Professional Documents
Culture Documents
© Wilbur Smith
Delej
Hungarian edition by © Delej Kft., 1990
Hungarian translation © Szuhay-Havas Ervin
and Róna Andrea, 1990
Danielle-nek, egész szerelemmel
A GYÖNGE SZÉL ezer mérföldet járt be idáig, talán többet is, a
Kalahári roppant pusztáitól, a sívó homoktengertől, melyet az apró termetű
és sárgás bőrű busmanok csak így emlegetnek: „A Nagy Szikkadt.” Most,
hogy a légáram elérte a Zambezi-völgy meredélyeit, szélörvények és a
kerengő légpatakok forgatagává hasadozott a hegyvidéken, a sziklaperem
martjain.
Az elefántbika az egyik domb sziklatarajához simult, ravaszul ügyelve
rá, nehogy sziluettje kirajzolódjék a világosabb égbolt előterében. Testének
tömegét a mszaszafák frissen sarjadt lombjai rejtették, így aztán az öreg
hím árnyképe egybeolvadt a mögötte lebukó lejtő szürke szikláival.
Hat méter magasra tornyosult. Úgy szívta be a levegőt szőrszálak szegé-
lyezte orrlikaiba, hogy aztán ormányát alábocsátva, a légmintát finoman
önnön tátott szájába fújja. Alácsüngő felső ajkának két szaglószerv-lika ki-
tágult, akár két óriás rózsabimbó, s akkor az öreg hím megízlelte a levegőt.
Megízlelte a távoli sivatag finom, fűszeres porát, száz meg száz
vadnövény pollenét; kóstolgatta az alanti völgyben bóklászó bivalycsorda
meleg tehénszagát, az itató hűvös illatát, a vízét, mellyel a bivalyok a
szomjukat oltották, meghemperegve benne; ezt a szagot felismerte az öreg
és másokat is, sőt pontosan felbecsülte minden egyes szagforrás távolságát.
Mégsem ezeket az illatokat kereste-kutatta, hanem azt a másik, maró és
bántó bűzt, amely a többire rátelepedett. Azt a nyers-füstös dohányszagot,
amely a húsevő lény sajátos pézsmabűzével keveredett, a mosatlan gyapjú
fölszítta avas verejtékszagot, a paraffin meg a karbolszappan és a cserzett
bőr bűzét – az emberszagot; mert igenis emberszag úszott a levegőben, oly
erősen s oly közel, mint mindama hosszú napok során, amióta csak
megkezdődött a vadászat.
A vén elefántbika most újra érezte, hogy föllobban benne az ősrégi
harag. Fajának meg sem számlálható nemzedékeit űzte, hajtotta egyre ez a
bűz. Már borjúként megtanulta gyűlölni ezt a szagot, megtanulta, hogy
félnie kell tőle; szinte egész életében ez a szag hajszolta előre.
Csak újabban szűnt meg az élethossziglan tartó üldözés és állandó
hajsza. Tizenegy esős évszakon át tartott az enyhülés; a nyugalom kora a
Zambezi mentén kószáló csordák számára. A bika nem érthette, nem
tudhatta a nyugalom okát; miként is foghatta volna fel, hogy kínzóik véres
polgárháborút vívtak, s hogy e háború miatt a Zambezi déli partja nyílt
ütközősávvá lett, túlságosan veszélyes övezetté az elefántcsont-vadászok s
a vadőrök számára, akiknek egyik kötelessége a szaporodó csordák
tizedelése volt. Ezekben az években jól éltek a csordák, most viszont újra
megkezdődött az üldözés, a régi és makacs hévvel folyt megint.
Dühtől és félelemtől reszketve a vén elefántbika ismét magasba emelte
az ormányát, csontos koponyájának rejtett üregeibe szimmantva a rettegett
szagot. Aztán megfordult, hogy csöndes léptekkel átkeljen a sziklás
gerincen; egy pillanatra szürkés foltként rajzolódott ki teste az afrikai
égbolt tiszta és kék burája előtt. S miközben a bűz továbbra is elkísérte,
leballagott oda, ahol csordája szóródott szét az alábukó lejtőn.
Csaknem háromszáz elefánt állt csoportosan a fák között. A legtöbb
anyaállat mellett ott álldogált a borja; némelyik még annyira fiatal, hogy
inkább kövér kismalacnak tetszett, el is fértek az anyjuk hasa alatt. Kicsiny
ormányukat saját homlokukra emelték, onnan pedig kígyózva nyúltak még
följebb, az anyaállat első lábai között duzzadó tőgy csecsbimbói felé.
A nagyobbacska borjak közöttük ugrabugráltak, pajkosan, játékos
kedvvel, zajosan, amelyik valamelyik felnőtt állat ingerülten le nem
szakított egy faágat, hogy aztán ormányában lengetve, nagy susogással
maga mellé vesse, szétszórva így a pimasz kicsinyeket, amelyek tettetett
rémülettel szóródtak szét a füvön.
A nőstények és a fiatal bikák ráérősen és megfontoltan legelésztek,
ormányukkal mélyen kotorászva a sűrű, éles tüskékkel borított bozótban,
hogy fölmarkoljanak egy csomó érett bogyót, majd elnyeljék a torkukkal,
akár holmi vénemberek nyelik az aszpirint; vagy sárgás agyaruk hegyével
lazították meg a mszaszafák kérgét, hogy tízlábnyit is lehasítva belőle,
vidáman tömködjék a darabokat háromszögletű, lefittyedő alsó ajkuk
mögé; vagy egész testükkel két hátsó lábukra emelkedve, akárha a kéregető
kutya, egyenesre merevített ormányukkal próbálták elérni egy-egy magas
törzs csúcsán a gyönge lombkoronát; ismét mások széles homlokukkal
nekifeszülve, négytonnás súlyuk minden erejével addig-addig rázogatták a
fát, amíg az imbolygó-hajladozó ágak közül záporként hullani nem kezdett
az érett termés. Alább a lejtőn két fiatal bika együttes erővel látott hozzá,
hogy kidöntsön egy hatvan láb magas törzset, amelynek lombjait, bár-
milyen magasra is nyúlt az ormányuk, el nem érhették. S amint a fa –
recsegő gyökereinek zajától kísérve – a földre dobbant, a vezérbika épp
átlépett a sziklagerincen, s ekkor a vidám zűrzavar váratlanul abbamaradt,
hogy ijesztő ellentétként átadja helyét a csöndnek.
A borjak aggodalmasan simultak anyjuk oldalához, a felnőtt állatok
pedig védekező hadállásba merevültek, széttárva füleik óriás legyezőit;
csak ormányuk fölemelt hegyével kérdezgetve némán: mi a baj?
A vezérbika imbolygó léptekkel közeledett feléjük odafentről, magasba
emelve vastag és sárgás agyarait; rongyos füleinek hegye is jelezte: riadó!
Agyában most is ott volt az emberbűz, s amikor elérte a legközelebb álló
nőstények csapatát, előremeresztett ormányával fújtatta rájuk a
felszimmantott szagot.
A tehenek nyomban megfordultak a tengelyük körül, ösztönösen
hátszélbe állva, hogy állandóan érezhessék az üldözők szagát. A többi állat,
meglátván e mozgást, nyomban menekülő alakzatba rendeződött; a borja-
kat és az anyákat középre engedték, a meddő vén nőstények pedig kétoldalt
melléjük sorakoztak, a fiatal bikák alkották az éket, az öregebb hímek és az
őket szolgáló serdülők a csorda oldalán álltak fel, majd himbálódzó, földet
rázkódtató léptekkel megindult a csorda; ezt az ütemet egy napon, egy
éjszakán, sőt még egy teljes napon át megállás nélkül tartani tudták.
Menekülés közben a vén vezérbika zavart érzett. Sohasem ért meg
ennyire szívós hajszát. Most már nyolcadik napja tartott a vadászat, ám az
üldözők egyszer sem közelítettek a hátvédhez, hogy kapcsolatba kerüljenek
a csordával. Jobb kéz felől, déli irányban bujkáltak, ezért érezhette a bűzü-
ket, de mindig megtartottak egy bizonyos rövid távolságot, ahol gyönge
szemeivel nem fedezhette fel őket. Úgy tetszett, sokan vannak a hajcsárok,
többen, mint amennyivel élete minden vándorútján valaha is találkozott;
egy részük vonalban állt fel, mintegy hálóként zárva el a délnek vezető ös-
vényeket. Csak egyetlenegyszer látta őket igazán. Az ötödik napon, amikor
nem bírta tovább erővel, a vezérbika megfordította csordáját, hátha sikerül
áttörniük az üldözők vonalán, nos, akkor az útját állták azok az apró, bote-
gyenes figurák; azok az annyira csalfa mód gyönge, mégis annyira halál-
osztó kis alakok; föl-fölugráltak a sárgás fűből, elzárva a délnek vezető
utat; holmi takarókat lengetve, meg mindenféle fémes tárgyakat csörgetve,
amíg aztán a vezérbika bátortalan lett, csordáját pedig újra csak a
csipkézett sziklaperemen át vezette a nagy folyam felé.
A sziklaperemen elefántösvényeket tapostak ki tízezer év során a
csordák, ösvényeket, melyek a szelídebb lejtőket követték; ahol az állatok
hágókat és réseket találtak az agyagos-sziklás torlaszok között. A vén
vezérbika most is egy ilyen sziklaszoroson vezette keresztül társait; a
csorda állatai egyenként tipródtak társaik nyomán a keskeny
sziklarésekben, hogy aztán ismét szétszóródjanak a tágasabb tereken.
A bika egész éjjel csak hajtotta az övéit. S bár holdtalan éjszaka volt, a
fehér csillagok, mint megannyi zsírcsepp, ott lebegtek a földfelszín közelé-
ben, miközben a csorda szinte hangtalanul haladt a sötét erdőségeken át.
Egyszer, egyetlenegyszer, éjfél után, az öreg bika hátramaradt, s az ösvény
mellett állva várakozott, miközben a csorda állatai elhaladtak előtte. De
egy óra múltán újra megérezte az undorító emberbűzt a szélben; most
gyengébb volt és messzebbről szimatolta – de ott volt, mégis mindig ott, s
akkor a bika előresietett, hogy utolérje a nőstényeit.
Pirkadatkor olyan területre értek, ahol a bika tíz esős évszak óta nem
járt soha. A keskeny folyóparti sávot, ahol emberek élénk mozgását
tapasztalta a régóta húzódó háborúság idején; ezt a helyet épp ezért kerülte
mostanáig, amikor vonakodva bár e helytől, ismét ideűzték.
A csorda itt már nem sietett annyira. Az üldözők jócskán elmaradtak
mögöttük, lassítottak hát, hogy menet közben is legelésszenek. Itt zöldebb
volt az erdő, bujább a folyóvölgy. A mszaszaerdőket mopani-ligetek és
hatalmas, duzzadt baobab fák váltották fel, amelyek sűrűn nőttek az alanti
hőségben, az öreg bika pedig érezte maga előtt a víz szagát, s a gyomra
mélye szomjasan korgott. Ösztöne mégis valami más veszélyt jelzett, maga
előtt, mögüle is. Most már gyakran meg-megtorpant, hatalmas szürke fejét
lassan ingatta ide-oda, fülei legyezőkként tárultak szét, apró és rövidlátó
szemei pedig fel-felcsillantak; óvatosan kereste-kutatta a fenyegetést,
mielőtt újra megindult volna.
Aztán hirtelen ismét csak megtorpant. Valami a látókörében felkeltette a
figyelmét, valami fényesen-fémesen csillogó tárgy a ferde szögű reggeli
napsütésben. Rémülten hőkölt vissza, mögötte pedig csordájának állatai is
hátrálni kezdtek, mert a bikában fellobbanó félelem rájuk is átragadt.
A vén hím a visszaverődő fényfoltra bámult, aztán lassan elcsillapult
benne a riadtság, mert nem tapasztalt mozgást, csak a szellő áramlott át
lágyan az erdő fái között, hangot nem is hallott mást, csak a szél susogását
az ágak között, meg körülötte a közömbös madarak és rovarok csivitelését
s zümmögését. Az öreg bika azért még várakozott, előrebámult, s amint
váltakozni kezdett a világosság megannyi nyalábja, más és ugyanolyan
fémtárgyak vonalát is észlelte szemközt; súlypontját egyik lábáról a
másikra helyezte, torkából pedig apró, reszketeg hang tört elő: a
bizonytalanságé.
Ami megriasztotta, nem volt más, mint kis, szögletes fémlapocskák
sora. Mindegyiket oly sok éve erősítették földbe vert vashorgok végére,
hogy az emberbűz réges-rég lefoszlott róluk. S mindegyik fémlapon
lakonikus figyelmeztetés, amelynek betűi a brutális napsugarak nyomán
bíborszínűből halvány rózsaszínűvé fakultak. S a „VIGYÁZAT!
AKNAMEZŐ!” szavak fölött stilizált koponya fehérlett,
lábszárcsontokkal.
Az aknamezőt évekkel korábban rakták le az immár nem létező
rhodéziai kormány biztonsági alakulatai; cordon sanitaire, „egészségügyi
övezet” gyanánt szolgáltak akkoriban a Zambezi mentén; így próbálták
megakadályozni a ZIPRA és a ZANU gerilláit, nehogy átkeljenek zambiai
bázisaikról a folyón a hazai területre. Miriád emberpusztító akna és
nagyobb robbanóhatású Claymore-robbanótöltet alkotott összefüggő
halálmezőt, oly hosszan és olyan mélységben, hogy fölszedni ezeket az
aknákat többé nem is lehetett; eltávolításuk óriási költségekkel terhelte
volna meg az ország új, fekete kormányzatát, amely máris súlyos
gazdasági nehézségekkel küszködött.
S amíg a vén bika még mindig habozott, a levegő megtelt csörömpölő,
ördögi dübörgéssel, a forgószél vad robajával. A dübörgés a csorda háta
mögött hangzott fel, ismét csak dél felől, s az öreg bika megfordult
tengelye körül, hogy farral az aknamezőnek, szembenézzen vele.
Közvetlenül a fák csúcsai fölött groteszk fekete tárgy rohant felé, amely
sivító ezüstkorongon függött. S az eget robajjal töltve el, a tárgy alábukott
az egymáshoz simuló állatokra, olyan alacsonyan, hogy a pörgő rotorok
léghuzata zűrzavarosan egymáshoz csapkodta a fák csúcsának ágait, a
száraz föld felszínéről pedig vörös porködöt kavart.
Az új fenyegetéstől űzve, az öreg bika megfordult és előrerohant a
fémkorongok ritkás sorain át, halálra rémített csordája pedig futva követte
az aknamezőre.
A vezérbika ötven métert roboghatott a réten, mielőtt az első akna
felrobbant volna alatta. A szilánkok fölfelé röpültek, jobb első lábának
vastag bőrpárnájába, és úgy hasították ketté az erős végtagot, mint valami
fejszecsapás. Hirtelen nyers-vörös hús liffent le róla cafatokban, s fehér
csont csillant mélyen a sebben, amint a bika három lábon sántikált előre. A
következő akna telibe találta jobb első lábát, amelyet a bokájától kezdve
véres hústömeggé tépett. A bika éles, sikoltó hangot adott kínjában és
félelmében, aztán púpos hátára hanyatlott vissza szétzúzott lábairól,
miközben körötte mindenütt az aknamezőre dübörgött a csorda.
A detonációk tompa puffanásai eleinte csak itt-ott hangzottak fel, a
mező széltében, de aztán hamarosan töredezett staccato harsant, mintha
tébolyult dobos verte volna bőrrel vont hangszerét. Néha négy vagy öt
akna is egyszerre robbant éles csattanással; a dörejt pedig százszorosra
tördelt visszhang verte vissza.
S mindezt aláfestő robajként, akárha valami pokoli zenekar vonósai
húznák alá, a helikopter rotorjának sípoló-zörömbölő zaja hangzott,
miközben a gép alábukott, libbent, majd ismét fölemelkedett az aknamező
szélein, egyre űzve-hajtva a kavargó csordát, akárcsak egy juhászkutya a
nyájat; dárdaként lebukva itt, hogy visszatereljen néhány állatot, amely
visszafelé próbált menekülni, majd ellenkező irányba sietve megint egy
fiatal bika nyomában, amely csodálatos módon sértetlenül rohant át a
mezőn, elérve már a folyópart biztos talaját, de a repülő szerkezet most az
útját állta, megtorpanásra késztette s fordulatra, hogy visszaűzze az
aknamezőre, amíg aztán egy akna leszakította az állat egyik lábát, s akkor a
nyomorult trombitálva és sikoltva nyúlt el a földön.
A robbanó aknák mennydörgése immár folyamatos volt, mint a
hadihajók ágyútüze, s minden robbanás porfelleget hajtott magasra, a völgy
fölötti csöndes levegőben, így azután hamarosan vörös köd kerített
porköpenyt a borzalmak egy részére. A por egyre csak forgott és
kanyargott, egészen a magas fák csúcsáig, a rémült állatok sötét, kínzott
kísértethaddá alakultak, melyet csupán a felrobbant aknák villanásai
világítottak meg egy-egy pillanatra.
Az egyik öreg nőstény, amelynek mind a négy lábát leszakította a
robbanás, az oldalán feküdt, s a kemény földnek verve a fejét, megpróbált
fölemelkedni. Egy másik anyaállat hason csúszott előre, maga után
vonszolva összezúzott lábait, ormányát pedig védőn nyújtotta ki a mellette
heverő borja fölött, amíg a mellkasa alatt nem explodált egy roppant erejű
Claymore, úgy szakítva ki bordáit a törzséből, mint ahogyan egy hordó
dongái röppennek szét, s a robbanás ugyanakkor a mellette hempergő borjú
törzsének hátulját tépte le.
Más borjak, anyjuktól elszakítva, sivítozva rohangáltak ide-oda a
porködben, fülük rémületükben a fejükhöz lapítva, amíg egy-egy éles
csattanás és rövid, fellobbanó lángnyelv nyomán széttépett testtel és
kicsavart végtagokkal össze nem roskadtak.
Sokáig tartott ez a borzalom, aztán a robbanások sortüze lankadni
kezdett, újra ritkás-szaggatott lett a staccato-dörej, majd fokozatosan csönd
szállt a mezőre. A helikopter is leszállt, a jelzőtáblák során túl.
Motorzúgása elhalt, a pergő rotor szárnyai lassabban pörögtek, majd
megálltak. Most már csak a megnyomorított és haldokló állatok sivítozása
hallatszott; amint ott hevertek szanaszét a megperzselt földön, a porlepte
fák alatt. A helikopter törzsén kinyílt a csapóajtó, s egy férfi könnyedén a
földre szökkent.
Fekete bőrű férfi volt, halványkék cejg zubbonyban, amelynek ujjait
óvatosan eltávolította már, alsó testén feszes, kékfoltos farmernadrág. A
rhodéziai háború idején a kék zubbony a gerilla harcosok nemhivatalos
uniformisa volt. Lábán elegáns, magas sarkú westerncsizmát viselt,
homlokára tolva aranyszélű Polaroid repülős napszemüveg. Ez a szerelés,
valamint a zubbonya zsebében sorakozó golyóstollak azt jelezték: veterán
szabadharcos. Jobb karjára vetve AK 47-es puska; így sétált le az
aknamező szélére, hogy kerek öt percig közömbösen nézegesse az erdőben
lezajlott vérfürdőt. Aztán visszaballagott a helikopterhez.
A helikopter műanyag burája alól most feléje fordult a pilóta figyelmes
arca; a fülhallgatók is a helyükön voltak még az afro-stílusú frizurán, de a
tiszt ügyet sem vetett rá, ehelyett figyelmesen nézegette a gép törzsét.
A helikopter felségjelét és számát ragasztószalaggal óvatosan lefedték,
majd egy aeroszolos palackból fekete festékkel szórták le. Egy helyütt a
szalag széle meglazult, fölfedve a gép számjelének egy szeletét. A tiszt –
tenyerének élével – óvatosan visszanyomkodta a szalagot, futólag, de
kritikus szemmel ellenőrizte saját művét, majd elfordult és a legközelebbi
mopanifa árnyékába húzódott.
AK47-esét a törzsnek támasztotta, zsebkendőt terített a földre, nehogy
farmere poros legyen, majd a durva kéregnek vetve a hátát, leült. Arany
Dunhill-lel gyújtott cigarettára és mélyen leszívta a füstöt, de előbb még
hagyta, hogy a kékes csík finoman lebegjen sötétvörös, duzzadt ajkain.
Aztán, most először, elmosolyodott; hűvös, megfontolt mosoly volt ez,
amint számításba vette, milyen sok férfira, mennyi időre és lőszerre van
szükség ahhoz, hogy az ember hagyományos módon megöljön háromszáz
elefántot.
– A komisszár bajtárs ugyanolyan ravasz, akár a régi szép időkben, a
bozótháború idején – ki más gondolt volna ilyesmire? – Őszinte bámulattal
és respektussal rázta a fejét.
Amikor végzett a cigarettával, a csikket porrá morzsolgatta hüvelykje és
mutatóujja között – ez a kis szokás is a régi szép napokból származott –,
aztán szemhéjai lecsukódtak.
A dörmögés és a sivítás szörnyű kórusa, amely még egyre feléje szállt
az aknamezőről, nem zavarta abban, hogy álomba merüljön. Emberhangok
ébresztették fel azután. Akkor gyorsan talpra állt, nyomban éberen s a
napkorongba bámult. Elmúlt dél.
A helikopterhez sétált és fölébresztette a pilótát.
– Jönnek!
Leakasztotta a hangosanbeszélőt a műszerfalba erősített kampóról, majd
a nyitott csapóajtónál várakozott, amíg föl nem bukkant az első ember a
fák között, s aztán mosolygó megvetéssel figyelte a nyomában közeledő
társakat.
– Majmok! – morogta maga elé, a művelt embernek a paraszt iránt
érzett megvetésével; egy afrikai mindig is így érez a más törzsbeliekkel
szemben.
Hosszú libasorban közeledtek az elefántösvényen. Két- vagy
háromszázan lehettek, testükön állatbőr köpeny vagy rongyos európai
ruhadarabok; a férfiak elöl, nyomukban az asszonyok. A nők közül sokan
fedetlen keblekkel; némelyikük egészen fiatal, ledéren félrebillentett fejjel
és kerek fenekük költőien szép ringatózásával; alsó testüket rövid,
állatfarok-díszes szoknyácska fedte. Ahogyan a zubbonyos tiszt elnézte
őket, megvetése elismerő pillantásnak adott helyet: talán később időt szakít
valamelyikre, gondolta, s miközben elgondolkodott, kezét farmernadrágja
zsebébe mélyesztette. A jövevények fölsorakoztak az aknamező szélén,
kéjesen csacsogtak és sikoltoztak, némelyik ugrándozni és vihogni kezdett,
miközben egymásnak mutogatták a földre dőlt roppant állatok tömegét.
A tiszt hagyta, hadd vigadozzanak. Megérdemelték ezt a pihenőt, hogy
örvendezzenek. Nyolc napja járták végül is az ösvényt, jóformán meg sem
pihentek; ők voltak a hajtók a csorda mögött, ők terelték le az elefántokat a
sziklameredélyről. S miközben a férfi arra várt, hogy csillapodjanak már,
ismét elgondolkodott azon a személyes vonzerőn és jellemszilárdságon,
amely e primitív, írástudatlan földtúró csőcseléket fegyelmezett és
hatékony sereggé kovácsolta. Mert egyetlen férfi irányította az egész
hadműveletet.
– Ez aztán talpig férfi! – bólintott elismerően a tiszt, aztán
visszazökkent a hőskultuszból a valóságba, s a hangosanbeszélő szócsövét
az ajkához emelte.
– Hallgassatok már! Csöndet! – csendesítette őket, majd hozzálátott,
hogy mindenkinek kijelölje a feladatát.
Előbb a mészárosok bandáit válogatta ki azok közül, akiknél fejsze és
panga volt. A nőket utasította, hogy üssenek össze húsfüstölő állványokat
és készítsenek elő mopanikéregből fonott kosarakat, másoknak
megparancsolta, hogy gyűjtsenek rőzsét és rakjanak tüzet. Aztán újra a
mészárosok felé fordult.
Egyik törzsbeli sem repült még helikopteren, ezért a tisztnek
westerncsizmája orrával kellett megmutatnia az elsőknek, hogy másszanak
már fel a csapóajtón arra a rövid felszállásra, az aknákkal telepített
síkságon át a legközelebbi tetemig.
A csapóajtón kihajolva a tiszt alápillantott a vén vezérbikára.
Szemügyre vette a vastag és görbe agyart, aztán észrevette, hogy a
várakozás órái alatt az állat elvérzett, s ekkor jelt adott a pilótának:
ereszkedjék alább.
Szájával közel hajolt a legidősebb törzsbeli füléhez.
– Lábaddal ne lépj a földre, az életeddel játszol! – harsogta, az idős férfi
pedig értően bólintott. – Előbb az agyarat, aztán a húst!
Az öreg ismét bólintott.
A tiszt a vállára csapott, az öreg pedig leugrott a bika hasára, amelyet
máris fölpüffesztettek az oszlás gázai. Ügyesen egyensúlyozott a testen.
Csapatának többi tagja, fejszéjét markolva, sorra utána ugrált.
A tiszt kézjelére a helikopter fölemelkedett és mint valami szitakötő, a
következő állat teteméhez röppent; ennek is szép agyarak csillogtak az
ajkai mellett. Ez még élt; ülő helyzetbe tápászkodott, véres, porlepte
ormányát fölnyújtotta, mintha meg akarná ragadni a fölötte lebegő masinát.
A csapóajtó szélébe kapaszkodva, a tiszt lefelé célzott az AK-47-essel,
majd egyetlen lövést adott le az állat tarkójára, arra a pontra, ahol a jókora
nőstény nyaka a koponyájához csatlakozott. Az anyaállat összeroskadt, és
most ugyanolyan csöndesen hevert már, mint mellette a borja. A tiszt
bólintott a mészárosok következő csoportja felé.
Az óriási szürke fejeken egyensúlyozva, ügyelve rá, hogy lábukkal ne is
érintsék a földet, a fejszések lekaszabolták az agyarakat fehér
csontágyukból. Kényes munka volt; egyetlen óvatlan baltacsapás, és akkor
az elefántcsont sokat veszít az értékéből. Látták, hogy a kék farmeres tiszt,
a puskatus egyetlen gyors, rövid csapásával szétzúzza egyik társuk
állkapcsát, aki pedig csak kérdezett tőle valamit. Akkor meg mit tenne
azzal, aki megkarcol egy agyarat? A baltások tehát óvatosan
munkálkodtak. Amint az agyarakat lehasították, a helikopter felszedte őket,
majd az egész csoportot a következő tetem fölé röppentette.
Alkonyattájt már a legtöbb elefánt kimúlt szörnyű sebei miatt, vagy
puskalövés végzett vele, de azok, akiket még nem ért kegyelemlövés,
együtt sikoltozott a gyülekező sakál- és hiénacsapatokkal ezen az undorító
estén. A fejszések fűből font fáklyák lángjai mellett dolgoztak tovább, a
pirkadatra minden agyarat összegyűjtöttek már.
Most hozzáfoghattak, hogy felmészárolják és szétdarabolják a
tetemeket. De a forróság náluk is gyorsabban éreztette hatását. A rothadó
hús bűze egybevegyült a fölhasított belekből felszálló gázokkal, mire a
közelben ólálkodó dögevők újból vonyítani kezdtek, a zabálás vágyától
gyötörten. A helikopter minden púpot és vállhúst biztos talajra szállított, az
aknamezőn túlra, amint a baltások lehasogatták a húst. Az asszonyok
csíkokra szabdalták a darabokat, majd a füstölőállványokra aggatták őket,
fiatal fák hasábjaiból rakott máglyáik fölé.
Miközben a munkát ellenőrizte, a tiszt a zsákmány értékét számítgatta.
Nagy kár, vélte, hogy a bőröket nem menthetik meg, hiszen minden egyes
elefántbőr értéke ezer dollár, de hát túl nagyok, nehezen konzerválhatók; a
rothadás miatt hamarosan úgysem lenne semmi haszon belőlük. Másfelől
viszont – ami a húst illeti – egy kissé bomlásnak indult darab csak csábítja
az afrikai ínyeket, éppen úgy, ahogyan az angolok is éretten kedvelik a
vadpecsenyét.
Szárítás közben ötszáz tonna nedves hús mindig elveszíti súlyának felét,
de hát itt vannak a szomszédos Zambia rézbányái, ahol munkások tízezreit
kell etetni, nos hát, ezek a bányák pompás húspiacok. Máris megegyeztek
velük, hogy a nagyjából megfüstölt hús fontjáért kétdolláros árat fizetnek.
Ez annyi, mint egymillió amerikai dollár – aztán persze még ott az
elefántcsont.
Az agyarakat helikopterrel szállították a nyüzsgő táborból egy, a hegyek
közt eldugott helyre. Itt aztán sorban kirakták őket a földre, majd egy
válogatott csapat munkához látott, hogy a zsíros, fehér és kúp alakú
idegeket kikaparják minden egyes agyar üregéből, majd az elefántcsontot
megtisztítsák a vértől és a húscafatoktól, amelyek bűze ingerelhetné egy
túlbuzgó távol-keleti vámtiszt szaglószerveit.
Úgy négyszáz agyarra rúgott a zsákmány. Némelyik, a fiatal állatoké,
alig pár fontot nyomott, de az öreg vezérbika agyarainak súly egyenként is
lehetett nyolcvan font súlyú. Ha az egészet számítjuk, darabonként húsz
font jó átlagnak tetszik, gondolta a tiszt. A jelenlegi árakat számításba
véve, az elefántcsont hongkongi értéke száz dollár fontonként. Az egynapi
munkából származó profit így meghaladhatja az egymillió dollárt egy
olyan országban, ahol a felnőtt férfiak egy főre eső évi jövedelme nem éri
el a hatszáz dollárt.
Persze, az egész művelet során előfordultak kisebb veszteségek. Az
egyik fejszés például elveszítette az egyensúlyát és lezuhant valamelyik
elefánttetemről. Épp a fenekére pottyant, egyenesen egy tányéraknára.
– Hülye majomivadék! – A tisztet még most is dühítette annak az
alaknak az ügyetlensége. A barom majdnem egy kerek órát feltartotta őket,
amíg testrészeit összeszedegették és előkészítették a darabokat az
elföldelésre.
Másvalaki a lábát veszítette el egy túl lelkes fejszecsapás miatt, tucatnyi
társa pedig kisebb sebeket kapott a pangák sarabolása nyomán. Végül még
egy férfi halt meg azon az éjszakán; hasát érte az AK 47-es lövedéke,
amikor kifogást emelt az ellen, hogy fiatal feleségét a tiszt a füstölőállvány
mögé terelte, de hát amikor az ember számításba veszi a profitot, ezek a
„dologi” kiadások igazán eltörpülnek. A komisszár bajtárs elégedett lesz,
méghozzá jó okkal.
A harmadik nap reggelén végzett a munkacsapat az elefántcsont
tisztításával; feladatuk teljesítésével a tiszt végre elégedett lehetett. Akkor
az embereket leküldte a völgybe, hogy segédkezzenek a füstölésnél, az
elefántcsont-tábor pedig néptelen lett. Emberi szemnek nem volt szabad
pillantást vetnie arra a fontos látogatóra, aki most már eljöhetett, hogy
szemlét tartson a zsákmány felett.
Ez a látogató is helikopteren érkezett. A tiszt vigyázzba vágta magát a
tisztáson, a csillogó agyarak hófehér sorfala mellett. A rotorok kavarta
szélörvény megcibálta a zubbonyát és kék farmerének szárait is
meglengette, ám a férfi továbbra is merev, katonás tartásban állt.
A jármű ringatózva földet ért, a csapóajtón pedig parancsoló
megjelenésű férfi szökkent alá; csinos férfi, szálfaegyenes és izmos testű,
sötét, mahagóni színű arcában szögletes, villogó fehér fogakkal, erős szálú
afrikai haja formás koponyájához simult. Drága, olasz fazonú,
gyöngyszürke öltönyt viselt, fehér inget és csokornyakkendőt. Fekete
cipője kézi varrású, puha borjúbőr lábbeli.
Kezét nyújtotta a tiszt felé. Az nyomban lazított tiszteletteli pózán, s
úgy rohant hozzá, mint gyermek az atyjához.
– Komisszár bajtárs!
– Ne! Ne már! – korholta a tisztet vidáman a férfi, még mindig
mosolyogva. – Többé már nem komisszár bajtárs – most már miniszter
bajtárs. Nem vagyok többé egy csomó mosdatlan bozótbandita vezetője,
hanem egy szuverén kormány államminisztere. – A miniszter ismét
megengedett magának egy mosolyt, miközben szemügyre vette a friss
agyarak sorát. – Azután minden idők legsikeresebb elefántcsont-
orvvadásza is lennék – igaz?
Craig a hátán feküdt egy szál lepedő alatt a széles kabinágyon, mindkét
kezével a tarkóját támasztotta, így hallgatva az éj kis neszezéseit; a
kormánylapát nyikorgását a két fékezőpöcök között, a felhúzókötél
susogását, ahogyan az árbochoz dörzsölődik, s a kis hullámok locsogását a
hajótest mélyén. A medence túloldalán teljes erővel dúlt még a Firewater
fedélzetén rendezett parti, halk csobbanás hallatszott, aztán távoli, részeg
röhögés – valakit a vízbe dobhattak –, mellette a lány rendszeres és nedves
kis szuszogást hallatott ajkain át, alvás közben.
Élénken viselkedett a lány és nagyon is gyakorlottan, Craig mégis úgy
érezte, szeretkezése viszonzatlan maradt, ezért nyugtalanság töltötte el.
Szeretett volna fölmenni a fedélzetre, de akkor fölébreszti a lányt, azt pedig
tudta, hogy partnere megint akarná, ő viszont nem akart ismét vesződni a
szerelemmel. Így aztán moccanatlanul feküdt, s csak hagyta, hogy Sally-
Anne mappájának felvételei úgy villanjanak át meg át az agyán, mint a
laterna magica vetített képei; aztán ezek a képek régebbieket keltettek
életre benne, régóta szunnyadó képeket, ám most frissen és élénk
színekben villantak fel lelki szemei előtt, illatok és ízek kíséretében, afrikai
zajok-zörejek társaságában, így azután a részeg kéjhajósok zsivajgása
helyett néger dobok döndülését vélte hallani a Chobe folyó mellett, a
bársonyos éjszakában; az East River poshadt vize helyett trópusi
esőcseppek illatát érezte, amint a szikkadt földre hullnak, s akkor elfogta az
édesbús, nosztalgikus méla vágy; s nem is aludt már azon az éjszakán.
A lány mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy reggelit készítsen neki.
Hozzá is fogott, de a reggelikészítésben korántsem tett bizonyságot olyan
szakértelemről, mint a szeretkezésben, s miután végre éji társa kiment a
partra, a férfi majd egy órát töltött azzal, hogy rendet rakjon a
hajókonyhában. Aztán a lépcsőkön fölkapaszkodott a szalonba.
Elfüggönyözte a kajütablakot, amely előtt navigációs pultja és egyben
íróasztala állt, nehogy elterelje figyelmét a nyüzsgő marina, aztán
munkához látott. Újra meg újra átolvasta az utolsó tíz oldalt, aztán rájött,
szerencsés esetben két lap megmaradhat belőle. Morcan hozzáfogott a
javításhoz, ám az írásjelek dülöngéltek, keresztbe álltak a sorokban, meg
szamárságok kerekedtek ki belőlük. Egy óra múltán az értelmező szótár
felé nyúlt, amely fölötte pihent a polcon, hogy kikeressen egy szinonimát.
Uramisten, azt sem tudom, használja-e az emberfia élőbeszédben ezt a szót:
„csüggeteg” – mormolta maga elé, amint leemelte a vaskos kötetet, aztán
egyszeriben megállt a keze a levegőben. Néhány összehajtott vékony levélpapír
libegett ki a lapok közül.
Titkon örült az ürügynek, hogy abbahagyhatja kissé a küszködést, hát
kinyitotta a levélpapírt, majd apró döbbenettel rájött, hogy egy Janine nevű
lány küldte neki – az a lány, aki megosztotta vele háborús sebeinek
agóniáját, az a lány, aki vele együtt járta végig vele a gyógyulásig vezető
hosszú utat; belekarolt, amikor lábának elvesztése után elsőként próbált
ismét járni; Janine ott serénykedett mellette a kormány keréknél, amikor
kettesben hajóztak a Bawu fedélzetén, s a lány életében először tapasztalta
ki az atlanti viharokat. Szerette őt és kishíján feleségül vette, de arcát most
alig-alig tudta maga elé idézni.
Janine yorkshire-i otthonából írta neki ezt a levelet, három nappal
azelőtt, hogy férjhez ment volna egy állatorvoshoz, aki apja mellett
segédkezett. Most Craig lassan újra és újra elolvasta a szavakat, a levél
mind a tíz sűrűn rótt oldalát, s akkor rájött, miért is rejtette el önmaga elől
ezt az üzenetet. Bizonyos dolgokról Janine keserűen írt, néhány más dolgot
illetően viszont szíven ütötték a szavai.
„… mert oly sokszor s olyan sokáig halmoztál csődöt csődre, hogy
váratlan sikered egyszerűen kiütött téged, mint holmi kuglibábot”
Ezen most Craig elgondolkozott. Mi mást is vitt végbe valóban,
mármint a könyv – egyetlen könyv! – kivételével? S lám, a lány megadta
rá a választ.
„… annyira ártatlan voltál, annyira gyengéd, Craig, olyan szeretnivaló a
magad kisfiús módján. S ezt el is fogadtam volna, de miután elbúcsúztunk
Afrikától, az egész valahogyan elapadt, száraz falevél lett, te pedig kemény
és cinikus.”
„Emlékszel-e még az első napra, amikor találkoztunk, vagy az elsők
egyike lett volna? Azt mondtam neked: »Elkényeztetett kisfiú vagy,
tudod-e, most pedig mindent fel akarsz adni, amiért élni érdemes?«; Nos,
így igaz, Craig. Még a kettőnk kapcsolatát is feladtad. Nem is a többi
csibére gondolok, az irodalmi skalpvadászokra, akiknek nincs gumi a
bugyijukban. Úgy értem: feladtad az erőfeszítést, hogy törődj velem. Hadd
adjak neked egy kis ingyenes orvosi tanácsot: ne add fel az egyetlen jó
dolgot, az egyetlent, amit valaha is jól csináltál, ne add fel az írást, Craig.
Ez igazán bűn lenne…”
A férfi emlékezett még, milyen gúnyosan biggyesztette az orrát, amikor
először olvasta ezt. Most bezzeg nem biggyeszti az orrát – ahhoz túlságo-
san elfogta a rettegés. S épp az történik most vele, amit Janine megjósolt.
„Igazán annyira megszerettelek, Craig, nem is azonnal, hanem
apránként. Nagyon keményen kellett munkálkodnod rajta, hogy eltipord
ezt az érzelmet. Nem szeretlek többé, Craig, még abban is kételkedem,
szeretni fogok-e valaha is egy férfit, még azt sem, akihez szombaton
feleségül megyek – de téged kedvellek, és mindig is kedvelni foglak.
Minden jót kívánok neked, de óvakodj attól az ellenségedtől, aki a
legirgalmatlanabb – önmagadtól.”
Craig összehajtotta a lapokat és most italra vágyott. Lement a konyhába
és töltött magának egy Bacardit – jó nagy adagot, sok citrommal. S amíg
elszopogatta, újra elolvasta a levelet, s ezúttal egyetlen mondat volt az,
amely igazán szíven ütötte.
„de miután elbúcsúztunk Afrikától, az egész valahogyan elapadt, száraz
falevél lett, te pedig kemény és cinikus – nem volt benned többé megértés,
nem voltál immár géniusz.”
– Igen – suttogta a férfi –, elapadtam, egészen elapadtam.
A nosztalgia, amit eddig érzett, most egyszerre tűrhetetlen sajgássá
tornyosult benne, honvággyá. Utat tévesztett; az a belső forrás kiapadt
benne, haza, csak haza ahhoz a forráshoz!
Apró szeletkékre szaggatta a levelet, majd a darabokat behajította a
medence zavaros vízébe, üres poharát a csapóajtó fedelén hagyta; a
pallóhídon kiment a révgátra.
Nem akart szóba elegyedni a lánnyal, ezért a telefonfülkét kereste, a
marina kapujában állót.
Könnyebb volt, mint hitte volna. A központos azonnal kapcsolta Henry
Pickering titkárnőjét.
– Nem hinném, hogy Mr. Pickeringet kapcsolhatnám. Ki keresi, kérem?
– Craig Mellow. – Pickering csaknem azonnal fölvette a kagylót.
– Van egy régi matabele mondás: „Aki szomját oltja a Zambezi vizében,
mindig visszavágyik, hogy ismét megízlelje” – közölte Craig a bankárral.
– Vagyis szomjas, Craig – mondta Pickering. – Sejtettem is.
– Maga mondta, hogy hívjam fel.
– Jöjjön, látogasson meg.
– Ma? – kérdezte Craig.
– Hé, fiam, maga aztán ég a vágytól! Tartsa, kérem, hadd nézzem meg a
naptáramat – mit szólna ma este hathoz? Korábban nem érek rá.
Henry irodája a huszonhatodik emeleten volt, s a magas ablakok a
sugárutak mélységesen mély és sivár szakadékaira nyíltak, távolban a
Central Park zöld sávjával.
A bankár whiskyt és szódat töltött Craignek, majd odavitte hozzá, az
ablakhoz. Ott álltak most, alátekintve a város gyomrába és csendesen ittak,
miközben a Nap vérvörös labdája kísérteties árnyékot vetett a bíbor
alkonyatban.
– Azt hiszem, semmi értelme ravaszkodnunk, Henry – szólalt meg végül
Craig. – Mondja meg nekem, valójában mit kíván tőlem?
– Talán igaza van – bólintott Henry. – A könyv kissé – szóval „fal” volt,
tudja. Ez nem igazán fair – bár, ha a magam nevében beszélhetek, valóban
szeretném látni a szövegét, a lány képeivel.
Craig türelmetlen kis kézmozdulatot tett, de Henry folytatta:
– Alelnöki minőségemben az Afrika-osztályt irányítom.
– Láttam a rangját a névtáblán – bólintott erre Craig.
– Annak ellenére, amit számos bírálónk állít, nem vagyunk jóléti
intézmény, hanem a kapitalizmus egyik bástyája. Afrika a gazdaságilag
törékeny államocskák kontinense. Dél-Afrika igencsak nyilvánvaló
kivételével és az északabbra fekvő olajtermelő államokéval, főként
önellátó mezőgazdasági társadalmakat találsz a fekete kontinensen, ipari
struktúra nélkül, az ásványi kincsek pedig elhanyagolhatók.
Craig újra bólintott.
– Némelyik állam, amely csak nemrégen vívta ki a függetlenséget, meg-
szabadulva a régi gyarmati rendszertől, még ma is hasznot húz a fehér tele-
pesek alkotta infrastruktúrából, amíg a többieknek – például Zambiának,
Tanzániának és Mozambiknak – már régen elegük van a letargikus káosz-
ból és az ideológiai álmodozásokból. Ezeket igencsak nehéz lesz megmen-
teni. – Henry gyászosan ingatta a fejét, s most leginkább temetkezési vál-
lalkozóra hasonlított. – De másokkal, ha megküzdünk érte, például Zim-
babwéval, Kenyával és Malawival, igenis van még esélyünk. Ezekben még
működik a gépezet, az ottani farmokat még nem tizedelték meg igazán,
továbbá nem is vetették oda nyomorúságos paraszti földfoglalóknak,
egyszóval holmi földtúró hordáknak; vasútjaik még járnak valahogyan, a
rézből, a krómból és a turizmusból pedig csurran-cseppen számukra némi
kemény valuta. Ezeket tehát kis szerencsével fenn tudnánk tartani.
– De minek? – kérdezte Craig. – Mintha azt mondta volna, hogy az
egész nem valami jótékonysági parti, akkor meg minek az erőfeszítés?
– Az a célja, hogy amennyiben nem etetjük meg őket, előbb-utóbb
harcolnunk kell velük, szóval ennyire egyszerű a magyarázat. Ha ugyanis
éhezni kezdenek, elképzelheti, mekkora vörös mancsok nehezülnek
nyomban rájuk.
– Igen. Ez józan beszéd – ismerte el Craig, és ivott a whiskyjéből.
– De hogy egy pillanatra visszatérjünk szilárd talajra – folytatta Henry –,
a rövid listánkon szereplő országoknak van egy kiaknázható kincse, ha
nem is annyira tapintható, mint az arany, mégis sokkal, de sokkal
értékesebb: mindegyikük vonzó a nyugati turisták szemszögéből. Ha
valaha is látni szeretnénk némi kamatot az ott invesztált milliárdokból,
melyeket rájuk költöttünk, akkor minden követ meg kell mozgatnunk
annak érdekében, hogy ezek az országok vonzók is maradjanak.
– És ezt hogyan érhetné el? – fordult feléje Craig.
– Vegyük például Kenyát – mondta erre Henry. – Kétségkívül van ott
napfény, vannak tengerparti strandok, de hát ugyanez megvan
Görögországban vagy Szicíliában is, mégpedig ez a két hely fenemód
közelebb van Párizshoz és Berlinhez. Ami viszont a mediterrán térségben
nincsen meg: az afrikai állatvilág, holott a turisták épp ezért repülnek
néhány órával többet, ezt akarják megtekinteni, s ez valamiképp összefügg
a kölcsöneinkkel. A turisták dollárjai biztosítják számunkra az üzletet.
– Oké – mondta összeráncolt homlokkal Craig –, de még mindig nem
látom, mi lenne itt a szerepem.
– Várjon, mindjárt erre is rátérünk – mondta Henry Pickering. – Hadd
vázoljam fel előbb a dolgot. A dolog úgy néz ki – méghozzá igen sajnála-
tos módon, hogy amikor az újonnan függetlenné lett afrikai körülnéz, a
legelső dolog, amit megpillant – miután a fehér gyarmatosítók távoznak –,
az elefántcsont és a rinocéroszszarv, no és persze szegény növényevők
húsa. Egyetlen orrszarvú vagy elefántbika nagyobb vagyont képvisel az
afrikai számára, mint amennyit tízévi tisztességes munkával képes lenne
megkeresni. Ötven éven át mindezt a bámulatos gazdagságot, e kincseket a
fehér emberek irányította természetvédelmi szervezetek óvták meg, most
viszont a fehérek hanyatt-homlok menekülnek Ausztráliába meg
Johannesburgba; egy arab sejk huszonötezer dollárt hajlandó fizetni
egyetlen tőrért, amelynek a markolatát valódi rinocéroszszarvból
formálták, a győztes gerillaharcos viszont AK 47-es puskával hadonászik.
Mindez rendkívül logikus, ugye.
– Igen, magam is láttam – bólintott Craig.
– Ugyanez történt velünk Kenyában. Az orvvadászat a függetlenség
után nyomban big business lett, ráadásul fölülről mozgatták a szálait. Úgy
értem: a legmagasabb helyről. A csúcsról. Tizenöt évünkbe és egy
elnökünk életébe került, amíg ennek sikerült véget vetnünk. Most pedig
Kenyában vannak érvényben a legszigorúbb vadvédelmi törvények – s ami
ennél is fontosabb: érvényt is szereznek nekik. Még azzal is meg kellett
fenyegetnünk őket, hogy elzárjuk a csapot, amelyen a dollár csordogál.
Mindegy, beruházásainkat mostanra sikerült megvédenünk. – Henry arcán
egy pillanatra mintha elégedettség áradt volna el, aztán ismét erőt vett rajta
a mélabú. – Mármost pontosan ezt az utat kell követnünk Zimbabwéban.
Láthatta az aknamezőn véghezvitt mészárlás fényképeit. S most újabb
tömeggyilkosságot szerveznek. Az a gyanúnk, hogy valami igen magas
állású személy organizálja a dolgot. Ennek véget kell vetnünk.
– Még mindig nem mondta meg, mennyiben érint ez engem.
– Ügynökre van szükségem, aki ott tartózkodik a terepen. Valakire,
akinek gyakorlata van – talán olyasvalakire, aki valaha az állat- és
természetvédelem területén tevékenykedett, valakire, aki beszéli a helyi
nyelvet, akinek legitim ürügye van rá, hogy szabadon mozogjon és
kérdéseket tegyen fel – talán író az illető, aki anyagot gyűjt új könyvéhez,
akinek kapcsolatai vannak magas kormánykörökkel. Persze, ha az én
ügynökömet nemzetközi hírnév övezi, akkor még több ajtó megnyílhat
előtte, ha pedig ez az ember a kapitalista rendszer odaadó proponense
lenne, és őszintén hinne is abban, amit cselekszik, akkor az illető tökéletes
hatékonysággal fejthetné ki tevékenységét.
– Én lennék James Bond?
– A Világbank helyi vizsgálóbiztosa inkább. A fizetés: évi negyvenezer
dollár, plusz fedezzük a költségeket, továbbá a munkájában is öröme
telnék, s ha végül az egészből mégsem születne könyv, akkor meghívnám
egy löncsre a La Grenouille-ba, sőt maga választhatná ki a bort.
– Amint az elején mondtam magának, Henry, nincs itt az ideje, hogy ne
ravaszkodjunk, hanem beszéljünk egymással egészen nyíltan?
Ez volt az első alkalom, hogy Craig nevetni hallotta Henry Pickeringet,
ez a nevetés pedig ragályos, kedves kacagás volt.
– Olyan éles a felfogása, hogy ez csak alátámasztja: bölcsen
választottam. Rendben van, Craig, van itt még más is. Nem akarom
túlkomplikálni, legalábbis addig nem, amíg nyakig benne nincs a
dologban. Engedje meg, hogy töltsek még egy pohárral.
A bankár egy középkori glóbuszt formázó italszekrényhez lépett, s amíg
nagy csilingeléssel jégkockákat tett a poharakba, folytatta az előadást.
– Számunkra létfontosságú, hogy képet alkossunk róla, mi megy végbe
ezekben az országokban a felszín alatt; azokról az országokról beszélek,
melyekkel pénzügyi kapcsolataink vannak. Más szavakkal, egyfajta
működőképes hírszerző rendszer kiépítéséről lenne szó. Zimbabwei
hálózatunk korántsem annyira hatékony, mint szeretnénk. Legutóbb
elvesztettük ott egyik kulcsemberünket – autóbaleset érte –, vagy
legalábbis úgy látszott. Mielőtt nekivágott volna utolsó útjának, adott
nekünk egy tippet: olyasvalamiről hallott, hogy államcsíny készül és a
ruszkik vannak mögötte.
Craig felsóhajtott. – Mi, afrikaiak nemigen hiszünk már a szavazó-
urnákban, tudja. Csak két dolog számít odaát: a törzsi lojalitás – és a
kemény kéz politikája. Egy államcsíny mindig értelmesebbnek látszik
arrafelé, mint holmi szavazás.
– Benne van a dologban? – érdeklődött Henry.
– Jól értem, hogy azokban a bizonyos „költségek”-ben az első osztályú
repülőjegyek is benne vannak? – kérdezte gonoszkodva Craig.
– Minden embernek ára van, tartja a mondás – nyilazott vissza Henry. –
A magáé éppen ez lenne?
– Annyira azért nem vagyok olcsójános – rázta a fejét Craig –, de
pokolian utálom még a gondolatát is, hogy egy szovjet báb irányítsa azt az
országot, ahol a lábam nyugszik a sírjában. Elfogadom a munkát.
– Gondoltam is – nyújtotta a kezét Henry. Hűvös tapintású tenyere volt,
és meglepően erős a szorítása. – Futárt küldök a yachtjára egy kis kartoték-
nyilvántartással és egy életmentő dobozkával. Olvassa el a nyilvántartást,
amíg a futár várakozik, aztán küldesse vissza vele. Az életmentő dobozt
megtarthatja.
Henry Pickering „életmentő doboza” különféle sajtóigazolványokat
tartalmazott, továbbá a TWA légitársaság sajtóklubjának igazolványát, egy
korlátlan ősszegre használható, a Világbank által kiállított Visahitelkártyát,
valamint egy díszes fém- és zománcjelvényt bőrtokban, ezzel a felirattal:
„Helyi ellenőr – Világbank.”
Craig a tenyerében méregette a jelvényt. – Ezzel agyon lehetne ütni egy
emberevő hímoroszlánt – morogta. – Nem tudom, mi másra használható.
A nyilvántartás sokkal érdekesebbnek bizonyult. Amikor a végére jutott,
megértette, hogy a Rhodézia – Zimbabwe névváltoztatás valószínűleg a
legkevésbé drasztikus változás jele mindannak, ami alig néhány éve, hogy
elhagyta szülőföldjét, abban az országban végbement.
– A tank teli van, uram, de nem tudom, mikor lesz alkalma újra
feltölteni. Matabeleföldön nagyon kevés a benzin.
Odabenn a városban maga is látta, hogy hosszú sorban várakoznak a
járművek a benzinkútnál, s a moteltulajdonos is kitanította Craiget, mi a
helyzet, miközben ő kitöltötte a vendégkönyvet, és átvette az egyik
bungaló kulcsát.
– A maputói lázadók folyton felrobbantják a keleti partról épített
csővezetéket. A pokoli csak az, hogy mindjárt a határ másik oldalán a dél-
afrikaiaknak van bőviben, szívesen is, kereskednének vele, de a mi
nagyokosaink látni sem kívánnak politikailag mérgező benzint, így aztán
az egész ország egyszerre csak szépen megbénul. A nyavalya törné ki ezt a
politikai álmodozást – ha létezni akarunk, akkor csereberélnünk kell velük;
épp ideje, hogy ezt a fejükbe véssék ezek.
Craig tehát most óvatosan vezetett; a lassú iram a kedvére való is volt.
Legalább azzal tölthette az időt, hogy szemügyre vegye az ismerős vidéket;
legalább fölmérhette, milyen változásokat hozott az a pár rövid esztendő.
Tizenöt mérföldnyire a várostól lekanyarodott a makadámozott főútról,
hogy egy sárga földúton haladjon tovább északnak. Ezerlépésnyire az elá-
gazástól el is érte a határt, s nyomban látta, hogy a kapu ferde szögben bil-
len félre és tárva-nyitva áll – első alkalommal látta így, kitárva. Leállította
a kocsit és megpróbálta lezárni a kaput, de hát a kerete elmozdult,
csuklópántok rozsdásan szomorkodtak. Fel is hagyott az erőlködéssel,
majd lesétált az útról, hogy szemügyre vegye a fűben fekvő pléhtáblát.
Valaki leszakította, a csapszegeket valaki erőnek erejével kiszakította. A
tábla a feliratos oldalával fölfelé hevert, és bár a napfénytől megfakultak
rajta a betűk, még el tudta olvasni őket:
– Nem mertem volna fogadni rá, hogy látlak még az életben – köszöntötte
Craiget vidáman Jock Daniels, amikor a fiatalember másnap reggel
belépett az alkusz irodájába. – Fölmentél-e egészen a Chizariráig – vagy
győzött a józan eszed?
– Még élek, vagy nem? – tért ki Craig az egyenes válasz elől.
– Derék fiú – bólintott erre Jock. – Nincs értelme azokkal a matabele
shuftákkal közösködnöd, igenis shufta, bandita az mind.
– Hallottál valamit Zürichből?
Jock a fejét rázta. – Csak helyi idő szerint kilenckor küldtem el a
telexet. Azok meg egy órával mögöttünk kullognak.
– Megengeded, hogy telefonáljak? Néhány magánbeszélgetésről lenne
szó.
– De helyi hívásról, ugye? Mert azt nem szeretném, ha a csibéidet
hívogatnád New Yorkban az én számlámra.
– Persze, hogy helyi ügyek.
– Rendben – ha tartod a frontot itt, a boltban, amíg elmegyek.
Craig elhelyezkedett Jock íróasztala mögött, és azokat a titokzatos
jegyzeteket nézegette, amelyeket Henry Pickering nyilvántartásából
merített.
Elsőként Hararéban, a fővárosban hívta fel az amerikai nagykövetséget;
Harare vagy négyszáznyolcvan kilométerre esik Bulawayótól.
– Mr. Morgan Oxfordot keresem, a kulturális attaséjukat – mondta a
központosnak.
– Oxford – mondta egy hang, amelynek a tulajdonosa erőteljes bostoni
dialektusban beszélt, és vélhetően előkelő egyetemen végzett, a Harvardon,
a Yale-en.
– Itt Craig Mellow. Egy közös barátunk kért meg rá, hogy adjam át az
üdvözletét.
– Igen, már vártam a hívását. Átjönne bármikor, hogy üdvözöljük
egymást?
– Igazán örömmel – mondta Craig, azzal letette a kagylót.
Henry Pickering tehát állta a szavát. Minden, Oxfordnak átadott üzenet
diplomáciai futárpostával megy Amerikába, s tizenkét órán belül fölbukkan
Pickering asztalán.
Ezután az idegenforgalmi és tájékoztatási minisztériumot hívta; végül
kapcsolták a miniszter titkárságát. A titkárnő hangja nyomban szívélyesre
váltott, amikor Craig szindebele nyelven szólt a telefonba.
– A miniszter bajtárs itt van Hararéban; részt vesz a parlament ülésén –
mondta a lány, majd megadta Craignek a miniszter ottani magánvonalának
számát.
A negyedik nekifutásra Craignek kapcsoltak egy parlamenti titkárnőt. A
telefonhálózat lassan szétzüllik, állapította meg a férfi. Minden fejlődő
országot a szakképzett munkaerők hiánya sújt; a függetlenség előtt minden
technikus fehér bőrű volt, de aztán a legtöbben „kiszöktek a lyukon.”
Ez a titkárnő ugyan masona volt, de műveltségének fitogtatásaként
mindenáron angolul óhajtott csevegni.
– Legyen olyan kedves és közölje a megbeszélendő ügy jellegét –
mondta a nő, aki kétségkívül egy előrenyomtatott űrlap szavait ismételte.
– Magánügy. A miniszter bajtárs az ismerősöm.
– Ó, igen. Vagyis m-a-n-g-á-n ügy – a titkárnő még le is betűzte a szót;
miközben bizonyára papírra is vetette.
– Nem mangán, magánügy, m-a-g-á-n – javította ki Craig türelmesen.
Ismét kezdte megszokni az afrikai tempót.
– Át fogom nézni a miniszter bajtárs programjait. Ön pedig legyen
szíves újra telefonálni.
Craig hosszasan tanulmányozta a felhívandók listáját. Harmadikként a
kormány cégbejegyzési hivatalát kellett keresnie, és ezúttal szerencsével
járt. Intelligens és segítőkész tisztviselőhöz kapcsolták, aki följegyezte
magának Craig kérelmét.
– A Rholands Kft., korábban Rhodéziai Föld- és Bányavállalat Kft. ala-
pítólevelének és alapszabályainak bejegyzési anyaga – ismételte a hivatal-
nok, de Craig a férfi hangjában helytelenítést érzett. A „rhodéziai” manap-
ság szinte trágár szónak számít errefelé, gondolta, majd titkon elhatározta,
hogy a társaság nevét, amennyiben alkalma lesz rá, megváltoztatja.
„Zimlands”, nos ez sokkal jobban hangzik majd az afrikai fülnek.
– A xeroxozott másolatokat délután négy órakor magához veheti –
biztosította a hivatalnok. – A másolás és az ügyintézés díja tizenöt dollár.
Craig ezután a Földhivatal igazgatójának számát tárcsázta; itt is
bizonyos iratmásolatokat kért – ezúttal a társasági tulajdonjogot igazoló
iratokét – a King's Lynn, a Qeen's Lynn ranchek és a chizariai birtok
tulajdonjogi dokumentumainak másolatait.
Craig listáján még tizennégy telefonszám szerepelt, valamennyi azoké,
akik távozásakor még Matabele földön űzték a marhatenyésztést,
családjának közeli és bizalmas szomszédai és barátai, mind olyan emberek,
akiket Bawu nagyapa kedvelt, akikben megbízott.
A tizennégy közül csak néggyel tudott beszélni; a többiek mind dobra
verték legelőiket-birtokaikat, hogy nekivágjanak a hosszú, délnek vezető
útnak. Az itthon maradt négy hangjából érezte: örülnek, hogy hírt kapnak
tőle. „Isten hozott újra itthon, Craig – mondogatták. – Mind olvastuk a
könyvedet, meg a tévében is láttuk a történetet.” Amikor viszont erről-arról
kezdte faggatni őket, menten visszahúzódtak a csigaházukba. – Ez a rohadt
telefon, lyukas, akár a szita – mondta az egyik férfi. – Gyere ki inkább a
birtokra vacsorára. Isten a megmondhatója, alig látunk régi arcokat
magunk körül.
Jock Daniels délután tért vissza, vörös képpel, verejtékben úszva. – Még
mindig a telefont nyűvöd? – dörmögte bosszúsan. – Különben kíváncsi
lennék rá, van-e odaát a boltban még egy palackkal abból a Dimple
Haigből.
Craig elértette a finom célzást, átment az út túloldalára, majd barna
papírzacskóval tért vissza, benne a szögletes üveggel.
– Meg is feledkeztem róla, hogy aki ebben az országban akar élni, an-
nak legyen vasból a mája. – Lecsavarta a kupakot, és a papírkosárba dobta.
Öt óra előtt tíz perccel újra felhívta a miniszter parlamenti irodáját.
– Tungata Zebiwe miniszter bajtárs kegyeskedett hozzájárulni, hogy
péntek délelőtt tízkor fogadja önt. Húsz percet szán önre.
– Kérem, közvetítse őszinte köszönetem a miniszternek.
Craignek tehát három napot kellett valahogyan elütnie, s ez annyit
jelentett, hogy négyszáznyolcvan kilométert kell kocsiznia Hararéig.
– Semmi válasz Zürichből? – Egyujjnyit töltött Jock poharába.
– Ha csak ennyi tüzes vízzel kínálsz, szóba sem állok veled – morogta
Jock, azzal kiragadta Craig kezéből a palackot, és kissé rátöltött.
A következő napokban Craig felhasználta az alkalmat, hogy elfogadja
Bawu néhány öreg barátjának meghívását, akik aztán szinte elárasztották a
hagyományos régi rhodéziai vendégszeretet minden jelével.
– Persze nem juthatunk hozzá immár mindenféle luxuscikkhez – Crosse
és Blackwell-dzsemhez vagy Bronnley-féle szappanhoz – magyarázta
egyik háziasszonya, miközben jól megpúpozta a vendég tányérját finom
falatokkal –, de valahogyan még ez is mulatságos. – Intett a fehér köpenyes
szolgának, hogy az ezüst tányérra halmozzon újra sült édesburgonyát.
Craig barnára sült, lassú beszédű férfiak között töltötte ezt a néhány
napot; fejükön széles karimájú puhakalapot viseltek, nadrág helyett pedig
khaki színű sortot, úgy nézegették fényes szőrű, kövérre hízott tehénkéiket
a nyitott tetejű Land Rover első üléséről.
– Még mindig páratlan a matabeleföldi marhahús – mondogatták
vendéglátói büszkén. – A jószág itt a világ legédesebb füvét legelheti,
tudod. Persze, a húst a messzi délre kell küldenünk, de a dél-afrikaiak
átkozottul jól megfizetik. Örülök, hogy nem szöktem el innen. Hallottam,
hogy a jó öreg Derek Sanders most Új-Zélandon bérmunkás valami
juhtenyésztő telepen – rohadtul kemény ott a sora. Olyan mocskos munkát,
mint ő, nem végezne mifelénk egy matabele.
A férfi atyai vonzalommal nézegette fekete gulyásait. – Most is
ugyanolyanok mind, ebben a politikai zűrzavarban is. A föld sója, édes
fiam. Az én népem; úgy tekintem őket, akár családom tagjait; örülök, hogy
nem hagytam cserben őket.
– Vannak persze problémák – közölte vele egy másik vendéglátója. – A
valutaárfolyam közönséges rablás. Nehéz traktoralkatrészekhez jutni, aztán
meg orvossághoz, amivel a csordát gyógyíthatnánk, de azért a Mugabe-
kormány már kezd észhez térni. Mint élelmiszer-termelők, elsőbbségünk
van, már ami az importengedélyeket illeti. Persze, a telefon csak akkor
működik, amikor úri kedve tartja; a vasúti menetrend pedig – mint olyan –
megszűnt. Ronda az inflációs ráta is, de a marhahús ára lépést tart vele. A
feketék iskolákat is nyitottak, de a kölyköket inkább a határon túlra
küldjük, odale délre, hogy tisztességesen okosodjanak.
– Hát a politika?
– Nos, azt a feketék egymás között intézik el. Matabele a masonával. A
fehér ember nincs benne a pakliban, hála az égnek. A fattyúk meg
szaggassák szét egymást, ha olyan nagyon akarják. Én nem piszkolom be a
kezem politikával; nem is élünk olyan rosszul – persze olyan jól sem, mint
a régi szép időkben, de hát mikor él igazából jól az ember, ugye?
– Nincs kedved földet vásárolni?
– Pénzem nincs hozzá, öreg fiú.
– És ha lenne?
A marhatenyésztő elgondolkodva dörzsölgette az orrát. Ha az ország
szénája rendbe jön, talán még vagyont is gyűjthet itt az ember, mert ami a
mostani földárakat illeti, hát nemigen számíthat rá – vagy persze mindent
el is veszíthet, ha a dolgok rosszra fordulnak errefelé.
– Ugyanezt a tőzsdei árfolyamokról is elmondhatnád. De mondd, jó
azért itt az élet?
– Jó, aztán meg tudod, a pokolba is, a Zambezi vizeit iszom születésem
óta. Azt hiszem, nem erezném jól magam a bőrömben, ha a londoni
szmogot kellene tüdőre szívnom, vagy a legyeket csapkodnom az ausztrál
pusztákon.
Csütörtök reggel Craig visszakocsizott a motelbe, magához vette a
fehérneműit, melyeket kimosatott-kivasaltatott, holmijait jókora
vászonzsákjába csomagolta, aztán fizetett a szobáért és kijelentkezett.
Benézett Jock irodájába. – Még mindig semmi hír Zürichből?
– Egy órája érkezett egy telex – Jock átadta neki a vékony papírlapot,
Craig pedig gyorsan átfutotta a szöveget.
„Kliensének harmincnapos opciót adunk minden, hátralékban nem lévő
Rholands Company-részvényre, félmillió US-dollár ellenében, amely
Zürichben fizetendő, aláírás után. További ajánlatokat nem teszünk
megfontolás tárgyává.” Véglegesebb árajánlatot már nem is nyújthattak
volna. Mit is mondott Bawu? Szorozd be kettővel az árát, ha már
fölbecsülted. Hát eddig az öreg igaza bebizonyosodott.
Jock merően figyelte az arcát. Craig tehát azt mondta: – Duplázd meg
az eredeti ajánlatodat. Különben is, van még harminc napom. Addig
visszatérek.
– Hol érhetlek el? – kérdezte Jock.
– Ne hívj fel. Majd én hívlak.
Még egy kannáravaló benzint könyörgött ki Jock saját tartalékából,
majd északkeletnek indult a Volkswagennel, a Masonaföld és Harare felé
vezető útra; a várostól tíz mérföldnyire aztán meg kellett állnia az első
úttorlasznál.
– Akárcsak a régi szép időkben – gondolta Craig, miközben kiszállt a
kocsiból az útpadkán. Két fekete rohamrendőr kínos gonddal kutatta át a
Volkswagent fegyverek után; mindkettő terepszínű harci overallban;
miközben egy hadnagy, akinek sapkáján a Koreában kiképzett Harmadik
Brigád jelvénye csillogott, megvizsgálta az útlevelét.
Craig ismét csak örülhetett neki, hogy a családi hagyományok szerint a
família minden kismamáját, mind a Mellow, mind a Ballantyne-ágbelieket,
a szülésig hazaküldtek Angliába. Az a bizonyos kis kék könyvecske,
fedelén az arany oroszlán-rajzzal és az unikornissal, valamint a híres
jelmondattal: (Honi Soit Qui Mai y Pense), a fedelére nyomtatva, továbbra
is bizonyos tiszteletet parancsolt, még a Harmadik Brigád úttorlaszánál is.
Ezek a katonák mintha valóban „átkozottak” lettek volna, ha rosszra
gondolnak, amint a jelmondat hirdette.
Késő délutánra járt, amikor végre átvergődött az alacsony
dombvonulatok gerincén, hogy alátekintve feltűnjön előtte néhány
felhőkarcoló, amely kirítt az afrikai veldből, mint a Brit Birodalom
halhatatlanságába vetett hit megannyi sírköve.
Harare, amely egykor Lord Salisbury nevét viselte, azét a brit
külügyminiszterét, aki királyi kartát csikart ki a Brit Dél-afrikai
Részvénytársaság számára, egy régi sona törzsfőnök nevét idézte immár,
akinek sárral tapasztott és nádtetejű apró kunyhóvárosát 1890-ben
pillantották meg először a fehér pionírok, amikor hosszú szekerezés után
végre itt állapodtak meg, a Dél-Afrikától idáig vezető roppant vándorlás
során. Az utcanevek is megváltoztak a közelmúltban; eddig a fehér úttörők
és a Viktória korabeli birodalom emlékét örökítették meg, most viszont a
fekete forradalom és támogatói nevét vették fel – „az utca akkor is
ugyanaz, akármi a neve”, sóhajtott lemondóan Craig.
Amint beért a városba, nyomban azt tapasztalta, hogy nagyon is eleven
helyre jutott. A járdákon zajos fekete tömeg áramlott mindenütt, a modern,
tizenhat emeletes Monomotapa Hotel előcsarnokában legalább húszféle
nyelven és tájszólásban zümmögött a sok látogatóba jött bankár és
üzletember, külföldi előkelőség és kormánytisztviselő, nem is beszélve a
katonai tanácsadókról.
Craiggel előbb azt közölték: nincs üres szoba, aztán sikerült beszélnie
az igazgató helyettesével, aki látta a tévésorozatát, sőt a könyvét is olvasta.
Ekkor aztán nyomban fölvezették egy tizenötödik emeleti szobába, amely a
parkra nézett. Miközben fürdőt vett, sorra kopogtattak be a szobapincérek,
virággal, gyümölcskosárral, és az igazgatóság ajándékával: egy üveg dél-
afrikai pezsgővel. Aztán éjfélig görnyedt a Henry Pickeringnek szóló
jelentés fölött, másnap reggel kilenc harminckor pedig már ott volt a
parlament épületcsoportja előtt, a Causeway-n.
A miniszter titkárnője negyvenöt percig várakoztatta, amíg végre
bevezette az ajtó mögötti tágas, faburkolatú irodába, ahol Tungata Zebiwe
„miniszter bajtárs” felállt az íróasztala mögül.
Craig talán elfeledte, milyen parancsoló megjelenésű volt azelőtt ez a
férfiú – vagy netán utolsó találkozásuk óta lett ennyire impozáns jelenség.
Ha emlékezetébe idézte, hogy Tungata egykor a szolgája volt, a
puskahordozó legénye, amikor ő a Vadvédelmi Osztályon teljesített
szolgálatot, mint ranger, úgy tetszett, mintha mindez kettejük előző
életében történt volna. Akkoriban nem is a Tungata Zebiwe nevet viselte,
hanem Samson Kumalónak hívták; a Kumalo név pedig arra utalt, hogy
viselője vér szerinti leszármazottja a matabele királyoknak, méghozzá
közvetlen sarjuk. Bazo, e férfiú dédapja, az 1896-os matabele lázadás élén
állt, s emiatt a fehér telepesek bitófára küldték. Ükapja pedig, név szerint
Gandang. Lobengula féltestvére volt, a matabele nép utolsó uralkodójáé,
akit „Mr.” Rhodes katonái nemtelen halálba kergettek, hogy aztán jeltelen
sírba temessék az északi vadonban, miután lerombolták Lobengula királyi
székhelyét, Gubulawayót, a király halálának színhelyét.
Tungata tehát királyi vérből származott, és most is fejedelmi méltóság
áradt belőle. Magasabb volt, mint Craig, jóval száznyolcvan centiméter
fölött, ráadásul szikár, holott a matabelék a negyvenedik évük táján
általában pocakot eresztenek; remek testalkatú férfi és megjelenésének
csak nyomatékot kölcsönzött olasz selyemszövet öltönye; válla széles, akár
egy „T” alakú bitófa, hasa lapos, mint az agáré. A bozótháborúk egyik hőse
állt előtte; Craig egy pillanatig sem vonhatta kétségbe, hogy alakja most is
katonás. S a fehér ember úgy érezte, hogy ez a férfi erős hatással van rá, őt
pedig váratlan öröm tölti el, hogy ismét találkozhat vele.
– Látlak, miniszter bajtárs – üdvözölte Craig szindebele nyelven,
nehogy bizalmasan „Sam”-nek legyen kénytelen szólítania, vagy azon a
nom-de-guerre-en, amelyet jelenleg használ, Tungata Zebiwének,
amelynek a jelentése különben „Igazság Keresője”.
– Egyszer már elküldtelek – válaszolta Tungawa ugyanazon a nyelven.
– Rendeztem minden adósságunkat – aztán elküldtelek. – A miniszter
füstszínű szemeiben nem csillant viszonzásként örömtűz, erős állkapcsát
keményen összeszorította.
– Hálás vagyok azért, amit tettél – most Craig sem mosolygott, elrejtve
első örömét. Tungata volt ugyanis az, aki aláírt egy különleges miniszteri
rendeletet, amelynek értelmében Craig kivihette az országból az önmaga
építette Bawu yachtot; egy olyan országból, ahol szigorú valutaellenőrzési
törvény volt érvényben, s ahonnan a kivándorlók még egy hűtőszekrényt,
sőt egy vaságyat sem vihettek el magukkal. Akkoriban a yacht volt Craig
egyetlen ingósága; az akna miatt még nyomoréknak számított, s
tolókocsijához volt kötve.
– Nem tartok igényt a háládra – mondta mereven Tungata, égett
mézszínű pillantása mögött mégis bujkált valami, de annyira mélyen, hogy
Craig nem volt képes kipuhatolni.
– A barátságot sem igényled hát, amit felajánlok neked? – kérdezte
halkan Craig.
– Az érzések semmivé lettek a harcmezőn – válaszolta Tungata. – Vér
mosta el a barátságot. Te a távozást választottad. Most tehát miért tértél
vissza?
– Mert ez a szülőhazám.
– A hazád? – Craig úgy látta, mintha Tungata szeme fehérjében vörösen
villanna meg a harag tüze. – A te hazád! Úgy beszélsz, akár egy fehér
telepes. Mint Cecil Rhodes gyilkos zsoldosainak egyike.
– Nem így gondoltam.
– A te néped – mondta ekkor a miniszter – villámot szóró bottal ragadta
el ezt a földet, s villámot szóró botok erdeje meredt rájuk, amikor át kellett
engedniük a zsákmányt. Ne beszélj hát a te szülőföldedről nekem.
– Majdnem olyan jól gyűlölsz, mint ahogyan harcoltál – mondta erre
Craig, érezve, hogy az ő szemében is harag lángja lobban. – Ám én nem
azért tértem vissza, hogy gyűlöljek. Azért jöttem, mert a szívem
visszahúzott. Azért tértem vissza, mert úgy éreztem: sikerül újra
felépítenem azt, ami rommá lett.
Tungata ismét leült az íróasztala mögé, mindkét kezét a hófehér
itatóspapírra helyezve. Fekete és roppant erős kezei voltak. Csöndesen
nézte őket, hosszú másodperceken át.
– King's Lynnen jártál – törte meg végre a csöndet Tungata, Craig pedig
összerezzent. – Aztán északra mentél, a Chizarirához.
– Szemeid fényesek – bólintott Craig. – Mindent látó szemek.
– Példányokat kértél ama földek tulajdonának jogcíméről. – Craig ismét
meglepődött, de hallgatott. – De akkor is tudnod kell: kormányengedélyre
van szükséged hozzá, hogy Zimbabwében földet vásárolhass. Nyilatkozatot
kell tenned, mit akarsz cselekedni azzal a földdel, s van-e a
megműveléséhez tőkéd.
– Igen, ezzel még én is tisztában vagyok – bólintott Craig.
– Tehát azért jöttél volna hozzám, hogy biztosíts baráti érzelmeidről –
nézett fel Craig arcába Tungata. – Akkor tehát, mint régi barát, újra csak
szívességet akarsz kérni, nem így van?
Craig széttárta a karját, kezeit tenyérrel fölfelé fordítva, mintegy
belenyugvását jelezve.
– Egy fehér marhatenyésztő ezen a földön ötven matabele családot
képes eltartani. Egy fehér marhatenyésztő, aki kövérré hízik és gazdaggá
lesz, amíg szolgái rongyokban vacognak, azokat a maradékokat kapkodva
fel, melyeket a fehér odavet nekik – mondta vicsorogva Tungata, de Craig
nyomban visszavágott neki.
– Egy fehér marhatenyésztő sokmilliós tőkét vonz erre a földre, abba az
országba, amely tőke után sóvárog, egy fehér marhatenyésztő, aki kétszer
hat matabelét etet és ruház, iskoláztatja gyermekeiket; egy fehér
marhatenyésztő, aki annyi gabonát termel, amennyivel tízezer matabelét
táplálhat, nem pusztán ötvenet. Egy fehér marhatenyésztő, aki tiszteli ezt a
földet, őrzi a kecskék és az aszály ellen, csakis azért, hogy ez a föld ötszáz
évig legyen termő, nem öt esztendeig – Craig szabad folyást engedett a
benne fortyogó haragnak; most ő is dühösen viszonozta Tungata haragvó
pillantását, merev lábbal állva az íróasztal előtt.
– Itt semmi dolgod többé, vége – vicsorított rá morogva Tungata. – A
kraal kapui zárva előtted. Térj vissza a hajódra, mártózz meg a hírnévben,
hízelkedő asszonyaid körében; légy elégedett, hogy csak az egyik lábad
vettük el – távozz, mielőtt a fejedet is elveszítenéd.
Tungata maga felé fordította a csuklóját és arany karórájára pillantott.
– Nincs számodra más mondanivalóm – jelentette ki, azzal felállt.
Mégis, üres és ellenséges pillantása mögött, Craig így érezte, még mindig
ott bujkált „az a valami”. Megpróbálta felmérni, mi lehet – nem félelem,
ebben bizonyos volt, nem ravaszkodás. Egyfajta reménytelen érzés talán,
valami mély sajnálat – talán az? –, sőt netán bűntudat is – vagy
mindezeknek az érzelmeknek a vegyüléke.
– Akkor hát, mielőtt elmennék, van számodra még egy mondanivalóm –
közölte Craig, közelebb lépve az íróasztalhoz; most egészen halkan beszélt.
– Tudod tehát, hogy a Chizariránál jártam. Találkoztam ott három
emberrel. A nevük: Őrszem, Peking és Dollár, s ez a három harcos
megkért, adnék át neked egy üzenetet...
Craig nem jutott ennél tovább, mert Tungata haragja őrjöngéssé
tornyosult. Rázta a düh, pillantása homályos lett, szögletes állán görcsbe
rándultak az izmok.
– Hallgass! – sziszegte, vasakarattal uralkodva, nehogy ordítani legyen
kénytelen. – Olyan dolgokba ártod magad, melyeket nem érthetsz,
amelyekhez semmi közöd sincsen. Hagyd el ezt a földet, mielőtt reád
omolnának a hegyei!
– Elmegyek – nézett vissza rá dacosan Craig –, de csak azután, hogy a
földvásárlási kérésemet hivatalosan elutasítják.
– Akkor sietve távozhatsz – replikázott Tungata. – Ezt megígérhetem.
A parlamenti parkolóban a Volkswagent kemencévé hevítette a reggeli
napsütés. Craig kinyitotta az ajtókat, s amíg arra várt, hogy a kocsi belseje
lehűljön kissé, azon kapta magát, hogy minden ízében reszket a Tungata
Zebiwvével történt összecsapás utóhatásától. Egyik kezét a szeméhez
emelte és azt figyelte, mennyire remegnek az ujjai. Amikor a vadvédelmi
hivatalnál dolgozott, akkor remegett így a felindulástól, vagy amikor
sikerült leterítenie egy emberevő oroszlánt vagy egy vetést dézsmáló
elefántbikát.
Végül becsusszant a kormány mögé, s amíg várakozott kissé, hogy
lecsillapodjék, megpróbálta átgondolni a találkozásról alkotott
benyomásait, s a beszélgetés tanulságait.
Nyilvánvaló, gondolta, hogy amióta csak Matabele- földre tette a lábát,
valamelyik állami titkosszolgálat állandó megfigyelés alatt tartja. Talán
azért esett rá a választás, mert ismert író lett – ezt talán sosem sikerül meg-
tudnia –, de valami bizonyos: minden lépéséről beszámolnak Tungatának.
Mégsem volt képes megérteni, miért szegült szembe ennyire ellensége-
sen Tungata az ő terveivel. Érvei kicsinyesek és rosszindulatúak voltak,
márpedig Sámson Kumalo sohasem volt kicsinyes vagy gonosz. Craig bi-
zonyos volt benne, hogy helyesen fogta fel a vészjósló fogadtatása mögött
rejtőző furcsa, a kemény szavakat enyhítő másik érzületet; áramlatokon és
ellenáramlatokon, mély vízen kellett ezután Craignek hajóznia.
Visszaidézte Tungata reagálását, amikor megemlítette neki a három
gerillát, akivel a Chizarira vadonjában találkozott. Tungatának kétségkívül
ismernie kellett az általa említett három nevet, mégis olyan gyűlölettel
reagált rájuk, hogy emögött nem húzódhatott meg tiszta lelkiismeret. Craig
még sok mindent szeretett volna tudni, azután sok olyasmit is, ami Henry
Pickeringet érdekelhetné.
Craig megindította a Volkswagent és lassan hajtott vissza, a
Monomotapa felé, olyan sugárutakon, amelyeket annak idején olyan
szélesre terveztek, hogy akár egy harminchat ökör vonta szekér is
megfordulhatott rajtuk.
Csaknem dél volt már, mire visszaérkezett a hotelszobájába. Kinyitotta
a bárszekrényt és a ginespalack felé nyúlt. Azután mégis visszatette helyére
a bontatlan üveget és inkább a szobapincérnek csöngetett egy kávéért. Az a
rossz szokás, hogy napközben is igyék, idáig kísérte New Yorkból, s a férfi
tudta: az italnak is szerepe lehet céltalan magatartásában. Ezen változtatnia
kell, döntötte el a kérdést.
Leült íróasztalához, a hatalmas panorámaablak mellé és onnan bámult a
mélyben hullámzó kék dzsakaranda fákra a parkban, miközben összeszedte
gondolatait, azután tollat ragadott és kiegészítette Henry Pickeringnek
szóló jelentését – közölte most már azokat az impresszióit is, hogy Tun-
gatának kapcsolata lehet a matabeleföldi lázadókkal, s a miniszter szinte
bűntudatot sugalló ellenkezését saját földvásárlási terveivel szemben.
Ez logikailag elvezette a financiális problémákhoz; ezért számadatokkal
támasztotta alá, mennyire becsüli a Rholands társaság potenciális értékét,
valamint mik a saját tervei King's Lynn-nel és Chizarirával kapcsolatban,
olyan kedvező fényben tüntetve fel az itteni lehetőségeket, ahogyan csak
tudta. Henry Pickeringnek a zimbabwei idegenforgalom iránti
érdeklődésére hatva, hosszasan írt a „Zambezi Vizei” kifejlesztéséről, úgy
is, mint turisztikai attrakcióról.
A jelentés és a kiegészítés papírlapjait külön-külön borítékba helyezte,
lepecsételte őket, majd elautózott az amerikai nagykövetség elé. Rezzenés
nélkül tűrte, hogy az őrt álló haditengerész tetőtől talpig végigmérje
páncéllemezekkel borított kis házikójában, majd arra várt, hogy Morgan
Oxford lejöjjön a kapuig és engedélyezze a belépését.
A kulturális attasé meglepte Craiget. Nem sokkal múlhatott
harmincéves, akárcsak jómaga, de olyan izmos felépítésű fiatal férfi volt,
akár egy főiskolai atléta, haja sörte-rövidre vágva, kék szemeivel áthatóan
nézett rá, kézfogása szilárd, amelyből érezni lehetett, hogyha akarná, a
szorítása keményebb is lehetne.
A férfi elvezette Craiget egy kis irodába a nagykövetség épületének
udvari szárnyára, majd kommentár nélkül átvette tőle a két barna borítékot.
– Megkértek rá, hogy mutassam be néhány embernek – közölte az
amerikai. Ma este fogadást és koktélt rendeznek a francia nagykövet
rezidenciáján. Jó helyen kezdi hát. Hattól hétig tart – oké?
– Remek.
– Hol lakik? A Monóban vagy a Meiklesben?
– A Monomotapában.
– Tizenhét negyvenötkor felveszem a hotel bejáratánál.
Craignek feltűnt, hogy a fiatal férfi milyen katonásan jelöli meg a
találkozó idejét; fején át is villant a gúnyos gondolat: „Kulturális attasé a
nénikéd!”
A franciák a szocialista Mitterrand-rezsim uralma idején is megőrizték a
rájuk annyira jellemző élant. A fogadásra a nagyköveti rezidencia pázsitján
került sor; a trikolór vidáman csapkodott a könnyű esti szélben, s a
frangipani virágainak illata a hűvösség illúzióját hirdette egy forró nap
után. A szolgák hosszú fehér kanzát viseltek; fejükön bíbor színű fezzel,
nyakukon is vérvörös sállal. A pezsgő, bár nem volt régi évjáratú,
mégiscsak Bollinger márka, a kétszersültekhez felszolgált libamáj, a foie
gras pedig Périgord-ból érkezett. A virágfák alatt álló rendőrzenekar
könnyű olasz operettdallamokat játszott, felváltva izgató ritmusú afrikai
beattel, s csupán a vendégek vegyes összetétele különböztette meg az
eseményt a rhodéziai főkormányzó által adott valamelyik garden partytól;
az egyiken Craig hat évvel korábban részt is vett.
A kínaiak és a koreaiak jelentek meg a legnagyobb számban, rájuk is
hárult jószerével a figyelem; láthatóan a kormány különleges kegyeinek
fényében sütkéreztek. Végtére is ők nyújtották az állandó anyagi támogatás
javát, valamint a fegyvereket is a sona gerilláknak a hosszú bozótháború
során, amíg a szovjetek elkövették azt a ritka hibát, hogy az erőviszonyokat
rosszul ítélték meg, ezért inkább a matabele frakció felé hajlott a kezük; a
Mugabe-kormány most aztán meg is büntette őket emiatt.
A pázsiton álldogáló csoportok mindegyikében felbukkantak a gyűrött,
pizsamaszerű ruhás, vaskos férfiak, arcukon állandó vigyorral, úgy
bólogatva a fejükkel s fekete fürtjeiket úgy rázva, mint megannyi
mandarinbaba, amíg az oroszok kis csoportba verődtek, s egyenruhájuk
után ítélve alacsonyabb beosztású tisztek voltak – ezredes egy sem volt
közöttük, figyelte meg Craig. Ami az oroszokat illeti, mostani helyzetük
csakis javulhat, vélte.
Morgan Oxford bemutatta Craiget a ház urának és a háziasszonynak. A
nagykövet felesége úgy harminc évvel lehetett fiatalabb az uránál. Színes
virágokkal díszített Pucci fazonú ruháját párizsi sikk jellemezte. Craig az
„Enchanté, madame” szavakkal közölte vele, hogy el van ragadtatva tőle,
majd ajkaival finoman megérintette a hölgy kezét, ő pedig tunya,
elgondolkodó pillantást vetett a férfira, értékelve a vendég udvariasságát,
mielőtt a következő sorban álló vendég felé fordult volna.
– Pickering figyelmeztetett, hogy maga némiképp szoknyavadász –
mondta finom gúnnyal Morgan –, de azért semmi szükség egy diplomáciai
incidensre.
– Minden rendben, beérem egy pohárkával e gyöngyöző italból.
Mindkét férfi, kezében karcsú pezsgőspohárral, szemügyre vette a
pázsiton álldogáló emberkoszorút. A közép-afrikai köztársaságokból
származó hölgyek nemzeti viseletükben pompáztak, a színek bódító
kakofóniáját árasztva, mint megannyi, frissen szárnyra kelt pillangó, férjeik
pedig finom faragású sétabotot lengettek vagy állatfarokból készült
légycsapót; a sötét bőrű muzulmánok dúsan hímzett fezt viseltek a fejükön,
s az ide-oda lengő bojtok jelezték, hogy ki közöttük a hadzsi, vagyis az a
hívő, aki megtette a mekkai zarándokutat.
– Nyugodj békében, Bawu – mondta magában most Craig, amint
nagyapjára, a fő-fő gyarmatosítóra gondolt. – Jobb talán, hogy ezt nem
kellett megélned.
– Jobb lesz, ha a britek mellett voksol, hadd lássák, honnan származik –
javasolta Morgan, majd bemutatta társát a brit főmegbízott feleségének,
egy kemény állú hölgynek, akinek lakkal futtatott hajkoronája Margaret
Thatcher frizurája nyomán készült.
– Nem mondhatnám, hogy élveztem volna az ön könyvében leírt
erőszakos részleteket – mondta neki komoly hangon a hölgy. – Igazán úgy
gondolja, hogy mindezt meg kellett írnia?
Craig ügyelt rá, hogy az iróniának nyoma se legyen a válaszában. –
Afrika erőszakos világ, asszonyom. Aki ezt a tényt elrejtené ön előtt, nem
lenne igazán hű elbeszélő. – Nem volt éppen olyan hangulatban, hogy
amatőr szépirodalmi kritikusokkal társalogjon, ezért pillantása elsiklott a
brit hölgy mellett, a pázsiton át, más témát keresve.
S ekkor meglátta azt, amitől a szíve akkorát dobbant bordái mögött,
akár egy ketrecbe zárt állat. A gyep végéből ugyanis sűrű és barna
szemöldökök mögül zöld szempár tekintett rá, s a lány – finom megvetése
jeléül – állát kissé felemelte; meglehetősen hosszan tekintett a férfira, majd
sietve a mellette álló úrra nézett, érdeklődve hallgatva partnere
mondanivalóját, majd finom, visszafogott kis kacagással felvillantotta
hófehér fogsorát. A férfi afrikai volt, kétségkívül masona, mert a reguláris
zimbabwei hadsereg gondosan vasalt uniformisát viselte, zubbonyán pedig
a dandártábornoki rangot jelző vörös csíkokat és csillagokat. Olyan csinos
fekete férfi volt, akárcsak Harry Belafonte ifjú korában.
– Egyeseknek jó szeme van a friss husikához – mondta halkan Morgan,
ismét csak kedves, gúnyolódó hangján. – Jöjjön, bemutatom neki.
Mielőtt Craig tiltakozhatott volna, az amerikai már meg is indult a
füvön, Craignek pedig követnie kellett.
– Peter Fungabera tábornok, megengedi, hogy bemutassam önnek Mr.
Craig Mellowt? Mr. Mellow híres író.
– Hogy van, Mr. Mellow? Mentegetőznöm kell, amiért nem volt
alkalmam olvasni a könyveit. Nagyon kevés időm jut a kikapcsolódásra. –
A tábornok hibátlan angolt beszélt, szavait pontosan válogatta meg, csak a
kiejtésében érződött az afrikai akcentus.
– Fungabera tábornok a belbiztonsági miniszter, Craig – világosította fel
Morgan.
– Nehéz tárca, tábornok – rázta a kezét megértően Craig, s egyetlen
pillantással meggyőződött róla, hogy bár a férfi pillantása, akár a sólyomé,
mosolyában humorérzék bujkál, Craig pedig nyomban vonzónak találta.
Kemény, de jó ember, ítélte meg magában.
A tábornok bólintott. – De hát semmit sem ér, amit könnyű
megtennünk, még a könyvírás sem. Ugyebár egyetért ezzel, Mr. Mellow?
A riposzt gyors volt, s emiatt Craig még rokonszenvesebbnek találta ezt
a férfit, szíve mégis továbbra is hevesen vert, szája pedig annyira kiszáradt,
hogy alig volt képes a tábornokra összpontosítania a figyelmét.
– A hölgy pedig – mondta most Morgan – Miss Sally-Anne Jay. – Craig
arra fordította a fejét, hogy a lány szemébe nézzen. Mikor is nézett
legutóbb a lány szemébe, talán egy hónapja? Most viszont nyomban és
élénken emlékezett minden arany pöttyre a lány szemében és minden
szeplőre. a csinos kis arcon.
– Mr. Mellow meg én már találkoztunk – bár kétlem, hogy emlékezne
rám –, mondta a lány, azzal ismét Morgan felé fordult és barátságos, intim
mozdulattal belékarolt. – Rémesen sajnálom, hogy nem láttam magát,
amióta visszatértem az Államokból, Morgan. Meg sem tudom köszönni a
kedvességét, hogy elintézte nekem azt a kiállítást. Annyi levelet kaptam...
– Ó – mondta erre Morgan –, azért mi is hálásak lehetünk. Minden képe
remek. Nem ebédelhetnénk együtt jövő héten? –Megfordult, hogy
magyarázatot adjon Craignek. – Megmutatom magának. Sally-Anne
fényképeiből vándorkiállítást rendeztünk minden afrikai konzulátusunkon.
Bámulatos anyag, Craig, igazán látnia kellene a hölgy remekműveit.
– Ó, de hiszen már látta – mosolygott mereven Sally-Anne. – De sajná-
latos módon Mr. Mellow nem lelkesedik annyira szerény erőfeszítéseim
iránt, mint maga, Morgan. – Azután, időt sem engedve Craignek a tiltako-
zásra, ismét Morgan felé fordult. – Csodás dolog történt. Fungabera tá-
bornok megígérte, hogy elkísér engem egy átnevelő tábor megtekintésére,
sőt azt is engedélyezte, hogy ott képsorozatot állíthatok össze... – Testének
egy finom kis mozdulatával kizárta Craiget a társalgásból; a férfi úgy
érezte, hogy most bambán, szótlanul ácsorog a kis csoport szélén.
Karján finom érintést érzett, s ez megmentette a kínos helyzetből;
Fungabera tábornok vonta félre, de csak annyira, hogy maguk maradjanak.
– Úgy látom, tehetsége van hozzá, hogy ellenségeket szerezzen, Mr.
Mellow.
– Volt egy kis félreértés köztünk, még New Yorkban – mondta Craig és
gyors oldalpillantást vetett Sally-Anne-re.
– Bár bizonyos arktikus szelek fúvására az előbb is felfigyeltem, nem
erre a bájos ifjú fotográfusra utaltam, hanem más, sokkal magasabb állású
személyekre, akik kedvezőbb helyzetben vannak ahhoz, hogy gáncsot
vessenek magának. – Craig most már minden figyelmét Peter Fungaberára
összpontosította, amint a tábornok halk hangon így folytatta: – Ma reggeli
találkozása egyik minisztertársammal – kis szünetet tartott –, mondhatjuk
így: kevéssé volt gyümölcsöző.
– A „kevéssé gyümölcsöző” igen csinos meghatározás – vallotta be
Craig.
– Igazán nagy kár, Mr. Mellow. Ha ugyanis önellátókká lehetnénk az
élelmiszer-ellátásban és nem lennénk függő helyzetben déli rasszista
szomszédainktól, akkor tőkeerős gazdálkodókra lenne szükségünk, akikben
megvan a kellő határozottság ahhoz, hogy ne tűrjék a jelenlegi
földpusztítást.
– Ön igen jól informált, tábornok, ráadásul előrelátó. – Vajon már
mindenki pontosan tudná ebben az országban, hogy mi a szándéka? –
töprengett Craig.
– Köszönöm, Mr. Mellow. Talán amikor majd készen áll rá, hogy
földvásárlási jogait érvényesítse, megtisztelne azzal, hogy ismét
elbeszélget velem? Tudja: „jó barát a király udvarában”, ugyebár így
mondják? Sógorom ugyanis a földművelésügyi miniszter.
Valahányszor elmosolyodott, Peter Fungabera ellenállhatatlan volt. –
Most pedig, Mr. Mellow, mint hallotta, elkísérem Miss Jay-t bizonyos zárt
területeken tervezett látogatására. A nemzetközi sajtó sokat játszadozott
ezzel a témával. Az egyik lap Buchenwaldot emlegette, vagy talán Bergen-
Belsent? Most jut eszembe, hogy egy olyan híres ember, mint ön, talán
rendet teremthetne e vitatott kérdésben – talán szívességként cserében
szívességet alapon –, s ha ön is Miss Jay társaságában tenné meg ezt a
látogatást, alkalma lenne tisztázni bizonyos félreértéseket, nemde?
Még sötét volt a hajnal és hűvös, amikor Craig leállította VW-jét a légierő
New Sarum-i támaszpontjának hangárjai mögött a parkolóban, majd kézbe
fogva sportzsákját, kissé lehajtott fejjel lépett be az egyik alacsony
oldalkapun a csarnok tágas belsejébe.
Peter Fungabera már megelőzte; két repülős altiszttel beszélgetett oda-
benn, de abban a pillanatban, hogy megpillantotta Craiget, hanyag tisztel-
géssel elbúcsúzott a pilótáktól, hogy mosolyogva Craig felé közeledjék.
Terepszínű harci overallt viselt, fején pedig a Harmadik Dandár
burgundi vörös, ezüst párducfej-jelvényes sapkáját. Derékszíjára erősített
pisztolytáskájától eltekintve nem volt nála más, csak egy bőrrel bevont
angol tiszti pálca.
– Jó reggelt, Mr. Mellow. Csodálattal adózom a pontosságának. –
Pillantása a sportzsákra siklott. – És azon képességének, hogy milyen
szerény az útiholmija.
Csatlakozott Craighez, együtt léptek át a magas gördülőajtókon a
betonkifutóra.
Két kiérdemesült Canberra bombázógép szomorkodott a hangár előtt.
Most ugyan a zimbabwei légierő büszkeségei voltak, de valaha
könyörtelenül bombázták a Zambezin túli gerillatáborokat. Mögöttük
karcsú, ezüstszínű és kék Cessna 210-es állt, Peter Fungabera pedig
egyenesen feléje tartott, amikor SallyAnne előbukkant a kis repülőgép
szárnyai alól. A lány figyelmét lekötötte a gép ellenőrzése, Craignek pedig
most villant át a fején, hogy Sally lesz a pilótájuk. A férfi helikopterre és
katonai gépvezetőre számított.
A lány anorákot viselt, kék farmernadrágot és puha, magas szárú
bőrcsizmát. Hajára selyemkendőt kötött. Szerfölött hozzáértő és profi
módra vizsgálódott, amikor szemügyre vette az üzemanyagszintet a
szárnyakban levő tartályokban, majd alászökkent a betonra.
– Jó reggelt, tábornok. Megfelel önnek a jobb oldali ülés? – kérdezte
élénken.
– Ne ültessük előre inkább Mr. Mellow-t? Már annyiszor ültem az első
ülésen.
– Ahogy óhajtja. – A lány hűvösen bólintott Craig felé. – Mr. Mellow –,
csak ennyit mondott köszöntésként, azzal felkapaszkodott a pilótafülkébe.
Kapcsolatba lépett az irányítótoronnyal, majd gurulni kezdett a géppel a
kifutópálya felé, aztán behúzta a kéziféket, miközben maga elé mormolta:
– A jó héber nevelésnek megárt a sok disznóhús.
Mint kezdőmondat a társalgásban, ez elég furán hangzott. Craig kissé
megdöbbent, a lány viszont ügyet sem vetett rá, s a férfi csak akkor értette
meg, hogy ez a mondat Sally-Anne sajátos azonosítási jelszava. Amikor a
lány keze végigsiklott a műszerfalon, beállította a hajtóművet irányító kal-
lantyúkat, a gyújtást és az üzemanyag-keveréket szabályozó műszereket,
finoman előretolva a fordulatszám-szabályozót, ekkor Craignek a női
pilótákkal szembeni enyhe ellenérzése csillapodni kezdett kissé.
Amint a gép a levegőbe szökkent, a lány északnyugat felé fordította a
gép orrát, automatikára kapcsolta a robotpilótát, majd az ölében kinyitott
egy nagy léptékű térképet és gondosan az útirányra összpontosította a
figyelmét. Jó a vezetési technikája, ismerte el Craig, de a társalgás bizony
akadozik.
– Csodaszép masina – próbálkozott a csevegéssel Craig. – Mondja, a
magáé?
– A World Wildlife Trust adta, hosszú lejáratú kölcsönként – válaszolta
a lány, miközben továbbra is az égboltot meg a térképet kémlelte.
– Milyen az utazósebessége?
– Ott az orra előtt a sebességmérő, Mr. Mellow – dobta vissza
könnyedén a labdát Sally-Anne, meghiúsítva a suta próbálkozást.
Végül Peter Fungabera hajolt előre Craig üléséhez, megtörve a csendet.
– Az ott a Nagy Árok – mutatott előre, egy váratlanul feltáruló geológiai
alakzatra. – Roppant gazdag ásványi kincsekben – krómban, platinában,
aranyban. – A Nagy Árkon túl hamarosan eltünedeztek a megművelt
földek; máris óriási térség tárult ki előttük: durván szabdalt sziklahegyek és
beteges-zöld erdőségek, amelyek a végtelenbe vesztek a tejfehér
horizonton.
– Egy ideiglenes leszállópályán landolunk majd, a Pongola-hegylánc
innenső oldalánál – magyarázta a tábornok. – Van ott egy missziós állomás
és valami kis település, de nagyon messze esik a többi lakott területtől. Ott
szállítóeszköz vár ránk, de azzal is legalább kétórai furikázás a táborig.
– Nincs ellenvetése, ha kissé alacsonyabbra ereszkedünk, tábornok? –
kérdezte most Sally-Anne, mire Peter Fungabera kuncogni kezdett.
– Felesleges megkérdeznie, miért a mélyrepülés. Sally-Anne oktatni
óhajt a vadállományt és a vadvédelmet illetően.
Sally-Anne lassította a fordulatszámot és a gép süllyedni kezdett. A
levegő felforrósodott körülöttük, a törékeny masina pedig megrázkódott és
bukdácsolt kissé, amint az alanti szikladombok meleg áramlataiba ütközött.
Az alattuk elsikló vidéken nyomát sem lehetett látni településnek vagy
megművelt földek.
– Lakatlan hegyvidék – dörmögte a tábornok. – Állandó állóvíz sehol, a
legelők nyomorúságosak, de tömérdek a légy.
Sally-Anne viszont hamarosan fölfedezett valami kiszáradt folyamágy
melletti nyílt mezőn egy legelésző, sárgásbarna, púpos hátú tehénantilop
csordát, majd – úgy húsz mérfölddel távolabb – egy magányosan ballagó
elefántbikát.
A lány most már a fák csúcsát súrolva suhant, kieresztett fékező-
szárnyakkal, majd néhány meredek, lassú kört írt le az elefánt fölött,
elvágta az állat elől az erdő felé vezető utat; a bika tehát a nyílt terepen
toporgott és kénytelen volt lebegő fülekkel és előremeresztett ormánnyal
szembenézni a fölötte keringő sportgéppel.
– Remek példány! – kiáltotta a lány, miközben a nyitott fülkeablakon át
szél söpört végig rajtuk, el-elkapva a szavait. – És száz font súlyú
elefántcsont mindkét oldalon. – Közben egyik kezével a fényképezőgépét
csettintette a nyitott ablakon át, az automatikus Nikon kamera pedig halk
kattanásokkal továbbította a filmet.
Olyan alacsonyan köröztek, hogy a bika szinte elérte kinyújtott
ormányával a szárnyvégeket, Craig pedig tisztán kivehette az állat szeme
sarkában lévő könnymirigyekből szivárgó nedves váladékot. Azon kapta
magát, hogy görcsösen markolja az ülés karfáit.
Végül Sally-Anne elröppent az állat közeléből, vízszintes állásba
billentette vissza a Cessna szárnyait és magasabbra emelte a gépet. Craig
megkönnyebbülve dőlt vissza a helyére.
– Reszketnek a lábai, Mr. Mellow? Vagy mondjuk inkább egyes
számban?
– Ringyó! – gondolta Craig. – Ez övön aluli volt. – De a lány nem is
várt választ, Peter Fungaberával kezdett beszélgetni a válla fölött.
– Holtan ez az állat, maximum tízezer dollárt ér – mondta Sally-Anne. –
Élve viszont tízszer annyit; száz kis bikát fog ugyanis nemzeni, ha neki
aztán el is kell pusztulnia.
– Sally-Anne meg van győződve róla, hogy országunkban széles körű
orvvadász banda működik – magyarázta a tábornok. – Mutatott is nekem
néhány, igen figyelemre méltó fényképet, és meg kell mondanom, hogy
kezdem osztani a hölgy aggodalmait.
– Meg kell találnunk őket, és szét kell csapnunk köztük, tábornok –
mondta határozottan a lány.
– Találja meg csak őket, Sally-Anne, majd én szétzúzom a bandát. Erre
már a szavamat adtam magának.
Miközben hallgatta a társalgásukat, Cfaiget hirtelen régimódi érzés
kerítette hatalmába, amely már akkor átvillant az agyán, amikor először
látta ezt a két embert. Határozottan egyetértést vélt fölfedezni kettejük
között, Fungabera pedig, vélte, rendkívül csinos fickó. Válla fölött gyors
pillantást vetett a tábornokra, s ekkor észrevette, hogy Fungabera
figyelmesen és elgondolkodva nézi őt; ezt a tekintetet nyomban kedves
mosolyával álcázta.
– Mi a véleménye erről a kérdésről, Mr. Mellow? – kérdezte a tábornok,
Craig pedig váratlanul beszélni kezdett terveiről, a Zambezi vizeiről, a
Chizarira vidékéről. Elmesélte nekik találkozását a fekete rinocérosszal és
arról a védett területről is beszélt, ahol a ritka állat él, azután megemlítette,
milyen közel esik a birtok a Victoria- vízeséshez; most már Sally-Anne is
ugyanolyan figyelmesen hallgatta, akárcsak a tábornok. Amikor a történet
végére ért, mindketten sokáig hallgattak, végül Fungabera szólalt meg első-
ként. – Nézze, Mr. Mellow, ez értelmes beszéd. Ez olyanfajta terv, ami-
lyenre országunknak roppant nagy szüksége lenne, s potenciális hasznát
még népem legjobban elmaradott és műveletlen tagja is nyomban felfogná.
– Nem lenne kényelmesebb Craignek szólítania, tábornok?
– Köszönöm, Craig. Engem viszont a barátaim Peternek szólítanak.
Fél óra múltán Craig észrevette, hogy bádogtetőn villan fel a napfény
közvetlenül a gép előtt, Sally-Anne pedig közölte velük: – A Tuti Missziós
Állomás –, azzal a Cessnával ereszkedni kezdett a leszálláshoz. Meredeken
siklott alá egy kis kápolna fölött; Craig apró alakokat látott, amint kunyhók
kis csoportja körül integetnek feléjük.
A leszállópálya rövid volt, keskeny és göröngyös, a szél keresztben fújt
rajta, de Sally-Anne átlósan közelített feléje, a földet érés előtti pillanatban
ráfordult a sávra, majd a bal oldali szárnyat a kormány egy mozdulatával
lefelé billentette. A lány igazán jól csinálja, gondolta Craig.
Homokszínű Land-Rover várta őket egy hatalmas marulafa árnyékában,
a leszállópálya egyik oldalán, és három rohamosztagos tisztelgett Peter
Fungaberának, csizmájukkal toppantva, és ezzel porfelhőt kavarva fel,
miközben puskájuk tusát mereven a derekuk mellé szorították. Azután,
miközben Craig segített Sally-Anne-nek a gépet rögzíteni, a katonák a
gépből kirakott kevéske csomagot felpakolták a Land-Roverre.
Miközben a terepjáró a kápolna melletti missziós iskolaépület elé gör-
dült, Sally-Anne megkérdezte: – Gondolják, hogy van itt női toalett? – Pe-
ter megveregette pálcájával a vezető vállát, a gépkocsi pedig megtorpant.
Kíváncsi szemű fekete gyerekek gyűltek össze a verandán, a tanítónő
pedig előjött az épületből, hogy üdvözölje a falépcsőkön felkapaszkodó
Sally-Anne-t; kis térdhajtással köszöntötte. A tanítónő nagyjából egyidős
lehetett Sally-Anne-nel; gyapjúszoknyája alól elővillantak karcsú lábszárai.
Ruhája szinte műtősnőhöz illően tiszta volt, gondosan vasalt, fehér edzőci-
pői makulátlanok. Bőre bársonyos simaságú, arca jellegzetes holdarc, fog-
sora vakítóan fehér, arcában a nguni lányok gazellaszemei, tartása kecses,
arckifejezése élénk és értelemtől sugárzó, vonásai pedig igazán szépek.
A tanítónő és Sally-Anne néhány szót váltott, majd az afrikai lány egy
ajtón át bevezette fehér társnőjét az épületbe.
– Azt hiszem meg kellene értenünk egymást, Craig –, mondta Peter,
miközben a távozó lányok után nézett. – Láttam, hogy alaposan szemügyre
vettél engem és Sally-Anne-t. Hadd mondjak csak annyit, hogy csodálom
Sally-Anne munkásságát, intelligenciáját és kezdeményező készségét,
csakhogy – honfitársaimtól eltérően – egyáltalán nem vonz a fajkeveredés
gondolata. A legtöbb európai nőt férfiasnak és erőszakosnak találom, a
fehér bőrt pedig érdektelennek. Bocsáss meg, ha nyersen fejeztem volna ki
magam.
– Örömmel hallottam, amit mondtál Peter – mosolygott Craig.
– Másfelől ezt a kis tanítónőt – hogyan is mondjam, milyennek találom,
segíts már, utóvégre is te vagy a szavak mestere, hogyan mondják?
– Kívánatos husikának.
– Jó!
– Vagy érett kis falatnak.
– Még jobb! – kuncogott Peter. – Igazán időt kell szakítanom rá, hogy
elolvassam a könyvedet. – Aztán újra elkomolyodott, amikor folytatta. –
Sarahnak hívják. Négy szakvizsgája van, és középiskolai tanári diplomája;
ezenkívül képzett ápolónő, roppant csinos, mégis szerény, tisztelettudó.
Buzog benne a kötelességérzet, mindehhez járul népének hagyományos jó
modora – láttad-e, hogy nem nézett közvetlenül ránk, férfiakra? Ez ugyanis
túl bizalmaskodó lett volna. – Peter helyeslően bólogatott. – Modern nő,
régimódi erényekkel. Holott az apja még ma is a vadbőrökbe öltözött
boszorkánymester, aki csontok dobálásából jósolja meg a jövőt, és évente
egyszer ha mosdik. Ez Afrika! – mondta a tábornok. – Az én csodálatos,
örökkön elbűvölő, mindig új, de sosem változó Afrikám.
A két fiatal nő visszatért a földszintes iskolaépület mögötti kis reterát
felől, élénk társalgásba merülve, miközben Sally-Anne minduntalan a
kameráját kattintgatta, lekapva a gyerekeket a tanítónőjükkel együtt, aki
nem látszott sokkal idősebbnek, mint a nebulói. A két férfi a Land-
Roverból nézte őket.
– Te igen tevékeny embernek látszol, Peter – jegyezte meg Craig. – S
nem hinném, hogy ne lennél képes feleséget vásárolni magadnak. Akkor
pedig mire vársz?
– Ez a lány matabele, én viszont masona vagyok. Érted: Capulet és
Montague – magyarázta egyszerű szavakkal Peter. – Szóval erről van szó,
és kész.
A gyerekek, Sarah vezényletével, üdvözlő dalt énekeltek a verandáról,
majd Sally-Anne kérésére kórusban elmondták az ábécét és a szorzótábla
számjegyeit, miközben a lány felvételeket készített figyelmes
arcocskájukról. Amikor a lány ismét felszállt a terepjáró autó hátsó ülésére,
a gyerekek vidám búcsúkiáltásokat rikoltottak, és addig integettek utánuk,
amíg a Land-Rover el nem tűnt előlük a kavargó porfelhőben.
Az ösvény göröngyös volt, s a Land-Rover nagyokat zökkent a mély
vájatokban, melyek az esős évszakban vízzel, majd sárral teltek meg, de
mostanra betonkeményre szikkadtak. A vadon erdő nyiladékain néha kéklő
hegyláncokat pillantottak meg az északi horizonton, kopár, szaggatott és
riasztó vonulatokat.
– A Pongola-hegylánc – mondta nekik Peter. – Gonosz vidék. – Aztán,
amikor már úticéljukhoz közeledtek, apránként elmondta nekik, mire
számíthatnak, ha a táborhoz érnek.
Graigre pillantott. – Te is nagyon jól tudod, amiként mi is
valamennyien, hogy borzalmas polgárháborút éltünk át. Tizenegy évig
tartó poklot, amely egy egész ifjú nemzedékben felébresztette a brutalitást.
Kis tizenéves koruktól ezek a gyermekek nem is tudták másként elképzelni
az életet, minthogy automata fegyvert szorongatnak a kezükben; nem
tanultak semmi mást, mint a pusztítás parancsát, semmi egyebet, mint azt,
hogy az ember csakis úgy teljesítheti a vágyait, ha egyszerűen bárkit
megöl, aki az útjában áll.
Peter Fungabera pár pillanatig hallgatott, Craig pedig látta rajta, amint
átéli saját szerepét azokban az években. Halkan sóhajtott a tábornok.
– Ezeket a szegény fickókat némelyik vezetőjük rossz útra terelte.
Ahhoz, hogy rávegyék őket a bozótháború megpróbáltatásainak és
szenvedéseinek elviselésére, ezek az alávalók olyan ígéreteket tettek a
fiúknak, melyek nem teljesülhettek soha. Gazdag földeket ígértek nekik és
sok-sok marhát, pénzt és gépkocsikat, azután sok-sok asszonyt, akiket
kiválaszthatnak maguknak. – Peter dühös kézmozdulattal legyintett. –
Vagyis a fiúk nagyravágyók lettek, amikor pedig álmaikból semmi sem
vált valóra, azok ellen fordultak, akik fűt-fát ígérgettek nekik.
Mindannyian tetőtől-talpig fegyverben álltak, mindegyikükből katonát
faragtak, akiket arra tanítottak, hogy öljenek, így azután most sem
haboztak ölni. Mit is tehettek volna? – Peter elhallgatott, és egy pillantást
vetett a karórájára. – Ideje, hogy harapjunk valamit, és kinyújtsuk a
lábunkat – javasolta.
A vezető megállította a terepjárót, ahol az ösvény magas töltést
keresztezett egy doronghídnál, a folyamágy fölött; alant hűvös zöld víz
örvénylett a szaggatott homokpartok között; mindkét oldalon magas
nádszálak lándzsái bólogattak. Kísérőik tüzet raktak és kukoricacsövet
kezdtek pirítani rajta, azután malawi teát forraltak a lángok felett,
miközben Peter kényelmes sétára invitálta vendégeit a töltés mentén, hogy
folytassa az előadást.
– Nekünk, afrikai embereknek valaha volt egy hagyományunk. Ha
ifjaink valamelyike féktelenné vált, és megszegte a törzsi törvényeket,
akkor táborba vitték, mélyen a bozótosba, s ott azután a nép vénei móresre
tanították őket. A rehabilitációs központ voltaképp a hagyományos
bozótbeli tábor modern változata. Meg sem kísérlem, hogy bármit
leplezzek előletek. Ez a tábor aztán nem amolyan Club Med-féle
üdülőtelep; nemsokára magatok is láthatjátok. Kemény férfiakat őrzünk
ezen a telepen, olyan embereket, akikkel csakis kemény kézzel bánhat az
ember, csakis így lehet hatni rájuk. Másfelől viszont ezek nem
megsemmisítő táborok; mondjuk inkább úgy, hogy hasonlítanak a brit
hadsereg büntetőbarakkjaihoz – Craigre akaratán kívül is hatással volt
Peter Fungabera őszintesége –, vagyis szabadon szóba elegyedhettek
bármelyik őrizetessel, de arra kell kérjelek benneteket, hogy kíséret nélkül
ne kószáljatok el a bozótban, s ez főként magára vonatkozik Sally-Anne. –
Peter a lányra mosolygott. – Szerfölött magányos és vad helyen épült a
tábor. A szemét és a hulladék vonzza a vadállatokat, főként a hiénákat és a
párducokat; ezek a dögevők nagyon elpimaszodtak és merészek lettek.
Kérjetek tőlem engedélyt, ha el akartok kószálni a tábortól; majd
gondoskodom kíséretről.
Elfogyasztották szerény villásreggelijüket, ujjaikkal morzsolgatva a pör-
költ kukoricacsöveket, melyeket erős, fekete és túl édes teával öblítettek le.
– Ha készen álltok, indulhatunk is. – Peter visszavezette őket a Land-
Roverhez, majd egy óra múltán elérték a Tuti Átnevelő Központot.
A bozótháború idején ez a telep a Smith-kormányzat által felállított „vé-
dett falvak” egyike volt; e falvak építése arra irányult, hogy oltalmazzák a
fekete földművelőket a gerillák megfélemlítési kísérleteitől. Közepén szik-
lás kopje emelkedett, amelyről lesarabolták a vegetációt, hatalmas szürke
gránithasábok alkotta gúla, melynek tetejére kis, homokzsákokkal övezett
erődfélét építettek, géppuskalőrésekkel, egyengetett harcálláspontokkal,
összekötő árkokkal és lövészgödrökkel. A kopje alatt terült el a tábor:
sárral tapasztott nádtetős kunyhók rendezett soraival; némelyiknek csak
derékmagasságig ért a vályogfala, hogy levegősebb legyen. A kunyhók
poros, nyílt négyszöget vettek körül, valamilyen gyakorlóteret vagy
futballpályát, a térség két végében ugyanis egy-egy roskadozó futballkapu
szomorkodott, persze háló nélkül, továbbá – valahogy oda nem illően – egy
durván felhúzott, fehérre meszelt fal, a legközelebbi kiserőd oldalánál.
A tábort kettős drótsövény kerítette, mögötte mély árkokkal. A
drótkerítés lehetett vagy háromméteres, sűrű szövedékű akadály. Az árok
mélyén, igen közel egymáshoz, kihegyezett karók sorakoztak, az erődféle
négy sarkában pedig hosszú gerendákon álló őrtornyok emelkedtek a tábor
fölé. Az egyetlen kapu őrsége tisztelgett a Land-Rover láttán, amint a
gépkocsi lassan gördült alá a gyakorlóterepet közrefogó ösvényen.
A tűző napon két-háromszáz fiatal fekete férfit láttak. Nem volt más
ruha rajtuk, mint khaki színű rövidnadrág, és fürgén végezték a
csuklógyakorlatokat egyenruhás fekete felügyelők hangosan ordított
vezényszavaira. A félig nyitott falú, nádtetős kunyhók mélyén további
százak kuporogtak a puszta földön, és kórusban recitálták az előttük
felállított táblára rótt jelszavakat.
– Később majd körülnézünk – mondta nekik Peter. – Előbb elhelyezlek
benneteket valahol.
Craignek árokforma üreg jutott az erődben. A földes padlót csinosan
felsöpörték, vízzel is meghintették, hadd legyen hűvösebb, és megkösse a
port. Az üregben nem volt más berendezés, mint egy alvásra szolgáló
fonott gyékény, valamint egy zsákvászonból varrott függönyféle, amely az
üreg bejáratát takarta. A nádból font gyékényen mindössze egy doboz
gyufát és egy csomag gyertyát talált. Craig úgy gondolta, hogy ezek a
„luxuscikkek” csak fontos vendégeknek dukálnak.
Sally-Anne szálláshelyéül egy, a férfi lakóüregével szemközti kis,
földbe vájt helyiséget jelöltek ki. A lányon a csalódottságnak nyoma sem
látszott, amikor fölmérte e kezdetleges körülményeket, s amikor Craig a
zsákfüggöny résein át a lány vackára nézett, látta, hogy Sally-Anne
lótuszülésben kuporog a gyékényen, s a kamera lencséit tisztogatja, majd a
fényképezőgépet éppen újratölti filmmel.
Peter Fungabera elnézésüket kérte, majd felkapaszkodott a dombtetőn
álló, árokkal övezett parancsnoki harcállásponthoz. Néhány perccel később
berregni kezdett egy elektromos generátor, Craig pedig tisztán hallotta,
hogy Peter gyorsan hadar valamit sona nyelven a rádióadó mikrofonjába;
ezt a nyelvet nem értette. Egy óra múltán a tábornok lejött a dombtetőről.
– Hatvan percen belül besötétedik. Akkor most lemegyünk és
megnézzük, hogyan vacsoráznak az őrizetesek.
A rabok hangtalanul sorakoztak, majd halkan csoszogtak előre
libasorban, hogy hozzájussanak a táplálékhoz. Mosolynak, bolondozásnak
semmi nyoma. A legcsekélyebb kíváncsiságot sem árulták el a fehér
látogatók és a tábornok iránt.
– Egyszerű táplálék – mutatott a kondérra Peter. – Kukoricakása és
zöldség.
Mindegyik férfi kapott a csajkájába egy alaktalan tömegű, keménynek
látszó kásaadagot, a tetejébe pedig egy merőkanál főtt zöldfélét.
– Hús egyszer hetenként. Dohányosztás is kétnaponta – helytelen
magatartás esetén mindkettőt megvonják tőlük – közölte Peter a szikár
tényeket. A férfiak is szikárnak látszottak; a fizikai munkától izmos
testüket majd átszúrták a bordáik; zsírnak nyoma sem volt rajtuk. Az ételt
éhesen falták, akár a farkasok; ujjaikkal törölgették ki a maradékot a
csajkájukból. Valóban soványnak látszottak, de eleven csontváznak azért
nem, vézna, de nem éhező férfiaknak, mérte fel fizikai állapotukat Craig,
de a szeme egyszeriben összeszűkült.
– Az az ember megsebesült – mondta hirtelen. A napégette, sötét bőrű
ember oldalán jól látszottak holmi bíborvörös csíkok.
– Beszélhetsz vele – biztatta Peter, s amikor Craig szindebele nyelven
kezdte faggatni a férfit, nyomban válaszolt neki.
– Mi történt a hátaddal?
– Megvertek.
– És miért?
– Verekedtem az egyik társammal.
Peter odaintette az őrt, és halkan beszélt vele sona nyelven, aztán
lefordította Craignek a hallottakat. – Ez az ember egy drótsövénydarabból
fent szúróeszközzel megsebesített egy másik foglyot. Két hónapig nem kap
húst meg dohányt, kapott viszont tizenöt botütést. Pontosan ez lenne az a
fajta antiszociális viselkedés, amelynek megpróbáljuk elejét venni.
Miközben visszafelé ballagtak a gyakorlótéren a fehérre meszelt fal
mentén, Peter így folytatta: – Holnap megnézhetitek, hogyan működik a
tábor. Holnapután kora reggel távozunk.
A sona tisztekkel együtt vacsoráztak meg a kantinban, s a „menü”
ugyanaz volt, mint amit a foglyoknak osztottak, kivéve egy rágós
hússzeletet, amely ismeretlen állatból készült, kétes időpontban. Nyomban
azután, hogy elfogyasztották a vacsorát, Peter Fungabera elnézésüket kérte
és távozott tisztjeivel a domboldalba vájt étkezdéből. Craig kettesben
maradt SallyAnne-nel.
Mielőtt Craig bármit mondhatott volna, Sally-Anne szó nélkül felállt és
kiment az üregből. Craig nem bírta tovább a feszültséget és váratlan
haragra lobbant a lánnyal szemben. Felpattant a helyéről és követte
társnőjét. A fő sáncároknál érte utol, a lőtér közelében; Sally-Anne a
homokzsákokkal körülrakott mellvédre kuporodott, karjaival térdét fonva
át, amint lebámult a táborra. A telihold épp csak soványodni kezdett és
máris tiszta fénnyel ragyogott a látóhatáron magasodó hegygerincek fölött.
Meg sem fordult, amikor Craig odalépett mellé, a férfi dühe pedig éppoly
gyorsan elpárolgott, mint amilyen hirtelen lángra lobbant.
– Disznó módjára viselkedtem – mondta tömören.
A lány átkarolva tartotta a térdét és nem válaszolt.
– Amikor először találkoztunk, nagyon kutyául éreztem magam –
folytatta makacsul a férfi. – Nem akarom untatni a részletekkel, de
elakadtam azzal a könyvvel, amelyen akkoriban dolgoztam, egyszóval utat
tévesztettem. S magán töltöttem ki a dühömet.
A lány továbbra sem adta jelét, mintha hallotta volna Craig szavait.
Odalenn az erdőben, a kettős drótsövény mögött hirtelenül ocsmány
üvöltés harsant; valami vidámság nélküli nevetés sivító, mélyebb-
magasabb hangja, amely zokogásba, majd üvöltésbe fulladt; a visszhang
tucatnyi helyről verődött vissza a táborban, hogy végül elcsúkló, dörmögő
és jajongó morgások hosszú sorozatával hallgasson el.
– Hiéna – mondta Craig, Sally-Anne pedig finoman megborzongott és
fölegyenesedett, mintha fel akarna tápászkodni.
– Kérem! – Craig hallotta saját hangjában a kétségbeesést. – Csak még
egy percre. Vártam az alkalmat, hogy bocsánatát kérjem.
– Arra semmi szükség – mondta a lány. – Önteltség volt azt hinnem,
hogy tetszeni fog magának a munkám. – Hangjából egyáltalán nem lehetett
érezni, mintha békülékeny hangulatban lenne. – Azt hiszem, én
provokáltam ki a sértést – maga pedig aztán élt az alkalommal!
– A maga munkája... vagyis a fotói – Craignek elcsuklott a hangja –,
nos hát: megrémítettek. Ezért reagáltam rájuk olyan megvetően, annyira
gyermekesen.
A lány most megfordult, hogy először tekintsen a szemébe s a holdfény
megcsillant az arcán. – Megrémítették magát? – kérdezte csodálkozva.
– Halálosan megrémítettek. Nézze, nem ment nekem a munka. Már-már
kezdtem azt hinni, hogy egykönyves író vagyok, hogy a sikerkönyvem
vakszerencse szülte, szóval hogy a tehetség szikrája sem maradt bennem.
Minduntalan a kályhától akartam újra nekivágni a táncnak, de újra meg
újra csak botladoztam. – A lány most már figyelmesen nézett rá, ajkai kissé
szétnyíltak; szemei titokzatos sötét üregek, – és akkor maga szinte fejbe
vert azokkal az átkozott fotókkal; igen, ez szinte kihívás volt számomra: érj
fel hozzájuk!
A lány lassan megrázta a fejét.
– Lehet, hogy maga nem úgy gondolta, de igenis az volt – kihívás.
Kihívás, amelyet nem volt merszem elfogadni. Féltem, ezért sértettem
meg, s azóta is bánom.
– Miért, hát tetszettek magának? – kérdezte a lány.
– Megrázták a magam kis világát. Újra megmutatták nekem Afrikát, s
akkor elfogott a vágyakozás. Amikor megláttam azokat a képeket, akkor
döbbentem rá, mi hiányzott belőlem. Úgy elfogott a honvágy, mint valami
kisfiút első éjszaka a kollégiumban. – A férfi úgy érezte most, hogy
elszorul a torka, de nem restellte. – S a maga fényképei késztettek rá, hogy
visszajöjjek ide.
– Ezt nem értettem akkor – mondta a lány, és mindketten sokáig
hallgattak. Craig tudta, hogyha most újra megszólal, feltörhet belőle a
zokogás, mert az önsajnálat könnyei máris csiklandozták szemének sarkait.
Az alanti táborban valaki énekelni kezdett. Finom afrikai tenor; a hang
halkan, de tisztán szállt fel a dombtetőre, ezért Craig ki tudta venni a nóta
szövegét. Ősi matabele harci dal volt, de most úgy hangzott, mint valami
bús panasz; mintha egyesült volna benne egy kontinens minden szenvedése
és tragédiája; még a hiéna sem üvöltött,, amíg szárnyalt ez a férfihang:
Ez ideig Craignek csupán tollra és egy köteg papírra volt szüksége, idejét
tetszése szerint pazarolhatta vagy használhatta fel.
Váratlanul kellett most szembenéznie a birtoklás roppant felelősségével,
az idő pedig sűrűvé vált körülötte. Annyi volt a tennivalója, ideje viszont
olyan kevés feladatainak véghezvitelére, hogy úgy érezte: megbénítja a
határozatlanság, de meg is döbbentette önnön merészsége, elkeserítette
viszont a kétely, vajon van-e kellő szervezőképessége.
Vigaszra és bátorításra vágyott, s ekkor nyomban Sally-Anne jutott az
eszébe. Kocsijával elhaladt a lány lakása előtt, de az ablakok zárva voltak,
a levelek szinte kihullottak a postaládájából, amikor pedig kopogtatott az
ajtaján, senki sem mutatkozott.
Visszatért hát saját háló- és dolgozószobájába, leült az asztal mellé, a
papírhalom tetejéről levett egy fehér lapot és címként felírta: „Elvégzendő
feladatok”.
Emlékezett rá, mit mondott neki egyszer egy lány. „Csak egyvalamit
csináltál jól az életedben.” Márpedig könyvet írni merőben más dolog,
mint újra talpraállítani egy sokmillió dolláros marhatenyésztő telepet.
Érezte, hogy lelke mélyén pánik fogja el, de elfojtotta saját rémületét.
Végül is marhatenyésztő családba született – úgy nevelkedett, úgy
cseperedett férfivá, hogy állandóan orrában érezte a tehéntrágya jellegzetes
ammóniabűzét, s már akkor megtanulta, hogyan ítéljen meg egy
lábasjószágot, amikor még úgy kellett felkapaszkodnia Bawu nyergébe,
ahogyan a kisveréb üldögél riadtan a sövény drótszálán.
– Meg tudom csinálni! – mondta önmagában dühösen, majd körmölni
kezdte a listát. Ezeket vetette papírra:
1. Felhívni Jock Danielst. Ajánlatot Rholandsre elfogadni.
2. Repülés New Yorkba
a) értekezlet a Világbanknál,
b) csekkszámlát nyitni és letétet elhelyezni,
c) Bawut eladni.
3. Repülés Zürichbe
a) részvényvásárlást aláírni,
b) fizetési feltételeket elintézni az eladókkal.
Szívében csillapulni kezdett a félelem. Felemelte a telefonkagylót és a
British Airways számát tárcsázta. Közölték vele, hogy a pénteki londoni
járatra tudnak helyet foglaltatni neki; onnan Concorde-dal repülhet New
Yorkba.
Jock Danielst is sikerült elérnie az irodájában. – Hol a pokol fenekén
voltál? – kérdezte Jock gombócosan. Craig hallotta, hogy Jock már
ugyancsak felöntött a garatra aznap este.
– Gratulálok, Jock, csináltál magadnak egy szép huszonötezres megbí-
zatást – mondta Craig, majd élvezte a vonalban uralkodó döbbent csendet.
Listája egyre hosszabb lett; most már tucatnyi oldalt töltöttek meg az
elvégzendő tennivalók.
39. Megtudni: Okky van Rensburg itthon van-e még.
Okky húsz éven át volt gépész a King's Lynnen. Craig nagyapja azzal
dicsekedett, hogy Okky képes darabjaira szétszedni egy John Deere
traktort, hogy aztán összerakjon az alkatrészekből egy Cadillacet és két
Rolls Royce Ezüst Felhő típusú luxuskocsit. Craignek roppant nagy
szüksége lett volna erre a műszaki zsenire.
Letette tollat az asztalra és elmosolyodott, amint az öregapjára
emlékezett. – Hazatérünk, Bawu – mondta hangosan. Órájára pillantott:
tízet mutatott, de tudta jól, hogy úgysem nyomná el az álom.
Fölvett egy vékony szvettert és elment hazulról, sétálni az esti csendbe
burkolózott utcákon. Egy óra múltán ott állt Sally-Anne lakása előtt. Úgy
tetszett: lába önálló életre kelt és idehozta.
Bizsergető kis izgalmat érzett. A lány ablaka nyitva állt, szobájában
sárgán világolt a lámpafény.
– Ki az? – szólt odabentről a lány tompa hangja.
– Én vagyok az, Craig. – Hosszú csend következett.
– Mindjárt éjfél.
– Ó, csak tizenegy – valamit el kell mondanom neked.
– Oké – nem zártam be az ajtót.
A lány a sötétkamrában volt. Craig hallotta, amint az előhívó
folyadékkal pacskol.
– Öt perc múlva jövök – szólt ki az ajtón át SallyAnne, – Értesz a
kávéfőzéshez?
Amikor aztán kijött, csavart mintás, kinyúlt dzsörzépulóvert viselt,
amely egészen a térdéig ért, haja pedig kibontva omlott a vállára. A férfi
még sohasem látta, hogy így viselte volna a haját, ezért rábámult.
– Remélem, rendesen viselkedsz – figyelmeztette Sally-Anne, ökölbe
szorított kezét a csípőjéhez szorítva.
– Enyém a Rholands – jelentette ki .a férfi, és most a lányra került a
csodálkozás sora.
– Ki vagy mi az a Rholands?
– Az a társaság, amelyiknek birtokában van a Zambezi Vizei. És az
enyém, az én tulajdonom. Az enyém. A Zambezi Vizei is az enyém. Elég
jó hír?
A lány elindult feléje, két karját ölelésre tárva, ő pedig mintegy
tükörmozdulatként ismételte a gesztust, aztán a lány észbe kapott és
megtorpant, mire Craignek is utánoznia kellett a mimikát. Kétlépésnyire
álltak egymástól.
– Ez nagyszerű hír, Craig. Engem is annyira boldoggá tesz. Hogyan
történt? Azt hittem, vége az egésznek.
– Peter Fungabera elintézte számomra a kezességet egy ötmillió
dolláros kölcsön érdekében.
– Istenem! Ötmillió. Ötmilliót vettél kölcsön? Mennyi a kamat ötmillió
után?
A férfi gondolni sem akart rá, hogy mennyi. Ez látszott is az arcán, mert
a lány nyomban tartózkodóbb lett.
– Sajnálom. Ez szemtelenség volt tőlem. De igazán boldoggá tett a
sikered. Ezt meg kell ünnepelnünk. – A lány gyorsan elhúzódott tőle.
A teakonyha szekrényében Sally-Anne talált egy üveg Glenlivet hiskyt;
hüvelyknyi maradt csak a palack fenekén, ezt gyorsan hozzátöltötte a
gőzölgő kávéhoz.
– A Zambezi Vizei sikerére – köszöntötte fel a lány a kávésbögrével. –
Most pedig gyorsan mondd el az egészet, aztán nekem is vannak híreim
számodra.
A férfi éjfél utánig fejtegette a terveit Sally-Annenek, a két déli iker-
ranch fejlesztéséről beszélt, a birtoképület újjáépítéséről, a vásárolandó új
tenyészállatok vérvonalának kialakításáról, de főként a Zambezi Vizeire
vonatkozó elképzeléseiről, az ottani vadállományról, abban a tudatban,
hogy a lányt ez a téma érdekli leginkább.
– Megfordult a fejemben – mondta aztán –, hogy a táborok terveihez és
helyük kiválasztásához szükség lenne női jó ízlésre, és nem akármilyen
nőére, hanem olyasvalakiére, akinek művészi érzéke van, azután meg jól
ismeri az afrikai bozótot, sőt szereti is az ilyen vad vidéket.
– Craig, ha rám célzói, nos hát én a World Wildlife Trusttől kapom az
ösztöndíjamat, és a munka, amelyet nekik végzek, az egész időmet leköti.
– Nem kellene az én terveimre túl sok időt fordítanod – tiltakozott a
férfi –, én pusztán csak konzultációra gondoltam. Egy napra bármikor
elrepülhetnél hozzám, neked megfelelő időpontban. – Látta, hogy a lány
ellenállása gyengül. – Aztán, persze, mihelyt a táborokat beindítom,
szeretném, ha tartanál egy-egy előadássorozatot, a vendégeknek pedig
bemutatnád a fotóidról készített diafilmeket –, most már azt is látta, hogy a
megfelelő húrt pendítette meg. Mint minden művésznek, a lánynak is
kedvére volt, hogy bemutassa a művészetét.
– Nem ígérhetek semmit – mondta végül komolyan a lány, bár
mindketten tisztában voltak vele, hogy igenis megteszi, Craig pedig úgy
érezte, hogy új felelősségének súlya most sokkal kevésbé nyomasztja.
– Azt mondtam, hogy neked is híreid vannak számomra – emlékeztette
végül Sally-Anne-t, titkon örülve is, hogy tovább beszélgethet a lánnyal a
hosszú éjszakában. Nem készült fel viszont rá, hogy a nő arcán egyszerre
halálosan komoly kifejezés jelenik meg.
– Igen, valóban vannak híreim – mondta kissé tétován a lány, mintha
erőt akarna meríteni ahhoz, amit közölni készül. Aztán mégis folytatta: –
Megtaláltam a fő-fő orvvdász nyomát.
– Istenem! Azét a gazemberét, aki elpusztított egy egész elefántcsordát?
Ez igazán a hír! Hol? És hogyan?
– Nos hát, te is tudod, hogy az elmúlt tíz nap során odafenn voltam a
keleti hegyvidéken. Amit nem mondtam el neked, hogy a párducokat
tanulmányozom a hegyek között a World Wildlife Trust megbízásából.
Vannak embereim, akik nekem dolgoznak a leopárdok járta erdőségekben.
Megszámoljuk és feltérképezzük a nagymacskák járta területeket,
nyilvántartást vezetünk arról is, vajon kik pusztítják őket. illetve milyen
állatokat pusztítanak ezek a párducok. Megpróbáljuk fölbecsülni azt is,
milyen hatást gyakorol rájuk az oda bevándorló új települések populációja
– egyszóval ilyen vizsgálatokkal foglalkozunk –. nos hát, ez a kutatómunka
vezet el az emberemhez. Az illető nem más, mint egy hihetetlenül
mosdatlan és büdös vén sangane orvvadász. Lehet vagy nyolcvanéves, a
legfiatalabb felesége viszont mindössze tizenhét, és a múlt héten ikrekkel
ajándékozta meg a virgonc öreget. Ez a vénség igazi sötét csirkefogó,
borzasztóan jó a humorérzéke, azonkívül roppant mód kedveli a skót
whiskyt – két korty Glenlivet, máris megoldódik a nyelve. Együtt jártunk
odafönt a Vumba-hegyekben, édeskettesben táboroztunk, aztán két korty
után a vénség kikottyantotta: kétszáz dollárt ígértek neki egy párducbőrért.
Annyit vesznek át tőle, amennyit csak el tud fogni, ehhez rugós acélcsapdát
is ígértek neki. Nos, akkor megkínáltam egy harmadik korttyal, és sikerült
megtudnom tőle, hogy az, aki az említett ajánlatot tette neki, egy igen jól
öltözött fiatal fekete legény, aki kormánytulajdonban levő Land-Roverrel
furikázik. Az én öreg sanganém azt mondta ennek a fekete fiúnak, hogy
attól fél, még le találják fülelni, akkor pedig tömlőébe kerül, de az a férfi
esküdözött, hogy nincs az ajánlatában semmi kockázat. Meg hogy ne
féljen, mert az egyik legnagyobb hararei fejes védelme alatt lesz, egy
miniszter bajtárs védőszárnyai alatt, aki híres harcosként vitézkedett a
bozótháború idején, sőt most is van egy egész magánhadserege.
A tábori ágyon kemény kötésű dosszié hevert. Sally-Anne most
odahozta a férfinak és az ölébe helyezte. A legfelső lap a zimbabwei
kabinet teljes névsorát tartalmazta. Huszonhat nevet, mindegyik mellett az
illető által betöltött tárca megnevezésével.
– A listát mindjárt le tudjuk szűkíteni néhány névre – mutatott rá Sally-
Anne –, mert a kormány tagjai közül szerfölött kevesen vettek részt a
tényleges harcokban. A legtöbben ugyanis a londoni Ritz valamelyik
lakosztályában töltötték a háborús éveket, vagy valamelyik, díszvendég
számára fenntartott dácsában, a Fekete-tenger üde partjain.
A lány leült egy párnára Craig mellé, majd kinyújtotta a kezét és a
második lapra fordított.
– Hat név – mutatta. – Hat katonai parancsnoké.
– Még mindig sok – dörmögte Craig. Látta, hogy a hat név közül az első
Peter Fungaberáé.
– Jobban is ráközelíthetünk – bólintott Sally-Anne. – Az a bizonyos
magánhadsereg. Ez csakis ellenzékieket jelenthet. A szakadárok pedig
mind egy szálig matabelék. Vezérüknek is ehhez a törzshöz kell tartoznia.
A harmadik oldalt lapozta most fel. Ezen csak egyetlen név állt.
– Az egyik legsikeresebb katonai parancsnok. Matabele. Idegenforgalmi
miniszter. A vadvédelmi főosztály is az ő irányítása alá tartozik. Régi
csáklyás, de épp a kincsek őrzői azok, akik eléggé gyakran meg is
dézsmálják a csodabarlangot. Minden egybevág itt.
Craig halkan kimondta a nevet: – Tungata Zebiwe – és közben érezte:
nem akarja, hogy igaz legyen. – De hiszen ő a vadvédelmi főosztályon
dolgozott velem – ő volt az állandó kísérőm…
– Épp azt mondtam, hogy az őröknek több alkalmuk van dézsmálgatni,
mint bárki másnak.
– De hát mit kezdene Sam annyi pénzzel? A fő orwadász bizonyára
milliókat vágott zsebre. Sam viszont rendkívül szerényen él, ez
köztudomású, nincs szép nagy háza, nincsenek drága luxusautói, nem
halmozza el ajándékokkal a nőket, magánbirtoka sincs – egyszóval semmi
drága szenvedélyéről nem tudok.
– Talán csak mind közt a legdrágábbról nem veszel tudomást –
ellenkezett csöndesen Sally-Anne. – A hatalomról.
Craig protestálni készült, de aztán inkább nem szólt, a lány pedig
bólintott. – Igen, a hatalom. Hát nem érted, Craig? Ahhoz, hogy valaki
magánhadsereget tartson fenn, ahhoz pénz kell, nagyon, nagyon nagy pénz.
A kép lassacskán formát öltött, ezt Craignek el kellett ismernie. Henry
Pickering már figyelmeztette rá, hogy szovjet támogatással államcsíny van
készülőben. Az oroszok a matabelék uralta ZIPRA-frakciót támogatták a
háború idején, így azután az ő jelöltjük is csaknem bizonyosan matabele.
Craig mégis viaskodott még ezzel a gondolattal, annak a férfinak az
emlékképébe kapaszkodott, aki egykor a barátja volt, barátja egész addigi
életében. Emlékezett még annak a férfinak az alapvető tisztességére, akit
akkoriban Sámson Kumalo néven ismertek; missziós iskolában
nevelkedett, jellemerős keresztyén ember volt, nemes elveket vallott, aki
Craignek nyújtotta be lemondását a vadvédelmi főosztálynál, amikor
gyanút fogott, hogy kettejük közvetlen felettese kapcsolatba került egy
orvvdász bűnszövetkezettel. Most pedig éppen ő lenne a fő-fő orvvdász?
Az a finom lelkű, együttérző ember, aki segített neki, amikor
megnyomorodott, amikor testileg-lelkileg összetörtén egyetlen
tulajdonával, a yachttal neki akart vágni az útnak, hogy elhagyja Afrikát?
Ő lenne most a hataloméhes cselszövő?
– Az az ember a barátom – mondta Craig.
– Csak az volt. De megváltozott. Amikor utoljára találkoztatok, nem ő
mondta-e, hogy az ellenséged? – mutatott rá Sally-Anne, – Hiszen te
magad mesélted el.
Craig bólintott, aztán egyszerre eszébe jutott, hogy hotelbeli széfjét
magas utasításra kutatta át a rendőrség. Tungata minden bizonnyal
gyanította, hogy Craig a Világbank ügynöke, az is megfordulhatott a
fejében, hogy azért küldték: szerezzen adatokat az orvvadászatról és a
hatalmi mesterkedésekről – ez lehetett az oka, hogy olyan indokolatlan
hevességgel ellenezte Craig terveit.
– Gyűlölöm a gondolatát is – mormolta Craig –, de azt hiszem, hogy
talán igazad lehet.
– Én bizonyos vagyok benne.
– És mit akarsz tenni?
– A tudomásomra jutott bizonyítékokkal elmegyek Peter Fungaberához.
– El fogja tiporni Samet – mondta Craig, de a lány nyomban
visszavágott.
– Tungata gonosz ember, Craig. Rabló!
– A barátom.
– A barátod volt – vitatkozott vele Sally-Anne. – Nem tudhatod,
mennyire megváltozott, nem tudhatod, mi történhetett vele ott, a bozótban.
A háború gyakran kiforgatja az embert. Bárkit. A hatalom pedig még
gyökeresebb alakváltozást idézhet elő minden emberi lényben.
– Ó, Istenem, milyen ocsmány dolog.
– Gyere el velem Peter Fungaberához. Szeretném, ha ott lennél, amikor
előhozom a dolgot Tungata Zebiwe ellen. – Sally-Anne megfogta a férfi
kezét, apró gesztus volt ez, kis vigasztalás.
Craig nem követte el azt a hibát, hogy viszonozta volna a szorítást.
– Sajnálom, Craig. – A lány megszorította az ujjait. – Igazán sajnálom –
mondta, aztán elengedte a férfi kezét.
Peter Fungabera közölte velük, hogy korán reggel fogadja őket; együtt
hajtottak a tábornok rezidenciájára, a Macillwane-hegyek közé.
Egy szolga vezette be őket a tábornok dolgozószobájába. Hatalmas, alig
néhány bútorral berendezett terembe léptek, amely a tóra nézett és valaha
biliárdszoba lehetett. Az egyik falat az ország kinagyított térképe borította,
padlótól a mennyezetig, rajta különféle színű zászlócskákkal. Az ablakok
alatt hosszú asztal, amelyet elborítottak a jelentések, följegyzések és
parlamenti iratok, a pucér kőpadló kellős közepén pedig vörös afrikai
tikfából faragott íróasztalt láttak.
Peter Fungabera felállt az íróasztal mögül, hogy üdvözölje őket.
Mezítláb volt, fél mellkasa és csípője körül egyszerű fehér vászonanyag.
Mellén és izmain világított puszta bőre, amelyet mintha frissen dörzsölt
volna be olajjal, s bőre alatt úgy vonaglottak az izmai, mint megannyi élő
kobra. Látnivaló volt, hogy Peter Fungabera bármikor kész a harcra,
mindenesetre úgy látszott, hogy fizikailag csúcsformában van.
– Bocsássák meg hiányos öltözékemet – mondta mosolyogva, amikor
kezet fogott velük –, de az a tiszta igazság, hogy kényelmesebben érzem
magam, ha afrikai lehetek.
Az íróasztallal szemben díszesen faragott elefántcsont zsámolyok álltak.
– Hozatok székeket – ajánlotta fel Peter. – Nagyon kevés a fehér
látogatóm.
– Nem, dehogyis – tiltakozott Sally-Anne, és könnyedén leült az egyik
zsámolyra.
– Tudják, mindig szívesen látom magukat, de tíz óra nulla-nulla perckor
a Házban kell lennem. – Peter Fungabera láthatóan sürgette őket.
– A témára térek, nem pazarlom az idejét – bólintott Sally-Anne. – Úgy
véljük, tudjuk már, ki lehet az orvvadászok vezére.
Peter éppen leülni készült az íróasztal mögé, most azonban előrehajolt,
ökleivel támaszkodva az asztal lapjára, éles és sürgető' pillantást vetve
rájuk.
– Ön azt mondta, hogy csak meg kell mondanom a nevét, máris lesújt rá
– emlékeztette a tábornokot Sally-Anne, Peter pedig bólintott.
– Mondja meg! – parancsolta, de Sally-Anne csak forrásait és saját
következtetéseit adta elő, pontosan úgy, ahogyan Craignek. Peter
Fungabera némán hallgatta végig, elgondolkozva ráncolva a szemöldökét,
néha bólintva egyet-egyet, ahogyan követte a lány érvelését. Végül aztán
Sally-Anne levonta a konklúziót, kimondva a listán maradt utolsó nevet.
– Tungata Zebiwe miniszter bajtárs – ismételte meg halkan Peter
Fungabera a lány szavait, és végül lezökkent székébe, majd felvette az
asztalról bőrrel bevont parancsnoki pálcáját. Sally-Anne fején keresztül a
térképpel borított falra bámult, miközben rózsaszín tenyerét veregette a
bottal.
A csend olyan sokáig tartott, hogy Sally-Anne-nek meg kellett
kérdeznie: – Nos?
Peter Fungabera elkapta távolba meredő tekintetét és ismét a lányra
nézett.
– Nos, sikerült kiválasztania a tűzből a legforróbb parazsat, amelyet
puszta kézzel kell megmarkolnom – mondta lassan. – Bizonyos benne,
hogy nem az befolyásolta, ahogyan Zebiwe bajtárs bánt Mr. Craig Mellow-
val?
– Ez nem lett volna méltó hozzám – válaszolta finoman Sally-Anne.
– Igen, gondolom is, hogy nem –, mondta Peter Fungabera, és Craigre
nézett. – Nos, mi a véleményed?
– A barátom volt, és egykor nagyon kedves hozzám.
– Az régen történt – figyelmeztette Peter. – Most viszont kijelentette,
hogy az ellenséged.
– Most is kedvelem és csodálom.
– És mégis... – noszogatta Peter.
– Mégis azt hiszem, hogy Sally-Anne talán helyes nyomon jár – ismerte
el szomorúan Craig.
Peter Fungabera felállt, majd lassan átsétált a szobán, hogy aztán
megálljon a falitérkép előtt.
– Az egész ország egyetlen pokolgép – mondta végül, miközben a
színes zászlócskákat bámulta. – A matabelék a lázadás küszöbén állnak.
Itt! Ott! Meg itt! Gerilláik már gyülekeznek a bozótban. – Megkopogtatta a
térképet. – Kénytelenek voltunk elfojtani felelőtlen vezéreik össze-
esküvését, azokét, akik fegyveres lázadás kirobbantására törnek. Nkomót
arra kényszerítettük, hogy vonuljon vissza a politikai élettől, a kabinet két
matabele származású tagját őrizetbe vettük, hazaárulás vádjával. Tungata
Zebiwe a kormány egyetlen tagja, aki a matabele néphez tartozik. Roppant
tisztelet övezi, még saját törzsének körein kívül is, a matabelék pedig úgy
tekintenek rá, mint utolsóként helyén maradt vezérükre. Amennyiben
hozzányúlnánk…
– Maga futni hagyná? – kiáltotta csalódottan Sally-Anrie. – Egyszóval
meg fogja úszni. Hát ennyit ér akkor a maguk szocialista paradicsoma.
Egyfajta törvény a nép használatára, egy másik pedig…
– Hallgasson, asszony! – förmedt rá ingerülten Peter Fungabera, a nő
pedig engedelmeskedett.
A tábornok visszament az íróasztalához. – Én csak egy elsietett akció
következményeit próbáltam elmagyarázni maguknak. Tungata Zebiwe le-
tartóztatása az egész országot véres polgárháborúba taszítaná. Nem azt
mondtam, hogy nem teszek lépéseket, de annyi bizonyos, hogy egyetlen lé-
pést sem teszek konkrét bizonyíték híján, vagy makulátlan, részrehajlás
nélküli, független tanúk vallomása alapján, olyan személyek nélkül, akik
támogatják akcióimat. – A tábornok továbbra is a térképre szegezte te-
kintetét. – A világ máris azzal vádol bennünket, hogy törzsi genocídiumra
készülünk a matabelékkel szemben, holott mindössze a törvényes
jogszabályoknak akarunk érvényt szerezni, s valamilyen megbékélési
módot keresünk ezzel a harcias, nehezen kiszámítható törzzsel. A jelen
pillanatban Tungata Zebiwe képviseli egyetlen ésszerű, megbékélést célzó
kapcsolatunkat, a matabelékkel, azt pedig nem engedhetjük meg
magunknak, hogy amúgy könnyelműen lesújtsunk erre az emberre. – A
tábornok elhallgatott, és ekkor SallyAnne törte meg a csöndet.
– Van még valami, amit nem említettem, amit azonban Craiggel
megbeszéltünk. Ha Tungata Zebiwe lenne az orvvadász, akkor a
tevékenységéből származó hasznot valamilyen speciális célra használja fel.
Nem adja látható jelét fényűző életmódnak, azt azonban tudjuk, hogy közte
és az ellenzék között igenis kapcsolat létezik.
Peter Fungabera arckifejezése merev és kemény lett, szeme
iszonyatosan fenyegető. – Ha valóban Zebiwe az, elkapom – ígérte inkább
önmagának, mint a lánynak. – De ha úgy határozok, szükségem lesz
bizonyítékra, hadd lássa a világ – és akkor nem menekül előlem.
– Akkor viszont átkozottul gyorsan kell cselekednie – tanácsolta a
tábornoknak Sally-Anne csípősen.
Ashe Levy is úgy beszélt, akár egy temetkezési vállalkozó, amikor Craig
felhívta telefonon. Mindenesetre elküldött azért egy kézbesítőt a marinába,
hogy elvigye neki a könyv első három fejezetét, amelyet Craig írt
Afrikában. Ezután az író elment, hogy együtt ebédeljen Henry
Pickeringgel.
– Igazán örülök, hogy látom – mondta neki Craig, aki már el is
felejtette, mennyire megkedvelte ezt a férfit két rövid találkozás során.
– Rendeljünk mindenekelőtt – javasolta Henry, majd egy palack Grands
Echézeaux mellett döntött.
– Bátor fickó – mosolygott Craig. – Én mindig félek kimondani e
pompás ital nevét, mert a pincér még azt hinné, tüsszentési rohamot
kaptam.
– A legtöbb ember ezért is vonakodik tőle. Csakis ez lehet az oka, hogy
a Grands Echézeaux-t a legkevésbé ismerik az igazán nagyszerű borok
közül.
Hozzáértőkhöz méltóan szimatolták a bor aromáját, olyan figyelemmel,
amelyet ez a márka meg is érdemelt. Végül Henry letette a poharát.
– Most pedig mondja el nekem, mi a véleménye Peter Fungaberáról.
– Benne van a jelentéseimben. Nem olvasta őket?
– De igen, mégis mondja el. Néha megesik, hogy társalgás közben
felszínre bukkan valami apróság, amely ilyen vágy olyan ok miatt nem
szerepel a jelentésekben.
– Peter Fungabera kulturált férfi. Egészen kitűnő angolt beszél – szavait
jól válogatja meg, kifejezései is erőteljesek –, de az akcentusa erősen
afrikai jellegű. Egyenruhában olyan, mint a brit hadsereg tábornokai.
Otthoni öltözékében viszont valami televíziós sztárhoz hasonlít, fehér
vászonleplében viszont pontosan olyan, ami igazából: afrikai. Ezt
mindnyájan hajlamosak vagyunk elfelejteni. Úgy vélekedünk, hogy a
kínaiak kiismerhetetlenek, az angolok flegmatikusak, az viszont ritkán jut
az eszünkbe, hogy a fekete afrikaiak természete egészen különleges...
– No lám! – dörmögte Pickering elégedetten. – Ez nem volt a
jelentéseiben. Folytassa, Craig!
– Azt gondoljuk róluk, hogy lomhák, már a mi üzleti felfogásunk
szerint, és nem vagyunk tisztában vele, hogy ez nem indolencia, hanem
arról van szó, hogy mielőtt cselekednének, minden témát különös gonddal
fontolóra vesznek. Úgy vélekedünk róluk: egyszerűek és közvetlenek –
amikor valójában a legtitkolózóbb és legagyafúrtabb emberek, törzsi
összetartozásuk meg erősebb, mint a skót klánoké. Száz esztendeig
képesek a vérbosszúra, mint a szicíliaiak.
Henry Pickering figyelmesen hallgatta a fiatal férfit, és csak olyankor
ösztökélte egy-egy, a témával kapcsolatos kérdéssel, amikor Craig
lankadni látszott. Egyszer például megkérdezte tőle: – Van valami, amit to-
vábbra is kissé zavarosnak érzek, Craig –, azt a finom megkülönböztetést a
matabele, a ndebele és a szindebele terminusok között. Elmagyarázná ezt?
– A francia így nevezi magát: français, de mi, angolszászok
Frenchmannek hívjuk. Egy matabele ndebelének nevezi magát, mi viszont
matabelének.
– Aha – bólintott erre Henry –, a nyelv, amelyet a matabele beszél, az
lenne a szindebele, ugye?
– Így van. Valójában a függetlenség kivívása óta mintha a „matabele”
szónak valamilyen kolonialista csengése lenne.
Könnyedén csevegtek erról-arról, nyugodtan és csapongva, így azután
Craig meglepetten döbbent rá, hogy szinte utolsóként maradtak az
étteremben, a pincér pedig ott lebzsel körülöttük a számlával.
– Azt próbáltam megfogalmazni – vonta le a következtetést Craig –,
hogy a kolonializmus egyfajta értékrend bélyegét sütötte Afrikára. Afrika
pedig el fogja utasítani ezeket az értékeket, hogy visszatérjen saját
értékrendjéhez.
– S talán boldogabb is lesz, ha ezt teszi – fejezte be helyette a
gondolatmenetet Henry Pickering. – Nos, Craig, igazán megdolgozott a
pénzéért. És nagyon örülök, amiért visszatér. Már látom, hogy hamarosan
maga lesz legtermékenyebb helyi ügynökünk a térségben. Mikor indul
vissza?
– Csak azért jöttem New Yorkba, hogy magamhoz vegyek egy csekket.
Henry Pickering elnevette magát, jellegzetes doromboló kacagását
hallatva. – Célzása úgy ért engem, akár a pörölycsapás. Borzongok, ha árra
kell gondolnom, hátha egyszer követelést kellene magán behajtanom. –
Kifizette a számlát, majd felállt. – Házi ügyvédünk várakozó álláspontra
helyezkedik. Előbb magának kell eladnia testét-lelkét, s ezt a paktumot
aláírnia, azután én nyitok csekkszámlát, összesen ötmillió dollárig.
A limuzin belsejében csend és hűvösség uralkodott, a rugózás pedig
szinte teljesen kiegyenlítette a New York-i úttest púpjait és mélyedéseit.
– Most pedig részletezze kissé Sally-Anne következtetéseit az
orvvadászbanda fó'nökével kapcsolatban – javasolta Henry.
– A jelen pillanatban nem látom, hogy bárki más lehetne az orvvadá-
szok főnöke, mint az említett személy, aki egyúttal valószínűleg a
szakadárok vezére is.
Henry néhány pillanatig hallgatott. Aztán kijelentette: – Mi a véleménye
arról, hogy Fungabera tábornok óvakodik a gyors akciótól?
– Nézze, ő óvatos ember, és afrikai. Nem sieti el a dolgot. Előbb
alaposan fontolóra veszi a dolgot, gondosan kiveti a hálóját, amikor viszont
akcióba lép, szerintem mindnyájan meglepődünk, milyen gyilkos
gyorsasággal és határozottsággal fog lecsapni.
– Szeretném, ha minden lehető segítséget megadna Fungabera
tábornoknak. Teljes körű együttműködésre kérem, Craig.
– Tudja, hogy Tungata a barátom volt?
– Ez dilemmát okoz magának?
– Nem hiszem, amennyiben az az ember bűnös.
– Jó. Az igazgatótanácsom eddig nagy örömmel értesült a maga
tevékenységéről. Felhatalmaztak, hogy a honoráriumát emeljem fel évi
hatvanezer dollárra.
– Remek – mosolygott rá Craig. – Ez jól jön nekem, amikor majd az
ötmillió dollár kamatait kell törlesztenem.
A következő néhány hét során Craig azt tapasztalta, hogy jóformán alvás
nélkül is képes életben maradni. Olyan kevés időt töltött az ágyban, hogy
szinte maga sem hitte el. Minden áldott reggel fél ötkor kelt, hogy
kizavarja a matabaléket a kunyhóikból. Álmosan bújtak elő, pokrócba
csavart testtel, úgy reszkettek a hajnali hűvösségben, köhögtek, ahogyan
beszívták tüdejükbe a máglyák füstjét, és morogtak ugyan, de nem igazán
dühösen.
Déltájban Craig keresett magának egy árnyat adó akácot, leheveredett
alatta és a délutáni sziesztát végigszunyókálta, akárcsak a többiek. Azután
felfrissültén ébredt, és egész délután dolgozott, amíg csak az udvarház alatt
magasodó jacarandafa ágára akasztott vasúti gong éles hangja nem jelezte
a munkaidő végét, és fel nem hangzott a vidám kiáltás: „Sajile!”, vagyis:
„Ütött az óra!” – S a kiáltást egyik munkacsoport rikkantotta oda a másik-
nak, azt jelezve, hogy gyülekezzenek, visszakapaszkodhatnak a dombra.
Ezután a vendégház mögötti beton víztartályban Craig lemosta testéről a
verejtékkel elegyes port, gyorsan bekapott valamit estebédre, mire aztán
lehullt az alkonyat, már ott üldögélt a vendégházban, olcsó, durván
összerótt asztala mellett, a sziszegő gázlámpa fehér fénykörében, maga
előtt egy ív papirossal, kezében golyóstollal, egy másik, képzelete szülte
álomvilágban. Voltak éjszakák, amikor jóval éjfél utánig rótta a betűket,
aztán fél ötkor mégis kilépett már a harmatos hajnali rétre, szinte még
pirkadat előtt, éberen és teli energiával.
A nap barnára cserzette a bőrét, s szinte fehérre szítta homlokába hulló
fürtjeit; a kemény fizikai munkától megizmosodott, csonkolt lába is olyan
erős lett, hogy álló nap képes volt sántikálni a drótsövények mentén
anélkül, hogy fáradtság vagy izomláz kínozta volna. Olyan kevés ideje
maradt pihenésre, hogy ebédre éppen csak összeütött magának valamit, a
whiskyspalack pedig ott pihent a sportzsákjában, le sem csavarta róla a
kupakot – így aztán ösztövér lett s orcái beestek.
Aztán egyik este, amikor leállította a Land Rovert a jacarandafák alatt,
majd megindult a lejtőn, fel a dombra, a vendégház felé, hirtelen
megtorpant. Sült marhahús és burgonya csodás illata szállt a levegőben –
ez olyan megdöbbentő élmény volt, mintha falnak ütközött volna. A nyál
szinte kicsordult a száján, s ekkor megszaporázta a lépteit, miközben
váratlanul farkasétvágyat érzett.
A rögtönzött szűk konyhában szikár alak hajolt a fatüzelésű kályha fölé.
Haja puha-göndör volt és hófehér, akár a gyapot virága, és a férfi vádló
pillantást vetett Craigre, akinek földbe gyökerezett a lába az ajtóban.
– Miért nem küldetett értem, gazdám? – kérdezte a sovány afrikai
szindebele nyelven. – Hiszen senki más nem ért a főzéshez a Kingi Lingi
vidékén!
– Joseph! – kiáltotta Craig, majd szenvedélyesen megölelte a férfit. Ez
az öreg harminc hosszú éven át volt Bawu szakácsa. Bármikor ötven
embernek is tudott sütni-főzni egy lakomát, a bozótból rakott tábortűzön
pedig kondérban készített vacsorát az éhes vadászoknak. Már sült is egy
illatos cipó a kemence gyanánt rögtönzött pléhládában, a dudvával benőtt
kertből pedig vegyes saláta került; ott illatozott egy tálon.
Joseph kibontakozott Craig karjai közül, kissé zavartan az
illemszabályok megsértése miatt. – Nkoszana – mondta Joseph, a „gazda”
kicsinyítő képzőjét használva –, kis gazdám, ruháid mocskosak, az ágyad
meg vetetlenül találtam. – Szigorúan korholta tovább Craiget. – Egész álló
nap azt a mocskot takarítottuk, amit itt csináltál.
Craig csak ekkor vette észre a konyhába toporgó másik embert.
– Kapa-lala! – nevette el magát örömében, a háziszolga pedig
vigyorgott és hajlongott a gyönyörűségtől. Éppen munkában volt, kezében
egy koromfekete, izzó szénnel tömött vasalóval. Craig minden
ruhadarabját és ágyneműjét kimosta már, sőt gondosan, „elvágólag” ki is
vasalta őket; tökéletes munkát végzett. A vendégház falait is tisztára
csutakolta, sőt a padló is csak úgy csillogott.
– Listába vettem mindent, amire szükségünk van még, kis gazdám –
közölte Joseph a meglepett Craiggel. – Kis időre ennyivel is beérjük majd,
de ez mégsem illő, hogy így élj ebben a viskóban. Nkoszi Bawu, a nagy-
atyád is helytelenítette volna ezt a koszfészket. – Joseph-nek, a szakácsnak
határozottan volt érzéke a stílushoz. – így azután bátorkodtam üzenni
legidősebb feleségem bácsikájának, aki mestere a nádszövésnek, s azt
kértem tőle, hozza magával elsőszülött fiát, aki téglavető, azután meg az
unokaöccsét, aki az ácsmunkában jeleskedik. Holnapra kelve itt is lesznek,
hogy megreparálják azokat a károkat, amelyeket ezek a kutyafajzatok
műveltek a nagy házban. Ami pedig a kertet illeti, hát ismerek egy legényt
– Joseph az ujjain számolgatta, kire és mire lenne szükség a King's Lynn
helyreállításához, megfelelő sorrendben. – No, így aztán föl lennénk
készülve harminc fontos vendég meghívására is a karácsony esti
vacsorához, akárcsak a régi szép időkben. Menj hát, Nkoszana, eredj, kis
gazdám, és mosakodj meg. Tizenöt perc múlva kész a vacsora.
Miután a legelőket gondosan bekerítette, s már jócskán előrehaladtak a
gazdasági épületek és a kúria helyreállítási munkálataival, Craig
hozzáfoghatott a létfontosságú számításokhoz. Hívatta Sadrahot és
Josephet, hogy kettőjük gondjaira bízza King's Lynnt, amíg távol lesz. A
két afrikai komoly képpel ígérte, hogy vállalják a felelősséget. Ezután a
repülőtérre hajtott, a Land Rovert a parkolóban hagyta, ő maga pedig
felszállt egy dél-afrikai járatra.
Craig a következő három hét leforgása alatt beutazta Észak-Transvaal, e
dél-afrikai tartomány nagyobb marhatenyésztő gazdaságait, az itteni
éghajlat és a környezet ugyanis igencsak hasonló a matabeleföldi
viszonyokhoz. A jó vérvonalú állatok kiválasztását nem volt szabad
siettetnie. Minden egyes állat megvétele előtt napokig tárgyalt az eladóval,
majd alaposan szemügyre vette a jószágot, élvezve közben a farmerek
hagyományos vendégszeretetét. Vendéglátói mind olyan férfiak voltak,
akiknek ősei a Jóreménység fokától szekereztek idáig a távoli múltban,
mindig észak felé haladva ökrök vonta fogataikon, s mindegyikük egész
életét a lábasjószág mellett töltötte el. Így azután, miközben Craig az
állataikra alkudozott, sokat tanult e kemény férfiak nemzedékek során
felhalmozódott tapasztalataiból és bölcsességéből, azután pedig minden
egyes adásvétel közben maga is sokat tanult, ugyancsak szépen gyarapítva
mindazt, amit korábban maga is elsajátított a marhatenyésztés fortélyaiból.
S mindazon ismeretek, melyekre szert tett, csak megerősítette abban a
vágyában, hogy Bawu nyomdokain ő is kísérletet tegyen az afrikai állatok
keresztezésére és továbbtenyésztésére. Az afrikander fajtának ugyanis az a
híre, hogy erős testi felépítésű jószág, amely ellenáll a betegségeknek és jól
tűri az aszályos éveket, ha a szaporábban ellő Santa Gertrudis fajtával
pároztatja a tenyésztő.
Mesterséges megtermékenyítés révén tenyésztett fiatal vemhes
tehenekre esett a választása. Jó pedigréjű, híres vérvonalú bikákat is vett,
miután gondosan tanulmányozta a marhalevelüket, megszemlélte magukat
az állatokat, majd ellenőrizte oltási igazolványaikat, karantén- és biztosítási
bizonylataikat; erre szükség is volt, ha át akarja lépni velük az országhatárt.
Eközben intézkedett róla, hogy a kiválasztott állatokat tehergépkocsikon
indítsák útnak észak felé, King's Lynnbe, méghozzá olyan ügynökök
irányításával, akik tapasztalatokat szereztek értékes élő állatok országúti
szállításában.
A számára folyósított kölcsönből csaknem kétmillió dollárt fordított a
vásárlásra, mielőtt visszarepült volna King's Lynnbe, hogy megtegye a
végső előkészületeket a szállítmányok fogadására. A tenyészállatok
szállításának – ezt is tisztázta – apránként kellett végbemennie, hosszú
hónapok során avégett, hogy minden csoportot megfelelőképp vehessem
át, s megtelepítse őket a birtokon, mielőtt a következő csoport befutna.
Elsőként négy fiatal bika érkezett meg, láthatóan azért eléggé éretten
ahhoz, hogy teljesítsék apai kötelességeiket. Craig fejenként ezerötszáz
dollárt fizetett értük. Peter Fungabera úgy határozott, hogy a bikák
érkezésének alkalmából kisebb ceremóniát rendez. Két minisztertársát is
rábeszélte, hogy vegyenek részt a King's Lynn-i ünnepi eseményen, bár
sem a miniszterelnök, sem Tungata Zebiwe „bajtárs”, az idegenforgalmi
miniszter nem jöhetett el a „fogadásra” más elfoglaltsága miatt.
Craig aznapra bérelt egy jókora cirkuszi sátrat, amíg a boldogságtól
ragyogó képű Joseph szerfölött fontoskodva igazi lakomát szervezett
legendás és maga készítette ínyencfalataiból. Craignek még mindig
szívfájdalmai voltak az állatvásárlásra költött kétmillió dollár miatt, így
azután inkább ál dél-afrikai pezsgőt rendelt, nem igazit.
A miniszterek és kísérőik egész konvojravaló fekete Mercedesszel
érkeztek meg, tetőtől talpig felfegyverzett testőreik kíséretében; mindegyik
gorilla füstszínű napszemüveget viselt. A hölgyek bokáig érő mintás
szafariestélyiben domborítottak; a ruhaminták különben rikító és
majdhogynem képtelen színekben ragyogtak. Az édes pezsgő úgy patakzott
le a torkukon, mint amikor kihúzzák a fürdőkád dugóját; hamarosan női
csicsergés és vihogás töltötte be a sátrat, az előkelőségek nejei pedig úgy
rebbentek ide-oda a vászontető alatt, akár megannyi csillogó-villogó
seregély. Az oktatásügyi miniszter idősebb hitvese (mert volt fiatalabb
élettársa is), vidáman kigombolta a blúzát, hogy dús fekete keblét a
derekán lógó csecsemő szájához emelje, mintegy korai villásreggeli gya-
nánt, ő eközben zavartalanul kortyolta a pezsgőt, szinte hihetetlen men-
nyiségben. – Így történik repülés közben az üzemanyag felvétele is – je-
gyezte meg Craig egyik fehér szomszédja, aki a Királyi Légierő bom-
bázótisztje volt valamikor, és szélesen elvigyorodott e „tankolás” láttán.
Peter Fungabera utolsóként érkezett, estélyi ruhában; fiatal segédtiszt
vezette a gépkocsiját, a Harmadik Ezred kapitányi uniformisában; ezt a
fiatalembert Craig már jó néhányszor látta a tábornok környezetében.
Ezúttal Peter be is mutatta a tisztet Craignek:
– Rimon Nbebi kapitány.
A fiatalember sovány volt, szinte törékeny testalkatú. Acélkeretes
pápaszeme mögött katonatiszthez nem illő riadt szempár pislogott; gyorsan
és idegesen fogott kezet Craiggel, aki szívesen szót váltott volna vele,
csakhogy épp akkor már dübörgőit is fölfelé a dombon a bikákat szállító
ponyvás teherautó.
A hatalmas masina finom rőt porfelhőt vert föl a karám előtt, amelyet
Craig a bikák számára rótt össze gerendákból. A rakodótérről a
szállítómunkások leeresztettek egy pallót, mielőtt azonban lehajtották
volna a teherautó hátsó zárólapját, Peter Fungabera fellépkedett a
baldachinnal árnyalt szónoki emelvényre, hogy így szóljona sokasághoz:
– Hölgyeim és uraim! Mr. Craig Mellow-ban olyan férfit tisztelhetünk,
aki – ha kedve tartja – letelepedhetett volna a világ bármelyik országában,
sőt mint egy nemzetközileg ismert sikerkönyv írója, minden bizonnyal
örömmel üdvözlik bárhol és bármikor. Ám ő úgy döntött, hogy visszatér
Zimbabwéba, s ezáltal az egész világ előtt hitet tett róla, hogy a mi hazánk
az az ország, ahol bármilyen színű legyen is a polgárok bőre, tartozzék
bármely törzshöz – fekete vagy fehér, vagy legyen bár masona vagy
matabele –, szabadon élhet és munkálkodhat, nem kell attól tartania, hogy
zaklatnák, itt biztonságban élhet, igaz törvényeink oltalma alatt.
E politikai reklámszöveg után, Peter Fungabera egy kis tréfát is
megengedett magának. – Most pedig körünkben üdvözölhetjük ezeket az új
bevándorlókat, abban a biztos tudatban, hogy számos derék fiú és szép
lány atyái lesznek, részt vállalva szép hazánk, a mi Zimbabwénk
felvirágoztatásában.
Peter Fungabera tapsolt elsőként, amikor Craig lebillentette a hátsó
zárólapot, az első új bevándorló pedig ott állt pislogva a vakító
napsütésben. Hatalmas testű jószág volt, több mint egy tonna súlyú feszülő
izom mozdult fénylő vörösesbarna szőrzete alatt. Szegény állat tizenhat
órát töltött mostanáig zajos és imbolygó börtönében. Elinduláskor kapott
ugyan nyugtatót, de eddigre a gyógyszer hatása elmúlt, bár kissé szédelgett
még, és emiatt az egész világgal szemben harag töltötte el. Most véres
szemmel pislogott le a tapsoló tömegre, a nők nemzeti viseletének színes
orgiájára, s ekkor minden bizonnyal felismerte ingerültségének célpontját.
Dühös bömbölés tört elő a torkából, majd őreit maga után vonszolva, úgy
rohant alá a deszkahídon, mint valami rőt lavina.
Gondozói kiejtették kezükből a köteleket, s a rohamra induló állat előtt
szinte szilánkokra hullott egy zárócövek; a miniszterek kísérete
ugyanolyan gyorsan futásnak eredt. Úgy szóródtak szét, akár szardíniák a
gyors barracudák támadása láttán. Magas rangú állami hivatalnokok vágtak
a feleségük elé, hogy mihamarább elérjék a jacarandaliget nyújtotta
menedéket; az asszonyok hátára szíjazott csecsemők pedig éppolyan
hangosan visítoztak, mint a mamájuk.
A bika – még mindig teljes erővel dübörögve – nekirohant a sátor egyik
oldalának, izmos vállaival elsodorta a feszítőköteleket, mire a sátor
vászonlapjai kecsesen fodrozódva omlottak össze, maguk alá temetve a
bennszorult, pánikba esett tivornyázókat. Az állat a düledező sátor másik
oldalán tört utat magának a szabadba, épp abban -a pillanatban, amikor az
egyik ifjú miniszterfeleség rémülten sivítozva átrohant az állat orra előtt. A
bika hosszú, előremeredő szarvával a nő felé döfött, s szarva hegyével
sikerült is keresztüldöfnie a hölgy hosszan libegő uszályát. A dühödt
barom rántott egyet busa fejével, a rikító színű anyag pedig letekeredett a
nőről, akárcsak holmi búgócsiga zsinórja. A hölgy akarata ellenére gyors
piruettet írt le, aztán mégis visszanyerte az egyensúlyát, hogy anyaszült
meztelenül rohanjon fel maga is a dombra; hosszú lábain aranybarnán
csillogott a bőr, dús keblei pedig ruganyosán himbálóztak a levegőben.
– Kettő az egyhez, hogy a hölgyike mellbedobással győz! – bömbölte
izgatottan az angol bombázótiszt. Ő is alaposan betankolt már az olcsó
pezsgőből.
A vidám színű ruha viszont a bika feje köré tekeredett. Ez éppen ele-
gendő volt hozzá, hogy a dühödt állat keblében a spanyol corridák halálos
haragja ébredjen, akárha a matador vörös kendőjével kellene szembe-
néznie. Hatalmas szarvakkal ékes fejét ide-oda ingatta, miközben a színes
anyag nagyokat csattant, mint a harci lobogó szélvihar idején; a lengő ruha
alól ki-kivillantak gonosz kis szemei – pillantása pedig most egyenesen a
tiszteletre méltó oktatási minisztert vette célba, a menekülők seregének
leglomhább tagját, akinek ugyancsak meggyűlt a baja a meredek lejtővel.
A miniszter ugyanis jókora pocakot eresztett, ami illő is egy ilyen fontos
személyiséghez. Mellénye alatt rengett a roppant hústömeg, arca
hamuszínű volt a rémülettől, a félelem és a kimerültség pedig magas,
lányos falsetto sikolyokat csalt ki belőle. – Lőjétek le! – sivította. – Lőjétek
le ezt a sátánt!
Testőrei nem vettek tudomást a tűzparancsról, hiszen már vagy ötven
lépéssel megelőzték, sőt egyre inkább teret nyertek.
Craig tehetetlenül figyelte a felfordulást a teherautó rakterének
magasságából, ahogyan a bika leszegett fővel most a menekülő miniszter
nyomába eredt a domboldalon. Porfelhő szállt a magasba a barom patás
léptei nyomán, s az állat másodjára is riasztó bőgést hallatott. A
hanghullám, amelynek forrása immár csak néhány ujjnyira harsant fel a
miniszteri hátsó mögött, s a harsogó bömbölés mintha fizikailag fölemelte
volna a testes üldözöttet a biztonság felé vezető utolsó néhány lépés során,
amikor aztán kiderült, hogy az excellenciás úr jobb famászó, mint amilyen
kiváló sprinter. A kövér ember valóban úgy kúszott fel a legközelebbi
jacarandafára, akár a mókus, majd kényes egyensúlyi helyzetbe került a
legalsó ágakon. A fújtató bika viszont közvetlenül alatta torpant meg.
Gyilkos kedvében és csalódásában az állat újra szörnyű bömbölést
hallatott, dühödt pillantást vetve az ég és a minden ízében reszkető hájas
alak felé. Majd a bika első lábaival kaparni kezdte a földet, miközben
gonoszul meredező, fehér hegyű szarvaival böködni kezdte a levegőt.
– Tegyetek már valamit! – rikácsolta a miniszter.
– Hajtsátok el innen!
Testőrei most hátranéztek a válluk fölött, s látván a pillanatnyi üldözési
szünetet, visszanyerték bátorságukat. Megtorpantak hát ők is, majd
lekanyarították karabélyukat a vállukról, hogy aztán óvatosan araszolni
kezdjenek a bika és kiszemelt áldozata felé.
– Ne! – kiáltotta Craig, túlharsogva az automata fegyverek závárzatának
csattogását. – Ne lőjenek! – Bizonyos volt benne, hogy a biztosítási
feltételek között nem szerepel a „szándékos, célzott puskatűz által okozott
elhullás” megjelölés, és – teljesen függetlenül a kockán forgó ezerötszáz
dollártól – egy sortűz a bika háta mögött is végigseperné a terepet, köztük a
megroggyant sátrat és a benne tartózkodókat is, a szétszórtan menekülő
asszonyokkal és gyermekekkel, sőt jómagával egyetemben.
Az egyik egyenruhás testőr most mégis fölemelte a fegyverét és
gondosan célzott. Az imént átélt megpróbáltatás és rémület miatt alaposan
reszketett kezében a karabély. Fegyverének csöve széles köröket rajzolt a
levegőbe.
– Ne! – ordította ismét Craig, azzal hasra vágta magát a teherautó
pótkocsijának rakterén. Ebben a pillanatban lépett a remegő puskacső és a
bika közé egy magas, szikár férfi.
– Sadrah! – suttogta hálás szívvel Craig, miközben az öregember
parancsoló mozdulattal félretolta a fegyvercsövet, majd szembefordult a
bikával.
– Látlak, Nkunzi Kakhulu! Látlak, Nagy Bika! – köszöntötte udvariasan
a fenevadat.
Hangja hallatán a bika elfordította a tekintetét, majd láthatóan
végigmérte Sadrahot. Horkantott egyet, és fenyegetően megrázta a fejét.
– Hau, bikák fejedelme! De gyönyörű is vagy! – dicsérte az állatot
Sadrah, majd egy lépéssel közelebb óvakodott a fenyegető szarvakhoz.
Az állat ismét a földet kapálta patáival, majd néhány fenyegető lépést
tett az öreg pásztor felé. Sadrah azonban meg sem moccant, mire a bika
megállt vele szemben.
– Milyen nemes tartású is a fejed! – károgta a vénember. – A szemeid
pedig, akár két fekete hold.
A bika megrázta a szarvait, de már kevésbé haragosan ingatta a fejét,
válaszként pedig Sadrah egy második óvatos lépésre szánta el magát. A
rémült nők és gyermekek sikongása elnémult. Még a leggyávábbak sem
futottak tovább, hanem megálltak, és visszanéztek az öregre és a rőt szőrű
bikára.
– Szarvaid olyan élesek, mint a híres Mzilikazi gyilkos dárdái!
Sadrah egyre közelebb került az állathoz, a bika pedig bizonytalanul
pislogni kezdett, vörös, karikás szemekkel sandítva az öregre.
– És milyen dicsőek is súlyos heréid – mormolta Sadrah szelíden. –
Mint megannyi óriás sziklagolyóbis. Tízszer ezer tehén fogja érezni
pompás súlyukat.
A bika egy lépést hátrált, miközben kevésbé meggyőzően rázogatta busa
fejét.
– Lélegzeted forró, akár az északi szél, ó, bikák páratlan királya –
mondta szelíden Sadrah, azzal lassan kinyújtotta a kezét, miközben
mindenki lélegzetét visszafojtva leste a jelenetet.
– Ó, drága jószág – lehelte Sadrah, megsimogatva az állat fényes,
nedves, csokoládészínű pofáját, mire a bika idegesen megrezzent, de aztán
visszalépett, hogy megszimatolja Sadrah ujjait. – Édes, drága jószág, nagy
bikák leendő atyja – mondta a vénember, miközben mutatóujját a nehéz
bronz orrkarikába csúsztatta, másik kezével átölelve az állat fejét. Aztán
lehajolt, száját a bika kitágult rózsaszín orrlyukaihoz illesztette, hogy aztán
belefújjon a két likba. Az állat testén remegés futott át, Craig pedig tisztán
látta, hogy a hatalmas állat megfeszült vállizmai elernyednek. Sadrah ekkor
fölegyenesedett, s ujjával még mindig az orrkarikába csimpaszkodva,
lassan megindult – a bika pedig nyugodt léptekkel botorkált utána, lengő
bőrleffentyűkkel az álla alatt. A nézősereg soraiból óvatos diadalordítás
hangzott fel, de menten abba is maradt, amikor Sadrah perzselően gúnyos
pillantással tekintett körbe.
– Nkoszi! – szólt oda Craignek az öreg pásztor. – Tereld csak el ezeket
a csacsogó masona majmokat a birtokodról. Fölizgatják e kedves állatot –
mondta parancsoló hangon, Craig pedig csak remélhette, hogy az előkelő
vendégkoszorú tagjai közül senki sem érti a szindebele nyelvet.
Ismét csodálattal töltötte el az a szinte misztikus kötelék, amely a nguni
törzs és jószágaik között feszül. Az idő homályába merült régmúlt óta,
amikor az első csordákat kiterelték e pásztorok valahonnan Etiópia hegyei
közül, hogy századok során egyre délebbre keressenek új legelőket, a
fekete bőrű etiópok ivadékai és az állatok élete-sorsa egyre szorosabban
egybefonódott. Ez a púpos marhafajta eredete Indiába nyúlik vissza,
nemzetségük, a bos indicus jelentős mértékben különbözik is az európai
bos taurustól, de az idők során éppannyira afrikai jellegűek lettek ezek az
állatok, mint azok a törzsek, amelyek gyengéden gondozták őket,
megosztva velük életformájukat. Különös dolog, gondolta Craig, hogy a
harcias marhatenyésztő törzsek mintha mindig is uralkodtak volna a
többiek fölött; az olyan népek, mint a maszáik, a becsuanák és a zuluk az
idők kezdete óta igába hajtották földművelő szomszédaikat. Ennek talán az
a magyarázata, hogy a nomádok örökkön új legelőket kerestek-kutattak;
meg kellett védelmezniük a füves pusztákat a többiekkel szemben, óvniuk
kellett csordáikat a ragadozóktól, akár emberek voltak, akár vadállatok,
talán ezért is lettek annyira harciasak.
Aki most Sadrahot figyelte, miként vonszolja maga után a hatalmas
bikát, annak már óhatatlanul látnia kellett ezt az úri arroganciát, gazda és
jószág nemes szövetségét. Nem úgy az oktatásügyi miniszter, aki kövér
macska módjára továbbra is két kézzel csimpaszkodott a jacarandafa ágán.
Craig oda is sietett a fához, hogy a testőrökkel együtt kérlelni kezdje a
kövér uraságot, szálljon le ismét a szilárd talajra.
A hivatalos személyek közül Peter Fungabera távozott utolsóként.
Elkísérte Craiget, aki végigvezette a birtokon, és értően szimatolta az
aranyszínű, kemény szálú, édes illatú nádat, amely immár félig befedte az
udvarház tetejét.
– Nagyapám az eredeti nádfedél helyébe bordáspehelyazbeszt tetőt
húzatott a háború éveiben – magyarázta Craig. – A ti RPG–7-es rakétáitok
ugyanis elég forró jószágok voltak.
– Igaz – helyeselt Peter higgadt hangon. – Sok szép tűzijátékot
rendeztünk velük.
– Őszintén szólva, hálás vagyok, amiért alkalmam nyílt az udvarház
újjáépítésére. A nádtető alatt ugyanis hűvösebb a levegő, mert hiszen a
nádfedél festőibb is, meg aztán az elektromos hálózatot és a vízvezetéket is
rendbe kellett hozatnom.
– Gratulálok neked, amiért ennyi munkát vittél végbe ilyen rövid idő
alatt. Hamarosan te is olyan nagystílűén élhetsz, ahogyan az őseid mindig
is éltek, amióta csak meghódították Zimbabwét.
Craig fürkésző pillantást vetett a tábornokra, vajon nem lát-e a
szemében malíciát, de Peter mosolya éppolyan elbűvölő és könnyed volt,
mint máskor.
– Ezek a renoválási és helyreállítási munkák jócskán megnövelik a
birtok értékét – mutatott rá Craig. – Neked pedig szép rész jut belőle.
– Persze – bólintott Peter, kezét pedig Craig karjára tette. – Ráadásul
akad még itt tennivalód. Mikor kezdesz hozzá a Zambezi Vizei
kiépítéséhez?
– Nemsokára hozzáfoghatok, amint megérkezik a többi állat, Sally-
Anne pedig segíteni tud a részletek kidolgozásában.
– Ah! – mondta Peter. – Akkor viszont máris belevághatsz a terv
megvalósításába. Sally-Anne Jay ugyanis tegnap reggel leszállt a hararei
repülőtéren. – Craig érezte, hogy megdobban a szíve az örömtől és a
várakozásteli izgalomtól.
– Ma este beugrom a városba, hogy felhívjam.
Peter Fungabera türelmetlenül csettintett. – Hát még nem szerelték be
hozzád a telefont? Holnap azonnal intézkedem. Addig is használhatod a
rádióadómat.
A telefonszerelők már másnap délelőtt megérkeztek, Sally-Anne Cessna
sportgépe pedig egy órával később zümmögve közeledett is kelet felől.
Amikor a lány kiugrott a gép kabinjából, Craig rájött, hogy el is feledte
már, milyen fürgén és gyorsan mozog a fiatal nő, és szinte újra fel kellett
fedeznie a lány szűk farmernadrágba bújtatott, karcsú lábait: Sally-Anne
mosolya őszintén sugárzott, kézfogása pedig kemény volt, szinte férfias;
gyapjúinge alatt láthatóan nem viselt más ruhadarabot. Sally-Anne észre is
vette a férfi gyors pillantását, majd azt is látta, hogy Craig némi bűntudattal
elkapja a tekintetét, de nem látszott rajta, hogy e fürkész szemrevételezés
megbántotta volna.
– Milyen csodaszép a birtokod a levegőből! – jegyezte meg.
– Akkor hadd mutassam meg a földről is – ajánlotta a férfi, a nő pedig
máris a Land Rover hátsó ülésére dobta a zsákját, lábát pedig kilógatta a
kocsi ajtajának szélén, mint valami fiatal fiú.
Késő délután értek vissza az udvarházhoz.
– Kapa-lala már rendbe hozott számodra egy szobát, Joseph pedig első
osztályú vacsorát készített. Végre működik a generátorunk, így azután a
villanyfénynek is örvendezhetünk, a bojler pedig ma reggel óta melegíti a
vizet, így hát semmi akadálya egy forró fürdőnek, vagy vigyelek vissza a
városi motelbe?
– Takarékoskodj csak a benzinnel – fogadta el a meghívást a nő
mosolyogva.
Fürdés után Sally-Anne kijött a verandára, törülközőből rögtönzött
turbánt nedves fürtjein, leült egy székre Craig mellé, lábait pedig feltette az
alacsony falra.
– Egek, isteni volt a fürdő! – A lány bőréből szappanillat áradt, bőre
pedig még rózsaszínűén csillogott a forró víztől.
– Hogyan óhajtod a whiskyt?
– Tisztán és sok jéggel.
A lány ivott egy kortyot, sóhajtott, majd mindketten némán figyelték a
naplementét. Amolyan igazán afrikai, tombolóan bíborvörös naplemente
volt, amely varázslatos hatást tett rájuk, s az egész természetet is mintegy
megigézte; ha bármelyikük megszólal most, az szinte szentségtörés lett
volna. Némán figyelték hát, hogyan bukik alá a napkorong, végül aztán
Craig közelebb hajolt a lányhoz, és átnyújtott neki egy papírköteget.
– Mi ez? – kérdezte Sally-Anne kíváncsian.
– Egy kis előleg jövendő szolgálataidért mint konzultáns és
vendégelőadó a Zambezi Vizei megbízásából. – Craig felkattintott egy
olvasólámpát a lány széke fölött.
Sally-Anne lassan olvasta a szöveget, minden oldalt háromszor-
négyszer is átfutott, majd hátradőlt, védelmezőén öléhez szorítva a
kéziratot, és a lehulló sötétségbe meredt.
– Ez csupán amolyan rövid, kidolgozatlan vázlat, annak is csak az első
néhány oldala. Azt javasolnám, hogy a könyv címlapján a te fényképeid
szerepeljenek – törte meg végül a csendet Craig kissé zavartan. – Persze én
csak alig néhány fotódat láttam. De biztos vagyok benne, hogy van néhány
száz felvételed. Arra gondoltam, hogy összeállíthatnánk egy kétszázötven
oldalas könyvet, ugyanannyi fényképpel – persze mindegyik színes fotó
lenne.
A lány lassan feléje fordította a fejét. – És még te féltél? – kérdezte. –
Az istenedet, Craig Mellow, most szinte hülyét kapok a szorongástól.
A férfi látta, hogy Sally-Anne szemeiben ismét könnyek csillognak. –
Úgy áll a helyzet – mondta a lány, keresve a szavakat, aztán elhallgatott. –
Ha a fotóimat a te szöveged mellé tenném, hidd el, gyöngék lennének, akár
a harmat, legalábbis azt hiszem; nem lennének méltóak ahhoz a mélységes
vonzalomhoz, amelyet olyan szépen fogalmaztál meg, ahhoz a
vonzalomhoz, amelyet Zimbabwe iránt érzel.
A férfi tagadólag rázta a fejét. A lány ismét alátekintett a szövegre, és
újra átfutotta a kéziratot.
– Mondd csak, Craig, biztos vagy benne, hogy ezt a könyvet az én
fotóimmal akarod kiadni?
– Igen, nagyon is biztos vagyok benne.
– Köszönöm – mondta erre egyszerűen a lány, és ebben a pillanatban
Craig előtt világossá vált, hogy egymáséi lesznek. Nem most, nem is ma
éjjel, ez még túl korai lenne – de nemsokára szeretők lesznek. Érezte, hogy
a lány is tisztában van ezzel, mert jóllehet alig szóltak egymáshoz, Sally-
Anne orcáit pír öntötte el barnára sült bőre alatt; valahányszor rápillantott,
szinte a tartózkodása ellenére is látta a lány vérének lüktetését, Sally-Anne
pedig nem mert rátekinteni.
Vacsora után Joseph felszolgálta a kávét a verandán, és miután a
szakács visszavonult, Craig eloltotta a lámpát, a férfi és a nő pedig a
sötétben ülve figyelte, hogyan kél fel a hold a mszasza fák fölött, amelyek
a völgy túloldalán álltak őrt a domboldalon.
Amikor végül a lány felállt, hogy visszavonuljon, lassan kelt fel a
helyéről, és mintha ok nélkül habozott volna kissé. Ott állt szemben a
férfival, feje egy magasságban Craig állával, s ekkor halkan azt mondta: –
Köszönöm. Köszönöm neked – azzal hátrahajtotta a fejét, lábujjhegyre állt,
és ajkaival lágyan megérintette a férfi arcát. De Craig tudta, hogy a lány
még nem döntött, ezért nem ölelte magához.
Mr. Joseph Petal királyi tanácsos azzal kezdte a védelem munkáját, hogy
Tungate Zebiwe gépkocsivezetőjét szólította első tanúként.
A sofőr erőteljes testalkatú, fiatal matabele volt; máris látszottak rajta az
elhízás jelei; kerek arca joviális és barátságos lehetett valamikor, most
viszont zavar ült rajta és vonásait bánat fátyolozta. Fejét simára
borotválták, és kihallgatás közben egyetlen egyszer sem nézett Tungatára a
tanúk emelvényéről.
– Letartóztatásának éjjelén milyen utasításokat adott magának Zebiwe
miniszter? – hangzott az első kérdés.
– Semmilyet. Nem mondott nekem egy szót sem.
Mr. Petalt őszintén meglepte a válasz, ezért tanulmányozni kezdte a
jegyzeteit.
– Nem közölte magával, hová kell indulnia? Ön azt sem tudta volna,
hogy merrefelé halad?
– Csak annyit mondott: „Menj egyenesen”, aztán meg: „Itt fordulj
balra”; „Itt most jobbra” – motyogta a vezető. – Nem tudhattam hát, hogy
hová megyünk.
Mr. Petal láthatóan nem ilyesféle válaszra számított.
– Nem utasította-e Zebiwe miniszter, hogy hajtson a Tuti Misszióra?
– Tiltakozom, your lordship – pattant fel az ügyész.
– Tartózkodjék a „rávezető” kérdésektől, Mr. Petal.
Mr. Joseph Petal álltában is láthatóan elgondolkodott. A kezében tartott
iratcsomag lapjait forgatta, Tungata Zebiwére pillantott, aki tökéletesen
passzívan ült a helyén. A védő tehát más oldalról próbálta feltenni a
kérdéseit.
– Letartóztatásának éjszakája óta hol tartózkodott?
– A börtönben.
– Voltak látogatói?
– Eljött a feleségem
– Senki más?
– Senki – mondta a gépkocsivezető, és védekezően lehajtotta a fejét.
– Mik azok a nyomok a fején. Netán megverték?
Craig csak most vette észre a sofőr kopaszra borotvált fején éktelenkedő
lilás daganatokat.
– Igen erélyesen kell tiltakoznom lordságodnál! – kiáltotta panaszosán
Abel Khori.
– Mr. Petal, mi a célja az ilyen kérdésekkel? – kérdezte fenyegető
hangon Domashava főbíró.
– My lord, arra szeretnék rájönni, vajon miért mutatkoznak különbségek
a tanú vallomása, illetve a rendőrségi kihallgatáson általa tett kijelentések
között.
Mr. Petalnak valósággal harcolnia kellett, hogy világos válaszokat
csikarjon ki a mogorva és együttműködésre nemigen hajló tanúból, végül
feladta a harcot, és lemondóan legyintett egyet.
– Nincs több kérdésem, lordságod. – Ekkor Abel Khori emelkedett fel
diadalmas mosollyal a helyéről, hogy a vád részéről tegye fel
keresztkérdéseit.
– A tehergépkocsi tehát magára villogott a lámpáival?
– Igen.
– És mi történt ezután?
– Nem értem, uram.
– Mondott, vagy cselekedett-e valaki a Mercedesben valamit, amikor
maga megpillantotta a teherautót?
– Lordságod... – kezdte Mr. Petal, de az ügyész belefojtotta a szót.
– Szerintem ez helyénvaló kérdés, a tanúnak válaszolnia kell rá.
A gépkocsivezető a homlokát ráncolta, miközben emlékezni próbált,
aztán végre azt motyogta: – Zebiwe miniszter bajtárs azt mondta: „Ez az –
húzódj félre oda és állj meg.”
– Ez az! – ismételte meg Abel Khori lassan és tagoltan. – „Húzódj félre
oda és állj meg!” Ezt mondta tehát a vádlott, amikor észrevette a
teherautót, így van?
– Igenis. Ezt mondta.
– Nincs több kérdésem, your lordship.
King's Lynn hatalmas birtoka mintha éppen úgy várta volna, akárcsak ők,
hogy ez bekövetkezzen.
Réges-régen történt, hogy ezt a földet kihasították a vadonból.
Voltaképp egy másik férfi és egy másik asszony szerelme ihlette az
udvarház építését, s az azóta lepergett évtizedek s az első szerelmesek óta
újabb és újabb férfiak és asszonyok léptek az első emberpár nyomába,
mind azzal a szándékkal, hogy fenntartsák és szeressék ezt a birtokot. Ők
és a nyomukba lépett nemzedékek immár a kőfallal kerített kis temetőben
aludtak Örök álmukat, a kopje, a dombocska tetején, az udvarház mögötti
halmon, de még éltek, amikor King's Lynn felvirágzott. Előbb felvirágzott,
majd romlásnak is indult a birtok a közömbös kósza népség kezei között
ezen a távoli vidéken, mert a koldus földfoglalók letarolták, meggyalázták
és megfosztották egy létfontosságú elemétől, amelynek a neve: szeretet.
S az a létfontosságú elem akkor is hiányzott még innen, amikor Craig
romjaiból újjáépítette az udvarházat, a legelőkön pedig új csordát telepített.
Most viszont végre kivirágzóit a szerelem a King's Lynnen, s egymásban
megtalált örömük mintha a dombon álló udvarházból sugárzott volna ki,
hogy átitassa, fénykörbe vonja az egész birtokot, életet lehelve belé, az
elevenebb élet még termőbb ígéretével itatva át e földet.
A matabelék ezt nyomban érzékelték is. Amikor Craig és Sally-Anne az
ütött-kopott Land Roveren ott száguldozott az ösvényről égnek szálló
vörhenyes porfelhők között, a kerítéssel övezett legelőket összekötő
keskeny utakon, a matabele asszonyok fölegyenesedtek fából faragott
mozsaraik mellől, amelyben a kukoricát zúzták-ütögették, vagy merev
nyakkal pislogtak ki a fejükön egyensúlyozott roppant rőzsekötegek
mögül, hogy kiabálva üdvözöljék őket, vagy csak utánuk bámuljanak a
porban, gyengéd és értő pillantásokkal. Az öreg Joseph ugyan ki sem
nyitotta a száját, de Craig szobájában négy párnát helyezett el az ágyban, a
mellette álló asztalkára virágot rakott egy vázába, azon az oldalán az
ágynak, amelyet Sally-Anne választott magának, hajnalonta pedig négy
különleges süteményt tett a tálcára, amikor behozta nekik a korai reggelit.
Sally-Anne három napon át türtőztette magát, aztán a negyedik reggelen
teáját szürcsölgetve egyszerre felült az ágyban, és azt mondta Craignek: –
Ami a függönyöket illeti, pompásan megfelelnének mosogatórongynak,
tudod. – Egy fél süteménnyel a kezében a nyers és olcsó kalikóvászon felé
bökött, amelyet Craig akasztott az ablakra.
– Tudnál jobbat? – kérdezte tőle Craig leplezett ravaszkodással, a nő
pedig egyenesen belesétált a csapdába. Mert amint dolga akadt a
függönnyel, nem szabadulhatott többé a tennivalóktól. Attól kezdve, hogy
bútorokat terveztetett Joseph rokonával, az áccsal, egészen addig, hogy
nekifogott egy új veteményeskert ültetéséhez, azután meg rózsabokrokat és
cserjét telepített az elfonnyadt gizgaz helyén, sokféle dolga akadt.
Azután Joseph is részese lett az egész összeesküvésnek, mert reggelente
megjelent Sally-Anne színe előtt a vacsora javasolt étrendjével. – Sült
legyen ma estére, Nkoszazano, vagy inkább csirke, currymártásban?
– Nkoszi Craig a pacalt imádja – mondta az öregnek Sally-Anne, aki
egy véletlen társalgás során jutott erre a felfedezésre. – Tudnál készíteni
vacsorára egy jó hagymás pacalt?
Joseph sugárzó arccal fordult a nő felé. – A háború előtt az öreg
főkormányzónak, valahányszor itt járt Kingi-Lingiben, mindig hagymás
pacalt készítettem, Nkoszazana! ő meg így szólt hozzám, hogy aszongya:
„Nagyon jó ez, Joseph, te tudod a legjobb pacalt csinálni az egész
világon!”
– Oké, Joseph, akkor legyen ma estére a „te legjobb pacalod az egész
világon” – mondta nevetve a nő, aki csak akkor jött rá, milyen nagy
horderejű hatása volt ennek a rendelésnek, amikor Joseph ünnepélyesen
átadta neki az éléskamra kulcsait.
A lány éppen odahaza volt, amikor King's Lynnen megszületett az első
borjú; nehéz ellés volt, mert a kis állat farfekvésben helyezkedett el.
Craignek fel kellett tűrnie az ingujját, hogy beszappanozott kézzel
kiszabadítsa az anyaállat testébe szorult kis jövevényt, mialatt Sadrah és
Hans Groenewald tartotta keményen a tehén fején a szíjat, Sally-Anne
pedig magasba emelt istállólámpával állt mellettük, hogy világítva
asszisztáljon az eseményhez.
Amikor végre a borjú a lámpafény körébe csusszant, látták, hogy üsző,
halványsárga a szőre és nemsokára ott állt ingadozva vékonyka lábain.
Aztán, amint megtalálta az anyai tőgyet, rábízhatták Sadrah gondjaira, ők
pedig visszafekhettek az ágyba.
– Ez volt életem egyik legcsodálatosabb élménye, drágám. Ki tanított
rá, hogy levezess egy ellést?
– Bawu, a nagyapám. – Magához ölelte a lányt a sötét hálószobában. –
Nem lettél rosszul?
– Borzasztóan nagy élményt jelentett. Már úgy vártam, hogy szegényke
a világra jöjjön. A szülés annyira izgalmas.
– Akárcsak Nyolcadik Henrik, én jobban szeretem, ha csak amúgy
elvontan gondolok az ilyesmire – nevetett a férfi.
– Te gonosz fiú – suttogta Sally-Anne. – Nagyon kifárasztott?
– Hát téged?
– Nem – vallotta be a lány. – Őszintén mondom, igazán nem fárasztott
ki.
Kicsit mocorgott, hogy kibontakozzon a férfi karjai közül, de csak
amúgy félszívvel.
– Kaptam ma egy táviratot – mondta akkor Sally-Anne – a
repülőszerviztől. A Cessna teljesen rendben van. Le is kellene ugranom
Johannesburgba, hogy átvegyem a gépet.
– Ha tudnál várni két-három hetet, én is veled mennék. Odalenn rémes
aszály van, a marha nem is lehetne olcsóbb. Együtt repülhetnénk eí a
nagyobb tenyésztőkhöz, hogy olcsón jussunk új állatokhoz.
A lány el is halasztotta az utazást, aztán a napok egybefolytak,
mindkettőjük számára csordultig munkával és szerelemmel – dolgoztak a
képeskönyvön, Craig az új regényén, a lány a vadvédelmi alap számára
gyűjtött anyagot a terepen; együtt munkálkodtak a Zambezi Vizeinek
megnyitása előtti utolsó ecsetvonásokon, s nap nap után szépítgették-
csinosították a King's Lynn-i udvarházat.
Minden múló héttel a lány egyre csekélyebb ellenállást tanúsított Craig
bűvös hatásával szemben, amiként King's Lynn vonzereje is mind jobban
lenyűgözte; előző életének munkája fakulni kezdett, amíg egy napon
rádöbbent, hogy a dombtetőn álló házról minduntalan úgy beszél:
„hazamegyünk”, s ez a felismerés már meg sem lepte igazán.
Egy héttel később Sally-Anne ajánlott levelet kapott; hararei címéről
továbbította a posta. A levélben űrlapot talált, a kísérő sorokban pedig fel-
szólítást, hogy kérje hivatalosan kutatási ösztöndíjának meghosszabbítását
a Wildlife Fundtól. S ahelyett, hogy a megfelelő rubrikát kitöltötte volna,
hogy nyomban visszaküldje, amint kérték, a papírlapot becsúsztatta a
sportzsákba, amelyben a fényképezőgépét tartotta.
– Majd holnap elküldöm – ígérgette önmagának, de lelke mélyén érezte,
hogy élete fordulóponthoz érkezett. Az a kilátás, hogy egymagában repül
Afrika fölött, hogy semmi egyebe sincs, mint egy váltás ruha meg a
fényképezőgépe, hogy ott alszik, ahol éppen lehajtja a fejét, s ott fürdik
meg, ahol alkalom kínálkozik rá, immár nem is volt számára annyira
vonzó, mint azelőtt.
Aznap este, vacsora közben, körültekintett a tágas, szinte üres
ebédlőben, amely a maga varrta függönyöket nem számítva egészen
dísztelen volt, megérintette a rhodéziai fából faragott ebédlőasztalt, melyet
az ő útmutatása alapján Joseph rokona barkácsolt össze, s akkor
elgondolkodott, hogy a használattól és a gondozástól ez a bútor nemsokára
patinás lesz. Azután az égő gyertyák lángjain keresztül a szemben ülő
férfira nézett, s akkor rémület futott át rajta, ugyanakkor különös mámort is
érzett. Tudta, hogy most már határozott.
A verandán kávéztak, s a tücskök cirpelését hallgatták a jacarandafák
ágai között, néha pedig a denevérek sivítását, amint rovarra vadásznak a
sárga holdtányér alatt.
A férfi vállához bújt ekkor, és azt mondta: – Craig, drágám, ideje
megmondanom neked, hogy nagyon szeretlek – olyan nagyon-nagyon.
A majdnem hat láb hosszúságú vipera olyan hatalmasnak tűnt, akár egy
vemhes koca. A hálóketrec egyik sarkában tekeredett össze, pikkelyei
mintája halványbordóba, aranyba és vöröses rozsdabarnába játszott. Az ősz
minden árnyalata ott volt rombuszba foglalva, és minden rombuszt gyászos
fekete szín keretezett.
A minták és a színek ahhoz azonban nem voltak elégségesek, hogy a te-
remtmény szörnyű fejéről elvonják a figyelmet. A mérgestök méretű, de
pikk ász formájú fej lelaposodott és orrlyuknyílásaival pofája felé elvé-
konyodott. A kígyónak fényes, szurokfekete szeme volt, és pehelykönnyű,
kétágú nyelve, melyet nevető szájából kidugott-visszahúzott.
– Ő nem az én érdemem – mondta Peter Fungabera. – A kedves doktor
úr ötlete volt eme kis szórakozás – Tungatára mosolygott. – Sok napja már,
hogy nem beszéltünk, és őszintén szólva letelt az időd. Az enyém is letelt.
Vagy ma megkapom a beleegyezésedet, vagy már nem is kell. A mai nap
elteltével már felhasználható leszel Zebiwe bajtárs.
Tungatát egy vörös rhodéziai tikkfából készült, kemény székhez
kötözték. A hálóketrec előtte állt az asztalon.
– Valamikor a vadvédelmi osztályon dolgoztál – folytatta Peter
Fungabera. – így hát, ugye felismered a bitis gabonica névre hallgató
hüllőt, a gaboon kígyót. Az afrikai kígyók közül az egyik legmérgesebb
fajta, csak a mámba kígyó mérge erősebb nála. Marása viszont nagyobb
fájdalmat okoz, mint a mambáé vagy a kobráé. Azt mondják, az emberek
megőrülnek a fájdalomtól, mielőtt meghalnak. – Tiszti pálcája végével
hozzáért a ketrechez, mire a kígyó támadásba lendült. A tekervények egy
elmosódó mozdulatfolyamon keresztül lendítették a fejet a ketrecben,
hatalmas testének fele az ütés lendületével emelkedett a levegőbe.
Állkapcsai szétnyíltak, bemutatván vaj sárga torkát, és hátrahajlott
tépőfogai olyan fehéren villogtak, akár a csiszolt porcelán, amint olyan
erővel rohant bele a dróthálóba, hogy megmozdult az asztal. Még Peter
Fungabera is hátraugrott önkéntelenül, majd bocsánatkérően mosolygott.
– Utálom a kígyókat – magyarázta. – Libabőrös leszek tőlük. Te hogy
állsz velük, miniszter bajtárs?
– Bármire is készülsz, blöffölsz – felelte Tungata. Hangja most
vékonyabban csengett. Utolsó találkozásuk óta sok napot töltött a falnál, a
napon. Teste mintha összement volna, és kicsinek tűnt a fejéhez képest.
Bőre szürkés árnyalatú lett, porosnak és kiszáradtnak látszott. – Nem
engedheted meg magadnak, hogy a kígyó megmarjon engem. Gondolom,
eltávolítottátok a méregzsákjait.
– Doktor – Peter Fungabera az asztal másik végén ülő ezredorvoshoz
fordult. Az orvos azonnal felállt és kiment.
– Nagy szerencse, hogy ezt a gaboon példányt megtaláltuk – folytatta
Peter Fungabera a társalgást –, mint te is tudod, rendkívül ritkán fordulnak
elő.
Az orvos visszatért. Könyökig érő vastag kesztyű volt rajta, és egy
nagy, csíkos, macskakölyök méretű bokorpatkányt tartott a kezében. A
patkány fültépően visított, és harcolt a kesztyűs kézben. A doktor
elővigyázatosan kinyitotta a hálóketrec tetején lévő ajtót, bedobta a
patkányt, és azonnal visszazárta a rugós ajtót. A szőrös kis állat
körbevándorolt a ketrecben, orrával és bajuszával körbeszimatolta a
drótfalat, míg hirtelen észre nem vette a sarokban a kígyót. Magasba
szökkent, és merev lábakra esett vissza, majd visszahúzódott az ellenkező
sarokba, és ott meglapult, keresztülbámulván a ketrecen.
A kígyó megmozdult. Pikkelyei fenséges szépséggel csillogtak, amint
csendben csúszott a homokos földön a sarokba szorított patkány felé. Az
apró állatot természetfeletti nyugalom szállta meg. Orra nem rángatózott és
ráncolódott többé. Hasra feküdt, felborzolta a szőrét, és megigézett
bűvöletben figyelte, amint a visszataszító halál kérlelhetetlenül csúszik
feléje.
Kétlábnyi távolságra a patkánytól a kígyó megállt, és feszes S betűt
formálva nyakából olyan gyorsasággal támadt, hogy a szem nem is tudta
követni.
A patkány a hálónak repült, és a kígyó azonnal visszahúzódott, helyére
tekeredett. A patkány vörösesbarna szőrén vércseppek jelentek meg, teste
remegni kezdett. Végtagjai kitekeredtek, és összevissza rángatóztak, majd
hirtelen – a kibírhatatlan fájdalom átható kiáltásával – hátára fordulva
megvívta végső haláltusáját.
Tetemét a doktor egy pár facsipesszel kiemelte a ketrecből, és kivitte a
szobából.
– Természetesen.– mondta Peter Fungabera – a te testsúlyod sokszorosa
a rágcsálókénak, nálad sokkal tovább tartana.
A doktor visszatért a börtönparancsnok és két katona kíséretében.
– Mint már említettem, a doktor tervezte a készüléket. Azt hiszem,
remek munkát végzett, ha figyelembe vesszük a rendelkezésre álló
anyagok korlátozott voltát, és az idő rövidségét.
Felemelték Tungata székét, és közelebb helyezték a ketrechez. Az egyik
katona behozott még egy – kisebb – hálóketrecet, mely túlméretezett
vívósisakra hasonlított, és ráillet Tungata fejére, torkát testhezállóan fedve
be. A sisakból egy deformált elefánt megvastagított, és megrövidített
ormányához hasonló csőháló állt ki.
A két katona Tungata széke mögött állt meg, és addig nyomták őt előre,
míg a háló nyitott csöve egymagasságba került a kígyó ketrecének
ajtajával. A sona doktor ügyesen összekapcsolta Tungata sisakjának csövét
a ketreccel.
– Amikor e ketrec ajtaját felemeljük, te és a gaboon egy lakótéren
fogtok osztozni. – Tungata belebámult a csőhálóba, és a végén az ajtóba. –
De amint kiejted a szót, ezt azonnal meg tudjuk szüntetni.
– Apád szarevő sona hiéna volt – jegyezte meg halkan Tungata.
– A túloldali fal melegítésével arra fogjuk ösztökélni a kígyót, hogy
hagyja el a saját ketrecét és csatlakozzon hozzád, a tiedbe. Javaslom
bajtárs, legyél okos. Vigyél el minket az öreg Lobengula sírjához.
– A király sírja szent... – Tungata hirtelen elhallgatott. Gyengébb volt,
mint gondolta. Kicsúszott a száján. Mindeddig makacsul tagadta a sír
létezését.
– Jó – mondta örömmel Peter – legalább most már abban megegyez-
tünk, hogy a sír létezik. Most egyezz bele abba, hogy odaviszel minket, és
akkor vége az egésznek. Biztonságos repülőút vár egy másik országba,
számodra, és a nő részére…
– Köpök rád Fungabera, és köpök arra a halott ringyóra is, aki az anyád
volt.
– Nyissátok ki a ketrecet – parancsolta Fungabera.
Felhúzták a zárat... és Tungata úgy bámult bele a csőbe, mintha egy
puskacsőbe nézett volna. A kígyó a ketrec távoli sarkában pihent
összetekeredve, és fényes fekete szemével visszabámult Tungatára.
– Még mindig van idő, bajtárs.
Tungata nem bízott hangjában eléggé ahhoz, hogy ismét megszólaljon.
Összeszedte magát, és belebámult a kígyó szemébe, megpróbálván
hatalmába keríteni őt.
– Folytassátok – mondta Peter, mire az egyik katona kis szénserpenyőt
helyezett az asztalra. Tungata még onnan, ahol ült is érezte a melegét. A
katona lassan a ketrec szemben levő falához közelebb tolta az izzó
serpenyőt. A kígyó hevesen felsziszegett és széttekeredett. A hőtől
menekülve a csőháló nyílása felé kezdett siklani.
– Gyorsan bajtárs – sürgette Tungatát Peter. – Mondd, hogy megteszed.
Már csak másodpercek vannak hátra. Még mindig be tudom zárni az ajtót.
Tungata érezte a tarkóján kitörő veríték bizsergését, amint végigfolyt
csupasz hátán. Átkot akart szórni Peter Fungaberára, ugyanilyen rettenetes
sorsot kívánva neki, de pulzusa olyan erővel lüktetett, hogy megsüketítette.
A kígyó a csőháló szájánál vonakodva megállt, nem volt kedve
továbbhaladni.
– Még mindig van idő – suttogta Peter –, nem ilyen förtelmes halált
érdemelsz... Kimondod? Mondd ki, hogy megteszed!
Tungata nem fogta fel a kígyó méreteit. A hüllő szeme már csak
tizennyolc lábnyira volt tőle, és ekkor megint sziszegni kezdett, olyan
hangosan, akár egy teherautókerék. A hatalmas mennyiségű levegő, amit
kilélegzett, feszítette Tungata dobhártyáját. A katona vadul a hálónak lökte
az izzó serpenyőt, mire a kígyó bedugta fejét a csőháló bejáratába, hasán a
pikkelyek reszelő hangot adva dörzsölődtek a dróthoz.
– Még mindig nincs későn. – Peter Fungabera kicsatolta pisztoly-
táskáját, és kivette pisztolyát. A csőtorkolatot pár hüvelyknyire á kígyó
fejétől a drótnak támasztotta. – Mondd ki a szót, és szétlövöm a fejét.
– Saját büdös sona poklodba egyen a fene – suttogta Tungata.
Megérezte a kígyó szagát, nem volt átható, inkább enyhe egérszag, melybe
a rothadás bűze vegyült. Felkavarta a gyomrát. Érezte feltörni a hányingert.
Lenyelte, és a lekötöző szíjakat próbálta feszegetni. A ketrec rázkódott
igyekezetétől, de a két katona fogta a vállát és a hatalmas kígyó
mozdulataitól megijedve, megint sziszegni kezdett, és a támadást megelőző
S betűre formálta nyakát.
Tungata abbahagyta a harcot, és nyugalmat erőltetett magára. Egész
testét elöntötte a veríték. Oldalán csiklandozva végigfolyt, majd széke alatt
tócsában gyűlt össze.
A kígyó fokozatosan ellazította nyakát, és Tungata arca felé kezdett
kúszni. Tungata még akkor is szobormereven ült saját verítékében,
utálkozva és elszörnyedve, mikor a kígyó már csak hathüvelyknyi
távolságra volt a szemétől. Annyira közel volt, hogy már lehetetlen volt rá
összpontosítani. Már csak egy – a teret betöltő – foltot látott. Ekkor a kígyó
kiöltötte nyelvét, és fekete villás nyelve pehelykönnyű csapásaival
felfedező útra indult Tungata arcán.
Tungata testének minden idegszála pattanásig feszült. Legyengült
testének adrenalin túladagolásától úgy érezte, megfullad. Minden maradék
erejével eszméletéért küzdött, különben az ájulás sötét szakadékába zuhant
volna.
A kígyó lassan tekeredett. Tungata érezte a hideg, csúszós pikkelyek
érintését nyaka körül, a füle alatt, hátul, és a borzalom utolsó
orgazmusaként rájött, hogy a hatalmas hüllő feje köré tekeredik, beborítja,
elfedvén száját és orrát. A másodpercek teltek. Sem ordítani, sem mozdulni
nem mert.
– Szeret téged – Peter Fungabera hangja az izgalomtól és a várakozástól
öblösebb lett –, letelepszik nálad.
Tungata, szemét forgatva észrevette látótere szélén Petert, a ketrec
finom hálózatától elmosódottan.
– Nincs arra szükségünk – szemlélt Peter valamit kárörvendően, és
Tungata látta, amint Peter kinyújtja kezét a szénserpenyő felé. Tungata
először vett észre egy vékony piszkavasszerű pálcát az izzó szénben. A
pálca vége vörösen izzott, mikor Peter kihúzta a tűzből.
– Most van a legeslegutolsó alkalmad a kooperálásra – mondta. – A
kígyó meg fog őrülni, ha ezzel megérintem.
Várta a választ. – Persze nem tudsz beszélni. Ha egyetértesz, sűrűn
pislogj.
Tungata mereven bámult rá a háló mögül, az általa érzett világrengető
gyűlöletet próbálta közvetíteni tekintetével.
– Hát jó, mi megpróbáltuk – mondta Peter Fungabera. – Most már csak
magadat hibáztathatod.
Az izzó pálcát átdugta a hálón, és megérintette vele a kígyót. A
perzselődő hús éles sistergése hallatszott, egy büdös füstpamacs szállt fel,
és a kígyó megvadult.
Tungata érezte, amint a lüktető, dagadó tekervények beborítják fejét,
majd a hatalmas test csapkodni és vagdalkozni kezdett, a ketrec eddig
kihasználatlan részét őrült, összerendezetlen vonaglásokkal megtöltve. A
ketrec rázkódott, rengett, csikorgott, és Tungata elvesztette önuralmát.
Hallotta magát ordítani, amint a rettegés körülölelte.
Látóterét a kígyó feje töltötte be. Széttárt állkapcsaiból fényes sárga
torka tátongott, amint arcába csapott. Tungatát meglepte a csapás ereje. A
kígyó a szeme alatt mart az arcába, olyan erővel, hogy a rázkódástól
összeverődtek a fogai, és átharapta a saját nyelvét. Szája vérrel telt meg. A
hosszú, görbe méregfogak horogként kapaszkodtak ráncigálva és rángatva
a húsába, a halálos mérget sugárban fecskendezve bele. Ekkor
könyörületes sötétség borította el Tungatát, aki eszméletlenül omlott az őt
kikötő szíjakra.
Az első reggeli fény a barlang tetején levő lyukon szűrődött be, amikor
Craig felébredt. Tejszerűen és a főzésre begyújtott tűztől kékesen
kavargott. A lányok a reggeli elkészítésén szorgoskodtak.
Vusamanzi vonakodó hozzájárulásával Craig reggeli közben angolul
vázlatosan elmondta a lányoknak Lobengula újratemetésének történetét.
Mind Sarah, mind Sally-Anne lenyűgözve hallgatta a történetet, és azonnal
tűzbe jöttek, hogy csatlakozhassanak az expedícióhoz.
– Nehezen megközelíthető hely – mérgelődött az öregember –, és nem
holmi nőszemélynek való. – De Sarah legédesebb mosolyával simogatta
meg az öregember fejét, fülébe súgott, és végül, további zsörtölődő
morgolódás után az őrség megenyhült.
A férfiak Vusamanzi irányításával néhány egyszerű előkészületet tettek
az expedícióra. A barlang egyik mellékágában, egy lapos kő mögött volt
egy rejtekhely, ahol egy másik petróleumlámpát, két kőbaltát és három jó
minőségű, széles nejlonkötelet találtak, melyeket az öregember igen nagyra
értékelt.
– A bozótháború alatt Smithy hadseregétől szabadítottuk fel ezt a kiváló
kötelet – hencegett.
– Egy pofon a szabadságnak – mormogta Craig, és Sally-Anne rosszalló
pillantással hallgattatta el.
Vusamanzi vezetésével a barlang egyik oldalágán indultak útnak lefelé.
Az öreg az egyik viharlámpát vitte, mögötte Tungata az egyik kötél-
csomóval, középen a lányok, és végül Craig a második viharlámpával és
kötélcsomóval zárta a sort.
Vusamanzi hosszú lépésekkel haladt a keskenyedő és kanyargó átjárón.
Pillanatig sem habozott, amikor az átjáró kettéágazott. Craig kinyitotta
bicskáját és megjelölte a jobb oldali elágazás falát, majd sietve csatlakozott
a társaság többi tagjához.
Az alagutak és barlangok rendszere háromdimenziós labirintust alakított
ki. A víz és az átszivárgás annyira aláaknázta a mészkövet, hogy a dombok
belülről olyan lyukacsosak lettek, mint a Gruyére sajt. Lefelé helyenként
szertelen kavicsgörgetegek formálódtak, felfelé egy részen durva,
természetes mészkőlépcső alakult ki. Craig az út minden kanyarát és
fordulatát megjelölte. A levegő hideg, nedves és pézsmaszagú volt, némi
guanoszaggal keveredve. Időnként szárnyak árnyéka vetett szelet fejük
felett, és a megzavart denevérek metsző sikolya visszhangzott végig az
átjárón.
Húsz perc múlva elértek egy jóformán függőleges, fényesen sima
mészkőkürtőt. Olyan mélységűt, hogy a viharlámpa nem érte el a fenekét.
Vusamanzi irányításával egy mészkőoszlophoz erősítették az egyik
nejlonkötelet, és egyenként lecsúsztak a következő szakaszhoz, ötven láb
mélységbe. Itt a függőleges képződményben egy törés keletkezett, a két
sziklatömb kissé eltolódott, és közöttük egy keskeny rés alakult ki. A
nyílás olyan szűk volt, hogy Craig mindkét falát meg tudta érinteni, és a
viharlámpa fényénél épp hogy csak ki tudta venni a sziklás tetőn fejjel
lefelé lógó denevérek fényes szemeit.
Maga mögött gombolyítva le a második kötélcsomót, Vusamanzi
óvatosan ereszkedett le a csalóka nyíláson. A nyílás lefelé kiszélesedett, és
fejük felett a tető homályba veszett. A sziklában egy félelmetesen meredek
keresztrepedés következett, így a veszély miatt minden egyes lépésnél le
kellett rögzíteniük magukat a kötéllel. Útközben egy sziklaformáció
Craiget a Kheopsz-piramis szívében lévő, nagy erkélyre emlékeztette. Már
majdnem a kötél végéhez értek, amikor Vusamanzi megállt, és
kiegyenesedett egy ferde kőlapon, melyet saját viharlámpája világított
meg. Úgy nézett ki, mint egy fekete Mózes, aki a hegyekből ereszkedett le.
– Mi van? – kérdezte Craig.
– Gyere ide le! – rendelkezett Tungata. Craig lekúszott az utolsó
kötéldarabon, és ott találta Vusamanzi és a többieket, a kőtáblán ülve,
melyről egy földalatti tó sima víztükrébe bámultak.
– Most mi lesz? – kérdezte Sally-Anne. Hangja tiszteletteljesen halk
volt, mint ahogy egy ilyen mély és rejtélyes helyhez illő.
A tó megtöltötte a mészkőaknát. Craig első ízben használta a roncs
Cessnából kimentett villanófénylámpát. A hosszú korszakok óta zavartalan
vízfelületre irányította a fényt, mely olyan tisztán csillogott, akár egy
pisztrángos patak. Láthatták az erkély megdőlt padlóját tovasüllyedni,
ugyanabban a szögben, a mélybe. Craig kikapcsolta a lámpát,
takarékoskodva az elemmel.
– Nos, Sam – Craig egyik kezét Tungata vállára tette –, itt a nagy
alkalom, hogy úgy ússzál, mint a hal. – Tungata kuncogása rövid és
tettetett volt, s mindketten átnéztek Vusamanzira.
– Most merre, tiszteletreméltó atyám?
– Amikor Taka-Taka idejött és a nagyapám és apám megmentették a
király holttestét a megszentségtelenítéstől, hét szörnyű, hosszú esztendőn
át sanyargatta ezt a földet a szárazság. Az akna vízszintje sokkal
alacsonyabb volt, mint most. Amarra lent – mutatott Vusamanzi az áttetsző
mélységbe –, egy másik sziklaelágazás van. Oda helyezték el Lobengula
testét. Azóta, a sok év elteltével, jó és bőséges eső áldotta meg a földet, és
minden évben emelkedett a víz szintje. Első alkalommal, mikor erre a
helyre látogattam, az apám hozott ide, akkor a víz szinte ott a
kicsúcsosodás alatt volt.
Craig rövid időre bekapcsolta a zseblámpát, melynek fényénél a szi-
lánkos mészkő harminclábnyira, vagy még többre feküdt a víz szintje alatt.
– A király sírja már abban az időben is mélyen a víz szintje alatt volt.
– Szóval te még soha nem láttad a sírkamrát saját szemeddel? –
tudakolta Craig.
– Soha – bólintott Vusamanzi –, de apám leírta nekem.
Craig letérdelt a tó szélére, és bemártotta kezét a vízbe, mely olyan
hideg volt, hogy megborzongott és visszarántotta kezét. Megtörölte az
ingében, és amikor felnézett, Tungata fürkésző tekintetével találkozott.
– Maradj te csak magadnak, szeretett matabele testvérem – mondta
Craig indulatosan. – Pontosan tudom, mit jelent a tekinteted – és akár el is
felejtheted a dolgot.
– Én nem tudok úszni, Pupho barátom.
– Felejtsd el – tanácsolta Craig.
– Köréd kötjük az egyik kötelet. Nem érhet baj.
– Tudod, hova teheted a köteledet!
– A fáklya vízhatlan, világítani fog a víz alatt – folytatta rendíthetetlenül
Tungata.
– Krisztusom! – kiáltott fel keserűen Craig. – Egyes számú afrikai
szabály; ha minden egyéb csődöt mond, keresd meg a legközelebbi fehér
arcot.
– Emlékszel rá, hogy egy nevetséges fogadásból, egy láda sörért hogyan
úsztad át a Limpopó folyót? – kérdezte kedvesen Tungata.
– Aznap részeg voltam, most pedig józan vagyok. – Craig Sally-Anne-
re tekintett támogatásért, de csalódott.
– Csak nem, te is?
– A Limpopóban krokik vannak, itt nincsenek krokik – mutatott rá a
lány.
Craig lassan kezdte kigombolni az ingét, Tungata mosolygott és rendez-
ni kezdte a kötelet. Mindnyájan érdeklődéssel figyelték, amint Craig lecsa-
tolta műlábát és maga mellé helyezte. Ott állt egy lábon alsónadrágban a
medence szélén, mialatt Tungata ráerősítette derekára a kötél végét.
– Pupho – mondta Tungata csendesen –, később szükséged lesz száraz
ruhára. Miért akarod ezeket benedvesíteni?
– Sarah – magyarázta Craig és ránézett.
– Ő matabele. Bennünket nem sért a meztelenség.
– Hagyd meg neki a titkait – mosolygott Sarah – és Craig vissza-
emlékezett rá meztelenül a vízben, a híd alatt. Leült a kőlap szélére, és
levette alsónadrágját, majd rádobta ruhakupaca tetejére. Egyik lány sem
fordította el tekintetét, míg becsúszott a vízbe. Hátrahőkölt a hidegtől. A
vizet taposva, békésen lubickolt a medence közepe felé.
– Mérjétek az időmet – szólt vissza nekik. – Rántsátok meg kétszer a
kötelet minden hatvan másodpercben. Három perc múlva, mindentől
függetlenül húzzatok fel, rendben?
– Rendben. – Tungata lábai között feltekerve hevertek a kötélcsomók,
legombolyításra készen.
Craig a vízben lebegett, és elkezdte túltölteni magát oxigénnel, feltöltve
tüdejét, akár egy légzsákot, megtisztítva a szén-dioxidtól. Ez veszélyes
trükk volt, egy tapasztalatlan búvár oxigénhiányban eszméletét is
elvesztheti. Teljesen teleszívta tüdejét, felkapta lábát és alsótestét a víz
fölé, és lebukott, simán haladva lefelé a tiszta, hideg vízben.
Arcvédő üveg nélkül látása eltorzult, de villanólámpája sugarát az alatta
harminclábnyira lévő mészkőcsúcsra irányította és sebesen haladt. A
víznyomás füleiben feszítő érzést és fájdalmat okozott.
Elérte a sziklát és ellökte magát róla. Most már gyorsabban haladt lefe-
lé, mivel a víz nyomása összesűrítette tüdejében a levegőt és csökkentette a
felhajtóerőt. A meredek sziklás medencepadló foltként suhant el az arca
mellett. A nyílást keresve oldalra fordult és végigtapogatta a fényes
mészkő mindegyik oldalát.
Két rántás a derekára rögzített kötélen: egy perc letelt. Ekkor látta meg a
sírkamra bejáratát maga alatt. A főerkély baloldali falában egy majdnem
kerek nyílást észlelt, ami egy emberi koponya üres szemgödrére
emlékeztette Craiget.
A nyílás felé süllyedt, és előrenyújtott kezével ragadta meg az afölött le-
vő peremet. A sírkamra szája olyan széles volt, hogy egy ember meggör-
nyedve átférhet. Kezeivel végigsimította a falakat, melyek a folyóvíztől
simák és csúszósak voltak. Craig azt tippelte, hogy ez a föld felszínének
egyik vízelvezető nyílása, melyet évezredek alatt mosott ki lassan az esővíz
a mészkőben.
Hirtelen félni kezdett. Volt valami fenyegető és tiltó ebben a sötét
bejáratban. Hátratekintetett a felszín irányába. Negyvenlábnyival maga
felett látta az öreg Vusamanzi viharlámpájának gyengén visszaverődő
fényét. Szerette volna vadul visszalökni magát a felszín irányába, és érezte
az első önkéntelen szivattyúzást tüdejében.
Derekán megrándult valami, és egy pillanatra a vad pánik szélén
ingadozott, mielőtt rájött volna, hogy ez a jelzés volt. Két perc letelt – már
csak kevés ideje maradt.
Áterőltette magát a sírkamra bejáratán, mely ismét gyengén emelkedni
kezdett, kikerekedve, akár egy csatornacső. A villanólámpát maga előtt
tartva, Craig vagy húszlábnyit úszott, de a víz sötét és homályos lett, ahogy
felkavarta a padlóról a lerakódást.
Az átjáró váratlanul véget ért, és keze érdes sziklát tapintott. Tüdeje
egyre jobban szivattyúzott, fülei zúgtak, látását elhomályosította a felka-
vart lerakódás, és egy kábító érzés kezdte hatalmába keríteni, de ő mara-
dásra kényszerítette magát és megvizsgálta az alagút végét, egyik oldalától
a másikig, aljától a tetejéig, egyik szabad kezét végigfuttatva rajta.
Gyorsan megállapította, hogy egy, az alagutat elzáró, gondosan elhelye-
zett mészkőfalat tapint, és kutató kedve elszállt. Az öreg varázsdoktorok
ismételten lepecsételték Lobengula sírkamráját, és a hátralevő rövid pár
másodperc alatt rájött, hogy a kőművesek igen alapos munkát végeztek.
Kutató ujjai valami fényes tárgyhoz értek, mely a fal tövénél feküdt.
Felvette és elfordult a faltól, előretolva magát az átjárón lefelé, pánikkal és
a levegőhiány növekvő érzésével. Egyik kezében a fémtárgyat tartva, ismét
elérte a főerkélyt.
Felfelé úszott, és miközben magasan felette a viharlámpa ragyogott,
érzékei csapkodni kezdtek, akár a gyertya lángja a szélben: sötétség és
csillagok játszottak szemei előtt, ahogy az agya koplalt és érezte az első
halálos fásultságot, amely karjait és lábát ólomnehezékké változtatta.
A kötél egy rántással megfeszült a dereka körül, és érezte, hogy simán
húzzák kifelé. Három perc, és Tungata kihúzza őt. A viharlámpa fénye ott
pislákolt a feje fölött, ahogy ott szélmalmozott a kötélvégen, és nem tudta
magát visszatartani, megpróbált lélegezni. Jeges víz tört be a torkán
keresztül, a tüdejébe lövellve, élesen, akár a borotva vágása.
Craig kirobbant a víz felszínére, és Tungata, mellkasig a vízben, kettős
fogással markolva az életkötelet, megragadta Craiget abban a pillanatban,
amikor előkerült és felvonszolta a partra.
A két lány készen állt, hogy csuklóinál fogva megragadja Craiget és a
kőlapra segítsék. A férfi összeroskadt. Összegörnyedt, akár egy magzat,
köhögött, és a tüdejébe került vizet öklendezte vissza, reszketett a hidegtől.
Sally-Anne hasra gurította, és mindkét kezével a hátát nyomkodta. Víz
és hányadék tört fel a torkán, de légzése fokozatosan enyhült, és végül
felült és megtörölte száját. Sally-Anne levette a saját ingét, és erőteljesen
átdörzsölte vele Craiget. A viharlámpa fényében teste foltosán kéklett a
hidegtől, és még mindig fékezhetetlenül reszketett.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Sarah.
– Kurva jól – lihegte. – Egy jó fürdőnél nincs jobb.
– Már rendben van – biztosította őket Tungata –, ahogy elkezd vicso-
rogni, már rendben van.
Craig a viharlámpa fölé tartotta kezeit melegedni, és reszketése
fokozatosan enyhült. Sarah Tungatához hajolt, huncut mosollyal rámutatott
Craig meztelen alsótestére, és súgott valamit.
– Igaz ám! – kuncogott Tungata, a fekete amerikaiak kiejtését utánozva.
– Sőt mi több, ezeknek a dudásoknak ütemérzékük sincs.
Craig gyorsan alsónadrágja után nyúlt, és Sally-Anne megértően
védelmére kelt. – Ti nem látjátok a legjobb formájában, a víz jéghideg.
Craig kezein vörösbarna rozsdafoltok látszottak, alsónadrágján is
nyomot hagytak, és visszaemlékezett a fémtárgyra, amit a sírkamra falánál
talált. Ott feküdt, ahol ledobta, a kőlap szélén.
– Egy szekérlánc része – mondta, ahogy felvette – egy ökrösszekérről.
Vusamanzi a viharlámpa fényének szélén, oldalt guggolt. Most
megszólalt. – A király szekeréről való a lánc. A nagyapám használta, hogy
leeressze a király testét az aknába.
– Tehát megtaláltad a király sírját? – kérdezte Tungata. Ez a kis fém-
darab mindannyiuk számára bizonyítékul szolgált, a képzelődést valósággá
változtatta.
– Azt hiszem, igen. – Craig kezdte visszacsatolni a lábát. – De ezt
sohasem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni. – Mindenki ránézett és
várt. Craiget elkapta még egy köhögő roham, majd légzése rendbejött és
tovább folytatta. – Van ott egy átjáró, pontosan olyan, mint amilyennek
Vusamanzi leírta. Körülbelül tizenöt lábnyival a csúcs alatt fekszik és balra
kanyarodik; egy környílás egy aknával, mely hirtelen emelkedni kezd. A
bejárattól mintegy húszlábnyira az aknát fallal zárták el, tömbökből épített
fallal. Nagy mészkő tömbök és rögök, szorosan egymás mellé helyezve.
Nem lehet tudni, milyen vastag a fal, de az biztos, hogy csak rengeteg
munka árán lehet keresztüljutni rajta. Nekem csak húsz másodpercnyi
időm, illetve kitartásom volt a homlokzat előtt, ez nem volt elég még egy
tömb kivételére sem. Búvárfelszerelés nélkül senki nem tud átjutni a falon.
Sally-Anne reszketett fehér melltartóját fedő, átizzadt ingében, de
hirtelen megállt és kihívóan Craigre meredt. – Nem adhatjuk fel csak úgy,
Craig drágám, mi nem mehetünk el csak úgy, hogy nem tudjuk meg soha.
Állandóan azon rágódnék, mi a rejtély megoldása, és sohasem lennék
többé boldog, ameddig csak élek.
– Várom javaslataitokat – egyezett bele gúnyosan Craig. – Van-e valaki,
aki elrejtett hátsó zsebében egy oxigénpalackos búvárfelszerelést? Vagy
talán adjunk Vusamanzinak fizetségül egy kecskét, és ő, Mózes és a Vörös-
tenger mintájára két oldalra szétválasztja a vizet.
– Ne légy komolytalan – mondta Sally-Anne.
– Nos, jöjjön valaki, legyen okos és találékony. Tessék? Nincs jelentke-
ző? Rendben, akkor gyerünk vissza oda, ahol tűz van és egy kis napvilág.
Craig visszadobta a medencébe a rozsdás láncdarabot.
– Aludj jól, Lobengula – aki úgy vágtat, akár a szél –, tartsd magad
mellett tűzköveidet és shala gashle, nyugodj békében!
Az átjárók és összekötő barlangok útvesztőjén a visszamászás szomorú
és csendes menet volt, noha Craig ellenőrizte és megjegyezte az út minden
egyes fordulóját és kanyarát, amin áthaladtak.
A főbarlangba érkezésük után pár perccel a zsarátnokot már
újraélesztették a tűz szívében, és a csajkában forrt a víz.
Az erős, túl édes tea eltüntette Craig reszketésének utolsó maradványait
is és valamennyiüket felélénkítette.
– Vissza kell térnem a faluba – mondta Vusamanzi –, ha a sonák nem
találnak ott engem, gyanakodni kezdenek. Elkezdenek erőszakoskodni és
kínozni kezdik majd asszonyaimat. Ott kell lennem, hogy megvédjem őket,
mert még a sonák is tartanak a varázslataimtól. – Összeszedte zacskóját,
köpenyét és díszesen faragott pálcáját. – Állandóan itt kell maradnotok a
barlangban. Ennek elhagyása azzal a kockázattal jár, hogy felfedeznek a
katonák. Van élelmetek, vizetek, tűzifátok, vannak takaróitok és van a vi-
harlámpába paraffinotok, nincs semmi szükség rá, hogy kimenjetek innen.
Holnapután asszonyaim eljönnek hozzátok élelemmel és hírekkel a sonák-
ról. – Tungatához ment és letérdelt előtte. – Maradj békében, Kumalo
nagyhercege. Szívem azt súgja, hogy te vagy a jövendőmondás párduc-
kölyke, s hogy te találod meg a módját, hogy kiszabadítsd Lobengula
szellemét.
– Lehetséges, hogy egy napon visszatérek ide azokkal a különleges
gépekkel, amelyek a király nyugvóhelyének eléréséhez szükségesek.
– Lehetséges – értett egyet Vusamanzi. – Én áldozatot mutatok be és a
szellemekkel tanácskozom. Ők beleegyezésüket adhatják, hogy
megmutassák nekem az utat. – A barlang bejáratánál megállt és elköszönt
tőlük. – Visszatérek, amint biztonságos lesz. Addig maradjatok békében,
gyermekeim. – Aztán elment.
– Valami azt súgja nekem, hogy egy hosszú, nehéz időszak következik
– mondta Craig –, és nem ez a lehető legkellemesebb hely, hogy
átvészeljük.
Mindnyájan aktív és nyughatatlanul intelligens emberek voltak, és a be-
zártság szinte azonnal dühíteni kezdte őket. Hallgatólagosan felosztották a
barlangot, középen egy közös térségre és mindkét végén egy magántérség-
re, mindegyik pár számára. A sziklahasadékon keresztül szivárgó víz men-
nyisége elég volt nekik, a mosakodást is beleértve, és az egyik átjáróban
volt egy függőleges aknagödör, mely természetes latrinául szolgált.
Olvasnivaló azonban nem volt és – aminek hiányát különösen Craig érezte
– nem volt íróeszköz. Az unalom enyhítésére Sarah elkezdte szindebele
nyelvre tanítani Sally-Anne-t, akinek előmenetele oly gyors volt, hogy
követni tudta az egyszerű társalgást, és elég folyékonyan válaszolt is rá.
Az erőltetett tétlenség napjai alatt Tungata gyorsan felépült. Vézna alak-
ja megtelt, arcán és testén a hegek gyorsan meggyógyultak és visszanyerte
életerejét. Gyakran Tungata vezette a tűz melletti hosszú, kalandozó
vitákat, ellenállhatatlan humorérzékével, amire Craig visszaemlékezett a
régi, jó időkből. Mindezek megtörték a rajtuk eleinte eluralkodó, komor
hangulatot.
Amikor Sally-Anne becsmérlő megjegyzést tett a szomszédos dél-
afrikai országra és annak apartheid politikájára, Tungata tettetett szigorral
ellentmondott neki.
– Nem, nem, Pendula – Tungata ezt a matabele elnevezést adta neki –
az, aki mindig visszafelesel –, nem, Pendula, nemcsak hogy nem kell
elítélnünk őket, de nekünk, fekete afrikaiaknak köszönetünket kell
kifejeznünk nekik minden alkalommal, amikor imádkozunk! Miattuk
tudunk akár száz törzset is összehívni egy jelszóval. Csak egyvalakinek
kell felállnia és elkiáltania magát: Fajgyűlölő Apartheid Búrok! – és az
összes egymást verőknek megáll a keze a fejük fölött, és egy pillanat alatt
testvérekké változnak át.
Sally-Anne összecsapta a kezét. – Szeretném hallani, amint az Afrikai
Egységszervezet következő ülésszakán ezt a beszédet mondod!
Tungata ránevetett, kezdtek összebarátkozni. – Egy másik dolog, ami
miatt hálásnak kell lennünk – folytatta.
– Mondd meg – bátorította.
– Odalenn, ezek között a törzsek között vannak Afrika legharcosabb
négerei – engedelmeskedett Tungata –, zuluk, xosák, tswanák. Minket a
sonák kötnek le. Képzeld el, ha ez a sokaság ellenünk is fordul. Nem,
mostantól kezdve jelszavam a következő lesz: – Minden nap csókolj meg
egy Afrikandert! – (holland származású afrikai).
– Ne bátorítsd őt – kérte Sarah Sally-Anne-t –, egy napon így fog
beszélni az emberekkel, akik komolyan veszik.
Máskor Tungata visszaesett sötét, depressziós hangulataiba. – Olyan ez,
mint Észak-Írország vagy Palesztina, csak százszor nagyobb és
bonyolultabb. A sonák és köztünk levő ellentét egész Afrika
problémájának mikrokozmosza.
– Látsz megoldást? – kérdezte Sally-Anne.
– Csak egy nehéz és gyökeres megoldást látok – mondta. –
Tizenkilencedik századbeli tolongásukban Afrikáért az európai hatalmak
felosztották a világrészt egymás között, figyelmen kívül hagyva a törzsi
határokat, és az Afrikai Egységszervezet cikkelye szerint ezek a határok
szentek és sérthetetlenek. Eme cikkely megváltoztatása egy lehetséges
megoldás lenne, így a világrész határait a törzsi határok szerint lehetne
megállapítani, de a borzalmas gyakorlat óta, amely megosztotta Indiát és
Pakisztánt, nincs olyan értelmes ember, aki ezt a nézőpontot pártfogolná.
Számomra az egyedüli megoldásnak az látszik, hogy meg kell alakítani egy
szövetségi kormányt, az amerikai rendszeren alapulva, olyan államokra
osztva, ahol a törzsi területek saját ügyeikben önállóságot élveznek.
Beszélgetésükkel telt az idő, s a két lány szórakoztatására és okítására
Craig is és Tungata is elmesélte a Limpopó és a Zambezi folyók közötti
terület történetét. Mindketten arra összpontosítottak, hogy nemzeteik és
családjaik milyen szerepet játszottak a terület felfedezésében,
elfoglalásában, valamint az érte folytatott küzdelemben.
Két egymás utáni napon a barlangon kívülről jövő hangok szakították
meg beszélgetésüket, a felettük a levegőben rotorjával végigcsattogó
helikopter félremagyarázhatatlan fütyülése, csattogása hallatszott. Ők
csendben maradtak és felnéztek a kőtetőre, amíg a hang el nem halt.
Ezután a beszélgetés szabadulási esélyeik latolgatására váltott.
Minden második napon asszonyok jöttek Vusamanzi falujából, a
hajnalhasadás előtti sötétségben haladva, hogy elkerüljék az égből fürkésző
szemeket. Élelmet és híreket hoztak.
A Harmadik Ezred katonái eljöttek a faluba. Először körbefogták, majd
megostromolták és fosztogatták a kunyhókat. A fiatal lányok közül egyet
megpofoztak, fenyegetéseket kiabáltak és zaklatták az öregembert, de
Vusamanzi kiállt velük szemben méltósággal, és végül óriási hírneve
megvédte őket. A katonák eltávoztak anélkül, hogy sokat loptak volna,
még egyetlen kunyhót sem gyújtottak fel, csak néhány csirkét pusztítottak
el, de megígérték, hogy visszatérnek.
Az egész területre kiterjedő alapos embervadászat még mindig tartott. A
sonák gyalog és helikopterekkel átfésülték az erdőt és a dombokat, és a
táborból menekültek százait fogták ismét el. A lányok látták, ahogy nehéz
teherautókon – meztelenül és egymáshoz láncolva – elszállították őket.
Vusamanzi legjobb tudomása szerint a sonák még nem fedezték fel a
roncs Cessnát, de a helyzet még mindig igen veszélyes volt.
Vusamanzi elrendelte, hogy maradjanak a barlangban. Ő is el fog jönni,
ha úgy ítéli meg, hogy biztonságos.
A hír mindnyájukat lehangolta, és Craignek minden bohóckodási és
mesélési tehetségét latba kellett vetnie, hogy enyhítsen a barlangbeli
hangulaton, Az örökzöld kedvenc témára terelte vissza a többiek figyelmét;
Lobengula sírkamrájára és hitük szerint ehhez tartozó hatalmas vagyonra.
Már azt is részletesen megvitatták, hogy milyen felszerelés szükségeltetik
egy búvárúszó csapat számára ahhoz, hogy kinyissák a sírkamrát és
megtalálják a temetkezés helyét. Most Sally-Anne kérdezte Tungatát. –
Mondd meg nekünk, Sam, ha ott lenne a vagyon, és ha te el tudnád érni, és
ha olyan gazdag, mint hisszük, hogyan használnád fel?
– Azt hiszem, úgy kellene kezelni és tekinteni, mint a matabele nép tu-
lajdonát. Letétbe kellene helyezni és az ő javukra felhasználni. Elsősorban,
hogy jobb politikai elbánást biztosítson számukra. Ilyenfajta pénzügyi tá-
masszal maga mögött egy összekötő könnyebben találja meg az utat a Brit
Külügyi Hivatalhoz és az Amerikai Külügyminisztériumhoz. Meggyőzné
őket, hogy lépjenek közbe. A hararei kormánynak komolyan kellene
vennie őket, és a jelenleg elképzelhetetlen engedmények elérhetővé
válnának.
– Azután mindenféle szociális programot is pénzelni kell, az oktatást, az
egészségügyet, a női egyenjogúság kivívását – mondta Sarah, és egy
pillanatra elszállt szomorúsága.
– Fel fogjátok használni földvásárlásra, hogy kiegészítsétek a törzs eddi-
gi földtulajdonát – tette hozzá Craig. – Pénztámogatás a falu parasztjainak,
segély traktorokra és gépekre, vérvonaljavító programok.
– Craig – Sally-Anne kezét a jó lábára helyezte –, egyáltalán nincs
semmi lehetőség, hogy a temetkezési kamra elérhető legyen? Nem
próbálnál meg még egy merülést?
– Drága lányom, hadd magyarázzam el immár századszor, hogy minden
egyes merülésemmel legfeljebb csak egy tömböt tudnék elmozdítani, és
húsz merülés megölne.
– Ó, istenem, olyan idegesítő! – Sally-Anne felugrott, és le-fel kezdett
járkálni köztük és a tűz között. – Olyan tehetetlennek érzem magam. Meg
fogok őrülni, ha nem csinálunk valamit. Úgy érzem, megfulladok –
szükségem van egy jó lélegzetvételre. Nem mehetnénk ki egy pár percre? –
Majd azonnal válaszolt saját magának. – Nem lehet, tudom. Bocsássatok
meg. Bolond vagyok. – Karórájára nézett. – Istenem, teljesen elvesztettem
időérzékemet, el tudjátok képzelni, hogy már éjfél is elmúlt?
Craig és Sally-Anne vágott fűből és cserzett bőrből készített matracukon
feküdt, szorosan ölelve egymást és ajkukkal súgva a másik fülébe, hogy ne
zavarják a barlang túlsó végében lévő másik párt.
– Szégyellem magam, hogy részes lettem bebörtönzésében. Drágám, ő
olyan nagyszerű ember, hogy néha kevésbé értékesnek érzem magam,
amikor őt hallgatom.
– Lehet, hogy nagy ember lesz belőle – értett egyet Craig.
– Visszajönni ide és kiszabadítani őt, lehet, hogy ez volt a te és az én
életem legfontosabb cselekedete?
– Ha kiszabadulunk innen – tette hozzá Craig.
– Kell, hogy legyen valami igazság ebben a huncut világban.
– Ez egy szép gondolat.
– Csókolj meg, jó éjszakát, Craig.
Craig szerette hallgatni a lány alvását, légzésének szelíd hangját,
szerette, hogy teljesen odaengedi testét az övéhez, de ma éjszaka nem tudta
őt követni álmában.
A tudatalattijában volt valahol egy csomó, mint egy lyuk a zoknijában, s
minél hosszabban feküdt, annál ingerültebb lett. Valaki valamit mondott
ma este, töprengett, de minden alkalommal, mikor már kezdett felszínre
jönni az emlékezetében, ismét tovasüllyedt. Végül az öreg trükkhöz
folyamodott, hogy kiürítette emlékezetét, egy papírkosarat elképzelve, és
amikor bármilyen egyéb gondolat előjött, félbetépte, összegyűrte és
bedobta a képzeletbeli kosárba.
– Krisztusom! – mondta hangosan, és felült, mintha nyársat nyelt volna.
Sally-Anne felriadt, szeméből kisimítva haját, álomittasan morogva.
– Mi történt? – kérdezte Tungata a barlangon keresztül.
– Oxigén! – kiáltotta Craig. Sally-Anne azt mondta: „megfulladok,
szükségem van egy jó lélegzetvételre”.
– Nem értem – mormogta Sally-Anne, inkább álmában, mint ébren.
– Drágám, ébredj fel! Gyere! – gyengéden megrázta. – Oxigén! A
Cessna fel van szerelve magas légköri repülésre, ugye?
– Ó, jóságos egek – meredt rá. – Miért nem gondoltunk erre előbb?
– Megvannak az életmentő mellények?
– Igen. Amikor a Tanganyika tó felett flamingó-ellenőrzésen voltam,
intézkedtem, hogy szereljék fel. Ott vannak az üléspárna alatt.
– Visszakeringési áramlatú az oxigénrendszer?
– Igen.
– Pupho! – Tungata meggyújtotta a viharlámpát, és átjött hozzájuk a
barlangon keresztül, mögötte Sarah meztelenül és vékony lábain
imbolyogva, akár egy álmos kölyökkutya. – Mondd meg nekünk, Pupho,
mi történik!
– Sam, te szépség – vigyorgott rá Craig, miközben nadrágjáért nyúlt. –
Te meg én egy kis sétát teszünk.
– Most?
– Most, amíg még sötét van.
A hold eléggé megvilágította az utat, egészen Vusamanzi falujáig. Az
öregembert nem akarván fellármázni, a dombtető mellett haladtak el. Egy
falusi kutya megugatta őket, de rátaláltak az ösvényre és gyorsan
továbbsiettek.
A gyalogösvényen reggeledett rájuk.
Kétszer kényszerültek fedezéket keresni. Az első alkalommal akkor,
amikor álcázott sona katonai járőröknek szaladtak majdnem neki. Tungata
kézjelzéssel figyelmeztette Craiget a veszélyre. Az ösvény melletti vastag,
sárga elefántfűben feküdtek, és figyelték, ahogy a járőrök csendesen
elhaladnak mellettük. Később Craig felfedezte, hogy a szíve zakatol és
kezei reszketnek.
– Túl öreg vagyok már ehhez – suttogta.
– Én is – értett egyet Tungata.
A második alkalommal a helikopter rotorjának egetverő robaja
figyelmeztette őket, és az ösvény melletti hasadékba buktak le. Az
ormótlan gépezet lefelé repült a völgy lankái felé, egy géppuskással a
géptörzsben és egy sisakos rohamosztaggal, akik úgy soroltak mögötte,
mint mérgeszöld kalapos gombák. A helikopter gyorsan elszállt és többé
nem tért vissza.
Túlhaladtak azon a helyen, ahol eredetileg keresztezték a
gyalogösvényt, és visszafelé kellett keresniük majd egy mérföldet, így késő
délután lett, mire megközelítették a roncs térségét.
Óvatosan közelítették meg, köröket írva le, kutatva a befelé haladó nyo-
mok után, határtalan türelemmel ellenőrizve, hogy a roncsot még nem fe-
dezték fel, és nem találták meg. Végül, amikor odasétáltak hozzá, megálla-
pították, hogy a géphez nem nyúlt senki, úgy volt ott, ahogy otthagyták.
Tungata visszamászott őrségbe a völgy oldalába és kezében az AK 47-
sel figyelt, míg Craig elkezdte leszerelni a készülékeket, melyek miatt
jöttek. A négy felfújható életmentő mellény az ülések alatt volt, ahogy
Sally-Anne mondta. Kiváló minőségűek voltak, vízhatlan nejlonból,
mindegyik egy szén-dioxid patronnal ellátva, hogy felfúvódjék, és egy nem
visszaáramló szelep a fúvókáknál a lebegéshez. A fenékpárnához síp volt
erősítve – és a gyártónak hála –, egy apró lámpa, hosszú élettartamú
elemmel ellátva. A pilótaülés alatt Craig talált – ezer további hála – egy
szerszámládát a mellények javítására, ollót, kést és két tubus epoxi
ragasztót. Az acél oxigénpalackok az utasteret elválasztó rész fölé voltak
erősítve, egy állványhoz. Három darab volt belőlük, mindegyik két liter
űrtartalma. Rugalmas műanyag csővezeték húzódott belőlük a válaszfal
mögött mindegyik ülés alá, és egy-egy álarcban végződött, két beépített
szeleppel. Aki ezt igénybe vette, tiszta oxigént lélegzett be és egy
vegyületet lélegzett ki, amely felhasználatlan oxigénből, vízpárából és
szén-dioxidból állt. Ez áthalad a kimenő szelepen és átszalad két
fémtartályon, amely a padlózat alatt tárolt. Az első tartály eltávolította a
vízpárát, a második tartály szódamésszel volt töltve, amely eltávolította a
szén-dioxidot, és a tisztított oxigén visszaáramlott az arcmaszkba. Amint a
környezeti légnyomás alá esett a tiszta oxigénnyomás a rendszerben, az a
három palackból automatikusan kiegészült.
Craig oly gondosan munkálkodott, amennyire csak az idő engedte;
leszerelte a rendszert, majd a nagy teherbírású vászon üléshuzatokat
szállítószatyrokká alakította át. Két nehéz csomagot készítve, ezekbe
csomagolta a kimentett felszerelést.
Már besötétedett, mire Tungatát füttyszóval lerendelte a domboldalról.
Mindegyikük a vállára vett egy csomagot és visszaindultak.
A gyalogösvény keresztezésekor közel egy fél órát töltöttek azzal, hogy
eltöröljék nyomaikat. Minden nyomot eltüntettek, hogy lekanyarodtak az
ösvényről.
– Mit gondolsz, jól fog mutatni nappali fényben? – kérdezte Craig
kételkedve. – Nem kívánjuk megjelölni a roncsot.
– Ez a legjobb, amit tenni tudunk.
Kiléptek a gyalogösvényre, a nehéz, kényelmetlen csomagok ellenére
nagy erőbedobással haladtak és pont hajnalhasadás után érték el a
barlangot.
Sally-Anne nem szólt semmit, amikor Craig belépett a barlangba.
Inkább felállt a tűztől, odament hozzá és arcát mellkasához szorította.
Sarah hagyományosan meghajolva örvendezett Tungatának és vitte neki a
söröskorsót, időt hagyva a felfrissüléshez, mielőtt üdvözléssel zavarta
volna. Csak miután már ivott, térdelt le mellette, összecsapta gyengéden
tenyerét és szindebele nyelven mondta: – Látlak, uram, de csak fátyolosan,
mert szemeim megteltek az öröm könnyeivel!
Craig aludt egy pár órát, majd a parafin fényénél elkezdte víz alatti
használatra módosítani a felszerelést. Egyszerű oxigén berendezésének
központi része a zacskó volt. Ehhez az egyik felfújható életmentő mellényt
használta fel. Az acélpalackból az oxigént az arcmaszk egyik szelepén
keresztül juttatta el a zacskóba, a csatlakozást megfelelő hosszúságú
rugalmas csővel oldotta meg.
Munka közben Craig magyarázott. – Negyvenlábnyival a víz alatt a
nyomás két atmoszféránál nagyobb lesz. Emlékezzetek vissza főiskolai
fizikaóráitokra: harminc láb víz egyenlő egy atmoszférával, plusz a fölötte
levő légnyomás, összesen két atmoszféra, igaz?
Érdeklődő hallgatósága háromszoros igenlő hangot adott..
– Helyes! Tehát ahhoz, hogy szabadon lélegezhessek, a tüdőmet tápláló
oxigénnek egyenlőnek kell lennie az őt körülvevő víznyomással. A
zsákban az oxigén ugyanolyan környezeti nyomású, mint én. Voila (íme.)
– Öregapám szava járása, hogy az ész az, ami számít! – tapsolta meg
Sally-Anne.
– A vegyi anyagok ebben a két tartályban eltávolítják a vízpárát és a
szén-dioxidot, amit kilehelek és a kitisztított oxigén ezen a csövön
keresztül visszatér a zacskóba, és én ismét belélegzem.
Most epoxi ragasztóval elzárta az új csatlakozásokat a zacskóhoz.
– Amikor a zacskóból használom az oxigént, mindig kiegészíthetem
friss oxigénnel az acélpalackból, mely a hátamra lesz erősítve, így. – A
fekete-fehér jelzésű palackon elfordította a csapot, mire hallhatóvá vált a
kiszivárgó gáz sziszegése.
– Persze, akad néhány probléma is – Craig dolgozni kezdett az álarc-
maszk formájának megváltoztatásán, hogy az légmentesebben takarjon.
– Micsoda? – kérdezte Sally-Anne.
– A felhajtóerő – válaszolta Craig. – Ahogy felhasználom az oxigént, a
zsákban kisebb lesz a felhajtóerőm és az acélpalack úgy fog levinni, mint
egy kő. Ha meg a zsák fölött vagyok, akkor meg fellövök, mint egy ballon.
– Hogy tudod ezt leküzdeni?
– Köveket viszek nehezéknek, hogy lemehessek a sírkamrába, majd, ha
már ott vagyok a bejáratnál, odakötözöm magam, hogy ott maradjak.
Craig egy hátizsákot készített, melyre felfüggesztette a két tartályt és az
oxigénpalackot. Az acélpalackot gondosan úgy helyezte el, hogy vállán
keresztül elérje majd annak csapját.
– A nagy gond azonban nem a felhajtóerő – mondta.
– Még több gond van? – kérdezte Sally-Anne.
– Amennyit csak óhajtasz – vigyorgott Craig. – De tudtad-e, hogy a
tiszta oxigén, amennyiben két atmoszféra fölötti nyomással hosszabb időn
keresztül belélegzik – vagyis harminchárom láb alatti bármilyen
mélységben –, halálos gázzá változik, annyira mérgezővé, mint egy autó
kipufogó füstje?
– Mit tudsz ez ellen tenni?
– Nem sokat – ismerte el Craig. – Mindössze minden lemerülés
időtartamának lerövidítését, és hogy igen gondosan figyelem reakcióimat,
amikor a sírkamra falánál dolgozom.
– Nem tudnád kiszámítani, hogy mennyi az a biztonságos idő, ami után
elkezdődik a mérgezés?
Craig félbeszakította. – Nem, a képlet túl bonyolult lenne és túl sok
variációt kellene kiszámítani, a testem tömegétől a pontos vízmélységig.
Aztán a mérgezésnek egyre növekvő fokozatai vannak. Minden következő
merülés egyre kockázatosabb lesz.
– Ó, Istenem, drágám. – Sally-Anne rámeredt.
– A merülések rövidek lesznek, és egy sor jelzést dolgozunk ki – bizto-
sította őt Craig. – Ti percenként adtok egy jelzést a kötéllel, és amennyiben
én nem válaszolok, vagy válaszom nem azonnal és határozottan
következik, kivontattok. A mérgezés alattomos, de fokozatos, hatása
megmutatkozik a reakcióimban. Ez némi mozgásteret biztosít nekünk.
A felszerelést gondosan maga mellé helyezte, közel a tűzhöz, hogy a
meleg gyorsítsa az epoxi ragasztó száradását.
– Ahogy a kötések elzáródnak, kipróbáljuk és bankot robbantunk.
– Meddig tart?
– Ez huszonnégy órás epoxi.
– Ilyen lassú?
– A pihenés növeli ellenálló képességemet az oxigénmérgezéssel
szemben.
– Meg kell értenetek, hogy én olyan akarok lenni hozzátok, mint az apátok
– mosolygott kedvesen Peter Fungabera. – Úgy nézek rátok, mint
gyermekeimre.
– Oly kevéssé értem a sona beszédet, mint a majom ugatását a
dombtetőről – válaszolt Vusamanzi udvariasan, és Peter Fungabera egy
indulatos mozdulattal fordult őrmestere felé.
– Hol a tolmács?
– Hamarosan itt lesz, mambo.
Tiszti pálcáját combjához csapkodva, Peter Fungabera lassan végigsétált
a katonák által a kukoricaföldekről összeszedett vagy kunyhóikból felvert
falusiak rongyos sora előtt. Az öregember kivételével mind nők. Vagy
gyerekek voltak. Volt néhány olyan öreg nő, mint maga a varázsdoktor,
fehér gyapjas hajjal és fonnyadt keblekkel, a fiatalabb nők hátára kövér
gyerekek voltak pántolva, vagy térdük körül álltak pucéran. Orrlikaik körül
takony száradt, ajkaikon és szemük sarkában legyek másztak észrevétlenül.
Kifürkészhetetlen tekintettel az előttük elsétáló Peterre meredtek. Álltak ott
még fiatal nők kemény, telt mellekkel és fényes bőrrel, pubertás koruk
előtti lányok és körülmetéletlen fiúk. Peter Fungabera rájuk mosolygott, de
ők kifejezéstelenül tekintettek rá vissza.
– Matabele kölyökkutyáim, hallani fogjuk csaholásotokat még mielőtt a
nap lemegy – ígérte gyengéden és megfordult a sor végén. Lassan
visszasétált oda, ahol az orosz várta, az egyik kunyhó árnyékában.
– Semmit sem fogsz az öregtől megtudni – Buharin kivette fogai közül
elefántcsont szipkáját és gyengén köhögött, kezét a szája elé tartva. – Nézd
meg a szemeit. Megszállott.
– Egyetértek, a sangomák képesek az önhipnózisra, érzéketlen lesz a
fájdalomra. – Peter Fungabera visszacsapta pálcája fogóját és türelmetlenül
órájára tekintett. – Hol van a tolmács?
Egy további óra telt el, mire a rehabilitációs központból előrángatott
matabele megbízottat feltaszigálták a völgyből. Térdre borult Peter
Fungabera előtt, siránkozva emelte fel megbéklyózott kezeit.
– Állj fel! – Majd az őrmesterhez fordult. – Vedd le a bilincseit. Hozd
ide az öregembert.
Vusamanzit odavezették a falu főterének közepére.
– Mondd meg neki, én az apja vagyok – rendelkezett Fungabera.
– Mambo, azt válaszolja, hogy az ő apja ember volt, nem pedig hiéna.
– Mondd meg neki, hogy én megbecsülöm őt és embereit, mégis
elégedetlen vagyok vele.
– Mambo, azt válaszolja, hogy ha Kegyelmességedet boldogtalanná
tette, akkor nagyon meg van elégedve.
– Mondd meg neki, hogy hazudott embereimnek.
– Mambo, reméli, hogy lesz alkalom, hogy ismét így tegyen.
– Mondd meg neki, hogy én tudom, hogy védelmezi és eteti az állam
négy ellenségét.
– Mambo, ő úgy gondolja, hogy Kegyelmességed megtébolyodott. Az
államnak nincsenek rejtett ellenségei.
– Nagyon jó. Most szólj az emberekhez. Ismételd meg, hogy tudni
akarom, hol rejtőzködnek az árulók. Mondd meg nekik, hogy ha elvezetnek
hozzájuk, akkor ebben a faluban senkinek sem esik semmi baja.
A tolmács a néma sor előtt állva szenvedélyes beszédet tartott a nőknek
és a gyerekeknek, de amikor végére ért, mindenki egykedvűen meredt vis-
sza rá. Az egyik gyerek türelmetlenül sikítani kezdett, és anyja a karja alá
kapta, hogy telt mellbimbóját a gyerek apró szájába tegye. Ismét csend lett.
– Őrmester! – Peter Fungabera tömör parancsokat osztott, mire Vusa-
manzi karjait hátrafeszítették, és csuklóinál fogva megkötözték. A katonák
közül az egyik egy hosszú nejlonkötélből hóhérhurkot készített, és szabad
végét átvetette a felállított kukoricatartály központi tartóoszlopán, a tér sar-
kában. Vusamanzit odaállították a tartály alá, és a hurkot átvetették a fején.
– Most mondd meg nekik, hogy ha bárki odavezet bennünket az
árulókhoz, a büntetés elmarad.
A tolmács felemelte hangját, de még be sem fejezte mondókáját, amikor
Vusamanzi határozott hangon megszólalt. – Átkom bármelyiktekre, aki
ehhez a sona disznóhoz szól. Hallgatást parancsolok nektek, bármi is
történjék – azt, aki a parancsomat megszegi, a síron túl is meglátogatom.
Én, Vusamanzi, a vizek mestere, így rendelkezem!
– Kezdheted! – parancsolta Peter Fungabera, és az őrmester meghúzta
egy eresztékkel a kötelet. A hurok bezárult az öregember nyakán, és
lassacskán arra kényszerítette, hogy lábujjhegyre álljon.
– Elég! – rendelkezett Peter Fungabera. – Most jöhetnek és
beszélhetnek.
A tolmács előretaszigálta az asszonyok sorát, sürgetve, majd kérlelve
őket, de Vusamanzi mereven tekintett asszonyaira.
– Törd el az egyik lábát – rendelkezett Peter Fungabera, és az őrmester,
szembeállva az öreggel, egy tucatnyi ütéssel eltörte Vusamanzi bal lábát.
Ahogy az asszonyok meghallották a csontok ropogását, jajgatni és
siránkozni kezdtek.
– Beszélj! – parancsolta Peter Fungabera. Vusamanzi egy lábon állt,
nyaka a kötél nyomására az egyik oldalára fordult. Sérült lába duzzadni
kezdett, mintha egy ballon dagadt volna fel az eredeti méretének
háromszorosára, a bőr feketén és fényesen feszült rajta, mint egy túlérett
gyümölcs a szétnyílás pillanatában.
– Beszélj! – parancsolta Peter Fungabera másodszor, és az öreget az
asszonyok sirató kiáltásai magához térítették fulladozásából.
– Törd el a másik lábát! – intett az őrmesternek.
Vusamanzi oldalra esett, ahogy a puskatus összezúzta az apró csontok
rendszerét jobb lábán. Az őrmester az öregember vonaglásain kuncogva
hátralépett. Élvezte, ahogy az öreg kétségbeesetten próbált enyhíteni a
kötél szorításán, átvive testsúlyát a megcsonkított lábára.
Most már az összes asszony sikított, és a gyötrelmes kórusba a gyerekek
kiáltása keveredett. Az egyik öregasszony, a legidősebb feleség áttört a
soron és előresietett, mindkét karját kinyújtva a férfi felé, aki ötven éve
férje volt.
– Hagyjátok! – intette le Peter Fungabera az őröket, akik meg akarták
akadályozni. Oldalra léptek.
A törékeny öregasszony elérte férjét és megpróbálta felemelni,
kikiabálva szeretetét és együttérzését, de nem volt meg hozzá az ereje.
Csak enyhítenie sikerült gégéjén a nyomást annyira, hogy meghosszabbítsa
fojtogatásának gyötrelmeit. Az öregember szája nyitva volt, levegő után
kapkodva, majd fehér hab lepte el ajkait. Éles, károgó hangot hallatott. Az
öreg feleség mozdulatai groteszkek lettek.
– Hallgassátok az öreg kakas kukorékolását és öreg tyúkja kotkodá-
csolását! – mosolygott Peter Fungabera, és csapatának tagjai elragadtatva
hahotáztak.
Hosszú idő elteltével, amikor Vusamanzi végül mozdulatlanul és szót-
lanul lógott ott, arccal az ég felé fordulva, felesége a lábainál földre borult,
ütemesen dobálni kezdte magát, és belekezdett a gyász siratóénekébe.
Peter Fungabera visszament az oroszhoz, és Buharin ismét cigarettára
gyújtva azt morogta: – Kegyetlen és hatástalan.
– Az öreg bolonddal soha nem volt semmi esély. El kellett tennünk láb
alól, megteremtve a kellő hangulatot. – Kendője szélével Peter megtörölte
az állat és a homlokát. – Hatásos volt, tábornok, nézd csak az asszonyok
arcát.
Visszagyömöszölte a kendőt zubbonya nyakába, és visszasétált az
asszonyokhoz.
– Kérdezd meg őket, hol rejtőzködnek az állam ellenségei. – De ahogy a
tolmács elkezdett beszélni, az öregasszony felugrott és visszasietett.
– Láttátok, hogy az uratok beszéd nélkül halt meg – rikácsolta. –
Hallottátok parancsát. Tudjátok, hogy vissza fog térni!
Peter Fungabera fogta tiszta pálcáját, és végigsuhintott vele az
öregasszony bordáin. A nő felsikoltott és összeesett. Lépe, mely helyi
maláriától volt fertőzött, kiszakadt az ütéstől.
– Vigyétek innen – rendelkezett Peter, és a csapat egyik tagja bokáinál
fogva megragadta és elvonszolta a kunyhók mögé.
– Kérdezd meg, hol rejtőznek az állam ellenségei.
Peter lassan végigsétált a soron, beletekintve arcukba, mérlegelve az
irtózat fokát, amit mindegyik fekete matabele szempárban látott. Nem
sietett a válogatással. Végül odalépett a legfiatalabb anyához, akinek a
gyermeke a hátára volt szíjazva egy kék mintás szövetdarabbal. Ott állt
vele szemben és lebámult rá, majd amikor alkalmasnak találta a pillanatot,
kinyúlt, és megfogta a csuklóját. Gyengéden elvezette a nyílt tér közepére,
ahol egy őrtűz még mindig égett.
Összerugdalta a parázsló fahasábokat, és még mindig tartva a lányt,
megvárta, amíg lángra lobbantak. Aztán megcsavarta a lány karját, hogy
térdre kényszerítse. A többi asszony halálos bűvöletben figyelte.
Peter Fungabera lazított a kék szöveten, és kiemelte a gyermeket a lány
hátáról. Kisfiú volt. Pufók gyermek, bőre vadmézszínű, kis pocakja kigöm-
bölyödött az anyja tejétől, csuklói és bokái körül zsírpárnák díszelegtek,
akár a karkötők. Peter könnyedén feldobta, és ahogy lefelé esett, elkapta a
bokájánál. A gyermek sikított a rémülettől, fejjel lefelé lógva Peter
markában.
– Hol rejtőznek az állam ellenségei?
A gyermek arca a vértől sötétedett és dagadozott.
– Azt mondja, hogy nem tudja.
Peter Fungabera felemelte a gyermeket a lángok fölé.
– Hol vannak az állam ellenségei?
Minden alkalommal, ahogy ezt elismételte, egy pár hüvelykkel lejjebb
engedte.
– Azt mondja, hogy nem tudja.
Hirtelen Peter leeresztette a kis vonagló testet a lángok közepébe, és a
gyermek teljesen újfajta sikolyt hallatott. Peter egy másodperc múlva
kiemelte őt a lángokból, és odalóbálta az anyja arca elé. A lángok
megpörkölték a gyermek szempilláit és egy kis göndör hajtincsét.
– Mondd meg neki, hogy én lassan megsütöm ezt a kis malackölyköt,
aztán arra kényszerítem, hogy megegye.
A lány igyekezett elkapni a gyermeket, de Peter úgy tartotta, hogy ne
tudja elérni. A lány elkezdett sikítani egy mondatot, ismételve azt újból és
újból, és a többi asszony bólintott és eltakarta arcát.
– Azt mondta, hogy elvezet téged oda hozzájuk.
Peter Fungabera visszaejtette a gyermeket a lány karjaiba és visszasétált
az oroszhoz. Buharin ezredes enyhén meghajtotta fejét, kelletlen
elismeréssel.
Az akna százhatvan láb mély volt a víz felszínétől a kőlap széléig. Tungata
nejlonkötéllel lemérte, mielőtt Craig leereszkedett. Elég mély volt ahhoz,
hogy megöljön vagy megnyomorítson bárkit, aki belecsúszott és beleesett a
szakadékba.
A kötél végét az egyik rúdhoz erősítették, mely horgonyszerűen
helyezkedett el a kristálybarlanghoz vezető alagút bejáratánál, és Craig
rászánta magát, hogy még egyszer leereszkedik a kötélen a vízbe, az akna
tövéhez. A faszerkezet rozoga maradványaira támaszkodva óvatosan
könnyített súlyán, ahogy a vízfelszínhez közeledett, majd beleereszkedett.
Egyszer merült csak alá. Ez elég volt, hogy megerősítse legrosszabb
gondolataikat. A nagy erkélyhez vezető alagutat súlyos sziklatömbök
zárták el. A varázsdoktorok által épített falmaradványig sem tudott eljutni.
Tapogatózó kezei újabb sziklagörgeteget zúdítottak alá.
Kihátrált az alagútból és hálatelten menekült vissza a felszínre. A létra
faszerkezetén csüngött és vadul zihált a rémülettől, hogy majdnem
bentrekedt az alagútban.
– Pupho, rendben vagy?
– Rendben! – ordított fel az aknán. – De neked volt igazad. Az alagutat
felrobbantották. Nincs kifelé vezető út!
A többiek várták, amikor visszamászott a párkányra. A tűz fényében
arcuk feszült és kétségbeesett volt.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte Sally-Anne.
– Első dolgunk az lesz, hogy gondosan átkutassuk a barlangot. – Craig
még mindig zihált az úszástól és a mászástól. – Minden szögletet és
bemélyedést, az összes alagút minden elágazását és nyílását. Páronként
fogunk dolgozni. Sam és Sarah, kezdjetek el dolgozni balról – a lámpákat
gondosan használjátok, takarékoskodjatok az elemmel.
Craig Rolexe szerint három órával később ismét találkoztak a tűznél. A
viharlámpák addigra már csak gyenge sárgás fényt adtak, az elemek
kimerültek, és azon a ponton voltak, hogy felmondják a szolgálatot.
– Találtunk egy alagutat az oltár mögött – jelentette Craig. – Egy
darabig biztatóan nézett ki, aztán teljesen elkeskenyedett. És ti? Semmit? –
Craig Sally-Anne térdén tisztított ki egy karcolást, amit elbotlásakor
szerzett. – Semmi – ismerte el Tungata. Craig bekötötte a lány térdét egy,
az ingéből letépett csíkkal. – Találtunk egy pár biztatónak tűnő nyílást, de
mindegyik reménytelen.
– Most mit csinálunk?
– Eszünk egy keveset, aztán pihenünk. Meg kell próbálnunk aludni.
Erőnlétünket meg kell tartanunk.
Craig érezte, amint kimondta, hogy ez csak ürügy volt, de
csodálkozására ő is elaludt.
Amikor felébredt, észrevette, hogy időközben Sally-Anne mellkasához
bújt, és most álmában köhögött. Nyers, slejmos köhögéssel. A hideg és
nyirkosság mindnyájukra hatott, de az alvás felfrissítette Craiget és erőt
adott neki. Noha torkát és mellkasát még mindig fájlalta a gáztól, fájdalmai
egy kissé enyhültek és jobb hangulatban érezte magát. Ügyelve, hogy ne
zavarja Sally-Anne-t, visszafeküdt a sziklafalhoz. A tűz túloldalán Tungata
horkolt, majd dörmögött, megfordult és csendben maradt.
A barlangban most az egyetlen zaj a boltozatról csöpögő víz hangja
volt, majd halkan, nagyon halkan, még valamit hallott. Susogást, olyan
halkat, hogy inkább a csend visszhangjának hatott. Craig fektében hallására
összpontosított. Bosszantotta a hang, próbálta azonosítani.
– Hát persze – ismerte fel – denevérek!
Visszaemlékezett rá, hogy amikor először ért fel a párkányra, tisztábban
hallotta őket. Fektében gondolkozott egy darabig, aztán gyengéden
leemelte Sally-Anne fejét a válláról. A lány halkan horkant egyet, majd
megfordult és tovább aludt.
Craig felvett egy viharlámpát, és visszament a párkányhoz és aknához
vezető alagútba. A lámpát csak egyszer vagy kétszer villantotta fel, hogy
takarékoskodjon az elemmel. Ott állt a sötétben a párkányon a sziklának
támaszkodva, és teljes lényével fülelt. Hosszú csendszakaszok után, melyet
csak a sziklára csöpögő vízcseppek zenei koppanása tört meg, váratlanul
cincogó kórust hallott. A hangok az aknakéményből visszhangzottak lefelé,
majd ismét csend lett.
Craig felvillantotta a lámpát. Órája ötöt mutatott. Nem volt biztos
benne, hogy reggel van-e vagy este, de ha a denevérek ott fent telepedtek
.le, biztos világosság van még odakinn. Leguggolt és várt egy órát,
időnként ellenőrizve az idő lassú múlását, aztán ismét hallatszott a
denevérek szárnycsapkodásának távoli zaja. Most már nem az álmos
cincogások, hanem egy felizgatott kórus, sokezernyi kis rágcsáló, éjszakai
vadászatra felébredve.
A kórus elhallgatott, és Craig ismét ellenőrizte óráját. Hat-harmincöt.
Elképzelte, hogy valahol ott fenn a légi horda kirajzott a barlang egy
nyílásából a sötétedő esti égbe, mint a kéményből felszálló füst. Óvatosan a
párkány széléhez ment, az oldalfalhoz erősítette magát, és egy kézzel
támaszkodva igen elővigyázatosan a nyílás fölé hajolt. Felfelé fordította
fejét, hogy felnézzen az aknán, teljesen kinyújtott karral tartva kezében a
lámpát. A gyenge, sárga fény még jobban kihangsúlyozta a felette lévő
sötétséget.
Az akna félkör alakzatú, és a szemben levő falig mintegy tíz láb
szélességű volt. Feladta a fenti sötétség feltárására irányuló próbálkozásait,
helyette az akna szemben levő falát kezdte tanulmányozni, a lámpa
időnkénti felvillantásával.
A fal olyan sima volt, akár az üveg. Sem kapaszkodó, sem mélyedés,
semmi, kivéve – Craig még egy hüvelyknyivel kijjeb hajolt a nyílás fölé.
Pont szemben vele, feje fölött, éppen a látóhatár szélén felfedezett egy
sötétebb jelet a sziklában. Színelváltozás volt, vagy repedés? Nem volt
benne biztos, és a fény is egyre halványult. Az is lehet, hogy a fény és
árnyék játéka volt csak.
– Pupho! – Tungata hangja szólalt meg mögötte, mire hátrahúzódott.
– Mi van?
– Azt hiszem, ez az egyetlen út a felszínre. – Kikapcsolta a lámpát, hogy
takarékoskodjon az elemmel.
– A kéményen át? – Tungata hangja hitetlenkedve csengett a sötétben. –
Senki sem tudna oda feljutni.
– A denevérek odafent telepedtek meg.
– A denevéreknek szárnyuk van – emlékeztette Tungata, majd egy idő
múlva. – Milyen magasan odafenn?
– Nem tudom, de gondolom, a másik oldalon kell legyen egy repedés
vagy egy kiszögellés. Gyújtsd meg a másik lámpát, annak erősebb az
eleme.
Mindketten kihajoltak, és felfelé bámultak.
– Mit gondolsz?
– Azt hiszem, van ott valami.
– Ha át tudnék oda jutni! – Craig ismét kikapcsolta a lámpát.
– Hogyan?
– Nem tudom, hadd gondolkozzam.
Leültek a falnak háttal, válluk egymáshoz ért.
Egy idő múlva Tungata megszólalt – Craig, ha valaha is kijutunk innen,
jogod lesz a gyémántok egy részére.
– Fogd be a szád, Sam, gondolkodom. – Majd némi idő elteltével. –
Sam, a rudak, nem gondolod, hogy a létra leghosszabb rúdja talán átér a
túloldalra?
A párkánynál újabb tüzet gyújtottak, mely bizonytalan, hullámzó
fénnyel világította meg az aknát. Craig még egyszer leereszkedett a kötélen
a megmaradt faszerkezet maradványaihoz, és ez alkalommal az építmény
minden egyes rúdját megvizsgálta. Legtöbbjüket rövidre vágták,
valószínűleg, hogy könnyebben lehessen őket cipelni a felszínről az
átjárókon és alagutakon át, de az oldalkeretek hosszabb darabokból
készültek. A leghosszabb darab nem volt vastagabb Craig csuklójánál, de
kérge különösen sápadt színéről kapta afrikai nevét elefántagyarfa. A
környék legkeményebb, legellenállóbb fája volt. Angol neve – ólomfa.
Mellette haladva, karhosszal mérve Craig megállapította, hogy
majdnem tizenhat láb hosszúságú a rúd. Miközben felkiabált a többieknek,
hogy mit csinál, Craig a kötél végét a rúd felső végéhez kötötte, aztán
zsebkésével elvágta a hajókötelet, mely a rudat a faszerkezethez tartotta.
Egy rettenetes pillanat következett, amikor a rúd végre kiszabadult, és
ingaként himbálózva, ott lógott a kötélen, és a fő tartórészétől megfosztott
egész létraszerkezet töredezni kezdett, majd lecsúszott az aknába.
A kötélen felkúszva Craig hálatelten kapaszkodott fel a párkányra,
majd, amint ismét lélegzethez jutott, a rúd még mindig a kötél végéhez erő-
sítve lengett az aknában, míg a létraszerkezet többi része eltűnt a mélyben.
– Ez a könnyebbik rész volt – figyelmeztette fenyegetően a többieket
Craig.
Tungata és ő, teljes erejük latba vetésével és a két lány segítségével,
hüvelykről hüvelykre, lassan felhúzták a rudat, míg annak teteje a párkány
fölé nem ért. Ekkor lerögzítették, majd Craig hason fekve a kötél szabad
végét arra használta fel, hogy a rúd lenti végéhez lasszózza. Így keresztben
kezdhették felfelé húzni a most már mindkét oldaláról biztosított rudat.
Egyórai megerőltető húzás és vontatás eredményeként a rúd egyik végét
sikerült a velük szemben levő aknafalhoz támasztani, míg másik vége a
mögöttük levő alagútban állt.
– Most fel kell emelnünk a túlsó végét – magyarázta Craig pihenés
közben. – A falban lévő repedésbe kell megpróbálnunk behelyezni, ha az
egy repedés egyáltalán.
Két alkalommal kis híján elvesztették a rudat, amint az fogásukból
kiszabadulva majdnem leesett az akna mélyébe, de mindkét alkalommal
sikerült a kötéllel megtartaniuk, és aztán újra nekiveselkedtek nehéz
feladatuknak.
Craig Rolexe szerint már éjfél is elmúlt, mire a rúd vége felkerült a
lámpafényben alig látható sötét jelhez.
– Csak egyhüvelyknyit jobbra – dörmögött Craig, és a többiek a rúd
csúszását érzékelve, finoman forgatták, míg egy kis csattanással becsúszott
a repedésbe. Craig és Tungata térdre borulva, kimerült gratulációkkal
kezdte egymást ölelgetni.
Sarah friss fát rakott a tűzre. A lángok fényében felmérték eddigi
munkájukat. Most már volt egy, az aknán átvezető hídjuk, mely a
párkányról elég meredek szögben emelkedett. A rúd egyik vége a hátuk
mögötti falhoz támaszkodott szilárdan, túlsó vége pedig a szemben levő
falban levő szűk repedésbe ékelődött be.
– Valakinek át kell mennie rajta. – Sally-Anne hangja gyenge és
bizonytalan volt.
– Mi lesz a másik oldalon? – kérdezte Sarah.
– Meglátjuk, miután átértünk – ígérte Craig.
– Hadd menjek én – kérte csendesen Tungata Craiget.
– Másztál valaha sziklát? – Tungata fejét rázta. – Ez megválaszolja
kérésedet – mondta határozottan Craig. – Most két óra pihenőt tartunk,
próbáljatok meg aludni.
Egyikük sem tudott elaludni, így Craig a két óra letelte előtt felkeltette
őket. Elmagyarázta Tungatának, hogyan rögzítse magát tartóemberként;
laposan ülve, mindkét lábát kitámasztva, a kötelet derekán körbevezetve,
majd hátán és vállán át felvezetve.
– Ne engedd túl lazára a kötelet, de ne is tarts vissza – magyarázta
Craig. – Ha leesem, azt kiáltom „leestem”, ez esetben így rögzítsd a
kötelet, és minden erőddel tartsd, rendben?
Egy vászondarabbal átvetette vállán az egyik lámpát, majd Craig
meglovagolta a rudat, és elindult előre, az üres tér fölött himbálózó
lábakkal. A két lány a rúd végére ült, hogy minél szilárdabban rögzítsék. A
Craig mögött lógó kötélhurkot Tungata engedte egyre hosszabbra.
Néhány láb előrehaladás után Craig megállapította, hogy a rúd túl
meredeken vezet felfelé, és csak hason fekve, bokáival a rudat átkulcsolva,
lábaival felfelé tolva magát tud feljebb jutni. Gyorsan távolodott a fénytől.
Igéző fekete ürességet látott maga alatt. Nem nézett le. Súlya alatt minden
egyes mozdulatára megreccsent a rúd, és hallotta, ahogy annak vége a
felette levő sziklát kaparja, de végül ujjai megérintették az aknafal hideg
mészkövét.
A repedés után tapogatózott aggódva, és fellelkesült, amikor ujjai
kitapintották annak formáját. Az aknára függőlegesen helyezkedett el,
külső nyílása háromhüvelyknyi szélességű, így a rúd vége, épphogy elfért
benne, majd ahogy továbbmélyedt, hirtelen szűkült.
– A repedés rendben – szólt vissza. – Most megnézem.
– Légy óvatos, Craig.
– Krisztusom – gondolta. – Hogy lehet ilyen hülyeséget mondani.
Bal karját kényelmes magasságig felnyújtva, lazán ökölbe szorított
kézzel benyúlt a repedésbe, amilyen mélyen csak tudott. Ekkor szorosan
szorította össze öklét, mely alakot változtatván kitöltötte a repedést és így
Craig súlyával öklére tudott nehezedni.
Ülő helyzetbe emelkedett a rúd-hídon, egyik térdét felhúzta a
mellkasáig és szabad kezével lenyúlt, hogy lezárja műbokája csatját.
Bokája most merev volt.
Mély lélegzetet vett és halkan megszólalt. – Rendben, indulás.
Szabad kezével felnyúlt, és jobb kezével is egy másik tartóállást
képezett ki a repedésben. Most karjai erejét felhasználva húzta fel magát
térdre, a rúdon egyensúlyozva.
Az alacsonyabban levő kezét kilazította, mire az könnyen kiszabadult a
repedésből. Olyan magasra nyúlt fel, ameddig csak ért, és ott ismét
kitámasztotta magát öklével. Felfelé húzta magát és most ott állt a rúdon,
szemben a fallal.
Műlábával fellépett, úgy forgatva azt, hogy lábujja oly mélyen hatolt be
a repedésbe, ameddig csak befért, és amikor kiegyenesítette lábát, lábfeje
elfordult, a sziklarepedésben kitámasztva őt. Fellépett, maga alatt hagyva a
rudat.
– Jó öreg bádogsarok – morogta. Jó lába nem bírta volna el a súlyát,
legalábbis különleges hegymászó csizma nélkül, ami védelmet és erősítést
biztosít.
Ismét felnyúlt, mindkét kezével tartóállást képezve ki, és karjai erejével
felhúzta magát. Amint súlya elemelkedett lábairól, műlábát elfordítva
kiemelte a repedésből és felhúzta térdét, hogy tizennyolc hüvelykkel
feljebb alakítson ki újabb tartóállást. Váltakozva függeszkedett; egyszer
karjain, másszor műlábán és egyre felfelé lökte magát, a kötél vele együtt
haladt felfelé.
Most már teljesen eltávolodott a tűz fényéből a sötétségbe. Már csak
tapintószervei irányították, és az alatta levő mélység mintha szívta volna
sarkainál, amint a sima falón függeszkedett. Minden egyes felfelé tett
lépését számolta, tizennyolc hüvelykre saccolva mindegyiket, és már
negyvenlábnyit haladt, amikor a repedés szélesedni kezdett. Minden
alkalommal mélyebben kellett kinyúlnia, hogy kitámaszkodjék,
következésképpen minden egyes lépése rövidebb lett, és karjainak,
valamint lábának egyre több erőt kellett kifejtenie.
Kezeiről a szikla lehorzsolta a bőrt, és minden további fogás egyre
fájóbbá vált. A gyakorlattól elszokott lábizmai begörcsöltek és úgy égtek,
akár a tűz.
Nem bírt továbbmenni. Pihennie kellett. A falnak támaszkodva,
hozzásimulva találta magát, homlokát a hideg mészkőre helyezve, akár a
hívők. A sziklamászók első parancsolata: a sziklának támaszkodni annyi,
mint meghalni. Ez a magatartás kétségbeesést és vereséget tükröz. Bár
Craig tisztában volt ezzel, mégsem tudott tenni ellene semmit.
Sírt. Egyik öklét kivette a repedésből, megrázta, hogy visszatérítse
vérkeringését, majd a szájához emelte és nyalogatni kezdte horzsolásait.
Kezet váltott, felnyögve, ahogy elzsibbadt kezébe visszatért a vér.
– Pupho, miért álltál meg? – A kötél nem tekeredett tovább. Lent
nyugtalankodni kezdtek.
– Craig, drágám ne add fel. Ne add fel! – Sally-Anne megérezte
kétségbeesését. Volt valami a hangjában, ami új erőt adott Craignek.
Fokozatosan felfelé tolta magát, ismét egyensúlyba kerülve, súlyát
lábára helyezve, aztán felnyúlt, egyszer jobb, majd bal kezével és
keményen tartva magát felhúzta lábát. Feljebb lépett, majd a művelet ismét
kezdődött elölről. Újból és újból ismétlődött az egész ördögi kínoztatás.
Még tíz láb, húsz láb – számolta Craig a sötétben.
Jobb kezével felnyúlt és – és nem ért semmihez. Nyílt tér.
Kétségbeesetten kereste a repedést, de nem találta. Majd egyik oldalon
keze sziklát érintett. Itt a repedés V-alakú falmélyedéssé szélesedett ki,
elég szélessé ahhoz, hogy egy ember átpréselhesse magát rajta.
– Hála neked, Istenem, ó hála neked, hála neked. – Craig felvonszolta
magát a lyukba, combját és vállát beékelve, sérült kezét melléhez szorítva.
– Craig! – Tungata kiáltása felhangzott az aknán.
– Rendben vagyok – kiabálta vissza. – Találtam egy mélyedést,
pihenek, adjál ötöt.
Tudta, hogy nem várhat túl hosszú ideig, vagy kezei megmerevednek és
használhatatlanná válnak. Pihenés közben is mozgatta őket.
– Rendben – szólt le. – Ismét indulok fel.
A repedés két oldalára támaszkodva, tenyereivel tolta felfelé magát az
akna teljes sötétségében.
A repedés tovább tágult és egy széles, mély kéménnyé alakult, úgy,
hogy már nem is érte át karjaival. Oldalra kellett fordulnia, beékelve vállait
az egyik oldalon és a másik falon felfelé sétálva. Kitekeredett vállakkal,
tenyerével tolta hüvelykről-hüvelykre az alatta levő követ, hogy felfelé
haladjon. Egész gyorsan haladt, amikor a kémény egyszer csak véget ért.
Egy olyan szűk, felfelé nyúló repedéssé szűkült, hogy még ujját sem tudta
átdugni rajta.
Körbetapogatta a kéményt egészen az aknafalig. Olyan magasra nyúlt,
ameddig csak ért, de a felette levő sima mészkőfelületen sehol nem
tapintott nyílást vagy eltérést.
– Az út vége! – suttogta és hirtelen teste minden izmába éles fájdalom
hasított, és úgy érezte, összeesik, a fáradtságtól. A kéményen lefelé vezető
hosszú, veszélyes visszavonuláshoz sem volt ereje, de ahhoz sem, hogy a
sziklahasadékba ügyetlenül odaékelődve tartsa magát.
Ekkor váratlanul egy denevér cincogott fel felette. Oly közel és tisztán
hangzott a cincogás, hogy ijedtében majdnem eleresztette a kapaszkodót.
Megkapaszkodott, és noha lábai csúszkáltak a megterheléstől, kiküzdötte
magát a kémény legszélső peremére. A denevér újból felhangzó
cincogására száz másik társa válaszolt. Bizonyára kezd derengeni és a
denevérek kezdenek visszatérni, hogy valahol ott fent letelepedjenek.
Úgy egyensúlyozta ki magát, hogy külső keze szabadon maradjon.
Kitapogatta a vászoncsíkkal vállára erősített lámpát és a nyitott aknához
tartotta. Aztán oldalra fordította fejét és még kijjebb hajolt, míg csak
vallanak egy pontjára támaszkodott és átlátott a nyitott aknába.
Meggyújtotta a lámpát. A felriasztott denevérek rémült sikolyai rögtön
felhangzottak, szárnyak riadt csattogásával egyetemben és három lábnyira
Craig feje felett – elérhetetlen magasságban – feltűnt egy ablakszerű nyílás
a sziklafalban. A hangok innen visszhangzottak, akár egy trombita fémes
torkából. Craig felnyúlt az ablakszerű nyíláshoz, de tizenkét hüvelyk
hiányzott ujjaitól az ablakperemig.
Felfelé epekedése közben kialudt a lámpa fénye. Pár másodpercig még
vörösen égett, majd ismét sötétség ölelte át Craiget. Visszaereszkedett a
kéménybe.
Csalódottságában eldobta a használhatatlan viharlámpát, és az
zuhantában időnként odacsapódott a sziklához, majd másodpercekkel
később távoli csobbanás hallatszott, amint elérte a vizet.
– Craig!
– Rendben. Eldobtam a lámpát.
Kihallotta saját hangjából a csalódottságot és keserűséget, de ismét
megpróbálta elérni az ablakszerű nyílást a sötétségben. Körmei
hiábavalóan kapartak a sziklán, aztán feladta és elkezdett visszacsúszni a
kéménybe. A V-alakú falmélyedésben, ahol a repedés és a kémény
találkozott, ismét odaékelte magát.
– Mi történik, Craig?
– Nem megy – szólt le. – Nincs kifelé vezető út. Bevégeztettünk,
hacsak... – Itt abbahagyta.
– Mi az? Hacsak micsoda?
– Hacsak valaki nem jön fel segíteni nekem.
Craig alatt a sötétségben csend honolt.
– Majd én jövök. – Tungata törte meg a csendet.
– Nem jó. Te túl nehéz vagy. Nem tudlak megtartani.
Ismét csend, majd Sally-Anne megszólalt. – Mondd meg, mit tegyek.
– Kötözd magad a kötél végéhez. Derékhurkot használj.
– Rendben.
– Akkor gyere át a rúdon. Én majd megtartalak.
Lefelé kémlelve a tűzvilágításban látta a lány körvonalait, amint átigye-
kezett. A laza kötélrészt felvette, készen megfeszíteni, ha a lány leesne.
– Átjöttem.
– Meg tudod találni a repedést?
– Igen.
– Fel foglak húzni. Segítened kell azzal, hogy lábujjaiddal felfelé tolod
magad a repedésben.
– Rendben.
– Indulás!
Érezte a lány teljes súlyát a kötélre nehezedni. A kötél bevágott vállába.
– Told felfelé magad – rendelkezett, és érezte, amint a súly könnyebb
lesz, megragadta a kötelet.
– Told magad! – A lány négy hüvelyknyit emelkedett felfelé.
– Told! – Úgy tűnt, hogy ez örökké így fog menni, de egyszer csak a
lány felsikoltott és Craig vállán a kötél teljes lendülettel nekiiramodott,
majdnem kirántva őt a bemélyedésből.
Keményen feszítve, belekapaszkodva harcolt a kötéllel. Érezte, hogy az
éles nejlon feltépi tenyerén a bőrt, de megállította a kötelet. Sally-Anne
még mindig sikított és az ide-oda himbálódzó kötélen a falnál forgott.
– Pofa be! – förmedt rá. – Keress támasztékot magadnak.
A sikoltások abbamaradtak és a kötél kilengései fokozatosan
lerövidültek.
– Elvesztettem a lábtámaszomat. – Majdnem zokogott a hangja.
– Meg tudod ismét találni a repedést?
– Igen.
– Rendben. Szóljál, ha készen vagy.
– Kész!
– Lökd felfelé magad!
Craignek úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége, mikor egyszer csak a lány
kezét érezte lábán.
– Sikerült – suttogta. – Te irtón gyönyörű nőszemély.
Helyet csinált neki maga alatt a kéményben és odasegítette.
Megmutatta, hogyan ékelje magát oda biztonságosan, aztán megfogta
vállait és erősen megszorította.
– Nem tudok továbbmenni – voltak a lány első szavai, miután magához
tért.
– A legrosszabbon már túl vagy, a többi már könnyű.
Még nem szólt neki az ablakszerű nyílásról, még nem.
– Hallgasd csak a denevéreket – vigasztalta a lányt. – A felszín közel,
nagyon közel kell, hogy legyen. Gondolj az első napsugárra, az első édes
mély levegővételre.
– Már tovább tudok menni – mondta végül a lány és Craig felvezette a
kéményen.
Amikor a kémény már annyira kiszélesedett, hogy keresztül lehetett
haladni rajta, Craig maga elé engedte a lányt, és kezeivel segítette a lábait.
Segített Sally Anne-nek felfelé tolnia magát egészen addig, míg a kémény
olyan széles nem lesz, hogy nem tud már teljes erejének bevetésével
előrehaladni.
– Craig. Craig! Bezárult. Beszűkült. Ez egy zsákutca.
A lány kezdett pánikba esni és Craig érezte a lány reszketését, a
visszafojtott zokogástól.
– Hagyd abba – csattant fel. – Csak még egy próbálkozást. Csak még
egyet, ígérem neked.
Várt, amíg a lány megnyugszik, majd folytatta. – Fejed fölött a falban
van egy ablakszerű nyílás, mindjárt a kémény sarka mellett. Mindössze
egy-két lábnyira arrébb.
– Nem fogom tudni elérni.
– De igen! El fogod tudni érni. Testemmel csinálok neked egy hidat. A
hasamra állva, könnyedén el fogod érni. Hallassz engem, Sally-Anne?
Válaszolj.
– Nem – hangzott nagyon halkan, bágyadtán. – Nem tudom
megcsinálni.
– Akkor mindnyájan itt rekedünk – mondta Craig élesen. – Ez az egyet-
len kivezető út. Vagy megcsinálod, vagy itt rohadunk. Hallassz engem?
Craig közelebb mászott a lányhoz, úgy, hogy a lány megereszkedett
hátsója hasához nyomódott. Craig teljes erejéből kitámasztotta magát;
egyik oldalon mindkét lábával a kémény egyik oldalát nyomva, míg
vállaival a másik oldalát, ily módon élő hidat alakítva.
– Lassan indulhatsz – suttogta. – Ülj a hasamra.
– Túl nehéz vagyok, Craig.
– Tedd, amit mondtam, az ördög vigyen el, tedd, amit mondtam!
A lány súlya Craigre nehezedett. Craig túl nagy fájdalmat érzett ahhoz,
hogy el tudja viselni. Izmai és ízületei megfeszültek, látása megtelt
villódzó fényekkel.
– Most egyenesedj ki – szuszogta.
A lány feltérdelt, térdkalácsai szögekként nyomultak húsába.
– Állj fel! – nyögte. – Gyorsan!
A lány megingott felegyenesedés közben Craig testének bizonytalan
felületén.
– Nyúlj fel! Amilyen magasan csak tudsz!
– Craig, itt fent egy üreg van!
– Be tudsz oda jutni?
Nincs válasz. A lány testhelyzetet változtatott és Craig hangosan
felkiáltott az erőfeszítéstől, hogy tartani tudja.
A lány felugrott. Súlya felemelkedett Craigről. Craig hallotta a lány
lábait az aknafalon, amint felfelé mászott és a kötél követte őt, akár
majmot a farka.
– Craig, ez egy párkány – egy barlang!
– Keress egy helyet, ahová a köteled végét odakötheted.
Egy perc telt el, majd még egy – Craig nem tudott tovább kitartani,
combjai elgémberedtek, vállai.
– Odakötöztem. Biztonságosan.
Craig megfeszítette a kötelet, ami szilárdnak és biztonságosnak
bizonyult. Csuklójára hurkot vetett és elengedte lábait. Kifordult a
kéményből és a nyitott akna fölé lendült.
Felmászott a kötélen, és a párkány peremébe kapaszkodva felhúzta
magát. Sally-Anne magához ölelte, Craig a megerőltetéstől nem tudott
megszólalni, úgy csüngött Sally-Anne-en, akár gyermek az anyján.
– Mi történik odafenn? – Tungata nem tudta visszatartani
türelmetlenségét.
– Találtunk egy másik utat – szólt vissza Craig. – Valahol nyitott kell
legyen a külvilágra, mert denevérek vannak itt.
– Mit kell tennünk?
– Ledobom a kötelet, amin egy hurok lesz. Sarah jön elsőnek. Átszeli a
rudat és magára köti a hurkot. Ketten fel fogjuk tudni húzni őt. –
Kiabáláshoz túl hosszú volt az üzenet. – Értitek?
– Igen. Majd rábeszélem.
Craig hurkot kötött a kötél végére, majd a teljes sötétségben
visszamászott a Sally-Anne által választott ponthoz. A lány egy
sziklacsúcsot szemelt ki a peremtől tizenkét lábnyira és jó erős csomót
kötött a kötélre. Craig visszament és ledobta a hurkot az aknába. Hason
fekve lebámult a visszhangzó sötétségbe. A tűz fénye messze lent
vörösesen világított. Hallotta a lenti suttogásokat.
– Mi tart vissza titeket? – kérdezte.
Ekkor a tűz fényében meglátott egy sötét árnyékot, amint a rúdhídon
haladt keresztül. Az alak túl nagy volt ahhoz, hogy egy ember legyen, de
aztán Craig rájött, hogy Tungata és Sarah együtt másznak át a rúdon.
Tungata úgy csalogatta át a lányt, hogy elöl ő haladt, hátrafelé
meglovagolva a rudat és maga után csalogatta.
Kikerültek Craig látószögéből, közvetlenül az ablakszerű nyílás alatt.
– Pupho, lendítsd a kötelet balra.
Craig szót fogadott és érezte, amint a kötél megfeszül, ahogy Tungata
elkapta a lengő hurkot.
– Rendben. Sarah a hurokban van.
– Magyarázd el neki, hogy felfelé kell sétálnia a sziklán, miközben mi
húzzuk őt.
Sally-Anne közvetlenül Craig mögé ült, a kötél a férfi válláról hozzá
futott. Craig az oldalfalakra támasztotta ki lábait.
– Húzd! – rendelkezett, és a lány mögötte gyorsan átvette az ütemet.
Sarah kicsi volt és sovány, de hosszú szakaszon kellett őt felhúzni. Craig
kezei teljesen felsebesedtek. Ötpercnyi kemény munkába tellett, mire
felvonszolták Sarah-t a párkányra. Mindhárman együtt pihentek.
– Rendben Sam. Már rád várunk. – Craig ledobta a hurkot az aknába.
Most már hárman húzták a kötelet, egymás mögött ülve, de Tungata
nagy és nehéz férfi volt. Craig hallotta, amint a lányok az erőlködéstől
nyögnek és zihálnak.
– Sam, oda tudod magad ékelni a kéménybe? – zihálta Craig. – Adj
nekünk pihenőt.
Érezte, amint a kötél meglazul. Mindhárman egy kupacban feküdtek és
pihentek.
– Rendben, ismét kezdhetjük.
Tungata most még nehezebbnek tűnt, de végül is bukdácsolva felért a
párkányhoz. Egy darabig egyikük sem tudott szóhoz jutni.
Craig találta meg elsőnek szavát: – Ó a francba! Elfelejtettük a
gyémántokat! Otthagytuk az átkozott gyémántokat!
Kattanás hallatszott, majd egy sárga fénysugár villant fel a második
viharlámpából, amit Tungata hozott fel magával. Mindnyájan bagolyként
pislogtak egymásra, mialatt Tungata kuncogott.
– Mit gondolsz, miért voltam olyan nehéz?
Ölében tartotta a vászontarisznyát, és mikor rávert egyet, a gyémántok
olyan hanggal ütődtek egymáshoz, mint mikor a mókus diót rág.
– Hős! – dörmögött megkönnyebbülten Craig. – De kapcsold ki a
lámpát, már csak néhány percnyi élet van az elemben.
Villanásokkal használták a lámpát. Az első villanás azt mutatta, hogy az
ablakszerű nyílás egy alacsony tetőzetű barlanghoz vezet, olyan széleshez,
hogy oldalfalai nem voltak kivehetőit. A tetőzet hatalmas mennyiségű
denevérrel volt kibélelve. Szemeik miriádnyi gombostűként verték vissza a
fényt, és ahogy fejjél lefelé lógva csupasz, rózsaszín arcukkal rájuk
bámultak, elég utálatos látványt nyújtottak.
Ürülékük szőnyegszerűen fedte a padlót. A büdös guanó minden
egyenetlenséget kitöltött, a padló vízszintes és puha volt lábuk alatt.
Elnyelte lépéseiket, ahogy csoportosan haladtak előre, egymás kezét fogva,
hogy kapcsolatot tartsanak a sötétségben.
Tungata vezette őket, néhány percenként felvillantva a lámpát, hogy
ellenőrizze az előtte levő padlót és újból tájékozódjon. Craig haladt
leghátul, a feltekert kötelet vállára vetve vitte. A padló fokozatosan
emelkedni kezdett és a tető alacsonyabb lett.
– Várj – mondta Sally-Anne. – Ne kapcsold be megint a lámpát.
– Miért?
– Előttünk, az emelkedő tetején. Képzelődöm?
A sötétségnek fokozatai vannak. Craig belebámult az előtte levő
sötétségbe, és lassan egy fénykoszorút kezdett kivenni, az abszolút sötétség
csökkenéseként.
– Fény – suttogta. – Ott fenn fény van.
Előrelendültek, sietségükben egymáshoz ütközve, futva és lökdösődve.
Nevettek, ahogy a fény erősödött és már ki tudták venni egymás
körvonalait, majd a nevetés vad hisztériává fokozódott. Az előttük levő
fény arany glóriává változott, és ők a puha guanón át feléje igyekeztek.
A tetőzet fokozatosan lenyomta őket, először térdre, majd hasra
kényszerítve őket, és a fény egy vékony, vízszintes csík volt csak a
láthatáron, mely elvakította őket. A világosság felé kaparták magukat. Úgy
felkavarták a guanóport, hogy az arcukra rakódva fullasztani kezdte őket,
de ők ujjongtak és hisztériásan belekiabáltak a poros levegőbe.
Craig látta, hogy Sarah sírni kezdett, könnyei fénylettek az arcán.
Tungata vad nevetéssel bömbölt. Craig előrelendült és elkapta Tungata
bokáit, amikor a férfi a barlang alacsony, csúszós nyílásához ért.
– Várj, Sam. Légy óvatos.
Tungata megpróbálta elrúgni Craig kezeit, de Craig tartotta őt.
– Sonák! Kint sonák vannak!
Ez a név megállította és elhallgattatta őket. A barlang küszöbén belül
feküdtek és jó közérzetük elpárolgott.
– Craig és én előremegyünk, hogy felderítsük a terepet – Tungata a
guanóban tapogatózott, majd átadott Craignek egy kosárlabda nagyságú
szikladarabot. – Ez a legjobb fegyverem. Lányok, ti maradjatok itt, amíg
szólítunk benneteket, rendben?
Craig felvett vagy két maréknyi guanót és arcát és combjait befeketítette
vele. Aztán lecsúsztatta válláról a kötélcsomót és előrekúszott Tungata
mellé. Craignek tetszett, hogy most Tungata vette át a vezetést. A
barlangban Craig volt a főnök, de ott kint – az Tungata világa volt. A
bozótban Tungata volt a párducember.
A bejárathoz vezető utolsó néhány lábnyi utat kúszva tették meg. A
bejárat egy alacsony, vízszintes vágat volt a sziklában, tizennyolc
hüvelyknél kevesebb. A küszöb előtt növő, aranyszínű elefántfű remekül
álcázta. A bejárat keleti fekvésű volt, mivel a kora reggeli napsütés tűzött
arcukba. Egy ideig ott feküdtek, a sötét napok után a vakító fényhez
szoktatva szemüket.
Aztán Tungata előrekúszott, mint egy fekete mambakígyó, alig
mozdítva a magas füvet.
Craig ötvenig számolt, majd követte őt. Egy domboldalra ért ki, ahol a
mészkőképződmények támfalakat formáltak. Felette satnya, kiszáradt
bokrok és drótszerű elefántfű nőtt. Ők pont a hegycsúcs alatt értek ki, és
alattuk a hegyoldal meredeken lejtett egy sűrű erdővel benőtt völgy felé.
Már a reggeli nap is forrón sütött és Craig élvezte.
Tungata alatta feküdt a hegyoldalban és kézjelet adott le Craignek: –
Fedezd a bal oldalamat.
Craig óvatosan elhelyezkedett; könyökein előrekúszott, lábait maga után
húzva.
– Keress! – adta le neki Tungata a parancsoló jelzést, majd teljes tíz
percen keresztül tüzetesen átkutatták az alattuk és felettük levő terepet.
Minden hüvelyknyi területet átvizsgálva, minden bokrot, sziklát és földet.
– Minden tiszta – jelezte Craig, Tungata elindult a lejtő rajzolata mentén
lefelé a domb hajlata felé. Craig mögötte és felette haladt, fedezve őt.
Egy madár szállt feléjük, egy fekete-fehér madár, aránytalanul széles
sárga csőrrel, mely félkör alakú és hajlott volt, rendes nevén a szarvcsőrű
madár, gúnynevén a jiddis kanári. Repte jellegzetesen szabálytalan és
csapongó volt. Pontosan Tungata előtt telepedett le egy alacsony bokorra.
De jóformán azonnal egy riadt éles vijjogást hallatott és ismét a levegőbe
emelkedett, a domboldalon alászállva.
– Veszély! – Tungata gyors kézjelet adott le, és mindketten
megdermedtek.
Craig lefelé meredt a sziklarakás és a bokor felé, melyről a szarvcsőrű
madár elmenekült, megpróbálva felfedezni, hogy mi riaszthatta el a
madarat.
Valami megmozdult, de oly közel, hogy Craig tisztán hallotta a gyufa
sercegését és meggyulladását. A bokrok mögül leheletnyi éteri füst szállt
fel és az égő dohány illata bizsergette meg Craig orrlikait. Lassan kivette
az árnyékban az álcázóhálóval takart, acél rohamsisakot. A sisak
elmozdult, amint viselője ismét szívott egyet a cigarettájából.
Most már az egész képet ki tudta Craig venni. A férfi egy háromlábú
állványon álló könnyű géppuska mögött feküdt álcázó ruhájában. A
fegyver dobját zsákvászon darabokkal takarták be, hogy éles körvonalait
álcázzák.
– Hányan vannak? – kérdezte Tungata kézjellel, és Craig ekkor vette
észre a második katonát. Egy alacsony bokorfának támaszkodva ült ott. A
feje feletti ágak árnyéka tökéletesen megegyezett tigrisrajzolatú
öltözetének mintájával. Nagydarab, kopasz férfi volt, őrmesteri
karjelzéssel. Mellette Uzi géppuska feküdt.
Craig már azon volt, hogy leadja: kettő, amikor a férfi elővett egy doboz
cigarettát és valakinek kinyújtotta. Egy harmadik férfi ült fel, aki eddig
hátán feküdt az árnyékban. Elfogadta a cigarettát. Kiütögetett belőle egy
szálat, majd továbbpasszolta egy negyedik katonának, aki oldalára fordulva
kapta azt el, most mutatva magát első alkalommal.
– Négy – jelezte Cragig.
Ez egy, a domboldalon tökéletesen elhelyezett géppuskaállás volt, hogy
az alatta levő lejtőket fedezze. Peter Fungabera bizonyára tisztában volt
vele, hogy a főbarlangtól leágazó barlangrendszer létezik. A dombok
biztosan tele vannak tűzdelve géppuskafészkekkel. Tiszta szerencse, hogy
egy ilyen géppuskaállás fölött keveredtek elő a barlangból. A géppuskás
lefelé fordult, társai mellette kinyújtózva hevertek, elernyedve. Unták a
napok óta tartó eredménytelen őrködést.
– Lendülj támadásba! – jelezte Tungata.
– Kétes – Craig felmutatta hüvelykujját. – Négyen vannak. Kétes –
kérdőjelezte meg az esélyeket.
– Most kezdjed! – jelezte Tungata., összeszorított öklével megerősítve a
parancsot. – Muszáj!
Craig érezte, amint az adrenalinszint megemelkedik vérében, s ennek
hője szétsugárzik benne; combjaiban szétterjedve száját is kiszárítva. Jobb
kezében megszorította a kerek követ.
A katonák oly közel voltak, hogy amikor a géppuskás kivette szájából a
cigarettát, Craig látta végén a nedves nyálat.
Az egész környéket teleszemetelték; mindenhol üres csomagolópapírok,
üres konzervdobozok, cigarettacsikkek hevertek. A katonák gondatlanul
oldalra tették fegyvereiket. A hátán fekvő férfi könyökével eltakarta
szemét, és az égő cigaretta gyertyaként állt ki szájából. A fának
támaszkodó őrmester egy fadarabot farigcsált rohamkésével. A harmadik
katona kigombolta zubbonyát és mellének szőrzetében gondosan kereste az
élősdiket. Csak a géppuskás volt készültségben.
Tungata Craig mellé csúszott, támadásra készülve.
– Kész? – emelte fel kezét és ránézett Craigre.
– Igen.
Tungata leeresztette kezét, ez a végrehajtásra szóló utasítást jelentette.
Craig előrelendült, a fészek peremén átgurulva és a rohamkéses férfit
vágta fejbe. Homlokára ütött a kővel, és azonnal tudta, hogy túl nagyot
ütött. Érezte a csont törését.
Az őrmester egy hang nélkül zuhant előre, és ugyanekkor Craig gyenge
dulakodást és morgást hallott maga mögött, amint Tungata a géppuskásra
vetette magát. Craig még csak körül sem nézett. Az Uzi géppuskát
megragadva lövésre készre állította. Az élősdik után kutató felnézett és álla
leesett, ahogy Craig arcához nyomta a csőszájat és fenyegetően szembe
nézett vele, csendet parancsolva.
Tungata felvette az őrmester leejtett rohamkését és a háton fekvő
katonára zuhant. Térdével egy szusszanásra nyomta ki tüdejéből a levegőt,
aztán kése hegyét a katona füle mögötti puha húsba nyomta. A még mindig
fekvő férfi arca eltorzult, amint levegőért küzdött.
– Ha bárki közületek kiált – suttogta Tungata – annak kivágom a heréit
és beletömöm a szájába.
Az egész nem tartott tovább öt másodpercnél.
Tungata a Craig által megkövezett férfi mellé térdelt és a torkánál levő
pulzusát mérte meg. Néhány másodperc múlva megrázta fejét és elkezdte
leszedni róla rohamöltözetét. Felvette. Túl szűk volt rá, mellénél szorította.
– Vedd fel a géppuskás egyenruháját – rendelkezett, mialatt átvette
Craigtől az Uzit és sakkban tartotta vele a két foglyot.
A géppuskás nyaka el volt törve. Tungata hátrarántotta a sisakját és
annak szíja megakadt az álla alatt. A halott férfi deszantruhája bűzlött az
avas izzadtságtól és dohányfüsttől, de elég jól állt Craigen. Az acélsisak túl
nagy volt, egészen a szeméig lejött, de eltakarta hosszú, egyenes haját.
Tungata odatartotta arcát a foglyokéhoz.
– Vonszoljátok ezeket a sona kutyákat is magatokkal.
Craig és Tungata fedezte őket, mialatt ketten elvonszolták a két
meztelen férfi holttestét a füvön át a barlang bejáratához, majd begurították
annak sötét belseje felé a lejtőn.
A két lány rémülten hallgatott.
– Vetkőzzetek! – parancsolta Tungata a foglyoknak. Amikor már csak
katonai alsóneműjük maradt rajtuk, Tungata utasította Craiget: – Kötözd
meg őket!
Craig jelezte nekik, hogy feküdjenek hasra és a nejlonkötéllel
hátrakötötte csuklójukat, majd felhúzta lábukat és bokájukat a
csuklójukhoz kötötte, így gúzsbakötve mozgásképtelenek lettek. Aztán
levette lábukról a zoknijukat, a szájukba tömte és odaerősítette.
Amíg Craig dolgozott, Tungata a lányokat öltöztette a levetett
egyenruhákba. Több számmal nagyobbak voltak, de bokában és könyöknél
sokszoran visszahajtogatták őket, a nadrágjukat a derekukhoz kötözték.
– Feketítsd be az arcodat, Pendula – rendelkezett Tungata, és ő
bemaszatolta magát. – A kezeidet is. Most takard el a hajad. – Eltulaj-
donított egyenruhája zsebéből kivett egy svájcisapkát és a lány felé dobta.
– Gyerünk. – Tungata felkapta a gyémántokat tartalmazó vászonzsákot
és elindult a lejtőn. Visszavezette őket az elhagyott géppuskafészekhez.
Itt felvett egy tábori táskát, tartalmát kiöntötte a földre, majd a
gyémántokat tartalmazó zsákot helyezte a táskába és visszacsatolta. Vállán
átlendítette a táskát.
Craig a többi felszerelést fosztogatta. Két gránátot átadott Tungatának,
másik kettőt saját zsebeibe tömött. Talált egy Tokarev pisztolyt Sarah
számára, és Sally-Anne-nek adott egy másik Uzit. Craig számára egy AK
47-es maradt, öt tartalék tölténytárral. Tungata a második Uzit tartotta meg.
Craig egy vizesüveget is hozzátett csomagjához. Kinyitott egy csokoládés
elsősegély csomagot és mindnyájan teletömték szájukat, miközben
indulásra készültek. Oly jóízű volt, hogy Craig könnyezni kezdett.
– Majd én megyek elöl – mondta Tungata két nyúlós csokoládéharapás
között – a fák fedezete alatt megpróbálunk lejutni a völgybe.
Egyenesen lefelé haladtak a lejtőn, a dombnyúlvány alatt,
megkockáztatva ezzel, hogy jobb oldalról semmi sem takarta őket.
Éppen a fák vonala fölé érkeztek, amikor meghallották a helikoptert. A
völgy felől jött. Még mindig a dombnyúlvány mögött volt, de gyorsan
haladt előre.
– Hasra! – rendelkezett Craig, és tenyerével Sally-Anne lapockái közé
csapott. Mindenki hasra vágta magát, de a rotor hangja megváltozott. A
hang egy helyben maradt, látóterükön kívülről, a dombnyúlvány mögül
hallatszott csak.
– Leszáll – mondta Sally-Anne és a hajtómű zaja elhallgatott.
– Lent van – kapta fel a fejét a lány – leszállt. Ott. Kikapcsolta a
hajtóművet.
A csendben kiosztott parancsok elhallatszottak hozzájuk is.
– Pupho, gyere fel ide – rendelkezett Tungata. – Ti ketten várjatok.
Craig és Tungata felkúsztak a dombnyúlványra és nagyon lassan
felemelték fejüket, hogy áttekintsenek a túloldalra.
Alattuk, negyed mérföldnyire lent a völgyben kis tisztás terült el az erdő
szélén. A füvet letaposták és a tisztás túlsó oldalánál, az erdőszélen egy
nyitott vászonmenedéket láttak. A helikopter a tisztás közepén állt, és a
pilóta épp akkor mászott elő a gép ajtajából. A sátorhoz közel a Harmadik
Ezred katonái álltak. A nyitott oldalú menedék alatt meg tudtak számolni
három vagy négy férfit egy asztal körül ülve.
– Előretolt parancsnokság – morogta Craig.
– Ebbe a völgybe értünk be, a főbarlang pont alattunk van.
– Igazad van. – Ebből az irányból és magasságból Craig nem ismerte fel
a terepet.
– Úgy néz ki, mintha visszavonulnának – mutatott Tungata a fákra, ahol
egy szakasz álcázott katona vonult vissza, lefelé a völgyben.
– Valószínűleg vártak negyvennyolc órát a nagy erkély felrobbantása
után és mostanra már halottaknak és eltemetetteknek tekintenek bennünket.
– Hányan vannak? – kérdezte Tungata.
– Úgy látom – Cráig kimeresztette szemeit –, hogy legalább húszan, a
sátor alatt ülőket nem számítva. Persze rajtuk kívül még kint a dombokon
is lehetnek.
Tungata visszahúzódott a látóhatártól és intett Sally-Anne-nek. A lány
mellékúszott.
– Milyen gép az? – mutatott rá a helikopterre.
– Egy Super Frelon – mondta a lány habozás nélkül.
– Tudod vezetni?
– Bármit tudok vezetni.
– A kutyafáját, Sally-Anne, ne nagyképűsködj! – suttogta ingerülten
Craig. – Repültél már valaha ilyenen?
– Super Frelonon nem, de ötszáz órát repültem helikoptereken.
– Ha már a pilótafülkében ülsz, mennyi időt vesz igénybe a start?