Wilbur Smith

HÁBORÚ

Delej, 2017
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
WILBUR SMITH (Author) and Dav id Churchill (Co-Author):
WAR CRY
First published by HarperCollins Publishers 2 01 7
HarperCollins Publishers, 1 London Bridge Street,
London SEI 9 GF
Copy right © Orion Mintaka (UK) Ltd 2 01 7
Wilbur Sm ith asserts the m oral right to be indentified
as the author of this work
All rights reserv ed

Fordította: Boreczky Katalin, Kovács Ágost

Borító: Dió Design Consulting

Hungarian edition © Delej Kft. 2 01 7

ISBN 9 7 8-9 6 3 -9 1 2 4 -6 1 -5

Kiadja: Delej Kft.

 Felelős kiadó: Delej Kft. ügyvezető igazgatója
Szerkesztő: Muzamel Judit
Műszaki v ezető: Tóth I bolya
Ny om dai előkészítés: Király és Társai Kkt.
Ny om ta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.
Felelős v ezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

Ezt a könyvet feleségemnek, Mokinishónak ajánlom, akinek

életem elmúlt pár évtizedében minden örömömet és ihletemet
köszönhetem. Legyen így még sokáig! Szeretlek, Tűzgolyóm.

Két hónap telt el a hadüzenet óta. Az őszi nap olyan ragyogóan

tűzött le a tiszta kék égből Bajorországra, hogy szinte kikövetelte
a sörivást meg a hangos, vidám éneket. Az Oktoberfestet
azonban elnapolták, a München határában fekvő grünwaldi villa
felé vezető rövid úton haladó Double Phaeton limuzin pedig a
legkevésbé sem örömteli híreket hozott.
Az autó fékezett, és megállt. A sofőr kinyitotta az utasülés
ajtaját, és egy hatvanas évei végén járó előkelő úr szállt ki a
kocsiból, egy egyenruhás inas pedig beengedte őt a házba. Egy
pillanattal később Athala, Meersburg grófnője, felemelte
tekintetét, mikor Viktor Solomonst, a család ügyvédjét
betessékelték a szalonba. Bár a szakálla már ezüstszürke volt,
léptei pedig kevésbé élénkek, mint annak előtte, remekbe
szabott öltönye, tökéletesen keményített, ragyogóan fehér
inggallérja és hibátlanul csillogó cipője egy olyan elmére utaltak,
mely még mindig éppolyan precíz, friss és éles volt, mint azelőtt.
Solomons megállt Athala széke előtt, tiszteletteljesen
biccentett a fejével, és így szólt:
– Jó reggelt, grófnő! – Úgy tűnik, nyomott hangulatban van,
bár ebben nincs semmi meglepő – emlékeztette magát a grófnő.
Solomons kedvenc fia, Isidore a fronton szolgált. Egyetlen szülő
sem lehet felhőtlenül jó kedvű, ha tudja, hogy fiának a puszta
életben maradása is a hadistenek kegyétől függ.
– Jó reggelt, Viktor, micsoda váratlan meglepetés, hogy
fogadhatom! Kérem, üljön le, legyen szíves! – Athala finom
mozdulattal mutatott a vele szemben álló szék felé. – Majd a
komornyik felé fordította a figyelmét, aki az imént bevezette a
vendéget, és most további utasításra várt.
– Hozzon egy kis kávét Herr Rechtsanwalt Solomonsnak,
Braun, kérem. Kér egy kis süteményt, Viktor? Talán egy kis
rétest?
– Köszönöm, nem, grófnő. – Athala észrevette, hogy Solomons
hangja komoran cseng, és hogy a férfi rá nem jellemző módon
vonakodik a szemébe nézni. Rossz híreket hozott – gondolta. – A
fiúkról van szó? Valamelyikükkel történt talán valami?
Magában azt mondta, hogy nyugton kell maradnia. Nem
lenne megengedhető, hogy megfeledkezzen magáról, különösen,
amíg a cseléd még a szobában van. – Ez minden, Braun –
mondta.
Az inas távozott. Athalát hirtelen elfogta a vágy, hogy ha
csak pár pillanattal is, de elhalassza azt, hogy meghallja a rossz
hírt.
– Mondja, hogy van Isidore? Remélem, minden rendben
van vele, és jól van.
– Igen, nagyon is jól, köszönöm érdeklődését, grófnő –
felelte Viktor, és úgy tűnt, kissé elkalandoznak a gondolatai,
mintha nem egészen ott járnának. Olyan büszke volt azonban
szeretett fiára, hogy nem tudta megállni, hogy ne tegye hozzá:
– Tudja, Izidor alakulatát maga Vilmos koronaherceg vezeti!
Képzelje csak! Múlt héten kaptunk tőle levelet, amelyben az állt,
hogy már túl van az első bevetésén! Úgy néz ki, hogy derekasan
állta a tűzharcot – ahogy a parancsnoka nyilatkozott róla.
– Ebben magam is biztos vagyok. Isidore remek
fiatalember. Mármost… mi történt, Viktor, miért jött?
Solomons egy pillanatig habozott, hogy összeszedje a
gondolatait, majd felsóhajtott:
– Attól tartok, ezt nem lehet másképp megmondani, grófnő.
A berlini hadügyminisztérium ma tudomásomra hozta, hogy
férje, Graf Otto von Meerbach, meghalt. Von Falkenhayn
tábornok úgy érezte, jobb, ha egy ismerőstől tudja meg, mint ha
egyszerűen táviratban kapna értesítést, vagy egy ismeretlen
tiszt látogatná meg a hírrel.
Athala lehunyt szemmel hanyatlott vissza a székébe, és egy
szót sem bírt szólni.
– Természetesen tudom, hogy ez borzasztóan lesújtó –
folytatta Solomons, az asszony azonban éppen hogy a legkevésbé
sem érezte úgy. Amit érzett, az túláradó megkönnyebbülés volt.
A fiaival nem történt semmi. És most végre, annyi év után
szabad. A férje már nem árthat neki többé.
Athala uralkodott magán. Kora gyermekkora óta arra
szoktatták, hogy szép porcelánfehér vonásai minden
körülmények között az arisztokratikus nyugalom képét
mutassák. Most már szinte ösztönösen rejtette igazi érzelmeit
eme álarc mögé, ahogy a tó vize elfedi a hattyú tempózó lábát,
melynek segítségével látszólag oly könnyeden siklik a csillogó
felszínen.
– Hogyan halt meg? – kérdezte.
– Repülőgép-szerencsétlenségben. Úgy értesültem, hogy
Őméltósága a Német Birodalom számára különlegesen fontos
küldetésben járt. A részletek titkosítva vannak, annyit azonban
szabad elmondanom, hogy a baleset Brit Kelet-Afrika felett
történt. A gróf úr fenséges új léghajója, az Assegai fedélzetén
repült. Ez volt a gép első útja.
– Akkor tehát a britek lőtték le?
– Nem tudom. Berlini nagykövetünket csak arról értesítette
angol kollégája, hogy a gróf úr meghalt. Ez is csupán egy
udvariassági gesztus volt a részéről elhunyt férje kiválóságának
tiszteletére. Úgy tudom azonban, hogy a Brit Királyi Légierőnek
egyetlen egysége sincs Afrikában, ezért azt kell feltételeznünk,
hogy valami balesetről lehetett szó. A gáz, amely a
kormányozható léghajókat a levegőben tartja, rendkívül instabil
tud lenni.
Athala egyenesen Solomons szemébe nézett, és nagyon
nyugodt hangon azt mondta:
– Akkor tehát ő is az Assegai fedélzetén volt?
Az ügyvédnek nem kellett elmagyarázni, hogy ki az az „ő”.
Ahogy egyébként senkinek sem kellett volna, aki csak távolról is
ismeri a német magasabb köröket. Von Meerbach gróf már
régóta közismert nőcsábász volt, az elmúlt években azonban
teljesen belebolondult a szeretőjébe, egy bizonyos Eva von
Wellberg nevű, ragyogó sötét hajú és ibolyakék szemű,
lélegzetelállító szépségbe. A gróf könyörgött Athalának, hogy
váljon el tőle, hogy elvehesse feleségül ezt a Wellberg nevű nőt. Ő
azonban nem engedett. Katolikus hite nem engedte, hogy véget
vessen a házasságának. Így hát egyezséget kötöttek. Athala
grófnő, két kisfiúkkal együtt egy tökéletesen arányos,
klasszicista villában lakott egy elegáns kisvárosban Münchentől
délnyugatra, ahol a legelőkelőbb bajor körök tagjai élnek. Otto
gróf eközben nem vált meg a Bodeni-tó partján lévő családi
kastélyától. Ott tartotta a szeretőjét is, vagy – ahogy Athala
gondolt rá – a kurváját, a fiait pedig azon ritka alkalmakkor látta
csupán, mikor némi kedve szottyant rá, hogy időt szakítson a
velük való törődésre.
– Az Assegai a Meerbach Gépgyár területéről szállt fel –
mondta Solomons, arra az óriási ipartelepre utalva, amelyből a
család vagyona származott. – A társaság főhivatalnokai, akik
jelen voltak, mikor a léghajó a levegőbe emelkedett, mind azt
mondták nekem, hogy látták a nőt felszállni rá. Továbbá a
hadügyminisztérium értesítése szerint az Assegai teljes
legénységével együtt lezuhant. Senki sem maradt életben.
Athala hagyta, hogy apró, keserű mosoly fusson át az arcán.
– Még csak meg sem próbálok úgy tenni, mintha sajnálnám,
hogy meghalt.
– Én sem tehetek úgy, mintha emiatt rosszallásomat
merném kifejezni. Tudom, mennyit szenvedett miatta.
– Kedves Viktor, maga mindig olyan udvarias, olyan
igazságos. Maga… – elhallgatott, és kijavította magát: – Ön a
férjem ügyvédje, mégsem ártott nekem soha.
– Én a család ügyvédje vagyok, grófnő – helyesbített
Solomons szelíden. – És amíg ön része volt, és marad, a von
Meerbach családnak, addig önt mindig az ügyfelemnek tekintem.
Most, ha szabad kérdeznem, készen áll arra, hogy tisztázzunk
pár dolgot férje tragikus elhunytának következményei kapcsán?
– Igen, igen, készen állok – mondta Athala, és ebben a
pillanatban, számára megmagyarázhatatlan okból, kezdte
hirtelen átérezni a veszteséget, amellyel szemben eddig
érzéketlenséget tanúsított. Bármennyit szenvedett is, mindig
azért imádkozott, hogy egy napon a férje is belássa, rossz úton
jár, és visszatérjen a családjához. Erre most már nincs semmi
remény. Sírva fakadt, és zsebkendő után kutatva kotorászni
kezdett a lábánál lévő táskában.
– Megengedi? – kérdezte Solomons, miközben a zsebébe
nyúlt. Athala a fejét rázva jelezte, hogy ne; mivel megszólalni
nem mert. Végre megtalálta, amit keresett, a szeméhez nyomta
a zsebkendőt, megnyomogatta az orrát is, mély lélegzetet vett,
és így szólt:
– Bocsásson meg, kérem.
– Drága grófnő, éppen most vesztette el a férjét. Bármilyen
nehézségeik voltak is, mégiscsak ő volt az a férfi, akihez
hozzáment, aki a gyermekeinek apja.
Az asszony bólintott, és bánatosan így szólt:
– Úgy látszik, még sincs kőből a szívem.
– Ez bennem soha fel sem merült. Egyetlen pillanatra sem.
Az asszony biccentett köszönete jeléül, majd így szólt:
– Folytassa, kérem… azt hiszem, a… – nem tudta rászánni
magát, hogy kimondja a „halál” szót, ezért csak annyit mondott:
– Az eset következményeit akarta vázolni.
– Pontosan. Temetés, sajnos, nem lehetséges, mert ha a
testet megtalálták is, a britek mostanra már el kellett, hogy
temessék azt.
– A férjem a tengerentúlon halt meg a hazája szolgálatában
– mondta Athala kihúzva magát, újfent az összeszedettség
látszatát keltve – Ez várható volt.
– Valóban. Azt hiszem azonban, hogy illendő lenne, sőt el is
várnák, hogy gyászmisét tartson az emlékére, vagy a müncheni
Frauenkirchében, vagy – ha úgy érzi – a Schloss Meerbach
családi kápolnájában, de akár a gyárban is. Talán ott lenne a
leghelyénvalóbb megtartani az istentiszteletet.
– A Frauenkirchében – szólt Athala anélkül, hogy egy
pillanatig is habozott volna. – Nem hiszem, hogy egy gyár a
megfelelő hely arra, hogy a Német Birodalom grófjáról
megemlékezzünk; a Schloss kápolnája pedig túl kicsi ahhoz, hogy
annyi embert befogadjon, ahányan feltehetően részt akarnának
venni a megemlékezésen. Fel tudná venni az ön cégétől valaki a
kapcsolatot az érseki hivatallal, hogy kijelöljön egy megfelelő
időpontot és segítsen az esemény adminisztratív teendőiben?
– Természetesen, grófnő, ez nem probléma. Ajánlhatom
esetleg a Bayerischer Hofot a szertartás utáni fogadásra? Elég,
ha a szálloda igazgatójának nagy vonalakban elmondja, mire van
szüksége, attól fogva a személyzet pontosan tudni fogja, mi a
dolga.
– Attól tartok, most még csak gondolni sem tudok erre. –
Athala becsukta a szemét, és megpróbálta rendbe szedni a
fejében a kusza gondolatokat, majd azt kérdezte: – Mi lesz velem
és a fiaimmal?
– Nos, a gróf vagyonának kiterjedt és változatos mivoltából
következik az, hogy a végrendelete különösen bonyolult. Az
alapvető tények azonban a következők: a családi birtok itt,
Bajorországban, továbbá a gépgyár részvényeinek nagyobb része
idősebb fiát, Konradot illeti a Graf von Meerbach címmel együtt.
Kisebbik fia, Gerhard, kisebb arányban lesz részvényese a
vállalatnak. A különböző ingatlanokat és a belőlük származó
jövedelmet mindkét fiú számára huszonöt éves korukig egy
magánalapítvány gondozza majd. Addig mindketten bőséges
járulékot kapnak, ezen felül természetesen az oktatásuk
költségeit is fedezik. Minden egyéb kiadást az alapítvány
kurátorainak kell jóváhagyniuk.
– És ők kik lesznek?
– Eleinte ön és jómagam, grófnő.
– Istenem, hogy Otto ekkora hatalmat adott nekem!
– Hagyománytisztelő volt. Úgy gondolta, hogy az anya dolga
az, hogy gyermekei neveltetését felügyelje. De jól jegyezze meg,
hogy azt mondtam: „eleinte”. Amint Konrad betölti a huszonötöt,
és átveszi a családi ügyek irányítását, ő kapja meg a
vagyonrendelő szerepét az öccsére vonatkozóan, aki akkor
tizennyolc éves lesz.
– Tehát Gerhardnak majd hét évig a sapkáját levéve kell
Konrad elé járulnia, ha bármire is szüksége lenne?
– Igen.
Athala összevonta szemöldökét.
– Aggaszt, hogy az egyik testvérnek annyi hatalma lesz a
másik fölött.
– Őexcellenciája igen erősen hitt abban, hogy egy családnak,
miként egy nemzetnek is, egyetlen ember erős vezetésére van
szüksége.
– Nem lehet, hogy csak… Tehát én el vagyok látva.
 – Igen, emiatt nem kell aggódnia. Megtarthatja a saját
családjától kapott pénzt, és ráadásul még az összes ingatlant,
ékszert, műtárgyat, meg mindent, amit a házassága során
kapott, és igen bőkezű éves járadékot is élvezhet élete hátralevő
részében. Lesz helye a táblán.
– Nem érdekel az a bizonyos tábla – mondta Athala. – A
fiaim miatt aggódom. Ezek szerint az elképzelések szerint mi hol
fogunk élni?
– Teljes mértékben önön múlik, hogy itt szeretne-e lakni
Grünewaldban, vagy a Schloss Meerbachban, esetleg mindkét
helyen. Őméltósága félre tett egy pénzösszeget, amelyet a
kastély és a hozzá tartozó birtok fenntartására kell fordítani,
illetve arra is, hogy az általa elvárt színvonal fenntartásához
szükséges teljes személyzetet alkalmazni tudják. Ismét ön lesz a
Schloss Meerbach asszonya, amennyiben úgy határoz.
– Konrad huszonötödik születésnapjáig…
– Igen, attól fogva ő lesz az úr a háznál.

***

Miután Solomons távozott, Athala felment a játszószobába,

ahol Gerhard játszott. Isten ajándékának tekintette a kisfiút,
váratlan áldásnak, akinek a születése ritkán megélt boldog
pillanatot varázsolt egy már rég menthetetlen házasságba.
Gerhard a legutolsó éjszakán fogant, melyet Athala és Otto
együtt töltöttek. Gyors, felületes párzás volt ez; a férfi aznap
este, mikor Gerhard született, épp távol volt Fräulein von
Wellberggel. Ettől azonban a baba csak még drágább lett Athala
számára.
Azon töprengett, hogyan fogja neki elmagyarázni, hogy az
apja meghalt. Hogy mond el az ember ilyesmit egy hároméves
gyereknek? Most még nem volt szíve megzavarni Gerhardot, aki
kedvenc játékával, a fa építőkockákkal játszott.
Athala mindig ámulattal figyelte, ahogy fia az élénk színű
kockákat rendezgeti. Ösztönös érzéke volt a szimmetriához. Ha
egy bizonyos színű vagy formájú kockát tett a legújabb kastélya,
háza vagy farmja egyik oldalára (Gerhard mindig pontosan
tudta, mit épít), akkor egy másik, tökéletesen ugyanolyan
darabnak kellett a szemközti oldalra kerülnie.
Odahajolt hozzá, és megcsókolta a fejét.
– Kis építészem – mormolta, Gerhard pedig boldogan
elmosolyodott örömében, mert az anyjától ezt a becenevét
szerette hallani a legjobban.
El fogom neki mondani – mondta magában Athala –, de most
még nem.

***

A két fiúnak akkor mondta el a hírt, amikor Konrad már

hazajött az iskolából. Még csak tízéves volt, de már most úgy
tekintett magára, mint a férfira a családban. Mint ilyen, adott rá,
hogy a gyengeségnek semmi jelét se mutassa, most sem, mikor
megmondták neki, hogy az apja, akire annyira hasonlít, meghalt.
Ehelyett minden részletét tudni akarta a történteknek. Az apja
az angolokkal csatázott? Hányat ölt meg közülük, mielőtt
elkapták? Mikor Athala megadta neki a kívánt válaszokat,
Konrad dühbe gurult, és azt mondta, hogy az anyja ostoba.
– Apa nagyon is jól tette, hogy nem szeretett – mondta
gúnyosan. – Sosem voltál elég jó neki.
Más napokon Athala megpofozta volna ezért, ma azonban
annyiban hagyta a dolgot. Aztán Konrad haragja lecsillapodott,
ugyanolyan gyorsan, mint ahogy föltámadt, és azt kérdezte: – Ha
apa meghalt, az azt jelenti, hogy most már én vagyok a gróf?
– Igen – szólt Athala. – Te vagy Graf von Meerbach.
Konrad felujjongott örömében.
– Én vagyok a gróf! Én vagyok a gróf! – skandálta,
miközben fel-alá masírozott a játszószobában, mint egy zömök
kis vörös hajú őrszem. – Azt csinálok, amit akarok, és senki sem
állíthat meg!
Megtorpant Gerhard építményénél, amely tégláról téglára
növekedett, egész addig, míg majdnem olyan magas lett, mint az
építője.
– Hé, Gerdi, ide nézz!
Gerhard ártatlan mosollyal pillantott fel a bátyjára.
Konrad felrúgta Gerhard csodálatos művét, szanaszét
szórva az építőköveit a gyerekszoba padlóján. Aztán újra és újra
belerúgott, míg teljesen el nem törölte, és nem maradt semmi,
csak a szobát elborító színes törmelék.
Gerhard kis arca görcsbe rándult a kétségbeeséstől, majd
zokogva az anyjához szaladt. Miközben az asszony szorosan
kicsikéje köré fonta a karját, a gyermek a grófra pillantott, aki
most büszkén állt az általa okozott pusztulás felett, a nő pedig
keserű kétségbeeséssel döbbent rá, hogy csak azért szabadult
meg a férjétől, hogy, ha lehet, még szörnyűbb fia ismét
rabszolgasorba vesse.

***

A vékony kislány testhezálló lovaglónadrágot viselt, amely

lötyögött a combján, mert nem volt még elég húsos ahhoz, hogy
kitöltse. Rövid fekete haja, melyet általában semmiféle hajkötő
vagy csat nem tartott kordában, kis kontyba volt tűzve, amelyet
zsokésapkája alá gyűrt. Szeplős arca aranybarnára sült, szeme
pedig olyan kék volt, mint az afrikai égbolt, amely élete minden
napjára letekintett.
Körülötte mindenütt csillogó patakokkal szabdalt füves
dombok nyúltak el a láthatárig, mintha a Skót-felföldet helyezték
volna az Édenkertbe: végtelenül termékeny, felfoghatatlan
kiterjedésű és hátborzongató, féktelenül vad föld. Itt leopárdok
kacagtak az ágakon, melyek ugyanakkor fecsegő majmoknak és
kígyóknak is otthont adtak, mint a szivárványszínekben ragyogó
zöld mamba vagy a félénk, de halálosan mérgező bomslang. A
fejmagasságig növő fű éles agyarú és karmú oroszlánokat rejtett,
és a még halálosabb veszedelmet jelentő bivalyt, amelynek a
szarva oly könnyen képes mélyen belevágni az ember belébe,
mint ahogy a varrótű hatol át a finom vásznon.
A kislány kevéssé törődött a fenti veszedelmekkel, mert
ezen kívül nem ismert más világot, és sokkal fontosabb dolgok
jártak a fejében. Épp a pónilova, egy szomáli tenyésztésű
gesztenyebarna kanca bársonyos pofáját simogatta.
Elválaszthatatlan volt tőle, mióta csak nyolc hónappal ezelőtt
megkapta ajándékba a hetedik születésnapjára. A lovat
Kipipirinek hívták, ami a pillangó szuahéli neve, és egyben a
hegyé is, amely a keleti láthatáron emelkedett, délibábként
ragyogva a levegőt megremegtető forróságban.
– Nézd, Kippy! – mondta a lány halk, megnyugtató
suttogással. – Nézd azt az összes rossz fiút meg a rémes
ménjeiket! Mutassuk meg nekik, mit tudunk!
A póni oldalához lépett, és miután egy intéssel elhárította a
lovász ajánlatát, hogy bakot tartson neki, egyik lábát a közelebbi
kengyelbe tette, és olyan könnyedén termett a nyeregben, mint
egy zsoké a derby napján. Majd ráhajolt Kippy nyakára,
megsimogatta a sörényét, és azt súgta a fülébe:
– Röpülj, kedvesem, röpülj! – Az érzelmek mámorító
forgataga kerítette hatalmába, amiben büszkeség, várakozás és
szédítő izgalom csapott össze az idegességgel, nyugtalansággal és
a kétségbeesett vágyakozással, hogy ne csináljon bolondot
magából. A kislány magára parancsolt, hogy nyugodjon le. Már
rég megtanulta, hogy szeretett Kippyje megérzi az ő érzéseit, és
azok hatással vannak rá; a legkevésbé sem kellett idegeskednie
emiatt a nyugtalan, túlfűtött ló miatt. Hosszú, mély lélegzetet
vett, ahogy az anyja tanította, majd lassan és nyugodtan
kieresztette a levegőt, míg azt nem érezte, hogy a válla ellazul.
Aztán kiegyenesedett, és megsarkantyúzta a lovát, hogy
lépésben elinduljon, felkavarva a port a paprikavörös talajról,
ahogy a díjugrató aréna indítóállásának kapuja felé haladtak,
melyet a Wanjohi-völgyi lovaspóló klub területén alakítottak ki
az 1926-os ünnepi sporteseményekre.
A lány a pályán látszólag szabálytalan közönként elszórt
akadályokra függesztette a szemét. Egyetlen gondolat járt a
fejében: – Győzni fogok!

***

A klubház verandája fölötti hullámlemez árnyékolót tartó

tetőgerendák egyikéről lelógattak egy megafontölcsért. Egy
ember felerősített hangja tört elő belőle bádogszerű
keménységgel, aki ezt mondta:
– És most az utolsó versenyző a tizenkét év alattiak
díjugratásában Miss Saffron Courtney Kipi-pipi-piri hátán… –
aztán egy pillanatra csend állt be, majd a hang így folytatta: –
Borzasztóan sajnálom, azt hiszem, egy kicsit túl sok itt a pipi.
– Meg egy kicsit túl sok a gin is, ugye, Chalky? – kiáltott egy
hang a nézők közül, akik az ülés gyanánt szolgáló fapadokon
helyezkedtek el a pólóklub által a tagok gyermekei számára
tartott éves sportünnepély alatt.
– Nagyon is igaz, kedves fiam, nagyon is… – ismerte el a
bemondó, majd így folytatta: – Eddig csak egyetlen hibátlan kör
volt, Percy Thorntoné, Tüzes hátán, ami azt jelenti, hogy Saffron
az egyetlen lovas, aki megfoszthatja őt a győzelemtől. Messze ő a
legfiatalabb versenyző a mostani mezőnyben, ezért szép nagy
tapssal indítsuk útnak!
A mintegy ötven fehér telepes soraiból, akik a versenyen
részt vevő gyerekeiket jöttek megnézni, vagy egyszerűen csak
megragadták az alkalmat, hogy hátrahagyják gazdaságaikat meg
üzleti ügyeiket, és társadalmi életet éljenek egymással, vértelen
taps halk moraja hallatszott. Álmosak voltak a kora délutáni nap
melegétől meg a ritkás levegőtől, mivel a pólópálya majdnem
nyolcezer láb magasan feküdt. Mindez fokozni látszott az általuk
elfogyasztott gigászi mennyiségű alkohol hatását is. Néhány
különlegesen megcsömörlött dekadens lelket még jobban
eltompított az ópium, míg azok, akik szemmel láthatóan
energikusnak és izgatottnak tűntek, nagy valószínűséggel szívtak
némi kokaint, amely nemrég vált olyan hétköznapi ismerőssé a
kenyai társadalom merészebb elemei előtt, mint akárcsak egy
koktél a vacsora előtt.
Saffron anyjának, Eva Courtney-nak azonban teljesen tiszta
volt a feje. Hét hónapos terhes lévén, és azért, mert a lánya
születése óta már két vetélése volt, szigorúan megtiltottak neki
minden, az olykor erősítő gyanánt elfogyasztott pohárka
Guinnessnél erősebb dolgot. Az akadályok felé nézett, amelyeket
az egyik pólópályán állítottak fel, és azt suttogta: „Sok
szerencsét, édesem!” – azzal megszorította a férje kezét.
– Remélem, hogy nem esik le – mondta, és mély ibolyaszínű
szeme tele volt anyai aggodalommal. – Csak egy kicsi lány, és
nézd, milyen magas egyik-másik akadály!
Leon Courtney rámosolygott a feleségére:
– Ne aggódj, kedvesem! – Saffron a te lányod. Ami azt
jelenti, hogy olyan bátor, mint egy nőstény oroszlán, olyan szép,
mint egy rózsaszín flamingó… és olyan szívós, mint egy vén
rinocéroszbika. Sértetlenül megússza, figyeld csak meg.
Eva Courtney rámosolygott Leonra, és elengedte a kezét,
hogy felállhasson és elindulhasson lefelé a pólópálya felé.
Hát ez az én Borzom – gondolta. – Nem bírja, hogy tétlenül
üljön és messziről figyelje a lányát. Akcióközelben kell lennie.
Eva több mint egy évtizeddel ezelőtt, egy reggelen adta
Leonnak a Borz becenevet, nem sokkal a megismerkedésük
után. Akkor lovagoltak ki, mikor hajnalodott a Nagy-
hasadékvölgy felett, és Eva egy vicces kinézetű állatot vett észre,
mely körülbelül akkora volt, mint egy zömök, köpcös és rövid
lábú kutya. A hasán és a teste alsó felén fekete volt a prém, a
felső részén pedig fehér és világosszürke; úgy szaglászott ide-oda
a fűben, mint egy öregember, aki az olvasószemüvegét keresi.
– Mi ez? – kérdezte, mire Leon azt felelte: – Ez egy borz. –
A férfi elmondta neki, hogy ez a valószerűtlen lény az egyik
legvadabb és legbátrabb jószág Afrikában.
– Még az oroszlán is nagy ívben elkerüli – mondta akkor
Leon. – Jaj neked, ha összetűzésbe kerülsz vele!
Mintha csak magáról beszélne – gondolta akkor Eva. Leon
még csak a húszas évei közepén járt, és szafarivezetőként
kaparta össze a kenyérre valót. Most egy év híján negyvenéves
volt, és a kisfiús türelmetlenséget, melytől a szeme egykor
ragyogott, egy ereje teljében lévő férfi nyugodt magabiztossága
váltotta fel, olyané, aki bízik vadászati és harci képességeiben.
Leon két szemöldöke közt mély árok volt, szeme és szája körül
pedig ráncok húzódtak. A nők által évezredek óta csalódottsággal
konstatált ráncok nem szívesen látott jelei voltak ifjúságuk és
szépségük elmúlásának, Evának mégis be kellett vallania
magában, hogy ugyanezek a férjén tapasztalatot és tekintélyt
sugároznak, és ha lehet, még vonzóbbá teszik. A férfi felsőteste
egy árnyalattal szélesebb volt, mint régen, és már a dereka sem
volt olyan karcsú, mint egykor, de – ami megint csak
igazságtalanság! – ettől csak még erősebbnek és hatalmasabbnak
látszott.
Eva körbepillantott a kivándorlók közösségének Kenya
történetesen épp ezen szegletében összeverődött férfi tagjain. A
szeme Josslyn Hayen, Errol grófjának huszonöt éves örökösén
akadt meg, aki örökölte a Skócia Lord High Constable-je címet
is. Magas, erős testalkatú ifjú volt, és skót szoknyát viselt,
miként azt gyakran megtette hagyománytiszteletből, vállán
pedig vörös-okker szomáli kendő volt átvetve. Meglehetősen
jóképű volt, hátrafésült matinésztár-szőke hajával. Hűvös kék
szeme egy, az épp elébe kerülő ebédjét szemlélő ragadozó lusta,
elnehezült szemhéjú szenvtelenségével nézte a világot, különösen
pedig annak nőnemű lakóit. Hay már elcsábította Brit Kelet-
Afrika fehér asszonyainak a felét, Eva azonban túl jól ismerte a
fajtáját, és annál sokkal elégedettebb volt a saját alfahímjével,
semhogy akár a legkisebb mértékben is érdeklődést mutasson
hódításai számának növelése irányában. Emellett a férfi túlontúl
is fiatal és tapasztalatlan volt ahhoz, hogy felkeltse az
érdeklődését. Ami pedig a többi jelen lévő férfit illeti, azok egy
vegyes képet mutató, a háború utáni Britannia új világából
menekülő arisztokrata társaság tagjai voltak; otthonról érkező
támogatásokból élők, akik nagyzoltak és felvágtak, miközben
azért imádkoztak, hogy idejében megérkezzen a következő csekk
hazulról; illetve kalandorok, akiket egy olyan élet reménye csalt
Afrikába, melynek nívójához otthon esélyük sem lett volna
felérni.
Leon Courtney azonban más volt. Az ő családja már
kétszázötven éve Afrikában élt. Ugyanolyan folyékonyan beszélt
szuahéliül, mint angolul, a saját nyelvükön társalgott a helyi
maszájokkal, és kiválóan tudott arabul – ami elengedhetetlen
volt egy olyan ember számára, akinek az apja egy eredetileg
egyetlen nílusi gőzhajóból álló kereskedelmi céget alapított, ám
ez mostanra már a transvaali aranybányáktól az egyiptomi
gyapotföldekig, valamint a mezopotámiai olajkutakig terjedt.
Leon nem játszotta meg magát. Nem volt rá szüksége. Igazi férfi
volt úgy, ahogy van.
Igen, Borzom, szerencsés vagyok – gondolta Eva. – A
legszerencsésebb minden nő közül, mert téged szerethetlek, és
te szeretsz engem.

***

Saffron a pálya elején megacélozta magát.

Egyszerűen muszáj legyőznöm Percyt! – mondta magának.
Percynek egy hét múlva lesz a tizenharmadik születésnapja,
ezért éppen csak hogy elindulhatott az eseményen. Nem elég,
hogy majdnem kétszer annyi idős volt, mint Saffron, hanem ő
maga is, a lova is sokkal nagyobb és erősebb volt a lánynál és
Kipipirinél. Saffron véleménye szerint Percy nem volt kedves fiú.
Kérkedő volt, és szeretett más gyerekek kárára okosnak tűnni.
Mégis, hibátlanul ment körbe a pályán. Ezért a lánynak muszáj
volt felérni hozzá, aztán az ezt követő párharcban pedig meg is
verni.
– Ne rohanj! – mondta neki Apa aznap reggeli közben. – Ez
egy nagyon fontos lecke az életben: ha valami nagy és nehéz
feladat előtt állsz, ne tojj be azon, hogy milyen nehéz megcsinálni!
Bontsd fel apróbb, könnyebb feladatokra! Aztán csináld meg őket
kitartóan egyesével, és a végén rájössz, hogy már meg is
csináltad azt, ami elsőre olyan nehéznek tűnt. Érted?
Saffron akkor grimaszolva és ajkát ide-oda mozgatva
töprengett azon, amit az apja mondott:
– Azt hiszem, igen – felelte, de nem túl sok meggyőződéssel.
– Nos, itt van például egy hibátlan kör a díjugratásban. Az
nagyon nehéz, ugye?
– Igen – bólintott Saffron.
– Ha viszont csak egy ugrást nézel, lefogadom, mindig azt
gondolod, hogy sikerülni fog.
– Mindig! – helyeselt Saffron.
– Remek, akkor ne arra gondolj, hogy milyen nehéz hibátlan
kört csinálni! Gondolj egy könnyű ugrásra, aztán egy másikra, és
megint egy másikra… Mikor pedig a végére érsz, ha minden
akadályon átugratsz, lám, meglesz a hibátlan kör, és egyáltalán
nem fog majd nehéznek tűnni.
– Ó, értem! – mondta akkor lelkesen.
Saffron szeme végigfutott versenytársai és szüleik kusza
során, akik a pálya szélén álltak, és megpillantotta az apját.
Szemébe nézett, és hetykén intett neki, egyfajta, rá jellemző
széles mosoly kíséretében, aminek a kislány mindig megörült,
mert optimizmussal és magabiztossággal volt tele.
Visszamosolygott, aztán az első akadályra fordította figyelmét:
egy pár egymást keresztező fehér rúdra, amely X alakot
formázott, és középen alacsonyabb volt, mint oldalt. Ez könnyű!
– gondolta, és egyszerre erősebbnek és magabiztosabbnak
érezte magát. Megsarkantyúzta Kipipirit, a kis kanca pedig
galoppba, majd vágtába csapott át, úgy suhantak át az
indítókapun az akadályok felé.

***

Leon Courtney mindenesetre úgy viselkedett, hogy kifelé

semmi se lássék abból, hogy mennyire izgul, mikor Saffron
elkezdte a kört. A szíve repesett a büszkeségtől. A kislány a
nyolc év alatti gyerekek között is indulhatott volna, de annak a
puszta gondolata is elborzasztotta, hogy olyan, a kicsiknek való
akadályokon ugrasson át, amelyek közül a legmagasabb is alig
ért Leon térdéig. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy feljebb lépjen
egy korosztályt, ez pedig a legtöbb ember számára önmagában
elég figyelemreméltó volt. Az a gondolat, hogy esetleg még
nyerhet is, elképesztően valószerűtlennek tűnt. Leon azonban
ismerte a lányát. Ő nem így érzi. Ő vagy a győzelmet akarja,
vagy semmit.
– Gyerünk, Saffy – suttogta, mert nem akart kiabálni,
nehogy megriassza a kislány póniját.
A kislány odavágtatott az első korláthoz, visszafogta
Kipipirit, aztán előretört, mint a nyíl, és egyenesen átrepült az
akadály közepe fölött, jókora térközzel. Saffron mosolygott
magában. Ő és Kippy, mindketten akaratos és makacs jellemek
voltak. Ahogy az anyukája szokta mondani:
– Lányok, egyik rémesebb, mint a másik!
Olyan napokon, mikor Saffron meg a pónija haragban voltak,
annak következményei óhatatlanul katasztrofálisak lettek, mikor
azonban egyetértettek és ugyanarra húztak, úgy tűnt, mintha az
egész világot le tudnák győzni. Az az energia, amivel Kippy
elrugaszkodott, a tökéletes egyensúlya induláskor és földet
éréskor, lépteinek ritmusa, a figyelem és izgatottság, amivel fülét
hegyezte, mindez reményt adott Saffronnak, hogy a mai a jó
napok egyike.
Most azonban a kihívás még nehezebb lett. A következő
akadály két rúdból állt, amelyek között egyetlen lépés távolság
volt csupán.
– Jó kislány! – duruzsolta Saffron, mikor Kippy a rudat
súrolva átrepült a kettő közül az elsőn, majd tökéletesen
megtette az egy lépést, és a másikon is átrepült.
Most már elmúlt minden izgalom. Saffron eggyé vált az
alatta lévő állattal, teljesen uralta az erőt, amely Kippy sűrű,
fényes fekete bundája alatt dagadó izmokban feszült.
Lelassította a pónit, kilencven fokkal jobbra fordította, és
elindult a három akadályból álló soron, amely most előtte állt Az
első egy egyszerű fehér kapu volt, ezzel könnyen elbánt.
Saffronnak korához képest hosszú lába volt, bár olyan vékony,
mint a gólyáé, a kengyelt azonban röviden tartotta, hogy
könnyebben tudjon felemelkedni a nyeregben ugrás közben, és
feljebb húzza a lovát, át az akadályon. A következő ismét egy
egyrudas sorompó volt, bár ezt lángfaágkupacokon fektették
keresztbe, melyeken még mindig ott díszelegtek a ragyogó piros
és sárga levelek. Ez ismét semmiség volt Saffron és Kipipiri
számára.

***

– Megmondom őszintén, Courtney, ez a maga kislánya

pihekönnyen üli meg a lovat – mondta valaki a nézők közül: egy
Bratt nevű nyugalmazott lovassági őrnagy, aki a helyi
magisztrátus is volt egy személyben. Mikor a kislány egy újabb,
két egymáshoz közel elhelyezett kerítésből álló akadályt vett
célba, azt mondta: – Szépen fogja a gyeplőt is. Szép munka!
– Köszönöm, őrnagy úr – mondta Leon, miközben Saffron
ismét ugrásra készült Kipipirivel, és két átlósan elhelyezett
akadály, egy magas fal és a vizesárok felé vágtatott. –
Megmondom őszintén, ez egyáltalán nem az én érdemem. Ami a
lovaglást illeti, Saffron teljes mértékben az anyja lánya. El se
hinné, hány órát töltött vele Eva a tanpályán! Egyik makacsabb,
mint a másik, úgy civakodtak, mint két macska, akiket bedugtak
egy zsákba, de istenuccse, itt az eredmény. – Leon
szeretetteljesen elmosolyodott, mikor a számára legdrágább két
emberre gondolt, majd így szólt: – Bocsásson meg egy pillanatra!
– És teljes figyelmét ismét a pályára fordította.
A lány pónijának valami oknál fogva megvolt az a szörnyű
szokása, hogy szerette „megmártani” a lábát a vízben, ahogy
Leon szokta mondogatni. A legmagasabb, legvadabb és
legijesztőbb korlátot is átugrotta, arról azonban pokoli nehéz volt
meggyőzni, hogy a víz egy kikerülendő akadály, nem pedig egy
medence, amibe bele lehet ugrani.
Ahogy Saffron felkészült az előtte álló kihívásra, Leon mély
lélegzetet vett, hogy rohanó pulzusát lecsillapítsa.
Nem tudom, milyen érzés Saffynak itt versenyezni –
gondolta. – Én azonban már attól is hullafáradt leszek, ha csak
nézem.

***

– Egyszerre egy akadályt, egyszerre csak egy akadályt –

ismételgette magában Saffron, miközben a falra szegezte a
tekintetét. – Most, kislány! – mondta, és előrehajtotta Kippyt,
keresztül a kiszáradt gyepen. A fal magas volt. Anélkül jutottak
át rajta, hogy egyet is lerúgtak volna a festett teás ládák közül,
amelyekből hevenyészve összerakták az akadályt, de mikor
földet értek, a póni megbotlott, és Saffronnak minden
tudományára szüksége volt, hogy talpon tartsa, és továbbra is
tempósan haladjanak előre: a lónak már egyensúlyban kellett
lennie és lendületben kellett maradnia, mire a vizesárokhoz
érnek.
Saffron kőkeményen elhatározta, hogy ezúttal nem
fröcskölteti szét a vizet. Teljes erejéből vágtatott fel, ám rosszul
mérte fel a lépteit, és már szinte mérföldekkel az akadály előtt
ugratnia kellett, szerencsére olyan gyorsan haladtak, hogy
Kipipiri kilőtt nyílként szállt át a rúdon meg az azon túli sekély
medrű, sárral kevert, barnás vizű medencén. Saffron most
kénytelen volt lelassítani a lovat és ismét megfordítani – ezúttal
éles szögben balra –, nehogy egyenesen kirontsanak a pályáról.
Saffron lélegzet után kapkodott, magában azonban ujjongott:
Hibátlan! Majdnem kész!
Egy három, egymás felett elhelyezett csíkos rúdból álló
alacsony korlát állt előtte. A pólóklub versenyszervező bizottsága
úgy határozott, hogy itt egy könnyűszerrel teljesíthető feladat
következzen a lovasok számára, mert ezután jött az utolsó és
legnehezebb ugrató: egy sima rudas korlátból meg egy
szalmabálás rúdból, végül pedig egy vadárkos sövényből álló
hármas kombináció, melyek mindegyik eleme között
egyetlenlépésnyi táv volt. Néhány versenyző épphogy átugrotta
a hármas első elemét, leverte a másodikat, és egyszerűen
beleszaladt a harmadikba, mert teljes mértékben képtelenség
volt még egyet ugrani. Percyn kívül senkinek sem sikerült úgy
megcsinálni, hogy legalább egyetlen korlátot le ne verjen.
Saffronnak túl kellett rajta lendülni. Utolsó ereje minden kis
szilánkját összeszedte, amije még volt, és a pályának a nézőkhöz
legközelebbi oldalán lovagolt el, miközben fejben végigjátszotta a
lépéseket, amelyekre szükség lesz ahhoz, hogy a tökéletes
pillanatban, épp az optimális sebességgel érje el a hármas
kombinációt. Még csak gondolni se nagyon gondolt a rudakra,
mikor Kipipiri átugrott felettük.
Mikor a póni patái túllendültek az akadályon, Saffron azt
hitte, koppanást hallott maga mögött. Hátrapillantott, és látta,
hogy a felső rúd megrázkódott; de úgy tűnt, hogy még mindig a
helyén van, ezért nem foglalkozott vele többet. Alig látta a
mellette elsuhanó embereket, és a halk, izgatott sóhajukat sem
hallotta, ahogy közeledett az első elemhez. Tökéletesen indult
neki, átugrott a korláton, Kippyt egyensúlyban tartotta a
következő lépésnél, átjutott a következő rúdon, tovább rúgtatott,
és olyan erősen rántotta meg a gyeplőt, hogy a lovát jóformán
felemelve vetette át az árkos sövényen.
Megcsináltam! Megcsináltam! – gondolta Saffron ujjongva,
miközben a célvonal felé vágtatott. Áthaladt rajta, és ügető
tempóra lassította Kipiprit, ahogy kifelé mentek a pályáról.
Látta, hogy az apja rohan felé, időnként fel-feltűnve a tapsoló
nézők között, és szélesen integetett neki. Ő azonban nem
integetett vissza.
Saffron azt gondolta:
Miért nem mosolyog?
Aztán meghallotta a hangosbemondót, és úgy érezte, mintha
egy ló rúgta volna hasba, ahogy a bemondó felkiáltott:
– Ó, mondom, micsoda szörnyű balszerencse, hogy Saffron
Courtney leverte az utolsó előtti korlátot, mikor már majdnem
hibátlan kört futott. Istenem, ezer évig tartott, mire az a rúd
lehullott! Ez azt jelenti, hogy Percy Thorntont illeti a győztesnek
járó kokárda. Szép munka, fiatalember!
Saffron alig fogta fel, mi történik, mikor a lovásza megfogta
Kippy kantárját. Csak egyre tudott gondolni: Hogyan is
verhettem le azt az ostoba, buta és egyszerű kis rudat? A szeme
egyszerre megtelt könnyel, és alig látta az apját, Leont, aki
leemelte őt a nyeregből, és szorosan a keblére ölelte, majd
finoman letette a földre.
Nekitámaszkodott, karjával átölelte a lábát, miközben a férfi
a haját simogatta.
– Jobb vagyok Percynél, tudom, hogy jobb vagyok –
zokogta Saffron. Aztán fölnézett, az arca egyszerre volt
kétségbeesett és dühös:
– Vesztettem, papa, vesztettem! Nem tudom elhinni…
vesztettem!

***

Leon már rég megtanulta, hogy ilyenkor nem lehet

Saffronnal értelmesen beszélni. A vérmérséklete olyan vad volt,
akár az afrikai vihar, de olyan könnyen ki is tisztult, és aztán
előbújt benne a nap, éppúgy, mint a szavanna fölött, és akkor
ugyanolyan fényesen is ragyogott.
A kislány elhúzódott tőle, letépte a kalapot a fejéről, és
keresztülrúgta a földön.
Leon elégedetlen „Hrm”-t hallott a háta mögött, és amikor
megfordult, Bratt őrnagyot pillantotta meg, aki összevonta a
szemöldökét a fiatal nő haragjának effajta megnyilvánulását
látva.
– Egy kis Kiplinget kellene olvasnia az ifjú hölgynek,
Courtney.
– Mert úgy viselkedik, mint egy majom A dzsungel
könyvéből? – kérdezte Leon.
Az őrnagy nem vette észre, hogy ebben humor van, vagy
talán csak úgy érezte, ez nem a megfelelő hely és idő a
mókázásra.
– Te jó isten, ember, persze, hogy nem! Arra a versre
gondolok, tudja: „ha a Sikert, Kudarcot bátran állod / s úgy
nézed őket, mint két rongy csalót”… és így tovább.
– Az én lányom is Courtney, uram, és mi Courtney-k soha
sem tudtunk ilyen magas röptű ideáloknak megfelelni. Vagy
győzünk, vagy katasztrófaként éljük meg a vereséget.
– Nos, hadd jegyezzem meg, ez nem éppen jellemző a brit
gondolkodásmódra.
Leon elmosolyodott.
– Igen, sok szempontból nem igazán vagyunk britek.
Egyébként a vers, amit idézett, a Ha.
– Az, az, pontosan!
– Ha jól emlékszem, Kipling a fiának írta, aki a háborúban
halt meg. Szegény srác.
– Azt hiszem, igen. Rohadt egy dolog.
– És az egésznek a lényegét az utolsó sor foglalja össze, ami,
ha jól emlékszem, úgy hangzik, hogy: „és – ami több – ember
leszel, fiam”.
 – Igen, szintén egy igazán remek tanács.
– Igen, az. Egy fiúnak. De Saffron a lányom. Ő egy kislány. És
még Rudyard Kipling sem fog férfit csinálni belőle.

***

– Édes Leon, milyen jó, hogy eljött! – szólt Lady Idina Hay.
– Örömömre szolgál – felelte Leon. A verseny
nézőközönségéből néhány kitüntetett személyt meghívtak, hogy
látogassanak el vacsorára Hayékhez, a Slainsbe, amelyet Josslyn
Hay ősei otthonáról neveztek el, aztán töltsék ott az éjszakát.
Idina alacsony, vékony, de hatalmas, igéző szemekkel bíró nő
volt, aki nem maradt el férjétől, már ami az étvágyát és a
csábítóerejét illeti, és pillanatok alatt ugyanannyi botrány támadt
körülötte a kenyai társaságban is, mint korábban Londonban. Ez
idő tájt harmadik házasságát élte, emellett azonban egy sereg
szeretőt tartott. Képes volt úgy üdvözölni a vendégeket, hogy
közben meztelenül hevert egy zöld, ónixból készült kádban.
Képes volt úgy társalogni, hogy közben nem volt rajta más, csak
egy hártyavékony vászonkendő, amelyet maga köré tekert, és
bennszülött szokás szerint kötött meg a keblén, de alatta nem
volt semmi. Arra is vetemedett néha, hogy egy, a Slains
hálószobáinak kulcsaival teli tálat nyújtson át a vendégeknek,
felszólítva őket, hogy vegyenek ki egyet, majd felvilágosította
őket, melyik szobát nyitja, és felvetette, hogy feküdjenek le azzal,
akit ott benn találnak.
– Úgy tűnik, hogy a szolgák számára ez megoldhatatlanul
nehéz feladat – mondta Eva, mikor Leonnak elfecsegte a
pletykát. – Felszedik az összes ledobott szennyes ruhát a földről,
kivasalják és kikeményítik őket, arról azonban egyáltalán semmi
fogalmuk sincs, hogy kinek adják vissza.
Ma este azonban Idina a tőle telhető legtisztességtudóbban
viselkedett, és úgy volt felöltözve, mintha a legelegánsabb párizsi
szalonba készülne: egy lehetetlenül rövid, átlátszó, de még éppen
decens, lenge és pezsgőszínű selyemsifon volt rajta. Leon biztos
volt benne, hogy Eva egy pillanat alatt meg fogja határozni,
melyik híres tervező munkája, akinek ő még a nevét sem
hallotta.
– Sajnálattal hallom, hogy Eva nem érezte jól magát –
mondta Idina, mintha olvasna a gondolataiban.
– Nos, meglehetősen elfáradt abban, hogy cipelnie kell
magában a babát – felelte. – Azt mondja, biztos fiú, esküdözik,
hogy kétszer akkora, mint Saffy volt a terhesség ugyanezen
szakaszában. Visszament Lusimába Saffyval és a pónival.
– Remélem, nem vezet!
– Tudja, akart volna. Teljesen eltökéltnek látszott, hogy a
kormánykerék mögé üljön. Én azonban a sarkamra álltam, és
megmondtam, hogy semmiképpen sem teheti. Így aztán Loikot,
a birtokom intézője viszi vissza a Rollsszal. Holnap visszajön
értem.
Idina felnevetett:
– Maga az egyetlen ember Kenyában, akinek eszébe jut,
hogy az ilyen szörnyű, kezdetleges utakon ilyen különleges autót
vezessen.
– Ellenkezőleg, nagyon is kemény, praktikus szerkezet.
Páncélautónak épült, a háború alatt körbeszáguldott Arábián és
Mezopotámián. Mikor eljött a béke ideje, a hadseregnek sokkal
több volt belőle, mint amennyire szüksége lett volna, ezért
megvettem egyet. Egy kissé kicsinosítottam, de a felszín alatt
továbbra is katonai jármű maradt. – Leon Idinára vigyorgott. –
Ha egyszer ismét riadót fújnak, csak ráhegesztek néhány
páncéllemezt, az utasülések fölé emelek egy tornyot, és mehetek
egyenesen a csatába.
– Talán szereznem kéne egyet – töprengett Idina. – Van
egy Hispano-Suizám, az is csodálatos jószág.
– Meghiszem azt. Legalább olyan remek, mint az én
Rollerem, no és az az ezüst gólya a motorháztetőn
stílusosságában felér az Extázis lelkével!
 – Igaz, bár szívesebben tipegne Mayfairben ide-oda, mint
bukdácsolna az afrikai földutakon… Most mennem kell, hogy
megnézzem, rendben van-e minden a vacsora körül – fejezte be
Idina a beszélgetést. – Az, hogy az ember messze van az
otthontól, nem mentség arra, hogy lejjebb adjunk az
elvárásainkból.
Leszámítva a szobakulcsok cserélgetését – gondolta Leon,
miközben elindult átöltözni a vacsorához. – Hacsak nem
ugyanezt csinálják Mayfairben is.

***

A vendégek összegyűltek a vacsora előtti italra, nemek

szerint elosztva, a férfiak, akik mind fehér nyakkendőt és
szmokingot viseltek, egy beszélgetésbe merültek el; a hölgyek
pedig, akár egy csapat fényes tollazatú kolibri, egy másik
társalgásra gyűltek össze. Leon Courtney kezében egy whiskyt
dédelgetve elindult eme kis csoport felé, amelyben a házigazda,
Josslyn Hay is ott volt. Két férfi kitűnt a többiek közül, egyrészt
mert magasabbak voltak náluk, másrészt mert nyilvánvalóan ők
voltak a csapat vezérhímjei: két mágnes a figyelő női szemek
számára.
– Azt hiszem, megkörnyékezem Leon Courtney-t – mondta
Őméltósága, Amelia Cory-Porter, egy jól öltözött, élénken
sminkelt, divatosan rövidre nyírt hajú, elvált fiatal nő, aki úgy
határozott, hogy Kenyában húzza meg magát, amíg a zűrzavar a
házassága körül, melynek megcsalás vetett véget, elcsitul. –
Tökéletes férfi, nemdebár?
– Kedvesem, csak az idejét vesztegeti – világosította fel
Idina Hay. – Leon Courtney az egyetlen férfi egész Kenyában,
aki a feleségén kívül nem hajlandó mással lefeküdni. Még csak
nem is mustrálja meg az embert. Az igazat megvallva, ez
meglehetősen zavarba ejtő. Elgondolkoztat: kezdek talán
veszíteni a vonzerőmből?
 Amelia döbbentnek tűnt, mintha az emberi viselkedésnek egy
teljesen új és váratlan fajtájával találta volna magát szemben. –
Elutasítja a szexet? Tényleg? Ez a legkevésbé sem tűnik
természetesnek, különösen, hogy a felesége egyáltalán nincs
olyan állapotban, hogy kielégítse. Nem gondolja esetleg, hogy
titokban más!
– Úristen, dehogy is! Megbízható forrásból tudom, hogy
fiatalabb korában nagyon is nőfaló volt. De abban a pillanatban,
hogy megakadt a szeme Eván, fülig szerelmes lett belé, és azóta
is odavan érte.
– Felteszem, erre minden oka megvan – mondta Amelia,
bár világosan érződött belőle az ellenszenv. – Láttam őt a tornán,
és igazán csinos. Mit is mondanak a romantikus regényekben? A
szeme, akár egy tiszta tó. Igen, az tényleg olyan. De még így is, a
hasa óriásira puffadt a terhességtől. Manapság senki sem
várhatja el egy férfitól, hogy szerzetesi életet éljen, csak mert a
felesége olyan dagadt, mint egy tömlő.
– Nos, Leon Courtney talán csak egyszerűen egy régi vágású
úriember?!
– Jaj, ne butáskodjon! Pontosan olyan jól tudja, mint én, hogy
ilyesmi sohasem létezett. Mindenesetre, édesem, kérem,
meséljen Eváról! Nagyon furcsa egy teremtés. Azt hiszem,
érzékeltem egy kis northumberlandi hanglejtést a beszédében. A
papa járt fel oda vadászni, és olyankor mi mindannyian vele
mentünk, így hát ismerem az ottani kiejtést a személyzettől, az
erdészektől meg ilyenektől. De azt hallottam, hogy valójában
német, ugye?
– Nos – szólt Idina, és a két nő egy hangyányit közelebb
lépett egymáshoz, mint az összeesküvők, akik veszedelmes titkot
osztanak meg – az igazi brit kelet-afrikaiak még emlékeznek
arra, mikor Eva először bukkant fel Nairobiban, körülbelül egy
évvel a háború előtt. Valami lélegzetelállítóan gazdag német
iparmágnás érkezett a városba a legfényűzőbb szafarin, amit
emberi szem valaha is látott, a vadászathoz egy fenséges nyitott
gépkocsi, a poggyásza szállítására számos teherautó és két
hatalmas repülő kíséretében, amelyet a saját vállalata készített.
– Te jó isten, micsoda parádé! – mondta Amelia, és szemmel
láthatólag nagy benyomást tett rá a hatalom és a gazdagság ilyen
mértékű fitogtatása.
– Nagyon is az – helyeselt Idina. – Persze az egész város
összeszaladt, hogy megnézze a repülőgépeket, azonban estére
már ugyanannyit emlegették azt a lélegzetelállító szőkeséget, aki
az iparmágnás karján parádézott ide-oda, és nyíltan bevallotta,
hogy a szeretője. Eva von Valaminek nevezte magát.
– És ez ugyanaz az Eva volt, akit ma láttam?
– Persze, hogy ő volt. És találd ki, ki volt az a fehér vadász,
aki a németek vezetőjeként szolgált?
– Úristen, csak nem Leon Courtney?
– De bizony ő, személyesen. Tehát Eva és az iparmágnás –
aki, úgy tűnik, maga volt a megtestesült erőszakos, golyófejű
tirpák – visszament Németországba, és úgy látszott, hogy ennyi
volt az egész. Aztán azonban, alighogy elkezdődött a háború, a
lány rejtélyes módon visszatért Kenyába, miután kiugrott a
földre egy hatalmas Zeppelinből.
– Jaj, ne mondd! Ez túl valószerűtlen! – nevetett fel Amelia.
– Nos, pedig így szól a fáma. És elég sok olyan embertől
hallottam, aki akkoriban itt tartózkodott, hogy elhiggyem. Azt
mondják, a Zeppelin maszájföld kellős közepén zuhant le. Vajon
ki lőtte le? – Idina játékos szünetet tartott.
– Nem! Nehogy már azt mondja megint! Csak nem Leon?
– De bizony… És a roncsból olyan szépen, mintha egy
festményről lépett volna le, és olyan üdén, mint egy
százszorszép, a gyönyörű Eva lépett elő, majd ájultan Leon
karjaiba roskadt.
– Szerencsés lány. Szívesen Leon karjai közé ájulnék most
rögtön, ha elfogadná.
– Hát nem fogja, ezért jobban jár, ha keres egy másik férfit,
akinek a karjaiba ájul.
 – Biztos ön ebben? – kérdezte Amelia apró grimasz
kíséretében összeráncolva porcelánfehér homlokát. – Igazán
szörnyű dolog harc nélkül feladni. Végül is Leon gazdag,
egyszersmind mennyeien jóképű. Lusima minden bizonnyal az
ország egyik legnagyobb birtoka.
– Tudja, készpénzzel fizetett a földért – mondta Idina. –
Félmillió fontot százhúszezer holdért, egy pennyt sem kellett
kölcsönkérnie. Ezt holtbiztosan tudom, mert attól a fickótól
hallottam, aki nyélbe ütötte az üzletet.
– Félmilliót? Készpénzben? – kapkodott Amelia levegő után.
– Pontosan. Egyszer összeszedtem a bátorságomat, hogy
megkérdezzem Leont, honnan van a pénze, de nagyon
tartózkodóan viselkedett. Először azt mondta, hogy „háborús
kárpótlás”, aztán azt, hogy Eva apjának különböző
szabadalmaiból származik.
– Lehet, hogy bűnöző, és mindez a gazdagság kegyetlen
bűntettekből származik! – szólt Amelia izgatottan. –
Meglehetősen imponál az ötlet, hogy, hogy is mondják, egy
betyár babája legyek.
– Tudom, bogaram, de akárki légyen is, Leon Courtney
biztosan nem bűnöző. Azt feltételezem, hogy a háborúhoz van
valami köze – Idina szeme hirtelen pajkosan felcsillant. – Tudja
mit, kedves? Adok magának egy feladatot. Megváltoztatom a ma
esti vacsora előre eltervezett ülésrendjét, és Leon mellé ültetem
magát. Ha addig kideríti, honnan van az aranya, mire mi
elvonulunk és magukra hagyjuk a férfiakat a brandyjükkel meg a
szivarjaikkal, igazán nagy benyomást fog tenni rám.
– Meglesz! – szólt méltóságteljesen Amelia. – És el is
csábítom, figyelje meg, feleség ide vagy oda!
Idina felvonta az egyik szemöldökét, és a következővel
vetett véget kis csevejüknek:
– Ugyan-ugyan, kedves, ne legyünk telhetetlenek!

***
 Idina Hay és félelmetes házvezetőnője, Marie erőfeszítésének
köszönhetően a Slains konyhai személyzete megtanult olyan
francia konyhát vezetni, mely egy Loire menti château
vacsoraasztalánál sem lett volna szégyellni való. A bor, amelyet
közismerten nehéz jó állapotban tartani a trópusokon,
ugyanolyan kiváló minőségű volt. Leon már rég megtanulta
féken tartani magát, ha nagy tengerszint feletti magasságban
ivott, a mellette ülő nő azonban, aki Amelia Cory-Porterként
mutatkozott be, eltökéltnek tűnt, hogy a lehető legtöbb Premier
Cru vörösbort erőltesse le a férfi torkán. Meglehetősen csinos
volt, ez nyilvánvaló, de a férfi ízlése szerint túl sok érdektelen
smink borította. Az is teljesen nyilvánvaló volt, hogy
határozottan akart tőle valamit, ám Leon abban még nem volt
egészen biztos, hogy mi is az.
Először azt gondolta, hogy flörtöl, mert minden tapasztalata,
amit a nőkről tudott, azt súgta neki, hogy ha bepróbálkozna nála,
igazán nagyon szívesen a kedvében járna.
Ahogy azonban az előételt, a konfitált kacsamellet, a Slain saját
kertjéből származó zöldségekkel készült salátával, követte a
remek borszószos entrecôte sült, rájött, hogy Amelia nem a
testét akarja – vagy legalábbis épp az adott pillanatban nem –,
hanem információra utazik. A jó modor természetesen
megkívánta, hogy az ember némi érdeklődést mutasson az
asztaltársai iránt, és minden nő, akinek akár csak egy kis esze is
van, tudja, hogyan kell azt az érzést kelteni egy férfiban, hogy ő a
legbölcsebb, leglenyűgözőbb és legeszesebb fickó, akivel valaha
találkozott. Amelia azonban nem annyira hízelgett, mint inkább
keresztkérdéseket tett föl neki, lassan haladva végig a férfi
életén, és eközben mind részletesebben kérdezősködött. Úgy
tűnt, különösen a háborús szolgálata érdekli. Leon azzal próbálta
levakarni, hogy azt mondta, sohasem beszél a háborúról, és úgy
tapasztalta, mindenki, aki beszél róla, egy bunkó, és nagy
valószínűséggel hazudik.
– Kivéve persze, ha költő – tette hozzá, remélve, hogy sok
más idealista ifjú hölgyhöz hasonlóan Wilfred Owen, Siegfried
Sassoon és a háború más dalnokai gondolatára majd csak
elkalandoznak a gondolatai.
Amelia azonban egy pillanatra sem kalandozott el. Olyan
volt, mint egy terrier, amely valamilyen különlegesen
ínycsiklandó nyúl szagát csípte el.
– Hallottam egy igen érdekes történetet arról, hogy hogyan
lőtt le egymaga egy óriási Zeppelint. Mondja meg, ez olyan
bátran hangzik, ez tényleg igaz?
– Ez nekem elég valószerűtlenül hangzik – mondta Leon. –
Rohadt nehéz lelőni egy Zeppelint, csak kérdezzen meg egy
pilótát. Most már igazán túl sokat beszéltem. Mesélje el inkább,
mi van Londonban, mik az újdonságok és az érdekességek, meg
minden. Eva odalesz, ha tudok neki otthoni hírekkel szolgálni.
Leon részben tényleg igazat beszélt. Valóban rettentően
nehéz géppuskával lelőni egy Zeppelint, és kétségtelenül ez is
volt az egyik oka annak, hogy soha nem is tett ilyet. És Eva
tényleg szívesen hall majd a legújabb ruhákról, színdarabokról és
zenékről, melyek hatalmukba kerítették a londoni társaságot.
Amelia azonban hallani sem akart ilyesmiről.
– Ugyan, kit érdekelnek az ostoba ruhák meg a még
ostobább könyvek?! Én arról a Zeppelinről akarok hallani!
Leon felsóhajtott. Ezt a témát egyáltalán nem állt
szándékában megvitatni, de hogyan menekülhetne ennek a
nőnek az acélos markából anélkül, hogy megbocsáthatatlanul
udvariatlan lenne. Éppen a következő lépésen töprengett, mikor
meghallotta, hogy egy, a bortól kissé már kásás férfihang ordít át
az asztal másik oldaláról:
– Hallja, Courtney, igaz, hogy van egy maszáj vértestvére?
A hang olyasvalakihez tartozott, aki új jövevény volt
Kenyában, és aki magát Quentin de Lancey-nek hívta, a felsőbb
osztályok manírjait vette fel, bár a legkevésbé sem volt nemes
kinézetű. Túlsúlyos volt, és hajlamos rá, hogy kivörösödjön és
megizzadjon a hőségben, minek következtében gyér
vörösesbarna haja nedves csíkokban tapadt sápadt, petyhüdt
bőréhez.
– Valami ilyesmi – felelte Leon diplomatikusan.
Mikor tizenkilenc éves alhadnagy volt az Afrikai Királyi
Tüzérség harmadik hadosztályánál, szakaszparancsnok-
helyettese egy Manyoro nevű maszáj volt. Leon megmentette
Manyoro életét egy csatában, amikor pedig Leont koholt
vádakkal hadbíróság elé állították, Manyoro vallomása mentette
meg az életét. Nem volt ember a földön, akinek a barátságát
többre tartotta volna.
– És van feka neved is? Úgy hallottam, Bongo, vagy valami
ilyesféle.
Ezen néhányan elmosolyodtak, az egyik nő pedig fojtottan
felnevetett. – Bongo, a Bongo-földről, vagy mi? – szólt de
Lancey, és látszott, hogy örül elmésségének.
– A M’Bongo nevet kaptam – mondta Leon, és egy de
Lancey-nél bölcsebb, józanabb ember talán meghallotta volna az
elfojtott haragot a hangjában.
– Hallja, miféle név az? – makacskodott de Lancey.
– Ez a hatalmas bivalybika neve. Az erőt és az égő harci
vágyat jelképezi. Megtiszteltetésnek érzem, hogy ezt a nevet
kaptam.
Megint csak ostobának kellett ahhoz lenni, hogy az
embernek ne tűnjön fel az „erő és az égő harci vágy” kifejezés,
ám de Lancey ezt se vette észre.
– Ja-ja! Ugyan már, Courtney – mondta, mintha ő maga
lenne a megtestesült józanság, Leon pedig egy közönséges
bolond. – Felteszem, teljesen rendben van, ha az ember jóban
van ezzel a népséggel, de ne tegyünk már úgy, mintha nem
csupán egy alsóbbrendű faj lennének. Egy fickó, akit ismerek,
pár hónappal ezelőtt az ország északi felében járt, egy jó helyet
keresve, ahol gazdálkodásba kezdhet. Parafinlámpát lógatott a
sátra mellé éjszakára, aztán arra lett figyelmes, hogy fél tucat
szerecsen áll ott totál anyaszült meztelenül, leszámítva azt a
vörös köpenyszerű izét, amit hordanak.
– Azt sukának hívják – mondta Leon.
A mellette ülő Amelia Cory-Porter szeme elkerekedett, és
egy kicsit nehezebben lélegzett, mikor megérezte, hogy a
mellette ülő férfi tekintélye demonstrálására készül, minden
valószínűség szerint erőszakos módon.
– Igen, nos, bárhogy hívják is, a szegény fickó rettenetesen
megrémült, majd összecsinálta magát – mondta de Lancey. –
Kiderült, hogy a négerek csak le akartak ülni a sátra mellé, a
szellőben könnyedén himbálózó farkukkal, és bámulni a lámpát –
a haverom azt se tudta, hova nézzen. Soha sem láttak még ehhez
hasonlót, azt hitték, egy üvegbe zárt csillag.
Leon rádöbbent, hogy a markában szorongatja a szalvétáját, és
felismerte magában a visszafojthatatlanul feltámadó harag jeleit.
Uralkodj magadon! – gondolta. – Számolj tízig! Nem érdemes
egy ostoba barom miatt lejáratnod magad.
Nyugalmat erőltetett testére, Amelia nagy bánatára, aki
érezte, hogy benne is elcsitul a fokozódó várakozás izgalma.
– Igaz, hogy a fehér embernek és a holmijának a látványa
először meglepő – mondta Leon, a lehető legsemlegesebb
hangnemben, remélve, hogy ezzel lezárja a témát, és
továbbléphet.
– Természetesen – felelte de Lancey, aki viszont
ugyanennyire szerette volna elnyújtani azt a bizsergető érzést,
hogy ő áll a többiek figyelmének középpontjában. – Ezek semmi
olyasmit sem alkottak, ami a legkisebb mértékben is elmenne
civilizációnak.
Leon türelmetlenül felsóhajtott. A fenébe! Egyszerűen helyre
kell raknom ezt a pojácát.
– A maszájok világában nincsenek felhőkarcolók, repülők és
telefonok, az igaz. De olyan dolgokat tudnak, amiket mi még csak
fel sem foghatunk.
– Árulja el akkor, miféle dolgokat?
– Még egy maszáj gyermek is képes napokon át követni egy
elkóborolt állat nyomát a nyílt terepen – mondta Leon. –
Észreveszik az elefánt lábnyomának halvány körvonalait is egy
kőkemény földdarabon, ahol maga vagy én nem látnánk semmi
mást, csak port és köveket, és pontosan azonosítják az állatot,
amelyhez a nyom tartozik. Ha maszáj kamaszok közül az egyik
csoport, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy vezethettem, egy
másik behatoló törzs harcosainak nyomába botlott, azonnal
tudták, hány főből áll a csapat, mikor jártak arra, és merre
tartanak. Ha ön kétségbe vonja az afrikaiak agyi képességeit, de
Lancey, erre feleljen nekem: Hány nyelven beszél ön?
– Részemről mindig is tökéletesen elegendőnek találtam az
angol köznyelvet, köszönöm, Courtney. King’s English.
– Akkor kettővel van lemaradva számos afrikai mögött, akik
magától értetődően három nyelvet beszélnek: a törzsi nyelvüket,
a lingua francát, amelyet annak a nemzetnek minden tagja
beszél, ahová a törzsük tartozik; végül gyarmatosító uraik
nyelvét. Így az a bizonyos afrikai, aki M’Bongónak hív engem,
gyerekkorában maszájul beszélt. Ifjúkorában bezupált az Afrikai
Királyi Tüzérséghez, ahol a közkatonák kisszuahélit beszéltek,
amelyet gyorsan és kiválóan megtanult. Az utóbbi években már
angolul is folyékonyan beszél. Ezek az emberek nem niggerek
vagy fekák, ahogy ön előszeretettel emlegeti őket. Büszke,
nemes és harcos nép, akik időtlen idők óta legeltetik marháikat
ezen a földön, és a saját környezetükben tökéletesen felérnek
velünk, sőt, túl is szárnyalnak minket.
– Úgy van – mondta egy kopaszodó, gyér ezüst hajszálakkal
ritkásan borított fejű férfi, aki acélkeretes szemüvegén át nézett
végig az asztalon.
– Nos, továbbra is azt állítom, hogy megvan az oka annak,
hogy mi az uraik vagyunk, ők pedig a szolgáink – makacskodott
de Lancey. – Ők csak egy rakás tökkelütött vadember, mi pedig
mind észben, mind testben magasabb rendűek vagyunk náluk.
Miután elhessegette azt a gondolatot, hogy péppé verje de
Lancey-t, Leon már egy ideje azon töprengett, hogyan taníthatná
meg neki a leckét, amelyet oly nagyon kiérdemelt, Most
egyszerre csak beléhasított az ihlet.
– Szeretné alaposabban megvizsgálni ezt a felvetést? –
kérdezte.
– Óóó… – dorombolta Amelia. – Ez jó mulatság lesz!
– Hogyan? – kérdezte de Lancey, és most először egy kis
óvatosság csengett a hangában, ahogy felötlött benne, lehetséges,
hogy csapdába esett.
Leon töprengett egy kicsit, hogy kidolgozza a módját,
hogyan tudná becsalogatni de Lancey-t a csapdába, miközben
arról is gondoskodik, hogy a legteljesebb mértékű
megaláztatásban legyen része.
– Lefogadom, hogy egyetlen maszáj az én lusimai
birtokomról képes legyőzni futásban bármelyik három fehér
férfit, akit kiállít ellene.
– Úgy érti, versenyben?
– Úgy is mondhatjuk. Az elképzelésem a következő… – Leon
előrehajolt az asztal fölött, hogy mindenki tisztán lássa és hallja
őt. Azt akarta, hogy a dolog a nyilvánosság előtt történjen. –
Mához egy hétre mindannyian újból összegyűlünk a pólópályán.
Körben kifeszítünk egy kötelet, végig az egyik pálya mellett. A
versenyzők a pálya körül futnak, a kötélen kívül. Követ engem?
– Igen, azt hiszem – mondta de Lancey. – Mindannyian
körbefutják a pályát, és ha az én fehér emberem győz, én
nyerem meg a fogadást, ha meg a maga bokszosa, akkor ön?
Leon elmosolyodott:
– Az igazat megvallva, ez túl egyszerű lenne egy maszáj
számára. Még a gondolatát is sértőnek találnák, és azt
mondanák, hogy közülük akár egy kisfiú, sőt egy asszony is
győzhet.
– Figyeljen ide, öregem, ez úgy hangzik, mintha gyűlölné a
saját fajtáját.
– Nem mondanám. Csak azt gondolom, hogy az ember vagy
derék ember, vagy nem, és a bőrszínnek ehhez egyáltalán semmi
köze. A legvisszataszítóbb erőszakos tahó, akivel életemben
találkoztam, történetesen fehér ember volt. – Leon elhallgatott
egy pillanatra, és az asztalon át körülpillantott a rosszalló
arcokra. – Igaz, német volt.
A grimaszokból mosolyok, majd nevetés lett, aztán valaki
felkiáltott:
– Halljuk, mi történt ezzel a szörnyű barbárral?
– A mellkasa egy 470-es kaliberű Nitro Express
vadászpuska golyójának útjába került.
– Ennyiből állt az ön háborús szolgálata? – kérdezte de
Lancey maró gúnnyal. – Ez is jobb, mint a semmi.
Az acélkeretes szemüveget viselő ember megköszörülte a
torkát. Tekintete filozofikus, majdnem bánatos volt, a szája kissé
ferde metszésű volt, sarkában némi fanyar humor bujkált. Egy
olyan emberé, aki mintha túlságosan is tisztában lenne az emberi
hibákkal és az élet rövidségével. Az asztal azonban mégis rögvest
elcsendesedett. Őfőméltósága Hugh Cholmondeley, Harmadik
Delamere báró, vitathatatlanul a kenyai fehér népesség vezére
volt. Brit Kelet-Afrika első telepesei közé tartozott annak idején,
két hatalmas birtoka volt, és híres volt arról, hogy egy vagyont
költött arra, hogy megpróbált a földjein marhát és juhot tartani,
meg gabonát termeszteni, miközben az érintetlenül hagyott
óriási területeken megvédte a vadakat. A széke háttámláján egy
bot pihent, mert bicegve járt, annak következtében, hogy
megtépte egy oroszlán. Mégis igazi erő lakozott távolba révedő
pillantásában.
– Uraim, uraim, csak semmi civódás! – mondta Delamere. –
Tanúsíthatom, hogy ez a Courtney mellettem szolgált a
háborúban, és egy idegesítő német csirkefogót, egy bizonyos von
Lettow-t hajkurászott le-föl egész Kelet-Afrikában. Talán az is
érdekli önöket, hogy Mrs. Courtney repülőgép-navigátorként és
pilótaként segített minket, és személyes kérésemre tüntették ki
katonai érdemrenddel, a csatatéren tanúsított hősies viselkedése
miatt. Szavamat adom rá, hogy Courtney-ék megtették a
magukét!
Leon biccentett hálája jeléül.
– Ne is törődjön vele, kedves fiam! Most kérem, fejezze be,
amit a fogadásról mondott. Mint tudja, meglehetős mértékben
osztom a véleményét a maszájokkal kapcsolatban.
Ezt szintén minden kenyai brit tudta. Delamere még az
otthonát is ugyanolyan vályogból építette és nádtetővel fedette,
mint a maszájok a saját kunyhóikat.
– Természetesen – folytatta. – Úgy vélem, hogy a mi
európai civilizációnk összességében fejlettebb a bennszülött
afrikainál. Azt azonban tudom, hogy egyénenként a maszájok
remek emberek. Akár még fel is teszek rá egy vagy két guinea-t,
ha már tudom, mire fogadok. Courtney?
– Hát jó – fogott bele Leon. A háborúról szóló vitát teljesen
elfelejtették, és szinte tapintani lehetett a növekvő izgalmat,
ahogy beszélt. – Azt ajánlom, hogy három fehér ember fusson
váltóban egy szál maszáj ellen. Az egyik vele együtt fog indulni,
az indító elsüti a rajtpisztolyt, és mindketten elindulnak a pálya
körül. A fehér ember addig fut, amíg vagy fel nem adja, vagy a
maszáj le nem körözi őt.
– Ennek valóban van esélye, Courney? – kérdezte Josslyn
Hay. – Egy pólópálya kétszer olyan hosszú, mint egy
futballpálya. Hosszú körbefutni.
– Nem valószínű – felelte Leon. – Csak nem akarom, hogy
bárki is megúszhassa egy kis sétával. Olyan versenynek kell
lennie, ahol tényleg futnak.
– Jogos. Felteszem azonban, hogy a szabályai a másikra is
állnak. Ez azt jelenti, hogy ön veszti el a fogadást, ha a maszáj
megáll, vagy őt körözik le.
– Természetesen.
– Értem. És aztán mi van?
– Aztán a második ember helyet cserél az elsővel,
ugyanezekkel a feltételekkel, majd a harmadik is. A fogadásom
nagyon egyszerű. Ötezer fontot teszek fel arra, hogy amikor a
három fehér ember közül az utolsó megáll, vagy lekörözik, a
maszáj még mindig futni fog.
De Lancey arcából kifutott a vér, és le nem vette a szemét
férfiról.
– Hallja, Courtney, ötezer azért egy kicsit sok! Ennyit nem
engedhetek meg magamnak, he?
– Rendben – mondta Leon. – Elgondolkozva szürcsölt egyet
a vörösborából, és megpróbált elnyomni egy hatalmas vigyort,
ahogy megszállta az ihlet. – Nem akarja, hogy a gatyáját is
elnyerjem, he?
– Jobb szeretném, ha nem tenné, öregfiú.
– De én meg pont ezt akarom. Vagyis helyesbítek, akkor
abban fogadok, hogy ha veszítek, nem ötezer fontot adok
magának. Hanem tízet.
Az asztal körül ülők levegő után kapkodtak. Idina Hay
magában mosolygott. Az anyjától kapott tízezer fontból vette a
kocsiját, Slainst és az összes ruhát, amit a Molyneux-nél rendelt,
és amire oly büszke volt.
– Ha pedig maga veszít, de Lancey – folytatta Leon –,
tényleg odaadja nekem a gatyáját és minden egyéb ruhadarabját,
és addig nem kapja vissza, amíg nem fut egy kört a pólópálya
körül.
– Mi… fussam körbe a pályát? Ádámkosztümben? – De
Lancey levegő után kapkodott, a vacsoravendégek pedig mind
elképzelték őt, ahogy meztelenül fut. A nevetés terjedni kezdett
az asztal körül.
– Anyaszült meztelenül.
– Na, most megfogta magát, de Lancey – mondta Joss Hay
fülig érő vigyorral. – Tízezer font egy pálya körüli vágtázás ellen.
Ezt nem lehet visszautasítani… Mi volt az a gyönyörű kifejezés,
amit mondott? Ja, igen, a szellőben könnyedén himbálózó
farkával. Lefogadom, hogy minden kenyai fehér nő elmegy, csak
azért, hogy megnézze ezt a látványosságot.
De Lancey látta, hogy most már az az egyetlen reménye, ha
jó képet vág a dologhoz.
– Hadd lássam még egyszer világosan: tízezer fontot tesz fel
egy futás ellenében a pályán arra, hogy egyetlen afrikai
bennszülött legyőz három angol úriembert futásban?
– Pontosan.
– Értem… Nos, még egy utolsó dolog – de Lancey
elhallgatott egy pillanatra, majd azt kérdezte: – A maga fickója is
meztelenül fog futni? Nem úgy csinálják a bennszülöttek?
– Úgy képzelném – felelte Leon. – Ez baj?
– Attól tart, hogy a maszájhoz képest esetleg kicsinek tűnik
majd de Lancey…? – kérdezte valaki, mire még harsányabb
hahota tört ki.
– Nem, természetesen nem. Csak a hölgyekre gondolok.
Nem akarom őket zavarba hozni.
Miközben néhány női vacsoravendég a szemét forgatva, kis
fejrázások kíséretében pillantott egymásra, Hector tett egy
ajánlatot.
– Megmondom, mi lesz. Adok egy sortot az én fickómnak,
hogy azt viselje, ehhez mit szól?
De Lancey körbepillantott az asztalon, tudván, hogy a
gyarmaton mostantól fogva a hírneve attól függ, hogy mit mond
ezután. Mint aki jéghideg tóba készül ugrani, megemberelte
magát, mély lélegzetet vett, és belecsobbant:
– Ez esetben tehát, Courtney, áll a fogadás – szólt, mire
ujjongás tört ki, újabb italokat rendeltek, és sietve elkezdődött az
éjszakai mulatozás.

***

Leon Courtney vagyona a Nagy Háború végére nagyobb

volt, mint amekkorát Idina vagy Amelia egyáltalán el tudott
képzelni. Egykor szinte koldusszegény volt, most viszont
egyszerre megengedhette magának, hogy megvegye Kelet-
Afrika egyik legremekebb birtokát – amit Lusimának nevezett el
Manyoro anyja tiszteletére, akinek gyógyító, tanácsadói és
misztikus látnoki képességeit tapasztalatból is igen sokra
tartotta. Leon úgy tervezte, hogy Lord Delamere példáját fogja
követni, aki a földje jelentős részét érintetlenül hagyta
természetvédelmi terület gyanánt, a többin pedig mezőgazdasági
tevékenységet folytatott. Mikor arról volt szó, hogy szafari-
vállalkozást kellene indítani, amely Európából és Amerikából
vonzza majd a gazdag ügyfeleket, Leon elemében érezte magát, a
gazdálkodás azonban más kérdés volt. Nem tudta nem
észrevenni, mennyi európai telepes vesztette el mindenét azáltal,
hogy európai földművelési technikákat akart alkalmazni afrikai
földön, az ottani időjárási viszonyok és élősködők mellett. Ezért
úgy határozott, hogy a kenyai élet terményeivel dolgozik, nem
pedig azok ellenében. Így hát egyezséget kötött Manyoróval,
miszerint ő és tágabb családja szabadon használhatja a teljes
Lusima birtokot, feltéve, ha Leon marháit is legeltetik és
gondozzák a sajátjuk mellett. Mivel a maszájok nem pénzben,
hanem a marhái és a gyermekei számában mérték egy ember
értékét, Leon az általuk kedvelt valutában fizetett az
embereinek. Minden tíz borjúból, amelyet Leon tehenei ellettek,
a maszájok egyet megtarthattak maguknak.
Ezzel a megállapodással akadt kezdetben egy
megoldhatatlannak látszó probléma. A maszájok azt gondolták,
hogy minden tehén az övék a földön, és ebből kifolyólag teljes
mértékben jogosnak érezték, hogy csenjenek egy nem maszájtól.
Emellett a marháik vérén és tején éltek, és ezért a lehető
legtovább életben tartották őket ahelyett, hogy a vágóhídra
küldték volna. Az az elgondolás, hogy addig tartsa egy másik
ember marháját, míg el nem viszik eladni és megölni, még
Manyoro számára is bizarrnak tűnt, aki pedig ismerte a brit
szokásokat, mivel szolgált egy ideig a seregben.
Másrészt viszont a hatalmas legelők ígérete, meg népe
nyájainak biztos gyarapodása, túl jó ajánlat volt ahhoz, hogy
elutasítsa. Az idők folyamán óriási vagyonra tett szert, különösen
amióta meglátta, mennyi pénzt hoznak a marhái, és milyen
hasznos tud lenni a pénz abban a világban, amit most a fehér
ember irányít. Ez a gyakorlat Leon számára is tökéletesen
megfelelt, mivel gulyái korántsem szenvedtek olyan nagy
mértékben a járványoktól, mint a többi farmeréi. Maszáj
pásztorai tudták, melyik földet tették tönkre a gyomok, ahol
mérgező növények vagy betegséget hordozó rovarok tenyésztek,
és ezért a biztonságos, édes füveket termő területeken
maradtak. Megvédték a maguk és Leon állatait az oroszlánoktól
és más ragadozóktól, és jól éltek az általuk legeltetett állatok
vérén és tején, amely szokással kapcsolatban Leon úgy tett,
mintha nem tudna róla, miután rájött, hogy ez egyáltalán semmit
sem árt az állatoknak.
Idővel Manyoro átadta a birtok és az épületek mindennapos
igazgatását rokonának, Loikotnak, aki Leon szeme előtt serdült
pajkos gyermekből bizalmára és megbecsülésére méltó ifjúvá.
Manyoro most abban a faluban lakott, ahol az anyja felnevelte.
Ez a Lonsonyo hegyen, egy hatalmas kőtorony tetején állt, mely
a Nagy-hasadékvölgy keleti oldalán emelkedett ki a síkságból a
Lusima birtok egyik sarkában. A slainsi vacsora után két nappal
Leon kocsival kiment a hegyhez. Rollsát két embere őrizetében a
hegy lábánál hagyta (feladatuk inkább a kíváncsi állatok
távoltartása volt, semmint a lopós embereké, mert senki, akinek
kedves volt az élete, nem mert M’Bongo tulajdonához nyúlni és
ezzel azt kockáztatni, hogy Manyoro megharagszik rá). Aztán
elindult a meredek lejtőn ide-oda kanyargó ösvényen, miközben
felidézte, mint mindig, amikor látogatóba jött, az első alkalmat,
amikor megtette ezt az utat.
Félig már az éhhalál szélén állt, kiszáradt a szomjúságtól,
lába vérzett és hólyagos volt, a sarkáról lejött a bőr, és a fájdalma
olyan nagy volt, hogy csupán pár száz lábnyira jutott fel, aztán
összeroskadt, és az út további részében mushilán, vagyis
hordágyon kellett vinni négy ember vállán.
Ez húsz évvel ezelőtt történt, de ennek az időnek és Lusima
mamával való első találkozásának az emlékei olyan élénkek
maradtak, mintha csupán napok és nem évtizedek múltak volna
el. Az az idő is eszébe jutott, amit Evával töltött itt titkos
búvóhelyükön a külvilág elől rejtőzve. Visszaemlékezett
szeretkezéseikre meg az úszásaikra Sheba tavában, egy-egy, a
hegycsúcsról lezúduló vízesés alatt megbúvó kristálytiszta
szentélyben. Felidézte a nő látványát, ahogy felé rohant, nem
törődve a szakadékkal, amely mellette zuhant a mélybe, aztán a
karjába vetette magát. Érezte, hogy megkeményedik ott, és nem
a mászástól kezdett hevesebben verni a szíve és lélegzett egyre
mélyebbeket, ahogy a vízben lévő nőnek oly kecses és hajlékony
meztelen testére gondolt, miközben lábával átkarolta a férfi
derekát, puha, meleg ajkát pedig az övére szorította.
Ó, Eva, kedvesem, szerelmem, olyan szép voltál akkor, olyan
finom, olyan törékeny, mégis olyan vad és erős. – Aztán
magában mosolyogva azt gondolta: És még most is sokkal
inkább szeretkeznék veled, mint akármelyik más nővel a
világon.
Azóta mindketten idősebbek lettek, a hegy azonban olyan
maradt, amilyen mindig is volt. Az alacsonyabban fekvő lejtőkön
az ösvényt ernyős akácligetek árnyékolták, amelyek ágai úgy
álltak kifelé és felfelé a törzstől, mint egy esernyő küllői, aztán
fent hirtelen széles, de gyakorlatilag egy lapos
levélmennyezetben végződtek. Ahogy azonban magasabbra ért,
lehűlt és nedvessé vált a levegő, majdnem úgy, mintha köd
lenne, és körülötte bujább lett a növényzet. Orchideák
bimbóztak élénk rózsaszín és lila árnyalatban a magas fák ágain,
ahol sasok és sólymok fészkeltek. Leon figyelte a széles, felhőtlen
égen köröző madarakat, melyek a mélyen alattuk fekvő bozótot
fürkészték, zsákmány után kutatva.
Mikor felért a tetőre, egy csapat kisgyerek üdvözölte, akik
úgy néztek ki, mint egy libacsorda. Vigyorogtak örömükben, és
azt visítozták:
– M’Bogo! M’Bogo!
 Egy fiatalasszony, akiről Leon tudta, hogy Manyoro egyik új
felesége, leplezetlen csodálattal nézett rá, mert a maszájoknál az
a szokás, hogy a férfiak megosztják a feleségüket nagyra becsült
vendégeikkel, de csak akkor, ha a feleségnek is tetszik a szóban
forgó vendég. Ebben a kérdésben a nőnek volt végső, döntő
szava.
Mikor Leon először megismerte Manyorót, csupán egyetlen
felesége volt, mert az angol hadsereg csak ennyit engedélyezett.
Három remek fiúnak és két lánynak adott életet. A maszájok
azonban hagyományosan többnejűek voltak, és az is ki nem
mondott része volt az egyezségnek, hogy Leon hagyja, úgy
éljenek a földjén, ahogy ők akarnak. Mivel mostanra igen
meggazdagodott, Manyorónak most már négy felesége volt, és
egytucatnyi vagy még több új gyereke, akik mind a legelső,
legidősebb asszonya parancsnoksága és irányítása alatt éltek. Ez
a közösség mindig is jómódú volt, tagjai jól tápláltak voltak, és jól
épített házakban laktak. Mikor Leon először érkezett ide, a nőket
gyönyörű elefántcsontból és régi üveggyöngyből készült
ékszerek ékesítették, az állatok pedig kövérek volt, a szőrük
fényes. Mindez továbbra is így volt, de Leon most néhány
petróleumlámpát is észrevett, és a legnagyobb és leggyönyörűbb
kunyhó előtt egy oda nem illő látványt – néhány rattan kerti
széket egy üvegtetejű asztal köré rendezve.
Manyoro az egyik széken ült, és egy üveg világos sört ivott.
Már bizonyára több mint ötvenéves, ébredt rá Leon, és az idők
folyamán hatalmának és gazdagságának látható jeleként jó sok
súlyt is felszedett magára. Mindazonáltal Manyoro nem keltette
puhány benyomását, és amikor felállt, hogy köszöntse Leont,
még mindig a maszáj volt magasabb kettejük közül.
– Látlak, Manyoro, testvérem – mondta Leon maszájul.
Manyoro arcán hatalmas mosoly jelent meg.
– Én is látlak téged, M’Bogo, és dalol a szívem örömömben.
Manyoro kiemelt egy üveg sört egy fém papírkosárból, és
megkínálta vele Leont, aki örömmel elfogadta, mert a sétától
erősen megszomjazott.
– Te vagy az egyetlen maszáj, akit ismerek, akinél mindig
van kéznél egy rekesz világos sör – mondta Leon, miközben
elvette a hűvös, nedves üveget.
– Több, mint egy rekesz, arról biztosíthatlak – felelte
Manyoro. – A seregben vettem fel ezt a szokást. Az őrmesterek
kantinjában ezt a sört szolgálták fel. – Élvezettel cuppogott az
ajkával. – Ez a legjobb dolog, amit ti, britek valaha is Afrikába
hoztatok. Egészségedre!
– Egészségedre!
A két férfi kölcsönös üdvözlésre emelte üvegét, majd
csendben ízlelgették a sörüket. Egy idő után angolul kezdtek
beszélgetni a feleségeikről és a gyermekeikről, de Leon ebben a
társaságban már-már zavarban érezte magát, amiért
mindkettőből csupán egy van neki, bár Manyoro alig várta, hogy
hírt halljon a fiúról, akit – biztos volt benne – Eva vár, és Saffron
majdnem-győzelméről a díjugratásban.
– Ó, az apja lelke van abban a kicsikében – mondta
Manyoro elismerően, mikor hallotta, hogyan reagált Saffron arra,
hogy megverték. – Sohasem értettem, miért beszél a te néped
arról, hogy valaki „jó vesztes”. Miért jó dolog veszteni? Miért
lenne valaki büszke arra, ahogy a győzelmet viseli? Miss
Saffronnak igaza van, ha haragszik és szégyenkezik. Így nem
fogja azt a hibát elkövetni, hogy másodszor is veszítsen. Ah,
bizonyára büszke vagy rá, testvér. Olyan szép lesz, mint az
anyja, ha felnő.
– De azért korántsem olyan szép, mint egy maszáj hajadon,
hm? – mondta Leon, tudván, hogy Manyoro megingathatatlanul
hitt abban, hogy törzse asszonyai mindenki más felett állnak.
– Nem, az lehetetlenség lenne – helyeselt Manyoro. – De a
saját népe soraiban csodálatos szépség, és azzal a harci tűzzel a
szívében… Higgy nekem, M’Bogo, erős férfi kell majd ahhoz,
hogy elnyerje a szívét.
Aztán áttértek a Lusima birtok legújabb fejleményeire. Bár
Manyoro ritkán merészkedett le a hegytetőről, a birtok pedig
majd kétszáz négyzetmérföldre rúgott, Manyoro mégis mindent
tudott, ami ott történt, és Leonnak sohasem kellett egyetlen
pásztort sem megzaboláznia. Abban a rendkívül ritka esetben, ha
bármelyikük is valami rosszat tett, Manyoro már elintézte az
ügyet, mielőtt Leon még egyáltalán hallott volna róla.
– Nos, Bwana, mi járatban vagy ma itt? – kérdezte
Manyoro, és nem szolgalelkűségből, hanem tiszteletből szólította
Leont uramnak.
– Egy kéréssel jöttem hozzád, olyannal, melyet, remélem,
érdekesnek találsz – mondta Leon. – Két nappal ezelőtt Bwana
Haynél vacsoráztam, és beszéltem egy de Lancey nevű
emberrel. Lenézően beszélt a maszájokról. Azt mondta,
alsóbbrendű emberek, alacsonyabb rendűek a saját, fehér
törzsénél.
– Akkor ez az ember csupán egy pávián, méghozzá egy
ostoba pávián. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem az én
fülem hallatára mondta ezeket a szavakat.
– Valóban – helyeselt Leon. – Én azonban tudom az
igazságot. Biztosítottam afelől, hogy maszáj testvéreim büszke
harcosok, akik az idők kezdete óta uralják ezt a földet, és
felajánlottam egy módját annak, hogy bebizonyítsam erejüket.
Manyoro elvigyorodott.
– Csata lesz. Assegaiom már igazán hosszú ideje nem ízlelte
meg a vért. Folyton azt dörmögi nekem: „Adj nekem vért,
szomjas vagyok!”
Leon legyűrte nevetését, és úgy tett, mint aki haragszik az
ilyen rebellis érzelmek miatt.
– Manyoro őrmester? Hát elfelejtetted az esküt, amit az én
népem védelmére tettél? Lázadó nandi lett belőled, aki kígyó
módjára csúszkál a porban?
Manyoro sajnálkozva vonta meg széles vállát.
– Igazad van, M’Bogo, szavamat adtam, és meg is tartom.
De kérlek, sohase hasonlíts engem egy nandihoz, még viccből
sem. Ők a leghitványabb emberek az egész földön.
– Bocsánatot kérek – mondta Leon, és eszébe jutott, hogy
épp egy nandi nyílvessző miatt jött először ide Lusimába, ami
Manyoro lábába fúródott. – De hadd biztosítsalak felőle, hogy
sem neked, sem a népedből senkinek nem kell majd csatázni
senkivel. A moranik tőre a hüvelyben marad. Csupán
olyasvalakire volna szükségem, aki futni tud.
Leon kezdte elmagyarázni, mire gondol. Manyoro azonban
nem úgy felelt, amint azt várta volna. Távolról sem szórakoztatta
a kihívás, és még kevésbé villanyozta fel, inkább sértettnek
látszott.
– M’Bogo, bocsáss meg, de a lelkem mélyéig meg vagyok
bántva! Miért csak három fehér ember állítottál ki egy maszáj
ellen? Ez túl könnyű lesz. Tíz már inkább kihívás, de akár húsz is.
– Most te sérted meg az én népemet, Manyoro. Nem mind
vagyunk gyengék, vagy híjával a kitartásnak. A hátamon
hoztalak fel éppen erre a hegyre, mikor annyira megsérültél,
hogy nem tudtál járni…
Manyoro bólintott.
– Az igaz. De te nem olyan vagy, mint a többiek. Olyan erős
vagy, mint egy bivaly. Ezért tart a népem egyenlőnek velünk.
– Örömmel veszem ezt a megtiszteltetést – felelte Leon. –
Ezért tűztem ki ezt a feladatot, hogy a maszájok megkapják a
tiszteletet, amit megérdemelnek.
– Talán egy napra – mondta Manyoro, és ekkor Leon
hirtelen egy büszke férfi hangját hallotta, akinek a népe
alárendelt helyzetbe kényszerült a saját földjén. – Jobb egy
napra, mint egyetlen napra sem. Kit talál de Lancey, hogy az én
emberem ellen fusson?
– Senki olyat, akitől félned kéne, de olyat igen, akit
tisztelned illik – felelte Leon. – De Lancey hirdetményt fog
közzétenni. Abban biztos lehetsz, hogy meglehetősen nehéz
fiúkat szed majd össze, emiatt ne aggódj. Nem vagyunk mi sem
mind síkhülye, mucsai balfácánok, tudod.
 Manyoro elgondolkozott egy pillanatra:
– Azt mondod, tízezer fontot veszítesz, ha de Lancey
embere győz?
– Igen.
– Tehát ha az én emberem győz, ezt az összeget takarítja
meg neked. Az egész munka az övé lesz. Nem kellene, hogy
valami jutalmat kapjon az erőfeszítéséért?
Leon magában felszisszent. Testvériség ide vagy oda,
Manyoro mindig határozottan igyekezett az összes tárgyalásból a
legtöbbet kifacsarni.
– Jogos – egyezett bele végül. – Mit ajánlasz?
– Egy embernek, aki nagy cselekedetet hajt végre, diadalma
jeléül feleséget kell kapnia.
– Sajnos, olyannal nem tudok szolgálni.
– Akkor adjál neki jószágot, amellyel magához vonzhatja a
menyasszonyát, és amitől a lány apja azt gondolja: „Olyan ember
ez, aki megérdemli, hogy a lányom mellette legyen.”
– Rendben, akkor adok neki egy bikát és három tehenet… –
Manyoro arcáról Leon leolvasta, hogy az ajánlat, amelyet az
ostobaságig bőkezűnek hitt, valahogy nem ütötte meg a mércét.
Aztán felfogta, és csodálkozott, hogyan is lehetett egyáltalán
ilyen ostoba, de közben hozzátette: – És egy bikát meg öt
tehenet neked is, bár az ég a tudója, hogy a gulyáid olyan
hatalmasak, hogy nem fogsz észrevenni még néhány újabb
példányt.
Manyoro örömmel mosolygott az ajánlaton, meg azon, hogy
Leon rájött, hogy ezt meg kell tennie. – Ah, M’Bogo, egy maszáj
mindig észrevesz egy új tehenet. Te aztán igazán tudhatnád!
– Tehát bízhatom abban, hogy az egyik legjobb emberedet
hozod a pólópályára?
– Bízhatsz abban, hogy hozok egy embert. És bízhatsz abban
is, hogy megnyeri a fogadásodat. Azt azonban, hogy ő lesz-e a
legjobb emberem, nem tudom megmondani. A legjobb talán úgy
érezné, hogy ez a kihívás túl egyszerű. De ne félj, M’Bogo, a
pénzed biztonságban van… És az én öt tehenem meg még egy
bikám is. Most gyere velem! Tudod, hogy van itt valaki, aki
mennydörgős haragra gerjedne, ha úgy mennél el, hogy nem
láttad őt.
– Tudod, hogy álmomban sem gondolnék ilyet.
– Akkor gyere…
Mint egy császárné a trónusán, Lusima mama úgy ült a
székén, melyet egy hajdan minden bizonnyal toronymagas fa
törzsébe vájtak. Leont meglátva felkelt, és arca anyai mosolyba
fordult, mivel amióta Leonmegmentette a fia, Manyoro életét, ő
maga is mintegy a fiává vált.
Leonnak fogalma sem volt Lusima pontos koráról, de
hetvennél semmiképp sem lehetett kevesebb, és valószínűleg
annál is jó pár évvel volt több. Húsz évvel ezelőtt úgy látszott,
hogy egyáltalán nem fog rajta az idő. De még az ő varázsereje
sem tudta örökké féken tartani az időt. A haja most már fehér
volt, meztelen melle egy kicsit löttyedtebb, és kevésbé kerek,
mint egykor, tetovált hasa csak éppen egy hajszállal puhább,
bőre, mint a krepp-papír. De ugyanolyan egyenesen tartotta
magas termetét, mint mindig, járása továbbra is macskaszerűen
kecses volt, és bár sötét szemét ráncok keretezték, pillantása
még mindig egyenesen átdöfte Leont, egészen a lelke mélyéig.
A férfit hatalmas béke és biztonságérzet fogta el, mint
mindig, mikor Lusimával találkozott. Ha vele lehetett, az olyan
volt, mintha szentélybe lépett volna; egy olyan helyre, ahol
mindig biztonságban van, és törődnek vele, és nyílt, meleg
szívvel viszonozta az asszony mosolyát. Kitárta a karját, hogy
megölelje őt.
Aztán látta, hogy valami felszikrázik Lusima szemében, és az
asszony megtorpant feléje haladtában. Egész tartása és
arckifejezése megfeszült, mintha hirtelen veszedelmet érezne:
mintha a gonosz keresztezte volna az útját, vagy valami gonosz
settenkedne a fák között támadásra készen.
– Mi az? – kérdezte Leon, megrettenve a Lusima mamában
bekövetkezett változáson, és tisztában volt azzal, hogy akkor
történt valami, amikor az asszony a szemét ráfüggesztette.
– Se… semmiség, gyermekem – Lusima mosolyt erőltetett
magára. – Most gyere, hadd öleljelek meg.
Leon hátrahőkölt.
– Valami történt. Láttál valamit. Tudom, hogy láttál. –
Elhallgatott, és összeszedte a bátorságát, mintha csupán kisfiú
lenne, és nem felnőtt férfi, ereje teljében. – Sohasem voltál velem
hamis, Lusima mama. De érzem, hogy most hamis vagy.
Lusima leengedte a karját a teste mellé, a válla elernyedt, és
amikor ismét ránézett, hirtelen úgy tűnt, hogy az évek mind az
arcára vannak vésve.
– Jaj, gyermekem – mondta halkan, finoman megingatva a
fejét. – Kegyetlenül próbára tesznek. Olyan fájdalmat kell
elviselned, mint eddig még soha. Jön még olyan idő, hogy nem
hiszed majd, hogy túléled; olyan idő, mikor a halál hozta
megnyugvásért imádkozol. De higgy nekem… – Kinyújtotta a
kezét, megfogta Leonét, és lázas, könyörgő szemekkel nézett rá.
– Egy napon megtalálod a békét, az örömöt és a boldogságot.
– De mindez már megvan nekem! – kiáltotta Leon. – Vagy
azt mondod, hogy elveszik tőlem ezeket? Hogyan? Mondd meg,
az isten szerelmére… Mi fog történni?
– Nem mondhatom meg. Nem áll hatalmamban.
Látomásaim rejtvények és félkész képek formájában érkeznek
hozzám. Vihart látok érted jönni. Tőrt a szívedben. De túléled,
azt megígérem.
– De Eva… és Saffron… és a baba. Mi lesz velük?
– Igazán nem tudom. Vért látok. Nagy ürességet érzek
benned. Azt kívánom, bár ne érezném. Azt kívánom, bár
hazudhattam volna neked. De nem tudlak becsapni, M’Bogo,
nem tudom eltagadni. Vért látok.

***
 A következő napokat Leon görcsbe rándult gyomorral és az
elfojtott szorongás folytonos érzésével töltötte, miközben a tőle
telhető legjobban igyekezett nem törődni Lusimának a
katasztrófáról szóló megérzéseivel. Sem abban nem kételkedett,
hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott, sem szavai
igazságtartalmában, mert a múltban már annyiszor
bebizonyosodott, hogy igaza volt. Tapasztalatból tudta azonban
azt is, hogy nem tehet semmit, amivel meg tudná változtatni azt,
amit a sors tartogat. Ezért nem volt értelme idegeskedni olyan
dolgokon, melyeket nem tudott irányítani. Így is azonban,
amikor Eva szédülésről számolt be, nem tágított attól, hogy
elviszi Thompson dokihoz.
A háború előtt Hector Thompson doktor úr (hogy teljes
hivatalos címén említsük) meg a felesége gyakorlatilag egymaga
látta el a kivándorló közösség egészségügyi gondozását. Azóta
azonban, amióta felállítottak egy európai kórházat a fehérek
ellátására, Thompsonék félig nyugdíjba vonulva egy kis
háziorvosi rendelőt vezettek északon. A doki, egy zseniális,
nyugalmat sugárzó, sűrű ősz hajú, és hozzá illő szépen vágott
szakállú skót, megmérte Eva vérnyomását, és azt mormogta:
– Hm, százharmincöt per nyolcvanöt, egy kissé magas.
Mondja, kedvesem, volt más tünete is a szédülésen kívül?
Fejfájás esetleg, vagy homályos látás?
– Nem – felelte Eva.
– Nem émelygett, vagy hányt?
– Nem, amióta a reggeli rosszullétek elmúltak, de az pár
hónapja volt.
Az orvos eltűnődött egy pillanatra.
– Korábban is nehezére esett végig kihordani egy babát, és
nem akarjuk ezt elveszíteni. Másrészt viszont ön sokkal
magasabb vidéken él, mint amire a mi brit testalkatunkat
tervezték, ráadásul trópusi éghajlaton, ezért többféle oka lehet
annak, hogy gyengén érezze magát. Azt javaslom, hogy pihenjen
sokat, és semmivel se fárassza ki magát. Adok magának egy kis
aszpirint is. Vegyen be kettőt, ha fejfájása vagy hányingere
lenne, és ha a tünetek egy-két óránál tovább tartanak,
jelentkezzen. Ne aggódjon, akár az éjszaka közepén is hívhat.
Ezért vagyok itt.
A de Lancey-vel kötött fogadás, amelyet Leon olyan
fontosnak gondolt, teljesen elvesztette jelentőségét.
– Felhívom, és megmondom neki, hogy lefújva az egész –
mondta Evának, mikor Thompson dokitól hazaértek. Ha
elveszítem miatta a pénzt, hát legyen. Az a legfontosabb, hogy itt
maradjak veled, és gondoskodjam róla, hogy minden rendben
legyen.
– De én jól vagyok – makacskodott Eva. – Kicsit szédültem,
ennyi az egész, különben is hallottad, mit mondott Thompson
doktor, hogy ez valószínűleg csak egy kis magashegyi betegség.
Azt akarom, hogy megnyerd a fogadást. És én is ott akarok lenni,
látni, ahogy győzöl.
– Semmi esetre sem – makacskodott Leon. – Semmi nagy
erőfeszítést nem szabad tenned, szó szerint ezeket mondta az
orvos.
Az asszony felnevetett:
– Az, hogy egy utas vagyok a pólóklubba vivő autóúton, aligha
nevezhető erőfeszítésnek, mint ahogy az sem, hogy egy
kényelmes széken ülök az árnyékban, mikor odaérek. És
egyébként is, mit gondolsz, hol lesznek Thompsonék ezen a nagy
napon? A versenyt nézik majd ők is, pont úgy, mint bárki más
sok-sok mérföldnyi területről. Tehát, ha tényleg úgy alakul, hogy
egy kicsit rosszul érzem magam, a lehető legjobb helyen leszek.
Nem?

***

Leon nem tudta megcáfolni felesége logikáját. Így aztán, a

slainsi vacsora utáni hetedik reggelen ő, Eva meg Saffron, aki
izgalmában le-föl ugrándozott az esemény gondolatára, napkelte
előtt útnak indultak, és a hűvös reggeli ködben a Wanjohi-
völgyben található pólóklubba hajtottak. Loikot mögöttük haladt.
Ő vezette a birtok egyik teherautóját, amely tele volt pakolva
mindazzal, amire a családnak a nap folyamán szüksége lehet, és
annyi háztartási alkalmazott és a birtokon szolgáló ember utazott
rajta, amennyit csak be lehetett zsúfolni a vezetőfülkébe és a
platóra, plusz még amennyi kívülről fel tudott kapaszkodni a
járműre.
Úgy tűnt, hogy az egész ország mozgásban van. A vezetők
meg a dolgozók egyaránt magára hagyták a gazdaságokat és az
üzleteket. A boltok meg az éttermek ablakaiba „Zárva” táblákat
tettek. Sok gyorsétkezdés és boltos azonban mindössze
áthelyezte székhelyét a pólóklubba, ahol hirtelen egy spontán
piac alakult ki napernyőket, összehajtható székeket és
szódásüvegeket árusító standokkal. A standok mellett gödröt
ástak, a gödörben tüzet raktak, ami felett egész juhok és
hatalmas marhaoldalak forogtak nyársakon, míg a rostélyokon
apró húsfalatkák meg kolbászok sercegtek.
Nemcsak a gyarmatosok jöttek el megnézni a látványosnak
ígérkező versenyt. Amint a hír eljutott a bennszülött kenyai
lakossághoz, hogy valaki közülük versenyre áll ki fehér
gazdáikkal, félretették a törzsi ellentéteket, legalábbis erre a kis
időre. Úgy tűnt, a fél ország mozgásba lendül – a maszáj, a
kikuju, a luhia és a meru népből való férfiak és asszonyok gyalog,
ökrös szekéren, buszon vagy más egyéb módokon, amit csak
találtak, mind eljöttek, hogy részt vegyenek a buliban.
A telepesek a klubház előtt a pólópálya egyik oldalán
sorakoztak fel, amely körül a versenyt tartották, míg a
bennszülött kenyaiak velük szemben tömörültek, az épülettel
szembeni oldalon. Magát a tulajdonképpeni mezőt üresen
hagyták, hogy a versenyzőket mindig látni lehessen,
megakadályozandó a csalásnak még a lehetőségét is. A
csapatvezetők a pálya közepén maradtak azokkal a fehér
versenyzőkkel, akik arra vártak, hogy rájuk is sor kerüljön a
váltófutásban. Brett tábornokot tették meg bírónak, míg a pálya
körül egy tucat afrikai rendőr sorakozott fel egy fehér őrmester
irányítása alatt, azzal a kettős feladattal, hogy egyrészt
jelentsenek mindent, ami a verseny tisztaságát sérti, másrészt
hogy kordában tartsák a tömeget.
– Őszinte leszek, Courtney: nem igazán örülök ennek az
egész felfordulásnak, amit a maga rohadt fogadása okozott –
mondta Brett tábornok Leonnak, nem sokkal az után, hogy
Evával és Saffronnal megérkeztek a klubba.
– Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora tömeg gyűlik össze
– felelte Leon.
– Hát azt elhiszem. Igazságos ember vagyok, annak is kell
lennem az én tisztségemben, ezért elfogadom, hogy józan ésszel
nem számíthatott arra, hogy ilyen mértékű nyilvános érdeklődés
támad két vacsorázó úriember magánjellegű fogadása iránt.
– Pontosan.
– Ugyanakkor nem akármilyen felfordulás támadna abból,
ha azt a bennszülöttet legyőznék. A maszájok izgága fickók, ha
felhergelik őket, különösen, ha alkoholhoz jutnak. Természetesen
megtiltottam, hogy a bennszülött népességnek alkoholt
árusítsanak, de nem kétlem, módot találnak rá, hogy igyanak
egy-két pohárkával. És ha azt gondolnák, hogy bármilyen módon
megszerveztük, hogy az ő emberük veszítsen, nos, remélem,
semmi olyan nem történik, amivel majd a nap végeztével el kell
számolnia a lelkiismeretével, csak annyit mondhatok.
Leon egy másodpercre hirtelen elgondolkozott, hogy vajon a
vér, amelyről Lusima beszélt, talán a nézőké-e. Döbbenten jött
rá, hogy mekkora nyugalommal tölti el ez a lehetőség. Szinte
megkönnyebbült, hogy nem a családja forog halálos
veszedelemben.
Brett tábornok úgy értelmezte Leon hallgatását, hogy nem
hajlandó semminemű felelősséget vállalni.
– Az isten szerelmére, ember, ugye maga sem hiszi, hogy
három angol nem képes egyetlen bennszülöttet megverni, vagy
mégis?
A kérdés visszaterelte Leon gondolatait a jelenbe.
– Igen valószínűtlen, hogy tízezer dollárt tettem volna
kockára, ha nem hinném, hogy a maszáj nyer.
Brett rosszallóan rázta meg a fejét.
– Nem szívesen vesztegetem az időmet de Lancey-re. Az a
benyomásom, hogy egy kissé modortalan alak. Egyáltalán nem
kóser a pasas. De van abban valami, hogy azt mondja, ön jobban
szereti a feketéket a saját fajtájánál. Jómagam ugyan nem
fogalmaznék ilyen erősen, de lehet benne valami.
A tábornok elővette a pipáját, elkezdte megtömni
dohánnyal, majd jól belenyomkodta, gyufát tartott a pipa fejéhez,
beleszívott a szopókába, és pöfékelni kezdett. A dohány felizzott.
Leon Manyorót keresve körülpillantott, de versenyzői jelentek
meg először.
– Ördögöt a falra! – mondta Brett Leonon átnézve. –
Megjött de Lancey. A csapata is vele van, úgy tűnik.
Leon megfordult, és valóban ott volt de Lancey, máris vörös
fejjel és izzadtan, bár a nap alig kezdte még elpárologtatni a
ködöt, amely a nap korai szakában a völgy fölött szokott lebegni.
Mögötte három férfi jött, teniszcipők, csizmák, rövidnadrágok,
mellények, ingek, sálak és krikettfelsők különböző kombinációiba
öltözve. Volt, akinek szöges futócipő lógott a nyakában. Az egyik
egy V nyakú, a dereka körül sötétkék csíkos felsőt viselt,
melynek mellén babérkoszorúval borítva az OEAK betűk álltak.
A másik majdnem pontosan ugyanolyan felsőt viselt, azzal a
különbséggel, hogy a csíkok halvány égszínkékek voltak, mellén
pedig a CEAK betűket lehetett olvasni. Leon tisztában volt a
sötétkékek és a világoskékek közötti hagyományos
ellenségeskedéssel: ezek ketten Oxfordból meg Cambridge-ből
jöttek, és ez esetben az EAK betűk minden bizonnyal azt
jelentették, hogy ‘Egyetemi Atlétikai Klub’.
Nem tudhatni, talán távolugrók vagy gerelyhajítók –
gondolta, vigasztalva magát, miközben de Lancey kinyújtotta
nyirkos tenyerét, és a létező legpuhább kézfogással üdvözölte
Leont, amiben annak valaha része volt.
– Jó reggelt, Courtney, remélem elhozta a zsozsót. A lehető
legjobb csapatot állítottam össze, amit Szueztől délre találni
lehet. Szeretné, ha bemutatnám magát?
– Mindenképpen – mondta Leon.
– Remek! Nos, elsőként szeretném bemutatni Jonty
Sopwithet, bár mindenki „Tevének” hívja, tudja, a vadászgép
után.
Leon bólintott.
– Igen, még mi, afrikaiak is ismerjük a Sopwith Tevét.
Örülök, hogy megismertem, Sopwith.
Kölcsönösen kezet ráztak, ezúttal már sokkal erősebben.
Sopwith világos bőrű volt, vörös hajú és kék szemű. Magas és
nyúlánk, hordónyi mellkassal, amiből látszott, hogy nagy
léptekkel szokott futni, mindezt megfelelő méretű szív és tüdő is
segíti. Úgy tűnt, hogy húszas évei elején vagy közepén jár, még
épp annyira volt fiatal, hogy elkerülte a háborút, de atlétaként
már fénykorában volt.
– Látom, Oxfordban végzett.
– Igen, uram. Mind a három évben, amíg ott éltem, a
Varsity csapatában futottam.
– Mi volt a fő száma?
– Egész jó vagyok nyolcszáz méteren, néhányszor eljutottam
a dupla A-ba, az Amerikai Atlétikai Egyesület versenyére, sőt,
kétszer bekerültem a döntőbe is.
Tehát elég jó vagy ahhoz, hogy bejuss az Amerikai Atlétikai
Egyesület döntőjébe, és a brit bajnoki címért küzdesz. Nem
csoda, hogy de Lancey olyan önelégültnek tűnik – gondolta
Leon.
– Ez pedig dr. Hugo Birchinall – mondta de Lancey, ahogy a
világoskék felsőbe öltözött férfi kinyújtotta a kezét. – Birchinall
az Európai Kórházban dolgozik. Annak idején Cambridge-ben a
sprintelés volt a specialitása.
 – Jó reggelt, doktor úr – mondta Leon, Birchinallt
méregetve. Ahogy a leghosszabb távú sprint bajnokához illett,
Birchinall valamivel alacsonyabb volt Sopwithnél, de zömökebb
testalkatú. A csípője és válla szélesebb volt. Rövid, sötét haja
volt, füstös bőre, és általánosságban ellenszenvesebb,
majdhogynem fenyegető alaknak tűnt, összevetve kisfiúsabb
csapatársával.
De Lancey arcán önelégült mosoly suhant át, ami mintha
arra utalna, hogy bár két neves atlétával kezdte a bemutatást, a
legeslegjobbat utoljára hagyta.
– És most lássuk csapatunk utolsó tagját. Bevallom, nem angol,
de fehér, és nagyon is büszke arra, ami – ahogy azt hiszem, ön is
egyetért vele – fogadásunk lényeges eleme volt. Tehát Courtney,
bemutatom az urat, aki gazdálkodási lehetőséget keresve
nemrég érkezett Kenyába: Mr. – vagy mondjam inkább, hogy
Mijnheer? – Hennie van Doornt. Ő is, mint maga, öregfiú,
bizonyos mértékig afrikai bennszülött.
Van Doorn nem rázott kezet Leonnal.
– Maga valami rokona annak a szemét Sean Courtney-nak?
– kérdezte jellegzetesen gutturális afrikáner kiejtésével.
– Távoli unokatestvére, miért?
– A családom nagy részét a britek elleni háborúban
vesztettem el, azért.
Leon tudta, hogy biztosan a búr háborúra gondol, nem
annyira az időben közelebbi összecsapásra.
– Apám a Courtney tábornokhoz hasonló emberek ellen
harcolva esett el – folytatta van Doorn. – Anyám és kisöcsém a
bloemfonteini koncentrációs táborban pusztultak el. Most már
egyáltalában nincs családom. Még távoli unokatestvérem sem
maradt.
– Őszintén sajnálom, hogy az ön családja ennyit szenvedett
– mondta Leon. – De én Egyiptomban születtem. Apám abból
gazdagodott meg, hogy a Nílust járta le-föl, és kereskedett;
mikor pedig harcba szállt, azt a mahdik ellen tette Kartúmnál.
Semmi köze nem volt ahhoz, ami Dél-Afrikában történt.
– Önnek nagy birtoka van itt, jah?
– Igen.
– Nekünk is volt egy ‘n klein plaas, egy kis farmunk. A
Highvelden volt, ezerhatszáz méter magasan, nem sokkal lejjebb
attól a helytől, ahol most állunk, eh. Minden nap gyalog mentem
iskolába, hat kilométert oda, hat kilométert vissza. Minden nap.
De legtöbbször nem sétáltam, mert ha sétáltam, akkor
napfelkelte előtt kellett indulnom, és nem szerettem a sötétben
keresztülvágni a prérin, mert mindenféle vadállat volt ott,
amelyek csak arra vártak, hogy a kis Hennie-t megegyék
reggelire. Ezért ágyban maradtam, míg fel nem kelt a nap. Most
viszont bajban vagyok, mert ha elkésem az iskolából, a tanárom
megver, mikor pedig hazaérek az iskolából, apám még jobban
megver. Ezért futnom kell az iskoláig. Minden nap. Hat
kilométert oda, hat kilométert vissza. Ezerhatszáz méteres
magasságban. Tehát ez a maga kaffirja talán megveri ezeket a
rooinek angolokat, de higgye el, Courtney, engem nem tud
megverni.

***

Leon nem tagadhatta, hogy de Lancey erős triót gyűjtött

egybe, hogy megnyerje neki a tízezer fontot. De hol van Manyoro
és az ember, akit de Lancey ellenfeléül hoz?
Leon körülnézett, és a tömeget pásztázta, a két magas
tiszteletet parancsoló maszájt keresve, számított rájuk, hogy felé
lépkednek éppen. Aztán egy hangot hallott a pólópálya másik
oldaláról, aki azt kiáltotta:
– M’Bogo!
Leon megfordult, és megpillantotta Manyorót, aki a pálya
bennszülötteknek fenntartott oldala felől bukkant fel. Ahogy
olyankor szokta, ha a fehér ember világába merészkedett, a
Királyi Afrikai Tüzérség csapatjelvényét viselte vörös-okker
sukájára tűzve. A jelvény úgy ki volt fényesítve, mintha
Manyoro törzsőrmester a felvonulási térre készült volna kilépni,
alatta pedig sok, a bátorságáért, az ellenséggel szemben vezetett
hadjáratokért és hosszú szolgálatért kapott érem sorakozott. Az
üzenete nagyon is világos volt: Becsülettel és kitüntetéssel
szolgáltam a Brit Birodalmat, és tiszteletet érdemlek.
Leon már-már szintén üdvözlő szavakat kiáltott volna, de
elhallgatott a döbbenettől. Manyoróval ugyanis nem egy büszke
morani harcos jött, aki azzal érdemelte ki a jogot, hogy igazi
maszáj férfinak tartsák azért, hogy pusztán assegaiával
védekezve megölt egy oroszlánt. Egy aprócska alak állt ott
helyette, aki alig nézett kit húszévesnek, ha egyáltalán volt
annyi. Egy átlagos maszájnál jóval alacsonyabb volt, borotvált
feje teteje alig ért Manyoro válláig. És miközben a maszájok
általában magasabbak és sokkal karcsúbbak voltak egy tipikus
európainál, ez a mélységesen jelentéktelen példány nem annyira
karcsú volt, mint inkább vézna. Ezt a tényt pedig még jobban
kihangsúlyozta az abszurd módon túlzott méretű brit katonai
rövidnadrágja, melyet feltehetően Manyorótól kapott kölcsön, és
amelyet spárga tartott a derekán, és virgácsszerű lábszára feléig
lógott le. Ez a valószerűtlen ruhadarab járás közben
kibuggyosodott a lába körül, úgyhogy úgy nézett ki, mint egy
kisgyerek, aki a nagymama régi bugyogóját vette fel.
– Látlak, Manyoro! – felelte Leon, és nem is igyekezett
elrejteni hangjában a frusztrációt, mikor azt mondta angolul: –
Egy jó embert ígértél nekem!
Manyoro visszanézett rá, és egyenesen azt felelte:
– Nem ígértem, testvér. Te követeltél. És megmondtam, hogy
a legjobb emberem méltatlannak tartaná magához ezt a kihívást.
Így aztán adtam neked egy futót, Bwana, de Lancey pedig
eldöntheti, hogy akar-e vele versenyezni, vagy sem.
– Nem valószínű, hogy nemet mondana erre, vagy igen? –
kérdezte Leon hangsúlyosan.
– Vigyem akkor el? Elvesztheted a fogadást, ha azt
szeretnéd.
Leon kényszerítette magát, hogy lassan feleljen, és
lehiggadt, mielőtt még Manyoróval úgy sarokba nem szorították
volna egymást ebben a vitában, hogy nem tudnak kiszabadulni
belőle.
– Rendben, de jó lenne, ha bemutatnál minket egymásnak.
Manyoro maszájra váltva mondta:
– M’Bogo, ez itt Simel. Az egyik nővérem fia. Simel, köszönj
tisztelettel M’Bogo testvéremnek. Mikor neki futsz, értem és az
egész népünkért is futsz. Ne okozz nekünk csalódást!
– Látlak, Simel – mondta Leon.
– Látlak, M’Bogo, és ígérem, úgy futok majd, mint a szél,
amely egész nap lankadatlanul fúj a fű felett.
Hát lehet – gondolta Leon. Mikor ugyanis közelebbről
megnézte, látta, hogy lapos, izmos has rejtőzik a legény
nadrágjának groteszk vastagságúra felgyűrt korca mögött. És,
meg kell hagyni, egészségesnek látszott. Olyan egyenesen állt,
mint egy őrszem, a szeme pedig élettől és ifjonti optimizmustól
fénylett. Nos, most már semmi se tehetünk. Jobb, ha
bemutatjuk az ellenfeleknek.
Leon átkísérte Simelt oda, ahol de Lancey felállította a táborát.
Egy nagy sátrat emeltek ott, melyben néhány tábori ágy
helyezkedett el, ahol futói a megméretés előtt vagy után
pihenhettek. Volt ott néhány tábori szék is De Lancey-nak és a
haverjainak. Leon látta, hogy kalandorok és ingyenélők szedett-
vedett tömege alkotja csapatukat. Nőket is hoztak magukkal.
Pincérek sora hordta oda a pezsgős meg tuskeres rekeszeket. Ez
utóbbi Kenya első Afrikában főzött söre volt. Egy tábortűz is volt
ott arra készen, hogy ellássa ellenfele egész társaságát. Egy nagy
vaskanna kezdett éppen forrni, a grillen sercegő kolbászok
illatából pedig arra lehetett következtetni, hogy késői, de bőséges
reggeli van készülőben.
Leon szeme megakadt egy női arcon, amit félig-meddig
felismert. Beletelt egy-két pillanatba, hogy azonosítsa, aztán
azonban rájött, hogy Amelia Cory-Porterhez tartozik, akivel egy
héttel korábban együtt vacsorázott. Udvariasan integetett neki,
az pedig látványosan nem integetett vissza. Leon magában
elvigyorodott: A sértett büszkeség, mi? Nem mutattam iránta
érdeklődést, ezért most de Lancey mellett üt tábort. Legalább
jót fog enni.
– Itt az én emberem – mondta Leon, mikor megtalálta de
Lancey-t. Szinte látta, hogyan dolgoznak a fogaskerekek a másik
agyában, mikor megpróbált rájönni, hogy ez meg van-e valahogy
rendezve. Simel barátságosan mosolygott de Lancey-re. Olyan
aprócska volt, hogy három versenytársa, akik éppen
előbukkantak a tábor különböző sarkaiból, hogy lássák, kivel kell
kiállniuk, olyanok voltak, mint három középsúlyú ökölvívó
bajnok egy edzetlen lepkesúlyúval szemben.
De Lancey még egyszer utoljára végigmérte Simelt, de nem
látott semmi fenyegetőt, majd így szólt:
– Nos, remek. Indulás.

***

Jonty Sopwith elég régóta futott ahhoz, hogy tudja, a jó

atléták a legkülönbözőbb formájúak és méretűek lehetnek. Ez a
kicsi maszáj távfutónak tűnt. Ezt meg is jegyezte, és Hugo
Birchinall egyetértett vele.
– Úgy látom, klasszikus neolitikus ektomorf. Ez azt jelenti,
hogy vékony. „Teve” – tette hozzá, mert tudta, hogy Sopwith
agrárgazdálkodást tanult, és nem valószínű, hogy tisztában van a
fiziognómiai szakkifejezésekkel.
– Könnyű testtömegük könnyebben adja le a hőt, mint egy
hozzám hasonló, termetesebb fickó. Ez segíti őket abban is, hogy
nagy távolságokat fussanak le, ugyanis nem melegszenek túl,
mint mi, ahogy az autómotor is felforr.
– Akkor jobb, ha a lehető leggyorsabban túl vagyunk ezen –
mondta Sopwith. – Én nagy erőbedobással fogok kezdeni. A
fickónak el kell döntenie, hogy belead-e ugyanannyit, vagy nem.
Ha nem, akkor nagyon lemarad. Ha követi a példámat, azt
hiszem, ki tudom fárasztani, ahogy Bobby Snellinggel is tettem
huszonegyben a Versity versenyen, emlékszel?
– Nagyon is. A kedves, öreg Snellers egészen az utolsó
kanyarig közvetlenül a nyomodban volt, aztán ismét nekilendült,
és gyakorlatilag ott helyben össze is esett. A szegény fickóban
egyszerűen egyetlen gramm erő sem maradt.
– Pontosan. Mármost azt gondolom, legalább egy jó bő
mérföldet kibírok. Tehát beleadok mindent, és akkor adom át
neked a helyet, mikor érzem, hogy a lendületem alábbhagy.
– És akkor jövök én, és beérem. Szép munka, Teve. Ez egy
rohadtul remek terv.
– Hát akkor csináljuk meg ketten, hm? Nem engedhetjük,
hogy azt mondják rólunk, hogy két derék Versity-tagnak a
csőcselék segítségére van szüksége.
– Nem, ezt semmi esetre sem engedhetjük meg.

***

Jonty Sopwith magas, világos bőrű alakja ott állt a

startvonalon az aprócska Simel mellett. A két férfi kezet rázott,
és Sopwith azt mondta:
– Sok szerencsét, öregem – mert úgy illett, hogy az ember
tisztelettel bánjon az ellenfelével, még ha utána bele is akarja
döngölni a vörös afrikai földbe.
Az indító elsütötte a pisztolyt, és a két férfi a pólópálya egyik
oldalán a bennszülött kenyaiak, a másikon pedig a telepesek
részéről nagy hangerővel felhangzó bátorító kiáltozások
közepette elindult. Ígéretéhez híven Jonty Sopwith nagy
iramban kezdte. Mikor Leon Courtney-nak bemutatkozott, nem
is mondta el minden sikerét, ugyanis nagyon jó esélye volt, hogy
két évvel azelőtt bekerüljön a párizsi olimpián induló csapatba,
ám egy csúnya térdficam miatt nem tudott versenybe szállni.
Sopwithnek tehát minden oka meg volt rá, hogy azt gondolja,
meg tudja verni Simelt, méghozzá elég gyorsan.
Simel néhány másodpercig megpróbált a lángfavirágszín
hajú ember nyomában maradni. Aztán azonban eszébe jutottak
Manyoro szavai, melyeket akkor mondott, mikor a startvonal
felé haladtak.
– Egyiküket se próbáld legyőzni. Csak fuss! És fuss tovább!
Képzeld magadban: „A Lansonyo-hegyre futok vissza,
meglátogatni Lusima mamát, ezért egész nap futnom kell!” De ne
hagyd, hogy a fehérek közül bárki is arra kényszerítsen, hogy
akár egy kicsivel is gyorsabban vagy lassabban fuss, mint
szeretnél. Gnú legyél, ne gepárd. Csak fuss!
Simel most fogta fel Manyoro szavainak értelmét. Ez a férfi,
aki olyan udvariasan mutatkozott be, megpróbálta rávenni, hogy
olyan gyorsan fusson, mint a gepárd. De a gepárd nem tud sokáig
teljes sebességgel szaladni. Ha pár másodpercen belül nem kapja
el a zsákmányt, megáll, összeszedi az erejét, és később
megpróbálja újra. A gnú viszont egész nap rohan a testvéreivel a
látóhatár két széle között.
Most gnú leszek – gondolta Simel, és a kezdeti majdnem
sprintből látszólag könnyed ügetésbe vett vissza, lábát olyan
könnyedén emelgette lépésről lépésre, mint az antilop a patáját,
kezét pedig mellmagasságban tartotta.

***

Másodperceken belül mintegy négy és fél méternyi távolság

alakult ki a két futó között, ami egyre nagyobb lett – előbb
kilenc, majd tizennyolc méter. A fehérek lelátóján egyre
hangosabb lett az éljenzés. De Lancey táborában a bámészkodók
sorra hátba vagdosták őt, még a nők is visongva biztatták Jonty
Sopwithet.
Ez az ember még annál is jobb, mint amit állított magáról –
gondolta magában Leon. Sopwith léptei sokkal hosszabbak és
erősebbek voltak Simeléinél, akárcsak egy vágtató ménnek.
Hugo Birchinall már kezdett is bemelegíteni.
A cél a gyors győzelem: a középtávfutó megtöri, aztán a
sprinter leelőzi. Jó taktika. Talán működni fog.
Leon Manyoróra pillantott. Az figyelmesen nézte Simelt, de
érzelemnek semmi nyomát nem mutatta.
– Látod, mit csinál? – kérdezte Leon Sopwithre pillantva,
aki már vagy ötvenméternyi távolságban futott.
– Persze.
– És bejön?
Manyoro a két futóra nézett a pályán, majd átpillantott
Birchinallre. – Ő minden bizonnyal azt hiszi. Még mielőtt megölte
volna az oroszlánt, már győzelmi dalt dalol.
– Az sose bölcs dolog.
– Nem, M’Bogo, nem az.

***

Jonty Sopwith bevette az utolsó kanyart a pólópálya körül,

és a célvonal felé tartott az első kör végén, miközben éppen
előtte jobbra a telepesek tömegének nagy része a klubház előtt
tömörült. Visszapillantott a válla fölött, és látta Simel alakját, aki
alig volt túl a sarkon, fél pólópályányi távolságra mögötte,
minden lépéssel egyre távolodva.
– Rendben, kishaver, nézzük, ez hogy tetszik – mormolta
Sopwith. Aztán ismét nekiiramodott, mint egy olyan atléta, aki az
olimpián is megállná a helyét, élvezve Isten adta tehetségét.

***

Simelbe belehasított a rémület, mikor látta, hogy ellenfele

ismét felgyorsul. Nem tűnt úgy, hogy fáradna, amint a gepárd
szokott. Ellenkezőleg, egyre erősebb lett. Mély sóhajt hallott,
majdnem nyögést az övéi felől, a pályának azon az oldalán, amit
hamarosan elnyomott fehér bwanák és az asszonyaik kiabálása
és éljenzése.
Legyőzve a késztetést, hogy megpróbálja felvenni az iramot,
Simel azt mondta magának, hogy még nincs minden veszve. Még
mindig olyan friss volt, mint a verseny kezdetén, és bár a
távolság közte meg az előtte lévő ember előtt egyre nőtt, még
mindig nem volt a pálya körüli teljes távnak a fele. Mikor
elszaladt a fehérek mellett, néhányan sértéseket kiabáltak felé. A
szavak semmit sem jelentettek neki, mert nem beszélt angolul.
Erre azonban nem is volt szüksége. Az arckifejezésük, ahogy az
öklüket rázták, meg ahogy a férfiak kiabáltak és az asszonyok
visítottak felé, az ellenségesség, sőt egyenesen a gyűlölet
félreérthetetlen jeleit mutatta.
Aztán Simelnek egy gondolata támadt.
Ezek az emberek félnek tőlem. Félnek, hogy ugyanolyan jó
lehetek, mint ők, vagy még jobb.
Bár az arca kifejezéstelennek látszott, a szívében Simel
mosolygott. Mert tudta, hogy a fehér emberek jól teszik, ha
félnek. Egész életében szégyellte, hogy olyan kicsi, de most
alkalma nyílott rá, hogy tegyen a népéért valamit, ugyanannyit,
mint bárki közülük.
Maszáj vagyok. Most meg kell mutatnom ezeknek az
embereknek, hogy mit jelent ez.

***

A klubházban Saffron fel-le ugrándozott izgalmában, és ezzel

magára vonta az ajkukat lebiggyesztő hölgyek rosszalló
pillantásait, mivel magas, csipogó hangján a maszáj futó felé
küldött biztatást. Volt azonban egy gondja: Nehezen látta a
versenyt. Túl sok felnőtt volt az útjában.
Saffynek korábban azt mondták, hogy maradjon az anyjával,
így a szék mellett helyezkedett el, amelyben anyja ült nyugodt
körülmények között, hogy a lehető legkevesebb energiát
használja fel. Bármennyire eltökélte is, nem hagyja, hogy Leon
úgy bánjon vele, mint egy rokkanttal, vagy otthon kelljen
maradnia, Eva aligha hagyhatta figyelmen kívül az orvos
utasításait, még ha természetes ösztöne azt diktálta volna is,
hogy felugorjon, és ugyanolyan izgatottan kiabáljon a kis
embernek, aki a férje bajnokaként szerepelt, mint a lánya.
Mikor a futók eltűntek a pálya távolabbi végén, Saffron
Evához fordult, és így könyörgött neki:
– Kérlek, mama, elmehetek és odaállhatok apa mellé a pálya
közepén?
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet – mondta Eva,
miközben kinyúlt, és megfogta Saffron kezét. – Nem szeretném,
ha elvesznél, vagy eltaposnának a tömegben. És nem vagyok
benne biztos, hogy a papa örülne neki, ha miattad is aggódnia
kéne, miközben a versenyre próbál összpontosítani.
– Ó, én át tudok furakodni e között a sok ember között –
bizonygatta Saffron, és lenézően pillantott az emberi akadály
felé, amelyet a felnőttek alkottak körülötte. – És megígérem,
hogy angyali jó leszek apával. Egyáltalán nem fogok rosszalkodni.
Anyjára függesztette hatalmas kék szemét, már-már
parancsolóan, hogy elolvadjon, majd megismételte: – Kérlek,
mama…! Kérlek!
Eva elmosolyodott. Már most szánok minden szerencsétlen
férfit, aki megpróbál ellenállni ezeknek a szemeknek – gondolta,
és hirtelen maga előtt látta, hogy fog kinézni Saffron, ha felnő. –
Én mindenesetre képtelen vagyok rá.
– Becsületszóra megígéred nekem, hogy óvatosan mész? –
kérdezte.
– Igen, anya – bólintott láthatólag a legnagyobb
őszinteséggel Saffron.
– És megígéred nekem, hogy jó leszel, és nem okozol a
papának semmi problémát?
– Igen, mama.
– Akkor rendben, mehetsz.
– Köszönöm, köszönöm! – sikoltozta Saffron, és csókokkal
borította el anyját. – Te vagy a legkedvesebb, legaranyosabb és
legédesebb mama az egész világon!
– Ja, és még egy utolsó dolog…
Saffron megtorpant távoztában, és visszafordult Eva felé:
– Tessék.
– Mond meg a papának, hogy ne aggódjon miattam. A
versenyre kell koncentrálnia. Ezért mondd meg neki, hogy van
egy puha székem, és elég személyzet, hogy gondoskodjon rólam,
ha bármire szükségem volna. Teljesen rendben leszek. Meg
tudod ezt mind jegyezni?
– Papának nem kell aggódni, mert puha széked van, és
minden rendben.
– Nagyon jó! Most menj!
Eva nézte, ahogy a kislánya eltűnik a tömegben, vakmerően
cikázva a körülötte lévő felnőttek között. Aztán apró, éles
sóhajtást hallatott, becsukta a szemét, és egy pillanatra lehajtotta
a fejét, mikor hirtelen éles fájdalom hasított bele, mintha nyilat
lőttek volna a homlokához, és a vessző pont a szeme felett ért
célba.
Csak egy kis fejfájás – mondta magának, miközben enyhe
hányinger követte ezt. – Valószínűleg migrén. Nincs miért
aggódni.
Egy szempillantásra felmerült benne, hogy a klub egyik
alkalmazottjával üzenetet küld Leonnak, de aztán gyorsan
elhessegette magától az ötletet. Nem, nem szabad zavarnom őt.
Most más, sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatják.
Saffron titokban átkúszott a kötél alatt, és végigszáguldott
az ösvényen, rátérve egyenesen a pólópályára, mielőtt bárki is
megakadályozhatta volna. Csupán egy hét telt el azóta, hogy
Kippyvel ugyanezen a pályán ugrattak, de úgy tűnt, mintha
évekkel ezelőtt történt volna. Most minden annyira más volt.
Egy embertömeg zsúfolódott össze egy hatalmas sátor körül.
Végigpásztázta őket, hátha meglátja az apját. Aztán
megpillantotta őt, amint messze a pálya szélénél Manyoróval
beszélgetett, és rájött, hogy egy üres tábort nézett eddig, majd
eliramodott a helyes irányba.
– Látlak, kis hercegnő – mondta Manyoro, mikor meglátta a
feléje szaladó Saffront. A kislány megállt futtában, két- vagy
háromlépésnyire lehetett tőle, és a legteljesebb komolysággal így
felelt maszájul:
– Látlak, Manyoro bácsi.
A magas, tekintélyes maszáj arcán szeretetteljes mosoly
ömlött el, mert ugyanannyira az unokahúgának tartotta ezt a
fehér kislányt, mint maszáj testvéreinek leszármazottait.
– Szia, papa – mondta Saffron az apjához fordulva.
– Saffy! – kiáltott fel Leon. Felkapta, és a levegőbe hajította
a kislányt, és nevetett, mikor az izgalmában felsikoltott. Magához
szorította őt, csókot nyomott a feje búbjára, majd ismét letette a
földre.
– Nos, mi szél hozott, hm? – kérdezte.
– A mama azt mondta, hogy jöhetek – szólt Saffron,
nyilvánvalóvá akarván tenni, hogy van rá engedélye. – Nem
láttam a versenyt a klubházból, mert annyi ember állt előttem.
De megígértem a mamának, hogy nagyon-nagyon jó leszek, és
egyáltalán semmi gondot sem okozok.
– Hmmm… Ezt valahogy kétlem. Hát mondd, hogy érzi
magát a mama?
Saffron engedelmesen, gyakorlatilag szóról szóra
megismételte Eva üzenetét.
– Rendben – bólintott Leon, miközben letette a lányát. –
Nagyon örülök, hogy a mama ennyire rendben van. És nagyon
ügyes vagy, hogy mindenre emlékeztél.
Saffron ragyogott örömében, hogy az apja megdicsérte.
– Hogy hívják a futódat, Papa? – kérdezte, mikor már ismét
biztos talajt ért a lába.
– Simelnek.
– Nagyon kicsi.
Leon szomorkásan felkacagott.
 – Igen, én is ezt gondoltam, mikor először megláttam őt. De
azt hiszem, meglehetősen szépen teszi a dolgát.
Saffron a két futóra nézett, akik között a különbség most
már valamivel több volt, mint a célegyenes teljes hossza. Mialatt
ő anyjával tárgyalt, és útban volt apja felé, Sopwith befejezte a
második kört, és most már a harmadik felénél tartott. Immár
nem úgy látszott, hogy Simel előtt fut, inkább mintha hátulról
kergette volna.
– Utoléri ez az ember Simelt? – kérdezte Saffron.
– Remélem, nem, drágám. De ha ő nem is, akkor Mr.
Birchinall – az az alak ott, aki nyújtó gyakorlatokat végez, és
olyan rettentően elszántnak látszik – átveszi a helyét.
– Ó – mondta Saffron elgondolkozva. – Ez nem hangzik
valami igazságosnak.
– Nos, ezekeket a szabályokat én hoztam.
– Hát én viszont úgy gondolom, hogy ezek a szabályok
Simellel szemben nem szépek. Odamegyek, és felvidítom.
Saffron elszáguldott a pálya legtávolabbi sarkába, és
megvárta, amíg Simmel elfut mellette. Mikor a fiú már csak
néhány lépésnyire volt tőle, a kislány felkiáltott:
– Gyerünk, Simel! Gyerünk, Simel! – és rohanni kezdett
mellette. Saffron csupán néhány lépésen keresztül tudta vele
tartani az iramot, de mikor meglátták és hallották, hogy az ő
emberüket bátorítja, mindez fellelkesítette a Simelnek
szurkolókat, akik ismét felemelték a hangjukat, sürgetve, hogy
folytassa.
Manyoro azonban máshova nézett.
– Nézd bwana Sopwithet, testvérem! A léptei rövidebbek
lettek, a sebessége is csökkent.
– Istenemre, igazad van! – helyeselt Leon. Volt nála egy
távcső, amit most Sopwithre irányított, aki közel állt ahhoz, hogy
harmadszor is áthaladjon a célvonalon. – Lélegzet után kapkod.
A magasság miatt lehet, valószínűleg egyszerűen nincs
hozzászokva.
 – Simel viszont tovább fut – mondta Manyoro. –
Hamarosan megint nőni kezd majd a távolság.
Birchinall mostanra már elfoglalta helyét a futópályán, a
klubház felőli szakasz végében, és sürgette csapattársát, hogy
folytassa. Sopwith tett egy utolsó erőfeszítést, és minden
maradék erejét összeszedve odahúzott, ahol Birchinall állt, maga
mögé nyújtott kézzel, mintha stafétabotra várna. Sopwith
előrenyúlt, belecsapott a kezébe, majd négykézláb a fűre
roskadt, lehorgasztott fejjel és ziháló mellkassal.
Most Birchinallon volt a sor, ő teljesen másfajta atléta volt.
Igazi sprinter módjára futott, kezével is segítette magát, egyenes
háttal, térdét magasra emelve. Hirtelen úgy tűnt, hogy a Simel
és közötte lévő távolság ismét fogyni kezd, ezúttal még
gyorsabban. A nézők a pályának azon oldalán, ahol a
gyarmatosok álltak, üvöltve biztatták emberüket. A futópályát
kijelölő kötél felé özönlöttek, és az a néhány rendőr, akit a
pályának erre a szélére osztottak be – hiszen senkinek sem
jutott eszébe a lehetőség, hogy a fehérek tömegében támadjon
felfordulás –, egyszerre azon kapta magát, hogy megpróbálja
visszatartani a kiabáló, öklüket rázó gazdálkodókat és
üzletembereket.
A célegyenesen belül Simel éppen a saját szurkolói elé ért,
Birchinall megint vagy ötven méterrel csökkentette a köztük
lévő távolságot. Mire végigfutott a pólópálya szélén és befordult
a sarkon a klubház előtti szakaszra, Simmel még épp csak
túlhaladt a célvonalon.
A kis maszáj aggódni kezdett, és ideges pillantásokat vetett
válla fölött a szurkolóira, de még mindig nem gyorsított.
– Az isten szerelmére, fuss gyorsabban, ember! – kiáltotta
Leon, bár tudta, hogy Simel valószínűleg nem hallja őt a tömeg
okozta hangzavarban.
Manyoro megcsóválta a fejét.
– Nem, meg kell őriznie a hidegvérét. Ez az egyetlen
reménye.
 – Ezt mondd de Lancey-nek! Azt hiszi, már az övé a pénz.
Való igaz, hogy az ellentáborban már ünnepeltek. Már
kivonszoltak a sátorból egy rekesz pezsgőt, a totók pedig
szorgosan nyitogatták az üvegeket, és töltögették a poharakat.
Arra készültek, hogy mindenkinek legyen tele pohara, amivel a
győzelemre koccinthat.

***

Simel szeme elkerekedett, mert megijedt, hogy le fogják

győzni, mikor bevette a kanyart a klubház előtti szakasz végén,
de továbbra is kitartott a Manyorótól kapott utasítás mellett,
mert attól jobban félt, hogy engedetlenné váljék a főnökével
szemben, mint attól, hogy elveszti a versenyt.
Birchinall szorosan a nyomában futott, még mindig
közelítve, és még mindig ugyanazzal a sebességgel, bár jóval túl
volt szokásos versenytávján. Arcára a harag vad kifejezése ült ki,
olyan emberé, aki a kimerülés határán túl is küzd, nem törődve
izmainak kínzó fájdalmával és azzal, hogy majd szétszakad a
szíve, a tüdeje pedig kétségbeesetten vágyik levegőre.
Győzni fog, ha addig él is. A tömeg is tudta ezt. Simel is
tudatában volt ennek.
A távolság közöttük csökkent. Húsz méter…, tizenöt…, tíz…
Simel hallotta, hogy az angol léptei felé dübörögnek, és ziháló
lélegzetét is érezte, mintha egy őt üldöző vadállat volna a
sarkában.
Nem tehetett róla. Sprintelni kezdett.
Birchinall még jobban növelte a sebességét, szokásos
teljesítőképessége határán messze túlhajtva magát, messzebb,
mint eddig bármilyen versenyen, amit valaha futott életében.
Még mindig közeledett.
Simel behunyta szemét, már alig volt tudatában annak, hogy
még mindig fut, és magát megacélozva várta a pillanatot, mikor
Birchinall megelőzi.
 És ekkor hirtelen fájdalmas üvöltést hallott. Kinyitotta a
szemét, ismét körülkémlelt, és ott látta Hugo Birchinallt a földön.
Fájdalmasan nyöszörgött, és jobb combja hátsó részét
szorongatta, kétségbeesetten masszírozta a térdén az inát, amely
megadta magát a verseny elviselhetetlen feszültségének, és
elszakadt.
Simel sétánál alig nagyobb sebességre lassított. Ismét
hátranézett, nem tudván, mit tegyen. Egy másik emberi lény
megsérült, és fájdalmai voltak. Nyilván az volna a helyes, hogy
törődjön vele. Visszamenjen, vagy fusson tovább?
Összezavarodva a történtektől és kifulladva a plusz
erőfeszítéstől, amelye azért volt szüksége, hogy azzal a bizonyos
létfontosságú hajszálnyival előrébb maradjon Birchinallnál, Simel
fel sem fogta, hogy mind Leon és Manyoro, akik Saffronnal
voltak, mind pedig a szorosan a kislány nyomában lévő de
Lancey és Jontly Sopwith a pólópálya sarka felé rohantak, ahol a
baleset történt, kiabáltak, és mutogattak. A maszáj most már alig
mozgott, és de Lancey azt kiabálta:
– Bíró úr! Bíró úr! Állítsa meg a versenyt!
Hangját azonban teljesen elnyomta a mindkét szurkolótábor
soraiban kitört zűrzavar.
Aztán Birchinall megmutatta, milyen végtelenül bátor, és
mekkora harci elszántság lakozik benne. Az erőfeszítéstől
kínjában grimaszolva feltápászkodott, és ismét elindult Simel
után a megmaradt ép lábán szökdécselve és ugrálva. Annak
látványa, hogy egy ilyen kiváló futó korábbi önmagának
szánalmas paródiájává torzul, elég volt ahhoz, hogy a klubház
verandája alatt összegyűlt nők közül sokakat könnyekre
fakasszon, és körülöttük jó néhány férfi is titokban a szemét
szárogatta, vagy hirtelen szükségét érezte, hogy kifújja az orrát.
Simel azonban teljesen másképp reagált. Tudta, hogy a
sérült állat mindközül akár a legveszélyesebbnek is bizonyulhat,
tehát mikor meglátta, hogy Birchinall ismét közeledik felé, még
ha lassan és furcsán is, együttérzése egy pillanat alatt
elpárolgott. Most alkalma nyílt, hogy ismét nagy előnyre tegyen
szert, és ezt nem fogja elszalasztani.
Azt sem vette észre, hogy közben Birchinall végre belátta,
hogy legyőzték, és átadta a helyét van Doornnak. Az alatt az idő
alatt, míg a dél-afrikai a pályának arra a pontjára ért, ahol
Birchinall végül összeroskadt, Simelnek sikerült néhány száz
méter előnyhöz jutnia.
Alig tíz perc alatt már kétharmadrészt bebizonyította, hogy
még a legapróbb maszáj is bőven felér egy fehér emberrel.

***

Eva a klubház verandáján álló székben könnyű álomba

merült, amely egy kis enyhülést adott neki az egyre rosszabbodó
fejfájástól és émelygéstől, amelytől egy ideje szenvedett. Álmai
azonban zavarosak és összefüggéstelenek voltak, és olyan
fenyegető veszélyérzet járta át őket, hogy felébredt rá.
Most úgy érezte, mintha kettéhasadna feje. Nem szabad
zavarnom Leont – gondolta kissé szédülve, mintha sokat ivott
volna, bár egész nap nem nyúlt egy csésze citromos teánál
erősebb italhoz. Pár aszpirintól biztosan jobban leszek.
Eva ernyedten az egyik arra haladó pincérnőre mosolygott.
– Mit gondol, tudna esetleg hozni nekem egy pohár
szódavizet, kérem?
– Természetesen, asszonyom – felelte a pincérnő.
– Köszönöm – szólt Eva, és kimerülten roskadt vissza a
székébe.

***

Hennie van Doornban megvolt az afrikai úttörők véréből

származó emberek keserű, tántoríthatatlan keménysége. A
családja nemzedékeken át küzdött, hogy elfoglalja, megtartsa és
megművelje a földjét a magasan fekvő dél-afrikai síkságon.
Küzdöttek magával a földdel és az elemekkel, de a többi néppel
is, akik maguk is ezt a területet művelték, legyen szó akár a
zulukról, akik a magukénak tekintették a földet; akár a britekről,
akiket a még több föld és még hatalmasabb birodalom iránti
csillapíthatatlan kapzsiság tüzelt. Olyan istenhez imádkoztak, aki
éppolyan kegyetlen és meg nem bocsátó volt, mint ők maguk,
egy olyan istenben hittek, aki haragtartásra, bosszúállásra
tanította őket, és náluk hiszékenyebb emberekre hagyta, hogy
tartsák oda a másik orcájukat.
Simel érezte a fenyegetést, amely ebből a többiektől egészen
elütő fehér emberből áradt, mint egy üvöltő oroszlánból vagy egy
dühös kígyóból. Ez nem olyan ember volt, akinek a lába
felmondja a szolgálatot, mint Birchinallé tette. Egész
viselkedéséből nyilvánvaló volt a világ számára, hogy Hennie van
Doorn győzni fog. Semmi más végkifejlet nem volt lehetséges.
Valahányszor Simel hátranézett, van Doorn mindig egy kicsivel
közelebb férkőzött hozzá.
A nap most már igencsak magasan járt az égen, és a növekvő
hőség egyre több embert kényszerített rá, hogy ahol csak tud,
árnyékot keressen magának, akár a klubház belsejében, akár egy
fa, egy esernyő vagy egy napernyő alatt. A futók azonban tovább
futottak. Leon számára az a puszta tény, hogy van Doorn ilyen
hosszan húzza az időt, csak még szörnyűbbé és elképesztővé
tette az egészet. Olyan volt, mintha egy pókot nézne, aki órákat
tölt azzal, hogy megszője a hálóját, tudván, hogy a zsákmányául
szolgáló rovarok elkerülhetetlenül beleragadnak és elpusztulnak
majd. Simel pedig most a végére gyengülni kezdett.

***

Leon és Manyoro most sokkal aktívabb szerepet játszottak a

versenyben. Valahányszor Simel elhaladt ott, ahol ők álltak, a
futókör szélére vonultak, sarkukban az árnyékként mellettük
galoppozó Saffronnal, és míg a kislány éljenezve hajtotta tovább
hősét, Leon pedig tapsolva és kiabálva biztatta, Manyoro
élőszóval segítette, utasításokat adott, sürgette Simelt, hogy
folytassa, és tanácsokkal szolgált, hogyan oszthatná be legjobban
az erejét. Leon eleinte mindent megértett abból, amit Manyoro
mondott, mert ő maga is több mint húsz éve beszélt már
folyékonyan maszájul. Aztán azonban eljött egy pillant, mikor
Manyoro szavai idegennek kezdtek tűnni számára. Valamiféle
szlengre vagy nyelvjárásra váltott, amit már Leon sem tudott
követni.
– Mit mondtál neki az előbb? – kérdezte Leon.
A nagy ember vállat vont.
– Nem fontos, M’Bogo.
Leon éppen tovább akarta faggatni a dologról, de ekkor
hirtelen észrevette, hogy Simel ritmikus léptei rövidülni
kezdenek. A vadász ösztönével, mely észreveszi, ha a zsákmány
gyengül, van Doorn szemmel láthatóan egyre erősebb lett, és
egyre nagyobb sebességre kapcsolt. A köztük lévő távolság egyre
gyorsabban csökkent.
Leon sóhajtott, és felpillantott az égre, mintha valami isteni
közbeavatkozásért fohászkodna. Megakadt a szeme valamin.
Messze, a legtávolabbi hegyeken is túl viharfelhők hatalmas
tömege jelent meg a nyugati láthatáron, és most az égen át a
pólópálya felé közeledett. Sok mérföldnyire Leon egy villámot
látott felvillanni.
Az eső talán félbeszakítja a versenyt – gondolta Leon. –
Lehet, hogy ez az egyetlen reményünk.

***

Simel feje ide-oda ingott, léptei pedig lendületüket

vesztették. Érezte, hogy van Doorn egyre közelebb kerül. Egyre
gyakrabban és egyre kerekebbre nyílt szemmel nézett a háta
mögé, végig a pályán. A dél-afrikai most már egyenesen
rávigyorgott, élvezte közelgő győzelmét, és tempója egyre
gyorsult.
 Keresztbe futottak éppen a pályán, és a hátsó szakaszra
készültek ráfordulni. Van Doorn alig harminc lépéssel volt
mögötte, és folyamatosan közeledett. Simel látta, hogy előtte
Manyoro, bwana Courtney meg a kislánya a pálya szélén
várakoznak. Már majdnem odaért hozzájuk, és a távolság közte,
valamint van Doorn között megint a felére csökkent, mikor látta,
hogy a főnöke hajszálnyit biccent a fejével. Ez volt az a jel,
amiben a korábbi körök során megegyeztek, és Simel pontosan
tudta, hogy ez mit jelent.
Mintha hosszú szendergésből ébredne, Simel újra feléledt.
Testét elhagyta az élettelen zsibbadtság, fejét felszegte, léptei
meghosszabbodtak. Egy tucat lépés alatt már majdnem teljes
sebességgel robogott. A hátsó szakasz körül tömörülő kenyaiak
ismét felélénkültek, mikor látták, hogy Simel látszólagos
kimerülése csel volt csupán, hogy felhúzza vele ellenfelét.
Hahotázva nevettek a maszáj ravaszságán és a fehér ember
ostobaságán, egyik felük kiabálva éljenezte Simelt, a másik pedig
hangosan gúnyolta van Doornt.
Az afrikaaner egy cseppet sem figyelt rájuk. Egész testét a
futásra összpontosította. Mosolyát eltorzult fintor váltotta fel,
miközben arra ösztökélte magát, hogy Simel nyomába érjen. De
nem volt elég a nyomába érni. Gyorsabbnak is kellett lenni nála.
Van Doorn egyszer már túlontúl közel került a teljes
győzelemhez, semhogy annál egy fikarcnyival kevesebb is
elégedetté tette volna.
Simel még sosem érzett ilyen fájdalmat. Egész teste tűzben
égett, minden izma lángolt, minden lélegzetvétel kétségbeesett,
rekedt zihálás volt, egy olyan tüdőé, amely még mindig oxigénre
éhes volt, szíve pedig úgy dobogott, mintha egy sereg dobos ütné
a dobverőit a bordáihoz.
Olyan nagyon, nagyon hosszú ideje futott már. Ha végig
egyenletes sebességet tartott volna, még hosszabb ideig is képes
lett volna így futni. De ez más volt. Most úgy futott, mint a
gepárd. Ám a gepárd nem szalad hosszasan.
 Simel lassulni kezdett, de ez alkalommal nem színlelte.

***

Eva fejfájása elviselhetetlenné vált. Megpróbált odahívni egy

pincérnőt, hogy hozzon neki még egy kis vizet, de mikor szólni
szeretett volna, saját hangját nem hallotta a kiabáló, éljenző és
dobogó tömegtől. A fülében hangos zúgást hallott, mint a partnak
verődő hullámok hangja, aztán elvakította egy hirtelen
felszikrázó villanás, mintha valaki pontosan a szemébe világított
volna.
– Segítség! – kiáltotta, de a hang, ami a száját elhagyta,
gyenge, összefüggéstelen nyögés volt csupán.
Egy perccel később egy pincérnő haladt el a széke mellett,
szerencsére a rémült sikoly, amelyet hallatott, elég hangos volt
ahhoz, hogy a körülötte lévő hangzavart is túlharsogja. A
verandán összezsúfolódott tömegből vagy egy tucat ember
hátrafordult, és rémülten bámult a tehetetlenül és eszméletlenül
rángatózó asszonyra, akinek bíborszínű sötét folt terjengett a
szoknyája elülső részén.
– Orvost! – kiáltotta egy férfihang. – Az isten szerelmére,
hívjon valaki orvost!

***

Van Doorn teljes mértékben a határán járt fizikai

teljesítőképességének. De látta, hogy a kis ember is fárad, és azt
is, hogy ha még egy egészen rövid időn át képes lenne folytatni,
még megszerezheti a győzelmet.
De képes-e folytatni? Kegyetlenül szenvedett a naptól, a
hőségtől meg a vízhiánytól. A szája belül kiszáradt, sarkában
sűrű, fehér hab képződött. Könnyűnek érezte a fejét, a szeme
sarkából indulva kezdett elhomályosodni a látása, és dübörgő
hangot hallott a fülében, mintha az ájulás szélén állna.
Nem! – mondta magában van Doorn. – Nem adom fel! Csak a
gyengék hagyják, hogy a fájdalom és a test rossz közérzete
eluralkodjon rajtuk! Megverem én még ezt a verdoem kaffert!
Egy utolsó erőfeszítésre sarkallta magát, és kényszerítette
kimerült testét, hogy folytassa, nem törődve annak könyörgő
jelzésével, hogy lassítson.
A távolság ismét csökkenni kezdett.

***

– Nos, szép próbálkozás volt… – mondta Leon.

– Simelt még nem győzték le, papa! – makacskodott a
végletekig dacolva Saffron.
– Attól tartok, apádnak igaza van – mondta Manyoro
elkeseredéssel teli hangon. – Simel egy oroszlán szívével és egy
oroszlán bátorságával küzdött. Két vadászt lerázott, de a
harmadikat már nem tudta.
– Nem érdekel, mit mondtok! – szólt Saffron, és összefonta
a mellén a karját, majd felbámult a két férfira. – Én azt hiszem,
győzni fog!
Leon bánatosan felsóhajtott. Mindjárt elveszít tízezer fontot, és
lebőg a nyilvánosság előtt, olyasvalaki miatt, mint de Lancey…
Tanulj ebből! Ne fogadj még egyszer ostoba módon a
vacsoraasztalnál!
Vele szemben az afrikaiak arca, amely pár perccel ezelőtt
annyira ragyogott, most elkeseredett volt. Elcsendesedtek, úgy
várták a végét.
Ekkor azonban valahonnan a tömegből egy hang rázendített:
Mi vagyunk az ifjú oroszlánok!
Néhányan csatlakoztak hozzá, bár kissé félénken:
Üvöltésünkre megremeg a föld!
Aztán más hangok, még erősebben:
A dárdánk a fogunk!
És megint még többen:
A dárdánk a karmunk!
 Leon és Manyoro arcát egyaránt elragadtatott mosoly öntötte
el. Ez volt az Oroszlánének, amelyet minden maszáj fiúra
ráhagyományoztak a férfikorra felkészítő tanítás részeként.
Apáik és fivéreik énekelték ezt, és egy napon ők is fogják, mikor
elmennek megtámadni a gyengébb törzseket, hogy elrabolják
jószágukat és asszonyaikat, vagy egy szál assegaijal a kezükben
szembeszálljanak egy oroszlánnal. Ez a dal egyszerre ünnepelte
és adta az erőt. És Leon csatlakozott az öblös, zengő és
elragadtatott énekhez, amely egykor dicsőséget jelentett
Afrikának, a bársonyosan zengő basszusaitól a legmagasabban
csiripelő falzettekig.
Féljetek tőlünk, vadak – dalolták. – Féljetek, idegenek!

***

A pálya túloldalán Simel hallotta, hogy övéi neki kiabálnak,

és most velük együtt lihegte a következő sorokat.
Ti asszonyok, fordítsátok el rólunk szemetek!
Ne merjetek szépséges arcunkra tekinteni!
Simel alig fogta fel, hogy ismét erő támad tagjaiban, mintha
maga az ének hozta volna hozzá el a levegőn át, mivel a futása
hirtelen könnyednek tűnt, teste pedig majdnem súlytalannak,
mintha valahogy elhagyta volna a lélek, és most a magasból
nézne le rá.
A maszájok látták, milyen hatással van a daluk Simelre,
ezért még nagyobb hangerővel énekeltek, mintha azt akarnák a
tudomására hozni, hogy egyek vele.
Az oroszlánfalka fivérei vagyunk!
Ifjú oroszlánok vagyunk!
Maszájok vagyunk!
Simel végigrohant az első szakaszon, népe fehér urainak
tömegei előtt, alig fogva fel, hogy ott vannak. A zene eltöltötte,
felfrissítette, és tovább hajtotta őt. Nem vette észre, hogy
emberek rohannak felé, és amikor az első karok elkapták, és
megtörték a zene varázsát, fickándozva állt ellen:
– Nem! Nem! Nem szabad megállnom!
Aztán Simel Manyoro hangját hallotta, és érezte, ahogy
erősen magához szorítja, mondván:
– Maradj nyugton, kicsi harcos! Maradj nyugton! A csata
véget ért. Tiéd a győzelem. Nézd…, fordulj meg, és nézz oda!
Simel engedelmeskedett, és maga mögé bámult a futókörre.
Látta, hogy egy test fekszik a pályán, és emberek szaladnak oda,
miként az előbb még őhozzá. Rádöbbent, hogy a test van Doorné,
és egy rettenetes pillanatig azt hitte, hogy talán halott.
– Megöltem? – lihegte Simel, bár olyan kétségbeesetten
kapkodott levegő után, hogy alig volt benne elég szusz, hogy
beszéljen.
– Nem – nyugtatta meg Manyoro – Nézd! Felkel.
Simel összehunyorította a szemét, és tényleg: karok nyúltak
le, megragadták az elesett futót, és talpra segítették.
– Jó – lihegte Simel. – Örülök.
– Győztél – szólt Manyoro. – Igazi maszájhoz, igazi morartihoz
méltón futottál.
Simel elmosolyodott. Ekkor, de csak ekkor ájult el a puszta
kimerültségtől.

***

Saffron még mindig tele volt a verseny utolsó pillanatainak

izgalmával, és a Simel győzelme feletti lelkesedéssel. Mikor
azonban látta, hogy Manyoro karjában összeesik, a félelem és az
aggodalom legmélyebb bugyraiba zuhant, amíg a fiú magához
nem tért és körbe nem pillantott, mint aki nem tudja pontosan,
hol is van. Aztán elmúlt az összes rossz érzés, a kislány pedig föl-
le ugrándozott, és torka szakadtából ujjongott, miközben Simelt
Manyoro vállára emelték, és még a fehér nézők is csatlakoztak a
mennydörgésszerű tapsviharhoz, amellyel ezt a nyilvánvalóan
hatalmas erőfeszítést és csodálatos győzelmet ünnepelték.
 – Legyen tíz tehén! – kiáltotta Leon. – Simel megérdemli.
És igen, neked is legyen tíz!
A bennszülött tömeg már elviharzott a rendőrök mellett,
akik sokkal inkább a győzelem éljenzésével voltak elfoglalva,
semhogy feltartóztatták volna őket, és most örömükben táncolva
és ugrándozva özönlöttek a klubház felé.
A zűrzavar közepette Saffronban hirtelen felötlött, hogy a
mamának is ott kellene lennie, hogy apával meg vele együtt
élvezze ki az egészet.
Nem tudom, elmenjek-e érte – gondolta.
És ekkor megpillantotta dr. Thompsont, ahogy átfurakodott
a tömegen. A körülötte lévő emberek közül akár feketék, akár
fehérek voltak, az orvos volt az egyetlen, akinek arca nem
ragyogott az izgalomtól az imént látottak miatt. Komornak tűnt,
és látta, hogy idegesítő lesz, hogy át kell törnie az útját álló sok
ember között.
A doktor ide-oda nézett, nyilvánvalóan keresett valakit.
Aztán észrevette Saffront. Gyakran kezelte megfázással,
gyomorrontással meg mindenféle zúzódással és sebesüléssel,
ezért azonnal felismerte a kislányt, és elindult felé.
– Szervusz, Saffron – mondta, de nem mosolygott rá, ahogy
szokott. És mielőtt még az viszonozhatta volna a köszöntést, azt
kérdezte: – Édesapád hol van?
– Ott, Manyoro mellett – felelte, és feléjük mutatott. –
Valami baj van?
Az orvos nem felelt, és Saffronnak hirtelen az a szörnyű és
rémisztő érzése támadt, hogy tudja, mi a baj. Felnyúlt, és
megcibálta az orvos kabátujját: – Jól van a mama?
A férfi komor arccal pillantott le rá, kinyitotta a száját, aztán
ismét becsukta, mintha nem tudná, mit mondjon. Elfordult, majd
a kislány apja felé pillantott, és átfurakodott a gratulációhoz
felsorakozott emberek tömegén.
Saffron figyelte, ahogy az orvos a papával beszél. Látta, hogy
az apja arcáról eltűnik az öröm, amit az orvoséhoz hasonló
szomorú és komor kifejezés vált fel. Aztán az apja Manyoro felé
fordult, és mondott neki valamit. Mindkét férfi a kislány
irányába pillantott, majd megindultak: az apja Thompson
doktorral vissza a klubház felé, Manyoro pedig feléje tartott.
Saffron tudta mit jelent ez. A papa a mamához megy, aki
biztosan nagyon rosszul van, különben nem tűnnének olyan
aggodalmasnak az orvossal egyetemben. Manyorónak az ő
gondját kellett viselnie.
Saffron szerette Manyorót. Az anyját azonban jobban
szerette, és látnia kellett őt, akármilyen rosszul is van.
Egyszerűen muszáj volt.
A kislány egy pillanatra elgondolkozott. A feketéket nem
engedik be a klubházba. Hacsak nem a személyzet tagjai.
Tehát, ha előbb érek oda, mint Manyoro, nem fog tudni
utánam jönni.
Manyoro felé pillantott. Egy másodpercre találkozott a
pillantásuk. Majd Saffron megfordult, és elviharzott, a körülötte
álló magasabb felnőttek közé furakodva, míg Manyorónak lassan
és egyenletesen kellett haladnia, engedélyt kérve az összes
telepestől, hogy engedjék át. Saffron tudta, hogy kegyetlen
dolgot tesz: arra kényszerít egy büszke és méltóságteljes embert,
mint amilyen Manyoro, hogy pusztán a bőrszíne miatt olyan
emberek előtt alázkodjon meg, akik feleolyan derekak sem
voltak, mint ő. De nem volt más választása. Látnia kellett az
anyját.
Saffron továbbment, közben folyamatosan úgy érezte, hogy
Manyoro keze nehezedik a vállára, míg a klubház verandájára
vezető rövid lépcsősorhoz nem ért. Felszáguldott a lépcsőkön,
mert tudta, hogy amint fölér, biztonságban lesz, és csak aztán
nézett körül, hogy lássa, merre van Manyoro.
A maszájt nem volt nehéz észrevenni. Egy jó fejjel magasabb
volt a körülötte lévő telepesek mindegyikénél, arcán elkeseredés
és még valami tükröződött, amit Saffron korábban még soha sem
látott rajta, ahogy a kislányra nézett. A kislány összevonta
szemöldökét, azon töprengve, mi lehet ez, aztán rájött, hogy
Manyoro fájdalmat érez. Ökölbe szorította a kezét, és a szíve
fölött a melléhez ütötte.
Miattam érez fájdalmat – gondolta Saffron, miközben
megfordult, és elindult a felé a hely felé, ahol korábban a mama
ült. A széke üres volt, de a kézitáskája még mindig ott hevert a
szék mellett az asztalon, akárcsak a könyv, amit olvasnivalóként
hozott magával, a Zöld kalap.
Saffronnak eszébe jutott, mikor néhány nappal korábban
először látta ezt.
– Kit érdekel egy könyv egy kalapról? – kérdezte.
A mama akkor felnevetett, és azt mondta:
– Nem csak a kalapról szól. Inkább a nőről, aki hordja. Iris
Stormnak hívják, nagyon bátor, ám eléggé gonosz.
– Akkor ő a gonosz?
– Nem, inkább tragikus hősnő – valaki, aki szép, és igazán
csodálatos, de el van átkozva.
– Ó… – Saffron nem volt benne egészen biztos, mit ért ezen
a mama, de egészen felélénkült, mikor anyja, arcán huncut
mosollyal és szemében gonoszkodó csillogással, odahajolt hozzá,
és azt mondta:
– Eláruljak neked egy titkot erről a könyvről?
– Ó, igen…, kérlek! – kiáltotta Saffron, aki imádta a titkokat,
és a mama arckifejezéséből látta, hogy ez igazán az lesz.
– Nos, Iris Storm kitalált szereplő, de alakja egy élő nőén
alapszik.
– Ez a titok? – kérdezte Saffron csalódottan.
– Egy része – mondta Eva. – A másik fele pedig az, hogy ez
a nő olyasvalaki, akit ismersz.
Ez már érdekessé tette a dolgot, és Saffronnak elkerekedett
a szeme.
– Kicsoda? – kérdezte elfúló lélegzettel.
– Azt nem mondhatom el, mert titok… de… – a mama
hagyta, hogy a szó gyötrelmesen lebegjen tova a levegőben. – A
könyvben Iris Storm egy hatalmas, nagy, sárga színű Hispano-
Suiza kocsit vezet, ezüst gólyával a motorháztetőn. Mit szólsz
ehhez?
Saffron a homlokát ráncolva koncentrált. Aztán hirtelen
eszébe jutott: látott egyszer ő már egy hatalmas nagy sárga
gólyás kocsit.
– Tudom, tudom! – sikoltott izgatottan. – Az…
– Pszt!… – A mama ujját az ajka elé emelte. – Ne szólj egy
szót se! Titok!
Az egyik dolog, amit Saffron szeretett az anyjában, az ehhez
hasonló pillanatok voltak, mikor megosztottak egymással ilyen
dolgokat, és úgy érezték, mintha a saját kis világukban élnének –
bár persze a papát és Kippyt is beengedték oda. Most tehát
magában mosolyogva vette fel a könyvet, és tette be a mama
táskájába, vigyázva, nehogy kihulljon a könyvjelző, a mama ne
felejtse el a lapot, ahol tart.
– Hé…, kisasszony! – kiáltott valaki. – Mit képzelsz, mit
csinálsz azzal a táskával?
Saffron megfordult, és egy idegesnek tűnő embert látott, aki
nem volt számára ismerős.
– Ez a mamám táskája – mondta. – Elviszem neki.
Aztán elhallgatott, és egyszeriben rettentően félni kezdett.
– Nem tudom, hol van.
A férfi arca elkomorodott. Úgy nézett körbe, mintha
egérutat keresne.
– A mamám Eva Courtney – mondta Saffron. – Nem tudja,
hova lett?
– Ööö…, én…, szóval…, rohannom kell – mondta a férfi, és
eltűnt a tömegben.
Saffront emberek vették körül, mégis teljesen egyedül volt.
Soha életében nem volt még közelítőleg sem ennyire egyedül,
mint most. Azt kívánta, bár engedte volna, hogy Manyoro a
gondját viselje. Mindig tökéletes biztonságban érezte magát, ha
vele volt.
 Egy pincérnő jött oda hozzá, és leguggolt elé.
– Elviszlek anyukádhoz – mondta, és kinyújtotta a kezét.
Saffron megfogta. A pincérnő puha, meleg bőrének érintése kissé
megnyugtatta. Bement vele klubház belsejébe, szabad kezével
még mindig magához szorította anyja kézitáskáját. Odabent egy
bár volt, ahová gyerekeknek nem volt szabad bemenniük. Tele
volt a versenyről beszélgető, saját fogadásokat tevő és még több
sörért kiabáló hangoskodó férfival. Senki még csak ügyet sem
vetett Saffronra, mikor a pincérnő keresztülvezette a báron, és
kinyitott egy ajtót, rajta egy fatáblával, amelyen ez állt:
Tanácsterem.
– Menjen be ide, kisasszony – mondta halkan a pincérnő, és
finoman betessékelte Saffront a szobába.
Saffron beosont, tudva, hogy nem lenne szabad ott lennie, és
senkit sem akart zavarni.
Három embert látott a szoba közepén álló asztal körül
csoportosulni. A szoba végében, háttal neki egy nő állt. Saffron
felismerte, hogy Mrs. Thompson, az orvos felesége az. A papa ott
állt mellette, szintén háttal az ajtónak. Közöttük Saffron éppen
csak látta az orvos hófehér feje búbját az asztal másik oldalán.
Úgy tűnt, lefelé tekint valamire, ami előtte helyezkedik el. Valaki
állt mellette, és ahogy a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson,
Saffron rádöbbent, hogy a futó az, dr. Birchinall, még mindig
rövidnadrágban és krikettfelsőben, sérült combján azonban egy
fehér kötéssel.
Saffron csak ekkor pillantotta meg az anyja cipő nélküli lábát
az asztalon, ahogy apja meg dr. Birchinall között hevert. A mama
lába le-föl rángatózott, mintha rázná vagy rugdalózna, de tagjai
valami egészen furcsa módon mozogtak, semmi esetre sem úgy,
ahogy az ember teste normálisan szokott viselkedni.
Saffron körbeosont a szoba fala mellett, míg majdnem
szembeért az asztal végével. Egyáltalán nem nézett fel, mert
nem akarta, hogy bárki is észrevegye. Végül azonban
megfordult, és ránézett az asztalra.
 A mama a hátán feküdt, a karja mellette. Thompsonék a
fejénél álltak, és karjukkal nyomták lefelé a vállát. A papa karja a
mama lábát szorította. És azért nyomták mind lefelé, mert a nő
teste felfelé ugrált, remegő testtel és rángatózó végtagokkal.
Saffron nem értette, mi történik, és hogy miért tesz az anyja
olyan mozdulatokat, amilyeneket, és miért van tágra nyitva a
szeme, miközben úgy tűnt, nem lát semmit. A szépséges arc,
amely azelőtt mindig oly nagy szeretettel tekintett rá,
visszataszítóvá és felismerhetetlenné torzult. A mama ruhája
felgyűrődött, és nedves, sötét folt terjengett a lába között az
asztalon. Aztán hátborzongató hangon felnyögött, amely
egyáltalán nem hasonlított a megszokott hangjához, hanem
inkább egy sebesült állat üvöltéséhez, Saffron pedig tovább egy
szempillantásnyival sem tudta magát féken tartani, és
felsikoltott:
– Mama! – és az asztal felé száguldott.
– Ki engedte be ide a kislányt? – üvöltötte dr. Thompson.
– Azonnal vigyék ki!
Saffron látta, hogy az apja elengedi a mama lábát. Arcán
olyan haraggal és kétségbeeséssel indult el feléje, hogy erre a
lány zokogásban tört ki; ez alkalommal abban a mozdulatban,
ahogy felkapta, nem volt semmiféle öröm és szeretet, csak a
haragos arca, meg a keze, mely olyan szorosan tartotta a
gyereket, hogy az már fájt.
– Mama! – visította ismét Saffron. Aztán harmadszor is:
– Mama! Látnom kell a mamát!
De nem használt semmit. Apja már vitte is ki a szobából,
keresztül a báron, és bármilyen erősen ütötte és rúgkapált, meg
visított hangosan, hogy „Tegyél le! Tegyél le!”, az továbbra is
ugyanolyan szorosan fogta.
A férfi átfurakodott a verandán összegyűlt tömegen, és
lement a lépcsőn oda, ahol Manyoro várakozott.
Leon Courtney csupán ekkor tette le a lányát a földre, bár
még mindig tartotta a karjánál fogva, hogy ne tudjon elmenni.
Dühödt szemekkel meredt Manyoróra, a testvéri szeretetnek
ezúttal nyoma sem volt hangjában, mikor rámordult.
– Azt hiszem, azt mondtam, hogy vigyázz rá.
Manyoro nem szólt egy szót sem. Csupán kézen fogta
Saffront, kicsit finomabban, mint az előbb az apa, de mégis
ugyanolyan határozottan tartva. Leon Courtney várt egy
pillanatig, hogy meggyőződjön róla, hogy a lánya végre
biztonságban van. Aztán sarkon fordult, és visszarohant a
klubház lépcsőjén.
Ahogy Saffron figyelte, hogy távozik, elhagyatottnak érezte
magát, és teljességgel képtelen volt felfogni, mi történik. Egész
világa, amely néhány pillanattal ezelőttig olyan biztonságosnak és
boldognak tűnt, ekkor hullott körülötte darabokra. Az anyja
súlyos beteg. Az apja gyűlöli. Semmi sem olyan, mint kellene, és
semminek sincs értelme.
Ekkor érezni kezdte, hogy esőcseppek hullanak rá, majd
szétfröccsennek körülötte a vörös földön. Hirtelen mennydörgés
dübörgött végig, aztán alig néhány másodperccel később
káprázatos villám fénylett fel. A szél csapkodta a ruháját, és egy
szempillantás alatt lemosta az arcáról a könnyeket a zuhogó eső,
zokogása hangját elfújta a vihar üvöltése.

***

– Hogy van? – üvöltötte Leon immár századszor,

megpróbálva túlharsogni a motor erőlködését meg az eső
csapkodását, és nagyjából ugyanazt a választ kapta, mint azt
megelőzően minden esetben. Hátrahajolt a vezetőülésen, fejét
félig a Rolls-Royce hátulja felé fordította.
– Nagyon gyenge, Mr. Courtney. De még velünk van. – Dr.
Hugo Birchinall a hátsó ülésen ült mögötte, és Evát szorosan a
karjában tartotta. – Harcos nő, uram, legyen nagyon büszke rá.
De, Mr. Courtney, adhatok egy tanácsot… mint orvos?
– Mondja csak!
 – Az ön felesége tényleg nagyon beteg. Semmi garancia
nincs rá, hogy kibírja odáig. De azt semmiképp sem bírja ki, ha
karambolozunk. Ezért kérem, fordítsa minden figyelmét a
vezetésre. Az segít elterelni a gondolatait a dolgokról.
Leon egy szót sem szólt, hanem visszafordította tekintetét
az előtte lévő útra. Birchinallnak igaza van. Ebben az időben
igazán kétségbeesett tett volt megpróbálni eljutni autóval
Nairobiba. Nem a távolság volt a kérdés. A Rolls hathengeres,
nyolcvan lóerős motorja hamar megtenné a Gilgil és a kenyai
főváros közötti hetvenöt mérföldnyi utat, ha sík terepen,
egyenes úton haladhatna. A valóság azonban nagyon is más volt.
Nyugat-Kenya nagy részéhez hasonlóan Gilgil is a Nagy-
hasadékvölgy, a Föld felszínének eme döbbenetes repedése
mentén fekszik, amely hatalmas ívben fut dél felé, majdnem
négyezer mérföldön át, Etiópia vörös-tengeri partvidékétől
kiindulva áthalad Kelet-Afrika szívén, végül Mozambiknál éri el
az Indiai-óceán partját.
Nairobi azonban a hasadékon kívül feküdt, és az egyetlen
módja annak, hogy autóval odajussanak, egy kaviccsal borított
földút volt, amely felvezetett a toronymagas szakadék tetejére.
Ez gyakorlatilag egy, a legmagasabb pontján háromezer láb
magas, csupasz sziklafal volt, amely a völgy egyik oldalát alkotta.
Az út ennek az óriási, természetes falnak az oldalához tapadt,
úgy kúszott fel, minden talpalatnyi helyet kihasználva, kígyózva
és kanyarogva a csúcsra. Nem volt mellette semmi korlát, de
még csak jelzés sem, hogy hol ér véget az út és hol kezdődik a
szakadék. Néhol fák kapaszkodtak az út mentén a sziklás
földdarabokba, és néhány vállalkozó szellemű vagy valószínűleg
inkább ostoba kereskedő kalyibákat állított fel azon a kevéske,
csupán néhány méter széles vízszintes földdarabon, amely a
sziklafal széle és az út mellett helyezkedett el.
Tiszta, verőfényes napon, mikor a kerekek alatti út száraz,
olyan lélegzetelállító kilátás nyílt az útról a végtelenbe nyúló
Nagy-hasadékvölgyre, hogy még a leghidegebb fejű sofőr vagy
utas is érthető módon idegessé vált, ha a meredek útra
merészkedett. Aki pedig félt, azzal nyugtathatta magát, hogy
útjának ez a dermesztő, rémületes szakasza kevesebb, mint
tizenhat kilométer hosszú. Mikor azonban úgy zuhogott az eső,
mint most, akárha tízezer kilométer lenne, józan ember meg sem
kísérelt volna keresztülhaladni a sáros ösvény és a zubogó patak
elegyévé vált úton. A víz nem egyszerűen az égből hullott az
útra. Patakokban zuhogott le odafentről, a magas hegyoldalból.
Egyáltalán nem volt ritka, hogy a hatalmas viharok elmossák az
út egy-egy darabját, és mindenki, aki vendégül látott itt valakit,
és a vendég maga is, egyaránt tudatában volt annak, hogy ha
elromlik az idő, talán egy hétre is ott ragad.
Eva Courtney azonban nem várhatott egy hetet, de még egy
napot sem. Az egyetlen reménye az volt, hogy kórházba viszik,
ebből azonban a legközelebbi, bármekkora is, Nairobiban volt.
– Megpróbálok üzenetet küldeni nekik, tudatom velük, hogy
jönnek – mondta Thompson doktor. – Birchinall, maga vigyázzon
az úton Mrs. Courtney-ra. Courtney, maga meg imádkozzon,
hogy az a maga csodakocsija tényleg olyan erősnek bizonyuljon,
amilyennek előttünk szokta mondogatni. És Isten legyen
önökkel, mert minden szerencsére szükségük lesz, amit csak
adni tud!
Alig volt dél, mikor elindultak. Eva első rohama már elmúlt,
bár lehetett számítani továbbiakra is. Arca elvesztette
megszokott aranybarna színét, és most kísértetiesen
szürkésfehér volt. Mégis úgy tűnt, mintha csak aludna, mikor
hordágyon a kocsihoz vitték, és az oldalára fektették a hátsó
ülésen. Leon ettől kicsit könyörületesebbé vált, és hagyta, hogy
Saffron lássa az anyját, és azt suttogja a fülébe: „Szeretlek!”
Ellenállt azonban a lánya egyre vadabb könyörgésének,
miszerint hadd mehessen velük a kórházba, inkább elküldte
onnan. A lány ezalatt visítozott és rúgkapált, de Manyoro, Loikot
meg a személyzet kíséretében visszavitte Lusimába.
Az utazás első szakasza meglehetősen sima volt, mivel az út
a völgy alján futott északkeletnek. Az eső jóval nagyobb volt
annál, hogy a Rolls ablaktörlője elbírjon vele, Leon azonban olyan
jól ismerte az utat, hogy csak néhány jelzésre volt szüksége,
bármilyen rosszul látszottak is a víztől, hogy tudja, hol van, és
úgyszólván semmilyen forgalom nem volt az úton, amivel
foglalkozni kellett volna. Még arra is képes volt, kétségbeesetten
próbálva elterelni a szót Eva állapotáról, hogy azt mondja
Birchinallnak:
– Ez a vihar éppen jókor jött a maga Mr. de Lancey-jének.
– Hogy érti ezt?
– Nos, kétlem, hogy levetkőzött volna anyaszült meztelenre
és körbeszaladta volna a pólópályát ebben az időben. Még ha
megtette volna is, se maradt volna már ott senki, hogy
megnézze.
– Örülök, hogy a maga embere nyert – mondta Birchinall. –
A legbátrabb dolog, amit valaha láttam, hogy így kiállt
hármunkkal szemben. Rohadt egy dolog lett volna, ha van Doorn
a végén fogja és legyőzi. Az igazat megvallva, nem állíthatom,
hogy tetszett a búr elszántsága. Egyáltalán nem kedves
emberek, ugye?
– Teljesen igaza van. Ők azonban valószínűleg azt
mondanák, nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy
kedvesek legyenek. És azt azért meg kell vallanom, hogy ez az
ember nem olyan, mint a fehér férfiak és asszonyok
kilencvenkilenc százaléka, akik ma jelen voltak a versenyen.
Nem telepes vagy gyarmatos. Igazi afrikai.
– Ön is az, úgy hallom… Már ha nem zavarja, hogy ezt
mondom.
– Egyáltalán nem, sőt bóknak veszem, és alapvetően ezért is
volt ez a nevetséges fogadás. Jézusom! Bár soha ne kötöttem
volna ezt a fogadást de Lancey-vel! Otthon töltöttük volna a
napot, izgalom nélkül, és Eva teljesen rendben lett volna. Soha
nem bocsátom meg magamnak, ha bármi baja is esik! Soha!
– Ne mondjon ilyet, Mr. Courtney! A feleségének
eklampsziája (eszméletvesztéses rángógörcse) van. Bármikor,
bárhol kitörhetett volna rajta. Úgy alakult, hogy egy Nairobihoz
sokkal közelebbi helyen történt, mint a maga birtokán, és rögtön
kéznél volt két orvos is. A fogadása, ha egyáltalán, inkább
javította, nem csökkentette az esélyeit.
Az út most emelkedni kezdett; szúróslevelű szizálkender és
Euphorbia candelabrum-ligetek között vezetett keresztül,
melyeknek lédús hajtásai millió zöld gyertya módjára az ég felé
nyúlva nőttek ki a fák törzséből. Ahogy egyre magasabbra értek,
egyre jobban kitárult előttük a völgy és a peremén emelkedő
hegyek.
– Lélegzetelállító, ugye? – mondta Birchinall. – Olyan,
mintha az idők kezdetétől való volna. Úgy hat az emberre.
Leon pontosan tudta, mire gondol az orvos, mert a nap
teljesen eltűnt, a fény, ami világított nekik, csakis az égen
keresztülcikázó villámokból eredt, amelyek élesen fellobbanó
tiszta fehér fényükkel egymás után világították meg a
hegygerinceket, amelyek sötéten, szinte feketén húzódtak a
mélylila és szénszürke ég előtt. Tényleg úgy tűnt, mintha
láthatatlan istenek hajigálnák le a villámokat a mennyből, mintha
a bennük lévő hatalmas erőben az életnek és a halál pusztító
erejének is lenne egy szikrája.
Aztán az út ismét nekilódult felfelé, ide-oda kanyargott, és
egyszerre a szakadék oldalán találták magukat, egy olyan úton,
amely alig tűnt szélesebbnek, mint maga a kocsi. Pont ott, ahol a
felszín még bizonytalanabbá vált, hirtelen a szél és a víz hatalmas
erejének szinte teljesen kitéve találták magukat. Leon a lehető
legerősebb fényszórókat rendelte a kocsija számára, de még
azoknak a fénye is alig hatolt át a nedves, borongós félhomályon.
Közvetlenül a motorháztető előtt látott egy kisebb foltot az út
felszínéből, azon túl azonban nem volt más, csak sötétség, és
szinte képtelenség volt megmondani, hogy a feketeség maga az
út-e, amely csak a fényre vár, hogy bevilágítsa, vagy a
szakadékon túli üres téré, amely arra vár, hogy a pusztulásba
taszítsa őket.
Leon szerette volna a gázpedálra tenni a lábát, mert minden
további perc, amit az utazással töltöttek, csökkentette Eva
túlélési esélyeit. Néha hallotta, hogy felnyög és nyöszörög, és
rádöbbent, hogy ezek a hangok nem csak azokban a
pillanatokban keletkeznek, mikor az asszony hangot ad, hanem
csak akkor veszi észre, mikor ideiglenesen annyira elcsitul az
autó körüli égszakadás-földindulás, hogy eljut hozzá
szenvedésének hallható jele. Ahogy azonban egyre feljebb és
feljebb kúsztak, úgy vált egyre bizonytalanabbá az út.
Az áradó víz sziklákat mozdított ki a helyükből, amelyek a
kerekeknek meg az alváznak csapódtak, kátyúkat ásott ott, ahol
a felszín csupán órákkal korábban még alapvetően sima volt.
Ahonnan az eső lemosta a kavicsot, a talaj sáros iszappá
változott, amely úgy csúszott, mint a jég. Leon többször is érezte,
hogy a kocsi megcsúszik az úton, és elindul a szakadék széle felé,
és egyenesen birkóznia kellett a kormánykerékkel, hogy
megfékezze a pörgést és továbbra is egyenesen haladjon.
Ez lenne az? – kérdezte magától. – Ez az a katasztrófa, amit
Lusima mama megjósolt? De hogy lehet ez? Azt mondta,
életben maradok. Úgy mondta, mintha átok lenne. Ha Evával
együtt halnánk meg, az szinte áldás lenne.
Aztán megfékezte magát. Nem! Bármi történjék is, nekem
élnem kell. Legalább egyikünknek ott kell lenni, hogy
gondoskodjunk szegény Saffyről! De, Istenem, kérlek, engedd,
hogy mind a ketten megmaradjunk ehhez a feladathoz! Kérlek,
engedd, hogy az én drága Evám életben maradjon!

***

– Hiszel Istenben? – kérdezte Saffron Manyorótól,

miközben visszafelé hajtottak Lusimába, ugyanabban a viharban,
mint Leon, de sokkal barátságosabb utakon.
– Természetesen hiszek az Atyában, a Fiúban és a
Szentlélekben – felelte Manyoro, aki hivatalos iskoláit mind
misszionáriusoknál végezte.
– Hozzájuk már imádkoztam. Sokat imádkoztam, hogy
legyen jobban a mama. Van másik istened, egy maszáj isten,
akihez szintén imádkozhatnék?
– Igen, van egy istenünk, akit Ngainak hívunk. Ő teremtette
a világon az összes marhát, és mind a maszájoknak adta. Mikor a
marháink vérét és tejét isszuk, az olyan, mintha Ngai vérét is
innánk.
– A keresztények azt hiszik, hogy Jézus vérét isszák, nem?
– Igen, és ezért hiszek én a ti Istenetekben. Azt hiszem,
hogy ő valójában Ngai. – Manyoro nevetésben tört ki, hogy
milyen ravasz az ő elmélete. Aztán azt mondta Safronnak: –
Ngainak van egy Olapa nevű felesége. Ő a Hold istennője.
Imádkozhatsz hozzájuk, ha szeretnél.
– Köszönöm.
– Azt is hisszük, hogy a Földön minden embernek van egy
őrző szelleme, akit azért küldtek, hogy vigyázzon rá és megóvja
minden bajtól. Amikor tehát imádkozol, kérd anyád őrző
szellemét, hogy legyen erős és teljesen éber, hogy meg tudja
most védeni őt.
Így hát Saffron imádkozott Istenhez, Jézushoz, Ngaihoz és
Olapához. A mamáért és őrző szelleméért imádkozott. Megígérte
Istennek, hogy mindig jó lesz, és semmi rosszaságot nem csinál
többé, csak a mama legyen jobban.
Aztán mindent elmondott Manyorónak az imáiról, és mikor
már mindet felsorolta, csupán azt kérdezte:
– Gondolod, hogy ez bármit is segít?

***

A Nairobi Európai Kórház főbejáratánál álló nővér

hunyorgott a feléje közeledő fényszórók miatt.
– Egy nagy autót keress, amelynek elöl egy szárnyas hölgy
van a mortorháztetején – mondta neki dr. Hartson. De nem
láthatta az autó elejét, olyan vakítóak voltak a fényszórók. Aztán
az autó a felhajtó ívét követve megfordult, és így már oldalról
látta, hogy tényleg ott van a repülő hölgy. A nővér sarkon
fordult, és a kétszárnyú lengőajtón át beviharzott a kórházba.
– Itt vannak, doktor úr! – kiáltotta, miközben végigszaladt a
folyosón. – Itt vannak!
Leon látta, ahogy a nővér eltűnik az épületben, amikor
megállt az épület előtti felhajtó feletti tető alatt. Az út utolsó
néhány mérföldjén már nem beszélt, attól félve, hogy
elviselhetetlen szavakat hall. Most azonban, hogy a motor
köhögve leállt, nem tudta többé féken tartani magát.
– Lélegzik még? – kérdezte.
– Éppenhogy – felelte Birchinall. – De a pulzusa nagyon
gyenge.
– Hála Istennek – mormolta Leon, mert örült, hogy sikerült
élve a kórházba szállítania Evát.
– Attól tartok, segítenie kell kiemelni őt – mondta Birchinall.
– A lábam eléggé beállt.
– Természetesen.
Leon épp akkor szállt ki a Rollsból, mikor dübörögve újra
kinyílt a kórházajtó, és egy kisegítő jelent meg, aki egy kerekes
hordágyat tolt. Mögötte jött a nővér meg egy férfi fehér orvosi
köpenyben, akiben Leon Frank Hartsonra, a kórház egyetlen
sebész szakorvosára ismert. Találkoztak néhányszor már
társadalmi eseményeken, és Leonnak úgy tűnt, hogy Hartson
rendes, értelmes fickó, még ha nem is a legcsodálatosabb elme,
akivel az ember életében találkozhat. Eva élete most ennek az
embernek a kezében van.
Leon a kocsi hátsó ajtajához szaladt, és szélesre tárta,
miközben a hordágy mindössze néhány centire tőle megállt.
Aztán egyik lábát az utasülés előtti helyre tette, behajolt, és Eva
vállát körülfonva a karját a nő és Birchinall teste közé
gyömöszölte, akinek az ölében volt az egész út alatt.
 – Fogom a lábát, Bwana – mondta a kisegítő.
– Háromra emeljük! – mondta neki Leon. – Egy… kettő…
három!
A két férfi felemelte Eva ernyedt, semmire sem reagáló
testét az ülésről. Leon rémülten nézte, hogy a nő feje
tehetetlenül csuklik az ő karjára. A szeme csukva volt. Szája
sarkára rászáradt a nyála. Mikor lenézett, a szoknyája nedves
volt, és csípős szagú a vértől és a vizelettől.
– Jaj, szegény drágám! – dörmögte Leon.
Lefektette a hordágyra, és nézte, hogy a kisegítő leszíjazza.
Aztán megfogta a kezét, és lenézett az arcra, amelynek már
olyan hosszú ideje teljesen rabja volt.
– Sok szerencsét! Isten áldjon! Nagyon-nagyon szeretlek –
szólt Leon, és egy percre azt hitte, látja, ahogy a nő szemhéja
megremeg, és a mosolynak némi töredéke jelenik meg az arcán,
de talán csak azért képzelte így, mert annyira vágyott rá.
– Sajnálom, Mr. Courtney, nagyon igyekeznünk kell a
feleségét előkészíteni a műtétre – mondta Hartson.
– Megértem. – Leonnak kényszerítenie kellett magát, hogy
eleressze Eva ujjait.
– Dr. Birchinall a kocsiban van – fordult Hartson a nővérhez.
– Mankóra van szüksége. Kérem, vigyen neki egyet, aztán jöjjön
egyenesen a műtőbe. – A kisegítő alkalmazotthoz fordult: –
Mondja meg a főnővérnek, hogy amilyen hamar csak lehet,
operálnom kell. Azonnal készítse elő Mrs. Courtney-t a műtétre!
Rendben?
– Természetesen, doktor úr.
– Akkor indulás!
Míg az alkalmazott az épület belseje felé tolta a hordágyat,
Hartson Courtney-hoz fordult:
– Végtelenül sajnálom, hogy ilyen szomorú körülmények
között kell találkoznunk. Nézze, nem tudom, mennyit árult el
magának dr. Thompson a felesége betegségéről…
– Semmi többet, azon kívül, amit akkor mondott, mikor
először elment hozzá a feleségem. Ma nem nagyon álltunk le
csevegni a görcsök közepette.
– Persze. Nos, a helyzet a következő. Ahogy Birchinall talán
már mondta magának, eléggé biztosak vagyunk benne, hogy a
felesége eklampsziában szenved, ami egy úgynevezett
hipertenziós betegség. Laikusan megfogalmazva, nagyon magas a
vérnyomása, és túl sok fehérje van a vérében meg a vizeletében.
A rohamok, amelyeken átment, jellemzők erre a betegségre. De
kötelességem megmondani, hogy az eklampszia okozhat vese- és
szívleállást, tüdőgyulladást és agyvérzést is. Félve mondom ki,
de ezek néha végzetesnek bizonyulnak.
– Az isten szerelmére, miért nem tett valamit Thompson,
napokkal ezelőtt, ha ilyen beteg? – kérdezte Leon, és nem tudta
megállni, hogy beszéd közben ne érződjön a hangjában harag.
– A rendelkezésére álló eszközökkel nem tudta volna előre
megmondani, mi lesz. A kezdeti tünetek, mint a szédülés, fejfájás,
enyhe hányinger mindenfajta betegséget jelezhetnek, amelyek
közül sok eléggé mindennapos. A maga felesége terhes, és nagy
tengerszint feletti magasságban él. Lehet hányingere és fájhat a
feje, mégsem kell semmi aggasztó dologra gondolni. A tanács,
amit adott neki, teljesen helyes volt. Az csak egy rettenetes
balszerencse, hogy valami komoly dolog derült ki.
– Tehát most mit tehet?
– Ideális esetben adnék valamit a feleségének, hogy levigye
a vérnyomását, de attól tartok, ehhez most már túl késő van.
Engedelmével életmentő császármetszést fogok megkísérelni.
Meg kell mondanom, nagyon nagy a kockázata, hogy elveszítjük
a babát, és valamivel kisebb, de még mindig komoly a
valószínűsége, hogy a felesége sem éli túl a műtétet. Ez eléggé
függ a már elszenvedett szervi károsodás mértékétől.
Leon megpróbált áttörni az érzelmeken, amelyek
elborították józan eszét, és valamennyire felfogni, amit dr.
Hartson az imént mondott: az a nyugodt, rendíthetetlen angol
hanghordozás olyan lesújtó, szívszaggató híreket közölt. Leon
mindig valami olyasfajta ellenségre vágyott, amivel megküzdhet,
amelyet legyőzhet; hiszen az isten szerelmére, mi értelme egy
férfi létezésének, ha nem az, hogy megvédje asszonyát és
gyermekét? De semmit sem tehetett, mert ez az ellenség mind a
nő testében dúlt, ahol nem érhette el.
– Beleegyezését adja? – ismételte dr. Hartson.
Leon bólintott:
– Tegye, amit csak jónak lát, doktor úr! És ha választásra
kerülne a sor… – Leon elhallgatott, mert a kétségbeesés
könnyeivel küszködve elfúlt a hangja – …az isten szerelmére
kérem…, Evát mentse meg!
– Minden tőlem telhetőt megteszek, megígérem – mondta
Hartson. Félig elfordult, készen arra, hogy távozzon, azonban
megállt, és visszapillantott Leonra: – Van egy váró, egyenesen a
folyosó végén. Üljön le ott, jó? Hozatok magának valakivel egy
kis teát, jó édeset, hogy ne essen le a vércukra, hm?
Hartson már jó pár lépésnyit haladt a folyosón, mikor Leon
megszólalt:
– Doktor úr…!
Hartson megtorpant.
– Igen?
– Sok szerencsét!
Hartson nem szólt egy szót sem, hanem még egy pár
másodpercig Leon felé nézett, aztán eltávozott a műtő irányába.
Leon nézte, ahogy elmegy, mélyet sóhajtott, és elindult
megkeresni a várót.

***

Egy óra telt el a váróban. Nagy, öreg és viharvert

karosszékek álltak ott. Leon mindegyiket kipróbálta, olyan
helyet keresve, ahol nyugodtan tud ülni, anélkül, hogy állandóan
fel kellene állnia és körbejárnia a szobát, hogy dobszerűen
túlfeszült belsejéből kiadja a feszültséget. Egy alacsony faasztal
állt a szoba közepén, azt vették körül a székek. Pár régi képes
újság néhány szamárfüles példánya hevert elszórva a tetején egy
piszkos bakelit hamutálca mellett. Leon sorra felemelte a
magazinokat, átpörgette őket, és bambán meredt a
képregényekre, valójában alig látta a rajzokat, és még kevésbé
szórakozott a vicceken. A tea majd félórányi várakozás után
érkezett meg. Egy pillanat alatt lehörpintette. A cukor
felélénkítette, pontosan úgy, ahogy dr. Hartson megjósolta, de a
pluszenergiától csak még nagyobb lett benne a nyugtalanság.
Miközben Leon, még a pólóklubban, kifelé tartott a
klubházból, Thompson doki egy csomag Player’s Navy Cut
cigarettát nyomott a kezébe, mondván:
– Ezeknek még hasznát veheti.
– Nem dohányzom – felelte Leon, de a zűrzavarban
Thompson nem hallotta, így hát Leon fogta a cigarettát, a
nadrágzsebébe gyűrte, aztán teljesen elfeledkezett róla. Most
kivette a töredezett, gyűrött csomagot. Thompson egy csomag
gyufát is benyomott a csomagba. A gyufák papírborítójára ezek a
szavak voltak nyomva: „Henderson Vegyesboltja, Gilgil, Kenya”.
Kisfiú korában Leon megszokta a Manila-szivarok illatát,
amelyeket apja, Ryder Courtney szorongatott a fogai között,
miközben egyik vagy másik folyami hajóján le-föl kóborolt a
Níluson, vagy ha alkudozott valakivel, vagy azért, mert venni,
vagy azért, mert el akart adni valamit. Mikor apa és fia akarata
túl komolyan szembekerült egymással, ahelyett, hogy
mindketten ugyanabban a házban maradtak volna, amelyben
laktak, Leon elhagyta a Kairóban lévő szülői házat, hogy az
akkoriban Brit Kelet-Afrikának nevezett Kenyában próbáljon
szerencsét. A szivarfüst illatának élménye mindig az édesapjához
kötődött, meg mindahhoz, ami elől menekülni próbált. Csupán a
háború alatt dohányzott, mikor – a brit hadsereg többi
katonájához hasonlóan – enyhíteni kívánta a csata kezdetét
megelőző hosszú és unalmas órák feszültségét. Aznap, mikor a
seregből leszerelt, a dohányzást is abbahagyta, most azonban
rájött, hogy dr. Thompson nem egyszerűen csak odaadott neki
egy csomag Playert. Inkább mintha „felírta” volna neki, hogy
rágyújtson, mikor hosszan és tehetetlenül várja a híreket,
amelyek valószínűleg nem lesznek jók.
Leon rágyújtott az első cigarettára. Érezte az ismerős érzést,
ahogy a füst megtölti a tüdejét, majd a lassú, megnyugtató
kilégzést, ahogy a füstöt kifújta a száján. Még nyolc darab volt a
zsebében, de a következő két óra folyamán Leon mindet elszívta.
Addigra a váró levegője nehéz lett a füsttől, a ruhája bűzlött,
szája pedig olyan tisztátlan ízű volt, mint a hamutál, amelyet félig
már megtöltöttek a csikkek.
Leon hirtelen elviselhetetlen vágyat érzett a friss, tiszta
levegő után. Kiment a váróból, végig a folyosón és a két
csapóajtón át, kiért a külvilágba. Az Európai Kórház előtt egy
szép kert terült el, amelyet három oldalról a kocsiút, a
negyedikről pedig a kórház utcája hosszában futó fal
szegélyezett. A kertben padokat helyeztek el, hogy a betegek
meg a látogatók leülhessenek. A vihar már elült, leszállt az este,
és a levegő olyan hűvös és üde volt, mint egy hegyi patak vize.
Leon letörölte az esővizet az egyik padról, leült, lábát maga elé
nyújtva és hátrahajolva feltekintett a déli égbolt végtelenül szép
csillagaira. Odakinn az úton nem volt forgalom, az egyetlen hang,
ami hallatszott, a bokrokon és fákon vidáman döngicsélő bogarak
zümmögése volt. Leon behunyta a szemét, és egy pillanatra
mélységes béke és nyugalom áradt végig benne, ellazítva feszült
izmait.
Aztán ajtócsapódást hallott.
Leon kinyitotta a szemét, kiegyenesedett a padon, és a
kórház bejárata felé pillantott. A napvédő alatti területet
bevilágító kegyetlen fehér ragyogásban Leon dr. Hartsont
pillantotta meg, aki épp felé közeledett. A válla előreesett, léptei
nehézkesek voltak, és olyan hangulat lengte körül, amelyet Leon
azoknál a katonáknál látott, akiknek seregét épp megverték,
miközben sok bajtársukat is elveszítették.
 Már tudta, hogy milyen hírt hoz dr. Harison, miközben
lassan, kimerülten vonszolta magát keresztül a pázsiton.
Egyszerre mintha az összes csillagkép egy pillanat alatt eltűnt
volna az égről, és a helyébe lépő feketeség rázuhant volna Leon
Courtney-ra. Hiszen elvesztette a Napot, a Holdat és a
csillagokat, melyek eddig beragyogták a létezését.
Hartson most már mellette volt. Nyilván tudta, hogy nem
szükséges elmondania Leonnak, mi történt. Ezért csak annyit
mondott:
– Nagyon sajnálom, öregem, minden tőlünk telhetőt
megtettünk, de… – Lehet, hogy befejezte a mondatot, de ha így
történt is, Leon Courtney soha nem tudta meg, mi volt a vége,
mert most átszakadt a belsejében a gát, és csupán a saját
zokogását hallotta.

***

Lusimai szobájában Saffron úgy érezte, órákig fekszik

éberen, és csak aztán zuhan abba a megérdemelt, de haraggal,
veszedelemmel és azzal a borzasztó érzéssel teli álomba, hogy
valami hiányzik – bármilyen kétségbeesetten igyekszik is
megtalálni azt. Aztán hirtelen felébredt. Valaki ott van a
szobában, ez biztos. Egyenes háttal, tágra nyílt szemekkel ült fel,
és ide-oda járatta a tekintetét, fülét hegyezve minden hang után,
de bár az érzés, hogy van ott valaki, nagyon közel hozzá,
megmaradt, semmi látható vagy hallható nyoma nem volt
senkinek.
Felgyújtotta az ágya melletti lámpát.
A szoba üres volt. Az ajtó zárva.
És aztán, éppolyan hirtelen, ahogy megjelent, a jelenség
eltűnt, és egy tökéletesen világos pillanatában Saffron
megértette a dolgot.
– Mama! – kiáltotta Saffron. – Mama! Gyere vissza!
De a mama elment, és soha többé nem jön vissza. Saffron már
tudta ezt, és ezzel a tudással egy csapásra minden korábbi
kényelem és biztonság eltűnt Saffron életéből. Létének teljesen
új fejezete kezdődött.

***

Saffront tizenhárom éves korában Leon a Roedeanbe, egy

parkstowni leánygimnáziumba küldte.
– Itt az ideje, hogy rendes neveltetésben részesülj – mondta
neki. – Ha elmegyek, te fogod vezetni a birtokot és a Courtney-
cégekkel kapcsolatos minden üzleti ügyemet. Többhöz kell
értened, mint csupán a főzéshez, kézimunkához meg
virágkötéshez.
– De miért kell egészen Dél-Afrikáig elmennem? –
ellenkezett Saffron. – Biztos vagyok benne, hogy Kenyában is
vannak jó iskolák.
– Tényleg vannak. De utánaérdeklődtem, és úgy látszik, a
kenyai iskolák közül egyik sem tanítja meg azokat a dolgokat a
lányoknak, amiket a Roedeanben fogsz tanulni, amely egy igen
híres angliai leányiskola testvérintézménye. Úgy tűnik, tényleg
szó szerint értendő, mert három testvér alapította az iskolát
Angliában, majd a negyedik átjött Dél-Afrikába, és egy barátjával
közösen elindította a jo’burgi (johannesburgi) társintézményt. Ez
harminc évvel ezelőtt történt, idővel még az erősnél is erősebb
lett az iskola, igazán klassz hely. És, Saffy… – Leon hangja
lágyabb lett, ahogy a feje helyett a szívéből kezdett el beszélni. –
Nem neked való élet ez itt, úgy lógni itt a birtokon, hogy csak én
meg a személyzet vagyunk a társaságod.
– De én szeretek itt lógni a birtokon! Ez az otthonom! És az
itt lakó összes ember a családom! – rimánkodott Saffron.
– Tudom, drágám, és senki sincs közülük, aki ne a
sajátjaként szeretne téged. De veled egykorú lányok között kell
lenned, és olyan nőkre van szükséged, akikre felnézhetsz és
akiktől tanulhatsz. Vannak dolgok, amiket én nem tudok neked
megtanítani. Olyan dolgok, amiket csak a nők tudnak… És hát,
tudod…
Persze, hogy tudta Saffron. Az apjával folytatott megannyi
beszélgetése a végén az életükben tátongó űrre lyukadt ki, oda,
ahol az anyjának kellett volna állnia. Soha senkit nem talált, aki a
helyére kerülhetett volna. Számos nő akadt, akinek tetszett
volna az ötlet, hogy Mrs. Leon Courtney s egyben Kelet-Afrika
egyik legnagyobb, legjobban irányított, mindemellett
lélegzetelállítóan gyönyörű birtokának úrnője legyen belőle. Jó
páran el is jutottak közülük Lusimába, és minden tőlük telhetőt
megtettek, hogy Saffron apjára jó benyomást tegyenek azáltal,
hogy a kislánynak hízelegtek.
– Ha még egy ostoba nő azt mondja nekem, hogy biztos
benne, hogy elképesztően jó haverok leszünk, visítani fogok –
mondta Saffy Kippynek a naponta ismétlődő meghitt
beszélgetéseik egyikén. Persze a pónit valójában csak az alma
érdekelte igazán, amiről tudta, hogy gazdája háta mögé bújtatott
kezében lapul. De minden nő néhány napon, héten – esetleg
kerek három hónapon – belül eltűnt, és Saffron már rég feladta,
hogy egy csöppet is odafigyeljen bármelyikükre.
Ez azonban nem azt jelentette, hogy kevésbé szerette volna az
apját vagy unta volna az otthonát. Lusima mesebeli királyság
volt, melynek ő volt a koronahercegnője, és a világon sehol
másutt nem akart élni. Ezért küzdött minden logikus
gondolatmenettel, amit csak ki tudott eszelni, és minden érzelmi
trükkel, amit el tudott játszani, de mindez nem vezetett semmi
eredményre. Apja már döntött, és ha Leon Courtney ezt egyszer
megtette, az égvilágon semmiféle erő sem volt képes
eltántorítani elhatározásától.

***

Az, hogy a Roedeanbe megy, azt jelentette, hogy Saffronnak

életében először el kellett hagynia az otthonát. Leon tudta, hogy
biztosan nehéz lesz neki ezt átélnie, ezért igyekezett a lehető
legizgalmasabbá tenni az utat és a lehető leghosszabb időre
elterelni a honvágyról a kislány gondolatait. E célból nem
gőzhajón vitte őt Durbanbe, a Johannesburghoz legközelebb eső
kikötőbe, hanem az Angliából Dél-Afrikába tartó vadonatúj
Imperial Airways járat utolsó útszakaszára foglalt le két jegyet.
És nem is egyenesen Johannesburgba vitte. Ehelyett nem sokkal
1932 karácsonya után Fokvárosba repültek Saffronnal.
– Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy találkozz a család dél-
afrikai ágával – mondta neki Leon. – Centaine
unokatestvéreddel kezdve a sort.
– Elég furcsa egy név! – felelte Saffron.
– Franciául van, és százat jelet. Pontosabban une centained
année, ami azt jelenti, hogy ‘egy évszázad’.
– Hát ez még furább. Ki nevez egy kislányt évszázadnak?
– Valaki, akinek a lánya az évszázad első hónapja első
napjának első órájában, éjfélkor született, ha történetesen francia
az illető. Centaine unokatestvérünk lányneve de Thiry, és
Franciaországban találkozott az unokatestvéremmel, Michaellel,
aki ott állomásozott a Royal Air Force kötelékében a háború
alatt. Michael vadászpilóta volt.
– Egymásba szerettek?
– Igen.
– Milyen romantikus! – Saffron képzeletében egy
lélegzetelállítóan jóképű pilóta és egy francia szépség képe jelent
meg, akik rajonganak egymásért, bár még mindig túl keveset
tudott a szerelemről ahhoz, hogy el tudja képzelni, mi
történhetett ez után.
– Úgy döntöttem, hogy a Centaine aranyos név – mondta a
rá jellemző határozottsággal. De valami eszébe jutott. – Azt
mondtad, Michael vadászpilóta volt, de azt nem említetted, hogy
vele is találkozunk Dél-Afrikában. Tehát…
– Meghalt, igen. A rohadt németek lelőtték.
– Akkor hogy került a lány Dél-Afrikába?
 – Nos, Michael és Centaine összeházasodott – kezdte Leon.
Az igazat megvallva mindig kételkedett benne, hogy vajon
megköttetett-e ez a frigy, de a család befogadta Centaine-t, és
minden kételyt diszkréten a szőnyeg alá söpörtek. – Mikor
meghalt, Centaine gyereket várt tőle, de Franciaországban nem
maradt családja. Ezért a család úgy döntött, hogy költözzön le
Dél-Afrikába, ahol ő is, meg a gyermek is, ha megszületik,
nagyobb biztonságban lesz.
– Akkor Dél-Afrikában egyáltalán nem volt háború?
– Semmi említésre méltó. Délnyugat-Afrika német gyarmat
volt, ezért ott sokan álltak a Kaiser pártján. Ugyanígy sok búr is,
mert gyűlölték a briteket. A németek tervei közt az is szerepelt,
hogy segítenek a búroknak, hogy felkeljenek és elfoglalják Dél-
Afrikát, de…, nos, erre soha nem került sor.
Nagyrészt azért, mert mi ketten anyáddal megakadályoztuk
– gondolta Leon, de nem mondta ki. Helyette így folytatta: –
Mármost sokkal kevesebb olyasmi történt Dél-Afrikában, ami
harci cselekménynek lett volna tekinthető, mint
Franciaországban, ezért Centaine-nek sokkal nagyobb
biztonságban kellett volna éreznie magát itt, egy dolgot
leszámítva…
– Jaj, mit? – kérdezte Saffron, aki percről percre egyre
kíváncsibb lett Centaine-re.
– A hajót, amelyen Centaine unokatestvérem utazott,
megtorpedózta egy német tengeralattjáró. Valahogy túlélte, és
Délnyugat-Afrikában sodródott partra.
– Micsoda szerencsés megmenekülés!
– Igen, de még nem értek véget a gondjai, mert, ahogy
tudnod kéne, ha figyeltél volna a földrajzórákon, a partot ott a
Namib-sivatag alkotja, amely az egyik legrégebbi és legszárazabb
ilyen hely a Földön. Ezért hívják Csontváz-partnak. Nincs ott víz,
sem élelem, semmi. A fehér ember számára legalábbis nincs.
– Akkor hogyhogy nem halt meg?
– Egy Szan-törzsbéli férfi és a felesége mentette meg. A
szanok különlegesen ügyesen képesek életben maradni a
sivatagban. Ők tartották életben Centaine-t, amíg meg nem
született a kisfia. Mármost, amíg velük járta a sivatagot, talált
egy gyémántot, amely csak úgy ott hevert a földön.
– Egy gyémántot! – kiáltott fel Saffron. – Ki hagyná azt ott a
sivatag közepén?!
– Senki sem hagyta ott – nevetett fel Leon. –
Megmunkálatlan gyémánt volt, eredendően volt ott. Ezért
Centaine magának követelte a földet, minden bányászati jogával
együtt, és kiderült, hogy sokkal több gyémánt található azon a
helyen, ahonnan az első is származott. Így egy gyémántbánya
tulajdonosa lett.
Saffron szeme úgy elkerekedett, mint egy óriási zafír
csészealj.
– Te jó ég! Centaine unokatestvérünk biztos a leggazdagabb
nő a világon! – kiáltotta.
– Nos, nagyon gazdag volt, az igaz. De ezek most mindenki
számára nehéz idők, és manapság nem nagyon van a
gyémántnak piaca, ahogyan egyébként semmi másnak sem.
Hogy őszinte legyek, azt gondolom, szerencséje volt, hogy
egyáltalán meg tudta tartani a bányát, most azonban úgy tudom,
piacra dobja a Fokváros melletti otthonát. Úgy tűnik, az összes
berendezését is: a képeket, bútorokat, a családi ezüstöt,
mindent. Ez az egyik oka, hogy látni akartam. Hátha tudok
segíteni.
Saffron azt gondolta magában, hogy ez a történet
meglehetősen szomorú, ezért úgy döntött, hogy témát vált.
– Tudsz nekem mesélni Centaine fiáról? Hogy hívják? Hány
éves?
– Shasának hívják, és szerintem mostanra már tizenötnek
kell lennie. Azt hiszem, körülbelül tizennyolc hónap korkülönbség
van köztetek.
– Hogy néz ki? – kérdezte a kislány, bár igazából úgy
értette: „Jóképű?”, de nem mert ilyen egyértelműen fogalmazni.
 – Tényleg nem tudom – felelte az apja. – Centaine-nel
találkoztam párszor, de a sráccal nem. Azért biztos vagyok
benne, hogy sok közös témátok lesz.

***

Mikor leszálltak a Fokvárostól kicsit keletre található

winfieldi reptéren, az első dolog, amit Leon és Saffron meglátott,
egy óriási, világossárga Daimler volt, amely a mezőn parkolt, alig
húszméternyire onnan, ahol az Atalanta megállt.
– Nézd azt a kocsit! – mondta Saffron az apjának a Daimler
irányába mutatva. – Még Lady Idina Hispano-Suizájánál is
nagyobb és sárgább!
Mielőtt Leon felelhetett volna, kivágódott a vezetőülés felőli
ajtó. Egy ehhez hasonló kocsit általában egyenruhás sofőr szokott
vezetni, ehelyett azonban egy olyan lélegzetelállítóan szép nő
bukkant elő, hogy Saffronnak egyszerűen földbe gyökerezett a
lába, és csodálattal bámult rá.
– Ez …, ez Centaine, az unokatestvéred? – kérdezte lélegzet
után kapkodva.
– Pontosan – felelte Leon.
Saffron egyetlen pillantás alatt elmerült a Centaine iránti
csodálatban. Olyan szép volt, mint egy királynő Saffron
valamelyik régi képes mesekönyvében: nádszál vékony,
hibátlanul rövidre vágott fekete hajjal és olyan sötét szemekkel,
hogy azok is majdnem feketének tűntek. Centaine-t azonban
nemcsak a szépsége tette olyanná, mint egy királynő. Egész
mozgása és arcának kemény határozottsága is uralkodóra vallott.
Saffronnak jóformán a fél életében nem volt női
szerepmodellje, most azonban, hogy Centaine-re nézett, olyan
érzelem kerítette hatalmába, amelyet elsőre nem is egészen
ismert fel, de valahogy tudta, hogy már érzett ilyet. És aztán
rájött, hogy ez pontosan ugyanolyan, mint mikor kislány korában
a hasonlóan gyönyörű, divatosan öltözött anyját látta: a
csodálatnak ugyanaz az érzése, ami a női szépség és báj
jelenlétében eltölti az embert. És ugyanaz a vágyakozás, hogy
talán csak egy kicsit, de ő is így fog kinézni egy szép napon.
Leon odament hozzá, hogy üdvözölje, és ahogy közeledett,
Centaine hirtelen személyiségének egy másik oldalát mutatta ki.
Abban a pillanatban, hogy egy férfi jelent meg a környékén,
kacér, kihívó, csodálatosan nőies lett.
Micsoda pár lennének – gondolta Saffron, elnézve magas, erős
és jóképű apját a lélegzetelállítóan szép nő oldalán. Ezen a
teljesen váratlan gondolaton meghökkenve így korholta magát:
Ne butáskodj!
Aztán egy másik alak is kiszállt az autóból. És Saffronnak
hirtelen sokkal fontosabb gondolkoznivalója támadt.

***

Shasa Courtney nem igazán örült annak, hogy kivonszolják a

reptérre, ahol találkoznia kell a kenyai unokatestvérével. Először
is hallotta, hogy a lányt a Roadeanbe viszik, márpedig mindenki
tudta, hogy a roadeanbeli lányok csúnya, pattanásos stréberek,
akik szemüveget hordanak, és nem csinálnak mást, csak
könyveket olvasnak. Nem érdeklik őket a fiúk. Csak egyetemre
akarnak menni és férfiaknak való munkát kapni. Ráadásul ez a
Saffron nevű lány csak tizenhárom éves, míg őt csak pár hónap
választja el a tizenhatodik születésnapjától, és nemsokára, mikor
visszatér az iskolájába, a Bishopsba, ő lesz a head boy, az iskola
legkiválóbb diákja, aki az egész intézményt képviseli. A lány
nyilvánvalóan teljesen érdektelen számára.
Aztán látott egy lányt leszállni a gépről. És biztos, hogy az csak
Saffron lehetett, mert az Atalantából rajta kívül már csak egy nő
bukkant elő, az pedig egy ezüstös hajú nagymama volt, egy
hasonlóképp idős úr karját szorongatva. Másrészt viszont a
lányról – akinek fényes fekete haja lobogott a szélben, és aki
szoknyát viselt, melyet a szél hosszú lábszárának nyomott úgy,
hogy a fiú láthatta vékony combjának formáját, lapos hasát és a
kegyetlen, gyötrelmesen izgató rejtélyes részt középen – lerítt,
hogy észrevette őt, és érezte, hogy úgy néz rá, mintha egyenesen
a veséjébe látna…, az a lány nem lehet Saffron Courtney! Vagy
igen?

***

– Centaine! De jó újra látni téged! – mondta Leon.

– Téged is, Leon – felelte, és megcsókolta a férfi orcáját a
vérbeli francia nők elegáns szeretetével.
A férfi hátralépett, és csodálattal mérte végig:
– Egyszerűen… – már majdnem mondott valami
szokványosan hízelgő bókot a nő kinézetére, de mosolyának
melegsége miatt, no meg attól, ahogyan az arca felragyogott tőle,
meggondolta magát.
– Tudod, elképesztően boldognak látszol. Jó hírek vannak?
– Igen! – felelte a nő.
– Megkérdezhetem, mivel kapcsolatban?
– Később. – Az asszony belekarolt, és visszafordult a kocsi
felé. – A lányod káprázatosan szép, Leon. Rövidesen meg fognak
őrülni érte a férfiak. Lehet, hogy el kellene felejtened az iskolát,
és zárdába kéne küldeni őt.
– Ne túlozz, öreglány! – felelte Leon. Mint minden elfogult
apa, ő is mindig természetesnek vette, hogy a lánya a legszebb
kislány a világon. Az a gondolat azonban, hogy szexualitással bíró
lény is ugyanakkor, még elméleti, távoli lehetőségként sem
merült fel benne soha. Most azonban követte Centaine
pillantását, és figyelte, ahogy Saffron meg Shasa közeledett
egymáshoz.
– Istenemre, tényleg látszik a családi hasonlóság! – mondta.
– Ühüm – hümmögött Centaine egyetértően, mert a két
fiatal valóban annyira hasonlított egymásra, hogy inkább tűntek
testvéreknek, semmint unokatestvéreknek. Shasa szeme egy
árnyalattal kékebb volt talán még Saffronénál is, de
mindkettőjüknek egyformán sötét hajuk és vékony, hajlékony
testalkatuk volt. A fiú éppen most kezdte kinőni majdnem lányos
szépségét, de még nem volt férfi. A lány még mindig magán
viselte fiús napjainak utolsó nyomait, bár a közelgő nőiesség
halvány nyomai is kezdtek már feltűnni kissé kiszélesedő és
kerekedő csípőjén és a mellein.
– Nézd, hogy méregetik egymást – mondta Centaine.
– Mint a fiatal oroszlánok.
– Azon gondolkozom, mennyi idő múlva jönnek rá, hogy van
egy nagy közös bánatuk: Shasának nincs apja, Saffronnak nincs
anyja. Egyik szempontból mindkettőjüknek mindenük megvan,
annyira gazdagok, más szempontból viszont valami nagyon
hiányzik nekik. – Felocsúdott révedezéséből. – Gyertek! Biztos
kimerültek vagytok az úttól! Vissza kell vinnem titeket
Weltevredenbe.
– El kellett bocsátanod a sofőrt? Manapság az ember olyan
sok mindenkit ismer, aki erre kényszerül – kérdezte Leon, és azt
remélte, hogy a hangneme elég együttérző ahhoz, hogy ne tűnjön
érzéketlennek ez a megjegyzés.
Centaine felnevetett:
– Úristen, dehogy is! Nem szeretek sofőrt tartani! Képtelen
vagyok elviselni, hogy egy férfiember irányítson engem! Még
akkor is, ha csak az autómat vezeti!

***

Saffron és Shasa a fiú iskolájáról való beszélgetéssel, illetve a

lányéról való képzelgésekkel töltötte a fiú anyjának birtokára
vezető utat. Mindketten kénytelenek voltak belátni, hogy
előítéleteik alaptalanok voltak. Ahogy Centaine megmondta,
hamar rájöttek, hogy mindketten elvesztették egyik szülőjüket.
Egyikük sem akart erről az élményről beszélni, de kölcsönös
megértés alakult ki: mindketten hasonló szörnyűségen mentek
keresztül, és ettől olyan kötődés támadt köztük, melyet nem
kellett szavakkal kifejezni.
Saffront elbűvölte Weltevreden. Lusimához hasonlóan
hegyek között feküdt, de a Lusima körüli földet nem olyan régen
ragadták el az anyatermészettől. A Fokváros körüli vidéket már
évszázadok óta lakták európaiak, akik már egy kicsit
megszelídítették a tájat: a föld gazdagabbnak tűnt, a kikujuk füve
zöldebbnek. Weltevredenben még szőlő is volt, a környéket
csinos, fehérre meszelt házak tarkították.
– Jaj, papa, nézd, pólópálya! – kiáltott fel Saffron.
– Aha – mondta Shasa hűvösen. – Van itt egy csapatunk,
Weltevreden Invitation a neve. Pár hete megnyertük az itteni
ifjúsági bajnokságot, sőt, én lőttem a győztes gólt.
– Imádom a pólót! – sóhajtott fel Saffron.
– Sok lány szereti – mondta Shasa. – Azt hiszem, egy kicsit
olyan, mint a régi időkben. Tudod, a középkori hölgyekre
gondolok, akik nézik azt a sok párbajozó lovagot, meg minden.
– Nem, nem úgy értem, hogy nézni a pólót. Gondolom, az is
egész jó lehet. De feleannyira sem izgalmas, mint játszani!
– De te nem játszhatsz pólót! – vetette ellen Shasa. – Te…,
hát…, te lány vagy!
Egyik gyermek sem vette észre, ahogy Leon a szemét
forgatja, látván, micsoda szörnyű hibát követett el Shasa; és nem
vették észre Centaine mosolyát sem, mikor rájött, hogy fia iránti
rendíthetetlen odaadása helyébe hirtelen egy olyan érzés
tolakodik elő belőle, amely nőtársával szolidáris.
– Igenis játszom – bizonygatta Saffron. – És be is fogom
bizonyítani!
Mielőtt a vita folytatódhatott volna, Centaine már kiabált:
– Megjöttünk!
Fehér ruhás férfi szolgák és elegáns kosztümkabátot viselő
szolgálólányok üdvözölték őket, mikor kiszálltak a Daimlerből.
– Isten hozott Weltevredenben! – mondta Centaine.
Saffron ámulva nézett körül. Egy francia kastély
életnagyságú másában találta magát, amelyhez képest az ő
lusimai otthona lepukkant parasztháznak tűnt. Festményekkel
szegélyezett, hűvös folyosóra vezették.
– Imádom a képeidet, Centaine kuzin – mondta.
– Köszönöm, kedvesem. Ha szeretnéd, megmutatok neked
egy pár másikat is a házban. Szerintem kedvelni fogod őket.
– Igen, köszönöm.
– Maternek van egy tájképe, amelyet egy Alfred Sisley nevű
pasas festett, és azon a birtokon készült, ahol ő született; meg
van egy Van Gogh-képe egy búzamezőről – hencegett Shasa.
Centaine helytelenítve egy grimaszt vágott felé, majd
vendégeihez fordult:
– Először is bizonyára szeretnétek felfrissülni és átöltözni,
mielőtt…
– Igazából… – vágott a szavába Saffron, amiért ő is dühös
pillantást kapott az apjától. – Szeretnék pólózni Shasával. Ha
nem zavarja, hogy egy lánnyal játszik.
– Hát jó – mondta mogorván a fiú.
– De ebben a ruhában nem játszhatsz – mutatott rá
Centaine. – Kölcsönadhatom az egyik lovaglónadrágomat, meg
egy pár lovaglócsizmát is. Nem ígérem, hogy jók rád, de jobb,
mint a semmi. Intett az egyik szobalánynak: – Meg tudná
mutatni, kérem, Miss Courtney-nak, hol tartják a
lovaglófelszerelésemet?
– Természetesen, asszonyom. Erre tessék, kisasszony!
– Én is átöltözöm. Pár perc múlva ugyanitt találkozunk –
mondta Shasa, és felviharzott a lépcsőn a szobájába.
– Saffy odavan az aktív életért. Én viszont szívesen venném,
ha alkalmam lenne megfürödni, megborotválkozni, meg inni egy
pohár whiskyt, ha van – mondta Leon, amikor Centaine-nel
kettesben maradtak.
– Ó, persze, természetesen! – mondta Centaine. Vetett egy
pillantást az antik ingaórára, melynek ketyegését most, hogy a
gyerekeik már eltűntek, jól lehetett hallani.
 – Most háromnegyed hat van, mire felfrissülsz, a nap már –
hogy is mondjátok, ti, angolok? – be on the yardarm – túl lesz
azon a ponton, amikor a kis- és nagymutató egy vonalban van.
– Igen, ez a helyes kifejezés.
– Akkor már egyértelmű, hogy ideje inni egyet.

***

Leon Courtney a bőrfotel hívogató ölelésébe süppedt, mely

akárha a londoni Pali Mailről, az egyik elegáns klubból került
volna ide; hálásan elvett egy nehéz kristálypoharat, amelyben
tiszta skót whisky volt, amelyet a komornyik ezüsttálcán
nyújtott felé, majd Centaine-re pillantott. Az asszony a
vacsorához átöltözött, gyönggyel hímzett estélyi volt rajta, és
kezében egy pohár frissen kevert Martinit dédelgetett.
– Tehát – mondta – mesélj arról a mosolyról! Majdnem
folyamatosan ott van az arcodon, mióta megérkeztünk, és nem
hiszem, hogy kizárólag a mi jelenlétünk okozta öröm volna az
oka.
– Nem teljesen az, nem – értett egyet Centaine –, bár
tényleg nagyon jó, hogy itt vagytok.
– Az igazat megvallva, arra számítottam, hogy teljesen
legatyásodva foglak itt találni. A család körében az a hír járta,
hogy idehívtál valakit a Sothebytől, és mindent árverésre
kínáltál. De én még soha életemben nem láttam olyan
legatyásodott alakot, aki úgy nézett volna ki, mint te ma délután,
mikor kijöttél értünk a reptérre! Épp ellenkezőleg!
– A történetek igazak voltak – felelte Centaine. Belekortyolt
a koktélos poharába, és letette maga mellé az asztalra. – Bajban
voltam. Ki nincs bajban manapság, ezekben az időkben?
– Tényleg, ki…?
– De hirtelen nagy szerencse ért a tőzsdén. Történetesen
úgy alakult, hogy rengeteg részvényem volt bányavállalatokban,
mikor a kormány levette Dél-Afrikát az aranystandardről.
 – Ó, értem – mondta Leon elgondolkozva –, okos voltál!
A világ fontosabb valutái közül nem egynek az árfolyama
régen az arany árfolyamához volt kötve, ami azt jelenti, hogy
értéküket elméletileg az arany árfolyama határozta meg. Ez a
valuták árfolyamát mesterségesen magas szinten tartotta,
vagyis rendkívüli mértékben túl voltak értékelve, mikor az
1929-es tőzsdekrachot szerte az egész nyugati világban
gazdasági válság követte. Ahogy egyes országok elhagyták az
aranystandardet, valutáik vesztettek értékükből, amitől
exportált javaik a külföldi vásárlók számára jóval olcsóbbak
lettek. A növekvő forgalom fellendítette gazdaságukat. Dél-
Afrika szinte az utolsó percig kitartott az aranystandard mellett,
és emiatt a dél-afrikai font árfolyama messze magasabb volt az
angol fonténál. Így aztán olyan drága lett a dél-afrikai arany,
gyémánt és gyapjú, hogy senki se vásárolta őket többé. Azt a
döntést, hogy elhagyják az aranystandardet, és hagyják, hogy a
dél-afrikai font megtalálja a saját értékét, csupán néhány nappal
korábban hozták meg, ami azonnal megváltoztatta az ország
külkereskedelmi pozícióját. A bányavállalatok részvényeinek az
értéke hirtelen az egekbe szökött. Mindenki, aki akkor vásárolt
be ezekből a részvényekből, amikor a piac pangott, hirtelen
hatalmas haszonra tehetett szert, ha akart.
– Nem fogom megkérdezni, hogy sikerült ilyen jól időzítened
a részvényvásárlásaidat. – Minden létező kereskedői ösztöne azt
súgta neki, hogy az asszonynak belső információkkal kellett
rendelkeznie a kormány szándékairól. – Egyszerűen csak
gratulálok neked, hogy igazi Courtney lettél. Mi, Courtney-k,
mindig találtunk rá valami megoldást, hogy megszerezzük a
zsákmányt. Az első Courtney-k attól gazdagodtak meg, hogy
királyunk szolgálatában spanyol kincseket szállító hajókat
raboltak ki.
– Mások kincseit elrabolni: ez az egész brit birodalom alapja
– mondta Centaine kényszeredett mosollyal.
– Az…, meg hogy legyőzzük a franciákat.
 – Talált! – nevetett fel a nő.
Ekkor kivágódott a fogadószoba ajtaja, ahol ültek, és két
kimelegedett, kipirult kamasz rontott be rajta poros ruhában és
izzadságtól csapzott hajjal.
– Na, hogy sikerült?
– Megmutattam neki! – kiáltotta Saffron diadalmasan. –
Meghátrálásra kényszerítettem.
– Csak mert engedtem! – vágott vissza Shasa.
– Csillapodj, Shasa, meséld el, mi történt! – parancsolt rá
Centaine.
– Hát az úgy történt, Mater, hogy lementünk az istállókhoz,
és mondtam neki, hogy van két pónim, az egyik Szilvapuding, aki
nagyon kitartó és tapasztalt, a másik pedig Tigriscápa, aki
gyorsabb és erősebb, de nagyon nehéz irányítani. Azt mondtam,
választhat, melyikre száll föl, mert azt gondoltam, hogy biztos
Szilvapudingot fogja…
– De én Tigriscápát választottam! – mondta Saffron.
– Hát persze, hogy őt választottad – mondta Leon, aki már
abban a pillanatban tudta, hogy erre fognak kilyukadni, mikor
meghallotta, hogyan írja le Shasa a két állatot.
– Aztán játszottunk egy kicsit, csak bemelegítésnek, és
Shasa elég ügyes volt.
– Jobb vagyok annál, amire azt mondod, hogy „elég ügyes!”
– tiltakozott Shasa indignáltan, de ugyanakkor a valósághoz
híven.
– Aztán a labdát letették a pálya közepére, és mindketten
elindultunk érte – mondta Saffron.
– Egymás torkának estünk – mondta Shasa. – Ahogy Max
Theunissennel csináltam a döntőben, emlékszel, anya?
Centaine arcából hirtelen kifutott a vér.
A „torkának esés” egy pólós kifejezés, ami azt jelenti, hogy
kétjátékos teljes vágtában fejjel egyenesen egymásnak rohan.
Shasa ezt a trükköt alkalmazta, mikor megnyerte a tornát.
Centaine életének egyik legrémisztőbb pillanata volt, mikor látta,
milyen barbár őrület fogja el a fiát, ahogy Tigriscápával
nekivágódik a Theunissen gyereknek meg a pónijának. Ha a két
ló teljes vágtában csapódott volna egymásnak, minden bizonnyal
belepusztultak volna, lovasaik pedig súlyosan megsérültek vagy
akár meg is halhattak volna. A legutolsó pillanatban azonban
Theunissen elvesztette bátorságát, és Shasa elütötte mellette a
labdát a kapuba.
Az a gondolat, hogy a fiúnak egyáltalán megfordult a fejében,
hogy ugyanezt a trükköt egy vendéggel, ráadásul egy olyan
vendéggel szemben alkalmazza, aki rokon, lány, és fiatalabb nála,
riadalommal töltötte el.
– Mit csináltál? – kérdezte Centaine lélegzet után kapkodva. A
kérdés költői volt. Mielőtt a fia még válaszolhatott volna, már
felállt, Shasa szemébe nézett, és rekedt hangon kérdezte: – Hogy
merészelted? Hogy merészelted? Ez megbocsáthatatlanul
ostoba, felelőtlen és veszedelmes viselkedés. Mindkettőtöknek
szerencséje, hogy nem épp a kórházba tartotok! Menj a
szobádba, most rögtön! Most rögtön!
Shasa meghunyászkodottnak tűnt. Alsó ajkába harapva
próbálta visszafojtani könnyeit. Ekkor Saffron közbekotyogott:
– Bocsánat, Centaine kuzin, de nem Shasa hibája volt. Én
rontottam neki. És ő kitért az útból… És tudtam, hogy nem vagy
gyáva nyúl, Shasa, bár azt mondtam, hogy az vagy. Csak nem
akartad, hogy bajom essen.
Csend ereszkedett a szobára. Leon habozott egy pillanatig,
mert nem akarta átvenni az irányítást valaki más házában és
más gyereke fölött, de rájött, hogy ő az egyetlen a szobában, aki
még nem szállt be a vitába.
– Rendben – mondta. – Rendezzük el ezt, jó? Saffron,
nagyon jól tetted, hogy beismerted, hogy te kezdted. De nem lett
volna szabad Shasának vágtatnod. Mindkettőtöket veszélybe
sodortad, és mindketten tudjuk, hogy azért tetted, mert fafejűen,
makacsul meg akarsz mindent csinálni, amire egy fiú képes, és
fel akartál vágni Shasa előtt. Most bajba keverted őt, és azt
hiszem, ez elég rossz dolog. Bocsánatkéréssel tartozol neki.
Saffron elfintorította a száját, rájött, hogy rosszat tett, és azt
mondta:
– Sajnálom, Shasa. Nem akartalak bajba keverni.
– Rendben.
– Ami pedig téged illet, Shasa – folytatta Leon –, tanulj
ebből az esetből. Udvariatlan és nagyon nem bölcs dolog
úriemberhez méltatlanul bánni egy hölggyel, különösen egy
Courtney hölggyel, mert, hidd el, fiam, azok visszavágnak.
Őszintén szólva, ha van a világon olyan fiatalúr, aki igazán
tudhatná, mire képesek a nők, az te vagy. Az ég szerelmére, csak
nézd anyádat és hogy ő mit ért el! Kételkedsz a képességeiben,
csupán, mert nő?
– Nem, uram.
– És sajnálod, hogy kételkedtél Saffronban?
– Igen, uram.
– Rendben. Akkor ezt elintéztük, és nem történt semmi baj.
Saffron, neked nagyon hosszú napod volt ma. Azt hiszem, most el
kellene menned fürdeni, és talán, ha szépen megkéred Centaine
kuzint, valami vacsorát is küldet fel a szobádba. Egy kis
ennivalóra meg korai lefekvésre van szükséged, kislányom.
– Remek ötlet – mondta Centaine. – És azt hiszem, neked is
ugyanazt kellene tenned, Shasa. Fürödni, vacsorázni és
lefeküdni…, reggel pedig mindent kezdünk elölről.

***

Shasa és Saffron együtt mentek fel a lépcsőn. Az emeletre

érve megálltak, mielőtt mindketten a saját szobájukba távoztak
volna.
– Te is tudod, hogy nem hátráltam volna meg, mikor a
torkodnak ugrottam – mondta Saffron –, még ha nem is tértél
volna ki az útból.
– Tudom – mondta Shasa – És én sem tértem volna ki az
útból, ha akárki más lett volna, aki felém közeledik.
– Tudom – mondta a lány.
Ezzel mindketten megóvták a büszkeségüket, majd sértetlen
becsülettel és méltósággal indultak fürödni, és tudták, hogy
életre szóló barátságot kötöttek.

***

Saffron szomorú volt, hogy el kell hagyni a weltevredeni

paradicsomot. Anyátlan gyerek lévén nagyon örült, hogy van egy
vele egykorú rokon, akivel játszhat, és egy idősebb női példakép,
akire felnézhet. Centaine kuzin fokvárosi birtokának békés,
szinte bukolikus fényűzése után Johannesburg mérete és
zajossága olyan volt, mintha elsöprő erejű támadást intéztek
volna ellene. A város ötször akkora volt, mint Nairobi, majdnem
negyedmillióan lakták, és úgy tűnt, mindenki olyan tempóban és
sietséggel mozog, amilyet még sohasem látott; mintha
mindenkinek sürgős dolga lenne, amit ebben a szent
minutumban el kell intéznie.
– Ez a johannesburgi értéktőzsde – mondta neki Leon,
mikor egy díszes épület előtt haladtak el, amelynek homlokzatán
hatalmas márványoszlopok álltak, és amely egy teljes háztömböt
elfoglalt a Hollard Streeten. – Itt árulják azoknak a cégeknek a
részvényeit, amelyek a világ összes aranyának és gyémántjának
a felét a kezükben tartják.
– Olyan, mint egy palota – monda Saffron.
– Igen, bizonyos szempontból az is. Mammonnak, a pénz
démonának a palotája.
Ebéd közben Leon röviden elmagyarázta Saffronnak a
vállalati részvények és értéktőzsdék működését, és megdöbbent
azon, milyen gyorsan megérti az egész koncepciót, amiről beszélt
neki. Eddig, úgy érezte, jól alakul a nap. Szörnyen örült, mikor
megvették Saffronnak azt a ládát, amit az angol magániskolák
tanulói magukkal visznek az iskolába, hogy abban tartsák a
holmijukat, és amire elegáns, fekete nagybetűkkel éppen most
írták rá a nevét. És, mivel a háború előtt szafarivezetőként
utazók és vadászok megszámlálhatatlanul sok csoportját vezette
a brit kelet-afrikai vadonban, szinte természetes érzékkel tudta
kiválasztani a lehető legjobb utazóládákat, amelyekre azért volt
szükség, hogy azokban szállítsák majd el Saffron egyre növekvő
poggyászát.
Miután kiléptek az étteremből, ahol ebédeltek, az iskolai
egyenruhák boltjába mentek. Hirtelen ruhákra, blúzokra,
kötényekre és a fiatal lányok viseletének egyéb darabjaira
terelődött a szó, és ezen a ponton Leon szakértelme hirtelen
elfogyott. Mikor az üzletvezető, akinek még csak rá se kellett
pillantania a listára ahhoz, hogy tudja, mi van rajta, áttért a
tornaalsó témájára, apja arca egy pillanatra olyanná vált,
amilyennek Saffron még sohasem látta korábban.
Ó, istenem, elpirult – gondolta magában, miközben
kétségbeesetten igyekezett megőrizni komoly arckifejezését. –
Olyan zavarban van, hogy azt se tudja, hova nézzen.
– Talán legjobb lenne, ha apa leülne, és hagyná, hogy Miss
Courtney-val egyedül folytassuk – mondta az üzletvezető nő. –
Úgy látom, uram, megengedi, hogy kiválasszam azokat a
holmikat, amire a kisasszonynak szüksége lesz a Roedeanben.
– Igen, igen, teljes mértékben, amire csak szüksége van,
remek ötlet – vetette oda kicsit sértetten Leon. Saffron nem
mert volna megesküdni rá, de majdnem biztos volt benne, hogy
az üzletvezető nő, aki belépésükkor még meglehetősen
félelmetesnek tűnt, egyenesen rákacsintott, mikor elmentek,
hogy elintézzék a női létnek azokat a titokzatos dolgait, melyeket
jobb elrejteni az értetlen férfiszemek elől.
Saffron úgy érezte, mintha valami titokzatos, de izgalmas, új
világba nyerne beavatást, mikor az üzletvezető nő, akinek, mint
most kiderült, Miss Halfpenny volt a neve, mellkasát méregetve
rápillantott, és azt mondta:
– Mostanra már vehetett volna magának valaki melltartót,
kisasszony. – Felsóhajtott: – De ez az édesanya dolga.
– Nekem nincs édesanyám – mondta Saffron. – Hétéves
voltam, mikor meghalt.
– Sajnálom. Azt hiszem, sejtettem. Ha egy lány az apjával
sétál be ide… – elharapta a mondatot, gyorsan felsóhajtott, és azt
mondta: – Mindegy is, a legjobb, ha folytatjuk, hm? Sok
gyereknek nincs édesanyja vagy édesapja, akár mindkettő
hiányozhat most a háború, a spanyolnátha meg minden más
miatt. De valahogy csak elvannak, és biztos vagyok benne, hogy
maga is ellesz. Biztos vagyok benne, hogy mindennel ellátjuk,
amire szüksége van.
Saffron már évek óta hallgatta ezt a fajta távolságtartó
bátorítást, de Miss Halfpenny hangjában valódi kedvességet
érzett. Miközben az elöl üveggel fedett fiókokban turkált
melltartók, bugyik meg harisnyák után, és néha egy-egy darabot
Saffron csikóforma, hosszú lábai elé tartott, hogy hozzámérje; és
vagy félredobta az egyik kupacba, vagy egy másik, sokkal
nagyobb halomba rakta a felpróbálandók közé, Miss Halfpenny
arról csevegett, hogy mire számíthat Saffron a Roedeanben, és
hogy milyenek lesznek a tanárok meg a lányok.
– Apád jobb helyet nem is választhatott volna.
Tapasztalataim alapján a roedeani lányok okos, független,
teljesen modern ifjú hölgyek. Sokan mennek közülük tovább
egyetemre is. Arra nevelik őket, hogy maguk tudják megkeresni
a kenyerüket.
– A papa azt mondta, többhöz kell értenem, mint a főzés, a
kézimunka meg a virágkötés.
Miss Halfpenny helyeslően bólintott.
– Jól mondta az az ember. És biztos vagyok benne, hogy az
anyjára is gondolt közben, hogy ő mit szeretett volna, hogy
magával történjen, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy
boldoggá tegye.
– Erre nem gondoltam – gondolta Saffron. De attól a perctől
fogva, hogy Miss Halfpenny kimondta ezeket a szavakat,
megváltozott a hozzáállása új iskolájához. Megfogadta, hogy ő is
mindent megtesz, amitől az anyukája boldog lenne, ebből pedig
az következett, hogy miután január közepén megjelent a
Roedeanben, az új tanév kezdetén minden energiájával
belevetette magát az iskolai életbe. Természetesen atletikus
alkata és versengő természete a hoki- és kézilabdapályák
rémévé tette, és gyors fejlődése miatt az iskolai színdarabokban
gyakran osztottak rá fiúszerepet. Egy vagy két félévbe telt, míg
hozzászokott a kollégiumi élethez, ahol a diákoknak jóban kell
lenniük a körülöttük lévő emberekkel, akikkel nem csak az
osztálytermeket, hanem a háló- és fürdőszobákat is megosztják,
és a nap minden étkezését együtt költik el. Saffronnak azonban
hamar akadtak barátai, mert az osztálytársai tudták, hogy bár
tud indulatos lenni, se nem rosszindulatú, se nem alattomos:
mindig azt mondja, amit gondol, akármi lesz is belőle, és ha
elhatározza, mit fog tenni, amellett tűzön-vízen át kitart. Ha az
ősei lenéztek az égből, biztosan elmosolyodtak, hiszen egyetlen
Courtney sem viselkedett másképp.

***

Nem sokkal az után, hogy visszatért Dél-Afrikából, Leonnak

be kellett mennie Nairobiba a Lusima birtokkal kapcsolatos
néhány adminisztratív teendőt elintézni. A Mutaiga Country
Clubban vett ki szobát, egy privát tagsághoz kötött
intézményben, amely a Kenyában élő külföldiek társasági
találkozóhelye volt. Minden társadalmi jelentősége ellenére a
Mutaiga nem volt különösebben jelentős építészeti alkotás,
hiszen alig volt több mint, egy szörnyen elterpeszkedő bungaló,
rózsaszín kavicsvakolatú falakkal, festett fém ablakkeretekkel
(mivel a fakeretek hamar elrohadnak a szubtrópusi éghajlaton),
és a koloniális előkelőség látszata kedvéért néhány klasszicizáló
oszloppal a bejáratnál. Belül az ember ragyogóan csillogó
parkettán sétált, és krémszínű meg zöld árnyalatúra festett falak
mellett haladt el. Ahogy ezt Hugh Delamere egyszer meg is
jegyezte Leonnak, olyan volt, „mintha a régi elemi iskolámat egy
vidéki elfekvőkórházzal keresztezték volna”.
Miután egyik este, egy hosszú, ügyvédekkel és könyvelőkkel
való megbeszélésekkel töltött nap után visszatérve a klubba
Leon leroskadt a klubtagok számára fenntartott társalgóban
elszórt, virágos bútorkárpittal borított karosszékek egyikébe,
nyomában megjelent egy egyenruhás pincér, és felvette a
rendelését egy gin-tonicra. Az ital mindössze néhány pillanattal
később megjelent mellette, és Leon aláírta az átvételt egy színes
papírra írt elismervényen. A klub kapuin belül semmi olyan
piszkos dolgot, mint a pénz, nem lehetett látni, ahogy gazdát
cserél. Leon belekortyolt a jéghideg italba, visszatette a poharat
a mellette lévő asztalra, majd behunyt szemmel hátradőlt
székében, és hagyta, hogy a nap gondjai eltávozzanak fejéből.
Ekkor ismerős hangot hallott:
– ’Stét, Courtney! Csatlakozhatom?
– Csak nyugodtan, Joss – felelte Leon.
Az elmúlt néhány év során sok minden megváltozott Josslyn
Hay életében. Először is most már a tiszteletbeli Lord High
Constable of Scotland címhez, apja halálával, megillette az Errol
Huszonkettedik Earlje cím is, bár a címmel semmi pénzt nem
örökölt, mert az apja nem volt gazdag ember, és a pénz hiánya
Lady Idinával való házasságának megromlásához vezetett.
Második felesége, Molly, Idinához hasonlóan gazdag, elvált
asszony volt. Joss továbbra sem látta semmi okát annak, hogy
betartsa a házassági fogadalmat, amiről azt gondolta, hogy rá
nem vonatkozik. Továbbra is úgy nézett ki, mint korábban:
szőke haja hátra volt zselézve, fejét kissé elfordította, úgy, hogy
félig lehunyt kék szeme kissé oldalvást tekintett mindenkire,
akivel beszélt. És továbbra is elég volt egyetlen pillantás, hogy a
nők nagy része, akik megtetszettek neki, elájuljon tőle.
Leon szemében Joss Errol, mert azt szerette, ha így
szólítják, egy gátlástalan gazember volt csupán, viseljen
bármilyen emelkedett címet is, és ha valaha is akár csak egy
pillantást is vetett volna Saffronra, Leon lovaglóostorral kergette
volna őt egészen a mombasai kikötőig, és az első, onnan távozó
gőzös fedélzetére hajította volna. Addig azonban Leon
kifejezetten örült Joss társaságának. Határozottan kellemesebb
fickó volt ugyanis számos más kivándorlónál, aki eszébe jutott.
– Hallott erről a dologról, ami az Oxford Unionban történt?
– kérdezte Joss, mikor már neki is kihoztak egy italt.
– Mi történt? – kérdezte Leon.
– Rohadtul különös, meg kell, hogy mondjam – Joss vékony
ezüsttartóból cigarettát vett elő, végét megkocogtatta az
asztalon, meggyújtotta, majd élvezettel ízlelgetve az első slukkot,
hátradőlt. – Rendeztek egy vitát egy indítványról, melynek a
következő volt a témája: „A Ház semmilyen körülmények között
nem harcol a hazáért és a királyért.”
– Ó, a pokolba! Remélem, elvetették ezt az indítványt.
– Tartok tőle, hogy nem, öregem. Majdnem háromszáz
szavazat támogatta százötvennel szemben. Kétharmados
többség.
Leon elképedve bámult rá.
– Komolyan azt mondja nekem, hogy a fiatal angol férfiak
színe-java, azok a fickók, akik elvileg nemzedékük
legtehetségesebbjei és legjobbjai, kijelentették, hogy soha nem
fognak harcolni a hazájukért?
– Úgy tűnik, igen – felelte Joss. – Jöhetnek a hunok, a
komcsik, sőt akár még a franciák is felbukkanhatnak a
partvidékünkön, végigmasírozhatnak az országon,
megerőszakolhatják a nőket és vasvillára szúrhatják a
csecsemőket; az ország legokosabb elméi pedig egyszerűen
annyit mondanak: „Nyugodtan, csak tessék!”
– Ezt nem hiszem el – mondta Leon. – A legutóbbi háború
persze nagy vérveszteséggel járt. És tudom, hogy az emberek azt
mondják, azért vívtuk ezt a háborút, hogy vége legyen minden
háborúnak. De ez a nyúlszívű pacifizmus nem más, mint
gyávaság és árulás. Van, hogy a nemzetet egyszerűen meg kell
védeni, és a férfiaknak engedelmeskedniük kell a hívó szónak.
– Teljes mértékben egyetértek, Courtney. De mi ketten
csak olyan egyszerű és őszinte fickók vagyunk. Nem olyanok,
mint azok az „oxbridge-i” értelmiségiek.
– Hát garantálom – mondta Leon –, hogy az egész
földkerekségen nem talál még egy olyan veszélyes embert, mint
amilyen egy igazán okos bolond. De még így is, az isten
szerelmére, hogyan győzték meg az Oxford Union vitakör
tagságát, hogy támogassa ezt az indítványt?
Joss hosszan, lustán szívott bele a cigarettájába, és ajkán
ravasz mosoly játszott:
– Ó, ezt imádni fogja… Az indítványt megfogalmazó fickó,
azt hiszem, Digby a neve, azt mondta, hogy Szovjet-Oroszország
példáját kell követni, az egyetlen országét, amely valóban a béke
ügyéért harcolt.
– Ugyan, talán ezt csinálták a vörösök, amikor véres
forradalomban magukhoz ragadták a hatalmat, és megölték a
cárt meg a családját? – jegyezte meg Leon.
– Igen, valószínűleg erre gondolhatott. Milyen ostobaság
volt tőlünk, hogy nem vettük észre „békés” szándékaikat! Nos
tehát, amikor ez a Digby nevű uraság befejezte mondókáját, egy
Joad nevű filozófus állt mellé. Nem állíthatom, hogy valaha is
hallottam róla, de úgy tűnik, filozófuskörökben elég fontos
embernek tartják. Azt vetette fel, hogy ha valaha is lerohannák
Britanniát, akkor sincs semmi értelme fegyverrel harcolni az
ellenségeinkkel. Ez esetben erőszakmentes tüntetéshullámot kell
elindítanunk, ahogy azt Mr. Gandhi teszi Indiában.
– Te jó isten! – akadt el Leon lélegzete. – El tudja képzelni,
mi lesz, ha ezek az emberek megkapják, amit akarnak?
Ellenséges gépek kezdik majd bombázni Londont, és tankok
mennek végig a Whitehallon, minket pedig csakis Joad meg az ő
lelkiismeretes ellenállói fognak „megvédeni” az Oxfordi
Egyetemről, akik az út közepén ülnek, és a békéért kántálnak?
 – Nos, nézze a dolog jó oldalát, Courtney! A legtöbb ember
nem az Oxfordi Egyetemre jár.
– Valóban, azt hiszem, ez azért megnyugtató gondolat. Még
egy italt?
Másnap este Leon megírta Saffronnak szokásos levelei
egyikét. Élénken beszámolt neki a vitáról, meg hogy mit
beszéltek erről Errollal, és kerek perec tudomására hozta, hogy
mennyire nem ért egyet ennek a következményeivel, meg az
oxfordi diákokkal sem, akik erre szavaztak. „Figyelmeztetlek,
kislányom, ha valaha is oxfordi diák srác udvarolna neked, nem
leszek hajlandó beengedni a házamba. Biztosan azt gondolod,
mikor ezeket a szavakat olvasod: »Ó, az öregem csak
viccelődik!« És lehet, hogy igazad is van. De döbbenten gondolok
arra, hogy egy állítólag jó egyetem vörösök, árulók és pacifisták
fészkévé vált volna, és a lehető leghatározottabban ellenzem,
hogy neked az ilyesmihez bármi közöd is legyen.”

***

Saffron egy héttel később kapta meg a levelet Dél-

Afrikában. Nem is nagyon gondolt még semmilyen egyetemre,
különösen nem az oxfordira, de maga a gondolat, hogy a diákok
olyan provokatívak lehetnek és ezzel olyannyira fel tudják
idegesíteni az idősebbeket, felcsigázta a kíváncsiságát. Így hát
megkérdezte az osztályfőnökét:
– Kérem, Miss, mehetnek lányok az Oxfordi Egyetemre?
– Nagyon is, Saffron! – felelte a tanárnője. – A mi diákjaink
közül ugyan senki nem ment Oxfordba, legalábbis még nem. De
angliai testvériskolánk gyakran küld felvételiző lányokat
Oxfordba meg Cambridge-be is, és nem kis sikerrel.
– Tehát ha a másik Roedeanbe járnék, talán bejuthatnék
Oxfordba?
A tanárnő elnevette magát.
– Nos, azt hiszem, igen, Saffron. De sokkal többet kellene
tanulnod, mint amennyit jelenleg. Igen kevés hely van a nagy
angol egyetemeken fiatal hölgyek számára, ezért igazán nagyon
erős a verseny, hogy bejussanak.
A legtöbb kamasz lány számára ez elég lett volna ahhoz,
hogy magát az egyetemre járás gondolatát is elvesse. Saffron
azonban másmilyen volt. Az a gondolat, hogy elmegy a világ
másik felére, hogy beszálljon egy dupla vagy semmi jellegű
versenybe, izgalommal és lelkesedéssel töltötte el.
– Segítettem valamit, kedvesem? – kérdezte a tanárnő.
– Ó, igen, Miss – felelte Saffron vigyorogva. – Igazán
nagyon sokat!
Az összes felfedezés közül, amelyet Saffron azóta tett, hogy
megérkezett új iskolájába, a legérdekesebb az volt, hogy sokkal
jobban élvezte az órákat, mint várta. Nem igazán volt
intellektuális alkat, aki jobban szeret gondolkodni, mint
cselekedni, de gyorsan járt az esze, hamar felfogta a dolgokat;
élvezte, ha sikerül neki valami, és tett is érte, hogy ez a lehető
legtöbbször megtörténjen. Sajnos azonban olyan sok minden más
is volt az életében, hogy nem mindig lehetett ezen dolgozni, vagy
legalábbis Saffron szerint nem, aminek az lett a következménye,
hogy az iskolai értesítői a tanárok könyörgéseivel voltak tele,
hogy ha Saffron minden figyelmét és erőfeszítését a
tanulmányaira fordítaná, akkor minden bizonnyal remek dolgok
történnének vele. Most azonban hirtelen célja támadt, egy cél,
amit el akart érni. És ha valamit a fejébe vett, azon olyan
elszántsággal dolgozott, hogy egy terrier is megirigyelhette
volna.
1934 januárjának közepén Saffron apjával együtt
visszarepült Johannesburgba az új tanév kezdetére. Arról
győzködte apját, hogy egyedül is meg tudja tenni az utat, mert az
év közepi iskolai szünetre már kíséret nélkül repült haza Dél-
Afrikából Kenyába meg vissza, apja azonban ragaszkodott ehhez.
– Milyen apa lennék, ha nem vinném el a lányomat legalább
évente egyszer az iskolába? – mondta. – Azonkívül, ki fogja
kifizetni mindazt, amit vásárolsz, ha én nem vagyok ott, hogy
megtegyem?
Ennek a szempontnak Saffron nem tudott ellentmondani,
mert szükség volt még egy expedícióra a johannesburgi
kereskedelmi lerakatokba, hogy újat vegyenek mindazon holmik
helyett, amit elrontott, elhordott vagy kinőtt az első év során.
Mikor a ruhaboltba is elmentek, Leon kalapot emelt Miss
Halfpennynek, megnyerően rámosolygott, miközben azt mondta,
mennyire örül, hogy látja őt, majd engedelmesen tette, amit
mondtak neki, mikor Miss Halfpenny azt javasolta:
– Apa most magunkra hagyhat bennünket. Mi, hölgyek, elég
jól elboldogulunk egyedül is.
Leonba váratlanul belehasított a csalódás, hogy elküldték. De
volt ott valami más is, egy keserédes felismerés, melyet ez a két
rövid szó okozott: „Mi, hölgyek”. Miss Halfpenny ezt mondta, és
igaza volt. Saffron kezdett ifjú hölggyé válni. Már nem
egyszerűen az ő kislánya volt. És bármilyen büszke volt is Leon a
nőre, látva, hogy lánya azzá serdül, el is szomorította a tény,
hogy el kell búcsúznia a kislányától.

***

Johannesburgtól mintegy hétezer-ötszáz kilométernyire, a

Meerbach Gépgyárban, ebben a nagy területen kiépült ipari
fellegvárban, mely jó pár kilométer hosszan nyúlt el Bajorország
délkeleti sarkában, Oswald Paust személyzeti főnök a vállalat
igazgatótanácsában tartott éves beszámolójának épp a vége felé
tartott.
– Sok hónapon át tartó kemény munka után közeledünk
ahhoz, hogy befejezzük a vállalat zsidótlanítását. Már szinte az
összes zsidó alkalmazottól sikerült megszabadulnunk, továbbá
azoktól is, akik más nem kívánatos fajhoz tartoznak, vagy
bármiféle szellemi vagy fizikai sérülésük van, függetlenül attól,
milyen jelentéktelen szexuális vagy politikai devianciákról legyen
is szó – jegyezte meg. – Büszkén jelenthetem, hogy a zsidók, akik
korábban a munkaerő mintegy 4,2 százalékát alkották, mostanra
teljesen eltűntek az összes gyárunkból, műhelyünkből,
tervezőirodánkból, karbantartó telepünkről és irodánkból…
Következő szavait elnyelte a zaj, ahogy az igazgatótanács
tagjai helyeslésük jeléül tenyerükkel a tanácsterem asztalának
tetejét verték.
– Ahogy mondtam… – folytatta Paust –, maradt még hat,
úgynevezett „Mischlinge”, vagyis olyan kevert fajú
alkalmazottunk, akinek egy zsidó szülője, esetleg egy vagy több
zsidó nagyszülője van. Éppen most tárgyalok az SS Faji és
Telepítésügyi Főirodájának képviselőjével, hogy eldöntsük, vajon
az a tény, hogy egyikükön sincs a zsidó kinézetnek semmi
nyoma, és nem tartanak zsidó vallási vagy életviteli szokásokat,
feljogosítja-e őket bármilyen különleges elbírálásra. Ebben a
kérdésben igen nagy hálával tartozom Herr Sturmbannführer
von Meerbachnak.
Ha lehet, még több tenyér verődött a hatalmas tölgyfaasztal
lapjának. Az asztal végében ülő testes, fenyegető alak e
tisztelgést nyugtázandó, biccentett a fejével.
– A munka természetesen nem volt híján a nehézségeknek
– mondta Paust egy olyan ember hangsúlyával, aki nagy terhet
vállalt magára, de önszántából viselte azt. – A kommunistákat
elég egyszerű volt kigyomlálni, mivel már tudtuk, kik a
bajkeverők és a sztrájkvezérek. Ezek az emberek sohasem
hallgattak kapcsolataikról. Azok devianciájának bizonyítása
azonban, akikről gyanítottuk, hogy homoszexuálisok, jelentős
nyomozást igényelt, mely drágának bizonyult. Ennek ellenére
munkásainknak valamivel több, mint egy százalékáról derült ki,
hogy gyakorló homoszexuális, és ennyi vesztette el ebből
kifolyólag az állását. Sajnálatos módon azonban meg kell
jegyeznünk, hogy a fenti két csoportba tartozó alkalmazottak
aránytalanul nagy része a magasabb tudást igénylő munkákat
végzők közé tartozott, úgyhogy jogi, könyvelési, reklám-,
tervezési és kutatási osztályunk súlyos veszteségeket
szenvedett, és jó pár hónapra lehet szükség, hogy talpra álljon,
miután tapasztalt, és ha szabad így mondanom, tehetséges
embereket veszítettek. Természetesen egyáltalán nem meglepő,
hogy egy zsidó a maga kapzsi, vitatkozó természetével a jogi és a
pénzügyi munkák felé vonzódik, míg a homoszexuálisok nőies
volta bizonyos mértékű esztétikai érzékkel ruházza fel őket,
amelyet például a reklámok és plakátok, sőt akár
repülőgéptörzsek tervezésében is hasznosítani tudnak. Biztosra
veszem azonban, hogy az igazgatótanács tagjai is elfogadják, hogy
a vállalat bevételének bármekkora, rövid távú visszaesését
messze felülmúlják annak az előnyei, ha tudjuk, hogy minden
munkavállalónk rendes, egészséges árja ember.
A dobolás ezúttal érezhetően kevésbe volt szívből jövő.
Bármennyire fontos volt is a tagok számára, hogy faji, szexuális
és politikai tekintetben nagyfokú tisztaságát érjenek el és
tartsanak fenn, azért az mégiscsak jobban érdekelte őket, hogy a
lehető legmagasabb profitra tegyenek szert. SS-
Sturmbannführer Konrad von Meerbach náci rangjára cserélve
elhagyta ugyan nemesi címét, a nevét viselő vállalatnak azonban
továbbra is vezérigazgatója maradt. Láthatólag rossz néven
vette, hogy Paust végkövetkeztetései iránt csak mérsékelt
lelkesedés mutatkozott. Tüntetően olyan erősen csapta össze
oroszlánmancsra emlékeztető hatalmas kezét, melynek hátát
sűrű, bozontos vörös szőr fedte, hogy a vállalat
igazgatótanácsának tagjai előtt lévő összes toll és kávéscsésze
megcsörrent tőle.
– Köszönöm, Paust – mondta von Meerbach, és felállt. Még
fiatal volt ugyan – harmincas éveinek elején járt –, de testalkata,
izmos válla, széles mellkasa, farönk vastagságú nyaka, haragos
szemöldöke, ami egy nehézsúlyú bokszoló kinézetét kölcsönözte
neki, és veleszületett uralkodói hajlama egy sokkal idősebb
ember tekintélyét kölcsönözte neki.
– Igen elégedett vagyok az erőfeszítéseivel, és biztos vagyok
benne, hogy az igazgatótanács többi tagja is szívesen csatlakozik
hozzám, hogy megtapsoljuk a sikereit.
A Meerbach magánalapítvány kuratóriumi tanácskozásának
nyolc részvevője közül hatan lelkesen csatlakoztak hozzá, de
ketten csak mérsékelten lelkesedtek.
A két ember közül az egyik, aki a legjobb esetben is csak
halvány lelkesedéssel tapsolt, egy hatvanas évei közepén járó,
vékony, idegesnek látszó asszony volt, akinek ujjai mással voltak
elfoglalva. Egy nagy fekete cigarettaszipkát szorongatott velük. A
másik egy fiatalember volt, aki mellette ült. Nem a szokásos
üzletember-öltönyt és inget viselte, mint a jelen lévő többi férfi,
hanem egy hangazöld, szürke tweedszövetből szabott kabátot,
flanelinget, kötött nyakkendőt, alul pedig szürke
kamgarnnadrágot hordott. Egyetemi embernek vagy valami
értelmiségifélének látszott – ami a legcsekélyebb mértékben
sem számított többé bóknak Németországban. Nonkonformista
kinézetét leomló, sötétszőke haja még inkább fokozta, amely
mindig ráhullott jobb szemöldökére, bármilyen gyakran simította
is vissza a halántékára. Ő azonban megtehette, hogy a többieknél
lezserebbül viselkedjen Konrad von Meerbachhal szemben,
merthogy ő Gerhard volt, Konrad öccse, a mellette ülő asszony
pedig az édesanyjuk, Athala, az özvegy grófné.
– Most elmehet – mondta Konrad, Paust pedig kisietett a
szobából. Konrad állva maradt. A hosszú, négyszögletű asztal
egyik oldaláról a másikra pillantva mustrálta a feléje fordult
arcokat.
– Meg vagyok döbbenve, uraim, őszintén meg vagyok
döbbenve – mondta –, attól a gondolattól, hogy itt bárki, bárki –
ismételte, és minden szótagnál megkocogtatta az asztalt –
fontosabbnak tarthatja, hogy egy kicsivel több birodalmi
márkára tegyen szert, mint hogy befejezze azt a munkát,
amelyért a Führer az egész életét feláldozta, nevezetesen az árja
faj megtisztítását. Az ember már-már azt hihetné, hogy önök
maguk is zsidók, akik az első helyre helyezik a pénzt, mindennél
előbbre, holott mindannyian tudjuk, hogy elsősorban a Führerrel
szemben vannak kötelességeink. Én előbb adnám el ezt az egész
gyárat, a körülötte lévő birtokot, sőt még a Schloss-t is, amely a
családom nevét viseli, a benne lévő összes csodálatos
műalkotással és bútorral együtt, előbb válnék meg a teljes
vagyonomtól, mint ettől a kötelességtől…
Konrad a kabátja hajtókáján lévő náci kitűzőre mutatott: a
fehér háttérben látható fekete horogkeresztre, amelyet piros
kör, a körön túl pedig arany koszorú keretezett, amely teljesen
körbefonta a jelvényt.
– Ezt az arany jelvényt, amely a Pártnak tett különleges
szolgálatokért jár, maga a Führer tűzte a mellemre, mert
emlékezett rám a kezdeti időkből. Arra a gazdag gyerekre, aki
még húszéves sem volt, mikor 1923. november kilencedikén
csatlakozott a mozgalomhoz már a müncheni Polgári sorházban
rendezett gyűléstől kezdve …
Jaj, Istenem, már megint kezdi… – sóhajtott magában
Gerhard.
– Aki vállvetve állt a többiekkel, akik büszkén nevezték
magukat nemzetiszocialistának, és nem széledtek szét, amikor
közénk lőttek a rendőrök. Igen, a Führer emlékszik, ki állt
mellette akkor, és ki hűséges hozzá most is. Ezért vagyok
egyszerre ennek a nagyvállalatnak is a feje, és viselem emellett
azt a megtisztelő tisztséget is, hogy SS-Gruppenführer Heydrich
személyi asszisztenseként szolgálhatok. Ide akartam kilyukadni,
uraim és anyám, mert éppen ennek köszönhetően jelenthetem ki
most önöknek – merthogy az első helyre a pártot helyezem, s ezt
mindenki tudja –, hogy a Meerbach Gépgyár történetének
valaha is megélt legnagyobb felvirágzása elébe nézünk.
Csípőre tette a kezét, és diadalmasan pillantott körül, mikor
a szoba ismét a fának koppanó csont és hús hangját
visszhangozta.
– Az elkövetkező négy-öt év során a Reich olyan katonai
terjeszkedésbe fog, hogy az ellenségei reszketnek majd a
félelemtől. A német gyárakban repülők ezrei és tankok tízezrei
készülnek majd. Örökre elmúlik az idő, mikor népünk kénytelen
fejet hajtani a szövetséges hatalmaknak, ahogy eltűnnek majd a
zsidók is, akiknek az árulása aláásta az országot, és előidézte
vereségét. És ennek a sok vadászrepülőnek, bombázónak és
szállítóeszköznek, olyan harci eszközöknek, amelyekhez foghatót
még nem látott a világ, motorokra lesz szükségük. Az összes tank
meghajtásához, amelyek kialakítása messze-mesze felülmúlja
minden más tankét a Föld színén – hiszen ki érhet a német
mérnöki zsenialitás nyomába? –, szintén motorok kellenek majd.
És ki fogja szállítani ezeket a motorokat? Hát ki, ha nem egy
olyan vállalat, amely zsidóktól, komcsiktól és perverzektől
mentes; egy, a párthoz megkérdőjelezhetetlenül hűséges vállalat,
más szóval egy olyan vállalat, mint a Meerbach Gépgyár!
Konrad szerényen és elégedetten fejet hajtott, mikor szavai
nyomán fergeteges tapsorkán tört ki, ismét leült, majd mikor
már helyre állt a rend, így szólt: – Most pedig folytassuk, és
térjünk a tanácskozás privát részére! Herr Lange, megtenné,
hogy beszámol nekünk a Meerbach magánalapítvány betétjeinek
jelenlegi helyzetéről?
Az alacsony, szemüveges ember belepillantott az előtte
fekvő papírokba, és monoton, színtelen orrhangján hosszú, igen
részletes beszámolóba fogott tőkéről, bevételről és kiadásról.
Zümmögő hangja azonban nem tudott elfedni egy nyilvánvaló és
megkerülhetetlen tényt. A Meerbach családnak elképesztő
vagyona volt: nem egyszerűen gazdagok voltak, hanem a
Rotschildokéval, a Rockefellerekével és a Fordokéval felérő
vagyonnal rendelkeztek. A Meerbach-birtok több mint harminc
kilométer hosszan nyúlt el a Bodeni-tó partján. Frankfurti,
zürichi, londoni és New York-i bankbetéteik egymaguk felértek
számos ország teljes nemzeti vagyonával.
Mikor a tények és a számok felsorolása befejeződött, és még
számos egyéb kérdést is megtárgyaltak, ami a tanácskozás
napirendjén szerepelt, Konrad végül így szólt:
 – Jól van, akkor azt hiszem, tarthatunk egy igazán jól
megérdemelt ebédszünetet. Hacsak nem akad valami más téma,
amit valaki fel szeretne vetni. – Hanghordozása nyomatékosan
azt sugallta, hogy nem kellene, hogy felvetődjön ilyesféle. Az
öltönyös emberek sűrűn rázták a fejüket válaszul. Ekkor
azonban Gerhard von Meerbach felemelte a kezét:
– Hát – mondta –, nekem van egy kérésem.
– Igazán? És mi az? – vágta rá Konrad, és a hangjában
nyoma sem érződött a testvéri szeretetnek.
– Kellene még egy kis pénz.
Mikor Twist Olivér kért egy második adagot is a zabkásából,
arra sem született kétségbeesettebb reakció, mint az asztal körül
e pillanatban támadt meghökkent felhördülés.
– Több pénz? – morgott Konrad. – Remek apanázsod van.
Nyilvánvalóan sokkal jobban állsz, mint azok a henyélő diák
haverjaid. Ezenkívül azt hittem, hogy titeket, komcsikat nem
érdekel a pénz és az anyagi javak.
– Ezredszerre mondom, Konnie, hogy nem vagyok és soha
nem is voltam kommunista! Egyébként nem értem, miért utálod
őket annyira. Te a Nemzetiszocialista Pártba tartozol. A
kommunisták Oroszországot istenítik, vagy, ahogy ők makacsul
nevezik magukat, az Egyesült Szovjet Szocialista
Köztársaságokat. Te is szocialista vagy, ők is szocialisták. Bocsáss
meg, ha nem látom a különbséget.
Azért mondta ezt, hogy provokálja őt, és Konrad csupán
azért nem rontott oda, ahol az öccse ült, és nem rángatta ki két
kézzel a székéből és nem verte el, ahogy megérdemelte volna,
mert tudta, hogy ez csapda. Lélegzetét nehezen kapkodva
próbálta féken tartani indulatát, és azt kérdezte:
– Mennyit akarsz? És mire?
– Ötezer birodalmi márkát, légy szíves. Szeretnék venni egy
Mercedest.
– Tehát a konkurencia kocsijára akarod költeni a pénzedet?
– Tekintsd ipari kémkedésnek! Látni akarom, mit tervez a
konkurencia.
– De ötezernél jóval kevesebből is tudsz egy tökéletesen
megfelelő kocsit venni.
– Nem tökéletesen megfelelőt akarok. A legjobbat akarom.
És azért, mert egy von Meerbach vagyok, és veled ellentétben,
Konnie, értek a műszaki dogokhoz. Lehet, hogy a pártnak jó
embere vagy, de szét tudsz szedni egy autómotort,
lecsupaszítani, kitisztítani és újra összerakni? Én igen. És amit én
szeretnék, az egy 29-es Mercedes 500K gépkocsi. Lehet, hogy
úgy tűnik, mint egy szépfiúknak meg a barátnőiknek való
kétülésese kisautó, de ötszáz literes, százhúsz kilowattos
turbómotorja van, legnagyobb sebessége pedig több mint 160
kilométer per óra! A felfüggesztési rendszere is kétségkívül a
legfejlettebb az egész világon. Végül pedig
megkérdőjelezhetetlenül és vitathatatlanul német. Magát a
Führert is különböző Mercedes-Benz modellekben furikázzák.
Konrad von Meerbach hideg kék szemével az öccsére
pillantott: Lehet, hogy szét tudsz szedni motorokat, öcsike –
gondolta –, de még sohasem jártál a Gestapo főhadiszállásának
pincéjében, a Prinz Albrecht Strasse nyolcban, ahol én
dolgozom, mikor Berlinben tartózkodom, és nem láttad még,
hogyan szednek szét egy embert, nem láttad az elméjét és a
lelkét… Hogy is mondtad? Ja, persze, „lecsupaszítva, kitisztítva
és újra összerakva”. Én már láttam. Hallottam őket üvölteni a
fájdalomtól és kegyelemért könyörögni. Láttam, amint
elárulják magukat, családjukat és barátaikat, bármit és
mindent a világon, csak hogy elmúljon a fájdalmuk. És nem
hiszem, hogy te a pökhendiségeddel, az előjogaiddal meg azzal
az okoskodó diák hozzáállásoddal bármiben is különböznél
tőlük.
– Rendben – mondta. – Megkapod a pénzt. De ne engem
hibáztass, mikor összetöröd azt a hülye autódat!
A tanácskozás feloszlott, Konrad hagyta el elsőként a
tanácstermet, a többiek a nyomában lépegettek. Mikor már
majdnem kiléptek az ajtón, a többiek után haladva a hallba
Athala von Meerbach csontos kezét fiatalabbik fia karjára
helyezte. Egykor csodálatos szépség volt, hamvasszőke hajjal,
magas állcsonttal és olyan finom vonásokkal, hogy minden más
nő, bármilyen vonzó legyen is, úgy érezte, hogy az ő kinézete
valahogy otromba és faragatlan őhozzá képest. A boldogtalan
házasság és a fél életen át tartó magány azonban megviselte
Athalát: orcája beesett lett, bőre ráncos, és majdnem áttetsző
bőrén át tisztán látszottak a kék erek. Most fölnézett Gerhardra,
és így szólt:
– Várj egy pillanatra!
A fiú megtorpant:
– Igen, anyám?
Az asszony egy olyan nő szemével nézett rá, aki már túl sok
hazugságot, kifogást és zavaros magyarázkodást hallott a
férfiaktól ahhoz, hogy ne vegye észre az ilyesmit:
– Mondd, édes fiam! – szólt. – Igazából miért kell az a pénz?

***

Miután elvitte Saffront az iskolába, Leon nem repült vissza

Nairobiba, hanem egyenesen Durbanbe ment, és felszállt az első,
északra tartó személyszállító hajóra. Johannesburgi tartózkodása
alatt táviratot kapott az öccsétől, Davidtól, aki most a Courtney
Kereskedelmi Vállalat ügyvezető igazgatója volt, amelyet apja
alapított. Az üzenetben egyszerűen csak ennyi állt:
CK REMÉNYTELEN HELYZETBEN: A CSALÁD JÖVŐJE
KOCKÁN. KÉRLEK, GYERE KAIRÓBA A LEHETŐ
LEGHAMARABB!
 ***

– A család jövőjének téged érintő része lehet, hogy kockán

forog, de az enyém nem – dünnyögte először Leon, mikor
megkapta a táviratot. – Abból a vállalatból csak tíz százalék az
enyém, amit viszont magam szereztem, az, hála istennek, mind
az enyém.
Már majdnem elküldött egy ilyen értelmű, meglehetősen
érzéketlen választáviratot, de aztán úrrá lett magán: Ne légy
ekkora idióta! Minek kétszer elkövetni ugyanazt a hibát?
Több mint huszonöt éve múlt annak a napnak, hogy Leon
elhagyta otthonát, és azóta nem is tért vissza Kairóba. Az, hogy
makacsul nem volt hajlandó visszamenni és kibékülni az apjával,
azon kevés dolog egyike volt, amelyben annak idején nem
értettek egyet Evával. Mivel még kislány volt, mikor elvesztette
az apját, az asszony nem tudta elfogadni, hogy a férfi, akit szeret,
szándékosan szakítja el magát az övétől.
– Egyszerűen csak makacs vagy – mondogatta. – Csak el
kell menned Kairóba, kezet rázni vele és kibékülni.
– Miért én menjek oda? – felelte ilyenkor Leon. – Ez egy
Krőzus. El tudna ő is jönni Kenyába, amikor csak akar.
– Mert pont olyan makacs, mint te. És mert te voltál az, aki
elment. Egyikőtöknek muszáj volna venni magának annyi
bátorságot, hogy befejezze ezt az ostoba viszályt.
– Jó, majd megteszem, ha vége lesz ennek a rohadt
háborúnak – mondta Leon. Aztán véget ért a háború, és
módosította arra a kérdésre megfogalmazott kifogását, hogy
miért nem tesz semmit, hogy rendezze viszonyát az apjával:
„Hogyan hagyhatlak magadra, mikor a gyermekünket várod?” –
mondta. Aztán megérkezett Saffron, és Eva nemegyszer mondta
Leonnak: „Én is szívesen elmegyek veled. Tökéletesen jól
vagyok, és a babát nagyon könnyű hozni-vinni.” Máskor meg azt
mondta, „Hát jó, akkor én itt maradok Saffronnal. Remekül
tudunk majd gondoskodni magunkról, amíg visszajössz.”
Bármennyiszer és bárhogyan mondta is, nem volt elég ahhoz,
hogy Leon megtegye az első lépést északra, Kairó irányába.
Aztán az apja meghalt, és mire halálának híre eljutott
Leonhoz, már eltemették. Örökre elmúlt az alkalom, hogy
kibéküljön az öreggel, és Leon keserűen megbánta, hogy nem
tett semmit, amíg még lett volna rá alkalma. Evának igaza volt.
Az egész dolog nem szólt semmi másról, csak a makacsságról és
az ostoba büszkeségről, és most, hogy már ő is apa volt, rájött,
mennyire hiányozhatott Rydernek, és milyen mélyen bánthatta
anyját az, hogy összevesztek.
A hajó, amely Leont Mombasába vitte volna, Szuez felé
tartott, így hát egyszerűen meghosszabbította a jegyét, és
táviratozott az öccsének Kairóba:
ÚTON VAGYOK. TÁJÉKOZTASS A FEJLEMÉNYEKRŐL
SC/O P&O BRABANTIA HAJÓ

***

Az észak felé vezető út Afrika szarvát megkerülve, majd fel

a Vörös-tengeren a Szuezi-csatomáig három hétig tartott, és
Leon majdnem minden nap felbukkant a hajó távírófülkéjében.
Vagy üzenetet diktált Kairóba, vagy onnan kapott egyet válaszul.
A helyzet, ami nagyon jellemző volt azokra az időkre, egyre
világosabbá vált előtte. Az elmúlt tíz évben a Courtney
Kereskedelmi Vállalat az alapítója által hátrahagyott örökségre
támaszkodott. Mivel Leon, Ryder Courtney legidősebbik fia távol
élt, másodszülött fia, Francis pedig egy bevetésen olyan súlyosan
megsérült, hogy nem tudott teljes munkaidőben dolgozni, a
vállalat irányításának felelőssége a harmadik fiú, David nyakába
szakadt. Őt anyai nagyapjáról, David Benbrookról nevezték el,
aki Kartúm ostrománál esett el a családja védelmében. Mivel a
világgazdaság virágzott, a tömegtermelés új vásárlók milliói
számára tette megfizethetővé az autókat, és a repülőgépgyártás
is terjeszkedett, David arra a következtetésre jutott, hogy a
család összes érdekeltsége közül hosszú távon a Perzsa-öböl
olajmezőin való befektetés hozza a legtöbb hasznot. Ennek
megfelelően nagy kölcsönöket vett fel, hogy kiterjessze mind a
fúrási, mind kutatási munkálatokat, valamint fejlessze a
tankhajóflottát, amely nagy-britanniai és európai finomítókba
szállította az olajat. Ez a stratégia szépen bejött volna, ha az
1929-es Wall Street-i tőzsdekrach nem taszítja zuhanásszerűen
szörnyű válságba a világgazdaságot. Mivel az olajtermelés nőtt,
hiszen a világ összes kőolajtársasága terjeszkedett, a kereslet
viszont csökkent, a piac alapjaiban omlott össze, az olajárak pedig
a mélybe zuhantak.
A Francisnek és Doriannek, a négy Courtney fiú közül a
legfiatalabbnak a támogatását bíró David mégsem vesztette el
lélekjelenlétét. Nem mondta fel a szerződéseket a hajóépítőkkel.
Ehelyett új, alacsonyabb árakat alkudott ki, tudván, hogy a
hajógyárak akár teljes nyereségükről is hajlandók lemondani
azért, hogy ne veszítsék el a munkájukat. Még néhány, nála
kevésbé jól eleresztett társát is kivásárolta a Perzsa-öbölben
lévő olajmezők érdekeltségeiből, azok valós értékének
töredékéért. Azzal érvelt, hogy egyszer csak újra fellendül a
világgazdaság, a kereslet az olaj iránt nőni fog, és a befektetés
megtérül.
De a világgazdaság csak nem akart újra beindulni. A válság
egyre súlyosabb lett. A Ryder Kereskedőcég már nem a vadász
volt, hanem maga a zsákmány. A terjeszkedési stratégia miatt
felgyülemlett adósságokat már nem lehetett törleszteni, és a
vállalat ugyanazzal a végzettel nézett szembe, mint amit ő hozott
másokra. Mindent eladtak a legalacsonyabb áron, és az eladásból
összegyűlt minden fillért a bankároknak adták. Az egyetlen
megoldás az lehetett volna, ha valaki a segítségükre siet. Öccsei
szemében pedig ennek a valakinek Leonnak kellett lennie.

***
 Gerhard von Meerbach a hűvös téli szél ellen felhajtva
kabátja vastag gallérját, kalapját szorosan a szemébe húzva ment
végig a rendező pályaudvar felé vezető úton. Az őt mindenfelől
körülvevő emberek meg néhány kocsi és teherautó zaját
elnyomta a három kilométerre lévő müncheni főpályaudvaron a
következő néhány órában indulásra készülő, rendezés alatt álló
mozdonyok és kocsik hangja, melyek a vasúti tömegközlekedés
szolgálatában működtek. Laimnak hívták ezt a környéket. Laim
egy minden szempontból jellegzetes munkásnegyed volt, ahol a
város elegánsabb részeinek régi utcáit eldobált újságokkal,
rothadó zöldségekkel és kutyapiszokkal borított, töredezett
kövezet váltotta fel. Férfiak és nők tömege töltötte meg az
utcákat: egyesek csendben mentek a dolguk után, mások
ajtófélfának vagy lámpaoszlopnak támaszkodtak, és szájukban
cigarettával figyelték a nagy jövés-menést, megint mások ujjal
mutogattak, rekedt hangon kiabáltak és káromkodtak, amitől
Gerhard annyira megijedt, hogy ki se merte nyitni a száját,
nehogy arisztokratikus hanghordozása elárulja iskolázott voltát.
Erre az alkalomra legrégibb, legrosszabb öltönyét vette föl,
azt, amiben egyetemi előadásokra, építkezési területekre,
bulikra járt, meg a számtalan, füstös bárokban és kabarékban
késő éjszakáig tartó kimaradásra diákévei során. Fekete anyaga
a túl sok viseléstől meg a korától zöldes árnyalatúvá kopott.
Mindkét könyökén foltozva volt, és közelebbről szemlélve durva
stoppolás nyomát is fel lehetett fedezni rajta azon a részén, ahol
egy akkori barátnője megjavította az egyik nadrágzsebét, amely
majdnem leszakadt a diákok között dívó különösen vad, de
játékos verekedések egyikének alkalmával. Legrégibb ingét
viselte, az általában hozzá erősített, kikeményített gallér nélkül,
és kölcsönkérte a családi autóflottát szervizelő egyik szerelő
lapos, olajos sapkáját.
Elhaladt egy szabóműhely mellett, melynek kirakatára valaki
mésszel egy elnagyolt David-csillagot festett, mellé pedig a
„Jude” szót firkantotta. Alatta ez ordított a plakátról: „Ne
vásárolj zsidótól!” A műhely zárva volt, az ajtó le volt lakatolva. A
kirakatban álló próbababákat por lepte, az egyik fel is borult.
Úgy látszott, a zsidókat elkergették.
Egy Bierkellerből áporodott italszag és rekedtes hangok
kórusa áradt ki, mely harmonikakísérettel énekelt egy régi
bordalt, a „Lang Lang Ist’s Her”-t. A Bierkeller előtt egy férfi
lopva körülpillantott, majd egy durva technikával nyomtatott
lapot nyomott Gerhard kezébe:
– Te barátnak látszol – mondta, és visszaszaladt a sötétbe.
Gerhard a lapra pillantott, melynek címe ISK – A Nemzetközi
Szocialista Harci Szövetség Újságja volt, amelyben a következő
vezércikk állt: „Nemzetközi szocializmus az Autobahnon”. Alatta
egy kép, amely a Frankfurt és Darmstadt közötti gyorsforgalmi
út, a világon az első ilyen jellegű autópálya, Adolf Hitler „öröme
és büszkesége” legújabb szakaszán dolgozó embereket ábrázolta.
Az alatta lévő szöveg beszámolt a munkások elégedetlenségéről
rossz fizetésük és elviselhetetlen életkörülményeik miatt. De a
munkások visszavágnak, mondta a cikk írója. Tüntetéseket
szerveznek, lassítják a kivitelezés folyamatát, és még jelszavakat
is mázolnak az út felett átívelő új hidakra.
Gerhardnak földbe gyökerezett a lába. Lehetséges, hogy ebből
bármi is igaz lenne? A filmhíradók tele voltak az új Autobahnról
szóló történetekkel, de egyik sem említette, hogy a munkások
elégedetlenek lennének, hiszen mindig úgy ábrázolták őket, hogy
széles mosollyal az arcukon robotolnak a haza üdvére.
Hivatalosan a felfestett jelszavakról sem ejtett senki egy szót
sem. Hát erről nemigen beszélnének. Vagy mégis? – gondolta
Gerhard, miközben összegyűrte a lapot, és a legközelebbi
szemetesvödörbe nyomta. Aztán ő is körülnézett, ahogy az imént
az ISK-aktivista tette, vagy bárki más is Münchenben, abban a
városban, amelyből a Gestapo kinőtt, és ahol azt feltételezték,
hogy a titkosrendőrség szeme és füle folyamatosan, éberen figyel
mindenütt. Gerhard villamossal ment a Laimer Platzra,
szemügyre vette a többi fel- és leszálló utast, mikor pedig
leszállt, megbizonyosodott arról, hogy nem követi senki.
Útközben a Fürstenrieder Strassén végighaladva időről időre
megállt, és rápillantott a kirakatok üvegére, hogy lássa, mi
történik mögötte, pont úgy, ahogy a filmek szereplőitől látta a
moziban. De semmi jele sem volt annak, hogy a nyomában
lennének, ezért továbbment a célja felé.
És most megérkezett. Elindult fölfele egy rövid töredezett
kőlépcsőn egy bérház bejárata felé. Az ajtó körül foltos volt a
tégla, ahol a lyukas esőcsatornából ömlő víz elmállasztotta a
vakolatot. Ráfért volna, hogy újravakolják. A bejárati ajtó nem
volt zárva. Gerhard belökte, és besétált egy folyosóra, melynek
mindkét oldalán kerékpárok álltak a falhoz támasztva. Egy kis
tábla mutatta a lakások számát, amelyek a Gerhard Meerbach
előtt magasodó lépcsőházból nyíltak. Az utolsó szám, a 12b mellé
egy nevet látott odafirkantva: Solomons.
Ó, Izzy, hát már itt tartunk? – gondolta Gerhard, és felidézte
azokat a napokat, amikor anyja látogatóba vitte őt
Solomonsékhoz, abba a gyönyörű házba, mely a Königinstrassén
– a Királynő utcában – az angolparkkal pontosan szemben
emelkedett. Solomonsék nemzedékek óta voltak a von
Meerbachok családi ügyvédjei, és olyan tökéletesen
asszimilálódtak a német felsőosztály életviteléhez, hogy Gerhard
anyja azt szokta mondogatni:
– Az ember szinte alig veszi észre, hogy zsidók.
Az ebédlőben egy vitrinben tartották azokat a kitüntetéseket,
amiket Isidore, a család szeme fénye a háborúban kapott.
Semmivel sem harcolt kevésbé bátran és hősiesen, mint a Kaiser
seregének többi katonája, és mivel csodával határos módon
életben maradt, míg sokan mások meghaltak körülötte, ezért
eközben szerény Leutantból az Oberstig, vagyis ezredesi rangig
vitte. Solomons Vilmos német koronahercegnek, a Kaiser
örökösének vezetése alatt az 5. hadsereg Tizenötödik Bajor
Tüzérhadosztályában harcolt. A herceg kézzel írott ajánlólevele,
amelyben Solomons hősiességét méltatta, büszkén foglalt helyet
a Pour le Mérite-érme, a legendás „Kék Max” mellett. Ez volt a
legmagasabb kitüntetés, melyet német katona kaphatott. Isidore
a tűzharc során tanúsított különös bátorságáért kapta, meg azért
az önzetlenségért, hogy Verdimnél hajlandó volt kockára tenni a
saját életét a parancsnoksága alatt szolgáló emberek
védelmében.
Solomons nem beszélt a háborús élményeiről. Gerhard
azonban emlékezett, hogy egy szilveszterestén a Schloss
Meerbach nagy márványlépcsőjén ült, és figyelte, ahogy a
vendégek megérkeznek az aznapi ünnepségre. Az urakkal
közölték, hogy hordhatják a kitüntetéseiket. A magas Isidore
Solomons, komolyan viselkedve, hibátlan öltözékben lépett be,
mellén a fekete-fehér szalagon lógó arany tölgyfalevélnyalábbal
keretezett kék kereszttel, melynek elülső részére a „Pour le
Mérite” szavak voltak írva. A férfiak olyan kitüntetett tisztelettel
köszöntötték, amit legfeljebb egy főnemesnek adtak volna csak
meg, az asszonyok pedig, úgy tűnt, molylepkeként vonzódtak a
fényéhez, míg más, gazdagabb, befolyásosabb és híresebb
emberek mellett – a vendéglistán ugyanis számos ünnepelt
színész, író, festő és zenész szerepelt – úgy mentek el, mintha
észre sem vették volna őket.
És ezek a Solomonsék most odáig süllyedtek, hogy penészes,
hámló vakolatú falak közt kellett járniuk le és föl azon a lépcsőn,
amelyen Gerhard most fölfelé haladt. A káposztafőzelék szaga
meg az áporodott izzadságszag keveredett az emberi ürülék
mellékhelyiségekből áradó szagával. Két emeletre jut egy –
állapította meg Gerhard, miközben felidézte a régi Solomons-ház
ragyogó márvány fürdőszobáit.
Végre felért a legfelső emeletre. Végigment a szűk folyosón,
amely alig volt szélesebb, mint a válla, majd bekopogott a 12b
jelzésű ajtón.
– Fáradjon be, kedves barátom! – mondta Solomons
közömbösen, mintha mi sem történt volna, és betessékelte
Gerhardot a zsúfolt, oda nem illő, műbőrrel díszített bútorokkal
teli nappaliba, melyeket Gerhard felismert a königinstrassei
házból. Solomons ugyanolyan hibátlan öltözékben volt, arca
ugyanolyan tökéletesen borotvált és ápolt, mintha még mindig
München egyik legelegánsabb ügyvédje lenne. A kanapé végében
szépen összehajtott ágyneműt leszámítva – melyen minden
bizonnyal az egyik családtag aludt – szemlátomást hibátlanul
berendezett szoba felé intett.
– Jól néz ki – mondta Gerhard. – Mintha éppen az irodába
indult volna.
Solomons vállat vont.
– Az ember megpróbálja fenntartani a nívóját. És
tulajdonképpen a szakmában maradtam, ha nem is hivatalosan.
Ezen a környéken mindig akadnak emberek, akiknek szükségük
van jogi tanácsra. Nagy részük ugyan nem engedheti meg
magának, hogy fizessen, de így legalább elfoglalom magam, és…,
nos, mondjuk úgy, hogy néhány ügyfelem képes gondoskodni
arról, hogy senki se zavarjon minket itt. Ez pedig manapság
nagyon sokat ér.
– Itt van Claudia? – kérdezte Gerhard. – A gyerekek,
felteszem, az iskolában vannak.
– Igazából a gyerekeket mostanában itthon oktatjuk.
Világossá tették számunkra, hogy nem kívánatos a jelenlétük az
iskolában. Hát, amúgy is nehezemre esett volna fizetni a
tandíjat… Tehát, hogy a kérdésére válaszoljak, Claudia nincs itt.
Elküldtem a parkba anyámmal és a gyerekekkel. Azt gondoltam,
legjobb lesz, ha kettesben beszélgetünk. Remélem, egyetért.
– Teljes mértékben…, természetesen – felelte Gerhard,
fenntartani igyekezvén a látszatot, hogy kedélyesen fecsegnek,
pont úgy, mint a régi szép időkben. De nem lehetett. – Izzy…,
Solomons úr…! Olyan szörnyen sajnálom. Szégyellem, hogy így
kell látnom magát.
– Badarság, édes fiam, ne törődjön vele! Van egy
hálószobánk, egy konyhánk, egy közös fürdőszobánk és vécé az
alattunk lévő emeleten. Hát, messze nem ugyanaz, mint a
Königinstrasse, de a verduni szállásommal összevetve
határozottan palotának tűnik. És sokkal kevesebb a patkány.
Gerhard elnevette magát. Solomons több mint huszonöt
évvel volt nála idősebb, elég idős ahhoz, hogy akár az apja
lehessen. A háború végén örökölte meg elhunyt apjától a családi
ügyvéd tisztségét. Mivel apa nélkül nőtt fel, hiszen az ő apja a
háború legelején elesett, Gerhardnak szüksége volt egy idősebb
férfira, akihez tanácsért fordulhat, vagy egyszerűen valakire, aki
meghallgatja a gondjait, és Isidore Solomonsra – aki éles elméjű
volt, finom modorú, töviről hegyire ismerte a jogot, teljes
mértékben lojális volt a von Meerbach családhoz, és nevéhez
méltó született bölcsességgel volt megáldva – természetes
módon esett a választása.
– Konradnak sose lett volna szabad elbocsátania önt. Jobban
kellett volna igyekeznie a barátainál a pártban, hogy
mentességet adjon magának a zsidótörvények alól. Magát
kitüntették a Maxszal, az ég szerelmére!
Solomons megvonta a vállát, és szomorúan,
kényszeredetten elmosolyodott.
– Úgy látszik, a Pour le Mérite már nem az, ami volt. Nem
hibáztatom Konradot. Az az igazság, hogy már nem tudtam
többé végezni a munkámat, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy
bármit is javulni fog a helyzet. Figyeljen ide, Gerhard! Ami eddig
történt, az még csak a kezdet.
– Akkor legalább egy rendes lakóhelyet juttathatott volna
magának. Annyi év, annyi nemzedék után ez a legkevesebb, amit
az én családom az önéért megtehet.
– Hát, ez igaz. De Konradnak most a saját karrierjével kell
törődnie. Úgy hallom, hogy most közvetlenül Heydrichnek
dolgozik mint valamiféle segéd, ugye?
– Így van. Ő Heydrich személyi titkára. Most, hogy
Heydrich alá tartozik az egész Gestapo meg a titkosrendőrség,
Berlinben dolgoznak, és Konrad mindenhova vele megy. Még a
Führer nyaralójában is járt Berchtesgadenben.
 – Adolffal és Evával teázni a teraszon. Milyen gemütlich!
– Gyanítom, hogy ez igazából nem annyira bájos.
Mindenesetre afelől nyugodt lehet, hogy legalább az egyikünk
érti a tartozás és a becsület fogalmát. Sikerült ötezer birodalmi
márkára szert tennem a családi alapítványból. A kuratóriumi
tagok azt hiszik, Mercedest veszek. Reménykedjünk, hogy
sohasem akarják majd látni.
– Köszönöm, Herr von Meerbach! – mondta Solomons, és ez
e pillanatban igencsak távolságtartóan hangzott, miközben
Gerhard a kabátja belső zsebéből egy borítékot húzott elő, és
átnyújtotta azt. – Ön túlságosan bőkezű. A legtöbb ember egy év
alatt nem keres meg ennyit. Sokkal nagyobb segítség lesz ez
nekünk, mint ahogy el tudná képzelni.
– A legtöbb ember nem von Meerbach vagy Solomons. –
Gerhard elhallgatott. – Nem kérdezem meg, mit fog csinálni vele.
De bármit tesz is, bárhová megy is, mindig jó szívvel leszek maga
iránt. És… – Gerhard felsóhajtott. – És ez nem csak arról a
családi dologról szól, bár komolyan gondoltam, amit mondtam. Ez
személyes ügy is. Amíg élek, nem fogom elfelejteni az irántam
való kedvességét, meg hogy hányszor vette a fáradságot, hogy
meghallgasson és segítsen nekem. Soha.
Solomons atyaian Gerhard vállára tette a kezét.
– Ön jó ember, de ezek az idők nem a jó embereknek valók.
Ezért ne felejtse el, hogy keménynek és határozottnak, ha kell,
olyan kegyetlennek kell lennie, mint a rossz emberek, akik
Európa-szerte egyre többen kerülnek hatalomra. Tűzzel kell
harcolnia az ő tüzük ellen, különben diadalmaskodnak, s minden
elvész. Mondja, ismeri ön William Butler Yeats munkásságát?
Gerhard megcsóválta a fejét.
– Ő egy ír költő, s azt hiszem, igen kiváló. Van egy Második
eljövetel című verse. Természetesen angolul írta, de nekem
megvannak a művei német fordításban. – Solomons egy rozoga
könyvespolchoz lépett, és levett egy kis kötetet, amely a sokat
forgatott és szeretett könyvekre jellemző foltokkal és
gyűrődésekkel büszkélkedett. – Yeats ezt 1919-ben írta, mikor
még nem száradt fel a vér az utolsó háború után, de ő már a
következőt látta közeledni, akár egy próféta – mondta Solomons,
miközben lapozgatott, míg megtalálta az oldalt, amit keresett: –
Ach so, megvan! Hallgassa meg ezt a néhány sort, Gerhard, mert
sokat elmondanak nekünk:
Széthull minden; már nem tart a közép;
a földet anarchia dúlja szét,
vérszín ártatlanság áldozata megfúl;
hitehagyott a jó, s a rosszakat
a meggyőződés szenvedélye fűti.{1 }

Ön a legjobbak közül való, Gerhard. A legeslegjobbak közül.

Így aztán önnek ugyanannyi meggyőződésre és szenvedélyre
lesz szüksége a jó dolgokban, amiket tesz, mint a
legrosszabbaknak az összes gonosz cselekedetük iránt, amit
elkövetnek. És maradjon életben. Az isten szerelmére, Gerhard,
tegye, amit én tettem Verdunnél, és bármi történjék is…
maradjon életben!

***

A három Courtney fivér a kairói Shepheard’s Hotel teraszán

gyűlt össze ebédre. Leon itt vett ki szobát, miután a szuezi
kikötőből vonattal odautazott. Szép, meleg idő volt, ami azonban
kairói mértékkel kellemesen hűvösnek számított. Leon asztalt
foglalt, és korán érkezett. Egy ebéd előtti gin-tonikot
kortyolgatva figyelte a sürgés-forgást: öltönyös és kalapos
európaiakat, lebegő köpenyes arabokat; utcai árusokat, akik
kiabálva igyekeztek vásárlót fogni, miközben mandulával és
sárgabarackkal megrakott nagy kosarakat cipeltek; idegenek
felesleges piasztereiért könyörgő utcagyerekeket; lovas kocsikat,
amelyek szekerekkel és szamarakkal küzdöttek a haladás
jogáért, és a dudát dühösen nyomkodó autósokat. A nők viselete
megváltozott, amíg Leon távol volt. Sokkal több volt az autó és a
bicikli, és a kipufogógázok bűze most hozzákeveredett az állandó
por-, trágya-, fafüst- és fűszerillathoz, amely időtlen idők óta állt
itt a levegőben, a város alapvető jellege azonban ugyanaz
maradt.
De mi van a testvéreivel? Egyáltalán felismeri-e őket annyi
idő után?
Egy fehér kabátos pincér jelent meg az asztalánál, és így
szólt:
– Megérkeztek a vendégei, effendi.
Leon maga mögé pillantott, és három férfit látott meg, akik
feléje közeledtek. Davidot azonnal észrevette. Magas, nádszál
vékony legényke volt valamikor, és most is ugyanúgy festett, bár
már negyven felé közeledett. Még homokszín haja is, amely a
legvilágosabb volt a családban, olyan kócos és látszólag fésületlen
volt most, hogy már komoly üzletembernek számított, mint
iskoláskorában. Doriant is azonnal fel lehetett ismerni. Ez a sötét
bőrű, éterien törékeny testű és gyors mozgású fiú örökölte
édesanyjuk művészi tehetségét. Tíz vagy tizenegy éves korában
már zseniálisan gonosz karikatúrákat rajzolt a bátyjairól, vagy
olyan remek akvarell tájképeket festett, amelyeket akár felnőtt
művészek munkáinak is lehetett volna gondolni. Gyűrött,
homokszínű vászonöltönyéből, amelyet öv helyett csak egy
madzag tartott, meg a kigombolt nyakú sötétkék ingből, amely
alól egy vászonkendő kandikált elő, látszott, hogy még mindig ő
volt a művész a családban.
Így már csak Francis maradt, aki a három fivér közül
korban a legközelebb állt Leonhoz, talán túlságosan is közel, mert
Leon mindig úgy érezte, hogy Francis inkább riválisként, mint
szeretettel tekint rá. De az az idő már majdnem harminc éve
elmúlt, és az alatt az idő alatt lezajlott egy háború is, amelyben
Francis többet szenvedett, mint közülük bárki, és jobban meg is
változott, mint akármelyikük.
De vajon előnyére vagy hátrányára? Ezt gondolta Leon,
amint Francist figyelte, aki kissé sántikálva és botjára
támaszkodva közeledett felé. Ez kulcsfontosságú volt a terve
szempontjából. Sőt, valójában az egész Courtney Kereskedelmi
Vállalat megmaradása szempontjából is az volt.
Davy józan fickó. Ha látja, hogy igazságos vagyok, el fogja
fogadni. Dorian követni fogja őt. De mi van veled, Frankie fiú?
Te merre ugrasz?

***

Francis Courtney kapitány a földközi-tengeri expedíciós

haderőnél szolgált, amely a Hellé-foknál szállt partra Nyugat-
Törökországban, 1915 áprilisában. A fok északi oldalán az Égei-
tenger vize terült el. Délre voltak a Dardanellák, az a szoros,
amelyen minden, a Földközi- és a Fekete-tenger között
közlekedő vízi járműnek át kellett kelnie. A Dardanellák az
Oszmán Birodalom kezén volt, amely a háborúban Németország
oldalára állt. Ha azonban a szövetségesek megszerzik a szoros
feletti ellenőrzést, lehetővé teszik a közvetlen kapcsolatot az
észak-afrikai és közel-keleti brit haderők meg a Fekete-tenger
távoli partjain állomásozó orosz szövetségeseik között. A
Dardanellák-hadjárat elsődleges célja, ahogy ezt eleinte
nevezték, az volt, hogy a francia és az angol királyi
haditengerészet hajóinak segítségével kikényszerítsék a tengeri
áthaladást a szoroson. Winston Churchill (avagy ahogy ettől a
pillanattól kezdve Leon Courtney nevezte: „az a hülye, barom
Winston”) szemében a műveletnek egyszerűen kivitelezhetőnek
kellett volna lennie. Az Oszmán Birodalom hanyatlott,
inkompetens volt, és meggyengítették a belső lázadások is. A
királyi haditengerészeté volt a legnagyobb tengeri haderő,
melyet a világ valaha is látott.
Sajnos azonban a tenger alatti aknamezők, a parton pedig a
török tüzérségi ütegek együttesen elintézték a brit flottát, és
megalázó visszavonulásra kényszerítették. A hadvezetés ezután
úgy döntött, hogy a török tüzérséget a szárazföldön kell
megtámadni, s ezzel elkezdődött a hadművelet második
szakasza, amelyben brit, francia, indiai, ausztrál és új-zélandi
csapatok is részt vettek. Főképp az ausztrál katonák soraiban
elszenvedett veszteségek mutatták meg a legnyilvánvalóbban,
hogy milyen hősiesen harcolnak a közlegények, ugyanakkor
milyen totálisan elhibázott a parancsnokok stratégiája. Mert ez
volt az a hírhedt Gallipoli, amely még a véres katasztrófákban
bővelkedő Nagy Háború felől tekintve is elképesztő méretű
katasztrófa volt. A közfelfogással ellentétben a szövetséges
haderő nagy többségét kitevő brit csapatok soraiból került ki az
összes halott és sebesült mintegy kétharmada. Francis Courtney
is közöttük volt.

***

Apja legnagyobb bánatára, mikor Francist először behívták,

az alapkiképzésen nyújtott rossz teljesítménye azt
eredményezte, hogy felettesei megítélése szerint „nem való
tisztnek”, így közlegénynek sorozták be. A Gallipoli-hadjárat
idejére már őrvezetői rangban szolgált, és az ezred
szállásmestere mellett irodai munkát végzett. Az ellátmány
érkezését meg kiosztását felügyelte. Míg Ryder Courtney
szomorúnak tartotta a dolgok ilyetén állását, Francis örült ennek.
Annak dicsőségét, hogy valaki alhadnagyként kezdje a katonai
szolgálatot, az ő szemében messze felülmúlta a fiatal tisztek
riasztó halálozási aránya. Hadd vezessenek ők támadást a
géppuskákkal védett ágyúállások ellen! Ő sokkal boldogabb volt
azzal, hogy a szállásmester raktárában számlákat töltött ki, és
rendben vezette a könyvelést. A Gallipoli-fiaskó legvége felé
azonban nagy sietve Egyiptomból a frontra érkezett egy Garden
nevű ember, a királyi különleges műszaki alakulat kapitánya.
Háromezer henger klórgáztöltetet hozott magával, mert a
londoni hadügyminisztérium egyik kétségbeesett irodakukaca
azt vetette fel, hogy ennek a gáznak a segítségével sikerülhet
majd kimozdítani a törököket az állásaikból és diadallá
változtatni a katasztrófát. Ez azonban nem csak erkölcstelen
ötlet volt, de praktikus okokból is rossznak bizonyult. A Hella-fok
körül fújó tengeri széljárás ugyanis nagyon változékony volt.
Ugyanolyan esélye volt annak, hogy a szél a gázfelhőt visszafújja
a brit vonalakra, mint annak, hogy a törökök felé fújja. Ráadásul
a török hadállások magasabban feküdtek, mint a
szövetségesekéi, a klór pedig, mivel sokkal nehezebb a levegőnél,
inkább lefelé süllyed, nem pedig fölfelé emelkedik.
Ezért elvetették a tervet, és a gáztartályokat a raktárba
helyezték, amíg vissza nem lehetett küldeni őket Garden
századossal együtt Alexandriába. Teljesen véletlenül azonban
egy elkószált török gránát a lerakat mellett robbant fel, ahol a
gáztartályokat tartották, és egy repesz felsértette az egyik
henger oldalát. Francis Courtney éppen akkor vizsgálta át a
készletet, ellenőrizendő, hogy a raktár nyilvántartásában
pontosan rögzítették-e a lőszerek mennyiségét. Sőt, éppen a
klórgázos hengerek mellett haladt el, mikor a rakéta
becsapódott. A robbanástól rémülten, de sértetlenül zuhant a
földre, miközben a sérült tartályból jelentős mennyiségű klórgáz
szabadult ki.
Éles fájdalom hasított a szemébe és a torkába, úgy érezte,
mintha egy hatalmas kéz markolná a mellkasát, a tüdeje pedig
görcsösen zihált, mintha fuldokolna. Nagy nehezen sikerült talpra
állnia, és elvonszolnia magát a gáz útjából. Ez mentette meg az
életét. Így is köhögés és csuklási rohamok kínozták. Nem látott,
mert a szeméből ömlött a könny, amellyel szervezete
kétségbeesetten próbálta eltávolítani a zavaró anyagot. A szája
közben a másik végleten ment keresztül, kiszáradt a
szomjúságtól, érezte, hogy a nyelve megdagadt és lepedékessé
vált. Francis a földre roskadt, később egy csapat szanitéc talált
rá, amint az oldalán feküdt, fájó fejjel és nyitott szájjal, mert
kétségbeesetten próbálta megint kipréselni a testéből a
tüdejében felgyülemlett folyadékot. Arca sápadt, sárgászöld volt,
és az elkövetkező néhány óra folyamán különböző testrészei is
kísértetiesen élénk színekben kezdtek el játszani, ahogy a gáz
meg az általa okozott oxigénhiány megtette hatását: arcának
keserű sápadtságát lassan élénk lilásvörös szín váltotta fel, míg a
kezén a köröm az egészséges rózsaszínből halálosan kékké
változott. Kimerült volt, mégis ideges, mert elfogta egyfajta
pánikkal határos izgalom, amit az okozott, hogy nem kapott
levegőt. Mindene fájt, egész teste tiltakozásban tört ki: köhögés,
végeérhetetlen hányás és hasmenés fogta el kiszámíthatatlan
egymásutánban.
Francis végül elaludt. Mikor felébredt, sokkal jobban érezte
magát. Néhány órával később azonban újabb hullámban tört rá a
fizikai gyötrelem, ahogy összetört teste, melynek minden
védvonala leomlott, megadta magát az akut hörgőgyulladásnak.
Visszatért a köhögés, és az arcához tartott zsebkendőket
hamarosan zöld, vércsíkokkal vegyes genny borította. Miközben
a láza harmincnyolc fok fölé emelkedett, a pulzusa elhaló és gyors
lett. Néhány óráig félrebeszélt, és a katonai kórház orvosai
biztosak voltak benne, hogy ő is a halálos áldozatok egyre
növekvő listájára kerül. Aztán azonban, mikor már úgy látszott,
hogy minden elveszett, alábbhagyott a láza. Francis életben
maradt.
„Az mentette meg, hogy Courtney” – írta Leon anyja a
levelében, melyben elmesélte, mi történt. – „Frank egyszerűen
túl makacs volt, nem volt hajlandó meghalni, apukádnak pedig
nem lehetett nemet mondani. Elment egészen a
hadügyminisztériumig, hogy engedélyt kapjon arra, hogy
visszaszállítsa Franket Alexandriába, aztán pedig gondoskodott
róla, hogy Levante legjobb orvosai és nővérei ápolják. Ha Isten is
úgy akarja, reméljük, meggyógyul.”
Még így is lassan haladt a dolog. Frank majdnem négy éven
keresztül lábadozott: előbb kórházban, aztán szanatóriumban,
majd pedig otthon, a szülői házban. Végül sokkal gyengébb lett,
és rettenetesen érzékeny az éles fényre, ezért hordott botot és
sötét szemüveget. De sok vak, nyomorék és csonka veteránhoz
képest, akik olyan borzalmas, de gyakori látványt nyújtottak a
háború utáni utcákon, Francis Courtney viszonylag jól megúszta.
– Örülök, hogy ilyen jó színben vagy, Frank – mondta Leon
olyan hangsúllyal, hogy kétség sem fért hozzá, hogy komolyan
gondolja, amit mond.
Francis erre rögtön sértődötten kezdett viselkedni.
Megvetően felmordult, és a szája keserű fintorba torzult, mikor
ezt mondta:
– Tehát nem jöttél vissza, mikor a testvéred hónapokig
feküdt sebesülten. És akkor sem jöttél vissza, mikor apád
haldoklott. De abban a pillanatban, hogy a pénzed forog kockán,
hanyatt-homlok itt teremsz. Bocsáss meg, hogy nem vagyok
elragadtatva. – Lihegve beszélt, és amikor befejezte a
mondandóját, rekedten és szárazon felköhögött, amiből Leon
megérezte, hogy testvére haragszik, bár a köhögés egyben
állapotának a tünete is volt.
– Nyugi, Frank! – mondta David. – Nem kellene
felhánytorgatni a régi dolgokat, hm?
Leon nem vett tudomást a provokációról.
– Hát, mindenesetre örülök, hogy látlak – mondta, és
kinyújtotta a kezét.
Francis látványosan nem fogadta el ezt a gesztust sem.
– Köszönöm, hogy egész idáig eljöttél, Leon – szólt David,
aki a békítő szerepét játszotta. – Igazán nagyon remélem, hogy
valami olyasmit tudunk kitalálni, ami mindannyiunk javára válik.
Kézfogása erős volt, és határozott, olyan emberre vallott, aki
hozzá van szokva a felelősségvállaláshoz meg ahhoz, hogy
betartsa a szavát.
Dorian hátralépett egy pillanatra, és úgy szemlélte Leont,
mintha épp portrét készülne festeni róla, majd így szólt:
– Hmm… Kissé viharvert már a kortól a bátyám, de
alapjában véve még mindig ugyanaz, mint volt. – Aztán
elvigyorodott, és Leon meglepetésére szeretettel ölelte meg. – Jó
látni, öregem!
– Téged is – felelte Leon, majd kezével az asztal felé intett,
és így szólt: – Üljetek le, és rendeljetek valamit inni! Baromi jó
gin-tonikot csinálnak itt, ahogy ez az üres pohár is mutatja.
– Remek ötletnek hangzik – mondta David.
Dorian elgondolkozott egy pillanatra:
– Én az hiszem, vodka-martinit kérek, ha nem baj, bátyus.
– Természetesen. És te, Frank?
– Johnny Walkert, tisztán, jég nélkül, de ne duplát.
Megkapták az italt, ételt rendeltek, amit kisvártatva fel is
szolgáltak, ők pedig elfogyasztották. A négy férfi beszélgetése
egész idő alatt az olyan testvérek egyszerű beszélgetésének tűnt
csupán, akik rég nem látták egyik társukat. Leon az anyjuk és
húgaik felől érdeklődött, és családjaikról is naprakész részleteket
tudott meg. David megnősült, és két gyereke volt: egy tízéves fiú
és egy hétéves lány. Francis is házas volt egy darabig, de a
felesége, Marjorie már rég elhagyta, és azóta nem talált új társat.
Dorian ugyanakkor egyáltalán nem hajtotta igába a fejét, mert
szemmel láthatólag jobban szeretett olyan helyeken mozogni,
ahol folyamatosan újabb és újabb nők tűntek fel.
– Nem hiszem, hogy valaha is lefestett volna egy nőt
anélkül, hogy ágyba vitte volna – jegyezte meg David.
– Ez nem igaz – ellenkezett Dorian. – Pár évvel ezelőtt egy
fickó megkért, hogy fessem le az édesanyját. Azt mondta, hogy
szeretne valamit, ami emlékezteti rá, mikor már nem él.
Fantasztikus öreglány volt, majdnem hetvenöt, de még mindig
remek fizikai állapotban, és ráadásul olyan okos, mint a nap.
– Mondd, hogy nem… – szólalt meg Leon nevetve.
– Ó, persze, hogy nem! – kiáltott fel Dorian, mintha még a
feltételezésért is megharagudott volna. – Pont ezt akartam
mondani. Azért nálam is van egy határ. – Egy percre elhallgatott,
majd hozzátette. – Bár be kell vallanom, megfordult a fejemben.
– Igazán nem hiszem, hogy ez a téma, miszerint Dorian
képtelen szexuálisan visszafogni magát, bármennyire is érdekes
vagy akár hasznos lehetne – mondta Francis idegesen. – Nem
térhetnénk inkább a tárgyra? Ezért vagyunk itt, nemde? És
legyünk őszinték, Leon, nem jöttél volna el ilyen messzire
megbeszélni ezt, ha nem gondolnád, hogy hasznot húzhatsz a
szerencsétlenségünkből. Tehát áruld el nekünk, légy szíves,
pontosan hogy akarod csinálni!

***

Leon az öccsére pillantott. Most már látta, hogy a

legmélyebb sebeket Francis inkább a lelkében, mint a testén
viseli. Itt esett benne az igazi kár, és ezért ez is volt a
legveszélyesebb.
Lassan felelt, nem hagyta, hogy Frank sürgetése sietségre
sarkallja, vagy elrontsa a kedvét. Ehelyett odaintette a pincért,
és kávét rendelt mindegyikük számára, majd így szólt:
– Nos, akkor hadd kezdjem azzal, hogy összefoglalom a
helyzetet, ahogy én látom. Aztán majd megbeszéljük, mit
kezdjünk vele. Megvannak ugyan a magam ötletei, de biztos
vagyok benne, hogy nektek, mindnyájatoknak szintén megvan a
sajátotok.
– Jól látod a helyzetet – szólt David. – Halljuk tehát!
– Hát jó… Először is azt szeretném mondani, hogy szerintem
teljesen józanul viselkedtél, Davy. Számomra is nyilvánvaló, hogy
az olajalapú üzemanyagra csak nőni fog a kereslet – manapság
még a hajókat is legalább annyira üzemeltetik dízelolajjal, mint
szénnel –, és semmi okod nem volt rá, hogy számíts erre a
végtelenül hosszúra nyúló, rohadt válságra. Senki más sem
számított erre. Ezért nem kell téged hibáztatnom. Másrészt
viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a
Courtney Kereskedelmi Vállalat szorult helyzetben van.
Nemcsak az olajról van szó. Apa összes Dél-Afrikában található
bányaipari befektetése is bajban van. Manapság alig vesznek
aranyat meg gyémántot. Még az egyiptomi gyapotkereskedelem
is hanyatlóban van. Meg aztán a szállítás is leállt, mert senki sem
engedheti meg magának, hogy kereskedjen. Tehát semmi nincs,
ami kisegíthetne. És hozzávetőleges számításaim szerint a
vállalat összes tartozása kicsit több mint hatmillió font.
– Hatmillió-kétszázhetvenkilencezer-négyszázhetvenkét
font, tizenhét shilling és tíz penny volt a pontos összeg, ahogy
utoljára kiszámolta a főkönyvelőnk – mondta David.
– Hát az a tizenhét egész tíz nem jelent gondot – mondta
Dorian naivan.
– És átlagosan évi nyolc százalék kamatra vettétek fel –
mondta Leon.
– Körülbelül igen – helyeselt David.
– Ez azt jelenti, hogy a Courtney Kereskedelmi Vállalatnak
évi félmillió fontra volna szüksége, hogy visszafizesse a kamatot,
a tőkéről nem is beszélve, ez azonban mindaddig lehetetlen, amíg
egyik üzletből sem folyik be semmi pénz.
– Nagyon köszönöm, Leon, hogy elmondtad nekünk, amit
már tudunk – mondta Francis.
– Engedelmeddel, Frank, öregfiú, szerintem éppen a vállalat
adósságának a mértéke segíthet nekünk a bankárokkal szemben.
Bármelyik hitelező, akinek csak egy kis esze is van, tudja, hogy
ha el kell adnunk a céget, alig kapunk többet érte, mint egy kis
alamizsnát, amiből jó, ha a pénzük tizedrészét visszakapják.
Sokkal jobb nekik, ha tovább működünk.
– Franknek van némi igazsága, Leon – mondta David. –
Erre mi magunk is rájöttünk. Már hónapok óta ezt magyarázom
a bankároknak. Sőt, ez az egyetlen ok, amiért még nem csaptak
le ránk. De közel állnak ahhoz, hogy leírják a veszteséget.
– Nagyon is… De ha tudnák, hogy a kamatot, mondjuk, négy
évig fizetnétek, méghozzá garantáltan, akkor sokkal
nyugodtabbak lennének, nem? És ha tudnák, hogy a tőkéjük
nagyobb biztonságban van, talán rá lehet őket venni, hogy
újratárgyalják a kölcsön feltételeit. Végül is most sokkal
kevesebb a kamat, mint amikor ezeket a szerződéseket kötötted.
Az amerikaiak körülbelül két százalékra lementek. Nem látom
be, miért ne lehetne meggyőzni a hitelezőinket arról, hogy
négyszázalékos kamattal is jól járnak, ha tudják, hogy ezt
biztosan megkapják.
– De nem kapják meg. Vagy igen? – vetette ellen Frank, aki
egyre hangosabban kezdett beszélni, ahogy dühbe gurult: – Nem
számít, ha nyolc százalék vagy négy százalék a kamat, vagy
négyzetgyök-lószar, rohadtul nem tudjuk kifizetni akkor sem.
– Igazában nem hiszem, hogy erről egész Kairónak tudni
kellene – mondta Leon. – És ez egyébként sem igaz. Lehet, hogy
ti nem tudjátok kifizetni. De én igen.
– Hogyan? – kérdezte Frank keserűen. – Varázsbabbal?
– Nem, arannyal. Egymillió font értékben.
– És neked van annyi, ugye? Egymillió font aranyban? Ezt
tényleg el kellene hinnünk? Mit csináltál? Kiástál egy
kincseskamrát a kalózok aranyából?
Leon vállat vont:
– Az idő most nem alkalmas arra, hogy belemenjek a
részletekbe, de akár így is mondhatjuk.
David összevonta a szemöldökét:
– Ezt a te aranyadat, Leon, feltéve, hogy egyáltalán van
neked…, törvényes úton szerezted, ugye? Úgy értem, nem
bűncselekmény révén jutottál hozzá, vagy ilyesmi?
– Nem raboltam bankot, ha emiatt aggódsz. Hadizsákmány
volt, ha tényleg tudni akarod, amit a népünk ellenségeitől vettem
el. Ami, ahogy kedves elhunyt apánk mondaná, ha most itt lenne,
pontosan ugyanolyan, mint ahogy mi Courtney-k eredetileg
szereztük a vagyonunkat.
– ”Az alig-alig törvényesített kalózkodás szép Courtney-
hagyománya…” Nem épp ezt szokta mondani – szólt vigyorogva
Dorian. – El kell ismerned, Davy, hogy az öreg – persze a maga
legaranyosabb, legkedvesebb módján – gazember és csirkefogó
volt. Odalenne az örömtől, ha meghallaná, hogy legidősebb fia a
nyomdokába lépett – méghozzá ilyen sikerrel. Egymillió font
aranyban, hm? Apa büszke lett volna rád, Leon… És egy kicsit
féltékeny is, azt hiszem.
– Mondjuk, hogy odaadod nekünk ezt a pénzt – mondta
Francis. – Mit vársz cserébe?
– Jó kérdés, Frank – szólt Leon. – Ezen már én is
gondolkoztam. Először azon töprengtem, hogy tegyek-e
egyáltalán bármit is. Nem akarok érzéketlennek tűnni, de
egyszerűen az az igazság, hogy ha a Courtney Kereskedelmi
Vállalat fejre állna, az nekem egyáltalán lenne nem gond – anyagi
értelemben legalábbis nem. Másrészt viszont nektek, srácok,
nagyon is jelentős nehézséget okozna. Ráadásul apa öröksége is
kárba vész, ami fontosabb nekem, mint ahogy – szerintem – el
tudnátok képzelni. A legjobban azonban az aggaszt, hogy anyánk
és nővéreink minden támogatás nélkül maradnak, és ezt
semmilyen körülmények között nem tudom elfogadni. Tehát a
vállalatot meg kell menteni.
– Mármost apa hármótokra fejenként a cég huszonöt-
huszonöt százalékát hagyta, mert ti itt maradtatok Kairóban, és
lehetett rá számítani, hogy ti fogjátok folytatni az üzletet. Az én
részemet tíz százalékra csökkentette, mert elmentem… És
mielőtt még bármit is mondanál, Frank, soha egy szóval sem
panaszkodtam emiatt. És anya, Penny meg Becca fejenként ötöt
kapott, aminek bőven elegendőnek kellett volna lennie, hogy egy
életen át megéljenek belőle.
– Természetesen megtehetném, hogy egyszerűen
mindegyiküknek adok annyi pénzt, amennyit a Courtney
Kereskedelmi Vállalat részvényeinek eladásával elveszítenek. Ez
rövid távon sokkal kevesebbe kerülne nekem, hosszú távon
viszont nem hozna hasznot. Tökéletesen meg vagyok győződve
arról, hogy a cég előtt nagyon szép jövő áll, ha túléli a mostani
válságot. Így tehát a következőt ajánlom. Adok a Courtney
Kereskedelmi Vállalatnak egymillió fontot. Cserébe pedig további
negyvenegy százalékot kapok a cégből, amitől a részesedésem
ötvenegy százalékra ugrik. Végül is nekem kell a
főrészvényesnek lennem, hogy mindenképp biztonságban
tudhassam a befektetésem.
– De hisz ez rablás fényes nappal! – tört ki Francis.
Körbepillantott a többieken. – Mit mondtam? Egyszerűen egy
mocskos tolvaj. – Aztán szúrós tekintetét ismét Leonra szegezte.
– Te rohadék! Nagyon jól tudod, hogy sokkal, de sokkal többet ér
annál!
– Nem, jelen pillanatban nem – jegyezte meg David
fanyarul.
– Pontosan – mondta Leon, és minden erejével igyekezett
nyugodt maradni. – És így még mindig marad nektek egy jó nagy
hányad, amit elég hosszú ideig megtarthattok ahhoz, hogy a
szemetek láttára nőjön az értéke. Úgyhogy igazából
mindeközben sokkal jobban fogtok állni. Ide figyelj, Frank,
gyakorlatilag az összes likvid pénzemet kockáztatom ebben a
cégben. Ha baj lesz, én is koldusbotra juthatok. Tehát rohadt
nagy jutalmat akarok, egyébként kisétálok az egészből, és ott
hagyom a pénzemet a bank széfjének tökéletes biztonságában,
ahol jelenleg is lakik.
– Mit gondolsz, hogyan adjuk oda neked a negyvenegy
százalékot? – kérdezte Dorian.
– Nagy vonalakban úgy, hogy a részvényeitek egy részét
átadjátok nekem. Ki-ki maga dönti el, mit ad nekem. De azt
hiszem, utánam a második legnagyobb részt Davynek kell
kapnia, mert ő az a szerencsétlen flótás, akinek az egész tervet
működtetnie kell. Nem akarom, hogy a nők túl sokat veszítsenek
az egészen. Mindezen felül négy éven keresztül én fedezem a
megélhetési költségeiket, mert az a feltételem, hogy senki,
engem is beleértve, ne kapjon osztalékot négy éven keresztül.
Persze ti hárman kérhettek bért az elvégzett munkáért. Ismét
csak David kapja ennek az oroszlánrészét.
Leon körbenézett az asztal körül. David közben elővett egy
noteszt a kabátja zsebéből, és számításokat végzett, miközben
végiggondolta Leon ajánlatának pénzügyi vonatkozásait. Dorian
hátradőlt a székében, és kényelmesen szivarozott, miközben egy
igen csinos nőt bámult, aki a szemközti asztalnál foglalt helyet. A
férje háttal volt neki, ezért nem vett észre semmit. Francis
dühösen elnyomott egy cigarettát, és odaintette magához a
pincért:
– Hozzon még egy whiskyt – mondta. – De baromi erős
legyen ám!
– Egyetértek Leonnal abban, hogy a nőknek csak minimális
összeg felett kellene rendelkezniük – mondta David, miközben az
előtte fekvő jegyzetlapra rótt számokat nézte. – Kétszázalékos
hozzájárulást ajánlok, melyet egyenlően osztunk el köztük. Így
mi, srácok, harminckilenc százalékhoz jutunk, ami nagyon szépen
leosztható háromfelé, azaz fejenként tizenhárom százalékra.
Igazán kedves tőled, hogy többet ajánlasz fel nekem, Leon, de
vagy egyformán csináljuk, vagy sehogy. Mellesleg, ha jól értem, a
tulajdonképpeni pénzből semmit sem látunk.
– Nem, az egész a cég számláira kerül – mondta Leon. – Ha
meg tudjuk felezni a kamatot, akkor egymillió fonttal a cégnek el
kell tudnia lavírozni négy évig, és ha a dolgok addigra nem
javulnak, hát akkor már igazán nem fog számítani semmit, ha a
Courtney Kereskedelmi Vállalat csődbe megy, mert addigra az
egész világ a feje tetején fog állni.
– Bocsáss meg, hogy csak korlátozottan érdekelnek a
pénzügyi dolgok – mondta Dorian. – De ha jól értem, amit
mondasz, ajánlatod alapjában véve azt sugallja, hogy a kevés is
jobb, mint a semmi.
– Pontosan.
– De ha a dolgok mégis rendbe jönnek, neked jóval több
pénzed lesz, mint bármelyikünknek. Értem azt a szempontot,
hogy te vagy az, aki kockáztatja a pénzét. Mi azonban eladjuk a
születésünkkel szerzett jogainkat, átadjuk a tál lencsénket, vagy
mit csinált az a fickó a Bibliában. Úgy látom, hogy ha rendben
mennek a dolgok, és a te pénzed teljesen biztonságban van, és
hirtelen sokkal többet ér, mint az az egymillió font, akkor mi is
kaphatnánk vissza egy kis lencsét. Érted, mire célzok?
Leon elmosolyodott.
– Anyu mindig mondta, hogy nem vagy te annyira zöldfülű,
amilyennek látszol. Most már látom, hogy igaza volt. Rendben,
akkor a következőt ajánlom: ha majd valamikor később a
Courtney Kereskedelmi Vállalat már újra talpra állt, és ahogy
mondod, nagyon sokkal megnőtt az értéke, visszavásárolhatjátok
a részvényeitek felét névértéken, plusz négy százalék kamattal
minden egyes részvény után, amíg azok az én birtokomban
voltak.
– Az istenért, hát ilyen végtelen a te kapzsiságod?! – fakadt
ki Francis. – Kamatot számolsz fel a saját testvéreidnek? Biztos
vagy benne, Leon, hogy nem vagy zsidó? Maga Shylock is büszke
lenne rád!
– Hát ilyen végtelenül keserű vagy, Frank? – felelte Leon
nem annyira a düh, mint inkább a megbántottság hangján. –
Abban a helyzetben, amit Dorian elképzelt, a részvények sokkal,
de sokkal többet fognak érni, mint régen. Kétszer vagy akár
tízszer annyit. Tehát, ha négy százalék kamatot kérek, akkor is
vidáman ki tudjátok fizetni, és még mindig rengeteg
nyereségetek lesz. Egyszerűen csak bebiztosítom, hogy ne
veszítsek pénzt, szem előtt tartva, hogy egy bankban is lehetne,
ahol mindenképpen kamatozik.
– Mit gondolsz, Davy? – kérdezte Dorian.
– Azt hiszem, ez igazán tisztességes ajánlat. Leon még
mindig nagy haszonra tesz szert, ha jól alakulnak a dolgok, ami a
jelen körülmények között nagyon is jogos. De lehetőséget ad
nekünk arra, hogy mi is részesüljünk a haszonból. És mivel
pillanatnyilag egyáltalán semmi esélyük nincs a haszonra, így
számomra ez igen tisztességes megállapodásnak tűnik.
– Tehát elfogadod a feltételeimet, David? – kérdezte Leon.
– Igen. El kell mennünk még az ügyvédekhez, hogy
megírják a papírokat, de elviekben számíthatsz rám.
– Dorian?
 – Ó, én csak a naplopó művész vagyok a családban! Ami
Davidnek elfogadható, az nekem is elfogadható.
– És mi a helyzet veled, Frank? Szeretném, ha egyhangúlag
egyetértenétek ebben a kérdésben. Nem engedhetem meg, hogy
már az elején kettészakadjunk. Nincs esély rá, hogy a terv
sikerüljön, ha nem támogatjuk mindannyian egyértelműen.
– Nem bízom benned – mondta Francis. – Találsz majd
valami módot, hogy becsapj minket, ebben biztos vagyok.
– Erre vannak az ügyvédek – mondta David. – Hogy
biztosan senki se csaphasson be senkit, és hogy minden
szerződés tisztességes legyen.
– De miért akarnék bárkit is becsapni? – kérdezte Leon. –
Semmi okom nincs rá, hogy ezt tegyem. Azért csinálom ezt,
amint már mondtam: hogy apa öröksége fennmaradjon, hogy
segítsek anyának és a lányoknak, és mert valódi üzleti
lehetőséget látok itt – mindannyiunk számára. Nézd, ha nem
bízol bennem, felállok és elmegyek, és soha többet egy szót sem
kell hallanod részemről semmiféle gonosz átverésről.
– Leonnak igaza van – mondta David. – Neki nem kell a
Courtney Kereskedelmi Vállalat, de nekünk kell az egymillió font.
– Tehát fogadjuk el a feltételeit, mert puskaporos hordón
ülünk, ami bármikor felrobbanhat?
– Nem, de azért kell elfogadnunk a feltételeit, mert sehol
sem fogunk jobbakat kapni, és mert tartozunk azzal a
szüleinknek és a nővéreinknek, hogy ne hagyjuk, hogy személyes
érzelmeink megakadályozzanak minket a helyes cselekvésben.
Francis Courtney poharának az alján még volt egy kis
maradék whisky. Felhajtotta, lecsapta a poharat az asztalra, és
Leonra bámult:
– Hát jó. Látom, hogy nincs más választásom, mint elfogadni a
feltételeidet. Alá fogok írni akármilyen papírt, amit az ügyvédek
elém tesznek. Nyilvánosan jó képet fogok vágni. Hozzá vagyok
szokva. De ne hidd, hogy örülök neki, kedves bátyám! Mert nem
örülök. Egy cseppet sem örülök.
 ***

Kis idő múlva a négy Courtney fivér szétszéledt. Dorian még

ott maradt egy percre, hogy egy utolsó szót váltson Leonnal.
– Találkozol anyával, amíg itt vagy? – kérdezte.
– Persze. Úgy terveztem, hogy ma este vele vacsorázom.
Csak arra gondoltam, jobb, ha előbb elintézzük ezt az ügyet.
– Igen, ez logikus. Nézd, sajnálom, ahogy Frank viselkedett.
Mostanában megmagyarázhatatlan dolgokat művel.
Leon vállat vont.
– Sok mindenen ment keresztül, ami a sebesülését meg a
családja elvesztését illeti. Ettől más is megzavarodna és
ingerlékennyé válna.
– Hmmm… Hát, igazad van, de ez egyáltalán nem ilyen
egyszerű. Frank igazából nem attól lett ilyen, hogy megsebesült.
Akkor történt valami, amikor meggyógyult.
– Hogy érted ezt?
– Bizonyos értelemben, azt hiszem, nagyon is élvezte, hogy ő
a beteg a családban. Ő volt a figyelem középpontjában. Úgy
értem, apát teljesen lefoglalta, hogy mindent megtegyen, hogy
Frank jobban legyen…, ahogy bárki mással is cselekedett volna,
persze téged is beleértve, Leon. Ezért sokáig minden Frank körül
forgott. Azt éreztették vele, hogy különleges ember. Ha csak
meglátogattuk, már az is irtó drámai dolog volt. Az ablakokon le
volt húzva a roló, és ott feküdt az ágyban Frank, halkan
köhécselve. Csak Marjorie-nak volt szabad a közelébe menni.
– Biztos szörnyen nehéz volt neki is. Nem hibáztatom, hogy
nem tudta elviselni.
– Nagyon is – helyeselt Dorian. – De furcsa módon nem ez
volt az, amit nem tudott elviselni. Úgy értem, Marjorie
fantasztikus lány, és kőkeményen kitartott, amíg Frank
kórházban volt. Akkor kezdődtek a bajok, mikor hazakerült.
– Hogyhogy?
– Nos, Frank esetében semmi ok nem volt rá, hogy ne tudna
teljesen normális életet élni, és nem hiszem, hogy ő ennek örült.
Hirtelenjében közel sem figyeltek rá annyira az emberek.
Mindenki azt mondta, „De jó újra látni, öregem!”, aztán tették
tovább a dolgukat a megszokott módon. Úgy tűnt, ezt Frank nem
tudja elviselni. Azt hiszem, a gáz inkább a fejének, mint a
testének ártott. Lelkileg változott meg. Úgy értem, nem volt
rossz fickó, igazán nem – régen. Most viszont komorság és
önsajnálat lengte körül. Aztán meg apa beteg lett… – Dorian
elhallgatott, Leonra pillantott, majd szomorúan azt mondta: –
Igazán haza kellett volna jönnöd.
– Tudom… Hidd el, tudom. Nem hiszem, hogy van bármi is,
amit jobban sajnálnék.
– Aha, hát most már nincs értelme emiatt bánkódni…
Tehát… ott tartottam…, hogy apa beteg lett, és természetesen
mindenkinek felé fordult a figyelme, meg arra, hogy neki mire
van szüksége.
– És Frank emiatt úgy érezte, hogy elhanyagolják? Na ne!
– Attól tartok, igen. Az mindenesetre biztos, hogy egyre
inkább megkeseredett. És ezzel üldözte el Marjorie-t, aki
egyszerűen nem tudta elviselni azt az embert, aki lett belőle. És
ha engem kérdezel, emiatt nem talált új feleséget sem…
Leon bánatosan felsóhajtott.
– Ez az egész olyan végtelenül szomorú, és igazán semmi jó
nem sül ki belőle. Úgy látszik, Frank tényleg ördögi körbe került.
Minél keserűbb, annál kevesebb ember szereti, és ettől még
keserűbb lesz.
– És még veszélyesebb – mondta Dorian. – Tudom, hogy
egyelőre beleegyezett a tervedbe. De nem hiszem, hogy tényleg
azt szeretné, hogy sikerüljön. És szerintem azt akarja, hogy
kiderüljön, nincs igazad, még ha ez azzal jár is, hogy ő is mindet
elveszít.
– Jaj, ugyan már! Ilyen messzire biztos nem megy el. Amint
elkezd befolyni a pénz, megbékél.
– Nem, nem fog. Pont ez a lényeg. Ha bejön a pénz, az azt
jelenti, hogy neked volt igazad, meg azt is, hogy többet kapsz,
mint mi, többiek. Nem, engem egyáltalán nem érdekel, mert
nekem csak festék kell, meg vászon, meg egy hely, ahová a
fejemet lehajthatom. És Davyt sem zavarja, mert ő elég rendes
ember, igazán, és megérti, hogy csak így maradhat fenn a cég. De
Frank másmilyen. Szerinte inkább bukjunk el mindannyian, mint
hogy sikerrel járj.
– Értem.
– Remélem, tényleg, bátyus. Ezért fogadj el tőlem egy
tanácsot, még ha én vagyok is a „kicsi” a családban. Tartsd
nyitva a szemed! És vigyázz, nehogy hátba támadjon!

***

Leon az anyjával vacsorázott. Jólesett, hogy hozzáfoghat

annak a kapcsolatnak a felélesztéséhez, amely majd
negyedszázada nem állt másból, mint hogy az asszony időnként
írt neki, ő pedig jóval ritkábban válaszolt. Az anyja sírva fakadt,
mikor meglátta. A férfi rengeteg mindent érzett, amit nem
igazán tudott hova tenni. Ilyenkor mindennél jobban hiányzott
neki Eva: ő segített volna kibogozni a dolgokat a fejében meg a
lelkében. Most azonban a megoldatlan érzéseitől nyugtalan lett.
Lefeküdni nem volt értelme, tudta, hogy úgysem aludna. Ezért
amikor visszaért a Shepheard’s Hotelbe, egyenesen a bárba
ment, és rendelt egy brandyt.
– Igazán kár lenne egyedül innia, nem gondolja? – A hang
egy amerikai nőtől eredt. Leonnak beletelt pár pillanatba, amíg
rájött, hogy hozzá beszélnek. Megfordult a bárszéken, és
megpillantotta a nőt, akié a hang volt. Igyekezett úgy kinézni,
mint Jane Harlow: platinaszőke haj, csábítóan ívelt formájú száj,
hívogató szemek, és egy fekete koktélruha, amely teljesen
szabadon hagyta tejfehér vállát és gyönyörű melleit is
valamelyest. Nagyon is úgy nézett ki, mint egy „szőke bombázó”.
Nem volt olyan férfi, akinek az ereiben piros vér folyik, akire
nem volt hatással.
– Most akkor megszólal, esetleg megkér, hogy üljek le, vagy
itt kell állnom egész éjjel, miközben úgy bámul rám, mint éhező
ember a hentesüzletben?
Leon elmosolyodott.
– Elnézését kérem. Meglepett. A gondolataim, khm…,
máshol jártak.
– Akkor terelje őket vissza ide, és kérdezze meg, hogy mit
kérek inni. Ugyan, megkímélem ettől a gondtól! Hé, Joe! –
odaintette magához a bárpultost: – Tudja, mit kérek, ugye?
– Természetesen, Mrs. Kravitz, egy Old Fashionedet,
bourbonből, nem skót whiskyből, kevés vízzel, és egy plusz
cseresznyével a tetején.
– Okos fiú!
– Jó estét, Mrs. Kravitz – mondta Leon. – Courtney
vagyok…, Leon Courtney.
– Önnek is jó estét, Mr. Courtney! Mildrednek hívnak, de
jobb szeretném, ha Millie-nek szólítana.
– És mi a helyzet Mr. Kravitzcal? Ő hogy szólítja magát?
– Hát nem is tudom. „Édesem”-nek, ha barátságos
hangulatában van; „te ostoba ribanc”-nak, ha nem.
– Ő is iszik velünk?
– Úristen, remélem, nem! Ha jól tudom, elment valahova a
sivatagba piramisokat meg ókori múmiákat nézegetni. Bár,
amennyit én tudok róla, az alapján akár itt is lehetne Kairóban,
egy bordélyházban.
– Archeológus?
– Hogy Hymie Kravitz archeológus-e? Haha! Ez jó poén!
Higgye el, semmilyen „lógus” nem, hacsak nem létezik valamiféle
„seggnyalológia” a világon. Nem, az én Hymie-m stúdióvezető a
Metro-Goldwyn-Mayernél. A főnöke Mr. Thalberg, ő produkciós
vezető, és szeretne csinálni egy filmet, amely az ókori
Egyiptomban játszódik. Tudja, Tut király, Kleopátra, meg
minden. Talán Cecil B. DeMille-t kéri fel rendezőnek, és azt
fontolgatja, hogy esetleg itt Egyiptomban forgatnák. Tudja, hogy
igazinak tűnjön. Ezért küldte ide Hymie-t, hogy körülnézzen. És
hát izé, tíz perc alatt világos lett, hogy ezen a trágyadombon nem
lehet hollywoodi filmet csinálni. De Hymie nem mondhatja meg
ezt ilyen egyszerűen. Megtesz minden tőle telhetőt, ezért elment
felderíteni a helyeket meg beszélni mindenféle alakokkal, akik
értenek a halott egyiptomiakhoz.
– És magát meg itt hagyta a szállodában? Bolond ember!
Nagyon unalmas lehet önnek.
– Nekem mondja, Leon? Azt gondoltam, romantikusabb lesz
úgy, hogy Haymie-vel hajókázunk a Níluson, tevegelünk,
pózolunk a piramisoknál, meg ilyenek. Ehelyett mást se csinálok,
mint itt ücsörgök ebben a rohadt szállodában. A francba, otthon,
Bel Airben is ülhetnék a seggemen! Mi értelme ennek? De
mondja, mi a helyzet magával és Mrs. Courtney-val?
– Nos, üzleti ügyben vagyok itt. És özvegy vagyok. A
feleségem néhány éve meghalt.
– Ó, jesszusom, nagyon sajnálom! A fenébe, de buta is tudok
lenni néha!
– Nem érdekes. Nem akart rosszat.
– Talán ezt kellene a síromra írni: Itt nyugszik Millie Kravitz.
Nem akart rosszat.
– Vagy ezt, vagy azt: Igazából kedves kislány volt.
Millie Leonra pillantott az Old Fashioned-je fölött.
– Micsoda ravasz róka maga, Leon Courtney!
A férfi biztos volt benne, hogy az ágyban fognak kikötni.
Megittak még egy-egy pohárral, aztán felmentek az ő
lakosztályába.
– Gondolom, jól megy az üzlete – mondta Millie, látva,
mekkora és milyen fényűző a szoba.
Kilépett magas sarkú cipőjéből, amelyben illegve-billegve
járt. Így alig ért fel a férfi válláig, de az nem panaszkodott.
Bármilyen aprócska volt is, Mrs. Kravitznak minden porcikája
arra teremtődött, hogy gyönyörködtessen. Alakja igazi
homokóra-forma volt, telt, kerekded domborodó fenékkel, amely
szinte könyörgött, hogy megcirógassák, megfogdossák és
megpaskolják, hangulattól és alkalomtól függően; továbbá olyan
karcsú derékkal, hogy olybá tűnt, ha az ember eléggé igyekszik,
szinte ketté is törhetné. Mikor kilépett a ruhájából, és hagyta,
hogy öltözéke lecsússzon a testén a lábához, majd a földre hulljon
összegyűrődve, Leon látta, hogy melle hibátlan formája nem a
fűzőknek vagy a ruhája szabásának köszönhető, valóban pont
olyan telt és kerek volt, mint amilyennek látszott.
Mikor ránézett, Leon elvigyorodott, miközben érezte, hogy
alul keményedni kezd.
– Látom, mindenütt szőke vagy.
A nő lepillantott platinaszőke szeméremtestére.
– Ja, a peroxid csípett, mint a fene, de a szőnyegnek mennie
kell a kárpithoz, nemde?
Leon nem szólt semmit. Egyszerűen megragadta a nőt, és
magához vonta, utána lefektette az ágyra: Millie felpillantott rá,
miközben a férfi rámászott. Leon volt úgy, hogy képes volt szép
lassan csinálni a dolgot, csiklandozással és simogatással izgatva
fel egyre inkább a nőt, egészen addig, míg a behatolás
mindkettőjük számára elkerülhetetlenül fontos szükségletté nem
vált. A mostani azonban nem ilyen éjszaka volt. Csak azért tette
magáévá, mert akarta, és tudta, hogy a nő is ezt akarja. Ez
azonban nem szerelemből történt. Puszta állati ösztön volt,
kemény és gyors, és megértette a nő sikolyaiból, a hátán
végigkarmoló piros körmeiből meg abból az elszántságból, ahogy
testét hátrafeszítve egyre jobban és jobban magába akart
fogadni, hogy a nő is épp ezt akarja. Ahogy a nyögése, vonaglása
és elszántsága a tetőfokára hágott, a férfi érezte, hogy izmai
mélyen a teste belsejében megremegnek a kéjtől, és tudta, hogy
elment. Ekkor ő is elengedte magát, semmi másra nem gondolva
immár, csak a maga gyönyörére, miközben még gyorsabban,
még erősebben és még mélyebbre hatolt; a feszültség pedig még
elviselhetetlenebb lett, míg végül eljött az utolsó, kirobbanó
enyhülés, ő pedig leroskadt a nő mellé az ágyra.
Mindketten izzadtan és kimerülten hevertek ott, és a
plafont bámulták.
– Istenem, de hiányzott már ez – lihegte Millie.
– Nekem is.
A nő odabújt hozzá, fejét a vállára hajtotta, lábát combja
köré fonta, ujjaival pedig szórakozottan babrált a mellkasán.
Aztán megálltak az ujjai, és megváltozott a lélegzetvétele, Leon
pedig egy pillanat múlva rádöbbent, hogy sír.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Nem tudom – szipogta amaz. – Csak az, hogy csodálatos
volt, és nem viccelek, tényleg szörnyű szükségem volt erre. De
azt hiszem, másra is szükségem volna, tudja? Többre!
– Igen, tudom.
– De magától nem kapom meg, ugye? Ami igazán nagy kár,
mert rohadtul jóképű. És mert sokkal tehetségesebb, mint
Hymie…, nem csak ebből a szempontból.
– Köszönöm a bókot!
– Hidd el, édes! Köszönöm magának. Mindenesetre nem
szabadna folytatnom. Kinek kell egy olyan buksza, aki nekiáll itt
bőgni, amíg még benne vannak. De…, tudod, hogy értem, ugye?
– Igen, Millie, pontosan tudom, hogy érted – felelte Leon.
Egymás karjában aludtak el. Mikor Leon felébredt, a nap
betűzött a szobába a függöny résén át, ő pedig egyedül volt az
ágyban. A párnán egy darab szállodai jegyzetpapír feküdt. Leon
kidörzsölte az álmot a szeméből, és felemelte a cédulát. Ez állt
rajta:
Örülök, hogy megismertem, Mr. C. ! Szeretettel, M. xxx.

***

Kereste a hotel étkezdéjében, amikor lement reggelizni, aztán

a bárban, ebéd előtt is, de nyoma sem volt a nőnek. Mikor
beszállt a taxiba, hogy az állomásra hajtasson a Szuezbe tartó
vonathoz, Leon tudta, hogy soha többé nem fogja viszontlátni
Millie Kravitzot. De azt is tudta, hogy igaza van. Többre volt
szüksége.

***

Az 1850-es évek végén, miután meggazdagodott a

gőzmozdonyok gyártásából, Gerhard von Meerbach dédapját
meghívták, hogy csatlakozzon egy királyi vadásztársasághoz a
hohenschwangaui kastélyban, II. Miksa bajor király nemrég
épült vidéki rezidenciáján. A kastély egy sziklákból álló szírt
tetején épült egy középkori erőd helyén, de ahhoz hasonló
stílusban. Magas, csipkézett falak vették körül, amelyek bástyáin
a vendégek kedvükre sétálgathattak és lepillanthattak az
Alpseenek, a szírt lábát nyalogató tónak jeges, kristálytiszta
vizére, vagy feltekinthettek a magasba nyúló hegycsúcsokra,
melyek sűrű sorokban vonultak messze a távolban, amíg a szem
ellátott. A falakon belül még egy masszív, erős bástya is állott,
mintegy készen arra, hogy bármilyen támadó seregnek
ellenálljon. A középkori motívumok a toronyban is folytatódtak,
ahol a falakat tündérmesébe illő életüket élő királyokat és
királynőket ábrázoló freskók borították, és a nehéz bútorokat
gótikus stílusban faragták. A hősies benyomás azonban csalóka
volt, mert a kastélyt úgy építették, hogy el legyen látva minden
kényelemmel és fényűzéssel, ami a tizenkilencedik század
közepén rendelkezésre állhatott.
Az öreg von Meerbachot annyira elkápráztatta a királyi
kastély, hogy mindjárt elhatározta, épít egy ugyanilyet, azzal a
különbséggel azonban, hogy az övé nagyobb lett, és saját magáról
nevezte el. Így hát a Schloss Meerbach egy hasonlóképpen festői
tájból emelkedett ki a Bodensee partján, a Münchentől keletre
fekvő Friedrichshafen mellett. A Schloss volt a bajor királyság
legfenségesebb hajléka, amíg Miksa utóda, II. „Őrült” Lajos
király olyan nagymértékű és elképesztő kastélyépítésbe nem
fogott, amivel még a leggazdagabb alattvalói sem vehették fel a
versenyt.
Gerhard von Meerbach a Schloss Meerbachban született. A
hatalmas épület minden négyzetcentiméterét ismerte, kezdve a
legmélyebb föld alatti pincéktől – amelyeket úgy terveztek, hogy
középkori tömlöcökhöz hasonlítsanak, amellyel a von Meerbach
apák már négy generáció óta fenyegették fiaikat, hogy oda zárják
őket, ha rosszul viselkednek – egészen a tető alá szorított
cselédszobákig. És minél idősebb lett Gerhard, annál inkább arra
a meggyőződésre jutott, hogy utálja ezt a helyet.
Volt valami nyomasztó a Schloss Meerbach monumentális
méreteiben. A nagyobb fogadószobák falát faburkolat fedte,
amelyet az évek során majdnem feketére színezett a gyertyák,
gázlámpák és szivarok füstje, és amelyeken az egykori és most is
élő von Meerbachok életnagyságánál nagyobb portréi lógtak. A
férfiakat nagyon jellegzetes légkör vette körül. A nevüket viselő
kastélyhoz hasonló módon ők is tagadhatatlanul hatalmasak és
impozánsak voltak, de úgy tűnt, mintha az erejük inkább arra
szolgálna, hogy megfélemlítsék és kigúnyolják, semmint hogy
megvédjék a náluk gyengébbeket.
Gerhard apja, Otto gróf úgy döntött, hogy pilóta-
egyenruhában festeti meg magát, egy kétfedelű gép előtt állva,
amelyet egy olyan motor hajtott, amelynek a gyártása még a
korábbinál is jobban megnövelte a Meerbach-vagyont.
Szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel állt, mintha kihívná az
embereket, hogy dacoljanak vele. Gerhard mindössze hároméves
volt, mikor az apja meghalt, és csupán kevés emléke volt a vele
együtt töltött időről, de úgy érezte, hogy bizonyosan félt tőle,
mert nem tudott a tüskésre vágott vörös haj alatt elhelyezkedő
kemény, makacs szemekbe nézni anélkül, hogy eluralkodott
volna rajta egyfajta izgatott remegés. Ez maradt neki, nem pedig
a fájdalom, hogy elvesztette apja szeretetét.
Gerhard maga nagyon más testalkatú volt, ezt anyai ágról
örökölte. Bár egyáltalán nem látszott gyengének, sokkal
vékonyabb testalkatú volt: inkább karcsú, mint erős felépítésű,
arcvonásait tekintve pedig az átlagoshoz képest jóképű, álla
szögletes. A szeme halvány márványszürke volt, és megvolt az a
különös tulajdonsága (amelyet Gerhard azokból a pillantásból
fedezett fel, amelyekkel az általa elcsábított nők bámultak rá),
hogy a környezet fényviszonyaitól függően úgy tűnt, mintha
változtatná a színét, ezért volt benne egy kis kék, sőt, még
mogyoróbarna is, a megvilágítástól függően. Az ízlésvilága is
távol állt a Schloss Meerbach gótikus pompájától. Korának
gyermeke volt, modern építészetet tanult, amelyben a falak
fehérek, ha egyáltalán vannak, a fény a lehető legnagyobb
ablakokon át árad be, és a formákat sima, tiszta és geometrikus
egyszerűségűre redukálják.
Mégis, még Gerhardnak is el kellett ismernie néha, hogy a
kastélynak már a puszta pompája is csodálatos háttérrel szolgált
a család számára, mikor vendégeket fogadtak. Ma este például az
a pillanat jött el, amikor Konrad von Meerbach megmutatta,
hogy ő az az ember, akinek a befolyása egyformán kiterjed a régi
és az új Németországra. Egy arisztokrata család legidősebb fia
lévén jogában állt volna Graf von Meerbachnak, vagyis von
Meerbach grófnak neveztetnie magát, most mégis úgy döntött,
hogy nem így tesz, és kijelentette, hogy ez a cím nem méltó a
nemzetiszocialista elvekhez. Ma este pompás vacsorát adott, ahol
a vendégeket Bajorország legfontosabb régi nemesi családjaiból,
a környék leggazdagabb iparosaiból, illetve az új náci urakból
válogatták össze, akik épp szorgalmasan munkálkodtak azon,
hogy megvessék az „Ezeréves Reich” alapjait. A díszvendég
maga Reinhard Heydrich SS-Gruppenführer volt, aki a
Gestaponak, vagyis az országos titkosrendőrségnek, illetve az SD
néven emlegetett Sicherheitsdienstnek, a náci párt saját
titkosrendőrségének újonnan kinevezett vezetője volt.
Mikor Heydrich megérkezett a vendégségbe, az arra a hatásra
emlékeztette Gerhardot, amelyet Izzy Solomons „Kék Max”-a
gyakorolt egy tucatnyi esztendővel korábban. Most azonban nem
az érdemrend, hanem a fekete ünnepi egyenruha vagy
konkrétabban a zubbony, melyet Heydrich viselt, gyakorolta azt
a mágneses vonzerőt, amit korábban a „Kék Max”. Ez a
ruhadarab rövid volt, szabásra olyan, mint egy frakk, melyről
elhagyták a fecskefarkat, így aztán csak derékig ért. Az egyetlen
szín a Heydrich bal karján díszelgő rúzsvörös karszalag volt. A
karszalag közepén egy fehér körben egy fekete horogkereszt
díszelgett. Rangját ezüstszegélyű váll-lapok jelezték, de magas
beosztására a gallérja hajtókáján lévő mező is utalt, melyre a
Gruppenführerek háromlevelű ezüst tölgyfalombját hímezték.
Mellkasának bal oldalán egy ezüst halálfej vigyorgott a világra,
rettentő és kísérteties jókedvvel.
Gerhard a legkevésbé sem volt náciszimpatizáns, de
gyakorlott szemű ember lévén eltagadni sem tudta volna azt a
gonosz zsenialitást, amellyel a párt egész látványvilágát
megtervezték. A nürnbergi nagygyűlések impozáns méreteitől
kezdve a Zeppelinhaupttribünén, a „Fény Templomán” át,
amelyet a Zeppelin-mező fölött az éjszakai ég felé oszlop módjára
emelkedő reflektorpászmák világítottak meg, annak a kicsi ezüst
halálfejnek az átható tekintetéig mindent úgy terveztek, hogy a
világ fölötti tökéletes, kikerülhetetlen uralom gondolatát
hangsúlyozza. Heydrich pedig, a náci párt üdvöskéje, azzal az
elánnal tudta ezt képviselni, ami a többi náci vezetőből
teljességgel hiányzott.
Gerhard mindig úgy gondolt Hitlerre, Himmlerre,
Goebbelsre meg a fajtájukra, mint akik igen távol állnak attól a
felsőbbrendű fajtól, melyről olyan lelkesen beszéltek. Heydrich
azonban más volt. Magas, vékony, elegáns férfi, olyan ragyogó,
mint egy filmsztár, halántékáról oldalra fésült szőke hajjal,
összehúzott, incselkedő szemekkel, hosszú, finom csontozatú, de
kissé görbe orral, és telt, meglepően érzéki ajakkal.
Művészcsaládból jött – apja közepesen sikeres operaénekes és
zeneszerző volt –, és majdnem olyan karizmával rendelkezett,
mint egy filmsztár. Gerhard nyugtalanító érzéssel döbbent rá,
hogy ha más körülmények között ismerkedett volna meg vele,
talán nagyon is rokonszenvesnek találta volna. Beszélgetés
közben nem szónokolt, nem csapdosta az asztalt, és nem hordott
le senkit a körülötte lévő férfiak és nők közül. Nevetett,
udvariasan félrehúzódott, hogy mások is elmondhassák, amit
akarnak, a nőkkel pedig, akik mindkét oldalán helyet foglaltak,
szinte túlzásba menően udvarias volt. Csak akkor lehetett egy
pillanatra észrevenni a kellemes felszín mögött a virágágyásban
bujkáló vipera módjára rejtőzködő hideg és számító
rosszindulatot, ha az ember nagyon odafigyelt arra, amit ez a
jóképű ördögfióka mondott mézédes hangján.
Gerhard úgy tervezte, hogy a vacsora végeztével
észrevétlenül visszasurran a szobájába. Bár úgy nevelték, hogy
bármikor, bárkivel képes legyen a legudvariasabban beszélgetni,
igen kevés hasonlóság volt közte és az est többi résztvevője
között. Levelet akart írni egy barátnőjének Berlinbe, amelyben
leírta volna benyomásait az estéről, amíg még frissek az
emlékezetében. Ahogy azonban diszkréten az ajtó felé osont a
tágas fogadószobán át, ahová a vendégek visszavonultak, érezte,
hogy valaki megkocogtatja a vállát.
Konrad volt az, a bátyja, aki büszkén viselte SS-
Sturmbannführer-egyenruháját: ez a rang egy katonai
őrnagyéval ért fel.
– Gyere velem, kérlek – mondta hűvös udvariassággal,
éppen úgy, mintha egy gyanúsítottal beszélne, akit az utcán
fogott el, nem pedig a családjának egy tagjával.
– Köszönöm, de épp most megyek fel lefeküdni – mondta
Gerhard, és úgy tett, mint aki nem hallja a fenyegetést Konrad
hangjában.
– Félreértesz. Ez nem meghívás volt. Hanem parancs.
Gyere velem! Most!
A von Meerbach család tagjai nem rendeztek jelenetet
vendégeik előtt. Így hát Gerhard követte Konradot, és
rámosolygott egyik-másik vendégre, akiket közben vett észre,
mialatt kivonultak a fogadószobából, keresztül a márvánnyal
kövezett nagy csarnokon az egyik, belső oldalán fekete szögekkel
kivert tölgyfa ajtó felé. Ez az ajtó Konrad dolgozószobájába
vezetett, Gerhard meglepetésére azonban testvére kopogott, és
megvárta, hogy odabentről kiszóljanak:
– Szabad!
Gerhard követte a bátyját a dolgozószobába. Pontosan az
ajtóval szemben, egy asztalnál, amely több mint száz éve a von
Meerbach család fejéé volt, most egy ismerős, aranyhajú alak ült.
Felállt, és kinyújtotta a kezét.
– Ah, Herr von Meerbach! Köszönöm, hogy eljött. Azt
hiszem, még nem mutatkoztunk be rendesen. Reinhard
Heydrich vagyok. Leülne, kérem?
Gerhard megrázta a kinyújtott kezet, és leült az íróasztallal
szemben elhelyezett két szék közül az egyikbe. A bátyja a
másikba telepedett.
Gerhard azt kérdezte, miközben a tőle telhető legjobban
igyekezett összeszedettnek látszani Németország
leghatalmasabb titkosrendőrével szemben:
– Szabad kérdeznem, minek köszönhetem azt a
megtiszteltetést, hogy megismerhetem, Herr Gruppenführer?
Heydrich elmosolyodott, mintha egy jelentéktelen társasági
találkozásról lenne szó csupán.
– Ó, arra egy perc múlva rátérünk – mondta. – Előbb
azonban meséljen valamit magáról. Huszonhárom éves, igaz?
– Igen. – Gerhard észrevette, hogy Heydrich előtt az asztalon
egy halványszürke nyitott kartondosszié fekszik, amely gépelt
papírlapokat tartalmaz. Istenem, ez az én aktám? – gondolta. –
Hát ide jut Németország?
– És építészetet tanul Berlinben, ugye?
– Pontosan. A Berlini Művészeti Egyetem építészeti karának
hallgatója vagyok.
– Az előtt pedig három évet töltött a Bauhaus Iskolában,
amit korábban Szász Nagyhercegi Művészeti Iskolaként
ismertek, Dessauban.
– Igen.
– Szabad tudnom, mi vonzotta a Bauhaushoz?
– Természetesen. Nagy csodálója voltam első igazgatójának,
Walter Gropiusnak meg a modernista elveknek, melyeket
támogatott. Mire odakerültem azonban, Ludwig Mies van der
Rohe már átvette a helyét. Úgy vélem, ő még nagyszerűbb
építész. Emellett korunk legnagyobb építészeti zsenijei közül jó
néhányan tanítottak a Bauhausban. Az én korosztályomból
mindenki számára, akit érdekelnek a művészetek, ez volt a
természetes választás.
– A „legnagyobb zsenik”-en, ha jól értem, olyanokat ért,
mint Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij és Moholy-Nagy László?
– Így van.
– Felteszem, tisztában van vele, hogy az ő munkásságukat
most már degenerált szennynek tartjuk?
– Tisztában vagyok vele. Persze ez a kritikai elemzés akkor
még nem készült el, mikor a Bauhausba jelentkeztem.
Heydrich átható pillantást vetett Gerhardra, mintha azt
akarná eldönteni, hogy vajon elfogadhatatlanul gunyorosak
voltak-e annak szavai, majd rövid jegyzetet írt az aktába.
– Ezt a modernista szemetet sok szemita hatás érte.
Gondolom, egyetért vele – jegyezte meg Heydrich, miközben
letette a tollát.
Gerhard állta a sarat.
– Tisztelettel, Herr Gruppenführer, azt joggal mondhatja, hogy
Moholy-Nagy zsidó származású, a többi ember, akiket még
említett, azonban nem volt az. Sőt, voltak emberek a tanárok
között, akik olyasféle véleménnyel voltak a zsidókról, amilyen
talán rokonszenves lenne önnek. Az biztos, hogy amíg én ott
voltam a Bauhausban, nagyon kevés volt a zsidó diák, ha volt
egyáltalán.
Heydrich összevonta a szemöldökét, és most az egyszer
bizonytalannak tűnt. Gerhard minden erejével igyekezett nem
mosolyogni: Ezt nem tudtad, ugye? Na, most mit mondasz?
Heydrich megköszörülte a torkát, és az aktára pillantott.
– Ön még be volt iratkozva a Bauhausba, mikor az Berlinbe
költözött…
– Így van.
– Ahol aztán politikai okból bezárták.
– Egészen pontosan Mies önszántából zárta be az iskolát,
bár engedélyt kapott rá, hogy folytassa.
– Ne okoskodjon itt nekem, Herr von Meerbach! A Gestapo
zárta be az iskolát. Maria Ludwig Michael Mies, alias Mies van
der Rohe, akit közeli barátai Miesként ismernek, 1886. március
27-én született a poroszországi Aachenben… – Heydrich egy
lélegzetvételnyi szünetet tartott, hogy Gerhard kellőképpen
megcsodálja tudásának mélységeit, meg ami abból következett –
…kérvényt nyújtott be az elődömhöz Berlinben, és haladékot is
kapott. Akkor megértette, hogy nem bölcs dolog, ha folytatja.
Jelenleg nem talál munkát ebben az országban. Az embereknek
nem kell ez a „modern” építészet, amelyet ön olyan sokra tart,
Herr von Meerbach. Ezt tartsa szem előtt! Visszatérve azonban a
beszélgetésünkre: a Gestapo berlini ügynökei joggal aggódtak,
hogy a Bauhaus kommunista felforgatók fészke, ahol aktívan
propagálnak németellenes elképzeléseket, és ezért a Reich nem
hagyhatja működni. Mondja, ön kommunista?
Gerhard nem tehetett róla, nevetésben tört ki.
– Nehogy már maga is kezdje! Ahogy az ön kollégájának, a
bátyámnak is megmondtam, nem vagyok kommunista. Nézzem
rám, Herr Gruppenführer! Itt állok a családi kastélyomban,
fehér nyakkendőbe és frakkba öltözve a vacsorához. Úgy nézek
én ki, mint egy kommunista?
– Ez nem nevetséges dolog, és határozottan azt tanácsolom,
ne is tekintse annak. Feleljen a kérdésemre! Ön kommunista?
– Nem, nem vagyok, és soha nem is voltam kommunista, a
Kommunista Pártra sem szavaztam soha. Igen, sok diák volt a
Bauhausban, akik szimpatizáltak a kommunistákkal, mint
minden egyetemen ebben az országban. De én nem tartoztam
közéjük, és nekik sem hagyták, hogy szervezetet alapítsanak a
Bauhauson belül. És ha mindenáron tudni szeretné,
elmondhatom önnek, amit igazából gondolok, vagyis azt, hogy
egy modern felfogású építészet, amely a legújabb mérnöki,
tudományos és gyártási alapelveken alapszik, mind az én
családom iparos örökségének, mind pedig a tökéletesen német
mesterségbeli és minőségbeli alapelveknek megfelel, amelyet a
német mérnöki kamara fémjelez, melynek magam is tagja
vagyok. Le akarom rombolni iparvárosaink nyomornegyedeit, és
tiszta levegőjű, egészséges otthonokat teremteni, amelyben
dolgos hétköznapi német családok élhetnek. Mi az ördög ebben a
kommunista?
Míg a szenvedélyes kérdés a levegőben lógott, Heydrich
hátradőlt székében, és hidegen szkeptikus szemével úgy
fürkészte Gerhardot, ahogy egy lepkegyűjtő néz egy táblára
tűzött példányra. – Van fogalma arról, hogy milyen
fennsőbbségesnek és arrogánsnak hangzik mindez? – kérdezte
nyugodt, zavartalan hangon, amely sokkal aggasztóbb volt,
mintha dühödten ordibált volna. – Már önmagában az a tény,
hogy ön, egy egyszerű diák, éppen velem mer így beszélni, a
bátyja jelenlétében, anélkül, hogy belegondolna, milyen rettentő
komoly ennek a kockázata, vagy hogy milyen rettenetes
szégyent hoz a családjára. Higgye el, Herr von Meerbach,
egyetlen egyszerű német sem lenne olyan ostoba, hogy úgy
beszéljen előttem és velem, mint ön az imént.
– Elnézést kérek, ha sértést követtem el, Herr Gruppenführer
– mondta Gerhard tisztelettudóan, de továbbra is Heydrich
szemébe nézve. – Nem volt szándékomban. Csak az igazságot
akartam megerősíteni, vagyis azt, hogy nem vagyok
kommunista.
– Viszont zsidóbarát.
Ez a szó úgy megütötte Gerhardot, mintha egy barnainges
bikacsökkel csapott volna rá.
 – Én… mi vagyok? – dadogta. – Hogy érti ezt?
– Pontosan, amit mondok. Körülbelül öt héttel ezelőtt,
március 7-én délelőtt – amely mellesleg a születésnapom –,
Berlin külvárosába ment autóval, ahonnan egy, a Laimer Platzra
tartó villamosra szállt. Onnan a Fürstenrieder Strasséra,
miközben egy sor, reménytelenül amatőr kísérletet tett arra,
hogy ellenőrizze, követik-e. Természetesen igen, még ha ön
nyilvánvalóan nem tudta is ezt. Megállt, és elfogadott egy tiltott
kommunista sajtóterméket…
– Nem fogadtam el! – ellenkezett Gerhard. – Az a férfi a
kezembe nyomta!
– És ön, mielőtt eldobta volna, meglehetős érdeklődéssel
nézte át, ahhoz képest, hogy azt állítja, nem szimpatizál a
kommunistákkal. Aztán továbbment útjának célja, a lakás felé,
ahol a családja korábbi ügyvédje – a zsidó Solomons – most lakik.
Tagadja, hogy így történt?
– Tudja, hogy nem tagadhatom. Ez történt. És bocsánat, ha
ismét arrogánsnak tűnök, de megkérdezhetem, bűn-e beszélni
valakivel, aki hűségesen szolgálta mind a családomat, mind a
hazánkat, pusztán azért, mert zsidó?
– Nem – ismerte el Heydrich. Töprengett egy pillanatig,
majd hozzátette: – Köszönöm. Ráébresztett, hogy szigorítanunk
kell az árják és a zsidók közötti mindennapi érintkezésre
vonatkozó törvényeket. De még így is vádat lehet emelni ön
ellen, amiért pénzügyi segítséget nyújtott ahhoz, hogy egy zsidó
engedély nélkül elhagyhassa Németországot.
– Hogy érti ezt?
– Ugyan, ne csinálja már! Ötezer márkát adott
Solomonsnak. Nevetséges módon arról próbálta meggyőzni a
kurátorokat, hogy azért kell önnek a pénz, mert egy gyors
gépkocsit szeretne venni – mintha egy diák, még ha az ön
családjából való is, egy luxus turbó Mercedes kocsival furikázna.
Ezért figyelt fel a bátyja arra, hogy mire készül. Igen
helyeselhető módon tájékoztatott engem, és megfigyelés alá
helyeztük magát.
Gerhard megfordult, és tátott szájjal bámult Konradra:
– Elárultál? A saját öcsédet? Hogy tehetted?
– Mert hazafi és derék náci – szólt Heydrich, mielőtt Konrad
felelhetett volna –, és talán mert jó testvér, és szeretné
megmenteni magát, mielőtt még túl késő lenne.
– Megmenteni engem? Mitől? Hogy lehet bűn az, hogy
beszéltem egy emberrel, akit a Verdunnél tanúsított
bártorságáért Kék Maxszal tüntettek ki? Isidore Solomons
ezredes volt, személyesen magának Vilmos koronahercegnek a
vezetése alatt. Az én szememben ő a legeslegjobb fajta német.
– Egy mocskos Jude, egy kapzsi, áruló, összeesküvő patkány,
mint az egész fajtája – mordult fel Konrad.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Gerhard, a döbbent
értetlenségtől hangosan. – A barátunk volt. Elmentünk hozzá az
otthonába. Ott álltunk, te meg én, miközben a Pour le Mérite
történetéről mesélt nekünk, a szemünk majd kiguvadt, mikor
kivette a tokjából, és megmutatta nekünk. Hősnek tartottad!
Hősnek! Hogy tagadhatod?
– Gyerek voltam. Most, hogy felnőtt vagyok, már tudom az
igazat a zsidókkal kapcsolatban. Ők csupán mocskok, nem is
emberek! Mindannyian.
Heydrich figyelmeztetőleg emelte fel a kezét.
– Nem, Sturmbannführer, van abban valami, amit az öccse
mond. Tudomásul kell vennünk, hogy létezik olyan, amit „jó
zsidónak” nevezhetünk. Lehet, hogy valaki ismer egy ilyen
személyt – az orvosukat például, vagy egy kedves asszonyt, aki a
ruháikat javítja, vagy akár, mint ebben az esetben, egy háborús
hőst. Azt fogják gondolni magukban. „Hát, Herr Levy vagy Frau
Goldschmidt nem olyan rossz ember. Nem lehetnek olyan
rosszak, mint ezek a nácik mondják.” Nekünk kell megtanítani
őket, hogy ezek a jó példák csak a kivételek, a többi azonban
mind rohadék. És mivel lehetetlen kiválogatni a kevéske jót a
számtalan rossz közül, mindegyikkel ugyanúgy kell bánni.
Visszatérve azonban erre a konkrét zsidóra, Isidore Solomonsra
és a családjára. Tudja esetleg, hol vannak most, Herr von
Meerbach?
– Felteszem, továbbra is ugyanabban a lakásban laknak a
Fürstenrieder Strassén.
Heydrich felsóhajtott.
– Igazán? Maga komolyan azt hiszi, hogy Solomons meg a
kölykei továbbra is azon az undorító nyomortanyán laknak – egy
pontosan olyasfajta nyomortanyán, amelyet ön le szeretne
rombolni és csillogó-villogó modernista házakat építeni a helyére
–, mikor a pénztárcájában ötezer birodalmi márka lapul az
aranyakkal meg a gyémántokkal együtt, amit, lefogadom,
elrejtett? Próbálja újragondolni!
– Szerintem nem úgy nézett ki, mint akinek bárhol is
lennének elrejtett gyémántjai. Ahogy maga mondta, miért élne
így, ha volnának neki?
– Azért, Herr von Meerbach, mert Solomons zsidó. És a
zsidók megtanulták, hogy kapzsiságuk, a rájuk jellemző uzsora és
hitvány családjuk elkerülhetetlenül felkelti a derék emberek
haragját, akik között élek. Ezért mindig – de mindig – tudják,
hogyan meneküljenek el, mint afféle patkányok. A gyémánt
pedig – amely kicsi és könnyű, ugyanakkor nagyon értékes – a
hordozható vagyon tökéletes formája. Tehát mondja meg nekem,
kérem, hol van most Solomons!
– Nem tudom. Az életemre esküszöm önnek, Herr
Gruppenführer, nem tudom.
Gerhard szíve most már hevesen vert, testét pedig a
Heydrich jelentette fenyegetésre meg az általa keltett félelemre
válaszul elöntötte az adrenalin. Érezte, ahogy a hónalját csípni
kezdi az izzadság. – Igazat beszélek! Esküszöm! – kiáltotta, és
hangjában akarata ellenére is kétségbeesés csengett.
– Ön mit gondol, Sturmbannführer? Igazat mond a
gyanúsított?
– Én azt hiszem, egy mocskos hazudozó – mondta Konrad,
miközben a „gyanúsított” szó visszhangzott Gerhard fejében.
Gerhard a bátyjára pillantott, és látta, hogy eltorzult
vonásait gyűlölet borítja el. Ők ketten soha nem jöttek ki
egymással igazán. Nagyon különbözött a személyiségük. De arról
még csak a leghalványabb fogalma sem volt, hogy ilyen keserű
gyűlölet ég Konrad lelkében iránta.
– Nem hazudok – ismételte, és igyekezett nem üvölteni az
idegességtől. – Nem tudom, hova ment a Solomons család, vagy
hogy egyáltalán ment-e valahova. Adtam nekik egy kis pénzt,
mert úgy gondoltam, megérdemel valami ellentételezést a
családunk részéről, mindazok után, amit értünk tett. Annyit
adtam neki, amennyit csak tudtam, bár jóval kevesebb volt ez
annál, amit megérdemelt. Nem kérdeztem meg, hogy mit tervez
csinálni vele, ő pedig nem mondta el nekem.
Heydrich nem mondott semmit. Hagyta, hogy Gerhard csak
üljön ott, és nézte, ahogy a kezével letörli a homlokát, hogy
megszabaduljon az ott gyülekező izzadságcseppektől. Végül így
szólt:
– Tulajdonképpen hiszek magának. Solomons túl jó ügyvéd
ahhoz, hogy bármit is elmondjon magának, amivel esetleg bajba
sodorhatná önt, vagy ami az ő szempontjából még fontosabb,
saját magát. Nekem elég annyi, hogy ön nem tudja, hova ment a
zsidó. Én azonban szerencsére tudom. Átkelt a határon Svájcba –
természetesen rendes papírok nélkül – körülbelül három héttel
ezelőtt, és most Zürichben laknak, ahol a Grünspan és
Aaronsohn – természetesen szintén zsidók – ügyvédi irodájában
helyezkedett el. Felteszem, hogy már azelőtt elrendezte, hogy
állást kapjon ott, mielőtt elment, sőt azelőtt, hogy elvette öntől a
pénzt. Hmm… Azon gondolkozom, vajon visszaadja-e.
– Nem kérném vissza tőle.
– Mindegy is, hiszen az a vallásával ellentétes lenne.
Konrad behízelgően elvigyorodott főnöke elmésségének
hallatán, Heydrich pedig így folytatta: – A svájci hatóságok
megkérdezték tőlünk, szeretnénk-e, ha kitoloncolnák
Solomonsékat, de mi alaposan megfontoltuk a dolgot, és úgy
határoztunk, hogy erre nem lesz szükség. Az ön heves
tiltakozása, ahogy Solomons katonai múltjára utal, nagy
valószínűséggel megjelenik a sajtóban is, különösen a külföldi
tudósítók tollából. Egy olyan ember, aki nemesen harcol a
hazájáért, minden nyelven „hős”-nek számít, még ha ellenség
volt is. Ha bármi történne Solomonsszal, azt meg kellene
magyaráznunk, és ez elvonna minket a fontosabb munkától.
Ezért jobb neki Svájcban, ahol biztos vagyok benne, hogy
meghúzza magát. Mert tudja, hogy bármikor utánanyúlhatunk
és elintézhetjük, ha netán csak felmerülne benne a gondolat,
hogy valami gondot okozzon nekünk.
– Maga azonban gondot okozott, és itt van. Hadd legyek
őszinte, Herr von Meerbach, a Reich megjutalmazza a hűséges
állampolgárokat, de könyörtelenül megbünteti azt, aki másként
gondolkodik, és deviáns. Két évvel ezelőtt a parancsnokom,
Reichsführer-SS Heinrich Himmler tábort nyitott Dachau
városában, épp München mellett. Ismeri azt a helyet?
– Ismerem Dachau városát. De nem tudok ott semmiféle
táborról.
– Nem? Akkor hadd meséljek róla magának. Ez a tábor
politikailag és társadalmilag nem kívánatos elemek számára
készült: kommunistáknak, bűnözőknek, szexuálisan
perverzeknek, értelmiségieknek és… zsidóbarátoknak. Röviden
tehát, olyan embereknek, akiknek nincs helyük egy egészséges
árja társadalomban. A táborban szigorú szabályok uralkodnak. A
táborlakók teljesen el vannak zárva a külvilágtól: nem
látogathatók, nem kaphatnak és nem küldhetnek leveleket,
nincsenek újságok és rádióadások, semmi sincs, ami az ott
lakókat a társadalomhoz köti, melytől saját maguk fordultak el.
Kényszermunkát végeznek a hét minden napján. Dachauban
nincsenek hétvégék vagy ünnepnapok. A fejadagok éppen csak
ahhoz elegendők, hogy ne haljanak éhen, így aztán Dachauban
kövér táborlakók sincsenek. A fegyelem tökéletes, a büntetés
pedig kegyetlen. Annak, aki bármilyen csekély kihágást követ el,
hátrakötik a kezét, majd egy kampóval összekötött kezénél fogva
felhúzzák három méterrel a föld fölé. Aztán ott lóg kínok között,
míg a karja lassan tőből ki nem szakad. Komolyabb vétségekért
azonnali kivégzés jár, tárgyalás vagy bármiféle fellebbezés
nélkül.
Heydrich szünetet tartott.
– Sápadtnak látszik, Herr von Meerbach. Lenne olyan jó, és
hozna az öccsének egy pohár vizet, Herr Sturmbannführer? Azt
hiszem, szüksége van rá.
Konradnak majdnem három percébe telt, hogy kimenjen a
dolgozószobából, át a fogadószobába, megtalálja az egyik jeges
vízzel töltött kristálykancsót, töltsön egy pohárral, majd
visszatérjen Heydrichhez és Gerhardhoz. Ez alatt az idő alatt
Heydrich nem beszélt. Majdnem mozdulatlanul ült, és hideg
hüllőszemekkel figyelte Gerhardot, miközben hagyta, hogy
Dachau leírása eljusson a tudatáig, és a kimondhatatlan
szenvedés képeivel árassza el a képzeletét.
Konrad letette a poharat az öccse elé, Gerhard pedig egy
hajtása kiitta.
– Jobb már? – kérdezte Heydrich. – Most nagyon figyeljen,
Gerhard von Meerbach, mert az élete és a családja jó híre függ
ettől! Ebben a szent minutumban letartóztathatom és egyenesen
Dachauba vitethetem önt. Már ma este ott alszik, és soha többé
nem lép ki a kerítésen, ha én azt mondom. Megértette?
– Igen. – Egyetlen szó volt csupán, de Gerhard úgy érezte,
alig tudja kiejteni a száján, olyan rettenetesen összeszorult a
torka.
– Az áruláson kívül azonban van még egy közös tulajdonsága
Isidore Solomonsszal, mégpedig az, hogy szégyent hozhat ránk. A
Meerbach Gépgyár elengedhetetlen része ipari arzenálunknak.
Ezenkívül az ön bátyjának elkötelezettsége a náci elképzelések
mellett nagyon tisztán jelzi a társadalmi és kereskedő elit más
tagjai számára, hogy az ő osztályuk ugyanúgy része az új
rendnek Németországban, mint bárki más, és hogy ugyanannyi
lojalitást várunk el tőlük, mint azoktól, akiket maguknál
alacsonyabb rendűnek tartanak. Igazán nagyon nagy kísértést
érzek, hogy megbüntessem önt, méghozzá nyilvánosan, oly
módon, hogy világossá tegyem a nép minden osztálya számára,
hogy a Reichben senki sem áll a törvények fölött, és senki sem
kerülheti ki annak igazságszolgáltatását és a büntetést.
Elképzelheti, milyen szívesen fogadnák ezt az üzenetet a
társadalom alsóbb osztályai. Az élet igazságtalan ténye azonban
az, hogy a Reichnek ugyanakkora szüksége van a nagy
iparoscsaládokra, mint azoknak ránk. És bár lehet, hogy
kénytelenek leszünk a félelem által biztosítani az
együttműködésüket, kívánatosabb lenne, ha a szövetségeseink
vagy egyenesen – mint a bátyja esetében – hűséges támogatóink
között tudhatnánk őket. Az egyik felem megint csak élvezi annak
ötletét, hogy kettőjük példáját valamiféle Káin és Ábel
történetként állítsam a Reich elé: a jó és nemes testvér, szemben
a gonosszal, aki elárulta családja becsületét. Még most is…
Heydrich felsóhajtott.
– Ach, micsoda történetet írhatna ebből Goebbels! Ön azonban
szerencsés. A sorsa még nem dőlt el, mikor ideértem. Aztán
azonban megismertem az édesanyját. Olyan aranyos hölgy,
annyira büszke mind a két fiára, és olyan fiatalon jutott
özvegységre! „Ez az asszony egy férjet már elvesztett, mondtam
magamban, hát megfoszthatom-e most egy fiútól?” így hát végül
a problémának egy másik megoldása mellett döntöttem.
Szeretné tudni, mi az?
– Igen…, igen, kérem. – Gerhard döbbenten vette észre,
hogy már-már könyörgőre fogja.
– Nos, ez tehát a következő. Ön, Gerhard von Meerbach, a
Reich példamutató állampolgára lesz. Folytathatja az építészeti
tanulmányait, de nem a Berlini Művészeti Egyetemen. Ehelyett
Albert Speer birodalmi főépítész mellé küldöm, hogy tanuljon
tőle. Ott majd megismeri a helyes nemzetiszocialista építészeti
elveket, ahogy azokat maga a Führer lefektette, miközben a
Reich dicsőségére tervezett épületeken dolgozik. Szabad
idejében olyan tevékenységgel foglalja el magát, amely
tökéletesen illik családjához, mely már hosszú ideje gyárt
repülőgépmotorokat a német nép katonai repülőgépei számára.
– Azt akarják, hogy a gyárunkban dolgozzam? – kérdezte
Gerhard.
Heydrich felnevetett:
– Hát, ha ragaszkodik hozzá… De nem, valami másra
gondoltam. Mint bizonyára tudja, a versailles-i szerződés 198.
paragrafusa megtiltja, hogy Németországnak légiereje legyen. Ez
önvédelmi jogaink abszurd korlátozása, és egyike a sok nyomós
indoknak, amiért a Führer teljes egészében elutasította a
szerződést. Ennek következében tartalékos pilótákat képzünk a
Luftwaffe számára, hogy amikor eljön az ideje, megmutassuk a
világnak, milyen erős is valójában a Harmadik Birodalom, és elég
emberünk legyen ahhoz, hogy teljes mértékben uralni tudjuk a
levegőt.
Vagyis magából is egy ilyen tartalékos katona lesz. A
hétvégéken és minden nyáron hosszabb időszakokban is
pilótakiképzésben fog részesülni. Büszkén fogja viselni a
Luftwaffe egyenruháját. És sem munka, sem kiképzés közben,
sem pedig családi és baráti körben soha egy millimétert sem tér
majd el a jóváhagyott pártdirektívától! Végrehajtja a náci
üdvözlést, úgy köszön, hogy „Heil Hitler!”, és azt komolyan is
gondolja. Ha a zsidókérdés felmerül egy beszélgetés közben,
mindenkinél jobban el fogja ítélni a fajtájukat és gonosz, álságos
szokásaikat. Ha a beszélgetés a művészetekre tér át, ön elítéli az
absztrakt mázolmányokat a dekadenciájukért, amiért nem
néznek ki többnek, mint amit egy majom is képes lenne
előállítani, ha festéket dob egy vászonra.
– Önök a lelkemet akarják – szólt Gerhard.
– Igen – felelte Heydrich. – A lelkét akarom, és ha valami
téves erkölcsi tartás vagy nemesség lakoznék önben, és mégis
úgy döntene, hogy inkább feláldozza magát, semmint
meghunyászkodjék előttem, hadd tegyem hozzá a következőket.
Ha azt jelentik magáról, hogy politikailag másképp gondolkodik,
és zsidóbarát, nem állok meg itt. Minden barátjának, a
diáktársainak, a nőknek, akiket szeretett, mindenkinek az életét,
akinek valaha bármi köze is volt önhöz, átvizsgálja a Gestapo.
Gondolkodás nélkül letartóztatják őket. Átkutatják a lakásukat.
És ha az embereim bármit is találnak, mindegy, milyen triviális
dolgot, amely alapján azt lehet gondolni, hogy nem kívánatosak,
követni fogják magát Dachauba. Tehát ha így döntene, nemcsak
magát fogja elítélni. Őket is el fogja ítélni. Tehát elfogadja a
feltételeimet?
– Mit tehetek mást?
– Semmit. Szeretném, ha ünnepélyesen beleegyezne
előttem a bátyja, mint tanú előtt, hogy teljes szívvel a náci
ügynek szenteli magát. Most.
Gerhard nagyot nyelt. Szerette volna arcul köpni
Heydrichet, megmondani neki, hogy hova tegye az elvárásait, és
ott egye meg a fene a következményeket. Nem érdekelte, milyen
Dachau. Jobb ott élni és hűnek lenni önmagához, mint
kényelemben, de hazugságban élni. A barátait azonban nem
árulhatja el. Nem ítélheti őket táborban való létre.
– Megteszem – szólt Gerhard, és úgy érezte, mintha
magának az ördögnek adná a kezébe a lelkét.
– Köszönöm – mondta Heydrich. – Ugye, hogy nem is volt
olyan nehéz, vagy igen?
Kihúzta magát, és felállt, miként Konrad is, majd Gerhardra
pillantott.
Gerhard is felállt.
Heydrich egy lökéssel maga elé nyújtotta a jobb karját, és
felkiáltott:
– Heil Hitler!
– Heil Hitler! – szajkózta Konrad.
Egy pillanatra csend támadt. Aztán egy harmadik kéz is a
levegőbe emelkedett a nemzetiszocialista üdvözlésre:
– Heil Hitler! – kiáltotta Gerhard von Meerbach.

***

1934 májusában Francis Courtney elindult Angliába. Előbb

hajóval ment Alexandriából Pireuszba, Athén kikötőjébe, aztán
keresztülvonatozott egész Európán. Tudta, hogy a bátyja egyre
gyakrabban választja a repülőt, ha hosszabb utakat tesz meg, ő
azonban nagyon is világossá tette családja többi tagja számára,
hogy helyteleníti az ilyen különcségeket.
– Leon számára teljesen rendben van, hogy szórja a pénzt.
Ellopta a részvényeinket, megteheti. De nekem teljesen megfelel,
ha angol úriemberhez méltóan szerényen utazom.
– Nem tudtam, hogy bármelyikünk is angol vagy úriember
lenne – felelte ekkor Dorian. – De ha így akarsz az óhazába
utazni, Frank, ki vagyok én, hogy mást tanácsoljak neked?
Frank legfőbb oka az utazásra az volt, hogy találkozzon a
sebészével, dr. Harold Gilliesszel. Volt néhány probléma az
átültetett bőrével: úgy tűnt, mintha elhalt volna, és egy kis
fájdalmas és gennyes terület maradt utána, amelyet állandóan be
kellett kötni. De nem ez volt az egyetlen ok, amiért Frank
Londonban szeretett volna lenni. Volt még valaki, akivel
találkozni akart, mégpedig Oswald Mosley-vel, a Brit Fasiszta
Unió, vagy, ahogy magukat nevezték, a feketeingesek vezérével.
Mosley nevét egyre gyakrabban lehetett hallani a kairói
sportklubban a politikáról beszélgető emberek körében, ahol
Frank néha játszott egy-egy golfmeccset – háborús
sérülésére való tekintettel némi előnyt kérve.
– Az az ember persze egy igazi tahó – mondta egy reggel
Frank egyik cimborája, a „Malac” gúnynevű Desmond Peters
alkoholimportőr, miközben az első tee felé sétáltak. –
Megbízható forrásból tudom, hogy a Curzon lányt, akit, azt
hiszem, Cynthiának hívnak, a pénzéért vette el, és most
mellékesen annak a testvérével és mostohaanyjával is kavar.
– A fészkes fenébe – mondta a társaság harmadik tagja, egy
Hatton nevű gyapotkereskedő. – Bámulatra méltó annak az
embernek a merészsége.
– És a kitartása – mondta Frank.
Mikor a férfiak nevetése alábbhagyott, „Malac” Peters így
folytatta:
– De Mosley nem ostoba. Konzervatív és szocialista
színekben is volt már parlamenti képviselő, és úgy hallom, jobb
miniszterelnök vált volna belőle, mint bárkiből, akár az egyik,
akár a másik párt soraiban. De nem csinálhatja a régi módon,
értik? Túl nehéz idők járnak mostanában, és sokkal radikálisabb
intézkedésekre van szükség az ő helyzetértékelése szerint. És ezt
ugyan ki vitathatná, hm?
– Senki, akinek csak egy kis esze is van – helyeselt Frank. –
Teljesen nyilvánvaló, hogy az egész mocskos világ ebek
harmincadjára kerül. A kapitalizmus a végét járja. A vörösök
csak uralni akarják az egész világot. A rohadt zsidókat meg nem
érdekli, ki nyer, mert a bankok és a komcsik is az ő kezükben
vannak.
– Az izraeliták csak két dologgal törődnek: magukkal és a
pénzükkel, noha nem feltétlenül ebben a sorrendben – jegyezte
meg Hatton, amire helyeslő moraj volt a válasz.
– Nem csak erről van szó. Nézzenek körül a gyarmatokon, a
fekák pont olyan rosszak, mint a zsidók! Az a Gandhi nevű alak
Indiában, aki függetlenséget akar, hálátlan kis ember. Mindazok
után, amit azért az országért tettünk.
– Hát ezt mondja Mosley is, ahogy én látom – szólt Malac. –
Azt gondolja, itt az ideje, hogy először magunkkal és, hogy úgy
mondjam, a legfontosabb dolgokkal törődjünk. Azt mondja, van
egy harmadik út, ami nem a kapitalizmus és nem a
kommunizmus, hanem a fasizmus. És ha megnézzük, mit csinál
ez a Hitler nevű ürge Németországban, nem hiszem, hogy ezt
vitathatnánk.
 – Hát, istenemre mondom, nevetséges kinézetű ember ez a
Hitler. És mi volt a háborúban, egyszerű közkatona, nem?
– Napóleon is az volt, de később egész jól ment neki, nemde?
– mutatott rá Hatton.
– Ez a Hitler újra talpra állítja Németországot – folytatta
Frank. – Szerintem egészen döbbenetes. Visszaadta az
embereknek az önbecsülésüket!
– Pontosan. És Oswald Mosley is ezt fogja tenni a britekkel,
figyeljétek meg! – mondta „Malac” Peters.
– Pár hét múlva hazamegyek Angliába, hogy ellássák ezt a
rohadt bőrátültetésemet. Talán szakítok rá időt, hogy többet
megtudjak erről a Mosley nevű fickóról.
– Azt hiszem, ebben tudok segíteni, Frank. Ismerek pár
embert, akivel Londonban üzleti kapcsolatban állok. A
feketeinges mozgalom fő támogatói közé tartoznak, és magának
Mosley-nak is valósággal puszipajtásai. Mondja meg, mikor
megy, és elintézem, hogy bemutassák ennek a kiváló embernek.

***

Gillies rendbe hozta az átültetett bőrt, utána Frank két

hetet töltött szanatóriumban a tengerparti Eastburnben. Még a
műtétből lábadozott, de június 7-én reggel, mikor már olyan jól
érezte magát, mint már hónapok óta nem, vonattal Londonba
utazott, bejelentkezett egy jó nevű, de szerény szállodába, majd
elindult a nyugat-londoni Hammersmith Roadon lévő Olympia
kiállítóterem felé, ahol Mosley épp gyűlést tartott a támogatóival
együtt.
Az eseményre tizenkétezer fasiszta szimpatizánst vártak.
Velük szemben azonban több ezer tüntető sorakozott fel, akik
arra a demonstrációra jöttek, melyet a Kommunista Párt londoni
körzeti bizottsága szervezett. Sajtóközleményt küldtek az összes
londoni újságnak, a híradók készítőinek és a BBC-nek, amiben
kijelentették, hogy „a fővárosi munkások minden erejükkel
ellenállnak a fasiszta fenyegetésnek”.
Aznap reggel a Daily Worker, a kommunisták egyik szócsöve
figyelmeztette a feketeingeseket, hogy „a fővárosi munkások
ellentüntetésétől remegni fog a lábuk és inukba száll majd a
bátorságuk”.
A feketeingesek viszont a maguk részéről teljesen világossá
tették, hogy eszük ágában sincs lemondani az eseményt vagy
bármilyen módon meghátrálni. A bal- és a jobboldal harcra
készült, és egyiket sem izgatta különösebben, ki szorul közéjük.

***

Amikor Frank felbukkant az Olympia megállónál, mindössze

néhány méterre a kiállítóteremtől, a főbejáratig tartó rövid út
valóságos vesszőfutássá vált, mivel annak, aki meg akarta
hallgatni Mosley beszédét, nyakába szedve a lábát végig kellett
futnia a tüntetők Mosley-ellenes táblákkal és a Szovjetunió sárga
sarló-kalapácsos vörös zászlóival hadonászó dühös tömege
mellett. A másik oldalon kemény arcú, tetőtől talpig feketébe
öltözött fasiszták álltak, akik készen álltak arra, hogy minden
szitokszóért, amit egy tüntető feléjük kiált, fejbe vágással vagy
hasba rúgással fizessenek. A két tábor között rendőrök keskeny
kék sorfala húzódott. Sokan közülük lóháton ültek, és igyekeztek
biztonságossá tenni az áthaladást a két őrjöngő csoport közé
szorult civilek számára.
A fülsiketítő lárma, az egymásnak préselődő testek és az az
érzés, hogy a káosz bármely pillanatban nyílt anarchiába csaphat
át, csak még inkább feltüzelte Frank lelkesedését Mosley ügye
iránt. Aki ekkora gyűlöletet képes kiváltani azokból az
emberekből, akiket Frank megvetett, minden bizonnyal jól csinál
valamit. És az a mód, ahogyan a tömeg viselkedett, csak
megerősítette, milyen rettentő nagy szükség van arra, hogy egy
erős ember végre a saját érdekükben rendet és fegyelmet
kényszerítsen a népre. A fenébe a demokráciával meg a nép
jogaival! Ósdi eszmék ezek, rég megbukott eszmék. Ezekben az
időkben valami újra van szükség.
Miközben egyenletes sebességgel haladt, nem hagyta, hogy
a tömeg futásra kényszerítse, és minden lépéssel egyre
indulatosabb lett. Frank hirtelen úgy érezte, hogy valami nedves
dolog csapódik az arca bal oldalának. Arcához emelte a kezét,
megvizsgálta, mibe nyúlt bele: egy meleg, buborékos nyálcsomót
látott, és rádöbbent, hogy leköpték.
A sértéstől haragra lobbanva Frank balra fordult. Egy-két
méternyire tőle egy fiatal nőt pillantott meg. Toprongyosan
öltözött, és egy csapat, nyakán kigombolt inget viselő férfi között
állt, akik közül senkin se volt kalap. Mindannyian raja nevettek.
A lány ránézett, és úgy tett, mint aki felé köp. Aztán megint
felnevetett.
Ez több volt a soknál. Gyors léptekkel indult a csoport felé,
sétapálcájával hajtotta magát előre, melynek acélhegye szikrákat
hányt, ahogy a járda köveihez csapódott.
– El ne essen, papa! – kiáltott rá az egyik férfi. Frank arca
dühödt vicsorgásba torzult, miközben felemelte a botját, és a
gúnyolódok felé suhintott. A lány arcát találta el. A lány
felsikoltott, és kétrét görnyedt, ujjai közt vér szivárgott, ahogy
kezét az arcához szorította. Társai Frankre rontottak. Csépelte
őket a botjával, de továbbra is jöttek, majd egyikük egy ütést
mért Frank vállára, amitől az hátratántorodott. Még mindig
közeledtek a dühtől ugyanannyira elvakultan, ahogy az előbb ő
is, elszántan és bosszút szomjazva. Frank egyszeriben szörnyen
megrémült. Magára haragította ezeket a huligánokat, és most
bosszút akarnak. Ismét odavágott, de valaki még a levegőben
megragadta a botját, és kirántotta a markából. Elszántan
leguggolt, mint egy sarokba szorított bokszoló, vállát begörbítve,
kezét pedig a fejéhez emelve, hogy megvédje magát. Várta, hogy
mindjárt megérkezik az első ütés, mikor érezte, hogy egy
kemény kéz vállon ragadja, és elrángatja az útból. Frank hanyatt
zuhant a járdára. Mikor felkönyökölt, egy csapat feketeingest
látott, akik gyakorlott és brutális hatékonysággal vetették
magukat a tüntetőkre. Frank négykézláb elindult a kalapja
keresésére, amely mellette feküdt a földön, és visszatette a
fejére. Meglehetősen ingatagon állt talpra. A feketeingesek
megfutamították ellenfeleiket. Egyikük kezében Frank botjával
bukkant elő a csetepatéból.
– Ez az öné, uram? – kérdezte. Alsóbb osztályokra jellemző
kiejtéssel beszélt, de határozottan és tisztelettudóan, gondolta
Frank. Mint egy őrmester, egy tiszthelyettes.
– Igen, igen, az enyém, köszönöm.
– Piszok egy dolog, nemde, ahogy ezek a nyavalyás komcsik
bánnak az önhöz hasonló becsületes úriemberekkel? Ne
aggódjon, uram, mi nem hagyjuk ezt! Majd mi megmutatjuk
nekik.
– Helyesen mondja, fiatalember – mondta Frank, miközben
mintegy tisztelgésül megérintette a kalapja karimáját, és elindult
útjára. A csarnok belsejében szintén verekedés volt, mert
néhány tüntetőnek sikerült jegyekre szert tenni és beszivárogni
magára az eseményre. A kezdést előbb harminc, aztán
negyvenöt perccel elhalasztották, ezután majdnem egy óra is
beletelt, mire egyszeriben kialudt a házban a világítás. Hatalmas
üvöltés tört ki, mikor az óriási reflektorok fénycsóvái
belehasítottak a levegőbe, amely az erre a pillanatra várakozó
közönség által elszívott cigaretták füstjétől volt nehéz. A fényes
fehér sugarak a Brit Fasiszták Uniójának élénkvörös zászlóit
világították meg, melyek mindegyikén a párt jelképe, a fehér
keretben kék kört átszelő fehér villám volt látható. A zászlókat
húsz feketeinges hozta kettesével, akik a terem közepén futó
folyosón vonultak végig a támogatók ezrei mellett, akik
valamennyien fasiszta üdvözlésre nyújtották karjukat. A csoport
élén is egy feketeinges, az egység parancsnoka vonult.
A tömeg skandálni kezdett, több ezer hang kiabálta:
– ”MO-SLEY! Mosley, Mosley, Mosley!”
Majd a fénysugarak elhúztak a zászlók mellett, és a
mögöttük vonuló férfin állapodtak meg, azon a férfin, aki miatt
megtelt volt a terem, sőt még odakinn az utca is. A férfi maga
Oswald Mosley volt.
Egész megjelenése úgy volt megtervezve, hogy az erő és a
férfiasság benyomását keltse. Mosley harminchét éves, magas és
egyenes tartású férfi volt, szemmel láthatóan ereje teljében.
Fekete nadrágot viselt, amelyet széles fekete bőröv tartott.
Széles mellkasát testhezálló, magas nyakú pulóver fedte, fejét
pedig magasra tartotta, amitől inkább hasonlított egy arénába
lépő gladiátorra, mint egy politikusra, aki épp beszédet készül
tartani. Frank csak most vette észre, hogy Mosley kissé biceg, de
ez a felfedezés valahogy egyáltalán nem ingatta meg abban a
meggyőződésében, hogy ez az az erős férfiú, akire az országnak
és a birodalomnak olyan rettentően szüksége van.
A párt zászlóit hordozó csoport tagjai vigyázban álltak,
miután elfoglalták helyüket az emelvény mindkét oldalán.
– Zászlóvivők, fegyvert szegezz! – kiáltotta a feketeingesek
parancsnoka, mintha őrségváltáson részt vevő gárdisták
lennének.
Azok rögvest elkezdték átlósan leengedni a zászlórudakat,
kifelé, a tömeg irányába. Néhány egyet nem értő hang is
hallatszott elszórtan a hatalmas aréna különböző pontjairól.
Mosley meg a feketeingesei nem vettek róluk tudomást.
– Zászlóvivők, pihenj! – kiáltotta a parancsnok, mire ők egy
emberként állást változtattak, most kissé szétvetett lábbal
álltak. Mosley csendben, mozdulatlanul várta, hogy emberei
lenyugodjanak.
A lárma alábbhagyott, és az eddig talpon álló ezrek helyet
foglaltak a széksorokban. Ekkor Mosley belekezdett.
– Férfiak és nők, több ezer honfitársunk jött el, hogy
meghallgassa mondandónkat, és több ezren csatlakoztak fasiszta
sorainkhoz – mondta azon a félreismerhetetlen hangon, mely a
felső osztálybeli emberek sajátja, amely azonban mégsem volt
abszurd módon ide nem illő. Öblös, zengő hangja volt, és olyan
kiváló előadásmódja, mint egy remek Shakespeare-színésznek.
Mindez jelentőségteljessé tette szavait, és nagy súlyt kölcsönzött
nekik. Már a puszta hangja is olyan tekintélyt parancsoló volt,
hogy azonnali hatást gyakorolt a náluk magasabb osztályba
tartozók tiszteletére és a vezetőiknek való engedelmességre
nevelt tömegre.
– Ez a mozgalom valami újat jelent az ország politikai
életében, olyasmit, ami messzebb és mélyebbre hat, mint eddig
bármely más mozgalom ezen a földön – szólt Mosley. Frank
Courtney pedig, aki középtájon ült az Olimpiai Csarnok padlóján,
különlegesnek érezte magát, mert része volt a mozgalomnak,
fogaskerék a gépezetben, amely át fogja alakítani a birodalmat.
Aztán megtört a varázs, mert néhány tüntető felpattant, és
öklüket rázva a színpad felé kezdek kiabálni, Mosley-nak célozva
kiáltásaikat.
Mosley könnyedén, magabiztosan és megnyugtatóan
elmosolyodott, miközben feketeinges kísérői megkeresték az
ellentüntetőket a tömegben, és kivonszolták őket a teremből.
– Ne törődjenek ezekkel a kis bajkeverőkkel! – mondta
Mosley. – Engem nem tudnak megzavarni. Önöknek sem kell
aggódniuk.
A tömeg helyeslően ordított fel, mert tagjai úgy érezték,
hogy ugyanolyan hajthatatlanul viselkednek, mint vezérük.
Semmi sem akadályozhatja meg a vezért, hogy kifejtse
mondandóját, sem őket abban, hogy meghallgassák.
– Ez a mai gyűlés szimbolikus jelentőségű a feketeingesek
ügyének előrehaladása szempontjából, fennállásunk első húsz
hónapja után – folytatta Mosley. – Ez alatt az idő alatt a fasizmus
gyorsabban terjedt Britanniában, mint bármely más országban a
világon. Nem azért, mert a mi népünknek a gazdasági kényszer
szorításában kellett volna magáévá tennie a fasizmus eszméjét.
Nem úgy, mint más országokban, hanem azért, mert a mi hazánk
és a mi népünk új hitre és új rendre vágyik!
A beszéd még egy órán át tartott, Mosley végig jegyzetek
nélkül beszélt, mégsem akadt el egyszer sem, és nem ismételte
önmagát. Mondandójának ereje és lendülete egy pillanatra sem
bicsaklott meg. Frank el volt ragadtatva. Úgy érezte, mintha
egész életében ezekre a szavakra várt volna, amelyeket most
hallott és amelyek oly sok mindent tettek egyszerre
közérthetővé. Annak a keserűségnek adtak hangot, amelyet az
őt ért sérelem és igazságtalanság miatt érzett, és egy olyan
világot ígértek, amelyben ő az urak közé tartozhat. „Malacka”
Peters állta a szavát, és beszélt az ismerőseivel Mosley
táborában, hogy Frank neve is felkerüljön azoknak a listájára,
akiket az esemény után a színfalak mögött kis fogadásra vártak.
Kiváltságosságának érzete még inkább eltöltötte, mikor látta,
milyen irigy tekinteteket vetnek rá mások, mikor a fogadás
helyszíne felé vezető utat őrző feketeingesek szétváltak, hogy
átengedjék őt. Frank megkereste Malacka ismerősét, és
bemutatkozott.
– Mr. Courtney, nahát, milyen csodálatos, hogy a
kedvünkért egészen Egyiptomból eljött ide! Oswald alig várja,
hogy megismerje magát. Nagyon fontosnak tartja, hogy híre a
gyarmatokra is eljusson, és igazán hálás mindenkinek, aki ebben
segíteni tud.
Néhány perc múlva Frank magával a nagy emberrel találta
magát szemen. Mosley közelről is éppoly magával ragadó volt,
mint mikor követői ezreinek játszott. Most szónoki művészetét
lehengerlően megnyerő modora váltotta fel. Minden figyelmét
Frank felé fordította, s miután észrevette, hogy bottal jár,
megkérdezte, hogyan sebesült meg, majd azt mondta:
– Derék ember. Becsülettel szolgálta a hazánkat. Tisztelettel
adózom önnek ezért. Nekem is egy kicsit beteg a lábam, ahogy
bizonyra észrevette. 16-ban szereztem, mikor a királyi légierőnél
szolgáltam. Bárcsak mondhatnám, hogy becsületes harcban
kaptam a sebeimet, de igazából akkor zuhantam le a
repülőmmel, mikor anyám és a nővérem előtt akartam felvágni,
hogy milyen ügyes pilóta vagyok. Igazán ostoba dolog, ugye, ön is
így gondolja?
Mielőtt még Frank válaszolhatott volna, Mosley így
folytatta:
– Szóval, úgy hallom, maga meglehetősen fontos ember
Kairóban, akinek nagy jövőt jósolnak. Biztosíthatom, hogy igazán
hálás lennék mindenfajta segítségért, amellyel az ügyünket
előmozdíthatná odakinn. Magunkkal kell vinni a birodalmat is, ha
sikert akarunk elérni. Elnézést, egy pillanatra…
Mosley elfordult egy másodpercre, majd a legszebb
asszonynak kezdett integetni, akit Frank valaha is látott
életében. Olyan vékony és kecses volt, mint egy modern
ruhában életre kelt Botticelli-Venus. Mézszőke haja volt, tiszta
világoskék szemét pedig tökéletesen ívelt szemöldök keretezte.
Az orra egyenes volt, finom, és kissé felfelé kunkorodott,
skarlátvörös ajka megvetően érzéki, álla pedig, amely éppen csak
egy kissé volt eltúlzott ahhoz képest, ami a konvencionális
értelemben vett csinosságot illeti, fokozta azt a benyomást, hogy
minden lehetséges szempontból egy felsőbbrendű lénnyel volt
dolga.
– Gyere ide, drágám, és ismerkedj meg Mr. Courtney-vel! –
mondta Mosley. – Csodálatos dolgokat fog tenni értünk
Egyiptomban. Mr. Courtney, bemutatom Mrs. Diana Guinnesst.
– Igazán nagyon örvendek, hogy megismerhetem – monda
a női szépségnek eme megnyilvánulása. – Mindenki a barátom,
aki a mi ügyünkért harcol.
– Biztosíthatom, Mrs. Guinness, hogy teljes mértékben
számíthatnak rám – mondta Frank.
A nő összecsapta a kezét, mélyen a szemébe nézett, és azt
mondta:
– Nagyon szépen köszönöm, Mr. Courtney!
Mosley meg a szeretője egy perccel később eltűntek, anélkül,
hogy hátranéztek volna. Dolgukat bevégezték: teljességgel
megnyerték Frank Courtney-t a brit fasizmus ügyének.
 ***

Gerhard von Meerbach egy szép nyári délutánon bemászott a

Meerbach Gépgyár területén található privát reptér
kifutópályáján álló Grunau Baby típusú vitorlázó repülőgép
nyitott pilótafülkéjébe. Lehajtotta a fejét, vigyázva, hogy ne verje
be a kifeszített szárnyba, amely rétegelt lemezből épült, és
összefüggő sima textillel volt borítva. A szárny egyetlen töretlen
ívet alkotva ült a pihekönnyű gép tetején. Ez a gép volt a
vitorlázó repülőgépek Ford T modellje, amelyet alig terveztek
bonyolultabbra, mint egy olyanfajta gépet, aminek balsafából
meg papírból való megépítésére egy iskolás gyerek is képes
lenne, mégis németek tízezrei számára nyitotta meg az eget. Ez
tette lehetővé annak a népnek, amelynek a versailles-i szerződés
megtiltotta, hogy légiereje legyen, hogy a pilóták egész
nemzedékét képezze ki.
Gerhard becsatolta magát, fejére húzta a bőrből készült
pilótasapkát, aztán bekapcsolta az állán a sapka szíját.
Szemügyre vette a műszerfalat, és meggyőződött arról, hogy a
gép szárnyán a csűrőlap működik-e. Aztán meglengette a karját,
hogy jelezze, készen áll.
A földi személyzet egyik tagja egy fehér zászlót emelt a
magasba, és a kifutópálya több mint egy kilométerrel távolabbi
pontján egy másik zászló is felemelkedett, jelezvén, hogy vették
a jelet. A másik zászlótartó egy jókora Mercedes L 6500-as
teherautó mellett állt, melyre egy hatalmas, motoros
csörlőberendezés volt felszerelve – melyet természetesen egy
Meerbach motor hajtott. A motor pár perce zúgva járt már,
ahogy fokozatosan emelték a fordulatszámot. Most kiengedték a
fékkart, sebességbe tették, és a csörlő dobja forogni kezdett,
előbb lassan, majd egyre gyorsabban.
A csörlőtől a vitorlázógép orráig könnyű, rugalmas acéldrótból
készült kábel szaladt. A csörlő pár másodpercig csak azért
forgott, hogy megfeszítse a kötelet. Aztán Gerhard egy rántást
érzett, ahogy a kötél megfeszült, majd pedig érezte, hogy a szellő
az arcába csap, amint a gép gurulni kezd, és a Grunau Baby
elindult a kifutópályán. A szellő szélviharrá vált, mikor a
vitorlázógép elérte a nyolcvan kilométer per órás felszállási
sebességét. Ekkor ugyanaz történt a szárnnyal is, mint a
vitorlával szokott, ha megdagad a szellő érintésétől; a felületén
végigsöpört a szél, és Gerhard egy pillanatra csodálatos
megkönnyebbülést érzett, ahogy a vitorlázógép megszabadult a
föld szorításától, és a gravitációnak fittyet hányva felemelkedett
az égbe.
Mikor a magasságmérő ötszáz méteres szintet mutatott,
Gerhard kinyitotta a kábelt tartó kampót, és a kábel lassan
visszahullott a földre. Most végre igazán szabad volt. Az Alpok
csodálatos hegycsúcsai, a buján zöldellő rétek meg a Bodensee
vizének vakító csillogása akkor is fenséges látványt nyújtottak,
amikor a Schloss Meerbach ablakából nézte őket az ember.
Hihetetlenül változatos hátteréül szolgáltak a birtokon tett
hosszú sétáknak, sífutótúráknak, kirándulásoknak vagy
vadászatoknak. De ha a levegőből látta őket az ember,
szépségükhöz és fenségességükhöz semmi sem volt fogható. A
vitorlázórepülés pedig, ahogy Gerhard felfedezte magának, a
legtisztább fajta repülésélmény volt mind közül. Egy motor
fülsiketítő zajjal és folyamatos rezgéssel jár, és fojtogató
kipufogógázt áraszt. Egy vitorlázórepülő azonban olyan csendes,
mint egy lebegő sas, ahogy meglovagolja a meleg levegő
láthatatlan áramlatait, melyek felkapják és tovarepítik az égen.
Gerhard arcán boldog mosoly terült szét:
Köszönöm, Konrad! Köszönöm, Heydrich Gruppenführer
úr! Fogalmatok sincs, milyen ajándékot adtatok nekem, mikor
azt parancsoltátok, hogy repüljek!
Itt, ebben a boldog magányban, megszabadult a lenti világ
gondjaitól. Az elmúlt három hónap folyamán átalakult az élete.
Kénytelen volt megválni sok ismerősétől attól való félelmében,
hogy esetleg rájuk irányíthatja a Gestapo figyelmét. Más barátai,
a legközelebbieket is beleértve, saját akaratukból fordultak el
tőle, mert megrettentek attól, hogy látszólag megadta magát a
gonosz, bigott nemzeti szocialista ideológiának. Számukra, az,
hogy Gerhard kabátja ujján hirtelen megjelent a párt karszalagja,
és hogy Albert Speer tervezőirodájának munkatársai közé
nevezték ki, arról tanúskodott, hogy úgy határozott, elárulja a
lelkiismeretét, politikai ideáljait és építészeti kreativitását.
– Aki elkényeztetett gazdag gyerekként kezdte, mindig
elkényeztetett gazdag gyerek marad – mordult fel Gerhard
egyik legrégebbi, legközelebbi barátja. – Végül is nem tudtál
nekik ellenállni, ugye? Tálcán kínáltak neked mindent,
kiváltságot, sikert, helyet a legfelső asztalnál. Te meg nem tudtál
nemet mondani.
Gerhardnak majd megszakadt a szíve, hogy senkinek nem
mondhatja el az igazat. Gyűlölte magát, mikor helyeslően
bólintott, sőt egyenesen hangosan támogatta, ha egy vendég a
családi vacsoraasztalnál antiszemita megjegyzést tett. A
munkahelyén alig szólt egy szót is anélkül, hogy előbb alaposan
végig ne gondolta volna, hogy mit fog mondani, hogy biztos
legyen abban, hogy szavai megfelelnek az elfogadott
nemzetiszocialista gondolkodásmódnak. Egyik nap Konrad
megkérdezte:
– Berlin négymilliós város. Mit gondolsz, hány Gestapo-
ügynökre van szükség, hogy minden lakosát a kezünkben
tartsuk?
– Nem tudom – felelte Gerhard. – Tízezerre? Húszezerre?
– Nem, nagyon tévedsz. Alig ötszáz Gestapo-tiszt van
Berlinben. De mondhatnám azt is, hogy négymillió. Ettől olyan
zseniális ez a rendszer! Mindenki figyel mindenkit. Mindenki
rendőr. Fogalmad sincs, mennyi információra hívják fel a
figyelmünket naponta. Rengeteg ember jelenti fel a szomszédját,
munkatársát, barátját, sőt még családtagjait is. Szinte minden
erőnket az emészti fel, hogy regisztráljuk az összes feljelentést.
Konrad ekkor Gerhardra nézett, és szemének önelégült,
kihívó pillantása minden kimondott fenyegetésnél világosabb
volt: figyelünk téged, mindenütt vannak szemeink és füleink,
soha nem vagy biztonságban. Feljelenthet az a csinos lány, aki
titkárnőként dolgozik az irodában, vagy az a barátságos fickó, aki
meghív egy italra, vagy a lakásod házinénije. Igen, bárki
feljelenthet! Sohasem vagy tőlünk biztonságban! Soha!
Ott magasan fönn, a bajor égbolton azonban nem volt senki,
aki Gerhard után kémkedhetett volna, senki, aki feljelenthette
volna szabadgondolkodásért, vagy azért, mert hirtelen
meggondolatlanságában elfogadhatatlan dolgokat mondott. Itt
fönt visszakaphatott valamit igazi énjéből. És mikor szemével
végigpillantott a csodálatos tájon, a svájci partok felé, a Bodensee
túlsó oldalára – milyen csábító volt ilyenkor néha, hogy
egyszerűen a biztonságos kikötő felé fordítsa a vitorlázógép
orrát, és hátrahagyja gondjait! Egyszer csak megint, mint már
oly sokszor, eszébe jutott a képeslap, amelyet mindössze tíz
nappal az után kapott, hogy Heydrichhel találkozott. Egy tipikus
képeslap volt, amely azt a gőzmozdonyt ábrázolta, amelyik
utasokat szállít fel a világ állítólag legmeredekebb vasútvonalán
egy Rothorn nevű hegy tetejére. Az üzenet pedig hasonlóképp
ártalmatlan volt:
Szia, Gerd, el kellene jönnöd Svájcba. A lányok itt még
szebbek, mint a hegyek. Alig várom, hogy újra lássalak! Ha
kérsz innen valamit – sajtot? csokoládét? csicsás órákat? –,
csak szólj!
Maxi haverod

Gerhard azonnal megértette, hogy Maxi valójában Isidore

Solomons, a Kék Max büszke tulajdonosa. Hála Istennek, a lap
azután jött, hogy találkoztam azzal az SS-es rohadékkal –
gondolta most. – Kénytelen leltem volna azt hazudni
Heydrichnek, hogy nem tudom, hol van Izzy. Rögtön átlátott
volna rajtam.
Ha bármire szükséged van – ez igen jelentőségteljes sor volt:
így jelezte Izzy, hogy a becsület azt diktálja, adja vissza
Gerhardnak a kölcsönt. Egyszer talán majd szükség lesz rá.
Addig azonban Gerhard senkinek egy szót sem szól semmiről. És
mikor majd a vitorlázórepülő földet ér, és újra kezdődik a
valóságos élet, még azt sem engedi meg magának, hogy gondolni
merjen Isidore Solomonsra.

***

Mire elkezdte a harmadik tanévet a Roedeanban,

Saffronnak az a csodálatos érzése volt, hogy tökéletesen otthon
van az iskolában, és teljesen könnyedén úrrá lesz minden
nehézségen, amivel az oda- és visszaút járt. Leon is sokkal
nyugodtabb volt, nem utolsósorban azért, mert óriási örömmel
töltötte el, hogy a lánya szemmel láthatólag annyira élvezi a
tanulást, még akkor is, ha apja számára még nehezebb volt, hogy
nem oszthatja meg Evával ezt az örömöt.
– Irány találkozni azzal a gyönyörű Miss Halfpennyvel! –
mondta nyakkendőjét igazgatva, mikor a ruhabolt felé indultak.
– Kár, hogy érkezésünk után tíz percen belül kirúg. Állati csinos
egy nő.
– Papa, ne már! – kiáltott fel Saffron színlelt
felháborodással. – Nem beszélhetsz így Miss Halfpennyről! Ő
nem az egyik barátnőd. Vagyis…, először is túl öreg.
Leon nevetett, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját
Saffronnak, hogy beszálljon. – Édes kislányom, úgy becsülöm,
hogy Miss Halfpenny csupán harminc körül járhat. És ha nem
vetted volna észre, én idén ünneplem – bár valószínűleg inkább
gyászolom – a negyvenhetedik születésnapomat. Lehet, hogy
neked egy harmincéves nő vénségesnek tűnik, nekem azonban
még egy egészen fiatal kislány!
Útban Johannesburg belvárosa felé, Saffron apja szavain
töprengett. Soha még csak el sem gondolkozott azon, hogy
csinos-e Miss Halfpenny, nem utolsósorban azért nem, mert az
üzletvezető inkább öltözött olyan módon, hogy tiszteletet
parancsoljon, semmint úgy, hogy csinos legyen. Most azonban,
hogy megfontolta a kérdést, Saffron úgy döntött, hogy érti, mire
gondol az apja. Miss Halfpennynek tényleg nagyon szép,
gesztenyebarna haja volt, még ha szemérmes kis kontyban
viselte is. És bár a vonásai nem voltak igazán csinosak – orra túl
hosszú volt, állcsontja túl markáns –, elegánsan és
szimmetrikusan festettek vékony csontú arcán. A szeme is szép
mogyoróbarna volt, és bár a munkájához nem igazán tartozott
hozzá a könnyedség, Saffron már elégszer látta mosolyogni Miss
Halfpennyt ahhoz, hogy tudja, hogyan ragyog fel tőle az arca.
Miután ezt az összes kérdést gondolatban végigvette
magában, alig várta, hogy újra lássa elmélkedésének tárgyát,
hogy közelebbről is megvizsgálja a maga fizikai valójában. Mikor
azonban Leonnal megérkeztek a boltba, megtudták, hogy Miss
Halfpenny már nem dolgozik ott.
– Az édesanyja beteg lett, és vissza kellett mennie Angliába,
hogy ápolja őt – mondta az új üzletvezető. – De szívesen
gondoskodom mindenről, amire szükségük van. Erre jöjjenek…
– Hát, akkor itt hagylak, hogy vásárolj – mondta Leon, és
sokkal kevésbé tűnt vidámnak, mint amikor beléptek a boltba.
Saffron sem tűnt sokkal vidámabbnak, ahogy az ismeretlen nő
nyomában elindult a ruhaállványok és fiókok felé.
Baljós tanévkezdés volt, de a dolgok azóta javultak
valamelyest. Saffron most itt volt, csupán néhány héttel
karácsony előtt, és mindjárt landol Nairobiban. Záróvizsgát tett
angol nyelv- és irodalomból, matematikából,
természetismeretből, történelemből, földrajzból, rajzból,
franciából, latinból és végül (afeletti hatalmas bosszúságára, hogy
olyan képességekről kell számot adni, melyeket apja olyan
nagyon kevésre tartott) háztartástanból. Eléggé biztos volt
benne, hogy mindegyiken átment, és hogy jó részükből jeles vagy
egyenesen kitűnő osztályzatot kapott. Ha elég sokáig kínozták
volna, összeszorított foggal azt is bevallotta volna, hogy igazából
eléggé élvezte a főzéssel töltött órákat, és tulajdonképp büszke az
ananásztortára, melyet a vizsgán készített.
Az az idő azonban már elmúlt. Tizenhat éves volt,
törvényesen megtehette, hogy elhagyja az iskolát, a saját
szemében gyakorlatilag felnőtt nővé vált. Apja várt rá a reptér
rövidre nyírt pázsitján. Kippy – aki most már túl öreg volt ahhoz,
hogy lovagoljanak rajta, a lovászok azonban még mindig
szeretettel gondozták – Lusimában várja majd. És egy
meglepetés is vár rá. Saffron arcán boldog mosoly ömlött el.
Otthon! – lelkendezett. – Majdnem otthon vagyok már!

***

– Lenne szíves ideadni nekem a kávéscsészéjét, kérem, Miss

Courtney? – kérdezte az Imperial Airways utaskísérője a
nyugodt, tizenhat éves ifjú hölgytől, akit éppen kiszolgált.
Majdnem kiabálva beszélt, hogy a négy forgódugattyús motor
zúgásától is meghallja, melyek az Armstrong Whitworth Atlanta
repülőt hajtották. – Hamarosan leszállunk Nairobiban.
Saffron mosolyogva felpillantott az elegáns fehér egyenruhát
viselő utaskísérőre. Hegyes sapkájában úgy nézett ki, mint egy
tengerésztiszt, aki teljesen véletlenül találta magát abban a
helyzetben, hogy hajósinas szerepben legyen ezen az Imperial
Airways járaton.
– Természetesen, Symons, tessék! – válaszolt megemelt
hangon, miközben odaadta neki a Bone China porceláncsészét és
a csészealjat. – Ma különösen finomnak találtam.
Symons elmosolyodott.
– Jó erősre csináltam magának, pont úgy, ahogy szereti,
Miss. Már majdnem otthon van, ugye?
– Igen. – Mivel már három éve utazott repülőn, Saffron
megszokta, hogy nagy hangerő kell ahhoz, hogy odafent
beszélgetni lehessen. – Édesapám táviratozott nekem, pont az
előtt, hogy elindultunk Jo’burgból. Azt mondta, van számomra
otthon egy meglepetése. Egy kicsit aggódom, mert nem mondta,
hogy jó vagy rossz meglepetés-e. Remélem, jó.
– Biztos vagyok benne, hogy az lesz. Lefogadom, hogy
valami igazán különlegeset vett önnek karácsonyra. Ahogy az
apja önről beszél, mikor velünk utazik, tudom, hogy csak szép
dolgokat kíván önnek. Rettenetesen büszke, bár inkább ne
mondja meg neki, hogy ez elmondtam.
– Nem fogom, de azért köszönöm, Symons, hogy ezt
mondta. Nagyon aranyos magától.
A kísérő szeretetteljes mosollyal ment vissza a hét üléspár
között a gép hátuljában lévő konyhába. Ő meg a kollégái, akiket
az Imperial Airways folyamatosan Afrikában állomásoztatott a
társaság saját pilótáival, navigátoraival, műszerészeivel és földi
személyzetével egyetemben, már valamennyien nagyon jól
megismerték Saffront az elmúlt három év során, mivel ide-oda
röpködött Nairobi és a Johannesburg nyugati szélén fekvő
Roedean között.

***

Az Imperial Airways Atlantája megállt a nairobi reptér

leszállópályáján. Miután kiszállt a gépből, és belepecsételtek az
útlevelébe, Saffron körülnézett az aprócska terminálban, amely
mind az érkező, mind az induló utasokat kiszolgálta. Ekkor
észrevette apját, és boldog „Papa!” kiáltással szaladni kezdett
felé. Mikor azonban kibontakozott ölelésükből – ebből az oly
régóta várt csodálatos pillanatból, mikor átérezhette a tökéletes
biztonság érzését, mely abból eredt, hogy apja, akinek férfias
szagát soha nem tudta elfelejteni, köré fonta a karját, ő meg a
mellére hajthatta a fejét –, egy nőt pillantott meg, aki türelmesen
várta, hogy apa és lánya befejezzék az üdvözlést, és
nyilvánvalóan arra várt, hogy ő is köszönhessen.
Vászonból készült, térdig érő, laza ruhát viselt. Fehér volt,
de nyakát és háromnegyedes ujjának hajtókáját finom, élénk
színekkel hímzett virágok díszítették. Alatta pizsamaszerű
nadrágot hordott, szintén fehéret, amely gyűrűket formált a
bokájánál. Egyszerű, nyitott szandál volt a lábán. Rövidre vágott,
ősz haját a feje köré kötött selyemsál tartotta egyben, sötét
szemüveg volt rajta, és szalmából készült nyitott szatyor volt
nála, mely bőrszíjon lógott a válláról. Ősz hajából ítélve elég idős
lehetett, de teste vékony volt, és rugalmas. Viselkedése és
öltözködése is – amely semmihez sem volt fogható, amit Safffron
eddig valaha látott – elnyomhatatlanul fiatalosnak tűnt.
Ki ez? – gondolta Saffron. Aztán riasztó lehetőség ötlött az
eszébe: Ez lenne a papa meglepetése? Be akarja mutatni nekem
az új feleségét?
A nő elkapta a pillantását, elmosolyodott, és így szólt:
– Szervusz, drágám, Saffron Courtney vagyok.
Saffron elszédült: Mit mondott?
– Saffron… Bemutatom Saffront – mondta Leon, látva, hogy
a lánya zavarban van. – Ő a nagymamád, drágám. Az én anyám.
Róla neveztünk el téged.
Ó, hála az égnek! – Saffron borzasztóan megkönnyebbült, de
meg is döbbent. Soha életében nem találkozott még egyik
nagyszülőjével sem, és az előtte álló nő egyáltalán nem olyan
ölelgetni való öreg jószág volt, amilyennek mindig is képzelte a
nagymamákat.
– Olyan nagyon-nagyon örülök, hogy végre találkozunk –
mondta a nagymamája. – Gyere, ölelj meg!
Saffron engedelmeskedett, és egyszerre valószerűtlenül
fűszeres, titokzatos illat borította el, melyet mintha a szultán
háremének legbelsőbb szobáiból loptak volna. Ahogy múltak a
másodpercek, Saffron úgy találta, hogy újonnan megtalált rokona
egyre jobban és jobban rabul ejti.
– Azt hiszem, egyszerűen csodálatosak a ruháid – mondta. –
Nyár közepe van, de úgy tűnik, mintha nem is izzadnál.
A nagyanyja elmosolyodott.
– Köszönöm, kedvesem, nagyon aranyos tőled, hogy ezt
mondod. Az az igazság, hogy egész életemben Észak-Afrikában
éltem, és már rég rájöttem arra, hogy teljesen lökött dolog az
esős, hideg Angliára tervezett ruhákban mászkálni, amikor az
ember a Szahara közvetlen szomszédságában tartózkodik.
Tudom, hogy az emberek mindig azt mondják, a fehérnépek nem
viselik el a napot… Még mindig megvan az embereknek az az
eszement szokásuk, hogy meleg, vörös filccel bélelt kalapokban
járatják a lányaikat?
– Igen, rengeteg lánynak kell olyanban járnia – mondta
Saffron. – De én sohasem hordtam olyat.
– Igen, mert olyan családból származol, amelyik tudja,
hogyan kell élni itt kint. Én személy szerint abból indultam ki,
amit a mezopotámiai, etiópiai, egyiptomi és marokkói
utazásaimon megfigyeltem…, tulajdonképp mindenfelé…, és az
én ízlésemhez meg szükségleteimhez szabtam a helyi ruhákat.
Tudod, festő vagyok. Ezért olyan ruhák kellenek nekem,
amikben kényelmesen lehet dolgozni. Harisnya nélkül. Nem
tűröm el ezt a marhaságot, kivéve, ha muszáj kiöltöznöm.
– Egyetértek – mondta Saffron. – Remek dolog levenni az
iskolai egyenruhát meg a keményített ruhákat, és a szünidőt
lovaglónadrágban vagy rövidnadrágban tölteni.
– Helyes, kislányom! Most pedig, mielőtt folytatjuk, el kell
döntenünk, hogy szólítjuk egymást. Tudom, hogy egyes
nagymamák örülnek a „nagyi”, a „mama”, sőt akár a „mami”
névnek, bár, teszem hozzá, ez nem udvarias egy jó társaságban.
Én viszont azt szeretem, ha nagymamának hívnak. Tehát
megegyezhetünk ebben?
– Természetesen, nagymama – mondta Saffron, és örült a
váratlan lehetőségnek, hogy kimondhatja ezt a szót.
– Te pedig, kisfiam, szólíts anyának, vagy ha különösen
jóban vagyunk, anyunak.
– Igen, anya – mondta Leon fáradtan, közben nem vette
észre, hogy az anyja Saffron felé kacsintott.
– Akkor rendben van – jelentette ki nagymama. – Most pedig
elvihetsz minket ebédelni.

***

– Úgy gondoltam, hogy a Stanley-ben fogunk enni – mondta

Leon, miközben elindult velük a reptérről a Delamere Road felé,
ahol a New Stanley Hotel állt. – A Muthaiga igazán nem
anyukáknak és lányoknak való. Az utóbbi időben a szokásosnál is
balhésabb hely lett. A csillárokon is emberek lógnak, mintha
majmok lennének, nyilvánosan lerészegednek, és teljesen
levetkőznek.
– De hát én azt imádom! – kiáltotta Saffron. A Muthaigában
töltött éjszaka, mielőtt felszállt volna a johannesburgi repülőre,
mindig az iskolába vezető út egyik fénypontja volt.
– Hát, biztos vagyok benne, hogy nagyanyád nem imádná.
– Jaj, Leon, ugyan már! – ellenkezett nagymama. –
Egyáltalán nem vagyok holmi szenilis vén tyúk! Tizenöt évesen
már férjes asszony voltam, és addigra már átéltem Kartúm
ostromát, azzal együtt, hogy a szemem láttára ölték meg az
apámat, és volt néhány olyan kalandom is a te apáddal, amik
igazán nem valók egy fiatal lány fülének.
– Grandma! – kérdezte Saffron lélegzet után kapkodva, és
nyomban elfelejtette a Muthaigát. – Hogy mehettél férjhez
tizenöt évesen? Az még csak nem is törvényes!
– Abesszíniában történt, ahol a nagyapáddal
összeházasodtunk. És meg kell, hogy mondjam, elég nagy
esemény volt. Maga a császár és a császárné is ott volt a
szertartáson.
Saffron szeme elkerekedett a döbbent csodálattól.
– Egy császár… és egy császárné? – kapkodta a levegőt.
– Ó, igen, drágám, Mirjam császárné meg én a legjobb
barátnők voltunk. Hozzád hasonlóan ő is volt olyan kedves, hogy
érdekesnek találta az öltözködésemet. Egyenesen tanácsért járt
hozzám, bár az ő szemében igazi vénlány voltam. Tudod, őt
tizenhárom évesen adták férjhez.
– Te jó ég!
– Hány éves vagy, Saffron?
– Tizenhat, nagymama.
– Szép kor. Én tizenhat voltam, mikor apád született.
– Ó – mondta Saffron, aki most értette meg, miért tűnt
olyan szokatlanul fiatalnak a nagyanyja.
– És egyébként – folytatta most Leon, aki nagy nehezen
próbálta biztonságosabb mederbe terelni a beszélgetést –
Mayence és Fred Tate már időtlen idők óta vezetik a szállodát.
Fred rendes fickó, sokszor összefutottunk a háborúban – épp
most hozzák rendbe a helyet, és meg kell, hogy mondjam, remek
munkát végeztek, és…
– Megdöbbentél, mikor nagyapa megkérte a kezedet?
– Hát nem egészen az volt a helyzet, hogy ő kért meg engem
– felelte nagymama. – Tudod, azt történt, hogy…
– Nem igazán hiszem, hogy Saffront érdekli ez a történet –
vágott közbe Leon.
– De igen, érdekel!
Saffron jobban befészkelte magát a bőrülésbe, és pont úgy
érezte magát, mint kislánykorában, amikor már biztonságban
volt a takaró alatt, miközben az anyukája esti mesét olvasott
neki. Nagymama így folytatta:
– Úgy volt, hogy a testvéremmel, Amberrel Skóciába
költözünk a dédnagybátyád, Penrod családjához, Ballantyne-
ékhoz, az ő birtokukra, hogy rendes brit lányok módjára
nevelőnő neveljen fel minket. Dzsibutiból kellett volna indulnunk,
a Szingapúr nevű hajóval. Én azonban rettentően szerelmes
voltam Ryder Courtney-ba.
– Ő hány éves volt, nagymama?
– Kicsit több, mint kétszer annyi, mint én, de nem érdekelt.
Teljes szívemből tudtam, hogy ő életem szerelme, és nem
akartam elengedni őt. Ezért elszöktem, és a hajónak nélkülem
kellett elindulnia. Ryder végül megtalált engem, miután hamis
nyomra tereltem őt Abesszíniába, akkor azt hittem, igazán okos
módon…
Nagymama pajkos kis mosolyt küldött Saffron felé, aki egy
pillanatra meglátta benne azt a huncut, lázadó, de imádni való
lányt, aki egykor volt.
– Szegény ember, megpróbált haragudni rám, de láttam,
hogy nem gondolja komolyan, mert tudtam, hogy ugyanannyira
szerelmes belém, mint én belé, csak ő még akkor nem döbbent
rá. Mondtam neki, hogy össze fogunk házasodni, és hogy minden
rendben van, mert már beszéltem a császárnéval, akinek teljes
mértékben tetszik a terv, és megígérte, hogy ő fizeti az esküvőt.
Tehát igazában semmi okunk nem volt rá, hogy ne házasodjunk
össze, de a nagyapád, a drága… – Nagymama arcán most
vágyakozást tükrözött a mosoly, és Saffron látta, hogy egy
könnycsepp kezd formálódni a szemében, miközben azt mondja:
– Az a drága ember azt mondta, hogy nem is olyan rossz ötlet,
aztán megcsókolt, és én voltam a legboldogabb lány az egész
világon.
– Jaj, nagymama… – sóhajtott fel Saffron –, ez olyan
gyönyörű történet!
– Ne aggódj, drágám, ez igazából csak egy kis része egy
sokkal, de sokkal hosszabb történetnek. Azt hiszem, mást is
mesélek még neked, mielőtt elmegyek.
– Kérlek, kérlek, mesélj, az olyan fantasztikus lenne.
– Nos, megérkeztünk – mondta Leon megkönnyebbülten,
mikor leparkolt a szálloda előtt.
Fehérre festett, háromemeletes épület volt. Az ajtó mellett
kétoldalt egy-egy torony állt, tetejük kis kupolában végződött,
amitől két egyforma borsdarálóra emlékeztettek. A homlokzatot
magas boltívek tagolták, amelyek egészen az első emeletig
felnyúltak, és az élénk színű virágokkal teli kosarakkal díszített
erkélyek mögött hálószobákat lehetett látni. A szabadban
készültek ebédelni, mielőtt azonban a főpincér az asztalukhoz
kísérte volna őket, Leon így szólt:
 – Elnézést, egy pillanatra. – Majd azt mondta anyjának és
lányának: – Gyertek velem!
Egy vén akácfához vezette őket. Amikor közelebb értek,
látták, hogy a fát több rétegben egy sor parafa tábla veszi körbe,
amelyeket levelek, táviratok vagy csupán összehajtogatott
papírdarabok borítanak, melyekre neveket firkáltak.
– Ez a New Stanley Hotel zsiráfakáca, a nem hivatalos
nairobi postahivatal. Ha kapcsolatba akartok lépni valakivel
Kenyában, és nem tudjátok pontosan, hol van, csak szúrjatok fel
ide egy üzenetet, és előbb vagy utóbb megtalálják.
– Én egy olyan üzenetet szeretnék ide feltűzni, amelyben ez
áll: „Éhes vagyok. Hol az ebéd?” – mondta Nagymama.
– Én is majd éhen halok – kontrázott rá Saffron.
Finomat ettek, mint Kenyában az ember mindig, mert a föld
oly termékeny, az éghajlat pedig olyan balzsamos, hogy
gyakorlatilag minden gyümölcs és zöldség egész évben terem, a
hatalmas, legeltetésre alkalmas területek pedig ízletes sertés-,
bárány- és marhahúst adnak. Nagymama kikérdezte Saffront a
sportbeli sikereiről, és megtudta, hogy az előző évben ő volt az
iskolai hoki- és kézilabdacsapat kapitánya, azonfelül egyéniben
megnyerte a teniszversenyt is.
– És ő a legjobb lovas, akit valaha láttam. És olyan pontosan
találja el puskával röptében a madarat, mintha Sólyomszem
kistestvére lenne. És nemcsak autót tud vezetni, hanem azt is
tudja, hogyan kell kereket cserélni és megtölteni a kocsit
hűtővízzel vagy olajjal…
– És tudom, hogy csináljak ékszíjat fél pár harisnyából –
tette hozzá Saffron.
– Nem engedném, hogy egyedül nekivágjon a birtoknak, ha
nem tudna néhány gyors javítást maga is elvégezni –
magyarázta Leon. – Nem hagyhatom, hogy ott álljon
tehetetlenül, ha elromlik a kocsi, mikor mérföldekre van
otthonról.
– Értem… – szólt nagymama elgondolkozva. – Mondd csak,
Saffron, a tanulás is jól megy?
– Azt hiszem, igen, nagymama. Épp most várom a
vizsgaeredményeimet. Azt hiszem, nem lettek túl rosszak.
– Ezt úgy érti, arra számít, hogy mindenből kitűnőt kap –
vigyorgott Leon.
– Jól van…, jól van – mondta nagymama, bár meglepően
közönyösnek hangzott ahhoz képest, hogy épp most tudta meg,
hogy az unokája a sportban és a tanulásban egyaránt példásan
teljesít. – Mondd meg nekem, ifjú hölgy, ha már olyan szörnyen
művelt vagy, mi a közös a következő három emberben: Elsa
Schiaparelli, Main Rousseau Bocher és Madeleine Vionnet?
Saffron meghökkent. Apjára sandított, ő azonban
egyszerűen megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani:
„Gőzöm sincs.”
– Hmm… – Saffron kétségbeesetten törte a fejét, majd
eszébe jutott, hogy nagymama festő, és így találgatott:
– Mind művészek?
– Bizonyos értelemben, azt hiszem, ezt is mondhatnád. De
milyenfajta művészek?
– Hmmm… hmmm – Saffron hangja már majdnem
pánikszerűen hangossá vált. – Szobrászok? Festők? –
Kétségbeesetten próbált gondolkozni: Milyen másfajta
művészek léteznek még?
– Divattervezők – mondta nagymama, aztán, mivel Saffron
arcának változatlanul zavart kifejezéséből rájött, hogy nem tudja,
mi az a divattervező, hozzátette: – Gyönyörű szép, drága,
tökéletesen méretre szabott ruhákat készítenek olyan gazdag
nők számra, akiknek van stílusuk.
– Oh – mondta Saffron, és teljesen lehangolódott.
– És te, kedvesem, lélegzetelállítóan jól néznél ki bármelyik
általuk tervezett ruhában, épp ezért ölre mennének, hogy
melyiküknek legyél az ügyfele. Van fogalmad róla, milyen
rettentően jól nézel ki, Saffron?… Nem, csak rád kell nézni, és az
ember látja, hogy nem. – A fiához fordult: – Leon, a lányod egy
csoda. A lehető legjobban gondoskodtál róla, ahogy csak egy apa
képes. Remek neveltetést biztosítottál számára. Ugyanannyira
örvendetesen nyilvánvaló az a tény, hogy te mennyire szereted
őt, mint az, hogy ő mennyire szeret téged. Az egyetlen dolog,
amit nem tettél meg, mert erre sehogyan sem voltál képes, az
volt, hogy megmutasd neki, hogyan kell nőnek lenni.
– Ha Eva nem halt volna meg… – kezdte Leon, aztán
elhallgatott.
Nagymama kinyújtotta a kezét, és a fia karjára tette.
– Tudom, drágám, tudom. Borzalmas veszteség ért, egészen
hősies dolog volt tőled, ahogy felnevelted a lányodat, és mellesleg
anyádról és a húgodról is ilyen szépen gondoskodtál. A Courtney
Kereskedelmi Vállalat pedig virágzik.
Leon megkönnyebbülten elmosolyodott:
– Igen, mostanában jobban mennek a dolgok. De a világ még
mindig messze van attól, hogy újra talpra álljon. Azt hiszem, a
többiek előtt járunk. Minden bankárt kifizettünk, még mielőtt
kényszerhelyzet alakult volna ki, úgyhogy nincs adósságunk. De
igazából Davynek kellene köszönetet mondanod, anyu. Ő végezte
a munka nehezét. Én csak aláírtam a csekkeket.
– Hát, nem tudta volna megtenni, ha nem siettél volna a
megmentésünkre. Nagyon derék dolog volt tőled, Leon, még ha
ezt nem mindenki látja is be. Most elviszem Saffyt vásárolni.
– Mit vásárolunk? – kérdezte Saffron, és azon gondolkozott,
hogy vajon a nagymamája drága, kézzel készített ruhákat fog-e a
szerény nairobi boltokban varázsolni.
– Karácsonyi ajándékokat! – mondta nagymama
határozottan. – Vettél már apádnak valamit?
– Igazából… nem.
– Ezt gyanítottam. Leon, te maradj itt és igyál egy finom
kávét, csevegjél a barátaiddal a Long Barban – biztos vagyok
benne, hogy az emberek felét ismered ott –, és általában csapd
agyon az időt, míg mi, hölgyek visszatérünk. Saffron!
– Igen, nagymama?
 – Gyere velem!

***

Saffront felvillanyozta, hogy ez a különleges asszony hirtelen

belecsöppent az életébe. Először Centaine kuzint ismerte meg,
most pedig Saffron nagymamát. Lassan-lassan egy rendes család
kezdett kiépülni körülötte, mindenféle kapcsolatokkal.
Végigszaladtak az újonnan épült Stanley Árkád boltjain, amelyet
a szálloda egyik külső falához építettek. Az egyik boltban, ahol
férfiruházatot árultak, Saffron lemaradt, hogy megnézze a
nyakkendőket, amelyek egy állványra voltak felakasztva, hátha
talál valami ajándéknak valót, míg nagymama mással foglalta el
magát. Saffron éppen néhány igazán szép élénk mintás selyem
nyakkendőt húzott végig az ujjai között, és azon töprengett,
vajon meg tudná-e győzni az apját arról, hogy ilyesmit felvegyen,
mikor egy bántóan hangzó női hangot hallott a háta mögül, amely
így szólt:
– Te bizonyára a Courtney lány vagy. Úristen, de
megnőttél!
Saffron megfordult, és egy olyasfajta nőt látott, amely
nagyon is ismerős jelenség volt Kenyában. Valaha nyilvánvalóan
elég csinos lehetett, és dölyfös viselkedéséből, kirívó frizurába
rendezett élénkszőke hajából és vastagon kifestett arcából ítélve
azt képzelte, hogy a szépsége még mindig a régi. A túl sok
napsütés és a hosszú időn át fogyasztott módfelett sok alkohol
végzetes egyvelege, amit ugyan sohasem vallott volna be, olyan
keménnyé tette a bőrét, mint egy krokodilbőr kézitáska. Szeme
körül mély ráncok voltak, és felső ajkát is ráncok barázdálták,
mert túl sokszor csücsörítette már össze egy-egy cigaretta körül.
– Elnézést – mondta Saffron. – Azt hiszem, nem ismerjük
egymást.
– Azt hiszem, igazad van – mondta a nő. – Amelia Cory-
Porter vagyok. Volt egy rövid „ismeretségem” apáddal. Sőt,
tulajdonképp nagyon is bepróbálkozott nálam.
Ez nem hiszem el! – gondolta Saffron, azonban az idősebb nő
keserű hangvételében volt valami, ami ezt súgta neki: De
lefogadom, hogy te hajtottál rá, nem? És fogadjunk, hogy
kikosarazott.
– Igazán? – felelte. – Milyen érdekes!
Amelia Cory-Porter a szemében valami olyan érzéssel
tekintett Saffronra, amivel Saffron ritkán találkozott eddigi
életében, ha találkozott egyáltalán: a leplezetlen rosszindulattal.
– Istenem, pont olyan önelégült vagy, mint ő is volt. Csak
rád kell nézni, szép vagy, mint egy festmény, úszol a pénzben, de
ki gondolná, hogy anyád egy prosti volt?
 A szavak úgy ütötték meg Saffront, mintha gyomorszájon
vágták volna. Mintha minden levegőt kipréseltek volna testéből.
Elakadt a lélegzete. Valahogy sikerült kinyögnie:
– Nem volt az.
– Jaj, attól tartok, nagyon is az volt, drágám. Abból élt, hogy
széttette a lábát valami kövér németnek, míg végül úgy nem
döntött, hogy fiatalabb husira fáj a foga, és szemet vetett apádra.
A szegény fickó nem tudta, mibe keveredett, úgy hallottam.
– Nem, nem ilyen volt! – zokogta Saffron. – Nem ilyen volt!
Saffron a könnyei között látta, hogy a nagymamája felé
közeledik, és hallotta, amint azt kérdezi:
– Mi az ördög folyik itt?
– Azt…, azt…, azt mondta, hogy a mami prosti volt! –
zokogta Saffron.
– Azt hiszem, jobb, ha most megyek – mondta Amelia Cory-
Porter.
– Itt marad! – parancsolta nagymama olyan hangon, amitől
még az elnökök és a tábornokok is megtorpantak volna. – Mi az
ördögöt képzel, hogy így megríkat egy ilyen kedves, fiatal lányt
egy ilyen alávaló ocsmánysággal?
– Maga ezt ocsmányságnak nevezi, én igazságnak. Az anyja
egy németnek volt a kurvája. Prosti volt… ezenfelül áruló.
Nagymama közelebb lépett Ameliához.
– Lefogadom, maga is tudna mesélni ezt-azt arról, milyen
pénzért lefeküdni férfiakkal, bár ahogy kinéz mostanában, biztos
nehezére esik felkelteni az érdeklődésüket.
– Nem maradok itt, hogy ennyi marhaságot hallgassak!
– Itt marad, amíg azt nem mondom, hogy elmehet! Most
pedig ide figyeljen, maga közönséges kis cafka: ha még egy szót is
elmond ebből az aljas rágalomból akárkinek is a világon, azt a
családunk jogi úton mindenképp megtorolja, azonkívül minden
lehetséges módon és teljes mértékben ellehetetlenítjük magát?
Világos?
– Igazán nem hiszem, hogy fenyegetőznie kellene.
 – Újra megkérdezem: eléggé világossá tettem-e, milyen
következménnyel járnak a további aljas rágalmak?
Amelia Cory-Porter úgy pukkadt ki, mintha egy mérges
gázzal töltött lufi eresztett volna le a szemük láttára, melybe
éppen hegyes tűt szúrtak.
– Igen – morogta.
– Jó. Most pedig tartsa szem előtt a következőket… A fiam,
Leon Courtney jelen pillanatban kevesebb, mint kétszáz méterre
tartózkodik tőlünk. Különösen tisztességes, becsületes úriember.
Ha azonban meghallja, mint mondott a lányának, lehet, hogy
nem fogja tudni türtőztetni magát, hanem annyira elveri önt,
amennyire megszolgálta.
– Hát akkor, azt hiszem, mennem kell – mondta Amelia, bár
igazából meg se mozdult.
– Igen, szerintem is. És a maga helyében én jó messzire
mennék innen. Most tűnjön el! És imádkozzon a Jóistenhez, hogy
soha többet ne kerüljön a szemem elé!
– Köszönöm, nagymama! – mondta Saffron, miközben figyelte,
hogy Amelia Cory-Porter elsiet a boltból. – De azokról a rémes
dolgokról, amiket mondott… Tudnom kell, mennyi igazság van
bennük!

***

Leon megvárta, míg mindannyian biztonságban visszaérnek

Lusimába, és megeszik a könnyű vacsorát, s csak aztán vitte be
anyját és lányát a dolgozószobájába, a ház legszemélyesebb és
legbensőségesebb zugába. Mahagóni íróasztala a kiugró ablaknál
állt, a szoba belseje felé fordítva. Az egyik falat teljes egészében
könyvespolcok takarták, a másikat egy nyitott kandalló uralta. A
kandallópárkány fölött Eva portréja függött, melyet Saffron
születése után egy évvel festettek. A művész egy Vasziljev nevű
fehérorosz volt, aki a forradalom elől menekült, végül Kenyában
vetődött partra, és szerényen éldegélt az itt élő külföldi közösség
meg a turisták megrendeléseiből. Vasziljev sohasem állította
magáról, hogy több volna pusztán megélhetési festőnél, ebben a
művében azonban felülmúlta magát, mert tökéletesen át tudta
adni Eva szépségét és szíve boldogságát is. Egy fiatal nőt
ábrázolt, aki boldog házasságban él, van egy kisbabája, akit imád,
és aki paradicsomi körülmények között él. Szépsége teljében
örökítették meg őt az utókornak.
Leon gondoskodott róla, hogy anyja meg a lánya
kényelembe helyezzék magukat, még italt is készített oda nekik:
Nagymamának jó erős whiskey-t, Saffronnak pedig egy kis gint
sok tonikkal és citrommal. Magának konyakot töltött, és megállt
a kandallónál. Valahogy úgy érezte, ez nem egy olyan história,
amit el tudna mesélni ülve. Mozogni akart, hogy sétával vezesse
le az elbeszélésből fakadó feszültségét. Italát lassan kortyolgatva
pillantott fel Eva portréjára. Még most, majdnem egy évtizeddel
az asszony halála után sem halványult el az iránta való szerelme.
– Bocsáss meg, kérlek, kedvesem – suttogta a képnek.
Aztán a hallgatóságához fordult.
– Mindig is azt reméltem, talán naivan, hogy sohasem kell
majd elmondanom neked, amit most tudni akarsz – kezdte Leon.
Lassan, gondosan megválogatott szavakkal beszélt, és egy kicsit
hivatalos hangzást is adott nekik. – Részben azért volt ez így,
mert amit most mondanom kell, az olyan dolgokkal is
kapcsolatos, amelyek hivatalosan is titkosítva vannak. Még nem
szegtem meg, de mindjárt meg fogom szegni a törvényt azzal,
hogy nektek ezekről a dolgokról beszélek, de ti is megszegitek a
törvényt, ha bárki másnak elmondjátok. És halálosan komolyan
gondolom, amikor azt mondom: „bárki másnak”, valaha is.
Először tehát becsületszavatokra meg kell kérnem
mindkettőtöket, hogy sosem adjátok tovább azt, amit ma este
hallotok. Megígéred ezt nekem, Saffron?
– Igen, apám – felelte a kislány hasonló komolysággal.
– És te is, anya?
– Igen, drágám, természetesen. Nagyon is megértettem.
 – Nos, jól van… Van egy másik oka is, hogy azt reméltem,
sohasem jön el ez a pillanat, Saffron, mégpedig az, hogy tudom,
mennyire bántaná anyádat. Ő volt életem szerelme. Amilyen
gyönyörű volt, olyan bátor is. Több boldogságot hozott az
életembe, mint amiről valaha is álmodtam, hogy lehetséges. Ő
adott nekem téged, drágám, a legremekebb lánygyermeket, akit
csak egy ember kívánhat, és teljes szívéből szeretett téged,
ahogy engem is.
– Tudom, papa! – és a szemét elfutotta a könnyek árja.
– Igazi hazafi volt. Arról már tudsz, hogy a háborúban a brit
birodalmat szolgálta, és kitüntették a bátorságáért…
– Igen.
– Amit viszont nem tudsz, az az, hogy a háború előtt is a
birodalmat szolgálta.
– Megkérdezhetem, hogy mivel? – tudakolta nagymama.
Leon bólintott:
– Igen, csakis ezen a mai estén, igen. – Ismét belekortyolt a
brandyjébe, majd így szólt: Eva kém volt, a brit Secret Service,
azon belül a nemzetközi hírszerző osztály, vagyis, ahogy most
hívják, a Secret Intelligence Service ügynöke. Tehát remélem,
most már értitek, hogy miért olyan hétpecsétes titok ez az egész.
– Te jó ég! – mondta nagymama, miközben Saffron azt
kérdezte: „Milyenfajta kém?”
– Majd azt is elmondom, de előbb tudnotok kell még valamit
Eva hátteréről. Northumberlandben született. Az apja, Peter,
angol volt, de az anyja német. Ne felejtsd el, Saffron, hogy abban
az időben nagyon erősek voltak a német-angol kapcsolatok, és az
országaink nem voltak ellenségek! A szülei nem voltak gazdagok,
de szerették egymást, és őt is, így aztán boldog családban nőtt
fel. Azután azonban, mikor Eva tizenkét éves volt, a szülei
mindketten elkaptak egy gyermekbénulás nevű betegséget. Eva
anyja meghalt… – Leon Saffronra pillantott. – Tudod, szinte
elviselhetetlen arra gondolni, hogy a mama is fiatalon halt meg
később. Az apja túlélte a betegséget, de nyomorék maradt. A
lába elsorvadt, és tolószékbe kényszerült.
Leon szünetet tartott, hogy kiigya a maradék konyakot a
poharából. Az üres poharat a kandalló párkányra tette, erkölcsi
támogatást keresve felpillantott Eva portréjára, majd így
folytatta: – Anyád okos lány volt, mint te, Saffy, és lehetősége
lett volna az edinborough-i egyetemre menni, de elutasította az
ajánlatot, mert otthon akart maradni, hogy az apjáról
gondoskodjon.
Leon szünetet tartott, és sóvárogva elmosolyodott.
– Mi az, papa? – kérdezte Saffron.
– Jaj, semmi, csak eszembe jutott, hogy a mama említette,
hogy régen Kopcinak hívta az apját, mert nem volt haja. Tehát
„Kopci” nagyszerű mérnök és feltaláló volt. Kiváló nagy
teljesítményű belső égésű motorokat tervezett. A terveit
szabadalmaztatta, de nem volt pénze, hogy kifejlessze és
eljuttassa őket gyártási fázisig. Egy német iparmágnásnak
azonban volt erre pénze. Azt ajánlotta Kopcinak, hogy legyenek
társak, és egy szerződést dugott az orra alá. Kopcinak, aki
műszaki szakember volt, de fogalma sem volt a szerződésekről,
ügyvédre meg nem volt pénze, ezért csak odafirkantotta a nevét
a szerződésre, és hogy rövidre fogjam, ezzel voltaképp lemondott
minden jogról, ami az életművéhez és a szabadalmaihoz fűződött.
A német elment, és a szabadalommal tovább növelte eleve óriási
vagyonát, míg Kopci szegényen halt meg.
Azt nem kell neki elmondani, hogyan halt meg – mondta
magában Leon. – Hogy egy puskalövéssel loccsantotta ki saját
agyát. És Evának kellett a vérfoltokat letakarítani a falról.
– Anyád tizenhat éves volt – annyi, mint most te –, és egy
szál maga maradt a világon, egy fillér nélkül. Senkije sem volt,
hogy gondját viselje – mondta.
– Jaj, ez borzasztó! – kiáltott fel Saffron. – Miért nem
gondoskodott róla az a német? Annyi pénzt keresett Kopci
találmányaival. Megtehette volna.
– Meg, valóban, de ő volt a legkeményebb, leghidegebb,
leggonoszabb szívű ember, akivel valaha találkoztam.
– Te találkoztál vele? Hogyan?
– Várj, kedvesem…, mindent a maga idejében! Tehát
Evának meg kellett valamiből élnie, ezért munkáslánynak állt
egy közeli gyárban. Egy nap azonban egy Mrs. Ryan nevű
asszony jelent meg az ajtóban, és azt mondta, hogy ismerte Eva
apját, hallott az elmúlt évek tragikus eseményeiről, és segíteni
szeretne. Eva Mrs. Ryanhez költözött Londonba. Mrs. Ryan
erősen hitt a brit birodalom nagyságában. Végeérhetetlenül
tudott értekezni arról, milyen áldást hozott a birodalom a világra,
és micsoda kiváltság azt szolgálni. Eva pedig egyetértett vele,
mert egyszeriben minden előnyét élvezhette annak, hogy a
birodalom fővárosában él. Volt saját szobája, igen szépen
berendezve, elegáns ruhái, tanítója, aki illemtant tanított neki,
lovasoktatója és saját lova, egy Hyperion nevű kancacsikó.
Mindent egybevetve, rendes ifjú úri hölgy lett belőle. Németül is
tanult. Ez volt az egyetlen, amihez Mrs. Ryan teljes mértékben
ragaszkodott. Hogy naponta járjon németórára.
– Anyád azonban nem tudta, hogy tulajdonképpen kiképzés
alatt áll. Tudod, sok módja van annak, hogy egy kémhálózat
információt szerezzen. Be tudja szivárogtatni saját, álcázott
ügynökeit az ellenséges szervezetekbe. Lefizetheti, meggyőzheti
vagy fenyegetéssel is ráveheti az ellenséges embereket, hogy
elárulják a saját ügyüket. Vagy kihasználhatja a férfinem
leküzdhetetlen vágyát arra, hogy elkápráztasson, elcsábítson és
meghódítson egy nőnemű lényt, különösen, ha az igazán
gyönyörű.
Eva természetesen olyan szép volt, hogy nem akadt párja.
Nagyon okos is volt. Egyetemre mehetett volna, ne feledd! És
végül égett a vágytól, hogy bosszút álljon az apjáért, és jóvátegye
mindazt a rosszat, amit vele tettek. Ezek miatt nagyon jól jött az
Intelligence Service számára. Mert addigra megváltozott a
politikai széljárás. A németek nem is csináltak titkot abból, hogy
versenyre akarnak kelni a britekkel, hogy átvegyék tőlük a
stafétabotot a vezető világhatalmak versenyében. A németek
hihetetlen tempóban fegyverkeztek, a fegyvergyártás meg a
hadiipar egy része pedig épp annak az embernek a kezében volt,
aki annak idején ellopta Kopci találmányait. Ezért Eva Barry új
személyazonosságot kapott. Gőgös német arisztokrata lett belőle,
akit Eva von Wellbergnek neveztek. Bemutatták annak az
embernek, aki tönkretette az apját, és… – Leon szünetet tartott,
majd erőt gyűjtött, és mély lélegzetet véve azt mondta – a
szeretője lett!
Saffron nem tudta türtőztetni magát.
– Tehát tényleg prosti volt! – zokogta. – Annak a borzalmas
nőnek igaza volt!
Nagymama megfogta a karját:
– Nem, drágám, nem volt az… Apád egyáltalán nem ezt
mondja. Nekünk, nőknek néha nagyon nehéz döntéseket kell
hoznunk. Néha azt tesszük, amit muszáj, hogy életben
maradjunk, ahogy azt az én húgom is tette, amikor Kartúmban a
mahdisták foglyai voltak. Vagy azt tesszük, amit a hazánk elvár
tőlünk. Mi nem tudunk ököllel vagy puskával harcolni, ahogy a
férfiak, így hát…
– Így hát prostituáltak leszünk?
– Most már elég! – dörrent rá Leon. – Nem tűröm, hogy így
beszélj az anyádról! Olyasmit tett, amiről tudta, hogy ronda
dolog, de meg kellett tennie. Nézz rám… Nézz rám, kislányom!
Saffron felemelte a fejét a nagyanyja ölelő karjából, és ismét
az apja felé fordult.
– Bele sem gondolok, hány embert öltem meg a hazám
szolgálatában – mondta Leon. – Ezzel a két kezemmel öltem
meg, és úgy hagytam magukra őket, hogy az anyjuk után sírtak,
miközben a vérükkel együtt elfolyt belőlük az életük is a porba.
Tehát, ha anyád prostituált, akkor én gyilkos vagyok, méghozzá
tömeggyilkos. De tudom, hogy az igaz ügyért, a királyom
szolgálatban, a szabadság, a becsület védelmében tettem, amit
tettem, ahogy az én drága Evám is. Hogy jön ahhoz egy olyan
közönséges jöttment, mint Amelia Cory-Porter, hogy gonosz
vádakkal illesse anyádat, akinek a kisujjában több jóság és
becsület volt, mint annak a nőnek az egész kifestett testében, azt
föl sem foghatom.
Egy pillanatig egyikük sem szólt semmit. Saffron az apjára
pillantott, megpróbálta összerakni mindazt, amit hallott. Olyan
sok mindent kellett hirtelen felfognia. És sohasem hallotta még
az apját úgy beszélni, mint most, ennyi vad szenvedéllyel. Újra
nyugodtan lélegzett, és elapadtak a könnyei.
– Tessék… – mondta Leon, miközben selyem zsebkendőt
vett elő a zakója zsebéből, és felé nyújtotta. A kislány megtörölte
vele a szemét meg az orrát, és visszaadta. Szipogott, aztán
bátran az apjára mosolygott, és azt mondta:
– Legalább tudom, mit vegyek neked karácsonyra.
– Zsebkendőből soha sem elég – helyeselt Leon.
– Meg szabad kérdeznem, mi lett Eva és a titokzatos német
történetének a vége? – kérdezte nagymama.
– Kelet-Afrikába jöttek szafarira, mindössze néhány hónappal
a háború előtt. Én voltam a túravezetőjük. Evával egymásba
szerettünk. Mikor a szafari véget ért, vissza kellett mennie
Németországba, és mind a ketten attól féltünk, hogy ez a végét
jelenti kapcsolatunknak. De aztán kitört a háború, és
Németország azt a tervet főzte ki, hogy egyesül a régi búr
felkelőkkel, hogy háborút kezdjen a dél-afrikai brit uralom ellen.
A felkelőknek fegyverekre és pénzre volt szükségük. Eva német
iparmágnásának történetesen megvolt a módja arra, hogy
minden megszokott szállítási lehetőségnél gyorsabban eljuttassa
hozzájuk a szállítmányt egy hatalmas léghajó segítségével, amely
még egy Zeppelinnél is nagyobb volt, és amit Assegainak hívták.
Ragaszkodott hozzá, hogy maga vezesse az expedíciót, és hogy a
szeretőjét is magával vigye, nem tudván, hogy Eva az
ellenségnek kémkedik, és már értesített is minket a tervről. Én
vágtam el az Assegai útját. Lelőni nem tudtam, ezért
halászhálókat dobtam a motorjára, összebogoztam a propellereit,
és így tettem mozgásképtelenné.
– De hisz a mama is a fedélzeten volt! – kiáltott fel Saffron.
– Úgy volt, hogy nem lesz ott. Csak akkor láttam meg őt,
amikor már támadásba lendültem.
– És mégis folytattad.
– Persze, ez magától értetődik. Nem volt más választásom.
A kötelességemet teljesítettem. Ezt mindketten megértettük.
– De a mama túlélte… Hogyan?
– Az egyetlen tisztességes dolognak köszönhetően, amit az a
rohadt német valaha is csinált. Ráadta az ejtőernyőt, és kilökte a
gépből.
– Ő a gépen halt meg?
Leon elgondolkozott egy pillanatra. Elmondjam neki? Hogy
még rosszabb legyen? De hogy is hagyhatnám, hogy minden
felelősség Evát terhelje?
– Nem – mondta. – Neki is volt ejtőernyője. Beleakadt egy
faágba, mielőtt földet ért volna. A mama találta meg ott, amint
tehetetlenül vergődik, mint egy hal a zsinóron, de végül nem volt
szíve hidegvérrel megölni. A mágnás néhány embere odaért, és
elfogták őt. Már azon voltak, hogy nagyon ronda, fájdalmas
módon megöljék, mikor a helyszínre értem.
– Akkor te… – Saffron nem tudta befejezni a mondatot.
– Igen, kislányom, én tettem. Mellbe lőttem azt a szemetet,
és azóta sem éreztem bűntudatot, soha egyetlen pillanatra sem.
Megérdemelte. És miközben a pokolban sütögetik, még mindig
szerencsésnek vallhatja magát, hogy előbb kaptam el, mint
Manyoro, mert amúgy sokkal hosszabb ideig eltartott volna és
sokkal fájdalmasabb lett volna a haláltusája.
– Jaj, Leon, hogy hasonlítasz apádra… – sóhajtotta
nagymama. – Nagyon tetszett volna neki ez a történet, és
tökéletesen meg is értette volna a te szerepedet is, meg Eváét is.
De mondd, mennyi pénzt szállított a léghajó?
– Körülbelül ötmillió német márkát, aranyérmék
formájában.
 – Mennyi lenne az font sterlingben?
– Kicsit kevesebb, mint kétmillió.
– És megtalálták valaha?
– Igen.
– Kicsoda?
Leon nem szólt semmit.
– Ahh… – mondta az anyja, aki közben összeadta a dolgokat
a fejében, és neki is kétmillió jött ki.
– Ó… – mondta Saffron, mikor hirtelen megértette, miért
élhet ilyen fenséges birtokon. Aztán ráncba szaladt a homloka,
mert eszébe jutott valami, majd így szólt:
– Papa…
– Igen?
– Azt még nem mondtad el, hogy mi volt a neve a
németnek.
Leon elgondolkozott egy pillanatra, majd azt mondta:
– Hát azt hiszem, most már nincs semmi okom, hogy ne
mondjam meg neked, azok után, hogy már minden mást
hallottál. …Hát jó. A neve von Meerbach volt. Egészen pontosan
Otto von Meerbach gróf.

***

Három nappal később, mikor mindannyian a

reggelizőasztalnál ültek, bejött az egyik alkalmazott, és egy
táviratot hozott Leonnak, amelyet a Roedean igazgatónője
küldött. Ez állt benne:
ÖRÖMMEL ÉRTESÍTEM SAFFRON VIZSGAEREDMÉNYEIRŐL. NÉGY
JELES HAT KITŰNŐ (BELEÉRTVE A HÁZTART IS, LEGVICCESEBB).
RAGYOGÓ.
– Szép munka, te zseni gyerek, szép munka! – örvendezett
Leon, és kinyújtotta a kezét, hogy megszorítsa a lányáét. Nem is
lehetnék rád büszkébb! – Hátradőlt székében, és még egy
csodálkozó pillantást vetett a kezében tartott papírra. – Csak egy
dolgot nem értek. Mi a fene az a „háztart”, és mi olyan vicces
benne?
Most Saffronon volt a sor, hogy megdöbbenjen.
– Fogalmam sincs, Papa. Megnézhetem?
Leon átnyújtotta lányának a táviratot, és figyelte, ahogy
annak arcán a homlokráncolós összpontosítást az elkerekedett
szemű rémüldözés váltja fel, ahogy nagy nehezen kinyögte:
– Jaj, ne! – ezt azonban rögvest fékezhetetlen
kacagórohamok követtek.
– Bocsánat – mondta Leon. – De megmondaná nekem
valaki, legyetek szívesek, hogy mi a fene folyik itt?
– Jaj, papa, ne nézz már ilyen gondterhelten! – nevetett
Saffron. – A „háztart” a háztartástan rövidítése. Miss Lawrence
tudja, hogy utáltam. Ezért vicces, hogy a végén egész jól sikerült.
– Sokkal jobban sikerült, mint „egész jól”, én a fél karomat
odaadtam volna, hogy bármiből is dicséretet kapjak.
– Bármilyen eredményt el tudtál volna érni bármilyen
tárgyból, amiből akartál volna, édes fiam, csak el kellett volna
határoznod, hogy dolgozol rajta kicsit – mutatott rá nagymama.
– Az agyaddal nem volt soha semmi baj, csak azzal, hogy
akartad-e használni is.
– Lusta kis csirkefogó voltam, ugye? – ismerte el Leon.
– És most, hogy ilyen remek vizsgaeredményeid vannak,
mit kezdesz velük: visszamész a Roedeanbe, hogy felkészülj az
érettségire, gondolom?
– Hmm…, igen…, bizonyos értelemben – mondta Saffron
titokzatoskodva.
– Hogy érted azt, hogy „bizonyos értelemben?” – kérdezte
Leon.
– Hát, igaz, hogy a Roedeanbe szeretnék menni érettségire
készülni…, de én az angliai Roedeanre gondoltam! – Saffron látta,
hogy az apja mondani szeretne valamit, de tovább beszélt, mert
eltökélte, hogy nem hagyja szóhoz jutni, amíg el nem
magyarázza, mit akar, különösen azért, mivel előre és pontosan
kitervelte a kezdőlépést, hogy az apja ne tudja megtagadni tőle,
amit kér.
– Hát ez a helyzet – mondta. – Már egy ideje gondolkozom,
hogy mit szeretnék, és úgy elszomorodtam, mikor anyáról
meséltél, aki sohasem ment egyetemre, bár elég okos lett volna
hozzá. Szörnyű, hogy sohasem volt alkalma megmutatni, mire
képes diákként. Ezért azt gondolom, nagyon fontos, hogy a lehető
legjobban kihasználjam a képességeimet és a lehetőségeimet.
– Egyetértek – helyeselt Leon, bár volt a hangjában egy kis
bizonytalanság, amiből látszott, hogy érzi, az ő okos kislánya
jókora csapdát állít, és arra vár, hogy ő beleessen.
– Tehát beszélgettem pár tanárnővel a Rodeanben, akik
meséltek nekem az angliai testvériskolájukról. Úgy tűnik, hogy
rettenetesen erős tanulmányilag, még a jo’burginál is jobb.
Onnan a lányok mindenféle egyetemre bekerülnek, beleérte
Oxfordot meg Cambridge-t is.
– Oxfordba nem mész! – mordult fel Leon, és hirtelen rájött,
hogy mire akarja rávenni a lánya. – Gyáva árulók és vörösök
fészke! A leghatározottabban megtiltom!
Saffron felnyögött magában. Nem felejtette el a levelet, amit
az apja írt erről a kérdésről, de abban reménykedett, hogy azóta
már egy egészen kicsit talán enyhült a véleménye ebben a
kérdésben. – Az ég szerelmére, papa, most már biztosan senki
sem jár Oxfordba azok közül, akik abban az ostoba vitában
szavaztak. Nekem csak az a fontos, hogy ez a világ egyik legjobb
egyeteme!
– Hát akkor menj egy másik egyetemre a legjobbak közül!
– Nem lehet. Oxford az egyetlen, ahol indul olyan szak,
amire menni szeretnék.
– Hát mi az: fehérzászló-szövés?
– Az ég szerelmére, Leon, ne légy nevetséges! – mondta
nagymama. – Ki a fene ültette el a fejedben ezeket a bolond
gondolatokat?
– Semmi bolondság nincs bennük. Nyilvánvalóan te is
pontosan tudod, hogy az Oxford Union megszavazta, hogy soha
semmilyen körülmények között nem fognak a királyukért és az
országukért harcolni. Sajnálom, de ez egyszerűen
elfogadhatatlan. Túl sok derék fiatalember halt meg a háborúban
azért, hogy megőrizzük szabadságunkat, beleértve néhány
nagyon közeli barátomat is. Egyszerűen sértő a gondolat, hogy a
következő nemzedékből meg egy halom rohadt lelkiző alak lesz.
– Tényleg? – kérdezte nagymama. – Azt hittem volna, hogy
a lelkiismereti ellenállás az egyetlen erkölcsileg elfogadható
szembefordulás a háborúval meg minden borzalmával. Elfelejted,
kedvesem, hogy én háborúban nőttem fel. Láttam, hogy pusztítja
el a háború a szülőházamat. Az ragadta el az apámat és
áttételesen a legidősebb nővéremet is. Mikor anya lettem, ez
tette a másodszülött fiamat kedves, szerető és barátságos fiúból
keserű és eltorzult emberré. Biztos vagyok benne, hogy – ha
Isten ne adja –, ismét eljön az ideje, hogy a brit birodalmat egy
újabb barbár hordától meg kellene védeni, az angol ifjúság
kiveszi ebből a részét, ahogy mindig is tette. Most azonban hadd
álljanak ki a béke mellett. Nincs nő a földön, aki ne tapsolna
nekik ezért!
Saffron ezalatt apjáról nagymamájára, aztán ismét apjára
fordította a fejét, ahogy egy teniszmeccsen követik a nézők a
labda ide-oda pattogását. Leon mély lélegzetet vett, lehiggadt,
majd így szólt:
– Nézd, anyu, tudom, hogy milyen szörnyen gonosz dolog a
háború. Éppen elég rossz volt, hogy von Lettow-val kellett
harcolni Kelet-Afrika-szerte. És csak Isten a megmondhatója,
mennyivel rosszabb volt a lövészárkokban szolgáló szegény
fickóknak. És igen, borzasztó látni, hogy mi történt Frankkel. De
egyszerűen nem helyes, hogy a fiatal férfiak hátat fordítsanak,
mondván: „Nem nekem való ez!” Ettől a veteránok
elgondolkoznak, hogy mire volt az egész egyáltalán.
– Azért, hogy szabad legyen vitákat tartani, és megindokolni
mindkét oldal véleményét, és szavazni az eredményről,
kedvesem – mondta nagymama, és sokkal lágyabb, vigasztalóbb
lett a hangja. – Azért harcoltál, hogy ezek a fiatalemberek
elmondhassák, amit akarnak. És azért is harcoltál, hogy a lányod
előbbre juthasson a világban. Tehát, Saffron, mondd meg
nekünk, miért akarsz Oxfordba menni és miért kell apádnak
kétségkívül csinos kis összeget fizetnie azért, hogy ezt
megtehesd.
Saffron, megnyugodva, hogy ismét szentnek tűnik a béke,
így szólt:
– Nos, apának van ez a birtoka meg a sok üzleti ügye, és
egyszer majd szüksége lesz arra, hogy más foglalkozzon ezekkel,
és mivel nincsen fia, ezért…, hát, úgy gondoltam, jobb, ha
felkészülök rá, hátha egyszer majd nekem kell ezt csinálni. És
Oxfordban van egy FPG nevű szak, ami a filozófiát, politológiát
és gazdaságtant jelent, én meg azt gondoltam, hogy ez
borzasztóan érdekes lesz, és amellett nagyon hasznos is.
– Abból kiindulva, hogy apád üzleti érdekeltségei most a
dél-afrikai arany- és gyémántbányáktól egészen a mezopotámiai
olajmezőkig nyúlnak, valóban elengedhetetlenül fontos, hogy érts
a gazdaságtanhoz – mondta nagymama. – És mivel Abesszínia
külső vidékeit most nagyon is fenyegeti ez a szörnyű kis ember,
ez a signor Mussolini, azt kell mondanom, nagyon valószínű, hogy
szükséges lesz konyítanod a politikához is. A filozófiai
tanulmányok pedig még jobban fejlesztik logikus és morális
gondolkodásodat. Jól van, Saffron. Szerintem elsőrangú ötlet.
– Köszönöm, nagymama. De papa… Ez tényleg mind a tied?
– Hát valóban, vannak részvényeim egy családi
vállalkozásban, aminek ilyen érdekeltségei vannak, igen.
– Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen…, izé, sok van. Azt
hittem, hogy csak a birtok van, meg…, tulajdonképpen nem is
tudom, mit hittem, mi van még.
– Pont azt reméltem, hogy ezt fogod gondolni, Saffy. Nem
akartam, hogy elkényeztetett kis gazdag lányként nőj fel, aki
csak a pénzzel törődik, meg azzal, hogy hogyan költse el. Az
életnek nem erről kellene szólnia.
– Nem hiszem, hogy a pénz bármennyire is számítana, papa,
igazán nem hiszem.
– Hát, ha egyáltalán nincs belőle, az számít, hidd el. De
értem, mire gondolsz, kedvesem, és nagyon örülök, hogy így
érzed. Mármost, anyu, te szemmel láthatólag támogatod
Saffronnak azt a tervét, hogy Oxfordba menjen, bár úgy
képzelem, szörnyen nehéz bejutni, tehát nem vehetjük még
biztosra. Mi a véleményed arról, hogy előtte Angliába menjen
iskolába?
Nagymama elmosolyodott:
– Hát jó, hogy pont én beszélek erről, mikor én magam
elszalasztottam a lehetőséget, hogy oda menjek. Vedd
figyelembe, hogy rettentően szerelmes voltam, és a kedvesem
Afrikában volt, tehát más volt a helyzet. Ugye te nem tervezed
titokban, hogy feleségül menj a sokkal idősebb szerelmedhez,
Saffy?
– Nem, nagymama, egyáltalán nem! – nevetett fel Saffron.
– Hát jól is teszed! Kész csoda, hogy az én házasságom olyan
jól végződött, ahogy. De hogy válaszoljak a kérdésedre, Leon,
remek ötletnek tartom. Akár jó dolog a pénz, akár nem, Saffron
rettentő sokat fog belőle örökölni, a velejáró társadalmi
helyzettel együtt. Meg kell tanulnia úrinőként viselkedni, nem
pedig úgy, mint egy afrikai vadóc.
– Azt hiszem, ez elég durva volt, anyu – vetette ellen Leon.
– Teljesen aranyos lány.
– Persze hogy az. De ebben a szent pillanatban éppannyira
kilógna egy elegáns mayfairi koktélpartin, mint egy londoni első
bálozó, ha megfognád és lepottyantanád az afrikai őserdő
közepén.
– Én sokkal szívesebben lennék az őserdőben… – sóhajtott
fel Saffron.
– Biztosra veszem, hogy így van, és nem kétlem, hogy a
legkisebb nehézség nélkül feltalálnád magad. De meg kell
ismerned az állítólagosan civilizált világot is, mert az pont
ugyanekkora dzsungel. Az ottani ragadozóknak – a hímeknek és
nőstényeknek egyaránt – pont olyan éles karmuk van, mint
bármelyik oroszlánnak vagy gepárdnak.
– Ez rémesen hangzik. Most már nem is vagyok olyan biztos
benne, hogy el akarok menni.
– Persze, hogy el akarsz. Egy olyan városban, mint London
vagy Párizs, de még Kairó is, az élet csodálatosan izgalmas tud
lenni… Oh, kedvesem, mit nem adnék, ha olyan fiatal és csinos
lennék, mint te! Az egész világ a lábad előtt hever majd, ami a
legfantasztikusabb érzés az egész világon. Csak ismerned kell a
játékszabályokat. És sosem fogod őket megismerni, ha itt laksz
kint, az isten háta mögött.
– Én csak az olyan rettenetes vénasszonyok elől akarok
elmenekülni, amilyen Amelia Cory-Porter. Utálom, ahogy itt
megy ez, merthogy mindenki ismer mindenkit, és beleütik az
orrukat mások dolgába, és ordas hazugságokat terjesztenek
másokról.
– Attól tartok, hogy fogsz még találkozni hozzá hasonló
nőkkel, bárhová mész is – mondta nagymama. – És férfiakkal is,
rohadt alakokkal és gazemberekkel. De egy nagyvárosban más.
Több helyed van, hogy magad légy. Senki sem tud olyan közelről
figyelni, mint egy kisebb közösségben.
– Akkor mégis szeretnék elmenni… Papa, kérlek, mit
gondolsz, megengednéd esetleg?
– Hát – mondta Leon elgondolkozva, Saffron pedig már
vigyorgott örömében, mert attól a perctől tudta, hogy nem fog
nemet mondani.
– Ha jó emlékszem, a brit tanév szeptemberben kezdődik –
folytatta Leon. – Ez pedig azt jelenti, hogy kilenc hónapig még
nem tudod elkezdeni. Addig mit csinálnál?
– Miért kell szeptemberig várnom, hogy újra iskolába
menjek? – kérdezte Saffron. – Addigra már tizenhét leszek, és
tizenkilenc, mire végzek. Az túl idős kor ahhoz, hogy iskolás
legyek. Szívesebben kezdenék most rögtön.
– De akkor kihagysz egy félévet, és le leszel maradva a többi
lányhoz képest – mutatott rá Leon.
– Akkor majd jobban kell igyekeznem, és utolérem őket.
Inkább vállalom ezt, mint hogy én legyek a vénlány az
osztályban.
– Senki sem fogja rólad azt gondolni, hogy vénlány vagy –
jegyezte meg nagymama. – De értem, mit mondasz. –
Elgondolkozott egy pillanatra. – Vele kell menned, Leon. És ha
már Angliában vagy, maradj is ott egy pár hónapra. Mint az
egyik részvényes a vállalatodban, jóllehet, annak igen kicsiny, azt
gondolom, itt az ideje, hogy a Courtney Kereskedelmi Vállalatnak
legyen egy irodája Londonban. Felállíthatnád az irodát, amíg
Saffron az első két trimeszterét tölti az iskolában, aztán
kettesben beutazhatnátok Európát a nyáron.
– Az csodálatos lenne! – lelkendezett Saffron.
– Hát akkor minden rendben, ezt meg is beszéltük.
– Várjatok egy pillanatra! – vetette közbe Leon. – Nem is
tudjuk még, hogy el tud-e menni Saffron Angliába. Lehet, hogy
nincs is helyük a számára. Még ha van is, néhány hét alatt kell
elintéznünk mindent. Nem jelenhet meg csak úgy azzal, hogy
„Vegyetek fel!”
– Drága fiacskám – mondta nagymama. – Ez modern világ.
Lehet táviratban meg telefonon kommunikálni, és napok
leforgása alatt repülővel körbe lehet utazni a fél világot. Vedd
kezedbe az irányítást, Leon!Vedd fel a kapcsolatot a jo’burgi
igazgatónővel, kérd meg, hogy vegye kezébe az ügyet, és adj egy
szerény kis adományt az iskolának búcsúajándékul, ha ez
megkönnyítheti a dolgokat. Mindig mindent sikerült elérned,
amit csak akartál, ha rászántad magad. Így hát…
– Rászánom magam – mondta Leon.

***
 Leon telefonált, táviratozott, a szálakat mozgatta, majd
jegyet foglalt. 1936. január másodikán, bár az iskola csak
hatodikán kezdődött, Saffronnal már Londonban voltak. Miután
azonban egy pár napot eltöltött Londonban, Saffron azon kezdett
töprengett, vajon helyesen döntött-e, hogy Angliába jön. Az idő
hűvös volt, nedves és szürke. A járdákat félig olvadt hóból és
piszokból összeállt kása fedte. A szálloda ablakából a Green
Parkra láttak, de ahogy Saffron kinézett, a száraz fű, a csupasz
fák meg ösvények egyhangú színére, azt mondta: – Nekem
inkább tűnik Szürke Parknak, mint zöldnek.
Úgy tűnt, napközben sohasem süt a nap, és az autók
kipufogógáza és a széntüzelés füstje miatt nehéz, sűrű és
fojtogató köd szállt le éjszakánként, amitől nem lehetett néhány
lábnál messzebbre látni a homályba. A piszkos levegő mintha
bekúszott volna az épületekbe, úgyhogy az összes fontos
látnivaló, amelyhez apja kötelességtudóan elvitte a lányt, a
Buckingham Palace-től a Westminster-apátságon és a Szent Pál-
székesegyházon át az összes nagyáruházig, valamint a
kormányzati épületek a Whitehallon, a galambszürkétől a
jellegzetesen sötétpiszkos feketéig terjedő színekben játszottak,
mintha nem is téglából épültek volna, hanem szénnel skiccelték
volna fel őket. Az emberek által viselt egyhangú ruhák, arcuk
sápadtsága meg az ízetlen ételek, amelyeket ettek, ugyanezt a
szürkeséget tükrözték. Még a kirakatokban látható vagy az
utcákat borító utolsó néhány karácsonyi díszítésből is mintha
kimosták volna az összes ünnepi színt. És bármennyire
elképesztette is Saffront először Johannesburg mérete, mikor
először látta, London ahhoz képest is teljesen más nagyságrendű
volt.
Mikor a croydoni reptérről a város központja felé tartottak,
hosszú mérföldeken át egyforma egymás mellé épült házakkal
találkoztak, egyforma utcák végtelen során haladtak át, és egyik
városközpont következett a másik után. Ezek a központok
mindig egy metrómegálló körül épültek ki, vagy fordítva, ott állt
meg a metró, ahol a városközpont kialakult. Mindegyiknek volt
saját városházája, könyvtára, fürdői, boltjai, kocsmái és éttermei,
mindegyikében zsúfoltabbak voltak az utcák annál, mint
amilyeneket Saffron valaha is látott, de ráadásul ezek
mindegyike csak egy volt a hatalmas, terpeszkedő város tucatnyi
városrésze közül.
Leon minden tőle telhetőt megtett, hogy az Európa egyik
központjának számító városból mindazt, ami a legjobb,
megmutasson a lányának. A Ritzben foglalt maguknak
lakosztályt, amely nagyon elegáns és igen kényelmes volt:
mindkettőjük részére külön hálószobával, amelyben hatalmas
ágy volt olyan matraccal, amely a legkényesebb hercegnő
számára is elég vastag és kényelmes lett volna, és egy olyan
fürdőszobával, amely csillogott és ragyogott a márványból
készült falakról, a padlóról, meg a kádak és csapok ragyogó
krómjáról visszatükröződő tükörképektől. Elvitte a londoni
Palladiumba, hogy megnézzék a Crazy Ganget, és bár a lánynak
fogalma sem volt róla, kik az előadók, sem arról, hogy a közönség
miért kapja fel akkora örömmel nyilvánvalóan ismerős
utalásaikat, mégis azon kapta magát, hogy annyira magával
ragadta a légkör, hogy hamarosan együtt nevetett és tapsolt a
többiekkel. Leon felfedezte a Lyon’s Corner House teázók
örömeit is, amelyek mintha az utcák felét uralták volna London
központjában.
– Tudják, hogyan kell egy csésze rendes teát csinálni – mondta
elismerően. – Jó erős, egyszerű csészében. A hadseregre
emlékeztet. – De még így is, bár mind Saffron, mind pedig Leon
nagyon igyekeztek vidámak maradni, mindkettőjük fejében
ugyanaz a gondolat ismétlődött: Bárcsak Kenyában lennénk!
De most már mindketten túl messzire mentek ahhoz, hogy
meggondolják magukat, még ha ez amúgy igazán könnyen ment
mindkettőjüknek. Ha már így alakult, a lehető legtöbbet kellett
kihozni ebből a helyzetből. Leon ismét azon kapta magát, hogy
újabb beszerzőkörútra indul Saffronnal iskolai egyenruhát és
felszerelést venni, és miután megkérdezte a Ritzben a portást,
hogy hol lehet ilyesmit kapni Londonban, Daniel Nealhez
irányították, aki az iskolai egyenruhák területén a legjobb volt.
Övé volt a legjelentősebb ilyen jellegű üzlet a Portman Square-
en, az Oxford Streettől kissé északra.
– Te jó ég, mekkora! – ámult el Saffron, mikor kiszálltak a
taxiból, és három hatalmas táblaüveg ablakkal találták magukat
szemben, melyek egyenként akkorák voltak, mint egy átlagos
londoni lakóház, és mindegyiket makulátlan öltözetű iskolás
gyerekek kirakati bábui díszítették. Az üzlet egy, a tér egyik
oldalát majdnem teljes egészében betöltő hatalmas, modern
háztömb földszintjét és első emeletét foglalta el.
– Hát, azt hiszem, itt feltehetőleg minden van, ami kell
neked – mondta Leon, aki nagyon szerette volna a lehető
legkevesebb boltban, a lehető legrövidebb idő alatt, a legtöbb
dolgot beszerezni. – Gyere, derítsük ki!
Beléptek, s rögvest földbe gyökerezett a lábuk, majd
körülkémleltek, megpróbálva kitalálni, hogy vajon hol a pokolban
találhatják meg mindazt, amire szükségük van. A másik oldalon
egy elegáns, fekete ruhás nőt pillantottak meg. Háttal állt nekik,
de szemmel láthatólag épp az egyik eladónak adott utasításokat.
– Ez lesz a jó nekünk, valaki, aki mindent tud – mondta
Leon, és elindult felé. A nő eddigre már elküldte a beosztottját,
de mivel szemmel láthatólag az a fajta perfekcionista volt, aki a
legkisebb hibát is észreveszi, és úgy érzi, muszáj kijavítania, most
az asztal fölé hajolt, és egy hajszálnyit igazított egy sor
kihelyezett felsőrészen.
– Elnézést, kisasszony – mondta Leon. – A lányommal
segítségre szorulunk.
A nő felegyenesedett, és szembefordult velük. Arcán
döbbent kifejezés suhant át, egy olyan ember arckifejezése, aki
egy teljesen szokatlan kontextusban lát valakit vagy valamit, és
bár tudja, hogy ismerősek, de egyáltalán nem tud rájönni, hogy
honnan.
 Hasonló döbbenet kerítette hatalmába Leont is, amely aztán
kölcsönös zavarodottsággá változott, mikor mindkét felnőtt
ugyanabban a nehéz helyzetben találta magát. A nővel egy
pillanatig csak bámulták egymást, mert egyikük sem tudta, hogy
mit mondjon.
Aztán Saffron rájött, hogy pontosan ki is az asszony.

***

– Miss Halfpenny! Én vagyok az, Saffron Courtney,

Jo’burgból! A Roedeanbe jártam.
Az üzletvezető arcán mindjárt meleg és megnyerő mosoly
ragyogott fel.
– Hát persze! Tudtam, hogy láttam valahol! Meg az apjára is
emlékszem!
– Leon Courtney – mondta a férfi, és kezet nyújtott. – Azt
hiszem, sohasem mutatkoztunk még be rendesen egymásnak.
– Harriet Halfpenny … – A nő összeráncolta a homlokát. –
Hmm, nem vagyok benne biztos, hogy szabadna-e ennyire
közvetlennek lennem a vásárlókkal, de tényleg váratlan öröm
újra látni mindkettőjüket. Megkérdezhetem, mi járatban
vannak?
– Ugyanazért jöttünk, mint a legutóbbi boltba, ahol
találkoztunk önnel: iskolai egyenruhát kell vennünk Saffronnak.
– Megkérdezhetem, hogy pontosan melyik iskolába?
– Ugyanabba, a Roedeanbe – mondta Saffron. – Csak ez
Angliában van.
– Rendben, akkor egy kék blézerre, kék szoknyákra, fehér
blúzokra, meg egy, a háza színeivel csíkozott nyakkendőre lesz
szüksége.
– Nem tudom, melyik házban leszek. Az egész szörnyen
hirtelen történt – mondta Saffron.
– Ne törődjön vele! Biztos vagyok benne, hogy magában az
iskolában is megkapja a megfelelőt. Természetesen cipőre,
harisnyákra, tornafelszerelésre és hálóingre is szüksége lesz.
Azokból, attól félek, csak korlátozott mennyiség van nálunk, a
Selfridgest vagy a John Lewist ajánlom, ha szélesebb választékot
szeretne, háziköntösről meg bugyiról nem is szólva.
– Oh, istenem… – nyögött fel Saffron.
Miss Halfpenny Leonra nézett, majd Saffron felé fordult, aki
kissé megvonta a vállát, ami azt jelentette: „Nem, még mindig
csak mi ketten vagyunk.”
– Szeretné, ha személyesen szereznék be mindent, Mr.
Courtney? Úgy emlékszem, Saffron meg én elég jól boldogultunk
ketten.
Leon már majdnem rábólintott, aztán meggondolta magát,
és így szólt:
– Hát, azt hiszem, inkább magukkal tartanék. Ha arra a sok
veszedelemre gondolok, amelyekkel férfiasan szembenéztem,
kissé a gyengeség jelének tűnne megfutamodni egy kis vásárlás
elől.
– Jól mondja, uram! – szólt Miss Halfpenny, és röviden
tapsikolt a kezével. Úgy látszott, hogy Leon nagyon örül a
bóknak, és Saffron, látván, hogy azok ketten hogyan
mosolyognak egymásra, hirtelen rádöbbent, hogy az ő iskolai
egyenruhája egyszeriben a legkevésbé fontos részévé lett a
bevásárló körútjuknak.
Eszébe jutott, milyen nagy gondot fordított az apja arra, hogy
elegánsan öltözzön és ápoltnak látsszon azokon a napokon, mikor
ellátogattak az iskolai felszerelések johannesburgi boltjába;
továbbá a csalódása, mikor megtudta, hogy Miss Halfpenny
kénytelen volt visszatérni Angliába. Eszébe jutott az a sok nő,
akik azt mondták neki, hogy legyünk barátok. De Miss
Halfpenny máris a barátom. Nagyon szeretem őt, mert tudom,
milyen kedves.
Miközben körbejárták a boltot, Saffron megtett minden tőle
telhetőt, hogy bevonja az apját a Miss Halfpennyvel folytatott
beszélgetésébe, és repesett a boldogságtól, mikor olyan dolgokat
mondott, melyek megnevettették a nőt, és amelyekre azt
mondta:
– Nagyon igaz, Mr. Courtney.
Saffronnak feltűnt, hogy az apjának teljesen új oldalát látja.
Miss Halfpenny mellett nyugodt volt, könnyebben tudott magán
is nevetni, sőt még flörtölt is valamiképp, különösen aranyos
módon, hiszen világos volt, hogy nem tudatosan csinálja.
Boldog vele – gondolta Saffron. De aztán rögtön az jutott az
eszébe, hogy: De mit mondanának az emberek, ha Leon
Courtney egy boltost venne el? – Ezt követően azonban arra
jutott, hogy kit érdekel, mit gondol bárki is? Az számít, hogy ő
hozzá való. És egyébként sem boltos, hanem üzletvezető. Apa
meg amúgy is utálja a sznobokat, tehát ennyit erről.
Miss Halfpenny már Saffron új ruháit hajtogatta a kasszánál,
amiket az eladók gondosan becsomagoltak. Saffron ekkor
elhatározta, hogy az ő feladata elintézni, hogy a két felnőtt a
lehető legközelebb maradjon egymáshoz mindaddig, míg
mindketten rá nem jönnek, mi a legjobb a számukra. Éppen azon
töprengett, hogyan is csinálja, mikor Miss Halfpenny megszólalt:
– Rettenetesen sok a csomag. Ha nem akarnak velük
bajlódni, el is küldhetem oda, ahol megszálltak.
– Köszönöm – mondta Leon. – Ott lakunk a…
– Ugyan, papa, ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy
megoldjuk! – vágott közbe Saffron, mert teljesen biztos volt
benne, hogy ha Miss Halfpenny megtudja, hogy a Ritzben laknak,
rögtön úgy érezné, hogy sokkal magasabban állnak az ő
társadalmi helyzeténél, és rögtön elvetné a szerelem gondolatát.
– Hát, jó, ha nem zavar, hogy egy pár táskát neked kell
cipelned, kedvesem.
– Egyáltalán nem – monda Saffron, majd mivel úgy érezte,
hogy határozott és céltudatos lépésre van szükség, így szólt:
– Eljönne velünk teázni, ha befejezte a munkát, Miss
Halfpenny? Olyan jólesne olyasvalakivel beszélgetni, aki ismeri
Afrikát. És a papa egészen beleszeretett ezekbe a Lyon’s Corner
teaházakba.
– Nagyon is egyetértek, szerintem is remek helyek –
mondta Miss Halfpenny. – De nem szabadulok öt előtt, különben
is, bizonyára jobb dolguk is akad ma délután, mint velem teázni.
Leon egy szót sem szólt. Saffron, aki mellette állt a pult
egyik oldalán, a másikon pedig Miss Halfpenny, erősen bokán
rúgta, épp, mintha egy lovat akarna tettre sarkalni.
– Ugyan, dehogy! – mondta a férfi, nemesen ellenállva a
kísérésnek, hogy viszonzásul megbillentse a lányát. – Elképzelni
sem tudnék élvezetesebbet!
Miss Halfpenny megfontolta a meghívást.
– Közel esik önökhöz esetleg a Piccadilly Circus?
– Hogyne. Egyenesen kell odamenni a szállodánkból.
– Az nagyon jó – szólt Miss Halfpenny, aztán visszatért
szokásos kimért hivatalos modora. – Ismerik a Trocaderót a
Piccadilly Circuson? Impozáns bejárata van, óriási nagy
oszlopokkal, az oszlopok fölött pedig egy háromszögletű
oromzattal. Pont olyan, mint egy görög templom. Híres
turisztikai látványosság. És ráadásul a Lyon’s üzemelteti, ahogy
a teaházakat is, úgyhogy bizonyára ízleni fog önöknek ott a tea.
– Akkor tehát Saffron és én fél hatkor várjuk önt a
bejáratnál, belül. Hogy hangzik?
– Alig várom. Bizonyára remekül fogjuk érezni magunkat –
felelte Harriet Halfpenny.

***

– Isten hozta önöket a Trocban – mondta Miss Halfpenny,

mikor találkozott Leonnal és Saffronnal.
– Jól néz ki – szólt Leon.
– Köszönöm.
– Imádom a haját, Miss Halfpennny, olyan szép, ha ki van
bontva.
Azonnal észrevette, hogy Miss Halfpenny leengedte a haját,
amely most gesztenyebarna hullámokban omlott le tojásdad arca
körül. Mogyoróbarna szemének környékét is kifestette festékkel
és szemceruzával, az ajkát meg az arcát is kipirosította. Saffron
odáig volt örömében. Jól akarsz kinézni a kedvéért, s igazán
szép is vagy.
– Ah, szóval ez az! Tudtam, hogy valami megváltozott –
mondta Leon. – Nos, tényleg szép egyébként. Na most, úgy
látszik, itt egy sereg különböző helyiség van, ahová menni lehet.
Ön melyiket ajánlja?
– Attól függ – mondta Miss Halfpenny. – Szereti a zenét és a
táncot, Saffron?
– Oh, igen, de reménytelenül ügyetlen vagyok a táncban.
Sohasem tanultam meg rendesen, hogyan kell ezt csinálni.
– Nos, itt az ideje, hogy megtanulja. Jöjjön velem!
A Trocadero belülről inkább egy operaházra, semmint egy
teaházra hasonlított. Az épület szívében lenyűgöző, vörös
szőnyeggel borított lépcsőház emelkedett, amelyet Artúr királyt
és a kerekasztal lovagjainak legendáját ábrázoló freskók
díszítettek, maga a lépcsőház pedig egy ókori istennő
bronzszobra körül kanyargott, aki lámpát tartott, mely úgy volt
kialakítva, hogy lángoló fáklyának nézzen ki. A lépcső alján
hatalmas cserepekben pálmák álltak. Az első emeleti
lépcsőfordulóban volt ott egy csodálatos bár, melynek ajtaján
tábla függött ezzel a felirattal: „Kizárólag uraknak.”
– Ettől igazán kedvem lenne bemenni ide – súgta Saffron
Miss Halfpennynek, mikor elmentek mellette.
– Nem hiszem, hogy túl sokról maradunk le – felelte amaz.
Saffron hallotta, hogy valahol az épületben dzsesszzenekar
játszik. Ahogy közeledtek, egyre hangosabb lett a zene, végül egy
hatalmas terembe léptek. A padlón sűrűn egymás mellett,
emberekkel telezsúfolt kis kerek vacsoraasztalok álltak olyan
sűrűn, hogy csak a fényes fa táncparkett számára hagyjanak
szabad helyet. Saffron felnézett, és észrevette a zenekart, amely
a termen teljesen körbefutó erkélyen ült, ahol további asztalok
voltak. A vacsorázok innen figyelhették a táncparketten zajló
jelenetet.
– Menjünk fel oda! – mondta, és az erkélyre mutatott.
– Elnézést – mondta Leon, és a főpincér keresésére indult.
– Hát… ez az Empire Hall, a Birodalmi Terem – mondta
Miss Halfpenny Saffronnak. – Hogy tetszik?
– Fantasztikus! Úgy örülök, hogy ezt javasolta!
– Oh! Azt hiszem, dolgunk van! Az édesapja hív minket!
Valóban, Leon a terem másik oldaláról integetett nekik.
Egy fekete egyenruhát viselő, dagadt, bajuszos ember
mellett állt.
– Ah, cosi belle signorine! – kiáltott fel a főpincér. – Signore,
ön nem is mondta nekem, hogy a felesége meg a lánya ilyen
gyönyörűek!
– Nos… – kezdett bele Leon, de aztán megfékezte magát, és
helyette annyit mondott: – Ugye, egész csinosak?
Jól van, papa! – gondolta Saffron, miközben a főpincér
nyomában elindult felfelé a lépcsőn.
– Egy pillanat! – mondta amaz, mikor felértek az erkélyre.
Csettintett az ujjával, mire, mintegy varázsszóra, két pincér
termett ott. Aztán viharos gyorsaságú beszéd és mutogatás
közepette utasítgatni kezdte őket, és varázsütésre hely támadt
ott, ahol addig egyáltalán nem volt, ide pedig mindjárt
keményített, fehér terítővel, fényesített evőeszközökkel és
ragyogó poharakkal megterített asztal került, pontosan a
balusztrád mellé.
– Inna esetleg valamit a signore? – kérdezte a főpincér, mikor
már mindketten leültek.
Leon az órájára pillantott.
– Hmmm… mindjárt hat óra. Igazából túl késő van már a
teázáshoz, nem gondolja? Egy üveg pezsgő azonban nagyon
jólesne.
Egy jeges vödör jelent meg állványra illesztve az asztal
mellett, amit hamarosan egy pincér követett, aki csak a borokkal
foglalkozott. Gyors mozdulattal kinyitotta az üveget, majd
mindhármuknak töltött a pezsgőből. Saffron odavolt a
gyönyörűségtől, hogy az apja nem állítja le a pincért, mikor
megtöltötte a poharát. Miután mindenkinek töltött, a pincér
vödörbe helyezte az üveget.
– Egészségünkre! – mondta Leon. – Afrikára… és
Londonra… és önre, Miss Halfpenny! Hol lennénk maga nélkül?
– Valami távolról sem ennyire jó helyen! – mondta Saffron,
és felemelte a poharát.
A beszélgetés egy pillanatra sem lankadt, miközben
élvezettel ittak. Aztán Miss Halfpenny azt mondta:
– Azt hiszem, ideje, hogy megtanítsak neked néhány
tánclépést, Saffron.
– Micsoda? Ennyi ember előtt?
– Menj csak – mondta Leon – sőt, parancsolom.
– Megígéred, hogy nem nézel, ha reménytelen esetnek
bizonyulok?
– Megígérem. Itt maradok fenn, és mindkettőtöket
messziről foglak nézni.
A két nő lement a táncparkettre, ahol fél tucat pár táncolt a
keringőre, melyet a zenekar játszott.
– Én leszek a fiú – kezdte Miss Halfpenny. – Tehát, először
is tedd a jobb kezedet a bal kezembe… Jó. Aztán tedd a bal
kezedet a jobb vállamra… Tökéletes. Most pedig csak figyeld a
lábam, és próbáld követni a tieddel, mintha tükörbe néznél.
Indulás!
Elindultak a parketten, de néhány lépés után Saffron lába
reménytelenül összegabalyodott, Miss Halfpenny lábujja pedig
sajogni kezdett, mert a lány rátaposott.
– Ez nekem sose fog menni! – jelentette ki Saffron.
– De igen. Próbáld meg még egyszer!
A hatodik próbálkozásra Saffron már megtanulta az
alaplépést. A második szám végére szinte már kecsesen mozgott.
A szám végén felnézett az erkélyre, és látta, hogy az apja tapsol.
Elismerése jeléül kissé biccentett a lánya felé. Aztán amikor
újabb szám kezdődött, látta, hogy az apja felkel az asztaltól, és
végigmegy az erkélyen a lépcső felé. Miss Halfpenny is
észrevette őt. A táncparkett szélére húzódtak, és megvárták,
hogy Leon csatlakozzon hozzájuk.
Pár pillanat múlva már oda is ért.
– Szép munka! Saffron, jó hamar megtanultad. Le vagyok
nyűgözve. Most itt az ideje, hogy a vén botlábú apád is
megpróbálja. Megtisztel a következő tánccal, Miss Halfpenny?
– Igen – felelte amaz –, természetesen.
A férfi átkarolta, és Saffron azonnal látta, hogy az apja a
legkevésbé sem botlábú, de öregembernek sem látszik. Mikor a
táncparkettre léptek, Leonból magabiztos határozottság áradt,
amire a nő, ahogy Saffronészrevette, azzal reagált, hogy lazán
tartva a vállát a testével a férfi testének vonalát követte,
hajszálnyira ugyan, de elég határozottan. Felemelte a fejét,
felnézett rá, és a pillantásuk találkozott, Saffron pedig azonnal
észrevette a szikrát, ahogy egy szempillantás alatt kapcsolat
alakult ki köztük.
Saffron felszökdécselt a lépcsőn, a lába alig érte a fokokat, és
majdnem annyira boldog volt, mintha ő lenne az, aki éppen most
lesz szerelmes. Saffron az égre emelte a szemét. Azon töprengett,
hogy az anyukája vajon letekint-e rájuk. Saffron tudta, hogy ha
lenézne, ő is örülne.

***

Az iskola két kocsit foglalt le a brightoni vonaton, és a

Victoria pályaudvar peronja iskolás lányokkal meg szülőkkel lett
tele, akik búcsúzkodtak. Mint mindenki más, Saffron is már az
iskolai egyenruhát viselte, mert az iskola szabályai attól a
pillanattól érvényesek voltak, hogy a lányok felszálltak a
vonatra. Leon borravalót adott az állomás hordárának, aki
Saffron poggyászát felvitte a vonatra, majd a lányához fordult, és
így szólt:
– Sok szerencsét, öreglány. Remélem, fantasztikus lesz az
első időszak. Csak vegyél egy nagy levegőt, tanulj keményen, és
biztos vagyok bene, hogy már be is illeszkedtél, mire egyáltalán
észreveszed.
– Ne aggódj, papa, úgy lesz – felelte Saffron. – És papa…
– Igen?
– Nagyon, nagyon szeretem Miss Halfpennyt…
– Akkor úgy látszik, egyetértünk, mert én is igazán
megkedveltem.
– Tudom. És egyáltalán nem zavar.
– Ó, most tényleg, tényleg? – Leon elvigyorodott. – Na ez
igazán kedves tőled! Na, gyere már ide, és öleld meg apádat!
Saffron belesimult az apja ölelésébe, lábujjhegyre állt, hogy
még egyszer és utoljára megpuszilja, és végleg elbúcsúzott. Egy
pillanattal később már a vonaton volt, az iskolára és az előtte álló
negyedévre gondolt, apjára pedig, akit maga mögött hagyott,
immár alig.
Az első gondja az volt, hogy hova üljön. Minden kupé, amibe
benézett, tele volt duruzsolva beszélgető lányokkal, akik a
karácsonyi időszak alatt külön töltött hetek után újra felvették
barátságaik fonalát. Végre egy olyan fülkéhez ért, amelyben
csupán egyetlen lány ült. Szőke volt, és Saffron észrevette, hogy
míg a többi lány megtalálta a módját, hogy illendően hordott
egyenruháján, ha csak egy picit is, de lazítson, sőt egyesek
öltözéke szinte már rendetlen volt, ezé a lányé olyan elegáns volt,
mintha vadonatúj lenne. Saffron eddig kissé feszélyezve érezte
magát saját hibátlan egyenruhája miatt, és nagyon is jól érzékelte
az irányába vetett kérdő pillantásokat meg hogy összebújva
sutyorognak, vajon ki lehet az új lány. De talán még sincs
egyedül. Kinyitotta a fülke ajtaját, és belépett.
– Zavar, ha ide ülök? – kérdezte, és egy ülésre mutatott,
éppen szemben azzal, amelyen a szőke lány kucorgott.
– Nem, csak nyugodtan. – Kissé idegesnek tűnt, és idegen
hangzású volt a kiejtése, de Saffron nem tudta kitalálni, hogy
honnan való.
– Szia – mondta. – Saffron Courtney vagyok.
– Jó napot, Saffron. A nevem Francesca von Schöndorf.
– Ó, te német vagy?
Francesca arca elkomorodott.
– Igen – sóhajtotta, mintha tudná, hogy ezt nem szívesen
hallják itt.
– Te is új lány vagy? – kérdezte Saffron.
– Nem, egy negyedévet már voltam a Roedeanben.
– Én csak most kezdek. A másik Roedeanba jártam Dél-
Afrikában.
– Van egy Roedean Afrikában? – Úgy tűnt, Francesca a puszta
gondolattól is elképedt. – Ezt nem is tudtam. Tehát dél-afrikai
vagy, ja?
– Nem – mondta Saffron. – Kenyából jövök. Na és milyen az
iskola?
– Nehéz, meg kell, hogy mondjam – vallotta be Francesca. – A
tanárok nagyon jók, igen, és gyönyörű az elhelyezkedése,
közvetlenül a tengerparton, magas…, hogy is mondják…,
klippen?
– Sziklákon?
– Igen, persze, sziklákon. Tehát a tenger gyönyörű, bár
gyakran szürke, mert az ég is szürke.
Saffron elnevette magát.
– Tudom! Angliában minden szürke!
Most először Francesca is megnyugodott annyira, hogy
elmosolyodjon.
– Én is így gondolom!
– És mi a helyzet a többi lánnyal?
Francesca mosolya fintorrá változott.
– Nem annyira jó. Úgy értem, sok a nagyon kedves lány. De
vannak néhányan, akik nem szeretnek engem.
– Tényleg? Miért nem?
 – Mert német vagyok. Talán a háborúban halt meg az apjuk,
vagy azt hiszik, hogy minden német szörnyeteg, mindenesetre
tudtomra adják, hogy nem látnak szívesen.
– De hiszen ez szörnyű! Nekem azért inkább úgy hangzik,
mintha csak szeretnének cikizni. Minden fellelhető okot
megtalálnak, hogy kegyetlenül bánjanak a többi lánnyal, ezért
abba kötnek bele, hogy német vagy.
– Igen, ez igaz talán. A szüleimnek persze nem mondhatom
el, mi történik. Egy szót sem hinnének el, mert rengeteg barátjuk
és rokonuk van Angliában. Apám ismerte a Kaisert, és persze a
Kaisernek az angol Viktória királynő volt a nagyanyja. Sőt, az én
nagymamám is angol volt.
– Micsoda egybeesés! Az én nagymamám meg német volt!
– Igazán? Nem csak ugratsz?
– Egyáltalán nem. Az anyukám anyukája volt. Sohasem
találkoztam vele, mert meghalt, mikor anyukám még kislány
volt.
– Ó, ez nagyon szomorú. De anyukád tud neked mesélni
róla, nem?
Saffron vállat vont.
– Nem, anyukám hétéves koromban halt meg.
– Ó, ne haragudj!
– Semmi baj. Nem tudhattad. De mesélj a te családodról!
Hogyhogy az apukád ismerte a Kaisert? Olyan szörnyen magas
rangú ember?
Kiderült, hogy valóban az. A von Schöndorf régi bajor család
volt, bár, annak ellenére, hogy annyit beszélt palotákról meg
kastélyokról, Francesca inkább azt a benyomást keltette, hogy a
családja már nem olyan gazdag vagy hatalmas, mint egykor, és
egyre inkább arra kényszerülnek, hogy családi portrékat,
öröklött tárgyakat és ingatlanokat adjanak el, csak hogy
megéljenek. Francesca a maga részéről odáig volt attól, ahogy
Saffron Lusimát leírta, és elámult, amikor Saffron mindennapos
eseményként beszélt a rinocéroszokkal, elefántokkal, sőt még
oroszlánokkal való találkozásairól is.
A két lány végigbeszélgette az utat Brightonig, és még a
kocsiban is beszélgettek, amely az iskolához vitte őket. Együtt
álltak sorba, mikor a lányok kígyózó sorban elhaladtak a tanári
kar előtt, akik az iskola szokása által előírt módon felsorakoztak,
hogy kezet rázzanak velük, aztán Francesca, aki elmondta
Saffronnak, hogy a családja Chessinek szólítja, körbevezette őt.
Most már mindkét lány tudta, hogy van legalább egyvalaki, aki
mellé minden negyedév elején leülhet, és ez rettentően sokat
segített nekik.
***

Leon gyalog ment vissza a Ritzbe a Green Parkon át, és őrült,

hogy alkalma van kinyújtóztatni a lábait. Úgy érezte, mintha az
idegesség miatt nagyon sok energiát kellene ledolgoznia.
Istenemre, úgy érzem magam, mint egy kis hülye iskolás fiú! –
gondolta magában. – Kapd össze magad, ember!
Aznap, miközben Saffron a pakolással volt elfoglalva, a
szokottnál korábban küldöncöt menesztett a Daniel Neil üzletbe
egy Miss Halfpennynek címzett üzenettel, amelyben meghívta,
hogy vacsorázzon vele a Ritzben. A küldöncnek megmondták,
hogy várja meg a választ, és rendben vissza is hozta a szállodába.
„Köszönöm örvendetes, de elég hirtelen jött meghívását –
írta Miss Halfpenny rendezett női kézírással. – Meg kell még
fontolnom, de amint tudok, érdemben is válaszolok.”
Nem jött válasz addig, amíg Leon el nem vitte Saffront a
vonathoz. A feladat, hogy a lányát elindítsa az iskolába, betöltötte
Leon gondolatait, amíg a kislány fel nem szállt a vonatra, de
abban a pillanatban, hogy a búcsúzkodást befejezték, Leon
figyelme Saffronéhoz hasonlóan másfelé kanyarodott: vissza,
egyenesen Miss Halfpenny felé. Kilépett a park kapuján a
Piccadillyre, jobbra fordult, és vissza kellett fognia magát, hogy
ne futva tegye meg az utolsó néhány métert a hotel árkádjai alatt
a főbejáratig és onnan befelé, egyenesen a recepciós pultig.
 – Érkezett üzenet Mr. Courtney-nak? – kérdezte, mikor úti
céljához ért, és miden tőle telhetőt megtett, hogy könnyednek
tűnjön.
A pult mögött álló fiatalembernek nagyon kellett
koncentrálnia, mintha emlékezetének legeslegmélyéből rángatná
elő, csak azután felelte: – Azt hiszem, ez a név ismerősen
hangzik, uram. Elnézést, egy pillanatra.
Elment, és néhány szót váltott a nála valamivel idősebb,
tekintélyesebb tisztviselővel, aki a pulttól messzebb állt. A
fiatalabb férfi visszatért, kezében egy papírdarabot tartva,
melyre aztán rápillantott, végül azt mondta:
– Miss Halfpenny kereste, uram. Azt mondja, örömmel
elfogadja a meghívását. Nyolckor itt lesz, hogy együtt
vacsorázzanak.
– Csodálatos hír! – mondta Leon, és egy tízshillinges
bankjegyet nyomott a fiatalember kezébe.
– Igen bőkezű dolog öntől, uram, nagyon lekötelez! És
engedje meg, hogy igen élvezetes estét kívánjak önnek.
Leon ellátogatott a szálloda fodrászához, szépen levágatta a
haját, és annyira megborotváltatta magát, amennyire csak egy
mesterien használt borotvával lehetséges. Ünneplőingét és
vacsorázóöltönyét már gondosan előre kitisztíttatta és
kivasaltatta, így a tükörből a megtestesült férfiúi elegancia nézett
vissza rá, mikor fél nyolckor lement a földszintre. Még mindig
ugyanaz az alkalmazott állt a pult mögött, és igen szívesen állt
rendelkezésére, mikor megkérte, hogy irányítsa Miss Halfpennyt
a Pálmás Udvarra, ha megérkezik. Leon továbbment, és a lehető
legdiszkrétebb sarokban foglaltatott egy asztalt, ami csak
található volt itt. Ez nem volt könnyű feladat egy fehér, rózsaszín
és arany színekkel kifestett, üvegplafonos és tükrös falú
szalonban, amely pont arra készült, hogy a vendégek lássanak és
őket is látni lehessen. Aztán whiskyt rendelt jéggel, és várta,
hogy megérkezzen a vendége.
 ***

Miss Halfpenny kilépett a taxiból, egy shillinget adott az

ajtónállónak, aki kinyitotta az ajtót, majd megállt egy pillanatra a
járdán, hogy összeszedje magát. Kényszerítette magát, hogy
emelt fővel lépjen a Ritzbe, mint aki otthon van. Első útja a
ruhatárba vezetett, ahol kabátja egyszeriben szégyenletesen
olcsónak és rongyosnak tűnt, bár tökéletesen meleg, céljának
teljesen megfelelő ruhadarab volt. Aztán a női mosdóba ment, és
megszemlélte a tükörképét. Egyáltalán nem azért késlekedett
válaszolni Leon Courtney meghívására, mintha vonakodott volna
találkozni vele. Egyszerűen képtelen volt elképzelni, hogy abban
a ruhában sétáljon be a Ritzbe, melyet munkában is viselt.
Ebédszünetben kirohant a Selfridgesbe, és olyan pénzösszeget
költött egy hosszú, zöld estélyi ruhára, amelyet távolról sem
engedhetett meg magának, és amiért majd a következő
hónapban kenyéren és vízen kell élnie. Harriet nem gondolta
magáról, hogy különösebben csábító teste van, de elég magas és
hosszú lábú nő volt, annak köszönhetően pedig, hogy egy helyi
kézilabda-egyesületnek is sok éve tagja volt, eléggé meg tudta
őrizni karcsúságát. Az igazat megvallva, formás melle jóval
teltebb, mint amit az ember természettől fogva vékony, szűk
csípőjű alakjából kiindulva feltételezne. De most, hogy
végignézett magán, látta, hogy a ruha igenis jól áll, és minden
adottságát a lehető legelőnyösebben mutatja meg. Rendben
vagy, kislány – mondta a tükörképének –, túlzásba esel.
A recepciós pulthoz lépett, és akarata ellenére is
elmosolyodott, amikor a mögötte álló fiatalember azt mondta:
– Nagyon fog tetszeni Mr. Courtney-nak, kisasszony! –
Elindult a Pálmás Udvar felé. Komoly erőfeszítésébe került, hogy
le ne essen az álla, amint belépett, mivel olyan hatalmas volt a
terem. A pálmák, amelyekről a nevét kapta, körben a terem
szélén elszórtan voltak elhelyezve, az ő pillantását azonban egy
hatalmas virágos díszítés ragadta meg a terem közepén, amelyet
hatalmas rózsaszín rózsafüzérek díszítettek, bimbóik azonban
mintha fittyet hánytak volna arra, hogy kint tél van.
Harriet Leon Courtney-t kereste. És aztán egyszerre meglátta
a távoli sarokban, amint éppen feláll, hogy üdvözölje őt.
Istenemre, igazán jóképű ember vagy – gondolta.
Magasságával, széles vállával és remekbe szabott szmokingjával
Leon lenyűgöző figura volt. A nőnek azonban az arca tetszett a
legjobban. Sötétbarnára sült arcához képest a körülötte lévő
összes angol férfi sápadtnak és savószínűnek tűnt. Kiemelte erős,
négyszögletű fogainak fehérségét, a szeme körüli ráncok pedig
keretül szolgáltak tiszta, sötét szemeinek. Ó, azok a szemek! Erő,
értelem, melegség és talán egy kicsi harag bujkált bennük,
ugyanakkor szomorúság is.
Olyan férfi volt, akinek meghalt a felesége, és sohasem talált
újat, bár az ég a megmondhatója, hogy milyen sok nő
próbálkozott nála. Akkor miért is gondolja ő, egy vénkisasszony,
aki egy boltban dolgozik, hogy sikerrel jár ott, ahol a többiek
mind elbuktak? Abszurd feltételezés volt ez, legalábbis annak
kellett volna lennie. De Harriet látta, hogy néz rá a férfi, mikor
azt hitte, hogy másra figyel. Tudta, mennyire örült Saffy, hogy
láthatja, és hogy mennyit jelent az apjának az ő helyeslése.
Saffron lépett az apja nevében, ő viselkedett házasságszerző
módjára. De mindebből már semmi sem volt fontos. Csak az az
érzés számított, melyet akkor érzett, mikor Leon először a
karjában tartotta a Trocadero táncparkettjén, nézése, ahogy le
sem tudta róla venni a szemét, és izgalmának félreismerhetetlen
jele, amikor a testét a testéhez szorította.
Meglátta őt, és egy széles mosoly suhant át az arcán az
őszinte, kisfiús öröm jeleként.
Örül, hogy lát – gondolta a nő, mikor köszöntötték egymást,
és nem voltak benne egész biztosak, hogy kezet rázzanak,
megpuszilják egymást, vagy egyáltalán mit csináljanak.
– Emlékeztessen: mit mondtam, hogy néz ki azon az estén a
Trocban? – kérdezte Leon.
 – Azt mondta, hogy jól nézek ki.
– Ilyet mondtam? – a férfi most rápillantott, és a szeme
egészen új üzenetet sugárzott, amilyet Harriet azelőtt még soha
nem látott benne. Pillantása most egy kiéhezett ragadozóé volt,
és olyan mélyre hatolt a nőbe, hogy annak meg kellett ragadnia a
mellette álló szék támláját, attól tartva, hogy ha nem így tesz,
megroggyan a térde, és egyszerűen elájul.
– Hát most nem, jól” néz ki, kedvesem. Most egyszerűen
lélegzetelállítóan gyönyörű!
Harriet pulzusa rettentően felgyorsult, ahogy a férfi szeme
továbbra is belemélyedt. Olvadásig forró érzet fészkelte magát a
lába közé, miközben a fejében egy kisördög azt mondta: Csak
dönts le az asztalra, és tegyél magadévá, most! Aztán azonban
Leon elmosolyodott, a varázs megtört, a férfi pedig így szólt:
– Pezsgős koktélt rendeltem mindkettőnknek. Ahogy a
múltkor…, csak egy kicsit izgalmasabbat.
Harriet leült, ismét összeszedte magát, miközben az italát
kortyolgatta, majd a tőle telhető legjobban azon igyekezett, hogy
szavai úgy hangozzanak, mint egy kifinomult nőé, aki udvariasan
beszélget, azt kérdezte:
– Itt szálltak meg, amíg Londonban vannak?
– Saffronnal kivettünk itt egy lakosztályt. Bár, őszintén
szólva, nekem egy kicsit túl elegáns. Lelki értelemben én csak
egy rongyos, vén afrikai vagyok.
– Nem tűnik valami rongyosnak.
A férfi vállat vont:
– Ezt teszi az emberrel a katonaság. Megtanít rá, hogyan
hozd magad rendbe, ha kell. Hogy mindig tipp-topp legyél!
Őszintén szólva ugyanilyen örömmel aludnék a szabad ég alatt,
egy jó kis tábortűz mellett. De ez most nem igazán arra való idő,
úgyhogy itt vagyok. És Saffronnak amúgy is jó volt.
– Csodálatos kislány…
– Hát igen… – Leon elhallgatott, és ismét Harrietre
pillantott, talán kevésbé kiéhezetten, de a tekintete még mindig
sötét és komoly volt, mikor azt mondta:
– Ő is nagyra tartja magát, tudja. Most, ah… most először
érez így valaki iránt. Úgy értem, az anyja halála óta.
Harriet tökéletesen tisztában volt vele, hogy Leon magáról
is beszél, nem csak Saffronról.
– Nézze, Mr. Courtney…
– Kérem, az ég szerelmére, szólítson Leonnak!
– Hát jó, akkor Leon…
– Én továbbra is Miss Halfpennynek szólítsam? – kérdezte a
férfi gunyoros pillantással, mielőtt még a nő folytathatta volna.
– Nem – kacagott amaz. – Szólítson Harrietnek.
– Rendben, akkor hát legyen Harriet. Nos, mit akart
mondani, mielőtt olyan udvariatlanul félbeszakítottam?
– Csak ezt: maga nyilvánvalóan nagyon sikeres ember. Egy
perc alatt elrepül Afrikából Angliába, és lefoglal egy szobát a
Ritzben. Az öltönyét remekbe szabták…
– Igen, egy kedves indiai úriember, aki szinte semmi pénzt
sem kért tőlem az öltönyért…
– Nos, bárhol vette is, a lényeg az, hogy maga…, vagyis én
meg csak egy harmincöt éves vénlány vagyok, aki egy boltban
dolgozik. És nem egészen látom be, hogyan remélhetem, hogy
méltó leszek magához.
– Hát, ha maga egy harmincöt éves vénlány, akkor én meg
egy negyvennyolc éves özvegyember vagyok, tehát kvittek
vagyunk – felelte Leon. – Ami meg azt illeti, hogy boltban
dolgozik…, nos, hadd mondjam el, hogyan látom én ezt. Tisztelek
mindenkit, aki minden reggel felkel, a saját két lábára áll, és egy
tisztességes napi bérért kemény napi munkát végez. Csodálom
azért, hogy a munkáját végzi, és azért is, teszem hozzá, mert
rohadt jól csinálja! Sokkal jobban értékelem, mint valami nyafka
társasági hölgyet, aki a papája vagy a férje pénzéből vagy valami
alapítványból él, és soha még csak a kisujját se kell
megmozdítania életében semmiért. Nézze, Harriet, hadd játsszak
teljesen nyílt lapokkal! Tudom… A francba, valószínűleg már
azóta tudom, hogy először találkoztunk Johannesburgban…, hogy
maga nem csak a legcsinosabb nő, akivel Isten tudja, mióta
találkoztam, hanem a legjobb is. Erős és független, de
ugyanakkor kedves, vicces és melegszívű is. Láttam, hogy vitte
magával Saffront a legeslegelső alkalommal, és hogy
gondoskodott róla, ő pedig milyen jól érezte magát. Eszébe jutott
közben az összes többi nő, akivel dolgom volt, merthogy nem
éltem ám szerzetesi életet, higgye el nekem. Soha egyikük sem
volt olyan jóban Saffyvel, akármennyire próbálkozott is vele,
mint maga, attól a perctől fogva, hogy megismerte. Ez
irtózatosan sokat elmondott nekem arról, hogy milyenfajta nő
maga.
– Köszönöm – suttogta Harriet, aki egyszeriben úgy érezte,
mindjárt sírva fakad.
– Ne köszönje. Nekem kéne magának megköszönnöm. Mikor
Saffyvel harmadszor mentünk vissza Jo’burgba, azt mondtam
magamban, hogy „összeszedem magam, és elhívom egy italra,
vagy vacsorázni, vagy valami…” Aztán a nő, aki ott volt, mondta
nekem, hogy visszament Angliába, én meg a fejemet vertem a
falba. El sem akartam hinni, hogy olyan ostoba voltam, hogy
hagytam elmenni. De most itt van, és adhat nekem még egy
lehetőséget. És higgye el, Harriet, élni is akarok vele!
Szünetet tartott.
– Csak ennyit akartam mondani – tette hozzá, és boldogan,
ugyanakkor saját magát korholva a nőre mosolygott.
– Ne aggódjon! Ennél többet nem is kell mondania.
– Jó. Most nem rendelünk valamit enni? Nem tudom, maga
hogy van vele, de én szinte éhen halok.
Aznap éjjel Harriet nem feküdt le Leon Courtney-val, bár
kegyetlenül nagy kísértést érzett rá. Magától ugyanúgy
megtagadta ezt, mint a férfitól, közelségüket egy rövid csókra
korlátozta, miközben búcsúzkodtak, a szálloda ajtónállója pedig
épp taxit hívott. A második vacsorájuk után megengedte a
férfinak, hogy hazakísérje őt, és nagy örömét lelte abban, hogy
hosszasan megcsókolhatja, és hogy a kezével testének majdnem
minden, de nem az összes négyzetcentiméterét felfedezi a taxi
hátuljában ülve, ahogy az ő, meglehetősen szerény kis háza felé
tartottak Fulhamnak a legkevésbé sem elegáns hátsó utcáin át.
Ezt a házat az anyjától örökölte, aki egy évvel az után halt meg,
hogy ő visszatért Angliába. Harriet szégyellte, hogy hálás, amiért
az anyja már elhunyt. Ez azt jelentette, hogy akkortól fogva
szabad volt azt tennie, amit csak akart.
Következő randevújukon moziba mentek, mint két fiatal, akik
járnak egymással. A 39 lépcsőfok című filmet választották.
Harriet összes barátja azt mondta, hogy rettenetesen jó, de ő
semmivel sem tudott meg többet, mikor kijött a moziból, mert a
film nagy részét a mellette lévő széken ülő Leonnal csókolózva
töltötte, ahelyett, hogy Robert Donat kalandjait figyelték volna a
filmvásznon.
Még két hétig folytatták így, egyszerre kábult boldogságban
és egyre idegesebben. Leon nagyvonalú volt, kedves,
szórakoztató, és sohasem érzékeltette a nővel, hogy bármivel is
tartozna neki a vacsorákért, amelyekre meghívta; vagy a
ruhákért, amelyeket a vacsorához vett neki; sőt, még egy pár, a
ruhákhoz illő fülbevalóval és egy gyöngysorral is meglepte.
– Nélküled egyedül lennék, unatkoznék, és semmi ötletem
sem lenne, hogy hova menjek – mondta. – Veled pedig a
legboldogabb ember vagyok Londonban.
Harriet azon kapta magát, hogy mindig szeretné elmesélni
Leonnak, ha valami mulatságos történt vele, vagy ha olyan
újságcikket látott, amiről tudta, hogy érdekelné a férfit, sőt, még
azt is, ha különösen udvariatlan vevőt volt kénytelen elviselni,
egyszerűen csak ki akarta beszélni ezeket magából.
Elkápráztatta az, ahogyan Leon Afrikában élt, amikor pedig a
lusimai birtokról beszélt, nem csak azért vágyott látni azt, mert
az egyáltalán semmire sem hasonlított, amit addigi életében
látott – nagyobb volt, szebb, tele különleges állatokkal és
emberekkel –, hanem azért is, mert a férfié volt, aki annyira
szerette, ő pedig részese szeretett volna lenni ennek a
szeretetnek.
Aztán a férfi egy nap azt mondta:
– Mit szólnál egy hétvégéhez vidéken? Meghívtak, hogy
találkozzam az angliai unokatestvéreimmel. Van egy házuk
odalenn, Devonban. High Wealdnak hívják, a tizenhetedik század
óta a család birtokában van. Én magam még sohasem jártam ott,
de azt mondják, nagyon szép – itt szünetet tartott, és töprengést
színlelve az állát simogatta. – Hmm…, remélem modernizálták a
vezetékeket meg a fűtést, mióta beköltöztek. Talán egy vagy két
külön illemhelyet is beszereltek, meg ilyesmi.
Harriet felkacagott:
– Azt hittem, te az a kemény, természetben élő ember vagy,
aki szeret a szabad ég alatt aludni. Miért érdekelnek a vezetékek
meg a fűtés?
– Lehet, hogy kezdek elpuhulni, mióta téged megismertelek.
– Az agyad, az mindenképpen lágyul.
– Mindenesetre, szeretnél velem jönni?
– Biztos vagy benne, hogy jó lesz ez? Nem akarom úgy
érezni, hogy tönkreteszek egy családi eseményt.
– Ugyan már, nem teszel tönkre semmit! Mindent
elmondtam nekik rólad, és alig várják, hogy megismerjenek.
Amint befejezted a munkát péntek délután, indulhatunk, és
megígérem, hogy épen és egészségesen visszahozlak Londonba,
idejében, hogy hétfőn reggel kezdeni tudj. Kérlek…! Igazán
nagyon szeretném. És mielőtt megkérdeznéd, igen,
természetesen külön szobád lesz. Nem vagyunk házasok, és a
Courtney család angol tagjai ragaszkodnak az illemszabályokhoz.
Bár lefogadom, hogy nem lesznek valami nagyon messze a
szobáink…
Harriet még soha nem járt partin egy vidéki úri házban, de
elég regényt olvasott már ahhoz, hogy tudja, bár a látszat
szintjén árgus szemekkel figyelik a társadalmi normákat, szemet
hunynak minden olyasmi felett, ami lámpaoltás után történik.
Leon meghívása egyfajta szándéknyilatkozat volt.
– Igen – mondta. – Remekül hangzik. Nagyon szívesen
eljövök.

***

High Weald a tenger felé néző, hullámzó dombok között bújt

meg. Rétjei egy alacsony sziklafalig futottak, melyen kis ösvény
ereszkedett alá egy homokos tengeröböl felé. Egy hűvös,
nyugodt késő januári napon, mikor a nyáriasan felhőtlen ég
képét a tükörsima és nyugodt tenger verte vissza, tökéletes
helynek bizonyult arra, hogy két szerelmes kéz a kézben
sétálgasson rajta, hogy a férfi levezesse hölgyét egy meredek és
sziklás ösvényen, és hogy mindketten kart karba öltve
megálljanak és elmerengjenek a vizek fölött.
Most másképp értek egymáshoz: úgy, mint ahogy két
szerelmes teszi, mikor a testük már eggyé vált, az egyik
formának a másikkal való ama tökéletes, minden erőltetés
nélküli összetartozásával, amiből azt látták, hogy egymásnak
vannak teremtve. Harriet még közelebb húzta magához Leont,
és elégedetten felsóhajtott. Aztán a sóhajából ásítás lett.
– Máris unsz engem?
– Csak fáradt vagyok – felelte a nő, és a hangját
letompította, ahogy a fejét félig a férfi felsőkabátjába fúrta. –
Teljesen kimerítettél, te gonosz ember!
– Hát, a friss tengeri levegőtől biztosan felébredsz. Gyere…
– eltolta magától a nőt. – Vegyél pár mély levegőt! Ez az! –
Harriet minden tőle telhetőt megtett, hogy örömet szerezzen
neki, de ekkor a férfi azt mondta: – Jó, akkor most néhány
erősítő gyakorlat! Tíz ugrás terpeszben… Egy! Két!
– Nem, én ezt nem csinálom – mondta a nő ismét kihívóan
ásítva.
– Ó, hát jó, nyertél… lustaság! – mondta Leon. Ismét köré
fonta a karját. – De be kell vallanod, hogy így azért nagyon jó volt
kimerülni.
– Ühüm… – bólintott a nő, a férfi pedig lehajolt, és
megcsókolta a feje búbját.
– Annyira szeretlek, Hattie, kedvesem.
Az felpillantott rá.
– Én is szeretlek. Egész szívemmel. És szeretem, ahogy
megcsókolsz, és szeretem, ahogy megérintesz, és simogatsz
engem, és… – Kinyúlt, és megsimogatta az ágyékát, finoman le-
föl dörzsölgetve kezével a nadrágja elejét, amíg meg nem érezte
őt, és akkor azt mondta: – És a leginkább azt szeretem.
Szeretem, amikor bennem vagy. Szeretem az ízedet, és szeretem
a szagodat.
Leon felmordult, mint egy lusta, elégedett oroszlán.
– Eláruljak egy titkot? – kérdezte tőle a nő. Az bólintott,
mire folytatta: – Emlékszel, mikor először vacsoráztunk, csak mi
ketten, a Ritzben?
– Hogy felejthetném el?!
– Mikor először köszöntünk egymásnak…, ahogy akkor rám
néztél, ami akkor történt velem…, már ott és akkor a magadévá
tehettél volna.
– Most foglak a magamévá tenni – mondta Leon.
Visszavezette őt a tengerparton oda, ahol száraz volt a homok.
Aztán levette a kabátját, leterítette a földre, a nő pedig ráfeküdt.
– Jézusom! – mordult fel a férfi, miközben rámászott. –
Rohadt hideg van. Mindjárt lefagy a farkam!
A nő mély, doromboló hangon felnevetett:
– Ostoba ember. Miért nem rakod valahova, ahol meleg
van?
A férfi lenyúlt, a nő pedig szétvetette a lábát, és megemelte
fenekét a földtől úgy, hogy a férfi felgyűrhesse a szoknyáját a
csípőjéig és lehúzhassa a bugyiját a lábáról. A nő lerúgta a
fehérneműt magáról, a férfi keze pedig puha, meleg, nedves,
kitáruló belseje után kapott. Aztán a nőn volt a sor, hogy
kitapogassa a patentokat meg a sliccet a férfi alsónadrágján, és
már a kezében is tartotta férfiasságát, ami kiugrott a ruhából,
amely addig fogva tartotta, majd a lány bevezette őt magába,
nyögve a gyönyörtől, hogy újra magába fogadhatta.
A férfi most már egyáltalán nem törődött a hideggel. Az sem
érdekelte, hogy kint járnak a szabadban, és ha a házban lévő
társaság bármely tagja lesétál a szírt szélére, minden bizonnyal
észreveszi őket. Leon csupán asszonya iránt érzett szerelmével
és vágyával törődött. Azt akarta, hogy a nő olyan módon érezze
és tudja meg azt, ami messze túllépi a szavakat. Azt akarta, hogy
a nő gyönyörködjön benne, és gyönyört kapjon tőle, és egész
lényével rá koncentrált, minden érzékszervével éberen figyelte a
nőnek minden hangját és mozdulatát. Megcsókolta a nőt, és az
reagált rá, és elmosódtak közöttük a határok, mint ahogy két
vízfestékfolt egyesül egy papírdarabon, hogy valami egészen újat
hozzon létre. Az asszony már az övé volt, és immár sohasem
válnak el egymástól.
– Gyere hozzám! – mondta. – Kérlek, könyörgök! Gyere
hozzám!
– Jaj, Istenem! – nyögött fel amaz. – Jó! – Aztán minden
ismétlésnél egyre magasabb hangon: – Jó, jó, jó, jó, jó!

***

A vendégség többi résztvevője odáig volt az örömtől, hogy a

hétvégét egy ilyen örömteli esemény dobja fel. Pezsgőt hozattak
föl a pincéből, dugókat húztak ki, és áldomásokat ittak a boldog
pár egészségére. Péntek este Leon és Harriet a férfi angol
unokatestvérei számára idegenként érkeztek High Wealdbe. De
olyan egyértelműen szeretetre méltó és összeillő pár voltak,
boldogságuk pedig olyan ragályos volt, hogy mire vasárnap
délután eljött a búcsúzás ideje, mindenki úgy érezte, hogy
családtagok.
– Nagyon köszönöm, hogy itt lehettünk – mondta Leon a
házigazdának, Sir William Courtney-nak, miközben a személyzet
Harriet és az ő poggyászát pakolta éppen a kocsiba, amelynek a
londoni vonathoz kellett vinnie őket.
– Kedves barátom, igazán örömünkre szolgált. Az ember
házában nem mindennap jelentenek be eljegyzést. Egy hét sem
telik bele, és egész Devon erről fog beszélni, figyeld meg!
Ráadásul micsoda fogás, öregem! Harriet gyönyörű lány. Igazi
bombázót találtál magadnak.
Harriet eközben éppen Lady Courtney-t puszilta meg
búcsúzóul.
– Meg kell ígérnetek, hogy eljöttök még ide vendégségbe,
mielőtt visszamentek Kenyába – mondta a vendéglátójuk, és
megszorította Harriet kezét, hangsúlyozva, hogy meghívási
szándéka komoly, s nem csak udvariaskodik.
– Nagyon szívesen eljövünk – mondta Harriet, és arra
gondolt, milyen csodálatos, hogy ismét egy „mi „ részévé vált, az
után, hogy annyi éven át csak „én” volt.
– És hozzátok le magatokkal Saffront is. Igazán alig várom,
hogy megismerhessem.
Széles mosollyal intettek búcsút, és ez a boldog ragyogás
egészen az exeteri vasútállomásig kitartott. Mikor azonban már
letelepedtek első osztályú fülkéjükben, és alkonyat szállt a
devonshire-i tájra, Harriet csendesebb lett, mi több, majdnem
búskomor.
Leon először azt hitte, hogy egyszerűen kimerült. Egyikük
sem aludt pár óránál többet egész hétvégén, éjszakáik pedig a
legkevésbé sem voltak pihentetők. Az idő múlásával azonban
rádöbbent, hogy Harrietet nyilvánvalóan bántja valami. Most
fordult elő először, hogy boldogtalannak látta, és ez mélyen
bántotta őt.
– Mi az, kedvesem?
Az felsóhajtott.
– Nem tudom…
Leon eléggé ismerte a nőket ahhoz, hogy ezt egy pillanatra
se higgye el. De azt is tudta, hogy semmi értelme erőltetni a
kérdést.
– Nos, ha van valami, ami foglalkoztat, nekem elmondhatod.
Nagyon szeretlek téged, Harriet Halfpenny, és ezen semmi, amit
mondasz, nem változtathat.
– Attól félek, ez talán mégis – felelte a nő, és olyan szomorú
pillantást vetett rá, hogy muszáj volt a férfinak érte nyúlni és a
karjába zárni őt.
– Kedves Harriet – mondta, miközben simogatta és
csókolgatta őt, és minden lehetséges módon azon igyekezett,
hogy az asszony érezze, biztonságban van, szeretik és
védelmezik. Az most már sírt, és Leon ismét hálával gondolt
arra, hogy mindig hord a mellényzsebében zsebkendőt.
Megvárta, míg abbamarad a sírás, aztán kicsit hátrébb
húzódott, hogy a szemébe tudjon nézni, és nagyon halkan azt
mondta:
– Meséld el, kérlek! Csak segíteni szeretnék.
– Csak olyan nagyon aggódom, hogy csalódni fogsz bennem.
– Soha.
– Csak arról van szó, hogy elmondtam volna, mielőtt
megkéred a kezemet. De te… – Harriet nagy nehezen
elmosolyodott kissé – megleptél engem.
– Magamat is megleptem, ami azt illeti. De igazán jó kis
meglepetés volt, nem gondolod?
– Ó igen… az elképzelhető legszebb. De van valami, amit el
kell neked mondanom, és ha ettől meggondolod magad, nem
foglak hibáztatni, és nem fogom felróni sem neked.
Leon hangjába aggodalom férkőzött:
– Mi lehet az, amitől így tennék? Az isten szerelmére,
kedves, kérlek, mondd el nekem! Most már igazán aggódom.
– Hát nagyon egyszerű – mondta Harriet, erőt véve magán
végül. – Mikor még nagyon fiatal voltam, a háború alatt, volt egy
kedvesem. Össze akartunk házasodni, de meghalt a száznapos
offenzívában, épp egy hónappal a tűzszünet előtt. Tavasszal még
hazajött szabadságra, és… hát, terhes lettem…, de elvesztettem a
babát…, és…, oh, Leon, nekem nem lehet többé gyerekem! Nem
foglak tudni gyermekkel megajándékozni!
Az eltökéltség, amire szüksége volt, hogy elmondja a
történetet, elszállt immár, és Harriet ismét zokogva hanyatlott
Leon mellkasára.
– Ó, Harriet, te butus, csodálatos, gyönyörű lány, engem ez
nem érdekel. Egyáltalán nem.
A lány felnézett, alig hitte el, hogy ez igaz lehet:
– Tényleg?
– Tényleg… Sőt, azon gondolkoztam, hogyan fogom
elmondani neked, nem akarom, hogy gyerekünk legyen. Azt
gondoltam, hogy szörnyen csalódott leszel emiatt. Részben azért
gondolom ezt így, mert már egy kicsit öregszem, és nem akarok
egy csoszogó vénember lenni, aki nagypapája is lehetne a
gyerekeinek. Valójában azonban az az igazság, hogy egyszer már
elvesztettem valakit, akit nagyon-nagyon szerettem, épp amiatt
halt meg, mert gyereket várt tőlem, és nem tudom elviselni a
gondolatot, hogy téged is ugyanígy veszítselek el. Még most is,
ennyi év után is van egy hangocska a fejemben, amely azt
mondja, hogy én öltem meg Evát.
– De nem te tetted, nem szabad így gondolnod – mondta
Harriet, miközben Leon felé nyúlt, és most felcserélődtek a
szerepek, ahogy a nő nyújtott vigaszt a férfinak.
– Tudom, hogy ez bolondság, de nem tehetek róla. És ha te
teherbe esnél… Hát nem vagyok benne biztos, hogy el tudnám
viselni, hogy őszinte legyek. Tehát a legkevésbé sem kell
aggódnod. Egy csodálatos lánnyal áldottak meg, és ez nekem
tökéletesen elég. Csak téged magadat akarom tőled, kedvesem.
Az én szememben tökéletes vagy, és halálom napjáig téged
akarlak.
– Azt hiszem, pont olyan butus vagy, mint én – mondta
Harriet, miközben odabújt a kedveséhez.
– Akkor mi vagyunk a tökéletes pár, nemde? – felelte a férfi.
 ***

Saffron kapott egy hétvégi kimenőt az iskolából, hogy ott

lehessen az apja esküvőjén. Leon a chelsea-i városházán vette
feleségül Harrietet, és Saffron egy személyben volt koszorúslány
meg az egyetlen vendég, mert ez egy nagyon zártkörű esemény
volt. Utána a Trocban ebédeltek, ahol Mr. és Mrs. Courtney
először táncolt házaspári minőségében. Ugyanaz a főpincér volt
szolgálatban, aki már korábban is kiszolgálta őket. Mindjárt
felismerte az úriembert, meg az ő két bella signorináját, és a
mosolya csak még szélesebb lett, mikor Harriet felemelte a bal
kezét, láttatni engedve az esküvői arany karikagyűrűt meg a
gyémánttal és zafírral kirakott eljegyzési gyűrűt, amelyet Leon
abban a mayfairi Garrard & Co ékszerüzletben vett neki,
amelyik az elmúlt kétszáz év során a brit királyi családot
szolgálta ki. Örömében a nő széles mosollyal csak ennyit
mondott:
– És ezúttal tényleg a felesége vagyok.
A Trocból mindannyian a Victoria pályaudvarra mentek:
Saffron azért, hogy vonattal visszamenjen az iskolába, Leon és
Harriet pedig a Velencébe tartó Simplon Orient Express
járatához. Előbb azonban Saffron és Harriet félrevonultak a női
mosdóba, hogy négyszemközt beszéljenek, mint nő a nővel.
– Csak meg akartam köszönni – mondta Harriet, miközben
mindketten a tükörnél álltak, és az arcukat sminkelték. – Biztos
vagyok benne, hogy a te helyedben rengeteg lány utálná azt a
gondolatot, hogy az apja talál valaki újat. Nagyon undokok
tudnak lenni apjuk új feleségével. El sem tudom mondani,
mennyit jelent nekem, hogy végig olyan kedves és elfogadó vagy.
– Ó, lehettem volna kellemetlen is…, sőt, igazán
rosszindulatú, ha akartam volna – mondta Saffron, mire
mindketten felnevettek. – De nem veled, mert tudtam, hogy
nem vagy olyan, mint az összes eddigi. Nem akartál tőle semmit.
Nem próbáltál nyalni nekem. – Saffron a kezébe fogta Harriet
kezét. – Azt hiszem, te nagyon kedves vagy, Harriet… Ó, jó az,
ha Harrietnek szólítalak?
– Természetesen! Ez a nevem, és semmiképpen sem
hívhatsz többé Miss Halfpennynek.
– Talán hacsak nem piszkálódásból.
– Ne merészeld!
– Mindenesetre nagyon örülök annak, hogy a papa ilyen
boldog azóta, hogy veled van, és nagyon örülök annak is, hogy az
összes ember közül, aki nevelőanyám lehetett volna, végül is te
lettél az. És nagyon-nagyon remélem, hogy eszméletlenül,
tökéletesen és fergetegesen fogjátok érezni magatokat a
nászutatokon. Csak egy dolog miatt vagyok szomorú.
Harriet arcán riadtság suhant át:
– Igazán? Mi a baj? – kérdezte.
– Nem tudom. Csak szeretném, ha én is ott lehetnék, mikor
először meglátod Lusimát. Olyan varázslatos hely.
– Én is szeretném, ha ott lehetnél. De húsvétig még nem
megyünk el. Le kell dolgoznom a felmondási időmet…
– Muszáj? Nem tudsz egyszerűen elmenni?
– Megtehetném, igen. De akkor cserbenhagynám a
munkaadómat, a kollégáimnak pedig többet kellene dolgozniuk,
és nem szeretnék magamra úgy gondolni, mint aki ilyesmire
képes. Azonkívül a lánynak, aki a helyemre jön, meg kell
tanulnia, hogyan csinálja a dolgokat.
– Tudod, egy kicsit irányító személyiség vagy… Persze a
lehető legaranyosabb módon – nevetett fel Saffron.
– Meghiszem azt! – ismerte be Harriet. – Apádnak azonban
mindenképpen be kell indítania az új irodát, és azt gondoljuk,
talán veszünk egy kis házat, hogy mindannyiunknak legyen hol
aludni, ha a városban vagyunk. Talán segíthetnél nekem
kicsinosítani. Kiválaszthatjuk a függönyöket meg a szőnyegeket,
meg minden.
– Boldogan!
– Jó, akkor ezt megbeszéltük. Ezt mind megcsináljuk,
mielőtt elmegyünk, és akkor már nem is lesz olyan messze a
nyári szünidő, amikor te is utánunk jössz. Én még nagyon új
leszek Kenyában, lesz rá bőven alkalmad, hogy körbevezess
Lusimán és elvigyél minden kedvenc helyedre.
– Elviszlek, megígérem – mondta Saffron. – Most már ideje
visszatérnünk az asztalhoz. Apa már nyilván azon töri a fejét,
hogy hová lettünk. Jöjjön, Mrs. Courtney, a férje várja önt!
– Mrs. Courtney… – mormolta Harriet, és továbbra is
igyekezett megszokni új nevét. – Ez jólesik!

***

Építészként Albert Speer jelentett minden olyasmit, amit a

modernisták – akik Gerhard von Meerbachot a Bauhausban
tanították – a legjobban utáltak. Munkájában nem előre felé,
hanem hátra tekintett. Nem az volt a vágya, hogy modern
otthonokat és munkahelyeket építsen, hanem ókori görög és
római épületek borzalmas utánzatait tervezte olyan
monumentális méretben, amelyek mellett még a legfenségesebb
klasszikus templom vagy amfiteátrum is eltörpült. És nem azért
tette mindezt, hogy jobbá tegye a hétköznapi emberek életét,
hanem azért, hogy minél jobban felmagasztalja gazdáját, Adolf
Hitlert.
Mégis, bármennyire utálta ezt Gerhard bevallani, még a
maga számára is volt valami izgalmas abban, hogy ennyire közel
van a hatalom centrumához Németországban. A Führer elvetélt
művészként és építészként tekintett magára, ezért közelről és
személyesen érdeklődött minden terv iránt, amelyet Speer
lerajzolt, mert nem kevesebb lebegett a szemük előtt, mint hogy
teljes mértékben újjáépítsék és újragondolják Berlint. Nem
számított, hogy milyen már meglévő utcák vagy épületek
vannak útban, Speer és csapata, amelynek soraiban most
Gerhard is találta magát, szabadon tervezhetett azon az alapon,
hogy eltörölhetnek bármit, ami az útjukban áll, ha Hitlernek
tetszik az, amit fel akartak húzni helyette.
Az, hogy milyen méretekben tervez Speer, bepillantást
engedett Gerhardnak abba, milyen hatalmasak Hitler ambíciói,
hiszen amit építettek, nem egy ország vagy akár egy nagyobb
Reich, hanem egyenesen egy világméretű birodalom fővárosa
volt. Berlinben másutt egy másik építész, Werner March, egy
százezer férőhelyes olimpiai stadion munkálatait felügyelte.
Speert nyugtalanította ugyan, hogy March cementtel, acéllal,
téglával meg malterrel dolgozik, míg ő továbbra is ceruzára,
tollra és papirosra szorul, de visszaszerezte a méltóságát azzal,
hogy olyan építményeket tervezett, amelyek mellett March
gyönyörű stadionja jelentéktelen pattanásnak tűnik majd.
A város szívében egy elegáns, Csodák Útja nevű diadalút
halad majd keresztül. Kezdetét egy, az Arc de Triomphe-nál, sőt
a brandenburgi kapunál is sokszorta nagyobb diadalív fogja
jelezni, és egy nagy térre vezet majd, amely háromszázötvenezer
négyzetméternyi szabad területen terül el. Egyik oldalán majd a
Führer saját palotája emelkedik akkora méretben, amely mellett
Versailles is eltörpül. A Diadalívvel pontosan átellenben, a Nagy
Tér túloldalán állna a Nép Csarnoka, amelynek kupolás épületét
a Führer saját vázlatai ihlették. A csarnok kupoláját kétszáz
méter magasra és kétszázötven méter szélesre tervezték,
igazából olyan óriásira, hogy a Gerhardra bízott egyik feladat épp
annak a kitalálása volt, hogy miképp kerülhető el, hogy
párafelhők alakuljanak ki a kupola belsejében, és a belőlük
kicsapódó eső a bent lévő emberekre essen.
Már hónapok óta dolgoztak azon a mesteremberek, hogy
megépítsék az egész terv szobányi nagyságú modelljét, amelyen
az új városnak egy hatalmas részlete látszott, minden utcájával
és épületével.
1936-ban egy február végi napon Speer elmondta
embereinek, hogy személyesen maga a Führer látogat el a
műhelyükbe, hogy szemügyre vegye a modellt és átbeszélje
elképzeléseiket.
 – A Führer jelenleg nagyon feszült időszakban van –
magyarázta Speer. – Vannak bizonyos dolgok, amelyeket nem
szabad elmondanom, de amelyektől valószínűleg igen rövid idő
múlva megváltozik a Reich helyzete, és a német nép ismét
hatalmas lesz egész Európában. A dicső jövőnkért való felelősség
teljes súlya a Führer vállán nyugszik. Szüksége van arra – és
meg is érdemelné ezt a lehetőséget –, hogy pihenjen, hogy akár
csak néhány rövid pillanatra is ne a kötelességeivel foglalkozzon.
Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy képesek vagyunk
megadni neki ezt a lehetőséget. Ezért mindnyájukra számítok:
tegyenek meg minden önöktől telhetőt, hogy dicső vezetőnk
látogatását élvezetessé tegyék!
Ettől a bejelentéstől az egész iroda jóformán eszét vesztette.
A női alkalmazottak kirohantak a mosdóba, hogy kicsinosítsák
magukat gazdájuk tiszteletére. A férfiak zakót vettek föl,
eligazították a nyakkendőjüket, megfésülték a hajukat, és
igyekeztek megfelelő attitűdöt erőltetni magukra.
– De mi legyen az? – kérdezgették egymást. Vajon Hitler
magabiztos, céltudatos embereket akar-e látni, akiket meg lehet
bízni fővárosának megalkotásával? Vagy legyenek inkább
tisztelettudók és szerények, akik csak akkor beszélnek, ha
felszólítják őket?
Aztán egyszer csak ott termett ő, az azonnal felismerhető
arcával, amelyet már az egész világ ismert, ám ezúttal
tweedöltönyben volt, nem pedig a szokásos barna
egyenruhájában: most inkább úgy jelent meg, mint egy nagy
építész, nem úgy, mint a nagy vezér.
Gerhard le volt nyűgözve, csakúgy, mint mindenki rajta kívül:
Ha maga Jézus Krisztus jelent volna meg itt, rá sem néznénk
nagyobb csodálattal – gondolta, és hirtelen rádöbbent, hogy
egyáltalán nem különbözik a többiektől, és ő sem tud jobban
független vagy kétkedő maradni a Führer jelenlétében.
Megmondták nekik, hogy folytassák a munkát, amíg a
látogatás tart:
 – A Führer szereti látni, hogy tevékenyek és haladnak a
dolgukkal – mondta Speer. Ezért hát Gerhard erőnek erejével
elfordította a szemét Hitlerről, és figyelme visszatért a
rajztáblájához. Éppen egy szellőzőnyílást rajzolt a Nép
Csarnokának kupolájához, mikor a bal válla mögött egy köhögő
hangot hallott, amelyet valaki nyilvánvalóan azért hallatott, hogy
felkeltse a figyelmét.
Gerhard hátranézett, és kevesebb mint két méterre
mögötte ott állt Adolf Hitler Albert Speerrel az oldalán. Gerhard
felugrott a támlátlan székről, ahol addig kucorgott, és azonnal
reflexszerű „Heil Hitler!” kiáltással üdvözölte a Führert.
Hitler válaszul tisztelgett, ami alig volt több annál, hogy
kissé megrázta csuklóját, aztán Speer így szólt:
– Ő az egyik legígéretesebb ifjú kollégánk: Gerhard von
Meerbach.
– Oh, a motorgyáros családból? – tudakolta Hitler, és
Gerhardra pillantott.
– Igen, Führerem. Jelenleg a bátyám, Konrad viseli a von
Meerbach grófi címet.
– Von Meerbach nem csupán szépreményű építész, hanem a
Luftwaffe önkéntes pilótája is.
Hitler elismerően bólintott:
– Látja, Speer, ez a nemzetiszocializmus egyik legszebb
példája. Itt van ez a főrendi családból származó fiatalember,
mégsem pocsékolja el az idejét a kiváltságosok világban. Segít a
Reich építésében és a védelmében is. – Aztán előrelépett, és
bizalmasan megveregette Gerhard karját. – Szép munka,
fiatalember! – mondta, és kék szemével egyenesen Gerhardra
pillantott, aki azon kapta magát, hogy le van nyűgözve. Hitlernek
volt egy, a modorosság határát súroló varázsa. A Führer
közvetlen közelében lenni, szemtől szemben állni vele azt
jelentette, hogy az ember teljes mértékben meg van győződve a
nagyságáról, annyira, hogy semmi másra nem vágyik életében,
csakis arra, hogy mindent megtegyen, amire csak egy ember
képes, hogy az ő céljait szolgálja.
– Ach so, látom, a Nagy Csarnokon dolgozik! Hát mondja, von
Meerbach, mi a véleménye az épülethez kidolgozott terveimről?
És Gerhard azon kapta magát, hogy úgy mondja, mintha
másképp nem is lehetne:
– Azt hiszem, fenséges, Führerem.

***

Saffron, és új barátnője, Chessi von Schöndorf, ismeretségük

első napjaiban egyezséget kötöttek. Chessi megtanítja Saffront
németül, és cserébe megtanul annyit szuahéliül – ahogy ő
mondta –, „amennyivel a lehető legjobban megdöbbenthetem a
szüleimet. Angliába küldenek, hogy jobban beszéljek angolul, de
most úgy fogok tenni, hogy a Roedeanban csak afrikait beszélek.
Nem fogják tudni, mi történt.”
Remek elképzelés volt, Saffron is egyetértett vele. Valójában
azonban csak két szót tanult meg. Azt, hogy Hudzsambo!, ami
azt jelenti, hogy ‘Szia!’ vagy ‘Hogy vagy?’; illetve az erre adandó
szokásos választ, hogy Szidzsambo, ami azt jelentette: ‘Jól’.
Mikor a többiek véletlenül meghallották, hogy Saffy és Chessi
Hudzsambo? Szidzsambo! szavakkal köszönnek egymásnak,
kettejük belső használatú tréfájából azonnal iskolaszerte elterjedt
őrület lett, és négyszázötven angol iskolás lány meg a csekély
számú külföldi diák kezdett el úgy beszélni, ahogyan gondolták,
hogy az afrikaiak beszélnek, és azt játszották, hogy zulu vagy
maszáj hercegnők.
Az őrületnek néhány hét leforgása alatt vége is lett, eddigre
azonban a két elindítója az évfolyam legnépszerűbb lányainak
sorába lépett, ami Saffy esetében még csak fokozódott azáltal,
hogy a sportpályán mutatkozó ügyessége, csinosságával
karöltve, száz imádó rajongásának tárgyává tette őt – így
mondták azt, mikor az iskola alsóbb osztályaiból a fiatalabb
lányok érdeklődnek a nagyobbak iránt. Chessi számára más
részről örvendetes, új élmény volt, hogy a többi lány, akik
korábban tartózkodón bántak vele, most egyszerre elfogadják őt.
Tüstént felhagyott szuahélitanulmányaival, helyette belevetette
magát az izgalmas, új társasági életbe. Saffron ellenben kitartott
elhatározása mellett, és fokozatosan fejlesztette némettudását,
egészen addig, amíg Chessivel már németül tudott beszélgetni,
még ha gyakran kellett is angol szavakat és kifejezéseket
használnia, ha németül még nem ismerte őket.
Hetek múltával, mikor úgy tűnt, hogy a húsvéti trimeszter
már sohasem ér véget, egyszerre csak mintha semmi perc alatt
véget ért volna. Saffron a négyhetes vakáció első felét
Londonban töltötte Leonnal és Harriettel. A Chesham Courtban
vettek lakást, egy társasházban, amelyet nemrég alakítottak át
egy viktoriánus udvarházból a Chesham Place-an-Belgravia
szívében, csupán néhány perc sétányira a Sloane Square-től az
egyik irányban, és a Knightsbridge-től a másikban: a város
legelegánsabb és legvonzóbb részének kellős közepén.
– Máskor is nyugodtam alhatsz itt, ha egy-két éjszakát a
városban kellene töltened – mondta Leon Saffronnak. –
Részmunkaidőben felvettünk egy házvezetőnőt, Mrs. Perkinst.
Szólj neki pár nappal előre, hogy érkezel, és tipp-topp rendbe
rakja az egész helyet. Szerintem még egyszer-kétszer főz is
neked, ha szépen megkéred.
Ahogy megígérte, Harriet hagyta, hogy Saffron segítsen neki
a lakás berendezésében. Ők ketten egy hetet töltöttek azzal,
hogy olyan áruházakba szaladgáltak, mint a Peter Jones meg a
Harrods, továbbá egy rakás régiségüzletben,
kárpitosműhelyben, szőnyeg- és textilkereskedőnél,
bútorboltban, meg lepedők, szőnyegek, függönyök és mindenféle
nippek beszállítóinál. Ruhákat is vásároltak, mert Harrietnek
szüksége volt az új, trópusi életéhez való öltözetekre, a
szafariruháktól kezdve, amelyet majd a birtokon visel, az estélyi
ruhákig, amelyekre a Nairobiban évente megtartott lóversenyek
hete miatt volt szüksége, amely időszakban a Mutaiga Club
nővendégeitől elvárták – és a versenyek hetében senki nem is
lakott máshol –, hogy minden este új báli ruhában jelenjenek
meg. Közben már Saffron is megkapta az első meghívókat új
barátnői születésnapi ünnepségeire meg egyéb hétvégi
házibulijaira, és ünneplőruhától a vadászkabátig mindenre
szüksége volt.
Leon úgy tett, mint aki rettenetesen aggódik amiatt, hogy
mekkora számlákat hozott össze a két nő, de mindannyian
tudták, hogy ez csak színjáték. Természeténél fogva nagyvonalú
ember volt, és rengeteg örömet szerzett neki, ha kedvében
járhatott a feleségének és a lányának, akik cserébe annyi
boldogságot szereztek neki. Mivel Saffronnak az év folyamán
hosszú időn át magáról kell majd gondoskodnia, mikor Angliában
lesz, Leon pedig Afrikában, ezért apja egy csekkfüzettel ellátott
számlát nyitott neki a Coutts Bankban, amelyre havi harminc
font apanázst küld majd. Saffron szeme elkerekedett a hálától.
Azt is mondta, hogy használhatja a számlát, amelyet a
Harrodsban nyitott, de csak két feltétellel: először is, hogy
Saffron csak akkor vehet valamit, ha igazán szükséges számára, s
nemcsak vágyik rá; másodszor pedig, hogy írásban tájékoztatja
minden öt fontnál nagyobb értékű vásárlásról, egyben biztosítva
az apját, hogy az első feltételt betartja.
– Felnőttként kezellek, nem pedig gyerekként, hogy ha
felnőtteknek való pénzösszeghez férhetsz hozzá. Most rajtad áll,
hogy felnőttesen használd is.
Saffron, aki értékelte a Leon által belé vetett bizalmat és a
rábízott felelősséget, ezért aztán el volt tökélve, hogy nem él
vissza a bizalommal, számára ez a feltétel teljesen
elfogadhatónak tűnt.
– Vésd az eszedbe a következőt! – mondta az apja. – Nem
szeretném, hogy az én lányomról azt hinnék, csak egy szegény
rokon. De azt se szeretném, hogy elkényeztetett kis békának
látsszon. Tehát találd meg a középutat, és tarts ki mellette!
 ***

A húsvéti szünet második hetét Saffron, Harriet és Leon

High Wealdben töltötte, ahol Sir William és Lady Violet
biztosították Saffyt, hogy mindig szívesen látják a trimeszterek
közötti szünetekre és ünnepekre, mert egész egyszerűen nem
praktikus egészen Kenyáig utazgatni évente legalább két
alkalommal. Sir Courtney-ék saját két gyermeke, Philippa és
Michael hat, illetve négy évvel voltak idősebbek Saffronnál.
Michael már félig elvégezte a sandhursti Királyi Katonai
Akadémiát, Philly pedig korábban hozzáment egy Londonban
dolgozó tőzsdeügynökhöz, most pedig az első gyermekét várta,
és egy Tudor korabeli stílust utánzó fél faház gondját kellett
viselnie Surrey külvárosában.
– Azt hiszem, mi már csak két vénember vagyunk – mondta
Saffynak Lady Violet, aki negyvenes évei közepén járt, és még
sokat megőrzött fiatalkorának finom angolrózsaszerű
hamvasságából. – De sok más családnak a környékünkön vannak
veled egykorú gyerekei. Ezeknél a családoknál mindig történik
valami: lovaglás, vitorlázás, teniszpartik, meg minden ilyesmi.
Tehát gondoskodunk róla, hogy ne kelljen túl sokat itt ülnöd és
unatkoznod velünk.
Courtney-éknak volt egy istállója fél tucat lóval. Saffronnak
nagyon tetszett az egyikük, egy hatalmas mén, amelynek sűrű,
barna szőre olyan fényes volt, mint egy szépen politúrozott
mahagóni ebédlőasztal.
– Ah, az Michael vadászlova, Tanqueray – mondta neki
Lady Courtney. – Mike Tanknak hívja őt, mert olyan szörnyen
nagydarab jószág. Több mint százhetven centi.
– Nagyon bánná Michael, ha kimennék Tanquerayjel? –
kérdezte Saffron. Mielőtt kimentek volna az istállókhoz, felvette
a lovaglónadrágját, kezében pedig a lovaglókalapját hozta, hogy
készen álljon, ha esetleg alkalma nyílik egy lovaglásra.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet, kedvesem? Ez a ló
igazán férfiaknak való. Mike száznyolcvan centi magas, és iskolás
korában megyei szinten rögbizett, de még ő is azt mondja, hogy
néha minden erejére szüksége van, hogy kordában tudja tartani
Tankot.
– Én pedig százhetvenöt centi vagyok. Az iskolában
mindenki Futóbab Saffynek hív, mert olyan magas vagyok.
Tehát meg tudok ülni egy nagy lovat.
Közvetlenül az istállóudvar mögött volt egy kifutó, ahol
annak idején, sok évvel ezelőtt, mikor a Courtney gyerekek még
olyan idősek voltak, hogy lovas tornákra jártak, vagy fél tucat
akadályt helyeztek el, melyekről most már hámlott a festék,
fájuk pedig lassan korhadozni kezdett.
– Esetleg kivihetném oda egy kicsit galoppozni, hogy lássam,
nem túl nehéz-e nekem – vetette fel Saffy. – Nem tud elszaladni
velem, mert az egész be van kerítve.
– Hmmm… – töprengett Violet. – Mit gondolsz, Leon?
Menni fog Saffynek?
– Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg – felelte a férfi. –
De figyelj rám, Saffron: szép lassan, hallod?
– Igen, papa.
– Csak egy kis ügetés, és ha az jól megy, egy könnyű kis
vágta. De annál nem több!
– Nem, papa.
– Hát, ha biztos vagy benne, Leon – egyezett bele Lady
Violet, de elég világossá tette, hogy aligha tartja okos ötletnek.
Megmondta a lovászfiúnak, hogy nyergelje föl Tanquerayt, és
hamarosan az udvar kövezetén visszhangzott a ló patájának
kopogása. Saffy Tanquerayhez lépett, mely már-már lenézően
pillantott rá. Nyilvánvalóan ugyanolyan szkeptikus volt, mint
Lady Violet, hogy ez a nyurga, vékony, piszkafa embernőstény
képes lehet irányítani őt. Saffron megállt Tanqueray robusztus,
szépen formált feje mellett, megsimogatta kemény, izmos
pofáját, eközben pedig folyamatosan beszélt hozzá, hogy
szoktassa őt a hangjához. Mikor ebéd közben az istállónál teendő
látogatásról tanácskoztak, ő elővigyázatosságból alattomban
kicsempészett az ebédlőből egy félig megevett almát. Most
elővette a gyümölcsöt a zsebéből, továbbra is a kezében
rejtegetve, majd mikor kifigyelte, hogy Leon és Violet még
mindig a saját beszélgetésükbe vannak elmerülve, és éppen
ebben a pillanatban egyáltalán nem figyelnek rá, gyorsan
Tanqueray orra alá csúsztatta az almát. Az nyomban megértette,
miről van szó, és egy szempillantás alatt megragadta fogával.
Saffy utoljára megpaskolta Tanqueray pofáját, és megkérte az
istállófiút, hogy tartson bakot neki.
– Biztos, Miss? Rohadt egy vadállat ez. Elnézést, hogy ezt
mondom.
– Nagyon is biztos, köszönöm.
Egyik lábát a fiú két csészeformán összeszorított tenyerébe
tette, aztán a nyeregbe pattant. Egy másodperccel később,
mielőtt Tanqueray még tiltakozhatott volna, már úton is volt
vele az udvaron át a kifutóba vezető, öt rúdból álló kapu felé. A
lovászfiú előreszaladt kinyitni a kaput, hogy a ló és lovasa át
tudjon haladni rajta. Leon és Violet követte őket, és megálltak a
kifutót szegélyező korlátnál, úgy várták, mi következik.
– Remélem, hogy minden rendben lesz – mondta Violet
aggodalmasan.
Leon az alsó rúdra tette az egyik lábát, majd előrehajolt a
korlátra.
– Én a lovat féltem jobban. Fogalma sincs róla, mibe
keveredett.
Saffron néhány másodpercig ügetett, pont úgy, ahogy
megígérte…, de csak néhány másodpercig. Aztán a szép nyugodt
vágta is sikerült neki, de az is csak rövid ideig, végül előrehajolt,
és azt mondta:
– Rendben, fiacskám, lássuk, milyen fából faragtak! – Azzal
megsarkantyúzta Tanquerayt, és teljes sebességgel vágtatva
átugratott az első akadályon.
Saffron huhogott örömében. Most érezte, hogy teljesen az ő
kezében van az irányítás, először azt követően, hogy három
hónappal korábban földet ért Angliában. A következő öt perc
folyamán ide-oda hajtotta Tanquerayt a kifutóban, és minden
elképzelhető szögből és minden elképzelhető sorrendben
megközelítette az akadályokat, hogy megérezze, milyen ló van
alatta, megszokja egyes jellemzőit és rigolyáit, próbálva
megérezni kettőjük tökéletes és természetes ritmusát, ahogy egy
hajós megérzi a tökéletes egyensúlyt a hajója és a szél között.
Az állatokkal szemben, miként az emberekkel is, úgy lehet
legjobban tekintélyt szerezni, ha azt valami olyan
elkerülhetetlennek és biztosnak érzékelik, hogy egyik fél sem
kérdőjelezi meg soha. Férfiak és nők egyaránt örömmel
követnek olyan vezetőket, akik a tökéletes magabiztosság meg a
saját sorsuk feletti tökéletes irányítás érzetét keltik bennük. És a
lovak is engedelmeskednek az olyan lovas kezének, aki hasonló
tekintélyt sugároz. Saffron még sohasem gondolkozott el azon,
hogyan és miért képes elérni, hogy egy ló azt tegye, amit ő akar.
Csak tudta, hogy képes rá, a kétség leghalványabb árnyéka
nélkül, és mint egy önbeteljesítő jóslatként a lovak, amelyeket
lovagolt, szintén tudták ezt.
– Te jó ég! – mondta Lady Violet Courtney, mikor
Tanqueray elviharzott mellette, Saffron pedig a rá jellemző
zsokés mozdulattal a ló nyakához simult. – Ez a lány úgy lovagol,
mint a szél.
– Tudom – vigyorgott Leon. – Csak várj, amíg azt is meglátod,
hogyan lő!

***

Két héttel az után, hogy Hitler ellátogatott Speer építész

műtermébe, német csapatok vonultak be a Rajna-vidékre. Mióta
a háború véget ért, a versailles-i békeszerződés szerint ez a
darab német terület a Rajna mindkét oldalán semleges,
demilitarizált övezetnek volt nyilvánítva, ahová semmilyen
német haderőnek nem volt szabad belépnie. Az 1930-as évekig
francia és brit csapatok tartották megszállva. Most Hitler,
rászedve a szövetséges hatalmakat, bebizonyította, hogy
megteheti, hogy megszállja, mivel a szövetségesek egyáltalán
nem válaszoltak egyoldalú lépésére. A Rajna-vidék mostantól
fogva ismét teljesen német volt, és ez ellen senki sem tehetett
semmit.
Politikai nézeteitől függetlenül Gerhard hazafi volt, és őt is
magával ragadta az öröm, amely a német nép elsöprő többségét
Hitler győzelme nyomán eltöltötte. Életének háromnegyedét a
vereség és az ebből eredő szégyenérzet árnyékában töltötte.
Idegenek fogalmaztak szerződéseket, amelyek megtagadták
Németországtól az önvédelem lehetőségét, és olyan hadisarcot
vetettek ki rá, amely nyomorba taszította ezt az egykor gazdag
nemzetet. Gerhard anyagilag sohasem szenvedett, ellentétben
sok honfitársával, de ő is mélyen átérezte azt a megaláztatást,
amelyet hazájának lealacsonyítása jelentett. Így hát ő is
megtapasztalta a nemzeti büszkeség éledését, és osztozott az a
felett érzett örömben is.
A nép emlékeiben még mindig élénken élt a Rajna-vidéki
bevonulás emléke, mikor Hitler népszavazást kezdeményezett. A
rendes választások helyett került erre sor, és egyetlen „igen
vagy nem” választ várt olyasmire, ami valójában két kérdés volt:
„Egyetért-e ön a Rajna-vidék visszafoglalásával és a következő
jelöltek (valamennyien a náci párt tagjai, néhány teljesen
elszigetelt „független”-t leszámítva) megválasztásával a
parlamentbe.” Negyvenötmillió szavazóból több mint
negyvennégymillió igennel felelt.
Gerhard közéjük tartozott. Aznap reggel, hogy kihirdették a
népszavazás eredményét, alkalma nyílt egy vadonatúj harci
gépet gyakorlórepülésre vinni. A gépet a zseniális mérnök, Willy
Messerschmitt, és cége, a Bayerische Flugzeugwerke
fejlesztette ki. A Meerbach Gépgyárnak már régóta szoros
kapcsolatai voltak a Bayerische Flugzeugwerkével, és ez volt az
oka annak is, hogy felajánlották Gerhardnak, hogy kipróbálhatja
az új repülőt. A gép a Bf 109 jelölést kapta, és Gerhard nyomban
rádöbbent, hogy szinte forradalmi újítást képvisel a
vadászgéptervezés terén.
Vékonynak, de erősnek és céltudatosnak látszott, széles,
felfelé görbülő, szögletes végű szárnyakkal és egy üvegből
készült pilótafülkével, amely megvédte a pilótát az elemektől,
ugyanakkor tökéletes kilátást biztosított minden irányba. A 109-
esnek volt néhány hátránya is. A vezetőülés szűk volt egy
Gerhardhoz hasonlóan magas férfi számára, és leszálláskor a gép
a farára ült felemelt orral, ezért a pilóta nehezen láthatta, merre
tart, amikor a leszállópályán gurult. Az is beletelt egy időbe, amíg
a pilóták megszokták az egyfedelű gépet, amely nagyobb volt, és
nehezebb, mint a könnyű, de mozgékony, nyitott pilótaüléses
kétfedelűek, melyekhez a régi Luftwaffe-pilóták addig szokva
voltak.
– Olyanok, mint az öreg hölgyek, akik folyton csak arról
panaszkodnak, hogy minden hanyatlik, és semmi sem olyan jó,
mint a régi szép időkben – mondta róluk Messerschmitt
Gerhardnak. – De te fiatal vagy. Te sose ismerted a régi időket.
Azt hiszem, te szeretni fogod.
Messerschmittnek igaza lett: attól a pillanattól kezdve, hogy
a 109-es a levegőbe emelkedett, a megvilágosodás erejével
hatott Gerhardra. Gyors volt, mozgékony és erős, és bármilyen
durván dobálta is ide-oda Gerhard az égen, zokszó nélkül
engedelmeskedett.
Csupán azért volt csalódott, mert ebbe a prototípusba brit
motort szereltek, a Rolls-Royce Kestreljét.
– Az ég szerelmére, Willy, miért nem kértél meg minket? –
kérdezte Gerhard. – Mi is tudtunk volna ehhez a fenséges
géphez méltó motort készíteni.
A repülés vége felé, mikor már visszafelé tartott a reptér
felé, miközben a bemutatott műrepülő-gyakorlatok okozta,
adrenalinnal teli izgalom helyét átvette a megelégedés, amelyet
mindig érzett a levegőben, Gerhard azon kapta magát, hogy
visszatekint rá, mi történt vele és az országával az elmúlt
hónapban.
Hitler szempontjából a Rajna-vidék csupán egy sokkal
hosszabb út első lépése volt. Ennyi világos volt a Berlin
újjáépítésére készült tervekből. Gerhard azzal is tökéletesen
tisztában volt, azok alapján, amit ő maga tapasztalt Hitler
személyes jelenlétében és a népnek a sikerei felett érzett
öröméből kiindulva, hogy a Führer képes elérni, hogy
Németország bármit megtegyen, amit csak ő akar. És ha Willy
Messerschmitt 109-eséből ki lehet indulni, és vannak
tankkonstruktőrök meg haditengerészeti mérnökök, akik
hasonló fegyvereket gyártanak szárazföldi és vízi használatra, a
német haderőknek minden eszköze meglesz arra, hogy
bármilyen feladatot véghezvigyen, amit csak a Führer előír
számára. A felszínen ez dicsőséges kilátásnak tűnt, ott volt
azonban a nácizmus másik arca. Az, amelyet Gerhard azon az
estén az apja dolgozószobájában látott meg, mikor Heydrich az
apja íróasztala mögött ült, és egy teljesen más Németország
képét festette le: egy olyan országét, ahol a kormánynak
teljhatalma van, az egyes emberek tehetetlenek, a zsidók, a
kommunisták vagy a homoszexuálisok nemkívánatosak voltak.
Tulajdonképpen bárkit, aki nem fér bele a náciknak a rendes
németekről alkotott elképzelésébe, üldözni lehet, meg lehet
büntetni és meg lehet ölni anélkül, hogy a legkisebb mértékben is
joga lenne védekezni. Az lesz az a birodalom, amelyben Hitler
uralkodik majd a Berlinben álló új palotájából.

***

Leon mostanra már felállította és kielégítő módon elindította

a Courtney Kereskedelmi Vállalat londoni leányvállalatát. Most
itt volt az ideje, hogy elvigye asszonyát Kenyába. Mint mindig,
Leon most is légi úton ment.
 – Még soha életemben nem utaztam repülővel, mindig
hajóval tettem meg az utat – vallotta be Harriet Saffronnak,
mikor a Chesham Court-i lakás legnagyobb hálószobájában
álltak, nyitott utazóládáktól, bőröndöktől és szétdobált ruháktól
körülvéve. – Most pedig egészen Afrikáig így megyek.
– Ne aggódj! Néha zajos, büdös és rázós. Néha vannak
páran, akiknek felborul a gyomra, de nekem sose szokott –
mondta Saffron, aztán, látva a riadalmat Harriet arcán, gyorsan
hozzátette: – De biztos vagyok benne, hogy téged mindez nem
fog zavarni. És majd meglátod, mikor elrepültök az Alpok felett,
aztán a piramisok mellett és végig a Nagy-hasadékvölgy mentén,
még ha kicsit vacakul is vagy, hamarosan megfeledkezel róla,
mikor az ablakon kinézve látod, hogy mi minden történik
odalenn.
Néhány nap múlva Saffron is útnak indult, vonattal tartott
Nürnberg felé, ahol Chessi von Schöndorf meg a szülei vártak rá.
Körülbelül akkortájt, mikor Gerhard von Meerbach a
Messerschmittet kipróbálta, Saffy éppen átszállt Kölnben, és
keresztülvágott egy egyenruhás német katonákkal teli
útkereszteződésen. Egy héttel korábban maga a Führer
parádézott végig a város utcáin egy hatalmas sort alkotó, szürke
egyenruhás csapat élén, és az állomást még mindig azok a
skarlátvörös náci zászlók díszítették, melyeket a nagy nap
tiszteletére helyeztek ki, ezenkívül mindenfelé plakátokat
lehetett látni, amelyek a nemzetiszocializmus vívmányait
hirdették.
Nürnberg még nácibb volt, mint a többi város, mert ez volt az
éves nagygyűlések helyszíne, melyekről Saffron már akkor
olvasott és látott filmhíradóbeli felvételeket, amikor Afrikában
tartózkodott. A peronon azonban ott állt Chessi, és alig várta,
hogy hatalmas üdvrivalgással, viharos ölelésekkel és nevetéssel,
valamint igen izgatott, magas hangon előadott Hudzsambo!
Szidzsambo! kiáltásokkal üdvözölje. Von Schöndorfék
vendégszeretőbbek és aranyosabbak nem is lehettek volna.
Saffron csak annyit tehetett, hogy a lehető legudvariasabban
meggyőzze őket, hogy nem kell hozzá angolul beszélniük, mert
igazából nagyon is szeretné gyakorolni a németet. Kocsival
mentek Regensburgba, a család ősi otthonához legközelebb eső
városba. Szűk utcákon vitték végig a magas gábeles középkori
házak meg egy-két díszes tornyú régi templom mellett, aztán
egy kastély bejáratára emlékeztető épület boltíve alatt egy, a
Dunán átívelő, több száz éves hídra fordultak.
– Olyan, mint egy tündérmese! – kiáltotta Saffron. – Soha
életemben nem láttam ennél szebb városkát!
A következő tíz napban a lány úgy élt, mintha a von
Schöndorf család tagja lett volna, és Saffronnak feltűnt, hogy a
devoni Courtney-ékhoz sok szempontból mennyire hasonlít az
életük. Az étel természetesen kicsit más volt. Mikor Saffron az
első nap lejött reggelizni, szeletelt sajt és felvágott, fekete kenyér
és kávé fogadta. Courtney-ék ezzel szemben mindig egy nagy tál
zabkásával indították a napot, majd bab, tojás, szalonna,
paradicsom, gomba és természetesen egy rendes csésze tea
következett, ízét tekintve a legnagyobb változatosságban, ahogy
csak eszükbe jutott, ezenfelül rengeteg narancslekváros pirítós,
amennyiben azt kértek. Az étkezésnek ezektől a részleteitől
eltekintve azonban a hosszú sétákkal, lovas túrákkal, esős
délutánokon hosszú beszélgetésekkel, esténként pedig a zongora
mellett való énekléssel tarkított vidéki élet igazából semmiben
sem különbözött. És bár Chessi anyja talán egy kicsit
távolságtartóbb és fegyelmezettebb volt Saffronénál, nyilvánvaló
szeretete, amit a lánya meg annak három öccse iránt érzett,
mégsem volt nagyon más.
Egy este von Schöndorf báró tudtukra adta, hogy aznap este
egy filmet vetítenek a helyi faluházban. Vacsora után az egész
háznép, a személyzetet és a családot is beleértve, bepréselte
magát néhány kocsiba, és lementek a faluba. Ahogy a terembe
léptek, rögtön világossá vált, hogy minden jelen lévő férfi, nő és
gyermek ismeri von Schöndorfékat, akiket majdnem a királyi
családnak kijáró tisztelettel köszöntöttek, és egy külön a
számukra fenntartott széksorba tessékeltek. Kiderült, hogy
Charlie Chaplin Nagyvárosi fények című filmjét adják. Némafilm
volt, és mivel itt nem volt nyelvi korlát, mindenki számára
egyformán élvezhető volt. Íme, itt volt egy Amerikában élő angol
komikus, aki elérte, hogy kétszáz vidéki német féktelenül
nevessen bolondozásán, vagy sírjon a vak virágáruslány
helyzetén, akivel a kis kemény kalapos, sétapálcás csavargó
barátságot köt!
Miközben Saffron újdonsült német barátaival hazafelé tartott
von Schöndorfék házába, azon gondolkozott, milyen egyforma az
emberi természet, ahogy azt abból is olyan világosan lehetett
látni, hogy ő egyáltalán nem reagált másképpen a filmre, mint
bármelyik német a teremben. Semmire sem vágytak jobban,
mint hogy higgyenek a békében és éljék az életüket, mint ahogy
Angliában vagy akár Kenyában is mindenki csupán erre vágyott.
A vezetők biztosan észreveszik ezt. Biztosan nem hajszolják
megint háborúba a világot.

***

Évezredek óta éltek emberek azon a helyen, melyet az

egyiptomiak al-Qahirának neveztek. Megfordultak ott a fáraók, a
makedónok és a rómaiak is. A kopt keresztények, a zsidók, majd
az arab hódítók is mind létrehozták itt a maguk közösségeit.
Francis Courtney szemében azonban Kairó brit város volt, és
mindig is az maradt. A kertvárosban nőtt fel egy nagy házban
közel a rokonaihoz, Ballantyne-ékhoz, ahol az árnyas fákkal
beültetett kanyargós utcák mentén a gyarmatos elit villái és
házai sorakoztak. Ezekben a házakban alapvetően brit élet
zajlott, és mikor a Courtney fiúkat a Gezira sportklubba vitték,
amely a Nílus közepén, egy szigeten volt egy másik európai
jellegű kisvárosias negyedtől, Zamalektől körülvéve, teniszeztek,
kriketteztek, golfoztak és pólóztak éppúgy, ahogy azt más angol
úriemberek teszik, bárhova mennek is a világban.
Most azonban Francis Courtney egy másik Kairóval
ismerkedett. Ez egy sokkal zsúfoltabb, piszkosabb, de
ugyanakkor élénkebb világ is volt, részegítő a fűszerektől, a sűrű
török feketekávé illatától meg a számtalan vízipipa füstjétől. Ide
jött Francis Courtney, a Courtney Kereskedelmi Vállalat
igazgatója, a kairói brit közösség oszlopos tagja, méghozzá nagy-
nagy titokban és végtelenül sok óvintézkedést megtéve, hogy
biztos legyen benne, nem követi senki. Három különböző
alkalommal is egy szerény vendéglő mögötti kis szobába jött,
hogy egy árnyas mellékutcában Hasszán al-Bannával, a Muszlim
Testvériség alapítójával találkozzék.
Al-Banna egy évtizeddel volt fiatalabb Francisnél, de Oswald
Mosley-hoz hasonlóan őt is látomás fűtötte. És ez a látomás,
ahogy Mosley-é is, valahol megérintette Francist. A Brit Fasiszta
Unió Earsk Court-i gyűlésén átélt megvilágosító pillanat óta eltelt
két év során ugyanis rádöbbent, hogy nem csak egy új, jobb,
tisztább Britannia születését akarja látni, hanem minden korábbi
dolog pusztulását is. Nem az idealizmus sarkallta erre, hanem a
gyűlölet és a sértettség. Ezek az érzések a fivérei, különösen
Leon iránti érzelmeiben gyökereztek, de ezekből az érzésekből
kiindulva kiterjedtek mindenre, amit addig mindig úgy vett,
mintha adottak lennének. Rádöbbent, hogy utál mindent;
megveti az összes koktélpartit, amely olyan nőkkel volt tele, akik
nem akartak lefeküdni vele; minden sportot, amelyet többé már
nem tudott űzni; a barátokat, akik száma évről évre csökkenni
látszott; a családi céget, amely most már ismét prosperált, és –
bár csak kis részvényese volt – gazdagabbá tette őt, mint
korábbi életében valaha. A Courtney Kereskedelmi Vállalat
bevételeinek növekedése és érdekeltségeinek szaporodása
azonban csak még megkeseredettebbé tette Frankét, mert
általuk Leon is csak még gazdagabb lett.
Francis az egyiptomi angol uralom egész bűzlő felépítményét
földig le akarta rombolni. És ezzel együtt az ország zsidóit is a
romok alá akarta temetni. Hasszán al-Bannának ugyanez a két
törekvése volt. Sok forradalmárhoz hasonlóan eléggé jómódú,
kiváltságos családból származott, és mialatt tanítóként dolgozott
Iszmailijában, a Szuezi-csatoma közelében, megalapította a
Muszlim Testvériséget. Attól fogva elutasította, hogy hitetlen
gyarmatosító hűbérurak uralják az iszlám országokat, és arra
buzdította hitsorsosait, hogy készüljenek fel a nagy dzsihádra,
amely által visszaszerezhetik az irányítást a saját sorsuk felett.
Régi barátja, „Malacka” Peters volt az, aki először felhívta
Francis figyelmét arra, hogy al-Banna valami nagy felkelést
tervez.
– Figyelje meg, Courtney – mondta a harmadik rózsaszín
ginje fölött egy hosszú, meleg délutánon –, a söpredék zúgolódik.
Egy haverom, aki a csatornánál dolgozik, azt meséli, hogy egy
Muszlim Testvériség nevű új szervezet kampányol a munkások
között. Feltüzelik őket a gonosz hitetlenek ellen, és azt mondják
minden kis Alinak, hogy tiszta és áhítatos életet kellene élnie,
egész nap Koránt olvasva meg isten tudja, még mi minden
marhaságot. Ebből mindenesetre az következik, hogy felkelés
készül a tömegek körében. Még nagyon messze van attól, hogy
bármi ténylegesen megtörténjen. De készül.
– A rohadt életbe, Malacka, ezek szörnyű és szomorú
kilátások! – mondta akkor Francis, de magában kíváncsi is lett.
Tovább kérdezősködött, megtudta, hogy al-Banna azóta Kairóba
költözött, ő pedig írt neki, és levelét úgy írta alá, hogy „Egy
csodálója”. Levelében pénzügyi támogatást ajánlott fel a
Testvériségnek.
Hasszán al-Bannát végtelenül gyanakvóvá tette a levél.
Attól tartott, hogy csapdába akarják csalni. Amikor azonban az
ötszáz fontos adományt egy újabb követte, és nem törte rá az
ajtót a rendőrség, elküldte egy emberét, hogy találkozzon a
titokzatos adakozóval, ezt a találkozót pedig Courtney-val való
személyes beszélgetések követték.
– Az ön segítsége nagy hasznomra vált – mondta neki al-
Banna. – Terjed a Testvériség üzenete a felszabadulásról és a
vallásos életről. Ummászerte vannak barátaink, Egyiptomban és
másutt is. Beszélgetünk, terveket készítünk, és együtt
készülődünk a dzsihádra. Figyeljen arra, hogy mi történik
északon, barátom! Figyelje a Fekete Kéz mozdulatait! Látni fogja,
mire megy el a pénze.
Francis már tudta, hogy az ummá az egész világot átszövő,
országhatároktól független iszlám közösség. 1936 húsvétján,
mikor a palesztin arabok, akiket egy magát Fekete Kéznek
nevező harcias muszlim csoport tüzelt fel, megtették az első
lépést a felé, hogy egyértelműen fellázadjanak a brit uralom
ellen, és ezzel egyidejűleg általános sztrájkot hirdettek, Francis
megértette, miről beszélt al-Banna. De nem ez volt az egyetlen
üzenet, amit a Muszlim Testvériség vezére hozott neki.
– Nem te vagy a Dar al-Harabnak, a Hitetlenek
Birodalmának, melyet mi a Háború Házának nevezünk, az
egyetlen lakója, akinek ugyanaz a célja, mint nekünk – mondta
al-Banna. – Vannak mások is, és ők abban is egyetértenek
velünk, hogy legnagyobb ellenségeink nem csak a britek, hanem
azok is, akik Cionban találhatók. Eljöttek hozzám, és
felajánlották, hogy segítenek, ahogy te is, én pedig vettem
magamnak a bátorságot, hogy hozzád küldjem őket, mert arra
gondoltam, hogy az ő barátjuk is vagy, ahogy az enyém is.
Hamarosan kapcsolatba lépnek majd veled.
Nem sokkal később Francis Courtney-t, mint a Courtney
Kereskedelmi Vállalat igazgatóját, meghívták a német követség
egyik fogadásra, melyet a német kereskedelmi miniszter
látogatásának tiszteletére tartottak. A minisztert több jelentős
üzletember kísérte, akik többsége zakójának bal hajtókájára –
ahogy Francisnek feltűnt – a nemzetiszocialista párt jelvénye
volt feltűzve.
Az egyik minisztériumi ember, aki Manfred Erhardtként
mutatkozott be, fontosnak tartotta, hogy bemutassa Francist a
legbefolyásosabb üzletembereknek. Elmagyarázta nekik, hogy a
Courtney Kereskedelmi Vállalat igen sikeres, befolyásos és
potenciálisan hasznos vállalat, Francis pedig ennek a vállalatnak
a legfontosabb igazgatója és részvényese.
– Herr Courtney el tud látni minket olajjal és gyapottal a
gyáraink, valamint gyémánttal a szeretőink számára! – mondta a
hivatalnok a delegáció többi tagjának. A nevetés, ami ezt a
bemutatást követte, néhány igen jókedvű és sok haszonnal
kecsegtető beszélgetéshez alapozta meg a hangulatot.
 – Köszönöm – mondta később Francis. – Nagyon kedves
volt öntől. Évekig próbálkozhattunk volna betörni a német
piacra, de akkor sem értünk volna el annyit, mint ezen az egy
estén.
– Semmiség, kedves barátom – felelte Erhardt. – Úgy
tudom, vannak közös barátaink és közös érdekeltségeink,
amelyek – hogy is mondjam – túlmutatnak a kereskedelmen,
nemde?
– Igen, azt hiszem, vannak. Felteszem, követte, ami
mostanában Palesztinában történik.
– Természetesen, nagy érdeklődéssel. De most már nem
akarom tovább feltartani. Biztos vagyok azonban abban, hogy
ma este egy olyan üzleti kapcsolat kezdődött a Courtney
Kereskedelmi Vállalat és a Harmadik Birodalom között, amely
mindkét fél számára hasznosnak bizonyul majd. És azt is
remélem, hogy önnel még további beszélgetéseket folytathatok a
mindkettőnket érdeklő témákról az elkövetkező hetek és
hónapok során.
– Akkor hát itt marad Kairóban?
– Egy ideig, azt hiszem, igen. – Barátságosan elmosolyodott: –
Hogy is mondaná ezt egy angol? Ah, igen…, nem most látott
utoljára, öregem.

***

Mr. Brown nyilvánvalóan igen fontos ember volt, mert

természetesen és a magamutogatás legkisebb jele nélkül számolt
be a miniszterelnökökkel való találkozásairól, Gladstone-tól –
Mr. Brown nagyon fiatal ember volt az ő negyedik, utolsó ciklusa
idején – egészen a Downing Street 10. jelenlegi lakójáig, Stanley
Baldwinig. Véleménye igazságos és megfontolt volt, de nem
hiányzott szavaiból némi él sem. – Mr. Baldwin már két angol
királyt is szolgált az első hivatali éve alatt, és nem lennék
meglepve, ha rövid időn belül egy harmadikat szolgálna –
jegyezte meg az egyik legrangosabb angol hercegi
vacsoraasztalnál 1936 júniusának egyik estéjén. Megvárta ezzel a
megjegyzéssel, míg a nők távoznak az asztaltól, mert ahogy
mondani szokta: „Ostoba, sőt igazságtalan dolog elvárni, hogy a
szebbik nem titoktartó is legyen, és szép is.” (Az igazat
megvallva, Mr. Brown szakmai sikereinek nagy része azon múlt,
hogy a nők képesek információkat kihúzni reménytelenül
indiszkrét férfiakból. Ami viszont Mr. Brownt illeti, vele
kapcsolatban kevés dolog volt teljesen úgy, ahogy látszott.)
– Az ördögbe, ember, ne mondjon ilyesmit! – kiáltott fel a
herceg, és odahívta az egyik inast, hogy töltse újra portóival a
poharát. – Őfelsége fiatal ember, ereje teljében van. Semmi
okunk azt gondolni, hogy nem él még jó hosszú ideig. Lefogadom,
túlél valamennyiünket.
– Tisztelettel, kegyelmes uram, nem arra utaltam, hogy a
király meghal, csupán arra, hogy többé nem lesz az uralkodónk.
Hat hónappal később VIII. Edward már valóban lemondott.
Egy sorozatos házasságtörőért adta fel a trónt, akinek a szeretői
sorában, ha Mr. Brown információja helytálló, a londoni német
nagykövet, Joachim von Ribbentrop is szerepelt. Egy másik
vacsorán, kicsivel karácsony előtt, ugyanaz a herceg, aki
korábban Brown házigazdája volt, azt mondta vendégeinek: –
Mesélek önöknek egy igazán furcsa dolgot. Egy Brown nevű fickó
ennél az asztalnál, hónapokkal azelőtt, hogy a lufi kipukkadt, azt
mondta, hogy Edward le fog mondani a trónról. Azt mondtam
neki, hogy „ugyan már, marhaságokat beszél”. Hát ez csak azt
bizonyítja, mekkorát tévedhet az ember, nem? Jópofa egy fickó
az a Brown! Átkozott legyek, ha bárki is tudja, hogy pontosan mit
csinál, de úgy tűnik, minden belső fülest ismer.
– Tudja – jegyezte meg egy másik vendég –, még abban
sem vagyok biztos, hogy valaha is hallottam volna, hogy valaki a
keresztnevén szólítaná. Halvány segédfogalmam sincs arról,
hogy mi a neve. Hát nem furcsa?
– Mr. Brown nagyon kedves – jegyezte meg egy csinos
márkinő, akihez a herceg ragaszkodott, hogy mellé ültessék.
– Már legalább hetvenéves, de még mindig van egy édes kis
huncut hunyorgás a szemében.
– Hát én is majdnem hetven vagyok, és remélem, még én is
tudok édesen kacsintani! – mondta a herceg.
– Nem állítanám, hogy ön édesen kacsingat. Inkább azt
mondanám, hogy pajkosan.
A herceg odavolt ettől a választól. Amint alábbhagyott a
nevetés, a beszélgetés ismét a Windsor-ház válságára
kanyarodott vissza.
– Hogy lehet az embernek olyan királya, aki két szót sem
tud összefűzni anélkül, hogy úgy hadarna, mint egy papagáj? Ezt
szeretném én tudni – kérdezte a herceg. Csak később, mikor a
nők már a fogadószobában várták, hogy a férfiak befejezzék a
beszélgetést, hozta valaki ismét szóba Mr. Brownt, mondván:
– Azt szeretem benne, hogy tényleg figyel arra, amit az
ember mondani akar. Az ember túl sok időt tölt azzal, hogy úgy
csinál, mintha el lenne ájulva a legunalmasabb emberektől, akik
monoton hangon beszélnek magukról, de őt tényleg érdekli az
ember élete és nézetei. És így az ember azon kapja magát, hogy
olyasmiket mond, amik egyébként soha ki nem jönnének a
száján. Az az érzésem, hogy a maga idején eléggé szerethették a
nők.
Mr. Brown valóban remek hallgatóság volt. Tudta, hogy
elvárják, szolgálja meg a vacsoráját, ezért mindig volt a
tarsolyában néhány gondosan kiválogatott darab a westminsteri
és a Whitehallon terjedői pletykákból, amelyet tovább tudott
adni vendéglátóinak; legyenek ezek akár elegáns házak
tulajdonosai a Park Lane-en, akár oxfordi és cambridge-i
kollégiumok igazgatói, akik rendszeresen meghívták őt vacsorára
a főasztalhoz. De már régen megtanulta, hogy egyáltalán nem
kell sokat beszélnie, feltéve, hogy amit mond, elég érdekes
ahhoz, hogy jó benyomást tegyen. Az idő többi részében arra
figyelt, amit a többiek mondtak. És miközben a dolgát végezte a
lemondás utáni tizennyolc hónap folyamán, Mr. Brown
minduntalan elcsípett ezt-azt egy rendkívüli brit lányról, aki a
legfeketébb Afrikából érkezett Angliába, és elég nagy felzúdulást
okozott az angliai felső osztályok zárt kis világában, ahol
mindenki ismert mindenkit, hiszen ugyanazokba az iskolákba
jártak, ugyanazoknál a hadtesteknél szolgáltak, vagy ugyanott
voltak elsőbálozók. A legfontosabb családok mind rokonságban
álltak egymással, és különösen a nők tudták igen részletesen
elmagyarázni, hogy milyen vérségi vagy más családi
kapcsolatban állnak ezzel vagy azzal a nagybirtokossal, vagy
ezzel vagy azzal a politikai titánnal. Tehát ha valaki új ember
jelent meg a színen, akinek olyan adottságai voltak, amelyekkel
kiemelkedhetett a sokaságból, az igen hamar nevet szerzett
magának.
Saffron Courtney-val is így történt.
– Nemrég lent voltam Devonban, és eltöltöttem egy
hétvégét Gilbert és Gladys Aclanddel Huntshamben – mondta
Mr. Brownnak egy nyugalmazott tábornok, miközben sherryt
iszogattak a Hadsereg és Haditengerészet Klubjában, más néven
a „Piúrban”, ahogy a tagok nevezték a Pall Mallon.
– Mi újság Aclanddel? – kérdezte Mr. Brown.
– Semmi különös. Remek fickó, rendesebb nem is lehetne. A
legszívesebben azzal büszkélkedik, hogy a sok-sok év alatt,
amióta Tiverton képviselője, egyszer sem érezte szükségét, hogy
szóra nyissa a száját a Házban. „Nyomomat sem fogjátok látni a
parlamenti tudósításokban”, szokta mondogatni. Ez annyira
jellemző Aclandre!
– Viszont jó bizottsági tagként ismerik. Rengeteg munkát
végez a színfalak mögött.
– Katonának is rendkívül jó volt. Dél-Afrikában volt a
háborúban, ezredes volt abban a hadosztályban, amelyben
szolgált, és egy katonai érdemrendet is elnyert. Mellesleg a
Tivertoni Foxik vadásztársaság vezetője is. Azon a hétvégén,
mikor ott voltam, Hunthamben volt, ő látta vendégül a
társaságot. Aclandék más barátai is ott vendégeskedtek a
hétvégén. Courtney-ék. Biztos ismeri őket: Sir Williamet és Lady
Violetet, akik egy High Weald nevű helyen laknak. Szeretetre
méltó pár.
– Azt hiszem, már találkoztunk – mondta Mr. Brown, aki
hegyezni kezdte a fülét a Courtney név hallatán.
– Nos hát, elhozták magukkal egy fiatal unokatestvérüket,
név szerint Saffron Courtney-t. A Roedeanben tanul, a szülei
Kenyában laknak. A szünidőre jött el hozzájuk, vagy valami
ilyesmi. Hát, egy kicsit öregszem, ahogy maga is, Brown, de meg
kell mondanom, ha megint fiatal tiszt lennék, tele élettel és
energiával, magam is ráhajtottam volna Miss Courtney-ra.
Istenemre, csinos kis kancácska! Magas, és képzeld, a szemembe
nézett: mélykék szeme és rózsabimbó ajka van!
– Hallott esetleg valamit arról, hogy kik a szülei? – kérdezte
Brown, és arra gondolt: Lehetséges, hogy ez Eva lánya?
– Vicces módon Violet mondott valamit, hadd
gondolkozzam… Igen, ez az! A papája egy Leon Courtney nevű
fickó. Régebben fehér vadász volt, azt hiszem. Tudod, az a fajta,
aki abból él, hogy gazdag turistákat szafarira visz. Most úgy
tűnik, olyan gazdag, mint Krőzus maga. Senki sem tudja
pontosan, hogyan csinálja. Az első felesége, a lány anyja meghalt,
de ő nemrég újraházasodott. Az ifjú Saffron eléggé kedveli az új
mostoháját, ha jól emlékszem.
Igen, ő az! – gondolta Brown, miközben mellékesen
megkérdezte:
– Csatlakozott a vadászathoz?
– Határozottan fontolgattam. Szörnyen csábító volt a
lehetőség, de attól tartok, elmúlt már az az idő, mikor kutyák
után lovagolok. De bár mentem volna, mert mikor a többiek
visszaértek, senki sem beszélt másról sem, mint a Courtney lány
teljesítményéről.
– Hogyhogy?
– Hát a dolog lényege az volt, hogy soha nem láttak még
hozzá foghatót. A hátasa egy irtó nagy ló volt, amelyet Courtney-
ék a fiuknak tartanak: vagy százhetven centi magas, egyáltalán
nem nőnek való ló. A férfiak, mind gyakorlott lovasok, egykori
lovas katonák is voltak köztük, csak arra vártak, hogy milyen
hamar fog a lány pofára esni és megkapni a magáét, amiért felült
egy ilyen lóra. Aztán a vadásztársaság elgaloppozott valami
bozótosba, ahol a helybeli parasztság állítása szerint rókákat
láttak. Mind ott várakoztak, ahogy kell. A vadászat ebből a
szempontból olyan, mint a háború: hirtelen támadt nagy mozgás,
majd véget nem érő várakozás, amelyet egy-egy roham szakít
meg. Mindenesetre a kopók végül szagot fogtak, ugatni kezdtek,
és aztán hajrá mindenki, elindultak, ugyebár?
– Pontosan.
– Na most nem tudom, tudja-e, milyen vadászni Nyugat-
Angliának ezen a vidékén…
– Nem igazán.
– Nagyon különbözik minden más vidéktől. Tudja, a
mezőket általában nem falak vagy sövények választják el
egymástól, hanem sáncok. Körülbelül az ember feje búbjáig
érnek, azt hiszem, nagyon meredekek, fent pedig éppen csak
annyira szélesek, hogy egy ló egy pillanatra megálljon rajtuk,
mielőtt leugrik a másik oldalon. Persze az olyan lovasoknak, akik
nincsenek az ilyesmihez szokva, általában szükségük van egy kis
időre, hogy elsajátítsák a technikáját, meg egyáltalán, hogy
hozzászokjanak.
– Nagyon is el tudom képzelni.
– De nem így a mi Miss Courtney-nk! Szemrebbenés nélkül
átrepítette azt a behemót mént a legmagasabb, legmeredekebb
sáncokon. Acland azt mondta, olyan, volt mintha Fulke Walwynt
látná akadályt ugratni Reynoldstownnal Aintreeben. A lány
nyilvánvalóan tiszta őstehetség. Fantasztikusan megülte a lovat,
bátran, mint egy oroszlán, de szemmel láthatólag a legcsekélyebb
fogalma sem volt az etikettszerű viselkedésről. Ami nem
meglepő, azt hiszem, ha az afrikai vadonban nőtt fel. Egy
bizonyos ponton egyszer csak tovaszáguldott a hajtók mellett, és
a vadász mellett lovagolt, ami olyan távol áll az illedelmes
viselkedéstől, amennyire csak lehet. Aclandnek azután beszélnie
kellett Bill Courtney-val és megkérni, hogy úgy mondjam, avassa
be az ifjú unokatestvérét a szabályokba is. Ő azonban nem tudott
haragudni rá. Senki sem tudott. Egyszerűen olyan csodálatos
lovas, érti?
– Ismertem az anyját – mondta Brown, és rá nem éppen
jellemző módon nem tudott érzelemtől mentes hangon beszélni,
ám azonnal megbánta, hogy fecsegett.
– Ő is gyönyörű volt? – kérdezte a tábornok.
Mr. Brown úgy határozott, hogy akár bele is mehet a
játékba.
– Kétségkívül ő volt a leggyönyörűbb nő, akire valaha
szemet vetettem.
– Értem… Jól ismerte, igaz?
Mr. Brown rejtelmesen, de sokatmondóan vonta meg a
vállát.
– Maga ravasz vén róka! – mondta a tábornok, aztán
megismételte: – Ah, mit nem adnék, ha fiatal lehetnék!

***

Mikor Saffron visszaérkezett Kenyába a nyári szünetre,

Lusimában izgatott sürgés-forgást talált. Egy csapat indiai
építőmunkás – merthogy Kenyában a telepesek mindig
indiaiakat fogadtak fel, hogy megépítsék és karbantartsák a
házaikat, ahogyan a Szomáliákat szolgának alkalmazzák –
berendezett egy irodát meg egy alvóhelyiséget a külső
épületekben, míg Harriet a ház belsejének teljes átalakítását
felügyelte. Saffron első reakciója a döbbenet volt: Harriet irt
neki, mondván, hogy „egy kicsit kicsinosítja a házat”, Saffynek
azonban fogalma sem volt róla, hogy mit ért ezen.
– Nekem sem volt – vallotta be Harriet, mikor Saffron
megkérdezte. – De ahogy elkezdtem az egyik szobát
szépítgetni… Na, gyere velem! Megmutatom, hogy értem.
Átvezette Saffront a fogadószobába, amelynek
legelképesztőbb jellemzője a két franciaablak volt, melyekből a
kertre és a távolban magasodó Aberdare hegyláncra nyílt
lélegzetelállító kilátás. Saffron első benyomása az volt, hogy
mennyivel világosabbnak tűnik a szoba, majd kezdte észrevenni
az összes változtatást, amelyektől ilyen lett: az ablakok körül a
friss fehér festést, a falak tetején és magán a mennyezeten is
végigfutó párkánykoszorút; az új, halvány rózsaszín szőnyeget,
az új tapétát meg a kertben szedett szépséges virágokkal teli
vázákat. Valami egyebet is észrevett: Harriet nem cserélte ki a
képeket a falon, sem a bekeretezett fotókat a zongorán, amelyek
némelyikén a család volt látható akkoriban, mikor Eva még élt.
Rajta hagyta a keze nyomát a szobán, de tudomásul vett
mindent, ami előtte történt.
– Azt hiszem, igazán szép – mondta neki Saffron.
Harriet megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Annyira örülök, hogy tetszik! Úgy féltem, hogy nem fog!
Most menjünk át az ebédlőbe!
Saffron belépett a szobába, ahol már oly sokszor evett,
mindig a megszokott székében ülve, és mindig azt az antik
mahagóni tálalót nézve, amelyben a porcelánt és az ezüstöt
tartották. A bútorokat mind elvitték, mert az indiaiaknak
néhány napon belül el kellett kezdeniük a munkát a szobában. Ez
azonban csak arra volt jó, hogy hangsúlyozza, milyen lomposak
és kopottak voltak az ablakon a plafontól a földig érő függönyök,
milyen elhasznált a szőnyeg, valamint milyen töredezett és
koszos a szegélylécek festése.
Saffron rögtön megértette, miért kell, hogy a csinosítás
folyamata kiterjedjen az egész házra, ha már egyszer
elkezdődött. De össze kellett szorítania a száját, mert majdnem
elsírta magát attól, hogy ilyen elhanyagoltnak látja azt a szobát,
amelyet egykor annyira szeretett.
 – Oh… – szaladt ki a száján, és először életében nem tudta,
mit mondjon.
– Tudom, ne is mondd – mondta Leon, aki a nyomában
lépett be a szobába. – Te is rádöbbentél, hogy én egyszerűen
hagytam elvadulni ezt a helyet.
– Nem hagytad, papa. Csak nem… – Saffron kereste a
helyes kifejezést.
– Nem figyeltem oda – vágott a szavába Leon. – Azt hiszem,
egyszerűen úgy viselkedtem, mint egy tipikus férfi, csak az
üzletre, a birtokra meg minden olyasmire koncentráltam, ami
érdekelt, és egyáltalán nem foglalkoztam a házzal vagy bármivel,
ami benne van.
– Az összes ágyneműt ki kellett cserélnem – mondta
Harriet. – A lepedők olyan elhasználtak voltak, hogy
gyakorlatilag keresztülláttam rajtuk, a törülközők pedig…, hát,
azokról jobb, ha nem is beszélünk.
– Igazán nem nekem való dolog az ágyneművásárlás –
vallotta be Leon. – És mondok neked még valamit, Saffy,
mostanában a kaja is sokkal jobb errefelé.
– A vacsora tegnap isteni volt, most, hogy mondod.
– Hát elbeszélgettem Mpisivel meg a totóival – mondta
Harriet, miközben Saffron meg Leon élvezettel nézett össze,
hogy milyen gyorsan felkapta a szakácsot és kuktát jelentő
szuahéli szavakat. – Az a tapasztalatom, hogy a személyzet
igazából szereti, ha a körmükre néznek. Ebből látják, hogy az
embert érdekli a dolog. Ha jól főznek, ügyelek rá, hogy
megdicsérjem őket, ha pedig nem, arról is hamarosan hallanak.
Azt hiszem, mindannyian megértjük egymást.
– Azt hiszem, kedvesem, valamennyien rettegnek tőled –
mondta Leon. – De hűségesek is hozzád, éppen, ahogy kell.
Mármost azért kerestelek titeket, mert hirtelen rájöttem, hogy
talán a birtok is lassan tönkrement az elmúlt tíz esztendő során,
ahogy az a házzal megtörtént. És mivel a dolgozószobám is
hamarosan megkapja a Harriet Courtney-féle kezelést, ez jó
alkalomnak tűnt arra, hogy egy alapos birtokszemlét tartsak.
Tehát holnap hajnalhasadáskor útnak indulok, Manyoro is velem
jön. Csak mi ketten megyünk, gyalog járunk, aztán este a szabad
ég alatt alszunk. Olyan lesz az egész, mint a régi szép időkben.
– Bárcsak ilyen lelkes lenne attól is, hogy velem töltse az
időt – jegyezte meg Harriet, színlelt csalódottsággal, bár némi
mosollyal az arcán jelezte, hogy nagyon jól tudja, mennyire szeret
Leon a társaságában lenni.
– Azt mondtad, hogy a dolgozószobát is átalakítod? –
kérdezte Saffron egy kis aggodalommal a hangjában. – Mit fogsz
csinálni… – elhallgatott, és bocsánatkérő pillantást vetett
Harrietre, majd így fejezte be: – a mamám képével?
– Ez nagyon jó kérdés – felelte Leon. – Harriettel sokat
beszélgettünk erről. Nem hiszem, hogy helyes lenne, ha bárki is
úgy kezdene új életet az új feleségével, hogy a régi még mindig
ott lófrál a házban, mint Mary szelleme.
– De a mama nem…
– Várj! Hátrább az agarakkal, Saffy, hadd fejezzem be…
Ugyanannyira szeretem azt a képet, mint te. Ezért Harriett
tanácsára megkértem Vasziljevet, hogy másolja le anya arcát egy
sokkal kisebb képre, amit majd valahol másutt akasztunk fel, bár
még nem döntöttem el, hogy pontosan hol. Közben az eredeti
képet rendesen becsomagoljuk, és úgy tesszük el, hogy elvihesd
magaddal, amikor már elég nagy leszel, hogy saját lakásod
legyen.
– És csináltatunk egy új képet…, magunkról – mondta
Harriet, miközben Leonhoz lépett, és belekarolt. Mindketten
Saffronra néztek, az pedig rájött abból, ahogy néztek rá, hogy a
beleegyezésére várnak.
Ez a szerepcsere valami olyasmi volt, amit korábban még
sohasem tapasztalt, de olyan nyilvánvalóan őszinte volt a
boldogságuk, meg az, hogy azt remélik, osztozik benne, hogy
teljes mértékben megnyerték őt.
– Azt hiszem, ez csodálatos ötlet – mondta. – De ha elkészül,
ne dugjátok el a dolgozószobába. Tegyétek inkább az ebédlőbe,
hogy mindenki láthassa.
– Hát ez megfontolandó – mondta Leon. – Most pedig, ha
megbocsátotok, hölgyek, rendbe kell szednem a felszerelésemet
a birtok körüli gyalogtúrára.
– Olyan más most, hogy itt vagy – mondta Saffron
Harrietnek, mikor ismét kettesben maradtak. – Olyan, mint
mikor a titkos kert újraéled.
– Ó, kiskoromban imádtam a Titkos kertet! – mondta Harriet.
– Én is, bár mindig hosszasan zokogtam azon, mikor Colin
apja hazajött, akárhányszor olvastam is. Azt hiszem, igazából azt
képzeltem, hogy a mama visszajön hozzám.
– Én sohasem ismertem az apámat. Még az előtt elhagyta az
anyámat, hogy egyáltalán megszülettem volna. Még mindig azon
gondolkozom, hogy vajon ott van-e valahol, és arra vár, hogy
újra lásson engem.
Saffron odaszaladt, és megölelte Harrietet. Harriet
viszonozta, és ő is magához szorította, de néhány pillanat múlva
hátralépett, és így szólt:
– Nos, menjünk, nézzük meg a te szobádat! Semmihez sem
mertem hozzányúlni az engedélyed nélkül, és szavamat adom,
hogy ha bármit csinálok is vele, pontosan olyan lesz, ahogy te
szeretnéd.

***

Másnap reggel Saffron már hajnal előtt felébredt.

Rövidnadrágot és felsőrészt húzott, lement a konyhába, és
készített magának egy csésze teát, majd kiment vele a szabadba.
A levegő még mindig hűvös volt, az új nap első halvány sugara
világoszöld csíkot húzott a keleti láthatáron, mikor Saffron térdét
a melléhez húzva és bögréjét mindkét kezével szorongatva, hogy
melegen tartsa őket, leült a konyhából a hátsó udvarra vezető
lépcsőkre.
 A háznak ez az oldala lassan éledezni kezdett, ahogy az első
kukták kijöttek különálló hálóhelyiségeikből, hogy elkezdjék a
munkát. Első dolguk az volt, hogy friss zsömlét süssenek
reggelire.
Saffron láttán elmosolyodtak, ő pedig minden egyes embert
név szerint köszöntött, mert amióta az eszét tudta, ismerte őket.
Szuahéliül, néha arab kifejezésekkel tarkítva beszédét a
családtagjaik felől érdeklődött, akik közül néhányan több ezer
mérföldnyire voltak Szomáliában, és vette a fáradságot, hogy
meghallgassa a válaszukat is, és ugyanolyan érdeklődéssel
feleljen, mint a barátainak.
Végül megjelent korai felkelésének az oka.
– Manyoro bácsi! – kiáltotta, és leviharzott hozzá, mintha
még mindig kislány volna.
Kölcsönösen üdvözölték egymást, aztán a férfi – arcán
komoly, már-már töprengő arckifejezéssel – így szólt:
– Megváltoztál, kis hercegnőm. Nő lett belőled – aztán az
arcát hatalmas mosoly ragyogta be, amint azt mondta: – Most
már a királynőmnek foglak nevezni.
Egy toto jelent meg anélkül, hogy hívni kellett volna, és egy
csésze erős, jócskán megcukrozott feketekávét nyújtott át
Manyorónak, ami nélkül nem tudta rendesen elkezdeni a napot.
– Nos, Saffron, mi az oka, hogy itt vársz rám kint a lépcsőn,
a hideg reggeli levegőn, mikor még mindig bent lehetnél az
ágyadban, a jó melegben?
– Meg kellett tudnom valamit.
– És mi lenne az?
– Mit gondolsz Harrietről? Szereted? Mit gondolsz,
mindenki szeretni fogja őt itt a birtokon?
– Hmm… – felelte a férfi, a kávéját kortyolgatva. – Hallom a
hangodon, hogy te nagyon szereted, és azt szeretnéd, hogy
igennel feleljek.
– Hát nem igennel akarsz felelni? – kérdezte Saffron
egyszeriben megriadva.
 Manyoro ivott még egy kis kávét, majd így szólt:
– Tudod, hogy nagyon szerettem az édesanyádat. A fivérem
asszonya volt, ezért olyan, mintha a nővérem lett volna.
– Igen, tudom.
– Mikor meghalt, a fivérem életében kihunyt a fény. Járkált,
és beszélt, és úgy látszott, mintha egy ember volna, de valójában
csak egy üres héj volt. Édesanyád elvesztése elragadta a szívét.
– Tudom…
– Tehát annyi éven át éreztem a szomorúságát, és ez engem
is elszomorított. Nekem ott voltak a feleségeim és a gyerekeim,
és boldoggá tettek. Azt akartam, hogy a testvérem is boldog
legyen. Most van új Mrs.Courtney-ja… – Manyoro elhallgatott,
és Saffron alig tudta elviselni a feszültséget, míg Manyoro azt
nem mondta: – És most visszatért a testvérem szemébe a fény.
Most ismét ver a szíve. Ezt mindenki érzi. A főnöküknek van egy
asszonya. Ismét emberré tette őt. És ennek örülnek. Ennek én
nagyon, nagyon örülök.
– Ó, Manyoro, olyan boldog vagyok! – mondta Saffron, és
két karját Manyoro egyik erős bicepsze köré fonta. – Én
ugyanígy érzek. Ez ugyanolyan, mint a ház. Nem tűnt fel nekem,
hogy milyen ócska, amíg Harriet el nem kezdte teljesen felújítani
az egészet. És azt sem tudtam igazán, milyen szomorú volt a
papa, míg nem láttam, hogy milyen boldog vele.
– Ráadásul erős nő… Ezt szeretem benne. Egy olyan
embernek, mint M’Bogo, olyan asszonyra van szüksége, akinek
az ereje felér az övével. – Elnevette magát valamin. – Mpisi
elmesélt nekem valamit az új úrnőjéről. Azt mondta, hogy
nagyon szigorú. Mindent pontosan úgy kell csinálni, ahogy ő
parancsolja. Csak úgy helyes.
– Tudom – kacagott föl Saffron. – Láttam már, hogy milyen,
amikor rendelkezik.
– Tehát feltette magának a kérdést: „Mi történik, ha nem
pontosan azt teszem, amit az úrnő mond? Vajon észre fogja-e
venni?”
 – Ó, ne már…
– Tehát egyik nap, amikor a vacsorát főzte, tökéletesen
elkészítette az ételt, mindent úgy, ahogy kellett… kivéve a
krumplit. Azt mondták neki, hogy főtt krumplit csináljon,
ehelyett sült krumplit csinált. Nagyon jól megsütötte, amilyen jól
csak tudta. De mégis, nem főtt lett.
– És mi történt?
– Felszolgálták az ételt. Minden morzsát megettek. Aztán Mrs.
Courtney bejött a konyhába. Megdicsérte Mpisit meg a totót az
ebédért. Azt mondta, hogy az étel remek volt, és a fiúk nagyon
jól szolgálták fel. Aztán megfordult, hogy távozzon, de amikor
már az ajtónál volt, visszafordult, és odaszólt Mpisihez: „De ha
még egyszer nem úgy készíted el a krumplit, ahogy mondom,
szólok Bwana Courtney-nak, hogy küldjön el téged.”
– Na ne! – Még Saffron sem tudta elképzelni, hogy Harriet
ennyire szigorú legyen. – Milyen szörnyű lehetett Mpisinek!
– Egyáltalán nem. Sőt. Egészen boldog volt. Azt mondta
nekem: „Láthatatlan voltam, mióta az első Memsahib meghalt.
Most már újra látnak engem, így minden rendben van.” És igaza
van, minden rendben van.
Manyoro felállt, és azt mondta:
– Most itt kell, hogy hagyjalak. Apád nem fogja tudni, hol
vagyok. És nem szabad megvárakoztatnom. Akkor Mrs.
Courtney nagyon megharagudna, és talán el is küldetne engem.
Azzal hatalmas hahotára fakadva a saját viccén Manyoro
bement a házba. Saffron ott maradt a lépcsőn, és ragyogott a
boldogságtól.

***

Gerhard és Konrad von Meerbachnak nem volt szokása, hogy

együtt töltsék az időt, amennyiben csak egy mód volt arra, hogy
ezt el tudják kerülni. Ezen a tökéletes nyári estén azonban, mikor
meleg és nyugodt volt a levegő, Konrad egy fogadás közepébe
csöppent, amelyet egy teraszon tartottak a Spree folyó partján,
hogy megünnepeljék a sikeres befejeződését mindama
előkészületnek, amelyek majd a városban alig két hét múlva
kezdődő olimpiai játékok sikerét biztosítják. Konrad nagyon
örült, hogy őt is meghívták, mert ez a fogadás a Reich vezetőinek
az összejövetele volt; csak olyanokat hívtak meg, akik a
parancsokat osztják, nem pedig az irodai dolgozókat, a
mesterembereket és a munkásokat, akik az egész munkát
elvégezték. Ünneplő SS-egyenruháját hordta, ami még nagyobb
hatást keltett, mert a mostanában történt előléptetésből
kifolyólag a gallérja hajtókáján egy ezüst tölgyfalevél is díszelgett,
amelytől csak még elégedettebbnek érezte magát, mivel a nők,
akik mellett elhaladt, csodálattal teli pillantásokat vetettek rá.
Konrad jól tudta, hogy sziklaszilárd összefüggés van bármely
adott eseményen a jelen lévő férfiak gazdagsága és hatalma, meg
a nők szépsége között. Ez alkalommal a férfiak az egész Reich
leghatalmasabbjai közül kerültek ki, a nők pedig ennek
megfelelően gyönyörűek voltak. A balzsamos időjárás sokakat
arra sarkallt, hogy könnyű selyemruhát viseljenek, amelyek látni
engedték karjukat, vállukat, dekoltázsukat, sőt néhány esetben
hátul olyan mélyen kivágottak voltak, hogy lehetetlen lett volna
alattuk alsóneműt viselni. Az ehhez hasonló estéken Konrad
hálás volt, hogy felesége, Trudi, elfogadta a döntését, hogy
Bajorországban kellene maradnia, hogy kétéves fiuknak és épp
most született kislányuknak a gondját viselje. Trudi csinos és
engedelmes, ámde unalmas szőkeség volt, akinek a legvonzóbb
tulajdonsága az volt, hogy Gustav von Bohlen und Halbachnak,
avagy, miután elvette a nagy acél- és fegyvergyár örökösnőjét, ő
szerette nevezni magát, Gustav Kruppnak volt a dédunokahúga.
Konrad személyes pozíciójának és a Meerbach Gépgyár
üzletének is jót tett, hogy kapcsolatban áll Németország
leghatalmasabb iparmágnás dinasztiájával. Nemi életének pedig
az tett jót, hogy a feleség pár száz kilométerrel odébb
tartózkodott egy gyönyörű házban, mely a Schloss Meerbach
telkén állt, miközben ő Berlinben futkosott a nők után.
Éppen azt próbálta eldönteni, melyik nőt vegye célba
elsőnek, amikor a szemébe ötlött egy ismerős alak elegáns, de
azért kissé túl egyszerű szabású öltönyében, aki elbűvölően
mosolygott három kis szépségre, akiket, úgy látszott,
megbabonázott a társasága.
Nem, ez nem lehet… Te jó ég, de! Rohadjon meg!
Konrad kényszerítette magát, hogy összeszorítsa ajkait, és
halovány kis mosolyt erőltessen az arcára: ez az áldozat megérte,
ha ezzel bármennyivel is közelebb kerül a nőkhöz.
– Gerd, micsoda kellemes meglepetés, hogy te is itt vagy!
Gyere, tesó, mutass be az elbűvölő barátaidnak!
– Természetesen – mondta Gerhard, miközben a fiatal nők
mesterkélten rámosolyogtak a nagydarab, keménynek látszó SS-
tisztre, aki épp most lépett a színre.
– Konnie, hadd mutassalak be Gerdának, Sabinának és
Janának. Lányok, ez itt a bátyám, Konrad Graf von Meerbach
SS-Standartenführer.
Konrad összecsapta a bokáját, és biccentett a lányok felé:
– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem önöket.
Gerhard szinte ragyogott, úgy mosolygott, mint egy szerető
kistestvér, aki büszkélkedni akar a fontos bátyjával.
– A legtökéletesebb időpontot választottad, hogy csatlakozz
hozzánk, Konnie. Éppen most akartam elmesélni a lányoknak,
hogyan találkoztam nemrégiben magával a Führerrel.
– Hogy mit? – felelte Konrad, és teljességgel képtelen volt
rá, hogy elnyomja a hangjában a döbbenetet és a hitetlenkedést.
Biztos volt benne, hogy ez a népszerű kis okostojás valami
hülyéskedésen töri a fejét. Felfoghatatlan volt, hogy igazat
beszélhet.
– Ez valami tréfa? Megmondom neked őszintén, Gerhard,
igen ízetlen, ha az.
– Ne aggódj, öregem, ez a teljes, színtiszta igazság! Akkor ért
ez a kiváltság és megtiszteltetés, mikor a Führer látogatást tett
Speer építész irodájában, ahol dolgozom. Még meg is veregette a
karomat, és azt mondta, én vagyok a mintapéldája annak, ahogy
a nemzetiszocializmusnak működni kell.
Konrad érezte, hogy elszáll belőle az önelégültség, amely
néhány pillanattal korábban olyan örömteli módon az egekbe
emelte a berlini éjszakában – elszáll belőle, és ő ott áll teljesen
ellaposodva. Évek óta azzal büszkélkedett, hogy milyen közel áll
a náci hierarchiában elhelyezkedő legnagyobb hatalmú
alakokhoz, és valóban nem mondott mást, mint a színtiszta
igazat. Nap mint nap Heydrichhel dolgozott, gyakran beszélt
Himmlerrel, és bemutatták Bormann-nak és Goebbelsnek is.
Arra is volt már példa, hogy egy szobában tartózkodott Hitlerrel.
De még soha, egyetlenegyszer sem váltott szót a Führerrel.
– Hogy jött létre ez a találkozás? – kérdezte Konrad, és
mindent megtett, ami tőle telt, hogy a szívében fortyogó
méregből ne szivárogjon át túl sok a szavaiba. Egyáltalán nem
tett volna neki jót a nők előtt, ha azt látják, hogy irigykedik az
öccsére.
– Hát, azokon a terveken dolgozom, amelyek alapján Berlint a
Reichhez méltó fővárossá fogjuk átalakítani. Ez a munka igen
közel áll a Führer szívéhez, így hát…
Gerhard elmesélte a történetet, hogy miként találkozott a
Führerrel. Konrad számára fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy
igazat beszél, nem utolsósorban amiatt, hogy olyan élvezettel
ecsetelte, ahogy a Führer gratulált neki, amiért egyszerre építi
és szolgálja a Reichet.
– Hogy lehet ön építész és Luftwaffe-pilóta is egyszerre? –
kérdezte az egyik lány. Konrad úgy gondolta, hogy talán az, akit
Janának hívtak.
Mert piszkosul ráparancsoltam, hogy az legyen! – gondolta
magában Konrad.
– Ó, én tartalékos vadászpilóta vagyok – mondta Gerhard
szerény mosollyal, amelytől a három lány gyakorlatilag
pocsolyává olvadt előtte.
 – Szeret repülni? – csipogta Sabi, nagy barna őzikeszemét
Gerhardra meresztve.
– Egyenesen imádok – felelte Gerhard. – Nincs más hely az
egész földkerekségen, mint mikor fent vagyok az égen, szabadon,
mint a madár, ahol jobban érezhetném, hogy békében vagyok a
világgal, saját kezemben tartom a sorsom, miközben körülvesz
ennek a csodálatos bolygónak a szépsége. Ez a legcsodálatosabb
érzés, amit csak el tudok képzelni.
A lányok imádattal felsóhajtottak, Konrad pedig
eltöprengett a helyzet keserű iróniáján. Egy olyan munkára
küldte Gerhardot, melyet elvileg utálnia kellett volna, arra
kényszerítette, hogy csatlakozzon a fegyveres erőkhöz, amelyre
szabad lelkületű jelleme teljességgel alkalmatlan kellett volna,
hogy legyen. És ez a kis rohadék végül a Führer személyes
kedvence lett! – Gerhard most ismét a vele való találkozásáról
beszélt, és elmondta a nagyteremről szóló beszélgetésük minden
részletét.
– De ezek igazán unalmas dolgok, a légkondicionálásról,
szellőzőkről és hűtési rendszerekről beszélgettünk.
– Hogy lehet unalmas az, hogy elmondja nekünk, mit
mondott a Führer? – kérdezte Sabi.
– Igaz az, hogy ha az ember találkozik vele, az nem
hasonlítható semmilyen más találkozásra senki mással a világon?
– érdeklődött Gerda.
– Igen – mondta Gerhard. – Tökéletesen igaz. Egészen
különleges élmény.
Konrad nem gondolta volna, hogy jöhet még valami, ami
felülmúlhatja azokat a meglepetéseket, melyek már eddig is
záporoztak rá, de az a mód, ahogyan Gerhard elragadtatottan,
szinte eksztatikusan dicsérte a Führert, most mindent felülmúlt.
– Tehát te, szkeptikus, lázadó öcsém most már elfogadod,
hogy a Führer korunk legnagyobb alakja?
– Elfogadom, hogy olyan hatalommal bír, ami igazán
egyedülálló – felelte Gerhard. – Mikor egyenesen a szemembe
nézett, olyan közel, mint most én vagyok hozzátok, abban a
pillanatban nem mondhatott volna olyat, amit ne hittem volna el,
és nem adhatott volna ki olyan parancsot, amit ne teljesítettem
volna. És teljesen biztos vagyok benne, hogy közületek bárki más
is ugyanezt érezte volna a helyemben.
Csend ereszkedett a kis csoportra. Senki sem tudta, hogyan
folytassa ezek után. Konrad megköszörülte a torkát.
– Hát, nekem mennem kell. Találkoznom kell pár emberrel,
el kell intéznem egy-két dolgot. Ez az esemény nekem a
munkáról szól, attól tartok. Örülök, hogy találkoztunk, Gerd!
Gratulálok rendkívüli találkozásodhoz a Führerrel. Ritka
kiváltság. Hölgyeim…
Ismét meghajolt, és elment. Egyáltalán nem lett volna
semmi értelme, hogy maradjon. Gerddel egyszerűen nem tudott
versenyre kelni.
Konrad megállt a terasz szélén a balusztrádnál, és a folyón át
a távolba nézve fogadta be magába a látványt. Meggyújtott egy
cigarettát, és elgondolkozva kezdte szívni, ezalatt pedig a
jókedve, amely nem olyan rég apadt el, kezdett visszatérni.
Gerhard számára ez az este talán diadalnak tűnhetett. De ha
jobban belegondol, minden bizonnyal ő, Konrad az igazi győztes.
Mert ő volt az, aki fogott egy lázadót, akit gyakorlatilag
halálbüntetés terhe mellett kellett kényszeríteni, hogy a nácik
szekerét tolja, és ő indította el azon az úton, hogy valódi hívő
legyen belőle. Gerhard átállása Hitler ügyéhez azon a délutánon,
Speer irodájában, olyan volt a modern világban, mint Szent Pál
megtérése, amikor a damaszkuszi úton meglátta az Urat.
Most már közénk tartozol, öcsikém! – gondolta Konrad,
miközben a cigarettacsikket a Spree zavaros vizébe hajította.
Most már te is Adolf Hitlerhez tartozol.

***

Gerhard megkérdezte Sabit, hogy eljönne-e vele, aztán Jana

is érdeklődött, hogy jöhet-e ő is. Így hát a fiú egy tíz birodalmi
márkás bankjegyet csúsztatott az egyik pincér kezébe, és egy
üveg kiváló francia pezsgőt kapott cserébe, amelyet a pincérek
addig is felszolgáltak. Visszamentek Gerhard lakásába, ahol
hamar végeztek a pezsgővel, majd ráadásként egy üveg
Schnapsszal is, amely Gerhard bárszekrényben volt. Aztán
Gerhard felfedezte, hogy van egy majdnem teljes üveg kiváló
rizling a hűtőszekrényében, amit bevitt a hálószobájába, ahová a
lányok két oldalról belékarolva követték. Kacagva rúgták le a
lábukról magas sarkú cipőjüket és csusszantak ki a ruhájukból.
Gerhard mindkét lányt magáévá tette, majd a hatalmas méretű
franciaágy párnás fejtámlájához dőlt, és figyelte, ahogy a két lány
játékosan csókolgatja és simogatja egymást, míg teljesen vissza
nem nyerte az erejét, és képessé nem vált arra, hogy ismét
beszálljon ő is.
Mikor minden változatot kipróbáltak, és már mindannyian
teljesen kimerültek, Sabi és Jana a férfi két oldalán aludt el.
Gerhard azonban még mindig teljesen éber és minden fizikai
fáradtsága ellenére még mindig nyugtalan volt. Végül kimászott
az ágyból, és figyelte, ahogy a két lány pozíciót vált álmában, míg
végül mindketten puha hajlatokból, arany és gesztenyeszín
hajból és meleg, édes bőrből álló gomolyagként össze nem
gabalyodtak, mint két elkényeztetett kis cica egy kosárban.
Kiment a lakása erkélyére, és bátyja gesztusát tudtán kívül
utánozva elszívott egy cigarettát, amíg az alvó várost figyelte.
Gerhardot megrontották, ezzel tisztában volt. Talán még
nem teljesen, de még ha a lelkét nem adta is el – nem
menthetetlenül –, legalábbis hagyta, hogy olyan célokra
használják, amelyekben nem hisz. Cserébe kapta ezt az újfajta
rangot a mellé, amelyet örökölt, mert a Führer helyeslése
megjelölte őt mint ígéretes embert, és mint mikor egy énekes
egyetlen fantasztikus előadás után hirtelen sztár lesz, most már
ígéretes személyiségnek tartották mindenütt a Pártban és a
Birodalomban. Még nem volt éppen híres ember, de ahogy azt a
nők is bizonyították, a híres embernek kijáró mellékes előnyökre
már szert tett.
Két gondolattal vigasztalta magát. Az egyik az volt, hogy a
repülés továbbra is tiszta és makulátlan kifejezésmódja lesz
valódi énjének. A másik pedig az, hogy sokkal óvatosabb volt,
mint bárki is észrevette, mikor elmesélte, milyen hatást tett rá
Hitler. Látta, milyen dühös volt Konrad, mikor megtudta, hogy
gyűlölt öccsét az ő hőn imádott Führere olyan módon áldotta
meg, ahogy őt magát még soha. De azt is látta, hogyan kezd az
önelégültség apránként visszatérni Konrad arcára, mikor azt
hallotta, ami az ő fülének minden bizonnyal úgy hangzott, mint
egy minden kritikai érzékét elvesztett imádó rajongással és
dicsérettel teli szavai. Mert Konradban soha fel sem merült
volna, hogy Gerhard nem örül a Führer hipnotikus hatalmának,
ahogy ő tette volna a helyében, és hogy Gerhard valójában
megrémült attól, ahogy maga is Hitler bűvkörébe került; amiből
azt is megtudta, hogy miként varázsolta el Hitler az egész
országot.
De vajon én ki tudok-e kerülni ennek a varázserőnek a
bűvköréből? – tette fel a kérdést saját magának. Van elég
akaraterőm és bátorságom, hogy ellenálljak neki?
De az az ok, amiért még mindig teljesen éber volt, és
egyáltalán nem volt képes elaludni, az attól való félelme volt,
hogy a válasz: Nem.

***

Szeptemberben Saffron visszatért a Roedeanbe, hogy

elkezdje az utolsó, kicsit több mint egy teljes tanévet. Mikor két
héttel karácsony előtt az őszi trimeszter véget ért, azon kapta
magát, hogy szinte már szomorú, amiért haza kell repülnie
Kenyába a szünetre. Nem mintha nem akarta volna látni az apját
és Harrietet, de ez azt jelentette, hogy rengeteg bálról és
házibuliról marad le, ahová iskolai barátai és barátai családja
meghívták. Mikor visszaért Lusimába, ahol a felújítási
munkálatok már véget értek, azt találta, hogy Harriet egy egész
kis galériát hozott létre a családi képekből, amely az
előcsarnokból a hálószobákhoz vezető lépcső mellett futott.
Felvette a kapcsolatot Courtney nagymamával Kairóban, aki
küldött neki egy kis ceruzarajzot Leonról, még kisgyerekkorából
és néhány ősrégi fényképet saját magáról a szüleivel és az
öccseivel. Centaine egy Saffront és Shasát ábrázoló képet adott
ehhez, amelyet fokvárosi látogatásukkor készített négy évvel
korábban, meg egy másik képet Shasáról pólós öltözékben, amint
arra készül, hogy dél-afrikai színekben versenyezzen a berlini
olimpián. Harriet saját gyerekkora is feltűnt egy-egy képen
annak az iskolai egyenruhaboltnak az összes eladólányát ábrázoló
fényképpel egyetemben, saját magát is beleértve, ahol először
találkozott Leonnal és Saffronnal. És ott volt szerényen a többi
közé helyezve Eva arcmása is, melyet Vasziljev a róla készített
portréról másolt. A festő adott valami vágyakozó jelleget is az
arckifejezésének, amitől érzékelni lehetett a hiányát, mintha
finoman sajnálkozna, hogy nem lehet közöttük személyesen.
Azzal, ahogy Evát is elhelyezte a családi képtárban mint a tágabb
család tagját, Harriet megtalálta a módját annak, hogy kifejezze,
tudja, mennyire fontos Saffron és Leon számára, de anélkül, hogy
bármilyen mértékben is hagyná, hogy a múlt beárnyékolja a
jelent.
Saffront meghatotta a gesztus figyelmessége és az a
fáradozás, amibe Harrietnek minden bizonnyal belekerült, hogy
beszerezze az összes képet. Azt azonban már nem lehetett
tagadni, hogy ki a Lusima birtok úrnője. Harriet szervezte és
vezette azt a nagy karácsonyi teadélutánt, amelyre a birtok
összes alkalmazottját meghívták családtagjaikkal együtt és ahol
minden gyerek kapott egy kis ajándékot. Volt egy vacsora is
Saffron Angliából való hazaérkezésének a tiszteletére, amelyen
azok a helyi családok vettek részt, amelyeket világ életében
ismert. Mikor a hölgyek visszavonultak az asztaltól, Saffron
egyenesen megdöbbent attól, hogy a gyarmatosok közösségének
valamennyi nő tagja – még a sokkal magasabb származásúak is –
nemcsak hogy elfogadta Harrietet, hanem még egy kicsit
alkalmazkodtak is hozzá. Persze Harriet éppenséggel az egész
ország egyik leggazdagabb emberének volt a felesége, de ez
önmagában még nem szabott volna gátat azoknak a rosszmájú
megjegyzéseknek, amelyeknek az lett volna a céljuk, hogy helyre
tegyék. Azoknak a finom vagy nem is túl finom
megjegyzéseknek, amelyek arra emlékeztettek volna mindenkit,
hogy nem is olyan régen még egyszerű ruhaboltvezető volt.
Harriet viselkedésében azonban volt valami magabiztosság és
egy kis adag alig leplezett keménység, mely elhallgattatott
minden piszkálódót, mielőtt még a szájukat kinyitották volna. Ha
mással nem, hát azzal, hogy átalakította Lusimát, és drámaian
megemelte az egész háztartás színvonalát, a remek ételektől a
kifogástalan kiszolgálásig, valamint a tökéletesen kivasalt
kéztörlőkig, amelyeket egy kosárban tartottak odalenn a csillogó
mosókonyhában (ahol jópofa karikatúrák lógtak a falakon, egy
kis vázában pedig illatos virág állt az ablakmélyedésben a
párkányon). Őmiatta Leonra is másképp néztek az emberek.
Azelőtt úgy tekintettek rá, mint valakire, aki fehér vadászként
kezdte; jóképűnek találták, még kedvesnek is, ha az akart lenni,
de azért még mindig egy kissé faragatlan fickó, aki valahogy –
titokzatos körülmények között – belebotlott egy jókora adag
pénzbe. Most gyorsan kezdett új azonosságra szert tenni:
földbirtokos úriember, a fehér közösség oszlopos tagja lett belőle.
Ahogy a vacsora után az ágyában feküdt és végiggondolta az
est eseményeit, Saffronnak eszébe jutott, hogy ő is változik, mint
az apja. A Chesham Place-i lakásnak köszönhetően a hétvégi
kimenőket, egy teljes szünidőt meg néhány napot, mielőtt a
repülőgépe indult volna, alkalma volt Londonban tölteni. Sokkal
jobban kezdte megismerni a várost, és olyan életet élni, amely
más volt, mint a kenyai vadóc élete. Divatos éttermekbe és
kávéházakba hívta a barátnőit ebédelni vagy teázni. Mélyebben
beavatták a vásárolgatás örömeibe, még ha nem vett is sok
mindent, csak felderítette a legszebb boltokat. Egyforma
kíváncsisággal bámulta a többi vásárlót és a polcokon lévő
árucikkeket vagy a vállfákon lógó ruhákat, és ezáltal kialakult
valamiféle benyomása arról, hogy mi divatos vagy mi nem, mi áll
jól és mi nem. Olyan magazinokat vásárolt, mint a Vogue, a
Tatler és a The Queen, és azon kapta magát, hogy nemcsak a
legelegánsabb londoni és párizsi divattervezők nevét ismeri,
hanem azoknak a gyönyörű nőknek a nevét is – színésznőkét és
arisztokrata hölgyekét –, akik az általuk tervezett ruhákat
hordták, és olyan partikra jártak, ahol az embernek tökéletesen
kellett felöltöznie, ha azt akarta, hogy a legkisebb mértékben is
komolyan vegyék. És minden parti után, ahol megjelent, Saffron
rájött, hogy még ha „Lady Ez”-t vagy a tekintetes „Mrs. Az”-t
nem ismeri is, a húgát vagy az unokahúgát igen.
Miután újabb két hetet töltött von Schöndorfékkal
Bajorországban húsvétkor, 1937 júniusában Saffron
leérettségizett, majd ugyanazon esztendő decemberében megírta
a felvételi vizsgáját Oxfordba, mert Oxford és Cambridge is
ragaszkodott hozzá, hogy saját külön vizsgákkal válogassa ki a
diákjait. A karácsonyi szünetet ezúttal Angliában töltötte, és csak
azután szállt vonatra Devon felé, hogy Courtney-éknál töltse a
karácsonyt, miután tíz napig élvezettel járt egyik partiról a
másikra Londonban. Ezután Exeterből vonattal visszament
Londonba, ahol átszállt az Edinborough-ba induló éjszakai
gyorsvonatra, hogy Ballantyne rokonaival töltsön egy skót
szilvesztert. Két hónappal később megtudta, hogy felvételt nyert
a Lady Margaret Hallba, ahol politológiát, filozófiát és
gazdaságtant tanul majd pont úgy, ahogy egykor eltervezte.
1938 első hónapjait Saffron Angliában töltötte. Világos volt
számára, hogy Németország a feltörekvő hatalom Európában, és
hogy Anglia – akár békés, akár másmilyen – kapcsolatai a
Reichhel lesznek az elkövetkező néhány év legfontosabb témái.
Ezért úgy határozott, hogy fejleszteni fogja társalgási szintű
némettudását, melyet Chessinél és a családjánál szedett fel, ezért
beiratkozott egy South Kensigton-i magántanárhoz, akitől heti
három németórát vett. Nagynénje, Penny Miller, Leon két húga
közül az idősebb, nagyon fiatalon megözvegyült, és sohasem
ment újra férjhez. Dorianhez hasonlóan Penny is örökölte
Courtney nagymama művészi tehetségét. Nemrég költözött
Kairóból Londonba, és Chelsea-ben, a King’s Roadból nyíló Tite
Streeten bérelt egy műteremmel egybekötött lakást.
Ez a környék színes, bohém negyed volt. Penny összes
barátja festő, költő, zenész vagy színész volt, de egyiknek sem
volt egy vasa sem, bár valamennyiüket különböző – akár alkotó,
akár politikai vagy szexuális – szenvedélyek fűtötték. Ez a világ
más, új, felfedezésre váró világ volt Saffron számára. Hamar
megtanulta, hogy nem kell kiöltözni egy Penny néninél töltött
estéhez, ahogy korábban azt is megtanulta, hogy kell öltöznie, ha
koktélpartira megy vagy elsőbálozó barátaihoz hívják meg
vendégségbe. De ugyanannyira szerette az olcsó görög
éttermekben elköltött kései vacsorák világát meg a végtelen
beszélgetéseket az élet meg a szerelem értelméről, néhány üveg
erős vörösbor mellett, mint a legelegánsabb bált az Eaton Place-
en vagy a Park Lane-en, ahol csoportokba verődtek a járókelők
az utcán, hogy megnézzék, ahogy a lányok estélyiben és családi
ékszereikkel felékesítve megérkeznek, majd végigtáncolják az
éjszakát Ambrose és zenekara zenéjére. És Saffron kivétel nélkül
minden péntek délután felbukkant valamelyik londoni
pályaudvaron, útban az éppen aktuális hétvégi vendégségbe,
ahol mindig más kombinációban vadászat, lövészet, tánc és
vacsora várta. Mert Londonban senki sem töltött egyetlen
hétvégét sem, ha csak egy mód volt rá, hogy ezt elkerülje – még
Penny néni legradikálisabb barátai sem.
Ahogy a tél tavaszba fordult, az első májusi krikettmeccsek
pedig egy újabb angol nyár kezdetét jelentették, Leon és Harriet
visszatért Angliába. Leon az ügyeket intézte a Ludgate Hill-i
irodában, Harriet pedig segített felkészíteni Saffront a szezonra.
A szezon zártkörű és nyilvános események egész nyáron át tartó
sorozatából állt, aminek a wimbledoni teniszbajnokság, a Henley-
regatta, az eatoni és harrow-i diákok egymással játszott
krikettmeccse mind a részét képezte. Az újonnan bemutatott
elsőbálozós lányok számára a versenyek résztvevői
valamennyien leendő „férj-alapanyagok” voltak. A szezon
eseményei közül a felsőosztálybeli lányok „bemutatása” állt az
első helyen, amelynek során elhagyták a szülői ház védelmét, és
kidobták őket a házasság piacára.
Saffron a legkevésbé sem akart férjet találni: előbb
Oxforddal kellett foglalkoznia, aztán – bár ezt apjának még nem
említette – el akarta indítani saját üzleti karrierjét. Mégis
belement a játékba, és elment Sarolta királyné báljára, ahol a
lányok először egy hatalmas torta előtt pukedliztek, majd ismét
pukedliztek, ez alkalommal a király előtt. Saffront kuzinja, Violet
mutatta be az udvarban. Ahhoz, hogy egy lány ebben a
megtiszteltetésben részesüljön, egy olyan pártfogónak kellett
kísérnie, akit annak idején szintén bemutattak a királynak. Violet
nagyon szívesen megtette ezt a szívességet Saffronnak.
Júliusban Saffron, Enny és Harriet meggyőzte Leont, hogy
jöjjön el velük az expresszionisták londoni kiállítására, ahol olyan
nemzetközi hírű művészek szerepeltek, mint Kokoschka vagy
Kandinszkij, akiket mind egy szálig elüldöztek a nácik. Hitler
éppen abban a hónapban fakadt ki ellenük, „szánalmas
szerencsétleneknek” nevezte őket, akik „nyilvánvalóan rosszul
látnak. Élhetnek és dolgozhatnak, ahol csak akarnak, de
Németországban nem.”
– A legkevésbé sem vagyok oda Hitler úrért, de azt hiszem,
ezúttal van némi igaza – dünnyögte Leon, ahogy a képeket nézte,
melyek többsége az ő véleménye szerint olyan volt, amelynél
„egy hatéves gyerek is jobbat tudott volna festeni” – néhány
extrém esetben pedig „egy majom is”. De aztán megállt egy
Magnus Zeller nevű művész festménye előtt, amelynek címe a
mellette lévő címke tanúsága szerint „Der Hitlerstaat” (‘A hitleri
állam’) volt. Egy lepusztult tájat ábrázolt, ahol rabszolgák hada,
akiket fekete SS-egyenruhás emberek vertek korbáccsal, egy
óriási szekeret vonszolt, amelyre egy egyiptomi fáraóhoz hasonló
uralkodó monumentális szobrát helyezték. A képet zord, szürke
és barna árnyalatokkal festette meg a művész; az egyetlen élénk
színfoltot a hatalmas király lábánál lobogó náci zászlók
jelentették.
Leon megtorpant a kép előtt, és figyelmesen, szótlanul
meredt rá. Végül Saffronhoz fordult, és azt kérdezte:
– Te voltál ott. Mondd, ez lesz ennek az egésznek a vége?
Saffron a sok zászlóra gondolt, melyeket németországi útjain
látott. Lelki szemei előtt felrémlett a sok propagandaplakát.
Évről évre egyre több volt belőlük, hangvételük pedig
fokozatosan egyre ellenségesebb lett: nem a náci kormányzat
sikereit dicsőítették, hanem annak ellenségeit pocskondiázták,
különösen a zsidókat. Több zsidóellenes jelmondat volt a falakra
meg a kirakatokra festve – vagy talán csak azért tűnt többnek,
mert most már sokkal jobban megértette őket. Aztán azonban
von Schöndorfékra gondolt, hogy milyen barátságosak és
bőkezűek vele – ezeket az érzéseket rengeteg más embernél is
megtapasztalta, akikkel Németországban találkozott.
Ugyanakkor látta azokat a fekete egyenruhákat is.
– Nem tudom – mondta végül –, de attól tartok, lehetséges.
Két nappal később Saffron épp otthon tartózkodott a
Chesham Place-en, mikor apja hazatért az irodából.
– Beszélgettem Hartley Graingerrel. Azt mondtam neki, hogy
ne újítsa meg a német szerződéseinket, ha lejárnak. Egyelőre
nem kell semmi drámai lépést tennünk, tehát nem mondunk fel
egyetlen szerződést sem, amíg érvényben van. Csak nem fogunk
újabb üzleteket kötni, ez minden. Frank bácsikád nem fog örülni.
A németországi kereskedés a szíve csücske. De azt hiszem,
igazad van, Saffy. Azt gondolom, zord idők jönnek, és itt az ideje
felkészülni rájuk.
 ***

Mr. Brown az elmúlt két év során azt vette észre, hogy akárhol
fordul meg, mindenütt felmerül Saffron Courtney neve.
Oxfordban úgy tekintettek rá, mint a megtestesült Zuleika
Dobsonra, Max Beerbohm kitalált femme fatale-jára, akinek
szépségétől őrült szerelemre lobbannak a férfiak az egyetemen.
Skóciában, mikor Ballantyne-éknál, az unokatestvéreinél
volt újévkor, lövésztudományával ugyanakkora megdöbbenést
okozott egy fácánvadászaton, mint lovaglótudományával és
bátorságával annak idején Devonban. A társaság egyik vendége
azt mesélte neki, hogy a fővadász Ballantyne-hez fordult, és az
mondta: „Az a fruska biz’ isten minden vadászt lepipál
Skóciában.”
– Hát az a Courtney lány igazán gyönyörű – mondta egy
este egy Berkeley Square-i koktélpartin Lady Diana Cooper, aki
egy korábbi korszak nagy szépségei közé tartozott, és aki még
most, negyvenes évei elején is gyönyörű volt. – De igazán azt
csodálom benne, ahogy a pénzéhez viszonyul. Az nem kérdés,
hogy rettentő sok pénze van, hiszen bármelyik nő, aki csak
ránéz, rögtön látja, hogy a ruhái kézzel varrottak és nem valami
kis varrónőcske készítette őket. Épp a minap beszéltem Hardy
Amieszel. El volt ragadtatva attól, milyen öröm öltöztetni őt.
Eddie Molyneux is imádja; ha tehetné, akár modellnek is
felvenné. Egy kicsit fiús az alkata, amit az összes divattervező
imád, mert a ruháknak sokkal szebb az esésük, ha valaki nem
olyan gömbölyded. De nem ez a csodálatra méltó benne, hanem a
szerénysége.
– Hogy érti ezt?
– Hát, nagyon fiatal, és hogy ne fogalmazzak túl élesen, látszik
rajta, hogy a gyarmatokról jött. Nem elegáns házakban nőtt fel,
jól öltözött hölgyektől körülvéve, akik tudják, mi a comme il faut.
Bizonyos értelemben részben ettől is olyan kedves. Érződik rajta
egy kis vadság. Az embernek az a benyomása, hogy a következő
pillanatban szemrebbenés nélkül el tudna indulni oroszlánt
vadászni. Vagyis az ember azt feltételezné, hogy egy kicsit
közönséges vagy túlfűtött.
– Egy kissé túl feltűnő?
– Pontosan, kedves Mr. Brown! Olyan jó magával
beszélgetni. Maga mindig pontosan megérti, hogy mire gondol az
ember.
– Igyekszem, Lady Cooper. De miben nyilvánul meg a
közönségességnek ez a hiánya?
– A hiányában! – nevetett a nő. – Úgy értem, hogy
valahányszor az ember meglátja Saffron Courtney-t, nem az jut
az eszébe, hogy közönséges, hanem az, hogy igen jólöltözött. A
cipője mindig pontosan passzol a ruhájához meg az alkalomhoz. A
retiküljei imádnivalók. Az ékszerei nagyon szépek, de
visszafogottak. Igen, ez jó szó: visszafogott. Vagy megmondta
neki valaki, vagy magától jött rá, hogy ha valaki úgy néz ki, mint
ő és olyan káprázatos jelenség, a ruhákra nincs másért szüksége,
mint pusztán a sikkes és elegáns háttér miatt.
– Nem szívesen nyilvánítok véleményt a nőkről, különösen
ami a többi nőhöz fűződő viszonyukat illeti…
– Nagyon bölcsen teszi. Erről a témáról talán a
legcsekélyebb mértékben tudnak értelmeset mondani a férfiak.
– De mégis hadd vessek fel valamit, csak feltevésként…
Lady Diana elmosolyodott:
– Hát jó, Mr. Brown, most az egyszer megengedem, mivel
ön férfi létére elég érzékeny.
– Azt gondolom, hogy Miss Courtney intelligenciáját abból is
érzékelni lehet, hogy ön is és a hölgy is, akikkel beszéltem róla,
fenntartás nélkül dicsérik. El tudnám képzelni, hogy egy ilyen
lány betoppanása Angliába, aki szépséggel és gazdagsággal is
meg van áldva, mellesleg figyelemre méltó sportoló is… Nos, egy
ilyen teremtés elvileg meglehetősen sokakban okozhat némi
rossz érzést a vele azonos neműek körében. Persze, nem önre
gondolok, Lady Cooper, önnek semmi esetre sem kell tartania a
versenytársaktól…
– Még jó, hogy ezt hozzátette…
– Más nők azonban, különösen Miss Courtney saját
nemzedékéből vagy a nála pár évvel idősebbek közül esetleg
rossz néven veszik, hogy ilyen versenytársuk akadt, ami arra
sarkallhatja őket, hogy rosszindulatú pletykákat terjesszenek
róla, vagy kritizálják a viselkedését. Ismeri az ilyesmit.
– Nem szívesen mondom, de hogyne ismerném. Lefogadom,
én is okoztam valami hasonlót, mikor annyi idős voltam, mint
Saffron Courtney.
– És mégis, miközben úgy tűnik, hogy mély benyomást
gyakorolt a társaságra az elmúlt egy vagy két évben, egyetlen
rossz szót sem hallottam róla, leszámítva talán azoknak az
anyáknak a csalódását, akiknek fiai sikertelenül ostromolták a
szívét.
– Igen – mondta elgondolkozva Lady Diana –, valóban, az
ember még a legcsekélyebb utalást sem hallotta szerelmi ügyeire
vonatkozóan, ami szokatlan egy ilyen vonzó lánynál.
– Tudja, nagyon fiatal, alig múlt tizenkilenc…
– Igen, de akkor is.
– Talán egyszerűen csak nem talál olyat, aki elég jó lenne
neki. Úgy tapasztaltam, hogy a nők – és ismét elnézést kérek a
szemtelenségemért – szeretik, ha csodálhatják, sőt fel is
nézhetnek a férfira, akit szeretnek.
– Hát, az biztos, hogy szeretünk felnézni rájuk a szó szoros
értelmében is. Én például nem bírom elviselni az olyan férfit, aki
alacsonyabb nálam, és ez bizonyára behatárolja az ő választását
is, mivel elég magasra nőtt.
– Nem hiszem, hogy odaadná a szívét vagy bármi mást
akárkinek, aki nem olyan rendkívüli, mint ő. És attól tartok, ilyen
férfit elég nehéz találni.
– Nocsak, Mr. Brown, fogalmam sem volt róla, hogy ön ilyen
érzelmes! Csak nem azt kell hinnem, hogy ön is gyöngéd
érzelmekkel viseltetik Saffron Courtney iránt!
 – Csak egy öreg ember szeretetét érezheti ki a szavaimból.
Bár rögtön hozzá kell tennem, hogy ez merő spekuláció.
Személyesen még nem is találkoztam a lánnyal.
– Hát ezen igazán sürgősen segítenünk kell!
– Igen – gondolta Mr. Brown. – Segítenem kell.

***

Saffron szülei – mert Harrietet most már igazi anyafigurának

tekintette – szeptemberig maradtak, és elkísérték, mikor először
ment Oxfordba, hogy elkezdje új egyetemista életét. Ragyogó
kora őszi nap volt, kérni sem lehetett volna szebbet ahhoz, hogy
elkezdjék a Michaelmas trimesztert, ahogy Oxfordban az őszi
tanulmányi időszakot nevezik. A felhőtlen égből leragyogó
napnak még volt némi melege, és az „alvó tornyok városa” a
legszebb arcát mutatta. Ősöreg épületek tekintettek le az
izgalommal és becsvággyal, egyszersmind szorongással és
bizonytalansággal teli ifjú gólyákra, akik számára minden
ismeretlen volt, ahogy végigmentek a kollégium zárt,
négyszögletű udvarán a lépcsőt keresve, ami felvezetett a
szobájukba, mely már diákok számtalan nemzedékét látta
érkezni és távozni.
– Irigyellek – mondta Harriet –, hogy alkalmad nyílik egy
ilyen helyre jönni, ahol a világ legragyogóbb elméivel
tanulhatsz… Ez a legcsodálatosabb lehetőség, ami bárkinek is
megadathat.
– Büszke vagyok rád – mondta Leon Saffronnak, mikor
Harriettel indulni készültek. – Évekkel ezelőtt azt mondtad, ide
akarsz jönni. Elképesztően keményen dolgoztál érte, de nem csak
úgy mondtad: fogtad és megcsináltad. Szép munka! Most aztán a
lehető legjobban ki kell használnod ezt a lehetőséget, mert azt
mondom neked, ha úgy távozol majd Oxfordból, hogy nem voltál
méltó magadhoz vagy az egyetemhez, egész hátralévő életedben
bánni fogod.
 Saffron tudta, hogy apja igazat beszél. Az első hetekben
azonban néha mégis eltöprengett azon, hogy tényleg olyan jó-e
az oxfordi oktatás, mint mondják – legalábbis a nők számára.
Úgy tűnt, hogy a női tanárokat, akik a Lady Margaret Hallban
oktattak, csak az a veszedelem érdekli, amelyet a fiú diáktársak
fékezhetetlen vágya jelent a diáklányokra. Szigorúan meg volt
szabva, hogy fiatalemberek csak délután és kora este léphetnek
a kollégiumba, és még azt is illetlennek tartották, ha az ifjú
hölgyeket férfiakkal sétálni látták, hacsak nem a biciklijüket
tolták mindketten.
Saffron értelmes lánynak tartotta magát, de ebben a
szabályban egyszerűen nem látott logikát.
– Ez azért van, hogy mindig ott legyen kettőtök között a
bicikli – magyarázta neki egy idegesnek kinéző lány az
egyetemen elfogyasztott első vacsoránál. – Legalább az határt
von közétek.
– Hmm, értem – mondta Saffron, aki életében már
számtalan utcán és egyéb helyen is sétálgatott sokféle fiúval, aki
a barátja volt, és akik közül volt, aki nyilvánvalóan odavolt érte,
de tette ezt anélkül, hogy szükségét érezte volna bármiféle
kerekes járművel megvédeni magát. Aztán, mivel látta, hogy a
másik lány nagyon komolynak és olyasvalakinek tűnik, aki fél az
ellenkező nemtől, nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: –
Azt tapasztaltam, hogy ha a férfiak egyszer meglátják, hogyan
lövök a puskával, soha többet nem zavarnak engem.
– Oh – sikoltott fel idegesen a másik lány, aki csak
dermedten ült, és pár percig az ételéhez sem bírt nyúlni, mert
képtelen volt hová tenni ezt a teljességgel ismeretlen típusú nőt,
aki mellette ült. Egy másik lány közbekottyantott:
– A nővérem Somerville-be jár. Van egy elegáns trükkje,
amit akkor használ, ha taxiba ül, és a fickó szemtelenkedni
próbál vele. Keres egy gesztenyeárust, és megkéri a taxist, hogy
álljon meg. Aztán azt mondja a fickónak: „Nagy baj lenne, ha
kérnék öntől egy kis frissen sült gesztenyét?” Persze az meg
aligha mondhat nemet. Tehát megveszi a gesztenyét, aztán
továbbmennek, és mikor legközelebb odahajol, és megpróbálja
megcsókolni, egyszerűen a szájába tol egy égetően forró
gesztenyét. És akkor mit tehet?
Saffyt elképesztette az az elképzelés, hogy a férfiak furcsa,
ellenséges lények, akiket mindenáron távol kell tartani. Ő maga
mindig élvezte a férfiak társaságát, illetve a hagyományosan
férfias elfoglaltságokat, és mindig is úgy érezte, hogy bármely
férfival felér, mint ahogy annak idején a kisfiúkkal is így volt.
Persze élvezte, ha egy fehér nyakkendős, frakkos és jóképű
szépfiúval táncolhat. Amilyen magas és viszonylag erős volt,
semmi sem volt számára jobb annál, mint egy férfi karjában
lenni, akit tetszik neki, és aki magasabb és sokkal erősebb nála.
Nem egy férfival csókolózott már, és még sokkal többen
környékezték meg. Mégsem adta azonban teljesen oda magát
egyiküknek sem.
Nem arról volt szó, hogy prűd lett volna, vagy valami
misztikus tiszteletet érzett volna a szüzessége iránt, vagy a
jövendőbelije számára tartogatta volna magát. Arról meg pláne
nem, hogy nem volt szexuális étvágya, ennyit biztosan tudott.
Egyszerűen arról volt szó, hogy tudta, nem lenne boldog, hacsak
olyan embert nem talál, aki felér vele, sőt még túl is szárnyalja.
Sohasem akarta, hogy vissza kelljen fognia magát, attól tartva,
hogy a férje nem tudná elviselni az intelligenciáját, a
függetlenségét, a pénzét vagy az összes többi áldást, amelynek
részese volt, ami persze teher is tudott lenni. Gyakran érezte
úgy, hogy óriási igazságtalanság, hogy mindaz, ami miatt neki
nehezebb férfit találnia, sokkal könnyebbé tenné számára, hogy
nőt találjon, ha férfi volna. Egy diákfiú után, ha történetesen egy
kenyai birtok jóképű, gazdag örököse lenne, az oxfordi Fő utcán
végestelen végig kígyózna a lányok sora, ő pedig vidáman
végigkóstolgatná azokat, akik megtetszenek neki.
Neki azonban más volt a helyzete. Olyan volt, mint egy
domináns nőstény oroszlán, aki csak a falka alfa-hímjével
hajlandó párosodni. Saffron egyszerűen biztos volt benne, hogy Ő
vár rá valahol. Míg azonban meg nem találja, türelmesnek kell
lennie, még akkor is, ha néha a teste minden porcikája és minden
mély és ősi ösztön azt kiáltotta: „Férfit akarok!”

***

Kedvesem, meg kellene nősülnöd – mondta Athala von

Meerbach a fiának, Gerhardnak egy délután, amikor a Schloss
Meerbach körül egy erdei ösvényen sétálgattak.
A fiú bosszúsan és idegesen reagált:
– Ne kezdje maga is, anyám! Konrad folyton azt mondja
nekem, hogy jó németként és párttagként kötelességem egy szép
árja feleséget találni és nekilátni, hogy előállítsam a jövő katonáit
és anyáit. Mindig azt mondom neki, hogy még nem találtam meg
a megfelelő árját. És ez igaz is… Tényleg nem.
– Nem vagyok meglepve, főleg, ha továbbra is olyanokkal
akarsz viszonyt kezdeni, mint az a szőke kicsike, a pék lánya.
– Janának hívják, anyám. – Gerhard meglepetésére a két
fiatal lánnyal való flörtből egyikükkel egyfajta viszony alakult ki.
Sosem volt igazán szerelmes Janába, de jó társaság volt az
ágyban is, meg azon kívül is, és egy egészen kellemes évet
töltöttek együtt. A lány mindig is tisztában volt vele, hogy hosszú
távon nincs jövője Gerharddal, ezért elhagyta és hozzáment egy
kedves, fiatal nyomozóhoz a Berlini Bűnügyi Rendőrségnél.
Gerhardnak éppenséggel nem tört össze a szíve, de hiányzott
neki a lány, és a nagy ágyat hirtelen üresnek érezte nélküle.
– Az apja egy teljesen tisztességes kereskedő volt –
folytatta. – Úgy látszik, elfelejti, hogy most egy szocialista
országban élünk. Az az elképzelés, hogy az egyik osztály
magasabb rendű a másiknál, már nem elfogadható többé.
– Politikusok jönnek és mennek, de egy régi nagy család
örökre fennmarad.
– A Reich ezer évig fog fennállni. A Führer is megmondta.
Jobb, ha a mi családunk is hozzászokik ehhez.
Athala a fiára pillantott. Nem szólt egy szót sem. Soha senki
nem szólt egy szót sem, amit esetleg a Führer vagy a kormány
kritikájának lehetett volna értelmezni. Annak az esélye, hogy
valaki esetleg meghallja és feljelenti az embert, egy özvegy
grófnő számára is túl nagy volt még itt, a saját családi kastélya
területén is. Pillantásából azonban Gerhard látta, hogy nem
szívesen hall tőle ilyen ökörséget.
– Nézze, anya – mondta lágyabb hangon –, az az igazság, hogy
egyszerűen úgy érzem, jelenleg nem tenne nekem jót, ha bárkit
is elvennék. Ott van a munkám Herr Speernél, a szabadidőm
nagy részét pedig a Luftwaffe-tartalékosi kötelességeim töltik ki.
Hogyan szánhatnék a feleségemre annyi időt, amennyit kellene?
Hogy ismerhetné meg valaha is az igazi énemet?
Gerhard most állt a legközelebb ahhoz, hogy kimondja az
igazságot, vagyis azt, hogy hazugságban él. Az a nő, aki abban a
hitben lépne vele házasságra, hogy akit szeret, valóban az, akit
maga előtt lát – az a pártkitűzős ember, akinek a munkája az,
hogy a Führer új Berlinjét tervezze, és odaadóan szolgál az ország
fegyveres erőinél –, ehhez a hazugsághoz menne hozzá. Ez
egyszerűen senkivel szemben sem lenne tisztességes. Sohasem
kérné meg egy nő kezét úgy, hogy közben az egész kapcsolat egy
gigantikus méretű becsapásra lenne alapozva.
Athala megállt, megfogta a kezét, és felnézett a szemébe:
– Értem, kedvesem. De te jó ember vagy, kedves, nagylelkű
ember. Ez az igazi éned, és minden nő örülne neki, ha egy ilyen
férje lenne. Isten nyugosztalja apádat, de ő egyáltalán nem ilyen
volt.
– Talán. De volt hatalma, energiája és teljesen magabiztos
volt mindabban, amit csinált. Az ember nagyon sokat elérhet, ha
nem törődik túlzottan mások érzelmeivel.
– Lehet… Te azonban nem ilyen ember vagy, és én ennek
örülök. Most pedig hallgass ide, szerveztem egy vacsorát
szombat estére. Semmi különös, csupán egy tucat vendég lesz
jelen. Meghívtam von Schöndorfékat. Van egy nagyon csinos
lányuk, Francesca. Ha belegondolok, biztos, hogy találkoztatok
már…
Gerhard felnevetett:
– Te jó isten! Anyám, hát persze hogy jól emlékszem
Chessire. De ő még csak egy kislány. Nem házasíthatsz össze egy
kisgyerekkel!
– Kislány volt. De már nem az, mint ahogy te sem vagy már
félénk iskolás fiú vagy pattanásokkal borított kamasz.
Tizenkilenc éves, azt hiszem, és elég művelt a korához képest.
Von Schöndorfék Angliába küldték taníttatni. Meglehetősen sok
okos embert ismert meg ott. Talán meg leszel lepve.
Gerhard felsóhajtott:
– Hát jó. Ültesse mellém Chessit a vacsoránál! Megígérem,
hogy kedves leszek vele, de azt egyáltalán nem ígérem meg,
hogy letérdelek elé, és feleségül is veszem.
– Jó, csak találkozz vele! Sosem lehet tudni, talán kiderül, hogy
jobban tetszik, mint ahogy várnád.

***

– Muszáj elmennem Meerbachékhoz vacsorára? – kérdezte

Chessi von Schöndorf. – Konrad egy vadállat, szegény felesége
meg csak ott ül terhesen, és olyan megalázottnak látszik.
Az ágyában ült, ölében a reggelizőtálcájával. Az anyja az ágy
végén kucorgott, és néha átnyúlt, hogy elcsenjen egyet a
szőlőből, amely egy kis tálkában volt a tálcán.
– Van egy másik fiú is… – felelte von Schöndorf grófné, és
hagyta, hogy a szavak ott lebegjenek a levegőben, csak aztán
tette hozzá – …akinek nincs felesége.
– Ha csak egy kicsit is hasonlít a bátyjára, csak két dologról
akar majd beszélni: hogy a Meerbach motorok minden más
motornál jobbak a világon és hogy a Führer minden más
vezetőnél jobb a világon.
 – Pszt! – sziszegte az anyja. – Mikor tanulod meg végre,
hogy most nem Angliában vagy? Nem mondhatsz ki mindent,
ami az eszedbe jut.
– Jól van, bocsánat… De a szobámban vagyunk. Itt senki
sem hallgatózik.
– Honnan tudod? Egyébként, csak hogy tudd, tulajdonképp
találkoztál Gerharddal kislány korodban.
– Nem emlékszem rá.
– Nem érdekes, a lényeg az, hogy egyáltalán nem unalmas
alak. Építészként dolgozik, szabadidejében pedig a Luftwaffe
vadászpilótája.
Az anyja Chessi arckifejezéséből látta, hogy talán változik a
hozzáállása. Úgy határozott tehát, hogy kihasználja ezt az előnyt,
amíg lehet: – Tehát nem csupán kreatív, hanem csinos és bátor
is.
– Jóképű?
– Ah – mondta a grófné. – Ezt majd neked magadnak kell
eldöntened.
Chessi eltöprengett egy pillanatra.
– Talán felvehetném a Norman Hartnell-ruhát… Tudod,
amit Saffytől kaptam.
– Még mindig zavar, hogy annyi pénzt adott ki érte. Nem
kellett volna engedned neki. Nem rendes…
– De ő akarta, Mutti! Azt mondta, ezzel hálálja meg, hogy
olyan sokszor volt nálunk. Végül is szép ruha…
– Igen, és te elragadóan nézel ki benne. Egyetlen férfi sem
tud ellenállni neked.
– Persze hogy nem! – Chessi elmosolyodott. – De ha az egy
Meerbach, még ha olyan Meerbach is, aki pilóta és építész, és
remek tudós, és a jó ég tudja még mi minden, én biztos, hogy
ellenállok majd neki.

***
 Azon a szombat estén Athala von Meerbach magához intette
a kisebbik fiát, és így szólt:
– Gerhard, kérlek, ismerd meg von Schöndorf grófot és
grófnét.
– Nagyon örvendek – mondta Gerhard. – Milyen kedves,
hogy eljöttek! Nagyon szép emlékeim vannak abból az időből,
mikor kisfiú koromban önöknél jártam.
– Ez pedig a lányuk, Francesca…
Gerhard rápillantott a lányra, akit házassági csalétekként
ajánlottak fel neki, és nem akart hinni a szemének. A rövid
copfba fogott hajú, szeplős orrú kis vakarcsból egy észbontó,
szőke istennő lett, aki Janához viszonyítva olyan volt, mint
Botticelli Vénusza egy képregény alakjához képest. Mindig azt
gondolta, hogy Schöndorfék szegények, mint a templom egere,
de a lány ruhája akár egy hollywoodi sztáré is lehetett volna:
nagyon halvány rózsaszín, vállatlan, szatén estélyi ruha volt,
amely eltakarta a lány gömbölyű mellét – Gerhardnak tudatosan
igyekeznie kellett, hogy ne azt bámulja –, a ruha fűzőként fogta
össze karcsú derekát, alatta pedig csillogó vízesésként omlott a
padlóra.
Mein Gott! – gondolta magában Gerhard. Aztán visszanyerte
a józan eszét, megfogta és megcsókolta Francesca kezét,
mondván:
– Igazán boldog vagyok, hogy találkozunk, Komtesse. Tudja,
mikor anyám mondta nekem, hogy ön is eljön ma este, azt
mondtam: „De hát ő csak egy kislány!”
Von Schöndorfék udvariasan nevettek, Gerhard pedig így
folytatta:
– Anyám azonban azt mondta: „Ostoba fiú! Francesca már
felnőtt, és nagyon csinos.”
Francesca ezen mintha zavarba jött volna, szülei azonban
gyengéd büszkeséggel pillantottak rá.
– Anyám, ön teljességgel tévedett – mondta Gerhard, és
hangjának keménysége, pontosan úgy, ahogy akarta, egy
pillanatra megriasztotta a többieket. Várt egy pillanatot, aztán
mielőtt még bárki ellentmondhatott volna, azt mondta: –
Francesca nem csupán csinos. Egyszerűen lélegzetelállítóan
gyönyörű!

***

Francesca szorosan megragadta édesanyja karját. Talán

olybá tűnhetett, mintha csak egy bizonytalan mozdulat lett
volna: egy lány képes meghökkenni egy férfi bókjától. Valójában
azonban muszáj volt megkapaszkodnia. Francesca attól tartott,
hogy ha nem kapaszkodik bele valamibe azonnal, egyszerűen
összecsuklik a lába.
Már akkor is figyelte Gerhardot, mikor az anyja odaintette a
fogadószoba másik oldaláról, ahol a vendégek azért gyűltek
össze, hogy vacsora előtt igyanak valamit. Egy nővel
beszélgetett, aki jó néhány évvel idősebbnek tűnt nála. Fehér
nyakkendőt és frakkot viselt, de attól, ahogy állt, egyik kezét
zsebre téve, testsúlyát jobb csípőjére helyezve, bal lábát pedig
kissé oldalra nyújtva, a formális estélyi öltözéke olyan lazának
látszott, mintha csak egy kényelmes régi kabátban és bő
pantallóban szaladt volna le vacsorázni. Rámosolygott az anyjára,
udvariasan elbúcsúzott a nőtől, és miközben átsétált a szobán,
néhány másik vendégnek is köszönve útközben, a nő, akivel
eddig beszélgetett, követte a tekintetével, mintha nem tudná
róla levenni a szemét.
Nem csodálom – gondolta Chessi. Gerhard von Meerbach volt
a legjóképűbb férfi, akivel valaha találkozott, és ahogy odaért
hozzá és a szüleihez, a lány rájött, hogy a nagyon különböző
tulajdonságok kombinációja teszi olyan rendkívül vonzóvá.
Hűvös magabiztossággal mozgott, mint egy bátor pilóta, magas
és vékony alakjával, fél szemébe hulló sötétszőke hajával.
Chessinek úgy kellett visszafognia magát, hogy ne nyúljon oda és
ne söpörje félre. Szeme és szája azonban, ha az ember elég közel
volt hozzá ahhoz, hogy megszemlélje őket – és ó, mennyire
megszemlélte őket a lány! –, valami érzékenységet és
figyelmességet sugároztak, ami meghazudtolta azt az első
benyomást, hogy „kit érdekel”. Ez egy látó és érző ember volt.
És, döbbent rá Chessi, sebzett ember is! Fájdalom volt benne.
Nem tudta pontosan megmondani, honnan tudja ezt, de biztos
volt benne. És hirtelen nem vágyott semmi másra a világon, mint
hogy lehetősége legyen elmulasztani ezt a fájdalmat.
A távolban gongütést hallott.
– Ah! – mondta Gerhard. – Ideje bemenni a vacsorára.
Francesca, megtisztel azzal, hogy velem jön be a terembe?
Odatartotta a karját, a lány pedig elfogadta. Számtalan csodáló
pillantástól kisérve vonultak be az ebédlőbe, mert olyan
gyönyörű pár voltak. Mögöttük pedig összenéztek az édesanyák,
és titkon egymásra mosolyogtak, mintha azt mondanák:
„Küldetés teljesítve!”

***

Mr. Brownnak nagyon kevés közeli barátja volt, ha volt

egyáltalán: nem engedte meg magának azt a luxust, hogy
valakivel kölcsönösen feltárják egymás előtt valódi énjüket, ami
az igaz barátság alapja. De az a rengeteg ember, aki az ismerősei
közé számította magát, meglepődött volna, ha megtudja, hogy ez
a csendes úriember, akinek a modora olyan visszafogott volt, aki
olyan kevéssé hajlott a hivalkodó mozdulatokra vagy a nagy
belépőkre, aki minden szempontból végtelenül színpadiatlannak
bizonyult, valójában úgy gondolt magára, mint egy remek
impresszárióra. Végül is az volt a foglalkozása, hogy észrevegye,
felfedje, kiművelje, majd kiaknázza a tehetséget. Okos fiatalok
után kutatva járta az országot: a legokosabbak, legkitartóbbak és
legcsinosabbak után szimatolt, vagy épp olyanok után, akik
olyanok, mint ő: kiválóak abban, hogy beleolvadjanak a háttérbe.
Megjegyezte, hogyan vélekednek róluk mások, kifürkészte
jellemüket és véleményüket, aztán felvételiztette őket, pont úgy,
ahogy egy producer tenné Hollywoodban vagy a Broadwayn,
hogy lássa, jók lennének-e arra a szerepre, amire szánja őket.
A különbség azonban Mr. Brown meg a többi tehetségkutató
között az volt, hogy célpontjai a folyamat legutolsó lépéséig nem
voltak tisztában azzal, hogy érdeklődik irántuk, és ha úgy
döntöttek, hogy bezupálnak, teljes titokban fogják alakítani a
szerepüket. Eva Barry, ez az okos, különösen gyönyörű lány, aki
egy szerény northumbriai otthonból származott, Mr. Brown
egyik felfedezettje volt, aki őt is meg a hazáját is különös
odaadással, önfeláldozással és bátorsággal szolgálta. Most,
negyedszázaddal az után, hogy a nő dolgozni kezdett neki, Mr.
Brown egy Oxfordba tartó vonaton ült, hogy megnézze, vajon
Eva lánya hasonlóképp hasznosnak bizonyulhat-e.
Azzal teljesen tisztában volt, hogy Saffron Courtney-ról
nagyon kevéssé feltehető, hogy hajlandó az erényét feláldozni a
hazájáért, ahogy az anyja tette. Eva koldusszegény volt,
kétségbeesett, és eléggé hajtotta a bosszúvágy ahhoz, hogy kész
legyen arra, hogy Otto von Meerbach gróf cafkája legyen – azé
az emberé, aki tönkretette az apját –, ha ezzel segíthet
Meerbachot is tönkretenni. Annak alapján, amit Brown
Saffronról megtudott, az ő helyzete egészen más volt.
Gazdagsággal és értelemmel egyaránt meg volt áldva. Anyja
halála tragikus fordulata volt a sorsnak, amelyért senki
emberfiát nem lehetett hibáztatni. Apja élt és virult, és
Saffronnal való kapcsolata sok szempontból fiatal életének
alapköve volt.
Ez azonban nem azt jelentette, hogy ne lehetne egy napon
majd hasznát venni, és ez a nap valószínűleg inkább hónapok,
mint évek múlva jön el. Hitler ismét kihívta maga ellen Európát,
hogy állítsák meg őt, ha tudják, mert kijelentette: el van tökélve,
hogy csapataival bevonul Csehszlovákiába. És ismét megúszta
ezt az arcátlanságot is. Neville Chamberlain, aki egy évvel
korábban vette át a miniszterelnökséget Balfourtól, elment
Münchenbe, hogy találkozzon a francia elnökkel, Édouard
Daladier-vel, Hitlerrel és a haverjával, Mussolinivel, az olasz
diktátorral. Chamberlain és Daladier feláldozta a csehek
szabadságát abban a reményben, hogy megőrizhetik azt, amit
Chamberlain úgy hívott, hogy „tisztességes béke”, „korunk
békéje”.
Chamberlain politikai ellenlábasa, Winston Churchill, így
vágott vissza: „Önnek a szégyen és a háború között kellett
választania. Ön a szégyent választotta, és cserébe megkapja a
háborút is.”
Az emberek azonban egyszerűen hálásak voltak a remény
minden morzsájáért, hogy elkerülhető a háború. Ahogy egy
filmhíradóban mondták, amely Chamberlain kocsiját mutatta,
amint éljenző és integető német állampolgárokkal szegélyezett
utakon halad végig: „Ne mondja senki, hogy túl nagy árat
fizettünk a világ békéjéért, míg bele nem nézett a saját lelkébe,
és azt nem találta, hogy hajlandó megkockáztatni a háborút és
kockára tenni a hozzá legközelebb álló szerettei életét. Míg meg
nem próbálta kiszámítani, hogy mekkora árat kellett volna
fizetni, mennyi halállal és pusztítással járt volna a háború.”
Nincs itt szó „esetleg’’-ről – gondolta akkor Mr. Brown,
miközben ő is egy filmhíradót nézett épp, mivel időnként
szeretett elmenni a helyi moziba. Háború lesz. Az egyetlen
kérdés az, hogy mikor.
Ezzel a gondolattal a fejében – és mivel azzal az örök igazsággal
is tisztában volt, hogy minden háborút az öregek kezdenek, de a
fiatalok vívnak meg – friss vért keresett, amire a szolgálatának
szüksége van, ha majd elkezdődnek az atrocitások. És azok
alapján, amiket hallott róla, Saffron Courtney lehet éppen az, akit
keres.

***

Mikor az Oxfordi Egyetem közgazdasági tanszékéről

kiözönlött a gólyák serege, egy kis csoport megállt egy sor
kerékpár mellett, amelyek odakint a falnak voltak támasztva.
Egy fiatalember odakiáltott az egyiknek a csekély számú nő
közül, akik a „Marshall és Pigou neoklasszicista paradigmájá”-ról
szóló előadásról jöttek kifelé:
– Hahó, Courtney! Ott leszel a könyvtárban ma délután?
Saffron megállt, és barátjára, Quentin Ederyre mosolygott.
Bár Bertie Wooster hangját és szokásait vette magára, Edery
igazából szörnyen intelligens fiú volt, aki szerény családból
származott Közép-Anglia Dudley nevű városkájából, de elit
gimnáziumot végzett. Ösztöndíjat nyert a New College-ba, és
nem is titkolta azon törekvését, hogy egyszer ő lesz a
munkáspárti kormány pénzügyminisztere, más néven
kincstárnoka.
– Sajnos, nem tudok – felelte Saffron. – Manners az
esszémről akar beszélni velem. Azt ajánlotta, hogy tea és
aprósütemény mellett beszéljük meg.
– Hmmm…, gyanúsan hangzik. Jobb lesz vigyáznod! Ha egy
férfi egy lányt meleg, vajas süteménnyel kínál, az biztosan annak
az előjátéka, hogy megkörnyékezze.
Saffron felnevetett:
– Nem nagyon hiszem, hogy Manners meg fog környékezni.
Egyáltalán nem hiszem, hogy én lennék az esete.
– Jogos. Nem szoknyavadász típus. Ez esetben viszont azt
hiszem, egy utolsó kétségbeesett kísérletet fog tenni arra, hogy
kirángasson téged abból az abszurd, idejétmúlt elképzelésedből,
hogy a jövő a kapitalizmusé. Biztos megpróbál az igazságos
szocialista társadalom útjára terelni.
– Azt hiszem, ez közelebb állhat az igazsághoz. Az
esszémben vitatkoztam Keynesszel, és azt vetettem fel, hogy
hatékonyabban lehetne elősegíteni a gazdasági fejlődést, ha a
kormányok, ahelyett hogy forrásaikat államilag finanszírozott,
nem hatékony dolgokra költenék, inkább megkönnyítenék a
magánvállalkozások számára a hitelfelvételt.
 – Istenem, Courtney, ilyenkor mindig rájövök, hogy a szép
homlokzat mögött egy rablólovag rejtőzik, aki még mélyebbre,
egyenest a porba akarja süllyeszteni a szegényeket!
– Te meg Quentin olyan szeretnél lenni, mint egy szovjet
komisszár, aki majd megmondja a népnek, hogy mi a jó neki. De
mivel én a saját szememmel láttam, hogyan lehet
munkahelyeket megtartani és fizetéseket emelni, ha alapvetően
jól működő vállalatokat meg lehet menteni a csődtől a gazdasági
összeomlás idején, pusztán azzal az egyszerű eszközzel, hogy
hitelhez juttatják őket, és ilyen módon folytathatják a
tevékenységüket, amíg újra fel nem virágoznak a saját erejükből;
szóval azt hiszem, a szegényeknek jobb lenne az én
rendszeremben.
– Sok szerencsét, hogy sikerüljön meggyőzni Mannerst is
erről! Annyira odavan John Maynard Keynesért, hogy még a
lába nyomát is megcsókolná. Hát, mennem kell…
Saffron nézte, ahogy a barátja elteker az úton, és azon
gondolkozott, milyen furcsa, hogy az ember annyira tud szeretni
valakit, akivel alapvető dolgokban nem tud egyetérteni. Quentin
Edery egy teljes mértékben új társadalmat akart építeni, olyat,
amelyben az olyan emberek, mint Saffron, többé nem élveznék a
gazdagságukból eredő javaikat és kiváltságaikat, és hétköznapi
férfiak meg nők, mint azok, akik között ő felnőtt, méltányos részt
kapnának abból a jólétből, amelynek a létrehozásán ők dolgoztak.
Saffron alapjában véve aligha vitathatta volna ezt a felvetést,
egyáltalán nem állíthatta, hogy a nem méltányos részesedésben
hisz. Lélekben azonban afrikai volt, és hozzá volt szokva egy
olyan világhoz, ahol ragadozók és zsákmányok vannak, az élet
pedig a fennmaradásért folytatott állandó küzdelem, és mindig a
legerősebb jön ki ebből jól. Így hát bármennyire tetszett is neki
az az elképzelés, hogy mindenki békében él és mindent
egyenlően oszt meg, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ez
valaha a gyakorlatban is működhet. Az ő ideálja ezért az emberi
természetet vette alapul, és elfogadta, hogy az ember versengő,
de ugyanakkor könnyen hibázó lény, és a lehető legjobbat hozza
ki abból, ami néha egyértelműen rossz üzletnek indult. Ezt az
okfejtést forgatta a fejében, és azon gondolkozott, hogyan tudná
meggyőzni dr. Jeremy Mannerst, a zseniális tanárt, aki a
gazdaságtanóráját tartotta, miközben a New College Lane-ről a
kollégium épületébe lépett, és elment a portásfülke mellett, majd
be az elülső négyszögű udvarra. Éppen alkonyat szállt a városra,
az egyetemi kápolna lámpái már égtek, és úgy világították meg a
középkori ólomüveg ablakokat, mintha egy sor élénk színű
lampion lennének. Eközben Saffron az ösvényt követve
megkerülte a tojásdad alakú füves terecskét az udvar közepén,
míg annak távolabbi végében egy boltívhez nem ért. Átment
alatta, és bejutott a kertes udvarra, melyet azért hívtak így,
mert egyik oldalról nyitott volt, és egy parkra nézett, mely
Oxford egyik büszkesége volt. Ha nyári délután lett volna, dr.
Manners ablakából egy széles fűvel borított domboldalra lehetett
volna rálátni, amelyen az elülső udvarral ellentétben a
diákoknak, mint amilyen Saffron is volt, szabad volt sétálniuk. A
kert egyik sarkában egy kis fákkal borított domb, mögötte pedig
körös-körül az ősi városfal látszott. A fal mentén gyönyörű,
növényekkel teli virágágyások voltak, amelyek ragyogó
színekben pompáztak, amikor a virágok meg a cserjék
bimbózásnak indultak.
Ez azonban nem a virágzás ideje volt. Ez a hűvös, nyirkos
délutánok ideje volt, és Saffron nem más miatt, mint a meleg tűz,
a csészében gőzölgő tea és igen, a frissen pirított teasütemény
reményében szaladt gyorsabban végig az ösvényen, majd fel a
lépcsőn.
Bekopogott a nehéz tölgyfaajtón, és hallotta, hogy a tutora azt
kiáltja:
– Jöjjön!
Egy könyvespolcokkal szegélyezett, hatalmas szobába
lépett, melynek minden lehetséges vízszintes felületén további
nyitott és csukott könyvek, válogatott újságok és tudományos
dolgozatok hevertek részben a diákok kézírásával, részben
géppel írva. Ezek Manners kéziratai voltak. A papírkupac között
itt-ott egy fénykép is felbukkant, amin Manners volt látható, hol
barátai, hol pedig olyan politikusok társaságában, akik
gazdaságpolitikai kérdésekben kértek tőle tanácsot.
Maga Manners magas, negyvenes évei elején járó és
meglehetősen nagydarab ember volt, rendetlenül kócos vörös
hajjal, amely a halántékán már kezdett szürkébe fordulni. Bő
tweednadrágot és ír rombuszmintás kötött pulóvert viselt, amely
alatt épp csak kikandikált az inge meg a nyakkendője.
– Ah, Saffron, örülök, hogy csatlakozik hozzánk! – mondta
Manners, Saffron pedig csak akkor vette észre, hogy egy másik
ember is tartózkodik a szobában, aki olyan csendben ült a
Manners által a tűz közelébe helyezett karosszékek egyikében,
hogy majdnem olyan volt, mintha ott se lenne. Alacsony, vékony
emberke volt, remekbe szabott szénszürke öltönyt, keményített
gallérú fehér inget és egyszerű sötétkék nyakkendőt viselt.
Ezüstös hajából és ráncos arcából ítélve jól benne járt már a
korban. A lány azonban hirtelen rádöbbent, hogy még mindig
nagyon is élénk szemével hűvös, de kendőzetlen nyíltsággal
nyugtalanítóan mustrálja őt.
A férfi most felállt, és egy intéssel elhárította Manners
ajánlkozását, hogy segít neki, mikor előbújt a mély karosszék
öleléséből.
– Saffron, hadd mutassam be Mr. Brownt! Régi barátom, és
hadd tegyem hozzá, igazi éminence grise a Whitehallon. Ismer
mindenkit, aki a kormányban számít vagy számított az elmúlt,
mondjuk, ötven évben. Ugye, Brown?
Mr. Brown alig észrevehető halvány félmosolyt engedett
meg, és egy picit felvonta a vállát.
– Hát azt nem tudom, Manners, de az igaz, hogy már elég
régóta vagyok ott.
Saffronra pillantott.
– Örülök, hogy megismertem, kedvesem – mondta,
miközben kezet rázott vele.
– Üljön le, Saffron, kérem – szólt Manners. – Hozhatok egy
csésze teát? Süteményt?
Saffron mindkettőre igennel felelt, majd Mr. Brown
megszólalt:
– Attól tartok, bocsánatkéréssel tartozom önnek, Miss
Courtney. Mannersnek jó oka volt arra, hogy idehívja önt. De
hadd nyugtassam meg, semmi probléma nincs a dolgozatával!
– Jól felépített munkának találtam, érdekesen használja fel
személyes tapasztalatait. Az ember ritkán taníthat olyan diákot,
aki állításait azzal tudja alátámasztani, hogy leírja, hogyan
menekült meg a csődtől saját családjának a vállalkozása. Igazán
meghökkentő – mondta Manners. – Persze egyetlen szavával
sem értettem egyet az első kezdőbetűtől az utolsó mondatvégi
pontig. Ennek ellenére csillagos négyes, szép munka!
– Akkor mit keresek én itt? – mondta Saffron, aztán egyik
férfiról a másikra pillantott.
– Mr. Brown személyesen kérte tőlem, hogy találkozhasson
önnel – mondta Manners.
– Illetlenség volna megkérdeznem, hogy miért?
Mr. Brown ismét megeresztett egy alig észrevehető
mosolyt.
– Természetesen nem, Miss Courtney. Az az igazság, hogy
őfelsége kormányának mindig szüksége van az ország legokosabb
és legjobb fiataljaira. Ezért az én egyik feladatom az, hogy
felkutassam azokat, akik a legígéretesebbnek tűnnek. Önt pedig,
bár talán nem tud erről sokat, így emlegetik az idősebbek.
– Valóban? – kérdezte Saffron kissé meghökkenve.
– Igen, mindenféle történetet hallottam már magáról, attól
kezdve, hogy milyen ügyesen vadászik, odáig, hogy milyen jó
ízléssel öltözködik. Manners pedig épp az imént itt a tanulmányi
eredményeit dicsérte. Mellesleg hozzátehetem, hogy vetettem
egy pillantást a dolgozatára. Remélem, nem bánja. Egyetértek
Mannersszel abban, hogy jól megírt munka, viszont önnel is
abban, hogy a sikeres gazdaságot elsősorban a piac és nem az
állam mozgatja.
– Na, de hogy mondhat ilyet egy kormányközeli ember? –
kérdezte Manners.
– Pontosan azért, mert ismeri a többi embert a
kormányban, és ahogy mondani szokták, még egy lyukas garast
sem bízna rájuk.
Saffron a tőle telhető legjobban igyekezett elnyomni egy
kacajt Manners rémült arckifejezése láttán, majd így szólt:
– Köszönöm, Mr. Brown!
– Nincs mit, kedvesem. Oh…, van még valami, amit
elfelejtettem megemlíteni. Attól tartok, öregszem.
– Mi az?
– Csupán annyi, hogy volt még egy okom, amiért éppen önnel
akartam találkozni. Tudja, régen ismertem az édesanyját. Sőt,
elég jól ismertem, mikor először felkerült a városba.

***

Jó kislány! – gondolta Brown. – Pontosan tudtad, miről

beszélek, és bár teljesen váratlanul ért, de egy szempillantás
alatt magadhoz tértél!
Mannersre pillantott, és rájött, hogy az nem vett észre
semmi rendkívülit a nyilvánvaló meglepetésen kívül, hogy nem
várt kapcsolat van két ember között, akik korábban sohasem
találkoztak.
– Te jó ég, Brown, nekem ezt nem említette! – szólt
Manners. – Nem vesződtem volna ilyen titokzatos dolgokkal, ha
tudom, hogy ön régi családi barát.
– Nem mennék ennyire messzire – mondta Mr. Brown. –
De igen, ismertem Eva Barryt, ahogy nevezték, mielőtt Saffron
apjának a felesége lett. És ő is figyelemre méltó ifjú hölgy volt.
Katonai érdemrendet kapott, tudja, Manners, a kelet-afrikai
hadjáratban tanúsított bátorságáért. A hadügyminisztériumnak
voltak kételyei, amilyen karót nyelt alakok ott voltak, Delamere
azonban határozottan ragaszkodott hozzá, és azt mondta, hogy
ugyanannyi vér van a pucájában, mint a parancsnoksága alá
tartozó bármely férfinak. Ez persze néhány évvel az után
történt, hogy én megismertem.
Mr. Brown Mannershez intézte ugyan a szavait, figyelmét
azonban teljes mértékben Saffronra fordította. Látni akarta,
hogyan reagál, most, hogy teljesen világossá tette, hogy kém
korából ismerte Evát. Saffron pedig nyilván tudott erről az
időszakról, mert semmi olyan kérdést nem tett föl, amelyet egy
lány – különösen, ha ilyen korán vesztette el az anyját –
általában feltenne valakinek, aki hajdan ismerte az anyját.
Ha majd már kiképeztünk téged, tudni fogod, hogy ne kövess
el ilyen hibákat – gondolta Mr. Brown. Ez azonban csak
hajszálnyi részlet volt. A lány minden ízében az anyja lánya volt.
Nem csak ugyanannyira szép volt, sőt, talán még szebb is, ha ez
lehetséges, de ugyanolyan acélkemény bensővel is rendelkezett,
mint Eva annak idején. Mr. Brown meglátta ezt a sötétkék
szemében, amely hűvös és engesztelhetetlen haraggal nézett rá,
noha a szájával édesen mosolygott. Világos volt, hogy Saffron az
egész történetet ismeri, és természetesen, no meg igen helyesen
arra a következtetésre jutott, hogy Mr. Brown a felelős azért,
amit édesanyja tenni kényszerült.
Brown hagyta, hogy Manners elcsevegjen még egy darabig,
és olyanokat kérdezzen, hogy kinek töltsön még teát, meg ki kér
még egy süteményt a tányérjára. – „Még egy kis vajat?
Eperlekvárt?” – majd azt kérdezte Saffrontól:
– Jól gondolom azt, hogy az elmúlt néhány év folyamán ön
többször is járt Németországban?
– Igen. Az iskolában egy német lány, Francesca von
Schöndorf volt a legjobb barátnőm.
– Milyennek találta azt az országot?
Saffron egy pillanatra elhallgatott, majd így szólt:
– Hát, ugyanaz volt az érzésem Németországgal
kapcsolatban, mint dr. Mannersnek az esszémmel kapcsolatban.
Azt gondoltam, hogy ez egy gyönyörű ország, a kultúrája – tudja,
az építészet, a zene, az irodalom, meg minden – fölséges, és
mindenki, akivel csak szót váltottam, elragadó volt. A
nácizmusnak azonban egyetlen szavával sem értettem egyet, az
első kezdőbetűtől az utolsó mondatvégi pontig.
Manners felnevetett, és tapsolni kezdett:
– Na, ez ötöst érdemel!
– Miért mondja ezt? – kérdezte Brown.
– Mert gyűlöletes… Úgy értem, szó szerint tele van
gyűlölettel. Riasztó, ahogy a zsidókat lealacsonyítják. És van
benne valami mindent eluraló erőszak: az a rengeteg nagy, vörös
horogkeresztes zászló, meg ahogy az emberek fontoskodva
mászkálnak a díszes egyenruháikban, mint a kis bádogistenek.
Valahányszor oda mentem, egyre rosszabb lett a helyzet.
– Azt gondolja, hogy a németek háborút akarnak?
– Nem. Abban teljesen biztos vagyok, hogy egy átlagos
német retteg egy újabb háborútól. Az ember csak akkor jön rá,
ha ott van, hogy mennyivel több embert vesztettek a Nagy
Háborúban, mint mi, angolok. De nem az a kérdés, hogy ők mit
szeretnének, ugye? Hanem az, hogy mit ad nekik Hitler.
– Ah, igen, der Führer… Mondja, milyen véleménnyel voltak
róla a vendéglátói? Felteszem, egy olyan névvel, hogy „von
Schöndorf’ nagyon is… úgymond, felsőosztálybeliek voltak.
– Igen, azok voltak. Ami meg azt illeti, hogy mit gondoltak
Hitlerről… – Saffron visszagondolt, és megpróbálta részrehajlás
nélkül leírni, hogyan látják Chessi szülei a vezérüket. – Azt
hiszem, úgy érzik magukat, mint ennek az országnak a népe
érezné, ha eltűnne a királyi család, és helyettük egyszeriben egy
szörnyű, kis bajuszos közlegény kiáltaná ki magát az ország első
számú vezetőjének. Meg lennének rettenve. Hihetetlennek
tartanák. És megtennének minden tőlük telhetőt, hogy úgy
folytassák az életüket, mintha a világon se volna.
– Az angol felsőosztályból jó néhányan meglehetősen
szimpatizálnak, sőt, túlságosan is szimpatizálnak Herr Hitlerrel –
jegyezte meg Brown.
– De csak mint Németország kormányzójával. Azt nem
nagyon szeretnék, ha felettük uralkodna.
Mr. Brown meglepődött, milyen magabiztosan és egyenesen
fejezi ki Saffron a véleményét. Egy okos, fiatal oxfordi diákfiútól
elvárta volna ezt, bár talán nem olyasvalakitől, aki még csak
gólya. De még a legokosabb kékharisnya is, aki magában nagyon
markáns véleményt alakít ki, hajlana rá, hogy korlátok közé
szorítsa magát a nőies viselkedés szabályai által. Nem arról volt
szó, hogy a Courtney lány erőszakos vagy lehengerlő lett volna. A
férfi egyértelmű kérdéseket tett fel neki. Ezekre a lány
egyértelmű válaszokat adott. Inkább arról volt szó, hogy fel sem
merült benne, hogy viselkedhetne másképp is.
Édesanyádban ez soha nem volt meg – gondolta Brown. –
Ugyanolyan szép volt, mint te, ugyanolyan bátor és
ugyanolyan okos. De nem volt meg a belső hit önmagában.
Eleinte legalábbis nem. Ez, kedvesem, a te nagy előnyöd.
Az órájára pillantott.
– Te jó ég, már ennyi az idő? Igazán indulnom kell.
Manners, nagyon köszönöm a vendéglátást, amely ugyanolyan
bőkezű volt, mint mindig.
– Örömömre szolgál, uram.
– És Miss Courtney, rettenetesen élveztem a beszélgetést.
Azt hiszem, ön figyelemre méltó ifjú hölgy, és nagyon szívesen
beszélgetnék még önnel. Például, ha esetleg ismét
Németországba utazik, nagyon szívesen hallanám a
megfigyeléseit.
– Ez igen hízelgő – mondta Saffron illendő mosollyal. –
Szívesen szolgálok ilyenekkel, bár biztos vagyok benne, hogy ön
már most sokkal többet tud arról a helyről, mint én valaha is
fogok.
– Ó, lehet, de a friss szemnél semmi sem jobb… Nos hát
mennem kell. Ne foglalkozzon velem, Manners, kitalálok egyedül.
 Azzal Mr. Brown kiment a falépcsőre, és míg lefelé tartott a
földszintre, azt gondolta magában:
Miss Courtney, tudni fogjuk, hogyan használjuk. Ó, igen, egy
nap bizonyára hasznát vesszük majd.

***

A trimeszter vége előtt nem sokkal, amikor már

karácsonyra csomagolt Saffron, levelet kapott Chessi von
Schöndorftól. A levél a szokásos csevegő stílusban íródott, tele
volt a családjáról szóló hírekkel meg kérdésekkel, hogy milyen
élete van Saffronnak Oxfordban. Chessi nagy híre az volt, hogy
meghívták, tartson néhány barátjával, akik két hétre St.
Moritzba készültek, közvetlenül karácsony után. „Persze síelni is
jó lesz, bár tudom, hogy ez számodra nem érdekes” – írta, mire
Saffron elmosolyodott, mert az elmúlt három évben, amikor
többször meglátogatta Chessit meg a családját, akiknek sílécre
rakták minden tagját, amint járni tudtak, a tréfálkozás visszatérő
tárgya volt, hogy Saffy sohasem tett szert valami nagy
ügyességre a havon. Ez mindkettőjüket megdöbbentette, mert
korábban még egyetlen sportág sem akadt, amelyhez Saffron ne
úgy közelített volna, mint egy született őstehetség, de
valamilyen – mindketten úgy vélték, afrikai neveltetésével
kapcsolatos – oknál fogva nem volt több egy jó síelőnél, bár elég
bátor volt ahhoz, hogy bármilyen lejtőnek nekivágjon. Chessi
odavolt a boldogságtól, mikor rájött, hogy van legalább egy dolog,
amiben felülmúlja máskülönben zseniális barátnőjét, Saffron
pedig szándékosan úgy határozott, hogy félreteszi vadul
versengő természetét, hiszen úgy látta, nagyon is méltányos,
hogy egyszer Chessi is megfürödjön a siker fényében. A síelés
kérdése azonban csak éppen felmerült, mert valami igazán
érdekes következett utána: „Most pedig, Saffy, kedves
barátnőm, el kell neked mondanom a legcsodálatosabb hírt mind
közül: SZERELMES VAGYOK!!!! A fiút Gerhardnak hívják, és
nagyon jó családból való (Mutti folyton azt mondogatja, hogy
egyúttal nagyon gazdag családból is.). Foglalkozását tekintve
építész, de szabadidejében a Luftwaffénál van, és vadászgéppel
repül. Tehát művész ÉS bátor harcos, ÉS olyan jóképű, mint egy
filmsztár, de szépséges, kedves, szelíd szeme van. Ó, Saffy, mikor
azzal a szemével rám néz, a mennyországban érzem magam!
Szóval ő is meglátogat minket St. Moritzban az ott-
tartózkodásunk vége felé, és azt hiszem, talán megkéri a
kezemet, és ha megkéri, igent mondok, mert annyira szeretem,
és örökké vele akarok lenni!”
Saffy szinte hallotta Chessi szédült boldogsággal teli hangját,
mintha ott lett volna mellette a szobában, és izgatottan
kacarászva minden apró részletbe belemennének, hogy mit
mondott és mit tett a fiú, és az mit is jelenthet. Különös
ellentétben állt ez az ő komoly oxfordi életével, ahol csodálatos,
de halálosan komoly vitákat folytatott fontos témákról a
tanárokkal és a diáktársaival, akik kivétel nélkül mind el voltak
szánva arra, hogy rendbe hozzák a világot. Visszaírt Chessinek,
gratulált a szerencséjéhez, és hozzátette, hogy ragaszkodik hozzá,
hogy ő legyen az egyik koszorúslány az esküvőjén, majd
hozzátette: „Karácsonyra és szilveszterre Skóciába megyek
Ballantyne-ékhoz, ami remek ugyan, de azt is jelenti, hogy távol
kell tartanom magamtól Rory unokatestvéremet. Emlékszel,
hogy meséltem neked róla húsvétkor? Ő nem egy bátor harcos,
hanem intéző egy birtokon, de azt hiszem, elég jóképű. Az a
helyzet, hogy igazán aranyos, és szeretem is, de csak amolyan
családi-baráti módon. Csak remélni tudom, hogy nem kezd el túl
rámenősen viselkedni, ha karácsony első napján túl sokat iszik.
Ha bepróbálkozik nálam, kénytelen leszek pofon vágni, és akkor
fogalmam sincs, mi lesz.”
Rory valóban minden tőle telhetőt megtett. Még arra is
vette a fáradságot, hogy egy régi tapétatekercs hátuljára
felrajzolja a családfát. Újév napjának délutánján kiterítette
remekművét egy asztalra a könyvtárban, és megmutatta
Saffronnak, hogy csak házasság révén unokatestvérek, mert a
lány dédnagynénje hozzáment a fiú dédnagybátyjához, így hát
nincs vérségi kapcsolat köztük, és ezért nincs akadálya annak,
hogy összeházasodjanak.
– Nem mintha megkérném a kezedet vagy ilyesmi – tette
hozzá akkor Rory.
– Az jobb is – felelte Saffron. – Mert ha azt tennéd, akkor
nemet kellene mondanom, és azt inkább nem tenném, mert
akkor nem lehetnénk olyan jó barátok. Azt hiszem, rohadt
jóképű fickó vagy, és nagyon szeretlek, mint a rokonomat, még
ha nem vagyunk is vérrokonok. De nem vagyok szerelmes beléd.
Nem arról van szó, hogy mit tettél vagy nem tettél. Egyszerűen
nem érzek úgy irántad, ennyi az egész.
– Biztos van valami okos fickó Oxfordban, aki tetszik. De
szerencsés flótás!
– Ne hülyéskedj, persze, hogy nincs! Senki sincs!
– Akkor talán van még esélyem.
Saffron erre nem felelt. Csupán annyit mondott:
– Gyere, menjünk vissza a fogadószobába! Most már
biztosan felszolgálták a teát. Mindenki azon fog gondolkozni, hogy
hova lettünk.
Saffront meglepetésére egy távirat várta, ami egy
ezüsttálcán hevert. Első gondolata az volt, hogy az apjával vagy
Harriettel történt valami szörnyűség, de mikor kinyitotta, látta,
hogy a Badrutt Kastélyhotelből, St. Moritzból érkezett:
WUNDERBAR ÉRZEM MAGAM. STOP. KÉT NAP MÚLVA
ÉRKEZIK. STOP. ÚGY IZGULOK. STOP. BÁRCSAK ITT
LENNÉL, CSÓK, CHESSI
– Én már voltam St. Moritzban, tudod? – mondta Rory,
mikor Saffron elmondta neki, hogy mi áll a táviratban. –
Gyönyörű hely! Büszkén mondhatom, hogy lementem a Cresta-
lejtőn, ami kétségkívül a legfélelmetesebb dolog volt, amit valaha
tettem életemben, de pokoli jó móka. Ismered azt a
krikettfelsőmet, amelyik a nyakán burgundi mintás? Az a felső a
St. Moritz-i tobogánklub pulóvere. Az bizonyítja, hogy lementem
a lejtőn, amire nagyon büszke vagyok!
Saffron arcán csibészes mosoly suhant át, a szeme pedig
csillogott az agyában formálódó ötlettől.
– Csak kíváncsiságból kérdem: hogy jut el az ember innen
St. Moritzba?
– Hát azt pontosan meg tudom mondani, mert én, ugye, már
jártam ott. Az ember egyszerűen felszáll a déli Flying
Scotsmansre, ami Edinborough-ból indul, és körülbelül fél
nyolcra ér a King’s Crossra. Aztán metróval keresztülhúz
Londonon, át a Victoria pályaudvarra, és felszáll egy éjszakai
vonatra, mely komppal átvisz Párizsba. Ez a járat reggel kilencre
letesz téged a Gare du Nordon… Azt hiszem, untatlak ezzel a
beszámolóval, vagy nem?
– Egyáltalán nem. Folytasd, kérlek!
– Szóval akkor át kell menned Párizson is, szintén metróval
persze, a Gare de Lyonra, ahol felszállsz az első vonatra Zürich
felé, ami körülbelül újabb öt óra. Onnan egy Chur nevű helyre
érsz, megint átszállsz, de hála az égnek, utoljára, és az a vonat
egyenesen St. Moritzba visz, épp idejében, hogy igyál még egy jót
vacsora előtt.
– Hát ez remekül hangzik – mondta Saffron. – Mit gondolsz,
a mamádat meg a papádat nagyon zavarná, ha holnap
elindulnánk Svájcba?
– Bocsánat…, mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy szerintem el kellene mennünk St.
Moritzba. Remek meglepetés lesz ez Chessinek, te pedig
megmutathatod nekem a Cresta-lejtőt. Azt hiszem, én is ki
szeretném próbálni.
– De…, de azt nem lehet!
– Hogyhogy nem?
– Mert te lány vagy. A nőket körülbelül tíz éve kitiltották
onnan. Egyáltalán nem engedik már őket lemenni ott.
– Annál jobb – mondta Saffron. – Most már annál inkább le
akarok menni rajta.

***

Másnap reggel első dolguk az volt, hogy telefonáltak a Thomas

Cook irodába Edinborough-ba, hogy megkérdezzék, hogyan
foglalhatnak vonatjegyet és szobát St. Moritzba. Azt a választ
kapták, hogy legalább egy napba telik, hogy ezt megszervezzék.
Valamivel több, mint huszonnégy órával később Saffron,
nyomában Roryval, besétált a Thomas Cook ajtaján, kifizetett és
magához vett két St. Moritzba szóló retúr vonatjegyet, és
megtudta, hogy a Kastélyhotelben nem sikerült két szobát
találniuk, ám nyomban lefoglaltak két szobát a Suvretta Házban.
– Biztos vagyok benne, Miss, hogy több mint elégedett lesz
vele – mondta az őt kiszolgáló hölgy, egy tisztességes
edinborough-i nő, aki ajakbiggyesztős pillantásával jelezte, hogy
olyasmit érzékel, aminek nem volna szabad az ínyére lennie, bár
még nem döntötte el, hogy pontosan mi is lehet az.
Saffron táviratozott Chessinek:
ÚTON VAGYOK. STOP. HAMAROSAN TALÁLKOZUNK.
SAFFYXX

***

Roryval a londoni vonaton ebédeltek, útban Párizs felé

vacsoráztak, aludtak, és reggeliztek; ettek fejenként egy-egy
croquemonsieur-t és ittak egy csésze kávét a Gare de Lyonon,
az állomás kávézójában. Mikor St. Moritzban leszálltak a
vonatról, a szálloda egyik alkalmazottja várt rájuk.
Saffron bőségesen megvacsorázott, utána mindjárt felment
lefeküdni, és fél kilencig aludt, mint a bunda. A reggelit a
szobájába kérte, és az ágyban ült éppen egy nagy csésze forró
csokoládét kortyolgatva, miközben végignézett az odakint
elterülő völgyön, ahol gyönyörű látványt nyújtott a befagyott tó,
amikor kopogtak az ajtaján.
 – Ki az? – kiáltotta Saffron.
– Csak én – felelt Rory lefojtott hangja. – Bejöhetek?
– Igen – felelte Saffron, és kissé szorosabbra fogta köntösét
a mellén, hogy a dekoltázsának legcsekélyebb nyomát is
eltüntesse.
– Te jó ég, te még fel se keltél? – kérdezte Rory, látva, hogy
a lány még mindig az ágyban heverészik. – Azt hittem, rohanni
fogsz, hogy találkozz a haveroddal.
– Ahhoz túl késő van. Tudom, milyen Chessi, ha sípálya
közelébe kerül. Biztos már elindult a pályára, és alig várja, hogy
legkésőbb nyolckor elinduljon lefelé. Ezért inkább majd este
találkozom vele. Azt gondoltam, hogy igazán remek lenne, ha
tudnék neki mesélni arról, hogyan mentem le én a Cresta-lejtőn.
– Még mindig el vagy szánva erre? Erősen reménykedtem
benne, hogy letettél talán erről az őrült ötletről.
– Mi a csudáért tenném? Kifosztottam a te meg a papád
szekrényét férfiruhák után kutatva. Semmi más okom nem
lenne arra, hogy hordjam őket.
– De igazán, Saffy, meg is sérülhetsz.
– Ugyanolyan könnyen megsérülhetek síelés közben bárhol
másutt is, elég sok ember megsérül, de arról nem próbálnál meg
lebeszélni.
– Tudom, hogy engem senki sem hibáztatna, ha bajod esne.
A Cresta-lejtőn azonban csak akkor tudsz lemenni, ha segítek
neked.
– Oh, ettől nem tartanék – mondta Saffron. – Senki nem
hibáztatna azért, hogy nem sikerült megfontoltságra bírni
engem. Senkinek sem sikerül. Csak kérdezd meg szegény
apámat.
– Hát akkor jó. Ez lehet a temetésed is egyben, engem nem
hibáztathatsz, ha kitöröd a nyakad. És mivel így áll a helyzet, azt
ajánlom, hogy találkozzunk tíz órakor az előcsarnokban.
Elviszlek, hogy bemutassalak Herr Zubernek.
– Ó, ez titokzatosan hangzik! Ő kicsoda?
 – Ő az az ember, aki nélkül sem téged, sem senki mást nem
engednek a Cresta-lejtőnek még a közelébe sem, bármilyen
tökös gyerek legyen is.

***

Saffron evett, lezuhanyozott, és engedélyezte magának azt a

fényűzést, hogy egy különösen csinos alsóneműt vegyen föl.
Csak azért, mert kívül férfinak kell látszanom, belül még
mindig pompásan fogom nőnek érezni magam. A haját kontyba
tűzte, és egy gyapjú férfisapkát nyomott a fejébe. Volt olyan
magas, mint a legtöbb férfi, így azzal nem volt gond. Egy bélelt
széldzseki alá vett egy vastag gyapjúpulóvert, ez pedig
szélesebbé tette a vállát, és eltakarta csinos, de nem
különösebben nagy mellét. Az arca azonban messze nem volt
férfias, ami általában örvendetes dolog volt számára, ma azonban
nem. Nyaka és szája köré sálat csavart, nagy kék szemét és sűrű,
hosszú szempilláját pedig sötét szemüveggel takarta el.
Miután minden tőle telhetőt megtett, hogy férfinak lássék, a
következő dolog az volt, hogy úgy is viselkedjen, mozogjon és
beszéljen, mint egy férfi. Saffron a magassága miatt éveken át
arra kényszerült, hogy férfiszerepeket játsszon az iskolai
színdarabokban: jó Rómeó volt, bár sokkal szívesebben lett volna
Júlia. Most azonban, igen váratlanul, ez a tapasztalat hasznosnak
bizonyult. Megállt a tükör előtt, kezét zsebre tette, és
meggörnyedt.
A férfiak olyan szerencsések, hogy ezt megtehetik – gondolta.
– Nekünk egyenes háttal és emelt fővel kell járnunk, és
keresztbe kell tenni a lábunkat, ha leülünk. Mi úgyszólván soha
nem engedjük el magunkat olyan egyszerűen, mint ők. Erről jut
eszembe: szétvetni a térdet, ha leülök!
A férfias járást gyakorolva tett néhány kört le-föl a
szobában, nem csípőből mozogva, mint a nők, hanem életében
először vállból. A tennivalók listáján a hangja volt a következő
napirendi pont. Úgy határozott, hogy azzal fogja csökkenteni a
lebukás esélyét, hogy a lehető legkevesebbet beszél. Olyan
mélyre változtatta el a hangját, amennyire csak tudta, majd
kipróbált néhány férfias mordulást, ami igent vagy nemet
jelenthetett, aztán néhány rövid fordulatot: „Remek”, „Nagyon
is”, „Világos” és „Alig várom”.
Elég sok férfit ismerek, akik a maguk részéről ennél többet
sohasem mondanak – gondolta, és figyelmeztette magát, hogy
semmi esetre se kacagjon, sikkantson, és ne nevezzen semmit
„édesnek”, netán „cukinak”. Meglehetősen biztosra vette, hogy
úgy fog visítani, mint egy kísértet, amint magán a lejtőn elindul
lefelé, de ha már majdnem száz kilométer per órás sebességgel
száguld lefelé a lejtőn, nagyjából senki sem tehet ellene semmit,
amíg le nem ér az aljára.
Még egyszer utoljára végignézett magán a tükörben, férfiasan
vállat vont, és Rory meg a titokzatos Herr Zuber keresésére
indult.

***

Gerhard is előző délután érkezett St. Moritzba, bár kocsival

tette meg a kétszáz-valahány kilométert a Schloss
Meerbachból. Miután korábban úgy tett, mint aki nagyon vágyik
egy Mercedesre, néhány évvel ezelőtt szert is tett egy új
modellre. Egy csillogó-villogó, fényes, élénkpiros, kétszemélyes,
ötszáznegyven lóerős nyitott kocsit vett, melynek gumiján fehér
sáv futott körbe, belül világosbézs, majdnem mézszínű bőrülései
voltak. Ezt a döntést soha egyetlen pillanatra sem bánta meg: az
az öröm, amit az okozott, hogy az újonnan épült Autobahnokon
száguldhatott, ahol nem volt sebességkorlátozás, majdnem felért
azzal, mikor egy Bf 109-es botkormányánál ült. Saffronhoz
hasonlóan Gerhard is úgy határozott, hogy nem a kastélyban fog
lakni, bár az ő esetében ennek a megfontolásnak ahhoz az
elhatározáshoz volt köze, hogy az volt az érzése, nem szabad
látnia Chessit, mielőtt megkérné a kezét. Ez valahogy
romantikusabbnak tűnt. Berlinből idefelé jövet megszállt otthon
egy éjszakára, mert ilyen módon meglehetősen kényelmesen
szakíthatta meg az útját, emellett el akarta mondani az anyjának,
hogy meg akarja kérni Francesca von Schöndorf kezét.
Athala, ahogy számított is rá, igencsak megörült a hírnek.
– Ó, annyira örülök mindkettőtöknek! – kiáltotta mindkét
karját a fia köré fonva. – Attól a pillanattól kezdve, hogy először
láttalak kettőtöket együtt, arra gondoltam, hogy ti ketten
tökéletes párt alkottok. Francesca igazán gyönyörű teremtés,
elragadó! Csodálatos feleséged lesz, és neked, fiacskám,
ugyanolyan jó férjének kell lenned.
– Természetesen, anyám. Mi másért venném el őt?
Gerhard ezt komolyan is gondolta. Tényleg jó férj akart
lenni. Apja és bátyja talán úgy tekintettek a maguk házassági
fogadalmára, mint egy kényelmetlenségre, ami az égvilágon
semmi hatással nem volt más nőkkel folytatott szexuális
viszonyaikra. Ő azonban másmilyen lesz. Kellő tisztelettel fog
bánni feleségével. És ez biztosan nem fog nehezére esni. Chessi
természete pont olyan jó volt, mint amilyennek az anyja leírta, és
igazán szép párt alkotnak együtt: ezt mindenki mondta.
Ha csak egy kicsit is jobban szeretné őt! Oh, eléggé szerette,
és azzal soha a legkisebb gondja sem akadt, hogy csinosnak
tartsa, bár nagyon szerette volna, ha nem egy olyan jól nevelt
katolikus kislány, vagy nem ragaszkodott volna hozzá olyan
makacsul, hogy a nászéjszakájukig szűz maradjon. Biztos volt
benne, hogy ha szeretkeztek volna, egyáltalán nem kerítette
volna annyira hatalmába… nem igazán a kétely, inkább az az
érzés, hogy egyáltalán nem uralta úgy el az elsöprő szenvedély,
amiről mindig úgy képzelte, hogy az igazi szerelem fogja elhozni.
Persze nagyon keményen dolgozott, szabadidejének nagy
részét pedig a Luftwaffénál töltötte, ezért kevés ideje és
energiája volt arra, hogy a szerelemről gondolkozzon. Chessi
pedig, a drága, annyira tele volt lelkesedéssel, olyan nagyon
elbűvölte már a puszta gondolat is, hogy a fiú felesége lehet, hogy
úgy tűnt, benne épp elég szerelem dúl ahhoz, hogy
mindkettőjüknek jusson belőle. Motoszkált azonban egy kicsi,
halk, de kitartó hang a lelke mélyén, amely azon töprengett,
hogy vajon ugyanolyan erősen és bizonyossággal érez-e az egész
dolog iránt, mint a lány.
De már túl késő ahhoz, hogy ezen aggódjon. Éppen arra
készült, hogy házasság céljából kezét adja Chessinek, és hát
melyik férfi ne irigyelte volna azért, hogy élete hátralevő
részében Francesca mellett ébred fel? Gerhard gondoskodott
róla, hogy távol tartsa Konradtól. Nem mintha bármennyire is
attól tartott volna, hogy elhódítja tőle Chessit – bár nagyon is
valószínű, hogy kísérletet tenne rá, Chessi azonban bizonyára
nem reagálna erre –, hanem azért, mert a puszta jelenléte is
olyan volt, mint valami epe vagy méreg, amely mindent csak
keserűvé, zorddá, kevéssé vidámmá tesz. Ha összeházasodnak,
az esküvői fogadáson majd találkozhat Konrad Chessivel, előbb
azonban nem.
Tehát ma este megkéri Chessi kezét, és minden rendben lesz.
Igen, az biztosan mindent megváltoztat. Addig azzal akarta
tölteni a napot, hogy ismét találkozik egy régi kedvesével, egy
alattomos banyával, akit három évvel korábban hódított meg, de
ismét magáévá akarta tenni. Istenuccse, ez a nő komiszul bánik a
férfiakkal, de megéri a fáradságot.

***

Herr Zuber nyájas, őszes hajú férfi volt, akinek a családja már
emberemlékezet óta St. Moritzban élt, és a városka közepén egy
boltot tartott fenn, amely nem csak egyszerű sífelszereléseket,
hanem külön a Cresta-lejtőhöz szükséges overallt árult. Felülről
kezdve ez az egész testet befedő teljes ruházat egy fület elfedő
sisakkal kezdődött, amelyet áll alatt be lehetett csatolni. Volt
benne bélés, hogy megvédje az ember könyökét, és olyan
kesztyűk, amelyek egy téli egyujjas kesztyű, illetve a lovagi
páncélkesztyű keresztezésének látszottak, mert viselőjük
kezének hátán és az ujjai tövénél fémkorongok voltak, hogy
megvédjék őket a kemény, éles szélű jégdaraboktól. Egy másik
pár bélés a térdeket védte, az egész felszerelést pedig egy pár
acélozott orrú csizma egészítette ki, amelyekből egy-egy
kegyetlen, fogazott végű acélorr állt ki.
– Nagyon is jól jönnének néha a táncparketten, nemde? –
tréfálkozott Rory, mire Saffron bólintással és egy „Hm”
mordulással felelt.
Azt gondolta, hogy remekül játssza a férfit, de amikor kifelé
tartott, Herr Zuber azt mondta:
– Sok szerencsét kívánok, Fräulein! Mindig is csodáltam
azokat a nőket, akikben igazi bátorság lakozik.
A lánynak földbe gyökerezett a lába az ajtóban, és már
majdnem visszaszólt valamit, hogy leszerelje, de aztán rájött,
hogy bölcsebb, ha most tudja meg, hogy mit csinált rosszul. Ez
talán megakadályozza, hogy később ismét rajtakapják.
– Miből jött rá, hogy nő vagyok?
– Sok mindenből… Le kellett vennie a … nem ismerem a szót…
– Itt a szemére mutatott. – Sonnenbrille.
– Napszemüveget – mondta Saffron.
– Ach, so… És a szeme…, ah, nincs az a férfi, akinek ilyen szép
szeme lenne.
– Köszönöm… Majd vigyázok rá, hogy mindig rajtam legyen
a napszemüveg.
– A keze is…, a kesztyűt mindig hordania kell, mert nagyon,
ah…, karcsú ujjai vannak, sehr hübsch.
– Az mit jelent? – kérdezte Rory.
– Herr Zuber nagyon kedvesen azt mondta, hogy szép ujjam
van. Vielen dank.
– Bitte, szívesen, Fräulein. De végül nem tudtam nem
észrevenni azt sem, hogy parfümöt használ, nem tudom a nevét,
de egyetlen férfinak sincs ilyen illata. Kivéve, ha, tudja…, hogy is
mondjam? Ha nem igazi férfi…
– Ó, te jó ég, a Shalimar parfümöm! Biztos figyelmetlenségből
tettem fel a reggeli zuhanyzás után.
– Van egy kis toilette a bolt hátsó részében. Abban van egy
mosdó. Ha megmossa az arcát, talán elmegy az illata. Aztán ne
vegye le a szemüveget meg a kesztyűt, talán sikerül lemennie a
lejtőn. Majd mondjon el mindent, mikor visszahozza a
felszerelést. Addig is viel Glück …, sok szerencsét!
Saffron körben lemosta a nyakát, majd a füle mögötti részt
is, aztán visszatette a napszemüveget, és a kesztyűjét: ideje volt
visszarázódnia a szerepébe. Mikor Roryval kiléptek a boltból,
halványan érzékelte, hogy van ott egy magas férfi, aki a másik
irányba tart, de aztán becsukódott mögötte az ajtó, és Rory a
levegőbe szimatolva azt mondta:
– Semmit sem érzek. Tökéletes. Na gyerünk!

***

Együtt mentek fel a Cresta-lejtő mentén futó ösvényen.

Rory még mindig úgy érezte, hogy akad egy adu ász a
tarsolyában, amivel megakadályozhatja, hogy az unokatestvére
megölje magát.
– Nem megyünk fel a legtetejére – mondta. – Félútnál van
egy külön indulási pont a kezdők számára. Mindenki innen indul,
mikor nekivág az első néhány körnek. Most jut eszembe, hogy
tulajdonképpen ez is a szabály.
– Az is szabály, hogy eltiltják a nőket, de azt se tartom be –
vágott vissza a lány. – Most jó lenne, ha elmondanád, mire
számíthatok lesiklás közben.
– Hát jó – sóhajtott fel Rory. – A lejtő úgy ezerkétszáz
méter hosszú, és jóval több, mint százötven méterrel lejjebb ér
véget. Átlagosan nyolcméterenként egyméternyi szintkülönbség,
ami elég meredek, meg kell mondanom, és a legmeredekebb
részek sokkal rosszabbak. Nézd Saffy, igazán nem hiszem, hogy
jó ötlet, ha…
– Elég! Már döntöttem. A legjobb, amit tehetsz, az az, hogy
egyszerűen csak segítesz nekem! Mondd meg, mit kell tennem,
hogy egy darabban érjek le.
– Szorítsd erősen a földnek a lábujjadat! Ez biztos menni fog.
Csak nyomd a csizmád orrát a jégbe, amíg meg nem érzed, mi
történik! Ne légy zavarban, és ne gondold, hogy hülyén nézel ki.
Még hülyébben fogsz kinézni, ha túl gyorsan mész, aztán
karambolozol, mint ha egy darabban érsz le szép, egyenletes
tempóban.
– Egy másik férfinak is ezt mondanád?
– Igen, tulajdonképpen igen. És azt is mondanám neki, hogy
a Cresta tele van trükkös részekkel és meglepetésekkel. Néhány
kanyart szándékosan úgy terveztek, hogy a szánkó kirepüljön az
ösvényről, hacsak a szánkózó nem uralja végig teljes mértékben
a szánkót. És ha már itt tartok, ott az a „Tollaslabdás” dolog is.
– Az mi?
– Az a legveszedelmesebb kanyar az úton, Saffron kuzin,
feltéve, hogy eljutsz olyan messzire. Amit valószínűleg nem fogsz,
ha elég bolond vagy ahhoz, hogy a legtetejéről indulj…
Saffron olyan pillantást vetett Roryra, amelyet egy gorgó is
megirigyelt volna.
– Hát jó – fejezte be a fiú. – A legtetejéről indulsz, elmész a
„Biztos kereszteződés” meg a „Templomi ugrató” mellett,
amelyet a meglehetősen festői plébánia miatt hívnak így, amely
az ösvény teteje mellett áll…, aztán fordulsz még néhányat,
elhaladsz az újoncok indulási pontja mellett, és rátérsz a
„Kereszteződés szakaszára”. Mármost, hacsak nem vagy nagyon
óvatos, lehet, hogy úgy találod, hogy jobban gyorsulsz, mint
amennyivel te – vagy bármelyik kezdő, egy férfit is beleértve! –
elbírsz. A jobb kanyar után felsüvítesz az emelkedőre, lezúgsz a
másik oldalon, átsuhansz Nani hídja alatt, beveszed a „Tollasütő”
nevű kanyart, aztán már ott is vagy a „Tollaslabdás”-nál, ami
tökéletes példája az olyan fordulóknak, amikről beszéltem.
 – Ami kiköp?
– Pontosan. Azért van ott, hogy elintézze azokat, akik túl
gyorsan jönnek. Egyfajta biztonsági zár, hogy lejjebb ne
kerüljenek még nagyobb bajba. Még „Tollaslabdás klub” is
létezik, azok számára, akik ott estek ki. Van egyennyakkendőjük,
meg minden.
– Talán csináltathatnék magamnak Tollaslabdás
klubharisnyakötőt is.
– Nem mondanék ilyesmit más férfi füle hallatára.
– Jut eszembe – kérdezte Saffron. – Mi történik, ha rossz
oldalon csúszol ki az ösvényről, és egyenesen lerepülsz a
hegyoldalon?
Rory szomorúan megcsóválta a fejét:
– Attól tartok, akkor már nincs mit tenni. Van egy külön kis
temető, lenn a tónál, azoknak az embereknek, akik a Cresta-lejtő
áldozatai. Ronda egy halálnem, ugye?
– Igen… Igen… Ronda – mormolta Saffron, és Rory ezúttal
látta, hogy valóban megretten.
– Ne aggódj – mondta. – Csak cukkoltalak. Nincs is temető.
Az ösvény melletti veszélyes lejtők közelében mindenütt vannak
hálók, hogy elkapják azt, aki nekiütközik. Nézd – felmutatott a
hegyre –, ott van egy fönt a kanyarban, látod?
– Te marha! – kiáltotta Saffron. – Legszívesebben
megütnélek a fémkesztyűmmel, hogy egy életre megtanuld,
hogy ne legyél olyan kegyetlen!
Továbbsétáltak, és Saffron olykor hason fekvő alakokat
pillantott meg, akik felvillanó sötét foltként húztak el mellettük,
miközben egyszerű szánkóik fémtalpa vadul sikított a jégen.
– Innen indulnak a kezdők – mondta Rory, ahogy egy
csapat kezdő mellett haladtak el, akik az ösvény szélén állva
hallgatták egy vén róka utasításait.
– Viszlát, újoncok! – mondta Saffron, miközben felfelé ment a
hegyre.
 ***

Végül elérték a Cresta-lejtő tetejét. Nem látszott

különösnek. Egy kis kalyibában voltak elraktározva a szánkók, és
ez szolgált menedékül az időmérőnek is, aki minden menet
hosszát felírta. Bent volt egy kis vaskályha, hogy ne fázzon, és a
szánkók számára is védelmet nyújtson a hideg ellen az igazán
fagyos napokon. A mostani azonban remek alpesi idő volt, tiszta
kék éggel, ragyogó napsütéssel és vastag hóréteggel a földön.
Egy csapat szánkózó – mindannyian sisakban, kesztyűben,
bélelt ruhában és csizmában – ült egy fapadon a lejtő felé
fordulva, amelyet egy rúdra erősített deszka zárt el az ösvény
mellett. Egy, a St. Moritz-i tobogánklub pulóverét viselő ember
állt a deszka mellett, övé volt az indító szerepe.
Senki sem mehetett le a pályán addig, amíg az előző már el
nem hagyta, akár mert eljutott a végére, akár mert valahol
oldalt, a hóban feküdt. Akkor felküldték a jelet a kunyhóba, az
indító felemelte a deszkát, és elindult a következő.
A padon ülő emberek közül az egyik mintha különös
érdeklődéssel figyelte volna Roryt és Saffront, amint feléje
közeledtek. Saffron érezte, hogy elpirul, mert azt gondolta,
biztosan őt nézi, mert valami furcsát lát, de aztán a férfi arcán
egy vigyor jelent meg, és amerikai kiejtéssel annyit mondott:
– Tudom már! Ön Ballantyne, igaz? ‘37-ben volt itt!
– Igen. És ön bizonyára…
– …a „Holland Moritz”!
– Persze, Moritz! Nem azt mondogatta mindig a hölgyeknek,
hogy St. Moritz a maga őse volt?
– Egyszer vagy kétszer talán bevetettem ezt a dumát –
ismerte el a férfi, Saffronnak pedig tudatosan figyelnie kellett,
hogy ne bámulja túl látványosan a tökéletesen fehér fogsorát,
napbarnított bőrét és feketés-barna szemének csillogását.
– Mondja, a barátja kicsoda? – kérdezte Moritz.
– Oh, ez az unokatestvérem, S… – és itt elhallgatott egy
pillanatra. – Stephen Courtney.
– Örülök, hogy találkoztunk, Steve – mondta Moritz, és
szívélyesen megrázta Saffron kezét.
– Én is – mondta Saffron, és tőle telhetőleg igyekezett nem
felszisszenni, amint Moritz szorítása majdhogy össze nem
roppantotta a kézcsontjait.
Éppen a háta mögött Saffron egy férfit pillantott meg, amint
felveszi a szánkóját, és odamegy a startvonalhoz. A deszkát
felemelték. A szánkózó két-három gyors lépést tett, majd
előrebukott, szánkóját maga előtt tartva hasra vágódott, a feje
pedig egészen elöl volt, csak néhány centiméterre a jég felett,
ahogy leszáguldott az ösvényen, és bevette az első kanyart.
– Tehát ő is olyan gyors a pályán, mint az unokatestvére? –
kérdezte tőle Moritz.
– Igazából Stephen még kezdő. Ez az első napja a pályán.
– Valóban? És a tetejéről indul?
Saffron bólintott:
– Uhm, hm.
Steve elismerően füttyentett.
– Hát, én mondom neked, kőkemény tökös gyerek vagy!
– Ó, igen. Stephen aztán igazán tökös – mondta Rory.
Saffron bólintott, és ismét mordult egyet.
– Értem, nem akarsz beszélni. Nem hibáztatlak egyáltalán,
ha most vagy először a pályán. Csak menj le rajta, és minden
remek lesz! Madarat lehet majd veled fogatni, olyan vidám
leszel, és azonnal vissza akarsz majd jönni, hogy kezdd elölről az
egészet. Ó-ó, mennem kell…!
Néhány perc múlva Moritz már az indítási pont felé szaladt,
sokkal gyorsabban, mint ahogy az előző ember, levetette magát a
jégre, és sebesen, mint a golyó, indult el lefelé a hegyről.
– Ne tévesszen meg ez az elkerekedett tekintet, ez teljesen
amerikai stílű kedvesség – mondta Rory. – Holland Moritz a
legkeményebb szánkós, aki valaha végigsiklott ezen a pályán, és
jóformán minden versenyt megnyer, amibe benevez. Egyébként
baromi kedves fickó, és egyértelműen első osztályú tobogános.
– Én vagyok a következő – szólt Saffron.
– Most mondd meg őszintén, egészen biztos vagy benne,
hogy meg akarod csinálni?
Saffron a pályára pillantott. Most hirtelen nem egy a hatos
grádiensű lejtőnek, hanem egy függőleges jégalagútnak látszott,
amely több mint egy kilométeren át jeges karmában fogja
tartani, ütlegelve és rémisztgetve őt, míg, ha egyáltalán túléli,
egy darabban leér a végére.
Majd megbolondult a rémülettől.
– Igen – mondta. – Biztos vagyok benne.
– Hát jó, akkor meg se próbáld utánozni Moritzot, és a
repülő ugrását az elején. Menj határozattan el a széléig, tedd le
magad elé a szánkót, feküdj le rá, és csak a legvégén lökd meg
finoman, az álló lábaddal. Ha már megmozdultál, bármilyen
lassan is teszed, az ösvény megteszi a többit.
– Mr. Courtney! Öné a pálya – szólt az indító.
Saffron felemelte a szánkót, és megdöbbent, milyen
könnyednek és légiesnek érzi a kezében. A szánkó teste csak
kicsit volt nagyobb egy tetején kipárnázott fém teástálcánál, az
aljára pedig egy pár fémtalp volt erősítve. Ez a csúszós eszköz
volt minden, amivel le kellett menni a Cresta-lejtőn.
– Mr. Courtney?… – kérdezte az indító.
– Jövök már – dünnyögte Saffron.
Aztán tett két lépést előre, elhaladt a felemelt deszka mellett,
maga elé nyújtott karral előrehajolt úgy, hogy a szánkó csupán
néhány lábbal volt a jég fölött, vett egy utolsó mély levegőt,
rávetette magát, és aztán, ahogy a szánkó átbucskázott a
meredek szélén, megérezte a jeget a talpa alatt, és egy
szempillantás alatt már el is indult.

***

A sebesség. Ez kapta el, uralma alá került, és elvesztette a

sorsa fölötti irányítást. Ugyanakkor a nyers félelem és a
tökéletes izgalom olyan keverékével töltötte el, amely semmihez
nem volt fogható, amit korábban megélt. Saffron már ült teljes
sebességgel száguldó lovakon, olyan gyors vágtára sarkallva
őket, amilyet csak bírtak, és lehetetlenül magasnak tűnő
akadályok fölött ugratott át velük. Robogó teherautón vágott
keresztül az afrikai szavannán, nem törődve a kátyúkkal és a
termeszvárakkal, amelyek bármelyik pillanatban tönkretehették
volna a kocsiját; és autózott már a szűk devoni utakon, ahol a
kanyarok másik oldalát nem lehetett belátni, és állandóan
összeütközéstől kellett tartani. Ha von Schöndorféknál volt
látogatóban, ragaszkodott hozzá, hogy bármily kevéssé volt is
kecses a mozgása, de mindig a Bajor-Alpokban fellelhető
legmeredekebb sípályákra vesse magát.
Ehhez hasonló sebességgel azonban még nem találkozott.
A jég közelsége okozta ezt. Ez meg a jeges pályának csapódó
szánkó zaja, amelyet csak felerősített, hogy visszapattanáskor a
hangja visszhangzott a kétoldalt álló jégfalakról. Olyan volt
mindez, mintha a hang mélyen a fejébe fészkelte volna magát, és
belülről dobolt volna az agyán meg a koponyáján. Saffron ide-oda
rázkódott, mintha egy óriási koktélkeverőbe szorult volna.
Ahogy a szánkó magaslatokon lódult át, átrepült a levegőn, majd
levágódott a másik oldalon, elakadt a lélegzete, úgy megcsavarta
őt, hogy minden egyes levegővételért küzdeni kellett, a pánik
érzését még fokozta, ahogy lefelé robogott a hegyről. Most jött
rá, hogy talán mégis van jó oka annak, hogy kihagyják a nőket a
versenyből. Ahogy a szánkó a mellének ütődött, komoly
fájdalmat okozott neki. Korábban azt mondta magának, hogy
bármit mond is Rory, nem fog azon igyekezni, hogy lassítson. De
mikor a pályának éppen egy hosszú, kanyartól mentes szakaszán
száguldott lefelé – Ez lenne a Kereszteződéses szakasz? Nem
tudom, hol a fenében vagyok! –, kétségbeesetten igyekezett
csizmájának szöges orrát belevágni a jeges talajba, hogy a
sebességet, azt a szörnyű, elsöprő sebességet csökkentse egy
kicsit.
De úgy tűnt, hogy ez nem használ. Egyre gyorsabban siklott
tovább. Érezte, hogy a szánkó jobbra lódul, aztán elszáguldott
egy alacsony híd alatt, majd egy újabb kanyarba húzott be. A
szánkó egyre feljebb és feljebb emelkedett a pályát szegélyező
jégfalon, magasabbra, mint addig bármikor, úgyhogy Saffron
biztos volt benne, hogy mindenképpen egyenesen átrepül a
peremén. Olyan erősen, amennyire csak mert, a másik irányba
hajolt, lefelé dőlve, de úgy tűnt, hogy ez nem jelent sokat.
A szánkó tovább haladt felfelé. Már átlátott a peremen.
Felkészült az ütközésre, ekkor azonban mintha egy láthatatlan
kéz ragadta volna meg a szánkót és lökte volna vissza a pálya alja
felé. Megcsináltam! – mondta magának, és egy másodperc tört
részére megnyugodott.
A következő pillanatban a szánkó már egy másik töltésen
rohant felfelé, gyorsabban, mint korábban, a perem pedig egyre
közelebb került, az ég kékje tisztán rajzolódott ki a hó fehér
színén, ezúttal azonban nem volt az a láthatatlan kéz, amely
visszalökte volna az ösvény közepére. Most egyszer csak
felrepült a levegőn át. A szánkó az egyik irányba repült, az ő
teste pedig egészen másfelé; úgy érezte, hogy a levegőben
felfüggesztve lóg, mintha képes lett volna repülni, aztán a Föld
kifejtette tömegvonzását, ő pedig leszállt, és nagy, fehér
robbanást okozva egy kupacnyi puha, friss hóban ért földet.

***

Gerhard éppen a Cresta-lejtő eleje felé sétált az ösvényen

felfelé, amikor egy rémült, magas hangú sikoltást hallott balról a
pálya felöl. Éppen idejében fordult meg, hogy lássa, amint egy
szánkó az egyik irányba repül át a légen, míg korábbi lovasa a
másik irányban hullik a föld felé. Egy hótorlaszban ért földet, alig
húszméternyire onnan, ahol Gerhard állt. És ott maradt fekve,
láthatóan kábultan a lendülettől és a baleset okozta
megrázkódtatástól.
Gerhard odaszaladt, és kinyújtotta a kezét. Az iskolában
tanult angolul, és valamennyi szleng is ráragadt két korábbi,
Saint Moritzban tett látogatása alatt. Ide csak azért jött, hogy a
Cresta-lejtőn próbára tegye szerencséjét. (Végül is volt
otthonához közel is épp elég hegy, ha pusztán csak szánkózni
akart volna.) Mindezt pedig lehetetlen volt megtenni anélkül,
hogy felsőosztálybeli angolokkal beszélgetne. Tehát gondolkodás
nélkül elkezdett úgy beszélni, mint ők, és azt mondta:
– Gyere! Hadd segítselek fel, öregem.
A szánkós megfogta a kezét, és hagyta, hogy Gerhard talpra
segítse. Könnyű felépítésű fickónak tűnt, meglepően kicsi
kezekkel, és… Gerhard elengedte a „férfi” kezét, és állt, mint a
cövek, megszólalni sem bírt, lélegezni is alig, ahogy a belenézett a
legszebb szempárba, amit valaha is látott. Mandulavágású szeme
volt, olyan mélykék, mint odafönn az égbolt, hosszú, sűrű fekete
szempilla keretezte. Úgy érezte, mintha villám csapott volna le
rá odafentről, és hirtelen rádöbbent, hogy ez az az érzés, amire
várt, ez az az azonnali kapcsolat mélyen belül, a szívben, két lélek
között.
És egy férfival élte meg ezt.
Gerhard pulzusa már attól felgyorsult, hogy itt állt, és
belenézett abba a szembe, amely hasonlóképp nem eresztette el
az övét, mert mintha ugyanaz a mágneses vonzás kerítette volna
hatalmába, mint az övét. Most azonban még jobban felgyorsult a
szíve a pániktól, ahogy arra gondolt: Nem, az nem lehet! Én nem
vagyok homokos! Annyi barátnőm volt. Nem lehetek…, vagy
igen?
Úgy tűnt, a férfi lassan felocsúdik kábulatából. Kezét arcához
emelte, aztán majdnem olyan riadt hangon, mint Gerhard, azt
mondta:
– A síszemüvegem… Leesett… Látta valahol?
Gerhard körülnézett. A szemüveg a hóban hevert,
mindössze néhány lépésnyire. Felvette, odaadta a gazdájának,
aki azt mondta:
– Köszönöm – puha, mély hangon beszélt, és olyan
szégyenlősen és szépen mosolygott, hogy Gerhard esküdni mert
volna, hogy… Nem, hogy lehet az? A Cresta-lejtőn csak férfiak
mehetnek le. Ez a szabály. És az angolok olyanok, mint a
németek. Mindig betartják a szabályokat.
– Hát, jobb lesz megkeresnem az unokatestvéremet.
Aggódni fog. Tudja, amiatt, hogy elestem – mondta a titokzatos
szánkózó. Elfordult, és visszaindult a hegy tetejére.
– Önnel tartok – mondta Gerhard, aki hirtelen meglátta a
soha vissza nem térő alkalmat, hogy a rejtély mélyre hatoljon. –
Nem ártana, ha lenne önnel valaki egy ilyen megrázkódtatás
után.
– Meggondoltam magam. Lent várom meg.
– Nagyon jó… Egyébként hogy hívják?
– Courtney – mondta a titokzatos szánkózó a válla fölött.
Miközben elsétált, Gerhard figyelte, ahogy elmegy, és aztán,
éppen mikor ismét elindult volna felfelé a hegyen, a titokzatos
Mr. Courtney kissé megriszálta magát. Csak egy pillanatra
ugyan, de teljességgel nőiesen ringatta meg a csípőjét, Gerhard
pedig nevetésben tört ki: Istennek hála ezért! – gondolta, és
folytatta útját.
Néhány pillanattal később egy bomlott tekintetű angollal
találkozott, aki rémülten jött lefelé a másik irányba.
– Látta az unokatestvéremet? – kérdezte. – Egy Courtney
nevű fickó. Azt hiszem, valamivel összeütközött, de nem tudom,
hol.
– Ach so… Igen, láttam Courtney-t. Az ütközés a
Tollaslabdánál történt. De ne aggódjon, kérem. Courtney ép és
egészséges… – Gerhard elmosolyodott: – És a kisasszony a lejtő
alján várja.

***
 Saffron nem tehetett róla. Tudta, hogy őrültség felfedni a
lapjait, de muszáj volt a tudtára adnia a férfinak, hogy nő. A
férfihoz hasonló módon hirtelen és elsöprő bizonyossággal érezte,
hogy épp most találkozott a hozzá méltó férfival, azzal, akire
várt, és ez még nagyobb sokként hatott rá, mint az ütközés.
Persze dalokban, filmekben meg butuska romantikus
regényekben hallott már olyanról, hogy szerelem első látásra. De
azt sohasem hitte, hogy a valóságban is megtörténik. Mégis
megtörtént, mikor balszerencséjére éppen férfinak adta ki
magát, és látta a riadalmat a férfi szemben, amint belegondol,
mit jelentene ez, és még ha soha többé nem találkozik is vele,
tudtára kellett adnia, hogy nem baj, ha szereti őt. De hogyan
fognak valaha is újra találkozni?
Éppen gondolataiba mélyedt, és azon töprengett, mi lehet a
legjobb módja annak, hogy megtaláljon egy magas, jóképű – nem,
annál többet: egy gyönyörű férfit a turisták tömegében,
főszezonban, St. Moritzban, mikor egyszer csak Rory jelent meg
futva a nyomában.
– Hát itt vagy! Annyira aggódtam! Olyan svunggal mentél,
hogy tudtam, le fogsz zuhanni! Hála az égnek még mindig egy
darabban vagy.
– Tökéletesen rendben vagyok – nyugtatta meg Saffron. –
Egy hatalmas hókupacra érkeztem, és egy elég bájos német
úriember mentett meg.
– Azt hiszem, találkoztam vele lefelé jövet. Elég
önelégültnek tűnt. Rájött, hogy nem vagy férfi?
– Jaj, Istenem! – mondta Saffron, és igyekezett, hogy úgy
lássák, aggódik, bár a szíve cigánykereket vetett örömében. –
Gondolod, hogy valaki másnak is felfedi a lapjainkat?
– Valószínűleg. Én azt hiszem, hogy egy németben nem
lehet megbízni.
– Jaj, ne légy nevetséges, Rory! Ismersz egy németet is?!
– Hát nem, személyesen nem…
– Hát én igen, és nagyon szeretetreméltók. Ma este
bemutatlak drága barátnőmnek, Chessi von Schöndorfnak, és
megígérem, hogy tökéletesen szeretetreméltónak fogod találni.
Sose lehet tudni, talán van egy kedves német barátnője is, aki
megváltoztatja a népéről vallott elképzeléseidet.
– Nekem nem kell kedves német lány. Nekem…
– Pszt… – Saffron a fiú ajkára tette az ujját. – Itt hallani sem
akarok ilyesmiről! Elmegyek a kastélyba, és hagyok egy üzenetet
Chessinek, hogy megtudjam, hol találkozunk ma este
mindannyian. Aztán megebédelünk, és nem tudom, hogy te mit
csinálsz, de én azzal töltöm a délutánt, hogy azzal fogom jóvá
tenni, hogy randa férfinak kellett lennem, hogy eleget teszek a
legfrivolabb női ösztöneimnek: egy jó forró török fürdővel, aztán
pedig egy masszázzsal. Aztán megcsináltatom a hajamat meg a
körmömet. Lehet, hogy még el is megyek új ruhát venni.
– Ez túlságosan is soknak hangzik ahhoz képest, hogy csak
egy másik lánnyal készülsz találkozni.
– Először is nem okoz fáradságot, hanem a legremekebb
szórakozás. Másodszor: egy másik lány sokkal jobban fogja
értékelni a fáradozásomat, mint egy férfi valaha is tenné.
Harmadszor… – Saffron épp idejében fékezte meg magát. A
harmadik oka az volt, hogy teljesen biztos volt benne, hogy újra
látja a fiút, és a lehető legjobban akart kinézni, mert…
– Ó – mondta.
 – Miért ó? – kérdezte Rory.
– Tessék? – kérdezte Saffron, aki eléggé elkalandozott, és
nem igazán figyelt oda.
– Hát, igazából most akartad elmondani a harmadik okát,
hogy valójában miért nem fáradság ez a sok hercehurca azért,
amit tervezel, mikor hirtelen elhallgattál, és azt mondtad, hogy
„Ó”, én meg egyszerűen elgondolkoztam, mire vonatkozik ez.
– Ó, semmire. Teljesen igazad van. Teljesen igazad van: egy
buta nő vagyok, és biztos vagyok benne, hogy bármit csinálsz is
ma este, az a valami sokkal értelmesebb dolog lesz ennél.
Most mérgesnek tűnt, Rory pedig a világért sem tudta volna
megmondani, mivel érdemelte ki ezt.
Rory persze semmit sem tett. Valójában Saffron rá gondolt a
legkevésbé. Elméjét teljesen lekötötte, hogy megpróbált
megérteni egy asszociációs láncot, amely összekapcsolt egy sor
töredékes elképzelést, emléket és észrevételt, melyek korábban
a tudatalattijában kavarogtak, s most szörnyű
végkövetkeztetésre jutott.
Saffronnak ugyanis hirtelen az a borzasztó érzése támadt,
hogy tudja, ki volt az a gyönyörű német férfi, akit a sors
akaratából magáévá kell tennie. Ő az az ember, akihez Chessi
hozzá akar menni. És ha még nem kérte meg a kezét, akkor
nagyon hamar meg fogja tenni, elég valószínű, hogy még ma este.
Állítólag én vagyok a legjobb barátnője – gondolta. – Hogy is
állhatnék közé meg a férfi közé, akit szeret?
Saffron még egy kicsit tovább gondolkozott: Ne rohanj
annyira előre, kislány! Nem tudod, hogy tényleg ő-e a kedvese.
És nem álltál közéjük. Szó szerint a lába elé borultál. És ez teljes
mértékben baleset volt. És ami történt – bármi volt is az –,
egyáltalán nem volt szándékos. Nem tervezted, hogy a szemébe
nézel, és egész egyszerűen halálosan belezúgsz. Csak
megtörtént.
Számításba vett mindent, amit egy félévnyi filozófiakurzuson
tanult, és arra a következtetésre jutott, hogy: Ez tehát azt
jelenti, hogy nincs semmi erkölcsi felelősségem abban, ami
esetleg történt, vagy nem történt.
Ohó, de mi van azzal, ami a jövőben történhet? – kérdezte az
angyal a vállán.
Saffron megfontolta a kérdést, és a következő válasszal
rukkolt elő: Ez nem tőlem függ, hanem a férfitól, bárki legyen is
ő. Ha úgy dönt, hogy inkább engem választ, akkor egyébként
sem kellett volna Chessivel kezdenie, és Chessi se lett volna vele
boldog. Ha pedig őt választja, szörnyen dühös leszek, de tiszta
lesz a lelkiismeretem, és tudni fogom, hogy Chessi a tökéletes
társa, és én segítettem neki ezt bebizonyítani.
Ebből aztán már könnyű volt levonni a végső következtetést:
Nagy fiú már. El tudja dönteni, melyikünket akarja.
Ezek után minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy őt akarja.
Hiszen még mindig nem tudja, hogy valóban Chessi kedvese-e…
Vagy igen?

***

Chessi meg a többiek mind a Chesa Veglia galériázott első

emeletén ültek, ahol négy, kék-fehér-piros kockás terítővel
letakart asztalkát toltak össze társaságuk számára. Gerhard
azonban úgy határozott, hogy még egy kicsit lent marad és iszik
még egy pohárral.
– Kell még egy kis bátorság, haver? – kérdezte valaki. –
Nem tudom, vajon mitől érzed így? – mindenki nevetett, Chessi
pedig elpirult örömében, mert mindannyian tudták, hogy ez az az
este, amikor Gerhardvon Meerbach megkéri a kezét, ő pedig
természetesen igent mond, hiszen még ha nem lenne is olyan
őrülten szerelmes, amennyire minden bizonnyal az, melyik
épeszű lány kosarazna ki egy olyan csinos, kedves, gazdag és
minden jóval ennyire megáldott fiút, mint ő?
Gerhard tehát lent maradt, megivott egy sört, elszívott egy
cigarettát, és körbepillantott a többi gazdag ember és szép és
kényes barátnőinek során, akik aznap este a Badrutt család egy
régi parasztházban kialakított éttermében vacsoráztak. Csak
három szezonnal ezelőtt nyitottak, de olyan ügyesen alakították
át a helyet, mindent úgy terveztek meg, hogy azt a benyomást
keltse, hogy az emberek már évtizedek, sőt évszázadok óta
esznek és isznak itt. Meg sem kísérelték elfedni az épület
alapvető szerkezetét. Ebből a szempontból még régi modernista
mestereinek a Bauhausban is bizonyára tetszett volna –
elmélkedett Gerhard, mikor a hivatásos építész szemével mérte
fel a helyet. A tömör faoszlopokat, amelyek a kortól megsötétült
(vagy olyan színűre festett, hogy annak lássák) fenyődeszka
padlót tartották, meghagyták olyannak, amilyenek, nem
rejtették el és nem díszítették ki őket. A mennyezet egész
egyszerűen a felette lévő szoba padlódeszkáinak az alsó oldala
volt. A kőfalakat vagy lemeszelték, vagy olyan fatáblákkal
borították, amelyekre egyszer nagyon rég szinte gyerekes
stílusban festett cserepes virágok képe került. Szívélyes,
rusztikus egyszerűség benyomását keltette a művelt városi
életet élő emberek számára. MinthaMarie Antoinette
parasztházának modern változata lenne, amely a versailles-i
palotában állt.
Gerhard söröspohara kiürült. Semmi oka nem volt, hogy
lent maradjon. Csak egy bizonyos időt tölthetett el azzal, hogy a
szobát nézegeti maga körül, megpróbálva halogatni a lánykérést,
amely – ebben most már biztos volt – semmiképpen sem vezet
boldog házassághoz. De abban a reményben maradt lent, hogy
talán bejön a szobába ő, a férfiruhás nő, azzal a kék szemével,
melyet boldogan elnézegetne az örökkévalóságig, és fenekének
pajzán kis riszálásával, amely fellobbantotta benne a nyers vágy
lángját, ami – és ebben ugyancsak biztos volt – sohasem fog
kihunyni.
Nevetséges! Mért jönne pont ide? St. Moritzban rengeteg
helyen lehet enni, és ha azzal a társasággal van, amelyik a
Cresta-lejtő miatt jött ide, ők biztos a nem hivatalos
klubházukban, a Klum Szállóban lesznek. Mostanra, úgy
képzelte, biztosan kiderült a csínytevése, de az angolok már rég
megbocsátottak neki azért, hogy megszegte a szabályokat, és
biztosan versengenek azért, hogy elnyerjék a figyelmét. De úgy,
mint rá, soha senkire nem nézne. Ebben Gerhard biztos volt.
Ne legyél már ennyire érzelgős! Csupán egy múló pillanat
volt, semmi köze a valósághoz. Nőj már fel, ne higgy az
ábrándoknak, menj fel, és kérd meg annak a gyönyörű nőnek a
kezét, aki olyan fantasztikus feleséged lesz!
Gerhard kifizette a pultost. Felvette a pultról a cigisdobozt,
és lecsusszant a bárszékről. Szembefordult a szobával, és
elindult, hogy felmenjen a lépcsőn.
És akkor, mintha csak a levegőből bukkant volna elő, ott állt ő,
fekete bundakabátban és sapkában, mint egy orosz regény
hősnője, aki a Chesa Vegliában inkább szellemnek tűnt, mint
hús-vér nőnek. A bőre nagyon sápadtnak látszott, skarlátvörösre
rúzsozott ajka és kék szeme ragyogott a fekete-fehér háttérben.
Az unokatestvére az étteremvezetővel beszélgetett, aki fölfelé
mutatott az emeletre. A lány eközben le-föl járatta a szemét, így
pásztázta a szobát, és Gerhard rájött, hogy őt keresi. Nem
kiálthatok oda neki, és nem integethetek. Ezzel csak felfedném
magam. Egymás szemét kell megtalálnunk. Ez a véletlen vagy
a sors kérdése kell, hogy legyen.
Ezért nem tett egyebet, mint hogy a lány felé nézett,
igyekezve nem túl nyilvánvalóan csinálni ezt, és akkor látta, hogy
a lány megérzi a pillantását, mint egy állat, amely kiszimatolja a
szélben a ragadozó szagát. De ő nem akart elmenekülni, mint egy
üldözött állat. Megfordult, és visszanézett rá. És Gerhard abban
a szent minutumban tudta, hogy sorsa megpecsételődött.

***

– Ha jól értettem azt a pasast az étteremben, a barátnőd

meg a haverjai fent vannak, a lépcső meg pont ott van, ezért
semmi perc alatt meg kell találnunk őket – szólt Rory
elégedetten. Örült, hogy erőfeszítését siker koronázta.
Saffron mintha meg sem hallotta volna, ami egyáltalán nem
volt meglepő abban a hangzavarban, amelyet az étteremben
gyülekező tömeg okozott. Rory úgy határozott, hogy ismét
megpróbálja hangosabban, ám ezúttal lassabban és
artikuláltabban, mintha egy süket, szörnyen ostoba vagy
történetesen külföldi emberhez beszélne, vagy valakihez, akire
az összes fenti tulajdonság igaz.
– Azt mondom, kedves Saffron…, hogy a haverjaid… fönt…
vannak!
– Micsoda? Persze, Chessi… Hát lennél olyan aranyos, és
felmennél hozzájuk egyedül?
– Mi az ördögnek tennék ilyet? Egy lelket sem ismerek
odafönn. A te barátnőd.
– Ó, Chessit nagyon könnyű észrevenni. Szőke, nagyon
csinos, és elég szép melle van. Úgy látszik, ez az első, ami a
srácoknak feltűnik benne.
– De mi van veled? Nem akarsz találkozni vele? Azzal a
kifejezett okkal jöttél el egészen idáig, hogy lásd a legjobb
barátnődet, és most mintha egyáltalán nem érdekelne. Bocsáss
meg, Saffy, de mi a fene folyik itt?
A lány szédítőn és megnyerően mosolygott rá:
– Semmi sem folyik itt, kedvesem. Csak éppen most vettem
észre azt a csillogó fegyverzetű titokzatos lovagot, aki a baleset
után megmentett ma reggel. És elég bunkó dolog lenne, ha nem
mennék oda és nem köszönném meg neki. Biztos vagyok benne,
hogy nem akarsz itt malmozni addig. Ezért menj csak tovább,
mutatkozz be, és megmondhatod Chessinek, hogy amint
megköszöntem, mindjárt csatlakozom hozzád.
– Hát ugyanazzal az erővel megvárhatom lent is, hogy
megköszönd.
– Légy szíves, ne! Légy oly drága – mondta Saffron olyan
hangon, hogy abból Rory világosan látta: valami oknál fogva nem
akarja, hogy bárki is útban legyen, mikor köszön ennek az
embernek.
– Hát jó – mondta. – Tudom, hogy nem kellek én oda.
– Köszönöm, kedves Rory – mondta Saffron, és azzal
gyorsan puszit nyomott az arcára, aztán már el is indult
keresztül a szobán, mint egy rókát üldöző kutya.
Le kellett volna mennem a Tollaslabdáshoz, mielőtt elindul –
gondolta magában Rory keserűn. – Tudtam, hogy le fog repülni.
Ez a lány életében még soha semmit nem csinált lassan és
fokozatosan.
Beletörődve sóhajtott fel, és elindult a Schöndorf lány meg a
barátai keresésre. Nem volt nehéz dolga. Mindannyian egy
hosszú asztalsor mellett gyűltek össze. Egy igazán csinos lány –
Azta! Tényleg tök jó cicije van! – ült az asztalfőn, mellette pedig
kétoldalt egy-egy üres szék volt, nyilvánvalóan a jövendőbelije és
legjobb barátnője számára.
– Ah… – mondta magában Rory, és azon töprengett, vajon
leül-e valaki arra a két székre. Most azonban nem volt ideje ezen
aggódni. Odament a lányhoz, és azt mondta:
– Helló! Rory Ballantyne vagyok, Saffron Courtney
unokatestvére. Megkért, hogy szóljak, egy perc múlva itt lesz.
A lány összevonta a szemöldökét.
– Igazán? Hol akadt el? – kérdezte angolul.
– Oh, semmi különös, csak köszönetet kellett mondania egy
fickónak, aki egyébként német… Rendkívül jópofa eset…
Tudod…
Aztán Rory elmesélte, hogyan próbált meg Saffron
szembemenni a szabállyal, amely megtiltja a nőknek, hogy
lemenjenek a Cresta-lejtőn. És bár maga volt az elbeszélő,
szentül meg volt róla győződve, hogy remekül beszéli el a
történetet, sok vicces résszel és jópofa megjegyzéssel tarkítva.
Az a szörnyű érzése támadt azonban, hogy minél hosszabb a
történet, annál kevésbé ütős, és a végén nevetés helyett – amire
joggal számíthatott egy ilyen remek történet után, ami egy
lányról szól, aki fejjel előre a hóban kötött ki – a társaság néma
csendben maradt. Semmi kérdés és kérés, hogy ezt vagy azt a
részt mesélje el újra, ami általában egy ilyen szórakoztató
elbeszélés után lenni szokott.
Chessi mondott valamit németül az egész asztaltársaságnak
címezve, és olyan mozdulatot tett, mint aki fel akar kelni az
asztaltól. De az egyik német olyan hanghordozással szólt hozzá,
amely világszerte ismert a férfiaknál, akik azt mondják egy
nőnek, hogy ostobán viselkedik, de mit sem számít, mert majd
ők megoldják a problémát. A férfi felkelt, és a lépcső felé indult.
Rory nézte, ahogy a férfi lemegy a lépcsőn, és pár perccel
később látta, hogy újra feljön, de egyedül. Odament az asztal
végére, ahol Chessi ült, rábámult Roryra, mintha azt akarná
mondani, hogy ez az egész valahogy az ő hibája, aztán leguggolt,
és egyik kezét vigasztalólag Chessi vállára tette, aztán csendes,
örömtelen komolysággal beszélni kezdett hozzá. A lány
meghallgatta a mondandóját, udvariasan megköszönte, és Rory
látta, hogy könnyeivel küszködik. Ezután felállt. Az asztal körül
többen kiabálni kezdtek, ő azonban nem vett róluk tudomást,
hanem elindult a lépcső felé.
Az a határozott érzése támadt, hogy nem látják szívesen az
asztalnál. Világos volt, hogy őt okolják, amiért Saffron nincs ott,
mintha ő is részt vett volna a csalásban. Szerette volna, ha lett
volna esélye elmagyarázni, hogy ugyanannyira sötétben
tapogatózik, mint bárki más, ennek a beszélgetésnek azonban
láthatólag nem most volt itt az ideje. Így aztán felkelt,
udvariasan meghajolt egy kissé az asztaltársaság felé, és
távozott.
Mikor a lépcső aljára ért, Rory Chessibe botlott, aki épp
szembe jött vele.
– Nincs itt – mondta a lány. Édes babaarcáról alig leplezett
harag sugárzott. – Elment, és magával vitte a férfit, aki a férjem
lesz. Üzenem neki, hogy egy napja van, hogy megmagyarázza,
aztán távozzon St. Moritzból, hogy én meg a kedvesem
folytathassuk az életünket. Ha nem fogadja el ezt a feltételt, vége
a barátságunknak!
– Naná, persze, hogy megmondom neki! Természetesen –
mondta Rory Ballantyne. – Nézze – mondta aztán, mert ő is
majdnem annyira meg volt bántva Saffron láthatólag
megbotránkoztató viselkedésétől, mint az előtte álló lány –, nem
tudom, ez mennyire vigasztalja, de az ilyesmi a vérében van. Az
anyja pont ilyen volt. Elszökött egy német fickóval, von
Valakivel, nem emlékszem pontosan… Mindegy, elment
Afrikába, ahol találkozott Saffron faterjával, anyám
unokatestvérével, aki ott volt vadász…
Francesca von Schöndorf arcáról úgy eltűnt a harag, mint a
köd, amikor felszippantja a nap. Már-már némi mosoly is játszott
az ajkán.
– Remélem – mondta –, a kérdésem nem túl személyes, de
az az érzésem, hogy Saffron magát is megbántotta.
Rory összevonta a szemöldökét:
– Hát igen, eléggé. Ugyanis tulajdonképp szörnyen
odavagyok érte, meg minden, de ő eléggé kiszúrt velem.
– Akkor van bennünk valami közös. Most újra fel kell
mennem és igyekezni nem nagyon kiborulni, mikor a barátnőim
azt mondják, hogy olyan szomorúnak látszom. Közben meg végig
tudni fogom majd, hogy szinte repesnek az örömtől, mert mind
irigykedtek rám, hogy Gerhard von Meerbach az enyém lesz, és
most, hogy elvesztettem őt, azt fogják gondolni: „Talán nekem is
van esélyem!” De holnap esetleg beszélhetünk, és elmondhat
nekem mindent Saffron múltjáról, mert ezt mindig nagyon nagy
titokban tartotta előlem.
– Hát csak pár morzsát mondott el nekem, de van sok
családi pletyka, tudja, amit a madarak csiripelnek. Mondja, jól
hallottam? Egy von Meerbach nevű fickó a vőlegénye?
– Igen… Miért?
– Hát ez igazából eléggé megbonyolítja a dolgokat. Azon
gondolkodom, hogy tényleg jó ötlet lenne-e, ha beszélnénk. Nem
valami úriemberhez méltó dolog kiteregetni egy hölgy
szennyesét.
– Kedves Rory, maga azt gondolja, hogy Saffron úgy
viselkedett, mint egy úrhölgy? – kérdezte Chessi, és kigúvadt a
szeme, közben úgy hintáztatta a testét, hogy egyenesen a férfi
látóterébe kerüljenek gyönyörű mellei.
Rory érezte, hogy egyszerre gyorsul fel a pulzusa, dagad ki a
nadrágja, és zavarodnak össze a gondolatai. – Hát nem…, azt
hiszem, nem.
– Akkor igazán beszélnünk kéne. Miért nem iszunk egy
kávét? Tizenegykor a Kastélyszálló halljában. Alkalmas önnek?
– Hm…, nem tudom. Miért ne lehetne?
– Csodás! Igazán, el sem tudom mondani önnek, menynyire
várom a beszélgetésünket!

***

Mikor Saffron odaért hozzá, még csak nem is köszöntek

egymásnak, egyszerűen csak annyit mondott neki:
– Mennünk kell. Most!
Nem kérdezte, miért. Már tudta a választ, de nem akarta
hallani. Még a fiú nevét sem akarta hallani. Így fenntarthatta a
tudatlanság látszatát.
Mikor kiértek, a fiú azt kérdezte:
– Hol szálltatok meg?
– A Suvretta Házban.
A fiú elvigyorodott.
– Én is. Nézd, itt a kocsim. Mehetünk autóval.
– Oh! – dorombolta Saffron, mikor meglátta a Mercedes
finom vonalait.
– Szereted az autókat? – kérdezte a fiú, miközben kinyitotta
neki az ajtót.
– Szeretek gyorsan hajtani.
– Már megint… Egyébként én is. – Odafordult, és
rámosolygott a lányra. Olyan szép arca volt, hogy amikor
elfordult, hogy a vezetésre figyeljen, úgy érezte, mintha
csodálatos karácsonyi ajándékot kapott volna, csak azért, hogy
aztán ismét elragadják tőle.
Kevesebb, mint öt percbe telt, amíg a havas utcákon át
kocsival a szállodába értek, ez azonban elég volt arra, hogy
Saffronban kialakuljon egy érzés: a vágy, az őrült türelmetlenség
– szinte égető szüksége volt rá, hogy érezze, ahogy a férfi átöleli
és a testének szorítja a testét –, illetve a várakozás keveréke.
Olyan volt, mintha a Cresta-lejtő tetején állna. Tudta, mi fog
történni, és hogy egyáltalán nincs esélye visszafordulni.
Azzal próbálta elterelni a figyelmét, hogy nézte, ahogy a férfi
vezet. Gyorsan vezetett, de egyáltalán nem úgy, mint aki
imponálni akar, minden mozdulata nyugodt volt, pontos, mintha
minden pillanatban teljesen ura lenne a helyzetnek. Messze volt
még képességei határaitól, az az érzés pedig, hogy határozott és
magabiztos volt, egyszerre megnyugtatta, mert ettől a lány
tökéletes biztonságban érezte magát, de mélységesen vonzó is
volt. Pontosan fogja tudni, mit csinál, még ha én talán nem is –
gondolta, és még jobban vágyott arra, hogy eljöjjön az a pillanat.
Amint a szállodába értek, a fiú azt mondta: – A 424-es
szobában vagyok. Én a lépcsőn megyek fel. Te gyere lifttel! így
senkinek sem kell gyanakodnia.
Megállt a bejárat előtt, az egyenruhás ajtónálló pedig
kinyitotta a Saffron felőli ajtót. A lány kiszállt, és megvárta, amíg
a férfi borravalót ad az ajtónállónak, majd átadja neki a kocsi
kulcsát, eközben igyekezett szimplán udvariasnak tűnni, mintha
csak egy fiú barátjára várna. Aztán bementek a szállodába,
közben még csak meg sem fogták egymás kezét.
– Jó éjt! – mondta a fiú, mikor a felvonókhoz értek.
– Köszönöm a csodálatos vacsorát – mondta a lány, és
anélkül, hogy akár csak egy puszit is adott volna a férfi arcára,
beszállt a liftbe.
– A negyedikre, kérem – mondta a liftesnek.
 Saffron megpróbált nyugodt maradni, és lecsillapítani a
légzését, közben reménykedett, hogy a jópofa kerek, ellenző
nélküli sapkát viselő fiatal fiú nem veszi észre, hogy a pulzusa
milyen szapora, a lába közt tapasztalt olvadt forróság pedig
majdnem túl van azon, amit még el tud viselni.
– Köszönöm – mondta hölgyhöz illő udvariassággal, mikor
megállt a lift, és a kezelő kinyitotta a fémreteszt, az ajtó pedig
szélesre tárult.
A lány lassan és határozottan lépkedett, számítva arra, hogy
valaki figyeli, míg a fiú szobájához nem ért. Az ajtó egy egész
kicsit volt nyitva. Belökte, és ott állt ő. A férfi egy jól irányzott
rúgással bezárta az ajtót, majd pillanatnyi habozás nélkül
megcsókolta a lányt.
Saffron fojtottan felnyögött, ahogy a szájuk egymáshoz ért.
A férfi ajka és nyelve erős volt és határozott, mintha birtokba
akarná venni őt, ő pedig mindenféle visszafogottság nélkül
megadta magát, odanyomta testét a férfihoz, és repesett
örömében, mikor izgalmának biztos jeleit tapasztalta. Már
előfordult korábban is, hogy megcsókolták, de az nem hozta ilyen
izgalomba. Olyan is megesett, hogy érezte, egy férfi izgalomba
jött tőle, de őt ez csak szórakoztatta, esetleg zavarba hozta, vagy
undorította. Egész életében lovagolt, és jól ismerte azt a
csodálatosan csiklandós és nedves érzést, amikor egy állat volt a
lábai között, vagy mikor a combját a nyereghez dörzsölte.
Ez azonban egészen más volt. Ez nyers, állati szenvedély
volt, és tudta, hogy a fiúban ő is hasonlót korbácsolt fel, és ez a
sikerélmény, az érzés, hogy hatalma van felette, csak még jobban
felizgatta öt.
Alig néhány lépést tettek még csak a szoba belseje felé, de
egyikük sem tudta kivárni még azt sem, hogy az ágyhoz érjenek.
A fiú a falnak nyomta a lányt, és miközben még mindig csókolta,
lerántotta a kalapot a fejéről, aztán lehajította a földre. A lány
megrázta a fejét, hogy leengedje a haját, a fiú pedig beletúrt,
aztán markával megragadott egy tincset. A lány megmozdította
a fejét, ami egy kicsit fájdalmas volt, ezért megpróbált
kiszabadulni, de igazából nem akarta, hogy sikerrel járjon, és a
fiú sem engedte el. Inkább még erősebben szorította, szinte
csapdába ejtette, hogy a színtiszta gyönyör okozta remegés
átfutott a lányon. A fiú most gyakorlott ügyességgel, a másik
kezével emelte fel a szoknyáját. A lány előbbre tolta a fenekét,
eltávolítva a faltól, hogy segítsen a fiúnak. És minél magasabbra
emelkedett a szoknya anyaga, annál kiszolgáltatottabbnak,
végtelenül sebezhetőnek érezte magát, de ettől még inkább
felizgult.
A lány csipkével szegett, halvány barackszínű francia
selyembugyit viselt, és a fiú keze most azt a puha, sikamlós
anyagot simogatta, amely a lába közötti meleg nedvességet
takarta, ő meg előretolta a testét a keze felé, világossá téve
szexuális vágyát. Voltaképp büszke volt szégyentelenségére. A
fiú ujjai már az alsónemű elasztikus kötőjén belül matattak.
Könnyedén lehúzta a bugyit a lány fenekéről, és közben
megsimogatta vele a bőrét, aztán lehúzta a csípőjén át. Most már
egyáltalán nem kellett, hogy a kezével segítsen, a lány hagyta,
hogy a lábáról a földre essen a bugyija, majd kilépett belőle.
Mialatt ez történt, egy pillanatra sem hagyták abba a
csókolózást. A fiú még mindig a lány hajába markolt, közben
kigombolta a sliccét, ő pedig érezte, ahogy hozzásimul, meg
ahogy a keze le-föl csúszkál az ő testén, míg végül beléje csúszik.
Úgy érezte, mintha mind magasabbra és magasabbra emelnék,
ahogy egy hajó halad egy hullám teteje felé, ám sohasem ér oda,
mert a hullám egyre csak tovább emelkedik. Az egyetlen
különbség az volt, hogy ez a hullám a bensőjében emelkedett, a
kielégülésre vágyó gyönyör egyre magasabbra csapott. Aztán a
fiú elengedte a haját, a kezét a combján hagyva, ő pedig még
mindig érezte az érintését. Most a kezével a lány háta mögé
nyúlt, és megmarkolta a fenekét, eközben hirtelen felemelte őt
úgy, hogy neki a fiú nyaka köré kellett fonnia a karját, hogy
megtartsa magát. Az pedig egyre magasabbra emelte, mintha
egy hullám emelné, aztán pedig leengedte, és beléhatolt: a
forrósága, a mérete semmihez nem hasonlított, amit korábban
érzett.
Felsikoltott egy kicsit: Oh! Ennek oka egyrészt a
csodálkozás, másrészt egy, csupán röpke pillanatra érzett
kellemetlen fájdalom volt, erre a fiú leállt egy pillanatra, ám a
lány felnyögve könyörgött:
– Ne hagyd abba!
A férfi még mélyebbre hatolt belé, aztán újra és újra, és
többé már nem tudott gondolkozni. Rengeteg érzés rohanta meg
kívül-belül: érintés, szaglás, ízlelés, hallás, meg persze az is, hogy
látta a férfi arcán, hogy az is eksztázisban van. A lány tehetetlen
volt, egyetlen vágya csupán az, hogy a férfi magáévá tegye őt,
vele legyen, bontsa le a határokat a testük között, mintha csak
egyetlen lénnyé olvadtak volna össze. Most a férfi nyögött fel,
mély, torokból jövő, állati jeleként a gyönyörnek, és mozdulatai
még elszántabbá váltak. A lány tudta, hogy ő is érzi ezt a
kibírhatatlan erejű izgalmat, és ekkor a lány hirtelen ráeszmélt,
hogy közben nyög és ordít. Mindez egész egyszerűen nem
érdekelte, mert egész lénye arra összpontosított, hogy egymáséi
legyenek mindketten, aztán felért a hullám tetejére, amely végül
összeomlott, olyan volt, mint egy robbanás, egy földrengés vagy
egy vulkánkitörés, ahogy érezte, hogy beléhatol, és tudta, hogy a
férfi is ugyanúgy érzi mindezt.
– Istenem… Istenem… – lihegte a lány.
Ziháló mellkassal tartotta őt egy pillanatig, ahogy
visszafojtotta lélegzetét, közben a gyönyör kis rángásait érezte a
lány, amelyek utórengésként támadtak rá, mikor pedig a férfi
kijött belőle, könyörgött:
– Ne menj még! – mert szinte elviselhetetlen volt, hogy
elveszti őt, hogy már nincs ott benne.
A fiú visszabújt a nadrágjába, aztán gyengéden félresöpört
egy hajtincset a lány arcából, és így szólt:
– Gyere, hadd segítsem le a kabátodat!
 A lány nevetett, milyen abszurd az egész. Annyi minden
történt, az élete örökre és teljesen megváltozott, és még csak a
kabátját sem vette le. A fiú elvette a kabátját, és egy székre
helyezte, aztán visszament hozzá, és azt mondta:
– Most hadd segítsek levetkőzni!
Kikapcsolta hátul a lány ruháját, mikor pedig az kilépett
belőle, ugyanazzal a magabiztos, könnyed pontossággal vette el
és fektette a kabátra, ahogy az imént az autót vezette. Mire
visszaért, a lány már levette a melltartóját, és éppen a
harisnyakötőjét készült levenni, mikor a fiú így szólt:
– Várj!
A férfi hátralépett, és végignézett raja, és bár a szeme
teljesen szemérmetlenül siklott rajta le-föl, testének minden
részletét megfigyelve, Saffron rájött, hogy a legkevésbé sem érzi
magát zavarban, és még kevésbé szégyellj magát, amiért ilyen
leplezetlenül mustrálják, ő pedig ilyen nyíltan mutogatja magát.
A fiú a karjába vette, és így szólt:
– Köszönöm. Az emlékezetembe akartalak vésni, minden
részletedet, hogy az elkövetkező években, bárhol legyek is és
bármennyi idő teljen is el, mindig emlékezzek rád meg erre a
pillanatra. A világ legszebb nőjének emléke.
Aztán a lány kilépett a harisnyából, és fel-felpislantott a
fiúra, aki közben szintén levette a ruháját. Az ő pillantása is olyan
mohó volt, akárcsak a fiúé, ahogy testének markáns vonalait
méregette: széles vállát, karcsú derekát, a csípőjét, meg azt,
ahogy az izmok mozogtak a felsőtestén, a karjában, a lábában,
sőt, szeretetteljes hálával tekintett még annak a résznek a puha,
ráncos maradványára is, amely olyan kemény és feszes volt az
imént. Még soha azelőtt nem nézett meg férfitestet ilyen
részletességgel, legalábbis semmiképpen nem egy olyan nő
szemszögéből, aki éppen most tapasztalta, milyen varázslatosan
összeillenek a női és férfi formák. Soha nem figyelte még meg egy
férfi alsókarját, hogy tudta volna, milyen erejüket megérezni,
vagy a fenekét úgy, hogy ellenállhatatlan vágyat érzett volna,
hogy vörösre festett körmét belemélyessze, amint magához
húzza, egyre közelebb, egyre mélyebbre a maga testébe.
– Én is emlékezni fogok rád – mondta, miközben bebújtak
az ágyba. – Mindig és mindenütt, örökké.
A fiú bólintott, miközben az oldalán feküdt, és az arca
majdnem a lányéhoz ért. Mélységesen komoly pillantással nézett
rá, ahogy megértette, hogy most már össze vannak kötve, és
minden nyilvános fogadalom, amit esetleg tesznek, csak azt a
köteléket teszi hivatalossá, amely már régóta elszakíthatatlanul
létezik. Aztán elmosolyodott, és azt mondta:
– Feltűnt, hogy mindezek után még mindig be sem vagyunk
mutatva egymásnak?
A lány felkacagott:
– Valóban.
– Hát jó – szólt a fiú, miközben magát ülő helyzetbe nyomta,
majd kinyújtotta a jobb kezét. – Igazán örvendek, hogy
megismertem, Fräulein. Gerhard von Meerbach vagyok.

***

Ha pofon ütötte volna, sem vághatott volna a lány riadtabb

és döbbentebb képet. – Én…, én, Saffron Courtney – nyögte ki, a
hangja alig volt több suttogásnál. – Aztán azt kérdezte:
– Von Meerbachot mondtál, mint a motorgyártó vállalat?
– Igen, az az én családom.
– Akkor rokonod von Meerbach gróf?
– Igen. A jelenlegi gróf a bátyám, Konrad. Előtte apám volt a
gróf. Miért kérdezed? És kérlek… Miért látszol olyan
szomorúnak, kedves Saffronom? Mi a baj, Liebchen?
– Mert a világ összes embere közül, akibe bele lehet
szeretni, te vagy az utolsó, akibe beleszerethettem volna. Chessi
von Schöndorf…, azt hiszem, azt kellene mondanom, hogy volt…
a legjobb barátnőm.
Gerhard kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a vállát, de
most sokkal idegesebbnek és bizonytalanabbnak érezte magát,
ahogy megpróbálta megnyugtatni a lányt, mint mikor
vetkeztette, beszélgetett vele vagy gyönyörködött benne
röviddel ezelőtt.
– Nem hibáztathatod magad ezért – mondta –, hisz még a
nevemet se tudtad.
– Mégis, tudtam… Egyszerűen tudtam…
Gerhard együttérzőn bólintott.
– Megértem. Azt hiszem, én is tudtam. De egyikünknek sem
az volt a célja, hogy megbántsa Francescát. Ami történt,
sorsszerű volt. Ha bárkit hibáztatni kell, az én vagyok. Volt
választásom. Figyelmen kívül hagyhattam volna, ami ma délelőtt
történt, és folytathattam volna a lánykérést. Ha vacsoránál
találkoztunk volna, udvarias lehettem volna, de semmi több.
Valójában azonban ez lehetetlenség volt. Meg kellett, hogy
kapjalak. És ha ez volt a helyzet, hogyan lehetnék már akkor
hűtlen Chessihez, mikor megkérem, hogy jöjjön hozzám? Tehát,
ahogy mondom, választanom kellett, és téged választottalak.
Saffron elmosolyodott, de szomorú, szinte ironikus
mosollyal, ami félelmet keltett Gerhard szívében:
– Akkor itt egy újabb dolog, ami közös bennünk: a logikánk.
Azt mondtam magamnak, hogy neked kell választanod, és ha
csak e miatt a választás miatt lesz okom aggódni, azzal együtt
tudok élni. Ha annak, hogy téged megkapjalak, az az ára, hogy
elveszítem Chessit, ezt az árat hajlandó vagyok megfizetni.
Szomorú leszek, de nem kellene kétszer mondani. De ugyebár
nem ez a mi igazi problémánk?
Gerhard döbbenten vonta össze a szemöldökét:
– Nem tudom… Nem értem. Mit akarsz mondani?
– Akkor nem jelent neked semmit a Courtney név?
– Nem. Kellene?
– És mi a helyzet Eva von Wellberggel?
– Nem… Ki az?
– Az anyám volt. És egyben az apád szeretője. Azután ment
feleségül apámhoz, Leon Courtney-hoz, hogy…, hogy…
– Hogy?
– Hogy megölték Otto von Meerbach grófot, úgy, hogy
közvetlen közelről mellbe lőtték egy vadászpuskával.
Saffron eddig megőrizte az önuralmát, de ettől összeomlott,
kétségbeesett zokogásban tört ki, és a fiú csak néha tudott belőle
kivenni szavakat meg kifejezéseket, ahogy a könnyein át beszélni
próbált:
– Hogy lehetünk… Istenem, éppen mi… olyan kegyetlen és
igazságtalan… Hogyan szerethetjük most egymást mi ketten?
Gerhard megölelte és csitítgatta őt, és maga az a tény, hogy
így tett és nem hajította ki őt az ágyából, mintha kicsit könnyített
volna a lány szenvedésén.
– Még nagyon kicsi voltam, mikor az apám meghalt, vagyis
alig ismertem őt – mondta neki a fiú. – De tudom, hogy mennyit
bántotta az anyámat és hogy milyen ember a bátyám, mindenki
azt mondja, hogy nagyon hasonlít az apánkra, úgyhogy… Furcsa,
de nem érzem úgy, hogy ez annyira kiborítana engem,
amennyire téged. Nem tudom pontosan, miért van ez. Valahol
rossz ez, mégis így érzek… Várj egy pillanatot…
Gerhard az ágy melletti telefonért nyúlt, és megkérte a
kezelőt, hogy kapcsolja neki a szobaszervizt. Hideg vacsorát
rendelt fel két személyre a 424-es szobába: hideg sült csirke,
füstölt lazac, vajas kenyér, némi sajt és szőlő válogatást, és mivel
a mostani immár nem tűnt olyan alkalomnak, mikor pezsgőzni
kell, egy üveg rizlinget is.
– Auslesét – mondta Gerhard, egy erős, mézes bort, amelyet a
legérettebb, ezért legteltebb ízű bogyókból készítenek. – A
legjobbat, amijük csak van. Meg még egy üveg konyakot és egy
kis Perrier-t. Természetesen jeges vödör is kell a bor mellé.
Aztán Saffronhoz fordult, és azt mondta:
– Sok megbeszélni- és még sokkal több szeretkeznivalónk
van. Erősnek kell maradnunk. Mármost az nyilvánvaló, hogy
hosszú és bonyolult történetet kell elmondanod nekem. Tehát
kezdd az elején, mondj el mindent, és amikor befejezted,
eldöntjük, mi a következő lépés.
Így hát a lány elmondott mindent nagyapja tönkretételétől
egész addig, hogy a Zeppelin lezuhant egy kenyai hegyoldalban,
és mindennek következményeit. Eközben Gerhard figyelmesen
hallgatta, és csak időnként szólt közbe, hogy biztos legyen benne,
pontosan érti, amit mond. Még az elbeszélés feléig sem jutott,
éppen ott tartott, hogy az anyja Németországba igyekszik, hogy
elcsábítsa azt az embert, aki tönkretette az apját, amikor
megérkezett a vacsora. Gerhard meglepődött, milyen higgadtan
fogadja Saffron, hogy a pincér az ágyban találta. Egy vászon
fürdőköpenyt tekert maga köré, hogy megőrizze a tisztesség
látszatát, miközben magabiztos, szinte folyékony németséggel
beszélgetett a pincérrel a zsúrkocsin lévő különböző dologról.
Pontosan néven nevezte, mit kér a tányérjára, olyan könnyed jó
modorban, amely azokra jellemtő, akik születésük óta
hozzászoktak, hogy személyzetet irányítsanak, és tudják, hogy
kéréseiket parancsnak tekintik. Ez a lány alig húszéves, talán
kevesebb, de ha holnap hirtelen egy nagy háztartást kellene
vezetnie, azonnal képes lenne irányítani, és mindenki elfogadná
őt úrnőnek.
A pincér kinyitotta a bort, és megtöltötte az első két
poharat, majd a kellően bőkezű borravalótól vidáman eltűnt.
Mindketten felvették a poharukat, és koccintottak.
– Rád! – mondta Gerhard. – Egyél előbb, aztán meséld el
nekem részletesen ezt az egész történetet!
Élvezettel vigyorgott, mikor Saffron elpusztította a jelentős
méretű tányérról az ételt, amit a pincér készített neki oda.
Világos volt, hogy ez nem az a lány, aki órákon át beszél a
diétájáról, miközben csupán salátalevélen és vízen él.
A lány látta, hogy néz rá a fiú, mikor úgy látott neki egy
csirkecombnak, mint a döglött zsákmányát felfaló nőstény
oroszlán, és elvigyorodott:
– Fogalmam sem volt, mekkora étvágya tud támadni az
embernek a szeretkezéstől – mondta. Letette a húsától
megfosztott combcsontot, és újra ivott a borból. – Vagy
megszomjazik.
– Most el kell mondanod a történet folytatását – mint
Seherezádé meg a szultán. Amíg te mesélsz, én majd néha
megetetlek szőlővel, hogy bátorítsalak.
Így hát a lány folytatta, a fiú pedig olykor egy-egy szem
szőlőt nyomott az ajkai közé, vagy egyszerűen szájon csókolta.
Valahogy olybá tűnt, hogy ennek az árulásról, tolvajlásról,
hűtlenségről, megcsalásról és gyilkosságról szóló történetnek az
elbeszélése inkább közel hozza, semmint eltávolítja őket
egymástól. Saffron végül így szólt:
– Apám elrejtett ötmillió márkát egy tó fenekén, félúton
felfelé a hegyen, ahol a Zeppelin földre zuhant. A háború után
anyámmal visszamentek oda… – itt elmosolyodott –, bizonyos
értelemben én is elmentem oda, mert anyám már terhes volt
velem. Megkeresték az aranyat, és apám ennek egy részéből
vette meg a birtokunkat Kenyában… Ó, annyira szeretnélek
egyszer majd elvinni oda! Olyan gyönyörű hely: távolba nyúló
dombokkal, a messzeségben pedig gyönyörű hegyek látszanak…
– Olyasminek tűnik, mint a mi birtokunk Bajorországban –
szólt a fiú.
– Vannak a ti birtokotokon oroszlánok meg gepárdok meg
rinocéroszok meg vízilovak meg zebrák meg zsiráfok meg…?
A fiú felnevetett:
– Birtok ez, vagy állatkert?
– Afrika – mondta a lány meglehetősen komolyan. – És ha
igazán meg akarsz ismerni engem, ezt sose felejtsd el! Lehet,
hogy őfelsége, a király alattvalója vagyok, lehet, hogy Oxfordban
tanulok, és Anglia- meg Skócia-szerte vannak unokatestvéreim,
de igazából egyáltalán nem vagyok angol. Afrikai vagyok.
Gerhard arcán pajkos mosoly suhant át:
– Akartam valamit mondani. Valami nagyon fontosat
rólunk, a szerelmünkről és a jövőnkről… De ahogy azt az „afrikai
vagyok”-ot mondtad, az olyan… Mi erre az új kifejezésetek
nektek, angoloknak? Ah, igen, szexi! Attól tartok, kedvesem,
kénytelen vagyok ismét elcsábítani téged.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
– Igen – mondta a fiú, és levette róla a köpenyt anélkül,
hogy a lány a legkevésbé is tiltakozott volna, aztán lefektette az
ágyra. – Fel akarlak fedezni, ahogy dr. Livingstone és Mr.
Stanley Afrikával tette… – Kis csókot nyomott az ajkára, aztán
azonban a feje elindult lefelé a lány testén a jobb keze nyomában,
amely leszaladt a mellcsontján, aztán egyenként körbesimította
mindkét mellét. Saffron mellei nem voltak nagyok, de szépek
voltak, arányban álltak teste többi részének karcsúságával, egy
természetesen atletikus, gyorsasággal és erővel megáldott, mégis
teljes mértékben nőies test hosszú, áramvonalas idomaival.
A mellbimbója finom korallrózsaszínű volt, és olyan büszkén
meredezve várta a fiút, mint két, parádén vigyázó őr.
– Itt például – suttogta, miközben a lány mellbimbóját
hüvelyk- és mutatóujja közé vette, majd lassan és finoman
összecsippentette, csak annyi időre, amíg a lány kicsit fel nem
szisszent, és hátát nem kezdte homorítani. Azután az egyik
kezével végigsimított ugyanazon a mellbimbón, a lehető
legkönnyebben, legóvatosabban érintve meg, amennyire csak
tudta, miközben a másik kezével a jobb mellbimbóját szorongatta
úgy, hogy a lányt egyidejűleg két, teljesen különböző érzés
kerítse hatalmába. Aztán jobb mellén továbbra is kézzel
dolgozva, fejét a bal mellére hajtotta, és ajkával, nyelvével meg
fogaival játszadozni kezdett vele: néha a bőrét csókolgatta, néha
a mellbimbóját izgatta a nyelvével, aztán finoman megharapta,
végtelen figyelmet fordítva rá, hogy épp csak a szükséges erővel
tegye ezt. A lány a kezével először beletúrt a fiú hajába, aztán a
hátát kezdte simogatni, majd mikor a fiú a fejét a melléhez
érintette, felnyögött, és megborzongott a gyönyörtől, körmeivel
beletépett a bőrébe, feneke pedig rángatózni kezdett, ahogy
eluralkodott rajta a férfi iránti sóvárgás.
 – Most meg kell keresnem a forrást… – mormolta a fiú, és
lefelé csúszott az ágyon, úgy, hogy az ajka meg a nyelve egyre
lejjebb került, míg a lány kiabálni nem kezdett:
– Ó, Istenem…! Ó, Istenem…! Kérlek…!
A férfi teljes erejével beléhatolt, mintha egész testét és
lelkét bele akarná préselni a lányba, magáévá tette őt, és úgy
érezte magát, mint egy hódító, eközben a lány is érezte, hogy
tökéletesen eluralta őt a férfi.
Utána még egymás mellett feküdtek, amíg a fiú össze nem
szedte az erejét, és töltött még maguknak egy kis édes, erős bort,
amit közös pohárból ittak meg.
– Tessék – mondta. – Kóstold meg ezzel! – Egy darab
ementáli sajtot adott neki. A két íz egyesülése, a mézes boré meg
az erős és sós sajté, csodálatos volt.
– Úristen, ez majdnem olyan jó, mint… tudod, mit csinálni –
mondta Saffron, és a mosolyában nem volt más, csak a teljes
boldogság, az olyan ember enyhe elégedettségével, aki csodálatos
szerelmi rohamon van túl. – Most mondd el azt a fontos dolgot,
azt, amit az előtt akartál elmagyarázni, mielőtt olyan élvezetes
módon félbeszakadt a beszélgetés!
– Ah, igen… Igazából elég egyszerű… A családjaink között a
múltban szörnyű dolgok történtek. Nagy gonoszságokat követett
el mindkét oldal. Most tehát el kell döntenünk: a múltban élünk-
e és a régi gyűlöletre figyelünk, vagy inkább a mi szerelmünkre.
Ha a múltban élünk, a gyűlölet még rosszabb lesz, semmi nem
oldódik meg, és mindketten boldogtalanok maradunk. Ha a
jelenben élünk, egy kis boldogságot viszünk az életünkbe meg
egy kicsit a világba is. Tehát azt mondom, szeretni kell.
– Én pedig azt mondom, szeretlek téged, Gerhard von
Meerbach!
Megint a fiú nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta őt.
Aztán így szólt: – Egy von Meerbach nevű embert szeretek. Te
jó ég…, micsoda különös gondolat!
 ***

Egész éjjel beszélgettek és szeretkeztek. Saffron mesélt

Gerhardnak az Afrikában töltött életéről: hogy az anyja meghalt,
és hogy apja majdnem egy évtizedig egyedül nevelte, míg Harriet
oldalán meg nem találta a boldogságot. Leírta Manyorót: hogy az
apjával testvéreknek tekintik egymást; hogy annyi éven át
mindig jelen volt Saffron mellett, amikor csak szüksége volt rá;
hogy milyen boldog volt, mikor Manyoro kijelentette, hogy többé
már nem a „kis hercegnője”, hanem azt mondta neki, hogy „most
már királynőmnek foglak hívni”. Mikor Gerhard erről a szívbéli
szeretetről hallott, amit egy fekete afrikai iránt érzett, tudta,
hogy Saffron sohasem viseltetne másképp, csakis lenézéssel a
más fajok gyűlölete iránt, amely pedig a nácizmus alapja; és hogy
szerelmük semmi esetre sem lesz tartós, hacsak nem a teljes
őszinteségen alapul azzal az élettel kapcsolatban, amit az elmúlt
öt évben élt.
Ezért mesélt neki a Heydrichhel való találkozásáról, és hogy
az SS második leghatalmasabb embere hogyan szövetkezett a
bátyjával, hogy szövetségre kényszerítse a nácizmus ördögével.
Bevallotta, hogy élvezi ennek összes előnyét, amihez azért jutott,
mert jó nácinak látják, és hogy mennyi boldogságot ad neki, hogy
pilótaként egyedül van a levegőben:
– Most már tudom, miért mondják az emberek, hogy
szabadok, mint a madár – mondta. – Mert én odafent találom
meg a valódi szabadságot.
Elbeszélte a találkozását Hitlerrel, és rájött, hogy még ez az
angol lány is, aki afrikainak tartja magát, és utálja a faji
előítéleteket, elámul azon, hogy személyesen találkozott azzal az
emberrel, aki most már egyformán nagy hírnévnek örvendett
azok előtt, akik visszataszítónak találták és azok előtt, akik
imádták. A történet egyetlen része, amit nem mondott el neki
teljesen, az eleje volt: az, hogy milyen ajándékot adott Isidore
Solomonsnak. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha mentegetné
magát, vagy szebb képet festene magáról, mint amilyen
valójában. Saffron azonban rögtön látta, hogy hiányzik valami:
– Hogy sikerült Heydrichnek rákényszerítenie, hogy belépj
a náci pártba? – kérdezte. – Bizonyára még Németországban
sem lehet rávenni egy ártatlan embert, aki semmi rosszat nem
tett, hogy elhagyjon mindent, amiben hisz, és valami olyan
mellett álljon ki, amiben nem?
– Én ebben nem lennék olyan biztos – felelte Gerhard. –
Úgy képzelem, hogy ha valóban szabad országból jössz, ahol
félelem nélkül mondhatsz és gondolhatsz, amit csak akarsz, és
kritizálhatod a kormányt, és politikáról vitatkozhatsz vacsoránál
vagy egy bárban a barátaiddal, akkor nem tudod elképzelni, mit
jelent a szabadság elvesztése. Németországban nem vitázhatsz,
mert nem bízhatsz a vitapartneredben. Még a legrégebbi
barátod vagy a testvéred, de még a gyermeked is jelentheti a
titkosrendőrségnek, hogy mit gondolsz. A bátyám és Heydrich
kikiálthatott volna kommunistának, és táborba zárhatott volna,
csak mert olyan iskolában tanultam építészetet, amit később
betiltottak, bár soha életemben egyetlen kommunista jelöltre
sem szavaztam, és nem is támogattam a kommunista eszméket.
– De biztos vannak perek. Biztosan tudsz védekezni.
– Öt évvel ezelőtt talán…, éppen hogy. Most már a bírók is
párttagok, és az igazságot a párt eszméi határozzák meg.
– Istenem…, ezt nem tudtam. Ez borzasztó.
– Igen, az, de ezt csak azért mondhatom el, mert nem
Németországban vagyunk, és te nem vagy német. Nézd… – és
elhallgatott, végül sóhajtott, majd azt mondta: – Van valaki,
akivel találkoznod kéne itt, Svájcban. Hogy úgy mondjam, nekem
ő a Manyoróm. Ha vele beszélsz, minden sokkal világosabb lesz
számodra.

***

Saffron akkor hagyta el Gerhard szobáját, mikor a nap első

sugarai áttörtek a hegyek közti réseken. Leroskadt a saját
ágyára, és tízig úgy aludt, mint a bunda. A recepciós pultnál
három üzenetet hagytak számára, melyet aztán becsúsztattak az
ajtaja alatt. Mindegyiket szállodai borítékba tették, úgyhogy
fogalma sem volt, ki írta őket, bár nem volt nehéz kitalálni. Ezért
egyszerűen találomra nyitotta ki az egyiket. Chessi von
Schöndorf dühös, kétségbeesett és megsemmisítő vádirata volt a
viselkedéséről, amitől Saffron könnyekre fakadt, mert tudta,
mennyire szerette a barátnője Gerhardot, és milyen összetört és
megalázott lehet most, hogy elvesztette. Mindegy, milyen remek
érveket, hibátlanul logikus rendbe szedett indokokat képzelt is el
talán Saffron, hogy megindokolja, amit tett, a tény tény maradt:
teljesen megbántott valakit, aki feltétlenül megbízott benne,
A második üzenet Rorytól jött, és ez sem volt kevésbé
haragos:
Azt talán valamennyire megérteném, ha meg nem is
bocsátanám, ha egy angolnak lettél volna a ringyója, de hogy
annak a rohadt barbárnak a kedvéért dobtad el a
tisztességedet, az kimondhatatlanul alantas dolog. Persze,
ahogy az egész család tudatában van ennek, anyád ugyanezt
csinálta. Nyilvánvalóan rá hasonlítasz. Még néhány napig St.
Moritzban maradok a tobogánklubból való rendes és
becsületes fickók társaságát élvezve. Aztán majd egyedül
megyek haza, és elvárom, hogy te is ugyanígy tegyél.
Felteszem, most aggódsz, hogy bemocskolom a jó híredet, ha
majd hazatérek Angliába, azzal, hogy elmondom az
embereknek az igazat arról, amit tettél. Biztos lehetsz benne,
hogy lakat van a számon. Egyáltalán nem vágyom rá, hogy
ugyanabba a pöcegödörbe alacsonyodjam le, amibe te. Adok
arra, hogy úriember maradjak. Te azonban nem vagy úrihölgy!
Saffron úgy érezte, mintha fizikai inzultus érte volna.
Letiporva és kifosztva feküdt az ágyán. Egy szempillantás alatt,
egy meggondolatlanul szenvedélyes pillanatban elvesztette két
legjobb barátját a világon. Chessi volt az első ember, aki
egyáltalán valamennyire is kedvesen bánt vele a Roedeanba
tartó vonaton. Három húsvéti szünetben is otthonába fogadta,
ahol családtagként kezelték őt. Hogyan is fizethetett ekkora
nagylelkűségért ekkora önzéssel? Szegény Rory pedig… Saffron
tudta, hogy levelének oka ugyanannyira volt az, hogy irigyelte
Gerhardot a maga Saffron iránti hiábavaló és elutasított
szerelme miatt, mint amennyire erkölcstelen viselkedésén érzett
felháborodása. Nem gondolta volna ezt olyan erkölcstelennek,
ha ő lett volna velem ott az ágyban tegnap éjszaka. Ettől
azonban egyáltalán volt kevésbé jogos vagy kevésbé őszinte a
haragja. A lány úgy viselkedett, mint egy utcalány, egy
riherongy, egy szajha. Épp most adta oda magát egy férfinak,
méghozzá boldogan, féktelenül, nem törődve tetteinek
következményeivel. És most először merült fel benne a
legkézenfekvőbb következmény mindegyik közül: Istenem, mi
van, ha terhes vagyok?
Saffron farkaséhes volt, de nem tudott enni. Kimerült volt,
de nem tudott nyugton ülni. El kellett menekülnie, de nem
mehetett sehova, mert amint kívül kerül a szobája négy falán,
ellenséges területen találja magát.
Egyetlen reménye a harmadik üzenet volt. Nyilván Gerhard
kellett, hogy küldje, de alig tudta kinyitni, úgy remegtek az ujjai,
mert ha ő is visszautasítja őt, semmije sem marad.
Kedvesem,
Írtam Francescának, és elmagyaráztam neki, hogy nem
vehetem feleségül, és teljes mértékben vállaltam a felelősséget
tetteimért. Jelen körülmények között az tűnik a legjobbnak, ha
elhagyom St. Moritzot. Zürichbe megyek. Nagyon örülnék, ha
utánam tudnál jönni oda, hogy bemutathassalak az én
„Manyorómnak”. Ő mindent megmagyaráz. Gondolok rád, és a
szívem szakad meg érted, mert tudom, mekkora fájdalmat kell
ma kiállnod. Csak tudd, hogy egész szívemmel szeretlek! Ez egy
nehéz nap, te azonban jó, kedves és gyönyörű ember vagy. Ne
feledd, hogy egész szívemből szeretlek. – G
 Ui.: 15:00 és 18:00 között a zürichi állomáson foglak várni.
Ha nem találsz ott, a Baur au Lacban szállok meg.

***

Saffronnak végre maradt egy hajszálnyi reménye. És volt

terve, amit kövessen; volt dolga is: hogy elérjen egy vonatot.
Ahogy ismét felébredt benne a céltudatosság, egy kicsit felvidult.
Messze nem volt boldog, de az a letaglózó, reménytelen
kétségbeesés kezdett eloszlani a lelkéből. Reggelit rendelt, majd
mind megette, miközben két rövid üzenetet fogalmazott
Chessinek meg Rorynak. Bár világossá tette, hogy egyáltalán
nem állt szándékában fájdalmat okozni, nem próbálta mentegetni
a tettét vagy kifogásokat keresni, esetleg úgy tenni, mintha nem
lenne okuk a megbántottságra. Egyszerűen bocsánatot kért a
legegyszerűbb és legőszintébb szavakkal, amik csak eszébe
jutottak, anélkül, hogy a bocsánatukért esedezzen, mivel tudta,
hogy nincs joga ezt kérni. Nekik kellett ezt megadniuk a maga
idejében, ha valaha is akarják egyáltalán. Addig a legjobb, amit
tehet – az egyetlen dolog, ami minden mást megmagyaráz –, az
volt, hogy a szívét-lelkét beleadja abba az érzésbe, hogy Gerhard
von Meerbachot szereti.
Csak később hasított belé egy gondolat. Megígérte (illetve
hát nem egészen ígérte meg, de mindenesetre beleegyezett),
hogy elmondja Mr. Brownnak Németországról és a német népről
szerzett benyomásait. Ez vajon azt jelenti, hogy Gerhardról is
beszélnie kell neki? Végül is fizikai értelemben nem járt újfent
Németországban, még akkor sem – és Saffy nem tudott
elnyomni magában egy kacajt –, ha tényleg rettentő sokkal
többet megtudott, legalábbis az egyik lakójáról.
Nem, ez az ő magánélete. A férfinak semmi köze hozzá. És
miután ezt a kérdést tisztázta, folytatta napi teendőit.

***
 Gerhard a peronon várakozott Zürichben, mikor megérkezett
a vonat Churból. Saffron ideges volt, ahogy útja végéhez
közeledett. Mi van, ha hűvös napvilágnál látja a fiút, távol a St.
Moritz-i csillogástól és izgalmaktól, és egyszerre ráébred, hogy
rosszul választott? Mi van, ha ki kellett volna rúgnia és térden
csúszva visszatérni Chessihez meg Roryhoz, könyörögve, hogy
fogadják vissza? Nem volt vonzó lehetőség ez: a könyörgés nem
számított természetes dolognak Saffron Courtney életében.
Aztán magában elmosolyodott, mikor azt gondolta: Kivéve, ha
neki könyörgök, hogy tegyen magáévá… amilyen gonosz
kislány vagyok!
Ettől a gondolattól apró remegések futottak át a testén,
mert felfedezte, hogy képes majdnem teljesen újra felidézni azt
az érzést, amikor Gerhard benne van, egyszerűen azzal, hogy
arra gondol, milyen érzés volt. És ez az örvendetes emlékezés a
csodálatos éjszakára, melyet a férfival töltött, megnyugtatta őt,
hogy minden rendben lesz.
És rendben is lett. Gerhard a lehető legelbűvölőbben nézett
ki olajzöld lódenkabátjában, hanyag eleganciával a nyakára
vetett sállal, amitől Saffron elgondolkozott: miért nem volt soha
az Oxfordban tömegével felbukkanó, egyetemi sálat viselő férfi
diákok közül senki ilyen észbontóan jóképű. A karjába szaladt,
mikor pedig a férfi a karjában tartotta őt, ismét nem létezett
senki más rajtuk kívül a világon, és ő bárkit és bármit feláldozott
volna, hogy megtarthassa őt.
– Azon gondolkoztam, hogy lehetséges-e, hogy valóban
olyan szép vagy, mint amilyenre emlékeztem – mondta a fiú,
szinte visszhangozva a lány saját gondolatait. – És itt vagy, és ma
még szebb vagy, mint tegnap voltál. Csókolj meg!
Saffron körülnézett, és kissé idegesen felnevetett:
– De annyian vannak itt! Mindenki lát minket.
– Hadd lássanak! Minden férfi irigykedni fog rám.
És minden nő az én helyemben akar majd lenni – gondolta
Saffron, miközben készségesen adta meg magát a fiú ajkának és
nyelvének, és azt kívánta, bár maradhatnának itt örökre, ebben
a csodálatos ölelésben.
A fiú azonban túlságosan hamar elhúzódott.
– Foglaltam neked szobát a Baur au Lacban. Ha Párizsban
vagy Nizzában lennénk, talán lehetnénk egy szobában is. A
svájciak azonban még rendszeretőbbek, mint mi, németek. Nem
vennék jó néven.
– Sose tudhatod. Talán nem leszek hajlandó egy szobában
lakni veled. Tisztességes ifjú hölgy vagyok, tudod… – Aztán
mielőtt még a fiú bármit is mondhatott volna, hozzátette: – Hát,
legalábbis eddig az voltam.
– Egy napon talán, ha nagy szerencsém lesz, újra
tisztességessé tehetlek téged.
– Befejezhetném előbb az egyetemet? – mondta a lány. –
Nem kell aggódnod. Nincs olyan férfi Oxfordban, aki el tudna
csábítani tőled.
– Ah…! Az lenne jó, ha tervezgethetnénk. De amilyen
világban élünk…, attól félek, egyikünk sem tervezhet semmit…
– Ne mondj ilyet! – mondta a lány, és megszorította a
karját, olyan erősen kapaszkodott bele, ahogy csak tudott. –
Megijeszt.
– Te? Megijedsz? Ezt egyáltalán nem gondolnám rólad…
– Félek, hogy elveszítelek. Mindig minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy mindenben megverjem a fiúkat – huncut
mosollyal nézett fel rá –, ezért mentem le a Cresta-lejtőn is… De
mégiscsak lány vagyok. Tudod, odalent…
– Tudom…, mein Gott, de mennyire tudom! Na, gyere, itt vár
a kocsim, hogy visszavigyen minket a Baurba. Ledobhatod a
bőröndjeidet, aztán találkozónk van.
– A te titokzatos Manyoróddal?
– Pontosan.

***
 Kis idő múlva a kocsiban, útban a szállodából a Gerhard által
szervezett találkozóra, a fiú az mondta:
– Tudod, sokat gondolkoztam azon, ami tegnap éjjel
történt…
– Hmmm… én is – dorombolta Saffron.
Gerhard felnevetett:
– Nem arról! Illetve nem csak arról, mondhatnám inkább.
– Akkor mi másról?
– Arról, hogyan reagáltam, mikor azt mondtad, hogy az
apád megölte az apámat. Meg kellett volna rökönyödnöm, nem?
Haragosnak, dühösnek kellett volna lennem. Minden
szerelemnek, de még a barátságnak is a végét kellett volna, hogy
jelentse ez. Ehelyett azonban semmit sem éreztem. Ez bizonyára
nem normális. Tehát azóta is azt kérdezgetem magamtól, miért
történt ez. Azt gondoltam, hogy talán azért, mert olyan kicsi
koromban vesztettem el az apámat, hogy nincsenek róla
emlékeim, amiért hiányozhatna, nincsenek olyan dolgok, amiket
együtt csináltunk. De nem lehet így, és éppen ez az, amiért
dühösnek kéne lennem: a te apád fosztott meg engem azoktól az
emlékektől, amelyekre az apjáról egy fiúnak szüksége lenne:
mikor oly sokszor mentek együtt vadászni vagy síelni; az összes
játék, amit játszottak, mikor a fiú kicsi volt; de még a viták is,
mikor a fiú tizenöt vagy tizenhat évesen fellázadt az öregje ellen.
– Pontosan tudom, milyen érzés ez. Nekem pont ilyen az,
hogy nincs az anyám. Sohasem csináltunk olyasmiket, amiket
egy anyának és a lányának kellene. Sohasem tanultam meg tőle,
hogyan legyek nő.
– Igen, de a te anyád jóságos volt, és kedves. Biztos vagyok
benne, hogy szeretett téged, és mindig a legjobbat akarta neked.
De nekem sohasem lennének jók a róla szóló emlékeim, ha az
apám életben maradt volna, akkor sem. Tudom, hogy kötekedő
ember volt. Éppen elég rossz volt a bátyámmal, Konraddal
felnőni. Mindig, amikor csak alkalma volt rá, megpróbált
lenyomni engem, néha szavakkal, néha ököllel.
 – Borzasztóan hangzik.
– Azt gondolja, hogy SS-nek lenni (embereket letartóztatni,
kínozni őket, tönkretenni az életüket) a legjobb munka a világon.
És neki az is. Hát ilyenfajta ember ő, és kisfiúnak is ilyenfajta
volt. De akkor még csak kisfiúk voltunk, nem férfiak, és bár azt
szokta mondani, hogy ő a „családfő”, engem nem tudott mégsem
irányítani, vagy megakadályozni, hogy az legyek, aki lenni
akarok.
– Legalábbis akkor nem…
– Nem, akkor nem…, és talán most sem…, vagy legalábbis a
jövőben nem, nem tudom. De azt akartam mondani, hogy ha az
apám életben maradt volna, ő is irányíthatott volna. Konraddal
egyformán gondolkoztak volna. Konradnak gyerekkoromban
szokása volt, hogy széttépte a rajzokat, amiket készítettem. Azt
mondta, hogy ceruzával és festékkel csak a lányok játszanak.
– De ostoba volt! Gondolj arra a rengeteg férfira, akik nagy
művészek voltak!
– Konrad nem gondolkozik. Legalábbis nem így. Jóllehet ő
pokollá tette az életemet, az anyám bátorított és támogatott
engem, amikor azt mondtam, hogy építész szeretnék lenni, és ő
nem volt képes megállítani anyámat. De biztos vagyok benne,
hogy az apám másképp rendelkezett volna, és megakadályozza,
hogy építészetet tanuljak. Nem lehettem volna önmagam, ha
akkor életben lett volna. Így arra a következtetésre jutottam,
hogy azáltal, hogy megölte az apámat, a te apád tulajdonképp
megmentett engem.
– Értem, hogy érted – mondta Saffron. – De szomorú, hogy
így gondolod. Ami még rosszabb: nagyon valószínű, hogy igazad
van.
– Hmm… – mormolta Gerhard. Szemét az útra szegezte.
Egy szűk, macskaköves utcákkal teli környéken jártak, ahol az
utcák két oldalát magas, régi házak szegélyezték, közülük soknak
az alsó szintjén kávézók és éttermek voltak. Úgy tűnt, Gerhard
megtalálta, amit keresett, és élesen jobbra kanyarodott,
végigment egy még zsúfoltabb mellékutcán, amely egy kis térre
nyílott.
– Azt hiszem, megérkeztünk – mondta.
Gerhard leparkolta a kocsit, aztán kiszálltak. A fiú ment elöl
egy Konditorei Kagan nevű kávézó és cukrászda felé. A bejárat
melletti ablakban kézzel írt felirat hirdette: „Koscheres Essen
serviert hier”.
– Kóser étel kapható – fordította le maga elé mormolva
Saffron.
Gerhard azonban meghallotta, és így szólt:
– Régen Németországban is lehetett látni ilyen kiírásokat,
tudod. Berlinben mindenütt voltak zsidó pékségek,
hentesüzletek és delikáteszboltok. Most azonban…
Az első ajtón ment be. Saffron egy kiszolgálópultot pillantott
meg az ajtótól balra, közel az ablakhoz, amelyen túl asztalok és
székek voltak, melyek körül emberek ültek kávézgatva és
süteményt fogyasztva – ezzel tették melegebbé a hideg téli
délutánt. A pult mögött egy középkorú férfi, feltehetően maga
Kagan, a tulajdonos állt, aki a vendégeket kiszolgálta. Annak
alapján, ahogyan Kagan mindenkivel szót váltott, miközben ételt
vitt vagy kávét készített a számukra, vagy épp visszaadott
nekik, Saffron számára világos volt, hogy ezek törzsvendégek. És
azt is látta a feléjük lövellt pillantásokból, hogy Gerharddal
nagyon is nyilvánvalóan idegenek itt, és hogy a lódenkabátjában,
egy ilyen egyértelműen német ruhadarabban a fiú csak még
jobban kilóg innen.
Gerhard odament a pulthoz, és megszólította a mögötte álló
embert:
– Herr Kagan? – kérdezte.
– Igen… Ki kérdezi? – Tapintani lehetett a gyanakvást a
hangjában.
– Von Meerbach vagyok. Max azt mondta, hogy itt
keressem.
Kagan viselkedése azonnal megváltozott. Előrehajolt, és
megszorította Gerhard kezét:
– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem, Herr von Meerbach.
Ön egy „Mensch”.
Saffron zavarban volt. A Mensch szó egyszerűen annyit
jelent, hogy emberi lény.
– Remélem – mondta Gerhard hasonlóképp megdöbbenve.
– ”Oiveyizmir!” – kiáltott fel Kagan. – Hát az én öreg barátom
nem tanított önnek soha semmit? Jiddisül a Mensch nem
egyszerűen ember, hanem becsületes ember, jó ember, valaki,
aki tiszteletre méltó. Ön derék dolgot cselekedett, Herr von
Meerbach. Ön egy Mensch.
Saffron rájött, hogy bár Kagan szavaitól elmosolyodott,
hirtelen mégis nagyon közel áll a síráshoz, mikor hallotta, hogy
ilyen szép szavakkal beszélnek Gerhardról.
– És ön, Fräulein – mondta Kagan, a lány felé fordítva
figyelmét-, ei-yei-yei, micsoda „Shainermaidel”!
– Alig merem megkérdezni, mit jelent ez – mondta Saffron,
és remélte, hogy sem a német szövegértése, sem a kiejtése nem
olyan rossz.
– Azt jelenti, hogy ön gyönyörű lány, kedvesem… De azt
hiszem, nem német lány.
– Nem, angol vagyok.
Gerhard kis mosollyal nézett rá:
– Azt hittem, azt mondod, afrikai vagy.
A lány kissé vállat vont, mintha azt mondaná: „Egyszerűbb
annyit mondani csupán, hogy „angol”.
– Egy snájdig német fiú és egy szép angol rózsaszál, akik
szemmel láthatóan fülig szerelmesek egymásba – mondta Kagan.
– Talán mégis van valami remény ebben a szomorú világban,
nem?
– Remélem – helyeselt Gerhard.
– De feltartom magukat, és Max nem fogja érteni, mi
történt. Menjenek végig hátul, aztán forduljanak be a jobb oldali
ajtón. Aztán menjenek föl a lépcsőn. Ha felérnek, megtalálják
Maxot.
Átmentek az asztalok között, közben Saffron érzékelte, hogy
most nagyon másképp mustrálják őket. Különösen a nők tűntek
kíváncsinak, akik azon töprengtek, vajon mit tettek ezek a gójok,
hogy Kagan olyan szívélyesen bánt velük, noha tudták róla, hogy
egyáltalán nem szimpatizál az újfajta náci Németországgal.
Ettől a szégyentelen bámészkodástól Saffron elmosolyodott,
úgyhogy amikor átértek az ajtón, Gerhard megkérdezte:
– Mi volt olyan vicces?
– Csak az, hogy a maszáj nőkre emlékeztettek. Pont
ugyanígy bámulják az embereket, különösen a férfiakat, tudod,
igazán tüzetesen megvizsgálják őket, és egyáltalán nem
zavartatják magukat a társadalmi konvencióktól, miszerint
bunkóság bámulni.
– Jaj, kedves afrikai leánykám…! Gyere, keressük meg az
emberünket!

***

Felmentek a lépcsőn, és egy folyosóra értek, amely annak a

lakásnak az előszobája volt, amelyben Kagan és a családja lakott
a boltja fölött. Amikor azonban a lépcsőfordulóból nyíló ajtók
egyike kitárult, az alak, aki kilépett rajta, nem Frau Kagan vagy
valamelyik gyereke volt, hanem egy méltóságteljes kinézetű
férfi, aki, Saffronnak legalábbis úgy tűnt, hogy az apjával egyidős.
Halszálkás öltönyt viselt, mellénnyel és keményített galléros
inggel meg nyakkendővel, amikor pedig meglátta Gerhardot,
arcán valódi öröm jelent meg, kitárta a karját, és azt mondta:
– Édes fiam…
– Izzy! – mondta Gerhard, mikor összeölelkeztek, és hátba
veregették egymást.
Tehát mégis van apafigura az életében – gondolta Saffron.
Gerhard kibontakozott az ölelésből, és így szólt:
– Izzy, szeretném bemutatni Miss Saffron Courtney-t. Ő az
a nő, akit szeretni fogok, amíg csak élek.
– És ki hibáztathatna ezért?
– Saffron, ez itt Isidore Solomons, aki hosszú éveken
keresztül a családom ügyvédje volt, miként előtte az apja és a
nagyapja is. Amellett igazi hős.
– Ach, kérlek… – Isidore a szemét forgatta Saffron felé, és
angolra váltott. – Igazán nagy örömömre szolgál, hogy
megismerhetem, Miss Courtney! Sajnálom, hogy az otthonomba
nem hívhattam meg önöket. Igazán szeretném, ha látnád,
Gerhard, hogy a körülményeink sokat javultak, mióta utoljára
láttál. De nem lenne bölcs dolog. Még itt Svájcban is érzem, hogy
szemmel tartanak. De kérlek, gyertek át Kaganék nappalijába,
amelyet voltak olyan kedvesek, hogy a rendelkezésünkre
bocsátottak. Herr Kagan csinált egy nagy bödön kávét. Kóstolja
meg a süteményt is, Miss Courtney! Ha egy valamit kellene
mondani, ami egy zsidót mindig érdekel, én az ennivalóra
tippelnék, és kétlem, hogy Yavi Kagannál jobb pék lenne
Zürichben. Sőt, tudom, hogy nincs.
– Úgy látom, közeli barátok, Herr Solomons – szólt Saffron.
– Igen. Azt hiszem, igen. Szokásommá vált, hogy minden
reggel munkába menet megállják itt egy csésze kávéra meg pár
darab Mandelbrotra. Nézze, Kagan kikészített belőle nekünk
néhányat ma délután. – Egy kis halom kemény kekszre
mutatott, amelyek olyan alakúak voltak, mint valami apró
kenyérszeletkék. – Naranccsal, citrommal meg vaníliával vannak
ízesítve, és frissen pirított mandulával borítva. Mártsa bele őket
a kávéjába, Miss Courtney, nem fogja megbánni!
Saffron engedelmeskedett, és evett egy falatot.
– Hmmm… Isteni! – Isidore szemmel látható
megelégedésére a rá jellemző gyors ütemben tüntette el a
kekszet, majd azt kérdezte: – Mikor bejöttünk, Gerhard „Max”-
ot kereste. Azt most már értem, hogy miért nem használja
szívesen az igazi nevét. De van annak oka, hogy miért pont a
Maxot választotta helyette?
 – Semmi különös… – mondta Isidore.
– Marhaság! – vetette ellen Gerhard. – Az az igazság, hogy
én választottam ezt a nevet, mert Izzy Kék Maxot kapott a
háborúban. Ez a hősiességért kapható legnagyobb kitüntetés
Németországban. Olyan, mint a briteknek a Viktória-kereszt.
– Oh…! Te jó ég! – mondta Saffron, aki finoman szólva egy
kissé le volt nyűgözve.
– Biztos vagyok benne, hogy a legkevésbé sem érdekli, ha
egy öreg ember háborús történeteket mesél – mondta Isidore.
– Ellenkezőleg, Herr Solomons.
– Kérem, szólítson Izzynek.
– Szólíthatom Maxnak is. Végül is így ismertem meg.
– Szólíthat, aminek csak szeretne. És azt hiszem, olyasmit
akart mondani, amit mi ügyvédek ellenvetésnek szoktunk hívni.
– Igen, azt akartam. Tudja, maszáj harcosok közt nőttem fel
Kenyában…
– Afrikai. Izzy, hát nem látod? – mondta Gerhard, mire
kapott egy fájdalmas rúgást a lábába ezért a szemtelenségért.
– Tehát nekem azt tanították, hogy nincs nagyobb dicséret
egy férfi számára, mint ha nagy harcosnak nevezik. Ezért
tisztelgek ön előtt.
– Köszönöm, kedvesem, sokra fogom tartani ezt a bókot –
szólt Izzy. – Most pedig, gondolom, azon töpreng, miért hozta ide
Gerhard. Hát most elmondom…
Így tudta meg Saffron, hogy mit tett Gerhard, miért hívta őt
egy zsidó kávéház tulajdonosa Menschnek, és miért volt olyan
elszánt a két náci, hogy rákényszerítsék elvei feladására. Mikor a
történet véget ért, felkelt, megkerülte az asztalt, Izzy székéhez
lépett, és így szólt:
– Köszönöm Max. Teljes szívemből köszönöm – és kis puszit
nyomott az arcára.
Aztán visszament oda, ahol Gerhard ült.
– Állj fel – mondta. – Meg akarom ölelni a kedvesemet. –
Így hát megölelte, majd azt mondta neki, hogy nagyon büszke rá,
aztán felkacagott, és azt sziszegte:
– Ne most, te kis gonosz! – Érezte ugyanis, milyen hatással
vannak a szavai.
Saffron leült, és aztán egy ideig boldogan hallgatta, ahogy a
két férfi elmesélte egymásnak, mi minden történt a legutóbbi
találkozásuk óta. Örömmel látta kettejük egymás iránti
szeretetét, és elkápráztatta minden, amit hallott, mert igazán
mindent tudni akart a férfiról, aki ellopta a szívét.
Aztán Gerhard megkérdezte:
– Izzy, bűn az, hogy annyira szeretek repülni, hogy büszke
vagyok rá, hogy a Luftwafféhoz tartozom, és hogy egy olyan
remek és gyors, félelmetes gépem van, mint a 109-es?
– Von Richthofen vétkezett azzal, hogy büszke volt rá, hogy
ő a legjobb ász pilótánk, vagy hogy imád a kis, piros Fokkerével
repülni?
– Hát, nem, de az más volt.
– Miért?
– Te aztán igazán tudod, miért, Izzy.
– Két dolgot tudok, Gerhard. Tudom, hogy büszke voltam
rá, hogy a hazámat, a hazánkat szolgálom. És tudom, hogy
gyűlölöm Hitlert meg mindent, amit képvisel. De bármennyire
szeretne is Hitler úgy tenni, mintha az ő náci pártja meg a mi
hazánk egy és ugyanaz lenne – és éppenséggel ez az egyik ok a
sok közül, amiért megvetem őt –, ebben téved. Németország
még mindig fennáll majd, mikor ő meg a gonosz banditái már
nem lesznek, és csak azt kérem Istentől, hogy engedje
megérnem azt a napot, és visszakaphassam a hazámat. Ezért azt
mondom, nem, nem vétkezel, ha büszke vagy. De szeretnék
kérdezni tőled valamit, fiam…
– Rajta, kérdezz csak!
– Amikor még nagyon fiatal voltál, és benned volt a fiatalok
minden nagyképűsége és legyőzhetetlenségbe vetett hite, őrült
nagy kockázatot vállaltál, hogy segíts nekem…
– …ezt egy pillanatra sem bántam meg.
 – Ezt nem kétlem, de nem ez a kérdésem. Most már öt
évvel idősebb vagy. Kezdesz hírnévre szert tenni építészként…
– Isidore felemelte a kezét, hogy Gerhard ne vághasson
közbe.
– Tudom, hogy nem abban a tervezői stílusban, amit akartál
volna, de mégis. A Luftwaffénál az osztagodban is jó pozícióban
vagy, és erre büszke vagy. Most pedig megismerted a nőt, aki
egy életen át társad lesz, ezt nem kétlem, ha a sors is engedi.
Ezért azt kérdezem tőled: Ha ismernél még egy német családot,
akik történetesen zsidók, nekik is adnál ötezer márkát, hogy
megszökhessenek? Mert most már biztosan tudjuk, ha ‘34-ben
még nem tudtuk volna, hogy nincs jövőjük a náci Reichben.
Odaadnád nekik a pénzt és ezzel az élet ajándékát is?
Saffron látta, hogy a kérdés teljesen váratlanul érte
Gerhardot. Azt akarta mondani:
– Természetesen!
A lány látta, hogyan próbálja formálni a szavakat. De azt is
látta, hogy őszintesége nem engedi, hogy ezt mondja. Végül
szomorúan megcsóválta a fejét, és azt mondta:
– Nem tudom… Igazán nem tudom…, de nagyon félek tőle,
hogy nem.
Isidore megértően bólintott:
– Megértem. És egyáltalán nem gondolok rólad rosszat
ezért. Megtetted a jó cselekedetet. Ha Németországban
mindenki csak feleannyira, akár csak tizedannyira nagylelkű
lenne, mint te, a népem nem lenne abban a halálos
veszedelemben, amely ma fenyeget minket. Ezért csak azt
kérem, Gerhard, hogy őrizd meg a szívedben annak a
meggondolatlan, mégis derék fiatalembernek az emlékét, aki
valamikor voltál. Becsüld meg, mint egy gyertyát, amelynek nem
szabad kialudnia! Ne hagyd kialudni! Egy napon talán szükséged
lesz rá.
Saffron követte Isidore tekintetét, ahogy róla Gerhard felé
fordul, aztán vissza, és úgy tűnt neki, hogy olyan mély
szomorúsággal van tele, hogy alig bírt ránézni a férfira: egy egész
nép szomorúságával, a múlt ködébe vesző üldöztetés és
szenvedés emlékével volt teli. – Emlékszel arra a versre, amit
felolvastam neked, ami szerint már nem tart a közép? „A földet
anarchia dúlja szét, / vérszín ártatlanság áldozata megfúl.”
– Yeats – szólt Saffron halkan.
– Igen… Gyermekeim, közeleg ez az idő. Érzem, hogy eljön. A
gonosz barbár addig nem fog nyugodni, amíg az egész világot
háborúval és halállal be nem borítja. Mindannyiunkat féltem, és
titeket, fiatalokat is, akiket az öregek feláldoznak, ahogy az én
nemzedékemet is feláldozták. Együtt akarlak látni titeket, ahogy
békében éltek, és a gyerekeitek ott szaladgálnak és boldogan
játszadoznak közöttetek. Ott akarok lenni, ezüstös hajammal és a
botommal, és mosolyogva látni, hogy élet születik, és az emberek
szeretik egymást… Ezért aztán azt mondom nektek,
kettőtöknek, amit egyszer már mondtam neked, Gerhard: –
Bármi történjék is, az isten szerelmére, maradjatok életben!

***

Mr. Brown teljesen véletlenül tudta meg, hogy Saffron St.

Moritzban járt, és még ez az információ sem valami hírszerző
tiszttől vagy titkos ügynöktől származott, hanem csak úgy
pletykált róla valaki egy esküvői fogadáson. Éppen a Whiltshire-
ben álló kastély nagytermében összegyűlt tömegen araszolt
keresztül, mikor egy fiatal nő hangja ütötte meg a fülét:
– Hallottad, mit művelt Saffron Courtney St. Moritzban az
idén? Igen-igen gonosz dolog volt.
Mr. Brown megállt, és olyan pozíciót vett fel, hogy láthassa
az egyik koszorúslányt, aki egy barátnőjével beszél.
– Jaj, mesélj! – mondta a barátnő, és várakozásteljesen
hajolt közelebb.
– Hát, először is eltökélte magát, hogy lemenjen a Cresta-
lejtőn, amit szigorúan csak a srácoknak szabad.
 – Hűha, milyen merész!
– Én a magam részéről inkább azt gondolom, hogy
magamutogató. És zsupsz, úgy kirepült a pályáról, hogy csak na,
ami igazán nem árt neki.
A koszorúslány barátnője élvezettel felkacagott, mikor arra
gondolt, hogy a híresen, illetve az ő szemben inkább idegesítően
gyönyörű Saffron Courtney bolondot csinált magából.
– De nem is igazán ez volt az a gonosz dolog, amit csinált…
– Te jó ég, mit művelt?
– Elszökött egy némettel. A jegyese kezéről csapta le,
egyenesen az orra előtt, és vele töltötte az éjszakát. Ráadásul
korábban még csak nem is látta őt.
– Ne! Ez szörnyű! – mondta a barátnő lélegzet után
kapkodva, és azon gondolkozott, neki miért nem voltak soha
ilyen kalandjai.
– Tudom! Szegény Rory Ballantyne, aki elvitte őt St.
Moritzba, aztán jórészt saját józan belátása ellenére
becsempészte a Cresta-lejtőre, úgy néz ki, iszonyúan
megharagudott rá. Azóta beszélő viszonyban sincsenek
egymással.
– A kedves Rory… Olyan aranyos.
– Azért egy kicsit unalmas…, de szörnyen aranyos.
Mr. Brown úgy intézte, hogy Oxfordban legyen a Hilary
trimeszter utolsó hetében (hogy miért nem „tavaszi”, „böjti”
vagy „húsvéti” trimeszternek hívják, mint mindenki más, azt
Mr. Brown – aki Cambridge-ben végzett – elképzelni sem
tudta), és meghívta Saffron Courtney-t egy könnyű ebédre a
Randolph Hotelbe.
– Gondoltam, jó lenne hallani, mi újság magával – mondta. –
Járt valami jó helyen karácsonykor?
– Fönt voltam Skóciában az unokatestvéreméknél,
Ballantyne-éknál – mondta Saffron, és Mr. Brown látta, arra
próbál rájönni, mennyit tudhat és mennyit nem. – Aztán
elmentem síelni St. Moritzba. Ez afféle teljesen hirtelen jött
elhatározás volt.
– Jól érezte magát?
– Tulajdonképpen igen. – Saffron közelebb hajolt hozzá, és
színpadiasan azt suttogta: – Ne mondja el senkinek, de olyasmit
tettem, ami teljességgel verboten. Buliztam egy kicsit a Cresta-
lejtőn.
– Ah, igen, hallottam, hogy a nőknek nem szabad lemenni
ott.
– Nem, férfinak kellett öltöznöm. Nem vagyok benne biztos,
hogy teljesen meggyőzően alakítottam a szerepet.
Mr. Brown nyájasan mosolygott. Mint egy pókerjátékos, aki
a kezdő tétet teszi meg, így szólt:
– Megtudott valami érdekeset, mikor ott volt?
A lány egyenesen a szemébe nézett, és mintha az ellenfél
lenne, aki meglátta a tétet, és megemeli, így szólt:
– Igen, tulajdonképpen igen. Találkoztam egy nagyon
érdekes emberrel.
– Igazán? Mondott olyasmit, ami esetleg érdekes lehet
számomra?
– Igen… Zsidó…
Saffron épp csak annyi ideig hagyta a levegőben lógni a
mondatot, hogy Mr. Brown azon töprengjen, vajon egy német
zsidóval feküdt-e le, aztán elmesélte az ügyvéd történetét, aki a
Nagy Háború hőse volt, de arra kényszerült, hogy elmeneküljön
az országból, amelyet korábban oly vitézül szolgált. Nagyon jól
mesélte el a történetet, úgy, hogy igen megindító volt, és
bővelkedett ugyanakkor igazán sok információban. És így eléggé
homályban hagyta, hogy pontosan hogyan és hol találkozott ezzel
az úriemberrel, akinek, azt mondta, megesküdött, hogy nem fedi
fel a nevét. Világos volt, hogy ez a történet igaz. De egyetlen
olyan szót sem szólt, amely csak a leghalványabban is felvetette
volna, hogy szeretője van, nem is szólva arról, hogy német.
Mr. Brown jókedvűen távozott az ebédről. Ritkán látott olyat,
hogy valaki így, minden erőfeszítés nélkül tartson vissza egy
információt, és helyére egy ilyen remek fedő sztorit találjon ki. A
lány egyértelműen őstehetség.

***

Saffron és Gerhard még egyszer találkoztak, ugyanazon év

húsvétján, mikor a fiú talált rá ürügyet, hogy ellátogasson
Párizsba. A tervek, amelyeket Speer a Führer ábrándjaitól
vezérelve készített az új Berlin számára, alapjaiban igen erősen
hajaztak egy Etienne-Louis Boullée nevű tizennyolcadik századi
építész rajzaira. Munkáit a francia fővárosban található
Bibliothèque Nationale-ban őrizték, és miután meggyőzte Speert
arról, hogy a régi mester munkásságának közvetlen
tanulmányozása nagy segítségére lenne saját munkájában, és
mert megígérte, hogy ő maga áll minden költséget, engedélyt
kapott, hogy személyesen látogasson el a Boullée-archívumba.
Csendes szobát foglalt a Ritzben, rengeteg kellemes órát töltött
az ágyban Saffronnal, lefényképeztették magukat az Eiffel-
torony előtt – mindketten mosolyogtak a kamerába, és közben
szenvedélyes ölelésbe fonódtak –, és miután a Gare du Nordon
egy búcsúcsókot adott Saffronnak, sikerült egy kimerítő napot a
Bibliothèque-ban is eltöltenie, mielőtt visszatért Berlinbe. Míg
Párizsban voltak, Gerhard és Saffron hosszabban beszélgetett a
háborúról, mint amennyire bármelyikük is szerette volna, de
amelyről biztosan érezték, hogy közeleg. Megegyeztek abban,
hogy mindkettőjüknek kötelessége a hazájáért harcolni. Abban is
megegyeztek, hogy szolgálatuk egyetlen részletéről sem
mondanak el a másiknak soha egyetlen szót sem. Ha így
tennének, és ez kiszivárogna, akkor kémkedés és árulás gyanúja
merülne fel. Továbbá, ha bármelyikük is tudná, mit csinál a
másik, és bármi fogalma is lett volna a veszedelemről, amiben
forognak, egyikük sem tudná elviselni. Végül pedig szerelmük
attól függött, képesek-e elfelejteni, hogy a másik nép politikai és
katonai szempontból különbözik tőlük, és inkább egyénenként
tekinteni egymásra. Igazából pusztán csak annyit kellett
tudniuk, hogy még mindig élnek és még mindig szeretik
egymást.
Gerhard kidolgozott egy módszert, hogyan tudják tartani a
kapcsolatot. Hogy megvédje a lányt meg a többi érintettet, az
egyetlen információ, amit megadott neki, Isidore Solomons
zürichi irodájának címe volt. Cserébe csak egy angol címet kért
tőle, ahová Izzy nyugodtan írhat. A lány Penny nénjének Tite
street-i címét adta meg.
– Nem bánod, ugye? – kérdezte Saffron pár nappal később
egy este, mikor Pennyvel Chelsea egyik mellékutcájában
vacsoráztak, a King’s Road és a folyó között.
– Az attól függ, hogy mit felelsz három kérdésemre – felelte
Penny.
– Akkor tedd fel nekem őket szép sorban!
– Hát jó. Először is: Tudod-e, hogy szereted?
– Ó, igazán, teljes szívemből! – felelte Saffron, és Penny
azonnal tudta, hogy igazat beszél.
– Másodszor: Biztos vagy benne, hogy ő szeret téged?
– Abszolút, semmi kétség.
– Harmadszor: jó ember?
– Ó, igen, igazán az – biztosította róla Saffron Pennyt, majd
elmesélte neki Isidore Solomons történetét, és azt is elbeszélte,
hogyan fogadták őket Herr Kagan zürichi kávézójában. Mire a
történet véget ért, mindkét nő zokogott, és biztosítva volt Penny
néni segítsége, valamint teljes diszkréciója.
Mikor visszatért Oxfordba a nyári trimeszterre, Saffron
jelentkezett önkéntesnek a Gépesített Szállítási Osztag helyi
szervezetébe. Ez egy olyan önkéntes szervezet volt, melyet az
1914-18-as háborúban hoztak létre, hogy képzett női sofőrökkel,
szerelőkkel lássák el a fegyveres erőket, hogy tehermentesítsék
a férfiakat, akik így a harcvonalban teljesítendő egyéb irányú
kötelességeikre koncentrálhattak. Leon és Harriet június
hónapra átjött Londonba, ahogy szokták, és miközben epret
ettek Wimbledonban vagy a Királyi Akadémián a nyári előadást
nézték, mindhárman fájdalmasan érezték, hogy a húsz éve tartó
béke a végéhez közeleg.
– Ha kitör a háború, otthagyom Oxfordot – mondta Saffron
Leonnak. – Ki akarom venni a részemet belőle.
– De nincs szükség rá, hogy rögtön ilyet tegyél. Nem fognak
behívni. Előbb fejezd be a tanulmányaidat, és ha Isten ne adja, ez
a rohadt háború még mindig nem érne véget, még mindig
eldöntheted, hogyan tudnád a legjobban szolgálni a hazádat.
– De mi értelme Oxfordban maradni, ha félig kiürült, és
minden fiú, akit az ember csak ismer, elment a háborúba?
Szánalmas lenne. Annyit megtehetek a magam részéről, még
akkor is, ha csak annyit, hogy autót vagy tehergépkocsit vagy
valamit egyebet vezetek, és aztán visszamehetek a padba.
Oxford még mindig Oxford marad, bármi történjék is a
háborúban.
Leon látta, hogy nem lehet őt eltántorítani, és bármennyire
szerette volna is biztonságban tudni kicsi lányát, csodálta
bátorságát és eltökéltségét. Ezért ahelyett, hogy szembeszállt
volna vele, úgy határozott, hogy átirányíttatja őt, mert attól félt a
legjobban, hogy Saffron Londonban reked, ha majd elkezdődik a
bombázás. Mert ha a katonai szakértők egyáltalán valamiben
egyetértettek, úgy tűnt, az pont az volt, hogy a modern
bombázók olyan mérvű halált és pusztulást képesek okozni,
amilyet soha korábban még nem láttak háborúban.
Saffron már egy éve nem járt otthon Kenyában, így Leonnal
és Harriettel együtt visszatért Afrikába. Útközben megálltak
Kairóban. A nagymamánál laktak a Courtney család régi házában
a kertvárosban. A megérkezésüket követő első néhány napban
Saffron nem tudta nem észrevenni, hogy apja szokatlanul
elfoglalt és titokzatos. Végül azonban mindent bevallott.
– Lefogadom, eltöprengtél azon, hogy mire készülök –
mondta Saffronnak, miközben vacsora előtt iszogattak.
– Hát eléggé, igen – felelte amaz.
 – Én is – vágott közbe Harriet. Saffronra pillantott. –
Nekem sem szólt egy szót sem.
– Hát, abban a szerencsés helyzeten vagyok, hogy van némi
befolyásom ebben a városban. A Courtney Kereskedelmi Vállalat
jelentős szerepet fog vállalni a háborús erőfeszítésekben, ha
elkezdődik a tánc, az olajunkkal, hajóinkkal meg mindennel.
Tehát tudtam szólni egy-két helyen. Megtudtam, hogy a
hadseregben épp most neveztek ki egy új főparancsnokot az
egyiptomi brit és birodalmi haderő vezetésére. Henry Maitland
Wilson tábornoknak hívják, akit mindenki csak Jumbóként
ismer. Hogy miért, az rögtön világos lesz, amint megismered őt.
Mindenesetre épp most érkezett Kairóba, alig ismer akár egy
lelket is itt, és sofőrre van szüksége. Mondtam neki, hogy
szívesen eligazítom, bemutatom mindenkinek, bevezetem a
sportklubba, meg ilyenek. Cserébe csak azt kértem, hogy én
adhassak mellé egy képzett polgári szolgálatos lányt, hogy
furikázza: egyenesen a saját lányomat. Na, hogy hangzik?
– Érdekesen… – felelte Saffron olyan szkeptikus
hanghordozással, mint aki csak arra figyel, hogy hol a csapda.
– Ó, ez több mint érdekes, kedvesem – mondta Harriet.
– Minden más lány azonnal lecsapna a lehetőségre, hogy egy
tábornokot furikázhasson.
– Persze előbb találkozni akar veled – tette hozzá Leon.
– Biztos akar benne lenni, hogy szalonképes vagy, tudsz
vezetni, és nem csak valami ostoba kis liba vagy, aki majd nem
tud mit kezdeni vele. Biztosítottam, hogy nincs miért aggódnia.
Tehát együtt ebédelünk vele szombaton a klubban. Ha minden
jól megy, arra gondoltam, hogy talán meghívom kacsát lőni a
Nílus-deltába. Attól még boldogabb lesz, ha látja, hogyan lősz.
– Hát ez tényleg irtó jó lehetőségnek hangzik. De mi van, ha
nem lesz háború?
– Akkor visszamész az egyetemre. De őszinte leszek hozzád,
Saffy, azt hiszem, lesz. Azt hiszem, Hitler rá akarja tenni a
mancsát Lengyelországra. Meg kell indulnia, mielőtt az időjárás
rosszra fordul, és ha ezt megteszi, nem tudom, hogy hagyhatjuk-
e, hogy bármiféle ellenállás nélkül elfoglaljon egy újabb országot.

***

Leonnak csak egy kérése volt Saffronhoz és Jumbo

Wilsonhoz, amelyet ebéd alatt egy kis társasjáték közben vetett
fel a Gezira Sportkubban.
– Azt hiszem, fontos, hogy Saffronnak legyen valamilyen
módja az önvédelemre. Bátorkodtam beszerezni egy kis Beretta
418-as pisztolyt. Tökéletes női félautomata fegyver: kicsi,
nagyon könnyű, és remekül elfér egy kézitáskában.
– Biztosítom, Mr. Courtney, hogy egyáltalán nem
szándékozom csatába vagy egyéb veszedelembe vinni a lányát,
ha csak egy mód van rá, hogy elkerüljem – mondta a tábornok,
aki valóban olyan magas és testes volt, mint amilyennek a neve
sugallta.
– Teljes mértékben biztosra veszem, hogy nem, tábornok
úr. De én viseltem már háborút Afrikában, és az nem olyan, mint
Európa. A frontvonalakat nem szép tisztán rajzolják a térképre.
Sose lehet tudni, hol és mikor keveredik bajba az ember.
– Van fogalma arról, hogyan kell puskával lőni, Miss
Courtney? – kérdezte a vezérőrnagy.
– Elég nagy tapasztalatom van benne, igen, uram.
– Tudja mit, tábornok úr? – szólt Leon. – Miért nem jön el
velünk kacsát lőni a Deltába? Összehívunk egy kis társaságot, és
eltöltünk velük egy napot.
Jumbo eljött vadászni. Saffron a laktanyánál vette fel, és
kocsival vitte a tóhoz, ahol a vadászatot rendezték. Tökéletes
magabiztossággal vezetett, és kiválóan lőtt, legalább olyan jól,
mint bármely jelen lévő férfi.
– Örömmel venném, ha a sofőröm lenne, és beleegyezem,
hogy fegyvert viseljen, bár hálás lennék, ha nem beszélne az
egyezségünkről. Ön civil is, és nő is, vagyis semmiképp nem
lenne szabad fegyvert tartania magánál.
– Egy szót sem – mondta Saffron. – Biztosítom ön.
Másnap reggel jelentkezett munkára. Leon és Harriet
visszatért Kenyába, és örömmel töltötte el őket a gondolat, hogy
bár Saffron egyértelműen kiveszi a részét a hazája szolgálatából,
mégis oly módon teszi, hogy az a lehető legkevésbé sem jelenthet
igazi veszélyt számára, ha elkezdődnek az összecsapások.
Kevesebb, mint egy hónappal később Hitler megszállta
Lengyelországot. Elkezdődött a második világháború.

***

1939-ben a karácsonyi ünnepek boldog időszakot jelentettek

Németországban. Lengyelországot elfoglalták, és az egész
akcióban kevesebb, mint húszezer ember esett el vagy sebesült
meg. Az Első Háborúban a nyugati fronton folytatott
lövészárkokban zajló háború borzalmai után, ahol rengeteg
embert mészároltak le, és mégis oly kevés eredménye lett a
haláluknak, az új konfliktus Blitzkrieg-je fájdalommentes katonai
győzelmet ígért azon hódítások tetejébe, amelyeket Hitler már
véghezvitt anélkül, hogy egyetlen puskát is elsütött volna. A
Reich most már kiterjesztette uralmát Európa közepére –
nyugaton a francia határig, keleten az oroszig, és sokan remélték,
hogy a Führer megelégszik azzal, amit már elért. Németország
becsületét és státusát visszaállították. Miért ne tölthetne egy kis
időt az ország azzal, hogy élvezi új helyzetét mint a nagy
világhatalmak egyike?
Abban az ünnepi időszakban a bajor arisztokrata paloták és
kastélyok báltermei és táncparkettjei boldog tivornyázókkal
voltak tele. Gerhard von Meerbach még mindig
Lengyelországban állomásozott, és nem juthatott haza
karácsonyra vagy újévre. Konradnak azonban, aki ideje egy
részét Heydrich főhadiszállásán, Berlinben, a másikat pedig a
Meerbach Gépgyárban töltötte, egyáltalán nem esett nehezére,
hogy jó pár alkalommal részt vegyen a legjelentősebb társadalmi
eseményeken, bár szabadságát, hogy azt tegyen, amit akar,
korlátozta felesége, Trudi jelenléte. Ez persze zavarta, de fontos
volt számára, hogy nyilvánosan a felesége társaságában lássák.
Ez megerősítette a róla alkotott képet, hogy rendes, családos
ember, ami fontos volt a párton belül.
Egy ilyen alkalommal, kicsivel karácsony előtt, úgy esett,
hogy egy rövid időre elszakadt Truditól, aki elment
pletykálkodni egy csapat barátnőjével.
A mulatság házigazdája, egy nő, karon fogta őt, és néhány
lépést tett vele egy másik vendég felé, akinek épp nem volt
társasága. Egy szőke szépség volt, akiről Konrad úgy vélte, hogy
legalább egy évtizeddel fiatalabb nála. Elég csinos kis „jószág”
volt, több mint kielégítő mellmérettel, amelyet úgy
hangsúlyozott ki a báli ruhája, mintha őszibarackok lennének egy
tálban. A lány határozott érdeklődéssel nézett rá: a fekete
egyenruha ismét véghezvitte szokásos varázslatát. Istenemre,
vajon lesz időm magamévá tenni, mielőtt az az ostoba ribanc
Trudi rájön, hogy eltűntem? – tette fel magának a kérdést
Konrad.
– Chessi, szabad bemutatnom von Meerbach grófot?
A nő egy pillanatra mintha megfeszült volna, mintha nem
hallotta volna örömmel ezt a nevet, a házigazdának pedig
hirtelen eszébe jutott, miért nem, ráébredt, hogy szörnyű faux
pas-t követett el, de nem volt más választása, mint hogy
folytassa:
– Von Meerbach gróf úr, ez itt Francesca von Schöndorf
grófnő.
Konrad is észrevette, hogy a szőke kényelmetlenül érzi magát,
hiszen ha megtanult bármit is az egyre mélyrehatóbb vallatói
tapasztalatából, az éppen az volt, hogy észrevegye a feszültség és
a kényelmetlenség jeleit a vele szemben álló emberen. Ő az a
lány, akit Gerhard kidobott – gondolta. – Nyilván nem volt
eszénél.
 Konrad összecsapta a sarkát, meghajolt, és azt mondta:
– El vagyok bűvölve, hogy megismerhetem, grófnő. És
remélem, hogy megengedi nekem, mint a von Meerbach család
fejének, hogy a lehető legőszintébben bocsánatot kérjek öntől,
amiért az öcsém olyan döbbenetes és megbocsáthatatlan módon
viselkedett önnel szemben. És szabadjon megjegyeznem, hogy
nem csupán modortalan fajankó volt, hanem vak is és ostoba,
hogy egy olyan gyönyörű nővel, mint ön, olyan csúnyán bánt,
ahogy.

***

Chessinek nem állt ugyan szándékában engedni, hogy

ugyanannak a családnak egy másik tagja hízelgéssel elérje, hogy
elveszítse a fejét, von Meerbach gróf szavai azonban
megérdemeltek egy udvarias választ, ezért azt mondta:
– Köszönöm, nagyon kedves.
– Hát, látom, sok megbeszélnivalójuk van – mondta a
vendéglátójuk, aki nyilvánvalóan kétségbeesetten próbált olyan
gyorsan visszavonulni, amennyire csak lehetett. – Jaj! Ott van
Fritz és Amelie Thyssen. Kérem, bocsássanak meg, amíg
odaköszönök nekik.
Chessi látta, hogy von Meerbach szája összeszorul Thyssen
nevének említésére. Az iparmágnás, aki a korai időszakban
erősen támogatta a náci pártot, két okból is szembekerült a
Führerrel. Egyrészt amiatt, hogy a kormány ellenséges a
katolikus egyházzal szemben, másrészt pedig Hitler rögeszméje
miatt, miszerint az újrafegyverkezést kell a német ipar
erőfeszítéseinek középpontjába állítani. Mint SS-tiszt és egy
olyan vállalat feje, amelynek motorjai segítettek Németország
háborús erőfeszítéseit végrehajtani, von Meerbach érthető
módon nem értett egyet Thyssennel.
Míg arra várt, hogy újra rá figyeljen, és megtegye a következő
lépést a beszélgetésben, a lány szemügyre vette az előtte álló
férfit. Szóval ez az a rossz hírű Konrad! Ha tudnád, miket
mondott rólad az öcséd! Egyáltalán nem volt olyan jóképű és
elegáns, mint Gerd, és nem volt benne semmi az öccse
érzékenységéből és gyors észjárásából. És bár durva vonásai és
parasztos teste volt – köpcös volt, keze-lába vastag, inkább
emlékeztetett igáslóra, mint arab telivérre –, Konrad von
Meerbachot a hatalom olyan megkerülhetetlen aurája lengte
körül, amellyel Gerd nem rendelkezett. Egy olyan férfi állt előtte,
aki megszerzi, amit akar; és összezúz bárkit, aki az útjába kerül.
Nem kételkedett benne, hogy egy kötekedő alak, és szemétláda.
De ezt a lány előnyére tudja fordítani. Mert ha Konrad
ugyanolyan negatív érzelmekkel viseltetik Gerhard iránt, mint
Gerhard őiránta, hát akkor azt a gyűlöletet még hatékonyabban
ki lehet használni.
– Lefogadom, tudja, hogy az öcsémmel nem jövünk ki jól –
kezdte Konrad, mikor ismét Chessire fordította figyelmét. –
Tudom, hogy le-föl parádézik, és az ász pilótát alakítja, de ez csak
a homlokzat, amely olyan gondosan van megtervezve, mint
azoknak az épületeknek az egyike, amelyeket rajzolni szeret. Én
ismerem mögötte az igazi embert is.
Chessinek volt egy aduásza a játékban, amelyet von
Meerbachhal játszott, és egy ilyenfajta partin, ahol a
beszélgetések bármelyik pillanatban félbeszakadhattak, nem
engedte meg magának, hogy halogassa annak kijátszását.
– Mondja, megmondta magának Gerhard, hogy miért –
vagy inkább kiért – szegte meg a nekem adott szavát?
Von Meerbach elmosolyodott:
– Higgye el, én volnék az utolsó ember a Földön, akivel
bármilyen szívügyéről is bizalmasan beszélne.
– Akkor elmondom önnek én. Néhány barátommal St.
Moritzban üdültünk januárban. Gerhard külön erőfeszítést tett,
hogy odaérjen és néhány napot velünk töltsön. Arra készült,
hogy hivatalosan megkérje a kezemet, ezt biztosan tudom. De
úgy esett, hogy egy régi iskolai barátnőm, aki tudta, hol vagyok,
a fejébe vette, hogy eljön és csatlakozik hozzám. Nem tudom,
tisztában van-e vele, von Meerbach gróf úr, de két évig
Angliában tanultam. Ott ismertem meg a barátnőmet. Tehát
eljött, egyenesen Skóciából, ahol a karácsonyt töltötte, Svájcba,
csak hogy velem, a legkedvesebb barátnőjével találkozzon.
Persze ön érti, hogy amikor ‘26-ban találkoztunk, országaink
még barátságban voltak egymással.
– Természetesen, grófnő – helyeselt Konrad. – A Führer a
brit hadüzenet előtti utolsó pillanatokig megkísérelt módot találni
rá, hogy békében éljünk Nagy-Britanniával és a brit
birodalommal.
– Nagyon is… A lényeg az, hogy ez a fiatal angol nő eljött St.
Moritzba meglátogatni engem. Mielőtt azonban alkalmunk nyílt
volna találkozni egymással, ő szó szerint az ön öccse, Gerhard
lába elé roskadt, és azonnal úgy döntött, hogy magának akarja őt.
– Tisztában volt az önök között lévő kapcsolattal?
– Tudta, hogy szerelmes vagyok, de megesküdött nekem,
hogy fogalma sem volt róla, hogy Gerd az én kedvesem. Talán
bolond voltam, de hittem neki. Ha tiszteletben tartotta volna a
barátságunkat, visszahúzta volna a mancsát és visszaadta volna
őt nekem, akkor talán képes lettem volna megbocsátani neki és
Gerhardnak. De nem engedte el, a fiú pedig úgy tűnt, nagyon is
örül, hogy elragadták tőlem.
– Tehát az öcsémnek egy angol nő volt a szeretője?
– Igen… De miért mondja, hogy „volt”? Honnan tudja, hogy
nem szerelmes még mindig ugyanabba az angol nőbe?
Chessinek volt egy barátnője, aki minduntalan drága
klinikákra járt, mert így próbált lefogyni, persze hiábavalóan. A
problémája igen egyszerű volt: falánk volt, és sokat evett. És bár
épphogy el tudta viselni az egy hétig tartó kötelező éhezést,
amint kilépett a klinika kapuján, mindjárt visszatért a régi
szokásaihoz. A kifejezés, amely Konrad von Meerbach arcán
átsuhant, mikor rádöbbent, hogy lehetősége kínálkozik
tönkretennie az öccsét, nagyon hasonlított Chessi barátnőjének
arckifejezésére, mikor az a legutóbbi kúrája után közvetlenül egy
hatalmas tányérnyi, sajttal vastagon borított galuskával találta
szemben magát.
– Tudja az angol nő nevét? – kérdezte, már-már nyáladzva.
– Igen – mondta Chessi. A házigazda ismét feléjük tartott,
tehát nem volt vesztegetni való idő. – Saffron Courtney-nak
hívják. Kenyában nőtt fel, ahol az apjának hatalmas birtoka van.
Az anyját Evának hívták, aki egy nagyon gazdag és hatalmas
német iparmágnásnak volt a szeretője az Első Háború előtt. Ez az
iparmágnás egyébként Afrikában halt meg. Saffron apja ölte
meg.
Konrad arca már fehér volt. Állkapcsát olyan erősen
szorította össze, mint egy bullmasztiff. Ajkainak széle fehér volt a
visszafojtott haragtól, hangja pedig durva volt és rekedt, mikor
azt kérdezte:
– Honnan tudja ezt? Ha hazudik, vagy csak piszkálni akar…
Ha megszégyenítésekkel és rágalmakkal akar visszavágni a
családomnak …
Chessi hirtelen megrémült. Nem értette, miért reagál
Konrad ilyen hevesen a történetére.
– Higgye el nekem, gróf úr, hogy az igazat mondom! –
tartott ki állítása mellett panaszosan. – Ezt az egész történetet
Saffron egyik unokatestvére mondta el nekem. Ő belé volt
szerelmes, mindketten becsapva éreztük magunkat. Jólesett
neki, hogy elmondhat nekem mindent.
Konrad ránézett, busa fejét előrelökve, és a legkevésbé sem
igyekezett udvariaskodni, miközben a hazugság árulkodó jeleit
keresve vizsgálta a lány arcát. Bólintott.
– Igen, hiszek magának. Semmi más módon nem tudhatna
ezekről a dolgokról, csak ha úgy tudta meg őket, ahogy
elbeszélte. Vannak még más részletek is, amelyeket el tudna
mondani nekem?
– Igen.
– De nem tudja a német iparmágnás nevét?
 – Nem, én… – és ekkor hirtelen világossá vált előtte a dolog. –
Ó…! – mondta, miközben ezt gondolta: Miért nem tűnt fel ez
nekem korábban? Hisz a von Meerbach fiúk apa nélkül nőttek
fel. Persze, ő kellett, hogy legyen!
– Hamarosan beszélünk – mondta Konrad. – Sok
megbeszélnivalónk van. És azt hiszem, a beszélgetésünk
mindkettőnk számára előnyös lehet.

***

Rory Ballantyne úgy képzelte, hogy egy „repülő kávédaráló”

megtámadása eléggé izgalmas dolog lehet. Valahogy azonban a
161-es Tisztjelölt-kiképző Egység, avagy a sandhursti Királyi
Katonai Akadémia – ahogy a háború előtt ismerték –
tantermében előtte álló tiszt olyan unalmassá tette azt, mint a
latin nyelvtant. Ezért nagy megkönnyebbülésként érte, mikor az
órát egy őrvezető szakította félbe, aki belépett, és az oktató felé
indult.
– Elnézést, uram – mondta az őrvezető –, de az adjutáns
megkért, hogy vigyem magammal Ballantyne kadétot. Egy
úriember van itt, aki vele akar találkozni.
– Nem ér rá az óra végén? – kérdezte az oktató.
– Elnézést, uram, de azonnal oda kell vinnem Ballantyne
kadétot. Az adjutáns egészen szokatlanul viselkedett.
Az oktató idegesen felsóhajtott, mint akit leforráztak, és azt
mondta:
– Hát jó. Ballantyne, menjen!
Rory felállt a padból, ránézett arra a néhány emberre, akik
vele egy sorban ültek, és elkerekedett szemmel vonta meg a
vállát, mintha azt mondaná: „Fogalmam sincs, mi ez az egész.”
Követte az őrvezetőt az adjutáns irodájába, ahol bemutatták egy
kicsi, öreg, kopaszodó, hófehér hajú úriembernek, akit Mr.
Brownnak hívtak.
– Miért nem megyünk sétálni egyet? – kérdezte Brown. –
Esetleg elsétálhatunk a Felső-tóig. Mit szól hozzá?
– Nagyon szívesen, uram – felelte Rory. – Azt hiszem,
tudom az utat.
– Én is, kedves fiam…, én is.
Így hát kiléptek a hideg téli levegőre. Mr. Brown a hideg
ellen nehéz felsőkabátba, sálba és kalapba burkolózott, kezét
pedig bőrkesztyűbe bújtatta, míg Rory khakiszínű
egyenruhájában ment mellette, és azt kívánta, bár haladhatna
egy kicsit gyorsabban, hogy attól valamelyest felmelegedjen.
Végül mikor már jó messzire eltávolodtak az ösvényen a főiskola
épületeitől, ahol immár senki sem hallhatta meg őket, Mr. Brown
így szólt:
– Mielőtt belekezdünk, a lehető leghatározottabban el kell
mondanom önnek, hogy mindennek, amiről beszélni fogunk,
teljes titokban kell maradnia. Senkinek sem beszélhet
megbeszélésünk tartalmáról és céljáról! Elég világosan beszélek?
– Igen, uram, tökéletesen – válaszolta Rory.
– Mikor visszatér a kadéttársaihoz, mondja azt nekik, hogy
a család egy régi barátja vagyok, aki a hadügyminisztérium
hivatalnoka. A főiskolán jártam, és magáról kérdezgettem.
– Értem, uram. Csak azt nem tudom igazán, hogy pontosan
mi is a megbeszélésünk célja.
– Azért jöttem, hogy az unokatestvéréről, Saffron Courtney-
ról kérdezzem önt.
Roryba hirtelen belehasított a rémület.
– Jól van? Mármint nincs bajban, ugye?
Mr. Brown nyájasan felnevetett.
– Ó nem, nem…, semmi ilyesmi. Inkább amolyan
felmérésről van szó. Miss Courtney neve felmerült, hogy esetleg
alkalmaznánk egy feladatra, és biztosak akarunk lenni abban,
hogy alkalmas rá. Ennyi az egész.
– Ez elég titokzatosan hangzik. A családban mindig voltak
pletykák arról, hogy Saffron anyja kém volt a legutóbbi háború
előtt.
 – Ez számomra elég valószínűtlennek hangzik. Az embernek
nem nagyon érdemes túlzottan odafigyelni a családi pletykákra.
Tények, Ballantyne, én azokban hiszek! Tehát… Úgy tudom,
hogy ön és Miss Courtney igen közel állnak egymáshoz.
– Már nem olyan közel, mint azelőtt, attól tartok, uram.
– Ó, igazán? Hogyhogy?
És így aztán Rory azon kapta magát, hogy elmondja a St.
Moritz-i utazás történetét. És bár a tisztesség nem engedte
volna, hogy bármi olyasmit mondjon, ami befeketíti Saffront,
hiszen végül is még mindig a család tagja, mégis volt valami
hipnotikus abban, ahogy Mr. Brown finom modorban tette fel
egyik kérdését a másik után. Úgy tűnt, képes úgy kihúzni belőle
információkat, hogy az ember nem is igazán vette észre, mennyi
mindent kotyog ki. Aztán Rory azon kapta magát, hogy elmeséli,
mennyire ragaszkodott hozzá Saffron, hogy lemenjen a Cresta-
lejtőn és hogyan szaladt el azután egy von Meerbach nevű
némettel.
Mr. Brown e név hallatán valami oknál fogva hegyezni
kezdte a fülét, és ragaszkodott hozzá, hogy az összes mocskos
részletet hallja, bár Rory aggódott, hogy igazán nem úriemberhez
méltó dolog tőle, hogy mindenféle ilyen dolgot fecsegjen ki egy
hölgyről, különösen a saját unokatestvéréről.
– De a francba is! – fejezte be. – Igazán még el se kezdődött.
Úgy értem, még nem kezdődött el a háború, de mindannyian
attól tartunk, hogy készülődik, és ha háború lesz, akkor ismét a
németek lesznek az ellenségeink. És erre fogja magát, és lelép
egy rohadt barbárral!
– Úgy beszél, mint akit meglehetősen felkavart az eset.
– Azt hiszem, elég dühös voltam miatta, igen. Írtam
Saffynek egy meglehetősen fagyos hangú levelet, amelyben
elmondtam, mit gondolok. Azóta nem láttam, ha mindent muszáj
tudnia.
– Eszébe jutott talán, hogy esetleg a nácikkal szimpatizál?
– Saffy… náci? – hitetlenkedett Rory. – Jaj, Istenem,
dehogyis! Nem tartottam valami sokra a viselkedését, most sem
tartom, de nem Hitler-barát. Egyszerűen nem olyan a
természete. Az a sok felvonulás és az a tömeges libatotyogás,
mindez egyáltalán nem neki való.
– Akkor miért zúgott bele egy németbe, mit gondol?
– Miért szoktak beleesni a nők egy férfiba? Rohadt gazdag
volt, és nem nézett ki rosszul; legalábbis ezt gondolom, ha az
embernek megtetszik egy külföldi. Az igazi kérdés az, hogy miért
hagyta teljesen hidegen, hogy német.
– Nagyon is igaza van, Ballantyne kadét, valóban ez a
kérdés. És ön mit felelne erre?
– Hát ez igazán egyszerű. Azért hagyta hidegen, mert
minden hidegen hagyja. Nem olyan, mint a többi lány…, épp ez
olyan különleges benne. Egyszerűen azt csinál, amit akar, és nem
törődik azzal, mi lesz belőle: „pokolba a következményekkel”. A
nőknek nem szabad lemenni a Cresta-lejtőn, de Saffyt ez nem
állította meg. Az angol lányoknak nem szabad németeket
szeretni, de… Hát nem tudom, szereti-e, de érti, mit mondok?
– Nagyon is értem.
A tó partján álltak, közben Rory kinézett a vízre. Minél
többet beszélt Saffronról, annál kevésbé szeretett volna Mr.
Brown szemébe nézni.
– Nagyon kedves önnek, ugye, Ballantyne kadét?
Rory most odafordult. Bólintott.
– Attól tart, hogy esetleg túl sokat mondott el?
– Igen, meglehetősen.
– Ne tegye! Nálam minden, amit mondott, biztonságban
van. És egyetértek magával. Magam is úgy vélem, hogy Saffron
Courtney igen figyelemreméltó ifjú hölgy.
– Rossz érzés lenne úgy érezni, hogy olyasmit mondtam,
ami bármi bajt is okozhat neki.
– Legyen nyugodt, Ballantyne. Én egyetlen percre sem
gondolom, hogy az ön unokatestvére bármi módon hűtlen lenne a
hazájához. Mint mondtam, csak információt gyűjtök egy felmérés
miatt.
– Ha őt akarja felmérni, felteszem, tudja, hogy irtó jól lő, és
úgy lovagol, mint a szél.
– Igen, hallottam már.
– Vicces, hogy itt vagyok a többi kadéttal, és tisztnek
képeznek ki. De ha Saffy férfi lenne, valamennyiünknél jobb
katona lenne.
– Miért gondolja, hogy nem lesz még így is jobb katona, még
akkor is, ha nő?
Mr. Brown hagyta, hogy a kérdés egy pillanatig ott lógjon a
levegőben, majd így szólt:
– Azt hiszem, ideje visszaindulnunk, nem gondolja?

***

Az ember, akit Francis Courtney Manfred Erhardtként ismert,

az Abwehr, a német katonai hírszerzés ügynöke volt. Biztos volt
benne, hogy Francis Courtney-ból rendkívül hasznos információs
forrást lehetne csinálni, de érezte, hogy még többet érne, ha
nagyobb befolyással rendelkezne a családi vállalkozásában. De
mindabból, amit Courtney mondott, világos volt, hogy fivérei,
Leon és David az útját állják. Leon Courtney-t tartotta Erhardt
kevésbé égető kérdésnek, mivel Kenyában élt, és nem vett részt
a Courtney Kereskedelmi Vállalat napi irányításában. Francis
előrelépésének nagyobbik akadálya David
Courtney volt, a vezérigazgató. Másrészt azonban sokkal
sebezhetőbb is volt, mint Leon.
Erhardt ennek megfelelően üzent Francisnek, és azt
kérdezte, tervezi-e az öccse elhagyni Kairót az elkövetkező egy-
két hónap folyamán. Francis kitalált egy történetet, hogy családi
bulit szeretne tartani, mondván, tudni szeretné, mikor nem lesz
otthon David, hogy ne hagyja ki belőle, és bár a testvére
titkárnője eléggé kételkedett benne, hogy a híresen
társaságkerülő Francis egyszerre csak partit ad, nem igazán
mondhatott nemet Courtney-nak. Megadta az információt,
amelyet nyomban továbbítottak is Erhardtnak.
Négy héttel később David Courtney elment egy szokásos
látogatásra Alexandriába, hogy néhány napot a családi
vállalkozás ottani kirendeltségén töltsön. Mikor ott járt, eltöltött
egy kellemes estét a testvérével, Doriannel, és vacsora után,
mivel Alexandria miliője egyáltalán nem hasonlít Kairóéhoz –
sokkal nyugodtabb, mediterránabb, és nyitottabb a romantikus
gondolatokra –, úgy határozott, hogy gyalog megy vissza a
szállodájába, ahelyett, hogy taxiba szállna. Mivel jól ismerte a
várost, egy helyen lerövidítette az utat, és befordult egy szűk
mellékutcába, ami inkább sikátornak volt nevezhető.
Nem hallotta és nem látta a férfit, aki egy árnyékos
kapualjból surrant elő, mögé lépett, hátulról megragadta az arca
alsó felét úgy, hogy az állkapcsa felemelkedett és hátrahajlott,
aztán elmetszette a torkát egyik fülétől a másikig.
Mindenét ellopták: tárcáját, karóráját, sőt még a kézzel
készített cipőjét is. A városi rendőrfőnök mély sajnálkozását
fejezte ki a Courtney családnak. Ez a visszataszító
bűncselekmény nyilvánvalóan banditák műve volt, de a
bűnösöknek az igen fáradságos és kimerítő nyomozás ellenére
sem akadtak nyomára.
Erhardt szempontjából a művelet tökéletesen sikerült.
Aztán azonban váratlan hátráltató körülmény lépett fel. Miután
Kairóba repült az öccse temetésére, Leon Courtney úgy döntött,
hogy belátható ideig állandó jelleggel a városban marad, hogy
maga vegye át a Courtney Kereskedelmi Vállalat igazgatását.
Loikotra bízta a lusimai marhákat, Manyorót meghagyta a helyi
maszáj közösség nem hivatalos vezetőjének és bírójának, és egy
ambiciózus fiatal dél-afrikait, Piet van der Meuwét nevezte ki,
hogy a birtok egyre jobban jövedelmező mezőgazdasági
tevékenységét vezesse. A birtokon a zöldbabtól a kávébabig
mindent termesztettek. Már korábban is Nairobi legjobb
ügyvédjeivel és könyvelőivel dolgozott, így hát, miután biztos
kezekben hagyta a földjét, Harriettel együtt áttelepültek
Kairóba, és a Courtney Kereskedelmi Vállalat gyorsan
hozzászokott új főnöke irányításához.
Ha belegondolt, Erhardt nem nagyon bánta, hogy így alakultak
a dolgok. Francis Courtney csak még biztosabb lett abban, hogy a
sors és a családja összefogott ellene. Manfred Erhardt gazdag
tapasztalatai szerint pedig semmi mástól nem válik egy ember
olyan biztosan maga is árulóvá, mint a keserűségtől, a
nehezteléstől és attól, hogy ha úgy érzi, elárulták.

***

Konrad von Meerbachnak most három fontos dolga volt az

életben: hogy segítsen Heydrichnek, hogy vezesse a családi
vállalkozást és hogy elég komoly dologgal vádolja meg Gerhardot
ahhoz, hogy tárgyalás nélkül koncentrációs táborba küldjék.
Francesca von Schöndorffal folytatott sorozatos beszélgetései
folyamán valóságos kincsesbányájára lelt a gyanút keltő
pletykáknak, és elég olyan szálat talált, amelyek segítettek neki
abban, hogy a pletykákat igazán terhelő vallomássá változtassa.
Francescával való privát szövetségüket vacsorával ünnepelték
meg Berlinben, és a lány vacsora után készségesen követte őt a
lakásába. De bár a teste most, hogy meztelen volt, még
hívogatóbban hatott rá, mint mikor ruhában volt, mégis
mindkettőjük számára volt a helyzetben valami, ami nem volt
épp kielégítő. Gerhard árnyéka mintha ott lebegett volna az ágy
felett, és minél inkább azt mondták maguknak, hogy így fizetnek
meg neki, annál nagyobb hatalma lett ettől rajtuk – mivel
személye még mindig ennyire számított mindkettőjüknek –, és
annál értéktelenebbé lett a diadaluk.
Ez azonban nem azt jelentette, hogy Konrad kesztyűs kézzel
akart bánni az öccsével. Egy mérges pók végtelen türelmével
látott hozzá, hogy megszője a hálót, amellyel csapdába ejti
zsákmányát. Bizonyítékot akart szerezni arról, hogy Gerhard
meg ez a Courtney nevű nő még mindig kapcsolatban állnak
egymással. Hiszen, ahogy múltak a napok, egyre nehezebb lett az
öcsét árulással vádolni.
1940 áprilisában a 77. repülőezred, amelybe Gerhard csapata
is tartozott, azt a feladatot kapta, hogy Norvégia megszállását
támogassa. A hadjárat során Gerhard az angol Királyi Légierő
két vadászgépét lőtte le. És még ha ezek ős öreg Gloster
Gladiator típusú kétfedelűek voltak is, mégis beleszámítottak
áldozatai sorába. Még egy, és mesterpilóta lesz.
A harmadik gép egy Wellington bombázó volt, melyet
Franciaország felett lőtt le a megszállás során. A következő
mozgalmas hetekben, mikor a briteket visszaűzték a tengerhez,
és megalázó visszavonulásra kényszerítették a dunkerque-i
tengerpartról, ahol minden hadfelszerelésüket hátrahagyva
voltak kénytelenek menekülni, két másik áldozat következett:
egy Hurricane és egy Spitfire. Addigra már maga Hermann
Göring Reichsmarschall, a Luftwaffe főparancsnoka tűzött
vaskeresztet Gerhard mellére. Ezzel, meg azzal, hogy maga a
Führer simogatta meg az ismert módon a karját, Gerhard olyan
státuszra kezdett szert tenni, amelynek okán, bármilyen kevéssé
érdemelte is meg ezt a státuszt, nagyon nehéz lett volna
elpusztítani őt.
Konrad tehát így gondolkozott: Ha egy olyan nőbe lennék
szerelmes, aki az ellenséghez tartozik, én kapcsolatban
maradnék vele? Minden férfi, aki távol van a háborúban, szeret
írni a kedvesének és leveleket kapni tőle. Gerhard meg az a
Courtney nevű nő – Konrad nem tudta rászánni magát, hogy
Saffronként gondoljon rá, mert ettől túl emberinek hangzott,
mintha már majdnem szerethető is lenne – azonban nem tudott
közvetlenül írni egymásnak, hiszen a Reich és a brit birodalom
között nem volt már kommunikáció. A lány nem írhat neki
angolul, még közvetlenül sem, ugyanígy a fiú sem neki németül.
Végül is mindkét országban vannak cenzorok, akik elfogják a ki-
és beérkező postát, és az ellenség nyelvén írott mindenféle
üzenetváltás esetén azonnal riadót fújnának.
Ezért tehát kell lennie egy közvetítőnek, aki mindkét
irányba biztonságossá teszi a kommunikációt. Egy ilyen
közvetítőt csak akkor érhet el az ember, és az csak akkor tudja
továbbítani az üzeneteket, ha semleges országban lakik. És
ennek a személynek tudnia kell angolul is, meg németül is írni.
Továbbá kell lenni valami okának, hogy miért vállal ennyi
fáradságot és bizonyos mértékű kockázatot azért, hogy két
turbékoló szerelmesnek segítsen.
Konrad éppen egy berlini varieté színház tánckarának egyik
hosszú combú és igen hajlékony tagjával feküdt az ágyban, mikor
rájött, hogy minden bizonnyal ki is lehet ez a közvetítő egész
pontosan. A lány úgy értelmezte az arcán átsuhanó mosolyt,
hogy örül, hogy vele lehet, elégedettsége azonban rövid életű
volt, mert a férfi nyomban kihajította őt az éjszakába. Magányra,
csendre és nyugalomra volt szüksége, hogy gondolkozhasson,
nem pedig a tyúkeszű táncoslány üres fecsegésére.
Konrad egy héten belül felállította a megfigyelő és
postaelfogó rendszert, amely augusztusra megtalálta a közvetítő
első üzenetét Londonba, bár a levelet nem közvetlenül
Saffronnak, hanem egy rokonának, a Londonban élő Penelope
Courtney-nak küldték. Nagyjából ugyanabban az időben levél
érkezett Londonból, bár majdnem biztosan egy sokkal korábbi
üzenetre válaszul. A Svájcból Nagy-Britanniába szánt levelek, ha
egyáltalán átjutottak, igen hosszadalmas kerülő utat tettek meg
semleges országokon keresztül, mint például Portugália vagy
Svédország, úgyhogy ez a két szerelmes minden bizonnyal igen
ritkásan és lassan kommunikált egymással. De ha szerelmesek,
ez elegendő arra, hogy fenntartsa a tüzet a szívükben.
Csak egy probléma volt. Bármennyire próbálkoztak is az
üggyel megbízott német ügynökök, nem tudták megtalálni a
következő láncszemet: vagyis a közvetítőtől Gerhardhoz vivőt. A
leveleket valahogy úgy csempészték a Reichből ki-be, hogy nem
lehetett látni a láncolatot. Így hát Konrad a láncolat másik végét
vette szemügyre. Németországban kell valakinek lennie a
Gerhardhoz vezető utolsó láncszemnek, ahogy ez a Penelope
Courtney nevű nő szolgált Gerhard „kurvája” számára.
Egy másik ember, akinek a jelleme nagyon különbözik
Konradétól és aki nem a nácizmushoz hasonló rendszerben él,
talán habozott volna, mielőtt arra a következtetésre jut, amire ő.
És aztán talán sokkal kevésbé szívesen állított volna föl egy
másik levélelfogó programot, hogy bizonyítsa, hogy a megérzése
helyes volt. Konrad azonban nem ilyen ember volt. Volt egy
megérzése, a szerint cselekedett, és bebizonyosodott, hogy igaza
van. Aztán rájött, hogy az első személy, akit felvetett, és aki
semleges helyen működik, egy többvallású szervezet tagja.
Ennek a csoportnak a célja az volt, hogy segítse és letelepítse
azokat a családokat, különösen a gyerekeket, akik különböző náci
intézkedések áldozatai voltak, a másik, igen fontos tagja ennek a
szövetkezésnek egy katolikus pap. Ezzel a felfedezéssel pedig az
utolsó láncszem is a helyére került.

***

Konrad hálója elkészült. Gerhard csapdába esett, bár maga

még nem tudott róla. Aztán azonban váratlan probléma támadt.
– Igazán nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne letartóztatni az
öccsét – szólt Heydrich egy augusztus végi estén, mikor Konrad
feltárta előtte felfedezését. – Kitüntetett mesterpilóta, aki éppen
harci cselekményekben vesz részt. Ha elfognánk, az egészen a
legfelsőbb szintekig okozna zűrzavart. Akkor pedig Göring
Reichsmarschall Himmler Reichsführerrel kerülne összetűzésbe
egy olyan ember miatt, akinek az a vétke, hogy rossz nőt kúrt
meg. Előbb vagy utóbb mindketten eltöprengenének rajta, hogy
mi a fenének foglakoznak ezzel, és akkor mindketten rám
támadnának. Azon a ponton, higgyen nekem, félreállnék, és
hagynám, hogy mindkettőjük haragja teljes egészében önre
zúduljon. Sajnálom, Konrad, de a maga kis családi perpatvara
igazán nem ér meg annyi bonyodalmat, amennyit okozhat. Meg
kell nyernünk egy háborút: egy háborút a nemzetközi zsidó
összeesküvés ellen. Csak akkor fogunk teljes győzelmet aratni,
ha az egész fajt eltöröltük a föld színéről. Erre a feladatra
összpontosítson, kérem, ne az öccse nemi életére!
– Igenis, uram! – mondta Konrad. Magában azonban ezt
gondolta: Most ezt mondod. De ha csak egyetlen olyan szót
találok is egyetlen levélben, amelyik érzékeny katonai
információt fed fel, megváltoztatom a hozzáállásodat, sőt
Himmlerét meg Göringét is.
Éppen akkor kezdtek felsivítani a légószirénák. Heydrich
jéghideg nyugalmat mutatva maradt az íróasztala mögött, mint
mindig. Konradot is ugyanolyan kevéssé zavarta. Biztosan
valami gyakorlat. Maga Göring nyugtatta meg korábban a
német népet, hogy egyetlen brit bombázó sem fogja tudni elérni
a Ruhr-vidéket, a Reich nyugati szélén, amely a legközelebb
feküdt Angliához. Berlin ötszáz kilométernyire feküdt keletre a
Ruhrtól, vagyis ennyivel messzebb a Brit-szigetektől. Nem kell
tehát aggódni.
Ekkor megszólalt a telefon Heydrich íróasztalán. Konrad
nem értette, mit mond a férfi a vonal másik végén,
hanghordozása azonban nyilvánvalóan nyugtalan volt. Heydrich
csendben hallgatta, és nem szólt többet, csupán néha annyit,
hogy „Biztos benne?” és „Értem”. Végül így szólt:
– Hát jó, értesítem erről az embereimet. – Aztán letette a
telefont, és Konradra pillantott. – Úgy tűnik, rosszul ítéltem meg
a helyzetet. Ez nem csupán egy gyakorlat. A RAF-nak körülbelül
ötven gépe van úton, egyenesen Berlin felé tartanak. Arra
számítanak, hogy tíz percen belül már a város fölé érnek. Úgy
látszik, megtámadtak minket.
Aznap éjjel sűrű felhőzet borította a várost. A brit bombázók
nem találtak el a város szívébe. Két ember könnyebben
megsérült, amikor egy bomba zuhant egy fából készült nyári lak
közelébe. Otthonuk kertjében érte őket Rosenthalban, a város
északi külvárosában. A többi bomba ártalmatlanul hullott a
földekre, és csak a termést meg a jószágot találta el, nem pedig
épületeket és embereket. A városban hamarosan egy vicc terjedt
el: „A britek nem tudnak minket csatában legyőzni. Ezért ki
akarnak éheztetni minket.”
A Führer azonban nem szórakozott ezen. Göring
mélységesen zavarban volt. Bosszút kellett állni az angol
városokon, különösen Londonon, és minden egyes Luftwaffe-
pilótára szükség volt a hadjáratban. Ha volt egyáltalán valaha
remény arra, hogy egy mesterpilótát visszahívjanak a
frontvonalból, az az idő most már elmúlt.
Konradnak így más módot kellett találnia rá, hogy tönkretegye
az öccsét.

***

– Álljatok készen, fiúk! Nyissátok ki a szemeteket, és teljes

mértékben koncentráljatok! Tommy hamarosan beköszön… –
recsegett a repülőosztag parancsnokának, Dieter Rolfnak a
hangja Gerhard von Meerbach fülhallgatójában. Ötezer méterrel
alattuk futott a Temze folyó, mint egy ezüst szalag, csillogott a
délutáni napfényben, egyenesen London szívébe tartva. Gerhard
minden tőle telhetőt megtett, mint mindig, hogy ne gondoljon
Saffronra. Éppen mielőtt kitört a háború, a lány azt írta neki,
hogy az apja azt akarja, hogy hazamenjen. Gerhard az
feltételezte, ezt úgy érti, hogy vissza Afrikába. De talán téved.
Vagy talán a lány nem jutott el oda, és most Nagy-Britanniában
ragadt a háború idejére. Gerhard még mindig arra számított,
hogy Anglia végül elesik, ahogy az Lengyelországgal,
Franciaországgal, a Benelux államokkal, Dániával és Norvégiával
történt. Néha az ágyában fekve elképzelte magát, amint újra
megtalálja Saffront, és…, mi lesz akkor?
A lány a népe szemében áruló lenne, ha egy megszállóval lép
frigyre.
 Gerhard nem tudta elviselni a gondolatot, hogy soha többé
nem fogja a karjában tartani a lányt, soha nem fekszik mellette,
és nem szeretkezik vele. A lány hajának illatára gondolt;
nevetésének hangjára; a nyögésekre, miközben szeretkeztek; a
szemének zafír tükre mélyén szikrázó fényre; arra, hogyan
homorítja a hátát, mikor beléhatol; mellének tapintására, mikor
két tenyerébe szorította azokat; csípőjének vonalára, fenekének
dombjára és hogy miként csapott át mindez a vékony derekába;
hogyan szorítja őt körbe „kismacskája” forrón és nedvesen…
Elég, ember! A munkáddal foglalkozz!
A Messerschmittek meg a folyó között ötven Dornier 17-es
bombázó repült alacsonyan, tökéletes alakzatban, miközben
pilótáik tudomást sem vettek a légvédelmi ütegek elhárító
hadműveleteiről, amelyeknek gránátjai sorra robbantak fel
körülöttük a levegőben, mint valami fekete pomponok.
Kérlelhetetlenül haladtak célpontjuk felé.
Nem volt nehéz észrevenni azt. Messze előttük füst
emelkedett fel a londoni dokkok felől. A Temzén felfelé vezető út
lassan már olyan ismerős volt, hogy Gerhard Bf 109-ese
gyakorlatilag az ő segítsége nélkül is el tudott volna repülni odáig,
de Gerhard megkérdőjelezte a stratégia megváltoztatásának az
értelmét. Az eredeti terv, hogy a RAF légi parancsnokságának
reptereit kell támadni, eddig tökéletesen működött. A RAF annyi
gépet vesztett a levegőben meg a földön is, hogy Gerhard nem
tudta elhinni, hogy képesek lennének újakat állítani a helyükre.
Ami még fontosabb, tapasztalt pilótáik sorra estek el, és helyüket
újoncok vették át, akik repülőgépet vezetni is alig tanultak meg,
nemhogy azt, miként éljenek túl egy légi csatát harcedzett
veteránokkal szemben. Igaz, hogy a Királyi Légierő most már
Spitfire-eket és Hurricane-eket használt, amelyek felértek a
109-esekkel, de a Luftwaffe vadász osztagaiban a fiúk így is
biztosak voltak a győzelemben.
De aztán az a rohadt bomba leesett Berlinre: egyetlen
bomba egy rohadt nyári lakra. És hirtelen minden megváltozott.
Persze a német népnek jó volt, hogy a filmhíradó felvételein az
égő Londont láthatta. De a Királyi Légierőnek is jót tett ez. Időt
nyertek, hogy újrarendeződjenek, befoltozzák a bombák ütötte
kátyúkat a kifutópályáikon, kijavítsák a gépeiket és többet
gyakorlatozzanak, valamint több pihenőt adjanak a pilótáiknak.
Már az elmúlt két-három hétben is látni lehetett a különbséget.
Az angolok megint harcképesek voltak, sőt, bevetették néhány
barátjukat is, hogy segítsenek nekik: egy századnyi lengyel
pilótát, akik mind a német betörés veteránjai voltak, és bármire
hajlandók voltak, hogy megfizessenek a gyűlölt németeknek.
Most tehát Gerhard nyugodtan felvette a ritmust, melyet
minden vadászpilótának, aki életben akart maradni, követnie
kellett: szeme folyamatosan ide-oda cikázott az égen az
ellenséges repülőket keresve, amelyekről tudta, hogy úton kell
lenniük. De merről jönnek? Mindkét oldal repülőosztagai
bújócskát játszottak, a szétszórt felhőket használva búvóhelyül,
de tudták azt is, hogy amíg nem látszanak, ők sem láthatnak:
végül ki kellett jönniük a napra. És így esett, hogy amint Gerhard
négy repülőből álló köteléke, melynek ő haladt az élén,
előbukkant a felhők közül, egy másik hang zajongott a
fülhallgatójában:
– Ellenség a határnál, alacsonyan! Hurricane-ek! Egyetlen
csapatnak látszik, amely a város felől jön, és egyenesen a
bombázók felé tart.
– Látom őket – felelte Gerhard, hiszen a Hurricane-ek
fekete sziluettekként tisztán látszottak a vakítóan csillogó folyó
háttere előtt. A 109-esek tökéletes sorban váltak le alakzatukról,
és hamarosan Gerhardra került a sor, hogy bedőljön jobbra, és
aztán teljes sebességgel, amely óránként a hatszáz kilométert is
majdnem elérte, rakétaként lecsapva száguldjon az alant szálló
Hurricane-ek felé. A pilótafülke mellett elzúgó levegő olyan
hangosan süvített, hogy majdnem elnyomta a motorzúgást, és a
magasságmérőn olyan gyorsan váltakoztak a számok, mint az
almák a félkarú rablókon a játékteremben, mert nem tudtak
lépést tartani az ereszkedés gyorsaságával.
Gerhard szédülést érzett, ahogy a szíve az óriási gravitációs
erővel küzdve próbált vért pumpálni az agyába. Nagyon is
könnyű eszméletét vesztenie az embernek, ha teljes sebességgel
zuhanórepülésbe vált. Ez esetben zuhan egyenesen tovább a
földre, a biztos halálba. De ha túl hamar rántja a magasba a
gépet, azzal egyszerűen felkínálja az ellenség gépágyújának a
repülőgépe hasát. Csak tovább kellett mennie, lejjebb és lejjebb,
a zsákmányul kiválasztott Hurricane-t célba véve, és
reménykednie, hogy nem látják meg, csak amikor már túl késő, a
vége felé pedig lekapcsolta a motort, hogy lelassítson és ne lőjön
túl a célon.
Már majdnem odaért, olyan közel volt, hogy látta a Hurricane
pilótájának a fejét a fülkéjében. Összegörnyedt a zuhanáshoz,
majd az ujját a gépágyú kakasára kulcsolta, aztán megpöccintette
az elsütő billentyűt, amely a két gépágyút működtette. A tok
tetején volt egy gomb, amellyel a fegyvert el kellett sütni. Most!
Gerhard mutatóujjával megszorította a kakast, hüvelykujjával
pedig megnyomta a gombot, és érezte, hogy a repülőgép egész
szerkezete megremeg, ahogy az összes gépfegyver egyszerre
tüzelni kezd.
Éppen ebben a pillanatban kaphattak riasztást, mert az
összes Hurricane hirtelen szétrebbent, mint egy csapat seregély,
amelyet vadászó sólymok fenyegetnek. Egyesek felemelkedtek,
mások leereszkedtek, de még többen oldalra fordultak, és
kipördültek. A pilóta, akit Gerhard korábban célba vett,
megrántotta a botkormányt, és meredeken felfelé húzta a
gépet… Egyenesen Gerhard útjába.
Gerhard élesen bedőlt jobbra, és egy évezrednek tűnő
másodpercig nem tehetett mást, csak imádkozott, mert a 109-es
az oldalára fordult, és a szárnyai majdnem függőlegesen állva
haladtak el a Hurricane mellett, szinte súrolva azt.
Gerhard most azért küzdött, hogy ne veszítse el uralmát a
gépe fölött, és ebben a sérülékeny pillanatban ő vált üldözött
vaddá, mert gépe bal szárnyán a repülőgép törzsénél, csupán
néhány centiméternyire a lábától egyszerre csak golyó ütötte
lyukak jelentek meg. Körülnézett, hogy lássa, honnan jön a
tüzelés, tükrébe pillantott, de semmit sem látott, aztán
meghallotta, hogy kísérője, Berti Schrumpp azt kiabálja:
– Mögötted van, Meerbach, pontosan mögötted!
Gerhard pontosan úgy reagált, ahogy korábbi célpontja tette:
hátrahúzta a botkormányt, és épp amikor a gépe orra
felemelkedett, érezte, hogy hátulról újabb golyózápor találja el a
géptörzset, pontosan a pilótafülke mögött. Kétszer vétett el
hajszál híján! Harmadszor már nem fog elvéteni! Gerhard
majdnem függőlegesen emelkedett felfelé, így a gravitáció, amely
korábban segítette zuhanórepülését, most ellene dolgozott, és
annyira lelassította a gépet, hogy az már majdnem leállt. Egy
másodperccel az előtt, hogy ez bekövetkezhetett volna, Gerhard
teljesen hátrahúzta a kormányt, és megfordította a gépet úgy,
hogy megfordult az emelkedés csúcspontján, és ismét ereszkedni
kezdett arrafelé, amerről jött, egyre gyorsulva, elképzelése
szerint egyenesen az őt üldöző ellenséges gép felé.
Csakhogy a Hurricane már nem volt ott. Az általános
közelharc kavargó zűrzavarában ezt egy másik 109-es támadta
meg, ezért kénytelen volt elkerülő mozdulatokat tenni. Az égen
mindenfelé vadászrepülők forgolódtak, zuhantak, lőttek, és
elvétették céljukat, miközben a bombázók lassú tempóban
haladtak tovább változatlan útvonalon a céljuk felé.
Néhány lövés azonban talált. Hirtelen vakító narancssárga
és aranyszínű robbanás tört elő az egyik Dornier motorjából,
amely oldalára dőlt, és füstcsíkot húzott maga után.
– Ugorj ki! Ugorj ki, az isten szerelmére! – kiáltotta
Gerhard, nem mintha bárki is meghallhatta volna. Még egy vagy
két másodpercig figyelte, nem látja-e valami nyomát
ejtőernyőknek, de csak ennyi időt vesztegethetett rá, mert
körülötte mindenütt veszedelmes harc tombolt, és újabb
célpontokat látott.
 A csapatrádióján át diadalkiáltást lehetett hallani, mert
valaki eltalált egy Hurricane-t, aztán mintha valami mennyei
bíró fújta volna le a meccset, véget ért a közelharc. Csak
meghatározott mennyiségű időt tölthettek a levegőben és
üzemanyagot használhattak fel, ha egy darabban akartak
visszajutni Franciaországba.
Panaszos, mi több, méltatlankodó kiáltás hallatszott:
– Most megússza az a rohadék! Elintéztem volna, ha lett
volna még egy pár másodpercem!
– És a barátja talán téged intézett volna el – mondta Rolf. – A
bombázók átjutottak, csak ez számít. Most hozzuk haza őket
biztonságban!

***

Heydrichnek igaza volt. 1940 utolsó hónapjaiban Konrad

olyan elfoglalt volt, hogy nem volt ideje kitervelni az öccse
megbuktatását. November közepén Varsóban járt mint gazdája
„szeme és füle”. Eközben befejezték a gettó építését, ahová a
városban élő négyszázezer zsidót zárták be.
– Amint látja, a falak már majdnem készen vannak – mondta
büszkén Varsó kormányzója, Ludwig Fischer, miközben kocsival
végigvitték őket az Okopowán, azon az utcán, amely a gettó
egyik oldalát alkotta. – Egy büdös Jude sem jut ki innen soha.
Legalábbis addig nem, amíg mi úgy nem döntünk, hogy
elszállítjuk őket.
– Hát nem maradhatnak ott örökre, az biztos – helyeselt
Konrad, miközben a kocsi balra fordult a Jeruzsálem sugárútra.
– De legalább csak a város kisebb részét pocsékolják rájuk.
Mindössze húsz háztömböt számoltam meg mögöttünk, a fal
egyik végétől a másikig.
– Ez így van. Büszkén mondhatom, hogy sikerült a város
lakosságának egyharmadát a város teljes területének
egytizennegyed részébe zsúfolnunk.
 – Nagyon szép munka. Hogy csinálták?
– Az egész csak hatékony térkihasználás kérdése –
magyarázta Fischer. – Mintegy huszonhétezer lakás van a gettón
belül, így lakásonként tizenöt zsidót kapunk, ami azt jelenti, hogy
minden lakás minden szobájában hatan vagy heten vannak.
Tehát igen, mindegyiknek nagyon szorosan kell a másik mellett
feküdnie éjszaka, de ez nem zavarja őket, biztosíthatom.
– Miért nem?
– Mert télen nem akarjuk zsidókra pocsékolni a
fűtőanyagot. Tehát ha mind nagyon szorosan egymás mellett
fekszenek, mint a szardínia a konzervdobozban, akkor egymást
tartják melegen, még ha nincs is szenük, amivel tüzeljenek!
Konrad szívből nevetett ezen a szellemességen.
– Ezt mindenképpen el fogom mondani Heydrich
Obergruppenführer úrnak, ő is biztos jót fog mulatni rajta. De
komolyra fordítva a szót, felteszem, a számuk a természetes
elhullás által csökkenni fog.
– Persze. A kényszermunka, a kis fejadagok meg a hideg
együttvéve gyorsan kigyomlálja majd a népesség gyengébb
tagjait. De hallom, önök már dolgoznak ennek más módozatain.
– Ó, látta már a Kaiser Kávézó Társaság teherautóját?
 Fischer arca felragyogott, mint egy gyereké, akinek
megígérik, hogy elviszik cirkuszba.
– Nem, de nagyon szeretném látni.
– Érdemes. Egy kommandó működteti, amelynek egy Lange
nevű fickó a vezetője. Légmentesen lezárt kocsi, amelyben van
egy szénmonoxidos tartály. Mint azt bizonyára ön is tudja, ez a
gáz szagtalan, de halálosan mérgező. Már egy ideje kísérletezünk
vele szellemi fogyatékosokon, elmegyógyintézetek lakóin meg
hasonlókon, az eutanáziaprogram részeként. Nagyon fontos
megtisztítani a népet ezektől a fogyatékos egyénektől, akik
lefoglalnak olyan forrásokat, melyeket máshol is
hasznosíthatnánk.
– ”Haszontalan fogyasztók”, ahogy mondják.
– Pontosan.
A következő évben a „haszontalan fogyasztók” kérdése még
fontosabb részévé vált Konrad életének, mivel Heydrichet
megbízták az Oroszország megszállására irányuló terveken belül
az SS terveinek felügyeletével. A tervek szerint tavasszal indult
volna a hadjárat, amiben az SS-nek létfontosságú szerepet
szántak, mivel a katonaság nyomában elengedhetetlenül fontos
feladatot kellett ellátnia. Az SS-nek kellett az egész népességet
megtisztítania a zsidóktól és a bolsevikoktól, ez pedig hatalmas
mértékű szervezést igényelt.
– Az ember nem sétálhat be egyszerűen Oroszországba,
mondván: „Gyerünk, öljünk meg minden komcsit és izraelitát!” –
szokta mondogatni Heydrich. – Ezt meg kell tervezni. Hol
találjuk meg ezeket az embereket? Hogyan öljük meg őket? Mit
csinálunk a testükkel? Hogyan vesszük rá az embereinket, hogy
védtelen nőket és gyermekeket mészároljanak le? Ez
létfontosságú feladat. Ezt borzasztó alaposan végig kell gondolni.
Konrad szívesen segített. Bámulatosan izgalmas munka volt
számára. Jelen lenni egy birodalom teremtésének kezdetén, ez
olyan kiváltság volt, amely keveseknek jutott osztályrészül.
Konrad tehát jó hangulatban zuhanyozott le reggel, mint mindig,
röviddel az után, hogy öt óra harmincötkor felébredt, ahogy
mostanában szokása volt. Miközben végigdörzsölte magát
törülközőjével, egy francia dalt énekelt, amely olybá tűnt,
mindenütt hallható volt Berlinben azon a tavaszon. J’attendrai
volt a címe, vagyis „Várlak”, és arról az ígéretről szólt, amelyet
minden nő megtett a kedvesének, aki elment a háborúba, vagyis
hogy éjjel-nappal várni fog, örökké, amíg az vissza nem tér.
Aztán pofára esel, ha nem tér vissza, ugye, drágaságom?
Konrad felnevetett, mikor elképzelte, hogy egy nő lassan
öregedésnek indul, miközben kedvese holtteste oszladozva hever
valami távoli csatatéren. Aztán még jobban nevetett, mert egy
remek ötlet jutott eszébe. És ez egyszerűen gyönyörű volt.

***

Zürichben Isidore szokása szerint besétált a Konditorei

Kaganba, de ahelyett, hogy Yavi Kagan ugyancsak szokásos
módon üdvözölte volna, a tulajdonos idegesen intette oda
magához. Áthajolt a pulton, és azt suttogta Isidorénak:
– Egy ember ül az asztalánál. Mondtam neki, hogy az foglalt,
de nem tágított. Azt mondta: „Herr Solomonshoz jöttem.” Most
ott ül, német. Azt hiszem, a Gestapótól vagy az SS-től van.
Kiszagolom én azokat a rohadékokat!
Ha Kagan azt mondta, hogy a férfi az SS-től lehet, nagy
valószínűséggel igaza is volt.
– Megfordulhat, és kisétálhat, ha akar – tette hozzá.
Isidore megrázta a fejét.
– Nem, eleget futottam már. Még egyszer nem fognak
megfutamítani.
Még öt lépést sem tett meg a kávéház belseje felé, Isidore
máris tudta, ki vár rá.
– Jó reggelt, von Meerbach gróf úr! – mondta, miközben
szokásos székébe telepedett, Konraddal pontosan szemben.
– Jó reggelt önnek is, Solomons – mondta Konrad. – Nagyon
jól néz ki. Felszedett pár kilót, mióta utoljára láttam. Jó tudni,
hogy rendesen eszik. Jól áll magának, ad magának valami
jóltápláltságra utaló megjelenést. Kinek is kellene egy olyan
ügyvéd, aki egy tisztességes étkezést sem engedhet meg
magának, nemde? Gratulálok a szabójának is. Jó öltönyöket szab.
Bizonyára szép kis összegbe került önnek, hm? Visszaadta már
az öcsémnek az ötezer márkát? Ha nem, esetleg nekem is
visszaadhatja. Végül is az én pénzem volt.
– Én úgy tudom, a pénz a Meerbach Alapítványtól jött –
mondta Isidore. – Ha valaki, én ismerem az alapítványi pénzek
felhasználásának módozatait, mert én segítettem körvonalazni a
feltételeit; az a pénz pedig, amelyről az öccse úgy döntött, hogy
nekem adja, és nem kölcsönadja – nagyon ragaszkodott ehhez a
részlethez –, az alapítvány kedvezményezettjeként került a
birtokába. Ezért az a pénz egyáltalán és semmilyen értelemben
sem a magáé. Tehát egyáltalán nem vagyok köteles azt
egészében vagy akár egy részét is magának adni.
Konrad elmosolyodott:
– Ó, ilyen a jó kis eszes zsidó fiú! A magafajta mindig is meg
tudta indokolni, miért tartja meg a pénzét.
– Megfeledkezik magáról. Ez itt nem Németország. Önnek
itt nincs hatalma felettem.
– Ó, igazán, így gondolja?
– Így tudom, hogy ez a törvény.
– Sokféle törvény létezik, Solomons. Ott van például a
dzsungel törvénye is, ahol a gyengébbet szétzúzza az erősebb, és
így az alsóbbrendű fajok kihalnak, míg az erősek szaporodnak, és
egyre nagyobb és nagyobb területeken terjednek el.
– Köszönöm az előadást a természetes szelekcióról. Most
mondja el, mit akar! Essünk túl rajta, aztán mindketten
mehetünk a dolgunkra!
– Azt akarom, hogy írjon két levelet, egyet az öcsémnek, a
másikat pedig annak az angol kurvának, a szeretőjének.
– Sajnálom, de nem tudok senkiről, akire ez a leírás ráillik,
ezért hogyan is írhatnék neki?
– Ugyanúgy, ahogy mindig, Solomons. Ah, remek, látom az
arcán, hogy haladunk valamelyest. És itt a kis zsidó testvére, a
zsidókalácsával meg a kóser kávéjával.
Kagan megütközött ezen, de Isidore a karjára tette a kezét,
és azt mondta.
– Ne törődjön vele, Herr Kagan. Nem éri meg.
– Ha maga mondja, Herr Solomons, de örülhet ez a német,
hogy maga itt volt és visszatartott engem.
Isidore Konradra pillantott.
– Éppen azt akarta elmondani nekem, mi a célja ennek a
találkozónak…
– Ez nagyon egyszerű. Tudom, hogy ön egyfajta
postahivatalként működik az öcsém és a szeretője között, aki
történetesen angol, ami azt jelenti, hogy mind a ketten az
ellenséggel tartanak fenn kapcsolatot, ez pedig olyan vétség,
amiért az öcsémet hadbíróság elé lehetne állítani és agyon
lehetne lőni. Ez egyébként a törvény, Solomons. Felteszem, a
lányt is kivégezhetnék, mint árulót, ha az angoloknak bármilyen
okuk lenne is gyanítani, hogy egy fiatal nő, aki egy tábornok
sofőrjeként dolgozik – felteszem, ezt nem tudta –, leveleket
írogat a Luftwaffe egyik tisztjének.
– Hogy érti azt, hogy „egyfajta postahivatal?”
– Úgy értem, hogy ön leveleket kap Angliából, melyeket egy
bizonyos Frau Penelope Miller írt, aki Fräulein Saffron
Courtney-nak, Gerhard szeretőjének a nagynénje. Úgy tűnik,
mintha ezeket a leveleket a Courtney család idősebbik tagja
küldte volna önnek, tartalmukat azonban az unokahúga
fogalmazza, és az öcsémnek szánja. Ön azután a kapott levél
kulcsfontosságú sorait átmásolja egy másik lapra, melyet aztán
személyesen ad át Weiss atyának, mikor a vallások közti
társaság üléseire összegyűlnek. Ő aztán egy paptársának, Bauer
atyának küldi azt, aki továbbadja anyámnak, ő meg belefoglalja
az öcsémnek szóló leveleibe, amit maga írt. Aztán ugyanezt a
folyamatot ismétlik meg visszafelé, amikor az öcsém válaszol
Fräulein Courtney-nak. – Konrad felsóhajtott: – Oly sok ember
teszi kockára az életét, csupán azért, hogy két áruló elárulhassa a
hazáját. Miért tenne bárki is ilyesmit?
– Mert megértik, hogy ez két jóravaló fiatal, akik
szerelmesek egymásba, és a szerelem fontos dolog, sőt még
fontosabb, ha a világ olyan emberekkel van tele, akik, mint ön,
gyűlöletet és halált terjesztenek, amerre járnak.
– Zürichben is el fogom terjeszteni a halált, ha nem teszi
pontosan azt, amit mondok. Megöletem magát, és a feleségét
meg a gyerekeit visszacsempésztetem a határ túloldalára,
Németországba, ahová valók, és ahol pontosan úgy fognak bánni
velük, mint az összes többi zsidóval! Anyámat meg azt a pap
barátját letartóztattatom árulásért, az öcsémet úgyszintén.
Gondoskodom róla, hogy az angolok megtudják, mit csinált
Fräulein Courtney, és arról is, hogy kezükben legyen a
bizonyíték is, amely ahhoz kell, hogy elítéljék őt. Ezt mind
megteszem, méghozzá örömmel, ha nem csinálja pontosan azt,
amit mondok.
Isidore Konradra pillantott, és homlokát értetlenül ráncolva
mustrálta annak arcát.
– Mi történt veled, Konnie? – kérdezte. – Emlékszem, hogy
kisfiú korodban engedtem, hogy a vállamon lovagolj körbe a
kertben. Emlékszem, hogy együtt játszottál a napfényben az
öcséimmel, húgaimmal meg a kis unokatestvéreimmel, és mind
boldogok voltatok – volt, aki keresztény volt, volt, aki zsidó, de
mindannyian német kisgyermekek. Mikor lett belőled ez a
szörnyen eltorzult emberi lény? Tudom, hogy azt akarod, hogy
féljek tőled. Tudom, hogy ettől erősnek érzed magad. De nem
félek tőled. Szánlak. Elkárhoztál. A lelked oda. Isten legyen
irgalmas ahhoz az emberhez, ami lett belőled!
Egy pillanatra, alig egy másodpercre Isidore már azt hitte,
sikerült áttörnie a vastag falakon, amelyekkel Konrad von
Meerbach minden őt mozgató félelmet és fájdalmat
körülbástyázott. Aztán azonban visszatért a náci álarc, amelyet
Konrad mostanában viselt, ahogy egy kapurostély csapódik le,
hogy elzárja egy kastély kapuját.
– Isten nem létezik – mondta. – Ha valaki, akkor maguk,
zsidók, tudják ezt, hiszen egy igazi isten sem hagyná, hogy úgy
bánjanak a kiválasztott népével, ahogy mi bántunk magukkal. És
higgye el, ami eddig történt, az semmi ahhoz képest, ami történni
fog. Olyan borzalmak jönnek, amilyeneket még csak elképzelni
sem tudnak. Tehát most tartsa eszében, mi fog történni, ha
merészeli nem teljesíteni a követeléseimet!
– Mik azok?
– Ír két levelet: egyet az öcsémnek, egyet Fräulein Courtney-
nak, pontosan úgy, mintha valóban tőlük való üzeneteket
továbbítana.
– Miről kell szólniuk ezeknek a leveleknek?
Konrad elmondta neki, és Isidore megérezte, milyen lehetett
doktor Faustusnak, mikor le kellett paktálnia az ördöggel.

***

Győzelem! Végre, hónapok végtelenül hosszú sora után,

amikor csak rossz híreket kaptak, a brit hadsereg, birodalmi
szövetségeseinek jelentős segítségével, megfutamította az
ellenséget.
Saffron pedig Jumbo Wilson tábornok sofőrjeként úgy
érezhette magát, mint az a néző, akinek a legjobb helye van a
stadionban.
Az egész azzal kezdődött, hogy Mussolini 1940. június 10-én
hadat üzent Nagy-Britanniának és Franciaországnak, bár ezt a
döntést addig halogatta, míg a német hadsereg gyakorlatilag már
Párizs kapujában állt, ezért biztos volt, hogy a győztesek oldalán
lép be a háborúba. Az olasz birodalomhoz Afrikában Etiópia,
Szomália és Líbia tartozott, utóbbi hosszú szárazföldi szakaszon
volt határos Egyiptommal.
 Szeptemberben az olaszok offenzívát indítottak Egyiptom
ellen, és körülbelül hatvan mérföldnyire jutottak előre, Szidi
Barrani kikötőjéig, ahol a készletek, a modern felszerelés meg a
lelkesedés hiánya megálljt parancsolt nekik. A britek közben
újrarendezték soraikat, és december elején ellenoffenzívát
indítottak, amely az „Iránytű hadművelet” kódnevet kapta. A
hadművelet minden képzeletet felülmúlóan sikeres volt. Két nap
alatt visszafoglalták Szidi Barranit, és negyvenezer olasz
hadifoglyot ejtettek, miközben mindössze hatszáz embert
vesztettek.
Jumbo Wilson vidám hangulatban volt, és Saffron igen
élvezetes társaságnak találta a főnökét, mikor a terepszínű
Humber luxusautót vezethette, melyben a tábornok és
legbelsőbb köre ült. Ide-oda furikázott Kairóban, vagy végig a
parti úton Szidi Barraniig és azon is túl, mikor főnöke látogatást
tett az előretolt indiai, ausztrál és brit hadosztályok
szálláshelyén, amelyek a líbiai határ felé irányuló rohamot
vezették.
Az olasz XXIII, hadtest „Elektromos Szakállú” Annibale
Bergonzoli altábornagy vezetése alatt – akit ezüstös pofaszakálla
miatt hívtak így, amely fölött láng formájú bajusz ékeskedett –
Bardia városánál ásta be magát. Valóságos erődítményt
alakítottak ki a városból, melyet a tankok ellen tizennyolc
mérföld hosszú árokkal vettek körbe. Az árok mentén sűrű
egymásutánban páncéltörő ágyúkkal és gépágyúkkal
felfegyverzett erődítmények voltak elszórtan, amelyeket úgy
rendeztek el, hogy az ellenség nem támadhatott anélkül, hogy
legalább két különböző helyről ne szenvedjen ellentámadást. A
Bardiába történő behatolást majdnem százharminc tank is
nehezítette, amelyek készen álltak arra, hogy bármikor
odasiessenek, ahol a legvadabb harc zajlik.
Mussolini nagyon megbízott az altábornagyban. Írt
Bergonzolinak, megdicsérte, hogy milyen kipróbált és
rettenthetetlen harcos, és kijelentette: „Biztos vagyok benne,
hogy az »Elektromos Szakállú« és bátor katonái bármi áron mind
egy szálig hűségesen kitartanak!”
A szövetségeseknek viszont más terveik voltak. A brit 7.
páncéloshadosztály, amely hamarosan legendássá vált, és a
„Sivatagi patkányok” nevet vette fel, hirtelen fordulattal Bardia
mögé került, hogy megakadályozza az olasz visszavonulást. 1941.
január 3-án az ausztrál 6. hadosztály támadásba indult az
erődítmény ellen. Mire két nappal később leszállt az éj, Bardia is
a szövetségesek kezére került – újabb negyvenezer olasz
hadifogollyal együtt.
Most, hogy az ausztrálok továbbnyomultak Tobruk kikötője
felé, Jumbo Wilson úgy döntött, hogy ellátogat Richard O’Connor
tábornok főhadiszállására, akit az Iránytű hadművelet
vezetésével bíztak meg.
Ahogy azt Leon megjósolta, mikor majdnem tizennyolc
hónappal korábban Jumbóval, Harriettel és Saffronnal együtt
ebédeltek, az afrikai hadviselés nagyon más lett, mint egy
európai hadjárat. Az Első Háború alatt a nyugati fronton a
milliónyi francia kisváros és falu között futó frontvonalak
mozdulatlan, szinte örökkévalónak tűnő állandósággal álltak
egymással szemben. A Nyugati-sivatagban viszont, amely egy
pusztaság volt, és ahol a helyi lakosságot skorpiók, viperák meg
legyek sűrű felhői alkották, a csata olyan szédítő sebességgel
zajlott, hogy alig létezett egyáltalán frontvonal. Ebben a
homoktengerben a csata bizonyos szempontból a tengeri
hadviselés jellemzőit vette fel, ahol a feladat egyik fele abból áll,
hogy egyáltalán megtaláld az ellenséget.
Vagy a bajtársaidat, ami azt illeti.

***

– Milyen napod volt? – kérdezte Harriet, mikor Saffron

egyik nap hazaért a szolgálatból.
– Unalmas – felelte Saffy. – Csak pár intéznivalónk volt a
városban, a köztes időben pedig rettenetesen sokat kellett
várakozni.
– Szegény kislány. Ne csináljak neked egy csésze finom
teát? Az majd jobb kedvre derít. Ja, egyébként itt volt egy fiú a
cégtől, táviratot hozott neked.
– Táviratot? Erre nem számítottam.
– Remélem, jó hír – mondta Harriet, miközben átnyújtotta
Saffronnak az üzenetet.
– Imádkozom érte – mondta Saffy, aki mosolyogva bontotta
fel a táviratot.
Aztán lehervadt a mosolya, arcából kiszaladt a vér, a távirat
kihullott az ujjai közül, és jó pár másodpercig csak állt ott, halálos
csendben, azután görcsös zokogásban tört ki.
Harriet odasietett hozzá, és megragadta a karját.
– Gyere velem – mondta, és egy székhez vezette Saffront,
aki görnyedten ült, és továbbra is vigasztalanul sírt.
Harriet visszament oda, ahol az elhagyott távirat hevert a
padlón. Először elgondolkodott, hogy szabad-e beleolvasnia, de
aztán úgy vélte, hogy ha tudja, mi történt, akkor legalább nem
kell még jobban elszomorítania Saffront azzal, hogy rákérdez.
GERRYT LELŐTTÉK, ELTŰNT, FELTEHETŐEN
HALOTT. NAGYON-NAGYON SAJNÁLOM. PENNY
Jaj, te szegény, drága kislány – gondolta Harriet. Aztán pedig
azt: – Alig beszéltél róla. Vajon miért?
– Szeretnél beszélni a fiúról? – kérdezte. – Sose lehet tudni,
talán az segít.
Saffron megrázta a fejét.
– Nem lehet. Soha sem beszélhetek róla egy szót sem.
– Jaj! De biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz.
– De az – makacskodott Saffron, és kétségbeesett
pillantását Harriet felé fordította. – Nem érted. Apa magán kívül
lenne, ha valaha is megtudná, hogy létezik.
– Biztosan nem. Nagyon szomorú lenne miattad, de nem
haragudna, amiért szerelmes voltál. Igazán elég nagy vagy már
az ilyesmihez.
– Azzal van baj, akibe szerelmes voltam: a családjával, a
származásával. Kérlek, nem fejezhetnénk be ezt a beszélgetést?
Egy…, egy szóval sem mondhatok többet. Tényleg nem.
– Megértem. Ha meggondolod magad, velem beszélhetsz,
amikor csak akarsz. Ha pedig nem gondolod meg magad, hát
akkor azt is megértem.
– Köszönöm – mondta Saffron.
Megcsókolta Harrietet, és visszavonult a hálószobájába. Egy
szemhunyásnyit sem aludt azon az éjszakán. Ott feküdt, és
megszállottan pörgetett vissza emlékezetében minden egyes
pillanatot, amelyet Gerharddal töltött. Felidézte, mikor először
pillantotta meg őt, mikor először érezte a teste illatát, mikor
először szeretkeztek, s ő magába fogadta és magáévá tette a fiút,
az egyetlenévé. Kivette a táskájából az összes levelet, és
valamennyit újra és újra elolvasta, bár már kívülről tudta
mindet. Rájött, hogy nyomorúságosan kevés emléke van róla.
Túl rövid időt töltöttek együtt. Annyi szerelmes évtől fosztották
meg őt. Milyen szerencsés Harriet! Az ő kedvese még életben
van. Még ha nem is láthatja őt, még mindig átölelheti őt,
beszélhetnek egymással, és megoszthatják az életüket. Van
jövőjük. Neki nincs.
Saffron az előtte álló évek ürességén borongott. Talán
találhat férjet magának. Megeshet még az is, hogy olyan ember
lesz, akit kedvel, akit a társának érez, aki iránt barátságból
fakadó szeretetet érezhet, aminek alapját talán az adja, hogy
közös gyermekeik vannak. De azok nem Gerhard gyermekei
lesznek. Soha nem érzi már azt az azonnali, ösztönös és állati
szenvedélyt, amelyből biztosan tudta, hogy ez a férfi
mindenekfelett az ő kedvese.
Hajnalodott, és a távolban, a folyón túl imára hívó szavak
hangzottak fel a város mecseteiből, és ekkor nagyon világosan,
majdnem megvilágosodás módjára egy gondolat ötlött az eszébe.
Rájött, hogy most már különösfajta szabadsággal van megáldva.
Ha nincs jövője, akkor az sem számít, hogy mit tesz most a
jelenben, hiszen cselekedeteinek mindenféle következményei
magától értetődő módon jelentőségüket veszítik: mindenképpen
elveszett. Ezért tehát azt tehet, amit csak akar.

***

– Merre akarja, hogy menjek, uram? – kérdezte Saffron,

mikor a Humber húsz mérföldre a líbiai határtól egy olyan helyre
ért, ahol a tankok nyomai, melyek az elmúlt fél órában
útjelzőként szolgáltak, kétfelé ágaztak. Érezte a feszültséget a
kocsiban. A sivatagban ugyanolyan eséllyel botolhattak bele
ellenséges egységbe, mint barátiba, ezért minden forduló
kockázatos vállalkozásnak számított, amelyen élet vagy halál
múlhat.
A folyamatos stressztől a körülötte lévő férfiak egyre
idegesebbek és türelmetlenebbek lettek. Ő azonban
tulajdonképpen jobban szerette az ilyenfajta helyzeteket egy
egyszerű autózásnál. Olyan mérvű koncentrációra volt szüksége,
hogy nem maradt szabad agykapacitása arra, hogy Gerhardra
gondoljon. Ha pedig meghal, az sem érdekelte.
Feltéve, hogy közülük is magammal viszek néhányat.
– Balra – felelte a lelkes, fiatal vezérkari tiszt, Wright
százados, aki az első ülésen ült mellette. – Eléggé biztos vagyok
benne, hogy balra van.
– Elég biztos? – vakkantotta az autó hátuljából Jumbo
Wilson. – Az nem elég. Biztosan kellene tudnia az utat.
– Nos, uram, a legutóbbi üzenet szerint, amit kaptam, a
helyszíni főhadiszállást Bardiától nyolc mérföldre délnyugatra,
egy vádiban állították fel – felelte Wright, majd segítőkészen
hozzátette: – A vádi egy kiapadt folyómeder, uram.
– Tudom, mi az a vádi, Wright. Már láttam eleget.
– Igenis, uram. Tehát a térképen körülbelül két
mérföldnyire balra előttünk van egy vádi. Ha azt a vádit elérjük,
és körülbelül még egy mérföldön át követjük, biztos vagyok
benne, hogy O’Connor főhadiszállására érünk.
– Reméljük, nem hiába ilyen biztos benne. Menjen a bal
oldali ágon, Miss Courtney! Menjen tovább!
– Igen, uram – mondta Saffron.
Néhány perccel később ismét Jumbo hangját hallotta.
– Az isten szerelmére, ember, lenne olyan szíves
abbahagyni? Úgy mocorog, mint akinek hangya van a
gatyájában! Mi a fene baja van?
– Kicsit rendetlenkedik a hasam, uram – hallatszott az
autóban ülő másik vezérkari tiszt hangja. Morgan őrnagy szólni is
alig bírt. – Igencsak szükségem lenne rá, hogy könnyítsék
magamon.
Jumbo felsóhajtott, de inkább olyasfajta hangsúllyal, mint
egy szülő, aki egy fészkelődő gyerekhez beszél, semmint úgy,
mint egyik rangidős tiszt a másikhoz, és azt mondta:
– Várjon, amíg elérjük azt az átkozott vádit, hátha talál egy
helyet, ahol elvégezheti a dolgát. Azt hiszem, jobb, ha túlesünk
ezen, mielőtt O’Connorhoz érünk.

***

– Mamma mia! Azt hittem, ön szerelő! – Matteo Frescobaldi,

a Feketeinges Hadosztály erős, golyófejű őrmestere, aki a
spanyol polgárháborúban és Etiópia meghódításában edződött,
egy viharvert katonai teherautó nyitott motorházteteje mellett
állt, és nem volt oda attól, amit látott.
– Az is vagyok, őrmester – tiltakozott az előtte álló,
olajfoltos alak, miközben feketére koszolódott kezét piszkos
katonai egyenruhájába törölte. – De itt állunk, ennek az
istenverte sivatagnak a közepén, szerszámok és alkatrészek
nélkül egy olyan folyó fenekén, amiben nincsen semmi víz!
Frescobaldi elvigyorodott a férfi szellemességén, és
barátságosan megveregette az arcát.
 – Nagyon vicces – mondta. – De nyolcan vagyunk, és abba
csak legföljebb öten férnek bele… – a Fiat 2800-as parancsnoki
kocsi elegáns körvonalai felé mutatott. Akkor tulajdonította el,
mikor Bardia állítólag áthatolhatatlan erődje a szeme láttára és a
füle hallatára esett darabokra. – Maga lesz az egyik a háromból,
akiket itt hagyunk, ha nem indítja be ezt a teherautót.
– Nem hagyhatja itt a teherautót. Hogy tudná másként
elvinni a lóvét?
Az éj leszállta előtt surrantak ki a városból, és a Bergonzolira
bízott, a hadjárat finanszírozására szánt készpénzt tartalmazó
széfet is magukkal vitték. Ők legalábbis azt hitték, hogy az van
benne, de még nem sikerült kinyitniuk.
– Tulajdonképpen igaza van – mordult fel Frescobaldi. – El
kell vinnem a zsét. Ez esetben vagy megjavítja a teherautót,
vagy öt embert hagyok itt. – Lesandított a Breda gépfegyverre,
amelyet szokás szerint a karjában tartott, mint egy szeretett
kisbabát. – Élve vagy halva, nem érdekel.
Ebben a pillanatban motorzúgást hallott – inkább egy
autóéra emlékeztetett, semmint tankéra –, amely feléjük
közeledett. Frescobaldi felszáguldott egy alacsony homokbucka
tetejére, amely mögé embereit és járműveit rejtette.
– Felejtse el a teherautót – mondta. – Van egy másik módja is
annak, hogy kijussunk innen.

***

Valamivel előttük a vádi köves, csontszáraz alján kiszáradt,

szürke tüskebokrok kis csoportja állt. Saffron lelassította a
kocsit, és így szólt:
– Ez talán jó hely? Úgy értem, Morgan őrnagy számára.
– Igen, ez megfelel. Állítsa le – felelte Jumbo. A lány
leállította a kocsit. Morgan kiugrott, és elsietett a tüskebokrok
irányába.
– Remélem, rendben van, uram – mondta Saffron. – Jól
tenné, ha figyelne, nincs-e kígyó a bokor alatt.
Wright százados éppen elfojtotta nevetését, amikor
elkezdődött a lövöldözés. A vádi falai már visszhangozták is egy
könnyű géppuska velőtrázó ropogását. Morgan őrnagy körül
szétspriccelt a poros föld a becsapódó golyóktól, az őrmester
pedig már száguldott is vissza a Humber felé a golyózáporban.
Vagy tizenöt méterre volt az autótól, mikor úgy tűnt, mintha
valami felemelné és előrelökné. A földre zuhant, khakiszínű
ingének hátán egy vörös folt terjengett.
– Hozza ide, Wright! – kiáltotta Wilson. – Courtney, fordítsa
meg az autót!
Wright kiugrott, és kétrét görnyedve futásnak eredt
Morgan felé, ezzel maga felé irányítva a golyózáport. Miközben
az ajtó még mindig nyitva volt, Saffron a padlóig nyomta a
lábával a pedált, a kocsi előreszökkent, aztán néhány pillanattal
később megrántotta a kéziféket, egy erős mozdulattal
elfordította a kormányt, a kocsi pedig gyakorlatilag egy helyben
megfordult, és egy porfelhőt lökött a levegőbe, amely
ideiglenesen ködbe burkolta, miközben elszáguldott arra,
amerről jött.
Az olaszok még mindig tüzeltek, és az autó hátulján
kopogtak a golyók, ahogy eltalálták a csomagtartót.
Saffron éppen csak annyi időre állította meg a kocsit, hogy
Wright begyömöszölhesse a fájdalomtól ordító Morgant a hátsó
ülésre, és már ott se volt.
Mögöttük abbamaradt a lövöldözés, Morgan azonban soha
nem hallott hangerővel kiabált kínjában, és a kocsit hasmenés
bűze töltötte be, ahogy kiürültek a belei. Saffron belenézett a
tükörbe. Mögötte nem volt semmi. Ismét a vádira fordította
minden figyelmét. Kövek és sziklák borították, sőt még néhány
méretes sziklatömb is, melyeket az egykor itt zubogó folyó vize
hagyott hátra, mikor elapadt. A befelé vezető úton nagyon lassan
és óvatosan haladt, mert nagyon is tisztában volt azokkal a
veszedelmekkel, amelyek abból fakadtak, hogy az autónak itt a
semmi közepén baja eshet.
Most egy kicsit gyorsabban vezetett. Aztán újabb pillantást
vetett a tükörre, és ismét gyorsított.
– Egy autó van mögöttünk! – kiáltotta.
Wright maga felé fordította a tükröt, hogy lásson.
– Úgy néz ki, mintha egy olasz parancsnoki kocsi lenne. Egy
fickó hajol ki az ablakon, géppisztoly van nála. Bukjon le, uram,
bukjon le!
A géppisztoly újra tüzelt. A golyók olyan széles ívben
repültek el mellettük, hogy nem okoztak kárt: végtelenül kicsi
volt annak a valószínűsége, hogy az ember egy másik jármű
ablakából kihajolva eltaláljon egy előtte gyorsan haladó kocsit,
miközben mindkét jármű egyenetlen talajon zötyög.
De ez nem akadályozta meg Wrightot, hogy elővegye Enfield
2-es szolgálati revolverét, letekerje az ablakot, és három golyót
lőjön ki hátrafelé, az olaszok irányába.
– Ne pazarolja a lőszert, ember! – ordította Jumbo.
Az imént a folyómeder egy eléggé egyenes szakaszán
haladtak keresztült, most azonban a terep megint kezdett
nehezebbé válni. Saffron észrevette, hogy nem ijeszti meg a
fegyverek tüze, mivel egész elméjét az kötötte le, hogy
megtalálja az optimális sebességet. Ha túl lassú, akkor az
üldözőik utolérik őket. Ha túl gyors, nekimehetnek a falnak, és
könnyű célponttá válnak.
– Mi folyik mögöttünk? – kérdezte.
– A géppisztolyos fickó a karjával köröz. Tipikus olasz. Azt
hiszem, azt akarja, hogy a sofőr hajtson gyorsabban.
Saffron gyorsított egy kicsit, de annyira nem, hogy úgy
érezze, elveszti az uralmat a járműve felett. Hadd vezessen csak
a másik úgy, mint a bolond. Hamarosan meglátják, ki éli túl.
– Közelednek, uram! – kiáltotta Wright. – Az isten
szerelmére, Courtney, nem mehetne gyorsabban?
– Hagyja békén a lányt! – mondta Jumbo. Megfordult az
ülésen, aztán lekapta a fejét, ahogy a géppisztoly megint
elkezdett tüzet okádni, és a hátsó ablak ripityára tört, mert
eltalálta egy sorozat. Saffron érezte, hogy üvegszilánkok
záporoznak a hátára, de nem sérült meg.
– Azt hiszem, ideje, hogy véget vessünk ennek a
lövöldözésnek – mondta Jumbo, azzal, miközben Morgan még
mindig az ingére szorította a kezét, kétségbeesetten igyekezve
elállítani a vérzést, a tábornok megfordult, amíg az egyik térde
fel nem került az ülésre, és a háttámlára támaszkodva hátrafelé
fordult. Wrighttal együtt jó néhány sorozatot adtak le. Néhány
golyó eltalálta az üldöző kocsit, de ennek nem lett nyilvánvaló
eredménye, bár a géppisztolyos kénytelen volt visszakushadni a
jármű belsejébe.
Az olaszok minden pillanatban egyre közelebb értek a
Humberhez. Ahogy a távolság csökkent, Jumbo Wilson ismét
leadott egy sorozatot, és eltalálta az üldözők szélvédőjét.
– Szép lövés, uram! – kiáltotta Wright, miközben az olaszok
kissé kitértek oldalra, mielőtt a sofőrjük visszaszerezte volna
uralmát járműve felett, és új irányt vett: most a Humberrel
párhuzamosan haladt, de attól kissé balra, az anyósülés felőli
oldalon.
– Most már jobban tudok célozni – mondta Wright, mert az
új pozícióban védtelenné vált az olasz kocsi oldala, bár ugyanúgy
a Humberé is. Óvatosan a géppuskás emberre célzott, nem
törődve a fegyveréből érkező sortűzzel, és meghúzta a ravaszt.
Az kattant egyet.
A puska üres volt.
– A rohadt életbe! – kiáltott fel Wright. – Van tartalék
tölténye, uram? – kérdezte.
– Nincs – vallotta be Jumbo. – Nem számítottam arra, hogy
szükség lesz rá.
– Én sem.
Az olaszoknak kedvezett valamelyest a szerencse. A vádinak
az az oldala, ahol kénytelenek voltak haladni, simább volt. Most
gyorsan közeledtek. Motorháztetőjük egy vonalban volt a
Humber hátuljával, és a két kocsi oldala között alig öt méter
távolság volt. Most azonban úgy látszott, hogy a géppuskás
embernek ugyanaz a gondja támadt, mint a brit katonáknak.
Elfogyott a lőszere. Mikor odapillantott, Saffron látta, hogy
lehajol, és valószínűleg négykézláb keresgél a kocsi padlóján,
merthogy immár a sofőrt is lehetett látni.
– Uram! Kinyitná, kérem, a kesztyűtartót? – mondta.
– Tessék? – kérdezte Wright.
– Nyissa ki azt a rohadt kesztyűtartót! – förmedt rá Saffron.
– Tegye, amit mond, Wright! – szólt Jumbo, aki kezdte
felfogni, mire készül a lány.
– Most vegye ki a válltáskámat, és nyissa ki!
– Egy pisztoly! – kiáltotta Wright. – Micsoda szerencse!
– Kérem, adja ide nekem, uram! – Saffron az olasz kocsi felé
sandított. A férfi még mindig nem töltötte újra a géppuskáját, de
ez most már csak idő kérdése volt.
– Most! – parancsolta Jumbo.
Saffron még egyszer futólag átnézett a szélvédőn. Kis
darabon viszonylag tiszta volt előttük a terep.
– Uram, vegye át a kormányt, kérem! Csak tartsa
egyenesen! Ne mozgassa!
Wright áthajolt, hogy megragadja a kormányt. Saffron jobb
karját a férfi vállára támasztotta, az olasz autó anyósülés felőli
nyitott ablakára célzott, és négy golyót lőtt ki gyors
egymásutánban.
– Köszönöm, uram – mondta. – Most újra átveszem a
kormányt.
Frescobaldi tudta, hogy van még egy tára. Egy csomót
bedobott a kocsiba, amikor mindannyian bepattantak, hogy
üldözőbe vegyék a briteket. Azonban – miközben az ülés előtti
térben négykézláb kotorászott, a kocsi pedig úgy pattogott le-föl,
mint a nikkelbolha – semmit sem talált.
Mikor a négy lövés eldördült, annyival halkabbak voltak a
Breda csörömpölésénél, hogy a motorzaj, a szél meg a nehéz
terepnek ütődő kocsi hangja majdnem elnyomta őket. Aztán
azonban látta, hogy a sofőr egy rándulással hátrahanyatlik az
ülésén, mikor két golyó eltalálta a fejét.
A kormány elfordult, ahogy a halott kezének szorítása
engedett rajta. Az autó letért az útról, teljes sebességgel futott
még ötszáz métert, miközben mindenki, aki benne ült, üvöltött a
rémülettől, végül egy óriási kőtömb oldalába csapódott, mely
kétszer akkora volt, mint egy ember.
A kocsi lángba borult. Frescobaldi teljes erejével nyomni
kezdte a mellette lévő ajtót, az azonban beszorult, és nem akart
kinyílni, és ahogy elérte a tűz, Frescobaldi azt kívánta, bárcsak
lenne a puskájában még egy utolsó golyó. Mert akkor legalább
maga ellen fordíthatná a fegyverét.

***

Morgan őrnagy halott volt, mire végre megérkeztek

O’Connor vezérőrnagy szállására. Mialatt a testét kihúzták a
kocsiból, O’Connor a látogatójához lépett, és azt mondta:
– Te jó ég, Jumbo, úgy néznek ki, mint akiknek akadt egy
kis kellemetlenségük!
– Igen – hagyta rá Wilson. A kocsi felé pillantott. Saffron
kimerülten ült a földön, két kezét egy bögre erős, jó édes teára
kulcsolta, melyre nagy szüksége volt. – Az a csitri volt, aki
kihúzott belőle minket, ugye, tudja. Halálos nyugalommal
eresztett négy golyót egy emberbe. Soha nem láttam még ilyet.
Mondd, Dick, szerinted technikailag lehetséges civil nőt
felterjeszteni szabadságolásra?
– Az igazat megvallva, nem tudom. Felteszem, még soha
senki nem gondolkozott el ezen a lehetőségen.
– Pedig valahogy nagyon is jogosnak tűnik. Nagy
valószínűséggel kitüntetnék, ha katona lenne, és férfi.

***
 Mind a brit követségen, mind a kairói katonai
főhadiszálláson voltak olyan emberek, akiknek a munkájához
hozzátartozott, hogy diszkrét jelentéseket küldjenek Londonba,
olyan egységeknek, amelyek hivatalosan nem is léteztek. Mr.
Brown korábban meghagyta ezeknek a megbízottaknak, hogy
számoljanak be neki minden Saffron Courtney-ről szóló érdekes
hírről. A sivatagban átélt kalandjai kétségkívül ilyennek
számítottak, és Mr. Brown nagy érdeklődéssel falta az
eseményről szóló beszámolókat. Elismeréssel adózott annak,
hogy Saffron képes megőrizni higgadtságát, mikor mások
pánikba esnek, és hogy kész lepuffantani egy ellenséges katonát,
de nem lepődött meg ezeken. Végül is közismerten jól lő, és egy
lány, aki saját akaratából nekivág a Cresta-lejtőnek,
nyilvánvalóan szereti is a veszélyt.
Ezenfelül, amikor először találkozott a lánnyal, Saffronban
volt valami, ami azt a benyomást keltette Mr. Brownban, hogy
esetleg meglehet benne egy olyan tulajdonság, amely általában
nagyon ritka a népesség körében: az a képesség, hogy közelről,
szemtől szembe megöljön egy másik emberi lényt. Békeidőben
ezt a képességet nem jó gyakorolni. Mikor azonban a nemzet
hadban áll, nagy szükség van rá.
Most már biztos volt, hogy Saffron képes lőni, ha az élete
forog kockán.
De képes-e vajon hidegvérrel gyilkolni?
Mr. Brown most ezt akarta megtudni.

***

Archibald Wavell tábornok, a Közel-Kelet brit

főparancsnoka minden brit gyarmati haditengerész és repülő,
valamint az ott állomásozó szövetséges katonák fölött
teljhatalommal rendelkezett Észak-Afrikában, a Földközi-tenger
keleti medencéjében a Közel-Keleten; olyan országokat is
beleértve, mint Palesztina, Irak és Irán. 1941 februárjában még
egy újabb ország került hatáskörébe, és magához hívatta Jumbo
Wilsont, hogy megvitassák ezt.
Wavell nem volt kis ember. Erős, szögletes álkapcsa volt, és
bár a haja már szürkült, szemöldöke és bajusza még mindig sötét
volt. Bal szemét az Első Háborúban Ypres-nél vesztette el a
csatában, jobb szeme azonban még mindig eléggé éleslátó volt.
Röviden szólva pont olyan tiszteletet parancsoló volt, mint amit
rangja alapján sejteni lehetett, Jumbo Wilson magassága és súlya
mellett azonban még ő is eltörpült.
Wavell Wilson főnöke volt. Másképp nézve viszont Wilson
két évvel idősebb volt nála. Ami még fontosabb, mindketten igen
magas rangú tisztek voltak, ezért, ha négyszemközt találkoztak,
sutba dobták a rangjuk megkövetelte formalitásokat, és úgy
beszélgettek, mint régi barátok.
– Van egy feladatom a számodra, Jumbo – kezdte Wavell. –
Azt hiszem, tényleges tábornokká történő előléptetés is lehet
belőle, ha ügyesen kevered a kártyát.
– Ez határozottan izgalmasnak hangzik. Miről van szó?
– Mint tudod, a görögök elképesztően jól küzdöttek az
olaszok ellen Albániában, igen rondán orrba is vágták őket. Most
Mussolini elment nyávogni a nagy testvérhez Berlinbe, és úgy
tűnik, sikerrel jár. A görögök meg vannak győződve róla, hogy
tavasszal bekövetkezik a német megszállás, és a segítségünket
kérik.
– Remélem, azt mondtuk, hogy szörnyen sajnáljuk, de
jelenleg borzasztóan elfoglaltak vagyunk. Tehát nem teszünk
semmit, de a lehető legjobb brit szerencsét kívánjuk önöknek.
Wavell felszisszent, mert kényelmetlenül érezte magát attól,
amit közölni volt kénytelen:
– Nem egészen. Az az elképzelés járja, hogy mivel
Görögország mára már az egyetlen szövetségesünk Európában,
ezért nem nézhetjük tétlenül, hogy őket is lerohanják és rabigába
döntik. Ezért az első páncélosdandárt, az első új-zélandi
hadosztályt, a hatodik és a hetedik ausztrál hadosztályt, valamint
a Lengyel Dandárt átküldjük Görögországba, és azt szeretném,
ha te irányítanád ott az egész bulit.
Wilson nem szólt egy szót sem.
– Nem tűnik úgy, mintha elragadott volna a lelkesedés –
jegyezte meg a főparancsnok.
– Nos, nagyon hálás vagyok, hogy ezt a feladatot rám
bíztátok, Archie, természetesen igazán hálás vagyok. Nagyon
sokat jelent nekem, hogy megbízol bennem, meg minden…
– Kiérdemelted.
– De az ég szerelmére…! Ennyit elküldeni a legjobb
egységeink közül Görögországba, és aláásni az itteni haderőnket,
egyszerűen őrültség! Ezt azok a whitehalli bolondok is biztosan
belátják.
Wavell felsóhajtott:
– Attól tartok, a nagyobbik baj a Downing Street-i bolonddal
van. Winston eltökélte, hogy megnyit egy „balkáni frontot”, és
Görögországot látja az erre alkalmas helynek. Csak annyiról
volna szó, hogy Görögország ne jusson német kézre. Azt is a
fejébe vette, hogy a görögországi légibázisokat felhasználhatjuk,
hogy onnan bombázzuk a romániai olajmezőket, és elzárjuk
Németország legnagyobb üzemanyagforrását.
– Egy balkáni frontot? – ismételte Wilson hitetlenkedve. –
Te jóságos Isten, azt hinné az ember, hogy Gallipolinál
megtanulta a leckét! Valakinek beszélnie kéne a fejével,
máskülönben egy ugyanolyan szörnyű katasztrófa fog a
lelkünkön száradni, mint az volt!
– Nem mintha nem értenék egyet, de a miniszterelnöknek
meg kell kapnia, amit a miniszterelnök akar.
Előfordul, hogy az ember megpróbálja bizonygatni az igazát,
még akkor is, ha tudja, hogy hiába; egyszerűen azért, mert nem
tudja elhinni, hogy mások lehetnek annyira ostobák, hogy ne
vegyék figyelembe ezt. Wilson tábornok is ezt tette most.
– De hiszen egészen nyilvánvaló, hogy rengeteg dolgunk van
itt a sivatagban, különösen most, mióta a németek is beszálltak a
buliba. Már nem csak egy seregnyi olasszal állunk szemben.
Rommel baromi jó tábornok, ezt a 7. páncéloshadosztállyal már
bebizonyította Franciaországban. Ráadásul a csapatai kemények,
harcedzettek, és legfőképpen hozzá vannak szokva a
győzelemhez. De nem legyőzhetetlenek. Akkor nem, ha teljes
erőnkkel támadunk rájuk. Először is pokoli nehéz lesz nekik
fenntartaniuk az utánpótlást. Minden liter üzemanyagot a
tartályokban, minden csepp vizet, minden egyes golyót
teherautón kell hozniuk több száz mérföldön át a tengerpart
mellett futó úton. Megverhetjük, Archie, tudod, hogy képesek
vagyunk rá, de csak akkor, ha minden emberünk és
felszerelésünk megvan, ami szükséges ehhez.
Wavell tudta, hogy őrült küldetést szán Wilsonnak. Azt is
tudta, hogy ezzel nagyban csökken az esélye, hogy legyőzze
Rommelt. És azt mindketten tudták, hogy most már valószínűleg
őket fogják okolni a vereségért olyan hadjáratok esetén,
amelyeket lehetetlenség lett volna megnyerni. Ugyanakkor
Wavellnek is engedelmeskednie kellett a parancsnak, és ez azt
jelentette, hogy el kell küldenie Wilsont Görögországba.
– Egyetértek veled, Jumbo, őszintén mondom – szólt
Wavell. – Remek esélyünk volna itt a sivatagban, hogy
megfutamítsuk a németeket, és megmutassuk nekik, hogy
hatékonyan szembe tudunk velük szállni a csatatéren, és győzni
is tudunk. Winston azonban úgy döntött, hogy Görögország az új
prioritás. Olyan, mint egy gyerek a játékboltban: „Azt akarom!
Nem. Ezt akarom!” És engedni kell neki, akár tetszik nekünk,
akár nem.
– Akkor mi a terv?
– Március első hetétől kezdve háromnaponként indulnak a
konvojok „Alex”-ből Pireusz felé. A haditengerészet persze ad
kísérőhajókat. John D’Albiac közben a RAF részéről irányítja a
dolgokat. Ha ezek a fickók felkészültek Görögországban, akkor
légi támogatást is tudnak majd nyújtani, ha kell.
Wilson elgondolkozva ráncolta a homlokát.
 – Az kevesebb, mint egy hónap múlva lesz. Nekem már ott
kell lennem az embereimmel, mire az első emberek kiszállnak a
csapatszállító hajóikról.
– Szerintem is.
– Akkor jobb, ha nekilátok.
– Helyes – mondta Wavell. – És Jumbo…
– Igen?
– Ne aggódj! Bármi történik is odaát, tutira gondoskodom róla,
hogy ne vádoljanak miatta.

***

1941 első napján a Luftwaffe vadászgépeinek egyik szárnyát

visszavonták a La Manche-csatorna partján található bázisaikról,
és Lengyelországba küldték őket intenzív kiképzésre. Nem
mondták el nekik, hogy mire képzik ki őket, de abból, hogy a
Reich keleti határán innen erős szárazföldi és légi haderő
gyülekezett, tökéletesen világos volt, hogy Oroszország
megszállására készülnek. Aztán azonban, éppen amikor úgy tűnt,
hogy bármelyik pillanatban parancsot kaphatnak, hogy
induljanak meg az Ivánok ellen, hirtelen másik irányba küldték
őket.
– Ezt szigorúan csak neked mondom, de úgy hallottam, hogy
a Balkánra és Görögországba ruccanunk ki – mondta Dieter Rolf
Gerhardnak egyik este a tiszti kantinban. – Úgy tűnik, olasz
barátaink bajba keveredtek, és nekünk kell belőle kihúznunk
őket.
– Nem hátráltatja az a…, öhm…, másik nagy támadást? –
kérdezte Gerhard. A biztonság kedvéért jobbnak látszott nem
kimondani az „Oroszország” szót.
– Dehogynem, nagyon is valószínű. De ez nem a mi bajunk,
vagy igen? Egy vagy két hónap múlva a Parthenon fölött fogunk
repülni.
– Vajon elmehetünk szabadságra is a görög szigetekre? Az jó
lenne.
– Szerintem… Ja, egyébként van nálam egy leveled
otthonról.
Gerhard elvette. Megvárta, míg véget ér a vacsora, de alig
tudta elnyomni a mosolyát, amikor arra az örömre gondolt,
amelyet majd az okoz neki, hogy Saffy levelét olvashatja. Aztán
futva ment vissza a hálószobájába, becsapta maga mögött az
ajtót, feltépte a borítékot, és tíz másodperccel később leroskadt
az ágyra.
Nem tudta, mennyi ideig ült a matrac szélén, fejét kezébe
temetve és kétségbeesetten zokogva. Egyszer csak hallotta, hogy
nyílik az ajtó, valaki belép a szobába, majd Schrumpp azt
mondja:
– Bocsánat, öregem, nem akartalak zavarni.
Az éjszaka egy bizonyos pontján elaludt, és rettenetes
dolgokat álmodott, amelyekben Saffron is szerepelt, csak
sohasem látta az arcát, és bármennyire igyekezett is, nem tudott
közelebb kerülni hozzá.
Másnap reggel bement az étkezdébe. Arra gondolni sem
bírt, hogy reggelizzen, egy csésze kávéra azonban nagyon is
szüksége volt, hogy hirtelen életre keltse az agyát. Egy szót sem
szólt, és hozzá sem szólt senki. Mindannyian hozzászoktak már a
halál állandó jelenlétéhez. Bármennyi győzelmet aratott is a
Luftwaffe, pilótái létszámának több mint a felét elvesztette a
háború elmúlt tizennyolc hónapja során, illetve sok, még életben
lévő tagja vesztette el testvéreit és barátait, akik a
Wehrmachtban másutt szolgáltak, vagy családtagjaikat, akik
otthon haltak meg légitámadásban vagy balesetben.
A legjobb az volt, ha nem gondolnak sokat ezekre a dolgokra,
ha hagyják, hogy akit veszteség ért, fogadja el a vesztességét, és
folytassa az életét, ahogy kell. Ha majd a háború véget ér, elég
idejük lesz a gyászra. Gerhard tehát egy szót sem szólt. De a
szíve összetört, a lelkét megsebezték.
Saffron a kedvese volt, minden reménye a megváltásra.
Nélküle ezek a dolgok elvesztek. És ezek nélkül mi marad neki
egyáltalán?

***

Wilson keményen dolgozott, megtervezte, végrehajtotta és

felügyelte a több mint három teljes hadosztályt kitevő haderő
mozgósítását, miközben tudta, hogy ennél csak még több dolga
lesz, ha a küzdelem olyan komolyra fordul, ahogy várják. Saffron
ennek közepében találta magát, miközben le-föl szállította az
embereket Alexandriába meg vissza, hogy a főnöke meg annak
legfontosabb emberei a hozzájuk hasonló rangú
haditengerészekkel találkozhassanak. Ezek között az utak között
végtelen sok látogatást tettek a többi egységhez, melyek részt
vettek a Lustre hadműveletben, ahogy a görögországi expedíciót
nevezték: még több találkozó Wavell-lel és még több utazás
Alexandriába.
Magának Wilsonnak február utolsó napjaiban kellett Kairóba
repülnie. Már egy hét sem volt hátra tervezett indulásáig, és
Saffron még nem tudta, hogy vele megy-e. Végre összeszedte a
bátorságát, hogy megkérdezze.
– Ezen már én is gondolkoztam – mondta Wilson. – Nem
tagadom, lehet, hogy hasznomra válna. Mindig lehet találni egy
fickót, hogy fuvarozzon, de maga ismeri a szokásaimat, hogy
mikor mit mondjon, vagy mikor ne mondjon semmit, meg
minden ilyesmi. Nem akarom, hogy ki kelljen képezni valaki
mást. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy igen, jön. De nem
engedem magát a csatának még a közelébe sem.
– De uram…
– Ebben a kérdésben nincs „de uram”, ifjú hölgy! Ez nehéz,
véres küzdelem lesz, és egy nőnek nincs helye a frontvonalban,
még ha tud is egyenesen lőni. Amint eldörren a startpisztoly,
Athénba küldöm. Ott hasznossá tudja tenni magát. És ha rosszra
fordulnak a dolgok, és a fritzek sarokba szorítanak minket,
szeretném, ha az első adódó alkalommal, hajóval vagy repülővel
visszatérne Alexandriába.
– Igenis, uram – mondta Saffron kissé vonakodva.
– Ez parancs.
– Igenis, uram.

***

Háború dúlt, meg kellett védeni a birodalmat és fenntartani

a brit legyőzhetetlenség mítoszát, ezért az angol nyelvű újságok
minden tőlük telhetőt megtettek, hogy minden a frontról érkező
rossz hírhez a lehető legpozitívabb magyarázatot fűzzenek. Leon
azonban még így is láthatta, hogy a görög hadjárat rosszul halad,
és félelmeit ezerszeresre nagyította az a tudat, hogy Saffron
odaát tartózkodik, minden bizonnyal veszedelmesen közel a
harcokhoz, és fennáll a veszélye, hogy elfogják, megsebesül, sőt
akár – bár tudatosan igyekezett elkerülni, hogy ezen a
lehetőségen borongjon – meg is hal. Egy késő este, alig egy héttel
az után, hogy az első német csapatok átlépték a görög határt,
Leont váratlanul Wavell tábornok kairói főhadiszállására
hívatták. Lévén az egyik legjelentősebb angol üzletember
Egyiptomban, akinek az üzletei a Wavell parancsnoksága alá eső
területeket hálózták be, Leon néhányszor belebotlott társadalmi
eseményeken, de eddig még sohasem volt egymással semmilyen
hivatalos ügyük. Most azonban a tábornok egyik vezérkari tisztje
hívta fél tizenegykor, hogy közölje, már úton van érte a kocsi, és
udvariasan, de nagyon határozottan tette nyilvánvalóvá, hogy ez
parancs, nem meghívás, majd hozzáfűzte:
– Nagyon sokat segítene, ha tudná, jelenleg hol találhatók a
hajói, ezért ha valakit fel kell hívnia, hogy ezt megtudja, azt
tanácsolom, hogy most azonnal tegye meg.
Leonnak kérdeznie sem kellett. Rendszeres reggeli és esti
megbeszéléseket tartott, hogy kövesse, mit csinál a Courtney
Kereskedelmi Vállalat hat tankhajóból és tizenkét különböző
méretű egyéb teherhajóból álló flottája. Eddig egyetlen hajót sem
vesztettek el, ellentétben az Atlanti-óceán északi részén
közlekedő hajókkal, amelyeknek minden manővere falkaszám
vonzotta magához a német U-boatokat. A hajóin szolgáló
emberek miatt, nem is beszélve a vállalatának banki
egyenlegéről, Leon elszántan törekedett rá, hogy ha rajta áll, ez
így is maradjon.
Ha késő estig dolgozott, Wavell néha szeretett civil ruhát
hordani, így ezen a hűvös áprilisi estén Leon a főparancsnokot az
íróasztalánál ülve találta, kockás kabátjában, amely alá szépen
begyűrte sötétkék gyapjú felsőjét, és fehér pöttyös,
vörösesbarna selyemsálat viselt nyakán. Az íróasztalt papírok
borították, de a szépen sorba rendezett tollak meg ceruzák,
amelyeket Wavell jobb kezével könnyen elérhetett, meg az
itatóspapír, a hamutál és üveg papírnehezékek, amelyeket olyan
gondosan helyeztek el mindenfelé az asztalon, mint az osztagokat
egy haditervben, mégis rendezett elmére vallottak.
– Ah, Courtney! Jó, hogy eljött, noha épp csak most szóltunk
– mondta Wavell, és teknőspáncélra emlékeztető
olvasószemüvegét levéve felállt, hogy üdvözölje vendégét.
Kezet fogtak, aztán Wavell intett, hogy Leon üljön le egy
bőrtámlás székbe, amelyet az íróasztallal szemben helyeztek el.
– Késő van, és bizonyosan szívesebben lenne otthon az
ágyban, úgyhogy rögtön el is mondom a lényeget. Amit meg
akarok beszélni önnel, az igen fontos dolog, és tökéletes
titoktartást kíván. Remélem, bízhatom benne, hogy tiszteletben
tartja ezt.
– Teljes mértékben.
– Derék ember. Mármost, felteszem, követi a görögországi
eseményeket.
– Igen. Az újságok tudósításainak sorai között olvasva az a
benyomása támad az embernek, hogy nem mennek jól a dolgok.
– Ezt igazán nagyon finoman fejezte ki, Courtney! Magunk
között szólva, a helyzet katasztrofális. A görög sereg nagy része
északnyugaton, Albániában harcolt az olaszok ellen, a többiek
pedig északkeleten, a bolgár határnál. List tábornagy a kettő
között tört be a német 12. hadsereggel, és órák leforgása alatt
darabokra zúzta az egész frontot: a szokásos Blitzkrieg-
forgatókönyv. Most a német haderő fele nyugat felé fordult, hogy
csapdába ejtsék a görögöket az albán fronton. A másik fele
északkeletnek fordul, hogy elvágja a görögöket a bolgár fronton,
és lerobogott Szalonikibe, egészen a tengerig. Könyörögtünk a
görögöknek, hogy rendezetten vonuljanak vissza Albániából,
mielőtt teljesen elvágják őket egymástól, de egyszerűen egy
négyzetcentimétert sem voltak hajlandók visszaadni belőle az
olaszoknak. Most tehát jó néhány SS-gyorshadosztály indult
ellenük, és napokon, de lehet, hogy órákon belül meg kell adniuk
magukat.
– És mi a helyzet a mieinkkel? – szólt Leon. – Bevallom,
személyesen is érdekelt vagyok. A lányom, Saffron, Wilson
tábornok sofőrje.
– Hmm… Nem lehet könnyű magának. Az én fiam altiszt a
Black Watch gyalogosezredben. Az ember aggódik, nem tehet
róla. Biztos vagyok benne, hogy Jumbo megtesz minden tőle
telhetőt, hogy egy darabban hozassa ki onnan a lányát, de be kell
vallanom önnek, az ügy nem néz ki jól. A lehető
legrendezettebben vonulunk vissza, de kénytelenek vagyunk a
raktárainkat hátrahagyni – élelmet, üzemanyagot, még lőszert is
–, és most a fritzek a saját készleteinket használják fel a mi
megtámadásunkhoz.
– Ki fogjuk tudni hozni az országból a mieinket? Ez ügy
hangzik, mintha egy újabb Dunkerque felé tartanánk.
– Nagyon is. Attól tartok, hogy a hasonlóság az összes
tankra és minden egyes ágyúra is kiterjed, amelyet elhagyunk az
út mentén, mikor a tengerhez szaladunk. Tudja, még el sem
értek a mieink a szárazföldre, mikor elkezdődött a német
offenzíva. Néhány egység éppen szállt ki a hajóból, de már
hajózták is be őket újra, mielőtt még eljött volna az apály, mert
egyszerűen nem volt értelme megpróbálni a frontra juttatni
őket.
– Mennyi időnk van még?
– Legfeljebb pár hetünk. Lehet, hogy még megpróbálunk
valahogy szembeszállni velük május első hetében, de
ugyanannyira elképzelhető az is, hogy addigra már vége is lesz
mindennek. Ezért van szükségem a lehető legsürgősebben a
segítségére.
– Természetesen, tábornok úr. Mit tehetek önökért?
Wavell cigarettát vett elő az asztalán álló ezüstdobozból,
amelyből azután Leont is megkínálta, ő azonban nem kért.
Meggyújtotta a cigarettát, néhány pillanatig csendben szívta,
miközben összeszedte a gondolatait.
– Az egyik kevésbé, ah…, publikus aspektusa Herr Hitler
cselekedeteinek az általa megszállt nemzetek aranytartalékaival
kapcsolatos. Őszintén szólva sem nekünk, sem a többi érintett
nemzetnek nem nagyon sikerült elérnie, hogy a nácik ne
tehessék rá a kezüket az elfoglalt országok aranyára. Nem
akarjuk Görögországgal is elkövetni ugyanezt a hibát. Az a
célunk, hogy kivigyük az országból a görög aranytartalékot, át a
Földközi-tengeren és a Szuezi-csatornán, aztán le, Dél-Afrikába,
mielőtt még a németek egyáltalán rájönnének, hogy eltűnt.
– Az nehezen fog menni, ha a németek olyan gyorsan
mozognak, ahogy mondta.
– Egyetértek. Annak az esélye, hogy az egész utat
lebonyolítsuk, mielőtt a németek Athénba érnének, nagyon kicsi.
De ha legalább a csatornán sikerülne átvinnünk addigra, már
meglehetősen biztos lennék benne, hogy elér Durbanbe, aztán
meg vonattal továbbmegy Johannesburgba.
– És azt szeretné, ha én adnám a hajót, amelyik elszállítja?
– Pontosan.
– Megkérdezhetem, miért nem egy haditengerészeti hajóra
bízza ezt a feladatot egy kereskedelmi hajó helyett?
– Rettenetesen ki vagyunk centizve, Courtney. Biztos
vagyok benne, hogy ezt magának nem kell különösebben
magyaráznom. Egyetlen rombolót sem nélkülözhetek, de még
egy fregattot sem, hogy egy olyan küldetést teljesítsen,
amelynek során több ezer mérföldre kerülne a fronttól. Ami
pedig ugyanilyen fontos, mindezt csendben akarom végrehajtani.
A németek a végsőkig elmennek, hogy figyelemmel kísérjék az
összes hadihajónkat, ahogy mi is megpróbáljuk az övéiket
szemmel tartani. Egy kereskedelmi hajó viszont sokkal kevésbé
feltűnő célpont.
– Értem. És mekkora lenne ez a szállítmány?
Wavell szívott még egy utolsót a cigarettájából, elnyomta, és
így szólt:
– Az a benyomásom, hogy a görög aranytartalék súlya
harminc tonna körül lehet. Egy tonna arany jelenleg
négyszázezer font sterlinget ér, ami azt jelenti, hogy a tartalék
értéke valamivel több, mint tizenkétmillió font.
Leon hosszan, de halkan füttyentett.
– Azon rengeteg új tankot tudna venni Hitler.
– Körülbelül ötezret, meg minden egyéb alkatrészt is –
felelte Wavell.
– Ha jól értem, amennyiben nem tudnak nélkülözni egy
rombolót, hogy elvigye az aranyat, akkor biztosan nem fognak
mellé adni egyet sem, hogy kísérje a hajót, amelyik viszi.
– Még ha meg is tehetném, se tenném. Eléggé árulkodó
lenne, nem gondolja?
– Ez esetben ragaszkodom hozzá, hogy az embereim meg
tudják védeni magukat. Különösen légvédelmi ágyúkra lesz
szükségük.
– Ennek ismét csak azt vetném ellene, hogy minél kevesebb
dolgot csinál az ember, hogy felhívja magára a figyelmet, annál
jobb. Nincs időnk Bofors ágyúkat felszerelni, arról nem is
beszélve, hogy megtanítsuk az embereit, hogyan használják őket.
– Hadd mondjam ki egyenesen, tábornok úr! Hajlandó vagyok
elküldeni magukhoz az egyik hajómat, hogy felvegye azt az
aranyat. Sőt, a legjobbat adom önnek, ami csak a
rendelkezésemre áll. Kartúm csillagának hívják, mert néhai
édesapám Kartúmba hozott utánpótlást, mikor Gordon tábornok
még annak idején ‘85-ben ott állomásozott. Méltónak látszik,
hogy ez a hajó hajtsa most végre ezt a feladatot, és igen alkalmas
is rá, mivel csak néhány éves: Tyneside-ban, a Swan Hunter
gyárban építették az én utasításaim szerint, és egy Parsons
Marine gőzturbinás motor hajtja, amely tízezer lóerős
teljesítményre képes. Egész úton huszonnégy csomóval képes
haladni Athénból Alexbe, még akkor is, ha beleszámítjuk, mennyi
ballasztot kell majd vinnie.
– Miért vigyen pluszsúlyt? – kérdezte Wavell. – Nyilván az
kell, hogy a lehető legkönnyebb legyen, nemde?
– Nem, nem az kell, ha, amint mondja, az egésznek az a
lényege, hogy ne legyen feltűnő. Ha a Csillag csak száz-valahány
tonna aranyat szállít, nagyon ki fog emelkedni a vízből, és
minden tolvaj, aki a partról szemléli, fel fogja tenni magának a
kérdést: Miért jön Görögországból ez az angol lobogó alatt hajózó
jármű úgy, hogy nincs semmi a fedélzetén, mikor az angoloknak
annyi felszerelésük meg emberük van, akiket ki kéne hozni
onnan?
– Ez jogos. Mikor tud indulni?
– Egy pillanat! Van két feltételem. Az első az, hogy nem
vagyok hajlandó az embereimet úgy belevinni a veszélybe, hogy
ne lenne módjuk megvédeni magukat. Lehet, hogy a Bofors
használata túl nehéz nekik, de nincs okom feltételezni, hogy ne
tudnának elsütni egy gépágyút. A haditengerészetnél Vicker 0.5-
ösöket állítanak fel négy ágyúból álló ütegekben a közeli
légvédelemre. Ilyeneket kérnék, ha lenne szíves.
– Hát, beszélnem kell Cunningham tengernaggyal, és aztán
meglátjuk.
– Csupán azt kell mondania Cunninghamnek, hogy „ez
parancs”. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja érteni.
– Sajnálom, Mr. Courtney, de igazán nem veszem jó néven,
ha így beszélnek velem.
– Nekem meg az nem tetszik, hogy derék, bátor emberek
családjainak a tudomására kellene hoznom, hogy a férjük és a
fiuk azért halt meg, mert nem volt mivel megvédeniük magukat
a támadások ellen. Ötvenmillió hever aranyban egy athéni
trezorban. Ha holnap reggel 08:00-kor az alexandriai kikötőben
lesznek az ágyúk, akkor éjfélre úton lesz a Kartúm csillaga,
negyvennyolc órával később pedig már Pireuszban fog
horgonyozni a kikötőben. Persze feltéve, hogy addig még nem
lesznek ott a németek.
Wavell habozni látszott.
– Ötvenmillió font – ismételte Leon –, azt hiszem, megéri,
hogy kölcsönadjanak pár Vickers ágyút.
– Hát jó, megkapja az ágyúkat. Azt mondta, hogy két
feltétele van. Mi a második?
– Nem annyira feltétel, mint inkább információ. Én is
elmegyek a hajómmal Görögországba.
– Erre igazán nincs szükség. Már most szervezzük, hogy
levigyék az aranyat a kikötőbe és berakodják.
– A francba az aranyával, tábornok úr! A lányomért megyek
oda.
Wavell rápillantott.
– Mr. Courtney, határozottan tanácsolom, hogy ezt ne
tegye! Magát és a lányát is igazán nagy veszedelembe
sodorhatja.
– Értem, tábornok úr. De a lányom már most is veszélyben
van, és sokkal jobban örülnék, ha tehetnék valamit azért, hogy
elvigyem onnan.
– Tudja, elképzelhető, hogy ettől nem jobb, hanem rosszabb
helyzetbe hozza őt. Megértem, hogy egy apa szeretne segíteni a
gyermekének, különösen a leánygyermekének. De fel kellene
tennie magának a kérdést, miért teszi ezt. Tényleg őérte, vagy
saját maga miatt?
– Hivatalosan tanácsolja, hogy ne menjek?
 – Igen, Mr. Courtney, hivatalosan.
– Hát, tudomásul veszem ezt a tanácsot, de meg kell
mondanom önnek, hogy nem fogadom meg.
Wavell vállat vont, és Leon egy pillanatra látta rajta a
mélységes szellemi kimerültség jeleit, a rangjával járó rettentő
stresszes helyzetben eldöntendő rengeteg élet-halál kérdés
együttes súlyát.
– Hát jó, én megtettem a magamét, hogy segítsek önnek. Most
menjen, és tegye meg, amit magának kell, hogy megmentse a
lányát.

***

– Sajnálom, Leon, nem adhatom oda neked a Csillagot –

ellenkezett Francis Courtney.
A támogatás jeleit keresve körülnézett az asztalnál ülő
embereken, akik ezen a reggelen azért jöttek össze, hogy a
szállítmányozással kapcsolatos ügyeket vitassák meg. Épp most
rakják meg Bombaybe tartó, igen jó minőségű egyiptomi
gyapottal, hogy ott maharadzsákhoz illő vásznat készítsenek
belőle.
– Jó, akkor a ballaszt miatt nem kell aggódnom. Anwar… –
Leon a Courtney Kereskedelmi Vállalat szállítmányozási
igazgatójára pillantott. – Kérem, mondja meg a fiúknak a
kikötőben, hogy ürítsék ki a kettes számú rakteret, ami kicsivel a
motortér előtt van. És kerítse elő az összes hegesztőt, szerelőt és
karbantartót, aki a hajó környékén van. Bármely percben
megjelenhet egy a Királyi Haditengerészet jóvoltából
gépágyúkkal megrakott teherautó-konvoj. El kell valahol
helyeznünk ezeket a fegyvereket. Amint ez a tanácskozás véget
ér, megyek is fel Alexbe kocsival Személyesen fogom felügyelni a
munkát, ha odaérek.
– Igenis, Mr. Leon.
– Ez derék dolog. Mikor elmegyek innen, megmondom
magának, hova akarom őket felszereltetni, hogy azonnal el
tudják kezdeni a munkát.
Francis nem akarta feladni.
– Ez felháborító! Nem állhatunk neki felfegyverezni a
hajóinkat, mint egy csapat közönséges kalóz!
– Mivel az őseink éppen így szereztek vagyont eredetileg is,
igazán nem látom be, mi ezzel a baj! Megegyeztem Wavell
tábornokkal, hogy Görögországba küldöm a Csillagot
Négyszemközt részletesebben is megbeszélem majd veled ezt a
kérdést, most azonban csak annyit akarok mondani, hogy a
háborús erőfeszítésekhez való hozzájárulásunk és a kockázat
arányban van egymással.
– A Csillag gyakorlatilag egy új hajó, és ugyanolyan jól tudod,
mint én, hogy ha megsérül vagy elsüllyed, a kárpótlás, amit
kapunk, messze nem fogja fedezni a lecserélésének költségeit.
– Ezzel tökéletesen tisztában vagyok, Frank.
– Akkor ez iszonyú felelőtlenség, és mint a társaság egyik
részvényese, meg úgy is, mint igazgató, tiltakoznom kell.
– Igazán nem gondolom, hogy ezt a vitát nyilvánosan
kellene lefolytatnunk, Frank. Hadd mondjak most egyszerűen
ennyit. Ha Hitler megnyerné a háborút, igazán nem számít majd,
hogyan néznek ki a kimutatásaink, ugye?
– Nem értem, miért nem. Herr Hitler mindig nyilvánvalóvá
tette, hogy tiszteli a brit birodalmat. Biztos vagyok benne, hogy
egyáltalán nem fog okot látni rá, hogy tönkretegye az angolok
birodalmát vagy megsértse a kereskedelmi érdekeiket.
Természetesen igyekszik majd összeegyeztetni a saját
elképzeléseivel a mi tevékenységünket, mint minden vezető,
de…
– Ez defetista beszéd, Frank, és nem tűröm el! Uraim, a
megbeszélésnek vége. Mint vezérigazgató és fő részvényes, azt
parancsolom, hogy a Kartúm csillaga induljon Athénba, amilyen
hamar csak lehetséges. A megbeszélésnek vége. Frank,
szeretnék váltani veled pár szót. Négyszemközt.
 Leon megvárta, amíg a többiek kimennek a szobából. Dühös
volt, hogy hagyta, hogy Frank úgy beszéljen, ahogy tette: ennek
a híre, még mielőtt a nap lemegy, el fog terjedni vállalatszerte, és
demoralizálja a munkásokat, akik a szövetségesek ügyéhez
hűségesek, és felbátorítja azt a keveset, akik – Leon tudta, hogy
lehetnek egypáran ilyenek – titokban a nácik győzelmét
támogatják.
Végül az utoljára távozó ember mögött becsukódott az ajtó,
és Leon az öccsére támadt.
– Hogy merészeled? Hogy mertél előállni azzal a szörnyű
náci párti propagandával a többi alkalmazott jelenlétében? Aki
hallotta, azt gondolhatta, azt akarod, hogy a németek nyerjék
meg ezt az átkozott háborút…! Talán azt is akarod… Nos, igen?
– Nem, nem, természetesen nem…, egyáltalán nem –
hangoskodott Frank. – Nem titok ugyanakkor, hogy zavar
engem, hogy belekeveredtünk olyasmibe, amit teljesen
szükségtelen konfliktusnak tartok. Engedtük, hogy belevonjanak
minket a lengyelek próbálkozásába, hogy provokálják Berlint, és
épp akkor üzentünk háborút, amikor egyáltalán semmi sem
fenyegette a brit vagy a birodalmi érdekeket. Véleményem
szerint ez súlyos hiba volt, és emiatt a háborúra pazaroljuk a
birodalom emberi és anyagi erőforrásait, mikor sokkal többet
használna az egész birodalomnak a békés kereskedelmi és
gazdasági tevékenység. És ha beledöglök, akkor sem fogom
megérteni, miért gondolná bárki is, hogy ez a vélemény
hazafiatlan.
– Azt hiszem, jogod van, hogy meglegyen a saját
véleményed a kormány döntéseivel szemben. Az ellenvélemény
kifejezésének szabadsága az egyik, amiért harcolunk. Úgy
képzelem, ebből nincs sok Németországban. Most azonban, hogy
már itt a háború, és meg kell nyernünk, mindannyiunknak
kötelessége megtenni minden tőlünk telhetőt a háborús
erőfeszítés megsegítésére, és ez rád is vonatkozik.
– De az isten szerelmére, hogyan fogja az a tény, hogy egy
teherhajót küldesz Athénba, segíteni a háborús erőfeszítéseket?
– Attól tartok, ezt nem szabad elmondanom neked.
Szavamat adtam Wavell tábornoknak, hogy az útról semmilyen
részletet vagy a küldetés célját nem fogom kifecsegni.
– Elküldöd a leggyorsabb hajónkat egy országba, amelyet
éppen most rohannak le villámsebesen?!
– Nincs okod ezt feltételezni.
– Jaj, ne légy nevetséges, Leon! Tudok arabul olvasni, és
hidd el, hogy az arab újságok nem köntörfalaznak úgy a rossz
hírek tekintetében, mint az angolok. A németek megint
megfutamítottak minket. Wavell tehát azt akarja, hogy kihozz
onnan valamit vagy valakit, mielőtt bevonulnak Athénba. Azt
hiszem, jogom van tudni, mit akarsz az egyik hajónkra tenni.
– Kérdezd meg Wavellt! Na, mit szólsz? Ő majd eldönti, hogy
el akarja-e neked mondani vagy sem. Én közben Görögországba
megyek a Csillaggal, ezért te intézed a vállalat ügyeit, amíg távol
leszek.
Francis arca hirtelen felragyogott.
– Igen, gondoltam, hogy ez tetszeni fog – mondta Leon. – De
ez csak a napi ügyek intézésére vonatkozik. Nagyobb döntéseket
az én kimondott beleegyezésem nélkül nem hozhatsz. És ha
meghallom, hogy akár a legkisebb mértékben is hangot adtál
annak, hogy nem hiszel abban, hogy végül győzni fogunk,
Istenemre mondom, lovaglókorbáccsal kergetlek ki az épületből!
– Úgy teszek, mintha meg se hallottam volna ezt a
fenyegetést és a mögötte húzódó rágalmat. Egyik sem válik
becsületedre, Leon.
A tanácsterem végében megszólalt a Leon székénél lévő
telefon. Odament, és felvette. Anwar volt az:
– Az ágyúk megérkeztek a kikötőbe, Mr. Leon. Azt
mondják, hat teherautón vannak az ágyúk, és másik kettőn a
felszereléshez szükséges eszközök. Lenne olyan szíves, és
elmondaná nekem, hogy hova kell tenni az ágyúkat, én meg
gondoskodom róla, hogy azonnal elkezdődjön a munka. Azt
mondták nekem, hogy a haditengerészet olyan embereket is
küldött, akik segítenek felszerelni az ágyúkat, és további egy
tucat embert az ágyúk kezelésére. Makacskodnak, mondván, ez
jobb így, mintha képzetlen tengerészek kezelnék őket, akiknek
megvan a saját feladatuk.
Leon belátta ennek az értelmét, és jólesett neki a nagylelkű
ajánlat. Wavell minden bizonnyal világossá tette Cunningham
számára, hogy teljes együttműködésre van szükség.
– Nagyon jó – mondta. – Azt szeretném, ha az összes
haditengerész pontosan olyan matrózruhába öltözne, mint a
mieink. Nem engedhetem meg, hogy kilógjanak közülük. Ami
pedig az ágyúk elhelyezését illeti, az nagyon egyszerű. Egy párat
a hajóorrban kell felszerelni, egy párat meg a taton. A maradék
négy a felső fedélzetre megy, a híd fölé, minden sarokba egy.
– Úgy, hogy négyszöget alkossanak a kémény körül?
– Pontosan.
– Az előírásai szerint csináljuk. És Mr. Leon, biztonságos
utat kívánok!
– Köszönöm, Anwar.
– Miss Saffron is visszajön önnel Görögországból?
– Őszintén remélem.
– Akkor a mindenható és végtelenül könyörületes Isten óvja
őt az úton!

***

Leon egy órán belül úton volt Alexandriába. Ebédidőben

Francis szólt a titkárnőjének, hogy körülbelül egyórányit távol
lesz.
– A Klubban ebédel, uram? – kérdezte amaz.
– Valami olyasmi, még nem döntöttem el, hogy pontosan
hol.
– Rendben.
De abban a pillanatban, mikor elhagyta a Courtney
Kereskedelmi Vállalat irodáját, egyáltalán nem valamelyik
kellemes klub felé indult, melyet a kairói brit közösség tagjai
látogattak. Ehelyett az óvárosba ment, egy mellékutcába, ahol
kevés fehér arcot lehetett látni, és abba az étterembe tartott,
ahol kódolt üzenetet hagyhatott Hasszán al-Bannának. Ennek
tartalmát aztán Berlinbe fogják majd küldeni, olyan
módszerekkel, amelyeket Francis a legnagyobb örömére nem
ismert. Feltételezte, hogy az Afrika Korps korszerű előretolt
lehallgatóállomásai képesek venni az adást, amelyet egy bizonyos
időben, egy bizonyos frekvencián küldenek, aztán továbbítják az
üzenetet Berlinbe.
Ez azonban igazán nem az ő gondja.

***

Leon szinte percre pontosan betartotta a szavát. A Kartúm

csillaga éjfél után tíz perccel indult el az alexandriai kikötőből.
Mikor a kapitány, Jerry McAloon, egy kemény, naptól, sótól és
alkoholtól cserzett ulsteri férfi már elrendezett mindent és a hajó
kifutott, ellenőrizte, betartják-e a teljes elsötétítést. Aztán leült
Leonnal és a tengerész alhadnaggyal, aki a tüzérek parancsnoka
volt. A hadnagyot Jamie Randolphnak hívták, úgy nézett ki, mint
akinek az álla még sohasem látott borotvát, és nemigen tűnt úgy,
hogy elég idős lenne ahhoz, hogy egy kör italt rendeljen a
kocsmában, nemhogy embereknek parancsoljon a csatában.
Leon azonban emlékezett az Afrikai Királyi Lövészeknél töltött
első napjaira, és rájött, hogy semmivel sem volt öregebb, mikor
megkapta az első osztagát.
– Tisztázzunk valamit, Randolph! – mondta McAloon
komoran. – Nem szeretem, ha a kereskedelmi tengerészek a
haditengerészekkel keverednek. Az a tapasztalatom, hogy abból
mindig baj lesz. De ezen a hajón nem fogom hagyni, hogy
verekedés legyen. Világosan fejeztem ki magam?
– Teljes mértékben, uram – felelte Randolph, miközben a
kapitány szemébe nézett, és egyáltalán nem rezzent meg.
– Tudom, hogy én a saját embereimet képes vagyok
irányítani. Azt nem tudom, hogy maga is képes-e irányítani a
saját embereit.
– Rossz tiszt lennék, ha nem lennék rá képes. Ha bármi
felfordulás támad a hajón, azt nem az én embereim fogják okozni.
McAloon először nézett egy szikrányi tisztelettel az ifjoncra.
– Tegyen róla, hogy ne ők okozzák! – mondta.

***

Miközben a Kartúm csillaga a Földközi-tenger keleti vizeit

szelte Pireusz felé, Londontól mintegy ötven mérföldnyire
északnyugatra a buckinghamshire-i Bletchley falujához közel egy
épületben – egy olyan épületben, melynek létezése Nagy-
Britannia legjobban őrzött titka volt – az ott dolgozó nő befejezte
egy dekódolt német üzenet fordítását, amit az imént bíztak rá.
Odavitte a szöveg angol változatát a feletteséhez. Az elolvasta, és
azonnal felfogta a jelentés fontosságát, mert már szóltak neki,
hogy készüljön fel valami ehhez hasonlóra, aztán hívjon fel egy
whitehalli számot, ha és amikor az információ megérkezik.
A vonal másik végén lévő férfi érdeklődve hallgatta a
jelentés tartalmát, majd így szólt:
– Remek munka volt. Jól van. – Aztán a kollégájához, egy
jóval idősebb emberhez fordult, és így szólt: – Tudják.
– Máris?
– Hát, hadd pontosítsák! Eleget tudnak ahhoz, hogy a
többire maguktól is rájöhessenek.
– A hajó nevét is tudják?
– Igen.
Az idősebb férfi felsóhajtott.
– Akkor sajnálom azokat a szerencsétleneket a fedélzeten.

***
 Egy évvel az után, hogy bajtársaival egy legyőzhetetlen
sereget kísértek vadászgépeikkel a Benelux államokon és Észak-
Franciaországon keresztül, Gerhard von Meerbach most azon
kapta magát, hogy pontosan ugyanezt csinálja, csak most
Jugoszlávián és Görögországon át haladva. Elképesztő volt,
milyen keveset tanultak a hibáikból az angolok és a
szövetségesek, és milyen felkészületlenül érték őket a
Wehrmacht eltökélt támadásai. Az ellenséges sereget ismét
átkarolták, bekerítették, és megadásra kényszerítették. Meg se
próbáltak kimenekülni a körülöttük megszoruló hurokból,
amilyen gyorsan csak a lábuk s a járműveik bírták volna.
A levegőben pontosan ugyanez zajlott. Mikor a Luftwaffe a
RAF gépeivel szállt szembe Anglia fölött a levegőben, akkor
érezte először Gerhard, hogy egyenrangúak között folyik a csata.
Itt, Görögországban azonban az itt állomásozó brit repülőkhöz
képest reménytelen volt a túlerő, és ezek a gépek is kénytelenek
voltak arra alkalmatlan felszállópályákról fölszállni központi
irányítás nélkül, amely olyan hatékonnyá tette a Royal Air Force
ellentámadásait 1940-ben. Úgy tűnt, még alig kezdődött el a
hadjárat, mikor már véget is ért, és az égboltnak egy újabb
hatalmas darabja került a Stukák meg a 109-esek birtokába.
A többi pilóta örvendezett, hogy milyen egyszerűen hullik az
ölükbe a győzelem, Gerhardnak azonban ez egyáltalán nem
okozott örömöt. Minden nap tiszta kék égen repültek, Saffron
nélkül azonban eltűnt a fény az életéből, és minden sötét volt
körülötte.
– Fel a fejjel, Meerbach! – mondta Schrumpp, mikor
visszatértek egy újabb sikeres küldetésről. – Ma is megöltél
valakit. Olyan peckesen kellene itt járkálnod, mint egy
vezérürünek, és nem fintorogni itt összevissza, mint egy
szerencsétlen öregasszony. Mi ütött beléd?
Gerhard a tőle telhető legjobban igyekezett mosolyogni
– Ach, ez túl könnyű volt. Jobb szeretem a komolyabb
kihívásokat.
 – Én azt szeretem, ha a lehető legkevesebb nehézség árán
lövöm le az ellenséget – vigyorgott Schrumpp. – Persze én csak
egy frankfurti építőmester fia vagyok. Felteszem, nektek, bajor
arisztokratáknak más elvárásaitok vannak, hm?
– Pontosan. – Gerhard fölemelte a fejét, az orra fölött
lenézett rá, és a legfőúribb hangsúllyal azt mondta:
– Na, szaladj, és hozz nekem egy kis snapszot, légy oly jó!
– Ó, igen, uram! Természetesen, uram! – mondta
Schrumpp alázatosan hajlongva.
– Akkor menj, indulás!
Gerhardnak sikerült jókedvet színlelnie, miközben
Schrumpp nevetve indult a bár felé. De ahogy a barátja néhány
lépésnyi távolságba került, egy viharvert karosszékbe roskadt.
Ah, Schrumpp, milyen derék, ártatlan és kedves ember vagy!
– gondolta. – Én nem azt akarom, hogy az ellenség valódi
kihívást jelentsen. Csak azt, hogy elég ügyes legyen ahhoz,
hogy engem megöljön.

***

– Courtney… ! Courtney sofőr!

Saffron kinyitotta a szemét, és egy zaklatott kinézetű
embert látott, gyűrött vászonöltönyben, melynek felső gombja ki
volt gombolva, nyakkendője pedig rendetlen volt, és épp
megpróbált áttörni az angol követség előcsarnokában összegyűlt
tömegen. Minden Görögországban élő brit megpróbálta elhagyni
az országot, és mintha azt gondolták volna, hogy a követségen
keresztül van kiút, mintha annak zaklatott alkalmazottai
képesek lettek volna repülőjegyeket előteremteni, mikor nem is
járt egy repülő sem, vagy épp hajójegyeket, mikor már rég
elment az utolsó polgári utasokat szállító hajó is. Nem ők voltak
az egyetlenek, akik csodában reménykedtek. Voltak ott zsidók is,
akik közül akadt olyan, aki a németek által már korábban
elfoglalt országokból is menekülni kényszerült: művészek, írók és
értelmiségiek, akik tudták, hogy a nácik alatt üldöznék őket; a
birodalom más nemzeteiből származó polgárok, akik a szükség
óráiban az anyaországtól reméltek segítséget. Mindannyian a
követségen gyűltek össze. És képtelenség volt bármelyiküknek is
bármiféle segítséget nyújtani.
Az, hogy a németek győzelmet arattak, senkit sem lepett meg.
Attól a pillanattól kezdve, hogy Hitler öt évvel korábban először
küldte be csapatait a Rajna-vidékre, soha egyetlenegyszer sem
találkozott olyan ellenféllel, akit ne tudott volna legyőzni. A
Blitzkrieg hadviselés gyorsasága és könyörtelensége azonban
még most is meglepte az embereket. Csupán tizennyolc nap telt
el azóta, hogy az első német katona átkelt a görög határon, és
mostanra már majdnem véget is ért a háború. Itt-ott
teherautókat lehetett látni, amelyek kimerült, koszos,
demoralizált és részben véres vagy bekötözött szövetséges
katonákkal megrakva tartottak az Athéntól magától mintegy
harminc kilométerre keletre fekvő Porto Raftiba, a
haditengerészet hajói felé, amelyek azért várakoztak ott, hogy
visszavigyék őket Alexandriába. Az emberek azt mondták, hogy
onnan kell kihajózni, mert a város fő kikötőjét, Pireuszt,
gyakorlatilag megbénította a német bombázás.
Mennyi idő van vajon még addig, hogy a németek
végigmasírozzanak Athén utcáin? Egy napnál bizonyára nem
több, legfeljebb kettő. Saffron parancsot kapott, hogy hagyja el
Görögországot, és Wilson, mikor utoljára Athénban járt, hogy
találkozzon Görögország királyával, és bevallja, hogy az országa
elveszett, nyomatékosan megismételte ezt a parancsot. Néhány
diplomata biztosította Saffront arról, hogy legjobban teszi, ha
velük együtt távozik a diplomáciai mentesség örve alatt, miután
megjöttek a németek.
– Öltözzön civilbe, majd azt fogjuk mondani, hogy maga az
egyik titkárnő – mondta neki egy fiatal diplomata. – Még a nácik
sem nyúlhatnak hozzá senkihez, aki a követségen dolgozik.
Saffron úgy döntött, hogy él ezzel a lehetőséggel, és nem
foglalkozik azzal, hogy a kijutásnak más útját-módját keresse, de
nem is létezett más. De még ha volt is, nem volt rá ideje, hogy azt
keresse. Folyamatosan dolgozott, diplomatákat és egyéb brit
méltóságokat fuvarozott keresztül-kasul a városban, vagy
egyszerűen csak a követségen lévő káosz kezelésében segített
azzal, hogy végtelenül sok csésze teát főzött a csarnokokban,
folyosókon, de még kint, a kertben is gyülekező rengeteg ember
számára.
– Courtney sofőr! – kiáltott ismét a vászonöltönyös férfi.
Saffron kidörzsölte a kimerültséget a szeméből, fölkelt, és
felkiáltott:
– Igen, uram! – közben pedig integetett.
A férfi megpillantotta őt, és keresztülverekedte magát a
tömegen.
– Hát itt van! – mondta. – Megint van egy taxis fuvarja a
Görög Nemzeti Bankba, a szokásos két utassal. Lefogadom, hogy
a maga öreg Humberje mostanra már magától eltalál oda!
– Azt hiszem, igen – helyeselt a lány, mert az elmúlt pár
napban rendszeresen járt a bank Panepisztimio utcai vadonatúj
főépületébe, és mindig ugyanazt a két embert vitte. Az egyik egy
Witkins nevű, vékony, kopaszodó és bajuszos alak volt, aki ideges
kis hangon közölte, hogy az Angol Nemzeti Bank hivatalnoka, bár
Saffron nehezen tudta elképzelni, hogy egy ilyen mit keres
Athénban. A másik egy John Swift nevű, sokkal keményebb,
csendesebb, ugyanakkor veszélyesebb és (legalábbis saját
elképzelése szerint) sokkal csábítóbb alak volt, aki azt mondta,
hogy altitkár a követségen.
– Watkins nem beszél görögül – magyarázta Swift az első
útjukon. – Ez neki olyan, mint a kínai, tudja?
– Egy kis ógörögöt azért tanultam – tiltakozott Watkins. –
Bár ez sajnos a mostani országban nem látszik különösen
hasznosnak.
– Tehát azért vagyok itt, hogy én legyek az összekötője a
Görög Nemzeti Banknál dolgozó kollégájának, hogy biztosan
mindenki jól értse a dolgokat.
– Értem – mondta Saffron, akinek a maga részéről az volt a
benyomása, hogy Swift sokkal inkább katonaként, mint
diplomataként viselkedik. Lehet, hogy Watkins tolmácsa –
gondolta. – Lefogadom, hogy egyben a testőre is. De vajon mi a
fenének van szüksége egy olyan szelíd kis embernek, mint ő,
testőrre? Ki akarná valaha is bántani? Felkapta a táskáját – a
leglényegesebb dolgokat, a tárcáját, a pisztolyát és Gerhard
leveleit tartalmazó táskáját –, majd elment a Humberért, és
most ott állt mellette a járdán, a követség előtt, mikor két utasa
megjelent. Úgy látszott, a szokásosnál is izgatottabbak. Szó
nélkül szálltak be a kocsi hátsó ülésére. Saffron becsukta
mögöttük az ülés felőli ajtót, és útnak indult. Ahogy a németek
egyre közelebb kerültek, a görögöknek mintha nyomuk veszett
volna. Majdnem mindenki visszavonult az otthonába, és a
családjával együtt arra a pillanatra várt, mikor az első hódítók
megjelennek fővárosuk utcáin. Bár bőven volt elég benzin a
katonai járművek számára, mivel a szövetséges expedíciós
haderővel együtt hatalmas élelmiszer-, üzemanyag- és
lőszerkészletek is érkeztek, hiszen hosszú hadjáratra
számítottak; ugyanakkor a civilek garázsainak hordói már rég
kiszáradtak; ezért a bankba vezető út különösen gyorsnak
bizonyult, főleg egy-egy esti órán, hiszen már elmúlt hét óra, és a
nap kezdett lemenni.
Most azonban más volt a helyzet. Két, majd három, aztán
négy teherautó mellett haladt el, amelyek mind ugyanarra
mentek, mint ő. Három közülük katonai volt, egy görög és két
angol. A harmadik civil, a cég neve, amelynek tulajdonában állt,
görög betűkkel volt mindkét oldalára felfestve. De mind a négy
hatalmas jószág volt, nehéz rakomány szállítására képes, és
ugyanarra tartottak, amerre ők, elhaladtak a Népkert mellett, át
a Szindagma tér sarkán, aztán magára a Panepisztimio utcára. Az
út szélén a Nemzeti Könyvtár épületénél egy brit páncélautó
parkolt, egy toronyra szerelt nehézgépágyúval, mögötte pedig
két katonai teherautó, amelyek körül katonák álltak,
dohányoztak, beszélgettek, és azt csinálták – erre egyébként
Saffron már maga is rájött –, amit a katonák az idő nagy
részében csinálni szoktak: várták, hogy valami történjen.
Mostanra azonban a teherautók, amelyek mellette haladtak,
lelassítottak, ahogy a katonai rendőrök leintették őket, és az út
szélére irányították, ahol egyenként beálltak a sorba, mely
pontosan a Nemzeti Könyvtár előtt indult, majd nagyjából száz
méteren át az út szélén haladt, végül a másik oldalon
visszafordult a bank bejárata felé. Végig az út mentén további
rendőrök voltak a teherautók mellett, akik lovagló ülésben ültek
motorkerékpárjaikon.
Most Saffronnak is megparancsolták, hogy álljon meg.
Letekerte az ablakot, mert egy angol egyenruhát viselő rendőr
lépett oda hozzá, és a papírjait kérte. Átadta őket, és hozzátette:
– A bankba viszem ezt a két urat. Várják őket.
Swift kiszállt a kocsi hátuljából, a rendőrhöz lépett, és
félrehívta a jármű mellé. Bármit mondott is, az minden bizonnyal
használt, mert egy perccel később visszatért az autóhoz, és így
szólt:
– El van intézve, Miss Courtney. Továbbmehet.
És valóban, a rendőr integetett, hogy mehetnek. Saffron
követte a teherautók sorát. Egy U fordulót tett az út végén, és
végigment a másik oldalon, majd egy újabb páncélautó előtt állt
meg, amely viszont az első teherautó előtt állt a sorban.
– Itt várjon ránk! Valószínűleg nem telik sok időbe –
mondta Swift, miközben Watkinsszal kiszálltak a kocsiból.
Saffronnak feltűnt, hogy mindig Swift beszél kettőjük nevében,
és nem azért, mintha Watkinsszégyenlős vagy visszahúzódó
természet lett volna. Csupán azért, mert Swift volt a vezető.
Hacsak nem zuhogott az eső, Saffron már rég felvette azt a
szokást, hogy inkább a kocsin kívül, mint belül várakozik.
Athénban egy forró napon a déli nap sugarai kevésbé voltak
kegyetlenek a szabad levegőn, mintha az ember egy gépesített
konzervdoboz belsejében süttetné meg magát. Tehát lelépett a
járdára, és körülpillantott.
A bank bejárata egy ókori görög templom modern
utánzatára hasonlított. Az egész nagyon tiszta volt, nagyon
egyszerű: egy fehér márvány oszlopcsarnok három magas kaput
vett körül, melyeket két klasszikus oszlop választott el
egymástól. Az ajtók általában csukva voltak, ma este azonban
tárva-nyitva, és közülük kettőn katonák özönlöttek kifelé, akik
kis faládákkal megrakott kézikocsikat toltak le a rövid
lépcsősoron, majd végig a járdán, a teherautók felé, ahol más
katonák felpakolták őket. Az üres kocsikat aztán a harmadik
ajtón keresztül vitték vissza a bankba.
– Hé, kisasszony! – Saffron körülnézett, és a páncélautó
parancsnokát, egy őrmestert pillantott meg, akinek a teste a
tornyon át emelkedett ki. Kimászott az autóból, leugrott a földre,
és elindult felé.
– Sokáig tervez itt maradni, kedves? – kérdezte.
– Csak amíg az urak, akiket viszek, befejezik a
megbeszélésüket, őrmester. Azt mondták, nem lesznek hosszan
távol.
– Hát itt nem maradhat, útban van, és mi menni fogunk.
Parkoljon előrébb a mellékutcában. A sarkon is jó, csak ne állja el
az utat!
– Hát, azt biztosan nem szeretném.
Az őrmester elvigyorodott:
– Az én utamat bármikor elállhatja, kedves – mondta, a lány
pedig nevetett, mert a fiú szemében a pajkos csillogás némi
kellemes változatosságot jelentett a félelem, a kimerültség és a
pánik után, melyet annyi arcon és annyi napja látott már.
Visszaszállt a kocsiba, és megtette, amit a férfi kért. Néhány
perccel később az őrmester ismét eltűnt a toronyban, a
páncélautó pedig elindult, és lassan végiggurult az utcán, el a
mellett a hely mellett, ahol Saffron parkolt, nyomában az elöl
haladó teherautókkal. Vagy egy tucat haladhatott már el, mikor
a sor megtorpant. Két teherautó állta el az utat, de ha átnézett a
köztük lévő résen, látta, hogy a sor túlsó vége az út másik oldalán
megindul.
A következő két és fél óra során ezt a műveletet még fél
tucatszor megismételték. A nap lement, és a sötétben az
egyetlen világosságot a katonai rendőrök lámpái adták, akik ezzel
irányították a kézikocsis embereket a teherautókhoz, amelyekre
berakodtak, ahogy a jegyszedők vezetik a nézőket a helyükre a
moziban. Végre látta, hogy a művelet véget ért. Éppen, mikor az
utolsó teherautók haladtak el mellette, nyomukban a sor végén
érkező katonai járművekkel, valaki megkocogtatta az ablakot.
Swift volt az.
– Nagyon hálás lennék, kérem, ha el tudna minket vinni a
menetoszlop elejére, Miss Courtney. Ne foglalkozzon azzal, hogy
az út másik oldalán vezet. Mellesleg Pireuszba megyünk. Nekünk
kell elsőként odaérnünk.
Saffron okosabb volt, semhogy megkérdezze, miért mennek a
kikötőbe, vagy mi van a teherautókon. A kérdés amúgy is
felesleges lett volna. Amikor egy megszállás előtt álló ország
kiüríti a bankja széfjeit, és a legközelebbi hajóra teszi át
tartalmukat, nem volt túl nehéz kitalálni, mi van a teherautókon.

***

Landwehr csatornájának partján a gesztenyefák éppen

rügyezni kezdtek, közvetlenül az Abwehr központjával szemben,
mely egy hosszú, ötemeletes és piros cserepes tetejű, szürke
gránitból épült épületben volt, amelyet Hitler kémei az
Oberkommando der Wehrmachttal, vagyis az OKW-val, a
fegyveres erők legfőbb parancsnokságával osztottak meg. A
szoba, ahol a terepen dolgozó ügynökök kódolt tudósításait
dekódolták, a negyedik emeleten volt. Függönyökkel és hullámos
kárpittal díszített ablakokon át a gesztenyefákra nézett. Inkább
illett egy lakás nappalijához, mint a titkos ügynökség
legfontosabb központjához. Itt fejtették meg azonban végül a
Kairóból érkező híradást, mely azt az információt tartalmazta,
hogy a britek egy Kartúm csillaga nevű kereskedelmi hajót
küldtek Görögországba, hogy egy értékes és erősen titokban
tartott rakományt vegyen fel. Mindezt nem tartották különösen
fontosnak. Az Abwehrnek az OKW-nál óránként kellett jelentést
adnia a szövetséges haderő helyzetéről, mely a görög csatatéren
velük szemben állt. Koritzisz görög miniszterelnök öngyilkossága,
amelyet önmaga szégyene és országának összeomlása okozott,
elindította a tervezgetést az újonnan német kézre kerített
területek politikai adminisztrációjával kapcsolatban. És
mindezeknél is fontosabbak voltak azok az információk,
amelyeket Oroszország közelgő lerohanására és a szovjet
kommunizmus elpusztítására készülődve gyűjtöttek – arra az
ügyre, amely szinte ugyanolyan kedves volt a Führernek, mint a
zsidók kiirtása.
És mivel így állt a dolog, a Kartúm csillaga már kikötött a
pireuszi kikötő szétbombázott maradványainál, mire jövetelének
fontosságát Canaris admirálisnak, az Abwehr vezetőjének
elmagyarázták. Canaris úriember volt, aki mintha nem lett volna
a helyén a hidegvérű karrieristák, náci ideológusok és – mint
arra lassan ő maga is kezdett ráébredni – vérszomjas
pszichopaták között, akik a Reich ranglétrájának magasabb
fokait betöltötték. Fiatalkorában tehetséges, bátor tengerésztiszt
volt, most pedig középkorú, ravasz és tapasztalt kémfőnök. Ha
azonban valami nem jellemezte, az a megfontolatlanság volt.
– Tehát tudjuk, hogy a hajó Görögországba tart – jelentette
ki, mikor meghallgatta a kairói üzenet tartalmát. – Tudjuk, hogy
nagy értékű rakományt szállít vissza a briteknek Egyiptomba.
Továbbra is az a kérdés azonban: pontosan mi a rakomány?
Felemelte a kezét, hogy elébe vágjon a szavaknak, amelyet
esetleg az asztalnál ülő másik három férfi egyike mondani
akarna.
– És hadd mondjam ki elsőként én, mielőtt bárki más
kimondaná, hogy igen kevéssé valószínű, hogy ez olívaolaj, recina
bor vagy görög sajt lenne.
A többiek szolid nevetést hallattak, ahogy azt egy főnök
szellemeskedése megkívánja, és egyikük szárazon megkérdezte:
– Mással tudnak szolgálni?
– Arannyal, természetesen – mondta másvalaki, kissé
türelmetlenül, mert komoly természetű volt, és nem szívelte a
bohóckodást a munkahelyén. – Mi más lehetne az?
Megpróbálják kivinni az aranyat Görögországból, mielőtt
megkaparinthatnánk, és ebben minden erőnket megfeszítve meg
kell állítanunk őket.
– Nagyon is jogos felvetés, Hümmel – szólt Canaris. –
Szerintem legalább hetvenöt százalék esély van rá, de talán
egyenesen kilencven százalék is, hogy igaza van. Ám
feltételezésem szerint van még egy rakomány, amelyet a britek
esetleg szeretnének kivinni Görögországból, mielőtt mi
elszállíthatnánk azt Berlinbe: a régiségek. Az Elgin-márványok
már náluk vannak. Biztos vagyok benne, hogy szívesebben
őriznék ők az ókori Athén többi kincsét is, mint hogy a Reich
polgárai számára tegyék őket megtekinthetővé.
– Szerintem ez talán megmagyarázza, miért csak egyetlen
teherhajót küldtek – mondta Hümmel, bizonyos mértékig
legalábbis elfogadva a feltevést. – Be kell vallanom, hogy azt
kérdezgetem magamtól: ha hatszázmillió birodalmi márkát
akarnék szállítani aranyban, vajon csak egyetlen teherhajót
küldenék? Én biztosan a legerősebb csatahajómra raknám fel,
amit más, kisebb hadihajók vennének körül, hogy semmiképpen
se veszhessen el.
– Ez is logikus – helyeselt Canaris. – Most azonban magam
ellen fogok érvelni. Vegyék figyelembe Wavell tábornok és
Cunningham helyzetét. A görögországi expedíció katasztrófába
torkollott, és abba, amitől minden joggal tartottak; hogy sok
embert és felszerelést pazarolnak el, amelyek talán jobb
szolgálatot tettek volna Észak-Afrikában. Most mi az első számú
prioritásuk: megmenteni az aranyat? Nem. Valószínűleg minden
forrásukat egyetlen feladatra összpontosítják: hogy annyi
emberüket vigyék vissza Egyiptomba, amennyit csak lehetséges.
És ezért hova fogják tenni Cunningham cirkálóit és rombolóit?
Nyilván a csapatszállítók közé. Így az aranyat nyilván valami
egész más módon kell mozgatniuk, olyan észrevétlenül, ahogy
csak lehet. Tehát egyetlen kicsi teherhajót választanak,
gondolván, hogy mi arra aztán biztosan nem fogunk odafigyelni,
mikor annyi sok fontosabb célpont van, amit észre kell vennünk.
– Elnézést, uram – mondta az asztalnál ülő harmadik Abwehr-
tiszt. – De nem egészen értem, miért érdekes az, hogy mit szállít
ez a brit hajó. Egyszerűen süllyesszük el azt az izét, hadd
aggódjanak ők azon, hogy mit vesztettek el!
– Azért számít, Friedländer, mert a németek büszkék arra,
hogy ők a legkulturáltabb nép a Földön. Nem bombáztuk Párizst,
mielőtt elfoglaltuk volna, mert ha így tettünk volna, az magát az
európai kultúrát sértette volna, amelynek védelme a mi életünk
értelme. Ha elsüllyesztenénk egy hajót, amelyen
felbecsülhetetlen értékű ókori kincsek vannak, azzal komoly
érvet adnánk a szövetséges propaganda kezébe: „Nézzétek
ezeket a náci barbárokat!” – mondanák. – „Látjátok, hogy
bánnak a klasszikus művészet remekeivel?” Goebbels nem
örülne, ha ezzel is kénytelen lenne leszámolnia. Ahogy a
régészprofesszorok és múzeumok tudósai sem, akik Berlint az
ókor kutatásának világközpontjává tették. Nem. Először nagyon
szépen meg kell kérnünk List altábornagyot, hogy legyen szíves
felgyorsítani az előrenyomulást, hogy még az előtt elérje
Pireuszt, mielőtt a hajó elindulna. Az ügy legjobb végkifejlete az
lenne, ha a hajót és a rakományt sikerülne sértetlenül
megszerezni. Ugyanakkor utasítjuk a helyszínen lévő
ügynökeinket, hogy a lehető legalaposabban figyeljék a kikötőt.
Amikor a Kartúm csillaga megérkezik, nem szabad szem elől
veszteniük a hajót, amíg meg nem bizonyosodtak felőle, hogy mi
a rakománya. Aztán, ha a hadsereg nem érne oda idejében, a
következőképpen fogunk cselekedni: ha a rakomány csupán régi
szobrokból áll, hagyjuk elmenni. Ki tudja, amilyen sebesen
Rommel nyomul előre, talán már a rakparton fogja üdvözölni a
Kartúm csillagát, mikor Alexandriába ér. Ha a rakomány arany,
szólunk a Luftwaffénak, hogy mindenáron süllyessze el a hajót.
Nekünk is elég baj, hogy nem lesz a miénk az az arany. Ha
azonban az ellenségeinké lesz, az igazán katasztrofális lenne.

***

Wavell tábornok óriási szívességet tett Leonnak. Egyik,

Jumbo Wilsonnak küldött üzenete aljára egy kérdést
biggyesztett: „Hol tartózkodik a sofőrje, Miss Courtney?” Noha
Wilsonnak számtalan fontosabb dolga is volt ennél, mégsem
járta, hogy egy felettese kérdését figyelmen kívül hagyja, még ha
az régi barátja is volt, ezért azt felelte: Athén, c/o Brit Követség.
Ezt az információt aztán továbbították a Kartúm csillagára,
ahonnan Leon rádión megkereste a követséget, röviddel az után,
hogy megérkezett Pireuszba, és megtudta, hogy a lánya a Görög
Nemzeti Bankba ment az angol Nemzeti Bank tisztviselőjének és
az ő követségi kapcsolattartó tisztjének a sofőrjeként. Leon
pontosan tudta, hogy mit készülnek elhozni a bankból. Valószínű
volt, hogy a bank alkalmazottja szeretné látni, hogy a rakomány
biztonságban fölkerül a hajóra: ez esetben Saffron fogja fuvarozni
őt.
De még mindig aggódva várakozott, amíg meg nem jelent a
katonai Humber, melynek érkezését csupán a leragasztott
lámpáiból érkező fénycsóvák jelezték, és Saffron, aki
egyenruhájában igen elegánsan nézett ki, kiszállt, aztán
udvariasan kinyitotta az ajtót utasai számára.
Leon megvárta, amíg végez, és akkor felkiáltott:
– Saffy!
A lány megdöbbent, körülnézett, belemeredt a félhomályba,
majd az arcán hatalmas mosoly futott végig, miközben felkiáltott:
 – Papa! – és felé szaladt. – Mi a fenét keresel itt? – kérdezte
a lány.
– Hát ez itt az én hajóm, és mivel a lányom épp ott van, ahol
a hajó, arra gondoltam, felveszem. Most gyere fel a fedélzetre,
szereztem neked egy saját kabint, úgyhogy nagyon kényelmesen
elférsz.
– De nem lehet. Vissza kell vinnem Mr. Watkinst és Mr.
Swiftet Athénba.
– Nem, nem kell. Maga Wavell személyesen adott nekem
engedélyt, hogy visszavigyelek Alexbe.
– Igen, de…
– Semmi de! – Leon körülnézett, és egy embert pillantott
meg, akinek az öltönye és nyakkendője egyáltalán nem rejtette
véka alá, hogy kemény legény. Teljesen világos volt, hogy olyan
emberről van szó, aki tud vigyázni magára.
– Az Swift? – kérdezte.
– Igen.
– Várj egy pillanatra!
Leon odament hozzá.
– Mr. Swift? Courtney vagyok. Ez az én hajóm. És az ön
sofőrje a lányom. Wavell tábornok engedélyt adott nekem, hogy
visszavigyem Alexbe. Van bármi ellenvetése?
– Egyáltalán nem. Visszatalálok Athénba.
– Szívesen felveszem önt és a kollégáját a fedélzetre, ha
vissza szeretne menni Egyiptomba.
– Nagyon kedves, de köszönjük, nem. Még el kell kötnünk
pár szálat. Mindketten a diplomáciai mentességre fogunk
hivatkozni. A németek nem nyúlhatnak hozzánk.
– Akkor sok szerencsét önöknek! – mondta Leon. Aztán
megrázta Swift kezét, és elsétált.

***

– Ördög és pokol! – szentségeit Swift, ahogy a vezetőülésbe

telepedett, és elindította az autót. – Az volt a parancsom, hogy
épen és egészségesen kihozzam a Courtney lányt Athénból!
– Hát ez most már nem lesz úgy – mondta Watkins. – De ne
hibáztasd magad, öregfiú! Mit tehettél volna? Az öreg Courtney
nem fogadott volna el nemleges választ, és aligha mondhattad
volna el neki, hogy vigye más módon haza anélkül, hogy
felfedezte volna, mi folyik.
– Azt hiszem, igazad van…
– Tudom, hogy igazam van. Mindenesetre csak rá kell nézni
arra a palira, és látszik, hogy soha még csak meg sem fordul a
fejében, hogy elhagyja a saját hajóját, a lány pedig aligha fogja
megvárakoztatni a faterját, ugye?
– Tudom, de én rohadtul kristálytiszta parancsot kaptam:
Saffron Courtney épen és egészségesen kijut innen. Isten tudja,
miért, de valami nagyon magas rangú egyén tartja rajta a
szemét.
– Nem hibáztatom. Melyik férfi ne tenné?
Swift elmosolyodott, ami inkább grimasznak tűnt.
– Nem, nem erről van szó. Azt hiszem, terveik vannak vele.
– Hát akkor azt hiszem, új terveket kell majd kitalálniuk.
Tudod, az ehhez hasonló körülmények között mindig azt
mondom magamnak: gondolj a teljesebb képre. Az ember nem
veszélyeztethet egy egész hadműveletet egyetlen, de akár száz
személy kedvéért sem.
– Mégis rosszul érzem magam miatta. Remek lány volt.
– Ó, igen, bombázó volt. De gondolj a teljesebb képre!

***

Egy német ügynök, aki olyan baloldali román újságírónak

álcázta magát, aki Görögországba kényszerült száműzetésbe,
rendben megérkezett Pireuszba. Az egyetlen működő rakpartot
fegyveres őrök vették körül. A törmelékhalmok és a raktárak
meg a vámépületek kiüresedett vázai elég sok rejtekhelyei
biztosítottak, a világítás hiánya pedig ajándék volt bárkinek, aki
észrevétlenül akart innen elmenni. Ezért nem nagyon esett
nehezére, hogy kevesebb mint ötvenméteres távolságra kerüljön
a hajótól. Embereket látott, akik lapos fadobozokat pakoltak,
amelyek nem voltak nagyobbak azoknál a gyümölcsösládáknál,
melyeket piaci pultokon látni. Ami azonban ezekben a
dobozokban volt, az sokkalta nehezebb volt az almánál vagy az
őszibaracknál, mert abból, ahogyan a férfiak lecipelték őket a
móló mellett sorakozó teherautókról, majd raklapokra tették,
melyeket aztán daruval emeltek a hajó fedélzetére, abból
látszott, hogy nehéz, kimerítő munkáról van szó.
Visszament a tetőtéri lakásába, egy bőröndöt húzott elő az
ágy alól, és kivette belőle hordozható Enigma-kódoló gépét.
Miután értelmetlen és tudomása szerint megfejthetetlen
katyvasszá fordította le az üzenetét, elküldte a
ruhásszekrényében elrejtett rádión.
A Tirpitzuferen lévő épület dekódolásra szolgáló szobájában
ülő emberek ez alkalommal késlekedés nélkül láttak neki az
üzenetnek. A hírt, hogy a britek a görög aranytartalékot
próbálják kicsempészni az országból, azonnal továbbadták mind
az OKW-nak, mind pedig a Führer irodájának a Birodalmi
Kancelláriára. Bár Göring személyesen sürgette, hogy a
Luftwaffe azonnal intézze el az ügyet, a legmagasabb beosztású
stratégiai tervezői azt felelték, hogy nincs idejük megszervezni
egy akkora volumenű éjszakai rajtaütést Pireuszon, amely elég
nagy ahhoz, hogy bármekkora valószínűséggel el tudjanak találni
egyetlen, aránylag apró célpontot az elsötétített vidéken.
De azt javasolták, hogy a céljárművet alaposan meg kell
figyelni, hogy indulásának pontos idejét jelenteni lehessen. A nap
07:32-kor fog felkelni. Addigra felszáll majd egy Junkers Ju 86
P-2 felderítő gép, amely magasabbra tud repülni bármelyik
szövetséges gépnél, és ezerhatszáz kilométeres hatótávolságával
az Égei-tengeren hatalmas területet képes végigpásztázni. Úgy
képzelték, hogy mindössze két útvonal van, amelyet a Kartúm
csillaga nagy valószínűséggel választhat Alexandria irányában.
Mindkettőn észak felé kellett indulni, de az egyik Krétától
nyugatra fordult az Antikithira-szoroson át, a másik pedig
keletnek, a Kaszo-szoros felé kanyarodik. A célba vett jármű
azonban még csak néhány órája pöfög, mire a Ju 86-os megkezdi
a terület pásztázását, így a két lehetséges útvonal egyelőre még
nem nagyon válik külön. Ezért egyetlen felderítő gép is elég lesz
ahhoz, hogy megtalálja a hajót, és pontosan odavezessen egy
Stuka-zuhanóbombázó rajt az őket kísérő vadászgépekkel
együtt. Ez jó is volt, mert a Luftwaffénak csak egyetlen Ju 86-
osa szolgált a balkáni hadszíntéren, a Führernek azonban erről
nem kellett tudnia.
– Az arany nem jut el Alexandriába, Führerem –
biztosította Göring Hitlert. – Erre szavamat adom önnek.
– Arra is szavát adta nekem meg a német népnek, hogy
soha egyetlen bomba sem fog leesni a Ruhr-vidékre. Akkor sem
tartotta meg, Hermann. Miért kellene most hinnem magának?
– Mert holnap ilyenkor már tudni fogjuk, hogy Görögország
összes aranya a tenger fenekén hever.

***

Az ügynököt, aki elküldte a híreket az Abwehrnek a Kartúm

csillaga rakományáról, visszaparancsolták a kikötőbe, hogy
jelentse a hajó indulását. Berlinben hajnali három volt, mikor
megjött az üzenet. A Csillag kicsivel kettő után indult útjára. A
préda menekülni kezdett. A kopók hamarosan a nyomába
erednek majd.

***

Gerhard csapatának tagjait pirkadat előtt keltették fel

ágyukból, és közölték velük, hogy létfontosságú küldetés előtt
állnak: hajszálpontos támadást kell végrehajtaniuk egy nagyon
apró célpont ellen, amely éppen csak belül van a lőtávolságon.
 Rolf csapatparancsnok felvázolta előttük a feladatot:
– A célpont egy angol hajó, amely stratégiailag fontos
rakományt visz, és mielőtt megkérdezik, nem, én sem tudok
ennél többet. De a parancs a lehető legmagasabb helyről
érkezett, maga Göring is személyesen érdeklődött, tehát
átkozottul fontos lehet.
– Ez a hajó majdnem ötszáz kilométerre délnyugatra lesz a
felszállóhelyünktől, mire elérjük. Tartalék üzemanyagtartályokat
viszünk magunkkal, amelyeket tankolás után le lehet dobni, de
még így is nagyon vigyáznunk kell majd. Ami a Stukákat illeti, a
legénységnek ki kell majd hajolnia a pilótafülkéből, és a karjukkal
kell majd evezniük a levegőben, mert még extra tartályokkal is
már a füstön fognak repülni, mire akár csak félútig is eljutnak
hazáig. A mi feladatunk, mint mindig, az lesz, hogy lassú, kövér
barátainkat kísérjük. Egyáltalán nem kell számítanunk RAF
jelenlétére a térségben, nekik egyáltalán nincsenek ott kísérő
eszközeik, úgyhogy amint a hajóhoz érünk, mi magunk
támadhatjuk meg a hajót. Ha folyamatosan fenn tudjuk tartani a
pergőtűzszerű támadásokat, az az ellenséges tüzet, ha lesz
egyáltalán, elvonja a Stukákról, amelyek le tudják majd dobni a
bombáikat, egyenesen a hajó kéményébe. Nekem azért ez
trükkös kis feladatnak tűnik. A célpont látszólag ott ül, mint egy
magányos kacsa, amely le-föl bukdácsol a tóban. De sose lehet
tudni, lehet, hogy a kacsa visszavág, mindenesetre nagyon
messze van, úgyhogy igazán oda kell figyelnünk az
üzemanyagszintre. Tehát egy csepp benzint se vesztegessetek el
azzal, hogy olyasmit csináltok, amit nem muszáj, mert azt
akarom, hogy a gépeitekkel együtt valamennyien itt legyetek
épen és egészségesen, mikor a Berlinből beérkező, gratulációt
tartalmazó üzenetet felolvasom.
Gerhard furcsán vidámnak érezte magát, mikor bemászott a
109-esébe, és elejétől végig elvégezte a felszállás előtti
rutinellenőrzéseket. Ezt a küldetést örömteli változatosságnak
érezte, érdekes technikai feladatnak, amelyek végén fontos
célpont vár rá.
– Nagyon vidámnak látszik ma reggel, uram – jegyezte meg
a gépén dolgozó földi személyzet egyik tagja.
– Igaza van, jó a kedvem – felelte Gerhard. – Szép reggel van,
egy felhő sincs az égen, és hamarosan én is odafenn leszek.

***

A Kartúm csillaga felkutatásával megbízott Ju 86-os

tizenháromezer méter magasan repült végig a Görögországban
állomásozó szövetséges szárazföldi haderők és repülők
maradványai felett, másfélszer olyan magasan, mint amekkora a
Mount Everest magassága, annyival magasabban a föld felszíne
felett, hogy senkinek nem lehetett még csak a leghalványabb
fogalma sem arról, hogy áthalad felette. Most, hogy a homéroszi
„rózsásujjú hajnal” kiterjesztette sugarait az Égei-tenger
„bőrszínű vizén”, a pilóta mindössze hatezer méterre vitte le a
repülőt, ahonnan ő és kétfős legénysége úgy érezte, hogy
egyetlen fejmozdulattal széles tengerfelületet tekinthetnek át és
megláthatnak egy magányos hajót a vízen.
A kabinjukban volt nyomáskiegyenlítő, ezért a Ju 86-os
összehasonlíthatatlanul kényelmesebb volt a legtöbb katonai
gépnél, egy üvegtermoszban felvitt kávé pedig a kora reggeli
tompultság utolsó maradékát is kiverte a szervezetükből.
Három órán át repkedtek ide-oda az Égei-tenger fölött, mint
egy légi inga, amely minden lendüléssel meghosszabbítja
zsinórját. De – bár számos csapatszállító hajóval találkoztak,
amelyek a vízen menekültek, és kaptak még néhány, véletlenül
feléjük küldött légvédelmi gránátot is a legyőzött, visszavonuló
sereget kísérő rombolóktól – egyáltalán semmi nyoma sem volt
olyasminek, amelyre ráillett volna a Kartúm csillagáról kapott
leírás.
– Itt kell lennie – mormolta a pilóta. – Visszamegyek arra,
amerről jöttünk, és ugyanolyan útvonalon repülök, de most az
ellenkező irányba. Talán, ha más szögben közeledünk,
észreveszünk valamit, ami korábban elkerülte a figyelmünket.
– Semmi sem kerülte el a figyelmünket – vitatkozott vele a
navigátor.
– Biztos, hogy elkerülte. Majdnem kétszázötven kilométerre
vagyunk Pireusztól délkeletre. Az a hajó nem több, mint kilenc
órája van vízen. Majdnem harminc kilométert kellene megtennie
óránként, hogy ennél messzebbre jusson. Az ördögbe is, ez egy
tehergőzös, nem pedig torpedóromboló!
– Ez egy olyan gőzös, amely értékes rakományt szállít, és
felteszem, hogy a kormányos meg az emberei be vannak tojva.
Teljesen egyedül a vízen, kíséret nélkül… Én tudom, mit tennék
a helyükben: egyenesen a piros jelzésig, sőt még magasabbra
felnyomnám a kazánok fűtését, és ha szétrobbannak, annyi baj
legyen. És megmondom, mit tennék még: távol maradnék a
többi hajótól. Azok fel fogják kelteni a figyelmet. Mibe fogad,
hogy az olasz tengeralattjárók már várnak rájuk? Az összes
csapatszállító hajó, amit láttunk, Krétától nyugat felé haladt. Azt
mondom, repüljünk délkeletnek, és egy olyan hajót keressünk,
amely úgy száguld a Kaszo-szoros felé, mint a szélvihar.
– Szerintem ez időpocsékolás – makacskodott a pilóta.
– Figyeljen, nincs vesztenivalónk. Ha nem találjuk meg azt a
szaros hajót, szétrúgják a seggünket. Mindenképpen vissza kell
repülnünk arra, amerről jöttünk, különben nem jutunk vissza a
bázisra, tehát ha ott van, ahol maga mondja, észre fogjuk venni.
De ha esetleg még sincs ott, amíg még elegendő üzemanyag van a
tartályunkban, megpróbálhatjuk, hátha sikeresen végre tudjuk
hajtani ezt a küldtetést, hm? Parancsnok úr?
– Ja, igaza van, nem veszíthetünk mást, legfeljebb fájni fog a
seggünk. Adjon nekem koordinátákat a Kaszo-szoros felé.
Tíz perccel később, mikor már éppen kételkedni kezdtek
volna, a legénység harmadik tagja, aki a repülőgép beüvegezett
orrában kucorgott, és minden irányba remekül kilátott,
beleordította a fejhallgatójukba:
 – Látom! Istenemre, látom!
És valóban, körülbelül három kilométerre délre ott robogott
körülbelül negyven kilométer per órás sebességgel a Kartúm
csillaga.

***

A tenger tiszta volt, Saffron soha még nem látta ennyire

tisztának, kristálytiszta vizének árnyalata a mély lilásfeketétől az
elképzelhető legtisztább kékig terjedt, máskor türkizben játszott.
A szigeteken, amelyek oly hirtelenül és élesen bukkantak elő a
vízből, mint elsüllyedt templomok tornyának csúcsai, fehér
házakból, fehér malmokból és feketéllő olajfákból álló mozaikok
rajzolódtak ki a poros, khakiszínű földön. Imádta volna felfedezni
egy napon ezeket Gerhard társaságában. De nem lett volna
semmi haszna, ha hagyja, hogy ezen járjon az esze. Egy hajón
van, amely az életéért fut, és nem a kedvese van mellette,
hanem egy csapat tengerész, akik a gépágyúk állásainál
ügyködnek, és arról hencegnek egymásnak, mit fognak csinálni,
mikor majd visszaérnek Alexbe: az italokról, amelyeket majd
ledöntenek a torkukon, és a kurvákról, akiket majd jól
megdugnak. Néha pedig, amikor már kissé keresetlenné vált a
szóhasználatuk, azt mondták:
– Elnézést, kisasszony.
Bárcsak tudnátok! – gondolta Saffron. Azon töprengett, hogy
a körülötte lévő fiúk közül – mert még egyikük sem volt igazi
férfi – hányan csókolhattak meg amúgy igazán egy nőt, a
szeretkezésről már nem is beszélve. Ő azonban testének minden
porcikáját Gerhardnak adta, és cserébe annak minden porcikáját
magáévá tette, a csípője pedig megvonaglott kissé attól a
nedvességtől, amit ezek a gondolatok támasztottak benne.
– Ugye, milyen csodálatos napunk van? – kérdezte Saffron
jobb válla felett egy felsőbb osztálybelinek tűnő hang.
Megfordult, átnézett a napszemüvege fölött, és Jamie
Randolphot pillantotta meg, aki feléje közeledett.
Ha már szüzekről van szó…
– Igen, kár egy háborúra pazarolni.
– Hát minthogy sikerült úgy elslisszolnunk, hogy senki nem
vette észre, kis szerencsével könnyű utunk lesz vissza Alexbe.
Tudom, hogy bután hangzik, de szinte sajnálom. Egy kissé
reméltem, hogy az embereimnek részük lesz egy kis igazi
akcióban. Nagyon jó órákon át egyhuzamban gyakorlatozni, de
úgy áll a dolog, hogy egyikünknek sem volt még része igazi
tűzharcban.
– Akkor szerencsésnek kell tartaniuk magukat – mondta a
lány, és volt valami a hanghordozásában, amitől a fiú
összeráncolta a homlokát:
– Mármint úgy érti, hogy önnek igen?
– Igen. Csak egyszer… De ez nem olyasmi, amit szívesen
megismételnék.
– Hát azt elhiszem. Ez nem olyan dolog, amit egy nőnek el
kéne viselnie. De amint mondtam…
– Várjon egy pillanatra! – szakította félbe Saffron.
Hunyorogva pillantott az égre a hajó fara mögött.
– Társaságot kaptunk.
– Hol van? – kérdezte Randolph.
– Északkeletre, nagy magasságban. Kövesse a farvizünk
vonalát, aztán fordítsa el kicsit jobbra a szemét, és nézzen fel!
Látja?
Randolph engedelmeskedett, és szemére húzta a sapkája
ellenzőjét, hogy beárnyékolja szemét a ragyogó fénnyel szemben.
– Várjon…, nem látok semmit…
Saffron melléje lépett, és felmutatott az égre, hogy arra
irányítsa a tekintetét. Mostanra a Vickers ágyúknál álló két
közlegény is felfogta, mi történik, és ők is az ég felé bámultak.
– Látom, kisasszony – mondta egyikük. – Nézze, uram, ott,
ahol az ifjú hölgy mondta!
– Megvan – mondta Randolph. – Várjanak… egy pillanat, és
jövök…
Eltűnt, és átment a fedélzet másik oldalára, aztán a létrán fel
a hídra. Egy perccel később egy távcsővel a kezében tért vissza.
Belenézett, és ajkát izgatott szisszenés hagyta el.
– Tényleg repülő, de fogalmam sincs, hogy milyen. Semmire
sem hasonlít, amit korábban láttam, még azokhoz sem, amiket a
diákon mutattak nekünk, és amiket az embernek meg kellett
jegyezniük. Tudja, az ellenséges repülők körvonalait.
– Megnézhetem? – kérdezte Saffron.
Randolph átadta a távcsövet, és tisztában volt vele, hogy a
különösen csinos lányról, akit könnyed beszélgetés vagy netán
egy szelíd flörtölés reményében szólított meg, kiderülhet, hogy
több harci tapasztalata van, mint neki vagy bármelyik
emberének.
– Ezt már láttam – mondta Saffron, és most az ő arcára ült
ki a döbbenet ideges arckifejezése –, de ha megölnek, sem tudok
visszaemlékezni, hogy hol, vagy mikor. De nem a háborúban.
Abban biztos vagyok, hogy akkor volt, ami előtt még elkezdődött
volna ez az egész.
Ismét odanézett.
– Megvan! Tudom, hogy hülyén hangzik, de egyszer már
repültem pont egy ilyen géppel. Azt hiszem, Kölnből mentünk
Münchenbe… Egy iskolai barátnőm lakott a világnak azon a
részén. Biztos vagyok benne, hogy ez egy német gép. De mi a
fenét kereshet itt kint egy utasszállító?
– Azt hiszem, erre viszont tudom a választ – mondta
Randolph, aki repesett a boldogságtól, hogy van valami, amit ő
tud, de a lány nem. – Az utolsó háború után a fritzeknek nem
lehetett bombázójuk – versailles-i szerződés, meg minden. Ezért
olyan utasszállítókat terveztek, amelyeket át lehetett alakítani
bombázóvá. Tipikus alattomos trükk, amit a rohadt nácik mindig
kitalálnak.
– Szeretné, ha odapörkölnék neki, uram? Csak azért, hogy
tudják, észrevettük őket – kérdezte a tüzér.
 – Nem, azzal csak a lőszert pocsékolnánk, és attól tartok,
minden golyóra szükségünk lesz, amink van. Elnézést, Miss
Courtney… – és megköszörülte a torkát. – Figyelem, emberek! A
fritzek tudják, hol vagyunk. Ha egész idáig elküldték egy gépet,
hogy megtaláljanak minket, az csak azért lehet, mert azt
gondolják, hogy van nálunk valami a fedélzeten, amiért érdemes
a nyomunkba eredni.
– Asszem, uram, rohadtul tudja, tekintve, hogy ott van lenn
a raktárba’ annak a szaros görög nemzeti banknak az összes píze.
– Hát azt nem mondhatom meg pontosan, hogy mi van
nálunk, de lehet, hogy igaza van, Bowyer. A lényeg az, hogy
utánunk jönnek. Gondolom, nem egy gép. Ha megállás nélkül
jönnek Görögországból, a hatótávolságuk legvégső határán
lesznek, tehát nem fognak itt sokáig időzni. Gondoskodnunk kell
róla, hogy amíg itt vannak, ne tudjanak rendesen becélozni
minket. Ez azt jelenti, hogy tiszta fejjel és koncentráltan kell a
konkrét célpontokra lőni, nem egyszerűen csak pergőtüzet
zúdítani rájuk, aztán remélni a legjobbakat. Most vizsgálják meg
az ágyúkat, és győződjenek meg róla, hogy mind működik.
Rohamsisakokat felvenni! Rendezzünk egy jó kis show-t, jó?
Hátha el tudjuk kápráztatni Miss Courtney-t.
– Őszintén szólva, uram, egyelőre úgy néz ki, mintha ő
kápráztatna el minket.
– Esetleg feljöhetne velem a hídra, Miss Courtney – mondta
Randolph –, és itt hagyhatná ezeket a csirkefogókat, hadd
rosszalkodjanak. Tudatnom kell a kapitánnyal, hogy társaságot
várunk. Aztán pedig, ha nem bánja, magára hagyom önt. Tovább
kell adnom a híreket a hajóorrban és a taton lévő legényeknek.
Jó tudni, hogy nem hiába vagyunk itt. Ez most a legfontosabb.
Dolgunk van.

***

Nem volt értelme útirányt változtatni és megpróbálni

elrejtőzni a hajóval valahol a szigetek között. Amíg az a fekete
vitorlára emlékeztető, háromszögletű szárnyformájú német gép
a fejük fölött cirkál, nincs lehetőség a menekülésre. Így hát
McAloon kapitány ezzel homlokegyenest ellenkezően
cselekedett. Megkérte a rádióst, hogy küldje el az útirányukat,
sebességüket és helyzetüket, azzal az üzenettel egyetemben,
hogy hamarosan bekövetkező légitámadásra számítanak. Ily
módon, ha elsüllyedne is a hajó, egy kis szerencsével az esetleges
túlélőknek talán lesz esélyük arra, hogy kihalásszák őket.
Saffronnak már a kezébe nyomtak egy rohamsisakot és egy
mentőmellényt. Feltűzte a haját, és a feje tetejére helyezte a
fémből készült sisakot. További ellenséges gépeknek
változatlanul nem volt nyomuk, ezért amíg volt még ideje,
lement a hajókonyhába, és egy kis zsírpapírt kért a szakácstól,
majd átkötötte vele a leveleket, a fényképeket és a puskája
csövét. Aztán mindkét csomagot vastagon bekente faggyúval,
hogy még vízhatlanabb legyen. A szakács egy gombolyag spárgát
is adott neki, amellyel bábként körbetekerte a táskáját. Aztán a
felsőtestén keresztbe átvetette a táskát, és e fölé vette fel a
mentőmellényt. Ha meg fog halni, az ellen nem tehet sokat. Ha
azonban a vízbe kerülne, akkor nem akarná elveszteni a számára
legdrágább dolgokat.
Miután befejezte az előkészületeket, visszament a hídra.
Apja ott állt a kapitánnyal beszélgetve, és azt tervezgette, mit
kezdenek a Courtney Kereskedelmi Vállalat flottájával, ha végre
újra visszatérhetnek a rendes, békeidőbeli ügymenethez.
– Én nem figyelnék arra, amit az apám mond, kapitány úr –
mondta Saffron, miközben odalépett hozzájuk, és megengedte
magának azt a röpke élvezetet, hogy apja magas, kemény,
megnyugtató alakja köré fonja a karját. – Tökéletesen tisztában
van vele, hogy amikor ez a szörnyű háború véget ér, átveszem itt
az irányítást minden felett.
– Én ebben nem lennék olyan biztos, ifjú hölgy – mondta az
apja, és úgy tett, mint aki haragszik. Aztán szorosan megölelte,
és megcsókolta a feje búbját, pont úgy, mint kislány korában, és
a lánynak is pontosan ugyanaz az érzése támadt, mint akkor:
hogy amíg mellette van a papája, akár egy fal, amely megvédi őt
minden bajtól, amit a világ okozhat neki, semmi baj nem
történhet.
Jamie Randolph jött le a híd oldalán álló létrán, közelebb
lépett, és azt mondta:
– Úton vannak: Stukák, Messerschmitt vadászgépek
kíséretében. Becslésem szerint pár percen belül itt lesznek. Jobb
lesz riadót fújni.
McAloon kétszer is hosszan megnyomta a hajókürtöt, és az
egész hajón akcióba léptek az emberek. Lenn a motorházban a
gépeket még jobban felpörgették, a maximális fordulatszám
fölött túlhajtva őket, hogy teljesítményük végső lehetőségeit is
kihasználják, hiszen minél gyorsabban manővereznek, annál
nehezebben találják el őket.
Az emberek, akiket a lövegekhez osztottak be, elfoglalták a
helyüket, csakúgy, mint azok a hegesztők, akik értettek ahhoz,
hogy vészhelyzetben is javításokat tudjanak végezni. Leon
elővigyázatosságból a vállalat legjobb egészségügyi tisztjét
fogadta fel az útra, és néhány kisegítővel az oldalán ő is készen
állt a gyengélkedőn. Csend ülte meg a hajót, ahogy az emberek
saját gondolataikba és félelmeikbe mélyedtek, és hátrahagyott
szeretteikre gondoltak, akiket talán sohasem látnak többé.
És aztán, mint egy kitörő vihar, a hajónak rontottak az első
Stukák, és elkezdődött a csata.

***

Saffron a moziban a filmhíradókban már elégszer hallotta a

lecsapó Stukák sivítását. A Blitzkrieg hangja volt ez, annak a
hangja, ahogy a nácik összezúznak mindent és mindenkit, ami az
útjukba kerül. Ennek az egyre magasabb hangú és egyre
nagyobb hangerejű kísérteties sikolynak a puszta erejére és az
általa keltett szinte fizikai fájdalomra azonban semmi sem
készíthette fel. A Stukák hangja visszhangzott mindenütt a
hídon, mikor az első három gép lecsapott a prédájára, egyre
hisztérikusabban sikoltva. Aztán a Stukák kioldották a
bombáikat, egyiket a másik után, csupán néhány másodperces
különbséggel, végül a zuhanás után vízszintes helyzetbe álltak, és
ismét felemelkedtek az égbe.
Az első néhány percben inkább csak hallotta, semmint látta ezt
a csatát. A Vickers lövegek őrült kattogása, ahogy
kétségbeesetten igyekeztek távol tartani a támadókat. Aztán a
német vadászgépek süvöltése és dübörgése. A gépágyúk
kelepelése, amellyel megszórták a hajó fedélzetét, hogy a Stukák
kényelmesen tudjanak végezni zsákmányukkal. Ez a hang szinte
elnyomta a Kartúm csillaga ágyúinak hangját, McAloon kapitány
sztentori hangja, ahogy ordítva adta ki parancsait, amelynek
hatására a kormány hol ebbe, hol abba az irányba pördült, ahogy
megpróbált a hajóval fürgén kitérni és oldalt kanyarodni, hogy a
zuhanóbombázók elvétsék a célt.
És sikerült. Az első három bomba közül egyik sem talált, csak a
tengervizet fröcskölték fel, ami úgy tört fel, mint egy hatalmas
gejzír, mielőtt szökőárként elborította volna a Csillag fedélzetét,
de komolyabban nem ártott neki. Némi kár azonban mégis
keletkezett. A legénység tűzoltással megbízott tagjait már el is
küldték, hogy eloltsák a tüzet, amelyet az egyik Messerschmitt
gyújtóbombája okozott a hátsó fedélzet zárt részén a hajó
farában. A hátsó löveg a fedélzeti felépítmény tetejére volt
felszerelve. A lángokat el kellett oltani, mielőtt még kénytelenek
lennének megválni ezektől az ágyúktól.
Ekkor Randolph ismét megjelent a kabinban. Arca fehér volt
az ijedségtől és a fájdalomtól, bal karja pedig véresen, erőtlenül
és használhatatlanul lógott az oldalán.
– Három legényem elesett. Az egyik löveg használhatatlan.
Az ágyúk működnek, csak egyáltalán nincs ember, hogy irányítsa
őket. Tud nélkülözni valakit a kedvemért, kapitány?
 McAloon még csak tudomást sem vett róla, mintha meg sem
hallotta volna Randolphot. Nagyon valószínű volt, hogy nem is
hallotta. A csata hangzavara fülsiketítő volt, a kapitány pedig
már attól is képességei legvégső határán járt, hogy igyekezett a
hajót továbbvinni.
Saffron azonban meghallotta:
– Majd mi! – kiáltott vissza, és Leonra pillantott: – Gyere,
menjünk!
A férfi egy pillanatra megtorpant, mintha azt akarná neki
mondani, hogy maradjon fedezékben, aztán azonban bólintott, és
követte őt.
– Az ágyúk párban tüzelnek, egy lövész kell mindegyikhez –
kiáltotta Randolph, miközben felvezette őket a létrán, bár
nehezére esett megtartani az egyensúlyát, úgyhogy csak egy
kézzel tudott a korlátba kapaszkodni. – Az újratöltéssel nem kell
foglalkozni, ezek önbetöltő lövegek. Van két kézi forgattyú. Az
egyik az ágyútalpat forgatja. A másik az ágyúk tüzelési
magasságát szabályozza. Bele fognak jönni.
Mikor Randolph nyomában fölért, Saffron ismét felvette a
sötét szemüvegét, és egy pillanatra úgy érezte, hogy ez a
mozdulat furcsán frivol, de jól tudta, hogy sokkal tisztábban lát,
ha nem kell hunyorognia a ragyogó déli napfényben meg a tenger
csillogása miatt. Felértek a felső fedélzetre. Két órával korábban,
mikor Saffron ott napozott, és a látványban gyönyörködött, ez a
hely csodaszép és szellős tartózkodási helynek tűnt. Most
teljesen védtelennek érezte magát a golyókkal és a bombákkal
szemben, ahogy Randolph nyomában az elhallgattatott löveg felé
száguldott a fedélzeten keresztül. Egy halott ember feküdt a
fedélzeten az ágyúk lábánál; egy másik félig felegyenesedve, a
lába ugyan a földet érte, felsőteste azonban a lőszert tartalmazó,
dob formájú rákászok köré csavarodott. Saffron felismerte azt a
tengerészt, aki azt mondta, hogy jó benyomást tett rá. A fél
koponyája hiányzott, és agyveleje lefelé csepegett arcának
maradványain át a tár tetejére.
 Randolph minden tőle telhetőt megtett, hogy meghallják,
miközben egy Messerschmitt süvített el a hajóorr felett, az ott
álló ágyúkra célozva:
– El kell őket vinniük!
Az apja megfogta azt, amelyik állt, és arrébb tette az útból.
Saffron a fekvőt fogta meg a hóna alatt, és arrébb vonszolta,
hogy el tudjon menni mellette és az ágyúk mögé állni.
A 109-es, amely a hajó orrát lőtte az előbb, visszajött egy
második körre. Az emberek, akik az ottani ágyúk mögött álltak,
valahogy túlélték a támadást, és még mindig tüzeltek, mikor a
pilóta lecsapott, és ismét feléjük tartott, annyira alacsonyan a víz
fölött, hogy közvetlenül a tüzéreket lőtte, ők pedig visszalőttek
rá, mint a párbajozók, akiknek azonban egy csomó géppuska,
nem pedig egy-egy pisztoly áll a rendelkezésre a küzdelemben.
Aztán az egyik lövészt eltalálták, a teste rángatózni kezdett a
lövések okozta becsapódásoktól, melyek villámgyors sorozatban
érték, a találatok hátratántorították őt, eközben a
mentőmellénye háta véres csomóban vált le, ahogy a golyók
áthatoltak rajta. Tett egy lépést hátra, aztán egy másikat, végül
egy harmadikat is, mielőtt elesett, úgy, hogy a lába összecsuklott
alatta, két karját szétvetette, halott szemével felpillantott a
német vadászgépre, ahogy annak árnyéka átszáguldott a
tetemén.
– Próbáld ki a forgattyút! – kiáltotta Leon.
Saffron lenyúlt a kerékhez. Mintegy harminc centiméter
átmérőjű volt, és vízszintesen szerelték egy acélrúd tetejére, volt
egy függőleges fogantyúja is, amelyet megmarkolhatott.
Elfordította a forgattyút, és látta, hogy az ágyúk csövei felfelé
emelkednek, aztán az óramutató járásával ellentétes irányba
tekerte, és a csövek ismét leereszkedtek.
– Most én jövök! – mondta Leon, és megkeresett egy
ugyanolyan kereket, mint ami az ágyúkat forgatta. Mindkét
lövegen volt célzókészülék, melyet párhuzamosan szereltek az
ágyúkra, egy nézőkével és egy kerek célzó kerettel, amelyen túl
körülbelül kétlábnyira célkeresztek drótszálai futottak egymáson
keresztül.
– Kész vagy rá, hogy megpróbáld? – kérdezte Leon.
Saffron bólintott.
– Rendben. Az orr tizenkét óra. Balra van a kilenc, jobbra a
három, a farnál a hat. OK?
– Igen!
A fejük fölött ott cirkáltak a Stukák, és várták, hogy a
vadászgépek befejezzék a dolgukat. Egy újabb 109-es lendült
elszántan támadásba, hogy végezzen az orrlöveggel. Az előző
repülőhöz képest az ellenkező irányból jött.
A hajóorrban azonban rossz irányban álltak az ágyúcsövek.
Saffron és Leon egyszerre vették észre, hogy az egyetlen életben
maradt lövész halott bajtársának helyére száguld, és vadul
forgatja a magára maradt kereket, hogy megfordítsa a
gépágyúkat, hogy a közeledő gépre célozzanak.
De nem mozgott elég gyorsan.
 – Három óránál, lent! – ordította Leon.
Minden erejével forgatta a kereket, de úgy tűnt, hogy az
ágyúk gyötrelmesen lassan mozdulnak. Saffron az óramutató
járásával ellentétes irányba forgatta a kereket, leeresztve az
ágyúcsöveket, amíg a célzóberendezés már csak alig
húszlábnyira mutatott a fedélzet fölé.
A 109-es a Kartúm csillaga felé száguldott, egyre közelebb és
közelebb.
– Várj! – kiáltotta Leon.
A gép elviharzott a hullámok fölött, miközben szakadatlan
tüzelt.
– Várj!
A Vickersnél álló ember a fedélzetre vetette magát,
miközben a golyók lepattantak az acélfedélzetről és az
orrkorlátról.
A gép olyan közel volt, hogy Saffron tisztán látta a pilóta
bőrsisakját és védőszemüvegét.
– Tűz!
A négy gépágyú dübörgése Saffron dobhártyáján dobolt,
aztán azonban egy szempillantás alatt elrepült fölöttük a gép,
néhány másodpercig alacsonyan haladt, aztán felemelkedett az
égbe, és miközben emelkedett, elfordult, és felkészült, hogy
ismét visszajöjjön.
– Tartsd ezt a magasságot! Nem voltunk messze tőle.
Megfordítom a gépágyúnkat a következő lövéshez – mondta
Leon, ahogy az ágyúcsövek visszatértek a hajóorr felett.
Mialatt a hajó elején foglalatoskodtak, egy másik gép támadt
a tatra. Hirtelen egy robbanást hallottak a hátuk mögött. Saffron
megfordult, és látta, hogy a hajó teljes tatrésze lángokban áll. A
hátsó rakteret egyáltalán nem látta a füsttől. Aztán azonban egy
alakot pillantott meg, aki előbukkant a pokoli zűrzavarból, és
látszólag a levegőben rohan. Rádöbbent, hogy biztosan a fedélzeti
raktér tetején állt, ami azt jelentette, hogy a lövészek közül való.
És lángolt, egy sétáló fáklya volt, karjával pedig a testét
csapkodta hiábavaló igyekezetében, hogy féken tartsa a
lángokat. Megbotlott, elesett, és a lángok fehéren izzó ölelésükbe
borították.
– Saffron! Saffron!
Úgy hallotta az apja hangját, mintha nagyon messziről jönne,
és látta, hogy a 109-es újabb támadásra készül. Az orrban
maradt tüzér összekucorgott a fedélzeten, a feje köré fonta a
karját, és a folyamatos támadásoktól teljesen elszállt a bátorsága.
Saffron nem vett róla tudomást. Belenézett a
célzókészülékbe, és azt képzelte, hogy vadászaton van: a
Messerschmitt igazából egy fácán vagy egy kacsa, és semmivel
sem kellene nehezebbnek lenni számára, hogy ezt a fémmadarat
megölje, mintha igazi volna.
Leon nagyjából ugyanerre gondolt. Miután gépágyúját a
támadó repülőgép felé fordította, most úgy tervezte, hogy
előrébb céloz, mint ahol a 109-es jár, mert tudta, hogy a nagy
sebesség miatt a gép úgyis bekerül majd a célkeresztjébe, és
attól, ahogy az ágyú mozog, a tizenöt centis golyók jégesője
szélesebb ívben szóródik majd szét – mint egy vadászpuska
sörétje –, amitől megnő az esélye, hogy legalább néhány golyó
találjon is.
A gép elindult feléjük.
Ismét várakoztak.
Aztán pedig, mikor úgy ítélte meg, hogy itt a megfelelő
pillanat, anélkül, hogy parancsra várt volna, Saffron tüzelt.

***

Gerhardot meglepte a dolog. Az első három Stuka könnyű

prédára számítva indult el, a britek azonban jobban
megnehezítették dolgukat, mint arra bármelyikük is gondolt
volna előzőleg. A Kartúm csillaga meglepően gyors és fürge volt,
és inkább úgy mozgott a vízben, mint egy hadihajó, semmint egy
teherhajó, és ezekkel a gépágyúplatformokkal ellátva igen éles
„fogai” is voltak. A 109-esek tehát munkához láttak, mert
tudták, hogy gyorsan semlegesíteni kell a gépágyúkat, mivel
minden egyes másodperc, amelyet a levegőben töltenek, újabb
egy kilométerrel csökkenti a Stukák hatótávolságát.
Schrumpp repült rá elsőként a hajóra, hogy elpusztítsa az
orrágyúkat, és már majdnem teljesen végzett is munkájával.
Most Gerhardnak jutott az a megtiszteltetés, hogy a
kegyelemdöfést megadja. Az első támadás során megszórta az
ágyúk közötti területet, és ettől az egyetlen megmaradt ember a
vízbe ugorva hagyta el a helyét. Most azt tervezte, hogy a gépe
orrába szerelt húszmilliméteres ágyúkból a fedélzeti gépágyúkra
tüzel, amivel harcképtelenné teszi őket, de a támadás
következtében valószínűleg azok el is használják az összes
lőszerüket is.
Meghúzta a botkormányt, felemelkedett, megfordult,
túlhaladt a gépe által az égre rajzolt ív csúcsán, és most ismét
lefelé száguldott, közben érezte, hogy a zuhanás okozta nyomás
belepasszírozza őt az ülésébe, ezután egyenesbe hozta a gépet, és
újra támadott. Repülőgépe orrát tökéletesen egy vonalba hozta a
hajóorrban elhelyezett gépágyúkkal, és elsütötte a gépágyúját
meg a gépe szárnyaiban elhelyezett géppuskákat, és látta, hogy a
nyomjelző lövedékek célba találnak. Gerhard látta, hogy az egész
üteg megrázkódik az általa kilőtt lövedékek becsapódásának
erejétől. Jobbról is tüzeltek rá, a hajó felső fedélzetéről. Arrafelé
pillantott, és egy alakot pillantott meg az egyik gépágyú lőállása
mögött. Férfinak kellett volna lennie. Egy másodperc törtrésze
alatt azonban fekete hajkoronát, sötét szemüveget, egy nőt…,
egy szellemet látott!
Aztán eltalálták a gépét.
Gerhard érezte a nehéz gépágyúkból a repülő szárnyaiba
csapódó golyók ütését.
Minden más gondolata egyszeriben elszállt. Teljes erejéből
csakis a jelen valóságára összpontosított. Első kérdés: jól van-e?
Lenézett maga elé, és nem látott vért. Minden végtagja
működött. Sértetlen volt.
Most már elhagyta a hajót, ismét emelkedett, és úgy tűnt,
hogy a műszerei is működnek. Aztán Schrumpp hangját hallotta
a fülében:
– Kigyulladtál, Meerbach! A jobb oldali póttartályod!
Lepillantott a szárnyra, és meglátta az üzemanyagtartályból
felvillanó lángokat. Azonnal cselekedett. A tartálytól meg kell
szabadulni, mielőtt a tűz tovább terjed magára a szárnyra.
Gerhard megnyomta a kioldógombot. Semmi sem történt. Újra
megnyomta, ám a tartály továbbra is mozdulatlanul a helyén
volt, a lángok pedig egyre nagyobbak lettek. Ha még rosszabbra
fordulnak a dolgok, fennáll a veszélye, hogy az egész tartály
felrobban.
Gerhard hirtelen érezte, hogy a gyomrába belemarkol a
félelem. Nem volt elég magasan ahhoz, hogy kiugorjon, ha
azonban a repülő a tengerbe csapódik, neki vége. És hirtelen
elmúlt az az érzése, hogy neki nem számít a halál, hogy
elvesztette az érdeklődését az élet iránt. Természetes
életösztönét nem lehetett elnyomni. Az a rohadt tartály azonban
még mindig nem akart elengedni.
Végső kétségbeesésében találomra billegtetni kezdte a gép
szárnyait. Először az egyiket nyomta le és föl, aztán a másikat.
Most már látta, hogy a lángok végignyalják a szárnyat.
Mindenféle kitekert pozícióba fordította a gépét, ami csak eszébe
jutott: balról jobbra pörgött, aztán függőlegesen felemelkedett, és
imádkozott, hogy a gravitáció rántsa ki a tartályt onnan, ahová
erősítve volt, emelkedés közben pedig még mindig billegtette a
szárnyát.
Az emelkedés lelassult, ahogy a légcsavar egyenletes
tempóban kezdte elveszteni a csatát a gravitációval szemben.
Már majdnem elérte azt a sebességet, amikor átbukik. De
Gerhard nem hagyta abba az emelkedést. Kényszerítette a
gépét, hogy egyre magasabbra kússzon. A tartály most már
bármelyik pillanatban felrobbanhat, vagy a gép átbukik: mindkét
esetben meghal.
Nem szabad meghalnom! Nem vagyok hajlandó meghalni!
És mégis meghalni készült.
Aztán azonban egy rándulást érzett, a gép pedig hirtelen
könnyebb lett, ahogy a hordozható tartály végül elszabadult, és
beleesett az Égei-tengerbe, Gerhard pedig abbahagyta az
emelkedést, és irányított ereszkedésre váltott, hagyta, hogy a
szárnyak mentén süvítő szél a lángok utolsó maradékát is eloltsa,
mielőtt egyenesbe hozza a gépet.
Most gondban volt. Tartalék üzemanyagának mintegy húsz
százaléka tűnt el épp most a mélyben.
– Minden rendben? – ezt Ralph mondta.
– Azt hiszem – felelte Gerhard. – Úgy tűnik, az
irányítóberendezések nem sérültek, a motor rendben van. Az
egyetlen kérdés az üzemanyag.
– Akkor egy cseppet se vesztegess! Indulj haza! Szép
nyugodtan. És sok szerencsét!
– Nem, jó lesz így. Szeretném befejezni – mondta Gerhard,
és bedöntve a gépét körberepült a sérült hajó fölött. Durván úgy
számított, van elég üzemanyaga, hogy háromszáz kilométerre
eljusson vele.
A bázisa azonban majdnem négyszáz kilométerre volt.
Egyetlen reménye az lett volna, hogy azonnal nekivág a
visszaútnak, a belsejében azonban valami, ugyanaz az ösztön,
amely rövid idővel ezelőtt azt parancsolta, hogy éljen, most azt
parancsolta neki, hogy maradjon. Ez őrültség volt. Mennie
kellett. És mégis maradt, miközben a Messerschmittek
befejezték a támadást, majd egyenként eltávoztak a görög
szárazföld felé, végül az utolsó Stukák is ledobták bombáikat,
Gerhard azonban ott maradt a füstölgő, süllyedő Kartúm csillaga
felett.

***
 – Eltaláltam! – vigyorgott Saffron lelkesen, mikor meglátta
a felette elsuhanó német vadászgépből kicsapó lángokat. Figyelte
a pilóta kétségbeesett próbálkozását, hogy megszabaduljon az
égő tartálytól, amely bármelyik pillanatban elpusztíthatja őt, és
követte szemével, ahogy fölemelkedik, továbbra is vadul
billegtetve a szárnyait. Mikor a tartály végül lezuhant a
tengerbe, úgy érezte, hogy becsapták, megfosztották
megérdemelt áldozatától, és mikor látta, hogy pilóta körözni kezd
a hajó körül, mint egy néző, aki a meccs végét akarja látni,
keserű és tehetetlen harag fogta el.
De nem volt idő, hogy tovább gondolkozzon ezen. A többi
109-es most már minden oldalról feléje közeledett, azt a
fedélzetet vették célba, ahol az apjával álltak, és megpróbálták
kivonni őket a forgalomból, éppen úgy, ahogy az elöl meg hátul
álló lövészekkel is elbántak. Két újabb gépágyús üteg esett ki:
egy újabb ember meghalt, kettő pedig túlzottan súlyos
sérüléseket szenvedett el ahhoz, hogy folytatni tudja a harcot.
Saffron hallotta a levegőben körülötte cikázó golyók dühös
szúnyogra emlékeztető hangját meg annak zaját, ahogy körülötte
eltalálták a deszkát meg a fémet, ő meg az apja azonban
csodálatos módon sértetlenek maradtak.
Aztán egyszerre eltűntek a vadászgépek, ismét fent voltak
az égben, és egy pillanatra nem lehetett mást hallani, csak a hajó
motorjainak dohogását meg a hajótestnek csapódó tenger
zúgását, emellett a sebesültek meg a fedélzet mögötti raktérben
még mindig a tűzzel küzdő emberek kiáltásait.
Alig merte megkérdezni magától: Ennyi volt?
Aztán meghallotta a választ az első Stuka sivításában.
Felnézett, látta, ahogy feléjük zuhan a levegőn át, és a teljesen
modern, ugyanakkor borzalmasan primitív módon sikító acél
pterodactylus egyszerre az életükre tör, és üvöltve ad hangot az
ő halála felett érzett örömének.
Leon elfordította az ágyúkat, épp szembe a szörnnyel.
Saffron teljesen felemelte őket, és hosszú sorozatot lőttek, de
nem látták nyomát annak, hogy eltalálták volna a célt. Aztán egy
második Stuka vált le az alakzatról, majd egy harmadik, és
világos volt, hogy most mind támadni fognak, Saffron számára
pedig világossá vált, hogy ha netán közülük egyik-másik nem
talál is, vagy ha ők egyet-kettőt talán lelőnek is a gépek közül,
egy bomba biztosan célba ér. Nem volt azonban mit tenni,
tovább kellett lőni és visszavágni, miközben az első, aztán a
második bomba is célt tévesztett.
A harmadik bomba talált. Saffron figyelte, ahogy hagyma
formájú fekete alakja leesett a Stukáról, és egyenesen a
tatfedélzet felé tart. Becsapódott. A fedélzeti deszkák közé fúrta
magát.
De nem robbant fel.
A megkönnyebbülés olyan erős volt, a feszültség
ugyanakkor olyan tökéletesen elmúlt, hogy az már majdnem
kimerítő volt. Aztán azonban egy másik Stuka is megközelítette
őket. A félelem és az adrenalin újra energiával töltötte el
Saffront, és lőtt, és azt hitte, látja, amint nyomjelző lövedékei
felszakítják a Stuka oldalát, és valóban, a pilótafülkét darabokra
zúzták, a gép motorja pedig lángra lobbant. A szirénája azonban
még mindig sivított, a Stuka pedig még mindig ereszkedett.
És egyenesen a felső fedélzet felé tartott.
Saffron egy ugrással a létránál termett, de nem vesztegette az
időt azzal, hogy lemásszon rajta. A fedélzetnek a létra alatti kis
része felé ugrott, a híd mellett, és ahogy a lába a deszkákat érte,
ő pedig megbotlott, és leesett a földre, abban a pillanatban a
Stuka eltalálta a Kartúm csillagát, és mintha az egész világ
felrobbant volna körülötte.
A robbanástól szétrobbantak a kapitányi híd ablaküvegei, és
ha Saffron nem esett volna el, mikor leérkezett a fedélzetre, a
felé repkedő több ezer borotvaéles üvegszilánk megölte volna.
Egy pillanatra eszméletét vesztette, amikor pedig magához tért,
a hajó lángokban állt. Beletelt néhány másodpercbe, amíg
felfogta, hol van, és rájött, hogy mi történt. A Stuka a másik
oldalon találta el a felső fedélzetet, mint ahol ő kikötött, úgyhogy
a robbanás legrosszabb következményeitől védve volt. És amint
ezt megértette, még egy gondolat hasított belé: Papa!
Ismét fölkapaszkodott a létra megcsavarodott, roskatag
vázán, és mikor felért, a teljes pusztulás látványa fogadta. A
kémény, amely korábban a fedélzet közepén állt, majdnem
teljesen elpusztult. Csupán egy csorba fekete csonk maradt
belőle, amely olajos, fekete füstöt büfögött. A Stuka maradványai
a főfedélzeti építmény oldalába szorultak, farka, ami valamiért
továbbra is egyben maradt, éles szögben lógott ki belőle. Három
ágyútalp szétszórva hevert szerte a fedélzeten. A negyedik
teljesen eltűnt.
De hol van az apja?
Saffron körülnézett, és megpróbált valamit is meglátni a
fojtogató füstön át. Aztán megpillantotta őt. Arccal lefelé feküdt a
fedélzeten, és előrefelé vonszolta magát, egyik lábával kínlódva
igyekezett haladni, míg a másikat magatehetetlenül vonszolta
maga után. Mögötte vastag, vörös vércsík kenődött végig a
fedélzeten, amelyet éppen csak látni lehetett a füstön át.
Leon felnézett. Hamuszínű arccal, kínlódva támaszkodott fél
könyökére. Kinyújtotta felé az egyik karját, és azt lehelte:
– Saffy!
A lány egyik kezével eltakarta az orrát, hogy az némi gyenge
védelmet nyújtson neki a füsttel szemben, és az apja felé szaladt.
A férfi ismét leroskadt a fedélzetre, és a hátára fordult: alig volt
eszméleténél, szürke arca és homloka verejtéktől nedves volt,
fogait csikorgatta, az arcát pedig fájdalomtól eltátott szája
torzította el. Saffron most meglátta szenvedésének okát:
nadrágjának jobb szára elszakadt, és alatta össze volt
marcangolva a hús, mintha valami vadállat tépte volna fel
bíborszínű fogával és karmaival, a szörnyű seb közepén, a
többitől büszkén elkülönülve pedig ott ágaskodtak Leon
combcsontjának szilánkosra tört, csorba szélű maradványai.
Saffron úgy érezte, elhányja magát és a szemét elöntik a
könnyek. Nem! Nem lehetsz gyenge! Most nem! – mondta
magának. Aztán a férfi fölé hajolt, és azt mondta:
– Ne aggódj, papa, itt vagyok!
Aztán megragadta a hóna alatt, és a létrának háttal elkezdte a
lejárat felé vonszolni a férfit. A törött combcsont két vége
egymáshoz dörzsölődött, apja pedig nem tudta türtőztetni
magát: felordított fájdalmában. Saffron süketségre
kényszerítette magát apja kínjaival szemben, és csak annál
erősebben húzta.

***

A Kartúm csillaga halálos sebet kapott, ez bizonyossá vált

már, a Stukák azonban azt a parancsot kapták, hogy
semmisítsék meg teljesen, ezért még két repülő csapott le, de
egyikük elvétette, mert olyan vastag volt a füstoszlop, hogy
nehezen lehetett látni a célpontot. A másik azonban talált,
gyakorlatilag ugyanazon a ponton, ahol a fel nem robbant bomba
csapódott be. A második bomba azonnal felrobbant, és ezzel vége
is lett a küldetésüknek.
A hajó gyorsan süllyedt. Sorsa megpecsételődött, közben
azonban a Stukák a biztonságosnál már jóval több üzemanyagot
fogyasztottak el. Parancsnokuk úgy rendelkezett, hogy térjenek
vissza a bázisukra, nyomukban az őket hűségesen kísérő
vadászgépekkel. A második bomba mindenkit megölt a hajó
tatján, és rettenetes károkat okozott a gépházban is. Alig maradt
valaki életben a hajón. Az orrágyúhoz beosztott legény azonban
sértetlenül került ki az egész pokoli zűrzavarból, akárcsak
Saffron. Látta, ahogy a lány biztonságos helyre próbálja vonszolni
az apját, és segített neki levinni az egyik létrán, majd egy
másikon át mentőcsónakokhoz. A mentőcsónakoknál néhány
további túlélő gyülekezett, köztük a hajóorvos, és azzal kínlódtak,
hogy legalább egy mentőcsónakot a vízre tegyenek, mielőtt a
Kartúm csillaga elsüllyed.
 Éppen hogy sikerült a tervük, és körülbelül
ötvenméternyire el tudtak evezni a hajótól, mielőtt az végül
kiadta a lelkét, kettétört, és elsüllyedt.
Az orvos minden tőle telhetőt megtett, hogy Leont ellássa.
Mielőtt a mentőcsónak felé kezdett volna szaladni, felkapta az
elsősegélytáskáját, mert úgy gondolkodott, hogy talán lesznek
majd további sérült túlélők, akikről gondoskodnia kell. Így
legalább egy kis fertőtlenítőt tudott önteni a férfi sebébe és elég
morfiumot adni neki, hogy kicsit enyhítse a kínjait.
Ekkor Saffron egy repülőgép motorzúgását hallotta.
A nagy zűrzavarban és zajban nem vette észre, hogy
odafenn még mindig van egy magányos német vadászgép, éppen
az, amelyiket eltalált és amely még mindig felettük körözött.
– Mit csinál ez? – kérdezte inkább magától, mint másoktól.
Az orvos felpillantott, meglátta a 109-est, és azt dörmögte:
– Rohadt keselyű. – Aztán megrázta az öklét, és egy sor ,
ronda trágárságot üvöltött az ég felé. – Elnézést kérek – fordult
Saffronhoz, és visszatért rendes, civilizált valójába. – Egyáltalán
nem segít semmit, de az ember legalább egy kicsit jobban érzi
magát így.
Aztán egy másik túlélő, Bowyer, az egyik matróz, akire
Saffron úgy emlékezett, mint aki a csata kezdete előtt McAloon
kapitánnyal tréfálkozott, így szólt:
– Hohó, doki, azt hiszem, a köcsög meghallotta, amit maga
mondott. Nézze, felénk tart!

***

Mit keresek én itt? Miért pocsékolom indokolatlanul az

üzemanyagot?
Most, hogy a csatában termelődött adrenalin elpárolgott
belőle, Gerhard érezte, hogy visszatér lelkébe a kietlen,
nyomasztó üresség. Gondolatai visszatértek arra a látomásra,
amit látott: egy nő csalóka képére ott, ahol nem lehetett volna
nő. Az elméje játszik vele. A sors kísérti őt. A benne lévő üresség
hirtelen keserű és bosszúálló epével telt meg. Le akart csapni
bármilyen célpontra, csakis azért, hogy más is ugyanolyan
rosszul érezze magát, mint ő.
Gerhard megdöntötte gépét, és olyan kanyart tett meg,
amellyel körberepülhette a szánalmas kis mentőcsónakot,
melyben az elsüllyedt hajó utolsó néhány túlélője tartózkodott.
Miközben háta mögött a nappal lecsapott, aztán mindössze
néhány lábnyira a tenger felett egyenesbe hozta a gépet, tudta,
hogy ezzel minden elvét megtagadja, és szándékosan dobja félre
a becsület és a tisztesség minden maradékát, ami még szunnyadt
benne, és csatlakozik a bátyjához meg az összes hozzá hasonló,
sötét lelkű gazemberhez a kárhozottak seregében. De nem
érdekelte.
Még közelebb húzott a mentőcsónakhoz. Látta, hogy a
benne lévő emberek szánalmasan rázzák felé az öklüket. A 109-
es pár villámgyors lövéssel egyszerűen eltörölhetné a kis
csónakot és minden benne lévő embert. Gerhard ujja szorosan a
kakasra tapadt.
És akkor ismét meglátta a szellemet. Fekete haj. Fekete
keretes sötét szemüveg.
Első ösztöne az volt, hogy tüzeljen, és addig lőjön, amíg a
látomás örökre el nem tűnik lelki szemei elől.
Egy ezredmásodperccel később azonban valami azt súgta neki:
„Ne, ne tedd!” Azzal tüzelés nélkül elhúzott a mentőcsónak fölött,
felszáguldott az égbe, hurkot csinált, aztán ismét hirtelen
ereszkedni kezdett abba az irányba, ahonnan jött.

***

– Hát tessék, te rohadt náci! Ha meg akarsz ölni minket, itt

vagyunk! Csak rajta!
Bowyer hangja majdnem hisztérikus volt a kétségbeeséstől.
A pilóta játszik velük, piszkálja őket. Bármikor megölheti őket, ha
akarja. Akkor miért nem tette?
– Ott jön megint – mondta Saffron. A biztos halállal
szemben rájött, hogy váratlanul nagy nyugalom keríti
hatalmába. Minden rendben lesz. Újra Gerharddal lesz ott, ahol
nem lehet őket elszakítani egymástól, és minden rendben lesz.
Le sem vette a szemét a gépről, állva várta őt, szinte áldozatul
kínálta fel magát.

***

Ő volt a szellem! Gerhard tisztában volt vele, hogy ez

lehetetlen, de mégis, az az alak, aki olyan egyenesen állt a
mentőcsónakban, levette a rohamsisakot a fejéről, kirázta a
haját, és egyesen ránézett… Saffron volt! Ebben olyan biztos volt,
mint abban, hogy ő kicsoda. Él! Istenem, ez igaz, él!
Lelassította a gépet, míg olyan közel nem került az
átfordulási sebességhez, amennyire csak mert, visszahúzódott a
pilótafülke védelmébe, és úgy érezte, mintha az arcának csapódó
szél magának az életnek a lélegzete lenne. Ahogy elrepült a
mentőcsónak fölött, Gerhard integetett. Esküdni mert volna,
hogy a lányt mosolyogni látta.
Aztán maga mögött hagyta a mentőcsónakot, és most már
igazán nem repülhetett még egyszer el fölötte. Az üzemanyag ,
mennyisége már akkor is kritikus szinten volt, amikor
elhatározta, hogy a hajó felett marad. Most már katasztrofális
volt a helyzet.
Gerhardot nem érdekelte más, csak az, hogy Saffron Courtney
él. A szerelem és a remény visszatért a szívébe. Mi van, ha a
109-esében nincs elég üzemanyag? Még repülőgép sem kell neki.
Teljesen egyedül is visszarepülhet Görögországba, magának az
örömnek a szárnyain.

***

– Úristen! – mondta az orvos. – Micsoda különös dolog!

Gondolom, azt mondta: „Ez szép volt!” Tudják, amiért olyan
szépen küzdöttünk.
– Egy fritz soha nem mond ilyet, doki – mondta Bowyer.
– Ez nem szokásuk. Nem, szerintem, piszkált minket.
Hacsak nem… – pajkos vagy inkább ravasz vigyor futott át az
arcán. – Hát, ha nem baj, hogy kimondom, kisasszony…
Saffron nem is hallotta őt. Még mindig azt próbálta felfogni,
amit az elhaladó gép pilótafülkéjében látott, vagy amiről azt hitte,
hogy látta. Nem tudta, hogy sikongasson örömében, vagy keserű
könnyeket zokogjon a sors végtelen kegyetlensége miatt.
– Kisasszony…? – ismételte Bowyer.
Saffron kényszerítette magát, hogy odafigyeljen a körülötte
lévőkre.
– Mi az? – kérdezte.
– Azt mondtam, hogy olyan gyönyörű volt, ahogy ott állt, mint
egy igazi filmsztár vagy hogy is hívják… Gondolom, Bosch
barátunk csak magára nézett, és azt gondolta, hogy még ő sem
lőhet le egy ilyen lányt. Úgy értem, micsoda pazarlás lenne,
nemde?
– Ahhoz tényleg igazán nagyon rossz embernek kell lenni,
hogy valaki hidegvérrel lelőjön egy fiatal, fegyvertelen nőt –
helyeselt az orvos.
Saffron nem szólt egy szót sem. Aztán azonban beléhasított a
gondolat, hogy nem volt fegyvertelen, akkor legalábbis nem,
amikor ez számított volna. Én találtam el a gépet az ágyúimmal.
És ha ez Gerhard gépe volt… Nem, az volt, biztos vagyok
benne, hogy az volt, mi másért integetett volna nekem…? Jaj,
Istenem, majdnem megöltem őt! Soha nem tudtam volna, meg,
mi tettem, vagy, hogy milyen közel volt. És ha megöltem
volna…
És akkor könnyekben tört ki, az orvos pedig átölelte a vállát,
és azt mondta:
– Jól, van, jól van, kedves. Nem baj. Mindannyian igazán
rettenetes élményen vagyunk túl, és maga nagyon is remekül
viselkedett. Ebben biztos vagyok. Minden rendben lesz. Majd
meglátja…

***

Kora este volt már, mire a királyi haditengerészet motoros

torpedónaszádja, amelyet McAloon kapitány jelzéseire válaszul
küldtek, végre megtalálta őket. Miközben Leont felcipelték a
fedélzetre, az orvos félrehívta Saffront, és azt mondta:
– Az édesapja nagyon csúnyán megsérült. Ha a seb nem
fertőződik el, életben marad, de az, hogy fog-e tudni járni valaha,
más kérdés.
Saffron nem felelt. Mind fizikailag, mind érzelmileg
túlságosan kimerítette a csata meg ami utána következett, hogy
szavakat tudjon formálni. Egy matróz felsegítette a
torpedónaszád fedélzetére, és adtak neki egy csésze teát: a
britek standard orvosságát mindenfajta katasztrófa esetére,
legyen az akár nagy, akár kicsi. Ahogy a főzet megtette hatását,
Saffron kinyitotta a táskáját, és bánatosan rázta meg a fejét. A
gondos óvintézkedések következtében mindazon pokoli
szörnyűség után, amin keresztülment, egyetlen karcolás sem
érte azokat a gondosan becsomagolt és bezsírozott dolgokat.
Kivette Gerhard egyik, számára drága fotóját, és fölé görnyedt,
hogy anélkül nézhessen a fiúra, hogy azt bárki is tudná.
Csodálatos volt arra gondolni, hogy még mindig él.
Aztán azonban Saffron ismét megrázta a fejét, és eltette
minden apró kincsét, amint emlékeztette magát arra, hogy
mennyi minden veszett oda.
A Courtney Kereskedelmi Vállalat flottájának büszkeségét
elsüllyesztették. Sok derék ember vesztette életét, és ennek az
egésznek nem volt semmi haszna. Görögország aranya több száz
méternyire alattuk fekszik a tengerfenéken, és soha többé nem
találja meg senki.

***
 Gerhardnak Athéntól tíz kilométerre északra, saját
támaszpontjától pedig még mindig száz kilométerre fogyott el az
üzemanyaga. Addigra azonban lassan és fokozatosan hétezer
méteres magasságba emelkedett. Mikor a motor leállt, csak
engedte, hogy a gép vitorlázva repüljön, ő pedig a Bajorország
fölötti első vitorlázó repüléseire gondolva élvezte a teljes csöndet
és nyugalmat a nagy csatazaj után, és hagyta, hogy az elméje
elgyönyörködjön Saffron képében, aki olyan büszkén, olyan
bátran és olyan borzasztó gyönyörűen állt abban a csónakban,
farkasszemet nézett a halállal, és nem tudta, hogy valójában a
szerelmére tekint.
Mein Gott! Ha meghúztam volna a ravaszt… De nem
tettem, és most már csak ez számít.
Meglehetősen nyugodtan folytatta a könyörtelenül
megállíthatatlan ereszkedést. Csupán egy egyenes útszakaszra
volt szüksége, még egy mező is megteszi, bár ilyenből nem volt
sok a sziklás, hegyes görög tájon. Már hetek óta nézegették
Görögország térképeit, ahogy egyik vagy másik küldetésre
felkészítették őket, és tudta, hogy van egy országút, amely a
parttal párhuzamosan fut. Kinézett a pilótafülkéből, és körülbelül
tíz kilométerre előtte tényleg ott is volt: pontosan olyan egyenes
útszakasszal, amilyenre szüksége volt.
A Messerschmitt egy előrenyomuló, tankokból és
gyalogosokból álló alakulat fölött szállt el, szinte súrolta az utolsó
néhány teherautót, csupán néhány milliméterrel felettük suhant
el, végül egy kátránnyal fedett makadámút egy üres darabján
ért földet.
Gerhard kimászott a pilótafülkéből, kikapcsolta a
mentőmellényét meg a nyaka körüli selyemsálat, aztán kivett a
kabátjából egy doboz cigarettát. Már korábban rájött, hogy a
cigarettázás ugyanolyan elkerülhetetlen része a katonák
életének, mint a rossz ételek meg a töltények. Előrébb még egy
csapat embert és páncélost látott, akik feléje közeledtek. Egy
nyitott tiszti kocsi levált a menetoszlopról, odaszáguldott hozzá,
és kiszállt belőle egy tiszt. Gerhard látta az egyenruháján az
Oberstnek, a teljes jogú ezredesnek járó váll-lapokat.
Kicsusszant a gépéből, eldobta a cigarettáját, és vigyázzba vágta
magát.
– Mit gondol, mi a fenét csinál maga itt? – kérdezte az
ezredes.
– Bevetésen voltam, Herr Oberst. A gépemet eltalálták, és sok
üzemanyagot veszítettem. Nem tudtam visszatérni a
támaszpontomra, ezért kellett itt leszállnom az úton.
– Nos, itt elállja az utat. Egy egész hadosztályt kell
eljuttatnom Athén külvárosába, mire leszáll az éj. Parancsolom,
hogy vigye arrébb a gépét!
– Nagyon sajnálom, uram, de ez nem fog menni. Mint
említettem, nincs üzemanyagom. Ha találnánk egy keveset, és az
emberei kissé hátrahúzódnak, akkor nagyobb gond nélkül fel
tudok vele szállni.
– Hátrahúzódnak? Az angolok elől sem húzódtunk hátra,
akkor mi a francnak húzódnánk hátra ön előtt?
– Vagy pedig, uram, az út másik oldalán elég sík a terep.
Nem okozhat nagy gondot a páncélautóinak meg a
teherautóinak, hogy megkerüljék a gépet.
– Remélem, az ön bevetése megéri ezt a fáradságot –
mondta durcásan az ezredes.
– Ó, igen, uram – mondta Gerhard, és az arcán diadalmas
mosoly suhant át. – Elsüllyesztettünk egy angol hajót, amely
stratégiailag igen fontos rakományt szállított. Ezt a küldetést
maga Göring Reichsmarschall rendelte el. Nagyon fog örülni,
hogy sikerrel járt.
Az ezredes megértette. Ez a szemtelen repülős fiú, akinek a
képességeit a repülője oldalára festett győzelmek tanúsítják,
nyakán pedig Vaskeresztet visel, személyesen Göring védelmét
élvezi.
– Szólok a rádiósomnak, hogy rendeljen ide némi repülőgép-
üzemanyagot, amilyen gyorsan csak lehet. De elvárom, hogy
elhúzzon innen, mihelyt megtankolták.
– Természetesen, Herr Oberst, szíves örömest.
Addig azonban – gondolta Gerhard – a gépemen fogok ülni,
cigarettázom, és a lányra gondolok, akit szeretek.
Mindent összevetve, ez egy jobb napnak számított a fronton.

***

A kórházban a látogatási időt délelőtt és délután pár órára

korlátozták. Az alatt a két hét alatt, amióta Krétáról visszahozták
Egyiptomba, Harriet megpróbált minden rendelkezésére álló
percet Leon ágya mellett tölteni. De azzal is tisztában volt, hogy
fel kell készíteni a házat arra az időre, mikor majd egyszer
hazajön. A sebész, aki Leon lábát műtötte, most már biztos volt
benne, hogy a sérült végtag megmarad. De még így is jó pár
hónapba beletelik, mire egyáltalán felmerül a kérdés, hogy járni
tud-e. Még akkor is lehetséges volt, hogy tolószékbe kerül.
Számolva mindkét esettel, Harrietnek át kellett alakítania a
házat úgy, hogy férje könnyebben közlekedhessen benne,
méghozzá azelőtt, hogy kijön a kórházból, mert attól tartott, hogy
mikor végre hazakerül, túl büszke lesz ahhoz, hogy elismerje,
segítségre van szüksége. Így esett, hogy ezen a délelőttön otthon
tartózkodott, nem pedig a kórházban, és arról tárgyalt egy
építésszel, hogy rámpákkal váltsa ki a lépcsőket, és tegyen
melléjük korlátot is, hogy Leon könnyebben kormányozhassa
magát, legalább az első napokban, amíg hozzászokik. Saffron
azonban átvette a helyét, és az apja ágya mellett ült, amikor
kopogtak az ajtón.
– Megnézzem, ki az? – kérdezte.
Leon bólintott.
A lány az ajtóhoz ment, kinyitotta, és egy fiatal, szemüveges
férfit pillantott meg századosi egyenruhában. Saffron alig három
vagy négy évvel idősebbnek vélte őt magánál.
– Oh! – mondta, mikor egy gyönyörű fiatal lánnyal találta
magát szemben, aki vászon nyári ruhát viselt, és tiszta tekintetű
sötétkék szemmel nézett rá.
– Segíthetek? – kérdezte a lány, mert úgy tűnt, a százados
képtelen a további beszélgetésre.
– Ó, igen, persze, természetesen. Carstairs vagyok a katonai
hírszerzéstől. Csak arra gondoltam, válthatnék-e néhány szót
Mr. Courtney-val. Van számára egy üzenet, s megkértek, hogy
adjam át neki.
– Hogyne, természetesen. Jöjjön be, Carstairs százados!
A férfi néhány lépést tett a szoba belseje felé, és megállt az
ágy lábánál, miközben Saffron becsukta mögötte az ajtót.
– Elnézést, Mr. Courtney – mondta Carstairs. – De amit
mondani fogok, meglehetősen titkos. A Kartúm csillagának
elsüllyedésével kapcsolatos. Csak önnek mondhatom el.
– Kérdezhetek valamit, Carstairs? – kérdezte Leon.
– Természetesen, uram.
– Vett maga részt valaha akcióban? Nem úgy értem, hogy
nézett-e végig hadjáratot hátulról, a főhadiszállásról. A kemény
részéről beszélek, az éles dolgokról, tudja, ahol emberek halnak
meg.
– Hát, uram, nem állíthatom, hogy lettem volna. Én inkább
amolyan irodista vagyok. A hírszerzési jelentések elemzése a
feladatom.
– Elemzett mostanában újságot?
– Sajnálom, de nem egészen tudom követni önt.
– Hát volt pár cikk a kairói sajtóban arról, amit a lányom
véghezvitt a Kartúm csillagán, mikor a Luftwaffét próbálta tőle
távol tartani. Azt mondják, kitüntetést érdemelne. Ha arról az
útról akar beszélni, vagy beszéljen előtte, vagy ne mondja el
egyáltalán. Világosan fejeztem ki magam?
– Igen, uram, teljes mértékben. Megkérdezhetem, Miss
Courtney, számíthatok a teljes diszkréciójára?
– Természetesen.
– Hát akkor jó. Az üzenetem a következő… Talán rájöttek,
hogy a rakomány, amelyet a Kartúm csillagára felpakoltak…
Hogyan is fejezzem ki magam? Különösen értékes volt.
– Igen – helyeselt Leon.
– És felteszem, az a tudat, hogy a rakomány odaveszett,
nagymértékben növelte elkeseredését, amelyet a hajója
elsüllyedése és a legénység oly sok tagjának halála miatt érzett…
meg persze az is, hogy személyesen ön is megsérült, uram.
– Így is mondhatja, igen.
– Talán el is bizonytalanodott, vajon megérte-e ez az egész –
mondta Carstairs, a beálló csend pedig megerősítette ezt a
feltevését. – A mondandóm megnyugtathatja önt a felől, hogy
sokkal többel segítette a háborús erőfeszítéseket, mint amiről
tud. Tudja, az a helyzet, hogy a rakomány, melyről ön azt hiszi,
hogy a Kartúm csillagán volt, valójában… máshol volt.
– Hogy érti ezt? – kiáltott fel Saffron.
– Úgy értem, hogy az önök hajója elterelésként szolgált. Az
igazi rakomány egy másik hajón volt, ami most már biztonságban
célba ért az áru minden egyes grammjával együtt.
– De ettől az egész csak rosszabb lesz, nem jobb. Azt a sok
embert a semmiért áldozták fel! – mondta Saffron.
– Nem – javította ki Leon. – Ez azt jelenti, hogy a Csillagot
azért tették kockára és hagyták elsüllyedni végül, hogy az igazi
rakomány célba juthasson. Ez a küldetés teljes mértékben
megérte. Csupán azt kérdezem öntől, Carstairs, honnan tudták,
hogy a németek bekapják a horgot?
– Hát, hagytunk nekik néhány rávezető jelet. Például azt a
rengeteg teherautót, amely a Görög Nemzeti Bank előtt
sorakozott, ahol fürkész szemek is láthatták őket. Az átszállítást
valójában jó pár estével korábban és sokkal diszkrétebben
hajtották végre. És ami még fontosabb, okunk van azt
feltételezni, hogy valaki szivárogtatott a mi oldalunkról, vagy
innen Kairóból, vagy az alexandriai kikötőből, vagy magáról a
hajóról.
– Úgy érti, hogy kém volt közöttünk? – kérdezte Leon.
 – Valami olyasmi, igen.
– Valaki a mieink közül?
– Valószínűleg. Vagy valaki más, akinek jó oka van a nácik
ügyét támogatni. Elég sok nacionalista van, zsidók is, meg
muszlimok is, akik szeretnék, ha eltakarodnánk innen, és ugye,
„az ellenségük ellensége a barátjuk”.
– Zsidók, akik Hitlert támogatják? – mondta Saffron. – Ez
aligha tűnik valószínűnek. Én jártam Németországban, százados
úr. Tudom, milyen ott az élet a zsidók számára.
– De nem az itteni zsidók számára, Miss Courtney! A
legtöbben nagyon jóban vannak velünk, de van pár cionista, akik
szeretnék, ha eltűnnénk az egész környékről, különösen
Palesztinából, de Egyiptomból is. Persze a radikális muszlimokat
még jobban utálják, mint minket, és ez az érzés teljes mértékben
kölcsönös. Tehát ha és amikor elmegyünk, ha egyáltalán így lesz,
ők vidáman elkezdik majd egymást mészárolni. Jelenleg azonban
mi vagyunk a közös ellenségük.
– Hát sok szerencsét kívánok önnek, hogy megtalálja, akit
keres, Carstairs – mondta Leon. – Ha bármiben segíthetek, csak
szóljon. Számíthat az együttműködésemre.
– Köszönöm, uram. Ezt nagyon jó tudni. Szép napot, Mr.
Courtney, mihamarabbi gyógyulást kívánok önnek!
– Hadd kísérjem ki – mondta Saffron, azzal követte
Carstairst az ajtóhoz, és nézte, ahogy végigmegy a folyosón.
Egy egyiptomi takarító szorgalmasan mosta a linóleumpadlót.
Saffron ügyet sem vetett rá, mikor visszament Leon szobájába.

***

Leon fáradt volt. Nem volt vesztegetni való energiája, ezért

rögtön a tárgyra tért.
– Azt hiszem, Frank bácsikád a kém. Tudott a
szállítmányról, és bár nem sokat mondtam neki arról, hogy mit
rakunk fel a hajóra, ahhoz eleget tudott, hogy megadja valaki
másnak a lehetőséget, hogy megtudja a részleteket.
– Tényleg azt hiszed, hogy képes lenne erre?
– Bár azt mondhatnám, hogy nem! Az igazság azonban az,
hogy azt hiszem, van annyira megkeseredett és dühös, hogy
elárulja a családját és a hazáját. És mindannyian tudjuk, mit
gondol a fasizmusról, ebből soha nem csinált titkot.
– De miért haragudhat? Megmentetted a céget, és rengeteg
pénzt kerestél neki.
– Ettől szinte csak még rosszabb az egész, azt hiszem. Ha az
ember így kezd gondolkozni, többé már nem igazságosan szemléli
a dolgokat. És ha valami tisztességes dolgot csinálsz is, aminek
következtében ők is gazdagabbak lesznek, attól majdhogynem
jobban megvetnek téged. Franknek az kell, hogy én legyek a
„gonosz” az ő fejében zajló, kifacsart képzelgésben. Ha ez még
mindig nem elég, akkor még messzebb kell elmennie, hogy
okokat találjon, miért vagyok én az, annak ellenére, hogy az
összes látszat ellentmond ennek.
– Milyen borzasztó így élni!
– Abszolút. De ha valaki beleragad ebbe a kerékvágásba,
majdnem lehetetlen kirángatni őt belőle, hacsak nem akarja
éppen ő maga igazán megváltoztatni a hozzáállását. Közben van
egy másik problémánk is. Nem csak arra gyanakszom, hogy
Frank a kém, hanem azon is gondolkozom, hogy Carstairs nem
arra figyelmeztetett-e engem, hogy a csapata tudja, hogy ő az.
– Miért lenne ez jó? Mihez kezdjünk vele?
– Én is szeretném tudni. Ha még mindig egyben lennék,
odamennék és megkérdezném, ha kell, kiverném belőle az igazat.
– És aztán mi lenne? Nem vetne valami jó fényt ránk, sem
mint családra, sem mint vállalatra, ha kiderülne, hogy a
Courtney fivérek egyike náci kém.
– Senkire se vetne valami jó fényt. Azt hiszem, választás elé
állíthatnám: vagy menjen száműzetésbe valami olyan helyre,
mint Marokkó vagy Spanyolország, egy semleges országba,
ahonnan nem okozhat semmi bajt; vagy átadhatnám a
hatóságoknak, és hagynám, hogy perbe fogják hazaárulásért. Ez
végül is főbenjáró bűn. Felteszem, azért még Frank is hajlandó
lenne beadni a derekát, hogy mentse a bőrét.
– De ezt most nem tudod megcsinálni. Most legalábbis
semmiképp sem.
– Ne is emlékeztess erre!
– De talán én megtehetném. Vagy Harriet. Vagy…, tudom
már! Mi lenne, ha Dorian bácsi vagy nagymama tenné meg?
Rájuk hallgatna?
– Nem vonhatjuk be őket anélkül, hogy elmondanánk,
pontosan mit is csináltunk Athénban, viszont ez nem nyilvános.
Bárcsak visszanyerném az erőmet! Esküszöm, megkeresném az
első buszt, és alá lökném a drága öcsikémet!
– Azt hiszem, valószínűleg jobb is, hogy ezt nem tudod
megtenni – mondta Saffron. – Most inkább pihenj egy kicsit! Az
a fontos, hogy újra egészséges legyél. És a legrosszabb esetben,
ha kiszivárog, hogy Francis bácsi kém, ami miatt a Courtney
Kereskedelmi Vállalat tönkremegy, neked még mindig ott lesz
Lusima és Harriet meg én, és mindannyian teljesen rendben
leszünk.
– Igen, az igaz. De mi lesz Doriannel, nagymamával és a
húgaimmal?
– Ők is eljöhetnek Lusimába lakni. Nem mondhatnánk, hogy
nincs ott elég hely.
– Kedves Saffron – mondta Leon, és megszorította a kezét
–, milyen édes, jószívű, csodálatos lányom vagy te!
– Nagyon aranyos vagy, de ez a te édes kislányod most
szigorú lesz hozzád. Harriet később majd eljön meglátogatni, de
addig is pihenned kell egy kicsit. – Homlokon csókolta apját,
elbúcsúzott, és kiment a kórteremből.
Kint a folyosón észrevette, hogy a takarító eltűnt, noha abból,
hogy a linóleum jó része pecsétes volt és csontszáraz, világosan
látszott, hogy munkájának csak igen kis részét végezte még el.
Ha Harriet lenne itt az igazgató, nem mernének így viselkedni –
gondolta Saffron, és magában mosolyogva követte a jelzéseket a
kijárat felé.

***

Alighogy Saffron visszatért apja szobájába, miután elköszönt

Carstairs századostól, a takarító, aki addig úgy tett, mintha a
folyosó padlóját súrolta volna, felkapta a felmosórongyot és a
vödröt, és végigosont a folyosón a lépcsők irányába. Két perccel
később már ki is jött a kórház személyzeti bejáróján, és a régi
város felé sietett. Hírei voltak Hasszán al-Banna számára, és azt
gondolta, minél előbb meghallja őket, annál jobb.
Két órával később már el is ment egy üzenet az Afrika Korps
egyik előretolt átjátszó állomásán át Berlinbe.

***

Mikor Saffron hazaért, Harriet megkérdezte, hogy van az

apja.
– Úgy láttam, elég jó formában van, de kicsit elfáradt,
úgyhogy azt mondtam neki, hogy pihenjen egy kicsit, mielőtt te
bemész hozzá.
– Engedelmeskedett?
– Érdekes, de igen. Azt hiszem, együttműködőn viszonyult
hozzám. Édes, jószívű és csodálatos lányának nevezett, ami
nagyon aranyos dolog volt tőle.
– Hát az is vagy – mondta Harriet.
– Nem baj, ha töltök magamnak egy italt? – kérdezte
Saffron. – Szívesen innék egy jó kis hideg gin-tonicot.
– Kedvesem, nem kell tőlem engedélyt kérned! Felnőtt nő
vagy. Csak légy olyan kedves, és csinálj nekem is egyet! És ne
fukarkodj a ginnel!
Saffron kivitte a poharát a teraszra, ahonnan a kerten túl a
Nílusra lehetett rálátni. Végiggondolt mindent, amit a kórházban
hallott, és hogy mit mondott az apja Francis bácsiról. Elborzadt
tőle, menyi pusztulást és halált okozott az árulása, és szégyellte is
magát miatta. Hiszen ő is Courtney, ahogy maga is, ám a tette
szégyent hozott az egész családra.
Talán az a helyes, hogy leleplezzük. Talán mi is
megérdemeljük, hogy az övével együtt a mi nevünket is sárba
tiporják.
Aztán azonban Saffron azt mondta magának, hogy ő nem
tett semmi olyat, amiért szégyellni kellene magát, ahogy az apja
sem. Miért tapadjon hozzájuk is Francis mocska? És mi haszna
lenne annak, ha nyilvánosságra kerülne az árulása története?
Senki sem nyerne vele, kivéve azokat, akik Anglia és a
birodalma bukását akarják. Tehát minél kevesebben tudnak
róla, hogy mit tett, annál jobb.
De nem úszhatja meg simán, egyszerűen nem!
Saffron az italát kortyolgatta. Végiggondolta a kérdést.
Aztán egyszerre magától megjelent a megoldás, mintha egy
bonyolult egyenletről lenne szó. Visszafelé is végiggondolta a
gondolatmenetet, nem talál-e benne hibát. A válasz helyesnek
bizonyult.
Saffron most már pontosan tudta, mit kell tennie.

***

– Ízlik a mentatea? – kérdezte Hasszán al-Banna.

– Elmegy – felelte Francis Courtney udvariatlanul.
– Talán egy kis cukor javítana rajta.
– Lehetséges – Francis Courtney türelmetlenül felsóhajtott.
– Nézze, nem azért jöttem, hogy mentateáról meg kanálnyi
cukrokról fecsegjek. Látni akart. Tudni szeretném, miért.
Al-Banna sajnálkozva csóválta a fejét. Allah mindentudó és
mindenben bölcs. Bizonyára megvan az oka, hogy miért küldte
ezt az ostoba, neveletlen és hálátlan hitetlent az ő életébe.
De néha nehéz volt kiismerni, hogy mi lehet az oka. Talán csak
a türelmemet akarja próbára tenni. Igen, ez lehet az oka.
 – Közös barátaink nem boldogok. Félrevezette őket a Kartúm
csillagával kapcsolatban.
– Hogy érti azt, hogy félrevezettem? Megmondtam, hogy
hova megy, milyen rakományt vesz föl és aztán hova fog tovább
menni. Aztán elsüllyesztették, ami az egész hadművelet
voltaképpeni célja volt. Nekem lenne okom arra, hogy ne örüljek.
Úgy volt, hogy megszabadulnak a bátyámtól és a porontyától is.
De azok ketten még mindig élnek. Ehhez mit szólnak akkor…,
hm? Hm?!
– Fontosabb dolgok foglalkoztatják őket, mint hogy két
jelentéktelen személy él-e, vagy meghalt.
– Tehát mi foglalkoztatja őket akkor?
– Az arany, ami nem volt a hajón.
– Hát akkor hol volt?
– A barátaink nem tudják. A maga helyében azonban, Mr.
Courtney, én személyesen járnék utána. Ha meg tudná mondani
nekik, hol van valójában, talán kevésbé hajlanának arra, hogy azt
gyanítsák, szándékosan félrevezette őket.
– Eszem ágában sem volt! Elmondtam nekik, amit tudtam,
amit a saját rohadt bátyám mondott nekem! Ő vezette félre
magát, ha egyáltalán bárki. Nem én.
– Ezt nem hiszem. Semmi nem szól amellett, hogy az ön bátyja
kapcsolatban állna a brit hírszerzéssel. Azt hiszem, őt csak
felhasználták arra, hogy a csalijuk legyen. Azért mondta el
önnek, mert meg akarta győzni önt, hogy létfontosságú, hogy a
Kartúm csillagát Görögországba küldjék. A kérdés az: tudta-e
vajon a brit hírszerzés, hogy ön át fogja adni nekünk az
információt? Ha igen, akkor ön kompromittálódik, és a helyzete,
hm… – Hasszán a megfelelő szót kereste: – Sérülékeny… Igen,
az ön helyzete sérülékeny.
– Úgy érti, ki fognak csinálni? – kérdezte Francis, és az arca
hirtelen hamuszínűre vált. Halántékán kis patakokban izzadság
csurgott le. – De nem tettem semmi rosszat! Ez nem igazságos!
– Csak az angolok lehetnek olyan ostobák, hogy azt higgyék,
az életnek igazságosnak kellene lennie. A helyzet azonban
tökéletesen logikus. Ön borzasztó sok gondot okozott a
barátainknak, és ez most mind kárba veszett. Most tartozik
nekik. Ha rájön, hova vitték a britek a görög aranytartalékot, és
bebizonyítja, hogy az információ helyes, akkor nem lesz baj. Ha
nem jön rá… – vállat vont. – Allah igazságos. Pontosan azt fogja
kapni, amit megérdemel.
Francis már majdnem sírt a félelemtől, a haragtól és a
dühödt önsajnálattól. Minden tőle telhetőt megtett, hogy segítse
az ügyet. Továbbadott egy információt, amiről nem csak azt
hitte, hogy igaz, hanem azt is, hogy létfontosságú. Honnan kellett
volna tudnia, hogy Leon hazudik neki? És Leon hazudott,
tudatosan és szándékosan vezette félre őt, ebben biztos volt.
Útban hazafelé megállt a Spot klubban néhány whiskyre,
aztán enyhén pityókásan, gyalog tette meg a rövid távolságot a
lakásáig, amely a klub és a folyó között egy elegáns és új
háztömbben volt. Kinyitotta az ajtót, kabátját és kalapját a
kanapé végébe hajította, és elment, hogy még egy italt töltsön
magának.
Csengettek. Frank összeráncolta a homlokát.
Ki az ördög akar feljönni hozzám ilyen késő este? –
dünnyögött magában, aztán belehasított a félelem, ahogy
felmerült benne a gondolat: Csak nem azok a rohadt németek
küldtek máris valakit, hogy kicsináljon?
Nem, ez nem lehet. Figyelmeztették, hogy mi fog történni,
de adtak neki egy lehetőséget, hogy jóvátegye a hibáját. És amíg
azt gondolják, hogy rá fog jönni, hol van valójában az arany,
nagyobb hasznát veszik élve, mint holtan.
Mély lélegzetet vett, leginkább azért, hogy kijózanodjon, és
kinyitotta az ajtót.
Aztán meglátta, ki az, és nyersen azt kérdezte:
– Mi a fészkes fenét keresel te itt?

***
 – Szia, Francis bácsi – mondta Saffron. – Nem engedsz be?
– Oh, igen, azt hiszem, kénytelen vagyok. Hát akkor gyere
be!
Saffron belépett az ajtón, és látta, hogy bácsikájának
keserűen megrándul a szája, mikor elmegy mellette. A bejárati
ajtó gazdagon díszített széles hallra nyílt, amelynek padlóját
márványcsempe borította, falait élénk színű, keleti vörös tapéták
borították, az egyik falnál modern vonalú, politúrozott fekete fali
asztal állt, felette pedig hozzá illő tükör függött. A szemközti falat
majdnem teljes egészében egy üvegajtó alkotta, mely egy
erkélyre nyílt, ahonnan csodálatos látvány nyílott a Nílus
túloldalára az óváros felé.
– Gyönyörű a lakásod, Francis bácsi, nagyon tetszik –
mondta Saffron. – Sokat gondolkoztam rajta, milyen lehet. Mikor
is költöztél ide?
– ’39 nyarán, épp mielőtt elkezdődött ez az egész. Jellemző
az én balszerencsémre, fél áron megkaphattam volna, sőt akár
negyed áron, ha várok még három hónapot.
– De hát nem remekül alakult minden? Mennyivel jobb lett
mindenkinek az élete a vállalat sikerei folytán? Dorian műterme
Alexben isteni.
– Nekem is volt benne részem, tudod. Nem csak az az áldott
jó apád csinálta.
– Ó, tudom. Te hoztad azt a sok német üzletet. Nagyon
szomorú, hogy azoknak mind abba kellett maradniuk. Figyelj,
hoznál nekem egy italt, lennél szíves?
– Persze, természetesen. Megfeledkeztem az udvariasságról
– mondta nagy hangon Frank. – Nem sok embert hívok át ide, az
igazat megvallva. Igazából alig valakit. Az ember elfelejti, hogyan
kell rendes házigazdának lenni, ha nem gyakorolja. Te iszol?
Alkoholt, úgy értem.
– Igen, persze hogy iszom – Saffron felkacagott. – Elég
felnőtt vagyok, tudod, majdnem huszonkettő.
– Tényleg? Úristen, hogy repül az idő! Na, mivel mérgezed
magad?
Saffron egy pillanatra meglátott egy villanásnyit abból,
amilyen régen volt Frank, és talán még most is az lenne, ha nem
döntötte volna el, hogy keserűségben él inkább, mint
reményben: úgy, hogy mindig a vele szemben elkövetett rossz
dolgokat, nem pedig a kedvességet hangsúlyozza; úgy, hogy
mindig arra gyanakszik, mik lehetnek a többiek indítékai,
ahelyett, hogy bízna a hétköznapi tisztességben.
– Csinálnál nekem egy Martinit?
– Miért is ne? Én inkább whiskyt szoktam inni.
Saffron keresett magának egy széket, és letette maga mellé
a nyitott válltáskáját a párnára, miközben Francis elkészítette a
koktélját. Hideg volt és erős, éppen csak egy leheletnyi nyoma
volt benne a vermutnak.
– Hmm – mondta. – Tökéletes! Saját bárt kellene nyitnod,
Francis bácsi, és Courtney’s Bar and Grill-nek kellene nevezned.
Francis már ült. A pohara, amelyet az után töltött újra, hogy
Saffron Martinijét megcsinálta, miközben az a piramisokat nézte
a Níluson túl, máris üres volt.
– Azt hiszem, bácsikám, üres a poharad, újra tölteni kellene
neked. Ne kelj fel, majd én hozok!
Elvette a poharát, odament a pohárszékhez, megtöltötte, és
letette Francis széke mellé az oldalsó asztalkára, a klasszikus
oszlopot formázó márvány asztali lámpa mellé. Aztán odament az
ablakokhoz, kinyitotta az egyiket, és megállt ott az
ablakkeretnek támaszkodva.
– A kilátás igazán lélegzetelállító – mondta. – Azt a dalt
juttatja eszembe… – Majd eldúdolta a Hozzám tartozol első
taktusait: „Nézd a piramisokat a Nílus mentén…”
Gyerünk! – gondolta Saffron, ahogy megpróbálta magában
felidézni a második sort. – Kelj fel abból a székből! Állnod kell!
– Gyere már ide, nézd meg, Francis bácsi, ott megy az egyik
étteremhajó. Táncolnak a fedélzeten. Figyelj! Hallod a zenét?
Francis felhajtotta a poharát, és bizonytalanul talpra állt.
 – Folyton látom őket itt elmenni, de ha nagyon akarod…
Saffron arra várt, hogy mellette álljon, olyan közel, ahogy
egy szerelmes tenné, és akkor azt mondta:
– Nos, Francis bácsi, miért árultál el minket a németeknek?

***

– Én nem! Nem tettem ilyesmit! – ellenkezett Frank.

Egyszerre rájött, hogy be van rúgva. Nem tudott tisztán
gondolkozni, nem tudta kitalálni, hogy jusson ki a gödörből, ami
egyre mélyebbnek látszott, minél hosszabb volt az éjszaka.
– De igen! – vetette oda Saffron. Most már befejezte a
kedves kis unokahúg-színjátékot, és volt valami agresszív
színezet a hangjában, mikor folytatta: – Elmondtad nekik, hogy a
bátyád hajóval Pireuszba készül…, a saját bátyád! Az az ember,
aki megmentett téged a csődtől! Az az ember, akinek a pénze
lehetővé tette neked, hogy megvedd ezt a nevetségesen puccos
kocsmát, ahol teljesen egyedül élhetsz, és senki sem látogat meg,
brühühü!
– Én kerestem azt a pénzt, amiből ezt megvettem! Én! Nem
ő!
– Ha igen, akkor az csak azért volt, mert eladtad magad a
náciknak. Valld be, hogy nekik dolgozol! Megmondtad nekik,
hová tart a Kartúm csillaga, nem?
Vörösre festett körmű ujjával a mellére bökött, hogy
hangsúlyozza ezt a részletet.
– Te mondtad meg nekik, hogy a görög aranyat veszi fel,
nem?
Megint megbökte, ezúttal erősebben.
– Hagyd ezt abba!
– Hát nem szereted, ha egy fiatal lány leleplez téged? Nos,
nem mondhatnám, hogy érdekel, te mit nem szeretsz. Apámnak,
vagyis a bátyádnak darabokra zúzódott a lába. Lehet, hogy soha
többé nem fog tudni járni… Miattad!
 A rohadt életbe, megint megbökött – gondolta Francis.
– Azt mondtam, hagyd ezt abba! – mondta udvariatlanul, és
most már kezdett igazán dühös lenni. Fenyegetőn tett egy lépést
a lány felé, és arra számított, hogy ettől meghátrál.
De Saffron állta a sarat.
– Nem félek tőled. Voltam a fronton, igazi csatában, olyanban,
amilyet te sohase láttál. Felterjesztettek a György-keresztre, az
ellenséges tűzben tanúsított különleges bátorságomért. Újra és
újra megtámadtak minket, tudod, a németek…, akik valamilyen
oknál fogva mintha pontosan tudták volna, hol vagyunk…, akik
éppen a Kartúm csillagát, választották ki az összes hajó közül,
amelyek kétségbeesetten igyekeztek kijutni Görögországból,
vissza Alexandriába… És ez mind…
Döfj!
– Miattad…
Döfj!
– Történt!
Ismét felé bökött az ujjával, ez alkalommal azonban a férfi
félreugrott.
Saffron erősen pofon ütötte, amitől a feje megbillent, és
szédülten tántorodott hátra az ütés erejétől.

***

Jézusom! Túl erősen megütöttem volna? – gondolta Saffron.

A nagybátyja kábultnak, zavarodottnak tűnt. – Nem, gyerünk,
most nem adhatod fel! Nem szabad!
És ekkor a férfi dühe legyőzte gyengeségét, az adrenalintól
élesebb lett az esze, és kissé új erőre kapott.
– Ezért még megfizetsz, te kis kurva! – sziszegte.
Nekitámadt, felé csapkodott az öklével, csinos arcára célzott,
mert össze akarta zúzni. Visszakergette a szoba belsejébe.
Saffron védekezésül felemelte a karját, és felszisszent, mikor
a férfi ütései felszakították a húsát, és már a nyers csontot érték.
 – Igen! – kiáltotta Francis, öklével nyomatékosítva szavait.
– Én mondtam el mindent a németeknek! Azt akartam, hogy
meghaljatok! Mind a ketten!
Aztán Francis váratlanul megváltoztatta a támadás irányát,
és rövid, erős ütést mért Saffron felemelt könyöke alá, úgy, hogy
az a bordáján csattant. A lány levegő után kapkodott, mert
minden levegő kiment a testéből, és ahogy kétségbeesetten
próbált lélegzethez jutni, ellankadt a figyelme.
– Azt akarom, hogy meghalj! – üvöltötte Francis ismét, és
egyenesen szájon vágta őt, amitől felszakadt a lány ajka, és az
orrát is eltalálta. Saffron felkiáltott fájdalmában, miközben
orrán-száján dőlt a vér. Hátratántorodott, a lába beleakadt a
kanapé oldalába, és hanyatt ráesett, épp a táskája mellé.
Felnézett, és látta, hogy Francis felé tart. Az elfogyasztott
italtól bizonytalanul mozgott, ez azonban sovány vigasz volt
Saffron számára. Mert most meglátta, hogy a férfi megragadja az
asztali lámpát, amely addig a széke mellett állt. Miközben a lány
hátrébb kúszott a kanapén, táskáját magával vonszolva, a férfi
kirántotta a dugót az aljzatból, lerántotta a tartójáról az ernyőt,
és megragadta a lámpát, pontosan a villanykörte alatt. Most úgy
lóbálta, mint valami márvány furkósbotot, a lámpa vastag,
négyszögletű talpa pedig a buzogány fejeként szolgált.
Francist teljesen magával ragadta a düh, összefüggéstelenül
hablatyolt, miközben a kanapé felé közeledett. Saffron jobb
kezével a nyitott táskájába túrt.
A férfi a feje fölé emelte a lámpát. Félig elcsavarodott a
teste, ahogy felkészült, hogy minden erejét beleadja a
suhintásba, amelytől a kőoszlop áldozata koponyájába csapódik,
és összezúzza azt.
Saffron ekkor kihúzta jobb kezét a táskából, majd miután
megragadta a baljával is, mindkét kezével felemelte a revolvert,
és miközben a férfi szeme elkerekedett a rémülettől, mikor
meglátta, hogy egy pisztolyt tart kezében, egyenesen Francis
Courtney két szeme közé lőtt.
 ***

Saffron mély lélegzetet vett, és körülnézett. Arra számított,

át kell majd rendeznie a helyszínt, hogy egybevágjon a
történettel, amit el akar mondani. Francis bácsi azonban tudtán
kívül olyan tökéletesen játszotta szerepét, hogy semmi furfangra
nem volt szükség. A közvetlen közelről beléhatoló golyó
lendületétől hátratántorodott, és elejtette a lámpát. Az azonban
épp a teste mellett feküdt, ami alá fogja támasztani a lány
beszámolóját arról, hogy mi történt. Közben Saffron arcán az
ütés helyéből még mindig folyt a vér. Végigjáratta a nyelvét a
fogai hátsó részén, óvatosan próbálgatva, hogy érezze, nem
lazult-e meg néhány közülük. De nem talált ilyet, és mikor egy
zsebkendőt nyomott az arcához, hogy a vér egy részét felitassa,
érezte, hogy az orra sebes és véres, de eltörni nem tört el. Ez
megnyugtatta. Egy férfinak egy viharvert orr bizonyosfajta
csibészes vonzerőt kölcsönöz, de ez nem olyasmi, amivel egy
fiatal hölgy szívesen versengene.
Elégedett volt, minden úgy alakult, ahogy alakulnia kellett.
Kihívta a rendőrséget. Saffron eltöprengett azon, hogy vajon nem
lenne-e jó, ha azt a benyomást keltené, hogy ő egy könnyen
pánikba eső, hisztérikus nő, de úgy döntött, hogy nem. Úgy
ismerték mindenütt, mint aki a tűzharcban is képes megőrizni a
hidegvérét. Nyilván úgy kell, hogy hangozzon, amit a
rendőröknek elmond, mint akit bánt, ami történt, de senkit sem
fog meglepni, hogy megőrizte a józan eszét.
– Erőszakos halált szeretnék bejelenteni – mondta, mikor
kapcsolták neki az ügyeletes tisztet, aki angol volt, mert a
rendőrség Egyiptomban, mint birodalomszerte mindenütt, brit
parancsnokság alatt működött, bennszülött altisztekkel.
– A nagybátyámmal történt. Veszekedtünk – magyarázta
Saffron. – Nagyon részeg volt, és kijött a béketűrésből.
Borzalmas volt…, rám támadt, és…, és arcul ütött. Aztán
megpróbált megölni egy lámpa márványoszlopával, és én, én…,
hát én lelőttem. Azt hiszem, meghalt.
– Maradjon ott, kisasszony! Perceken belül ott vagyunk. Ne
érjen semmihez, és ne mozdítson el semmit. Hol van a holttest?
– A fogadószobában.
– Akkor azt ajánlom, menjen a konyhába, és ott várjon.
Nagyon ajánlom, hogy ne próbálja meg elhagyni a helyszínt,
kisasszony. Máskülönben körözést kell kiadnom maga ellen, azt
pedig nem szeretnénk. Ugye, hogy nem?
Saffron engedelmeskedett.
Már-már számított rá, hogy az egyik szomszéd bedörömböl
az ajtón, mivel nem tudja, mi folyik ott. A háztömböt azonban
úgy építették, hogy tekintettel voltak a lakók privát szférájára,
ezért vastagok voltak a falak. És csak egyetlen lövés dördült el.
Saffron arra a következtetésre jutott, hogy bárki, aki hallotta,
talán nem is tudta, mi ez a hang, és valószínűleg megvárja, hogy
követik-e még más zajok is, mielőtt bármit is tenne. Mikor végre
kopogtak az ajtón, a rendőrség volt az. Saffron végignézett
magán a hallban lévő tükörben, mielőtt odament volna kinyitni
az ajtót. Megdöbbenve, ugyanakkor hálásan fedezte fel, hogy
sajogva fájó arca még rosszabbul néz ki, mint amilyen a velejáró
érzés volt.
Négyen voltak: egy civil ruhás detektív, két egyenruhás
közrendőr meg egy fotós.
– Ralph Riley detektív őrmester vagyok – mondta a civil
ruhás férfi. – Megmondaná nekem a nevét és a címét,
kisasszony?
Saffron úgy tett, ahogy Riley kérte, és megerősítés gyanánt
megmutatta neki a személyi igazolványát. A férfi megparancsolta
a két közrendőrnek, hogy álljanak őrt, és írják fel minden
kíváncsiskodó szomszéd nevét, aki esetleg odajönne nézelődni.
Saffronnak azt mondta, hogy üljön le a konyhaasztalhoz, és
várjon néhány percig. Aztán a fényképésszel bementek a
fogadószobába megvizsgálni a bűntény helyszínét. Körülbelül tíz
perccel később Riley ismét felbukkant, leült a lánnyal szemben,
és megkérte, hogy tegye meg vallomását.
– Azért jöttem ide, hátha meg tudom győzni Francis
bácsikámat, hogy jöjjön el meglátogatni édesapámat, aki
kórházban van – mondta amaz. – A papával egy hajón voltunk,
amelyet elsüllyesztettek az Égei-tengeren, és csúnyán
megsérült; egyszerűen rémes volt belegondolni, hogy a saját
testvére még meg sem látogatta. Hát, erre a nagybátyám nagyon
dühös lett. Azt hiszem, utálta apámat egy közös üzleti ügyük
miatt, bár ő nagyon jól jött ki belőle. És azt hiszem, elég részeg is
volt. Két teljes vizespohárnyi whiskyt ivott meg gyors
egymásutánban, amíg itt voltam, és az volt a benyomásom, hogy
már addigra is meglehetősen be volt rúgva, mire megérkeztem.
Riley fölpillantott jegyzetfüzetéből:
– Várjon, csak most jövök rá…! Gondoltam, hogy ismerősen
cseng a neve… Saffron Courtney! Hát persze, maga az a fiatal
hölgy, aki tűzharcban vett részt. Érdeméremre jelölték.
Úgy hangzott az egész, mintha mindjárt megkérné őt, hogy
írjon autogramot a füzetébe és egy ajánlást a feleségének.
– Így van – felelte Saffron.
– Hát, én soha még… Igazán csöbörből vödörbe került,
ugye?
– Azt hiszem, igen.
– Mármost a bűnügyi helyszín elég egyértelműnek tűnik.
Ön nyilvánvalóan kapott egy ütést az arcára. Ha befejeztük ezt a
csevegést, meg fogom kérni a fényképészt, hogy csináljon önről
pár képet, hogy megerősítsük ezt a tényt. És, hacsak nem volt itt
egy harmadik személy is, akiről eddig nem mesélt nekünk…
Saffronra nézett.
– Nem, egyedül voltunk a lakásban – mondta. – A
nagybátyámnak egyáltalán nincs bentlakó személyzete, és
fontosnak tartotta megjegyezni, hogy ez idáig nagyon kevés
embert hívott meg ide.
– A szomszédok bizonyára meg tudják majd erősíteni, hogy
ezek a kijelentések igazak-e, vagy sem. De az egyértelműen
látszik, hogy a nagybátyja megütötte. A jobb keze meg a kabátja
hajtókája be van fröcskölve vérrel. És lefogadom, hogy a lámpán,
amelyről azt állítja, hogy fegyverként akarta felhasználni önnel
szemben, mindenütt meg fogjuk találni a nagybátyja
ujjlenyomatait. Egyetlen dolog van csupán, Miss Courtney, ami
nem hagy nyugodni engem. – A nyomozó Saffronra pillantott, és
távolról sem volt semmi rajongó tisztelet a szemében, mikor azt
mondta: – Miért van egy fiatal hölgynél, aki udvariassági
látogatást tesz a nagybátyjánál, csak úgy egy Beretta 418-as
pisztoly?
– Mert mindig magammal hordom, őrmester úr.
– Megmagyarázná, hogy miért?
– A szokás hatalma, azt hiszem. Régebben Wilson tábornok
sofőrje voltam. Egészen a csatatérig el kellett vinnem. Az MTC-
ben, az önkéntes polgári szolgálatban, a lányok persze civilek,
ezért nincs fegyverük. Apám azonban úgy érezte, mégiscsak kell
lennie valami módja annak, hogy megvédjem magam, ha esetleg
baj lenne, Wilson vezérőrnagy pedig…, hát ezt nem igazán kéne
elmondanom, mert nem szeretném bajba keverni őt…
– Emiatt én nem aggódnék, kisasszony. Végül is tábornok.
– Hát, ő azt mondta, hogy szemet huny felette, feltéve, ha
bebizonyítom neki, hogy tudok bánni a pisztollyal, ami persze
megy nekem. Kenyában nőttem fel, tudja, ezért hozzá voltam
szokva a lövöldözéshez, tehát ez nem volt gond. Ahhoz is
ragaszkodott, hogy senki sem láthatja meg a pisztolyomat. Ezért
édesapám egy Berettát szerzett nekem, amit egyszerűen be
lehetett tenni a válltáskámba, és azóta mindig velem van.
– Volt már rá oka korábban, hogy használja? Haragjában,
úgy értem…
– Igen. Az Iránytű hadművelet alatt, az év elején egy olasz
őrjáratba futottunk, és lőnünk kellett, hogy kijussunk.
– Lőtt már le embert korábban, kisasszony?
Saffron érezte, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát, és
ezúttal egyáltalán nem volt ebben semmi színlelés. Alsó ajkába
harapott, és azt mondta:
– Igen, lőttem…, onnan tudtam, mit kell tenni…, de az…
rettenetes dolog, ha az embernek le kell lőnie egy másik emberi
lényt…, és ő a nagybátyám volt, a saját rokonom…
Sírva fakadt, és kivette vérfoltos zsebkendőjét a táskából.
– Nagyon sajnálom, Miss Courtney, de arra a zsebkendőre
szükségem lesz. Bizonyíték gyanánt. – Riley felállt székéből, és
odahozott egy konyharuhát, amely korábban a sütő fogóján
lógott: – Tessék!
– Köszönöm. Csak most fogtam fel…, mi történt. A
nagybátyám nem volt kedves ember, őrmester úr. De nem
akarnám…, nem akarnám ezt az egészet….
– Biztos vagyok benne, hogy nem akarta. Csak megkérem a
fotóst, hogy fényképezze le önt, aztán az egyik emberem
hazaviszi kocsival. Meg kell kérnem, hogy maradjon Kairóban.
Vár valamilyen parancsot, hogy valahova mennie kell esetleg?
– Nem, tartós szabadságon vagyok.
– Akkor, ha lehet, töltse itt a szabadságát, amíg másképp nem
rendelkezem.

***

Másnap Leon megmondta Harrietnek, hogy fogadja fel Kairó

legjobb büntetőperes ügyvédjét, Joseph Azeradot, hogy Saffron
ügyével foglalkozzon.
– Ne aggódjon, Mr. Courtney, elintézem, hogy egyáltalán ne
is legyen semmiféle ügy, amivel foglalkozni kellene – mondta
Azerad.
Leon már beszámolt neki arról, mennyire odavolt Frank
Oswald Mosley-ért. Azerad nyomban felhívta a kairói
rendőrfőnököt, és kerek perec megmondta neki, hogy
felháborítónak tartaná, ha egy bátor fiatal nőt, aki kitüntetéssel
szolgálta hazáját és akinek az arcát egy gonosz vadállat ökle
verte szét, megvádolnának azért, amit nyilvánvalóan
önvédelemből tett.
Megkereste a Gazette és a Mail hírszerkesztőségénél dolgozó
ismerősit is, és tudtukra adta, hogy a híresen gyönyörű és hősies
Saffron Courtney kénytelen volt védekezni nagybátyja, egy
ismert fasiszta szimpatizáns támadása ellen. Csak menjenek el a
sportklubba, ahol hipp-hopp találnak jó pár embert, aki hajlandó
megerősíteni, hogy Francis Courtney már régóta támogatta
Mosley-t. A Mail munkatársának elárulta a Saffron sebesüléseit
megvizsgáló orvos nevét, valamint a találkozó időpontját.
Saffron, akinek előre szóltak, egyenesen belenézett a
fényképezőgépbe, és felemelte a kezét, mintha védekezni akarna
a magánéletébe való váratlan beavatkozás ellen. Az arca
jelentősen feldagadt azóta, amióta a rendőrök lefényképezték őt,
és most élénk színű véraláfutások borították. A képek láttán
senki sem kételkedhet abban, hogy megtámadták, az alsó karján
látható véraláfutások pedig azt bizonyították, hogy megpróbálta
megvédeni magát a nagybátyja támadásaitól, mielőtt annak az
ökle végül csak elérte az arcát és a testét.
Mire a nap véget ért, már az is világos volt, hogy Francis az
állólámpát a villanykörtékhez közel fogta meg, ami
alátámasztotta Saffron vallomását, miszerint a talapzatával
próbálta megütni őt, míg az a szög, ahogyan a .418-as kaliberű
golyó a férfi koponyájába hatolt, a lánynak azt az állítását
támasztotta alá, hogy tehetetlenül feküdt a kanapén, és felfelé
lőtt rá, ahogy az közeledett felé.
A hét végére ejtették az ügyet. Saffron táviratot kapott
Jumbótól:
HALLOTTAM MI TÖRTÉNT KAIRÓBAN STOP. AZT
HISZEM ÖNNEK LEVEGŐVÁLTOZÁS KELL. STOP. JÖJJÖN
JERUZSÁLEMBE STOP. EZ PARANCS WILSON.

***

Mialatt Saffron csomagolt, Mr. Brown éppen egy részletes

beszámolót olvasott a lövöldözésről. Mire az utolsó mondathoz
ért, tudta, hogy Kairóba kell repülnie.
Jó pár hétbe telt, mire megszervezte az utat, végül azonban
sikerült egy helyet elcsípnie a RAF egyik Liberator típusú
bombázóján, mely két főtisztet szállított, akiket áthelyeztek az
észak-afrikai hadszíntérre. A pilóta a Vizcayai-öblön át repült,
aztán áthaladt a semleges Portugália felett, majd Gibraltárban
ért földet. Másnap dél felé ment tovább Marokkón keresztül,
majd keletnek fordult, és átkelt a Szaharán, a nyugati sivatag
háborús övezetétől délre, végül elérte a Nílust, amelyet
vezérfonalként követett visszaúton északra, Kairóba.
Mikor Mr. Brown kiszállt, egynapos pihenőt engedélyezett
magának, mert az út hosszú volt, veszedelmes és fárasztó. Aztán
elment a főkonzulátusra, és diszkréten kérdezősködött egy kicsit.
Miután megtudta, amire kíváncsi volt, felszállt egy vonatra,
amely az északkelet-egyiptomi El-Kantarába vitte, ahonnan
hálókocsis vonaton lehetett eljutni Haifába Palesztina földközi-
tengeri partvidékén. Mikor odaért, még egyszer, de most már
utoljára átszállt egy másik vonatra, Jeruzsálem felé.
Igazán sok fáradságot vállalt. Most nemsokára megtudja,
vajon megérte-e az egész.

***

– Ez nagyon egyszerű, Courtney – mondta Jumbo nem

sokkal az után, hogy a lány a brit hadsereg főhadiszállására
érkezett, amely a fenséges jeruzsálemi David Király Szálló egyik
épületszárnyát foglalta el.
Odavezette a Földközi-tenger keleti medencéje és a Közel-
Kelet térképéhez.
– Itt van Kairó – mondta, miközben megmutatta, valahol a
térkép jobb alsó sarka környékén. – Ezt önnek nem kell
mondanom, ugye? És Kairótól kicsivel keletre van a Szuezi-
csatorna, a kapu India, a Távol-Kelet és Ausztrália felé. Ha
elvesztenénk az ellenőrzést a csatorna felett, az egész
birodalomnak befellegzett. Tehát Rommel nyugat felől vonul
Kairó felé a parti úton, és kellemetlenül közel jár már. A fritzek
már elfoglalták Görögországot és Krétát, ami azt jelenti, hogy
csak egy rövid ugrásra vannak a Földközi-tenger keleti részén
keresztül Krétából Alexbe.
– De bizonyára képtelenek lennének a tengeren átjuttatni
egy megszálló haderőt, hiszen a Királyi Haditengerészet uralja a
Földközi-tenger keleti medencéjét, uram.
– Tejesen igaza van, kislányom. De nézzen ide!
Könnyű pálcájával Libanon és Szíria területére mutatott,
pontosan északra onnan, ahol most voltak, azaz Palesztinában.
– A legutóbbi háború után mi Palesztina és Transzjordánia
felett vettük át az irányítást, a franciák meg Szíriára és
Libanonra tették rá az enyves mancsukat. Ezek a
mandátumterületek most a Vichy-kormány irányítása alatt
vannak.
– A Vichy-kormány pedig feltűnően szimpatizál a
németekkel.
– És így aztán…? – kérdezte Jumbo, pontosan úgy, mint
Saffron egyik oxfordi tutora, aki egy tudományos
gondolatmeneten vezeti őt végig.
– Lehet egy kérdésem, uram?
– Csak rajta!
– Milyen haderői vannak a vichyi francia kormánynak a
térségben?
– Körülbelül negyvenötezer főnyi francia, libanoni és szír
katona, vagy száz tank, háromszáz repülő és egy szerény tengeri
haderő: néhány romboló, meg három tengeralattjáró. Mit lát
ebből?
Saffron a térképhez lépett, pár másodpercig nézte, majd így
szólt:
– Ha elég vakmerők lennének, a németek simán partra
tehetnének jó néhány embert, mondjuk itt, Szidonban, Bejrúttól
délre. Vagy fölmehetnek messzebb is, északon a török határig, ha
távol akarják tartani magukat a flottánktól. Mindkét esetben
baráti területen szállnának partra, és csatlakoznának a vichyi
haderőhöz. Onnan vagy keletre nyomulhatnak az iráni meg az
iraki olajmezők felé, vagy délnek fordulhatnak, és ha sikerülne
áttörniük a mi vonalainkon itt, Palesztinában, simán
továbbmehetnének Kairó és a csatorna felé. Átkaroló
hadművelettel keríthetnének be minket: ők északról, Rommel
meg nyugatról.
– Oxfordba jár ugye?
– Igen, uram.
– Gondolkozott valaha a Tiszti Főiskolán, az egyetem
helyett? Istenemre, bárcsak fele ilyen jól értenének az alattam
szolgáló fiatalemberek a katonai stratégiához! Megkérdezhetem,
mit tenne az én helyemben?
– Igen, uram. A lehető leggyorsabban és a legnagyobb
erővel támadást indítanék, mielőtt még a németeknek alkalmuk
nyílna bármit is tenni.
– Hát pontosan ez az, amit a parancs szerint tennem kell.
Megelőző hadműveletnek hívják. Keményen nekimegyünk a
franciáknak. Csapatainkat összevonjuk az indiai és az ausztrál
csapatokkal, sőt, a Szabad Francia csapatokkal is.
– És ők hajlandók szembeszállni saját honfitársaikkal?
– Úgy tűnik, alig várják, hogy nekik eshessenek. Mindennél
jobban gyűlölik őket a köpönyegforgatásuk miatt. Nos, tehát
minden irányból megtámadjuk őket. Bejrut és Damaszkusz a fő
cél, hogy biztosítsuk az összes fontosabb olajvezetéket és kikötőt.
Persze én innen irányítom a dolgokat, de ismer engem, szeretem
látni, mi folyik élesben, ezért elég sokat fogunk le-föl szaladgálni.
Készen áll rá?
– Teljes mértékben, uram. Alig várom.
– Ez a beszéd! És egy dologról biztosíthatom, Courtney!
Ezúttal győzni fogunk!
 ***

Wilson tartotta a szavát. A görögországi katasztrófát egy sor

diadal követte a Földközi-tenger keleti medencéjében.
Mindössze egy hónapba telt szétverni a Vichy-kormány
csapatait. Repülőiket meg a hajóikat jórészt teljesen
elpusztították. Július 12-ére Saffron már Akkóban, a keresztesek
régi kikötőjében volt, ahol Wilson francia kollégájával, Henri
Dentz vezérőrnaggyal meg egy sereg pompázatos egyenruhát
viselő, de végtelenül hatástalanul működő francia bürokratával
ült le tárgyalni a Sidney Smith laktanya tiszti étkezdéjében.
Aznap este tízre már megegyeztek, hogy tűzszünetet kötnek.
Újabb másfél napnyi tárgyalássorozat eredményeként aláírtak
egy egyezményt, amely minden szíriai és libanoni francia terület
irányítását a britekre ruházta át. A tűzszüneti egyezményt július
14-ére dátumozták. Ez a Bastille lerombolásának napja volt, a
francia nemzeti ünnep. Hazafias büszkeségre okot adó nap
szokott ez lenni. Ez alkalommal azonban gyászos nap volt, mert a
megadás határidejét jelentette.
Egy hasonló szövetséges hadjárat során legyőzték az iraki
nacionalista felkelőket, és biztosították az ország olajmezőit, majd
azt tervezgették, hogy Iránban is ugyanezt teszik. A Közel-
Keletnek egy hatalmas területe most már biztonságosan a
szövetségesek kezén volt. A sivatagban valamiféle patthelyzet
alakult ki. Wavell tábornok kudarcot vallott ugyan, mikor
megpróbálta Rommelt visszaszorítani a sivatagon túlra és
felmenteni Tobrukot az ostrom alól, minek következtében
elbocsátották, de Rommel is nehézségekbe ütközött. Nehezen
tudott kapcsolatban maradni a fő német erőkkel,
utánpótlásvonalai megnyúltak; az üzemanyag-, élelmiszer- és
vízutánpótlásának olyan hosszú és veszélyes utat kellett
megtennie a sivatagon át, hogy nehézségekbe ütközött a további
előrehaladás.
Mindez azonban csak mellékszál volt. Új konfliktus alakult ki
Európában, amelyhez képest a háború minden eddigi hadjárata
csupán civakodásnak tűnt. Hitler megszegte a Sztálinnal kötött
egyezséget, és hadigépezetének teljes erejével megtámadta a
Szovjetuniót. A Barbarossa-hadművelet a hadviselés egész
történetének legnagyobb hadjárata volt.
A keleti fronton elkezdődött a mészárlás.

***

– Tudod, Meerbach, azt hiszem, végül is igazad lehet –

mondta Schrumpp egy csendes, napfényes nyári estén, amikor a
tiszti étkezdeként szolgáló sátor mellett álltak, amelyet egy
kifutópálya mellett állítottak fel a végtelen ukrán búzamezők
között. – Még én is kezdem unni a lepukkant, régi gépeiken
támadó Ivánok lemészárlását. Már majdnem nosztalgiával
gondolok ezekhez képest a Hurricane-ekre meg a Spitfire-okra.
Ha egy ilyet lelőttél, igazán úgy érezted, hogy tettél valamit.
Gerhard elvigyorodott:
– Még a végén egész rendes úriembert faragunk belőled.
A csapat aznapra már abbahagyta a hadműveleteket, de
most repülőmotorok zúgása hallaszott délnyugat felől.
– Nem lehet közülünk való – mondta Schrumpp. – Tante Ju-
nak hangzik.
– Akkor biztos valami fontos embert hoznak – mondta
Gerhard, mert csak a legmagasabb rangú pártvezetőket
szállították föl és alá a fronton Junkers Ju 52-es gépeken,
amelyeket a Wehrmacht rekvirált harci szolgálatra.
– Gondolod, hogy egy kicsit jobban kellene hasonlítanunk a
rendes német tisztekre? – kérdezte Schrumpp, és kezét
végighúzta borostás állán.
– Annyira azért nem fáradnék vele, valószínűleg nem
miattunk vannak itt.
A hárommotoros gép leszállt, végiggurult a mezőn, és
megállt. Egy Mercedes típusú nyitott tiszti kocsi jelent meg
hirtelen az irányítótorony mögül – illetve a mögül a valami
mögül, ami még megmaradt belőle, miután a visszavonuló
oroszok megpróbálták elpusztítani –, és a kiégett barna füvön át
az újonnan érkezettek elé sietett.
– Itt is vannak! – mondta Schrumpp, ahogy a géptörzsön
lévő ajtó kinyílt, és a személyzet egyik tagja egy rövid létrát tolt
alá. A repülőből két férfi bukkant elő: az egyik egyenruhát, a
másik elegáns öltönyt és nyakkendőt viselt, és aktatáska volt
nála.
– Mit keres itt egy SS-Brigadeführer? – töprengett hangosan
Gerhard.
Schrumpp vállat vont:
– Elég különös. Görögországban meg Franciaországban az
ember majdhogy soha nem találkozott velük, most azonban
mindenütt a csapból is ők folynak. A napokban beszélgettem
erről Rolffal. Azt mondja, van egy újfajta SS-egység.
Einsatzgruppé-nak hívják őket, és bárhova megyünk,
közvetlenül a nyomunkban járnak.
– Vagyis akkor mi lenne a feladatuk?
– Tudom is én! De ha az SS, akkor valószínűleg a zsidókhoz
van köze. Talán azért jöttek, hogy megtervezzék azt az új hazát,
amiről folyton beszélnek? Úgy értem, ez a terv, nem? Kipaterolni
a bibsiket a birodalomból, és kiszórni őket ide. Azt hinné az
ember, így is van elég gondunk Oroszország meghódításával
ahhoz, hogy még velük ne kelljen foglalkoznunk. Na, mindegy! A
pokolba is, gyere, öregem, menjünk és igyunk még egy sört!
Gerhard visszament a sátorba, és már nem is figyelt,
miközben Schrumpp italt hozott, és odaadta Gerhardnak a
poharát. Aztán újabb beszélgetésbe elegyedett néhány másik
pilótával. Gerhard fölszisszent, valahányszor Schrumpp vagy
valaki más a csapatból „bibsiket” vagy „hébereket” emlegetett.
Érett harmincévesként legtöbbjükhöz viszonyítva deres hajú
veteránnak számított. Őket iskolás koruk óta tömték a náci
propagandával. Csak ennyit tudnak. Schrumppnak azonban igaza
volt: ez a hadjárat más, mint a korábbiak voltak.
Mikor Franciaországot megszállták, senkiben sem merült
fel, hogy a franciák alsóbbrendű faj lennének. Ez abszurd lett
volna. De attól a perctől kezdve, hogy először elmondták nekik,
miről szól valójában a Barbarossa-terv, az egész hadjáratot a
fajok közötti háborúnak állították be: nemes német árják az
ember alatti szinten álló zsidók és szlávok ellen. A
propagandafilmek tele voltak csúnya, kampós orrú, sunyi
kinézetű emberekkel, akik a gonosz, megbízhatatlan és örökké
konspiráló zsidóról szóló minden sztereotípiát megtestesítettek.
És bár e szavakat sose mondták ki nyíltan, a párt
nyelvhasználata félreérthetetlenül uszító volt. Ezek olyan
emberek voltak, akiket nem volt elég megverni vagy akár
rabszolgaságba hajtani. El kell őket pusztítani.
Gerhard még elképzelni sem tudta, mit jelent ez pontosan.
Hogy tud valaki eltörölni egy egész fajt a földről? Ez számára
elképzelhetetlen volt. Azt azonban tudta, hogy nem képes egy
olyan világban élni, ahol az ilyen gondolatokat egy egész nemzet
kormányzásának alapelveiként is meg lehet fogalmazni. Azt sem
tudta, hogyan egyesülhet ő Saffronnal vagy akár csak hogyan
élhetnek együtt békében egy ilyen világban. Az érthető, hogy
háború alatt az ember nem érintkezhet az ellenséggel.
Gerhardnak azonban úgy tűnt, hogy ha a nácik győznek, a
legyőzött népek örökké ellenségnek fognak számítani, akiket le
kell becsülni, ki kell zsákmányolni és rabszolgasorba kell hajtani.
Szeretni minden bizonnyal nem szabad őket, a velük való
házasságról nem is beszélve.
Hát akkor mit tegyek?
Gerhard mindig úgy gondolta, hogy nem Hitlerért, hanem
Németországért harcol. Nincs abban semmi tisztességtelen, ha az
ember a hazáját – az ő országát – szolgálja. De van-e még valami
különbség a nácizmus és Németország között? Ha pedig nincs,
mit kell tennie egy tisztességes embernek?
 ***

Saffron fehér, kétrészes fürdőruhában a David Király Szálloda

medencéje mellett feküdt, a Rebeccát olvasta, és egy pohár sört
kortyolgatott, amelyet egy vödör jégbe állított bele, hogy kellően
hidegen tartsa. A sörtől elálmosodott, így hát letette a könyvet a
csempére a nyugágy mellé, és hanyatt feküdt. Eltávozásának
első napja volt, a hetekig tartó őrült rohangálás után. Egy
délutáni szundikálás a kényeztető fényűzés abszolút
csúcspontjának tűnt.
Már majdnem elszenderedett, mikor ismerős hangot hallott:
– Hello, Saffron! A legkevésbé sem olyan itt, mint
novemberben Oxfordban, ugye?
Saffron feltápászkodott, ülő helyzetbe tornázta magát, és
apró, de határozott mozdulattal megrázta a fejét, hogy
felébredjen, aztán, kezével beárnyékolva a szemét, hogy lásson,
így szólt:
– Jó napot, Mr. Brown! Remélem, nem az én kedvemért jött
el idáig.
A férfi szokása szerint rejtélyesen elmosolyodott, és azt
mondta:
– Szabad? – Leereszkedett, és a lány nyugágya melletti
heverő végébe kucorodott. A rá jellemző, nyugtalanítóan nyílt
tekintettel nézett a lányra. Pillantásában nyoma sem volt
semmiféle nemiségnek vagy fenyegetésnek, a lány mégis
kellemetlenül érezte magát miatta.
– Csak nyugodtan – szólt, és összeszedte magát, hogy észnél
maradjon.
Mr. Brown ugyanolyan elegáns volt, mint mindig. A sötét
gyapjúöltönyt, amelyet Angliában szokott hordani, halvány
bézsszínű vászonöltönyre cserélte, de a hőségre fittyet hányva
továbbra is keményített gallért és nyakkendőt viselt.
Panamakalapja, amelyet udvariasan levett, mikor a lányt
megszólította, most ismét a fején volt, meglehetősen elégedetten
üldögélt, és egy szót sem szólt.
Saffron körülnézett. Könnyű pamutköntöse összegöngyölve
hevert a táskája mögött.
– Zavarja, ha felkapok valami ruhát?
– Csak nyugodtan – mondta Brown, és még mindig őt
bámulta.
– Volna szíves elfordítani a tekintetét?
– Természetesen. Ó, milyen udvariatlan vagyok!
Saffron felvette a köntöst, amit még Kairóban vett
nagymama kedvenc piacán, és a fején keresztül belebújt. Aztán a
táskájába nyúlt, megkereste a púderes dobozát, és megnézte
magát a tükörben. Fekete hajának néhány rendetlen tincsét a
fején viselt fejpánt alá tuszkolta, majd kirúzsozta a száját.
Semmitől sem érezte felkészültebbnek magát egy szócsatára,
mint a harci dísznek e kihagyhatatlan darabjától.
Közben Mr. Brown megpillantott egy pincért. Magához
intette.
– Egy kis teát, legyen szíves! Lapsangsouchongot, ha van
olyanjuk, Earl Grey-t, ha nincs. Tej és cukor nélkül, de néhány
szelet citromot szeretnék hozzá. Köszönöm.
Ismét Saffronhoz fordult:
– Hallottam arról az ügyről a nagybátyjával – mondta a
legcsekélyebb kertelés nélkül. – Nagyon nagy hatást tett rám.
– Igazán…? Miért?
– Hát, tudtam, hogy van magában egy bizonyosfajta lelki
keménység, amely, ha megfelelő módon kiművelik, használható
erre a fajta munkára. És maga kétszer tett tanúbizonyságot
csodálatra méltó bátorságáról és hidegvéréről a csatában. Arra
azonban nem számítottam, hogy ön képes teljesen magától
kitervelni és véghezvinni egy hidegvérű gyilkosságot, majd
kimosni magát belőle.
– Nem gyilkosság volt, hanem önvédelem! Megtámadtak –
mondta Saffron, amilyen nyugodtan csak tudta, bár a pulzusa a
„gyilkosság” szó puszta említésétől is felgyorsult.
 – Látja, ez is bizonyítja azt, amiről beszélek. Éppen most
vádoltam meg magát egy főbenjáró bűnnel, maga meg egyenesen
a szemembe néz, a lehető legnyugodtabban, és letagadja.
– Nem szolgált örömömre, hogy megöltem, tudja.
– Remélem is, hogy nem. Akkor ön egy pszichopata lenne,
azt pedig nem szeretném. A pszichopaták megbízhatatlanok. Ők
mindig előbbre helyezik a saját kényszereiket a kötelességüknél.
De elég az amatőr pszichologizálásból… Ön nagy szívességet tett
nekünk. Már jó ideje tudtuk, hogy a nagybátyjának van pár
borzasztóan nem kívánatos barátja. Az egész dolog éppen csak
elfogadhatónak minősült már a háború előtt is, de mikor
eldördült a startpisztoly, már egyáltalán nem volt tűrhető. Az ön
nagybátyja áruló volt. Azt gondoljuk, hogy ő gyilkoltatta meg
David bácsikáját.
– Azt hittem, tolvajok ölték meg.
– Vagy csak úgy alakították, hogy a halála rablásnak tűnjön.
Mindenesetre, ahogy gondolom, maga is rájött, hogy nem
engedhettük volna meg, hogy a kedves Frank bácsi lelepleződjön.
Így csak egyetlen módja volt az ügy elintézésének, és ön pont ezt
választotta.
– Édesapám nem tudja – felelte Saffron, és meg volt lepve,
milyen könnyű Mr. Brownnak mesélnie erről a szörnyű dologról,
amit tett. – Ő elhitte a történetemet. Azt szeretném, hogy ez így
is maradjon.
– Természetesen… De apropó, az édesapja beszélt önnek
rólam?
– Igen. Azt mondta, maga csinált kémet az anyámból. És
aztán elmondta nekem, mit kellett tennie.
– Hmm… – Mr. Brown eltöprengett ezen az információn. De
aztán felragyogott az arca, és felkiáltott: – Ah, megjött a tea,
remek!
A pincér oldalról közelebb húzott egy asztalkát, letette rá a
teáskannát, és éppen tölteni akart egy csészébe, mikor Mr.
Brown felemelte a kezét: – Kérem, ne tegye! Jobb szeretem
magam csinálni.
A férfi összeráncolta homlokát. Saffron szólt hozzá néhány
szót arabul, némi taglejtéssel kísérve, és szemmel láthatólag
sikerült megértetnie a lényeget a pincérrel.
– Aha – mondta a férfi. – Akkor jó.
Azzal távozott. Brown elbajmolódott egy kicsit a teával, hogy
pont olyan legyen, amilyet akart.
– Milyen nyelveken tud? – kérdezte, miközben italával
foglalatoskodott, és ezúttal nem nézett Saffronra.
– Az afrikai nyelvek közül folyékonyan beszélek szuahéliül,
tűrhetően maszájul, és picit afrikaansul meg arabul, bár arab
betűkkel nem tudok írni-olvasni. Németül el tudom olvasni az
újságot, meg beszélgetni is, de minden bizonnyal nem mennék el
anyanyelvi beszélőnek.
– Még nem – mondta Mr. Brown. – De az édesanyjának
sikerült.
– Azt akarja, hogy ugyanazt tegyem, amit ő? Ezért van itt?
Mert azt nem teszem meg, tudja jól.
– Soha egy pillanatra sem gondoltam, hogy megtenné! Egy
eléggé másfajta munka miatt vagyok itt. – Elgondolkozva
kortyolt egy kis teát, és világos volt, hogy minden figyelmét
ízlelőbimbóira fordítja, majd elégedett kis nyögést hallatott, és
így folytatta: – Mr. Dalton, a gazdasági hadviseléssel megbízott
miniszter, körülbelül egy évvel ezelőtt engedélyezte egy alakulat
megalapítását, amelyet hivatalosan Közös Technikai Tanácsnak,
KTT-nek neveztek el. Ez egy olyan név volt, amit az ember
ráfirkanthatott a támogatási ajánlásokra és kifüggeszthetett az
irodaajtókra anélkül, hogy bárki tudta volna vagy bárkit is
érdekelt volna, hogy mi a fene ez tulajdonképpen.
– Mert olyan unalmasan hangzik.
– Nagyon is. De néhányan a kevés, de egyre növekvő számú
munkatársai közül pontosabb nevet használnak rá: „a
Lovagiatlan Hadviselés Minisztériumának” nevezik.
Saffron elnevette magát.
 – Ez izgalmasabban hangzik.
– Örülök, hogy így gondolja. Most hadd mondjam el önnek
az igazat Mr. Dalton privát hadseregéről. Valójában Különleges
Hadműveletek Igazgatóságának hívják. Az a célja, hogy
ügynököket dobjon át a megszállt Európába, hogy kapcsolatot
létesítsenek a helyi ellenállás sejtjeivel, kémhálózatokat
alakítsanak ki, felderítéseket hajtsanak végre az ellenség
helyzetére és hadműveleteire vonatkozólag, szabotázst
kövessenek el, néhány különös esetben pedig gonosz embereket
öljenek meg, akinek a halála rengeteg ártatlan életet menthet
meg.
– És azt gondolja, hogy én alkalmas vagyok erre a feladatra?
– Tudom, hogy alkalmas. A küldetések, amelyekre a KTT
emberei vállalkoznak, a végletekig veszélyesek. Annak az esélye,
hogy elfogják őket, megkínozzák a Gestapón, aztán koncentrációs
táborba küldjék, vagy egyszerűen lelőjék, olyan magas, hogy az
már közel áll a biztoshoz. Az én feladatom ezért az, hogy találjak
népünk legjobb értelmi és fizikai adottságokkal megáldott ifjai és
ifjú hölgyei közül néhányat, akit ki lehet képezni arra, hogy
meghaljanak a hazájukért. Azért csinálom ezt, mert tudom, hogy
a küldetések, amelyekre vállalkoznak, különösen fontosak, és
hogy életüket nem elvesztegetjük, s áldozatuk nem hiábavaló.
– Az idealizmusomra akar hatni? – kérdezte Saffron. – Nem
vagyok benne biztos, hogy ebből valami rettentő sok lenne
nekem.
– Nem, én a tisztességére akarok apellálni. Azt hiszem, ön
alapjában véve tisztességes ember, Miss Courtney.
– Legalább egy emberről tudok, aki ezzel nem értene egyet.
– Saffron keserű nyegleséggel mondta ki ezeket a szavakat, mert
nem számított rá, hogy bárki is rájönne az értelmükre. De
alulbecsülte Mr. Brownt.
– Fräulein von Schöndorfra gondol?
Saffron azonnal látta, mit ért ezen a férfi.
– Honnan tudta? – kérdezte. – Honnan tudhatta?
 – Lehet, hogy nem hiszi el, de épp egy esküvőn voltam,
amikor fülembe jutott, hogy mibe keveredett St. Moritzban. Két
fiatal, butácska lány pletykált magáról meg a férfiról, akiről
később megtudtam, hogy Gerhard von Meerbach.
– És ezt most fel akarja használni ellenem.
– Ez elég durva megfogalmazás. A tény azonban továbbra is
tény, hogy önnek volt egy kapcsolata az egyik nagy német
iparosdinasztia sarjával, akinek a bátyja főtiszt a náci
Schutzstaffelben, vagyis SS-ben, és azt hiszem, továbbra is
sikerül valamilyen módon fenntartania ezt a pozíciót.
– Eléggé tisztában vagyok Konrad von Meerbach rangjával és
politikai nézeteivel. És biztos vagyok benne, hogy tudja, maga, ha
akarja, igazán meg tudja nehezíteni az életemet. Ezért azt
gyanítom, Mr. Brown, maga úgy jött ide, hogy azt gondolta, ha
szép szóval nem tud meggyőzni, hogy lépjek be az ön
„Lovagiatlan Hadviselésébe”, akkor egy kis zsarolással majd el
tudja érni, amit akar. Ön azonban elkésett. Nem használhatja fel
ellenem Gerhard von Meerbachot. Ő ugyanis meghalt.

***

Hah! Ez váratlanul ért, ugye?

Saffronnak be kellett vallania, hogy őt is meglepte. Egyáltalán
nem volt szándékában az, hogy a Gerhard haláláról szóló és
álhírnek bizonyult információt taktikai cselként használja, aztán
azonban mégis eszébe jutott. Ha Gerhard meghalt, akkor
Brown nem használhatja fel őt ellenem.
Felvette a táskáját.
– Volt rá egy módszerünk, hogy kommunikáljunk
egymással. Hosszadalmas volt, és kínkeserves, minden esetben
egy örökkévalóságig tartott, de működött. Így tudtam meg…
Egy táviratot nyújtott oda, hogy Mr. Brown elolvashassa.
– Látja, vége. Néhány napra láttuk egymást Svájcban ‘39
elején, és megint néhány napra Párizsban húsvétkor. Semmi
rosszat nem tettünk, nagyon szerettük egymást, és ha ez a
hitvány és szörnyű háború nem jött volna közbe,
összeházasodtunk volna. Most azonban már nem él, úgyhogy
vége. Kaputt.
– Miss Courtney, igazán rettenetesen sajnálom – szólt Mr.
Brown.
– Ne sajnálja! Végül is igazából nem fenyegetett meg, az
pedig biztos, hogy nem maga ölte meg Gerhardot. Ami pedig a
munkaajánlatot illeti, amit tenni készült… elfogadom. Hasznossá
akarom tenni magam, ahogy anyám is tette az előző háborúban.
Nagyon hálás vagyok Wilson tábornoknak, amiért megengedte,
hogy a sofőrje legyek, de tudom, hogy sokkal többet is tehetek
ennél. Remélem, hogy ezt az ön számára is meggyőzően
bizonyítottam.
– Nagyon is, Miss Courtney.
– Akkor számíthat rám. Csupán egy kérésem van.
– Mondja csak!
– Mielőtt aláírom a nevemet a pontozott vonalra, haza
szeretnék menni Kenyába. Ha már kockára teszem az életemet,
volna valaki, akivel előtte szeretnék beszélni.

***

Gerhard Kijev fölött repült, visszaúton egy küldetésről,

eközben átrepült a Dnyeper folyó fölött, nem több, mint
háromszáz méteres magasságban, és egyre lejjebb ereszkedett,
ahogy közeledtek az elhagyott orosz légibázis felé, amely már az
új otthonuk volt.
Ekkor megakadt valamin a szeme, ahogy elrepült a város
szélén elterülő nyílt térség felett. Megesküdött volna, hogy nők
hosszú sorát látta, akik valamennyien anyaszült meztelenek
voltak, és két oldalról felfegyverzett, egyenruhás emberek fogták
közre őket, aztán észrevett egy hosszú árkot, amelynek valami
volt az alján. Ez vajon egy csomó test volna? Biztosan nem
lehetett az…, vagy mégis?
Mikor földet ért, Gerhard megkérdezett néhány másik
pilótát, hogy ők is látták-e ezt.
– Én nem, kapitány – mondta Willi Kempten. – Talán az SS
Einsatzgruppéhez lehet valami köze, meg ahhoz, hogy pár napja
ide érkeztek. Hallottam, hogy voltak kint plakátok, amelyek
minden bibsit felszólítottak, hogy ma reggel nyolcra jelenjenek
meg a temetőben. Pénzt, papírokat, meleg ruhát kellett hozniuk
magukkal. Ez úgy hangzik, mintha valahová el akarnák küldeni
őket.
– Hallottam, hogy a hadsereg őrnagya az egyik SS-es
szemétládával vitatkozott pár napja – mondta Schrumpp.
– Hohó, Berti, vigyázz a szádra! Nem tudod, hogy csapatunk
nemes kapitányának bátyja az SS-nél van?
– Igaz – mondta Gerhard. – De ő is egy igazi szemétláda.
Mikor elült a nevetés, Schrumpp folytatta a történetét.
– Az őrnagy tehát így szólt: „Ki fogja elvégezni az összes
munkát, ha önök megölik minden zsidómat? Bognárokra van
szükségem, hogy a szekereket megjavítsák, meg szerelőkre a
teherautóimhoz. Hogyan fogom ellátni a fiúkat kinn a fronton, ha
nem tudom megjavíttatni a rohadt teherautóimat?”
– Mit mondott erre az SS-es? – kérdezte Gerhard.
– Azt mondta, hogy szarik a szekerekre meg a teherautókra.
Az ő egysége azt a parancsot kapta, hogy mind egy szálig irtsa ki
a bibsiket Kijevben, és punktum. „Ha ez magának nem tetszik,
akkor ReichsführerHimmlernek küldjön panaszlevelet Berlinbe!”
Ezt mondta egész pontosan.
Aznap délután, kicsit később, Gerhard hosszan és tüzetesen
megvizsgálta a terepet ábrázoló térképeket. Azt a területet,
amely fölött elrepült, Babij Jarként jelölték. Agyába véste a
reptérhez viszonyított pontos helyét, és elment Rolfhoz, hogy
engedélyt kérjen egy gyors próbarepülésre.
– Csak ellenőrizni akarom a jobb szárny fékszárnyait. Az
irányító huzalok egy kissé merevnek tűntek ma délelőtt. Ha van
valami gond, még idejében meg tudom javíttatni a földi
személyzettel, a holnapi küldetés előtt.
– Miért fáradozol vele? Ha egyáltalán nem lenne
fékszárnyad, Ivánék akkor sem tudnának lelőni!
Gerhard nem szólt egy szót sem.
– Hát jó, menj csak – mondta Rolf. – De gyors legyél! Nem
égethetjük itt az üzemanyagot minden ok nélkül.
Gerhard felszállt a géppel. Tartott egy kis légi bemutatót,
arra az esetre, ha valaki figyelné lentről: nem azért, hogy
hencegjen a képességeivel, csupán azért, mert ezt kellene tennie
akkor, ha a gépe kormányozhatóságát tesztelné. Kijött az utolsó
zuhanásból, és kevesebb mint százméteres magasságban hozta
egyenesbe a gépet, aztán lassan visszavette a gázt, amíg csak a
repülési sebességét óránként mindössze száznyolcvan
kilométerre nem csökkentette. Olyan alacsonyan haladt,
amennyire csak mehetett anélkül, hogy átbukott volna. Így
egészen tisztán látta, mi történik odalenn. Rájött, hogy az árok,
amelyet korábban látott, valójában egy természetes hasadék
része. Holttestekkel volt tele, valószínűleg zsidókéval. A
holttesteket olyan magasra halmozták egymásra, hogy majdnem
kifordultak a gödörből. Gerhard látta, amint meztelen férfiakat
és nőket vezetnek a hasadék szélére, ahol hosszú sorokban
várakoznak. Aztán látta, hogy az SS-esek – minden zsidóra egy
jutott – pisztolyt tartanak áldozataik fejéhez, tüzelnek, és az
agyonlőtt emberek testét a hasadékba taszítja a koponyájukba
csapódó golyó lendülete.
Gerhard háromszor repült el a terület felett. Harmadszorra
kissé megbillegtette a szárnyait, hogy úgy tűnjön, mintha
gratulálna az odalent álló gyilkosoknak, hogy milyen remek
munkát végeznek, mikor kiirtják az ukrán zsidóságot. Aztán
visszaindult a bázisra.
– Akkor tehát rendben vannak a fékszárnyak, uram? –
kérdezte a szerelő, mikor Gerhard kikászálódott a pilótafülkéből.
Gerhard biccentett, és épp csak annyit tudott kinyögni:
 – Jók – és ajkait összepréselve keserű mosolyt erőltetett az
arcára.
Aztán visszatért a barakkba, ahol el volt szállásolva,
egyenesen a fürdőszobába ment, és beleokádott a mosdóba.
Mikor a gyomra már teljesen kiürült, kiöblítette a száját, és a
tiszti étkezdébe ment, ahol örömtelenül, de eltökélten matt
részegre itta magát, egyedül ült, és egy intéssel elhajtotta
magától a többi pilótát.
Békén hagyták. Mostanában sok embernek van oka arra, hogy
alkohollal tegye magát érzéketlenné. Ez már csak így volt, és
senki nem gondolt ezért rosszat róluk. Gerhard tehát kiürítette
az üveget, és rájött, hogy amit a Babij Jarnál látott, bár a
Reichtől messze történik, úgy, hogy annak népe nem láthatta,
valójában a náci birodalom igazi arca volt: ez volt az a vallás,
amelyet egy nap abban a képtelenül tágas csarnokban fognak
imádni, amelyen ő is olyan hosszú ideje dolgozott. Ez volt Hitler
lelkének sötétsége, amelyet kihoztak a fényre, és rászabadítottak
a világra.
Izzy tévedett. Többé már nincs különbség a nácizmus és
Németország között. Egyetlen ember sem mondhatja többé,
akinek van lelkiismerete, hogy a német becsületért és
büszkeségért küzd, mert az most már Hitleré. Bebizonyosodott,
hogy a Führernek igaza van. Teljes diadalt aratott. Mindannyian
az ő rabszolgái, az ő népe, akik felől úgy határozhat, ahogy kedve
tartja.
Másnap reggel Gerhard a kifutópályán ült, várta, hogy
legújabb küldetésére induljon, és imádkozott, hogy a tabletták,
amelyet mindannyian bevettek, hogy éberek maradjanak, még
az előtt hatni kezdjenek, mielőtt elalszik a gépe kormányánál.
Egész éjjel éberen hevert, nem aludt egy szemhunyásnyit sem, a
sötétben pedig megfogadta: Inkább meghalok, semmint hogy
Adolf Hitler világában éljek. És amíg ő életben van, számomra,
Saffron számára vagy a szerelmünk számára nincs semmi
remény. Ezért annak kell szentelnem magam, hogy
elpusztítsam őt, és mindenkit, aki őt imádja. Ettől kezdve ez lesz
életem nagy célja.
Már hajnalodott, de nem változott semmi. Gerhard von
Meerbach annak szentelte életét, hogy kiszabadítsa
Németországot és a világot a nácizmus halálos szorításából.
Fogalma sem volt még, hogyan fogja csinálni vagy kik lesznek
ebben a szövetségesei. Csak azt tudta, hogy ezt kell tennie. És
elméjében ezzel a zord gondolattal felsorakozott a kifutópályán
felszállásra váró gépek közé, keletnek fordította a Messerschmitt
orrát, felszállt, és elindult a felkelő nap első, aranyos sugarai felé.

***

Saffron már hajnal előtt úton volt, és látta, ahogy a hegy

kiemelkedik a sötétségből, majd a háttérben elválik a
Hasadékvölgy meredek lejtőjétől a felkelő nap felragyogó arany
fényében, amely két oldalról világította meg, aztán teljes
fenségében megmutatkozik, ahogy csúcsa körül is felszáll a pára.
Az üzemanyagot olyan szigorú napi adagokra osztották, hogy a
Courtney-rezidenciától nem tudott volna kocsival jönni egészen
idáig, a repülés pedig szóba sem jöhetett. Saffron azonban örült
az egész napi gyaloglásnak, ami kevesebb, mint öt mérföld
távolságot jelentett a hegytől, és örült a csillagos ég alatt töltött
éjszakának is. Minden egyes lépéssel, a kenyai levegőből szívott
minden lélegzettel, amely megtöltötte a tüdejét, egyre inkább
otthon érezte magát. Az első néhány órában szántóföldeken és
ültetvényeken át haladt, és időnként megállt beszélgetni a
munkásokkal. Felfedezte, hogy szuahéli- és maszájtudása egy
pillanat alatt visszatért, ahogy azokra az arcokra, sőt neveikre is
vissza tudott emlékezni, akikkel útközben találkozott. Sokan
közülük olyan férfiak és nők voltak, akiket legapróbb kislánykora
óta ismert, akik úgy üdvözölték, mint rég elveszett lányukat,
miközben Manyoro mellette állt, aki, mint egy igazi apa, széles
mosollyal fogadta, hogy milyen jó benyomást kelt a lány.
 Saffron imádta a széles mosolyokat, a könnyen jövő
nevetést, a féktelen érzelmeket, amelyekkel út közben
találkozott. Az afrikai melegség szöges ellentétben állt sok
Angliában megismert ember sótlan, zárkózott és örömtelen
természetével. Még az sem zavarta, hogy az idősebb asszonyok
azt kérdezgették tőle, van-e már férje, és ha igen, akkor hány
fiúval ajándékozta már meg. Szükségképp megdöbbenve vették
tudomásul, hogy még mindig hajadon, és nincs gyermeke.
Saffron újra és újra elmagyarázta, hogy nagyon szeretne
kisgyerekeket, de háború van, és annyira leköti az, hogy a
hazáját szolgálja, hogy nincs ideje megházasodni és anyává válni.
Ezen a ponton Manyoro mindig megrázta a fejét,
látványosan adva hangot értetlenségének és bánatának, és
egyetértett minden maszáj asszonnyal, hogy az önfejű lányok
bolondsága valóban végtelen. De, ígérte nekik, majd ő beszél az
unokahúga fejével, és emlékezteti rá, mi a valódi kötelessége.
Ragaszkodott hozzá, hogy Saffronnal tartson.
– A fivérem lánya vagy, kis hercegnő. Anyámat mész
meglátogatni. Persze, hogy veled kell tartanom, hogy
biztonságban légy. Sem ember, sem állat nem mer majd zavarni,
ha én megyek melletted.
A maga részéről Saffron csak örült Manyoro társaságának.
Büszke volt függetlenségére, és tudta, hogy ugyanúgy képes rá,
mint bármelyik férfi, hogy kiverekedje magát a bajból, vagy hogy
minden lehetséges döntés közül a legnehezebbet meghozza, és
együtt éljen a következményekkel. Mégis csodálatos érzés volt,
hogy egy szeretett apafigura mellett védelemben és
biztonságban lehet, aki olyan meleg és megnyugtató szeretettel
szereti őt, mint a meghitt tűz egy téli napon.
Azt is tudta, hogy bár a Lusima birtok papíron Leon
Courtney tulajdona, és a földjéből származó bevétel az ő
bankszámlájára megy, valójában Manyoro a királya mindannak,
amit apja igazgatott. A birtok alkalmazottai és családjuk
uralkodónak kijáró mélységes tisztelettel üdvözölték őt, ő pedig
erre a megfelelő királyi hangnemben válaszolt, amely arra az
embere jellemző, aki szereti népét, ennek ellenére mégis a
gazdája.
A király azonban nem volt teljesen elégedett:
– El tudod képzelni, hogy felajánlottam szolgálataimat az
Afrikai Királyi Tüzérségnek, de elutasítottak azon az alapon,
hogy túl öreg vagyok? Pah! Nézz rám! Hát nem vagyok továbbra
is erős harcos?
– Igazán te vagy minden harcos közül a legerősebb,
Manyoro bácsi – helyeselt Saffron megfelelően komoly
arckifejezéssel, mert igazán szép alakú ember volt, bár mostanra
már a hetvenhez járt közelebb, ha nem múlt már el annyi.
– Botrány, felháborító, hogy ezek az ostobák hátat
fordítottak neked. De te is jól tudod, hogy apám sohasem titkolta,
mennyire lenézi a brit hadsereg főtisztjeit.
Manyoro bólintott.
– És minden oka megvolt rá, hogy megvesse őket, mert
rejtőzködő sakálok voltak, akik hazugságokkal és
igazságtalansággal árulták el őt.
– Nem kellene ezt magadra venned. Ezek az emberek nem
méltók hozzád. Mindenesetre a néped megszenvedné, ha
elmennél a háborúba. Szükségük van rád. Nekünk pedig
szükségünk van az élelemre, amit itt termesztenek, meg a jószág
húsára, amit nevelnek és legeltetnek. Hidd el, bácsikám, a népem
éhes. Mindenfelől támadják őket. Mindenre szükségük van, amit
adni tudtok nekik. Ezért te és a Lusima birtok minden lakója igen
nagy szolgálatot tesz a királynak és a birodalomnak.
– Látom, hogy az igazat mondod, hercegnő – mondta
Manyoro –, és köszönöm ezt neked. Tudom, hogy édesanyád
most lenéz rád, és dagad a keble a büszkeségtől, mikor látja,
hogy a lánya ilyen derék, bátor nővé serdült. És tudom, hogy
anyám is el lesz telve az örömtől, hogy újra láthat, mert neki is
mintha az unokája lennél.
Ahogy a nap a zenit felé emelkedett, Saffron Manyoróval
egyre feljebb jutott a hegyi ösvényen egészen addig, ahol egy
felhőbe kerültek, ami azt a pontot jelölte, ahol az alacsonyabb
lejtők száraz szavannái növényzete, a fű meg az ernyőakácok
helyét buja hegyi erdők veszik át, amelyeket állandóan köd és
eső permetez. Ahogy közeledtek a csúcshoz, Saffron érezte, hogy
Manyoróból úgy buzog fel az öröm, mint a tiszta forrásvíz a
fekete bazaltsziklából, ahogy szülőhelyéhez, legvalódibb
otthonához közeledett.
Aztán túl voltak a mászás utolsó, legmeredekebb szakaszán,
és felértek a hegytetőre, az asztal simaságú fennsíkra. Most
minden örömkiáltás Manyorónak szólt. Kisgyerekek szaladgáltak
a lába körül, és ő valamennyit név szerint köszöntötte, mert
mindannyian az ő dédunokái voltak, és rettenetesen büszke volt,
hogy ennyien vannak, mind ilyen egészségesek és jól tápláltak.
Saffron már járt itt korábban, hogy bemutassák Lusima
mamának, de ez az előtt történt, mielőtt elment volna a
Roedeanbe, tehát mindössze tizenegy vagy legfeljebb tizenkét
éves lehetett: túl kicsi ahhoz, hogy felfogja az alkalom
jelentőségét vagy értékelni tudja annak az idős hölgynek a valódi
rangját, akivel találkozni készült.
Most azonban már felnőtt nő volt. Így tehát Manyoro
átvezette a fák között egy árnyas tisztásra, ahol édesanyja
mostanában szívesen töltötte napjait egy hajdani hatalmas fa
kemény rönkjéből faragott székén trónolva, és szinte elkábult a
látványtól, amely fogadta.
Lusima mama olyan vénségesen vén volt, hogy úgy tűnt,
már túlhaladt az öregkor e világi megtestesülésén. Nem kelt fel
Saffron üdvözlésére, hanem felemelte a kezét, hogy látogatója
megfoghassa, és elfordította a fejét úgy, hogy meg lehessen
csókolni az orcáját. Saffron ajkával a lehető legfinomabban
megérintette Lusima mama bőrét, amely meleg és száraz
tapintású volt, mint a legfinomabb selyemfátyol. Az asszony
kézcsontjai olyan könnyűek és törékenyek voltak Saffron
kezében, hogy attól félt, a legkisebb szorítással is
összeroppanthatja őket. És bár végtagjai még mindig hosszúak és
egyenesek voltak, arcának csontozata pedig megtartotta finom
eleganciáját, Lusima mama egész lénye nem annyira testinek,
mint inkább légiesnek tűnt, és inkább hasonlított egy afrikai
mese tündérkirálynőjére, mint egyszerű földi halandóra.
Miközben Manyoro észrevétlenül elosont, és magukra
hagyta az asszonyokat, hogy elintézzék az ügyüket, édesanyja
elmosolyodott, kicsit megmozdította a testét, hogy jusson még
mellette hely a széken.
– Gyere, ülj le mellém, gyermekem!
Saffron engedelmeskedett. Nem szólt egy szót sem.
Megérzése azt súgta neki, hogy az lesz a legjobb, ha hagyja, hogy
Lusima mama irányítsa a beszélgetést. Hagyta, hogy a sötét
szemek, amelyek mit sem veszítettek abból a mély mindent
látásból, ami egész életében jellemzője volt, végigmustrálják őt,
végül Lusima mama így szólt:
– Méltó leánya vagy szüleidnek. Megvan benned édesanyád
szépsége és bátorsága, meg édesapád ereje és harci kedve.
Igazán szeretném megismerni azt, akit annyira szeretsz. Minden
bizonnyal igazi férfi a férfiak között.
Saffron tudta azokból a történetekből, amelyeket apja
mesélt neki Lusima mamával való első találkozásáról, hogy az
öregasszonynak megvan az a nyugtalanító szokása és képessége,
hogy már mindent tud, mielőtt az ember akár csak egy szót is
szólt volna, mégsem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze
elakadt lélegzettel:
– Honnan…, honnan tudtad?
Lusima mama felnevetett:
– Én képes vagyok olyasmit látni, amit mások nem. De most
nem volt erre a képességemre szükségem, hogy lássam:
szerelmes vagy. És egy olyan fiatal nőstény oroszlán szerelmét,
mint te, senki sem nyerheti el, csak az, aki igazán méltó arra,
hogy az övé legyen.
– Köszönöm, mama – mondta Saffron azzal a
távolságtartással, ami, úgy érezte, kijár ennek a tiszteletet
parancsoló asszonynak. – Ugyanolyan kedves vagy, mint
amilyen bölcs. Biztos vagyok benne, hogy nem érdemiek meg
ennyi bókot. És természetesen igazad van. Szerelmes vagyok, és
akibe szerelmes vagyok, jó, erős és szép férfi.
– És kielégít téged, igaz?
Saffron azon kapta magát, hogy elpirul, mint egy iskolás
lány.
– Igen – mondta, és nagyon igyekezett nem vihogni. – Akár
egy oroszlán.
– Most azonban elválasztott titeket egymástól a háború, és
két szemben álló oldalon találtátok magatokat, mert a te törzsed
az övével harcol.
– Igen, és nem tudom, mit tegyek. Úgy érzem, a hazámat
kellene szolgálnom. De nem akarok meghalni… Nem azért, mert
félek. De az ő kedvéért élnem kell. Ezért úgy érzem,
kettészakadok.
Lusima mama megcsóválta a fejét.
– Nem, nem szakadsz ketté. Lehet, hogy a fejed különböző
gondolatokkal van tele, a lelked azonban pontosan tudja, mit kell
tennie. És megint csak nincs szükségem jóstehetségre vagy arra,
hogy transzba essek, ahhoz, hogy lássam ezt. Ez nyilvánvaló.
Bizonyos, hogy a kedvesedhez való vagy, ahogy ő is hozzád való.
De hogy lehetnél méltó hozzá, ha a gyávák útját választanád? Ne
feledd, gyermekem, hogy az oroszlán vadászik a falkája számára!
Te is vadász vagy. Ilyen a természeted, és a természeted nem
szabad megtagadnod. Most add a kezed megint!
Most Lusima mama fogta a kezébe Saffron kezét. Előbb az
ujjízületei között, aztán a csuklóján simogatta meg a bőrét.
– Sok éve nem csináltam már ezt – mormolta. – Tudtam,
hogy már csak egy utolsó útra van erőm, és tudni fogom, mikor
jön el az ideje…
– De mama…! – tiltakozott Saffron.
– Csend, gyermekem! Te vagy M’Bogo fiam szeme fénye.
Mindkettőtökért teszem…
Lusima mama behunyta a szemét, és elhallgatott. A csend
majdnem egy örökkévalóságig tartott, aztán a szeme egyszerre
megint tágra nyílt, de annyira kifordult, hogy csak a szeme
fehérjét lehetett látni. Mikor a jóslatba belefogott, előre-hátra
hintázott, mintha egy másik világ ritmusára mozogna, amikor
pedig megszólalt, a hangja nem egy öregasszonyé volt. Mély,
reszelős, monoton hangon, amely inkább férfi-, mint női hangnak
tűnt, azt mondta:
– A halál oldalán fogsz járni, de életben maradsz… Téged
látlak, az oroszlánt azonban nem látom. Ott van, de nem lehet
felismerni. Keresni fogod, de ha valaha is megtalálod, csak akkor,
ha már felhagytál a keresésével. Ha majd meglátod, nem fogod
felismerni, mert névtelen lesz, ismeretlen, és ha pillantásod az
arcára téved is, a szemed nem fogja látni őt, mert nem fogja
felismerni, hogy övé az az arc. És ha él is, az is olyan lesz, mintha
halott lenne. Mégis…, mégis…, folyton keresned kell, mert ha
meg kell menekülnie, egyedül te tudod megmenteni.
A hang, amely nem Lusima mamáé volt, elhallgatott, az
öregasszony teste ismét elernyedt, aztán pedig, mintha álomból
ébredne, megrázta magát, és pislogott párat. Saffronra meredt,
és elmosolyodott.
– Most már mindent tudsz, amit tudni lehet, gyermekem –
szólt Lusima mama.

***

– Nem látom többé, vagy legalábbis nem ebben az életben –

mondta Manyoro, miközben Saffronnal lefelé haladtak a hegyi
ösvényen.
– Nem, az nem lehet igaz! – mondta Saffron, aki nem tudta
elviselni a gondolatot, hogy talán ő gyorsította fel Lusima mama
elmúlását.
– Ez nem jó és rossz kérdése. Ez egyszerűen az élet, amely
akkor ér véget, amikor kell. Mama azt akarta, hogy tudd. Ami
ma megtörtént, arról mindig is tudni lehetett, hogy meg fog
történni. Nem annyira arról van szó, hogy azért halt meg, mert
eljöttél, mint inkább arról, hogy addig élt, amíg meg nem
érkeztél.
Saffron bólintott. Tudta, hogy Manyoro szavai igazak –
valami olyan módon, amit nem tudott megmagyarázni.
– Remélem, megtudtad, amit akartál.
– Igen – felelte Saffron. – Megtudtam, hogy a kedvesemmel
egymásnak vagyunk teremtve. Tudom, hogy az a sorsunk, hogy
együtt legyünk. Tudom, hogy ez a sors csak akkor teljesülhet be,
ha én beteljesítem. Én pedig beteljesítem azt, Manyoro.
Esküszöm neked… beteljesítem.
Wilbur Smithről és a könyveiről tájékozódhat
az interneten és a facebookon
www.wilbursmith.hu
Wilbur Smith Magyarország
www.wilbursmithbooks.com
Könyvtündér Webáruház
www.konyvtunder.hu
{1 }
Ferencz Gy őző ford.
 Table of Contents
{1}