyémántokat a pára a kezében tartott üvegpohár oldalán.
Nem is figyelt már Ashe Levy lelkes dicsérő szavaira. Inkább hagyta, hogy
gondolatai szabadon száguldozzanak, s az járt a fejében, hogy talán nem is
jó, ha az embert egyszerre éri ennyi szerencse; jobb lenne, ha a kedvező
fordulatok egyenletesebben követnék egymást, hogy mindegyik adományát
külön-külön ízlelgesse.
Most valósággal elárasztották az öröm cseppjei. King's Lynnre gondolt,
s orrában szinte ott szimatolta a matabele puszta füvének-földjének illatát.
Aztán a Zambezi Vizei jártak az eszében, s ekkor ismét hallotta a hatalmas
orrszarvú testének súrlódó zörejét a tüskebozótban. Aztán arra a húsz
fejezetre gondolt, amely az első háromhoz csatlakozna, s ekkor a
mutatóujja megrándult a várakozástól. Lehetséges-e, töprengett, hogy talán
ebben a pillanatban ő lenne a világon a legboldogabb ember?
Aztán váratlanul rádöbbent, hogy a teljes boldogságot csakis úgy lehet
értékelni, ha az ember megosztja valakivel ezt a csodálatos érzést – s akkor
egyszerre, mélyen a lelkében, kis ürességet érzett, s a melankólia árnyéka
suhant át rajta, amikor maga elé idézte azokat a furcsa, aranyszemcsékkel
csillogó szemeket s azt a két kemény és fiatal ajkat. El akarta mondani a
lánynak, milyen érzések töltik el, arra vágyott, hogy ő is elolvassa azt a
három fejezetet, s váratlan sóvárgás töltötte el egész lelkét, hogy bárcsak
újra Afrikában lehetne, ahol Sally-Anne.

Craig egy használt Land-Roverre bukkant Jock Danielsnek az árverési ter-

méhez csatlakozó pléhdoboztelepén. Oda sem hallgatott Jock szenvedélyes
alkuajánlataira, inkább a motor berregését figyelte. A vezérműtengelyre
ékelt fogaskerék zörgött ugyan, de nem hallott ütődéseket vagy gyanús
koppanásokat. Az elsőkerék-meghajtás simán működött, a fékpofák jól
rászorultak a tárcsára. Amikor tett egy próbakerülőt a külváros szélkoptatta
és meredek dombjai között, a kipufogó valahol letört, de az autó azért egy
darabban maradt. Régi Land-Roverjét még régebben darabokra szedte,
majd egy hétvégén sikerült újból összeállítania. Tudta hát, hogy ezt a
kocsit is képes lesz összebarkácsolni. Ezer fontot fizetett az „új”
terepjáróért Jock Danielsnek, vagyis alaposan túlfizette a járgányt, de hát
ugyancsak sietett.
A Land-Roverbe aztán mindent bepakolt, amit magával hozott a jacht
értékesítése után: egy bőröndöt, teli ruhával, néhányat kedvenc könyvei
közül, valamint egy rézpántos bőrtáskát – holmijai közül ez volt a
legnehezebb –, amelyben a családi krónika papírkötegeit őrizte.
Ezek a naplófeljegyzések képviselték egész örökségét, mindent, ami
Bawu ráhagyott. Az öregúr sokmilliós vagyonának többi része, közöttük a
Rholands-részvények, mind nagyapja legidősebb fiának, Douglas bácsinak
jutottak, ő azonban mindenét pénzzé tette, aztán kivándorolt Ausztráliába.
Mégis ezek a viharverte, megsárgult, kézírásos szövegek képviselték
legdrágább kincseit. Ezeket olvasva Craiget megérintette a történelem
szelleme, és büszkeség töltötte el, ha ilyenkor őseinek családfájára gondolt;
ez megfelelő önbizalommal és hozzáértéssel ruházta fel, s épp a papírok
miatt szánta el magát életének egy korábbi szakaszában, hogy leüljön és
könyvet vessen papírra. A könyv révén aztán sok mindent elért: alkotást
hozott létre, hírhez és vagyonhoz jutott, még magát a Rholandset is emiatt
a nagy bőröndnyi papír révén szerezhette vissza.
Elgondolkodott, vajon hány ezer alkalommal hajtott végig a King's
Lynn felé vezető úton – de így, mint most, még sohasem, sohasem úgy,
mint főnök, mint a birtok ura. A főkapunál fékezett le, csak azért, hogy lába
közvetlenül érintse azt a földet, amely először életében csakis az övé.
Most ott állt ezen a földön, körültekintett az aranyszínű füves síkon s a
lapos koronájú akácligetek facsoportjain; a távolban kirajzolódtak előtte a
kékesszürke hegygerincek, buraként föléjük borulva pedig az ég makulát-
lan kék félgömbje; s akkor letérdelt, mint aki Istenhez fohászkodik. Ez volt
az egyetlen olyan mozdulat, amelyben most is akadályozta még csonkolt
lába. Tenyerébe vett egy maroknyi földet. S ez a rög, majdnem olyan zsíros
és vörös volt, mint azok a tehenek és birkák, melyek ezen a legelőn fognak
kövérre hízni. Csak úgy szemre két részre osztotta a maroknyi földet, majd
egytizedét lassan a földre csorgatta.
– Tíz százalék mindebből a tiéd, Peter Fungabera – suttogta maga elé –,
de ez az enyém, s megesküszöm rá, hogy életem fogytáig meg is tartom,
megvédem és tisztelni fogom, isten engem úgy segéljen. Aztán kissé
elrestellte magát saját színpadiassága miatt, s ekkor a földre hullajtotta az
egész marokravalót, nadrágjának fenekén leporolta a tenyerét, azzal
visszaballagott a Land-Roverhez.
 A birtokhoz vezető úton, az alacsony halmocskák közt bukdácsolva
magas, szikár férfival találkozott, aki lefelé igyekezett egy dombról. A férfi
nem viselt más öltözéket, csak egy olajos-mocskos takarót a vállára vetve,
derekán pedig rövid fekete ágyékkötőt; harci botjait is a vállán vitte
magával. Mezítelen lábán régi gumiabroncsból fabrikált szandál, fülbevaló
gyanánt színes, gyöngydíszítésű műanyag edénydugók imbolyogtak,
melyektől a fülcimpái jócskán megnyúltak, normális hosszuk talán
háromszorosára is. Kis, barna-fekete foltos kecskenyájat hajtott maga előtt.
– Látlak, öreg testvérem – köszöntötte Craig –, s az öregember
vigyorgott, felvillantva sárga és hiányos fogsorát, amint megértette a
matabeléknál szokásos udvarias üdvözlő szavakat, felismerve a fehér
emberben Craiget.
– Látlak, Nkoszi – vigyorgott a vénség. Ugyanaz az öreg volt, akivel
Craig már találkozott a King's Lynn gazdasági épületei között guggolva.
– Mikor lesz eső? – kérdezte Craig az öreget, majd átnyújtott neki egy
csomag cigarettát, amelyet épp ilyen találkozás reményében hozott
magával.
Kérdések és feleletek követték egymást ezután igen kényelmes
ütemben, afrikai szokás szerint; mindig ilyen közömbös párbeszédnek kell
megelőznie a komolyabb témákat.
– Mi a neved, öregember? – kérdezte végül Craig illendően, az ilyen
megszólítás ugyanis sokkal inkább tiszteletet árul el, semmint aggkora
említésével csúfolná az öregeket.
– Sadrah a nevem.
– Mondd csak, Sadrah, eladók-e a kecskéid? – Craig most már a
lényegre térhetett, a vénség nem vádolhatta azzal, hogy tejfeles szájú és
modortalan ifjú. Sadrah szemében azonnal ravasz fény csillant.
– Csodaszép kecskék ám – motyogta az öreg. – Ha meg kellene válnom
tőlük, mintha a gyermekeimtől vennék búcsút.
Sadrah volt annak a kis földfoglaló közösségnek a szóvivője és
vezéralakja, amely a King's Lynn területén tanyázott le. Craig tisztában
volt vele, hogy az ő közvetítésével szót érthet valamennyiükkel, s ez
megnyugtató érzés volt. Ezáltal soknapi fáradságot takaríthat meg,
valamint jókora érzelmi feszültséget.
Azt viszont nem tehette, hogy ne adjon alkalmat Sadrahnak, hadd
bizonyítsa tehetségét az alkudozás terén, azzal ugyanis megsértette volna
az öreget, ha sietteti a tárgyalás menetét, így azután most két napon át
tárgyaltak-alkudoztak, miközben Craig arra is talált időt, hogy egy jókora
ponyvából új tetőt rögtönözzön az egykori vendégházra, valamint a
szőrénszálán eltűnt szivattyú helyébe felállítson egy Lister típusú
dízelmotort, amely vízzel láthatta el a házat a közeli kútból, tábori ágyát
pedig felüsse a vendégház csupasz falai között.
Harmadnap megegyeztek az eladási árban, és akkor Craig egyszerre
majdnem kétezer kecske büszke tulajdonosa lett. Készpénzben fizette ki az
állatok gazdáit; minden bankjegyet meg pénzkorongot gondosan leszámolt
a tulajdonosok tenyerébe, hogy elejét vegye a vitáknak, majd a
kétségbeesetten mekegő szerzeményt fölrakatta négy bérelt teherautóra, s a
bulawayói vágóhídra irányította őket, ezáltal alaposan megnövelve a piaci
kínálatot. A kecskék ára ugyanis csaknem ötven százalékkal' csökkent, az
egész tranzakción pedig valamivel több mint tízezer dollárt vesztett.
– Szépen indul az üzlet – mondta magában keserűen mosolyogva, azzal
Sadrahért küldetett.
– Mondd meg nekem, öregember, értesz-e a marhához? – Ez a kérdés
némiképp úgy hangzott, mintha egy polinéztől kérdezte volna, hogy
látott-e már halat, vagy egy svájcitól, hogy hullik-e hó a hazájában.
Sadrah felháborodva húzta ki magát. – Amikor még csak ekkorka
voltam – mondta mereven, kezével a jobb térde alá bökve –, azon
melegében fejtem a tejet a számba, egyenesen a tehén tó'gyéből. Amikor
meg már ekkora – ezt a térdkalácsán jelezte –, kétszáz jószágot legeltettem
egymagám. Ezzel a két kezemmel segítettem a világra a borjakat az anyjuk
hasából, amikor pedig megáradt a víz a gázlónál, a vállamon vittem át őket
a folyón. Amikor meg már idáig értem – két hüvelykkel a térde fölött
húzott vonalat –, megöltem egy nőstényoroszlánt; a dárdámmal döftem át,
amikor a csordára támadt…
Craig türelmesen hallgatta a történetet, amint az öreg lassacskán eljutott
saját vallanak magasságáig, s ekkor végre Sadrah így fejezte be élete
históriáját. – S akkor még azt mered kérdezni tőlem, Nkoszi, vajon értek-e
a jószághoz!
A fiatal gazda erre azt mondta: – Hamarosan elérkezik az ideje, hogy
olyan csodaszép, olyan fényes szőrű teheneket fogok legeltetni itt, hogy ha
rájuk nézel, könnyek szöknek a szemedbe. S olyan bikákat, hogy szőrük
úgy csillog majd, akár a víz, ha a nap süt rá, a hátukon olyan magas lesz a
púp. mint amott a hegyeké, a nyakuk alatt nőtt lebernyeg azután olyan
zsíros, hogy amikor lépegetnek, a földet söpri, amikor az esővel terhes szél
fölkavarja a port az aszály sújtotta réten.
– Hau! – mondta erre Sadrah, a teljes megdöbbenés kiáltását hallatva,
olyan mély benyomást tettek rá Craig lírai hasonlatai, nem kevésbé, mint
amikor szándékáról beszélt.
 – Olyan emberre van. szükségem – közölte vele Craig –, aki ért a
jószághoz – és az emberekhez.
Sadrah talált is neki embereket. A földfoglaló családok tagjai közül hú-
szat választott ki, mind erős és munkára kész férfiakat, nem túl fiatalokat,
akik még tudatlanok, de nem is korosakat, akik már elgyengültek.
– A többiek – mondta megvetően Sadrah – majmok és masona
marhatolvajok ivadékai. Ezeket elkergettem a földünkről.
Craig elmosolyodott e többes számú birtokosrag hallatán, de jó
benyomást tett rá, hogy amikor Sadrah parancsokat osztogatott nekik, az
emberek engedelmeskedtek.
Sadrah a durván helyreütött vendégház előtt sorakoztatta fel újoncait,
majd megtartotta nekik a hagyományos giját, ami egyfajta vérforraló
buzdító szónoklat és némajáték keveréke; a régi matabele indunák, vagyis
vének tartottak ilyen szónoklatot harcosaiknak a csata előestéjén.
– Ismertek engem! – harsogta az öreg. – Jól tudjátok, hogy a nagyanyám
nagyanyja a dicső vén király, Lobengula lánya volt, azé a férfiúé, aki
„Gyors, akár a szél”.
– E-he! – harsogta a kis csapat, amelyen kezdett úrrá lenni az
alkalomhoz illő lelkesedés.
– Tudjátok hát, hogy királyi vérből származó főnök vagyok, s ha jó idők
járnának ránk, joggal lehetnék tízszer száz férfi indunája, a
paradicsommadár tollaival a hajamban, pajzsomat pedig ökörfarok dísz
borítaná. – A levegőbe bökött harci botjaival.
– E-he! – mondta ismét a kórus. Arckifejezésüket fürkészve, Craig igazi
bámulatot fedezett fel rajtuk, így azután roppant elégedett volt a
választásával.
– Most pedig – kántálta Sadrah –, most pedig az itt álló ifjú Nkoszi
bölcsessége és jövőbelátása révén, csakugyan igazi induna lettem. Én
vagyok King's Lynn indunája (a birtok nevét úgy mondta: „Kingi Lingi”),
ti pedig az én amadodáim, az én válogatott harcosaim.
– E-he! – helyeseltek a harcosok, mezítelen lábukkal pedig úgy
dobogtak a földön, mint a mennydörgés.
– Nézzétek hát ezt a fehér embert. Azt hihetnétek, hogy ifjú még, hiszen
pucér az arca –, de tudjátok meg, hogy Bawu unokája ő, Taka-Taka
dédunokájáé.
– Hau! – ámuldoztak a harcosok, hiszen e neveknek varázslatos
hangzása volt. Bawut még életében ismerték, Sir Ralph Ballantyne viszont
már csak legendás személy volt számukra. Taka-Taka volt az a hangutánzó
név, amelyet a matabelék adtak Sir Ralph-nak a Maxim-géppuska kattogó
hangja nyomán; a vén gyarmati kalóz használta igen hatásosan ezt a
gyorstüzelő fegyvert a múlt századi matabele felkelés elfojtása idején.
Az emberek tehát friss szemmel bámultak Craigre.
– Igen – sürgette őket Sadrah –, nézzétek csak ezt az ifjat. Híres harcos
ő, aki borzalmas sebeket kapott a bozótháború idején. Százával öldöste ez a
fiatal hős a nyúlszívű, asszonygyalázó masonákat – Craig pislogni kezdett
Sadrah költői szabadsággal előadott dicshimnusza hallatán –, sőt néhány
oroszlánszívű matabelét is leterített a ZIPRA harcosai közül. Ismerjétek hát
úgy őt, mint igazi férfit, nem mint csak amolyan kisfiút.
– E-he! – Úgy tetszett, hogy a kis csapat nem érez semmi neheztelést,
amiért Craig állítólag saját népük soraiban is rendet vágott.
– S tudjátok meg azt is, hogy ez a férfi azért jött ide, mert a
kecsketenyésztő vénasszonyokból, akik a napon süttetik a hasukat,
bolhacsípéseiket vakargatva, újra csak büszke marhapásztorokat faragjon,
hiszen... hiszen... – Sadrah a drámai hatás kedvéért szünetet tartott –,
hiszen közel az idő, amikor ezen a füvön olyan fényes szőrű és olyan
csodaszép tehenek fognak legelészni, hogy aki csak rájuk tekint…
Craig azt tapasztalta, hogy Sadrah tökéletes pontossággal ismétli meg az
ő szavait, ezáltal is bizonyítva, hogy az írástudatlan pásztorok
emlékezőtehetsége tökéletes. Amikor aztán az Öreg magasra szökellt a
levegőbe, mint a szárnyait bontogató gólyamadár, harci botjait pedig össze-
koccantotta, emberei vad ujjongásba törtek ki, és várakozó pillantást vetet-
tek Craigre. –. Pokoli nehéz lesz ilyen ékes szavakkal szólnom hozzájuk –
gondolta Craig, ahogyan most ott állt előttük. Csöndes hangon kezdte hát a
szónoklatát, halkan mondva ki előbb a dallamos szindebele szavakat.
– Hamarosan itt lesz a jószág, ezért sok munkára van szükség, mielőtt
az állatokat idehozzák. Tudjátok jól, mennyi bért fizet a kormány törvény
szerint a mezei szorgalmat űző embereknek. Annyit én is megadok, sőt
élelmezlek is benneteket és családotokat. – E szavakat nem fogadta kitörő
lelkesedés. – De ráadásul – folytatta kis szüne,t után Craig –, minden
szolgálati év leteltével, kaptok egy-egy fiatal tehenet, azután meg jogotok
lesz hozzá, hogy a jószágot a Kingi Lingi füvén legeltessétek, sőt azt is
megengedem, hogy a tehénkéket az én nagy erejű bikáimmal fedeztessétek,
hadd jussatok az ellés után csodaszép borjakhoz, amelyek szintén a ti
jószágaitok lehetnek…
– E-he! – harsogták az emberek, örömmel döngetve talpukkal a
földet,majd sóváran lesték, mi következik még ezután.
– Meglehet, lesznek közületek olyan rest férfiak is, akik kísértésbe
esnek, hogy elemelnek ezt-azt abból, ami az enyém, vagy szívesebben
elhevernek egy árnyas fa tövében, ahelyett, hogy kifeszítenék a kerítés
vasszálait, vagy terelgetnék a csordát. – Fenyegető pillantást vetett rájuk,
ezért az emberek kissé elcsüggedtek és összehúzták magukat. – Mármost a
jelenlegi kormány mindenkinek törvény szerint tiltja, hogy az embereit a
lábával ülepen rúgja – de jól figyeljetek rá, mit mondok nektek: én anélkül
is tudok ám rúgni, hogy megmozdítanám a lábamat.
Itt elhallgatott és egy fürge mozdulattal lecsatolta a műlábát, s kezében a
végtaggal ott állt előttük. Az emberek döbbenten, tátott szájjal meredtek rá.
– Nézzétek csak – ez nem is az én lábam! – Az emberek sápadtan
meredtek a kísérteties látványra, hiszen szörnyű varázslat képe tárult
elébük. Idegesen mocorogni kezdtek, s jobbra-balra forgatták a fejüket,
készen rá, hogy futásnak eredjenek.
– Értitek tehát? – kiáltotta Craig. – Anélkül, hogy megszegném a
törvényt, bárkit megrúghatok, aki éppen ilyesmire vágyna. – Két gyors
szökkenéssel meglendítette a műlábát, hogy a hegyével a legközelebb álló
harcos ülepébe bökjön.
Egy pillanatig még döbbent csend uralkodott az emberek között, aztán
úrrá lett rajtuk a humorérzék. Olyan kacagás hullámzott végig a kis csa-
paton, hogy a férfiak arcán végül már könnyek csorogtak alá a nevetéstől.
Körbe-körbe támolyogtak és öklükkel verték a halántékukat, átölelték
egymást, görcsösen fogták a hasukat a nevetéstől. Körülvették azt a
boldogtalant, akinek fenekén Craig tréfája csattant, ők is vidáman rugdalni
kezdték, sikoltozva a vidámságtól. Sadrah, akin most nyoma sem látszott a
fejedelmi méltóságnak, a porban fetrengett a nevetéstől, s ott vonaglott
tehetetlenül, amint egyik nevetőgörcs a másik után kerítette hatalmába.
Craig gyengéden nézett rájuk. Most már valóban az ő emberei voltak,
csakis az ő gondjaira bízott hű emberei. Bizonyára maradtak persze köztük
mihasznák. Ezeket még ki kell szuperálnia. Az is valószínűnek látszott,
hogy még a jó munkások is néha próbára fogják tenni az éberségét és a
türelmét, hiszen ez afrikai szokás, idővel mégis hűséges családtagokká
forrnak össze, s azzal is tisztában volt, hogy ő is családtagjaiként fogja
szeretni őket.

A kerítés jelentette a legsürgetőbb munkát. A drótsövény szinte teljesen

tönkrement, mérföldszám nyoma sem maradt a pusztán; minden bizonnyal
ellopták, széthordták a fémszálakat. Amikor Craig megpróbált új
dróttekercseket keríteni, hamarosan rájött, miért tűnt el a sok drót. Sehol
sem lehetett újat vásárolni széles Matabeleföldön. Azután senki sem kapott
az effajta árucikkre importengedélyt.
 – Szeretettel köszöntöm abból a különleges alkalomból, hogy
állattartásra adta a fejét a fekete uralomtól sújtott Zimbabwében – mondta
neki Bulawayóban a Gazdálkodók Szövetkezetének igazgatója. –
Valakinek sikerült ugyan importengedélyt kicsikarnia egymillió dollár
értékű cukorkára és tejcsokoládéra, de a szögesdrót-behozatal persze szóba
sem kerülhetett.
– De az isten szerelmére – mondta Craig kétségbeesetten –, nekem
kerítésre van szükségem. Ha nem húzok kerítést a birtokom körül, nem
tudok marhát legeltetni. Mikor nyújthatnék be egy rendelést?
– Ó, az valami Hararéban ücsörgő kis tintanyalótól függ, odafönn a
Kereskedelmi Minisztériumban – vonogatta vállát az igazgató. Craig
bánatosan el is fordult, hogy visszaballagjon a Land-Roveréhez, amikor
váratlan ötlete támadt.
– Megengedi, hogy telefonáljak? – kérdezte az igazgatótól.
Peter Fungabera titkos otthoni számát tárcsázta, amelyet a tábornok
adott meg neki, egy titkár pedig nyomban kapcsolta a minisztert.
–. Peter, van egy nagy problémánk.
– Miben segíthetek neked?
Craig közölte, mi a bökkenő, miközben Peter mormogott a vonal
túloldalán, amint följegyezte a hallottakat. – Mennyire lenne szükséged?
– Legalább ezerkétszáz tekercsre.
– Semmi egyébre?
– Pillanatnyilag semmire – ó, jut eszembe, és ne haragudj, hogy ezzel is
zavarlak, Peter. De szeretném megtudni, merre jár Sally-Anne. A telefonja
kicseng, távirataimra pedig nem kaptam választ tőle.
– Hívj vissza tíz perc múlva – mondta Peter Fungabera, és amikor Craig
ismét visszahívta, a tábornok közölte vele: – A hölgy nem tartózkodik az
országban. Úgy hallom, hogy a Cessnával fölrepült Kenyába. A Maszái
Mara vidékére ment, egy Kicsva Tembu nevezetű helyre.
–Tudod, hogy mikor jön vissza onnan?
– Nem, de amint átlépi a határt, tudatom veled.
Craigre mély benyomást tett az a felismerés, hogy milyen messzire elér
Peter Fungabera keze; lám, még Zimbabwe határain kívül is követni képes
bárki „mozgását”. Nyilvánvalónak tetszett, hogy SallyAnne neve
valamiféle különleges listán szerepelhet, s ekkor váratlanul átvillant az
agyán, hogy valószínűleg ő is ott szerepelhet ugyanazon a névjegyzéken.
Tudta persze, miért repült el Sally-Anne Kicsva Tembuba. Két évvel
korábban jómaga is járt ebben a bámulatos szafaritáborban, a Mara-
síkságon, a tulajdonosok, Geoff és Jorie Kent meghívására. Ez abban az
évszakban történt, amikor a tábor környékén legelésző óriási bivalycsordák
elleni szoktak, s ilyenkor az újszülött borjaikat oltalmazó nőstények és a
közelben ólálkodó ragadozók, amelyek szívesen fölfalnák az újszülött
állatokat, valóságos csatákat vívnak; ezek mindig az afrikai veld bámulatos
látványosságai. SallyAnne tehát ott lesz ennél a szavannán vívott
küzdelemnél, híres Nikon kamerájával a kézben.
Hazafelé, útban King's Lynn-i birtokára, Craig megállt egy posta-
hivatalnál, hogy táviratot adjon fel Nairobiba, az Abercrombie és Kent
iroda címére: „Hozz ötleteket a Zambezi Vizei számára. Stop. Folyik-e
még a vadászat? Stop. Üdvözöl Craig.”
Harmadnap egész teherautó-oszlop vergődött fel a King's Lynnt övező
dombokra, majd a Harmadik Ezred rohamosztagosai ezerkétszáz tekercs
szögesdrótot raktak le a gépkocsikról a tetejüktől megfosztott, egykor
traktorokkal zsúfolt színekbe.
– Kell fizetnem a szállításért? – kérdezte Craig az osztag parancsnokát,
egy őrmestert. – Vagy alá kell írnom egy átvételi elismervényt?
– Azt én nem tudom – válaszolta a katona. – Én csak parancsot kaptam,
hogy szállítsam ide ezt a rakományt – hát végrehajtottam.
Miközben Craig az üres teherautókat figyelte, miként dübörögnek egyre
távolabb a dombtetőről a völgybe, gombócot érzett a gyomrában. Azt
gyanította, hogy sohasem kap számlát erről a szállításról. S azt is tudta,
hogy Afrikában van, s a legszívesebben nem is gondolt rá, milyen
következménnyel járnak, ha magára haragítaná Peter Fungaberát.
Öt napon át robotolt a kerítés felállításán dolgozó matabelék oldalán,
kötésig mezítelenül, kezében vastag védőkesztyűvel; teljes erejével
nekifeszült a drótfeszítő apparátusnak, és embereivel együtt dúdolta a
munkadalokat – de egész idő alatt ott volt a gyomrában az a feszültséget
jelző gombóc, s immár el sem tudta viselni tovább a belső izgalmat.
A birtokon még nem vezették be a telefont, ezért elautózott
Bulawayóba. Petert a képviselőházban sikerült elérnie.
– Kedves Craig, te igazán egy semmiség miatt izgatod magad. A
számvevőtiszt még nem is továbbította hozzám a számlát azokról a
drótokról. De ha szeretnél megnyugodni, hát küldj nekem egy csekket, s
akkor gondom lesz rá, hogy nyomban lerendezzem a tranzakciót. Ó, Craig,
különben a csekket „készpénzfizetésre” megjelöléssel légy szíves
kiállítani, ugye, leszel olyan kedves így intézni?

A következő néhány hét során Craig azt tapasztalta, hogy jóformán alvás
nélkül is képes életben maradni. Olyan kevés időt töltött az ágyban, hogy
szinte maga sem hitte el. Minden áldott reggel fél ötkor kelt, hogy
kizavarja a matabaléket a kunyhóikból. Álmosan bújtak elő, pokrócba
csavart testtel, úgy reszkettek a hajnali hűvösségben, köhögtek, ahogyan
beszívták tüdejükbe a máglyák füstjét, és morogtak ugyan, de nem igazán
dühösen.
Déltájban Craig keresett magának egy árnyat adó akácot, leheveredett
alatta és a délutáni sziesztát végigszunyókálta, akárcsak a többiek. Azután
felfrissültén ébredt, és egész délután dolgozott, amíg csak az udvarház alatt
magasodó jacarandafa ágára akasztott vasúti gong éles hangja nem jelezte
a munkaidő végét, és fel nem hangzott a vidám kiáltás: „Sajile!”, vagyis:
„Ütött az óra!” – S a kiáltást egyik munkacsoport rikkantotta oda a másik-
nak, azt jelezve, hogy gyülekezzenek, visszakapaszkodhatnak a dombra.
Ezután a vendégház mögötti beton víztartályban Craig lemosta testéről a
verejtékkel elegyes port, gyorsan bekapott valamit estebédre, mire aztán
lehullt az alkonyat, már ott üldögélt a vendégházban, olcsó, durván
összerótt asztala mellett, a sziszegő gázlámpa fehér fénykörében, maga
előtt egy ív papirossal, kezében golyóstollal, egy másik, képzelete szülte
álomvilágban. Voltak éjszakák, amikor jóval éjfél utánig rótta a betűket,
aztán fél ötkor mégis kilépett már a harmatos hajnali rétre, szinte még
pirkadat előtt, éberen és teli energiával.
A nap barnára cserzette a bőrét, s szinte fehérre szítta homlokába hulló
fürtjeit; a kemény fizikai munkától megizmosodott, csonkolt lába is olyan
erős lett, hogy álló nap képes volt sántikálni a drótsövények mentén
anélkül, hogy fáradtság vagy izomláz kínozta volna. Olyan kevés ideje
maradt pihenésre, hogy ebédre éppen csak összeütött magának valamit, a
whiskyspalack pedig ott pihent a sportzsákjában, le sem csavarta róla a
kupakot – így aztán ösztövér lett s orcái beestek.
Aztán egyik este, amikor leállította a Land Rovert a jacarandafák alatt,
majd megindult a lejtőn, fel a dombra, a vendégház felé, hirtelen
megtorpant. Sült marhahús és burgonya csodás illata szállt a levegőben –
ez olyan megdöbbentő élmény volt, mintha falnak ütközött volna. A nyál
szinte kicsordult a száján, s ekkor megszaporázta a lépteit, miközben
váratlanul farkasétvágyat érzett.
A rögtönzött szűk konyhában szikár alak hajolt a fatüzelésű kályha fölé.
Haja puha-göndör volt és hófehér, akár a gyapot virága, és a férfi vádló
pillantást vetett Craigre, akinek földbe gyökerezett a lába az ajtóban.
– Miért nem küldetett értem, gazdám? – kérdezte a sovány afrikai
szindebele nyelven. – Hiszen senki más nem ért a főzéshez a Kingi Lingi
vidékén!
 – Joseph! – kiáltotta Craig, majd szenvedélyesen megölelte a férfit. Ez
az öreg harminc hosszú éven át volt Bawu szakácsa. Bármikor ötven
embernek is tudott sütni-főzni egy lakomát, a bozótból rakott tábortűzön
pedig kondérban készített vacsorát az éhes vadászoknak. Már sült is egy
illatos cipó a kemence gyanánt rögtönzött pléhládában, a dudvával benőtt
kertből pedig vegyes saláta került; ott illatozott egy tálon.
Joseph kibontakozott Craig karjai közül, kissé zavartan az
illemszabályok megsértése miatt. – Nkoszana – mondta Joseph, a „gazda”
kicsinyítő képzőjét használva –, kis gazdám, ruháid mocskosak, az ágyad
meg vetetlenül találtam. – Szigorúan korholta tovább Craiget. – Egész álló
nap azt a mocskot takarítottuk, amit itt csináltál.
Craig csak ekkor vette észre a konyhába toporgó másik embert.
– Kapa-lala! – nevette el magát örömében, a háziszolga pedig
vigyorgott és hajlongott a gyönyörűségtől. Éppen munkában volt, kezében
egy koromfekete, izzó szénnel tömött vasalóval. Craig minden
ruhadarabját és ágyneműjét kimosta már, sőt gondosan, „elvágólag” ki is
vasalta őket; tökéletes munkát végzett. A vendégház falait is tisztára
csutakolta, sőt a padló is csak úgy csillogott.
– Listába vettem mindent, amire szükségünk van még, kis gazdám –
közölte Joseph a meglepett Craiggel. – Kis időre ennyivel is beérjük majd,
de ez mégsem illő, hogy így élj ebben a viskóban. Nkoszi Bawu, a nagy-
atyád is helytelenítette volna ezt a koszfészket. – Joseph-nek, a szakácsnak
határozottan volt érzéke a stílushoz. – így azután bátorkodtam üzenni
legidősebb feleségem bácsikájának, aki mestere a nádszövésnek, s azt
kértem tőle, hozza magával elsőszülött fiát, aki téglavető, azután meg az
unokaöccsét, aki az ácsmunkában jeleskedik. Holnapra kelve itt is lesznek,
hogy megreparálják azokat a károkat, amelyeket ezek a kutyafajzatok
műveltek a nagy házban. Ami pedig a kertet illeti, hát ismerek egy legényt
– Joseph az ujjain számolgatta, kire és mire lenne szükség a King's Lynn
helyreállításához, megfelelő sorrendben. – No, így aztán föl lennénk
készülve harminc fontos vendég meghívására is a karácsony esti
vacsorához, akárcsak a régi szép időkben. Menj hát, Nkoszana, eredj, kis
gazdám, és mosakodj meg. Tizenöt perc múlva kész a vacsora.
Miután a legelőket gondosan bekerítette, s már jócskán előrehaladtak a
gazdasági épületek és a kúria helyreállítási munkálataival, Craig
hozzáfoghatott a létfontosságú számításokhoz. Hívatta Sadrahot és
Josephet, hogy kettőjük gondjaira bízza King's Lynnt, amíg távol lesz. A
két afrikai komoly képpel ígérte, hogy vállalják a felelősséget. Ezután a
repülőtérre hajtott, a Land Rovert a parkolóban hagyta, ő maga pedig
felszállt egy dél-afrikai járatra.
Craig a következő három hét leforgása alatt beutazta Észak-Transvaal, e
dél-afrikai tartomány nagyobb marhatenyésztő gazdaságait, az itteni
éghajlat és a környezet ugyanis igencsak hasonló a matabeleföldi
viszonyokhoz. A jó vérvonalú állatok kiválasztását nem volt szabad
siettetnie. Minden egyes állat megvétele előtt napokig tárgyalt az eladóval,
majd alaposan szemügyre vette a jószágot, élvezve közben a farmerek
hagyományos vendégszeretetét. Vendéglátói mind olyan férfiak voltak,
akiknek ősei a Jóreménység fokától szekereztek idáig a távoli múltban,
mindig észak felé haladva ökrök vonta fogataikon, s mindegyikük egész
életét a lábasjószág mellett töltötte el. Így azután, miközben Craig az
állataikra alkudozott, sokat tanult e kemény férfiak nemzedékek során
felhalmozódott tapasztalataiból és bölcsességéből, azután pedig minden
egyes adásvétel közben maga is sokat tanult, ugyancsak szépen gyarapítva
mindazt, amit korábban maga is elsajátított a marhatenyésztés fortélyaiból.
S mindazon ismeretek, melyekre szert tett, csak megerősítette abban a
vágyában, hogy Bawu nyomdokain ő is kísérletet tegyen az afrikai állatok
keresztezésére és továbbtenyésztésére. Az afrikander fajtának ugyanis az a
híre, hogy erős testi felépítésű jószág, amely ellenáll a betegségeknek és jól
tűri az aszályos éveket, ha a szaporábban ellő Santa Gertrudis fajtával
pároztatja a tenyésztő.
Mesterséges megtermékenyítés révén tenyésztett fiatal vemhes
tehenekre esett a választása. Jó pedigréjű, híres vérvonalú bikákat is vett,
miután gondosan tanulmányozta a marhalevelüket, megszemlélte magukat
az állatokat, majd ellenőrizte oltási igazolványaikat, karantén- és biztosítási
bizonylataikat; erre szükség is volt, ha át akarja lépni velük az országhatárt.
Eközben intézkedett róla, hogy a kiválasztott állatokat tehergépkocsikon
indítsák útnak észak felé, King's Lynnbe, méghozzá olyan ügynökök
irányításával, akik tapasztalatokat szereztek értékes élő állatok országúti
szállításában.
A számára folyósított kölcsönből csaknem kétmillió dollárt fordított a
vásárlásra, mielőtt visszarepült volna King's Lynnbe, hogy megtegye a
végső előkészületeket a szállítmányok fogadására. A tenyészállatok
szállításának – ezt is tisztázta – apránként kellett végbemennie, hosszú
hónapok során avégett, hogy minden csoportot megfelelőképp vehessem
át, s megtelepítse őket a birtokon, mielőtt a következő csoport befutna.
Elsőként négy fiatal bika érkezett meg, láthatóan azért eléggé éretten
ahhoz, hogy teljesítsék apai kötelességeiket. Craig fejenként ezerötszáz
dollárt fizetett értük. Peter Fungabera úgy határozott, hogy a bikák
érkezésének alkalmából kisebb ceremóniát rendez. Két minisztertársát is
rábeszélte, hogy vegyenek részt a King's Lynn-i ünnepi eseményen, bár
sem a miniszterelnök, sem Tungata Zebiwe „bajtárs”, az idegenforgalmi
miniszter nem jöhetett el a „fogadásra” más elfoglaltsága miatt.
Craig aznapra bérelt egy jókora cirkuszi sátrat, amíg a boldogságtól
ragyogó képű Joseph szerfölött fontoskodva igazi lakomát szervezett
legendás és maga készítette ínyencfalataiból. Craignek még mindig
szívfájdalmai voltak az állatvásárlásra költött kétmillió dollár miatt, így
azután inkább ál dél-afrikai pezsgőt rendelt, nem igazit.
A miniszterek és kísérőik egész konvojravaló fekete Mercedesszel
érkeztek meg, tetőtől talpig felfegyverzett testőreik kíséretében; mindegyik
gorilla füstszínű napszemüveget viselt. A hölgyek bokáig érő mintás
szafariestélyiben domborítottak; a ruhaminták különben rikító és
majdhogynem képtelen színekben ragyogtak. Az édes pezsgő úgy patakzott
le a torkukon, mint amikor kihúzzák a fürdőkád dugóját; hamarosan női
csicsergés és vihogás töltötte be a sátrat, az előkelőségek nejei pedig úgy
rebbentek ide-oda a vászontető alatt, akár megannyi csillogó-villogó
seregély. Az oktatásügyi miniszter idősebb hitvese (mert volt fiatalabb
élettársa is), vidáman kigombolta a blúzát, hogy dús fekete keblét a
derekán lógó csecsemő szájához emelje, mintegy korai villásreggeli gya-
nánt, ő eközben zavartalanul kortyolta a pezsgőt, szinte hihetetlen men-
nyiségben. – Így történik repülés közben az üzemanyag felvétele is – je-
gyezte meg Craig egyik fehér szomszédja, aki a Királyi Légierő bom-
bázótisztje volt valamikor, és szélesen elvigyorodott e „tankolás” láttán.
Peter Fungabera utolsóként érkezett, estélyi ruhában; fiatal segédtiszt
vezette a gépkocsiját, a Harmadik Ezred kapitányi uniformisában; ezt a
fiatalembert Craig már jó néhányszor látta a tábornok környezetében.
Ezúttal Peter be is mutatta a tisztet Craignek:
– Rimon Nbebi kapitány.
A fiatalember sovány volt, szinte törékeny testalkatú. Acélkeretes
pápaszeme mögött katonatiszthez nem illő riadt szempár pislogott; gyorsan
és idegesen fogott kezet Craiggel, aki szívesen szót váltott volna vele,
csakhogy épp akkor már dübörgőit is fölfelé a dombon a bikákat szállító
ponyvás teherautó.
A hatalmas masina finom rőt porfelhőt vert föl a karám előtt, amelyet
Craig a bikák számára rótt össze gerendákból. A rakodótérről a
szállítómunkások leeresztettek egy pallót, mielőtt azonban lehajtották
volna a teherautó hátsó zárólapját, Peter Fungabera fellépkedett a
baldachinnal árnyalt szónoki emelvényre, hogy így szóljona sokasághoz:
 – Hölgyeim és uraim! Mr. Craig Mellow-ban olyan férfit tisztelhetünk,
aki – ha kedve tartja – letelepedhetett volna a világ bármelyik országában,
sőt mint egy nemzetközileg ismert sikerkönyv írója, minden bizonnyal
örömmel üdvözlik bárhol és bármikor. Ám ő úgy döntött, hogy visszatér
Zimbabwéba, s ezáltal az egész világ előtt hitet tett róla, hogy a mi hazánk
az az ország, ahol bármilyen színű legyen is a polgárok bőre, tartozzék
bármely törzshöz – fekete vagy fehér, vagy legyen bár masona vagy
matabele –, szabadon élhet és munkálkodhat, nem kell attól tartania, hogy
zaklatnák, itt biztonságban élhet, igaz törvényeink oltalma alatt.
E politikai reklámszöveg után, Peter Fungabera egy kis tréfát is
megengedett magának. – Most pedig körünkben üdvözölhetjük ezeket az új
bevándorlókat, abban a biztos tudatban, hogy számos derék fiú és szép
lány atyái lesznek, részt vállalva szép hazánk, a mi Zimbabwénk
felvirágoztatásában.
Peter Fungabera tapsolt elsőként, amikor Craig lebillentette a hátsó
zárólapot, az első új bevándorló pedig ott állt pislogva a vakító
napsütésben. Hatalmas testű jószág volt, több mint egy tonna súlyú feszülő
izom mozdult fénylő vörösesbarna szőrzete alatt. Szegény állat tizenhat
órát töltött mostanáig zajos és imbolygó börtönében. Elinduláskor kapott
ugyan nyugtatót, de eddigre a gyógyszer hatása elmúlt, bár kissé szédelgett
még, és emiatt az egész világgal szemben harag töltötte el. Most véres
szemmel pislogott le a tapsoló tömegre, a nők nemzeti viseletének színes
orgiájára, s ekkor minden bizonnyal felismerte ingerültségének célpontját.
Dühös bömbölés tört elő a torkából, majd őreit maga után vonszolva, úgy
rohant alá a deszkahídon, mint valami rőt lavina.
Gondozói kiejtették kezükből a köteleket, s a rohamra induló állat előtt
szinte szilánkokra hullott egy zárócövek; a miniszterek kísérete
ugyanolyan gyorsan futásnak eredt. Úgy szóródtak szét, akár szardíniák a
gyors barracudák támadása láttán. Magas rangú állami hivatalnokok vágtak
a feleségük elé, hogy mihamarább elérjék a jacarandaliget nyújtotta
menedéket; az asszonyok hátára szíjazott csecsemők pedig éppolyan
hangosan visítoztak, mint a mamájuk.
A bika – még mindig teljes erővel dübörögve – nekirohant a sátor egyik
oldalának, izmos vállaival elsodorta a feszítőköteleket, mire a sátor
vászonlapjai kecsesen fodrozódva omlottak össze, maguk alá temetve a
bennszorult, pánikba esett tivornyázókat. Az állat a düledező sátor másik
oldalán tört utat magának a szabadba, épp abban -a pillanatban, amikor az
egyik ifjú miniszterfeleség rémülten sivítozva átrohant az állat orra előtt. A
bika hosszú, előremeredő szarvával a nő felé döfött, s szarva hegyével
sikerült is keresztüldöfnie a hölgy hosszan libegő uszályát. A dühödt
barom rántott egyet busa fejével, a rikító színű anyag pedig letekeredett a
nőről, akárcsak holmi búgócsiga zsinórja. A hölgy akarata ellenére gyors
piruettet írt le, aztán mégis visszanyerte az egyensúlyát, hogy anyaszült
meztelenül rohanjon fel maga is a dombra; hosszú lábain aranybarnán
csillogott a bőr, dús keblei pedig ruganyosán himbálóztak a levegőben.
– Kettő az egyhez, hogy a hölgyike mellbedobással győz! – bömbölte
izgatottan az angol bombázótiszt. Ő is alaposan betankolt már az olcsó
pezsgőből.
A vidám színű ruha viszont a bika feje köré tekeredett. Ez éppen ele-
gendő volt hozzá, hogy a dühödt állat keblében a spanyol corridák halálos
haragja ébredjen, akárha a matador vörös kendőjével kellene szembe-
néznie. Hatalmas szarvakkal ékes fejét ide-oda ingatta, miközben a színes
anyag nagyokat csattant, mint a harci lobogó szélvihar idején; a lengő ruha
alól ki-kivillantak gonosz kis szemei – pillantása pedig most egyenesen a
tiszteletre méltó oktatási minisztert vette célba, a menekülők seregének
leglomhább tagját, akinek ugyancsak meggyűlt a baja a meredek lejtővel.
A miniszter ugyanis jókora pocakot eresztett, ami illő is egy ilyen fontos
személyiséghez. Mellénye alatt rengett a roppant hústömeg, arca
hamuszínű volt a rémülettől, a félelem és a kimerültség pedig magas,
lányos falsetto sikolyokat csalt ki belőle. – Lőjétek le! – sivította. – Lőjétek
le ezt a sátánt!
Testőrei nem vettek tudomást a tűzparancsról, hiszen már vagy ötven
lépéssel megelőzték, sőt egyre inkább teret nyertek.
Craig tehetetlenül figyelte a felfordulást a teherautó rakterének
magasságából, ahogyan a bika leszegett fővel most a menekülő miniszter
nyomába eredt a domboldalon. Porfelhő szállt a magasba a barom patás
léptei nyomán, s az állat másodjára is riasztó bőgést hallatott. A
hanghullám, amelynek forrása immár csak néhány ujjnyira harsant fel a
miniszteri hátsó mögött, s a harsogó bömbölés mintha fizikailag fölemelte
volna a testes üldözöttet a biztonság felé vezető utolsó néhány lépés során,
amikor aztán kiderült, hogy az excellenciás úr jobb famászó, mint amilyen
kiváló sprinter. A kövér ember valóban úgy kúszott fel a legközelebbi
jacarandafára, akár a mókus, majd kényes egyensúlyi helyzetbe került a
legalsó ágakon. A fújtató bika viszont közvetlenül alatta torpant meg.
Gyilkos kedvében és csalódásában az állat újra szörnyű bömbölést
hallatott, dühödt pillantást vetve az ég és a minden ízében reszkető hájas
alak felé. Majd a bika első lábaival kaparni kezdte a földet, miközben
gonoszul meredező, fehér hegyű szarvaival böködni kezdte a levegőt.
 – Tegyetek már valamit! – rikácsolta a miniszter.
– Hajtsátok el innen!
Testőrei most hátranéztek a válluk fölött, s látván a pillanatnyi üldözési
szünetet, visszanyerték bátorságukat. Megtorpantak hát ők is, majd
lekanyarították karabélyukat a vállukról, hogy aztán óvatosan araszolni
kezdjenek a bika és kiszemelt áldozata felé.
– Ne! – kiáltotta Craig, túlharsogva az automata fegyverek závárzatának
csattogását. – Ne lőjenek! – Bizonyos volt benne, hogy a biztosítási
feltételek között nem szerepel a „szándékos, célzott puskatűz által okozott
elhullás” megjelölés, és – teljesen függetlenül a kockán forgó ezerötszáz
dollártól – egy sortűz a bika háta mögött is végigseperné a terepet, köztük a
megroggyant sátrat és a benne tartózkodókat is, a szétszórtan menekülő
asszonyokkal és gyermekekkel, sőt jómagával egyetemben.
Az egyik egyenruhás testőr most mégis fölemelte a fegyverét és
gondosan célzott. Az imént átélt megpróbáltatás és rémület miatt alaposan
reszketett kezében a karabély. Fegyverének csöve széles köröket rajzolt a
levegőbe.
– Ne! – ordította ismét Craig, azzal hasra vágta magát a teherautó
pótkocsijának rakterén. Ebben a pillanatban lépett a remegő puskacső és a
bika közé egy magas, szikár férfi.
– Sadrah! – suttogta hálás szívvel Craig, miközben az öregember
parancsoló mozdulattal félretolta a fegyvercsövet, majd szembefordult a
bikával.
– Látlak, Nkunzi Kakhulu! Látlak, Nagy Bika! – köszöntötte udvariasan
a fenevadat.
Hangja hallatán a bika elfordította a tekintetét, majd láthatóan
végigmérte Sadrahot. Horkantott egyet, és fenyegetően megrázta a fejét.
– Hau, bikák fejedelme! De gyönyörű is vagy! – dicsérte az állatot
Sadrah, majd egy lépéssel közelebb óvakodott a fenyegető szarvakhoz.
Az állat ismét a földet kapálta patáival, majd néhány fenyegető lépést
tett az öreg pásztor felé. Sadrah azonban meg sem moccant, mire a bika
megállt vele szemben.
– Milyen nemes tartású is a fejed! – károgta a vénember. – A szemeid
pedig, akár két fekete hold.
A bika megrázta a szarvait, de már kevésbé haragosan ingatta a fejét,
válaszként pedig Sadrah egy második óvatos lépésre szánta el magát. A
rémült nők és gyermekek sikongása elnémult. Még a leggyávábbak sem
futottak tovább, hanem megálltak, és visszanéztek az öregre és a rőt szőrű
bikára.
 – Szarvaid olyan élesek, mint a híres Mzilikazi gyilkos dárdái!
Sadrah egyre közelebb került az állathoz, a bika pedig bizonytalanul
pislogni kezdett, vörös, karikás szemekkel sandítva az öregre.
– És milyen dicsőek is súlyos heréid – mormolta Sadrah szelíden. –
Mint megannyi óriás sziklagolyóbis. Tízszer ezer tehén fogja érezni
pompás súlyukat.
A bika egy lépést hátrált, miközben kevésbé meggyőzően rázogatta busa
fejét.
– Lélegzeted forró, akár az északi szél, ó, bikák páratlan királya –
mondta szelíden Sadrah, azzal lassan kinyújtotta a kezét, miközben
mindenki lélegzetét visszafojtva leste a jelenetet.
– Ó, drága jószág – lehelte Sadrah, megsimogatva az állat fényes,
nedves, csokoládészínű pofáját, mire a bika idegesen megrezzent, de aztán
visszalépett, hogy megszimatolja Sadrah ujjait. – Édes, drága jószág, nagy
bikák leendő atyja – mondta a vénember, miközben mutatóujját a nehéz
bronz orrkarikába csúsztatta, másik kezével átölelve az állat fejét. Aztán
lehajolt, száját a bika kitágult rózsaszín orrlyukaihoz illesztette, hogy aztán
belefújjon a két likba. Az állat testén remegés futott át, Craig pedig tisztán
látta, hogy a hatalmas állat megfeszült vállizmai elernyednek. Sadrah ekkor
fölegyenesedett, s ujjával még mindig az orrkarikába csimpaszkodva,
lassan megindult – a bika pedig nyugodt léptekkel botorkált utána, lengő
bőrleffentyűkkel az álla alatt. A nézősereg soraiból óvatos diadalordítás
hangzott fel, de menten abba is maradt, amikor Sadrah perzselően gúnyos
pillantással tekintett körbe.
– Nkoszi! – szólt oda Craignek az öreg pásztor. – Tereld csak el ezeket
a csacsogó masona majmokat a birtokodról. Fölizgatják e kedves állatot –
mondta parancsoló hangon, Craig pedig csak remélhette, hogy az előkelő
vendégkoszorú tagjai közül senki sem érti a szindebele nyelvet.
Ismét csodálattal töltötte el az a szinte misztikus kötelék, amely a nguni
törzs és jószágaik között feszül. Az idő homályába merült régmúlt óta,
amikor az első csordákat kiterelték e pásztorok valahonnan Etiópia hegyei
közül, hogy századok során egyre délebbre keressenek új legelőket, a
fekete bőrű etiópok ivadékai és az állatok élete-sorsa egyre szorosabban
egybefonódott. Ez a púpos marhafajta eredete Indiába nyúlik vissza,
nemzetségük, a bos indicus jelentős mértékben különbözik is az európai
bos taurustól, de az idők során éppannyira afrikai jellegűek lettek ezek az
állatok, mint azok a törzsek, amelyek gyengéden gondozták őket,
megosztva velük életformájukat. Különös dolog, gondolta Craig, hogy a
harcias marhatenyésztő törzsek mintha mindig is uralkodtak volna a
többiek fölött; az olyan népek, mint a maszáik, a becsuanák és a zuluk az
idők kezdete óta igába hajtották földművelő szomszédaikat. Ennek talán az
a magyarázata, hogy a nomádok örökkön új legelőket kerestek-kutattak;
meg kellett védelmezniük a füves pusztákat a többiekkel szemben, óvniuk
kellett csordáikat a ragadozóktól, akár emberek voltak, akár vadállatok,
talán ezért is lettek annyira harciasak.
Aki most Sadrahot figyelte, miként vonszolja maga után a hatalmas
bikát, annak már óhatatlanul látnia kellett ezt az úri arroganciát, gazda és
jószág nemes szövetségét. Nem úgy az oktatásügyi miniszter, aki kövér
macska módjára továbbra is két kézzel csimpaszkodott a jacarandafa ágán.
Craig oda is sietett a fához, hogy a testőrökkel együtt kérlelni kezdje a
kövér uraságot, szálljon le ismét a szilárd talajra.
A hivatalos személyek közül Peter Fungabera távozott utolsóként.
Elkísérte Craiget, aki végigvezette a birtokon, és értően szimatolta az
aranyszínű, kemény szálú, édes illatú nádat, amely immár félig befedte az
udvarház tetejét.
– Nagyapám az eredeti nádfedél helyébe bordáspehelyazbeszt tetőt
húzatott a háború éveiben – magyarázta Craig. – A ti RPG–7-es rakétáitok
ugyanis elég forró jószágok voltak.
– Igaz – helyeselt Peter higgadt hangon. – Sok szép tűzijátékot
rendeztünk velük.
– Őszintén szólva, hálás vagyok, amiért alkalmam nyílt az udvarház
újjáépítésére. A nádtető alatt ugyanis hűvösebb a levegő, mert hiszen a
nádfedél festőibb is, meg aztán az elektromos hálózatot és a vízvezetéket is
rendbe kellett hozatnom.
– Gratulálok neked, amiért ennyi munkát vittél végbe ilyen rövid idő
alatt. Hamarosan te is olyan nagystílűén élhetsz, ahogyan az őseid mindig
is éltek, amióta csak meghódították Zimbabwét.
Craig fürkésző pillantást vetett a tábornokra, vajon nem lát-e a
szemében malíciát, de Peter mosolya éppolyan elbűvölő és könnyed volt,
mint máskor.
– Ezek a renoválási és helyreállítási munkák jócskán megnövelik a
birtok értékét – mutatott rá Craig. – Neked pedig szép rész jut belőle.
– Persze – bólintott Peter, kezét pedig Craig karjára tette. – Ráadásul
akad még itt tennivalód. Mikor kezdesz hozzá a Zambezi Vizei
kiépítéséhez?
– Nemsokára hozzáfoghatok, amint megérkezik a többi állat, Sally-
Anne pedig segíteni tud a részletek kidolgozásában.
– Ah! – mondta Peter. – Akkor viszont máris belevághatsz a terv
megvalósításába. Sally-Anne Jay ugyanis tegnap reggel leszállt a hararei
repülőtéren. – Craig érezte, hogy megdobban a szíve az örömtől és a
várakozásteli izgalomtól.
– Ma este beugrom a városba, hogy felhívjam.
Peter Fungabera türelmetlenül csettintett. – Hát még nem szerelték be
hozzád a telefont? Holnap azonnal intézkedem. Addig is használhatod a
rádióadómat.
A telefonszerelők már másnap délelőtt megérkeztek, Sally-Anne Cessna
sportgépe pedig egy órával később zümmögve közeledett is kelet felől.
Amikor a lány kiugrott a gép kabinjából, Craig rájött, hogy el is feledte
már, milyen fürgén és gyorsan mozog a fiatal nő, és szinte újra fel kellett
fedeznie a lány szűk farmernadrágba bújtatott, karcsú lábait: Sally-Anne
mosolya őszintén sugárzott, kézfogása pedig kemény volt, szinte férfias;
gyapjúinge alatt láthatóan nem viselt más ruhadarabot. Sally-Anne észre is
vette a férfi gyors pillantását, majd azt is látta, hogy Craig némi bűntudattal
elkapja a tekintetét, de nem látszott rajta, hogy e fürkész szemrevételezés
megbántotta volna.
– Milyen csodaszép a birtokod a levegőből! – jegyezte meg.
– Akkor hadd mutassam meg a földről is – ajánlotta a férfi, a nő pedig
máris a Land Rover hátsó ülésére dobta a zsákját, lábát pedig kilógatta a
kocsi ajtajának szélén, mint valami fiatal fiú.
Késő délután értek vissza az udvarházhoz.
– Kapa-lala már rendbe hozott számodra egy szobát, Joseph pedig első
osztályú vacsorát készített. Végre működik a generátorunk, így azután a
villanyfénynek is örvendezhetünk, a bojler pedig ma reggel óta melegíti a
vizet, így hát semmi akadálya egy forró fürdőnek, vagy vigyelek vissza a
városi motelbe?
– Takarékoskodj csak a benzinnel – fogadta el a meghívást a nő
mosolyogva.
Fürdés után Sally-Anne kijött a verandára, törülközőből rögtönzött
turbánt nedves fürtjein, leült egy székre Craig mellé, lábait pedig feltette az
alacsony falra.
– Egek, isteni volt a fürdő! – A lány bőréből szappanillat áradt, bőre
pedig még rózsaszínűén csillogott a forró víztől.
– Hogyan óhajtod a whiskyt?
– Tisztán és sok jéggel.
A lány ivott egy kortyot, sóhajtott, majd mindketten némán figyelték a
naplementét. Amolyan igazán afrikai, tombolóan bíborvörös naplemente
volt, amely varázslatos hatást tett rájuk, s az egész természetet is mintegy
megigézte; ha bármelyikük megszólal most, az szinte szentségtörés lett
volna. Némán figyelték hát, hogyan bukik alá a napkorong, végül aztán
Craig közelebb hajolt a lányhoz, és átnyújtott neki egy papírköteget.
– Mi ez? – kérdezte Sally-Anne kíváncsian.
– Egy kis előleg jövendő szolgálataidért mint konzultáns és
vendégelőadó a Zambezi Vizei megbízásából. – Craig felkattintott egy
olvasólámpát a lány széke fölött.
Sally-Anne lassan olvasta a szöveget, minden oldalt háromszor-
négyszer is átfutott, majd hátradőlt, védelmezőén öléhez szorítva a
kéziratot, és a lehulló sötétségbe meredt.
– Ez csupán amolyan rövid, kidolgozatlan vázlat, annak is csak az első
néhány oldala. Azt javasolnám, hogy a könyv címlapján a te fényképeid
szerepeljenek – törte meg végül a csendet Craig kissé zavartan. – Persze én
csak alig néhány fotódat láttam. De biztos vagyok benne, hogy van néhány
száz felvételed. Arra gondoltam, hogy összeállíthatnánk egy kétszázötven
oldalas könyvet, ugyanannyi fényképpel – persze mindegyik színes fotó
lenne.
A lány lassan feléje fordította a fejét. – És még te féltél? – kérdezte. –
Az istenedet, Craig Mellow, most szinte hülyét kapok a szorongástól.
A férfi látta, hogy Sally-Anne szemeiben ismét könnyek csillognak. –
Úgy áll a helyzet – mondta a lány, keresve a szavakat, aztán elhallgatott. –
Ha a fotóimat a te szöveged mellé tenném, hidd el, gyöngék lennének, akár
a harmat, legalábbis azt hiszem; nem lennének méltóak ahhoz a mélységes
vonzalomhoz, amelyet olyan szépen fogalmaztál meg, ahhoz a
vonzalomhoz, amelyet Zimbabwe iránt érzel.
A férfi tagadólag rázta a fejét. A lány ismét alátekintett a szövegre, és
újra átfutotta a kéziratot.
– Mondd csak, Craig, biztos vagy benne, hogy ezt a könyvet az én
fotóimmal akarod kiadni?
– Igen, nagyon is biztos vagyok benne.
– Köszönöm – mondta erre egyszerűen a lány, és ebben a pillanatban
Craig előtt világossá vált, hogy egymáséi lesznek. Nem most, nem is ma
éjjel, ez még túl korai lenne – de nemsokára szeretők lesznek. Érezte, hogy
a lány is tisztában van ezzel, mert jóllehet alig szóltak egymáshoz, Sally-
Anne orcáit pír öntötte el barnára sült bőre alatt; valahányszor rápillantott,
szinte a tartózkodása ellenére is látta a lány vérének lüktetését, Sally-Anne
pedig nem mert rátekinteni.
Vacsora után Joseph felszolgálta a kávét a verandán, és miután a
szakács visszavonult, Craig eloltotta a lámpát, a férfi és a nő pedig a
sötétben ülve figyelte, hogyan kél fel a hold a mszasza fák fölött, amelyek
a völgy túloldalán álltak őrt a domboldalon.
Amikor végül a lány felállt, hogy visszavonuljon, lassan kelt fel a
helyéről, és mintha ok nélkül habozott volna kissé. Ott állt szemben a
férfival, feje egy magasságban Craig állával, s ekkor halkan azt mondta: –
Köszönöm. Köszönöm neked – azzal hátrahajtotta a fejét, lábujjhegyre állt,
és ajkaival lágyan megérintette a férfi arcát. De Craig tudta, hogy a lány
még nem döntött, ezért nem ölelte magához.

Mire az utolsó tehénszállítmány is megérkezett, s a másik birtok, az öt

mérfölddel távolabbi Queen's Lynn is készen állt a jószág fogadására,
Craig újonnan szerződtetett fehér bőrű gazdatisztje már beköltözött a
családjával. Izmos, lassú szavú férfi volt, aki búr származása ellenére
ebben az országban született, itt is élt egész életében. Ugyanolyan jól
beszélt szindebele nyelven, akárcsak Craig, jól ismerte és tisztelte a
feketéket, amiként azok is kedvelték és respektálták. De ami a
legfontosabb, a gazdatiszt az állatokhoz is pompásan értett, és szerette a
jószágot, mint minden született Afrikaner.
Miután ez a férfi, név szerint Hans Groenewald, megjelent a birtokon,
Craig immár a tervezett turistaparadicsomra, a Zambezi Vizeire
összpontosíthatta figyelmét. Talált egy fiatal építészt, aki korábban a
legelőkelőbb dél-afrikai magánvadásztanyákat tervezte, és sikerült
rávennie, hogy repüljön át hozzá Johannesburgból.
Hármasban, vagyis az építésszel és Sally-Anne-nel, Craig három héten
át táborozott a jövendő Zambezi Vizei vadonjában, bejárták a Chizarira
mindkét partját, és megvizsgáltak a területen minden talpalatnyi földet.
Kiválasztották az öt vendégház helyét, valamint azét a szolgáltatási
központét is, amely majdan ellátja az egyes táborhelyeket. Peter Fungabera
parancsára a Harmadik Ezred egyik osztaga kísérte el őket, Timon Nbebi
kapitány vezetésével.
Craignek a kapitányról alkotott első impressziója megerősítést nyert,
mihelyt jobban megismerte a vézna fiatalembert. Komoly, tudós fiatal férfi
volt, aki minden szabadidejét annak szentelte, hogy levelező tanfolyamon
sajátítsa el a politikai gazdaságtan titkait a Londoni Egyetemen. Angolul és
szindebele nyelven is folyékonyán beszélt, anyanyelve, a sona mellett;
éjszakánként pedig ő, Craig és Sally-Anne hosszan társalogtak a tábortűz
mellett; az országot zűrzavarba taszító törzsi villongások megoldását
vitatták leginkább. Timon Nbebi ezzel kapcsolatos nézetei meglepően
mérsékeltnek tetszettek, ha figyelembe vették, hogy az elit, sona
nemzetiségű ezred tisztje; a fiatal kapitány mintha őszintén kívánt volna
munkálkodni a törzsi megbékélés tető alá hozatalán.
– Mr. Mellow – mondta egyik alkalommal –, hát élhetünk egyáltalában
olyan országban, melyet megoszt a gyűlölködés? Amikor Észak-Írország
vagy Libanon problémáit tekintem, s látom, hogy végül ott is egyfajta
törzsi gyűlölet tombol, szinte összeborzadok.
– De hiszen maga sona, Timon – jegyezte meg gyengéden Craig. – S
ezek szerint saját törzse mellett kell elköteleznie magát.
– Úgy van – ismerte el Timon. – De elsősorban is hazafi vagyok. Nem
vívhatom ki a békességet gyermekeim számára, ha a kezemben AK–47-est
szorongatok. Nem lehetnék úgy büszke sona, ha az lenne a célom, hogy
minden matabelét lemészároljak.
Ezek a viták persze nem jutottak el a végkövetkeztetésig, mégis roppant
megrendítő hatást tettek mindannyiukra, pusztán azért is, mert még ezen a
távoli és látszólag békés vidéken is fegyveres kíséretre volt szükségük. A
fegyveres férfiak állandó jelenléte mind Craiget, mind Sally-Anne-t
nyugtalansággal töltötte el, így azután egyik este, a Zambezi Vizeinél
töltött utolsó napok egyikén a fehér emberpár óvatosan megszökött őreitől.
Kettesben végre könnyebben lélegeztek; ha úgy tetszett nekik,
hallgatásba merültek, vagy éppen akár égy óra hosszat is beszélgetésbe
foghattak – a katonák jelenléte nélkül. Most már egyikük vagy másikuk
megérintette a társát; ezek még mindig futó, látszólag véletlen kontaktusok
voltak, de ezekkel a tényekkel mindketten nagyon is tisztában voltak. A
lány néha Craig felé nyújtotta a karját, hogy kezét a férfiéra helyezze,
amikor hangsúlyozni akart valami fontos kijelentést, vagy haja a férfi arcát
súrolta, amikor együtt hajoltak az építésznek a vadásztanyákról készített
vázlata fölé. Bár Sally-Anne kétségkívül többet kezdeményezte ezt a testi
jelbeszédet, Craig is megfogta a lány könyökét, hogy átsegítse a folyó
gázlóján egyik szikláról a másikra, vagy fölé hajolt, hogy megmutassa neki
egy harkály fészkét, vagy a vadméhek kaptárát valamelyik fa csúcsán.
Azon az éjszakán, végre kettesben, találtak egy magas agyaghalmot,
melyet egy hangyászmedve túrt; a kis domb a környező ébenfaliget fölé
emelkedett, ahonnan alátekinthettek az orrszarvúak ürülékhalmaira. A
hangyász odvának tetejéről körülnézhettek a cserjésben, egyúttal az
agyagdombról fényképeket is készíthettek. Végül leültek az agyagra, hogy
kivárják, hátha arra vetődik egy rinocérosz, ez a történelem előtti időkből
itt maradt fura monstrum. Suttogva beszélgettek, fejüket összedugva, bár
ezúttal nem értek egymáshoz.
Craig váratlanul letekintett az alanti sűrű bozótra, majd minden izma
megfeszült. – Ne mozdulj! – súgta a lánynak. – Ülj moccanás nélkül!
A lány lassan elfordította a fejét, hogy kövesse Craig pillantását, s a
férfi hallotta, hogy társnője halkan felhördül a döbbenettől.
– Kik ezek? – suttogta rekedten, de Craig nem válaszolt.
Két férfit látott, de azoknak is csupán a szeme fehérét. Csöndesen
osontak mind közelebb, akár a leopárdok, úgy belesimulva az
aljnövényzetbe, mint minden olyan lény, amelynek egész életében
rejtőzködnie kell.
– Te vagy hát az, Kuphela – szólalt meg végül az egyik árnyalak, halk,
de gyűlölettől sziszegő hangon. – Te hoztad ránk a masona vérebeket, hogy
ránk vadásszanak.
– Csalódsz, nem így van, Őrszem bajtárs – válaszolta Craig rekedt sut-
togással. – A kormány küldte velem az ebecskéit, hogy vigyázzanak rám.
– A barátunk voltál, mi szükséged lehetett hát most védelemre?
– A kormány nem tudja, hogy barátok vagyunk – Craig igyekezett
meggyőző hangon susogni. – Senki sem tud róla, hogy találkoztunk. Senki
sem tud róla, hogy itt rejtőztök. Az életemre esküszöm, hogy így van.
– Esküt tehetsz az életedre, jó – bólintott Őrszem bajtárs. – Akkor is
mondd meg gyorsan, mit keresel itt, ha nem azért jöttél, hogy elárulj
bennünket.
– Megvásároltam ezt a földet. A másik fehér ember, aki velünk jött,
kőházak építője. Szeretnék itt olyan üdülőt és pihenőházat emelni, ahová
fehérek látogatnának el. Olyasfélét, amilyen a Wankie Park.
Ezt végre megértették. A híres Wankie Nemzeti Park is Matabeleföldön
található. A gerillák néhány percig súgtak-búgtak egymás között, aztán
ismét Craig arcába tekintettek.
– És velünk akkor mi lesz? – kérdezte Őrszem bajtárs. – Mi lesz, ha
felépíted itt a házaidat?
– De hiszen barátok vagyunk – emlékeztette Craig a földönfutót. –
Mindig lesz itt számotokra hely. Segíteni foglak benneteket étellel és
pénzzel, ti pedig viszonzásként megvéditek állataimat és a házaimat.
Titokban megfigyeltek minden látogatót, de túszszedés nem lesz többé.
Megegyezünk ebben, mint barátok közt szokás?
– Mennyit ér neked a barátságunk, Kuphela?
– Ötszáz dollárt, minden holdtöltétől.
– Ezret érjen – tette meg a maga ellenajánlatát Őrszem bajtárs.
– Jó barátok nem alkudoznak a pénzen – bólintott Craig egyetértőén. –
Most csak hatszáz dollár van nálam, de a többit elásom ama vadfügefa
alatt, ahol először találkoztunk.
 – Megtaláljuk – biztosította róla Őrszem bajtárs.
– S minden holdtöltekor vagy ott találkozunk, vagy amott. – Őrszem két
találkozási pontra mutatott; mindkettő meredek dombtető volt, kellő
távolságban a folyótól; csúcsaik innen csak kékes sziluettként rajzolódtak
ki a látóhatáron. – A találkozóra zöld levelekből rakott máglya füstje vagy
fénye lesz a jeladás, vagy három, egymást követő puskalövés.
– Rendben van, megegyeztünk.
– Most pedig, Kuphela, tedd le a pénzt a hangyászmedve odújára,
amelyen ülsz, asszonyoddal pedig térj vissza a táborotokba.
Sally-Anne a visszafelé vezető úton Craighez húzódott, sőt minden
néhány száz lépés után a karjába is csimpaszkodott, miközben
aggodalmasan nézegetett hátrafelé.
– Istenem, Craig, ezek igazi sufták voltak, igazi kemény erdei harcosok.
Miért engedtek minket szabadon?
– A legjobb érvet hoztam elő nekik: a pénzt. – Craig kissé rekedt
kuncogással mondta ezt, s maga is hallotta, hogy rémült hangon beszél;
szíve pedig most is dobogott az izgalomtól. – Nyomorult havi ezer
dollárért szabadultunk. Ha nem tudnád, épp az imént fogadtam fel a
legkeményebb testőröket és vadőröket, akik csak felfogadhatók. De
egészen jó fogást csináltam velük.
– Ezekkel alkudtál meg? – kérdezte Sally-Anne. – Mondd, nem
veszélyes ez? Nem hazaárulás vagy ilyesmi?
– Talán az, de mindent elkövetünk, hogy rá ne jöjjenek, igaz?

Az építészről kiderült, hogy aranyat ér. Tervei nagyszerűek voltak: a

vadászházakat építsék természetes kőből, helyi faanyagból, nádtetővel, így
azután természetesen fognak illeszkedni a folyó mentén kiválasztott telkek
környezetébe. Sally-Anne együtt dolgozta ki vele a belső kiképzést és a
turistaházak bútorzatát, a maga jó ízlésű, bájos ötleteivel sietve a
szakember segítségére.
A következő néhány hónapban Sally-Anne-t lefoglalták a World
Wildlife Trusttel szembeni kötelezettségei; hosszú periódusokat kellett a
birtoktól távol töltenie, de utazásai során mindenesetre alkalmazottakat
toborzott, akikre Craignek ugyancsak szüksége volt a Zambezi Vizeinek
üzembe helyezéséhez.
A lány elsőként egy Svájcban tanult konyhafőnököt csábított el az egyik
hotellánctól. Azután öt fiatal szafárikísérőt fogadott fel, öt afrikai fiút, akik
jól ismerték a természetet, sőt szerették is mind a fekete földrészt, mind
gazdag állatvilágát, s ami ennél is fontosabbnak tetszett, képességeiket és
tapasztalataikat láthatóan másoknak is szívesen közvetítették.
Sally-Anne ezután a hirdetési célokra tervezett brosúrák szöveg- és
képanyagát dolgozta ki, saját fotográfiái és Craig szövege alapján. – Ez
egyfajta kosztümös próba lesz – hangsúlyozta a lány, amikor
Johannesburgból telefonált a férfinak, Craig előtt pedig most vált először
világossá, milyen nagyszerű partnerre tett szert, amikor Sally-Anne
kimondta a boldogító igent. Ez a lány mindent tökéletesen akar elvégezni.
Ha valamiről véleményt alkot, akkor a szóban forgó tervet vagy helyesnek
tartja, vagy elhibázottnak, ha pedig az utóbbinak, akkor minden követ
megmozgat, hogy akár őt, Craiget, akár a nyomdai tipográfust meggyőzze
a maga igazáról.
S az eredmény valóságos kis mestermű lett; a képek színei ízléssel
illeszkedtek, sőt a reklámszöveg tördelése is remekül illett saját fénykép-
reprodukcióihoz. Sally-Anne a brosúra egy-egy példányát elküldte a világ
minden Afrika-szakértőjének, Tokiótól Koppenhágáig.
– Ki kell tűznünk a megnyitás időpontját – közölte Craiggel. – S azt is
biztosítanunk kell, hogy első vendégeink jelentős személyek legyenek.
Attól tartok, hogy ezeknek a „nagy elsőknek” gratis kell szolgáltatásokat
nyújtanunk.
– Csak nem valami popsztárra gondolsz? – kérdezte mosolyogva Craig,
mire a lány megborzongott.
– Telefonáltam apámnak a londoni nagykövetségre – mondta. – Neki
talán sikerül rávennie András herceget, hogy jöjjön el mint díszvendég,
persze ez még ugyancsak bizonytalan. Henry Pickering viszont ismeri Jane
Fondát.
– Istenkém, sose hittem volna, hogy ilyen remek piackutató vagy.
– Ha már a hírességeknél tartunk, azt hiszem, egy bestsellerírót is fülön
tudnék fogni, akinek rossz tréfái vannak, és valószínűleg több whiskyt
iszik, mint amennyit elbír!
Amikor Craig végre felkészült a Zambezi Vizei konkrét építési
munkálataira, elpanaszolta Peter Fungaberának, milyen nehéz munkásokat
szereznie a bőzótbeli kőművesmunkákhoz. A tábornok erre csak ennyit
mondott neki: – Ne idegeskedj emiatt. Erről majd gondoskodom. – Öt
nappal később katonai teherautók hosszú oszlopa futott be a birtokra, a
ponyvák alatt az átnevelő táborok kétszáz őrizetesével.
– Rabszolgamunkások – jegyezte meg SallyAnne őszinte undorral.
Ennek ellenére a Chizarira folyóhoz tervezett bekötőút alig tíz nap alatt
elkészült, Craig pedig telefonált Sally-Anne-nek Hararéba, hogy közölje a
lánnyal az örömhírt. – Nyugodtan mondhatom neked, hogy a
megnyitóünnepséget július elsejére tűzhetjük ki.
– De hiszen ez nagyszerű, Craig!
– Mikor tudnál megint ideröppenni? Majdnem egy hónapja nem
láttalak.
– Csak három hete – csillapította a nő.
– Újabb húsz oldalt írtam közös könyvünkből – vetette ki a csalit Craig.
– Jó lenne, ha ismét átolvasnánk.
– Küldd el az anyagot.
– Gyere el, odaadom személyesen.
– Oké – kapitulált a lány. – Jövő héten, szerdán. Hol leszel? A King's
Lynn-nen vagy a Chizariránál?
– A Zambezi Vizeiben fogok lubickolni. A villanyszerelők meg a
vizesek már a munka végén tartanak. Szeretnék a körmükre nézni.
– Akkor majd odarepülök.
Következő héten a lány földet is ért a folyó menti réten, ahol Craig
munkásai leszállópályát alakítottak ki döngölt salakból, hogy a repülő-
gépek egész évben használni tudják az ideiglenes repülőteret, sőt még egy
egészen szabályos szélzsákot is rögtönöztek valami póznára erősítve.
Abban a pillanatban, hogy a lány a földre szökkent, Craig nyomban
lájta, hogy Sally-Anne roppant haragos.
– Mi történt? – kérdezte tőle már messziről.
– Elvesztettél két orrszarvút. – A lány dühösen lépkedett feléje. – Már a
levegőből láttam a hulláikat.
– Hol? – kérdezte Craig, aki szintén haragra lobbant.
– A sziklás lejtő mögötti bozótban. Nem kétséges, hogy vadorzók tették.
A két állat egymástól alig ötven lépésre fekszik. Párszor szemügyre vettem
őket mélyrepülés közben; a szarvukat lenyiszálták.
– Gondolod, hogy Charlie az meg Lady Di?
A levegőből ugyanis Craig és Sally-Anne némi orrszarvúszámlálást
tartott, és sikerült is huszonhét állatot azonosítaniuk a birtokon, köztük
négy borját és kilenc ivarérett párt, melyeknek külön nevet adtak. Charlie
és Lady Di fiatal hím és nőstény volt, feltehetőleg nemrégen kerülhettek
össze. Korábban Craig és Sally-Anne gyalogszerrel vágott neki a sűrű
jessie-bozótnak, amelyet ez a két állat választott ki mintegy magán-
területéül. Mindkettőnek pompás szarvak ékesítették az orrát, a híméi
vastagabbnak és nagyobb súlyúnak tetszettek. Az elülső szarv lehetett vagy
negyvenöt centiméteres, és legalább tíz kilót nyomott; ez a vadorzónak
megérhetett legalább tízezer dollárt. A nőstény, Lady Di, kisebb és
karcsúbb állat volt, finoman ívelt szarvakkal, s amikor utoljára látták, már
jócskán vemhesnek látszott.
– Igen, ők azok. Bizonyosan ők.
– Csúnya dolgok mehetnek végbe ott, a sziklavonulat túloldalán –
mormogta Craig. – Sötétedés előtt oda sem érünk.
– A Land Roverrel semmiképp – bólintott SallyAnne –, de azt hiszem,
találtam egy helyet, ahol lejuthatnánk. Az a tisztás úgy egy mérföldre lehet
csupán a tetthelytől.
Craig leakasztotta a puskáját a vezetőülés mögötti kampóról, és
ellenőrizte, csőre van-e töltve a fegyver.
– Oké. Vágjunk neki – mondta.
A vadorzók bűntettének helyszíne a birtok legtávolabbi sarkában volt,
majdnem annak a sziklákkal teliszórt völgynek a szélén, amely meredeken
bukott alá a nagy folyó partja felé. A Sally-Anne által kiválasztott
leszállóhely igen keskeny tisztás volt, a folyó menti sziklagerinc szélénél; a
lánynak nem is sikerült az első próbálkozáskor landolnia, ezért széles kört
írt le a levegőben, majd újra rárepült a célra. Másodjára, a fák csúcsát
szinte súrolva, pontosan a füves sávra tette le a gépet.
A Cessnát a tisztáson hagyták, majd a sziklavölgy bejárata felé indultak.
Craig lépkedett elöl, lövésre készen markolva puskáját, éberen tekintve
jobbra-balra.
Az utolsó mérföldön az odafönn keringő keselyűk mutatták nekik az
utat. Az ocsmány tett színhelye körül is minden fa ágain keselyűk
kuporogtak, mint megannyi groteszk, éjsötét gyümölcs. A tetemek körül
dögevő ragadozók taposták le a füvet, és mindenfelé keselyűk elhullatott
tollai hevertek. Amikor közelebb értek, vagy fél tucat hiéna sompolygott el
sietve, jellegzetes testtartásukkal: felpúpozott vállal. Még e dögevők
félelmetes fogsora sem volt képes egészen szétszaggatni a rinocérosz
vastag bőrét, bár az orvvadászok felmetszették áldozatuk hasüregét, hogy a
hiénák könnyebben hozzájussanak zsákmányuk beleihez.
A tetem legalább egy hete heverhetett ott; a hullabűz a keselyűk
guanójával keveredett, amely fehérre pettyezte a döglött állat földi
maradványait. A dögevő madarak kivágták a hím szemeit, de az állat füleit
és arcbőrét is leszaggatták. Sally-Anne jól látta a levegőből: a szarvakat
levágták, a tetem orrán most is jól látszottak a fejsze okozta sebek.
Miközben lenézett a szétroncsolt és rothadó főre, Craiget szinte rázta a
tehetetlen düh, szája is kiszáradt a haragtól és az undortól.
– Ha rájuk akadok, megölöm őket – hörögte, Sally-Anne pedig sápadtan
és komoran állt mellette.
– Rothadt alakok – suttogta a lány. – Átkozott, mocskos gyilkosok.
 Elgyalogoltak a halott nőstényhez, amelynek ugyancsak levágták a
szarvait, amiként hasát is felhasították a gyilkosok. A hiénák ki is tépték
hasából a meg sem született borját, és csontjai kivételével azt is jószerével
felfalták.
Sally-Anne leguggolt a szánalmas, apró maradványok mellé. – Prince
Billy – suttogta –, te szegény kis jószág.
– Itt nincs már mit tennünk – vigasztalta Craig, majd karjánál fogva
talpra segítette a nőt. – Menjünk innen.
A lány hagyta, hogy elvonszolja onnan.

Annak a dombnak a csúcsáról, amelyen Craig találkozót beszélt meg

Őrszem bajtárssal, körültekintettek a barnálló halmokon, melyek között a
folyó szerpentinvonalát csak a mélyzöld növényzet jelezte, egészen a
horizontig.
Kevéssel azután, hogy déli tizenkettőt jelzett a Nap, Craig zöld
falevelekből máglyát rakott, hogy füstjeleket adjon, majd folyamatosan
táplálta a tüzet. Az égbolt már bíbor és kék színűre váltott; lassan alászállt
a csöndes és hűvös este, Sally-Anne egyszerre dideregni kezdett.
– Fázol? – kérdezte tőle a férfi.
– Igen, és szomorú vagyok. – Sally-Anne izmai megfeszültek, amikor a
férfi átölelte a vállát, de nem húzódott el. Aztán lassan elengedte magát, és
szorosan Craighez bújt egy kis melegségért. A látóhatár sötétségbe borult,
majd mindkettőjüket elnyelte az afrikai éj.
– Látlak, Kuphela! – A hang olyan közelről szólalt meg, hogy
mindketten összerezzentek, Sally-Anne pedig szinte bűntudattal húzódott
el a férfitól. – Hívtál engem. – Őrszem a máglya halvány fénykörén kívül
maradt, az éji árnyak között.
– Hol voltál, amikor valaki megölte két bedzsanémat, hogy ellopja a
szarvaikat? – kérdezte a harcostól nyersen és vádló hangon Craig. – Hol
voltál, amikor pedig megígérted, hogy őrződ helyettem ezt a földet?
Hosszú csend támadt a sötétségben.
– Hol történt az, amiről beszélsz?
Craig megmondta neki, merrefelé.
– Az távol van innen, s a táborunktól is. Nem is tudtunk róla. – Őrszem
mentegetőző hangot ütött meg, nyilvánvalóan restellte, hogy nem sikerült
betartania a megállapodást. – De megtaláljuk, aki ezt művelte. Követjük a
nyomukat, és megtaláljuk őket.
– Ha így lesz, fontos lenne tudnom annak az embernek a nevét, aki
megvásárolja tőlük a szarvakat – mondta parancsoló hangon Craig.
 – A nevét elmondom neked – ígérte Őrszem bajtárs. – Figyeld majd a
jelzőtüzet ezen a dombtetőn.
Tizenkét nappal később Craig a látcsövében keskeny szürke füstcsíkot
pillantott meg a bálna hátához hasonló dombtető fölött. Egyedül vágott az
útnak, mert Sally-Anne három nappal előbb elrepült. A lány ugyan
szívesen maradt volna még a birtokon, csakhogy a Wildlife Trust egyik
igazgatóját épp akkor várták Hararéba, s neki mégiscsak ott kellett lennie a
fogadóbizottságban.
– Azt hiszem, a jövő évi ösztöndíjam függ ettől a találkozástól –
jegyezte meg bánatosan Sally-Anne, amikor bemászott a pilótafülkébe –,
de telefonálj nekem, amint találkoztál a te szelídített banditáiddal.
Craig fürgén kúszott fel a dombra, s amikor felért a gerincre,
egyenletesen lélegzett, nem zihált, sőt a lábizmait is erősnek érezte,
művégtagját is könnyedén mozgatta. Az utóbbi hónapokban szépen
megedződött és új erőre kapott, de továbbra is keserű harag töltötte el,
amikor végre megállt a füstölgő máglya előtt.
Húsz perc telt el kínos lassúsággal, mire Őrszem bajtárs halkan kilépett
az erdő sűrűjéből, de egy fatörzs mögött azért még fedezékbe vonult,
automata fegyverét a karja hajlatában tartva.
– Nem követtek? – kérdezte Craigtől, aki bátorítóan rázta a fejét. –
Mindig óvatosnak kell lennünk, Kuphela.
– Megtaláltad az embereidet? – kérdezte Craig.
– Nálad van a pénz? – kérdezett vissza Őrszem.
– Persze. – Craig vastag borítékot húzott elő zubbonyának felső
zsebéből. – Megtaláltad azokat az embereket? Szólj már.
– Adj cigarettát – incselkedett vele Őrszem bajtárs. – Van nálad
cigaretta?
Craig odavetett neki egy csomaggal, Őrszem pedig rágyújtott és mélyen
leszívta a füstöt. – Hau! – hördült. – Ez jólesik.
– Beszélj már – sürgette Craig.
– Hárman voltak, mind férfiak. A tetemektől követtük a nyomaikat –
bár lehettek tíznaposak is, ők meg el is próbálták tüntetni a lábaik nyomát.
– Őrszem bajtárs akkorát szippantott a cigarettából, hogy a tüzéből szikrák
pattantak elő. – Abba a faluba valók, ahol a Zambezi sziklavölgye tátong,
háromnapi járóföldre innen. Batonka törzsbeli majmok voltak; tudod, a
batonkák a Zambezi völgyében élnek, vadásznak és bogyókat
gyűjtögetnek. A bedzsaneszarvak még náluk voltak. Mind a hármat a
bozótba vittük, ott aztán hosszú palavert tartottunk velük. – Craig érezte,
hogy a karja libabőrös lesz, amikor erre a „palaverre” gondolt. Érezte,
hogy csillapodik benne a harag; most inkább szégyenkezett, amiért nem
figyelmeztette Őrszem bajtársat a helyénvaló vallatási módszerekre.
– És mit mondtak nektek?
– Azt, hogy van egy férfi, városi ember, aki tűzkocsit vezet, és úgy
öltözködik, mint a fehér emberek. Vásárol az rinocéroszszarvat, párducbőrt
meg elefántagyart, és több pénzt fizet nekik, mint amennyit életében látott
a falu.
– Mikor és hol találkoztak azzal az emberrel?
– Minden teliholdkor eljön, a Tuti Missziótól jár a kocsijával a Sangani
folyóhoz. Ők meg éjjelente várják jövetelét az úton.
Craig lekuporodott a tűz mellé, néhány pillanatig a gondolataiba
mélyedt, aztán Őrszem arcába nézett. – Megmondod ennek a három
embernek, hogy a következő teliholdkor ott kell várakozniuk az út mentén
a bendzsane szarvaival, amíg az az ember el nem jön a tűzkocsijával, és...
– Ezt nem tehetjük – szakította félbe Őrszem bajtárs.
– Miért nem? – kérdezte Craig.
– Mert az a három férfi halott.
Craig kétségbeesett pillantást vetett rá. – Mind a három „hideg”?
– Mind a három, bizony – bólintott rá Őrszem. A szeme hideg volt,
közömbös és könyörtelen.
– De... – Craig nem tudta rászánni magát, hogy föltegye neki azt a
kérdést, ami a fejében járt. Mintha három foxterriert szabadított volna
három szelídített hörcsögre. Bár nem gondolt rá, hogy ilyesmi történhet,
kétségkívül ő a hibás. Émelygést érzett és restellte magát.
– Sose aggódj, Kuphela – csillapította Őrszem gyengéden. – Elhoztuk
neked a bendzsanék szarvait, azok az emberek meg úgyis csak mocskos
batonka majmok voltak.
Vállán a rinocéroszszarvakat tartalmazó, fakéregből font zsákocskával,
Craig leballagott a Land Roverhoz. Még mindig forgott a gyomra és a
lábszára is sajgott, de jóllehet a zsák száját összefogó zsinór a húsába
vágott, ez a fizikai fájdalom nem kínozta annyira, mint saját lelkiismerete.

A rinocéroszok szarvai ott sorakoztak Peter Fungabera íróasztalán. Négy

szarv – két hosszabb elülső, illetve két rövidebb hátsó csontdarab.
– Aphrodiziakum, szexuális serkentő hatású anyag – dünnyögte Peter,
azzal hosszú, érzékeny ujjaival megérintette az egyiket.
– Ez persze tévhit – jegyezte meg Craig. – A vegyelemzés kimutatta,
hogy ezek a szarvak nem tartalmaznak semmi olyan kémiai anyagot, amely
serkentő hatású lenne.
 – Az ilyen csontképződmény valójában nem egyéb, mint keménnyé
tömörült szőrzetmassza – magyarázta Sally-Anne. – Az a hatás, amelyet
egy, férfiasságának hanyatlását tapasztaló vén kínai kéjenc remél, amikor
porrá őrli a szarvakat, majd rózsavízbe áztatva megissza, pusztán csak
hasonszervi gyógymód – a szarv ugyebár hosszú és kemény, voilá!
– Egy arab olajsejk mindenesetre többet fizet a rinocéroszszarvból
készített tőrmarkolatért, mint egy ravasz vén kínai saját szerszámának
megszilárdításáért – hangsúlyozta Craig. – De bármilyen piacra kerül is
végül a szarv, a tény csak tény marad: a Zambezi Vizei vidékén
pillanatnyilag kettővel csökkent az orrszarvúak száma egy hónap leforgása
alatt. S egy hónap múltán vajon hány további állatot mészárolnak le?
Peter Fungabera felállt, megkerülte az íróasztalát és odaállt eléjük.
Mezítláb volt, fehér vászon általvetője patyolattiszta és frissen vasalt.
– Én a saját nyomozati módszeremet követem – mondta csöndesen. – És
minden, ami eddig a tudomásomra jutott, pontosan abba az irányba mutat,
amerre Sally-Anne-t vezette saját érvelése. Abszolúte bizonyossá vált,
hogy az országban kiválóan szervezett orvvadászbanda fejt ki széles körű
tevékenységet. A vadakban gazdag területek törzsi elemeit rábeszélik az
állatok lemészárlására, valamint arra, hogy értékes állati termékeket
gyűjtsenek össze. Ezeket az egyszerű embereket közvetítők keresik fel és
szervezik be. A szóban forgó ügynökök között sok az állami szolgálatban
álló, alacsonyabb beosztású tisztviselő, vannak például közöttük
hivatalnokok, illetve a vadvédelmi főosztály egyes vadőrei is. A zsákmányt
különféle, távoli és jól álcázott raktárakban halmozzák fel, amíg megfelelő
érték gyűlik össze ahhoz, hogy ezeket egyetlen, nagybani felvásárló
megrendelésére kijuttassák a határon külföldre.
Peter Fungabera megindult, és lassan fel-alá sétált a szobában.
– A megrendelt anyagokat és állati termékeket rendszerint az Air
Zimbabwe menetrendszerű járatain juttatják el Dar-esz-Szalaamba,
Tanzánia tengerparti fővárosába. Nem tudjuk, hogy onnan végül hová
kerül a holmi, de valószínűleg szovjet és kínai teherhajókra.
– A szovjetek általában ügyet sem vetnek az állatvédelemre – bólintott
Sally-Anne. – A cobolyprém és a bálnavadászat révén jutnak a legtöbb
külföldi valutához.
– Melyik tárcához tartozik az Air Zimbabwe üzemeltetése? – kérdezte
váratlanul Craig.
– Az idegenforgalmi miniszter, a tiszteletre méltó Tungata Zebiwe
hatáskörébe –, válaszolta könnyedén Peter, és erre mindhárman hallgattak
egy pár másodpercig, mielőtt a tábornok folytatta volna. – Amikor
aktuálissá válik egy-egy rendelés útnak indítása, az árut felhozzák
Hararéba, ugyanaznap vagy ugyanazon az éjszakán az egészet. Nem
raktározzák, hanem szigorú biztonsági intézkedések közepette egyenesen a
repülőgépre kerül, majd szinte azonnal útnak indítják a szállítmányt.
– És milyen gyakran kerül sor ilyesmire? – kérdezte Craig, Peter
Fungabera pedig kérdő pillantást vetett a szárnysegédjére, aki szerényen
álldogált a szoba végében.
– Ez változó – válaszolta Timon Nbebi kapitány. – Az esős évszakban
magasra nő a fű, a bozótosban pedig kedvezőtlenek a terepviszonyok.
Ilyenkor alig van vadászat, a száraz hónapokban viszont az orvvadászok
hatékonyabb munkát végezhetnek. Informátorunk révén azonban
tudomásunkra jutott, hogy szinte minden pillanatban várható egy újabb
szállítmány; valójában az elkövetkező két hét során megérkezhet...
– Köszönöm, kapitány – vágott közbe Peter Fungabera ingerült kis
fintorral az arcán; ezt az információt nyilvánvalóan ő maga szerette volna
közölni. – Ami szintén a tudomásunkra jutott, az nem más, mint hogy a
szervezet irányítója maga is aktívan részt vesz a csempészműveletben. Ott
volt például az aknamezőn, amikor azt a nyomorult elefántcsordát
lemészárolták. – Peter most Sally-Anne-re pillantott. – Arról az esetről
beszélek, amit maga olyan élénk hatással lefényképezett. Nos, egyszóval
az a helyzet, hogy megtudtuk: az egyik kabinetminiszter – még nem tudjuk
pontosan, melyik – a hadsereg egyik helikopterével a helyszínre repült. Azt
is tudjuk, hogy két további esetben egy magas rangú kormánytisztviselő, a
hírek szerint szintén miniszteri rangú személyiség, akkor is jelen volt a
reptéren, amikor a szállítmány egyik gépünk fedélzetére került.
– Valószínűleg saját embereiben sem bízik ez az alak, hátha becsapják –
mormogta Craig.
– Ha az ember arra gondol, milyen banditákkal kell együtt dolgoznia az
illetőnek, ez igazán érthető is – jegyezte meg Sally-Anne, és hangja rekedt
volt az elfojtott dühtől, de Peter Fungabera megőrizte higgadtságát.
– Tudomásunk szerint jelzést fogunk kapni a következő szállítmány
érkezéséről – mondta a tábornok. – Amint már bizalmasan utaltam rá,
egyik emberünket beépítettük a szervezetbe. Figyelni fogjuk a gyanúsított
minden lépését, amint aktuálissá válik a szállítás időpontja, és –
amennyiben szerencsénk van – tetten is érjük. Ha mégsem, akkor a
szállítmányt a repülőtéren kobozzuk el, és mindenkit őrizetbe veszünk,
akinek bármi köze lenne az áruhoz. Bizonyos vagyok benne, hogy sikerül a
cinkosok egyikét rávennünk, legyen koronatanú.
A miniszter-tábornok arcvonásait fürkészve, Craig ugyanazt a hideg,
közömbös és kegyetlen kifejezést látta, amellyel Őrszem bajtárs jelentette
be a három vadorzó halálhírét. Futó mimika volt ez csupán Peter nagyvilá-
gi modora mögött, s a tábornok máris újra helyet foglalt az íróasztalánál.
– Olyan okok miatt, melyeket már korábban kifejtettem maguk előtt,
független és megbízható tanúkra van szükségem, ha valóban olyan
szerencsések leszünk, hogy letartóztatásokat eszközölhetünk. Azt kívánom,
hogy mindketten legyenek jelen az őrizetbevételkor. Éppen ezért nagyon
leköteleznének, ha mindketten fölkészülnének rá, hogy igen rövid időn
belül rendelkezésre álljanak, továbbá amennyiben informálni tudnák Nbebi
kapitányt, hol érhetők el egész nap a következő két vagy három hét során.
Amikor felálltak, hogy távozzanak, Craig váratlanul megkérdezte: – Mi
a maximális büntetés vadorzás esetén? – Peter Fungabera fölpillantott
papírjai közül, melyeket éppen rendezgetett.
– A jelenlegi jogrend szerint legfeljebb tizennyolc havi kényszermunka,
a törvényben említett mintegy tucatnyi bűncselekmény elkövetése esetén.
– Hát ez nem elegendő – jegyezte meg Craig, miközben emlékképei
között felvillant a boldogtalan orrszarvúpár megcsonkított és oszlásnak
indult teteme.
– Nem is – bólintott Peter. – Valóban nem megfelelő büntetés. Két
napja a Házban törvénymódosítást is terjesztettem elő, magánindít-
ványként. Csütörtökön harmadik olvasásban fogjuk megtárgyalni, és
biztosíthatlak róla, hogy a javaslatomat pártom egyhangúlag támogatja.
Még aznap törvényerőre emelik.
– És mi lesz az új, kiszabható büntetés? – érdeklődött Sally- Anne.
– Bizonyos, pontosan megnevezhető vadfajok esetén – szemben a
közönséges vadorzással vagy a vadászati tilalom megszegésével – a trófeák
engedély nélküli áruba bocsátásáért, illetve a viszonteladásért és a tiltott
exportért a maximálisan kiszabható büntetés tizenkét évi kényszermunka
lesz, illetve százezer dollárt meg nem haladó pénzbírság.
Craig és a lány egy pillanatra elgondolkodott a hallottakon, majd a férfi
megjegyezte:
– Tizenkét év – igen, ez már elegendőnek látszik.

Peter Fungabera hívó parancsa kora reggel érkezett, amikor Craig és

gazdatisztje, Hans Groenewald épp visszatért a legelőkön tett hajnali
szemleútjáról az udvarházba. Craig éppen Joseph szokásos, gargantuai
bőségű reggelijének közepén tartott, amikor csöngött a telefon, s miközben
felvette a kagylót, még szájában volt egy falat ízes házi hurka.
– Mr. Mellow? Itt Nbebi kapitány beszél. A tábornok azt kívánja,
találkozzék vele, amilyen hamar csak lehetséges. Igen, a tábornok
hadműveleti központjában, macillwane-i rezidenciáján. Arra számítunk,
hogy emberünk ma éjjel akcióba lép. Mikorra tudna ideérni?
– Hatórás autóút – figyelmeztette Craig.
– Miss Jay már elindult a reptérre. Két órán belül King's Lynn-nen kell
lennie, hogy felvegye önt a gépével.
Sally-Anne két órán belül valóban megérkezett; Craig már a leszálló-
pálya mellett várt rá. Egyenesen a hararei légikikötőbe repültek, majd a
lány vezette gépkocsin a Macillwane-dombok közt álló házba robogtak.
Amikor behajtottak a kapun, nyomban felfigyeltek rá, hogy a birtok
területén szokatlan sürgés-forgás tapasztalható. A főbejárat előtti pázsiton
egy Super Frelon típusú helikoptert láttak. A pilóta és a fedélzeti mérnök a
gép törzsének támaszkodott, cigarettázva és fecsegve. Amikor Craig és
Sally-Anne a közelükbe ért, figyelmesen végigmérték őket. Az épület mö-
gött négy, homokszínűre festett teherautó sorakozott, zsúfolva a Harmadik
Ezred rohamosztagosaival; némelyik katona ott toporgott mellettük, teljes
harci felszereléssel. Craig megérezte rajtuk a feszültséget, olyanok voltak,
mint a vérebek, amelyeket korbáccsal serkentenek a hajtóvadászatra.
Peter Fungabera irodáját parancsnoki harcállásponttá alakították át. Az
egyik dombornyomású térképpel szemközti oldalon két tábori asztalkát
állítottak fel. Az egyik mögött három, alacsonyabb beosztású tiszt ült, a
másikra rádió adóvevőt tettek, itt Timon Nbebi épp áthajolt a rádiós válla
fölött, és halk, mély hangon, sona nyelven beszélt a mikrofonba, de Craig
ezt a nyelvet nem értette. Aztán a kapitány váratlanul elhallgatott, hogy
valamilyen parancsot adjon a térkép előtt ácsorgó fekete bőrű őrmesternek,
aki az egyik színes zászlócskát nyomban új pozícióba csúsztatta a térképen.
Peter Fungabera futólag köszönt Craignek és SallyAnne-nek, intett
nekik, hogy üljenek le egy-egy zsámolyra, azután felvette a telefonkagylót
és beszélni kezdett valakivel. Amikor befejezte a társalgást, letette a
kagylót, majd sietve közölte, hogy mi történik. – Ismerjük három lerakat
pontos helyét – az első egy sambában van, a Chimanimani-hegységben;
főként párducbőrt és egy kevés elefántagyart tárolnak ott. A másik hely
egy kereskedőállomás délen; Chiredzi közelében – főként elefántagyart
tartalmaz. A harmadik szállítmány viszont északról várható. Úgy tudjuk,
hogy ezt a Tuti Misszión fogadják, egyúttal ez is a legnagyobb és
legértékesebb szállítmány: agyar és rinocéroszszarvak.
Félbeszakította a tájékoztatót, mert Nbebi kapitány átadott neki egy írott
közleményt vagy rádióhírt. A tábornok gyorsan átfutotta a szöveget, majd
megjegyezte: – Jól van, küldjétek fel két szakaszt az északi országútra,
egészen Karóiig – majd visszafordult Craighez.
– A hadművelet fedőneve „Bada”, sona nyelven ez leopárdot jelent. A
gyanúsított személyt az egész bevetés során „Badá”-nak fogjuk nevezni. –
Craig bólintott. – Éppen most értesültünk róla, hogy ez a Bada elindult
Hararéból. Hivatali Mercedesszel indult útnak, a gépkocsivezetőn kívül két
testőrének kíséretében. Persze, mindhárom útitársa matabele.
– Merrefelé tart? – kérdezte gyorsan Sally-Anne.
– Pillanatnyilag úgy tudjuk, észak felé, de teljes bizonyossággal ezt még
nem állapíthatjuk meg.
– A nagy szállítmány elébe megy – mondta Sally-Anne, és szemében
harcias fény csillogott. Craig is érezte, hogy a feszültségtől bizseregnek a
szőrszálak a tarkóján.
– Arra kell gondolnunk, hogy valóban arrafelé – bólintott Peter. – Most
pedig hadd magyarázzam el, mit teszünk, amennyiben Bada valóban
északnak tart. A Chamanimaniból és Chiredziből útnak indított
szállítmányokat egészen a repülőtérig háborítatlanul átengedjük.
Megérkezéskor nyomban elkobozzuk az árut, a gépkocsivezetőket és az
átvételkor jelenlévő személyeket pedig őrizetbe vesszük. Később tanúként
számíthatunk rájuk. Persze, attól a pillanattól fogva, hogy útnak indulnak,
megfigyelés alatt tartjuk őket, sőt attól kezdve, hogy hozzálátnak a
rakodáshoz. A két raktár tulajdonosát nyomban letartóztatjuk, amint a
teherautók eltávoznak a két telep tájékáról.
Craig és Sally-Anne feszülten hallgatta a tábornok szavait, miközben az
folytatta az eligazítást. – Amennyiben Bada akár kelet, akár dél felé fordul,
a megfelelő körzetre összpontosítjuk hadműveleti tevékenységünket.
Minthogy azonban várakozásunk szerint a legértékesebb szállítmányt
északról indítják útnak, Bada is feltehetőleg arrafelé tart – persze, ha
egyáltalában eljut odáig. De úgy fest, hogy jól számítottunk. Amint
bizonyosak vagyunk a dolgunkban, megindítjuk az akciót.
– Hogyan tervezi a letartóztatást? – kérdezte Sally- Anne.
– Ez nagymértékben az alkalmas pillanattól függ. Döntésünket
szükségszerűen Bada akciója határozza meg. Megpróbáljuk vele és
katonáink között felvenni a közvetlen érintkezést. Mind a szállítmányt,
amely a csempészárut fuvarozza, mind a Mercedest egyidejűleg szemmel
tartjuk, s amint a kettő találkozik, lecsapunk rájuk. – Peter Fungabera azzal
adott nyomatékot szavainak, hogy tiszti pálcájával erősen a tenyerébe
csapott; a hang úgy hallatszott, mintegy pisztolylövés, Craig pedig
összerezzent az izgalomtól, majd zavartan Sally-Anne-re vigyorgott.
A rádióvevő recsegni kezdett, a hangszóróban pedig szavak mormolása
hallatszott; egy testtelen hang sona nyelven mondott valamit. Nbebi
kapitány röviden igazolta a vételt, majd Peterre pillantott.
– Megerősítették a hírt, uram. Bada észak felé tart a karói úton, a
jelentés szerint nagy sebességgel.
– Rendben van, kapitány. Akkor hát ott vesszük fel az érintkezést –
azzal felcsatolta a derékszíját, amelyre oldalfegyverét erősítette. – Befutott
valami a tuti országúton elhelyezett megfigyelőcsoportoktól?
Nbebi kapitány háromszor ugyanazt a mondatot dörmögte a
mikrofonba, és egy hang csaknem azonnal válaszolt neki. A segédtiszt
röviden közölte a választ.
– Egyelőre semmi, tábornok – jelentette Peternek.
– Túl korai is lenne – jegyezte meg Peter, miközben hetykén fejére
illesztette bíborvörös katonai sapkáját, amelyen az ezüst oroszlánfő épp a
jobb szeme fölé került. – Mindenesetre elindulhatunk előretolt állásainkba.
– A verandára vezető ajtón át a többiek előtt kiment a szobából.
Amikor a helikopter kétfőnyi személyzete megpillantotta a tábornokot,
nyomban eldobták a cigarettájukat, csizmasarkukkal eltiporták a parazsat,
majd felkúsztak a kabinba. Peter Fungabera elsőként hágott fel a gépre, a
motor sivítva-bőgve beindult, a gép felett pedig surrogni kezdtek a rotorok.
Amikor Craig és Sally-Anne is bemászott a kabinba és becsatolták
biztonsági öveiket, a férfiból akaratlanul is kitört egy kérdés, amely már
egy idő óta nyugtalanította, de azért halkan beszélt, hogy a személyzet a
motorzúgás ellenére se hallja, amit mond.
– Peter, ez egy szabályos hadművelet, már-már valóságos keresztes
hadjárat. Miért nem bíztad rá egyszerűen a rendőrségre?
– Amióta kirúgták a fehér tiszteket, rendőreink kétbalkezes bandává
züllöttek. – Peter arcán most sátáni mosoly jelent meg. – Aztán meg, öreg
fiú, végül is az én orrszarvúim is azok a jószágok.
A helikopter gyomorkavaró ívben emelkedett fel, orra pedig nyomban
ezután észak felé fordult. A gép alacsonyan suhant, követve a domborzatot,
majd teljes sebességre váltott; a nyitott oldalajtón besüvítő szél pedig
lehetetlenné tette a további társalgást.
Az észak felé vezető fő országúttól balra, jókora távolságban haladtak;
nem kockáztatták, hogy a Mercedes utasai észrevegyék őket. Egy óra
múltán, amikor a helikopter lassított, majd egy helyben lebegni kezdett,
lassan leereszkedtek Karói közelében, egy kis erődítmény mellé. Craig a
karórájára pillantott. Elmúlt délután négy óra.
Peter Fungabera észrevette a férfi mozdulatát, és bólintott. – Úgy
tetszik, felkészülhetünk egy éjszakai bevetésre.
 A Karói nevű falu valaha a környékbeli fehér marhatenyésztők központi
települése volt, most viszont látszott, hogy egyetlen utcából áll, kétoldalt
kopott boltokkal, egy benzinkúttal, postahivatallal és egy kis rendőr-
őrszobával. A katonai támaszpont a városon túl helyezkedett el; a bozót-
háború elmúltával is szögesdrót és húsz méter vastag, homokzsákokból
rakott sánc övezte.
A helyi parancsnok, egy fiatal fekete hadnagy láthatóan lenyűgözve
fogadta a fontos látogatót, mert valahányszor Peter Fungabera megszólalt,
színpadiasán tisztelgett a tábornoknak.
– Tüntesd el ezt az idiótát a közelből – vicsorgott Nbebi kapitányra a
haragos Peter, miután kijelentette, hogy átveszi az erőd parancsnokságát. –
Azután add át nekem a Bada hollétéről befutott legújabb jelentést.
A kapitány fölpillantott a rádiókészülék hangszórójáról. – Bada húsz
perccel ezelőtt hajtott át Sinoián – jelentette aztán.
– Helyes. Megvan a Mercedes pontos leírása?
– Igenis: sötétkék Mercedes 280 SE típusjelű jármű, hűtőjén a
miniszteri rangot jelző zászlócskával. Rendszáma: PL 674. Motor-
kerékpáros kísérők sehol, egyéb kísérő jármű sincsen. Négy utas.
– Gondoskodj róla, hogy minden egység megkapja ezeket az adatokat –
és ismételd meg: semmi lövöldözés. Badát élve kell kézre keríteni. Ha
bármi baj éri, alighanem a nyakunkba zúdul egy újabb matabele lázadás.
Senki se nyisson tehát tüzet sem rá, sem a járműre, még akkor sem, ha ettől
függ az élete. Ezt közöld világosan. Ha bárki megszegi a parancsot, velem
kerül szembe.
Nbebi egyenként hívta az alakulatokat, megismételte Peter parancsait,
majd megvárta, amíg minden egység visszaigazolja a vételt. Ezután
türelmesen várakoztak, csorba mázas bögrékből szürcsölték a túlcukrozott
teát, és hallgatták, megszólal-e az adóvevő.
A készülék egyszerre recsegni kezdett, mire Timon Nbebi felpattant a
helyéről.
– Lokalizáltuk a teherautót – fordította le angolra az üzenet szavait
diadalmasan. – Zöld színű, öttonnás Ford, vászontetővel. A vezetőfülkében
a sofőr mellett egy másik személy. A járművet alaposan megpakolták, az
alja erősen megsüllyedt, a lejtős szakaszokon motorfékkel halad. Tíz perce
haladt át a Sanyati-szakadék hídján, és a Tuti Misszió irányából az
útkereszteződés felé tart, innen huszonöt mérfölddel északabbra.
– Vagyis Bada és a tehergépkocsi egymás felé tart – mondta halkan
Peter Fungabera, szemében pedig felizzott a vadászszenvedély.
Most már mindannyian az adóvevőt figyelték, és valahányszor életre kelt a
berendezés, mind a négyen odapillantottak rá.
A jelentések ettől fogva rendszeresen érkeztek; a megfigyelők nyomon
követték a Mercedes gyors mozgását, amiként a lassan zötyögő teherautóét
is, amely lomhán haladt át á porlepte, göröngyös, másodrangú úton,
ellenkező irányból. A rádiójelentések közti szünetekben csendben ültek, a
teát kortyolgatták és barna kenyérből, valamint marhahúskonzervből
rögtönzött szendvicseket majszolgattak.
Peter Fungabera alig evett valamit. Hátradőlt a székén, csizmás lábait
pedig felrakta a parancsnok íróasztalára. Monoton ritmust verve csapkodta
tábori csizmáit tiszti pálcájával, s az egyhangú kopogás idegessé tette
Craiget, aki váratlanul nikotinéhséget érzett, hónapok óta először sóvárgott
egy cigarettára, ezért felállt és nyugtalanul sétált fel-alá a szűk kis
irodában.
Timon Nbebi újabb rádiójelentés vételét igazolta, s amikor a készülék
mellé helyezte a mikrofont, sonából angolra fordította az üzenet tartalmát.
– A Mercedes elérte a falut. Megálltak a benzinkútnál tankolni.
Tungata Zebiwe tehát csak néhány száz méterre van onnan, ahol ülnek!
Craiget zavarba hozta ez a felismerés. Egészen idáig a história nem volt
más, mint amolyan intellektuális gyakorlat, nem valóságos, életre-halálra
menő embervadászat. Eddig nem is úgy gondolt Tungatára, mint élő
emberre, számára immár csak „Bada” volt, a zsákmány, akinek túl kell
járniuk az eszén, akit csapdába kell csalogatniuk. Most viszont váratlanul
úgy kezdett gondolni rá, mint emberre, barátra, mint hétköznapi emberi
lényre, és ekkor ismét konfliktussal kellett szembenéznie: újra a régi baráti
érzelem, illetve a között a vágy között őrlődött a lelke, hogy Tungata
köztörvényes bűnöző, akinek bíróság előtt kell felelnie a tetteiért.
A parancsnoki szobát váratlanul börtöncellának érezte, ezért kiment a
kis udvarra, amelyet magas, vastag homokzsákokból rakott sáncfal vett
körül. A nap lebukott a horizonton, s a rövid afrikai alkony bíborszínűre
festette feje fölött az égboltot. Ott állt s felnézett a vörösen izzó burára.
Ekkor halk lépteket hallott a háta mögött, ezért megfordult.
– Ne légy már olyan boldogtalan – kérlelte lágy hangon Sally-Anne. A
férfit meghatotta a nő együttérzése.
– Nem kell odamenned – folytatta a lány. – Itt is maradhatsz.
A férfi a fejét rázta. – Saját szememmel akarom látni – mondta. – De
azért nem kevésbé utálom ezt a cirkuszt.
– Tudom – suttogta a lány. – Ezt tisztelem benned.
Lepillantott a lány fölfelé fordított arcára, és látta: Sally-Anne azt
kívánja, hogy csókolja meg. A pillanat, amelyre olyan régen várt s olyan
türelmesen, elérkezett. A lány tehát immár elfogadja, s éppúgy vágyik rá,
mint ő.
Craig finoman megérintette ujjai hegyével a nő arcát, és Sally-Anne
félig zárt pillái megremegtek. Aztán a lány a karjába szédült, s a férfi ekkor
jött rá igazán, hogy szerelmes ebbe a nőbe. Ettől a felismeréstől egy
pillanatra elakadt a lélegzete. Szinte vallásos áhítatot érzett.
– Sally-Anne – suttogta éppen, amikor felpattant a parancsnoki iroda
ajtaja és Peter Fungabera csörtetett ki az udvarra.
– Távozunk innen! – csattant fel a hangja, ők ketten pedig gyorsan
elhúzódtak egymástól. Craig látta, hogy a lány megrázkódik, mintha csak
álomból ébredne, s a szeme ismét egyenesen tekint rá.
Egymás mellett haladva követték Petert és Timont az erőd kapujában
álló, nyitott ajtajú Land Roverhez.

A forró napra hűvös este következett, s a szél miriád karommal mart

beléjük, mert a szélvédőt leszerelték a Land Rover hűtőjéről.
Timon Nbebi vezetett, mellette Peter Fungabera ült az első ülésen. Craig
és Sally-Anne a hátsó ülésen szorongott a rádióssal. Timon óvatosan
irányította a kocsit, amelynek csak helyzetjelzői égtek, a Harmadik Ezred
teljes harci szerelésbe bújt rohamosztagosaival zsúfolt két, nyitott platós
teherautó pedig közvetlenül mögöttük haladt.
A Mercedes alig nyolcszáz méterre gurult előttük. Néha látták is
stoplámpáinak vörös villanásait, amikor felkapaszkodott a lejtőn, a sűrű
erdőkkel borított dombok egyikén.
Peter Fungabera a távolságmérőt ellenőrizte. – Eddig harminchat
kilométert tettünk meg. A Sanyati és Tuti felé vezető elágazás már csak
három kilométerre van innen. – Megkopogtatta Timon vállát tiszti botjával.
– Állj félre. Hívd a kereszteződésnél levő egységet.
Craig érezte, hogy minden ízében reszket, nem csupán a hidegtől,
hanem az izgalomtól is. Miközben a motor alapjáratban zümmögött, Timon
hívta az útkereszteződésnél rejtőző előretolt és gondosan álcázott
megfigyelőket.
– Ah! Ez az! – Timon nem tudta leplezni elégedettségét. – Bada letért a
főútról, tábornok. A keresett teherautó megállt, és most a kereszteződéstől
három és fél kilométerre parkol. Ez lenne az a találkozóhely, uram,
amelyben előre megegyeztek.
– Indíts! – parancsolta Peter Fungabera. – Kövesd őket!
Timon Nbebi ezúttal nagy sebességgel hajtott, helyzetjelzőinek
izzásánál figyelve az útpadka szélét.
– Ott a kanyar! – csattant fel Peter hangja, amikor a gondozatlan, poros
mellékút szürke vonala kirajzolódott előttük.
Timon lassított, majd rákanyarodott a földes bekötőútra. A Harmadik
Ezred egyik őrmestere lépett ki a sötétből, a kétoldalt húzódó bokrok
rejtekéből. Felszökkent az autó hágcsójára, sőt, szabad kezével tisztelegnie
is sikerült.
– Egy perce haladt el itt, tábornok – jelentette izgatottan. – A teherautó
egészen közel van előttünk. Mögötte úttorlaszt helyeztünk el, s amint
elhaladtak, uram, itt is emelünk egy másikat. Elvágtuk az útjukat.
– Rajta, őrmester – bólintott Peter, majd Timon Nbebihez fordult. – Az
út innen meredeken lejt a szakadék felé. A teherautóink guruljanak le
üresben, amint elérjük a lejtős részt. Mi is legurulunk, szintén üresben.
Az erős motorzörej elhalt, és most kísérteties csöndben haladtak.
Csupán a Land Rover rugózata nyikorgott és az abroncsok csikorgását
lehetett hallani a salakos útfelületen, meg a szél süvítését.
Az egyenetlen felületű ösvényen idegesítően felgyorsult a terepjáró,
amint egyik kanyar követte a másikat. Timon Nbebi pedig hol balra, hol
meg jobbra rántotta a volánt, miközben ide-oda kanyarogtak a sziklavölgy
felé lejtő útvonal első szakaszán. A két teherautó csak saját helyzet-
jelzőinek vörös lámpáival navigált. Hátratekintve óriási árnyalakjaikat
látták a koromsötétben, közvetlenül mögöttük. Sally-Anne Craig kezébe
kapaszkodott, miközben egyre-másra egymásnak dőltek a kanyarokban: a
lány görcsösen fogta a férfi kezét, amíg lefelé gurultak a lejtőn.
– Ott vannak! – mondta váratlanul Peter Fungabera, izgalomtól érdes
hangon.
Odalent most ők is látták már a Mercedes elülső lámpáit, melyek a fák
között pislogtak. Gyorsan közeledtek a fák csoportja felé. A lámpák
néhány másodpercre eltűntek a sötétben, amint a kanyargós lejtőn épp el-
fordult a Land Rover, aztán ismét felvillant a sugárkéve – két hosszú fény-
sáv égett sárgán az ösvény girbegurba felületén, hogy most váratlanul két
másik fénysugár villanjon föl ellenkező irányból, a távolból is elvakítva
őket. Ez a másik két fénynyaláb háromszor villant fel, majd hunyt ki me-
gint; kétségkívül jelzés volt, a Mercedes pedig nyomban lassítani kezdett.
– Elcsíptük őket – örvendezett Peter Fungabera, azzal lekapcsolta
terepjárójuk helyzetjelző lámpáit.
Alattuk egy ponyvás teherautó gördült lassan elő az út széléről, ahol
addig a sötétben parkolt, az út közepére. Elülső lámpái vakító fénykörbe
vonták a Mercedest, amely azonnal lefékezett. Két férfi bújt elő a
luxusautóból, és átment az úton a teherautó vezetőfülkéjéhez. Egyikük
puskát tartott a kezében. A nyitott ajtón át beszélgetni kezdtek a vezetővel.
A Land Rover hangtalanul suhant a koromsötét éjben a fényesen
megvilágított színhely felé, az alanti völgybe. Sally-Anne még mindig
megdöbbentő erővel markolta Craig kezét.
Odalent az úton az egyik férfi elindult a teherautó végéhez, aztán
megtorpant és fölfelé nézett a lejtős úton, a rohanó Land Rover irányába.
Immár olyan közel kerültek hozzájuk, hogy az álló tehergépkocsi és a
Mercedes motorzaja ellenére is hallania kellett a férfinak a terepjáró
abroncsainak csikorgását.
Peter Fungabera bekapcsolta a kocsi fényszóróit. Vakító fényt árasztva
robogtak lefelé, miközben a tábornok szájához emelte az elektromos
megafont.
– Ne mozduljatok! – bömbölte a fölerősített hang az éjszakában, s a
közeli domboldalak visszhangozták a szavakat. – Ne próbáljatok
menekülni!
A két férfi gyorsan megpördült a tengelye körül, majd futni kezdett a
Mercedes felé. Timon Nbebi dübörögve gázt adott, s a Land Rover
előreszökkent.
– Maradjatok ott! Dobjátok el a fegyvert!
A férfiak haboztak, aztán a puskás ember a földre hajította a fegyverét,
majd a megadás jeleként mindkettő magasba emelte a kezét, vakon
pislogva a vakító fényben.
Timon Nbebi éles kanyarral megállt a Mercedes előtt, eltorlaszolva a
menekülés útját. Azután kiugrott a vezetőülésről, a kocsi nyitott ablakához
rohant és Uzi-géppisztolyát a luxusautó utastere felé irányította.
– Kifelé! – ordította. – Mindenki szálljon ki!
Mögöttük a két katonai teherautó csikorogva fékezett, a hátsó kettős
abroncsok porfelhőt vertek az égnek. Fegyveres rohamosztagosok
özönlöttek le a rakterűkről, rohanva közeledtek, hogy a két fegyvertelen
férfit géppisztolyuk agyával leüssék a salakos úton. Körülfogták a
Mercedest, föltépték a kocsi négy ajtaját, a hátsó ülésről kirángatták a
vezetőt és egy negyedik férfit.
Kétség sem férhetett hozzá, ki ez a magas, széles vállú alak. A kocsik
fényszórói megvilágították sötét, ráncokkal barázdált arcvonásait, és
kiemelték szögletes állkapcsát, melyet mintha sziklakőből véstek volna.
Tungata Zebiwe lerázta magáról a katonák kezét és olyan gyilkos pillantást
vetett rájuk, hogy önkéntelenül is elhúzódtak tőle.
– Vissza, vinnyogó sakálok! Hozzám mertek érni?
 Fekete pantallót és fehér inget viselt. Haja rövidre nyírva, feje kerek és
koromsötét, akár egy ágyúgolyó.
– Tudjátok, ki vagyok? – kérdezte fenyegetően. – Megbánjátok még,
hogy huszonöt apátok sem tanított benneteket jó modorra.
Arrogáns önbizalma láttán a katonák még egy lépést hátráltak,
miközben riadtan pislogtak válluk felett a Land Roverre. Most Peter
Fungabera lépett elő a fényszórók mögötti sötétségből, Tungata Zebiwe
pedig azonnal felismerte.
– Te? – dörmögte. – Hát persze, hóhérok főnöke, te!
– Nyissátok ki a teherautót – parancsolta Peter Fungabera anélkül, hogy
levette volna szemeit a másik férfiról. Olyan iszonyatos gyűlölettel néztek
egymásra, hogy minden más mozzanat körülöttük elveszítette a
jelentőségét. Elemi erejű szembesülés volt ez; láthatóan testet öltött ebben
az acsarkodásban a kontinens minden vad gyűlölete; két, roppant hatalmú
férfiról hullottak most le a civilizált önmegtartóztatás leplei; ellenérzésük
olyan hevesnek látszott, hogy szinte maguk sem tudták elviselni ezt a
feszültséggel terhes pillanatot.
Craig kiugrott a Land Roverből és néhány lépést tett, de most döbbenten
torpant meg a Mercedes mellett. Ilyesmire rémálmaiban sem számított. A
szinte tapintható gyűlölet nem pillanatnyi érzület volt; úgy tetszett, hogy a
két férfi mindjárt egymásra veti magát, akárcsak két viaskodó vadállat, és
puszta kézzel markolja meg a másik torkát. Mély gyökerei lehettek e
szenvedélynek, valami kölcsönös, őrjöngő harag, amelynek gyökerei
ősrégi ellenségeskedésen alapultak.
Az elfogott teherkocsi rakteréből a katonák bálákat és mindenféle ládát
hajigáltak le az útra. Az egyik ládának, amint a salakra zuhant, fölpattant a
fedele, és most hosszú, megsárgult agyarak csillogtak az úton, áttetsző
borostyánokként. Az egyik rohamosztagos feltépett egy bálát, majd kicibált
belőle egy maroknyi drága szőrmét, egy aranyszínű, pettyes párducbundát,
utána pedig egy hiúz rőt szőrdarabját.
– Ez az! – Peter Fungabera hangja szinte hörögve tört elő az elfojtott
diadalérzéstől és gyűlölettől; a győztes diadalordítása volt ez. – Ragadjátok
meg ezt a matabele kutyát!
– Akármi volt a célod, a bűn visszaszáll a fejedre! – vicsorgott Tungata.
– Te, te, sona ringyók ivadéka!
– Fogjátok le! – sürgette embereit Peter, de azok még mindig haboztak;
lenyűgözte őket a hatalom láthatatlan aurája, amely ebből a magas,
fejedelmi tartású férfiból sugárzott.
Közben Sally-Anne is leugrott a Land Rover hátsó üléséről és elindult
az úton heverő agyarak és szőrmekincsek felé. Egy másodpercre elhaladt
Tungata Zebiwe és őrzői között, a fekete férfi pedig villámgyorsan
rávetette magát, úgy csapott le rá, akár a vipera, szemmel is alig lehetett
követni ezt a mozdulatot.
A miniszter megragadta Sally-Anne karját, megpördítette és felemelte,
pajzsként tartva a lányt maga előtt, miközben mélyen lehajolt és fél kézzel
fölmarkolta a földön heverő puskát a porból. Tökéletesen számította ki a
megfelelő pillanatot. A katonák egymást akadályozták a mozgásban: olyan
szorosan tömörültek, hogy egyikük sem tüzelhetett anélkül, hogy a társát el
ne találja.
Tungata hátát a Land Rover fedezte, mellét Sally-Anne teste.
– Ne lőjetek! – bömbölte Peter Fungabera az embereinek. – Én akarom
elkapni ezt a matabele fattyat!
Tungata a fegyver csövét átdugta Sally-Anne hónalja alatt; egy kézzel
markolta a puskát, mintha csak pisztoly lenne, és Peter Fungaberát vette
célba, miközben a Land Rover oldalához hátrált, magával hurcolva a nőt.
A Land Rover motorja még mindig alapjáratban zümmögött.
– Nem menekülhetsz – vicsorogta diadalmasan Peter Fungabera. – Az
utat eltorlaszoltuk. Száz emberem van. Előbb-utóbb elkaplak.
Tungata a hüvelykujjával beállította a sorozatlövést szabályozó
billentyűt, majd egyenesen Peter Fungabera hasát vette célba. Craig
rézsútosan állt a férfi bal válla mögött, ezért jól látta az automata fegyver
csövének apró, oldalazó mozgását abban a pillanatban, mielőtt Tungata
tüzelt volna. Craig rájött, hogy a férfi szándékosan, célzott egyhüvelyk-
nyire Peter csípőjétől a levegőbe. Az automata fegyver ropogása szinte
megsüketítette a közelben állókat, és néhány katona gyorsan szétrebbent,
fedezéket keresve.
Az ismétlőfegyver csöve nagyot szökkent fölfelé a sorozatlövés hatá-
sára, hiszen Tungata egy kézzel markolta csupán. A lövedékek a teherautó
oldalába csapódtak, sötét lyukakat vájva a karosszériába; minden golyó-
nyom körül a fényes puszta fém holdudvara villant elő. Peter Fungabera
oldalt szökkent, a teherautó oldala mellett vágódott el a földön, majd
kétségbeesetten oldalt hemperedett a salakon, a teherautó abroncsai mögé.
Lőporfüst és por felhőzte a lángolóan fényes autólámpákat, a
rohamosztagosok pedig szétszóródtak, egymást zavarták a tüzelésben, e
káosz közben viszont Tungata zsákként dobta le Sally-Anne testét a Land
Rover első ülésére. Ugyanazzal a mozdulattal maga is a vezetőülésre
szökkent, előrenyomta a sebességváltót, a motor pedig felbődült, miközben
a terepjáró előreszökkent.
 – Ne lőjetek! – kiáltotta ismét Peter Fungabera, kétségbeesett, sürgető
hangon. – Élve akarom elfogni!
Az egyik rohamosztagos a Land Rover elé ugrott, reménytelenül
próbálkozva, hogy a kocsit megállásra bírja. A csattanásnak olyan tompa
puffanása volt, mint amikor a kenyértésztát a gyúródeszkára dobják; a hűtő
egyenesen mellbe kapta a katona testét, aki a földre zuhant. A kocsi
döndülve zökkent néhányat, miközben a testet magával sodorta az alváz,
aztán a hulla az útra gurult, a Land Rover meg fölrobogott a sötétségbe
borult dombon.
Craig reflexszerűen föltépte az üres miniszteri Mercedes ajtaját, és
becsusszant a vezetőülésre. A volánt száznyolcvan fokos szögben
elfordította, majd a gázra lépett. A Mercedes fara megpördült, az
abroncsok villámgyorsan pörögtek, a kocsi hűtőjének jobb oldala nagy
csattanással ütődött egy magas földhányásnak, miközben az autó a
pördülés után egyenes irányba fordult. Craig felemelte a cipőjét a
gázpedálról, a fékre lépett, egyenesbe húzta vissza a kormányt, azután
keményen újra gázt adott. A Mercedes előreszökellt, s a férfi a nyitott
ablakon át még hallotta Peter Fungabera kiáltását: – Craig! Várj!
Ügyet sem vetve a megálljt parancsoló szóra, arra összpontosította
figyelmét, hogy az előtte felvillanó sziklagerincnél pontosan vegye az első
hajtűkanyart. A Mercedes kormányműve csalóka érzékenységgel reagált,
Craig majdnem túlhúzta a volánt, s az első kerekek átszökelltek a púpos és
kemény útszéli barázdán. Aztán túl is jutott már a kanyaron, messze előtte
pedig a Land Rover vörös stoplámpái pislákoltak halványan a terepjáró
által felvert porfelhőben.
Craig maximális teljesítményre állította be az automata sebességváltót,
a motor élesen felsivított, a fordulatszámjelző mutatója pedig az ötezer
feletti vörös sávba csúszott; most a Mercedes nyílként száguldott fel a
dombra, s a két gépkocsi között gyorsan csökkent a távolság.
A következő kanyarban a por elvakította Craiget, aki kénytelen volt
lábát levenni a gázpedálról, és szinte ösztönszerűen fordult a kanyarba;
most is kis híján elvétette a fordulatot, mert a hátsó kerekek belezökkentek
az út menti lejtő gödreibe; éppen hogy sikerült elkerülnie a katasztrófát.
Most már kezdte „érezni” a gépkocsit, és vagy négyszáz méterrel előtte
egy pillanatra ismét meglátta a Land Rovert a porfelhőben. Fényszórói egy
villanásnyi időre megvilágították a terepjáró első ülésén Sally-Anne
sziluettjét. A lány félig már kimászott a kocsi nyitott peremén, de Tungata
hosszú karja felé kapott, vállon ragadta a nőt, visszahúzta és odanyomta az
ülésre.
 A lány fejére csavart sál elrepült, szinte szárnyalt, mint valami éjszakai
madár, sűrű haja meg kibomolva feje és arca köré tekeredett. Aztán a por
ismét elnyelte a Land Rovert – Craig pedig úgy érezte, hogy a düh
ökölcsapásként veri mellbe, olyan erővel, hogy elakadt a lélegzete. Egy
pillanatra olyan gyűlölet lobbant fel benne Tungata Zebiwe iránt, ahogyan
senkit sem gyűlölt még soha életében. A következő kanyart már
szabályosan küzdötte le; előbb lassított, amikor azután túl volt rajta,
azonnal teljes sebességgel száguldott ismét.
A Land Rovernek most háromszáz lépés előnye lehetett, a rohanó
Mercedes egyre közelebb jutott hozzá, aztán Craignek újra fékeznie kellett
a következő kanyarban, s amikor újra egyenes lett előtte az út, a Land
Rover előnye ismét csökkenni látszott. Sally-Anne hátratekintett és mintha
egyenesen az ő arcát fürkészte volna. Holtsápadt volt ez az arc, fénylett a
sötétben a Mercedes lámpáinak sugárkévéiben, hajfürtjei is fényesen
libegtek a feje körül, mintha fojtogatták volna, aztán újra szabadon libegtek
a szélben, amikor azok ketten újra csak eltűntek egy sziklakanyarban.
Craig utánuk suhant; most már egyre közelebb került az üldözöttek
kocsijához, amint a terepjáró szinte úszott a liszt finomságú porban, és
ebben a pillanatban felbukkant előttük az úttorlasz.
Háromtonnás katonai teherautó zárta el keresztben az utat, a kocsi és a
sziklafal közötti rést pedig frissen vágott tüskés fák ágai és törzsei töltötték
ki. Az összefonódott ágak szilárd gátat alkottak, a tömör törzseket lánc
fűzte egymáshoz. Craig látta az acél láncszemek csillogását lámpáinak
fénysugarában. Ez a torlasz egy bulldózert is megállásra késztetett volna.
Öt rohamosztagos állt a torlasz előtt, puskáikat lengetve, megálljt
parancsolva a Land Rovernek. Az, hogy még nem tüzeltek, reményt keltett
Craig szívében: Peter Fungabera már rádiókapcsolatba léphetett a
katonákkal, mégis émelyítő aggodalom lett úrrá rajta, amikor meglátta,
milyen kiszolgáltatott helyzetben van Sally-Anne a nyitott terepjáróban.
Egy pillanatra rémképet látott: hogyan hasít belé az automata fegyverek
golyózápora abba a bájos arcba és testbe.
– Kérlek benneteket: ne lőjetek! – suttogta, azzal olyan erővel lépett a
gázra, hogy művégtagjának pereme éles fájdalmat okozva hasított a
lábcsonkjába. A Mercedes orra már csak tizenöt méterre lehetett a Land
Rovertől, sőt egyre közeledett hozzá.
Száz méterrel az úttorlasz előtt a sziklavölgy jobb oldalán lapos kis
fennsík bukkant elő. Tungata élesen rákanyarodott erre a platóra, majd a
terepjáró rút, tompa orra a levegőbe emelkedett, négy kereke pedig mintha
négy karomként kapaszkodott volna a fennsík mögötti lejtő köveibe, hogy
aztán felérjen a jobb oldali domb gerincére, úgy szántva a talajt, mint
valami arató-cséplő gép, amely rendet vág a magasra nőtt, sárgára szikkadt
elefántfűben.
Craig tudta, hogy ezen a meredélyen nem kapaszkodhat utána. Az
alacsony építésű Mercedesnek a sziklák nyomban felhasítanák az alját. Így
azután elrobogott a tenyérnyi lapos terület mellett, és csak akkor fékezett,
amikor szélvédőjét betöltötte az előtte tornyosuló úttorlasz. A Mercedes
oldalt farolva keresztbe állt az ösvényen a maga felverte porfelhőben, aztán
Craig az ajtónak dőlve kitántorgott az útra.
Amikor visszanyerte az egyensúlyát, nyomban kúszni kezdett a jobb
oldali sziklaoldalon. A Land Rover most húsz lépésre lehetett tőle, dübörgő
motorral, lassan bukdácsolt tova a hepehupás talajon, lekaszálva az
ujjvastagságú, embermagasságú füvet; most már egy erdő fáit kerülgette,
sebessége pedig nem lehetett nagyobb az egyenetlen terepen, mint egy
hosszútávfutóé. Craig látta: Tungatának ily módon sikerül megkerülnie a
torlaszt, ezért megpróbálta elvágni a Land Rover útját. A gyilkos düh és a
Sally-Anne iránt érzett aggodalom mintha megacélozta volna a lábait, a
hepehupás talajon csak egyszer botlott meg.
Tungata Zebiwe észrevette, amint közeledik, ezért újra egy kézzel
emelte fel a fegyverét; az imbolygó üléstámlára fektetett puskával célzott
is, de Sally-Anne a puskacsőre vetette magát, mindkét kezével megragadta,
saját testsúlyával nyomta le a csövet, Tungata viszont nem engedhette el
másik kezével is az ugrabugráló kormányt, amely kis híján kiugrott az ujjai
közül. Most már idefent túljutott a lenti úttorlasz vonalán, Craig pedig
egyre inkább lemaradt; melle úgy szúrt, hogy tudta már: nem érheti utol
őket, csak botorkált a dübörgő jármű mögött.
Sally-Anne és Tungata közben változó sikerrel birkózott egymással,
végül a hatalmas termetű fekete kiszabadította a karját, s tenyere élével
brutálisan a nő fültövére sújtott. A lány arccal előrebukott a műszerfalra,
Tungata pedig nagyot rántott a kormányon. A terepjáró megcsúszott, Craig
pedig kevés előnyre tett szert, majd a Land Rover mintha néhány pillanatra
ott lebegett volna a meredély szélén, mielőtt átugrott volna rajta, hogy
fémes csörömpöléssel és vadul pörgő kerekekkel lezuhanjon az útra.
Craig utolsó erőtartalékát és elszántságát latba vetve rohant előre, hogy
elérje a sziklaszegélyt, majd egy szemvillanásnyi idővel azután, hogy a
terepjáró eltűnt, el is érte a célját.
Három méterrel alatta a Land Rover valami csoda folytán még mindig
négy keréken állt, „talpra esetten”. Tungata, félig sokkos állapotban, vérző
szájjal, ahogyan arca a zuhanástól a kormányhoz csapódott, az indítóval
bajlódott.
Craig nem habozott. Alávetette magát a hasadék széléről, s a lélegzete is
elállt a megrázkódtatástól. A Land Rover közben nekilendült, de a férfi fél
testével az egyik hátsó ajtóra zuhant. Érezte, hogy bordáit szinte
összezúzza a kemény fém, lélegzete még mindig sípolva tört elő a
tüdejéből; egy pillanatra minden elhomályosodott előtte – de sikerült
megkapaszkodnia a hátsó ülésen heverő tábori rádiókészülékben; vakon
csimpaszkodott belé.
Érezte, hogy félig a levegőben lebegő teste alatt egyre gyorsul a Land
Rover, miközben hallotta, hogy Sally-Anne nyöszörög a fájdalomtól és a
rettegéstől. A nyöszörgés megacélozta az erejét, látása kitisztult. Most is a
kocsi hátsó ajtaján csimpaszkodott, lecsüngő lábai az utat söpörték.
Mögötte a katonai teherautó nekilendült az úttorlasz mellől, dübörgő
motorral és égő fényszóróval indult a terepjáró üldözésére, szemközt a
Land Roverrel pedig már az útkereszteződés közeledett rohamosan az
ismét teljes sebességgel robogó járműhöz.
Craig görcsösen kapaszkodott, felkészülve az éles kanyarra, de felső
karjait még így is majdnem kiszakította vállízületeiből a centrifugális erő,
amikor Tungata két kerékkel vette a bal oldali kanyart. Most egyenesen
észak felé száguldott. Persze, a Zambezi mentén húzódó országhatár úgy
százötven kilométerre volt innen. Az országút most egy hatalmas
sziklameredély felé lejtett. Errefelé sehol sem volt emberlakta település, a
cecelegyektől fertőzött, napszítta vadonban, egészen a határőrség épületéig
és a Zambezi folyón Chirundunál átívelő hídig. Miután a miniszter túszt
ejtett, el lehetett képzelni, hogy átjut a határon. Ha pedig Craig most
feladja a harcot, Tungata valóban el is érheti – vagy önmagát és Sally-
Anne-t öli meg a menekülési kísérlet közben.
Craig néhány centiméterrel tovább vonszolta fel magát a Land Roverre.
Sally-Anne ájultan hevert az első ülésen, feje a terepjáró zökkenései
nyomán egyik oldalról a másikra billent; Tungata hatalmas termetűnek és
széles vállúnak látszott mellette; a miniszter hófehér inge szinte tündökölt
a fényszórók visszfényében.
Craig most egyik kévével elengedte a karosszéria fémszélét, hogy
megragadja az ülés támláját és felhúzza magát a terepjáróra. A Land Rover
nyomban imbolyogni kezdett; egyik oldalról a másikra lendült, ugyanakkor
pedig a férfi és Tungata tekintete találkozott a visszapillantó tükörben. A
miniszter tehát figyelte őt, és csak arra várt, mikor tudja kizökkenteni az
egyensúlyából, hogy aztán áldozata az útra zuhanjon.
A centrifugális erő ide-oda hányta-vetette Craig testét a gépkocsi
végében. Most csak a bal kezével csimpaszkodott, kéz- és lábizmai pedig
hallhatóan pattogtak teljes testsúlyának terhétől, melyet végtagjainak
kellett elviselniük. Lihegett a kíntól, ahogyan sajgó karjából mellizmaiba
költözött a fájdalom, de még kitartott, egyre vergődve akart feljutni a
terepjáróra, miközben a gépkocsitest acéléle újra meg újra belevágott
sebesült bordáiba.
Tungata most másodszor faroltatta meg ide-oda az autót, kerekeivel az
útpadkára csúszott, Craig pedig látta a reflektorok fényében, hogyan
közeledik felé a meredek sziklaoldal. Tungata tehát megpróbálja lerázni a
Land Roverről az oldalt elsuhanó meredéllyel; azon igyekszik, hogy testét
szíjakká hasítsa a palás sziklamart és az éles fémlemezek között.
Önkéntelenül is felsikoltott a kíntól, miközben erőnek erejével megpróbálta
fölemelni a térdeit, hogy átcsusszanjon a fémlemezen. Fém és kő horzsolta
egymást csikorogva, ahogyan a Land Rover hozzáütődött a sziklafalhoz.
Valami erős ütést mért a lábaira; csípőjéig elöntötte a fájdalom, miközben
hallotta, hogy a műlábát a csonkhoz erősítő szíj elpattan. Ha húst vagy
csontot ér ez az ütés, örökre megnyomorítja. Ehelyett viszont, miközben a
Land Rover visszapördült az országúira, magát ezt a lendületet használta
fel arra, hogy átguruljon végre a hátsó ülésre, szabad kezével pedig hátulról
átkulcsolja Tungata torkát.
Ezzel a fojtogató fogással Craig minden erejét latba vetette; érezte, hogy
könyökével Tungata gégéjébe bökött, s azt is, hogy megroppannak
ellenfelének csigolyái, miként a száraz faág is recseg-ropog, mielőtt
elpattanna. Igen, meg akarta ölni ezt az embert, a fejét próbálta letépni
izmos nyakáról, de nem tudta megvetni a lábát valahol, hogy több erőt
tudjon kifejteni.
Tungata most mindkét kezével eleresztette a kormányt, Craig csuklóját
és könyökét ragadva meg, szájából hörgő torokhang tört fel, a szabadon
pörgő volánt pedig vadul félrerántotta a tehetetlenségi erő.
A Land Rover leszáguldott az útról, a padkáról meredek sziklalejtőre
rohant, majd fémes csikorgással fölborult.
Craig szorítása meglazult és nyomban semmivé lett, ahogyan teste
messzire elrepült. Keményen csapódott a földhöz, bukfencet vetett, s egy
pillanatra zúgó fülekkel, zúzott testtel, kiszolgáltatottan, bénán hevert a
földön, amíg sikerült valahogyan térdelő helyzetbe emelkednie.
A Land Rover fejtetőre állt. Fényszórói még égtek, s harminc lépéssel
lejjebb, a sziklás lejtőn Sally-Anne ernyedt teste hevert a reflektorfényben.
Olyan volt, mint egy alvó kislány. Szemei lezárva, szája kissé nyitva,
sápadt arca csak kiemelte ajkai bíborát, de homlokán, a haja tövétől a vér
sötét kígyóvonala kanyargott le erre a hófehér arcra.
Craig négykézláb kúszni kezdett feléje, amikor egy másik emberalak
imbolygóit elő a kettejük közti sötétből, nagydarab, sötét, széles vállú
óriás. Tungatán jól látszott, hogy nincs magánál a sokktól, félkörben
botorkált, sebzett torkát szorongatva mindkét kezével. Amikor Craig
meglátta ellenfelét, őrjöngés kerítette hatalmába a torokszorító gyászos
érzés és a vad düh miatt.
Amikor egymás közelébe értek, Craig rávetette magát ellenfelére, melle
a másikéhoz csapódott. Réges-régen, mint még barátok, sokszor birkóztak
egymással, Craig pedig elfeledte már a másik bikaerejét. Tungata izmai
kemények és rugalmasak voltak, feketén csillogtak, mint a kamionok
abroncsai, Craig viszont, így fél lábbal, képtelen volt egyensúlyozni.
Tungata, bár maga is kábult volt, egyetlen mozdulattal leterítette.
Miközben elvágódott, Craig nem bocsátotta el a másikat, s lehetett
Tungata bármilyen erős, vele együtt zuhant a földre. S amint összeka-
paszkodva elestek, Craig jó hasznát vette gumírozott végű lábcsonkjának; a
végével – kihasználva mindkettőjük bukásának lendületét, erősen Tungata
lágyékába szúrt.
Tungata felhördült és teste elernyedt. Craig kiszabadította magát a
rázuhanó ébenfa test alól, hátradőlt két vállára, majd testének minden
erejével ismét előrelendült; a csonkkal döfve megint. Olyan hang
hallatszott, mint amikor valaki – két kézzel markolva a fejszét, lesújt egy
fatörzsre, a csonk a mellkasánál érte Tungatát, éppen a szívgödre alatt.
A hatalmas testű fekete férfi hanyatt vágódott, és most mozdulatlanul
hevert. Craig odakúszott hozzá, hogy két kézzel markolja meg a védtelen
ellenfél nyakát. Érezte a pajzsporcot övező izomkötegek csomóját, és
akkor mindkét hüvelykjével mélyen ebbe az üregbe bökött, de amikor
érezte, hogy az élet lassan elszáll ellenfeléből, haragja is elpárolgott lassan
– érezte, hogy ezt az embert nem képes megölni. Szorítása lazult,
visszahúzta a kezét, reszketve és zihálva.
Otthagyta a sziklás talajon görnyedten heverő Tungatát, majd arrafelé
kúszott, ahol Sally-Anne feküdt. Fölemelte a könnyű testet, és úgy ült ott, a
lánnyal az ölében; fejét a vállához húzva, mintha dajkálná szegényt; csak
ült magányosan és kétségbeesetten, az élettelen testet magához ölelve.
Egyik kezével letörölte a kis vérpatakot, mielőtt a sötét sáv elérte volna a
nő szemhéját.
Fölöttük az úton most fémes csikorgással fékezett az üldöző katonai
teherautó, majd fegyveres férfiak özönlöttek le hozzájuk a lejtőn, ugató
hangokat hallatva, akár egy falkára való véreb, amely gyilkolni készül.
Craig karjában pedig ekkor – mint álmából ébredő gyermek – Sally-Anne
mocorogni kezdett, majd halkan motyogott valamit.
A lány tehet élt, még élt – a férfi pedig a fülébe súgta: – Drágám, ó,
drágám. Annyira szeretlek!

Sally-Anne-nek négy bordája tört el, jobb bokája csúnyán kificamodott,

nyakán pedig Tungata ökölcsapása nyomán súlyos horzsolás és duzzanat
látszott. A fejbőrén támadt vágás azonban csak felületi sérülés volt, s a
röntgenfelvételek nem mutattak ki koponyasérülést. Peter Fungabera
utasítására azért különszobában fektették le megfigyelés céljából, a zsúfolt
közkórházban.
Itt látogatta meg a lányt Abel Khori, a Tungata Zebiwe-ügy kivizsgá-
lására kijelölt közvádló. Mr. Khori disztingvált megjelenésű sona ügyvéd
volt, aki a londoni egyetem jogi karán végzett, most is előszeretettel viselte
a Lincoln's Inns Fielden divatos talárt, és szívesen szőtt a társalgásba tudós,
bár teljesen felesleges latin szakkifejezéseket.
– Látogatásom célja, hogy tisztázzak önmagámban bizonyos részleteket
abban a tanúvallomásban, amelyet ön a rendőrségnek tett. Az ugyanis
rendkívül helytelen lenne részemről, ha bármi módon befolyásolni
hagynám magam az ön által nyújtott bizonyítékok tekintetében – fejtette ki
a pártatlanságról vallott nézeteit Khori.
Megmutatta Craignek és Sally-Anne-nek a Tungata szabadon bocsátása
érdekében kirobbant spontán matabele tüntetésekről szóló beszámolókat; a
demonstrációkat a rendőrség és a Harmadik Ezred katonái egyébként
azonnal feloszlatták, az erről szóló riportokat pedig a Herald című hírlap
sona főszerkesztője óvatosságból az újság középső oldalaira száműzte.
– Észben kell tartanunk – folytatta az ügyész –, hogy ezt az urat ipso
jure bűncselekménnyel vádolják, ezért nem szabad engednünk, hogy tör-
zsének mártírjává váljék. Látják ugyebár ennek veszélyeit. Ha ezt az ügyet
mielőbb elintézzük, akkor – mutatis mutandis – mindenki csak jól jár.
Craiget és Sally-Anne-t előbb meglepte, majd nyugtalan érzéssel töltötte
el az a hír, hogy Tungata Zebiwe bíróság elé kerül. Jóllehet a bíróság hét
hónapra előre minden tárgyalást napirendre tűzött, Tungata bűnperét a
Legfelső Bíróság mostantól tíz napra tűzte ki;
– Nudis verbis, pusztán szóbeli vád alapján hét hónapig mégsem
tarthatunk börtönben egy ilyen magas állású férfit – magyarázta az ügyész.
– Ha viszont óvadék ellenében szabadlábra helyezzük, csak öngyilkos
ostobaságra tüzeljük a híveit.
A tárgyalástól eltekintve más, kevésbé nagyszabású ügyek is
foglalkoztatták Craiget és Sally-Anne-t. A lány Cessnáját, miután már ezer
órát repült, „igazolás és biztonság” címén le kellett vizsgáztatni. Az ilyen
ellenőrzésre Zimbabwe területén nem voltak meg a kellő berendezések és
műszerek, ezért keresniük kellett egy pilótát, aki a lány helyett elrepül
délre, Johannesburgba. – Úgy érzem magam, mint a madár, amelynek
lenyesték a szárnyait – panaszolta Sally-Anne.
– Ismerem ezt az érzést – vigyorgott bánatosan Craig, mankójával a
kockakövet kopogtatva.
– Ó, bocsáss meg, Craig.
– Felesleges. Valahogyan már nem is bánom, ha a hiányzó lábam kerül
szóba. Előtted legalábbis nem restellem.
– Mikor kapod meg az újat?
– Morgan Oxford diplomáciai zsákban küldte haza a régit, Henry
Pickering pedig megígérte, hogy felhajt egy technikust a Hopkins kórház
ortopédiáján. A tárgyalásig csak megreparálják.
A tárgyalás! Minduntalan visszatértek a tárgyalás témájához, még a
King's Lynn irányítása és a Zambezi Vizei vadászlakjainak építése és
megnyitása sem csábította vissza a birtokra Craiget Sally-Anne
betegágyától és a per előkészületeinek megbeszélésétől. Még szerencséje
volt abban, hogy Hans Groenewald a King's Lynn-nen tartózkodik, Peter
Younghusband pedig, a fiatal kenyai igazgató és kalauz, akit Sally-Anne
fogadott fel, ugyancsak megérkezett, hogy átvegye a Zambezi Vizeinek
ügyintézését. Bár minden második nap vagy telefonon, vagy rádión beszélt
az otthoniakkal, Craig Hararéban maradt, Sally-Anne közelében.
Craig művégtagja aznap érkezett meg repülőgépen, hogy Sally-Anne-t
elbocsátották a kórházból. A férfi felhúzta lábszárán a nadrágot, hogy
megmutassa a protézist.
– Szép egyenesre kalapálták, pótolták a hiányzó részeket, aztán
gondosan beolajozták, szóval igazi nagyjavítást végeztek rajta –
dicsekedett a férfi. – És a te fejecskéd hogy van?
– Új lett, akárcsak a lábad – nevetett a lány. – Igaz, az orvosok
figyelmeztettek, hogy legalább néhány hétig ne próbáljak tótágast állni.
Bokasérülése miatt Sally-Anne is botra támaszkodva járt, oldalán pedig
még ragasztószalagok díszelegtek, amikor Craig másnap reggel lehordta a
lány csomagjait a Land Roverhez.
– Sajognak még a bordáid? – A férfi ugyanis látta, hogy Sally-Anne
arca eltorzul a fájdalomtól, miközben fellép a terepjáró hágcsójára.
– Amíg nem nyomorgatják őket, addig kibírom.
– Szóval ölelgetni tilos. Ez az alapszabály? – kérdezte a férfi.
 – Azt hiszem... – a lány kis szünetet tartott, majd gyors pillantást vetett
a férfira, végül lesütötte a szemeit, és komolyan azt suttogta: –... de hát a
szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Tudod, a szabályt csak a
bolond tartja be, a bölcsnek viszont megvilágosítja az ő elméjét.
Craignek ettől jó kedve támadt.

A Zimbabwei Köztársaság Legfelső Bíróságának kettes számú Masona-

földi Körzeti Bírósága – hogy pontosan idézzük a hivatalos megnevezést –
még ragaszkodott a brit igazságszolgáltatás cicomázott külcsínjéhez.
A bírói trónus fölött, a törvényszéki emelvényen álló padok mögött a
falat Zimbabwe állami címere uralta a tárgyalóteremben, szemben vele az
egyik oldalon tölgyfából faragott ülések sorakoztak, a másikon a tanúk
emelvénye magasodott, és a vádlottak padja állt. A közvádlók, az ülnökök
és a védőügyvédek fekete talárt viseltek, a bíró viszont skarlát színűt. Csak
az arcok színe változott a függetlenség óta; a bírói testület tagjainak fekete
arca éles kontrasztban állt hófehér parókáikkal és keményített, ugyancsak
hószínű, fecskefarkas gallérjaikkal.
A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt, és amikor már a padsorok mögötti
állóhelyeken is tolongtak a kíváncsiak, a teremszolgák lezárták a terem
mindkét ajtaját, kirekesztve a folyosókon összezsúfolódott tömeget. A
nézősereg higgadtan és fegyelmezetten viselkedett; csaknem minden
jelenlevő matabele törzsbeli volt, aki hosszú utat tett meg autóbuszon
Matabeleföldtól idáig; sokan a ZAPU párt kokárdáit tűzték a ruhájukra.
Csak akkor röppent fel csöndes moraj, amikor a vádlottat elővezették; a
terem végében egy, a ZAPU színeibe öltözött fekete bőrű asszony
hisztérikusan kiáltotta: „Bajete, Nkoszi Nkulu!” – és felemelt ököllel
üdvözölte a vádlottat.
A teremőrök nyomban karon ragadták a nőt, majd kituszkolták az ajtón.
Tungata Zebiwe ott állt a vádlott számára elkerekített részen, és higgadtan
figyelte az eseményeket, puszta jelenlétével uralva a teremben tartózkodó
tömeget. Hozzá képest még Domashawa főbíró, ez a magas, sovány
masona is hétköznapi jelenségnek látszott finom, keskeny ívelésű, nem
afrikai jellegű, inkább egyiptomi orrával és apró, fénylő madárszemeivel,
holott skarlát köpenye tekintélyt sugárzott. Pedig hát Domashawa főbíró
roppant tekintélynek örvendett, amit az ügyész ragyogó arccal sietett is
közölni Craiggel és Sally-Anne-nel, amikor informálta őket, kire is esett a
választás a bíró kijelölésekor.
– Ó, ő azután valóban persona grata, mostanában pedig igazán nagyon
is in gremio legis, sose tartsanak tőle, hogy nem szolgáltat teljes igazságot
– lelkendezett Mr. Khanza.
Amikor az országot még Rhodéziának nevezték, megszüntették az
esküdtbíráskodási rendszert. A vezető bírónak a két, fekete taláros ülnökkel
egyetértésben kellett immár meghoznia a verdiktet; ők a pulpituson
kétoldalt foglaltak helyet mellette. Mindkét ülnök sona törzsbeli volt, az
egyik a vadvédelem szakértője, a másik egy rangidős elöljáró. A bíró tehát,
amennyiben tanácsot igényelt, hozzájuk fordulhatott szakkérdésekben, de a
végleges ítéletet neki kellett meghoznia.
A bíró helyet foglalt, úgy rendezgetve el maga alatt a talárt, akár a
strucc a tollait, amikor kotlani készül, sötét és fénylő szemeit Tungata
Zebiwére szegezve, miközben a jegyző hozzáfogott, hogy angol nyelven
ismertesse a vádiratot.
Nyolc fő vádpontot ismertetett: védett vadakkal és termékeikkel történt
kereskedés, túszszedés és a túsz erőszakos fogva tartása, emberélet
kioltására alkalmas fegyverhasználat maradandó testi sértés szándékával,
gyilkossági kísérlet, letartóztatással szembeni erőszakos ellenállás,
gépkocsilopás, valamint állami tulajdon szándékos megrongálása.
Ezenkívül a jegyző tizenkét kisebb vétséget sorolt fel.
– Az isten szerelmére – súgta Craig Sally-Annenek –, ezek jól ráhúzzák
a vizes lepedőt.
– Nemcsak a falat döntik rá – válaszolta a lány –, a szőnyeget is
kihúzzák a lába alól. Jól teszik. Szeretném akasztófán látni a gazembert.
– Sajnálom, drágám, csakhogy ezek közül egyik sem főbenjáró
bűncselekmény. – A vádemelés megnyitó szakaszában ráadásul Craigen
úrrá lett az az érzés, hogy szinte egy görög sorstragédia tanúja, amelyben a
hős alakját kisszerű, nála hitványabb emberek veszik körül és próbálják
legyűrni.
Érzelmei ellenére Craig tisztában volt vele, hogy Abel Khori jó, profi
munkát végez, amikor a vád álláspontját már első nekifutásra világosan
kifejti, sőt ezúttal a latin fordulatokkal is takarékoskodott. A vád tanúinak
hosszú névsorából elsőként Peter Fungaberát szólították. Tábornoki
egyenruhájában pompázva a miniszter letette az esküt, és szálfaegyenesen,
katonásan állt az emelvényen, egyik kezében a rangját jelző tiszti bottal.
Vallomását habozás nélkül, közvetlen hangon adta elő, valóban annyira
egyenesen és hatásosan, hogy a bíró időnként egyetértőén bólogatott,
miközben szorgalmasan jegyzetelt.
A ZAPU párt központi bizottsága egy londoni ügyvédet kért fel a
védelemre, de még Mr. Joseph Petal királyi tanácsos sem tudta zavarba
hozni Fungabera tábornokot, s miután hamarosan rájött, hogy mindhiába
erősködik, tartózkodott a további kérdésektől, könnyebb zsákmány
reményében.
A következő tanú a csempészárut szállító teherautó vezetője volt,
egykori ZIPRA-gerilla, akit csak a közelmúltban bocsátottak el egy
átnevelő táborból; vallomását matabele nyelven tette meg, amelyet a
bírósági tolmács fordított angolra.
– Találkozott-e már korábban is a vádlottal azon éjszakát megelőzően,
hogy magát letartóztatták? – kérdezte tőle Abel Khori, miután tisztázták a
tanú személyi adatait.
– Igen, együtt harcoltam vele.
– És látta-e őt a háború óta?
– Igen.
– Elmondaná a bíróságnak, hogy mikor?
– Tavaly, a száraz évszakban.
– Mielőtt magát átnevelő táborba zárták volna?
– Igen, még az előtt.
– Hol találkozott Tungata Zebiwe miniszterrel?
– A völgyben, a Nagy Folyónál.
– Beszélne erről a találkozásról a bíróságnak?
– Elefántra vadásztunk – az agyarak miatt.
– Milyen módon vadásztak?
– Törzsi tagok segítségével, batonka törzsbeliekkel, azután meg
helikopteren, hogy ráhajtsuk az állatokat a régi aknamezőre.
– Tiltakozom e kérdések tendenciózus jellege ellen, my lord – pattant fel
Mr. Petal királyi tanácsos. – Mindennek semmi köze a vádakhoz.
– Igenis vonatkozik az első vádpontra – mutatott rá Abel Khori.
– Tiltakozásának nem adok helyt, Mr. Petal. Folytassa, kérem, ügyész
úr.
– Hány elefántot öltek meg?
– Sokat, nagyon sokat.
– Nem tudná nagyjából fölbecsülni a számukat?
– Talán kétszáz állat is lehetett, ebben nem vagyok biztos.
– És azt állítja, hogy ekkor Tungata Zebiwe is jelen volt?
– Ő akkor érkezett, amikor az állatokat már megölték. Eljött, hogy
megszámolja az agyarakat, aztán elvigye őket a helikopteren...
– Miféle helikopteren?
– A kormányén.
– Tiltakozom lordságodnál. Ez a kérdés nem tartozik a tárgyhoz.
 – A tiltakozásnak nem adok helyt, Mr. Petal. Folytassa, kérem.
Amint engedélyt kapott rá, hogy keresztkérdéseket tegyen fel a tanúnak,
Mr. Joseph Petal nyomban támadólag lépett fel.
– A szemébe mondom önnek, hogy sohasem tartozott Tungata Zebiwe
miniszter harci egységéhez. Azt is közlöm, hogy maga – egészen addig,
amíg azon az éjszakán találkozott vele a Karói felé vezető úton – nem is
látta a minisztert soha…
– Tiltakozom lordságodnál! – kiáltotta felháborodott hangon Abel
Khori. – A védelem képviselője megpróbálja diszkreditálni a tanút, mert
tudja, hogy a hazafias küzdelemben részt vett harcosokról nem vezettek
névsort, ennélfogva a tanú nem képes bizonyítani, hogy hősi módon
küzdött a felszabadulás ügyéért.
– A tiltakozásnak helyet adok. Mr: Petal, korlátozza kérem kérdéseit az
elénk terjesztett ügyre, és ne próbálkozzék a tanú megfélemlítésével.
– Helyes, your lordship – mondta a kudarc miatt elvörösödve Mr. Petal,
azzal ismét a tanú felé fordult. – Meg tudná mondani a bírónak, mikor
bocsátották szabadon az átnevelő központból?
– Ezt elfelejtettem. Nem emlékszem rá.
– Erre a maga letartóztatása előtt kis idővel került sor, vagy még
régebben?
– Röviddel azelőtt – válaszolta vonakodva a tanú, ölében összekulcsolt
kezét nézegetve.
– Nem azzal a feltétellel bocsátották-e szabadon a fogolytáborból, hogy
azon az éjszakán a teherautót vezesse, továbbá hogy hajlandó
bizonyítékkal szolgálni...
– My lord! – sivította Albert Khori, a bíró hangja pedig ugyancsak éles
volt a felháborodástól.
– Mr. Petal, tartózkodjék tőle, hogy az átnevelő központokat mint
fogolytáborokat emlegesse.
– Ahogyan lordságod kívánja – folytatta Mr. Petal. – Tett-e ön
bármiféle ígéretet, amikor elbocsátották az átnevelő központból?
– Nem – motyogta a tanú, kétségbeesetten pillantva körül a teremben.
– Meglátogatta-e önt a „központban”, két nappal szabadulása előtt
Timon Nbebi kapitány, a Harmadik Ezred tisztje?
– Nem.
– Volt-e más látogatója a táborban?
– Nem! Nem!
– Bizonyos benne, hogy egyáltalán senki sem látogatta meg?
– A tanú már válaszolt erre a kérdésre – vágott közbe a bíró, mire Mr.
Petal színpadiasan sóhajtott, égnek emelve mindkét kezét.
– Nincs más kérdésem, my lord.
– Szándékában áll-e további tanúk kihallgatása, Mr. Khori?
Craig tisztában volt azzal, hogy a következő tanúnak Timon Nbebinek
kellett volna lennie, de Abel Khori meglepő módon átugrotta a kapitány
nevét, hogy helyette azt a rohamosztagost szólítsa, akit elütött a Land
Rover. Craig kényelmetlen és borzongató kétséget érzett, amikor azt
tapasztalta, hogy a vád taktikai vonala megváltozott. Vajon a közvádló
szeretné megkímélni Nbebi kapitányt a keresztkérdésektől? Netán szeretné
megakadályozni Mr. Petalt, hogy újra feltegye a kérdést: valóban járt-e
Timon Nbebi az átnevelő táborban? Mert ha így van, akkor ez szinte
elképzelhetetlen feltevésekre utal, Craignek tehát erőnek erejével kellett
elhessegetnie magától ezt a gondolatot.
Mivel minden egyes kérdést és választ le kellett fordítani, az egész
tárgyalás alaposan elhúzódó és fárasztó procedúra lett, Craiget ezért csak a
harmadik tárgyalási napon szólították a tanúk emelvényére.

Miután Craig letette az esküt, és mielőtt Abel Khori feltette volna a

kérdéseit, a férfi a vádlottak padjára tekintett. Tungata Zebiwe figyelmesen
tekintett rá; pillantásuk egybefonódott, Tungata pedig apró mozdulatot tett
a kezével.
A régi szép időkben, amikor még mindketten vadőrként dolgoztak a
vadvédelmi főosztályon, Craig és Tungata magas fokra fejlesztette ezt a
jelbeszédet. A veszedelmekkel terhes munka során, amikor valamilyen
párzó csordát cserkésztek be, mert kötelességszerűén véres munkával ki
kellett selejtezniük a kivénhedt elefántokat, nehogy túlszaporulat
keletkezzen a vadvédelmi területen, vagy amikor a szarvasmarhákat
tizedelő oroszlánokat közelítették meg, szótlanul és gyorsan érintkeztek
egymással ezen a különös, csak általuk ismert „nyelven”.
Most pedig Tungata ökölbe szorított kézzel jelezte, miközben fekete
ujjait összezárta rózsaszín tenyere fölött: „Vigyázz! Halálos veszély!”
Amikor Tungata utoljára formálta Craig számára ezt a figyelmeztető
jelet, a fehér férfinak csak egy másodperc töredéke állt a rendelkezésére,
hogy megforduljon és szembenézzen egy rá támadó nőstényoroszlánnal,
amely sajgó tüdőlövése miatt őrjöngve rohant felé, s amikor a vadállat
hörögve, rózsaszín tajtékkal a pofáján szökkent elő a sűrű bozót
menedékéből, hogy aztán aranyszín villámként ugorjon felé. Olyan
lendülettel támadt, hogy bár Craig 458-as Magnum lövedéke a szívébe
hatolt, még sikerült a férfit a földre döntenie.
 Tungata jelzése miatt épp ezért érezte, hogy végigborzong a teste,
felsőkarján pedig borzolódik a szőr; igen, ő is emlékezett a múltbeli
veszélyre, most, amikor közelgő új veszélyt ígért a pillanat. Fenyegetés lett
volna ez – netán figyelmeztetés? – gondolta
Craig, miközben Tungatára bámult. Nem volt bizonyos benne, mit
jelenthet a néma kézmozdulat, mert ebben a pillanatban Tungata már üres
kifejezéssel bámult maga elé, mozdulatlanul. Craig a jelre maga is jellel
válaszolt: „Nem értem, mit akarsz.” De Tungata tudomást sem vett a
kérdésről, Craig pedig váratlanul rádöbbent, hogy nem figyelt oda Abel
Khori első kérdésére.
– Elnézést – kérdezte tehát –, megismételné a kérdést?
Abel Khori sebesen tette fel a kérdéseket.
– Látta-e ön, hogy a teherautó vezetője bármilyen jelt adott volna,
amikor a Mercedes már közeledett hozzá?
– Igen, felvillantotta a fényszóróit.
– És milyen volt a válaszjelzés?
– A Mercedes megállt, két utasa kiszállt a járműből, odament a
teherautó vezetőjéhez, és beszéltek vele valamit.
– Nézete szerint ez olyan találkozás volt, amelyben előre
megállapodtak?
– Tiltakozom lordságodnál, a tanú erre nem képes válaszolni –
szakította félbe a kihallgatást Petal.
– Elfogadom. A tanúnak nem kell figyelembe vennie az előbbi kérdést.
– Ezennel elérkeztünk ahhoz a tényhez, hogy ön lovagias fellépésével
megmentette Miss Jayt a gonosz szándékú vádlott karmai közül.
– Tiltakozom a „gonosz szándékú” minősítés ellen.
– A továbbiakban tartózkodjék a „gonosz” jelzőtől – így a bíró.
– Ahogyan lordságod kívánja.
A titkos gesztus után, illetve Craig tanúvallomásának további részletei
során, Tungata Zebiwe mozdulatlanul ült a helyén, mintha csak
matabeleföldi gránitból faragták volna; álla a mellkasára bukott, bár
mindvégig izzó tekintettel figyelte Craiget.
Amikor végül Mr. Petal emelkedett fel a helyéről, hogy föltegye
keresztkérdéseit, Tungata végre megmozdult és előrehajolt ültében, hogy
néhány szót súgjon védője fülébe. Petal láthatóan tiltakozott a hallottak
ellen, de Tungata egy parancsoló kézmozdulattal belefojtotta a szót.
– Nincs kérdésem, lordságod – fogadta el végül is védence utasítását
Mr. Petal, azzal visszaült a helyére, megmentve Craiget attól, hogy a tanúk
emelvényén zavaró kérdésekkel zaklassák.
 Sally-Anne volt a vád következő tanúja, és Fungaberát nem számítva, ő
tette a legnagyobb hatást.
Sérült bokája miatt a lány még mindig bicegett, ezért Abel Khori sietett
elé, hogy fölsegítse a tanúk emelvényére. A lány bőrén csak a csúnya nyaki
horzsolás jelezte, hogy megsérült, egyébként Sally-Anne habozás nélkül,
tiszta és vonzó hangon tette meg tanúvallomását.
– Amikor a vádlott megragadta önt, mit érzett?
– Féltettem az életem, rettegés fogott el.
– Ön azt állította, hogy a vádlott megütötte. Hol érte az ütés?
– Itt a nyakamon – most is láthatja a zúzódást.
– Elmondaná a bíróságnak, vajon szenvedett-e egyéb sérülést?
– Igen. Négy bordám eltörött, a bokám pedig kificamodott.
Abel Khori a lehető legterhelőbb vallomást csalta ki a bájos tanúból,
Mr. Petal viszont – igen bölcsen – ezúttal sem akart feltenni keresztkérdé-
seket. Az ügyész a harmadik nap estéjén végzett a vádirat előterjesztésével.
Craiget az egész eljárás megzavarta és szomorúsággal töltötte el.
Ő és Sally-Anne kedvenc pecsenyesütő vendéglőjükben vacsoráztak, de
még egy palack jó fokföldi bor sem derítette jó kedvre őket.
– Ha azt az ügyet veszem, hogy a tehergépkocsi vezetője sohasem
találkozott azelőtt Tungatával – tűnődött a férfi –, és csak olyan ígéret
fejében bocsátották szabadon, ha vállalja, hogy ő vezeti a kocsit...
– Miért, nem hitted el? – csipkelődött Sally-Anne.
– Hiszen még a bíró sem rejtette véka alá, milyen jelentős mozzanat
éppen ez.
Miután kitette a lányt a lakása előtt, Craig gyalogsétára indult az üres
utcákon; magányosnak érezte magát és kijátszottnak, bár arra nem talált
logikus magyarázatot, miért lett úrrá rajta ez a rossz érzés.

Mr. Joseph Petal királyi tanácsos azzal kezdte a védelem munkáját, hogy
Tungate Zebiwe gépkocsivezetőjét szólította első tanúként.
A sofőr erőteljes testalkatú, fiatal matabele volt; máris látszottak rajta az
elhízás jelei; kerek arca joviális és barátságos lehetett valamikor, most
viszont zavar ült rajta és vonásait bánat fátyolozta. Fejét simára
borotválták, és kihallgatás közben egyetlen egyszer sem nézett Tungatára a
tanúk emelvényéről.
– Letartóztatásának éjjelén milyen utasításokat adott magának Zebiwe
miniszter? – hangzott az első kérdés.
– Semmilyet. Nem mondott nekem egy szót sem.
Mr. Petalt őszintén meglepte a válasz, ezért tanulmányozni kezdte a
jegyzeteit.
– Nem közölte magával, hová kell indulnia? Ön azt sem tudta volna,
hogy merrefelé halad?
– Csak annyit mondott: „Menj egyenesen”, aztán meg: „Itt fordulj
balra”; „Itt most jobbra” – motyogta a vezető. – Nem tudhattam hát, hogy
hová megyünk.
Mr. Petal láthatóan nem ilyesféle válaszra számított.
– Nem utasította-e Zebiwe miniszter, hogy hajtson a Tuti Misszióra?
– Tiltakozom, your lordship – pattant fel az ügyész.
– Tartózkodjék a „rávezető” kérdésektől, Mr. Petal.
Mr. Joseph Petal álltában is láthatóan elgondolkodott. A kezében tartott
iratcsomag lapjait forgatta, Tungata Zebiwére pillantott, aki tökéletesen
passzívan ült a helyén. A védő tehát más oldalról próbálta feltenni a
kérdéseit.
– Letartóztatásának éjszakája óta hol tartózkodott?
– A börtönben.
– Voltak látogatói?
– Eljött a feleségem
– Senki más?
– Senki – mondta a gépkocsivezető, és védekezően lehajtotta a fejét.
– Mik azok a nyomok a fején. Netán megverték?
Craig csak most vette észre a sofőr kopaszra borotvált fején éktelenkedő
lilás daganatokat.
– Igen erélyesen kell tiltakoznom lordságodnál! – kiáltotta panaszosán
Abel Khori.
– Mr. Petal, mi a célja az ilyen kérdésekkel? – kérdezte fenyegető
hangon Domashava főbíró.
– My lord, arra szeretnék rájönni, vajon miért mutatkoznak különbségek
a tanú vallomása, illetve a rendőrségi kihallgatáson általa tett kijelentések
között.
Mr. Petalnak valósággal harcolnia kellett, hogy világos válaszokat
csikarjon ki a mogorva és együttműködésre nemigen hajló tanúból, végül
feladta a harcot, és lemondóan legyintett egyet.
– Nincs több kérdésem, lordságod. – Ekkor Abel Khori emelkedett fel
diadalmas mosollyal a helyéről, hogy a vád részéről tegye fel
keresztkérdéseit.
– A tehergépkocsi tehát magára villogott a lámpáival?
– Igen.
– És mi történt ezután?
 – Nem értem, uram.
– Mondott, vagy cselekedett-e valaki a Mercedesben valamit, amikor
maga megpillantotta a teherautót?
– Lordságod... – kezdte Mr. Petal, de az ügyész belefojtotta a szót.
– Szerintem ez helyénvaló kérdés, a tanúnak válaszolnia kell rá.
A gépkocsivezető a homlokát ráncolta, miközben emlékezni próbált,
aztán végre azt motyogta: – Zebiwe miniszter bajtárs azt mondta: „Ez az –
húzódj félre oda és állj meg.”
– Ez az! – ismételte meg Abel Khori lassan és tagoltan. – „Húzódj félre
oda és állj meg!” Ezt mondta tehát a vádlott, amikor észrevette a
teherautót, így van?
– Igenis. Ezt mondta.
– Nincs több kérdésem, your lordship.

– Szólítsák be Sarah Tandiwe Nyonit – jelentette be meglepetésként a

védelem tanúját Mr. Joseph Petal, Abel Khori pedig a homlokát ráncolta,
majd a két ügyészhelyettessel kezdett súgni-búgni.
Sarah Tandiwe Nyoni fellépett a tanúk emelvényére, és tökéletes
angolsággal tette le az esküt. Hangja dallamos volt, modora ugyanolyan
mértéktartó és szerény, mint aznap, amikor Craig és Sally-Anne először
találkozott vele a Tuti Misszión. A fekete lány citromzöld, fehér galléros
gyapotruhát viselt, a lábán alacsony sarkú fehér cipőt. Haja gondosan
fonatokba rendezve, hagyományos afrikai stílusban, s abban a pillanatban,
hogy kimondta az eskü utolsó szavait, lágy pillantást vetett a vádlottak
padján ülő Tungata Zebiwére. A férfi nem mosolyodott el, és arckifejezése
sem változott, csak éppen a korláton nyugvó jobb kezével tett egy
mozdulatot, Craig pedig döbbenten olvasta ki az apró gesztusban rejlő
titkos jelentést, amely a lánynak szólt.
– Bátorság! – jelezte a fekete ököl. – Veled vagyok! – S a jel láthatóan
megacélozta a nőt; mintha önbizalmat merített volna a kis némajátékból.
Sarah felszegte az állat és bátran szembefordult Mr. Petallal.
– Kérem, mondja meg a nevét.
– Sarah Tandiwe Nyoni vagyok – válaszolta a lány. – Tandiwe Nyoni, a
lány matabele neve annyit jelentett: „Kedves Madár”, Craig a név
jelentését suttogva le is fordította Sally-Anne-nek.
– Tökéletesen illik is hozzá – suttogta vissza a nő.
– Mi a foglalkozása?
 – A Tuti Állami Elemi Iskolában vagyok tanítónő.
– Elmondaná-e a bíróságnak, mi a képzettsége?
A Joseph Petal kérdésére adott válasz azt bizonyította, hogy Sarah
művelt és felelősségteljes fiatal nő. A védő ezután folytatta a kérdéseket:
– Ismeri a vádlottat, Tungata Zebiwét?
A lány, mielőtt válaszolt volna, ismét Tungatára pillantott, és csinos
arca felragyogott. – Ó, igen, ismerem – suttogta rekedten.
– Beszéljen hangosabban, kedvesem.
– Igen, ismerem.
– Meglátogatta-e a vádlott valaha is a Tuti Missziós Iskolát?
– Igen – bólintott a lány.
– Milyen gyakran?
– A miniszter bajtárs fontos és elfoglalt ember, én viszonyt csak
tanítónő vagyok...
Tungata kis tagadó mozdulatot tett a jobb kezével. A lány értette a
jeladást, mert finom mosoly futott át tökéletes formájú ajkain.
– Amikor csak tehette, eljött, ha nem is olyan gyakran, ahogyan
szerettem volna.
– Várta őt a szóban forgó éjszakán?
– Igen, vártam őt.
– Miért?
– Előző reggel beszéltünk telefonon. Megígérte, hogy eljön. Azt
mondta, gépkocsival érkezik, és éjfél előtt ott lesz. – A mosoly halványabb
lett a lány ajkán, tekintete pedig elsötétült, a szeme szomorúan csillant. –
Egészen hajnalig vártam rá, de nem érkezett meg.
– Amennyire ön tudja, volt-e rá a vádlottnak valamilyen különleges oka,
hogy azon a hétvégén meglátogassa?
– Igen. – Sarah orcái sötétebbek lettek, Sally-Anne pedig lenyűgözve
nézte; sohasem látott még fekete lányt elpirulni. – Igen. Látogatásának oka
az. volt, hogy beszéljen az apámmal. Én intéztem el, hogy ők ketten
találkozzanak.
– Köszönöm, kedvesem – mondta gyöngéden Joseph Petal.
Mr. Petal kérdései közben az ügyész helyettese hátradőlt a székén, hogy
átnyújtson Abel Khorinak egy ív papirost, rajta kézírásos jegyzetekkel.
Abel Khori ezt a papírlapot tartotta a kezében, amikor most felállt, hogy
keresztkérdéseket tegyen fel a tanúnak.
– Miss Nyoni, elmondaná-e a bíróságnak, vajon mi a jelentése ennek a
szindebele szónak: Íszifebi?
Tungata Zebiwe torkából dühödt dörmögés tört elő, és a vádlott talpra
akart állni, de a börtönőr csillapítóan a vállára tette a kezét.
– A szó jelentése: ringyó – mondta halkan Sarah.
– Nem jelent-e olyan hajadont is, aki egy férfival ágyasságban él?
– My lord! – szökkent fel elkésve, de dühösen Mr. Petal, Domashawa
főbíró pedig helyt adott a tiltakozásnak.
– Miss Nyoni – próbálkozott tovább Abel Khori –, szerelmes ön a
vádlottba? Kérem, beszéljen hangosabban. Nem halljuk, amit mond.
Ezúttal Sarah szilárd hangon válaszolt, sőt csaknem kihívóan. – Igen,
szeretem.
– Bármit megtenne érte?
– Igen, bármit.
– Szeretné ugyebár megmenteni?
– Tiltakozom lordságodnál! – ugrott fel Mr. Petal.
– Visszavonom a kérdést – előzte meg a főbíró döntését Abel Khori. –
Hadd fogalmazzak inkább így, Miss Nyoni: a vádlott arra kérte önt, hogy
rendezzen be iskolájában egy raktárhelyiséget, ahol az illegális
elefántagyar- és párducbőrszállítmányokat elhelyezheti?
– Nem! – rázta a fejét Sarah. – Ilyesmit ő sohasem...
– Továbbá azt mondanám: a vádlott arra kérte önt, hogy ellenőrizze az
agyarak felrakodását a teherautóra, továbbá a gépkocsi útnak indítását.
– Nem! Nem! – sikoltotta a lány.
– Amikor ön telefonon beszélt a vádlottal, nem parancsolta-e azt ez az
ember önnek, hogy készítse fel a szállítmány...
– Nem. Ő jó ember – zokogta Sarah. – Nagy ember és jóságos. Sohasem
tett volna ilyesmit.
– Nincs további kérdésem, lordságod. – Láthatólag roppant elégedetten
önmagával, Abel Khori ismét helyet foglalt, helyettese pedig hozzáhajolt,
hogy suttogva gratuláljon neki.
– Tanúként szólítom Tungata Zebiwe minisztert. Lépjen az emelvényre
– mondta ekkor a védő.
Ez szerfölött kockázatos döntés volt Mr. Petal részéről. Craig még
laikusként is megértette, hogy Abel Khorinak sikerült bebizonyítania
önmagáról: roppant kemény harcos.
Joseph Petal azzal kezdte, hogy rámutatott Tungata Zebiwének a
társadalomban eddig betöltött szerepére, a forradalomnak tett szolgálataira,
valamint szerény életvitelére.
– Van-e önnek ingatlana? – kérdezte ezután.
– Házam van Hararéban.
– Közölné a törvényszékkel: mennyit fizet ennek a háznak a bérletéért?
 – Évi ezernégyszáz dollárt.
– Ez nem valami nagy összeg egy ház bérletéért, igaz?
– Igaz, de a ház sem nagy – mondta erre faarccal Tungata, és válasza
még a bírót is mosolyra késztette.
– Gépkocsija van?
– Rendelkezésemre bocsátottak egy minisztériumi gépkocsit.
– Külföldi bankszámlával rendelkezik-e?
– Nem, semmilyennel sem.
– Feleségei vannak?
– Egy sincsen – mondta Tungata, azzal a galéria felé pillantott, ahol
Sarah Nyoni ismét a hátsó sorok egyikében ült. – Eddig nincsen – fejezte
be a mondatot.
– Törvényes felesége, egyéb nők?
– Házamban lakik egy idősebb nagynéném. Ő irányítja a háztartást.
– Térjünk akkor rá a kérdéses éjszakára. Megmondaná a bíróságnak,
miért és hogyan került a Karói útra?
– A Tuti Misszó felé tartottam.
– Milyen céllal?
– Azzal, hogy meglátogassam Miss Nyonit, továbbá beszéljek az
édesapjával, személyes ügyben.
– Látogatása meg volt beszélve?
– Igen. Telefonon beszéltem meg Miss Nyonival.
– Korábban is meglátogatta a hölgyet, több alkalommal is?
– Úgy van.
– Ilyen alkalmakkor hol szállt meg?
– Saját használatomra volt ott egy zsúpfedeles indlu.
– Vagyis kunyhó? Gyékénnyel ágy gyanánt és nyílt tűzzel?
– Igen.
– Nem gondolt olyasmire, hogy ez nem méltó szállás önnek?
– Ellenkezőleg, mindig örömöm telik benne, ha néha visszatérhetek
népem hagyományos életviteléhez.
– Megosztotta más is önnel ezt a szállást?
– A gépkocsivezetőim és a testőreim.
– Miss-Nyoni – meglátogatta önt ebben a kunyhóban?
– Nem. Ez ellenkezett volna szokásainkkal és törzsi törvényeinkkel.
– A vád képviselője az iszifebi szót használta. Ezt ön miként értelmezi?
– Ezt a szót találóan alkalmazhatná saját nőismerőseire. Senki másról
nem tudok, akire ráillenék.
A bíró ismét elmosolyodott, az ügyészhelyettes pedig játékosan kissé
oldalba lökte a könyökével Abel Khorit.
– Mármost, miniszter úr, valaki más is tisztában volt azzal a
szándékával, hogy látogatást készül tenni a Tuti Misszión?
– Nem titkoltam ezt a szándékomat. Asztali naptáromra is följegyeztem
az időpontot.
– Az ön birtokában van ez a naptár?
– Nincsen. Megkértem a titkáromat, hogy adja át védőügyvédemnek.
Csakhogy a naptár eltűnt az íróasztalomról.
– Értem. Amikor utasította a gépkocsivezetőjét, hogy készítse fel az
autóját az útra, közölte-e vele úticélját?
– Igen, közöltem.
– Ő viszont az ellenkezőjét állítja.
– Akkor valami baj lehet a memóriájával... vagy netán hatottak az
emlékezetére – vonogatta a vállát Tungata.
– Helyes. Mármost azon az éjszakán, amikor az ön gépkocsija Karói és
a Tuti Misszió közti úton haladt, találkoztak-e más járművel?
– Igen. A sötétségben egy teherautó parkolt az út szélén, de a velünk
szemközti irányban.
– Elmondaná a bíróságnak, hogy mi ment végbe ekkor?
– A tehergépkocsi vezetője bekapcsolta a fényszóróit, és háromszor
felvillantotta őket. Ugyanakkor kigördült az útra.
– Oly módon, hogy az útjukba álljon?
– Úgy van.
– Mit tett ön akkor?
– Azt mondtam a gépkocsivezetőmnek: „Állj le mellette – de légy
óvatos. Lehet, hogy ez csapda.”
– Ön tehát nem számított erre a találkozásra?
– Nem.
– Mondott ilyesmit: „Ott van! Állj le mellette!”?
– Nem mondtam ilyesmit.
– Mit akart mondani ezekkel a szavakkal: „Lehet, hogy ez csapda?”
– Az utóbbi időben számos járművet fegyveres banditák támadtak meg,
sufták, főként magányos útszakaszokon, éjjelente.
– Vagyis volt valami előérzete?
– Igen. Bajt szimatoltam.
– Mi történt ezután?
– Két testőröm kiszállt a Mercedesből, s odamentek a teherautóhoz,
hogy beszéljenek a vezetőjével.
– Ahol ön a Mercedesben ült, látta a tehergépkocsi vezetőjét?
 – Igen. Idegen férfi volt. Sohasem láttam még.
– Ön hogyan reagált erre?
– Rendkívül óvatosan.
– És akkor mi történt?
– Váratlanul több fényszóró is felvillant mögöttünk az úton. Egy hang
elektromos megafonon megadásra szólította fel az embereimet, valamint
arra, hogy dobják el a fegyvereiket. Mercedesemet mindenfelől fegyveres
katonák vették körül, engem pedig erőszakkal kirángattak a kocsiból.
– Felismert bárkit közülük?
– Igen. Amikor kihúztak a Mercedesből, felismertem Fungabera
tábornokot.
– Eloszlatta-e ez a felismerés az ön gyanakvását?
– Ellenkezőleg, meg voltam győződve róla, hogy életveszélyben
vagyok.
– Miért, miniszter úr?
– Azért, mert Fungabera tábornok egy olyan dandár parancsnoka,
amelyik hírhedt róla, hogy könyörtelen akciókat hajt végre prominens
matabele vezetők ellen…
– Tiltakozom, lordságod! – kiáltott Abel Khori. – A Harmadik Ezred a
reguláris állami hadsereg egysége, Fungabera tábornok pedig ismert és
köztiszteletben álló főtiszt.
– A vád minden tekintetben joggal tiltakozik! – A főbíró váratlanul
reszketni kezdett a felháborodástól. – Nem tűröm, hogy a vádlott arra
használja fel a tárgyalást, hogy támadást intézzen egy kiváló főtiszt és
bátor katonái ellen. Nem tűrhetem, hogy a vádlott ideálljon elém, hogy
törzsi gyűlölködést és előítéleteket szítson. Figyelmeztetem: nem fogok
habozni, hogy önt bűnösnek ítéljem a bíróság színe előtt elkövetett
tiszteletlen magatartásért, amennyiben ilyen hangnemben próbálná
folytatni tanúvallomását.
Joseph Petalnak kerek fél percébe telt, amíg arra várt, hogy védence
összeszedje magát e tiráda után.
– Tehát ön azt állította, érzése szerint életveszélybe került?
– Igen – válaszolta csöndesen Tungata.
– Ön feszült idegállapotban volt, izgalmi állapotban?
– Igen.
– Látta-e, hogy a katonák elefántagyart és szőrmét raknak ki a
tehergépkocsiból?
– Láttam.
– És erre ön miként reagált?
 – Úgy éreztem, hogy valamilyen módon – hogy miként, nem tudtam –
ez bűncselekmény gyanújába fog keverni engem, s jó kifogás lesz rá, hogy
megöljenek.
– Tiltakozom, lordságod! – kiáltotta Abel Khori.
– Nem fogom a vádlottat többször figyelmeztetni – mondta fenyegetően
Domashawa főbíró.
– Mi történt ezután?
– Miss Jay kiszállt abból a gépkocsiból, amellyel utazott, és a
közelemben haladt el. A katonák emiatt nem figyeltek kellően. Meg voltam
győződve róla, hogy itt az utolsó lehetőségem. Megragadtam tehát Miss
Jayt, hogy a katonák ne nyithassanak rám tüzet, azután megpróbáltam
elmenekülni a Land Roverrel.
– Köszönöm, miniszter úr. – Mr. Joseph Petal most a bírói pulpitus felé
fordult. – My lord, tanúm kimerítő vallomást tett. Ha szabad javasolnom,
elnapolná-e a tisztelt törvényszék ezt a tárgyalást holnap reggelig, hogy
némi pihenőt engedjünk a vádlottnak?
Abel Khori nyomban felpattant, és vérszomjasán jelentette ki:
– Még alig múlt el déli tizenkettő, s a vádlott harminc percet sem töltött
a tanúk emelvényén. Egy tapasztalt és edzett katonaembernek ez mintegy
per se, mondhatnám: bagatell. – Izgalmában Abel Khori ismét latin
kifejezésekkel élt.
– Folytatjuk a tárgyalást, Mr. Petal – jelentette ki a főbíró, mire Joseph
Petal csak rándított egyet a vállán.
– Tessék, kérdezze ki a tanút, Mr. Khori.
Abel Khori most az elemében volt, lírái, költői hangnemben fogott
hozzá a keresztkérdésekhez. – Ön azt vallotta tehát, hogy féltette az életét –
én viszont ezt másképp fogalmaznám meg: önt bűntudat kerítette
hatalmába, ön halálosan megrémült, hogy felelnie kell, s azt is kijelentem:
önt az rémítette meg, hogy éppen e népbíróság példás büntetésével kell
számolnia, félnie attól a skarlátszínű talárba öltözött személytől, akit most
a bírósági emelvényen lát.
– Nem igaz!
– Semmi másról nem volt szó, mint gyáva bűntudatról, s emiatt kezdett
ön egész sereg undorító és sanda bűnös akcióba…
– Nem! Ez nem igaz!
– Amikor ön hatalmába kerítette a bájos Miss Jayt, nem használt-e
felesleges fizikai erőt, hogy csavargassa e gyenge karokat? Nem zúdított-e
a hölgyre brutális ökölcsapásokat?
– Csak egyszer ütöttem meg, akkor is azért, nehogy kiugorjon a sebesen
száguldó járműből, és súlyosan megsérüljön.
– Nem célzott-e halált okozható fegyverrel – valójában egy katonai
géppisztollyal, amelyről tudván tudta, hogy töltve van – Peter Fungabera
tábornokra?
– Fegyverrel tartottam sakkban – ez igaz.
– Azután célzott lövést adott le az altestére, nevezetesen a hasára, igaz?
– Nem őrá céloztam, szándékosan tüzeltem úgy, hogy ne érje a lövés.
– Én pedig azt állítom: meg akarta gyilkolni a tábornokot, akit csak
bámulatos reflexei óvtak meg az ön tüzelésének következményeitől.
– Ha meg akartam volna ölni – mondta erre Tungata lágyan –, akkor
már halott lenne.
– Amikor eltulajdonította a Land Rovert, tisztában volt azzal, hogy a
gépkocsi állami tulajdon?
– Célba vette-e a géppisztollyal Mr. Craig Mellow-t? És a
gyilkosságban csakis Miss Jay bátor beavatkozása gátolta meg?
Abel Khori csaknem egy kerek órán át faggatta a vádlottak padjánál álló
közömbös férfit, és sikerült is kicsikarnia belőleg egész sereg terhelő és
beismerő vallomást, így azután, amikor az ügyész végre leült, büszkén
feszített, akár egy győzelmes harci kakas, Craig pedig úgy ítélte meg a
helyzetet, hogy Mr. Joseph Petal keményen megfizetett azért az apró
előnyért, hogy ügyfelét a tanúk emelvényére állította.
Igaz viszont, hogy Mr. Petalnak a védelem nevében elmondott össze-
foglaló beszéde kedvező húrokat pendített meg ahhoz, hogy rokonszenvet
ébresszen kliense iránt, továbbá hogy kimagyarázza és igazolja Tungata
Zebiwének azon az éjszakán véghezvitt akcióit anélkül, hogy ennek során
megsértette volna a vezető bíró hazafias vagy törzsi érzéseit.
– Holnapig halasztóm döntésemet – jelentette be Domashawa főbíró,
majd a bíróság tagjai távoztak, a nézősereg pedig izgatott zümmögéssel
kommentálta az ügyet, miközben az emberek a tárgyalóteremből
kiözönlöttek a folyosóra.
Ebéd közben Sally-Anne beismerte: – Amióta ez az egész procedúra
tart, akkor éreztem sajnálatot először, amikor Sarah fölment a tanúk
emelvényére. Olyan édes gyermek az a fiatal tanítónő.
– Gyermek? Azt hiszem, egy-két évvel idősebb nálad – kuncogott
Craig. – Hozzá képest te csak karonülő kisbaba vagy.
A lány nem vett tudomást erről a léha kis tréfáról, inkább
elkomolyodott, majd így folytatta: – Az a lány olyan komolyan bízik
Tungata ártatlanságában, hogy néha egy pillanatra magam is kételkedni
kezdtem abban, amit tudtam – persze aztán Abel Khori beszéde után
megint visszazökkentem a valóságba.

Domashawa főbíró precíz, vénlányos hangon olvasta fel az általa megfo-

galmazott ítéletet, s ez a kappanhang nemigen illett az ügy komolyságához.
Elsőként azokat az eseményeket vette sorra a vezető bíró, amelyekben
mind a vád, mind a védelem képviselője azonos nézetet vallott, majd így
folytatta: – A védelem két fő oszlopra építette fel az érveit. Az első ezek
közül Miss Sarah Nyoni tanúvallomása, amely szerint a vádlott úton volt –
jobb kifejezés híján azt kell mondanunk – egy szerelmi légyottra, és ezek
szerint a vádlottnak a tehergépkocsival történt találkozása merőben
véletlen egybeesés következményeként jött létre, vagy netán ismeretlen
személyek megmagyarázhatatlan módon idézték elő ezt a találkozást.
– Mármost Miss Nyoni mély impressziót tett a törvényszékre, mint naiv
és a hétköznapi dolgokban nem járatos fiatal hölgy, aki saját beismerése
szerint is minden tekintetben a vádlott befolyása alatt áll. A
törvényszéknek óhatatlanul figyelembe kell vennie a vád azon
posztulátumát, amely szerint Miss Nyonira talán a vádlott személye olyan
erős befolyással volt, hogy maga is hozzájárult, miszerint bűnrészesként
része lehetett a csempészszállítmány útnak indításában.
– Tekintettel az elmondottakra, a törvényszék Miss Nyoni vallomását
potenciálisan részrehajlónak és megbízhatatlannak ítélte, s mint ilyent,
elveti...
– A védelem másik tartóoszlopa azon a feltételezésen alapul, amely sze-
rint a vádlott élete veszélyben forgott, vagy abban a hiszemben volt, hogy
életét veszély fenyegeti, s ebben a hitben vitt végbe egy sereg értelmetlen
és meggondolatlan, önvédelem céljából elkövetett cselekményt.
– Peter Fungabera tábornok makulátlan hírnevű tiszt, magas állami
hivatalt tölt be. A Harmadik Ezred az állam reguláris haderőinek elit
egysége, és tagjai, bár harcedzett veteránok, ugyanakkor fegyelmezett és
jól képzett katonák.
– A törvényszék éppen ezért kategorikusan elutasítja a vádlottnak azt a
feltételezését, mintha akár Fungabera tábornok, akár az alárendeltségében
lévő harcosok, a legcsekélyebb valószínűséggel is fenyegetést jelentettek
volna a vádlott biztonságára, nemhogy életére nézve. A bíróság azon
állítást és feltételezést is elveti, amely szerint a vádlott ebben a hitben
lehetett volna.
– Ennek megfelelően áttérek az első vádpontra. Nevezetesen a
törvényben említett vadállatok és állati termékek kereskedelmével és
árusításával kapcsolatos paragrafusra. Ebben a vádlottat bűnösnek találtam
az első vádponton alapuló kérdésben, és ezért maximális büntetésre ítélem.
Ez tizenkét évi kényszermunka.
– A második vádpont értelmében, amely az emberrablásra és
túszszedésre vonatkozik, a vád szerint a vádlottat bűnösnek találtam, ezért
hatévi kényszermunkára ítélem.
– A harmadik vádpont szerint, vagyis a fegyveres támadás ügyében, a
vádlottat bűnösnek találtam, ezért hatévi kényszermunkára ítélem.
– Súlyos testi sértés szándékával végrehajtott támadás címén – hatévi
kényszermunka.
– Gyilkossági kísérlet – hatévi kényszermunka.
– Elrendelem, hogy a fent nevezett szabadságvesztési periódusokat
egyvégtében kell letölteni, s egyik ítéletet sem lehet felfüggeszteni.
Ezek hallatán még Abel Khori is felkapta a fejét. Az ítéletek összesen
negyvenévi kényszermunkát szabtak ki a vádlottra. Ha jó magatartás esetén
maximális büntetésvégrehajtás-csökkentésben részesül, Tungata akkor is
több mint harmincévi fogságra számíthatott, vagyis alkotó éveit
kényszermunkával kell töltenie.
A tárgyalóterem végében egy fekete asszony szindebele nyelven
sikoltozni kezdett: – Baba! Atyánk! Elragadják tőlünk atyánkat! – Mások
is kiáltozni kezdtek: – Népünk atyja! Atyánk meghalt számunkra!
S egy férfi baritonja is szárnyalni kezdett:

Miért sírtok, Sangani özvegyei…

Miért ríttok, kicsiny vakondok,
Hiszen atyáitok csak a király kedvére tettek?

Lobengula, a híres matabele király impijeinek ősi harci dala harsant, s a

dalnok erős vonású, intelligens arcú férfi volt, a férfikor teljében, rövidre
nyírott hajjal és lapát alakú, mellig érő szakállal, amely éppen csak
deresedni kezdett. Miközben énekelt, könnyek csorogtak végig az orcáin, a
szakállába vegyülve. A régmúltban ez a férfi maga is királyi impik egyik
indunája lehetett volna. A dalt vele együtt kezdték énekelni a körülötte
tolongó férfiak, Domashawa főbíró pedig dühében őrjöngve emelkedett
lábra.
– Ha ebben a pillanatban nem lesz csend, kiüríttetem a termet, a
vétkeseket pedig vád alá helyeztetem a bíróság megsértése miatt! –
ordította a szárnyaló ének közben, de ötpercnyi zűrzavaros sírásba és
kiáltozásba telt, amíg a teremőröknek sikerült rendet teremteniük.
Tungata, egész idő alatt, amíg a zűrzavar tombolt, csöndesen állt a
Vádlottak padja előtt, ajkán mindössze egy gúnyos mosoly árnyékával.
Amikor végre a terem elcsendesült, de még azelőtt, hogy őrei elvezették
volna, az elítélt a tárgyalóterem másik oldalán álló Craig Mellow-ra nézett,
s újra titkos jelet adott a kezével. Ezt a jelzést régebben csak tréfából
használták, néha talán egy kis birkózás vagy másféle baráti versengés
során. Most viszont Tungata halálos komolysággal jelezte: „Döntetlen, az
eredmény egy-egy”, Craig pedig azonnal felfogta a jel értelmét. Ő
elveszítette az egyik lábát, Tungata viszont a szabadságát. Most, íme,
döntetlenül áll a mérkőzés – ők ketten egyenlők.
Craig szeretett volna valamit odakiáltani annak a férfinak, aki egykor a
barátja volt: szomorú ez az alku, nem ő választotta, de Tungata elforduld
Őrei megragadták és el akarták vezetni, de Tungata ellenszegült, s
elfordította a fejét, mintha még valakit keresne a zsúfolt teremben.
Sarah Nyoni ekkor felkapaszkodott a székére, s a tömeg feje fölött
mindkét karját a férfi felé nyújtotta. Tungata most neki jelzett valamit még
utoljára. Craig ezt a mimikát is tökéletesen megértette: „Rejtőzz el! –
parancsolta a mozdulat. – Bújj el! Veszély!”
A lány arckifejezésének változása nyomán Craig azt is felfogta, hogy a
lány megértette a parancsot, azután az őrök már hurcolták is lefelé Tungata
Zebiwét a lépcsőn, amely a föld alatti cellákhoz vezetett.
Craig Mellow utat tört magának a daloló, jajgató matabelék sűrűjében,
amely zsúfolásig töltötte meg a Legfelső Bíróság épülettömbjét,
eltorlaszolva az ebédidőben megélénkülő közúti forgalmat a szemközti
széles felüljárón, a Causeway betonján. Csuklójánál fogva húzta maga után
Sally-Anne-t, és udvariatlanul tört utat az újságok fotósai között, akik elébe
álltak.
A parkolóba érve föltuszkolta Sally-Anne-t a Land Rover első ülésére,
majd futva megkerülte a gépkocsit, hogy felkapaszkodjék a volán mögé,
ököllel fenyegetve közben az útjába kerülő utolsó makacs fényképészt.
Egyenesen a lány lakásához hajtott, és a kapunál fékezett, de a motort
alapjáratban hagyta.
– És most? – kérdezte Sally-Anne.
– Nem értem, mire gondolsz? – csattant fel a férfi.
– Hé! – tréfálkozott a lány. – A barátom vagy – már nem is emlékszel
rám?
– Ne haragudj. – A férfi hátradőlt a volán mögött.
– Rohadtul érzem magam – egyszerűen csak átkozottul rossz érzésem
van.
A lány nem válaszolt, de szemeiből szinte sugárzott a szánalom, az
együttérzés.
– Negyvenévi kényszermunka – suttogta a férfi.
– Ezt nem hittem volna. Ha ezt tudom... – Ökölbe szorított kézzel rávert
a kormánykerékre. – A szegény fattyú – negyven év!
– Feljössz? – kérdezte halkan a lány, de Craig a fejét rázta.
– Vissza kell mennem a King's Lynnre. Mindent egészen
elhanyagoltam, amíg ezzel a nyomorult üggyel bajlódtunk.
– Mindjárt most indulsz? – kérdezte döbbenten a nő.
– Igen.
– Egyedül? – A férfi rábólintott. – Egyedül akarok lenni.
– Igen, hogy marcangold magad. – A lány ezt szilárdabb hangon
mondta. – De vigyen el az ördög, ha engedem. Veled tartok. Várj!
Bedobok ezt-azt egy sportzsákba – le sem kell állítanod a motort. Sietek!
Öt perc múlva Sally-Anne már vissza is jött, leszaladt a lépcsőn, maga
után vonszolva a hátizsákját és egy másikat, a kamerájával és a filmekkel.
A két zsákot odahajította a Land Rover hátsó ülésére.
– Oké, mehetünk.
Nagyon keveset szóltak egymáshoz a hosszú úton, de Craig nemsokára
örülni kezdett, amiért a lány mellette van, hálás volt a mosolyáért, amikor
rápillantott a mellette ülő karcsú alakra, hálásan kezének érintéséért a
kezén, amikor a lány megcirógatta, mert komor hangulat vett rajta erőt,
túlságosan elszomorodott, ezért annak is örült, hogy a lány tapintatosan
hallgat.
Alkonyatkor kapaszkodtak fel a terepjáróval a domboldalon. Joseph
első látásra megkedvelte SallyAnne-t. Máris „kis úrnő”-nek szólította, és
komor, méltóságteljes modorán úgy villant át örömteli vigyorgása, mint
felhőkön át a Nap, miközben utasította a szolgákat, hogy helyezzék el a
lány kevéske holmiját.
– Készítek fürdőt, kis úrnő – jó forrót.
– Remek lesz, Joseph.
Miután Sally-Anne megfürdött, kijött a verandára, Craig pedig az
asztalhoz lépett, melyen az italok sorakoztak, hogy whiskyt keverjen neki,
ahogyan a lány kedveli, aztán magának is töltött, sok whiskyt, kevés
szódával.
– Igyunk Domashawa főbíróra – emelte a poharát Craig gúnyosan –,
aztán meg a masona igazságszolgáltatásra. Tungata mind a negyven évére.
Sally-Anne nem kért bort a vacsorához, hiába tiltakozott a férfi: – Pedig
emiatt megsértődik ám Rotschild báró, de szörnyűségesen. A legjobb
évjáratú bora. Az utolsó palack, ami megmaradt, személyesen
csempésztem be Zimbabwéba. – Craig vidámsága erőltetetten csengett.
Vacsora után már emelte is a brandyvel teli üvegdugós palackot, hogy
töltsön, amikor a lány halkan azt mondta: – Craig, kérlek, ne rúgj be.
A férfi habozott, kezében az üveggel, a karcsú pohár fölött, és kérdően
nézett rá.
– Ne tedd – rázta a fejét a lány. – Nem akarok parancsolgatni neked –
pusztán önző vagyok. Szeretném, ha ma éjjel színjózan lennél.
A férfi letette az üveget, hátralökte a székét, és az asztalt megkerülve
odalépett hozzá. A lány felállt, és föltekintett rá.
Craig habozott kissé, ahogyan szembenéztek. – Ó, drágám. Olyan régen
várok rád.
– Tudom – suttogta Sally-Anne. – Én is rád.
A férfi óvatosan átölelte, mint valami értékes és törékeny szobrot, s úgy
érezte, hogy a lány teste megváltozik a karjai között. Mintha olvadni
kezdett volna a drága test, képlékeny lett és puha, hozzásimult; a férfi
érezte a meleg asszonyi testet, térdétől egészen kemény két kis melléig;
kettejük vékony ruháin keresztül végigfutott Sally-Anne belső forrósága.
S amikor a lány fölemelte a fejét, ő lehajolt hozzá, és akkor az ajkuk
találkozott. A lány ajka hűvös volt és száraz, de csaknem nyomban érezte
is, hogy amint szétnyílik, forróság tölti el, nedves és édes lesz, akár a
frissen leszakított, naphevítette füge, amikor kettéhasad az érett gyümölcs,
hogy mézízű nedvei kicsorduljanak.
A lány szemébe nézett, amikor megcsókolta, és most újra megcsodálta
pupilláin az aranyszínű apró pöttyök fényköröcskéit, azokat az apró sárga
nyílhegyeket, melyek mintha át- meg áthatolnának a zöld szempár tükrein.
Akkor a lány szemhéjai lassan lecsukódtak a zöld-arany színű villódzásra,
hogy kissé megremegjenek még alatta a hosszú, sötét pillák. Ekkor ő is
behunyta a szemeit, s mintha a föld megbillent volna lábai alatt,
megbillent, remegni kezdett, s a teste együtt ingott vele, ahogyan karjaiban
tartotta, magához szorította a lányt, de még nem akarta fölfedezni, nem
akarta ismerni a testét, beérte a két ajak csodájával és selymes nyelvének
érintésével, ahogyan az övéhez feszül.
Joseph kinyitotta a konyha ajtaját, egy pillanatra ott állt, kezében a
tálcával, rajta a két csésze kávéval, aztán elégedett mosoly jelent meg az
arcán, és halkan visszahúzódott, finoman bezárva maga mögött az ajtót.
Egyikük sem hallotta, hogy az öreg belépett, majd halkan visszasurrant.
Amikor aztán a nő lassan visszahúzta az ajkait, Craig úgy érezte, hogy
megfosztották valamitől, hogy becsapták, és akkor ajkával ismét a lány
ajkát kereste. Ő pedig ujjait lassan végighúzta a férfi ajkain, egy pillanatra
visszatartva őt, s olyan rekedten suttogott, hogy meg kellett köszörülnie a
torkát, hogy megismételje:
– Menjünk a hálószobádba, drágám. – Csak ennyit mondott a lány.
Volt még egy kínos kis pillanat, amikor a férfi mezítelenül ült az ágy
szélén, hogy lecsatolja a lábát, de akkor a lány gyorsan elébe térdelt,
ugyancsak meztelenül, s a férfi kezeit félretolva maga csatolta le a szíjakat.
Aztán lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja a csonk sima, kemény húsát.
– Köszönöm – mondta akkor a férfi. – Örülök, hogy ezt meg tudtad
tenni.
– Hiszen ez is te vagy – válaszolta a lány –, ez is hozzád tartozik. – És
akkor újra megcsókolta ugyanott, hogy aztán ajkaival végigfusson a
combján és még tovább.
Craig előbb ébredt fel, mint a nő, csukott szemmel hevert, döbbenten
attól a csodálatos érzéstől, amely most egész lényét betöltötte; először nem
is tudta még, miért, mi ez a csoda, aztán hirtelen tudatos lett benne és öröm
töltötte el; szemei fölnyíltak, fejét oldalt gördítette a párnán; egy pillanatra
beléhasított a rémület, hogy a lány talán nincs mellette – de ott volt!
Sally-Anne ledobhatta a földre a párnáját, s lerúgta magáról a vékony
takarót. Úgy feküdt összegömbölyödve, mint egy csecsemő, térdeit
majdnem az álláig húzva fel. A függönyökön beszűrődő rőt, hajnali fény
apró gyöngymintákat rajzolt a drága bőrre, árnyékot vetve testének kis
dombocskáira-völgyeire. Haja lazán omlott le, az arcát is eltakarta, s
minden lassú lélegzetre finoman meg-meglibbent.
A férfi nagyon csöndesen feküdt, nehogy megzavarja az álmát, de
közben gyönyörködve nézte szerelmesét, szerette volna felé nyújtani a
kezét, de aztán uralkodott magán, hogy még jobban sajogjon az édes
fájdalom, ami az önmegtartóztatás sajátja, s egészen addig várt, amikor
már el sem tudta viselni a vágyat. A lány mintha megérezte volna, hogy
nézi, mert testén remegés futott át, kinyújtotta lábszárait, a hátára fordult,
hogy aztán lassan, kéjesen nyújtózzék egyet, mint a macska.
A férfi fölébe hajolt, és egyik ujjával fölemelte a nő fényes fekete
fürtjeit az arcáról. A lány ekkor nyitott szemmel rábámult, összehúzta a
szemöldökét, hogy tréfás döbbenettel szemügyre vegye őt. Aztán
csibészesen az orrát ráncolta.
– Hé, uram – suttogta álomittasan –, ön igazán különleges szerető. Már
bánom is, hogy ilyen sokáig vártam magára.
És akkor mindkét karját a férfi felé nyújtotta. Csakhogy Craig nem
osztozott a lány sajnálkozásában. Tisztában volt vele, hogy az időzítés
tökéletesen sikerült – akár egy nappal előbb is korai lett volna még.
Később aztán ezt meg is mondta szerelmesének, ahogyan átölelve
feküdtek; egymás verejtékével összeforrtan.
– Előbb meg kellett tanulnunk, hogyan szeressük egymást, én legalábbis
így akartam – mormogta a férfi.
– Igazad van – mosolygott a nő, aztán kissé hátrahúzódott, hogy Craig
arcába nézzen, így aztán keblei bájosán obszcén, cuppanó hangot hallattak,
amint elváltak a férfi verejtékes mellétől. – És igazán nagyon szeretlek,
igazán nagyon.
– És én – kezdte a férfi, de a lány ujjai hegyét gyorsan az ajkaira tette.
– Ne mondd még, Craig, kedvesem – mondta könyörögve. – Nem
akarom hallani, hogy szeretsz – még nem.
– Mikor akarod hát? – kérdezte a férfi.
– Azt hiszem, nemsokára... – aztán, immár határozottan hanglejtéssel
fűzte hozzá: – Igen, nemsokára, amikor már én is ki tudom mondani:
szeretlek.

King's Lynn hatalmas birtoka mintha éppen úgy várta volna, akárcsak ők,
hogy ez bekövetkezzen.
Réges-régen történt, hogy ezt a földet kihasították a vadonból.
Voltaképp egy másik férfi és egy másik asszony szerelme ihlette az
udvarház építését, s az azóta lepergett évtizedek s az első szerelmesek óta
újabb és újabb férfiak és asszonyok léptek az első emberpár nyomába,
mind azzal a szándékkal, hogy fenntartsák és szeressék ezt a birtokot. Ők
és a nyomukba lépett nemzedékek immár a kőfallal kerített kis temetőben
aludtak Örök álmukat, a kopje, a dombocska tetején, az udvarház mögötti
halmon, de még éltek, amikor King's Lynn felvirágzott. Előbb felvirágzott,
majd romlásnak is indult a birtok a közömbös kósza népség kezei között
ezen a távoli vidéken, mert a koldus földfoglalók letarolták, meggyalázták
és megfosztották egy létfontosságú elemétől, amelynek a neve: szeretet.
S az a létfontosságú elem akkor is hiányzott még innen, amikor Craig
romjaiból újjáépítette az udvarházat, a legelőkön pedig új csordát telepített.
Most viszont végre kivirágzóit a szerelem a King's Lynnen, s egymásban
megtalált örömük mintha a dombon álló udvarházból sugárzott volna ki,
hogy átitassa, fénykörbe vonja az egész birtokot, életet lehelve belé, az
elevenebb élet még termőbb ígéretével itatva át e földet.
A matabelék ezt nyomban érzékelték is. Amikor Craig és Sally-Anne az
ütött-kopott Land Roveren ott száguldozott az ösvényről égnek szálló
vörhenyes porfelhők között, a kerítéssel övezett legelőket összekötő
keskeny utakon, a matabele asszonyok fölegyenesedtek fából faragott
mozsaraik mellől, amelyben a kukoricát zúzták-ütögették, vagy merev
nyakkal pislogtak ki a fejükön egyensúlyozott roppant rőzsekötegek
mögül, hogy kiabálva üdvözöljék őket, vagy csak utánuk bámuljanak a
porban, gyengéd és értő pillantásokkal. Az öreg Joseph ugyan ki sem
nyitotta a száját, de Craig szobájában négy párnát helyezett el az ágyban, a
mellette álló asztalkára virágot rakott egy vázába, azon az oldalán az
ágynak, amelyet Sally-Anne választott magának, hajnalonta pedig négy
különleges süteményt tett a tálcára, amikor behozta nekik a korai reggelit.
Sally-Anne három napon át türtőztette magát, aztán a negyedik reggelen
teáját szürcsölgetve egyszerre felült az ágyban, és azt mondta Craignek: –
Ami a függönyöket illeti, pompásan megfelelnének mosogatórongynak,
tudod. – Egy fél süteménnyel a kezében a nyers és olcsó kalikóvászon felé
bökött, amelyet Craig akasztott az ablakra.
– Tudnál jobbat? – kérdezte tőle Craig leplezett ravaszkodással, a nő
pedig egyenesen belesétált a csapdába. Mert amint dolga akadt a
függönnyel, nem szabadulhatott többé a tennivalóktól. Attól kezdve, hogy
bútorokat terveztetett Joseph rokonával, az áccsal, egészen addig, hogy
nekifogott egy új veteményeskert ültetéséhez, azután meg rózsabokrokat és
cserjét telepített az elfonnyadt gizgaz helyén, sokféle dolga akadt.
Azután Joseph is részese lett az egész összeesküvésnek, mert reggelente
megjelent Sally-Anne színe előtt a vacsora javasolt étrendjével. – Sült
legyen ma estére, Nkoszazano, vagy inkább csirke, currymártásban?
– Nkoszi Craig a pacalt imádja – mondta az öregnek Sally-Anne, aki
egy véletlen társalgás során jutott erre a felfedezésre. – Tudnál készíteni
vacsorára egy jó hagymás pacalt?
Joseph sugárzó arccal fordult a nő felé. – A háború előtt az öreg
főkormányzónak, valahányszor itt járt Kingi-Lingiben, mindig hagymás
pacalt készítettem, Nkoszazana! ő meg így szólt hozzám, hogy aszongya:
„Nagyon jó ez, Joseph, te tudod a legjobb pacalt csinálni az egész
világon!”
– Oké, Joseph, akkor legyen ma estére a „te legjobb pacalod az egész
világon” – mondta nevetve a nő, aki csak akkor jött rá, milyen nagy
horderejű hatása volt ennek a rendelésnek, amikor Joseph ünnepélyesen
átadta neki az éléskamra kulcsait.
A lány éppen odahaza volt, amikor King's Lynnen megszületett az első
borjú; nehéz ellés volt, mert a kis állat farfekvésben helyezkedett el.
Craignek fel kellett tűrnie az ingujját, hogy beszappanozott kézzel
kiszabadítsa az anyaállat testébe szorult kis jövevényt, mialatt Sadrah és
Hans Groenewald tartotta keményen a tehén fején a szíjat, Sally-Anne
pedig magasba emelt istállólámpával állt mellettük, hogy világítva
asszisztáljon az eseményhez.
Amikor végre a borjú a lámpafény körébe csusszant, látták, hogy üsző,
halványsárga a szőre és nemsokára ott állt ingadozva vékonyka lábain.
Aztán, amint megtalálta az anyai tőgyet, rábízhatták Sadrah gondjaira, ők
pedig visszafekhettek az ágyba.
– Ez volt életem egyik legcsodálatosabb élménye, drágám. Ki tanított
rá, hogy levezess egy ellést?
– Bawu, a nagyapám. – Magához ölelte a lányt a sötét hálószobában. –
Nem lettél rosszul?
– Borzasztóan nagy élményt jelentett. Már úgy vártam, hogy szegényke
a világra jöjjön. A szülés annyira izgalmas.
– Akárcsak Nyolcadik Henrik, én jobban szeretem, ha csak amúgy
elvontan gondolok az ilyesmire – nevetett a férfi.
– Te gonosz fiú – suttogta Sally-Anne. – Nagyon kifárasztott?
– Hát téged?
– Nem – vallotta be a lány. – Őszintén mondom, igazán nem fárasztott
ki.
Kicsit mocorgott, hogy kibontakozzon a férfi karjai közül, de csak
amúgy félszívvel.
– Kaptam ma egy táviratot – mondta akkor Sally-Anne – a
repülőszerviztől. A Cessna teljesen rendben van. Le is kellene ugranom
Johannesburgba, hogy átvegyem a gépet.
– Ha tudnál várni két-három hetet, én is veled mennék. Odalenn rémes
aszály van, a marha nem is lehetne olcsóbb. Együtt repülhetnénk eí a
nagyobb tenyésztőkhöz, hogy olcsón jussunk új állatokhoz.
A lány el is halasztotta az utazást, aztán a napok egybefolytak,
mindkettőjük számára csordultig munkával és szerelemmel – dolgoztak a
képeskönyvön, Craig az új regényén, a lány a vadvédelmi alap számára
gyűjtött anyagot a terepen; együtt munkálkodtak a Zambezi Vizeinek
megnyitása előtti utolsó ecsetvonásokon, s nap nap után szépítgették-
csinosították a King's Lynn-i udvarházat.
Minden múló héttel a lány egyre csekélyebb ellenállást tanúsított Craig
bűvös hatásával szemben, amiként King's Lynn vonzereje is mind jobban
lenyűgözte; előző életének munkája fakulni kezdett, amíg egy napon
rádöbbent, hogy a dombtetőn álló házról minduntalan úgy beszél:
„hazamegyünk”, s ez a felismerés már meg sem lepte igazán.
Egy héttel később Sally-Anne ajánlott levelet kapott; hararei címéről
továbbította a posta. A levélben űrlapot talált, a kísérő sorokban pedig fel-
szólítást, hogy kérje hivatalosan kutatási ösztöndíjának meghosszabbítását
a Wildlife Fundtól. S ahelyett, hogy a megfelelő rubrikát kitöltötte volna,
hogy nyomban visszaküldje, amint kérték, a papírlapot becsúsztatta a
sportzsákba, amelyben a fényképezőgépét tartotta.
– Majd holnap elküldöm – ígérgette önmagának, de lelke mélyén érezte,
hogy élete fordulóponthoz érkezett. Az a kilátás, hogy egymagában repül
Afrika fölött, hogy semmi egyebe sincs, mint egy váltás ruha meg a
fényképezőgépe, hogy ott alszik, ahol éppen lehajtja a fejét, s ott fürdik
meg, ahol alkalom kínálkozik rá, immár nem is volt számára annyira
vonzó, mint azelőtt.
Aznap este, vacsora közben, körültekintett a tágas, szinte üres
ebédlőben, amely a maga varrta függönyöket nem számítva egészen
dísztelen volt, megérintette a rhodéziai fából faragott ebédlőasztalt, melyet
az ő útmutatása alapján Joseph rokona barkácsolt össze, s akkor
elgondolkodott, hogy a használattól és a gondozástól ez a bútor nemsokára
patinás lesz. Azután az égő gyertyák lángjain keresztül a szemben ülő
férfira nézett, s akkor rémület futott át rajta, ugyanakkor különös mámort is
érzett. Tudta, hogy most már határozott.
A verandán kávéztak, s a tücskök cirpelését hallgatták a jacarandafák
ágai között, néha pedig a denevérek sivítását, amint rovarra vadásznak a
sárga holdtányér alatt.
A férfi vállához bújt ekkor, és azt mondta: – Craig, drágám, ideje
megmondanom neked, hogy nagyon szeretlek – olyan nagyon-nagyon.

Craig máris Bulawayóba akart repülni, hogy rohammal vegye be az

elöljáróságot, de a lány nevetve visszatartotta.
– Istenem, te bolond, ez nem olyan dolog, mintha fél kiló sajtot akarnál
venni. Az ember nem ugrik fel az asztal mellől azzal, hogy gyerünk
házasodni – csak úgy.
– Miért is nem? Rengeteg ember így csinálja.
– De én nem – mondta szilárdan a nő. – Rendes házasságot szeretnék. –
Ujjain kezdett számolgatni ezt-azt, majd a noteszában lévő naptárba
jegyezgetett, végül kijelentette: – Február tizenhatodika.
– Hiszen addig még négy hónapot kell várnunk – jajdult fel Craig, de
hiába tiltakozott, Sally-Anne belefojtotta a szót.
Joseph viszont mindenben egy húron pendült Sally-Anne-nel, már ami a
lánynak a „rendes” esküvőt illető terveire vonatkozott.
– A Kingi-Lingin kell házasodnod, Nkoszikazi.
Ez inkább kijelentés volt, semmint kérdés, Sally-Anne pedig már elég
jól értette a szindebelét ahhoz, hogy rájöjjön: „kis úrnő” helyett immár
„nagyasszonyi” rangra léptették elő.
– És hány vendég legyen? – érdeklődött Joseph. – Kétszáz, háromszáz?
– Nem hinném, hogy ennyit össze tudnánk csődíteni – sóhajtotta Sally-
Anne bánatosan.
– Pedig, amikor Nkoszana Roly férjhez ment itten a Kingi-Lingin,
négyszázan voltunk, és még Nkoszi Smithy is eljött ám!
– Joseph – dorgálta az öreget a lány –, te rettentő sznob vagy, tudod-e...

Az a mélységes bánat, amelyet a Tungata elleni ítélet ébresztett Craig

érzéseiben, lassan tompulni kezdett, elnyomta mindaz az izgalmas
esemény és serény munka, amely magával ragadta a King's Lynn-i
birtokot. Néhány hónap múltán jóformán meg is feledkezett az esetről;
csak néha, mintegy véletlenül és váratlanul bukkant elő az emlékezetéből
az egykori barát sorsa feletti sajgó érzés. A nagyvilág számára pedig
Tungata Zebiwe mintha soha nem is élt volna. A miniszter tárgyalása
kapcsán felbolydult sajtó- és televíziós mámor napjai után mintha a csend
függönye hullott volna sötét köpenyként az elítéltre.
Aztán, egészen váratlanul, Tungata Zebiwe neve felizzott minden
televíziós képernyőn és az egész kontinens minden hírlapjának főcímeiben.
Craig és Sally-Anne a televízió előtt ült és hitetlenül, döbbenten meredt
a képernyőre, amikor meghallották az első jelentéseket. S amikor
elhangzottak a hírek, a program pedig az időjárás-jelentésre váltott, Craig
felállt és odament a készülékhez. Kikapcsolta, a nő mellé lépett;
bizonytalanul, imbolyogva járt, mint akit súlyos sokk ért egy iszonyatos
baleset hallatán.
Azután mindketten szótlanul ültek a sötét szobában, amíg végül Sally-
Anne a férfi kezét kereste. Keményen megszorította, de akaratlanul is
megborzongott; egész testében reszketett.
– Azok a szegény kislányok – mondta remegő hangon. – Szinte még
pici gyermekek voltak. El tudod képzelni, milyen borzalmat élt át az a két
kicsike?
– Ismertem Goodwinékat. Remek emberek voltak. És mindig jól bántak
a fekete alkalmazottaikkal – mormogta Craig.
– Mindez csak azt bizonyítja – hiszen mi mást is bizonyítana –, hogy
joggal zárták be azt az embert, mint vérszomjas vadállatot. – A lány
megdöbbenése kezdett haraggá izzani.
– Nem is értem, mit reméltek ettől a... – Craig még mindig hitetlenül
rázta a fejét, amikor Sally-Anne kitört:
 – Az egész országnak, az egész világnak be kell látnia, mifélék ezek.
Vérszomjas, emberi mivoltukból kivetkőzött bestiák! – A lány hangja
elcsuklott, zokogásba fúlt. – Azok a szegény kislányok – ó, Krisztus az
égben! Gyűlölöm azt az embert. Bárcsak elpusztulna az a szörnyeteg!
– A nevét használták, ez igaz, de mindez még nem jelenti azt, hogy
Tungata adta ki a parancsot, hogy ő állt a dolog mögött. Még az sem
bizonyos, hogy tudott volna róla. – Craig igyekezett meggyőzően érvelni.
– Akkor is gyűlölöm – suttogta a lány. – Emiatt végleg meggyűlöltem.
– Őrület – ingatta a fejét Craig. – Valószínűleg csak azt sikerült elérniük
ezzel, hogy a sona katonák úgy fognak végigsöpörni Matabele-földön, mint
a haragvó és bosszúálló Isten harcosai.
– A kisebbik csak ötéves volt. – Felháborodásában és bánatában Sally-
Anne megismételte. – Épp ötéves.
– Nigel Goodwin jó ember volt – mondta a férfi.
– Nagyon jól ismertem; a háború idején ugyanabban a rendőri osztagban
szolgáltunk. Kedveltem szegény fiút. – Craig az asztalhoz tántorgott és a
whiskyből kitöltött két pohárral. – Az Isten szerelméért, csak ne kezdődne
elölről az egész. Az a borzalom, azok a kegyetlen mészárlások, az a
rettegés – Istenem, kímélj meg bennünket ettől.

Bár Nigel Goodwin majdnem betöltötte már a negyvenedik évét, olyan

kövérkés, rózsaszínű arca volt, amelyet nem éget barnára az afrikai nap,
így aztán testes fiatalembernek látszott. Helen, a felesége, vékonyka, sötét
hajú nő, egyszerű modorú és hétköznapi megjelenésű volt, fényes,
csokoládészínű szemekkel.
A két kislány hétköznaponként Bulawayóban tanult bentlakóként. A
nyolcéves Alice Goodwin vörös hajú kis jószág, szeplős arcú, kövérkés és
rózsaszín, az apjára ütött, Stephanie, a kishúga ötéves, túl fiatal még az
iskolához, mivel azonban nővérkéje ott tanult a zárdái iskolában, a
tisztelendő anya kivételesen engedélyt adott rá, hogy a kicsi is megkezdje
iskolai tanulmányait. Csinos lányka volt, kis termetű, sötét hajú teremtés,
csipogó hangon beszélt, akár egy vidám kismadár; ő inkább a mamára
hasonlított.
Péntek reggelente Nigel és Helen Goodwin száz kilométert vezetett a
ranch-ről egészen a városig, hogy déli egy órakor haza vigyék a két
leánykát; a zárda előtt vették fel őket, együtt ebédeltek a Selborne
Hotelban; a szülők megosztoztak egy palack boron, aztán a család a
délutánt bevásárlással töltötte. Helen általában a fűszeresnél kezdte;
feltöltötte az otthoni éléskamrát, néha anyagot vett, hogy magának és a
gyerekeknek ruhát varrjon. Addig a két lány megnézte a matinét a
moziban; a fodrász megmosta, kibodorította a hajukat; talán ez volt az
egyetlen luxus hétköznapi kis életükben.
Nigel a Matabele Farmerszövetség bizottsági tagjaként egy-két órát
töltött a szövetség székházában, elbeszélgetett a titkárral vagy azokkal a
tagokkal, akik aznap a városba vetődtek. Azután végigballagott a napszítta
utcákon, széles karimájú kalapját hátratolta a fején, kezeit zsebre dugta,
vidáman pöfékelt, szájában egy fekete szivarral, köszönt fehér és fekete
barátainak és ismerőseinek, miközben minduntalan megmegállt, hogy
csevegjen velük.
Aznap estefelé, amikor visszaballagott a Farmerszövetség épületéhez,
ahol Toyota kisteherautóját hagyta, Nigelt matabele gondnoka, Josiah
várta, két fekete munkásával. A kocsi platóját megrakták az aznap vásárolt
drótsövénygöngyölegekkel, szerszámokkal és pótalkatrészekkel, az
állatoknak vett gyógyszerekkel és mindenféle egyéb áruval, aztán Nigel
Goodwin felkapaszkodott a volán mögé. Felesége és közte, egy
felfüggesztett bébiülésben foglalt helyet a kis Stephanie, a hátsó ülés jutott
Alice-nek, Josiah-nak és a másik matabele munkásnak.
Koromsötétben suhantak hazafelé; a fényszóróban néha megcsillantak a
legelésző tehenek zöldes szempárjai. Nigel a hátsó verandánál állította meg
egy óra múltán a kocsit; a kis Stephanie-t elnyomta már az álom. Nigel
kiszállt, hogy lesegítse a nyolcéves Alice-t.
– Longile, Josiah – köszönt el a gondnoktól –, menj csak haza. Majd
reggel lerakodunk a tűzkocsiról. – Azután elköszönt Josiah-tól és a
munkástól: – Aludjatok jól!
Ekkor érte a meglepetés. A verandáról erős zseblámpa fénye vakította
el. Hárman álltak ott, mindhárman feketék, kék farmernadrágban és
zubbonyban. Mindhármuk kezében automata AK 47-es géppisztoly, melyet
a családra szegeztek. Nigel talán az irodájában áÚó acél fegyverszekrényre
gondolt, s az is megfordulhatott a fejében: úgysem érhetné el, s ha igen, a
széf akkor is üres. A bozótháború után a fekete kormány első
intézkedéseinek egyike volt, hogy a fehér telepesektől elkoboztatta a
lőfegyvereket.
A sötétben sok-sok ember fehér szempárja villant a zseblámpa fényénél:
matabele munkásait és családjukat a három fegyveres kiterelte a ház mellé,
hogy mindennek tanúi legyenek. Ők is beszélték el később a tragédia
minden mozzanatát.
Az egyik fekete fegyveres Nigel hátába bökte a géppisztolyát, majd
olyan erősen kötötte meg hátul a csuklóit egy drótszállal, hogy a
fémkötelék a férfi húsába vágott. Aztán az álmából felriadt Stephanie apró
kezecskéit csavarták hátra és a kislányt is megkötözték. A gyermek sírni
kezdett. – Fáj, apu! Mondd meg nekik, hogy hagyják abba!
– Ezek még kicsinyek – mondta Nigel szindebele nyelven. – Kérlek
benneteket, ne kötözzétek meg őket, ne okozzatok fájdalmat nekik.
– Hallgass, fehér sakál! – rivallt rá ugyanezen a nyelven az egyik
fegyveres.
– Gyerünk! Indulni! – parancsolta végül hármójuk közül az, aki a
zseblámpa fényét irányította rájuk.
A szemtanúk később elbeszélték, hogy Stephanie őrzője a hajánál
vonszolta a kislányt, amikor az elesett, és összekötözött kézzel nem tudott
felállni. A két felnőtt bátorította a gyermekeit, bár tisztában lehettek vele,
mi következik.
– Miért teszitek ezt? – kérdezte Nigel. – A háborúnak vége – mi pedig
nem bántottunk senkit.
Nem kapott választ.
A kiterelt matabelék egy égő fáklya fényénél hallgatták a három
fegyveres közül a vezetőnek látszó férfi kis beszédét. Szindebele nyelven,
habzó szájjal ordította:
– Ezek a fehér sakálok a matabelék földjén élősködtek. Ez a fehér
mocsok népség szövetségre lépett a masona gyilkosokkal, a Hararéban
pöffeszkedő ürülékzabálókkal, Lobengula gyermekeinek esküdt
ellenségeivel...
A szónok önmagát tüzelte, amíg gyilkos harag lett úrrá rajta. Két társa
zümmögni és imbolyogni kezdett a lábán; már őrjöngtek, olyan
lelkiállapotba lovallva magukat, amely nem ismer észérveket. A
matabeléknek külön kifejezésük van az effajta hisztériára: „isteni őrület”.
Amikor, réges-régen, a vén Mzilikazi volt a király, egymillió embert
pusztított el az isteni őrület.
– Ezek a masonák ürülékét nyalogató fehér mocskosok, ők az árulói,
igen, Tungata Zebiwének, népünk atyjának, ők juttatták vezérünket a
masonák haláltáborába! Mit tegyünk velük? – fordult a sokasághoz.
– Öljük meg őket! Halál rájuk! – üvöltötte két társa közül az egyik, de a
többi matabele munkás, akit tömegesen kitereltek, némán állt a sötétben.
– Mit tegyünk velük? – kérdezte ismét a hármak vezére, aki ezúttal
leszökkent a verandáról és a fekete munkások arcába ordított. Azok még
mindig halálos csendben toporogtak.
– Mit tegyünk velük? – harsant újra a kérdés, de ezúttal ütések tompa
puffanása hallatszott; a géppisztolyok tusa dobbant a feketék ruganyos
húsán.
– Mit tegyünk velük? – hangzott ugyanaz a kérdés negyedszer is.
– Öljétek meg őket! – kiáltotta egy bizonytalan, remegő hang a
tömegből, miközben egyre puffant a munkások testén az ütések zápora.
– Öljétek meg őket! – kezdték kiabálni mások is.
– Abantvana kamina! – sikoltotta Goodwinék öreg dadája, Martha –
kicsi babáim! – De a kövér öregasszony hangja elveszett a kórussá
szélesedett bömbölésben: – Öljétek meg őket! Öljétek meg őket! – terjedt a
tömegben az isteni őrület.
Két farmerruhás férfi lépett a lámpa fénykörébe. Karjánál fogva
ragadták meg Nigel Goodwint, arccal a fal felé perdítették, mielőtt térdre
kényszerítették volna.
A hármak vezére egyetlen tarkólövéssel végzett a férfival, aztán Helent
kényszerítették térdre férjének teste mellett; a férfi lábai még rúgtak
néhányat.
– Mama! – sikoltotta Alice, akit ebben a pillanatban lőtt halántékon a
gyilkosa.
A vergődő Stephanie-t még brutálisabban ölték meg; a vezető a kislány
vállára lépett, úgy lőtte agyon, miközben nővérkéje már vérében vergődött
a verandán.
A gyilkosok vezetője akkor odalépett a verandán terjengő vértócsához.
Mutatóujját a feketés-vörös vérbe mártotta, úgy mázolta nagy, táncoló
betűkkel a rettentő üzenetet a hófehérre meszelt falra: TUNGATA
ZEBIWE ÉL.
Aztán leszökkent a verandáról, hogy sompolyogva, akár a párduc,
csöndesen eltűnjön a sötét éjszakában. Két embere libasorban követte,
ruganyos ügetéssel.

– Ünnepélyes ígéretet teszek – jelentette ki a miniszterelnök –, hogy ezeket

a lázadókat megsemmisítjük, tökéletesen tönkrezúzzuk.
Pápaszeme lencséi mögül mereven, vaksin tekintett a semmibe a
politikus. A szellemképes tévéadás miatt feje körül kékes holdudvar
rajzolódott ki, de még így is látni lehetett, hogy az államférfi szinte
rázkódik a dühtói, s ez a harag mintha kiáramlott volna a készülékből,
hogy vad hullámként árassza el a szalont a King's Lynn-i udvarházban.
– Sohasem láttam még ilyennek ezt az urat – jegyezte meg Craig.
– Általában olyan hidegvérű, akár a hal – helyeselt Sally-Anne.
– Elrendeltem a hadseregnek és rendőri erőinknek – folytatta a
szellemkép a televízióban –, hogy induljanak a színhelyre és fogják el ezen
iszonyatos bűncselekmény végrehajtóit. Igenis, megtaláljuk őket és
mindazokat, akik mögöttük állnak, s akkor ezek az elkövetők érezni fogják
népünk haragjának teljes súlyát. Nem tűrjük el e bűnözők gaztetteit.
– Ez derék dolog volt tőle – bólintott a lány. – Nem mondhatnám, hogy
különösképp kedveltem volna ezt az embert – egészen mostanáig.
– Drágám, ne örülj túlzottan ennek a szövegnek – intette óvatosságra
Craig a lányt. – Emlékezz rá: ez Afrika, nem Amerika vagy a brit sziget.
Ennek a kontinensnek más a vérmérséklete. A szavaknak is más a jelentése
itt – az ilyen szavaknak például: „letartóztatni”, „elfogni”, „felkutatni”.
– Craig, nézd, én tudom, hogy mindig a matabelék iránt ereztél
rokonszenvet, de ezúttal egyben biztos vagyok...
– Rendben van, rendben – szakította félbe Craig, tenyerével jelezve,
hogy egyetért. – A matabelék külön kategóriába tartoznak. A családom
mindig az ő körükben élt, megvertük őket, a vérüket szívtuk, harcoltunk
velük és lemészároltuk őket – és persze ők is mészároltak bennünket
viszonzásként. Mégis, tiszteletben tartottuk ezt a népet, becsültük őket,
azután lassan megismertük a matabele népet, igen, megkedveltük őket. A
masonákat nem ismerem. Titkolózó fajta, hidegvérű népség, ravaszak,
csalfák. Nem beszélem a nyelvüket, nem is bízom bennük. Épp ezért
döntöttem úgy, hogy Matabeleföldön telepszem le.
– Azt állítod, hogy a matabelék olyanok, akár a kisangyalok, hogy nem
is lennének képesek ilyen szörnyűséget elkövetni? – A lány ingerülten
mondta ezt, élesebb hangon, ezért Craig sietve igyekezett kibékíteni.
– Istenkém, dehogy is! Éppolyan kegyetlenek, mint a többi afrikai törzs,
s a legtöbbjükhöz képest pokolian harciasak. A régmúltban, valahányszor
meghódították valamelyik szomszédjukat, az ellenség csecsemőit a
levegőbe hajították, hogy aztán dárdájuk élén kapják el a kicsinyeket, a
vénasszonyokat pedig tábortüzeik lángjai közé vetették, röhögve lesvén,
miként égnek halálra. A kegyetlenséget másként értékelik Afrikában. Ha itt
élsz, ezt az alapvető dolgot meg kell értened.
A férfi elhallgatott és mosolygott. – Egy alkalommal a politikai filozófia
kérdéseiről vitatkoztam egy matabelével, egykori gerillával, és
elmagyaráztam neki a demokrácia alapelvét. Ő erre ilyesfélét válaszolt:
„Ez talán jó a te országodban, de itt aztán nem.” Nem érted? Ez a lényeg!
Afrika maga alkotja és tartja fenn saját törvényeit, én pedig egymillió
dollárban fogadok egy csipetnyi elefánttrágya ellenében, hogy lesz néhány
csinos kis élményünk az előttünk álló hetekben. Olyan élmények,
amelyekben sosem lehetne részed Pennsylvaniában vagy Dorset
grófságban! Amikor Mugabe arról beszél, hogy „szétzúz”, nem az jár a
fejében, hogy „őrizetbe vesszük őket, majd a törvények szerint, a
bizonyítékokra támaszkodva ítéletet hozunk”. Az elnök afrikai, ezért szó
szerint erre gondol: „elpusztítjuk őket!”.
Szerdai napon beszélgettek erről, s amikor elérkezett a péntek, King's
Lynnben vásári napot rendeztek, vagyis aznap elindultak Bulawayóba, egy
kis bevásárlásra és társasági csevegésre. Craig és Sally-Anne péntek
hajnalban vágott az útnak. Az új, öttonnás teherautó haladt kocsijuk
nyomában, zsúfolva a ranchon dolgozó matabelékkel, akik ugyancsak
örvendeztek, hogy aznap ingyen furikázhattak a városba. Mindegyik
munkás a legjobb ruháját viselte, és izgalmukban-örömükben egyre
énekeltek.
Craig és Sally-Anne közvetlenül az előtt érte el az úttorlaszt, hogy
Thabas Indunasnál elérték volna az útkereszteződést. A gépkocsik vagy
száz lépés hosszan sorakoztak egymás mögött, Craig pedig láthatta, hogy a
járművek zömét visszafordítják a katonák.
– Maradj csak itt! – mondta Sally-Anne-nek, akit a Land Roveren
hagyott, hogy jómaga előreügessen a gépkocsisor elejére.
Nos, ez az úttorlasz nem volt amolyan ideiglenes építmény.
Nehézgéppuskák meredeztek az országút két széléről, homokzsákokkal
erősített lőállások mögül, mögöttük pedig könnyűgéppuskák célozták meg
„mélységben” a torlaszt arra az esetre, ha egy robogó jármű megpróbálna
áttörni a torlaszon.
Maga a torlasz nem volt más, mint megannyi, betonnal töltött
benzineshordó, valamint éles acéltüskékkel kivert fémlemezek, amelyek
arra szolgáltak, hogy a blokádon netán áttörni készülő járművek abroncsait
tönkretegyék; az őrök pedig mind a Harmadik Ezred rohamosztagosai,
fejükön a jellegzetes, bíborvörös sipkával és a jól ismert ezüstjelvénnyel.
Terepszínű harci zubbonyuk párducokra emlékeztette őket, a vadon
ruganyos ragadozóira.
– Mi történik itt, őrmester? – kérdezte Craig az egyik altiszttől.
– Lezártuk az utat, mambo – közölte vele udvariasan a katona. – Itt csak
az mehet át, akinek érvényes igazolványa van a hadseregtől.
– De nekem be kell mennem a városba.
– Ma ugyan nem mehet – rázta a fejét a katona. – Bulawayo nem valami
kellemes hely máma.
Mintegy szavai igazolásaként távoli lövések halk pukkanásai
hallatszottak a város felöl. Úgy ropogtak a lövések, akárcsak a zöld ágak,
melyekből máglyát raknak; Craignék ösztönösen libabőrös lett a karja a
fegyverropogás hallatán. Nagyon is jól ismerte ezt a hangot; háborús
emlékei most úgy törtek rá, mint valami régi lidércnyomás. Igen: automata
fegyverek dörögnek a távolban.
– Menj haza, mambo – mondta neki az őrmester szelíden. – Az ottan
már nem a te indabád többé.
Craig váratlanul aggódni kezdett az embereiért; gyorsan vissza kell
vezetnie őket King's Lynnre.
Visszaügetett a Land Roverhez, hogy aztán gyors félkört írjon le a
járművel, kitörve a várakozó kocsisorból.
– Mi történt, Craig?
– Azt hiszem, bekövetkezett, amitől féltem – mondta a.lánynak
komoran Craig, majd alaposan rálépett a gázpedálra.
Csakhamar találkoztak a szemközt vidáman zötyögő teherautóval; az
asszonyok énekeltek, tapsoltak, színes ruháik szárnya is vidáman lobogott
a szélben. Craig leintette a teherkocsit, aztán felugrott a vezetőfülke
hágcsójára. Sadrah, abban az uraságtól levetett szürke, öltöny ben, amelyet
Craigtől kapott, a vezető mellett ült, mintegy a díszhelyen.
– Fordulj csak meg – rendelkezett Craig. – Menjetek vissza Kingi-
Lingibe. Senki sem távozhat a birtokról, amíg véget nem ér a harc.
– Masona harcosok vannak arrafelé? – kérdezte Sadrah.
– Igen – mondta Craig. – A Harmadik Ezred.
– Sakálok meg trágyafaló sakálok kölykei – mondta dühösen Sadrah, s a
fülke ablakán kiköpött az útra.

– Azt állítani, hogy a biztonsági erők ártatlan polgári lakosok ezreit

mészárolták le, tökéletes nonszensz. – A zimbabwei igazságügyi miniszter,
sötét öltönyében és hófehér ingében olyan volt, akár egy sikeres
tőzsdeügynök. Nyájasan mosolygott a televízió képernyőjén; arca fénylett
a kegyetlenül izzó lámpák kereszttüzében, még inkább kiemelve szénfekete
bőrét. – Egy-két polgári személy is életét vesztette, amikor a biztonsági
erők és a matabele bűnözők kereszttüzébe került –, de hogy ezrek! Ha, ha,
ha! – a miniszter joviálisán kacagott. – Ha ezreket öltek volna meg, magam
is szívesen megtekinteném a holttesteket. Kérem, mutassák meg nekem a
halottakat – a baj csak az, hogy ilyesmiről semmi tudomásom.
– Nos, ebből elég – mondta Craig, azzal kikapcsolta a készüléket. –
Ennyit méltóztatnak közölni Hararéból. – Karórájára pillantott. – Mindjárt
nyolc óra. Halljuk, mit mond erről a BBC.
A drákói cenzúra idején, még a Smith-kormány uralma alatt, minden
értelmes közép-afrikai ember sietett beszerezni egy-egy rövidhullámú
rádiókészüléket. Most sem ártott, ha valakinek volt rádiója. Craig egy
Yaesu Musen gyártmányú táskarádiót vett; most beállította a BBC afrikai
adására, a 2171-es kiloherzre.
– A zimbabwei kormány minden külföldi tudósítót kitiltott
Matabeleföldről – közölte egy testtelen hang.
– A brit főbiztos látogatást tett Zimbabwe miniszterelnökénél, hogy
kifejezze Őfelsége kormányának mély aggodalmát az atrocitásokról
érkezett hírek miatt, melyeket állítólag a biztonsági erők követtek el...
Craig átkapcsolt a dél-afrikai állami rádióállomásra; az adást tisztán
lehetett hallani: –... a Zimbabwével határos északi körzetből illegális
menekülők százai özönlenek. Valamennyien a matabele törzshöz tartozó
személyek. Az egyik csoport szóvivője arról beszélt, hogy szemtanúja volt,
amint falusiakat és más állampolgárokat mészárolnak le – olvasta a
bemondó. – „Megölik a nőket és a gyermekeket, sőt a csirkéket és a
kecskéket is lelövöldözik.” Egy másik menekült kijelentette: „Ne
küldjenek vissza bennünket, mert a katonák halomra lőnek minket.”
Craig keresgélt a skálán, amíg végül meghallotta az Amerika Hangja
bemondóját.
– A ZAPU-párt vezetője, a zimbabwei matabele párt frakciójának élén
álló Mr. Joshua Nkomo a szomszédos Botswanába érkezett, miután sikerült
elmenekülnie az országból. – Agyonlőtték a gépkocsivezetőmet – mondta a
politikus helyi tudósítónknak. – Mugabe a halálomat kívánja. Az életemre
tör. Miután a ZAPU prominens tagjait a közelmúltban szinte kivétel nélkül
mind bebörtönözték vagy őrizetbe vették, Mr. Nkomónak az országból
történt távozása miatt a matabelék elveszítették vezetőjüket és
szószólójukat.
– Időközben Mr. Robert Mugabe kormánya – folytatta a bemondó –
teljes hírzárlatot rendelt el az ország nyugati területein; minden külföldi
tudósítót kitiltottak onnan, s a Nemzetközi Vöröskeresztnek azt a kérelmét,
hogy megfigyelőket küldjön a szóban forgó területre, visszautasították.
– Annyira ismerős szöveg – mormolta Craig. – Még a gyomromban is
ugyanazt az émelygést érzem, amikor ezt hallgatom, mint annak idején.

Hétfőn volt Sally-Anne születésnapja. Reggeli után Craig és a lány együtt

autózott át Queen's Lynnre, az ajándékért. Craig az „ajándékot” Mrs.
Groenewaldra, a gondnok feleségére bízta, hogy viselje gondját, méghozzá
a legnagyobb titokban: ez lesz az igazi meglepetés!
– Ó, Craig, milyen gyönyörű kis jószág!
– Látod, most már ketten fogunk vigyázni rád King's Lynn-nen –
mondta mosolyogva a férfi.
Sally-Anne két kézzel emelte fel óvatosan a kiskutyát a földről,
megcsókolta a mézsárga bundás kis áílat nedves orra hegyét, a kölyökkutya
pedig viszonozta a csókot: megnyalta a lány orrát.
– Zimbabwei oroszlánkutya – közölte vele Craig –, vagy legalábbis azt
hiszem, ez a pontos neve.
A kutyus bőre laza ráncokban lógott le a kis testről; pofáján annyira bő
volt, hogy az ember azt hihette, aggodalmasan ráncolja a homlokát. Sárga
bundás hátán jellegzetes sötét csík futott végig.
– Nézd ezeket az édes kis mancsokat! – lelkendezett Sally-Anne. –
Ebből valóságos szörnyeteg lesz. Milyen nevet adjunk neki?
Craig kihirdette munkásainak, hogy Sally-Anne születésnapja ünnepnek
számít. A kiskutyát és a kirándulókosarat levitték a birtok mellett húzódó
duzzasztógáthoz, s mindkettőt elhelyezték egy ócska szőnyegen, a vízparti
fák árnyékában. Aztán gondolkodni kezdtek, mi legyen a kis jószág neve.
Sally-Anne vétót emelt Craig ötlete ellen, hogy nevezzék egyszerűen csak
így: „Dog”.
A fekete képű szövőmadarak ide-oda röpködtek, rikoltoztak és fejjel le-
felé lógtak fölöttük, kosárka formájú fészkeiken. Joseph egy palack behű-
tött bort is becsempészett az elemózsia közé. A kölyökkutya elindult tücs-
kökre vadászni a réten, amíg végül holtfáradtan le nem rogyott a szőnyeg-
re, Sally-Anne mellé. Megitták a bort, aztán szeretkeztek a szőnyegen.
Sally-Anne odasúgta a férfinak: – Pssszt! Föl ne ébreszd a kutyusomat!
Később felkocsikáztak a dombra, és akkor SallyAnne váratlanul azt
mondta: – Egész nap nem is beszéltünk a zavargásokról.
– Ne rontsuk el ezt a napot.
– Tudod mit, Buster lesz a neve.
– A kutyáé? Miért?
– Mert az első kiskutyámnak is Buster volt a becsületes neve.
Buster ezután megkapta vacsoráját a „Kutya” feliratú tálkában, amelyet
szintén Craig választott ki, végül pedig vackot készítettek az állatnak az
olajkályha mellett, egy üres ládában. Mindkettőjüket boldogság töltötte el,
ki is merültek, s amint ők is megvacsoráztak, sietve megágyaztak.
Craig fegyverropogásra ébredt. Még ki sem nyitotta a szemét, háborús
reflexei máris működésbe léptek; egyetlen szökkenéssel kiugrott az ágyból.
Automata fegyverek sorozatait hallotta; rövid sorozatlövések pattogását,
nagyon közelről; ösztönösen felismerte a jellegzetes dörrenések
jelentőségét: a rövid sorozatok mindig arra utalnak, hogy gyakorlott
harcosok tüzelnek, nem amatőrök. A falu felől hallatszottak a lövések,
netán a műhely irányából. A férfi értett hozzá, hogyan becsülje fel a
távolságot.
Megkereste a műlábát és helyére kattintottá a szíjat; most már ébren
volt, és először is Sally-Anne-re gondolt. Kétrét görnyedt, aztán az
ablakpárkány alatt a földre dobva magát, odagurult az ágyhoz, hogy
lehúzza maga mellé a nő testét.
Sally-Anne mezítelen volt, és kábult az álomtól.
– Mi történt?
– Gyerünk, siess – mondta a férfi, s lekapta Sally-Anne pongyoláját az
ágy oszlopáról. – Húzd fel, de ne emeld föl a fejed.
Amíg a lány a pongyolával viaskodott, Craig megpróbálta összeszedni a
gondolatait. A házban nincs fegyver, nem számítva a konyhakéseket és azt
a kis kézi fejszét, amellyel a fát hasogatják a veranda végében. És nincs
homokzsákokból emelt torlasz sem a ház körül, mint a háborús években;
szögesdrót akadály és fényszóró sehol. Rádióadójuk sincsen – a védelem
legszükségesebb elemei sem állnak rendelkezésükre, melyeket néhány éve
még minden farmon láthatott az ember.
Újabb sorozatlövés dörrent és ugyanakkor valaki sikoltott – egy nő
hangját hallották –, aztán az elfojtott kiáltást váratlanul mintha elvágták
volna.
– Mi történik? Kik ezek? – Sally-Anne nyugodt, friss hangon kérdezte
ezt. Most már ő is éber volt és a félelemnek nyoma sem érződött a hangján.
A férfi büszke volt a párjára. – Lázadók lehetnek?
A férfi fölnézett az új, tűzbiztos mennyezetre. Akkor lehet esélyük a
menekülésre, ha kirohannak a házból, be a bozótba. Igen, ez lenne a
legjobb megoldás. De ehhez valami elterelő hadmozdulatra lenne szükség.
– Maradj itt! – szólt a lányra. – Húzz cipőt és készülj fel rá, hogy futnod
kell. Egy perc múlva visszajövök.
Ismét az ablak alá gurult, a fal mellé. Ott óvatosan felállt. A hálószoba
ajtaját nem zárták be; gyorsan kicsusszant a folyosóra. Tíz másodpercet
veszített azzal, hogy a telefonnal babrált – bár úgyis tudta, hogy elvágták a
huzalt, azért felemelte a hallgatót. S gyanúja beigazolódott: a telefon süket.
Elengedte a kagylót, amely ingaként ide-oda libegett a dróton, majd
keresztülrohant a konyhán.
Csakis egy csel jutott eszébe: a fény. Felkattintotta a dízelgenerátort; az
udvar másik oldaláról már hallotta is a gép halk zümmögését, odafent
pedig, a ház falán sárgán felragyogtak az izzók, fénybe borítva az udvart.
Kinyitotta a biztosítékdoboz fedelét, kicibálta a ház belső fényforrásait
tápláló biztosítékot, a verandát és a bejárati ajtó fölötti fényeket szolgáltató
biztosíték kallantyúját pedig felkattintotta. Ezáltal a hátsó traktus sötétbe
borult; igen, ott fognak kitörni, döntött a férfi, méghozzá nyomban. A
támadók még nem nyitottak tüzet a házra, de minden pillanatban
megtehetik.
Visszarohant a konyhán keresztül, majd megtorpant a hall ajtajánál, ott
kikandikált az ajtórésen, hogy megnézze, égnek-e a lámpák a kerti bejárat
és a veranda fölött. A pázsit furcsa méregzöld színben csillogott a
mesterséges fényben; a jacarandafák úgy borultak föléjük, mint ódon
katedrálisra a kupola. Most nem hallatszott lövés, de odalent, a munkások
kunyhóinál egy nő hangosan jajgatott, az afrikai gyász ősi zokogását
hallatva. Megborzongott a siratóének hallatán.
Craig tudta, hogy a támadók már fölfelé törtetnek a domboldalban, ezért
megfordult, hogy visszarohanjon Sally-Anne-hez, amikor a fénykör szélén
egy villanásnyi időre mozgó alakot észlelt; összehúzódott szemmel
próbálta kivenni a sötétben, ki közeledik. Ha megtudja, kik a támadók, az
is előny lehet, vélte, csakhogy ezzel értékes másodperceket veszített.
Most már látta: rohanó férfialak közeledik a ház felé. Fekete bőrű férfi,
mezítelen –, nem, ágyékkötő van rajta. Nem is rohan igazából, hanem
tántorogva üget, ide-oda imbolyog, mintha részeg lenne. A veranda
lámpáinak holdudvarában fél testén úgy csillant a fénysugár, mintha a
bőrét frissen olajozta volna be. Aztán Craig észrevette: nem olaj fénylik a
bőrén, hanem vérpatak; úgy csöpögött le róla a vörösség, mint vadászkutya
bundájáról a víz, amikor partra úszik, szájában a lelőtt vadkacsával.
Aztán még jobban hatalmába kerítette a borzalom: hiszen az öreg
Sadrah az; nem is tudta, mit cselekszik, megindult a vénember felé, hogy a
segítségére siessen. Lábával berúgta a hall ajtaját, kilépett a verandára és
fölemelte Sadrahot, aki már a földön hevert. Cráig egyetlen lendülettel a
verandára emelte a testet, majd leguggolt mellé, a veranda alacsony falának
fedezékében.
Sadrahot felsőkarján érte a lövés, éppen a könyöke fölött. A golyó
szétzúzta a karcsontot; alsó karja csak egy bőrlebenyen fityegett. Sadrah
úgy szorította testéhez saját sebzett karját, mint egy csecsemőt.
– Jönnek – lihegte az öreg Craig fülébe. – Menekülnöd kell. Leöldösik a
népünket, titeket is megölnek.
Már az is csoda volt, hogy az öregnek hang jött ki a torkán, nemhogy
idáig tudott rohanni vagy tántorogni szörnyű sebesülésével. Még mindig a
fal mögött kuporogva, a vénember a fogaival leszakított egy csíkot saját
ágyékkötőjéről, s megpróbálta szorosan karja köré tekerni a szövetet. Craig
ellökte a kezét, hogy maga szorítsa el a sebet.
 – Menekülj, kis gazdám – mondta Sadrah, és mielőtt Craig megakadá-
lyozhatta volna, az öreg az oldalára gördült, talpra állt, majd eltűnt az
éjszakában, a fényszórók mögötti koromsötétben.
– Az életét kockáztatta, csakhogy megmentsen – villant át Craig fejében
a gondolat; egy pillanatig az öreg után nézett, aztán talpra állt, de menten
ketté is görnyedt, hogy visszafusson a házba.
Sally-Anne ott maradt, ahol hagyta; az ablak mögött kucorgott. A
beszűrődő fény sárga négyzetet rajzolt a padlóra, s a férfi látta, hogy a lány
hátrakötötte a haját, T-inget és sortot húzott, most pedig éppen puha bőr
edzőcipőjét fűzögeti.
– Derék lány! – Craig letérdelt Sally-Anne mellé.
– Gyerünk!
– Buster – mondta a lány. – A kiskutyám!
– Az Isten szerelmére! Még ez is?
– Nem hagyhatjuk itt! – A lány tekintetében ismerős, makacs fény
villant.
– Jól van, ha kell, majd a karomban viszem – mondta mérgesen Craig,
és gyorsan fölemelkedett, hogy egy utolsó pillantást vessen az
ablakpárkányon túlra.
A pázsit és a kert még mindig fényárban úszott. Sötét emberalakok
közeledtek a lejtőn, a völgy felől, fegyveres katonák, fegyelmezett
csatárláncba fejlődve. Egy pillanatig Craig nem is akart hinni a szemének,
aztán megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hála Istennek! – suttogta. Most következett csak a reakció: gyengeség
fogta el, minden ízében reszketett, aztán a karjába szorította Sally-Anne-t
és magához szorította.
– Most már minden rendben – mondta a lánynak. – Meglátod, minden
rendbe, jön.
– Mi történt?
– Megérkeztek a biztonsági alakulatok – magyarázta a férfi, aki
felismerte a közeledő árnyalakok fején a bíborvörös sapkát, s megvillantak
az ezüst jelvények is, amint a katonák már a fű túlsó széléhez értek. – Itt a
Harmadik Ezred – most már nem lesz semmi baj.
Kimentek a homlokzati verandára, hogy üdvözöljék megmentőiket.
Sally-Anne karjában tartotta az oroszlánsárga kölyökkutyát, Craig pedig
átölelte a nő vállát.
– Nagyon örülök, hogy látom magát és az embereit, őrmester –
köszöntötte Craig a csatárlánc előtt haladó altisztet.
– Kérem, menjenek be. – Az őrmester a kezében tartott géppisztollyal a
ház felé intett, parancsoló, ha nem is kimondottan fenyegető gesztussal.
Magas férfi volt, karja-lába hosszú és izmos, arckifejezése hideg vagy
inkább közömbös, Craig pedig úgy érezte, hogy korai volt fellélegeznie.
Baljós előérzete támadt: valami itt nincs rendben. A csatárlánc hálóként
fogta körül az udvarházat; előttük párosával felderítők haladtak,
fegyverükkel egymást fedezve, az utcai harcosok klasszikus taktikai
mozdulataival; aztán a katonák fürgén behatoltak a házba, bezúzták az
ablaktáblákat és az ajtókat; elözönlötték a szobákat. A ház hátsó végéből is
üvegcsörömpölés hallatszott. Igencsak erőszakos házkutatás ígérkezett.
– Mi folyik itt, őrmester? – kérdezte Craig váratlan haraggal, de ezúttal
a magas altiszt gesztusa félreérthetetlenül fenyegető volt.
Craig és Sally-Anne a férfi elől visszahátráltak az ebédlőbe, végül
megálltak a szoba közepén, a tikfa ebédlőasztal mellett, úgy néztek szembe
az altiszt fegyvercsövével. Craig oltalmazó mozdulattal ölelte magához a
lányt.
Két rohamosztagos surrant a szobába, sona nyelven kotyogtak valamit
az őrmesternek; a szavakat Craig nem érthette. Az őrmester főbólintással
fogadta a jelentést, majd parancsszavakat osztogatott. A katonák
engedelmesen felsorakoztak a fal mentén, s fegyverüket egyértelműen a
szoba közepén álló kócos párra szegezték.
– Hol vannak a biztosítékok? – kérdezte az őrmester, s amikor Craig
megmutatta neki a kapcsolószekrényt, a katona odalépett, s a következő
pillanatban fényárban úszott a szoba.
– Mi ez az egész, őrmester? – ismételte meg az előbbi kérdést Craig
mérgesen, mégis bizonytalan hangon, mert újra aggódni kezdett Sally-
Anne miatt.
Az őrmester ügyet sem vetett a faggatózásra, hanem az ajtóhoz
csörtetett. Valamit odakiáltott a pázsiton álldogáló rohamosztagosok
egyikének, mire a katona futólépésben közeledett. Hátán pántokkal
fölerősített rádió adóvevő volt; válla fölött úgy imbolygott az antenna, mint
a skorpió szúrásra kész tüskefarka. Az őrmester halkan beleszólt a
mikrofonba, majd ismét a szobába lépett.
Ott várakoztak most valamire, mint holmi mozdulatlan életkép. Craig
úgy érezte, egy óra is elmúlhatott halálos csendben, pedig csak öt perc
röppent el, amikor az őrmester kissé félrebillentette a fejét; valami távoli
zajra figyelt. Craig is hallotta már: motorzúgás közeledett; más hangú
zümmögés, mint a dízelgenerátoroké. Aztán a dübörgés erősödni kezdett,
Craig pedig felismerte egy Land Rover motorzúgását.
A kocsifeljárón kanyarodott a ház elé, fényszórói végigsöpörték a
homlokzatot, aztán fékcsikorgás hallatszott és súrlódó hang a kavicsokon.
Végül csizmás léptek közeledtek; néhány férfi lépkedett a verandán.
Peter Fungabera tábornok tisztjei élén elsőként lépett be a földig érő
üvegezett ablakon. Sapkája a fél szemére billenve, nyakán ugyanolyan
színű, bíborvörös sál. A derékszíjára erősített pisztolytáskán kívül csak
tiszti pálcát tartott a kezében, más „fegyver” nem volt nála.
Mögötte a magas és keskeny vállú Timon Nbebi lépett be, szeme
mozdulatlanul meredt a semmibe acélkeretes szemüvege mögül. Kezében
bőrkötésű térképtáska, vállára vetve szíjon lógott a géppisztolya.
– Peter! – Craig megkönnyebbülése nem volt igazán őszinte;
gyanakvással vegyült. Minden túl keresett volt, túlságosan fenyegető. –
Néhány emberemet megölték, az indunám valahol odakinn bujkál,
súlyosan megsebesült – magyarázta Craig.
– Az ellenség valóban sok embert vesztett – bólintott Peter Fungabera.
– Az ellenség? – kérdezte Craig értetlenül.
– A lázadók – bólintott ismét Peter. – A matabele lázadók.
– Lázadók? – Craig a tábornokra bámult. – Sadrah lázadó lenne? Ez
őrültség – szegény csupán egyszerű, iskolázatlan pásztor, aki fütyül a
politikára.
– A lényeg néha elvész a látszat mögött. – Peter Fungabera az asztalfőn
álló széket maga felé húzta, egyik lábát föltette rá, könyökével pedig a
térdére támaszkodott. Timon Nbebi a térképtáskát fölöttese elé helyezte az
asztal lapjára, majd hátralépett, s mintha őrszemként állt volna most ott a
tábornok mögött, géppisztolyát markolva.
– Megmondaná végre valaki, ha lenne olyan szíves, mi az ördög ez az
egész? – kérdezte Craig kétségbeesetten és idegesen. – Valaki a falumra
támadt – megölték néhány emberemet. A jó Isten tudja, hányat. Miért nem
üldözitek őket?
– Nincs több lövöldözés – közölte vele Peter Fungábera. – A vipera-
fészket megtisztítottuk az árulóktól, akiket ön rejtegetett eddig
gyarmatosítókhoz illő birtokán.
– Mi a csudáról beszélsz? – Craig őszintén zavarba jött. – Ezt nem
mondhatod komolyan!
– Nem mondhatom komolyan? – Peter könnyedén elmosolyodott.
Fölegyenesedett, mindkét csizmája a padlón. Odasétált hozzájuk, hogy a
szemük közé nézzen. – Nicsak, egy kölyökkutya. – Még mindig mosoly ült
az arcán. – Milyen imádnivaló!
Elvette Sally-Anne karjából Bustert, mielőtt a lány észbe kaphatott
volna. Visszasétált az asztal végéhez, simogatta a kis állatot, a füle tövét
vakargatta, becézgette. Az állat még félig aludt és halk, nyüszítő
hangocskákat hallatott; a férfi zubbonyához bújt, ösztönösen az anyaállat
emlőit keresve apró szájával.
– Nem mondhatom komolyan? – ismételte meg újra Peter. – Szeretném
bebizonyítani maguknak, mennyire komolyan gondolom.
A kutyust váratlanul a kőpadlóra ejtette. Az állat a hátára zuhant és
elkábult. A tábornok ekkor egyik csizmáját az állat mellkasára helyezte,
majd teljes súlyával ránehezedett Busterre. A kölyök torkából rövid sivítás
tört ki; teste összezúzódott.
– Hát ennyire komoly vagyok – mondta Fungabera. Már nem
mosolygott. – A maguk élete pontosan annyit ér, amennyit ezé az állaté ért.
Sally-Anne halkan nyöszörögni kezdett és arcát Craig melléhez
szorította. Mélyeket lélegzett a rátört émelygéstől; a férfi érezte, hogy
rosszulléttel küszködik. Peter Fungabera az élettelen kis sárga testet a
kandallóba rúgta, azzal leült.
– Elég a komédiázásból – közölte, majd kinyitotta a térképtáskát, hogy
aztán maga elé terítsen az asztalra néhány dokumentumot.
– Mr. Mellow, ön egy, a hírhedt CIA zsoldjában álló megrögzött agent
provocateur.
– Ez rothadt hazugság! – ordította Craig, de Peter ügyet sem vetett a
dühkitörésre.
– Az ön helyi felső kapcsolata Morgan Oxford amerikai ügynök volt, az
Egyesült Államok nagykövetségének munkatársa, míg legfelső kapcsolata
egy bizonyos Henry Pickering, aki a New York-i Világbank egyik vezető
emberének álarcát öltötte. Ez az ember mind magát, mind Miss Jayt
beszervezte, és...
– Nem igaz!
– ... anyagi javadalmazása évi hatvanezer dollárra rúgott, megbízatása
pedig az volt, hogy Matabeleföldön szervezzen felforgatóközpontot; ezt a
CIA finanszírozta, a szükséges pénzt pedig a Világbank egyik CIA által
ellenőrzött leányvállalata teremtette elő, ötmillió dolláros bankhitel
formájában.
– Krisztusom, Peter, hiszen ez nonszensz, és ezzel te is tisztában vagy.
– A kihallgatás során a továbbiakban szíveskedjék vagy „uram”-nak,
vagy „Fungabera tábornok”-nak szólítani, világos? – Peter elfordult, mert
az üvegajtón túlról váratlan robaj hallatszott. Mintha nehéz tehergépkocsik
oszlopa érkezett volna meg; úgy tetszett, hogy újabb katonák ugrálnak le a
járművekről, miközben sona nyelvű parancsok harsogtak. Az üvegajtón át
Craig katonákat pillantott meg, aki súlyos ládákat cipeltek fel a verandára.
 Peter Fungabera kérdő pillantást vetett Timon Nbehire, ő pedig a ki sem
mondott kérdésre egyetértőén rábólintott.
– Rendben! – Peter Fungabera ismét Craig felé fordult. – Gyerünk
tovább. Ön tehát alkudozásokba kezdett ismert matabele árulókkal; ebben
segítségére volt, hogy folyékonyán beszéli a matabele nyelvet, valamint jól
ismeri ennek a szeszélyes csőcseléknek a jellemét...
– Egyet sem tudsz megnevezni, ilyen ember ugyanis nem létezik.
Peter Fungabera intett a fejével Timon Nbebi felé. Rövid parancsszót
vakkantott.
Ekkor két rohamosztagos egy férfit vezetett a szobába. A fogoly
mezítláb volt, egy khakiszínű sorttól eltekintve mezítelenül, s annyira csont
és bőr, hogy a feje groteszk módon nagynak hatott. Koponyája simára
borotvált, telis-teli púpokkal és friss vágásokkal; bordáit kék foltok
borították a veréstől – valószínűleg a vízilófarokból készült, szjembok nevű
korbáccsal ütlegelhették.
– Ismered ezt a fehér embert? – kérdezte a rabtól gorombán Peter
Fungabera. A férfi Craigre bámult. Szeme opálszínű és bamba volt, mintha
homokkal szórták volna teli.
– Sohasem láttam ezt az... – kezdte Craig, aztán elhallgatott, mert
felismerte az emberét. Dollár bajtárs volt az, a Zambezi Vizei három őrzője
közül a legfiatalabb és a legharciasabb.
– Igen? – sürgette Peter Fungabera, akinek most ismét mosoly terült el
az arcán. – Mit akart mondani, Mr. Mellow?
– Beszélni szeretnék valakivel a Brit Főbiztosság munkatársai közül –
jelentette ki Craig –, Miss Jay pedig fel óhajtja hívni az Egyesült Államok
nagykövetségét.
– Persze, persze – bólogatott Peter Fungabera. – Idővel megtehetik.
Előbb azonban be kell végeznünk, amihez már hozzáfogtunk. –
Visszafordult Dollár bajtárs felé. – Ismered ezt a fehér embert?
Dollár bajtárs bólintott. – Ő adott pénzt nekünk.
– Vigyétek el – szólt rá az embereire Peter Fungabera. – És viseljétek
gondját. Adjatok neki valamit enni. Mármost, Mr. Mellow, még mindig
tagadja, hogy kapcsolatban állt volna a felforgató elemekkel? – Nem is
várta meg a választ, hanem könnyedén folytatta. – Ön valóságos arzenált
halmozott fel fegyverekből ezen a birtokon avégett, hogy a nép választotta
kormány ellen puccsot készítsen elő, amelynek révén Amerika-barát
diktátor kerülne…
– Nem – vágott közbe csendesen Craig. – Nincsenek a birtokomban
fegyverek.
 Peter Fungabera sóhajtott egyet. – Tagadása merőben céltalan – és
fárasztó. – Aztán odaszólt a sona őrmesternek: – Hozzátok azt a kettőt.
Ő vezette a többieket a széles verandára, ahol emberei már halomba
rakták a ládákat.
– Nyissátok ki ezeket! – parancsolta, s emberei máris leverték két
ládáról a zárat, majd felemelték a fedelüket.
Craig nyomban felismerte a beléjük csomagolt fegyvereket: Armalite
5,56 milliméteres AR 18 típusjelű amerikai gyorstüzelő karabélyok. Hat
darab egy ládában, még rajtuk a gyári zsírozás.
– Ezekhez semmi közöm – tagadott Craig, immár igen vehemensen.
– Maga próbára teszi a türelmemet. – Peter Fungabera odafordult Timon
Nbebihez. – Hozd ide a másik fehér embert.
Hans Groenwaldot vonszolták elő az egyik parkoló teherautó fülkéjéből,
és a verandához vezették. A gondnok kezeit összebilincselték a hátán; a
dél-afrikai arcán rémület látszott. Széles, napszítta orcája ráncos volt;
mintha kisebbre zsugorodott volna, s a bőrleffentyűs arc olyan volt, mint
valami beteg vérebé, a bőre sápadt kávészínű, nem sötétbarna többé.
Szemei véraláfutásosak és könnyesek, akár egy részeges alaké.
– Maga tárolta ezeket a fegyvereket a birtok traktorszíneiben? –
kérdezte Peter Fungabera, Groenwald pedig válaszolt valamit, amit nem
lehetett hallani.
– Beszéljen hangosan, ember!
– Igen, én rakattam oda őket, uram.
– Kinek a parancsára?
Groenwald szánalmas pillantást vetett Craigre, s ekkor a férfi szíve
összeszorult és mintha jéghideg lett volna hirtelen; a borzongás aztán
lefutott a hasába és az ágyékába.
– Kinek a parancsára? – kérdezte újra türelmesen Peter Fungabera.
– Mr. Mellow parancsára, uram.
– Vezessék el!
Miközben az őrök visszatuszkolták a dél-afrikait a gépkocsihoz,
Groenwald hátratekerte a fejét, pillantását még mindig Craigre szegezte,
arckifejezése nyúzott maradt. Váratlanul elkiáltotta magát: – Sajnálom, Mr.
Mellow. Feleségem és gyerekeim vannak, és...
Az egyik őr puskája agyával Groenwald gyomrára sújtott, a bordái közé.
Groenwald felhördült és összegörnyedt. El is esett volna, de a két katona
megragadta a karjait és zsákként feldobta a fülkébe. A vezető gázt adott, s
a hatalmas jármű bőgve rohant le a lejtőn.
Peter Fungabera visszavezette őket az ebédlőbe, majd ismét helyet
foglalt az asztalfőn. Miközben rendezgette papírjait és tanulmányozta a
térképtáskából előkerült iratokat, ügyet sem vetett Craigre vagy Sally-
Anne-re. A két szerelmes kénytelen volt a szemközti falnál ácsorogni;
mindkettőjük mellett egy rohamosztagossal, s a csend egyre idegesítőbben
borult a helyiségre. Még Craignek is eszébe jutott, hogy ez a csend –
szándékos; szerette volna megtörni, szerette volna azt sikoltani, hogy
ártatlan; tiltakozni akart a hazug rágalmak és a torzítások, a féligazságok
hálója ellen, amely lassan gúzsba kötötte kettejüket.
Mellette Sally-Anne egyenes derékkal állt, két kezét csípőmagasságban
összekulcsolva, hogy ne remegjenek. Orcái betegeszöld színűek voltak, a
lámpafényben verejtéktől csillogott a bőre, s továbbra is a kandalló felé
nézett, ahol a kutyus szétzúzott kis teste úgy hevert a kőkockákon, mint
valami elhajított játékállat.
Peter Fungabera végre félretolta papírjait, hátrabillentette a székét,
hintázott kissé, miközben tiszti pálcájával az asztal lapját verdeste.
– Az ilyesmiért kötél jár – mondta végül –, főbenjáró büntetés
mindkettőjük számára, magának is, Miss Jaynek is...
– Neki semmi köze az egészhez! – vágott közbe Craig és ismét
oltalmazó mozdulattal ölelte át a nő vállát.
– Bizonyos női szervek, úgy értem altesti részek, nem bírják, ha
akasztáskor a hölgy a csapda ajtaján át lezuhan és erős sokkhatás éri –
jegyezte meg Peter Fungabera. – S a rázkódás hatása roppant bizarr lehet –
legalábbis így hallottam. – Az undorító szavakra Craig lelki szemei előtt
olyan, kép jelent meg, amitől majdnem hányni kezdett; nyál öntötte el a
szájüregét, émelygett. Nyelt egyet, de nem jött ki hang a torkán.
– Szerencsére nem kell az ilyesmire sort keríteni. A választás magukon
áll.
Peter Fungabera most ujjai között forgatta a pálcát. Craig azon kapta
magát, hogy mereven bámulja Peter kezeit. A tábornok tenyere és erős
hosszú ujjai halvány rózsaszínűek voltak.
– Nézetem szerint maguk csak bábok imperialista-kapitalista gazdáik
kezei között – mondta ismét mosolyogva Peter. – Elengedem magukat.
Mindketten fölkapták a fejüket és a tábornok arcába néztek.
– Látom, nem hisznek nekem. Pedig komolyan gondolom. Személy
szerint mindkettőjüket igazán megkedveltem. Ha fel kellene magukat
akasztatnom, az nem is okozna nekem igazi örömet. Hiszen mindketten
tehetséges művészek, s a talentumukat kár lenne elpazarolni, azután meg
mostantól fogva úgysem képesek bajt keverni.
Ők ketten továbbra is hallgattak, de reménykedni kezdtek, bár még
bujkált bennük a félelem: megérezték, hogy még mindig valamilyen
macska-egér játék áldozatai.
– Tehát készen állok rá, hogy tegyek maguknak egy ajánlatot.
Amennyiben könnyítenek a lelkükön, vagyis teljes és fenntartás nélküli
vallomást tesznek, elkísértetem magukat a határig, minden szükséges
utazási dokumentummal, valamint minden olyan ingósággal vagy
értéktárggyal, amit maguk választhatnak ki. Vagy szabadon bocsátom
magukat, mehetnek, csak ne zavarják többé a magam és népem nyugalmát.
A tábornok most kivárt, s a pálca tap-tap-tap hangot hallatva kocogott
az ebédlőasztalon, akárcsak egy csöpögő vízcsap. Ez a hang el is terelte
Craig figyelmét. Úgy érezte, nem képes világosan gondolkodni. Minden
annyira gyorsan zajlott le. Peter Fungabera kibillentette az egyensúlyából,
előbb itt támadt rá, aztán amott. Időhöz kell jutnia, hogy összeszedje
magát, hogy ismét világosan és logikusan gondolkodjék.
– Vallomás? – tört ki belőle a szó. – Miféle vallomás? Talán újra
bírósági cirkuszt óhajt rendezni – népbírósági cirkuszt? Nyilvánosan kíván
megalázni?
– Nem, igazán nem hinném, hogy ilyen messzire kellene mennünk –
csitította Peter Fungabera. – Csupán írásos nyilatkozatot kérnék magától;
összefoglaló beszámolót a bűneiről és gazdáinak mesterkedéseiről. A
vallomást a rend kedvéért tanúk látnák el kézjegyükkel, s ha azzal is
megvagyunk, a határig kísértetem, s ott szabadon bocsáttatom magukat. Ez
célszerű, szimpla elintézési mód lenne, s ha szabad így fogalmaznom: igen
civilizált és humánus eljárás.
– Természetesen jó előre megíratta a vallomásomat, nemde? Hogy
máris aláírhassam – kérdezte keserűen Craig, mire Peter Fungabera
kuncogni kezdett.
– Hogy magának milyen jó a felfogása! – Az előtte felhalmozott
papírlapok közül kihalászott egy iratot. – Tessék, itt is van. Csak a dátumot
kell kitöltenie, majd szignálnia a dokumentumot.
Ez a fordulat még Craiget is meglepte.
– Már le is gépeltette?
Választ nem kapott, Nbebi kapitány pedig odahozta neki az iratot.
– Kérem, Mr. Mellow, olvassa el – javasolta.
Három gépelt, hivatalos papírra írt oldalból állt a dokumentum,
többnyire zsúfolva „imperialista urak”-ra utaló denunciálásokkal, és a
szélsőbaloldal egyéb, hisztérikus tolvajnyelv-kifejezéseivel. Ebben a
kotyvalékban viszont, akárcsak szilvadarabkák egy keletlen pudingban,
volt néhány szilárd tény, melyek Craig tevékenysége ellen szóltak.
 A férfi lassan böngészte végig a szöveget, s közben erőltetnie kellett az
agyát, hogy világosan gondolkozzék, mégis volt ebben a szövegben valami
álomszerű és irreális vonás, amely mintha nem érintette volna őt
személyesen – amíg azokhoz a szavakhoz nem ért, amelyek teljesen ki nem
józanították. Olyan ismerősek voltak ezek a szavak, annyira jól emlékezett
rájuk, hogy szinte tömény savként kezdték marni a gyomrát.
„Minden részletében elismerem, hogy tevékenységeim révén
bizonyságot tettem arról, miszerint Zimbabwe államának és népének
ellensége vagyok.”
Egy másik dokumentum szövegének szinte pontos ismétlése volt ez, egy
iraté, amelyet egykor aláírt, s akkor Craig váratlanul megértette a szavak
mögött meghúzódó ördögi tervet.
– King's Lynn – suttogta maga elé, majd föltekintett a gépírásos
vallomás betűiből Peter Fungaberára. – Szóval ez lenne a lényeg! Maga
King's Lynn megszerzésére tör!
Csend támadt, csak a tiszti pálca kopogott az asztalon. Peter Fungabera
egyenletesen verte a ritmust, és még mindig mosoly ült az arcán.
– Szóval kezdettől fogva ezen mesterkedett – mondta Craig. – Az
általam felvett kölcsön biztosítékain – ezért keverte bele a kikötések közé
ezt a...
A bénult döbbenet mintha lehámlott volna róla, s újra érezte, hogy
fellobban bensejében a harag. A vallomást a padlóra vetette. Nbebi
kapitány fölvette a földről a lapokat, s két kézzel tartotta őket, kissé sután.
Craig most érezte csak, hogy rázza a düh. Egy lépést tett az előtte
terpeszkedő elegáns alak felé, karjait önkéntelenül is feléje nyújtotta, de a
szálfa termetű sona őrmester keresztbe dugta előtte géppisztolya csövét,
majd mellének szegezte a fegyvert.
– Te mocskos disznó! – sziszegte Craig Peter szemébe, és felső ajkán
megcsillant egy csöppnyi nyál. – Követelem, hogy hívják a rendőrséget! A
törvény oltalma alá helyezem magam.
– Mr. Mellow – mondta színtelen hangon Peter Fungabera –,
Matabeleföldön én vagyok a törvény. Az én védelmemet ajánlottam
magának.
– Akkor sem teszem meg. Nem írom alá ezt a mocskot. Kerüljek előbb
a pokolra, semmint hogy aláírjam.
– Ezt elintézhetjük – jegyezte meg elgondolkodva, halkan Peter
Fungabera, majd a meggyőzés hangnemére váltott. – Őszintén ajánlom,
hogy sürgősen hagyja abba a komédiázást, meg kell hajolnia az előtt, amit
úgysem kerülhet el. Írja alá a dokumentumot, s akkor megkíméljük
magunkat a további csúnya jelenetektől.
Trágár szavak tolultak Craig ajkára, de aztán nagy erőfeszítéssel
elfojtotta őket; nem akarta megalázni magát a jelenlevők előtt.
– Nem – mondta ehelyett. – Ezt a koholmányt nem írom alá. Előbb meg
kellene ölnie…
– Adok még egy utolsó lehetőséget, hogy meggondolja magát.
– Azt nem. Soha!
Peter Fungabera a langaléta őrmester felé fordult a székén.
– Neked adom a nőt – mondta halkan. – Előbb te, aztán a legényeid,
egyik a másik után, amíg mindenkire sor kerül. Itt, ebben a szobában, ezen
az asztalon.
– Jézusom, maga nem ember! – tört ki Craig, és megpróbálta magához
szorítani Sally-Anne-t, de a rohamosztagosok előléptek mögülük és
kiszabadították karjából a nőt, őt pedig a falhoz szorították. Egyikük
torkának szegezte a szuronyát; szinte a falhoz szögezték.
A másik katona hátracsavarta Sally-Anne csuklóját, karjait háta mögött
a nő vallanak magasságáig erőltetve, és odatuszkolta az őrmester elé. A
lány vadul küszködni kezdett, de a rohamosztagos olyan magasra emelte,
amíg már csak edzőcipőjének orra érte a kőkockákat, s az áldozat arca
eltorzult a fájdalomtól.
Az őrmester arca közömbös maradt, nem vicsorgott, nem is tett obszcén
mozdulatot. Mindkét kezével megragadta Sally-Anne T-ingének a szélét,
aztán nyakától a csípőjéig leszakította róla a ruhadarabot. A nő keblei
mezítelenül meredtek előre. Hófehérnek és finom tapintásúnak látszottak
ezek a mellek, a rózsaszín bimbók pedig érzékenynek és sebezhetőnek.
– Százötven emberem van – jegyezte meg Peter Fungabera. – Jó kis
időbe telik, amíg mind végigmennek rajta.
Az altiszt két hüvelykujját a lány sortjának szélébe akasztotta, aztán
lerántotta róla a rövid nadrágot. A sort lehullott, az őrmester rezzenés
nélkül nézte, ahogyan a bokái köré csavarodik. Craig megpróbált
előrerohanni, de a bajonett hegye már-már a nyakába hatolt; aztán már
szúrta a bőrét. Néhány csepp vér vörösre színezte az ingét. Sally-Anne
megpróbálta egyik, kiszabadított kezével eltakarni szemérmének fekete
háromszögét; szánalmas próbálkozás volt ez, és merőben hatástalan.
– Jól tudom, hogy az úgynevezett fehér liberálisok, mint maga,
mennyire undorodnak a puszta gondolattól is, hogy fekete husika hatol az
asszonyukba – mondta szinte társasági modorban Peter Fungabera. –
Érdekes lesz látni, hányszor hajlandó végignézni azt, ami itt fog történni.
Az őrmester és a katona kétoldalról fölemelte Sally-Anne-t, majd hátára
fektették a nőt az ebédlőasztalon. Az őrmester lehúzta a nő bokáiról a
selyemsortot, de az edzőcipőt a lábán hagyta; ingének foszlányai itt-ott az
áldozat felsőtestén maradtak.
Aztán a két katona nagy szakértelemmel hátranyomta a nő lábait, föl
egészen a kebléig, majd leszorították végtagjait a hónalja alá. Gyakran
művelhettek már ilyesmit. A nő pedig kiszolgáltatottan feküdt a helyén,
kétrét szorítva, lábai széjjelvetve, tökéletesen védtelenül. A szobában levő
férfiak mind testének titkos mélységeit fürkészhették. Szabad kezével az
őrmester kezdte lecsatolni a derékszíját.
– Craig! – sikoltotta Sally-Anne, s ekkor Craig teste akaratán kívül
megrándult, mintha ostorcsapás érte volna.
– Aláírom – suttogta. – Csak engedjék el őt, aláírom.
Peter Fungabera sona nyelvű parancsot pattogott, s a katonák nyomban
eleresztették áldozatukat. A rohamosztagos hátralépett, az altiszt pedig
talpra állította a nőt. Udvariasan visszaadták a sortját; a lány egy lábon
ugrálva próbálta magára húzni, miközben szipogott és minden ízében
reszketett.
Azután Craighez rohant, hogy két karjával átölelje. Még mindig nem
tudott szóhoz jutni, csak fuldoklott a sírástól és nyelte a könnyeit. Egész
teste remegett, mint a nyárfalevél, Craig pedig magához vonta és
értelmetlen, csitító dörmögéssel igyekezett megnyugtatni.
– Minél hamarább aláírja, annál gyorsabban távozhatnak – mondta a
tábornok sürgetően. Craig az asztalhoz lépett, de bal karjával még mindig
átölelte szerelmesét.
Nbebi kapitány tollat nyújtott feléje, a férfi pedig nevének
kezdőbetűivel láttamozta a vallomás két első oldalát. A harmadik lap aljára
odafirkantotta a teljes nevét. Nbebi kapitány és Peter Fungabera tanúkként
látták el kézjegyükkel az okmányt, majd Peter megjegyezte: – Még egy
végső formalitás. Az a kívánságom, hogy az ezredorvos mindkettőjüket
vizsgálja meg, nem bántalmazták-e magukat, vagy nem kellett-e
szükségtelen erőszakot elviselniük.
– Az isten verje meg, hát nem kínozták eleget szegényt? – csattant fel
Craig.
– Kérem, kedves barátom, tréfálkozzék csak, jobb kedvre derít vele.
Az orvos már odakint várakozhatott a teherautók közelében. Alacsony
termetű, elegáns sona volt, élénk mozgású.
– A hölgyet a hálószobában vizsgálhatja meg – utasította Peter a
doktort. – És főként arról bizonyosodjék meg, hogy nem tettek-e rajta
erőszakot. – Amikor aztán a nő és az orvos kiment az ebédlőből, a
tábornok Craig felé fordult. – Addig is kinyithatja irodai páncélszekrényét,
hogy magához vegye az útlevelét, továbbá bármilyen hivatalos iratot,
amelyre az utazás során szüksége lehet.
Két rohamosztagos bekísérte Craiget az irodájába, a veranda túlvégére,
és türelmesen várakozott, amíg a férfi beállította a kombinációs zárat.
Kivette a széfből az útlevelét, a hitelkártyáit és a Világbank-jelvényét
tartalmazó bőrtokot, továbbá három blokk American Express úticsekket,
végül új regényének kéziratkötegét. A dokumentumokat és a kéziratot
British Airways repülőstáskájába gyömöszölte, majd visszatért az
ebédlőbe.
Sally-Anne és az orvos éppen kijött a hálószobából. A lány átöltözött;
kék kasmír jersey-t húzott, inget és farmernadrágot, és most már legyűrte a
hisztériás rohamot, csak néha csuklott egyet a sírástól, de még mindig
görcsösen rázkódott-reszketett a teste. A földön húzta maga után
fényképész-felszerelését, másik hóna alatt pedig a fényképeit tartalmazó
dossziét tartotta, Craig könyvének egyik kéziratrészletével együtt.
– Magán a sor – intett a kezével Peter Fungabera, jelezve, hogy kövesse
az orvost a hálószobába. Amikor visszatértek, Sally-Anne már a veranda
előtt parkoló Land Rover hátsó ülésén vacogott. Nbebi kapitány mellette
foglalt helyet, két fegyveres katona pedig a jármű végében kucorgott. A
vezetőülés melletti hely üres volt; Craigre várt.
Peter Fungabera ott ácsorgott a verandán. – Isten áldja, Craig – mondta
udvariasan, de Craig keményen végigmérte; pillantásával igyekezett
érzékeltetni a benne fortyogó gyűlöletet.
– Igazán elhitte, hogy engedem: hadd építse csak újjá kis családi
birodalmát, ugye? – kérdezte minden gúny nélkül Peter. – Csakhogy mi túl
keményen harcoltunk azért, hogy elpusztítsuk a maguk világát.
Miközben a Land Rover legurult a dombon az éjszakába, Craig
megfordult az ülésen és hátranézett. Peter Fungabera még mindig ott állt a
kivilágított tornácon, s valahogyan a magas férfialak mintha átalakult
volna. Úgy állt ott, mintha a saját háza előtt szemlélődnék, úgy állt, akár
egy hódító, aki visszavette, ami az övé volt; mint egy nagy birtok ura.
Craig addig nézte, amíg alakja el nem tűnt a fák között, s csak ekkor érezte
igazán, milyen magasra tornyosul lelkében a gyűlölet.

A Land Rover fényszórója megvilágította az új határjelző táblát:

King's Lynn Afrikander csorda

 Craig Mellow a gondozója

Ez mintha gúnyként hatott volna, aztán a tábla elsuhant mellettük, s már az

acélvázas karámok melletti úton zötyögtek. Elmaradt mögöttük King's
Lynn, maguk mögött hagyták Craig álmait; nyugat felé fordult a gépkocsi.
A szögekkel kivert abroncsok monoton zümmögésbe kezdtek, amikor
ráfordultak a főútra, de a Land Roveren még mindig nem szólalt meg
egyikük sem.
Nbebi kapitány kinyitotta térdére fektetett térképtáskáját, kivett belőle
egy palack helyi termésű nádcukor pálinkát. Előrenyújtotta az üveget a
vezető mellett gubbasztó Craignek. A férfi dühösen félretolta a palackot,
de Timon Nbebi továbbra is unszolta; végül Craig rosszkedvűen átvette
tőle. Lecsavarta a kupakot és lenyelt egy kortyot, aztán hangosan fújt
egyet. Az ital könnyeket csalt a szemébe; gyomrában mintha tűzgolyó
kezdett volna duzzadni, hogy aztán szétáradjon az ereiben. Még egyszer
meghúzta az üveget, valahogyan jólesett, majd továbbadta az italt Sally-
Anne-nek. Az némán a fejét rázta.
– Igyál csak belőle – parancsolta rá Craig, mire a lány sután
engedelmeskedett. Már abbahagyta a sírást, de továbbra is minden ízében
reszketett. A szesztói köhögni és fulladozni kezdett, de azért becsülettel
lenyelt egy korttyal, s akkor valóban könnyebben érezte magát.
– Köszönöm – mondta halkan, az üveget pedig visszaadta Timon
Nbebinek, s az, hogy a nemrégiben még olyan aljas módon megalázott nő
ennyire udvarias, valahogyan mindannyiukat zavarba hozta.
Bulawayo külvárosának szélén érték el az első úttorlaszt; Craig a
karórájára pillantott. Három perc múlva reggel hét óra. Más járművet nem
is láttak a sorompó közelében. Két rohamosztagos lépett ki a hordósánc
mögül, kétoldalt közeledve a Land Roverhez. Timon Nbebi lecsavarta az
ablakot és halkan beszélt valamit a katonákkal, közben felmutatta az
igazolványát. Az egyik rohamosztagos zseblámpája fényénél megnézte az
adatait, majd visszaadta az igazolványt. Szalutált, a sorompó pedig
fölemelkedett. Lassan áthaladtak a hordók-homokzsákok között.
Bulawayóra csönd borult, a város kihaltnak tetszett; alig néhány
ablakban világolt fény. Egy jelzőlámpa zöldről sárgára, majd vörösre
váltott, s a gépkocsivezető engedelmesen fékezett, bár az utcákon lélek
sem mutatkozott, nemhogy járművet láttak volna. A motor üresben
dübörgött, s azután – a motorzúgás zörején túl – valahonnan a távolból
automata fegyverek halk ropogása hallatszott.
Craig ekkor Timon Nbebire nézett a visszapillantó tükörben, s látta,
hogy a fegyverropogás hallatán a kapitány arca megrándul. Végül a zöld
lámpa szabadot jelzett, s továbbindultak, a külvárosokon át délnek. A város
szélén két újabb úttorlaszon kellett áthaladniuk, aztán ott húzódott előttük a
néptelen-géptelen országút.
Egyre délnek robogtak a félhomályos hajnalban, csak az abroncsok
sírása és a szél süvítése hallatszott. A műszerfal lámpáinak visszfényében
mindnyájuk arca betegeszöldnek látszott; egyszer vagy kétszer recsegni-
ropogni kezdett a kocsi végében felszerelt adóvevő; torz sona nyelvű
üzenetek kotyogtak a hangszóróban. Az egyik adás alkalmával Craig
felismerte Peter Fungabera hangját, de másik egységet hívhatott a
tábornok, mert Timon Nbebi nem sietett a szájához emelni a mikrofont;
csöndben rohantak tovább. A motor, az abroncsok monoton zümmögése
meg a gépkocsiban uralkodó forróság elringatta Craiget; egy alkalommal
dühösen rezzent össze, mert azon kapta magát, hogy elszunyókált.
Fölriadt és megrezzent, mert Timon Nbebi most szólalt meg először,
valamit mondhatott a sofőrnek, azután a Land Rover motorja halkabban
kezdett berregni. A látóhatáron vörös csík jelezte a pirkadatot. A férfi a
sápatag citromszínű égbolton most már látta a fák csúcsának sziluettjeit. A
Land Rover egyre lassított, aztán a betonról egyszerre ráfordult valami
földes mellékútra. A hintőpor finomságú, gombaillatú szemcsék egyszerre
ellepték a kocsi belsejét.
– Hol járunk? – kérdezte Craig. – Letértünk az országútról?
Timon Nbebi ismét szólt valamit a vezetőnek, aki az út bal szélére
húzódva megállt.
– Legyenek kedvesek kiszállni – parancsolta nekik Nbebi; Craig ki is
lépett az útra, ahol Timon már várta; talán le akarta segíteni a hágcsóról?
De nem; a kapitány ehelyett finoman hátravonta Craig kezét és mielőtt az
reagálhatott volna, valami fémes-jeges érintést észlelt a bőrén: Timon
mindkét kezét megbilincselte. Mindez olyan váratlanul történt és olyan
szakértelemmel, hogy néhány másodpercig Craig úgy állt ott, mintha
földbe gyökerezett volna a lába, és lebámult saját megbilincselt kezeire.
Aztán elordította magát: – A Krisztusát! Mi ez?
Csakhogy időközben Nbebi már Sally-Anne-t is megbilincselte, épp oly
gyorsan és profi módon; Craig kitörése hallatán arcizma sem rándult. Ismét
halkan mondott valamit a vezetőnek, és a kocsi hátuljáról melléjük
szökkent két rohamosztagosnak. Túl gyorsan pergett a nyelve, de Craig
azért megértette a „megölni” és „elrejtőzni” jelentésű sona szavakat. Az
egyik katona mintha tiltakozott volna valami ellen, mire Timon behajolt a
gépkocsi nyitott ajtaján, és szájához emelte a rádió mikrofonját. A hívójelet
ismételgette háromszor, majd rövid várakozás után a másik oldalon valaki
hívhatta Peter Fungaberát. Craig ismét felismerte a tábornok hangját, bár
az URH-készülék eléggé torzította a hangot. Rövid párbeszéd következett,
azután Timon Nbebi helyére akasztotta a mikrofont; a rohamosztagos nem
vitatkozott tovább a tisztjével. Nyilvánvalónak tetszett: a tábornok
megerősítette a Timon Nbebinek eredetileg adott parancsokat.
– Tovább megyünk – váltott angol nyelvre Timon, majd a katonák
durván az első ülésre tuszkolták fel Craiget. A katonák magatartásában
bekövetkezett változás mindenesetre baljós jel volt.
A vezető egyre mélyebbre és mélyebbre vezette a Land Rovert a veld
tüskebokrokkal borított belsejébe, miközben egyre jobban kivilágosodott.
Odakinn teli tüdőből csicsergett a madarak kórusa. Craig felismerte egy
akácfán daloló bajuszosmadárnak és párjának éles duettjét, valahonnan az
ösvény mellől szálltak a hangok. Barna vadnyúl szökkent fel a fényszóró
sugaraiban, s egy darabon előttük ugrabugrált, miközben rózsaszín fülei
föl-le lifegtek. Aztán az égen kigyúlt az afrikai hajnal döbbenetes
színorgiája, s akkor a vezető kikapcsolta a fényszórókat.
– Craig, drágám. Meg akarnak ölni minket, ugye? – kérdezte Sally-
Anne csöndesen. Hangja most már tisztán és nyugodtan csengett. Erőt vett
a hisztérikus rohamon; újra tökéletesen uralkodott magán. Úgy beszélt,
mintha csak kettesben lennének.
– Sajnálom – mondta Craig; mást nemigen tudott mondani. – Tudhattam
volna, hogy Peter Fungabera úgysem enged bennünket szabadon.
– Nem tehettél volna mást, mint amit tettél. Akkor sem, ha valóban
tudod.
– Majd eltemetnek minket valami elhagyatott helyen, eltűnésünket
pedig a matabele lázadók számlájára írják – mondta Craig hangosan, de
Timon Nbebi csöndben, közömbösen ült a helyén; nem ismerve be, nem is
tagadva a vádat.
A földút egyszerre kétfelé vált; a baloldali elágazást alig lehetett látni a
pusztában, de Nbebi arrafelé intett a vezetőnek. A sofőr újra lassított, egyes
fokozatba kapcsolt. Vagy húsz percig haladtak így a hepehupás ösvényen.
Most már egészen kivilágosodott; az akácok hegyén fölvillant a napkelte
ígérete.
Timon Nbebi most újabb parancsot adott, a vezető pedig letért az
ösvényről, és mintegy vaktában zötyögött tovább a derékmagasságú fűben,
kerülgetve a gránit kopjéket, amíg végleg el nem tűnt szemük elől a
bozótosban húzódó elhagyatott keréknyom, melyen eddig haladtak. Újabb
rövid parancs: a vezető megállt és leállította a motort.
 A csönd szinte rájuk szakadt; most érezték igazán, mennyire távol
vannak mindentől, távol és elszigetelten.
– Itt senki sem találhat ránk – suttogta Sally-Anne, Craig pedig csak
kereste a szavakat, de nem tudat mivel vigasztalni.
– Maradjanak a helyükön – rendelkezett Timon Nbebi.
– Mondja, nem érez semmit amiatt, amit tenni készül? – kérdezte tőle
Sally-Anne, s akkor a kapitány a nő felé fordította a fejét. Az acélkeretes
pápaszem mögött szemeiben mintha nyomorúságos érzés és sajnálat
csillant volna meg, de ajkait keményen összeszorította. Nem válaszolt a
kérdésre, aztán egy pillanat múltán elfordult a lánytól és kiugrott a kocsiból
a homokra. Megint csak sona nyelven osztogatta a parancsait, mire a két
rohamosztagos a Land Rover végébe akasztotta fegyvereit, a vezető pedig
fölágaskodott, s a terepjáró ponyvás tetejéről három rohamásót szedett le.
Timon Nbebi kinyújtotta a karját és a kocsi ablakán át kivette a
kulcsokat a gyújtásból, aztán emberei élén kissé távolabbra ballagott;
csizmájának orra minden lépés után két hosszúkás mélyedést hagyott a
szürke homokban. A három sona a földre dobta derékszíját és zubbonyát,
majd ásni kezdte a férfi és a nő sírját. Gyorsan mélyítették a két lyukat a
laza talajban. Timon Nbebi kissé félrehúzódva nézte őket. Cigarettára
gyújtott, s a szürke füstcsík fölfelé kanyargott a csöndes és hűvös
hajnalban.
– Megpróbálom elérni az egyik géppisztolyt – suttogta Craig. A
fegyverek ott hevertek a hátuk mögött, a kocsi végében. Csakhogy a
férfinak mindkét ülés támláján át kellett volna kúsznia, hogy elérje a raktér
fémfalának támasztott géppisztolyokat. Ehhez persze a raktér rugóját is föl
kellett pattintania, megtöltenie a géppisztolyokat, beállítani a sorozatlövő
billentyűjét, célba vennie a három embert a hátsó ablakon keresztül –
mindezt megbilincselt kézzel.
– Nem tudod megcsinálni – suttogta Sally-Anne.
– Lehet, hogy nem – válaszolta komoran a férfi –, de van-e más ötleted?
Ha azt mondom: „Most”, azonnal dobd le magad a kocsi aljába.
Craig jobbra-balra vergődött az ülésén; lába nagyon akadályozta a
mozgásban; bokája beakadt a négykerék-meghajtást szabályozó emeltyűbe.
Egy rúgással kiszabadította a lábát, aztán összeszedte minden erejét. Mély
lélegzetet vett, majd visszapillantott a hátsó ablakon át a sírásók kis
csoportjára.
– Figyelj csak – mondta akkor izgatottan a nőnek. – Szeretlek. Senkit
sem szerettem még úgy, mint téged.
– Én is szeretlek, drágám – súgta vissza a nő.
 – Viselkedj bátran!
– Sok szerencsét, kedves! – A lány lecsúszott az ülésen, s Craignek már
majdnem sikerült átpréselnie testét az üléstámlán, amikor Timon Nbebi
visszafordult a Land Rover felé. Látta, hogy Craig teste félig átjutott az
akadályon, Sally-Anne pedig igyekszik elrejtőzni az ablak széle alatt. A
tiszt összeráncolta a homlokát, majd gyors, kimért lépésekkel megindult a
jármű felé. A nyitott ablaknál habozott kissé, majd angolul odasúgta:
– Ne tegye, Mr. Mellow. Mindannyian halálos veszélyben vagyunk. Az
az egyetlen esélyünk, ha nyugodtan viselkedünk, nem keverünk bajt, nem
teszünk egyetlen óvatlan mozdulatot. – Kivette zsebéből az indító-
kulcsokat, a másikkal pedig meglazította derékszíján a pisztolytáskát.
Továbbra is halkan szólt hozzájuk. – Sikerült lefegyvereznem az
embereimet. Most a munkájukkal vannak elfoglalva. Ha beülök a kocsiba,
ne próbáljanak akadályozni, és nehogy rám támadjanak. Pontosan
ugyanolyan veszélyben vagyok, mint maguk. Bízniuk kell bennem. Értik?
– Igen – bólintott Craig.
Istenem! Hát akkor mégis van választásom, futott át az agyán.
Timon kinyitotta a vezetőülés ajtaját, és becsusszant a kormány mögé.
Egyszer a három katona felé pillantott, akik most már kötésig eltűntek a két
sírban; aztán a kapitány beillesztette a kulcsot a gyújtásba, és
megfordította.
A motor felbődült, a három katona pedig döbbenten pillantott fel rájuk.
A motor dübörgött, alapjáratban pörgött, de a sebesség nem ugrott be. Az
egyik rohamosztagos ordított valamit, azzal kiugrott a sírból. Mezítelen
mellén verejték csillogott, szürke por lepte el a felső testét. Megindult az
elakadt terepjáró felé. Timon Nbebi kétségbeesetten nyomta a gázpedált; a
motor még mindig dübörgött. A kapitány arcára kiült a kétségbeesés és a
rémület.
– Belesüllyed a homokba! – kiáltotta Craig. – Vegye le a lábát a gázról!
A rohamosztagos rohanva közeledett. Dühös kérdéseket röpített a tisztje
felé, miközben a motor – brr! brr! – egyre csak dübörgött, Timon pedig
mozdulatlanul ült a kormány mögött.
A rohanó katona már majdnem elérte a jármű oldalát; most a másik
kettő, aki lomhábban mozdult és nem volt annyira éber, mint a társuk,
kikászálódott a gödrökből és megindult feléjük, ők is ordibáltak, az egyik
pedig fenyegetően rázta a rohamásóját.
– Le az ajtózárral! – kiáltotta sürgetően Craig, Timon pedig azonnal
„zárt” állásba nyomta le a fogantyút, abban a pillanatban, amikor a
rohamosztagos már teljes súlyával az ajtózárra vetette magát. Teljes erővel
cibálni kezdte a kilincset, aztán a hátsó ajtóhoz szökkent, és mielőtt Sally-
Anne szintén lenyomhatta volna a zárat, feltépte az ajtót. A katona
kinyújtotta a karját, megragadta Sally-Anne vállát, majd a nyitott résen
megpróbálta kivonszolni.
Craig ekkor még az üléstámlán vergődött Timon mellett; most mindkét
megbilincselt kezét magasba emelte, és teljes erővel lesújtott a
rohamosztagos kopaszra nyírt fejére. A bilincs éles acél széle csontig hatolt
a katona koponyájába; a rohamosztagos nyomban le is rogyott, teste félig
bezuhant a kocsi belsejébe, deréktól lefelé viszont kilógott az ajtón. Craig
másodszor is a fejére sújtott; az ütés ezúttal a katonát a homloka közepén
érte; egy pillanatra felvillant még a homlokcsont fehérje, aztán fényes
fekete vérömlés borította el a sebet. A másik kettő már csak néhány
lépésnyire volt tőlük, ugattak, akár a vadászebek; fegyverük az ásó.
Ebben a pillanatban a Land Rover motorja felberregett és dübörögve
életre kelt. Timont Nbebi egyesbe rántotta a sebességváltót; a fogaskerekek
fémes pendüléssel forogni kezdtek, a Land Rover előreszökkent. Craiget a
rándítás ereje átdobta az üléstámlán; félig Sally-Anne-re zuhant, a vérző
katona lába pedig beakadt egy tüskebokorba, így azután az ágak lábánál
fogva kirántották a hátsó ajtónyílásból.
A terepjáró ide-oda imbolygott és zötyögött az egyenetlen talajon,
mögötte ordítozva rohant a másik két katona, a nyitott ajtószárny pedig
szabadon lengeti ide-oda, vadul verdesve a jármű oldalát. Végül Timon
Nbebi egyenesbe rántotta a kormányt, majd kettesbe váltott. A Land Rover
nyomban felgyorsult, sziklákon és lehullott tüskés ágakon tört utat
magának, az üldöző rohamosztagosok pedig elmaradoztak mögötte.
Egyikük tehetetlen dühében utánuk hajította az ásóját. Talált: bezúzta a
hátsó ablakot, a jármű fara megtelt üvegszilánkokkal.
Timon Nbebi most rátalált saját, befelé vezető nyomvonalukra a magas
fűben; végre gyorsabban száguldottak, mint ahogyan egy rohanó ember
futni képes. A két rohamosztagos feladta a harcot; ott álltak zihálva, a
jármű nyomvonalán, szitkaik-ordításuk egyre halkult, majd végül hallani
sem lehetett a hangjukat. Timon azon a ponton érte el az ösvényt, ahol
lekanyarodtak róla, és most újra gyorsított.
– Nyújtsa ide a kezét – parancsolta Craignek, és amikor a férfi feléje
nyújtotta megbilincselt csuklóit, Timon félkézben tartva a kulcsot,
kinyitotta a zárakat.
– Fogja – mondta Craignek, azzal átadta neki a kis kulcsot. – Szabadítsa
ki Miss Jay-t is.
A lány a csuklóit dörzsölgette. – Istenem, Craig, már valóban azt hittem,
hogy nincs tovább.
– Éppen hogy sikerült – helyeselt Timon Nbebi, miközben szemmel
tartotta az ösvényt. – Azt hiszem, Napóleon mondott egyszer valami
hasonlót.
Mielőtt aztán Craig kijavíthatta volna, odaszólt a két utashoz.
– Kérem, vegyék magukhoz az egyik géppisztolyt. Mr. Mellow, tegye
ide mellém a másikat.
Sally-Anne fölszedte a rövid csövű, rút fegyvereket, majd az első ülésre
tette őket. A Harmadik Ezred volt a reguláris hadsereg egyetlen olyan
alakulata, amelynek harcosai még AK 47-eseket kaptak örökbe az észak-
koreai kiképzőktől.
– Tudja használni ezt a típust, Mr. Mellow? – kérdezte Timon Nbebi.
– Fegyvermesterként szolgáltam a rhodéziai rendőrségnél.
– Hát persze, de buta is vagyok.
Craig gyorsan ellenőrizte a jellegzetes, banán alakú tölténytárat, aztán
újratöltette a magazint. Új fegyver volt, gondozott szerszám. Craignek,
amint súlyát méregetve kezében tartotta a fegyvert, egész személyisége
megváltozott. Percekkel előbb szinte parafadugó volt, nem is eleven
ember, dugó, amelyet magával ragad az ár, olyan ember, akit az események
csak sodornak, neki pedig nincsen hatalma fölöttük, zavart, bizonytalan,
rémült emberi lény – most viszont fegyvert kapott a kezébe. Immár
visszaüthetett, megvédhette az asszonyát s önmagát, ő formálhatta az
eseményeket, semmint azok őt. Primitív, atavisztikus ösztön volt ez, de
Craig roppant mód élvezte. Átnyúlt az ülés fölött és futólag megszorította
Sally-Anne karját, a nő pedig hevesen viszonozta a futó kézszorítást.
– Most végre van esélyünk rá, hogy megvívjunk velük! – mondta.
Hangjának tónusára a nő is felfigyelt. Sally-Anne kissé jobb kedvre derült
először mosolyodott el az éjszaka óta, s a férfi észrevette arcán a derűt.
Visszahúzta a kezét, hogy a kesztyűtartóból elővegye a pálinkásüveget; a
lány kezébe adta. Miután az ivott, odanyújtotta Timon Nbebinek.
– Rendben van, kapitány, most már elárulhatja, mi az ördög megy itt
végbe.
Timon fújt egyet, ahogyan a pálinka megégette a torkát, s amikor
válaszolt, hangja kissé reszelős volt.
– Tökéletesen igaza volt, Mr. Mellow. Fungabera tábornoktól azt a
parancsot kaptam, hogy vigyem ki önt és Miss Jay-t a bozótba, aztán ott
végezzek magukkal. S akkor is igaza volt, amikor arra gondolt, hogy
eltűnésüket majd a matabele lázadók nyakába varrják.
– Nos, akkor pedig miért nem teljesítette a parancsait?
 Mielőtt válaszolt volna, Timon visszanyújtotta a palackot Craignek,
aztán a válla fölött hátrapillantott Sally-Anne-re.
– Sajnálom, hogy végig kellett játszanom kivégzésük komédiáját
anélkül, hogy alkalmam lett volna megnyugtatni önöket, csakhogy az
embereim értenek angolul. Tehát meg kellett játszanom, mintha az egész
„igazi” lenne. S ez nagyon bántott, hiszen nem akartam több szenvedést
okozni mindkettőjüknek, mint amennyit már addig is el kellett viselniük.
– Nbebi kapitány, én mindent megbocsátok magának, s nagyon meg is
kedveltem azért, amit tett és most tesz velünk, de az Isten szerelmére,
mégis mit cselekszik? – kérdezte Sally-Anne.
– Amit most fogok mondani, még sohasem árultam el senkinek az
életben. Tudják, az anyám matabelének született. Még egészen kis fiú
voltam, amikor meghalt szegény, de jól emlékszem rá, és tisztelem anyám
emlékét. – Nem pillantott rájuk, hanem mereven az ösvényt figyelte. –
Apám sonának nevelt, de mindig tisztában voltam azzal, hogy matabele vér
is kering az ereimben. Ők az én népem, s nem bírtam tovább, amit
vértestvéreim ellen voltam kénytelen cselekedni, s azt sem, ami most fog
történni velük. Bizonyos vagyok benne, hogy Fungabera tábornok rájött,
mit érzek a bensőmben, bár kétlem, hogy tisztában lenne anyám
származásával. Azt viszont tudja, hogy többé nem használhat fel bábjaként.
Az utóbbi időben ennek apró jeleit is tapasztaltam. Túl közel éltem ehhez
az emberevő párduchoz, azután túl sokáig is, hogy ne ismerném fel, milyen
hangulatban van éppen. Miután eltemettem volna magukat, rám is valami
hasonló dolog várt volna – egy jeltelen sír talán, vagy Fungabera ebecskéi.
Timon a szindebele kifejezést használta az angol monológban:
amawundhla ka Fungabera, és ez megdöbbentette Craiget. Sarah Nyoni, a
Tuti Misszió kis tanítónője is ugyanezt a kifejezést használta annak idején.
– Máskor is hallottam már ezt a nyelvi fordulatot – csak éppen nem
értettem akkor, mire céloz.
– Hiénát – magyarázta Timon. – Azokat, akik az átnevelő táborokban
pusztulnak el, vagy akiket ott gyilkolnak meg. Aztán a holttestüket kiviszik
a bozótba, hadd falják fel őket a hiénák. A hiéna után ugyanis semmi sem
marad, még egy csontszilánk, egy hajcsomó sem.
– Ó, Istenem – mondta Sally-Anne elfúló hangon. – Hiszen jártunk
Tutiban! Hallottuk a vadállatok üvöltését, de nem értettük az okát. És
hányat dobhattak oda prédának?
Timon Nbebi bizonytalanul válaszolta: – Csak becsléseket mondhatok –
sok ezret.
– Szinte hihetetlen!
 – Fungabera tábornok annyira gyűlöli a matabeléket, hogy az már nem
is egy érzület, hanem egyfajta elmebaj, megszállottság. Azt tervezi, hogy
ezt az egész népet kiirtja. Előbb a vezetőik jártak így, akiket árulással
vádoltak – persze hamis váddal illették őket, mint Tungata Zebiwét...
– Ó, az nem lehet! – mondta sírós hangon SallyAnne. – Ezt nem tudnám
elviselni – hát Zebiwe ártatlan volt?
– Sajnálom, Miss, Jay, de az – bólintott a kérdésre Timon Nbebi. –
Fungaberának nagyon óvatosan kellett eljárnia, hogy legyűrje Zebiwét.
Tisztában volt vele, hogy amennyiben politikai tevékenysége miatt veszi
őrizetbe, akkor az egész matabele nép fegyvert ragad. Ön és Mr. Mellow
viszont tökéletes alkalmat szolgáltatott ennek az embernek – nem politikai
vádat emelhetett a miniszter ellen. És persze korrupciós vádat is.
– De ostoba is vagyok! – kiáltotta Sally-Anne. – Hát ha nem Zebiwe
volt a főorgazda, akkor volt egyáltalában ilyen bűnözővezér? És ha volt, ki
lehetett az?
– Maga Fungabera tábornok – válaszolta egyszerűen Timon Nbebi.
– Bizonyos ebben? – kérdezte hitetlenül Craig.
– Személyesen én intéztem számos szállítmány kijuttatását az
országból, csempészáruként.
– Mi történt hát azon az éjszakán? A karói úton?
– Ó, azt könnyű volt megrendezni. A tábornok tudta, hogy előbb-utóbb
Zebiwe ellátogat a Tuti Misszióra. Zebiwe titkára informált bennünket a
pontos napról és óráról. Elintéztük, hogy ott legyen a csempészáruval
megrakott teherautó; persze egy matabele őrizetes vezette, akit megzsarol-
tunk; vagyis ott kellett várakoznia a Tuti felé vezető úton. Arra persze nem
számíthattunk, hogy Tungata Zebiwe milyen hevesen reagál – de ez is a
malmunkra hajtotta a vizét.
Timon olyan sebesen vezette a kocsit, ahogyan csak ezen az ösvényen a
terepjáró roboghatott, Sally-Anne és Craig pedig hátradőlt az ülésen; a
menekülés sikere fölötti örömük megcsappant, hogy hamarosan átadja
helyét a kimerültségnek és a döbbenetnek.
– Merrefelé tart? – kérdezte Craig.
– A botswanai határ felé.
Botswanát minden oldalról idegen államok veszik körül, tehát valóságos
sziget, s a szomszédai határán átszökött politikai ellenzékiek régi
menedékhelye.
– Útközben, remélem, alkalmuk lesz látni, valójában mi történik most a
népemmel – mondta a kapitány. – Más tanú úgysincsen. Fungabera
tábornok Matabeleföld egész délnyugati részét szabályosan elzárta a
külvilág elől. Újságírókat oda nem engednek be, papot sem, még a
Vöröskereszt sem juthat el oda.
A kapitány egy ponton lassított, ahol hangyászmedvék ástak lyukakat az
ösvénybe, termeszfészkek után kutaszkodva, aztán ismét a gázra lépett.
– A nyílt parancs, amelyet Fungabera tábornoktól kaptam, egy kis
darabon még átsegít minket, de a határig nem. Ezért majd mellékutakon és
mindenféle hátsó ösvényen kell furikáznunk, amíg el nem érünk egy
nagyobb kereszteződést. Fungabera tábornok hamar, nagyon hamar
értesülni fog a szökésemről, s akkor majd az egész Harmadik Ezred a
nyomunkba ered. Mielőtt a vadászat megkezdődnék, a lehető legnagyobb
előnyre kellene szert tennünk.
Elérték az ösvény, vagy inkább keréknyom elágazását, s Timon itt
megállította a terepjárót, bár a motort alapjáratban hagyta. Bőrrel bevont
térképtáskájából nagy léptékű földabroszt húzott elő, kiterítette, majd
gondosan tanulmányozni kezdte.
– Pontosan délre vagyunk most a vasútvonaltól. Innen út vezet az
Empadeni Missziós Állomáshoz. Ha elérünk odáig, mielőtt riadóztatnák az
ezredet, akkor megpróbálunk nekivágni a Madaba és Matsumi közti
határszakasznak. A botswanai rendőrség rendszeres őrjáratokat tart a
szögesdrót mentén.
– Vágjunk neki – mondta Craig türelmetlenül, mert érezte, hogy úrrá
lesz rajta a félelem. Az ölében tartott fegyver okozta megnyugvása
halványulni kezdett. Timon összehajtogatta a térképet, azután robogott
tovább.
– Kérdezhetnék még egy s mást magától? – szólalt meg néhány perc
múlva Sally-Anne.
– Megpróbálok válaszolni – bólintott Timon.
– Goodwinék meggyilkolása, aztán a többi matabeleföldi fehér családé
– ezeket az atrocitásokat Tungata Zebiwe rendelte el? Ő a felelős ezekért
az undorító gyilkosságokért?
– Nem, dehogy, Miss Jay. Zebiwe mindent elkövetett, hogy
megakadályozza ezeket a gyilkosságokat. Azt hiszem, éppen ezért sietett a
Tuti Misszió felé; találkozni szeretett volna a radikális matabele
vezetőkkel, hogy megpróbáljon a lelkűkre beszélni.
– Hát az a vérrel mázolt felirat: „TUNGATA ZEBIWE ÉL”?
Timon Nbebi most hallgatott, arca eltorzult, mintha belső harc dúlna a
keblében, ők ketten pedig válaszra vártak. Végül a kapitány mellkasából
hangos sóhajtás tört fel, s a hangja is megváltozott, amikor végre válaszolt.
– Miss Jay, próbálja megérteni a helyzetemet, mielőtt ítélkezne afölött,
amit most mondok. Fungabera tábornok nagy hatással van az emberre.
Engem is megszédítettek azok az ígéretei, hogy dicsőség és jutalom lesz az
osztályrészem. Aztán egyszeriben rájöttem, hogy már túl messzire mentem,
ahonnan nincs visszatérés. Azt hiszem, van egy angol mondás, amely
szerint valaki „felül a tigris hátára”. Én is kénytelen voltam egyik gaztett
után a másikat elkövetni, és nemcsak gaztetteket, hanem ocsmányabb
dolgokat is. – Elhallgatott, aztán gyorsabban kezdett peregni a nyelve. –
Miss Jay, én magam, személyesen toboroztam a Goodwin család gyilkosait
az átnevelési központban. Én mondtam meg nekik, hogy hová menjenek,
mit vigyenek véghez – és mit írjanak a falra. Én láttam el őket fegy-
verekkel; elintéztem, hogy a Harmadik Ezred szállítsa őket a helyszínre.
Ismét csend támadt, amelyben csak a Land Rover motordübörgése
hallatszott, s Timon Nbebinek kellett megtörnie a hallgatást; úgy beszélt
most, mintha a bűneit próbálná magyarázni.
– Matabelék voltak a gyilkosok, veteránok, harcban edzett férfiak; olyan
emberek, akik mindenre készek, csakhogy visszanyerjék elvesztett
szabadságukat; örültek, hogy ismét fegyver van a kezükben, így azután
nem sokat haboztak.
– És Fungabera adott rá parancsot? – kérdezte Craig.
– Persze. Ezt az ürügyet agyalta ki avégett, hogy „tisztogatást” hajtson
végre a matabelék között. Most talán megértik, miért is menekülök
magukkal együtt. Nem haladhatok tovább azon az úton, amelyre ráléptem.
– És a többi gyilkosság? Például Savage szenátornak és családjának
kiirtása? – kérdezte Sally-Anne.
– Ezeket nem Fungabera tábornak rendelte el – rázta a fejét Timon
Nbebi. – Ezek – hogyan is mondják angolul? –, igen: „kopírozott
gyilkosságok” voltak. A bozótban még mostanában is sok az elvadult
szabadharcos. Ezek elrejtik a fegyvereiket, bejönnek a városokba.
Némelyik még állást is talál magának. Aztán a hétvégeken vagy a hivatalos
ünnepeken visszalopódznak a bozótba, kiássák a puskájukat, s akkor jöhet
egy kis vérbosszú. Nézzék, ezek nem politikai lázadók, mindössze
fegyveres banditák. Márpedig a fehér családok ígérik a legszorosabb
falatokat, a legkönnyebb célpontokat; gazdagok, a Mugabe-kormány
megfosztotta őket fegyvereiktől, nos hát, védekezni sem tudnak.
– És mindez persze Peter Fungabera kezére játszik – folytatta a kapitány
helyett Craig. – Bármelyik banditára rá lehet ragasztani a politikai lázadó
címkéjét. Bármelyik undorító rablás kifogásként használható, hogy
folytatni lehessen a „tisztogatást”, s az egészet úgy tálalják a külvilágnak,
mint bizonyítékot a matabele nép vad, kiismerhetetlen viselkedésére.
 – Pontosan így van, Mr. Mellow.
– Az a hitvány alak pedig már meg is gyilkolta Tungata Zebiwét... –
Craiget hatalmába kerítette a régi bajtársa iránt érzett sajnálat és az önvád.
– Hiszen ebben is biztosak lehetünk.
– Nem, Mr. Mellow – rázta a fejét Timon. – Nem hinném, hogy Zebiwe
halott. Azt hiszem, Fungabera tábornok szeretné, ha életben maradna.
Ugyanis tervei vannak vele.
– Miféle tervei? – érdeklődött Craig.
– Nos, erről nem tudok semmi bizonyosat, de azt hiszem, Peter
Fungabera az oroszokkal szűri össze a levet.
– Az oroszokkal? – kérdezte Craig hitetlenül.
– Titokban találkozott egy külföldivel, egy idegennel, egy olyan
emberrel, aki szerintem az orosz hírszerzésben magas posztot tölt be.
– Bizonyos ebben, Timon?
– Saját szememmel láttam azt az embert.
Craig ezen néhány percig elgondolkodott, aztán visszatért az eredeti
kérdéséhez:
– Oké, hagyjuk az oroszokat – de hol van Tungata Zebiwe? Hol tartja
fogságban Fungabera?
– Sajnálom, Mr. Mellow, de erről sincs tudomásom.
– Ha még él, Istenem irgalmazzon a lelkének – suttogta Craig.
El tudta képzelni, mit kell elviselnie Tungatának, milyen szenvedést.
Pár percig hallgatott, aztán más oldalról kezdte kérdésekkel ostromolni a
kapitányt.
– Fungabera tábornok saját maga számára rabolta el a birtokomat, nem
az állam javára? Helyesen gondolom?
– A tábornok égett a vágytól, hogy megszerezze azt a területet. Gyakran
említette is.
– De hogyan kívánt hozzájutni? Úgy értem, akár félig legálisan is? Mik
a tervei vele?
– Ez viszont roppant egyszerű – magyarázta Timon. – Ön is elismerte,
hogy az állam ellensége. Javait tehát lefoglalják. Az állam el fogja
kobozni, vagyis kisajátítják. Az Agrárbank megvonja öntől a hitelösszegért
vállalt kezességet, az ön által is aláírt „árulási cikkely” alapján. Mármost
mint ellenséges elem birtokát, a felügyelő szerv a Rholands Társaság
részvényeit magánszemély kezelésére bízza. Fungabera tábornok
vagyonkezelőként fog ajánlkozni, s ezt a kérését persze teljesítik; sógora
ugyanis az ellenséges külföldi tulajdonának gondnoka. A vagyonkezelési
kötelezettség ára pedig roppant előnyös lesz a tábornok számára.
 – Fogadást kötnék rá, hogy az lesz – jegyezte meg keserűen Craig.
– De miért törekedett erre ilyen szívósan? – kérdezte Sally-Anne. –
Hiszen máris többszörös milliomos lehet. Hát nem éri be ennyivel?
– Miss Jay, vannak emberek, akik nem ismerik ezt a szót: elég.
– Csak nem reménykedik abban ez az alak, hogy megússza?
– Miért, ki akadályozhatná meg benne, Miss Jay? – S amikor a lány
csak hallgatott, a kapitány így folytatta: – Afrika visszatér a fehér hódítás
előtti állapotokhoz. Az itteni hatalmasok csak egyetlen kritériumot ismer-
nek: a hatalmat, az erőt. Mi, afrikaiak, csakis ebben hiszünk. Fungabera
erős, miként egykor Tungata Zebiwe is az volt. – Timon a karórájára
pillantott. – Ennünk kell valamit. Azt hiszem, hosszú nap áll előttünk.
Lehúzódott a kocsival az ösvény szélére, azután belegázolt az
aljnövényzetbe. A sűrű gaz között kiszállt, fölmászott a vászontetőre, hogy
zöld ágakkal álcázza a járművet, nehogy a levegőből fölfedezzék, végül a
hátsó ülés alatti ládából előhúzott egydoboznyi tartalékélelmiszert. A jármű
aljából egy kis víztartály is előkerült.
Craig homokot szórt egy fémcsajkába, aztán megtöltötte benzinnel a
tartalékkannából. Sikerült füst nélküli kis kályhát rögtönöznie, amelynek
lapján teát forralt. A három menekülő elfogyasztotta az étvágygerjesztőnek
aligha nevezhető hideg konzervhúst; közben alig szóltak egymáshoz..
Timon egy alkalommal bekapcsolta a rádióvevőt, hogy megtudjon
valamit a katonai adásokról, de csak a fejét rázta.
– Nem említenek minket. – Visszaguggolt Craig mellé a bozótba.
– Becslése szerint milyen messze lehetünk a határtól? – kérdezte Craig,
szájában forgatva egy jókora falat ragacsos marhacubákot.
– Úgy hatvan kilométerre, talán kissé távolabb. – A rádió váratlanul
recsegni kezdett, Timon pedig fölpattant a helyéről, hogy figyelmesen
fölébe hajoljon.
– A Harmadik Ezred egyik alakulata alig néhány kilométerrel előttünk
táborozik – közölte társaival. – Az Empandeni Missziós Állomás közelé-
ben vannak. Valami akcióra került sor ott a lázadók ellen, és szétverték
őket, most pedig elindultak valamerre. Talán éppen felénk tartanak.
Óvatosnak kell lennünk.
Craig felállt. – Megnézem, látni lehet-e a kocsinkat az útról. – Sally-
Anne, önts vizet a forralóra! Kapitány, fedezzen, kérem!
Fölemelte az AK 47-est és visszafutott az ösvényre. Alaposan megnézte
a Land Rovert takaró bokrokat, aztán cipőjével elsimította saját
lábnyomait, egy leveles ággal pedig a jármű keréknyomát. Ezután óvatosan
megpróbálgatta kiegyenesíteni a Land Rover által letaposott füvet, azon a
ponton, ahol a terepjáró letért az ösvényről. Hát ez bizony nem tökéletes
munka, de ha egy robogó járműből valaki futó pillantást vet az út menti
bozótosra, gondolta, aligha észlelheti, hogy erre jártak. Egyszerre távoli
zümmögés ütötte meg a fülét a mozdulatlan levegőben. Fülelt.
Tehergépkocsik motorzúgását észlelte, a dübörgő hang egyre erősödött.
Craig visszarohant a Land Roverhez, és beült az első ülésre Timon mellé.
– Tegye vissza a fegyverét az állványra – mondta Timon, és amikor
Craig habozását látta, komolyabbra fordította a szót: – Kérem, tegye meg,
amit mondtam, Mr. Mellow. Ha ránk találnak, semmi értelme a
lövöldözésnek. Majd megpróbálok valahogyan szót érteni velük. De hiába
magyarázkodom nekik, ha magánál fegyvert látnak.
Craig vonakodva hátranyújtotta a géppisztolyt Sally-Anne-nek. Most
úgy érezte magát, mint aki meztelenre vetkőzött; sebezhetőnek. Ölében
ökölbe szorította a kezét. A motorzúgás egyre erősödött, s a dübörgésen át
éneklő férfihangok kórusára figyeltek fel. A dal is egyre hangosabban
harsogott, s a feszültség ellenére Craig érezte tarkóján a borzongást, olyan
bűvös hatással volt rá a jellegzetes afrikai dallam.
– A Harmadik Ezred katonái – mondta Timon. – Ez „Az Esőt Hozó Szél
dala”, az ezred indulója.
Egyikük sem válaszolt, mire Timon maga is zümmögni kezdte a
dallamot, halkan suttogva maga elé a szöveget. Meglepően kellemes és
izgató hangja volt.

„Ha nemzetünket pusztítják a lángok,

Esőt hozó szél hozza az enyhülést,
Ha aszály dönti porba a jószágot,
Az állat talpra áll: jól eszedbe vésd!

Ha sír a gyermek: anyácskám, szomjazom!

Langyos eső, mosd, mosd le róla a port!
A szél vagyunk, esőtől terhesek!
Óvjuk a nemzetet, amikor nagybeteg!”

Timon a kedvükért angolra fordította a sona szövegét, és Craig már látta is

a teherautók által fölvert szürke porfelhőt a bozótos fölött; a dal is közelről
harsant tisztán, dacosan.
Fémfelületen villogó tőzsugarakat vert feléjük a nap, aztán a gallyak
sűrűjéből Craig már látta is felvillanni a robogó gépkocsikat. Csak három
teherautót számolt meg, homokszínűre festett, tompa színű járműveket, s a
platón sorban egymás mellett ülő, álcaruhás katonák háta suhant el
látóterében; puha karimájú kalap volt a fejükön, fegyverüket pedig
készenlétben tartották, az égnek emelve. A harmadik gépkocsi vezető-
fülkéjében egy tisztet pillantott meg, egyedül ő viselt a fején bíborvörös
puha sapkát, ezüst ezredjelvénnyel. Mintha egyenesen Craig szemébe
nézett volna; nagyon közelinek látszott a tiszt, a zöld gallyak pedig
egyszeriben mintha igencsak ritkásan fedezték volna őket. Craig lejjebb
csúszott az ülésen.
Aztán hála istennek, a konvoj elhaladt előttük, a motorok dübörgése és
az énekszó csitulni kezdett, a sápadt porfelhő lassan elült.
Timon Nbebi nagyot sóhajtott. – Jöhetnek még mások is – figyelmeztet-
te társait, és ujját az indítókulcson tartva addig várakozott, amíg újra
tökéletes csönd vette őket körül. Akkor aztán beindította a Land Rovert,
hátramenetben kiugrabugrált a bokrok közül, hogy visszakanyarodjék a
csapásra.
Arrafelé indult, amerről a konvoj elvonult; s a gépkocsi azokban a
hepehupás vajatokban haladt előre, melyeket a teherautók mély sávokként
hasítottak a homokos földbe. Húsz percig haladhattak így, amikor Timon
váratlanul lecsúszott az ülésén, s felpillantva a szélvédőn, fürkészni kezdte
az eget.
– Füst – mondta higgadtan. – Empandeni itt van közvetlenül előttünk.
Keze ügyében van a kamerája, Miss Jay? Azt hiszem, a Harmadik Ezred
hátrahagyott néhány fényképezni valót önnek.
Elérték a missziós falut övező kukoricást. A szikkadt szárak zizegtek, a
csövek súlyosan csüngtek alá, készen az aratásra. Asszonyok dolgozhattak
itt még az előbb. Egyikük az ösvény mellett hevert. Menekülés közben
érhette hátán a lövés; a lövedék a két melle közt távozott a testéből. A kis
csecsszopót, akit a hátán vihetett, jó néhányszor átszúrták szuronnyal.
Amint a kocsijuk elhaladt az anya és a gyermek holtteste mellett, kék
legyek röppentek fel zümmögve, aztán megnyugodva ismét alászálltak a
tetemekre.
Egyikük sem szólalt meg. Sally-Anne fényképészzsákja felé nyúlt és
elővette a Nikont. Szeplős arca holtsápadtra váltott.
A többi asszony távolabb hevert az úttól, mint megannyi batyu, ruhájuk
csuromvéres. Ötven kunyhó állhatott a faluban; most mindegyik égett, a
nádtetők fáklyaként lángoltak, füstjük fölfelé szállt a tiszta kék égbolt felé.
A katonák a legtöbb hullát az égő kunyhók lángjai közé vetették; ahol az
áldozatok elvágódtak, sötét tócsák szennyezték a homokot, s látszott a
puha porban, hol vonszolták az embereket a halotti máglyák felé. Perzselt
hús bűze szállt a levegőben, nehéz, átható szag; úgy tapadt ez a bűz
lepedékes szájpadlásukra, mintha olvadt disznózsírt faltak volna. Craignek
forogni kezdett a gyomra; szájára és orrára szorította a markát.
– Ezek lázadók lettek volna? – suttogta SallyAnne. Az ő ajka is hófehér
volt. A Nikon automata filmtovábbítója halkan cserregett, miközben a
gépkocsi ablakán kihajolva egymás után készítette a felvételeket.
A tyúkokat is megölték a katonák; tépett tollakat sodort a könnyű szél a
porban; mintha egy dunyha hasadt volna szét valahol.
– Állj! – mondta hirtelen Sally-Anne.
– Veszedelmes itt maradnunk – jegyezte meg Timon.
– Állj! – ismételte Sally-Anne.
Nyitva hagyta a kocsi ajtaját, úgy ment be a kunyhók közé. Gyorsan
dolgozott, egyik filmtekercset cserélte ki a másik után gyakorlott és fürge
ujjaival, miközben elfehéredett ajkai reszkettek, szemei pedig az objektív
mögött óriásira tágultak a borzadálytól.
– Sietnünk kell – mondta Timon.
– Várjon még. – Sally-Anne gyorsan előrelépett; profi módon dolgozott.
Egy égő kunyhócsoport mögé sétált. Az égő hús bűzétől Craig már
csúnyán émelygett; s ahogyan néha megváltozott a szélirány, a tüzek forró
légáramlatokat sodortak a kocsi felé, mintha kohó mellett parkolnának.
Sally-Anne sikoltása harsant hirtelen, mire a két férfi kiugrott a Land
Roverből és futni kezdett, fegyverük lövésre készen; kissé eltávolodtak
egymástól, hogy mindketten fedezhessék a másikat. Craig ösztönösen úgy
viselkedett, mint réges-régen, a kiképzéskor. Végre megkerülte a kunyhót.
Sally-Anne a lángoló, kis kerek építmény előtt állt, de nem volt képes
fölemelni a kamerát. Lábánál mezítelen fekete asszony hevert. A nő
felsőteste – vonzó, egészséges, fiatal asszonyé volt, köldöktől lefelé
viszont rózsaszín, bőrétől megfosztott borzalom. Kivonszolhatta magát a
lángok közül, ahová a katonák belökték. Alsó testén is voltak olyan részek,
melyek nem égtek meg egészen; itt rózsaszín-tarka volt a bőre, amelyből
nyirok szivárgott. Másutt viszont a hús és a bőr mögül fehérlettek a
csontjai; csípője koromfeketére égett. Gyomrát annyira tövig perzselték a
lángok, hogy belei kibuktak egy szörnyű sebhasadékon. Csodával határos
módon ez a nő még élt. Ujjai rángva, gépiesen túrták a homokot. Szája
görcsösen kinyílt, majd bezárult; hangot nem adott; szeme nyitva, éberen,
tágultan a szenvedéstől.
– Kérem, menjen vissza az autóhoz, Miss Jay – mondta a lánynak
Timon Nbebi. – Itt már nem tehetünk semmit. Nincs segítség.
Sally-Anne kővé dermedten állt, mozdulni sem tudott. Craig átkarolta a
vállát és lassan elfordította, aztán visszavezette a Land Roverhez.
Az égő kunyhó, sarkánál Craig hátranézett. Timon Nbebi közelebb
lépett a megnyomorított asszonyi testhez; fölébe tornyosult, csípőjéhez
szorítva az AK 47-est, lövésre készen; erősen koncentrált a célra, s arcára
szinte ugyanolyan mély barázdákat hasított a szenvedés, mint az
asszonyéra.
Craig a kunyhó mögé vezette Saily-Anne-t. Mögöttük ostorcsapásként
hangzott fel egy lövés, melynek csattanását a körülöttük pattogó lángok
kissé tompították. Sally-Anne megbotlott, elvesztette az egyensúlyát. Ami-
kor a terepjáróhoz értek, a lány az autó oldalához dőlt és kettégörnyedt. A
porba hányt, aztán fölegyenesedett, s kézfejével megtörölte a száját.
Craig a kesztyűtartóból elővette a nádcukorpálinkát. A palack alján
vagy hüvelyknyi kotyogott még. Odanyújtotta az üveget Sally-Anne-nek,
aki úgy itta ki, mint a vizet. Aztán a férfi kivette Sally-Anne kezéből az
üveget, és váratlanul teljes lendülettel az égő kunyhó belsejébe hajította.
Timon Nbebi ekkor bukkant elő a kunyhó mögül. Szó nélkül
kapaszkodott fel a volán mögé, Craig pedig fölsegítette a nőt a hátsó
ülésre. Lassan hajtottak végig a többi kunyhó között, fejüket jobbra-balra
forgatták, valahányszor valami újabb rémség bukkant fel a lángok között.
Éppen elhaladtak a vörös téglából emelt kis templom mellett, amikor
beomlott a kápolna teteje, s a tornyán ülő fakeresztet elnyelték a szikrák, a
lángok és a kék füstgomolyok. A ragyogó napsütésben a lángok színét
szinte fehérre halványították az arany sugarak.
Timon Nbebi olyan ügyesen használta a rádiót, mint egy hajó
navigátora a visszhangmérőt, amikor mélyebb csatornát keres a sekély
vízben.
A Harmadik Ezred által felállított úttorlaszok őrei és a lesben álló
megfigyelők állandóan küldözgették jelentéseiket az URH-hálózaton át
körzeti főhadiszállásaiknak, s rutinbejelentéseik során mindig megadták
saját pozíciójukat; ezeket aztán Timon hajszálpontosan följegyezhette a
térképére.
Így kétszer is sikerült elkerülniük egy-egy úttorlaszt, oly módon, hogy
mellékösvényekre és csordák csapásaira kanyarodtak, lassan tapogatózva
az utakon, akácligetek között. Kétszer pedig kis falvakon porzottak át,
marhacsordák telephelyein, ahol csupán két-három matabele család lakott.
A Harmadik Ezred mindig előttük járt, a varjak meg a keselyűk viszont a
nyomukban, hogy mindegyre falatozzanak a porrá égett kunyhók még
meleg hamvában heverő vörösre sült hullákból.
A Land Rover, ahol csak ösvényre bukkant, egyre nyugat felé vitte őket.
Minden kis halomnál és dombnál Timon álcázta a járművet a bozótosban,
Craig pedig felkúszott az emelkedőkre, hogy kikémlelje az előttük kitáruló
vidéket. Körbetekintett; a széles látóhatár fölé domboruló kék égen
mindenfelé lángoló falvakból szálltak a magasba a fekete füstoszlopok; égő
falvak füstgomolyai. A Land Rover zegzugosan ismét nyugat felé robogott,
s ahogyan a kegyetlen Kalahári sivatag felé közeledtek, a terep arculata
fokozatosan változni kezdett. Egyre fogytak a tájékozódási pontok, a
dombtetők, a ligetek. A föld szürke, egyhangú síksággá vénült, amelyet
örökkön a magasan álló Nap izzított irgalmatlanul. A fák is töpörödtek,
ágaikat úgy görbítette meg a hőség, ahogyan a nyomorék ember karja-lába
torzul. Ezen a földön az emberfia csak igen kezdetleges módon elégíthette
ki szükségleteit: itt kezdődött a nagy pusztaság. S ők mégis egyre tovább
haladtak nyugatnak.
A Nap aztán átsiklott a zeniten, hogy lassan alábukjon az égen; hajnal
óta mindössze ötven kilométert haladhattak céljuk felé. Még mindig úgy
harminc kilométerre lehetnek a határtól, gondolta Craig, miután fölbecsülte
a távolságot a térképen, és mindhármójukat kimerítette az állandó feszült-
ség meg az oldalt ugyan nyitott, de fémtestű járműben uralkodott hőség.
Délután dereka táján újra megpihentek néhány percre. Craig teát forralt.
Sally-Anne egy közeli tüskebokor koszorúzta dombocska mögé vonult és
leguggolt, Timon pedig figyelmesen hajolt a rádióvevő fölé.
– Nincs több falu előttünk – jelentette ki Timon, amikor visszaállította a
hangoló gombját. – Azt hiszem, sikerült megúsznunk a kalandot. Csakhogy
ennél távolabb még nem jártam soha. Fogalmam sincs róla, hogy mostantól
mire számíthatunk.
– Itt dolgoztam Tungatával, amikor a vadvédelmi hivatalban szolgál-
tunk – mesélte Craig. – Ez még hetvenkettőben volt. Majdnem százötven
kilométernyire követtünk egy marhákat tizedelő oroszláncsapatot, a
határon túlra. Gonosz vidék az – semmi édesvíz, a gépkocsi tengelyig
süllyed a sós homokkal teli mélyedésekbe... – elhallgatott, mert Timon
sürgető kézmozdulattal csöndre intette.
A kapitánynak ugyanis sikerült új adást fognia a rádión. A hang
parancsolóbban pattogott, mint az előbbiek; heves szavakkal szidta a
szakaszt, amellyel rádiókapcsolatban állt. Craig megértette: minden adóval
szemben elsőbbséget követel egy tiszt, aki olyasmit mond, hogy azonnali
rádiócsendet kér, mert sürgős gyorshírt akar leadni. Timon Nbebi teste
összerándult, majd halkan felkiáltott:
– Mi az? – Craignek baljós érzései támadtak, nem tudta magába fojtani
a kérdést. Timon azonban magasba tartott tenyérrel intett, hogy hallgasson,
s tovább fülelt a sona nyelvű staccato üzenetre. Amikor aztán az elcsípett
rádiósávon ismét csend honolt, feléjük emelte az arcát.
– Egy őrjárat rátalált három elkószált katonára, akik mellett ma reggel
haladhattunk el. Ez az adás riadóztatott minden egységet. Fungabera
tábornok minden egyéb tevékenységgel szemben elsőbbséget ad a mi
elfogatásunkra. Két felderítő repülőgépet irányítottak a térségbe.
Hamarosan megjelenhetnek fölöttünk a légtérben. A tábornok igen
pontosan bemérte, hol lehetünk; elrendelte a tőlünk keletre tartózkodó
büntetőegységeknek, hogy nyomban szüntessék be minden egyéb
tevékenységüket, és nyomban induljanak el felénk. A tábornok azzal
számol, hogy Plumtree-től és a vasútvonaltól délre akarjuk elérni a határt.
Két szakaszt tehát ettől a határállomástól azonnal útnak indít, hogy vágják
el az utunkat. – A kapitány elhallgatott, levette a szemüvegét és
selyemsáljának szélével dörzsölni kezdte a lencséket. Pápaszem nélkül
olyan rövidlátón pislogott, mint napfényben a bagoly.
– Fungabera tábornok minden egységnek kiadta a Párduc-kódot... – Újra
hallgatott egy sort, aztán szinte bocsánatkérő hangon magyarázta: – A
Párduc-kód olyan utasítás, amely a keresett személyek „azonnali
megsemmisítési” parancsa. S attól tartok, hogy ez eléggé rossz hír.
Craig felkapta a térképet, majd a gépkocsi ponyvás tetején kiterítette.
Sally-Anne visszajött és megállt a férfi háta mögött.
– Itt lennénk – mutatott rá egy pontra. Timon pedig egyetértőén rábólin-
tott. – Ez az egyetlen ösvény, amelyik innen vezet tovább; északnak halad,
pontosabban nyugat-északnyugati irányban – mormogta a bajusza alatt. –
A Plumtree-ből útnak indított őrjáratnak tehát ezen kell lejönnie, ha talál-
kozni akar velünk; a büntetőosztagok viszont a hátunk mögül közelednek.
Timon erre is bólintott. – Ezúttal nem haladnak el mellettünk
észrevétlenül. Most aztán mereszteni fogják a szemüket.
A rádióvevő ismét recsegni kezdett, Timon pedig visszarohant a
készülék mellé. Arca, miközben hallgatta, még gyászosabb kifejezést
öltött, mint az előbbinél.
– A mögöttünk közeledő büntetőosztag rátalált Land Roverünk
keréknyomaira. Nincsenek messze tőlünk; gyorsan közelednek – közölte
velük. – Felvették a kapcsolatot az előttünk lévő őrjárattal. A csapda
bezárult. És nem tudom, mit tegyek, Mr Mellow. Néhány percen belül
megérkeznek. – Könyörgő szemmel nézett Craig arcába.
– Rendben van – mondta Craig, aki most egészen könnyedén átvette a
parancsnoki tisztet. – Akkor toronyiránt indulunk a határ felé.
– De hiszen éppen ön mondta, milyen gonosz ez a vidék... – kezdte
Timon.
– Állítsa be a négykerék-meghajtást, aztán indulás! – csattant fel Craig.
– Majd a tető szélére kuporodom, hogy megadhassam az irányt. Sally-
Anne, ülj a vezető melletti ülésre.
A vászontető tartórácsán kuporogva, vállán az AK 47-essel, Craig
betájolta a Timon térképtáskájából kihalászott iránytűt, durván kiszámította
a tű kilengésének mértékét, majd lekurjantotta Timonnak:
– Jobbra, igen jobbra – ez az! Tartsa ezt az irányt. – A néhány
mérfölddel előttük fehérlő kisebb, sós homokkal teli mélyedés felé
vezérelte a kocsit; alattuk szilárdnak tetszett a talaj; eléggé gyorsan
haladhattak rajta. A Land Rover gyorsított, átimbolygott néhány alacsony
tüskebokron, és csak olyankor billegett veszélyesen, amikor nagyobb
bokron gázoltak át, vagy valami csonka fatörzsön. Craig állandóan jelezte,
ha kissé eltértek a kiszemelt iránytól.
Óránként negyven kilométeres sebességgel bukdácsolhattak előre, s a
látóhatárig sík terep húzódott a kocsi orra előtt. Az üldözők teher-
gépkocsijai, amelyek bizonyára súlyos és ormótlan járművek, aligha
érhetnek itt a nyomukba. Craig meg volt győződve róla, hogy a határtól
már egyórányira lehetnek, azután hamarosan sötétedni kezd. Jól esett az
imént szürcsölt csészényi tea; Craig érezte, hogy jó kedvre derül.
– Gyertek csak, fattyak, gyertek és kapjatok el, ha tudtok! – bömbölte a
láthatatlan ellenség felé, és harsányan elnevette magát az arcába csapó
szélben. Meg is feledkezett arról az izgalomról, amely olyankor keríti
hatalmába, amikor közel a halálos veszély. Valaha szinte még élvezte is az
ilyen izgalmakat, s most jött rá, hogy még ott szunnyad benne ez a különös
érzelem.
Hátrafordult, végigtekintett a pusztában, és akkor nyomban már látta is:
akárha valami apró homokvihar, ördögi porfelhőcskék járták körtáncukat a
forró és csendes délutánban. Csakhogy ez a porfelhő tudatosan mozgott, s
pontosan ott bukkant fel a horizonton, ahol számított is rá: tőlük keletre;
sebesen közeledett az ösvényen, amelyről az imént letértek.
– Őrjárat a látóhatáron! – kiáltotta le társainak, miközben lehajolt
ültében a vezetőfülke fölé. – Hét kilométerre lehetnek mögöttünk.
Aztán, amikor másodszor is visszanézett, homlokát ráncolva döbbent rá,
hogy terepjárójuk négy kereke is porvihart kavar; úgy követi őket a
szállongó porfelhő, mint valami menyasszonyi fátyol, és percekig ott libeg
a helyén, mikor már továbbhaladtak: hosszú és sápadt csíkként a
tüskebokrok fölött. Azoknak aligha kerülheti el a figyelmét: inkább halotti
leplük az, semmint menyasszonyi uszály! S amíg a porfelhőt leste,
megfeledkezett róla, hogy inkább előre kellene tekinteni. A fehérré sápadt
pusztai fűcsomók között a vezető sem láthatta, hogy épp a kocsi orra előtt
hangyász vájt magának lyukat: negyven kilométeres sebességgel rohantak
a csapdába, s a terepjáró egy szemvillanás alatt megtorpant.
Craiget a zökkenés ereje leröpítette a tetőrácsról; teste átrepült a
vászonlap fölött. Könyökével és térdeivel ért földet; arcát végigdörzsölték
a durva homokszemcsék. Ott hevert a porban, kábultan, és minden
porcikája sajgott. Aztán ülő helyzetbe hemperedett, hogy kiköpje a
szájában felgyülemlett véres sarat. Nyelvét végighúzta a fogsorán; rendben
van, egyik sem lazult meg. Könyökéről a homok lesúrolta a bőrt, térdénél
vér itatta át farmernadrágját. Bíbelődni kezdett a műlábát erősítő szíjjal, de
az sem lazult meg. Akkor lassan talpra állt.
A Land Rover orra mélyen balra billent, a homokba fúródva, az alváz
még mélyebben, pihent meg a lyukban. Craig odabicegett a vezető melletti
üléshez, szidta saját óvatlan viselkedését; föltépte a terepjáró ajtaját. A
szélvédő megrepedt és az üveg csillag alakban széthasadt, ahol Sally-Anne
feje nekiütődött; a lány teste előrebukott az ülésen.
– Ó, istenem! – suttogta maga elé döbbenten, aztán finoman fölemelte
az előrebukott fejet. A lány egyik szeme fölött cseresznye nagyságú kék
duzzanatot látott, amikor azonban ujjaival végigsimította a bájos arcot,
Sally-Anne kinyitotta a szemeit és ránézett.
– Megsebesültél? Rosszul vagy?
A lány fájdalmasan fölegyenesedett ültében. – Vérzel – motyogta,
mintha részeg lenne.
– Csak egy kis karcolás – mondta bátorítóan Craig, azzal megszorította
Sally-Anne karját, majd Timonra pillantott.
A kapitány alaposan nekikoccant szájával a kormánynak, felső ajkán
vérző seb látszott, egyik metszőfoga kitört az ínyéből. Szája megtelt vérrel,
de selyemsáljával máris törölgetni kezdte.
– Tegye a sebváltót hátramenetbe – rendelkezett Craig, Sally-Anne tes-
tét pedig kiemelte az ülésről, hadd csökkenjen valamennyire a jármű raksú-
lya. A lány néhány lépésnyit tántorgott a homokban, aztán a hátára zuhant;
még most is szédült a fejét ért kemény ütődéstől; tekintete zavaros volt.
Csakhogy a motor leállt, az indító megint makacskodott, miközben
Craig egyik lábáról a másikra állva toporgott, s a mögöttük szállongó
porfelhőt figyelte. Már sokkal közelebb gomolygott, sőt gyorsan
közeledett. Végre a motor beugrott, előbb köhögni kezdett, majd felbődült,
amikor Timon benyomta a gázpedált. Csattanás hallatszott, amikor a
kapitány kiengedte a kuplungot; mind a négy kerék vadul pörögni kezdett.
 – Nyugodtan, barátom, eltöri a féltengelyt – vicsorított rá idegesen
Timonra.
Timon újra próbálkozott, ezúttal óvatosabban, ám a kerekek újra
bepörögtek, homokot-port röpítve maguk mögé; a jármű vadul imbolygott,
de ismét csak megfeneklett.
– Állítsa le! – kiáltott Craig, s Timon vállára koppintott, amúgy a
nyomaték kedvéért. A pörgő kerekek ugyanis csak még jobban beásták a
terepjárót a puha földbe, saját sírjába. Craig ekkor hasra feküdt, hogy
betekintsen az alváz alá. A bal oldali első kerék nagyon mélyen süllyedt a
gödörbe, és most már csak a levegőben forgott; a jármű egész súlyával az
első felfüggesztés lemezeire nehezedett.
– Hol vannak az ásók? – szólt oda Craig a kapitánynak.
– A katonáknál maradtak – emlékeztette Timon. Craig erre puszta
kézzel kezdte vájni a gödör széléről a földet.
– Keressen valamit, amivel kiáshatjuk! – kétségbeesetten túrta tovább a
homokot.
Timon keresgélni kezdett a kocsi farában elhelyezkedő szerszámos-
ládában, aztán odanyújtott Craignek egy emelőrudat meg egy széles
pengéjű pangót, bozótvágó kést. Craig a gödör szélének esett a két
szerszámmal, dörmögve, lihegve, a verejték szinte csörgött az arcát rútító
vágott sebbe.
A rádióvevő recsegni kezdett. – Rátaláltak arra a helyre, ahol letértünk
az útról – fordította a rossz hírt Timon.
– Krisztusom! – Craig melléből zokogás tört fel az erőfeszítéstől; akkor
három és fél kilométerre lehetnek tőlünk az üldözők!
– Segíthetek? – kérdezte Timon, selypítve az ajkát felhasított sebhely
miatt.
Craig nem is próbált válaszolni. Csak egy ember fért el a gödörben, az
alváz alatt. Ám a lyuk szélén ekkor leomlott némi föld, a Land Rover
néhány hüvelyknyire alább süllyedt, s a levegőben lebegő kerék végre
megakadt a gödör fenekén. Craig a lyuk meredek szélének szentelte
minden figyelmét, ott próbált rámpafélét vájni, nehogy hátramenetben
ismét fönnakadjon a kerék.
– Sally-Anne, ülj be a volán mögé! – kiáltotta Craig, lihegve minden
csapás között, ahogyan a pangóval szabdalta a földet, – Timon meg én
megemeljük a kocsi elejét. De legalábbis megpróbáljuk. – Kimászott a
kocsi alól, s egy pillanatra visszapillantott, hogy fölmérje a helyzetet. Ez is
néhány másodpercnyi késedelmet okozott. Ahogy most az oldalán fekve
hátrapillantott, jól látta az üldözők teherautói által fölvert porfelhőt. –
Gyerünk, Timon!
Egymással vállvetve feszült neki a két férfi a hűtőrácsnak; térdben
meghajoltak, hogy jó fogást keressenek az első lökhárítón. Sally-Anne
becsúszott a porral borított szélvédő mögötti ülésre. Homlokán jókora,
kékes daganat lüktetett, mint egy, sápadt bőréhez tapadó vérszívó rovar. A
szélvédő üvegén át kétségbeesett arckifejezéssel figyelte Craiget.
– Húzd meg! – nyögte Craig, amint társával együtt megpróbált
fölegyenesedni; térdizmaikat megfeszítve minden erejüket beleadták, csak
hogy megemeljék a járművet. Craig érezte, hogy a kocsi orra néhány
centimétert emelkedik a felfüggesztésnél; hevesen bólintott Sally-Anne-
nek: most! A lány lenyomta a kuplungot, a motor felberregett, a kerekek
vadul pörögni kezdtek, aztán visszaengedte a pedált, majd újra gyorsan
lenyomta. A kocsi megakadt a gödör szélén.
– Hagyd! – hörögte Craig, és társával együtt lihegve ráborult a
vászontetőt tartó rudakra.
Újra hátranézett; az üldözők által fölvert porfelhő olyan közelinek
látszott, mintha a teherautók minden pillanatban fölbukkanhatnának
mögötte.
– Oké! Táncoltassuk meg! – szólt oda Timonnak. – Húzd meg! Egy!
Kettő! Három!
Miközben Sally-Anne hátramenetbe húzta a sebességváltót, majd gázt
adott, a két férfi egész testsúlyával hármat rándított a lökhárítón, szabályos
ritmussal cibálva a fémlapot. – Egy! Kettő! Háá-rom! Craig zihált az
erőfeszítéstől, a terepjáró pedig vadul ide-oda billegett és himbálózott a
gödör szélén.
– Nyomd a gázt!
Por kavargott körülöttük, a rádió pedig újra csak vakkantott néhányat;
örömteli ugatást hallatott, mint amikor a vérebek élén száguldó vezérkutya
szagot fog. Azok észrevették a porfelhőt!
– Gázt, adj még gázt!
Craig úgy érezte, sohasem fejtett még ki eddig ekkora erőfeszítést; nem
is tudta magáról, hogy ilyesmire képes. Fogait összeszorította, tüdejéből sí-
polva tört ki a zihálás, arcát a dühtől elöntötte a haragos pír, szeme vil-
lámokat szórt, szinte láthatóan, csillogva világított. De továbbra is minden
erejét megfeszítette; úgy érezte, hogy a hátizmai menten elpattannak, a
gerince megroppan – s ekkor a Land Rover kerekei egyszeriben
átszökkentek a gödör szélén, s a jármű hátrafarolt végre, szabadon.
Abban a pillanatban, hogy elveszítette a fogást, Craig térdre esett, és
úgy érezte nem lesz ereje talpra állni.
 – Craig! Siess! – sikoltotta Sally-Anne. – Szálljatok be!
A férfi még egy utolsó erőfeszítéssel fölemelkedett, hogy a faroló Land
Rover után tántorogjon. Fölhúzta magát a vászontetőhöz, Sally-Anne pedig
kettesbe kapcsolt. A kocsi gyorsulni kezdett; végtelennek tetsző
másodperceken át Craig görcsösen markolta a tetőt feszítő rudat, s az erő
lassan visszaszivárgott a karjaiba. Aztán fölvergődött a ponyvára, hogy
ismét hátrapillantson.
Csak egy üldöző tehergépkocsit látott a hátuk mögött: öttonnás Toyotát,
a már ismerős homokszínű szörnyet. A hőségtől vibráló levegőben
óriásinak látszott; mintha a levegőben suhant volna feléjük, fölszökkenve a
földről. Craig pislogni kezdett, mert szemébe csurgott a veríték. Milyen
közel lehet hozzájuk? Ezt nehéz volt megállapítania a sík területen s a
remegő forró levegőben.
Látása lassan kitisztult; most már látta, hogy a Toyota vezetőfülkéje
fölötti ormótlan fekete felépítményen forgatható nehézgéppuska csöve
meredezik feléjük; még a lövész fejét is tisztán kivehette. Ebből a
távolságból úgy látszott, hogy módosított Gorjunov Sztankovij típusú
gépfegyver; csúnya szerszám, annyi szent.
– Édes Jézusom! – suttogta most, hogy észrevette, milyen furcsán
imbolyog a Land Rover. Igen, a mozgása megváltozott! A jármű hevesen
vibrált és rázkódott; a bal első kerék felől, ahol a gödörbe billent, fém
súrlódott fémnek – sokkal lassabban haladtak, sokkal lassabban, mint az
ütközés előtt.
Craig kihajolt a ponyvatetőről és beordította a vezetőfülkébe.
– Gyorsabban! Adj még neki!
– Elöl megsérült – kiáltotta vissza Sally-Anne, és fejét kidugta az
ablakon. – Ha erre még gázt adok, darabokra hullik.
Craig ismét hátranézett. A teherautó mind közelebb került hozzájuk; ha
nem is közeledett gyorsan, de kérlelhetetlenül tért nyert. Észrevette, hogy a
géppuska mögött álló lövész kissé oldalt billenti a fegyverét.
– Gyerünk, Sally-Anne! – ordította. – Próbáld tartani a sebességet!
Nehézgéppuskájuk van, és mindjárt lőtávolságba kerülnek!
A Land Rover billegve rohant előre, de most a fémes súrlódásba
különös zörgés vegyült. A vibráló mozgás miatt Craignek összekoccantak
a fogai. Újra visszanézett. A teherautónak nem sikerült tovább közelednie,
de a hatalmas jármű is reszketni kezdett, amint a géppuska leadta az első
sorozatot.
A sorozat ropogását még nem hallani, állapította meg szinte
tudományos érdeklődéssel Craig. De abban a pillanatban a Land Rovertől
balra, egészen közel, röpködni kezdett a homok; megannyi kis porfelhő
szállt a magasba; hat lábnyira mellettük átlátszó apró szökőkutakként
kezdett fröcskölni a homok vagy hatlábnyi magasba; éteri és ártatlannak
tetsző volt ez a fizikai jelenség, de aztán már hallani lehetett a lövedékek
sivítását; olyasféle volt ez a hang, mint amikor vasrúddal ütögetnek egy
rézdrótot két távíróoszlop között.
– Fordulj balra! – üvöltötte Craig. Mindig a leadott sorozat irányába kell
tartani. A lövész ugyanis – ez természetes – ellenkező irányba korrigálja a
következő „adagot”, a porfelhő pedig amúgy is zavarja a célzásban.
Valóban: a második sorozat jobbra verte fel a homokot, és alaposan célt
tévesztett.
– Most jobbra! – kiáltott Craig.
– Lőj vissza rájuk! – kiáltotta Sally-Anne, miközben újra kidugta fejét a
fülkéből. Látnivaló volt, hogy magához tért a sokkból és erőt vett rajta a
harci láz.
– Én irányítok! – kiáltotta vissza a lánynak. – Te csak vezess!
A harmadik sorozat is csúnyán célt tévesztett; legalább harminc
lépésnyire porzott a föld.
– Most balra!
A terepjáró cikcakkos mozgása megtévesztette a géppuskát; a homok
valóban akadályozta a célzásban, ők viszont tért veszítettek a zegzugos
mozgás miatt. A teherautó ismét közelebb került valamivel.
A szikes mélyedés most már közvetlenül előttük fehérlett; meddő lapály
csillogott ezüstösen a napsugarak fényében. Craig összehúzott szemmel
kémlelte az előttük kitáruló síkot, annyira vakította a visszfény, és
egyszerre zebranyomokra lett figyelmes. Kis csorda haladhatott át ott elöl a
sík talajon. Patáik belemélyedtek a szikes-sós fehérségbe; a nyomok tisztán
látszottak a sárgás földben. Csalóka terep: ha valaki itt próbál átkelni a
laza, szikes talajon, óhatatlanul megfeneklik benne.
– A fehér mélyedés jobb széle felé hajts – most kissé balra! Még! Még!
Oké, tartsd az irányt! – kiáltotta le a lánynak.
A sós, kissé mélyebb talaj egy kiszögellő sávja feléjük meredt; talán oda
lehetne csalogatni üldözőiket, hátha megpróbálnak keresztülvágni rajta, és
akkor elakadnak, gondolta a férfi. Megint csak hátranézett a saját maguk
verte porfüggönyön, aztán halkan elkáromkodta magát: – A szentségét!
A tehergépkocsi parancsnoka ugyanis túl ravasz volt, semhogy a
keskeny sáv felé kövesse őket; ehelyett oldalt kanyarodott, miközben újból
ropogni kezdett a géppuska. Három rövid sorozat ezúttal talált: a
vezetőfülke felől fémes pendülések hallatszottak, néhány apró, szaggatott
szélű lyuk jelent meg a fényes fémfelületen.
– Minden oké?
– Oké! – hallatszott Sally-Anne válasza, de ezúttal kevésbé hetykén. –
Craig, nem bírok vele! Tövig benyomom a pedált, mégis egyre lassul.
Valami beragadt!
Craig már érezte is a kocsi összezúzott hűtője felől a felforrósodott fém
bűzét.
– Timon, adj fel egy géppisztolyt!
Még mindig lőtávolon kívül voltak a tehergépkocsitól, semmint
automata fegyverrel lőjenek rá, de amikor Craig leadta az első sorozatot,
kissé megkönnyebbült, bár nem is látta, hol csapódnak be a lövései.
Hörögve kerülte meg a jármű a szikes kiszögellést, s miközben újratöltette
fegyverét, Craig összehúzott szemmel kémlelte a terepet, forró fém- és
porbűzben.
Milyen mesze lehet még a határ? Talán tizenöt kilométernyire? Vagy ha
annyira is, a Harmadik Ezred büntetőosztaga, miután megkapta a
„Párduc”-jelszót, hátha áthajt a két ország határvonalán? Az izraeliek és a
dél-afrikaiak már precedenseket teremtettek rá, hogyan kell követniük
idegen területre a „forró nyomot”. S a férfi tudta: ezek most utolsó
leheletükig a nyomukban maradnak.
A Land Rover ritmikusan imbolygott már a sérült felfüggesztés miatt, s
Craignek először villant át az agyán, hogy hátha nem sikerül
megmenekülniük. A puszta gondolattól dühbe gurult. Rövid sorozatokat
adott le, amíg a tár ki nem ürült, s a harmadik „szórás” után látta, hogy a
Toyota éles szögben kifarol, majd a maga verte porfelhőben megáll.
– Elkaptam! – bömbölte őrjöngő örömmel.
– Gyerünk, Geronimo! Ott vannak a sápadt arcúak! – kiáltotta lelkesen
Sally-Anne.
– Jól csinálta, Mr. Mellow, csinos munka! – hallatszott Timon
örömkiáltása is.
A teherautó mozdulatlan fémtömeggé dermedt, miközben porkoszorúk
lebegtek körülötte.
– Bele a hasatokba – üvöltötte Craig. – Ezt meg a hátsótokba, kurafiak!
– Az egész tárat kilőtte a távoli jármű felé.
A teherkocsi fülkéje körül fekete emberhangyák nyüzsögtek, távoli
hangyák, melyek mintha egy döglött szöcskére vetnék magukat, a – Land
Rover pedig könnyedén imbolyogva távolodott tőlük.
– Ó, ne! – hördült fel ekkor Craig,
A hatalmas gépkocsi körvonalai ugyanis megmozdultak; lassan feléjük
fordította az orrát, s újra látszott, hogy poruszály száll mögötte a magasba.
– Ezek megint csak jönnek!
Craig eltalálhatta a vezetőt, de bármilyen kárt is tett a járműben,
mégsem bénította meg. Alig két percre állította meg az üldözőket, most
pedig – ha lehetséges – a teherautó még nagyobb lendülettel eredt a nyo-
mukba. S mintha csak jelezni akarná, hogy új életre kelt, a nehézgéppuska
újabb sorozata söpört végig recsegve a Land Rover oldalán.
Odalenn, a fülkében valaki felsikoltott, éles, női hangon. Craignek
meghűlt a vér az ereiben, nem is mert leszólni odafentről, hogy
érdeklődjék; merev testtel kapaszkodott a ponyvatartó vázba.
– Timon megsebesült! – Sally-Anne hangja volt, és Craig szíve hevesen
dobogni kezdett: mégsem ő!
– Súlyos?
– Nagyon. Vérzik szegény mindenütt.
– Nem állhatunk meg, gyerünk tovább!
Craig kétségbeesetten kémlelt a távolba; a pusztát látta mindenfelé, az
üres sivatagot, a semmit. Még a facsonkok is eltűntek a tájról. Lapos, sík
vidék mindenütt, tereptárgy sehol; a szikes fehér mélyedésekről
visszatükröződő napsugarak tejszínű-sápadtra festették az eget, s annyira
elmosták a horizontot, hogy föld és ég között nem is látszott többé
választóvonal, semmi, amit a szem észlelhetett.
Aztán, amikor lepillantott a közvetlenül előttük imbolygó terepre, Craig
hirtelen felkiáltott: – Állj!
Hogy nyomatékot adjon a parancsnak, öklével hevesen megdöngette a
fülke tetejét. Sally-Anne nyomban reagált: leblokkolt. A megnyomorított
Land Rover oldalt csúszott, majd zökkenve megállt.
Craig váratlan izgalmának oka egy látszólag ártatlan sárga szőrgombo-
lyag volt, nem nagyobb, mint egy futball-labda. A kis szőrmecsomó
hosszú, a kenguruéhoz hasonló hátsó lábain ugrabugrált az orruk előtt –
ezek a hosszú és vézna végtagok egyáltalában nem voltak arányban az
apró, bundás testtel, aztán az állatka már el is tűnt, mintha a föld nyelte
volna el; nos, így is történt.
– Ugrónyúl! – kiáltotta le Craig. – Népes kolónia, közvetlenül előttünk.
– Mifelénk kengurupatkány a névé – szólt fel a fülke ablakán kidugva a
fejét Sally-Anne; a motor üresben járt. A lány tanácstalanul nézett föl
Craigre.
Ezúttal valóban szerencséjük volt. Az ugrónyúl éjszakai állat, nappal
legfeljebb egy-egy őrszemük kémlel körül az odú feletti dombocska
tetejéről. Craig csak most tudta közelebbről megfigyelni, hogy milyen
rengeteg bundás ütött itt tanyát. Tízezrével domborultak a halmocskák, a
kis laza homoktúrások, de a férfi tisztában volt vele, hogy minden
dombocska alatt, akárha valami óriás lépesméz, egymást összekötő járatok
fonódnak össze a homokban; az egész területet szinte aláaknázzák a másfél
méter mélyen vájt alagutak.
Az ugrónyúl-labirintusok annyira meglazítják a talajt, hogy még egy
lovas ember súlyát sem bírja el, nemhogy egy Land Roverét. Miközben a
terepjáró még mindig alapjáratban dörmögött, a halk berregést alaposan
túlharsogta a mögöttük közeledő teherautó dübörgése. Craig tisztán hallotta
a motorbúgást, majd úgy újabb nehézgéppuska-sorozat ostora pattant a
közelben, valóban annyira a közelükben, hogy a férfi ösztönszerűen a
ponyvához lapult.
– Fordulj balra! – kiáltotta le a lánynak. – Farolj a mélyedés felé.
Derékszögben kanyarogtak ide-oda a közeledő teherautóval szemközt, s
miközben a fegyverropogás mozgásra ösztökélte őket, Craig most már a
motor dübörgésén át is hallotta Timon fájdalmas nyöszörgését. Alig volt
képes elviselni ezt a fájdalmas hangot.
– Nincs tovább! – kiáltotta Sally-Anne, és valóban, mindenfelé az
ugribugri állatkák túrásai púpozódtak a homokban.
– Tovább! – válaszolta Craig. A teherautó éppen elkanyarodott, hogy
elébük vágjon, és most már valóban közel került hozzájuk.
– Ott, ni! – kiáltotta Craig és mélyen felsóhajtott. Jól számított: a szikes
mélyedés legszélén véget ért az ugrónyuszi-kolónia felségterülete, amely
elkerülte a mélyedés szélén fehérlő sós földsávot. Szűk földhíd húzódott a
laza, állatkák vájta homokban, Craig arrafelé navigálta Sally-Anne-t.
Ötszáz lépést zötyögtek ezen a „hídon”, aztán a kerekek újra szilárd talajt
fogtak. Sally-Anne gázt adott a terepjárónak, s amilyen gyorsan csak bírta
még a sérült kocsi, igyekezett távolabb kerülni az üldözőktől.
– Ne! Ne! – kiáltotta most Craig. – Jobbra, éles kanyarral jobbra! – A
lány habozott kissé. – Csináld már, az istenit! – S akkor a lány egyszeriben
észrevette, mit akar tőle; ütközésig félrehúzta a kormányt, kört írt le, a
terepjáró oldalirányba pördült, a teherautó orrához képest derékszögben
bukdácsolt.
A teherkocsi is nyomban elfordult, hogy párhuzamosan haladva ismét
megpróbálja elvágni az útjukat; elfordult a szikes-sós mélyedéstől, s a föld
alatti járatok labirintusán át megpróbálta elérni a földhidat. Olyan közel
került hozzájuk, hogy mindketten látták a rohamosztagosok fejét, amint
sorban kuporognak a nyitott platóra helyezett lócákon; tisztán kivehettek a
bíborvörös sapkák sorát s az ezüst sapkacímer ezüstös csillogását; hallották
a katonák vérszomjas ordításait, s látták az egyikük kezében diadalmasan
égnek emelt AK 47-est.
A Land Rover előtt vagy három lépésnyire újra csak géppuskasorozat
szántott végig a földön, ők pedig szinte belerobbantak a homoktengerbe.
Craig hevesen tüzelt AK 47-esével; a tehergépkocsi vezetőjének
figyelmét próbálta elterelni a kocsi orra előtti laza talajról.
– Istenem – kérlek, hadd rohanjanak bele! – fohászkodott Craig,
miközben az átforrósodott automata fegyvert próbálta újratölteni egy friss
tárral. S az istenek reá hallgattak. A teherkocsi teljes sebességgel rohant az
állatkák aláaknázta homokba.
Mintha egy elefánt zuhant volna verembe. A föld megnyílt, majd
egyszerűen elnyelte a járművet, és miközben a jármű az oldalára dőlt,
szinte eleven lényként röpítette ki a hátul kuporgó katonákat. S amikor a
porfelhő oldalt elszállt felőle, félig már el is süllyedt a homokban; az
oldalán feküdt. Mindenütt emberi testek hevertek a fölborult szörny körül,
némelyik katona megpróbált föltápászkodni, mások mozdulatlanul
hevertek ott, ahol a homokba pottyantak.
– Ez az! – kiáltotta le Craig. – Ezeket csak buldózerrel lehet kiásni!
– Craig! – kiáltott vissza a lány. – Timon rossz bőrben van. Nem tudnál
segíteni?
– Állj meg egy pillanatra.
Craig leszökkent a tetőről, bepréselte magát a hátsó ülésre, Sally-Anne
pedig azonnal továbbhajtott.
Timon görnyedten feküdt az ülésen; félig már lecsúszva róla, feje az
ablakhoz billent. Szemüvege lepottyanhatott valahová. Torkából hörgő
lélegzet szakadt fel, zubbonyának háta lucskos a vértől. Craig óvatosan
visszaigazította a testet az ülésre, majd lehúzta a kapitány zubbonyának a
cipzárát.
Hátrahőkölt. A golyó a fém alvázról lepattanva érhette a tisztet, s a
becsapódás hatására primitív dumdum lövedékké torzult. Félakkora lyukat
ütött Timon hátába, mint egy kávéscsésze. Kimeneti nyílás sehol: a
lövedék a testüregben maradt.
A műszerfalon rugós felfüggesztésű elsősegélycsomag rezgett. Craig
kivett a ládikából két pólyára való kötszert, leszakította a csomagocskák
burkolatát, s tampont rögtönzött a sebre. A Land Rover billegésére és
heves huppanásaira gondolva szorosan körülpólyálta a kapitány derekát.
– Hogy van? – kérdezte Sally-Anne és szemeit egy pillanatra
elfordította a terepről.
– Rendbe jön – mondta Craig, de csak Timon kedvéért, mert a fejét
ingatta közben Sally-Anne felé, némán intve: nem!
Timont máris halottnak tekinthette. Mostantól fogva egy-két óra kérdése
az egész. Ilyen sebet emberfia nem élhet túl. A kocsi belsejét fojtogató,
fémes bűz töltötte be.
– Nem kapok levegőt! – suttogta egyszerre Timon, tátogva, mint a hal.
Craig eddig abban reménykedett, hogy a férfi elveszítette az eszméletét,
de Timon nyitott szemmel, ha vaksin is, az övébe nézett.
– A szemüvegem – mondta ekkor Timon. – Nem látok semmit.
Craig a két első ülés közt, a földön pillantotta meg a lehullott
szemüveget; lehajolt, fölemelte, Timon orrnyergére tette, majd szárait
ügyetlenül a füle mögé illesztette.
– Köszönöm, Mr. Mellow. – Timon bágyadtan elmosolyodott. – Hát
nem úgy néz ki, hogy magukkal tarthatok.
Craiget meglepte az a heves szánalom, ami ekkor erőt vett rajta.
Keményen átkarolta Timon vállát, hátha szorításának ereje legalább
lelkileg segít szegénynek.
– A teherkocsi? – lehelte Timon a kérdést.
– Knock Out! Kiütöttem!
– Ügyes volt, uram.
Miközben beszélt, a kocsi belseje egyre erősebben megtelt égő gumi- és
olajszaggal.
– Ég a kocsi! – kiáltotta ugyanakkor Sally-Anne, Craig pedig
körbeperdült az ülésen, hogy előretekintsen.
A Land Rover hűtője lángokban állt; a megrongált kormánymű vörösen
izzó alkatrészei lángra lobbantották az olajozást és az első kerék abroncsát.
Nyomban ezután a hajtómű egyszerre leállt; a motor még bőgött,
hasztalanul, mert zökkenve megállt a jármű. A tengelykapcsoló kiégett;
egyre sűrűbb fekete füst szállt az égnek az alváz alól.
– Állítsd le! – kiáltotta Craig, azzal kilökte az ajtót és leakasztotta a
poroltót a kampójáról.
Fehér porfelhőt lövellt a gépkocsi lángban álló hűtőjére; a lángok szinte
nyomban ellobbantak, azután kikapcsolta és fölemelte a motorháztetőt;
meg is égette ujjai hegyét az átforrósodott fémfelület. A motorház bel-
sejébe is port lövellt, nehogy a tűz ismét fellobbanjon, azután hátrált kissé.
– Nos hát – mondta végső belenyugvással –, a busz nem megy tovább,
hölgyeim és uraim!
Miután a motor immár nem dübörgött s a lövések csattanása is elhalt,
rájuk telepedett a csend. A Land Rover rózsaszínné izzott fémelemei, most,
hogy hűlni kezdett az anyag, olyan hangosan pattogtak, mint valami
cimbalom húrjai. Craig a jármű végéhez ment, és visszafelé tekintett a
pusztaságban. A homokba süllyedt tehergépkocsi nem látszott a távolban, a
forrón vibráló levegőben. A váratlanul beállott csöndben zúgott a fülük, és
a sivatagi magány szinte fizikai súllyal nehezedett a férfira, anyagszerűen;
mozgása és gondolkodása mintha lelassult volna a változás miatt.
Szájpadlása kiszáradt az izgalmi állapot utóhatásától.
– Vizet! – Craig gyorsan odament az ülés alatt elhelyezett tartalék
víztartályhoz, lecsavarta a henger kupakját és ellenőrizte a folyadékszintet.
– Legalább huszonöt liternyi – jegyezte meg.
A fegyverállvány mellett, melyhez az AK 47-eseket támasztották, volt
egy alumíniumkulacs, amelyet az egyik sírásó hagyhatott a helyén. Craig
megtöltötte a tartályból a kulacsot, aztán odavitte Timonhoz.
Timon hálásan pillantott rá és mohón ivott, a kortyok közben csuklott,
szinte fuldoklott, aztán lihegve hátrahanyatlott. Craig továbbadta a kulacsot
Sally-Anne-nek, majd maga is ivott néhány kortyot. Timon mintha
megkönnyebbült volna, Craig pedig ellenőrizte a szorítókötést. A vérzés
pillanatnyilag megszűnt.
– A sivatagi túlélés első szabálya – emlékeztette önmagát Craig –:
maradj a járműved mellett.
Csakhogy ezt a szabályt itt aztán nemigen alkalmazhatták, hiszen a
jármű úgy vonzotta az üldözőket, mintha kivilágított bolya lenne a homok-
tengeren. Timon felderítő repülőgépeket említett. Ezen a tágas síkságon az
ellenfél akár ötven kilométerről is fölfedezheti a Land Rovert. Azután ott
van az üldözők második csoportja, a büntetőosztag őrjárata, amely a
plumtree-i határállomás felől közeledik. Néhány órán belül itt lehetnek.
Vagyis: nem maradhatunk. Tovább kell menniük. Alápillantott
Timonra, s a két férfi értő pillantást váltott.
– Itt kell hagyniuk – lehelte Timon.
Craig nem állta a kapitány pillantását, szó sem jött ki a torkán. Ehelyett
visszamászott a tetőre, hogy újra hátrakémleljen.
Járművük keréknyomai világosan kirajzolódtak a puha földben; a
párhuzamos, végtelenbe vesző vonalak árnyékba kerültek a lenyugvó nap
sugaraiban. Szakaszról szakaszra vizslatta őket a homályos horizont felé,
aztán riadtan kimeresztette a szemét.
Már látótávolságban mozgott valami a messziségben. Hosszú
pillanatokig abban reménykedett, hogy ismét csak a fénytörés tüneménye
játszik vele. Azután a mozgó valami mintha megduzzadt volna kissé, mint
valami előrevonagló hernyó teste; a jelenés egy délibáb tükrözte tóban a
levegőben lebegett, aztán ismét alakot változtatott, újra a földre szállt, hogy
libasorban kocogó fegyveres férfiak sorának képét öltse – a keréknyomaik
mentén! A Harmadik Ezred harcosai tehát nem adták fel a vadászatot.
Gyalog folytatták útjukat, egyenletesen ügettek a sík pusztában. Craig
szolgált már elit fekete alakulatoknál, ezért tisztában volt vele, hogy ezt az
iramot egy nap, egy éjszaka képesek tartani.
Leugrott a vászontetőről, és megkereste Timon távcsövét; ott lapult a
vezetőülés melletti „zsebben”.
– Gyalogos őrjárat jár a nyomunkban – közölte társaival.
– Hányan vannak? – kérdezte Timon.
Craig ismét fölkúszott a tetőre, és élesre állította a távcső továbbította
képet. – Nyolcan – néhány emberüket azért elveszítették, amikor a
teherautó fejre állt.
Most a napkorong felé vetett egy pillantást. A korong mind vörösebb
lett, nem árasztott már olyan hőt, mint addig. Két óra múlva napnyugta,
számítgatta magában.
– Ha lőállásba húznak, egy géppisztollyal késleltethetem őket – közölte
velük Timon. S amikor Craig habozni látszott, még hozzáfűzte: – Ne
pazarolja az időt vitával, Mr. Mellow.
– Sally-Anne, töltsd meg a kulacsot – rendelkezett Craig. – Vedd elő a
vésztartalékból a csokoládét és a magas proteintartalmú élelmet. Aztán
keresd meg a térképet és fogd a távcsövet.
Tüzelőállást keresett az elakadt terepjáró körüli homoktengerben. Ám
az ilyen lapos síkon a védő nem találhat előnyös tüzelőállást. Az egyetlen
„erődített” hely – a jármű maga. Lecsavarta az üzemanyagtartály kupakját,
földre csorgatva a maradék benzint, hadd szívja csak föl a homok azt, ami
a tankban maradt; egy szerencsés találat így nem lobbanthatja lángra a
kocsit, élő fáklyát gyújtva Timon testéből is. A hátsó kerekek körül
gyorsan fedezéket rögtönzött, a pótkerekekből és az acélfedeles
szerszámosládából pedig kétoldalt emelt torlaszt, amely fedezheti a
kapitányt, ha a járőr megpróbálna az egy szem védőoldalába kerülni.
Kitámogatta Timont a hátsó ülésről, majd hasra fektette a hátsó kerekek
mögött. A seb felnyílt és a kapitány újból vérezni kezdett; átitatta
zubbonyát a vörösség. Timon arca most hamuszürke volt, felső ajkán kis
rózsaszín buborékok jelezték minden lélegzetvételére a tüdőlövést. Craig
az egyik AK 47-est a kezébe adta, majd kiráncigálta az üléspárnát a
kocsiból és a sebesült elé fektette a földre, hadd legyen mire támasztania a
fegyverét tüzeléskor. Timon jobb keze mellé még odarakott néhány
megmaradt tölténytárat: ötszáz lövésre elegendő lőszert.
– Sötétedésig tartom magam – ígérte rekedtes hangon Timon. – De
hagyjon itt egy kézigránátot.
Mindketten tudták, miért kéri ezt. Timon nem akarja, hogy élve fogják
el. A legvégén melléhez fogja szorítani a kibiztosított gránátot, önmagát
roncsolva szét.
Craig a többi öt gránátot bepakolta az egyik hátizsákba. A tetejére rakta
British Airways repülőtáskáját, benne irataival és könyvének kéziratával. A
szerszámosládából magához vett egy köteg vékony drótot és egy drótvágó
ollót, a lőszeresdobozból pedig a másik AK 47-es tartalék tárait. Kétfelé
osztotta az elsősegélydoboz tartalmát; ebből Timonnak jutott két csomag
katonai gézguriga, egy műanyag fóliára való fájdalomcsillapító, valamint
egy darab egyszer használható injekcióstű, a hozzávaló morfium-
ampullával. A többit beleszórta a hátizsákba.
Gyorsan körülnézett a Land Rover utasterében. Van ott valami, aminek
hasznát veheti? A kocsi alja-, bán álcafoltos plasztik sátorlap hevert. Ezt is
a hátizsákba gyömöszölte. Többet nem vihettek magukkal. Most Sally-
Anne-re pillantott. A lány vállszíjára erősítette a kulacsot, másik vállára
pedig a második hátizsákot akasztotta. A fotóalbumot hengerré csavarva
szintén a hátizsákba dugta. Nagyon sápadtnak látszott, s a homlokát
éktelenítő púp mintha még jobban megdagadt volna.
– Minden rendben? – kérdezte Craig.
– Oké.
Most leguggolt Timon mellé. – Isten áldja, kapitány – mondta a
tisztnek.
– Isten önnel, Mr. Mellow.
Craig kezébe vette a sebesült férfi kezét, és a szemébe nézett. Nem látott
a szemüveges vékony férfi szemében félelmet, s újra elcsodálkozott azon
az egykedvűségen, amellyel az afrikaiak várják a halált. Gyakran látott
ilyesmit.
– Köszönjük, Timon... köszönünk mindent – mondta.
– Hamba gasle – válaszolta halkan Timon. – Járj békével.
– Sala gasle – viszonozta Craig a hagyományos matabele búcsú szavait.
– Maradj békével.
Felállt, és akkor Sally-Anne kuporodott le a sebesült mellé.
– Maga jó ember, Timon – mondta a lány. – És nagyon bátor.
Timon a pisztolytáskáját gombolgatta, aztán kivette belőle a fegyvert. A
Tokarjov 51-es kínai másolata volt. Megforgatta a kezében, majd a tusánál
fogva nyújtotta a lány felé. Nem szólt semmit, s egy pillanatnyi habozás
után a nő átvette tőle a pisztolyt.
– Köszönjük, Timon.
 Ismét mindhárman tudták, hogy akárcsak a kézigránát, a pisztoly célja is
az, hogy az utolsó pillanatban használják – a legvégén, mert úgy könnyebb
a halál. Sally-Anne farmernadrágjának szélébe dugta a pisztolyt, aztán
ösztönösen lehajolt és megcsókolta Timon ajkát.
– Köszönjük – mondta másodszorra is, aztán felállt és gyorsan elfordult.
Craig ügetve állt az élre. Minden néhány lépés után hátranézett, ügyelve
rá, hogy a terepjáró mindig közöttük, illetve a közeledő őrjárat között
maradjon. Ha azok gyanakodni kezdenek, hogy ketten talán otthagyták a
járművet, akkor négy embert egyszerűen hátrahagynak, hogy támadjanak a
magányos sebesültre, majd ha végeztek vele, siessenek a másik négy
üldöző után.
Harmincöt perccel később hallották meg az első távoli
géppisztolysorozatot. Craig megállt, hogy füleljen. A Land Rover már csak
fekete pötty volt a távolban; ráborult a mind feketébb alkony. Az első
sorozatot viharos ropogás követte: egyszerre több automata fegyver tüzelt
vad összevisszaságban.
– Jó katona – mondta Craig. – Az első sorozattal biztosra mehetett.
Most már nemigen lehetnek azok nyolcan. Erre fogadást mernék kötni.
Meglepetten látta, hogy könnyek csorognak le a lány arcán, barnás
sárfoltokká áztatva a bőrére tapadt homokot.
– Nemcsak arról van szó, hogy meghal – mondta ekkor halkan Craig –,
hanem arról: hogyan.
A lány szeme haragosan villant felé. – Hagyd ezt a link Hemingway-
stílust, kispajtás! Nem neked kell meghalnod. – Aztán nyomban
megenyhült. – Sajnálom, drágám, de fáj a fejem, aztán meg annyira
megszerettem azt az embert.
Amint tovább ügettek, halkabban ropogtak a lövések; szinte susogó
hangokká halkultak messze mögöttük, a száraz bozótosban.
– Craig – hallatszott Sally-Anne hangja, s a férfi hátrafordult. A lány
húsz lépéssel elmaradt mögötte; láthatóan kétségbeejtette valami. Amint
Craig odaért hozzá, a nő a földre rogyott, arcát két térde közé rejtve.
– Mindjárt jobban leszek. Csak rémesen sajog a fejem.
Craig lekanyarította a hátizsákját és kinyomott a fóliából egy fájdalom-
csillapítót. Aztán meggondolta magát és kettőt is adott a lánynak, hozzá
némi vizet töltött a csajkába. A lány homlokán kéklő púp most szinte
megrémítette. Átölelte a vállát, szorosan magához húzva Sally-Anne testét.
– Ó, ez jólesik! – A lány hozzásimult.
A sivatagi csöndben s a feléjük boruló sötétségben halk puffanás
hallatszott; a távolság tompította az éles hangot. Sally-Anne teste
összerándult.
– Mi volt ez?
– A kézigránát – mondta neki a férfi, majd a karórájára pillantott. –
Szóval vége, de szegény embernek ötvenöt percnyi előnyt köszönhetünk.
Isten áldjon, Timon, Isten vezéreljen az égi pusztaságon!
– Ne vesztegessük az időt – mondta most határozott hangon a lány,
azzal föltápászkodott. Ő is hátranézett a sötétbe. – Szegény Timon –,
mondta, aztán újra nekivágott a sötét sivatagnak.
Azoknak csak percekre lesz szükségük rá, hogy megtudják: egyetlen
ember védelmezte a Land Rover torlaszát. Nyomban meglátják a távolodó
nyomokat, s akkor máris utánuk ügetnek. Craig azon gondolkodott, vajon
hány ellenfelet szedett le Timon, vagyis mennyien maradtak az üldözők.
– Nos, hamarosan megtudjuk – mondta önmagában, s akkor az éj úgy
hullott le rájuk, mint valami bíborszínű színpadi függöny.
Háromnapos volt az újhold; csupán a csillagfény világította meg előttük
a pusztát. Az Orion magasan állt fölöttük az égen az egyik oldalon, a Dél
Keresztjének ékszere csillogott a másikon. A száraz sivatagi levegőben
briliánsokként ragyogtak, csodaszépen, s a Tejút úgy foszforeszkált
odafenn, mint valami gyermekkézben összemorzsolt szentjánosbogár.
Bámulatos volt ez a légi bura, de amikor Craig megint hátranézett, látta: a
csillagfény halvány derengése is elegendő ahhoz, hogy az üldözők
követhessék a lábuk nyomát.
– Pihenő! – közölte Sally-Anne-nel, s a lány végighevert a földön. Az
AK 47-esről lecsatolt szuronnyal a férfi némi bozótot sarabolt, aztán dróttal
fűzte egybe az ágakat, hogy végül derékszíjához erősítse a rögtönzött
seprőt.
– Vezess! – mondta a lánynak, egyetlen szóval csupán, hogy ezzel is
energiát takarítson meg. A lány tehát most előtte haladt, de immár nem
kocogva-ügetve, a férfi pedig maga mögött vonszolta a száraz ágcsomót.
Takarosan söpörte a földet, és amikor Craig hátranézett, hogy szemügyre
vegye az eredményt, azt látta, hogy lábnyomaik eltünedeznek a hátuk
mögött.
Amint megtették az első másfél kilométert, a horgonyként a homokba
kapaszkodó tüskés ágak, melyeket derékszíján vonszolt, kezdték
megcsappantani a férfi erejét. Erősen előrehajolva húzta mégis tovább. A
következő órában Sally-Anne háromszor könyörgött vízért. Craig
keményen kioktatta: sose igyál, ha először érzel szomjúságot, ez is a túlélés
aranyszabályai közé tartozik. Mert ha iszol, nem éred be a vízzel.
Csakhogy a lány émelygett és fájdalmasan lüktetett homlokán a daganat, a
férfinak hát nem volt szíve megtagadnia tőle egy-két kortyot. Ő maga nem
ivott. Holnap, már ha megélik a holnapot egyáltalán, pokolian izzó
szomjúság keríti a hatalmába mindkettőjüket. El is vette a kulacsot a
lánytól, hogy megóvja a további kísértésektől.
Kevéssel éjfél előtt leoldozta a drótot a nadrágszíjáról; a
tüskebokorseprő túlságos megterhelést jelentett, nem bírta már húzni, ha
pedig a sónak továbbra is a nyomukban lihegnek, immár semmi értelme az
egész nyomtörölgetésnek. Ehelyett elvette a hátizsákot Sally-Anne-től, s a
maga vállára akasztotta.
– Elbírom – tiltakozott a lány, bár úgy tántorgott már, mintha ittas
lenne. Egyetlenegyszer sem panaszkodott, pedig az arca a csillagok
fényében ezüstfehéren világított, majdnem ugyanolyan fehéren, mint egy
újabb sós mélyedés, amelyen most keresztülvágtak.
A férfi azon gondolkodott, mivel nyugtathatná meg kissé a társát.
– Már órákkal ezelőtt átléphettük a határt – mondta hát.
– S ez azt jelenti, hogy révbe értünk? – kérdezte suttogva Sally-Anne, a
férfi pedig nem tudta rászánni magát, hogy hazudjék neki. A lány erősen
borzongott.
Az éjszakai szél áthatolt könnyű ruháikon. Craig végül kiteregette a
nejlon sátorlapot és a lány vállára kanyarította, aztán karon fogta a nőt,
hogy ezzel is segítse-emelje; úgy vezette tovább.
Másfél kilométerrel távolabb végre elérték a sós mélyedés túloldalát, s a
férfi ekkor már tisztában volt vele, hogy nem képesek tovább támolyogni
ezen az éjszakán. Átkapaszkodtak egy fél méter magas sziklapadon; újra
szilárd talajon álltak.
– Itt megállunk – közölte Craig. – A nő nyomban lerogyott a földre és
betakarózott a műanyag sátorlappal.
– Ihatnék egy kicsit?
– Nem, drágám. Reggelig semmiképp.
A kulacs könnyű volt; amikor a férfi leemelte válláról a hátizsákot, a
felénél még több víz lötyögött benne.
Craig levágott néhány ágat-gallyat, hogy szélfogót rögtönözzön belőle, s
a lány ne fázzon annyira, amikor lehajtja a fejét, aztán lehúzta Sally-Anne
edzőcipőit, masszírozni kezdte a lábát, s csak amúgy érintéssel próbálta
megállapítani, nem törte-e fel a cipő.
– Ó, ez fáj! Annyira mar! – Valóban: a lány bal sarkán nyersen
nedvedzett a hús. Craig ajkához emelte a feltört lábat, s a nyelvével
nyalogatta tisztára a sebet, hogy ezáltal is takarékoskodjék a vízzel. Aztán
sebhintőport szórt a feltört húsra, majd gézt tekert a lány bokája köré.
Mindkét lábán tisztára cserélte a rövid harisnyát, aztán újra befűzte Sally-
Anne cipőit.
– Olyan kedves vagy – mormolta a nő, Craig pedig a műanyag sátorlap
alá bújt és a karjába vette. – És olyan jó meleg – mondta még Sally-Anne.
– Szeretlek – súgta vissza a férfi. – Most pedig aludj.
A lány sóhajtott néhányat, fészkelődött kissé, s a férfi már azt hitte,
hogy elnyomta az álom, amikor Sally-Anne halkan megszólalt: – Craig,
annyira sajnálom King's Lynnt.
Végül aztán mégis elaludt, mélyen és egyenletesen lélegzett. A férfi
óvatosan kibújt a nejlon alól, nehogy fölriassza. Térdén egyensúlyozva a
géppisztolyt, leült az alacsony sziklapadra és szemmel tartotta a sótól
fehérlő homoktavat. Várta őket.
Őrködés közben a lány szavaira gondolt. Neki is King's Lynn járt a
fejében. Lelki szemei előtt egyszerre megjelentek a vörhenyes szőrzetű
csordák, s a dombon álló udvarház. Az ott élő férfiakra és nőkre gondolt;
azokra, akik ott nevelték családjukat, gyermekeiket. Aztán elgondolkodott
az álmain, milyen életet szánt az embereinek, mit tervezett ezzel a fiatal
nővel meg milyen volt vele szerelemben élni.
Az asszonyom. Visszament oda, ahol a nő feküdt, fölébe térdelt, hogy
hallgassa a lélegzését, aztán felbukkant előtte a rémes látvány, amint
szegény ott fekszik mezítelenül, széttárt lábbal a hosszú asztalon, s
mindenki szemérmetlenül nézegeti.
Visszament a sziksós homoktó szélére, s ekkor Tungata Zebiwe járt a
fejében; emlékezett még a nevetésére és arra az időre, amikor vidám
barátságban járták együtt a vadont. Ismét előbukkant az emlékkép: Tungata
titkos kézjelet ad a vádlottak padjáról, amikor éppen elvezetik.
– Egyenlő az eredmény – egy-egy. – S ekkor csak búsan rázogatta a
fejét.
Aztán arra gondolt, hogy lám, egykor milliomos volt, igen, milliók
birtokosa. Jómódú emberből most viszont koldus lett, sőt egyszeriben
olyasvalaki, aki a koldusnál is nyomorúságosabb. Még az a kéziratcsomag
sem az övé, ott a British Airways-táskában. A kéziratát kétségkívül
lefoglalják, az is a hitelezőié lesz. Semmije sincsen, semmije az égvilágon,
csak ez a nő, s a benne feszülő harag.
Azután Fungabera tábornok arca jelent meg emlékképei között – az a
sima, csokoládészínű bőr, az a csinos arc; igen, szép, akár a halálos bűn,
aztán meg erős és gonosz, akárcsak Lucifer – s ekkor a harag izzani kezdett
a szívében, amíg majdnem lángra lobbantotta a testét, hogy egészen
eleméssze.
 Ébren virrasztott azon a hosszú éjszakán, és minden idegszálával
gyűlölte azt a tényt – hogy ő még él. Óránként visszasurrant oda, ahol
Sally-Anne aludta álmát, s mindig lekucorodott a nő mellé. Egy
alkalommal megigazította rajta a takarót, máskor ujjai hegyével finoman
megérintette a csúnya daganatot a homlokán, s akkor a nő kissé
nyöszörögni kezdett álmában, Craig pedig visszament virrasztani.
Egyik alkalommal sötét, mozgó árnyakat pillantott meg a sós
mélyedésben, és akkor a gyomra görcsbe rándult, de amikor szeméhez
emelte Timon távcsövét, látta, hogy azok az alakok sápadt színű
gemsbokok, nagy testű sivatagi gazellák, majdnem akkorák, mint a lovak,
más néven passzánnak is hívják őket, s pofájukon mintha gyémánt
ragyogna, innen is az afrikaans elnevezés: gemsbok, ékszerantilop.
Világosan ki is tudta venni homlokukon a csillagot a sötét éjszakában.
Csöndesen surrantak, ellenszélben ahhoz a helyhez képest, ahonnan Craig
leste őket, aztán beleolvadtak az éjszakába.
Orion, az éji vadász, lassan alásiklott a látóhatáron, s a távolban
szürkülni kezdett az égbolt. Ideje lett volna továbbindulniuk, de Craig csak
toporgott, vonakodott tőle, hogy Sally-Anne-t azokra a rémségekre és
megpróbáltatásokra ébressze, melyeket az új nap tartogat számukra; hadd
feledkezzék meg szegény néhány pillanatig még a valóságról.
És akkor meglátta őket! Meglátta őket, gyomra és ágyéka pedig megtelt
a szorongás olvadt ólmával. Még mindig messze jártak, valahol a szikes-
sós mélyedés túloldalán; sötét sziluettjük nagyobbnak tetszett, semmint kis
sivatagi ragadozók lehettek volna; mindenesetre a sötét árnyalakok egyre
közeledtek feléjük. Valószínűleg a tüskebokorból rögtönzött seprő
késleltette őket ennyi ideig. De amint ő maga elhajította a gallyakat,
üldözőik hamarosan a nyomukra leltek; most ismét ügetve közeledtek.
S akkor a heves elkeseredés más alakot öltött a lelkében. Ha ennek a
percnek el kellett érkeznie, talán jobb is, hogy most érkezett el, gondolta,
hiszen ez is ugyanolyan jó hely, mint bármely más terep, ahol utoljára még
megvetheti a lábát. A sonák csakis egyenesen vághatnak át a sós
mélyedésen, neki pedig van egy kevéske előnye, hiszen itt ez a sziklapad,
igaz, csak térdig ér, meg itt vannak a tüskebokrok, azok is térdig fedezik,
ideje viszont nem lesz valami sok ahhoz, hogy előnyt kovácsoljon belőle.
Visszarohant oda, ahol a hátizsákot hagyta; mélyen meggörnyedve
futott, nehogy alakja kirajzolódjék az ég szürkés háttere előtt. Az öt
gránátot az ingébe tömködte, fölkapta az egyik drótgombolyagot és a
drótvágót, azzal visszaindult a sziklapadhoz.
Onnan kikandikált az előrenyomuló őrjárat felé. Libasorban haladtak a
katonák, hiszen nyílt terepen közeledtek, de úgy számította, mielőtt elérik a
sziklavonulatot, a klasszikus nyílhegyalakzatban állnak fel; így oldalról is
fedezni tudják magukat, tehát nem lehet csapdát állítani nekik.
Craig erre az elgondolásra alapozva kezdte lerakosgatni repesz-
gránátjait. A sziklapad tetején rakta sorba őket; ez a kissé magasabb
helyzet valamivel növeli majd a repeszhatást.
Minden gránátot dróttal kötözött össze, majd mindegyiket egy-egy
bokor gyökeréhez fűzte, hogy végül a vékony drótokat óvatosan a
kézigránátok kioldótűjéhez erősítse; ezek a pockok a gránátok nyelét
erősítik a robbanófejhez. A drótszálak végét aztán óvatosan egyenként
visszahúzta oda, ahol Sally-Anne még mindig mélyen aludt, s odaerősítette
a szálak végét a hátizsák leffentyűjéhez.
Most már a földön térdelt, mert a hajnali fény egyre erősödött, a járőr
pedig minden pillanatban közelebb került hozzájuk. Az utolsó gránátot
húzta maga mellé; ezúttal már a hasán kúszott érte. Ellenőrizte, hogy csőre
van-e töltve az AK 47-es, a tartalék tárakat pedig a keze ügyében tette le.
Ideje volt fölébreszteni a lányt. Lágyan megcsókolta az ajkát, mire
Sally-Anne az orrát fintorítva halkan nyöszörögni kezdett, aztán kinyitotta
a szemét; egy pillanatra zöld fénnyel villant benne a szerelem, hogy
nyomban, kétségbeesett legyen a tekintete, amikor rádöbbent, milyen
körülmények között ébresztgeti a szerelmese. A lány megpróbált felülni, de
Craig a karjával finoman visszanyomta a helyére.
– Itt vannak – figyelmeztette. – Én pedig ellenállok nekik.
A lány némán bólintott.
– Nálad van Timon pisztolya?
A lány ismét bólintott és a fegyver felé nyúlt, farmernadrágja szélét
tapintotta.
– Tudod, hogy kell használni?
– Igen.
– Egy golyót tarts meg a végére.
A lány mereven a szemébe nézett.
– Ígérd meg, hogy nem fogsz habozni.
– Megígérem – suttogta a nő.
Craig lassan fölemelte a fejét. A járőr négyszáz lépésre lehetett a
mélyedés innenső szélétől, és jól számított: máris nyílhegy-vadászalakba
rendeződtek.
Amint most az egyetlen, alaktalan folt elemei eltávolodtak egymástól a
gyenge szürkületben, Craig végre megszámlálhatta, hányan vannak. Öten!
Újra nagyon elkeseredett. Timon nem végzett olyan gyilkos munkát, mint
remélte. Az eredeti nyolcból csak hármat sikerült leterítenie. Öt pedig túl
sok ahhoz, hogy megbirkózzék velük. Még akkor is, ha meglepi őket és
rejtőzve nyithat tüzet, akkor is egyszerűen túl sok: egy emberre öt.
– Ne emeld fel a fejed – suttogta a lánynak. – Úgy csillog egy arc, akár
a tükör. – A lány engedelmesen karjára hajtotta a fejét. Craig fölhúzta az
ingét, hogy ő is elrejtse saját száját és orrát, így leste a közeledőket.
Ó, Istenem, remek katonák, gondolta. Elegendő a mozgásukat figyelni!
Egész éjszaka úton voltak, mégis olyan frissek és óvatosak, akár öt hiúz. A
nyílhegy élén szálfa termetű sona haladt, ruganyosán hajladozva, mint
nádszál a szélben. Jobb csípője mellett lövésre készen markolta
géppisztolyát; halálos komolysággal koncentrálva ügetett. A hajnalpír egy
másodpercre megcsillant a magas férfi szemében; s a sugarak úgy
tükröződtek fekete arcán, mint két ágyú torkolattüze. Craig rádöbbent,
hogy ez a másik négy parancsnoka.
Az ék éjét alkotó két oldalon haladó két katona komor, zömök figurának
látszott, mindkettő „sötét és fenyegető” jelenség, mégis hűségesen ügettek,
a parancsnokot fedezve. Bábokként engedelmeskedtek a magas sona
kézjeleinek. Halálos csendben közeledtek a sós mélyedés széléhez; ekkor
Craig elrendezte bal tenyerében a kusza drótszálak végét, majd
mindegyiket egy-egy ujja közé fogta.
A sziklafaltól ötvenlépésnyire a langaléta sona egy vízszintes
kézmozdulattal megálljt parancsolt a másik négynek; az alakzat szoborrá
dermedt. A parancsnok feje lassan mozdult jobbra-balra; szemügyre vette a
térdmagasságú sziklavonulatot s a mögötte húzódó bozótost. Aztán öt
könnyed lépést tett előre, s akkor újra megállt. Megint félkörben forgatta a
fejét – balra-jobbra, aztán újra balra. Valamit észrevett! Craig ösztön-
szerűen visszatartotta a lélegzetét, miközben peregtek a másodpercek.
Akkor a sona újra megmozdult. Intett a két oldalról őt fedezőknek; a
mutatóujjával jelzett valamit, aztán összeszorított ököllel. A négy katona
nyomban más alakzatba rendeződött: most a nguni törzsek hagyományos
harcrendjébe: fordított nyílhegy-alakzatba; ez a híres bikaszarv-formáció,
amelyet a legendás Csaka király olyan rémületes hatékonysággal
alkalmazott a csatákban. S a halálos szarv öt harcosa lassan előreindult,
hogy lerohanja Craig lőállását.
A férfi most furcsa megkönnyebbülést érzett: dicsérte saját előrelátását,
amiért olyan jókora térközökben helyezte el a gránátokat. A két előretolt
ember, aki eddig a parancsnokot fedezte, szinte hajszálpontosan rásétál a
gránátjaira! Gyorsan kitapogatta a két szélső gránátot irányító laza drótok
végét a kezében, s úgy leste, hogy a „bikaszarv” két élén haladó ember
lassan közelít. Azért imádkozott, bárcsak a magas sona, ez a két lábon járó
halálos veszély óvakodna előre, de az nem mozdult. Sőt még eléggé távol
volt ahhoz, semhogy a repeszhatás elérné. Csak állt, leste a terepet, néma
gesztusokkal irányítva a kettős éket, amelynek őt kell bekerítenie.
A jobboldalt lopódzó katona elérte a sziklafalacska peremét, óvatosan
felhágott rá, csakhogy bal oldali társa még mindig tízlépésnyire volt a
padlattól, bokáig a sós homokban.
– Együtt! – suttogta maga elé Craig. – Együtt kell elkapnom őket!
A sziklaélen álló férfinak most szinte már súrolnia kellett a „maga”
elrejtett kézigránátját a térdével; de Craig még engedte, hogy átlépjen az
akadályon. Most a baloldalt haladó katona is elérte a sziklákat; feje körül
véres kötés; ez csak Timon műve lehet! A gránát egy vonalban lehetett a
köldökével. Craig ebben a pillanatban teljes erővel húzta meg a két szélső
drótszálat, s abban a minutumban már hallotta is, ahogyan a töltetek nyele
fémes pengéssel lepottyan, aztán bumm-bumm – két detonáció!
A gyutacs három másodperces késleltetéssel működött; az egyik sona
tanult reflexmozdulattal reagált rá. Társa, aki eddig a sziklaélen állt, egy
szemvillanás előtt eltűnt előle, de Craig úgy ítélte meg: túl közel lehetett a
gránáthoz, semhogy túlélje a robbanást. A szikes-sós mélyedésben ácsorgó
másik három szinte ugyanakkor hasra vetette magát; még nem is értek
földet, máris ropogni kezdett a géppisztolyuk, oldalt gurultak, amikor
elterültek, aztán újabb három sorozat roppant, a golyózápor végigsöpört a
sziklafalacska tetején.
Csak a baloldalt álló rohamosztagos maradt talpon, az, akit a repeszek
megsebeztek; talán éppen sebesülése miatt nem tudott elvágódni ezekben a
halált osztó másodpercekben. A gránát ugyanis olyan vakító fénnyel
robbant fel, mint egy fényképezőgép villanófénye: a katona közvetlen
közelről kapta a szilánkokat. A robbanás szele és a repeszek a hasán érték;
egy pillanatra levegőbe emelkedett a teste. A jobb oldali gránát is rövid
dörejjel robbant fel, Craig pedig hallotta azt a kurta, dobpergéshez hasonló
halk hangot, amint a szilánkok emberi húst érnek.
Két fattyúnak vége, villant át az agyán, azzal máris tüzelt a magas
sonára, a halált osztó altisztre. Csakhogy a bokrok ágai között kellett célba
vennie a parancsnokot, ráadásul a sziklafal éle fölött, a sona pedig épp
oldalt hemperedett. Craig első sorozata alig néhány hüvelykkel a hosszú
altiszt előtt verte föl sós homokot; az irányzék jó volt, csak épp egy icipicit
rövid; a második sorozat egy árnyalattal balra csapódott be, de a sona már
viszonozta is a tüzet, miközben egyre oldalt hempergett.
A hátramaradt két rohamosztagos közül az egyik most fölpattant a
homokból és a fal felé rohant, ide-oda szökellve, mint egy rögbijátékos a
labdával; Craig őt vette célba. Az egész sorozat talált: ágyéka táján érték az
első lövedékek a futó alakot, a többi pedig függőlegesen egyre feljebb, a
hasát és a mellét. Az AK 47-es hírhedt hibája, hogy a csöve sorozatlövés-
nél erősen „felkap”, Craig ezért igyekezett keményen markolni a tusát. A
rohamosztagos fegyvere messzire repült, a férfi megpördült a tengelye
körül, előbb térdre esett, aztán hasra, mint valami imádkozó muzulmán.
De a magas altiszt közben talpra szökkent, futva közeledett ő is, valami
parancsot ordított, húsz lépéssel a szitává lőtt katona mögött lihegett. Craig
izgalomtól remegve most őt vette célba. Ezúttal nem hibázhatja el! De az
AK 47-es csak egyet csattant, csak egyszer rúgott vissza, aztán üresen
csettent a tár: kiürült! S az altiszt egyre közeledett, épen, sértetlenül.
Craig nem tudta olyan gyorsan beilleszteni a friss tárat, mint a régi szép
időkben; csak egy másodperc töredékével később vette célba újra a sonát,
mert majdnem ugyanabban a pillanatban, hogy leadta a következő
sorozatot, a sziklafal mögött egyszeriben eltűnt a szép szál férfi, Craig
lövései pedig magasan és ártalmatlanul elszálltak a parancsnok feje fölött.
Craig szitkozódott, de máris balra facsarta a testét, célba véve az ötödik
és utolsó katonát, aki most öt lépésre lehetett a sziklaperemtől. Kapásból
tüzelhetett csak, a sorozat célt is tévesztett, kivéve egyetlen lövedéket,
amely tátott szájüregén érte a rohamosztagost, akinek a feje hátranyaklott,
mintha ököllel erősen állon vágták volna. A bíborvörös sipka, amely úgy
csillogott, mint egy csodaszép madár a hajnali fényben, magasra repült a
levegőbe, a katona pedig összeesett, akár egy kócbaba.
Az első tíz másodperc leforgása alatt ötből négy – Craig az imént még
nem is remélhetett ilyen csodálatos sikert, csakhogy épp az ötödik, a halált
osztó férfi most sértetlenül lapul a sziklafal mögött – és bizonyára sikerült
is a torkolattűz nyomán észlelnie Craig lőállását. Most pontosan tudja, hol
hasal!
– Maradj a takaró alatt! – kiáltotta Craig SallyAnne-nek, azzal
megrántotta a megmaradt három kézigránát nyelére erősített drótokat.
Szinte egyszerre explodált ez a három, mennydörgő robajjal, akár egy régi
csatahajó oldalsortüze, s miközben lángok csaptak az égnek és porfelhő
röppent föl, Craig előreszökkent.
Előre és jobbra tartott; harminc lépést rohant kettégörnyedve, markában
az újratöltött AK-val, aztán hasra vágta magát, oldalt hemperedett, s akkor
kivárt, hasán fekve, fegyverével fedezve azt a pontot a kövek mögött, ahol
a sona eltűnt, de közben gyors pillantásokat vetett jobbra-balra.
Mostanra már világosabb lett az ég, gyorsan hajnalodott, s ekkor a sona
felbukkant. Átvetette magát az alacsony falhoz hasonló sziklákon,
sziluettje egy pillanatra felvillant bal felől a fehér sós sivatag előterében,
gyorsan szökkent, akár a mamba, a halálos marású kígyó, és ott, ahol Craig
nem várta volna. Bizonyára térdén-könyökén kúszott el a sziklák mögött,
baloldalt és jó messzire Craigtől.
Craig azonnal célba vette az AK-val, de nem tüzelt; ez a villanásnyi
alkalom nem érte volna meg, hogy elárulja új tüzelőállását, a sona pedig
úgy ötvenlépésnyire tőle máris eltűnt az alacsony bozótosban. Craig most
kúszni kezdett, hogy közelebb kerüljön hozzá, lassan tekergeti a földön,
mint egy giliszta, hangtalanul, a port nem verve fel, s minden idegszálával
neszekre koncentrálva vizslatta a terepet. Hosszú másodpercek teltek el
ólmos lassúsággal, miközben Craig centiméterről centiméterre kúszott; jól
tudta, hogy a sona arrafelé tarthat, ahol Sally-Anne-t hagyta.
És abban a pillanatban a lány sikoltása verte föl a csendet. A hang úgy
felborzolta az idegeit, mintha köszörűkorong pörögne a mellkasában; a
támadó és a lány együtt bukkant fel a bozótból. Sally-Anne úgy küzdött és
karmolt, mint egy vadmacska, a sona pedig a hajánál fogva markolta meg;
ő maga térden állva cibálta a lányt, de könnyedén elbánt vele: lassan
leszorította, Sally-Anne-nek alkalma sem volt ráemelni Timon pisztolyát.
Craig feléjük szökkent. Nem volt ez tudatos mozdulat. Egyszeriben
önmagát is meglepte, hogy talpon van és előrelendül, buzogányként
forgatva feje fölött a géppisztolyt. A sona meglátta, hogy közeledik feléje
és nyomban elengedte Sally-Anne-t, aki néhány lépést hátrafelé tántorgott,
majd hanyatt esett. A sona kitért a lesújtó géppisztoly tusa elől, s amikor
Craig térdre esett, vállával a bordái közé bökött. A fegyver messzire repült
Craig kezéből, ő maga pedig máris dulakodni kezdett halálosztó
ellenfelével, miközben levegőért kapkodott; lélegzete ugyanis elakadt a
fájdalmas ütés miatt. A sona azon nyomban rájött, hogy ő sem képes
használni a fegyverét, hagyta hát, hogy a földre hulljon, s most mindkét
kezével megmarkolta ellenfelét.
Craig már az első pillanattól fogva tisztában volt vele, hogy a sonával
egyszerűen nem képes elbírni: sokkal erősebb nála. Magasabb volt, mint ő,
testsúlya is nagyobb, s a kiképzés során izmai olyan keménnyé váltak, mint
megannyi fekete szénhasáb. Hosszú karjával elkapta Craig nyakát, de a
férfi nem tanúsított ellenállást e fogással szemben, hanem egész súlyával
arrafelé lendült, ahonnan az altiszt elrántotta. Ez meglepte a katonát, s a két
férfi együtt bukfencezett fel. Miközben elvágódott, Craig kirúgott fém
műlábával – de a rúgás épp csak súrolta ellenfelét.
A sona elhajolt és ököllel feléje sújtott. Craig karjával védte az ütést, a
két férfi pedig mellkast mellkasnak feszítve egymásba kapaszkodott;
gurulni kezdtek a földön, egyszer az egyik kerekedett felül, aztán a
másikuk, testük alatt ellapultak a cserjék durva ágai, lihegtek és sziszegve
fújtattak egymás arcába. A sona farkasként kapott Craig arca felé
szögletes, hófehér fogaival. Ha ez az ember fogást talál, képes leharapni az
orrát, vagy kiszakítani egy húsdarabot az arcából; Craig látott már ilyesmit
sörözői verekedés közben, itt, Afrikában.
Épp ezért nem kapta hátra a fejét, hanem homlokával a másik arcába
fejelt: a sona száját érte az ütés, egyik metszőfoga kitört, ajkai közt
kibuggyant a vér. Craig hátrakapta a fejét, hogy újra támadhasson, de a
sona, gyakorlott birkózó, átfordította a testét egy csípődobással, és
ugyanakkor villámgyorsan kirántotta derékszíja mellől hosszú rohamkését.
Craig azonnal megragadta a csuklóját, épp idejében, hogy megakadályozza
a döfést.
Újra hemperegni kezdtek, és ezúttal a sona kerekedett fölébe, aztán a
hasára ült, lovagló ülésben, jobb kezében a késsel; a gyilkos szerszám
ezüstösen csillogó hegye Craig torkát és arcát vette célba. Craig mindkét
kezével védekezett, az egyikkel a sona csuklóját markolta, a másikkal
ellenfele könyökhajlatát próbálta egy helyben tartani, úgy tetszett,
sikertelenül. A kés hegye milliméterről milliméterre közeledett a torkához,
a sona pedig mindkét lábával kirúgott, hogy aztán az egyiket az ő lába közé
erőszakolja; úgy szorította a földhöz, mint szenvedélyes férfi a szeretőjét.
S a gyilkos késhegy egyre közeledett, mögötte Craig homályosan látta a
sona erőfeszítéstől eltorzult arcát, a vérrel elöntött fogsort; a vér csíkban
folyt az állára, onnan pedig Craig arcába csöpögött a meleg nedv; az altiszt
szeme fehérjét barnás erecskék csíkozták; szemei kidülledtek az
erőfeszítéstől – s a kés egyre közeledett.
Craig minden erejével megpróbálta visszaszorítani a gyilkos jobbot; egy
pillanatra még sikerült kissé visszanyomnia, de aztán a kés már szúrta is a
bőrét azon a ponton, ahol kulcscsontjai találkoznak. Olyan szúró érzés volt
ez, mint amikor az injekcióstű az ember bőrébe mélyed; Craig elborzadva
érezte, hogy a sona minden erejét összegyűjtve most akarja gégéjébe döfni
a pengét – s azt is tudta, hogy ez már a kegyelemdöfés.
De most valami csoda történt: a sona fejének alakja egy szemvillanás
alatt megváltozott; eltorzult, mint valami farsangi álarc, aztán a fej – mint
valami templom kupolája – összeroskadt; halántékából véres agyvelő
lövellt ki – s ugyanakkor egy lövés dörrenése szinte megrepesztette Craig
dobhártyáját. A sona teste elernyedt; ellenfele legurult róla, s a hatalmas
férfi úgy terült el a földön, mint frissen fogott harcsa a fövényen.
 Craig zihálva felült. Sally-Anne egylépésnyire térdelt tőle, két kézzel
markolta a Tokarov pisztoly agyát; a fegyvercső még mindig az ég felé
mutatott, ugyanabban a helyzetben, ahogyan a rúgás ereje fölfelé lökte. A
nő bizonyára a sona halántékához szoríthatta a csövet, mielőtt tüzelt volna.
– Megöltem – hörögte a lány rekedten, és szemében ott ült a borzalom.
– Istennek hála! – lihegte Craig, miközben inggallérja szélével próbálta
leitatni torkáról a vért.
– Senkit sem öltem meg eddig – suttogta Sally-Anne –, senkit és
semmit... még egy nyulat sem, egy halat sem – soha!
Kezéből kihullott a pisztoly; a lány egymáshoz dörzsölgette a kezeit,
miközben a sona hullájára meredt. Craig odakúszott hozzá és a karjába
vette. Sally-Anne minden ízében reszketett.
– Vigyél el innen – könyörgött a férfinak. – Kérlek, Craig! Érzem a
vérszagot, vigyél el innen!
– Jól van, jól van. – Talpra segítette a lányt, kétségbeesett sietséggel
összehajtogatta a műanyag takarót, aztán leszíjazta a két hátizsákot.
– Erre! – A két hátizsák és a géppisztoly súlya alatt görnyedve, Craig
nyugat felé indult, kézen fogva vonszolva Sally-Anne-t, csak minél
távolabb ettől a mészárszéktől!
Csaknem három órája haladtak már, és amikor először álltak meg, hogy
igyanak, Craig tudatáig jutott saját borzalmas tévedése. A kulacsok! A
pánikszerű távozáskor elfeledte magához venni az öt halott kulacsait!
Sóváran tekintett hátra. Még ha itt is hagyná SallyAnne-t, hogy egyedül
menjen vissza a vízért, akkor is négy órát veszítenének, márpedig a
Harmadik Ezred járőrei minden bizonnyal a nyomukban vannak. Most a
kettejük kulacsát emelgette meg; negyedrészt lötyögött benne a víz; a mai
napra sem elegendő ennyi, még akkor sem, ha most megpihennek, ha
megvárják az alkonyt és a hűvösséget. Nem, akkor sem elég ennyi víz, ha
pedig tovább botorkálnak, akkor ez jóformán semmi – márpedig tovább
kell támolyogniuk.
Döntenie kell. De más döntött helyette: észak felől egymotoros
repülőgép zúgása ütötte meg a fülét. Keserű szívvel bámult fel a sápadt
sivatagi égboltra; olyan tehetetlennek érezte magát, mint valami nyulacska,
amikor ott kuporog a fölötte lebegő sólyom szárnyai alatt.
– Felderítőgép – motyogta, és csak hallgatta a közeledő motorzúgást.
Aztán a zúgás kissé elhalkult, hogy aztán újra felerősödjön.
– Négyzethálós felderítés!
S amint e szavakat kimondta, már látta is a gépet. Közelebb járt
hozzájuk, mint hitte volna, és sokkal alacsonyabban húzott feléjük. Sally-
Anne vállára tette a tenyerét és a földre nyomta a lányt, a takarót gyorsan
ráhajította, miközben ismét hátrapillantott. A gép sebesen közeledett, egy
hajtóműves monoplán! Aztán a gép kissé oldalt billent, hogy egyenesen
feléjük közeledjék. Craig a földhöz simult, a lány mellé, és ő is megpróbált
a nejlontakaró alatt elrejtőzni.
A motorzúgás most már harsogott. A pilóta észrevette őket Craig
fölemelte a takaró egyik szélét, hogy kikandikáljon.
– Piper Lance – mondta halkan és nagy szakértelemmel Sally-Anne.
A gép szárnyán zimbabwei felségjel látszott, s furcsa módon a pilóta
fehér bőrű volt, a jobb oldali ülésen viszont fekete férfi ült, fején a rettegett
bíborvörös sapkával és az ezüstjelvénnyel. Mindketten kifejezéstelen
arccal bámultak le a sivatagra, aztán a Piper éles kanyarral megfordult; az
egyik szárnyvég egyenesen arrafelé mutatott késpengeként, ahol Craig
feküdt. A fekete tiszt rádiómikrofont tartott a szája elé. Aztán a Pipert a
pilóta egyenesbe hozta a kanyar után, s a gép visszafelé indult, arrafelé,
ahol felbukkant. A motor dübörgése egyre halkult, végül elnémult a
sivatagi csendben.
Craig a kezénél fogva talpra állította Sally-Anne-t.
– Bírod még? – kérdezte tőle.
A lány bólintott, s verejtéktói nedves hajfürtjeit visszasimította a
homlokából. Ajka cserepes volt, alsó ajka egy helyütt egészen felrepedt. S
a vágáson csöppnyi vér csillogott, mint egy apró rubin.
– Jól benn járhatunk Botswana területén – vigasztalta a férfi –, a határral
párhuzamos út már nem lehet messze innen. Ha pedig találkoznánk egy
botswanai járőrrel…

Egysávos út volt, valójában két párhuzamos keréknyom, amely észak–déli

irányban a távolba veszett, itt-ott kisebb kanyarokkal, hogy elkerülje a sós
homokkal teli mélyföldeket, ahol ugrónyúl-kolóniák ásták be magukat. Ezt
az útféle ösvényt rendszeresen járták a botswanai határrendőrség emberei,
akik orvvadászokat kerestek vagy azt próbálták megakadályozni, hogy
holmi kósza népség hamis jogcímen határátlépési díjat szedjen az
áthaladóktól.
Craig és Sally-Anne a délután közepe táján érték el a határ menti utat.
Ekkorra Craig már eldobta a géppisztolyt és a lőszert, s a hátizsákjából is
kihajigált minden, nem létfontosságú darabot. Egy ideig még az is
megfordult a fejében, hogy elássa a kéziratát; később majd visszatérhet
érte. Végül is a papírköteg négy kilót nyomott, de aztán Sally-Anne rekedt
suttogással lebeszélte.
 A kulacs kiürült. Utoljára még ittak egy-egy langyos kortyot, néhány
perccel déli tizenkettő előtt. Most már lassan támolyogtak; óránként ha
megtettek másfél kilométert. Craig nem izzadt. Érezte, hogy a nyelve
dagadni kezd, torka annyira száraz, hogy nyelni sem tud; a hőség mintha
minden nedvességet kiszívott volna a testéből.
Így érték el az utat. Craig komoran nézegette a forró levegőben remegő
horizontot, miközben minden erejét arra összpontosította, hogy felemelje
az egyik lábát, s a másik elé helyezze. Úgy vágtak át az úton, hogy nem
vették észre a keréknyomot, nem is észlelték, hogy itt húzódik a határ, hát
csak vánszorogtak tovább a sivatagban. Nem ők voltak az elsők, akik
elvétették e menekülést ígérő határvonalat, s tovább haladtak itt, a
szomjúság s a hőség okozta halálba. Még két órát imbolyogtak keservesen,
mielőtt Craig megállt volna.
– Már el kellett volna érnünk az utat! – suttogta, majd ismét ellenőrizte
az iránytűt. – Biztosan az iránytű ment tönkre! Hiszen nem erre van észak!
– Feje egészen zavart volt; kételyek kínozták. – Tönkrement ez az átkozott
vacak! Túlságosan délre vetődtünk – mondta végül; s ekkor vágtak neki az
első céltalan körnek, amely annyira jellemző a kimerült és tökéletesen
eltévedt emberi lényekre; ez a „halálkör”, amint az utazók nevezik, a
halálkör, amelyet azok tesznek meg, akik végül elpusztulnak a sivatagban.
Napnyugta előtt egy órával Craig megbotlott egy barnára száradt
vadszőlőindában, amely valami csoda folytán gyökeret vert a szürke
talajban. Az indán egyetlen, narancs méretű zöld gyümölcs lapult. A férfi
letérdelt, és olyan áhítattal szakította le, mintha a gömböcske maga lenne a
Cullinan-gyémánt. Repedezett és vérző ajkai között valamit motyogva,
szuronyával óvatosan kettészelte a gyümölcsöt. A naptól olyan meleg volt
a gömböcske, mint az eleven emberi hús.
– Gemsbok-dinnyécske – magyarázta Sally-Anne-nek, miközben a lány
leült a földre és kifejezéstelen, üres szemmel bámult rá.
A férfi a bajonett hegyével kettévágta a sivatagi dinnyécske fehér húsát,
aztán a félgömböt Sally-Anne szájához tartotta. A lány torka lüktetett,
miközben igyekezett lenyelni a tiszta-meleg levet, s eksztázisában le is
hunyta a szemeit, ahogyan a lé szétfolyt dagadt nyelvén.
Erősen koncentrálva, Craig egy kupicányi folyadékot préselt a
gyümölcsből a lány szájába. Az ő torka is lüktetett, s miközben megitatta a
lányt, a furcsa gyümölcs levének szagát érezve görcsbe rándult a gégéje. A
lány pedig mintha a szeme láttára kapott volna erőre, s miután az utolsó
cseppecske is a szájába csordogált, Sally -Anne váratlanul rádöbbent, mit
is cselekedett.
 – Hát te? – suttogta.
A férfi ekkor a markába fogta a kemény héjú félgömböt, kifacsarta
belőle a gyümölcs húsát; ezeket a piciny darabkákat kezdte szopogatni.
– Ne haragudj. – A nőt elkeserítette saját önzése, de Craig csak rázta a
fejét.
– Hamarosan hűvös lesz. Éjszaka.
Fölsegítette a nőt, így tántorogtak tovább.
Craig elveszítette az időérzékét; fejében öszekeveredtek a napszakok. A
lenyugvó napkorongba nézett, de azt hitte hirtelenjében, hogy hajnalodik.
– Rossz felé... – Fogta az iránytűt és elhajította. A kerek kis kompassz
nem repült túlságosan messzire. – Rossz felé... rossz úton megyünk. –
Karjánál fogva megfordította Sally-Anne-t, s vezetni kezdte visszafelé.
Koponyájában mintha sötét árnyalakok kavarogtak volna; némelyik
jelenésnek nem volt arca, ezek rémképek voltak, ő pedig hang nélkül rájuk
üvöltött, hogy elkergesse őket. Más alakokat felismert. Egyszerre Ashe
Levy bukkant fel; hatalmas termetű hiéna hátán nyargalt el mellettük,
bozontos, vad hullaevőén; kezében Craig új kéziratának lapjait lengette,
aranykeretes szemüvege vakítóan csillogott a lenyugvó nap sugaraiban.
– Papírkötésben nem fogy! – kiáltotta Craignek kajánul. – Senkinek
sincs szüksége rá, bébi. Neked úgyis véged. Egykönyves író vagy, kicsi
Craig – igenis az, bébi!
Aztán Craig rájött, hogy Levy nem is a kéziratát tartja a kezében, hanem
a New York-i Négy Évszak itallapját.
– Ne próbáljuk meg a Corton Charlemagne-t? – incselkedett vele Ashe.
– Vagy egy szép kövér palackot akarnál inkább az Özvegyből? Jó ám a
Veuve Cliquot, Monsieur Cliquot özvegye, hiszen te is tudod.
– Csak afrikai varázslók nyargalnak hiénaháton – ordította vissza Craig
a szellemalaknak, de hang sem jött ki száraz torkán. – Mindig is tudtam,
hogy gonosz varázsló vagy, rohadék!
Ashe huhogó, rosszindulatú kacajt hallatott, azzal a kéziratlapokat
szétszórta a levegőben. A fehér lapok úgy kerengtek vissza a szürke
homokba, mint megannyi fészkére szálló kócsag, s amikor Craig térdre
esett, hogy megpróbálja összekotorni a papírlapokat, csak port talált a
markában; s aztán rájött, hogy nem képes talpra állni. Sally-Anne lerogyott
melléje, s akkor átölelve tartották egymást; az éjszaka pedig roppant fekete
köpenyként borult a szerelmesekre.
A férfi reggel ébredt ólmos álmából, de most sem tudott feltápászkodni,
s nem tudta felébreszteni SallyAnne-t. A nő tátott szájjal, hangosan horkolt
az orrán át.
 Craig térden állva próbált lyukat ásni a földbe, árnyas menedéket
teremtve az izzó napsugarak ellen. S bár a talaj itt puha volt, omlós,
nagyon lassan haladt. Még mindig a térdén ingadozva, nagy erőfeszítéssel
letépkedett egy ölre való sivatagi növényszárat, az itt-ott zöldellő
törpebokrokról. Amikor a szuronnyal megpróbálta finoman fölszeletelni a
szárakat, rájött, hogy nincs bennük egyetlen harmatcsepp sem; akkor a
néhány maroknyi szárral-indával a lyuk fenekét próbálta kipárnázni.
Levágta az üres alumíniumkulacs kupakját, majd az így formált
ivóeszközt a gödör közepére helyezte. Még ezeket az egyszerű feladatokat
is csak iszonyatos összpontosítással tudta elvégezni. A plasztik takarót az
üreg fölé terítette; négy sarkát földkupacokkal rögzítette. A sátorlap
közepére odarakott egy géppisztolytöltényt, de úgy, hogy pontosan az
alanti alumíniumcsonk fölé kerülve áthevüljön.
Aztán odakúszott Sally-Anne mellé, s leült, hogy árnyékával óvja a nőt
a napsugarak nyilaitól.
– Minden rendbe jön – közölte az alvó lánnyal. – Nemsokára rátalálunk
az útra. Már közel lehetünk hozzá, tudod...
Maga sem vette észre, hogy nem jön ki hang a torkán, csak az ajkai
mozognak, s a lány akkor sem hallaná a biztató szavakat, ha netán ébren
lenne.
– Az a kis szemét Ashe az a hazug alak – folytatta. – Igenis befejezem a
könyvet, meglátod. És kifizetem a tartozásomat. Aztán megállapodást
kötök a filmesekkel... akkor visszavásárolom King's Lynnt. És minden
rendbe jön. Ne aggódj, kedves.
Kivárta a kemenceforróságú délelőttöt, ha türelmetlenül is, aztán,
amikor a karórája déli tizenkettőt mutatott, kitakarta a gödröt. A nap
hevítette műanyag sátorlap kisugárzása szinte forrpontig melegítette a
letakart gödörben uralkodó hőséget. A lenyiszált növényszárak finom
kigőzölgése a plasztiktakaró alsó felén gyűlt össze, s a meleg cseppecskék
a géppisztolylövedék alatt sűrűsödtek össze, majd néhány csöpp folyadék a
csonka kulacsba hullott alóla.
Sikerült összegyűjtenie így vagy két és fél deci nedvet. Kiemelte a
víztartályként szolgáló kulacsot a mélyből, de keze olyan erősen remegett,
hogy még ez a kis folyadék is kis híján kilöttyent az egykori kulacsból.
Egy kortyocskát kiszürcsölték belőle, s a nedvességet a szájában forgatta.
Forrónak érezte a furcsán szerzett italt, de a csöppek olyan édesek voltak,
akár a méz, és Craignek minden önuralmára szüksége volt, nehogy az
egészet lenyelje.
Előrehajolt és ajkát Sally-Anne megfeketült, vérző ajkaira szorította. A
nedvességet finoman a lány torkába csorgatta át.
– Igyál, kedves, idd meg. – Azon kapta magát, hogy ostobán vihog,
amikor látta, hogy a lány fájdalmasan nyeli azt a néhány csöpp levet.
Mindig csak néhány cseppet hagyott saját szájából a lányéba szivárogni,
az pedig egyre mohóbban nyelte a „vizet”. A férfi az utolsó kortyokat
magának tartogatta; hagyta, hogy a cseppek leszivárogjanak a torkán. S
úgy megszédült ettől a kevéstől is, mintha pálinkát kortyolt volna. Most ott
ült a homokban, ostoba vigyorral dagadt és cserepes ajkain; arcát
skarlátvörösre égette a nap, az orcáin végigfutó ráncokon a szeméből
szivárgó könnyek száradt nyomaival, véraláfutásos szeméi sarkában
csontszárazra sült a ragacsos váladék.
Újra kivájta a „vízpárló” vermet, aztán Sally-Anne mellé feküdt. A lány
arcát az ingéből letépett ronggyal takarta le, s akkor azt suttogta: – Minden
rendben – segítség – hamarosan... Ne aggódj, drága... szerelmem...

Napnyugtáig újabb fél kulacsra való desztillált folyadék gyűlt össze a

kulacsban, s miután mindketten ittak a meleg léből, egymás karjában
zuhantak mély, halálos álomba.
Aztán valami fölriasztotta Craiget. Egy pillanatig azt hitte, az éjszakai
szél zörög a bozótban. Nagy nehezen felült, félrebillentett fejjel hall-
gatózott, nem lévén bizonyos afelől, vajon még mindig nem hallucinál-e,
vagy valóban a sejtelmes távoli hang gyengül és erősödik. Csaknem
hajnalodik már, döbbent rá; a látóhatár kemény és sötét vonalnak tetszett
az ég bársonyosan kék burkolatán.
Aztán a hang váratlanul erősebb lett, ő pedig rájött, hogy miféle
dübörgést hall: egy Land Rover négyhengeres motorjának jellegzetes mor-
gását. A Harmadik Ezred tehát nem adta fel a vadászatot! Jönnek könyör-
telenül, akár a hiénák, amikor vérszagot szimatolnak az orrlikaikban.
Két fényszóró villanását is észrevette most, messze a sivatagban; két
halovány fénysugár ingott-libegett, amint a terepjáró imbolyogva
közeledett feléjük a göröngyös terepen. Kezével tapogatózva kereste a
géppisztolyát. De nem találta sehol. Csakis Ashe Levy lophatta el, gondolta
keserű haraggal; elvitte magával, a hiéna hátát megülve. – Sose bíztam a
fattyúban – hörögte hangtalanul.
Kétségbeesetten bámulta a közeledő két sárga fényforrást. Sugár-
kévéikben valami piciny, manószerű figura táncolt, apró termetű sárga
emberke. – Puck az – gondolta. – Tündérek. Sose hittem a tündérekben.
Bár ezt nem szabad mondanod... ha ezt mondod, meghalsz. Ne akarj manót
vagy tündért ölni. Akkor inkább hiszek bennük. – Az agya még működött,
de fantáziálás keveredett gondolataiban a világos felismerés röpke
pillanataival.
Aztán egyszerre rájött, hogy az a kis, félmeztelen sárga emberke –
csakis bushman lehet. Egy bushman nyomkereső; a Harmadik Ezred tehát
bushman nyomkeresőket fogadott fel, hogy megtalálja a szökevényeket.
Csakis egy törpe bushman képes egész álló éjszaka rohanni egy Land
Rover sugárkévéjében.
A fényszórók most fénykörbe vonták őket, akár a színpadi reflektorok.
Craig elvakítva emelte szeme elé két kezét. A fény olyan erősen csillogott,
hogy szinte fizikai fájdalmat okozott neki: marta a szemeit. Bal kezében a
bajonettet szorongatta, a háta mögé rejtve a szuronyt.
Az egyiket elkapom, mondta önmagának. Az egyiket igen!
A Land Rover alig néhány lépésnyire fékezett tőlük. A kis bushman
nyomkereső ott állt mellettük, cserregve-csicseregve madárszerű, furcsa
anyanyelvén. Craig hallotta, hogy a vakító fény mögötti sötétben kinyílik a
Land Rover egyik ajtaja; férfialak közeledett feléjük. Craig nyomban
fölismerte. Peter Fungabera tábornok – alakja óriásinak tetszett a
fényszórók mögötti visszfényben, amint arrafelé csörtetett, ahol Craig
feküdt a kemény sivatagi földön.
Hála Néked, Istenem, fohászkodott némán Craig, köszönöm Néked,
hogy őt küldted hozzám, mielőtt meghalok; azzal keményem megmarkolta
a szuronyt. A torkába, igen, oda, biztatta önmagát, a torkába, amikor fölém
hajlik. Most összeszedte maradék erejét; Fungabera tábornok pedig fölébe
hajolt. Most! Craig iszonyú erőfeszítést tett. Szúrd a hegyét a torkába; no,
szúrj már! De nem történt semmi. Keze nem engedelmeskedett a
parancsnak. Akkor hát vége. Más fegyvere nincs.
– Közölnöm kell önnel, hogy letartóztatom, azzal a váddal, hogy
illegálisan lépett a Botswanái Köztársaság területére, uram – mondta Peter
Fungabera, de valahogy más volt most a hangja. Mély, barátságos,
részvétteli hang; erős akcentussal beszélte az angolt.
Nem űz bolondot belőlem, gondolta Craig, a ravasz kurafi; mert látta
már, hogy Peter Fungabera a botswanai rendőrség uniformisát húzta
magára.
– Önök nagyon szerencsések – mondta a tábornok. Most féltérdre
ereszkedett. – Rábukkantunk arra a pontra, ahol átkeltek az úton. –
Filcborítású kulacsot tartott Craig szájához. – Tegnap délután három óta
követjük a nyomukat.
Hideg édesvíz csordult Craig szájába, és végigfolyt az állán. Kezéből
kihullott a szurony; két kézzel ragadta meg a kulacsot. Az egész vizet ki
akarta inni belőle, az utolsó cseppig, szeretett volna megfulladni tőle.
Olyan csodálatos volt az íze, hogy szemét elöntötték a könnyek.
Könnyei fátyolán át közben észrevette a botswanai rendőrség címerét a
Land Rover nyitott ajtaján.
– Ki maga? – Peter Fungaberára bámult. De hiszen ezt az arcot nem
látta még soha! Széles, lapos orrú ember hajolt fölébe; a száját csücsörítette
aggodalmasan, de érdeklődve; olyan volt, mint valami barátságos buldog.
– Kicsoda? – kérdezte hörögve.
– Kérem, ne beszéljen. Önt és a hölgyet átkozottul gyorsan el kell
szállítanunk a francistowni kórházba. Rengeteg ember hal meg ebben a
sivatagban – önöknek átkozott nagy szerencséjük volt.
– Akkor maga nem Fungabera tábornok? – suttogta Craig. – Ha nem az,
akkor kicsoda?
– A botswanai rendőrség határőrségétől Simon Mafeking őrmester
vagyok, tisztelt uram; állok a rendelkezésére.

Kisfiú korában, még a nagy honvédő háború előtt, Nyikolaj Buharin

ezredes elkísérte az apját farkasvadászatokra; azokra .a csordákra
vadásztak, amelyek az Ural hegyláncai között megbúvó kis falujukat
rémisztgették a hosszú és kemény téli hónapokban.
A roppant, komor tajgába tett kirándulásokon szerette meg
szenvedélyesen a vadászatot Buharin ezredes. Élvezte a vadon magányát s
azt az ősi örömet, amely ott izzott az érzékeiben, valahányszor
szembekerült a gyilkos kedvű ordasokkal. Látás, hallás, szaglás s a
született vadász különleges többi érzéke tette képessé, hogy előre
kiszámítsa a zsákmány minden cseles mozdulatát, rejtőző lépését – az
ezredes mindezeknek a különleges érzékeknek a birtokában volt ma is,
hatvankét éve ellenére. Mivel pompásan emlékezett minden tényre és
arcra, ezáltal szinte úgy működött az agya, akár egy komputer memóriája;
ez tette képessé, hogy hivatásának mesterévé váljék; ezek révén került a
Hetedik Osztály élére, ahol hivatásos embervadászattal foglalkozott, igen,
a legveszélyesebb állat nyomát követte: az emberét.
Valahányszor vaddisznóra meg medvére ment a GRU és a KGB magas
rangú tisztjeinek kikapcsolódását szolgáló hatalmas birtokokon, mindig
szinte megrémítette elvtársait és a vadőröket azzal a fura szokásával, hogy
nem volt hajlandó magaslesről tüzelni, hanem gyalogosan gázolt a
legsűrűbb vadonba is, egyes-egyedül. A halálos fizikai veszély izgalma
valami mélyen gyökerező ingert elégített ki benne.
Amikor irodájába érkezett a parancs, hogy hajtsa végre mostani
feladatát, a Dzserzsinszkij téren álló parancsnokság második emeletére,
azonnal felismerte ennek jelentőségét és személyesen vette kezébe az
ügyet. Kellő igyekezettel ezt a helyzeti előnyt fokozatosan ki lehetett
aknázni, és amikor végre elérkezett az idő, hogy Buharin ezredes szemtől
szembe találhatta magát emberével jövőbeni manővereik színterén, ő már
kiválasztotta az ízlésének legmegfelelőbb álcát.
Az új zimbabwei köztársaságban az oroszok, főként a magas rangú
oroszok ellenséges gyanút ébresztettek. Á függetlenségi háború, a
chimurenga alatt Oroszország rossz lóra tett és Joshua Nkomo ZIPRA
nevű szervezetét – a matabele forradalmi szárnyat – támogatta. A hararei
kormány megítélése szerint az oroszok jelentették az újkolonialista
ellenséget, míg Kína és Észak-Korea számítottak a forradalom igaz
barátainak.
Fenti okok miatt Nyikolaj Buharin ezredes finn útlevéllel, álnéven lépett
be Zimbabwébe. Folyékonyán beszélt finnül és még öt más nyelven,
melyek közé az angol is beleértendő. Olyan álcára volt szüksége, mely
lehetővé tette, hogy szabadon elhagyhassa Harare városát, ahol minden
lépését figyelemmel kísérik és eltűnhessen a vadonba, hogy embereivel
ellenőrzés nélkül találkozhasson.
Bár a Világbank és a Nemzetközi Valuta Alap nyomására a legtöbb
afrikai köztársaság már betiltotta a nagy testű állatok vadászatát,
Zimbabwe még mindig engedélyezte hivatásos vadászok részére, hogy a
kijelölt „ellenőrzött vadászterületeken” végigvezethessék alaposan
kidolgozott szafárijaikat. A szafarik jelentős devizabevételt biztosítottak a
leromlott gazdaságnak.
Az ezredest szórakoztatta, hogy jómódú fakereskedőnek adhatta ki
magát Helsinkiből, és élvezte, hogy hódolhat vadászszenvedélyének,
méghozzá ennyire dekadens módon, ami majdnem kizárólagosan csak a
kapitalista rendszer pénzügyi arisztokráciájának adatik meg.
Természetesen a jelen hadművelethez biztosított költségvetés nem
fedezte az efféle szeszélyeket. Viszont a hadművelet alanya, Peter
Fungabera tábornok gazdag és ambiciózus ember volt. így nem támasztott
nehézségeket Buharin ezredes azon javaslatával szemben, hogy
találkozójuk ürügyeként egy szafari vadászat szolgáljon, valamint, hogy őt,
Peter Fungabera tábornokot kell, hogy érje az a megtiszteltetés, hogy
házigazda lehessen és kifizethesse azt a per diem (napi) ezer dollárt, amibe
a szafari kerül.
Most egy kis tisztás közepén álltak, Buharin ezredes ránézett emberére.
Az orosz szándékosan sebezte meg a bikát. Nyikolaj Buharin jól bánt a
pisztollyal, puskával, vadászfegyverrel és a távolság harminc yard volt
csak. Amennyiben úgy tartotta volna kedve, beletalált volna a bika
bármelyik szemébe, egészen a fényes fekete pupilla kellős közepébe.
Ehelyett gyomron lőtte az állatot, tenyérnyivel a tüdeje mögött, hogy ne
roncsolja a légzését, de nem eléggé hátrafelé ahhoz, hogy tönkretegye az
állat hátsó fertályát és ezzel lelassítsa a lendületét.
A bika gyönyörű példány volt, fekete szarvának óriási domborulata
ötvenhüvelyknyi vagy még nagyobb távolságban lehetett egymástól. Egy
ötvenhüvelykes bika olyan trófea volt, amivel kevesen vehették fel a
versenyt. Tekintettel arra, hogy az ezredes találta el először az állatot, az
mindenképpen az ő tulajdona lesz, attól függetlenül, hogy ki adja meg neki
a kegyelemdöfést. Vodkát töltvén lapos pálinkásüvegének ezüstcsészéjébe,
az ezredes rámosolygott Peterre.
– Na zdarovje! (Egészségére!) – köszöntötte Petert, szemrebbenés
nélkül felhajtván az italt; majd újratöltötte az ezüstcsészét, és Peternek
nyújtotta.
Peter keményített, frissen vasalt gyakorlóruhát viselt, névcédulával a
mellén, nyakában khakiszínű selyemsállal, de feje fedetlen volt és nem
tűzött ki rangjelzést, nehogy a napfény visszatükröződése elriassza a
vadakat.
Peter elfogadta az ezüst csészét és annak pereme felett ránézett az
oroszra. Az ezredes legalább olyan magas volt, mint Peter, de nála még
soványabb kiadásban és olyan szálfaegyenes, mintha koránál fiatalabb
lenne. Szeme sajátosan halvány, kegyetlen kék. Arca a háborús sérülések
és más hajdani konfliktusok nyomaival miniatűr holdfelszínhez hasonlított.
Borotvált fején az ezüstszínű, szalmafinomságú haj megannyi üvegszálként
csillogott a napfényben.
Peter Fungabera élvezte ennek az embernek a társaságát. Tetszett neki
az ezredesből áradó erő, mely császári palástként vette őt körül. Kedvelte
benne azt a majdnem afrikai ösztönös kegyetlenséget, amit Peter
tökéletesen megértett. Szórakoztatta az ezredes körmönfontsága; a
hazugságok, igazságok és féligazságok megkülönböztethetetlen
keveredése. Izgatta a belőle áradó, szinte szagolható veszélyérzet. – Mi
ugyanabból a fajtából valók vagyunk – gondolta Peter, amint felemelte az
ezüstcsészét és viszonozta az üdvözlést. Egy kortyra lehúzta a karcos
alkoholt. Azután – óvatosan lélegezvén, nehogy kimutassa gyötrelmének
legapróbb jelét is – visszaadta a csészét.
– Férfiként iszol – ismerte el Nyikolaj Buharin. – Lássuk, vajon úgy is
vadászol-e?
 Peter jól saccolta. Próbatétel volt mind a vodka, mind a hím buffalo.
Vállrándítással mutatta ki közömbösségét. Az orosz odaintette a hivatásos
vadászt, aki tisztelettudóan állt, hallótávolságon kívül.
A vadász harmincas évei vége felé járó, zimbabwei születésű, fehér
ember volt, hivatásának megfelelő öltözetként széles karimájú kalapban és
khakiszínű gilet viseletben; a mellkasán keresztbe vetett övben nagy
kaliberű töltényekkel. Sűrű göndör szakálla volt és rendkívül boldogtalan
arckifejezése, ami indokolt egy olyan embernél, aki most indul egy
gyomron lőtt hím bivaly követésére a buja part menti növényzetben.
– Fungabera tábornoké lesz a 0,458-as – mondta Buharin ezredes, mire
a vadász szánalmasan bólintott. Hogy a fenébe tudott ez a vén marha
ennyire elpuskázni egy helyben marasztó lövést? Mostanáig úgy célzott,
akár egy Bisley bajnok. Egekre, azok a bokrok tényleg taszítónak tűnnek.
Borzongását elnyomva a vadász ujjával csettintett a két fegyverhordozó-
nak, odarendelvén a többi vadászfegyvert is.
– Várj itt a fegyverhordozókkal – mondta az orosz.
– Uram – tiltakozott gyorsan a vadász. – Nem engedhetem, hogy
egyedül menjen oda. Elveszteném az engedélyemet. Egyszerűen nem.
– Elég – mondta Buharin ezredes.
– De uram, ön nem érti.
– Azt mondtam, elég! – Az orosz soha nem emelte fel a hangját, de te-
kintete elnémította a fiatalabb embert, aki hirtelen ráeszmélt, hogy jobban
fél az ezredestől, mint az előttük levő bokrokban a megsebzett bikától,
vagy attól, hogy elveszti az engedélyét. Elnémult és hálásan, megkönnyeb-
bülten hátralépett.
Az orosz elvette a fegyverhordozótól a 0,458-ast, visszatolta a zavart,
annak ellenőrzésére, hogy megtöltötték-e ólomgolyókkal, majd átnyújtotta
a fegyvert Peter Fungaberának. Peter halvány mosollyal átvette, felemelte,
majd visszaadta a fegyverhordozónak. Buharin szintén mosolyogva, kér-
dőn felvonta deres szemöldökét. Gúnyos mosolyát megvetés árnyékolta be.
Peter sona nyelven szemrehányóan szólt a fegyverhordozóhoz. – Eh he,
mambo!
Az ember elszaladt, és társa kezéből kiragadott egy másik fegyvert, amit
visszahozott Peternek, közben tisztelete tanújeleként halkan tapsolt.
Peter kezében mérte meg az új fegyvert, egy rövid markolatú assegai-t
(dárdát), melynek keményfából készült markolatát rézbevonat díszítette. A
penge hosszúsága majdnem két láb, szélessége négy hüvelyk volt. Az
ezüstpenge élével Peter gondosan leborotválta hüvelykujja hátáról a szőrt,
majd határozott mozdulattal lehúzta zubbonyát, levette nadrágját és trópusi
csizmáját.
Egy szál olivazöld alsónadrágban, a dárdát maga előtt tartva megszólalt.
– Ezredes! Ez az afrikai módi. – Az orosz már nem mosolygott. – Persze
nem várhatom el egy maga korabeli férfitól, hogy ugyanígy vadásszon –
mentette ki őt udvariasan Peter. – Még használhatja a fegyverét.
Az orosz bólintott, jóváhagyván a cserét. Egy null a tábornok javára, de
most lássuk, hogy ez a fekete muzsik felér-e a szavával. Buharin lenézett a
lábnyomokra. Levesestányér méretű, hatalmas patanyomokat látott, a
vékony, vizenyős vércseppek a megrepedt belek zöldessárga ürülékével
színeződtek.
– Én követem a nyomot – mondta. – Maga tartsa szemmel az állat
esetleges kitörését.
Könnyűszerrel indultak neki, az orosz öt lépéssel elöl, figyelmesen, a
véres patanyomok fölé görnyedve, Peter Fungabera mögötte, kezében a
dárdával, tekintetével az előttük levő növényzetet kitartóan pásztázva. Nem
az egész állat felbukkanására számított, apró részletekre csak, egy nedves
orr csillogására vagy egy hatalmas szarv ívére.
Húsz lépés után a növényzet körbezárta őket. Olyan tikkasztóvá vált a
hőség, mint egy üvegházban, a növények fojtogatóan vették őket körül. A
penészszagot árasztó, rohadó levelek elnémították lépteik neszét. A
nyomasztó csendben az orosz lábszárvédőjén fennakadt tüskés ág hangja
teherautó motor berregésének tűnt. Az oroszról ömlött a víz, háta közepén
sötét foltban itatta át ingét az izzadtság, nyakszirtjén az izzadságcseppek
harmatcseppként csillogtak. Peter hallotta mély, ziháló lélegzését, de
ösztönösen megérezte, hogy ezt nem a félelem váltja ki az oroszból, hanem
a vadászon úrrá levő izgalom.
Peter Fungabera nem osztozott az izgalomban. Őt hidegvér öntötte el
félelemérzet helyett. Erre dresszírozta magát a chimurenga alatt. Erre a
mutatványra, a dárdára csak azért volt szükség, hogy kellő hatást
gyakoroljon az oroszra. Hidegvérrel küszöbölve ki minden félelmet és
érzést, Peter Fungabera felkészült. Érezte amint izmai megduzzadnak, az
ereiben és izmaiban szétáradó feszültség kifeszített íjhoz tette őt hasonlóvá.
Tekintete könnyen átsiklott a nyomokon, az oldalnövényzetre
koncentrált. Az állat, amelyet üldöztek, Afrika veszélyes vadjai közül –
talán a párduc kivételével – a legravaszabbnak számított. Ennek
ellensúlyozására viszont száz párduc erejével rendelkezett. Az oroszlán
mordul, mielőtt támad, az elefánt megszédül a mellkasát érő golyóktól, de
a fokföldi bivaly csendben érkezik és támadását csak egyetlen dolog
állíthatja meg – a halál.
 Egy nagy metálkék légy landolt Peter Fungabera ajkán, és felmászott az
orrlyukába. Peter olyan mélyen a gondolataiba merült, hogy nem érezte és
így nem is hessegette el. Egész lényét az oldalnövényzet figyelésére
koncentrálta.
Az orosz a nyomokat ellenőrizte, tanulmányozva a súlyos paták
lenyomatainak változását. Ez volt az a hely, ahol első, vad rohanása után
megállt a bivaly. Peter Fungabera maga elé képzelte, amint ott áll
hatalmasan és feketén, magasba tartott orral és a testében szétterjedő kínnal
visszatekint a vadászokra. Itt áll fülelve, hallja az ő hangjukat és elkezd
forrni benne a gyűlölet és düh. Itt törhetett ki rajta a gyilkos indulat.
Leszegett fejjel továbbcsörtetett, a beleiből feltörő agóniától behúzott
háttal, a dühtől vezérelve.
Az orosz visszanézett Peterre, nem kellett egy szót sem váltaniuk.
Egyetértésben haladtak előre.
A bivaly atavista emlékeire hallgatva cselekedett; ősei már
számtalanszor tettek ugyanígy. Minden mozdulat a viselkedési minta része
volt, a golyó behatolása utáni első vad galopptól a megálláson át, hogy
hallgatózzon és hátrakémleljen, az erőgyűjtés és az azt követő nyugodtabb
ügetés, amint hátsó felét a változó szél irányába fordította, hogy a vadászok
szagát eléhozza a szél és hatalmas, felfegyverzett fejét ingatva leshelyet
keresett.
A bivaly egy tízlépésnyi, szűk tisztáson ügetett keresztül, a távoli
oldalon fényes zöld levelek falát törve át fejével, frissen csillogó
vérnyomokat hagyva a növényeken és ötvenyardnyit haladt tovább. Ekkor
hirtelen kanyarral, széles kört leírva visszafordult. Most már lopakodva,
megfontoltan közlekedett, szelíden, lépésről lépésre furakodva át az
egymásba fonódó ágakon, egészen addig, amíg vissza nem ért a tisztáshoz.
Itt, a szűk tisztás távoli végében elrejtőzve megállt, oldalról takarván a
szűk ösvényen saját vérnyomait. A buja növényzet teljesen elfedte testét.
Hatalmas nyugalom szállta meg. Borzongás és farokcsapás nélkül hagyta,
hogy nyílt sebén csípős legyek lakomázzanak. Egyik óriási, csésze alakú
fülét sem rándította meg, hanem előrefeszítette őket. Szeme sem rebbent,
amint a vadászok jövetelét várva visszanézett a vérnyomok mentén.
Az orosz könnyű léptekkel érkezett a tisztásra, tekintetét mereven a
tisztás távoli végének vér festette ágaira szegezve, melyek egy hatalmas
test átfurakodásának nyomait viselték. Halkan lépdelt előre. Mögötte Peter
Fungabera az oldalbokrokat figyelve, egy táncos légies lépteivel haladt.
Ömlött róla a víz, mellkasán és karjain a lapos, kemény izmok minden
egyes mozdulatára alakot változtattak.
 Meglátta a bika szemét, mely új pénzérméhez hasonlóan csillant meg a
napfényben és Peter jéggé dermedt. Bal kezével csettintett egyet, mire az
orosz is megdermedt. Peter Fungabera belebámult a bivalybika szemébe –
anélkül, hogy pontosan tudná, mit lát –,. de abban biztos volt, hogy
megtalálta a keresett helyet, harmincyardnyira balra. Ha a bika
visszafordult volna, pontosan itt rejtőzne.
Peter pislogott egyet és hirtelen kitisztult a kép. Már nem csak a szemre
koncentrált, és így észrevette az egyik szarv ívét. A szarv mozdulatlan volt,
akár egy faág. Peter először a bika szemei feletti domborulatot látta meg,
de most belebámult magába a szembe – mintha a pokolba tekintett volna.
A bika támadásba lendült. Rohamára kitárulkozott az erdő; ágak
recsegtek-ropogtak, levelek rezegtek, mintha hurrikán söpört volna végig
rajtuk. A bika nagy ívben kanyarodva ért ki a tisztásra. Ez a megtévesztő és
jellegzetesen cseles támadás már sok vadászt vezetett félre, egészen a
végső, váratlan előretörésig.
Mozgása rendkívül gyors volt, szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen
hatalmas állat ekkora sebességgel tudjon rohanni. Magassága és szélessége
akár egy gránithalomé, hátán és lapockáján a dagonya rászáradt sara,
nyakán rút, ezüstös foltokkal, melyeket oroszlánkarmok és tüskekarcolások
egykori hegei hálóztak be.
Nyitott állkapcsából ezüstfonálként folyt le a nyál, a végigcsorduló
könnyek nedves csíkokat húztak szőrös pofáján. Nyakának körfogatát egy
ember alig tudta volna átfogni, vagy akár kinyújtott karokkal átérni a
szarvak távolságát. Torka bőrredőiből kék kullancsok csapatai lógtak alá,
mint érett szőlőszemek a fürtről. Az erdő üvegházi forróságában fojtogató
szag áradt belőle.
Gyilkos dühétől fenségesen közeledett, és Peter Fungabera elébe ment.
Épp akkor vágott át az orosz előtt, amikor az zömök, nagy kaliberű
puskáját lendítette lövésre, így Buharin ezredes kénytelen volt fegyvere
csövét az ég felé rántani. Peter sötét erdei szellemként lopakodott előre,
ellenkező szögből keresztezve a kanyarodó bika útját. Ettől a meghökkent
bika egy horogütést mérni szándékozó, de eközben hátráló bokszolóhoz
hasonlóan akarta felöklelni, nem időzítvén a szarvak lendületét, nem jól
becsülvén a távolságot. Peter csak felsőtestével hajlott el a támadás elől,
hagyva, hogy a szarvak hegye bordáitól hajszálnyira süvítsen el, majd
visszahajlott, amint a bika a roham végén magasba lendítette fejét. Abban a
pillanatban állától egészen a mellső lábai közötti puha bőrredőkig felhasadt
az állat. Peter Fungabera teljes súlyát és futásának egész lendületét az
ezüstpengébe adta. A bika belerohant a penge hegyébe. A penge a sárba
süppedő láb cuppanós hangjával mélyedt az élő húsba és tűnt el benne.
Olyan mélyen hatolt be, hogy Peter Fungabera jobb keze – mellyel a dárda
nyelét fogta – követte a pengét a sebbe. A felszökkenő vér vállig
végigfröcskölte Petert, aki elengedte a dárdát és arrébb piruettezett. A bika
megmerevedő lábakkal szegült ellen a mellkasüregébe szegezett hosszú
fémnek. Megpróbálta követni Petert, de nem tudta utolérni, és vastag,
zömök mellső lábait kitámasztva megállt, üveges tekintettel bámulva a
meztelen embert.
Peter Fungabera eléállt, elegánsan égnek emelt karokkal – Na, te
földrengető! – szólalt meg sona nyelven. „Na, te égi villám!”
A bika kétlépésnyit előrelendült, mikor valami szétszakadt benne;
duzzadó orrlyukaiból dupla sugárban buggyant ki a vér. Állkapcsát
kinyitva felbődült, mire torkából is csillogó vízesésként tört fel a vér,
mellkasán végigömölve. A hatalmas állat megingott, de küzdött, hogy
megtartsa egyensúlyát.
– Pusztulj el fekete istenek ivadéka! – gúnyolta Peter. – Érezd csak a
jövendő király pengéjének élét és dögölj meg!
A bika összerogyott. Súlyától megrezdült a föld a férfiak lába alatt.
Peter Fungabera odalépett a hatalmas, törzsfőnöki fejhez, melyben a
parázsló szemek fakulni kezdtek. Peter térdre ereszkedett, és kezéből
kelyhet formálva belehörpölt a bika tátott szájából gőzölögve ömlő bő,
forró vérbe. Kezeit a szájához emelve úgy itta a vért, akár a bort. A vér
végigfolyt karjain, csöpögött az álláról. Peter nevetett. Hangjától még az
orosz ereiben is megfagyott a vér.
– Ó, hatalmas bivaly! Ittam a élő véredből. Most már átszállt belém az
erőd! – üvöltötte Peter, míg az állat, haláltusája befejezéseként felgörbítette
a hátát.
Peter Fungabera lezuhanyozott és díszegyenruhába öltözött át. Fekete
nadrágját halványbordó selyemcsík díszítette. Rövid széldzsekije szintén
az ezred jellegzetes vörösesbordó színében pompázott, fekete
selyemhajtókával. Mindehhez hófehér keményített inget viselt, kihajtott
sarkú keménygallérral és fekete csokornyakkendővel, mellén miniatűr
kitüntetések dupla sorával.
A tábori szolgák egy kiszáradt vízmosás rövidre nyírt, friss, zöld füvén,
egy moba-hoba fa árnyékában terítették meg az asztalt, a fő táborhelytől
halló- és látótávolságon kívül. Az asztalra egy üveg Chivas Regal whiskyt,
egy üveg vodkát, egy vödör jeget és két kristálypoharat készítettek.
Nyikolaj Buharin ezredes Peterrel szemben ült. Hosszú, bő vászoningét,
melyet buggyos kozáknadrágján kívül hordott, derekán öv fogta össze.
Kesztyűbőr-finomságú csizmát viselt. Előrehajolt, teletöltötte a poharakat,
majd egyet átnyújtott Peternek.
Ez most nem a látványos, egy kortyra történő pohárürítések ideje volt.
Lassan kortyolgattak, figyelvén az afrikai ég mályyaszínbe és izzó aranyba
fordulását. A csend két, életét együtt kockáztató férfi barátságos
egyetértésén alapult, két olyan férfién, akik méltónak találták a másikat,
bajtársnak a közös halálra, vagy méltó ellenfélnek a halálig tartó
küzdelemben.
Végül is Buharin ezredes egy csörrenéssel visszahelyezte poharát az
asztalra.
– Hát akkor, barátom, mondd meg, mit akarsz – kezdte.
– Ezt a földet akarom – mondta Peter Fungabera egyszerűen.
– Az egészet? – kérdezte az ezredes.
– Az egészet.
– Nem csak Zimbabwét?
– Nem csak Zimbabwét.
– És azt várod, hogy mi segítsünk neked a megszerzésében?
– Igen.
– Cserébe mit ajánlsz?
– A barátságomat.
– Sírig tartó barátságodat? – érdeklődött az ezredes szárazon. – Vagy
csak addigit, amíg megkapod, amit akarsz és új barátot találsz?
Peter mosolygott. Ugyanazt a nyelvet beszélték, megértették egymást.
– Örökös barátságod milyen kézzel fogható jelét tudnád nekünk adni? –
erősködött az orosz.
– Egy olyan szegény, kicsi ország, mint az enyém – vont vállat Peter. –
Egy pár stratégiai ásvánnyal rendelkezik mindössze; nikkel, króm, titán,
berillium és néhány uncia arany.
Az orosz bölcsen bólintott. – Ezek hasznosak lesznek számunkra.
– Aztán amint én leszek Zimbabwe uralkodója, természetesen nyitva
tartom a szememet....
– Természetesen. – Az orosz Peter szemét figyelte. Nem szerette a
feketéket –, ez a faji bigottság általános orosz jellemvonás – nem szerette a
színüket, a szagukat. De ez itt kivétel volt!
– Lehet, hogy tekintetem délre fog fordulni – suttogta Peter Fungabera.
Ha! Buharin ezredes ujjongását gyászos arckifejezés mögé rejtette. Ez
aztán különbözik a többiektől!
– Abba az irányba, ahová te egész idő alatt összpontosítottad
tekintetedet – folytatta Peter, mire az orosz majdnem elnevette magát.
 – Mit fogsz délen látni, hadseregtábornok bajtárs?
– Egy leigázott népet fogok látni, mely megérett a felszabadításra.
– És még mit?
– Látni fogom még Witwatersrand aranyát, a Free State földjeit,
Kimberley gyémántjait, az urániumot, a plutóniumot, az ezüstöt és a rezet,
röviden: földünk egyik kincsesházát fogom látni.
– Igen? – érdeklődött örömmel az orosz. Ez aztán gyors, ennek esze van
és rendelkezik a kellő bátorsággal is.
– Egy, a nyugati világot megosztó bázist fogok látni. Egy olyan bázist,
mely uralja mind a dél-atlanti, mind az indiai óceánokat. Ez a bázis fogja
uralni mind az Öböl és Európa közti, mind az Öböl és Amerika közti
olajvezetékeket.
Az orosz felemelte a kezét. – Hova vezetnek ezek a gondolatok?
– Kötelességemnek fogom tartani, hogy a tőlünk délre fekvő földet a
nemzetek közötti méltó helyére emeljem, a szabadság legfőbb szerelmese,
a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének irányításával és
védőszárnyai alatt.
Az orosz bólintott, még mindig Peter tekintetét figyelve. Valóban, ez a
fekete férfi a mögöttes szándékot is átlátta. A fődíj dél volt, de ahhoz, hogy
megnyerjék, először sarokba kellett szorítani. Keletre Mozambik és
nyugatra Angola már az övék volt. Nemsokára Namíbia szintén hozzájuk
fog tartozni. Már csak északi irányban kellett elszigetelni a díjat.
Zimbabwe északra terült el, és ez a férfi biztosítani tudja számukra.
Buharin ezredes előrecsúszott tábori vászonszékén, élénk és hivatalos
lett.
– Van valamilyen lehetőség?
– Gazdasági káosz, törzsi háborúk, a központi kormány bukása – sorolta
ujjain számolva Peter Fungabera.
– Saját gazdasági csődje előidézésében a jelenlegi kormány több mint
ötven százalékban elébed siet – jegyezte meg az orosz. – És te már most
remek munkát végzel a törzsi gyűlölet szításával.
– Köszönöm, bajtárs.
– De azért a parasztokat ki kell egy kicsit éheztetni, hogy kezelhetőek
legyenek…
– A kabinetben forszírozom a fehér tulajdonú farmok és tanyák
államosítását, ígérhetem, hogy a fehér farmerek nélkül elég nagy éhínség
lesz – válaszolta mosolyogva Peter Fungabera.
– Hallom az első lépést már megtetted. Gratulálhatok saját birtokod, a
King's Lynn nemrégiben történt akvizíciójához? Ugye, jól tudom a nevét?
 – Jól értesült vagy, ezredes.
– Minden tőlem telhetőt megteszek ennek érdekében. De amikor elérke-
zik a pillanat a hatalom megragadására, milyen embert fog elfogadni a
nép?
– Egy erős embert – válaszolta Peter habozás nélkül. – Egy olyan
embert, aki már bebizonyította könyörtelenségét.
– Mint te a chimurenga alatt és nemrégiben Matabeleföldön.
– Egy általuk jól ismert karizmatikus személyiséget.
– Harare utcáin asszonyok zengik dicséretedet, egyetlen nap nem telik
el anélkül, hogy arcod fel ne tűnne a televízió képernyőjén, vagy hogy
neved ne szerepelne az újságok címoldalán.
– Egy olyan férfit, aki mögött erő van.
– A Harmadik Ezred – bólintott az orosz. – És a Szovjetunió népeinek
áldása. Habár... – itt jelentőségteljes szünetet tartott. – Két kérdés
megválaszolásra szorul, hadseregtábornok bajtárs.
– Igen?
– Az első egy mondén és ízléstelen kérdés, ahhoz, hogy olyan emberek
között kerüljön szóba, mint te meg én – a pénz. Számvivőtisztjeim
nyugtalanok. Kiadásaink jelentős mértékben kezdik meghaladni az
általatok küldött elefántcsont és egyéb állati termékek értékét... – Itt, a vitát
megelőzvén, felemelte kezét. A kéz egy öregember ráncos, sötét foltokkal
és kidudorodó kék vénákkal átszőtt keze volt. – Tudom, csupán szabadság-
szeretetből kellene a dolgokat csinálnunk, hogy a pénz kapitalista obsz-
cenitás, de világunkban semmi sem tökéletes. Röviden, hadseregtábornok
bajtárs, kezditek elérni a Moszkva által megjelölt hitelkorlátot.
– Értem – bólintott Peter Fungabera. – Mi a második kérdésed?
– A matabele törzs. Nehezen kezelhető, harcias nép. Tudom matabele-
földi hadjáratoddal rákényszerültél az ellenségeskedés, viszály szítására,
hogy a nyugati hatalmak helytelenítsék a jelenlegi kormány cselekedeteit.
De később mi lesz? Hogyan tartod kézben őket, ha már megszerezted a
hatalmat?
– Mindkét kérdésre egyetlen névvel válaszolok – felelte Peter
Fungabera.
– Mi a név?
– Tungata Zebiwe.
– Aha! Igen! Tungata Zebiwe. A matabele vezér. Te távolítottad el az
útból. Azt hittem, mostanra már likvidálták.
– Az egyik közeli rehabilitációs központomban tartom fogva, nagy
titokban és biztonságban.
 – Magyarázatot!
– Először is: a pénz.
– A mi ismereteink szerint Tungata Zebiwe nem gazdag –
aggodalmaskodott az orosz.
– Akkora vagyonhoz tud hozzáférni, ami könnyen meghaladhatja a
kétszázmillió USA-dollárt.
Hitetlenkedése jeléül az orosz felvonta ezüst szemöldökét. Peter kezdte
megszokni ezt az idegesítő mozdulatát.
– Gyémántok – mondta.
– Az anyaország a világ egyik legnagyobb gyémántkitermelője – tárta
szét karjait méltatlankodva az orosz.
– Nem ipari szemét, nem apró hulladékgyémántok, hanem a legjobb
minőségű, hatalmas nagy kövek, néhány közülük a világon eddig fellelt
legszebb darab.
Az orosz gondolkodni látszott. – Ha ez igaz…
– Igaz! De nem mondok többet. Most még nem.
– Rendben. Legalább valamiféle ígérettel kecsegtethetem gazdasági
osztályunk pénzszívó piócáit. A második kérdés. A matabelék? Csak nem
tervezed mindannyiuk – férfiak, nők, gyerekek – kiirtását?
Peter Fungabera sajnálkozva rázta meg a fejét. – Nem. Bár az lenne a
jobb megoldás, de Amerika és Nagy-Britannia nem engedné. Nem,
válaszom ismét csak Tungata Zebiwe. Csodával határos módon elő fog
kerülni, amikor én átveszem a hatalmat. A halálból fog visszatérni. A
matabele törzs meg fog vadulni az örömtől és a megkönnyebbüléstől.
Követni és bálványozni fogják, és én elnökhelyettesemmé teszem meg.
– Gyűlöl téged. Te tetted őt tönkre. Ha valamikor is kiengeded, bosszút
fog forralni ellened.
– Nem. – Peter megrázta a fejét. – Hozzátok fogom őt küldeni. Ugye jól
tudom, hogy vannak a nehéz esetekkel foglalkozó klinikáitok? Olyan
intézmények, ahol az elmebeteg embert gyógyszerekkel és más
módszerekkel kezelik, hogy ismét értelmessé és belátóvá váljon?
Ez alkalommal az orosz valóban felkacagott, majd a hangtalan
nevetéstől rázkódva töltött magának még egy pohár vodkát. Halvány
szemében először jelent meg a tisztelet, amint Peterre nézett.
– A te egészségedre iszom Zimbabwe Uralkodója! Uralmad tartson ezer
évig!
Letette poharát és megfordult, végigtekintvén a hosszú, nyitott,
kiszáradt vízmosáson, egészen a távoli vízlyukig. Odaérkezett egy
zebrasereg inni. Idegesek és nyugtalanok voltak a vízközeiben rejtőzködő
oroszlánok miatt. Azután egyetlen sort alkotva, térdmagasságig
belegázoltak a vízbe, és egyszerre mártották be ajkukat. Egyforma fejek
egymást átfedő frízét alkották, akár a tükörképek végtelensége, míg egy
öreg bak őrszem figyelmeztetően felhorkant, mire a mintázat habos
fröcsköléssel, vad galoppban szétoszlott.
– A kezelés, amiről beszélsz, drasztikus. – Buharin ezredes figyelte,
amint a zebrasereg bevágtat az erdőbe. – Néhány páciens nem éli túl.
Azok, akik túlélik... – kereste a szót. – ... megváltoznak.
– Átmossák az agyukat – mondta ki helyette Peter.
– Egyszerű kifejezéssel élve, igen – bólogatott az ezredes.
– A testére van szükségem, nem az agyára. Bábura, nem emberi lényre
van szükségem.
– Meg tudjuk oldani. Mikor küldöd hozzánk?
– Először a gyémántokat – felelte Peter.
– Természetesen elsőnek a gyémántok. Mikor?
Peter vállat vont. – Nemsokára.
– Amikor eljön az ideje, küldök hozzád egy orvost a megfelelő
gyógyszerekkel. Ugyanazon az útvonalon hozhatjuk ki ezt a Tungata
Zebiwét, mint az elefántcsontot: az Air Zimbabwe járatán Dar-es-
Salaamig, és onnan egyik teherhajónkon Ogyesszáig.
– Megegyeztünk.
– Azt mondod, a közelben van fogságban? Látni szeretném.
– Bölcs dolog lenne?
– Engedd meg nekem! – Buharin ezredes szájából ez inkább parancs-
nak, mint kérésnek tűnt.

Tungata Zebiwe a fehéren vakító déli napsütésben egy fehérre meszelt

fallal szemben állt. A fal összegyűjtötte a nap sugarait és hatalmas
tükörként verte vissza őket. Napfelkelte előtt állították oda, mikor is a dér
megcsípte a gyakorlótér szélén gyéren kinőtt, barna füvet.
Tungata anyaszült meztelen volt, akárcsak az oldalán álló két férfi.
Mindhármuk bordái tisztán kivehetőek voltak, hátuk közepén a csigolyák
rózsafüzérszerűen álltak ki. Tungata a falról visszaverődő fény elől
összehúzta a szemét, de az örvénylő szédülés kivédésére egy pontra
összpontosított a vakolaton. Oldalán a férfiak már többször összeestek,
csak az őrök ostorcsapásai tudták őket ismét lábra állítani. Még mindig
inogtak álltukban, és szédelegtek.
– Bátorság, testvéreim – suttogta Tungata szindebele nyelven –, a sona
kutyák ne lássanak titeket megtörve.
 Eltökélte, hogy nem fog összeesni, és a falon levő mélyedésre bámult,
mely egy golyóbefúródás lemeszelt nyoma volt. Minden egyes kivégzés
után lemeszelték a falat – ebben a tekintetben rendkívüli pedantériáról
tettek tanúbizonyságot.
– Amanzi – hörögte a jobb oldalán levő ember. – Vizet!
– Ne gondolj rá – parancsolta Tungata –, ne beszélj róla, mert bele fogsz
őrülni.
A hőség hullámokban verődött vissza a falról, és szinte fizikai erővel
vágta őket mellbe.
– Megvakultam – suttogta a másik férfi. – Nem látok. – A vakító fény
kiégette a szemgolyóit, akár a hóvakság.
– Úgyis csak a sona majmok undorító képét láthatnád – mondta neki
Tungata. – Légy hálás a vakságodért, barátom.
Hirtelen nyers parancsok hangzottak el mögöttük sona nyelven, majd a
gyakorlótér felől lábdobogást hallottak.
– Jönnek – suttogta a megvakított matabele. Tungata Zebiwe fájdalmat
érzett.
Igen, végre jönnek. Ez alkalommal őérte.
Bebörtönzése hosszú heteinek minden napján hallotta délben a
gyakorlótéren átkelő kivégzőosztag csörtetését. Most érte jönnek. Nem félt
a haláltól, de elszomorodott tőle. Fájt, hogy nem tudott népe szörnyű
nyomorúságán segíteni, hogy nem láthatja többé asszonyát, hogy asszonya
soha nem fogja megajándékozni a régen várt kisfiúval. Elszomorította,
hogy ígéretes élete befejeződik, mielőtt meghozhatná gyümölcseit. Hirtelen
eszébe jutott egy sok évvel azelőtti nap, amikor nagyapja oldalán a
tomboló jégverés által letarolt kukoricaföldeket nézte.
– Ennyi munka semmiért, milyen pazarlás! – mormogta nagyapja.
Tungata halkan ismételte a szavakat, miközben otromba kezek fordították
el és a fal elé bevert facölöphöz lökdösték.
Kezeit a cölöphöz kötözték. Szemeit teljesen kinyitotta. Megkönnyeb-
bült volna, hogy megszabadult a vakító fénytől, de örömét megkeserítette a
szemben álló, felfegyverzett férfiak sora.
A másik két matabele férfit is elhozták a faltól. A vak a kiszol-
gáltatottságtól és a rettegéstől legyengülve térdre esett, és önkéntelenül
összecsinálta magát. Az őrök felröhögtek, és utálkozva kiáltoztak.
– Állj fel! – parancsolta rekedten Tungata. – Mashobane fiához méltóan,
állva halj meg!
A férfi nagy nehezen felállt.
– Menj a cölöphöz – parancsolta Tungata. – Egy kicsivel balra van
tőled.
A férfi tapogatózva elindult és megtalálta a cölöpöt. Hozzákötözték.
A nyolc főből álló kivégzőosztag parancsnoka a Harmadik Ezred
századosa volt, aki lassan végighaladt a kivégzők során és minden puskát
ellenőrzött, töltve vannak-e. Emberei röhögtek sona nyelven előadott rövid
viccen. Tungata nem értett belőlük semmit. Olyan féktelenül nevettek,
mintha részegek vagy drogosok lettek volna. Effajta munkát már máskor is
végeztek, nagy élvezettel. A háború alatt Tungata sok hozzájuk hasonló
embert ismert; az erőszak és a vér szenvedélyükké vált.
A százados visszatért a sor elejére, és mellényzsebéből előhúzott egy
mocskos, szamárfüles, gépelt papírt. Akadozva, a szavakat rosszul ejtve –
akár egy iskolás fiú – felolvasott belőle; angolja alig volt érthető.
– Az állam és a nép ellenségeként el lettetek ítélve – olvasta –
Javíthatatlannak minősültök. A Zimbabwei Köztársaság elnökhelyettese
hagyta jóvá halálos ítéleteteket...
Tungata Zebiwe felemelte állat, és énekelni kezdett. Hangja szépen,
mélyen – a sona százados vékony hangját elnyomva – csengett:

A vakond a föld alatt ver tanyát,

– Holt vagy? – kérdezte Mashobane lánya.

A matabelék ősi harci dalát énekelte, és az első versszak végén rámordult

az oldalán álló két elítéltre.
– Énekeljetek! Hadd hallják a sona sakálok a matabele oroszlán morgását.
Erre a többiek is csatlakoztak:

Csitt, csitt szüzek, hát nem halljátok-e,

Hogy valami mozog, ó, éjjel árnya?

Szemben velük a százados parancsára az osztag egy emberként

előrelépett jobb lábával és felemelte fegyverét. Tungata tovább énekelt, a
szemükbe bámulva, dacolva velük. Az oldalán álló férfiak bátorságot
merítettek tőle és hangjuk erőteljesebbé vált. A második parancsra a
puskák az elítéltekre szegeződtek. A kivégzők a látványt nézték merőn, a
három pucér matabele folytatta dalát a napsütésben.
Egyszer csak – csodálatosképpen – további hangok csatlakoztak a
távolban a harci dalhoz a gyakorlótér mögötti börtönkunyhókból.
Bebörtönzött matabelék százai énekeltek velük, megosztva haláluk
pillanatát, erőt és vigaszt nyújtva.
 A sona százados felemelte jobb kezét, és élete utolsó pillanatában
Tungata szomorúságát szárnyaló büszkeség váltotta fel. Ők aztán férfiak –
gondolta – velem vagy nélkülem, ők ellent fognak állni a zsarnoknak.
Parancsot ordítva a százados hirtelen leengedte karját. – Tűz!
A sortűz egyszerre dördült. A kivégzők sora hátralendült puskája
rúgásától. Tungata akaratlanul összerándult a fülsiketítő robajtól.
Hallotta a golyók dühödt becsapódását az élő húsba, és látótere szög-
letéből megfigyelte, amint oldalán a férfiak az iszonyú erejű csapásoktól
vitustáncot járnak, majd kikötött kezükre borulnak. A dal hirtelen neműit el
ajkukon, míg a szálfaegyenesen álló Tungata tovább énekelt.
A felfegyverzett férfiak leengedték puskáikat, nevetgéltek, lökdösődtek,
mintha remek mókán lettek volna túl. A börtönkunyhókból korábban
hallatszó harci dalt a gyász komor jajveszékelése váltotta fel, és ekkor
végre Tungata torka is kiszáradt és hangja elcsuklott.
Oldalra fordítva fejét a mellette levő férfiakra nézett. Ketten osztoztak a
sortűzön, és mindkét testet szitává lőtték. Sebeikben már rajzottak a
legyek.
Ekkor hirtelen Tungata térde is megroggyant, és majdnem összecsinálta
magát. Gyengeségét utálva minden erejét összeszedte, és lassan úrrá lett
testén.
A sona százados előlépett és angolul szólalt meg. – Jó móka, ugye?
Lesújtó, lesújtó! – mondta üdvözült vigyorral, majd elfordult és kiabálni
kezdett – gyorsan hozzatok vizet!
Egy katona tiszta vízzel színültig tele zománcedényt hozott. A százados
elvette tőle. Tungata megérezte a víz szagát. Az a hír járja, hogy a kis
busmanok sok mérföld távolságból megérzik a víz szagát, de ezt mostanáig
nem igazán hitte el. A víz illata olyan édes volt, akár egy frissen szeletelt
sárgadinnye, és torka görcsös nyelési reflexben rándult össze. Tekintetét
nem tudta levenni az edényről.
A százados két kezével saját ajkához emelte az edényt, szájába vett egy
korty vizet és hangosan gargarizálni kezdett vele, majd kiköpte és
Tungatára vigyorogva, arca elé tartotta az edényt, majd lassú
megfontoltsággal Tungata lába elé, a porba öntötte a vizet. Tungata térdéig
felfröcskölt. Minden csepp akár egy jégkocka és Tungata testének minden
sejtje majdhogynem őrjítő erővel vágyakozott utána. A százados az edényt
felfordítva hagyta, hogy az utolsó csepp is a földre hulljon.
– Lesújtó, pajtás! – ismételte értelmetlenül és elfordult, hogy parancsot
adjon embereinek. A katonák párosával oszlottak el a gyakorlótér felé,
Tungatát egyedül hagyva a halottakkal és a legyekkel.
 Napnyugtakor jöttek érte. Amikor levágták kezeiről a kötést, akaratlanul
is felhördült a feldagadt kezeibe áramló friss vér fájdalmas erejétől, és
térdre zuhant. Lábai nem tudták megtartani. Félig cipelve tudták csak
kunyhójába visszavinni.
A szoba üres volt, a sarokban elhelyezett, vécé céljára szolgáló vödör és
a döngölt föld közepére helyezett két edény kivételével. Az egyik
edényben egy fél liter víz volt, a másikban egy marék kemény, fehér
kukoricakása. A kását rettentően elsózták. Másnap nagy árat fog fizetni
szomjúságával azért, hogy megette, de erőre volt szüksége.
A víz felét megitta, másik felét eltette reggelre, majd kinyújtózott a
puszta földön. A hullámos vastetőből áradt a visszamaradt hőség, de tudta,
hogy reggelre vacogni fog a hidegtől. Teste minden porcikája fájt, feje úgy
lüktetett a naptól és a falról visszaverődő fénytől, hogy úgy érezte,
koponyája szét fog durranni, akár egy túlérett mangógyümölcs.
A kinti sötétségben, a kerítésen túl a hiénacsapat az eléjük tálalt lakoma
fölött veszekedett. Üvöltésük és vonításuk a kapzsiság eszelős
hangzavarának tűnt, melyet a hatalmas állkapcsokban csontok ropogása tett
hangsúlyossá.
Mindezek ellenére Tungata elaludt, hajnalban lábdobogásra és ordító
parancsszavakra ébredt. Gyorsan felhörpölte a maradék vizet, hogy
megerősítse magát, aztán a vödör fölé guggolt. Teste majdnem megtréfálta
előző nap. Nem fogja hagyni, hogy ma erre sor kerülhessen.
Az ajtó kivágódott.
– Ki veled, te matabele kutya! Gyere ki a büdös óladból!
Visszamasíroztatták a falhoz. Szemben a fallal már ott állt három pucér
matabele. Lényegtelen dologként megállapította, hogy a falat lemeszelték.
Ebben a vonatkozásban rendkívül lelkiismeretesek voltak. Megállt két-
lábnyira, szemben a fehér fallal és felvértezte magát az előtte álló napra.
A másik három foglyot délben lőtték le. Ez alkalommal Tungata nem
volt képes előénekelni. Megpróbálta, de torka nem engedelmeskedett. A
délután közepére látása sötét foltokra és vakító fehér fényekre bomlott
Viszont minden alkalommal, mikor lábai felmondták a szolgálatot és
előreesett kikötött csuklóira, a vállgödreiből és a felfelé kitekeredő
karjaiból feltörő fájdalom újraélesztette.
Leírhatatlan szomjúságot érzett.
Az előtte lebegő sötét foltok egyre mélyebbek lettek és egyre hosszabb
ideig tartottak, a fájdalom már nem tudta teljesen magához téríteni. Az
egyik sötét helyről megszólalt egy hang.
– Kedves bajtársam – mondta a hang. – Az egész olyan ízléstelen
nekem.
Peter Fungabera hangja elűzte a sötétséget és új erővel töltötte el
Tungatát. Álló helyzetbe küzdötte fel magát, felemelte a fejét, és
megpróbált tisztán látni. Ránézett Peter Fungabera arcára és a gyűlölet
felvértezte. Életadó erőként dédelgette gyűlöletét.
Peter Fungabera gyakorlóruhát és svájcisapkát viselt. Tiszti pálcáját
jobb kezében tartotta. Oldalán egy Tungata által még sohasem látott fehér
ember állt. Egy magas, vékony, öreg férfi. Feje frissen borotvált, bőre
sebhelyes, szeme olyan furcsán halvány árnyalatú kék, hogy tekintetét
Tungata olyan taszítónak és dermesztőnek találta, akár egy kobráét.
Sajnálat, vagy bármilyen egyéb emberi érzés nélkül, hideg érdeklődéssel
figyelte Tungatát.
– Sajnálom, hogy Zebiwe miniszter bajtársat nem a legjobb formájában
láthatod – mondta Peter a fehér embernek. – Sokat fogyott, de nem itt...
Tiszti pálcája hegyével Peter Fungabera felemelte Tungata csupasz,
fekete nemi szervét.
– Látott már valaha ehhez hasonlót? – kérdezte, a pálcát olyan
kézügyességgel használva, akár egy kínai evőpálcikát. A cölöphöz kötözve
Tungata nem tudott elhúzódni. Nemi szervének ez az arrogáns
bántalmazása és vizsgálgatása a legvégső megaláztatást jelentette.
– Három embernek is elég lenne – saccolta Peter gúnyos elragadtatással.
Tungata szótlanul meredt rá.
Az orosz türelmetlen kézmozdulatot tett, mire Peter bólintott.
– Igaza van. Csak fecséreljük az időt.
Karórájára, majd a századosra nézett, aki osztagával a közelben
várakozott.
– Hozzák fel az elítéltet az erődbe.
Tungata nem tudott lábra állni, vinniük kellett.
Peter Fungabera szálláskörlete a központi szikladombon felépített
erődházban spártaian volt berendezve, de a döngölt földet nemrég söpörték
és vízzel végigspriccelték. Peter és az orosz egy íróasztalként szolgáló x-
lábú asztal egyik oldalán ültek. Velük szemben egy fapad állt.
Az őrök a padhoz segítették Tungatát. Ő ellökte kezüket és felült,
csendben meredve a vele szemben ülő két férfira. Peter sona nyelven
mondott valamit a századosnak, mire hoztak egy olcsó szürke pokrócot és
Tungata vállára borították. A következő parancsra a százados egy tálcával
jelent meg. Rajta egy üveg vodka, egy üveg whisky, két pohár, jégtartó és
egy kancsó víz.
Tungata nem nézett a vízre. Ehhez minden erejét össze kellett szednie,
de tekintetét Peter Fungabera arcára koncentrálta.
– Na, így már sokkal civilizáltabb – mondta Peter. – Zebiwe miniszter
bajtárs nem beszéli a sona nyelvet, csak a primitív szindebele dialektust,
így a mindannyiunk által ismert angol nyelvet fogjuk használni.
Vodkát és whiskyt töltött. Tungata arcizma megrándult, amikor a
jégkocka koccant a pohárban, de tekintetét Peter Fungaberán tartotta.
– Ez egy rövid tájékoztató – magyarázta Peter. – Vendégünk – mutatott
a fehér öreg irányába – az afrikai történelmet tanulja, minden, országunkról
megjelent írást olvasott és megjegyzett. Míg te, kedves Tungatám a
Kumalo-ház – a matabelék öreg rablóvezéreinek – sarja vagy, akik száz
éven át fosztogatták és terrorizálták a masona népet, e föld törvényes
tulajdonosait. Tehát lehet, hogy mostani mondandóm egyes részei
ismeretesek mindkettőtök előtt. Ha ez így lenne, elnézéseteket kérem. –
Kortyolt whiskyjéből. A másik két férfi szótlanul, mozdulatlanul ült.
– Százötven évvel kell visszanyúlnunk – mondta Peter –, amikor Chaka
zulu király egy fiatal szárnysegédje – aki a király kedvence volt – nem
szolgáltatta be Chakának a háborús zsákmányt. Ezt az embert Mzilikazinak
hívták, Mashobane fia volt, a zulu törzs Kumalo mellékágából származott,
és ő lett az első matabele. Közbevetőleg azt is érdemes megjegyezni, hogy
az általa megalapítandó törzs részére példát is teremtett. Először is a rablás,
fosztogatás mestere volt, híres gyilkos. Azután tolvaj volt. Saját
uralkodóját is meglopta. Nem szolgáltatta be Chakának a zsákmányból a
királyt megillető részt. Aztán Mzilikazi még gyáva is volt, mert amikor
Chaka érte küldött, hogy nézzen szembe a büntetéssel, meglógott. – Peter
Tungatára mosolygott. – Mzilikazi, a matabelék apja gyilkos volt, tolvaj és
gyáva, és ez a jellemzés attól kezdve, egész napjainkig a törzs minden
egyes tagjára ráillik. Gyilkos! Tolvaj! Gyáva! – ismételte élvezettel a
sértéseket, és Tungata Petert néző szeme szikrákat szórt.
– Szóval, az emberi erények eme mintaképe északra lógott, és magával
vitte renegát zulu harcosokból álló ezredét. Az útját keresztező gyengébb
törzsek nyáját és fiatal asszonyait elvette. Ezt nevezzük umfecane-nak. a
nagy gyilkosságnak. Azt mondják, egymillió védtelen lélek esett a
matabele dárdák áldozatául. Mindenesetre Mzilikazi üres földeket, fehér
koponyákat és kiégett falvakat hagyott maga mögött.
– Addig viharzott keresztül, rombolva a kontinensen, míg egy nálánál is
vérszomjasabb, kapzsibb, délnyugatról jövő ellenséggel nem találkozott, a
fehér búrokkal. Ők úgy lőtték le Mzilikazi hencegő gyilkosait, akár a
veszett kutyákat, így aztán Mzilikazi – a gyáva – megint futásnak eredt.
Ismét észak felé.
 Peter finoman összekoccantotta poharában a jégkockákat. A halk
koccanás pislogásra késztette Tungatát, de nem nézett le a pohárra.
– Az arcátlan Mzilikazi átkelt a Limpopo folyón, és egy tiszta vizű, zöld
füvű, kellemes területre ért. Egy békés legeltető nép lakott itt, olyan faj
leszármazottai, akik hatalmas, kőből épült városokat építettek. Egy kedves
nép, akiket Mzilikazi megvetően „koszevőknek” keresztelt el, és akikre
csak mint marháira hivatkozott. Marhaként is bánt velük, kedvtelésből
gyilkolva vagy tunya harcosainak szolgaként tenyésztve őket. Az érett
korban levő fiatal masona lányokat élvezettel gyalázták meg és
tenyésztörzsként tartották, hogy gyilkos hajlamai részére több harcost
szolgáltassanak... de úgyis tudjátok mindezt.
– A legjelentősebb tényeket igen – bólintott az öreg fehér ember. – De
nem a te értelmezésedben, ami csak azt bizonyítja, hogy a történelem a
győztesek által írt puszta propaganda.
Peter nevetett. – Eddig még nem hallottam ezt a megfogalmazást. De
igaz. Most mi, a sonák vagyunk a végső győztesek, így nekünk áll
jogunkban átírni a történelmet.
– Folytasd – kérte a fehér férfi –, tanulságosnak találom.
– Rendben. 1868-ban – a fehér emberek időszámítása szerint –
Mzilikazi, a hatalmas, kövér, züllött és beteg gyilkos meghalt.
Szórakoztató visszaemlékezni arra, hogy hívei a tetemét hatvanöt napig
őrizték a matabeleföldi hőségben, mielőtt eltemették volna, így aztán
halálában is olyan büdös volt, mint életében. Egy újabb elbűvölő matabele
tulajdonság. – Várta, hogy Tungata tiltakozzon, de mivel ez nem történt
meg, folytatta.
– Egyik fia, Lobengula követte őt a trónon – aki úgy vágtat, akár a szél.
Ő ugyanolyan kövér, körmönfont és vérszomjas, mint illusztris apja.
Viszont majdnem egy időben azzal, hogy ő átvette a matabelék vezetését,
két olyan mag került elvetésre, melyek rövidesen hatalmas, kúszó indákká
fognak nőni, és meg fogják fojtani Kumalo nagy kövér bikáját, végre a
földre rántva őt – itt a hatásosság kedvéért megállt, akár egy gyakorlott
mesemondó, majd felemelte egyik ujját. – Először is rablott birtokától
messze délre egy kiszáradt vízmosás elhagyott dombján a fehér emberek
találtak egy kicsi, fényes követ, másodszor egy messze északra fekvő zord
szigeten egy beteges férfi felszállt egy hajóra, hogy tiszta, száraz levegőt
találjon gyenge tüdejének.
– A dombot a fehér hangyák gyorsan szétdúlták, és egy mérföld
átmérőjű, négyszáz láb mély lyuk lett belőle. A fehér emberek
Kimberleynek nevezték el, arról az angol külügyminiszterről, aki elnézte,
hogy e földterületet elrabolják a helyi törzsektől.
– A beteges fehér embert Cecil John Rhodesnak hívták, és kiderült,
hogy ő bármelyik matabele királynál körmönfontabb, alattomosabb és
elvtelenebb. Egytől egyig eltüntette a többi fehér embert, a fényes kövek
dombjának felfedezőit. Addig erőszakoskodott, csalt és mesterkedett, amíg
az egész az ő tulajdonába került. Ő lett a világ leggazdagabb embere.
– A fényes kövek kinyeréséhez viszont emberek tízezreinek fizikai
munkájára volt szükség. „Ha kemény fizikai munkát kell végezni, hol
keresi az afrikai fehér ember a megoldást?” – kuncogott Peter,
megválaszolatlanul hagyva a költői kérdést.
– Cecil Rhodes egy fekete férfi életének három évéért egyszerű ételt,
egy olcsó puskát és pár pénzdarabot ajánlott. A feketék naivan és
természetesen fogadták el ezeket a béreket, és urukat sokszoros
multimilliomossá tették.
– A Kimberleybe vándorló feketék között voltak a matabelék fiatal
amadodái. Lobengula küldte őket... említettem már, hogy Lobengula tolvaj
volt? Fiatal alattvalói azzal az utasítással érkeztek, hogy lopják el a fényes
köveket és vigyék vissza neki. Matabelék tízezrei tették meg délre a hosszú
utat a gyémántásatásokhoz, és tértek vissza gyémántokkal.
A legnagyobb és a legfényesebb gyémántokat választották ki, azokat,
amelyek legtisztábbnak mutatkoztak a mosás és feldolgozás során. Hogy
mennyi gyémántot? Egy matabele, akit a fehér rendőrség elfogott, 348
karát gyémántot nyelt le, ami akkori értékben 3000 angol fontot tett ki, mai
értékben ez kb. 300 000 angol font lenne. Egy másik saját combját vágta
föl, és saját húsába rejtett el egyetlen 200 karátos gyémántot – Peter
megrándította vállát. – Ki tudná megmondani, mennyit érhetne ez ma?
Talán 2 000 000 angol fontot.
Az öreg fehér ember, aki eddig közömbösen, sőt érdektelenül hallgatta
az elbeszélés első részét, most előrehajolva, odaadóan figyelt, fejét
elfordította, hogy láthassa Peter száját.
– A fehér rendőrség csak néhány embert fogott el, de még ezer és ezer
matabele gyémántcsempész működött, akiket sohasem kaptak el.
Emlékezzetek rá, hogy az ásatások kezdetekor jóformán nem ellenőrizték a
fekete munkásokat, kedvük szerint jöhettek-mehettek. Így aztán néhányuk
egy hétig maradt, mielőtt eltűnt, mások ledolgozták a hároméves
szerződést, mielőtt elmentek, de amikor elmentek, a fényes kövek is
mentek velük... a hajukban, új csizmájuk sarkában, a szájukban, a
gyomrukban, asszonyaik végbelébe vagy hüvelyébe felnyomva... ezer- és
ezerkarátnyi gyémánt ment velük.
 – Persze ez nem tarthatott örökké. Rhodes bevezette a kerítéssel
körülvett üzem szisztémáját. A munkásokat szerződésük teljes három évére
egy szögesdróttal bekerített területre zárták be. Mielőtt elmentek, anyaszült
meztelenre vetkeztették őket, és tíz napra speciális karanténkunyhókban
lettek elhelyezve. Ezen idő alatt hajukat és szeméremszőrzetüket leborot-
válták, és fehér orvosok testük minden szegletét átvizsgálták, hátsó felüket
lelkiismeretesen átkutatták, és minden rajtuk található, nemrég begyógyult
sebet megszondáztak. Ha szükségesnek tartották, sebészszikével
újranyitották a sebet.
– Nagy adag ricinusolajat kaptak, és a latrinák aljára finom szövésű
szitákat helyeztek el annak érdekében, hogy ürüléküket átmoshassák és
feldolgozhassák, mintha az az ásatások fő értéke lenne. A matabelék
viszont dörzsölt tolvajok voltak, és még így is találtak módot arra, hogy
kicsempésszenek köveket. A gyémántfolyó vékony erecskévé apadt, de a
vékony erecske még mindig észak felé folyt, Lobengulához.
– Megint megkérdezhetik, mennyi? Csak találgatni tudunk. Élt egyszer
egy Bazo nevű matabele – a Balta –, aki egy gyémántokkal körülrakott
övvel hagyta el Kimberleyt. Kedves Tungatám, te már ugye hallottál
Bazóról, Gandang fiáról? Ő a dédnagyapád volt. Közismert matabele
induna (felkelő) lett, és fosztogatásai során védtelen masonák százait
mészárolta le. A legenda szerint a gyémántöv, amit Lobengula elé tett, tíz
strucctojás súlyának felelt meg. Tekintettel arra, hogy egy strucctojás
huszonnégy házityúk tojásának felel meg, a mai inflációs világban – még
akkor is, ha a legenda túloz – ötmillió fontsterlinget meghaladó összegről
beszélhetünk.
– Másik forrásból arról értesültünk, hogy Lobengula öt cserépedény első
osztályú gyémántot birtokolt. Ötször négy és félliternyi gyémánt ahhoz is
elég, hogy De Beers központi gyémántértékesítési szervezetének
monopóliumát megingassa.
– Más szóbeszéd szerint Lobengula rituális khombisile-t tartott törzsi
tanácsadói, induna-i részére. Khombisile a bemutatót, kiállítást jelenti
szindebele nyelvért – magyarázta Peter a fehér embernek, majd folytatta. –
Hatalmas kunyhója visszavonultságában a király meztelenre vetkőzött, és
feleségei vastagon bekenték kövér testét marhazsírral. Majd gyémántokat
nyomtak a zsírba, egészen addig, amíg egész teste drágakövek mozaikja
nem lett, egy élő szobor százmillió font értékű gyémánttal kirakva.
– Íme, válaszom a kérdésükre, uraim. Lobengulának valószínűleg több
gyémántja volt, mint amennyi valaha is összegyűlt egy helyen, egy időben;
kivéve De Beers központi értékesítési szervezetének páncéltermeit
Londonban.
– Mialatt ez zajlott, Rhodes – a világ leggazdagabb embere – Kimber-
leyben ült, és a birodalmi koncepció megszállottjaként észak felé tekin-
getve álmodozott. Megszállottsága odáig terjedt, hogy az én északomat
kezdte emlegetni. Végül úgy tett, mintha ő maga csinálta volna végig
apránként a Kimberleyi ásatásokat. Konvojokat küldött Lobengulához,
hogy tárgyaljanak a Lobengula fennhatósága alá tartozó területeken az
ásványok felkutatási és kitermelési jogáról, amibe a masonák földje is
beletartozott.
– Rhodes jóváhagyást szerzett Anglia fehér királynőjétől a Királyi
Bérleti Társaság megalapítására, majd kemény és könyörtelen férfiakból
álló magánhadsereget küldött eme koncessziók elfoglalására. Lobengula
nem számított ilyesmire. Néhány lyukakat ásó férfira igen, de nem brutális
kalandorok hadseregére.
– Először Lobengula tiltakozott, de hasztalanul. A fehér emberek egyre
jobban és jobban sarokba szorították, egészen addig, míg végzetes döntésre
nem kényszerítették. Lobengula – létét fenyegetve érezvén – hadseregét
harci felállásba rendezte.
– Rhodes és csatlósai tervezett és kimunkált provokációja bevált. Vad és
könyörtelen hadjáratot indítottak Lobengula ellen. Géppisztolygolyók
végeztek híres ímpís-ével (seregével), romba döntötték a matabele
nemzetet. Ezután Gubulawayoba, Lobengula falujába galoppoztak.
Lobengula, az agyafúrt, a tolvaj, a gyáva, viszont már elmenekült észak
felé. Magával vitte feleségeit, nyájait, harcos serege maradékát... és a
gyémántjait.
– Az út egy részén maroknyi, fehér emberekből álló csapat üldözte őt,
de matabele csapdába futottak, és egytől-egyig lemészárolták őket. Több
fehér ember is követte volna Lobengulát, ha nem érkeztek volna meg az
esők, és nem változtatták volna a kiszáradt folyómedret sártengerré, a fo-
lyókat zuhatagokká. Így aztán Lobengula, kincsével együtt megmenekült.
Addig haladt cél nélkül észak felé, amíg elege lett a vándorlásból.
– Egy vad, magányos helyen magához hívatta féltestvérét, Gandangot.
Megbízta őt a nemzetről való gondoskodással, és mivel mindig is gyáva
alak volt, méregkészítésre kérte fel a varázslót és megmérgezte magát.
– Gandang egy barlangban ülve maga köré rendezte Lobengula
vagyontárgyait: dárdáit, harci tolldíszeit és szőrméit, hálógyékényét és
fejtámaszát, puskáit és késeit, sörösedényeit... és a gyémántjait. Lobengula
holttestét ülő helyzetben zöld párducbőrrel vonták be, lába elé öt darab,
négy és fél literes, gyémánttal tele sörösedényt helyeztek. Ezek után a
barlang bejáratát gondosan lezárták és álcázták. Gandang visszavezette a
matabele nemzetet Rhodes és a Királyi Bérleti Társaság igája alá.
– Azt kérdezitek, mikor történt ez? 1894 esős évszakában. Nem olyan
nagyon rég... mindössze kilencven éve.
– Az kérdezitek, hol? A válasz, hogy nagyon közel ide, ahol most ülünk.
Valószínűleg kevesebb, mint húszlábnyi távolságra tőlünk. Gubulawayoból
Lobengula egyenesen északnak tartott, és már majdnem elérte a Zambezi
folyót, mikor kétségbeesett, és öngyilkos lett.
– Azt kérdezitek, létezik-e élő ember, aki a kincsesbarlang pontos helyét
ismeri? A válasz: igen!
Peter Fungabera elhallgatott, majd felkiáltott. – Ó, kedves Tungatám,
kérlek, bocsásd meg, hogy eddig nem kínáltalak üdítővel. – Még egy
poharat rendelt, majd amikor behozták, megtöltötte vízzel és jéggel, és
saját kezűleg vitte oda Tungatához.
Tungata két kézzel fogta meg a poharat, és megfontoltan, kortyonként
ivott.
– Nahát, hol is tartottam? – Peter Fungabera visszatért az asztal mögött
álló székéhez.
– A barlangról meséltél nekünk – a halvány szemű fehér ember nem
tudott ellenállni.
– Igen, persze. Hát, úgy tűnik, hogy halála előtt Lobengula megbízta
féltestvérét, Gandangot a gyémántok őrzésével. Feltehetőleg a következő-
ket mondhatta neki: – El fog jönni a nap, amikor népemnek szüksége lesz a
gyémántokra. Te és a fiad és az ő fia addig a napig kell, hogy őrizzék a
kincset.
– Így aztán a matabelek úgynevezett királyi családján, a Kumalo
családon belül öröklődött a titok. Amikor a kiválasztott fiú elérte a
férfikort, apja vagy nagyapja zarándokútra vitte.
A megpróbáltatások annyira leverték Tungatát, hogy gyengének és
lázasnak érezte magát, agya lüktetett, és üres gyomrában a jeges víz szinte
elkábította, így a képzelet összekeveredett a valósággal, és Peter Fungabera
szavait hallgatva újraélte saját zarándokútját Lobengula sírjához.
A Unversity of Rhodesia elsőéves hallgatójaként tette meg a
zarándoklatot. Hazatért, hogy a hosszú vakációt nagyapjával töltse el.
Gideon Kumalo a Khami Missziós Iskola igazgatóhelyettese volt,
Bulawayo közelében.
– Nagy meglepetésem van számodra – üdvözölte az öreg, vastag
szemüvege mögött mosolyogva. Ekkor még látott valamennyire, bár a
következő öt éven belül teljesen elvesztette látását.
 – Közös útra indulunk Vundla. – Az öreg erre a becenévre keresztelte.
Vundla a vadnyúl, az afrikaiak által mindig szeretett okos, élénk állat.
Legendáját Brer Nyúl személyében a rabszolgák magukkal vitték
Amerikába.
Egy észak felé tartó buszra szálltak ketten, vagy hatszor átszálltak
magányos üzletek előtt és kietlen keresztutaknál. Időnként negyvennyolc
órát is vártak egy-egy megállónál, ha a csatlakozás késett. A késedelem
nem okozott gondot számukra, piknikké változtatták; éjjel tábortüzük
mellett ülve beszélgettek. Milyen csodálatos történeteket tudott mesélni az
öreg Gideon nagyapó! Mondákat, legendákat és törzsi történelmet,
különösen a történelem nyűgözte le Tungatát. Ötvenszer is meg tudta volna
hallgatni anélkül, hogy megunta volna: Mzilikazi kivonulásának történetét
Zuluföldről, és az umfecane-t, a búrok ellen viselt háború történetét, és a
Limpopo folyón való átkelést. A fényes hadsereg tagjainak neveit fel tudta
sorolni, az őket vezető férfiakét is, akár az általuk indított hadjáratokat és a
háborúban szerzett érdemeiket. Legtöbbet a – Hegy alá bevackolódott
Vakondok – történelméből tanult az öregtől, a Bazo, a Balta becenevű
dédapja által alapított, és irányított hadseregről. Megtanulta a háborús
dalokat, a Vakondok dicsérő dalát, és arról álmodott, hogy egy tökéletes
világban egy nap ő is vezetni tudta volna a Vakondokat, fején az ezred
vakondbőrből készült fejpántjával, viselvén a szőrméket és tollakat.
Így a páros, a romló látású ősz szakállas és az ifjonc öt kényelmes
társaságbeli napon át utazott, míg az öreg kérésére a zajos, poros, vén busz
az erdő egyik keréknyomán letette őket.
– Jól jegyezd meg ezt a helyet, Vundla – utasította Gideon. – Itt a
vízfolyásnál levő sziklacsuszamlás és ott az alvó oroszlánhoz hasonlító
domb... ez a kiindulópont.
Észak felé indultak az erdőn keresztül, különféle jellegzetes
tájékozódási pontokat követve, melyeket az öreg rímelő versben
ismételtetett Tungatával. Rájött, hogy még mindig gondolkodás nélkül
tudja idézni a mondókát:

– A kiindulásnál az alvó oroszlán

És tekintetét követve, az elefántnál átkelve...

Gideon csökkentett sebességével még három napig tartott az út, amíg

felküzdötték magukat egy meredek hegyoldalon – a legnehezebb helyeken
Tungata segítette az öreget – és végre megérkeztek Lobengula sírjához.
Tungata emlékezett rá, ahogy a sír előtt térdelt, hogy a csuklóján a saját
maga által vágott sebből vért szívott ki, és azt a bejáratot elzáró sziklákra
köpte, miközben nagyapja után ismételte a titoktartás és védelmezés
szörnyű fogadalmát. Természetesen sem az öreg, sem a fogadalom nem
említette sem a gyémántokat, sem a kincseket.
Tungata mindössze arra esküdött fel, hogy megőrzi a sírhely titkát, hogy
továbbadja kiválasztott fiának, addig a napig, amikor Mashobane
gyermekei segítségért kiáltanak, és a kövek szétpattannak, hogy kiengedjék
Lobengula szellemét és akkor az egész tűzként – Lobengula tüzeként fog
előtörni!
A ceremónia után az öreg a bejárat mellett levő fikuszfa árnyékába
heveredett, és a hosszú úttól kimerültén estig aludt. Tungata ébren maradt,
körüljárta a sírt, és tanulmányozta a körülötte lévő területet. Következ-
tetését, melyet bizonyos jelekből vont le, nem mondta el nagyapjának sem
akkor, sem a hazafelé tartó úton. Sem megriasztani, sem nyugtalanítani
nem akarta Gideont. Túl nagy, és túl védelmező szeretetet érzett iránta.
Peter Fungabera hangja hatolt bele álmodozásába, és visszarángatta a
jelenbe.
– Valójában abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy a Kumalo
klán egyik illusztris tagja jelen pillanatban is társaságunkban tartózkodik.
Ő az öreg rabló sírjának jelenlegi őrzője, a tiszteletre méltó Tungata
Zebiwe bajtárs.
A fehér ember halvány, kegyetlen tekintete rászegeződött, és Tungata
megmerevedett a kemény fapadon. Megpróbált megszólalni, és rájött, hogy
az a kevés víz, amit megivott is milyen sokat segített a torkán. Mély és
kimért hangja csak időnként tűnt érdesnek.
– Te félrevezeted magad, Fungabera – sértésként ejtette ki a nevet, de
Peter zavartalanul mosolygott.
– Semmit sem tudok erről a zagyvaságról, amit te fundáltál ki, de még
ha tudnék is... – Tungatának nem kellett befejeznie a mondatot.
– Rá fogsz jönni, hogy türelmem kimeríthetetlen – ígérte Peter. –
Kilencven éve fekszenek ott a gyémántok. Pár további hét nem teszi tönkre
őket. Magammal hoztam egy orvost, hogy a kezelésedet felügyelje. Meg
fogjuk nézni, hogy mennyit bírsz elviselni, mielőtt matabele bátorságod
cserbenhagyna. Másrészt, bármikor megvan az a választási lehetőséged,
hogy a kellemetlenségeknek véget vess. Választhatod, hogy elviszel
minket Lobengula temetkezési helyéhez, és miután megtetted, rögtön
elintézem, hogy az általad kiválasztott helyre repülhess ebből az
országból... – Peter itt megállt, hogy javaslata utolsó édesítőszerét is
hozzátegye. –... és veled mehet az a fiatal hölgy, Sarah Nyoni is, aki olyan
gálánsan védett téged a bíróság előtt.
Ez alkalommal Tungata vonásainak megvető maszkja mögött egy
villanásnyi megindultság suhant át.
– Hát igen – bólintott Peter. – Gondjainkba vettük.
– Hazugságod megcáfolására nincs szükség. Ha elfogtátok volna őt, már
felhasználtátok volna. – Tungata kényszerítette magát, hogy elhiggye,
Sarah engedelmeskedett a parancsának. Sarah leolvasta és megértette á
kézjelet, amit a bíróságon elvezetésekor adott neki. – Vonulj fedezékbe!
Rejtőzz el! Veszélyben vagy! Sarah tudomásul vette a parancsot, és
egyetértett vele. Hinnie kellett, hogy Sarah biztonságban van, mert már
csak ebben hihetett.
– Meglátjuk – ígérte Peter Fungabera.
– Nem mintha számítana – Tungatának meg kellett próbálnia
megvédeni Sarah-t, most, hogy világossá vált, a sónak hajtóvadászatot
indítottak ellene. – Ő is csak egy asszony... tegyetek vele kedvetek szerint.
Nekem semmit sem jelent.
Fungabera felemelte a hangját. – Százados! – az őrparancsnok azonnal
megjelent. – Vidd vissza a foglyot a cellájába! Kezelését az orvos rendeli
el, és ő is ellenőrzi. Megértetted?
Amikor egyedül maradtak, Buharin ezredes megszólalt. – Nem lesz vele
könnyű. Fizikai ereje is van, és valami annál több is. Vannak
megtörhetetlen emberek, akikre a legkeményebb erőszak sem hat.
– Lehet, hogy egy kis időre lesz szükség, de végül is...
– Nem vagyok benne olyan biztos – sóhajtott Buharin morózusan. –
Valóban kezetekben van Sarah Nyoni, a nő akiről beszéltél?
Peter tétovázott. – Még nincs. Eltűnt, de csak idő kérdése, hogy
előkerítsük. Nem rejtőzködhet örökké.
– Idő – ismételte Buharin ezredes. – Igen, mindenre van idő, csak a mi
időnk múlik. Ezt a dolgot vagy hamarosan meg kell oldani, vagy annyiban
hagyni.
– Csak napok kérdése, nem heteké – ígérte Peter, de hangja elvéko-
nyodott, és Buharin ezredes, a tökéletes embervadász megérezte előnyét.
– Zebiwe kemény fickó, és nem vagyok biztos benne, hogy reagálni fog
kórházunkban a kezelésre. Nem tetszik nekem ez a gyémántkincs dolog.
Kisfiúknak szóló meseszerű mellékíze van. Az sem tetszik, hogy hagytad
eltűnni a matabele asszonyt. Az egész ügy kezd nyomasztani.
– Indokolatlanul pesszimista vagy... minden jó úton halad. Mindössze
egy kis időre van szükségem.
– Tudod már, hogy nem maradhatok itt túl hosszan, vissza kell térnem
Moszkvába. És mit tudok nekik ott mondani..., hogy kincsek után kutatsz?
– Buharin széttárta karjait. – Azt fogják hinni, hogy kezdek szenilis lenni.
– Egy hónap – mondta Peter Fungabera. – Még egy hónapra van
szükségem.
– Ma tizedike van. A hónap utolsó napjáig áll idő a rendelkezésedre,
hogy mind a pénzt, mind a férfit leszállítsd nekünk. Jövő hónap elsején
visszajövök. Amennyiben aznap nem tudsz szállítani, azt fogom javasolni
feletteseimnek, hogy az egész ügyet vessék el.

A majdnem hat láb hosszúságú vipera olyan hatalmasnak tűnt, akár egy
vemhes koca. A hálóketrec egyik sarkában tekeredett össze, pikkelyei
mintája halványbordóba, aranyba és vöröses rozsdabarnába játszott. Az ősz
minden árnyalata ott volt rombuszba foglalva, és minden rombuszt gyászos
fekete szín keretezett.
A minták és a színek ahhoz azonban nem voltak elégségesek, hogy a te-
remtmény szörnyű fejéről elvonják a figyelmet. A mérgestök méretű, de
pikk ász formájú fej lelaposodott és orrlyuknyílásaival pofája felé elvé-
konyodott. A kígyónak fényes, szurokfekete szeme volt, és pehelykönnyű,
kétágú nyelve, melyet nevető szájából kidugott-visszahúzott.
– Ő nem az én érdemem – mondta Peter Fungabera. – A kedves doktor
úr ötlete volt eme kis szórakozás – Tungatára mosolygott. – Sok napja már,
hogy nem beszéltünk, és őszintén szólva letelt az időd. Az enyém is letelt.
Vagy ma megkapom a beleegyezésedet, vagy már nem is kell. A mai nap
elteltével már felhasználható leszel Zebiwe bajtárs.
Tungatát egy vörös rhodéziai tikkfából készült, kemény székhez
kötözték. A hálóketrec előtte állt az asztalon.
– Valamikor a vadvédelmi osztályon dolgoztál – folytatta Peter
Fungabera. – így hát, ugye felismered a bitis gabonica névre hallgató
hüllőt, a gaboon kígyót. Az afrikai kígyók közül az egyik legmérgesebb
fajta, csak a mámba kígyó mérge erősebb nála. Marása viszont nagyobb
fájdalmat okoz, mint a mambáé vagy a kobráé. Azt mondják, az emberek
megőrülnek a fájdalomtól, mielőtt meghalnak. – Tiszti pálcája végével
hozzáért a ketrechez, mire a kígyó támadásba lendült. A tekervények egy
elmosódó mozdulatfolyamon keresztül lendítették a fejet a ketrecben,
hatalmas testének fele az ütés lendületével emelkedett a levegőbe.
Állkapcsai szétnyíltak, bemutatván vaj sárga torkát, és hátrahajlott
tépőfogai olyan fehéren villogtak, akár a csiszolt porcelán, amint olyan
erővel rohant bele a dróthálóba, hogy megmozdult az asztal. Még Peter
Fungabera is hátraugrott önkéntelenül, majd bocsánatkérően mosolygott.
 – Utálom a kígyókat – magyarázta. – Libabőrös leszek tőlük. Te hogy
állsz velük, miniszter bajtárs?
– Bármire is készülsz, blöffölsz – felelte Tungata. Hangja most
vékonyabban csengett. Utolsó találkozásuk óta sok napot töltött a falnál, a
napon. Teste mintha összement volna, és kicsinek tűnt a fejéhez képest.
Bőre szürkés árnyalatú lett, porosnak és kiszáradtnak látszott. – Nem
engedheted meg magadnak, hogy a kígyó megmarjon engem. Gondolom,
eltávolítottátok a méregzsákjait.
– Doktor – Peter Fungabera az asztal másik végén ülő ezredorvoshoz
fordult. Az orvos azonnal felállt és kiment.
– Nagy szerencse, hogy ezt a gaboon példányt megtaláltuk – folytatta
Peter Fungabera a társalgást –, mint te is tudod, rendkívül ritkán fordulnak
elő.
Az orvos visszatért. Könyökig érő vastag kesztyű volt rajta, és egy
nagy, csíkos, macskakölyök méretű bokorpatkányt tartott a kezében. A
patkány fültépően visított, és harcolt a kesztyűs kézben. A doktor
elővigyázatosan kinyitotta a hálóketrec tetején lévő ajtót, bedobta a
patkányt, és azonnal visszazárta a rugós ajtót. A szőrös kis állat
körbevándorolt a ketrecben, orrával és bajuszával körbeszimatolta a
drótfalat, míg hirtelen észre nem vette a sarokban a kígyót. Magasba
szökkent, és merev lábakra esett vissza, majd visszahúzódott az ellenkező
sarokba, és ott meglapult, keresztülbámulván a ketrecen.
A kígyó megmozdult. Pikkelyei fenséges szépséggel csillogtak, amint
csendben csúszott a homokos földön a sarokba szorított patkány felé. Az
apró állatot természetfeletti nyugalom szállta meg. Orra nem rángatózott és
ráncolódott többé. Hasra feküdt, felborzolta a szőrét, és megigézett
bűvöletben figyelte, amint a visszataszító halál kérlelhetetlenül csúszik
feléje.
Kétlábnyi távolságra a patkánytól a kígyó megállt, és feszes S betűt
formálva nyakából olyan gyorsasággal támadt, hogy a szem nem is tudta
követni.
A patkány a hálónak repült, és a kígyó azonnal visszahúzódott, helyére
tekeredett. A patkány vörösesbarna szőrén vércseppek jelentek meg, teste
remegni kezdett. Végtagjai kitekeredtek, és összevissza rángatóztak, majd
hirtelen – a kibírhatatlan fájdalom átható kiáltásával – hátára fordulva
megvívta végső haláltusáját.
Tetemét a doktor egy pár facsipesszel kiemelte a ketrecből, és kivitte a
szobából.
– Természetesen.– mondta Peter Fungabera – a te testsúlyod sokszorosa
a rágcsálókénak, nálad sokkal tovább tartana.
A doktor visszatért a börtönparancsnok és két katona kíséretében.
– Mint már említettem, a doktor tervezte a készüléket. Azt hiszem,
remek munkát végzett, ha figyelembe vesszük a rendelkezésre álló
anyagok korlátozott voltát, és az idő rövidségét.
Felemelték Tungata székét, és közelebb helyezték a ketrechez. Az egyik
katona behozott még egy – kisebb – hálóketrecet, mely túlméretezett
vívósisakra hasonlított, és ráillet Tungata fejére, torkát testhezállóan fedve
be. A sisakból egy deformált elefánt megvastagított, és megrövidített
ormányához hasonló csőháló állt ki.
A két katona Tungata széke mögött állt meg, és addig nyomták őt előre,
míg a háló nyitott csöve egymagasságba került a kígyó ketrecének
ajtajával. A sona doktor ügyesen összekapcsolta Tungata sisakjának csövét
a ketreccel.
– Amikor e ketrec ajtaját felemeljük, te és a gaboon egy lakótéren
fogtok osztozni. – Tungata belebámult a csőhálóba, és a végén az ajtóba. –
De amint kiejted a szót, ezt azonnal meg tudjuk szüntetni.
– Apád szarevő sona hiéna volt – jegyezte meg halkan Tungata.
– A túloldali fal melegítésével arra fogjuk ösztökélni a kígyót, hogy
hagyja el a saját ketrecét és csatlakozzon hozzád, a tiedbe. Javaslom
bajtárs, legyél okos. Vigyél el minket az öreg Lobengula sírjához.
– A király sírja szent... – Tungata hirtelen elhallgatott. Gyengébb volt,
mint gondolta. Kicsúszott a száján. Mindeddig makacsul tagadta a sír
létezését.
– Jó – mondta örömmel Peter – legalább most már abban megegyez-
tünk, hogy a sír létezik. Most egyezz bele abba, hogy odaviszel minket, és
akkor vége az egésznek. Biztonságos repülőút vár egy másik országba,
számodra, és a nő részére…
– Köpök rád Fungabera, és köpök arra a halott ringyóra is, aki az anyád
volt.
– Nyissátok ki a ketrecet – parancsolta Fungabera.
Felhúzták a zárat... és Tungata úgy bámult bele a csőbe, mintha egy
puskacsőbe nézett volna. A kígyó a ketrec távoli sarkában pihent
összetekeredve, és fényes fekete szemével visszabámult Tungatára.
– Még mindig van idő, bajtárs.
Tungata nem bízott hangjában eléggé ahhoz, hogy ismét megszólaljon.
Összeszedte magát, és belebámult a kígyó szemébe, megpróbálván
hatalmába keríteni őt.
– Folytassátok – mondta Peter, mire az egyik katona kis szénserpenyőt
helyezett az asztalra. Tungata még onnan, ahol ült is érezte a melegét. A
katona lassan a ketrec szemben levő falához közelebb tolta az izzó
serpenyőt. A kígyó hevesen felsziszegett és széttekeredett. A hőtől
menekülve a csőháló nyílása felé kezdett siklani.
– Gyorsan bajtárs – sürgette Tungatát Peter. – Mondd, hogy megteszed.
Már csak másodpercek vannak hátra. Még mindig be tudom zárni az ajtót.
Tungata érezte a tarkóján kitörő veríték bizsergését, amint végigfolyt
csupasz hátán. Átkot akart szórni Peter Fungaberára, ugyanilyen rettenetes
sorsot kívánva neki, de pulzusa olyan erővel lüktetett, hogy megsüketítette.
A kígyó a csőháló szájánál vonakodva megállt, nem volt kedve
továbbhaladni.
– Még mindig van idő – suttogta Peter –, nem ilyen förtelmes halált
érdemelsz... Kimondod? Mondd ki, hogy megteszed!
Tungata nem fogta fel a kígyó méreteit. A hüllő szeme már csak
tizennyolc lábnyira volt tőle, és ekkor megint sziszegni kezdett, olyan
hangosan, akár egy teherautókerék. A hatalmas mennyiségű levegő, amit
kilélegzett, feszítette Tungata dobhártyáját. A katona vadul a hálónak lökte
az izzó serpenyőt, mire a kígyó bedugta fejét a csőháló bejáratába, hasán a
pikkelyek reszelő hangot adva dörzsölődtek a dróthoz.
– Még mindig nincs későn. – Peter Fungabera kicsatolta pisztoly-
táskáját, és kivette pisztolyát. A csőtorkolatot pár hüvelyknyire á kígyó
fejétől a drótnak támasztotta. – Mondd ki a szót, és szétlövöm a fejét.
– Saját büdös sona poklodba egyen a fene – suttogta Tungata.
Megérezte a kígyó szagát, nem volt átható, inkább enyhe egérszag, melybe
a rothadás bűze vegyült. Felkavarta a gyomrát. Érezte feltörni a hányingert.
Lenyelte, és a lekötöző szíjakat próbálta feszegetni. A ketrec rázkódott
igyekezetétől, de a két katona fogta a vállát és a hatalmas kígyó
mozdulataitól megijedve, megint sziszegni kezdett, és a támadást megelőző
S betűre formálta nyakát.
Tungata abbahagyta a harcot, és nyugalmat erőltetett magára. Egész
testét elöntötte a veríték. Oldalán csiklandozva végigfolyt, majd széke alatt
tócsában gyűlt össze.
A kígyó fokozatosan ellazította nyakát, és Tungata arca felé kezdett
kúszni. Tungata még akkor is szobormereven ült saját verítékében,
utálkozva és elszörnyedve, mikor a kígyó már csak hathüvelyknyi
távolságra volt a szemétől. Annyira közel volt, hogy már lehetetlen volt rá
összpontosítani. Már csak egy – a teret betöltő – foltot látott. Ekkor a kígyó
kiöltötte nyelvét, és fekete villás nyelve pehelykönnyű csapásaival
felfedező útra indult Tungata arcán.
 Tungata testének minden idegszála pattanásig feszült. Legyengült
testének adrenalin túladagolásától úgy érezte, megfullad. Minden maradék
erejével eszméletéért küzdött, különben az ájulás sötét szakadékába zuhant
volna.
A kígyó lassan tekeredett. Tungata érezte a hideg, csúszós pikkelyek
érintését nyaka körül, a füle alatt, hátul, és a borzalom utolsó
orgazmusaként rájött, hogy a hatalmas hüllő feje köré tekeredik, beborítja,
elfedvén száját és orrát. A másodpercek teltek. Sem ordítani, sem mozdulni
nem mert.
– Szeret téged – Peter Fungabera hangja az izgalomtól és a várakozástól
öblösebb lett –, letelepszik nálad.
Tungata, szemét forgatva észrevette látótere szélén Petert, a ketrec
finom hálózatától elmosódottan.
– Nincs arra szükségünk – szemlélt Peter valamit kárörvendően, és
Tungata látta, amint Peter kinyújtja kezét a szénserpenyő felé. Tungata
először vett észre egy vékony piszkavasszerű pálcát az izzó szénben. A
pálca vége vörösen izzott, mikor Peter kihúzta a tűzből.
– Most van a legeslegutolsó alkalmad a kooperálásra – mondta. – A
kígyó meg fog őrülni, ha ezzel megérintem.
Várta a választ. – Persze nem tudsz beszélni. Ha egyetértesz, sűrűn
pislogj.
Tungata mereven bámult rá a háló mögül, az általa érzett világrengető
gyűlöletet próbálta közvetíteni tekintetével.
– Hát jó, mi megpróbáltuk – mondta Peter Fungabera. – Most már csak
magadat hibáztathatod.
Az izzó pálcát átdugta a hálón, és megérintette vele a kígyót. A
perzselődő hús éles sistergése hallatszott, egy büdös füstpamacs szállt fel,
és a kígyó megvadult.
Tungata érezte, amint a lüktető, dagadó tekervények beborítják fejét,
majd a hatalmas test csapkodni és vagdalkozni kezdett, a ketrec eddig
kihasználatlan részét őrült, összerendezetlen vonaglásokkal megtöltve. A
ketrec rázkódott, rengett, csikorgott, és Tungata elvesztette önuralmát.
Hallotta magát ordítani, amint a rettegés körülölelte.
Látóterét a kígyó feje töltötte be. Széttárt állkapcsaiból fényes sárga
torka tátongott, amint arcába csapott. Tungatát meglepte a csapás ereje. A
kígyó a szeme alatt mart az arcába, olyan erővel, hogy a rázkódástól
összeverődtek a fogai, és átharapta a saját nyelvét. Szája vérrel telt meg. A
hosszú, görbe méregfogak horogként kapaszkodtak ráncigálva és rángatva
a húsába, a halálos mérget sugárban fecskendezve bele. Ekkor
könyörületes sötétség borította el Tungatát, aki eszméletlenül omlott az őt
kikötő szíjakra.

– Megölted, te szerencsétlen idióta! – Peter Fungabera hangja metsző, és a

pániktól ingerült volt.
– Nem, nem – az orvos sebesen munkálkodott. A katonák segítségével
lehúzta a vívósisakot Tungata fejéről. Az egyik katona odavágta a
megnyomorított kígyót a falhoz, majd AK 47-es puskája tusával szétverte a
fejét. – Nem, mindössze csak elájult. Le volt gyengülve a faltól.
Együttesen felemelték Tungatát, és a szemközti fal melletti tábori
ágyhoz vitték. Eltúlzott gondoskodással fektették rá, majd az orvos gyorsan
ellenőrizte pulzusát.
– Rendben van. – Egy üvegampullából megtöltötte egyszer használatos
injekciótűjét, és beledöfte Tungata izzadtságtól síkos felső karjába. –
Élénkítőt adtam neki... tessék! – A doktor megkönnyebbülése nyilvánvaló
volt. – Tessék. Már kezd is magához térni. – A doktor törölgetni kezdte
Tungata arcán a mély sebeket, melyekből vizes váladék szivárgott.
– A marásoknál mindig fennáll a fertőzés veszélye – magyarázta
aggódva a doktor –, beadok neki egy antibiotikum injekciót.
Tungata felnyögött és motyogott, majd gyengén hadakozni kezdett. A
katonák lefogták, míg teljesen magához nem tért, és ekkor ülőhelyzetbe
segítették fel. Tungata nehezen tudta csak tekintetét Peter Fungaberára
összpontosítani. Zavarodottsága szemmel látható volt.
– Üdvözöllek az élők földjén bajtárs – Peter hangja ismét nyugodtan és
árnyaltan csengett – Most már azon kivételezett kevesek közé tartozol, akik
betekintést nyerhettek a túlvilágba.
A doktor még mindig körülötte tevékenykedett, de Tungata egy
pillanatra sem vette le tekintetét Peter Fungabera arcáról.
– Nem érted – mondta Peter –, ezért senki sem hibáztathat. Tudod a jó
doktor valóban kivette a méregzsákot, mint ezt te feltételezted is.
Tungata megrázta fejét. Képtelen volt megszólalni.
– A patkány! – hozta fel helyette Peter. – Igen, persze a patkány. Az
elég okos húzás volt. A szobán kívül a doktor adott neki egy kis injekciót.
Az adagolást más rágcsálókon próbálta ki, hogy kitapasztalja a megfelelő
időzítést. Igazad volt, kedves Tungatám, tényleg nem vagyunk még készek
arra, hogy hagyjunk elmenni téged. Lehet, hogy legközelebb, vagy az
azutáni alkalommal... soha nem fogod biztosan tudni. Az is előfordulhat
persze, hogy rosszul kalkulálunk. Előfordulhatott például, hogy maradt egy
kis méreg a kígyó méregfogában... – vonta fel a vállát Peter. – Az egész
nagyon kényes ügy... most, legközelebb... ki tudja? Meddig tudod tartani
magad bajtárs, hogy ne veszítsd el az eszedet?
– Addig tudom tartani magam, ameddig te tudod tartani magad –
suttogta Tungata –, szavamat adom rá.
– Na, na, nem kellenek elhamarkodott ígéretek – dorgálta szelíden
Peter. – Következő kis műsorom ebecskéimmel kapcsolatos... már
hallottad Fungabera ebecskéit, minden éjszaka hallottad őket. Nem vagyok
benne biztos, hogyan tudjuk kordában tartani őket. Érdekes lesz... könnyen
megválhatsz egy karodtól vagy lábadtól... állkapcsaik egyetlen csattanása
elég hozzá – Peter pálcájával játszadozott; ujjai között forgatta.
– A választás tied, és persze egy szó elég ahhoz, hogy az egésznek vége
legyen. – Peter felemelte kezét. – Nem. Kérlek ne terheld magad. Adunk
neked néhány napot a falnál, hogy ezt a megpróbáltatást kipihend, aztán...

Tungata elvesztette időérzékét. Nem tudott visszaemlékezni rá, hány napot

töltött el a falnál, hány férfi kivégzését nézte végig, hány éjszakán át feküdt
a hiénákat hallgatva.
Nehezére esett, hogy a legközelebbi edény víznél előrébb gondolkodjon.
A doktor precízen ítélte meg a Tungatát életben tartó vízmennyiséget. A
szomjúság állandóan gyötörte, még álmában is, mert rémálmai is vízzel
voltak kapcsolatosak, tavakkal, elérhetetlen csörgő patakokkal, esővel, ami
körülötte esett, de nem ért hozzá, és dühöngő, kibírhatatlan szomjúsággal.
A szomjúsághoz adalékként szolgált Peter Fungabera fenyegetése, hogy
felkínálja őt a hiénáknak. Ez megragadta képzeletét, és minden késleltetett
nappal valószínűbbé vált. A víz és a hiénák... a józan ész határain túlra
kezdték őt vezérelni. Tisztában volt vele, hogy már nem sokáig bírja.
Zavarodottan azon is csodálkozott, hogy eddig mitől tartott ki. Folytonosan
emlékeztetnie kellett magát, hogy Lobengula sírja tartja őt életben.
Ameddig őrzi titkát, nem ölhetik meg. Egyetlen pillanatig sem hitte, hogy
Peter Fungabera betartja ígéretét és biztonságos helyre küldi, miután a
sírhoz vezette őket.
Kötelessége volt, hogy életben maradjon. Mindaddig, amíg életben van,
megvan a remény – ha kevés is – a titok megfejtésére. Tisztában volt vele,
hogy halálával népe még mélyebben belesüpped a zsarnokság mocsarába.
Ő volt megmenekülésük reménye. Miattuk volt kötelessége életben
maradni, bár a halál most már áldást és megkönnyebbülést jelentett volna.
Nem halhat meg. Élnie kell.
A jeges hajnal előtti sötétségben várakozott, teste túl merev és gyenge
volt ahhoz, hogy felkeljen. Ma szállítják a falhoz, vagy egyéb tervük
színhelyére. Utálta még a gondolatát is. Utált előttük ekkora gyengeséget
kimutatni.
Hallotta a tábor ébredését. Az őrök masírozását, a szükségtelen
durvasággal ordított parancsokat, ütések zaját, és a szomszéd cellából
kivégzésre előrángatott fogoly kiabálását.
Nemsokára már érte jönnek. A vizesedény után nyúlva mély csalódás
fogta el, mert visszaemlékezett, hogy előző este nem tudott uralkodni
magán. Az edény üres volt. Fölé guggolt és végignyalta a zománcot, akár
egy kutya, abban a reményben, hogy hátha maradt benne egy csepp víz. Az
edény száraz volt.
A rekeszek visszacsapódtak, és az ajtó kivágódott. Tungata megpróbált
felkelni. Térdére billent. Egy őr lépett be, a küszöbre helyezett egy sötét
tárgyat, majd halkan kiment. Az ajtót ismét bereteszelték, és Tungata
magára maradt.
Ilyen még nem fordult elő. Tungata meglepődött, és értetlenséget érzett.
Guggolt a sötétségben, hátha történik még valami, de semmi sem történt.
Hallotta, amint a többi foglyot elvezetik, aztán cellája ajtaján túl csend lett.
Kezdett erősödni a fény. Óvatosan megvizsgálta az őr által otthagyott
tárgyat. Egy műanyag vödör volt, tartalma csillogott a hajnali fényben.
Víz. Négy és fél liter víz. Odamászott hozzá és megvizsgálta, még nem
mert reménykedni. Egyszer már korábban is megtréfálták. Megsózták
vizesedényét, és ő egy teljes kortyot lenyelt, mielőtt rájött, hogy sót és
keserű timsót öntöttek bele bőven. Az azután következő szomjúság
delíriumba és maláriás krízishez hasonló remegésbe kergette.
Mutatóujját óvatosan beledugta a vödörben levő folyadékba, és
megkóstolt egy kortyot. Tiszta, édes vizet ízlelt. Torkából egy nyüszítés
tört fel, majd az üres edényt telemerte az értékes folyadékkal.
Hátradöntötte fejét, és magába töltötte a vizet. Kétségbeesetten ivott, arra
számítván, hogy bármelyik pillanatban kivágódhat az ajtó, és egy őr
felrúghatja a vödröt. Addig ivott, míg üres gyomra felpuffadt, és hasa
görcsölni nem kezdett. Érezte, amint a folyadék átjárja sejtjeit, pihent pár
percet. Érezte, amint feltöltődik erővel. Ismét ivott, pihent, és ismét ivott.
Amióta csak vissza tudott emlékezni rá, először vizelt bőségesen három óra
múlva a vécévödörbe.
Délben, mikor végül érte jöttek, segítség nélkül fel tudott állni, és
folyamatos, művészi átkokat tudott szórni rájuk.
A kivégzőfalhoz vitték. Majdnem vidámságot érzett. Tudta, hogy víztől
kluttyogó hassal akár örökké ellent tud állni nekik. A kivégző cölöp többé
nem terrorizálta már. Túl sokat állt már ott, túl hosszan, és túl gyakran. Az
egészet egy gyakorlat részeként üdvözölte. Arra a pontra jutott, ahol már
csak az ismeretlentől félt.
A gyakorlótér felénél rájött, hogy valamin változtattak. A fallal
szemben egy új létesítményt építettek. Egy csinos nádtetős menedéket a
nap elől. A menedékben két széket, és egy ebédre megtérített asztalt
helyeztek el.
Az asztalnál Peter Fungabera rémisztőén ismerős alakját fedezte fel.
Tungata már napok óta nem látta őt, új keletű bátorsága megingott, és
gyengeség fogta el. Térde megroggyant, és megbotlott. Mit tervelhettek ki
mára? Ha tudná mi az, el tudná viselni. Az igazán kibírhatatlan kínzás a
bizonytalanság volt.
Peter ebédelt, és fel sem nézett, mikor Tungatát elvezették a nádtetős
menedék mellett. Peter afrikai módon ujjaival evett, a kemény fehér
kukoricamasszából apró golyókat gyúrt, majd kis mélyedést nyomott
beléjük mutatóujjával, és azt zöldség- és sózott, Karíba-tavi kapenta
halpörkölttel töltötte meg. Az étel illatától összefutott a nyál Tungata
szájában, de ő továbbvánszorgott a fal és a kivégzőcölöp felé.
Ma csak egyetlen áldozat van rajta kívül, állapította meg, amint a vakító
fény miatt összehúzta a szemét.
Már az egyik cölöphöz kötözték. Majd megdöbbenve vette észre, hogy a
másik áldozat nő.
A fiatal nő... meztelen volt. A napfényben bőre csiszolt borostyánkőhöz
hasonlóan, lágy, bársonyos fénnyel csillogott. Alakja elbűvölő volt, mellei
szimmetrikusak és kemények, a bimbók felfelé fordulóak és kiállóak, aure-
olájuk érett faeper színű. Combjai hosszúak, karcsúak, lábai kicsik és csi-
nosak. Tekintettel arra, hogy ki volt kötve, nem tudta eltakarni magát. Tun-
gata érezte a nő szégyenét. A combjai kereszteződésénél megbúvó sötét,
puha szemérme apró, külön életet élő állatnak tűnt. Elfordította tekintetét,
és felnézett az arcába... és ekkor a végső kétségbeesés vett rajta erőt.
Mindennek vége lett. Az őrök elengedték karjait, és ő a cölöpnél
kikötött fiatal nőhöz tántorgott. Bár a fiatal nő hatalmas, sötét szemei
rémülettel voltak tele, első szavai Tungatának szóltak. Halkan, szindebele
nyelven suttogta. – Úristen, mit tettek veled?
– Sarah – ki akarta nyújtani kezét, hogy megérintse a kedves, szép arcot,
de őrei léha tekintete visszatartotta.
– Hogy találtak meg? – Öregnek és törődöttnek érezte magát. A játszma
véget ért.
– Úgy tettem, ahogy parancsoltad – suttogta a nő bocsánatkérően. –
Felmentem a hegyekbe, de aztán érkezett egy üzenet... hogy az iskolából
egyik gyerekem haldoklik... dizentériában, és nincs orvos. Nem tudtam
nem reagálni a hívásra.
– Természetesen hazugság volt az egész – állította határozottan
Tungata.
– Hazugság volt – ismerte be a nő. – A sona katonák vártak rám.
Bocsásd meg nekem, uram.
– Többé már nem számít – válaszolta Tungata.
– Miattam ne, uram – rimánkodott a nő. – Miattam ne tegyél semmit. Én
Mashobane lánya vagyok, bármit, amit ezek a sona állatok tesznek velem,
el tudok viselni.
Tungata szomorúan megrázta fejét, végül kinyújtotta kezét és ujja
hegyét végighúzta a nő ajkán. Keze úgy remegett, akár egy részegé. Sarah
megcsókolta az ujjait. Tungata leengedte kezét, megfordult, és megtörtén
visszavánszorgott a nádtetős menedékhez. A katonák nem akadályozták
meg mozgásában.
Közeledésére Peter Fungabera felnézett, és az üres vászonszékre
mutatott. Tungata leült, belesüppedve a székbe.
– Először is – mondta Tungata – a nőt szabadon kell engedni, és fel kell
öltöztetni.
Peter kiadta a parancsot. Sarah-t betakarták és elvezették az egyik
kunyhó felé. – Úristen ... – Hátrafeszítette magát szorításukból, szánalomra
méltó arca Tungata felé fordult.
– Semmi módon nem szabad őt bántanotok.
– Eddig még nem bántottuk – mondta Peter –, és nem is fogjuk, hacsak
nem kényszerítesz rá.
A kukoricával telt edényt Tungata felé lökte, de ő nem vett róla
tudomást.
– Ki kell vinnetek őt az országból, és Francistownban át kell adjátok a
Nemzetközi Vöröskereszt egy helybéli képviselőjének.
– A Tuti reptéren áll egy könnyű gép, felszállásra várva. Egyél bajtárs,
erődre, és egészségedre van szükségünk.
– Amikor már biztonságban lesz, beszélni fog velem – rádión vagy tele-
fonon – és megadja a rejtjelet, amiben elmenetele előtt megállapodom vele.
– Rendben – Peter forró, édes teát töltött Tungatának.
– Egyedül hagytok vele, hogy meg tudjuk beszélni a rejtjelet.
– Persze hogy beszélhetsz vele – bólintott Peter –, de csak a gyakorlótér
közepén. Egyik emberem sem lesz százjardnyinál közelebb hozzátok, de
végig rátok lesz irányítva egy géppisztoly. Pontosan öt percet
engedélyezek neked a nővel.

– Cserbenhagytalak – mondta Sarah. Tungata már elfelejtette, milyen szép

a lány. Egész lénye vágyakozott utána.
– Nem – tiltakozott Tungata – ez elkerülhetetlen volt. Nem te vagy a
hibás. A kötelesség hívott elő a rejtekhelyedről.
– Mit tudok én most tenni, uram?
– Figyelj – mondta Tungata halkan és hadarva –, néhány megbízható
emberemnek sikerült elmenekülnie Peter Fungabera Harmadik Ezredének
sanyargatásai elől – meg kell őket találnod. Azt hiszem Botswanában
vannak – felsorolta a neveket, a lány hűségesen ismételte őket. – Mondd
meg nekik... – A lány mindent, amit mondott neki megjegyzett és
tökéletesen visszamondott.
Szeme sarkából Tungata észrevette, hogy a gyakorlótér széléről az őrök
elindulnak a tér közepe felé, ahol ők ketten álltak. Együtt tölthető öt percük
letelt.
– Mikor már biztonságban leszel, meg fogják engedni, hogy rádión
beszéljünk. A következőket fogod megismételni nekem, hogy tudjam
minden rendben van: – Gyönyörű madarad magasan és sebesen szállt –
ismételd el.
– Ó uram – csuklott el Sarah hangja.
– Ismételd el.
Sarah engedelmeskedett, majd Tungata karjaiba vetette magát. Szorosan
átölelték egymást.
– Látlak még valaha?
– Nem – mondta Tungata – el kell felejtened.
– Soha! – kiáltott fel Sarah. – Még öregasszony koromban sem… soha,
uram.
Az őrök szétrángatták őket. Egy Land-Rover érkezett a gyakorlótérre. A
lányt belökték az autóba.
Tungata legutoljára a lány arcát látta a hátsó ablakban, amint visszanéz
rá...

Három nap elteltével jöttek cellájába Tungatáért. hogy felvezessék Peter

Fungabera központi dombon fekvő parancsnoki őrhelyére.
– A nő készen áll arra, hogy beszéljen veled. Beszélgetéseteket
felvesszük – Peter rámutatott a rádiókészülék melletti tranzisztoros
magnóra. – Ha megpróbálsz bármilyen szindebele üzenetet becsempészni,
azt később le fogjuk fordítani.
– A rejtjel, amiben megállapodtunk, szindebele nyelven van – szólalt
meg Tungata. – Neki kell megismételnie.
– Rendben. Ez még megengedhető, de semmi több. – Kritikusan
végigmérte Tungatát. – Örömmel állapítom meg, hogy ismét jól nézel ki
bajtárs, egy kis jófajta ennivaló, és pihenés csodákat művelt.
Tungata kopott, de frissen mosott-vasalt ruhát viselt. Még mindig
soványnak és legyengültnek tűnt, de bőre elvesztette poros, szürke
árnyalatát, és szemei tisztán, fényesen csillogtak. Arcán a kígyómarás
nyoma visszahúzódott, a heg tisztának és egészségesnek tűnt.
Peter Fungabera bólintott az őrszázadosnak, és átadta a rádiómikrofont
Tungatának, majd megnyomta a magnón a felvétel gombot.
– Tungata Zebiwe vagyok.
– Itt Sarah, uram. – A vonal zajai eltorzították, és karcossá tették
hangját, de Tungata bárhol felismerte volna. Vágyakozás fogta el.
– Biztonságban vagy?
– Francistownban vagyok. A Vöröskereszt gondoskodik rólam.
– Van valamilyen üzeneted?
Sarah szindebele nyelven válaszolt. – Gyönyörű madarad magasan és
sebesen szállt. – Majd hozzátette: – Másokkal is találkoztam itt. Ne ess
kétségbe!
– Ez jó hír... Azt szeretném, ha...
Peter Fungabera átnyúlt, és elvette a mikrofont Tungata kezéből. –
Bocsánat bajtárs, de én fizetem a hívást. – Ajkához emelte a mikrofont, és
lenyomta az adás gombot. – Vége az adásnak – szólt a mikrofonba, és
megszakította a kapcsolatot.
Lezseren áthajította az őrszázadosnak a mikrofont. – Egyik matabele
megbízottunkkal fordíttasd le a szalagot... és azonnal kérek belőle egy
példányt. – Majd visszafordult Tungatához. – Rövid nyaralásod véget ért,
bajtárs. Most már közös munka vár ránk. Indulhatunk?

Tungata azon merengett, milyen hosszan lesz képes elhúzni Lobengula

sírjának felkutatását. Minden megnyert óra nagy értékkel bírt... még egy
óra élet, még egy óra remény.
– Már majdnem húsz év telt el azóta, hogy nagyapám elvitt oda. Nem
teljesen tiszta az emlék...
– Memóriád olyan briliáns, akár fenn a nap – mondta neki Peter. – Híres
vagy emlékezőtehetségedről helyek, arcok és nevek tekintetében, bajtárs.
Ne felejtsd el, hogy hallottalak jegyzetek nélkül felszólalni az országos
gyülekezetben. Emellett egy helikopter is készen áll arra, hogy a helyszínre
repítsen.
– Az nem fog menni. Első alkalommal gyalog mentem oda. Ugyanúgy
kell visszamennem. A levegőből nem ismerem fel a jellegzetes
terepviszonyokat.
Így aztán azokon a földutakon mentek vissza, ahol sok évvel azelőtt
Tungata és az öreg Gideon buszozott végig, és Tungata valóban nem talált
rá a kiindulási helyre... a régi vízfolyásban levő sziklaomlásra és az elefánt
formájú dombra. Három napot töltöttek el ezek keresésével – Peter
Fungabera egyre türelmetlenebbé és hitetlenkedőbbé vált – végül egy apró
falu üzleténél megálltak. Ez volt az az utolsó kiindulási pont, amire
Tungata emlékezett.
– Hau. A régi út. Igen, a hidat sok évvel ezelőtt elmosta a víz. Soha
többet nem használták. Az út most már erre és erre vezet…
Végre rátaláltak a benőtt csapásra, és négy óra múlva elérték a kiszáradt
folyómedret. A régi híd betonhalommá omlott össze, liánok nőtték be, de a
felfelé haladó sziklafal pontosan olyan volt, mint ahogy Tungata
emlékezett rá. Hirtelen úgy tűnt, mintha az öreg Gideon a közelében lenne.
Olyan erősen érzett így, hogy körülnézett, és jobb kezével apró jelt adott,
hogy megnyugtassa az ősi szellemeket, és ezt suttogta: Bocsáss meg Baba,
hogy elárulom az eskümet.
Furcsa módon ugyanolyan nyájasan és kedvesen jóindulatúnak érzett
mindent, mint amilyennek az öreg Gideont mindig is ismerte. – Erre van az
ösvény. – A Land-Rovert a leomlott hídnál hagyták, és gyalog folytatták
útjukat.
Tungata ment elöl, háta mögött két felfegyverzett katonával. Komótosan
haladt, ami a katonákat követő Petert idegesítette. Menetelésük közben
Tungata szabadon engedhette fantáziáját. Úgy tűnt neki, mintha ő is a
matabelek majdnem száz évvel korábbi kivonulásának része lenne, ükapja,
a végsőkig hűséges és kitartó Gandang megtestesítője. Megint érezte a
legyőzött emberek kétségbeesését, a rémületet, hogy az erdőből bármelyik
pillanatban rájuk támadhatnak a fehér üldözők. A fehéreknek háromlábú,
karattyoló géppuskáik voltak. Szinte hallani vélte az asszonyokat és a
kisgyerekek jajveszékelését, nyájak bőgését, amint tétovázva haladtak,
majd áldozatául estek ennek a kemény, keserű vidéknek.
Amikor a legutolsó kiszáradt bivalyok is kimúltak, Gandang híres Inyati
ezredének harcosait a király megmaradt szekerének vontatására vezényelte.
Tungata maga elé képzelte a királyt, kövéren, betegen, elátkozottan, amint
felül a rázkódó szekérre, és a nehezen elérhető északra bámul. Egy férfi,
aki a történelem és sors malomkövei közé szorult, és azok fel is őrölték.
– És most következik a végső árulás – gondolta Tungata keserűen. –
Odaviszem hozzá ezeket a sona állatokat, hogy ismét megzavarják
nyugalmát.
Szándékosan háromszor is rossz ösvényre lépett, és ezzel Peter
Fungabera türelmének végső határáig ért.
A harmadik alkalommal Peter Fungabera azt parancsolta, hogy
vetkeztessék meztelenre Tungatát, kössék össze a bokáit és csuklóit, majd
föléállt egy vízilóbőrből készült, kezelt korbáccsal – a gonosz kibokoval,
amit az arab emberkereskedők hoztak be Afrikába –, és addig korbácsolta
Tungatát, amíg vére csöpögni nem kezdett a homokos, szürke földre.
Inkább az ütések megaláztatása és szégyene, mintsem a fájdalom
ösztökélte Tungatát arra, hogy visszaforduljon, és ismét tanulmányozni
kezdje a tájat. Végül elért egy hegyhez, mely azzal a hirtelen közelséggel
állt előttük, amire Tungata első látogatásából élénken emlékezett.
Egy fekete szikla mély szurdokában haladtak, melyet évezredes, zúgó
vízesés csiszolt. A mélyedések zöld tavacskákkal szóródtak tele,
melyekben óriási, bajszos harcsák keverték fel a tajtékos felszínt,
táplálékukért felemelkedve. Felettük, á forró levegőben fecskefarkú
pillangók repdestek, skarlát és foszforeszkáló, kék drágakövekként.
A szurdokban egy kanyarhoz értek, ahol a leomlott szilatömbök szürkén
és elefántméretűen kapaszkodtak a hegyoldalba. Itt a környező sziklák
váratlanul szétnyíltak, és az erdő visszahúzódott. Előttük – akár egy
hatalmas emlékmű, mely a fáraók sírjait is eltörpíti – Lobengula dombja
magasodott az ég felé.
A merőleges sziklákat a zuzmó húsz különféle – sárga, okker, malachit
– árnyalata díszítette. A felső szirtzátonyon egy keselyűkolónia tanyázott, a
forró, üres tér fölött sikkesen vitorláztak a madárszülők, csavarvonalú fel-
és leszállásuk közben billegtetve szárnyaikat.
– Ott van – mormolta Tungata – Thabas Nkosi, a király hegye.
A hegycsúcshoz vezető természetes ösvény egy vetődést követett a
sziklafelszínen, ahol mészkő rakódott a sziklaképződményre. Az ösvény
időnként meredeken és megfélemlítően kanyargott. A csomagokkal és
fegyverekkel felszerelt katonák időnként nyugtalanul néztek le a
szakadékba, és mászás közben a szikla belső falához húzódtak, de Peter
Fungabera és Tungata könnyedén és biztos lábbal haladt tovább a
legrosszabb helyeken is, a kíséretet ezáltal messze maguk mögött hagyva.
– Lelökhetném a szakadékba – gondolta Tungata –, ha hirtelen meg
tudnám lepni. – Hátranézett. Peter Fungabera tíz lépéssel volt mögötte.
Jobb kezében Tokarev pisztolyát tartotta, és mámba kígyóéhoz hasonló
mosoly ült arcán.
– Ne – szólt a figyelmeztetés, és további szavak nélkül is megértették
egymást. Tungata pillanatnyilag háttérbe szorította a bosszú gondolatát, és
folytatta útját felfelé. A szikla egyik kanyarulatánál befordulva felérkeztek
a tetőre, a sötét szurdok fölött ötszáz lábnyira.
A vakító napsütésben némi távolságra álltak meg egymástól, mindketten
kicsit verítékezve, és lenéztek a Zambezi mély, széles völgyébe. Látóterük
szélén az ember alkotta, széles Kariba-tó vize csillogott a hőségtől
homályosan. A száraz évszak első bozóttüzeinek kék füstje szállt a
levegőben. A katonák szemmel látható megkönnyebbüléssel tértek le az
ösvényről. Peter Fungabera várakozóan Tungatára nézett.
– Készen állunk az út folytatására, bajtárs.
– Már nincs sok hátra – válaszolta Tungata.
A hegygerincen a sziklaformáció támfalakká és ledőlt akadályokká
mállott, a fák utat törtek maguknak a repedésekben és mélyedésekben, és
gyökérrendszerüket keresztüllőtték a sziklafelszínen, akár a szeretkező
kígyók, míg törzsük a hőség és a szárazság kemény feltételei között
megvastagodott és deformálódott.
Tungata keresztülvezette őket a töredezett sziklán és a megkínzott er-
dőn, míg egy hasadék bejáratához nem értek, A hasadék elején egy ősöreg
ficus natalensis – a fojtogató fügefa – állt. Dús, sárga foltos levelű ágai
roskadoztak a keserű gyümölcs fürtjei alatt. Ahogy a fa közelébe értek,
barna papagájok csapata rajzott fel a vadfügék lakomázásából. Zöld szár-
nyukat élénksárga csíkozás díszítette. A fikuszfa tövénél a szikla szét-
repedezett, a gyökerek rátaláltak a repedésekre, és szétrepesztették őket.
Tungata a szikla előtt állt. Peter Fungabera türelmetlen kiáltását
elnyomva ránézett, és észrevette, hogy Tungata szája hangtalanul mozog.
Imádkozik vagy könyörgést mond. Peter Fungabera tüzetesebben kezdte
tanulmányozni a sziklafelszínt, és növekvő izgalommal fedezte fel, hogy a
sziklában a repedések túl szabályosak ahhoz, hogy természetesek legyenek.
– Ide – kiabálta katonáinak, majd amikor odaértek, a felület egyik
tömbjére mutatott. A katonák szuronyukkal és puszta kezükkel álltak neki
a munkának.
Tizenöt percnyi izzasztó munkával kiszabadították a tömböt, és ekkor
nyilvánvalóvá vált, hogy a felület gondosan passzított kőművesmunkával
emelt fal.
A tömb mögötti nyílás mélyén egy második, hasonló fal vált láthatóvá.
 – Hozzátok ide a foglyot – parancsolta Peter. – Ő fog az első sorban
dolgozni.
Mire túlságosan besötétedett a munka folytatásához, már kibontottak a
külső falban egy elég széles nyílást ahhoz, hogy két férfi vállvetve tudjon
dolgozni, és elkezdték bontani a belső falat. Legelöl munkálkodva Tungata
megállapíthatta, hogy egykori első látogatásakor jó következtetést vont le...
A jelek, melyeket akkor felfedezett és elrejtett öreg Gideon nagyapja elől, a
sír belső falán még inkább látszottak. Segítettek megnyugtatni
lelkiismeretét, és enyhítették a fogadalom elárulásának fájdalmát.
Peter Fungabera vonakodva leállította aznapra a munkát. Tungata kezeit
feltörték a durva sziklatömbök, a leomló fal letépte egyik ujjáról a körmöt.
Éjszakára az egyik katonához bilincselték, de még ez sem tudta megaka-
dályozni, hogy a kimerültségtől kábult, álomtalan álomba zuhanjon.
Másnap reggel Peter Fungabera kénytelen volt mind őt, mint őrét rugdosva
felébreszteni.
Még nem pirkadt, mikor hideg kukoricakásájuk és édes teájuk
szegényes porcióját reggelizték csendben. Épphogy megitták a teát, mielőtt
Peter Fungbera ismét visszavezényelte őket a falhoz.
Tungata felsebzett, merev ujjai ügyetlenül mozogtak. Peter Fungabera
mögötte állt a nyílásban, és mikor Tungata megakadt, rásózott a kiboko-val
bordái mentén, a hónalj alatti lágy, érzékeny húsba vágva.
Tungata megsebzett oroszlánként mordult, és egy iszonyatos súlyú
tömböt emelt ki a falból.
A nap beragyogta a hegygerincet, arany sugaraival megvilágítva a
sziklafelszínt. Tungata és az egyik sona katona egy kiszáradt faággal
felemelt egy darab sziklatömböt, és amint a tömb megmozdult, robaj, majd
fülsiketítő zaj hallatszott. A belső fal leomlott. Hátraugrottak, és köhögve
álltak a porfelhőben, bekukucskálván a nyílásba.
A barlangból áradó levegő egy részeg leheleteként bűzlött, áporodottan
és savanyúan, a benti sötétség vészjóslónak és fenyegetőnek tűnt.
– Te mész előre – parancsolta Peter Fungabera. Tungata habozott.
Babonás áhítat kerítette hatalmába. Tanult, tapasztalt, de mindenekelőtt
afrikai férfi volt. Ezt a helyet törzsének és őseinek szellemei őrzik. Peter
Fungaberára nézett és tudta, hogy ő is ugyanezt a természetfelettitől való
rettegést éli át, bár Peter legalább elemlámpával volt felszerelkezve,
melynek elemeit a mostani pillanatokra tartogatta.
– Mozdulj! – utasította Fungabera. Éles hangja sem tudta nyugtalansá-
gát álcázni, és Tungata – hogy szégyenbe hozza – a sziklaomláson
óvatosan átlépve belépett a barlangba.
 Egy darabig – míg szeme hozzászokott a sötétséghez, és ki tudta venni a
barlang körvonalait – egy helyben állt. Lába alatt a föld sokat koptatott és
sima volt, de meredeken lejtett. Ez a barlang nyilvánvalóan állatok odúja,
és a primitív ember barlangjaként szolgált tízezer éveken át, mielőtt egy
király sírja lett.
Tungata mögött állva, Peter Fungabera elemlámpája fényével végig-
pásztázta a falakat és a plafont. A mennyezeten ősi főzőtüzek korma rakó-
dott le, a sima falakat az egykor ott lakó kicsi, sárga busmanok művészete
díszítette gazdagon. Minden részletükben megfigyelt vadállatok ábrái
voltak láthatóak: fekete bölénycsordák, magas, pettyes zsiráf, rinocérosz és
antilop szarvval. Mind élénk színekben pompázott, és elbűvölően volt
kikarikírozva. A kis pigmeus művész velük együtt saját népét is lerajzolta;
pálcikaszerű alakokat, a teve púpjához hasonlóan kihangsúlyozott
fenékkel, és férfiasságuk hirdetéseként császári erekciókkal. A sziklafal
teljes hosszúságában üldözték nyilakkal felszerelkezve a nyájakat.
Peter Fungabera lámpájának fénye végiglebegett eme csodálatos
galérián, majd megállt a barlang belső mélyedésébe világítva, ahol a torok
összeszűkült, és a sziklás átjáró messze, mélyen alattuk sötétségbe és
rejtelmes árnyékba burkolózva visszakanyarodott.
– Előre! – ordította Peter, mire Tungata óvatosan elindult lefelé a lejtőn.
Elérték a barlang torkát, és kénytelenek voltak összegörnyedni az
alacsony mennyezet miatt. Tungata befordult, és ötven lépést tett meg
előre, mielőtt hirtelen megállt. Egy tágas, boltozatos tetejű üregbe ért ki,
melynek plafonja húszlábnyival volt felettük. Talpa alatt a föld vízszintes
volt, de teleszóródott fentről aláhullt kövekkel. Peter Fungabera
körbejártatta elemlámpáját az üregen. A velük szemben lévő falon
vállmagasságban észrevett egy kiszögellést, és az ott felhalmozott tárgyak
kuszaságán tartotta a fényt.
Tungata egy pillanatra meglepődött, majd egy száz évvel korábbi terve-
zés alapján kialakított szekérkereket ismert fel, egy, a szekeret húzó biva-
lyoknál nagyobb kereket. Fel tudta ismerni még a szekérágyat és a kere-
teket. A járművet különféle részeire törték, és felszállították a barlangba.
– Lobengula szekere – suttogta. – Legféltettebb tulajdona, melyet a
bivalyok kidőlése után harcosai húztak...
Peter Fungabera Tokarevje csövével döfködte Tungatát, mire
nekiindultak a lehullott kövek között.
Búzakévékhez hasonlóan kötegelt puskahalmokra leltek, öreg lee-
enfieldekre, melyek részét képezték a fizetségének, melyet Cecil Rhodes
adott a koncessziókért Lobenguának. Puskák és havonta száz darab egy
fontsterlinges angol aranypénz, ennyi volt egy szolgaságba eladott ország
és nemzet ára, emlékezett vissza keserűen Tungata. A kiszögellésben
egyéb tárgyakat is felhalmoztak; bőrt tartalmazó sószsákokat, támlátlan
székeket, késeket, gyöngyöket, ékességeket, tubákszippantó szarvakat és
széles pengéjű dárdákat.
Peter Fungabera kapzsin és türelmetlenül kiáltott fel. – Siess! Meg kell
találnunk a holttestet, rajta lesznek a gyémántok.
Csontok! Felvillantak a fényben. A kiszögellés alatt egész halomban
hevertek.
Egy koponya! Kifakult gyapjúdarabbal lefedve, örömtelenül vigyorgott
rájuk.
– Ez ő! – rikoltott győzelmesen Peter. – Megvan az öreg ördög. – A
csontváz mellé térdelt.
Tungata nyugodtan állt. Az első riadalom után felfedezte, hogy egy ki-
csi, öreg ember – egy gyerekénél alig nagyobb – koponyája feküdt előttük,
és felső szemfogai hiányoztak. Lobengula nagydarab ember volt, szép
villogó fogsorral. Mindenki, aki személyesen találkozott vele, megdicsérte
mosolyát. A csontvázat még mindig a varázsdoktor szakmájának ijesztő
kellékei: gyöngyök, kagylók, bedugaszolt gyógyszertároló szarvak
díszítették, és csontos derekát állatkoponyákból készült öv szelte át. Peter
Fungabera is rádöbbent tévedésére, és felugrott.
– Ez nem ő! – kiáltotta aggodalmasan. – Valószínűleg feláldozták a va-
rázsdoktorát, és idehelyezték, hogy őrizze – Peter vadul körözött a fénnyel.
– Hol van Lobengula? – Akaratoskodott. – Neked tudnod kell. Meg
kellett, hogy mondják neked.
Tungata csendben maradt. A varázsdoktor csontváza felett a szik-
laperem kiugrott, akár egy nagy emelvény. Eme kiálló rész köré rendezték
el a király vagyontárgyait, az emberi áldozatokat aláfektették. Ez a hely
volt a barlang igazi középpontja. Itt volt az a logikus és magától adódó
hely, ami legjobban megfelelt nyugvóhelyül egy király holttestének. Peter
Fungabera is megérezte ezt, és lassan visszairányította lámpája fényét.
A sziklaemelvény üresen állt.
– Nincs itt – suttogta Peter a csalódottságtól és reményvesztettségtől
elfojtott hangon. – Eltűnt Lobengula teteme!
Tungata a helyes következtetést vonta le a külső falon látható jelekből.
Egy helyen a felépített falon rést nyitottak, amit később befalaztak ugyan,
de kevésbé lelkiismeretes munkával. Nyilvánvalóan sok évvel korábban
fosztották ki az öreg király sírját. A holttestét réges-rég eltüntették, és a
sírhelyet visszazárták, hogy eltüntessék a megszentségtelenítés nyomait.
 Peter Fungabera felkapaszkodott a sziklaemelvényre, és négykézláb, va-
dul átkutatta. A háttérben higgadtan állva, Tungata csodálkozva állapította
meg, hogy a kapzsiság milyen nevetségessé tud tenni még egy annyira
veszélyes és mély benyomást keltő embert is, mint Peter Fungabera. Peter
összefüggéstelenül motyogott magában, mialatt behajlított ujjain átszűrte a
földről a poros törmelékkőzetet.
– Nézd! Idenézz! – Egy kicsi, sötét tárgyat mutatott fel. Tungata
közelebb lépett. Az elemlámpa fényében egy cserépedény darabját ismerte
fel. A perem egy darabkáját a matabele sörös edények szokásos gyémánt
mintájú díszítésével.
– Egy sörös edény – forgatta Peter a cserepet a kezében –, az egyik
gyémánttartó edény... törötten! – Eldobta a cserépdarabot, és a földet
kezdte kaparni. A felvert porfelhő kavargóit a lámpa fényében.
– Íme! – Valami mást is talált. Valamilyen kisebb tárgyat. Mutató- és
hüvelykujja közé fogva emelte fel. Kisebb dió nagyságú tárgy volt. Felé
fordította a lámpát, mire a fény azonnal a szivárvány színeire bomlott.
Peter Fungabera arcáról színes fénynyalábok verődtek vissza, akár a vízről
a napsugarak.
– Gyémánt – lihegte vallásos tisztelettel, ujjai között forgatva a szikrázó
követ.
Csiszolatlan kő, állapította meg Tungata, de a kristály olyan
szimmetrikus, és minden síkja olyan tökéletes, hogy még a lámpa gyatra
fényét is felfogta és visszatükrözte.
– Milyen gyönyörű! – mormolta Peter, arcához emelvén a követ.
A gyémánt tökéletes, természetes oktaéder formájú volt. Színe – még a
mesterséges fényben is – tiszta, akár a hegyi patak oldalán olvadó hóé.
– Szép – ismételte Peter Fungabera, majd arca fokozatosan elveszítette
álmodozó, mohó kifejezését.
– Mindössze egy darab! – suttogta. Egyetlen kő öt színültig tele sörös
edény helyett.
Tekintete a gyémántról Tungatára siklott. A lámpa fényét alacsonyan
tartotta, így arcára furcsa árnyékok vetültek, démoni kifejezést
kölcsönözve neki.
– Te tudtad – vádaskodott. – Egész úton éreztem, hogy valamit nem
mondasz el. Te tudtad, hogy elvitték a gyémántokat, és azt is, hogy hova.
Tungata tagadóan rázta meg fejét, de Peter Fungabera dührohamot
kapott. Vonásai eltorzultak, szája hangtalanul mozgott, ajkán vékony, fehér
hab jelent meg.
– Te tudtad!
 Egy megsebzett párduc dühével vetette le magát a sziklaemelvényről.
– El fogod nekem mondani! – üvöltötte. – A végén el fogod nekem
mondani.
Tokarevje csövével arcon vágta Tungatát.
– Mondd meg! – ordította. – Mondd meg, hol vannak! – Az acél
Tungata arcába csapódott, amint újra és újra megütötte.
– Mondd meg, hol vannak a gyémántok!
A cső a húst széthasítva vágott bele Tungata arccsontjába. Tungata
térdre esett. Peter Fungabera hátralépett, és a kiszögellésnek támaszkodva
próbálta elnyomni dühét.
– Nem – mondta magának –, így túl könnyű. Szenvedni fog…
Mellkasán összefűzte karját, nehogy újra nekiessen Tungatának.
– A végén el fogod nekem mondani... könyörögni fogsz, hogy engedjem
meg, hogy a gyémántokhoz vezess. Könyörögni fogsz nekem, hogy öljelek
meg...

– Apró gyermekek a parázna erdőben – szólalt meg Morgan Oxford –, ezek

vagytok ti ketten! Istennek hála, minket is belerángattatok a pöcegödörbe,
egész a szemöldökünkig.
Morgan Oxford Hararéból repült ide, amint hírét vette, hogy egy
botswanai határőr előhozta a sivatagból Craiget és Sally-Anne-t.
– Mind az amerikai nagykövet, mind a britek jegyzéket kaptak
Mugabétől. A britek le-fel ugrálnak, és a szájuk is habzik. Semmit nem
tudnak rólad, Craig, és te brit alattvaló vagy. Úgy tűnik, be szeretnének
zárni a Towerba, és szeretnék lenyisszantani a fejed.
Morgan Sally-Anne kórházi ágyának lábánál állt. Visszautasította a
széket, amivel Craig kínálta.
– Ami önt illeti, hölgyikém, a nagykövet úr megkért rá, tolmácsoljam
kérését, miszerint is a legközelebbi Amerikába induló gép fedélzetén
szeretné látni.
– Nem utasíthat rá, hogy ezt tegyem – szakította félbe Morgan keserű
vádaskodásait Sally-Anne. – Nem Szovjet-Oroszországban vagyunk, és én
szabad állampolgár vagyok.
– Nem sokáig leszel az. Istenemre nem, ha Mugabe elkap! Gyilkosság,
fegyveres felkelés és egy pár egyéb vád...
– Ezek mind hamis vádak!
– Te és a barátod egy még ki nem hűlt holttesthalmot hagytatok
magatok mögött, olyat, akár a Munka Ünnepén tartott piknik után az üres
sörösdobozok. Mugabe különleges eljárást indíttatott a bostwanai
kormánynál…
– Politikai menekültek vagyunk – gurult dühbe Sally-Anne.
– A zimbabweiek megítélése szerint Bonnié és Clyde, drágám.
– Sally-Anne – kapcsolódott be szelíden Craig –, nem szabad
felizgatnod magad…
– Felizgatnom! – kiabálta Sally-Anne. – Kiraboltak minket, összevertek,
megerőszakolással fenyegettek, majd egy kivégzőosztag jött... és erre az
Amerikai Egyesült Államok – melynek véletlenül állampolgára vagyok –
egy hivatalos képviselője betolakszik ide, és bűnözőnek nevez minket.
– Semminek nem nevezlek – utasította határozottan vissza Morgan. –
Mindössze arra figyelmeztetlek, hogy a csinos kis seggedet tedd arrébb
Afrikából, és vidd egészen hazáig, anyucihoz.
– Bűnözőnek nevez minket, majd férfiúi felsőbbrendűségével
pártfogol...
– Csillapodj, Sally-Anne – Morgan Oxford fáradtan emelte fel egyik
kezét. – Kezdjük újra. Nagy bajban vagytok – mi is nagy bajban vagyunk.
Ki kell találnunk valamit.
– Most már leülsz? – Craig felé lökött egy üres széket. Morgan
belezökkent, és rágyújtott egy Chesterfieldre.
– Különben, hogy vagytok? – kérdezte.
– Azt hittem, drágám, sohasem kérdezed már meg – vágott vissza
röviden Sally-Anne.
– Sally-Anne nagyon ki volt száradva. Veseelégtelenségre gyanakodtak,
és három napig folyadékot csöpögtettek belé. Ebben a vonatkozásban
rendben van. A fejsérülés is aggasztotta őket, de a röntgen, hála istennek,
negatív lett. Mindössze enyhe agyrázkódása volt. Ígéretük szerint holnap
reggel elhagyhatja a kórházat.
– Ezek szerint olyan jól van, hogy utazhat?
– Már kezdtem túl meghatónak találni érdeklődésedet...
– Figyelj, Sally-Anne. Afrikában vagyunk. Ha a zimbabweiek elkapnak,
semmiben nem fogunk tudni segíteni. A te érdekedben beszélek. El kell
innen menned. A nagykövet...
– Basszák meg a nagykövetet – mondta élvezettel Sally-Anne –, és
basszanak meg téged is, Morgan Oxford.
– Őméltósága nevében nem beszélhetek – vigyorodott el első
alkalommal Morgan –, ami viszont engem illet, mikor kezdhetjük? – Ezen
még Sally-Anne is nevetni kezdett.
Craig kihasználta a kedvezőbb hangulatot
– Morgan, bízhatsz benne, hogy én figyelni fogom, ne kövessen el
hülyeséget…
Sally-Anne azonnal felfújta magát magas ágyában, arra készülvén, hogy
újabb férfiúi felsőbbrendűségi támadást kell visszavernie, de Craig apró
grimaszára és fejrázására vonakodva visszahúzódott Helyette Morgan
támadott Craigre.
– Ami téged illet, Craig. Hogy a francba jöhettek rá, hogy az
ügynökségnek dolgozol? – tudakolta Morgan.
– Nekik dolgoztam volna? – nézett meglepetten Craig. – Ha így is volt,
nem tudtam róla.
– Mit gondolsz, ki a fene ez a Henry Pickering ... a mikulás?
– Henry a Világbank elnökhelyettese?
– Apró gyermekek – nyögött fel Morgan –, apró gyermekek az üzekedő
erdőben – kinyújtózott. – Mindegy, most már annak vége. Szerződésedet
felbontották. Ha létezne az azonnalnál közelebbi kifejezés, az lenne a
felmondás kelte.
– Három nappal ezelőtt küldtem egy hosszú jelentést Henrynek...
– Igen! – bólintott Morgan rezignáltan. – Peter Fungaberát tüntetve fel
Moszkva jelöltjeként. Peter sona származású, a ruszkik soha nem
kezdenének vele. Szóval verd ki a fejedből. Fungabera tábornok régóta
oroszgyűlölő, és nekünk jó kapcsolatunk van vele... nagyon is jó. Na,
eleget beszéltem.
– Az istenért, Morgan. Ezek szerint Fungabera kettős játékot játszik.
Saját segédje, Timon Nbebi százados mondta nekem róla!
– Aki viszont időközben meghalt – emlékeztette Morgan. – Ha ettől job-
ban érzed magad, jelentésedet betettük a komputerbe... d-mínusz hihető-
ségi osztályzattal ellátva. Henry Pickering őszinte köszönetét küldi neked.
Sally-Anne közbevágott. – Morgan láthattad a kiégett falvakról készült
fotóimat, a halott gyerekekéit, a Harmadik Ezred által okozott pusztítás
felvételeit...
– Amint a mondás tartja, az omletthez tojás szükségeltetik – szakította
félbe Morgan. – Mi természetesen nem kedveljük az erőszakot, de Peter
Fungabera oroszellenes. A matabelek oroszbarátok. Nekünk a kommu-
nistaellenes rezsimeket kell támogatnunk, még akkor is, ha nem minden
módszerükkel értünk egyet... El Salvadorban asszonyokat és gyerekeket
vernek össze. Ez azt jelentené, hogy leállítsuk az ódaküldendő segély-
szállítmányainkat? Minden olyan esetben kihátráljunk egy szituációból,
amikor embereink nem pontosan tartják magukat a Genfi Konvenció
szabályaihoz? Nőj már fel, Sally-Anne, ez a valódi világ.
A kis kórteremben csend lett, leszámítva a déli hőtől nyúlófélben lévő
vastető kattogásait. Az ablakon túl a kiszáradt, barna gyepen sétáló betegek
egyforma, rózsaszín köpenyekben voltak, hátukon a botswanai egészség-
ügyi minisztérium kezdőbetűit hirdetve.
– Ez minden, amit el akartál mondani? – kérdezte végül Sally-Anne.
– Nem elég ez? – Morgan elnyomta cigarettáját, és feláll. – Még egy
dolog lenne, Craig. Henry Pickering megkért rá, mondjam el neked, hogy
Zimbabwe Agrár Bankja megtagadta hiteledre a kezességet. Indokként azt
hozták fel, hogy hivatalosan a nép ellenségének lettél nyilvánítva. Henry
Pickering arra is megkért, hogy mondjam el neked, várni fogják tőled a
tőke és a kamat visszafizetését. Érted az üzenetet?
– Sajnos – bólintott Craig letörten.
– Azt mondta, meg fog próbálni kitalálni veled valamit, ha már New
Yorkban leszel, de időközben rá voltak kényszerítve, hogy befagyasszák
bankszámláidat, és kiadóid felé olyan határozatot küldtek, miszerint
minden, jövőbeni honorárium kifizetését vissza kell tartaniuk.
– Logikus.
– Sajnálom, Craig. Nagyon keményen hangzik – Morgan kezet nyújtott.
– Tetszett a könyved. Tényleg tetszett, és téged is kedveltelek. Sajnálom,
hogy az egésznek így kellett végződnie.
Craig egészen diplomata-rendszámmal ellátott zöld Fordjáig kísérte
Morgan Oxfordot.
– Megtennél nekem egy utolsó szívességet?
– Ha lehet – Morgan gyanakvónak látszott.
– Tudnál abban segíteni, hogy egy csomag eljusson New Yorkba, a
kiadómhoz? – tekintettel arra, hogy Morgan gyanakvása nem csökkent,
szavát adta, hogy mindössze új kézirata néhány befejező oldaláról van szó.
– Akkor rendben van – törődött bele kétkedve Morgan. – Ügyelek rá,
hogy eljussanak a kiadódhoz.
Bérelt Land-Roveréből, mely az autóparkoló végén állt, Craig előhozott
egy British Airways táskát. – Vigyázz rá – kérte –, szívem vérét és
megmenekülésem reményét tartod a kezedben.
Nézte, amint a zöld Ford elgurul, és visszament a kórházépületbe.
– Mi volt ez az egész a bankokról és kölcsönökről? – kérdezte Sally-
Anne, ahogy Craig belépett a kórterembe.
– Azt jelenti, hogy amikor megkértem a kezed, milliomos voltam –
Craig visszajött, hogy Sally-Anne ágya szélére üljön –, most ugyanúgy
tönkre vagyok menve, mint bárki, akinek nincs tőkéje, és pár millió dollár
adóssága van.
– Kész az új könyved. Ashe Levy szerint nyerő darab.
 – Drágám, ha életem hátralévő részének minden évében írnék is egy
sikerkönyvet, még mindig csak a kamattörlesztéseket tudnám teljesíteni
azon összeg után, mellyel Henry Pickeringnek és bankjainak tartozom.
Sally-Anne rámeredt.
– Szóval, amit mondani szeretnék az az, hogy eredeti ajánlatomat
átgondolhatod, alkalmat kapsz arra, hogy megváltoztasd álláspontodat.
Nem muszáj hozzám jönnöd feleségül.
– Craig – szólalt meg Sally-Anne –, zárd be az ajtót, és húzd le a rolót.
– Ne vicceljél... nem itt és nem most! Lehet, hogy ebben az országban
ez egy komoly kihágás, törvénytelen vadházasság, vagy ilyesmi.
– Hallgasson ide uram, amikor az embert gyilkosságért és fegyveres
felkelésért körözik, akkor egy kis törvénytelen hetyegés jövendőbelijével –
még abban az esetben is, ha az illető koldus –, rendkívül keveset nyom a
latban.

Craig másnap reggel elhozta Sally-Ahne-t a kórházból. Ugyanazt a farmert,

blúzt és vászoncipőt viselte, mint amikor bekerült.
– A nővér kimosta és megvarratta... – A Land-Rover láttán elhallgatott.
– Mi ez? Azt hittem tönkre vagyunk menve.
– A komputerhez még nem ért el a boldogító hír, még mindig
elfogadják American Express hitelkártyámat.
– Kóser dolog ez?
– Hölgyem, ha már amúgy is tartozik öt nagy M-mel, pár száz további
lepedő rendkívül keveset számít – mosolygott a lányra, és elfordította a
slusszkulcsot, majd mikor a motor beindult, vidáman megjegyezte: –
Bánkódjon ön, Mr Hertz.
– Nagyon jól veszed az akadályt, Craig. – A lány közelebb csúszott
hozzá az ülésen.
– Mindketten életben vagyunk... ez már önmagában elég indok tűzijá-
tékra és általános örvendezésre. Ami a pénzt illeti... hát nem hiszem, hogy
valódi milliomos típus lennék. Ha van pénzem, egész idő alatt azon aggó-
dom, hogy elvesztem. Kiszívja az energiámat. Most, hogy elvesztettem a
pénzemet, valami furcsa módon újra szabadnak érzem magam.
– Örülsz annak, hogy mindent, amit valaha birtokoltál, elvesztettél? – A
lány oldalra fordult az ülésen, hogy láthassa Craiget. – Ez még hozzád
képest is dilisen hangzik!
– Nem, boldog azért nem vagyok – utasította vissza a vádat. –
Legjobban King's Lynn és Zambézi Vizeinek elvesztését fájlalom. Belőlük
mi ketten valami nagyszerű dolgot tudtunk volna létrehozni. Ezt nagyon
bánom... és megbántam Tungata Zebiwét.
– Igen. Mi tettük tönkre. – Mindketten lehiggadtak és elszomorodtak. –
Bár tudnánk tenni érte valamit.
– Az égvilágon semmit – rázta meg fejét Craig. – Timon bizonygatása
ellenére sem tudjuk, él-e még, ha él is még, halvány fogalmunk sincs róla,
hol van, vagy hogyan tudnánk megtalálni.
Keresztülzötyögvén a vasúti síneken, megérkeztek Francistown
főutcájára.
– Észak ékszere – közölte Craig. – Népesség: kettőezer, fő iparág:
alkoholtartalmú italok fogyasztása, a létezés indítéka: meghatározatlan.
Az egyetlen szálló előtt parkolt le. – Mint láthatod, a teljes népesség
jelenleg állandó lakhelyén, a krimóban tartózkodik.
A fiatal botswanai recepciós lány viszont csinos és készséges volt.
– Craig úr, egy hölgy vár önre – szólt ki, amint Craig belépett a haliba.
Craig nem ismerte fel látogatóját, egészen addig nem, míg Sally-Anne
előreszaladt, hogy átölelhesse.
– Sarah! – kiáltotta. – Hogy kerültél ide? Hogy találtál meg minket? –
Craig szobájának bútorzata két egyszemélyes ágyból, egy közöttük levő
öltözőasztalból, egyetlen faszékből, és a vörösre festett betonpadlón
elhelyezett, kopott, perzsa utánzatú szőnyegből állt. A két lány az egyik
ágyra telepedett, jellemzően női pózban, maguk alá húzott lábakkal.
– A Vöröskeresztnél mondták nekem Jay kisasszony, hogy megtaláltak
titetek a sivatagban, és hogy a rendőrség kihozott benneteket.
– Sally-Anne a nevem, Sarah.
A tudomásulvétel jeleként Sarah kedvesen elmosolyodott. – Nem
voltam biztos benne, hogy a tárgyalás után akarsz-e még találkozni velem.
De aztán a barátaim elmondták, hogy elbántak veled Fungabera katonái.
Arra gondoltam, talán rájöttél, hogy egész idő alatt nekem volt igazam,
hogy Tungata Zebiwe nem volt bűnöző, és hogy most szüksége van
barátokra.
Craig felé fordult. – Mr Mellow, Tungata az ön barátja volt. Tisztelettel
és sok érzéssel beszélt magáról. Féltette önt, amikor megtudta, hogy ön
visszatért Zimbabwébe. Rájött, hogy Ön vissza akar térni a matabeleföldön
levő családi birtokra, és tudta, hogy ebből szörnyű bonyodalmak fognak
kikerekedni, és hogy ön is beléjük fog keveredni.
– Azt mondta, hogy Ön túlságosan finom az elkövetkezendő kemény
időkhöz. – Pupho-nak, álmodozónak nevezte önt, a kedves álmodozónak,
de azt is mondta, hogy ön csökönyös és önfejű. Legutóbb a lábát vesztette
el... ez alkalommal az életét is elveszítheti. Hogy a barátja lehessek, az
ellenségévé kell tennem magam. Ki kell üldöznöm őt Zimbabwéből.
Craig egyenes hátú faszékében ülve visszaemlékezett Tungatával történt
viharos találkozására, amikor segítségért fordult hozzá a King's Lynn
megszerzésében. Ezek szerint az színjáték lett volna? Még most is
valószínűtlennek tartotta. Tungata szenvedélye annyira igazi volt, dühe
olyan meggyőző.
– Sajnálom, Mellow úr. Amiket most mondok önről, rém szemtelen
dolgok. Csak azt ismétlem önnek, amit Tungatától hallottam. Ő az ön
barátja volt. Még most is az ön barátja.
– Többé már nem igazán számít, mi volt rólam a véleménye – morogta
Craig. – Mostanra talán már meg is halt Sam.
– Nem! – Sarah most először emelte fel a hangját, indulatosan, majd-
nem dühösen. – Nem, ne mondja ezt! Életben van. Láttam őt, és beszéltem
is vele. Egy ilyen embert soha nem fognak tudni megölni!
A szék megreccsent Craig alatt, amint türelmetlenül előrehajlott. –
Láttad őt? Mikor?
– Két hete.
– Hol? Hol volt?
– Tutiban... a táborban.
– Sam él! – Craig megváltozott, ahogy a szavakat kimondta. Ferde
válltartása kiegyenesedett, fejét felemelte, szemei csillogóbbak lettek,
tekintete élénkebbé vált. Valójában nem Sarah-ra nézett. A lány feje fölötti
falat nézte, uralkodni próbálva az érzelemhullámon és gondolatsoron, így
nem vette észre, hogy Sarah sír.
Sally-Anne ölelte át védelmezően és megnyugtatólag a lányt. Sarah
zokogott. – Ó uram, Tungata. Hogy miket műveltek vele. Éheztették és
verték. Úgy néz ki, mint a falu korcs kutyája, csupa csont és seb. Járása
egy öreg emberé, csak a tekintete büszke még mindig.
Sally-Anne szótlanul ölelte magához. Craig felugrott a székről, és fel-le
kezdett sétálni. A szoba olyan kicsi volt, hogy négy lépéssel már át is
szelte, ekkor megfordult, és visszajött. Sally-Anne beleásott a zsebébe, és
egy gyűrött papírzsebkendőt adott át Sarahhak.
– Mikor lesz kész a Cessna? – kérdezte Craig anélkül, hogy
felfüggesztette volna sétáját. Műlába minden egyes alkalommal, amikor
előrelendítette, kis kattanó hangot adott.
– Múlt hét óta készen van. Mondtam neked, nem? – Sally-Anne Sarah-
val volt elfoglalva, szórakozottan válaszolt.
– Mennyi a teljes kapacitása?
– A Cessnáé? Hat felnőtt is utazott már benne, de akkor túlzsúfolt.
Forgalmi engedélye... – SallyAnne elhallgatott, lassan elfordította
tekintetét Sarahról, és hitetlenkedve nézett Craigre.
– Mindennek nevébe, ami szent, Craig, te teljesen megőrültél?
– Teljes terheléssel mennyit tud megtenni? – Craig eltekintett a
kérdéstől.
– Ezerkétszáz tengeri mérföld a legnagyobb távolság teljes terhelés
esetén... de nem gondolhatod komolyan.
– Rendben – Craig hangosan gondolkodott. – Jó pár hordót tudok
betenni a Land-Roverbe. Le tudsz szállni, és tankolni tudsz a határnál lévő
lapos földterületen... ismerek egy helyet Panda Matenga közelében, innen
ötszáz kilométerre északra. Az a legközelebbi pont a belépésre.
– Craig, tudod mit fognak csinálni velünk, ha elfognak? – Sally-Anne
hangja fátyolos lett a rémülettől.
Sarah orra előtt tartotta a zsebkendőt, de tekintetét a beszélgetés
folyamán mindig az éppen megszólalón tartotta.
– Fegyverek – dünnyögte Craig. – Fegyverekre van szükségünk.
Morgan Oxford? Nem, a fene egye meg, ő már letett rólunk.
– Puskák? – Sarah hangját elnyomták a könnyek és a zsebkendő.
– Puskák és gránátok kellenek – egyezett bele Craig –, és bármilyen
robbanószer, amit szerezni tudunk.
– Én tudok puskákat szerezni. Embereink közül néhányan elmenekültek.
Itt vannak Botswanában. A bokrokban elrejtettek puskákat.
– Milyen típusúakat? – tudakolta Craig.
– Banánpuskákat és kézigránátokat.
– AK–k – örült meg Craig. – Sarah óriási vagy.
– Csak mi ketten? – Sally-Anne elsápadt Craig szándékának komolysá-
gától. – Mi ketten az egész Harmadik Ezred ellen... ezt forgatod a
fejedben?
– Nem, én is veletek jövök. – Sarah félretette a zsebkendőt. – Hárman
leszünk.
– Mi hárman, hát ez nagyszerű! – jegyezte meg Sally-Anne. – Mi
hárman... egyenesen frenetikus!
Craig visszajött és megállt előttük.
– Először is: a Tuti tábor térképét fogjuk megrajzolni. Minden részletet
lerajzolunk, amire csak emlékszünk.
Ismét elkezdett fel-alá járkálni, nem tudott egy helyben maradni.
– Másodszor: találkozunk Sarah barátaival, és megnézzük, mennyiben
tudnak segítségünkre lenni. Harmadszor: Sally-Anne a kereskedelmi
járaton Johannesburgba repül, és visszahozza a Cessnát... ehhez mennyi
időre van szükséged?
– Három nap alatt vissza tudok érni. – Sally-Anne arcába kezdett
visszatérni a vér. – Vagyis, ha úgy döntök, hogy megyek!
– Rendben! Nagyszerű! – Craig összedörzsölte kezeit. – Máris
kezdhetjük a térképpel.
Craig szendvicseket és egy üveg bort rendelt a szobába. Hajnali kettőig
dolgoztak, ekkor Sarah azzal az ígérettel búcsúzott el tőlük, hogy a reggeli
órákban visszatér. Craig gondosan összehajtotta a térképet, majd ő és
Sally-Anne együtt másztak az egyik keskeny ágyba, de annyira izgatottak
voltak, hogy egyikük sem tudott elaludni.
– Sam védeni próbált engem – csodálkozott Craig. – Egész idő alatt az
én érdekemben tett mindent.
– Mesélj róla – suttogta Sally-Anne Craig mellkasához simulva, és
hallgatott, Sally-Anne lágyan megkérdezte. – Tehát tényleg komolyan
gondolod a dolgot?
– Halál komolyan, ha velem tartasz?
– Őrültség – mondta a lány. – Egyszerűen ostobaság... de hát vágjunk
neki.

Az olajos rongyokból gyújtott jelzőtűz kormos, fekete füstje két egyenes

oszlopban szállt fel a tiszta sivatagi égbe. Craig és Sarah a Land-Rover
motorháztetején állva dél felé nézett. Északkelet-Botswana száraz, vad
földjén voltak, a zimbabwei határtól harminc kilométerre keletre. A
körülöttük elterülő, kiszikkadt lapályt tevetüskefák és fehér sólepárlók
díszítették. A délibáb vibrálása úgy tréfálta meg őket, hogy a lepárlók
túloldalán levő csen vész fák szinte úszó daraboknak tűntek és úgy
váltogatták alakjukat, akár sötét amőbák a mikroszkóp alatt. A fehér
lepárlóból egy gonosz porfelhő olyan hullámzóan tekergett és himbálózott,
akár egy hastáncosnő, a forró levegőbe kétszáz lábnyira felpörögve, majd
visszazuhanva ugyanolyan hirtelen, mint ahogy feltámadt.
A Cessna motorzaja felzúgott, majd elhalkult a forró szélrohamban,
aztán újra felzúgott. – Ott van! – mutatott Sarah egy apró pontra a látóhatár
alján.
Craig utoljára ellenőrizte az általa készített hevenyészett leszállópályát.
A Cessna motorzaját meghallva meggyújtotta a pálya mindkét végén a
jelzőtüzet. A Land-Roverrel többször végighaladt a jelzőtüzek között, hogy
megjelölje a lepárló szélén levő kemény lerakódást. Ötven méterrel kijjebb
már alattomosan lágy lett a felszín.
 Ekkor visszanézett a közeledő gépre. Sally-Anne alacsonyan szállt a
baobab fák felett, a Craig által készített pálya felé közelítve. Elővigyázato-
san végigrepült a pálya mentén, a pilótaülésben elfordított fejjel tanulmá-
nyozva még egy kört tett, könnyedén leszállt, és a Land-Rover irányába
gurult.
– Távolléted örökkévalónak tűnt – kapta el őt Craig, amint leugrott a
pilótafülkéből.
– Három nap volt – tiltakozott a lány, lábaival a levegőben.
– Ez az örökkévalóság – mondta Craig és megcsókolta.
Letette Sally-Anne-t a földre, de egyik karjával továbbra is átölelve
irányította a Land-Rover felé. Először Sarah-t üdvözölte, majd Craig
bemutatta őt a Land-Rover árnyékában guggoló két matabele férfinak.
Mindketten udvariasan felálltak, hogy Sally-Anne-t üdvözöljék.
– Ő Jonas, ő pedig Áron. Ők mutatták meg nekünk a fegyverek
rejtekhelyét és minden tőlük telhető segítséget megadnak nekünk.
Zárkózott, mosolytalan fiatalemberek voltak, olyan öreg tekintettel, ami
már elmondhatatlan dolgokat látott, de készségesen és fürgén állták ott.
A Land Rover hátuljában található negyvennégy gallonos hordókból
egyenesen a Cessna szárnyán található tartályokba pumpálták a kerozint,
mialatt Craig a pilótafülke hátsó üléseit távolította el, hogy csökkentse a
terhelést és rakodóteret nyerjen.
Ezután elkezdték a berakodást. Sally-Anne minden egyes berakandó
tárgyat lemért egy – erre a célra vásárolt – mérlegen, majd beírta terhelési
táblázatába. Legsúlyosabbnak a lőszerek bizonyultak. Nyolcezer 7,62 mm-
es golyóból álló tölténysorozatuk volt. Craig már korábban felbontotta a
nagy csomagokat és műanyag szemeteszsákokba rámolta át az egészet,
hogy súlyt és helyet nyerjenek. A töltények sok éven át voltak elásva, így
sok közülük annyira rozsdás lett, hogy már használhatatlanná vált. Craig
azonban saját kezűleg átválogatta őket és egy pár sorozatot ki is próbált
minden ládából, anélkül hogy egyszer is célt tévesztett volna.
A legtöbb puska is rozsdás volt, ezért Craig sok éjszakán át dolgozott
egy gázlámpa fénye mellette, szétszedve és szétszerelve a fegyvereket,
egészen addig, míg huszonöt jó puskát össze nem tudott állítani. Öt
Tokarev pisztoly és két láda repeszgránát is birtokukba került. Ezek jobb
állapotban voltak, mint a puskák. Craig minden ládából kipróbált egyet,
ledugva őket egy-egy hangyászmedvelyukba, cselekedetét mindkét esetben
kielégítő robbanás és porfelhő követte. Ezzel az eredeti ötven darab repesz-
gránátból negyvennyolc maradt. Craig egy francistowni kereskedőnél
korábban beszerzett, öt olcsó vászontarisznyába csomagolta őket.
 A felszerelés további részét is Francistownban szerezte be Craig.
Drótvágókat, szegvágókat, nejlonkötelet, pangákat, melyeket Jonas és
Áron borotvaélesre sarabolt, elemlámpákat, tartalék elemeket, tábori
főzőfelszerelést ládában, vizesüvegeket és még vagy fél tucat egyéb olyan
dolgot, ami később hasznosnak bizonyulhat. Sarah kapott egészségügyis
kinevezést és a francistowni gyógyszertárból vásárolt holmikból
elsősegélydobozt állított össze. Spártai élelmiszeradagokat vittek. Ötkilós
műanyag zsákokba csomagolt nyers kukoricát – ez rendelkezett súlyához
képest a legjobb tápanyagaránnyal, és pár zsák durva sót.
– Rendben. Ennyi. – állította le Sally-Anne a rakodást. – Még egy fél
kiló és nem tudunk felemelkedni. A többi a második fuvarral megy.
Sötétedés után körülülték a tábortüzet és a SallyAnne által
Johannesburgból hozott bifsztekból és friss gyümölcsökből lakmároztak.
– Bőségesen táplálkozzatok gyermekeim. – bátorított őket a lány. –
Hosszú időre szólhat.
Vacsora után Craig és Sally-Anne messzire vitték pokrócaikat a tűztől,
hallótávolságon kívül és meztelenül feküdtek a meleg sivatagi levegőben.
A hold ezüst sarlója alatt szeretkeztek, mindketten szívszaggatóan tisztában
voltak azzal, hogy talán utoljára teszik.
Holdnyugta után, sötétben reggeliztek, még a hajnal első pirkadata előtt.
Jónást és Áront hátrahagyták, hogy őrizzék a Land Rovert, valamint hogy a
másodszori berakodásnál és üzemanyagtöltésnél segédkezzenek, majd
Sally-Anne kigurult a pálya végéhez. Épphogy elég volt a fény a nyom
követéséhez.
Még az éjszaka hűvösében is hosszú ideig tartott a túlterhelt Cessnának
a felszállás. Majd lassan emelkedni kezdtek a napfelkelte fénye felé.
– A zimbabwei határ – mormolta Sally-Anne –, és még mindig nem
tudom elhinni, amit csinálunk.
Craig mellette ült a lőszeres zsákokon, mögöttük Sarah sózott
szardellához hasonlóan kerekedett össze a csomagokon.
Sally-Anne kicsit oldalra fordította a gépet, amint felfedezte az ölében
elhelyezett térképen megjelölt jellegzetességeket. Olyan utat jelölt meg,
amelyik a Wankie nevű bányászvárostól tizenöt mérföldre délre szeli át a
vasúti síneket, majd onnan pár mérföldre a főútvonalat keresztezi, így
elkerülve minden lakott területet. Alattuk gyorsan változott a terep. A
sivatagot sűrű erdő váltotta fel, időnként aranyló tisztásokkal. Északon
néhány jó időt jelző kumulusz látszott messze fenn, tiszta volt az ég. Craig
belebandzsított a felkelő napba.
– Ott a vasút.
 Sally-Anne lelassított a gépet és sebesen ereszkedni kezdtek. A fák
felett ötvenlábnyival végigsöpörtek a sivatagi vasút fölött és percekre rá
átrepültek a főút felett. Futólag feltűnt egy döcögő teherautó a kékesszürke
betoncsíkon, de mögötte keresztezték az utat és csak másodpercekig voltak
számára láthatók. Sally-Anne grimaszt vágott.
– Reméljük nem csinálnak belőle ügyet... biztosan elég sok kisebb gép
jár erre. – Karórájára nézett. – Várható érkezési idő: negyven perc.
– Rendben – mondta Craig. – Ismételjük át még egyszer. Leteszed
Sarah-t és engem, majd, amilyen gyorsan csak lehet eltűnsz. Vissza a
lepárlóhoz. Újra berakodtok, megtöltitek a gépet üzemanyaggal. Két nap
múlva visszajössz. Ha látsz jelzőtüzet, leszállsz, ha nem látsz,
visszafordulsz. Két nappal később újból megpróbálod, utoljára. Ha a
második út alkalmával sem látsz jelzőtüzet, annyi. Visszafordulsz és nem
jössz vissza.
A lány megfogta Craig kezét. – Ne mondd ezt. Drágám, kérlek, gyere
vissza hozzám.
Az út további részén végig egymás kezét fogták, kivéve azokat az alkal-
makat, mikor a lánynak mindkét kezére szüksége volt a kormányzáshoz.
– Ott van!
A végtelen barna földön a Chizarira folyó sötétzöld pitonként
kanyargott és a fák között víz csillant fel.
– Zambezi Vizei... ott, nem messze.
Messzire voltak az olyan sok szeretettel épített táboroktól, de
mindketten vágyódva néztek felfelé a folyón arra, ahol az álmodó kék
hegyek szegélyezték a horizontot.
Sally-Anne lejjebb és lejjebb ereszkedett, egészen addig, míg borotválni
kezdte a fák tetejét. Ekkor széles kört leírva visszafordult a hegyek között,
a Zambezi Vizei fölött repülve.
– Ott van – mutatott Craig a bal szárny szegélye alá és egy pillanatra
fehér pontok tűntek fel az erdő szélén.
– Még mindig ott vannak! – Az elejtett rinocéroszokat dögevők
tisztították meg, majd a csontokat fehérre szívta a nap.
Sally-Anne ellenőrizte a műszereket a leszálláshoz és a folyótorkolatnál
levő keskeny fűcsík irányába igazította a gépet. Már korábban is leszállt itt.
– Imádkozzunk abban a reményben, hogy a varacskos disznó és a
hangyászmedve nem ásott erre – mormolta. A túlterhelt Cessna lustán
lejjebb ereszkedett. A csökkentett sebesség miatt a kijelzőgomb
szüntelenül villogott és hangjelzést adott.
Sally-Anne meredeken tette le a gépet, mely tompán zökkenve ért föl-
det. A Cessna dobált és ugrált a hepehupás talajon, de a biztonsági fék tel-
jes ereje és a gép alját érő fű végül is megállította. Sally-Anne fellélegzett.
– Köszönöm, Uram.
Szédítő iramban rámoltak ki, mindent egy kupacba halmozva. A Craig
által Francistownban felfedezett zöld nejlonhálókkal borították mindezt be.
A hálók eredetileg arra készültek, hogy fiatal palántákat védjenek a naptól.
Craig és Sally-Anne kétségbeesetten egymásra néztek.
– Istenem, de utálok búcsúzni. – Szólalt meg a lány.
– Én is... indulj hát! Menj már gyorsan.
Megcsókolták egymást, majd Sally-Anne visszaszaladt a géphez. A
füvet lelapítva a tisztás végéig gurult, és teljes sebességgel, saját nyomát
követve jött vissza. Az alig terhelt gép felemelkedett a levegőbe. Craig
utoljára a lány visszanéző arcát látta az ablakban, majd a fák teteje elvágta
őket egymástól.
Craig mindaddig várt, míg a motor zúgása teljesen elhalkult és ismét
csend lett. Ekkor egy puskát és egy tarisznyát vetett a vállára. Sarah-ra
nézett. Sarah farmert és kék vászoncipőt viselt. Az elemózsiás szatyrot
cipelte és egy vizesüveget, övében Tokarev pisztoly lapult.
– Indulhatunk?
Sarah bólintott és követte Craiget, a férfi által diktált erőltetett
menetben. A dombot kora délután érték el. A dombtetőről Craig a Zambezi
Vizei táborai felé nézett a folyó mentén.
Most a veszélyesebb rész következett; de jelzőtüzet gyújtott, majd
Sarah-val együtt rejtekhelyet készítettek az egyik ösvény mentén, arra az
esetre, ha a jelzőtűz nem kívánt látogatót vezetne hozzájuk.
Mindketten jól elrejtőztek, majd három órán. át csendben, mozdulat-
lanul pihentek. Csupán szemük dolgozott, egyfolytában a bokrokat, a
körülöttük levő terepet pásztázva.
Még így is sikerült meglepni őket. A közelben, nagyon közelben
megszólaló érdes, nyers hang szindebele nyelven suttogott.
– Ha. Kuphela. Szóval elhoztad a pénzemet. – Őrszem bajtárs sebhelyes
arca bukkant fel. Tízlépésnyire közelítette meg őket, anélkül, hogy
észrevették volna. – Azt hittem már elfelejtkeztél rólunk.
– Pénz nincs számodra... de van nehéz, veszélyes munka – mondta neki
Craig.

Őrszem bajtárs három sovány, farkasra emlékeztető külsejű férfit hozott

magával. Kioltották a jelzőtüzet és széthúzódó, felderítő alakulatban
visszamentek a bokrok közé, hogy fedezzék útjukat.
 – Tovább kell mennünk – magyarázta Őrszem bajtárs. – Ilyen nyílt
terepen a sona kanka vadászkutyaként szorongat minket. Mióta utoljára
találkoztunk, sok jó embert elvesztettünk. Dollár bajtárs is áldozatul esett.
– Igen – emlékezett vissza Craig az összevert, piszkos férfira, aki ellene
tanúskodott King's Lynnen, azon a szörnyű éjszakán.
Sötétedés után még kétórányit meneteltek nehéz, repedezett terepen a
nagy folyó mentén, északi irányba. Útjukat az előttük elterülő erdőben a
mindig láthatatlan felderítők vigyázták és ők is tisztították meg, tették
járhatóvá. Csupán madárhangjelzéseik vezérelték és nyugtatták meg őket.
Végül megérkeztek a gerillatáborhoz. A füst nélküli, kicsi főzőtüzeknél
asszonyok álltak és egyikük Sarah-t felismerve azonnal odaszaladt, hogy
átölelje.
– Ő nénikém legfiatalabb lánya – magyarázta Sarah. Ő és Craig már
csak szindebele nyelven beszéltek egymással.
A tábor kényelmetlen volt és örömtelen. Egy kiszáradt vízmosás
meredek oldalába vágott, otromba barlangokból állt, melyeket az előttük
levő fák koronája takart. Minden ideiglenesnek tűnt itt. Fényűző dolgok
nem voltak, de olyan felszerelési tárgy sem, amit perceken belül össze ne
lehetett volna csomagolni és háton továbbszállítani. A gerilla asszonyok
ugyanolyan mosolytalanok voltak, mint férfiaik.
– Nem maradunk egy helyben – magyarázta Őrszem bajtárs. – Ha meg-
tennénk, a kankák észrevennék a levegőből a jeleket. Bár soha nem járunk
ugyanazon az úton, még a latrinára sem, rövid időn belül ösvényeket
taposunk ki és ők ezeket keresik. Nemsokára ismét indulnunk kell.
Az asszonyok ennivalót hoztak nekik. Craig ekkor érezte milyen éhes és
fáradt, de mielőtt enni kezdett volna, kinyitotta csomagját és néhány karton
cigarettát adott nekik. Először látta ezeket a megkeseredett férfiakat
elmosolyodni, amint egyetlen szál cigarettát adtak körbe egymásnak
– Hány ember tartozik a csoportotokhoz?
– Huszonhat. – Őrszem bajtárs szívott egy slukkot, majd továbbadta a
cigarettát – de a közelben van egy másik csoport is.
Huszonhat ember elég lesz, tűnődött Craig. Ha meg tudják lepni őket,
épphogy elég lesz.
A közös edényből ujjaikkal ettek. Utána Őrszem bajtárs engedélyezett
számukra még egy cigarettát.
– Hát Kuphela, azt mondtad tudsz számunkra feladatot.
– Tungata Zebiwe miniszter bajtárs a sonák foglya.
– Ez szörnyű. A matabele nép szíve vérzik ettől... de ezt még itt,
rejtőzködve is hosszú hónapok óta tudjuk már. Azért jöttél, hogy olyasmit
mondjál el nekünk, amit már az egész világ tud?
– Életben van, de a Tuti táborban őrzik.
– Jaj, Tutiban! – kiáltott fel hevesen Őrszem bajtárs, majd az összes
férfi egyszerre kezdett beszélni.
– Honnan tudod?
– Úgy hallottuk megölték…
– Vénasszonyok beszéde ez…
Craig átkiabált oda, ahol az asszonyok ültek.
– Sarah! – Odajött hozzájuk.
– Ismeritek őt? – kérdezte Craig.
– Feleségem unokahúga.
– A Missziónál tanít.
– Közülünk való.
– Mondd el nekik – parancsolt a lányra Craig.
Figyelmes csendben hallgatták, amint Sarah elmesélte utolsó
találkozását Tungatával. Szemük csillogott a tűz fényében. Mikor a lány
befejezte történetét, néma csend lett. Sarah halkan felállt és visszament a
többi asszonyhoz. Őrszem bajtárs egyik emberéhez fordult.
– Beszélj! – kérte.
A legfiatalabb, a legkisebb férfit kérte fel elsőnek vélemény-
nyilvánításra. A többiek az idősödés sorrendjében fognak beszélni. A
tanácsok ősi rendjének megfelelően alakult ez ki, meglehetősen időigényes
szokásként. Craig összeszedte türelmét, az afrikai tempóra állítva magát.
Éjfél után Őrszem bajtárs összefoglaló beszédet mondott. – Ismerjük a
nőt. Megbízható, és hihetünk abban, amit elmondott nekünk. Tungata
bajtárs az apánk. Vére királyok vére és a büdös sonák fogva tartják őt.
Ebben mindannyian megegyeztünk. – Itt megállt, majd folytatta. – De
néhányan azt mondják, szabadítsuk ki a sona gyermekgyilkosok
fogságából, mások szerint túl kevesen vagyunk ehhez, és azt, hogy két
emberre egy puska jut csak, és minden puskára csak öt töltény, így
megoszlanak a vélemények. – Craigre nézett. – Te mit mondasz Kuphela?
– Én azt mondom, hogy nyolcezer sorozat töltényt hoztam nektek,
huszonöt puskát és ötven gránátot – szólalt meg Craig. – Azt mondom,
hogy Tungata bajtárs a barátom és testvérem. Azt mondom, hogy ha itt
csak asszonyok és gyávák vannak és egyetlen férfi sincs, aki csatlakozna
hozzám, akkor egyedül fogok menni Sarah-val. Sarah-ban egy harcos szíve
lakozik. Férfiakat majd máshol fogok találni.
Őrszem bajtárs arca megrándult a sértéstől, és szemrehányó hangon
szólalt meg.
 – Ne essék több szó az asszonyokról és a gyávákról Kuphela. Ne is
beszéljünk többet. Induljunk inkább Tutiba és tegyük meg, amit meg kell
tennünk. Nekem ez a véleményem.

Amint meghallották a Cessnát, meggyújtották a jelzőtüzeket és azonnal ki

is oltották, amint Sally-Anne villogtatta lámpáit, a tudomásulvétel jeleként,
őrszem bajtárs gerillái levágták a tisztáson a füvet és a lyukakat, a
mélyedéseket betömték, így Sally-Anne biztosan és simán landolt.
A gerillák a töltények hátralevő részét és a fegyvereket fegyelmezett
csendben rakták ki, de nem tudták elrejteni örömüket a töltényes zsákok és
a gránátos tarisznyák adogatása közben, hiszen mesterségük legfontosabb
eszközeit tartották kezükben. A csomagok gyorsan eltűntek az erdőben.
Tizenöt perc múlva Craig és Sally-Anne egyedül állt az üres Cessna
szárnya alatt.
– Tudod miért imádkoztam? – kérdezte SallyAnne. – Azért, hogy ne
találd meg a csapatot, és ha meg is találnád, ne vállalják, hogy
csatlakoznak hozzád, így arra kényszerülj, hogy feladd a terved és
visszagyere velem.
– Az imádkozás nem az erősséged, ugye?
– Nem tudom. A következő pár napban nagy gyakorlatot fogok szerezni
a dologban.
– Öt napban – javította ki Craig. – Kedden reggel jössz megint vissza.
– Igen – bólintott Sally-Anne. – Még sötétben szállok fel és
napfelkeltére már Tuti felett leszek... 5 óra 22 perckor.
– De addig ne szállj le, amíg nem jelzek, hogy biztosítani tudjuk a le-
szállópályát. És az ég szerelmére, hagyj elég üzemanyagot a lepárlóhoz va-
ló visszatérésre. Ha nem mutatkozunk, ne maradj reménykedve itt tovább.
– Háromórányit tudok biztonságosan Tuti fölött maradni. Ez azt jelenti,
hogy 8 óra 30 percig van időtök odaérni.
– Ha addig nem érünk oda, akkor egyáltalán nem fogunk. Indulnod kell,
szerelmem.
– Tudom – mondta Sally-Anne és meg sem mozdult.
– Mennem kell – jelentette ki Craig.
– Nem tudom, hogy fogom túlélni a következő néhány napot, a
sivatagban ülve, semmit nem tudva, csak a félelmeimre és a képzeletemre
hagyatkozva.
Craig átölelte a remegő lányt.
– Annyira féltelek – suttogta Craig nyakába.
– Kedden reggel találkozunk – nyugtatta a férfi. – Biztosan.
 – Biztosan! – ismételte a lány, de hangja elcsuklott. – Gyere vissza
velem Craig. Nélküled nem akarok élni. Ígérd meg nekem, hogy vissza
fogsz jönni.
– Megígérem – csókolta meg Craig.
– Rendben. Már jobban érzem magam. – Szokásos széles mosolyával
mondta ezt, de a mosoly nem sikerült egész tökéletesre.
Sally-Anne felmászott a pilótaülésbe és beindította a motort.
– Szeretlek – formálta a szót, amit a motor hangja elnyomott. Határozott
mozdulattal emelte magasba a gépet, és nem nézett vissza.
A térkép szerint hatvanmérföldnyi út volt csak, és a repülő első üléséből
lenézve, nem tűnt nehéz terepnek. A földön járva kicsit más volt a helyzet.
Merőlegesen szelték át a területet, a Zambezi folyó medre felé tartó
vízgyűjtő medence jobbról a bal oldalukra került. Kénytelenek voltak a
hegyek közti zegzugos utakat és közbeékelődött völgyeket követni, így
sohasem haladtak vízszintesen.
A gerillák biztonságos helyre rejtették saját asszonyaikat és csak nagy
nehézségek árán törődtek bele, hogy Sarah csatlakozhasson támadó
hadjáratukhoz. Sarah ugyanannyi terhet vitt, mint bármelyikük, és lépést
tartott az Őrszem bajtárs diktálta erős tempóval.
A vasérc tartalmú hegyek visszazúdították rájuk a magukba szívott
napmeleget, amint a meredek hegyoldalakon felfelé tartottak, majd ismét
leereszkedtek a következő völgybe. Az ereszkedések legalább olyan
kimerítőek voltak, mint a mászás, mert nehéz csomagjaik hátuknak
ütődtek, megterhelve lábaikat és Achilles-inukat. Régi elefántcsapásokat
követtek, melyek esőmosta kövekkel szóródtak tele, a kerek kövek úgy
perdültek a lábuk alatt, hogy minden egyes lépés veszélyes volt.
Az egyik gerilla elesett, és bokája annyira megdagadt, hogy nem tudták
visszahúzni a lábára a csizmáját. Csomagját szétosztották maguk között és
magára hagyták, hogy visszamenjen arra a helyre, ahol az asszonyokat
elrejtették.
Egész nap apró mopani darazsak gyötörték őket. Kitartóan nedvesség
után kutatva felhőkben rajzottak szájuk, orruk és szemük körül.
Éjszakánként a völgyek állóvizeiből felszálló szúnyogok vették át a
szerepüket. Menetelésük során egyszer érintették a légyövezetet. Itt a
csendes, könnyű lábú cecelegyek is csatlakoztak a kínzókhoz, annyira
finoman szállva az áldozatra, hogy az illetőt teljesen felkészületlenül érte,
amint egy izzó fullánkot döftek húsába a füle mögött vagy a hóna alatt.
Bármikor megtámadhatták őket. A legelöl haladó felderítő, vagy az, aki
a csapat mögött hátrébb haladt, pár mérföldenként riadójelet adott le.
Ilyenkor minden egyes alkalommal kénytelenek voltak fedezékbe vonulni,
és ujjukat a ravaszon tartva várni, míg a feloldó jelzés meg nem érkezett.
Lassú, fárasztó és idegtépő volt a teljes két napon át tartó menetelés, a
fagyos hajnaltól kezdve, a perzselő déli napon át, egészen az esti
sötétségig, amíg elérték Sarah apjának faluját. Őt Vusamanzinak hívták, és
a matabele törzs rangidős varázslójaként és esőcsinálójaként működött. Ő
is – akár kollégái – elkülönülten élt, csak feleségei és szoros családja lakott
vele. Bármennyire tisztelték is a nagy mágusokat, az átlagos földi halandók
csak jövendölés, vagy kezelés céljából látogatták meg őket, megfizették a
kecskét, vagy egyéb állatot, amibe a dolog került, és hálásan, gyorsan
eliszkoltak.
Vusamanzi faluja néhány mérfölddel északra terült el a Tuti Missziós
Állomástól. Egy hegytetőre épült, jómódú kis közösség lakott itt; sok
feleséggel, gyerekkel, kecskével, csirkével és lenn a völgyben
kukoricaföldekkel.
A gerillák a domb előtti erdőben rejtőztek el, és Sarah-t küldték előre,
nézze meg, minden rendben van-e, és hogy jelenlétükről tájékoztassa a falu
lakóit. Sarah egy órán belül visszatért és Craig, valamint Őrszem bajtárs
társaságában ment vissza a faluba.
Vusamanzi, nevét – Emeld meg a Vizeket –, azzal a híres képességével
érdemelte ki, miszerint a Zambezi és mellékfolyói vizeinek szintjét
kontrollálni tudja. Egészen fiatal emberként hatalmas árvizet küldött egy
kisebb főnök nyakába, amiért az illető nem szolgáltatta be a díjakat, és
azóta néhány más ember is, aki kellemetlenséget szerzett neki, rejtélyes
módon fulladt meg. Az a hír járta, hogy Vusamanzi parancsára a csendes
vízfelszínből hirtelen szisszenő hullám tör fel, amint a megjelölt áldozat
közeledik, hogy igyon, fürödjön benne, vagy átkeljen rajta, és az örvény
beszippantja az illetőt. Élő ember még nem volt eme szörnyű jelenségnek
tanúja... de mindezek ellenére, Vusamanzinak, a varázslónak soha nem volt
gondja pénzzel tartozó páciensekkel, vagy kliensekkel.
Vusamanzi haja hófehér volt, és szintén fehér, apró szakállat viselt –
zulu divat szerint – ásó formájúra fésülve. Sarah a férfi késői gyermeke-
ként született, de csinosságát tőle örökölte, mert Vusamanzi jóképű,
méltóságteljes férfi volt. Félretette szivarját. Mindössze egy ágyékkötőt
viselt, sovány volt és egyenes testtartású. Craiget udvariasan köszöntő
hangja mélyen csengett.
Nyilvánvaló volt, hogy Sarah nagyra becsüli őt, mert sörösedényét
elvette egyik fiatalabb feleségétől, és maga térdelt elé, hogy felkínálja neki.
Viszonzásul Sarah is nyilvánvalóan különleges helyet foglalt el az öreg
érzelmeiben, aki kedvesen rámosolygott, majd mikor Sarah a lábához
telepedett, időnként megsimogatta a fejét. Eközben figyelmesen hallgatta
Craig mondandóját. Sarah-t a feleségeihez küldte az öreg, hogy segítsen
nekik ételt, italt készíteni az erdőben tartózkodó gerilláknak, mielőtt
visszafordult volna Craighez.
– A férfi, akit te Tungata Zebiwének hívsz – Az Igazságkeresőnek –,
Sámson Kumalo néven látta meg a napvilágot. Mzilikazi első királyunk és
népünk atyjának egyenes leszármazottja. Őrá szállnak őseink próféciái.
Aznap éjjel, mikor a sona katonák elfogták, érte küldtem, hogy
emlékeztessem kötelességére, és hogy beavassam a királyok titkába. Ha
még mindig életben van – mint ahogy azt a lányom állítja –, akkor minden
matabelének kötelessége, hogy szabadságát minden tőle telhető módon
visszaszerezze. Ő népünk jövőjének záloga. Miben segíthetek neked? Kérj
nyugodtan bármit.
– Az élelemmel már segítettél – köszönte meg Craig az ellátást. – Most
információra lenne szükségünk.
– Kérdezz Kuphela. Ha meg tudom válaszolni kérdésedet, felelni fogok.
– A Tuti Misszió és a katonák tábora közti út innen nem messze van,
ugye?
– A hegyek mögött – mutatott oda az öreg.
– Sarah azt mondja, hogy a teherautók minden hét ugyanazon napján
jönnek végig ezen az úton, élelmet szállítva a katonáknak, és a táborban a
foglyoknak.
– Ez így van. Minden hétfőn késő délután a teherautók itt haladnak el,
kukoricás zsákokkal és egyéb dolgokkal megrakodva. Másnap reggel
üresen térnek vissza.
– Hány teherautó?
– Kettő, vagy nagy ritkán három.
– Hány katona őrzi őket?
– Kettő elöl a sofőr mellett, három, vagy négy férfi hátul. Egy mindig a
ponyva tetején áll egy nagy puskával, amelyik gyorsan lő. – Egy
gyorstüzelő géppuskával, fordította le magának Craig. – A katonák nagyon
éberek és nagyon figyelnek, és a teherautók gyorsan mennek.
– Múlt hétfőn is szokás szerint jöttek? – kérdezte Craig.
– Szokás szerint – bólintott fehér, fényes gyapjúhajával Vusamanzi.
Ezek szerint az öreg úgy gondolja, hogy minden szokás szerint zajlik.
Craig úgy döntött, hogy erre tesz fel mindent.
– Milyen messze van ide a Missziós Állomás? – kérdezte.
– Attól addig – az öreg varázsló átlendítette karját az ég egy darabján –,
nagyjából négy óra napjárásnyira. Egy gyalogos sebességével mérve,
körülbelül tizenöt mérföld távolságról volt szó.
– És hol a katonák tábora? – folytatta Craig. Vusamanzi vállat vont –
ugyanilyen távolságra.
– Rendben – széttekerte térképét. Egyforma távolságban voltak a két
pont között. Ez elég jó kiindulási pontot jelentett. Elkezdett időket és
távolságokat kalkulálni, számításait felfirkálta a térkép szélére.
– Egy napot várnunk kell – nézett fel végül Craig. – A férfiak pihenni
tudnak, és elő tudnak készülni.
– Asszonyaim megetetik őket – bólogatott Vusamanzi.
– Hétfőn aztán szükségem lesz néhány embered segítségére.
– Itt csak asszonyok vannak – szerénykedett az öreg.
– Asszonyokra van szükségem... fiatal, csinos asszonyokra – válaszolta
Craig.

Következő reggel Craig és Őrszem bajtárs hajnal előtt indult felfedezőútra

az alacsony dombok mögötti útszakaszt megnézni. Egy futót is vittek
magukkal. Az útszakasz pont úgy nézett ki, mint ahogy Craig emlékezett
rá, kezdetleges kocsiszélességnyi útsáv volt csak, melybe nehéz teherautók
hagytak mély keréknyomokat, de a Harmadik Ezred az út mindkét oldalát
megtisztította a bokroktól, nehogy azok rejtekhelyül szolgálhassanak.
Nem sokkal dél előtt értek arra a helyre, ahol első Tutiba vezető útjuk
alkalmával Peter Fungabera megállt, a töltésútnál, ahol az út keresztezte a
zöld folyó felett ívelő fahidat, és ahol sült kukoricacsövet ebédeltek.
Craig rájött, hogy memóriája pontos. A híd megközelítéséhez a
szállítmányt vivő konvojnak le kell lassítania és alacsony sebességre kell
váltania. Először a völgy oldalán levő meredek ereszkedő miatt, aztán meg
a keskeny földúton végighaladva. Craig tökéletes rejtekhelyét talált, és a
futót visszaküldte Vusamanzi falujába, hogy hozza magával a többieket. A
várakozás idejét Craig és Őrszem bajtárs terveik áttekintésével és a
tényleges terepviszonyokhoz való igazításával töltötték.
A fő támadást a hídnál fogják indítani, de arra az esetre, ha ez nem
sikerülne, szükségük volt egy támogató tervre is, mely megakadályozza,
hogy a konvoj átjuthasson. Amint a gerillák fő csoportja megérkezett,
Craig a híd mögötti útra küldte Őrszem bajtársat öt emberével. A hídról
nem láthatóan kidöntöttek egy hatalmas moba-hoba fát, mely úgy esett
keresztül az úton, hogy rendkívül hatásos úttorlaszt képezett. Itt Őrszem
bajtárs lesz a parancsnok, míg Craig a hídnál koordinálja a támadást.
– Kik beszélnek a férfiak közül sona nyelven? – kérdezte Craig.
 – Ő egy kicsit beszéli a nyelvet, ő nem olyan nagyon jól.
– Őket távol kell tartani a harcoktól. Nem kockáztathatjuk
elvesztésüket. A táborban szükségünk lesz rájuk – parancsolta Craig.
– Vigyázni fogok rájuk – értett egyet Craiggel Őrszem bajtárs.
– Most az asszonyok jönnek.
Sarah három féltestvérét – tizenhat és tizennyolc év közötti húgokat –
választott ki a faluból.
Ők voltak a legcsinosabbak az öreg varázsló számos leánygyermeke
közül, és mikor Craig elmondta szerepüket, nevetgélni kezdtek, ingatták a
fejüket, kezükkel eltakarták a szájukat, és a szerénység és lányos szemérem
minden szokásos mozdulatát előadták. De valójában örültek a kalandnak,
egész eddigi életükben semmi hasonlóan izgalmas és érdekes nem történt
még.
–. Értik? – kérdezte Craig Sarah-t. – Veszélyes lesz... és pontosan azt
kell tenniük, amit mondunk nekik.
– Velük leszek – nyugtatta meg Sarah. – Egész idő alatt... ma este is,
főleg ma este. – Legutolsó kijelentését a lányok érdekében tette. Sarah
teljesen tisztában volt húgai és a fiatal gerillák közötti szemezésekkel. Még
mindig nevetve, behessegette a lányokat a tüskés ágakból általuk épített
búvóhelyre, és ő a bejáratnál telepedett le.
– A tüskék elég szúrósak ahhoz, hogy az emberevő oroszlánt távol
tartsák, Kuphela – mondta Craignek. – De nem tudok eleget a nyughatatlan
szerszámú hímről, és az azt simogató lányról. Nem sokat fogok ma aludni.
Végül Craig is álmatlanul töltötte az éjszakát. Megint előjöttek az
álmok, azok a szörnyű álmok, melyek majdnem megőrjítették hosszú
lábadozása alatt, a lába elvesztése után.
Az álmok csapdába fogták, nem tudta visszaküzdeni magát az
ébrenlétbe, míg Sarah fel nem rázta. Mikor felébredt olyan erősen
remegett, hogy foga is vacogott és ingét annyira átitatta az izzadtság,
mintha forró zuhany alatt állt volna.
Sarah megértette. Jószívűen melléült és fogta a kezét, míg alábbhagyott
a remegés. Átbeszélgették az éjszakát, halkan, nehogy a tábor többi lakóját
zavarják. Tungatáról és Sally-Anne-ről beszélgettek, arról, hogy mit várnak
az élettől, és hogy mennyi esély van álmaik megvalósulására.
– Ha már a miniszter bajtárs felesége leszek, lesz alkalmam az összes
matabele asszony érdekében beszélni. Férfiaik túl régóta vagyontárgyként
kezelik őket. Még most is, nekem is, a képzett ápolónőnek és tanárnak is az
asszonyok tüze mellett kell ennem. Ezután kampányt fogok indítani.
Törzsem asszonyai érdekében harcot indítok, hogy elnyerhessék méltó
helyüket, és elismerjék valódi értéküket.
Craig rájött, hogy Sarah iránt érzett szimpátiájával azonos mértékben
kezdi tisztelni is a lányt. Megállapította, hogy megfelelő asszony lesz egy
olyan ember számára, mint Tungata Zebiwe. Beszélgetésük alatt sikerült
elfelejtkeznie a másnaptól való félelméről és az éjszaka olyan gyorsan telt
el, hogy meglepődött, mikor karórájára nézett.
– Négy óra van. Ideje indulni – suttogta. – Köszönöm Sarah. Nem
vagyok bátor ember. Szükségem van a segítségedre.
Sarah könnyedén állt fel, és egy pillanatig lenézett Craigre. –
Igazságtalan vagy magaddal. Szerintem nagyon bátor férfi vagy – mondta
kedvesen, majd elindult, hogy húgait felébressze.

A nap magasan járt. Craig két fekete, lecsiszolódott kőtömb hasadékában

feküdt a folyó túlsó partján. Előtte kitámasztva állt az AK 47-es, a
töltésutat és a fahíd két oldalán szemben a partot fedezve. Craig kimérte
lábbal a távolságot. Százhúsz yard volt közte és a korlát vége között. Egy
nagyobb pihenő után képes lesz ekkora távolságba célozni egy csokor
hathüvelykessel.
– De jó lenne, ha nem kerülne rá sor – gondolta, majd ismét körbejáratta
nyugtalan tekintetét. A híd alatt négy, derékig meztelen gerillát látott. Bár
puskáikat a közelükben levő hídtámra tették, ötlábnyi elefántnyilakkal is
fel voltak szerelkezve. Craig nem bízott e fegyverben, amíg bemutatót nem
tartottak neki. A nyilak kemény, rugalmas fából készültek, és zöld kudubőr
csíkokkal voltak bevonva. A csíkokat addig hagyták száradni, míg
kőkeménnyé nem váltak. Az íjhúrt inakból fonták, és majdnem olyan tartós
lett, mintha nejlonfonálból készült volna. Craig teljes erejével sem volt
képes egy nyilat egészen megfeszíteni, kérges ujjakra, különleges fejlett
mellkasizomra és erős karra volt szükség.
A nyílfejek lágyacélból készültek, és tűhegyben végződtek a megfelelő
befúródáshoz. Az egyik gerilla harminclépésnyi távolságból belelőtte
nyilát húsz hüvelyk mélyen egy baobabfa nedvdús törzsébe. Csak fejszével
tudták a nyílvesszőt kiszabadítani. Ez simán keresztülhaladt volna egy
felnőtt emberen, a mellkasán be, a hátán ki, akadály nélkül, vagy simán
átszakította volna egy kifejlett hím elefánt mellkasüregét. Így tehát négy
íjász tartózkodott a híd alatt, tíz másik férfi pedig térdig érő vízben
kuporgott a part mentén. Csak a fejük búbja látszott, a szemben levő
oldalról a part meredek lejtése, és a nád bolyhos virága takarta őket.
A közeledő teherautók motorhangja megváltozott, amint hegymenetnél
sebességet váltottak, majd visszaváltottak ezen az oldalon leereszkedve a
töltésútra és a hídra. Craig maga is végigjárta a dombot árulkodó jelek után
kutatva. Egykori rhodéziai rendőri kiképzését nem felejtette el. Szemetet,
letaposott növényzetet, fém csillogását, a folyó homokos partján lábnyo-
mokat, vagy cipőnyomokat keresett az úton, de nem talált árulkodó jelet.
– Most kell indulnunk – szólalt meg Sarah. A szikla innenső oldalán
beszélgetett húgaival. Sarahnak igaza volt... már túl késő volt ahhoz, hogy
bármit változtassanak, vagy módosítsanak a terven. Cselekedniük kellett.
– Induljatok – mondta Craig, mire Sarah felállt és hagyta, hogy
farmeringje végigcsússzon a vállán és leessen a homokba. Húgai sebesen
követték példáját, levetvén ágyékkötőiket.
Mind a négyen majdnem meztelenül álltak, mindössze apró
gyöngykötény fedte őket. A köténykéket gyöngyöv tartotta derekukon. A
köténykék nemi szervüket takarták, de ahogy leszaladtak a vízpartra,
minden egyes mozdulatuknál sokatmondóan fellibbentek. Kerek, fiatal
fenekük pucéran, csábítóan villogott, karcsú derekakban folytatódva.
– Nevessetek! – kiabált utánuk Craig. – Játsszatok valamit.
Meztelenségük egyáltalán nem zavarta őket. Vidéken a gyöngykötényke
még mindig a hajadon matabele lányok hagyományos napi viseletének
számított. Még Sarah is ezt viselte, míg a városba nem került, hogy
iskolába járjon.
Fröcskölni kezdték egymást. Sötét, fényes bőrükön csillogott a víz.
Olyan izgatottan, lázasan nevetgéltek, hogy ez bármelyik férfi figyelmét
magára vonta volna. Craig megállapította, hogy embereire mégsem hat a
dolog. Még csak arra sem fordították fejüket. Hivatásosak voltak, és most
munka várt rájuk, teljes figyelmüket a közelgő veszélyes feladatra
összpontosították.
A vezér teherautó áthaladt az emelkedőn. Egy öttonnás Toyota volt.
Ahhoz hasonlított, amelyik a botswanai határon át üldözte őket.
Ugyanolyan homokszínűre festették. A platón a megtöltött géppuska
mögött egy katona állt. Az emelkedőn egy második jól megterhelt és
felfegyverzett teherautó is áthaladt.
– Ne legyen harmadik. Kérlek! Kettő is elég – sóhajtotta Craig, és
vállához emelte az AK47-est. A puska csövét száraz fűcsomókkal álcázták,
Craig arcát és kezét a folyóparton fekete agyaggal kenték be.
Csak két teherautó jött, végiggurulva a töltésúton. Sarah és húgai a híd
korlátja alatt térdig álltak a zöld vízben, és integetni kezdtek nekik. A
vezér-teherautó lelassított, a lányok kicsit riszálták magukat, provokatív
nevetésbe törtek ki, és megrázták fényesen csillogó mellüket. A vezér-
teherautó fülkéjében két férfi ült. Egyikük alhadnagyi beosztásának
jelvényét és váll-lapjait még a poros ablakon át is ki tudta venni Craig.
Szélesen vigyorgott. Fogsora legalább úgy villogott, akár a jelvényei.
Mondott valamit a sofőrnek, mire a vezér-teherautó hirtelen fékezéssel
félreállt a híd szélénél. A második teherautó kénytelen volt mögéjük állni.
A fiatal tiszt kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön. A hátul utazó
katonák és a géppuskás előrenyújtott nyakkal figyeltek, szélesen
vigyorogtak, és trágár megjegyzéseket kiabáltak. A lányok – Sarah példáját
követve – szemérmesen derékig bemártóztak a vízbe, és képmutató
szemérmességgel válaszoltak a megjegyzésekre. A második teherautóról is
leugrott néhány katona, nehogy kimaradjanak valamiből, és előrejöttek,
hogy ők is csatlakozzanak a mulatsághoz.
Az egyik idősebb lány egy csalafintán obszcén mozdulatot tett hüvelyk-
és mutatóujjával, amire méltányoló férfiröhögés hangzott fel a partról. A
fiatal tiszt egy még határozottabb mozdulattal válaszolt. Többi katonája is
lekászálódott a teherautókról, és mögé állt. Már csak a két géppuskás
maradt a helyén.
Craig a híd alá vetett egy pillantást. Az íjászok a part túlsó oldalán kúsz-
tak felfelé, ügyelve arra, hogy a hídgerendák takarják őket a katonák elől.
Sarah felállt a folyóban. Kikötötte köténykéje övét, majd az apró ruha-
darabot művészien kihívó mozdulatokkal kezdte lóbálni kezében. A parton
álló férfiak felé indult, combjaival felkavarva a vizet. Rábámultak és abba-
hagyták a röhögést. Sarah lassan sétált. A víz mozgása felerősítette csípője
rengését. Olyan gömbölyű és szép volt, akár egy nedves vidra. A testén
csillanó napfény földöntúli csillogást kölcsönzött neki. Még olyan távol-
ságból is, mint ahol Craig feküdt, megérezte, amint a lányt néző férfiak
tréfás kedve vágyakozásba vált át, és a szexualitás dühe gerjed fel bennük.
Sarah megállt alattuk, melleit kezébe fogva felemelte, a férfiak felé
irányított bimbókkal. Most már minden férfi rá összpontosított, még a
teherautókon fent álló géppuskások is tökéletesen el voltak bűvölve.
Mögöttük a négy íjász felmászott a töltésűt szélárnyékos oldalán. Nem
voltak messzebb, mint tízlépésnyire a vezér-teherautó oldalától, amikor
egyszerre térdre ereszkedtek és céloztak. Az íjak megfeszültek, jobb kezük
hátramozdult, ajkukat megérintve, hátizmuk megfeszült, majd egymás után
kilőtték nyilaikat.
Semmilyen zaj nem hallatszott, még egészen halk sem, de az egyik
géppuskás lassan előrecsúszott a pilótafülke oldaláig, feje és karjai oldalt
lógtak a levegőben. Társa behorpasztott háttal tágra nyitotta a száját, de
nem jött ki hang belőle. Megpróbált saját válla fölött hátranyúlni, hogy
kihúzza lapockájából a belelőtt nyilat. Hajszálnyival lejjebb egy újabb nyíl
találta el, mire görcsösen rángatózni kezdett, és eltűnt a láthatárról.
Az íjászok célpontot változtattak, és a halk nyilak a folyóparton álló
katonák irányába repültek... egy férfi felordított. Ugyanebben a pillanatban
a vízparton rejtőzködő gerillák előretörtek a vízből, átgázolva a nádon. A
katonák éppen ekkor fordultak az íjászok felé. A pucér gerillák így
hátbatámadták őket. Ez alkalommal Craig már heves mordulásokat hallott,
amint a hosszú pengéjű pangókat úgy lendítették, akár a teniszjátékos egy
kemény tenyeres ütést. Az egyik penge keresztülhaladt az alhadnagy
borvörös sapkáján és állig szétvágta koponyáját.
Sarah megperdült és visszafutott, hogy összeszedje a lányokat. Az egyik
fiatalabb lány sikoltozni kezdett, ahogy a süppedő parton botladoztak.
Egyetlen egy lövés hangzott el, és ezzel a katonákat lelőtték. Szétszór-
tan hevertek a part mentén, de a gerillák még nem végeztek velük.
Forgatták, kirabolták őket.
– Sarah – kiáltott Craig a parthoz érő lánynak. – Vidd vissza a lányokat
a bokrokba! – Sarah felkapta a szoknyáját, és maga előtt tolta, terelgette a
lányokat.
A puskát cipelve Craig átfutott a hídon. A gerillák már vetkőztették és
fosztogatták a halottakat. Nagy gyakorlattal dolgoztak; először a karórákat
szedték össze, majd a zsebek tartalma következett, és a szövettarisznyák.
– Megsebesült valaki? – kérdezte Craig. Aggasztotta az az egy lövés, de
nem volt sebesült. Két percet kaptak még Craigtól, hogy végezzenek a
holttestekkel, majd visszairányították őket őrjáratba, a dombra. Craig
visszafordult a halott sonákra nézve. – Temessétek el őket! – Előző délután
ástak egy tömegsírt, most abba ráncigálták a tetemeket.
A teherautót vér borította ott, ahol a géppuskás lógott le. – Ezt mossátok
le! – Az egyik gerilla merített egy üveg vizet a folyóból. – Az egyen-
ruhákat is mossátok ki – egy órán belül, vagy talán még hamarabb is
megszáradnak.
Sarah még a temetési művelet alatt visszatért, ismét teljesen fel volt
öltözve.
– Visszaküldtem a lányokat a faluba. Jól ismerik a járást, nem lesz
bántódásuk.
– Ügyes voltál – dicsérte meg Craig és felmászott a vezér teherautó
pilótafülkéjébe. A slusszkulcsot a helyén találta.
A temetési osztag visszatért a sűrű bokrok közül. Craig magához hívatta
a férfiakat. Az a gerilla, aki a másik teherautón kapott sofőri feladatot,
beindította a motort. A többiek is felmásztak a teherautóra. Mindkét jármű
áthaladt a hídon, majd a szemközti domb felé gurult. Az egész művelet
kevesebb mint harmincöt percet vett igénybe. Hamarosan a hatalmas
moba-hoba fához értek, ahol Őrszem bajtárs megtalálta a nyomot és
levezényelte őket az útról. Craig sűrű lombok közt parkolt, a gerillacsapat
egyik része azonnal lenyesett ágakkal kezdte álcázni az autókat, a másik
részük kezdte kirakodni a szállítmányt és eltüntette az úttorlaszt.
A szállítmány kétszer százfontnyi kukoricából, ládányi konzerv
húsokból, takarókból, gyógyszerekből, cigarettából, töltényekből,
szappanból, cukorból és sóból állt... minden egyes tétele felbecsülhetetlen
értéket jelentett a gerilláknak. Elvitték a csomagokat. Craig tudta, hogy
elrejtik őket, majd később, amint alkalom adódik rá, be fogják gyűjteni.
Találtak egy tucat hátizsákot a halott katonák személyi holmijával, a
Harmadik Ezred egyenruháinak kincsesbányáját, még a híres borvörös
sapkából is felleltek kettőt. Míg a gerillák átöltöztek az egyenruhákba,
Craig ellenőrizte az időt. Öt óra múlt pár perccel.
Craig megfigyelte, hogy a Tuti tábor rádiósa minden este hét órakor
indítja be a generátort és teszi meg szokásos jelentését. Craig ellenőrizte az
első teherautó rádióját. Tizenöt amperes felszerelést talált, ami ahhoz
bőven elég, hogy el lehessen érni vele a Tuti tábort, de arra már nem, hogy
a hararei főhadiszállással is kapcsolatot lehessen vele teremteni. Ez
megnyugtatta Craiget.
Őrszem bajtársat és Sarah-t odahívta a fülkéhez, hogy ellenőrizzék
jegyzeteiket. Sally-Anne holnap hajnalban 5 óra 20 perckor lesz Tuti felett
és reggel 8 óra 30 percig tud a körzetben maradni. Craig három órát
tervezett az útra, a Tuti tábortól a Missziós Állomásnál levő
leszállópályáig... ebbe már kisebb késéseket és gondokat is belekalkulált.
Legjobb esetben hajnali 2 óra 30 perckor kellene elhagyniuk a tábort, de
legkésőbb hajnali 5-kor mindenképpen.
Ez azt jelentette, hogy a tábor kapujához érkezésüket éjfélre, vagy
ahhoz közeli időpontra kell hogy időzítsék. Két és fél órájuk lesz arra,
hogy biztosítsák hadállásukat, a tartályból feltöltsék a teherautókat,
kiszabadítsák a foglyokat, megtalálják Tungatát és visszainduljanak.
– Rendben – mondta Craig. – Minden csoport ismételje át a feladatát.
Először te, Sarah…
– Magammal viszem a két csapszegvágót és egyenesen az egyes számú
barakktáborba megyünk... – Craig két férfit rendelt mellé. Lehet, hogy
Tungata annyira le lesz gyengülve, hogy nem tud segítség nélkül menni.
Az egyes számú barakktábor, külön kerítéssel megerősítve, kicsit távolabb
állt a többi építménytől. Nyilvánvalóan azt használták a legbiztosítottabb
börtönnek. Legutolsó találkozásukkor Sarah látta, amint innen vezették elő
Tungatát a gyakorlótérre.
– Amint megtaláljuk Tungatát, visszahozzuk a főkapuhoz, a gyülekezési
helyre. Ha egyedül is tud járni, másik két emberemet hátrahagyom, hogy a
többi cellát is nyissák ki és engedjék ki a foglyokat.
– Nagyszerű – Sarah tökéletesen megjegyzett mindent.
– A második csoportot kérem.
– Öt férfi indul a szélső őrtoronyhoz... – Őrszem bajtárs elismételte az
utasításokat.
– Ez is rendben – Craig felállt. – Minden egy dologtól függ. Már
ötvenszer elmondtam, de elismétlem még egyszer. Meg kell szereznünk a
rádiót, mielőtt adni tudnának rajta. Az első lövés eldördülésétől körülbelül
öt percünk lesz rá. Két perc, amíg a rádiós felfogja, mi történik, két perc,
amíg az elektromos generátor teljes erővel működésbe indul, és egy
további perc, amíg megteremti a hararei főhadiszállással a kapcsolatot,
hogy leadja a figyelmeztetést. Ha erre sor kerül, mindannyian halottak
vagyunk. – Órájára nézett. – Két óra múlt öt perccel... most hívhatjuk őket.
Hol az az embered, aki beszél sona nyelven?
Craig gondosan felkészítette a férfit, mit mondjon, és örömmel
tapasztalta, hogy gyors felfogású az illető.
– Azt mondom nekik, hogy a konvoj az úton késlekedik. Az egyik
teherautó lerobbant, de meg fogjuk javítani. A szokottnál jóval később,
éjszaka fogunk csak megérkezni – ismételte.
– Ez az.
– Ha kérdéseket tesznek fel, azt válaszolom, hogy – nem érthető az
üzenet. Szaggatott az adás és nem jól vehető. – Ismétlem, későn érkezünk.
– Ezután kikapcsolom a rádiót.
Az adás alatt Craig aggódva állt a rádiós mellett, hallgatva a Tuti tábori
rádiós érthetetlen, sona nyelvű karattyolását, de semmi gyanút vagy
riadalmat nem tudott kivenni az eltorzított hangból.
A gerilla a rádióközvetítés befejezését jelezte és visszaadta a mikrofont
Craignek. – Azt mondja, érti. Éjszakára várnak minket.
– Jó. Most ehetünk és pihenhetünk.
Craignek azonban nem volt étvágya. Az előttük álló éjszakától és a
hídnál lezajlott, rettenetes erőszaktól görcsben állt a gyomra, azok az izzó
gyűlöletben forgatott pengék által okozott iszonyatos csonkítások! A
hosszú bozótháború alatt Craig a halál sok formájával találkozott, de soha
nem tudta ezt megszokni, mindig fájni kezdett tőle a gyomra.

– Túlságosan világít a hold – állapította meg Craig, fejét kidugva a vezér

teherautó vászonteteje alól. Már csak négy nap hiányzott a teliholdhoz.
Olyan magasan és fényesen ragyogott fenn a hold, hogy egész éles
árnyékokat vetett a földre. A teherautó rázkódott és zötykölődött a rossz
úton. Craig torkában is érezte a felszálló porfelhőt. Nem mert a
pilótafülkében utazni, még befeketített arccal sem. Egy éles szem azonnal
meg tudta volna őt különböztetni. Őrszem bajtárs ült a sofőr mellett, az
alhadnagy szabaddá vált, komplett egyenruhájában, beleértve a sapkát és
váll-lapokat is. Mellette a sona nyelven beszélő ült, rajta volt a másik
sapka. A megtöltött és felállított nehéz gépfegyverek mellett egy-egy
kiválasztott gerilla állt. További nyolcvan zsákmányolt uniformisban a
teherautó platóján jól láthatóan helyezkedtek el. A többiek Craiggel együtt
a vászontető alá húzódtak.
– Eddig minden jól ment – suttogta Sarah.
– Eddig igen – értett egyet Craig. – De én jobban szeretem a rossz
kezdeteket és jó végződéseket...
Három koppanás hallatszott a fülkéből Craig feje mellett. Ez Őrszem
bajtárs jele volt arra, hogy a tábor feltűnt a láthatáron.
– Hát akkor, rajta. – Craig megfordult, hogy a vászonba vágott
kémlelőlyukon ki tudjon kukucskálni.
Már kivehetővé váltak a tábor őrtornyai. A holdfényben pont úgy néztek
ki, mint az olajfúró tornyok.
A szögesdrót megcsillant a holdfényben. Ekkor hirtelen kivilágosodott
az ég. A tábor köré szerelt fényszórók felvillantak és vakító fehér fénnyel
világítottak. Az egész bekerített területet nappali világosság árasztotta el.
– A generátor – nyögött fel Craig. – Úristen, beindították a generátort,-
hogy üdvözöljenek bennünket.
Craig elkövette első hibáját. Minden terve a sötétségen alapult, azon,
hogy csak a teherautók fényszórói fognak világítani és ezzel zavarják meg
a tábor őreit. Most jött raj mennyire logikus és nyilvánvaló, hogy az őrök
kivilágítják a tábort; egyrészt a konvoj ellenőrzéseként, másrészt a
kirakodás megkönnyítésére.
Most már kényszerpályán mozogtak. Nem maradt más választásuk, mint
hogy beguruljanak a fényözönbe. Craig a megvilágított vászon alatt
tehetetlenül lapult, még a fülkében előtte ülő Őrszem bajtárssal sem tudott
szót váltani. Keserűen szidta magát azért, hogy nem számolt ezzel az
eshetőséggel és a kémlelőlyukon tartotta a szemét.
Az őrök nem nyitottak kaput. Az őrház egyik oldalán, a homokzsákokon
gépfegyverállást lehetett látni és Craig észrevette, hogy a fegyver csöve
lassú mozdulattal fedezi közeledésüket. Előkerült az őr. Négy katona és
egy nem hivatásos tiszt gyűlt össze az őrszoba előtt. Az őrmester a kapu
elé felkanyarodó vezér teherautó elé állt és felemelte egyik kezét. Amikor a
teherautó megállt, az oldalablakhoz ment és sona nyelven feltett egy
kérdést. A sapkás könnyedén válaszolt neki. Az őrmester hangja hirtelen
megváltozott, nyilvánvalóan nem a helyes választ kapta. Parancsolóan
felemelte éles hangját. Bár az őrmester Craig látóterén kívül állt, Craig
látta a fegyveres őr reakcióját a parancsra. Az őrök levették vállukról
fegyvereiket és kezdtek szétszóródni, hogy fedezzék a teherautót. A
blöffnek vége lett, még mielőtt elkezdődhetett volna.
Craig koppantott a felette álló egyenruhás gerilla lábán. Erre a
megbeszélt jelre a gerilla eldobta a jobb kezében tartott, már korábban
kibiztosított gránátot. Az magasan, parabolaívben repült és csinosan
landolt a gépfegyverállásban.
Craig ugyanebben a pillanatban halkan utasította az oldalán álló
férfiakat. – Öljétek meg őket.
Kidugták az AK-k csőtorkolatait a vászon tüzelőnyílásain. Kevesebb,
mint tízlépésnyi távolságra voltak az őröktől. A készületlen őröket úgy
kapta el a sortűz, hogy még fegyverük felemelésére sem maradt idejük. Az
őrmester az őrszoba ajtaja felé kezdett futni, de Őrszem bajtárs a fülkéből
kihajolva, kifeszített karral célozva, Tokarevjével kétszer hátba lőtte.
Az őrmester összecsuklott. A homokzsákok mögötti gránát ekkor
robbant fel. A nehéz gépfegyver csöve céltalanul az égnek meredt, az ott
rejtőzködő géppuskást pedig egy srapnel tépte szét.
– Indítsd be a motort! – kiabálta Craig, kiszakítva fejével és vállával a
vászonnyílást. – Törd át a kaput!
A Toyota erős dízelmotorja felzúgott és a teherautó előrelendült.
Hatalmas csattanás hallatszott, a gépkocsi rázkódott, akadozva haladt,
megakadt egy pillanatig, majd berobogott a fényesen kivilágított területre,
szögesdrótcsíkokat és törött kapurészeket húzva maga mögött.
Craig nagy nehezen felállt a géppuskás mellé.
– Balra... – A tüzet a kapu melletti, nádtetejű vályogkunyhó legénységi
szobája felé irányította. A géppuskás egy hosszú sorozatot engedett az
ajtón kifelé özönlő, félmeztelen katonákba.
– Jobbra az őrtorony!
A toronyban tartózkodó két őr lövöldözött rájuk. Golyóik fejük körül
süvítettek és sziszegtek, akár az ostorcsapások. A géppuskás megfordult és
a magasba célozta fegyverét. A lövedékek hevedere táplálta a kattogó zá-
várzatot, és az üres töltényhüvelyek úgy záporoztak a kivetőből, mint egy
csillogó zuhatag. A torony faláról és ablakairól faforgácsok, üvegszilánkok
repültek szanaszét. Mindkét őrt eltalálták, a golyó erős ütésétől hátraestek.
– Éppen előttünk az egyes számú kunyhó – figyelmeztette Sarah-t
kiabálva Craig. A lány és két katona a teherautó végénél vártak
összegörnyedve. A Toyota lassított, leugrottak és futásnak eredek. Sarah a
drótvágót vitte, a két gerilla előtte futott fürgén, derékból célozva.
Craig átmászott a teherautó oldalán és a fülkébe kapaszkodott.
– A dombhoz menjél – ordította a sofőrnek. – El kell foglalnunk a
rádiót!
A megerősített domb pontosan szemben volt velük, de ahhoz, hogy
elérjék, keresztül kellett hajtaniuk a vakítóan kivilágított gyakorlótéren,
végénél a lemeszelt fallal.
Craig hátranézett. Sarah és csapata elérte a kunyhót és a drótvágóval a
kerítés átvágásán dolgoztak. Mialatt nézte őket, éppen sikerült lyukat
vágniuk a kerítésbe, átbújtak és eltűntek az épületben.
Craig a második teherautót kereste. A kerítésen belül, a tábor kerületén
robogott körben. Amint egy őrtorony közelébe értek, kezelésbe vették, a
nehéz géppuskával hatalmas sortüzet zúdítva rá. Négy toronnyal végeztek,
már csak kettő volt hátra.
A fő börtönkunyhó melletti barakkokból felvillanó gránátrobbanások
vonták magukra Craig figyelmét. Egy csapat gerilla leugrott a második
teherautóról, hogy megtámadja a barakkokat. Craig látta a párkányok alatt
meghúzódó gerillákat, azt is, ahogy gránátokat dobtak be az ablakokon. A
robbanások hallatán továbbrohantak, a fő börtönkunyhó irányába.
Az első néhány perc alatt ellenőrzésük alá vették a tábort. Ledöntötték a
tornyokat, tönkretették az őrházat és mindkét barakksort – mindent
elfoglaltak. Craig győzelmet érzett, majd előrenézett a gyakorlótéren át a
dombra. Mindent elfoglaltak, kivéve a dombot. Amint ezen gondolkodott,
egy nyomjelző lövedék jelent meg a sziklás domb oldalán elhelyezett
homokzsákok mögül. Először lassan jött, egy fényes fehér tűzcsóvára
hasonlított, de aztán hihetetlenül felgyorsult és hirtelen porfelhő és
visszapattanó lövedékek vették őket körül, amint a lövés áthatolt a
száguldó teherautó fémszerkezetén.
A teherautó vadul farolni kezdett. Craig rákiáltott a visszapillantó
tükörbe kétségbeesetten kapaszkodó sofőrre.
– Hajtsál... el kell foglalnunk a rádiót!
A sofőr birkózni kezdett az akadozó kormánykerékkel, mire a teherautó
orra visszalendült a domb irányába. Ekkor érte őket a második géppuska-
sorozat. A szélvédő apró gyémántszilánkokká robbant, a sofőr szétlőtt
mellkassal az ajtónak vágódott. Lába lecsúszott a gázpedálról, a teherautó
lelassult.
Craig felrántotta az ajtót. A sofőr lecsúszott az ülésből és kizuhant az
autóból. Craig a helyébe huppant és rálépett a gázra. A teherautó ismét,
előrelendült.
Craig mellett Őrszem bajtárs a szétlőtt szélvédő nyílásán viszonozta a
domb felőli nehézgéppuska tüzet AK puskájával. Fülsiketítő volt a
fegyverek kattogása. A gyakorlótér csupasz földje felett két irányból süvítő
lövedékek keveredni látszottak a levegőben. Craig ekkor meglátott még
valamit.
A hegy lábánál levő homokzsákfal egyik lőréséből egy ananász
nagyságú, fekete tárgy repült feléjük, végén apró lángcsíkkal. Craig
azonnal rájött, mi az, de még annyi ideje sem maradt, hogy figyelmeztetést
kiáltson, amint az RPG–7-es rakétalövedék becsapódott.
Csak az mentette meg őket, hogy a teherautó alját találta el... a
robbanást a motorház fogta fel. A teherautó úgy állt meg, mintha kőfalnak
ütközött volna, majd átperdült a szétroncsolódott eleje fölött. Craig kirepült
a nyitott ajtón.
A térdre tápászkodó Craiget a hegyoldalból géppuskatűz követte. A
golyózápor a gyakorlótér kemény, kiszáradt agyagdarabjait verte fel rá,
ismét visszazuhant a földre.
Kába, sebesült gerillák hevertek szanaszét az összeroncsolt Toyota
körül. Egy férfi derékig alatta maradt. A rányomódó acél súlyától úgy
üvöltött, mint egy drótcsapdába esett nyúl.
– Gyerünk! – kiabálta Craig szindebele nyelven. – Gyerünk a falhoz... a
falhoz... fussunk a falhoz.
Felugrott és futni kezdett. A lemeszelt kivégzőfal hetvenjardnyira
jobbra volt tőlük. Pár férfi meghallotta Craig kiáltását és vele futottak.
A géppuska újra vadászni kezdet rájuk. A feje körül süvítő golyóktól
Craig részegnek érezte magát, de összeszedte minden erejét... az előtte futó
férfi összeesett, kilőtték mindkét lábát. Ahogy Craig elszaladt mellette, a
férfi hátára fordult és AK puskáját Craignek dobta.
– Tessék, Kuphela, vedd el. Én már meghaltam.
Craig futás közben kapta el a fegyvert.
– Férfi vagy – mondta a földön fekvő gerillának és tovább futott.
Őrszem bajtárs eljutott a fal menedékébe, de a domboldali gépfegyver
Craiget vette ismét üldözőbe. Az őt célzó golyózápor nyomán porfelhő és
agyagdarabok szálltak a levegőben.
Craig a fal lenti sarkát vette irányba, akár a baseballjátékos a hazai
kaput. Majdnem súrolták a golyók. Addig gurult a földön, míg végül elérte
a falat. Levegőért kapkodó, összegabalyodott végtag halomként feküdt ott.
Csak Őrszem bajtársnak és két másik gerillának sikerült eljutnia a falig... a
többiek vagy a teherautóban vesztették életüket, vagy összetörten és
csonkítottan feküdtek a gyakorlótéren.
– Meg kell szereznünk azt a puskát – lihegte Craig, mire Őrszem bajtárs
grimaszoló mosollyal válaszolt.
– Menj érte, Kuphela – nagy érdeklődéssel fogunk figyelni.
Újabb RPG–7-es rakéta fúródott a falba, átmenetileg megsüketítve őket.
Finom, fehér porbevonat telepedett rájuk.
Craig oldalára fordult és ellenőrizte az AK 47-est. Tölténytára tele volt.
A vállán levő tarisznyából Őrszem bajtárs átadott neki még egy
tölténytárat. Craig övében a Tokarev pisztoly lapult és mellényzsebeibe
egy-egy maradék gránát volt begombolva.
Gyorsan körbenézett a fal sarka körül. Azonnali géppuskatűz volt a
válasz. A golyók feje körül csapódtak a téglába. Visszafordult. Körülbelül
csak százyardnyira lehetett a domb lába, de akár százyardnyira is lehetett
volna. A helyükhöz voltak szögezve. A géppuskás fenn a hegyen uralta az
egész terepet. A fényárban senki nem mozdulhatott meg anélkül, hogy
vagy azonnali golyózáport vagy RPG rakétalövedéket ne zúdítottak volna
rá.
Craig aggódva keresni kezdte a második teherautót. A rakéta
robbanásakor a sofőr nyilván az egyik épület mögé parkolta a kocsit. A
többi gerillának nyomát sem látta, mindegyikük rejtőzködött. Több volt a
sebesültjük, mint amennyit megengedhettek maguknak.
– Nem végződhet így... – Craiget emésztette terveinek romba dőlése és
saját tehetetlensége. – Meg kell szereznünk azt a fegyvert!
A hegyoldali fegyver – tekintve, hogy nem volt célpont – elhallgatott. A
hirtelen támadt csendben Craig éneklést hallott, először halkan, pár hang
énekelt csak, majd egyre erősebben:
– Sangani özvegyei, miért sírtok?
Mikor a háromlábú puskák olyan vidáman nevetnek. Az ősi harci dal itt
elhallgatott, majd száz és száz torokból csendült fel újra.
– Vakondok kicsi fiai, miért sírtok?
Mikor apáitok teljesítették a király parancsát. És ekkor elindultak a bör-
tönkunyhókból. Meztelen férfiak vegyes hadserege; néhányan szédelegtek
a gyengeségtől, mások sebesen futva, börtönjükből elhozott kövekkel,
téglákkal, gerendákkal. Néhányan – nagyon kevesen – felvették a halott
őrök fegyvereit, de mindannyian vad daccal énekeltek, amint a hegyoldal
és a géppuska felé haladtak.
 – Úristen – suttogta Craig. – Itt tömegmészárlás lesz.
A sokaság élén egy AK47-est lóbálva magas, sovány figura haladt. Úgy
festett, mint a halál csontvázszerű karikatúrája. Mögötte kiéhezettek és
börtönsöprögetők gyülekezete.
A pokol eme oldalán, akármennyire megváltozottan is, Craig felismerte
Tungata Zebiwét.
– Sam, menj vissza! – kiabálta Craig, azt a nevet használva, melyen
ismerte barátját, de Tungata tovább haladt, mire Craig mellett Őrszem
bajtárs flegmatikusan megjegyezte: – Tüzet fognak nyitni rájuk és ez lesz
az utolsó lehetőségünk.
– Igen. Légy kész – válaszolta Craig. – Nem szabad, hogy hagyjuk őket
hiába meghalni. – A géppuska kerepelni kezdett, amíg Craig beszélt.
– Várj! – ragadta meg Craig Őrszem bajtárs karját. – Nemsokára tárat
kell hogy cseréljen. – Azt várva, hogy az első tölténytár kifogyjon, Craig a
rettenetes pusztítást figyelte, amit a maradék golyók a kiszabadult foglyok
soraiban végeztek.
A sortűz tömegével döntötte le őket, de amint az első sor elesett, a hátul
levők siettek előre és még mindig Tungata Zebiwe ment elöl, sok lépéssel
megelőzve társait. Futás közben lőtt. A hegyoldali géppuskás őt szemelte
ki és ráirányította fegyverét. Tungatát füstölgő porfelhő vette körül, de
csodával határos módon nem találták el. A géppuska hirtelen elhallgatott.
– Üres a fegyvertár! – kiabálta Craig. – Menjetek! Menjetek! Menjetek!
Nekilendültek, akár a versenyfutók, és Craig előtt a gyakorlótér
hosszúsága örökkévalónak tűnt.
Még egy rakétalövedék süvített feléjük, mire Craig összehúzta magát,
de az felette szállt el. Pánikban lőtték ki és túl magasra célozták. Átrepült a
gyakorlótéren és az őrház melletti üzemanyagtartályt találta el. A tartály
hatalmas detonációval robbant fel. A lángok kétszáz lábnyira csaptak fel a
levegőbe. Craig érezte, amint a robbanás forró levegője őt is eléri, de
lövöldözve továbbfutott.
Fokozatosan lemaradt Őrszem bajtárs és a többi gerilla mögött. Rossz
lábával nem győzte a dombon felfelé futást, de közben kalkulált. Egy jó
lövésznek tíz másodpercre van szüksége, hogy kicserélje a tölténytárakat
és megtöltse a gépfegyvert. A falmenedék elhagyása óta hét másodperc telt
el... nyolc, kilenc, tíz... most kell hogy jöjjön! És még mindig
húszlépésnyire voltak a céltól.
Őrszem bajtárs elérte a homokzsákból készült erődítményt és beugrott.
Ekkor kalapácsütéshez hasonló csapás érte Craiget, és a földhöz vágta.
Körülötte golyók röpködtek. A földön átfordult, felállt és ismét futni
kezdett. A lövész látta, hogy Craig elesett, ezért elfordította irányából a
fegyvert, vissza, a kiszabadított foglyok tömegére.
Craig ugyanolyan gyorsan futott, mint korábban, eltalálva, de
sebzetlenül. Rájött, hogy a golyó lábába – műlábába – hatolt be. Nevetnie
kellett, annyira valószínűtlen volt az egész és annyira meg volt rettenve.
– Ezt csak egyszer tehetitek meg velem – gondolta. Hirtelen a domb
lábához ért. Felugrott, egyik kezével támasztékot talált egy homokzsák
mellvédjén és felhúzta magát, majd átmászott a zsákokon. Túloldalon a
szűk, elhagyott tüzelőállásba huppant le.
– A rádió – erre koncentrálta akaratát. – A rádióhoz kell jutnom.
Leugrott az összekötőárokba és a kanyarig futott. Dulakodás zaját hallotta
maga előtt, majd egy kiáltást. A sarokhoz érve Őrszem bajtársat látta meg,
aki az RPG-rakétákat kilövő Harmadik Ezredbeli katona holttestétől
egyenesedett fel.
– Menj a gépfegyverért! – parancsolta Craig. – Én a rádiósszobát
foglalom el.
Craig felmászott a homokzsákokból készült folyosóra, elhaladt a
lövészárok mellett is, ahol a legutóbbi látogatásakor elszállásolták.
Most kell balra fordulni... A zsákfüggönyt félrerántva berohant a
bejáraton. A folyosó végén levő lövészárkában hallotta kétségbeesetten
ordítani a rádióst. Végigsietett a szűk folyosón és megállt az ajtónál.
Elkéstem. A kétségbeeséstől felkavarodott a gyomra. A rádiós, aki csak
mellényt és alsónadrágot viselt, a lövészárok szemben levő oldalán
készüléke fölé görnyedt. Mindkét kezével szájához tartotta a mikrofont és
már harmadszor ismételte angolul a figyelmeztetést. Mikor Craig
megtorpant, tisztán kivehető angolsággal hangzott fel a visszaigazolás.
– Az üzenetet vettem és értettem – mondta egy hang az ezred hararei
központjából. – Tartsatok ki! Azonnal erősítést küldünk...
Craig hosszú sorozatot engedett az AK-ból, a golyók szétlőtték a rádiót,
a drótok összegubancolódva lógtak alá. A fegyvertelen rádiós elejtette a
mikrofont és a félelemtől reszketve a homokzsák falhoz hátrált, Craigre
meresztve szemét. Craig ráirányította a puskát, de nem tudta rávenni
magát, hogy lőjön.
Ehelyett, Craig meglepetésére, a háta mögött a folyosón hangzott fel
egy automata fegyver. Ezután a rádióst egy pillanatra a falhoz szegezték a
beléhatoló golyók, majd összeroskadt.
– Mindig túl lágyszívű voltál, Pupho – szólalt meg egy hang Craig
mögött. Megfordult és felnézett a fölé tornyosuló sovány, meztelen alakra,
a sebhelyes arcra, a sötét sólyomszemekbe.
 – Sam! – mondta halkan Craig. – Nagy ég, de jó, hogy ismét
találkozunk.

A vezér teherautó elejét teljesen összeroncsolta az RPG, a másodiknak

viszont hátsó felét lőtték szét a gépfegyverrel. Mindkét jármű tankja
üresnek bizonyult.
Craig a tőle telhető legrövidebben elmagyarázta Tungatának tervét,
hogyan akarnak kijutni az országból.
– Nyolc óra a legvégső határidő. Ha addig nem érünk a
leszállópályához, már csak gyalog fogunk tudni kijutni.
– A leszállópálya harminc mérföld ide – tűnődött el Tungata. – Más
jármű nincs itt. Két nappal ezelőtt Fungabera magával vitte a Land-Rovert.
– A hátsó kerekeket le tudom szerelni a megrongálódott teherautóról...
de az üzemanyag! Sam, üzemanyagra van szükségünk.
Mindketten a még mindig lángokban álló tartályra néztek. A hatalmas
lángok még mindig az ég felé törtek és sűrű, fekete füstfelhő kavargott a
gyakorlótér fölött. A lángok fényében rendekben feküdtek a géppuska által
leterített halottak, de a börtönőrök közül sem maradt egy sem életben.
Foglyaik vagy darabokra tépték, vagy véres masszává verték őket. Mennyi
halott, merengett el Craig, de aztán visszahőkölt a választól, hiszen minden
egyes halottért ő volt felelős.
Tungata Craiget figyelte. Most már volt rajta néhány, a barakk
szekrényéből előhúzott ruhadarab, de legtöbbjük szűk volt magas
termetére, és a börtön szaga még mindig körüllengte.
– Mindig ugyanilyen voltál – mondta neki halkan Tungata – egy nem
kellemes feladat után. Emlékszem, amikor a kivénhedt elefántokat kellett
lelőni... utána napokig nem ettél.
– Áttöltöm az egyik tartály tartalmát a másikba – szólalt meg gyorsan
Craig. Már elfelejtette, milyen éles ítélőképességű Tungata, észrevette
bűntudatát.
– Én megpróbálom beindítani a kicserélt kerekekkel. Üzemanyagot kell
találnod nekünk, Sam. Muszáj! – Craig megfordult és a közelebbi teher-
autóhoz szökdécselt, hálásan, hogy elkerülheti Tungata fürkésző tekintetét.
Őrszem bajtárs már várta Craiget. – Tizennégy embert vesztettünk,
Kuphela – mondta.
– Sajnálom. – Istenem! Mennyire ide nem illő kifejezés.
– Egyszer meg kellett halniuk – vont vállat a gerilla. – Most mit
csinálunk?
 A teherautók szerszámosdobozaiban nagy csavarkulcsokat találtak és
elég férfit ahhoz, hogy megemeljék a kocsi hátsó felét, hogy fadarabokkal
kitámasszák, amíg dolgoztak.
Craig felügyelte a hátsó tengely és a kerekek cseréjét. Eközben
feltekerte nadrágja szárát és lekapcsolta műlábát. A géppuskagolyó
alumínium sípcsontján hatol be és a lábikránál csúnya lyukat hagyva maga
mögött jött ki, de a kidolgozott bokarészt érintetlenül hagyta. Craig a
széthasított fémdarabok éles részeit simára kalapálta egy, a szerszámos-
dobozban talált kalapáccsal, majd visszacsatolta lábát. – Még egy kis ideig
tartsál ki – mondta szigorúan lábának, gyengéden megpaskolva, és elvette
Őrszem bajtárstól a csavarkulcsot. Ő már leszerelte a teherautó hátsó
kerekének két anyacsavarját.
Egy óra múlva Tungata hosszú léptekkel érkezett oda, ahol Craig és
csapata a teherautó hátsó farát éppen a hátsó tengelyre engedték. Craiget
könyökéig fekete olajréteg fedte. Sarah Tungata mögött loholt, hogy lépést
tartson vele. A férfi mellett vékonynak és kislányosnak tűnt, ezen még a
hóna alatti puska sem változtatott.
– Nincs üzemanyag – jelentette Tungata. – Az egész tábort átnéztük.
– Azt hiszem, tizenöt literünk van – egyenesedett fel Craig, inge ujjával
törölve le homlokáról az izzadtságot. Arcán maradt egy olajcsík. – Az húsz
mérföldnyi útra talán elég, ha szerencsénk van. – Órájára nézett. – Három
óra... hogy múlhatott el ennyi idő? Sally-Anne két óra múlva felettünk lesz.
Nem fog sikerülni...
– Craig, Sarah elmondta nekem, mit csináltál, a kockázatokat, a
terveket, mindent – mondta halkan Tungata.
– Erre most nincs időnk, Sam.
– Nincs – értett egyet Tungata. – Beszélnem kell az embereimmel, aztán
indulhatunk.
Tungata a teherautó motorházán állt. A mészárlást túlélő foglyok köré
csoportosultak. Fényszórókkal megvilágított arcukat feléje fordították.
– El kell hagyjalak benneteket – mondta nekik Tungata, mire nyögés
hallatszott. – De szellemem veletek marad. Addig a napig marad veletek,
mikor visszatérek hozzátok. És apám szakállára és az anyám melléből
szívott tejre esküszöm nektek, hogy visszatérek hozzátok.
– Baba! – kiabálták a foglyok. – Te vagy az apánk.
– A sona Kanka nemsokára ideérkezik. El kell rejtőznötök a bokrokban.
Szedjetek össze minden fegyvert és ennivalót, amit csak találtok, és
kövessétek ezeket a férfiakat. – Tungata az Őrszem bajtárs körül álló kis
gerillacsoportra mutatott. – Biztonságos helyre fognak vezetni titeket.
Várjatok, míg erőm teljében visszatérek közétek és vezetésemmel
visszaszerezzük jogos tulajdonotokat. – Tungata áldásra tárta szét karját. –
Távozzatok békében, barátaim!
Felé nyújtották karjukat, néhányan úgy sírtak, akár a gyerekek. Aztán
kis csoportokban elindultak a tábor kapuja és a mögötte levő sötétség felé.
Őrszem bajtárs indult utolsónak. Craighez jött és hideg, vakító,
farkasszerű mosolyt vetett rá.
– Bár a harcok élvonalában vettél részt, egyetlen sonát sem öltél meg...
itt sem és a hídnál sem – szólalt meg. – Miért, Kuphela?
– Az öldöklést rád hagyom – válaszolta Craig. – Te jobb vagy ebben.
– Furcsa egy ember vagy te, könyvek írója... de hálásak vagyunk neked.
Ha elég sokáig fogok élni, eldicsekszem unokáimnak mindarról, amit ma
sikerült véghezvinnünk.
– Viszontlátásra, barátom – felelte Craig, és kezet nyújtott. Kézfogásuk
mély értelmű, dupla kézszorítás volt. Nemcsak tenyerük ért egymáshoz, de
egymás csuklóját is megszorították. Ezután Őrszem bajtárs megfordult, és
puskáját földre lógatva elsietett. Elnyelte őt az éjszaka. Hárman maradtak a
teherautó pilótafülkéjénél, Craig, Fungata és Sarah. Az elhagyatottságtól
némán álltak.
Craig szólalt meg először. – Sam, te hallottad a rádióst a
főhadiszállással beszélni. Tudod, hogy Fungabera már biztos útnak
indította az erősítést. Tuti és Harare között vannak katonáik?
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Tungata. – Kaoriban állomásozik pár
emberük, de egy ekkora támadáshoz nincsenek elegen.
– Rendben. Vegyük úgy, hogy egy órára volt szükségük ahhoz, hogy
összeállítsanak és elindítsanak egy különítményt. Öt óra alatt érnek ide... –
Kérdően Tungatára nézett, majd bólintott.
– Nagyjából hatra érnek a Misszióhoz... és Sally-Anne ötkor már felette
lesz. Talán épp hogy sikerül, de szűken számolva, főleg, ha az utolsó
néhány mérföldet gyalog kell megtennünk... induljunk.
Mialatt a többiek a fülkébe másztak, Craig egy utolsó pillantást vetett
körbe, a szétrombolt táborra. A lángok már kialudtak, de az elhagyott
kunyhókból füst szállt fel a gyakorlótér fölé, ahol a halottak hevertek. Még
mindig fényárban úszott az egész terület.
– A fények... – mondta hangosan Craig. Valami zavarta őt a fénnyel
kapcsolatban. A generátor? Igen... a generátorral kapcsolatban valamire
emlékeznie kellene.
– Megvan! – suttogta, és a fülkébe ugrott. – Sam, a generátor...
Beindította a motort és gyors fordulattal bekanyarodott. A generátor
motorháza a domb túlsó oldalán, a központi részen, homokzsákoktól és a
magasított erődítménytől védetten helyezkedett el. Craig a motorházhoz
vezető lépcsőknél parkolta le az autót, és lerohant.
A generátor egy huszonöt kilowattos Lister volt, nagy darab, zöld masi-
na. Üzemanyagtartályát a felette lévő falra erősítették acélpántokkal. Craig
megkopogtatta a tartály falát, és az megnyugtatóan tompa hangot adott.
– Tele – lélegzett fel. – Legalább negyven nagyszerű gallon!

Az út döglődő kígyóhoz hasonlóan tekergett, és a teherautó csordultig teli

üzemanyagtartályával nehezen kezelhetőnek bizonyult a fordulóknál.
Craignek két kézzel kellett tekernie a kormányt. A meredek
hegymenetekben, miután Craig sebességet váltott, csigatempóra lassult az
autó. A túloldalon a kelleténél sebesebben robogtak le. Az üres teherautó
kegyetlenül rázta őket, amíg leértek.
Craig figyelmét majdnem elkerülte a hídnál a töltésút. A teherautó kicsit
megdőlt, a hátsó rész a szakadék felé csúszott, majd visszabillent, és
átrobogtak a keskeny fahídon.
– Mennyi az idő? – kérdezte Craig, mire Sarah a műszerfal fényénél
megnézte óráját.
– Négy óra ötvenhárom.
Craig levette tekintetét a fényszórók megvilágította útról, és most
először tudta kivenni a megvilágosodó égen a fák tetejének körvonalait. A
domb oldalánál az út szélére húzódott, és bekapcsolta a rádiót. Lassan
váltogatta az állomásokat, katonai adást keresett, de csak zúgást hallott.
– Ha adástávolságon belül tartózkodnak, csendben vannak. –
Lekapcsolta a rádiót és visszakanyarodott az útra, csodálva az afrikai
pirkadat sebességét. Alattuk a völgy kezdett kitisztulni az éjszakai
sötétségből. Előttük terült el a hatalmas, sötét, erdős síkság, mely a domb
lábától a missziós állomásig tartott.
– Tíz mérföld – mondta Tungata.
– Még fél óra – felelte Craig, és beletaposott a gázba, hogy a Toyota
átjusson az utolsó hegyeken. Mire leértek, már elég világos volt ahhoz,
hogy lekapcsolja a lámpákat. – Semmi szükség rá, hogy felhívjuk
magunkra a figyelmet.
Craig hirtelen felegyenesedett, megriasztotta a teherautó motorhangjá-
nak változása: élesebben és hangosabban szólt.
– Istenem, csak ezt ne, csak ne most – suttogta. Ekkor rájött, hogy nem
a Toyota hangját hallja, hanem egy másik motor zúgását. A hang egyre
erősödött, egyre közelebbről hallatszott. Craig letekerte az ablakot, és
kidugta fejét a friss szélbe.
Sally-Anne Cessnája zúgott fel a hátuk mögött, mindössze ötven-
lábnyival az út fölött. Kéken és ezüstösen csillogott a nap első sugaraiban.
Craig felordított örömében, és vadul integetni kezdett.
A Cessna gyorsan elhaladt felettük, hogy ellenőrizze a teherautó utasait,
majd mellettük haladt. A pilótaülésből Sally-Anne szeretett arca nézett le
Craigre. Fejét rózsaszín sál fedte, és vastag, sötét szemöldöke keretezte
arcát. Ahogy felismerte Craiget, nevetni kezdett. Integetett, és szájmozgása
ezt jelezte: – Rajta! Gyerünk! – Majd kilőtt mellőlük, megbillentve a gép
szárnyait, és a leszállópálya felé repült.
Kiszáguldottak az erdőből és végigrobogtak az apró missziós falut
körülvevő kukoricaföldeken. A templom és az iskolaépület bádogteteje
csillogott a napsütésben. Az út menti kunyhókból néhány álmos,
nyújtózkodó, ásítozó lakó kászálódott elő, őket bámulva.
Craig lelassította a teherautót. Sarah kikiabált az ablakon. – Katonák
jönnek! Nagy baj van! Figyelmeztessetek mindenkit! Rejtőzzetek el a
bokrokban!
Craig nem gondolkodott ennyire előre. A Harmadik Ezred megtorlása a
helyi lakosságon rettenetes lesz. Craig gyorsan áthajtott a falun, és már
csak egymérföldnyire voltak a leszállópályától. A Cessna alacsonyan
körözött fölöttük. Craig látta, amint Sally-Anne lejjebb ereszkedik, és a
leszálláshoz fordul be.
– Odanézz! – szólalt meg Tungata. Bal felől alacsonyan és gyorsan egy
kétmotoros, jóval nagyobb gép is közelített feléjük. Craig rögtön
felismerte.
Egy régi, Dakota típusú szállítógép volt. Az észak-afrikai sivatagi
háború és a rhodesiai bozótháború veteránja. Matt, szürke rakétaelhárító
festékkel vonták be, és jelenleg a zimbabwei légierő felségjelzése
díszítette. A hátsó szárny alatti fő fedélzeti ajtó nyitva volt, és férfiak állták
körül. Álcázó dzsungelszerelést és sisakot viseltek. Ejtőernyőik terjedelmes
csomagja fenekük alatt lógott. Az ajtóban ketten álltak, de a többiek
mögöttük sorakoztak fel.
– Ejtőernyősök! – kiabált Craig. A Dakota meredeken rájuk fordult, és
olyan lassan haladt el mellettük, hogy oldaluknál felborzolta a
kukoricaszárak tetejét. Amint a gép elsöpört mellettük, mind Craig, mind
Tungata egyszerre ismerték fel az egyik ajtóban álló alakot.
– Ő az, Fungabera – csettintett ujjaival Tungata.
Ahogy ezt kimondta Tungata, rögtön kivágta oldalánál a kocsi ajtaját, és
felkapaszkodott a fülke szélén, hogy elérje a géppuskát. Hatalmas termete
és gyengesége dacára olyan gyorsan ragadta meg a fegyvert, hogy még
sikerült egy hosszú sorozatot leadnia a Dakotára, mielőtt az lőtávolon kívül
került volna. A Dakota első szárnya alatt lövedékek süvítettek, elég közel
ahhoz, hogy ráijesszenek a pilótára, aki ettől meredeken felfelé vette az
irányt.
– Felmásznak az ejtőernyősöknek megfelelő kiugrási magasságba! –
kiabálta Craig.
Biztos, hogy Fungabera észrevette és megismerte a kék-ezüst Cessnát.
Rá kellett hogy jöjjön, ez a menekülést jelentő gép, és hogy a teherautó a
leszállópálya felé tart, randevúzni a géppel. Fungabera ejtőernyősei hatéko-
nyabban tudnak fellépni, ha ugranak, mint ha a Dakota leszállása után lép-
nek csak akcióba. Biztosan az a terve, hogy az ejtőernyősökkel elfoglaltatja
a leszállópályát, mielőtt a Cessna ismét fel tudna szállni. A biztonságos
ugrási magasság ezer láb, de ezek első osztályú ejtőernyősök voltak. A
Dakota ötszáz lábnyi magasságot tartott. Ez lesz az ugrási magasságuk,
saccolta Craig, és innen fognak a leszállópálya hosszában ugrani.
A Cessna a pálya másik végén, a kerítés fölött tűnt fel, amint Craig
hátrapillantott, Sally-Anne éppen letette a gépet, és a száguldó Toyota
irányában végiggurult a pályán.
A pálya fölött egy apró emberi alak vált el a Dakotától, és majdnem
ugyanebben a pillanatban kinyílt zöld selyem ejtőernyője. Sok további
ejtőernyős követte őt gyors egymásutánban. Az ég hirtelen méregzöld,
baljóslatú gombákkal lett tele, melyek lágyan lengedeztek a könnyű regéli
szélben, és mindannyian a leszállópálya kiégett, barna gyepe felé
süllyedtek.
A Cessna elért a pálya végéhez, és éles, 180 fokos kanyarban
megfordult. Craig ekkor fogta csak fel, hogy Sally-Anne elég előrelátó volt
ahhoz, hogy felbecsülje a veszélyt és időhiányt, és ezért a szélnek háttal
szállt le. Tudomásul vette a gyorsabb megközelítési sebesség veszélyét és a
hosszabb fékidőt annak érdekében, hogy rögtön vissza tudjon fordulni a
megterhelt géppel a szél irányába, miközben az ejtőernyősök is támadni
fogják őket.
Tungata a fülkéből az eget célozta, kimért sorozatokat lőve ki. Inkább
megfélemlíteni próbálta a süllyedő ejtőernyősöket, mint megsebesíteni
őket. Egy ejtőernyőn himbálózó ember majdnem eltalálhatatlan célpont.
Sally-Anne kihajolt a nyitott pilótafülkéből, kiabált és integetett Craigék
felé. Már ismét teljes gázra kapcsolt, és a motorféken tartotta a lábát. A
Toyota fékcsikorgással leállt. Craig úgy parkolt, hogy az autó mind a
gépet, mind őket takarja, mialatt átszállnak.
– Szállj ki! – kiabálta Sarah-nak, aki leugrott és a géphez szaladt. Sally-
Anne megragadta a karját és segítette felhúzni, míg a hátsó ülésbe huppant.
A teherautóról Tungata leadta utolsó géppuskasorozatát. Az első három
ejtőernyős már földet ért, zöld ernyőiket lebegtette a könnyű szél. Tungata
puskagolyói felverték körülöttük a port. Craig látta, amint az egyik
ejtőernyős elesik, és élettelenül zuhan a selyemre. Megragadta az AK 47-
est, a zsákot a maradék töltényekkel, és elkiáltotta magát. – Menjünk, Sam!
Menjünk!
A Cessnához szaladtak. Tungata gyenge volt és beteg, elesett a
lépcsőnél. Craig támogatta lábra és segítette fel.
Sally-Anne elengedte a féket, még mielőtt Tungata a fedélzetre ért
volna. Craig a gyorsuló Cessna mellett futott. Tungata beesett a hátsó
ülésre, Sarah mellé. Craig felugrott és megkapaszkodott. Bár a puska és a
zsák útjában volt, valahogy felküzdötte magát a SallyAnne melletti első
ülésre.
– Csukd be az ajtót! – kiabálta Sally-Anne, anélkül, hogy ránézett volna.
Figyelmét a pályára összpontosította. A lelógó biztonsági övtől nem
lehetett becsukni az ajtót, miközben a gép gyorsult. Végül Craignek
sikerült kiszabadítania az övet, és bevágta az ajtót. Ahogy felnézett, látta az
ejtőernyősöket, amint a pálya széléről futásnak eredtek, hogy
feltartóztassák a Cessnát.
A sapkáján csillogó tábornoki csillag nélkül is felismerte Peter
Fungaberát. Jellegzetes fej- és válltartása, futása, macskaszerű kecsessége
elég volt az azonosításhoz. Emberei mögötte szóródtak szét, majdnem
pontosan a Cessna előtt futottak, mindössze négy-ötszáz lépésnyire voltak
előtte.
Sally-Anne felpörgette a motort, és a Cessna orra felemelkedett a
levegőbe. Peter Fungabera és emberei eltűntek látóterükből a gép alatt, de a
gépnek Peterek feje felett alig pár száz lábnyira kellett elhaladnia.
– Ó, anyám! – jegyezte meg Sally-Anne, majdnem társalgási stílusban.
– Ennyi! – Amint ezt kimondta, a Craig előtti műszerfal felrobbant. Apró,
finom üvegszilánkok lepték el őt, hidraulikus folyadék spriccelt végig inge
elején.
A gép alját gépfegyversorozat szakította fel. A golyók behatoltak a
vékony fémlemezeken. Az általuk kiszakított lyukakon bezúduló levegőtől
szélörvény keletkezett a gép belsejében.
Sarah felsikoltott a hátsó ülésen. A gép testét rázta és dobálta az AK 47-
es golyózápora. Craig az ülésének keretébe behatoló golyóktól úgy érezte,
mintha az ülés ugrálna alatta. Ablaka mellett a gép szárnyát golyónyomok
csipkézték ki.
Sally-Anne előrehúzta a kormányt, a gép ennek következtében gyomor-
felfordító sebességgel lefelé lendült, ezáltal maga fölött hagyva a sortüzet,
és néhány pillanat haladékot biztosítva nekik. Előttük a barna föld jelent
meg. Sally-Anne megragadta a kormányt a gép öngyilkos zuhanásában, és
megtartotta. A kerekek földet értek, és vagy harminclábnyit bukdácsolt a
gép előre, majd ismét a levegőbe emelkedtek. Craig látta, amint két
ejtőernyős oldalra ugrik a feléjük száguldó gép elől.
A lemerülés által megnőtt a sebességük, így SallyAnne azonnal át tudta
fordítani maximumsebességgel a gépet, a bal szárny érintette csak a földet.
A lány arca eltorzult, és karján kidudorodtak az izmok azon igyekezetében,
hogy a fordulat alatt felfelé tudja tartani a gép orrát, nehogy belefúródjanak
a földbe. Előttük, a leszállópálya bal oldalán, mintegy százyardnyira annak
szélétől, egyetlen terebélyes, sűrű lombozatú fa állt. Egy kilencven láb
magas marulafa.
Sally-Anne vízszintesbe hozta a gépet, és a marula felé repült. A gép
szárnya majdnem súrolta szélső ágait. Itt Sally-Anne hirtelen megfordult az
ellenkező irányba, a leszállópályán levő ejtőernyősöket maguk mögött
hagyva, a fát pedig a pálya és a repülőgép között tartva.
Nagyon alacsonyan repült, a gép alja súrolta a kukoricás tetejét. Sally-
Anne állandóan ellenőrizte visszapillantó tükrében, hogy a marulafa
pontosan a repülőgép farka mögött legyen, ezzel védve magukat az
ejtőernyősök golyóitól.
– Hol a Dakota? – kérdezte Craig, a kabinban zúgó szél fölé emelve
hangját.
– Most fog leszállni – szólalt meg ülésében kitekeredve Tungata. Craig
megpillantotta az alacsonyan szálló, nagy, szürke masinát, amint mögöttük,
a fák teteje fölött, a leszállópálya irányába repül.
– Nem tudom a futóművet behúzni. – Sally-Anne próbálta benyomni a
gombot, de a futómű három zöld figyelmeztető lámpája továbbra is
rávilágított a műszerfalról. – Megsérült, beszorult.
A nyílt mezők mögött erdők rohantak feléjük. A lány magasabbra akarta
emelni a gépet, de amint a kormányhoz ért, a megsérült motorból is
hidraulikus folyadék spriccelt ki és végigfolyt az ablakon.
– Nem látok! – kiabálta Sally-Anne, és kinyitotta oldalablakát. A szárny
széle alatt látható horizont vezette útját.
– A műszerek bedöglöttek. – Craig ellenőrizte a romos műszerfalat. – A
sebességmérő nem működik, a magassági szint jelölése megszűnt, a
pörgettyűs iránytű szintén nem jó.
– A futómű... – szakította félbe Sally-Anne. – Túl nagy visszahúzó erő,
lecsökkenti a sebességünket... nem fogunk tudni visszaérni!
Sally-Anne még mindig felfelé tartott, de lassan a helyes útirányba tért
át, a feje fölötti iránytűt használva. A motor rázni kezdett, majdnem leállt...
majd teljes erővel újra beindult.
A lány gyorsan beállította a hosszdőlést és a sebességet.
– Ez úgy hangzott, mintha kifogyna az üzemanyag – suttogta. – Biztos
eltalálták az üzemanyagtartályt. – Az üzemanyag-szabályozó gombot
átkapcsolta fedélzetiről, Craigre nézett és mosolygott. – Hello. Rémesen
hiányoztál.
– Te is nekem – Craig átnyúlt, és megszorította a lány combját.
– Hány óra? – A lány ismét hivatalos lett.
– Hajnali öt óra tizenhét – válaszolta Craig, és oldalra nézett. A Tutihoz
vezető út barnán tekeredett fel észak felé. Az első hegyek felett repültek
el... Vusamanzi faluja ott kell legyen pár mérfölddel az út mögött.
A motor ismét kihagyott. A lány arca megfeszült az aggodalomtól.
– Idő? – kérdezte újra.
– Öt óra huszonhét – felelte Craig.
– Most már nem láthatnak minket a leszállópályáról. Hallótávolságon is
kívül vagyunk.
– Fungabera nem fogja tudni, hol vagyunk és hova tartunk.
– A Viktória-vízesésnél van egy helikopterbázisuk – hajolt előre
Tungata az ülések fölött. Ha kitalálják, hogy Botswana felé tartunk,
utánunk küldenek egyet.
– Egy helikoptert le tudunk hagyni – találgatott Craig.
– Nyitott futóművel nem – mondott neki ellent Sally-Anne. Ekkor
minden figyelmeztetés nélkül teljesen leállt a motor.
Hirtelen abszolút csend lett, csak a nyílásokon befújó szél süvítése
hallatszott. A propeller pár másodpercig lassan forgott még, majd leállt, az
égnek meredve, akár a hóhér pengéje.
– Nahát – mondta lágyan Sally-Anne. – Most már mindegy. A motor
kész. Leszállunk. – Előkészületeket tett a kényszerleszálláshoz, és a Cessna
finoman süllyedni kezdett az alattuk levő dombos, erdős rész felé. Egészen
behúzta a fékszárnyat, hogy lelassítsa a gép sebességét.
– Mindenki csatolja be biztonsági övét. A vállöveket is – kérte.
Lekapcsolta az üzemanyagtartályt, a főkapcsolókat, mindent lezárt,
hogy a landolásnál megelőzze az esetleges tüzet.
– Látsz valahol egy tisztást? – kérdezte Craiget, amint az összekent
szélvédőn hiába próbált kilátni.
– Sehol. – Alattuk nagy zöld matracként terült el az erdő.
– Próbálok két nagy fát találni, és közöttük átrepülve leveretni a
szárnyakat... az levenné a sebességünket. De még így is kicsit vad lesz a
dolog – jegyezte meg a lány, miközben oldalablakával harcolt.
– Ki tudom verni az ablakodat – ajánlotta Tungata.
– Jó – fogadta el ajánlatát Sally-Anne. Tungata előrehajolt, és ökölbe
szorított keze három ütésével kiverte a Perspex táblát a helyéről. Sally-
Anne kidugta a fejét. A széltől össze kellett húznia szemét.
A föld egyre gyorsabban és gyorsabban közeledett feléjük, a fák
megnőttek, és kezdtek föléjük tornyosulni, amint Sally-Anne sikló-
repülésben szelíden a szűk völgy felé fordította a gépet. Sebességmérője
nem működött, így csak az orra után repült, a gép elejét felfelé irányítva,
hogy csökkentse a sebességet. A maszatos szélvédőn át Craig fák
szövevényét látta.
– Az ajtókat kinyitni! – utasította őket a lány. – Az öveket tartsátok
becsatolva, amíg gurulunk. Amikor megállunk, ugorjatok ki, amilyen
gyorsan csak tudtok, és fussatok, amennyire csak bírtok!
Felemelte a gép orrát, a Cessna leállt, orra leesett, akár egy kő. A lány
tizedmásodpercre pontosan számított, mert mielőtt az orr-rész a
vízszintesen túllendült volna, nekiütődtek a fáknak. A gép szárnyai
kitépődtek, és mindannyian olyan erővel ütődtek a vállövekhez, hogy az
bőrüket ledörzsölve húsukba vágott.
Az ütközés sokat levett ugyan a gép sebességéből, de a megcsonkított
gép törzse még így is dübörögve előrelendült az erdőbe. Egyik oldalról a
másikra csapódtak, üléseik rázkódtak. A törzs egy fába megakadva végül is
megállt.
– Kifelé! – ordította Sally-Anne. – Gázszagot érzek. Másszatok ki, és
futás!
A nyitott ajtók leszakadtak. Mindenki kiszabadította magát az övéből, a
sziklás talajra huppant és futni kezdett.
Craig utolérte Sally-Anne-t. Kendője lecsúszott a fejéről, és hosszú,
sötét fürtjei úsztak mögötte a levegőben. Craig kinyújtotta kezét, átölelte a
lány vállát, és egy kiszáradt vízmosás bejárata felé terelte. Beleugrottak, és
a homokos földön lihegve, összegörnyedve ölelték át egymást.
– Fel fog gyulladni a gép? – kapkodott levegő után a lány.
– Várd ki a végét – Craig átölelve tartotta. Lelkiekben felkészültek a
kiömlő gázolaj okozta hatalmas detonációra, amit az üzemanyagtartályok
további robbanásai fognak követni.
 Semmi sem történt. Csak a bokrok csöndje vette körül őket. Tisztelet-
teljesen suttogva mertek csak beszélni.
– Úgy repülsz, akár egy angyal – szólalt meg Craig.
– Egy törött szárnyú angyal.
Vártak még egy percet.
– Úgy egyébként, mi a fene az a hosszú, vékony kutya?
– Az agár – nevetett félelmében Sally-Anne. – A dakszli egy rövid ku-
tya. – Craig ugyanúgy elkezdett nevetni, amint szorosan ölelték egymást.
– Nézzük meg. – A lány még mindig idegesen nevetett. Óvatosan
felálltak, és a vízmosás szélén kikukucskáltak. A repülőgéptörzs összetört,
a fém alumíniumfóliához hasonlóan összegyűrődött, de tűz nem
keletkezett. Kimásztak a vízmosásból.
– Sam! Sarah! – hívta őket Craig.
Előbújtak a völgy sziklás oldalából, ahol rejtőzködtek.
– Jól vagytok?
Mind a négyen megrázkódtatáson estek keresztül, és össze voltak
karcolva. Sarah orra vérzett, és arcán egy karcolás látszott, de egyikük sem
sérült meg komolyan.
– Most mi a fenéhez kezdünk? – tette fel a kérdést Craig. Mindannyian
összezavarodva álltak, és tehetetlenül nézték egymást.

Átkutatták az összetört Cessna vázszerkezetét. Kivették a szerszámládát, az

elsősegélydobozt, a túlélési segélycsomagot az elemlámpával, egy ötliteres
alumínium víztartályt, meleg takarókat és malátatablettákat, a pisztolyt, az
AK 47-es puskát és lőszert, a térképtartót, és Craig kicsavarta az iránytűt a
kabin tetőzetéről. Ezt követően egy órán keresztül azon dolgoztak, hogy
eltüntessék a szerencsétlenség minden nyomát a kutató repülőgépek elől.
Tungata és Craig együtt vonszolták a vízmosásba a megsérült
szárnyrészeket, és száraz ágakkal betakarták.
Nem tudták elmozdítani a repülőgép törzsét és a hajtóművet, de ezek
tetejére még több ágat és bokrot raktak.
Munkájuk közben két alkalommal hallottak távolról repülőgépzúgást. A
kétmotoros visszhangzó búgása összetéveszthetetlen volt.
– A Dakota – mondta Sally-Anne.
– Ezek bennünket keresnek.
– Ők nem tudhatják, hogy mi lent vagyunk – tiltakozott Sally-Anne.
– Nem, de azt tudhatják, hogy alapos vereséget szenvedtünk –
hangsúlyozta Craig. – Rá kellett eszmélniük, hogy jó esély van rá, hogy
lent vagyunk. Bizonyára járőröket fognak riasztani a térség átkutatására és
a falvak lakóinak kikérdezésére.
– Minél hamarabb menjünk innen.
– Milyen irányba?
– Tehetek egy javaslatot? – csatlakozott a beszélgetéshez Sarah tiszte-
letteljesen. – Élelemre és útikalauzra van szükségünk. Azt hiszem, el tud-
lak vezetni titeket apám falujába. Ő elrejt bennünket, amíg el nem határoz-
zuk magunkat, hogy mit tegyünk, amíg indulásra készek nem vagyunk.
Craig ránézett Tungatára.
– Jó gondolat. Van ellenvetés, Sam? Oké, akkor tegyük ezt.
Mielőtt elhagyták volna a szerencsétlenség színhelyét, Craig félrevonta
Sally-Anne-t.
– Nem érzel szomorúságot? Ez egy gyönyörű repülőgép volt.
– Nem vagyok érzelgős gépekkel kapcsolatosan – rázta meg a fejét. –
Egykoron gyönyörű kis sárkány volt, de aztán lelohadt iránta a
lelkesedésem. Sokkal simulékonyabb dolgokra őriztem meg érzelmeimet. –
Megszorította Craig kezét. – Ideje indulnunk, drágám.
Craig vitte a puskát az élen haladva, vagy fél mérföldnyivel előttük
járva és megjelölve a nyomot. Tungata állóképesség híján az utóvéd volt, a
két lány haladt középen.
Ezen az estén víz után kutattak egy kiszáradt folyóágyban, és
elszopogattak egy malátatablettát, mielőtt begöngyölték volna magukat a
meleg, életmentő takarókba.
A lányok vállalták az első őrséget, míg Tungata és Craig pénzt dobott
fel a későbbi, fáradságosabb őrségek kisorsolására.
Másnap kora reggel Craig átvágott egy jól kitaposott gyalogösvényre.
Két órával később Vusamanzi hegytetőn levő falujának megművelt
völgyében voltak, és mialatt a társaság többi része a kukoricásban rejtőzött
el, Sarah felmászott a hegyre megkeresni az apját. Amikor visszatért, vele
volt az öreg varázsdoktor.
Az öreg egyenesen Tungatához ment, és ízületi gyulladásos térdeire
borult előtte, megfogta Tungata egyik lábát és ezüst koponyájára helyezte.
– Királyok fia, látlak – üdvözölte őt. – A szolgád vagyok, nagy Mzilikazi
sarja, a hatalmas Kumalo ágról.
– Állj fel, öregember! – Tungata felsegítette és a tiszteletteljes kehla
szót használta, mely megbecsült öreget jelent.
– Bocsáss meg, hogy nem kínállak frissítővel – kért elnézést Vusamanzi
–, de itt nem biztonságos. A sonák mindenütt ott vannak. Elvezetlek
benneteket egy biztonságos helyre. Ott majd pihenhettek és felfrissíthetitek
magatokat. Kövessetek.
 Öreg, csontos lábaival figyelemre méltóan fürgén indult útnak, és a
többieknek ugyancsak meg kellett nyújtaniuk lépteiket, hogy ne veszítsék
szem elől. Craig karórája szerint két órát meneteltek, sűrű tüskés bozóton
és felrepedezett sziklás talajon keresztül. A gyalogösvény hiánya, a bokrok
forró némasága és a környező magaslat elzártsága idegesítően és
nyomasztóan hatott.
– Nem tetszik nekem ez a hely – mondta Tungata Craignek halkan. –
Nincs itt sem madár, sem állat, valami ördögit – nem is ördögit, inkább
rejtélyt és fenyegetést érzek.
Craig körülnézett. A sziklák acélkohókból kikerült, üszkös salakra
hasonlítottak, a fák kitekeredve és elformátlanodva nőttek. Szénfeketének
tűntek a nappal szemben, és tompán ezüstösnek, amikor a fénysugarak
áthatoltak rajtuk. Ágaikról földig érő szakállzuzmók lógtak alá, beteges
klórgázt árasztva. Tungatának igaza volt; sem madárhang, sem apró állatok
nesze sem hallatszott a cserjésben. Craig hirtelen fázni kezdett és
megborzongott a napsütésben.
– Te is érezted? – kérdezte Tungata, és ahogy ezt kimondta, az öreg-
ember váratlanul eltűnt, mintha a vén, fekete, letarolt szikla nyelte volna el.
Craig előresietett, elnyomva bajlóslatú előérzetét és borzongását. Odaért,
ahol Vusamanzi eltűnt, és körülnézett, de sehol sem látta az öreg nyomát.
– Erre! – Vusamanzi hangja túlvilági hangként visszhangzott. – A
sziklakanyar mögött.
A szikla túlsó oldalán egy gyűrődést vettek észre.
Keskeny, nehezen észrevehető repedés volt, épp csak annyira széles,
hogy egy ember átpréselhette magát rajta. Craig belépett a nyílásba és
megállt, hogy szemét hozzászoktassa a gyenge fényhez.
Vusamanzi egy olcsó viharlámpát vett le a feje feletti sziklaperemről, és
parafinnal töltötte meg egy zacskóban magával hozott üvegből. Gyufát
gyújtott és a kanóchoz tartotta.
– Gyertek – szólt, az átjárón vezetve őket.
– A dombokat pincék és titkos átjárók hálózzák át – magyarázta Sarah.
– Dolomitképződmények.
Vagy százötven yard után az átjáró nagy teremmé szélesedett. Fejük
felett a terem boltívein keresztül természetes, lágy fény szivárgott be.
Vusamanzi eloltotta viharlámpását, és a tűzrakó hely oldalának peremére
helyezte. A tűzrakó helyet mészkőkockákból építették. Felette a szikla
koromtól feketéllett, benne egy rakás öreg hamu. Mellette szépen
elrendezett tűzifarakás állt.
– Ez szent hely – mondta neki Vusamanzi. – Ez az a hely, ahol a
varázsló-növendékek élnek képzési időszakuk alatt. Fiatalemberként,
édesapám alatt én is itt szolgáltam, és itt tanultam a régi jóslatokat és a
varázslás művészetét. – Jelezte, hogy üljenek le és mindenki hálásan
lehuppant a sziklás padlóra. – Itt biztonságban lesztek. Itt nem találnak
meg titeket a katonák. Egy hét, vagy egy hónap múlva, amikor már
elfáradnak az utánatok való kutatásban, biztonságban elmehettek. Majd
keresünk egy embert, aki elkísér titeket.
– Kísérteties – suttogta Sally-Anne, amikor Craig lefordította az öreg
szavait.
– Asszonyaim közül néhány élelemmel követ bennünket. Amíg itt
lesztek, másodnaponként hoznak majd élelmet és híreket.
Sarah két húga sötétedés előtt érkezett a barlanghoz. Fejükön nehéz
batyukat egyensúlyoztak, és azonnal hozzáláttak az étel elkészítéséhez.
Nevetésük és vidám csevegésük, a lángok lobogása a tűzhelyen, a füstölő
fa és a készülő étel illata részben eloszlatta a barlang nyomasztó légkörét.
– Neked a lányokkal kell enned – magyarázta Craig Sally-Anne-nek. –
Ez hagyomány. Az öreg nagyon boldogtalan lenne, ha másként tennél.
– Olyan drága öregnek néz ki, közben meg kiderül, hogy ő is csak egy
férfisoviniszta disznó – mondta tiltakozva a lány.
A három férfi körbeadta egymásnak a söröskorsót és egy közös tálból
ettek, ami középen volt elhelyezve. Falatozás közben az öregember
Tungatához szólt.
– Első találkozásunkat megakadályozták a szellemek, Nkosi. Rád
vártunk azon az éjszakán, amikor a sonák elfogtak. Mindannyiunk számára
a bánat ideje volt az, de most a szellemek megkönyörültek és
kiszabadítottak a sonák fogságából, és végre összehoztak bennünket. –
Vusamanzi Craigre tekintett. – Vannak nagy horderejű dolgok, amit meg
kell beszélnem veled. Törzsi dolgok.
– Azt mondod, hogy a szellemek intézték kiszabadulásomat a sona
fogságból – válaszolta Tungata. – Lehet, hogy így van. De ha így lenne,
akkor ez a fehér ember az ügynökük. Ő és asszonya életüket kockáztatták
kiszabadításomért.
– Mégiscsak egy fehér ember – mondta finoman az öreg.
– Családja száz évig élt ezen a földön, és ő az én testvérem – mondta
egyszerűen Tungata.
– Te kezességet vállalsz érte, Nkosi? – makacskodott az öregember.
– Beszélj, öregember – biztosította őt Tungata –, mi itt mind barátok
vagyunk.
A varázsló bólintott, előrecsoszogott, és újabb marék ételt vett magához.
– Ahogy az istenem kívánja – járult hozzá végre, majd váratlanul: – Te
vagy a régi királyi sírok őre, nemde bár?
Tungata sötét szemei rejtve maradtak a tűz árnyékában.
– Mit tudsz te ezekről a dolgokról, öregember? – kérdezte.
– Tudom azt, hogy a Kumalo-ház fiai, amikor elérik a férfikort, eljutnak
a királyok sírjához, és ott felesketik őket a védelem esküjével.
– Lehet, hogy így van – bólintott Tungata kelletlenül.
– Ismered a jóslatot? – kérdezte az öregember.
Tungata bólintott és elmondta, hogy amikor a törzsnek égető szüksége
lesz rá, az öreg király szelleme előjön, hogy segítséget nyújtson nekik.
– Lobengula szelleme tűzként jelenik meg – javította ki az öregember.
– Igen – járult hozzá Tungata. – Lobengula tüze.
– De még több is van, sokkal több. Tudod-e a többit is, Kumalo fia?
– Mondd el nekem, öregapám.
– A jóslat további része így szól: A párduckölyök először megszeg egy
esküt, majd elszakítja láncait. A párduckölyök először repülni fog, mint
egy sas, majd úszni, mint egy hal. Amikor ezek a dolgok mind
megtörténtek, Lobengula tüze kiszabadul sötét helyéről, és előjön, hogy
segítse és megmentse népét.
Mindenki csendben ült, a rejtélyen elmélkedve.
– A párducbőr a Kumalo-ház kiváltsága – emlékeztette őket Vusamanzi.
– Tehát a párduckölyök a jóslatban a királyi ház leszármazottja lenne.
Tungata kelletlenül morgott.
– Nincs tudomásom arról, hogy esküt szegtél volna – folytatta az
öregember –, de a láncokat, amivel a sonák összekötöztek, elszakítottad.
– Nos hát – bólintott Tungata, arca megmerevedett és zárkózott lett.
– Tutiból indekin repülve menekültél meg, akár egy sas – mutatott rá az
öregember, és Tungata ismét bólintott, de közben angolul mormolt
Craignek. – Az öreg jóslatok legfőbb szépsége, hogy úgy lehet őket
alakítani, hogy megközelítőleg minden körülményre alkalmazhatók
legyenek. Hozzájuk adnak egy keveset, vagy elvesznek belőlük egy
keveset minden ismétlésnél, a látnok hangulatainak és indoklásának
függvényében. – Aztán szindebelére váltott. – Te bölcs öregember vagy,
aki járatos a jóslatokban, de mondd meg nekünk, mit jelent a hal úszása?
Figyelmeztetlek, hogy én nem tudok úszni, és az egyetlen dolog, amitől
félek, a fulladásos halál. Más halat kell keresned.
Vusamanzi elégedettnek látszott, és letörölte álláról a zsiradékot.
– Van még valami, amit el kell mondanom neked – folytatta Tungata. –
Én bementem Lobengula sírkamrájába. Üres. Lobengula teste elveszett. A
jóslat már régóta, nagyon régóta érvénytelen.
Tungata szavaira az öreg varázsló nem kezdett bánkódni. Helyette
hátraült sarkaira és kicsavarta a nyakán lógó, tubákszínű szarv dugóját.
– Ha behatoltál a király sírkamrájába, akkor megszegted esküdet, hogy
megvéded a sértetlenségét – mutatott rá pajkos szemhunyorítással.
– Lehetséges, hogy ez volt a jóslatban az esküszegés? – Nem várt
választ. Piros tubákot öntött tenyerébe, és felszippantotta. Elragadtatva
tüsszögött, miközben könnyek csorogtak le öreg, ráncos arcán.
– Ha megszegted esküdet, Nkosi, hatalmadon kívül állt, hogy másként
tegyél. Őseid szelleme vitt rá, és ezért te nem vagy hibáztatható. De most
hadd magyarázzam el az üres sírkamrát. – Szünetet tartott, aztán hirtelen
más tárgyra tért át. – Hallott-e bármelyiktek egy emberről, aki nagyon
régen élt, és akit úgy hívtak, Taka-Taka? – Mindketten bólintottak.
– Anyai ágon Taka-Taka Pupho dédnagyapja volt.
– Taka-Taka hírneves fehér katona volt, a Lobengula kori régi időkben.
A királyi impis ellen harcolt. Taka-Taka nevét gépfegyverei kattogásáról
kapta. A fegyverkattogás akkor hallatszott, amikor a matabele harcosok
megtámadták őket.
– Az öreg Sir Ralph Ballantyne – értett egyet Craig. – Egyike volt
Rhodes jobbkezeinek, és ő volt Rhodesia első miniszterelnöke. –
Visszaváltott szindebelére. – Taka-Taka a Matopos dombokon van
eltemetve, közel Lodzinak és magának Cecil Rhodesnak sírjához.
– Az az. – Vusamanzi letörölte a burnótot felső ajkáról, s ujjával
könnyeit az arcáról. – Taka-Taka a katonák és a törzs szent helyeinek
rablója. Ő volt, aki a Nagy Zimbabwe romvárosából ellopta a kőmadarakat.
Ugyancsak ő volt, aki meglátogatta a dombokat és megszentségtelenítette
Lobengula sírkamráját, hogy ellopja a tűz-köveket, amelyek a király
szellemét őrzik.
Turigata és Craig figyelmesen előre hajoltak.
– Olvasta azt a könyvet, amit Taka-Taka az életéről írt? – Az öreg Sir
Ralph kéziratai Craig személyes kincseinek részét képezték, amit King's
Lynnen hagyott, amikor Peter Fungabera elüldözte.
– Én olvastam Taka-Taka saját kézírását, és ott nem ír arról, hogy elérte
volna Lobengula sírkamráját. Mik ezek a kitalációk?
Az öregember csitítólag felemelte egyik kezét. – Túl gyorsan haladsz,
Puhpo – figyelmeztette Craiget. – Kumalo fia, magyarázd csak el ezeket a
rejtélyeket nekünk. Hallottál-e a tűz-kövekról, Tungata Zebiwe, aki
egykoron Sámson Kumalo voltál?
– Hallottam valami ilyesmit – értett egyet Tungata óvatosan. – Azt
hallottam, hogy ott hatalmas gyémántvagyon volt elrejtve. Gyémántok,
melyeket Lobengula amadodája szedett be a fehér embertói, Lodzi déli
bányáiból.
Craig félbe akarta szakítani, de Tungata elhallgattatta.
– Ezt később megmagyarázom – ígérte, majd az öregemberhez fordült.
– Az az igazság, amit hallottál – biztosította Vusamanzi. – Öt
söröskorsó van ott, tele tűz-kövekkel.
– És Sir Ralph, azaz Taka-Taka lopta el azokat? – vágott közbe Craig.
Vusamanzi szigorúan nézett rá. – Neked a tűznél lévő lányokhoz kel-
lene menned, Pupho, merthogy úgy csacsogsz, mintha közülük való volnál.
Craig meglehetősen csalódottan, mosolyát visszafojtva ült le a helyére.
Vusamanzi előbb elrendezte bőrpalástját, majd folytatta.
– Amikor Lobengulát a földbe helyezték, és sírját lepecsételte
féltestvére és hűséges indunája, egy Gandang nevű ember…
– Aki az én ükapám volt – morogta Tungata.
– Aki a te ükapád volt – értett vele egyet az öregember –, Gandang az
összes kincset a királlyal együtt helyezte el a sírban, majd visszavezette a
győzelmes matabele törzset. Ő visszament tárgyalni Lodzival és ezzel a
Taka-Taka nevű emberrel, és a törzs a fehér ember rabszolgaságába került.
Egy ember viszont itt maradt a domboknál, a híres Insutsha nevű varázsló
– a nyíl. Ő maradt itt őrizni a sírhelyet, és hozzá közel épített egy falut,
asszonyokat vett magához, fiúkat nemzett. Insutsha – a nyíl – volt az én
nagyapám. – Kis csodálkozó mozdulataikkal Vusarnanzi elégedettnek
látszott. – Igen, látjátok, hogy dolgozik a szellem? Minden meg van
tervezve és előre elrendelve – minket hármunkat kötelez a származásunk és
a történelmünk, Gandang, Taka-Taka és Insutsha. A szellemek csodálatos
módon összehoztak bennünket, leszármazottakat.
– Sally-Anne-nek igaza van – ez kísérteties – mondta Craig, és
Vusamanzi megborzongott az idegen nyelv hallatán.
– Taka-Taka, mint ahogy erre már céloztam, híres gazfickó volt, orra,
akár a hiénáé, és az étvágya, mint a keselyűé. – Vusamanzi mindezt
élvezettel summázta, és jelentőségteljesen tekintett Craigre.
– Megvan! – mosolygott befelé Craig, de megőrizte ünnepélyes
kifejezését.
– Tudomására jutott az öt korsó tűz-kő legendája, és elment Gandang
hadseregének túlélői közé, azokhoz az emberekhez, akik jelen voltak a
király halálánál. Kedves és nyájas szavakkal fordult hozzájuk,
állatállományt és aranyérméket ajánlott fel ajándékként, és talált egy árulót,
egy kutyák kutyáját, aki nem volt méltó arra, hogy matabelének nevezzék.
E dög nevét nem ejtem ki, de leköpöm jeltelen és becstelen sírját. –
Vusamanzi köpése sistergő zizzenéssel csapódott a tűz zsarátnokához.
– Ez a kutya beleegyezett, hogy elvezeti Taka-Takát a temetkezési
helyre. De még mielőtt ezt megtehette volna, nagy háború tört ki a fehér
emberek között, és Taka-Taka északra ment és harcolt a német induna
ellen, akit Hamba-Hambának hívtak, aki-ideoda-jár-de-soha-nem-tudják-
elfogni.
– Von Lettow-Vorbeck – fordította le Craig –, az 1914–18-as kelet-
afrikai háborúban német parancsnok. – Tungata egyetértőleg bólintott.
– Amikor a háború véget ért, Taka-Taka visszatért és megkereste a
matabele árulót. A kutyák kutyája idevezette őket ezekhez a dombokhoz;
Taka-Taka főnökletével összesen négy fehér embert. A sír után kutattak.
Kutatásuk huszonnyolc napon át tartott, mivel az áruló nem emlékezett a
sír pontos helyére, és az jól el volt rejtve. Mindazonáltal hiénaorrával
Taka-Taka végül is kiszimatolta a rejtekhelyet, és kinyitotta a királyi
sírkamrát. Kocsikat és puskákat talált ott, de a király teste és az öt
söröskorsó, melyek után oly hőn áhítozott, eltűntek!
– Én már tapasztaltam ezt, és el is meséltem neked – mondta Tungata.
Egyik tenyerét felemelte, hogy lemondóan legyintsen, Craig megborzon-
gott, Vusamanzi azonban eltökélten folytatta.
– Azt mondják, hogy Taka-Taka haragja olyan volt, mint az esők első
nagy vihara. Emberevő oroszlánként üvöltött, és arca piros, majd vörös,
végül fekete lett. – Vusamanzi örvendezve kuncogott. – Azt mondják, hogy
levette fejéről a kalapját és földhöz vágta, aztán elővette pisztolyát és le
akarta lőni a matabele kísérőt, de fehér társai megakadályozták ebben, így
aztán odakötözte a kutyát egy fához és addig verte egy kibokóval, amíg
háta húsából ki nem látszottak a bordái, aztán visszavette az aranypénzeket
és az állatokat, melyekkel megvesztegette őt. Ezután még tovább verte a
kutyát, majd elefántbikaként bömbölve Taka-Taka elvonult, és soha nem
tért vissza a dombokhoz.
– Jó kis történet – értett egyet Tungata. – És majd el is mesélem
gyerekeimnek. – Kinyújtózott és ásított. – Most már későre jár.
– Még nincs vége a történetnek – mondta Vusamanzi kimérten, és egyik
kezét Tungata vállára helyezte, hogy megakadályozza őt a felállásban.
– Még folytatódik?
– Valóban. Vissza kell térnünk arra az idó're, amikor Taka-Taka, társai
és az áruló kutya először megérkeztek ezekhez a dombokhoz és kutatni
kezdtek. Insutsha nagyapám azonnal gyanakodni kezdett. Mindenki
ismerte Taka-Takát. Tudták, hogy semmit nem tesz ok nélkül. Tehát
Insutsha három legcsinosabb feleségét küldte oda, ahol Taka-Taka
táborozott. A nők apró ajándékként tojást és savanyú tejet vittek neki.
Kérdéseikre Taka-Taka azt válaszolta, hogy rinocéroszvadászatra jött ide,
ezekre a dombokra. – Vusamanzi szünetet tartott, rápillantott Craigre, majd
folytatta. – Taka-Taka ugyancsak közismert hazudozó volt. Mindazonáltal
az asszonyok közül a legcsinosabb megvárta a matabele áruló kutyát a
folyó által kialakított medencénél. A víz alatt megfogta azt a valamit,
amiről azt mondják, hogy minél keményebb lesz, annál puhább annak az
embernek az agya, akit kezelnek, s minél gyorsabban jár a kéz, annál
gyorsabban jár az ember szája. A lány kezével a dárdáján, a matabele áruló
kérkedve kiköpte az állatokról és aranypénzekről szóló ígéreteket, s a szép
asszony visszaszaladt nagyapám falujába.
Vusamanzi ismét teljes figyelmüket kivívta, és ez nyilvánvaló élvezettel
töltötte el.
– Nagyapám szörnyen megdöbbent. Taka-Taka eljött megszentségtele-
níteni a király sírját. Insutsha böjtölt és ülve virrasztóit, csontokat dobált a
vizesedénybe, melyből jósoltak; hosszan belebámult, végül magához
szólította négy varázsdoktor tanítványát. A tanítványok egyike volt az
apám. Telihold idején elmentek, kinyitották a királysírt, áldozatot hoztak,
hogy kiengeszteljék a király szellemét, és aztán hódolatteljesen elvitték
onnan, és visszazárták az üres sírt. A király testét biztonságos helyre vitték,
és ott helyezték el, a fényes köveket tartalmazó söröskorsókkal együtt. Bár
apám mesélte, hogy nagy sietségükben felborították az egyik söröskorsót
és az összetört. A szétgurult köveket összeszedték és egy zebrabőr zsákba
helyezték, otthagyva a sírban az összetört cserépdarabokat.
– Egy gyémántot egyikük sem – a tanítványok és Taka-Taka sem –
vettek észre – mondta gyengéden Tungata. – Mi megtaláltuk a cserép-
darabokat és egy gyémántot ott, ahol hagyták.
– Most már mehetsz aludni, ha még mindig fáradt vagy, Nkosi – adta
meg az engedélyt öreg, reumás szemvillanással Vusamanzi. – Micsoda?
Még többet akartok hallani? Nincs több mondanivalóm. A történetnek
vége.
– Hová vitték a király testét? – kérdezte Tungata. – Tudod-e a helyét,
bölcs és tiszteletre méltó öregapám?
Vusamanzi elmosolyodott. – Igazán váratlan öröm számomra, hogy új
korunkban az évek iránti tiszteletet és megbecsülést találok a fiatalok
között, de hogy kérdésedre válaszoljak, Kumalo fia: tudom, hol van a
király teste. A titkot apám átadta nekem.
– El tudsz vezetni arra a helyre?
 – Nem azt mondtam, hogy a hely, ahol most vagyunk, szent? Okkal
szent.
– Istenem!
– Itt! – Craig és Tungata egyszerre kiáltott fel. Vusamanzi a fogadta-
tástól nagyon elégedetten, boldogan vihogott, és átölelte öreg, csontos
térdeit.
– Délelőtt elviszlek benneteket a királyi sírhely megtekintésére – ígérte
–, de mostanra a sok beszédtől igencsak száraz lett a torkom. Add már az
öregembernek a söröskorsót.

Az első reggeli fény a barlang tetején levő lyukon szűrődött be, amikor
Craig felébredt. Tejszerűen és a főzésre begyújtott tűztől kékesen
kavargott. A lányok a reggeli elkészítésén szorgoskodtak.
Vusamanzi vonakodó hozzájárulásával Craig reggeli közben angolul
vázlatosan elmondta a lányoknak Lobengula újratemetésének történetét.
Mind Sarah, mind Sally-Anne lenyűgözve hallgatta a történetet, és azonnal
tűzbe jöttek, hogy csatlakozhassanak az expedícióhoz.
– Nehezen megközelíthető hely – mérgelődött az öregember –, és nem
holmi nőszemélynek való. – De Sarah legédesebb mosolyával simogatta
meg az öregember fejét, fülébe súgott, és végül, további zsörtölődő
morgolódás után az őrség megenyhült.
A férfiak Vusamanzi irányításával néhány egyszerű előkészületet tettek
az expedícióra. A barlang egyik mellékágában, egy lapos kő mögött volt
egy rejtekhely, ahol egy másik petróleumlámpát, két kőbaltát és három jó
minőségű, széles nejlonkötelet találtak, melyeket az öregember igen nagyra
értékelt.
– A bozótháború alatt Smithy hadseregétől szabadítottuk fel ezt a kiváló
kötelet – hencegett.
– Egy pofon a szabadságnak – mormogta Craig, és Sally-Anne rosszalló
pillantással hallgattatta el.
Vusamanzi vezetésével a barlang egyik oldalágán indultak útnak lefelé.
Az öreg az egyik viharlámpát vitte, mögötte Tungata az egyik kötél-
csomóval, középen a lányok, és végül Craig a második viharlámpával és
kötélcsomóval zárta a sort.
Vusamanzi hosszú lépésekkel haladt a keskenyedő és kanyargó átjárón.
Pillanatig sem habozott, amikor az átjáró kettéágazott. Craig kinyitotta
bicskáját és megjelölte a jobb oldali elágazás falát, majd sietve csatlakozott
a társaság többi tagjához.
Az alagutak és barlangok rendszere háromdimenziós labirintust alakított
ki. A víz és az átszivárgás annyira aláaknázta a mészkövet, hogy a dombok
belülről olyan lyukacsosak lettek, mint a Gruyére sajt. Lefelé helyenként
szertelen kavicsgörgetegek formálódtak, felfelé egy részen durva,
természetes mészkőlépcső alakult ki. Craig az út minden kanyarát és
fordulatát megjelölte. A levegő hideg, nedves és pézsmaszagú volt, némi
guanoszaggal keveredve. Időnként szárnyak árnyéka vetett szelet fejük
felett, és a megzavart denevérek metsző sikolya visszhangzott végig az
átjárón.
Húsz perc múlva elértek egy jóformán függőleges, fényesen sima
mészkőkürtőt. Olyan mélységűt, hogy a viharlámpa nem érte el a fenekét.
Vusamanzi irányításával egy mészkőoszlophoz erősítették az egyik
nejlonkötelet, és egyenként lecsúsztak a következő szakaszhoz, ötven láb
mélységbe. Itt a függőleges képződményben egy törés keletkezett, a két
sziklatömb kissé eltolódott, és közöttük egy keskeny rés alakult ki. A
nyílás olyan szűk volt, hogy Craig mindkét falát meg tudta érinteni, és a
viharlámpa fényénél épp hogy csak ki tudta venni a sziklás tetőn fejjel
lefelé lógó denevérek fényes szemeit.
Maga mögött gombolyítva le a második kötélcsomót, Vusamanzi
óvatosan ereszkedett le a csalóka nyíláson. A nyílás lefelé kiszélesedett, és
fejük felett a tető homályba veszett. A sziklában egy félelmetesen meredek
keresztrepedés következett, így a veszély miatt minden egyes lépésnél le
kellett rögzíteniük magukat a kötéllel. Útközben egy sziklaformáció
Craiget a Kheopsz-piramis szívében lévő, nagy erkélyre emlékeztette. Már
majdnem a kötél végéhez értek, amikor Vusamanzi megállt, és
kiegyenesedett egy ferde kőlapon, melyet saját viharlámpája világított
meg. Úgy nézett ki, mint egy fekete Mózes, aki a hegyekből ereszkedett le.
– Mi van? – kérdezte Craig.
– Gyere ide le! – rendelkezett Tungata. Craig lekúszott az utolsó
kötéldarabon, és ott találta Vusamanzi és a többieket, a kőtáblán ülve,
melyről egy földalatti tó sima víztükrébe bámultak.
– Most mi lesz? – kérdezte Sally-Anne. Hangja tiszteletteljesen halk
volt, mint ahogy egy ilyen mély és rejtélyes helyhez illő.
A tó megtöltötte a mészkőaknát. Craig első ízben használta a roncs
Cessnából kimentett villanófénylámpát. A hosszú korszakok óta zavartalan
vízfelületre irányította a fényt, mely olyan tisztán csillogott, akár egy
pisztrángos patak. Láthatták az erkély megdőlt padlóját tovasüllyedni,
ugyanabban a szögben, a mélybe. Craig kikapcsolta a lámpát,
takarékoskodva az elemmel.
– Nos, Sam – Craig egyik kezét Tungata vállára tette –, itt a nagy
alkalom, hogy úgy ússzál, mint a hal. – Tungata kuncogása rövid és
tettetett volt, s mindketten átnéztek Vusamanzira.
– Most merre, tiszteletreméltó atyám?
– Amikor Taka-Taka idejött és a nagyapám és apám megmentették a
király holttestét a megszentségtelenítéstől, hét szörnyű, hosszú esztendőn
át sanyargatta ezt a földet a szárazság. Az akna vízszintje sokkal
alacsonyabb volt, mint most. Amarra lent – mutatott Vusamanzi az áttetsző
mélységbe –, egy másik sziklaelágazás van. Oda helyezték el Lobengula
testét. Azóta, a sok év elteltével, jó és bőséges eső áldotta meg a földet, és
minden évben emelkedett a víz szintje. Első alkalommal, mikor erre a
helyre látogattam, az apám hozott ide, akkor a víz szinte ott a
kicsúcsosodás alatt volt.
Craig rövid időre bekapcsolta a zseblámpát, melynek fényénél a szi-
lánkos mészkő harminclábnyira, vagy még többre feküdt a víz szintje alatt.
– A király sírja már abban az időben is mélyen a víz szintje alatt volt.
– Szóval te még soha nem láttad a sírkamrát saját szemeddel? –
tudakolta Craig.
– Soha – bólintott Vusamanzi –, de apám leírta nekem.
Craig letérdelt a tó szélére, és bemártotta kezét a vízbe, mely olyan
hideg volt, hogy megborzongott és visszarántotta kezét. Megtörölte az
ingében, és amikor felnézett, Tungata fürkésző tekintetével találkozott.
– Maradj te csak magadnak, szeretett matabele testvérem – mondta
Craig indulatosan. – Pontosan tudom, mit jelent a tekinteted – és akár el is
felejtheted a dolgot.
– Én nem tudok úszni, Pupho barátom.
– Felejtsd el – tanácsolta Craig.
– Köréd kötjük az egyik kötelet. Nem érhet baj.
– Tudod, hova teheted a köteledet!
– A fáklya vízhatlan, világítani fog a víz alatt – folytatta rendíthetetlenül
Tungata.
– Krisztusom! – kiáltott fel keserűen Craig. – Egyes számú afrikai
szabály; ha minden egyéb csődöt mond, keresd meg a legközelebbi fehér
arcot.
– Emlékszel rá, hogy egy nevetséges fogadásból, egy láda sörért hogyan
úsztad át a Limpopó folyót? – kérdezte kedvesen Tungata.
– Aznap részeg voltam, most pedig józan vagyok. – Craig Sally-Anne-
re tekintett támogatásért, de csalódott.
– Csak nem, te is?
– A Limpopóban krokik vannak, itt nincsenek krokik – mutatott rá a
lány.
Craig lassan kezdte kigombolni az ingét, Tungata mosolygott és rendez-
ni kezdte a kötelet. Mindnyájan érdeklődéssel figyelték, amint Craig lecsa-
tolta műlábát és maga mellé helyezte. Ott állt egy lábon alsónadrágban a
medence szélén, mialatt Tungata ráerősítette derekára a kötél végét.
– Pupho – mondta Tungata csendesen –, később szükséged lesz száraz
ruhára. Miért akarod ezeket benedvesíteni?
– Sarah – magyarázta Craig és ránézett.
– Ő matabele. Bennünket nem sért a meztelenség.
– Hagyd meg neki a titkait – mosolygott Sarah – és Craig vissza-
emlékezett rá meztelenül a vízben, a híd alatt. Leült a kőlap szélére, és
levette alsónadrágját, majd rádobta ruhakupaca tetejére. Egyik lány sem
fordította el tekintetét, míg becsúszott a vízbe. Hátrahőkölt a hidegtől. A
vizet taposva, békésen lubickolt a medence közepe felé.
– Mérjétek az időmet – szólt vissza nekik. – Rántsátok meg kétszer a
kötelet minden hatvan másodpercben. Három perc múlva, mindentől
függetlenül húzzatok fel, rendben?
– Rendben. – Tungata lábai között feltekerve hevertek a kötélcsomók,
legombolyításra készen.
Craig a vízben lebegett, és elkezdte túltölteni magát oxigénnel, feltöltve
tüdejét, akár egy légzsákot, megtisztítva a szén-dioxidtól. Ez veszélyes
trükk volt, egy tapasztalatlan búvár oxigénhiányban eszméletét is
elvesztheti. Teljesen teleszívta tüdejét, felkapta lábát és alsótestét a víz
fölé, és lebukott, simán haladva lefelé a tiszta, hideg vízben.
Arcvédő üveg nélkül látása eltorzult, de villanólámpája sugarát az alatta
harminclábnyira lévő mészkőcsúcsra irányította és sebesen haladt. A
víznyomás füleiben feszítő érzést és fájdalmat okozott.
Elérte a sziklát és ellökte magát róla. Most már gyorsabban haladt lefe-
lé, mivel a víz nyomása összesűrítette tüdejében a levegőt és csökkentette a
felhajtóerőt. A meredek sziklás medencepadló foltként suhant el az arca
mellett. A nyílást keresve oldalra fordult és végigtapogatta a fényes
mészkő mindegyik oldalát.
Két rántás a derekára rögzített kötélen: egy perc letelt. Ekkor látta meg a
sírkamra bejáratát maga alatt. A főerkély baloldali falában egy majdnem
kerek nyílást észlelt, ami egy emberi koponya üres szemgödrére
emlékeztette Craiget.
A nyílás felé süllyedt, és előrenyújtott kezével ragadta meg az afölött le-
vő peremet. A sírkamra szája olyan széles volt, hogy egy ember meggör-
nyedve átférhet. Kezeivel végigsimította a falakat, melyek a folyóvíztől
simák és csúszósak voltak. Craig azt tippelte, hogy ez a föld felszínének
egyik vízelvezető nyílása, melyet évezredek alatt mosott ki lassan az esővíz
a mészkőben.
Hirtelen félni kezdett. Volt valami fenyegető és tiltó ebben a sötét
bejáratban. Hátratekintetett a felszín irányába. Negyvenlábnyival maga
felett látta az öreg Vusamanzi viharlámpájának gyengén visszaverődő
fényét. Szerette volna vadul visszalökni magát a felszín irányába, és érezte
az első önkéntelen szivattyúzást tüdejében.
Derekán megrándult valami, és egy pillanatra a vad pánik szélén
ingadozott, mielőtt rájött volna, hogy ez a jelzés volt. Két perc letelt – már
csak kevés ideje maradt.
Áterőltette magát a sírkamra bejáratán, mely ismét gyengén emelkedni
kezdett, kikerekedve, akár egy csatornacső. A villanólámpát maga előtt
tartva, Craig vagy húszlábnyit úszott, de a víz sötét és homályos lett, ahogy
felkavarta a padlóról a lerakódást.
Az átjáró váratlanul véget ért, és keze érdes sziklát tapintott. Tüdeje
egyre jobban szivattyúzott, fülei zúgtak, látását elhomályosította a felka-
vart lerakódás, és egy kábító érzés kezdte hatalmába keríteni, de ő mara-
dásra kényszerítette magát és megvizsgálta az alagút végét, egyik oldalától
a másikig, aljától a tetejéig, egyik szabad kezét végigfuttatva rajta.
Gyorsan megállapította, hogy egy, az alagutat elzáró, gondosan elhelye-
zett mészkőfalat tapint, és kutató kedve elszállt. Az öreg varázsdoktorok
ismételten lepecsételték Lobengula sírkamráját, és a hátralevő rövid pár
másodperc alatt rájött, hogy a kőművesek igen alapos munkát végeztek.
Kutató ujjai valami fényes tárgyhoz értek, mely a fal tövénél feküdt.
Felvette és elfordult a faltól, előretolva magát az átjárón lefelé, pánikkal és
a levegőhiány növekvő érzésével. Egyik kezében a fémtárgyat tartva, ismét
elérte a főerkélyt.
Felfelé úszott, és miközben magasan felette a viharlámpa ragyogott,
érzékei csapkodni kezdtek, akár a gyertya lángja a szélben: sötétség és
csillagok játszottak szemei előtt, ahogy az agya koplalt és érezte az első
halálos fásultságot, amely karjait és lábát ólomnehezékké változtatta.
A kötél egy rántással megfeszült a dereka körül, és érezte, hogy simán
húzzák kifelé. Három perc, és Tungata kihúzza őt. A viharlámpa fénye ott
pislákolt a feje fölött, ahogy ott szélmalmozott a kötélvégen, és nem tudta
magát visszatartani, megpróbált lélegezni. Jeges víz tört be a torkán
keresztül, a tüdejébe lövellve, élesen, akár a borotva vágása.
Craig kirobbant a víz felszínére, és Tungata, mellkasig a vízben, kettős
fogással markolva az életkötelet, megragadta Craiget abban a pillanatban,
amikor előkerült és felvonszolta a partra.
A két lány készen állt, hogy csuklóinál fogva megragadja Craiget és a
kőlapra segítsék. A férfi összeroskadt. Összegörnyedt, akár egy magzat,
köhögött, és a tüdejébe került vizet öklendezte vissza, reszketett a hidegtől.
Sally-Anne hasra gurította, és mindkét kezével a hátát nyomkodta. Víz
és hányadék tört fel a torkán, de légzése fokozatosan enyhült, és végül
felült és megtörölte száját. Sally-Anne levette a saját ingét, és erőteljesen
átdörzsölte vele Craiget. A viharlámpa fényében teste foltosán kéklett a
hidegtől, és még mindig fékezhetetlenül reszketett.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Sarah.
– Kurva jól – lihegte. – Egy jó fürdőnél nincs jobb.
– Már rendben van – biztosította őket Tungata –, ahogy elkezd vicso-
rogni, már rendben van.
Craig a viharlámpa fölé tartotta kezeit melegedni, és reszketése
fokozatosan enyhült. Sarah Tungatához hajolt, huncut mosollyal rámutatott
Craig meztelen alsótestére, és súgott valamit.
– Igaz ám! – kuncogott Tungata, a fekete amerikaiak kiejtését utánozva.
– Sőt mi több, ezeknek a dudásoknak ütemérzékük sincs.
Craig gyorsan alsónadrágja után nyúlt, és Sally-Anne megértően
védelmére kelt. – Ti nem látjátok a legjobb formájában, a víz jéghideg.
Craig kezein vörösbarna rozsdafoltok látszottak, alsónadrágján is
nyomot hagytak, és visszaemlékezett a fémtárgyra, amit a sírkamra falánál
talált. Ott feküdt, ahol ledobta, a kőlap szélén.
– Egy szekérlánc része – mondta, ahogy felvette – egy ökrösszekérről.
Vusamanzi a viharlámpa fényének szélén, oldalt guggolt. Most
megszólalt. – A király szekeréről való a lánc. A nagyapám használta, hogy
leeressze a király testét az aknába.
– Tehát megtaláltad a király sírját? – kérdezte Tungata. Ez a kis fém-
darab mindannyiuk számára bizonyítékul szolgált, a képzelődést valósággá
változtatta.
– Azt hiszem, igen. – Craig kezdte visszacsatolni a lábát. – De ezt
sohasem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni. – Mindenki ránézett és
várt. Craiget elkapta még egy köhögő roham, majd légzése rendbejött és
tovább folytatta. – Van ott egy átjáró, pontosan olyan, mint amilyennek
Vusamanzi leírta. Körülbelül tizenöt lábnyival a csúcs alatt fekszik és balra
kanyarodik; egy környílás egy aknával, mely hirtelen emelkedni kezd. A
bejárattól mintegy húszlábnyira az aknát fallal zárták el, tömbökből épített
fallal. Nagy mészkő tömbök és rögök, szorosan egymás mellé helyezve.
Nem lehet tudni, milyen vastag a fal, de az biztos, hogy csak rengeteg
munka árán lehet keresztüljutni rajta. Nekem csak húsz másodpercnyi
időm, illetve kitartásom volt a homlokzat előtt, ez nem volt elég még egy
tömb kivételére sem. Búvárfelszerelés nélkül senki nem tud átjutni a falon.
Sally-Anne reszketett fehér melltartóját fedő, átizzadt ingében, de
hirtelen megállt és kihívóan Craigre meredt. – Nem adhatjuk fel csak úgy,
Craig drágám, mi nem mehetünk el csak úgy, hogy nem tudjuk meg soha.
Állandóan azon rágódnék, mi a rejtély megoldása, és sohasem lennék
többé boldog, ameddig csak élek.
– Várom javaslataitokat – egyezett bele gúnyosan Craig. – Van-e valaki,
aki elrejtett hátsó zsebében egy oxigénpalackos búvárfelszerelést? Vagy
talán adjunk Vusamanzinak fizetségül egy kecskét, és ő, Mózes és a Vörös-
tenger mintájára két oldalra szétválasztja a vizet.
– Ne légy komolytalan – mondta Sally-Anne.
– Nos, jöjjön valaki, legyen okos és találékony. Tessék? Nincs jelentke-
ző? Rendben, akkor gyerünk vissza oda, ahol tűz van és egy kis napvilág.
Craig visszadobta a medencébe a rozsdás láncdarabot.
– Aludj jól, Lobengula – aki úgy vágtat, akár a szél –, tartsd magad
mellett tűzköveidet és shala gashle, nyugodj békében!
Az átjárók és összekötő barlangok útvesztőjén a visszamászás szomorú
és csendes menet volt, noha Craig ellenőrizte és megjegyezte az út minden
egyes fordulóját és kanyarát, amin áthaladtak.
A főbarlangba érkezésük után pár perccel a zsarátnokot már
újraélesztették a tűz szívében, és a csajkában forrt a víz.
Az erős, túl édes tea eltüntette Craig reszketésének utolsó maradványait
is és valamennyiüket felélénkítette.
– Vissza kell térnem a faluba – mondta Vusamanzi –, ha a sonák nem
találnak ott engem, gyanakodni kezdenek. Elkezdenek erőszakoskodni és
kínozni kezdik majd asszonyaimat. Ott kell lennem, hogy megvédjem őket,
mert még a sonák is tartanak a varázslataimtól. – Összeszedte zacskóját,
köpenyét és díszesen faragott pálcáját. – Állandóan itt kell maradnotok a
barlangban. Ennek elhagyása azzal a kockázattal jár, hogy felfedeznek a
katonák. Van élelmetek, vizetek, tűzifátok, vannak takaróitok és van a vi-
harlámpába paraffinotok, nincs semmi szükség rá, hogy kimenjetek innen.
Holnapután asszonyaim eljönnek hozzátok élelemmel és hírekkel a sonák-
ról. – Tungatához ment és letérdelt előtte. – Maradj békében, Kumalo
nagyhercege. Szívem azt súgja, hogy te vagy a jövendőmondás párduc-
kölyke, s hogy te találod meg a módját, hogy kiszabadítsd Lobengula
szellemét.
– Lehetséges, hogy egy napon visszatérek ide azokkal a különleges
gépekkel, amelyek a király nyugvóhelyének eléréséhez szükségesek.
– Lehetséges – értett egyet Vusamanzi. – Én áldozatot mutatok be és a
szellemekkel tanácskozom. Ők beleegyezésüket adhatják, hogy
megmutassák nekem az utat. – A barlang bejáratánál megállt és elköszönt
tőlük. – Visszatérek, amint biztonságos lesz. Addig maradjatok békében,
gyermekeim. – Aztán elment.
– Valami azt súgja nekem, hogy egy hosszú, nehéz időszak következik
– mondta Craig –, és nem ez a lehető legkellemesebb hely, hogy
átvészeljük.
Mindnyájan aktív és nyughatatlanul intelligens emberek voltak, és a be-
zártság szinte azonnal dühíteni kezdte őket. Hallgatólagosan felosztották a
barlangot, középen egy közös térségre és mindkét végén egy magántérség-
re, mindegyik pár számára. A sziklahasadékon keresztül szivárgó víz men-
nyisége elég volt nekik, a mosakodást is beleértve, és az egyik átjáróban
volt egy függőleges aknagödör, mely természetes latrinául szolgált.
Olvasnivaló azonban nem volt és – aminek hiányát különösen Craig érezte
– nem volt íróeszköz. Az unalom enyhítésére Sarah elkezdte szindebele
nyelvre tanítani Sally-Anne-t, akinek előmenetele oly gyors volt, hogy
követni tudta az egyszerű társalgást, és elég folyékonyan válaszolt is rá.
Az erőltetett tétlenség napjai alatt Tungata gyorsan felépült. Vézna alak-
ja megtelt, arcán és testén a hegek gyorsan meggyógyultak és visszanyerte
életerejét. Gyakran Tungata vezette a tűz melletti hosszú, kalandozó
vitákat, ellenállhatatlan humorérzékével, amire Craig visszaemlékezett a
régi, jó időkből. Mindezek megtörték a rajtuk eleinte eluralkodó, komor
hangulatot.
Amikor Sally-Anne becsmérlő megjegyzést tett a szomszédos dél-
afrikai országra és annak apartheid politikájára, Tungata tettetett szigorral
ellentmondott neki.
– Nem, nem, Pendula – Tungata ezt a matabele elnevezést adta neki –
az, aki mindig visszafelesel –, nem, Pendula, nemcsak hogy nem kell
elítélnünk őket, de nekünk, fekete afrikaiaknak köszönetünket kell
kifejeznünk nekik minden alkalommal, amikor imádkozunk! Miattuk
tudunk akár száz törzset is összehívni egy jelszóval. Csak egyvalakinek
kell felállnia és elkiáltania magát: Fajgyűlölő Apartheid Búrok! – és az
összes egymást verőknek megáll a keze a fejük fölött, és egy pillanat alatt
testvérekké változnak át.
Sally-Anne összecsapta a kezét. – Szeretném hallani, amint az Afrikai
Egységszervezet következő ülésszakán ezt a beszédet mondod!
Tungata ránevetett, kezdtek összebarátkozni. – Egy másik dolog, ami
miatt hálásnak kell lennünk – folytatta.
– Mondd meg – bátorította.
– Odalenn, ezek között a törzsek között vannak Afrika legharcosabb
négerei – engedelmeskedett Tungata –, zuluk, xosák, tswanák. Minket a
sonák kötnek le. Képzeld el, ha ez a sokaság ellenünk is fordul. Nem,
mostantól kezdve jelszavam a következő lesz: – Minden nap csókolj meg
egy Afrikandert! – (holland származású afrikai).
– Ne bátorítsd őt – kérte Sarah Sally-Anne-t –, egy napon így fog
beszélni az emberekkel, akik komolyan veszik.
Máskor Tungata visszaesett sötét, depressziós hangulataiba. – Olyan ez,
mint Észak-Írország vagy Palesztina, csak százszor nagyobb és
bonyolultabb. A sonák és köztünk levő ellentét egész Afrika
problémájának mikrokozmosza.
– Látsz megoldást? – kérdezte Sally-Anne.
– Csak egy nehéz és gyökeres megoldást látok – mondta. –
Tizenkilencedik századbeli tolongásukban Afrikáért az európai hatalmak
felosztották a világrészt egymás között, figyelmen kívül hagyva a törzsi
határokat, és az Afrikai Egységszervezet cikkelye szerint ezek a határok
szentek és sérthetetlenek. Eme cikkely megváltoztatása egy lehetséges
megoldás lenne, így a világrész határait a törzsi határok szerint lehetne
megállapítani, de a borzalmas gyakorlat óta, amely megosztotta Indiát és
Pakisztánt, nincs olyan értelmes ember, aki ezt a nézőpontot pártfogolná.
Számomra az egyedüli megoldásnak az látszik, hogy meg kell alakítani egy
szövetségi kormányt, az amerikai rendszeren alapulva, olyan államokra
osztva, ahol a törzsi területek saját ügyeikben önállóságot élveznek.
Beszélgetésükkel telt az idő, s a két lány szórakoztatására és okítására
Craig is és Tungata is elmesélte a Limpopó és a Zambezi folyók közötti
terület történetét. Mindketten arra összpontosítottak, hogy nemzeteik és
családjaik milyen szerepet játszottak a terület felfedezésében,
elfoglalásában, valamint az érte folytatott küzdelemben.
Két egymás utáni napon a barlangon kívülről jövő hangok szakították
meg beszélgetésüket, a felettük a levegőben rotorjával végigcsattogó
helikopter félremagyarázhatatlan fütyülése, csattogása hallatszott. Ők
csendben maradtak és felnéztek a kőtetőre, amíg a hang el nem halt.
Ezután a beszélgetés szabadulási esélyeik latolgatására váltott.
Minden második napon asszonyok jöttek Vusamanzi falujából, a
hajnalhasadás előtti sötétségben haladva, hogy elkerüljék az égből fürkésző
szemeket. Élelmet és híreket hoztak.
A Harmadik Ezred katonái eljöttek a faluba. Először körbefogták, majd
megostromolták és fosztogatták a kunyhókat. A fiatal lányok közül egyet
megpofoztak, fenyegetéseket kiabáltak és zaklatták az öregembert, de
Vusamanzi kiállt velük szemben méltósággal, és végül óriási hírneve
megvédte őket. A katonák eltávoztak anélkül, hogy sokat loptak volna,
még egyetlen kunyhót sem gyújtottak fel, csak néhány csirkét pusztítottak
el, de megígérték, hogy visszatérnek.
Az egész területre kiterjedő alapos embervadászat még mindig tartott. A
sonák gyalog és helikopterekkel átfésülték az erdőt és a dombokat, és a
táborból menekültek százait fogták ismét el. A lányok látták, ahogy nehéz
teherautókon – meztelenül és egymáshoz láncolva – elszállították őket.
Vusamanzi legjobb tudomása szerint a sonák még nem fedezték fel a
roncs Cessnát, de a helyzet még mindig igen veszélyes volt.
Vusamanzi elrendelte, hogy maradjanak a barlangban. Ő is el fog jönni,
ha úgy ítéli meg, hogy biztonságos.
A hír mindnyájukat lehangolta, és Craignek minden bohóckodási és
mesélési tehetségét latba kellett vetnie, hogy enyhítsen a barlangbeli
hangulaton, Az örökzöld kedvenc témára terelte vissza a többiek figyelmét;
Lobengula sírkamrájára és hitük szerint ehhez tartozó hatalmas vagyonra.
Már azt is részletesen megvitatták, hogy milyen felszerelés szükségeltetik
egy búvárúszó csapat számára ahhoz, hogy kinyissák a sírkamrát és
megtalálják a temetkezés helyét. Most Sally-Anne kérdezte Tungatát. –
Mondd meg nekünk, Sam, ha ott lenne a vagyon, és ha te el tudnád érni, és
ha olyan gazdag, mint hisszük, hogyan használnád fel?
– Azt hiszem, úgy kellene kezelni és tekinteni, mint a matabele nép tu-
lajdonát. Letétbe kellene helyezni és az ő javukra felhasználni. Elsősorban,
hogy jobb politikai elbánást biztosítson számukra. Ilyenfajta pénzügyi tá-
masszal maga mögött egy összekötő könnyebben találja meg az utat a Brit
Külügyi Hivatalhoz és az Amerikai Külügyminisztériumhoz. Meggyőzné
őket, hogy lépjenek közbe. A hararei kormánynak komolyan kellene
vennie őket, és a jelenleg elképzelhetetlen engedmények elérhetővé
válnának.
– Azután mindenféle szociális programot is pénzelni kell, az oktatást, az
egészségügyet, a női egyenjogúság kivívását – mondta Sarah, és egy
pillanatra elszállt szomorúsága.
– Fel fogjátok használni földvásárlásra, hogy kiegészítsétek a törzs eddi-
gi földtulajdonát – tette hozzá Craig. – Pénztámogatás a falu parasztjainak,
segély traktorokra és gépekre, vérvonaljavító programok.
– Craig – Sally-Anne kezét a jó lábára helyezte –, egyáltalán nincs
semmi lehetőség, hogy a temetkezési kamra elérhető legyen? Nem
próbálnál meg még egy merülést?
– Drága lányom, hadd magyarázzam el immár századszor, hogy minden
egyes merülésemmel legfeljebb csak egy tömböt tudnék elmozdítani, és
húsz merülés megölne.
– Ó, istenem, olyan idegesítő! – Sally-Anne felugrott, és le-fel kezdett
járkálni köztük és a tűz között. – Olyan tehetetlennek érzem magam. Meg
fogok őrülni, ha nem csinálunk valamit. Úgy érzem, megfulladok –
szükségem van egy jó lélegzetvételre. Nem mehetnénk ki egy pár percre? –
Majd azonnal válaszolt saját magának. – Nem lehet, tudom. Bocsássatok
meg. Bolond vagyok. – Karórájára nézett. – Istenem, teljesen elvesztettem
időérzékemet, el tudjátok képzelni, hogy már éjfél is elmúlt?
Craig és Sally-Anne vágott fűből és cserzett bőrből készített matracukon
feküdt, szorosan ölelve egymást és ajkukkal súgva a másik fülébe, hogy ne
zavarják a barlang túlsó végében lévő másik párt.
– Szégyellem magam, hogy részes lettem bebörtönzésében. Drágám, ő
olyan nagyszerű ember, hogy néha kevésbé értékesnek érzem magam,
amikor őt hallgatom.
– Lehet, hogy nagy ember lesz belőle – értett egyet Craig.
– Visszajönni ide és kiszabadítani őt, lehet, hogy ez volt a te és az én
életem legfontosabb cselekedete?
– Ha kiszabadulunk innen – tette hozzá Craig.
– Kell, hogy legyen valami igazság ebben a huncut világban.
– Ez egy szép gondolat.
– Csókolj meg, jó éjszakát, Craig.
Craig szerette hallgatni a lány alvását, légzésének szelíd hangját,
szerette, hogy teljesen odaengedi testét az övéhez, de ma éjszaka nem tudta
őt követni álmában.
A tudatalattijában volt valahol egy csomó, mint egy lyuk a zoknijában, s
minél hosszabban feküdt, annál ingerültebb lett. Valaki valamit mondott
ma este, töprengett, de minden alkalommal, mikor már kezdett felszínre
jönni az emlékezetében, ismét tovasüllyedt. Végül az öreg trükkhöz
folyamodott, hogy kiürítette emlékezetét, egy papírkosarat elképzelve, és
amikor bármilyen egyéb gondolat előjött, félbetépte, összegyűrte és
bedobta a képzeletbeli kosárba.
– Krisztusom! – mondta hangosan, és felült, mintha nyársat nyelt volna.
Sally-Anne felriadt, szeméből kisimítva haját, álomittasan morogva.
– Mi történt? – kérdezte Tungata a barlangon keresztül.
– Oxigén! – kiáltotta Craig. Sally-Anne azt mondta: „megfulladok,
szükségem van egy jó lélegzetvételre”.
 – Nem értem – mormogta Sally-Anne, inkább álmában, mint ébren.
– Drágám, ébredj fel! Gyere! – gyengéden megrázta. – Oxigén! A
Cessna fel van szerelve magas légköri repülésre, ugye?
– Ó, jóságos egek – meredt rá. – Miért nem gondoltunk erre előbb?
– Megvannak az életmentő mellények?
– Igen. Amikor a Tanganyika tó felett flamingó-ellenőrzésen voltam,
intézkedtem, hogy szereljék fel. Ott vannak az üléspárna alatt.
– Visszakeringési áramlatú az oxigénrendszer?
– Igen.
– Pupho! – Tungata meggyújtotta a viharlámpát, és átjött hozzájuk a
barlangon keresztül, mögötte Sarah meztelenül és vékony lábain
imbolyogva, akár egy álmos kölyökkutya. – Mondd meg nekünk, Pupho,
mi történik!
– Sam, te szépség – vigyorgott rá Craig, miközben nadrágjáért nyúlt. –
Te meg én egy kis sétát teszünk.
– Most?
– Most, amíg még sötét van.
A hold eléggé megvilágította az utat, egészen Vusamanzi falujáig. Az
öregembert nem akarván fellármázni, a dombtető mellett haladtak el. Egy
falusi kutya megugatta őket, de rátaláltak az ösvényre és gyorsan
továbbsiettek.
A gyalogösvényen reggeledett rájuk.
Kétszer kényszerültek fedezéket keresni. Az első alkalommal akkor,
amikor álcázott sona katonai járőröknek szaladtak majdnem neki. Tungata
kézjelzéssel figyelmeztette Craiget a veszélyre. Az ösvény melletti vastag,
sárga elefántfűben feküdtek, és figyelték, ahogy a járőrök csendesen
elhaladnak mellettük. Később Craig felfedezte, hogy a szíve zakatol és
kezei reszketnek.
– Túl öreg vagyok már ehhez – suttogta.
– Én is – értett egyet Tungata.
A második alkalommal a helikopter rotorjának egetverő robaja
figyelmeztette őket, és az ösvény melletti hasadékba buktak le. Az
ormótlan gépezet lefelé repült a völgy lankái felé, egy géppuskással a
géptörzsben és egy sisakos rohamosztaggal, akik úgy soroltak mögötte,
mint mérgeszöld kalapos gombák. A helikopter gyorsan elszállt és többé
nem tért vissza.
Túlhaladtak azon a helyen, ahol eredetileg keresztezték a
gyalogösvényt, és visszafelé kellett keresniük majd egy mérföldet, így késő
délután lett, mire megközelítették a roncs térségét.
 Óvatosan közelítették meg, köröket írva le, kutatva a befelé haladó nyo-
mok után, határtalan türelemmel ellenőrizve, hogy a roncsot még nem fe-
dezték fel, és nem találták meg. Végül, amikor odasétáltak hozzá, megálla-
pították, hogy a géphez nem nyúlt senki, úgy volt ott, ahogy otthagyták.
Tungata visszamászott őrségbe a völgy oldalába és kezében az AK 47-
sel figyelt, míg Craig elkezdte leszerelni a készülékeket, melyek miatt
jöttek. A négy felfújható életmentő mellény az ülések alatt volt, ahogy
Sally-Anne mondta. Kiváló minőségűek voltak, vízhatlan nejlonból,
mindegyik egy szén-dioxid patronnal ellátva, hogy felfúvódjék, és egy nem
visszaáramló szelep a fúvókáknál a lebegéshez. A fenékpárnához síp volt
erősítve – és a gyártónak hála –, egy apró lámpa, hosszú élettartamú
elemmel ellátva. A pilótaülés alatt Craig talált – ezer további hála – egy
szerszámládát a mellények javítására, ollót, kést és két tubus epoxi
ragasztót. Az acél oxigénpalackok az utasteret elválasztó rész fölé voltak
erősítve, egy állványhoz. Három darab volt belőlük, mindegyik két liter
űrtartalma. Rugalmas műanyag csővezeték húzódott belőlük a válaszfal
mögött mindegyik ülés alá, és egy-egy álarcban végződött, két beépített
szeleppel. Aki ezt igénybe vette, tiszta oxigént lélegzett be és egy
vegyületet lélegzett ki, amely felhasználatlan oxigénből, vízpárából és
szén-dioxidból állt. Ez áthalad a kimenő szelepen és átszalad két
fémtartályon, amely a padlózat alatt tárolt. Az első tartály eltávolította a
vízpárát, a második tartály szódamésszel volt töltve, amely eltávolította a
szén-dioxidot, és a tisztított oxigén visszaáramlott az arcmaszkba. Amint a
környezeti légnyomás alá esett a tiszta oxigénnyomás a rendszerben, az a
három palackból automatikusan kiegészült.
Craig oly gondosan munkálkodott, amennyire csak az idő engedte;
leszerelte a rendszert, majd a nagy teherbírású vászon üléshuzatokat
szállítószatyrokká alakította át. Két nehéz csomagot készítve, ezekbe
csomagolta a kimentett felszerelést.
Már besötétedett, mire Tungatát füttyszóval lerendelte a domboldalról.
Mindegyikük a vállára vett egy csomagot és visszaindultak.
A gyalogösvény keresztezésekor közel egy fél órát töltöttek azzal, hogy
eltöröljék nyomaikat. Minden nyomot eltüntettek, hogy lekanyarodtak az
ösvényről.
– Mit gondolsz, jól fog mutatni nappali fényben? – kérdezte Craig
kételkedve. – Nem kívánjuk megjelölni a roncsot.
– Ez a legjobb, amit tenni tudunk.
Kiléptek a gyalogösvényre, a nehéz, kényelmetlen csomagok ellenére
nagy erőbedobással haladtak és pont hajnalhasadás után érték el a
barlangot.
Sally-Anne nem szólt semmit, amikor Craig belépett a barlangba.
Inkább felállt a tűztől, odament hozzá és arcát mellkasához szorította.
Sarah hagyományosan meghajolva örvendezett Tungatának és vitte neki a
söröskorsót, időt hagyva a felfrissüléshez, mielőtt üdvözléssel zavarta
volna. Csak miután már ivott, térdelt le mellette, összecsapta gyengéden
tenyerét és szindebele nyelven mondta: – Látlak, uram, de csak fátyolosan,
mert szemeim megteltek az öröm könnyeivel!

A sona őrmester harminchárom órája volt pihenés nélkül lábon, őrjáraton.

Előző reggel röviden összecsaptak egy menekülő bandával, akikre
vadásztak. A tűzharc három percnél rövidebb ideig tartott, majd a matabele
gerillák szétspricceltek és négy csoportra oszlottak. Az őrmester az egyik
csoportot követte öt emberével, amíg el nem vesztette őket a Zambezi
völgyének sziklapereménél. Most visszahozta az őrjáratot utánpótlásért és
új parancsokért.
A hosszú őrjárat és a forró üldözés okozta trauma ellenére az őrmester
változatlanul éber és óvatos volt. Rugalmas léptekkel haladt az ösvényen
lefelé, feje fáradhatatlanul forgott egyik oldalról a másikra, szeme tisztán
és élesen tekintett ki a trópusi kalap pereme alól.
Hirtelen egy gyors karjelzéssel intett, s ahogy átvette az AK 47-est
egyik válláról a másikra és fedezékbe ugrott, hallotta, hogy emberei
szétszóródnak és őt fedezve és támogatva vágódnak fedezékbe. A
gyalogösvény melletti elefántfűben feküdtek, keresve és várva, mialatt az
őrmester megvizsgálta a kis jelet, mely megriasztotta. A gyalogösvény
ellenkező oldalán egy csomó hosszú fűszálra lett figyelmes; száruk el volt
törve, aztán gondosan felemelték a szálakat, hogy álcázzák a nyomot, de a
fűszálak egy idő után ismét enyhén konyulni kezdtek.
Az őrmester vagy két percig feküdt egy helyben, és amikor nem észlelt
ellenséges tüzelést, lépteit megkettőzve tíz lépést előrement és ismét
lehasalt. Két ízben gurult egy darabon, hogy megzavarja az ellenség
célzását, majd várt további két percet.
Még mindig nincs tűz – óvatosan felállt és előrement a megbolygatott
fűcsomóhoz. Árulkodó jel volt: egy kis csoport ember hagyta el itt a
gyalogösvényt, vagy csatlakozott rá, s eltörölték lábnyomaikat. Az
őrmester magához füttyentette a nyomkövetőt és ráállította a nyomra.
A nyomkövető a gyalogösvény felől kezdett dolgozni és perceken belül
jelentette: – Két, csizmát viselő férfi. Egyikük enyhén húzza bal lábát. A
völgy irányába tartottak. – Megérintette a homokos talajban az egyik
lábnyomot. Egy oroszlánhangya kúpalakú csapdáját a nyom tövében
építette meg, lehetőséget adva a nyomkövetőnek a pontos időzítésre.
– Hat, nyolc órával ezelőtt, éjjel – mondta a nyomkövető –, de nem
tudjuk követni őket, mert a nyomot mások is fedezték.
– Ha nem tudjuk megtalálni, hova mentek, akkor nézzük meg, honnan
jöttek – mondta az őrmester. – Keresd őket visszafelé!
Három órával később az őrmester odasétált a Cessna roncsához.

Craig aludt egy pár órát, majd a parafin fényénél elkezdte víz alatti
használatra módosítani a felszerelést. Egyszerű oxigén berendezésének
központi része a zacskó volt. Ehhez az egyik felfújható életmentő mellényt
használta fel. Az acélpalackból az oxigént az arcmaszk egyik szelepén
keresztül juttatta el a zacskóba, a csatlakozást megfelelő hosszúságú
rugalmas csővel oldotta meg.
Munka közben Craig magyarázott. – Negyvenlábnyival a víz alatt a
nyomás két atmoszféránál nagyobb lesz. Emlékezzetek vissza főiskolai
fizikaóráitokra: harminc láb víz egyenlő egy atmoszférával, plusz a fölötte
levő légnyomás, összesen két atmoszféra, igaz?
Érdeklődő hallgatósága háromszoros igenlő hangot adott..
– Helyes! Tehát ahhoz, hogy szabadon lélegezhessek, a tüdőmet tápláló
oxigénnek egyenlőnek kell lennie az őt körülvevő víznyomással. A
zsákban az oxigén ugyanolyan környezeti nyomású, mint én. Voila (íme.)
– Öregapám szava járása, hogy az ész az, ami számít! – tapsolta meg
Sally-Anne.
– A vegyi anyagok ebben a két tartályban eltávolítják a vízpárát és a
szén-dioxidot, amit kilehelek és a kitisztított oxigén ezen a csövön
keresztül visszatér a zacskóba, és én ismét belélegzem.
Most epoxi ragasztóval elzárta az új csatlakozásokat a zacskóhoz.
– Amikor a zacskóból használom az oxigént, mindig kiegészíthetem
friss oxigénnel az acélpalackból, mely a hátamra lesz erősítve, így. – A
fekete-fehér jelzésű palackon elfordította a csapot, mire hallhatóvá vált a
kiszivárgó gáz sziszegése.
– Persze, akad néhány probléma is – Craig dolgozni kezdett az álarc-
maszk formájának megváltoztatásán, hogy az légmentesebben takarjon.
– Micsoda? – kérdezte Sally-Anne.
– A felhajtóerő – válaszolta Craig. – Ahogy felhasználom az oxigént, a
zsákban kisebb lesz a felhajtóerőm és az acélpalack úgy fog levinni, mint
egy kő. Ha meg a zsák fölött vagyok, akkor meg fellövök, mint egy ballon.
– Hogy tudod ezt leküzdeni?
 – Köveket viszek nehezéknek, hogy lemehessek a sírkamrába, majd, ha
már ott vagyok a bejáratnál, odakötözöm magam, hogy ott maradjak.
Craig egy hátizsákot készített, melyre felfüggesztette a két tartályt és az
oxigénpalackot. Az acélpalackot gondosan úgy helyezte el, hogy vállán
keresztül elérje majd annak csapját.
– A nagy gond azonban nem a felhajtóerő – mondta.
– Még több gond van? – kérdezte Sally-Anne.
– Amennyit csak óhajtasz – vigyorgott Craig. – De tudtad-e, hogy a
tiszta oxigén, amennyiben két atmoszféra fölötti nyomással hosszabb időn
keresztül belélegzik – vagyis harminchárom láb alatti bármilyen
mélységben –, halálos gázzá változik, annyira mérgezővé, mint egy autó
kipufogó füstje?
– Mit tudsz ez ellen tenni?
– Nem sokat – ismerte el Craig. – Mindössze minden lemerülés
időtartamának lerövidítését, és hogy igen gondosan figyelem reakcióimat,
amikor a sírkamra falánál dolgozom.
– Nem tudnád kiszámítani, hogy mennyi az a biztonságos idő, ami után
elkezdődik a mérgezés?
Craig félbeszakította. – Nem, a képlet túl bonyolult lenne és túl sok
variációt kellene kiszámítani, a testem tömegétől a pontos vízmélységig.
Aztán a mérgezésnek egyre növekvő fokozatai vannak. Minden következő
merülés egyre kockázatosabb lesz.
– Ó, Istenem, drágám. – Sally-Anne rámeredt.
– A merülések rövidek lesznek, és egy sor jelzést dolgozunk ki – bizto-
sította őt Craig. – Ti percenként adtok egy jelzést a kötéllel, és amennyiben
én nem válaszolok, vagy válaszom nem azonnal és határozottan
következik, kivontattok. A mérgezés alattomos, de fokozatos, hatása
megmutatkozik a reakcióimban. Ez némi mozgásteret biztosít nekünk.
A felszerelést gondosan maga mellé helyezte, közel a tűzhöz, hogy a
meleg gyorsítsa az epoxi ragasztó száradását.
– Ahogy a kötések elzáródnak, kipróbáljuk és bankot robbantunk.
– Meddig tart?
– Ez huszonnégy órás epoxi.
– Ilyen lassú?
– A pihenés növeli ellenálló képességemet az oxigénmérgezéssel
szemben.

Az erdő túl sűrű volt ahhoz, hogy a helikopter leszállhasson. Leereszkedett

a fák fölé és a fedélzeti mérnök egy csörlővel leengedte Peter Fungabera
tábornokot egy tisztásra, az alattuk elterülő zöld növényzetben.
Peter lassan forgott az acélhuzalon, és a rotorok légnyomása törzse köré
tekerte harci köpenyét. A földtől hat lábnyira kicsúszott a kipárnázott
hevederből és úgy ért földet, akár egy macska.
Viszonozta a rá váró sona őrmester tisztelgését, gyorsan arrébb ment a
helyről, ahol földet ért, és felnézett a következő férfira, aki leereszkedett a
lebegő helikopterből.
Buharin ezredes szintén dzsungelöltözéket és ugrósisakot viselt.
Forradásos arca érzéketlennek látszott a trópusi nappal szemben és
majdnem olyan sápadt volt, mint jegesen hideg északi tekintete. Elhárította
a sona őrmester segíteni szándékozó kezeit és felfelé indult a völgyben.
Peter Fungabera csatlakozott hozzá és egyikük sem szólalt meg, amíg az
összetört, összegyűrődött Cessna roncsához nem értek.
– Semmi kétség? – kérdezte Buharin.
– A lajstromjel: ZS–KYA. Emlékezned kell, hogy én repültem ezen a
gépen – válaszolt Peter Fungabera, majd féltérdre ereszkedett, hogy
megvizsgálja a géptörzset. – Ha további bizonyítékra van szükséged –
megérintette a fémtörzsön a pontokat –, géppuskatűz, egyenesen alulról.
– Holttest sehol?
– Nincs. – Peter Fungabera felegyenesedett és behajolt a pilótafülkébe.
– Nincsenek vérnyomok. Semmi jele, hogy bárki megsérült volna. És a
roncsot leszerelték.
– A helyiek könnyen kifoszthatták.
– Lehetséges – értett egyet Peter –, de én nem hiszem. A nyomkeresők
megvizsgálták a jelet és megállapításuk az alábbi. Tizenkét nappal ezelőtt,
a lezuhanás után, négy ember hagyta el a területet, kettő közülük nő, és a
férfiak közül az egyiknek kiegyensúlyozatlan a járása. Majd a legutóbbi
harminchat órában két férfi visszatért a roncshoz. Bizonyosak abban, hogy
ugyanaz a két férfi volt, a csizmájuk nyoma egyezik és az egyiknek rossz a
bal lába.
Buharin bólintott.
– A második alkalommal a roncsot megszabadították egy csomó
felszerelésétől. A két férfi nehéz csomagokat cipelve hagyta el ezt a
területet és a gyalogösvényre fordultak, mely mintegy hat mérföldnyire
innen keresztezi a völgy élét. Az ösvényen a nyomok összekeveredtek és
nem követhetőek.
– Értem. – Buharin Petert figyelte. – Most mondd el további
következtetéseidet.
– Két fekete és két fehér emberről van szó. Saját szememmel láttam
őket a Tuti felszállópályán. Az egyik fekete minden bizonnyal Tungata
Zebiwe miniszter – felismertem.
– Vágyálom? Ő utolsó reménységed, hogy alkunk érvényben maradjon.
– Bárhol felismerném ezt az embert.
– Akár egy repülőgépről is?
– Akár onnan.
– Folytasd – mondta Buharin.
– A másik fekete személyt nem tudtam felismerni. Nem voltak elég jók
a látási körülmények, hogy minden kétséget kizáróan felismerjem a két
fehér embert, de a pilóta majdnem biztosan egy amerikai nő, akit Jaynek
hívnak. Jóllehet, a repülőgép a Világ Vadvédelmi Alapjának tulajdona, ő
szokta használni. A másik fehér valószínűleg a szeretője, egy brit
kalandregényíró, akinek műlába van, igazolva a kiegyensúlyozatlan járást.
A három személy jelentéktelen. Az egyetlen, aki fontossággal bír, az
Zebiwe. És most tudjuk, hogy még mindig életben van.
– Azt is tudjuk, hogy egérutat nyert előled, kedves tábornokom –
mutatott rá Buharin.
– Nem hiszem, hogy ezt sokáig fogja tudni folytatni. – Peter Fungabera
a mögötte figyelmesen álló őrmesterhez fordult. – Jó munkát végeztél.
Eddig nagyon jót.
– Mambo!
– Azt hiszem, a helyi emberek rejtegetik és etetik ezt a matabele kutyát
és barátait.
– Mambo!
– Kikérdezzük őket.
– Mambo!
– A legközelebbi faluval kezdjük, melyik is az?
– Vusamanzi faluja, a két völgy között fekszik.
– Odavonulsz és körülzárod. Senki sem hagyhatja el, vagy menekülhet
el. Egy kecske sem, egy gyerek sem.
– Mambo!
– Ha már biztosítottad a falut, odamegyek, hogy ellenőrizzem a
kikérdezést.

Craig és Tungata három alkalommal ereszkedett le Lobengula medencéjé-

hez, a nagy erkély tövéhez, lehurcolva a kisegítő búvárfelszerelést, a
tartalék oxigénpalackokat, a víz alatti lámpákat, melyeket Craig készített
el, az életmentő mellényekről leszerelt lámpákkal és az elemekkel. Levittek
tűzifát és szőrmetakarókat, hogy minden merülés után melegítsék Craiget,
és élelmet, hogy ne kelljen a fenti barlangba felmenni étkezni.
Megbeszélés után egyetértettek abban, hogy a két lány felváltva fog a
fenti barlangban tartózkodni, hogy fogadja a Vusamanzi falujából érkező
küldöncöket és hogy figyelmeztetést tudjon küldeni a többieknek abban az
esetben, ha egy sona járőr tűnne fel a bejáratnál.
A búvárfelszerelés kipróbálása előtt Craig és Tungata gondosan
végigvizsgálta a medencéhez levezető utat, kiválasztva a helyeket, ahol
visszavonulnak, ha kénytelenek lesznek védeni a barlangrendszer belső
terét a sónak támadásával szemben. Bár egyikük sem említette, mindketten
tisztában voltak vele, hogy a hegy mélyében nem volt végső mentőlyuk, és
hogy minden védelem a medence jeges vizében kell, hogy végződjön.
Egyedül Tungata adta ennek nyilvánvaló jelét, amikor a másik három
szeme láttára elővett négy 7.62 mm-es töltényt a Tokarev pisztolyhoz, egy
kecskebőrdarabba göngyölte, és elhelyezte a medence melletti
mészkőnyílásba. A két lány megigézve figyelte mozdulatait, és bár Craig
úgy tett, mintha közben a légzőkészüléket próbálta volna ki, mindannyian
megértették, miről van szó. Ez volt a végleges biztosíték a kínzás és lassú
csonkítás ellen: egy-egy golyó mindegyiküknek.
– Rendben! – Craig hangja túl erős volt a csendben. – Most megnézem,
milyen sikerrel fog ez a szerkentyű engem vízbefullasztani.
Tungata felemelte a szerkezetet, Craig letérdelt és átdugta fejét az
életmentő mellény nyílásán. Sally-Anne és Sarah eligazították a palackot
és tartályokat a hátán, majd helyükre csatolták őket az üléshuzatokból
készített vászonpántokkal. Craig ellenőrizte a kötéseket. Ha a szerkezet
felmondja a szolgálatot, gyorsan meg kell szabadulnia tőlük.
Végül belehuppant a medencébe, a hidegben megborzongva, ahogy
magára erősítette a maszkot szája és orra fölé. Ezután félig megtöltötte a
mellény tasakját oxigénnel. A parton maradók felé emelte egyik
hüvelykujját, majd lesüllyedt a felszín alá.
A felhajtóerő volt az első problémája, mint ahogy számított is rá. A
mellén a zsák nyomása hátára fordította, mint egy döglött halat, és fél
lábával nem tudta eligazítani magát. Visszakanalazta magát a parthoz és a
sziklák segítségével kezdte el eligazítani súlyát és helyzetét a vízben. A
végén úgy találta, hogy ennek egyetlen módja, ha megragad egy igen nehéz
követ és fejjel lefelé egyenesen süllyed. Azonban amint elengedte a követ,
ellenállhatatlanul felfelé emelkedett.
– Legalább a kötések vízhatlanok – mondta a többieknek, mikor ismét
felszínre jött – és kapok oxigént. Egy csomó víz jön be a maszk szélén, de
attól szabadulni tudok a szokásos módon. – Bemutatta, ahogy a kilégzéssel
kierőlteti a vizet a maszk alján.
– Mikor mész le a falhoz?
– Akár most – mondta Craig vonakodva.

– Meg kell értenetek, hogy én olyan akarok lenni hozzátok, mint az apátok
– mosolygott kedvesen Peter Fungabera. – Úgy nézek rátok, mint
gyermekeimre.
– Oly kevéssé értem a sona beszédet, mint a majom ugatását a
dombtetőről – válaszolt Vusamanzi udvariasan, és Peter Fungabera egy
indulatos mozdulattal fordult őrmestere felé.
– Hol a tolmács?
– Hamarosan itt lesz, mambo.
Tiszti pálcáját combjához csapkodva, Peter Fungabera lassan végigsétált
a katonák által a kukoricaföldekről összeszedett vagy kunyhóikból felvert
falusiak rongyos sora előtt. Az öregember kivételével mind nők. Vagy
gyerekek voltak. Volt néhány olyan öreg nő, mint maga a varázsdoktor,
fehér gyapjas hajjal és fonnyadt keblekkel, a fiatalabb nők hátára kövér
gyerekek voltak pántolva, vagy térdük körül álltak pucéran. Orrlikaik körül
takony száradt, ajkaikon és szemük sarkában legyek másztak észrevétlenül.
Kifürkészhetetlen tekintettel az előttük elsétáló Peterre meredtek. Álltak ott
még fiatal nők kemény, telt mellekkel és fényes bőrrel, pubertás koruk
előtti lányok és körülmetéletlen fiúk. Peter Fungabera rájuk mosolygott, de
ők kifejezéstelenül tekintettek rá vissza.
– Matabele kölyökkutyáim, hallani fogjuk csaholásotokat még mielőtt a
nap lemegy – ígérte gyengéden és megfordult a sor végén. Lassan
visszasétált oda, ahol az orosz várta, az egyik kunyhó árnyékában.
– Semmit sem fogsz az öregtől megtudni – Buharin kivette fogai közül
elefántcsont szipkáját és gyengén köhögött, kezét a szája elé tartva. – Nézd
meg a szemeit. Megszállott.
– Egyetértek, a sangomák képesek az önhipnózisra, érzéketlen lesz a
fájdalomra. – Peter Fungabera visszacsapta pálcája fogóját és türelmetlenül
órájára tekintett. – Hol van a tolmács?
Egy további óra telt el, mire a rehabilitációs központból előrángatott
matabele megbízottat feltaszigálták a völgyből. Térdre borult Peter
Fungabera előtt, siránkozva emelte fel megbéklyózott kezeit.
– Állj fel! – Majd az őrmesterhez fordult. – Vedd le a bilincseit. Hozd
ide az öregembert.
Vusamanzit odavezették a falu főterének közepére.
– Mondd meg neki, én az apja vagyok – rendelkezett Fungabera.
 – Mambo, azt válaszolja, hogy az ő apja ember volt, nem pedig hiéna.
– Mondd meg neki, hogy én megbecsülöm őt és embereit, mégis
elégedetlen vagyok vele.
– Mambo, azt válaszolja, hogy ha Kegyelmességedet boldogtalanná
tette, akkor nagyon meg van elégedve.
– Mondd meg neki, hogy hazudott embereimnek.
– Mambo, reméli, hogy lesz alkalom, hogy ismét így tegyen.
– Mondd meg neki, hogy én tudom, hogy védelmezi és eteti az állam
négy ellenségét.
– Mambo, ő úgy gondolja, hogy Kegyelmességed megtébolyodott. Az
államnak nincsenek rejtett ellenségei.
– Nagyon jó. Most szólj az emberekhez. Ismételd meg, hogy tudni
akarom, hol rejtőzködnek az árulók. Mondd meg nekik, hogy ha elvezetnek
hozzájuk, akkor ebben a faluban senkinek sem esik semmi baja.
A tolmács a néma sor előtt állva szenvedélyes beszédet tartott a nőknek
és a gyerekeknek, de amikor végére ért, mindenki egykedvűen meredt vis-
sza rá. Az egyik gyerek türelmetlenül sikítani kezdett, és anyja a karja alá
kapta, hogy telt mellbimbóját a gyerek apró szájába tegye. Ismét csend lett.
– Őrmester! – Peter Fungabera tömör parancsokat osztott, mire Vusa-
manzi karjait hátrafeszítették, és csuklóinál fogva megkötözték. A katonák
közül az egyik egy hosszú nejlonkötélből hóhérhurkot készített, és szabad
végét átvetette a felállított kukoricatartály központi tartóoszlopán, a tér sar-
kában. Vusamanzit odaállították a tartály alá, és a hurkot átvetették a fején.
– Most mondd meg nekik, hogy ha bárki odavezet bennünket az
árulókhoz, a büntetés elmarad.
A tolmács felemelte hangját, de még be sem fejezte mondókáját, amikor
Vusamanzi határozott hangon megszólalt. – Átkom bármelyiktekre, aki
ehhez a sona disznóhoz szól. Hallgatást parancsolok nektek, bármi is
történjék – azt, aki a parancsomat megszegi, a síron túl is meglátogatom.
Én, Vusamanzi, a vizek mestere, így rendelkezem!
– Kezdheted! – parancsolta Peter Fungabera, és az őrmester meghúzta
egy eresztékkel a kötelet. A hurok bezárult az öregember nyakán, és
lassacskán arra kényszerítette, hogy lábujjhegyre álljon.
– Elég! – rendelkezett Peter Fungabera. – Most jöhetnek és
beszélhetnek.
A tolmács előretaszigálta az asszonyok sorát, sürgetve, majd kérlelve
őket, de Vusamanzi mereven tekintett asszonyaira.
– Törd el az egyik lábát – rendelkezett Peter Fungabera, és az őrmester,
szembeállva az öreggel, egy tucatnyi ütéssel eltörte Vusamanzi bal lábát.
Ahogy az asszonyok meghallották a csontok ropogását, jajgatni és
siránkozni kezdtek.
– Beszélj! – parancsolta Peter Fungabera. Vusamanzi egy lábon állt,
nyaka a kötél nyomására az egyik oldalára fordult. Sérült lába duzzadni
kezdett, mintha egy ballon dagadt volna fel az eredeti méretének
háromszorosára, a bőr feketén és fényesen feszült rajta, mint egy túlérett
gyümölcs a szétnyílás pillanatában.
– Beszélj! – parancsolta Peter Fungabera másodszor, és az öreget az
asszonyok sirató kiáltásai magához térítették fulladozásából.
– Törd el a másik lábát! – intett az őrmesternek.
Vusamanzi oldalra esett, ahogy a puskatus összezúzta az apró csontok
rendszerét jobb lábán. Az őrmester az öregember vonaglásain kuncogva
hátralépett. Élvezte, ahogy az öreg kétségbeesetten próbált enyhíteni a
kötél szorításán, átvive testsúlyát a megcsonkított lábára.
Most már az összes asszony sikított, és a gyötrelmes kórusba a gyerekek
kiáltása keveredett. Az egyik öregasszony, a legidősebb feleség áttört a
soron és előresietett, mindkét karját kinyújtva a férfi felé, aki ötven éve
férje volt.
– Hagyjátok! – intette le Peter Fungabera az őröket, akik meg akarták
akadályozni. Oldalra léptek.
A törékeny öregasszony elérte férjét és megpróbálta felemelni,
kikiabálva szeretetét és együttérzését, de nem volt meg hozzá az ereje.
Csak enyhítenie sikerült gégéjén a nyomást annyira, hogy meghosszabbítsa
fojtogatásának gyötrelmeit. Az öregember szája nyitva volt, levegő után
kapkodva, majd fehér hab lepte el ajkait. Éles, károgó hangot hallatott. Az
öreg feleség mozdulatai groteszkek lettek.
– Hallgassátok az öreg kakas kukorékolását és öreg tyúkja kotkodá-
csolását! – mosolygott Peter Fungabera, és csapatának tagjai elragadtatva
hahotáztak.
Hosszú idő elteltével, amikor Vusamanzi végül mozdulatlanul és szót-
lanul lógott ott, arccal az ég felé fordulva, felesége a lábainál földre borult,
ütemesen dobálni kezdte magát, és belekezdett a gyász siratóénekébe.
Peter Fungabera visszament az oroszhoz, és Buharin ismét cigarettára
gyújtva azt morogta: – Kegyetlen és hatástalan.
– Az öreg bolonddal soha nem volt semmi esély. El kellett tennünk láb
alól, megteremtve a kellő hangulatot. – Kendője szélével Peter megtörölte
az állat és a homlokát. – Hatásos volt, tábornok, nézd csak az asszonyok
arcát.
Visszagyömöszölte a kendőt zubbonya nyakába, és visszasétált az
asszonyokhoz.
– Kérdezd meg őket, hol rejtőzködnek az állam ellenségei. – De ahogy a
tolmács elkezdett beszélni, az öregasszony felugrott és visszasietett.
– Láttátok, hogy az uratok beszéd nélkül halt meg – rikácsolta. –
Hallottátok parancsát. Tudjátok, hogy vissza fog térni!
Peter Fungabera fogta tiszta pálcáját, és végigsuhintott vele az
öregasszony bordáin. A nő felsikoltott és összeesett. Lépe, mely helyi
maláriától volt fertőzött, kiszakadt az ütéstől.
– Vigyétek innen – rendelkezett Peter, és a csapat egyik tagja bokáinál
fogva megragadta és elvonszolta a kunyhók mögé.
– Kérdezd meg, hol rejtőznek az állam ellenségei.
Peter lassan végigsétált a soron, beletekintve arcukba, mérlegelve az
irtózat fokát, amit mindegyik fekete matabele szempárban látott. Nem
sietett a válogatással. Végül odalépett a legfiatalabb anyához, akinek a
gyermeke a hátára volt szíjazva egy kék mintás szövetdarabbal. Ott állt
vele szemben és lebámult rá, majd amikor alkalmasnak találta a pillanatot,
kinyúlt, és megfogta a csuklóját. Gyengéden elvezette a nyílt tér közepére,
ahol egy őrtűz még mindig égett.
Összerugdalta a parázsló fahasábokat, és még mindig tartva a lányt,
megvárta, amíg lángra lobbantak. Aztán megcsavarta a lány karját, hogy
térdre kényszerítse. A többi asszony halálos bűvöletben figyelte.
Peter Fungabera lazított a kék szöveten, és kiemelte a gyermeket a lány
hátáról. Kisfiú volt. Pufók gyermek, bőre vadmézszínű, kis pocakja kigöm-
bölyödött az anyja tejétől, csuklói és bokái körül zsírpárnák díszelegtek,
akár a karkötők. Peter könnyedén feldobta, és ahogy lefelé esett, elkapta a
bokájánál. A gyermek sikított a rémülettől, fejjel lefelé lógva Peter
markában.
– Hol rejtőznek az állam ellenségei?
A gyermek arca a vértől sötétedett és dagadozott.
– Azt mondja, hogy nem tudja.
Peter Fungabera felemelte a gyermeket a lángok fölé.
– Hol vannak az állam ellenségei?
Minden alkalommal, ahogy ezt elismételte, egy pár hüvelykkel lejjebb
engedte.
– Azt mondja, hogy nem tudja.
Hirtelen Peter leeresztette a kis vonagló testet a lángok közepébe, és a
gyermek teljesen újfajta sikolyt hallatott. Peter egy másodperc múlva
kiemelte őt a lángokból, és odalóbálta az anyja arca elé. A lángok
megpörkölték a gyermek szempilláit és egy kis göndör hajtincsét.
 – Mondd meg neki, hogy én lassan megsütöm ezt a kis malackölyköt,
aztán arra kényszerítem, hogy megegye.
A lány igyekezett elkapni a gyermeket, de Peter úgy tartotta, hogy ne
tudja elérni. A lány elkezdett sikítani egy mondatot, ismételve azt újból és
újból, és a többi asszony bólintott és eltakarta arcát.
– Azt mondta, hogy elvezet téged oda hozzájuk.
Peter Fungabera visszaejtette a gyermeket a lány karjaiba és visszasétált
az oroszhoz. Buharin ezredes enyhén meghajtotta fejét, kelletlen
elismeréssel.

Negyvenlábnyira lent, Craig ott lógott felfüggesztve a sírkamra fala előtt.

Derékszíját egy nagy mészkőröghöz horgonyozta, és az életmentő mellény
egyik gyengén világító lámpája fényében gondosan átvizsgálta a
kőművesmunkát, egy gyenge bemeneti pontot keresve. Kezeit is használva,
hogy kiegészítse víz torzította látását, megállapította, hogy nem volt
megszakítás vagy nyílás, de a fal töve sokkal nagyobb mészkőrögökből
állt, mint a teteje.
Craig megragadott egy kisebbet és küszködött, hogy kimozdítsa. Kezei
megpuhultak a vízben, és egy kis vércsomó homályosította el a vizet,
ahogy bőre beszakadt a kő éles szélén, de nem okozott fájdalmat, mert a
hideg érzéketlenné tette.
Majdnem azonnal azután, hogy a vércsomó megjelent, a vizet sötétebb
árnyékok homályosították el, mert a piszok és törmelék, mely oly hosszú
ideig zavartalanul rakódott le, felbolydult erőfeszítésétől. Másodpercek
alatt elvakult, mivel a víz zavaros lett. Kioltotta a lámpát, hogy
takarékoskodjon az elemmel. Apró piszokrészecskék ingerelték szemeit,
szorosan behunyta hát őket, és tapogatva végezte munkáját.
A sötétségnek vannak fokai, de ez teljes volt. Olyan sötétség volt,
melynek fizikai súlya is lehetett, ránehezedett, kihangsúlyozva a sok száz
láb szilárd sziklát és vizet felette. A szájába szívott oxigén lapos, vegyi ízű
volt, minden légzésnél egy vízsugár is megtalálta az utat a rosszul záró
maszk tömítésén, és fulladozott, erőltetve, hogy ne köhögjön, mert a
köhögés teljesen elmozdította volna a maszkot.
A hideg, mint egy végső kór, megcsapolta és összerombolta őt, egyre
nehezebbé téve a védekezést az oxigénmérgezés rohamai ellen. De Craig
szilárd elhatározással dolgozott a falnál, és gyűlölni kezdte Vusamanzi rég
elhalt elődeit a gondosságért, amivel ezt megépítették.
Fél óra alatt lebontott egy oszlopnyi sziklát a fal tetejéről, és alagútszerű
nyílást képezett a kőművesmunkában három-négy lábnyi mélységben, ép-
pen elég széleset, hogy felsőteste átférjen a hátára erősített terjedelmes oxi-
génfelszereléssel együtt. De még mindig nem látszott, milyen vastag a fal.
Eltolta az elmozdított sziklát, lelökve a lejtőn, hagyva, hogy leessen a
mélységbe. Aztán kibontotta a horgonykötelet, és elkezdte a hosszú
felemelkedést a medence felületére.
Tungata segített neki kimászni a vízből a padra, mert oly gyenge volt,
mint egy gyermek, és a hátán lévő felszerelés lehúzta. Tungata átvette a
felszerelést, míg Sarah töltött neki egy bögre fekete teát és belekanalazta a
nyúlós, barna cukrot.
– Sally-Anne? – kérdezte.
– Pendula a felső barlangban őrködik – válaszolta Tungata.
Craig körbefogta kezeivel a bögrét, és közelebb fészkelődött a füstös kis
tűzhöz, a hidegtől reszketve.
– Elkezdtem egy kis lyukat készíteni a fal felső részében, és körülbelül
háromlábnyira jutottam el, de nincs mód megtudni, hogy milyen vastag a
fal, vagy hogy hány, merülésre lesz szükség, hogy átérjek rajta. – Ivott a
teából. – Egy dolog van, amire nem számítottam. Szükségem lesz
valamire, hogy felhozzam a kincseket, ha megtaláljuk őket. – Craig
keresztbe tette ujjait, és Sarah is megtette a maga jelét, hogy elhessegesse a
szerencsétlenséget. – A söröskorsók minden bizonnyal törékenyek – öreg
Insutsha eltört egyet –, és nehézkes lesz szállítani. A zacskókat kell
használnunk, amiket az üléshuzatok vásznából készítettem. Amikor Sarah
felmegy Pendulát váltani, le kell vele küldenie őket.
Ahogy dermedtsége kezdett felengedni a tűz és a forró tea által, úgy
kezdődött el fejében a fájdalom.
Craig tudta, hogy ez a magas nyomású oxigén belégzésétől van, a
mérgezés első jele. Olyan volt, mint egy nagyfokú migrén, úgy hatolva be
az agyába, hogy hangos nyögésre késztette. Az elsősegélyládából
kikeresett három fájdalomcsillapítót, és a forró teával lenyelte őket.
Aztán összekuporodva leült és megvárta, hogy hassanak. Oly erősen
rettegett a falhoz való visszatéréstől, hogy az beteggé tette gyomrát és
aláásta akaratát. Rájött, hogy kifogást keres, hogy elhalaszthassa a
következő merülést, akármit, hogy elkerülje a borzasztó hideget és a sötét
víz fojtogató nyomását.
Tungata csendesen figyelte őt a tűzön keresztül. Craig levette válláról a
szőrmeköpenyt és visszaadta az üres bögrét Sarah-nak. A fejfájás tompa
lüktetéssé csökkent a szeme mögött.
– Gyerünk – mondta, és Tungata rátette kezét felsőkarjára és megszorí-
totta, mielőtt megállt; hogy felemelje az oxigénfelszerelést Craig feje
fölött.
A jeges víz újabb érintésétől Craignek elszállt a bátorsága, de
beleerőltette magát, és a kő, amit tartott, levitte a mélybe. Képzeletében a
sírkamrához vezető bejárat már nem hasonlított többé egy szem nélküli
gödörre, inkább az afrikai mitológiából származó borzalmas teremtmény
fogatlan bendőjére, amely tátog, hogy lenyelje.
Bement a ferde aknába és felfelé úszott, és egy, a falban kiásott lyuk
előtt horgonyozta le magát. A lerakódás leülepedett, és lámpája fényében a
szikla árnyékai és élei föléje tornyosultak, és küzdenie kellett a
klausztrofóbia újabb támadása ellen. Kinyúlt, de felszakadt kezeinek a
szikla durván érdes volt. Kiszabadított egy mészkőrögöt, és a környező
kövek kis omlása kavargó lerakódást továbbított a feje fölé. Kikapcsolta a
lámpát, és elkezdte ismét vakon a munkát.
A kötél a derekán volt az egyetlen kapcsolat a valósággal, a véges
idővel – s valahogy segítségére volt, hogy ellenőrizze növekvő rémületét a
hidegtől és a sötétségtől. Húsz perc után a fejfájása áttört a gyógyszereken.
Olyan érzés volt, mint amikor egy tompa szöget vernek be kalapácsüté-
sekkel a halántékába, és mintha annak vashegye a szeme mögött vágott
volna be.
– Nem bírok ki még tíz percet – gondolta –, most felmegyek. Elfordult a
faltól, de aztán visszafordult.
– Öt percet – ígérte magának. – Csak még öt percet.
Beleerőltette felsőtestét a nyílásba, és az acélpalack egy sziklához ütő-
dött és úgy csengett, mint egy harang. Kitapogatta egy háromszög alakú
szikla éleit, amely akadályozta erőfeszítéseit a legutóbbi pár percben. Ismét
azt kívánta, hogy bár lenne feszítővasa. Ujjai fájtak, mert azokat használta
helyette, benyomta őket a szikla alá, és a lyuk oldalaira támaszkodva el-
kezdte lökni, egyre több erőt használva fel minden nekirugaszkodásnál, a-
míg hátán az izmai ki nem dudorodtak, és hasa megfájdult az erőlködéstől.
Valami mozdult alatta, és hallotta, hogy szikla súrolja a sziklát. Ismét
nekifeszült, és a nyílás az ujjaira zárult. Maszkja alatt felsikoltott
fájdalmában. De az összenyomott ujjai okozta fájdalom új tartalékerőket
szabadított fel benne. Nekivetette magát a sziklának, és az elgurult, ujjai
kiszabadultak, és hallhatóvá vált a lezuhanó sziklák zajos gördülése.
Ott feküdt a nyílásban, sérült ujjait melléhez szorítva, maszkja alatt
nyögdécselve. Félig fulladozott a víztől, ami akkor hatolt be a maszk alá,
amikor felsikoltott.
– Most megyek fel – határozta el magát. – Elegem van.
 Elkezdett a nyílásból kifelé ide-oda mozogni, egyik kezét óvatosan
kitéve, hogy visszalökje magát. Nem érzett semmit. Csendben feküdt, a víz
lötyögött a maszkban, megpróbált dönteni. Valahogy tudta, hogy ha most
felmegy a felszínre, nem lesz képes magára erőszakolni, hogy ismét a
medencébe szálljon.
Még egyszer keresgélt elöl, és amikor semmit sem ért el, előrenyomako-
dott és ismét kinyúlt. A hátán levő csomag felfelé préselődött a sziklatető
alatt. Félig oldalra gurult, és ki tudta magát szabadítani. Még mindig
semmit sem tapintott ki maga előtt. Túl volt a falon, amikor babonás
rettegés szállta meg.
Hátranyomult, és a csomag ismét a tetőnek ütődött, erősen hozzá-
préselődve.
Beszorult, ő pedig elkezdett harcolni a kiszabadulásért. Légzése
felgyorsult, meghaladva a szelepek műszaki teljesítőképességét a
maszkban, úgyhogy nem tudott több oxigént kapni, és meggémberedett, a
szíve rohanni kezdett, és füleiben a pulzusa megsüketítette.
Vadul tovább tapogatózott maga körül, és az egyik keze hozzáütődött az
akna sima falához, megszabadult horgonyától, és a mellkasán elhelyezett
zsák felhajtóereje kivédhetetlenül felfelé vitte. Védekezőleg feltette két
kezét, hogy ne a fejét üsse be, ha a kőtetőhöz érne fel, és hogy
megkapaszkodjon valamiben. Érzéketlen ujjai alatt a szikla csúszósán sima
volt, akár a szappanos üveg, és ahogy haladt felfelé, úgy tágult a zsákban
az oxigén a légnyomás csökkenése folytán, és mind gyorsabban ment
felfelé, csak a derekára erősített kötél lassította a haladást. Ahogy
egyensúlyba kerüléséért küzdött, az oxigénfelesleg kiszivárgott a maszkon
keresztül, s végül teljes pánik uralta el.
Hirtelen kibukkant a víz színén és a hátán feküdt, mint egy dugó.
Arcáról leszedte a maszkot, és mély levegőt szívott.
Derekán meghúzták a kötelet. Hat egymás utáni húzás. Ez Tungata
kódolt kérdése volt: – Rendben vagy-e? – Ellenőrizetlen felfelé haladása le
kellett hogy pergesse a Tungata lába közötti kötélcsomót, és ez alaposan
megriaszthatta. Craig visszajelzett, hogy megnyugtassa, aztán a lámpa
kapcsolójával bajlódott.
Oly hosszú ideig vakoskodott, hogy a tompa fény sugárzása
elkápráztatta a sáros víztől begyulladt szemeit. Körbehunyorgott.
Az átjáró hirtelen éles szögben haladt felfelé a kőművesfaltól, ameddig
egy függőleges aknává változott. Az öreg varázsdoktorok kénytelenek
voltak mélyedéseket vájni a falban, amelyekbe durván összetákolt
faanyagból létrát készítettek, s amely lehetővé tette a felmászást. A létra
rúdjai háncskötéllel lettek összeerősítve Craig feje fölött. A viharlámpa
fénye túl gyenge Volt ahhoz, hogy megvilágítsa a felső akna tetejét. A létra
eltűnt a homályban.
Craig oldalra evickélt, a primitív falétra egyik fokához erősítve magát,
miközben gondolatait összeszedve megpróbálta elképzelni az akna
fekvését és körülbelüli alakzatát. Megállapította, hogy a vízszintre
visszatérve, mintegy negyvenlábnyit mehetett felfelé, miután áthaladt a
falon. Bizonyára egy U alakzatú útvonalon haladhatott keresztül.
Kipróbálta a létrafok teherbírását, és habár recsegett és megereszkedett,
elbírta a súlyát. Fel kell, hogy hajítsa a búvárfelszerelését és lebegni hagyja
az aknában, amíg felmászik a rozoga lépcsőn, de legelőször pihennie kell,
és visszanyernie önkontrollját. Mindkét kezét a fejéhez emelte, és
megszorította halántékát. A fájdalom alig volt elviselhető.
Ebben a pillanatban derekán megfeszült a kötél – három rántás egymás
után. A sürgős visszahívás jelzés a halálos veszélyről. Tungata küldte a
figyelmeztetést és segítségkérést.
Craig visszahelyezte arcára a maszkot, és jelezte: Húzzatok fel! A kötél
megfeszült, és ő gyorsan alámerült.
A fiatal matabele anyának megengedték, hogy gyermekét a hátához
kötve tartsa, de csuklójánál fogva oda volt bilincselve a Harmadik Ezred
őrmesteréhez.
Peter Fungaberát megkísértette, hogy helikopterrel gyorsítsa fel az
üldözést és fogja el a menekülteket, de végül is úgy döntött, hogy gyalog
megy, csendesen. A helikopter dörgése riasztani fogja őket és lehetőséget
nyújt, hogy ismét elrejtőzzenek az erdőben. Az előőrsöt kicsinynek és
kezelhetőnek tartotta – húsz válogatott férfi, és mindegyiket személyesen
igazította el.
– Nekünk ezt a matabelét élve kell elfogni. Még ha a saját életetek
adjátok is cserébe, élve akarom őt!
A helikoptert rádión hívhatják, amint jó kapcsolatuk lesz, és további
háromszáz ember tódul oda, hogy körülzárja a területet.
A kis csapat gyorsan haladt. A lányt a nagydarab sona őrmester
vonszolta magával, és az, az árulás szégyenétől zokogva, rámutatott a
fordulókra és elágazásokra, az alig megkülönböztethető gyalogösvényeken.
– A falusiak rendszeresen etették és ellátták őket – mormolta Peter az
orosznak –, ezt a gyalogösvényt rendszeresen használták.
– Rossz hely elrejtőzni. – Buharin feltekintett a völgy lejtőin. – Velük
lehetnek menekült elemek is.
– A rejtekhely kapcsolatot jelent – ezért imádkozom – mondta Peter
halkan. És az orosz ismét elégedettséget érzett, hogy őt választotta: Ennek
szíve volt a feladatra. Most csak a háborús szerencsében kellett egy kis
változás, és főnökei Moszkvában megvethetik lábukat Közép-Afrikában.
Persze ez a Fungabera gondos megfigyelést igényel, ha már megvetették
a lábukat. Ő nem egy gorilla, akit erős nyomással, madzagon rángatva
lehet manipulálni. Neki eddig még felderítetlen komoly mélységei vannak,
és ezek feltárása Buharin feladata volt. Ehhez elmésségre és fortélyra lesz
szükség. Várakozással tekintett a feladat elé, mint ahogy élvezte a jelenlegi
üldözést is.
Könnyedén masírozott az ösvényen Peter Fungabera mögött, megerőlte-
tés nélkül tartva vele a lépést, és beleiben remek feszültséget érzett. Az
idegfeszültség felemelte összes érzékét – ez az embervadászat
különlegessége.
Csak ő tudta, hogy a vadászat nem a matabele elfogásával végződik.
Ezután majd más zsákmány következik, mind meghatározhatatlan, mind
értékes. Tanulmányozta az előtte haladó ember hátát, elragadtatva a
módtól, ahogy mozgott, hosszú, rugalmas lépteivel, ahogy a fejét tartotta
eres nyakán, ahogy az izzadtságtól beszennyeződött álcaruhájában haladt –
igen, még a szagát is élvezte, a vad afrikai szagot.
Buharin mosolygott. Micsoda trófeagyűjtemény koronázza meg hosszú
és megkülönböztetett pályafutását; a matabelék, a sonák és a föld.
Ezek a szellemi belefeledkezések semmi szín alatt nem térítették el
Buharin testi érzékeit. Teljes mértékben érzékelte, hogy a völgy
keskenyedik, a felettük levő sziklaoldalak meredekké válnak, az erdő fái
satnyává és deformálódottá változnak. Előrenyúlt, hogy megérintse Peter
vállát, hogy felhívja a figyelmét a mellettük levő sziklák földtani
alakzatának változásaira, amikor a matabele asszony váratlanul sikítani
kezdett. Hangja metszőn visszhangzott a sziklákról és a környező erdőből,
megtörve e furcsán kísérteties völgy forró és borongó csendjét. A sikolyok
érthetetlenek voltak, de a figyelmeztetés, amit hordoztak, félreérthetetlen.
Peter Fungabera két gyors lépéssel utolérte a lányt, válla fölött átnyúlt
az álla alá, másik alkarját a lány nyaktövére helyezte és egy rövid rántással
hátrarántotta fejét. A lány nyaka hallható reccsenéssel eltört, és sikolya
ugyanolyan hirtelen maradt abba, mint ahogy elkezdődött.
Ahogy élettelen teste összecsuklott, Peter megfordult, és gyorsan jelzett
csapatának. A katonák villámgyorsan reagáltak, eltűnve a gyalogösvényről
és gyorsan szétoszlottak, hurokszerűen körülzárva a terepet.
Amint kialakították alakzatukat, Peter visszatekintett az oroszra és
bólintott. Buharin mellé csatlakozott csendben, és most ketten haladtak elöl
gyorsan és óvatosan, kibiztosított fegyverekkel.
A halvány nyom a szikla tövéhez vezette őket, majd a szikla egy
keskeny, merőleges repedésénél eltűnt. Peter és Buharin előreszökkent, és
a nyílás két oldalán a sziklafalhoz lapult.
– A matabele róka lyuka – mondta Peter csendben kárörvendve. – Most
megvan!
– Itt vannak a sonák! – A sikoly a barlang bejárata felől hangzott fel, a
sziklafaltól és a bokroktól tompítottan. – Értetek jöttek a sonák! Fussatok!
A sonák! – A női hang hirtelen elhallgatott.
Sarah felugrott a tűz mellől, a háromlábú vas főzőedényt felborítva és a
viharlámpát felkapva futva bemenekült a barlang útvesztőibe.
A természet által kialakított meredek lépcső tetejéről, mely a nagy
erkélyhez vezetett, lekiáltotta figyelmeztetését a medence felé. – Itt vannak
a sonák, uram! Felfedeztek bennünket! – A visszhangok felnagyították
hangjában a rémületet és a sürgetést.
– Jövök hozzád! – kiabálta vissza Tungata az erkélyen át, és az aknán
felfelé közelítve elérte a viharlámpa fénykörét. A kötélen átlendülve
felmászott a lépcsőkön, és átölelte a lány vállát.
– Hol vannak?
– A bejáratnál egyik asszonyunk figyelmeztető hangját hallottam, a
félelem kihallatszott belőle, de aztán csend lett. Azt hiszem, megölték.
– Menj le a medencéhez. Segíts Pendulának Pupho felhozatalában.
– Uram, van-e számunkra menekvés?
– Harcolni fogunk – mondta. – És harc közben lehet, hogy találunk egy
utat. Menj most, Pupho megmondja, mit csinálj.
Az AK 47-essel hóna alatt Tungata eltűnt a főbarlang irányába vezető
átjárón, felfelé. Sarah lefelé kúszott a sziklás lejtőn, sietségében néhány
lábnyit leesett és összeverte térdeit.
– Pendula! – kiáltotta kétségbeesetten, emberi hang után vágyódva.
– Ide, Sarah, segíts!
Az erkély aljára érve ott találta Sally-Anne-t, derékig vízben a medence
szélén állva, amint a kötéllel bajlódott.
– Segíts! Megakadt!
Sarah leugrott melléje, és megragadta a kötél végét.
– A sonák megtaláltak bennünket. – Felemelte a kötelet.
– Igen, hallottuk.
– Mit csinálunk, Pendula?
– Először szedjük ki innen Craiget. Ő majd kigondol valamit.
Hirtelen a kötél engedett, mivel negyven lábbal lejjebb Craignek
sikerült átpréselnie magát a fal keskeny nyílásán, és a két lány közösen
vontatta őt kifelé. A medence vízfelszínén bugyborékoló oxigénbuborékok
jelentek meg, és a gintisztaságú vízben meglátták Craiget. Maszkja
valamilyen furcsa tengeri szörnnyé változtatta át. A vízfelszínt elérve Craig
letépte fejéről a maszkot és prüszkölve, köhögve kapkodta a friss levegőt.
– Mi van? – fulladozott, ahogy odaloccsant a sziklaterasz széléhez.
– Itt vannak a sonák. – Mindkét lány egyszerre szólt, angolul és
szindebele nyelven.
– Ó, istenem! – Craig elgyengülve leroskadt a lapra. – Ó, istenem!
– Mit csináljunk, Craig? – mindketten siralmasan rámeredtek. A hideg
és fejében a fájdalom szinte megbénította.
Váratlanul a levegő visszhangozni kezdett fejük fölött, mintha egy vad
tempóban vert üstdob zengő teste mellett lettek volna.
– Ágyútűz! – suttogta Craig, védelmezőén betakarva füleit. – Sam
kapcsolatot talált.
– Mennyi ideig tudja őket feltartóztatni?
– Attól függ, hogy gránátokat használnak-e, vagy gázt – itt félbe-
szakította mondatát, és erősen reszketve kiegyenesedett. A lányokra
meredt. Megérezték kétségbeesését, és félrenéztek.
– Hol a pisztoly? – kérdezte Sarah félősen, a sziklarepedésben elrejtett
kecskebőrdarabra pillantva.
– Nem – vágott vissza Craig –, azt nem. – Kinyúlt, és megfogta a lány
karját. Kétségbeesését elűzve összeszedte magát, ahogy kirázta hajából a
vizet.
– Használtatok-e már valaha víz alatti légzőkészüléket? – kérdezte
Sally-Anne-t. A lány a fejét rázta.
– Nos, akkor most eljött az ideje.
– Nem tudnék belemenni! – Sally-Anne félve meredt a medencére.
– Mindent meg tudsz tenni, amit meg kell tenned – acsarkodott vele. –
Idehallgass, találtam az aknában még egy ágat, mely a vízszint fölé ér.
Mindössze három Vagy négy percig fog tartani.
– Nem! – Sally-Anne ijedten rebbent el mellőle.
– Először téged viszlek át – mondta. – Aztán visszajövök Sarah-ért.
– Inkább itt halok meg, Pupho – suttogta a fekete lány.
– Akkor teljesül a kívánságod.
Craig már az oxigénpalackot cserélte, újat csavarozva a használt
helyére, és ismét Sally-Anne-hez fordult.
– Átkarolsz és lassan, könnyedén lélegzel. Olyan hosszú ideig tarts
minden lélegzetet, ameddig csak bírod, aztán óvatosan ereszd ki. A falban
keskeny a lyuk, de te kisebb vagy nálam, könnyen át fogsz férni.
Átemelte az oxigénfelszerelést a lány feje fölött, és a vállára helyezte. –
Én megyek át először, és magam mögött húzlak. Ha már átértünk,
egyenesen felfelé vedd az irányt. Ahogy felértünk, jusson eszedbe jól
kilélegezni, mert az oxigén ismét tágul a tüdődben, ellenkező esetben
felfúvódsz, mint egy papírzacskó. Gyerünk.
– Félek, Craig.
– Sosem gondoltam volna, hogy ezt hallom tőled.
Derékig a medencében a lány arcának alsó felére erősítette a maszkot.
– Ne harcolj vele – mondta neki. – Csukd be a szemed és lazíts.
Vontatni foglak. Ne harcolj, az isten szerelmére, ne harcolj!
A lány bólintott, a maszktól elnémítva, és a terasz ismét visszhangzani
kezdett a fentről jövő géppuskatűz zajától.
– Közelednek – mormogta Craig. – Sam hátrálni kényszerül. – Majd a
kőlapon felettük álló Sarahhoz szólt.
– Add ide a lábam! – Sarah átadta. Craig az övéhez szíjazta.
– Amíg távol leszek, minden fellelhető élelmet csomagolj be a
vászonszatyrokba. A tartaléklámpákat és elemeket is – tíz percen belül
visszajövök érted.
Elkezdett túllélegezni, mellkasához tartva a rögöt, mely majd leviszi
őket. Intett Sally -Anne-nek, aki mögé lubickolt és hóna alatt átkarolta.
– Végy egy mély lélegzetet, és játszd el a halottat – rendelkezett, ő is
feltöltötte utoljára tüdejét. Előrebukott a hátába kapaszkodó Sally-Anne-
nel együtt, és mindketten lefelé, a sírkamra bejárata felé merültek.
Félúton lefelé Craig hallotta a lány maszkjában a szelep kattanását, és
érezte, hogy a lány mellkasa hullámzik, ahogy lélegzik. Köhögő rohamra
készült fel, de az elmaradt.
Elérték a bejáratot, Craig eldobta a követ és a falhoz húzta a lányt.
Gyengéden lefejtette magáról a lány kezeit, igyekezett, hogy mozdulatai
nyugodtak és sietség nélküliek legyenek. Hátrahaladt a nyílás felé, a lányt
kezeinél fogva húzta maga után. Az oxigénpalacktól zavartalanul átsiklott
a nyíláson.
Ismét hallotta a lányt lélegezni. – Rendes lány! – dicsérte magában. –
Rendes, bátor lány!
Egy pillanatra a lány palackja beakadt a nyílásba, de Craig előrenyúlt és
kiszabadította, majd maga felé húzta a lányt. Sikerült átcsúsznia.
Köszönöm neked, Istenem, hogy túl van rajta.
Most felfelé! Gyorsulni kezdtek, Craig füleiben dobolt a nyomás.
Élesen megbökte a lány bordáit és hallotta a buborékokat, ahogy
kieresztette tüdejéből a táguló oxigént.
– Okos lány – megszorította kezét, és a lány viszonozta mozdulatát.
A felszállás olyan hosszú ideig tartott, hogy aggódni kezdett, hátha
eltévesztette az utat, és egy hamis elágazásba jutott, aztán váratlanul a
felszínen bukkantak ki, és Craig mély lélegzetet vett.
Zihálva átnyúlt, és bekapcsolta a lány lámpáját.
– Te nem jó vagy – lihegte –, te egyszerűen csodálatos vagy!
A létra tövéhez vontatta a lányt és elkezdte leszedni róla az
oxigénfelszerelést.
– Ki a vízből és fel a létrára – dörmögött. – Itt a lábam, erősítsd a létra
fokához. A lehető leghamarabb visszajövök.
Nem vesztegette idejét a palackok feltöltésével, hanem egyszerűen hóna
alá vette azokat.
Nem volt nehezék köve – így kinyitotta a szelepet és az oxigénzsákot
ürítette ki. A felszerelés most negatív felhajtóerővel rendelkezett, így
elkezdte lefelé húzni. Oxigént nem használhatott, tehát ismét szabad
búvárúszással haladt. A létra egyik fokába kapaszkodva teleszívta tüdejét
levegővel, és alábukott.
A falnál hátrafelé csúszott át a nyíláson, maga után húzva az üres
felszerelést. A kieresztett zsákkal most simán átment. A nagy erkély
bejáratához érve kinyitotta az oxigéncilinder csapját. Gáz illant a zsákba,
megtöltve azt. Így már ismét felhajtóerővel bírt, mely sebesen fellendítette
Craiget a medence felszínére.
Sarah a kőlap szélén ágaskodott, mellette becsomagolva a zsákok.
– Gyere! – zihálta Craig.
– Nem tudok, Pupho.
– Tedd ide azt a kis fekete seggedet! – mordult rá rekedten.
– Vidd a zsákokat, én maradok.
Craig felnyúlt, és elkapta a lány bokáját. Lerántotta a kőpárkányról, bele
a vízbe. Sarah belekapaszkodott.
– Tudod, mit fognak veled a sonák csinálni? – Vadul átemelte a felsze-
relést a lány feje fölött, és ekkor egy újabb géppuskatűz sorozata hangzott a
fejük fölött, és a célt tévesztett golyók az erkély felső falaiba fúródtak.
Craig Sarah arcára nyomta a maszkot.
– Lélegezz! – rendelkezett. A lány a maszkon keresztül szívta be a
levegőt.
– Látod, milyen egyszerű?
Sarah bólintott.
– Tessék, két kézzel tartsd a maszkot az arcodhoz. Lassan és könnyedén
lélegezz. Én majd viszlek – te maradj nyugton. Ne mozogj! – A lány ismét
bólintott. A vászonzsákokat derekához kötötte, és felvett egy súlyrögöt.
Elkezdett túllélegezni.
Fentről egy gránátvető spriccelő robbanása hallatszott, valami végig-
csattogott a barlangon, és az egész teret egy foszforcsóva kék fénye
világította be.
Egyik karja alatt a sziklarögöt tartva, másik alatt Sarah-t fogva, Craig a
vízfelszín alá bukott. Félúton érezte, hogy Sarah lélegezni próbál és
azonnal tudta, hogy bajban vannak. Sarah vizet nyelt és zihálni, fulladozni
kezdett maszkjában. Teste rángatózni kezdett, majd harcolni próbált Craig
alig tudta tartani őt; Sarah meglepően erős volt és kemény, vékony teste
kicsavarodott kezei között.
Elérték az akna bejáratát és ahogy Craig elengedte a súlyt, felhajtó-
erejük gyökeresen megváltozott. Sarah fölé került, és könyökével arcon
csapta őt. Az ütéstől Craig elkábult, és egy pillanatra engedett szorításából.
Sarah – elszabadulván – csapkodva, kapálózva sebesen emelkedni kezdett.
Craig felnyúlt, és épp hogy sikerült elkapnia a lány bokáját. A bejárat
pereméhez horgonyozva magát ismét levonszolta a lányt. A lámpafényben
meglátta, hogy Sarah letépte arcáról a maszkot, ami nyaka köré tekeredve
vadul himbálózott.
A fal felé húzta a lány testét, de Sarah karmolni kezdett és megrúgta
hasa alján, Craig felemelte térdeit, hogy ágyékát megvédje. Hátulról fogva
a lányt, a nyíláshoz vonszolta. Sarah a rémület és pánik mániákus erejével
harcolt. Már félig átjutott vele a falon, mielőtt a légcső beakadt.
Mialatt küzdött, hogy a csövet kiszabadítsa, Sarah gyengülni kezdett,
mozdulatai görcsösek és összefüggéstelenek lettek. Fuldoklott.
Craig mindkét kezével megragadta a csövet, és talált egy lábtámaszt a
sziklafalon. Minden erejét összeszedve rángatta a csövet – ami egyszer
csak kiszakadt az oxigénzsákból. A gáz ezüst buborékok formájában
menekült felfelé a hasadékon át, de Sarah kiszabadult.
Craig kihúzta a lányt a mélyedésből, és felfelé kezdett tempózni, egy
lábával épp csak kicsit lendítve magukon, szemben a kiürült oxigén-
berendezés súlyával és a derekához erősített vászon élelmiszerzacskók
visszahúzó erejével.
Craig harca, hogy megfékezze Sarah-t, felégette saját oxigéntartalékait.
Tüdeje égett és melle hevesen görcsölt. Folytatta tempózását. Sarah
nyugodt volt karjaiban. Craig érezte, hogy minden erőfeszítése ellenére
sem mozogtak többé, ott lebegtek egyhelyben a fekete mélységben,
mindketten lassan fulladozva. A légzés sürgető hiánya fokozatosan elmúlt,
minden további erőfeszítés értelmét vesztette. Sokkal egyszerűbb volt
pihenni, és hagyni, hogy megtörténjen. Lassan enyhe fájdalomra lett
figyelmes. Közönyén keresztül ez egy kissé meglepte, de csak amikor feje
a víz felszíne fölé bukkant, jött rá, hogy valaki a hajánál fogva tartja.
Még félig megfulladt állapotában is rájött, hogy Sally-Anne bizonyára
meglátta a lámpafényt a vízfelszín alatt, és felismerte veszélyes
helyzetüket. Alábukott hozzájuk, hajánál fova megragadta Craiget és
felhúzta őt a felszínre.
Levegőért kapkodva rájött, hogy még mindig szorítja Sarah karját. A
fekete lány arccal lefelé lebegett mellette a felszínen.
– Segíts! – zihálta. – Vegyük ki!
Együtt vették le a lányról a megsérült oxigénberendezést, az eszméletlen
Sarah-t kiemelték a vízből, és a létrarendszer első fokára tették. Sally-Anne
ölében hasra fektetve ringatta. Sarah úgy feküdt, akár egy megfulladt
fekete kismacska.
Craig Sarah szájába dugta ujját, majd lenyomta a torkán, hogy kiváltsa
ezzel az öklendezőreflexet. Sarah egy vízből és hányadékból álló vegyü-
letet köpött ki, majd összefüggéstelen, izomrángásszerű mozdulatokat tett.
A vízben mellette lebegve Craig lemosta ajkáról a hányadékot, száját a
lány szájára tette, légzését a tüdejébe erőltetve, míg Sally-Anne próbálta
átkarolni Sarah ernyedt testét a kényelmetlen alkalmatosságon.
– Ismét lélegzik.
Craig felemelte száját a lányéról. Betegnek érezte magát, szédült és
legyengült saját fuldoklásától.
– A búvárfelszerelés megsérült – suttogta –, kitépődött a cső.
Körbetapogatott érte, de az elsüllyedt az aknában.
– Sam – suttogta. – Vissza kell mennem Samért.
– Drágám, nem teheted – már eleget tettél. Megölöd magad.
– Sam – ismételte. – El kell mennem Samért.
Nehézkesen kibogozta a vászon élelmiszerzsákok szíjait, és lába mellé,
a létrafokra kötözte őket. A létrához simult, olyan mélyeket lélegezve,
amilyen mélyen ezt szúró tüdeje engedte. Sarah zihált és köhögött, de
megpróbált felülni. Sally-Anne felemelte és ölében ringatta, akár egy
gyermeket.
– Craig drágám, gyere vissza sértetlenül – kérlelte
– Úgy legyen – értett egyet, majd még vagy féltucat levegővételt en-
gedélyezett magának engedményként, mielőtt ellökte volna magát a létrától
és a hideg víz ismét összezárult a feje fölött. Az erkélyes barlangrész víz
alatti szakasza foszforfénytől volt megvilágítva, még olyan mélyen lent is,
mint az akna szája, és ahogy Craig felfelé haladt, úgy erősödött a fény,
sistergő, villamos kék színűvé vált, mint az ívlámpa ragyogása.
Ahogy a víz felszíne fölé tört, felfedezte, hogy a barlang felső része égő
tüzek kavargó füstjével telített. Levegő után kapkodott. Azonnal fájdalom
hasított torkán át a tüdejéig, és szemei úgy égtek és könnyeztek, hogy alig
látott.
– Könnygáz – állapította meg. A sonák elgázosították a barlangot.
Craig meglátta Tungatát, derékig vízben, a sziklalap mögött.
Letépett ingéből egy csíkot, benedvesítette, a szája és az orra fölé
helyezte, de szemei vörösek voltak és könnyeztek.
– Az egész barlang hemzseg a katonáktól – mondta Craignek, hangját a
nedves ruha tompította, aztán elhallgatott, mert egy testetlen sztentori hang
visszhangzott le a barlangon, az angolt elektronikus hangszóró torzította el.
– Ha azonnal megadjátok magatokat, nem lesz bántódásotok.
E bejelentés hangsúlyozására egy gránátvető pukkanása hallatszott, és
még egy könnygáztartály repült alá, a mészkőről visszapattanva, akár egy
futball-labda, ingerlő gázt tartalmazó, fehér füstöt okádva.
– Már lent vannak a lépcsőknél. Nem tudtam őket megállítani.
Tungata felbukkant a kőpárkány mögül, és kilőtt egy sorozatot a felső
erkély felé. Golyói pattogtak és csattogtak a sziklákon, aztán az AK
elhallgatott és ő lebukott.
– Az utolsó tár – morogta, és bedobta az üres puskát a vízbe. Övéből
előhúzta pisztolyát.
– Gyerünk, Sam – zihálta Craig. – Van egy kivezető út a medence
mögött.
– Nem tudok úszni – Tungata ellenőrizte a pisztolyt, és kezdte
újratölteni.
– Keresztülvittem Sarah-t – Craig igyekezett lélegezni a perzselő
gázfelhőn keresztül. – Átviszlek téged.
Tungata ránézett.
– Bízzál bennem, Sam.
– Sarah biztonságban van?
– Ígérem neked, ő biztonságban van.
Tungata habozott, víztől való félelmével küszködve.
– Nem engedheted meg, hogy elfogjanak – mondta neki Craig. – Ezzel
tartozol Sarah-nak és népednek.
Craig valószínűleg megtalálta az egyetlen érvet, ami hatott Tungatára.
Tungata visszalökte pisztolyát az övébe.
– Mondd meg, mit tegyek – kérte.
 A gázzal telt levegőben lehetetlen volt túllélegezni.
– Szívj be annyi levegőt, amennyit csak tudsz, és tartsd magadban.
Tartsd, és igyekezz nem lélegezni újra – zihálta Craig. A könnygáz
hasogatta tüdejét.
– Ide! – nyomta le őt Tungata. – Friss levegő! – Még mindig ott volt egy
adag tiszta levegő a kőlap hajlata mögé beszorítva. Craig mohón szívta be.
Megfogta Tungata kezeit, és vászonövére helyezte. – Kapaszkodj bele!
– parancsolta, és amikor Tungata bólintott, beszívott egy hosszú, mély
lélegzetet és együtt buktak a víz alá. Gyorsan értek le.
Amikor elérték a falat, nem akadályozta őket áthaladásukban terebélyes
oxigénszerkezet, és erejének utolsó maradványával Craig áthúzta Tungatát.
De ő gyorsan és rohamosan lassult és gyengült, ismét igényét vesztve,
hogy lélegezzen – ez az anoxia, oxigénéhség ismérve.
Túljutottak a falon, de már nem tudott gondolkodni, hogy ezután mit
tegyen. Zavart és irányt vesztett, lett, agya trükköket játszott vele.
Felfedezte, hogy enyhén kuncog, és értékes levegőbuborékok távoznak el
ajkai körül. A lámpa fénye gyönyörű smaragdzölddé változott, aztán a
szivárvány színsávjaira bomlott. Gyönyörű volt, ittasan nézegette, majd
hátára fordult. Minden olyan békés és szép volt, mint egy pentatholinjekció
után. Szájából szivárgott kifelé a levegő, és a felszálló buborékok olyan
fényesek voltak, mint a drágakövek. Nézte, ahogy felfelé szállnak.
– Felfelé! – gondolta ittasan. – Nekem is fel kell mennem – és lustán
rúgott egyet, felfelé lökve magát.
Derékszíjánál azonnal egy erőteljes lökést érzett, és a lámpa fényénél
látta Tungata lábait úgy taposni előre, akár a gőzmozdony. Craig a
részegek összpontosításával nézte Tungata lábainak súlyát emelkedni, de
azok lassan tovatűntek a sötétségbe. Utolsó gondolata ez volt: – Ha ez a
halál, akkor sokkal jobb, mint a reklámja. És fásult fatalizmussal elengedte
magát.
Fájdalomra ébredt, és igyekezett visszaerőltetni magát a halál
kellemesen kényelmes sötétségébe, de ott voltak a kezek, melyek
döfködték és ütögették őt, és a durván megmunkált létrafok húsába
vágódott. Tüdeje égett, és úgy érezte, mintha szemei sűrített savban
úsznának. Idegvégződései fellobbantak, minden egyes fájó izmát érezte, és
bőrén minden egyes seb és horzsolás sajgását.
Aztán egy hangot hallott. Megpróbálta kizárni.
– Craig! Craig, szívem, ébredj fel! – És egy nedves kéz fájdalmasan
pofon vágta. Elfordította a fejét.
– Kezd magához térni!
Olyanok voltak, mint a vízbe fulladó patkányok egy kút fenekén, ahogy
félig alámerülve odatapadtak a rozoga létrarendszerhez, mindannyian
reszketve a hidegtől.
A két lány az alsó fokon lógott. Craig karjait a főoszlopról lógó
vászonkarikákba fűzték, és Tungata mellette állt a vízben és a fejét fogta,
nehogy előrebukjon.
Craig nagy erőfeszítéssel körbenézett aggódó arcukra, majd gyengén
rámosolygott Tungatára. – Sam, te azt mondtad, hogy nem tudsz úszni,
félre tudtál volna vezetni.
– Nem maradhatunk itt – Sally-Anne fogai vacogtak a hidegtől.
– Csak egy út van – mindannyian felnéztek a felettük levő homályos
üregbe.
Craig feje még mindig bizonytalanul imbolygott a nyakán, de eltolta
Tungata kezét, és erőt vett magán, hogy megvizsgálja a faszerkezet
állapotát.
Hatvan évvel ezelőtt építették. A hajókötél, melyet a varázsdoktorok
használtak az illesztek összekötésére, elkorhadtak, és most úgy lógtak,
szétmálló zsinegként, akár a forgácsok az asztalosműhely padlóján. Az
egész rendszer úgy tűnt, mintha oldalra dőlne, kivéve, ha az eredeti
építőmester nem egyenesre építette.
– Gondolod, hogy elbír bennünket? – Sarah szövegezte meg a kérdést.
Craig mindent egy közelgő hányinger és a hullafáradtság vegyes
közérzetén keresztül látott, nehezére esett a gondolkodás.
– Egyszerre egy – mormogta. – Első a legkönnyebb. Te Sally-Anne,
aztán Sarah. – Kinyúlt és levette lábát a létrafokról. – Vidd fel magaddal a
kötelet. Ha felérsz a tetejére, húzd fel a csomagokat és a lámpákat.
Sally-Anne engedékenyen vállára tekerte a kötelet, és elkezdett felfelé
mászni a létrán.
Gyorsan, könnyedén haladt, de a faszerkezet recsegett és ingott alatta.
Felfelé haladtában, lámpája mindig előrébb kergette az aknában az
árnyékokat. Annyira eltávolodott, hogy csak a lámpa fénye jelezte
helyzetét, aztán hirtelen az is eltűnt.
– Sally- Anne!
– Rendben! – hangja visszhangozva jött le az aknán. – Itt van egy
terasz.
– Mekkora?
– Elég nagy. Leküldöm a kötelet.
Az kígyózva leérkezett, és Tungata a végéhez erősítette a csomagokat.
– Felhúzod?
 A köteg ugrásokkal ment felfelé, a kötélen himbálózva.
– Rendben. Küldjétek Sarah-t.
Sarah kimászott látóterükből, aztán a lányok suttogását hallották fent a
magasban. Aztán: – Rendben. A következő!
– Menj, Sam!
– Te könnyebb vagy, mint én.
– Az Isten szerelmére, menj már!
Tungata erőteljesen mászott felfelé, de a faszerkezet rázkódott a súlya
alatt. Az egyik lépcsőfok kilazult és leesett.
– Vigyázz lent!
Craig lebukott a víz alá, és a lépcsőfok súlyos loccsanással csobbant feje
fölött a vízben.
Tungata Craig látóterén kívülre mászott, és hangja hallatszott. –
Vigyázz, Pupho! A faszerkezet töredezik!
Craig kimászott a vízből és az első lépcsőfokon ülve visszacsatolta
lábát.
– Istenem, de jó érzés – gyengéden megpaskolta, és próbaként rúgott
párat.
– Jövök fel – közölte.
Még félútig sem ért el, amikor érezte, hogy a szerkezet megmozdul
alatta, és ő túl hevesen lendült felfelé.
Az egyik létrafok tört el muskétaszerű ropogással, és az egész rendszer
oldalra dőlt. Craig elkapta az alsó keretet, pont mikor három vagy négy
lépcsőfok esett ki alatta. Nagy loccsanássorozattal, visszhangozva csob-
bantak a vízben. Lábai a levegőben lógtak, és minden alkalommal, amikor
rúgott, hogy megvesse a lábát, a faszerkezet veszélyesen megereszkedett.
– Pupho!
– Megakadtam. Ha megmozdulok, ez az egész megveszekedett izé
leesik.
– Várj!
Pár másodperc csend után ismét Tungata hangja: – Itt a kötél. Hurok
van a végén.
Hatlábnyira tőle esett le.
– Lendítsd kicsit balra, Sam.
A hurok feléje lendült.
– Még egy kicsit! Lejjebb, egy kicsit lejjebb! – Ott lógott
karnyújtásnyira.
– Tartsd erősen!
Craig egy nyújtott mozdulatot tett és karja átjutott a hurkon.
 – Jövök!
Elengedte az oldalkeretet és ellendítette magát a létrarendszertől.
Túlságosan gyenge volt a mászáshoz.
– Húzzatok fel!
Lassan felhúzták, és Craig értékelte azt az erőt, melyre szükség volt egy
felnőtt férfi felhúzásához. Tungata nélkül ez sohasem sikerült volna.
Látta az aknafalon a lámpafény visszaverődését és a fény közeledését,
majd Sally-Anne feje kukucskált ki a terasz széléről.
– Nincs már messze. Tartsatok ki!
Egy szintre ért a sziklaterasz peremével, Tungata a túlsó falnak tá-
maszkodva állt, a kötél egy hurkát hátán és vállán átvetve, két kézzel húzta,
kidagadt nyaki ütőerekkel és nyitott szájjal, az erőlködéstől morogva.
Craig a peremre támasztotta könyökét, és amikor Tungata ismét húzni
kezdett, lábát fellendítette és hasán felkúszott a peremre.
Csak némi idő elteltével tudott felülni és érdeklődést tanúsítani
környezete iránt. Mind a négyen összekuporodtak, reszketegek, átázottak
voltak egy lejtős, víz koptatta mészkőteraszon, amely csak olyan széles
volt, hogy éppen elfértek rajta.
Felettük a függőleges akna folytatódott, a sötétségben eltűnve, falai
simák és megmászhatatlanok. A varázsdoktorok által épített faszerkezet
csak addig ért, ameddig ez a terasz.
Craig körbenézett a sziklateraszon. Nagyjából nyolc láb széles volt, és a
túlsó falánál meglátta az alagút egy bekötő ágát, mely sókkal alacsonyabb
és keskenyebb volt, mint a főakna, vízszintesen bevájva a sziklába.
– Úgy tűnik, csak erre mehetünk – suttogta Sally-Anne. – Erre tartottak
az öreg varázsdoktorok.
Senki sem válaszolt. A mászástól mindenki kimerült, és csontig fagytak.
– Menjünk tovább! – erősködött Sally-Anne, mire Craig felemelkedett.
– Hagyd itt a zacskókat és a kötelet. – Hangja még mindig érdes és
rekedt volt a könnygáztól, és fájdalmasan köhögött. – Visszajövünk értük,
ha szükségünk lesz rájuk.
Craig nem bízott benne, hogy meg tud állni a lábán. Gyengének és
bizonytalannak érezte magát, és az akna fekete ürege olyan közel volt
mellette. Négykézláb szelte át a teraszt a szemben levő nyíláshoz.
– Adj ide egy lámpát! – Sally-Anne átnyújtotta, és Craig átmászott az
alacsony bejáraton.
Mögötte egy átjáróra leltek. Ötven láb után a boltozat emelkedni
kezdett, itt már görnyedve fel tudott állni és szabad kezével meg tudott
támaszkodni, így gyorsabban haladt. A többiek követték. További száz láb
után átlépett egy természetes, alacsony kőkapun, majd teljes magasságában
kiegyenesedett. Egyre növekvő csodálkozással nézett körül. A többiek,
akik a kapun keresztül bejöttek, lökdösték, de ő ezt nem vette észre,
annyira el volt ragadtatva környezetétől.
Közel egymáshoz, egy csoportban álltak, mintha kényelmet és
bátorságot merítenének egymástól, és bámultak. Fejüket lassan
körbefordították, felfelé is meredtek és az oldalfalakat is megnézték.
– Istenem, de gyönyörű – suttogta Sally-Anne. Elvette Craig kezéből a
lámpát és magasra tartotta.
A fények barlangjába léptek be, egy kristálybarlangba. Végeláthatatlan
időn keresztül a vízszivárgásból kiváló kálciumkristály rárakódott a magas
boltozatos tetőre és az oldalfalakra. A padlóra is rácsöpögött és
megszilárdult.
Gyönyörű, ragyogó szivárványfényben játszó szobrokat alakított ki. A
falon a lerakódás olyan finom, akár az ókori velencei csipke, ahogy a
lámpafény átvilágított rajta. Szépséges párkányok és oszlopok kötötték
össze a mennyezetet a padlóval, voltak ott szivárvány színű felfüggesztett
csodák, olyan formájúak, mint az angyalok szárnyai repülés közben.
Hatalmas, hegyes sztalaktitok oly fenyegetően lógtak, mint Damoklész
fényes, ragyogó kardja, vagy mint fehér fogak az emberevő cápa felső
állkapcsában. Más képződmények hatalmas csillárra, egy óriási orgona
sípjaira emlékeztettek, miközben a padlóról sztalagmitok emelkedtek
sorozatban; fantasztikus formájú szakaszok és századok, gyöngyház ruhát
viselő csuklyás barátok, farkasok és púpos emberek, hősök fényes
páncélzatban, balerinák és manók, bájosak és hóbortosak, de a
lámpafényben mindegyikben milliónyi apró kristály szikrázott.
Kis csoportban, habozva, lépésenként haladtak előre a barlang mentén,
megválasztva útjukat a magas sztalagmit szobrok csarnokán keresztül, és
botladoztak a padlózatot áttört mészkő tőrszerű pontjain, melyek áttörték a
mennyezetet és szétszóródtak a padlón, mint őskori nyílhegyek.
Craig ismét megállt, és a többiek olyan közel mentek hozzá, hogy
egymást érték.
A barlang közepe nyitott volt. A padlót megtisztították a leeső
hulladékoktól, és a nyílt téren emberi kezek építettek csillogó mészkőből
egy négyszögletes emelvényt, egy dobogót – vagy pogány oltárt. Az
oltáron mellkasáig felhúzott lábakkal, aranyfoltos párducbőrbe öltöztetve
egy férfi teste ült.
– Lobengula – Tungata féltérdre borult. – Aki úgy vágtat, mint a szél.
Lobengula kezei össze voltak kulcsolva térde felett: mumifikálódott,
fekete, aszott kezek. Körmei halála után is tovább nőttek. A ragadozó
vadállat karmaiéhoz hasonlóan hosszúak és begörbültek voltak. Tollakból
és szőrmékből készített fejfedője, melyet egykoron viselt, leesett a fejéről,
és most ott feküdt mellette az oltáron. A gémtollak még mindig olyan
kékek és fodrosak voltak, mintha a mai napon tépték volna ki őket.
Lehetséges, hogy meghatározott szándékkal, de még valószínűbb, hogy
a véletlen folytán, a test pontosan e tetőről jövő elszivárgások egyike alá
volt helyezve. Amíg az oltár előtt álltak is érkezett, lágy koppanással, egy
további csepp; megjelent a király homlokán, majd lekígyózott az arcán,
akár egy lassú könnycsepp. Milliónyi és milliónyi csepp eshetett már rá és
mindegyikük otthagyta fénylő kálciumlerakódását a múmiává vált fejen.
Lobengula kővé változott, koponyáját már áttetsző sisak borította, mint
a leégő gyertya faggyúja. A leguruló kalciumcseppek megtöltötték
szemgödreit gyöngyszerű lerakódással, felvonalazták aszott ajkait, és
ráépültek az állkapcsa vonalára. A kőmaszkból rájuk vigyorgott Lobengula
tökéletes, fehér fogsora.
Hatása földöntúli és rémséges volt. Sarah baljóslatú félelemmel
nyöszörgött és Sally-Anne-be kapaszkodott, aki ugyanolyan buzgón
viszonozta a szorítást. Craig a lámpafénnyel játszott a rémisztő fej felett,
majd lassan leengedte a lámpát.
A kőoltáron Lobengulával szemben öt sötét tárgyat helyeztek el. Négy
söröskorsót, kézzel formált agyagból, széles szájuk körbedíszítve a stilizált
gyémántmintával és mindegyik korsó le volt zárva kecskehólyag hártyával.
Az ötödik tárgy egy zacskó volt, amely egy még meg nem született zebra
méhmagzat bőréből készült.
– Sam, te – kezdte Craig, de hangja elakadt. Megköszörülte torkát és
újrakezdte: – Te a leszármazottja vagy. Csak te érhetsz itt bármihez is
hozzá.
Tungata még mindig féltérdre volt ereszkedve, és nem felelt. Az öreg
király átváltozott fejére bámult és ajkai mozogtak, amint csendben
imádkozott. Vajon a Keresztény Istenhez imádkozik vagy ősei
szelleméhez? – merengett Craig.
Sally-Anne fogai vacogtak – ez volt az egyetlen zaj a barlangban – és
Craig átölelte a két lányt. Mindketten reszkettek a hidegtől és a
megilletődöttségtől és hálásan simultak hozzá.
Tungata lassan felállt és előrelépett a kőoltárhoz: – Látlak téged, nagy
Lobengula. – Én Sámson Kumalo, a te véredből és a te törzsedből,
üdvözöllek az évek távlatából! – Törzsi nevét használta ismét, bizonyítva
származását, ahogy folytatta halk, de határozott hangon. – Ha én vagyok
jövendölésedből a párduckölyök, akkor áldásodat kérem, ó, király. De ha
nem én vagyok az a kölyök, akkor csapj le megszentségtelenítő kezemre és
tartsd vissza, amikor megérinti Mashobane házának kincseit.
Lassan kinyújtotta jobb kezét és ráhelyezte az egyik fekete agyagkorsó
tetejére.
Craig érezte, hogy visszatartja lélegzetét, várt valamire, de nem volt
biztos benne, hogy mire. Talán egy hangra a régen halott király torkából
vagy hogy egy nagy sztalaktit letörjön a boltozatról, vagy egy hirtelen
villámcsapástól, amely mindannyiukba belevág.
Továbbra is csend volt. Aztán Tungata a másik kezét is ráhelyezte a
söröskorsóra és lassan felemelte, közben meghajolt a király előtt.
A törékeny égetett agyag egy reccsenéssel kettéhasadt. A korsó alja le-
vált és ragyogó fényözön zúdult ki belőle, mely elhalványította és ér-
dektelenné tette a nagy barlang kristálybevonatát. A kőoltáron gyémántok
koppantak és pattantak, egymásra zúdulva és egymáson csúszkálva, gúlává
halmozódva, és égő szénként ott parázslottak a lámpafényben.
– Nem tudom elhinni, hogy ezek gyémántok – suttogta Sally-Anne. –
Úgy néznek ki, mint a kvarckristályok, szép, fényes kvarckristályok, de
kvarckristályok.
Átöntötték mind a négy korsó és a zebrabőr zacskó tartalmát a vászon
élelmiszerzacskóba, és az üres agyagkorsókat az öreg király lábainál
hagyva, visszavonultak.
– Az első dolog – jegyezte meg Craig – hogy a monda tévedett. A
korsók nem egy gallon, inkább csak fél liter tartalmúak.
– Ötször fél liter gyémánt még mindig jobb, mintha egy orrszarvú
szemen döf – vágott vissza Tungata.
Az aknában lévő faszerkezet felső részéből kimentettek egy tucatnyi
póznát, és kis tüzet raktak a barlang padlózatán. Ahogy körbeguggoltak a
halom drágakő körül, nyirkos ruhájukból gőzölögve párolgott a víz.
– Ha ezek gyémántok – Sally-Anne még mindig kételkedett.
– Biztos, hogy gyémántok – jelentette ki határozottan Craig. – Mégpedig
minden egyes darab. Ide nézzetek!
Craig kiválasztott egyet a kövekből, egy kés élességű kristályt.
Végighúzta élét a lámpa lencséjén. A metsző csikorgástól összeverődött a
foguk, de a kristály mély, fehér karcolást hagyott az üvegen.
– Íme a bizonyíték, hogy gyémánt!
– Milyen nagy! – Sarah találomra a legkisebbet vette ki. – Még a legki-
sebb is nagyobb, mint az ujjam felső perecé – mondta, összehasonlítva a
kettőt.
 – Az öreg matabele munkások csak az olyan nagyokat választották ki,
melyek az első mosásban tűntek elő – magyarázta Craig. – Emlékezzetek
rá, hogy tömegük hatvan vagy még nagyobb százalékát el fogják veszteni a
vágás és csiszolás során. Az sem marad nagyobb, mint egy borsószem.
– A színek – mormogott Tungata – milyen sok különböző szín.
Egyes kövek áttetsző citromszínűek voltak, mások sötét ámbra vagy ko-
nyak árnyalatúak, még színteleneket is felfedeztek. Olyan tisztán csillog-
tak, akár a hegyi patakban az olvadó hó, deres lapjaik visszatükrözték a
füstös kis tűz fényeit.
– Ezt nézzétek meg!
A Sally-Anne által feltartott kék színű kő mély bíborba játszott, akár a
Mozambik folyam, amikor a déli trópusi napsugár áttör mélységein.
– Hát ez? – Egy ütőérből kibuggyanó vérhez hasonlóan élénk színű kő.
– Ehhez mit szóltok? – Hihetetlenül szép lilászöld darab, mely a fény
minden villanására színt váltott.
Sally-Anne kirakott maga elé a földre egy sor színes követ.
– Milyen szépek – mondta. Osztályozta őket; egy sorba gyűjtve a
sárgákat, ámbra színűeket, egy másikba a rózsaszínűeket és a vöröseket.
– A gyémánt minden alapszínt fel tud venni. Mintha kedvét lelné a más
kövekre jellemző színek másolásában. Ezt John Mandeville. Egy
tizennegyedik századbeli utazó írta. – Craig a lángok fölé nyújtotta kezeit.
– És bármilyen alakzatba ki tud kristályosodni a tökéletes négyszögtől a
nyolcoldalúig vagy a tizenkét oldalúig.
– A szentségit, pajtás – gúnyolódott vele SallyAnne. – Mi az a
nyolcoldalú, könyörgöm?
– Két háromszög oldalú gúla közös alapon.
– Ejha! És a tizenkét oldalú? – provokálta.
– Két ferde oldalú rombusz, közös alappal.
– Honnan tudsz te ennyi mindent?
– Írtam egy könyvet – emlékszel? – Craig visszamosolygott. – A könyv
fele Rhodesról, Kímberley-ről és a gyémántokról szól.
– Elég – kapitulált a lány.
– Megközelítőleg sem elég – rázta meg fejét Craig. – Folytathatom. A
gyémánt a legtökéletesebb fényvisszaverő, csak az ólomkrómsav ver vissza
több fényt, és csak a krizolit szórja jobban. De a gyémánt összetett
fényvisszaverő, fénytörő és -szóró tulajdonsága egyedülálló.
– Állj! – rendelkezett Sally-Anne, de arckifejezése érdeklődést árult el,
így Craig folytatta.
– Ragyogásuk maradandó, noha az ókoriak nem ismerték a csiszolás
trükkjét, hogy feltárják a kövek igazi szépségét. Ezen oknál fogva a
rómaiak jobban értékelték a gyöngyöket, és még az első hindu
kézműiparosok is csak megdörzsölték a Kohinor oldalait. Elsápadtak
volna, ha megtudják, hogy a korszerű csiszolók a kő tömegét több mint
hétszáz karátról százhatra csökkentették le.
– Milyen nagy hétszáz karát? – szerette volna tudni Sarah.
Craig kiválasztott egy golflabda nagyságú követ azok közül, melyeket
Sally-Anne sorakoztatott fel.
– Ez úgy háromszáz karát lehet – ha paragonná sikerül vágni, első
osztályú, száz karát feletti gyémánt lehet belőle. Aztán az emberek majd
elkeresztelik, mint a Nagy Mogul, az Orlov vagy Sah, és legendák fognak
köré szövődni.
– Lobengula Tüze – kísérletezett Sarah.
– Remek – bólintott Craig. – Jó név rá. Lobengula Tüze.
– Mennyi? – kérdezte Tungata. – Mennyit ér ez a csinos kőhalom?
– Isten tudja – vont vállat Craig. – Egy részük hulladék.
Kiválasztott egy sötétszürke színű, nagyméretű, alaktalan rögöt,
melyben szabad szemmel is látható volt a fekete foltok és pettyek
nyilvánvaló tökéletlensége. Belsejét törésvonalak és repedések szelték át.
– Ez ipari minőség, szerszámgépekhez fogják használni, és olajfúrófej
vágóélére, de ami a többit illeti – az az egyetlen válasz, hogy annyit fognak
érni, amennyit egy gazdag ember fizetni fog értük. Lehetetlen lesz
egyszerre mindet eladni, ennyit a piac nem tud felszívni. Mindegyik kő
külön vevőt igényel, és egy jelentősebb pénzügyi tranzakciót vesz igénybe.
– Mennyit érnek, Pupho? – csökönyösködött Tungata. – Mennyi a
legkevesebb vagy a legtöbb?
– Igazán nem tudom, még csak találgatni sem mernék – Craig kivett egy
másik nagyobb követ, melynek lapjait homály fedte, mintegy rejtegetve a
mélyében megbúvó igazi tüzet. – Magasan kvalifikált technikusok hetekig
fognak dolgozni ezen, de az is lehet, hogy hónapokig. Felfedezik a magját
és feltérképezik repedéseit. Apró ablakot csiszolnak bele, hogy
mikroszkopikusan meg tudják vizsgálni a belsejét. Aztán, mikor elhatároz-
ták, hogy megcsinálják a követ, a kötélidegzettel rendelkező mestercsiszo 
ló a hentes bárdjához hasonló szerszámmal végighasítja a repedésvonal
mentén. Egyetlen rossz kalapácsütés, és a kő értéktelen szilánkokká rob-
banhat szét. Azt mondják, hogy a mestercsiszoló, aki a Cullinan gyémántot
csiszolta, elájult a megkönnyebbüléstől, amikor egy tiszta ütésétől a
gyémánt tökéletesen hasadt meg. – Craig elgondolkodva bűvészkedett a
nagy gyémánttal. – Ha ezt a követ tökéletesen megcsiszolják, és a színe D
minősítést kap, mondjuk egymillió dollár körüli lesz az értéke.
– Egymillió dollár! Egyetlen kőért! – kiáltott fel Sarah.
– Talán több – bólintott Craig. – Lehet, hogy sokkal több.
– Ha egy kő ennyit ér – Sally-Anne felmarkolt egy adag gyémántot és
hagyta, hogy lassan átperegjenek ujjai között. – Mennyit érhet ez a halom?
– Legalább százmilliót és legfeljebb ötszázmilliót – találgatott
csendesen Craig. E lehetetlen összegek inkább nyomasztani kezdték őket,
minthogy mámoros örömöt váltottak volna ki.
Sally-Anne leejtette az utolsó néhány követ, mintha azok égették volna
ujjait, és karjait összefonva megborzongott. Nedves haja vékony csíkokban
lógott az arcába, és a tűz fénye kihangsúlyozta szemei árnyékát.
Mindannyian kimerülten és elgyötörten ültek ott.
– Ezek szerint mi itt – mondta Tungata – valószínűleg olyan gazdagok
vagyunk, mint a leggazdagabb élő ember – és az egészet odaadnám egy
pillantásért a napfénybe és a szabadság megízleléséért.
– Pupho, beszélj hozzánk – kérlelte Sarah. – Mesélj történeteket.
– Igen – csatlakozott hozzá Sally-Anne. – Ez a te feladatod. Mesélj
nekünk a gyémántokról. Segíts elfelejteni a többit. Mondj el nekünk egy
történetet.
– Rendben – járult hozzá Craig, és mialatt Tungata fahasábokat rakott a
tűzre, egy pillanatig elgondolkodott. – Tudjátok-e, hogy Kohinor annyit
jelent „a Fény Hegye”, és hogy értékét Babér, a Hódító, az egész ismert
világ napi kiadásának felében állapította meg? Azt hinnétek, hogy nem volt
ehhez hasonló drágakő, pedig ez csak egy volt azok közül, amiket
Delhiben gyűjtöttek. Ez a város kincseivel felülmúlta a császári Rómát
vagy a kérkedő Babilont. Delhi többi drágaköveinek is csodás
elnevezéseket adtak; A Fény Tengere, A Hold Koronája, A Nagy Mogul.
Craig történetek után kutatott emlékezetében, hogy ne helyzetük
reménytelenségén gondolkodjanak, hogy ne essenek kétségbe attól a
valóságos felismeréstől, hogy élve vannak eltemetve, mélyen a föld alatt.
Elmesélte nekik a hűséges szolga történetét, akire de Sancy rábízta a
nagy Sancy gyémántot, amit Navarrai Henriknek küldött, hogy tegye azt
hozzá Franciaország koronázási ékszereihez. – A szolga utazásáról
tolvajok szereztek tudomást, és a szegény embert útonállók támadták meg
az erdőben. Megölték és átkutatták ruházatát és testét. A gyémántot nem
találták meg, így gyorsan eltemették és elmenekültek. Évekkel később de
Sancy úr megtalálta az erdőben a sírhelyet és elrendelte, hogy belezzék ki a
szolga feloszlott tetemét. Gyomrában megtalálták a legendás gyémántot.
– Kísérteties – borzongott meg Sally-Anne.
 – Talán – értett egyet vele Craig. – De minden nemes gyémántnak véres
történelme van. Császárok, rádzsák és szultánok ármánykodtak és
szerveztek hadjáratokat értük. Mások kiéheztetést, forró olajat vagy tüzes
vasat használtak, hogy szemeket szúrjanak ki. Nők mérget alkalmaztak
vagy prostituáltak magukat. Palotákat fosztottak ki és templomokat
szentségtelenítettek meg. Úgy látszik, minden kő üstökösnyi nyomot
hagyott maga mögött vérből és barbárságból. És mégis, mindezen
események és szerencsétlenségek ellenére sem bátortalanodták el a
gyémántokért epekedők. Amikor Suja Sah ott állt – Punjab Oroszlánja –
Runjeet Singh előtt, csontvázzá kiéheztetve feleségeivel és családjával, a
kínzásoktól összetörve és megcsonkítva, arra kényszerülve, hogy feladja a
Nagy Mogult, Runjeet Singh, aki egykoron legdrágább barátja volt,
kárörvendve, a nagy kővel kezében azt kérdezte: – Mondd meg nekem,
Suja Sah, milyen árat kérsz érte?
Megtörve, legyőzve, a dicstelen halál közvetlen közelében is volt ereje
Suja Sahnak azt válaszolni: – Ára a szerencse, mert a Nagy Mogul mindig
a fenségesen győzedelmeskedők talizmánja volt.
A történet véget ért. Tungata dörmögni kezdett, beletúrt a
kincshalomba. – Bár egyik ezek közül hozna nekünk egy kis jó szerencsét.
Craig kifogyott a történetekből. Torka fájdalmasan összezárult a hideg-
től, a beszédtől és, a perzselő könnygáz hatásától. Senki nem tudott semmi
olyat kitalálni, ami a többieket jókedvre derítené. Csendben majszolták az
ízetlen, megpörkölt kukoricamasszát, majd a tűz közelében lefeküdtek.
Craig a többiek szuszogását hallgatva feküdt, de fáradtsága ellenére agya
forgott, gondolatok cikáztak benne, és így Craig nem tudott elaludni.
A barlangból az egyetlen kiút a visszaút volt, a föld alatti tavon
keresztül felfelé, a nagy erkélyrészen át. De mennyi ideig fogják a sonák a
kijáratot őrizni? Meddig tudják ők itt kibírni? Egy vagy két napra volt még
élelmük, innivalót a boltozaton keresztüli szivárgás biztosított, de a két
lámpa elemei kezdtek kimerülni. Fényük sárgult és kezdett homályossá
válni. A létra faanyaga még táplálhatja néhány napig a tüzet és aztán –
hideg és sötétség. Mennyi idő múlva fognak bedilizni? Mennyi idő múlva
kényszerülnek rá, hogy megkíséreljék az aknán keresztül visszavezető
borzalmas utat, hogy végül belerohanjanak a várakozó katonák karjaiba a –
Craig sötét gondolatait hirtelen félbeszakították. A szikla, amelyen
feküdt, megrázkódott és kimozdult alóla. Négykézlábra ereszkedett.
A barlangtető árnyékából az egyik nagy sztalaktit, húsz tonna csillogó
mészkő, váratlanul leszakadt, mint egy érett gyümölcs a szélviharban, és a
padlón összetört, alig tízlépésnyire attól a helytől, ahol feküdtek. A
barlangot porhullám lepte be. Sarah rémült sikollyal ébredt. Tungata maga
körül csapkodva riadt fel mély álmából.
A földrengés csak másodpercekig tartott, s aztán csend lett, a föld
mélyének legteljesebb csendje borult ismét rájuk. Rémült arccal tekintettek
egymásra a parázsló tűz fölött.
– Mi az ördög volt ez? – kérdezte Sally-Anne. Craig vonakodott
válaszolni. Tungatára nézett.
– A sonák – mondta Tungata gyengéden. – Azt hiszem, felrobbantották
a nagy erkélyt. Elzártak bennünket.
– Ó, Istenem – Sally-Anne mindkét kezével eltakarta száját.
– Élve eltemetve – mondta ki helyettük Sarah.

Az akna százhatvan láb mély volt a víz felszínétől a kőlap széléig. Tungata
nejlonkötéllel lemérte, mielőtt Craig leereszkedett. Elég mély volt ahhoz,
hogy megöljön vagy megnyomorítson bárkit, aki belecsúszott és beleesett a
szakadékba.
A kötél végét az egyik rúdhoz erősítették, mely horgonyszerűen
helyezkedett el a kristálybarlanghoz vezető alagút bejáratánál, és Craig
rászánta magát, hogy még egyszer leereszkedik a kötélen a vízbe, az akna
tövéhez. A faszerkezet rozoga maradványaira támaszkodva óvatosan
könnyített súlyán, ahogy a vízfelszínhez közeledett, majd beleereszkedett.
Egyszer merült csak alá. Ez elég volt, hogy megerősítse legrosszabb
gondolataikat. A nagy erkélyhez vezető alagutat súlyos sziklatömbök
zárták el. A varázsdoktorok által épített falmaradványig sem tudott eljutni.
Tapogatózó kezei újabb sziklagörgeteget zúdítottak alá.
Kihátrált az alagútból és hálatelten menekült vissza a felszínre. A létra
faszerkezetén csüngött és vadul zihált a rémülettől, hogy majdnem
bentrekedt az alagútban.
– Pupho, rendben vagy?
– Rendben! – ordított fel az aknán. – De neked volt igazad. Az alagutat
felrobbantották. Nincs kifelé vezető út!
A többiek várták, amikor visszamászott a párkányra. A tűz fényében
arcuk feszült és kétségbeesett volt.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte Sally-Anne.
– Első dolgunk az lesz, hogy gondosan átkutassuk a barlangot. – Craig
még mindig zihált az úszástól és a mászástól. – Minden szögletet és
bemélyedést, az összes alagút minden elágazását és nyílását. Páronként
fogunk dolgozni. Sam és Sarah, kezdjetek el dolgozni balról – a lámpákat
gondosan használjátok, takarékoskodjatok az elemmel.
 Craig Rolexe szerint három órával később ismét találkoztak a tűznél. A
viharlámpák addigra már csak gyenge sárgás fényt adtak, az elemek
kimerültek, és azon a ponton voltak, hogy felmondják a szolgálatot.
– Találtunk egy alagutat az oltár mögött – jelentette Craig. – Egy
darabig biztatóan nézett ki, aztán teljesen elkeskenyedett. És ti? Semmit? –
Craig Sally-Anne térdén tisztított ki egy karcolást, amit elbotlásakor
szerzett. – Semmi – ismerte el Tungata. Craig bekötötte a lány térdét egy,
az ingéből letépett csíkkal. – Találtunk egy pár biztatónak tűnő nyílást, de
mindegyik reménytelen.
– Most mit csinálunk?
– Eszünk egy keveset, aztán pihenünk. Meg kell próbálnunk aludni.
Erőnlétünket meg kell tartanunk.
Craig érezte, amint kimondta, hogy ez csak ürügy volt, de
csodálkozására ő is elaludt.
Amikor felébredt, észrevette, hogy időközben Sally-Anne mellkasához
bújt, és most álmában köhögött. Nyers, slejmos köhögéssel. A hideg és
nyirkosság mindnyájukra hatott, de az alvás felfrissítette Craiget és erőt
adott neki. Noha torkát és mellkasát még mindig fájlalta a gáztól, fájdalmai
egy kissé enyhültek és jobb hangulatban érezte magát. Ügyelve, hogy ne
zavarja Sally-Anne-t, visszafeküdt a sziklafalhoz. A tűz túloldalán Tungata
horkolt, majd dörmögött, megfordult és csendben maradt.
A barlangban most az egyetlen zaj a boltozatról csöpögő víz hangja
volt, majd halkan, nagyon halkan, még valamit hallott. Susogást, olyan
halkat, hogy inkább a csend visszhangjának hatott. Craig fektében hallására
összpontosított. Bosszantotta a hang, próbálta azonosítani.
– Hát persze – ismerte fel – denevérek!
Visszaemlékezett rá, hogy amikor először ért fel a párkányra, tisztábban
hallotta őket. Fektében gondolkozott egy darabig, aztán gyengéden
leemelte Sally-Anne fejét a válláról. A lány halkan horkant egyet, majd
megfordult és tovább aludt.
Craig felvett egy viharlámpát, és visszament a párkányhoz és aknához
vezető alagútba. A lámpát csak egyszer vagy kétszer villantotta fel, hogy
takarékoskodjon az elemmel. Ott állt a sötétben a párkányon a sziklának
támaszkodva, és teljes lényével fülelt. Hosszú csendszakaszok után, melyet
csak a sziklára csöpögő vízcseppek zenei koppanása tört meg, váratlanul
cincogó kórust hallott. A hangok az aknakéményből visszhangzottak lefelé,
majd ismét csend lett.
Craig felvillantotta a lámpát. Órája ötöt mutatott. Nem volt biztos
benne, hogy reggel van-e vagy este, de ha a denevérek ott fent telepedtek
.le, biztos világosság van még odakinn. Leguggolt és várt egy órát,
időnként ellenőrizve az idő lassú múlását, aztán ismét hallatszott a
denevérek szárnycsapkodásának távoli zaja. Most már nem az álmos
cincogások, hanem egy felizgatott kórus, sokezernyi kis rágcsáló, éjszakai
vadászatra felébredve.
A kórus elhallgatott, és Craig ismét ellenőrizte óráját. Hat-harmincöt.
Elképzelte, hogy valahol ott fenn a légi horda kirajzott a barlang egy
nyílásából a sötétedő esti égbe, mint a kéményből felszálló füst. Óvatosan a
párkány széléhez ment, az oldalfalhoz erősítette magát, és egy kézzel
támaszkodva igen elővigyázatosan a nyílás fölé hajolt. Felfelé fordította
fejét, hogy felnézzen az aknán, teljesen kinyújtott karral tartva kezében a
lámpát. A gyenge, sárga fény még jobban kihangsúlyozta a felette lévő
sötétséget.
Az akna félkör alakzatú, és a szemben levő falig mintegy tíz láb
szélességű volt. Feladta a fenti sötétség feltárására irányuló próbálkozásait,
helyette az akna szemben levő falát kezdte tanulmányozni, a lámpa
időnkénti felvillantásával.
A fal olyan sima volt, akár az üveg. Sem kapaszkodó, sem mélyedés,
semmi, kivéve – Craig még egy hüvelyknyivel kijjeb hajolt a nyílás fölé.
Pont szemben vele, feje fölött, éppen a látóhatár szélén felfedezett egy
sötétebb jelet a sziklában. Színelváltozás volt, vagy repedés? Nem volt
benne biztos, és a fény is egyre halványult. Az is lehet, hogy a fény és
árnyék játéka volt csak.
– Pupho! – Tungata hangja szólalt meg mögötte, mire hátrahúzódott.
– Mi van?
– Azt hiszem, ez az egyetlen út a felszínre. – Kikapcsolta a lámpát, hogy
takarékoskodjon az elemmel.
– A kéményen át? – Tungata hangja hitetlenkedve csengett a sötétben. –
Senki sem tudna oda feljutni.
– A denevérek odafent telepedtek meg.
– A denevéreknek szárnyuk van – emlékeztette Tungata, majd egy idő
múlva. – Milyen magasan odafenn?
– Nem tudom, de gondolom, a másik oldalon kell legyen egy repedés
vagy egy kiszögellés. Gyújtsd meg a másik lámpát, annak erősebb az
eleme.
Mindketten kihajoltak, és felfelé bámultak.
– Mit gondolsz?
– Azt hiszem, van ott valami.
– Ha át tudnék oda jutni! – Craig ismét kikapcsolta a lámpát.
 – Hogyan?
– Nem tudom, hadd gondolkozzam.
Leültek a falnak háttal, válluk egymáshoz ért.
Egy idő múlva Tungata megszólalt – Craig, ha valaha is kijutunk innen,
jogod lesz a gyémántok egy részére.
– Fogd be a szád, Sam, gondolkodom. – Majd némi idő elteltével. –
Sam, a rudak, nem gondolod, hogy a létra leghosszabb rúdja talán átér a
túloldalra?
A párkánynál újabb tüzet gyújtottak, mely bizonytalan, hullámzó
fénnyel világította meg az aknát. Craig még egyszer leereszkedett a kötélen
a megmaradt faszerkezet maradványaihoz, és ez alkalommal az építmény
minden egyes rúdját megvizsgálta. Legtöbbjüket rövidre vágták,
valószínűleg, hogy könnyebben lehessen őket cipelni a felszínről az
átjárókon és alagutakon át, de az oldalkeretek hosszabb darabokból
készültek. A leghosszabb darab nem volt vastagabb Craig csuklójánál, de
kérge különösen sápadt színéről kapta afrikai nevét elefántagyarfa. A
környék legkeményebb, legellenállóbb fája volt. Angol neve – ólomfa.
Mellette haladva, karhosszal mérve Craig megállapította, hogy
majdnem tizenhat láb hosszúságú a rúd. Miközben felkiabált a többieknek,
hogy mit csinál, Craig a kötél végét a rúd felső végéhez kötötte, aztán
zsebkésével elvágta a hajókötelet, mely a rudat a faszerkezethez tartotta.
Egy rettenetes pillanat következett, amikor a rúd végre kiszabadult, és
ingaként himbálózva, ott lógott a kötélen, és a fő tartórészétől megfosztott
egész létraszerkezet töredezni kezdett, majd lecsúszott az aknába.
A kötélen felkúszva Craig hálatelten kapaszkodott fel a párkányra,
majd, amint ismét lélegzethez jutott, a rúd még mindig a kötél végéhez erő-
sítve lengett az aknában, míg a létraszerkezet többi része eltűnt a mélyben.
– Ez a könnyebbik rész volt – figyelmeztette fenyegetően a többieket
Craig.
Tungata és ő, teljes erejük latba vetésével és a két lány segítségével,
hüvelykről hüvelykre, lassan felhúzták a rudat, míg annak teteje a párkány
fölé nem ért. Ekkor lerögzítették, majd Craig hason fekve a kötél szabad
végét arra használta fel, hogy a rúd lenti végéhez lasszózza. Így keresztben
kezdhették felfelé húzni a most már mindkét oldaláról biztosított rudat.
Egyórai megerőltető húzás és vontatás eredményeként a rúd egyik végét
sikerült a velük szemben levő aknafalhoz támasztani, míg másik vége a
mögöttük levő alagútban állt.
– Most fel kell emelnünk a túlsó végét – magyarázta Craig pihenés
közben. – A falban lévő repedésbe kell megpróbálnunk behelyezni, ha az
egy repedés egyáltalán.
Két alkalommal kis híján elvesztették a rudat, amint az fogásukból
kiszabadulva majdnem leesett az akna mélyébe, de mindkét alkalommal
sikerült a kötéllel megtartaniuk, és aztán újra nekiveselkedtek nehéz
feladatuknak.
Craig Rolexe szerint már éjfél is elmúlt, mire a rúd vége felkerült a
lámpafényben alig látható sötét jelhez.
– Csak egyhüvelyknyit jobbra – dörmögött Craig, és a többiek a rúd
csúszását érzékelve, finoman forgatták, míg egy kis csattanással becsúszott
a repedésbe. Craig és Tungata térdre borulva, kimerült gratulációkkal
kezdte egymást ölelgetni.
Sarah friss fát rakott a tűzre. A lángok fényében felmérték eddigi
munkájukat. Most már volt egy, az aknán átvezető hídjuk, mely a
párkányról elég meredek szögben emelkedett. A rúd egyik vége a hátuk
mögötti falhoz támaszkodott szilárdan, túlsó vége pedig a szemben levő
falban levő szűk repedésbe ékelődött be.
– Valakinek át kell mennie rajta. – Sally-Anne hangja gyenge és
bizonytalan volt.
– Mi lesz a másik oldalon? – kérdezte Sarah.
– Meglátjuk, miután átértünk – ígérte Craig.
– Hadd menjek én – kérte csendesen Tungata Craiget.
– Másztál valaha sziklát? – Tungata fejét rázta. – Ez megválaszolja
kérésedet – mondta határozottan Craig. – Most két óra pihenőt tartunk,
próbáljatok meg aludni.
Egyikük sem tudott elaludni, így Craig a két óra letelte előtt felkeltette
őket. Elmagyarázta Tungatának, hogyan rögzítse magát tartóemberként;
laposan ülve, mindkét lábát kitámasztva, a kötelet derekán körbevezetve,
majd hátán és vállán át felvezetve.
– Ne engedd túl lazára a kötelet, de ne is tarts vissza – magyarázta
Craig. – Ha leesem, azt kiáltom „leestem”, ez esetben így rögzítsd a
kötelet, és minden erőddel tartsd, rendben?
Egy vászondarabbal átvetette vállán az egyik lámpát, majd Craig
meglovagolta a rudat, és elindult előre, az üres tér fölött himbálózó
lábakkal. A két lány a rúd végére ült, hogy minél szilárdabban rögzítsék. A
Craig mögött lógó kötélhurkot Tungata engedte egyre hosszabbra.
Néhány láb előrehaladás után Craig megállapította, hogy a rúd túl
meredeken vezet felfelé, és csak hason fekve, bokáival a rudat átkulcsolva,
lábaival felfelé tolva magát tud feljebb jutni. Gyorsan távolodott a fénytől.
Igéző fekete ürességet látott maga alatt. Nem nézett le. Súlya alatt minden
egyes mozdulatára megreccsent a rúd, és hallotta, ahogy annak vége a
felette levő sziklát kaparja, de végül ujjai megérintették az aknafal hideg
mészkövét.
A repedés után tapogatózott aggódva, és fellelkesült, amikor ujjai
kitapintották annak formáját. Az aknára függőlegesen helyezkedett el,
külső nyílása háromhüvelyknyi szélességű, így a rúd vége, épphogy elfért
benne, majd ahogy továbbmélyedt, hirtelen szűkült.
– A repedés rendben – szólt vissza. – Most megnézem.
– Légy óvatos, Craig.
– Krisztusom – gondolta. – Hogy lehet ilyen hülyeséget mondani.
Bal karját kényelmes magasságig felnyújtva, lazán ökölbe szorított
kézzel benyúlt a repedésbe, amilyen mélyen csak tudott. Ekkor szorosan
szorította össze öklét, mely alakot változtatván kitöltötte a repedést és így
Craig súlyával öklére tudott nehezedni.
Ülő helyzetbe emelkedett a rúd-hídon, egyik térdét felhúzta a
mellkasáig és szabad kezével lenyúlt, hogy lezárja műbokája csatját.
Bokája most merev volt.
Mély lélegzetet vett és halkan megszólalt. – Rendben, indulás.
Szabad kezével felnyúlt, és jobb kezével is egy másik tartóállást
képezett ki a repedésben. Most karjai erejét felhasználva húzta fel magát
térdre, a rúdon egyensúlyozva.
Az alacsonyabban levő kezét kilazította, mire az könnyen kiszabadult a
repedésből. Olyan magasra nyúlt fel, ameddig csak ért, és ott ismét
kitámasztotta magát öklével. Felfelé húzta magát és most ott állt a rúdon,
szemben a fallal.
Műlábával fellépett, úgy forgatva azt, hogy lábujja oly mélyen hatolt be
a repedésbe, ameddig csak befért, és amikor kiegyenesítette lábát, lábfeje
elfordult, a sziklarepedésben kitámasztva őt. Fellépett, maga alatt hagyva a
rudat.
– Jó öreg bádogsarok – morogta. Jó lába nem bírta volna el a súlyát,
legalábbis különleges hegymászó csizma nélkül, ami védelmet és erősítést
biztosít.
Ismét felnyúlt, mindkét kezével tartóállást képezve ki, és karjai erejével
felhúzta magát. Amint súlya elemelkedett lábairól, műlábát elfordítva
kiemelte a repedésből és felhúzta térdét, hogy tizennyolc hüvelykkel
feljebb alakítson ki újabb tartóállást. Váltakozva függeszkedett; egyszer
karjain, másszor műlábán és egyre felfelé lökte magát, a kötél vele együtt
haladt felfelé.
Most már teljesen eltávolodott a tűz fényéből a sötétségbe. Már csak
tapintószervei irányították, és az alatta levő mélység mintha szívta volna
sarkainál, amint a sima falón függeszkedett. Minden egyes felfelé tett
lépését számolta, tizennyolc hüvelykre saccolva mindegyiket, és már
negyvenlábnyit haladt, amikor a repedés szélesedni kezdett. Minden
alkalommal mélyebben kellett kinyúlnia, hogy kitámaszkodjék,
következésképpen minden egyes lépése rövidebb lett, és karjainak,
valamint lábának egyre több erőt kellett kifejtenie.
Kezeiről a szikla lehorzsolta a bőrt, és minden további fogás egyre
fájóbbá vált. A gyakorlattól elszokott lábizmai begörcsöltek és úgy égtek,
akár a tűz.
Nem bírt továbbmenni. Pihennie kellett. A falnak támaszkodva,
hozzásimulva találta magát, homlokát a hideg mészkőre helyezve, akár a
hívők. A sziklamászók első parancsolata: a sziklának támaszkodni annyi,
mint meghalni. Ez a magatartás kétségbeesést és vereséget tükröz. Bár
Craig tisztában volt ezzel, mégsem tudott tenni ellene semmit.
Sírt. Egyik öklét kivette a repedésből, megrázta, hogy visszatérítse
vérkeringését, majd a szájához emelte és nyalogatni kezdte horzsolásait.
Kezet váltott, felnyögve, ahogy elzsibbadt kezébe visszatért a vér.
– Pupho, miért álltál meg? – A kötél nem tekeredett tovább. Lent
nyugtalankodni kezdtek.
– Craig, drágám ne add fel. Ne add fel! – Sally-Anne megérezte
kétségbeesését. Volt valami a hangjában, ami új erőt adott Craignek.
Fokozatosan felfelé tolta magát, ismét egyensúlyba kerülve, súlyát
lábára helyezve, aztán felnyúlt, egyszer jobb, majd bal kezével és
keményen tartva magát felhúzta lábát. Feljebb lépett, majd a művelet ismét
kezdődött elölről. Újból és újból ismétlődött az egész ördögi kínoztatás.
Még tíz láb, húsz láb – számolta Craig a sötétben.
Jobb kezével felnyúlt és – és nem ért semmihez. Nyílt tér.
Kétségbeesetten kereste a repedést, de nem találta. Majd egyik oldalon
keze sziklát érintett. Itt a repedés V-alakú falmélyedéssé szélesedett ki,
elég szélessé ahhoz, hogy egy ember átpréselhesse magát rajta.
– Hála neked, Istenem, ó hála neked, hála neked. – Craig felvonszolta
magát a lyukba, combját és vállát beékelve, sérült kezét melléhez szorítva.
– Craig! – Tungata kiáltása felhangzott az aknán.
– Rendben vagyok – kiabálta vissza. – Találtam egy mélyedést,
pihenek, adjál ötöt.
Tudta, hogy nem várhat túl hosszú ideig, vagy kezei megmerevednek és
használhatatlanná válnak. Pihenés közben is mozgatta őket.
– Rendben – szólt le. – Ismét indulok fel.
 A repedés két oldalára támaszkodva, tenyereivel tolta felfelé magát az
akna teljes sötétségében.
A repedés tovább tágult és egy széles, mély kéménnyé alakult, úgy,
hogy már nem is érte át karjaival. Oldalra kellett fordulnia, beékelve vállait
az egyik oldalon és a másik falon felfelé sétálva. Kitekeredett vállakkal,
tenyerével tolta hüvelykről-hüvelykre az alatta levő követ, hogy felfelé
haladjon. Egész gyorsan haladt, amikor a kémény egyszer csak véget ért.
Egy olyan szűk, felfelé nyúló repedéssé szűkült, hogy még ujját sem tudta
átdugni rajta.
Körbetapogatta a kéményt egészen az aknafalig. Olyan magasra nyúlt,
ameddig csak ért, de a felette levő sima mészkőfelületen sehol nem
tapintott nyílást vagy eltérést.
– Az út vége! – suttogta és hirtelen teste minden izmába éles fájdalom
hasított, és úgy érezte, összeesik, a fáradtságtól. A kéményen lefelé vezető
hosszú, veszélyes visszavonuláshoz sem volt ereje, de ahhoz sem, hogy a
sziklahasadékba ügyetlenül odaékelődve tartsa magát.
Ekkor váratlanul egy denevér cincogott fel felette. Oly közel és tisztán
hangzott a cincogás, hogy ijedtében majdnem eleresztette a kapaszkodót.
Megkapaszkodott, és noha lábai csúszkáltak a megterheléstől, kiküzdötte
magát a kémény legszélső peremére. A denevér újból felhangzó
cincogására száz másik társa válaszolt. Bizonyára kezd derengeni és a
denevérek kezdenek visszatérni, hogy valahol ott fent letelepedjenek.
Úgy egyensúlyozta ki magát, hogy külső keze szabadon maradjon.
Kitapogatta a vászoncsíkkal vállára erősített lámpát és a nyitott aknához
tartotta. Aztán oldalra fordította fejét és még kijjebb hajolt, míg csak
vallanak egy pontjára támaszkodott és átlátott a nyitott aknába.
Meggyújtotta a lámpát. A felriasztott denevérek rémült sikolyai rögtön
felhangzottak, szárnyak riadt csattogásával egyetemben és három lábnyira
Craig feje felett – elérhetetlen magasságban – feltűnt egy ablakszerű nyílás
a sziklafalban. A hangok innen visszhangzottak, akár egy trombita fémes
torkából. Craig felnyúlt az ablakszerű nyíláshoz, de tizenkét hüvelyk
hiányzott ujjaitól az ablakperemig.
Felfelé epekedése közben kialudt a lámpa fénye. Pár másodpercig még
vörösen égett, majd ismét sötétség ölelte át Craiget. Visszaereszkedett a
kéménybe.
Csalódottságában eldobta a használhatatlan viharlámpát, és az
zuhantában időnként odacsapódott a sziklához, majd másodpercekkel
később távoli csobbanás hallatszott, amint elérte a vizet.
– Craig!
 – Rendben. Eldobtam a lámpát.
Kihallotta saját hangjából a csalódottságot és keserűséget, de ismét
megpróbálta elérni az ablakszerű nyílást a sötétségben. Körmei
hiábavalóan kapartak a sziklán, aztán feladta és elkezdett visszacsúszni a
kéménybe. A V-alakú falmélyedésben, ahol a repedés és a kémény
találkozott, ismét odaékelte magát.
– Mi történik, Craig?
– Nem megy – szólt le. – Nincs kifelé vezető út. Bevégeztettünk,
hacsak... – Itt abbahagyta.
– Mi az? Hacsak micsoda?
– Hacsak valaki nem jön fel segíteni nekem.
Craig alatt a sötétségben csend honolt.
– Majd én jövök. – Tungata törte meg a csendet.
– Nem jó. Te túl nehéz vagy. Nem tudlak megtartani.
Ismét csend, majd Sally-Anne megszólalt. – Mondd meg, mit tegyek.
– Kötözd magad a kötél végéhez. Derékhurkot használj.
– Rendben.
– Akkor gyere át a rúdon. Én majd megtartalak.
Lefelé kémlelve a tűzvilágításban látta a lány körvonalait, amint átigye-
kezett. A laza kötélrészt felvette, készen megfeszíteni, ha a lány leesne.
– Átjöttem.
– Meg tudod találni a repedést?
– Igen.
– Fel foglak húzni. Segítened kell azzal, hogy lábujjaiddal felfelé tolod
magad a repedésben.
– Rendben.
– Indulás!
Érezte a lány teljes súlyát a kötélre nehezedni. A kötél bevágott vállába.
– Told felfelé magad – rendelkezett, és érezte, amint a súly könnyebb
lesz, megragadta a kötelet.
– Told magad! – A lány négy hüvelyknyit emelkedett felfelé.
– Told! – Úgy tűnt, hogy ez örökké így fog menni, de egyszer csak a
lány felsikoltott és Craig vállán a kötél teljes lendülettel nekiiramodott,
majdnem kirántva őt a bemélyedésből.
Keményen feszítve, belekapaszkodva harcolt a kötéllel. Érezte, hogy az
éles nejlon feltépi tenyerén a bőrt, de megállította a kötelet. Sally-Anne
még mindig sikított és az ide-oda himbálódzó kötélen a falnál forgott.
– Pofa be! – förmedt rá. – Keress támasztékot magadnak.
A sikoltások abbamaradtak és a kötél kilengései fokozatosan
lerövidültek.
– Elvesztettem a lábtámaszomat. – Majdnem zokogott a hangja.
– Meg tudod ismét találni a repedést?
– Igen.
– Rendben. Szóljál, ha készen vagy.
– Kész!
– Lökd felfelé magad!
Craignek úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége, mikor egyszer csak a lány
kezét érezte lábán.
– Sikerült – suttogta. – Te irtón gyönyörű nőszemély.
Helyet csinált neki maga alatt a kéményben és odasegítette.
Megmutatta, hogyan ékelje magát oda biztonságosan, aztán megfogta
vállait és erősen megszorította.
– Nem tudok továbbmenni – voltak a lány első szavai, miután magához
tért.
– A legrosszabbon már túl vagy, a többi már könnyű.
Még nem szólt neki az ablakszerű nyílásról, még nem.
– Hallgasd csak a denevéreket – vigasztalta a lányt. – A felszín közel,
nagyon közel kell, hogy legyen. Gondolj az első napsugárra, az első édes
mély levegővételre.
– Már tovább tudok menni – mondta végül a lány és Craig felvezette a
kéményen.
Amikor a kémény már annyira kiszélesedett, hogy keresztül lehetett
haladni rajta, Craig maga elé engedte a lányt, és kezeivel segítette a lábait.
Segített Sally Anne-nek felfelé tolnia magát egészen addig, míg a kémény
olyan széles nem lesz, hogy nem tud már teljes erejének bevetésével
előrehaladni.
– Craig. Craig! Bezárult. Beszűkült. Ez egy zsákutca.
A lány kezdett pánikba esni és Craig érezte a lány reszketését, a
visszafojtott zokogástól.
– Hagyd abba – csattant fel. – Csak még egy próbálkozást. Csak még
egyet, ígérem neked.
Várt, amíg a lány megnyugszik, majd folytatta. – Fejed fölött a falban
van egy ablakszerű nyílás, mindjárt a kémény sarka mellett. Mindössze
egy-két lábnyira arrébb.
– Nem fogom tudni elérni.
– De igen! El fogod tudni érni. Testemmel csinálok neked egy hidat. A
hasamra állva, könnyedén el fogod érni. Hallassz engem, Sally-Anne?
Válaszolj.
 – Nem – hangzott nagyon halkan, bágyadtán. – Nem tudom
megcsinálni.
– Akkor mindnyájan itt rekedünk – mondta Craig élesen. – Ez az egyet-
len kivezető út. Vagy megcsinálod, vagy itt rohadunk. Hallassz engem?
Craig közelebb mászott a lányhoz, úgy, hogy a lány megereszkedett
hátsója hasához nyomódott. Craig teljes erejéből kitámasztotta magát;
egyik oldalon mindkét lábával a kémény egyik oldalát nyomva, míg
vállaival a másik oldalát, ily módon élő hidat alakítva.
– Lassan indulhatsz – suttogta. – Ülj a hasamra.
– Túl nehéz vagyok, Craig.
– Tedd, amit mondtam, az ördög vigyen el, tedd, amit mondtam!
A lány súlya Craigre nehezedett. Craig túl nagy fájdalmat érzett ahhoz,
hogy el tudja viselni. Izmai és ízületei megfeszültek, látása megtelt
villódzó fényekkel.
– Most egyenesedj ki – szuszogta.
A lány feltérdelt, térdkalácsai szögekként nyomultak húsába.
– Állj fel! – nyögte. – Gyorsan!
A lány megingott felegyenesedés közben Craig testének bizonytalan
felületén.
– Nyúlj fel! Amilyen magasan csak tudsz!
– Craig, itt fent egy üreg van!
– Be tudsz oda jutni?
Nincs válasz. A lány testhelyzetet változtatott és Craig hangosan
felkiáltott az erőfeszítéstől, hogy tartani tudja.
A lány felugrott. Súlya felemelkedett Craigről. Craig hallotta a lány
lábait az aknafalon, amint felfelé mászott és a kötél követte őt, akár
majmot a farka.
– Craig, ez egy párkány – egy barlang!
– Keress egy helyet, ahová a köteled végét odakötheted.
Egy perc telt el, majd még egy – Craig nem tudott tovább kitartani,
combjai elgémberedtek, vállai.
– Odakötöztem. Biztonságosan.
Craig megfeszítette a kötelet, ami szilárdnak és biztonságosnak
bizonyult. Csuklójára hurkot vetett és elengedte lábait. Kifordult a
kéményből és a nyitott akna fölé lendült.
Felmászott a kötélen, és a párkány peremébe kapaszkodva felhúzta
magát. Sally-Anne magához ölelte, Craig a megerőltetéstől nem tudott
megszólalni, úgy csüngött Sally-Anne-en, akár gyermek az anyján.
– Mi történik odafenn? – Tungata nem tudta visszatartani
türelmetlenségét.
– Találtunk egy másik utat – szólt vissza Craig. – Valahol nyitott kell
legyen a külvilágra, mert denevérek vannak itt.
– Mit kell tennünk?
– Ledobom a kötelet, amin egy hurok lesz. Sarah jön elsőnek. Átszeli a
rudat és magára köti a hurkot. Ketten fel fogjuk tudni húzni őt. –
Kiabáláshoz túl hosszú volt az üzenet. – Értitek?
– Igen. Majd rábeszélem.
Craig hurkot kötött a kötél végére, majd a teljes sötétségben
visszamászott a Sally-Anne által választott ponthoz. A lány egy
sziklacsúcsot szemelt ki a peremtől tizenkét lábnyira és jó erős csomót
kötött a kötélre. Craig visszament és ledobta a hurkot az aknába. Hason
fekve lebámult a visszhangzó sötétségbe. A tűz fénye messze lent
vörösesen világított. Hallotta a lenti suttogásokat.
– Mi tart vissza titeket? – kérdezte.
Ekkor a tűz fényében meglátott egy sötét árnyékot, amint a rúdhídon
haladt keresztül. Az alak túl nagy volt ahhoz, hogy egy ember legyen, de
aztán Craig rájött, hogy Tungata és Sarah együtt másznak át a rúdon.
Tungata úgy csalogatta át a lányt, hogy elöl ő haladt, hátrafelé
meglovagolva a rudat és maga után csalogatta.
Kikerültek Craig látószögéből, közvetlenül az ablakszerű nyílás alatt.
– Pupho, lendítsd a kötelet balra.
Craig szót fogadott és érezte, amint a kötél megfeszül, ahogy Tungata
elkapta a lengő hurkot.
– Rendben. Sarah a hurokban van.
– Magyarázd el neki, hogy felfelé kell sétálnia a sziklán, miközben mi
húzzuk őt.
Sally-Anne közvetlenül Craig mögé ült, a kötél a férfi válláról hozzá
futott. Craig az oldalfalakra támasztotta ki lábait.
– Húzd! – rendelkezett, és a lány mögötte gyorsan átvette az ütemet.
Sarah kicsi volt és sovány, de hosszú szakaszon kellett őt felhúzni. Craig
kezei teljesen felsebesedtek. Ötpercnyi kemény munkába tellett, mire
felvonszolták Sarah-t a párkányra. Mindhárman együtt pihentek.
– Rendben Sam. Már rád várunk. – Craig ledobta a hurkot az aknába.
Most már hárman húzták a kötelet, egymás mögött ülve, de Tungata
nagy és nehéz férfi volt. Craig hallotta, amint a lányok az erőlködéstől
nyögnek és zihálnak.
– Sam, oda tudod magad ékelni a kéménybe? – zihálta Craig. – Adj
nekünk pihenőt.
 Érezte, amint a kötél meglazul. Mindhárman egy kupacban feküdtek és
pihentek.
– Rendben, ismét kezdhetjük.
Tungata most még nehezebbnek tűnt, de végül is bukdácsolva felért a
párkányhoz. Egy darabig egyikük sem tudott szóhoz jutni.
Craig találta meg elsőnek szavát: – Ó a francba! Elfelejtettük a
gyémántokat! Otthagytuk az átkozott gyémántokat!
Kattanás hallatszott, majd egy sárga fénysugár villant fel a második
viharlámpából, amit Tungata hozott fel magával. Mindnyájan bagolyként
pislogtak egymásra, mialatt Tungata kuncogott.
– Mit gondolsz, miért voltam olyan nehéz?
Ölében tartotta a vászontarisznyát, és mikor rávert egyet, a gyémántok
olyan hanggal ütődtek egymáshoz, mint mikor a mókus diót rág.
– Hős! – dörmögött megkönnyebbülten Craig. – De kapcsold ki a
lámpát, már csak néhány percnyi élet van az elemben.
Villanásokkal használták a lámpát. Az első villanás azt mutatta, hogy az
ablakszerű nyílás egy alacsony tetőzetű barlanghoz vezet, olyan széleshez,
hogy oldalfalai nem voltak kivehetőit. A tetőzet hatalmas mennyiségű
denevérrel volt kibélelve. Szemeik miriádnyi gombostűként verték vissza a
fényt, és ahogy fejjél lefelé lógva csupasz, rózsaszín arcukkal rájuk
bámultak, elég utálatos látványt nyújtottak.
Ürülékük szőnyegszerűen fedte a padlót. A büdös guanó minden
egyenetlenséget kitöltött, a padló vízszintes és puha volt lábuk alatt.
Elnyelte lépéseiket, ahogy csoportosan haladtak előre, egymás kezét fogva,
hogy kapcsolatot tartsanak a sötétségben.
Tungata vezette őket, néhány percenként felvillantva a lámpát, hogy
ellenőrizze az előtte levő padlót és újból tájékozódjon. Craig haladt
leghátul, a feltekert kötelet vállára vetve vitte. A padló fokozatosan
emelkedni kezdett és a tető alacsonyabb lett.
– Várj – mondta Sally-Anne. – Ne kapcsold be megint a lámpát.
– Miért?
– Előttünk, az emelkedő tetején. Képzelődöm?
A sötétségnek fokozatai vannak. Craig belebámult az előtte levő
sötétségbe, és lassan egy fénykoszorút kezdett kivenni, az abszolút sötétség
csökkenéseként.
– Fény – suttogta. – Ott fenn fény van.
Előrelendültek, sietségükben egymáshoz ütközve, futva és lökdösődve.
Nevettek, ahogy a fény erősödött és már ki tudták venni egymás
körvonalait, majd a nevetés vad hisztériává fokozódott. Az előttük levő
fény arany glóriává változott, és ők a puha guanón át feléje igyekeztek.
A tetőzet fokozatosan lenyomta őket, először térdre, majd hasra
kényszerítve őket, és a fény egy vékony, vízszintes csík volt csak a
láthatáron, mely elvakította őket. A világosság felé kaparták magukat. Úgy
felkavarták a guanóport, hogy az arcukra rakódva fullasztani kezdte őket,
de ők ujjongtak és hisztériásan belekiabáltak a poros levegőbe.
Craig látta, hogy Sarah sírni kezdett, könnyei fénylettek az arcán.
Tungata vad nevetéssel bömbölt. Craig előrelendült és elkapta Tungata
bokáit, amikor a férfi a barlang alacsony, csúszós nyílásához ért.
– Várj, Sam. Légy óvatos.
Tungata megpróbálta elrúgni Craig kezeit, de Craig tartotta őt.
– Sonák! Kint sonák vannak!
Ez a név megállította és elhallgattatta őket. A barlang küszöbén belül
feküdtek és jó közérzetük elpárolgott.
– Craig és én előremegyünk, hogy felderítsük a terepet – Tungata a
guanóban tapogatózott, majd átadott Craignek egy kosárlabda nagyságú
szikladarabot. – Ez a legjobb fegyverem. Lányok, ti maradjatok itt, amíg
szólítunk benneteket, rendben?
Craig felvett vagy két maréknyi guanót és arcát és combjait befeketítette
vele. Aztán lecsúsztatta válláról a kötélcsomót és előrekúszott Tungata
mellé. Craignek tetszett, hogy most Tungata vette át a vezetést. A
barlangban Craig volt a főnök, de ott kint – az Tungata világa volt. A
bozótban Tungata volt a párducember.
A bejárathoz vezető utolsó néhány lábnyi utat kúszva tették meg. A
bejárat egy alacsony, vízszintes vágat volt a sziklában, tizennyolc
hüvelyknél kevesebb. A küszöb előtt növő, aranyszínű elefántfű remekül
álcázta. A bejárat keleti fekvésű volt, mivel a kora reggeli napsütés tűzött
arcukba. Egy ideig ott feküdtek, a sötét napok után a vakító fényhez
szoktatva szemüket.
Aztán Tungata előrekúszott, mint egy fekete mambakígyó, alig
mozdítva a magas füvet.
Craig ötvenig számolt, majd követte őt. Egy domboldalra ért ki, ahol a
mészkőképződmények támfalakat formáltak. Felette satnya, kiszáradt
bokrok és drótszerű elefántfű nőtt. Ők pont a hegycsúcs alatt értek ki, és
alattuk a hegyoldal meredeken lejtett egy sűrű erdővel benőtt völgy felé.
Már a reggeli nap is forrón sütött és Craig élvezte.
Tungata alatta feküdt a hegyoldalban és kézjelet adott le Craignek: –
Fedezd a bal oldalamat.
Craig óvatosan elhelyezkedett; könyökein előrekúszott, lábait maga után
húzva.
– Keress! – adta le neki Tungata a parancsoló jelzést, majd teljes tíz
percen keresztül tüzetesen átkutatták az alattuk és felettük levő terepet.
Minden hüvelyknyi területet átvizsgálva, minden bokrot, sziklát és földet.
– Minden tiszta – jelezte Craig, Tungata elindult a lejtő rajzolata mentén
lefelé a domb hajlata felé. Craig mögötte és felette haladt, fedezve őt.
Egy madár szállt feléjük, egy fekete-fehér madár, aránytalanul széles
sárga csőrrel, mely félkör alakú és hajlott volt, rendes nevén a szarvcsőrű
madár, gúnynevén a jiddis kanári. Repte jellegzetesen szabálytalan és
csapongó volt. Pontosan Tungata előtt telepedett le egy alacsony bokorra.
De jóformán azonnal egy riadt éles vijjogást hallatott és ismét a levegőbe
emelkedett, a domboldalon alászállva.
– Veszély! – Tungata gyors kézjelet adott le, és mindketten
megdermedtek.
Craig lefelé meredt a sziklarakás és a bokor felé, melyről a szarvcsőrű
madár elmenekült, megpróbálva felfedezni, hogy mi riaszthatta el a
madarat.
Valami megmozdult, de oly közel, hogy Craig tisztán hallotta a gyufa
sercegését és meggyulladását. A bokrok mögül leheletnyi éteri füst szállt
fel és az égő dohány illata bizsergette meg Craig orrlikait. Lassan kivette
az árnyékban az álcázóhálóval takart, acél rohamsisakot. A sisak
elmozdult, amint viselője ismét szívott egyet a cigarettájából.
Most már az egész képet ki tudta Craig venni. A férfi egy háromlábú
állványon álló könnyű géppuska mögött feküdt álcázó ruhájában. A
fegyver dobját zsákvászon darabokkal takarták be, hogy éles körvonalait
álcázzák.
– Hányan vannak? – kérdezte Tungata kézjellel, és Craig ekkor vette
észre a második katonát. Egy alacsony bokorfának támaszkodva ült ott. A
feje feletti ágak árnyéka tökéletesen megegyezett tigrisrajzolatú
öltözetének mintájával. Nagydarab, kopasz férfi volt, őrmesteri
karjelzéssel. Mellette Uzi géppuska feküdt.
Craig már azon volt, hogy leadja: kettő, amikor a férfi elővett egy doboz
cigarettát és valakinek kinyújtotta. Egy harmadik férfi ült fel, aki eddig
hátán feküdt az árnyékban. Elfogadta a cigarettát. Kiütögetett belőle egy
szálat, majd továbbpasszolta egy negyedik katonának, aki oldalára fordulva
kapta azt el, most mutatva magát első alkalommal.
– Négy – jelezte Cragig.
Ez egy, a domboldalon tökéletesen elhelyezett géppuskaállás volt, hogy
az alatta levő lejtőket fedezze. Peter Fungabera bizonyára tisztában volt
vele, hogy a főbarlangtól leágazó barlangrendszer létezik. A dombok
biztosan tele vannak tűzdelve géppuskafészkekkel. Tiszta szerencse, hogy
egy ilyen géppuskaállás fölött keveredtek elő a barlangból. A géppuskás
lefelé fordult, társai mellette kinyújtózva hevertek, elernyedve. Unták a
napok óta tartó eredménytelen őrködést.
– Lendülj támadásba! – jelezte Tungata.
– Kétes – Craig felmutatta hüvelykujját. – Négyen vannak. Kétes –
kérdőjelezte meg az esélyeket.
– Most kezdjed! – jelezte Tungata., összeszorított öklével megerősítve a
parancsot. – Muszáj!
Craig érezte, amint az adrenalinszint megemelkedik vérében, s ennek
hője szétsugárzik benne; combjaiban szétterjedve száját is kiszárítva. Jobb
kezében megszorította a kerek követ.
A katonák oly közel voltak, hogy amikor a géppuskás kivette szájából a
cigarettát, Craig látta végén a nedves nyálat.
Az egész környéket teleszemetelték; mindenhol üres csomagolópapírok,
üres konzervdobozok, cigarettacsikkek hevertek. A katonák gondatlanul
oldalra tették fegyvereiket. A hátán fekvő férfi könyökével eltakarta
szemét, és az égő cigaretta gyertyaként állt ki szájából. A fának
támaszkodó őrmester egy fadarabot farigcsált rohamkésével. A harmadik
katona kigombolta zubbonyát és mellének szőrzetében gondosan kereste az
élősdiket. Csak a géppuskás volt készültségben.
Tungata Craig mellé csúszott, támadásra készülve.
– Kész? – emelte fel kezét és ránézett Craigre.
– Igen.
Tungata leeresztette kezét, ez a végrehajtásra szóló utasítást jelentette.
Craig előrelendült, a fészek peremén átgurulva és a rohamkéses férfit
vágta fejbe. Homlokára ütött a kővel, és azonnal tudta, hogy túl nagyot
ütött. Érezte a csont törését.
Az őrmester egy hang nélkül zuhant előre, és ugyanekkor Craig gyenge
dulakodást és morgást hallott maga mögött, amint Tungata a géppuskásra
vetette magát. Craig még csak körül sem nézett. Az Uzi géppuskát
megragadva lövésre készre állította. Az élősdik után kutató felnézett és álla
leesett, ahogy Craig arcához nyomta a csőszájat és fenyegetően szembe
nézett vele, csendet parancsolva.
Tungata felvette az őrmester leejtett rohamkését és a háton fekvő
katonára zuhant. Térdével egy szusszanásra nyomta ki tüdejéből a levegőt,
aztán kése hegyét a katona füle mögötti puha húsba nyomta. A még mindig
fekvő férfi arca eltorzult, amint levegőért küzdött.
 – Ha bárki közületek kiált – suttogta Tungata – annak kivágom a heréit
és beletömöm a szájába.
Az egész nem tartott tovább öt másodpercnél.
Tungata a Craig által megkövezett férfi mellé térdelt és a torkánál levő
pulzusát mérte meg. Néhány másodperc múlva megrázta fejét és elkezdte
leszedni róla rohamöltözetét. Felvette. Túl szűk volt rá, mellénél szorította.
– Vedd fel a géppuskás egyenruháját – rendelkezett, mialatt átvette
Craigtől az Uzit és sakkban tartotta vele a két foglyot.
A géppuskás nyaka el volt törve. Tungata hátrarántotta a sisakját és
annak szíja megakadt az álla alatt. A halott férfi deszantruhája bűzlött az
avas izzadtságtól és dohányfüsttől, de elég jól állt Craigen. Az acélsisak túl
nagy volt, egészen a szeméig lejött, de eltakarta hosszú, egyenes haját.
Tungata odatartotta arcát a foglyokéhoz.
– Vonszoljátok ezeket a sona kutyákat is magatokkal.
Craig és Tungata fedezte őket, mialatt ketten elvonszolták a két
meztelen férfi holttestét a füvön át a barlang bejáratához, majd begurították
annak sötét belseje felé a lejtőn.
A két lány rémülten hallgatott.
– Vetkőzzetek! – parancsolta Tungata a foglyoknak. Amikor már csak
katonai alsóneműjük maradt rajtuk, Tungata utasította Craiget: – Kötözd
meg őket!
Craig jelezte nekik, hogy feküdjenek hasra és a nejlonkötéllel
hátrakötötte csuklójukat, majd felhúzta lábukat és bokájukat a
csuklójukhoz kötötte, így gúzsbakötve mozgásképtelenek lettek. Aztán
levette lábukról a zoknijukat, a szájukba tömte és odaerősítette.
Amíg Craig dolgozott, Tungata a lányokat öltöztette a levetett
egyenruhákba. Több számmal nagyobbak voltak, de bokában és könyöknél
sokszoran visszahajtogatták őket, a nadrágjukat a derekukhoz kötözték.
– Feketítsd be az arcodat, Pendula – rendelkezett Tungata, és ő
bemaszatolta magát. – A kezeidet is. Most takard el a hajad. – Eltulaj-
donított egyenruhája zsebéből kivett egy svájcisapkát és a lány felé dobta.
– Gyerünk. – Tungata felkapta a gyémántokat tartalmazó vászonzsákot
és elindult a lejtőn. Visszavezette őket az elhagyott géppuskafészekhez.
Itt felvett egy tábori táskát, tartalmát kiöntötte a földre, majd a
gyémántokat tartalmazó zsákot helyezte a táskába és visszacsatolta. Vállán
átlendítette a táskát.
Craig a többi felszerelést fosztogatta. Két gránátot átadott Tungatának,
másik kettőt saját zsebeibe tömött. Talált egy Tokarev pisztolyt Sarah
számára, és Sally-Anne-nek adott egy másik Uzit. Craig számára egy AK
47-es maradt, öt tartalék tölténytárral. Tungata a második Uzit tartotta meg.
Craig egy vizesüveget is hozzátett csomagjához. Kinyitott egy csokoládés
elsősegély csomagot és mindnyájan teletömték szájukat, miközben
indulásra készültek. Oly jóízű volt, hogy Craig könnyezni kezdett.
– Majd én megyek elöl – mondta Tungata két nyúlós csokoládéharapás
között – a fák fedezete alatt megpróbálunk lejutni a völgybe.
Egyenesen lefelé haladtak a lejtőn, a dombnyúlvány alatt,
megkockáztatva ezzel, hogy jobb oldalról semmi sem takarta őket.
Éppen a fák vonala fölé érkeztek, amikor meghallották a helikoptert. A
völgy felől jött. Még mindig a dombnyúlvány mögött volt, de gyorsan
haladt előre.
– Hasra! – rendelkezett Craig, és tenyerével Sally-Anne lapockái közé
csapott. Mindenki hasra vágta magát, de a rotor hangja megváltozott. A
hang egy helyben maradt, látóterükön kívülről, a dombnyúlvány mögül
hallatszott csak.
– Leszáll – mondta Sally-Anne és a hajtómű zaja elhallgatott.
– Lent van – kapta fel a fejét a lány – leszállt. Ott. Kikapcsolta a
hajtóművet.
A csendben kiosztott parancsok elhallatszottak hozzájuk is.
– Pupho, gyere fel ide – rendelkezett Tungata. – Ti ketten várjatok.
Craig és Tungata felkúsztak a dombnyúlványra és nagyon lassan
felemelték fejüket, hogy áttekintsenek a túloldalra.
Alattuk, negyed mérföldnyire lent a völgyben kis tisztás terült el az erdő
szélén. A füvet letaposták és a tisztás túlsó oldalánál, az erdőszélen egy
nyitott vászonmenedéket láttak. A helikopter a tisztás közepén állt, és a
pilóta épp akkor mászott elő a gép ajtajából. A sátorhoz közel a Harmadik
Ezred katonái álltak. A nyitott oldalú menedék alatt meg tudtak számolni
három vagy négy férfit egy asztal körül ülve.
– Előretolt parancsnokság – morogta Craig.
– Ebbe a völgybe értünk be, a főbarlang pont alattunk van.
– Igazad van. – Ebből az irányból és magasságból Craig nem ismerte fel
a terepet.
– Úgy néz ki, mintha visszavonulnának – mutatott Tungata a fákra, ahol
egy szakasz álcázott katona vonult vissza, lefelé a völgyben.
– Valószínűleg vártak negyvennyolc órát a nagy erkély felrobbantása
után és mostanra már halottaknak és eltemetetteknek tekintenek bennünket.
– Hányan vannak? – kérdezte Tungata.
– Úgy látom – Cráig kimeresztette szemeit –, hogy legalább húszan, a
sátor alatt ülőket nem számítva. Persze rajtuk kívül még kint a dombokon
is lehetnek.
Tungata visszahúzódott a látóhatártól és intett Sally-Anne-nek. A lány
mellékúszott.
– Milyen gép az? – mutatott rá a helikopterre.
– Egy Super Frelon – mondta a lány habozás nélkül.
– Tudod vezetni?
– Bármit tudok vezetni.
– A kutyafáját, Sally-Anne, ne nagyképűsködj! – suttogta ingerülten
Craig. – Repültél már valaha ilyenen?
– Super Frelonon nem, de ötszáz órát repültem helikoptereken.
– Ha már a pilótafülkében ülsz, mennyi időt vesz igénybe a start?

Most egy kicsit habozott a lány: – Kettő vagy három percet.

– Túl sok – rázta meg a fejét Craig.
– Mi van, ha sikerül eltávolítanunk a tisztásról az őrséget, amíg Pendula
startol? – kérdezte Tungata.
– Lehet, hogy így sikerülne. – értett egyet Craig.
– Akkor tegyük ezt – döntött gyorsan Tungata. – Én gyorsan felmászom
a völgy tetejére. Te vidd le a lányokat a tisztás széléhez. Rendben?
Craig intett.
– Negyvenöt perc múlva – ellenőrizte karóráját – pontosan kilenc
harminckor kézigránátokat kezdek dobálni és elkezdek az AK-val
lövöldözni. Ez el fogja vonni a sonák többségét a tisztásról. Ahogy a
lövöldözést meghalljátok, tartsatok a helikopter felé. Amikor a helikoptert
hallom felszállni, kifutok a szabad lejtőre, oda, – mutatott a völgyre. –
Pontosan a sziklalap alatt. Annyi idő alatt a sonák nem érhetnek el, onnan
fel tudtok szedni engem.
– Kezdjük hát! – Craig átadta Tungatának az AK 47-est és a tartalék
tárakat. – Én megtartom az Uzit és egy kézigránátot – mondta és átvette a
géppuskát Tungatától.
– Vidd a gyémántokat is! – Tungata lerázta magáról a hátizsák szíjait és
átlökte Craignek.
– Viszontlátásra – veregette vállon Tungatát, aki elindult a
domboldalon.
Craig egyenesen lefelé vezette a két lányt a dombgerincen át, de a sűrű
bokrok és sziklatörmelékek között maradva. Megkönnyebbültek, amikor
elérték a fák vonalát és a tisztás hátsó szögletében felfedeztek egy
sziklahasadékot. Ebben folytatták útjukat. Craig ellenőrzésként minden
néhányszáz lábnál óvatosan kidugta a fejét.
 – Most a lehető legközelebb vagyunk a helikopterhez – suttogta Craig
és a lányok lebuktak, a töltés szintje alatt maradva. Craig levette válláról a
nehéz csomagokat és még egyszer körbenézett a töltés fölött.
A helikopter tőlük százötven lábnyira kint állt a szabadban. A pilóta a
futómű mellett guggolt, a törzs árnyékában. A Super Frelon testes,
tompaorrú gép volt, festése kopott zsályaszínű. Craig visszasüppedt
SallyAnne mellé.
– Mi a hatótávolsága? – kérdezte Craig suttogva.
– Nem vagyok biztos benne – suttogta vissza Sally-Anne. – Gondolom,
körülbelül hatszáz mérföld tele tartállyal.
– Imádkozz a tele tartályért – pillantott rá Craig Rolexére. – Tíz perc. –
Zsebéből mindkettőjüknek átadott egy-egy tábla csokoládét.
Sally-Anne arcán az izzadság csíkozottá tette a feketeséget. Craig az
üvegből vizet öntött a porhoz és a sáros kenőccsel javította át a lány
kikészítését. Majd Sally-Anne tette ugyanezt Craiggel.
– Két perc – ellenőrizte Craig az időt, majd a töltésre pillantott.
A helikopter pilótája felállt és kinyújtózott, aztán visszamászott a Super
Frelonba.
– Valami történik – mormogta Craig.
A helikopter részben takarta a sátorra való rálátást a tisztáson át, de
látható volt, hogy ott is történik valami.
Egy kis csoport hagyta el a sátrat. Az őrök fontoskodva páváskodtak
körülöttük, majd tisztelegtek, aztán váratlanul a helikopter rotorjai forogni
kezdtek és az indítómotor zajosan felbúgott. A kipufogószelepekből kék
füst tüzelt ki és a Super Frelon életre kelt.
Két tiszt a sátor előtt elvált a csoporttól és elindult a tisztáson át, a
helikopter felé.
– Bajban vagyunk – morogta sötéten Craig – ezek elvonulnak. – Majd
megszólalt: – De hiszen ez Peter Fungabera.
Peter burgundi svájci sapkáját viselte, ezüst párducfej jelvényével,
mellén kitüntetéseinek széles csíkja díszelgett, harci zubbonya fölé kendőt
kötött nyakára. Egyik karja alatt tiszti pálcáját tartotta. Elmélyült vitában
volt egy mellette haladó, magas, idősebb fehér emberrel, akit eddig Craig
még sohasem látott.
A fehér ember egyszerű khakiszínű szafari zakót viselt. Feje fedetlen
volt. Haját egész fejbőrig leborotválták és a bőre visszatetszően tésztafehér
árnyalatú volt. Egy fekete bőr diplomatatáskát tartott kezében, melyet
acéllánccal kapcsoltak csuklójához. Fejét oldalra tartotta, hogy figyeljen
Peter Fungabera szenvedélyes beszédére, miközben az ott várakozó
helikopter felé mentek.
Félúton a sátor és helikopter között mindketten megálltak és élénken
vitatkoztak. A fehér ember szenvedélyesen hadonászott szabad kezével.
Most már elég közel volt, hogy Craig észrevegye halovány szemeit,
melyek a márványszobrok merev, kifejezéstelen tekintetére emlékeztették.
Bőrén régi sebhelyek látszottak. Kettejük közül ő volt az uralkodó
személy. Modora nyers, majdnem lenéző volt, ahogy most Peter
Fungaberára, mint koloncra tekintett, aki nem érdemli meg az ő figyelmét.
Másrészt, Peter Fungabera összetörten nézett ki, mint aki repülőgép-
szerencsétlenséget élt túl. Zavarodottnak látszott. Hangját oly magasra
emelte, hogy Craig kihallotta belőle a kérő hangszínt, ha a tényleges
szavakat nem is. Aligha hasonlított a Craig által ismert férfira.
A fehér ember elbocsájtó mozdulatot tett és Peter Fungaberától
elfordulva ismét elindult a helikopter irányába.
Ebben a pillanatban csattant egy robbanó kézigránát hangja és a két férfi
a tisztáson gyorsan megfordult, hogy abba az irányba nézzen, ahonnan
felhangzott a robbanás. Most egy automata AK 47-es sorozatlövése
hangzott fel ugyanabból az irányból, mire a sátor körül gyors parancsok
hangzottak fel. A tisztás szélén, a völgy irányába fordulva katonák kezdtek
sorakozni.
Még egy sorozat az automata fegyverből és minden férfi figyelme abba
az irányba fordult. Craig visszahúzta hátára csomagját.
– Gyerünk! – csattant fel. – Tudjátok, mit kell tennetek! – Mindhárman
kimásztak a hasadékból és elindultak a tisztáson.
– Ne siessetek – figyelmeztette őket gyengéden Craig. Zárt csoportban
maradtak, gyorsan, de határozottan igyekeztek Peter Fungabera és társa
felé.
Craig kivette zsebéből a kézigránátot és fogával kibiztosította. Bal
kezében tartotta. Jobb kezében az Uzit vitte, gyorstüzelő sorozattal
megtöltve. Öt lépésnyi volt csak közöttük a távolság, amikor Peter
Fungabera körülpillantott és meglepődése majdnem nevetséges volt, ahogy
felismerte Craiget, még sárálarcán keresztül is.
– Ebből a távolságból ketté tudlak vágni – figyelmeztette Craig
hasmagasságba emelve az Uzit. – A kézigránát ki van biztosítva. Ha
eldobom, mindannyiunkat a pokolba küld. – Túl kellett kiabálnia a
helikopter zaját.
A fehér ember megperdült, hogy szembeforduljon vele, és hideg,
halovány, északi szemei vadul tekintettek rá.
– Menjetek a pilótáért – rendelte el Craig a lányoknak és ők a helikopter
ajtaja felé futottak.
– Most ti ketten – mondta Craig a két férfinak. – Sétáljatok a
helikopterhez. Ne siessetek, ne kiabáljatok.
Craig három lépéssel mögöttük követte őket. Mielőtt elérték volna a
helikoptert, a pilóta megjelent a nyitott ajtóban, mindkét kezét feje fölé
tartva. Mögötte Sarah tűnt fel, aki Tokarev pisztolyát a pilóta hátának
szegezte.
– Kifelé! – rendelkezett Craig, és a pilóta, látható megkönnyebbüléssel
leugrott a földre.
– Mondd meg nekik, hogy Fungabera tábornok fogoly – mondta Craig.
– Minden támadás őt fogja veszélyeztetni. Értetted?
– Igen – bólintott a pilóta.
– Most sétálj vissza a sátorhoz. Lassan menj. Ne fuss. Ne kiabálj.
A pilóta engedelmesen elindult, de ahogy lőtávolon kívül került, ügetni
kezdett.
– Beszállás! – mutatott Craig az Uzival a gép ajtaja felé, de Peter
Fungabera metszően tekintett rá és feje fenyegetően besüppedt vállai közé.
– Ne tedd – lépett egyet hátra Craig, mert Peter Fungabera olyan
kétségbeesettnek és elszántnak nézett ki, mint akinek nincs több
vesztenivalója.
– Mozgás! – rendelkezett Craig. – Menj fel a lépcsőn.
Ekkor Peter Fungabera rátámadt. Mintha a halállal játszana, egyenesen
az Uzi torkolatába szaladt. Craig azonban felkészülten várta. Felemelte a
fegyvert, és olyan erővel csapott a tárral Peter Fungabera fejére, hogy az
térdre borult.
Amint Peter elesett, Craig a fehér emberre lendítette vissza az Uzit,
minden lehetséges mozdulatot megelőzvén.
– Segítsd fel őt a lépcsőn – parancsolta, s noha a fehér ember
csuklójához oda volt erősítve a fekete diplomatatáska, az Uzi fenyegetése
ily meggyőző volt, hogy Peter fölé hajolt és felsegítette őt. Még mindig
kábán az ütéstől, Peter tántorgott a férfi fogásában. Kábán motyogott.
– Most már nem számít, úgyis mindennek vége.
– Fogd be a szád, te őrült – sziszegett rá a fehér ember.
– Vidd fel őt a helikopterbe! – Craig a fehér ember hátának szegezte az
Uzit. A pár megindult a lépcső felé.
– Tartsd rajtuk a pisztolyodat Sarah – mondta Craig és válla fölött
hátrapillantott. A helikopter pilótája már majdnem a tisztás széléhez ért. –
Siessetek már – ripakodott rájuk Craig. A fehér ember átsegítette Peter
Fungaberát az ajtón és ő is utánament. Fekete táskája ott lengedezett a
csuklójához erősítve.
Craig beugrott a helikopter törzsébe.
– Oda! – rendelkezett, a két foglyot a padhoz irányítva. – Kössétek be
magatokat! – Majd Sarah-hoz fordult: – Mondd meg Pendulának, hogy
indulhat.
A helikopter felemelkedett és gyorsan elhagyta a tisztást. Craig kidobta
a kézigránátot a nyitott ajtón. Az messze lenn, az erdőben robbant fel.
Craig remélte, hogy a robbanás további zűrzavart fog odalent okozni.
Craig Peter Fungabera mögött állt, nyakszirtjéhez szorította az Uzit, mi-
alatt szabad kezével átnyúlva kivette Peter Tokarev pisztolyát az övéből.
Zsebébe tette, majd hátralépett és az ajtó vonalában a fedélzeti mérnök he-
lyére csatolta be magát. Amint Sarah előkerült a pilótafülkéből, Craig
rendelkezett: – Fedezd mindkettőjüket! – Craig kihajolt az ajtón és
előrebámult.
Szinte azonnal megpillantotta Tungatát. Már kezdett távolodni a fáktól
és pont a sziklalap alatt állt, mindkét kézzel feje fölött lóbálva az AK 47-
est.
– Maradj ott! Lemegyek, hogy felvehessünk – hallatszott a Craig feje
feletti hangszóróból Sally-Anne hangja.
A nagytestű helikopter gyorsan leereszkedett ott, ahol Tungata állt.
Tungata körül teljesen lelapult á légnyomástól a fű, lopott harci ruhája
lobogott a szélben. Tungata eldobta az AK 47-est és felnézett Craigre. A
helikopter további néhány lábnyit süllyedt és Craig az ajtóból kihajolva
karját nyújtotta Tungatának. Tungata ugrott és könyöküknél össze-
kulcsolták karjaikat. Craig felhúzta őt a fedélzetre.
– Rendben! – kiáltotta fel a kétirányú hangszóró felé. – Felszállhatsz! –
Oly gyorsan emelkedtek fel, hogy Craig térdei összecsuklottak.
Kevéssel ezer láb felett Sally-Anne egyenesen és vízszintesen haladt,
majd nyugati irányba fordult.
Tungata a padsoron ülő alakok felé fordult és szemrevételezte őket.
Vadul rámeredt Peter Fungaberára, de Peter elkábultan, megverten ült
továbbra is.
– Hol találtad őket, Pupho? – kérdezte nyersen.
– Egy kis ajándék neked, Sam. – Craig átnyújtotta neki az Uzi
géppuskát. – Meg van töltve és ki van biztosítva. Itthagyhatlak, hogy a két
szépség után nézzek?
– Számomra a legnagyobb élvezetet fogja jelenteni – fordította a
fegyvert a padon egymás mellett ülő két férfira.
– Elmegyek, megnézem, Pendula hogyan boldogul – Craig el akart
fordulni, de útközben a fehér fogoly viselkedésében valami furcsaságot
észlelt és hirtelen hátrafordult. A fehér fogoly arra használta fel a
zűrzavart, hogy csuklójáról lekapcsolja az acélperecet és most a nyitott ajtó
irányába próbálta hajítani a fekete diplomatatáskát.
Craig reflexszerűen oldalra ugrott, akár egy, a labda útját keresztező
kosárlabda-játékos, és kezével a táska után nyúlt, oldalra lökve azt, miáltal
a táska elkerülte a nyitott ajtót és nekicsapódott a válaszfalnak. Craig
ráugrott és mellkasához szorította.
– Ez nagyon érdekes darab lehet – jegyezte meg elmésen, miután felállt.
– Tartsd a palin a szemed Sam. Legalább olyan trükkös, mint amilyen szép
– tanácsolta.
A táskával kezében Craig előrement a magasított pilótafülkébe.
Lehuppant a másodpilóta ülésébe, Sally-Anne mellé és levette magáról a
gyémántokat tartalmazó hátizsákot. Biztonságosan az ülés mellé rögzítette.
– Szóval mégiscsak tudsz ezzel az átkozott micsodával repülni, légi
lédi?
A lány rávigyorgott, fogai fehéren vakítottak befeketített arcában.
– A tisztás irányába igyekszem vissza. Oda, ahol a Land-Rovert
hagytuk.
– Jó gondolat. Hogy állunk üzemanyaggal?
– Egy tartály tele, a másik háromnegyedig – bőségesen el vagyunk
látva.
Craig ölébe vette a diplomatatáskát és megvizsgálta zárait. Kombinációs
zárakkal volt ellátva.
– Mennyire vagyunk a határtól? – kérdezte.
– 170 csomóval repülünk, két órán belül ott leszünk – jobb, mint
hazasétálni, nemde?
– Esküszöm – vigyorgott Craig.
Zsebkésével végighasította a diplomatatáskát és felnyitotta annak
fedelét. A tetején két tartalék inget és egy gombolyag zoknit talált, egy fél
üveg vodkát, egy olcsó tárcát, mely négy útlevelet tartalmazott: egy finnt,
egy svédet, egy keletnémetét és egy oroszt, meg az Aeroflotra szóló
repülőjegyeket.
– Világlátott úriember! – Craig letekerte a vodkásüveg kupakját és
húzott egyet az üvegből. – Brrr! – jegyezte meg. – Ez aztán igazi! – Az
üveget továbbpasszolta Sally-Anne-nek, majd felemelte az ingeket. Alattuk
három zöldfedelű dossziét talált, melyeken nyomtatott cirillbetűs írás és
fekete sarló és kalapács díszelgett.
– Úristen, ez orosz! Ez a férfi egy bolsi! – Kinyitotta a legfelső dossziét
és érdeklődése tovább nőtt. – Angolul gépelték! – Elolvasta a legelső
oldalt, majd fokozatosan elmerült a dosszié tartalmában. Még csak fel sem
nézett, mikor Sally-Anne megkérdezte: – Miről szól?
Átolvasta az első dossziét, majd a másik kettőt. Huszonöt perccel
később elkábultan, megdöbbent kifejezéssel nézett fel, és bambán meredt a
szélvédőüvegre.
– Alig akarom elhinni – rázta meg fejét. – Olyan átkozottul biztosak
voltak magukban. Még a szöveget is világos, angol nyelven írták meg Peter
Fungabera részére. Meg sem próbálták álcázni. Még arra sem ügyeltek,
hogy kódneveket használjanak.
– Mi az? – Sally-Anne oldalra pillantott.
– Egyszerűen észbontó – ivott még egy korty vodkát. – Samnek el kell
ezeket olvasnia.
Felállt és a helikopter hullámzását és billegését kiegyensúlyozva
visszasietett Tungatához.
Tungata és Sarah a két fogollyal szemben ült. Tungata felhasználta a
tartalék biztonsági öveket, hogy csuklójuknál és bokájuknál fogva
biztonságosan összekösse őket.
Peter Fungabera mintha kicsit magához tért volna. Ő és Tungata halálos
ellenségekként meredtek egymásra.
– Nyugi! – Craig lehuppant Tungata mellé a padra.
– Add ide nekem az Uzit. – Craig átvette tőle. – Most olvasd el, mit
írnak ebben! – A diplomatatáskát Tungata ölébe helyezte.
– Örvendek a találkozásnak, Buharin ezredes – mondta Craig kedvesen.
– Ön most boldog lehet, hogy távol tartózkodhat a moszkvai téltől. –
Hasára irányította az Uzit.
– Vezető tagja vagyok a Szovjetunió diplomáciai testületének...
– Igen, ezredes, már elolvastam a névjegyét – mutatott rá Craig a
dossziékra. – Másrészt én, ezredes, kétségbeesett szökevényként, hajlamos
vagyok arra, hogy komolyan megsebesítsem, ha nem fogja be a száját.
Ezután Peter Fungabera felé fordult. – Remélem gondosan kezeli
King's-Lynn-t, visszaemlékszik rá, hogy illik lábat törölni, meg ilyesmik.
– Ön egyszer megszökött, Mr. Mellow – mondta Peter Fungabera. – Én
nem követem el kétszer ugyanazt a hibát.
Craig fagyos kis borzongást érzett a hátgerincén, annak ellenére, .hogy
pisztolyát kezében tartotta és hogy Peter úgy oda volt kötözve, akár egy
áldozati bárány. Craig nem állta Peter Fungabera gyűlölködő pillantását,
Tungatára pillantott.
Tungata gyorsan végigolvasta a zöld dossziékat, és olvasás közben
arckifejezése hitetlenkedőből felháborodottá változott.
– Tudod mi ez, Pupho?
– Egy véres forradalom részletes tervezete – bólintott Craig. – Egyszerű,
angol nyelven írva, nyilvánvalóan Peter Fungabera részére.
– Mindenre, de mindenre kiterjed a figyelmük. Ezt nézd meg. A
kivégzendők névjegyzéke, neveket felsorolva, és azok, akikben meg lehet
bízni, hogy együttműködnek. Már a rádió- és televízió nyilatkozatokat is
elkészítették az államcsíny napjára!
– Huszonötödik oldal – javasolta Craig. – Azt nézd meg.
Tungata odalapozott. – Engem – olvasta. – Európába, agykezelésre
küldeni, én az esztelen áruló, aki a matabele népet örök rabságba vezette.
– Igen, Sam. Te voltál az a sarkalatos pont, amin az egész terv
megbukott. Amikor Fungabera elvesztett téged a barlangban és
felrobbantotta a nagy erkélyt – elismerte vereségét. Nézz csak most rá.
Tungata azonban már nem hallotta őt. Visszatette a diplomatatáskát és
annak tartalmát Craig ölébe és előrehajolt, amíg arca egy lábnyira nem volt
Fungaberáétól. Állkapcsát előremeresztette és szemgolyói a düh vöröses
fényével villogtak rá.
– Kiárusítottad volna ezt a földet és népeit egy új rabszolgaságba,
imperializmusba vezetted volna. Olyanba, melyhez képest a Smith
kormány uralma jóságosnak és emberbarátinak tűnik? Elítélted volna saját
törzsedet és az enyémet és az összes többit – őrültség.
Tungata dühében összefüggéstelenül kezdett beszélni: – Hatalmi
vágytól megőrült, veszett kutya.
Hirtelen felordított, önkéntelenül is utat engedve gyötrelmének,
gyűlöletének és felháborodásának. Peter Fungaberára vetette magát és
megragadta az őt összekötő nejlonhevedert. Másik kezével kikapcsolta a
hatalmas sona férfi biztonsági övét és felrántotta őt a padról. Egy
megsebesített bölénybika erejével átlendítette a szögletes nyitott ajtón.
– Őrült kutya! – ordította, és mielőtt Craig megakadályozhatta volna,
kilökte Peter Fungaberát hátrafelé a nyíláson.
Craig átdobta Sarah-nak az Uzit és Tungata oldalára ugrott. Tungata
térdre borult Peter Fungabera testének súlyától és egyik karjával az
ajtókeretnek támaszkodott. Másik kezével még mindig a Peter mellén levő
hevedert tartotta.
Peter Fungabera kint himbálózott. Kezei tehetetlenül össze voltak
kötözve, fejét visszafordította, úgy, hogy belebámult a felette levő Tungata
arcába. Afrika kegyetlen dombjai kétezer lábnyival alatta terültek el, úgy
meredtek felfelé, akár az emberevő cápa fogai.
 – Sam, várj! – Craig ordított a szélzúgás és a hajtómű fülsiketítő zajának
túlkiabálására.
– Halj meg, te áruló gyilkos – ordította Tungata lefelé, Peter Fungabera
felfelé fordított arcába.
Craig eddig még sohasem látott olyan csupasz borzalmat, mint most
Peter Fungabera sötét szemeiben. Szája nyitva volt és a szél ezüstszálként
fújta el ajkáról a nyálat, de egy hang sem jött ki a torkán.
– Várj, Sam – sikította Craig. – Ne öld meg. Ő az egyetlen, aki
tisztázhat téged, tisztázhat valamennyiünket. Ha megölöd, soha többé nem
fogsz tudni Zimbabwében élni.
Tungata oldalra fordította fejét és Craigre meredt.
– Ő a mi egyetlen reményünk, hogy tisztázzuk magunkat!
A düh vörös fénye fakulni kezdett Tungata szemeiben, de izmai
kifordultak az erőlködéstől, hogy Peter Fungabera testét a szél sodrásával
szemben megtartsa.
– Segíts! – nyöszörögte, mire Craig egy mozdulattal megragadta a
biztonsági övet, meghúzta, majd a saját dereKa köré csatolta. Hasra vágta
magát a fedélzeten, lábait az ülés talpazata köré fonta és kinyúlt, hogy
mindkét kézzel erősen megmarkolja a nejlonhevedert. Peter Fungaberát
felsegítették a baloldali ülésre, de a félelemtől annyira reszkettek lábai,
hogy nem bírták el a súlyát, amikor megpróbált felállni. Tungata hátralökte
őt az utastéren át és Peter nekiesett a hátsó rekeszfalnak. Lecsúszott rajta és
az oldalára fordulva, térdét felhúzva összegörnyedt, a vereség és a
kapituláció nyomasztó súlya alatt halkan nyögve, mindkét karjával
eltakarta a fejét.
Craig bizonytalanul felmászott a pilótafülkébe és besüppedt a
másodpilóta ülésébe.
– Mi a fene történik? – tudakolta Sally-Anne.
– Semmi komoly. Épp hogy sikerült megakadályoznom, hogy Sam
megölje Peter Fungaberát.
– Miért csináltad? – Sally-Anne a behallatszó motorzúgás fölé emelte
hangját. – Én magam is szívesen repítenék golyót abba a disznóba.
– Drágám, tudnál rádióösszeköttetést teremteni a hararei amerikai
követséggel?
Sally-Anne elgondolkozott: – Erről a gépről nem.
– Add meg nekik a Cessna regisztrációját. Fogadni mernék, hogy még
nem jelentették be az eltűnését.
– Csak a johannesburgi megközelítésen keresztül tudnám megtenni,
csak ők vannak elérhető távolságban.
 – Nem érdekel hogyan, csak teremts nekem kapcsolatot Morgan
Oxforddal.
A johannesburgi rádióállomás rögtön reagált SallyAnne hívására és
békésen fogadta bejelentkezésüket.
– Jelentse tartózkodási helyét KY alfa.
– Észak Botswana – kalkulálta Sally-Anne egyórányi repülés alapján. –
Francistownból Maunba tartunk.
– Milyen számmal kíván Harareban kapcsolatot teremteni?
– Személyre szóló hívást kérek. Az USA követségen a kulturális
attaséval, Morgan Oxfordal szeretnék beszélni. Sajnos, nem tudom a
számát.
– Várjon! – Egy percen belül Morgan Oxford szólalt meg a vonal másik
végén.
– Oxford vagyok. Ki beszél ott?
Sally-Anne átadta Craignek a mikrofont, aki azt szájához tartva
lenyomta az adásgombot.
– Morgan, Craig vagyok. Craig Mellow.
– A francba. – Morgan hangja metszővé vált. –, Hol a fenében vagy?
Elszabadult a pokol. Hol van Sally-Anne?
– Figyelj Morgan. Ez halál komoly. Mennyire szeretnéd kihallgatni az
orosz hírszerzés egyik ezredesét, az afrikai kontinens déli részének
destabilizálására irányuló tervezett orosz agresszióról, az erre vonatkozó
dossziékkal együtt?
Több másodpercig csak a levegő zúgását lehetett hallani, aztán Morgan
megszólalt. – Számolj tízig.
A várakozás sokkal többnek tűnt tíz másodpercnél, mikor Morgan
visszatért.
– Ne mondj többet. Csak a találkozási helyet jelöld meg.
– Ezek térképmegjelölések. – Craig beolvasta a Sally-Anne által
lefirkált térképkoordinátákat.
– Van ott egy leszállópálya. Jelzőtüzet fogok gyújtani. Mennyi idő alatt
tudsz odaérni?
– Számolj tízig – ezúttal hamarább visszatért. – Holnap hajnalra.
– Értettem – mondta Craig. – Várni fogunk.
– Vége. – Visszaadta a mikrofont Sally-Annenek.
– Negyvenhárom perc múlva elérjük a határt – jegyezte meg Sally-
Anne.
– Egész jól áll neked ez a sár-pakolás. Kezdem úgy látni, hogy javítja a
külsődet.
 – Hát te, szépség, te a Vogue magazin címlapján biztos induló vagy!
Sally-Anne lefújta orráról a haját és nyelvet nyújtott Craigre.
Átrepültek a Zimbabwét és Észak Botswanát szegélyező határon és
tizenhét perccel később meglátták a bérelt Land-Rovelt, pontosan ugyanott,
ahol hagyták, a széles, fehér sólepárló szélén.
– Szent ég, Sarah haverjai még mindig ott vannak. Nesze neked
állandóság.
Craig felismerte az autó mellett álló, két apró alakot.
– Jobb lenne, ha figyelmeztetnénk őket, mert amikor észreveszik a gép
kormányjelzését, elkezdenek lőni.
Amint ereszkedni kezdtek, Sally-Arine lekiabált a matabeleknek az „égi
kiáltozó” hangosbeszélőn, hogy megnyugtassa őket, és amint a Super
Frelon egyre lejjebb szállt, Craig látta, amint leengedik puskáikat. Már
kivehetővé vált a két fiatal matabele ég felé fordított arcán az üdvözült
vigyor.
Aznap reggel Jonas szarvast lőtt, és így este rostonsült
szarvaspecsenyéből és sózott kukoricakásából álló lakomát rendeztek,
mely után sorsot húztak annak eldöntésére, hogy ki őrizze a két foglyot. A
következő nap reggelén, még gyöngyszerű félvilágosságban hallották meg
először a közeledő repülőgép zümmögését, és Craig a Land Roveren
kiment a lepárlóhoz, hogy meggyújtsa a jelzőtüzeket. Egy hatalmas
teherszállító Lockheed gép érkezett déli irányból, US Air Force jelzéssel.
Sally-Anne felismerte: – Ez a NASA repülőgépe, melyet Johannesburgba
telepítettek, hogy felügyelje az ingajáratok programját.
– Ezek szerint valóban komolyan vesznek bennünket – mormogta Craig,
miközben a Lockheed landolt.
– Bámulatosán rövid le- és felszállóképességgel rendelkezik – mondta
neki Sally-Anne. – Figyelj csak.
A hatalmas repülőgép ugyanakkora távolságot tett meg, mint a Cessna.
Orr-része szétnyílt, akár a pelikán csőre és a rámpán öt férfi jött le, Morgan
Oxford vezetésével.
– Akárcsak öt szardínia egy dobozból – állapította meg Craig, amint
előrementek, hogy üdvözöljék őket. Mind az öten tropikál öltönyt viseltek,
fehér, legombolt gallérú inget és nyakkendőt. Mindannyian sportosan
mozogtak.
– Sally-Anne. Craig. – Morgan Oxford röviden kezet rázott, majd fel-
ismerte Tungatát: – Hát persze, ismerem Önt, miniszter úr, ők a kollégáim.
– Nem mutatta be őket, azonnal a tárgyra tért: – Hol vannak a foglyok?
A két fiatal matabele elővezette a foglyokat.
 – A kutyafáját! – kiáltott fel Morgan Oxford. – Hiszen ez Fungabera
tábornok. Craig, te nem vagy magadnál?
– Olvasd el, amit ebben találsz – ajánlotta fel Craig a diplomatatáskát. –
Aztán majd döntsd el te.
– Kérlek, várj itt – Morgan elfogadta a táskát. Jonas és Áron a
repülőgéphez vezették a foglyokat és az amerikaiak előrejöttek, hogy
átvegyék őket.
Peter Fungabera még mindig a helikopter nejlonhevederével volt
összekötözve csuklójánál. Mintha fizikailag összezsugorodott volna, már
nem volt az a figyelemreméltó, jó kiállású alak. A vereség törte le. Bőre
szürke árnyalatú volt és nem emelte fel tekintetét, mikor egy szintbe került
Tungata Zebiwével.
Tungata kinyújtotta kezét és megragadta Fungabera állat. Ujjait arcába
mélyesztve kényszerítette arra, hogy fordítsa fejét felfelé úgy, hogy
Tungata arcába tudjon nézni. Hosszú másodpercekig meredt Peter
Fungabera szemeibe, majd úgy ellökte, hogy az megtántorodott és el is
esett volna, ha az amerikaiak egyike el nem kapja.
– Majdnem minden hetvenkedő és zsarnok mélyén ott lappang a gyáva
– mondta Tungata mély, rekedtes hangján. – Jól tetted, Pupho, amikor
megállítottál, hogy megöljem őt. Egy, az égből való alázuhanás túl jó az
ilyeneknek. Most méltóbb sorsra jut. Vigyétek a szemem elől, mert még a
gyomrom is felfordul tőle.
Peter Fungaberát és az oroszt bevezették a Lockheed belsejébe. Craig és
társasága várakozva elhelyezkedett. Sokáig kellett várniuk. Ott ültek a
Land Rover képezte árnyékban és szórakozott, csapongó társalgásba
kezdték, időnként elhallgatva, hogy a Lockheed rádiójából feléjük szálló,
vijjogó és csicsergő hangokra figyeljenek.
– Washingtonnal beszélnek – találgatta Craig. – Műholdon keresztül.
Már tíz óra is elmúlt, amikor Morgan ismét lejött a rámpán, egyik
kollégája kíséretében.
– Bemutatom Smith ezredest – mondta, de a mód, ahogy ezt mondta, azt
jelentette, hogy nem kell mindent szó szerint venni. – Értékeltük a nekünk
átadott dolgokat, és, a helyzet jelenlegi állásánál fogva megállapítottuk,
hogy azok valódiak.
– Ez rém kedves tőletek – mondta Craig.
– Tungata Zebiwe miniszter úr, nagyon lekötelezne minket, ha értékes
idejének egy részét nekünk szentelné. Bizonyos személyek Washingtonban
igen türelmetlenül várják, hogy beszélhessenek Önnel. Biztosíthatom, hogy
a megbeszélések mindkét fél részére hasznosak lesznek.
 – Szeretném, ha ez a fiatal hölgy is elkísérhetne engem – mutatott rá
Sarah-ra Tungata.
– Igen, természetesen. – Morgan Craig és SallyAnne felé fordult. – Ti
velünk jöttök. A ti esetetekben ez nem meghívás, ez parancs.
– Mi lesz a helikopterrel és a Land Roverrel – kérdezte Craig.
– Ne aggódj miattuk. Intézkedések történtek, hogy azok vissza-
kerüljenek jogos tulajdonosaikhoz.
Három héttel később, az Egyesült Nemzetek épületében egy dossziét
adtak át a zimbabwei küldöttség vezetőjének. Ez kivonatokat tartalmazott a
három zöld dossziéból, valamint átiratokat Peter Fungabera tábornok meg
nem nevezett személyek által készített kikérdezéséről. Az aktát sürgősen
Hararéba továbbították, melynek közvetlen eredményeképpen a zimbabwei
kormány sürgősen kérelmezte Fungabera tábornok hazatelepítését. A
Zimbabwei Különleges Ügyosztály két főfelügyelője repült New Yorkba, a
tábornok hazaszállítására.
Amikor a Pan Am leszállt Hararéban, Fungabera tábornok az
elsőosztályú lépcsőn jött le, az egyik rendőrfelügyelőhöz láncolva. Egy zárt
szállítóautó várakozott a betonon.
Nem volt sajtóhíradás Fungabera visszatéréséről.
Közvetlenül a hararei központi börtönbe szállították, ahol tizenhat
nappal később, az egyik kihallgatási cellában meghalt. Arca, mikor testét
eltávolították a börtön főépületének hátsó kijáratán keresztül, annyira
elváltozott, hogy felismerhetetlenné vált.
Ugyanazon az éjszakán, kevéssel éjfél után, egy fekete, miniszteri
Mercedes gépkocsi nagy sebességgel letért az országútról a városon kívül,
és lángba borult. Egy személy ült benne. A megszenesedett holttestet a
megvizsgált foghíd alapján Peter Fungabera tábornokéval azonosították, és
öt nappal később összes katonai kitüntetésével együtt eltemették a „Hősök
Mezején”, a chimurenga harcosainak temetőjében, a Harare feletti dombok
egyikén.

Karácsony napján, délelőtt tíz órakor, Buharin ezredes elhagyta amerikai

katonai rendőrségi kíséretét, a szövetségi ellenőrzési épületnél, a
Checkpoint Charlie-nál, és elindult az előtte levő néhány száz yardon
keresztül, a határ kelet-berlini oldalára.
Buharin egy amerikai eredetű, katonai nagykabátot viselt szafari
ruházata felett és kopasz fejét kötött halászsapka fedte.
Félúton elhaladt égy olcsó öltönyt viselő, középkorú férfi mellett, aki az
ellenkező irányból jött. A férfi azelőtt teltebb is lehetett, mert bőre túl bő-
nek látszott a koponyáján és a hosszú fogság szürke, élettelen színárnyala-
tát hordta magán.
Ahogy elmentek egymás mellett, érdeklődés nélkül végignéztek
egymáson.
– Egy életet egy életért – gondolta Buharin és hirtelen nagyon fáradtnak
érezte magát. Az utolsó szakaszt a jeges pályán egy öregember rövidléptű,
bizonytalan járásával tette meg. Egy fekete, négyüléses kocsi várt rá a
határállomás épületei mögött. A hátsó ülésen két ember ült és az egyik
kiszállt, ahogy Buharin közeledett. Hosszú, polgári esőkabátot és széles
karimájú kalapot viselt – mindkettő a KGB kedvelt stílusának tartozéka.
– Buharin? – kérdezte a férfi. Hangszíne semleges volt, de szemei
hidegek és könyörtelenek.
Amikor Buharin bólintott, ő röviden biccentett fejével. Buharin beszállt
a hátsó ülésre, a férfi követte, és becsapta az ajtót. A kocsi belseje túl volt
fűtve, a levegőben fokhagyma, az elmúlt éjszakai vodka és szennyes zokni
szaga áradt.
A gépkocsi elindult, Buharin hátradőlt és behunyta szemeit. Rossz
dolgok következnek, gondolta, sőt lehet, hogy rosszabbak, mint amire
számított.

A Világbank épületének Central Parkra néző magánéttermében adott ebéd

házigazdája Henry Pickering volt.
Sarah és Sally-Anne már közel öt hónapja nem látták egymást, és úgy
ölelkeztek össze, mintha testvérek lennének. Az étterem egyik sarkába
húzódtak vissza, hogy meghallgathassák egymás híreit és mindent
megtudjanak, az első harminc másodpercben, mindenki mást mellőzve.
Tungata és Craig visszafogottabbak voltak.
– Bűnösnek érzem magam, Pupho. Öt hónap. Túl hosszú idő volt.
– Tudom, hogy mennyire elfoglalt voltál – bocsátott meg neki Craig. –
Meg aztán, én is összevissza rohangásztam. Utoljára Washingtonban
találkoztunk.
– Közel egy hónap tárgyalássorozat a Külügyminisztériumban –
bólintott Tungata. – Aztán itt New Yorkban folytatódott a zimbabwei
nagykövettel és a Világbankkal. Annyi mondanivalóm van, hogy nem is
tudom, hol kezdjem el.
– Rendben. Kezdetnek – javasolta Henry Pickering – mondd el talán a
határozatot, melyet a zimbabwei kormánytól kiérdemeltél.
– Kezdetnek jó lesz – értett egyet Tungata. – Mindenekelőtt az
orvvadászat vádja és az ítélet félre lett téve.
– Sam, hát, ez a legkevesebb, amit megtehettek.
– Ez csak a kezdet – mondta mosolyogva Tungata és megragadta Craig
karját. – A vallomást, amit Fungabera íratott alá veled, semmisnek
nyilvánították, mert erőszak útján csikarta ki. A rendeletet, mely téged a
nép és az állam ellenségévé kiált ki, hatályon kívül helyezték. Peter
Fungabera Rholands részvényvásárlásai semmisnek és érvénytelennek
nyilváníttattak. King's Lynn és a Zambezi Vizei visszaszáll rád.
Craig szótlanul meredt rá, amint Tungata folytatta. – A miniszterelnök
elfogadta, hogy minden egyes erőszakos tevékenység, melyet
valamelyikünk elkövetett, önvédelemből történt. Valamennyi, attól kezdve,
hogy te megölted a Harmadik Ezred katonáit, akik üldözőbe vettek a
botswanai határnál, egészen a Super Frelon ellopásáig. Teljes kegyelemben
részesültünk.
Craig csak a fejét rázta.
– Aztán a Harmadik Ezredet kivonták Matabeleföldről. Leszerelték és a
reguláris hadseregbe integrálták őket. A népem elleni pogromot
megszüntették és független megfigyelőket engedtek be a matabele törzs
területére, hogy „ellenőrizze a békét”.
– Ez eddig a legjobb hír, Sam.
– Van még, van még – biztosította Craiget Tungata. – Zimbabwei
állampolgárságomat és útlevelemet visszaszolgáltatták. Megengedték,
hogy hazatérhessek, biztosítottak arról, hogy nem fogják ellenőrizni
politikai tevékenységemet. A kormány egy jelentést tanulmányoz a
szövetségi önállóság formájának kialakításáról a matabele nép számára, és
viszonosságként én minden befolyásomat latba vetem, hogy meggyőzzem
a fegyveres ellenállókat, jöjjenek elő a bokrokból és tegyék le fegyvereiket
az általános amnesztia alatt.
– Ez az, amiért mind ez idáig harcoltál. Gratulálok Sam. Igazán
gratulálok.
– Csak a te segítségeddel sikerült. – Tungata Henry Pickering felé
fordult. – Elmondhatom neki Lobengula Tüzét?
– Várj! – Henry Pickering mindkettőjüket karon fogta és az étterem felé
fordította. – Először ebédeljünk.
Az étterem falait világos tölgyfaborítás fedte, ezzel három oldalon
remek alapot szolgáltatva a Remington festményeknek, melyekből öt, a
régi vadnyugatot ábrázoló darabot helyeztek el. A negyedik fal egy
hatalmas panoráma üvegablak volt, rálátással a városra és a Central Parkra.
A függönyöket széthúzták.
 Az asztalfőről Henry mosolygott le Craigre: – Gondoltam, kihagyjuk a
megállókat – és megmutatta Craignek a bor címkéjét:
– Ejha! A 61-es.
– Nos, nem mindennap szórakoztatom a jelenlegi legnépszerűbb, első
számú szerzőt.
– Igen, hát nem nagyszerű! – szakította félbe Sally-Anne. – A könyv
megjelenésének első hete óta Craig minden héten elsőként szerepel a New
York Times könyvlistáján.
– Mi újság a tv-üggyel? – kérdezte Tungata.
– Még nincs aláírva – mondta Craig higgadtan.
– De információim szerint, hamarosan alá lesz írva – mondta Henry és
megtöltötte a borospoharakat: – Hölgyeim és Uraim, felköszöntőt mondok
Craig Mellow legutóbbi művére, azzal, hogy sokáig az élen uralkodjék.
Ittak, nevetve és ünnepélyesen, csak Craig tiltakozott érintetlen
poharával: – Gyerünk! Mondjatok egy olyan felköszöntést, amire én is
ihatok.
– Tessék! – Pickering ismét felemelte poharát. – Lobengula Tüze. Most
elmondhatod neki.
– Feltéve, ha ez a két nő tíz másodpercre beszünteti a csacsogást.
– Nem fair! – tiltakozott Sally-Anne. – Mi sohasem csacsogunk, mi
mindent komolyan megvitatunk.
Tungata rámosolygott, majd folytatta: – Mint tudjátok, Henry
intézkedett, hogy Lobengula gyémántjait biztos őrizetbe helyezzék és azt
megelőzően, hogy értékeljék. Henry Winston főemberei megvizsgálták a
köveket és egy hozzávetőleges értéket állapítottak meg.
– Mondd meg! – sürgette Sally-Anne. – Mennyit?
– Mint tudjátok, a gyémántpiac pillanatnyilag komoly visszaesésben
van. A két évvel ezelőtt hetvenezer dollárért árult kövek ma csak húszezret
érnek.
– Gyerünk, Sam, ne zrikálj bennünket!
– Rendben. A Winston cég a kollekciót hatszázmillió dollárra értékelte.
Mindenki egyszerre beszélt és egy ideig eltartott, míg Tungata ismét
szóhoz jutott. – Mint ahogy abban megállapodtunk, a gyémántokat egy
elidegeníthetetlen alapba helyezzük, és felkérem Craiget, hogy legyen a
letét egyik meghatalmazottja.
– Elfogadom.
– Tizennégy követ azonban már értékesítettek. Az ügyletre én adtam
meghatalmazást, melyből ötmillió dollár bevételre tettünk szert. A teljes
összeg a Világbank részére lett átutalva, teljes mértékben ellentételezve a
bank által Craig részére hitelezett tőkét, és annak kamatait.
Belső zsebéből egy borítékot húzott elő:
– Itt a nyugta, Pupho. Ez a te részed Lobengula Tüzéből. Most már
szabad vagy és nincs több adósságod. Tied King's Lynn és a Zambezi
Vizei.
Craig ujjai között forgatta a borítékot, és megnémulva Tungatára
meredt. Tungata mosolya elhalványult, felé hajolt és most komoly hangon
szólalt meg:
– Viszonosságként csak egyetlen dolgot kérek tőled, Pupho.
– Kérjed – mondta Craig. – Akármit.
– Meg kell ígérned, hogy visszatérsz Afrikában. Szükségünk van
hozzád hasonló férfiakra, hogy kikerüljünk ezekből a sötét korszakokból,
melyek a mindkettőnk által hőn szeretett földet fenyegetik.
Craig átnyúlt az asztalon és megfogta Sally-Anne kezét.
– Te mondd meg – kérte a lányt.
– Igen Sam, hazajövünk veled – mondta az lágyan. – Ígérem.

Sally-Anne és Craig a King's Lynn dombjain felfelé haladtak az öreg

Land-Roveren. A késő délutáni nap aranyszínűvé változtatta a mezőket, a
fák és dombvonulatok finom csipkekontrasztként emelkedtek ki az afrikai
nyári ég derűs kékségében.
Már várták őket a pázsiton, az öreg jakaranda fa alatt – a ház összes
szolgái és King's Lynn összes pásztorai. Amikor Craig átölelte Shadrachot,
az öregember üres kabátujja nekicsapódott mellkasának.
– Ne aggódj, Nkosi, én egy kézzel jobban tudok dolgozni, mint a
többiek kettővel.
– Teszek neked egy ajánlatot – javasolta Craig úgy, hogy azt mindenki
hallhassa: – Én kölcsönzők neked egy kart, te pedig kölcsönzöl nekem egy
lábat. – És Shadrach úgy nevetett, hogy könnyei végigfolytak ingén.
Legújabb és legfiatalabb feleségének kellett őt elvinnie.
Joseph a széles verandán várt, a sokaságtól elkülönülten, új hófehér
kanzában pompázva, fején főszakácsi fejfedővel.
– Látlak téged, Nkosikazi – üdvözölte Sally-Anne-t ünnepélyesen, amint
a lány felért a lépcső tetejére. Joseph szeme csillogott örömében.
– Én is látlak Joseph. Elhatároztam, hogy az esküvőnkön kétszáz
meghívott lesz. – Válaszolt neki folyékonyán szindebele nyelven és Joseph
a csodálkozástól mindkét kezével eltakarta száját.
– Hau! – mondta és beosztottjai felé fordult.
– Most aztán végre valóban egy nagy lédink van Kingi Lingiben, aki
megérti majom csacsogásotokat – mondta nekik komoran. – Úgyhogy jaj
annak, aki hazudik, csal, vagy lop!
Craig és Sally-Anne a lépcső tetején álltak, kéz a kézben, míg King's
Lynn népe elénekelte a dalt, mely a hazatérőt üdvözli hosszú és veszélyes
utazása után, és amikor befejezték, Craig lenézett rá: – Isten hozott,
drágám – mondta.
Aztán, mialatt a nők úgy táncoltak és huhogtak, hogy hátukra kötözött
gyerekeik feje fekete babafejként lengett és a férfiak egyetértésüket
harsogták. Craig szájon csókolta.
 ISBN 963 7696 81 4

Kiadja a Delej Kft.

Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő: Székely Julianna
Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dobosi Nyomda Rt.
Felelős vezető: Módi Lajos vezérigazgató
Munkaszám: 00-0012
Megjelent 33,95 A/5 ív terjedelemben