BOURNE

ÖRÖKSÉGE
ROBERT LUDLUM
Eric Van Lustbader
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Robert Ludlum's The Bourne Legacy by Eric Van Lustbader
Copyright © 2004 by the Estate of Robert Ludlum
All rights reserved.

Fordította: Szántó András

Borítóterv: Vallyon Krisztina

Hungarian edition
© by I.PC. Könyvek Kft., 2007
Hungarian translation
© by Szántó András, 2007

ISBN 978 963 635 337 7

Kiadja az I.P.C. KÖNYVEK Kft.

Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója
Felelős szerkesztő: Varga Mónika
Tipográfia és tördelés: Vallyon Krisztina

Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János igazgató

Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.

1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17.
Telefon: (1) 370-9264 Fax: (1) 399-0638
www.tothagasplusz.hu

2
 Bob emlékének

PROLÓGUS

Khalid Murat, a csecsen lázadók vezére mereven ült a Groznij szétbombázott utcáin
haladó konvoj középső járművében. A BTR-60BP típusú páncélozott szállítójármű
szabványos orosz katonai darab volt, s ennek köszönhetően a konvojt nem lehetett
megkülönböztetni a városban nagy dübörgéssel járőröző többi kocsitól. Murat állig
felfegyverzett emberei a másik két járműben zsúfolódtak össze - az egyik az övé előtt, a
másik mögötte haladt. A Kilences Számú Kórház felé tartottak; ez egyike volt annak a hat-hét
rejtekhelynek, amelynek révén Murat három lépéssel az utána kutató orosz csapatok előtt járt.
Murat sötét szakállú, ötvenhez közeli, medvealkatú, széles vállú férfi volt, szemében az
igazi megszállottság tüze lobogott. Korán megtanulta, hogy csak vasököllel lehet irányítani.
Ott volt, amikor Dzsohar Dudajev teljesen hiábavalóan bevezette az iszlám sárija törvényeit.
Látta a kezdet kezdetén az elszabadult vérontást, amikor a Csecsenföldön élő hadurak,
Oszama bin Laden külföldi társai lerohanták Dagesztánt, majd robbantások sorozatát
hajtották végre Moszkvában és Volgodonszkban, megölve mintegy kétszáz embert. Amikor a
külföldiek cselekedeteiért tévesen csecsen terroristákat okoltak, az oroszok megkezdték
Groznij pusztító bombázását, romba döntve a város nagy részét.
A csecsen főváros fölött ködös volt az égbolt, a körvonalak elmosódtak a folyamatosan
szállongó pernyétől és hamutól. Minden olyan fehéren vibrálva izzott, hogy szinte
radioaktívnak látszott. A romos látképben mindenütt olajtüzek égtek.
Khalid Murat kinézett az elsötétített üvegen át, amint a konvoj elhaladt egy épület
ormótlan, hatalmas csontváza mellett, amelynek tető nélküli belsejét lobogó lángok töltötték
be. Mordult egyet, majd Hasszán Arszenovhoz, a helyetteséhez fordult: - Egykoron Groznij a
fákkal szegélyezett, széles sugárutakon sétáló szerelmesek, a lombokban dús tereken
babakocsikat tologató anyák szeretett otthona volt. A nagycirkuszt esténként zsúfolásig
megtöltötték a boldog, nevető arcok, építészek zarándokoltak a világ minden tájáról a
csodálatos épületekhez, amelyek hajdanán Groznijt a világ egyik legszebb városává tették.
Bánatosan csóválta a fejét, baráti mozdulattal megpaskolta a másik férfi térdét. - Allahra,
Hasszán! - kiáltotta. - Nézd, hogyan döntöttek az oroszok romba mindent, ami jó és szép volt!
Hasszán Arszenov bólintott. Élénk, tetterős férfi volt, kerek tíz évvel fiatalabb Muratnál.
Az egykori biatlonbajnoknak igazi sportolóhoz méltón széles válla és vékony dereka volt.
Amikor Murat lett a lázadók vezére, ott állt mellette. Most Muratnak a konvojtól jobbra álló
épület szénné égett vázát mutatta. - A háborúskodás előtt - mondta komor elszántsággal -,
amikor Groznij még jeles olajfinomító központ volt, apám ott dolgozott az Olajipari
Intézetben. Most ahelyett, hogy az olajkútjainkból profitálnánk, a levegőnket és vizeinket
szennyező tűzzel kell megküzdenünk.
A két lázadó hallgatásba merült, amint szemük előtt elsuhantak a kibombázott épületek.
Az utcák kiürültek, eltekintve a romok között kutató emberektől és állatoktól. Pár perc
elteltével egymás felé fordultak, szemükben ott tükröződött népük szenvedése. Murat szóra
nyitotta a száját, de megdermedt a járművükre zúduló lövedékek semmivel össze nem
téveszthető kopogása hallatán.

3
 Pillanatok alatt fölismerte, hogy kézifegyverekből lőnek rájuk, amelyek lövedékei túl
gyöngék ahhoz, hogy áthatoljanak a jármű erős páncélzatán. A mindig éber Arszenov a rádió
után nyúlt.
- Az első és a mögöttünk lévő járműben ülő őröknek megparancsolom, hogy viszonozzák
a tüzet.
Murat megrázta a fejét. - Ne, Hasszán. Gondolkozz. Orosz katonai egyenruhába öltözve
álcázzuk magunkat, orosz személyszállítókban utazunk. Bárki lő is ránk, inkább lehet
szövetséges, mint ellenség. Előbb meg kell bizonyosodnunk, mielőtt ártatlanok vére tapadna
a kezünkhöz.
Elvette Arszenovtól a rádiót, s megálljt parancsolt a konvojnak.
- Gocsijajev hadnagy - szólt bele a rádióba -, szervezzen az embereiből felderítő egységet.
Ki akarom deríteni, ki lő ránk, de nem akarom megölni őket.
Az elöl haladó járműben Gocsijajev hadnagy összeszedte az embereit, s parancsba adta
nekik, hogy legyezőszerűen szóródjanak szét a páncélozott konvoj fedezékében. A nyomukba
eredt a törmelékkel borított utcán, a csípős hidegben behúzta a vállát. Pontos kézjelekkel
utasította embereit, hogy balról és jobbról kerítsék be a helyet, ahonnan a kézifegyverekből
leadott lövések érkeztek.
Jól kiképzett emberei voltak; fürgén, csöndben mozogtak a kövektől a falig, a
kifacsarodott fémgerendák mögött megbújva összegörnyedtek, hogy a lehető legkisebb
célpontot nyújtsák. Nem hallatszott több lövés. Egyszerre iramodtak neki az utolsó távnak,
bekerítő hadműveletükkel csapdába akarták ejteni az ellenséget, hogy záporozó kereszttűzben
szétzúzzák őket.
A középső járműből Hasszán Arszenov odaszegezte tekintetét, ahová Gocsijajev
összpontosította az embereit, s várt a soha fel nem hangzó lövések hangjára. Helyettük a
távolban Gocsijajev hadnagy feje és válla bukkant föl. A középső jármű felé fordulva széles
ívben integetett, így jelezve, hogy biztonságossá tették a körzetet. Jelzésére Khalid Murat
ellépett Arszenov mellett, kiszállt a személyszállító járműből, s habozás nélkül elindult a
fagyott romok között az emberei felé.
- Khalid Murat! - kiáltott rémülten Arszenov, s vezére után futott.
Murat látható nyugalommal sétált egy alacsony, leomlott kőfal felé, oda, ahonnan a
lövések hallatszottak. Egy pillantást vetett a szeméthalmokra. Az egyik tetején egy viaszosan
fehér bőrű holttestet látott, amelyet valamikor megfosztottak ruházatától. Az oszlás bűze még
távolról is letaglózó volt. Arszenov felzárkózott vezére mellé, s előhúzta oldalfegyverét.
Amikor Murat a falhoz ért, emberei mellette termettek, fegyvereiket készenlétben tartva. A
szél összevissza fújt, fütyült, süvített a romok között. A fémesen szürke égbolt még jobban
besötétedett, s havazni kezdett. Hamarosan vékony fehérség borította Murat csizmáját,
drótszerű szakállában pókhálók képződtek.
- Gocsijajev hadnagy, megtalálta a támadókat?
- Igen, uram.
- Allah vezérelt mindenben, ebben is ő vezérel. Hadd lássam őket.
- Csak egy van - válaszolta Gocsijajev.
- Egy? - kiáltott Arszenov. - Kicsoda? Tudta, hogy csecsenek vagyunk?
- Maguk csecsenek? - hallatszott egy vékony hang. Sápadt arc bukkant elő a fal mögül,
egy tízévesnél nem idősebb fiúé. Mocskos gyapjúkalapot, vékony, skótmintás inge fölött
kopott pulóvert, foltozott nadrágot és repedezett gumicsizmát viselt. Ez utóbbi nagy volt a
lábára, valószínűleg egy halottról húzhatta le. Bár csak gyerek volt, a szeme, mint egy
felnőtté; mindent az óvatosság és bizalmatlanság elegyével figyelt. Úgy állt, hogy eltakarja
egy fel nem robbant orosz rakéta vázát, amit azért gyűjtött be, hogy az áráért kenyeret
vehessen, mert valószínűleg már csak ez mentette meg családját az éhhaláltól. Bal kezében

4
fegyvert tartott, jobb karja a csuklójánál véget ért. Murat azonnal elfordította a tekintetét, de
Arszenov tovább nézte.
- Taposóakna - mondta a fiú szívszaggató tárgyilagossággal. - Az orosz mocskok helyezték
el.
- Allah legyen áldott! Micsoda kis katona! - kiáltotta Murat, s ragyogó, lefegyverző
mosolyt villantott a fiú felé. Ez a mosolya vonzotta hozzá az embereit, mint vasreszeléket a
mágnes. - Gyere, gyere. - A fiú felé intett, majd felemelte üres tenyerét. - Mint láthatod,
ugyanolyan csecsenek vagyunk, mint te.
- Ha olyanok, mint én - vetette oda a fiú -, miért utaznak orosz páncélautókon?
- Hogyan lehetne jobban elrejtőzni az orosz ordasok elől, mi? - Murat kacsintott egyet, s
nevetve látta, hogy a fiú egy Gyurzát tart a kezében. - Az orosz különleges erők fegyverét
hordod. Az ilyen merészség jutalmat érdemel, ugye?
Murat letérdelt a fiúhoz, megkérdezte a nevét. Amikor a fiú megmondta, így folytatta: -
Aznor, tudod, ki vagyok én? Khalid Murat vagyok, és én is meg kívánok szabadulni az orosz
igától. Együtt sikerülni fog, ugye?
- Soha eszemben sem volt csecsen honfitársakra lőni - jelentette ki Aznor. Csonka kezével
a konvojra mutatott. - Azt hittem, ez egy zacsisztka. - Az orosz katonák által végrehajtott
szörnyű tisztogatásokra gondolt, akik lázadással gyanúsított csecsenek után kutattak. A
zacsiszt-kák során több mint húszezer csecsent öltek meg; kétezren egyszerűen eltűntek,
számtalan további ember megsebesült, nyomorékká vált, vagy megerőszakolták őket. - Az
oroszok megölték apámat, a bácsikáimat. Ha oroszok lettek volna, mind megöltem volna
magukat. - Harag és reménytelenség hulláma futott át az arcán.
- Elhiszem, hogy megtetted volna - szólt komoran Murat. A zsebébe nyúlt néhány
bankjegy után. A fiú a derekához tűzte a fegyvert, hogy ép kezével elvehesse a pénzt. A
fiúhoz hajolva Murat cinkosán súgott valamit. - Figyelj most rám... elárulom, hol tudsz
töltényt venni a Gyurzádba, hogy készen állj, ha jön a következő zacsisztka.
- Köszönöm. - Aznor arcán apró mosoly villant fel. Khalid Murat néhány szót suttogott,
majd hátralépett, s összeborzolta a fiú haját. - Allah legyen veled, kis katona, minden
cselekedetedben.
A csecsen vezér és helyettese nézte, amint a fiú felkapaszkodik a törmeléken, egyik hóna
alatt egy fel nem robbant orosz rakéta darabjaival. Aztán visszatértek a járművükhöz.
Hasszán utálkozva morgott egyet, rácsapta a páncélozott ajtót a külvilágra, Aznor világára. -
Nem zavar, hogy egy gyereket küldtél a halálba?
Murat ránézett. A hó reszketeg cseppekké olvadt a szakállán, amitől Arszenov szemében
inkább festett szertartást vezető imámnak, mint katonai parancsnoknak. - Ennek a gyereknek
- akinek etetnie és ruháznia, s ami a legfőbb, védelmeznie kell a családja többi tagját, mintha
ő maga felnőtt volna - reményt, határozott célt adtam. Tömören szólva értelmet adtam az
életének.
Keserűség öntötte el Arszenov megkeményedett és sápadt arcát; szemében baljós tekintet
ült. - Orosz töltények fogják darabokra szaggatni.
- Komolyan így gondolod, Hasszán? Hogy Aznor ostoba, s ami még rosszabb, óvatlan?
- De hát csak egy gyerek.
- Ha elveted a magot, a hajtás kinő még a legbarátságtalanabb talajból is. Ez mindig így
volt, Hasszán. Egy ember hite és bátorsága óhatatlanul növekszik és terjed, s az egyből
hamarosan tíz, húsz, száz, ezer lesz!
- Mindeközben az embereinket meggyilkolják, megerőszakolják, megverik, éheztetik,
bezárják, mint a barmokat. Ez nem elég, Khalid. Egyáltalán nem elég!
- A fiatalság türelmetlensége nem szállt el belőled, Hasszán. - Murat megragadta a másik
vállát. - Nos, nem szabad meglepődnöm, ugye?

5
 Arszenov, meglátva vezére szemében a sajnálatot, összeszorította a fogát, s elfordította a
fejét. A kavargó hó láthatóvá tette az utcán a szél ördögeit, úgy kavarogtak, mint csecsen
dervisek eksztatikus transzba esve. Murat ezt iménti cselekedete és mondandója
fontosságának jeleként értelmezte. - Legyen hited - mondta csendes, áhítatos hangon -
Allahban és a bátor kisfiúban.

Tíz perccel később a konvoj megállt a Kilences Számú Kórház előtt. Arszenov a karórájára
nézett. - Mindjárt itt az idő - jegyezte meg. Mindketten ugyanabban a járműben utaztak,
szemben a normál biztonsági óvintézkedésekkel, s mindez az általuk várt telefonhívás fon-
tosságának volt betudható.
Murat előrehajolt, megnyomott egy gombot, s helyére csúszott a hangszigetelt válaszfal,
elzárva őket a sofőrtől és az elöl ülő négy testőrtől. A jól kiképzett férfiak egyenesen
előrenéztek a golyóálló szélvédőn át.
- Mondd, Khalid, most, hogy közeleg az igazság pillanata, milyen fenntartásaid vannak?
Murat értetlensége jeleként felvonta bozontos szemöldökét. Arszenov úgy vélte, döbbenete
őszinte. - Fenntartásaim?
- Nem akarod, ami jogosan minket illet, Khalid, amit Allah nekünk rendelt?
- Nagyon forr a véred, barátom. Túl jól ismerem ezt magam is. Sokszor harcoltunk egymás
mellett - öltünk embert együtt, s tartozunk egymásnak az életünkért, igaz? Nos, figyelj rám.
Vérzik a szívem a népünkért. Fájdalmaik alig elviselhető haragra gerjesztenek. Talán
mindenkinél jobban tudod ezt. De a történelem arra int, hogy az ember vigyázzon azzal, amit
a legjobban akar. Annak a következményei, amit javasolni készülnek...
- Amit egy ideje már tervezünk!
- Igen, tervezünk - hagyta rá Khalid Murat. - De fontolóra kell vennünk a
következményeket.
- Óvatosság! - fakadt ki Arszenov. - Mindig az óvatosság!
- Barátom - ragadta meg mosolyogva a másik vállát Khalid Murat. - Nem hagyom, hogy
félrevezessenek bennünket. Az óvatlan ellenséget könnyebb elpusztítani. Meg kell tanulnod a
türelmesség erényét.
- Türelem! - Arszenov rálegyintett. - A kisfiúnak sem azt mondtad, hogy legyen türelmes.
Pénzt adtál, azt mondtad neki, vegyen töltényt. Az oroszok ellen uszítottad. Minden
késedelmes nap egy újabb nap, amikor a kisfiú és ezer hozzá hasonló azt kockáztatja, hogy
megölik. Csecsenföld jövője rajtunk múlik, erről kell döntenünk.
Murat hüvelykujjával a szemét nyomkodta, megdörzsölte a szemhéját. - Lehet, hogy van
más megoldás is, Hasszán. Mindig van másik megoldás. Talán meg kellene fontolnunk...
- Nincs rá idő. Elhangzott a bejelentés, kitűzték az időpontot. A Sejknek igaza van.
- A Sejknek, na persze. - Khalid Murat a fejét csóválta. - Mindig, mindig a Sejk...
Abban a pillanatban megszólalt az autótelefon. Khalid Murat bizalmas társára pillantott, s
nyugodt mozdulattal bekapcsolta a kihangosítót. - Igen, Sejk - mondta tiszteletteljes hangon. -
Hasszánnal mindketten itt vagyunk. Várjuk az utasításait.

Magasan az utca fölött, ahol a konvoj vesztegelt, egy alak görnyedt a lapos háztetőn egy
alacsony mellvédre könyökölve. A mellvéd mentén egy finn Sako TRG-41-es mesterlövész-
fegyver feküdt, egyike annak a jó néhánynak, amit saját kezűleg alakított át. Alumíniumból és
poliuretánból készült állványa épp olyan könnyű volt, mint amilyen halálos pontossággal lőni
lehetett vele. A férfi orosz katonai álcázó egyenruhát viselt, ami nagyon is illett csupasz,
ázsiai jellegű vonásaihoz. Az egyenruha fölött könnyű Kevlar golyóálló mellényt hordott,
amelynek hámjáról fémkarabíner lógott. Jobb tenyerében kis dobozkát babusgatott, amely
nem volt nagyobb egy csomag cigarettánál. Egy vezeték nélküli szerkezet volt két gombbal.

6
Nyugalom áradt a férfiból, olyan aurája volt, amely megrémisztette az embereket. Mintha
képes lett volna megérteni, maga köré gyűjteni, manipulálni, fegyverként használni a csöndet.
Fekete szemében ott tükröződött az egész világ, amelyben az utca, az épületek, amelyeket
megfigyelése alatt tartott, nem tűntek többnek színpadi díszletnél. Számolta az őrök
járműveiből előbukkanó csecsen harcosokat. Tizennyolcan voltak: a sofőrök még a volán
mögött ültek, s a középső járműben is legalább még négy őr maradt, és a főnökeik.
Amint a lázadók beléptek a kórház főbejáratán, hogy biztosítsák a területet, megnyomta a
vezeték nélküli távkapcsoló felső gombját, C4-es robbanótöltet robbant fel, s ledöntötte a
kórházi bejáratot. A detonáció megrázta az utcát, a hatalmas lökéshullámoktól ringani
kezdtek a súlyos járművek is. A robbanás közvetlen közelében lévő katonák vagy darabokra
szakadtak, vagy a leomló romok zúzták agyon őket, de tisztában volt vele, hogy a lázadók
némelyike elég mélyre bejuthatott a kórház előcsarnokába ahhoz, hogy életben maradhasson.
Ezzel a lehetőséggel is számolt tervei elkészítésekor.
Még el sem ült az első robbanás döreje, a por még le sem ülepedett, amikor az alak a
kezében tartott távkapcsolóra nézett, s megnyomta az alsó gombot. A konvoj előtt és mögött
irtózatos erejű robbanás zúzta szét a kockaköves burkolatot. Most, ahogy az emberek
igyekeztek kikapaszkodni az orgyilkos által rájuk zúdított romhalmaz alól, a férfi fölemelte a
Sakót, módszeres, kapkodás nélküli pontossággal mozgott. A puska különleges, nem
szilánkos tölténnyel volt megtöltve, a legkisebb kaliberűvel, amit a fegyverbe helyezhetett.
Infravörös távcsövén keresztül meglátott három lázadót, akiknek sikerült kisebb sérülésekkel
megúszniuk a robbanást. A középső jármű felé rohantak, ordítottak a bennlévőknek, hogy
szálljanak ki, mielőtt elpusztítja őket egy újabb robbanás. Nézte, amint feltépik a jobb oldali
ajtókat, megvárta, amíg kiszáll Hasszán Arszenov és az egyik testőr. Az autóban csak a sofőr
és három őr maradt Khalid Murattal. Amikor Arszenov elfordult, az alak a fejét vette célba. A
távcsövön át felfigyelt az Arszenov arcán ülő parancsnokló kifejezésre. Aztán egy sima,
gyakorlott mozdulattal elmozdította a fegyver csövét, ezúttal a csecsen combját célozta meg.
Leadott egy lövést, mire Arszenov a bal lábához kapott, s felkiáltott, miközben a földre
rogyott. Az egyik őr odafutott hozzá, fedezékbe vonszolta. A két megmaradt őr gyorsan
felmérte, honnan jött a lövés, átszaladt az utcán, s belépett az épületbe, amelynek tetején az
alak kuporgott.
Amikor újabb három lázadó került elő a kórház oldalsó bejáratainak egyikéből, az
orgyilkos ledobta a Sakót. Nézte, amint a jármű Khalid Murattal hátramenetbe kapcsol.
Hátulról és alulról hallotta a lázadók lépteit, ahogy felfelé dobogtak a tetőre vezető lépcsőn.
Még mindig kapkodás nélkül titán- és korundtüskéket erősített a csizmájára. Felemelt egy
íjpuskát, s egy zsinórt lőtt a középső jármű mögötti lámpaoszlopra, megkötözte a zsinórt,
hogy megbizonyosodjon róla, feszesen a helyén van. Kiáltozások zaja ért el hozzá. A lázadók
felértek a közvetlenül alatta lévő szintre.
A jármű eleje éppen szemben volt vele, a sofőr a robbanás nyomán feltornyosult hatalmas
betoncsonkok, gránit és makadám között manőverezett. Az orgyilkos látta a szélvédő két
üvegtáblájának lágy csillogását. Ezt a problémát még le kell gyűrniük az oroszoknak: a
golyóálló üvegek olyan nehezek voltak, hogy kettő kellett belőlük a szélvédőhöz. A
személyszállító jármű egyetlen sebezhető pontja a két ablaktábla közötti csík volt.
Fogta a hámszíjra rögzített erős fémkarabinert s rákapcsolta magát a kötélre. Hátulról
hallotta, ahogy a lázadók kitörnek az ajtón s kirohannak a tetőre: jó harminc méterre voltak
tőle. Ahogy észrevették az orgyilkost, megpördültek, s tüzet zúdítottak utána, miközben feléje
szaladtak, s ezzel működésbe hoztak egy észrevétlen kioldó zsinórt. Azonnal heves robbanás
vette őket körül, az orgyilkos által előző éjjel elhelyezett C4-es utolsó csomagja robbant fel.
Az orgyilkos meg sem fordult, hogy megnézze a háta mögött dúló vérontást, csak
ellenőrizte a kötelet. Aztán lesiklott a háztetőről, fölemelte a lábát, hogy a talpára erősített
tüskék a szélvédő válaszvonalát célozzák meg. Most minden a sebességen és a siklás szögén

7
múlt, amellyel rácsapódik a golyóálló üveglapokra. Ha csak egy picit is odébb érkezik, a
választóvonal kitart, s nagy a veszélye, hogy eltöri a lábát.
A becsapódás ereje végigfutott a lábában, a gerince is belerázkódott, amikor csizmájának
titán- és korundtüskéi úgy gyűrték össze a választóvonalat, mint egy bádogdobozt, s e támasz
nélkül a szélvédő lapjai beomlottak. Ő maga a szélvédőn át bezuhant a jármű belsejébe,
magával vitte az üveg nagy részét. Egy darabja belehasított a sofőr nyakába, félig levágva a
fejét. Az orgyilkos jobbra fordult. Az első ülésen ülő testőrt beborította a sofőr vére. A
fegyveréért nyúlt, s mielőtt akár egyetlen lövést is leadhatott volna, az orgyilkos két hatalmas
kezébe fogta a fejét s eltörte a nyakát.
A sofőr mögötti pótülésről a másik két testőr vadul lőtt az orgyilkosra, aki a kitört nyakú
testőrt úgy taszította meg, hogy annak teste felfogta a golyókat. E hevenyészett fedezékből
fegyverével pontosan tüzelt, mindkét férfi homlokába eresztett egy-egy lövést.
Csak Khalid Murat maradt. A csecsen vezér, arcán a gyűlölet maszkjával, kirúgta az ajtót
és az embereiért kiáltott. Az orgyilkos rávetette magát, úgy rázta az öles termetű férfit, mint
egy vízi patkányt; Murat állkapcsa feléje kapott, csaknem leharapta az egyik fülét. A férfi
higgadtan, módszeresen, szinte élvezettel ragadta meg Murat torkát, belebámult a szemébe,
hüvelykujját belemélyesztette a csecsen vezér gégefőjének alsó porcába. Azonnal vér
árasztotta el Murat torkát, fuldokolni kezdett, elszállt belőle az erő. Csapkodott a kezével, az
orgyilkos arcát és fejét püfölte. De hiába. Murat belefulladt a saját vérébe. Tüdeje megtelt,
légzése szaggatottá, nehézkessé vált. Vért hányt, szeme forgott az üregében.
Az elernyedt testet leejtve az orgyilkos visszamászott az első ülésre, s az ajtón kitaszította
a sofőr holttestét. Sebességbe rakta a járművet, s rálépett a gázra, mielőtt a megmaradt
lázadók reagálni tudtak volna. A jármű előreugrott a kaputól, mint egy versenyló, átrobogott a
romokon, aztán beleveszett a ritkás levegőbe, mintha a robbanás okozta kráter nyelte volna
el.
Immár a föld alatt, az orgyilkos magasabb fokozatba kapcsolt, végighajtott egy vízelvezető
csatornán, amit az oroszok szélesítettek ki a lázadók erődítései elleni titkos hadműveletekhez.
Szikrák szálltak fel, amint a lökhárító fémje időről időre nekivágódott a kanyargó
betonfalnak. De végül is biztonságban volt. Terve úgy fejeződött be, ahogyan elkezdődött:
óraműpontossággal.

Éjfél utánra távolabbra szállták a mérgező felhők, s legalább a hold láthatóvá vált. A
levegőben szállongó por vöröses ragyogást kölcsönzött neki, sápadt fényét olykorolykor
megzavarták a még mindig lobogó tüzek.
Két férfi állt egy acélhíd közepén. Alattuk a véget nem érő háború üszkös maradványai
tükröződtek a lomhán hömpölygő vízen.
- Bevégeztetett - mondta az első. - Khalid Muratot oly módon öltem meg, ahogy a
legnagyobb hatása lesz.
- Nem is számítottam kevesebbre, Khan - szólt a második férfi. - Kifogástalan hírnevedet
nem kis mértékben a tőlem kapott megbízatásoknak köszönheted. - Széles vállú, hosszú lábú
férfi volt, jó tíz centivel magasabb az orgyilkosnál. Az egyetlen, ami rontott a megjelenésén,
az fura, tükörsima, szőrtelen bőre volt arca és nyaka bal felén. Egy született vezető
karizmájával rendelkezett, olyan ember volt, akivel nem ajánlatos kukoricázni. Látszott rajta,
hogy otthonosan mozog a hatalom felső régióiban, nyilvános fórumokon és szűk sikátorok
orgyilkosságaiban egyaránt.
Khan még mindig a haldokló Murat tekintetét látta maga előtt. Minden ember tekintete
más, amikor kialszik élete gyertyája. Khan megtanulta, hogy nem létezik közös vonás,
minden emberélet egyedülálló, s bár mind vétkeztek, a vétkek okozta korrózió
mindegyikükben más és más, mint ahogy mindegyik hópehely különbözik a másiktól, sosem
ismétlődnek. Murat szemében mi is ült? Nem félelem. Döbbenet, igen, harag, bizonyára, és

8
még valami, mélyebb - bánat egy élet elvégezetlenül maradt munkája miatt. Az utolsó
pillantást sosem lehet teljesen kielemezni, gondolta Khan. Kíváncsi lett volna, hogy ezúttal is
árulásról volt-e szó. Tudta-e Murat, ki rendelte meg a lemészárlását?
Sztyepan Szpalkóra nézett, aki egy pénzzel dugig tele borítékot nyújtott feléje.
- A fizetséged - mondta. - És egy kis jutalom
- Jutalom? - A pénz említésére Khan figyelme teljes mértékben a szóban forgó témára
összpontosult. - Nem volt szó jutalomról.
Szpalko megvonta a vállát. A vöröses holdfénytől az arca és a nyaka vérezni látszott. -
Khalid Murat volt a tőlem kapott huszonötödik megbízásod. Vegyük úgy, hogy jubileumi
ajándék.
- Ön roppant bőkezű, Szpalko úr. - Khan zsebre vágta a borítékot anélkül, hogy belenézett
volna. Másképp cselekedni rossz modorra vallott volna.
- Kértem, hogy szólíts Sztyepannak. Én is Khannak hívlak téged.
- Az más.
- Hogyhogy?
Khan mozdulatlanul állt, áramlott feléje a csönd. Benne gyűlt össze, amitől magasabbnak,
ölesebbnek látszott.
- Nem tartozom magyarázattal önnek, Szpalko úr.
- Ugyan, ugyan - mondta Szpalko békítő mozdulattal. - Korántsem vagyunk idegenek. A
legbensőségesebb természetű közös titkaink vannak.
Fokozódott a csönd. Valahol Groznij külvárosában robbanás világította meg az éjszakát, a
kézifegyverek lövéseinek hangja úgy hangzott, mint kisgyerekek durranó-cukorkái.
Végre megszólalt Khan. - Az őserdőben megtanultam két halálos leckét. Az első: csak
magamban bízzam teljesen. A másik: megfigyelni a civilizáció legapróbb sajátosságait, mert
csak az választ el az őserdő anarchiájától, ha tudod a helyedet a világban.
Szpalko hosszasan méregette. Khan szemében szeszélyesen lobogott a lövöldözés fénye,
ami vad külsőt kölcsönzött neki. Szpalko elképzelte őt egyedül az őserdőben, prédául
odavetve az ínségnek, zsákmányul kitéve a mohó és féktelen vérszomjnak. Délkelet-Ázsia
őserdeje magának való világ volt. Barbár, veszedelmes térség a maga sajátos törvényeivel.
Az, hogy Khan nem egyszerűen túlélte, de virult ott, az - legalábbis Szpalko szemében -
maga volt a férfit körülvevő rejtélyesség lényege.
- Szívesebben tekintem magunkat üzletembernek és ügyfelének.
Khan megrázta a fejét. - A halálnak megvan a maga különleges szaga. Ezt érzem magán.
- Én pedig rajtad. - Halvány mosoly suhant át Szpalko arcán. - Szóval azzal egyetértesz,
hogy kettőnk között van valami különleges kapcsolat.
- Titkok emberei vagyunk - felelte Khan -, ugye?
- A halál imádata; hatalmának kölcsönös megértése. - Szpalko egyetértően bólintott. -
Megvan, amit kértél. - Odanyújtott egy fekete irattartót.
Khan egy pillanatig Szpalko szemébe nézett. Kifinomult ítélőképessége valami
leereszkedést érzett, amit megbocsáthatatlannak tartott. Ahogy azt nagyon régen megtanulta,
mosolygott a sértésen, arcának megfejthetetlen, maszkszerű vonásai mögé rejtette tomboló
dühét.
Egy másik lecke, amit megtanult az őserdőben: forrófejűen, egy pillanat hatása alatt
cselekedni gyakran helyrehozhatatlan hibához vezet; de türelmesen várni, hogy forrongó vére
lecsillapodjon, abban gyökerezik minden sikeres bosszú. Elvette a dossziét, s annak
kinyitásával foglalta el magát. Egyetlen hártyapapírt talált benne három rövid, sűrűn gépelt
bekezdéssel és egy fényképpel, amely egy jóképű férfit ábrázolt. A kép alatt ott állt egy név:
David Webb. - Ez minden?
- Sok forrásból gyűjtöttük össze. Ez minden információ, amit szerezni lehet róla. - Szpalko
olyan nyájasan beszélt, hogy Khan biztosra vette, betanulta a választ.

9
 - De ő az az ember.
Szpalko bólintott.
- Nem férhet hozzá kétség.
- Semmiképpen sem.
A mind szélesebb derengés alapján feltehető volt, hogy felerősödött a tűzharc
Agyúlövések hallatszottak, majd tűzeső követte őket. Odafent még mélyebb vörös fényben
ragyogott a hold.
Khan szeme összeszűkült. Jobb keze lassan ökölbe szorult a gyűlölettől. - Sosem tudtam a
nyomára akadni. Arra gyanakodtam, hogy halott.
- Bizonyos értelemben - jegyezte meg Szpalko - az is.

Nézte, amint Khan átmegy a hídon. Cigarettát vett elő, rágyújtott, mélyen tüdejére szívta, s
nagy sokára eresztette ki a füstöt. Amikor Khan eltűnt az árnyékban, Szpalko egy
mobiltelefont vett elő, s egy tengerentúli számot ütött be. Amikor felvették, Szpalko
beleszólt: - Nála van a dosszié. Minden készen áll?
- Igen, uram
- Helyes. Ottani idő szerint pontban éjfélkor kezdje meg a műveletet.

10
 ELSŐ RÉSZ

Első fejezet

David Webb, a Georgetown Egyetem nyelvészprofesszora egy halom leosztályozatlan

vizsgadolgozatba temetkezett. Öles léptekkel ment végig az óriási Healy Hall dohos
folyosóin, tanszékének vezetője, Theodore Barton irodája felé tartott. Késésben volt, hiába
rövidítette le útját a régen felfedezett keskeny, gyéren megvilágított átjárón, amelyről kevés
diák tudott, vagy legalábbis kevesen használták.
Életének folyásában jótékony visszafogottságot hoztak az egyetem szűk keretek közé
illeszkedő kötelezettségei. Éveit a georgetowni szemeszterek határkövei szabták meg. A tél
közepén kezdődtek, s vonakodva adták át helyüket a közeledő tavasznak, majd a második
szemeszter utolsó heteinek hőségében és párájában értek véget. Énjének egy része hadakozott
a nyugalom ellen, az a része, amely korábbi életére gondolt, amelyet az amerikai kormányzat
titkosszolgálatánál töltött el, az a része, amely baráti viszonyt ápolt egykori tartótisztjével,
Alexander Conklinnal.
Éppen készült befordulni az egyik sarkon, amikor éles hangokat és gunyoros nevetést
hallott felcsattanni, s baljósnak tűnő árnyakat látott a falon felrémleni.
- Faszkalap, elintézzük, hogy a sárga nyelved a tarkódon jöjjön ki!
Bourne ledobta a kezében tartott papírhalmot, s kiszökkent a fordulóból. Három fekete
fiatalembert pillantott meg bokáig érő kabátban, amint vészjósló félkörben álltak egy ázsiai
körül, akit a folyosó falához szorítottak. Jellegzetes pózt vettek fel, térdüket kicsit
behajlították, combjukat lazán tartották, kicsit himbálóztak, amitől az egész testük úgy nézett
ki, mint valami felhúzott, kibiztosított fegyver. Hirtelen felismerte, hogy prédájuk Rongsey
Siv, az egyik kedvenc diákja.
- Faszkalap - vicsorgott az egyik inas alak, dacos arcán feszült, nyugtalan tekintettel -,
azért jöttünk ide be, hogy összeszedjük a szajrét a bolthoz.
- Sosem elég nagy a bolt - jegyezte meg a másik, arcán egy tetovált sassal. Le-föl
húzogatott egy négyszögletes gyűrűt, amilyenből sok volt jobb keze ujjain. - Vagy talán nem
tudsz a boltról, sárga?
- Aha, sárga - mondta az inas alkatú, kidülledt szemmel - Nem úgy nézel ki, mint aki tudja,
szaros.
- Meg akart bennünket állítani - folytatta a tetovált arcú, s Rongsey felé hajolt. - Aha,
sárga, mit akartál csinálni, agyon akartál minket kungfaszozni?
Rekedten felröhögtek, stilizált rúgásokat hajtottak végre Rongsey felé, aki még tovább
hátrált a fal felé, ahogy azok közeledtek feléje.
A harmadik fekete, erős izomzatú, öles termetű férfi hosszú kabátjának temérdek redője
közül egy baseballütőt húzott elő. - Na, jól van. Föl a kezekkel, sárga. Ripityára törjük az
ujjaidat. - A tenyerét csapkodta az ütővel. - Egyszerre akarod, vagy egymás után?
- Hé - kiabált az inas alkatú -, nehogy má' ő választhasson! - Előhúzta a saját
baseballütőjét, és fenyegetőn közeledett Rongsey felé.
Ahogy az inas srác meglóbálta az ütőjét, Webb a közelükbe lépett. Olyan csöndben
közelített hozzájuk, azok pedig annyira belemélyedtek a pusztításba, amire készültek, hogy
mindaddig észre sem vették, amíg rájuk nem támadt.
Bal kezével megragadta az inas fiú ütőjét, amely már lesújtani készült Rongsey fejére.
Webbtől jobbra a tetovált arcú hatalmasat káromkodott, előrelendítette ökölbe szorított, és
éles szélű gyűrűkkel teli kezét, Webb bordáit véve célba.
11
 Abban a pillanatban Webb fejének egy lefüggönyözött, árnyék borította zugából Bourne
személyisége határozottan átvette az irányítást. Webb a bicepszével felfogta a tetovált arcú
ütését, előrelépett, s könyökét belecsapta a tetovált képű szegycsontjába. Az lerogyott, a
mellkasát szorongatta.
A harmadik gazfickó, a másik kettőnél nagyobb, káromkodott, ledobta a baseballütőt, s
egy rugós kést húzott elő. Webbre rontott, aki belépett a támadásba, rövid, éles csapást mért a
merénylő csuklójának belsejére. A rugós kés a folyosó kövezetére hullott, s elszánkázott.
Webb a másik bokája mögé tette a bal lábát, s felemelte. A nagy gazfickó a hátára zuhant,
hasra fordult, s elmászott.
Bourne kitépte az inas alkatú csirkefogó szorításából a baseballütőt. - Faszkalap... -
motyogta a fickó. Pupillája kitágult, élettelenül nézett a ki tudja, milyen kábítószer hatásától.
Egy fegyvert vett elő - egy olcsó, retikülbe való pisztolyt -, és Webbre célzott.
Webb halálos pontossággal meglendítette az ütőt, s az inas srác szeme közé csapott. Az
hátratántorodott, felüvöltött, s elhajította fegyverét.
A verekedés zajára felfigyelő két egyetemi biztonsági őr jelent meg, futva fordult be a
folyosóra. Elviharzottak Webb mellett, a gazfickók után eredtek, akik hátra sem pillantva
menekültek, ketten támogatták a sovány fickót. Kitörtek a hátsó ajtón, ki a délutáni ragyogó
napsütésbe, szorosan a nyomukban az őrökkel. Az őrök közbelépése dacára Webb testében
érezte Bourne forrón lüktető vágyát, hogy üldözőbe vegye a gazembereket. Milyen gyorsan
felébredt lelki álmából, milyen könnyedén átvette énje fölött az irányítást. Talán azért, mert ő
maga is akarta? Webb mély lélegzetet vett, látszólag uralkodott magán, s Rongsey Siv felé
fordult.
- Webb professzor! - Rongsey a torkát köszörülte. - Nem is tudom... - Hirtelen erőtlenné
vált. Szemüvege mögött tágra nyílt nagy, fekete szeme. Arckifejezése, szokás szerint,
szenvedélytelen volt, de tekintetében Webb meglátta az egész világ félelmét.
- Most már minden rendben van. - Webb átfogta Rongsey vállát. Mint mindig, a
kambodzsai menekült iránti gyengédsége átsütött tanáros visszafogottságán. Nem tudta
visszafogni. Rongsey súlyos viszontagságokat élt át - csaknem az egész családját elveszítette
a háborúban. Rongsey és Webb ugyanazokban az őserdőkben jártak, s bármennyire
igyekezett is, Webbnek nem sikerült teljesen elszakítania magát annak a forró, párás világnak
a szövevényességétől. Mint valami visszatérő láz, igazából sosem szabadult meg tőle.
Összeborzongott a felismeréstől, olyan volt, mint amikor valaki ébren álmodik.
- Loak soksapbaee chea tay? - Hogy vagy? - kérdezte khmerül.
- Jól vagyok, professzor úr - felelt Rongsey ugyanazon a nyelven. - De én nem... Úgy
értem, ön hogyan...?
- Miért nem megyünk ki? - kérdezte kezdeményezőn Webb. Most már teljesen elkésett
Barton értekezletéről, de rá sem hederített. Fölvette a rugós kést és a fegyvert. Amint
ellenőrizte a fegyver szerkezetét, eltört az ütőszege. A használhatatlan fegyvert behajította
egy szemétkosárba, de a rugós kést zsebre vágta.
A fordulónál Rongsey segített neki összeszedni a szétszórt papírokat. Aztán csöndben
sétáltak a folyosókon, amelyek egyre inkább benépesültek, ahogy közeledtek az épület
bejáratához. Webb felismerte hallgatásának különleges jellegét, a nyomasztó súlyú idő
kezdett visszazökkeni a közösen átélt erőszakos esemény utáni normális mederbe. Ez háborús
örökség volt, az őserdő következménye; fura és nyugtalanító, hogy ez megtörténhetett ebben
a nyüzsgő egyetemi épülettömbbea
A folyosóról kiérve csatlakoztak a diákokhoz, akik beözönlöttek a Healy Hallba vezető
bejáratokon. Odabent, a padló közepén ott ragyogott a Georgetown Egyetem megszentelt
pecsétje. A diákok többsége megkerülte, mert egy egyetemi legenda szerint sosem diplomázik
le az, aki rálép a pecsétre. Rongsey egyike volt azoknak, akik nagy ívben elkerülték a
pecsétet, de Webb a legkisebb aggály nélkül vágott át rajta.

12
 Odakint megálltak az elmosódó tavaszi napsütésben, a fák és az Old Quadrangle felé
néztek, beszívták a bimbózó virágok illatával teli levegőt. Mögöttük ott magaslott a Healy
Hall lenyűgöző, György kori, vöröstéglás homlokzata, tizenkilencedik századi
manzárdablakai, pala-tetője, és a közepén a hatvaa méter magas óratorony.
A kambodzsai Webb felé fordult. - Professzor úr, köszönöm. Ha ön nem jött volna...
- Rongsey - szólt gyengéden Webb -, nem akarsz beszélni róla?
A diák szeme sötét, kifürkészhetetlen volt. - Mit lehet mondani róla?
- Szerintem az rajtad múlik.
Rongsey megvonta a vállát. - Rendbe jövök, Webb professzor. Tényleg. Nem első
alkalommal vágtak hozzám gorombaságokat.
Webb egy pillanatig csak állt és nézte Rongseyt, a hirtelen rátörő érzelmek hatása alá
került, amitől szúrni kezdett a szeme. A karjába akarta venni a fiút, magához ölelni,
megígérni neki, hogy semmi rossz nem éri többé.
De tudta, hogy Rongsey buddhista neveltetése nem engedné meg neki, hogy elfogadja ezt
a gesztust. Ki a megmondhatója, mi megy végbe az erődszerű külső mögött? Webb sok
Rongseyhoz hasonló embert látott, akiket a háborús körülmények és a kulturális gyökerű
gyűlölet rákényszerített, hogy tanúi legyenek a halálnak, egy civilizáció összeomlásának,
olyan tragédiáknak, amelyeket a legtöbb amerikai képtelen volna felfogni. Mélységes
rokonságot érzett Rongseyvel, olyan érzelmi kötődést, amelyet iszonyú szomorúság szőtt át,
rádöbbent annak a belső sebnek a létezésére, amely igazán sosem fog tudni begyógyulni.
Ez a sok érzelem ott állt közöttük, talán magukban fel is ismerték, de hangosan sosem
nevezték meg. Rongsey apró, szinte bánatos mosollyal ismét formális köszönetet mondott
Webbnek, aztán elköszöntek egymástól.

Webb egyedül állt a sürgő-forgó diákok és tanárok között, s mégis tudta, hogy igazából nincs
egyedül. Minden igyekezete dacára Jason Bourne agresszív személyisége újból előtolakodott.
Lassan és mélyeket lélegzett, erősen összpontosított, azokat a mentális technikákat
alkalmazta, amelyekre pszichiáter barátja, Mo Panov tanította, hogy háttérbe szorítsák
Bourne személyiségét. Először a környezetére összpontosított, a tavaszi délután kék és
aranysárga színeire, a négyszögletes belső udvar szürke és vörös tégláira, a diákok
mozgására, a lányok mosolygó arcára, a fiúk nevetésére, a tanárok komoly beszélgetésére.
Minden részletet magába szívott, elhelyezte magát az időben és a térben. Akkor, és csak
akkor fordult gondolataival befelé.
Évekkel korábban külszolgálatosként dolgozott Phnompenben. Akkoriban házas volt, nem
Marie-vel, a mostani feleségével, hanem egy Dao nevű thai nővel.
Két gyerekük volt, Joshua és Alyssa, s egy folyóparti házban laktak. Amerikai háborúban
állt Észak-Vietnámmal, de a háború átterjedt Kambodzsára is. Egy délután, míg ő munkában
volt, családja pedig a folyóban úszott, egy repülőgépről leadott géppuska-sortűz megölte
őket.
Webb csaknem belebolondult a bánatba. Végül elhagyta a házát és Phnompent, Saigonba
érkezett, egy múlt és jövő nélküli emberként. Alex Conklin volt az, aki Saigon utcáiról
bevitte a lelki beteg, félőrült David Webbet, és elsőrangú titkos műveleti embert faragott
belőle. Webb meg tanult ölni, kifelé fordította önmaga iránti gyűlöletét, áttestálta dühét
másokra. Amikor Conklin csoportjának egyik tagja - egy Jason Bourne nevű gonosz
természetű csavargó - kémként lebukott, Webb volt az, aki kivégezte az illetőt. Webb
meggyűlölte Bourne személyiségét, de az igazság az, hogy gyakran éppen ez volt számára a
mentőkötél. Jason Bourne többször mentette meg Webb életét, mint ahányszor fel tudta
magában idézni. Mulatságos lenne a gondolat, ha nem volna annyira szó szerint igaz.
Évekkel később, amikor mindketten visszatértek Washingtonba, Conklin hosszú távra
szóló megbízást adott neki. Alvó ügynökké változott, felvette Jason Bourne nevét, a férfiét,

13
aki régóta halott volt, akit mindenki elfelejtett. Webb három éven át valóban Bourne volt,
hírhedett nemzetközi orgyilkossá változtatta magát, hogy levadásszon egy elfoghatatlan
terroristát.
De Marseille-ben iszonyatosan rossz fordulatot vett küldetése. Lövést kapott,
belehajították a Földközi-tenger sötét vízébe, halottnak hitték. Egy halászhajó legénysége
azonban kihúzta, ápolták, s a kikötőben, ahol elhelyezték, meggyógyította egy részeges
orvos. Az egyedüli gond az volt, hogy a csaknem halál okozta sokk hatására elvesztette
emlékezőképességét. Amik lassan visszatértek, azok Bourne emlékei voltak. Csak sokkal
később, jövendő felesége, Marie segítségével jött rá lassan az igazságra, hogy ő valójában
David Webb. De addigra Jason Bourne személyisége túlságosan beleivódott, túl erőteljesen,
túl alattomosan ahhoz, hogy elhaljon benne.
Ettől fogva két ember volt: David Webb, a nyelvészprofesszor új feleségével, s utóbb két
gyermekkel, illetve Jason Bourne, az ügynök, akiből Alex Conklin félelmetes kémet faragott.
Alkalmanként, válsághelyzetben Conklin segítségül hívta Bourne szaktudását, s Webb
vonakodva bár, de eleget tett a kötelességnek. De igazság szerint Webbnek gyakran alig
sikerült uralkodnia a benne rejlő Bourne-személyiség felett. Az, ami Rongseyvel és a három
utcakölyökkel történt, ennek ékes bizonyítéka volt. Bourne-nak megvolt a módszere, hogy
olyan módon követelje a magáét, amely fölött Webbnek nem volt befolyása, a Panovval
közösen elvégzett munka ellenére sem.

Khan, miután a belső udvar túloldaláról végignézte David Webb és a kambodzsai diák
beszélgetését, bevette magát a Healy Hall-lal átlósan szemközti épületbe, és felsietett a
harmadik szintre. Khan a diákok többségéhez hasonló ruhát viselt. Fiatalabbnak nézett ki
huszonhét événél, és senki sem vetett rá alaposabb pillantást. Khakiszínű ruhát és egy
farmerdzsekit hordott, amely fölött egy jó nagy hátizsákot cipelt. Sportcipője nem csapott
zajt, ahogy végigment a folyosón a tantermek ajtói előtt. Lelki szemeivel jól látta az udvaron
elébe táruló látvány tiszta képét. Ismét becsapódási szögeket mérlegelt, beleszámítva a
termetesre nőtt fákat, amelyek eltakarhatják előle kiszemelt célpontját.
Megállt a hatodik ajtó előtt, bentről egy tanár hangját hallotta. Ironikusan elmosolyodott,
ahogy meghallotta az etikáról szóló szavakat. Tapasztalata szerint - ez pedig gazdag és
változatos volt - az etika épp olyan halott és haszontalan valami, mint a latin nyelv.
Továbbment a következő tanteremhez, amelyről már korábban megállapította, hogy üres, s
belépett.
Gyorsan bezárta maga mögött az ajtót, odament a belső udvarra néző ablakok sorához,
kinyitotta az egyiket, s munkához látott. Hátizsákjából elővett egy 7.62 milliméteres SVD
Dragunov mesterlövész-puskát a hozzátartozó összecsukható állvánnyal. Helyére illesztette
az irányzótávcsövet, s a párkányra támasztotta. A távcsövön keresztül megtalálta David
Webbet, aki ezúttal egyedül állt a Healy Hall előtt, az udvar másik oldaláa Csak tőle balra
álltak fák. Egyszer-egyszer egy arra haladó diák takarta el. Khan mély lélegzetet vett, s lassan
kifújta. Webb fejét vette célba.

Webb megrázta a fejét, elhessegette a múlt emlékeit, s ismét a közvetlen környezetét vette
szemügyre. Az erősödő szélben susogtak a falevelek, szélüket bearanyozta a napfény. A
közelben egy lány, tankönyveit a melléhez szorítva, egy vicc csattanóján nevetett. Popzene
foszlányai szűrődtek ki valahonnan egy nyitott ablakon. Webb, aki még mindig azokon a
dolgokon morfondírozott, amiket el akart mondani Rongseynak, éppen el akart indulni a
bejárathoz vezető lépcsőn, amikor halk puffanás hangja csapta meg a fülét. Ösztönösen
reagálva a fák árnyékába húzódott.

14
 Rád támadtak! — kiáltotta Bourne túlságosan is jól ismén hangja, előbukkanva agya
mélyéről. Mozdulj már! És Webb teste reagált, lebukott, amint egy újabb lövedék, amelynek
hangját elfojtotta egy hangtompító, az arca mellett becsapódott a fa kérgébe.
Egy mesterlövész. Webb agyán Bourne gondolatai kezdtek el áramlani, válaszul a
megtámadott szervezet hívására.
Webb szeme elé a normális világ tárult, de ezzel párhuzamosan futott egy rendkívüli világ
képe, Jason Bourne világáé - a titkos, kifinomult, kiváltságos, halálos világé - napalmként
lobbant fel agyában. Két szívdobbanás közti szünet alatt kiszakadt David Webb mindennapos
életéből, elszakadt mindenkitől és mindentől, akit és amit Webb kedvesnek tartott. Még a
véletlen találkozás Rongseyvel is egy másik élethez tartozott. Hátulról, eltakarva az orvlövész
szeme elől megragadta a fát, ujjhegye a töltény által fúrt lyuk után tapogatott. Felnézett.
Jason Bourne tekintete fürkészte a töltény röppályáját, amely pillantását az udvar másik
oldalán magasodó épület egyik harmadik emeleti ablakához irányította.
Körülötte georgetowni diákok sétáltak, őgyelegtek, beszélgettek, vitáztak egymással.
Semmit sem láttak természetesen, s ha véletlenül hallottak volna valamit, a hangok semmit
sem jelentettek nekik, így hamar el is felejtették. Bourne kilépett a fa mögötti fedezékéből, s
csatlakozott egy diákcsoporthoz. Elvegyült közöttük, sietett, de amennyire lehetett, tartotta
velük a lépést. Ők nyújtották számára e pillanatban a legjobb fedezéket, eltakarták Webbet az
orvlövész szeme elől. Úgy festett, mint aki csak félig van magánál, egy alvajáró, aki
mindazonáltal mindent a legélesebb tudatossággal látott és érzékelt. Tudatának egy része
lenézte a mindennapi világot benépesítő civileket, beleértve David Webbet is.

A második lövés után Khan zavarodottan hátrahúzódott. Ezt az állapotot nem ismerte túl jól.
Agya zakatolt, azt mérlegelte, ami az imént történt. Kétségbeesés helyett, ahelyett, hogy
Khan számításai szerint riadt birkaként loholt volna vissza a Healy Hallba, Webb higgadtan a
fák fedezékébe húzódott Khan szeme elől. Bármennyire valószerűtlennek tűnt is - teljesen
elütött annak az embernek a karakterétől, akinek a rövid jellemzését Szpalko dossziéja
tartalmazta -, Webb a második töltény által a fába fúrt lyukat használta fel a röppálya
felmérésére. Most, a diákokat használva fedezékül, éppen a szóban forgó épület felé tartott.
Hihetetlen, de menekülés helyett támadásba lendült.
Khan az események ilyen váratlan fordulatától kissé idegesen szétszerelte és eltette
puskáját. Webb elérte az épülethez vezető lépcsőt. Perceken belül itt lesz.

Bourne kivált a gyalogosok forgatagából, s beszaladt az épületbe. Beérkezve felrohant a

harmadik szintre. Balra fordult. Balra a hetedik ajtó: egy tanterem. A folyosót betöltötte a
világ minden tájáról érkezett diákok zsibongása. Afrikaiak, ázsiaiak, latin-amerikaiak,
európaiak. Minden arc, mindegy milyen rövid pillantást vetett rájuk, rögzült Bourne
emlékezetébea
A diákok halk csevegése, itt-ott felharsanó nevetésük ellentétben állt a közvetlen
közelükben lappangó veszéllyel. A tanteremhez közeledve kinyitotta a korábban elkobzott
rugós kést, úgy fogta öklébe, hogy a kés pengéje szuronyként szegeződött előre mutató- és
középső ujja között. Egy gyors mozdulattal kitárta az ajtót, összegömbölyödött,
bebukfencezett, a nehéz tölgyfaasztal mögött kötött ki, az ajtótól két és fél méterre. Feltartotta
kést fogó kezét, bármire felkészült.
Óvatosan fölkelt. Egy üres tanterem nézett vissza rá, amelyet csak krétapor és a napfény
foltjai töltöttek be. Egy pillanatra csak állt, körülnézett, orrcimpája kitágult, mintha be akarná
szívni az orvlövész szagát, elő akarná hívni képét a ritkás levegőből. Az ablakokhoz lépett.
Az egyik, balról a negyedik, nyitva volt. Odaállt, kinézett a fa alatti foltra, ahol pillanatokkal
korábban ő állt, és Rongseyvel beszélgetett. Itt állt az orvlövész. Bourne elképzelte, amint a
puska csövét a párkányon nyugtatja, az egyik szemét a nagy teljesítményű távcsőhöz szorítja,

15
az udvar túloldalára céloz. A fény és árnyék játéka, az ide-oda sétáló diákok, hirtelen
felharsanó nevetés vagy hangosabb szóváltás. Ujja a ravaszon, amint higgadt mozdulattal
meghúzza. Puff! Puff! Egy lövés. Kettő.
Bourne az ablakpárkányt vizsgálgatta. Körülpillantott, odalépett a táblák alatti
fémtálcához, kimert egy nagyobb adag krétaport. Visszament az ablakhoz, ujjairól finoman a
párkány szürkés felületére fújta a krétaport. Egyetlen ujjlenyomat sem bukkant elő. Tisztára
törölték. Letérdelt, tekintete végighaladt az ablak alatti falon, a lába alatti padlón. Semmit
sem talált - sem egy árulkodó cigarettacsikket, sem elhullott hajszálat, sem töltényhüvelyt. Az
aprólékos orvlövész ugyanolyan szakértelemmel tűnt el, mint amilyennel felbukkant. A szíve
kalapált, az agya pörgött. Ki próbálná őt megölni? Az biztos, hogy nem a jelenlegi életéből
valaki. A legrosszabb, ami ebből felidézhető, az a múlt heti vitája Bob Drake-kel, az
etikatanszék vezetőjével, aki köztudomásúlag nagy előszeretettel zsolozsmázott kedvenc
szakterületéről, és legendásan idegesítő és unalmas tudott lenni. Nem, ez a fenyegetés Jason
Bourne világából érkezett. Semmi kétség, a múltjából számos jelölt is akadhatott, de hánynak
sikerülhetett Jason Bourne nyomán eljutnia David Webbhez? Ez volt számára az igazán
nyugtalanító kérdés. Lelkének egy része haza akart menni, hogy megbeszélje az egészet
Marie-vel, de tisztában volt vele, hogy az egyetlen személy, akinek elegendő ismerete volt
Bourne homályfedte létezéséről, s aki képes lehetett segíteni, az Alex Conklin, az ember, aki
bűvészként a levegőből teremtette meg Bourne-t.
A falon lévő telefonhoz lépett, felemelte a hallgatót, s beütötte tanszékének belépési
kódját. Amikor városi vonalat kapott, Alex Conklin magánszámát hívta. Conklin, aki félig
nyugdíjba vonult a CIA-tól, nyilván otthon van. Bourne hallotta, hogy a vonal foglalt.
Vagy itt megvárja, amíg Alex leteszi a telefont - ami Alexet ismerve eltarthat akár egy
félóráig vagy még tovább -, vagy autóval odamegy a házához. A nyitott ablak mintha
gúnyolódott volna vele. Többet tudott nála a történtekről.
Kiment a tanteremből, a lépcső felé lépkedett. Gondolkodás nélkül pásztázta a körülötte
levőket, nézte, van-e köztük valaki, akivel a tanterem felé menet találkozott.
Az épülettömbön átsietve hamarosan elérte a parkolót. Készült beülni kocsijába, ám
meggondolta magát. Gyorsan, de alaposan megvizsgálta kívülről az autót és a motort, s
megállapította, hogy nem babráltak vele. Elégedetten becsusszant a volán mögé, gyújtást
adott, s kihajtott az egyetemi tömbből.

Alex Conklin egy falusias birtokon élt a Virginia állambeli Manassasban. Amikor Webb elérte
Georgetown külvárosát, az égbolt mélyebben ragyogott, furcsa nyugalom kezdett
kibontakozni, mintha az elsuhanó táj visszatartotta volna a lélegzetét.
Bourne személyiségével Webb egyszerre szerette és gyűlölte Conklint. Apa, gyóntató,
összeesküvő társ, kizsákmányoló volt. Alex Conklin kezében voltak Bourne múltjának
kulcsai. Sürgősen beszélnie kellett most vele, hiszen Alex volt az egyedüli, aki tudhatta,
hogyan találhatott rá valaki, aki Jason Bourne után szimatolt, David Webbre a Georgetown
Egyetem épülettömbjében.
Maga mögött hagyta a várost, s mire a virginiai vidékre ért, a nap legfényesebb része
elillant. Sűrű felhők takarták el a napot, széllökések söpörtek végig a zöldellő virginiai
hegyoldalakon. Rátaposott a gázpedálra, a kocsi felbőgő motorral megugrott.
A sztráda kanyargós vonalát követve hirtelen felötlött benne, hogy több mint egy hónapja
nem látta Mo Panovot. Mo, az Ügynökség Conklin által ajánlott pszichológusa próbálta
összerakni Webb széttöredezett pszichéjét, örökre elfojtani Bourne személyiségét, segíteni
Webbnek visszanyerni az elveszített emlékeket. Mo technikája révén Webb olyan
emlékfoszlányokra talált rá, amelyeket már örökre elveszettnek hitt. De keserves, kimerítő
volt a munka, s gyakran előfordult, hogy a szemeszterek végén, amikor az élete
elviselhetetlenül zaklatottá vált, félbe kellett szakítani a kezeléseket.

16
 Lefordult a sztrádáról, északnyugatnak tartott a kétsávos aszfaltúton. Miért épp ebben a
pillanatban jutott az eszébe Panov? Bourne megtanulta, hogy bízzon az érzékeiben és a
megérzéseiben. Mo hirtelen felbukkanása gondolataiban valamilyen jelzés volt. Mit jelenthet
számára éppen most Panov? Emléket, igen, de mit még? Bourne elgondolkozott. Amikor
legutóbb együtt voltak, a csendről beszélgettek Panowal. Mo azt mondta, hogy a csend
hasznos eszköz az emlékekkel való munkában. Az agy, amelynek szüksége van az
elfoglaltságra, nem kedveli a csendet. Ha teljes csendet sikerül a tudatos agyban előidézni,
lehetséges, hogy egy elveszettnek hitt emlék bukkan elő, hogy betöltse az űrt. Rendben, gon-
dolta Bourne, de miért éppen a csend jut ebben a pillanatban az eszembe?
Csak akkor jött rá az összefüggésre, amikor ráfordult Conklin hosszú, méltóságteljesen
kanyargó felhajtójára. Az orvlövész hangtompítót használt, aminek az volt a fő célja, hogy a
lövész észrevétlen maradjon. De a hangtompítónak megvoltak a maga hátrányai is. Az olyan
nagy hatótávolságú fegyvernél, amilyet az orvlövész használt, komoly mértékben rontja a
lövés pontosságát. Bourne testére kellett volna céloznia - a test tömege miatt nagyobb lett
volna a találati biztonság -, de ő mégis Bourne fejére lőtt. Nem ez volt logikus, feltéve, hogy
az orvlövész megölni akarta Bourne-t. De ha csak megijeszteni, figyelmeztetni akarta - az
egy másik ügy. Ennek az orvlövésznek megvolt az egyénisége, de nem kereste a feltűnést,
nem hagyta hátra vitézségének nyomait. De megvolt a saját menetrendje, ez kétségtelen.
Bourne elhajtott a régi pajta magas, formátlan tömbje és több más melléképület - fészerek,
tárolóbódék és hasonlók mellett. Aztán meglátta a főépületet. Magas fenyők, egy
nyírfacsoport és cédrusok között állt. Az öreg fák már vagy hatvan éve ott magasodtak, jó
évtizeddel megelőzve a kőépületet. A birtok egy azóta elhunyt tábornoké volt, aki alaposan
kivette a részét mindenféle titkos és meglehetősen visszataszító tevékenységekben. Ennek
eredményeként maga a kúriaépület - de valójában az egész birtok - át volt lyuggatva föld
alatti alagutakkal, bejáratokkal és kijáratokkal. Bourne el tudta képzelni, mennyire élvezte
Conklin, hogy egy ennyi titokkal átszőtt helyen lakik.
Ahogy felhajtott a házhoz, nemcsak Conklin BMW 7-es szériájú kocsiját látta, hanem Mo
Panov mellette parkoló Jaguarját is. A zúzott kővel borított úton átvágva hirtelen
könnyebbnek érezte a szívét. A világon a két legjobb barátja - a maga módján mindkettő az ő
múltjának őrzője - odabent volt. Ők, ketten együtt, meg fogják oldani ezt a rejtélyt, ahogy a
korábbiakban is tették. Felsétált az oszlopos előcsarnokhoz, s becsöngetett. Senki sem nyitott
ajtót. Fülét a fényes tölgyfaajtóra tapasztotta, hátha hall bentről valamilyen hangot. Lenyomta
a kilincset, s látta, hogy az ajtó nincs bezárva.
Fejében megszólalt a vészjelző, s egy pillanatra megállt a félig nyitott ajtó mögött, minden
bentről jövő zajra figyelt. Nem számított, hogy itt olyan vidéken járt, ahol szinte nem is
hallottak bűncselekményről, régi szokásai nem hagyták el. Conklin túlzásba vitt biztonsági
intézkedései nem engedték volna, hogy nyitva legyen a bejárat, akár otthon volt, akár nem.
Kinyitotta a rugós kést, majd belépett, nagyon is tudatában volt, hogy egy támadó - a
megölésére kiküldött gyilkos csoport egyik tagja - odabent rejtőzhet.
A csilláros előtérből polírozott, széles falépcső vezetett fel a nyitott galériára, amely az
előtérrel azonos szélességű volt. Jobbra nyílt a hivatalos nappali, balra pedig a barlangszerű
társalgó, benne egy bárpult és mély, férfiaknak való bőrkanapék. Mögötte volt egy kisebb,
meghittebb helyiség, amelyet Alex dolgozószobának használt.
Bourne követte a hangot, amely a társalgóba vitte. A nagyképernyős tévékészüléken a
CNN jóvágású riportere látszott, amint az Oskjuhlid Szálló előtt áll. A háttérben vetített ábra
jelezte, hogy az izlandi Reykjavíkban van. - ...itt mindenki a küszöbönálló terrorizmusellenes
kongresszusról beszél.
Senki sem volt a szobában, de a dohányzóasztalon két ódivatú pohár állt. Bourne felvette
az egyiket és beleszimatolt. Sherrys hordóban érlelt Speyside malátawhisky. Conklin kedvenc
skót italának összetett illata megzavarta, emléket hívott elő, egy párizsi látomást. Ősz volt, a

17
Champs-Élysées-n hullottak a vadgesztenyefák rozsdás levelei. Egy iroda ablakából nézett
kifelé. Küzdött a látomással, amely olyan erővel hatott rá, hogy szinte kiemelte önmagából, s
valóban Párizsba repítette, de komoran emlékeztette magát, hogy a virginiai Manassasban jár,
Alex Conklin házában, és semmi sincs rendben.
Küszködött, igyekezett megőrizni éberségét, tisztánlátását, de a malátawhisky által
felidézett emlék ellenállhatatlan volt, ő pedig égett a vágytól, hogy megtudja, mivel
temethető be az emlékezetében tátongó űr. És ott találta magát a párizsi irodában. De kiében?
Nem Conklinéban - Alexnak sosem volt irodája Párizsban. Az az illat... valaki volt vele az
irodában. Megfordult, egy villanásnyi időre egy félig elfeledett arc ötlött fel előtte.
Úgy érezte, szétszakad a feje. Még ha őrjítő volt is egy olyan élet tudata, amelyre csak
foszlányokban emlékezett, még ha őrjítő volt is mindaz, ami történt, nem hagyhatta, hogy ez
mellékvágányra terelje. Mit is mondott Mo ezekről az ingerekről? Előjöhetnek egy
látványtól, egy hangtól, illattól, de akár valaminek az érintésétől, s ha egyszer felidéződik az
emlék, csak akkor tépheti ki, ha megismétli azt az ingert, amely eredetileg előhívta. De ennek
nem most volt itt az ideje. Meg kellett találnia Alexet és Mót.
Lenézett, meglátott egy kis jegyzetfüzetet az asztalon. Felvette. Üresnek látszott, a legfelső
lapot letépték. De picit elfordította, s meglátta a halvány bemélyedést. Valaki - feltehetően
Conklin - azt írta fel: „NX 20". Zsebre tette a jegyzetfüzetet.
-Tehát megkezdődött a visszaszámlálás. Öt nap múlva a világ megtudja, új nap, új
világrend kezdődik-e, vajon a világ törvénytisztelő népei képesek lesznek-e békében és
harmóniában élni. - A műsorvezető folytatta zsolozsmázást, majd átváltottak reklámokra.
Bourne a távirányítóval kikapcsolta a televíziót, csend lett hirtelen. Lehet, hogy Conklin és
Mo kiment sétálni. Panovnak ez volt a kedvenc módszere, hogy beszélgetés közben kiengedje
a gőzt, mellesleg nyilván azt is akarta, hogy az öregember is mozogjon egy kicsit. De ott volt
a nyitott ajtó rendellenessége.
Bourne visszafele is megtette az iménti utat, ismét belépett az előtérbe, majd kettesével
véve a fokokat felsietett a lépcsőn. Mindkét vendégszoba üres volt, nyoma sem látszott, hogy
mostanában laktak volna bennük, s ugyanez volt a helyzet a hozzájuk tartozó fürdőszobában
is. A folyosón odament Conklin hálószobájához, amely egy öreg katonához méltó, spártai
helyiség volt. Kicsi és kemény ágy állt benne, alig volt nagyobb, mint egy priccs. Bevetetlen
volt, világosan látszott, hogy előző éjjel Alex ott aludt. De ahogy az a titkok mesteréhez illik,
kevés dolog árulkodott a múltjáról. Bourne felvett egy ezüstkeretes fényképet, amely egy
hullámos, hosszú hajú, világos szemű nőt ábrázolt, aki csúfolódón mosolygott. A háttérben
felfedezte a párizsi Saint-Sulpice szökőkútjának királyi kőoroszlánjait. Bourne lerakta a
fényképet, benézett a fürdőszobába. Semmi érdekeset nem talált.
Ismét lement, Conklin dolgozószobájából kihallatszott az óra két kondulása. Egy antik
hajóóra volt, zenéje harangszerűen szólt. Megmagyarázhatatlan módon Bourne fülében
baljósnak hangzott az óra ütése. Úgy tűnt, mintha fekete hullámként vonult volna végig a
házon. Szíve szaporábban kezdett verni.
Végigment a folyosón, a konyhához ért, amelynek ajtaján egy pillanatra bedugta a fejét. A
tűzhelyen egy teaforraló állt. De a rozsdamentes acéllal borított pult makulátlanul tiszta volt.
A hűtőben működött a jégkocka-készítő. És akkor hirtelen meglátta: Conklin sétabotját, a
fényes kőrisfa botot, tetején a lecsavarható ezüstfogantyúval. Alex egyik lába egy
tengerentúli összecsapásban megégett. Bot nélkül sosem ment volna ki a szabadba.
A dolgozószoba balra nyílott, kényelmes, faburkolatú helyiség volt a ház sarkában,
ahonnan a fákkal övezett pázsitra lehetett látni, a kövezett terasz közepén parányi medence
állt, a teraszon túl kezdődött a fenyves és keményfa erdő, amely csaknem a birtok határáig
terjedt. Bourne egyre sietősebben iparkodott a dolgozószoba felé. És abban a pillanatban,
ahogy belépett, kővé dermedt.

18
 Sosem volt ennyire tudatában a benne lakozó kettősségnek; énjének egyik része
önállósította magát, független megfigyelővé vált. Agyának ez a tisztán elemző része
észrevette, hogy Alex Conklin és Mo Panov az élénk színű perzsaszőnyegen fekszik.
Fejsebeikből vér folyt, beivódott a szőnyegbe, helyenként le is csorgott róla, a fényes
parketten kis tócsában állt össze. Friss vér, még csillogott. Conklin felfelé meredt a
mennyezetre, szemét fátyolos réteg fedte. Arca kivörösödött, haragról árulkodott, mintha a
mélyen magába fojtott düh erővel a felszínre tört volna. Mo feje elfordult, mintha megpróbált
volna maga mögé nézni, amikor leterítették. Arcán a félelem félreismerhetetlen jele látszott.
Az utolsó pillanatban meglátta a halál közeledtét.
Alex! Mo! Jézusom! Jézusom! Hirtelen leomlott minden érzelmi gát, Bourne térdre
rogyott, agyában kavargott a megrázkódtatás és a rémület. Alapjaiban rendült meg egész
világa. Alex és Mo halott; még a szeme elé táruló szörnyű bizonyíték dacára is nehezére esett
elhinni. Sosem fog tudni ismét beszélni velük, sosem hasznosíthatja tapasztalataikat. Képek
kavarogtak lelki szeme előtt, Alex és Mo emlékei, az együtt töltött időkéi, veszéllyel és
hirtelen halállal terhes időkéi, aztán utóbb a meghittség könnyedsége és kényelme, ami csak a
közösen átélt veszedelemből fakadhatott. Két életet oltott ki az erőszak, a haragon és
félelmen kívül mást nem hagyva maga után. A múltjába vezető ajtó döbbenetes
véglegességgel becsapódott előtte. Bourne és Webb is gyászolt. Bourne keservesen
összeszedte magát, elhessentette Webb hisztérikus érzelmességét, kényszerítette magát, hogy
ne fakadjon sírva. A gyász gyengeségét nem engedhette meg most magának. Gondolkoznia
kellett.
Bourne-t lefoglalta a gyilkosság helyszínének emlékezetébe vésése, agyában rögzítette a
részleteket, próbálta kitalálni, mi történt. Közelebb lépett, vigyázott, hogy ne lépjen vérbe, ne
dúlja fel a helyszínt. Alexet és Mót agyonlőtték, jól látszott a kettejük között a szőnyegen
heverő fegyver. Mindegyikük egy lövést kapott. Professzionális találat volt mindkettő, nem
egy betörőtől származott. Bourne szeme megakadt az Alex markában szorongatott
mobiltelefon csillogásán. Úgy nézett ki, mintha agyonlövése pillanatában beszélt volna
valakivel. Akkor történt, amikor Bourne megpróbálta felhívni? Nagyon is lehet. Elnézve a
vért, a tetemek fakó színét, ujjaikban a hullamerevségnek hiányát, nyilvánvalónak látszott,
hogy a gyilkosság óta egy óra sem telt el.
Agyába kezdett behatolni egy távoli, elmosódó hang. Szirénázás! Bourne otthagyta a
dolgozószobát, és a bejárat felé néző ablakhoz futott. A Virginiai Állami Rendőrség
járőrautóiból álló konvoj robogott a felhajtón, kék, villogó fénnyel. Bourne bennragadt egy
házban, két halott ember tetemével, mindenféle hihető alibi nélkül. Csapdába esett. Hirtelen
érezte, ahogy bezárul körülötte egy okosan felállított kelepce.

Második fejezet
Gondolataiban összeálltak a darabok. Az egyetemi épülettömbben rá leadott profi lövések
célja nem az volt, hogy megöljék, hanem hogy idetereljék, idekényszerítsék Conklinhoz. De
Conklint és Mót addigra megölték. Valaki még itt volt, figyelt és várakozott, hogy felhívja a
rendőrséget, amint felbukkan Bourne. Az a férfi, aki rálőtt az egyetemen?
Bourne további töprengés nélkül felkapta Alex mobiltelefonját, a konyhába rohant,
kinyitott egy keskeny ajtót, amely az alagsorba vezető meredek lépcsőre nyílott, s kilesett a
koromsötétbe. Hallotta a rendőrségi rádiók recsegését, az út kavicsának ropogását, a bejárati
ajtón felhangzó dörömbölést. Sürgető hangok hangzottak fel.
Bourne a konyhaszekrény fiókjaihoz lépett, matatott, amíg megtalálta Conklin
elemlámpáját, kiment az alagsori ajtón. Egy pillanatig teljes sötétség vette körül. A lámpa

19
fénye megvilágította a lépcsőt, lesietett rajta. Érezte a beton, a régi fa, lakk és a kazán
olajszagát. A lépcső alatt rátalált a tolóajtóra, kinyitotta. Egyszer, egy hideg, havas téli
délutánon Conklin megmutatta neki a föld alatti bejáratot, amelyet a tábornok arra használt,
hogy eljusson az istálló közelében álló magánhelikopteréhez. Bourne hallotta a feje fölött a
deszkák csikorgását. A zsaruk bent voltak a házban. Valószínűleg már megtalálták a
holttesteket. Három autó, két halott. Nem tart sokáig, amíg a rendszám alapján megállapítják,
hogy az egyik autó az övé.
Lehajolt, belépett az alacsony átjáróba, visszacsukta a tolóajtót. Túl későn jutott az eszébe
a régimódi pohár, amelyet fölemelt. Ha a helyszínelők port használnak, megtalálják az
ujjlenyomatomat. Az, meg a felhajtón álló autó...
Jobb, ha most nem is gondol erre, iparkodnia kell! Lehajolt, folytatta útját a keskeny
átjáróban. Három méter után kiszélesedett annyira, hogy normálisan tudott menni. A
levegőben újfajta nedvességet érzett; valahonnan a közelből hallotta, ahogy egy szivárgó
vezetékből lassan csöpög a víz. Megállapította, hogy mélyen a ház alapzata alatt járhat.
Felgyorsította lépteit, s nem egészen három perccel később újabb lépcsőhöz érkezett. Fémből
készült, katonás jellegű volt. Felmászott rajta, s a vállával felnyomta a tetején lévő csapóajtót.
Friss levegő, a nap végét jelző csöndes, nyugodt fény köszöntötte, bogarak zümmögtek a feje
fölött. A tábornok helikopter-leszállóhelyének a szélén járt.
Az aszfaltot ágak, elszáradt gallyak borították. Valahol az aszfaltozott rész végében egy
mosómedve család vágott magának utat a romos, zsindelytetős tákolmányhoz, ahová
befészkelték magukat. A hely magán viselte az elhagyatottság eltéveszthetetlen jeleit.
Mindazonáltal Bourne nem a leszállóhelyhez akart eljutni. Hátat fordított neki, s bevette
magát a sűrű fenyőerdőbe.
Azt tervezte, hogy egy hosszú, kanyargós úton eltávolodik a háztól, el a birtoktól, hogy
aztán a rendőrség által a birtok körül felállított kordonon kívül a sztrádán kössön ki
Elsődleges célja azonban a patak elérése volt, amely többé-kevésbé átlósan futott végig a
területen. Tudta, hogy a rendőrség kutyákat is bevon a kutatásba. Azt nem tudja
megakadályozni, hogy a szagát maga után hagyja szárazföldön, de ha vízben halad, még a
kutyák is elvesztik a nyomát.
Átlopózva a tüskés, kusza aljnövényzeten, félkörívben megkerült egy kis dombot, megállt
két cédrus között, s erősen fülelt. Létfontosságú volt, hogy elraktározza fejében a környék
minden jellegzetes zaját, hogy azonnal riadóztassa egy behatoló hangja. Nagyon is tisztában
volt vele, hogy az ellenség minden valószínűség szerint valahol a közelben van. Barátainak,
régi élete ismerőinek gyilkosa. Legalább annyira vágyott az ellenség becserkészésére, mint
amennyire vágyott a rendőrség elől elmenekülni. Bármennyire el akarta is kapni a gyilkost,
Bourne tudta, hogy életbevágóan fontos kijutni a rendőrségi kordon sugarából, mielőtt az
teljesen bezáródik körülötte.

Abban a pillanatban, amint beért Alexander Conklin birtokán a fenyők és más fák sűrű
erdejébe, Khan úgy érezte, mintha hazaérkezett volna. Bezárult a feje fölött a mélyzöld
boltozat, amitől korai alkonyat vette körül. Odafent, a legmagasabb ágak fölött látta
beszűrődni a napfényt, de idelent minden homályos és sötét volt, ami a lehető legideálisabb
zsákmánya becserkészéséhez. Követte Webbet az egyetemtől Conklin házáig. Pályafutása
során sokat hallott Alexander Conklinról, tudta, milyen legendás mesterkém volt. Már csak az
volt rejtély a számára, minek jött ide David Webb? Egyáltalán honnan ismerte Conklint? És
hogyhogy Webb ideérkezése után alig néhány perccel ilyen sok rendőr bukkant fel?
A távolból csaholást hallott, s rájött, hogy a rendőrök nyilván szabadon eresztették
nyomkereső kutyáikat. Kicsit odébb látta, hogy Webb úgy mozog az erdőben, mint aki jól
kiismeri itt magát. Újabb kérdés nyilvánvaló válasz nélkül. Khan lépést tartott vele, s azon

20
tűnődött, vajon hová tart Webb. Aztán meghallotta egy patak hangját, s pontosan tudta, mit
forgat a fejében az üldözött vad.
Khan előresietett, Webb előtt elért a patakhoz. Tudta, hogy zsákmánya folyásiránynak
lefelé fog menni, távolodva onnan, amerre a kutyák tartottak. Ekkor meglátott egy hatalmas
fűzfát, s mosoly suhant át az arcán. Egy erős fa szerteágazó ágakkal, éppen erre volt
szüksége.

A kora esti rőt napfény tüzes tűként hatolt át a fák között, s Bourne szeme megakadt a
falevelek szélét bíbortűzzel megfestő foltokon.
A domborulat távoli felén a föld elég meredeken lejtett, s az út jóval sziklásabbá vált. Már
hallotta a közeli patak moraját, arra sietett, amennyire csak tudott. A téli havazás és a kora
tavaszi esők felduzzasztottak a patakot. Habozás nélkül belegázolt a metszően hideg vízbe, s
elindult lefelé. Minél tovább marad a vízben, annál jobb, mert a kutyák elveszítik minden
szagnyomát, megzavarodnak, s minél távolabb jön ki, annál nehezebben fogják ismét
megtalálni a szagot.
Egy pillanatra biztonságban érezve magát a feleségére, Marie-re gondolt. Kapcsolatba kell
lépnie vele. Szó sem lehetett róla, hogy hazamenjen; ha ezt tenné, azonnal veszélybe sodorná
magukat. De kapcsolatba kell lépnie Marie-vel, figyelmeztetnie kell. Az Ügynökség biztosan
odamegy, hogy otthon keresse, s ha nem találják ott, biztosan őrizetbe veszik Marie-t,
kihallgatják, feltételezve, hogy tud az ő hollétéről. És volt még egy aggasztó lehetőség: bárki
csalta is kelepcébe, most megpróbál majd a családján keresztül eljutni hozzá. Hirtelen kiverte
a veríték az aggodalomtól, előkapta Conklin mobiltelefonját, felhívta Marie mobilját, s
hagyott egy üzenetet. Egyetlen szó volt csupán: Gyémánt. Abban állapodott meg Marie-vel,
hogy a kódot csak a legvégső veszélyhelyzetben használják. Ez utasítás volt az asszonynak,
hogy fogja a srácokat, és azonnal menjenek a biztonságos házukba. Ott kell maradniuk,
minden kapcsolatot megszakítva a külvilággal, amíg Bourne elküldi Marie-nek a „minden
tiszta" jelzést. Megcsörrent Alex telefonja, s Bourne meglátta Marie üzenetét: Kérem
megismételni. Ez nem az előre megbeszélt válasz volt. Aztán rájött, mi zavarta meg az
asszonyt. Alex telefonjáról üzent neki, nem a sajátjáról. Megismételte az üzenetet:
GYÉMÁNT, ezúttal csupa nagybetűvel írva. Várt, a lélegzetét is visszafojtotta, aztán
megérkezett Marie válasza: HOMOKÓRA. Bourne megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
Marie nyugtázta, tudta, hogy az üzenet valódi. Most pedig összeszedi a gyerekeket, beülteti
őket a családi autóba, s mindent maguk mögött hagyva elhajtanak.
De még mindig nyugtalanította valami. Sokkal jobban érezte volna magát, ha hallhatta
volna a hangját, ha elmagyarázhatta volna neki, mi történt, s hogy ő jól van. De nem volt jól.
Az asszony által ismert férfit - David Webbet - már ismét elnyelte Bourne. Marie gyűlölte és
rettegte Jason Bourne-t. És miért is ne tette volna? Lehetséges, hogy egy napon csupán
Bourne lesz az, ami személyiségként megmarad David Webb testében. És mindez kinek a
műve? Alexander Conkliné.
Meghökkentőnek és valószerűtlennek tűnt számára, hogy egyszerre képes szeretni és
gyűlölni ezt az embert. Milyen rejtélyes az emberi elme, hogy egyszerre képes ennyire
egymásnak ellentmondó érzelmeket táplálni, hogy - teljesen ésszerűtlenül - képes tudomást
sem venni a gonosz tulajdonságokról, csak hogy kedvelhessen valakit. De Bourne tudta, hogy
emberi igény szeretni és szeretve lenni.
Ezen gondolkodva követte a patak folyását. A csillogó víz kivételesen tiszta volt. Apró
halak cikáztak ide-oda, közeledte megrémisztette őket. Egyszer-kétszer ezüstös villanásban
megpillantott egy pisztrángot: csontos szája kitátva, mintha keresne valamit. Egy
kanyarulathoz érkezett, ahol egy nedvesség után áhítozó gyökerű, nagy fűzfa hajolt a meder
fölé. Minden neszt éberen figyelt, lesett minden jelet, közelednek-e üldözői, de a rohanó
patak csobogó zaján kívül Bourne semmit sem észlelt.

21
 A támadás fölülről érkezett. Semmit sem hallott, de érzékelte a fény változását, aztán súly
zuhant rá, amely egy pillanat alatt besodorta a vízbe. A ránehezedő test a törzsét és a tüdejét
nyomta. Miközben levegőért kapkodott, támadója a patakmeder síkos szikláihoz verte a fejét.
Egy ököl csapott a veséjébe, s elszállt belőle a szusz.
Ahelyett, hogy szembeszegült volna a támadással, Bourne készakarva teljesen ellazította a
testét. Ugyanakkor ütés helyett az oldalához húzta a könyökét, s amikor a teste a
legelernyedtebb volt, rátámaszkodott, s elfordította a törzsét. Miközben megfordult,
tenyéréllel előre és fölfelé csapott. Teleszívta levegővel a tüdejét, s közben legördült róla a
súly. Víz csapott át az arcán, elhomályosította a látását, így csak támadója körvonalait tudta
kivenni. Feléje csapott, de csak a levegőt találta el.
Támadója ugyanolyan gyorsan elillant, ahogyan felbukkant.

Khan lihegve és öklendezve mászott lefelé a patakmederben, erőlködve, görcsbe rándult

izomzatával és sérült gégéjével küszködve szívta be a levegőt. Kábán, dühösen érte el az
aljnövényzetet, s hamarosan beleveszett az erdő sűrűjébe. Erőt vett magán, hogy normálisan
lélegezzen, finoman masszírozta testének fájó részét, ahová Bourne ütött. Nem szerencsés
ütés, hanem kiszámított, szakértelemmel kivitelezett ellentámadás volt. Khan megzavarodott,
a félelem fullánkja hasított belé. Webb veszedelmes ember - jóval veszedelmesebb, mint amit
egy tanártól várhat az ember. Lőttek már rá korábban is, hisz ki tudta számítani egy lövés
röppályáját, eligazodott a vadonban, a test-test elleni küzdelem sem volt számára idegen. És a
baj első jelére idejött Alexander Conklinhoz. Ki ez az ember? - kérdezte magában Khan. Egy
dolog biztos, többé nem fogja alábecsülni. A nyomára tud akadni, visszaszerzi a lélektani
előnyt. Azt akarta, hogy Webb az elkerülhetetlen vég beköszönte előtt féljen tőle.

Martin Lindros, a CIA igazgatóhelyettese pontban hat után hat perccel érkezett a néhai
Alexander Conklin manassasi birtokára. A Virginiai Állami Rendőrség rangidős nyomozója,
egy Harris nevű fáradt, kopasz férfi fogadta, aki közvetíteni próbált a rendőrség, a megyei
seriff irodája és az FBI között felmerült illetékességi vitában. Amint kiderült az áldozatok
személyazonossága, versengésbe fogtak, hogy ki legyen az ügy gazdája. Amikor Lindros
kiszállt az autójából, tucatnyi járművet és háromszor annyi embert számolt össze.
Rendérzékre és céltudatosságra volt szükség.
Miközben kezet rázott Harrisszel, egyenesen a szemébe nézett. - Harris nyomozó, az FBI
ki van zárva innen. Önök és mi fogunk dolgozni ezen a kettős gyilkosságon.
- Igenis, uram - hangzott Harris határozott válasza. Magas férfi volt, s talán ennek
ellensúlyozásaként kicsit hajlott volt a háta, s ez, valamint nagy, könnyes szeme és gyászos
arckifejezése olyanná tette, mintha rég elfogyott volna belőle az erő. - Köszönöm, volna pár...
- Ne köszönje, nyomozó. Garantálom, cudar egy ügy lesz ebből. - Elküldte az
asszisztensét, hogy intézkedjen az FBI-jal és a seriff csapatával. - Van valami nyoma David
Webbnek? - Az FBI-tól származott a hír, hogy Conklin kocsifeljáróján megtalálták Webb ott
parkoló autóját. Ami igazából nem is Webbé. Hanem Jason Bourne-é. Ezért utasította őt a
Központi Hírszerzés igazgatója, hogy személyesen vegye át a nyomozás irányítását.
- Még semmi - felelte Harris. - De kiküldtük a kutyákat.
- Helyes. Megszabták már a kordon sugarát?
- Próbáltam kiküldeni az embereimet, de az FBI... -Harris megrázta a fejét. - Pedig
mondtam, hogy az időtényezőnek jelentősége van.
Lindros az órájára pillantott. - Állapodjunk meg másfél kilométeres sugárban. Néhány
emberével kezdjenek el dolgozni egy szűkebb területen, mondjuk egy kilométeres sugarú
körön belül. Esetleg összeszednek valami hasznosat. Hívjon be további embereket, ha
szükséges.

22
 Mialatt Harris rádió adó-vevőjén beszélt, Lindros a tekintetével méregette. - Mi a
keresztneve? - kérdezte, amikor a nyomozó végzett az utasítások kiadásával.
A nyomozó zavart pillantást vetett rá. - Harry.
- Harry Harris? Ugye, csak viccel?
- Nem, uram.
- Ezt mégis hogy gondolták a szülei?
- Tartok tőle, hogy nem gondolkodtak, uram
- Rendben, Harry. Akkor nézzük, hogy is állunk. - Lindros harmincas évei vége felé járt,
értelmes, vöröses szőke, előkelő egyetemet végzett férfi volt, akit Georgetownból toborzott
az Ügynökség. Lindros apja erős akaratú, szókimondó ember volt, aki a maga módján intézte
az ügyeit. Átplántálta ezt a ravasz függetlenséget az ifjú Martinba, a haza iránti
kötelességtudattal együtt, s Lindros hitt benne, hogy e tulajdonságok hívták fel rá az
Ügynökség igazgatójának figyelmét.
Harris bevezette a dolgozószobába, de Lindros felfigyelt a társalgóban a dohányzóasztalon
álló két régimódi pohárra. - Hozzányúlt ezekhez valaki, Harry?
- Tudtommal nem, uram
- Szólítson nyugodtan Martinnak. Hamarosan jobban megismerjük egymást. - Felnézett,
elmosolyodott, ezzel is segítve a másikat feloldódni. Tudatos volt a módszer, ahogy levetette
az Ügynökség tekintélyének súlyát. A többi bűnüldöző szervezet kirekesztésével maga mellé
állította Harrist. Úgy érezte, szüksége lesz egy szolgálatkész nyomozóra. - A helyszínelőik
mindkét pohárról vesznek ujjlenyomatot, ugye?
- Rögtön.
- Akkor váltsunk pár szót a halottkémmel.

A birtok határán húzódó dombtetőn kanyargó úton egy erős testalkatú férfi állt, és nagy
teljesítményű éjszakai távcsővel figyelte Bourne-t. Széles, dinnye formájú arcának
határozottan szláv vonásai voltak. Bal kezén az ujjak hegye sárgállott; megrögzött
láncdohányos volt. Mögötte egy nagy, fekete SUV terepjáró parkolt. Bárki arra járó turistának
nézte volna. Visszafelé irányítva a távcsövet megpillantotta Khant, amint az erdőben Bourne
nyomait követi. Egyik szemével Khan haladását figyelte, közben kinyitotta három
frekvenciasávos mobiltelefonját, s beütött egy tengerentúli számot. Sztyepan Szpalko rögtön
felvette.
- A csapdát felállítottuk - közölte az erős testalkatú szláv. - A célszemély menekül. Eddig
kisiklott mind Khan, mind a rendőrség keze közül.
- A francba! - fakadt ki Szpalko. - Miben mesterkedik Khan?
- Akarja, hogy kiderítsem? - kérdezte a férfi hideg, tárgyszerű stílusbaa
- Tartsa magát a lehető legtávolabb tőle. Legjobb lesz - mondta Szpalko -, ha azonnal
eltűnik onnan.

Bourne a patak partjához botladozott, leült, s kifésülte arcából a haját. A teste fájt, a tüdeje
perzselt. A szeme mögött robbanások villantak, visszarepítve őt az időben Tam Quan
őserdeibe, felelevenítve a megbízatásokat, amelyeket David Webb Alex Conklin utasítására
elvállalt. Olyan küldetések voltak ezek, amelyekhez a saigoni parancsnokság ugyan
beleegyezését adta, de bármikor letagadott volna - őrült küldetések, komplikáltak és halá-
losan veszélyesek; amerikai illetőségű katonák neve soha, még véletlenül sem merülhetett fel
velük kapcsolatban.
A tavaszi este kihunyó fényeiben fürdőzve Bourne tudta, hogy most ugyanilyen helyzetbe
kényszerítették.
Vörös zónában - az ellenség által ellenőrzött körzetben - járt. A baj csak az, hogy fogalma
sem volt róla, ki az ellenség, és mi a szándéka. Most is ugyanúgy terelték-e Bourne-t, mint

23
akkor, amikor a Georgetown Egyetemen rálőttek, vagy pedig ellensége terve új szakaszba
lépett?
A távolból kutyák csaholását hallotta, majd hirtelen, meglepően közelről egy eltörő gally
roppanásának tiszta hangját. Állattól származik-e, vagy az ellenségtől? Közvetlen célja
megváltozott. Még mindig el kell kerülnie a rendőrkordon hálóját, de meg kell találnia a
módját, hogy a helyzetet támadója ellen fordítsa. A gond csak az, hogy előbb kell megtalálnia
merénylőjét, mint hogy az ismét lecsaphatna. Ha ugyanaz a személy, mint korábban, akkor
nem csupán mesterlövész, de az őserdei hadviselésnek is mestere. Bizonyos értelemben az,
hogy legalább ennyit tudott ellenfeléről, megkeményítette Bourne-t. Kezdte kiismerni a
szemben álló felet. Most el kell kerülnie, hogy megöljék, időben és kellően ki kell ismernie
az illetőt, hogy aztán meglephesse.
A nap a látóhatár mögé bukott, az égboltot a kihunyó tűz színével festve meg. A hűvös
széltől Bourne reszketni kezdett vizes ruhájában. Felkelt, mozogni kezdett, egyfelől, hogy
izmaiból kiálljon a merevség, másfelől, hogy felmelegedjen. Az erdő indigókékbe borult,
mégis úgy érezte, mintha a felhőtlen ég alatt közszemlére tették volna egy széles, fátlan
síkságon.
Tudta, mit cselekedne, ha Tam Quanban lenne: menedéket keresne, ahol összeszedhetné
magát és mérlegelhetné a lehetőségeit. De menedékre lelni a vörös zónában bonyolult ügy;
akár burokba is dughatja a fejét. Lassan, megfontoltan haladt az erdőben, a fatörzseket
nézegette, egyiket a másik után, míg rátalált arra, amit keresett. Tapadó vadszőlő. Korai lett
volna, ha az évnek ebben a szakában virágzik, de fényes, öt levélkéből álló leveleit nem
lehetet eltéveszteni. A rugós késsel óvatosan hosszú darabokat vágott le az erős indából.
Pillanatokkal azt követően, hogy elkészült, fülelni kezdett. Egy halk hangot követve
hamarosan egy kis tisztásra jutott. Egy szarvast pillantott meg, egy közepes méretű bakot.
Fejét feltartotta, fekete orrcimpája a levegőt szimatolta. Megérezte volna az ő szagát? Nem
Valami mást érezhetett...
A szarvas nekiiramodott, s vele Bourne is. Könnyedén és csöndben futott az erdőn át,
párhuzamosan a szarvas útjával. Egyszerre megváltozott a szél iránya, s neki is változtatnia
kellett az útvonalon, hogy továbbra is az állattal ellentétes szélirányban maradjon. Talán fél
kilométert tettek meg, amikor a szarvas megállt. Emelkedni kezdett a talaj, keményebbé,
tömörebbé vált. Egész távolra kerültek a pataktól, a birtok szélénél jártak. A szarvas
könnyedén átugrott a birtok északnyugati sarkát jelző kőfalon. Amint Bourne is átmászott a
falon, rájött, a szarvas egy sónyalatóhoz vezette. Ahol sónyalató van, ott sziklák is vannak, és
ahol sziklák vannak, ott barlangok is vannak. Eszébe jutottak Conklin szavai, miszerint a
birtok északnyugati pereme egy sor barlanggal határos, amelyeket kémények és olyan
természetvájta függőleges nyílások lyuggattak át, amelyekkel egykor az indiánok a főzéshez
használt tűzrakóhelyeiket szellőztették. Neki most épp egy ilyen barlangra volt szüksége;
menedékre, ahol átmenetileg meghúzhatja magát, s amely a két kürtőnek köszönhetően nem
válna csapdává számára.

Na, most elkapom, gondolta Khan. Webb súlyos hibát követett el, rossz barlangba ment be, a
kevesek egyikébe, amelynek nem volt második kijárata. Khan kimászott rejtekéből,
csendben, lopakodva átvágott a kis tisztáson, s belépett a barlang fekete száján.
Beljebb araszolva érzékelte Webbet maga előtt a sötétben. Khan a szag alapján biztosra
vette, hogy valójában egy sziklamélyedésben járnak. Különben érezte volna a mélyen a
sziklák belsejébe nyúló barlang nyirkos, dohos szagát.
Webb, valahol előrébb, felkapcsolta az elemlámpát. Pillanatokon belül rájön, hogy nincs
kéménykürtő, nincs másik kijárat. Elérkezett támadás ideje! Khan rávetette magát
ellenségére, erősen belecsapott az arcába.

24
Bourne összeesett, a lámpa a sziklához csapódott, fénye őrülten ugrált. Ugyanakkor érezte a
feléje lendülő ököl által felkavart levegőt. Hagyta, hogy lesújtson rá, s amint a kar a
legtávolabbra előrenyúlt, keményen rávágott a szabadon lévő és sebezhető bicepszre.
Előrelendülve vállát belevágta a másik szegycsontjába. Egy térd rúgott föl, elérte Bourne
combjának belsejét, éles fájdalom cikázott végig rajta. Ruhát markolt a keze, nekivágta a
testet a sziklának. A test visszacsapódott, nekivágódott, ledöntötte a lábáról. Összegabalyodva
gurultak, birkóztak. Hallotta a másik lélegzetét, szinte bensőséges hang volt, mintha egy
maga mellett fekvő gyerek légzését figyelte volna.
Az életre-halálra vívott küzdelem során Bourne közelről érezte a másikból fölszálló
szagot, olyan volt, mint a mocsárból felcsapó pára, s ennek hatására agyában ismét felködlött
Tam Quan őserdeje. Abban a pillanatban megérezte, hogy egy rúd nyomódik a torkának.
Hátrarántották.
- Nem foglak megölni - szólt egy hang a fülébe. -Legalábbis még nem.
Bourne egyik könyökével hátracsapott, aminek jutalmaként egy térd rúgott amúgy is f ájó
veséjébe. Összegörnyedt, de a légcsövének feszülő rúd fájdalmasan kiegyenesítette.
- Itt és most megölhetnélek, de nem teszem - mondta a hang. - Addig nem, amíg elegendő
fény nem lesz, hogy a szemedbe nézzek, miközben haldokolsz.
- Két ártatlan embert meg kellett ölnöd csak azért, hogy engem elkaphass? - kérdezte
Bourne.
- Miről beszélsz?
- Arról a két emberről, akit ott a házban agyonlőttél.
- Nem öltem meg őket, sosem ölök ártatlanokat. - Kuncogás. - Másfelől nem hiszem, hogy
bárkit, aki kapcsolatban állt Alexander Conklinnal, ártatlannak nevezhetnénk.
- Idecsaltál - folytatta Bourne. - Rám lőttél, hogy Conklinhoz szaladjak, hogy így meg
tudj...
- Ostobaságokat fecsegsz - felelte a hang. - Egyszerűen követtelek idáig.
- Akkor honnan tudtad, hová kell küldeni a zsarukat? - kérdezte Bourne.
- És miért hívtam volna őket? - suttogta érdesen a hang.
Bármennyire meghökkentő volt is ez az információ, Bourne csak félig figyelt. Picit
megpihent beszélgetés közben, hátradőlt. Ez kicsiny rést engedett a rúd és a gégéje között.
Bourne most megpördült a sarkán, leeresztette az egyik vállát, mire a másik kénytelen volt
figyelmét arra összpontosítani, hogy a helyén tartsa a rudat. Bourne abban a pillanatban
kezének élével gyorsan lesújtott a másik fültövére. A test eldőlt, a rúd nagy csattanással
lehullott a sziklapadlóra.
Bourne néhány mély lélegzetet vett, hogy kitisztuljon a feje, de még mindig kába volt az
oxigénhiánytól. Fölvette az elemlámpát, odavilágított, ahová a másik lerogyott, de ott nem
volt senki. Valami nesz, súrlódásnál alig erősebb, ütötte meg a fülét; arra felé kapta a lámpát.
Egy alak ugrott a fénybe a barlang szájánál. Ahogy rávetült fény, megfordult, s Bourne egy
villanásnyi időre meglátta az arcát, mielőtt eltűnt volna a fák között.
Bourne utánairamodott. Egy pillanat múlva távoli csattanást hallott, süvítő hangot, majd
mozgást a lombok között. Az aljnövényzetben utat törve magának arrafelé rohant, ahol a
csapdáját felállította. A tapadó vadszőlő indáiból hálót font, s hozzákötözte egy zsenge
facsemetéhez, amelyet csaknem kétrét hajlított. Ez fogta el a merénylőt. A vadászból
zsákmány lett. Bourne előrenyomakodott a fák tövéhez, felkészült rá, hogy szembenézzen
támadójával, s levágja az indából font hálót. De a háló üres volt.
Üres! Fölszedte, s meglátta a hasítékot, amit az üldözött vágott bele. Gyors, okos és
felkészült volt; most még nehezebb lesz ismét meglepni.
Bourne fölnézett, a lámpa fényét körbejáratta a faágak boltívén. Maga is meglepődött,
hogy a csodálat érzése fut át rajta ellenfelének szakértelme és találékonysága láttán.

25
Lekattintott az elemlámpát, belemerült az éjszakába. Egy síró kecskefejő vijjogott fel, majd
az egyre hosszabb csöndben egy bagoly huhogása visszhangzott gyászosan a fenyőktől
borított hegyoldalban.
Hátrahajtotta a fejét, s mélyet lélegzett. Lelki szeme előtt megjelent az arc és a mélyen ülő,
sötét szempár, melyet egy másodperc alatt beazonosított az egyik diákéval, akit akkor látott
az egyetemen, amikor az orvlövész által használt tanterem felé ment.
Ellenségének végre volt arca is, hangja is.
Itt és most megölhetnélek, de nem teszem. Addig nem, amíg elegendő fény nem lesz, hogy
a szemedbe nézzek, miközben haldokolsz.

Harmadik fejezet

A Humanistas Ltd.-nek, a világméretű humanitárius és segélytevékenységéről ismert

emberjogi szervezetnek a székháza a budapesti Gellérthegy mélyzöld nyugati lejtőjén állt. A
varázslatos kilátást nyújtó helyről Sztyepan Szpalko kinézett a szögletes, síküvegű ablakon, s
úgy képzelte, hogy a Duna és az egész város térdet hajt előtte.
Előlépett hatalmas íróasztala mögül, leült egy párnázott székre, szemben a nagyon sötét
bőrű kenyai elnökkel. Az ajtó két oldalán kenyai testőrök álltak, kezüket a hátuk mögött
tartották, arcukon a kormányalkalmazottakra jellemző üres tekintet ült. Fölöttük a falon egy
lapos domborművön látható volt a Humanistas jól ismert lógója, egy zöld keresztet tartó
tenyér. Az elnököt Dzsomónak hívták, a legnagyobb kenyai törzshöz, a kikujuhoz tartozott, s
egyenes ági leszármazottja volt a köztársaság legelső elnökének, Dzsomo Kenyattának. Híres
elődjéhez hasonlóan ő is Mzee volt; ez a szuahéli kifejezés „tiszteletreméltó, nagy öreg"-et
jelent. Kettejük között míves, az 1700-as évekből való ezüstkészlet állt. Finom fekete teát
szolgáltak fel keksszel, és égy díszes, ovális tálcára mesterien elrendezett apró
szendvicsekkel. A két férfi halk, visszafogott hangon beszélgetett.
- Az ember azt sem tudja, hol kezdje a köszönetet az ön és szervezete által irányunkban
tanúsított nagyvonalúságért - mondta Dzsomo. Szálfaegyenesen ült, merev háta kicsit
elhúzódott a szék plüsstámlája által kínált kényelemtől. Az idő és a körülmények együttesen
leradírozták arcáról a fiatal korában rá jellemző életerőt. Fényes bőre alatt húsa szürkés-
sápadtnak hatott. Vonásai gyűröttek voltak, arcát kőkeménnyé edzették a nehézségek és a
megpróbáltatások közepette tanúsított állhatatosság. Röviden: úgy festett, mint egy hosszú
ideje csatázó harcos. Lábát összezárta, térdben pontosan derékszögbe hajlítva. Ölében hosszú,
fényes dobozt tartott, amely mélyen erezett bubingafából készült. Szinte szégyenlősen
nyújtotta oda a dobozt Szpalkónak. - A kenyai nép szívből jövő áldásával, uram.
- Köszönöm, elnök úr. Ön túlzóan kedves - felelte Szpalko kegyesen.
- Ön kedves, uram. - Dzsomo élénk érdeklődéssel figyelte, ahogyan Szpalko kinyitja a
dobozt. Egy sima pengéjű kés és egy alul-felül lapos, ovális kő volt benne.
- Istenem, ez egy githathi kő, ugye?
- Valóban az, uram - válaszolt látható örömmel Dzsomo. - A szülőfalumból való, a
kiamától, ahová mindmáig tartozom
Szpalko tudta, hogy Dzsomo az öregek tanácsára utal. A githathinak nagy értéke volt a
törzs tagjainak szemében. Ha a tanácsban vita alakult ki, amelyet más módon nem tudtak
megoldani, akkor erre a kőre tettek esküt. Szpalko megragadta a kés vörös kalcedonból
faragott markolatát. Ennek is megvolt a maga rituális szerepe. Élet-halálra menő vita esetén a
kés pengéjét felmelegítették, majd a vitázok nyelvére helyezték. Az ennek következtében
felhólyagzó nyelvek alapján állapították meg a bűnösséget vagy ártatlanságot.

26
 - Csak azon tanakodom, elnök úr - szólalt meg hamiskás hangon Szpalko -, hogy a githathi
az ön kiamájától vagy njamájától való.
Dzsomo felnevetett, a torkából föltörő mély hangtól a füle is remegni kezdett. Mostanában
olyan ritkán volt oka nevetni. Nem emlékezett rá, mikor fordult elő utoljára. -Tehát hallott a
mi titkos tanácsunkról, nemde, uram? Meg kell vallanom, a szokásainkról és tanainkról való
tudása valóban elismerésre méltó.
- Kenya történelme hosszú és véres események sorozata, elnök úr. De szilárdan hiszem,
hogy a történelem ismerete révén tanuljuk meg a legfontosabb dolgokat.
Dzsomo bólintott. - Egyetértek önnel, uram. És úgy érzem, muszáj ismét megerősítenem,
hogy elképzelni sem tudom, milyen állapotban volna a köztársaság az önök orvosai és
vakcinái nélkül.
- Az AIDS ellen nincs vakcina. - Szpalko hangja kedves, de határozott volt. - A korszerű
orvostudomány gyógyszerekkel csökkenteni tudja a kór okozta szenvedést és halálozást, de
ami az elterjedését illeti, csak a fogamzásgátlók és az önmegtartóztatás szigorú alkalmazása
lehet hatásos.
- Hogyne, hogyne. - Dzsomo finnyásán megtörölte ajkát. Gyűlölt levett kalappal járulni e
férfi elé, aki olyan nagyvonalúan nyújtott segítséget Kenyának. De nem volt más választása.
Az AIDS-járvány megtizedelte a köztársaság lakosságát. Népe kínlódott, haldoklott. - Amire
szükségünk van, uram, még több gyógyszer. Önök sokat tettek azért, hogy enyhítsék népünk
szenvedését. De még ezrek várnak az önök segítségére.
- Elnök úr. - Szpalko előrehajolt, s Dzsomo ugyanígy tett. Szpalko fejére sütött a nagy
ablakokon beáramló napfény, természetfölöttinek tűnő ragyogásba vonva vonásait. A fény
hangsúlyossá tette a fényes bőr pórusnélküliségét arca bal felén. A torzulásnak ez a kihangsú-
lyozása némileg sokkolta Dzsomót, kizökkentette előre eltervezett viselkedéséből. - A
Humanistas Ltd. kész visszatérni Kenyába kétszer annyi orvossal, dupla mennyiségű
gyógyszerrel. De önöknek - a kormánynak - is tenniük kell az ügy érdekében.
Dzsomo ekkor jött rá, hogy Szpalko valami egészen mást kér, mint a biztonságos nemi
kapcsolatról szóló oktatást és az óvszerek szétosztását. Hirtelen elfordult, kitessékelte két
testőrét a helyiségből. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, megszólalt: - Szerencsétlen
szükségszerűség ezekben a veszélyes időkben, uram, de fárasztó néha, hogy sosem lehet
egyedül az ember.
Szpalko elmosolyodott. A kenyai történelem és a törzsi szokások ismeretében nem
engedhette meg magának, hogy félvállról vegye az elnököt, ahogy mások esetleg megtennék.
Dzsomo igényei nagyok, de az embernek sosem szabad ezt kihasználnia. A kikujuk büszke
emberek, s ez a jellegzetességük mindennél fontosabb, hiszen többé-kevésbé ez volt az
általuk birtokolt egyetlen érték.
Szpalko előrehajolt, kinyitott egy szivarosdobozt, s egy kubai Cohibával kínálta meg
Dzsomót, egyet pedig kivett magának. Fölálltak, rágyújtottak a szivarra, a szőnyegen át az
ablakhoz sétáltak, kinéztek a napfényben nyugodtan csillogó Dunára.
- Csodálatos látvány - jegyezte meg könnyedén Szpalko.
- Valóban - helyeselt Dzsomo.
- És olyan derűs. - Szpalko kék felhőt eregetett az illatos füstből. - Nehéz elhinni, hogy
eközben a világ másik felén szenvednek az emberek. - Aztán Dzsomóhoz fordult. - Elnök úr,
nagy személyes szívességnek tekinteném, ha hét napra korlátlan belépést biztosítana nekem
Kenya légterébe.
- Korlátlant?
- Ki- és berepülés, leszállás meg ilyesmi. Semmi vám-, útlevélellenőrzés, felügyelet,
semmi, ami lelassítana bennünket.

27
 Dzsomo úgy tett, mint aki fontolóra veszi a hallottakat. Pöfékelt a Cohibájából, de Szpalko
pontosan tudta, hogy nem igazán élvezi a helyzetet. - Csak három napot garantálhatok önnek
- bökte ki végül Dzsomo. - Ennél hosszabb idő szóbeszédre adna okot.
- Akkor ennyivel kell beérnünk, elnök úr. - Szpalkónak elég volt a három nap is.
Ragaszkodhatott volna a hét naphoz, de ez megtépázta volna Dzsomo büszkeségét. Ostoba és
feltehetően költséges hiba lett volna, tekintettel arra, ami történni fog. Mindenáron fent kell
tartani a jó szándékú segítség látszatát. Kezet nyújtott, Dzsomo pedig a tenyerébe csúsztatta
száraz, erősen kérges kezét. Szpalko kedvelte ezt a kezet: egy fizikai munkás keze volt, olyan
valakié, aki nem fél bepiszkolni.

Miután Dzsomo és kísérete elment, ideje volt az új alkalmazottat, Ethan Hearnt körbevinni a
bemutatkozó látogatásra. Szpalko az asszisztensei közül bármelyikre rábízhatta volna ezt a
feladatot, de büszke volt rá, hogy személyesen gondoskodik minden új alkalmazott
bemutatásáról. Hearn ragyogó képességű újonc volt, aki korábban az Eurocenter Bio-I
Klinikáján dolgozott a város túlsó felén. Sikeresen szervezte alapítványi pénzgyűjtő akcióit, s
jó kapcsolatai voltak az európai felső tízezerrel. Szpalko úgy találta, hogy jó beszédkészségű,
jó megjelenésű és empatikus alkat; tömören mondva: született humanitárius, éppen olyan,
akire szüksége volt a Humanistas Ltd. ragyogó hírnevének ápolásához. Emellett kedvelte
Hearnt. Fiatalkori, még a fél arcáról a bőrt leégető baleset előtti önmagára emlékeztette.
Végigvezette Hearnt a hétemeletnyi irodán, a laboratóriumokon, a támogatások
gyűjtéséhez használatos statisztikák összeállításával foglalkozó részlegeken - a statisztikák a
Humanistashoz hasonló szervezetek számára az életnedvet jelentik -, majd a könyvelés, a
beszerzési részleg, a humánerőforrás-részleg, az utaztatási osztály, a cég
magánrepülőgépeiből, szállító repülőiből, hajóiból és helikoptereiből álló flotta karbantartói
következtek. Az utolsó állomás a fejlesztési osztály volt, ahol Hearnt új irodája várta. Abban
a pillanatban az iroda üresen állt, eltekintve az íróasztaltól, a forgószéktől, komputertől és a
telefonállványtól.
- A többi bútora - mondta Szpalko -, néhány napon belül megérkezik.
- Semmi gond, uram. Csak a számítógépre és a telefonokra van szükségem.
- Előre szólok - jegyezte meg Szpalko -, hogy későig szoktunk itt bent lenni, s lesznek
olyan időszakok, amikor elvárjuk öntől, hogy egész éjszaka dolgozzon. De nem vagyunk
embertelenek. A rendelkezésére bocsátandó kanapé átalakítható ággyá.
Hearn elmosolyodott. - Nem kell aggódnia, Mr. Szpalko. Hozzá vagyok szokva a késői
munkához.
- Szólítson Sztyepannak. - Szpalko megragadta a fiatalember kezét. - Mindenki más is így
hív.

A Központi Hírszerzés igazgatója éppen egy festett ólomkatona - a függetlenségi háború

idejéből való vörös kabátos brit katona - karját forrasztotta, amikor telefonon hívták. Először
arra gondolt, nem vesz róla tudomást, hagyta csörögni a telefont, holott tudta, ki lehet a vonal
túlsó végén. Talán, gondolta, azért van ez így, mert nem akarta hallani az igazgatóhelyettes
mondandóját. Lindros azt hitte, azért küldte az igazgató őt a bűncselekmény helyszínére, mert
a halott fontos volt az Ügynökség számára. Ami igaz is. Ám a valódi ok az volt, hogy az
igazgató nem bírta rávenni magát, hogy odamenjen. Már maga a gondolat, hogy Alex
Conklin halott arcába kellene néznie, túl sok volt neki.
Alagsori műhelyében egy zsámolyon ült, apró, zárt helyiségben, a telepakolt fiókok
tökéletes rendjében remek búvóhely volt; magának való világ, olyan helyiség, ahová a
feleségének - és minden gyerekének mindaddig, amíg otthon laktak - tilos volt belépnie.
A felesége, Madeleine dugta be a fejét a nyitott pinceajtón. - Kurt, telefon - közölte
fölöslegesen.

28
 Kivett egy kart az ólomkatonák részeivel teli fadobozból, szemügyre vette. Nagy fejű férfi
volt, de magas boltozatú homlokából hátrafésült fehér sörénye bölcs ember, ha nem épp egy
próféta képét kölcsönözte neki. Hűvös, kék tekintete, mint mindig, most is mérlegelt, de a
szája sarkában lévő ráncok elmélyültek, lefelé görbültek valami örökös duzzogásba.
- Hallod, Kurt?
- Nem vagyok süket. - A kar végén az ujjak kicsit begörbültek, mintha a kéz valami
megnevezhetetlen és ismeretlen dologért nyúlna.
- És felveszed? - kiáltotta le Madeleine.
- Hogy felveszem-e vagy sem, nem a te nyavalyás dolgod! - kiabálta vissza indulatosan az
igazgató. - Most pedig bújj ágyba. - Egy pillanat múlva hallotta a becsukódó alagsori ajtó
megnyugtató neszét. Miért nem képes békén hagyni őt ilyenkor? Harmincévi házasság után
azt hinné az ember, ennél több esze van.
Visszatért a munkához, a behajlított ujjú kart odaerősítette a test vállához, vöröset a
vöröshöz, végleges helyére, így intézte az igazgató azokat a helyzeteket, amelyekre nem volt
befolyása. Istent játszott ezekkel a parányi katonákkal; megvásárolta, majd feldarabolta, aztán
később újra összerakta őket, olyan helyzetben, amilyet megfelelőnek vélt. Itt, a saját
világában mindent és mindenkit ő teremtett, ő irányított.
A telefon a maga mechanikus, egyhangú módján tovább csörgött, az igazgató pedig
vicsorított, mintha a hang a fogát csiszolná. Milyen csodálatos tetteket vittek végbe, amikor ő
és Alex fiatalok voltak! Az Oroszországon belüli küldetés, amikor majdnem a Lubljankán
kötöttek ki; titkos Stasi-anyagok megszerzése a berlini falnál; a KGB-től szökött férfi
kivallatása a bécsi védett házban, akiről kiderítették, hogy kettős ügynök. Régi kapcsolatuk,
Bernd halála után részvétüket nyilvánították a feleségének, és megígérték, hogy oltalmukba
veszik Bernd fiát, Dietert, magukkal hozzák Amerikába, s egyetemre járatják - és be is
tartották ígéretüket. Dieter sosem tért vissza az anyjához. Inkább csatlakozott az
Ügynökséghez, éveken át ő volt a tudományos és technológiai igazgató, egészen halálos
motorbalesetéig.
Hová tűnt az az élet? Egy-egy darabját eltemették Bernd sírjába, majd Dieterébe, és most
Alexébe. Milyen gyorsan emlékké fakul minden. Az idő és a felelősség őt is
megnyomorították. Mostanra öregember lett, bizonyos tekintetben több hatalommal, igen, de
a tegnap merész tettei, az a lendület, amellyel ő és Alex a titkos világot védelmezte, miközben
nemzetek sorsát változtatták meg, mind hamuvá égett, sosem tér már vissza.
Az igazgató ökle lesújtott a katonára. És csak utána vette fel a telefont.
- Mi van, Martin?
Hangjában kimerültség bujkált, amit Lindros azonnal megérzett. - Jól van, uram?
- Nem, kurvára nem vagyok jól! - Az igazgató épp erre várt. Apropóra, hogy levezethesse
haragját és csalódottságát. - Hogyan lehetnék jól ilyen körülmények között?
- Sajnálom, uram.
- Dehogy sajnálja - vágott vissza élesen az igazgató. - Nem sajnálhatja. Fogalma sincs az
egészről. - Az imént összezúzott katonát nézte, gondolatai a múlt dicsősége körül jártak.
- Ön kért folyamatos tájékoztatást, uram.
- Valóban? - Az igazgató a tenyerébe hajtotta a fejét. - Igen, azt hiszem, kértem. Mit talált?
- A harmadik autó Conklin feljáróján David Webbé. Az igazgató felfigyelt Lindros
szavainak furcsa hangsúlyára. - És?
- És Webbnek nyoma sincs.
- Az csak természetes.
- De hát biztos, hogy itt járt. Szagot vetettünk a kutyákkal a kocsija belsejéből.
Megtalálták a birtokon a nyomát, követték az erdőbe, de egy pataknál elveszítették a szagot.
Az igazgató becsukta a szemét. Alexander Conklint és Morris Panovot agyonlőtték, Jason
Bourne akció közben eltűnt, és ki tudja, mi van vele - s mindez öt nappal a terrorizmussal

29
foglalkozó csúcstalálkozó, az évszázad legfontosabb nemzetközi csúcstalálkozója előtt.
Összerázkódott. Rettegett az elvarratlan szálaktól, de messze nem annyira, mint Roberta
Alonzo-Ortiz, a nemzetbiztonsági főtanácsadó, márpedig ezekben a napokban ő vezényli a
parádét. - Ballisztikai szakértők? Helyszínelők?
- Holnap reggelre ígértek eredményt - felelte Lindros. - Ennyit tudtam kipréselni belőlük.
- Ami az FBI-t és a többi bűnüldöző szervet illeti...
- Már semlegesítettem őket. Tiszta a terep.
Az igazgató felsóhajtott. Méltányolta az igazgatóhelyettes kezdeményező készségét, de
utálta, ha félbeszakítják. - Folytassa a munkát - morogta zsémbesen, s letette a telefont.
Utána sokáig csak bámult bele a fadobozba, s hallgatta a ház lélegzését. Olyan volt, mint
egy öregemberé. Padlónyikorgás, ismerős, mint egy régi barát hangja. Madeleine nyilván egy
csésze forró csokoládét készít magának, ez a megszokott altatószere. Hallotta a szomszéd
kutyájának ugatását, s bár nem jött rá, miért, gyászosnak találta a hangot, tele volt bánattal és
meghiúsult reménnyel. Végre benyúlt a dobozba, kivett egy, a polgárháború szürke
egyenruháját viselő torzót, hogy újabb ólomkatonát teremtsen.

Negyedik fejezet

- Annak alapján, ahogy kinéz, nyilván baleset érte - jegyezte meg Jack Kerry.
- Nem, csak defekt volt - felelte könnyedén Bourne. - De nem volt nálam pótkerék, aztán
meg felbuktam valamiben, azt hiszem, egy gyökérben. Szépen belepottyantam a patakba. -
Lemondóan legyintett egyet. - Valahogy nem vagyok formában.
- Szálljon be - hívta Kerry. Nagydarab, erős csontú, tokás, erősen pocakos férfi volt. Bő
egy kilométerrel távolabb szedte föl Bourne-t. - Egyszer a feleségem megkért, indítsam el a
mosogatógépet, én meg elárasztottam vízzel a konyhát. Jézusom, látnia kellett volna azt a
fölfordulást. - Kedélyesen hahotázott.
Az éjszaka koromsötét volt, sem a hold, sem a csillagok nem világítottak. Szitálni kezdett
az eső, Kerry bekapcsolta az ablaktörlőt. Bourne kicsit remegett nedves ruhájában. Tudta,
hogy nem engedheti el magát, de ahányszor behunyta a szemét, Alex és Mo képét látta;
csöpögő vért, a koponya és az agyvelő darabkáit. Ujjai behajtottak, keze ökölbe szorult.
- És mivel foglalkozik, Mr. Little?
Bourne a Dan Little nevet mondta, amikor bemutatkoztak egymásnak. Kerry a jelek
szerint régi vágású úriember volt, aki nagy hangsúlyt fektetett az illem szabályaira.
- Könyvelő vagyok.
- Én pedig nukleárishulladék-tárolókat tervezek. Sokat és sokfelé utazom, úgy bizony. -
Kerry oldalra pillantott, a fény megcsillant szemüvegén. - Az ördögbe is, maga nem úgy fest,
mint egy könyvelő, már megbocsásson.
Bourne nevetést erőltetett magára. - Mindenki ezt mondja. Főiskolás koromban amerikai
futballt játszottam
- Nem hagyta el magát, ahogy sok egykori sportoló teszi - jegyezte meg Kerry.
Megpaskolta gömbölyű pocakját. - Nem úgy, mint én. Csakhogy én sosem sportoltam.
Egyszer megpróbáltam. Soha sem tudtam, merre szaladjak. Ordibált is velem az edző. És
akkor földre vitt az egyik védő. - Megrázta a fejét. - Annyi elég is volt nekem. Én szerelmes
típus vagyok, nem harcias. - Ismét Bourne-ra pillantott. - Van családja, Mr. Little?
Bourne egy pillanatig habozott. - Feleségem és két gyerekem.
- Boldog, ugye?
Fekete fák suhantak el, egy telefonpózna hajladozott a szélben, egy elhagyatott viskó,
amelyet benőtt a tüskés futónövény. Bourne lehunyta a szemét. - Nagyon boldog.

30
 Kerry bevett egy éles kanyart. Azt meg kell vallani, kiválóan vezetett. - Én elváltam.
Csúnya ügy volt. A feleségem elhagyott a hároméves gyerekemmel együtt. Tíz éve történt. -
Felvonta a szemöldökét. - Vagy tizenegy? Mindegy, azóta sem róla, sem a fiúról nem
hallottam.
Bourne szeme felpattant. - Nincs kapcsolatban a fiával?
- Nem mintha nem próbáltam volna. - Kerry hangja kicsit panaszossá vált, ahogy
mentegetőzésbe fogott. - Egy ideig minden héten telefonáltam, leveleket, pénzt küldtem neki,
tudja, olyasmikre, amikre vágyott, bringára meg ilyesmire. Soha nem jött egyetlen szónyi
válasz sem.
- Miért nem ment el meglátogatni?
Kerry megvonta a vállát. - Végül üzentet kaptam: nem akar látni.
- Az a feleségének az üzenete volt - jegyezte meg Bourne. - A fia még gyerek. Nem tudja,
mit akar. Honnan tudhatná? Alig ismeri magát.
Kerry felmordult. - Maga könnyen beszél, Mr. Little. Magának megvan a meleg családi
fészke, boldog családja, ahová minden este hazamehet.
- Éppen azért, mert nekem is van, tudom, mekkora kincs a gyerek - felelt Bourne. - Ha az
én fiamról volna szó, foggal-körömmel harcolnék, hogy megismerjem és az élete részévé
váljak.
Sokkal népesebb környékre értek, Bourne észrevett egy motelt és egy bezárt üzletsort. A
távolban villogó piros fényt látott, majd egy másikat. Feljebb komoly úttorlaszt alakítottak ki.
Bourne nyolc autót számolt meg, négyet-négyet két sorban, negyvenöt fokos szögben
keresztben álltak a sztrádán, hogy a benne lévőknek a lehető legnagyobb védelmet nyújtsák,
ugyanakkor szükség esetén gyorsan összébb tudják zárni soraikat. Bourne tisztában volt vele,
hogy nem kerülhet az úttorlasz közelébe, legalábbis úgy nem, hogy ültében tisztán láthassák.
Valami más módot kell rá találnia, hogy átjusson.
Hirtelen egy egész éjjel nyitva tartó drogéria neonfénye villant fel a sötétből.
- Azt hiszem, itt kiszállok.
- Biztos benne, Mr. Little? Elég elhagyott környék ez.
- Ne aggódjon értem. Idehívom a feleségem, hogy szedjen fel. Nem messze lakunk innen.
- Akkor akár hazáig is vihetem.
- Jó lesz itt is. Tényleg.
Kerry félrehúzódott, lelassított, majd a bolt előtt megállt. Bourne kiszállt.
- Köszönöm a fuvart.
- Szívesen máskor is. - Kerry mosolygott. - És, Mr. Little, köszönöm a tanácsot.
Gondolkozom majd azon, amit mondott.
Bourne nézte, amint Kerry elhajt, majd megfordult és bement a drogériába. Az erős,
fluoreszkáló fénytől égett a szeme. Az eladó, egy pattanásos képű, hosszú hajú, véreres
szemű fiatalember cigarettázott és egy papírkötésű könyvet olvasott. Futólag felnézett,
amikor Bourne belépett, közömbösen odabiccentett, s folytatta az olvasást. Valahol rádió
szólt, „Elmúlt a tegnap" búgta egy világfájdalmas, melankolikus hang. Az énekesnő akár
Bourne-nak is énekelhette volna.
A polcokra vetett pillantás eszébe juttatta, hogy ebédidő óta nem evett. Felkapott egy
műanyag dobozos mogyoróvajat, egy doboz sós kekszet, egy marhahúskonzervet,
narancslevet és vizet. Fehérjére és vitaminra volt szüksége. Vett egy pólót is, egy hosszú ujjú
csíkos inget, borotvát, borotvahabot, és egyéb holmikat, amelyekről gazdag tapasztalata
alapján tudta, hogy szüksége lesz rájuk.
Bourne odament a pulthoz, az eladó letette a szamárfüles könyvet, amit olvasott. A
Dhalgren Samuel R. Delany-tól. Bourne emlékezett rá, hogy Vietnámból visszatérve olvasta;
a könyv ugyanolyan érzékcsalódásos volt, mint maga a háború. Zuhatagszerűen visszatértek
életének emlékfoszlányai - a vér, a halál, a düh, a lélektelen öldöklés, minden csak azért,

31
hogy eltörölje a gyötrő, sosem szűnő fájdalmat, amit a phnompeni háza előtti folyóban
történtek miatt érzett. - Magának megvan a meleg családi fészke, boldog családja, ahová
minden este hazamehet - mondta az imént Kerry. Ó, ha tudta volna!
- Még valamit? - kérdezte a pattanásos képű ifjú. Bourne hunyorogva tért vissza a jelenbe.
- Van töltője mobiltelefonhoz?
- Sajnálom, haver, elfogyott.
Bourne készpénzzel fizetett, elvette a barna papírzacskót, s távozott. Tíz perccel később
belépett a motel területére. Kevés autó állt bent. A motel egyik végében egy vontatótraktor
parkolt, meg egy hűtőkamion, legalábbis a tetején lévő kompresszor alapján az lehetett. Az
irodában egy nyakigláb, temetkezési vállalkozóra emlékeztetően szürke arcú férfi csoszogott
elő a hátsó helyiség íróasztala mögül, ahol egy ősrégi, hordozható, feketefehér televíziót
nézett. Bourne egy másik kitalált néven bejelentkezett, s készpénzzel fizetett a szobáért.
Pontosan hatvanhét dollárja maradt.
- Átkozottul fura egy éjszaka - mondta érdes hangon a nyakigláb.
- Hogyhogy?
A nyakiglábnak felcsillant a szeme. - Ne mongya má', hogy nem hallott a gyilkosságokrú'!
Bourne megrázta a fejét.
- Nincs ide két kilométerre se. - A nyakigláb áthajolt a pulton. Lehelete kellemetlen kávé-
és a gyomorszagot árasztott. - Két fickó - kormányzati népek -, senki se mondott semmi mást
róluk, és az ember tuggya errefelé, hogy ez mit jelent. Himi-humi, suskus, akciózás, ki a
franc tuggya, mibe mesterkedtek? Kapcsolja be a CNN-t a szobájába, van kábeltévénk, meg
minden. - Átadta Bourne-nak a kulcsot. - A folyosó másik végin adtam szobát, távol Guytól -
ő a kamionos, akár láthatta is, amikor begyütt. Guy Florida meg Washington között gyün-
megy; ötkó' kel, nem akarom, hogy zavarja magát, jó van?

A szoba szürkésbarna, lepukkant lyuknak bizonyult. Még egy ipari porszívó sem tudta volna
teljesen eltávolítani belőle a pusztulás szagát. Bourne bekapcsolta a tévét, váltogatta a
csatornákat. Elővette a mogyoróvajat és a kekszet, enni kezdett.
- Semmi kétség, hogy az elnök merész, víziószerű kezdeményezése lehetőséget kínál egy
békésebb jövő megteremtésére - mondta a CNN hírolvasója. Mögötte, a képernyő tetején, egy
londoni bulvárlap minden harsányságával, rikító vörössel virított a felirat:
CSÚCSTALÁLKOZÓ A TERRORIZMUS ELLEN. - A csúcstalálkozón az elnökön kívül
jelen lesz az orosz elnök, továbbá részt vesznek a nagy arab államok vezetői is. A jövő hét
folyamán Wolf Blitzer az elnök, Christiane Amanpour pedig az orosz és az arab vezetők
kíséretének tagjaival készít majd helyszíni riportokat. Nyilvánvaló, hogy a csúcstalálkozó az
év híre. Most pedig percre kész jelentés az izlandi Reykjavíkból...
A kép a terrorizmussal foglalkozó csúcstalálkozónak öt napig otthont adó Oskjuhlid Szálló
bejáratára váltott. A CNN tudósítója fontoskodó interjúba kezdett az amerikai biztonsági
emberek főnökével, Jamie Hull-lal. Bourne rámeredt Hull szögletes állú arcára, rövidre nyírt
kefefrizurájára, gyömbérszínű bajuszára, hideg kék szemére, és fejében megszólalt a
vészcsengő. Hull az Ügynökség embere, magas rangot tölt be valahol a terrorizmus elleni
központban. Többször összetűzésbe keveredett Conklinnal. Hull eszes politikai állatfajta volt;
mindenkinek a seggébe belebújt, aki csak számított. És akkor is a szabálykönyv szerint
haladt, amikor a helyzet sokkal rugalmasabb hozzáállást követelt. Conklin biztos rágta a
kefét, amiért őt nevezték ki a csúcstalálkozó amerikai biztonsági főnökévé.
Míg Bourne ezen merengett, a képernyő alján lévő csíkra a friss hírek címszavai kúsztak
be. Szó esett Alexander Conklin és dr. Morris Panov haláláról is, akik - így a pár szavas hír -
mindketten magas rangú kormányhivatalnokok voltak. Hirtelen váltott a kép, és egy villogó
felirat jelent meg: MOST ÉRKEZETT, majd egy másik: MANASSASI GYILKOSSÁGOK,
amire rávetítették David Webb egész képernyőt betöltő fényképét. A hírolvasó belefogott

32
Alex Conklin és dr. Morris Panov brutális meggyilkolásának ismertetésébe. - Mindegyikük
egy-egy lövést kapott a fejébe - olvasta a bemondónő a szakmájára jellemző komor élvezettel
-, ami hivatásos gyilkos munkájára utal. A kormányzat első számú gyanúsítottja ez a férfi,
David Webb. Lehet, hogy Webb a Jason Bourne álnevet használja. Magas beosztású
kormányforrások szerint Webb, alias Bourne hallucináció áldozata, és feltehetően veszélyes.
Ha látják ezt a férfit, ne közeledjenek hozzá. Hívják fel a képernyőn látható számot...
Bourne levette a hangot. A Krisztusát, tényleg szar került a palacsintába. Nem csoda, hogy
az úton feljebb emelt úttorlasz olyan profinak látszott... az Ügynökség műve, nem a helyi
zsaruké.
Jó lesz, ha munkához lát. Lesöpörte öléből a morzsákat, s elővette Conklin
mobiltelefonját. Ideje kideríteni, kivel beszélt Alex, amikor lelőtték. Lenyomta az
automatikus újrahívás gombját, s hallgatta, ahogy kicseng a telefonhívás. Egy előre felvett
üzenetet hallott. Nem magánszám volt, hanem hivatali. Lincoln Fine Szabóság. A gondolat,
hogy Conklin a szabójával beszélt, amikor lelőtték, igazán lehangoló volt. Ez nem
mesterkémhez méltó vég.
Megnézte a legutolsó bejövő hívást. Előző este érkezett. A CIA igazgatójától. Zsákutca,
futott át Bourne agyán. Fölkelt. A fürdőszoba felé lépkedve leszórta magáról a ruháit. Sokáig
állt a forró zuhany alatt, igyekezett semmire sem gondolni, miközben alaposan lemosta
bőréről a piszkot és az izzadságot. Jó volt ismét melegben és tisztának lenni. Most már csak
egy öltözet tiszta ruhára vágyott. Hirtelen fölkapta a fejét. Kitörölte a szeméből a vizet, a
szíve szaporán vert, agya ismét teljes sebességgel pörgött. Conklin ruhái az Ovilág
Szabóságnál készültek az M utca környékén; Alex évek óta odajárt. Évente egyszer-kétszer
még együtt is vacsorázott a tulajdonossal, egy orosz bevándorlóval.
Bourne őrült tempóban megtörülközött, újból felkapta Conklin telefonját, a tudakozót
hívta. Miután megkapta a Lincoln Fine Szabóság alexandriai címét, leült az ágyra, s a
semmibe bámult. Azon töprengett, mivel foglalkozhat vajon a Lincoln Fine Szabóság a
textíliák szabdalása és ruhaszegélyek varrása mellett.

Hasszán Arszenov megismerhette Budapestet, Khalid Muratnak ez már nem adatott meg.
Arszenov megjegyzést is tett erre Zina Haszijevnek, miközben áthaladtak az
útlevélvizsgálaton.
- Szegény Murat - válaszolt a nő. - Bátor lélek, merész harcos volt, de a gondolkodása
szigorúan tizenkilencedik századi maradt. - Zina, Arszenov bizalmas segítőtársa és szeretője
alacsony, inas, és Arszenovhoz hasonlóan kisportolt alkatú volt. Hosszú, éjfekete haja
koronaként bodorodott a feje körül. Széles szája és sötét, csillogó szeme csak erősítette vad,
cigányos megjelenését, de az agya olyan tárgyilagos és számító volt, mint egy jogászé; s a
félelmet hírből sem ismerte.
Arszenov felnyögött fájdalmában, amint beszállt a rájuk váró autó hátsó ülésére. A
merénylő tökéletes pontossággal lőtte meg, és csak izmot talált, s a golyó ugyanolyan tisztán
távozott el a combjából, mint ahogyan behatolt. A seb pokolian fájt, de érdemes elviselni a
fájdalmat, gondolta Arszenov, ahogy elhelyezkedett segítője mellett. Nem terelődött rá a
gyanú; még Zina sem sejtette, hogy közreműködött a Murat elleni merényletben. De milyen
választási lehetősége lett volna? Murat egyre jobban idegeskedett a Sejk terveinek
következményei miatt. Benne nem volt meg Arszenov víziója, hatalmas társadalmi
igazságérzete. Ő beérte volna csupán annyival, hogy visszanyerik az oroszoktól
Csecsenföldet, még ha a világ megvetően hátat fordítana is nekik.
Amikor viszont a Sejk kifejtette merész haditervét, az Arszenov számára maga volt a
kinyilatkoztatás. Élénken látta maga előtt azt a jövőt, amelyet a Sejk, mint érett gyümölcsöt
nyújtott feléjük. Elragadtatva a mennyei megvilágosodás fényétől, megerősítést várva Khalid
Muratra nézett, de annak arcán csupán a keserű valóságot látta. Khalid képtelen volt túllátni

33
hazájának határain, képtelen volt megérteni, hogy a haza visszanyerése bizonyos értelemben
másodlagos. Arszenov felismerte, hogy a csecseneknek nemcsak azért kell erőre szert
tenniük, hogy le tudják rázni az orosz rabigát, hanem azért is, hogy megteremtsék helyüket az
iszlám világban, kivívják a többi muszlim nemzet tiszteletét. A csecsenek szunniták voltak,
akik a szufi misztikusok tanait követték, amelyeket a zikr, a Mindenható Allahról való
megemlékezés testesített meg. Életükhöz tartozott a közös szertartás, benne a kántált ima és a
ritmusos tánc, amely közös transzszerű állapotot teremtett, amelynek ideje alatt az
egybegyűltek előtt megjelent Isten szeme. A szunniták ugyanolyan egységesek voltak, mint
bármelyik más vallás követői, irtóztak, féltek, és ezért becsmérelték mindazokat, akik a
legcsekélyebb mértékben is eltértek a központi doktrínától. A miszticizmus, akár isteni, akár
másmilyen, kárhozatosnak minősült. Tizenkilencedik századi gondolkodás, a szó minden
értelmében, gondolta keserűen Arszenov.
A merénylet napja, a régóta megálmodott pillanat óta, amikor a csecsen
szabadságharcosok új vezére lett, Arszenov lázas, szinte hallucinációs állapotban élt. Mélyen,
de nem pihentetően aludt, mert alvása rémálmokkal volt terhes, amelyekben megpróbált
valamit vagy valakit megtalálni a romok útvesztőjében, de kudarcot vallott. Ennek
következtében ingerlékeny és szűkszavú volt alárendeltjeivel, semmilyen kifogást sem tűrt
meg. Csak Zinanak volt hozzá hatalma, hogy lecsillapítsa; a nő érintése térítette vissza arról a
fura pokol tornácáról, ahová visszahúzódni látszott.
Sebének nyilalló fájdalma visszarángatta a jelenbe. Kinézett az ablakon az ősi utcákra,
lelki kínnal határos irigységgel nézte, ahogy az emberek akadálytalanul mentek a dolgukra, a
félelem legcsekélyebb jele sem látszott rajtuk. Gyűlölte őket, mindenkit, aki szabad és
könnyed életét élve egyetlen gondolat erejéig sem foglalkozott azzal a kétségbeesett harccal,
amelyet ő és népe az 1700-as évek óta folytatott.
- Mi a baj, szerelmem? - Aggodalom futott át Zina arcáa
- Fáj a lábam. Megviselt a sok ülés, ennyi.
- Ismerlek. Murat halálának tragédiáját a bosszú ellenére sem sikerült még feldolgoznod.
Harmincöt orosz katona került sírba Khalid Murat meggyilkolásának megtorlásaként.
- Nemcsak Muratért álltunk bosszút - vetette közbe Arszenov. - Az embereinkért. Tizenhét
emberünket vesztettük el az oroszok árulása miatt.
- Az írmagját is kiirtottuk, te magad lőtted agyon az árulót a tisztjeid szeme láttára.
- Hogy megmutassam nekik, mi vár az ügy minden árulójára. Az ítélet gyors, a büntetés
kemény volt. Ez a mi sorsunk, Zina. Nem onthatunk elég könnyet népünkért. Nézz ránk.
Elvesztünk, szétszórattunk, a Kaukázusban rejtőzünk. Több mint százötvenezer csecsen él
menekültként.
Zina nem szakította félbe Hasszánt, amint az ismét felelevenítette ezt a fájdalmas
történelmet, mert ezeket a történeteket el kellett ismételni, amilyen gyakran csak lehetett. A
szájhagyomány volt a csecsenek történelemkönyve.
Arszenov ökle elfehéredett, körme nyomán félhold alakban kiserkedt tenyerén a vér. -
Bárcsak volna halálosabb fegyverünk, mint egy AK-47-es, és erősebb, mint egy csomag C4-
es!
- Hamarosan, hamarosan, szerelmem - búgta Zina mély, dallamos hangján. - A Sejk jó
barátunknak bizonyult. Nézd, a szervezete mennyi segélyt nyújtott csupán az elmúlt évben
népünknek; nézd, sajtosainak köszönhetően mennyit foglalkoztak velünk a nemzetközi
magazinok és újságok.
- És mégis még mindig a nyakunkban van az orosz iga - mordult fel Arszenov. - Mégis
százával halunk meg.
- A Sejk olyan fegyvert ígért nekünk, amellyel mindezen változtatni tudunk.

34
 - Az egész világot nekünk ígérte - Arszenov kitörölt egy porszemet a szeméből. - De az
ígérgetések ideje lejárt. Most már bizonyítania kell, hogy komolyan gondolja a velünk kötött
szövetséget.

A Sejk által a csecsenekért küldött limuzin letért az autópályáról a Robert Károly körútra.
Átmentek a Duna fölött az Árpád hídon, alattuk súlyos uszályok és tarkára festett sétahajók
úsztak el. Zina lepillantott. Egyik oldalon a Parlament gótikus épületének lélegzetelállító
kupolája és tűhegyes tornyai látszottak, a másik oldalon a fákkal sűrűn benőtt Margitsziget,
amelyen az elegáns Danubius Grand Hotel áll, ahol keményített fehér lepedő és vastag paplan
várta őket. Zina, aki napközben kemény, mint egy páncélpajzs, élvezte a budapesti éjszakát és
a hatalmas szállodai ágy kényelmét. Nem érezte úgy, hogy ezzel az önfeledt élvezettel
elárulta volna aszketikus életformáját, inkább kurta pihenőt látott benne a kemény, lealjasító
mindennapok közepette, olyan jutalomként fogta fel, mint a nyelve alá tolt belga csokoládés
ostyát, hogy ott titkos eksztázisban oldódjék fel.
A limuzin begördült a Humanistas Ltd. épületének alagsorába. Az autóból kiszállva Zina
elvette a sofőrtől a nagy, négyszögletes csomagot. Egyenruhás őrök ellenőrizték
számítógépükön a pár útlevélfényképét az adatbankjukban lévővel, aztán átadták nekik
belépőkártyáikat, s beterelték őket a tágas bronz- és üvegdíszítésű liftbe.
Szpalko az irodájában fogadta őket. Addigra már magasan járt a nap az égen, olvadt réz
színével vonta be a folyót. Szpalko mindkettőjüket megölelte, érdeklődött, milyen volt a
repülőút, kellemes volt-e az útjuk a Ferihegyi repülőtérről, s rákérdezett, hogy van Arszenov
lőtt sebe. A kedélyes fecsegés végeztével átmentek a szomszédos helyiségbe, amelynek falát
mézszínű pekán-diófa-lemezekkel borították be. A helyiségben keményített abrosszal és
csillogó étkészlettel megterített asztal várta őket. Szpalko készíttette az ebédet, nyugati
ételeket rendelt. Marhasült, homár, háromféle zöldség - mind a csecsenek kedvencei. De
krumplit még véletlenül sem szolgáltak fel. Gyakran a krumpli volt az egyetlen étel, amit
Arszenov és Zina napokon át enni kényszerült. Zina egy üres székre tette a csomagot, s
asztalhoz ültek.
- Sejk - szólalt meg Arszenov -, mint mindig, most is el vagyunk ragadtatva vendéglátásod
nagyvonalúságától.
Szpalko lehajtotta a fejét. Elégedett volt azzal a névvel, amit önmagának adott saját
világukban, ami azt jelentette: szent, isten barátja. Kicsendült belőle a hódolat és a
félelemmel vegyes alázat, ami kijárt a nyáját terelő fennkölt pásztornak.
Most felállt, s kinyitott egy palack erős lengyel vodkát, töltött három pohárba. Fölemelte a
sajátját, a másik kettő követte példáját. - Khalid Murat, a nagy vezér, a szilárd harcos, a
kemény ellenfél emlékére - mondta ünnepélyesen, csecsen módra. - Allah adja meg neki a
dicsőséget, amelyre vérrel és bátorsággal szolgált rá. A vezetői és emberi vitézségéről szóló
történeteket mondják el újra meg újra az igazhitűek között. - Egyetlen gyors korttyal
lehajtották a tüzes italt.
Arszenov felállt, újratöltötte a poharakat. Fölemelte poharát, s a többiek követték. - A
Sejkre, a csecsenek barátjára, aki elvezet bennünket a világ új rendjében bennünket megillető
helyre. - Felhajtották a vodkát.
Zina föl akart kelni, nyilván azért, hogy ő is elmondja a maga pohárköszöntőjét, de
Arszenov a karját megfogva megállította. A mozdulat nem kerülte el Szpalko figyelmét.
Igazából Zina reakciója érdekelte. A nő érzelemmentes arckifejezése mögött belelátott annak
lelkébe. Tudta, hogy rengeteg igazságtalanság van a világban. Különösnek és nem is kicsit
visszásnak tartotta, hogy az embereket az igazságtalanság ilyen széles skáláján lehet
megalázni, miközben a figyelem elsiklik az egyéneknél tapasztalható mindennapi apró rossz
cselekedetek felett. Zina férfiakkal vállvetve harcolt, akkor miért nem kaphat rá alkalmat,
hogy saját szándékának megfelelően fölemelje poharát, hogy elmondjon egy pohárköszöntőt?

35
Forrt a nőben a harag, s ez tetszett Szpalkónak - értett hozzá, hogyan használja ki mások
indulatait.
- Honfitársaim, barátaim. - Szeme hittel csillogott. - A bánattal teli múlt, a kétségbeesett
jelen és a dicsőséges jövő találkozására. A holnap már csak egy lépésre van!
Enni kezdtek, általánosságokról, jelentéktelen dolgokról beszélgettek, mintha csak egy
kötetlen vacsorán vennének részt. És mégis a várakozás, a kezdődő változás légköre lengte be
a helyiséget. A tányérjaikra szegezték tekintetüket, vagy egymásra pillantottak, mintha vona-
kodnának szembenézni a feléjük közeledő viharral. Végül befejezték az evést.
- Itt az idő - szólalt meg a Sejk. Arszenov és Zina felkelt és elébe állt.
Arszenov lehajtotta a fejét. - Aki az anyagi világ szeretetében hal meg, képmutató halálát
halja. Aki a másvilág szeretetében hal meg, aszkéta halálát halja. De aki az Igazság
szeretetében hal meg, szufiként hal meg.
Zinahoz fordult, aki kinyitotta a Groznijból magukkal hozott csomagot. Három köpeny
volt benne. Egyet odaadott Arszenovnak, aki belebújt. A nő is felvette a sajátját. A harmadikat
Arszenov a kezébe vette, és a Sejkhez fordult.
- A kherqeh a dervis becses ruházata - szólalt meg Arszenov. - Az isteni természetet és
örökséget jelképezi.
Zina folytatta: - A köpenyt a jámborság tűjével és Isten önzetlen emlékezetének cérnájával
varrták.
A Sejk lehajtott fővel válaszolt. -La illaha ill Allah. - Nincs más Isten, csak az Egyedüli
Isten.
Arszenov és Zina megismételte: -La illaha ill Allah. - Majd a csecsen lázadók vezére a
Sejk vállára terítette a kherqeh-t. - A legtöbb ember számára elegendő, ha a sárija, az iszlám
törvények szerint él, megadja magát az isteni akaratnak, kegyességben hal meg, s belép a
Paradicsomba - mondta. - De vannak olyanok köztünk, akik itt és most áhítják az istenit, s
akiknek Isten iránti szeretete arra kényszerít bennünket, hegy a belső szellem ösvényét
keressük. Mi szufik vagyunk.
Szpalko a dervisköpeny súlyát méregetve szólalt meg: - Ó, te békességben lévő lélek, térj
vissza a te Uradhoz, boldogságban, amelyet Benne leltek meg, Ő pedig bennetek. Térjetek be
rabszolgáim közé, térjetek be az Én Paradicsomomba.
Arszenov a Koránból való idézettől meghatódva megfogta Zina kezét, s mindketten
letérdeltek a Sejk elé. Egy három évezredes kérdezz-felelek formula szerint felidézték az
engedelmesség ünnepélyes esküjét. Szpalko elővett egy kést, s feléjük nyújtotta. Mindketten
sebet ejtettek magukon, majd egy talpas pohárban odanyújtották neki a vérüket. Ily módon
murid, a Sejk tanítványa lett belőlük, szavakban és tettekben is hozzákötve.
Ezután, bár fájdalmat okozott Arszenov sebesült combjában, törökülésben leültek
egymással szemben, és a naqshibandi szufik módjára előadták a zikrl, az Istennel való
eksztatikus egyesülést. Jobb kezüket bal combjukra tették, s bal kezükkel megfogták jobb
csuklójukat. Arszenov elkezdte a fejét és a nyakát félkörívben jobbra fordítani, és szinte
érzékien énekelt: - Óvj meg, Uram, az irigység és a féltékenység gonosz tekintetétől, amely a
Te bőkezű Ajándékodra vetődik. - Megismételték balra is ugyanezt a mozdulatot. - Óvj meg,
Uram, hogy ne jussak a föld játékos gyermekeinek kezére, nehogy játékukban használjanak
engem; játszhatnak velem, s a végén összeroppanthatnak, ahogy gyermekek teszik tönkre
játékaikat. - Hátra és előre, hátra és előre. - Óvj meg, Uram, minden bántalomtól, amely
ellenségeim keserűségéből és szerető barátaim közömbösségéből fakadhat.
Az elénekelt imák és a mozdulat eggyé váltak, eksztatikus egészbe olvadtak Isten
jelenlétében...
Jóval később Szpalko végigvezette őket egy hátsó folyosón egy kis, rozsdamentes acélból
készült lifthez, amely levitte őket az alagsor alá, abba a kemény sziklaágyba, amelyikre az
egész épületet felhúzták.

36
 Egy boltíves, magas mennyezetű szobába léptek, amelyet merevítő vasrudak szőttek át.
Egyedül a szellőzőberendezés halk sistergését hallották. A fal mellett ládák sorakoztak
feltornyozva. Szpalko odavezette őket. Feszítővasat adott Arszenovnak, s nagy
elégedettséggel szemlélte, amint a terrorista kinyitja a legközelebb álló ládát, s lenéz a
csillogó AK-47-es fegyverek sorára. Zina fölvett egyet, alapos gonddal megvizsgálta.
Odabiccentett Arszenovnak, aki kinyitott egy másik ládát, amelyben egy tucat vállról
indítható rakéta volt.
- Ez a legfejlettebb az oroszok arzenáljában - közölte Szpalko.
- De mibe kerül ez nekünk? - kérdezte Arszenov. Szpalko széttárta a kezét. - Neked
mennyi pénzt érne meg, ha ez a fegyverzet segít elnyernetek a szabadságotokat?
- Hogyan lehet meghatározni a szabadság árát? -kérdezett vissza homlokát ráncolva
Arszenov.
- A válasz az, hogy nem lehet. Hasszán, a szabadságon nincs árcédula. Azt a hozzád
hasonlók vérével és megfékezhetetlen szívével szokták megvásárolni. - Szpalko tekintete
Zina arcára vándorolt. - Ezek a tieitek, mind, hogy a nektek legmegfelelőbb módon
használjátok határaitok biztosítására úgy, hogy ezt a körülöttetek lévők is megjegyezzék. -
Zina végre fölnézett rá hosszú szempillája alól. Összekapcsolódott a pillantásuk, villant egyet
a szemük, de arckifejezésük szenvtelen maradt.
Mintegy Szpalko vizslató tekintetére válaszolva Zina megszólalt: - Még ez a fegyverzet
sem biztosít számunkra belépést a reykjavíki csúcstalálkozóra.
Szpalko bólintott, szája sarka picit felhúzódott. - Tény és való. A biztonsági intézkedések
meggátolják a bejutást. Egy fegyveres merénylet saját halálunkon kívül semmilyen
eredményt sem hozna. Viszont van egy tervem, amely nem csupán bejuttat bennünket az
Oskjuhlid Hotelba, de lehetővé teszi minden benntartózkodó megölését anélkül, hogy
lelepleznénk magunkat. Az esemény után órákon belül minden, amiről évszázadokon át
álmodtatok, a tiétek lesz.
- Khalid Murat félt a jövőtől, félt attól, amit mi, csecsenek véghez tudunk vinni. - Igazának
biztos tudata pirosra festette Arszenov arcát. - Túl sokáig semmibe vett bennünket a világ. Az
oroszok a földbe döngölnek bennünket, miközben fegyvertársaik, az amerikaiak tétlenül
ácsorognak, és semmit sem tesznek megmentésünkre. Dollármilliárdok áramlanak a Közel-
Keletre, ám Csecsenföldnek egy rubel sem jut!
Szpalko az önelégült tanító szerepében tetszelgett, aki látja mintadiákja remek szereplését.
A szeme fenyegetőn villogott. - Ez mindent megváltoztat. Mostantól számított öt nap múlva a
világ a lábaid előtt hever. A tiéd lesz a hatalom, továbbá mindazok tisztelete, akik leköptek,
elhagytak benneteket. Kivívod Oroszország, az iszlám világ és az egész Nyugat, különösen
az Egyesült Államok tiszteletét!
- Az egész világrend megváltoztatásáról beszélünk, Zina! - kiáltotta Arszenov.
- De hogyan? - kérdezte Zina. - Hogyan tudjuk véghezvinni?
- Találkozzunk három nap múlva Nairobiban - válaszolt Szpalko -, és a saját szemetekkel
fogjátok látni.

37
 A víz sötéten, mélyen, megnevezhetetlen rémségektől elevenen csapott össze a feje fölött.
Elsüllyed. Bármilyen hevesen küszködik, bármilyen kétségbeesetten csapkod a felszínre, érzi,
hogy pörögve megy lefelé, mintha ólomsúly húzná. Aztán lenéz, meglát egy vastag, vízi
növényektől síkos kötelet a bal bokája köré kötve. Azt nem látja, mi van a kötél végén, mert
az belevész az alatta tátongó feketeségbe. De bármi is az, nehéznek kell lennie, az húzza
lefelé, mert a kötél megfeszül. Kétségbeesetten lenyúl, duzzadt ujjai kaparásznak, hogy
kiszabadítsa magát, és a Buddha szabadon sodródik, lassan pörög, zuhanva távolodik tőle a
kifürkészhetetlen sötétségbe...
Khan hirtelen felriadt, mint mindig, iszonyú veszteségérzettől gyötörve. Csak feküdt az
átizzadt, gyűrött lepedőn. A visszatérő rémlátomás egy ideig még vadul lüktetett agyában.
Lenyúlt a bal bokájához, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy nincs rákötözve a kötél.
Aztán óvatosan, szinte tisztelettudóan elindult ujjaival fölfelé feszes, sima hasizmán és
mellén, amíg megérintette a nyakában vastag aranyláncon függő, apró kőből faragott
Buddhát. Sosem vetette le, még alváskor sem. Természetesen ott volt. Mindig ott volt.
Talizmán volt, még ha próbálta is meggyőzni magát, hogy ő nem hisz a talizmánokban.
Utálkozó hangot hallatva felkelt, kicsoszogott a fürdőszobába, hideg vizet locsolt az
arcába. Felkapcsolta a villanyt, egy pillanatig hunyorgott tőle. Fejét közel dugta a tükörhöz,
tükörképét vizsgálgatta, úgy nézett, mintha először látná magát. Felnyögött, könnyített
magán, majd felkapcsolt egy asztali lámpát, leült az ágy szélére, újból elolvasta a Szpalkótól
kapott gyér tartalmú dossziét. A legcsekélyebb utalást sem találta arra, hogy David Webbnek
olyan képességei lennének, mint amilyeneket megtapasztalt. Megérintette torkán a fekete-kék
horzsolást, eszébe jutott a Webb által indákból szőtt és okosan elhelyezett háló. Összetépte a
dossziéban lévő egyetlen papírlapot. Értéktelen volt, sőt még rosszabb, mivel a tartalma
alapján alábecsülte a célszemélyt. Viszont egyéb következtetéseket is le lehetett vonni belőle,
még ha közvetetteket is. Szpalko olyan információkat adott neki, amelyek vagy nem voltak
teljesek, vagy tévesnek bizonyultak.
Gyanúja szerint Szpalko pontosan tudta, kicsoda és micsoda David Webb. Khannak
muszáj volt megtudnia, vajon Szpalko valami olyan játékba fogott-e, amelyben benne van
Webb is. Megvoltak a maga tervei David Webbet illetően, s eltökélte magát, hogy senki - még
Sztyepan Szpalko sem - állhat az útjába.
Nagyot sóhajtva lekapcsolta a villanyt, s visszafeküdt, de az agya nem akart elaludni.
Egész teste merő töprengés volt. Egészen addig, amíg Szpalkóval megállapodott legutóbbi
megbízatásáról, fogalma sem volt róla, milyen életet él David Webb, vagy hogy él-e még
egyáltalán. Kételkedett benne, hogy elfogadta volna a megbízatást, ha Szpalko nem említi
meg neki Webbet. Szpalkónak tudnia kellett, hogy Khan nem fog tudni ellenállni a
csábításnak, hogy megtalálhatja a férfit. Khan egy jó ideje már kellemetlennek érezte, hogy
Szpalkónak dolgozik. Úgy festett, Szpalko egyre inkább azt hiszi, hogy Khan a tulajdona, és
Khan biztosra vette, hogy Szpalko nagyzási hóbortban szenved.
Kambodzsa őserdeiben, ahol kénytelen volt gyerek- és tinédzserkorát leélni, meglehetősen
nagy tapasztalatra tett szert a nagyzási hóbortban szenvedőkről. A forró, párás időjárás, az
állandó háborús zűrzavar, a mindennapos élet bizonytalansága együttesen az őrület határára
sodorta az embereket. Abban a kártékony környezetben a gyönge meghalt, az erős életben
maradt; a személyiség alapvető változáson esett át.
Az ágyon fekve Khan kitapogatta a testén lévő sebhelyeket. Egyfajta szertartás, babona
volt nála, talán valami módszer arra, hogy biztonságban tartsa őt a sérülésektől - nem attól az
erőszaktól, amelyet egyik felnőtt követ el egy másik ellen, hanem a lopakodó, névtelen
rettegéstől, amelyet egy gyerek érez az éjszaka közepén. Az ilyen rémálmokból felriadó
gyerekek a szüleikhez szaladnak, bebújnak a szülői ágy nyújtotta meleg kényelembe, s ha-
marosan elalszanak. De Khannak nem voltak szülei, nem volt, aki megnyugtassa.
Ellenkezőleg, folytonosan ki kellett szabadítania magát a zavaros fejű felnőttek karmai közül,

38
akik csak pénz vagy szexuális örömök forrását látták benne. Éveken át rabszolgaságra
kényszerítették, mind az európaiak, mind az ázsiaiak, akikbe balszerencséjére belebotlott.
Semmilyen világhoz sem tartozott, s ők ezt kihasználták. Félvér volt, s mint ilyet gyalázták,
elátkozták, verték, megalázták, lealacsonyították, ahogyan csak egy emberi lényt lehet.
És mégis kitartott. Az idő múlásával azonban a lehető legegyszerűbb célt tűzte ki maga
elé: túlélni. De a keserű tapasztalatok megtanították, hogy nem elég a menekülés, hiszen
azok, akik rabszolgasorba taszították, a nyomába erednek, súlyosan megbüntetik. Kétszer
majdnem meg is halt. Ekkor értette meg, hogy többet követel az, ha életben akar maradni.
Ölnie kell, különben őt ölik meg.

Az Ügynökség akciócsoportja valamivel öt óra előtt lopakodott be a motelba a sztrádán

felállított úttorlasznál elfoglalt állásából. Az éjszakai portás riasztotta őket Jason Bourne
ottlétének hírével. A portás a Xanax okozta szendergésből felriadva azt látta, hogy Bourne
arca mered rá a tévéből. Megcsípte magát, nem álmodik-e, felhajtott egy kis olcsó
rozspálinkát, aztán telefonált.
A csapat vezetője lekapcsoltatta a motel biztonsági világítását, hogy a csoport sötétben
közeledhessen. Ahogy elkezdték felvenni állásaikat, a motel túlsó végén a hűtőkamion
motorja beindult, felgyulladtak a fényszórói, és az erős fénysugarak végigsöpörtek a csapat
néhány tagján. A csoport vezetője lázasan integetett a szerencsétlen sofőrnek, majd a kamion
oldalához rohant, s ráparancsolt a férfira, hogy azonnal takarodjon onnan. A csoport
látványától kiguvadt szemű sofőr tette, amit kértek tőle, lekapcsolta a világítást, amíg
kigördült a parkolóból, aztán elhajtott a sztrádán.
A csoport vezetője jelzett az embereinek, s egyenesen Bourne szobája felé indultak. Néma
utasítására ketten leváltak, elindultak hátulra. A vezető húsz másodpercet adott nekik, hogy
elhelyezkedjenek, mielőtt kiadta a parancsot, hogy vegyék föl a gázálarcot. Két embere
letérdelt, s a szoba első ablakán át belőtt pár könnygázzal teli dobozt. A vezető kinyújtott
karja leereszkedett, emberei az ajtót kitárva megrohamozták a szobát. A tévé be volt
kapcsolva ugyan, de le volt némítva. A CNN az ő üldözött vadjuk arcát mutatta. Sietve
elfogyasztott étel maradéka hevert szétszórva a foltos, elnyűtt szőnyegen, az ágyról eltűnt az
ágynemű. A szoba elhagyatottan állt.

A moteltól nagy sebességgel távolodó hűtőkamionban az ágyneműbe burkolózott Bourne

faládák között feküdt. A csaknem mennyezetig feltornyozott ládákban műanyag kosarakba
csomagolt eper volt. Sikerült a padlószint fölött elhelyezkednie, a dobozok két oldalról
megtartották. Amikor belépett a kamion hátuljába, bezárta maga mögött az ajtót. Minden
ilyen hűtőkamionban volt egy biztonsági szerkezet, amely belülről tudta nyitni és zárni a
hátsó ajtót, nehogy valaki csapdába essen. Bourne egy pillanatra felkapcsolta az
elemlámpáját, megtalálta a középső folyosót, amely elég széles volt hozzá, hogy egy ember
átjusson rajta. A jobboldali falon volt a hűtőkompresszor szellőzőnyílása.
Teste hirtelen megfeszült. Az úttorlaszhoz közeledve a kamion lelassított, aztán megállt.
Elérkezett a kritikus pillanat.
Jó öt percig síri csend volt, aztán éles hanggal feltárult a hátsó ajtó. Hangok hatoltak el
hozzá. - Vett fel stoppost? - kérdezte egy zsaru.
- Á, dehogy - felelte Guy, a kamionsofőr.
- Tessék, itt ez a fénykép. Látta esetleg ezt a pasit az út mentén?
-Nem, uram. Sosem láttam ezt az embert. Mit csinált?
- Mi van ott bent? - hangzott egy másik zsaru kérdése.
- Friss eper - válaszolta Guy. - Figyeljenek, tiszt urak, legyen szívük. Nem tesz jót neki, ha
így rányitják az ajtót. Ami megrohad, azt nekem kell kiperkálnom.

39
 Valaki felnyögött. Erős lámpafény söpört végig a középső folyosón, éppen azon hely alatt,
ahol Bourne feküdt az eprek között.
- Rendben - mondta az első zsaru -, becsukhatja, haver.
Kialudt a lámpafény, becsapódott az ajtó.
Bourne megvárta, amíg az autó repeszteni nem kezd a sztrádán Washington felé, s csak
utána kászálódott elő. Zakatolt az agya. A zsaruk nyilván ugyanazt a fényképet mutatták meg
Guynak David Webbről, amit a CNN is bemutatott.
Félórával később a sztrádán való egyenletes gurulást felváltotta a közlekedési lámpákkal
teli városi utcákon való megállás és elindulás. Ideje volt kiszállni. Bourne az ajtóhoz ment,
lenyomta a biztonsági kallantyút. Nem mozdult. Ismét megpróbálta, ezúttal nagyobb erővel.
Fújtatva káromkodott, felkapta a Conklin házából elhozott elemlámpát. A kör alakú
fénysugárban meglátta, hogy a szerkezet beragadt. Csapdába esett.

Ötödik fejezet

A Központi Hírszerzés igazgatója hajnali megbeszélésenvett részt Roberta Alonzo-

Ortizzal, a nemzetbiztonsági főtanácsadóval. Az elnök helyzetelemző irodájában, a Fehér Ház
mélyén fekvő kör alakú helyiségben találkoztak. Sok emelettel fölöttük voltak a faburkolatú,
gyönyörű szobák, amelyekkel a legtöbb ember ezt a történelmi épületet azonosította, de
idelent a Pentagon oligarcháinak hatalma és tudása uralkodott. Az ősi civilizációk nagy
templomaihoz hasonlóan a helyzetelemző iroda is úgy épült, hogy évszázadokon át
megmaradjon. A régi alapzatba bevájva ijesztően hatottak arányai, amint az a
legyőzhetetlenség emlékművének dukál.
Alonzo-Ortiz és az igazgató felelős vezetőikkel - valamint a Titkosszolgálat válogatott
tagjaival - századszor mentek végig a terrorizmus elleni reykjavíki konferencia biztonsági
tervein. Egy vetítővásznon látszott az Oskjuhlid Hotel részletes alaprajza, felsorolva a
bejáratokra, kijáratokra, liftekre, háztetőre, ablakokra és hasonlókra vonatkozó biztonsági
kérdéseket. A szállodával közvetlen videokapcsolatot építettek ki, hogy Jamie Hull, az
igazgató helyszínen lévő megbízottja részt tudjon venni a megbeszélésen.
- A legcsekélyebb tévedés is megengedhetetlen - szögezte le Alonzo-Ortiz. Lenyűgöző
külsejű nő volt koromfekete hajával és fényes, élénk tekintetű szemével. - A
csúcstalálkozónak minden szempontból óraműpontossággal kell lezajlania - folytatta. - A
biztonsági előírások bármilyen megszegése, legyen az akármilyen kicsi, katasztrofális hatású
lehet. Lerombolja mindazt a bizalmat, amit az elnöknek másfél év alatt sikerült kiépítenie a
legfontosabb iszlám államokkal. Önök közül senkinek sem kell mondanom, hogy az
együttműködés homlokzata mögött ott húzódik meg a nyugati értékek, a zsidókeresztény
etika és minden ehhez hasonló iránti zsigeri bizalmatlanság. A legapróbb jele, hogy az elnök
becsapta őket, a legsúlyosabb azonnali következményekkel járna. - Lassan körülnézett az
asztalnál ülőköa Megvolt benne az a rendkívüli adottság, hogy amikor egy csoporthoz szólt,
annak minden egyes tagja úgy érezte, hogy csakis hozzá beszél. - Ne hibázzanak, uraim. Nem
kevesebbről beszélünk, mint egy globális háborúról, tömeges dzsihádról, amilyet még nem
láttunk, és nagy valószínűséggel nem is tudunk elképzelni.
Éppen át akarta adni a szót Jamie Hullnak, amikor egy fiatal, sovány férfi lépett be a
helyiségbe, halkan az igazgatóhoz ment, s egy lepecsételt borítékot adott át neki.
- Bocsánatot kérek, dr. Alonzo-Ortiz - mondta az igazgató, miközben feltépte a borítékot.
Szenvtelen arccal olvasta el a benne lévő iratot, noha a szívverése megduplázódott. A
nemzetbiztonsági főtanácsadó nem szerette, ha megzavarják az értekezleteit. Tudva, hogy a
nő őt nézi, az igazgató hátratolta a székét, s felállt.

40
 Alonzo-Ortiz egy mosolyt küldött felé, de annyira összeszorította száját, hogy ajkai szinte
nem is látszottak. - Remélem, nyomós oka van rá, hogy ilyen hirtelen itthagyjon bennünket.
- A lehető legnyomósabb, dr. Alonzo-Ortiz. - Az igazgató, noha régi bútordarab volt, s
ezért tudott bánni saját hatalmával, bölcsebb volt annál, semhogy összeakaszkodjon azzal a
személlyel, akiben az elnök a legjobban megbízott. Megőrizte a legjobb modorát,
bármennyire megorrolt is Roberta Alonzo-Ortizra, amiért az elorozta előle az elnök mellett
betöltendő, hagyományosan őt megillető posztot; és különösen azt találta fájónak, hogy
mindezt egy nő érte el vele szemben. Ezen okokból kihasználta a kezében lévő csekély
hatalmat: nem árulta el, amit a nő a leginkább tudni akart, annak a roppant sürgős ügynek a
mibenlétét, amely van olyan horderejű, hogy elszólítsa őt innen.
A nemzetbiztonsági főtanácsadó még feszültebben mosolygott. - Ez esetben
méltányolnám, ha részletekbe menően tájékoztatna bennünket erről válságról, amilyen hamar
csak megoldható.
- Ez csak természetes - felelte az igazgató, és sietve visszavonult. Ahogy a helyzetelemző
iroda vastag ajtaja becsukódott mögötte, fanyalogva hozzátette -, excellenciás asszonyom -,
amivel nevetésre fakasztotta azt az ügynököt, akit irodája küldöncként alkalmazott.

Az igazgató negyedórán belül visszaért a központba, ahol az Ügynökség értekezletre

összegyűlt részlegvezetői várták az érkezését. A téma: Alexander Conklin és dr. Morris Panov
meggyilkolása. Az első számú gyanúsított: Jason Bourne. Holtsápadt férfiak, tökéletes
szabású, konzervatív öltönyben, elegáns nyakkendővel, kisuvikszolt cipőben. Nem nekik
találták ki a csíkos inget, a színes gallért, a múló divathóbortokat. A hatalom belső köreiben
való közlekedéshez szokott férfiak éppen oly kevés változatosságot mutattak, mint öltözetük.
Konzervatív főiskolákról kikerült, konzervatív gondolkodású, konzervatív családból
származó fiatalemberek voltak, akiket atyáik kellő időben a megfelelő emberek irodáiba és
bizalmába ajánlottak, olyan emberekébe, akiknek elképzelésük volt a világról, és módjuk
sorsának alakítására, s értettek hozzá, hogyan végeztessék el ezt a munkát. A fiatalemberek
egy olyan kapcsolatrendszer részei lettek, amely szigorúan titkos volt ugyan, de csápjai
messzire nyúltak szerte a világban.
Amint az igazgató belépett a tanácsterembe, elhalványultak a fények. Egy képernyőn
megjelentek a helyszínelők által a holttestekről in situ készített fényképek.
- Az Isten szerelmére, kapcsolják már ki! - kiáltotta az igazgató. - Tűrhetetlen ocsmányság.
Nem volna szabad ezeket az embereket ilyen állapotukban látnunk.
Martin Lindros, az igazgató helyettese megnyomott egy gombot, s a képernyő kihunyt. -
Hogy mindenki képben legyen, elmondom: tegnap megerősítést nyert, hogy David Webb
autója állt Conklin kocsifeljáróján. - Szünetet tartott, miközben az Öreg a torkát köszörülte.
- Nevezzük néven a gyereket. - Az igazgató előrehajolt, öklét a csillogó asztalra tette. - A
nagyvilág ezt... ezt az embert David Webbként ismeri, nálunk viszont Jason Bourne-ként
szerepel. Ezt a nevet fogjuk használni.
- Igenis - válaszolt Lindros, aki az igazgató rendkívül rossz hangulatát látva eltökélte, nem
ront fejjel a falnak. Alig kellett belepillantania feljegyzéseibe, annyira frissen és elevenen élt
emlékezetében mindaz, amit a helyszínen találtak. - W... Bourne-t utoljára a georgetowni
egyetemi tömbben látták, körülbelül egy órával a gyilkosságok előtt. Egy tanú látta az
autójához sietni. Feltételezhetjük, hogy egyenesen Alex Conklin házához hajtott. Bourne
egyértelműen a házban vagy a ház körül volt a gyilkosságok idején. Az ujjlenyomatait
megtaláltuk a társalgóban egy félig telt skótwhiskys-poháron.
- Mi a helyzet a fegyverrel? - kérdezte az igazgató. - Ez a gyilkos fegyver?
Lindros bólintott. - Egyértelműen megerősítették a ballisztikai szakértők.
- És biztos vagy benne, hogy Bourne-é, Martin?

41
 Lindros egy fénymásolatot tanulmányozott, majd az asztalon keresztül az igazgató elé
tolta. - A nyilvántartás megerősíti, hogy a gyilkos fegyver David Webbé. A mi David
Webbünké.
- A szentségit! - Az igazgatónak remegett a keze. -Rajta vannak a gazember ujjlenyomatai
is?
- A fegyvert tisztára törölték - felelte Lindros, belenézve egy másik papírba. - Egyáltalán
nem voltak rajta ujjlenyomatok.
- Ez profira vall. - Az igazgató arca hirtelen elgyötörtté vált. Nem könnyű feldolgozni egy
régi barát elveszítését.
- Igen, uram, tökéletesen így van.
- És Bourne? - mordult fel az igazgató. Láthatóan még a név kiejtése is fájdalmat okozott
neki.
- Kora reggel fülest kaptunk, hogy Bourne egy virginiai motelban lapít az egyik úttorlasz
közelében - közölte Lindros. - A körzetet azonnal lezártuk, és kiküldtünk egy akciócsoportot.
Ha Bourne valóban ott volt, addigra elszelelt, átcsúszott a kordonon. Felszívódott.
- A francba! - Az igazgató arca kipirult. Csöndben bejött Lindros asszisztense, s átnyújtott
egy papírt. Lindros rövid ideig olvasgatta, aztán fölnézett. - Korábban egy csapatot küldtem
Webb otthonához, ha esetleg felbukkanna, vagy kapcsolatba lépne a feleségével. A csapat
üresen, bezárva találta a házat. Nyoma sincs Bourne feleségének és a két gyereknek. Az ezt
követő nyomozás kiderítette, hogy az asszony megjelent a gyerekek iskolájában, s minden
magyarázat nélkül kicibálta őket a tanteremből.
- Jellemző! - Az igazgatót a gutaütés környékezte. - Minden téren egy lépéssel előttünk jár,
mert jó előre kitervelte ezeket a gyilkosságokat! - A Langleyba vezető rövid, gyors autóút
alatt hagyta, hogy érzelmei úrrá legyenek rajta. Alex meggyilkolása és Alonzo-Ortiz
manőverei között vergődve dühösen érkezett meg az ügynökségi értekezletre. Most, a
helyszínelők bizonyítékaival szembesülve, nagyon is kész volt ítéletet mondani.
- Világos, hogy Bourne gazember lett. - Az Öreg, aki még mindig állt, most már
egyértelműen remegett. - Alexander Conklin régi és megbízható barát volt. Számba sem
tudom venni, hányszor tette kockára a hírnevét - sőt az életét - ezért a szervezetért, ezért az
országért. Igazi hazafi volt a szó minden értelmében, olyan ember, akire mindannyian joggal
voltunk büszkék.
Lindros a maga részéről azon tanakodott, hányszor is fordult elő emlékezete szerint, hogy
az Öreg Conklin cowboy-taktikájáról, szélhámos küldetéseiről, titkos ügyeiről szónokolt.
Teljesen helyén való a halott dicsőítése, de arra gondolt, hogy ebben az iparágban egyértelmű
őrültség semmibe venni a hajdani és mostani ügynökök veszedelmes hajlamait. És ez,
természetesen, vonatkozott Jason Bourne-ra is. Egyfajta alvó ügynök volt, csak hogy a
legrosszabb fajtából: saját tetteinek sem volt ura igazán. A múltban a körülmények tették
aktívvá, nem saját döntései. Lindros nagyon keveset tudott Jason Bourne-ról, de elhatározta,
hogy ezt a mulasztást az értekezlet befejezése után haladéktalanul pótolja.
- Ha Alexander Conklinnak volt valami gyöngéje, egyetlen fogyatékossága, az Jason
Bourne volt - folytatta az igazgató. - Évekkel azelőtt, hogy megismerkedett és
összeházasodott mostani feleségével, Marie-vel, Bourne elveszítette előző családját - thai
feleségét és két gyerekét - egy phnompeni támadásban. Félőrült volt a bánattól és a
bűntudattól, amikor Alex összeszedte egy saigoni utcán, s kiképezte. Évekkel később, még
azután is, hogy Alex igénybe vette Morris Panov segítségét, Bourne nem mindig tudta
kontrollálni a cselekedeteit; annak ellenére, hogy dr. Panov rendszeresen az ellenkezőjéről
számolt be. Valahogy ő is Jason Bourne hatása alá került.
- Újra meg újra figyelmeztettem Alexet, könyörögtem neki, hogy hozza be Bourne-t, hogy
a saját pszichiátereink megvizsgálhassák, de ő megtagadta. Alex, Isten nyugosztalja a lelkét,
csökönyös ember volt, hitt Bourne-ban.

42
 Az igazgató arca fénylett az izzadságtól, tágra nyílt szemmel nézett körül a teremben. - És
mi lett ennek a hitnek az eredménye? Az a férfi, akiről Alex és Panov is azt állította, hogy
kincset ér, és irányításuk alatt tartják, mindkettejüket lelőtte, mint valami kutyát. Az a nagy
büdös igazság, hogy Bourne irányíthatatlan, halálos mérgű vipera. - Az igazgató öklével a
konferenciaasztalra csapott. - Nem hagyom megtorlatlanul ezeket a gyalázatos
gyilkosságokat! Az egész világra kiterjedő nyomozást rendelek el, beleértve Jason Bourne
azonnali megsemmisítését!

Bourne reszketett, át- meg átjárta a hideg. Felnézett, az elemlámpával a hűtő ventilátorára
világított. A középső folyosón hátrálva felmászott a jobb oldali ládákra, amíg elérte a
szerkezetet. Kinyitotta a rugós kést, és a penge hegyével kicsavarozta a rácsot. Beáramlott a
hajnal lágy fénye. Éppen elég hely tárult fel, hogy átpréselje magát rajta. Legalábbis remélte.
Vállát a melle felé húzta, átnyomakodott a nyíláson, jobbra-balra tekergőzött. Az első
néhány centiméteren minden jól ment, aztán hirtelen megakadt. Próbált mozdulni, de nem
tudott. Beragadt. Minden levegőt kifújt a tüdejéből, hagyta a felső testét ellazulni. A lábával
nyomakodott fölfelé. Megcsúszott és ledőlt egy láda, de előbbre jutott egy kicsit. Leeresztette
a lábát, amíg meg tudott támaszkodni a lejjebb lévő ládán. A felső rúdba akasztva cipője
sarkát, nyomta magát előre, és ismét haladt valamicskét. Lassan és óvatosan megismételte a
műveletet, amíg sikerült átdugnia a fejét és a vállát. Kipislogott a jegesen rózsaszín égre,
amelyen kis felhők úsztak, különböző alakzatokat véve fel, miközben a kamion elhaladt
alattuk. Bourne felnyúlt, megragadta a tető sarkát, s feltornázta magát a jármű tetejére.
A következő jelzőlámpánál leugrott, elöl lévő vállát behúzta, gurult, hogy tompítsa az esés
erejét. Fölállt, elérte a járdát, s leporolta magát. Az utca kihalt volt. Odatisztelgett a gyanútlan
Guy felé, amint a kamion kék dízelfüstöt eregetve elhúzott.
Washington peremén járt, a szegények lakta északkeleti körzetbea Az ég kivilágosodott, a
hajnali árnyak kezdtek összehúzódni a nap elől. A távolból odahallatszott a forgalom moraja,
s egy rendőrautó szirénájának vijjogása. Bourne mélyet lélegzett. A városi bűz mellett valami
mást is kiérzett friss a levegőből: a megmenekülés és a szabadság örömét a hosszadalmas
éjszakai küzdelem után.
Addig gyalogolt, amíg el nem ért oda, ahol kifakult vörös, fehér és kék zászlócskákat
lengetett a szél. A használtautó-kereskedés irodája éjszakára zárva volt. Bourne besétált a
telepre, találomra kiválasztott egy autót, s kicserélte a rendszámtáblát a mellette lévőével.
Felfeszítette a zárat, kinyitotta a vezető felőli ajtót, s a kábelek összeérintésével gyújtást
adott. Egy pillanat múlva kifele indult a telepről és végighajtott az utcán.
Leparkolt egy étkezde előtt, amelynek krómozott homlokzata az ötvenes éveket idéző
relikvia volt. A tetőn egy óriási csésze kávé trónolt, neonfényei már réges-régen kiégtek.
Odabent párás meleg uralkodott. Az őrölt kávé és a forró olaj szaga mindenbe beleivódott.
Tőle balra állt a hosszú pult és egy sor műanyagüléses krómszék; jobbra sorakoztak a
napszítta ablakok, amelyek mentén bokszok álltak, mindegyiknél egy wurlitzer, amely
huszonöt centért lejátszotta a kívánt zeneszámot.
Bourne fehér bőre figyelmet keltett; fekete arcok fordultak feléje, amikor becsukta maga
mögött az ajtót, s megszólalt egy apró csengettyű. Senki sem viszonozta a mosolyát. Néhány
arcot közömbösnek látott, de mások arckifejezése azt sugallta, hogy a közelgő rossz baljós
előjelének tekintik felbukkanását.
Ellenséges pillantások kereszttüzében csusszant be az egyik bokszba. Egy göndör,
narancsszínűre festett hajú, Eartha Kittre hasonlító pincérnő légypiszokkal borított étlapot
lökött eléje, csészéjét pedig teletöltötte gőzölgő kávéval. Gondok redőzte arcából csillogó,
túlzottan kifestett szemmel méregette egy ideig a férfit, tekintetében kíváncsiság és még
valami más, talán szánakozás ült. - Ne törődj a többiekkel, édes - pihegte. - Félnek tőled.

43
 Bourne megette a jellegtelen reggelit - tojás, szalonna, sült krumpli -, majd leöblítette a
fanyar kávéval. Szüksége volt fehérjére és koffeinre, hogy kimerültsége legalább átmenetileg
alábbhagyjoa
A pincérnő újratöltötte a csészéjét, ő elkortyolgatta az italt, így múlatva az időt, amíg
kinyit a Lincoln Fine Szabóság. De addig sem tétlenkedett. Elővette az Alex társalgójában
magához vett jegyzettömböt, ismét megnézte a felső lap tetejének baloldalán lévő
lenyomatot. NX 20. Ez valami kísérleti jellegűt, valami baljóslatút sejtetett, de valójában
akármi is lehetett, beleértve egy új számítógép-modellt. Felnézve meglátta, hogy a környék-
beliek lassan ki-beszállingóznak, szociális segélyekről, kábítószerekről, rendőri erőszakról,
családtagok hirtelen haláláról, egy börtönben lévő barát betegségéről beszélgettek. Az ő
életük számára idegenebb, mint az ázsiaiak vagy mikronéziaiak élete. Az étkezde légköre
borúsabb lett a dühtől és bánattól.
Egyszer elgurult az épület előtt egy rendőautó is, olyan lassan, mint a part menti sziklákat
kerülgető cápa. Az étkezdében megszűnt minden mozgás, mintha egy fényképész örökítette
volna meg ezt a jelentőségteljes pillanatot. Bourne elfordította a fejét, s a pincérnőre nézett. A
nő a sarkon eltűnő járőrkocsi hátsó lámpáit nézte. A megkönnyebbülés jól hallható sóhaja
söpört végig az étkezdén. Bourne érezte, hogy ő maga is megkönnyebbül. Teljességgel úgy
érezte, mintha titokban utazó társak közé keveredett volna.
Gondolatai az őt levadászni akaró férfira terelődtek. Arcvonásai ázsiaira vallottak, de nem
egészen. Volt benne valami ismerős: orrának határozott vonala, ami egyáltalán nem jellemző
az ázsiaiakra, vagy telt ajkának formája, amely ugyancsak nem? Bourne múltjából lenne
valaki, talán még Vietnámból? De nem, az képtelenség. A külseje alapján legfeljebb húszas
éveinek végét taposhatja, ami azt jelenti, hogy öt-hat évesnél nem lehetett idősebb, amikor
Bourne ott járt. Hirtelen letette félig kiürült csészéjét. A kávé már kezdte marni a gyomrát.
Kisvártatva visszatért a lopott autóhoz, bekapcsolta a rádiót, s addig tekerte, amíg rá nem
talált a hírcsatornára. A bemondó a terrorizmus elleni csúcstalálkozóról beszélt, majd röviden
ismertette a főbb hazai, utána pedig a helyi eseményeket. A vezető hír Alex Conklin és Mo
Panov meggyilkolása volt, de fura módon nem közöltek új információt.
- Rögtön folytatjuk híreinket - közölte a bemondó -, de először egy fontos üzenet...
„...egy fontos üzenet." Abban a pillanatban berobbant emlékei közé a Champs-Elysées-re,
a Diadalívre néző párizsi iroda - már nem is látta az étkezdét és a körülötte lévőket. Lelki
szemei előtt egy csokoládébarna szék jelent meg, amelyikből az imént állt fel. Jobb kezében
egy metszett kristálypohárban borostyánsárga italt tartott. Egy mély, telt, dallamos hang
beszélt, valami olyasmiről, hogy kis időbe telik, míg megkapnak mindent, amire Bournenak
szüksége van. - Ne aggódjék, barátom - mondta a hang, angol szavait elnyomta az erős
francia akcentus. - Nekem az a feladatom, hogy átadjam önnek ezt a fontos üzenetet.
Gondolatainak színpadán erőlködve oldalra fordult, hogy megnézze a beszélő arcát, de
csak az üres falat látta. Az emlék elillant, mint a whisky illata, Bourne pedig ott maradt, üres
tekintettel bámulva a lepukkant étkezde szurtos kirakatát.

Khan hirtelen haragjában felkapta a mobiltelefonját, s felhívta Szpalkót. Kis időbe beletelt,
erőszakoskodnia is kellett, de végül kapcsolták.
- Minek köszönhetem a megtiszteltetést, Khan? - kérdezte Szpalko. A füleit hegyező Khan
enyhe bizonytalanságot hallott ki a másik hangjából, s megállapította, hogy az ivott.
Munkaadójának szokásait alaposabban kiismerte, mint azt maga Szpalko gondolta volna, ha
egyáltalán foglalkozott ezzel. Khan tudta például, hogy Szpalko szereti az italt, a cigarettát és
a nőket, bár nem feltétlenül ebben a sorrendben. Arra gondolt, hogy ha Szpalko csak
feleannyira részeg, mint ahogy ő gondolja, abból előnyt kovácsolhat. Szpalkóról lévén szó, ez
ritkán fordult elő.
- Az az anyag, amit adott, téves, de legalábbis nem teljes.

44
 - És miből jutottál erre a következtetésre? - A szavak egy pillanat alatt kikristályosodtak,
mint amikor a víz jéggé fagy. Khan későn jött rá, hogy túlságosan kemény hangot ütött meg.
Szpalko lehetett nagy gondolkodó, akár még látnok is - ő kétségtelenül annak tartotta
önmagát -, de lényegében az ösztönei vezérelték. Így egy szemvillanás alatt magához tért
félig kábult állapotából, hogy még nagyobb agresszióval válaszoljon az agresszióra.
Hajlamos volt őrjöngő dühbe gurulni, ami szöges ellentétben állt azzal a gondosan ápolt
képpel, amit a nyilvánosság előtt önmagáról kialakítani kívánt. De hát annyi minden lakozott
még a lelke mélyén mindennapi, negédes megnyilatkozásai felszíne alatt!
-Webb viselkedése felettébb különös - mondta halkan Khan.
- Igen? És ez miben nyilvánul meg? - Szpalko beszéde ismét bizonytalanná vált, lelassult.
- Nem úgy viselkedik, mint egy főiskolai tanár.
- És mit számít ez? Csak nem azt akarod mondani, hogy nem ölted meg?
- Még nem. - Parkoló autójában ülve Khan kinézett az ablakon, amint egy busz gördült be
az utca túloldalán lévő megállóba. Szisszenve kinyílt az ajtaja, utasok szálltak le: egy
öregember, két tizenéves fiú, egy anya totyogó kisfiával.
- Vagyis változott a terv?
- Tudja jól, hogy úgy terveztem, előbb eljátszadozom vele egy kicsit.
- Persze, csak az a kérdés, meddig.
Egyfajta szóbeli sakkjátszma volt kibontakozóban, amilyen szenvedélyes, olyan
kifinomult, s Khan csak találgathatta ennek természetét. Mi ez az egész Webb körül? Miért
döntött úgy Szpalko, hogy gyalogként használja őt a két kormányzati ember, Conklin és
Panov elleni kettős gyilkosságban? Miért rendelte el Szpalko a meggyilkolásukat? Mert Khan
nem kételkedett benne, hogy a dolog így történt.
- Ameddig jónak látom. Amíg meg nem érti, hogy ki eredt a nyomába.
Khan tekintete követte az anyát, amint letette gyerekét a járdára. A fiúcska tipegett pár
lépést, anyja pedig kacagott. A gyerek oldalra billentett fejjel nézett fel rá, nevetett ő is,
majmolta anyja örömét. Az anya megfogta fia apró kezét.
- De, ugye, nem fogod visszamondani a feladatot? Khan némi merevséget, célzatosságot
vélt kihallani megbízója hangjából, s hirtelen eltűnődött, vajon tényleg részeg-e Szpalko.
Fontolgatta, hogy megkérdezi, miért fontos neki, hogy megölte-e vagy sem David Webbet, de
némi mérlegelés után elvetette az ötletet, attól tartva, hogy ezzel elárulná saját aggodalmait. -
Nem, arról szó sincs - felelte Khaa
- Mert te meg én egy cipőben járunk. Orrunk megérzi a halál szagát.
Khan a gondolataiba merült, s mert nem tudta, mit válaszoljon, kikapcsolta a
mobiltelefont. Az ablakra tette a kezét, ujjai között átlesve figyelte, amint a nő a kisfiát
sétáltatja az utcán. Aprókat lépett, igyekezett járását a kicsi bizonytalan lépéseihez igazítani.
Szpalko hazudott neki. Ennyit Khan is tudott. Ahogy ő is hazudott Szpalkónak. Tekintete
egy pillanatra elhomályosult, gondolatban ismét a kambodzsai őserdőben járt. Már egy éve a
vietnámi fegyvercsempész kunyhójában „élt": megkötözve, mint egy megvadult kutya,
kiéheztetve és gyakran verve. Amikor harmadszor próbált megszökni, alkalmazta a megtanult
leckét: az eszméletlen fegyvercsempész fejét pépesre verte a latrinaásáshoz használt ásó
lándzsa alakú fejével. Tíz napig tengődött, amin tudott, mielőtt befogadta őt egy Richard
Wick nevű amerikai misszionárius. Kapott ennivalót, ruhát, forró fürdőt és tiszta ágyat.
Fizetségképpen részt vett a misszionárius angol nyelvóráin. Ahogy meg tanult olvasni, kapott
egy Bibliát, amit meg kellett kívülről tanulnia. Ily módon kezdte megérteni, hogy Wick
nézetei szerint ő még nem az üdvözülés, csak a civilizáció útjára lépett. Egyszer-kétszer
megpróbálta elmagyarázni Wicknek a buddhizmus mibenlétet, de nagyon fiatal volt, s azok a
fogalmak, amelyeket kiskorában megtanult, nem tűntek meggyőzőnek, amikor az ő szájából
hangzottak el. Nem mintha Wick bármiféle érdeklődést tanúsított volna. Nem érdekelte
semmilyen vallás, amelyik nem Istenben és nem Jézusban, a Megváltóban hitt.

45
 Khan látása ismét kitisztult. Az anya a totyogó kisfiút elvezette annak az étkezdének a
krómozott homlokzata előtt, amelyiknek a tetején hatalmas kávéscsésze állt. Az utca
túloldalán, a távolban Khan megpillantotta az általa David Webbként ismert férfit egy autó
napfényben csillogó szélvédője mögött. Webb javára kellett írnia, hogy ügyesen kivezette a
Conklin-birtokról. Khan kiszúrta az őket figyelő alakot a hegyháton, de mire Webb okos
kelepcéjéből kimenekülve felkapaszkodott oda, már túl késő volt, hogy elcsípje, ám
infravörös katonai távcsövével követni tudta Webb haladását a sztrádáig. Sikerült rátapadnia,
amikor Webbet felvette valaki. Most már más szemmel nézte, mert már tudta, amit Szpalko
előzőleg is tudott: hogy Webb veszedelmes. Olyasvalaki, akinek van mersze egyedüli
fehérként beülni abba az étkezdébe. Magányosnak látszott, de ezt Khan nem tudta megítélni,
lévén, hogy az ő számára a magányosság semmit nem jelentett.
Tekintete újból az anya és gyermeke felé fordult. Nevetésük hangja úszott feléje, olyan
valószerűtlenül, mint egy álom.

Bourne kilenc óra után öt perccel érkezett Alexandriába a Lincoln Fine Szabósághoz. A bolt
ugyanúgy festett, mint a többi, egyéni tulajdonban lévő üzlet az Óvárosban, homlokzata
kolóniái jellegű volt. Átvágott a vörös téglás járdán, kinyitotta az ajtót s belépett. A bolt belső
terét mellmagasságig érő korlát osztotta ketté, bal oldalon pult állt, a jobbon pedig a
szabáshoz használt asztalok sorakoztak. A pult mögött félúton elhelyezett varrógépeknél
három latin-amerikai nő dolgozott, fel sem néztek, amikor a férfi belépett. A pult mögött egy
sovány férfi állt ingujjban és kigombolt csíkos mellényben, s homlokráncolva nézett maga
elé. Magas, domború homloka volt, fején világosbarna haj, arcvonásai megereszkedtek,
szeme nedvesen csillogott. Szemüvegét feltolta a feje búbjára. Szokása volt, hogy sasorrát
csipkedte. Nem figyelt fel az ajtó nyitódására, de felnézett, amikor Bourne a pult közelébe
ért.
- Parancsoljon - szólalt meg várakozóan. - Miben segíthetek?
- Ön Leonard Fine? Láttam odakint a kirakatban a nevét.
- Én vagyok az - mondta Fine.
- Alex küldött.
A szabó hunyorgott. - Kicsoda?
- Alex Conklin - ismételte meg Bourne. - A nevem Jason Bourne. - Körülnézett. Senki nem
figyelt rájuk. A varrógépek hangja zümmögő kattogással töltötte meg a levegőt.
Fine nagyon lassan lehúzta szemüvegét, s vékony orrnyergére igazította. Beható
pillantással méregette Bourne-t.
- Egy barátja vagyok - közölte Bourne, szükségét érezve, hogy ösztökélje a fickót.
- Nincs itt semmilyen ruházat semmiféle Mr. Conklin részére.
- Én sem hiszem, hogy bármit is itt hagyott volna -felelte Bourne.
Fine megcsípte az orrát, mintha fájna. - Egy barátja, azt mondja?
- Évek óta.
Fine ekkor előrenyúlt, kinyitotta a pultba épített ajtót, hogy Bourne beléphessen. - Talán
megbeszélhetnénk az irodámban. - Átkísérte Bourne-t egy ajtón, végigvezette egy poros,
enyvtől és csiriztől szagló folyosón.
Az iroda nem volt nagy, kis, kocka alakú lyuk csupán, kopott, foltos linóleumpadlóval, a
padlótól a plafonig futó csupasz csövekkel, berendezését egy kopott fém íróasztal
forgószékkel, két olcsó fém iratszekrény és egy halom kartondoboz alkotta. Doh, penész
szaga szállt fel a bennük lévő holmikból. A szék mögötti négyszögletes kis ablak olyan
szutykos volt, hogy nem lehetett kilátni az utcára.
Fine az íróasztal mögé ment, kihúzott egy fiókot. - Kér inni?
- Kicsit korán van még - felelte Bourne -, nem gondolja?

46
 - Aha - mormogta Fine. - Most, hogy mondja. - Egy pisztolyt húzott elő a fiókból, és
Bourne hasának szegezte. - A golyó nem fogja azonnal megölni, de míg elvérzik, azt fogja
kívánni, bár azonnal megölte volna.
- Semmi ok az izgalomra - vetette oda könnyedén Bourne.
- Megvan rá minden ok - válaszolt a szabó. Szemei olyan közel ültek egymáshoz, hogy
úgy nézett ki, mintha állandóan kancsalítana. - Conklin halott, s úgy hallom, maga tette.
- Nem én voltam - mondta Bourne.
- Mind ezt mondják. Tagadás, tagadás, tagadás. Ez a kormány módija, nem igaz? - Ravasz
mosoly suhant át a másik férfi arcán. -Üljön le, Mr. Webb... vagy Bourne... akárhogy hívja is
magát manapság.
Bourne fölnézett. - Maga az Ügynökségtől van.
- Szó sincs róla. Függetlenül tevékenykedem. Ha Alex nem beszélt nekik rólam, akkor
kétlem, hogy az Ügynökség keretein belül bárki is tudna a létezésemről. - A szabó mosolya
szélesebb lett. - Alex elsősorban ezért dolgozott velem.
Bourne bólintott. - Szeretnék hallani erről.
- Ó, efelől semmi kétségem. - Fine az íróasztalán lévő telefon felé nyúlt. - Másfelől, ha a
saját emberei kézre kerítik, sok dolga lesz a kérdéseik megválaszolásával, nem is jut másra
ideje.
- Ne csinálja ezt - dörrent rá élesen Bourne.
Fine kezében félúton megállt a telefonkagyló. - Mondja meg, miért ne.
- Nem én öltem meg Alexet. Épp azt próbálom kideríteni, hogy ki tette.
- De maga ölte meg. Az általam olvasott közlemény szerint ott járt a házában akkor,
amikor agyonlőtték. Látott ott valaki mást is?
- Nem, de Alex és Mo Panov már halott volt, amikor odaérkeztem.
- Marhaság. Azon tűnődöm, miért ölte meg őket. -Fine szeme összeszűkült. - Úgy
gondolom, dr. Schiffer miatt.
- Sosem hallottam dr. Schifferről.
A szabó hangosan felnevetett. - Még nagyobb marhaság. És felteszem, még a DARPA
hírét sem hallotta soha.
- De, arról természetesen már hallottam - felelte Bourne. - Ez a Fejlett Védelmi Kutatási
Projektek Ügynökségének rövidítése. Itt dolgozik dr. Schiffer?
Fine utálkozva felelt. - Így is eleget mondtam. - Amikor egy pillanatra levette a szemét
Bourne-ról, hogy tárcsázzon, Bourne rávetette magát.

A CIA igazgatója tágas irodájában Jamie Hull-lal beszélt telefonon. Ragyogó napsütés áradt
be az ablakon, aranyló fényt vetve a szőnyegre. Nem mintha a színek varázslatos játéka
bármilyen hatással lett volna az igazgatóra. Még mindig komor hangulatban volt. Üres
tekintettel nézte a különböző elnökökkel az Ovális Irodában, külföldi vezetőkkel Párizsban,
Bonnban és Dakarban, a szórakoztató ipar csillagaival Los Angelesben és Vegasban készült
saját fényképeit, vagy a hitszónokokkal Atlantában és Salt Laké Cityben készült fotókat, sőt
az örökké mosolygó, sáfránysárga köpenyes dalai láma New York-i látogatásakor készült
felvételeket. A képeknek nem csak nem sikerült őt kizökkenteniük komor hangulatából,
inkább az évek súlyát éreztették vele, amely most páncélingként nehezedett rá.
- Kibaszott rémálom, uram - közölte Hull a távoli Reykjavíkból. - Először is, az
oroszokkal és az arabokkal közös biztonsági kapcsolatot kialakítani olyan, mintha a saját
farkunkat kergetnénk. Úgy értem, az idő felében azt sem tudom, mi a fenéről beszélnek, a
másik felében pedig nem bízom a tolmácsokban - sem a mienkben, sem az övékben -, hogy
pontosan fordítják, amit azok mondanak.
- Nyelvtanfolyamra kellett volna járnia főiskolás korában, Jamie. De ne adja fel. Küldök
másik tolmácsokat, ha akarja.

47
 - Komolyan? És honnan szedjük őket? Kipróbáltuk az összes arabul tudónkat, nem?
Az igazgató felsóhajtott. Ez valóban gond volt. Az általuk fizetett, arabul tudó hírszerző
tisztjeik csaknem mindegyike rokonszenvezett az iszlám üggyel, mindig lehurrogták a
vészmadarakat, próbáltak mindenkit meggyőzni, hogy valójában mennyire békeszeretők az
iszlámhívők. Az izraeliekkel valamiért mégsem sikerült elhitetniük. - Holnapután esedékes az
újoncok érkezése a Hírszerzéstörténeti Központból. Néhányat kiválogatunk közülük, amilyen
gyorsan csak lehet.
- De ez még nem minden, uram.
Az igazgató felvonta a szemöldökét, mérges volt, mert a másik hangjából nem érzett hálát
kicsendülni. - Mi van már megint? - csattant fel. Mi lenne, ha eltávolíttatná az összes
fényképet?, morfondírozott magában. Javítana az itteni gyászos légkörön?
- Nem panaszképpen, uram, de mindent megteszek, hogy megfelelő biztonsági
intézkedéseket foganatosítsak egy idegen országban, amely nem különösebben készséges az
Egyesült Államokkal szemben. Nem nyújtunk nekik segítséget, tehát nem a lekötelezettjeink.
Megemlítem az elnök nevét, s erre mi a reakció? Üres tekintetek. Ez triplán megnehezíti a
dolgom. A földgolyó leghatalmasabb nemzetéhez tartozom. Többet tudok a biztonságról,
mint Izlandon mindenki együttvéve. Hol a tisztelet, amelyet meg kellene...?
Megszólalt a belső telefon, s az Öreg bizonyos elégedettséggel kapcsolta várakoztatásra
Hullt. - Mi van? -vakkantotta a mikrofonba.
- Elnézést a zavarásért, uram - szólt bele az ügyeletes tiszt -, de az imént érkezett egy hívás
Mr. Conklin vészvonalára.
- Micsoda? Alex halott. Biztos benne?
- Teljesen, uram. Még nem helyeztük át a vonalat.
- Rendben. Folytassa.
- Kisebb dulakodás zaját hallottam, és valaki említett egy nevet... azt hiszem, Bourne-t.
Az igazgató szálfaegyenesen ült, komor hangulata egy csapásra elszállt. - Bourne. Ezt a
nevet hallotta, fiam?
-Biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi volt. És ugyanaz a hang azt is mondta, hogy
„megölöm magát".
- Honnan jött a hívás? - tudakolta az Öreg.
- Megszakították, de visszanyomoztam. A szám egy alexandriai üzleté, a Lincoln Fine
Szabóságé.
- Ügyes ember maga! - Az igazgató felállt. A telefont tartó keze enyhén remegett. -
Indítsanak el azonnal két ügynókcsapatot. Közöljék velük, hogy Bourne felbukkant! Utasítsa
őket, hogy semmisítsék meg, amint meglátják.

Bourne, miután kicsavarta Leonard Fine kezéből a fegyvert anélkül, hogy egyetlen lövés
eldördült volna, olyan erővel lökte a férfit a mocskos falnak, hogy egy szögön lógó naptár
lepottyant a padlóra. A telefon Bourne kezében volt, éppen bontotta a vonalat. Fülelt, hall-e
kintről bármilyen zajt, bármilyen jelét annak, hogy a nők meghallották a rövid, de heves
tusakodás zaját.
- Úton vannak - mondta Fine. - Magának befellegzett.
- Nem hinném. - Bourne lázasan gondolkozott. - A hívás a központba futott be. Senki sem
tudja, mit kezdjen vele.
Fine megrázta a fejét, arcára gúnyos mosoly ült ki. - A hívás megkerülte az Ügynökség
telefonközpontját, közvetlenül az igazgató ügyeletes tisztjénél csöngött. Conklin ragaszkodott
hozzá, hogy tanuljam meg fejből a számot, és csak vészhelyzetben használjam.
Bourne úgy megrázta Fine-t, hogy annak összekoccantak a fogai. - Maga őrült! Mit
művelt?
- Leróttam Alex Conklinnak a végső tartozásomat.

48
 - De hát világosan megmondtam magának, hogy nem én öltem meg! - Hirtelen eszébe
jutott valami. Utolsó, kétségbeesett próbálkozást tett, hogy a maga oldalára állítsa Fine-t,
hogy szóra bírja azzal kapcsolatban, min ügyködött Conklin. Próbálta kipuhatolni, miért
ölhették meg. - Be fogom magának bizonyítani, hogy Alex küldött.
- Újabb marhaság - felelte Fine. - Túl késő...
- Tudok az NX 20-ról.
Fine megdermedve állt. Arca kicsit megereszkedett; a szeme tágra nyílt a rémülettől.
- Nem - mondta -, nem, nem, nem!
- Ő mesélte el - folytatta Bourne -, Alex mesélte el. Ezért küldött ide, érti már?
- Alexet sosem lehetett volna rákényszeríteni, hogy az NX 20-ról beszéljen. Soha! - Fine
arcáról kezdett eltűnni a megdöbbenés, helyét lassacskán átvette annak felismerése, milyen
fájdalmas hibát követett el.
Bourne bólintott. - Barát vagyok. Alex meg én Vietnám óta ismerjük egymást. Ezt
próbáltam magának elmondani.
- Isten az égben, telefonon beszéltem vele, amikor... amikor az történt. - Fine a
homlokához emelte a kezét. - Hallottam a lövést!
Bourne a mellényénél fogva megragadta a szabót. - Leonard, szedje össze magát. Nincs
időnk a történteket merengeni.
Fine belebámult Bourne arcába. De reagált, ahogy mindenki, ha a saját nevét hallja. - Igaz.
- Bólintott, megnyalta a szája szélét. Mintha álomból ébredt volna. - Igaz.
- Az Ügynökség perceken belül itt lesz. Addigra el kell innen tűnnöm.
- Igen, igen. Persze. - Fine bánatosan rázta a fejét. - Eresszen most el. Kérem. - Bourne
szorításából kiszabadulva letérdelt a hátsó ablak elé, elhúzta a radiátor rácsát, amely mögé
egy modern széf volt beépítve a falba. Elfordította a tárcsát, kinyitotta a zárat, kitárta a nehéz
ajtót s elővett egy kis borítékot. Bezárta a széfet, visszahelyezte a rácsot, fölállt, s
odanyújtotta Bourne-nak a borítékot.
- A minap késő éjjel érkezett Alex részére. Tegnap reggel felhívott, és érdeklődött felőle.
Azt mondta, beugrik érte.
- Ki küldte?
Abban a pillanatban élesen parancsoló hangokat hallottak a bolt bejárata elől.
- Megjöttek - állapította meg Bourne.
- Jaj, Istenem! - Fine szorongó arcából kifutott a vér.
- Nyilván van másik kijárat.
A szabó bólintott. Gyors útbaigazítást adott Bourne-nak. - Most menjen - sürgette. - Majd
én feltartóztatom őket.
- Törölje meg az arcát - tanácsolta Bourne, s amikor Fine letörölte arcáról a fénylő
verejtéket, bólintott.
Miközben a szabó elsietett a boltba, hogy fogadja az ügynököket, Bourne halkan
végigszaladt a mocskos folyosón. Bízott benne, hogy Fine-nak sikerül visszatartania az
ügynököket, különben neki befellegzett. A fürdőszoba nagyobb volt, mint amire számított.
Balra régi porcelánmosdó állt, alatta egy rakás régi festékesdoboz, rozsdás tetejük zárva. A
hátsó ablaknál volt a vécékagyló, balra pedig a zuhany. Fine utasításait követve belépett a
zuhanyfülkébe, megkereste a megfelelő panelt a csempén, majd kinyitotta. Belépett, s
behúzta mögött a panelt.
Felemelte a kezét, meghúzta a régimódi zsinóros villanykapcsolót. Egy keskeny átjáróban
találta magát, amely a jelek szerint a szomszédos épülethez tartozott. Bűzlött a hely; műanyag
szemeteszacskókkal tömték tele a durva deszkákkal határolt nyílásokat, valószínűleg
szigetelés gyanánt. Itt-ott patkányok kapartak utat maguknak a műanyagban, lakmároztak a
zacskók rothadó tartalmából, a többit otthagyták a padlóra ömölve. A csupasz villanykörte
gyér fényénél egy festett fémajtót pillantott meg, amely a raktárak mögötti kis utcára nyílott.

49
Arrafelé tartott, amikor kivágódott az ajtó, és az Ügynökség két embere rontott be lövésre
tartott fegyverrel. Szemük őrá szegeződött.

Hatodik fejezet

Az első két golyó elsüvített a hétrét görnyedő Bourne feje fölött. Ebből a helyzetből
kimozdulva nagyot rúgott a szeméttel teli műanyagzsákba, hogy az a két ügynök felé repült.
Eltalálta az egyiket, s a hegesztési varrat mentén felrepedt. Szemét szállt mindenfelé, amitől
az ügynökök köhögve, könnyező szemmel, karjukat az arcuk elé kapva hátráltak.
Bourne hátracsapott, szétzúzta a villanykörtét, amitől a keskeny hely sötétségbe borult.
Megfordult, zseblámpáját felkattintva az átjáró túlsó végén a falat látta. De hol az utcára
vezető ajtó...?
Amikor meglátta, rögtön lekapcsolta a lámpát. Hallotta, ahogy az egyensúlyukat
visszanyerő ügynökök egymásnak kiáltoznak. Az átjáró végéhez sietett, letérdelt, tapogatva
kereste a fémgyűrűt, amelyet a tompa fényben látott a padlóba mélyedve. Beleakasztotta a
mutatóujját, felhúzta, s felnyílt a pincébe vezető csapóajtó. Állott, nyirkos levegő csapta meg
az orrát.
Késlekedés nélkül átmászott a nyíláson. Cipője nekiverődött egy létra fokának, lement, s
közben a helyére húzta a csapóajtót. Először a rovarirtó szagát érezte meg, aztán,
felkapcsolva az elemlámpát, meglátta, hogy a rücskös cementpadló tele van összeszáradt
rovar tetemekkel. A dobozok, ládák között kutatva talált egy feszítővasat. Felsietett a létrán, a
vastag fém rudat bedugta a csapóajtó fogantyújába. Nem illett bele tökéletesen, a rúd laza
maradt, de ez volt minden reménye. Csupán annyi időre van szüksége, gondolta, ahogy
átmászott a rovarborította betonpadlón, amíg eljut a minden üzletházban szokásos oldalsó
teherbejáratig.
A feje fölül hallotta, hogy a két ügynök nagy kalapálással igyekszik felnyitni a csapóajtót.
Nem tarthat ki sokáig, ezt tudta, mert ilyen rezgés mellett a feszítővas kicsúszik. De
megtalálta az utcára vezető kettős fémajtót, felment a fölfelé vezető rövid betonlépcsőn.
Mögötte kivágódott a csapóajtó. Leoltotta az elemlámpát, amint az ügynökök lehuppantak a
pince padlójára.
Bourne tudta, hogy most csapdába esett. Bármilyen kísérlet a fémajtó kinyitására elég
napfényt engedne be, hogy azok lelőjék, mielőtt még az utcára vezető út felét megtenné.
Megfordult, s visszamerészkedett a lépcsőn. Hallotta, ahogy a két férfi körbejárkál; a
villanykapcsolót keresték. Kurta, szaggatott szavakkal szóltak egymáshoz, ami a kiképzett
profikra jellemző. Bourne továbbmászott a szétdobált dobozok, ládák között. Ő is keresett
valamit.
Amikor felgyulladt a villany, a két ügynök szétugrott a pince egyik és másik oldalára.
- Micsoda ganédomb - fakadt ki az egyik.
- Rá se ránts - mondta a másik. - Hol a picsában van Bourne?
Nyájas, szenvedélytelen arcuk alapján alig lehetett őket megkülönböztetni. Az Ügynökség
öltönyét viselték az Ügynökségre jellemző arcvonásokkal. De Bourne-nak nagy tapasztalatai
voltak az Ügynökség által foglalkoztatottakkal kapcsolatban. Ismerte a gondolkodásukat,
ennek folytán azt is, hogyan cselekszenek. Bár fizikailag nem együtt, de összehangoltan
mozogtak. Azon nem sokat töprengtek, hová rejtőzhetett. Ehelyett matematikai alapon
felosztották négyzetekre a pincét, amit gépies módszerességgel készültek átvizsgálni. El nem
bújhat előlük, de meglepheti őket.
Ha előbukkan, azok nagyon gyorsan cselekszenek. Számított erre, s ennek megfelelően
helyezkedett el. Befúrta magát egy ládába, a szeme sajgott a maró ipari tisztítószerektől,

50
amelyekkel megosztozott a zsúfolt helyen. Keze körbematatott a sötétben. Érezte, hogy vala-
mi nekinyomódik a kézfejének, fölemelte. Egy fémdoboz volt, elég súlyos; a célnak épp
megfelelt.
Hallotta a saját szívverését, és azt, hogy egy patkány kapirgál a láda melletti falnál -
minden egyéb csöndes volt, miközben az ügynökök folytatták az alapos kutatást. Bourne
türelmesen, összekuporodva várt. Őrszeme, a patkány abbahagyta a kapirgálást. Vagyis
legalább az egyik ügynök a közelben járt.
Halálos csend telepedett a helyiségre. Aztán Bourne hirtelen szapora lélegzetvételt hallott,
textil suhogását közvetlenül a feje fölött, mire ő - felcsapva a láda tetejét - fölegyenesedett.
Az ügynök, fegyverrel a kezében, hátrahőkölt. Társa a pince túlsó felén megpördült. Bourne
bal kézzel megragadta a hozzá közelebb álló ügynök ingét, előrerántotta. Az ügynök
ösztönösen hátrált, ellenállt, Bourne pedig előrevetette magát, felhasználva az ügynök saját
lendületét, nekivágta a férfi gerincét és fejét a téglafalnak. Hallotta a patkány vinnyogását,
amint az ügynök szeme fennakadt, s eszméletlenül lecsúszott a padlóra.
A másik ügynök kettőt lépett Bourne felé, aztán úgy döntött, nem akar kézitusába
keveredni vele, s inkább a mellének szegezte a kezében lévő Glockot. Bourne az ügynök
arcába vágta a fémdobozt. Ahogy az ügynök lehajolt, Bourne egy ugrással a közelében
termett, tenyere élével nyakon vágta, s ezzel feldöntötte ellenfelét.
Egy pillanat múlva már fent volt a betonlépcső tetején, kinyitotta a friss levegőre és kék
égre nyíló fémajtót. Helyükre tolta a reteszeket, higgadtan végigment a mellékutcán, míg
kiért a Rosemont Avenue-ra. Ott aztán beleveszett a tömegbe.
Alig egy kilométernyire, miután meggyőződött róla, hogy nem követik, Bourne bement
egy étterembe. Leült egy asztalhoz, és körülnézett a helyiségben, minden arcot alaposan
szemügyre vett, szokatlan viselkedést - színlelt nemtörődömséget, lopott oldalpillantásokat -
próbált felfedezni. Szendvicset rendelt, és egy csésze kávét, majd felállt, s elindult az étterem
hátsó felébe. Megállapította, hogy a férfimosdó üres, bezárkózott egy fülkébe, leült a
toalettre, s kinyitotta a Conklinnak szánt, Fine-tól kapott borítékot.
Egy Conklin nevére szóló első osztályú repülőjegy volt benne Magyarországra,
Budapestre, s egy szobakulcs a Danubius Grand Hotelba. Egy pillanatig csak bámult, azon
tűnődve, vajon miért akart Conklin Budapestre utazni, s lehetett-e bármi köze az utazásnak a
meggyilkolásához.
Kivette Alex mobiltelefonját, egy helyi számot hívott. Most, hogy volt úti célja, jobban
érezte magát. Deron a harmadik csöngetésre felvette.
- Békesség, szeretet és megértés.
Bourne felnevetett. - Itt Jason. - Sosem tudta, hogyan veszi fel Deron a telefont. Deron a
szó szoros értelmében művésze volt szakmájának. Csak éppen úgy alakult, hogy ez a szakma
a hamisítás lett. Azzal kereste a kenyerét, hogy régi mesterek kúriák falain lógó
olajfestményeit másolta. Olyan pontosak, olyan tökéletesek voltak, hogy egyik-másik olykor
árverésen kelt el, vagy múzeumi gyűjteményben kötött ki. Emellett, pusztán kedvtelésből,
egyéb dolgokat is hamisított.
- Figyeltem a rólad szóló híradásokat, s elég baljósan hangzottak - mondta Deron enyhe
brit akcentussal.
- Olyant mesélj, amit nem tudok. - A férfimosdó ajtajának nyitódását hallva Bourne
szünetet tartott. Felállt, cipőjét a vécécsésze két szélére helyezve átkukucskált a fülke teteje
fölött. Egy ősz, szakállas, enyhén bicegő férfi állt a piszoár előtt. Sötét szarvasbőr dzsekit
viselt, fekete nadrággal; nem volt benne semmi különös. És mégis, Bourne hirtelen
csapdában érezte magát. Le kellett küzdeni a késztetést, hogy azonnal kimenjen.
- A francba, a seggedben van a pasas? - Mindig érdekes volt zsargont hallani abból a
kulturált szájból

51
 - Benne volt, amíg le nem ráztam. - Bourne kiment a mosdóból, visszatért az étterembe,
menet közben minden asztalt szemügyre vett. Addigra megérkezett a szendvicse, a kávéja
pedig kihűlt. Odaintette a pincérnőt, kérte, hogy cserélje ki. Amikor a nő elment, halkan
beleszólt a telefonba: - Figyelj, Deron, a szokásosra van szükségem: útlevél, a nekem való
kontaktlencse, s mindez tegnapra.
- Nemzetiség?
- Maradjon amerikai.
- Értem. A pasas erre biztosan nem számít.
- Remélhetőleg. És az útlevél Alexander Conklin nevére szóljon.
Deron halkan füttyentett. - Hát... te tudod, Jason. Adjál két órát.
- Van más lehetőségem?
Deron fura kis kuncogása hangzott fel a telefonban. - Ha nem tetszik, fordulj máshoz.
Megvan az összes fényképed. Melyiket akarod?
Amikor Bourne megmondta, visszakérdezett. - Biztos vagy benne? Azon tövig le van
borotválva a hajad. Most egyáltalán nem úgy nézel ki.
- Úgy fogok, mire végzek a maszkírozással - felelte Bourne. - Rajta vagyok az Ügynökség
körözési listáján.
- Mégpedig mint az egyes számú, azonnal likvidálandó személy. El sem hiszem. Hol
találkozzunk?
Bourne megmondta.
- Jó. Figyelj csak, Jason. - Deron hangja hirtelen jóval komolyabb lett. - Kemény lehetett.
Úgy értem, láttad őket, ugye?
Bourne a tányérjára meredt. Minek rendelte ezt a szendvicset? Mintha a paradicsom
csuszamos-véres lett volna. - Igen, láttam őket. - Mi volna, ha vissza tudná forgatni az idő
kerekét, meg tudná eleveníteni Alexet és Mót? Ügyes kis trükk lenne. De ami elmúlt, az
elmúlt, és minden egyes nappal kopik az emléke.
- Ez nem olyan, mint a Butch Cassidy.
Bourne egy szót sem szólt.
Deron felsóhajtott. - Én is ismertem Alexet és Mót.
- Persze, hogy ismerted. Én mutattalak be - mondta Bourne, s kikapcsolta a telefont.
Egy ideig még elüldögélt az asztalnál, gondolkozott. Valami nyugtalanította. Megszólalt a
vészcsengő a fejében, amikor kijött a férfimosdóból, de elterelte a figyelmét a Deronnal
folytatott beszélgetés, ezért nem koncentrált rá. Mi is volt az? Lassan, óvatosan újból
végignézett a helyiségen. És akkor rájött. Nem látta a szakállas, enyhén bicegő férfit. Talán
végzett az étkezéssel, és már kiment. Másfelől felbukkanása a férfimosdóban határozottan
zavarta Bourne-t. Volt benne valami...
Némi pénzt hajított az asztalra, és az étterem bejáratához ment. Az utcára néző két
kirakatot széles mahagóni oszlop választotta el egymástól. Bourne mögéje állt, fedezékként
használta, miközben ellenőrizte az utcát. Elsőként a járókelőket - ha bárki természetellenes
lassúsággal ment, ha valaki csak lődörgött, újságot olvasott, túl sokáig ácsorgott az út túlsó
oldalán egy kirakat előtt, valószínűleg az étterem bejáratának tükörképét figyelve. Semmi
gyanúsat sem látott. Három embert vett észre, akik parkoló autókban ültek - egy nő, két férfi.
Nem látta az arcukat. És aztán, természetesen, ott voltak még az útnak az étterem felé eső
oldalán parkoló autók.
Habozás nélkül kilépett az utcára. Késő délelőttre járt, sűrűbb volt most már a tömeg. Neki
ez épp kapóra jött. A következő húsz percet közvetlen környezetének tanulmányozásával
töltötte, bejáratokat, elhaladó gyalogosokat és járműveket, ablakokat és háztetőket
ellenőrzött. Amikor elégedetten megállapította, hogy a terepen nincsenek ott az Ügynökség
emberei, átkelt az úton, bement egy italüzletbe. Kért egy palack sherrys hordóban érlelt
Speyside malátawhiskyt, ami Conklin itala volt. Amíg a boltos elment az italért, kinézett az

52
ablakon. Az utcának az étterem felőli oldalán egyetlen várakozó autóban sem látott senkit.
Felfigyelt rá, hogy az egyik férfi, akit korábban észrevett, kiszállt a kocsijából és bement egy
gyógyszertárba. Nem volt szakálla, s nem is bicegett.
Csaknem két órája volt a Deronnal való találkozásig, és hasznosan akarta eltölteni az időt.
Visszatértek a párizsi irodának, a hangnak, a félig felidézett arcnak az emlékei, amelyeket a
körülmények miatt korábban félre kellett söpörnie. Mo Panov módszere szerint ismét be kel-
lett szívnia a whisky illatát, hogy még többet előcsaljon az emlékekből. Ily módon azt
remélte, hogy ki tudja deríteni, ki volt a párizsi férfi, és miért most bukkant fel a vele
kapcsolatos emlék. Csupán a malátawhisky illata okozta volna, vagy a jelen kellemetlenségei
miatt került felszínre?
Bourne hitelkártyával fizetett a whiskyért, elég biztonságosnak érezte, hogy az italüzletben
használja. Egy pillanat múlva kilépett csomagjával a boltból. Elment az autó mellett,
amelyikben a nő ült. Mellette, az utasülésen egy kisgyerek. Mivel az Ügynökség sosem
engedélyezné gyerekek jelenlétét terepen végzett aktív megfigyelés közben, lehetőségként a
második férfi maradt meg.
Bourne megfordult, távolodni kezdett az autótól, amelyikben a férfi várakozott. Nem lesett
folyton a háta mögé, nem próbálkozott semmilyen bevett megfigyelési vagy a követője
lerázását célzó módszerrel. Ugyanakkor árgus szemmel figyelte a közvetlenül előtte és
mögötte lévő autókat.
Tíz percen belül egy parkhoz ért. Leült egy kovácsoltvas padra, nézte a le- és felszálló
galambokat, amint elindulnak a fejük felett kéklő égbolt felé. A többi padnak talán a fele
lehetett foglalt. Idős férfi lépett a parkba: barna zacskó volt nála, olyan gyűrött volt, mint az
arca, s egy marék kenyérmorzsát szórt belőle a földre. A galambok a jelek szerint már várták,
mert azonnal leereszkedtek, kerengtek körülötte, búgtak, burokkoltak gyönyörűségükben,
amint teletömték magukat.
Bourne kinyitotta a malátawhiskys palackot, beszívta finom, jellegzetes illatát. Azonnal
elébe villant Alex arca és a padlón lassan csorgó vér látványa. Gyengéden, szinte áhítatosan
odébb hessentette ezt a képet. Aprót kortyolt a whiskyből, ízlelgette, hagyta, hogy az illat
felszálljon az orrába, hogy visszaidézze azokat a bizonytalan emlékfoszlányokat. Lelki
szemeivel ismét a Champs-Eh/sées-t látta maga előtt, és a kezében tartott metszett kristálypo-
harat, s amikor újból belekortyolt a whiskybe, kényszerítette magát, hogy képzeletében az
ajkához emelje a poharat. Hallotta az erőteljes, operaénekesi hangot, kényszerítette magát,
hogy lélekben visszatérjen a párizsi irodába, ahol ki tudja, mikor járt.
Most először látta a helyiség plüssborítású bútorait, Raoul Dufy festményét, amely egy
elegáns lovat és lovasát ábrázolta a Bois de Boulogne-ban, a mélyen csillogó sötétzöld
falakat, a magas, krémszínű mennyezetet, amelyet beragyogtak Párizs tiszta, átható fényei.
Folytasd, noszogatta önmagát. Folytasd... Mintás szőnyeg, két magas támlájú, kárpitozott
szék, egy súlyos, politúrozott diófaasztal a XIV Lajos korabeli régence stílusban. Mögötte
mosolyogva áll egy magas, jóképű, világias tekintetű, gallosan hosszú orrú és korán
megőszült férfi. Jacques Robbinet, a francia kultuszminiszter.
Ez az! Hogy Bourne honnan ismerte, miért barátkoztak össze, és miért lettek bizonyos
értelemben honfitársak, az még rejtély, de legalább tudta, hogy van egy szövetségese, akivel
kapcsolatba léphet, s akire számíthat.
Nagyon is tudatában volt, hogy gyorsan közeledik a Deronnal való találkozás ideje, de az
ösztöne azt súgta, mindaddig ne mozduljon, amíg nem állapította meg a rendellenesség
mibenlétét. Megint végignézett a parkban lévő embereken. Sehol szakállas ember, és
egyáltalán sehol egy bicegő. És mégis... Átlósan szemben egy férfi ült előredőlve, a térdére
könyökölt, kezét összekulcsolta. A fiúcskát nézte, akinek az apja az imént vett egy tölcsér
fagylaltot. Bourne azt találta érdekesnek, hogy a férfi sötét szarvasbőr dzsekit és fekete

53
nadrágot visel. A haja fekete volt, nem ősz, nem volt szakálla, és a lába állása alapján Bourne
biztosra vette, hogy nem is biceg.
Bourne, maga is kaméleon, az álcázás mestere, tudta, hogy a rejtőzés egyik legjobb módja,
ha az ember megváltoztatja a járását, különösen akkor, ha az ember egy profi elől akar
elrejtőzni. Egy amatőr fölösleges szempontokat jegyezhet meg, mint a haj színe vagy az
öltözék, de egy képzett ügynök a mozgást és a járást ugyanolyan egyéninek tekinti, mint az
ujjlenyomatot. Bourne megpróbálta felidézni az étterem mosdójában látott férfi képét. Vajon
parókát és álszakállt viselt? Bourne nem vehette biztosra. Az viszont biztos, hogy fekete
szarvasbőr dzseki és fekete nadrág volt rajta. Mostani helyéről nem láthatta a férfi arcát, de az
egyértelmű volt, hogy jóval fiatalabb, mint amennyinek a mosdóban látott férfi tűnt.
Volt benne még valami, de micsoda? Pár pillanatig még vizsgálgatta a férfi arcélét, mire
rájött. Bevillant annak a férfinak a képe, aki Conklin birtokán az erdőben rávetette magát. A
fül formája, a mélybarna szín, a fülkagyló vonalai.
Jóságos Isten, gondolta teljesen megzavarodva, ez az a férfi, aki rálőtt, akinek majdnem
sikerült megölnie őt a manassasi barlangban! Hogyan sikerült a nyomában maradnia, amikor
az összes ügynököt és a körzet minden rendőrét félre tudta vezetni? Egy pillanatra borzongás
futott végig rajta. Milyen ember az, aki képes erre?
Tudta, hogy csak egy módon derítheti ki. Tapasztalata azt súgta, ha komoly ellenséggel
állsz szemben, egyedül úgy tudod felmérni erejét, ha olyasmit teszel, amire a legkevésbé
számít. Egy picit mégis tétovázott. Még sosem került szembe ilyen ellenséggel. Megértette,
hogy ismeretlen területre tévedt.
Ennek tudatában kelt fel, lassan, céltudatosan átvágott a parkon, s leült a férfi mellé,
akinek arcvonásai jól kivehetően ázsiaiak voltak. Becsületére legyen mondva, a férfi
semmiféle jelét nem adta meglepettségének. Továbbra is a kisfiút nézte. Ahogy olvadni
kezdett a fagylalt, apja megmutatta neki, hogyan fordítsa a tölcsért, hogy lenyalhassa a
cseppeket.
- Kicsoda maga? - kérdezte Bourne. - Miért akar megölni?
A mellette lévő férfi egyenesen előrenézett, mintha nem is hallotta volna Bourne kérdését.
- Milyen békés, családias jelenet. - Volt a hangjában valami maró él. - Azon gondolkodom,
vajon a gyerek tudja-e, hogy apja rögtön el is hagyhatja.
Bourne furcsán érezte magát, amint ebben a környezetben meghallotta a másik hangját.
Mintha árnyékból lépett volna elő, hogy teljes mértékben birtokba vegye a körülöttük lévő
világot.
- Akármennyire meg akar is ölni - jegyezte meg Bourne -, nyilvános helyen nem nyúlhat
hozzám.
- A fiú talán hatéves lehet. Túl fiatal, hogy megérthesse az élet természetét, nagyon is
fiatal, hogy felfogja, miért hagyják el az apák a gyerekeiket.
Bourne a fejét csóválta. A beszélgetés nem a szándékai szerint alakult. - Miért mondja ezt?
Miért hagyná el az apa a fiát?
- Érdekes kérdés két gyerek, Jamie és Alison apjától, nem?
Bourne összerándult, mintha kést döftek volna az oldalába. Félelem és harag kavargott
bensőjében, de a haragot hagyta felszínre törni. - Meg sem kérdezem, honnan tud ennyi
mindent rólam, de annyit mondhatok, hogy végzetes hibát követ el, ha a családomat
fenyegeti.
- Ó, emiatt ne izgassa magát. Semmit nem akarok a gyerekeitől - mondta közömbösen
Khan. - Egyszerűen arra gondoltam, mit érez majd Jamie, ha maga sosem tér vissza.
- Sosem fogom elhagyni a fiamat. Bármit megteszek, hogy biztonságban visszajussak
hozzá.
- Furcsállom, hogy ilyen szenvedélyesen védi a mostani családját, holott Daóval,
Joshuával és Alyssával csődöt mondott.

54
 Most a félelem kerekedett felül Bourne-ban. Fájdalmasan vert a szíve, mellében éles
fájdalmat érzett. - Miről beszél? Honnan vette, hogy csődöt mondtam velük?
- A sorsukra hagyta őket, nem?
Bourne úgy érezte, mintha nem is vele történne mindez. - Hogy merészel! Ők meghaltak!
Elszakítottak tőlük, de én sosem felejtettem el őket!
A másik szája körül mosoly bujkált, mintha győzelmet aratott volna azzal, hogy egy
láthatatlan határon átvonszolta Bourne-t. - Akkor sem, amikor feleségül vette Marie-t? Akkor
sem, amikor Jamie és Alison megszületett? - A hangja most már bántóan sértő volt, de közben
mintha azon küszködött volna, hogy valamit mélyen magába fojtson. - Igyekezett
újrateremteni Joshuát és Alyssát. Még a nevük kezdőbetűje is ugyanaz.
Bourne úgy érezte, mintha eszméletlenre verték volna. A fejében mintha ordítozni kezdett
volna valaki. - Kicsoda maga? - ismételte meg fojtott hangon a kérdést.
- Khan néven ismernek. De maga kicsoda, David Webb? Egy nyelvészprofesszor
éppenséggel otthon érezheti magát az őserdőben, de bizonyára nem járatos a kézitusában,
nem tudja, hogyan kell elkészíteni egy vietkong hálóketrecet, nem tudja, hogyan kell elkötni
egy autót. És főleg nem tudja, hogyan rejtőzzön el a CIA elől.
- Akkor úgy fest, mindketten rejtély vagyunk a másik számára.
Ugyanaz a talányos mosoly játszadozott Khan szája körül. Bourne érezte, hogy tarkóján
feláll a szőr, érezte, hogy széthullott emlékezetében valami próbál a felszínre törni.
- Ezzel áltatja magát? Az a helyzet, hogy meg tudnám ölni nyilvános helyen is - jelentette
ki Khan nagy gonoszan. Mosolya olyan gyorsan elszállt, mint ahogy egy felhő alakja
megváltozik, és nyaka sima bronzoszlopán enyhe remegés futott végig, mintha valami sokáig
visszatartott düh feszítené belülről. - Megölhetném akár most is. De ostobaság lenne, mert
leleplezném magam a két CIA-ügynök előtt, akik az északi bejáraton át most léptek be a
parkba.
Anélkül, hogy a fejét elfordította volna, Bourne a jelzett irányba nézett. Khannak igaza
volt. Két öltönyös, ügynökségi alak vizsgálgatta a közvetlen látóterükben lévők arcát.
- Azt hiszem, ideje lelépnünk. - Khan fölállt, egy pillanatra lenézett Bourne-ra. -
Egyértelmű a helyzet. Vagy velem jön, vagy elkapják.
Bourne fölállt, és Khan oldalán lépkedve kiment a parkból. Khan úgy helyezkedett, hogy
Bourne és az ügynökök közé kerüljön, s olyan utat választott, hogy ez is maradjon a felállás.
Bourne-ra mély benyomást tett a fiatalember szakértelme, valamint az, hogy hidegfejjel
tudott gondolkodni kiélezett helyzetekben is.
- Miért csinálja ezt? - kérdezte. Nem maradt hatástalan rá a másik komoly érzelmi
kitörése, amely legalább annyira talányos volt, mint amennyire riasztó. Khan nem válaszolt.
Belevegyültek a járókelők áradatába, s hamarosan el is tűntek a tömegben. Khan látta a
Lincoln Fine Szabósághoz tartó négy ügynököt, és emlékezetébe véste az arcukat. Ez nem
okozott számára nehézséget; az őserdőben, ahol felnőtt, egy személy gyors beazonosítása
gyakran élet és halál közti választóvonalnak bizonyult. Mindenesetre - Webb-bel ellenétben -
ő tudta, hogy négyen vannak, és most a másik kettőt kereste, mert nem akarta, hogy
megzavarják ebben a kritikus szakaszban, amikor üldözöttjét a saját maga által kiválasztott
helyre vezeti.
Maguk előtt szúrta ki őket. A szokásos alakzatban haladtak, egyesével az utca két oldalán,
egyenesen feléjük tartottak. Webbhez fordult, hogy figyelmeztesse, de nem volt kit. Webb
felszívódott.

Hetedik fejezet

55
 A Humanistas Ltd. épületének mélyén rejtőzött egy korszerű lehallgatóállomás, amely a
különböző nagy hírszerző szolgálatok titkos adásait követte figyelemmel. Az emberi fül
számára hallhatatlan, érzékelhetetlen jeleket kódolták. A felvett adatforgalmat átfuttatták egy
sor fejlett számítógépes programon, amelyek értelmező algoritmust alkottak. Ezek - úgy is
mondhatjuk - képesek voltak tanulni. Minden hírszerző hálózatra megvolt a külön program,
mert minden ügynökség más és más kódoló algoritmust választott magának.
A Humanistas programjai jóval sikeresebben törték fel a kódolót más programoknál, így
Szpalko többé-kevésbé tudta, mi történik a nagyvilágban. A CIA kódjai azok közé tartoztak,
amelyeket már feltörtek, így órákkal azután, hogy az igazgató elrendelte Jason Bourne
megsemmisítését, Szpalko már olvasott is róla.
- Kitűnő - mondta. - Minden a terv szerint halad. - Letette a megfejtett szöveget, majd a
képernyőre előhívta Nairobi térképét. Addig keresgélt a városban, amíg megtalálta azt a
külvárosi helyet, ahová Dzsomo elnök akarta küldetni a Humanistas orvosi csoportját a
karanténba zárt, ismert AIDS-betegek ellátására.
Abban a pillanatban megszólalt a mobiltelefonja. Hallgatta a vonal túlsó végén megszólaló
hangot. Az órájára nézett, majd végül megszólalt. - Annyi időnek elegendőnek kell lennie.
Szép munka volt. - Aztán a lifttel felment Ethan Hearn irodájába. Fölfelé menet telefonált
egyet, s percek alatt sikerült elérnie azt, amivel Budapesten sokan mások heteken át hiába
próbálkoztak - földszinti jegyet szerzett az aznap esti operaelőadásra.
A Humanistas frissiben felvett fejlesztési tisztségviselője szorgosan dolgozott a
számítógépén, de azonnal felállt, amikor Szpalko belépett. Ugyanolyan tiszta és rendezett
volt, mint amilyen Szpalko elképzelése szerint reggel, munkába érkezésekor lehetett.
- Itt nincs szükség a formalitásokra, Ethan - jegyezte meg Szpalko könnyű mosoly
kíséretébea - Ez, tudja, nem a hadsereg.
- Igenis, uram. Köszönöm. - Hearn kihúzta magát. - Reggel hét óta ezen dolgozom.
- Hogy megy a pénzgyűjtés?
- A jövő hét elejére már lekötöttem két komoly kilátásokkal kecsegtető vacsorát és egy
ebédet. E-mailen elküldtem önnek a levél másolatát, amelyet ki akarok nekik osztani.
- Helyes, helyes. - Szpalko úgy nézett körül a helyiségben, mintha meg akarna róla
győződni, hogy senki sincs hallótávolságon belül. - Mondja, van magának szmokingja?
- Hát persze, uram. Másként nem is tudnám elvégezni a munkámat.
- Kitűnő. Menjen haza, s öltözzön át.
- Tessék, uram? - A fiatalember szemöldökei a meglepetéstől összegabalyodtak.
- Az Operába megy.
- Ma este? És csak most szól? Hogy sikerült jegyet szereznie?
Szpalko fölnevetett. - Tudja, kedvelem magát, Ethan. Le merném fogadni, hogy maga a
föld utolsó becsületes embere.
- Uram, kétségem sincs felőle, hogy az ön.
Szpalko a fiatalember arcára kiülő zavarodott tekintet láttán ismét fölnevetett. - Csak
vicceltem, Ethan. Na, gyerünk. Nincs vesztegetni való időnk.
- De a munkám... - Hearn a számítógép képernyője felé intett.
- Bizonyos értelemben a mai este is munka lesz. Lesz egy ember az Operában, akit
adományozónak akarok beszervezni. - Szpalko viselkedése annyira lezser, annyira
nemtörődöm volt, hogy Hearn semmire sem gyanakodott. - A neve Molnár László.
- Sosem hallottam róla.
- Nem is hallhatott. - Szpalko halkabbra fogta, hangja összeesküvővé vált. - Bár egészen
gazdag, paranoiás, nehogy megtudja valaki. Nem szerepel semmilyen adományozói
névsorban, erről biztosíthatom, s ha csak célozni mer a gazdagságára, akár el is felejtheti,
hogy még egyszer is szóba áll magával.
- Tökéletesen értem, uram - mondta Hearn.

56
 - Szakértő a maga területén, bár nekem úgy tűnik, ma ez a kifejezés már távolról sem azt
jelenti, amit régen.
- Igen, uram - bólintott Hearn. - Azt hiszem, tudom, hogyan érti.
Szpalko biztosra vette, hogy a fiatalembernek sejtelme sincs róla, hogyan értette
Gondolataiba némi sajnálkozás vegyült. Valaha ő is olyan naiv volt, mint Hearn: úgy száz
évvel ezelőtt. - Mindenesetre Molnár szereti az operát. Évek óta bérlete van.
- Pontosan tudom, hogyan kell bánni az olyan nehéz esetekkel, mint ez a Molnár. - Hearn
gyorsan belebújt a zakójába. - Számíthat rám.
Szpalko elmosolyodott. - Valahogy éreztem, hogy így lesz. És ha sikerül behálóznia, azt
szeretném, hogy vigye el az Undergroundba. Ismeri ezt a bárt, Ethan?
- Természetesen, uram. De bizonyára elég későn lesz vége az előadásnak. Éjfél után.
Szpalko a szája elé emelte a mutatóujját. - Elárulok még valamit. Molnár amolyan éjszakai
bagoly. De tiltakozni fog. Úgy fest, szereti, ha rábeszélik valamire. Kitartónak kell lennie,
Ethan, érti?
- Tökéletesen.
Szpalko egy papírra fölírva odaadta neki Molnár székének számát. - Akkor gyerünk. Jó
mulatást. - Aprót taszított rajta. - És sok szerencsét.

A Magyar Állami Operaház neoromán stílusú impozáns homlokzata fényárban úszott. Az

épület varázslatos, vörös-arany díszítésű, háromemeletes belseje úgy csillogott, mintha
tízezernyi fénylő lándzsahegy világította volna meg a metszett kristálycsillárból, amely óriási
harangként lógott le a freskókkal díszített kupolás mennyezetről.
A társulat ezen az estén Kodály Zoltán Háry János című darabját, a nagy kedvencek
egyikét adta elő, amely már 1926 óta műsoron volt. Ethan Hearn besietett a hatalmas
márvány előcsarnokba, amely visszhangzott az esti eseményre összegyűlt budapesti társaság
zajától. Szmokingja kiváló gyapjúból készült, remek szabású volt, de nem volt neves
márkájú. Munkájában az, hogy mit és hogyan viselt, nagy fontossággal bírt. Vonzódott az
elegáns, visszafogott ruhákhoz, semmi feltűnőt vagy túl drágát nem kedvelt. Alázat a játék
neve, ha az embernek az adománygyűjtés a dolga.
Nem akart elkésni, de lelassította lépteit, nem akarta elszalasztani azt a függöny
felgördülése előtti felvillanyozó pillanatot, ami mindig megdobogtatta a szívét.
Nagy szorgalommal sajátította el, amit a magyar társasági élet hobbijairól tudni kellett, és
szívesen beleélte magát az operarajongó szerepébe. Szerette a Háry Jánost, mind a zenéjéért,
amely a magyar népzenére épült, mind pedig azért, mert a történet egy veterán katonáról,
Jánosról szól, aki mesét kanyarít a császár lányának megmentéséről, saját tábornoki
előléptetéséről, arról, hogy lényegében fél kézzel legyőzte Napóleont, s végül elnyerte a
császár lányának szívét. Magyarország véres történelmének egyik epizódját feldolgozó
kedves mese volt.
Végül is nem volt baj, hogy elkésett, mert a Szpalkótól kapott cetli segítségével sikerült
azonosítania Molnár Lászlót, aki a többiekhez hasonlóan már a helyén ült. Abból, amit Hearn
első látásra meg tudott állapítani, Molnár középkorú, közepes magasságú, enyhén pocakos
férfi volt, hátrafésült, sűrű fekete hajjal. Szőrszálak erdeje nőtt ki a füléből és tompa ujjú
kézfejéről. Rá sem hederített a balján ülő nőre, aki - ami azt illeti - elég hangosan beszélt a
kísérőjéhez. A Molnártól jobbra lévő ülés üres volt. Úgy festett, Molnár egyedül jött az
Operába. Annál jobb, gondolta Hearn, helyet foglalva a zenekartól távoli széken. Egy pillanat
múlva kihunytak a fények, a zenekar belekezdett az előjátékba, s a függöny lassan felgördült.
Később, a szünetben, Hearn ivott egy csésze forró csokoládét, majd elvegyült a tömegben.
Mivé fejlődtek az emberek! Az állatvilággal ellentétben fajtájukon belül a nőstények voltak
színesebbek. Olyan hosszú, santung-selyem-, velencei moaré-, marokkóiszatén-ruhába
préselték magukat, amelyek csupán párhónappal korábban jelentek meg Párizs, Milánó és

57
New York divatbemutatóinak kifutóin. A méret után készült szmokingot viselő férfiak vagy
elégedetten köröztek csoportokba verődve kacarászó partnereik körül, ha kellett pezsgőt vagy
forró csokoládét kerítettek nekik, vagy unatkozva nézelődtek.
Hearn élvezte az opera első felvonását, és várta a folytatást. De azért nem feledkezett meg
küldetéséről. Igazság szerint az előadás alatt az idő egy részét azzal töltötte, hogy kiötölje a
közeledés módját. Nem szerette elkötelezni magát egyetlen terv mellett, szívesebben
hagyatkozott első benyomásaira. Egy éles szemű megfigyelő első ránézésre sok mindent meg
tud állapítani. Törődik-e a kiszemelt személy a megjelenésével? Szereti-e enni, vagy nem
érdekli az evés? Iszik, esetleg dohányzik? Kulturált vagy faragatlan? Ezeket a tényezőket és
sok egyéb más szempontot is figyelembe kellett venni.
Így, amikor már ideje volt akcióba lendülni, biztosra vette, hogy sikerül beszélgetést
kezdeményeznie Molnár Lászlóval.
- Elnézést - mondta Hearn a legbocsánatkérőbb hangján. - Az opera szerelmese vagyok.
Azon tűnődtem, sorstársat tisztelhetek-e önben.
Molnár megfordult. Armani szmokingja hangsúlyossá tette széles vállát, miközben
ügyesen elfedte pocakját. Nagy füle ilyen közelről még szőrösebbnek látszott. - Én még csak
tanulom - felelte lassan, s amint Hearn kifinomult érzékei megállapították, óvatosan. Hearn
elbűvölő mosolyt villantott rá, és az idősebb férfi sötét szemébe nézett. - De az igazat
megvallva - folytatta láthatóan megenyhülve Molnár -, rajongok érte.
Ez tökéletesen beleillett abba, amit Szpalko mondott róla, futott át Hearn agyán. -
Bérletem van - mondta könnyed hangoa - Évek óta bérletes vagyok, de eddig nem vettem
észre önt. - Halkan felnevetett. - Nem túl sok operabaráttal találkozom. A feleségem inkább a
dzsesszt kedveli.
- Az enyém az operát szerette.
-Elvált?
- Özvegy vagyok.
- Ó, sajnálom.
- Régen történt - mondta Molnár most már kicsit felengedve, feladva tartózkodását. -
Olyan rettenetesen hiányzik, hogy sosem adtam föl a bérletes ülését.
Hearn kezet nyújtott. - Ethan Hearn.
Némi tétovázás után Molnár László szőrös mancsával megragadta a kezét. - Molnár
László. Örülök, hogy megismerkedtünk.
Hearn udvariasan biccentett. - Társulna hozzám egy forró csokoládéra, Mr. Molnár?
Ez az ajánlat láthatóan kedvére volt a másiknak, mert bólintott. - Örömmel. - Ahogy a
kavargó sokaságban együtt lépkedtek, megbeszélték, kinek melyek a kedvenc operái és
operaszerzői. Mivel Hearn azt kérte, Molnár kezdje, ügyelt rá, hogy többeket közös
kedvencükként nevezzen meg. Molnár ismét elégedettnek látszott. Ahogy Szpalko is
felfigyelt rá, Hearnben volt valami nyílt és becsületes, amit még a leggyanakvóbb ember is
kénytelen volt elismerni. Értett hozzá, hogy még a legerőltetettebb helyzetekben is
természetesen viselkedjea Ez a szívből jövő őszinteség volt az, ami megtörte Molnár elutasító
magatartását.
- Tetszik az előadás? - kérdezte, amikor a forró csokoládéjukat kortyolgatták.
- Nagyon - felelte Hearn. - De a Háry János annyira érzelmekkel teli darab, hogy be kell
vallanom, jobban tudnám élvezni, ha látnám a főszereplők arckifejezését. Sajnálattal
mondom, hogy a bérletvásárláskor nem engedhettem meg magamnak közelebbi helyet, s
most már képtelenség jobbat szerezni.
Új ismerőse erre nem mondott semmit, s Hearn már attól tartott, valamit elrontott a csali
kivetése során. Aztán Molnár mégis megszólalt: - Nem volna kedve elfoglalni a feleségem
helyét? - kérdezte, mint akinek ebben a pillanatban jut eszébe a dolog.

58
- Még egyszer - mondta Hasszán Arszenov. - Még egyszer végig kell vennünk, milyen
sorrendben követkéznek az események, amelyek révén elnyerjük szabadságunkat.
- De hát pont olyan jól ismerem őket, mint az arcodat - ellenkezett Zina.
- Annyira, hogy akár bekötött szemmel is végig tudnál menni az úton?
- Ne légy nevetséges! - gúnyolódott Zina.
- Izlandiul, Zina. Most már csak izlandiul beszélünk. Szállodai szobájukban a nagy
asztalon ott feküdt kiterítve a reykjavíki Oskjuhlid Szálló tervrajza. A lámpa hívogató
fénykörében a szálloda minden eleme pőrén feküdt, az alapok, a biztonság, a
szennyvízelvezető, fűtő-és légkondicionáló rendszerek, s végül az egyes emeletek rajza.
Mindegyik nagyméretű tervrajzon szépen írt megjegyzések sorakoztak, irányjelző nyilak, kis
szimbólumok jelezték, hogy a résztvevő nemzetek milyen további biztonsági intézkedéseket
foganatosítottak a terrorizmus elleni csúcstalálkozó idejére. A Szpalko által megszerzett
anyag kifogástalan volt, minden részletre kiterjedt.
- Ha átjutunk a szálloda biztonsági rendszerén - mondta Arszenov -, nagyon kevés időnk
lesz a feladat elvégzésére. A legrosszabb az, hogy csak akkor tudjuk meg, mennyire kevés, ha
már odaértünk. Ezért még fontosabb, hogy ne tétovázzunk, ne hibázzunk, egyetlen rossz
lépést se tegyünk! - Hevületében sötét szeme felizzott. Felkapta a nő egyik selyemsálát, s a
szoba egyik végébe vezette Zinat. A sállal bekötötte a nő szemét, szorosan meghúzta, hogy ne
lehessen kilátni alóla.
- Most léptünk be a szállodába. - Elengedte Zina karját. - Most járd végig a kedvemért az
utat. Mérem az időt. Indulj!
A kanyargós út kétharmadáig a nő jól teljesített, de annál az elágazásnál, ahol a folyosó
kétfelé ágazik, balra ment jobb helyett.
- Véged van! - közölte Hasszán kíméletlenül, s közben lerántotta a kötést a nő arca elől. -
Még ha kijavítod is a hibát, nem jutsz el időre a célponthoz. A biztonságiak - legyenek
amerikaiak, oroszok vagy arabok - utolérnek és agyonlőnek.
Zina reszketett, dühös volt önmagára és a férfira is.
- Ismerem ezt az arckifejezést, Zina. Fújd ki a mérgedet - mondta Hasszán. - Az érzelmek
gyengítik az összpontosítást, márpedig most arra lenne szükséged. Ha bekötött szemmel hiba
nélkül végig tudsz menni az útvonalon, akkor ma estére befejezzük.

Egy órával később, feladatát teljesítve, Zina megszólalt. - Gyere az ágyba, szerelmem
Arszenov, aki már csak egy derekán megkötött, egyszerű, fekete muszlinköntöst viselt,
megrázta a fejét. A nagy ablaknál állt, Budapest gyémántcsillogású éjszakai fényeit nézte,
amint a Duna sötét vizében tükröződtek.
Zina meztelenül hevert a pehelypaplanon, halkan, mély torokhangon felnevetett. -
Hasszán, fogd ezt meg. -Tenyerével, hosszú, szétterpesztett ujjaival végigsimított a paplanon.
- Tiszta egyiptomi pamut, olyan elegáns.
A férfi odafordult, rosszalló tekintet sötétítette el vonásait. - Erről beszéltem, Zina. - Az
éjjeli szekrényen álló, félig üres palackra mutatott. - Napóleon brandy, puha lepedő,
pehelypaplan. Ez a luxus nem nekünk való.
Zina tágra nyitotta a szemét, vastag ajka fintorba torzult. - És miért nem?
- Amire eddig tanítottalak, egyik füleden bement, a másikon meg kijött? Azért, mert mi
harcosok vagyunk, mert mi lemondtunk a világi javakról.
- A fegyvereidről nem mondtál le, Hasszán.
A férfi kemény és hideg tekintettel csóválta a fejét. - A fegyverek a cél eléréséhez
kellenek.
- Ezek a lágy holmik sem cél nélküliek, Hasszán. Boldoggá tesznek.
Hasszán mély, rövid és elutasító hangot hallatott.

59
 - Nem birtokolni akarom ezeket a holmikat, Hasszán - folytatta fátyolos hangon Zina -
csak egy-két éjszakán át élvezni szeretném őket. - A férfi felé nyújtotta a kezét.
- Nem tudnád félretenni a vasszigorú szabályaidat legalább egy rövid időre? Ma
mindketten keményen dolgoztunk, rászolgáltunk egy kis lazításra.
- A magad nevében beszélj. Engem nem csábít el a luxus - vetette oda kurtán a férfi. - És
undorítónak találom, hogy te hagytad elcsábítani magad.
- Nem hiszem el, hogy undorodsz tőlem. - Zina észrevett valamit a férfi tekintetében, amit
aszketizmusra, önmegtartóztatásra hajlamos természete megnyilvánulásának vélt. - Jaj, ne
csináld már! - kérlelte. - Összetöröm a brandyspalackot, teleszórom üveggel az ágyat, csak
gyere már ide!
- Megmondtam - figyelmeztette komoran Hasszán -, ne viccelődj ezekkel a dolgokkal,
Zina.
A nő felült, térden a férfihoz mászott, mellei az aranyló fényben ingerlőén ringatóztak. -
Nagyon is komolyan beszélek. Ha fájdalommal teli ágyban akarsz feküdni, miközben
szeretkezünk, hogy is mernék ellent mondani neked?
A férfi sokáig csak állt és nézte. Meg sem fordult a fejében, hogy Zina még mindig
ugratja. - Nem érted. - Egy lépést tett feléje. - Utunk ki van jelölve. Köt bennünket a Tariqat,
az Allahhoz vezető lelki ösvény.
- Ne tereld el a figyelmemet, Hasszán. Én most inkább a fegyverekről szeretnék
beszélgetni. - Megmarkolta a férfi köntösét, s maga felé húzta. Másik keze előrenyúlt,
finoman végigsimított a kötés anyagán, amely a férfi meglőtt combját borította. Aztán tenyere
elindult fölfelé.
Szeretkezésük olyan heves volt, mint egy kézitusa. Legalább annyira fakadt ez abból, hogy
bántani akarták egymást, mint fizikai vonzalomból. Erős lökéseik, fújta-tásuk és ellazulásuk
kétségessé tette, hogy a szerelem szerepet játszik-e együttlétükben. Arszenov vágyott rá, hogy
üvegtörmelékkel teli ágyban feküdjön, ahogy azzal Zina viccelődött, így amikor a nő
magához húzta, ellenállt, amitől a nő még hevesebben szorította, körmeit belevájta a bőrébe.
Arszenov durván reagált, fájdalmat okozott a nőnek, aki erre fogaival válla, melle, karja
hatalmas izmait kezdte tépni. Csak ez, a kéjen is felülkerekedő fájdalom enyhített
valamelyest azon a furcsa, halluciná-ciószerű állapoton, amelyben Arszenov az utóbbi
napokban élt.
Büntetést kívánt az, amit Khalid Murattal, honfitársával, barátjával művelt. Igaz, hogy
amit tett, az szükségszerű volt ahhoz, hogy népe életben maradjon és felvirágozzon.
Hányszor mondogatta magának, hogy Khalid Muratot valójában a csecsenföldi jövő oltárán
áldozták fel? Mégis mint egy bűnöst, egy kiátkozottat kísértették a kétségek és a félelem;
kegyetlen büntetésre vágyott. De ha jobban megvizsgáljuk, gondolta a szexuális feloldódás
jelentette kishalai közepette, nem így van-e mindig a prófétáknál? Ez az önmarcangolás nem
további bizonyítéka-e, hogy az általa követett út a helyes út?
Zina ott feküdt mellette, a karjában. Akár mérföldekre is lehetett volna, bár bizonyos
értelemben az ő gondolatai is a próféták körül jártak. Pontosabban egy próféta körül. Ez az új
keletű próféta eluralkodott a gondolatain, amióta ágyba vonszolta Hasszánt. A lány gyűlölte,
hogy Arszenov képtelen örömét lelni az őket körbevevő luxusban, így aztán, amikor
megragadta őt, majd belehatolt, nem ő töltötte ki Zina gondolatait, hanem Sztyepan Szpalko,
akinek a neve édes dallamként zümmögött a fejében. És amikor, a csúcshoz közeledve
beharapta az ajkát, nem szenvedélyből tette, mint azt Arszenov hitte, hanem mert félt, hogy
kicsúszik a száján Szpalko neve. Tudta, hogy ezzel mélységesen megbántaná Hasszánt, mert
abban nem kételkedett, hogy a férfi szerelmes belé. Csakhogy Zina ezt a szerelmet némának,
tudatlannak találta, olyan gyermekinek, mint amikor egy csecsemő az anyja melle után
kapdos. Hasszán melegséget és menedéket remélt kapni tőle, számára ő volt a gyors
visszamenekülés az anyaméhbe. Zinat az ilyen szerelemtől kirázta a hideg.

60
 Különben is: azzal ki foglalkozik, hogy ő mire vágyik...?
Gondolatai megdermedtek, amikor a férfi megmozdult és felsóhajtott. Zina azt hitte, már
alszik; ezek szerint vagy el sem aludt, vagy valami felébresztette. Neki most az a dolga, hogy
a férfi vágyait kielégítse; saját vágyai ráérnek. Beszívta a férfias illatot, amely kora hajnaü
páraként szállt föl, Hasszán légzése kicsit szaporábbá vált.
- Azon tűnődtem - suttogta -, hogy mit jelent prófétának lenni? Egy napon majd vajon
engem is így nevez népünk?
Zina semmit sem szólt, tudta, hogy a férfi azt várja tőle, hogy csöndben maradjon és
figyeljen. A férfi rendszerint ezzel a módszerrel győzte meg magát, hogy a helyes utat
választotta. Ez volt Arszenov gyengéje, amit senki más sem ismert, amit csak a lány előtt tárt
fel. Zina azon tűnődött, vajon Khalid Murat elég okos volt-e, hogy gyanakodjon erre a
gyengeségre. Azt szinte biztosra vette, hogy Sztyepan Szpalko gyanakodott.
- A Korán azt tanítja, hogy mindegyik prófétánk egy isteni tulajdonság megtestesülése -
magyarázta Arszenov. - Mózes a valóság transzcendens alakjának megtestesülése, mert ő
képes volt közvetítő nélkül beszélni Istennel. A Korán szerint az Úr így szólt Mózeshez: „Ne
félj, te kiválasztott vagy." Jézus a prófétaság megtestesülése. Gyermekként így kiáltott fel:
„Isten adta nékem a könyvet és tett engem prófétává."
- De Mohamed Isten minden nevének lelki megtestesülése és megjelenése. Mohamed
maga mondta: „Isten először a fényemet teremtette meg. Próféta voltam, amikor Ádám még a
víz és a föld között volt."
Zina várt néhány szívdobbanást, hogy biztos lehessen benne, Hasszán befejezte a papolást.
Aztán kezét a férfi felemelkedő, lesüllyedő mellére téve megkérdezte, amiről tudta, hogy a
férfi hallani akarja. - És mi a te isteni tulajdonságod, én prófétám?
Arszenov elfordította a fejét a párnán, hogy tisztán lássa a lányt. Zina feje takarta a háta
mögött lévő lámpát, arcára így árnyék borult, csak az állát és arcvonalát rajzolta körül sárgás
fény, Hasszán pedig egy gyakran még önmaga előtt is titkolt gondolaton rágódott. Nem tudta,
mitévő lenne a lány ereje és életkedve nélkül. Neki a lány méhe a halhatatlanságot jelentette,
azt a megszentelt helyet, ahonnan fiai származnak majd, akik továbbviszik a nevét az
örökkévalóságba. De azt is tudta, hogy ez az álma Szpalko segítsége nélkül nem válhat
valóra. - Jaj, Zina, ha tudnád, milyen nagyszerű dolgot tesz értünk a Sejk... hogy mivé
leszünk a segítségével!
Zina a férfi behajlított karján nyugtatta a fejét. - Meséld el.
De Hasszán csak a fejét rázta, halvány mosoly játszadozott a szája szegletében. - Az hiba
lenne.
- Miért?
- Mert magadtól kell rájönnöd. Anélkül, hogy előre tudnád, milyen pusztításra képes a
fegyver.
Zina Arszenov szemébe nézett, és hideg borzongás szaladt végig a gerincén. Ritkán mert a
férfi szemébe nézni. Most mintha azt a rettenetes erőt látta volna meg benne, amely három
nap múlva elszabadul Nairobiban. De a szerelmeseknek megadatott ritka tisztánlátással
megértette, hogy Hasszánt a leginkább az érdekelte, hogy milyen félelmet gerjeszt a halálnak
ez a formája. Nyilvánvalóvolt, hogy eszközként akarja használni ezt a félelmet. Kardként
forgatni, hogy visszanyerje mindazt, amit a csecsenek a gyalázat, a számkivetettség és a
vérontás évszázadai során elveszítettek.
Zina kisgyerek kora óta bensőséges viszonyban volt a félelemmel. Gyönge apja haldokolt
a kétségbeesés járványában, amely pestisként söpört végig Csecsenföldön; apja, miként
minden csecsen férfi, valaha gondoskodott a családjáról, de most az utcára sem merte kidugni
az orrát, mert félt, hogy elkapják az oroszok. Anyja, az egykor szépséges fiatalasszony, az
utóbbi években horpadt mellű, gyér hajzatú, megromlott látású, megkopott emlékezetű
lidércként tengette a napjait.

61
 Az utcaseprés hosszú órái után hazatérve Zinanak még el kellett mennie a legközelebbi
nyilvános kúthoz, ahol egy-két órát sorban állt, majd a vízzel teli vödröt fel kellett cipelnie az
ötödiken lévő mocskos szobájukba.
Az a víz! Zina olykor még mostanában is felébredt, émelyegve a szájában érzett
terpentiníztől.
Egy éjjel anyja leült, s többé nem állt fel. Huszonnyolc éves volt, de kétszer annyinak
látszott. A folyton égő petróleumlámpától a tüdeje tele lett kátránnyal. Ha Zina kisöccse
szomjúságra panaszkodott, az öregasszony Zinara nézett. - Nem tudok fölkelni. Még a
vizünkért sem. Nem tudok menni...
Zina az oldalára fordult, kicsavarodott testtel felnyúlt és lekapcsolta a lámpát. A korábban
láthatatlan hold fénye betöltötte az ablak keretét. Hűvös fénytócsa vetült az ágyra, csupán a
nő keblének halmait és karcsú derekának ívét világítva meg ott, ahol Hasszán keze is pihent.
A fénytócsán túl nem látszott más csak a sötétség.
Sokáig nyitott szemmel feküdt, hallgatta Hasszán egyenletes lélegzését, várta, hogy
eljöjjön érte is az álom. Ki ismerné a félelem jelentését a csecseneknél jobban?, tűnődött. Aki
Hasszán arcába nézett, kiolvashatta belőle népének szánalmas történelmét: Kit érdekel, ha
meg kell halni, kit érdekel, ha minden romba dől, ha mindez Csecsenföld érdekében történik?
És kétségbeeséstől elnehezült szívvel Zina is belátta, hogy a világ figyelmét fel kell hívni a
hazájukra. És ez idő tájt ezt csak egyetlen módon lehetett elérni. Tudta, hogy Hasszánnak
igaza van: a halálnak eddig ismeretlen módon kell lesújtania, de hogy milyen árat kell majd
ezért fizetniük, azt elképzelni sem tudta.

Nyolcadik fejezet

Jacques Robbinet szívesen töltötte a reggelt a feleségével, tejeskávét ivott, újságot

olvasott, a gazdaságról, a gyerekeikről és barátaik életéről beszélgetett az asszonnyal.
Szigorú szabállyá tette, hogy délnél előbb nem megy be az irodába. Érkezése után jó egy
órán át dokumentumokat, belső emlékeztetőket és hasonlókat tanulmányozott, szükség esetén
e-mailekre válaszolt. Telefonjait az asszisztense vette fel, aki feljegyezte a hívásokat, és az
általa sürgősnek minősített üzeneteket bevitte hozzá. Ebben, mint mindenben, amit Robbinet
részére csinált, példás volt a munkája. A nőt a miniszter tanította be, s az asszisztens ösztönei
hibátlanul működtek.
A legnagyobb erénye a diszkréció volt. Ez azt jelentette, hogy Robbinet elmesélhette neki,
melyik nap hol ebédelt a szeretőjével - egy csöndes bisztróban, netán a szerető lakásán a
negyedik kerületben. Ez létfontosságú volt, hiszen Robbinet ebédjei elhúzódtak, még francia
mércével mérve is. Ritkán tért vissza négy óra előtt az irodába, de gyakran még éjfél után is
íróasztalánál ült, amerikai partnereivel tartotta a kapcsolatot, Robbinet hivatalos címe
kulturális miniszter volt, valójában azonban magas szinten tevékenykedő kém volt, aki köz-
vetlenül a francia államfőnek tett jelentést.
Ezen az estén azonban vacsorázni vitte a szeretőjét, mert a délután olyan fárasztóan
mozgalmasan alakult, hogy késő estére kellett halasztani a délutáni találkát. Egy fejlemény
izgatta nagyon. A világ bármely pontján érvényes megsemmisítési parancs jutott el hozzá
amerikai barátaitól, s azt olvasva megfagyott ereiben a vér, mert a megsemmisítés
célszemélye Jason Bourne volt.
Robbinet pár éve - hol máshol? - egy gyógyfürdőhelyen ismerkedett meg Bourne-nal.
Robbinet hétvégére foglaltatott szobát a Párizs környéki gyógyfürdőhelyen magának és az
akkori szeretőjének, egy hatalmas étvágyú csinibabának. Balett-táncosnő volt; Robbinet azóta
is nagy lelkesen idézte fel a nő testének csodás rugalmasságát. Bourne-nal a gőzkamrában

62
találkoztak, és szóba elegyedtek. Végül elég nyugtalanító formában derült ki, hogy Bourne
egy bizonyos kettős ügynök nyomában járt. Bourne becserkészte és megölte az illető nőt, míg
Robbinet kezelésen volt (ha az emlékezete nem csal, zöldiszap-pakoláson). Jól jött a dolog,
mert a kettős ügynök Robbinet kezelőorvosának adva ki magát épp meggyilkolni készült a
minisztert. Létezik-e hely, ahol az ember sebezhetőbb, mint egy orvos kezelőasztalán?,
tűnődött Robbinet. Mi mást tehetett volna ezután, minthogy bőséges vacsorán látta vendégül
Bourne-t. Aznap este, a pazar fogásokat három palack mélyvörös bordeaux-ival leöblítve
felfedezték egymás titkait, és hamar barátokká váltak.
Bourne révén ismerkedett meg Robbinet Alexander Conklinnal, s lett Conklin titkos
kapcsolata a Quai d'Orsay és az Interpol műveleteinél.
Bourne szerencsésnek mondhatta magát, amiért Robbinet megbízott az asszisztensében,
mert ennek volt köszönhető, hogy a Chez Georges-ban már a kávénál és a pompás
desszertnél tartva Delphine-nel, a miniszter fogadta az asszisztens telefonhívását. Robbinet az
ételeiért és az elhelyezkedése miatt is kedvelte az éttermet. A Bourse szomszédságában volt -
ez a New York-i értéktőzsde francia megfelelője -, alkuszok és üzletemberek látogatták, és ez
a népség jóval diszkrétebb a pletykás politikusoknál, akikkel Robbinet időről időre kénytelen
volt közös programot szervezni.
- Egy férfi keresi - magyarázta Robbinet fülébe az asszisztens. A nő a munkaidőn túli
hívásokat átirányíttat-ta az otthoni telefonjára. - Azt mondja, sürgősen beszélnie kell önnel.
Robbinet rámosolygott Delphine-re. A szeretője elegáns, érett szépség, akinek a külseje
homlokegyenest ellentétes volt a harminc éve vele élő felesége küllemével. Roppant
élvezetes beszélgetést folytattak Aristide Maillot-ról, akinek érzéki nudista szobrai a
Tuilleriák kertjét díszítették, s beszélgettek Jules Massenet-ról, s mindketten úgy gondolták,
Manón című operája távolról sem olyan jó, mint sokan tartják. Robbinet igazából sosem
értette, hogy az amerikai férfiak mit esznek a lányokon, akik, alig hagyták maguk mögött a
tízes éveiket. Ijesztőnek, hogy ne mondjuk, értelmetlennek tartotta a gondolatot, hogy olyan
korú nő legyen a szeretője, aki a lánya lehetne. Mi a csudáról lehetne beszélgetni vele a kávé
és a desszert mellett? - A nevét nem árulta el?
- De ígen. Jason Bourne az.
Robbinet pulzusa szaporán kezdett verni. - Kapcsolja - mondta azonnal. Aztán - mivel az
megbocsáthatatlan, hogy valaki bármilyen rövid ideig is, de telefonon beszéljen a szeretője
előtt - elnézést kért, kiment az étterem elé, s várta, hogy meghallja régi barátja hangját.

- Drága Jasonom. Mikor is találkoztunk utoljára?

Bourne azonnal jobb kedvre derült, amint meghallotta Jacques Robbinet hangját a
mobiltelefonban. Végre olyasvalakinek a hangja, aki - reményei szerint - nem próbálja
megölni őt. A város körüli sztrádán száguldott, már egy másik autóval, amelyet akkor kötött
el, amikor elindult a találkozóra Deronnal.
- Hát... nem is tudom
- Évekkel ezelőtt volt, ki hinné - folytatta Robbinet. - De meg kell őszintén mondanom,
hogy Alex révén tudtam, merre jársz.
Bourne a kezdeti elfogódottság után kezdett feloldódni. - Jacques, ugye hallottad, mi
történt Alexszal?
- Igen, mon ami. Az amerikai hírszerzési igazgató világ minden részére kiterjedő megtorló
akciót hirdetett ellened. De egy szót sem hittem el a közleményéből. Te nem gyilkolhattad
meg Alexet. Tudod, ki tette?
- Igyekszem kideríteni. E pillanatban csak annyit tudok biztosan, hogy egy Khan nevű
illető benne lehetett.
A vonal túlsó végén olyan hosszúra nyúlt a csend, hogy Bourne kénytelen volt
megszólalni. - Jacques? Itt vagy?

63
 - Igen, mon ami. Csak ezzel megleptél. - Robbinet mélyet sóhajtott. - Ezt a Khant
ismerjük. Első rangú hivatásos bérgyilkos. Tudjuk jól, hogy világszene több mint egy tucat
komoly gyilkosságért terheli felelősség.
- Kik a célszemélyei?
- Főleg politikusok - például Mali elnöke -, de időről időre jeles üzleti vezetők is.
Amennyire sikerült megállapítanunk, sem politika, sem ideológia nem hajtja. Kizárólag
pénzért vállalja a megbízásokat. Semmi másban nem hisz, csak a pénzben.
- A legveszedelmesebb fajta bérgyilkos.
- Ehhez kétség sem fér, mon ami - mondta Robbinet. - Őt gyanúsítod Alex
meggyilkolásával?
- Lehet, hogy ő volt - felelte Bourne. - Alex birtokán ütköztem bele, miután felfedeztem a
holttesteket. Ő hívhatta ki a rendőröket, mert én még a házban voltam, amikor felbukkantak.
- Klasszikus csapdahelyzet - jegyezte meg Robbinet. Bourne egy pillanatig hallgatott,
gondolatai Khan körül jártak, aki agyonlőhette volna az egyetemi tömbben vagy a füzesbeli
leshelyéről. A tény, hogy nem tette, sokat elárult Bourne-nak. Ez nyilván nem egy
szokványos megbízatás Khan számára; annak, amit csinált, személyes leszámolás jellege
volt, mintha bosszút akart volna állni valamiért, ami Délkelet-Ázsia őserdeiben történhetett. A
leglogikusabb feltevés az volt, hogy Bourne megölte Khan apját. Most a fiú bosszút forral.
Mi másért volna a rögeszméje Bourne családja? Mi másért kérdezte volna, hogy Bourne
elhagyja-e Jamie-t? A történtek tökéletesen alátámasztották ezt az elméletet.
- Mit tudsz még mondani Khanról? - tudakolta Bourne.
- Nagyon keveset - válaszolta Robbinet -, az életkorán kívül. Huszonhét éves.
- Fiatalabbnak néz ki - mormolta Bourne. - Persze, részben ázsiai.
- A szóbeszéd szerint az egyik szülője kambodzsai, de tudod, mennyire megbízható a
szóbeszéd.
- És a másik szülője?
- Csak találgatni lehet. Magányos figura, nem tudunk róla, hogy lennének segítői, lakhelye
ismeretlen. Hat éve robbant be a színre, amikor megölte Sierra Leone miniszterelnökét.
Korábban mintha nem is létezett volna.
Bourne belenézett a visszapillantó-tükörbe. - Tehát huszonegy éves korában követte el az
első megbízásos gyilkosságát.
- Bemutatkozásnak nem rossz, mi? - jegyezte meg szárazon Robbinet. - Figyelj, Jason,
ezzel a Khan nevű emberrel kapcsolatban nem győzöm hangsúlyozni, hogy milyen veszélyes.
Ha bármilyen módon benne van, rendkívül óvatosnak kell lenned.
- Rémültnek tűnsz, Jacques.
- Mert az vagyok, mon ami. Ha Khanról van szó, nincs helye a szégyenkezésnek. Jobban
teszed, ha te is elkezdesz félni. Egészséges adag félelem óvatossá teszi az embert, s higgyél
nekem, most elkel az óvatosság.
- Fejben fogom ezt tartani - mondta Bourne. A forgalomban manőverezve a megfelelő
kijáratot kereste. - Alex dolgozott valamin, és úgy gondolom, amiatt ölték meg. Nem tudod,
miben volt benne?
- Úgy fél éve láttam Alexet utoljára itt, Párizsban. Együtt vacsoráztunk. Gondterheltnek
látszott. De ismered Alexet, mindig titokzatos volt, mint egy sírkamra - sóhajtotta Robbinet. -
A halála mindannyiunknak borzalmas veszteség.
Bourne a 123-as kihajtónál letért a külső gyűrűről, a Tysons Corner felé tartott. - Mond
neked valamit az, hogy NX 20?
- Ez minden? NX 20?
Bourne a Tysons Corner C jelű központi parkolójához hajtott. - Többé-kevésbé. Nézz
utána a következő névnek: dr. Felix Schiffer. - Lebetűzte. - Az Amerikai Védelmi
Minisztérium kutatásokért felelős részlege, a DARPA részére dolgozik.

64
 - Nos, ezzel talán lehet kezdeni valamit. Majd meglátom, mit tehetek.
Bourne megadta a mobiltelefonja számát, s közben kiszállt az autóból. - Úton vagyok
Budapestre, de kezd elfogyni a készpénzem.
- Semmi gond - mondta Robbinet. - A szokásos módon intézzük?
Bourne-nak fogalma sem volt róla, milyen az a szokásos mód. De nem volt más
választása, mint beleegyezni. -Bon. Mennyi legyen?
Bourne az Aviary Court mellett felment a mozgólépcsőn. - Százezer elég lesz. A Danubius
Grand Hotelben fogok lakni Alex nevén. írd rá a küldeményre, hogy „Érkezésig megőrizni".
-Mais oui, Jason. Úgy lesz, ahogy óhajtod. Tudok még valamiben segíteni?
- Pillanatnyilag nem. - Bourne megpillantotta Deront a Száraz Jég nevű üzlet előtt. -
Köszönök mindent, Jacques.
- Ne feledd az óvatosságot, mon ami — mondta búcsúzóul Robbinet. - Ha Khan kint van a
terepen, bármi megtörténhet.

Deron is észrevette Bourne-t, s lassabbra fogta lépteit, hogy Bourne utolérhesse. Apró
termetű ember volt, bőre kakaószínű, markáns, csontos arcú, szeme intelligensen csillogott.
Könnyű felöltőjében, remek szabású öltönyében és fénylő aktatáskájával tetőtől talpig
üzletembernek látszott. Mosolygott, amint egymás mellett lépkedtek a bevásárlóközpontban.
- Örülök, hogy látlak, Jason.
- Kár, hogy ilyen borzalmas eseményeknek köszönhetően.
Deron fölnevetett. - A fenébe, csak akkor látlak, ha beüt a mennykő!
Miközben beszélgettek, Bourne a környezetüket pásztázta, a menekülési utakat kereste, az
arcokat vizslatta.
Deron kinyitotta aktatáskáját, s egy vékony csomagot adott át Bourne-nak. - Útlevél és
kontaktlencsék.
- Köszönöm - Bourne eltette a csomagot. - Egy héten belül fizetek.
- Ráér - legyintett Deron hosszú művészujjaival. - Hiteled van nálam - Még valamit átadott
Bourne-nak. - A kiélezett helyzetek rendkívüli intézkedéseket követelnek.
Bourne a kezében forgatta a fegyvert. - Miből készült ez? Olyan könnyű.
- Kerámia és műanyag. Hónapokig dolgoztam rajta - mondta nem kis büszkeséggel Deroa
- Távolra nem az igazi, de közelre pazar.
- Ráadásul a repülőtéren sem szúrják ki - tette hozzá Bourne.
Deron bólintott. - Töltény is van hozzá. - Egy kis kartondobozt adott oda Bourne-nak. -
Műanyag végű kerámia, kis kaliberű fegyverhez való. Még egy előnye van, nézd csak! Látod
ezeket a lyukakat a csövön? Szétszórják az elsütés zaját. A lövés szinte hangtalan.
Bourne a homlokát ráncolta. - Nem csökkenti ez a becsapódás erejét?
Deron fölnevetett. - Manapság már ez is kiküszöbölhető, haver. Hidd el, ha valakit ezzel
leterítesz, az úgy is marad.
- Deron, kivételes tehetségű ember vagy.
- Hé, muszáj annak lennem. - A hamisító mélyet sóhajtott. - A régi mesterek másolásának
megvan a maga bája. El sem tudod képzelni, milyen sokat tanultam a technikájuk
vizsgálatából. Másfelől az a világ, amit feltártál előttem... az a világ, amelynek a létezéséről
rajtunk kívül senki sem tud ebben a bevásárlóközpontban... hát ezt nevezem én izgalmasnak.
- Feltámadt a szél, az időváltozás nyirkos előszele. Deron fázósan felhajtotta a gallérját. -
Bevallom, valamikor az volt a titkos vágyam, hogy az újításaimat hozzád hasonlóknak adjam
el. - Csóválta a fejét. - De ennek vége. Amit ma mellékesként csinálok, azt szórakozásból
csinálom.
Bourne egy viharkabátos férfit figyelt, aki egy kirakat előtt ácsorgott, s cigarettára
gyújtott. Már jó ideje ott állt, látszólag a kirakatban lévő cipőket nézegette. Történetesen a női

65
cipőket. Bourne jelt adott, s mindketten balra fordultak, távolodtak a cipőbolttól. Bourne a
kirakatok üvegfelületét tükörnek használva hátranézett. A viharkabátos férfit sehol sem látta.
Bourne a fegyvert méregette, amely pillekönnyű volt. - Mennyibe kerül? - kérdezte.
Deron megvonta a vállát. - Ez a prototípus. Maradjunk abban, hogy te mondj árat annak
alapján, mennyire veszed hasznát. Bízom benne, hogy tisztességes leszel.

Amikor Ethan Hearn először járt Budapesten, időbe telt megszoknia a tényt, hogy a
magyarok, amilyen prózai gondolkodásúak, ugyanolyan körültekintőek is egyben. Ennek
megfelelően a pesti Underground nevű bárt szó szerint a Teréz körút 30-as szám alatt, egy
mozi pincéjében nyitották meg. Az, hogy egy mozi alá kellett lemenni, ismét csak a magyar
leleményesség szép példája, hiszen az Underground névvel Emir Kusturica azonos című
filmje előtt kívántak tisztelegni. Hearn a bárt a maga részéről a szó legcsúfabb értelmében
posztmodernnek tartotta. A mennyezeten acélrudak látszottak, rajtuk hatalmas gyári
ventilátorok, amelyek fölkavarták a füsttől sűrű levegőt az iddogáló és táncoló vendégek feje
fölött. S amit Hearn a legkevésbé szeretett az Undergroundban, a zene volt - hangos, zavaros
keveréke a fülsértő rocknak és az édeskés funkynak.
Furamód úgy tűnt, hogy Molnárt mindez nem zavarja. Szemlátomást jól érezte magát a
csípőriszáló sokaságban, mintha nem is akaródzott volna hazamennie. Van valami ridegség a
viselkedésében, gondolta Hearn, gyors, nyers nevetésében, ahogy a szeme a helyiséget
pásztázza, ahogy a tekintete sosem pihen meg sokáig semmin és senkin, mintha valami sötét
és romboló titkot hordozna a bőre alatt. Hearn foglalkozása révén rengeteg pénzt hajtott fel.
Eltűnődött, nem is először, vajon a túlzott gazdagság nincs-e romboló hatással az ember
lelkére. Ő talán emiatt nem vágyott soha gazdagságra.
Molnár ragaszkodott hozzá, hogy mindkettőjüknek rendeljen, valami borzalmasan édes,
Mocsári permet névre hallgató koktélt, amiben whisky volt, gyömbérsör, Triple Sec és
citrom. Találtak egy asztalt a sarokban, ahol olyan sötét volt, hogy Hearn alig látta a parányi
étlapot, aztán folytatták beszélgetésüket az operáról, amely ezen a helyszínen nevetségesnek
hatott.
Hearn a második ital után vette észre Szpalkót, a klub hátterében állt a félhomályban.
Találkozott a pillantásuk, mire Hearn szabadkozva felállt. Szpalko közelében két férfi
ácsorgott. Nem úgy tűnt, hogy otthonosan mozognának az Undergroundban, de Hearn azt
gondolta magában, végtere sem ő, sem Molnár László sem látszik törzsvendégnek. Szpalko
végigvezette egy homályos folyosón, amelyet csupán csillagszerű tűfények világítottak meg.
Szpalko kinyitott egy keskeny ajtót, amely Hearn sejtése szerint az igazgató irodájába nyílt.
Senki sem volt bent.
- Jó estét, Ethan. - Szpalko mosolyogva becsukta az ajtót maguk mögött. - Látom,
megdolgozik a pénzéért. Remekül csinálta!
- Köszönöm, uram.
- És most - mondta kedélyesen Szpalko -, itt az ideje, hogy átvegyem az ügyet.
Hearn a falon át is hallotta a basszus dübörgését. -Nem gondolja, hogy addig maradnom
kellene, amíg bemutatom önt?
- Megnyugtathatom, nem szükséges. Most már pihenjen egy kicsit. - Az órájára nézett. -
Lám-lám, hogy elszaladt az idő, miért nem vesz ki holnapra szabadságot?
Hearn meghökkent. - Uram, én nem tudok...
Szpalko fölnevetett. - De tud, Ethan, és fog is.
- De ön mondta félreérthetetlenül...
- Ethan, hatalmamban áll szabályokat felállítani, és ahhoz is megvan a hatalmam, hogy
kivételeket tegyek. Ha az irodájába majd meghozzák a heverőt, azt csinál, amit akar, de
holnap nem kell bejönnie.

66
 - Igenis, uram. - A fiatalember behúzta a nyakát, és zavartan mosolygott. Három éve nem
volt egyetlen szabadnapja sem. Egy átheverészett délelőtt, amikor nincs más dolga, mint
újságot olvasni és narancslekvárt kenni a pirítósra, az maga lehet a mennyország.
-Köszönöm, uram. Nagyon hálás vagyok.
- Akkor menjen. Amikorra bejön dolgozni, elolvasom és javaslatot teszek a levelére. -
Szlapko kivezette Hearnt a túlfűtött irodából. Ahogy a fiatalember elindult felfele a lépcsőn a
kijárat felé, odabiccentett a kíséretében lévő két férfinak, s belevetették magukat a bár
tomboló zsivajába.
Molnár László tekintetével már keresni kezdte újdonsült barátját a sűrű füstön át a színes
fények között. Amikor Hearn otthagyta, jó időre belefeledkezett egy rövid szoknyás fiatal
lány ringó testének látványába, de végül ráeszmélt, hogy Hearn tovább marad távol a vártnál.
Molnár meglepődött, amikor Hearn helyett két férfi ült kétoldalt melléje.
- Mi folyik itt? - kérdezte a rémülettől elcsukló hangon. - Mit akarnak?
A férfiak egy szót sem szóltak. A jobbján ülő félelmetes erővel szorította meg a karját,
hogy az arca is belerándult. Ahhoz is túl rémült volt, hogy felkiáltson, de még ha lett volna
ennyi lélekjelenléte, a klub szüntelen lármája elnyomta volna a hangját. Ledermedt, amikor a
balján lévő férfi injekciós tűt döfött a combjába. Olyan gyorsan történt, ráadásul az asztal
alatt, hogy valószínűleg senki sem vette észre.
Fél percbe telt, hogy hasson a Molnárba injekciózott szer. Szeme fennakadt, teste
elernyedt. A férfiak számítottak erre, tartották, és amikor fölkeltek, álló helyzetbe rángatták.
- Nem bírja az italt - vetette oda egyikük egy törzsvendégnek. Az felnevetett. - Minek iszik
az ilyen? - A vendég vállat vont, elmosolyodott s folytatta a táncolást. Senki mást sem
érdekelt, amikor kivezették Molnárt a bárból.
Szpalko egy luxus BMW-ben várt rájuk. Két embere beemelte az eszméletlen Molnárt az
autó csomagtartójába, majd beszálltak, egyikük a volán mögé, a másik a vezető mellé.
Világos, tiszta éjszaka volt. Telihold ült alacsonyan az égen. Szpalkónak úgy tűnt, hogy
csak az ujját kellene kinyújtania, hogy megpöccintse, mint egy márványgolyót az ég fekete
bársonnyal borított biliárdasztalán. - Hogy ment? - kérdezte.
- Mint kés a vajban - válaszolt a sofőr, s elfordította az indítókulcsot.

Bourne, amilyen gyorsan csak tudott, eltűnt a Tysons Cornerból. Noha biztos helynek
gondolta a Deronnal való találkozáshoz, a biztonság mostanra viszonylagos jelentésű szóvá
vált. A New York Avenue-n lévő Wal-Marthoz hajtott. A város közepén volt, elég forgalmas
környéken ahhoz, hogy némi észrevétlenséget biztosítson.
A sugárútról lekanyarodott a 12. és a 13. utca között elnyúló parkolóba, s leállította az
autót. Az égen gyülekezni kezdtek a felhők; baljós sötétség feketedett a déli láthatáron. Az
üzletközpontban ruhákat, tisztálkodási szereket, a mobiltelefonhoz akkumulátortöltőt vásárolt
egy sereg más holmi mellett. Aztán keresett egy hátizsákot, amibe könnyedén berakodhatott
mindent. A pénztár előtti sorban várakozva, miközben együtt araszolt a többiekkel, érezte,
hogy nyugtalansága nőttön-nő. Látszólag nem nézett senkire, valójában azonban azt
fürkészte, őt nem figyeli-e valaki.
Túl sok gondolat kavargott a fejében. Szökésben volt az Ügynökség elől, amely díjat
tűzött ki a fejére. Üldözte egy rendkívüli képességű, érdekes fiatalember, akiről kiderült,
hogy a világ egyik legjobb nemzetközi bérgyilkosa. Elveszítette két legjobb barátját, akiknek
egyike a jelek szerint benne volt valamiben, ami halálosan veszedelmes szorgalmi feladatnak
bizonyult.
Gondolataiba merülve nem vette észre a mögötte lépkedő biztonsági főnököt. Aznap korán
reggel egy kormányügynök tájékoztatta a szökevényről, odaadta neki ugyanazt a fényképet,
amelyet előző este a tévében látott, s megkérte, hogy tartsa nyitva a szemét. Az ügynök
elmagyarázta, hogy látogatása része a kézre kerítő akciónak, ő és más CIA-ügynökök

67
végigjárják az összes nagy üzletet, mozit és hasonlókat, tudatosítandó a biztonsági
emberekben, hogy ennek a Jason Bourne-nak a megtalálása mindennel szemben elsőbbséget
élvez. Az őr büszkeséggel elegy félelemmel sarkon fordult, bement kis irodájába, s felhívta az
ügynöktől kapott telefonszámot.
Pillanatokkal azután, hogy az őr letette a telefont, Bourne a férfimosdóba ment. Az imént
vásárölt hajnyíróval csaknem tövig vágta a haját. Aztán átöltözött, farmert, piros-fehér
kockás, gyöngyház gombos cowboyinget és egy pár Nike futócipőt húzott. A mosdó fölötti
tükör elé kirakta a kozmetikai pultnál vásárolt kis dobozkákat. Nagy szakértelemmel kente be
magát, sötétebbé téve arcbőrét. Egy másik szer sűrűbbé, sokkal hangsúlyosabbá tette a
szemöldökét. A Derontól kapott kontaktlencsétől szürke szeme tompán barnává vált.
Alkalmanként szünetre kényszerült, amikor belépett vagy kezet mosott valaki, de alapvetően
üres volt a férfimosdó.
Amikor elkészült, megnézte magát a tükörben. Nem lévén teljesen elégedett, arca egyik
oldalára anyajegyet rajzolt. Most tökéletes lett az átalakulás. Elpakolt a hátizsákba, kilépett a
mosdóból, végigment az üzleten, az üvegezett kijárat felé tartott.

Martin Lindros Alexandriában volt, a Lincoln Fine Szabóságnál elfuserált akció részleteit
igyekezett összerakni, amikor befutott a New York Avenue-i Wal-Mart biztonsági főnökének
a hívása. Aznap délelőtt döntött úgy, hogy Harry Harris nyomozóval szétválnak, mindegyikük
a maga csapatával fésüli át a környéket. Lindros tudta, hogy az állami rendőrség nyomozója
jó pár kilométerrel közelebb van a helyszínhez, mert Harris tíz perccel korábban jelentkezett
be. Tudta, hogy a CIA igazgatója a tíz körméről le fogja kapni a szabóságnál történt fiaskó
miatt. Ha ezt még azzal tetézi, hogy engedi, hogy Harris érjen előbb Jason Bourne legutóbbi
ismert tartózkodási helyére, az Öreg előtt egy életre elvágta magát. Kínos helyzet, gondolta,
miközben gyorsított autójával.
Hirtelen döntött. A fenébe a részlegek közötti titkolózással és féltékenykedéssel, futott át
az ágyán. Bekapcsolta a telefonját, Harris volt vonalban, s megmondta neki a Wal-Mart
címét.
- Harry, figyeljen nagyon, feltűnés nélkül közelítsék meg a terepet. A környék biztosítása a
dolguk. Gondoskodjanak róla, hogy Webb ne szökhessen el, semmi mást ne csináljanak.
Semmilyen körülmények között se mutatkozzanak, és ne próbálják elkapni. Világos? Pár
perc, és én is ott vagyok.

Nem vagyok olyan ostoba, amilyennek látszom, gondolta Harry Harris, miközben eligazította
a parancsnoksága alá tartozó három járőrkocsit. És valószínűleg nem vagyok olyan ostoba
sem, amilyennek Lindros hisz. Több mint elegendő tapasztalata volt a szövetségi fickókkal, s
unta már, hogy mindenhez jó képet kell vágnia. A szövetségiek magukévá tették ezt a
felsőbbrendűségi hozzáállást, mintha más rendőrök képtelenek volnának nyomozni, s
gyerekként kellene őket vezetni. Ez a magatartás nagyon csípte Harris csőrét. Lindros
félbeszakította, amikor megpróbálta elővezetni neki a saját elméletét, akkor most minek
erőlködne vele? Lindros nem látott benne többet egy málhás öszvérnél, olyan valakit, aki
hálás, hogy kiválasztották a CIA-val való közös munkára, s ezért kötelességtudóan, kérdezés
nélkül követi a parancsokat. Harris előtt világos volt, hogy most viszont szabad pórázon van.
Lindros szándékosan mulasztotta el tájékoztatni az alexandriai helyszíni szemléről. Harris
csak véletlenül szerzett róla tudomást. Ahogy befordult a Wal-Mart parkolójába, elhatározta,
hogy teljesen kézbe veszi a helyzet irányítását, amíg még megteheti. Eltökélten megragadta
rádió adó-vevőjét, s elkezdett parancsokat vakkantgatni az embereinek.
Bourne a Wal-Mart bejáratának közelében járt, amikor három állami rendőrségi autó
robogott végig harsogó szirénával a New York Avenue-n. Ismét bevette magát az árnyékba.

68
Kétség sem férhetett hozzá, hogy egyenesen a Wal-Marthoz tartanak. A nyomára akadtak, de
hogyan? Most nem volt idő ezen rágódni. Menekülési tervet kellett kiagyalnia.
A járőrkocsik csikorogva lefékeztek, eltorlaszolták a forgalmat, azonnal dühödt kiáltásokra
fakasztva az autósokat. Bourne csak egyetlen dologgal tudta magyarázni, hogy a rendőrök
illetékességi területükön túl léptek akcióba. Az Ügynökség szervezte be őket. A fővárosi
rendőrség nagyon dühös lesz érte.
Előhúzta Alex mobiltelefonját, s felhívta a rendőrség ügyeleti számát.
- Morran nyomozó vagyok a Virginiai Állami rendőrségtől - szólt bele. - Sürgősen
beszélni akarok egy kerületi parancsnokkal.
- Itt a harmadik körzet parancsnoka, Burton Philips - hangzott fel egy acélos hang a
fülében.
- Figyeljen, Philips, elég egyértelműen megmondták maguknak, hogy ne üssék bele az
orrukat a mi dolgunkba. Most meg azt látom, hogy a járőreik felbukkannak a New York
Avenue-i Wal-Martnál, én pedig...
- Ezek szerint ott van a körzetem központjában. Mi a fenét keres maga az én illetékességi
területemen?
- Az rám tartozik - mondta Bourne a tőle telhető legpimaszabb hangon. - Csak fújjon
visszavonulót, s tüntesse el innen a fiait.
- Morran, nem tudom, honnan veszi ezt a szaros modorát, de ez nálam nem válik be.
Esküszöm, három percen belül ott leszek, s magam tépem le a golyóit!
Addigra már hemzsegett az utca a zsaruktól. Bourne, ahelyett, hogy visszahúzódott volna
az üzletbe, mereven tartva a bal térdét, higgadtan kibicegett egy tucatnyi más vásárlóval
együtt. A hekusok fele, akiket egy magas, görnyedt hátú, nyúzott arcú nyomozó vezetett,
belenéztek a távozó vevők, köztük Bourne arcába is, miközben berobogtak az üzletbe. A
megmaradt zsaruk szétszéledtek a parkolóbán. Néhányan a 12. és a 13. utca között
biztosították a New York Avenue-t, mások arra ügyeltek, hogy az utóbb érkező vásárlók az
autóikban maradjanak, a többiek pedig rádiótelefonjaikba beszélve a forgalmat irányították.
Ahelyett, hogy az autójához ment volna, Bourne jobbra fordult, a sarkon túl az épület
hátsó felében lévő árurakodóhoz indult, ahová a szállítmányok érkeznek. Távolabb három-
négy teherautót látott, éppen kirakodtak belőlük. Az út túloldalán, átlós irányban volt a
Franklin Park. Arrafelé indult el.
Valaki rákiáltott. Ment tovább, mintha nem hallotta volna. Szirénák vijjogtak, az órájára
pillantott. Burton Philips parancsnok pontosan érkezett. Az épület felénél járt, amikor ismét
felhangzottak a kiáltások, most már parancsolóbb hangon. Aztán éles hangú feleletek
csattantak a káromkodásokkal fűszerezett szóváltásban.
Megfordult, meglátta a görnyedt hátú nyomozót, kezében a szolgálati revolverrel. A
nyomozó mögött futva jött a magas, robosztus Philips parancsnok, ezüstös haja csillogott,
arca kivörösödött az erőlködéstől és a haragtól. A világ legismertebb előkelőségeihez méltó
módon két oldalán egy-egy nehézsúlyú alak kísérte, a széles vállú fickók nagyon haragos
képet vágtak. Jobb kezüket oldalfegyverükön tartották, készen arra, hegy ripityára zúzzanak
mindenkit, aki olyan bolond, hogy parancsnokuk útját állja.
- Maga vezeti ezeket a virginiai rendőröket? - kiáltotta Philips.
- Állami rendőrség - válaszolt a görnyedt hátú nyomozó. - Ja, igen, én vezetem őket. -
Felvonta a szemöldökét, amikor meglátta a fővárosi rendőrség egyenruháját. - Mi a fenét
keresnek itt? Elcseszik az akciómat.
- Méghogy a maga akciója! - Philips parancsnokot a gutaütés kerülgette. - Húzza el a belét
a terepemről, szaros mucsai gazember!
A nyomozó keskeny arca elfehéredett. - Kit nevez maga szaros mucsai gazembernek?
Bourne otthagyta őket. A park most nem jöhetett szóba, rendőrségi vizsgálódás színhelye
lett, sokkal gyorsabb menekülési módot kellett találnia. Az épület végéhez sántikálva

69
végigment a teherautók mellett, amíg talált egy olyat, amelyből már kirakodtak. Bemászott a
vezetőfülkébe. A slusszkulcs az indítóban volt, elfordította. A teherautó motorja mély
dübörgéssel beindult.
- Hé, mi a nyavalyát képzelsz, hapsikám!
A sofőr felrántotta az ajtót. Nyaka fatörzsvastagságú volt, karja hatalmas testéhez illőn
vaskos. Ahogy felugrott, a feje fölötti rejtekhelyről előhúzott egy lefűrészelt csövű puskát.
Bourne ököllel az orrnyergére csapott. Vér fakadt, a sofőrnek elhomályosult a tekintete,
szorítása elernyedt a puskán.
- Bocs, haver - mondta Bourne, s bevitt egy olyan ütést, amelytől még a sofőréhez hasonló
bikaforma ember is elveszítené az eszméletét. Szögekkel kivert derékszíjánál fogva
berángatta a férfit a vezető melletti ülésre, majd becsapta az ajtót, és sebességbe rakta a
teherautót.
Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy új szereplő lépett a színre. Egy fiatalos férfi
lépett a két veszekedő rendőrségi alakulat közé, és határozottan szétválasztotta őket. Bourne
felismerte: Martin Lindros volt az, az Ügynökség igazgatóhelyettese. Ez rossz hír. Alex révén
tudta - és ahogy azt az Óvárosban felállított csapda is mutatta - hogy Lindros rendkívül éles
elméjű ember, nem lesz könnyű túljárni az eszén.
Ez most be is bizonyosodott, mert Lindros észrevette, hogy a teherautó elindul a
parkolóból, s integetve próbálta leállítani.
- Senki sem hagyhatja el a környéket! - kiáltotta.
Bourne nem törődött vele, rálépett a gázra. Tudta, nem kerülhet szemtől szembe
Lindrosszal, mert tereptapasztalatai birtokában Lindros átláthat az álcáján.
Lindros előhúzta a fegyverét. Bourne látta, hogy az acélkapuk felé rohan, amelyeken át
Bourne útja is vezetett, futás közben integetett és kiabált.
Távolabb, az odaordított parancsnak engedelmeskedve, két ott posztoló virginiai állami
rendőr sietve becsukta a kaput, közben az Ügynökség egyik járműve átfúrta magát a New
York Avenue úttorlaszán, hogy elcsípje a teherautót.
Bourne teljes erővel rátaposott a gázpedálra, s a teherautó, mint egy sebzett szörny,
előrelendült. A zsaruk az utolsó pillanatban félreugrottak az útból. A teherautó átrobogott a
kapun, olyan erővel tépve ki helyükből a kapuszárnyakat, hogy magasra fölrepültek a
levegőbe, s mögötte oldalt értek földet. Bourne lefékezett, erőteljes mozdulattal jobbra tekerte
a kormányt, s egyre gyorsulva robogott az utcán.
A sofőr melletti hatalmas visszapillantó-tükörben látta, hogy az Ügynökség autója lelassít.
Kivágódott az utas felőli ajtó, Lindros bepattant, becsapva maga után az ajtót. Az autó
rakétaként kilőtt, könnyedén utolérte a teherautót. Bourne tudta, hogy ezzel a nehézkes
szörnyeteggel nem tudja maga mögött hagyni az ügynökségi autót, de a mérete, amely a
sebességet tekintve hátrányt jelentett, más módon kincset érhet.
Hagyta, hogy az autó rátapadjon. Az ügynökségi kocsi minden előzetes figyelmeztetés
nélkül gyorsított, a Bourne felőli oldalon a teherautó mellé húzódott. Bourne látta Martin
Lindrost, aki összpontosításában összeszorította a száját, egyik kezében fogta fegyverét,
karját letámasztotta, s a másikkal biztosította. Az akciófilmek színészeivel ellentétben ő tudta,
hogyan kell lőni egy robogó járműből.
Éppen készült meghúzni a ravaszt, amikor Bourne balra rántotta a kormányt. Az
ügynökségi autó oldalról nekivágódott, Lindros fölemelte fegyverét, miközben a sofőr
igyekezett autóját távol tartani a másik oldalon parkoló kocsik sorától.
Abban a pillanatban, ahogy a sofőrnek sikerült visszaterelnie az autót az útra, Lindros
elkezdett tüzelni a teherautó vezetőfülkéjére. A lövés szöge nem volt jó, ő is folyamatosan
zötykölődött, de a sortűz ahhoz elég volt, hogy Bourne jobbra kormányozza a teherautót. Egy
lövés betörte mellette az ablakot, további kettő belefúródott a hátsó ülésbe.

70
 - A francba veled, Lindros! - fakadt ki Bourne. Bármennyire kiélezett volt is a helyzet,
nem akarta, hogy ennek az ártatlan teherautó-sofőrnek a vére a kezéhez tapadjon. Már nyugat
felé tartott, a George Washington Egyetemi Kórház a 23. utcában volt, nem túl messze.
Jobbra fordult, majd balra térve végigrobogott a K Streeten, folyamatosan dudált s áthajtott a
tilos jelzéseken. A18. utcán egy sofőr, aki félig elszundíthatott a volán mögött, nem hallotta
meg a figyelmeztetést, frontálisan nekiütközött a teherautó jobb hátsó felének. Bourne
veszélyesen megbillent, visszakínlódta középre a járművet, Lindros autója a háta mögött volt,
oda kényszerült, mert a K Streetet középre ültetett növények osztották ketté, így az útpálya
túl keskeny volt ahhoz, hogy. a teherautó mellé húzódhasson.
Mire Bourne átvágott a 20. utcán, már látta az aluljárót, amely átvisz a Washington Circle
alatt. A kórház onnan már csak egy sarokra volt. Maga mögé pillantva azt látta, hogy már
nincs a nyomában az ügynökségi autó. Azt tervezte, hogy a 22. utcán megy a kórház felé, de
amikor be akart fordulni balra, szemközt találta az Ügynökség feléje robogó kocsijával.
Lindros kihajolt az ablakon, és a rá jellemző módszerességgel lőni kezdett.
Bourne rátaposott a gázra, a teherautó előrelendült. Most már kényetlen volt átmenni az
aluljárón, hogy a távoli végén érkezzen a kórházhoz. De az aluljáróhoz közeledve rádöbbent,
hogy valami nem stimmel. A Washington Circle alatt teljesen sötét volt az alagút, a túlsó
végén sem látszott fény. Ez csak egy dolgot jelenthetett: úttor-laszt emeltek, járművek
erődítménye állta el a K Street mindkét sávját.
Nagy sebességgel tért be az aluljáróba, s amint teljes sötétség vette körül, rátaposott a
légfékre. Ugyanakkor tenyere élével nyomta a dudát. A visító hang visszaverődött a kőről és
betonról, siketítővé erősödött, elfedte a kerekek csikorgását, amint Bourne balra kapta a kor-
mányt, átgurulva a vezetőfülkével a sávelválasztón, hogy a teherautó keresztbe álljon az úton.
Egy szemvillanás alatt kint termett a fülkéből, északi irányba rohant a másik irányból
utolsóként berobogó autó fedezékében. Az autó egy pillanatra megállt, amikor a sofőr a
balesetre kíváncsian a nyakát nyújtogatta, aztán, amikor egyre több rendőr érkezett, elindult.
A teherautó Bourne és üldözői között volt, a K Streeten keresztbe fordulva faltól falig elállta
az utat. Kitapogatta az alagút falába erősített karbantartói fémlétrát, felugrott rá, s elindult
fölfelé, éppen amikor felkapcsolták a fényszórókat. Elfordította a fejét, behunyta a szemét, s
mászott tovább.
Pár pillanattal később látta, hogy a fények megvilágítják a teherautót, és alatta az úttestet.
Bourne csaknem az alagút tetejénél járva már ki tudta venni Martin Lindros alakját. Egy
rádió adó-vevőbe beszélt, miközben mindenütt fényszórók gyúltak. Bekerítették a teherautót.
A K Street mindkét vége felől ügynökök rohantak a jármű felé, készenlétben tartva
fegyverüket.
- Uram, valaki van a teherautó sofőrkabinjában. - Az ügynök közelebb lépett. - Lelőtték,
elég csúnyán vérzik.
Lindros odarohant, arca berobbant a fényszóró fényébe, feszültnek látszott. - Bourne az?
Magasan fölöttük Bourne elérte a karbantartók kijáratát. Eltolta a reteszt, kinyitotta, s a
Washington Circle mentén sorakozó díszes fák között találta magát. Körülötte zajlott a
forgalom, a soha nem szűnő motorzaj tompa morajával. Alatta az alagútból a közeli kórházba
vitték a sebesült sofőrt. Ideje volt, hogy Bourne mentse a saját bőrét.

Kilencedik fejezet

Khan túlságosan meg tanulta tisztelni David Webbet azért a képességéért, ahogy el tudott
tűnni, s ezért nem pazarolta rá az idejét, hogy megpróbáljon rátalálni az Óváros nyüzsgő
tömegében. Inkább az Ügynökség embereire összpontosított, nyomon követte őket a Lincoln

71
Fine Szabóságig, ahol találkoztak Martin Lindrosszal, és szomorú beszámolót tartottak a
kudarcot vallott akcióról. Figyelte őket, amint a szabóval beszéltek. A szokásos
megfélemlítési gyakorlatuknak megfelelően kiszakították saját környezetéből - ez esetben a
boltjából -, betuszkolták egyik autójuk hátsó ülésére, ahol minden magyarázat nélkül fogva
tartották, két rezzenéstelen arcú ügynök közé bepréselve. Abból ítélve, amit a Lindros és az
ügynökök közötti beszélgetés kihallgatott foszlányaiból összerakott, semmi lényegeset sem
szedtek ki a szabóból. Azt állította, az ügynökök olyan sebesen érkeztek a boltjába, hogy
Webbnek nem maradt ideje elmondani, miért jött. Ezért az ügynökök azt ajánlották, hogy
engedjék szabadon. Lindros egyetértett, de miután a szabó visszatért boltjába, Lindros két új
ügynököt állomásoztatott egy jelzés nélküli autóban az utca másik felén, ha netán Webb
másodszor is megpróbálna kapcsolatba lépni a szabóval.
Alig húsz perccel azután, hogy Lindros otthagyta őket, az ügynökök máris unatkoztak.
Megették a süteményüket, megitták kólájukat, és autójukban üldögélve morgolódtak, hogy itt
ragadtak egy megfigyelési szolgálaton, miközben testvéreik letámadják David Webbet, a
hírhedt ügynököt.
- Nem David Webb - szólalt meg a két ügynök közül a testesebb. - Az igazgató utasított,
hogy a műveleti nevét használjuk, a Jason Bourne-t.
Khan, aki még elég közel volt, hogy minden szót halljon, megmerevedett. Természetesen
hallott már Jason Bourne-ról. Jason Bourne-nak éveken át az volt a híre, hogy nála profibb
nemzetközi bérgyilkost még nem hordott hátán a föld. Khan, aki szintén mestere volt
szakmájának, a történetek felét kitalációként elvetette, a másik felét pedig túlzásnak tartotta.
Egyszerűen képtelenség, hogy egy ember annyira merész, annyira tapasztalt legyen, olyan,
már-már állati furfanggal legyen megáldva, mint Jason Bourne.
És tessék, itt vannak ezek a CIA-ügynökök, akik Jason Bourne-ként emlegetik David
Webbet! Khan úgy érezte, szétrobban az agya. Alapjaiban rázta meg az információ.
David Webb nem egyszerű nyelvtanár, ahogyan azt Szpalko dossziéja állította, hanem ő az
aktív bérgyilkosok egyik legjobbika. És ő az, akivel Khan előző nap óta macska-egér játékot
folytat. Lassan kezdett összeállni a kép. Így már nem annyira meglepő, hogy Bourne túljárt
az eszén a parkban. Arca, haja, testtartásának megváltoztatása a múltban elegendő volt hozzá,
hogy bolondját járassa az emberekkel Most azonban Jason Bourne-nal került szembe, egy
olyan ügynökkel, akinek a szakértelme, sok egyéb mellett, az álcázásban is legendás, s
könnyen lehet, hogy egyedül csak az ő szakértelméhez mérhető. Bourne-t nem lehet a szakma
bevett cseleivel átejteni, bármilyen trükkösek is legyenek azok. Khan megértette, hogy
kénytelen lesz emelni a játszma színvonalán, ha nyerni akar.
Futólag eltűnődött, vajon Webb igazi személyazonossága is olyan tény-e, amelyet Szpalko
ismert, amikor átadta a cenzúrázott dossziét. Tovább mérlegelve Khan arra az álláspontja
jutott, hogy ismernie kellett. Ez volt az egyedüli magyarázat rá, miért rendezte Szpalko
Conklin és Panov meggyilkolását úgy, hogy az Bourne-ra legyen kenhető. Ez a klasszikus
dezinformációs technika. Mindaddig, amíg az Ügynökség úgy hiszi, Bourne-t terheli a
felelősség, nincs okuk másutt keresni a gyilkost - és így esélyük sem lesz kideríteni, miért
ölték meg a két férfit. Egyértelmű, hogy Szpalko mezei gyalogként mozgatta Khant valami
nagyobb játszmában, ahogyan Bourne-t is. Khannak ki kellett derítenie, miben mesterkedik
Szpalko - nem hagyja, hogy dróton rángassák.
Khan tudta, hogy a gyilkosságok mögött rejlő igazság feltárása érdekében el kell mennie a
szabóhoz. Nem érdekes, mit mondott az Ügynökségnek. Fine szabónak bőségesen volt rá
ideje, hogy megossza Webb-bel -Khannak még mindig nehezére esett Jason Bourne-ként
gondolni rá - a birtokában lévő információkat, már ha voltak ilyenek. Amikor megfigyelte a
helyszínt, Fine szabó elfordította a fejét, s Khannak alkalma nyílt rá, hogy egy pillanatra a
szemébe nézzen. Akkor rájött, hogy a szabó büszke és csökönyös ember. Khan, ahogy a
buddhisták is, a büszkeséget nemkívánatos jellemvonásnak tekintette, de belátta, hogy Fine-

72
nak az adott helyzetben jó szolgálatot tett ez a tulajdonosága, mert minél nagyobb nyomást
gyakorolt rá az Ügynökség, annál inkább megmakacsolta magát. Az Ügynökség semmit sem
fog kiszedni belőle, de Khan értett hozzá, hogyan közömbösítse a büszkeséget és a
csökönyösségét.
Levetette bőrdzsekijét, a bélés egy részét eléggé eltépte ahhoz, hogy a megfigyelést végző
ügynökök ne lássák őt másnak, mint a Lincoln Fine Szabóság újabb kuncsaftjának.
Átvágott az utcán, belépett a boltba, a zenélő csengő megszólalt mögötte. Az egyik latin-
amerikai nő felnézett az újság képregény-rovatából, ebédje, bab és rizs egy éthordóban, félig
elfogyasztva állt előtte. A nő odalépett, megkérdezte, miben segíthetne. Érzéki alakja, határo-
zott, széles homloka és nagy, csokoládébarna szeme volt. Khan azt mondta, a szakadt bélésű
dzseki a kedvence, és személyesen Mr. Fine-hoz jött. A nő bólintott. Eltűnt hátul, s egy
pillanattal később visszajött, leült korábbi helyére, s egy szót sem szólt többet.
Jó néhány perc eltelt, mielőtt megjelent Leonard Fine. Sokkal rosszabbul nézett ki a
hosszú, meglehetősen kellemetlen délelőtt után. Ez a szoros és testközeli kapcsolat az
Ügynökséggel mintha elapasztotta volna az életerejét.
- Miben segíthetek, uram? Maria azt mondja, van egy javításra szoruló dzsekije.
Khan kifordítva a pultra fektette a bőrdzsekit.
Fine ugyanolyan finoman tapintotta meg, ahogyan egy orvos érinti a betegét. - 0, csak a
bélés. Szerencséje van. A szarvasbőrt szinte képtelenség megjavítani.
- Ne foglalkozzon vele - mondta suttogva Khan. -Jason Bourne küldött.
Fine-nak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne hagyja kiülni a döbbenetet az arcára.
- Fogalmam sincs róla, miről beszél.
- Köszöni, hogy segített meglépnie az Ügynökség elől - folytatta Khan, mintha Fine egy
szót sem szólt volna. - És tudatni akarja, hogy még mindig két ügynök kémkedik maga után.
Fine arca picit megrezzent. - Erre számítottam Hol vannak? - Bütykös ujjaival izgatottan
gyűrögette a dzsekit.
- Az út túloldalán - felelte Khan. - A fehér Ford Taurusban.
Fine volt annyira óvatos, hogy ne nézzen oda. – Maria - szólalt meg csak annyira
hangosan, hogy a latin-amerikai nő meghallhassa -, parkol a túloldalon egy fehér Ford
Taurus?
Maria odafordította a fejét. - Igen, Mr. Fine.
- Lát benne valakit?
- Két férfit - felelte Maria. - Magasak, sörtehajúak. Nagyon Dick Tracysek, mint azok, aki
korábban itt jártak.
Fine halkan káromkodott. Tekintete találkozott Khanéval. - Mondja meg Mr. Bourne-nak...
mondja meg neki, hogy Leonard Fine azt üzeni, „Isten segítse útján".
Khan arca szenvtelen maradt. Rendkívül ízléstelennek tartotta azt az amerikai szokást,
hogy szinte minden pillanatban Istent emlegetik. - Némi információra van szükségem
- Hogyne. - Fine hálásan bólintott. - Kérdezzen csak.

Martin Lindros végre megértette, mit jelent az a kifejezés, hogy „Olyan dühös, hogy vért
tudna köpni". Hogyan fog tudni az Öreg szemébe nézni abban a tudatban, hogy Jason Bourne
kisiklott a markából, s nem is egyszer, hanem kétszer?
- Hogy merészelte megszegni az egyértelmű utasításaimat? - ordította teli tüdőből. A zajok
visszhangzottak a Washington Circle alatti alagútban, ahol az autómentők próbálták
kiszabadítani a teherautót abból a helyzetből, amelyikben Bourne otthagyta.
- Hé, figyeljen ide, én voltam az, aki az alanyt észrevette, amikor elhagyta a Wal-Martot.
- És aztán hagyta meglépni!
- Az maga volt, Lindros. Nekem ott volt egy feldühödött körzeti parancsnok a seggemben!
- Már épp kérdezni akartam! - üvöltötte Lindros. - Mi a szart keresett ott?

73
 - Maga mondja meg, nagyokos, maga cseszte el a dolgokat Alexandriában. Ha akkor
beavatott volna, segíthettem volna végigjárni az Óvárost. Úgy ismerem, mint a tenyeremet.
De nem, maga szövetségi, maga mindent jobban tud, maga vezényli a parádét.
- Átkozottul így van, bizony én! Én utasítottam az embereimet, hogy vonjanak be
mindenkit a repülőtereken, vasútállomásokon, buszállomásokon, autókölcsönző
ügynökségeknél Bourne felkutatásába.
- Ne hülyéskedjen, ha nem köti meg a kezem, akkor sincs felhatalmazásom rá, hogy ilyen
telefonhívásokat lebonyolítsak. De az embereimmel átfésültük a környéket, s arról se
feledkezzünk meg, hogy tőlem ered a legfrissebb, részletes leírás Bourne-ról, amit az összes
közlekedési csomópontnál szétosztott.
Noha Harrisnek igaza volt, Lindros tovább füstölgött. - Követelem, hogy megmondja, mi a
fenéért rángatta bele ebbe a fővárosi rendőrséget? Ha támogatásra volt szüksége, hozzám
kellett volna fordulnia.
- Mi a faszért mentem volna magához, Lindros? Meg tudja magyarázni? Valami szaros
haverom maga nekem, vagy mi? Hajlandó együttműködni, vagy legalább úgy tenni, mint aki
együttműködik? Lószart. - Harris panaszos arcán utálkozó kifejezés ült. - És csak hogy tudja:
nem én küldtem a fővárosiakért. Mondtam már, a parancsnok abban a pillanatban rám ugrott,
amint felbukkantam, habzott a szája, hogy olyan helyen szaglászom, ahol ő lenne az illetékes.
Lindros alig hallotta. A mentőautó, villogó fénnyel, vijjogó szirénával elindult, a George
Washington Egyetemi Kórházba szállította a vigyázatlanul meglőtt teherautó-sofőrt. Csaknem
háromnegyed órájukba telt, amíg biztosították a környéket, bűntény színhelyeként lezárták, és
kiszabadították a férfit a vezetőfülkéből. Vajon életben marad, vagy meghal? Lindros nem
akart most erre gondolni. Könnyű volna azt mondani, hogy a sérülése Bourne hibájából
történt - tudta, hogy az Öreg így fogja kezelni az esetet. De az igazgató kétrésznyi pragmatiz-
mussal és egyrésznyi keserűséggel volt felvértezve, amit - Istennek hála - Lindros sosem fog
utolérni. Bármi legyen is a teherautó-sofőr sorsa, tudta, hogy ő a felelős érte, és ez csak
fűtötte háborgását. Lehet, hogy nincs meg benne az igazgató cinizmusa, de az sem volt rá
jellemző, hogy régmúlt ügyekért ostorozná magát. Inkább kiokádta magából a mérgező
érzéseket.
- Negyvenöt perc! - mennydörögte. - A Krisztusát, az a szerencsétlen flótás ennyi idő alatt
tízszer is meghalhatott!
Harris felmordult, amint a mentőautó átvágott a feltartóztatott forgalmon. -
Közalkalmazottak!
- Maga is közalkalmazott, Harry, ha nem csal az emlékezetem - vetette oda kötekedőn
Lindros.
- És maga nem az?
Felgerjedt Lindrosban a méreg. - Na idefigyeljen, maga országos fasz, én más anyagból
készültem, mint maguk itt. Az én képzettségem...
- A „képzettsége" sem volt elég hozzá, hogy elfogja Bourne-t, Lindros! Kétszer is
lehetősége volt rá, és maga elszalasztottá mindkettőt!
- És maga mit segített?
Khan figyelte Lindros és Harris szóváltását. Az autómentősök kezeslábasában úgy nézett
ki, mint bárki más a helyszínen. Senkit sem érdekelt a jövés-menése. A teherautó hátuljánál
járkált, látszólag azt vizsgálta, milyen kárt okozott az autó, amelyik belerohant. Ekkor vette
észre az árnyékban, az alagút oldalfalán a vaslétrát. Felnézett, a nyakát nyújtogatta.
Eltűnődött, hová vezethet. Vajon Bourne is ugyanígy meglepődött, vagy ő már tudta?
Körülnézve meggyőződött róla, hogy senki sem néz feléje, s gyorsan felmászott a létrán,
kilépett a rendőri fényszórók sugarából, ahol senki sem láthatta. Megtalálta a csapóajtót, s
nem lepődött meg, amikor felfedezte, hogy nemrég kinyitották a tolózárat. Eltolta a reteszt, s
felment.

74
 A Washington Circle-i megfigyelő pontról az óra járásával egyező irányban lassan
elfordult, megfigyelt minden közeli és távoli dolgot. Egyre erősödő szél fújt az arcába.
Tovább sötétedett az égbolt, felborzolták a vihar széllökései, a távolból tompa dörgés
hallatszott, amely végigvisszhangzott a szurdokokon és az európai stílusú, széles
sugárutakon. Jobbra húzódott a Rock Creek Park-way, a Whitehurst Freeway és Georgetown.
Észak felé magasodott a szállodasor - az ANA, a Grand, a Park Hyatt, a Marriott és a Rock
Creek. Nyugatra a K Street nyújtózott, amely elhaladt a McPherson Square és a Franklin park
mellett. Délre feküdt a Foggy Bottom, arra terült el a George Washington Egyetem és a
Külügyminisztérium hatalmas tömbje. Távolabb, ahol a Potomac folyó kelet felé
kanyarodott, s kiszélesedve a Tidal Basin árteret alkotta, egy ezüstös foltot vett észre: egy
szinte mozdulatlannak látszó repülőgép volt, amely tükörként fénylett, jóval a sűrűsödő
felhők felett repült, és megcsillantak rajta a lenyugvó nap sugarai, mielőtt megkezdte a
leereszkedést a Washingtoni Repülőtérre.
Khan orrcimpája kitágult, mintha megérezte volna az üldözött vad szagát. A repülőtérre
ment Bourne. Biztosra vette, mert Bourne helyében e pillanatban ő is ott lenne.
A szörnyű felismerés, hogy David Webb és Jason Bourne egy és ugyanaz a személy, azóta
kavargott a fejében, hogy Lindros és CIA-s haverjai erről beszéltek. A puszta gondolat, hogy
ő és Bourne ugyanazt a szakmát művelik, szinte arculcsapásként hatott, mindannak a
megsértése volt, amit olyan gondosan felépített magának. Ő volt az - egyedül ő -, aki
kiverekedte magát az őserdő mocsarából. Az, hogy túlélte azokat a gyűlöletes korai éveket,
önmagában csoda volt. De azok a korai évek legalább egyedül az övéi voltak. Hogy éppen
David Webb-bel kell megosztania azt a porondot, amelynek meghódítására elkötelezte magát,
gonosz tréfának és tűrhetetlen igazságtalanságnak tűnt előtte. Hiba volt, amelyet helyre kell
hozni, minél előbb, annál jobb. Nem halogathatja, hogy szembekerüljön Bourne-nal, hogy
elmondja neki az igazságot, hogy lássa a tekintetén, miként marcangolja szét belülről a
felismerés, miközben Khan kioltja az életét.

75
 Tizedik fejezet
Bourne a külföldre induló gépek üveg- és krómépületének árnyékában állt. A Washingtoni
Nemzeti Repülőtér bolondokháza volt, tolongtak benne a laptopos, kézipoggyászos
üzletemberek; a sokbőröndös családok, gyerekek Miki egerekkel, játék katonákkal és Teddy
mackós hátizsákokkal; a harmadik világ felé tartó mormon hittérítők; szerelmesek kéz a
kézben, jegyet váltva a Paradicsomba. A tömeg ellenére van valami sivárság a
repülőterekben. Ennek eredményeként Bourne nem látott egyebet, mint üres tekinteteket, a
befelé fordulást, ami ösztönös emberi védekezés a félelmetes unalom ellen.
Mindig is ironikusnak találta, hogy a repülőtereken, az intézményesült várakozás
helyszínén, állni látszik az idő. De számára nem. Most minden perc számított, mert egyre
szorosabbra zárták körülötte a csapdát azok az emberek, akiknek egykor ő is dolgozott.
A tizenöt perc alatt, amióta ideért, tucatnyi gyanús civil ruhás embert szúrt ki a tömegben.
Néhányan az indulási csarnokokban lófráltak, cigarettáztak, nagy papírpoharakból ittak,
mintha így beleolvadhatnának az utasok sokaságába. De a többség a jegykezelő pultoknál
vagy azok közelében tartózkodott, kiguvadt szemmel fürkészték a csomagjaik feladására és
beszállókártyáikra várók sorait. Bourne szinte rögtön átlátta, hogy számára lehetetlen feljutni
egy menetrend szerinti járatra. Milyen egyéb lehetősége maradt hát? A lehető leghamarabb el
kell jutnia Budapestre.
Rozsdabarna nadrágot, fekete garbója fölött olcsó esőkabátot és - a többi holmival együtt a
Wal-Martról kijőve a szemétbe hajított sportcipő helyett - divatos bőrcipőt viselt. Mivel ott
felismerték, életbevágó volt, hogy a lehető leggyorsabban megváltoztassa a külsejét. De
most, ahogy felmérte a helyzetet a repülőtéren, egyáltalán nem örült annak, amit választott.
A lődörgő ügynököket kikerülve kiment a szemerkélő esőbe, felszállt egy reptéri ingázó
buszra, amely elvitte az áruszállító gépek épületéhez. Közvetlenül a sofőr mögé ült, s
beszédbe elegyedett vele. Ralphnak hívták. Bourne Joe-ként mutatkozott be. Futólag kezet
ráztak, amikor a busz lefékezett egy gyalogátkelőnél.
- Hé, az unokatesómmal kell találkoznom az OnTime teherszállítóknál - mondta Bourne -,
de amilyen ostoba vagyok, elfelejtettem, hogyan jutok oda.
- Mit csinál ott a rokona? - kérdezte Ralph, miközben behúzódott a belső sávba.
- Pilóta. - Bourne közelebb hajolt. - Nagyon hajtott rá, hogy az American vagy a Delta
gépein repülhessen, de hát tudja, hogy megy ez.
Ralph együtt érzőn bólintott. - A gazdag meggazdagszik, a szegény meg gürcölhet. -
Gombszerű orra volt, kócos haja, szeme körül sötét karikák. - Én aztán tudom.
- Útba tudna igazítani?
- Mondok jobbat - pillantott Ralph Bourne-ra a nagy tükörben. - Véget ér a műszakom,
amikor az áruszállítók épületéhez érünk. Személyesen viszem oda.

Khan kint állt az esőben, körülötte mindenütt a repülőtér kristályfényei csillogtak. Alaposan
végiggondolta a dolgokat. Bourne bizonyára kiszimatolta az Ügynökség öltönyöseit, mielőtt
még meglátta volna őket. Khan több mint ötvenet számolt meg belőlük. Bourne nyilván tudja,
hogy nem juthat fel köztük egy tengeren túli járatra, akárhányszor cserélgeti is a ruházatát.
Kiszúrták a Wal-Martban, tudják, hogyan néz ki most, ezt jól hallotta az aluljáróban.
Szinte érezte Bourne jelenlétét. Amikor mellette ült a parkban, szeme magába itta testének
formáját, csontjainak elhelyezkedését, izmainak feszülését, a fény játékát arcvonásain. Tudta,
hogy Bourne itt van valahol. Az együtt töltött rövid idő alatt titokban Bourne arcát tanul-
mányozta. Nagyon is tudatában volt, hogy emlékezetébe kell vésnie minden apró vonását, és
azt, hogyan változnak a vonásai, amikor az arckifejezése is változik. Hogy mit akart
felfedezni Bourne arckifejezésében? Megerősítést? Jóváhagyást? O maga sem tudta. Csak azt

76
tudta, hogy Bourne arcának képe beégett a tudatába. Akárhogyan is, Bourne hatással volt rá.
A kettejük közti köteléket, amelyet saját vágyaik hajszolása képezett közöttük, csak a halál
tépheti szét.
Khan még egyszer körülnézett. Bourne-nak ki kell jutnia a városból, s talán az országból
is. De az Ügynökség újabb embereket fog bevetni, kiszélesítik a kutatást, hiszen szorosabbra
akarják fonni a hálót. Bourne helyében minél előbb ki akarna jutni az országból. A külföldi
érkezési csarnok felé indult. Odabent megállt a hatalmas, színkódos reptéri térkép előtt, s
kikereste, hogyan juthat leggyorsabban a teherszállítási épülethez. Mivel a menetrend szerinti
járatokat már nagyon szigorúan ellenőrizték, ha Bourne ki akar kerülni a repülőtérről, azt
legjobb eséllyel egy áruszállító gép fedélzetén teheti meg. Bourne számára az idő kritikus
tényezővé vált. Nem fog sokáig tartani, míg az Ügynökség rájön, hogy Bourne nem
menetrend szerinti járattal próbálkozik, s elkezdik majd figyelni az áruszállító gépeket.
Khan ismét kiment az esőbe. Miután megtudta, milyen járatok indulnak a következő
órában, csupán az maradt, hogy figyelje Bourne-t, s ha helyesnek bizonyul a sejtése, elbánjon
vele. Többé nem voltak illúziói feladatának nehézségét illetően. Megdöbbenésére és
bosszúságára
Bourne okos, elszánt és leleményes ellenfélnek bizonyult. Megsebesítette Khant, csapdába
ejtette, többször is kisiklott a markából. Khan tudta, hogy ha ezúttal sikeres akar lenni, meg
kell lepnie Bourne-t, tudván azt is, hogy Bourne feltehetően számít a felbukkanására.
Gondolatban az őserdő hívó szavát hallotta: a halál és pusztítás üzenetét lehelte felé. Erezte,
hosszú utazása a végéhez közeledik. Ez alkalommal végérvényesen túljár Jason Bourne
eszén.

Mire elérték úti céljukat, Bourne maradt az egyetlen utas. Erősebben esett, korai alkony
ereszkedett a délutánra. Elmosódott az égbolt; üres palatábla lett, amelyen még bármilyen
jövő kirajzolódhatott.
- Az OnTime az ötös árurakodónál van, együtt a Fed-Exszel, a Lufthansával és a
vámosokkal. - Ralph oldalra húzódott a busszal, s leállította a motort. Kiszálltak,
végigkocogtak a betonon egy sor nagy, sima tetejű csúf épülethez. - Ide bemegyünk.
Beléptek, Ralph lerázta magáról a vizet. Körtealkatú ember volt, nőiesen finom vonalú
kézzel és lábbal. Balra mutatott. - Látja, hol a vámkezelés? Két épülettel, két állomással
odébb megtalálja az unokatestvérét.
- Nagyon köszönöm - mondta Bourne.
Ralph mosolyogva vállat vont. - Nincs mit, Joe. - Kezet nyújtott. - Örülök, hogy
segíthettem.
Ahogy zsebre dugott kézzel elporoszkált a sofőr, Bourne elindult az OnTime irodái felé.
De nem akart oda bemenni - egyelőre még nem. Megfordult, Ralph után ment egy ajtóig,
amelyen tábla állt: BELÉPNI TILOS - CSAK ARRA ILLETÉKESEKNEK. Elővett egy hitel-
kártyát, s közben megfigyelte, ahogy Ralph egy műanyag bevonatú azonosító kártyát dug a
fémnyílásba. Kitárult az ajtó, s amint Ralph eltűnt mögötte, Bourne csöndben előrevetette
magát, s bedugta a hitelkártyáját. Az ajtó becsukódott, ahogy kellett, de Bourne manővere
megakadályozta, hogy a zár a helyére ugorjon. Némán elszámolt harmincig, hogy biztos
lehessen benne, Ralph már nincs az ajtó közelében. Aztán belökte az ajtószárnyat, zsebre tette
a hitelkártyáját, s belépett.
A karbantartók öltözőjében találta magát. A falat fehér csempe borította; rácsos
gumiszőnyeg fedte a betonpadlót, hogy szárazon tartsa a férfiak csupasz lábát, ahogy a
zuhanyzóból ki-be járkálnak. Nyolc sorban szabványos fém öltözőszekrény sorakozott a
helyiségben, legtöbbjükön egyszerű zár volt. Bourne-tól jobbra egy folyosó nyílt, amely a
zuhanyokhoz és a mosdókhoz vezetett. Mögöttük egy kisebb helyiségben voltak a piszoárok
és a toalettek.

77
 Bourne óvatosan belesett a sarkon, és látta, amint Ralph az egyik zuhany felé csoszog.
Tőle alig karnyújtásnyira egy másik karbantartó szappanozta magát, hátat fordított mind
Bourne-nak, mind Ralphnak. Bourne körülnézett, azonnal észrevette Ralph szekrényét. Az
ajtaja félig nyitva állt, a kombinációs lakat a szekrény fogantyúján lógott. Persze. Egy ehhez
hasonló biztonságos helyen, miért kellene zárni a szekrényt a zuhanyozás néhány percére?
Bourne szélesebbre tárta az ajtót, meglátta Ralph azonosító kártyáját a fémpolcon fekvő
egyik trikón. Magához vette. A közelben volt a másik karbantartó szekrénye, hasonlóan
nyitva. Kicserélte a lakatokat, s Ralph szekrényét bezárta. Ez legalább annyi ideig meg-
akadályozza a sofőrt, hogy észrevegye, hogy ellopták az azonosító kártyáját, amennyi időre
Bourne reményei szerint szüksége volt.
Felkapott egy karbantartói kezeslábast a mosodai nyitott kocsiról, ügyelve rá, hogy a
méret nagyjából megfelelő legyen, aztán gyorsan átöltözött. Ezután Ralph azonosítójával a
nyakában kiment, sietve elsétált a vámosokig, ahol megszerezte a járatindulások listáját.
Budapestre egyetlen gép sem ment, viszont a 113-as párizsi gyorsfutár-szolgálati gép indulása
tizennyolc perc múlva volt esedékes a négyes teherállásról. A következő másfél órában
semmi más nem indult, de Párizs megfelelt, lévén központja az Európán belüli forgalomnak.
Ha odaér, nem lesz gond eljutnia Budapestre.
Bourne kisietett a csúszós betonra. Most már szakadt az eső, de nem villámlott, s a
korábban hallott mennydörgés hangja is elült. Ezt nem is bánta, mert nem vágyott rá, hogy a
113-as járat bármilyen okból késsen. Megszaporázta a lépteit, a következő épülethez ipar-
kodott, ahol a hármas és négyes számú teherállás volt.
Mire az épületbe ért, bőrig ázott. Jobbra-balra nézegetett, miközben a gyorsfutár-szolgálat
körzetébe igyekezett. Kevesen jártak arra, ami viszont nem volt jó. Mindig könnyebb
beleolvadni a tömegbe, mint észrevétlen maradni pár ember között. Megtalálta a „Csak arra
jogosultak" feliratú ajtót, becsúsztatta azonosító kártyáját a nyílásba. Megkönnyebbülten
hallotta a zár kat-tanását; belökte az ajtót, s belépett. Ahogy áthaladt a salaktömbös
folyosókon, a küldeményeket tartalmazó, feltornyozott ládákkal teli helyiségen, mindent
elárasztott a gyantás fa, por és karton szaga. A helyiséget belengte a múlandóság levegője, az
állandó mozgás érzése, a menetrendek és az időjárás irányította élet feszültsége, az esetleges
műszaki hibák és emberi mulasztások miatti idegesség érzete. Nem volt sehol
ülőalkalmatosság, semmi, amin pihenni lehetett volna.
Egyenesen előrenézett, a senki által meg nem kérdőjelezhető bennfentesség légkörét
árasztva lépkedett. Hamarosan egy másik ajtóhoz ért, ezúttal egy acélburkolatúhoz. Egy kis
ablakon át a betonon felsorakozott repülőgépeket látta, és ahogy ki- és berakodnak a
gyomrukba. Nem tartott sokáig, mire észrevette a gyors-futár-szolgálat gépét, amelyen a
raktér ajtaja nyitva volt. A gépből egy üzemanyagtöltő autóhoz csatlakozott az üzemanyag-
vezeték. Egy esőkabátos férfi, fején kapucnival, felügyelte a tankolást. A pilóta és a
másodpilóta a pilótafülkében a repülés előtti ellenőrzést végezte.
Éppen be akarta csúsztatni Ralph azonosító kártyáját a nyílásba, amikor megszólalt Alex
mobiltelefonja. Robbinet hívta.
- Jacques, úgy fest, hogy éppen feléd tartok. Ki tudnál értem jönni a repülőtérre, mondjuk,
hét óra múlva?
-Mais oui, mon ami. Hívjál leszállás után. - Megadta Bourne-nak a mobilszámát. - Örülök,
hogy nemsokára látlak.
Bourne tudta, miről beszél Robbinet. Örült, hogy Bourne el tudott slisszolni az Ügynökség
orra elől. Még nem, gondolta Bourne. Még nem egészen. De a megmeneküléstől már csak
percek választják el. Addig is...
- Jacques, mit derítettél ki? Megtudtad, mi az NX 20?
- Sajnos nem. Nem létezik feljegyzés ilyen projektről.
Bourne szíve nagyot ugrott. - Mi van dr. Schifferrel?

78
 - Na, ott egy kicsivel több szerencsém volt - felelte Robbinet. - Bizonyos dr. Felix Schiffer
dolgozik a DARPA-nál... vagy legalábbis dolgozott.
Mintha hideg kéz markolt volna Bourne gyomrába. - Ezt hogy érted?
Bourne papír zizegését hallotta, el tudta képzelni, ahogy barátja átolvassa a jelentéseket,
amelyeket sikerült washingtoni forrásaitól beszereznie. - Dr. Schiffer már nem szerepel a
DARPA aktív dolgozói között. Tizenhárom hónapja távozott.
- Mi történt vele?
- Fogalmam sincs.
- Egyszerűen eltűnt szem elől? - kérdezte hitetlenkedve Bourne.
- Bármennyire valószínűtlennek látszik is korunkban, éppen ez történt.
Bourne egy pillanatra becsukta a szemét. - Nem, nem. Valahol lennie kell, muszáj.
- Akkor mi...?
- Eltüntették... profik.
Mivel Felix Schiffer eltűnt, minden korábbinál sürgetőbbé vált, hogy a lehető leghamarabb
Budapestre jusson. Az: egyetlen rendelkezésére álló nyom a Danubius Grand Hotel
szállodakulcsa volt. Az órájára pillantott. Sürget az idő. Indulnia kell. Azonnal. - Jacques,
köszönöm, hogy körbeérdeklődtél.
- Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni. - Robbinet tétovázott. - Jason...
- Tessék?
-Bon chance.
Bourne zsebre tette a mobiltelefont, kinyitotta a rozsdamentes acéllal bevont ajtót, s
nekiindult a rossz időben. Alacsonyan sötétlettek a felhők, szakadt az eső, csillogó
ezüstfüggönyt alkotott a repülőtér ragyogó fényében, szikrázó patakokat képzett a beton
mélyedéseiben.
A széltől kicsit meghajolva lépdelt, célirányosan ment, mint korábban, olyan valakiként,
aki tudja a dolgát, s azt gyorsan és hatékonyan el akarja végezni. Megkerülte a gép orrát, s
maga előtt látta a rakodótér ajtaját. A gépet üzemanyaggal töltő emberek végeztek, a cső
végét leszerelték a töltőautóról.
Bourne a szeme sarkából mozgást vett észre bal oldalon. A négyes számú áruszállítási
épület egyik ajtaja kivágódott és számos repülőtéri biztonsági őr özönlött ki rajta fegyverrel a
kézben. Ralph nyilván kinyitotta az öltözőszekrényét; Bourne kifutott az időből. Ugyanolyan
tudatos léptekkel folytatta útját. Csaknem az árurakodó ajtónál járt, amikor az
üzemanyagtöltő munkás odaszólt neki: - Hé, haver, hány óra? Az enyém megállt.
Bourne megfordult. Abban a pillanatban felismerte a kapucni alatt az ázsiai vonásokat;
Khan egy adag kerozint spriccelt az arcába. Bourne maga elé kapta a kezét, fuldoklón,
semmit nem látott.
Khan nekirontott, hátralökte a síkos géptörzsnek. Két iszonyatos ütést vitt be neki, egyiket
Bourne hasi idegközpontjába, a másikat a feje oldalára. Ahogy Bourne térde megroggyant,
Khan behajította az árutérbe.
Amikor megfordult, Khan látta, hogy egy árukezelő tart feléje. Felemelte a karját. -
Minden rendben. Majd én bezárom - mondta. Szerencséje volt, mert az eső miatt senki sem
láthatta rendesen az arcát vagy az egyenruháját. Az árukezelő, hálásan, hogy eltűnhet az eső
és a szél elől, csak szalutált. Khan becsapta az árutér ajtaját, s bezárta. Aztán odarohant az
üzemanyagtöltő autóhoz, s elég távolra vitte a repülőgéptől, hogy ne keltsen gyanút.
A Bourne által pár perccel korábban kiszúrt biztonsági rendőrség végigment a repülők
soráa Intettek a pilótának. Khan úgy helyezkedett, hogy a repülőgép eltakarja őt a közeledő
rendőrök elől. Felnyúlt, kinyitotta a raktér ajtaját, s felkapaszkodott az árutérbe. Bourne
négykézláb állt, feje lecsüngött. Khan, akit meglepett, milyen gyorsan sikerült összeszednie
magát, erősen belerúgott a bordáiba. Bourne nagyot nyögve oldalra dőlt, karját a dereka köré
fonta.

79
 Khan egy hosszú zsineget vett elő. Először a raktér padlójára nyomta Bourne fejét,
hátrafeszítette a karját, s megkötözte keresztbe rakott csuklóit. Az eső dobolásán túl is
hallotta, ahogy a biztonsági rendőrök a pilóta és a másodpilóta azonosító kártyáit kérték.
Khan otthagyta a magatehetetlen Bourne-t, halkan az ajtóhoz lépett, s becsukta.
Khan pár percig törökülésben ült a raktár sötétjében. Az esó kopogása a gép törzsén
szabálytalan dobpergésre emlékeztette, ami az őserdei dobok hangját idézte föl benne.
Nagyon beteg volt, amikor azt a dobszót hallotta. Lázas agyában a dobszó a repülőgép
hajtóművének bőgését, a levegő tomboló zúgását idézte, mielőtt a gép meredek zuhanásba
kezdett. A hang megrémisztette a felkavart emlékek miatt, amelyeket nagy küzdelemmel
igyekezett tudata legmélyére eltemetni. A láz szinte fájdalmasan élessé tette minden érzékét.
Tudta, hogy megelevenedett az őserdő, alakok közelednek feléje óvatosan, ék alakban.
Egyetlen tudatos cselekedete az volt, hogy eltemette a nyakában viselt apró, faragott Buddhát
egy sebtében a teste alá ásott mélyedésbe a falevelek alá. Hangokat hallott, s kisvártatva
tudatára ébredt, hogy az alakok kérdéseket tesznek fel neki. A láztól kiizzadtan, hunyorogva
próbálta kivenni az alakokat a smaragdszínű alkonyatbaa Nem sok sikerrel. Amikor
felemelték a maga számára levelekből és törmelékekből készített fekhelyéről, elájult. Két
nappal később felébredve a Vörös Khmerek egyik táborában találta magát. Amint
egészségesnek nyilvánította egy hullasápadt, beesett arcú, vizenyős tekintetű férfi,
megkezdődtek a kihallgatások.
Behajították egy verembe, amely tele volt azonosíthatatlan, tekergő lényekkel. Olyan
sötétségbe vetették, amilyenhez hasonlót még életében nem tapasztalt. És ez a sötétség
beborította, szorította, nyomta a halántékát, mint egy, az órák múlásával vészesen növekvő
súly, s ez rémisztette meg a leginkább.
Nem ilyen sötétség volt az, mint most a gyorsfutárszolgálat 113-as számú repülőgép-
járatán.
...És könyörge Jónás az Úrnak, az 6 Istenének a halnak gyomrából. És monda:
Nyomorúságomban az Úrhoz kiálték és meghallgata engem; a Seol torkából sikolték és
meghallod az én szómat. Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körülfogott
engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam!...1
Hirtelen ez a rész jutott eszébe a kirojtosodott, foltos Bibliából, amelyet a misszionárius
bemagoltatott vele. Borzalmas! Borzalmas! Mert Khant az erőszakos, gyilkos Vörös
Khmerek a szó szoros értelmében a pokolra vetették, ő meg imádkozott - legalábbis
mormolta a sorokat, amelyeket gyermeki agya imának gondolt - a szabadulásért. Ez még
azelőtt történt, hogy a Bibliával tömték volna tele a fejét, mielőtt megértette Buddha tanításait
-túl fiatalon alá kellett merülnie a pokoli káoszba. Az Úr meghallotta Jónás kiáltását a cet
gyomrából, de Khant senki sem hallotta meg. Rettenetesen magára maradt a sötétségben, s
aztán, amikor azok úgy érezték, kellőképpen megpuhították, kihúzták onnan, s lassan, olyan
szakértő módon, hideg szenvedéllyel, amit évek alatt lehet csak elsajátítani, elkezdték
kivéreztetni.
Khan felkattintotta a magával hozott elemlámpát, mozdulatlanul ült, s Bourne-ra meredt.
Kinyújtotta a lábát, erősen kirúgott, cipőtalpa úgy találta el Bourne vállát, hogy attól a férfi az
oldalára hengeredett arccal Khan felé. Bourne felnyögött, szeme kipattant. Levegő után
kapkodott, borzongva lélegzett egyet, beszívta az üzemanyag páráját, öklendezett, majd
odahányt a Buddháéhoz hasonlatos derűs nyugalommal ülő Khan lába elé.
- Lent jártam a hegyek mélyén, a föld belsejében, ahol mintha örökre fogva tartottak volna
a rácsok, s mégis felhoztam életemet a sötétségből - mondta Khan, mintegy átírva Jónás
szavait. Továbbra is Bourne kivörösödött, nyúzott arcára szegezte a tekintetét. - Szarul nézel
ki.

1
Jónás próféta könyve 2. 2-4. - Károli Gáspár fordítása

80
 Bourne kínlódva felkönyökölt. Khan nyugodt mozdulattal kirúgta alóla a könyökét.
Bourne ismét megpróbált felülni, Khan ismét megakadályozta. Harmadszorra azonban Khan
nem mozdult, Bourne felült, szemben vele.
Halvány, őrjítőén rejtélyes mosoly ült Khan arcán, majd hirtelen fellángolt a tekintete.
- Szia, apa - mondta. - Olyan sok idő telt el, hogy már kezdtem azt hinni, sosem éljük meg
ezt a pillanatot.
Bourne értetlenül ingatta a fejét. - Mi a fenéről beszélsz?
- A fiad vagyok.
- A fiam tízéves.
Khan szeme csillogott. - A másik. Én vagyok az, akit Phnompenben hagytál.
Bourne úgy érezte, gyalázatot követtek el rajta. Vöröslő düh horgadt benne. - Hogy
merészeled? Nem tudom, ki vagy, de az én Joshua fiam meghalt. - Már ennyi is kimerítette,
mert túl sok kerozinpárát lélegzett be, hirtelen előrehajolt, újból öklendezett, de már semmi
nem volt a gyomrában.
- Nem haltam meg. - Khan hangja szinte gyengéd volt, miközben előrehajolt és felhúzta
Bourne-t, hogy szembe tudjon nézni vele. Eközben az apró faragott kő Buddha előbukott
szőrtelen melléről, himbálózott, ahogy erőlködve felegyenesítette Bourne-t. - Amint láthatod.
- Nem, Joshua halott! Én magam eresztettem le a koporsóját a földbe, Daóéval és
Alyssáéval együtt! Amerikai lobogóval voltak leterítve.
- Hazugság, hazugság, megint csak hazugság! - Khan a tenyerében tartotta a faragott kő
Buddhát. - Nézd ezt, és emlékezz, Bourne.
A valóság tovasiklott Bourne elől. Fülében vadul dobolt a vér, fenyegetőn közelgett a nagy
hullám, hogy magával sodorja. Ez lehetetlen! - Honnan... honnan szedted azt?
- Tudod, mi ez, ugye? - A Buddha eltűnt behajlított ujjai között. - Felismered végre régen
elveszített fiadat, Joshuát?
- Te nem Joshua vagy! - Bourne dühöngött, arca elsötétedett, ajka állati vicsorgásban
felhúzódott a fogsoráról. - Melyik délkelet-ázsiai diplomatát ölted meg, hogy ezt
megszerezd? - Vadul fölnevetett. - Igen, többet tudok rólad, mint gondolnád.
- Akkor sajnálatosan tévedsz. Ez az enyém, Bourne. Érted? - Szétnyitotta a kezét, ismét
felmutatta a Buddhát, a kó sötét volt izzadságától. - A Buddha az enyém!
- Hazudsz! - Bourne rávetette magát, kezét előrántotta a háta mögül. Izmait megfeszítve
kitágította a kötelet, amit Khan a csuklójára tekert, s kiszabadította kezét.
Khant váratlanul érte a dolog, nem volt felkészülve a támadásra. Hátratántorodott, Bourne
fölébe kerekedett. Az elemlámpa a padlóra zuhant, ide-oda gurult, erős fénye hol egy arcot,
hol egy kidülledő izmot világított meg. Ebben a hátborzongató, hol sötét-hol világos díszlet-
ben, éppen úgy, mint a régen a dzsungelban, fenevadként küzdöttek, belélegezve egymás
gyűlöletét, küszködve, hogy felülkerekedjenek a másikon.
Bourne összeszorított foggal, őrült rohammal újra meg újra megütötte Khant. Khannak
sikerült megmarkolnia Bourne combját, erősen nyomta az ott lévő idegcsomót. Bourne
megtántorodott, időlegesen lebénult lába össze-csuklott alatta. Khan erősen állon vágta.
Bourne a fejét rázogatva odébb tántorgott. Megmarkolta rugós kését, épp akkor, amikor Khan
újabb nagy ütést vitt be neki. Bourne elejtette a kést, Khan felkapta, s kipattintotta a pengét.
Bourne fölé magasodott, az ingénél fogva fölhúzta. Apró remegés szaladt végig a testén,
mint amikor az áram felsistereg egy vezetékben a bekapcsoláskor. - A fiad vagyok. A Khan
felvett név, ahogy David Webb is felvette a Jason Bourne nevet.
- Nem! - ordította túl Bourne a hajtóművek fokozódó zaját és remegését. - A fiam a
családom többi tagjával együtt meghalt Phnompenben!
- Joshua Webb vagyok - mondta Khan. - Elhagytál. Sorsomra hagytál az őserdőben,
halálra ítéltél. - A kés hegye ott cirkált Bourne torka körül. - Hányszor volt, hogy csaknem

81
meghaltam. És meg is haltam volna, biztos vagyok benne, ha nem kapaszkodhattam volna a
te emlékedbe.
- Ne merészeled szádra venni a nevét! Joshua halott! -Bourne arca holtsápadt volt, fogait
állati módra vicsorította. Látását elhomályosította a vérszomj.
- Lehet. - A kés pengéje nekifeszült Bourne bőrének. Még egy milliméter, és vér serken ki
a nyomában. - Most Khan vagyok. Joshua... az a Joshua, akit ismertél... valóban halott.
Bosszút állni tértem vissza, hogy megbüntesselek, amiért elhagytál. Az utóbbi napokban
sokszor megölhettelek volna, de visszafogtam a kezem, mert mielőtt megöllek, akartam, hogy
tudd, mit tettél velem. - Khan ajkai szétnyíltak, szája sarkában összegyűlt a köpésre szánt
nyál. - Miért hagytál magamra? Hogyan futhattál el?
A gép erőteljesen megbillent, amint gurulni kezdett a kifutópályához. A penge vért
fakasztott, ahogy belehasított Bourne bőrébe, majd eltávolodott, amikor Khan elvesztette az
egyensúlyát. Bourne kihasználta a helyzetet, öklével oldalba vágta Khant. Khan
hátranyújtotta a lábát, beakasztotta Bourne bokája mögé, s Bourne elesett. A repülőgép
lelassított, orrát a kifutópálya felé fordította.
- Nem futottam el! - kiáltotta Bourne. - Joshuát elvették tőlem!
Késpenge villant, Khan lecsapott. Bourne elfordult, a penge éppen elsuhant a jobb füle
mellett. Eszébe jutott a jobb csípőjénél lévő kerámiafegyver, de ha megpróbál hozzáférni,
védelem nélkül hagyja a törzsét, ami végzetesnek bizonyulhat. Birkóztak, izmaik kidagadtak,
arcukra kiült az erőfeszítés és a düh. Félig nyitott szájjal lélegeztek, szemük és agyuk a
legapróbb rést kereste a másik védelmén, egyszerre támadtak és ellentámadtak, egyszerre
védekeztek és hárítottak. Egymáshoz méltók voltak, ha korban nem is, de sebességben,
erőben, ügyességben és cselességben mindenképp. Mintha egymás gondolataiban olvastak
volna, mintha egy másodperccel előbb kitalálták volna a másik lépéseit, így semlegesítve
mindenfajta előnyt. Küzdelmük nem volt mentes a szenvedélytől, ezért nem a
csúcsformájukat hozták. Minden érzelmük feltört a mélységből, ott volt kiterítve tudatuk
felszínén, mint a vizet elfelhőző olajfolt.
Megremegett, rázkódott a géptörzs, amint a gép nekilendült a kifutópályán. Bourne
megcsúszott, Khan a szabad kezét husángként használta, hogy elvonja Bourne figyelmét a
késről. Bourne hárította az ütést, lecsapott Khan bal csuklójának a belsejére. Most azonban
feléje sújtott a kés hegye. Hátrálva oldalra lépett, akaratlanul kioldva a raktér ajtajának zárját.
Amint a gép emelkedni kezdett, az ajtó kinyílt.
Miközben elmosódott alattuk a kifutópálya, Bourne kitámasztotta magát, mint egy tengeri
csillag, hogy ki ne zuhanjon, két kézzel erősen megmarkolta az ajtó keretét. Khan eszelősen
vigyorogva Bourne felé hajolt, a kés pengéje őrült kört írt le, hogy felhasítsa Bourne
hasüregét.
Khan előrelendült, éppen akkor, amikor a gép fölemelkedett a kifutópályáról. Bourne az
utolsó pillanatban jobb kezével elengedte az ajtókeretet. Teste a gravitációtól ki-be rándult,
olyan hevesen lengett, hogy csaknem kifordult a válla. Ahol az imént a teste volt, ott most
nagy űr tátongott, amelyen át Khan kizuhant, az alattuk lévő betonra csapódva. Bourne egy
utolsó pillantást vetett rá, de nem látott egyebet, csak egy szürke, összegömbölyödött testet a
fekete kifutópályán.
A gép a levegőbe emelkedett, Bourne felhúzódzkodva próbálta visszatornázni magát a
raktérbe. Erősen meg kellett küzdenie minden centiméterért; az eső úgy csapdosta, mintha
korbáccsal vernék. A szél azzal fenyegette, hogy elakad a lélegzete, de legalább eltávolította
arcáról az üzemanyag párájának a maradékát is, az eső kimosta égő, véreres szemét,
mindenhonnan lemosta bőréről a mérgező anyagot. A gép bedőlt jobbra, Khan elemlámpája
végiggurult a raktér padlóján, s gazdája után zuhant. Bourne tudta, hogy ha másodperceken
belül nem jut belülre, neki vége. Karjai nem bírják tovább az iszonyatos igénybevételt,
képtelen lesz megtartani magát. A lábával kalimpálva sikerült bal bokáját beakasztania az

82
ajtórésbe. Óriási erőfeszítés árán feljebb húzódzkodott, térdével a lenyílt ajtószárnyon
támasztva meg magát sikerült szembefordulnia a géptörzzsel. Jobb kezével elkapta az ajtó
zárját, s így sikerült bemásznia. Utolsó lépésként becsapta maga mögött az ajtót.
Bourne tele volt horzsolásokkal, vérzett, nagy fájdalmai voltak, kimerülten omlott le a
padlóra. A gép remegő belsejének félelmes, lármás sötétjében lelki szemei előtt ismét
felrémlett a kis faragott kő Buddha, amelyet első feleségével negyedik születésnapjára
ajándékoztak Joshuának. Dao azt akarta, hogy Buddha lelke minél kisebb korától legyen a
fiukkal. Joshuával, aki Daóval és a kishúgával együtt halt meg, amikor a folyóban
játszadoztak, és végigsöpört rajtuk az ellenséges repülőgép géppuska-sorozata.
Joshua halott. Dao, Alyssa, Joshua - mindannyian halottak, testüket darabokra szaggatták a
zuhanóbombázó géppuskái. A fia nem lehet életben, nem lehet. Őrültség lenne az ellenkezőjét
hinni. De akkor valójában ki ez a Khan, és miért játsza ezt az undorítóan kegyetlen játékot?
Bourne nem tudott rá válaszolni. A gép hol alázuhant, hol fölemelkedett, a hajtóművek
sivítása megváltozott, amikor elérték az utazómagasságot. Borzasztóan hideg lett; Bourne
lehelete meglátszott, amint az orrán és a száján kifújta a levegőt. Testét két karjával átölelve
ringatózott. Nem lehetséges. Nem lehet!
Artikulátlan, állati üvöltés szakadt fel a torkából, s egy pillanat alatt leterítette a fájdalom
és a teljes kétségbeesés. Feje előrebukott, a harag, hitetlenség és bánat keserű könnyei
csorogtak a szeméből.

83
 MÁSODIK RÉSZ

Tizenegyedik fejezet
Jason Bourne a 113-as járat gyomrában aludt, de tudatalattijában az élete - a távoli, sok
éve eltemetett élete - ismét lepergett. Álmai bőségesen megteltek képekkel, érzésekkel,
illatokkal és hangokkal, amelyeket az eltelt évek alatt próbált a lehető legmesszebbre űzni
tudatából.
Mi történt azon a forró nyári napon Phnompenben? Senki sem tudta. Aki meg tudta volna
mondani, már nem élt. Ami viszont biztos: mialatt ő unatkozva ücsörgött az amerikai külügyi
szolgálat épületének légkondicionált irodájában egy értekezleten, a felesége, Dao elvitte úszni
a két gyereküket a házuk előtt lévő széles, iszapos vizű folyóhoz. A semmiből egy ellenséges
repülőgép bukkant elő, alázuhant az égből. Géppuskatüzet zúdított a folyónak arra a
szakaszára, ahol David Webb családja úszott, pancsolt, játszott.
Hányszor idézte már fel magában ezt a borzalmas képet? Vajon Dao vette észre először a
repülőt? De hát olyan gyorsan jött, néma siklásban csapott le váratlanul. Ha észrevette,
biztosan maga köré hívta a gyerekeket, lenyomta őket a víz alá, hiábavalóan védte őket a
saját testével, hogy megmentse őket, miközben a gyerekek sikolya a fülében csengett, vérük
az arcára fröccsent, s közben átélte saját fájdalmas halálát is. Bourne mindenesetre így
képzelte el, így látta álmaiban, s ez kergette csaknem az őrületbe. Mert képzeletében Dao
ugyanazokat a sikolyokat hallotta, mint amiket ő, s amelyek hallatán éjszakáról éjszakára
zakatoló szívvel, verítékben úszva riadt föl. Az álmok elűzték az otthonából, ott hagyta a
házát, ott hagyott mindent, ami kedves volt a szívének, mert az ismerős holmik láttán úgy
érezte, mintha gyomron döfték volna. Phnompenből Saigonba menekült, ahol Alexander
Conklin vette a gondjaiba.
Bárcsak a rémálmait is Phnompenben hagyhatta volna. Vietnám párás őserdeiben újra meg
újra kísértették, mintha olyan sebek lettek volna, amelyeket saját magának kell feltépnie.
Mert egy valami nem változott: Nem tudta megbocsátani magának, hogy nem volt ott, nem
védte meg a feleségét és gyerekeit.
Gyötrelmes álmában felüvöltött, tízezer méter magasan a viharos Atlanti-óceán fölött. Mi
haszna egy férjnek és apának, kérdezte már ezredszer önmagától, ha képtelen megvédeni a
családját?

A CIA igazgatóját hajnali ötkor mély álmából ébresztette a nemzetbiztonsági főtanácsadó

sürgős telefonja, s egy órán belül berendelte az irodájába. Mikor alszik ez a boszorka?,
tűnődött az Öreg, amint letette a telefont. Kiült az ágy szélére, elfordult Madeleine-től.
Semmi sem zavarja meg az álmát, gondolta mogorván. Az asszony régen megtanulta, hogy
éjszaka és hajnalban átaludja a telefoncsörgést.
- Ébresztő! - mondta a férfi, s felrázta Madeleine-t. -Valami zűr van, és kérek egy kávét.
Az asszony zokszó nélkül felkelt, belebújt a pongyolájába és a papucsába, s kiment a
konyhába.
Az igazgató az arcát dörgölve kicsoszogott a fürdőszobába, becsukta az ajtót. Leült a
toalettre, s felhívta a helyettesét. Mi a fenéért aludna Lindros, ha a főnöke nem alszik? Nagy
meglepetésére Martin Lindros ébren volt.
- Az egész éjszakát a Négy-Nullás archívumban töltöttem. - Lindros a CIA legszigorúbban
őrzött személyzeti irattárára utalt. - Azt hiszem, mindent tudok, amit tudni lehet Alex
Conklinról és Jason Bourne-ról.

84
 - Nagyszerű. Akkor már csak meg kéne találnia Bourne-t.
- Uram, az alapján, amit kettejükről megtudtam, hogy milyen szorosan együttműködtek,
hányszor vállalták egymásén a veszélyt, mentették meg egymás életét, nagyon
valószínűtlennek tartom, hogy Bourne gyilkolta volna meg Alex Conklint.
- Alonzo-Ortiz találkozni akar velem - mondta bosszúsan az igazgató. - A Washington
Circle-nél történt kudarc után maga szerint el kellene mesélnem neki, amit maga most itt
elővezetett?
- Nem, de...
- Átkozottul igaza van, fiacskám. Tényekkel kellene előállnom, tényekkel és jó hírekkel.
Lindros a torkát köszörülte. - Jelen pillanatban ilyennel nem szolgálhatok. Bourne eltűnt.
- Eltűnt? Jézusom, Martin, maga ilyennek képzel egy profi hírszerzési akciót?
- Az az ember varázsló.
- Húsból, vérből van, mint mi mindannyian - dörrent rá az igazgató. - Hogy a fenében
siklott ki megint az ujjai közül? Azt hittem, minden pontot megfigyelés alatt tart.
- Így is volt. Egyszerűen...
- Eltűnt, tudom. Ez minden mondanivalója a számomra? Alonzo-Ortiz tálcán kéri majd
feltálalni a kurva fejemet, de előbb én tépem le a magáét!
Az igazgató bontotta a vonalat. Mire lezuhanyozott, felöltözött és belekortyolt a kávéjába,
amelyet Madeleine szolgálatkészen nyújtott neki egy bögrében, már várt rá a szolgálati
kocsija.
A golyóálló üveg mögül tekintete beitta háza sötétvörös téglás-halványabb sarokköves-
zsalugáteres ablakos látványát. Valamikor egy orosz tenoristáé, Maxim akárkié volt, de az
igazgatónak leginkább az tetszett benne, hogy valamiféle mértani elegancia, arisztokratikus
légkör lengte körül, amelyet az újabb évjáratú épületeknél már nem lehetett megtalálni.
Ovilági meghittségét árasztott, köszönhetően a kövezett udvarnak, amelyet dús lombozatú
nyárfák és kézikovácsolt vaskerítés vett körbe.
Hátradőlt Lincoln Town típusú autójának plüssülésén, morcosan szemlélte maga körül az
alvó Washingtont. A Krisztusát, ilyenkor csak a kísértetek vannak ébren, gondolta. Hát nem
jár nekem, már csak a korom miatt is, némi engedmény? Ennyi szolgálati év után nem
érdemlem meg, hogy öt óra körül még alhassak?
Végigrobogtak az Arlington Memóriái Bridge-en, a kékesszürke Potomac vize olyan
simának és keménynek látszott, mint egy repülőtér kifutópályája. A másik oldalon a Lincoln
Memóriái többé-kevésbé dór stílusú templomra emlékeztető épülete, aztán a Washington
Emlékmű látszott, sötéten és félelmetesen, mint azok a lándzsák, amelyekkel hajdan a
spártaiak döfték át ellenségeik szívét.

Ahányszor összezárul fölötte a víz, mintha zeneszót hallana, talán a szerzetesek harangjainak
hangját, amely végigvisszhangzik az erdőkkel borított hegygerincek között; a szerzeteseké,
akikre a Vörös Khmerekkel együtt vadászott. És egy illat... mié is? Fahéjé. A víz, az ellen -
ségesen kavargó víz élőnek tűnik a nem tudja honnan származó hangoktól és illatoktól. A víz
próbálja őt lehúzni, ő pedig újból süllyed. Akármilyen hevesen küzd is, bármilyen
kétségbeesetten igyekszik is a felszínre, érzi, hogy pörögve alámerül, mintha ólomnehezék
húzná lefelé.
Keze a bal bokája köré kötött vastag zsineg felé kapkod, de az olyan síkos, hogy folyton
kicsúszik az ujjai közül. Mi van a kötél végén? Lenéz az árnyékba borult mélységbe,
amelyben egyre süllyed. Létfontosságú megtudnia, mi húzza lefelé a halálba, mintha ez a
tudás megmenthetné a névtelen rettenettől. Zuhan, zuhan a sötétben, képtelen megérteni, mi
okozza kétségbe ejtő helyzetét. Alatta, a feszes kötél végén mintha alakot öltene valami - ez a
valami fogja a halálát okozni. Érzelmei, mint egy marék csalán, csípik-marják torkát, s amint
próbálja jobban kivenni azt a valamit, ismét meghallja a zeneszót, ezúttal tisztábban; nem,

85
nem harangok, ez valami más, egy valaha jól ismert, mostanra már-már elfeledett dallam.
Végül sikerül azonosítania az őt lefelé húzó dolgot: egy emberi test az. Hirtelen sírni kezd...
Khan riadva megébredt, nyüszítés tört föl a torkából. Keményen ráharapott az ajkára,
körülnézett a repülőgép sötét kabinjában. Odakint minden szurokfekete volt. Elaludt, noha
megfogadta magában, hogy nem fog, tudván, hogy ha ezt teszi, elkerülhetetlenül
rémálmainak csapdájába esik. Felkelt, kiment a mellékhelyiségbe, ahol papírtörülközővel
letörölte arcáról és karjáról a verítéket. Sokkal fáradtabbnak érezte magát, mint felszálláskor.
Miközben a tükörben nézte magát, a pilóta bejelentette, hogy az Orly repülőtérig még négy
óra ötven perc a repülési idő. Khannak egy örökkévalóság.

Sor kígyózott az ajtó előtt, amikor kijött. Visszament a helyére. Jason Bourne egy különleges
úti célt forgatott a fejében; ezt az információt a szabótól, Fine-tól tudta: Bourne birtokában
van egy csomag, amelyet Alex Conklinnak szántak. Lehetséges, tűnődött, hogy Bourne
felveszi Conklin személyazonosságát? Ez olyasmi, amit Khan fontolóra venne, ha Bourne
helyében volna.
Khan kinézett az ablakon a fekete égre. Bourne ott volt valahol abban a világvárosban,
ennyit tudott, de nem kételkedett benne, hogy Párizs csak egy állomása az útnak. Bourne
végső úti célját még ki kell derítenie.

A nemzetbiztonsági főtanácsadó asszisztense tapintatosan megköszörülte a torkát, mire az

igazgató az órájára pillantott. Roberta Alonzo-Ortiz, az a szuka, csaknem negyven perce
várakoztatja. A Beltwayn, a Washingtont körülvevő autópályája gyűrűjén belül a hatalmi
játszmák megszokottak voltak, de a Krisztusát neki!, ez mégis csak egy nő\ És nem tagjai-e
mindketten a Nemzetbiztonsági Tanácsnak? Csakhogy a szuka közvetlen kinevezettje az
elnöknek, aki senki másra nem hallgatott annyira, mint rá. Hol a pokolban van ilyenkor Brent
Scowcroft, amikor pedig szükség lenne rá? Mosolyt erőltetve az arcára abbahagyta a
nézelődést és elfordult az ablaktól; szélsebesen járt az agya.
- Kész önt fogadni - búgta édesen az asszisztens. -Befejezték a telefonbeszélgetést az
elnökkel.
A szuka ki nem hagyna egyetlen trükköt sem, gondolta az igazgató. Mennyire szívesen
dörgöli az orrom alá, hogy mekkora befolyással bír!
A nemzetbiztonsági főtanácsadó elsáncolta magát íróasztala mögé. Az antik bútort saját
költségén hozatta ide. Az igazgató mindezt röhejesnek találta, mivel az íróasztalon nem volt
semmi, csak egy réz írókészlet, amit az elnök ajándékozott a nőnek, amikor az átvette a ki-
nevezését. Az Öreg nem bízott az olyan emberekben, akiknek rend volt az íróasztalán. A nő
mögött díszes aranytartóban ott állt az amerikai zászló és az Egyesült Államok elnökének
pecsétjével díszített zászló. A kettő között kilátás nyílt a Lafayette Parkra. Az asztallal
szemben két magas támlájú kárpitozott szék állt. Az igazgató egyfajta vágyakozással nézte
őket.
Roberta Alonzo-Ortiz vidámnak és élénknek tűnt sötétkék, kötött kosztümjében és fehér
selyemblúzában. Arannyal futtatott, zománc fülbevalója a nemzeti lobogót formázta.
- Most fejeztem be a megbeszélést az elnökkel -mondta minden bevezető nélkül, egy „Jó
reggelt!" vagy egy „Foglaljon helyet!" még véletlenül sem hagyta volna el a száját.
- Az asszisztense említette.
Alonzo-Ortiz rámeredt egy pillanatra, így figyelmeztette, hogy utálja, ha félbeszakítják. -
A beszélgetés magát is érintette.
Az igazgató érezte, hogy minden önuralma ellenére elvörösödik. - Akkor talán nem ártott
volna nekem is jelen lennem
- Az bizony nem lett volna rossz. - A nemzetbiztonsági főtanácsadó folytatta, mielőtt a
férfi reagálhatott volna a verbális pofonra. - Öt nap múlva megkezdődik a terrorizmus elleni

86
csúcskonferencia. Mindenki tudja a dolgát, ezért nem értem, miért kell folyton
megismételnem, hogy tojáshéjon járkálunk. Semmi sem zavarhatja meg a találkozót,
különösen az nem, hogy a CIA egyik orgyilkosa őrült bűnözővé vetkőzött ki magából. Az
elnök elvárja, hogy a csúcstalálkozó feltétlen sikerrel záruljon. Arra számít, hogy ez lesz
újraválasztási kampányának a sarokköve. Sőt, ez lesz az ő öröksége. - Tenyerét fényesre
polírozott íróasztalára fektette. - Hadd fejezzem ki magam teljesen világosan: a
csúcstalálkozó mindennel szemben elsőbbséget élvez. Ennek sikere biztosítja, hogy ezt az
elnökséget a következő generációk is dicsőítsék.
Az igazgató a szónoklatot állva hallgatta végig, hellyel senki nem kínálta. Ez még
megalázóbbá tette a szóbeli dorgálást, különös tekintettel annak kimondatlan részére. A nyílt
és burkolt fenyegetések leperegtek róla. Mégis úgy érezte magát, mint a rossz gyerek, akit
tanítás után nem engednek haza.
- Tájékoztatnom kell az elnököt a Washington Őreiénél történtekről. - A szuka ezt úgy
mondta, mintha az igazgató miatt egy lapát szart kellene az Ovális Irodába vinnie. - A
kudarcnak következményei lesznek; mint mindig. Az ügy legmélyére kell hatolnia, hogy a
lehető leghamarabb lezárhassuk. Megértette?
- Tökéletesen.
- Mert önmagától nem oldódik meg - folytatta a nemzetbiztonsági főtanácsadó.
Az igazgató halántékán lüktetni kezdett egy ér. Sürgető vágyat érzett, hogy visszavágjon a
nőnek. - Mint azt már mondottam volt, tökéletesen értem.
Roberta Alonzo-Ortiz egy pillanatig méregette, mintha azt fontolgatná, érdemes-e rá, hogy
higgyen neki. Végül megszólalt. - Hol van Jason Bourne?
- Elszökött az országból. - Az igazgató ökölbe szorított keze elfehéredett. Nem tudta
rászánni magát, hogy közölje a szukával, hogy Bourne egyszerűen eltűnt. Igazság szerint alig
tudta kinyögni a szavakat. De amint meglátta a nő arckifejezését, rájött, hogy hibázott.
- Elszökött az országból? - Alonzo-Ortiz fölállt. - Hová ment?
Az igazgató csöndben maradt.
- Értem. Ha Bourne felbukkanna Reykjavík közelében. ..
- Miért tenné?
- Nem tudom. Nem normális, ne feledje. Bűnözővé vált. Nyilván tudja, hogy a
csúcstalálkozó biztonsági intézkedéseinek szabotálása mindennél jobban felbőszítene
bennünket. - Tapintható volt a nó haragja, s az igazgató első alkalommal igazán félt tőle.
- Holtan akarom Bourne-t - jelentette ki acélos hangon a nő.
- Legalább annyira, mint én. - Az igazgatót majd' szétvetette a düh. - Már kétszer ölt, és az
áldozatok egyike régi barátom volt.
A nemzetbiztonsági főtanácsadó előjött íróasztala mögül. - Az elnök holtan akarja Bourne-
t. Egy bűnözővé vált ügynök - s legyünk őszinték, Jason Bourne a legrosszabb forgatókönyv
szerint lett az - olyan kockázat, amit nem vállalhatunk. Világosan fejeztem ki magamat?
Az igazgató bólintott. - Vegye úgy, hogy Bourne halott. Amikor azt mondom, eltűnt, az
olyan, mintha sosem létezett volna.
- Isten hallgassa meg a szavait. Az elnök szeme magán van - mondta Roberta Alonzo-
Ortiz, olyan hirtelen és kellemetlenül vetve véget a beszélgetésnek, ahogyan elkezdődött.

Jason Bourne nedves, borús reggelen érkezett a francia fővárosba. Párizs, a fény városa, nem
a legjobb formáját mutatta esőben. A manzárdtetős házak fakószürkének látszottak, s a város
körútjain sorakozó, általában vidám utcai kávézók teljesen kihaltak voltak. Az élet csöndesen
folyt, de a város nem is hasonlított arra az önmagára, amikor napfényben ragyogott, amikor
szinte minden sarkon jókedvű beszélgetés és nevetés hallatszott.
A fizikailag és érzelmileg is kimerült Bourne az út nagy részét az oldalán fekve,
összegömbölyödve, alvással töltötte. Az alvás, bár időről időre megszakították a sötét,

87
nyugtalanító álmok, enyhet nyújtott a fájdalomra, amely a felszállás utáni első órában
gyötörte. Átfázva, elgémberedve ébredt föl, a Khan nyakában viselt kis faragott kő Buddha
járt a fejében. A kép mintha csúfolódott volna vele, mintha egy rejtély lett volna, amit neki
kell megoldania. Tudta, hogy számtalan ilyen kis faragvány létezik; abban a boltban is, ahol
Daóval kiválasztották azt, amelyet Joshuának adtak, több mint egy tucat volt belőle! Azt is
tudta, hogy sok ázsiai buddhista hord ilyen talizmánt, védelemül és kabalaként.
Lelki szemeivel újból látta Khan ravasz arcát, amelyen számító, gyűlölködő kifejezés ült,
amikor ezt mondta: „Tudod, mi ez, ugye?" Aztán nagy vehemenciával hozzátette: „Ez az
enyém, Bourne. Érted? A Buddha az enyém!" Khan nem Joshua Webb, hajtogatta magában
Bourne. Khan okos, de egyben kegyetlen is - egy orgyilkos, aki már sokszor ölt. Nem lehet
Webb fia.
Annak ellenére, hogy a gyorsfutár-szolgálat 113-as járata az Egyesült Államok partvonalát
elhagyva erős oldalszelet kapott, a gép nagyjából pontosan szállt le a Charles de Gaulle
Nemzetközi Repülőtéren. Bourne sürgető vágyat érzett, hogy elhagyja a rakteret, amíg a gép
még a kifutópályán van, de türtőztette magát.
Egy másik gép is leszálláshoz készülődött. Ha most ugrana le, teljesen láthatóvá válna,
olyan körzetben bukkanna fel, ahol még a repülőtéri személyzet sem tartózkodhat, így hát
türelmesen megvárta, amíg a repülőgép továbbgördül.
Amikor a gép lelassított, tudta, hogy eljött a cselekvés ideje. Amíg a gép mozog,
hajtóművei járnak, a földi személyzet nem közelíti meg. Kinyitotta az ajtót, kiugrott a
betonra, s éppen egy üzemanyagtöltő autó ment el arra. Felszökkent a platójára. Ott
kapaszkodva erős émelygési hullám tört rá, amint a kerozingőz felidézte benne Khan váratlan
támadásának emlékét. Leugrott a teherautóról, amint lehetett, s bement az érkezési épületbe.
Odabent nekiütközött egy csomagkezelőnek, hosszasan szabadkozott franciául, kezét a
fejére szorítva migrénre panaszkodott. A folyosó sarkán használta a csomagkezelőtől elcsent
azonosító kártyát, átjutott két ajtón, kiért az igazi állomásépületbe, amely nagy meghökke-
nésére nem volt egyéb egy átalakított hangárnál. Roppant kevés ember járt arra, de legalább
megúszta a vám- és útlevélkezelést.
Az első adandó alkalommal beejtette az azonosító kártyát egy szemétkosárba. Nem akarta,
hogy azzal együtt kapják el, ha a csomagkezelő jelenti a kártya hiányát. Egy nagy óra alatt
beállította a saját óráját. Reggel hat múlt néhány perccel, párizsi idő szerint. Felhívta
Robbinet-t, s elmagyarázta, hol van.
A miniszter elcsodálkozott. - Charterjárattal jöttél, Jason?
- Nem, teherszállítóval.
- Bon, ez megmagyarázza, miért vagy a régi hármas épületben. Nyilván átirányították a
gépet az Orlyról -magyarázta Robbinet. - Maradj ott, ahol vagy, mon ami. Hamarosan
összeszedlek. - Felnevetett. - Amúgy pedig Isten hozott Párizsban. Zavart és balszerencsét
kívánok az üldözőidnek.
Bourne elment mosakodni. Belenézett a férfimosdó tükrébe, egy nyúzott arcot, zavaros
tekintetet és véres torkot látott, alig ismert magára. Kezéből vizet spriccelt az arcára és a
fejére, alaposan lemosta a verítéket, koszt, s ahol még maradt, a korábban magára kent
sminket. Egy nedves törülközővel megtisztította a torkán keresztbe futó, sötét, vízszintes
sebet. Minél előbb antibiotikus kenőcsöt kell szereznie rá.
A gyomra csomóban állt, s bár nem volt éhes, tudta, hogy ennie kell. Időről időre
felböffent az üzemanyag íze, amitől öklendeznie kellett, s az erőlködéstől kicsordult a
könnye. Hegy elterelje gondolatait az émelyítő érzésről, öt percig nyújtógyakorlatokat,
további öt percen át csuklókörzést végzett, hogy izmaiban feloldja a görcsös sajgást. Nem
törődött a mozgás okozta fájdalommal, inkább arra összpontosított, hogy mélyen és
egyenletesen lélegezzen.

88
 Mire visszasétált az állomásépületbe, már várta Jacques Robbinet. Magas, rendkívül jó
karban lévő férfi volt, elegáns, sötét, hajszálcsíkos öltönyt, fényes cipőt és divatos
tweedfelöltőt viselt. Kicsit megöregedett és megőszült, de egyébként olyan volt, amilyennek
Bourne töredékes emlékeiben élt.
Azonnal észrevette Bourne-t, mosoly ült ki az arcára, de nem indult el régi barátja felé.
Helyette csak intett, hogy Bourne jobbra menjen végig az épületen. Bourne azonnal meglátta,
miért. A Police Nationale több tagja lépett be a hangárba, a repülőtéri személyzetet faggatták,
bizonyára azt az illetőt keresték, aki ellopta a csomagkezelő azonosító kártyáját. Bourne
normális léptekkel haladt. Már majdnem az ajtónál járt, amikor meglátta a Police Nationale
két további emberét, géppisztoly lógott a mellükön keresztben, alaposan megnéztek
mindenkit, aki ki- vagy belépett az épületbe.
Robbinet is észrevette őket. Gondterhelt arcot vágva elsietett Bourne mellett, kilökte az
ajtószárnyakat, ezzel hívva fel magára a rendőrök figyelmét. Ahogy bemutatkozott, közölték
vele, egy gyanúsítottat - egy feltételezett terroristát - keresnek, aki ellopta egy csomagkezelő
azonosítóját. Megmutatták neki Bourne telefaxon kapott fényképét.
Nem, nem látta ezt az embert. Robbinet ijedt arcot vágott. Ugye, nem lehet - vagy mégis?
-, hogy ez a terrorista őrá vadászik?, kérdezte. Lennének olyan szívesek, hogy elkísérik az
autójához?
Amint a három férfi elindult, Bourne gyorsan áthaladt az ajtón, kilépett a szürke ködbe.
Látta, hogy a rendőrök a Peugeot-jához kísérik Robbinet-t, ő pedig elsietett az ellenkező
irányba. Amikor a miniszter beült kocsijába, lopva Bourne felé pillantott. Köszönetet mondott
a rendőröknek, akik visszasétáltak őrhelyükre az épület ajtaja elé.
Robbinet elindult, U alakban megfordult, visszatért a repülőtér kijáratához. Amikor a
rendőrök már nem láthatták, lelassított, letekerte a túloldali ablakot.
- Ez meredek volt, mon ami.
Amikor Bourne lépett, hogy beüljön, Robbinet a fejét rázta. - Mivel riadó van a
repülőtéren, biztosan másutt is ott vannak még a Police Nationale emberei. - Lenyúlt,
kinyitotta a csomagtartót. - Nem a legkényelmesebb hely. - Bocsánatkérőn nézett. - De most
határozottan a legbiztonságosabb.
Bourne egy szó nélkül bemászott a csomagtartóba, magára húzta a tetejét, Robbinet pedig
elindult. Jó volt, hogy a miniszter előre gondolkodott: két úttorlaszon is át kellett jutniuk,
mire elhagyhatták a repülőteret. Az elsőnél a Police Nationale emberei álltak, a másodiknál a
Quai d'Orsay, a CIA francia megfelelőjének az emberei. Robbinet-t az igazolványai gond
nélkül átsegítették az ellenőrzéseken, de újból megmutatták neki Bourne fényképét, s
megkérdezték, látta-e a szökevényt.
Tíz perccel azután, hogy rátért az A1-es útra, Robbinet lehúzódott egy pihenőhelyre,
kinyitotta a csomagtartót. Bourne kiszállt, beült az utasülésre, aztán Robbinet északnak tartva
felgyorsított a sztrádán.

- Ő az! - A csomagkezelő rábökött Jason Bourne szemcsés fotójára. - Ez az ember lopta el az

azonosítómat.
- Biztos benne, monsieur? Kérem, nézze meg még egyszer, ezúttal alaposabban. - Alain
Savoy felügyelő a lehetséges tanú elé tartotta a képet. A Charles de Gaulle Repülőtér hármas
számú épületének egy betonfalú szobájában voltak, amelyet Savoy ideiglenes
főhadiszállásnak nevezett ki. A szerény helyiségben penész és fertőtlenítőszer szaga érződött.
Mitől van az, tűnődött magában a felügyelő, hogy előbb-utóbb mindig ilyen helyeken kötök
ki?
- Igen, igen - mondta a csomagkezelő. - Nekem ütközött, azt mondta, migrénje van. Tíz
perccel később, amikor átmentem a biztonsági ajtón, észrevettem, hogy eltűnt az igazolvány.
Ő vette el.

89
 - Tudjuk - közölte a felügyelő. - A maga jelenlétét elektronikusan két helyen is
regisztrálták, amíg hiányzott az azonosítója. Itt van, tessék. - Átadta a kártyát. Alacsony
ember volt, s erre érzékeny. Arcvonásai ugyanolyan kuszák, mint hosszú, sötét haja. Ajkát
mintha folyton lebiggyesztette volna, az ártatlanságot vagy bűnösséget mérlegelve. - Egy
szemétkosárban találtuk meg.
- Köszönöm, felügyelő úr.
- Büntetést fog ezért kapni, ugye, tudja? Egynapi bérét levonják.
- Ez disznóság! - fakadt ki a csomagkezelő. - Jelenteni fogom a szakszervezetnek. Lehet,
hogy tüntetés lesz.
Savoy felügyelő felsóhajtott. Hozzászokott már a fenyegetésekhez. A szervezett dolgozók
állandóan tüntettek. - Tud még valamit mondani az esetről? - Amikor a férfi a fejét rázta, a
felügyelő elengedte. Lenézett a faxolt papírra. Jason Bourne fényképe mellett egy amerikai
kapcsolat szerepelt rajta. Elővett egy háromnormás mobiltelefont, s beütötte a számot.
- Martin Lindros.
- Monsieur Lindros, itt Alain Savoy beszél a Quai d'Orsay-tól. Megtaláltuk a
szökevényüket.
- Micsoda?
Apró mosoly suhant át Savoy borotválatlan arcán. A Quai d'Orsay állandóan a CIA
csecsén lógott. Nagy örömére szolgált, és persze nemzeti büszkeségét is legyezgette, hogy
sikerült megfordítani a helyzetet. - Igen, Monsieur. Jason Bourne reggel hat óra körül érkezett
a Charles de Gaulle Repülőtérre, párizsi idő szerint. - Savoy szíve felderült, hallva a vonal
túlsó végén felgyorsuló lélegzetvételt.
- Elkapták? - kérdezte Lindros. - Őrizetben tartják?
- Sajnos nem.
- Ezt hogy érti? Hol van?
- Az rejtély. - Olyan hosszú és mély szünet következett, hogy Savoy végül kénytelen volt
megszólalni. - Monsieur, vonalban van még?
- Igen, felügyelő. Csak a jegyzeteimet nézegetem. - Újabb csönd, ezúttal rövidebb. -
Alexander Conklinnak volt egy titkos kapcsolata, elég magasan az önök kormányában, egy
Jacques Robbinet nevű férfi. Ismeri?
- Certainement, Monsieur Robbinet a kulturális miniszter. Nyilván nem akarja elhitetni
velem, hogy egy ilyen formátumú ember összejátszik ezzel az eszelőssel?
- Természetesen nem - felelte Lindros. - De Bourne már meggyilkolta Monsieur Conklint.
Ha most Párizsban van, feltételezhetjük, hogy esetleg Monsieur Robbinet nyomába ered.
- Egy pillanat, kérem, tartsa a vonalat. - Savoy felügyelő biztosra vette, hogy aznap
valahol olvasta vagy hallotta már Monsieur Robbinet nevét. Odaintett egy beosztottjának, aki
átadott neki egy halom iratot. Savoy gyorsan átlapozta a különféle rendőrök és biztonságiak
által a Charles de Gaulle-on készített kihallgatások jegyzőkönyveit. Természetesen ott állt
Robbinet neve is. Sietve visszatért a telefonhoz. - Monsieur, a miniszter úr történetesen itt járt
ma reggel.
- A repülőtéren?
- Igen, és ráadásul ugyanabban az épületcsarnokban hallgatták ki, ahol Bourne is
megfordult. Itt az áll, hogy megrémült, amikor megemlítették neki a szökevény nevét.
Megkérte a Police Nationale embereit, hogy kísérjék vissza az autójához.
- Ez alátámasztja az elméletemet. - Lindros hangja kissé kapkodóvá vált az ijedtséggel
vegyes izgatottságtól. - Felügyelő, meg kell találniuk Robbinet-t, mégpedig hamar.
- Nem gond - felelte Savoy felügyelő. - Egyszerűen felhívom az irodáját.
- Hát azt semmiképp ne tegye - mondta Lindros. - Azt akarom, hogy a művelet abszolút
biztonságos legyen.
- De Bourne biztosan nem tud...

90
 - Felügyelő, rövid ideje tart a nyomozás, de már megtanultam, hogy sose ejtsem ki a
számon azt a kifejezést, hogy „Bourne nem tud", mert Bourne igenis tud. Rendkívül okos és
veszedelmes orgyilkos. Mindenki életveszélyben van, aki megközelíti, érti?
- Hogy mondja, monsieur?
Lindros igyekezett lassúbbra fogni a beszédét. - Akármilyen módot választ is, hogy
megtalálja Robbinet-t, csak a színfalak között tegye. Ha meglepi a minisztert, megvan rá az
esély, hogy Bourne-t is meglepi.
-D'accord. - Savoy felállt, s a felöltőjét kereste.
- Figyeljen ide, felügyelő. Nagyon félek, hogy Monsieur Robbinet élete közvetlen
veszélyben forog - közölte Lindros. - Most minden magán múlik.

Betontornyok, irodaépületek, csillogó gyárak suhantak tova, amerikai normák szerinti tömör,
vaskos épületek, amelyeket a borongós idő még csúnyábbá tett. Robbinet hamarosan letért a
sztrádáról, nyugati irányba hajtott a CD47-es úton, bele a közelgő felhőszakadásba.
- Hová megyünk, Jacques? - kérdezte Bourne. - Minél előbb Budapestre kell jutnom.
- D'accord - válaszolt Robbinet. Rendszeresen belenézett a visszapillantó-tükörbe, a Police
Nationale-t és a járműveket figyelte. A Quai d'Orsay más ügy; az ő embereik jelzés nélküli
autókat használtak, havonta cserélgették egységeik között a típusokat és a modelleket. - Egy
menetrenden kívüli járatra foglaltam neked jegyet, de az öt perce felszállt. Viszont amíg a
levegőben voltál, megváltozott a játék. Az Ügynökség bömbölve követeli a fejedet. És az
üvöltésük elhallatszik a világ minden sarkába, ahol befolyásuk van, beleértve az én irodámat
is.
- De kell lennie valamilyen megoldásnak...
- Természetesen létezik megoldás, mon ami - Robbinet elmosolyodott. - Mindig van
megoldás - bizonyos Jason Bourne tanította ezt meg nekem. - Újból északnak fordult, rátért
az N17-es útra. - Amíg a kocsim csomagtartójában pihentél, korántsem henyéltem. Délután
négykor indul egy katonai szállítógép az Orlyról.
- Az még rengeteg idő - jegyezte meg Bourne. - Mi volna, ha autóval mennék Budapestre?
- Az nem biztonságos, a Police Nationale-nak túl sok embere van kint az utakon. És a te
begőzölt amerikai barátaid belerángatták az akcióba a Quai d'Orsay-t is. -A francia megvonta
a vállát. - Minden el van intézve. Nálam van minden szükséges okmányod. Katonai álcával
mentesülsz az átvizsgálás alól, mindenesetre az a leghelyesebb, ha hagyjuk feledésbe merülni
a hármas épületben történteket, non? - Elrobogott a lassan haladó járművek mellett. - Addig
viszont kell egy hely, ahol meghúzhatod magad.
Bourne elfordította a fejét, nézte a kietlen ipari tájat. A Khannal való legutóbbi
találkozásakor történtek olyan erővel hatottak rá, mint egy kisiklott vonat. Muszáj volt
boncolgatnia a bensőjében sajgó fájdalmat, ahogy az ember egy fájó fogat nyomogat, csak
hogy megállapítsa, milyen mély a fájdalom. Agyának ez a kegyetlenül elemző része már
megállapította, hogy Khan semmi olyasmit sem mondott, amely arra utalt, hogy közelebbről
is ismerte volna David vagy Joshua Webbet. Burkoltan, homályosan célozgatott rá, igen, de
mit ért el vele?
Bourne, tudva, hogy Robbinet őt méregeti, továbbra is az ablak felé fordult.
Robbinet, félreértve Bourne borongós hangulatát, megszólalt: - Mon ami, este hatra
Budapesten leszel, ne aggódj.
- Merci, Jacques. - Bourne egy pillanatra kiszakította magát mélabús gondolataiból. -
Köszönet minden szívélyességedért és segítségedért. Most mi lesz?
- Alors, Goussainville-be megyünk. Nem Franciaország leglátványosabb városa, de van ott
valaki, aki gyanúm szerint érdekelni fog.
Robbinet az út további részében egy szót sem szólt. Igaza volt Goussainville-t illetően.
Egyike volt azoknak a francia településeknek, amelyeket a repülőtér közelsége miatt modern

91
ipari várossá alakítottak át. A magas épületek, üveghomlokzatú irodák és a Wal-Martra
semmiben nem hasonlító, óriási bevásárlóközpontok sorának nyomasztó hatását némiképpen
enyhítették a körforgalmak és a járdák mentén ültetett színes virágok.
Bourne észrevette a műszerfal alá szerelt rádiós egységet, amelyet feltehetően Jacques
sofőrje használt. Amikor Robbinet begördült egy benzinkúthoz, Bourne megkérdezte, milyen
hullámhosszt használ a Police Nationale és a Quai d'Orsay. Amíg Robbinet tankolt,
Bourne belehallgatott mindkét frekvenciába, de semmit sem hallott a repülőtéri
incidensről, semmi olyat, ami érdekelte volna. Bourne figyelte a benzinkútnál ki- és behajtó
autókat. Egy nő szállt ki a kocsijából, s kikérte Robbinet véleményét a bal első kerék
állapotáról. Szerinte nem ártott volna felpumpálni. Egy jármű gördült be két fiatallal.
Mindketten kiszálltak. Egyikük rátámaszkodott a lökhárítóra, a sofőr pedig bement az
üzletbe. A támaszkodó férfi Jacques Peugeot-ját nézegette, majd eüsmerő tekintettel nézte a
kocsijához visszatérő nőt.
- Sikerült elcsípned valamilyen érdekesebb adást? - érdeklődött Robbinet, amikor beült
Bourne mellé.
- Egy szót sem ejtettek rólam.
- Ez legalább jó hír - mondta indulás közben Robbinet.
Újabb csúnya utcákon mentek végig, s Bourne a tükörben figyelte, nem követi-e őket a két
fiatalember autója.
- Goussainville ősi, királyi város - mesélte Robbinet. - A hatodik század elején Clotaire,
Clovis király egyik fiának tulajdonába került. Bennünket, frankokat barbárnak tartottak,
holott Clovis áttért a katolikus hitre, elfogadhatóvá téve népünket a rómaiak szemében. A
császár konzullá nevezte ki. És ha már nem lehettünk többé barbárok, a hit bajnokaivá
léptünk elő.
- Az ember el sem hinné, hogy ez valaha középkori város volt.
A miniszter egy sor beton lakóház elé gördült. - Franciaországban - folytatta - a
legváratlanabb helyeken is történelmi emlékekbe botlik az ember.
Bourne körülnézett. - Ugye, nem itt lakik a mostani szeretőd? - kérdezte. - Mert legutóbb,
amikor bemutattál a szeretődnek, úgy kellett tennem, mintha az én barátnőm lenne, amikor a
feleséged belépett abba a kávézóba, ahol találkoztunk.
- Úgy emlékszem, azon a délutánon egész kellemesen töltötted az idődet. - Robbinet a
fejét csóválta. - De nem, Delphine a maga Dior- meg Yves St. Laurent-izéivel előbb vágná fel
az ereit, mint hogy Goussainville-ben lakjon.
- Akkor mit keresünk itt?
A miniszter csak ült, és egy ideig kibámult az esőbe. - Pocsék időnk van - szólalt meg
végül.
- Jacques...?
Robbinet fölkapta a fejét. - Ja, igen, bocsáss meg, mon ami. Elkalandoztak a gondolataim.
Alors, megismertetlek Mylene Dutronc-nal. - Felvetette a fejét. - Hallottad már a nevét? -
Amikor Bourne nemet intett, Robbinet folytatta. - Gondoltam, hogy nem. Nos, mivel Alex
már halott, azt hiszem, elmondhatom: Mlle Dutronc Alex Conklin szeretője volt.
Hirtelen megszólalt Bourne. - Hadd tippeljek: világos szem, hosszú, hullámos haj és
ironikus mosoly.
- Mesélt neked róla?
- Nem, de láttam egy fényképet. Ez volt a hálószobájában az egyetlen személyes
vonatkozású holmi. - Várt egy pillanatot. - Tudja már?
- Felhívtam, amint tudomást szereztem róla.
Bourne eltűnődött, vajon miért nem személyesen közölte vele Robbinet. Ez lett volna
illendő.

92
 - Elég a beszédből. - Robbinet a hátsó ülés előtti padlóról felkapott egy úti neszesszert. -
Most meglátogatjuk Mylene-t.
Kiszálltak a Peugeot-ból, egy virágoktól szegélyezett átjárón végigmentek az esőben, s
felsiettek egy betonlépcsőn. Robbinet megnyomta a 4A jelű lakás csengőjét, s egy pillanat
múlva felberregett a kapunyitó.
A lakóépület ugyanolyan egyszerű és barátságtalan volt belülről, mint kintről. Felsétáltak a
negyedik szintre, végigmentek a folyosón, amelynek mindkét oldalán egyforma ajtók
sorakoztak. Közeledésük hangjára kinyílt az ajtó. Odabent ott állt Mylene Dutronc.
Talán egy évtizeddel volt idősebb, mint a fényképen; igazság szerint most már hatvan
lehet, gondolta Bourne, bár tíz évet nyugodtan letagadhatott volna. De világos szeme
ugyanúgy ragyogott, s mosolya ugyanolyan talányosan ívelt. Farmernadrágot és férfiinget
viselt, s ez a ruházat azért mutatta nőiesnek, mert láthatóvá tette egész alakját. Lapos sarkú
cipőben volt, őszes-szőke haját pedig összefogta hátul.
- Bonjour, Jacques. - Fölemelte arcát, hogy Robbinet megcsókolhassa mindkét oldalon, de
végig a férfi társát nézte.
Bourne olyan részleteket is láthatott, amelyeket a fénykép nem mutatott: szeme színét,
orrcimpájának szoborszerű ívét, szabályos fogsorának fehérségét. Arca erőteljes és kedves
volt.
- Maga nyilván Jason Bourne. - Szürke szeme hűvösen végigmérte.
- Sajnálom, ami Alexszel történt - mondta Bourne.
- Kedves magától. Mindannyiunknak, akik ismertük, nagy megrázkódtatás volt. - Oldalt
lépett. - Kérem, jöjjenek be.
Míg a nő becsukta mögöttük az ajtót, Bourne végignézett a szobán. Mlle Dutronc egy
lakótömbökből álló környék közepén lakott, de a lakása másmilyen volt. Sok, vele egykorú
emberrel ellentétben nem vette körül magát évtizedes bútorokkal, a múlt ereklyéivel. A
berendezés ízlésesen modern és kényelmes volt. Székek szétszórva, két egymáshoz illő
heverő egymással szemben a téglából épült kandalló két oldalán, az ablakokon mintás füg-
gönyök. Ilyen helyről nem szívesen távozik az ember, állapította meg Bourne.
- Ha jól tudom, hosszú repülőút áll maga mögött - mondta az asszony. - Nyilván
farkaséhes. - Nem tett megjegyzést a férfi zilált külsejére, amiért Bourne hálás volt. Leültette
az ebédlőben, a tipikusan európai, apró és sötét konyhából ételt és italt szolgált fel. Amikor
végzett, leült vele szemben, összefont kezét az asztalra tette.
Bourne most jól látta, hogy a nő sírt.
- Azonnal meghalt? - kérdezte Mlle Dutronc. - Tudja, azon töprengtem, szenvedett-e.
- Nem - felelte az igazsághoz híven Bourne. - Erősen kétlem, hogy szenvedett volna.
- Legalább ennyi megadatott neki. - Mély megkönnyebbülés ömlött el a nő vonásain.
Hátradőlt, s ezt a mozdulatot látva Bourne megállapította, hogy eddig megfeszítette a testét. -
Köszönöm magának, Jason. - Felnézett, kifejező szürke szeme a férfi tekintetébe fúródott,
Bourne minden érzelmet ott látott a nő arcán. - Szólíthatom Jasonnak?
- Természetesen.
- Ugye, jól ismerte Alexet?
- Amilyen jól bárki is ismerhette.
Tekintete egy pillanatra odavillant Robbinet irányába, de ez is elegendő volt.
- El kell intéznem néhány hívást. - A miniszter már elő is vette mobiltelefonját. - Ugye,
nem bánjátok, ha egy időre kettesben hagylak benneteket?
A nő zord pillantást vetett a nappaliba tartó Robbinet felé. Aztán ismét Bourne-hoz fordult.
- Jason, amiket az imént mondott, egy igazi barát szavai voltak. Ha Alex sosem beszélt volna
nekem magáról, akkor is ugyanezt mondanám.
- Alex beszélt már rólam magának? - Bourne a fejét ingatta. - Alex sohasem mesélt
civileknek a munkájáról.

93
 Ismét felvillant az a mosoly, ezúttal jól látszott benne az irónia. - De én nem vagyok...
ahogy maga mondta... civil. - Egy csomag cigarettát tartott a kezében. - Zavarja, ha
rágyújtok?
- Egyáltalán nem.
- Sok amerikait zavar. Ez valami rögeszme maguknál, ugye?
A nő nem várt választ, Bourne nem is válaszolt neki. Nézte, amint az asszony rágyújt,
mélyen leszívja a füstöt, s lassan, elegánsan kiereszti. - Nem, egyáltalán nem vagyok civil. -
Kavargott körülötte a füst. - A Quai d'Orsay embere vagyok.
Bourne mozdulatlanul ült. Az asztal alatt keze a Derontól kapott pisztoly markolatát
szorította.
Mintha a gondolataiban olvasott volna, Mlle Dutronc megrázta a fejét. - Nyugodjon meg,
Jason. Jacques nem csalta magát kelepcébe. Itt barátok között van.
- Nem értem - motyogta Bourne. - Ha maga a Quai d'Orsay embere, kétszeresen is biztos,
hogy Alex nem avatta volna be magát olyasmibe, amin dolgozott, nehogy ezzel a lojalitása
feladására kényszerítse önt.
- Ez így is volt. Éveken át. - Mlle Dutronc ismét nagyot szippantott, a füstöt hagyta
kiáramolni széles orr-cimpáján. Az volt a szokása, hogy kicsit fölvetette a fejét, amikor
kifújta a füstöt. Ettől Marlene Dietrichre hasonlított. - Aztán, nem is olyan régen, történt
valami. Nem tudom, micsoda, nem árulta el, hiába kérleltem.
A nő pár pillanatig a füst ködén át méregette Bourne-t. Egy hírszerző szervezet bármelyik
tagjának olyan kifejezést kell az arcára öltenie, mintha kőből lennének a vonásai, hogy
semmit sem áruljon el a gondolataiból vagy az érzéseiből. De a nő szemébe nézve Bourne
szinte látni vélte, ahogy pörög az agya, s tisztában volt vele, hogy a nő lazított éberségén.
- Árulja el nekem, Jason, maga, mint Alex régi barátja, emlékszik rá, hogy valaha is félt
volna?
- Nem - felelt Bourne. - Alex hírből sem ismerte a félelmet.
- Nos, azon a napon mégis félt. Ezért kérleltem, hogy mondja el, mi az, hogy segíthessek,
vagy legalábbis rábírhassam, hogy álljon félre a baj útjából.
Bourne előrehajolt, teste ugyanúgy megfeszült, mint korábban Mlle Dutronc-é. - Mikor
volt ez?
- Két hete.
- És végül is mondott valamit magának?
- Említett egy nevet. Felix Schifferét.
Bourne pulzusa vágtázni kezdett. - Dr. Schiffer a DARPA-nak dolgozott.
A nő felvonta a szemöldökét. - Alex azt mondta, a Nemhalálos Taktikai Fegyverek
Igazgatóságánál volt.
- Az az Ügynökség egyik fiókcége - mondta Bourne, félig-meddig magának. Kezdtek
összeállni a darabok. Vajon Alex rábeszélte Felix Schiffert, hogy hagyja ott a DARPA-t az
igazgatóság kedvéért? Conklinnak bizonyára nem okozott volna nehézséget Schiffer
„eltüntetése". De miért akarta volna? Ha csupán illetéktelenül bóklászott volna a hadügy
vadászterületén, kezelni tudta volna az emiatti lármát. Alexnek valami más oka kellett legyen,
hogy eltüntesse Felix Schiffert.
Mylene-re nézett. - Alex dr. Schiffer miatt félt?
- Nem árulta el, Jason. De mi mástól félt volna? Aznap Alex sok hívást kapott és ő is sokat
telefonált, egészen rövid időn belül. Rendkívül feszült volt, s tudom, hogy egy terepen
végzett művelet válságos pontjánál tartott. Sokszor hallottam megemlíteni dr. Schiffer nevét.
Gyanúm szerint ő volt a művelet tárgya.

Savoy felügyelő a Citroenjében ült, hallgatta ablaktörlőinek surrogását. Utálta az esőt. Esett
azon a napon, amelyiken elhagyta a felesége, aznap is, amikor a lánya Amerikába utazott

94
iskolába, hogy aztán sose térjen vissza. A lány most Bostonban lakott, összeházasodott egy
rendes befektetési bankárral. Volt három gyereke, háza, birtoka, minden, amire csak
vágyakozhatott, ő pedig itt ül ebben a szaros városban - mi is a neve? ja, igen, Goussainville
-, és szaporán rágcsálja a körmeit. És mindennek a tetejében megint esik az eső.
De a mai nap más, mert egyre közelebb került a CIA legkeresettebb célszemélyéhez. Ha
elkapja Jason Bourne-t, a pályája rakétagyorsasággal ível fölfelé. Talán még az államfő
figyelmét is sikerül fölkeltenie. Odanézett az utca túloldalán álló autóra - Jacques Robbinet
miniszter Peugeot-jára.
A Quai d'Orsay nyilvántartásából kiderítette a miniszter autójának típusát, modelljét és
rendszámát. Tiszttársai tájékoztatták, hogy a repülőtéri ellenőrző ponttól távozva a miniszter
északnak indult az A l-es úton. Miután a központtól megtudta, kik vannak szolgálatban a
bekerítő akció északi szakaszán, módszeresen körbetelefonált minden autót, észben tartva
Lindros figyelmeztetését, távol tartva magát a nem biztonságos rádiófrekvenciák
használatától. Egyikük sem látta a miniszter autóját, s már kezdett kétségbe esni, amikor
összeakadt Justine Bérard-ral. Igen, ő látta Robbinet-t - röviden beszélt is vele - egy
benzinkútnál. Azért emlékezett rá, mert a miniszter feszültnek, idegesnek, egy kicsit
gorombának tűnt.
- Furcsának találta a viselkedését?
- Igen. Bár akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget - mondta a nő. - Mostanra,
persze, már másként gondolom.
- Egyedül volt a miniszter? - kérdezte Savoy felügyelő.
- Nem vagyok benne biztos. Erősen esett, s az ablak fel volt húzva - felelte Bérard. -
Őszintén szólva Monsieur Robbinet-ra figyeltem.
- Igen, fess férfi - mondta Savoy, szárazabban, mint akarta. Bérard sokat segített. Látta,
milyen irányba ment a miniszter autója, s mire megérkezett Goussainville-be, ott találta a
lakótömbök egyike előtt leparkolva.

Mlle Dutronc tekintete Bourne torkára tévedt, s elnyomta cigarettáját. - Megint elkezdett
vérezni a sebe. El kell látnunk.
Bevezette a férfit tengerzöldre és krémszínűre csempézett fürdőszobájába. Az utcára néző
kis ablakon beáradt a komor nappali világosság. Leültette Bourne-t, és szappannal, vízzel
kezdte kimosni a sebet.
- Alábbhagyott a vérzés - állapította meg, s közben antibiotikumot rakott a férfi torkát
átszelő, kivörösödött sebre. - Ez a sérülés nem balesetben keletkezett. Maga verekedett.
- Nehéz volt kijutnom az Államokból.
- Ugyanolyan szűkszavú, mint Alex. - Az asszony kissé hátrébb lépett, mintha jobb
szemszögből akarná szemrevételezni. - Maga szomorú, Jason. Nagyon szomorú.
- Mlle Dutronc...
- Szólítson Mylene-nek. Ragaszkodom hozzá. - Steril gézből és ragtapaszból tökéletes
kötést készített a sebre. - Legalább háromnaponta cserélnie kell majd, rendben?
- Igen. - Bourne viszonozta a nő mosolyát. - Merci, Mylene.
A nő gyengéden a férfi mellére tette a kezét. - Olyan szomorú. Tudom, milyen közel álltak
egymáshoz Alexszel. A fiaként gondolt magára.
- Ezt ő mondta?
- Nem kellett mondania; mindig különös kifejezés ült ki az arcára, amikor magáról beszélt.
- Egy utolsó pillantást vetett a kötésre. - Így legalább tudom, nem egyedül érzek fájdalmat.
Bourne sürgető kényszert érzett, hogy mindent elmeséljen neki, hogy nem csupán Alex és
Mo halála rázta meg, hanem a Khannal való találkozás is. Végül azonban csöndben maradt.
Az asszonynak már így is elegendő fájdalmat kellett elviselnie.

95
 Helyette így szólt: - Mi ez az egész maga és Jacques között? Úgy viselkednek, mintha
gyűlölnék egymást.
Mylene egy pillanatra elfordult az esőverte kis ablak felé. - Bátor dolog volt tőle, hogy
idehozta önt. Nyilván nehezen vette rá magát, hogy tőlem kérjen segítséget. -Visszafordult.
Szürke szeme könnyben úszott. Alex halála rengeteg érzelmet hozott a felszínre, s Bourne
hirtelen megérezte, hogy a nő múltját is felkavarta a jelen eseményeinek nyugtalan óceánja. -
Annyi a bánat ezen a világon, Jason. - Egyetlen könnycsepp gördült végig az arcán, mielőtt
lepottyant volna. - Alex előtt, tudja... Jacques és én...
- A szeretője volt?
A nő a fejét rázta. - Jacques még nem volt házas. Mindketten nagyon fiatalok voltunk.
Éjjel-nappal szeretkeztünk, s mivel nemcsak fiatalok, hanem felelőtlenek is voltunk, teherbe
estem.
- Magának gyereke van?
Mylene megtörölte a szemét. - Non, nem tartottam meg. Nem voltam szerelmes Jacques-
ba. Akkor döbbentem rá. Jacques igazán szeretett engem, és... különben is olyan nagyon
katolikus.
A nő szomorkásan elnevette magát, s Bourne felidézte magában a Goussainville
történelméből Jacques által mesélt történetet, s az arról szólót, hogyan nyerte meg magának
az egyház a barbár frankokat. Clovis király áttérése a katolikus hitre ravasz döntés volt, de
nagyobb szerepet játszott benne a túlélési vágy és a politika, mint a hit.
- Jacques sosem bocsátott meg nekem. - A nő hangjában szemernyi önsajnálat sem volt, s
ettől vallomása még megindítóbb lett.
Bourne lehajolt, s két oldalról arcon csókolta az asszonyt, aki aprókat hüppögve egy kicsit
hozzábújt.
Mylene megengedte, hogy lezuhanyozzon, s amikor végzett, a toalett ülőkéjén gondosan
összehajtogatott francia katonai egyenruhát talált. Öltözködés közben kinézett az ablakon.
Egy hársfa ága ringott ide-oda a szélben. Odalent egy csinos, negyvenes évei elején járó nő
szállt ki az autójából, az utcán odament egy Citroenhez, amelyben egy meghatározhatatlan
korú férfi ült a volán mögött, s megszállottan rágcsálta a körmét. A nő kinyitotta az utasülés
felőli ajtót, s beszállt.
Semmi különösen szokatlan nem volt a jelenetben, eltekintve attól a ténytől, hogy Bourne
ugyanezt a nőt • látta a benzinkútnál. Ő volt az, aki a gumi légnyomásáról beszélt Jacques-
kal.
A Quai d'Orsay!
Visszasietett a nappaliba, ahol Jacques még telefonált. Amint meglátta Bourne
arckifejezését, befejezte a beszélgetést. - Mi baj van, mon ami?
- Megtaláltak bennünket - felelte Bourne.
- Micsoda? Ez hogy lehet?
- Nem tudom, de az út túloldalán, egy fekete Citroenben ott van a Quai d'Orsay két
ügynöke.
Mylene bejött a konyhából. - Másik kettő hátulról figyeli az utcát. De ne aggódjatok, még
azt sem tudhatják, melyik épületben vagytok.
Abban a pillanatban megszólalt az ajtócsengő. Bourne előhúzta a fegyverét, de Mylene
szeme intően rávillant. Állával a szoba felé bökött, mire Bourne és Robbinet eltűnt a szeme
elől. A nő ajtót nyitott, s egy torzonborz felügyelőt látott maga előtt.
- Alain, bonjour - üdvözölte.
- Sajnálom, hogy a szabadsága alatt zavarom - mentegetőzött félénk mosollyal az arcán
Savoy felügyelő -, de odakint üldögéltem, s hirtelen eszembe jutott, hogy maga itt lakik.
- Nincs kedve bejönni egy kávéra?
- Köszönöm, de nincs. Nem érek rá.

96
 Mylene megkönnyebbülten folytatta. - És miért ücsörgött a lakásom előtt az utcán?
- Jacques Robbinet-t keressük.
A nő szeme elkerekedett. - A kulturális minisztert? De mit keresne éppen itt,
Goussainville-ben?
- Csak találgatni tudok - válaszolt Savoy felügyelő. -Viszont az autója az utca túloldalán
parkol
- A felügyelőt úgysem tudod átverni, Mylene. - Jacques Robbinet fehér ingét gombolgatva
lépett be a nappaliba. - Rajtakapott bennünket.
Mylene, Savoy-nak háttal, éles pillantást lövellt Robbinet felé. A férfi könnyedén
mosolyogva viszonozta.
Ajka Mylene füléhez ért, amint a nő melléje lépett.
Ekkorra Savoy felügyelő arca már vörös pírban égett. - Miniszter úr, fogalmam sem volt
hogy... nem akartam betolakodni...
Robbinet felemelte a kezét. - A bocsánatkérés elfogadva, de miért keresnek?
Savoy láthatóan megkönnyebbülve adta át Jason Bourne szemcsés fényképét. - Ezt az
embert keressük, miniszter úr. Egy ismert CIA-bérgyilkos, aki gazemberré lett. Okkal
feltételezzük, hogy önt akarja megölni.
- De hisz ez borzalmas, Alain!
A színjátékot a háttérből figyelő Bourne úgy látta, Mylene döbbenete őszinte.
- Nem ismerem ezt az embert - mondta Robbinet -, s azt sem tudom, miért akarná kioltani
az életemet. De ki lát bele az orgyilkosok agyába? - Megvonta a vállát, s amikor elfordult,
Mylene odanyújtotta a zakóját és az esőkabátját. - De mindenesetre a lehető leghamarabb
visszatérek Párizsba.
- Mi pedig elkísérjük - szögezte le Savoy. - Ön velem utazik, s a társam vezeti majd az ön
hivatali autóját. - A kezét nyújtotta. - Ha lenne olyan szíves.
- Ahogy óhajtja. - Robbinet odaadta Peugeot-ja kulcsát. - A sorsom az ön kezében van,
felügyelő úr.
Aztán megfordult, a karjába vette Mylene-t. Savoy tapintatosan visszahúzódott, mondván,
hogy majd a folyosón megvárja Robbinet-t.
- Kísérd le Jasont az autóparkolóba - suttogta a nő fülébe Robbinet. - Vidd magaddal az
aktatáskám, s add oda neki a tartalmát, mielőtt otthagyod. - Megsúgta neki a számzár
kombinációját, s a nő bólintott.
Felnézett a férfira, erős csókot nyomott az ajkára, s így szólt: - Jó utat, Jacques.
Egy kurta pillanatra a férfi szeme válaszként tágra nyílt. Aztán elment, Mylene pedig
átsietett a nappalin.
Halkan szólította Bourne-t, aki megjelent. - Használjuk ki, hogy Jacques ilyen ügyesen a
javunkra fordította a helyzetet.
Bourne bólintott. - D'accord.
Mylene felkapta Robbinet aktatáskáját. - Gyerünk. Sietnünk kell!
Kinyitotta a bejárati ajtót, kilesett, s meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, majd
levezette a férfit a föld alatti parkolóba. A fémborítású ajtó elé érve megállt.
A dróthálóval megerősített üvegen átlesve hátraszólt. - A parkoló tisztának látszik, de
legyen éber, sosem lehet tudni.
Kinyitotta az aktatáskát, elővett egy csomagot. - Itt a pénz, amit kért, a személyi
igazolvánnyal és a parancsokkal. Maga Pierre Montefort, futár, akinek szigorúan titkos
iratokat kell kézbesítenie a budapesti katonai attaséhoz, legkésőbb helyi idő szerint tizennyolc
óráig. - Egy kulcscsomót ejtett Bourne tenyerébe. - Egy katonai motorkerékpár parkol a
harmadik sorban, jobbra az utolsó előtti helyen.
Aztán egy pillanatig csak álltak, s néztek egymásra. Bourne nyitotta a száját, de nő szólalt
meg előbb. - Ne feledje, Jason, az idő túl rövid a sajnálkozásra.

97
 Bourne elindult, szálfaegyenesen lépett be az ajtón a komor, félhomályos, csupasz
betonaljzatú helyiségbe. Nem nézett sem jobbra, sem balra, ahogy végigment az autók között.
Egy pillanattal később megtalálta a motorkerékpárt, egy ezüst Voxan VB-1 típusút, hatalmas,
996 köbcentis, V2-es motorral. Bourne hátraszíjazta az aktatáskát, ahol jól látható lesz a Quai
d'Orsay emberei számára. A csomagtartóban talált egy bukósisakot. Kitolta a motort a
parkolóból, felült rá, indított s kigördült az esőbe.

Justine Bérard a fiára, Yves-re gondolt, amikor befutott Savoy felügyelő telefonhívása.
Mostanában úgy tűnt, csak a videojátékain keresztül tud eljutni Yves-hez. Amikor először
sikerült legyőznie A nagy autólopás nevű játékban, a fia végre úgy nézett rá, mint valódi élő,
lélegző emberi lényre, nem pedig egy anya nevű nyűgre, aki főz rá s kimossa a ruháit. Azóta
viszont azért nyaggatja, hogy vigye el kocsikázni a szolgálati autóján. Eddig még sikerült
leráznia, de kétség nem fért hozzá, hogy lassacskán megtöri az ellenállását, s nemcsak azért,
mert ő maga is úgy tartotta, hogy jól vezet, hanem kétségbeesetten vágyott arra is, hogy Yves
büszke legyen rá.
Savoy hívása után, amelyben a felügyelő tájékoztatta a nőt, hogy megtalálta Robbinet
minisztert, s visszakísérik Párizsba, azonnal felpörgette a dolgokat, visszahívta a
megfigyelésre kiküldött embereket, utasította őket, hogy vegyék fel a nagyon fontos
személyek védelmét szolgáló alakzatot. Éppen odaintett a Police Nationale közelben álló
emberének, amikor Savoy felügyelő kikísérte a kulturális minisztert a lakóépület ajtaján.
Ugyanakkor ellenőrizte az utcát, van-e bármilyen jele az eszelős orgyilkos Jason Bourne-nak.
Bérard lelkes hangulatban volt. Az mindegy, hogy Savoy felügyelő - az eszének vagy a
szerencséjének köszönhetően? - találta meg a lakóházak e labirintusában a minisztert, mert ő
volt az, aki Savoy-t idevezette, így végül is neki köszönhető, hogy biztonságban és épségben
visszaviszik Jacques Robbinet-t Párizsba.
Savoy és Robbinet egy sor, géppisztolyát készenlétben tartó rendőr vigyázó tekintetétől
kísérve vágott át az utcán. A nő kitárta Savoy autójának ajtaját, s amikor a férfi elhaladt
mellette, elvette tőle a miniszter Peugeot-jának a kulcsát.
Amikor Robbinet bedugta a fejét, hogy beüljön Savoy kocsijának a hátsó ülésére, Bérard
egy hatalmas motor mély dübörgését hallotta. A visszhang alapján a hang valahonnan annak
az épületnek az alagsori parkolójából jöhetett, amelyben Savoy megtalálta Robbinet
minisztert. Erősen figyelt, és rájött, hogy a motorbőgés egy Voxan VB-l-estől ered. Egy
katonai járműtől.
Egy pillanattal később már látta is, amint a futár kirobog a parkolóból, mire ő azonnal a
mobiltelefonjához kapott. Mit keres egy katonai futár Goussainville-ben?
Elgondolkodva lépdelt a miniszter Peugeot-ja felé. Vakkantva bemondta a Quai d'Orsay-
tól kapott azonosító kódját, s kérte, hogy kapcsolják a katonai összekötőhöz. Odaért a
Peugeot-hoz, kinyitotta, s becsusszant a volán mögé. Lévén vörös jelzésű a riadókészültség,
nem tartott sokáig, amíg megkapta a kért információt. Nem tudtak róla, hogy jelenleg katonai
futár járna Goussainville környékén.
Beindította és sebességbe tette az autót. Savoy felügyelő odakiáltott kérdése beleveszett a
Peugeot kerekeinek csikorgásába, amint a nő a gázpedálra taposva, s egyre nagyobb
sebességre kapcsolva a Voxan nyomába eredt. Csak sejtette, hogy véletlenül Bourne-ba
botlottak, aki így csapdába esett, hacsak gyorsan el nem menekül.
A sürgős jelzésű CIA-körlevélben azt olvasta, hogy Bourne káprázatosan gyorsan tudja
változtatni a személyazonosságát és a külsejét. Ha ő volt a futár - s ha alaposabban
belegondol, ki más lehetett volna? -, az elfogása vagy megölése egészen új irányba vihetne a
pályafutását. El tudta képzelni, hogy a miniszter - hálából az élete megmentéséért -
személyesen lépne fel az érdekében, s még az is lehet, hogy majd felajánlja neki saját
biztonsági szolgálatának vezetését.

98
 De először is el kell kapnia az álfutárt. Szerencséjére a miniszter autója nem szokványos
Peugeot szedán volt. Máris érezte, amint a felturbózott motor engedelmeskedik lába
nyomásának, ahogy nagy ívben befordult balra a sarkon, átrobogott a piroson, majd
szabálytalanul megelőzött egy lomha teherautót. Rá sem hederített a dühödt dudálásra.
Minden idegszálával arra összpontosított, hogy ne veszítse szem elől a Voxant.

Bourne eleinte el sem akarta hinni, hogy ilyen hamar kiszúrták, de ahogy a Peugeot folytatta
a kitartó üldözést, kénytelen volt megállapítani, hogy valahol nagyon félresiklottak a dolgok.
Látta, amint a Quai d'Orsay emberei elvitték Robbinet-t, s tudta, hogy egyik operatív tisztjük
vezeti a miniszter autóját. Hamis személyazonossága nem nyújt most elégséges védelmet;
véglegesen le kell ráznia üldözőjét. Ide-oda cikázott a forgalomban, váltogatta a sebességét,
mindent bevetett, hogy haladni tudjon a lassabb járművek között. Veszedelmesen éles
szögben fordult be, tudva, hogy bármelyik pillanatban felborulhat, s a motor az oldalára
dőlhet. Egy pillantás a visszapillantó-tükörbe megerősítette, hogy nem sikerült leráznia a
Peugeot-t. Sőt, vészjóslón közeledett.

Noha a Voxan ide-oda cikázott a forgalomban, s bár az ő autójának kisebb volt a manőverező
képessége, Bérard egyre csökkentette a kettejük közötti távolságot. Meghúzott egy
különleges fogantyút, amellyel minden miniszteri autót felszereltek, s amitől villogni kezdtek
a tetőn és hátul lévő lámpák, s ez a jelzés a járművezetőket arra késztette, hogy utat adjanak
neki. Fejében ott kavargott A nagy autólopás egyre bonyolultabb és izgalmasabb
forgatókönyve. A kanyargó utcák, a megelőzendő vagy kikerülendő járművek képe
meghökkentően hasonlított a játékra. Egyszer, nehogy elveszítse a Voxant - a másodperc
töredéke alatt kellett döntenie -, felrobogott a járdára. A gyalogosok szétrebbentek előle.
Hirtelen meglátta az A1-es sztráda felhajtóját, s ösztönösen érezte, hogy Bourne arra tart.
A legjobb esélye akkor van rá, hogy elkapja, ha előbb ér oda, mint a férfi. Elszántságában a
száját rágta, igyekezett kihozni a Peugeot-ból a maximális teljesítményt, s egyre inkább
csökkent köztük a távolság. A Voxan csak két autóval járt előtte. Bérard kihúzódott jobbra,
megelőzött egy autót, hátraintett egy másikat, amelynek sofőrjét legalább annyira
megrémisztette a nő agresszív vezetése, mint a Peugeot villogó fényei.
Bérard nem az a fajta volt, aki egyetlen alkalmat is veszni hagy. Már közeledtek a
sztrádafelhajtóhoz; most vagy soha. Felkormányozta az autót a járdára, oldalról tervezte
megközelíteni Bourne-t, aki - ha őt szemmel akarja tartani - kénytelen lesz levenni pillantását
az útról. A nő tudta, hogy annál a sebességnél, amellyel mindketten haladtak, Bourne ezt nem
engedheti meg magának. Bérard letekerte az ablakot, s az autó előreszökkent a széltől
kavargó esőben.
- Húzódjon félre! - kiáltotta. - A Quai d'Orsay embere vagyok! Húzódjon félre, vagy lövök
A futár rá sem hederített. A nő előhúzta oldalfegyverét, s a férfi fejére célzott. Egyenesen,
leszorított könyökkel tartotta karját. A fegyver célgömbjével követte Bourne-t, kicsivel a férfi
sziluettje elé célzott. Meghúzta a ravaszt.
De amint ezt tette, a Voxan éles kanyarral áthúzott a belső sávba, átugratott a keskeny
elválasztó betonsávon, s keresztben átrobogott a szemben jövő autók előtt.
- Istenem! - sóhajtotta Bérard. - A lehajtósáv felé tart!
Amint megfordult a Peugeot-val, még látta, hogy a Voxan utat tör magának az A1-es útról
lekanyarodó forgalomban. Kerekek csikorogtak, dudák harsogtak, rémült sofőrök rázták az
öklüket és káromkodtak. Bérard agyának csak egy részével figyelt ezekre a reakciókra.
Inkább arra koncentrált, hogy átvágjon a megtorpant forgalmon. Átrobogott a felezővonalon,
s ő is elindult a kivezető sávban.
Elérte a lejtő tetejét, ám ott járművek valóságos falanxával találta szemközt magát.
Kiugrott az esőbe, s látta, ahogy a Voxan egyre gyorsul a szembejövő forgalomban.

99
Döbbenetes volt, ahogy Bourne vezetett, de meddig folytathatja ezt a kockázatos
akrobatamutatványt?
A Voxan eltűnt egy üzemanyag-szállító tartálykocsi ezüstös teste mögött. Bérard mélyen
beszívta a levegőt, amikor látta, hogy a másik sávban egy tizennyolc kerekű, száguldó
kamion közeledik. Hallotta a légfékek éles süvöltését, aztán a Voxan becsapódott a kamion
tömör hűtőrácsába, s azonnal dübörgő, olajos lánggömbbé változott.

Tizenkettedik fejezet
Akárhogy nézte, nemcsak a forgalom, de a kedvező alkalom is szembejött vele Bourne két
sáv között robogott. Tőle jobbra egy üzemanyag-szállító autót, balra, kicsit távolabb egy
hatalmas kamiont látott. Döntése ösztönös volt, nem volt idő mérlegelésre. Megragadta a
kedvező alkalmat.
Felemelte a két lábát, s egy pillanatra csak bal kezével támaszkodva egyensúlyozott a
Voxanon. A motorral a balról közeledő nagy kamiont célozta meg, aztán elengedte a
kormányt. Jobb kezével kinyúlt, ujjai megragadták az üzemanyag-szállító ívelt oldalán felfutó
fémlétra egyik fokát, s ellendítette magát a motorkerékpárról. Fogása megcsúszott az
esőáztatta fémlétrán, s kis híján úgy elszállt, mint a győzelmi zászló. A könnyei kicsordultak,
amikor a fájdalom belehasított abba a vállába, amelyet a repülőgépbe való felkapaszkodáskor
megerőltetett. Két kézzel ragadta meg a létrafokot, szorítása erősebbé vált. Miközben testét a
létrához nyomva a tartály oldalához lapult, a Voxan belecsapódott a kamion hűtőjébe
Az üzemanyag-szállító nagyot zökkent, amint áthajtott a tűzgömbön. De nem állt meg,
folytatta útját az Orly repülőtérre, vitte Bourne-t a szabadság felé.

Számos oka volt annak, hogy Martin Lindros olyan gyorsan és biztosan emelkedett felfelé az
Ügynökség ranglétráján, hogy harmincnyolc éves korára már igazgatóhelyettes legyen. Eszes
volt, a megfelelő iskolákat végezte, s megvolt benne a képesség, hogy válság idején se
veszítse el a fejét. Ráadásul csaknem hibátlan vizuális emlékezete kivételes adottságként
segítette abban, hogy zökkenőmentesen irányítsa a CIA adminisztratív munkáját. Valamennyi
fontos és kétségtelenül kötelező adottság az Ügynökségnél bármilyen sikeres igazgató-
helyettes számára. A CIA igazgatója azonban más valamit tartott a legfontosabbnak Lindros
kiválasztásánál: nem volt apja.
Az igazgató jól ismerte Martin Lindros apját. Három éven át együtt szolgáltak
Oroszországban és Kelet-Európában - míg végül az idősebb Lindrost egy autóba helyezett
pokolgéppel megölték. Martin Lindros akkor húszéves volt, s kiszámíthatatlan hatást
gyakorolt rá a haláleset. Az idősebbik Lindros temetésén történt, miközben a fiatalember
gyásztól sápadt, meggyötört arcát figyelte, hogy az igazgató elhatározta, bevonja Martin
Lindrost ugyanabba a hálóba, amely elragadta tőle az apját.
Könnyű volt megközelíteni; a fiú könnyen sebezhető helyzetben volt. Az igazgató lépett
fel kezdeményezőén, mert csalhatatlan ösztönnel felismerte Martin Lindros bosszúvágyát. Az
igazgató gondoskodott róla, hogy a fiatalember a Yale diplomájának megszerzése után
Georgetownba menjen. Ez két célt szolgált. Martint fizikailag az ő vonzáskörzetébe hozta, s
biztosította, hogy a fiatalember az igazgató által számára kijelölt pályájához kívánatos
szakokat végezze el. Az igazgató személyesen vezette be az Ügynökséghez, felügyelte
kiképzésének minden szakaszát. S mivel örökre magához akarta kötni az ifjút, végül
szállította a Martin által annyira vágyott bosszút: megadta neki az autóba helyezett
pokolgépet készítő terrorista nevét és címét.

100
 Martin Lindros betű szerint követte az igazgató utasításait, keze dicséretesen szilárd volt,
amikor golyót eresztett a terrorista két szeme közé. Valóban ő volt az, aki elkészítette a
pokolgépet? Még maga az igazgató sem lehetett ebben biztos. De mit számít? Terrorista volt,
s a maga idejében sok autóba rejtett pokolgépet állított elő. Most halott - eggyel több
terroristától szabadultak meg -, s Martin Lindros nyugodtan aludt éjszakánként, abban a
tudatban, hogy megbosszulta apja meggyilkolását.
- Bourne úgy átvert minket, mint szart a palánkon - szólalt meg Lindros. - Ő hívta ki a
fővárosi rendőrséget, amint meglátta a maguk járőrautóit. Tudta, hogy maguknak nincs joguk
abban a körzetben intézkedni, hacsak nem az Ügynökséggel dolgoznak együtt.
- Sajnos ebben a kurva ügyben magának van igaza - bólintott Harris, a Virginiai Állami
Rendőrség nyomozója, s lehajtotta fanyar malátawhiskyjét. - De most már a békazabálók
tartják szemmel. Talán szerencsésebbek lesznek nálunk, és elkapják.
- Na, majd épp a békazabálók! - jegyezte meg morózusan Lindros.
- Egyszer-egyszer nekik is összejöhet valami, nem?
A Pennsylvania Avenue-n, a Froggy Bottom Szalonban ültek. Ezen az órán a bár a George
Washington Egyetem diákjaival volt tele. Lindros már több mint egy órája a köldökpiercing
karikákat, és a kurta szoknyákba rejtett formás fenekeket gusztálgatta. A lányok csaknem
húsz éwel fiatalabbak voltak nála. Minden férfi életében eljön az idő, gondolta, amikor a
visszapillantó-tükörbe nézegetve rájön, hogy többé már nem fiatal. Ezek közül a lányok közül
senki egy pillantásra sem méltatta; a létezéséről sem vettek tudomást.
- Miért van az - kérdezte -, hogy az ember nem maradhat egész életére fiatal?
Harris fölnevetett, s újabb italt rendelt.
- Viccesnek tartja?
Már túlvoltak azon, hogy ordibáljanak, vagy jeges hallgatásba burkolózzanak, egymást
szapulják és sértő megjegyzéseket vágjanak a másik fejéhez. Végül úgy döntöttek, hogy a
fenébe az egésszel, s elhatározták, hogy jól berúgnak.
- Aha, azt hiszem, nagyon vicces - válaszolt Harris, s helyet csinált az újabb italoknak. -
Puncikról ábrándozik itt, s azt hiszi, elhalad maga mellett az élet. Nem a puncikról van szó,
Martin, bár az igazat megvallva, sosem szalasztottam el az alkalmat, ha megfektethettem egy
nőt.
- Oké, okos fiú, akkor miről van szó?
- Vesztettünk, ennyi. Beszálltunk Jason Bourne játszmájába, s ő alaposan elvert bennünket.
Nem mintha nem lett volna rá oka.
Lindros ültében kicsit kihúzta magát, s a hirtelen mozdulattól kissé megszédült. Kezét a
halántékára szorította. - Mi a fenét akar ezzel?
Harris szokása volt, hogy a whiskyjét úgy forgatta a szájában, mintha szájvízzel
gargarizálna. Torka gluttyogott, amikor lenyelte a kortyot. - Nem hiszem, hogy Bourne
gyilkolta volna meg Conklint és Panovot.
Lindros felnyögött. - Jézusom, Harry, ne kezdje már megint!
- Addig mondogatom, amíg bírom szusszal. Azt akarom megtudni, miért nem akarják ezt
meghallani.
Lindros felkapta a fejét. - Jól van, jól van. Mondja meg, miért gondolja, hogy Bourne
ártatlan.
- Mi a lényeg?
- Én kérdezek, nem?
Harris mérlegelt. Megvonta a vállát, elővette a tárcáját, kivett egy papírdarabot, s az
asztalon kihajtogatta. - Emiatt a parkolójegy miatt.
Lindros felvette és elolvasta a papírt. - Ezt a jegyet bizonyos dr. Felix Schiffer nevére
állították ki. - Zavartan rázta a fejét.

101
 - Felix Schiffer törvényen kívülinek számít - közölte Harris. - Semmit sem tudtam róla, de
ebben a hónapban ráállítottam az egyik emberemet az eltűnt személyek aktájának
felszámolására, és semmire nem jutott az utána való nyomozásban. - Megütögette a jegyet. -
Beletelt egy kis időbe, de kiderítettem, miért nem tudta az emberem megtalálni. Schiffer
minden postáját Alex Conklinhoz továbbították.
Lindros a fejét csóválta. - És?
- És amikor megpróbáltam az adatbankban utánanézni dr. Schiffernek, falba ütköztem.
Lindros érezte, hogy kezd kitisztulni a feje. - Miféle falba?
- Amit az Egyesült Államok kormánya emelt. -Harris egy hajtásra bedöntötte maradék
whiskyjét. - Ezt a dr. Schiffert jegelték. Nagy J-vel. Nem tudom, mi a fenében mesterkedett
Conklin, de olyan mélyen elrejtette, hogy le merném fogadni, a saját emberei sem tudtak róla
semmit. - Megrázta a fejét. - Conklint nem egy magából kifordult ügynök ölte meg, Martin,
ezt az életemre lefogadnám.

A Humanistas Ltd. magánliftjében fölfelé haladva Sztyepan Szpalko olyan jókedvű volt,
amennyire csak kitelt tőle. A Khannal történt váratlan fejleményeket leszámítva, minden a
helyes vágányon haladt. A csecsenek az övéi voltak; intelligensek, félelmet nem ismerők, s
ügyükért halni készek. Ami Arszenovot illeti, ő legalábbis elkötelezett és fegyelmezett
vezető. Szpalko ezért választotta ki őt Khalid Murat elárulására. Murat nem bízott meg
teljesen Szpalkóban, remekül megszimatolta a kettős játékot. De Murat eltűnt a színről.
Szpalko nem kételkedett benne, hogy a csecsenek úgy cselekszenek majd, ahogy ő
elképzelte. A másik fronton az átkozott Alexander Conklin halott, s a CIA meg van róla győ-
ződve, hogy Jason Bourne a gyilkosa. Két legyet egy csapásra. De még ott volt a fegyver és
Felix Schiffer kulcskérdése. Érezte a még hátralévő teendők nyomasztó súlyát. Tudta, hogy
fogytán az ideje, még sok tennivaló vár rá.
Kiszállt egy közbülső szinten, ahová csak a nála lévő mágneses kártyával lehetett belépni.
Bement napfényben fürdő lakrészébe, odalépett a Dunára, a mélyzöld Margitszigetre, a lent
elterülő városra néző ablakokhoz. Csak állt, nézte a Parlament épületét, az elkövetkező időkre
gondolt, amikor sosem álmodott hatalom lesz a kezében. Napfény fürösztötte a homlokzatot,
a külső támíveket, a kupolákat és tornyokat. Odabent a hatalom emberei találkoztak nap mint
nap, s jelentéktelenségekről fecsegtek. Mellkasa megtelt levegővel. O, Szpalko az, aki tudja,
hogy hol lakik a világban az igazi hatalom. Kinyújtotta a kezét, ökölbe szorította. Hamarosan
mindannyian megtudják - az amerikai elnök az ő Fehér Házában, az orosz elnök a Kremlben,
a sejkek varázslatos arab palotáikban. Hamarosan mindannyian megismerik a félelem igazi
jelentését.
Meztelenül bement a fényűző, Iazuritszínű csempékkel borított fürdőszobába. A nyolc
vízsugarat árasztó zuhanyfülkében megfürdött, addig dörgölte magát, amíg bőre kivörösödött.
Aztán megtörülközött egy óriási, vastag török törülközővel, farmernadrágba és vászoningbe
bújt.
Egy csillogó, rozsdamentes acéllal borított pultnál az automata kávéfőzőből friss kávét
adagolt magának. Tejszínt és cukrot tett bele, a hűtőből nagy halom tejszínhabot eresztett rá.
Utána jó pár percig csak állt és a kávét kortyolgatta, hagyta, hogy gondolatai kellemesen
elkalandozzanak, hagyta, hadd fokozódjon a várakozás. Manapság annyi csodálatos dologban
lehet része az embernek!
Letette a kávéscsészét, henteskötényt kötött fel. Fényesre kefélt papucscipője helyett zöld,
kerti gumicsizmába bújt.
Kiitta a kávét, majd egy faburkolatú falhoz lépett. Kis asztal állt ott, egy fiókkal, kihúzta.
Egy doboz gumikesztyű volt benne. Magában motyogva kivett egy párat, felhúzta.
Megnyomott egy gombot, s a két fapanel széthúzódott. Határozottan fura helyiségbe lépett. A
falak fekete betonból voltak, a padlót fehér csempe borította, lejjebb, középen egy hatalmas

102
vízelvezető volt. Az egyik falra erősített csörlőről öntözőcső futott le. A mennyezetet vastag
hangszigetelés borította. Az egyedüli bútor egy faasztal volt, összeszabdalva, sötét vér-
foltokkal teli. Ezenkívül egy Szpalko kifejezett kívánsága szerint átalakított fogorvosi szék. A
szék mellett egy háromszintes kiskocsi, amelyen fémeszközökkel teli tálkák sora csillogott; a
fémeszközök vége baljós külsejű, egyenes, horgas és csavaros.
A székben, fémbilinccsel a csuklóján és a bokáján, Molnár László ült, anyaszült meztelen.
Molnár arca és teste tele volt vágásokkal, horzsolásokkal, zúzódásokkal, mélyen beesett
szeme körül a fájdalom és a kétségbeesés sötét karikái feketéllettek.
Szpalko olyan fürgén és hivatástudattal lépett a helyiségbe, mint egy orvos. - Kedves
Lászlóm, meg kell mondanom, meglehetősen csúnyán néz ki. - Elég közel állt, hogy lássa,
amint Molnár orrcimpája kitágul a kávé illatára. - Ez azonban várható volt, ugye? Elég zűrös
éjszakája volt. Nem számított rá, amikor az Operába indult, igaz? De ne aggódjon, az
izgalmak még nem értek véget. - Molnár könyökéhez tette a kávéscsészét, s felvette az egyik
eszközt. - Ez jó lesz, azt hiszem.
- Várjon... mit fog csinálni? - kérdezte elcsukló, vékony hangon Molnár.
- Hol van dr. Schiffer? - kérdezte Szpalko társalgási tónusban.
Molnár ide-oda rángatta a fejét, száját összeszorította, mintha így akarná biztosítani,
nehogy egy szó is kicsússzon rajta.
Szpalko megvizsgálta az eszköz tűhegyes végét. - Őszintén nem értem, miért habozik,
László. Nálam van a fegyver, bár dr. Schiffer eltűnt...
- Elvitték a maga orra elől - suttogta Molnár. Szpalko mosolyogva foglyához érintette az
eszközt, s kisvártatva üvöltésre késztette Molnárt.
Egy pillanatra hátrébb lépett, ajkához emelte a csészét, kortyolt egyet. - Mint mostanra
kétségtelenül felismerte, ez a helyiség hangszigetelt. Nem hallhatják meg, senki sem jön
megmenteni magát, legkevésbé Vadas. Ő még azt sem tudja, hogy maga eltűnt.
Felvett egy másik eszközt, belenyomta Molnárba. - Szóval, mint látja, nincs reménye -
jegyezte meg. - Hacsak nem mondja el nekem, amit tudni akarok. Úgy alakult, László, én
vagyok a maga egyetlen barátja; én tudom megmenteni magát. - Megragadta Molnárt az álla
alatt, s megcsókolta véres homlokát. - Én vagyok az egyedüli, aki igazán szereti magát.
Molnár behunyta a szemét, s megint megrázta a fejét.
Szpalko egyenesen Molnár szemébe nézett. - Nem akarom bántani magát, László. Ugye,
tudja? - Hangja, ellentétben a cselekedeteivel, gyengéd volt. - De a csökönyössége zavar. -
Folytatta Molnár megdolgozását. - Azon tűnődöm, vajon megértette-e azoknak a
körülményeknek az igaz természetét, amelyekbe belecsöppent. A fájdalmat, amit érez,
Vadasnak köszönje. Vadas sodorta magát ebbe a helyzetbe. Conklin is lehetett volna, csak hát
ő már halott. - Molnár szája tágra nyílt egy iszonyatos üvöltéstől. Fekete lyukak tátongtak ott,
ahol egykor a fogai voltak, melyeket lassú és fájdalmas módszerrel kihúztak.
- Hadd biztosítsam felőle, hogy csak vonakodással folytatom a dolgom - mondta nagy
összpontosítás közepette Szpalko. Fontos volt ebben a szakaszban, hogy Molnár megértse a
helyzetét, bármennyire a fájdalom hatása alá került is. - Én csak a maga csökönyösségének
áldozata vagyok. Nem látja be, hogy Vadasnak kell mindezért megfizetnie?
Szpalko egy pillanatra abbahagyta. Vér foltozta össze a kesztyűjét, s olyan nehezen
lélegzett, mintha három emeletet futott volna föl a lépcsőn. A vallatás, minden gyönyöre
ellenére, nem volt könnyű munka. Molnár nyöszörögni kezdett.
- Miért gyötri magát, László? Olyan istenhez fohászkodik, aki nem létezik, ezért nem
védheti meg magát, nem segíthet. Ahogy az oroszok mondják: „Imádkozz Istenhez; evezz
partra." - Szpalko mosolya bajtársiasan bensőséges bizalomról árulkodott. - Az oroszok aztán
tudják, mi? Történelmüket vérrel írták. Először a cárok, aztán az apparatcsikok, mintha a Párt
jobb lett volna, mint az önkényurak sora!

103
 - Én mondom, László, lehet, hogy az oroszok súlyosan tévedtek a politikában, de ha
vallásról van szó, helyesek az eszméik. A vallás - minden vallás - hamis. A gyenge akaratúak,
a félelemmel elteltek, a világ birkáinak nagy káprázata, azoké, akikben nincs erő, hogy
vezessenek, s beérik annyival, hogy őket vezessék. Nem baj, ha az óhatatlanul önnön
lemészároltatásukhoz vezet. - Szpalko bánatosan, bölcsen csóválta a fejét. - Nem, nem, az
egyetlen valóság a hatalom, László. Pénz és hatalom. Ez számít, semmi más.
Molnár pihent egy picit a szónoklat közben, amelynek az volt a célja, hogy hétköznapias
hangvételével és a bajtársiasság illúziójával vallatójához kösse. Most azonban a szeme
leplezetlen pánikban nyílt ki újra, amint Szpalko megint beszélni kezdett. - Csak maga
segíthet önmagán, László. Mondja el nekem, amit tudni akarok. Mondja el, hová rejtette
Vadas Felix Schiffert.
- Hagyja abba! - Molnár levegő után kapkodott. -Kérem, hagyja abba!
- Nem hagyhatom abba, László. Mostanra már maga is biztosan megértette. Magán áll
vagy bukik minden. - A megerősítés érdekében Szpalko használatba vette az eszközt. - Csak
maga állíthat meg engem!
Zavarodottság látszott Molnár szemében, vadul pillantgatott körbe, mintha csak most
döbbenne rá, mi történik vele. Szpalko, jobban belegondolva, megértette. Gyakran előfordul
ez egy sikeres vallatás vége felé. Az alany nem lépésről lépésre halad a gyónás oltára felé,
hanem ellenáll, amilyen sokáig csak bír. Az agy csak ennyit tud elintézni Bizonyos pontnál,
mint egy gumiszalag, eléri a határt, s amikor visszacsapódik, egy új valóság - a vallató által
mesterségesen létrehozott valóság - keletkezik.
- Én nem...
- Mondja el - kérlelte bársonyos hangon Szpalko, s kesztyűs kezével áldozata izzadt
homlokát simogatta. - Mondja el, s ez az egész véget ér, mint amikor az ébredéssel elillan az
álom.
Molnár felfelé fordította a tekintetét. - Megígéri? -kérdezte, mint egy kisgyerek.
- Bízzon bennem, László. A barátja vagyok. Azt akarom, amit maga: véget vetni a
szenvedéseinek.
Molnár most már sírt, nagy könnyek potyogtak a szeméből, zavarossá, rózsaszínűvé
váltak, ahogy végigcsorogtak az arcán. Aztán zokogni kezdett, ahogy kisgyerek kora óta nem
tette.
Szpalko egy szót sem szólt. Tudta, hogy sorsdöntő ponthoz érkeztek el. Most jött el a
mindent vagy semmit: Molnár vagy beleveti magát a Szpalko által gondosan előkészített
szakadékba, vagy rákényszeríti magát, hogy belefulladjon a fájdalomba.
Molnár teste remegett a vallatás folyamán elszabadult érzelmek viharában. Idővel
visszahúzta a fejét. Arca szürke és iszonyatosan nyúzott volt, a szeme a könnyek csil-
logásában még mélyebbre süppedt gödrében. Nyomokban sem emlékeztetett arra a ragyogó
arcú, kicsit kapatos operabarátra, akit Szpalko emberei vonszoltak ki az Undergroundból.
Alaposan átalakult. Végletesen kimerült volt.
- Isten bocsásson meg nekem - suttogta rekedten. - Dr. Schiffer Krétán van. - Elmotyogott
egy címet.
- Jó fiú! - mondta lágyan Szpalko. Most a helyére került a kirakós játék utolsó darabkája
is. Ma este ő és „személyzete" útra kel, hogy visszaszerezze Felix Schiffert, s végezzen a
folyamattal, melynek célja kiszedni belőle az Oskjuhlid Hotel elleni támadás elindításához
szükséges információt.
Molnár halk, állati hangot hallatott, amikor Szpalko az asztalra dobta a kínzóeszközt.
Bevérzettl szeme forgott, ismét a sírás kerülgette. Szpalko lassan, gyengéden a másik férfi
szájához emelte a kávéscsészét, közömbösen figyelte, ahogy az görcsösen nyeldekli a forró,
édes italt. - Megmenekültünk. - Kérdés, hogy Molnárhoz szólt-e, vagy magának beszélt.

104
 Tizenharmadik fejezet

A budapesti Parlament éjjel a hajdani behatoló hordák elleni nagy magyar pajzsra
emlékeztetett. Az átlagos turistát egyaránt lenyűgözi méreteivel és szépségével; hatalmas,
időtlen és sérthetetlen épületnek látszott. De Jason Bourne-nak, aki újonnan érkezett
gyötrelmes úton Párizson át Washingtonból, a Parlament semmi egyébnek nem látszott, mint
egy képzeletbeli városnak valamilyen gyerekkönyvből; földöntúli fehér kőből és halvány
rézből készült épületnek, amely bármelyik pillanatban összeomolhat a sötétség leple alatt.
Komor hangulatban volt, amikor a taxi letette a Moszkva tér közelében lévő Mamut
bevásárlóközpont hatalmas épülettömbjénél, ahol új ruhákat akart vásárolni. Pierre Montefort
francia katonai futárként lépett be az országba, ennek köszönhetően a magyar
útlevélvizsgálatnál csak felszínesen ellenőrizték. De meg kellett szabadulnia a Jacques-tól
kapott egyenruhától, mielőtt megjelenik Alex Conklinként a szállodában.
Vett egy kordnadrágot, egy Sea Island pamutinget és egy fekete garbót, vékony talpú,
fekete csizmát és egy fekete bőr bomberdzsekit. Üzleteket járt végig, elvegyült a vásárlók
tömegében, fokozatosan magába szívta energiájukat, és napok óta először érezte magát a
szabad világhoz tartozónak. Rájött, hogy hangulatának hirtelen megjavulása annak
köszönhető, hogy megoldotta Khan rejtélyét. Egy ismeretlen valaki - maga Khan, vagy
valaki, aki felbérelte őt - el akart jutni Bourne-hoz, annyira összezavarni, hogy elveszítse
koncentráló képességét, s elfeledkezzen Alex Conklin és Mo Panov meggyilkolásáról. Ha
nem voltak képesek megölni őt, akkor inkább arra kényszerítik, hogy induljon neki fantomfia
felkutatásának. Egy másik, megválaszolandó kérdés, hogy Khan, vagy az illető, aki
felbérelte, honnan tudott Joshuáról. Csak most, hogy racionális problémává fokozta le a
megrázkódtatást, végtelenül logikus agya csak most tudta elemeire szétbontani a kérdést,
hogy aztán kidolgozzon egy támadási tervet.
Bourne-nak olyan információkra volt szüksége, amelyeket csak Khan adhatott meg neki.
Rá kell borítania az asztalt Khanra, vagy csapdába kell csalnia. Első lépésként biztosítania
kell, hogy Khan tudjon a hollétéről. Nem kételkedett benne, hogy Khan mostanra már
Párizsban van, megtudva a gyorspostai szolgálat gépének úti célját. Talán Khan hallott
Bourne-nak az A1-esen történt haláláról is. Annak alapján, amit Khanról tudott, feltételezni
kell, hogy Bourne-hoz hasonlóan kitűnő átváltozó művész. Bourne az ő helyében elsőként a
Quai d'Orsay-nél keresne információt.

Bourne húsz perccel később kisétált a bevásárlóközpontból, taxiba ült, amelyből az imént
szállt ki utasa, s pillanatok alatt odaért a Margitszigetre, a Danubius Grand Hotel impozáns
oszlopos előcsarnokához.
Bourne, aki úgy érezte magát, mint aki egy hete nem aludt, átvágott a csillogó márvány
előcsarnokon. Bemutatkozott a recepciónál Alexander Conklinként.
- Ó, Mr. Conklin, vártuk önt. Kérem, várjon egy pillanatra.
A férfi eltűnt egy belső irodában, ahonnan felbukkant a szálloda igazgatója
- Isten hozta, Isten hozta! Mr. Házas vagyok, állok rendelkezésére. - Az úriember alacsony
volt, köpcös, sötét hajú, ceruzavékonyságú bajuszt és oldalt elválasztott frizurát viselt.
Kézfogásra nyújtotta meleg, száraz kezét. - Mr. Conklin, micsoda öröm. - Az ajtó felé intett. -
Legyen szíves, jöjjön velem.
Bevezette Bourne-t az irodájába, ahol kinyitott egy széfet, kivett onnan egy nagyjából
cipősdoboz méretű csomagot, amelynek átvételét aláíratta Bourne-nal. A csomagoláson
nyomtatott betűkkel az állt: ALEXANDER CONKLIN, SZEMÉLYESEN VESZI ÁT. Nem
volt rajta bélyegző.

105
 - A csomagot kézbesítő hozta - mondta Bourne érdeklődésére az igazgató.
- Ki kézbesítette? - firtatta Bourne.
Mr. Házas széttárta a kezét. - Sajnos nem tudom.
Bourne hirtelen haragot érzett. - Hogy érti, hogy nem tudja? A szálloda bizonyára
nyilvántartja a kézbesített csomagokat.
- Ó, természetesen, Mr. Conklin. Mint mindenben, e téren is alaposak vagyunk. Viszont
ebben az esetben - meg nem mondom, hogyan - a jelek szerint sehol sincs feljegyzés. -
Reménykedve mosolygott, miközben tehetetlenül megvonta a vállát.
A létért vívott, háromnapi folyamatos küzdelem után, amikor egyik megrázkódtatás a
másik után érte, ráébredt, hogy elfogyott a türelmi tartaléka. Vak dühvé vált haragja és
csalódottsága. Egy rúgással becsapta az ajtót, s megragadta Házast a gondosan kikeményített
ingénél fogva, s olyan erővel vágta neki a falnak, hogy a szállodaigazgató szeme majd'
kiugrott a helyéből.
- Mr. Conklin - hebegte -, én nem...
- Választ akarok! - ordította Bourne. - És most rögtön!
A láthatóan megrettent Házas szabályosan sírt. - De nincs válaszom. - Tömpe ujjaival
kapkodott. - Ott... ott van a nyilvántartás! Nézze meg maga!
Bourne eleresztette a szállodaigazgatót, akinek azonnal összerogyott a lába, lehuppant a
földre. Bourne rá sem hederített, odament az íróasztalhoz, felvette a nyilvántartást. Látta,
hogy két különböző kéz írta be gondosan a bejegyzéseket, az egyik hullámzó betűkkel, a
másik díszesekkel. Feltehetően a nappalos és az éjszakai portás. Kicsit elfordította a
nyilvántartást, tekintete végigfutott fel és le az oszlopokon, bármilyen radírozás nyomát ke-
reste, bármilyen arra utaló jelet, hogy piszkálták volna a könyvet. Semmit sem talált.
Odapördült Mr. Házashoz, felrántotta összekuporodott helyzetéből. - Mi a véleménye
arról, hogy ezt a küldeményt nem vezették be a nyilvántartásba?
- Mr. Conklin, személyesen itt voltam, amikor kézbesítették. - A szállodaigazgató szeme
fehérje világított. Bőre sápadt lett, úszott a verítékben. - Hogy úgy mondjam, ügyeletben
voltam. Esküszöm önnek, hogy az egyik pillanatban ott termett a recepciós pult tetején.
Egyszerűen ott termett. Nem láttam az illetőt, aki hozta, és a személyzetből sem látta senki.
Dél volt, a kijelentkezések időpontja, ami nagyon mozgalmas időszak nálunk. Névtelenül
hagyhatták ott, szándékosan. Másnak nincs értelme.
Természetesen igaza volt. Bourne haragja egy pillanat alatt elillant, és csak azon tűnődött,
miért bánt olyan durván ezzel a tökéletesen ártalmatlan férfival. Eleresztette a
szállodaigazgatót.
- Bocsánatot kérek, Mr. Házas. Hosszú volt nekem ez a nap, és számos nehéz tárgyaláson
vettem részt.
- Igen, uram. - Mr. Házas igyekezett megigazítani a nyakkendőjét és a zakóját, közben le
nem vette a szemét Bourne-ról, mintha az bármelyik pillanatban újra rátámadhatna. -
Természetesen, uram. Az üzleti világ mindannyiunknak nagy feszültséget okoz. - Köhintett,
kezdte ismét összeszedni magát. - Ajánlhatok egy kezelést a gyógyfürdőben... semmi sem
fogható a belső egyensúly helyreállításában a gőzhöz és a masszázshoz.
- Nagyon kedves - felelte Bourne. - Talán később.
- A gyógyfürdő kilenckor zár - mondta Mr. Házas, megkönnyebbülve, hogy józan választ
kapott ettől az eszelőstől. - De csak egy telefonjába kerül, hogy elintézzem, tovább tartson
nyitva.
- Majd máskor, nagyon köszönöm. Kérem, küldessen a lakosztályomba egy fogkefét és
fogkrémet. Elfelejtettem magammal hozni - mondta Bourne, majd kinyitotta az ajtót s kilépett
az irodából.

Amint egyedül maradt, Házas kihúzta íróasztala egyik fiókját, s rémesen reszkető kézzel

106
elővett egy palack pálinkát. Teletöltött egy pohárkát, s közben leöntötte a nyilvántartó naplót
is. Nem törődött vele; egy korttyal lehajtotta, érezte, amint az ital a maga tüzes ösvényén
végigfut gyomráig. Amikor eléggé lecsillapította magát, felkapta a telefont, s egy helyi
számot tárcsázott.
- Nincs tíz perce, hogy megérkezett - mondta a vonal túlsó végén megszólaló hangnak.
Nem kellett bemutatkoznia. - A benyomásom? Ez egy őrült. Komolyan mondom. Majdnem
megfojtott, amikor nem mondtam meg neki, ki kézbesítette a csomagot.
A kagyló csúszott izzadt tenyerében, kezet váltott. Töltött magának még kétujjnyi pálinkát.
- Természetesen nem mondtam meg neki, és sehol sincs feljegyzés a csomagról. Magam
gondoskodtam róla. Elég alaposan kereste, el kell ismernem. - Egy pillanatig hallgatott. -
Felment a lakosztályába. Igen, biztos vagyok benne.
Letette a telefont, majd ugyanolyan gyorsan hívott egy másik számot, elmondta ugyanazt
az üzenetet, ezúttal egy másik, sokkal félelmetesebb gazdának. Végül hátradőlt székében, s
behunyta a szemét. Hála Istennek, itt véget ért a szerepem, gondolta.

Bourne a lifttel a legfelső emeletre ment. A kulcs kinyitotta a szolidan fényezett dupla
tikfaajtó egyik szárnyát. Bourne belépett egy nagy, egyágyas lakosztályba, amelyet pompás
szövettel rendeztek be. Az ablakon túl sötéten, lombosán terült el az évszázados park. A
szigetet IV. Béla király lányáról, Margitról nevezték el, aki a tizenharmadik században egy
domonkos rendi kolostorban élt. A kolostor romjai a keleti vízparton fényesen ki voltak
világítva. Vetkőzés közben végigment a lakosztályon, egyenként szórva maga mögé ruháit, s
belépett a csillogó fürdőszobába. A csomagot felbontatlanul az ágyra hajította.
Tíz áldásos percet töltött meztelenül az épp csak elviselhető forróságú vízsugarak alatt,
aztán leszappanozta magát, ledörgölte a testére rakódott piszkot és verejtéket. Óvatosan
megtapogatta a bordáit, a mellizmát, felmérte, milyen károkat okozott neki Khan. Jobb válla
nagyon sajgott, újabb tíz percet töltött el nyújtó- és lazító gyakorlatokkal. Majdnem
kificamította a vállát, amikor az üzemanyag-szállító létrájába kapaszkodott, s pokolian fájt.
Arra gyanakodott, hogy egy-két ínszalagja elszakadhatott, de semmit sem tehetett azon kívül,
hogy nem terheli túl.
Három percig állt a jeges vízsugarak alatt, majd kilépett a zuhany alól, s megtörülközött.
Elegáns köntösbe burkolózva leült az ágyra, s kibontotta a csomagot.
Egy fegyver volt benne tartalék tölténnyel. Alex, kérdezte nem először, mi a csudába
keveredtél bele?
Sokáig csak ült, s bámulta a fegyvert. Valahogy baljósnak tűnt a sötét csövével. Aztán
Bourne rádöbbent, hogy a feketeség saját tudatalattijának mélyéből bugyogott fel. Hirtelen
belátta, hogy saját valóságos világa egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a Mamut
bevásárlóközpontban képzelte. Nem volt tiszta és rendes, ésszerű, mint egy matematikai
egyenlet. A valódi világ zűrzavaros; az észszerűség csupán az emberek által a véletlenszerű
eseményekre kényszeríteni akart rendszer, hogy a dolgok rendben lévőnek tűnjenek föl.
Dühkitörése nem a szállodaigazgatónak szólt, ébredt rá megdöbbenve, hanem Khannak.
Khan árnyékként követte őt, megbabonázta, s végül túl is járt az eszén. Mindennél jobban
szerette volna azt az arcot beledöngölni a földbe, végleg kitörölni áz emlékezetéből.
A Buddha látványa felidézte lelki szeme előtt a négyéves Joshuát. Alkonyodott
Phonpenben, az égbolt sárgás, szürkés, aranyszínű volt. Joshua kiszaladt a folyó mentén álló
házból, amint David Webb hazafelé közeledett a munkából. Webb a karjába vette Joshuát,
megpörgette, arcon csókolta, bár a gyerek szégyenlősen elhúzódott. Sosem szerette, ha apja
megcsókolta.
Bourne most éjszakára ágyba dugva látta a fiát. Tücskök és békák zenéltek, a szoba túlsó
falán végigsiklottak az arra haladó hajók fényei. Joshua hallgatta, amint Webb mesét olvasott

107
neki. Egy szombat reggel Webb labdázott Joshuával, egy Amerikából magával hozott
baseball-labdát használva hozzá. Izzó fényben úszott Joshua ártatlan arca.
Bourne most hunyorgott, s önkéntelenül is maga előtt látta a Khan nyakában függő kis kő
Buddhát. Felpattant, mélyből fakadó kétségbeesett kiáltással lesöpörte az asztalról a lámpát,
jegyzettömböt, kristályhamutartót. Keze ökölbe szorult, többször megütögette a fejét.
Kétségbeesett nyögéssel térdre esett, így hintáztatta magát. Csak a telefon csörgése térítette
magához.
Megszállottan ki akarta tisztítani a fejét. A telefon csak csörgött, s egy pillanatig
megfordult a fejében, hogy hagyja tovább csörögni. De inkább mégis fölvette. - Vadas János
vagyok - szólalt meg egy suttogó, füsttől rekedtes hang. - Mátyás-templom Éjfélkor, egy
pillanattal sem később. - A vonal egy kattanással megszakadt, mielőtt Bourne egy szót is
kiejthetett volna.

Amikor Khan megtudta, hogy Bourne halott, úgy érezte, mintha kifordították volna, mintha
minden idegszálát egy pillanatra kitették volna a kinti levegő maró hatásának. Kézfejét a
homlokához érintette, mintha meg akart volna győződni róla, hogy a tűz belül lobog.
Az Orly repülőtéren volt, a Quai d'Orsay embereivel beszélt. Nevetségesen könnyű volt
információt szerezni tőlük. A Le Monde újságírójának adta ki magát - akinek párizsi
kapcsolatán keresztül szemérmetlenül drágán megvette az újságíró-igazolványát. Nem mintha
ez számított volna neki; több pénze volt, mint amit el tudott volna költeni, de a várakozással
töltött idő az idegeire ment. Ahogy a percek órákká nőttek, a délután estébe fordult, rájött,
hogy híres türelme fogytán. Abban a pillanatban, amikor meglátta David Webbet - Jason
Bourne-t -, fejre állt az idő, a múlt lett a jelen. Keze ökölbe szorult, halántéka hevesen
lüktetett. Hányszor érezte, hogy elveszti az eszét, amióta meglátta Bourne-t? A legrosszabb
pillanat az volt, amikor egy padon ült és beszélgetett vele Alexandria Óvárosában, mintha
semmi közük sem lett volna egymáshoz, mintha a múlt kérdésessé és jelentéktelenné vált
volna, mintha az valaki más életének lett volna a része, valakié, aki csak Khan képzeletében
létezett. A dolog valószerűtlensége - egy pillanat, amelyről éveken át ábrándozott, amelyért
éveken át imádkozott - kiszívta az erejét, úgy érezte, mintha minden idegszálát külön
dörzsölgetnék, minden érzése, amelyet igyekezett kordában tartani és elnyomni, lázadozni
kezdett, felszínre bukkanva beteggé tette. És most ez a hír: váratlan csapás. Úgy érezte, hogy
bensőjében az űr, amit kitölteni remélt, tovább szélesedett, mélyült, azzal fenyegetve, hogy
teljesen magába nyeli. Egy pillanattal sem bír tovább itt maradni.
Az egyik percben, kezében jegyzetfüzettel, a Quai d'Orsay sajtosával beszélget, a
következőben visszarepül az időben Vietnám őserdejébe, Richard Wick, a misszionárius fából
és bambuszból épült házához. A magas, karcsú, mogorva férfi, aki kivitte őt a vadonból,
miután elmenekült az általa megölt vietnámi fegyvercsempésztől. A férfi gyakran nevetett, és
szemének lágy barnasága nagy rokonszenvről árulkodott. Lehet, hogy Wick igazi zsarnok
volt, amint a pogány Khant átnevelte Krisztus gyermekévé, de a vacsora meghitt perceiben és
utána kedves, gyengéd ember volt, akinek végül sikerült kivívnia Khan bizalmát.
Annyira, hogy egyik este Khan rászánta magát, s elmesélte a múltját Wicknek, kiterítette a
lelkét, hogy gyógyulást találjon. Khan kétségbeesetten szeretett volna meggyógyulni,
kiokádni magából a tályogot, amely bensőjét mérgezte, miközben egyre nagyobbra nőtt. Meg
akarta gyónni az elhagyatottsága miatti dühét, meg akart tőle szabadulni, mert akkoriban
feüsmerte, hogy szélsőséges érzelmeinek a foglya.
Vágyott rá, hogy megbízhasson Wickben, hogy leírja neki a bensejében kavargó érzéseket,
de erre sosem nyílt alkalma. Wicket rettenetesen lekötötte, hogy Isten Igéjét elvigye „erre az
istentelenül elmaradt vidékre". Így hát Biblia-tanfolyamokat támogatott, amelyek egyikébe
Khant is beparancsolta. Wick egyik kedvenc időtöltése volt, hogy a csoport előtt felszólította

108
Khant, hogy emlékezetből mondjon fel részeket a Bibliából. Mintha valami félkegyelmű
volna, akit pénzért mutogatnak a vásárokon.
Khan gyűlölte, megalázónak érezte ezt. Valójában, bár furcsán hangzik, minél
büszkébbnek látszott Wick, annál megalázottabbnak érezte magát. Míg egy napon egy másik
fiatal fiút hozott magával a hittérítő. De mivel a fiú európai volt, egy hittérítő házaspár, Wick
ismerőseinek a gyereke, Wick elárasztotta azzal a szeretettel és figyelemmel, amelyre Khan
vágyakozott, s amiről most látta, hogy sosem kapta meg, és nem is fogja megkapni. Viszont
folytatódtak az utálatos szavalatok, miközben a másik fiú ült és hallgatott, csöndben, a Khant
gyötrő megaláztatástól mentesen.
Sosem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy Wick kihasználta őt, és csak azon a
napon, amikor elszökött, akkor értette meg Wick vele szembeni árulásának mélységét.
Jótevőjét, védelmezőjét nem ő - Khan - érdekelte, hanem az, hogy legyen még egy megtértje,
hogy újabb vadembert hozzon Isten szeretetének fényébe.
Ekkor megcsörrent mobilja, s ez visszarángatta a szörnyű jelenbe. Ránézett a telefon
kijelzőjére, hogy ki keresi, aztán szabadkozva ellépett a Quai d'Orsay tisztje mellől a kavargó
tömeg névtelenségébe.
- Micsoda meglepetés - szólt bele a telefonba.
- Hol vagy? - Sztyepan Szpalko hangja pattogósán szólt, mintha túl sok minden
mondandója volna.
- Az Orly repülőtéren. Az imént tudtam meg a Quai d'Orsay-tól, hogy David Webb halott.
- Valóban?
- A jelek szerint motorkerékpárral nekirohant egy szembejövő kamion hűtőrácsának. -
Khan várt egy pillanatot, reakcióra számított. - Nem is örül nek? Hát nem ezt akarta?
- Korai még Webb halálát ünnepelni, Khan - mondta szárazon Szpalko. - Itt van
Budapesten. A Danubius Grand Hotelben lévő kapcsolatomtól hallottam, hogy bejelentkezett
hozzájuk Alexander Conklin néven.
Khan annyira megdöbbent, hogy még a térde is megroggyant, egy falhoz lépett, s
nekitámaszkodott. -Webb?
- Hát nem is Alex Conklin szelleme!
Bosszúságára azon kapta magát, hogy hideg verejték önti el testét. - De honnan tudhatja
biztosra, hogy ő az?
- A kapcsolatomtól kaptam személyleírást. Láttam a körözésre kiadott rajzot is.
Khan a fogát csikorgatta. Tudta, hogy a beszélgetésnek valószínűleg rossz vége lesz,
mégis feltartóztathatatlanul folytatta. - Maga tudta, hogy David Webb azonos Jason Bourne-
nal. Miért nem mondta el nekem?
- Nem látom be, miért kellett volna - válaszolt gunyorosan Szpalko. - Te Webbet kérted, én
leszállítottam. Nem tudok mások gondolataiban olvasni. De megtapsolom a kezdeményező
készségedet.
Khant olyan gyűlölet árasztotta el, hogy belerázkódott. De uralkodott a hangján. - Most,
hogy Bourne végül eljutott Budapestre, mit gondol, mennyi idejébe telik, amíg a nyomokat
követve eljut magához?
- Már tettem lépéseket annak érdekében, hogy ez ne történjen meg - felelte Szpalko. - De
felmerült bennem, hogy nem kéne ennyit bajlódnom, ha megölted volna a kurafit, amikor erre
lehetőséged nyílott.
Khant, aki nem bízott olyan emberben, aki hazudott neki, aki ráadásul vele kapartatja ki a
gesztenyét, újra
Elöntötte a düh. Szpalko meg akarja öletni Bourne-t, de miért? Ezt ki fogja deríteni,
mielőtt végrehajtja a saját bosszúját. Amikor legközelebb megszólalt, már nem volt
birtokában híres önuralmának, ettől hangja határozottan éles lett. - Ó, meg fogom ölni
Bourne-t - jelentette ki. - De az én feltételeim, az én menetrendem, és nem a magáé szerint.

109
A Humanistas Ltd.-nek három hangárja volt a Ferihegyi repülőtéren. Az egyikben egy
konténerszállító autó állt farral egy kis léghajtásos repülőnél, amelynek ívelt ezüst törzsére a
Humanistas lógója volt felfestve: zöld kereszt egy tenyéren. Egyenruhás emberek az utolsó
fegyveresládákat rakták fel a gépre, miközben Hasszán Arszenov a rakománylevelet
ellenőrizte. Amikor odament az egyik munkáshoz, hogy beszéljen vele, Sztyepan Szpalko
társalgási hangon Zinahoz fordult: - Néhány órán belül elutazom Krétára. Azt akarom, hogy
velem gyere.
Zina szeme a meglepetéstől tágra nyílt. - Sejk, a tervek szerint Hasszánnal visszatérek
Csecsenföldre, hogy elvégezzem az előkészületeket a küldetésünkhöz.
Szpalko nem vette le a szemét Zinaról. - Arszenovnak nincs szüksége a te segítségedre az
utolsó simításokhoz. Sőt, becslésem szerint jobban boldogul, ha... nem vonod el a figyelmét a
jelenléteddel.
Bármennyire sürgette is az idő, lassan, világosan beszélt, szavainak jelentése nem is
tévesztett célt a lánynál. Egy lehetőséget ajánlott neki - hogy mire, arról Zinanak sejtelme
sem volt -, de az biztos, hogy döntő pillanat volt ez az életében. Bárhogy dönt is, nincs
visszaút. A férfi beszédstílusa ezt teljesen világossá tette A döntés lehet az övé, de abban
biztos volt, hogy ha nemet mond, így vagy úgy, de neki vége. Igazából nem is akart nemet
mondám.
- Mindig látni szerettem volna Krétát - suttogta, amint Arszenov feléjük közeledett.
Szpalko bólintott a lánynak. Majd odafordult a csecsen terroristavezérhez. - Mindent
ellenőriztél?
Arszenov felpillantott a jegyzékből. - Hogyan lehetne másként, Sejk? - Megnézte az
óráját. - Zina és én egy óra múlva felszállunk.
- Zina a fegyvereket fogja elkísérni - vetette oda könnyedén Szpalko. - A szállítmánynak a
Faeröer-szigeteknél van találkája a halászhajómmal. Azt akarom, hogy egyiktek ott legyen, s
felügyelje az átrakodást és az út utolsó, Izlandig vezető szakaszát. Rád szükség van az
egységednél. - Mosolygott. - Semmi kétségem, hogy Zinat néhány napig nélkülözni tudod.
Arszenov összevonta a szemöldökét, Zinára pillantott, aki közömbös pillantással
viszonozta a tekintetét, aztán bólintott. - Természetesen úgy lesz, ahogy óhajtod, Sejk.
Zina érdekesnek találta, hogy a Sejk hazudott Hasszánnak a vele kapcsolatos terveit
illetően. A férfi által szőtt kis összeesküvés közepén találta magát, egyszerre volt izgatott és
ideges a várakozástól. Látta Hasszán arckifejezését, s egy apró nyilallás hasított belé, de aztán
a rá váró rejtélyre gondolt, és a Sejk hangjának mézességére: „Elutazom Krétára. Azt akarom,
hogy velem gyere."
Zina mellett állva Szpalko kinyújtotta a karját, Arszenov pedig harcosok módjára elkapta
az alkarját. -La illaha ill Allah.
- La illaha ill Allah - felelte Arszenov lehajtott fejjel.
- Odakint vár rád egy limuzin, hogy elvigyen az indulási épületbe. Viszlát Reykjavíkban,
barátom. - Szpalko megfordult, a pilótához ment, pár szót váltott vele, hagyta, hogy Zina
elbúcsúzzon mostani szeretőjétől.

Khanban ismeretlen érzések tomboltak. Negyven perccel később, várva, hogy beszálljon a
Budapestre tartó járatra, még mindig nem tért magához a megrázkódtatásból, amelyet annak
híre keltett, hogy Jason Bourne valójában él. A térdére könyökölve, arcát a kezébe temetve
ült, igyekezve - és csúfosan kudarcot vallva - értelmet találni a világ dolgaiban. Egy hozzá
hasonló embernek, akinek a múltja magyarázat a jelen minden pillanatára, képtelenség volt
megtalálni a kulcsot ahhoz, hogy minden érthetővé váljon. A múlt rejtély - és ennek emléke,
mint egy kurva, hatalmában tartotta tudatalattiját, eltorzítva, felnagyítva vagy éppen semmibe
véve a tényeket, s mindezt a bensőjében növekvő méreg szolgálatában.

110
 A féktelenül áramló érzelmek még pusztítóbbak voltak. Felbőszítette a tény, hogy
Sztyepan Szpalkóra volt szükség ahhoz, hogy kiderüljön, Jason Bourne életben van. Miért
nem súgták a normális körülmények között kifinomult ösztönei, hogy kutasson egy kicsit
mélyebben? Egy Bourne-hoz hasonló képességű ügynök csak úgy belerohanna egy
szembejövő kamion hűtőrácsába? És hol volt a holttest? Nem is azonosították. Azt mondták
neki, még mindig vizsgálják a maradványokat, hogy a robbanás és az azt követő tűz akkora
kárt okozott, hogy további órák, ha nem napok, kellenek az egész tisztázásához, de még így is
előfordulhat, hogy nem találnak elég nyomot a biztos azonosításhoz. Gyanakodnia kellett
volna. Olyan trükk volt ez, amihez ő is folyamodott volna; igazából három éve alkalmazta is
egy változatát, amikor nagyon sürgősen menekülnie kellett a szingapúri kikötőkből.
De egy másik kérdés is ott kavargott a gondolataiban, s bár igyekezett kirekeszteni, nem
sikerült. Mit érzett abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy Jason Bourne még életben
van? Lelkesedést? Félelmet? Dühöt?
Kétségbeesést? Vagy mindezek keverékét - egy émelyítő kaleidoszkópot, amely ide-oda
váltogatja a színét?
Hallotta, hogy szólítják járatának utasait, és egyféle kábulatban csatlakozott a gépre
várakozók sorához.

Szpalko gondolataiba merülve elsétált az Eurocenter Bio-I Klinika bejárata előtt a Hattyú
utca 75. számú háznál. Khan kezd gondot okozni. Khan megtette a dolgát; mindenki másnál
jobb volt a célszemély megsemmisítésében, ez vitathatatlan, de még ez a ritka tehetség is
elhalványult az általa jelentett veszéllyel szemben. Ez a kérdés nagyon is foglalkoztatta az
első alkalomtól fogva, amikor Khannak nem sikerült megölnie Jason Bourne-t. A helyzet
rendellenessége, mint valami halszálka megakadt a torkán, s azóta igyekezett vagy
felköhögni, vagy lenyelni. De az még mindig ott maradt, nem mozdult. Ez a legutóbbi
beszélgetés nagyon is tudatosította, hogy haladéktalanul gondoskodnia kell korábbi
bérgyilkosának végleges eltüntetéséről. Nem hagyhatta, hogy bárki a küszöbönálló rejkjavíki
művelet közelébe kerüljön. Bourne vagy Khan, mindegy. E tekintetben egyformán veszélyes
volt mindkettő.
A klinika csúf modernista épületének sarkán betért a kávézóba. Rámosolygott a picit feléje
hajoló, nyájas arcú férfira.
- Elnézését, Péter - mondta, s leült az asztaluknál álló székre.
Dr. Sidó Péter kiegyensúlyozott mozdulattal felemelte a kezét. - Semmiség, Sztyepan.
Tudom, milyen elfoglalt vagy.
- Ahhoz nem eléggé elfoglalt, hogy megtaláljam dr. Schiffert.
- És ezért Istennek hála! - Sidó egy kanál tejszínt tett a kávéjába. A fejét csóválta. -
Őszintén, Sztyepan, nem tudom, mire mennék nélküled és a kapcsolataid nélkül. Amikor
felfedeztem, hogy Felix eltűnt, majdnem elvesztettem az eszem.
- Ne aggódj, Péter. Minden nappal közelebb jutunk, hogy megtaláljuk. Bízzál bennem.
- Ó, természetesen bízom. - Sidó fizikai értelemben minden szempontból észrevétlen volt.
Közepes magasságú és súlyú, a szeme sárszínű, amit felnagyított fémkeretes szemüvege,
rövid barna haja minden fazon nélkül, figyelmet elterelő módon állt a fején. Barna halszálkás,
a mandzsettánál kicsit kopott tweedöltönyt viselt fehér inggel és barna-fekete nyakkendővel,
amely legalább egy évtizede kiment a divatból. Lehetett akár kereskedő, akár vállalkozó, de
egyik sem volt, mert észrevétlen külseje sokkal figyelemreméltóbb agyat takart.
- A kérdésem az - folyatta Szpalko -, hogy megvan-e számomra az áru.
Sidó láthatóan várta a kérdést, mert rögtön bólintott. - Az egész szintetizálva van, s készen
van, amikor csak akarod.
- Elhoztad?

111
 - Csak a mintát. A többi biztonságban el van zárva a Bio-I Klinika hidegszobájában. És ne
aggódj a minta miatt; egy általam készített utazótáskába van bezárva. Az áru rendkívül
kényes. Tudod, addig a pillanatig, amíg fel nem használják, -30 Celsius fokon kell tárolni. Az
általam készített táskának saját integrált hűtőegysége van, amely negyvennyolc órán át kitart.
- Lenyúlt az asztal alá, s felvett egy kis fémdobozt, amelyik nagyjából akkora volt, mint két
papírkötésű könyv. - Ennyi elég lesz?
- Egyelőre elég, köszönöm. - Szpalko eltette a dobozt. Nehezebb volt, mint amilyennek
látszott, kétségtelenül a hűtőegység miatt. - Az általam mondott fiolában van?
- Természetesen. - Sidó sóhajtott. - Még mindig nem igazán értem, mi szükséged van ilyen
halálos kórokozóra.
Szpalko egy pillanatig tanulmányozta a másik férfit. Elővett egy cigarettát, s rágyújtott.
Tudta, hogy ha túl gyorsan áll elő magyarázattal, azzal elrontja a hatást, márpedig dr. Sidó
Péternél a hatás jelentett mindent. Bár zseni volt a levegőben terjedő kórokozók
megalkotásában, a jó doktor emberi képességei még hagytak kívánnivalót maguk után. Nem
mintha sokban különbözött volna a legtöbb tudóstól, akinek az orra folyton a kísérleti
edényekbe lóg, de ebben az esetben Sidó naivitása tökéletesen megfelelt Szpalko céljainak.
Vissza akarta kapni a barátját, semmi egyéb nem számított, ezért nem figyelt túlságosan
Szpalko magyarázatára. A lelkiismeretének kellett a megnyugtatás, semmi másról nem volt
szó.
Szpalko végre megszólalt. - Mint mondtam, megkerestek az egyesített amerikai-brit
terroristaellenes akciócsoporttól.
- Ott lesznek a jövő heti csúcsértekezleten?
- Persze - hazudta Szpalko. Nem létezett egyesített amerikai-brit terroristaellenes
akciócsoport, ezt csak ő találta ki. - Mindenesetre majdnem áttörést értek el a bioterrorizmus
fenyegetése ellen, amely, amint mindenkinél jobban tudod, kiterjed a levegőben terjedő kór-
okozókra és a vegyi anyagokra egyaránt. Ki kell próbálniuk, ezért kerestek meg engem, és
ezért kötöttünk megállapodást. Megtalálom neked dr. Schiffert, te pedig előállítod a terméket,
amire az akciócsoportnak szüksége van.
- Igen, ezt mind tudom. Elmagyaráztad... - Sidó hangja elcsuklott. Idegesen játszadozott a
kanalával, a szalvétáján dobolt vele, amíg Szpalko meg nem kérte, hogy hagyja abba.
- Bocsánat - motyogta, s orrnyergén visszatolta a szemüvegét. - De még mindig nem
értem, mit csinálnak a termékkel. Úgy értem, valami próbát említettél.
Szpalko előrehajolt. Most döntő pillanathoz érkezett; be kell csapnia Sidót. Jobbra-balra
nézett. Amikor beszélni kezdett, jelentősen visszavette a hangját. - Nagyon figyelj, Péter. Már
talán így is többet mondtam neked, mint kellett volna. Ez csupa szigorúan titkos dolog, érted?
Sidó is előrehajolt, bólintott.
- Igazából attól tartok, már amit eddig mondtam, azzal is megsértettem a titoktartási
megállapodást, amit aláírattak velem.
- Te jó ég. - Sidó gyászos képet vágott. - Veszélybe sodortalak.
- Kérlek, emiatt ne aggódj, Péter. Nincs semmi baj - mondta Szpalko. - Hacsak, persze, el
nem árulod valakinek.
- De hát nem fogom. Soha.
Szpalko mosolygott. - Tudom, hogy nem, Péter. Mint látod, bízom benned.
- Ezt értékelem is, Sztyepan. Tudod, mennyire.
Szpalkónak muszáj volt összeharapnia a száját, nehogy fölnevessen. Inkább még
mélyebben belemerült ebbe a bohózatba. - Nem tudom, miből áll a próba, Péter, mert nem
árulták el nekem - mondta olyan halkan, hogy a másik kénytelen volt annyira előrehajolni,
hogy majdnem összeért az orruk. - Én meg nem kérdeztem.
- Érthető.

112
 - De azt hiszem - és neked is hinned kell -, hogy ezek az emberek minden tőlük telhetőt
megtesznek, hogy biztonságban tartsanak bennünket ebben az egyre bizonytalanabb világban.
- Végül is, gondolta Szpalko, minden bizalmi kérdés. De ahhoz, hogy a palimadár - ez
esetben Sidó - bekapja a horgot, tudnia kell, hogy te megbízol benne. Ettől fogva elszedhetsz
tőle mindent, amije van, és sosem gyanítaná, hogy te művelted ezt vele. - Azt mondom,
bármit kell tenniük, nekünk minden tőlünk telhető módon segítenünk kell őket. Ezt mondtam
nekik, amikor először megkerestek.
- Én is ugyanezt mondtam volna nekik. - Sidó letörölte a verítéket jellegtelen felső ajkáról.
- Hidd el, Sztyepan, ha valamire számíthatsz, hát erre biztosan.

Az Egyesült Államok Haditengerészetének Csillagvizsgálója a Massachusetts Avenue és a

Harmincnegyedik utca sarkán szolgált az Egyesült Államok időszámítása hiteles forrásának.
Az ország azon kevés pontjának egyike volt, ahol a Holdat, a csillagokat és a bolygókat
állandó megfigyelés alatt tartották. A legnagyobb távcsövük több mint százéves, és még
mindig használatban volt. Dr. Asaph Hall 1877-ben ezen keresztül fedezte fel a Mars két
holdját. Senki sem tudja, miért nevezte el őket Deimosnak (Aggodalomnak) és Phobosnak
(Félelemnek), de a CIA igazgatója tudta, hogy amikor a legnagyobb búskomorság telepszik
rá, valami mindig a csillagvizsgálóba hívta. Ezért rendeztetett be magának az épület mélyén
egy irodát, nem messze dr. Hall távcsövétől.
Martin Lindros itt érte utol a zártkörű láncon, ahol konferenciabeszélgetést folytathattak
Jamie Hull-lal, a Reykjavíkban lévő amerikai biztonsági egység vezetőjével.
- Nem érdekel Fejd al-Szaúd - mondta Hull meglehetősen fölényes hangon. - Az arabok
szart sem tudnak a modern kor biztonságáról, ezért örülnek, hogy mi irányítjuk őket. -
Megrázta a fejét. - Az orosz, Borisz Iljics Karpov az, aki miatt igazán fáj a fejem. Mindent
megkérdőjelez. Ha azt mondom, fehér, ő azt mondja, fekete. Szerintem a faszi imád
kötekedni.
- Azt mondja, nem képes egy nyavalyás orosz biztonsági elemzővel elbánni, Jamie?
- Hogy, micsoda? - Hull kék szeme kidülledt a döbbenettől, vöröses bajusza föl-le ugrált. -
Nem, uram. Egyáltalán nem erről van szó.
- Csak azért, mert egy szemvillanás alatt küldhetek valakit maga helyett. - Az igazgató
hangja gonoszul tüskés volt.
- Ne, uram.
- Pedig higgye el, megteszem. Kurvára nincs kedvem...
- Nem lesz rá szükség. Kézbe veszem majd Karpovot.
- Hát legyen rá gondja. - Lindros kihallotta a hirtelen elgyötörtséget az öregharcos
hangjából, s bízott benne, hogy Jamie nem veszi észre az elektronikus kapcsolaton keresztül.
- Szilárd front kell az elnökök látogatása előtt, alatt és utána. Világos?
- Igenis, uram.
- Feltételezem, nyoma sincs Jason Bourne-nak.
Tudva, hogy az igazgató minden információt megkapott, amit pillanatnyilag kívánt,
Lindros megköszörülte a torkát.
- Jamie, megérkezett a következő programom - mondta az igazgató, s vissza sem fordult. -
Holnap majd kapcsolatban leszünk. - Véget vetett a távkonferenciának, kezét összetéve ült, a
Mars bolygó és két lakhatatlan holdjának hatalmas színes fotóját nézegette.
Lindros kibújt esőkabátjából, odalépett és leült a főnöke mellé. Az igazgató által választott
helyiség kicsi, kényelmetlen és még a tél kellős közepén is túlfűtött volt. Az egyik falon az
elnök arcképe függött. Vele szemben állt az egyetlen ablak, amelyen keresztül magas
fenyőket lehetett látni, feketében és fehérben, mert minden részletet elhomályosítottak a
ragyogó biztonsági reflektorok. - Párizsból jó hír érkezett - mondta. - Jason Bourne halott.

113
 Az igazgató felkapta a fejét. Az imént még petyhüdt arcvonásait némi élénkség hatotta át.
- Elkapták? Hogyan? Remélem, a gazember tengernyi fájdalom közepette halt meg.
- Megvannak rá az esélyek, uram. Az A1-es autósztrádán, Párizstól északnyugatra egy
ütközésben halt meg. A motorkerékpár, amit ő vezetett, frontálisan ütközött egy kamionnal. A
Quai d'Orsay egyik tisztje szemtanú volt.
- Istenem - lihegte az igazgató. - Semmi más nem maradt, csak egy olajfolt. - Szemöldöke
összeugrott. - De kétség nem férhet hozzá, ugye?
- Amíg meg nem erősítik az azonosítást, addig mindig van kétség - válaszolt Lindros. -
Továbbítottuk Bourne fogászati kartonját és DNS-mintáját, de a francia hatóságok azt
jelentették, hogy iszonyú robbanás volt, ami után olyan forrón égett a tűz, hogy attól félnek,
még a csontok sem maradhattak meg. Mindenesetre egy-két napjukba beletelik, amíg
átrostálják a baleset helyszínén talált maradványokat. Biztosítottak róla, hogy kapcsolatba
lépnek velünk, amint újabb információjuk lesz.
Az igazgató bólintott.
- És Jacques Robbinet sértetlen - tette hozzá Lindros.
- Kicsoda?
- A francia kulturális miniszter, uram. Conklin barátja és egykori futtatottja volt. Attól
tartottunk, hogy ő lesz Bourne következő célpontja.
A két férfi mozdulatlanul ült. Az igazgató tekintete a semmibe révedt. Talán Alex
Conklinra gondolt, talán azt mérlegelte, milyen szerepet játszik a modern életben az aggódás
és a félelem, s eltűnődött, mennyire a jövőbe látott dr. Hall. Titkos munkába fogott azzal a
félreértett magyarázattal, hogy az majd segít csökkenteni az aggodalmat és a félelmet, amely
láthatóan születőben volt. Ehelyett alkonyatkor tevékenykedve éppen az ellenkezőjét tette. És
mégsem fordult meg soha a fejében, hogy fontolóra vegye hivatása elhagyását. Nem tudta
nélküle elképzelni az életet; egész lényét meghatározta, hogy kicsoda, és amit a titkok
világában végzett, az láthatatlan volt a civilek számára.
- Uram, szabadjon megjegyeznem, későre jár.
Az igazgató felsóhajtott. - Mondjon valami olyat, amit nem tudok, Martin.
- Szerintem ideje, hogy hazamenjen Madeleine-hez -mondta halkan Lindros.
Az igazgató elhúzta az arca előtt a kezét. Hirtelen nagyon elfáradt. - Maddy a nővérénél
van Phoenixben. Ma este sötét a ház.
- Akkor is menjen haza.
Amikor Lindros felállt, az igazgató a helyettese felé fordította a fejét. - Martin, figyeljen
ide, lehet, hogy azt hiszi, vége ennek a Bourne-ügynek, de nincs vége.
Lindros, aki éppen az esőkabátjába bújt, megállt. - Ezt nem értem, uram.
- Lehet, hogy Bourne halott, de élete utolsó pár órájában sikerült lóvá tennie bennünket.
- Uram...?
- A látszat mindenek előtt. Nem engedhetjük meg magunknak. Napjainkban, korunkban túl
sok a fürkésző tekintet. S ahol ott a kíváncsiság, ott nehéz kérdéseket tesznek fel, s ha ezek a
kérdések nem jutnak azonnal nyugvópontra, óhatatlanul súlyos következményekhez
vezetnek. - Szikrázott az igazgató szeme. - Csak egyetlen elem hiányzik hozzá, hogy
becsomagoljuk és a történelem szemétdombjára hajítsuk ezt a szomorú epizódot.
- Mi az, uram?
- Bűnbakra van szükségünk, Martin, valakire, akire rákenhetjük a szart, mi pedig olyan
illatosak maradunk, mint a májusi rózsabimbó. - Keményen ránézett a helyettesére. - Tud
ilyen embert, Martin?
Lindros gyomrában az aggodalom jéghideg gombóca kezdett kialakulni.
- Ugyan, ugyan, Martin - reccsent keményen a CIA igazgatója -, szólaljon már meg.
Lindros azonban szótlanul bámulta. Úgy tűnt, képtelen megmozdítani az állkapcsát.
- Természetesen van ilyen embere, Martin - csattant fel az igazgató.

114
 - Ezt, ugye, élvezi?
Az igazgató a vádaskodásra magában összerezzent. Nem először fordult elő, hogy hálás
volt, mert a fiai biztos távolságra kerültek ettől a szakmától, ahol féken kellett volna tartania
őket. Senki sem fogja felülmúlni őt; erről gondoskodik. - Ha nem mond nevet, majd mondok
én. Harris nyomozó.
- Ezt nem tehetjük vele - mondta feszülten Lindros. Érezte, hogy fejében úgy pezseg a
harag, mint egy frissen kinyitott szódásüveg.
- Nem tehetjük? Ki beszélt rólunk, Martin? Ez a maga megbízatása volt. Ezt kezdettől
fogva világossá tettem. Most pedig maga döntsön, kivel viteti el a balhét.
- De Harris semmi rosszat sem csinált.
Az igazgató felvonta a szemöldökét. - Ezt erősen kétlem, de még ha igaz is, kit érdekel?
- Engem, uram.
- Nagyon helyes, Martin. Akkor remélem, maga viszi el a balhét az óvárosi és a
Washington Circle-i fiaskóért is.
Lindros összeszorította az ajkát. - Ez a választási lehetőségem?
- Nemigen látok mást. Az a szuka így is, úgy is elevenen meg akar engem nyúzni. Ha fel
kell valakit áldoznom, akkor inkább legyen egy korosodó nyomozó a Virginiai Állami
Rendőrségtől, mint a saját helyettesem. Ha maga a saját kardjába dől, mit gondol, milyen
képet vet az rám, Martin?
- Krisztusom - fakadt ki Lindros sistergő haraggal -, hogy a pokolban volt képes ilyen
sokáig életben maradni ebben a kígyóveremben?
A CIA igazgatója fölállt, felvette a felöltőjét. - Miből gondolja, hogy életben maradtam?

Bourne tizenegy negyvenre ért a Mátyás-templom gótikus kőépületéhez. A következő húsz

percet a környék vizsgálatával töltötte el. Csípős, friss volt a levegő, az égbolt tiszta. De a
láthatáron fekete felhők kezdtek tornyosulni, és a frissítő szél esőpermetet fújt felé. Olykor-
olykor egy hang vagy egy illat valami szikrát gerjesztett sérült emlékezetében. Biztosra vette,
hogy járt már itt, de nem tudta volna megmondani, mikor és milyen céllal. Újból, amint a
veszteség és a vágyakozás űrjével találkozott, olyan hevesen jutott eszébe Alex és Mo, hogy
abban a szent pillanatban képes lett volna odavarázsolni őket.
Egy grimaszt vágva folytatta dolgát, a környék ellenőrzését, hogy tőle telhetően
meggyőződjön róla, hogy az ellenség nem tartja megfigyelés alatt a találkozás helyszínét.
Pontban éjfélkor megközelítette a templom hatalmas déli homlokzatát, ahol a nyolcvan
méter magas, vízköpőkkel teli gótikus kőtorony emelkedik. A legalsó lépcsőn egy fiatal nő
állt. Magas volt, karcsú és lélegzetelállítóan szép. Hosszú, vörös haja ragyogott az utcai
lámpák fényében. Mögötte, a bejáraton túl Szűz Mária tizennegyedik századbeli
domborműve látszott. A fiatal nő megkérdezte a nevét.
- Alex Conklin - felelte Bourne.
- Az útlevelét, legyen szíves - mondta a nő olyan határozottan, mint egy útlevélvizsgáló
tiszt.
Bourne odaadta, s nézte, amint a nő szemmel és hüvelykujja begyével megvizsgálta.
Érdekes keze volt; vékony, hosszú ujjú, erős, tompa körmű. Muzsikuskéz. Nem lehetett
idősebb harmincöt évesnél.
- Honnan tudjam, hogy maga valóban Alexander Conklin? - kérdezte.
- Honnan tud valaki bármit is biztosan? - kérdezett vissza Bourne. - Bizalom.
A nő felhorkant. - Mi a keresztneve?
- Ott van az útlevélben...
A nő kemény pillantást vetett rá. - Az igazi nevére gondoltam. Amivel megszületett.
- Alekszej - felelte Bourne, mert eszébe jutott, hogy Conklin orosz emigráns volt.

115
 A fiatal nő bólintott. Jó formájú feje volt, arcát magyaros zöld, nagy és ívelt szemhéjú
szeme és széles, telt ajka uralta. Volt benne valami éles kimértség, egyidejűleg századfordulós
érzékiség, amely titkos természetével fondorlatosan olyan, sokkal ártatlanabb évszázadra
utalt, amelyben a kimondatlan gyakran sokkal fontosabb volt a szabadon kimondottnál. -
Isten hozta Budapesten, Mr. Conklin. Vadas Anikó vagyok. - Felemelte formás kezét, s intett.
- Kérem, jöjjön velem.
Átvezette a templom előtti téren, s befordultak a sarkon. Az árnyékos utcában alig látszott
az ősrégi vaspántokkal megerősített faajtó. A nő elővett egy kis elemlámpát, s felkattintotta.
Nagyon erős fényt árasztott. Retiküljéből kivett egy régimódi kulcsot, beillesztette a zárba,
elfordította először az egyik, majd a másik irányba. Az ajtó az érintésére kinyílt.
- Apám odabent várja - mondta. Beléptek a templom hatalmas előterébe. Az imbolygó
fénysugárnál Bourne látta, hogy a vakolt falat színes festmények díszítik. A freskók magyar
szentek életét ábrázolták.
- 1541-ben Buda a beözönlő törökök kezére került, s a templom a következő százötven
évre a város legfőbb mecsetjévé vált - mesélte a lány. Elemlámpájával megvilágította, amiről
mesélt. - Igényeik kielégítésére a törökök feldúlták a berendezést, letakarították a csodálatos
freskókat. Mostanra viszont mindent restauráltak úgy, ahogyan a tizenharmadik században
kinézett.
Bourne tompa fényt látott elöl. Anikó elvezette az északi részbe, ahol egy sor kápolna állt.
A szentélyhez legközelebb lévőben kísértetiesen állt a tizedik századi magyar király, III. Béla
és felesége, Châtillon Anna szarkofágja. Az egykori kriptában, egy sor középkori faragás
mellett egy alak állt az árnyékban.
Vadas János kezet nyújtott. Ahogy Bourne előrelépett, hogy megfogja, három fenyegető
külsejű ember bukkant elő az árnyékból. Bourne hamar előkapta a fegyvert. Ez mosolyt csal
Vadas arcára.
- Nézze meg az ütőszeget, Mr. Bourne. Azt hitte, működő fegyverrel látom el?
Látta, hogy Anikó is fegyvert fog rá.
- Alekszej Conklin régi barátom volt, Mr. Bourne. Amúgy pedig a maga képe benne van a
hírekben. - Egy vadász számító arca lehetett az övé, sötét, bozontos szemöldökkel, szögletes
állal és csillogó szemmel. Fiatal korában sűrű haja volt, de mostanra, hatvanas éveinek
közepére az idő eltüntette a javát, csak egy csillogó háromszög maradt a homlokán. - Úgy
hiszik, maga ölte meg Alekszejt és egy másik embert, bizonyos dr. Panovot, azt hiszem.
Csupán Alekszej halála miatt is igazat adnának nekem, ha parancsot adnék rá, hogy itt és
most öljék meg magát.
- Régi barátom volt, sőt, több is... tanítómesterem.
Vadas szomorúnak, letörtnek látszott. Felsóhajtott. - És maga ellene fordult, feltételezem,
mert maga is, mint mindenki más, azt akarja, ami Felix Schiffer fejében van.
- Fogalmam sincs róla, miről beszél.
- Nincs, persze, hogy nincs - mondta Vadas jó adag kétkedéssel.
- Mit gondol, honnan tudtam Alex igazi nevét? Alekszej és Mo Panov barátok voltak.
- Akkor a megölésük teljesen őrült tett volt.
- Pontosan.
- Mr. Házas megfontolt véleménye szerint maga is őrült - mondta higgadtan Vadas. -
Emlékszik Mr. Házasra, a szállodaigazgatóra, akit kis híján pépesre vert? Egy őrült, azt
hiszem, ezt mondta magáról.
- Akkor ezért tudott maga engem felhívni - jegyezte meg Bourne. - Lehet, hogy kicsit
erősen csavartam ki a karját, de tudtam, hogy hazudik.
- Miattam és értem hazudott - mondta némi büszkeséggel Vadas.
Anikó és a három férfi vigyázó tekintete előtt Bourne odament Vadashoz, s átnyújtotta a
használhatatlan fegyvert. Abban a pillanatban, ahogy Vadas érte nyúlt, Bourne megpördítette.

116
Ezzel egyidejűleg előkapta kerámiafegyverét, és a férfi halántékához szorította. - Komolyan
azt hitte, hogy úgy használnék egy ismeretlen fegyvert, hogy nem szedem szét, aztán megint
összerakom?
Anikóhoz intézve szavait, nyugodt, tárgyszerű hangon beszélt. - Ha nem akarja, hogy
kiloccsantsam az apja agyvelejét öt évszázadnyi történelemre, tegye le a fegyverét. Ne nézzen
rá, tegye, ahogy mondom!
Anikó letette a fegyverét.
- Rúgja ide.
A nő engedelmeskedett.
A három férfi egyike sem moccant, és most már nem is fog. Azért Bourne a fél szemét
rajtuk tartotta. Elvette Vadas halántékától a fegyver csövét, elengedte a férfit.
- Agyonlőhettem volna, ha akartam volna.
- Én pedig magát öltem volna meg - mondta indulatosan Anikó.
- Semmi kétségem, hogy megpróbálta volna - felelte Bourne. Fölfelé tartotta a fegyvert,
jelezve a lánynak és Vadas embereinek, hogy nincs szándékában használni. - De ezek
erőszakos cselekedetek. Ellenségnek kellene lennünk, hogy így tegyünk. - Fölvette Anikó
fegyverét, és markolattal a lány felé nyújtotta.
Az egy szó nélkül elvette, s célba vette a férfit.
- Mivé tette a lányát, Mr. Vadas? Ölne önért, igen, de úgy látszik, hajlamos túl gyorsan és
ok nélkül is ölni.
Vadas a lánya és Bourne közé lépett, lenyomta a föld felé a lány fegyverének csövét. -
Elég ellenségem van így is - mondta halkan.
Anikó eltette fegyverét, de villámló tekintete, mint Bourne megfigyelte, még mindig telve
volt ellenségességgel.
Vadas Bourne-hoz fordult. - Amint mondtam, esztelen lett volna öntől megölni Alekszejt,
már pedig maga éppen egy őrült ellentétének látszik.
- Tőrbe csaltak, hogy balekként rám kenjék a gyilkosságokat, így szabadon maradhasson a
valódi gyilkos.
- Érdekes. Miért?
- Azért jöttem ide, hogy kiderítsem.
Vadas keményen nézte Bourne-t. Aztán körülnézett és körbemutatott. - Itt találkoztam
volna Alekszejjel, tudja, ha élne. Mint látja, ez egy nagy jelentőségű hely. Itt állt, a
tizennegyedik század hajnalán, Buda első plébániatemploma. Az ott fent látható nagy orgona
szólt Mátyás király mindkét esküvőjén. Magyarország két utolsó királyát, I. Ferenc Józsefet
és IV. Károlyt itt koronázták meg. Igen, itt nagy történelmi események játszódtak le, s
Alekszej meg én a történelem megváltoztatására készültünk.
- Dr. Felix Schiffer segítségével, ugye? - jegyezte meg Bourne.
Vadasnak nem maradt ideje a válaszra. Visszhangzó dörej hallatszott, Vadas széttárt karral
hátravágódott. Homlokán a lőtt sebből vér szivárgott. Bourne megragadta Anikót, lebukott a
kövezett burkolatra. Vadas emberei megfordultak, szétszóródva viszonozni kezdték a tüzet,
miközben fedezékbe húzódtak. Egyiküket szinte azonnal kilőtték, végigcsúszott a
márványpadlón, halott volt, mielőtt összeesett. Egy második elérte egy pad szélét, és
kétségbeesetten igyekezett mögéje jutni, amikor őt is leterítették, egy golyó a gerincébe
fúródott. Hátratántorodott, fegyvere a padlóra zuhant.
Bourne a harmadik, fedezékbe vonuló emberről Vadas felé fordította tekintetét. Vadas
arccal felfelé nézve terült el egy egyre növekvő vértócsában. Nem mozdult, mellkasán nem
látszott, hogy lélegzett volna. Ujabb lövések terelték vissza Bourne figyelmét Vadas harmadik
emberére, aki nem emelkedett fel görnyedt helyzetéből, kapott egy sorozatot, fegyvere pedig
a templom nagy orgonája felé irányult. Feje hátrahanyatlott, karja szélesre tárult, mellén

117
gyorsan nőtt egy vérfolt. Próbálta leszorítani a végzetes sérülést, de a szeme már felfelé
fordult szemgödrében.
Bourne felnézett az orgona erkélyének félhomályába, egy árnyat látott elsuhanni, leadott
rá egy lövést. Kőszi-lánkok repkedtek. Megragadta Anikó elemlámpáját, a fénysugarat az
erkély felé irányította, miközben a csigalépcsőn fölfelé futott. Anikó, aki végre felocsúdott, s
képes volt felfogni a zűrzavart, meglátta az apját, s felkiáltott.
- Vissza! - ordította Bourne. - Veszélyben van!
Anikó rá sem hederített, odafutott apja mellé.
Bourne fedezte, több lövést adott le az árnyékos karzat irányába, de nem lepődött meg a
viszonttűz elmaradásán. Az orvlövész elérte a célját; minden valószínűség szerint már
elmenekült.
Nem volt további vesztegetni való idő, Bourne felrobogott a lépcsőn. Meglátott egy üres
töltényhüvelyt, s folytatta az útját. Az karzat elhagyatottnak látszott. Kövezett volt a padló, az
orgona mögötti falat díszes faragású fa borította. Bourne bekukkantott az orgona mögé, de
nem volt ott senki. Ellenőrizte az orgona körül a padlót, majd megvizsgálta a faburkolatot. Az
egyik panel körüli rés mintha kicsit különbözött volna a többitől, az egyik oldal pár
milliméterrel szélesebb volt, mintha...
Bourne ujja hegyével körbetapogatta, s felfedezte, hogy a panel valójában egy keskeny
ajtó. Belépett rajta, s egy meredek csigalépcső aljában találta magát. Fegyverét készenlétben
tartva elindult fölfelé a lépcsőn, amely egy másik ajtónál ért véget. Amikor kilökte, látta,
hogy a templom tetejére nyílik. Abban a pillanatban, ahogy kidugta a fejét, egy lövést adtak
le rá. Visszahátrált, de előbb még meglátott egy alakot, amint a rendkívül éles szögben
felrakott tetőcserepeken lépdelt. Tovább rontotta a helyzetet, hogy eleredt az eső, és a
cserepek még veszélyesebbé váltak. A helyzet pozitívuma viszont az volt, hogy az orgyilkost
is nagyon lekötötte, hogy megőrizze az egyensúlyát, így nem kockáztatta meg, hogy újabb
lövést adjon le Bourne-ra.
Bourne azonnal átlátta, hogy új csizmájának talpa megcsúszna, ezért levetette, s áthajította
a mellvéden. Rák módjára araszolt a tetőn. Harminc méterrel alatta, szédítő messzeségben ott
terült el a tér, amelyen a templom óvilági utcalámpák fényében ragyogott. Ujjával és
lábujjával kapaszkodva folytatta az orvlövész üldözését. Agyában ott motoszkált a gyanú,
hogy az általa üldözött alak Khaa De hogyan érkezhetett volna Budapestre Bourne előtt, s
mién lőtte le inkább Vadast, s nem őt?
Felemelte a fejét, s látta, hogy az alak a déli torony felé tart. Bourne utána mászott,
eltökélte, hogy nem engedi meglépni. A régi cserepek málladoztak. Az egyik cserép széttön,
amikor megragadta, valósággal szétporlott a kezében, Bourne pedig egy pillanatra megingott,
bizonytalanul egyensúlyozott a meredek tetőn. Visszanyerte az egyensúlyát, s elhajította
kezéből a cserepet, ami három méterrel lejjebb, a kis kápolna lapos tetején tört darabokra.
Agyában vadul kergették egymást a gondolatok. Számára a végzetes veszély pillanata az
lesz, amikor az orvlövész eléri a torony biztonságos menedékét. Ha ő akkor még kint lesz a
tetőn, tiszta célpontot nyújt az orvlövésznek. Egyre erősebben esett, megnehezítve a
tapogatást és a látást. A déli torony alig öt méterre lévő homályos sziluettnek látszott.
Bourne a toronyig vezető út háromnegyedénél tartott, amikor hallott valamit - kőnek
csapódó fém hangját -, s azonnal hasra vetette magát a tetőcserepeken. Víz csorgott rá, s
érezte, amint elsüvít a füle mellett egy lövedék, majd a jobb térde közelében szétrobbant a
cserép. Elvesztette a fogást, csúszni kezdett lefelé a meredek tetőn, bukdácsolt lefelé.
Ösztönösen ellazította a testét, s amikor a válla az alatta lévő kápolna tetejéhez ütődött,
összegömbölyödött, saját lendületét kihasználva átvetette magát a tetőn, szétoszlatva az esés
energiáját. Egy festett üvegű ablakhoz jutott el, amely eltakarta az orvlövész szeme elől.
Fölnézve látta, hogy nincs messze a toronytól. Közvetlenül előtte egy kisebb torony állt,
egy ablak keskeny nyílása látszott. Középkori jellegű volt, s ezért nem volt benne üvegtábla.

118
Átfurakodott á résen, megtalálta a tetőre vezető utat, amelyen kijutott a keskeny kőmell-
védre, ami egyenesen a déli toronyhoz vitte.
Bourne nem tudhatta, vajon látható lesz-e az orvlövész számára, amikor áthalad a
mellvéden. Mély lélegzetet vett, kiviharzott az ajtón, végigfutott a keskeny átjárón. Egy árny
mozgását látta maga előtt, majd egy lövés dörrenésére összehúzta magát. Ismét felpattant és
szaladt, mindezt egyetlen mozdulatsorban, s mielőtt az orvlövész újra lőhetett volna; nem
lábbal, hanem fejjel előre átvetette magát a torony egyik nyitott ablakán.
Újabb lövések hallatszottak, kődarabkák pattantak le mellette, ahogy felkapaszkodott a
toronyba vivő csigalépcsőn. Maga fölött fémes kattanást hallott, amely elárulta neki, hogy
ellensége kifogyott a lőszerből. Hármasával vette a lépcsőfokokat. Előreszökellve meggör-
bítette hátát, igyekezett minél alacsonyabban maradni. Nem érkeztek újabb lövések, ami
növelte annak esélyét, hogy az orvlövész közelébe jusson.
De az esély még nem volt elegendő, biztosra kellett mennie. Anikó elemlámpájával célba
vette a csigalépcsőt, s felkattintotta a lámpát. Közvetlenül maga fölött az egyik lépcsőfokon
egy árnyékot pillantott meg, amely szinte azonnal elillant, ő pedig megduplázta igyekezetét.
Leoltotta a lámpát, mielőtt az orvlövész bemérhette volna a helyzetét.
Mostanra már a torony tetejénél jártak, jó nyolcvan méter magasan. Az orvlövésznek nem
volt hová bújnia. Meg kellene ölnie Bourne-t, hogy kiszabaduljon a csapdából. Ez a
kétségbeesés veszélyesebbé és vakmerőbbé teheti. Bourne úgy döntött, kihasználja ez utóbbi
lehetőséget.
Maga fölött látta a torony végét, a kerek teret magasra nyúló boltívek vették körbe, ahol
bejutott az eső és a szél. Ellenőrizte a meredekséget. Tudta, hogy ha továbbmegy, nagy az
esélye, hogy sortűz fogadja. De mégsem maradhatott ott. Elővette az elemlámpát, hegyes
szögben rátette egy maga fölött lévő lépcsőfokra, majd lefeküdt, lehajtotta a fejét, majd
felnyúlt, amilyen messze csak tudott, s felkattintotta a lámpát.
Siketítő volt az erre válaszként érkező lövéssorozat. A lárma még visszhangzott a
toronyban, de Bourne máris elindult fölfelé a hátralévő lépcsőfokokon. Arra játszott, hogy az
orvlövész kétségbeesésében kilövi a teljes tárat, feltételezve, hogy ez Bourne végső rohama.
A kövek porának ködéből Bourne előrohanva felöklelte az orvlövészt, hanyatt lökte a
kőpadlón, neki az egyik kőboltívnek. A férfi öklével Bourne hátára csapott, amitől Bourne
térdre rogyott. Feje lecsuklott, szabadon hagyva a nyakát, ami túl csábító célpont volt,
kihagyhatatlan. Amint az orvlövész fölemelte a kezét, hogy lesújtson, Bourne megpördült,
elkapta a lecsapó kart, és az orvlövész feléje irányuló lendületét kihasználva lerántotta a
férfit. Az eleső embert Bourne vesén rúgta.
Az orvlövész két bokájával fogva elkapta Bourne megpördülő testét, amitől Bourne
hátraesett. A férfi azonnal ráugrott. Test-test elleni harc bontakozott ki köztük. Az elemlámpa
fénye megvilágította a kavargó port. Ennél a fénynél Bourne meglátta az orvlövész
hosszúkás, markáns arcát, szőke haját, világos szemét. Bourne visszahőkölt. Rádöbbent, hogy
rosszul számított, amikor azt hitte, Khan az orvlövész.
Bourne nem akarta megölni ezt az embert; ki akarta faggatni. Kétségbeesetten tudni
akarta, hogy kicsoda, ki küldte, és miért Vadast szánták halálra. De a férfi pokoli erővel és
szívósan küzdött, és amikor telibe találta Bourne jobb vállát, Bourne karja lebénult. A férfi
rajta termett, mielőtt még változtatni tudott volna a helyzetén, vagy meg tudta volna védeni
magát. Három egymást követő ütéstől átgurult az egyik boltív alatt, majd háttal nekicsapódott
egy alacsony kőkorlátnak. Az férfi utána eredt, üres fegyverét megfordítva tartotta a kezében,
hogy annak markolatával tudjon lesújtani.
Bourne a fejét rázogatva igyekezett megszabadulni a jobb oldalába hasító fájdalomtól. Az
orvlövész már megint rajta volt, fölemelte a jobb kezét, a tér lámpáinak fénye megcsillant
kezében tartott fegyver kemény markolatán. Arcára gyilkos kifejezés ült ki, ajkát állati
vicsorba húzta. Vészes ívben hátrafeszítette magát, és lecsapott a markolattal, azzal a

119
nyilvánvaló szándékkal, hogy szétzúzza Bourne koponyáját. Bourne az utolsó pillanatban
oldalra hengeredett, s az orvlövész a saját lendületétől átbukott a korláton.
Bourne azonnal utána kapott, lenyúlt, megragadta a férfi kezét, de a karja az esőtől olyan
síkos volt, mintha olajjal kenték volna be, s kicsúszott ujjai közül. A férfi egy üvöltéssel
lezuhant a messze alattuk lévő járdára.

Tizennegyedik fejezet

Az éj leszálltával Budapestre érkezett Khan is. A repülőtéren taxiba ült, majd Heng
Raffarin néven bejelentkezett a Danubius Hotelba. Ezt a nevet használta a párizsi Le Monde
riporterének adva ki magát. így ment át az útlevélvizsgálaton is, de volt nála több más
okmány is, amelyeket mind hasonló módon szerzett be, s ezek az Interpol nyomozójaként
azonosították őt.
- Csak azért repültem ide Párizsból, hogy Monsieur Conklinnal beszélni tudjak - mondta
fáradt hangon. - Pofátlanság, hogy nem tartják be a menetidőt! Iszonyúan sokat késtem.
Tudná esetleg tájékoztatni Monsieur Conklint, hogy végre megérkeztem? Mindkettőnknek
nagyon feszes a programja.
Ahogy Khan várta is, a recepciós automatikusan maga mögé nézett a kulcsok polcára, ahol
aranyszínű lemezkékre írva láthatóak voltak a szobaszámok. - Mr. Conklin pillanatnyilag
nincs a lakosztályában. Hagy neki üzenetet?
- Azt hiszem, nincs más választásom. Reggel majd újra próbálkozom. - Khan úgy tett,
mintha egy üzenetet írna „M. Conklinnak", leragasztotta, s odaadta a recepciósnak. Fogta a
kulcsát, megfordult, de a szeme sarkából kileste, hogy a recepciós a PENTHOUSE 3 feliratú
rekeszbe teszi be a borítékot. Elégedetten ment fel liften a szobájához, amely egy emelettel
volt a tetőtéri lakosztályok szintje alatt.
Megmosakodott, néhány eszközt vett elő egy kis táskából, s kiment a szobájából. Lépcsőn
felment a lakosztályok szintjére. Sokáig állt a folyosón, egyszerűen csak figyelt, szoktatta
magát a minden épületre jellemző, sajátos hangokhoz. Szobormereven állt, várt valamire -
egy hangra, egy rezgésre, egy érzésre -, amely elárulja neki, hogy menjen-e tovább, vagy
forduljon vissza.
Végül nem mutatkozott semmi kellemetlenség, tehát óvatosan előrébb ment, felderítette az
egész folyosót, meggyőződött róla, hogy az biztonságos. Aztán ott találta magát a Penthouse
3 duplaszárnyú, fényes tikfa ajtaja előtt. Tolvajkulcsot vett elő, s beillesztette a zárba. Egy
pillanat múlva kinyílt az ajtó.
Egy darabig ismét csak állt a nyitott ajtóban, belélegezte az idegen hely levegőjét. Ösztöne
azt súgta, hogy a lakosztály üres. Mégis ügyelt rá, nehogy csapdába essen. A kialvatlanság és
a feltoluló érzelmek hatására kissé megtántorodott, miközben végignézett a szobán. Egy
cipődoboz méretű csomag széttépett maradványain kívül meglehetősen kevés jel utalt rá,
hogy a lakosztályban lakik valaki. Az ágyra tekintve megállapította, hogy abban nem aludt
senki. Hol járhat most Bourne?, tűnődött Khan.
Végül helyükre parancsolta elkalandozó gondolatait, a fürdőszobához ment, felkapcsolta a
villanyt. Látta a műanyag fésűt, a fogkefét, a fogkrémet, a kis palack szájvizet, amit a
szálloda kínál szappannal, samponnal és kézkrémmel együtt. Letekerte a fogkrémes tubus
tetejét, a mosdóba nyomott belőle egy keveset, majd leöblítette. Aztán elővett egy
gemkapcsot és egy kis ezüstdobozt. A dobozban két gyorsan oldódó zselatinkapszula volt. Az
egyik fehér, a másik fekete.

120
 - Az egyiktől szaporán kezd verni a szíved, a másik lelassítja, és a pirula, amit a Papa ad,
semmi hatással nem lesz rád - énekelte a „Fehér nyuszi" dallamára, tiszta tenor hangon,
miközben kiemelte a fehér kapszulát.
Készült belenyomni a fogkrémes tubus nyitott tetejébe és lesimítani a gemkapoccsal,
amikor valami megállította. Tízig számolt, aztán visszatette a tubus tetejét, óvatosan
visszarakta a tubust ugyanoda, ahonnan elvette.
Egy pillanatig állt, zavarodottan, rámeredt a két kapszulára, amit ő maga készített elő,
Párizsból induló repülőgépére várakozva. Akkor világosan tudta, mit akart tenni - a fekete
kapszulában lévő méreg éppen elegendő hozzá, hogy megbénítsa Bourne testét, de az agya
tudatos és éber maradjon. Bourne többet tudott Khannál arról, hogy mit tervez Szpalko;
biztosan tudnia kell, hiszen követte a nyomait egészen vissza Szpalko bázisáig. Khan ki
akarta deríteni - mielőtt megöli -, hogy mit tud Bourne. Legalábbis ezt mondogatta magának.
De tovább már képtelen volt tagadni, hogy gondolatai, amelyeket oly régóta a bosszú lázas
látomásai töltöttek ki, az utóbbi időben más forgatókönyveket vetítettek elé. Akármennyire
igyekezett is félrehessegetni őket, azok nem hagyták nyugodni. Kénytelen volt megállapítani,
hogy minél hevesebben próbálja kiűzni, azok annál csökönyösebben megragadnak fejében.
Agyalágyult baromnak érezte magát, ahogy ott állt végzetének szobájában, s képtelen volt
kivitelezni aprólékosan kigondolt tervét. Lelki szemeivel maga előtt látta Bourne
arckifejezését, amikor az megpillantotta a kőből faragott Buddhát, amely az ő nyakában egy
aranyláncon lógott. Markába szorította a kis szobrot, végighúzta rajta az ujjait, s mint mindig,
most is vigaszt és biztonságot nyújtott lágy formájának és könnyedségének tapintása. Mi a
fene van velem?
Mérgében felmordult, sarkon fordult, s kisétált a lakosztályból. Szobájába lefelé menet
elővette mobiltelefonját, beütött egy helyi számot. Két csengetés után felvette valaki.
- Tessék? - szólt bele Ethan Hearn.
- Hogy tetszik a munka? - kérdezte Khan.
- Igazán érdekesnek találom.
- Ahogy előre megmondtam.
- Hol vagy? - érdeklődött a Humanistas Ltd. új fejlesztési vezetője.
- Budapesten.
- Ez aztán a meglepetés! - mondta Hearn. - Azt hittem, Kelet-Afrikában vagy kiküldetésen.
- Visszamondtam - közölte Khan. Leért az előcsarnokba, s a bejárathoz tartott. - Az a
helyzet, hogy ideiglenesen kivontam magam a forgalomból.
- Valami nagyon fontos ügy hozhatott ide.
- Valójában a főnököd. Mit sikerült kifürkészned?
- Semmi konkrétat, de valamiben töri a fejét, ennyit mondhatok, méghozzá valami nagyon
nagy dologban.
- Miből gondolod? - kérdezte Khan.
- Először is vendégül lát egy csecsen párt - felelte Hearn. - Látszólag nincs ebben semmi
különös. Van egy fontos kezdeményezésünk Csecsenföldön. És mégis fura, nagyon fura az
egész, mert ugyan nyugatiasán öltözködnek - a férfi nem visel szakállt, a nő fején nincs
kendő -, mégis felismertem őket, legalábbis a férfit. Hasszán Arszenov, a csecsen lázadók
vezére.
- Folytasd! - sürgette Khan, s arra gondolt, többet kap ettől a vakondtól, mint amit pénzért
megvehetne.
- Aztán, két nappal ezelőtt, megkért, hogy este menjek el az Operába - folytatta Hearn. -
Azt mondta, be akar fűzni egy gazdag, reménybeli támogatót, egy Molnár László nevezetűt.
- És ez mitől érdekes? - kérdezte Khan.

121
 - Két dolog miatt - felelte Hearn. - Először is: Szpalko az éjszaka közepén átvette tőlem az
ügyet. Egyenesen rám parancsolt, hogy a következő napra vegyek ki szabadságot. Másodszor
pedig: Molnár eltűnt.
- Eltűnt?
- Felszívódott, mintha soha nem is létezett volna -mondta Hearn. - Szpalko túlságosan
naivnak hisz. Úgy képzeli, mindezt nem ellenőrzöm? - Halkan felnevetett.
- Ne bízd el magad - intette Khan -, az nagy hiba lenne. És emlékezz rá, mit mondtam ne
becsüld alá Szpalkót. Elég egyetlen egyszer, és neked véged.
- Megértettem, Khan. De a francba is, nem vagyok ostoba!
- Nem fizetnélek, ha az volnál - emlékeztette Khan. - Megvan ennek a Molnár Lászlónak
az otthoni címe?
Ethan Hearn megadta.
- Ezután is - mondta Khan - mindössze annyi a dolgod, hogy tartsd nyitva a füled és húzd
be a nyakad. Minden érdekel, amit csak elő tudsz ásni Szpalkóról.

Jason Bourne nézte, ahogy Vadas Anikó kilép a halottasházból, ahová gyanúja szerint
rendőrségi kísérettel érkezett, hogy azonosítsa az apját és a másik három lelőtt férfit. Ami az
orvlövészt illeti... ő sajnos arccal zuhant a földre, ami kizárta a fogászati leletek alapján
történő azonosítást. A rendőrségnek le kell futtatnia az ujjlenyomatát az EU adatbázisán. A
Mátyás-templomban hallott beszélgetésfoszlányokból arra a következtetésre jutott, hogy a
rendőrséget okkal érdekli, miért akarta hivatásos bérgyilkos megölni Vadas Jánost, de Anikó
nem tudott rá magyarázatot adni. A rendőrség végül föladta, s elengedte a lányt.
Természetesen sejtelmük sem lehetett róla, hogy Bourne is belekeveredett. Kényszerűségből
távol tartotta magát a nyomozástól - végül is nemzetközi körözés alatt állt -, de némileg
feldúlta az ügy. Fogalma sem volt róla, megbízhat-e Anikóban. Nem olyan régen volt, hogy a
lány golyót akart ereszteni a fejébe. De remélte, hogy az apja halála utáni cselekedetei
meggyőzték Anikót az ő jó szándékáról.
Így történhetett, mert nem köpte be a rendőröknek. Bourne megtalálta a csizmáját a
kápolnában, ahová előzőleg Anikó kalauzolta be. A lábbeli III. Béla és Châtilloni Anna kriptái
között landolt. Bourne busásan honorált egy taxisofőrt, s a lány után vitette magát a
rendőrségig, aztán a halottasházhoz. Most azt látta, hogy a rendőrök tisztelegve jó éjszakát
kívánnak Vadas kisasszonynak. Felajánlották, hogy autón hazaviszik, de a lány vissza-
utasította. Ehelyett elővette mobiltelefonját, hogy -Bourne feltevése szerint - taxit hívjon.
Amikor megbizonyosodott róla, hogy a lány egyedül van, előlépett az árnyékból és
szapora léptekkel odament hozzá. Anikó észrevette, s eltette a telefont. Riadt arca láttán
Bourne meghökkent.
- Maga az?! Hogyan talált rám? - Anikó körülnézett, Bourne megítélése szerint
meglehetősen viharosra sikeredett mozdulatokkal. - Végig követett?
- Meg akartam bizonyosodni, hogy jól van-e.
- A szemem láttára lőtték agyon az apámat - vágta rá kurtán lány. - Mégis mitől érezném
jól magam?
Bourne tisztában volt vele, hogy egy utcai lámpa alatt állnak. Éjszaka mindig
célszemélyekben és biztonságban gondolkozott; ez a második természetévé vált, nem tehetett
róla. - Elég nehéz lehet az itteni rendőrséggel.
- Tényleg? És azt maga honnan tudja? - A lányt láthatóan nem érdekelte a válasz, mert
elindult, cipőjének sarka hangosan kopogott az utca kövezetén.
- Anikó, szükségünk van egymásra.
A lány kihúzta magát, feje gőgösen ült hattyúnyakáa - És ezt mégis miből gondolja?
- Ez az igazság.

122
 A lány szembefordult vele. - Nem, ez nem igaz. - Szikrát szórt a tekintete. - Maga tehet
róla, hogy apám meghalt.
- Maga szerint ez az igazság? - Bourne a fejét csóválgatta. - Az apját azért ölték meg, mert
Alex Conklinnal együtt belekeveredett valamibe. Ezért kellett meghalnia Alexnek a saját
otthonában, és most ezért vagyok én is itt.
A lány gúnyosan fölhorkant. Bourne tulajdonképpen értette, miért ilyen ellenséges.
Belökték - talán éppen az apja - egy férfias játékokra kitalált arénába, és most többé-kevésbé
az egész világgal hadban áll. Akárhogy is: tisztességgel tartotta magát.
- Nem akarja megtudni, ki ölte meg az apját?
- Őszintén szólva: nem. - A lány ökölbe szorított kezét csípőre tette. - El akarom temetni, s
el akarom felejteni, hogy valaha is hallottam Alekszej Conklinról és dr. Felix Schifferről.
- Ezt nem mondhatja komolyan!
- Mit tud rólam, Mr. Bourne? Tud bármit is rólam? - Felszegett állal, kristályos tekintettel
méregette a férfit. - Szerintem nem. Maga sötétben tapogatózik. Ezért jött ide Alekszejnek
adva ki magát. Ostoba trükk, átlátszóbb, mint a celofán. De ha már idevetette a sors, ráadásul
vér is folyt, úgy képzeli, a maga kötelessége kideríteni, miben utazott apám és Alekszej.
- Ilyen jól ismer engem, Anikó?
Kesernyés-gúnyos mosolyba húzódott a lány szája, ahogy egy lépéssel közelebb hajolt a
férfihoz. - Ó, igen, Mr. Bourne, jól ismerem a maga fajtáját. Teszik-veszik magukat,
mindegyikük azt hiszi, hogy okosabb a másiknál, még egy pillanattal az előtt is, hogy lelőtték
volna.
- Vagyis... ki vagyok én?
- Azt hiszi, nem vagyok tisztában vele? Mr. Bourne, pontosan tudom, kicsoda maga. Egy
pamutgombolyaggal játszadozó macska. Kizárólag az érdekli, hogy kigombolyítsa a pamutot,
mindegy, milyen áron. Ez az egész csak játék magának - egy feladvány, amit meg kell
oldania. Semmi egyéb nem számít. A megoldandó feladvány élteti. Ez által nyer
létjogosultságot.
- Téved.
- Nem, nem tévedek. - A gunyoros mosoly szélesebbre húzódott. - Ezért nem képes
felfogni, hogyan tudok túllépni a dolgon, miért nem akarok együttműködni magával, hogy
segítsek kideríteni, ki ölte meg az apámat. Mi hasznom lenne belőle? Ha tudom a választ, az
visszahozza őt? Meghalt, Mr. Bourne. Apám többé nem gondolkozik, nem lélegzik.
Elföldelésre váró emberi maradvány lett belőle, aki - amíg élt - abban bízott, hogy amire vár,
az beteljesedik.
Sarkon fordult és nekiiramodott.
- Anikó...
- Hagyjon békén, Mr. Bourne. Nem tud olyat mondani, ami érdekelne.
Bourne-nak futnia kellett, hogy utolérje. - Hogy mondhat ilyet? Hat ember vesztette az
életét, mert...
A lány szomorúan nézett rá, s Bourne látta, hogy a sírás környékezi. - Könyörögtem
apának, hogy ne keveredjen bele, de tudja, régi barátok voltak... a titok csábította? Vagy ki
tudja, mi volt ez. Figyelmeztettem, hogy az egésznek csúnya vége lesz, de ő csak nevetett -
igen, kinevetett -, azt mondta, csak egy lány vagyok, úgysem érteném meg. Ezzel aztán a
helyemre tett, nem igaz?
- Anikó, olyan kettős gyilkosságért vadásznak rám, amelyet nem követtem el. A két
legjobb barátomat agyonlőtték, és engem kiáltottak ki első számú gyanúsítottnak. Fel tudja
fogni...?
- Jézusom, hát egy szót sem értett meg abból, amit mondtam? Az egyik fülén bement, a
másikon meg kijött?

123
 - Egyedül kevés vagyok, Anikó. Szükségem van a segítségére. Senki máshoz nem
fordulhatok. Az életem... és ezt szó szerint értse... a maga kezében van. Meséljen nekem,
könyörögve kérem, dr. Felix Schifferről. Ha mindent elmond róla, amit tud, esküszöm, hogy
engem soha többé nem lát.

A Vízivárosban, a Fő utca 106-108. szám alatt lakott, a környék a dombok aljában, inkább
meredek lépcsőktől, mint igazi utcáktól körülvéve, a Várnegyed és a Duna között terült el. A
lakás kiugró ablakfülkéjéből a Bem térre lehetett rálátni. Itt történt pár órával az 1956-os
felkelés kitörése előtt, hogy ezrek összegyűltek, nemzeti zászlót lobogtattak, amelyből
szorgosan és lelkesen kivágták a sarló-kalapácsot, mielőtt a Parlamenthez vonultak.
A lakás kicsi és zsúfolt volt, elsősorban annak köszönhetően, hogy egy hatalmas
hangversenyzongora telepedett rá a nappalira. Könyvek, folyóiratok, zenetörténeti és
-elméleti újságok, zeneszerzők, karmesterek, muzsikusok életrajzai kötetei töltötték meg a
parkettől a mennyezetig nyúló könyvespolcokat.
- Zenélget? - kérdezte Bourne.
- Igen - hangzott Anikó egyszerű válasza.
Bourne a zongoraszékre telepedett, szemügyre vette a kottatartóban lévő kottát. Chopin-
noktürn, az opus 9. No. l-es, b-mollban. Tudhat, ha megbirkózik vele, gondolta.
A nappali ablakfülkéjéből kilátás nyílt a Fő utcára és a túloldalon lévő házakra. Néhány
lámpa égett, az éjszakában ötvenes évek beli dzsessz - Thelonious Monk - hangja szállt. Egy
kutya vakkantott, majd elhallgatott. Időről időre beszüremkedett a forgalom zaja.
A lány felkapcsolta a villanyt, s azonnal a konyhába ment, teavizet tett fel. A vajszínű
szekrényből két csészét és csészealjat vett elő, s amíg a tea készült, kinyitott egy üveg
pálinkát, s a két csészébe derekas adagot töltött.
Kinyitotta a hűtőszekrényt. - Kér valamit enni? Sajtot, egy kis kolbászt? - Mintha egy régi
baráthoz szólna.
- Nem vagyok éhes.
- Én sem. - Sóhajtott, s becsukta a hűtő ajtaját. Úgy festett, mintha azzal a döntésével,
hogy hazahozza a férfit, elhatározta volna azt is, hogy másként viselkedik vele. Nem
említették többé Vadas János nevét vagy azt, hogy Bourne eredménytelenül üldözte a
gyilkost. Ez tetszett Bourne-nak.
A lány átnyújtotta neki az alkohollal kevert teát s bementek a nappaliba, leültek egy ősrégi
kanapéra.
- Apám együtt dolgozott egy hivatásos közvetítő kereskedővel, Molnár Lászlóval - mondta
minden bevezetés nélkül. - Ó rejtette el a maga dr. Schifferét.
- Elrejtette? - Bourne a fejét csóválta. - Ezt nem énem.
- Dr. Schiffert elrabolták.
Bourne-ban tovább nőtt a feszültség. - Kicsoda?
A lány megrázta a fejét. - Apám tudta, de én nem. - Anikó összevonta a szemöldökét,
összpontosított. - Alekszej először ezért kereste meg. Szüksége volt apám segítségére, hogy
megmenthesse dr. Schiffert, s elvigye valami titkos helyre.
Bourne képzeletben Mylene Dutronc hangját hallotta felcsendülni: „Aznap Alex sok hívást
kapott és ő is sokat telefonált, egészen rövid időn belül. Rendkívül feszült volt, s tudom, hogy
egy terepen végzett művelet válságos pontjánál tartott. Sokszor hallottam megemlíteni dr.
Schiffer nevét. Gyanúm szerint ő volt a művelet tárgya."
- Szóval az apjának sikerült megtalálnia dr. Schiffert.
Anikó bólintott. A lámpafény mély rézszínű árnyalatúvá festette a haját. A szeme és fél
homloka árnyékban volt. Összezárt térddel, kicsit előrehajolva ült, két kézre fogta a
teáscsészét, mintha magába akarná szívni annak melegét.

124
 - Amint apám megtalálta dr. Schiffert, átadta őt Molnár Lászlónak. Kizárólag biztonsági
okokból történt így. Ő is, Alekszej is nagyon félt attól az akárkitől, aki elrabolta dr. Schiffert.
- Ez is összecsengett azzal, amit Mylene mondott, gondolta Bourne. „Nos, azon a napon
mégis félt."
Lázasan gondolkodott. - Anikó, ahhoz, hogy ez az egész végre kezdjen értelmet nyerni,
meg kell értenie, hogy az apja meggyilkolása elő volt készítve. Az orvlövész már ott volt a
templomban, amikor mi beléptünk; tisztában volt vele, mire készült a maga apja.
- Mire gondol?
- Az apját lelőtték, mielőtt elmondhatta volna nekem, amit tudnom kellene. Valaki nem
akarja, hogy megtaláljam dr. Schiffert, s egyre inkább világossá válik, hogy ez ugyanaz az
illető, aki elrabolta Schiffert, és akitől a maga apja és Alex is félt.
Anikó szeme tágra nyílt. - Lehetséges, hogy most Molnár László van veszélyben.
- Tudhat ez a rejtélyes ember a maga apja és Molnár kapcsolatáróP
- Apám rendkívül elővigyázatos volt, nagyon ügyelt a biztonságra, tehát valószínűtlen. - A
férfira nézett, tekintete elsötétült a félelemtől. - Másfelől azonban a védői közé beférkőzött
valaki a Mátyás-templomban.
Bourne egyetértőn bólintott. - Tudja, hol lakik Molnár?

Anikó kocsiján mentek Molnár lakásához, amely a nagykövetségi rezidenciákkal tűzdelt,

elegáns Rózsadombon volt. Budapesten keveredtek egymással a fakó kőépületek, ízlésesen
feldíszítve, mint egy születésnapi torta, szépen faragott párkányzatokkal, fura kockaköves
utcák, kovácsoltvas erkélyek virágcserepekkel, díszes utcai lámpákkal megvilágított
kávéházak, a lámpák sárga fényében előtűnő vörös faburkolat, csillogó ablaktáblák,
századfordulós mintázattal festve. Párizshoz hasonlóan ezt a várost is elsősorban és főleg a
kanyargó folyó határozta meg, amely kettéosztotta, aztán a hidak összekötötték a két részt.
Emellett a várost faragott kövek, gótikus tornyok, kanyargós lépcsők, kivilágított bástyák,
rézzel fedett kupolák, vadrepkénnyel befuttatott falak, hatalmas szobrok és csillogó mozaikok
ékesítették. És ha esett, esernyők ezrei nyíltak ki, mint vitorlák a folyón.
Mindezek és más dolgok mély hatást gyakoroltak Bourne-ra. Olyan volt számára, mintha
megérkezne valahová, s álmaiból emlékezne rá, egy álom valóságon túli élességével, amely a
tudatalattival való közvetlen kapcsolatból fakad. És mégsem tud elkülöníteni egyetlen
emlékképet sem a széthullott emlékezetében előtoluló érzelmek forgatagától.
- Mi a baj? - kérdezte Anikó, szinte megérezve a férfi nyugtalanságát.
- Már jártam itt - közölte Bourne. - Emlékszik rá, hogy azt mondtam, nehéz lehet itt a
rendőrséggel?
A lány bólintott. - Ebben tökéletesen igaza van. Azt akarja mondani, hogy nem tudja,
honnan tudja ezt?
Bourne hátrahajtotta fejét az ülés támlájára. - Évekkel ezelőtt volt egy borzalmas
balesetem. Valójában nem is baleset volt. Egy hajón lelőttek és lezuhantam a fedélzetről.
Csaknem belehaltam a sokkba, a vérveszteségbe és a kihűlésbe. A franciaországi Ile de Port
Noir egy orvosa kioperálta a lövedéket és a gondjaiba vett. Fizikálisan tökéletesen rendbe
jöttem, de az emlékezetem megsérült. Egy ideig emlékezetkiesésem volt, aztán lassan,
fájdalmasan visszatértek korábbi életem emlékfoszlányai. Azzal a tudattal kell élnem életem
végéig, hogy az emlékezetem sosem tért vissza teljesen, és valószínűleg már nem is fog.
Anikó továbbvezetett, de arckifejezéséből Bourne meg tudta állapítani, hogy meghatotta a
története.
- Elképzelni sem tudja, milyen az, ha nem tudja önmagáról, hogy kicsoda - folytatta. - Ha
nem történt magával ilyesmi, nem tudhatja, és elmagyarázni sem lehet, hogy milyen érzés.
- Mintha egy hajó hánykolódna.
Bourne a lányra pillantott. - Igen.

125
 - Mindenhol csak tenger veszi körbe, sehol szárazföld, sem nap, sem hold vagy csillagok,
amelyek megmondhatnák, merre van a hazavezető út.
- Egészen ilyen. - Bourne meglepődött. Meg akarta kérdezni, honnan tudhatja ezt, de
odagördültek egy nagy, díszes kőépület előtti járdához.
Kiszálltak, s bementek az előcsarnokba. Anikó megnyomott egy gombot, mire gyenge
fényű izzó gyulladt, megvilágítva a mozaikpadlót és a csengőgombokkal teli falat. Molnár
Lászlóhoz azonban hiába csengettek be.
- Ez még semmit sem jelent - mondta Anikó. - Több mint valószínű, hogy Molnár dr.
Schifferrel van.
Bourne odament a bejárathoz, egy széles, vastag ajtóhoz, melynek katedráiüveg betétje
mellmagasságtól futott fölfelé. - Egy percen belül kiderítjük.
Odahajolt a zárhoz, s egy pillanat múlva kinyitotta az ajtót. Anikó megnyomott egy másik
gombot, fél percre felgyulladt egy lámpa. A lány mutatta az utat a széles, kanyargó lépcsőn
Molnár második emeleti lakásához.
Bourne-nak egy kicsivel több nehézséget okozott ennek a zárnak a kinyitása, de végül ez
is megadta magát. Anikó egyből be akart lépni, de Bourne visszatartotta. Elővette
kerámiapisztolyát, s lassan kitárta az ajtót. Égtek a lámpák, de nagyon nagy volt a csönd. A
nappaliból a hálószobába, onnan a fürdőszobába, a konyhába mentek, s patyolattisztának
találták a lakást, nyoma sem volt dulakodásnak vagy Molnárnak.
- Ami nyugtalanít - mondta a fegyvert eltéve Bourne -, hogy égtek a lámpák. Nem lehet dr.
Schifferrel.
- Akkor bármelyik percben visszajöhet - jegyezte meg Anikó. - Megvárhatjuk itt.
Bourne bólintott. A nappaüban szemügyre vette a bekeretezett fényképeket a
könyvespolcokon és az íróasztalon. - Ő lenne Molnár? - kérdezte Anikótól, és rábökött egy
erős testalkatú, sűrű fekete hajú férfira.
- Igen. - A lány körülnézett. - A nagyszüleim ebben a házban laktak, és gyerekkoromban a
folyosókon szoktam játszani. Az itt lakó gyerekek mindenféle rejtekhelyeket ismertek.
Bourne végigfuttatta ujjait a régimódinak ható bakelitlemezek borítóinak gerincén,
amelyek egy igényes lemezjátszó és egy drága sztereó-berendezés mellett álllak. -Mint látom,
igazi opera- és zenebarát.
Anikó odalesett. - Nincs CD-lejátszó?
- A Molnár-félék úgy tartják, hogy a digitális átiratok elveszik a felvételből a melegséget
és a finomságot.
Bourne az íróasztalhoz fordult, amelyen egy laptop állt. Látta, hogy össze van kapcsolva
egy hálózati csatlakozóval és egy modemmel. A képernyő sötét volt, de amikor megérintette a
gépet, érezte, hogy az meleg. Megnyomta az „Escape" gombot, és a képernyő rögtön életre
kelt; a számítógép kímélő módban volt, de nem kapcsolták ki.
A férfi mögé lépve Anikó ránézett a képernyőre, s olvasta a rajta lévő szöveget: - Anthrax,
argentínai vérzéses láz, gombás fertőzés, tüdővész... Jóságos ég, mit keresett Molnár egy
olyan web-oldalon, amely halálos - hogy is hívják őket? - kórokozók hatását írja le?
- Mindössze annyit tudok, hogy ennek a talánynak a kezdete és a vége dr. Schiffer - felelte
Bourne. - Alex Conklin akkor kereste meg dr. Schiffert, amikor a DARPA-nál volt. Ez az
amerikai Védelmi Minisztérium fegyverfejlesztési programja. Dr. Schiffer egy éven belül
átigazolt a CIA harcászati, nem halálos fegyverekkel foglalkozó igazgatóságára. Nem sokkal
később eltűnt. Fogalmam sincs róla, min dolgozott Schiffer, ami annyira érdekelhette
Conklint, hogy vállalta a kellemetlenségeket, amelyek azzal járnak, hogy tojik a
hadügyminisztériumra és eltünteti az ügynökség programjában részt vevő, s a kormány által
foglalkoztatott kiváló tudóst.
- Dr. Schiffer talán bakteriológus vagy járványkutató lehet. - Anikó összerezzent. -
Félelmetes információk vannak ezen a web-oldalon.

126
 Kiment a konyhába egy pohár vízért, közben Bourne a web-Iapon keresgélt, hátha további
nyomra bukkan, hogy mit keresett Molnár ezen az oldalon. Mivel semmit sem talált, fölment
az oldal tetejére, s legördítette a címmenüt, amely megmutatta, milyen oldalakon járt
legutóbb Molnár. Rákattintott a Molnár által utolsóként megnyitódra. Kiderült, hogy az egy
tudományos fórum. Megkereste az archívum részt, időben visszafelé keresgélt, hátha kideríti,
mikor használta utoljára Molnár a fórumot, és ott miről beszélgetett a többiekkel.
Lászlól647M körülbelül negyvennyolc órával ezelőtt jelentkezett be a chat-szobába. Bourne,
egyre gyorsabban kalapáló szívvel, néhány percet a más fórumtagokkal folytatott beszélgetés
olvasásával töltött.
- Anikó, nézze csak! - szólt ki a lánynak. - Úgy látszik, dr. Schiffer se nem bakteriológus,
se nem járványkutató. A bakteriológiai részecskék viselkedésének szakértője.
- Mr. Bourne, ide kellene jönnie - válaszolt a lány. - Gyorsan!
A lány hangjának feszültsége hallatán Bourne futva ment a konyhába. Anikó a mosogató
előtt állt, mint akit megbabonáztak. A vizespohár félúton a szája előtt megállt a levegőben.
Sápadt volt, s amikor meglátta a férfit, idegesen megnyalta az ajkát.
- Maga érti ezt?
Odamutatott a pult és a hűtőszekrény közötti kis helyre, ahol hét vagy nyolc fehér
műanyag burkolatú fémrács volt egymás mellé állítva.
- Mi a csudák ezek? - kérdezte Bourne.
- A hűtőszekrény polcai - válaszolt Anikó. - Valaki kivette őket. - A férfihoz fordult. - De
miért?
- Lehet, hogy Molnár új hűtőszekrényt akar venni.
- Ez itt vadonatúj.
Bourne benézett a hűtő mögé. - Be van dugva, és szemlátomást a kompresszor is működik.
Belenézett?
- Nem.
Bourne megragadta a fogantyút, kinyitotta az ajtót. Anikó lélegzete elakadt.
- Jézusom! - mondta Bourne.
Egy haláltól fátyolos, üres tekintetű szempár nézett velük farkasszemet. A hűtőbe Molnár
László kékes-fehér, kihűlt teste volt begyömöszölve.

Tizenötödik fejezet
Fülsértő szirénázás térítette magukhoz őket a sokkból. Az utcai ablakhoz szaladva Bourne
lenézett a Rózsadombra, s öt-hat Opel Astrát és Skoda Feliciát látott kék-fehér villogó
lámpával. A bennülő rendőrök kiszálltak, egyenesen Molnár háza felé tartottak. Megint
csapdába csalták! A jelenet annyira hasonlított ahhoz, ami Conklin házánál történt, hogy
tudta, ugyanannak a személynek kell a két eset mögött lennie. Ez fontos adat volt, és két
dolgot is sugallt. Először is: őt és Anikót megfigyelték. Vajon ki? Khan? Ezt nem tartotta
valószínűnek. Khan inkább a szemtől-szembe összecsapások híve. Másodszor: nem zárható
ki, hogy Khan igazat mondott, amikor azt állította, hogy nem ő a felelős Alex és Mo
meggyilkolásáért. És mi oka lett volna hazudni? Így maradt az ismeretlen személy, aki
kihívta a rendőrséget Conklin birtokára. Vajon az, akinek Conklin dolgozott, budapesti
illetőségű? Egyre valószínűbbnek tűnt. Conklin Budapestre készülődött, amikor
meggyilkolták. Dr. Schiffer Budapesten volt
Vadas Jánossal és Molnár Lászlóval. Minden út ebbe a városba vezetett.

127
 Miközben agya e gondolatokat őrölte, Bourne odakiáltott Anikónak, hogy törölje le és
tegye el a vizespoharat, törölje ki a konyhai mosdót. Felkapta Molnár laptopját, letörölte a
sztereót és a bejárati ajtó kilincsét, és kirobogtak a lakásból.
Már hallották is a felfelé siető rendőrök lépteit. A lift is nyilván tele lesz rendőrökkel, így
az szóba sem jöhetett.
- Nem maradt választási lehetőségünk - suttogta Bourne, miközben siettek fel a lépcsőn-,
felfele kell mennünk.
- Hogyhogy most értek ide? - kérdezte Anikó. - Honnan tudhatták, hogy itt vagyunk?
- Nem tudhatták - válaszolt Bourne, miközben folytatták útjukat fölfelé -, hacsak nem
tartottak bennünket megfigyelés alatt. - Nem tetszett neki a helyzet, amelybe a rendőrség
juttatta őket. Nagyon is jól emlékezett a Mátyás-templom beli orvlövész sorsára. Ha ez ember
fölfelé megy, általában nagyon kemény a földet érés.
Egy emeletre voltak a tetőtől, amikor Anikó megrángatta a karját, s odasúgta: - Erre!
A folyosóra vezette. Mögöttük visszhangzott a lépcsőház a lármától, amit csak férfiak
csoportja tud csapni, főleg akkor, ha egy megátalkodott gyilkos elfogására igyekeznek. A
folyosó háromnegyedénél egy vészkijáratnak látszó ajtó állt. Anikó kinyitotta. Egy kis
előcsarnokba jutottak, nem volt hosszabb három méternél, s a végében egy másik, viharvert
fémborítású ajtó állt. Bourne a lány elé lépett.
Látta, hogy az ajtót alul és fölül retesz zárja. Elhúzta a tolókarokat, s kinyitotta az ajtót.
Temetői hideget árasztó téglafal zárta el útjukat.
- Ezt nevezem! - füttyentett Csillag nyomozó, nem törődve vele, hogy a csoport újonca
körbeokádja kisu-vikszolt cipőjét. Az akadémia nyilván nem ad olyan kemény kiképzést,
mint egykoron, elmélkedett magában, miközben az áldozatot tanulmányozta, aki kétrét hajto-
gatva merevedett meg a saját hűtőszekrényében.
- Senki sincs a lakásban - közölte az egyik embere.
- Azért használjatok port - mondta Csillag nyomozó. Testes, szőke, törött orrú és
intelligens tekintetű férfi volt. - Kétlem, hogy az elkövető olyan ostoba lett volna, hogy
ujjlenyomatokat hagy hátra, de sosem tudhatjuk - jelentette ki. Aztán a tetemre mutatott. -
Ezek szerintetek is égésnyomok? És úgy látom, a szúrt sebei is nagyon mélyek.
- Kínzás - mondta az őrmestere, egy keskeny csípőjű fiatalember -, profi munka.
- Ez a valaki több mint profi - vélte Csillag nyomozó, előrehajolva szimatolgatott, mintha
a holttest egy húsdarab volna, amelyről azt gyanítja, hogy romlott. - Élvezi a művét.
- A telefonáló azt mondta, hogy a gyilkos a lakásban van.
Csillag nyomozó fölnézett. - Ha nincs a lakásban, nyilván az épületben van. - Elhátrált,
amikor felszerelésével és vakus kameráival megérkezett a helyszínelő csoport. - Küldd szét
az embereket.
- Már megtörtént - mondta az őrmester. Az apró célzás azt volt hivatott jelezni a
főnökének, hogy nem akar örökre őrmester maradni.
- Eleget időztünk a halottal - jegyezte meg Csillag nyomozó. - Csatlakozzunk a
többiekhez.
Ahogy végigmentek az előcsarnokon, az őrmester jelentést tett, miként biztosították a liftet
és a lentebbi emeleteket. - A gyilkosnak egyetlen útja maradt.
- Küldj mesterlövészeket a tetőre - adta ki a parancsot Csillag nyomozó.
- Már ott vannak - felelte az őrmester. - Felküldtem őket a lifttel, amint beléptünk az
épületbe.
Csillag biccentett. - Hány emelet van fölöttünk? Három?
- Igen, uram.
Csillag kettesével vette a lépcsőfokokat. - Ha a tető biztosítva van, megengedhetjük
magunknak, hogy ne kapkodjunk.
Nem telt sok idejükbe, hogy megtalálják a rövid folyosóra nyíló ajtót.

128
 - Ez hová vezet? - kérdezte Csillag.
- Nem tudom, uram - felelte az őrmester, de közben bosszankodott, hogy nem tudott
válasszal szolgálni.
A két férfi a folyosó végéhez közeledve meglátta a viharvert fémajtót. - Nézzük csak! -
Csillag szemügyre vette. - Retesz fölül és alul. - Előrehajolt, nem kerülte el figyelmét a fém
csillanása. - Valaki mostanában elhúzta. - Elővette fegyverét, s kinyitotta a téglafalra nyíló
ajtót.
- Szerintem a gyilkosunk ugyanolyan csalódott lehetett, mint most mi.
Csillag a falat nézegette, igyekezett felfedezni olyan részt, amit esetleg később építettek
hozzá. Aztán kinyújtotta a kezét, s egyenként megvizsgálta a téglákat. A hatodik, ahogy
hozzáért, kicsit megmozdult. Tudva, hogy az őrmester fel fog kiáltani, a szájára tapasztotta a
kezét, és figyelmeztető pillantást lövellt feléje. Aztán a fülébe suttogta: - Végy magad mellé
három embert, és járjátok végig a szomszédos házat.

Bourne hegyezte a fülét, hogy a koromsötétben a legapróbb zajt is meghallja, s először azt
gondolta, ez a nesz az egyik patkánytól ered, amelyikkel kénytelenek voltak osztozni a.
nyirkos és kényelmetlen helyen Molnár lakásának épülete és a szomszédos ház között. Aztán
újból felhallatszott, s most már tudta, mi az: tégla és habarcs súrlódása.
- Felfedezték a rejtekhelyünket - suttogta, amint megragadta Anikó karját. - Mennünk kell.
A hely, ahol meghúzódtak, keskeny volt, nem volt hatvan centinél szélesebb, de a fejük
fölött a sötétben beláthatatlan magasságokig emelkedett. Egy fémcsövekből álló padlón
álltak. Járt már biztosabb talajon is, és Bourne inkább bele sem gondolt, mekkorát
zuhannának az alattuk tátongó mélységbe, ha egy-két cső kilazulna.
- Ismer valami kivezető utat? - suttogta Bourne.
- Azt hiszem - válaszolta a lány.
Anikó jobbra fordult, a keskeny helyen a tenyerével tapogatózott a szomszédos épület
falán.
Egyszer megbotlott, de aztán korrigált. - Valahol itt kell lennie - mormolta.
Mentek tovább, egyik lábukat a másik után téve. Az egyik cső nem bírta Bourne súlyát,
hirtelen berogyott, és a férfi bal lába eltűnt a résben. Bourne oldalra dőlt, válla nekiütődött a
falnak, s Molnár laptopja kicsúszott a kezéből. Megpróbálta elkapni, miközben Anikó lenyúlt,
hogy megfogja és felhúzza őt. Bourne nézte, amint a laptop a falnak csapódik, majd két cső
közötti hézagban aláhullva eltűnik örökre.
- Jól van? - kérdezte Anikó, amikor férfi ismét talpra állt.
- Jól - felelte Bourne komoran -, de Molnár laptopja elszállt.
Egy pillanattal később megmerevedett. Maguk mögül mozgást hallott, lassút és lopakodót
- valaki más is lélegzett ugyanabban a térben -, elővette az elemlámpát, hüvelykujját a
kapcsológombra tette. - Még valaki van itt rajtunk kívül. Egy hangot ne halljak! - Látni nem
látta, inkább csak megérezte, hogy a lány bólint, miközben beszívta Anikó bőrének citrus- és
pézsmaillatát.
Valami megcsörrent mögöttük. A rendőr cipője belütközött a két csövet összeillesztő,
kiálló fémbilincsbe. Mindannyian mozdulatlanul álltak. Bourne szíve szaporán vert. Aztán
Anikó keze megtalálta az övét, végigtapogattatta vele a falat odáig, ahol a habarcs hiányzott
-vagy szándékosan kivésték - egy szakaszon.
Máris újabb probléma adódott. Amint betolják azt a falrészt, a mögöttük lévő rendőr
meglátja a túloldalról jövő halvány fénypászmát, bármilyen gyenge legyen is az. Vagyis a
rendőr őket is meglátja, tudni fogja, merre mennek. Bourne vállalta a kockázatot, ajkát Anikó
füléhez tapasztva belesuttogott. - Jelezzen egy pillanattal előbb, mint ahogy kitolja a
faldarabot!

129
 A lány válaszul megszorította a kezét. Amikor Bourne ismét érezte a szorítást, egyenesen a
hátuk mögé irányította az elemlámpát, s felkattintotta. Az éles fény felvillanása időlegesen
elvakította üldözőjüket, s Bourne minden energiáját arra fordította, hogy segítsen a lánynak
kimozdítani helyéből az egy méterszer egy méteres faldarabot.
Anikó átbújt, miközben Bourne az üldözőjükre irányította a fénysugarat. Erezte, hogy
csizmája talpa alatt vibrálnak a csövek, s egy pillanat múlva iszonyatos ütés érte.

Csillag nyomozó hunyorogva próbálta visszanyerni a látását. A hirtelen felvillanó fény

teljesen készületlenül érte, s ez a tény felbőszítette, mert szeretett azzal büszkélkedni, hogy őt
semmi nem lepheti meg. A fejét rázogatta, de ez sem segített, a fénysugár gyakorlatilag
elvakította. Ha mindaddig a helyén marad, amíg kialszik a fény, a gyilkos simán lelép. Így hát
a meglepetést a maga javára fordítva azonnal támadásba lendült, noha semmit nem látott. Az
erőfeszítéstől nyögve végigrohant a csöveken, és utcai harcosokra jellemző mozdulattal, fejét
előreszegve belerohant a tettesbe.
Ilyen szűk és sötét helyen nem volt jelentősége, hogy lát-e vagy sem: öklét, tenyere élét és
cipőjének kemény sarkát vetette be a küzdelembe, pontosan úgy, ahogy az akadémián tanulta.
Olyan ember volt, aki hitt a fegyelemben, a szigorúságban és az előny kihasználhatóságában.
Már abban a pillanatban, amikor előrevetette magát, biztosan tudta, hogy a gyilkos sok
mindenre számít, de arra nem, hogy „elvakultan" rátámad. Olyan sok ütést vitt be, amennyit
csak tudott, hogy a lehető legjobban kiaknázza a meglepetés nyújtotta előnyt.
Csakhogy az ellenfél erős és jó felépítésű volt. S ami még rosszabb, jártas a kézitusában.
Csillag szinte rögtön ráébredt, hogy ha elhúzódik a harc, le fogják győzni. Ezért arra
törekedett, hogy gyorsan és biztosan véget vessen neki. Eközben elkövette azt a végzetes
hibát, hogy szabadon hagyta a nyakát. Meglepetésként érte a szorítás, de fájdalmat nem
érzett. Már eszméletlen volt, amikor a lába összecsuklott alatta.

Bourne átment a falban tátongó lyukon, segített Anikónak visszacsúsztatni a téglákat a

helyükre
- Mi történt magával? - kérdezte zihálva a lány.
- Egy rendőr jobban képzett volt, mint számítottam.
Másik rövid, téglafalú közműfolyosóra jutottak. Egy ajtó mögött a Molnár házával
szomszédos épület előcsarnokát találták; meleg fény áradt a papírtapétával borított falon lévő
lámpákból.
Anikó már meg is nyomta a lift gombját, de amikor az ő emeletükre ért a kabin, két,
pisztolyát lövésre tartó rendőrrel találták szemközt magukat.
- A kurva életbe! - fakadt ki Bourne, s kézen ragadva Anikót a lépcsőház felé indult. De a
kemény lépteket hallva rájött, hogy ez az út sem járható. Mögöttük a két rendőr kinyitotta a
liftajtót, már az előcsarnokban voltak, s futottak feléjük. Bourne a lányt maga után vonszolva
felszaladt egy emeletet. Ott, a folyosón gyorsan kinyitotta az útjukba eső első ajtót, s
becsukta a nyomukban lihegő rendőrök előtt.
A lakásban sötétség és csend fogadta őket. Nem lehetett megállapítani, van-e otthon
valaki. Bourne az oldalsó ablakhoz lépett és kinyitotta: a kőpárkányon túl egy keskeny hátsó
utcára nyílt kilátás, amelyet két nagy, zöld szemeteskuka uralt. Az Endrődi utca ostorlámpái-
nak fénye sejtelmes fénybe vonta a környéket. Három ablakkal távolabb egy tűzlétra vezetett
le a hátsó utcára, amely - amennyire Bourne meg tudta állapítani -elhagyatott volt.
- Gyerünk! - mondta, s kimászott a párkányra. Anikó szeme tágra nyílt. - Megőrült?
- Azt akarja, hogy elkapják? - Bourne a lányra nézett. - Ez az egyetlen kiút.
Anikó nyugtalanul nyelt egyet. - Tériszonyom van.
- Nem vagyunk annyira magasan. - Bourne a kezét nyújtotta, ujjait hívogatón billegetve a
lány felé. - Jöjjön! Nincs vesztegetni való időnk.

130
 Anikó, mély lélegzetet véve, kimászott, és Bourne behúzta mögötte az ablakot. A lány
megfordult, lepillantott, és leesett volna, ha Bourne idejében el nem kapja. -Úristen! Nem azt
mondta, hogy nem vagyunk annyira magasan?!
- Számomra ez nem magasság.
A lány beharapta a szája szélét. - Ezért még megölöm.
- Már rápróbálkozott. - Bourne megragadta a lány kezét. - Csak jöjjön utánam, és minden
rendben lesz. Ígérem.
Elaraszolgattak a párkány széléig. Bourne nem akarta siettetni a lányt, holott jó okuk volt
rá, hogy iparkodjanak. Az épület körül nyüzsgő rendőrök számából ítélve csak idő kérdése
volt, hogy mikor kukkantanak be ebbe a mellékutcába is.
- Most el kell engednie a kezem - közölte Bourne. Aztán a lány arckifejezése láttán
parancsoló, egyben bátorító hangon folytatta. - Ne nézzen le! Ha úgy érzi, hogy szédül,
meredjen az épület falára, koncentráljon a legkisebb repedésre... akármire. Amíg ezzel
foglalkozik, elszáll minden félelme.
Anikó bólintott, elengedte Bourne kezét, ő pedig átlépett a két párkány közötti űrön. Jobb
kézzel elkapta az egy emelettel feljebb lévő ablak párkányát, a testsúlyát pedig áthelyezte a
bal oldaláról a jobbra. Bal lábát elemelte arról a párkányról, amelyiken még ott állt Anikó, s
lassan áthúzta magát a következő párkányra. Utána mosolyogva visszafordult, a lány felé
nyújtotta a kezét.
- Most maga jön.
- Nem. - A lány hevesen megrázta a fejét. Arcából minden szín kiszaladt. - Képtelen
vagyok rá.
- Igenis képes rá. - Bourne ujjával ismét hívogatóan intett. - Gyerünk, Anikó, tegye meg az
első lépést, utána már könnyen jön a többi. Egyszerűen balról jobbra helyezi át a súlyát...
A lány szótlanul rázta a fejét.
Bourne továbbra is mosolygott, semmi nem árulkodott növekvő nyugtalanságáról. Itt, az
épület oldalára tapadva, sebezhetőek voltak. Ha a rendőrség bekukkantana a mellékutcába,
nekik befellegzett. El kell jutniuk a tűzlépcsőhöz, minél előbb. - Egyik láb... aztán a másik,
Anikó. Nyújtsa ki a jobb lábát.
- Nem megy! - A lány a párkánynak azon a pontján egyensúlyozott, ahol pillanatokkal
korábban Bourne állt. - Mi lesz, ha leesek?
- Nem esik le.
- És ha mégis...?
- Elkapom. - Bourne mosolya kiszélesedett. - Ideje mozdulni
A lány tette, ahogy Bourne utasította, kinyújtotta és áttette a jobb lábát. Bourne
megmutatta neki, hogyan kapja el a fölötte lévő párkányt a jobb kezével. Ezt a lány habozás
nélkül megtette.
- Most helyezze át a súlyát, balról jobbra, és lépjen át.
- Nagyon fázom.
Anikó készült lenézni, s Bourne tudta ezt. - Hunyja be a szemét - mondta. - Érzi a kezemet
a sajátján? - A lány csak bólintott, mint aki attól fél, hogy hangszálai rezgésétől is lezuhanhat
az alant elterülő mélységbe. - Helyezze át a testsúlyát, Anikó. Csak helyezze át balról jobbra.
Jó, most emelje fel a bal lábát és lépjen...
- Nem.
Bourne átkarolta a lány derekát. - Rendben, akkor csak emelje fel a bal lábát. - Amint a
lány engedelmeskedett, Bourne gyorsan és elég erősen áthúzta magához a másik párkányra.
Anikó nekidőlt, reszketett a félelemtől és a feszültségtől.
Még kettő párkányon kellett átjutniuk. Minél előbb végeznek, annál jobb
mindkettőjüknek. A lánynak a második és a harmadik már valamivel jobban ment, talán
sikerült teljesen kikapcsolnia az agyát, és gondolkodás nélkül követte a férfi utasításait.

131
 Végre eljutottak a tűzlépcsőhöz, elkezdtek lemászni az utcára. Az Endrődi utca lámpáinak
fénye hosszú árnyékokat vetett a mellékutcában. Bourne legszívesebben kilőtte volna a
lámpák égőit, de nem merte megtenni, csak hajszolta tovább a lányt.
Már csak egy fok volt hátra a létrán, és alig fél méternyire lehettek a mellékutca
kövezetétől, amikor Bourne észrevette, hogy megváltoztak a fényviszonyok. Arnyak
közeledtek a mellékutcába mindkét irányból; egy-egy rendőr ért a mellékutca két végéhez.

Csillag őrmestere abban a pillanatban kivezényelte egyik emberét az épületből, ahogy

megpillantották az elkövetőt. Azt már tudta, hogy a tettes elég ügyes ahhoz, hogy utat találjon
magának az egyik épületből a másikba. Miután Molnár lakásából is sikeresen elmenekült,
nem feltételezte a bűnözőről, hogy hagyná magát tőrbe csalni a szomszéd épület
lépcsőházában. Ez annyit jelentett, hogy talál kiutat, és az őrmester fedezni akart minden
pontot. Volt egy embere a háztetőn, egy-egy minden bejárat és személyzeti ajtó előtt. így csak
az oldalsó mellékutca maradt. Fogalma sem volt, hogyan tudna eljutni a gyilkos a
mellékutcába, de nem akart kockáztatni.
Szerencséjére meglátta a tűzlétrán kirajzolódó alakot, amikor a sarkon befordulva a
mellékutcába ért. Az End-rődi utcai lámpáinak fényénél látta, hogy az ellenkező irányból a
társa is megérkezett. Az őrmester fölfelé mutatott, jelezve, hogy a tűzlétrán van az emberük.
Előhúzta a fegyverét, s eltökélten ment tovább, amikor az alak megmozdult, és... osztódással
kettévált. Az őrmester ledermedt rémületében. Ezek ketten vannak!
Felemelte a fegyverét, és lőtt. Szikrák pattogtak a fémszerkezetről, az őrmester csak annyit
látott, hogy az egyik alak összegömbölyödve előreveti magát a levegőben, hogy aztán
eltűnjön a két hatalmas szeméttároló között. A rendőr nekiiramodott, bár az őrmester
visszatartottavolna. Látta, hogy a rendőr elérte a hozzá közelebb álló szemetes sarkát,
legörnyedt, így közeledett a két szeméttároló közötti szabad helyhez.
Az őrmester felnézett a másik alak után. A gyenge fény miatt nehezen lehetett kivenni a
részleteket, de senkit sem látott ott állni. A tűzlétra tisztának látszott. Hová tűnhetett a
második alak?
Figyelme visszafordult a rendőr felé, de csak annyit láttott, hogy az embere is eltűnt. Több
lépést tett előre, a nevét kiáltozta. Semmi válasz. Elővette rádió adóvevőjét, éppen erősítést
akart hívni, amikor valami rázuhant. Megtántorodott, elvágódott, fél térdre támaszkodott, a
fejét rázta. Aztán valami fölemelkedett a szeméttárolók közötti térben. Mire felismerte, hogy
az nem az ő rendőre, akkora ütést kapott, hogy elvesztette az eszméletét.
- Ez igazán butaság volt - mondta Bourne, s lehajolt, hogy fölsegítse Anikót a mellékutca
kövezetéről.
- Tőlem csak annyi telik - felelte a lány, lerázva magáról a férfi kezét, és saját magától
felállt.
- Azt hittem, fél a magasságtól.
- A haláltól még jobban félek - vágott vissza Anikó.
- Tűnjünk el innen, mielőtt újabb rendőrök bukkannak fel - mondta Bourne. - Azt hiszem,
magának kell mutatnia az utat.

Az utcai lámpa épp Khan szemébe világított, amikor Bourne és Anikó kiszaladt a
mellékutcából. Bár nem látta az arcukat, Bourne-t felismerte az alakjáról és járásáról. Ami női
társát illeti, bár agya felszínesen rögzítette, nem fordított rá különösebb figyelmet. Őt,
Bourne-hoz hasonlóan, sokkal inkább az érdekelte, mi hozhatta a rendőröket Molnár László
lakásához, miközben Bourne odabent volt. Ahogy Bourne-t, úgy őt is meghökkentette a
forgatókönyv hasonlósága a Conklin manassasi birtokán történtekével. Minden Szpalko keze
nyomát viselte magán. A baj az volt, hogy Manassastól eltérően, ahol kiszúrta Szpalko
embereit, itt senkit nem látott, miközben alaposan felderítette a Molnár lakóháza körüli négy

132
háztömböt. Tehát ki értesítette a rendőrséget? Valakinek ott kellett lennie a helyszínen, hogy
leadhassa a rendőrségnek a fülest, amikor Bourne és a nő belépett az épületbe.
Elindította bérelt autóját, és sikerült Bourne-ra tapadnia, amikor az taxiba szállt. A nő
továbbment. Khan, ismerve Bourne-t, felkészült a visszafordulásra, taxik cseréjére, így
szemmel tudta tartani Bourne-t az esetleges követők lerázását célzó manőverek közben is.
Bourne taxija végre megérkezett a Fő utcába. Négy sarokra a Királyfürdő csodálatos
kupolájától a férfi kiszállt a taxiból, és bement a 106-108-as számú épületbe.
Khan lelassított autójával, a házzal szemközti járdához húzódott - nem akart a bejárat előtt
megállni. Leállította a motort és lehúzódott a sötétségbe Alex Conklin, Jason Bourne, Molnár
László, Hasszán Arszenov. Szpalkóra gondolt, és azon töprengett, hogyan kapcsolódnak
össze ezek a nevek. Biztos van logikája a dolognak, lennie kell, de bárcsak rájönne már, hogy
mi az.
Öt-hat perc telt el így, amikor egy másik taxi érkezett a 106-108. számú ház bejáratához.
Khan látta, hogy egy fiatal nő száll ki belőle. Meresztette a szemét, hogy lássa az arcát,
mielőtt belép a súlyos bejárati ajtón. De csak annyit tudott megállapítani, hogy a nőnek vörös
a haja. Várt, az épület homlokzatát figyelte. Nem gyulladt fény azt követően, hogy Bourne
belépett az előcsarnokba, ami nyilván azt jelentette, hogy a nőt várta, hogy a nő lakása van itt.
Biztos, hiszen három perc múlva a negyedik - a legfelső - emelet ablakában fény gyulladt.
Most, hogy tudta, hol vannak, elkezdett belemerülni a zazen állapotába, de egyórányi
eredménytelen próbálkozás után, hogy kitisztítsa agyát, feladta. A sötétben kezében
szorongatta a kis, faragott kő Buddhát. Csaknem rögtön mély álomba merült, ahonnan nehéz
kőként belezuhant visszatérő rémálmainak poklába.
A víz kékesfekete élőlényként nyugtalanul kavarog, telve baljós energiával. Megpróbál
felúszni a felszínre, olyan erővel nyújtózkodik, hogy csontjai majdnem eltörnek az
erőlködésben. Mégis továbbsüllyed a sötétben, húzza lefelé a bokájára kötözött kötél. A
tüdeje égni kezd. Eleped, hogy lélegezhessen, de tudja, hogy abban a pillanatban, amint
kinyitja a száját, beáramlik a víz, ő pedig megfullad.
Lenyúl, próbálja kioldozni a kötelet, de ujjainak nem sikerül fogást találniuk a síkos
felületen. Szinte tapintani tudja, mintha elektromos áram szaladna át a testén, a sötétben rá
leselkedő rémséget. A rettegés satuként szorítja, elfojtja magában a vágyat, hogy motyogjon
valamit. Abban a pillanatban meghallja a mélyből feltörő hangot, harangok zúgását,
szerzetesek tömegének kántálását, mielőtt lemészárolták volna őket a Vörös Khmerek. Végül
a hang feloldódik egyetlen hang énekében, egy tiszta tenorban, egy ismétlődő
jajveszékelésben, amely egyáltalán nem imaként hangzik.
És amint letekint a sötétbe, amint kezdi kivenni a kötél végére erősített alakot, azt a
valamit, ami kérlelhetetlenül rángatja lefele, a végzete felé, akkor döbben rá, hogy az
éneknek, amit hall, attól az alaktól kell jönnie. Mert tudja, hogy az alatta lévő hatalmas
áramlatban forgolódó alakot annyira ismeri, mint a saját tenyerét, a saját testét. De hirtelen
beléhasít a felismerés, hogy a hang nem származhat az alatta lévő ismerős alaktól, mert az
halott, és ezért húzza le őt a súlya.
A hang jóval közelebbről jön, és felismeri végre, hogy a tiszta tenor hangú jajveszékelés az
ő saját hangja, valahonnan nagyon mélyről. Megborzong.
- Lee-Lee! Lee-Lee! - kiáltja, mielőtt megfullad...
Tizenhatodik fejezet

Szpalko és Zina napnyugta előtt érkezett meg Krétára, az Iráklio melletti Kazantzakis
repülőtérre. Kíséretükben volt egy sebész és három férfi, akiket Zina az út alatt alaposan
szemügyre vett. Nem voltak különösen nagydarab emberek, mintha így akarták volna biztosí-
tani, hogy ne tűnjenek ki a tömegből. Szpalko fokozott biztonsági érzéke diktálta azt, hogy
133
amikor nem Sztyepan Szpalkóként, a Humanistas Ltd. elnökeként, hanem a Sejkként
tevékenykedett, a lehető legvisszafogottabban lépjen fel, nemcsak ő, hanem egész
személyzete is. Zina a férfiak mozdulatlanságában fedezte fel az erejüket, mert teljesen
irányítani tudták saját testüket, s ha megmozdultak, azt táncosok vagy jógamesterek
könnyedségével és magabiztosságával tették. Zina sötét szemükben ott látta azt a feszült
figyelmet, ami csak sokévi kemény gyakorlás eredménye lehet. Még amikor tiszteletteljesen
rámosolyogtak, akkor is érezte a belőlük áradó fenyegetést, amely türelmesen várakozott,
hogy szabadjára engedjék.
Kréta, a Földközi-tenger legnagyobb szigete volt az összekötőkapocs Európa és Afrika
között. Évszázadok óta sütkérezett a földközi-tengeri napsütésben, déli fele az egyiptomi
Alexandriára és a líbiai Bengázira nézett. Egy ilyen áldásos fekvésű szigetet azonban
óhatatlanul megkörnyékeztek a ragadozók. Mivel kultúrák keresztútjánál feküdt, története
szükségszerűen véres volt. A parton megtörő hullámokhoz hasonlóan különféle országokból
érkezett hódítók tűntek fel Kréta partjainál, magukkal hozva kultúrájukat, nyelvüket,
építészetüket és vallásukat.
Irákliót i.e. 824-ben a szaracénok alapították. Ők Chan-daxnak hívták - ez az arab kandak
szó eltorzított alakja - a körülötte ásott várárok nyomán. A szaracénok száznegyven évig
uralkodtak, mielőtt a bizánciak megszerezték tőlük a sziget fölötti uralmat. De a kalózok
olyan káprázatosan sikeresek voltak, hogy háromszáz hajó kellett felhalmozott zsákmányaik
Bizáncba szállításához.
A velencei hódoltság idején a várost Candia néven ismerték. A velenceiek alatt ez lett a
Földközi-tenger keleti vidékének legfontosabb kulturális központja. Mindennek vége szakadt
az első török invázióval.
Ez a soknyelvű kultúra mindenütt látható volt: Iráklio masszív velencei erődje, amely a
város gyönyörű kikötőjét védte az inváziótól; a városháza, amelynek a velencei Loggia adott
otthont; a „Kubes", a török szökőkút a Megváltó egykori templomának közelében, amit a
törökök mecsetté alakítottak át.
De magában a modern, nyüzsgő városban semmilyen emléke nem maradt a minószi
kultúrának, az első és archeológiai szempontból legfontosabb krétai civilizációnak. A
pontosság kedvéért: Knósszosz palotájának romjai láthatók a városon kívül, de a történészek
dolga maradt annak feljegyzése, hogy a szaracénok azért választották ki ezt a helyet Chandax
megalapítására, mert ezer évvel korábban ez volt a minósziak fő kikötője.
A szíve mélyén Kréta megmaradt mítoszoktól övezett szigetnek, és az ember nem tud úgy
vendégeskedni itt, hogy ne emlékeztetnék folyton a sziget születésének legendájára.
Évszázadokkal a szaracénok, a velenceiek, vagy a törökök létezése előtt a legendák ködéből
emelkedett ki. Minósz, Kréta első királya félisten volt. Apja, Zeusz bika alakjában rabolta el
anyját, Európét, ezért kezdettől fogva a bika volt a sziget jelképe.
Minósz és két fivére csatázott Kréta irányításáért, de Minósz Poszeidónhoz imádkozott,
örök engedelmességet ígérve a tenger istenének, ha az hatalmát felhasználva segít fivérei
legyőzésében. Poszeidón meghallgatta az imát, s a háborgó tengerből egy hófehér bika emel-
kedett ki. Az állatot arra szánták, hogy Minósz áldozza fel, így ajánlva fel engedelmességét
Poszeidónnak, de a fösvény királynak megtetszett a nemes állat, s megtartotta magának.
Poszeidón haragra gyúlva elrendelte, hogy Minósz felesége szeressen bele a bikába. Az
asszony titokban rávette Daidaloszt, Minósz kedvenc építészét, hogy fából építsen egy üreges
tehenet, amelyben elrejtőzhet, hogy a bika párosodhasson vele. E kapcsolat gyümölcse lett
Minotaurusz - a bikafejű és -farkú emberi szörny -, amelynek vadsága olyan pusztítást
okozott a szigeten, hogy Minósz egy hatalmas labirintust építtetett Daidalosszal, olyan
bonyolultat, hogy a fogságba ejtett Minotaurusz sosem tudott kijutni belőle.
Ez a legenda járt Sztyepan Szpalko fejében, amikor csapatával a város meredek utcáin
autózott, mert nagyon is kedvére valók voltak a görög mondavilág nemi erőszaktól és

134
vérfertőzéstől, vérontástól és elvakult gőgtől hemzsegő történetei. Miután ilyen
cselekedetekre ő maga is hajlamos volt, nem esett nehezére önmagát is félistennek tekinteni.
Sok más földközi-tengeri szigetvároshoz hasonlóan Iráklio hegyoldalba épült kőházait is
meredek utcákon emelték, amelyeken szerencsére rendszeres taxi- és buszjáratok
közlekednek. Valójában a sziget gerince egy Fehér Hegyek néven ismert hegyláncon fut
végig.
A cím, amelyet Szpalko kínvallatással szedett ki Molnár Lászlóból, a város lejtőjének
nagyjából a felénél álló házé, amely egy Isztosz Daedalika nevű építészé volt, aki, mint
kiderült, ugyanolyan legendás hírű, mint ősi névrokona. Szpalko csapata kinyomozta, hogy a
házat egy Molnár Lászlóval kapcsolatban lévő cég bérelte. Éppen akkor érkeztek meg,
amikor az éjszakai égbolt, mint egy mogyoróhéj, kettéválni készült, hogy felfedje a vérvörös
mediterrán napot.
Rövid terepszemle után mindannyian parányi fejhallgatókat vettek fel, egy vezeték nélküli
hálózaton keresztül kapcsolatot teremtettek egymással. Ellenőrizték fegyvereiket, a bonyolult
íjpuskákat, amelyek kitűnő eszközök voltak a kívánatos csend megőrzéséhez. Szpalko és két
embere egyeztették az óráikat, aztán a hátsó bejárathoz küldte őket, ő és Zina pedig a
bejárathoz lopakodott. A csapat megmaradt tagjának megparancsolták, hogy őrködjön, s
figyelmeztesse őket, ha bármi gyanúsat észlel az utcán, vagy ha rendőrök közelednének.
Az utca kihalt, csendes volt, senki sem moccant. A házban nem égett a világítás, de
Szpalko nem is számított rá. Az órájára pillantott, mikrofonjába számolt, ahogy a
másodpercmutató a hatvanas felé közeledett.

A házban a zsoldosok izgatottak voltak. Eljött a továbbállás napja, az utolsó néhány óra,
mielőtt elutaznak, ahogy előttük mások is tették. Háromnaponként más helyre vitték Krétán
dr. Schiffert; gyorsan és csöndben cselekedtek, a végcélt mindig csak az utolsó pillanatban
határozták meg. Az ilyen óvintézkedések megkívánták, hogy valamelyikük hátramaradjon, és
felügyelje, hogy jelenlétük legutolsó nyoma is eltűnjön vagy megsemmisüljön.
E pillanatban a zsoldosok szétszóródtak a házban. Egyikük a konyhában sűrű, törökös
kávét főzött, egy másik a fürdőszobában volt, egy harmadik bekapcsolta a műholdas tévét.
Közömbösen szemlélte egy pillanatig a képernyőt, aztán az utcai ablakhoz lépett, elhúzta a
függönyt, s kilesett az utcára. Minden normálisnak látszott. Nyújtózott egyet, mint egy
macska, ide-oda hajlítgatta a testét, Miután magára szíjazta a vállra erősíthető pisztolytokját,
ment, hogy elvégezze a ház körüli reggeli szemléjét.
Kinyitotta a bejárati ajtót, és Szpalko azonnal szíven lőtte. Hátratántorodott, karját
széttárta, szeme kifordult, halott volt, mire a padlóra zuhant.
Szpalko és Zina ugyanabban a pillanatban lépett be az előtérbe, amikor emberei
berobbantak a hátsó ajtón. A konyhában lévő zsoldos elejtette kávéscsészéjét, előhúzta a
fegyverét, s megsebesítette Szpalko egyik emberét, mielőtt őt is agyonlőtték volna.
Zina felé intve a fejével Szpalko hármasával szedve a fokokat elindult a lépcsőn.
A fürdőszoba ajtaján át érkező lövésekre Zina azzal reagált, hogy kiparancsolta Szpalko
egyik emberét a hátsó ajtón. Egy másiknak megparancsolta, hogy törje be a fürdőszoba
ajtaját. Ezt gyorsan és hatékonyan megtette. Nem fogadta őket lövés, amint behatoltak a
helyiségbe. Meglátták az ablakot, amelyen át kimászott a zsoldos. Zina számolt ezzel a
lehetőséggel, ezért küldött egy embert hátra.
Egy pillanat múlva meghallotta az íjpuska árulkodó kattanását, amit hangos nyögés
követett.
Odafent Szpalko lehajolva ment egyik szobáról a másikra. Az első hálószoba üres volt,
ment tovább a másodikhoz. Az ágy mellett elhaladva egy komód feletti fali tükörben mozgást
észlelt. Valaki mozgott az ágy alatt.

135
 Hirtelen térdre ereszkedett, kilőtt egy nyílvesszőt. Az áthatolt az ágyfodron, s az ágy
felemelkedett a lábairól. Egy test megvonaglott, valaki felnyögött.
Szpalko, még mindig térden állva, újabb nyílvesszőt helyezett az íjpuskába, már épp
célzott volna, amikor feldöntötték. Valami keményen fejen ütötte, valahonnan egy töltény
pattant vissza, és egy test nehezedett rá. Szpalko hirtelen elengedte az íjpuskát, előhúzta
vadászkését, és fölfelé szúrt támadójába. Amikor a kés a markolatig hatolt, megforgatta, az
erőlködéstől a fogát vicsorította támadója testéből vastag sugárban ömleni kezdett a vér.
Egy nyögéssel lerázta magáról a zsoldost, visszahúzta kését, az ágyfodorral letörölte a vért
róla. Aztán a második nyílvesszőt is keresztüllőtte az ágyon. Matractömés szállt a levegőben,
a mozgás hirtelen abbamaradt.
Miután ellenőrizte a többi emeleti szobát, visszament a földszintre, belépett a lőporfüsttől
ködös nappaliba. Egyik embere a hátsó ajtón belépett a megmaradt utolsó zsoldossal, aki
súlyosan megsebesült. Az egész támadás nem tartott három percig, ami beleillett Szpalko
terveibe; minél kevésbé hívják fel a figyelmet a házra, annál jobb.
Nem látták nyomát dr. Felix Schiffernek. Szpalko azonban biztosra vette, hogy Molnár
László nem hazudott neki. Ezek az emberek egy Molnár által felfogadott zsoldoscsapat tagjai
voltak, akiket akkor vett fel, amikor Conklinnal kitervelték Schiffer szökését.
- Mi a végső mérleg? - kérdezte embereitől.
- Marco megsebesült. Nem súlyos, a golyó behatolt a bal karja izmán, s távozott is belőle -
felelte egyikük. - A másik oldalon két halott, egy súlyos sebesült.
Szpalko bólintott - És odafent is két halott.
Géppisztolyának csövével a megmaradt zsoldosra bökve a férfi hozzátette: - Ez sem húzza
sokáig, ha nem kap ellátást.
Szpalko Zinara nézett, s bólintott. A lány odament a sebesült férfihoz, letérdelt, s a hátára
fordította. A férfi nyögött, vér szivárgott a sebéből.
- Mi a neve? - kérdezte Zina magyarul.
A férfi ránézett, tekintete elsötétedett a fájdalomtól és küszöbönálló halálának tudatától.
Zina elővett egy doboz gyufát. - Mi a neve? - ismételte meg, ezúttal görögül.
Amikor nem kapott választ, odaszólt Szpalko embereinek. - Fogjátok le.
Ketten odahajoltak, hogy lefogják a férfit. A zsoldos rövid ideig hadakozott, aztán
lenyugodott. Egykedvűen pillantott fel a lányra; végül is hivatásos katona volt.
A lány meggyújtotta a gyufát. Éles kénszag kísérte a láng fellobbanását. A láng egyre
közeledett a zsoldos csillogó szeméhez. A férfi félt, Zina jól látta, de tekintetében hitetlenség
bújt meg. Egyszerűen nem hitte, hogy a lány végrehajtja a burkolt fenyegetést. Ez azonban
nem másította meg Zina szándékát.
A zsoldos felüvöltött, teste ívben megfeszült, hiába próbálta a két férfi lefogni. A zsoldos
hánykolódott, üvöltött, még azután is, hogy a kihunyó gyufa füstölögve a mellére pottyant.
Ép szeme forgott üregében, mintha biztos menedéket keresne.
Zina nyugodtan újabb gyufát gyújtott meg, s a zsoldos hirtelen elhányta magát.
Létfontosságú volt megértetni vele, hogy csak egyetlen válasz állíthatja meg Zinat. A férfi
nem volt ostoba; tisztában volt vele, mire kíváncsi a lány. Ráadásul nincs annyi pénz, amely
megérné a kínzást. A férfi ép szeméből kicsorduló könnyből Zina látta, hogy kapitulálni fog.
De nem engedte felülni a férfit, amíg meg nem mondta, hová vitték Schiffert.
Zina mögött, a jelenetet az elejétől végéig figyelő Sztyepan Szpalkóra mély benyomást
tett, amit látott. Fogalma sem volt róla, amikor rábízta a vallatást, hogyan reagál majd Zina. A
maga módján próba volt ez; de több annál is - kellemes, meghitt mód Szpalko a számára,
hogy kiismerje a lányt.
Lévén olyan ember, aki mindennap szavakkal manipulálta az embereket és az
eseményeket, Szpalko ösztönösen bizalmatlanul viseltetett a szavak iránt. Az emberek
hazugok, ilyen egyszerű ez. Van, aki a hatás kedvéért hazudik, mások úgy hazudnak, hogy

136
nem is tudnak róla, s csak azért teszik, hogy megússzák a fag-gatózást, megint mások
önmaguknak hazudnak. Csak akció közben, az emberek cselekedeteiben, különösen
szélsőséges körülmények között vagy kényszer alatt nyilvánult meg igazi természetük. Akkor
nem lehet hazudni; biztonsággal el lehet hinni az ember szeme elé táruló bizonyítékot.
Most megismerte Zina igazi arcát, amelyet korábban nem ismert. Kételkedett benne, hogy
Hasszán Arszenov is ilyennek ismeri-e, vagy elhinné-e, ha elmesélnék neki. A lelke mélyén
Zina szilárdabb volt a kősziklánál; keményebb magánál Arszenovnál is. Elnézve, ahogy in-
formációt csikar ki a szerencsétlen zsoldosból, Szpalkónak már nem volt kétsége afelől, hogy
a lány képes lenne Arszenov nélkül élni, míg Arszenov nem tudna élni nélküle.

Bourne zongorafutamok hangjára és a kávéillatra ébredt. Egy pillanatig alvás és ébrenlét

között lebegett. Tudta, hogy Vadas Anikó heverőjén fekszik, paplannal betakarva, feje alatt
libatollpárnával. Hirtelen teljesen felébredt Anikó napfényben fürdő lakásában. Megfordult, s
látta, hogy a lány a csillogó zongoránál ül, mellette egy nagy csésze kávé.
- Hány óra van?
A lány folytatta a gyakorlást, a fejét sem emelte fel. - Dél múlt.
- Jézusom!
- Igen, itt az ideje, hogy gyakoroljak, itt az ideje, hogy fölkeljen. - Anikó belekezdett egy
dallamba, amit Bourne nem ismert. - Igazából azt hittem, amikor felébredtem, hogy
visszament a szállodájába, de bejöttem ide, s itt találtam magát, olyan mélyen aludt, mint egy
kisgyerek, így hát kimentem, s főztem kávét. Kér?
- Hogyne.
- Tudja, hol találja.
Anikó fölemelte a fejét, nem fordult el, nézte, ahogy a férfi felhajtja a paplant, belebújik a
nadrágjába és ingébe. Bourne kicsoszogott a fürdőszobába, s amikor végzett, a konyhába
ment. Miközben kávét töltött magának, a lány odaszólt. - Jó teste van, bár sebhelyes.
Bourne tejszín után keresgélt; a lány láthatóan feketén szerette a kávét. - A sebhelyek a
személyiségjegyeim.
- A nyaka körül lévő is?
A hűtőszekrény fölött visszapillantott a lányra, de nem válaszolt, ám önkéntelenül a
sebhez emelte a kezét, s közben újra érezte Mylene Dutronec együtt érző gondoskodását.
- Ez új - állapította meg Anikó. - Mi történt?
- Összetűzésbe keveredtem egy nagyon nagy, nagyon dühös alakkal.
A lány hirtelen zavartan fészkelődni kezdett. - Ki próbálta megfojtani magát?
Bourne megtalálta a tejszínt. Nagy adagot töltött magának, beletett a kávéba két kanál
cukrot, s ivott egy kortyot. Visszatérve a nappaliba, válaszolt. - Ilyet csak a harag képes tenni,
vagy nem tudta?
- Honnan tudnám? Nem tartozom a maga erőszakos világához.
Bourne a lányra sandított. - Maga megpróbált lelőni engem, vagy már elfelejtette?
- Semmit sem felejtek el - felelte kurtán Anikó. Bourne mondhatott valamit, amivel
felbosszantotta, de nem tudta, mi lehetett az. A lány szemlátomást nagyon érzékeny lélek
volt. De talán csak apja hirtelen és erőszakos halála miatt.
A férfi mindenesetre már módszerrel próbálkozott. - Nincs semmi ehető a
hűtőszekrényében.
- Rendszerint eljárok enni. Van egy kedves kávézó öt sarokra.
- Mi lenne, ha meglátogatnánk? - kérdezte a férfi. - Éhen halok.
- Amint végzek. A kései fekvés felborította a napi programomat.
A zongoraszék végigkarcolta a parkettet, amint rendesen elhelyezkedett rajta. Aztán a
szobát elárasztották Chopin b-moll Noktürnjének első akkordjai, úgy kavarogtak a levegőben,

137
mint hulló falevelek a naptól bearanyozott őszi délutánon. Bourne maga is meglepődött,
mennyire élvezetét leli a zenében.
Pár pillanat múlva felállt, a kis szekreterhez lépett s felnyitotta a lány laptopját.
- Kérem, ne csinálja - szólt Anikó, szemét le nem véve a kottáról. - Elvonja a figyelmemet.
Bourne leült, megpróbált ellazulni, míg a pompás zene betöltötte a lakást.
Még visszhangzottak a noktürn utolsó hangjai, amikor Anikó felállt és kiment a konyhába.
Bourne hallotta, hogy csorgatja a vizet, a lány várta, hogy lehűljön. Úgy tűnt, sokáig folyik.
Aztán Anikó egy pohár vízzel a kezében visszatért, amit egyetlen nagy korttyal kiivott.
Bourne a szekreter mellől nézte, látta sápadt nyakának ívét, kócos, tűzvörös fürtjeit.
- Nagyon bátran viselkedett múlt éjjel - jegyezte meg Bourne.
- Köszönöm, hogy lehozott a párkányról. - Anikó tekintete továbbsiklott, mintha nem
kérne a bókból. - Életemben nem féltem annyira.
Már a kávézóban ültek, amely tele volt kristálycsillárokkal, bársonyhuzatú párnázott
székekkel, a cseresznyefa burkolathoz erősített, áttetsző fényű falikarokkal. Egymással
szemben ültek egy ablak melletti asztalnál, kiláttak a kávézó utcai részére, amely üres volt,
mivel még túl hűvös volt hozzá, hogy ki lehessen ülni a bágyatag napsütésben.
- Nyugtalanít, hogy Molnár lakását megfigyelés alatt tartották - mondta Bourne. - Nincs rá
más magyarázat, hogy a rendőrök miért épp akkor értek oda.
- De miért figyelte volna bárki is azt a lakást?
- Hogy lássák, felbukkanunk-e. Amióta Budapestre érkeztem, semennyivel sem jutottam
előbbre a nyomozásban.
Anikó idegesen nézett ki az ablakon. - És most mi lesz? A gondolattól, hogy valaki figyeli
a lakásomat - figyel bennünket -, kiráz a hideg.
- A lakásától senki sem követett bennünket ide, erről megbizonyosodtam. - Bourne várt,
amíg felszolgálták az ételeiket. Amikor a pincér elment, folytatta. - Emlékszik az
óvintézkedésekre, amelyeket azután tettem, hogy elszöktünk a rendőrök elől? Külön taxiba
ültünk, kétszer taxit cseréltünk, útirányt változtattunk.
A lány bólintott. - Túl fáradt voltam akkor, hogy rákérdezzek a különös utasításaira.
- Senki sem tudja, hová mentünk, sőt azt sem, hogy most együtt vagyunk.
- Hát ez igazi megkönnyebbülés. - Anikó kifújta a sokáig benntartott levegőt.

Khannak csak egy gondolat járt a fejében, amikor meglátta Bourne-t és a nőt kilépni az
épületből: Szpalko fölényes bizonykodása ellenére, miszerint ő biztonságos távolban van
Bourne-tól, Bourne egyre szűkebbre zárja a kört. Bourne valahogy tudomást szerzett Molnár
Lászlóról, arról a férfiról, aki iránt Szpalko annyira érdeklődött. Ráadásul azt is kiderítette,
hol lakik Molnár, s feltehetően bent járt a lakásban, amikor felbukkant a rendőrség. Miért volt
fontos Molnár Bourne-nak? Khannak muszáj lesz kiderítenie.
Hátulról figyelte, ahogy Bourne és a nő elsétál. Akkor kiszállt a bérelt autóból, s a Fő utca
106-108. bejáratához ment. Álkulccsal kinyitotta az előcsarnok ajtaját, s belépett. A lifttel
felment a legfelső emeletre, s megtalálta a tetőre vezető lépcsőt. Nem lepte meg, hogy az
ajtóra riasztót szereltek, de számára egyszerű feladat volt az áramkör kiiktatása, s a rendszer
kikerülése. Átment az ajtón, fel a tetőre, s egyből az épület elejéhez sietett.
A kőpárkányra támaszkodva lehajolt, és közvetlenül maga alatt meglátta a negyedik
emeleti ablakmélyedést. Átmászott a párkányon, leereszkedett az ablak alatti kiugróra. Az
első ablak, amellyel próbálkozott, be volt zárva, de a másik nem. Belökte, és bemászott a
lakásba.
Szívesen körülnézett volna, de mivel nem tudta, mennyi idő múlva jönnek vissza, ezt nem
kockáztathatta meg. Ez most a munka ideje volt, nem a szórakozásé. Alkalmas helyet keresve
felnézett az áttetsző burájú lámpára, amely a mennyezet közepén függött. Minden más
lehetséges helynél megfelelőbbnek gondolta.

138
 Odahúzta a zongoraszéket, a lámpa alá állította, s felmászott rá. Elővett egy miniatűr
elektromos „poloskát", belepottyantottá az áttetsző burába. Leszállt, parányi fülhallgatót tett a
fülébe, s aktiválta a kis szerkezetet.
Halk neszezéssel a helyére tette a zongoraszéket, léptei alatt recsegett a fényes parkett,
miközben odament a heverőhöz, amelyen egy párna és egy paplan feküdt. Felvette a párnát,
és beleszagolt a közepébe. Bourne szagát érezte rajta, és az illat egy korábban zavartalan
emléket kavart fel benne. Ahogy kezdett körvonalazódni az agyában, elejtette a párnát,
mintha az égetné a kezét. Most már gyorsan elhagyta a lakást, ugyanarra, amerről jött, le az
előcsarnokba. De ezúttal átment az épületen, a szolgálati kijáraton távozott. Az ember sosem
lehet eléggé óvatos.

Anikó nekilátott a reggelijének. A nap besütött a kirakaton, megvilágította rendkívüli ujjait.

Úgy evett, ahogyan zongorázott, úgy bánt az evőeszközökkel, mintha hangszerek volnának.
- Hol tanult meg így zongorázni? - kérdezte Bourne.
- Tetszett?
- Igen, nagyon.
- Miért?
Bourne felkapta a fejét. - Hogyhogy miért? A lány bólintott. - Jól hallotta. Miért tetszett?
Mit hallott ki belőle?
Bourne egy pillanatra elgondolkozott. - Azt hiszem, egyfajta szomorúságot.
A lány letette a kést és a villát, s a noktürn egy részletét kezdte dúdolni. - Ezek feloldatlan
domináns szep-imek. Révükön Chopin kitágította a disszonancia és a hangnem elfogadott
határait. - Folytatta a dúdolást, a hangok csengtek-bongtak. - Az eredmény feszes
dallamvilág. Ugyanakkor gyászos azok miatt a feloldatlan domináns szeptimek miatt.
Abbahagyta, szép, sápadt keze ott maradt az asztal fölött kinyújtva, hosszú ujjai kis ívben
meghajlottak, mintha még átlettek volna itatva a zeneszerző energiájával
- Más valamit is kihallott belőle?
Bourne kicsit elgondolkozott, majd megrázta a fejét.
A lány fölvette a kést és a villát, folytatta az evést. -Anyám tanított meg játszani. Ez volt a
hivatása, zenetanárnő volt, s amint úgy érezte, hogy elég jó vagyok, gyakoroltatni kezdte
velem Chopint. O volt a kedvence, de Chopin zenéjét roppant nehéz játszani - nemcsak
technikailag, hanem az érzelmeket is nehéz pontosan elkapni.
- Az édesanyja még játszik?
Anikó megrázta a fejét. - Chopinéhez hasonló az az ő egészsége is gyönge volt.
Tuberkulózis. Tizennyolc éves voltam, amikor meghalt.
- A lehető legrosszabb kor egy szülő elveszítéséhez.
- Örökre megváltoztatta az életemet. Lesújtott a bánat, természetesen, de nagy
meglepetésemre és szégyenemre mindezen túl nagyon haragudtam rá.
- Haragudott?
A lány bólintott. - Úgy éreztem, elárultak, hogy sodródom, szabadjára hagytak a nyílt
tengeren, s nem tudtam, hogy találok haza.
Bourne egy szemvillanás alatt rájött, hogy a lány mennyire át tudná érezni az ő
emlékezetvesztésének nehézségeit.
Anikó a homlokát ráncolta. - De igazából, amit a legjobban sajnálok, hogy milyen
gonoszul bántam vele. Amikor először javasolta, hogy kezdjek zongorázni, lázadoztam.
- Ez természetes - mondta halkan Bourne. - Az ő javaslata volt. Ráadásul ez volt a
mestersége. – Enyhe nyomást érzett a gyomrában, mintha a lány most játszott volna el egyet
Chopin híres disszonáns akkordjaiból. - Amikor a fiammal baseballról beszéltem, felhúzta az
orrát, helyette focizni akart. - Joshua emlékének felidézésétől Bourne tekintete elfelhősödött.
- Minden barátja focizott, de volt valami egyéb is. Az anyja thaiföldi volt; a fiam kiskorától

139
buddhista szellemben nevelkedett, ahogy az anyja kívánta. Amerikaisága nem volt számára
érdekes.
Befejezve az evést, Anikó félretolta a tányért.
- Éppen ellenkezőleg. Szerintem nagyon is fontos lehetett számára az amerikaisága -
jegyezte meg a lány. - Hogy is lehetett volna másként? Nem gondolja, hogy az iskolában
mindennap eszébe juttatták?
Bourne előtt önkéntelenül is megjelent a bekötözött fejű Joshua képe, egyik szeme körül
fekete-kék monokli sötétlett. Amikor Daót megkérdezte a történtekről, az asszony csupán
annyit mondott, hogy a gyerek otthon elesett, de a következő napon ő vitte el Joshuát
iskolába, s több órán át ottmaradt vele. Bourne sosem kérdezett rá ismét a dologra; akkoriban
túlságosan lekötötte a munkája, semhogy sokat foglalkozzon az egésszel.
- Sosem jutott az eszembe - mondta most.
Anikó alig észrevehető iróniával megvonta a vállát, s megszólalt: - Miért jutott volna?
Maga amerikai. Magáé a világ.
Ez lenne a lány ösztönös ellenségességének a forrása?, tűnődött Bourne. Egyszerűen nem
szereti az amerikaiakat?
A lány rendelt még kávét a pincértől - Maga legalább meg tudja beszélni dolgokat a fiával
- mondta. - De én anyámmal... - Vállat vont.
- A fiam meghalt - mondta Bourne -, a húgával és az anyjával együtt. Sok éve megölték
őket Phnompenben.
- Ó. - Úgy tűnt, Bourne-nak sikerült végül lyukat ütnie a lány hűvös páncélján. - Sajnálom.
A férfi elfordította a fejét; ha Joshuáról esett szó, az olyan fájó volt, mint amikor sót
dörzsöltek egy felnyitott sebbe. - Nyilván sikerült kibékülniük az édesanyjával a halála előtt.
- Bárcsak úgy lett volna. - Anikó a kávéjába meredt, arcán látszott, hogy összpontosít. -
Csak akkor ébredtem rá, mit ajándékozott nekem azzal, hogy megtanított zongorázni, amikor
megismertetett Chopinnel. Mennyire szerettem a noktürnöket játszani, pedig még messze
nem voltam gyakorlott zongorista!
- Nem mondta el neki?
- Tizenéves voltam, nem igazán beszélgettünk. - A bánattól elsötétült a tekintete. - Most,
hogy elment, azt kívánom, bár megettem volna.
- Ott volt magának az apja.
- Igen, persze - felelte a lány. - Ő itt volt nekem.

140
 Tizenhetedik fejezet

A nem halálos harcászati fegyverek igazgatósága egy sor jellegtelen külsejű, egykoron
bentlakásos lányiskolaként működő, vadrepkénnyel befuttatott vöröstéglás épületben volt
elszállásolva. Az Ügynökség biztonságosabbnak tartotta egy létező terület átvételét, mint a
semmiből újat építeni. Ily módon ki tudták belezni az épületeket, kialakítva az igazgatóság
számára szükséges laboratóriumok, tanácstermek és kísérleti területek rengetegét, saját
magasan képzett szakembereiket, nem pedig külső vállalkozókat használva ehhez.
Noha Lindros felmutatta az igazolványát, bevezették egy teljesen fehér, ablaktalan
helyiségbe, ahol lefényképezték, ujjlenyomatot vettek tőle és elektronikusan letapogatták a
retináját. Egyedül várakozott.
Végül jó negyedóra elteltével egy öltönyös férfi lépett be és szólította meg: - Lindros
igazgatóhelyettes úr, Driver igazgató úr fogadja önt.
Lindros szó nélkül követte a szobából távozó férfit. Újabb öt percen át jellegtelen,
közvetett fényekkel megvilágított folyosókon vonultak végig. Olyan érzése volt, hogy
körbevezetik.
Az öltönyös végre megállt egy ajtó előtt, amely, amennyire Lindros meg tudta állapítani,
ugyanúgy nézett ki, mint a hosszú út alatt látott összes többi. Egyik ajtón vagy a közelében
sem volt felirat, semmilyen azonosító jel, kivéve két kis üveggömböt. Az egyik mélyvörösen
világított. Az öltönyös háromszor kopogott az ajtón. Kisvártatva kihunyt a vörös fény, s a
másik gömb zöldre váltott. Az öltönyös kinyitotta az ajtót, oldalra lépett, hogy Lindros
bemehessen.
Az ajtó túloldalán ott találta Randy Driver igazgatót, aki homokszínű haját a
tengerészgyalogosokéhoz hasonlóan rövidre nyíratta. Egyenes orra és keskeny kék szeme
gyanakvó kifejezést kölcsönzött az arcának. Széles vállát és túlságosan izmos felső testét
szerette kicsit túl sokat mutogatni. Ultramodern forgószékben ült füstszínű üveglappal
borított, fémvázas íróasztala mögött. Mindegyik fehér fal közepén egy Mark Rothko-
festmény reprodukciója lógott, amelyek mindegyike olyan volt, mint egy színes anyagokkal
körbekötözött nyers seb.
- Igazgatóhelyettes úr, micsoda váratlan öröm! -mondta a szavait meghazudtoló feszes
mosollyal Driver. -Megvallom, nem vagyok hozzászokva a meglepetésszerű ellenőrzésekhez.
Jobban örültem volna, ha megtisztel egy előzetes egyeztetéssel.
- Elnézést kérek - szabadkozott Lindros -, de szó sincs meglepetésszerű ellenőrzésről. Egy
gyilkossági ügyben nyomozok.
- Feltételezem, Alexander Conklin meggyilkolásáról van szó.
- Valóban. Ki kell kérdeznem az egyik emberét. Bizonyos dr. Felix Schiffert.
Mintha bénító bombát robbantott volna a helyiségben. Driver mozdulatlanul ült az
íróasztala mögött. Feszes mosolya vicsorként fagyott rá az arcára. Aztán nagy nehezen
összeszedte magát. - Mi a csudáért?
- Most mondtam - felelte Lindros. - Része a folyamatban lévő nyomozásnak.
Driver széttárta a kezét. - Nem értem, hogyan.
- Nem szükséges, hogy értse - jegyezte meg tömören Lindros. Driver leültette és
várakoztatta, mint egy rossz magaviseletű gyereket, most pedig verbálisan igyekezett
letéríteni az útjáról. Lindros kezdte elveszíteni a türelmét. - Csupán annyit kérek, mondja
meg, hol találom dr. Schiffert.
Driver arca teljes elutasítást tükrözött. - Abban a pillanatban, hogy átlépte a küszöböt,
belépett az én felségterületemre. - Felállt. - Amíg átesett az azonosítási eljáráson, vettem
magamnak a bátorságot, s felhívtam az Ügynökség igazgatóságát. Sejtelmük sincs róla, mit
keres ön itt.
141
 - Persze, hogy nincs - vágott vissza Lindros, tudva, hogy máris elvesztette a csatát. -
Általában nap végén szoktam jelentést tenni az igazgató úrnak.
- A legkevésbé sem érdekel a napi programja, igazgatóhelyettes úr. A határvonal ott
húzódik, hogy senki sem kérdezheti ki a személyzetem tagjait az igazgató személyes
aláírásával ellátott, írásos meghatalmazás nélkül.
- Az igazgató úr felhatalmazott, hogy ott nyomozzak, ahol szükségesnek tartom.
- Ezt csak magától hallottam. - Driver megvonta a vállát. - Megértheti az én álláspo...
- Az a helyzet, hogy nem értem meg - felelte Lindros. Tudta, hogy ebben a hangnemben
folytatva sehová sem jut. Csakhogy Randy Driver látványosan tojt a fejére, ő pedig már nem
tudta visszafogni magát. - Szerintem maga csökönyös és akadékoskodó.
Driver előrehajolt, megropogtatta az ujjait, majd rátenyerelt az íróasztal tetejére. - Ugyan
kit érdekel a maga véleménye? Hivatalosan aláírt dokumentumok hiányában nincs több
mondanivalóm. A beszélgetésnek ezennel vége.
Az öltönyös bizonyára figyelemmel követte a beszélgetést, mert abban a pillanatban
kinyílt az ajtó, és ő ott állt, várva, hogy kikísérhesse Lindrost.

Éppen egy bűnöző autós üldözése folyt, amikor Harris nyomozó szagot fogott. A szolgálati
rádiótelefonon hallott egy fehér bőrű emberről, akit egy virginiai rendszámú új, fekete
Pontiac GTO-ban láttak, s aki Falls Churchben átrobogott a piros lámpán, egyenesen délnek
tartott a 649-es számú úton. Harris, akit Martin Lindros érthetetlen módon elhajtott a
Conklin-Panov-gyilkosság közeléből, Sleepy Hollow-ban járt egy üzletben történt
rablógyilkosság ügyében, amikor befutott a rádióhívás. És ő épp 649-es úton járt.
Járőrkocsijával csinált egy U kanyart, aztán villogót, szirénát bekapcsolva nekiindult,
észak felé robogott a 649-esen. Szinte azonnal meglátta a fekete GTO-t, mögötte pedig
egymás mögött három virginiai állami rendőrségi autót.
A szembejövőktől származó harsány dudaszótól és kerékcsikorgástól kísérve átvágott az
útelválasztó sávon, és egyenesen a GTO felé hajtott. A sofőr meglátta, váltogatni kezdte a
sávokat, és amint Harris követni kezdte a feltorlódott forgalomban, lehajtott az útról és a
leállósávban folytatta a cikázást.
Harris az irányokat számítgatva olyan utat választott, amelyen esetleg a másik elé vághat,
amivel rákényszerítheti a GTO-t, hogy egy töltőállomás mellvédjének hajtson. Ha nem így
tesz, belerohant volna a benzintöltők sorába.
Ahogy a GTO csikorogva megállt, és az ütközéstől még himbálózott, Harris kikászálódott
autójából, előhúzta szolgálati revolverét és egyenesen a sofőr felé ment.
- Feltartott kézzel szálljon ki az autóból! - kiáltotta.
- Tiszt úr...
- Pofa be, és tegye, amit mondtam! - szólt Harris, s közben szilárdan ment előre, szemével
fegyver jeleit kutatta.
- Jól van, jól van!
A sofőr éppen akkor szállt ki az autóból, amikor odaért a többi járőrkocsi is. A bűnöző
nem volt több huszonkét évesnél, sovány volt, mint a kóró. Egy üveg töményitalt találtak az
autóban, és az első ülés alatt pedig egy fegyverre bukkantak.
- Engedélyem van rá! - közölte a fiatalember. - Nézzék meg a kesztyűtartóban!
A fegyverhez valóban megvolt az engedély. A fiatalember gyémántfutárként dolgozott.
Hogy miért ivott, az másik történet, ami Harrist nem különösebben érdekelte.
Az őrszobára visszatérve felfigyelt rá, hogy az engedély nem volt hitelesítve.
Odatelefonált az üzletbe, amely a feltételezések szerint eladta a fiatalembernek a fegyvert.
Egy idegenes kiejtésű hang elismerte, hogy ők adták el a fiatalembernek a fegyvert, de a
hangban valami ingerelte Harrist. Autóval a megadott címre ment, ahol kiderült, hogy a bolt

142
nem létezik. Helyette csak egyetlen oroszt talált ott egy számítógépes szerverrel. Őrizetbe
vette az oroszt, és lefoglalta a szervert.
Az őrszobára visszatérve átnézte a fegyverviselési engedélyek adatbázisában az utolsó
félévre vonatkozó adatokat. Ráakadt a kamu fegyverbolt nevére, és megdöbbenésére
felfedezett több mint háromszáz hamis eladást, amelyet legális engedélyek előállításához fel-
használtak. Még nagyobb meglepetés várta, amikor átnézte az általa elkobzott szerveren lévő
fájlokat. Amikor meglátta a keresett bejegyzést, felkapta a telefont, és Lindros mobilját hívta.
- Halló, Harry vagyok.
- Ó, hello - válaszolt Lindros, mintha valahol másutt járnának a gondolatai.
- Mi a baj? - kérdezte Harris. - Borzalmas a hangja.
- Holtpontra jutottam. Sőt, képletesen kirúgták a fogamat, és azon töprengek, van-e elég
munícióm, hogy az Öreg elé álljak vele.
- Figyeljen, Martin, tudom, hogy engem hivatalosan levettek az ügyről...
- Harry, már beszélni is akartam erről magával.
- Most inkább hagyjuk - szakította félbe Harris nyomozó. Belefogott a GTO sofőrjéről,
majd a hamis fegyverviselési engedélyekről szóló, rövidre fogott beszámolóba. - Látja, hogy
megy ez - folytatta. - Ezek a fickók bárkinek tudnak fegyvert szerezni, akinek akarnak.
- Igen, tényleg? - reagált Lindros különösebb lelkesedés nélkül.
- Így bárkinek a nevét fel tudják venni a nyilvántartásba. Mint David Webbét.
- Ez szép elmélet, de...
- Martin, ez nem elmélet! - Harris már ordított a telefonban; körülötte mindenki felkapta a
fejét, ritkán hallották ordítozni. - Ez az igazi fogás!
- Tessék?
- Így igaz. Ugyanez a hálózat „eladott" egy fegyvert bizonyos David Webbnek, csakhogy
Webb sosem vásárolta meg, mert a bolt engedélye nem létezik.
- Jól van, de honnan tudjuk, hogy Webb nem tudott erről a hálózatról, és nem használta
őket, hogy törvénytelenül fegyverhez jusson?
- Ez a szép része az ügynek - mondta Harris. - Nálam van a hálózat elektronikus főkönyve.
Minden eladást aprólékosan feljegyeztek. Az állítólag Webb által megvásárolt fegyver árát
Budapestről utalták át.

A kolostor egy hegygerinc tetején magaslott. Mélyen lent, a meredek teraszokon narancsot és
olajbogyót termesztettek, de fent, ahol az épület, sziklaágyba ültetett bölcsességfogként
fehérlett, csak bogáncs és kóró termett. Ebben a magasságában csak a krikri, a mindenütt
megtalálható krétai hegyi kecske volt képes megélni.
Az ősi kőépületet már régen elfeledték. Hogy a sziget mesés történelmének melyik
rablónépe építette, azt világi ember nehezen tudta volna megmondani. Az épület, Kréta
egészéhez hasonlóan, sok kézen ment át, néma tanúja volt imáknak, áldozatoknak és
vérontásnak. De egy futó pillantás is elegendő volt annak megállapításához, hogy nagyon régi
építmény.
Az idők hajnalán a biztonság létfontosságú volt a harcosok és a szerzetesek számára, ezért
épült a kolostor hegytetőre. Az egyik lejtőn terültek el a teraszosan művelt, illatos ligetek, a
másikon egy szurdok, olyan, mintha egy szaracén kard hasította volna mélyen a sziklába,
láthatóvá téve a hegy húsát.
Miután már az irákliói házban is profi ellenállásba ütköztek, Szpalko ezt a támadást nagy
óvatossággal tervezte meg. Szó sem lehetett róla, hogy nappal rohanják meg a helyet.
Bármelyik irányból próbálkoznának is, jóval előbb leszednék őket, mint hogy elérnék a
kolostor vastag, lőrésekkel ellátott külső falát. Ezért, mialatt emberei sebesült honfitársukat
visszavitték a repülőgéphez, hogy el tudja látni a sebész, és hogy összeszedjék a szükséges
felszerelést, Szpalko és Zina robogót bérelt, hogy felderíthessék a kolostor környékét.

143
 A szurdok szélénél letették a járműveket és túrázni indultak. Az égbolt olyan áthatóan kék
volt, annyira ragyogott, hogy szinte mindent átitatott a saját színével. A melegben madarak
köröztek, szálltak fel, és amikor feltámadt a szél, narancsvirágillat árasztotta el a levegőt.
Amióta felszállt a férfi magángépére, Zina türelmesen várta, hogy kiderüljön, miért akarta
Szpalko, hogy ő vele jöjjön.
- A kolostornak van egy föld alatti bejárata - mondta most a férfi, amint leereszkedtek a
sziklás meredélyen a szurdoknak az épülethez legközelebb lévő végébe. A szurdok szélén a
gesztenyefák átadták a helyet erősebb ciprusoknak, amelyek megcsavarodott törzse a
sziklatömbök közötti földes hasadékokból nőtt ki. A ruganyos ágakat rögtönzött
kapaszkodónak használták, miközben folytatták útjukat lefelé a szurdok meredek lejtőjén.
Zina csak találgatni tudta, honnan kaphatta a Sejk az információt. Mindenesetre az világos
volt, hogy az egész világon vannak emberei, akik szinte azonnal meg tudtak szerezni minden
adatot, amelyre Szpalkónak csak szüksége volt.
Egy pillanatra megpihentek a lejtő oldalának támaszkodva. Már délutánra járt, olajbogyót,
szeletelt kenyeret és egy kis olívaolajban, ecetben és fokhagymában pácolt polipot ettek.
- Mondd, Zina - szólalt meg Szpalko -, gondolsz még Khalid Muratra... hiányzik neked?
- Nagyon hiányzik. - Zina a keze fejével megtörölte a száját, s beleharapott a kenyér
szélébe. - De most már Hasszán a mi vezérünk; most már ő vezet bennünket. Ami Khaliddal
történt, az tragikus volt, de nem váratlan. Mindannyian a kegyetlen orosz rezsim célpontjai
vagyunk; mindannyiunknak együtt kell élnünk ezzel a tudattal.
- Mi volna, ha azt mondanám, hogy az oroszoknak semmi közük sem volt Khalid Murat
halálához? - kérdezte Szpalko.
Zina abbahagyta az evést. - Nem értem. Tudom, mi történt. Mindenki tudja.
- Nem - mondta halkan Szpalko -, csak azt tudjátok, amit Hasszán Arszenov mesélt
nektek.
A lány rámeredt, és a derengő felismeréstől elgyengült a térde.
- Hogyan...? - Annyira elöntötték az érzelmek, hogy elcsuklott a hangja, kénytelen volt
megköszörülni a torkát. Újra belekezdett, tudva, hogy énjének egy része nem akar választ
kapni a kérdésre, amelyet feltenni készült. - Te honnan tudod mindezt?
- Tudom - közölte egykedvűen Szpalko -, mert Arszenov velem kötött szerződést Khalid
Murat meggyilkolására.
- De miért?
Szpalko tekintete a lányéba fúródott. - Ó, tudod te azt, Zina... te, aki a szeretője vagy és
mindenkinél jobban ismered... tudod te azt nagyon jól.
És Zinának szomorúan el kellett ismernie, tényleg tudnia kellett volna; hisz Hasszán oly
sokszor kifejtette: Khalid Murat a régi rend része. Nem tud Csecsenföld határain túlterjedően
gondolkodni. Hasszán szerint félt szembeszállni a világgal, és valójában még azt sem tudta,
hogyan tartóztassa fel az orosz hitetleneket.
- Nem is gyanítottad?
És az igazán sérelmes a dologban, gondolta, hogy tényleg nem gyanította, egy pillanatig
sem. Elhitte Hasszán meséjét az elsőtől az utolsó szóig. Hazudni akart a Sejknek, hogy
okosabbnak mutassa magát a szemében, de a férfi pillantásából kiolvasta, hogy az
keresztüllát rajta, és rájönne, hogy hazudik, és aztán Zina gyanúja szerint azt is tudná, hogy
nem bízhat meg benne, és akkor végezne vele.
Így hát megalázottan rázta a fejét. - Lóvá tett engem.
- Téged és mindenki mást - mondta a férfi közömbösen. - Ne is törődj vele. - Hirtelen
elmosolyodott. - De most már tudod az igazat. Látod, milyen hatalom a mások által nem
ismert információ?

144
 Zina egy pillanatig csak állt, fenekével nekidőlt a naptól meleg sziklának, tenyerével a
combját dörzsölte. - Amit nem értek - mondta -, hogy miért döntöttél úgy, hogy mindezt
elmondod nekem.
Szpalko kihallotta a hangjából az egyszerre benne lévő félelmet és izgatottságot, s
megállapította, hogy ez így helyénvaló. Zina tudta, hogy egy szakadék peremén áll. Ha jól
mérte fel a jellemét, ezt attól a pillanattól fogva gyanította, hogy a férfi felajánlotta neki,
jöjjön vele Krétára, valószínűleg attól fogva sejtette, hogy összejátszott vele az Arszenovnak
előadott hazugságban.
- Azért - mondta Szpalko -, mert te vagy a kiválasztott.
- De mire? - A nő azon vette észre magát, hogy reszket.
A férfi közelebb lépett hozzá. Eltakarta a napot, annak melegét az ő testének melege
váltotta fel. Zina megérezte a férfi testszagát, mint a hangárban is, és a férfiból áradó
pézsmaillattól benedvesedett.
- Nagy dolgokra lettél kiválasztva. - Ahogy még közelebb lépett, Szpalko hangja halkabb
lett, de elevensége nőtt.
- Zina - suttogta -, Hasszán Arszenov gyenge. Abban a pillanatban tudtam, hogy
megkeresett a merénylet tervével. Mi szüksége volna rám?, kérdeztem magamban. Az erős
harcos, aki úgy hiszi, hogy vezére többé nem alkalmas a vezetésre, elvállalja, hogy ő maga
ölje meg; nem adja bérbe a munkát másoknak, akik, ha elég okosak és türelmesek, egy nap
ellene fordítják a gyöngeségét.
Zina reszketett, mind a férfi szavaitól, mind fizikai jelenlététől, amitől úgy érezte magát,
mintha libabőrös lenne, haja égnek állna. Szája kiszáradt, fojtogatta a vágyakozás.
- Ha Hasszán Arszenov gyenge, Zina, mi hasznát veszem? - Szpalko egyik kezét a lány
mellére tette, akinek kitágult az orrcimpája. - Megmondom. - Zina lehunyta a szemét. - A
küldetés, amelybe hamarosan belefogunk, teli van veszéllyel az út minden szakaszán.
-Enyhén megmarkolta, s kínzó lassúsággal simogatni kezdte a lány mellét. - Abban az
esetben, ha valami rosszul alakul, kell lennie valakinek, aki mágnesként képes magára vonni
az ellenség figyelmét, magához vonzza őket, miközben a valódi munka akadálytalanul folyik.
- Nekinyomta testét a lányénak. Zinat magával ragadta a vágy, érzéseit már nem volt képes
irányítani. - Erted, mire gondolok?
- Igen - suttogta a lány.
- De te nagyon erős vagy, Zina. Ha te akartad volna letaszítani a trónról Khalid Muratot,
sosem jöttél volna el hozzám. Magad oltottad volna ki az életét, és áldásnak tartottad volna,
amit magadért és a népedért tettél. - Másik keze végigsiklott Zina combjának belső részén.
-Így van?
- Igen - lihegte a lány. - De az én népem sosem fogadna el női vezért. Elképzelhetetlen.
- Nekik igen, de nekünk nem. - Elhúzta az egyik lábát. - Gondolkozz, Zina. Hogyan
oldanád meg?
A testében tomboló hormonoktól nehezére esett tisztán gondolkodni. Agyának egy része
tudta, hogy erről van szó. Nem arról, hogy itt, a szurdokban akarja a magáévá tenni a csupasz
sziklákon, a szabad ég alatt. Ahogy az építész házában is tette, a férfi most is vizsgának veti
alá. Ha most egészen megfeledkezik magáról, ha nem gondolkodik, ha a férfi képes elérni,
hogy a vágy elködösítse a fejét, olyannyira, hogy a kérdésre sem tud válaszolni, akkor
Szpalko végez vele. Talál egy másik jelöltet, aki a céljait szolgálja.
Miközben Szpalko kigombolta a blúzát és megérintette tüzes bőrét, Zina erővel
kényszerítette magát annak felidézésére, hogyan is volt Khalid Murattal, amikor a tanácsadói
eltávoztak a kéthetenkénti megbeszélésekről. Murat meghallgatta Zina mondandóját, és
gyakran a tanácsa szerint cselekedett. A nő sosem merte elmesélni Hasszánnak, milyen
szerepet játszott Murat terveinek kialakításában, mert félt, hogy kiteszi magát a féltékeny
férfi brutalitásának.

145
 A sziklán fekve, várva a Sejk közeledését, továbbszőtte a gondolatot. Megragadta a Sejk
tarkóját, a nyaka hajlatába húzta a férfi fejét, és belesuttogott a fülébe. - Találok valakit,
fizikailag félelmetest, akit az irántam való szerelme engedelmessé tesz, és általa fogok
parancsolni. A csecsenek az ő arcát fogják látni, az ő hangját fogják hallani, de ő pontosan azt
fogja tenni, amit én mondok neki.
Szpalko kicsit hátrébb húzódott, Zina felnézett az arcába, s legalább annyi csodálatot látott
megcsillanni a férfi tekintetében, mint amennyi vágyat; testén végigborzondott a diadalmas
remegés: sikeresen átment a második vizsgán is. Aztán kitárulkozott és a hirtelen behatolástól
felnyögött. Közös gyönyörük elhúzódó kiáltásai hosszan visszhangoztak a csendben.

Tizennyolcadik fejezet

A kávé illata még mindig érződött a lakásban. Amint befejezték az evést, visszatértek
anélkül, hogy a hagyományokhoz híven elüldögéltek volna a kávé és a desszert mellett.
Bourne-nak túl sok minden járt a fejében. De a kikapcsolódás, bármilyen rövid volt is,
segített új erőre kapnia, lehetővé téve, hogy tudatalattija feldolgozza a meglévő
információkat.
Testük szinte súrolta a másikét, amikor beléptek a lakásba. A lány felől citrus- és
pézsmaillat szállt, körbelengte, mint folyót a köd; és Bourne mélyen beszívta a tüdejébe.
Hogy elterelje a figyelmét, komoran gondolkozott a megoldandó ügyön.
- Észrevette Molnár testén az égésnyomokat és horzsolásokat, a szúrások és kötözés
helyét?
A lány összerezzent. - Ne is juttassa az eszembe!
- Sok órán át kínozták, talán több napig is.
Anikó egyenes, komoly szemöldöke alól nézett a férfira.
- Ami azt jelenti - folytatta Bourne -, hogy elárulhatta nekik dr. Schiffer hollétét.
- Vagy mégsem - jegyezte meg a lány -, ami szintén ok lehetett a megölésére.
- Szerintem ezt a feltevést nem engedhetjük meg magunknak.
- Hogy érti azt, hogy „mi'?
- Oké, oké, tudom, hogy egyedül vagyok, mint az ujjam.
- Bűntudatot akar ébreszteni bennem? Ne feledje, nekem nem érdekem, hogy megtaláljam
dr. Schiffert.

- Akkor sem, ha az egész világra nézve katasztrofális hatással járna?

- Ezt hogy érti?
Khan, odalent a bérelt autóban, lenyomta a füllhallgató gombját. Tisztán hallotta a
szavakat.
- Alex Conklin kiváló szakember volt - utolérhetetlen a maga területén. Tudomásom szerint
mindenki másnál jobb volt komplex megbízatások megtervezésében és kivitelezésében. Amint
már mondtam, valamiért annyira kellett neki dr. Schiffer, hogy engeddy nélkül levette őt egy
szigorúan titkos hadügyminisztériumi programról, átvitte a CIA-hoz, majd hirtelen
„eltüntette". Ésszerű a következtetés, hogy bármin dolgozott is Schiffer, az volt olyan fontos,
hogy Alex ki akarta vonni a forgalomból. És minden jel arra utal, hogy a maga apja is részt
vett az akcióban, segédkezett a tudós elrejtésében, Molnár László tudtával. Most ott tartunk,
hogy Alex halott, a maga apja halott, és Molnár is halott. A különbség csupán annyi, hogy
Molnárt megkínozták, mielőtt megölték.
Khan kiegyenesedett ültében, szíve szaporán vert. A maga apja? Lehet, hogy a nő, akivel
Bourne volt, s akire ő semmi figyelmet sem fordított - lehet, hogy ő Anikó?

146
Anikót megvilágították az ablakon át beszűrődő napsugarak. - Maga szerint min dolgozott dr.
Schiffer, ami annyira érdekelheti ezt a sok embert?
- Azt hittem, nem érdekli dr. Schiffer - felelte Bourne.
- Ne gonoszkodjon. Inkább a kérdésemre válaszoljon.
- Schiffer a világ vezető tudósa a bakteriológiai részecskék viselkedésének kutatásában.
Ezt sikerült kiderítenem arról a fórumról, amelyet Molnár az interneten felkeresett. Mondtam
magának, de magát túlságosan lekötötte, hogy megtalálja szegény Molnár holttestét.
- Ennek így nem sok értelme van.
- Emlékszik a Molnár által látogatott web-oldalra?
- Anthrax, argentin vérzéses láz...
- Gombás fertőzés, tüdővész. Szerintem lehetséges, hogy a jó doktor ezekkel a halálos
baktériumokkal vagy hasonlókkal, talán még ezeknél is szörnyűbbekkel foglalkozott.
Anikó egy pillanatra, a fejét csóválva, rámeredt.
- Szerintem Alex attól lett olyan izgatott... és annyira rémült... hogy dr. Schiffer feltalált
valamit, amit biológiai fegyverként lehet használni. Ha így van, a terroristák Szent Grálját
tartotta a kezében.
- Jaj, istenem! De ez csak feltételezés. Mitől biztos benne, hogy igaza van?
- Folytatnom kell a nyomozást - jelentette ki Bourne - Még mindig abban reménykedik,
hogy dr. Schiffer biztonságban van?
- De hogyan találhatnánk meg? - Anikó megfordult, odament a zongorához, mintha az
valami talizmánként megóvná a bajtól.
- Találhatnánk?- mondta Bourne - Azt mondta, találhatnánk'?
- Nyelvbotlás volt.
- Freudi elszólásnak hangzott.
- Hagyja abba! - förmedt rá a lány mérgesen. - De azonnal!
Bourne ismerte már annyira, hogy tudja, komolyan beszél. Odament és leült az
íróasztalhoz. Látta, hogy a lány laptopja rá van kapcsolva az internetre.
- Van egy ötletem - szólalt meg. Ekkor vette észre a karcolásokat. A nap sugara olyan
szögben esett a zongoraszék fényesre politúrozott tetejére, hogy láthatóvá váltak a friss
karcolások. Valaki járt a lakásban, amíg ők kint voltak. Mit kereshetett? Körülnézett, látja-e
jelét egyéb rendellenességnek.
- Mi az? - kérdezte Anikó. - Mi baj van?
- Semmi - felelte Bourne. De a párna nem ugyanabban a helyzetben volt, amilyenben
hagyta, kicsit jobbra dőlt.
A lány csípőre tette a kezét. - Nos, akkor hallhatnám a szenzációs ötletét?
- Először el kell hoznom valamit - rögtönzött a férfi - a szállodából. - Nem akarta
megijeszteni a lányt, de muszáj volt valami titokban végrehajtott felderítő munkát végeznie.
Lehetséges, sőt valószínű volt, hogy bárki járt is a lakásban, még a közelben tartózkodott.
Végül is kilesték őket Molnár László lakásánál. De a megfigyelő hogy a pokolban követte
őket?, kérdezte magában. Minden elképzelhető óvatossági intézkedést bevetett.
Természetesen készen állt a válasz: Khan megtalálta.
Bourne fölkapta bőrdzsekijét s az ajtó felé indult. - Nem tart sokáig, ígérem. Közben, ha
hasznossá akarja tenni magát, olvasgassa azt a web-oldalt, nézze meg, mit tud még kideríteni.

Jamie Hull, a reykjavíki terrorizmus elleni csúcstalálkozó amerikai biztonsági főnöke

ellenszenvvel viseltetett az arabok iránt. Nem kedvelte őket, nem bízott bennük. Még
Istenben sem hittek - legalábbis nem a megfelelőben; számukra a Megváltó Krisztus olyan,
mintha nem is létezne, gondolta keserűen, amint az Oskjuhlid Hotel folyosóján lépdelt.

147
 És újabb ok, hogy ne kedvelje őket: a világ olajkészletének háromnegyedét ellenőrzésük
alatt tartják. Pedig ha nem így lenne, senki a legcsekélyebb figyelmet sem fordítaná rájuk, és
a törzsi háborúskodásuk megfejthetetlen szövevényében már kiirtották volna egymást. Négy
különböző arab biztonsági csapat dolgozott a helyszínen, a résztvevő négy arab ország egy-
egy csapata, de Fejd al-Szaúd hangolta össze a munkájukat.
Ahhoz képest, hogy arab, Fejd al-Szaúd nem is olyan rossz. Szaúdi volt - vagy talán
szunnita? Hull megrázta a fejét. Nem tudta. Nem mellesleg ezért sem kedvelte őket; sosem
lehet tudni, ki a csudák valójában, vagy kinek a karját vágnák le, ha lehetőségük nyílna rá.
Fejd al-Szaúd nyugati iskolát végzett, valahol Londonban, Oxfordban... vagy Cambridge-ben
tanult? Nem mintha bármit is számítana. A lényeg, hogy érthető angol nyelven lehetett vele
beszélni anélkül, hogy úgy bámulna vissza, mintha az embernek második feje nőtt volna.
Ráadásul értelmes, ami Hull szótára szerint annyit tett, hogy tudja, hol a helye.
Az elnök, igényeit és vágyait tekintve, szinte mindent ráhagyott Hullra, ami viszont nem
volt elmondható arról a szocialista-gazember Borisz Iljics Karpovról. Nagyon megbánta,
hogy panaszkodott rá az Öregnél, aki válaszként leugatta, de Karpov valóban a
legidegesítőbb alak volt, akivel Hullnak szerencsétlenségére valaha is együtt kellett
dolgoznia.
Belépett a tanácskozás színhelyéül szolgáló többszintes színházterembe. Ovális alakú
helyiség volt, hullámosnak ható mennyezetén a kék panelek akusztikai funkciót töltöttek be.
E panelek mögé rejtették el a nagy szellőzőcsöveket. Ezeken át áramlott a terembe a korszerű
HVAC által megszűrt levegő; a rendszer semmiféle kapcsolatban nem állt a szálloda kiterjedt
levegőszűrő-hálózatával. A falakat fényes tíkfapanelek borították, a székeket kék kárpit
borította, a vízszintes felületek vagy rézből, vagy füstüvegből készültek.
Ideérkezése óta minden reggel itt találkozott két kollégájával, hogy átbeszéljék az
aprólékos biztonsági intézkedések minden részletét. Délutánonként mindegyikük összeült a
saját csapatával, hogy újfent átrágják magukat a részleteken, és tájékoztassák beosztottaikat a
legújabb döntésekről Megérkezésük óta a szálloda hermetikusan lezárt volt a nagyközönség
előtt, hogy a biztonsági csapatok elvégezhessék az elektronikus vizsgálatokat és
ellenőrzéseket, hogy biztosítani tudják a környék teljes biztonságát.
Ahogy belépett a fényesen kivilágított terembe, meglátta kollégáit: a szinte királyi tartású
Fejd al-Szaúdot, akinek sötét szeme karvalyorr fölött ült, és a bika módra erős testalkatú,
széles vállú, keskeny csípőjű Borisz Iljics Karpovot, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat Alfa
Egységének vezetőjét, akinek csupasz tatárarca kegyetlennek látszott a bozontos szemöldök
és a sűrű fekete haj alatt. Hull sosem látta Karpovot mosolyogni, ami pedig Fejd al-Szaúdot
illeti, kételkedett benne, hogy az egyáltalán tudna mosolyogni.
- Jó reggelt, sorstársak! - köszönt Borisz Iljics Karpov a maga nehézkes, szenvtelen
stílusában, ami az 50-es évek hírolvasóit juttatta Hull eszébe. - Három napunk van a
csúcstalálkozó kezdetéig, és még sok a dolgunk. Kezdhetünk?
- Ne késlekedjünk - felelte Fejd al-Szaúd, aki elfoglalta megszokott helyét a pódiumon,
ahol három nap múlva a négy vezető arab ország vezetői egymás mellett fognak ülni az
Egyesült Államok és Oroszország elnökének társaságában, hogy tető alá hozzák a mindeddig
első arabnyugati megállapodást a nemzetközi terrorizmus feltartóztatása érdekében. -
Megkaptam a többi részt vevő iszlám országhoz tartozó kollégák észrevételeit, és ezeket
szívesen önök elé tárom.
- Vagyis követelőznek - jegyezte meg ellenségesen Karpov. Nem tudott megbékélni azzal
a döntéssel, hogy összejöveteleiken angolul kell beszélniük; kettő-egy arányban leszavazták.
- Borisz, miért kell mindent negatívan megközelítenie? - kérdezte Hull.
Karpov kezdett felpörögni. Hull tudta, hogy az orosznak hányhatnékja van az amerikás
közvetlenségtől. -Ennek követelés szaga van, Mr. Hull, messziről bűzlik. - Megtapogatta
vörös orra hegyét. - Érzem.

148
 - Csodálom, hogy bárminek is érzi a szagát, Borisz, annyi vodkaivással töltött év után.
- A vodkaivás erőssé, igazi férfivá teszi az embert. - Karpov gúnyosan lebiggyesztette
vörös ajkát. - Persze, maguk, amerikaiak, ezt úgysem tudhatják.
- Hol van az előírva, hogy tekintettel kéne lennem magára, Borisz? Majd épp egy oroszra
hallgatok. A maga országának története szánalmas kudarc úgy, ahogy van. A kommunizmus
olyan korruptnak bizonyult, hogy Oroszország összeroppant a súlya alatt. Ami pedig a népét
illeti... lélekben ment tönkre.
Karpov felpattant, arca ugyanolyan vörös lett, mint az orra és az ajka. - Nem tűröm tovább
a sértéseit!
- Kár. - Hull felállt, kirúgta maga alól a széket, úgy, ahogy volt, megfeledkezett az
igazgató figyelmeztetéséről. - Épp csak kezdtem belemelegedni.
- Uraim, uraim! - Fejd al-Szaúd a szembenálló felek közé lépett. - Kérem, árulják el,
hogyan járul hozzá ez a gyerekes veszekedés azon feladatok megoldásához, amelyek
elvégzésére ideküldtek bennünket? - Hangja nyugodt volt, kiegyensúlyozott, amint
végignézett mindkettőjükön. - Mindannyian egy-egy államfőt szolgálunk, mégpedig
rendíthetetlen hűséggel. Nem igaz? Akkor pedig a tőlünk telhető legjobbat kell kihoznunk
magunkból. - És csak beszélt-beszélt, amíg a másik kettő meg nem hátrált.
Karpov visszaült, de karját összefonta a mellén. Hull megigazította a székét,
visszarángatta az asztalhoz, látványosan elhelyezkedett rajta, arcán keserű kifejezéssel.
Fejd al-Szaúd, a szemét nem véve le róluk, megszólalt. - Nem kell kedvelnünk egymást,
de meg kell tanulnunk együtt dolgozni.
Volt valami Karpovban, ami kezdetektől fogva irritálta Hullt: rámenős volt, megtörhetetlen
és biztos a maga igazában. Kiköpött David Webb, akit az Ügynökség frissiben kiadott
körlevele - kötelezően - Jason Bourne néven emlegetett. Bourne volt az, aki Alex Conklin
szíve csücske lett, minden praktika és titkos kampányolás ellenére, amit Hull a maga
érdekében folytatott, mielőtt feladta és átjelentkezett volna a Terrorizmusellenes Központba.
Sikeres lett új posztján, semmi kétség, de sosem felejtette el, hogy Bourne kényszerítette a
távozásra. Conklin az Ügynökségen belül legendás alak volt. Amióta húsz évvel korábban
belépett az Ügynökséghez, Hull minden álma az volt, hogy vele dolgozhasson. Vannak
gyerekkori álmok, ezektől nem nehéz megválni. De a felnőttkori álmok egészen más dolgok.
A keserűség, hogy mi lett volna, ha... sosem szállt el, legalábbis Hull tapasztalata szerint nem.
Szinte ünnepelve fogadta a hírt, amikor az igazgató tájékoztatta, hogy Bourne úton lehet
Reykjavík felé. A gondolat, hogy Bourne a tanítómestere ellen fordult és bűnözővé vált,
felpezsdítette a vérét. Ha Conklin őt választotta volna, gondolta Hull, még ma is élne. A
gondolat, hogy esetleg ő olthatja ki Bourne életét egy, az Ügynökség által elrendelt
büntetésként, maga lett volna a megvalósult álom. De aztán hírt kapott, hogy Bourne
meghalt, és lelkesedése csalódottságba csapott át. Egyre ingerlékenyebb lett mindenkivel,
beleértve a külföldi titkosszolgálatok embereit, akikkel pedig létfontosságú volt, hogy szoros
és nyílt kapcsolatot ápoljon. Most, mindenfajta beteljesülés hiányában Karpovra vetett
gyilkos pillantást, s viszonzásul hasonlót kapott.

Bourne nem szállt be a liftbe, amikor kijött Anikó lakásából. Ehelyett felment a tetőre vezető
rövid melléklépcsőn. Ott szembetalálta magát a riasztórendszerrel, de gyorsan és hatékonyan
elbánt vele.
Délutánra a nap eltűnt, átadta a helyét a palaszürke felhőknek és az erős a szélnek. Bourne
délre nézve látta a törökkori Királyfürdő négy díszes tornyát. Előrement a párkányhoz,
áthajolt, nagyjából ugyanott, ahol alig egy órája Khan állt.
Erről a pontról végigfürkészte az utcát, először azt nézte, nem álldogál-e bárki is az
árnyékos kapualjakban, aztán a túlságosan lassan haladó vagy ácsorgó gyalogosokat figyelte.

149
Látott két egymásba karoló, sétáló fiatal nőt, egy gyerekkocsit toló anyát, aztán egy
öregembert vett szemügyre, felidézve magában Khan remek átváltozó képességéi.
Semmi gyanúsat sem látott, így figyelmét a parkoló autók felé fordította, nézte, lát-e bármi
rendelleneset. Magyarországon minden bérautót azonosító matricával láttak el. Elsősorban az
ilyeneket kell figyelnie.
Egy sarokkal odébb, a túloldalon, észre is vett egy fekete Skodát. Feltérképezte a
helyzetét. Ha bárki ült a volán mögött, az nem látott rá akadálytalanul a Fő utca 106-108.
bejáratára. Pillanatnyilag azonban senki sem ült a kormánynál, senki sem volt az autóban.
Bourne megfordult és elindult a tetőn.

Khan készenlétben kuporgott a lépcsőházban, nézte a feléje közeledő Bourne-t. Tudta, hogy
most jött el az ő pillanata. Bourne, akit kétségtelenül teljesen lekötött a megfigyelés,
gyanútlan volt. Mint valamiféle álomban - egy évtizedek óta dédelgetett álomban -, nézte az
egyenesen feléje tartó Bourne-t, akinek tekintetét elhomályosította a koncentrálás. Khant
harag töltötte el. Ez az ember nem oly rég még közvetlenül mellette ült, és nem ismerte föl, és
amikor fölfedte előtte, ki is ő valójában, nem hitte el. Ez csak megerősítette a hitet Khanban,
hogy Bourne sosem akarta őt, hogy mindig is készen állt rá, hogy hátat fordítson és sorsára
hagyja őt.
Ezért, amikor felállt, a jogosnak vélt harag hajtotta. Amint Bourne belépett az ajtó
árnyékába, Khan a homlokával keményen az orrnyergére fejelt. Vér fröccsent, s Bourne
hátratántorodott. Khan az előnyét kihasználva előrelépett, de Bourne nagyot fújtatva feléje
rúgott.
Khan felfogta a rúgást, részben kitért előle, majd bal karját az oldalához szorítva csapdába
fogta Bourne bokáját. Bourne újabb meglepetéssel szolgált. Ahelyett, hogy elvesztette volna
az egyensúlyát, felemelkedett, a hátát nekitámasztotta az acélajtónak, jobb lábával előre-
rúgott, fájdalmasan eltalálva Khan jobb vállát, amitől Khan kénytelen volt elengedni a
bokáját.
Bourne halkan felkiáltott.
Khanra rontott, aki megremegett, mintha fájdalmában tenné, közben előremerevített ujjal
belevágott Bourne szegycsontjába. Hirtelen két oldalról megragadta Bourne fejét, nekicsapta
az ajtónak. Bourne tekintete elködösült.
- Mit tervez Szpalko? - kérdezte durván Khan. - Halljam!
Bourne feje kóválygott a fájdalomtól és a sokktól. Igyekezett visszanyerni a látását és
összeszedni a gondolatait.
- Ki az a... Szpalko? - A hangja fátyolosan szólt, mintha messziről érkezne
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád.
Bourne megrázta a fejét, amitől úgy érezte, mintha ezernyi tőr hasítana az agyába.
Szorosan lehunyta a szemét.
- Azt hittem... azt hittem, meg akarsz ölni.
- Figyelj rám!
- Ki vagy? - suttogta rekedten Bourne. - Honnan tudsz a fiamról? Honnan tudsz Joshuáról?
- Figyelj rám! - Khan odadugta a fejét Bourne-éhoz. - Sztyepan Szpalko az az ember, aki
elrendelte Alex Conklin halálát, ő az, aki tőrbe csalt téged, mindkettőnket. Miért tette,
Bourne? Te tudod, és nekem is tudnom kell!
Bourne úgy érezte, mintha úszó jégtáblák közé szorult volna, minden végtelenül lassan
mozgott. Nem tudott koncentrálni, képtelen volt két gondolatot összekapcsolni. Ennek a
furcsa, különös tehetetlenségnek a foglya volt. Volt valami Khan jobb fülében. De mi? A
rettentő fájdalom ellenére kicsit elmozdította a fejét, s már ki tudta venni, hogy egy parányi
rádióvevő az.

150
 - Ki vagy te? - kérdezte. - Ki a franc vagy te? Mintha két párbeszéd folyt volna
párhuzamosan, mintha a két férfi két különböző világban két külön életet élt volna.
Hangjukat fölemelték, érzelmeik a parázsból föllángoltak, és minél hangosabban ordítottak,
annál távolabb kerültek egymástól.
- Mondtam már! - Khan kezét Bourne vére borította. - A fiad vagyok!
E szavakkal véget ért a megtorpanás, világaik egyszerre összeomlottak. A Bourne-ban
felhorgadó harag, amely akkor támadt először, amikor a szállodaigazgató feldühítette, ismét
ott bömbölt a fülében. Felüvöltött, kilökdöste Khant az ajtón át a tetőre. Nem törődve a fejébe
hasító fájdalommal, bokáját Khan mögé akasztotta és erőteljesen meglökte. De miközben
elesett, Khan megragadta, fölemelte a lábát, amikor háta a tetőnek ütődött, s leverte Bourne-t
a lábáról, majd egy hatalmas rúgással feldöntötte.
Bourne behúzta a fejét, a vállára esett, odábbgurult, így tompítva az esés erejét. Egyszerre
ugrottak talpra, karjukat kinyújtották, ujjukkal kapaszkodót kerestek. Bourne hirtelen
leeresztette a karját, erősen rácsapott Khan csuklójára és oldalra pördítette. Bourne fejjel ne-
kitámadt, homlokával a Khan füle alatti ideggócot vette célba. Khan bal oldala lezsibbadt, s
Bourne, kihasználva ezt az előnyt, ököllel belevágott a fiatalabb férfi arcába.
Khan megingott, térde megroggyant, de csak tántorgott, mint egy nehézsúlyú bokszoló,
nem zuhant a földre. Bourne, a megvadult bika, újra meg újra megütötte, minden ütéssel
hátrébb szorította, egyre közelebb a párkányhoz. Meglepte, amikor ahelyett, hogy
továbbhátrált volna az ütésektől, Khan támadni kezdett, hátsó lábáról ellökve magát, és
félúton teljes erejét beleadta az elől lévő lábába. A rúgástól összeverődtek Bourne fogai.
Térdre esett, Khan pedig iszonyú erővel megrúgta a felső bordáit. Mielőtt Bourne
elvágódott volna, Khan elkapta a torkát és megszorította.
- Jobb, ha most azonnal elmondasz mindent - mondta rekedtes hangon. - Mindent, amit
tudsz.
Bourne már csillagokat látott, levegő után kapkodott. - Menj a pokolba!
Khan tenyere élével állon vágta.
- Nem hallod, amit mondok?
- Próbáld kicsit hangosabban - mondta Bourne.
- Teljesen őrült vagy.
- Ez volt a terved, ugye? - Bourne konokul rázta a fejét. - Hogy az őrületbe kergetsz ezzel
a beteges mesével, hogy te vagy Joshua...
- A fiad vagyok.
- Ugyan... még a nevét sem mered kimondani. Véget vethetsz a bohóckodásnak, semmit
nem érsz el vele. Te egy Khan nevű nemzetközi terrorista vagy. Nem foglak elvezetni ehhez a
Szpalkóhoz, sem senkihez, akihez el akartál jutni. Nem én fogom kikaparni neked a
gesztenyét.
- Nem tudod, mit csinálsz. Nem tudod... - Khan elhallgatott, hevesen rázta a fejét, taktikát
változtatott. Szabad tenyerében ringatta a kis, kőből faragott Buddhát. - Nézz ide, Bourne! -
Úgy köpte ki a szavakat, mintha mérgezettek volnának. - Nézz ide!
- Egy talizmánt látok, amilyet Délkelet-Ázsiában bárki beszerezhet...
- De nem ezt. Ezt te adtad nekem... igen, te adtad. - Khan tekintete lángolt, a hangja
remegett, mert, szégyenére, azon nem tudott uralkodni. - És aztán elhagytál, hogy ott haljak
meg az őserdőben...
Egy lövedék pattogott a tetőcserepeken Khan jobb lába mellett, amire eleresztette Bourne-
t és hátraugrott. Egy újabb lövés majdnem eltalálta a vállát, ahogy lebukott a lift
szellőzőjének téglafala mögött.
Bourne odafordította a fejét, s látta, hogy Anikó kuporog a lépcső tetején, két kézzel
szorítva a fegyvert. A lány óvatosan előlépett. Megkockáztatott egy pillantást Bourne felé.
- Jól van?

151
 A férfi bólintott, ugyanakkor Khan, kihasználva az alkalmat, előugrott rejtekhelyéről, a
tető széléhez iramodott és átszökkent a szomszédos épületre. Bourne észrevette, hogy további
lövöldözés helyett Anikó eltette fegyverét, és feléje fordult.
- Hogy lehetne már jól? - kérdezte. - Csupa vér mindene!
- Csak az orromtól van. - Kicsit szédült, amikor felült. A lány kétkedő arcát látva muszáj
volt hozzátennie: -Tényleg úgy fest, mintha rengeteg vér volna, de semmiség az egész.
A lány papír zsebkendőt nyújtott át a férfinak, amikor megint vérezni kezdett az orra.
- Köszönöm.
A lány egy legyintéssel elhallgattatta. - Azt mondta, valamit el kell hoznia a szállodájából.
Miért jött fel ide?
Bourne a lány segítségével lassan felállt. - Várjon egy percet. - Anikó abba az irányba
nézett, amerre Khan eltűnt, aztán visszafordult Bourne-hoz, arcán a felismerés jeleivel. - Ő
az, aki figyelt bennünket, ugye? Az, aki kihívta a rendőrséget, amikor Molnár László
lakásában jártunk.
- Nem tudom.
A lány a fejét csóválta. - Nem hiszek magának. Ez az egyetlen kézzelfogható magyarázat
arra, hogy miért hazudott nekem. Nem akart megrémiszteni, mert előzőleg azt mondta, hogy
itt biztonságban vagyunk. Mi változott?
Bourne egy pillanatig habozott, aztán rájött, hogy nincs más választása, mint hogy
elmondja a lánynak az igazságot. - Amikor visszajöttünk a kávézóból, friss karcolások voltak
a zongoraszéken.
-Tessék? - Anikónak tágra nyílt a szeme, a fejét rázta. - Nem értem.
Bourne-nak eszébe jutott a Khan jobb fülében lévő vevőkészülék. - Menjünk vissza a
lakásba, és megmutatom. - Bourne a nyitott ajtó felé ment, de a lány tétovázott. - Nem is
tudom...
A férfi megfordult, s elgyötörten kérdezte: - Mit nem tud?
A lány arcára kemény kifejezés és egyfajta szomorúság ült ki. - Maga hazudott nekem.
- Azért tettem, hogy megóvjam, Anikó.
A lány tágra nyílt szeme gyanúsan csillogott. - Hogyan bízzam most magában?
- Anikó...
- Kérem, mondja el, mert tényleg tudni akarom. - Megvetette a lábát, Bourne pedig látta,
hogy egy lépést sem lesz hajlandó tenni a lépcső felé. - Szükségem van egy válaszra, amelybe
belekapaszkodhatok és elhihetek.
- Mit akar, mit mondjak?
A lány fölemelte a karját, majd az elkeseredés jeleként csüggedten leeresztette. - Látja, mit
művel? Minden szavamat kiforgatja. - Megcsóválta a fejét. - Hol tanulta, hogy az emberre
ilyen szar érzést hozzon?
- Távol akartam tartani magát a bajtól - felelte Bourne. A lány megjegyzése mélységesen
bántotta, és gondosan felöltött semleges arckifejezése dacára gyanította, hogy a lány tisztában
van ezzel. - Azt hittem, helyesen cselekszem. Még most is így gondolom, még ha ez azzal járt
is, hogy elhallgattam maga elől az igazságot, legalábbis egy ideig.
Anikó hosszasan nézte. Az erős szél belekapott rézvörös hajába; úgy szétterült, mint egy
madár szárnya. Siránkozó hangok szálltak feléjük a Fő utcáról, az emberek tudni akarták, mi
volt az a lárma; egy autó kipufogója, vagy valami más? Nem kaptak rá választ, s egy kutya
időnként felhangzó ugatásától eltekintve elcsöndesedett a környék.
- Úgy gondolta, képes kezelni a helyzetet - jegyezte meg Anikó -, azt hitte, képes lesz
kezelni őt.
Bourne merev lábbal a párkányhoz ment, s kihajolt. Minden várakozásával ellentétben a
bérelt autó ugyanott állt, üresen. Talán nem Khané volt, vagy Khan esetleg nem menekült el a
helyszínről. Bourne némi nehézség árán fölegyenesedett. Hullámokban tört rá a fájdalom,

152
félő volt, hogy eszméletét veszti, ahogy a trauma okozta megrázkódtatás nyomán felszabadult
endorfinok kezdtek szétoszlani. Mintha minden csontja fájt volna, pedig csak az álla és a
bordái sajogtak.
Nagy nehezen erőt vett magán. - Azt hiszem, így volt, igen - felelte őszintén a lánynak.
Anikó felemelte a kezét, kisimította arcából a haját. - Ki ő, Jason?
Először szólította a felvett nevén, de Bourne-nak ez fel sem tűnt. Megpróbált - de kudarcot
vallott - olyan választ adni, amellyel önmaga is elégedett lett volna.

Khan kificamodott tagokkal feküdt annak az épületnek a lépcsőjén, amelynek a tetejére

átugrott, üres tekintettel meredt a lépcsőház jellegtelen mennyezetére. Várta, hogy Bourne
elkapja. Vagy, merült fel sokkot kapott agyában a kérdés, arra vár, hogy Vadas Anikó
ráemelje a fegyverét és meghúzza a ravaszt? Már rég a kocsijában kellene lennie, hogy
elhajtson, ehelyett itt fekszik, olyan tehetetlenül, mint egy pókhálóba akadt légy.
Zsongó agyában kavarogtak a gondolatok, hogy mit kellett volna másként csinálnia. Meg
kellett volna ölnie Bourne-t, amikor először megpillantotta, de akkor még másik terv szerint
haladt, amelynek akkor még értelmét látta, amit aprólékosan kidolgozott magában, amely
-akkor így hitte - a legtökéletesebb bosszúval kecsegtetett, amit csak elképzelni tudott. Meg
kellett volna ölnie
Bourne-t a Párizsba tartó repülőgép rakterében. Így is akarta, és még nem olyan régen is ez
volt a szándéka.
Győzködhette volna magát, hogy azért nem tette meg, mert megzavarta Vadas Anikó, de a
kápráztató, felfoghatatlan igazság az volt, hogy meglett volna rá az esélye a lány érkezése
előtt, de úgy döntött, nem hajtja végre a bosszút.
Hogy miért? Képtelen lett volna megmondani.
Általában roppant nyugodt agya emlékről emlékre ugrándozott, mintha a jelent
elviselhetetlennek tartaná. Felidézte a helyiséget, amelyben a vietnámi fegyvercsempésszel
töltött évei alatt bezárva tartották, a szabadság röpke pillanatait, mielőtt megmentette a
misszionárius, Richard Wick. Emlékezett Wick házára, a tágas tér és a szabadság fokozatosan
szétfoszló érzésére, a Vörös Khmereknél töltött idő szorongató rettegésére.
A legrosszabb - amit folyamatosan próbált elfelejteni - az volt, hogy eleinte vonzotta a
Vörös Khmerek filozófiája. A sors iróniája, hogy a szervezetet olyan fiatal kambodzsai
radikálisok alapították, akik Párizsban tanultak, és értékfelfogásuk a francia nihilizmusra
épült. „A múlt a halál! Pusztíts el mindent, hogy új jövőt teremthess!" Ez volt a Vörös
Khmerek mantrája, újra meg újra ismételgették, amíg az felemésztett minden más gondolatot
vagy nézőpontot.
Aligha meglepő, hogy világképük eleinte vonzotta - az önhibáján kívül menekülő,
elhagyatott, számkivetett - Khant, aki nem szándékosan, hanem a körülmények miatt lett
kitaszított. Khan számára a múlt valóban maga volt a halál, amely visszatérő álmaiban
kísértette. És hogy legelőször a pusztítást tanulta el a Vörös Khmerektől, az azért lehetett,
mert eleinte azok pusztították őt.
Nem voltak hajlandók elhinni magára maradásának történetét, lassacskán elszívták
életkedvét, energiáját, leginkább azzal, hogy mindennap egy kicsit véreztették. Mint oktatója
mondta, mindent ki akartak üríteni a fejéből; üres palatáblát akartak, amelyre felírhatták a
mindannyiukra váró új jövő radikális változatát. Azért véreztetik, magyarázta tovább, hogy
megszabadítsák a múlt mérgező anyagaitól. Oktatója mindennap felolvasott neki a
kiáltványukból, majd felsorolta a lázadó rezsim ellenfeleinek a nevét, akiket megöltek.
Többségük, természetesen, ismeretlen volt Khan előtt, de néhányukat - főleg szerzeteseket,
továbbá vele egykorú, tudatlan gyerekeket - ismerte, még ha csak futólag is. Egy idő után új
elemmel bővült a napirend. Azt követően, hogy az oktató felolvasott egy meghatározott részt

153
a kiáltványból, Khannak vissza kellett mondania a hallott szöveget. Megtette, egyre energi-
kusabban.
Egy napon, a megkövetelt felmondás és felelés után oktatója felolvasta a forradalom
ügyének előre vitele érdekében újonnan megöltek neveit. A névsor végén szerepelt Richard
Wick, a misszionárius, aki befogadta őt abban a hitben, elvezetheti a civilizációba és
Istenhez. Hogy pontosan milyen érzelmeket kavart fel ez a hír Khanban, ő maga sem tudta
volna megállapítani, de eluralkodott rajta a zavarodottság érzése. A világhoz kötődő utolsó
szál is elszakadt. Teljesen és végérvényesen magára maradt. A latrina viszonylagos, meghitt
magányában sírt, de azt sem tudta, miért. Ha valaha létezett számára gyűlöletes ember, az
Wick volt, mert kihasználta és érzelmileg elhagyta őt, megmagyarázhatatlan módon mégis si-
ratta a halálát.
Aznap később az oktatója kivitte a betonbunkerból, amelyben fogságba esése óta lakott.
Bár felhős volt az ég és zuhogott az eső - beköszöntött az esős évszak -, hunyorgott a nappali
fénytől.
A lépcsőházban fekve felötlött Khanban, hogy úgy cseperedett fel, hogy sosem volt ura a
saját életének. Ami igazán különös és nyugtalanító, hogy ez a helyzet mindmáig fennáll
Eddig abba az illúzióba ringatta magát, hogy ő egy szabad ügynök, aki nagy szenvedések
árán vitte valamire abban az iparágban, amelyben - mint mostanra kiderült, naivan - úgy hitte,
hogy a szabad ügynökök jól megélnek. Most már látta, hogy a tőle kapott első megbízatás
elvállalása óta manipulálta őt Szpalko, és a mostani esetben minden korábbinál jobban.
Ha valaha képes lesz lerázni magáról az őt béklyózó láncokat, valamit tennie kell
Sztyepan Szpalkóval. Tudta, hogy legutóbbi telefonbeszélgetésükkor féktelenül viselkedett
vele; már megbánta. Dühödt kirohanásával - holott egyáltalán nem jellemző rá, hogy ilyen
hirtelen fellángolna a haragja - semmi egyebet nem ért el, mint hogy éberebbé tette
megbízóját. Kénytelen-kelletlen elismerte maga előtt, hogy amióta Bourne leült mellé az
alexandriai Óváros parkjának padjára, általában szokásos jeges tartózkodása megtört,
megnevezhetetlen és érthetetlen érzelmek törnek folyamatosan a felszínre, megzavarják a
tudatát, gyöngítik elszántságát. Hirtelen rádöbbent, hogy Jason Bourne-nal kapcsolatban
többé már nem tudja, hogy mit is akar.
Felült és körülnézett. Egy hangot hallott, ebben biztos volt. Felkelt, rátámaszkodott a
korlátra, izmai megfeszültek, felkészültek a menekülésre. És megint hallotta. Elfordította a
fejét. Mi volt ez? Hol hallotta már ezelőtt?
Szíve a torkában dobogott, ahogy agyában visszhangot verve a lépcsőházban ismét
felcsendült a hívó hang: - Lee-Lee/ Lee-Lee!
De Lee-Lee nem tudott válaszolni; Lee-Lee halott volt.

154
 Tizenkilencedik fejezet

A kolostor föld alatti bejárata az árnyék és az idő rejtekében, a szurdok legészakibb részén
egy mély hasadékban állt. A lehanyatló nap sugara inkább szakadéknak láttatta a hasadékot,
olyannak, amilyennek évszázadokkal korábban a szerzetesek is láthatták, amikor ezt a helyet
választották jól védhető otthonukul Valószínűleg harcoló szerzetesek lehettek, mert a ter-
jedelmes erődítmények csatákról és vérontásról meséltek, és az otthonukat szentként és
sérthetetlenként óvó emberekről.
A csapat csöndben haladt a hasadékban, követték a nap útját. Most Szpalko és Zina közt
sem folyt meghitt beszélgetés, semmi nem utalt a köztük történteknek, bármilyen fontos volt
is az. Ahogy mondani szokták, afféle jótétemény volt; mindenesetre az engedelmesség és a
hatalom olyan átengedése, amelynek csöndessége és titokzatossága csak fokozta ennek
szerteágazó hatását. Ismét csak Szpalko volt az, aki képletesen kavicsot dobott az állóvízbe,
hogy hátradőlve figyelje az ennek hatására terjedő hullámokat, megváltoztatva a tó és a benne
élők alaptermészetét.
A napsütötte sziklák elmaradtak mögöttük. Ahogy beértek az árnyékba, felkapcsolták
lámpáikat. Szpalkón és Zinan kívül ketten voltak még ott, a harmadikat visszavitték a
Kazantzakis repülőtéren lévő repülőgéphez, ahol a sebész várta. Könnyű nejlon hátizsákot
viseltek, tele mindenféle felszereléssel, a bádogdobozos könnygáztól a zsinegig mindennel.
Szpalko nem tudta, mivel fogják szembetalálni magukat, de nem vállalt semmiféle
kockázatot.
A két férfi ment elöl, széles szíjon készenlétben tartott félautomata fegyverek lógtak a
vállukról. A szakadék egyre keskenyebb lett, így arra kényszerültek, hogy libasorban
menjenek. Az égbolt hamarosan eltűnt egy sziklafal mögött, s egy barlangban találták
magukat. Nyirkos és dohos volt, bűzlött a rothadástól.
- Úgy bűzlik, mint egy nyitott sír - jegyezte meg az egyikük.
- Nézd - kiáltotta a másik -, csontok!
Megálltak, lámpáik fénye a szétszórt állati csontokra irányult, de alig száz méternyire egy
nagyobb emlősállat combcsontjába botlottak.
Zina leguggolt, hogy fölvegye.
- Ne! - figyelmeztette az első férfi. - Emberi csontot érinteni balszerencsét hoz.
- Miről beszélsz? A régészek is ezt csinálják. - Zina fölnevetett. - Ráadásul nem is biztos,
hogy ez emberi csont. - De azért visszahajította a barlang poros padlójára.
Öt perccel később összegyűltek egy összetéveszthetetlenül emberi koponya körül.
Lámpáik megvilágították a homlokcsontot, a szemgödrön át a mélységes sötétbe láttak bele.
- Szerinted mi ölhette meg? - kérdezte Zina.
- Valószínűleg az időjárás - felelte Szpalko. - Vagy a szomjúság.
- Szegény szerencsétlen.
Folytatták útjukat, egyre mélyebbre hatoltak a sziklaágyban, amelyre a kolostor épült.
Minél távolabb jutottak, annál több csontot láttak. Ezek már mind emberi csontok voltak, és
mind több volt köztük törött, repedezett.
- Nem hiszem, hogy ezeket az embereket az időjárás vagy a szomjúság ölte meg - jegyezte
meg Zina.
- Akkor micsoda? - kérdezte az egyik férfi, de senkitől sem kapott választ.
Szpalko pár szóval továbbterelte őket. Számítása szerint körülbelül a kolostor csipkés
lőrésekkel ellátott külső fala alatt járhattak. A fejük fölé irányított lámpák fénye egy fura
alakzatot világított meg.
- A barlang kettéágazik - jelentette az egyik férfi, és lámpájával előbb a bal, aztán a jobb
oldali átjáró felé világított.
155
 - A barlangok nem szoktak kétfelé ágazni - mondta Szpalko. A többiek elé vágott, bedugta
a fejét a baloldali nyílásba. - Ez itt zsákutca. - Ujjait végigfuttatta a nyílás szélein. - Emberkéz
műve - állapította meg. - Sok évvel ezelőtt készülhetett, talán amikor a kolostor épült.
-Belépett a jobbra lévő nyílásba, hangja különös visszhangot vert. - Igen, ez folytatódik, de
összevissza kanyarog.
Amikor kijött, fura kifejezés ült az arcán. - Nem hiszem, hogy ez szimpla átjáró lenne -
mondta. - Nem csoda, hogy Molnár ezt a helyet választotta dr. Schiffer elrejtésére. Azt
hiszem, egy labirintusba jutunk.
A két férfi tekintete összevillant.
- Ez esetben - kérdezte Zina - hogyan találjuk meg a visszautat?
- Nem tudhatjuk, mit találunk bent. - Szpalko elővett egy kis, sokszögletű tárgyat, amely
nem volt nagyobb egy kártyapaklinál. Mosolyogva mutatta, hogyan működik. - Egy ez
globális helyzetmeghatározó. Elektronikusan megjelöltem, hogy honnan indulunk. -
Bólintott. - Gyerünk.
Nem tartott azonban sokáig, hogy felfedezzék, eltévesztették az utat, s alig öt perccel
később újból összegyűltek a labirintuson kívül.
- Mi a baj? - kérdezte Zina.
Szpalko a homlokát ráncolta. - A GPS nem működött odabent.
A lány a fejét csóválta. - Szerinted miért?
- A sziklában lévő valamilyen ásvány blokkolja a műholdról jövő jeleket - magyarázta
Szpalko. Nem engedhette meg magának, hogy elárulja, fogalma sincs róla, miért mondott
csütörtököt a labirintusban a GPS. Inkább kinyitotta a hátizsákját, s elővett egy köteg
zsineget. - Utánozzuk Thészeuszt, s menet közben legömbölyítjük a zsineget.
Zina bizonytalanul méregette a gombolyagot. - Mi lesz, ha elfogy a zsineg?
- Thészeuszé nem fogyott el - felelte Szpalko. - És már majdnem bent vagyunk a kolostor
falain belül. Reménykedjünk hát, hogy a mienk sem fog elfogyni.

Dr. Felix Schiffer unatkozott. Napok óta nem csinált egyebet, mint parancsokat követett,
amióta védelmezői az éj leple alatt Krétára repültek vele, majd rendszeresen egyik helyről a
másikra költöztették. Három napnál tovább sehol sem maradtak. Kedvelte az irákliói házat,
de végül az is unalmasnak bizonyult. Nem akadt semmi tennivalója. Nem voltak hajlandók
újságot hozni neki, s azt sem engedték, hogy rádiót hallgasson. Ami a televíziót illeti,
készülék sem volt, de feltételezte, hogy attól is távol tartanák. De összességében mégis
kellemesebb volt, gondolta rosszkedvűen, mint ez a roskatag kőhalom, ahol egy priccs az
ágya, és tűznél melegedhet. A bútorok csak nehéz szekrények és kredencek voltak, bár a
férfiak hoztak összecsukható székeket, priccseket és ágyneműket. Nem volt vízvezeték; az
udvaron fölállítottak egy árnyékszéket, aminek bűze eljutott a kolostor valamennyi szeg-
letébe. Sötét és nyirkos volt minden, még délben is, és az est leszállta után... arról jobb nem is
beszélni. Még lámpa sem volt, amelynél olvashatott volna, ha lett volna egyáltalán
olvasnivalója.
Vágyott a szabadság után. Ha istenfélő ember lett volna, imádkozott volna a
kiszabadulásért. Sok nap telt el azóta, hogy Molnár Lászlóval vagy Alex Conklinnal beszélt.
Amikor védelmezőit erről kérdezte, azok csak a számukra legszentebb szót hajtogatták:
biztonság. A kommunikáció egyszerűen nem biztonságos. Bizonygatták, hogy hamarosan
ismét találkoznak, s együtt lehet barátjával és jótevőjével. De ha megkérdezte tőlük, mikor,
csak vállat vontak, és folytatták véget nem érő kártyacsatáikat. Érzete, hogy ők is
unatkoznak, legalábbis azok, akik épp nem voltak őrszolgálatban.
Heten voltak. Eredetileg ennél is többen, de őket hátrahagyták Iráklióban. Elejtett
félszavakból annyit sikerült kihámoznia, hogy mostanra ide kellett volna érniük. De mert ez

156
nem történt meg, ma senki nem kártyázott, a csapat minden tagja őrjáratban volt. Tapintani
lehetett a levegőben a feszültséget.
Schiffer elég magas férfi volt, átható kék szemmel és erősen ívelt orral, fejét őszbe
csavarodó fekete haj borította. Egy időben, mielőtt még belépett volna a DARPA-hoz, és
gyakrabban megfordult társaságban, sokszor összetévesztették Burt Bacharachhal. Mivel nem
tudott bánni az emberekkel, sosem tudta, hogyan reagáljon erre. Csupán valami érthetetlen
dolgot motyogott, aztán sarkon fordult, de látható zavara csak erősítette a félreértést.
Fölállt, tétován elindult az ablak felé, de az egyik őr megállította és visszafordította.
- Biztonság - mondta a zsoldos, feszültsége, bár a tekintetén nem látszott, érződött abból,
ahogy a szót kiejtette.
- Biztonság! Biztonság! Halálosan beteg vagyok ettől a szótól! - fakadt ki Schiffer.
Ettől függetlenül visszaballagott a székéhez, amelyet minden ajtótól és ablaktól távol
állítottak fel. Megborzongott a nyirkosságtól.
- Hiányzik a laborom, hiányzik a munkám! - Schiffer belenézett a zsoldos sötét szemébe. -
Úgy érzem magam, mintha börtönben volnék, érti?
A csoport vezetője, SeanKeegan, megérezve a rábízott személy nyugtalanságát, odasietett
hozzá. - Kérem, üljön le, doktor úr.
- De én...
- A saját érdekében - mondta Keegan. Afféle fekete ír volt: fekete haj és szem, nyers
arcából áradt a komor eltökéltség, fizikuma az utcai verekedőkét idézte. - Azért fogadtak fel
bennünket, hogy óvjuk az ön biztonságát, és mi komolyan vesszük a feladatunkat.
Schiffer engedelmesen leült. - Elárulná valaki, hogy mi folyik itt?
Keegan egy ideig csak nézett rá. Aztán meggondolta magát, leguggolt a szék mellé.
Halkan megszólalt: - Nem akartam ezzel terhelni, de talán nem árt, ha tudja.
- Mit? - Schiffer arca elgyötört, fájdalmas volt. - Mi történt?
- Alex Conklin meghalt.
- Jaj, istenem, ne! - Schiffer kezével megtörölte hirtelen izzadttá vált arcát.
- Ami pedig Molnár Lászlót illeti, két napja nem hallottunk felőle.
- Mindenható Krisztus!
- Nyugodjék meg, doktor úr. Könnyen lehet, hogy Molnár biztonsági okokból nem
elérhető. - Keegan pillantása összetalálkozott az övével. - Másfelől az irákliói házban
hátrahagyott társaság még nem került elő.
- Ennyit magam is tudok - felelte Schiffer. - Úgy gondolja, valami... történt velük?
- Kénytelen vagyok ezt gondolni.
Schiffer arca fénylett; erősen verítékezett félelmében. - Akkor lehetséges, hogy Szpalko
kiderítette, hol vagyok; lehet, hogy itt van Krétán.
Keegan arca rezzenéstelen maradt, mint a kő. - E feltételezés mentén cselekszünk.
Schiffert agresszívvá tette félelme. - Nos - tudakolta -, mit készül tenni ez ügyben?
- Embereim a bástyán géppisztolyokkal vannak felszerelve, de erősen kétlem, hogy
Szpalko olyan bolond lenne, hogy egy fátlan területről akarná megindítani a támadást. -
Keegan a fejét rázta. - Nem, ha itt van, ha eljött önért, doktor úr, akkor nincs választása. -
Fölállt, átvetette vállán a géppisztolyát. - Az útja a labirintuson át vezet.

Szpalko, kis csapatával a labirintusban, egyre nyugtalanabb lett, amint újabb és újabb
fordulókat kellen megtenniük. A labirintus az egyedüli logikus útvonal, ha valaki meg akarja
támadni a kolostort, ami annyit jelent, hogy akár könnyen belesétálhatnak valami csapdába.
Lepillantott, s látta, hogy a gombolyag kétharmada már legöngyölődött. Most már a
kolostor központjánál vagy annak közelében kellett lenniük, s a zsineg megnyugtatta, hogy a
labirintusban nem körbe-körbejárnak. Úgy vélte, minden elágazásnál jó utat választott.

157
 Zinahoz fordult, s a bajsza alatt odamormolta neki. -Csapdát szimatolok. Azt akarom,
hogy itt maradj tartaléknak. - Megveregette a lány hátizsákját. - Ha valamibe belefutunk,
tudod, mit kell tenned.
Zina bólintott, s a három férfi előregörnyedve elindult. Éppen csak eltűntek, amikor gyors
egymásutánban géppisztolylövések hallatszottak. A nő szaporán kinyitotta a hátizsákot,
elővett egy könnygázzal teli dobozt, s a zsineget követve a férfiak után sietett.
Még be sem fordult a második sarkon, amikor már érezte a lőporszagot. Kilesett a sarkon,
csapatuk egyik tagját látta vértócsában elterülve a földön. Szpalkót és megmaradt társát
lövések szögezték a helyükre. Megfigyelő állásából Zina meg tudta állapítani, hogy a lövések
két irányból érkeznek.
Feltépte a doboz tetejét, s áthajította Szpalko feje fölött. A bádogdoboz a földre esett, majd
balra gurult, s halk sziszegéssel felrobbant. Szpalko rácsapott embere hátára, és elhátráltak,
amikor a gáz terjedni kezdett.
Köhögést és öklendezést hallottak. Mindannyian felvették gázálarcaikat, készen álltak a
második támadás megindítására. Szpalko egy másik doboz gázt hajított jobbra, elvágva az
ellenük irányuló tüzelést, de sajnos elkésett, mert második embere is három golyót kapott a
mellébe és a nyakába. Összerogyott, elnyílt ajkai közül vér bugyogott.
Szpalko és Zina szétvált, egyikük jobbra, másikuk balra ment, géppisztolyaikból leadott
lövésekkel megölték a magatehetetlenné vált zsoldosokat - mindegyikük kettőtkettőt.
Egyszerre látták meg a lépcsőt, s elindultak feléje.

Sean Keegan megragadta Felix Schiffert, s közben parancsokat kiáltott a védfalon lévő
embereinek, hogy hagyják el a helyüket, és térjenek vissza a kolostor központjába, ahol ő
maga rettegő védencét vonszolta maga után.
Abban a pillanatban cselekedni kezdett, ahogy megérezte a labirintusból felszivárgó
könnygáz szagát. Pillanatok múlva hallotta a lövések folytatódását, majd a halálos csöndet.
Látva, hogy két embere berohan, a lefelé vezető kőlépcső felé parancsolta őket, ahol többi
emberét felállította, hogy megtámadják Szpalkót.
Keegan évekig az IRA-nak dolgozott, mielőtt önálló zsoldos katonává vált volna, így hát
jól ismerte az olyan helyzeteket, ahol az ellenfél létszámban és tűzerőben is fölényben volt.
Igazság szerint élvezte, ha ilyen a felállás, kihívásként fogta fel.
De most nagy, kavargó foszlányokban füst borította el a kolostort, és géppisztolytűz
csapott ki belőle.
Embereinek nem maradt esélyük, leterítették őket, mielőtt akár csak azonosítani tudták
volna gyilkosaikat.
Keegan sem várta meg, hogy szembe találkozzanak. Nagyot rántott dr. Schifferen, és
végigrohantak a kis, sötét, fullasztó levegőjű szobák során, keresték a kiutat.

Ahogy eltervezték, Szpalko és Zina abban a pillanatban szétváltak, ahogy előbukkantak az

ajtóból a lépcső felé hajított füstbomba sűrű felhőiből. Szpalko módszeresen végigment a
szobákon, Zina eközben a kijáratot próbálta megtalálni.
Szpalko látta meg elsőként Schiffert és Keegant, odakiáltott nekik, mire egy sorozatlövés
volt a válasz. Emiatt egy erős faszekrény mögé kényszerült lebukni
- Nincs rá reményetek, hogy élve kijussatok innen! -kiáltotta oda a zsoldosnak. - Te nem
kellesz nekem, Schiffert akarom.
-A kettő ugyanaz - kiáltotta vissza Keegan. - Kaptam egy megbízást, teljesíteni akarom.
- Miért? - kérdezte Szpalko. - A megbízód, Molnár László halott. És Vadas János is az.
- Nem hiszek neked - válaszolt Keegan. Schiffer nyöszörgött, leintette.
- Mit gondolsz, hogyan találtalak meg? - folytatta Szpalko. - Molnárból préseltem ki.
Gyerünk. Te is tudod, hogy egyedül ő tudta, hogy itt vagytok.

158
 Csönd.
- Mindannyian halottak már - közölte Szpalko előrearaszolva. - Ki fizeti ki a megbízási díj
utolsó részletét? Add át Schiffert, én meg kifizetem neked, akármennyivel tartoznak, és még
borravalót is adok. Ez hogy hangzik?
Keegan már válaszolni készült, amikor Zina, aki ellenkező irányból támadt rá, golyót
röpített a tarkójába.
A szétfröccsenő vér láttán dr. Schiffer úgy nyüszített, mint egy megkorbácsolt kutya. Most,
hogy utolsó oltal-mazóját is kilőtték mellőle, és meglátta a feléje tartó Sztyepan Szpalkót,
sarkon fordult, ám egyenesen Zina karjába rohant.
- Nincs hová menned, Felix - szólt rá Szpalko. - Most már te is belátod, ugye?
Schiffer tágra nyílt szemmel nézett Zinara. Makogni kezdett, a lány a fejére tette a kezét,
kisimította a férfi haját nedves homlokából, mintha egy lázas kisgyerek lett volna.
- Egyszer már az enyém voltál - mondta Szpalko, miközben átlépte Keegan tetemét. - És
megint az enyém, vagy. - Hátizsákjából két dolgot vett elő. Sebészeti acélból, üvegből és
titánból készültek.
- Jaj, istenem! - Szívből jövő, önkéntelen nyögés fakadt fel Schifferből.
Zina rámosolygott Schifferre, mindkét oldalon megcsókolta az arcát, mintha hosszú
távollét után ismét összetalálkozó jó barátok lennének. A férfi hirtelen sírva fakadt.
Szpalko, élvezve a hatást, amelyet az NX 20-as diffúziós készülék a feltalálójára
gyakorolt, megszólalt: - Ugye, így kell összeilleszteni a két felét, Felix? - Az egész NX 20-as
nem volt nagyobb a Szpalko vállán lógó automata fegyvernél. - Most, hogy nálam van a
megfelelő hordozóeszköz, meg fogsz tanítani a megfelelő használatára.
- Nem - jelentette ki Schiffer reszkető hangon. - Nem, nem és nem!
- Ne izgulj - suttogta Zina, miközben Szpalko megragadta dr. Schiffer tarkóját, amitől
újabb rettegéshullám futott végig a tudós testén. - A lehető legjobb kezekben vagy.

A lépcső rövid volt, de Bourne számára a vártnál fájdalmasabbnak bizonyult a rajta való
közlekedés. A bordáit ért rúgások miatti sérülés következtében minden egyes lépésre
belenyilallt testébe a fájdalom. Forró fürdőre és egy kis alvásra lett volna szüksége, két olyan
dologra, amit jelenleg nem engedhetett meg magának.
Anikó lakásába visszatérve megmutatta a lánynak a zongoraszék tetejét, Anikó pedig az
orra alatt szitkozódott. Ketten odavitték a lámpa alá, s Bourne felállt a székre.
- Látja?
Anikó megrázta a fejét. - Halvány fogalmam sincs róla, miről van szó.
Bourne odament az íróasztalhoz, egy jegyzetlapra ráfirkantotta: Van létrája?
A lány furcsán nézett rá, de bólintott.
Menjen, hozza ide!, írta a férfi
Amikor Anikó behozta a létrái a nappaliba, Bourne elég magasra mászott, hogy
belenézhessen a füstüveges burába. És természetesen ott volt. Óvatosan benyúlt, két ujjával
letépte a parányi holmit. Lemászott, s a tenyerébe helyezett tárgyat megmutatta a lánynak.
- Mi...? - A férfi heves fejrázását látva abbahagyta.
- Van egy fogója? - kérdezte Bourne.
Ismét az a kíváncsi arckifejezés, miközben Anikó kinyitotta egy kis szekrény ajtaját.
Odaadta a fogót. Bourne az apró, szögletes tárgyat a fogó két recés pofája közé tette, s
összeszorította. A holmi széttörött.
- Ez egy miniatűr elektronikus adókészülék - magyarázta.
- Micsoda? - A lány kíváncsiságát zavarodottság váltotta fel.
- Ezért tört be a tetőn lévő férfi ide, hogy elhelyezze ezt a lámpatestben. Hallgatott is
bennünket, nem csak nézett.

159
 Anikó körülnézett, s összerezzent. - Jóságos Isten, soha többé nem fogom úgy érezni
magam ebben a szobában, mint azelőtt. - Odafordult Bourne-hoz. - Mit akar az a férfi? Miért
akar minden lépésünkről tudni? - Aztán felhorkant. - Dr. Schifferről van szó, ugye?
- Lehet - felelte Bourne. - Nem tudom. - Szédült, ájulás környékezte, félig ráesett, félig
leült a heverőre
Anikó kisietett a fürdőszobába, hogy fertőtlenítőt és kötszert hozzon. A férfi a párnákra
hajtotta a fejét, agyából kitakarított mindent, ami az imént történt. Önmagára kellett figyelnie,
meg kellett őriznie összpontosító képességét, azt kellett kitalálnia, mi legyen a
következőkben.
Anikó visszajött a fürdőszobából, a kezében lévő tálcán egy kis porcelántálkában forró víz
volt, mellette szivacs, pár törölköző, egy zacskó jég, kis palack fertőtlenítő és egy pohár víz.
- Jason?
Bourne kinyitotta a szemét.
A lány megitatta, s amikor az utolsó csöppig felhajtotta a vizet, Anikó odaadta neki a jeget.
- Kezd feldagadni az arca.
Bourne az arcára tette a zacskót, érezte, ahogy a lassan csillapodó fájdalomból zsibbadás
lesz. De amikor gyors lélegzetet vett, majd elfordult, hogy a heverő melletti asztalra tegye a
poharat, az oldalába nyilallt a fájás. Lassan, merev tartásban fordult vissza. Joshuára gondolt,
aki, ha az életben nem is, a gondolataiban megmenekült. Talán ezért töltötte el vak düh Khan
iránt, aki felélesztette a borzalmas múlt szellemét, a fény világosságába lökve egy David
Webbnek olyan kedves szellemet, aki mindkét személyiségében kísértette.
Miközben Anikót nézte, aki lemosta arcáról a rászáradt vért, felidézte magában a
kávézóban folytatott beszélgetésnek azt a részét, amelyikben szóba hozta az apját, s amitől a
lány összeomlott. Bourne azonban tudta, hogy ezt a témát folytatnia kell. Bourne olyan apa
volt, aki erőszakos cselekedet következtében veszítette el a családját, Anikó olyan lány volt,
aki erőszakos cselekedet következtében veszítette el az apját.
- Anikó - szólalt meg gyengéden -, tudom, hogy fájdalmas téma magának, de nagyon
szeretném, ha mindent elmesélne az édesapjáról. - Érezte, amint a lány megmerevedik, majd
elbizonytalanodik. - Tud róla beszélni?
- Mit akar tudni? Felteszem, leginkább azt, hogyan ismerkedtek meg Alekszejjel.
A lány arra összpontosított, amit csinált, de Bourne eltűnődött, vajon nem szándékosan
kerüli-e a tekintetét.
- Sokat gondolkoztam rajta, milyen jellegű lehetett a kettejük kapcsolata.
Árnyék suhant át a lány arcán. - Furcsa és bizalmas kérdés.
- Tudja, a múltam... - Bourne hangja elcsuklott. Képtelen volt hazudni, de a teljes
igazságot elmondani is.
- Az, amelyikre csak halványan emlékszik. - Anikó bólintott. - Értem. - Amikor kifacsarta
a szivacsot, a tálkában rózsaszínű lett a víz. - Na, szóval, Vadas János volt a tökéletes apa.
Csecsemőkoromban tisztába tett, esténként felolvasott nekem, énekelt, amikor beteg voltam.
Ott volt mellettem minden születésnapomon és egyéb kivételes alkalmakkor. Őszintén szólva,
nem is tudom, hogyan tudta megoldani. - Másodszor is kifacsarta a szivacsot; Bourne orra
vére ismét eleredt. - Én voltam nála az első. Mindig. És sosem fáradt bele annak
mondogatásába, hogy mennyire szeret.
- Milyen szerencsés gyerek volt.
- Bármelyik barátomnál szerencsésebb, nem ismerek magamnál szerencsésebbet. - Minden
eddiginél jobban összpontosított, megpróbálta elállítani a vérzést.
Bourne félig eszméletlen állapotba süllyedt, Joshuára gondolt - előző családjának többi
tagjára és mindarra, amit már soha nem fog velük közösen átélni, felidézte mindazokat az
apró pillanatokat, amelyeket az ember akaratlanul is megjegyez, és amelyekre még akkor is
emlékszik, amikor a gyerekek már felnőttek.

160
 Végül sikerült a lánynak elállítania a vérzést s bekukucskált a jéggel teü zacskó alá.
Arckifejezése nem árulkodott róla, mit látott. Guggoltában leült a sarkára, kezét az ölében
pihentette.
- Úgy gondolom, le kellene vetnie a zakóját és az ingét.
Bourne a lányra meredt.
- Hogy megnézhessük a bordáit. Láttam, hogyan fintorgott, amikor letette a poharat.
Kinyújtotta a kezét, Bourne pedig beleejtette a jegeszacskót. A lány kicsit zsonglőrködött
vele. - Ezt újra meg kell tölteni.
Mire visszajött, Bourne derékig meztelen volt. Ijesztően nagy vörös csík húzódott a bal
oldalán, már felpüffedt, és nagyon érzékeny volt, amikor a férfi ujjheggyel megnyomkodta.
- Jó isten, inkább jeges fürdő kellene magának! - kiáltott fel Anikó.
- De legalább semmim sem törött el.
Anikó odaadta a jégtömlőt. Bourne önkéntelenül levegő után kapkodott, amikor a
duzzadásra nyomta. A lány ismét a sarkára ült, tekintete végigkalandozott a férfi testén.
Bourne szerette volna tudni, mi jár a fejében.
- Gondolom, sűrűn eszébe jut a kisfia, akit olyan fiatalon megöltek.
Bourne összeszorította a fogát. - Ez csak azért... Az a férfi a tetőn, aki kémkedik utánunk,
az Egyesült Államok óta követ engem. Azt mondja, meg akar ölni, de most már tudom, hogy
hazudik. Azt akarja, hogy elvezessem valakihez, ezért kémkedik utánunk.
Anikó arca elkomorult. - Kihez akar eljutni?
- Egy Szpalko nevű emberhez.
A lányon látszott, hogy meglepődik. - Sztyepan Szpalko?
- Így van. Ismeri?
- Természetesen - felelte a lány. - Magyarországon mindenki ismeri. Ő a Humanistas Ltd.
vezetője, ez egy világméretű segélyszervezet. - A homlokát ráncolta. - Jason, ez komolyan
nyugtalanít. Ez az ember veszélyes. Ha el akar jutni Mr. Szpalkóhoz, értesítenünk kell a
hatóságokat.
Bourne a fejét rázta. - És mit mondhatnánk? Hogy van egy ember, akit mi csak Khan
néven ismerünk, kapcsolatba akar lépni Sztyepan Szpalkóval? Még azt sem tudjuk, miért. És
mit gondol, mit mondanának? Hogy miért nem veszi fel ez a Khan a telefont, és hívja őt fel.
- Akkor legalább a Humanistasnál szólnunk kéne valakinek.
- Anikó, amíg nem tudom, mi folyik itt, senkivel sem akarok kapcsolatba lépni. Ez csak
bonyolítaná a dolgot, holott máris van egy sor kérdés, amire nincs válaszom
Felkelt, odament az íróasztalhoz, leült a lány laptopja elé. - Mondtam, hogy van egy
ötletem. Szabad használnom a számítógépét?
- Hogyne - felelte Anikó, s ő is felállt.
Amíg Bourne bekapcsolta a gépet, a lány összeszedte a tálkát, a szivacsot és a többi
holmit, kiment a konyhába. Bourne hallotta, hogy megereszti a vizet, miközben ő csatlakozott
az internetre. Belépett az amerikai kormány hálózatába, oldalról oldalra lapozott, s mire
Anikó visszatért, megtalálta, amit keresett.
Az Ügynökségnek egy csomó nyilvános oldala volt, amit bárki elérhetett az interneten, de
akadt egy tucat egyéb oldal, amelyet kódoltak, jelszóval voltak csak elérhetők - valamennyi a
CIA mesés belső, intranetes hálózatához tartozott.
Anikónak feltűnt, hogy a férfi mennyire koncentrál. - Mi az? - Megkerülte az asztalt. Egy
pillanat múlva tágra nyílt a szeme. - Mi a fenét művel?
- Azt, amire gondol - felelte Bourne. - Betörök a CIA központi adatbázisába.
-De... hogyan...?
- Ne kérdezze - mondta Bourne, miközben ujjai a billentyűzet fölött repkedtek. - Bízzon
bennem, és ne akarja tudni.

161
 Alex Conklin természetesen ismerte a főbejáraton át vezető utat, de csak azért, mert neki
minden hétfőn reggel hat órakor megadták a frissített kódokat. Deron volt az, a művész és
hamisító, aki megtanította Bourne-t az amerikai kormányzati adatbázisokba való behatolás
művészetére.
Gondot csupán az jelentett, hogy a CIA tűzfala - az adatok biztonságban tartására
kifejlesztett program - keménydió volt. Amellett, hogy hetente változtatták a jelszót, a
jelszóhoz még egy változó algoritmust is kapcsoltak. Deron azonban megmutatta Bourne-
nak, hogyan kell túljárni a rendszer eszén, elhitetve vele, hogy az ember ismeri az egyébként
nem ismert jelszót, méghozzá oly módon, hogy azt maga a rendszer bocsássa az ember
rendelkezésére.
A tűzfalat az algoritmus révén kellett megtámadni, amely abból az alapalgoritmusból volt
levezethető, amellyel a CIA a központi iratait kódolta. Bourne ismerte ezt a formulát, mert
Deron bebifláztatta vele.
El is jutott a keresett oldalhoz, ahol egy ablak ugrott fel és kérte az aktuális jelszót. Ide
kellett beírni az algoritmust, amely jóval hosszabb szám- és betűsor volt, mint amennyit az
ablak eredetileg be tudott fogadni. Ám az első három karakter után az alatta futó program
felismerte, hogy mi ez, és egy pillanat múlva lefagyott. A trükk, ahogy Deron magyarázta,
hogy korábban be kell fejezni az algoritmus begépelését, mielőtt a program rájönne, hogy mit
művel az ember, és némi „gondolkodás" után megtagadná a hozzáférést. A formula nagyon
hosszú volt, nem volt helye a tévedésnek, de még pillanatnyi tétovázásnak sem, s Bourne
izzadni kezdett, mert nem tudta elképzelni, hogy a program ilyen sokáig lefagyva maradjon.
Végül azonban sikeresen befejezte az algoritmus beírását anélkül, hogy a program kidobta
volna a rendszerből. Eltűnt az ablak, megváltozott a képernyő.
- Bent vagyok - közölte Bourne.
- Tiszta alkímia - suttogta elragadtatva Anikó. Bourne bejutott a Harcászati Nem halálos
Fegyverek Igazgatóságának (HNFI) oldalára. Beírta Schiffer nevét, de csalódást okozott neki
a megjelenő gyér anyag. Szó sem esett róla, min dolgozik jelenleg Schiffer, tudományos
előéletéről még annyi sem. Aki nem ismerte a munkásságát, azt hihette volna, hogy dr. Felix
Schiffer egy kisebb kaliberű tudós, jelentéktelen munkatárs a HNFI-nél.
Volt egy másik lehetőség. Bourne visszafelé haladt azon a csatornán, amelyet Deron
magoltatott be vele, s amelyet Conklin arra használt, hogy figyelemmel kövesse a Védelmi
Minisztérium színfalai mögött történő eseményeket.
Ide bejutva felkapaszkodott a DARPA oldalára, s belépett az archívumba. Szerencséjére a
kormány számítógépes fickói hírhedetten lassúak voltak a régi könyvtárak eltávolításábaa Ott
volt Schifferé is, amely tartalmazott némi háttér-információt. A MIT 2-en tanult, diplomájának
megszerzése után az egyik nagy gyógyszercég azonnal önálló labort adott neki. Nem egészen
három évig dolgozott ott, de amikor elment, magával vitt onnan egy másik tudóst, Péter Sido
doktort is, akivel öt évig dolgozott együtt, mielőtt a kormány leszerződtette, s belépett a
DARPA-hoz. Nem adott rá magyarázatot, hogy egy magánintézménynél betöltött fontos
állását föladva miért szegődött közszolgálatba, de egyes tudósok már csak ilyenek.
Ugyanolyan alkalmatlanok voltak a „rendes" társadalomban való életre, mint némelyik
fogoly, aki büntetését letöltve újabb bűnt követ el, amint kitette az utcára a lábát, egyszerűen
azért, hogy visszakerüljön egy mások által szabályozott világba, ahol viszont gondoskodnak
róla.
Bourne olvasott tovább, és felfedezte, hogy Schiffert a Védelmi Tudományi Hivatalhoz
helyezték, amely a baljóslatúan hangzó „biológiaifegyver-rendszerekkel" foglalkozott. A
DARPA-nál töltött ideje alatt dr. Schiffer gyakorlatilag végig azt kutatta, hogyan lehet
biológiailag „kitakarítani" egy anthraxszal fertőzött helyiséget.

2
Massachusetts Iastitute Of Technology = Massachusettsi Műszaki Egyetem.

162
 Bourne továbblapozott, de nem akadt újabb részletekre. Ez csak azért zavarta, mert ez a
kis információmorzsa nem adott magyarázatot Conklin beható érdeklődésére.
Anikó a vállal fölül nézte. - Van valami nyom, aminek a segítségével kitalálhatnánk, hol
rejtőzik dr. Schiffer?
- Szerintem nincs.
- Akkor erről ennyit. - Megszorította a férfi vállát. - A kredenc kong az ürességtől, holott
mindkettőnkre ráférne egy kis evés.
- Azt hiszem, inkább itt maradnék pihenni egy kicsit.
- Igaza van. Nincs olyan állapotban, hogy odakint csámborogjon. - A lány mosolyogva
bújt bele a kabátjába. - Csak leugrom a sarokra, veszek magunknak valami ennivalót. Van
valami különleges kívánsága?
Bourne megrázta a fejét, nézte, amint a lány az ajtó felé megy. - Anikó... legyen óvatos.
A lány megfordult, egy pillanatra kihúzta táskájából a fegyverét. - Ne aggódjon, nem lesz
semmi bajom. - Kinyitotta az ajtót. - Pár perc múlva itt vagyok.
Bourne hallotta, hogy kimegy, de figyelme máris visszafordult a számítógép
képernyőjéhez. Érezte, hogy a szíve szaporábban ver, igyekezett nyugodtan lélegezni, de nem
sikerült. Bár eltökélte magát, mégis habozott. Tudta, hogy folytatnia kell, de rájött, hogy fél.
A klaviatúrát szántó kezére meredt, amely mintha másvalakié lett volna... öt percen belül
átjutott az amerikai hadsereg tűzfalán. Egy ponton elakadt. A katonai informatikuscsapat
nemrég frissíthette a tűzfalat, egy olyan harmadik réteget tett hozzá, amelyről Deron egy szót
sem ejtett, vagy, ami valószínűbb, ő maga sem ismert még. Ujjai fölemelkedtek, mint Anikóéi
a zongora billentyűi fölött, s egy pillanatig tétováztak. Még nem késő, hogy visszaforduljak,
mondta magának, nem lenne szégyen. Éveken át úgy érezte, hogy bármi, aminek köze van az
első családjához, beleértve az amerikai hadsereg adatbankjában róluk tárolt feljegyzéseket,
számára tiltott terület. Éppen elég meggyötörte őt a haláluk, kínzó bűntudat kísértette, hogy
nem tudta megóvni őket, hogy ő biztonságban ült egy értekezleten, amikor a zuhanó-
repülésben érkező gép kilőtte rájuk a gyilkos lövedékeket. Újra meg újra büntette magát a
soha át nem élt borzalom felelevenítésével, levetítve magában családtagjai utolsó, rettegéssel
teli perceit. Dao, a háború gyermeke nyilván meghallotta a forró nyári égbolton feltűnő
repülőgép lustán duruzsoló hajtóműveinek hangját. Először nem is látta a fehéren izzó nap
miatt, de amikor a dübörgés közelebb ért, amikor a gép fémtörzse nagyobbra nőtt a napnál,
már bizonyára tudta. S miközben halálos rettenet szorította össze a szívét, megpróbálta maga
köré gyűjteni a gyerekeit, abban a hiábavaló reményben, hogy megvédheti őket a
lövedékektől, amelyek már elkezdték felkavarni a sáros folyó vízét. - Joshua! Alyssa!
Gyertek hozzám! - kiálthatta, mintha megmenthette volna őket attól, ami rájuk várt.
Bourne, Anikó számítógépe előtt ülve, hirtelen azon kapta magát, hogy sír. Egy pillanatig
hagyta, hadd áradjanak szabadon a könnyei, hosszú évek óta nem engedett meg magának
ilyesmit. Aztán megrázta magát, inge ujjával megtörölte az arcát, s mielőtt még
meggondolhatta volna magát, folytatta a munkát.
Rájött, hogyan játszhatja ki a tűzfal utolsó biztonsági szintjét is, s a kimerítő munka
megkezdése után öt perccel már be is jelentkezett. Gyors mozdulattal, mielőtt idegei csődöt
mondhattak volna, rákattintott a Halottak Archívumára, beírta a neveket és a halálozás
időpontját a megfelelő rovatba. Dao Webb. Alyssa Webb. Joshua Webb. Rámeredt a nevekre:
Ez volt az én családom, hús-vér emberek, akik nevettek és sírtak, akik valamikor átöleltek, és
úgy szólítottak, hogy „kedves" vagy „apu". Mostanra mi lett belőlük? Csak szavak egy
számítógép képernyőjén. Statisztikák egy adatbankban. A szíve majd' megszakadt, és újból
elfogta az az őrült érzés, amely először közvetlenül a haláluk után kerítette hatalmába. Nem
élem túl, ha ismét át kell élnem, gondolta, darabokra szaggat. Mérhetetlen fájdalommal, de
lenyomta az „enter" gombot. Nem volt más választása, nem hátrálhatott meg. Sose hátrálj
meg, ez lett a mottója attól a pillanattól fogva, hogy Alex Conklin beszervezte, egy másfajta

163
David Webbet faragott belőle, majd átalakította Jason Bourne-ná. Akkor miért csengenek
még mindig ezek a hangok a fülében? „Hiányoztál, kedves!" ,Apu, végre itthon vagy!"
Ezek az emlékek, amelyek átnyúltak téren és időn, annyira kitöltötték a gondolatait, hogy
elsőre nem is reagált arra, ami a képernyőn megjelent. Néhány percig csak meredt maga elé,
föl sem fogva a szeme elé táruló rettenetet.
Borzalmas részleteiben villant elé az, amk pedig már soha nem akart volna még egyszer
látni: szeretett feleségéről készült fényképek - Dao golyószaggatta vállal és mellel, a súlyos
sebektől eltorzult arccal. A második lapon Alyssa fotói: szegény kicsi teste és feje annyira
sebezhető volt, hogy valósággal felismerhetetlenné tették a lövedékek. Bourne a bánattól
bénultan ült, elszörnyedve nézte a szeme előtt felvillanó képeket. Folytatnia kell. Egy oldal
maradt, az utolsó, amely teljessé teszi a tragédiát.
Lapozott, lélekben rákészülve Joshua fényképeire. Csakhogy nem volt egy sem.
Egy ideig döbbenten pislogott maga elé. Először azt hitte, számítógépes hiba történt, vagy
önkéntelenül átváltott az archívum egy másik lapjára. De nem, ott állt a név: Joshua Webb.
De alatta virító szavak úgy hasítottak bele Bourne tudatába, mint egy izzó tű. „Az alább
felsorolt három ruhadarabot, valamint a fél pár gyerekcipőt (a talpa és a sarka hiányzik)
Dao és Alyssa Webb holttestétől tíz méterre találták meg. Egy órai kutatás után Joshua
Webbet holttá nyilvánították. HNKE."
HNKE. A katonai körökben használatos rövidítés valósággal szemen köpte. Holttest nem
került elő. Bourne szívébe jeges rettenet markolt. Egy órán át kutattak Joshua után - csak?
Csak egy órán át? És erről neki miért nem szóltak? Három koporsót temetett el. Agyába kínzó
fájdalommal hasított a bánat, a lelkifurdalás és a bűntudat. Ok ezt mindvégig tudták, a
gazemberek tudták! Maga sem tudta, mikor pattant fel ültéből, de most visszahuppant a
székre. Arca elfehéredett, keze remegett. Szívében visszafojthatatlanul gyűlt a harag.
Joshuára gondolt; Khanra gondolt.
Agyát valósággal perzselték a gondolatai, elöntötte a rettegés attól a borzalmas
lehetőségtől, amelyet attól a pillanattól fogva elutasított, hogy meglátta Khan nyakában a
kőből faragott Buddhát: Mi van, ha Khan valóban Joshua? Ha így van, gyilkológép,
szörnyeteg lett belőle. Bourne túlságosan is jól tudta, milyen könnyű rátévedni az őrület
ösvényére és gyilkossá válni Délkelet-Ázsia őserdeiben. De volt egy másik lehetőség is,
amelyet inkább el tudott volna fogadni, és mert eszébe jutott, belekapaszkodott az ötletbe: a
Joshua elrejtésére vonatkozó terv sokkal szélesebb skálájú és összetettebb, mint amilyennek ő
elsőre gondolja. Ha így van, ha ezeket a feljegyzéseket meghamisították, az összeesküvés az
amerikai kormányzat legfelsőbb szintjéig vezet. De furcsa mód, bármennyire is hinni akart
ebben az összeesküvés-elméletben, inkább csak gyanakvása és zavarodottsága fokozódott.
Lelki szemeivel maga előtt látta a kőből faragott Buddhát markoló Khant, s a hangját is
hallani vélte. - Ezt te adtad nekem, igen, te adtad. És aztán elhagytál, hogy ott haljak meg az
őserdőben..
Bourne-t a hányinger kerülgette, a felbuggyanó sav marta a torkát. Fölpattant az asztal
mellől, átrohant a szobán, és a fájdalommal nem törődve beszaladt a fürdőszobába, ahol az
utolsó cseppig kihányta, ami még a gyomrában maradt.

A CIA székházának mélyén, a műveleti szobában, a számítógép monitorát figyelő ügyeletes

tiszt felkapta a telefont, és azt a bizonyos számot hívta. Türelmesen kivárta, hogy
felhangozzék az automata felszólítása: - Beszéljen! - Az ÜTi az igazgatót kérte. Hangját
kielemezték, összevetették az ügyeletes tisztek névsorán szereplőkével. Kapcsolták a hívást,
egy férfihang szólt bele: - Tartsa, kérem. - Hamarosan felhangzott a vonalban a CIA
igazgatójának tiszta baritonja.

164
 - Úgy gondoltam, tudnia kell, uram, hogy belső riasztás történt. Valaki behatolt a katonai
tűzfalon, s hozzájutott az alábbi személyek halálozási feljegyzéseihez: Dao Webb, Alyssa
Webb, Joshua Webh
Rövid, kellemetlen szünet következett. - Azt mondta, Webb? Biztos benne, fiam?
Az igazgató hangjából kicsendülő sürgetéstől megizzadt a fiatal ügyeletes tiszt arca. -
Igen, uram
- A behatoló helyzetét is bemérték?
- Budapesten tartózkodik, uram.
- Remélhetem, hogy teljes IP-címmel szolgál?
- Ez csak természetes, uram. Fő utca 106-108.

Az irodájában időző igazgató komoran maga elé mosolygott. Véletlenül épp Martin Lindros
legutóbbi jelentését lapozgatta. Úgy tűnt, a békazabálók mostanra utolsó maradványain is
átrágták magukat annak balesetnek, amelyben a feltételezések szerint Jason Bourne, életét
vesztette. Csakhogy nem találtak emberi maradványokat. Még egy árva, elszenesedett
fogcsontot se. Tehát nem állt rendelkezésre meggyőző bizonyíték - a Quai d'Orsay tisztjének
szemtanúi vallomása dacára sem -, hogy Bourne tényleg meghalt. Ismét kisiklott a markuk-
ból. Az igazgató dühében ököllel püfölte az íróasztalát. De minden haragja és csalódottsága
ellenére tulajdonképpen nem volt meglepve. Végtére is Bourne-t az Ügynökség valaha
létezett legnagyobb zsenije képezte ki. Hányszor, de hányszor rendezte meg terepen Alex
Conklin a saját halálát?! Bár talán egyszer sem ilyen látványosan.
Persze, gondolta az igazgató, még mindig fenn áll a lehetősége, hogy nem Bourne, hanem
valaki más törte fel az amerikai hadsereg számítógépes védővonalát, hogy hozzájusson egy
valaha élt asszony és két gyerekének halálozási feljegyzéseihez. Akiknek semmi közük nem
volt a hadsereghez, és akikre már csak egy maroknyi, még ma is élő ember emlékezhet. De
mekkora erre az esély?
Nem, gondolta növekvő izgalommal. Bourne nem veszett oda a Párizs külvárosában
történt robbanásban; él és virul Budapesten - hogy miért éppen ott?! -, de ez egyszer hibázott,
amit fel lehet használni ellene. Az Öregnek sejtelme sem volt róla, miért kotorászott Bourne
az előző családja halálozási feljegyzései között, nem is igazán érdekelte, leszámítva azt a
tényt, hogy Bourne érdeklődése lehetőséget adott rá, hogy véglegesen beteljesíthessék a
büntetést.
A CIA igazgatója a telefon után nyúlt. Bármelyik beosztottjára rábízhatta volna a feladatot,
de örömét lelte benne, hogy személyesen adhatja ki a parancsot. Egy tengeren túli számot
hívott, s közben arra gondolt: Most elkaptalak, te gazember.

Huszadik fejezet
A tizenkilencedik század végén a Mombasa-Uganda vonal mentén fekvő, brit vasúti
táborként alapított város, Nairobi lehangolóan banális látképet nyújtott modern, magas
épületeivel. Füves síkságon feküdt, sok éven át a maszájok otthona volt, mielőtt be tette volna
lábát a nyugati civilizáció. Napjainkra Kelet-Afrika leggyorsabban fejlődő városa lett, és mint
ilyen, ki volt téve a növekedéssel járó fájdalmaknak, a régi és az új zavarba ejtő látványát
nyújtotta, a roppant gazdagság gyászos nyomorúsággal ért egybe. Mindez szikrákat vetett,
lángra lobbant, hogy aztán helyre kelljen állítani a nyugalmat. A mérhetetlen
munkanélküliség miatt napirenden voltak a lázongások és az éjszakai rablótámadások,
különösen a városközpont nyugati részén lévő Uhuru park környékén.

165
 E kellemetlenségek egyike sem hatotta meg különösebben azt a társaságot, amelyik az
imént érkezett két páncélozott limuzinnal a Wilson repülőtérről, bár a kocsikban ülők
felfigyeltek az erőszakra figyelmeztető jelzésekre, a városközpont körül és attól nyugatra
járőröző magán biztonsági őrökre, akik szinte ellepték a minisztériumok és külföldi
nagykövetségek, a Laterna és a River Road környékét. A két autó elhúzott a bazár mellett,
ahol gyakorlatilag minden pénzen vehető hadifelszerelés kapható volt a lángszóróktól a
harckocsikig és a vállról indítható föld-levegő rakétákig. Aki akart, pamutruhát és törzsi
mintákkal díszített szőtteseket is megvásárolhatott itt.
Az első limuzinban Szpalko ült Hasszán Arszenovval. Mögöttük, a második autóban
utazott Zina, Magomet és Ahmed, Arszenov két legmagasabb rangú tisztje. A férfiak nem
bajlódtak sűrű, göndör szakálluk lenyírásával. A hagyományos fekete öltözéket viselték, s
elképedve bámulták Zina nyugati ruháit. A lány rájuk mosolygott, óvatosan fürkészte arcukat,
a megingás legapróbb jelét keresve.
- Minden készen áll, Sejk - mesélte Arszenov. - Embereim tökéletesen ki vannak képezve,
s fel vannak készítve. Folyékonyan beszélnek izlandiul, emlékezetből ismerik a szálloda
alaprajzát és az általad felvázolt cselekvési tervet. Csak a kezdésre vonatkozó parancsot
várják.
Szpalko nézte a szeme előtt elsuhanó, a naptól vörösre festett bennszülöttektől és
külföldiektől nyüzsgő Nairobit, és mosolyogva, mintegy magában beszélve kérdezte: - Jól
hallom, hogy némi kétkedés vegyült a hangodba?
- Ha így hangzott - felelte gyorsan Arszenov -, az csak a felfokozott várakozástól van.
Egész életemben arra vártam, hogy megszabaduljak az orosz rabigától. Túl sokáig volt
számkivetett a népem; évszázadokon át várták, hogy befogadják őket az iszlám közösségbe.
Szpalko szórakozottan bólintott. Számára már érdektelen volt Arszenov véleménye; abban
a pillanatban, ahogy odaveti a farkasok elé, megszűnik létezni

Aznap este öten gyűltek össze az étterem különtermében, amelyet Szpalko foglalt le a
Kenyatta sugárúton lévő Hotel 360 legfelső szintjén. Innen, miként a szálloda város fölé
magasodó szobáiból is, pazar kilátás nyílt a Nairobi Nemzeti Park zsiráfjaira, gnúira,
gazelláira és orrszarvúira, nem beszélve az oroszlánokról, párducokról és bivalyokról.
Vacsora közben szót sem ejtettek üzleti ügyekről, utalást sem tettek ottlétük céljára.
Miután leszedték a tányérokat, megváltozott a helyzet. A Humanistas Ltd. számítógépes
csapata, amely előttük érkezett Nairobiba, audiovizuális szemléltetésbe kezdett. A
vetítővászon leereszkedett, s Szpalko belefogott egy Power Pointos előadásba, bemutatva
Izland partvidékét, Reykjavíkot és környékét, légi felvételeket az Oskjuhlid Szállóról, majd
egy sor bel- és kültéri fotót a hotelről. - Ez itt a légkondicionáló rendszer, amely, mint jól
látható, itt meg itt fel van szerelve korszerű mozgásérzékelőkkel és infravörös hőérzékelőkkel
- magyarázta. - És itt az irányítópult, amely a szálloda valamennyi rendszeréhez hasonlóan
szigorúan biztosítva van... elektromos berendezés, tartalék akkumulátorokkal ellátva. - És
egyre csak mondta és mondta, végigvette a tervet a legapróbb részletekig, kezdve
megérkezésük pillanatával, s befejezve távozásukkal. Mindent elterveztek, minden készen
állt.
- Holnap reggel, napkeltekor - jelentette be, s felállt. A többiek követték a példáját. - La
illaha ill Allah.
- La illaha ill Allah - felelte a kórus.

Szpalko késő éjjel az ágyán elterültve szivarozott. Egy lámpa égett, de így is látta a város
csillogó fényeit, s azon túl a szafaripark erdős sötétjét. Úgy tűnt, gondolataiba merül,
valójában azonban próbált rendet tenni a gondolatai között. Várt.

166
Ahmed hallotta az állatok távoli ordítását, s nem tudott elaludni. Forgolódott az ágyban,
kézfejével dörgölte a szemét. Szokatlan volt számára, hogy nem alszik mélyen, s
bizonytalankodott, mitévő legyen. Egy ideig csak feküdt, de teljesen éber volt, s tudatában
lévén heves szívdobogásának, nem tudta lehunyni a szemét.
Az előttük álló napra gondolt, és a benne rejlő ígéret virágaira. Allah akarata szerint
legyen ez számunkra egy új hajnal kezdete, imádkozott.
Sóhajtva felült, letette lábát az ágy mellé, s felkelt. Magára húzta a furcsa nyugati nadrágot
és inget, s azon tűnődött, vajon valaha meg fogja-e szokni őket. Allah adja, hogy ne így
legyen.
Éppen kinyitotta szobája ajtaját, amikor meglátta elhaladni Zinat. Kecsesen lépdelt,
halkan, csípője kihívóan ringott. Ahmed megnyalta a szája szélét, amikor a lány elment
mellette, s azon kapta magát, hogy igyekszik beszívni minél többet az illatából.
Kikukucskált. A lány távolodott saját szobájától; Ahmed pedig eltöprengett, vajon hová
mehet. Egy pillanattal később megkapta a választ. Szeme tágra nyílt, amikor Zina halkan
megkopogtatta a Sejk ajtaját, amely kinyílt, s feltűnt a Sejk. Talán magához rendelte a lányt
valami olyan fegyelmezetlenségért, amelyről Ahmednek nem volt tudomása.
Aztán a lány, olyan hangon, amilyet Ahmed még nem hallott tőle, megszólalt: - Hasszán
elaludt. - S a férfi mindent értett.

Amikor felhangzott a halk kopogtatás, Szpalko odafordult, elnyomta cigarettáját, majd

felkelt, átment a tágas szobán, s kinyitotta az ajtót.
Zina állt a folyosóa - Hasszán elaludt - mondta, mintha magyarázatot kellene adnia a
jelenlétére.
Szpalko szó nélkül hátralépett, a lány bement, halkan becsukta az ajtót. A férfi megragadta
és az ágyra lökte. Zina pillanatokon belül kéjesen sikkantgatott, csupasz teste síkos lett
nedveiktől. Szeretkezésükben volt valami vadság, mintha végre eljutottak volna a világ
végére Bár amikor végeztek, korántsem volt még vége, a lány lovaglóhelyzetben ült a férfin,
simogatta, vágyakozva suttogott a fülébe, amíg az felgerjedve ismét a magáévá nem tette
Utána egymáshoz bújva feküdtek, cigarettafüst gomolygott Zina félig csukott ajkai közül.
A lámpát leoltották, csak Nairobi éjszakai fényei világítottak, úgy nézte a férfit. Amióta
Szpalko először megérintette, Zina vágyakozott rá, hogy megismerje. Semmit sem tudott a
férfiról - tudomása szerint senki sem ismerte Ha szólna hozzá a férfi, ha mesélne élete apró
titkairól, akkor tudná, hogy ő is kötődik hozzá, mint ahogyan ő kötődik a férfihoz.
Végigfuttatta ujját a férfi fülcimpáján, majd szokatlanul sima bőrű arcán. - Tudni akarom,
mi történt -mondta halkan.
Szpalko lassan összeszedte magát. - Régen volt.
- Annál inkább meséld el.
A férfi odafordult, belenézett a lány szemébe. -Tényleg tudni akarod?
- Nagyon is, igen.
Szpalko mélyet lélegzett, majd kifújta a levegőt. - Akkoriban az öcsém és én Moszkvában
éltünk. Folyton bajba keveredett, nem mintha tehetett volna róla: függő volt.
- Kábítószer?
- Dicsőség Allahnak, nem. Az ő esetében játékszenvedélyről volt szó. Nem tudta
abbahagyni a fogadást, akkor sem, amikor elfogyott a pénze. Kölcsönkért tőlem, én persze
mindig adtam neki, mert olyan mesékkel állt elő, amiket simán bevettem.
Szpalko megfordult, kirázott egy cigarettát a dobozból, s rágyújtott. - Aztán eljött az idő,
amikor már nem voltam vevő a meséire, illetve... már nem volt kedvem hinni bennük. „Nincs
tovább", mondtam neki bolond módon, abban a hitben, hogy ettől abba fogja hagyni. -
Mélyen letüdőzte a füstöt, majd hangosan kifújta. - De nem hagyta abba. Mit gondolsz, mit

167
csinált? Elment azokhoz az emberekhez, akikhez csak legvégül lett volna szabad mennie.
Már csak ők kölcsönöztek neki.
- Az alvilág.
Szpalko bólintott. - Így van. Elfogadta tőlük a pénzt, pedig tudta, hogy ha veszít, sosem
fogja tudni visszafizetni nekik. Tudta, mit fognak művelni vele, de... mint mondtam, képtelen
volt visszafogni magát. Fogadott, és szinte törvényszerűen... veszített.
- Aztán? - Zina türelmetlenül várta a folytatást.
- Azok várták, hogy visszafizesse a pénzt, s amikor nem fizetett, utánaeredtek.
Szpalko parázsló cigarettájára meredt. Az ablakok nyitva voltak. A forgalom halk zaja és a
páfránylevelek susogása mellett ismét felhangzott egy állat harsány üvöltése - mintha a
túlvilágról kiáltott volna át valaki.
- Először elverték - folytatta Szpalko suttogásnál alig hangosabban. - Inkább csak
elpáholták... mert akkor még azt hitték, hogy elővirít a pénzzel. Amikor rájöttek, hogy egy
kanyi vasa sincs, és senkitől nem tud szerezni, komolyan rászálltak... végül lelőtték az utcán,
mint egy kutyát.
Elszívta a cigarettát, de hagyta, hogy a csikk az ujjára égjea Úgy tűnt, nincs is tudatában,
mi történik. Zina egy szót sem szólt, annyira rabul ejtette a történet.
- Eltelt fél év - folytatta Szpalko, kipöckölve cigarettáját az ablakon. - Elvégeztem a házi
feladatom; megfizettem azoknak, akiknek meg kellett fizetnem, amikor végre lehetőségem
nyílott rá. Úgy alakult, hogy az a főnök, aki elrendelte az öcsém megölését, minden héten
eljárt fodrászhoz a Metropole Hotelba.
- Nehogy azt mondd - szólt közbe Zina -, hogy kiadtad magad a fodrászának, és amikor
beült a székbe, borotvával elnyisszantottad a torkát!
A férfi egy pillanatig rámeredt, aztán elnevette magát. - Jó ötlet, de ilyen csak a filmekben
van. - Megrázta a fejét. - A valóságban nem így működik. A főnök ugyanahhoz a fodrászhoz
járt tizenöt éve, és ez idő alatt sosem fogadott el helyettest. - Odahajolt, és szájon csókolta a
lányt. - Ne légy csalódott; legyen ez lecke számodra, és okulj belőle. - Átölelte Zinat,
magához húzta. A parkban valahol panaszosan felbőgött egy párduc.
- Nem, megvártam, amíg megborotválják és megnyírják, s ellazul az egyéb kezelésektől.
Az utcán vártam rá, a Metropole előtt... nyilvános helyen... csak egy elmeháborodott támad
ilyen helyen. Amikor kilépett, agyonlőttem őt is és a testőrét is.
- De megúsztad.
- Bizonyos értelemben - felelte Szpalko. - Aznap elmenekültem, de félévvel később egy
másik ország másik városában egy elhaladó autóból Molotov-koktélt dobtak rám.
Zina lágyan végigsimította a férfi arcán. - Szeretlek így is, hogy nem vagy tökéletes. A
fájdalom, amit elviseltél... hőssé tesz a szememben.
Szpalko erre semmit nem mondott, aztán már csak azt érzékelte, hogy a lány légzése egyre
elnyújtottabbá válik, ahogy álomba szenderül. Természetesen egy szó sem volt igaz abból,
amit mesélt, de tény, ami tény, nagyon jól hangzott - olyan filmszerű volt! Az igazság... mi is
az igazság? Már maga sem tudta; olyan sok időt töltött el a látszat aprólékos kidolgozásával,
hogy akadtak napok, amikor saját képzeletének foglyává vált. Mert az az igazság, hogy az
igazságot sosem tárná fel senki előtt, mert az hátrányára válna. Ha az emberek ismernék, azt
hinnék, hogy birtokolják - hogy az igazság, amit megosztott velük az általuk meghittségnek
nevezett gyengeség egy pillanatában, hozzájuk köti őt.
Ebből a szempontból Zina is csak olyan volt, mint a többiek. Szpalkónak a csalódottság
keserű íze marta a torkát. De hát folyton csalódott másokban. Egyszerűen nem az ő világában
léteztek; nem tudták úgy felfogni a világ dolgait, mint ő.
Egy darabig szórakoztatóak, de csak egy darabig. Ezt a gondolatot magával vitte egy mély
és zavartalan álom feneketlen mélyére, s mire felébredt, Zina elment, visszatért a mit sem
sejtő Hasszán Arszenov mellé.

168
Hajnalban öten beszálltak a Rangé Roverekbe, amelyeket a Humanistas Ltd. bocsátott a
rendelkezésükre, s a cég emberei vezettek. Elindultak déli irányban a városból, a nagy,
mocskos nyomornegyed felé, amely üszkösödő sebként terült el Nairobi szélén. Senki sem
beszélt, csak könnyű reggelit fogyasztottak, mert valami rejtélyes feszültség töltötte el
valamennyiüket, még Szpalkót is.
Bár tiszta volt a reggel, mérgező ködfelhő terült el alacsonyan a terjedelmes nyomortanya
fölött, bizonyítékaként a megfelelő köztisztaság hiányának és a tífusz mindenütt jelen lévő
kísértetének. A kalyibák, bádogból és kartondobozokból emelt viskók sorában itt-ott pár
fabódé állt, és néhány tömör betonépület, amit bunkernak is nézhetett volna az ember, ha
nincsenek előtte a kötelekre kiterített és a széltől lengetett mosott ruhák. A buldózerekkel
feltornyozott földhalmok után elüszkösödött, kiégett lakóházak maradványai következtek,
kiégett talpú cipők és kék ruhafoszlányok. A közelmúlt történelméről tanúskodott arrafelé
minden, szánalmas képét mutatva a mindent felőrlő nyomor csúfságának. Itt csak minden
szót és képzeletet felülmúlóan görcsös, zűrzavaros és gyászos életet lehetett élni.
Mindannyiukra csüg-gesztően hatott az új reggel fénye ellenére itt uralkodó örök sötétség.
Volt az egésznek valami bazári, feketepiaci jellege. A repedezett járdákat elárasztó sűrű
tömeg lassította haladásukat.
Nem léteztek utcai jelzőlámpák, de még ha léteztek volna is, a társaságot feltartóztatták
volna a bűzlő koldushordák vagy a szánalmas árujukkal vevőre vadászó árusok.
Végül elérkeztek nagyjából a nyomornegyed közepére, ahol bementek egy kifosztott,
kétszintes, füstszagot árasztó épületbe. Odabent mindent hamu borított, olyan fehér és puha,
mint a csontliszt. A sofőrök behozták az ellátmányt két, sokszögű hajóbőröndnek látszó lá-
dában.
A ládákban ezüstborítású vegyvédelmi öltözékek voltak, amelyeket Szpalko utasításait
követve felvettek. A ruhákhoz légzőberendezések is tartoztak. Szpalko ezek után elővette az
NX 20-ast az egyik ládából, óvatosan összeillesztette a két részt, a négy csecsen lázadó pedig
köréje gyűlve figyelt. Egy pillanatra átadta Hasszán Arszenovnak, majd Szpalko előhúzott
egy kis, nehéz dobozt, amelyet dr. Sidó Péter adott neki Nagy gondossággal kinyitotta.
Valamennyien az üvegfiolára meredtek. Amilyen pici, olyan halálos volt. Lassabban,
nehézkesebben lélegeztek, mintha félnének a levegővételtől.
Szpalko utasította Arszenovot, hogy nyújtott karral tartsa az NX 20-ast. A tetején kinyitott
egy titánpanelt, s a fiolát behelyezte a tölténytárba. Az NX 20-assal még nem lehetett lőni,
magyarázta. Dr. Schiffer egy sor biztonsági elemet beültetett a véletlenszerű vagy idő előtti
szétszórás megelőzésére. Rámutatott a légmentes pecsétre, amely a teli tár esetén akkor
aktiválódik, ha becsukja és bezárja a tetején lévő panelt. Most ezt tette, majd elvette
Arszenovtól az NX 20-ast, felvezette őket a benti lépcsőn, amelyek a tomboló tűz ellenére
még áll, mert betonból készült.
A második szinten az ablak előtt gyűltek össze. Mint az összes többié az épületben, ennek
az üvege is kitört; csak a keret maradt meg belőle. Azon át nézték a sánta, béna, éhségtől
sújtott, beteg embereket. Legyek döngtek, egy háromlábú kutya kuporgott és ürítette székletét
a szabadtéri használtcikk-piacon. Egy pucér gyerek szaladt át sírva az utcán. Egy görnyedt
öregasszony krákogott és köpött egyet.
A látvány nem igazán kötötte le a társaságot. Szpalko mozdulatait figyelték, és a
megszállottsággal vetekedő összpontosítással itták magukba minden szavát.
Szpalko megmutatta nekik az NX 20 két elsütő billentyűjét - a kisebbik a nagyobb előtt
helyezkedett el. A kicsi, magyarázta, belöki a töltényt a tűzkamrába. Amikor ezt lezárják egy
gomb lenyomásával, itt, a fegyver bal oldalán, az NX 20 készen áll a lövésre. Meghúzta a kis
billentyűt, aztán megnyomta a gombot, és szinte érezni vélte, hogy fegyver belsejében
megmozdul valami - a halál első moccanása.

169
 A fegyver csőtorkolata tompa és csúnya volt, gyakorlati okokból. A hagyományos
fegyverektől eltérően az NX 20-ast a legközönségesebb módon kell a célra tartani, ma-
gyarázta tovább Szpalko. Kidugta a csövet az ablakon. A többiek lélegzet-visszafojtva nézték,
amint ujja ráfonódott a nagy ravaszra.
Odakint az élet a maga véletlenszerű, rendetlen medrében folydogált. Egy fiatalember
szája elé emelte a kukoricakásával téli tálat, jobb keze két ujjával merített az ételből,
miközben egy csapat kiéhezett ember figyelte természetellenesen nagyra tágult szemmel. Egy
lehetetlenül sovány lány biciklin gördült tova, egy pár fogatlan öregember üres tekintettel
bámulta a zsibvásárt, mintha ott olvashatnák életük szomorú történetét.
Halk sistergésnél nem hallatszott több, legalábbis így hallották a vegyvédelmi ruha
biztonságában. Más, külsődleges jele a szétszórásnak nem látszott. De ezt így is ígérte dr.
Schiffer.
A csoport feszülten figyelt minden érzékszervével, a másodpercek fájdalmas lassúsággal
vánszorogtak. A fülükben dobolt a vér, érezték, ahogy szívük nagy erővel kalapál. Azon
kapták magukat, hogy visszatartják a lélegzetüket.
Dr. Schiffer azt mondta, hogy három perc elteltével látni fogják az első jeleket, hogy
megfelelően hat a szétszóródó szer. Többé-kevésbé ez volt a legutolsó, amit mondott, mielőtt
Szpalko és Zina majdnem élettelen testét behajította a labirintusba.
Szpalko, aki órájának nagymutatóját leste, hogy mikor telik le a három perc, most
felpillantott. Megdöbbent attól, amit látott. Egy tucatnyi ember összeesett, mielőtt
felhangzottak volna az első kiáltások. Hamar elhaltak, de aztán mások vették át a
jajveszékelést, hogy aztán összeessenek az utcán, vonaglások közepette. Káosz és csend,
ahogy a halál egyre terjedő spirálban terjedt. Nem volt előle rejtekhely, sehogy sem lehetett
elkerülni, senki sem menekült meg, még azok sem, akik megpróbáltak elszaladni.
Intett a csecseneknek, azok követték lefelé a betonlépcsőn. A sofőrök ugrásra készen
figyelték, ahogy Szpalko elcsomagolja az NX 20-ast. Amint elrakta, becsukták és bezárták a
ládákat, kivitték őket a várakozó Rangé Roverekhez.
A csapat végigsétált az utcán, majd a szomszédos utcákoa Négy saroknyit mentek minden
irányban, mindenhol ugyanaz a kép fogadta őket. Halál és haldoklás, még több halál és
haldoklás. Visszafordultak a járművekhez, szájukban a diadal ízével. A Rangé Roverek abban
a pillanatban elindultak, ahogy elhelyezkedtek. Végighajtottak a teljes, közel nyolcszáz
méteres átmérőjű körzeten. Dr. Schiffer azt mondta Szpalkónak, hogy ekkora az NX 20 által
szétszórt szer hatósugara. Szpalko lenyűgözve látta, hogy a doktor se nem hazudott, se nem
túlzott.
Mire a töltényben lévő szer egy órán belül kifejti a hatását, hány ember lesz halott, hányan
fognak haldokolni? Ezen tűnődött. Ezernél abbahagyta a számolást, de úgy sejtette, ennek
legalább a háromszorosa, ha nem az ötszöröse lesz a végeredmény.
Mielőtt elhagyták volna a holtak városát, kiadta a parancsot, és sofőrjei tüzet gyújtottak,
egy erős hatású tűzfokozó szert használva. Lángnyelvek csaptak azonnal a magasba, a tűz
gyorsan terjedt.
Jó volt látni a tüzet. Elfedi azt, ami ma reggel történt itt, mert senkinek sem szabad tudnia
róla, legalábbis addig nem, amíg el nem végzik küldetésüket a reykjavíki csúcstalálkozón.
Már csak negyvennyolc óra, és meglesz, gondolta Szpalko diadalittasan. Semmi sem
állíthatja meg őket.
Most az enyém a világ.

170
 HARMADIK RÉSZ

Huszonegyedik fejezet

- Szerintem belső vérzése lehet - mondta Anikó, ismét szemügyre véve Bourne
elszíneződött, feldagadt oldalát. - Kórházba kell vinnünk magát.
- Most nyilván tréfál - felelte Bourne. De a fájdalom valóban rosszabb lett; valahányszor
levegőt vett, úgy érezte, mintha néhány bordájába beleöklöztek volna. De szó sem lehetett
kórházba menésről, hiszen körözés alatt állt.
- Rendben - egyezett bele a lány. - Akkor egy orvos kell. - A férfi ellenkezésére számítva
fölemelte a kezét. - Apám barátja, István diszkrét ember. Apám is igénybe szokta venni a
szolgálatait.
Bourne a fejét rázta. - Menjen el gyógyszertárba, de semmi több.
Mielőtt Bourne meggondolhatta volna magát, Anikó felkapta a kabátját és a retiküljét, s
azt ígérte, hamarosan visszajön.
Bourne bizonyos értelemben örült, hogy kis időre megszabadul a lánytól és magára
maradhat a gondolataival. A kanapéra kuporodva szorosabban magára húzta a paplant. Agya
mintha lángokban állt volna. Meg volt győződve róla, hogy dr. Schiffer a kulcs. Meg kell
találnia, s ha megtalálta, megtalálja azt a személyt is, aki elrendelte Alex és Mo
meggyilkolását és felültette őt. Az az igazi baj, hogy nem sok ideje maradt a cselekvésre.
Schiffer már jó ideje eltűnt. Molnár két napja halott. Ha - ahogy attól Bourne félt - Molnár
alapos vallatás hatására elmondta, hol van Schiffer, akkor okkal feltételezhető, hogy a tudós
az ellenség kezébe került. Mindez azt is jelenti, hogy az ellenség kezében van az a valami is,
amit Schiffer feltalált, valamilyen biológiai fegyver, amelynek NX 20 a kódneve, amelynek
említésére Leonard Fine, Conklin kapcsolata olyan hevesen reagált.
De kicsoda az ellenség? Egyedül Sztyepan Szpalko, a nemzetközi hírű emberbarát nevét
ismerte. Khan szerint viszont épp Szpalko az, aki elrendelte Alex és Mo meggyilkolását, őt
pedig a gyilkos színében tüntette fel. Lehet persze, hogy Khan hazudott, miért ne lehetne? Ha
saját szakállára akarja elkapni Szpalkót, arról aligha tájékoztatná Bourne-t.
Khan!
Már a puszta gondolata is akaratlan érzelmekkel árasztotta el Bourne-t. Aztán dühe a saját
kormánya ellen fordult. Hazudtak neki, cinkosok voltak abban a cselszövésben, amelynek az
volt a célja, hogy elhallgassák előle az igazat. Miért? Mit akartak elrejteni? Miért nem
szóltak, hogy Joshua életben lehet? Mi érdekük fűződött ahhoz, hogy ő ne tudjon róla? Miben
mesterkednek? Homlokára szorította a kezét. Látása kezdett elhomályosulni; egyes tárgyak,
amelyek az imént még közelinek látszottak, most távolinak tűntek. Úgy érezte, menten eszét
veszti. Artikulátlan ordítást hallatva lehajította magáról a paplant, fölkelt, az oldalába hasító
fájdalommal mit sem törődve odament, ahol zakója alá dugta a kerámiafegyvert. Kézbe vette.
Az acélfegyverek megnyugtató súllyal simulnak az ember tenyerébe, ez pedig pehelykönnyű
volt. A markolatnál fogta, ujját rákulcsolta a ravaszvédő kengyelre. Sokáig nézte, mintha
akaratának puszta erejével akarná kérdőre vonni a hadsereg névtelen hivatalnokait, az igazi
felelősöket, akik nem mondták meg neki, hogy nem találták meg Joshua holttestét,
egyszerűen könnyebb volt kijelenteniük, hogy a fiút megölték, holott nem tudták tényszerűen,
életben van-e vagy meghalt.
Lassan visszatért a fájdalom, minden lélegzetvétel a gyötrő kín univerzuma volt, arra
kényszerítette, hogy visszatérjen a kanapéra, ahol újból betakarózott a paplannal. A lakás
csöndjében ismét felötlött benne a kéretlen gondolat: mi van, ha Khan igazat mond, mi van,

171
ha tényleg ő Joshua? És a válasz iszonyú és megváltoztathatatlan: a fia bérgyilkos,
lelkifurdalás és bűntudat nélküli brutális merénylő, aki véglegesen elszakadt minden emberi
érzéstőL
Jason Bourne hirtelen a párnára ejtette a fejét, s olyan közel állt a síráshoz, mint soha,
amióta Alex Conklin évtizedekkel korábban megteremtette őt.

Amitor Kevin McColl megkapta a Bourne elleni büntetőakcióra a megbízást, éppen Ilonán,
egy ismerős magyar lányon feküdt, aki épp olyan gátlástalan volt, mint amilyen sportos
alkatú. Csodálatos dolgokra volt képes a lábával, igazából éppen ilyesmit művelt, amikor
befutott a hívás.
Úgy történt, hogy a férfi és Ilona a Fő utcai Királyfürdőben volt. Lévén szombat, ami a női
fürdővendégek napja, a lánynak úgy kellett őt becsempésznie, ami, ezt el kellett ismernie,
része volt az izgalmaknak. Mint mindenki az ő beosztásában, ő is nagyon gyorsan megszokta,
hogy törvényen túli életei éljen - hogy ő maga legyen a törvény.
Csalódott morgással kibontakozott a lány öleléséből, s felvette mobiltelefonját. Arról szó
sem lehetett, hogy ne vegye fel, ha megszólal - azért büntetés járt. Megjegyzés nélkül
hallgatta a CIA igazgatójának hangját a vonal túlsó végéről. Most mennie kell. Az akció
sürgős, a célszemély hatótávolságon belül van.
Így hát, miközben sóváran nézte, ahogy Ilona izzadságtól síkos teste a mozaikkockákon
visszatükröződő, aranyszínű fényben csillogott, öltözni kezdett. Öles termetű férfi volt, teste
egy közép-nyugati amerikai futballistáé, arca rendíthetetlen. Megszállottan súlyzózott, és ez
meg is látszott rajta. Izmai minden mozdulatára kidudorodtak.
- Még nem fejeztem be - szólt Ilona, hatalmas, sötét szemével szinte falta a férfit.
- Én sem - felelte McColl, s otthagyta fektében a lányt.

Két repülőgép állt a nairobi Willson repülőtér betonján. Mindkettő Sztyepan Szpalkóé volt,
mindkettőn rajta volt a Humanistas Ltd. Lógója, a géptörzsön és a farkrészen. Szpalko az
elsővel repült ide Budapestről. A másodikat a Humanistastól érkezett segítői használták, akik
most már bent ültek a gépben, amely visszaviszi őket Budapestre. A másik repülő Arszenovot
és Zinat viszi Izlandra, ahol találkoznak a terrorista csoport többi tagjával. Ők Csecsenföldről
Helsinkin át repülnek oda.
Szpalko Arszenowal szemben állt. Zina egy lépéssel Arszenov bal válla mögött várakozott.
A csecsen nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy helyzetével a lány a tiszteletét fejezi ki, de
Szpalko jobban tudta, mi a valóság. Zina tekintete lángolt, ahogy a Sejkre nézte.
- Az utolsó betűig álltad a szavadat, Sejk - mondta Arszenov. - A fegyver Reykjavíkban
elhozza nekünk a győzelmet, ehhez nem fér semmi kétség.
Szpalko bólintott. - Hamarosan meglesz mindenetek, ami megillet benneteket.
- A hálánkat nem lehet kellőképpen kifejezni.
- Nem bízol magatokban eléggé, Hasszán. - Szpalko előhúzott egy bőrtáskát, s kinyitotta. -
Útlevelek, személyi azonosító kártyák, térképek, alaprajzok, a legújabb fényképek, minden,
amire szükségetek lehet. - Átadta a táska tartalmát. - A randevú holnap hajnali háromkor lesz
a hajóval. - Arszenovra nézett. - Allah adjon nektek erőt és bátorságot. Allah vezesse erős
kezeteket.
Amikor az értékes csomag tartalmát nézegetve Arszenov elfordult, Zina megszólalt. -
Következő találkozásunk vezessen egy nagyszerűbb jövő felé, Sejk.
Szpalko mosolygott. - A múlt meghal - mondta, s tekintete regényekkel ért fel -, hogy utat
adjon annak a nagyszerű jövőnek.
Zina, csöndes elégedettséggel mosolyogva magában, Hasszán Arszenov után ment, aki
már felfelé lépdelt a repülőgép fémlépcsőjén.

172
 Szpalko nézte, amint bezárul mögöttük az ajtó, aztán odament a betonon várakozó
repülőgépéhez. Elővette mobiltelefonját, beütött egy számot, s amikor a vonal végén
meghallotta az ismerős hangot, minden bevezető nélkül beszélni kezdett. - Nagyon nem
tetszik, hogy Bourne már ott tart, ahol. Nem engedhetem, hogy Khan nyilvános helyen ölje
meg... igen, igen, már ha egyáltalán valaha is meg akarta ölni. Khan furcsa teremtmény, olyan
talány, amelyet még nekem sem sikerült megfejtenem De most annyira kiszámíthatatlanná
vált, hogy azt kell feltételeznem, a saját feje után megy. Ha Bourne most meghal, Khan
azonnal felszívódik, és még én sem fogom tudni megtalálni Semmi sem zavarhatja meg azt,
ami két nap múlva történik. Világosan fejeztem ki magam? Jó. Akkor figyelj. Csak egy mód
van rá, hogy mindkettőjüket semlegesítsük...

McColl nemcsak Vadas Anikó nevét és címét kapta meg - a rendkívüli szerencsének
köszönhetően a lány mindössze négy sarokra lakott a fürdőtől -, de a fényképét is rátöltötték a
mobiltelefonjára. Így nem okozott gondot felismernie, amikor kilépett a Fő utca 106-108-as
ház kapuján. Azonnal zavarba ejtette a lány szépsége, tekintélyt parancsoló járása. Nézte,
ahogy a lány elteszi a mobilját, kinyitja egy kék Skoda ajtaját s beül a volán mögé.

Mielőtt Anikó bedugta a slusszkulcsot az indítóba, az autó hátsó üléséről fölemelkedett Khan,
s megszólalt. - Mindent el kéne mondanom Bourne-nak.
A lány meglepődött, de kísérletet sem tett rá, hogy megforduljon; volt ennyire profi. A
visszapillantó-tükörből figyelve a férfit röviden hátravakkantotta:
- Ugyan mit? Nem tudsz te semmit.
- Épp eleget tudok. Tudom, hogy te hívtad ki a rendőröket Molnár lakásához. Azt is
tudom, miért tetted. Bourne túl közel jutott az igazsághoz, ugye? Túl közel járt hozzá, hogy
kitalálja, Szpalko ejtette őt át. Már pedzegettem neki, de úgy fest, egy szót sem hisz el abból,
amit én mondok neki.
- Miért hinne neked? Nincs előtte hiteled. Meggyőzte magát róla, hogy te is részese vagy
annak a hatalmas összeesküvésnek, amely manipulálni akarja őt.
Khan acélmarokkal átnyúlt az üléstámla fölött, megragadta a lány karját, amely lassan
oldalra mozdult beszéd közben. - Ne! - Elvette a retikült, kinyitotta, s kivette belőle a
fegyvert. - Egyszer megpróbáltál megölni. Hidd el, nem kapsz rá még egy esélyt.
Anikó a férfi tükörképét nézte. Kavarogtak benne az érzelmek.
- Azt hiszed, hazudok Jasonról, de nem így van.
- Érdekelne - jegyezte meg Khan könnyedén, rá sem hederítve a megjegyzésre -, hogyan
sikerült meggyőznöd róla, hogy szeretted az apádat, holott zsigerből gyűlölted.
A lány szótlanul ült, lassan lélegzett, próbálta összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy
rendkívül veszélyes helyzetbe került. Már csak az a kérdés, hogyan tud belőle kimenekülni.
- Mennyire örülhettél, amikor agyonlőtték - folytatta Khan -, bár, ahogy ismerlek,
valószínűleg azt kívántad, bár te magad lőhetted volna le.
- Ha meg akarsz ölni - vetette oda kurtán a lány -, tedd meg most, és kímélj meg a
fölösleges locsogástól.
Khan egy kobra gyorsaságával előrehajolt, s torkon ragadta a lányt, s Anikó végre ijedtnek
látszott. Khan végül is ezt akarta elérni - Nem tervezem, hogy bármitől is megkíméljelek,
Anikó. Te mitől kíméltél meg engem, amikor megvolt rá az esélyed?
- Nem gondolom, hogy babusgatnom kellett volna téged.
- Amíg együtt voltunk túl sok gondolatot nem vesztegettél rám - mondta a férfi.
A lány hidegen mosolygott. - Ó, dehogyisnem, folyton te jártál a fejemben.
- És amit megtudtál rólam, azt gyorsan jelentetted Szpalkónak. - Khan erősebben szorította
a lány nyakát. -Nem igaz?
- Miért kérdezősködsz, ha úgyis tudod a választ? - felelte lélegzet után kapkodva Anikó.

173
 - Mennyi ideje játszadozik velem Szpalko?
A lány egy pillanatra becsukta a szemét. - Kezdettől fogva.
Khan dühösen csikorgatta a fogát. - Miben mesterkedik? Mit akar tőlem?
- Azt nem tudom. - Anikó zihálni kezdett, amikor a férfi keze úgy rátapadt a torkára, hogy
nem kapott levegőt. Amikor Khan kicsit engedett a szorításon, vékony hangon felelt. -
Bántsál csak, de akkor is ugyanezt a választ kapod, mert ez az igazság.
- Az igazság! - Khan gúnyosan felhorkant. - Akkor sem ismernéd fel az igazságot, ha az
beléd harapna. - Mégis hitt a lánynak, és undorral töltötte el, hogy semmire sem tudja
felhasználni. - Mi dolgod Bourne-naP.
- Távol tartom Sztyepantól.
Khan bólintott, felidézve magában a Szpalkóval folytatott beszélgetést. - Okos.
A hazugság könnyen jött Anikó szájára. Nem csupán azért csengett őszintén, mert egy
hazugságban leélt élet gyakorlata állt mögötte, hanem azért is, mert a Szpalkótól érkezett
legutóbbi telefonhívásig ez is volt az igazság. Szpalko tervei megváltoztak, s most, hogy
Anikónak volt ideje végiggondolni a dolgot, célszerűnek találta, hogy ezt mondja Khannak.
Talán még jól is jön, hogy véletlenül most „futottak össze" - persze csak akkor, ha sikerül
túlélnie ezt a találkozást.
- Hol van most Szpalko? - kérdezte a férfi. - Itt, Budapesten?
- Úton van vissza Nairobiból.
Khan meglepődött. - Mit csinált Nairobiban?
Anikó felnevetett, de a férfi ujjai fájdalmasan szorították a torkát, s a nevetés száraz
köhögésbe fulladt. - Komolyan azt hiszed, hogy elmondta nekem? Tudod, mennyire
titkolózó.
Khan a lány füléhez tette az ajkát. - Tudom, mi mennyire titkolóztunk, Anikó... bár így,
utólag, már nem is nevezném titkolózásnak.
Anikó tekintete a tükörben összetalálkozott a férfiéval. - Nem meséltem el neki mindent. -
Nem nézett egyenesen a férfira. - Valamit megtartottam magamnak.
Khan megvetően lebiggyesztette az ajkát. - Ugye, nem várod el, hogy elhiggyem?
- Higgyél, amit akarsz - vágta oda a lány -, mindig is ilyen voltál.
Khan ismét megrázta. - Ezt hogy értsem?
Anikó levegő után kapkodott, s beharapta az alsó ajkát. - Tulajdonképpen akkor
döbbentem rá, milyen mérhetetlenül gyűlölöm az apámat, amikor eltöltöttem veled egy kis
időt. - Khan enyhített a szorításán, a lány görcsösen nyeldekelt. - Apád iránti kérlelhetetlen
utálatod példa volt számomra, megmutattad, hogyan várjam ki, amíg eljön az én időm,
hogyan ízlelgessem a bosszú ízét. És igazad van: amikor agyonlőtték, keserűséget éreztem,
amiért nem én magam végezhettem vele.
Bár nem akarta kimutatni, Khant megrázta, amit a lány mondott. Egy pillanattal korábban
még nem is sejtette, mennyire kiadta magát Anikó előtt. Szégyenkezett és haragudott magára,
hogy a lánynak sikerült ennyire belelátnia anélkül, hogy ő ezt észrevette volna.
- Egy évig voltunk együtt - jegyezte meg -, a hozzánk hasonlók számára ez felér egy egész
élettel.
- Tizenhárom hónapig, huszonegy napig és hat óráig - pontosított Anikó. - Emlékszem a
pillanatra, amikor faképnél hagytalak. Akkor jöttem rá, hogy nem tudlak úgy irányítani,
ahogy Sztyepan elvárja tőlem.
- És ennek mi volt az oka? - Khan hangja közömbösen csengett, bár furdalta a kíváncsiság.
Ismét összetalálkozott a tekintetük, s nem is néztek másfelé. - Amikor veled voltam -
válaszolt a lány -, nem voltam ura önmagamnak.
Most igazat mond, vagy megint játszadozik vele? Khan, aki mindaddig olyan biztos volt
mindenben, amíg Jason Bourne vissza nem tért az életébe, nem tudta megállapítani. Ismét
szégyent és haragot érzett, s egy kicsit meg is ijedt, hogy cserbenhagyják az ösztönei és a

174
megfigyelő képessége, amelyre pedig oly büszke volt. Minden igyekezete ellenére felszínre
kerültek az érzelmei, mérges ködöt borítva az agyára, elhomályosítva ítélőképességét,
vesztegelve hagyva őt ismeretlen vizeken. Érezte, hogy felhorgad benne a vágy, minden
korábbinál hevesebben. Annyira kívánta a lányt, hogy nem tudta türtőztetni magát, ajkát
rátapasztotta Anikó tarkójának finom bőrére.
Emiatt nem vette észre a Skoda belsejére vetődő árnyékot, amely viszont nem kerülte el
Anikó figyelmét. Ő látta, amint az öles termetű amerikai feltépi a hátsó ajtót, és fegyverének
agyával lecsap Khan tarkójára.
Khan szorítása ellazult, keze lehanyatlott, ahogy ájultan lerogyott a hátsó ülésre
- Üdv, Vadas kisasszony - köszönt tökéletes magyarsággal a nagydarab amerikai.
Mosolyogva hatalmas markába kapta a lány fegyverét. - A nevem McColl, de lekötelezne, ha
Kevinnek szólítana.

Zina narancsszínű égboltról álmodott, amely alatt napjaink hordája - NX 20-ast lóbáló
csecsenek serege - ereszkedik le a Kaukázusból Oroszország sztyeppéire, hogy azt letarolva
beteljesítsék bosszújukat. Olyan nagy hatással volt rá Szpalko víziója, hogy még a jelenből is
kizökkentette. Ismét visszarepült az időben, gyerek volt szülei nyomorúságos, lövegektől
megrongált lakásában, anyja megvénült arccal bámulta, s így szólt hozzá: - Nem tudok
fölkelni. Még a vizünkért sem. Nem tudok menni...
De valakinek bírnia kellett. Zina tizenöt éves volt akkor, a legidősebb a négy gyerek közül.
Amikor eljött apai nagyapja, csak az öccsét, Kantit, a klán férfi örökösét vitte magával; az
oroszok a többieket, köztük az após saját fiait is, vagy megölték, vagy elküldték őket a
rettegett táborokba Pobegyinszkojéba vagy Krasznaja Turbinába.
Zina ezután vette át anyja feladatait a ház körül, fémet gyűjtött, vizet hordott. De éjszaka,
bármennyire kimerült volt is, elkerülte az álom, menekült Kanti könnyáztatta arcának
képétől, nem akarta látni a fiúcska rettegő arcát, amikor elhagyta családját, s mindazt, amit
ismert.
Zina hetente háromszor eltűnt, fel nem robbant aknákkal teleszórt területen vágott át, hogy
lássa Kantit, megcsókolja sápadt arcát, és hírt vigyen neki otthonról. Egy napon, amikor
megérkezett, holtan találta a nagyapját. Kantinak nyoma sem volt. Az orosz különleges erők
végigsöpörték a környéket, megölték a nagyapját, öccsét pedig elvitték Krasznaja Turbinába.
A következő félévben igyekezett hírt szerezni Kantiról, de fiatal és tapasztalatlan volt az
ilyen dolgokban. Emellett pénz nélkül senkit sem talált, aki hajlandó lett volna beszélni.
Három évvel később meghalt az anyja, húgai nevelőotthonokba kerültek, ő pedig csatlakozott
a felkelőkhöz. Nem választott könnyű utat: el kellett viselnie a férfiak megfélemlítését, meg
kellett tanulnia alázatosnak és szolgálatkésznek lenni, meg kellett találnia maga számára a
szerény forrásokat, s meg kellett tanulnia gazdálkodni belőlük. De mindig kivételesen okos
volt, s ennek folytán gyorsan elsajátította a fizikai jártasságot. Ez ugródeszkául is szolgált
számára, s közben felfedezte, hogyan is játsszák a hatalmi játszmákat. A ranglétrán a
megfélemlítés eszközével egyre feljebb jutó férfiaktól eltérően arra kényszerült, hogy a vele
született fizikai adottságait hasznosítsa. Egy évig állta az egymás után következő kiképzők
keménységét, aztán sikerült rávennie a legutolsót, hogy hajtsanak végre rajtaütést Krasznaja
Turbinán.
Ez volt az egyedüli oka, hogy csatlakozott a felkelőkhöz, hogy megjárta a poklokat, de
őszintén félt tőle, hogy mit találhat ott. De semmit sem talált, nyoma sem volt az öccsének.
Mintha Kanti egyszerűen megszűnt volna létezni.
Zina levegő után kapkodva felriadt. Felült, körülnézett, s rájött, hogy Szpalko repülőgépén
van, úton Izland felé. Még kísértették az álom képei, maga előtt látta Kanti könnyes arcát,
érezte a Krasznaja Turbina gyilkos vermeiből áradó csípős lúgszagot. Mardosta a
bizonytalanság. Ha biztosan tudná, hogy az öccse meghalt, talán csillapulna a bűntudata. De

175
ha valamilyen csoda folytán életben maradt... nincs rá mód, hogy kiderítse, nem siethet a
megmentésére, nem óvhatja meg mindattól az erőszaktól, amelynek az oroszok folyton
alávetik.
Amikor tudatosult benne, hogy valaki közeledik, felnézett. Magomet volt az, a két
helyettes egyike, akiket Hasszán magával hozott Nairobiba, hogy tanúi legyenek, amikor
kinyílik a szabadság kapuja. Ahmed, a másik helyettes, látványosan semmibe vette őt, amióta
látta, hogy a lány kényelmesen érzi magát a nyugati ruhákban. A medvealkatú Magomet,
akinek törököskávé-színű szeme volt, hosszú, göndör szakállát folyton az ujjaival fésülgette
idegességében, kicsit meghajolva állt ott egy üléstámlának támaszkodva.
- Minden rendben van, Zina? - kérdezte.
A lány tekintete először Hasszánt kereste, s látta, hogy a férfi alszik. Mosolyra húzta a
száját. - Közelgő diadalunkról álmodtam.
- Csodálatos lesz, ugye? Elnyerjük jogainkat! Felvirrad a mi napunk!
Zina megállapította, hogy a férfi majd' belepusztul, hogy melléje ülhessen, de nem adott rá
engedélyt; a férfinak be kellett érnie annyival, hogy nem küldi el. A lány nyújtózott egyet,
kidomborította a mellét, derűsen figyelte, hogy a férfi szemei kocsányon lógnak. Épp csak a
nyálát nem csorgatja, gondolta.
- Kérsz kávét? - kérdezte a férfi:
- Jól esne. - Ügyelt rá, hogy közömbös hangon feleljen, tudva, hogy a férfi apró jelzésekre
vár. Zina helyzete, amit csak fokozott a Sejk által rábízott fontos feladat, beleértve a tőle kért
bizalmat is, nem kerülte el a férfi figyelmét, nem úgy, mint Ahmedét, aki a legtöbb
csecsenhez hasonlóan csak egy alsóbb rendű nőstényt látott benne. Zina idegei egy pillanatra
felborzolódtak, amikor rádöbbent, milyen évszázados kulturális korlátot próbál meg áthágni.
De a pillanatnyi megingás után gondolatai visszazökkentek a normális kerékvágásba. A terv,
amit a Sejk ösztönzésére kigondolt, remek volt; működni fog - ebben olyan biztos volt, mint
ahogy levegőt vett. Most, amint Magomet megfordult, hogy elmenjen, megszólalt a terv
előmozdítása érdekében. - Ha már úgyis a konyhába mész - mondta -, hozzál magadnak is
egy csészével.
Amikor a férfi visszajött, elvette tőle a kávét, belekortyolt, de nem kínálta hellyel a férfit.
Az csak állt az üléstámlára könyökölve, két kezében tartva csészéjét.
- Mesélj róla - kérte Magomet -, milyen ember?
- A Sejk? Nem kérdezted Hasszántól?
- Hasszán Arszenov semmit sem mond.
- Talán - mondta Zina, csészéje pereme fölött Magometet nézve - féltékenyen őrzi
kiváltságos helyzetét.
- És te?
Zina halkan felnevetett. - Én nem - Kortyolt még a kávéból. - A Sejk egy látnok. Ő nem
úgy látja a világot, ahogyan az van, hanem ahogy az egy vagy öt év múlva lesz! Felemelő
érzés a közelében lenni, ő az a férfi, aki minden szempontból a maga ura, ő az a férfi, akinek
hatalma van az egész földkerekség fölött.
Magomet megkönnyebbülten felsóhajtott. - Akkor valóban meg vagyunk mentve.
- Igen, meg vagyunk mentve. - Zina félretolta a csészéjét, elővett egy nyeles borotvát és
borotvahabot, amit a jól felszerelt mellékhelyiségben talált. - Gyere, ülj le ide, velem
szemben.
Magomet csak egy pillanatig habozott. Amikor leült, olyan közel volt a lányhoz, hogy
összeért a térdük.
- Nem szállhatsz ki a repülőből Izlandon ilyen külsővel, te is tudod.
A sötét szemek a lány fürkészték, Magomet ujjai megint a szakállát fésülgették. Anélkül,
hogy szemét levette volna a férfiról, Zina megfogta a férfi kezét, s elvette a szakállától. Aztán

176
szétnyitotta a borotvát, s bekrémezte arcának jobb oldalát. A penge kaparta a férfi bőrét.
Magomet kicsit megremegett, aztán, amikor a lány elkezdte borotválni, behunyta a szemét.
Egy pontnál Zina tudatára ébredt, hogy Ahmed felült, s őt figyeli. Addigra Magomet
arcának fele már meg volt borotválva. Folytatta ténykedését, miközben Ahmed felkelt, s
közelített feléje. Nem szólt egy szót sem, csak hitetlenül bámulta, ahogy lehámozódik
Magomet szakálla, s lassan láthatóvá válik az arca.
Ahmed végül megköszörülte a torkát, s halkan odaszólt Zinának. - Lehetek én a
következő?

- Nem is gondoltam volna, hogy ez a fickó ilyen silány fegyvert hord magánál - jegyezte meg
Kevin McColl, miközben kirángatta Anikót a Skodából. Megvető horkantás kíséretében
elhajította.
Anikó nem akadékoskodott, s örült, hogy a férfi az ő fegyverét Khanénak nézte. A járdán
állt a borongós délutáni ég alatt, fejét lehajtotta, szemét lesütötte, magában titokzatosan
mosolygott. Sok férfihoz hasonlóan ez sem feltételezte, hogy ő is viselhet fegyvert, sőt, hogy
használni is tudja. De megbánja még a tudatlanságát - erről gondoskodni fog.
- Először is biztosítani szeretném, hogy magának nem esik baja. Csupán annyit kell tennie,
hogy őszintén válaszol a kérdéseimre, és szó nélkül engedelmeskedik a parancsaimnak. -
Hüvelykujja begyével megnyomta a lány könyökének egyik idegét. Csak annyira, hogy
tudatosítsa a lányban, hogy komolyan beszél. - Értjük egymást?
Anikó bólintott, s picit felkiáltott, amikor a férfi erősebben megnyomta az ideget.
- Elvárom, hogy válaszoljon, ha kérdezek magától valamit.
Anikó biccentett. - Értem.
- Helyes. - A férfi bevonszolta a Fő utca 106-108. kapualjába. - Jason Bourne-t keresem.
Hol van?
- Nem tudom.
Anikó térde fájdalmasan megroggyant, amint az amerikai valami iszonyatosat művelt a
könyöke belsejével.
- Próbálkozzunk újból? - kérdezte a férfi. - Hol van Jason Bourne?
- Odafent - mondta a lány, s könnyek gördültek le az arcán. - A lakásomban.
Észrevehetően enyhült a férfi szorítása. - Látja, milyen könnyű ez? Ne kapkodjunk, ne
hirtelenkedjünk. Na, menjünk fel mindketten.
Beléptek a kapun, s a lány elővette a kulcsát. Felkapcsolta a világítást, s felmentek a széles
lépcsőn. Amikor felértek a negyedikre, McColl félrevonta. - Csak nyugodtan - mondta halkan
-, magának semmi baja sem lesz. Megértette?
Anikó majdnem bólintott, de összeszedte magát, s válaszolt. - Igen.
A férfi erősen magához rántotta. - Kivéve, ha bármi módon figyelmeztetni próbálja: mert
akkor kibelezem magát. - Előrelökte a lányt. - Rendben. Induljon!
A lány lakása ajtajához lépett, bedugta a kulcsot a zárba, s kinyitotta. Tőle jobbra, kissé
beljebb, Jason a kanapéra rogyva hevert, szemét félig lehunyva.
Most felnézett. - Azt hittem...
Ebben a pillanatban McColl belökte a lányt, s fölemelte a fegyverét. - Megjött a papa! -
kiáltotta, s közben fegyverével a fekvő alakra célozva meghúzta a ravaszt.

177
 Huszonkettedik fejezet

Anikó az alkalmas pillanatra várt, hogy McColl megtegye az első mozdulatot, majd
könyökével meglökte a férfi karját, megzavarva a célzást. Ennek eredményeként a lövedék
Bourne feje fölött a fal és a mennyezet találkozásánál csapódott be.
McColl dühében elbődült, bal kézzel oldalra nyúlt, s közben a jobbal ismét célba vette
fekvő célpontját. Belemarkolt Anikó hajába, erősen megragadta, s hátrarántva kibillentette
egyensúlyából. Bourne abban a pillanatban előhúzta a paplan alól a kerámiafegyvert. Mellen
akarta lőni a betolakodót, de Anikó útban volt. Célpontot változtatva belelőtt a betolakodó
fegyvert tartó karjának izmába. A fegyver a földre hullt, a sebből vér spriccelt, Anikó pedig
felkiáltott, amikor az idegen pajzsként maga elé rántotta.
Bourne feltérdelt, fegyverének csöve ide-oda cikázott, miközben a betolakodó, Anikó
testének fedezékében, a nyitott ajtó felé hátrált.
- Messze nincs még vége - mondta szemét le nem véve Bourne-ról. - Még sosem szúrtam
el megtorló akciót, és nem is most akarom elkezdeni. - Ezzel a vészjósló kijelentéssel
megtaszította Anikót, s odalökte Bourne-hoz.
A kanapéról elrugaszkodó Bourne elkapta a lányt, mielőtt az nekieshetett volna a bútor
oldalának. Megpördítette, majd kirohant a nyitott ajtón, s még éppen látta becsukódni a
liftajtót. Sántikálva leszaladt a lépcsőn. Az oldala sajgott, mintha tűz égetné, a lába gyenge
volt. Légzése egyenetlenné vált, meg akart állni, hogy elég oxigén jusson a tüdejébe, de
továbbment, kettesével-hármasával véve a lépcsőfokokat. Az első emeleti fordulóban lába
megcsúszott egy lépcsőfok szélén, s megbotlott, majdnem elesett, szinte lecsúszott a
megmaradt lépcsőfokokon. Nyögve föltápászkodott, s kitárta az előcsarnokba nyíló ajtót. A
márványpadlón vért látott, de az orgyilkost sehol. Belépett az előcsarnokba, de kicsúszott
alóla a lába. Ott ült, félig kábán, egyik kezében a fegyvere, a másik tenyere a combján.
Tekintetét elhomályosította a fájdalom, s úgy érezte, mintha elfelejtette volna, hogyan kell
levegőt venni.
A gazember után kell mennem, gondolta. De a fejében mintha dobok szóltak volna. Végül
megállapította, hogy túlzottan megdolgoztatott szívének dobogását hallja. Képtelen volt
megmozdulni. Anikó visszatérése előtt épp ott tartott a gondolatmenetben, hogy megrendezett
halála túl sokáig nem teheti bolonddá az Ügynökséget.
Amikor a lány meglátta, arca elsápadt az aggodalomtól. - Jason! - Letérdelt melléje, s
átkarolta.
- Segítsen fel - kérte a férfi.
A lány kitámasztott csípőjével próbálta megtartani a férfi súlyát. - Hol van? Hová ment?
Bourne már megszólalni sem tudott. A Krisztusát, gondolta, lehet, hogy a lánynak igaza
van, és tényleg meg kellene mutatnia magát egy orvosnak?

Talán a szívét mérgező gyűlölet volt az, ami olyan gyorsan magához térítette
eszméletlenségéből Khant. Mindenesetre magához tért, s pillanatokkal a támadás után már
kinn is volt a Skodából. A feje is megsérült, semmi kétség, de igazából az egóját sértette a
támadás. Gondolatban végigjátszotta az egész szomorú jelenetet, s biztosra vette, hogy a
gyomra körüli szorítást csupán az Anikó iránti ostoba és veszedelmes érzéseinek köszönheti,
ezek tették sebezhetővé.
Nem azt bizonyítja-e ez is, hogy az érzelmi kötődéseket mindenáron ki kell zárni? Sokba
került ez neki a szülei esetében, majd aztán Richard Wickkel, s legutóbb Anikóval, aki az első
adandó alkalommal elárulta őt Sztyepan Szpalkónak.

178
 És mi a helyzet Szpalkóval? Korántsem vagyunk idegenek. A legbensőségesebb természetű
közös titkaink vannak - mondta azon az éjszakán Groznijban. - Szívesebben tekintem
magunkat üzletembernek és ügyfelének.
Richard Wickhez hasonlóan ő is felajánlotta, hogy befogadja Khant, azt állította, hogy a
barátja akar lenni, részesévé akarja tenni egy titkos - és valamiképpen bensőséges - létnek.
Kifogástalan hírnevedet nem kis mértékben a tőlem kapott megbízatásoknak köszönheted.
Mintha Szpalko, Wickhez hasonlóan, Khan jótevőjének szerepében tetszelgett volna. Ezek az
emberek azzal áltatták magukat, hogy ők valamiféle felsőbbrendű világhoz, az elithez
tartoznak. Mint Wick, Szpalko is hazudott Khannak, hogy kihasználhassa őt a saját céljaira.
Mit akart tőle Szpalko? Bár... mit számít? Már nem is érdekli. Csupán Sztyepan Szpalko
húsából akart egy darabot magának, mintegy a múltbéli igazságtalanságok kiegyenlítéseként.
Most már nem éri be kevesebbel, mint Szpalko halálával. Szpalko lesz az önmagának adott
első, s egyben utolsó megbízatás.
És ott, a kapualj árnyékában kuporogva, öntudatlanul masszírozva tarkóját, amely már
kezdett feldagadni, ismét hallani vélte a női hangot. A mélyből, abból a sötétségből szállt fel,
ahová behúzódott, a mélységeken áthatolt, majd alászállt a kavargó hullámok mélyébe.
- Lee-Lee - suttogta Khan. - Lee-Lee!
A női hang őt szólította. Tudta, mit akar a nő; azt akarja, hogy csatlakozzon hozzá a
fojtogató mélységben. Kezébe fogta sajgó fejét, és zokogás szakadt fel ajkai közül, mintha a
tüdejében lévő utolsó légbuborék pattant volna és. Lee-Lee. Sokáig eszébe sem jutott - vagy
mégis? Újabban csaknem minden éjjel álmodott róla, sok időbe telt, amíg ezt maga előtt
elismerte. Miért? Mi változott meg, hogy most ilyen erővel jön utána, ilyen hosszú idő
elteltével?
Ekkor hallotta meg a bejárati ajtó becsapódását, s éppen időben kapta fel a fejét, hogy
lássa, amint a nagydarab férfi kiront a ház kapuján. Egyik kezével a másikat szorította, és a
maga után húzott vércsíkból Khan arra következtetett, hogy a férfi összeakadt Bourne-nal.
Mosoly suhant át az arcán, mert tudta, hogy ez lehet az a férfi, aki rátámadt.
Sürgetést érzett, hogy megölje, de visszafogta magát, mert jobb ötlete támadt. Otthagyva a
búvóhelyét, követte az alakot, amint az végigsietett a Fő utcán.

A Dohány utcai zsinagóga Európa legnagyobb zsinagógája. A hatalmas épület nyugati felén a
bonyolult rajzolatú, bizánci stílusban készült téglahomlokzat Budapest címerének színeiben -
kék, vörös és sárga - pompázott. A bejáratot egy nagy ólomüveg-ablak koronázta meg. E
lenyűgöző látvány fölött magasodott két mór stílusú, sokszögű torony, tetejükön
szembeszökő rezes aranykupolával.
- Bemegyek, s előkerítem - mondta Anikó, amikor kiszálltak a Skodából. István
asszisztense megpróbálta elirányítani őket egy helyettesítő orvoshoz, de lány a kötötte az ebet
a karóhoz, hogy nekik Ambrus doktorra van szükségük, mert ő a család régi barátja, így végül
megtudták, hol találják. - Minél kevesebben látják magát ilyen állapotban, annál jobb.
Bourne egyetértett vele. - Anikó, már megszámolni sem tudom, hányszor mentette meg az
életemet.
A lány ránézett, elmosolyodott. - Akkor hagyja abba a számolást.
- Ki az a férfi, aki magára támadt?
- Kevin McCollként mutatkozott be.
- Az Ügynökség szakembere. - Nem volt rá szükség, hogy Bourne elmagyarázza, miféle
szakember McColl. Ez is imponált neki a lányban. - Ügyesen bánt vele.
- Amíg pajzsként nem használt - felelte keserűen Anikó. - Nem lett volna szabad hagynom,
hogy...
- Kimásztunk belőle. Mindössze ez számít.
- De még mindig szabadon van, és a fenyegetése...

179
 - Legközelebb felkészülten várom.
Anikó arcán felfénylett egy apró mosoly. Bevezette a férfit a zsinagóga hátsó udvarába, azt
mondta, itt nyugodtan megvárhatja őket; nem kell félnie, hogy összefut valakivel.

Ambrus István, Vadas János orvosismerőse a szertartáson vett részt, de a kötelességtudat

cselekvésre ösztökélte, amikor Anikó bement, s elmondta, miről lenne szó.
- Természetesen szívesen segítek, amiben csak tudok, Anikó - mondta üléséről felkelve, s a
lánnyal együtt végiglépdelt a csodálatos csillárokkal megvilágított belső téren. Mögöttük
magasodott a nagy, ötszáz sípos orgona - meglehetősen szokatlan látvány egy zsidó
istentiszteletek helyéül szolgáló épületben -, amelynek billentyűin egykoron Liszt Ferenc és
Camille Saint-Saëns játszott.
- Apád halála szörnyen lesújtott valamennyiünket. - Megfogta a lány kezét, röviden
megszorította. Sebészekre és kőművesekre jellemzően tömpe, erős ujjai voltak. - Nagyon
megviselt, kedvesem?
- Tartom magam, amennyire lehet - felelte halkan Anikó, s kinyitotta az ajtót a férfi előtt.

Bourne az udvarban üldögélt, amelynek földjében annak az ötezer zsidónak a holtteste

feküdt, akik 1944-45 telén pusztultak el, amikor Adolf Eichmann a zsinagógából gyűjtőhelyet
csinált; az itt meghaltaknál tízszer több embert indított el innen a megsemmisítő táborokba. A
belső loggia boltívei alatti megfakult emlékkövekre mélyzöld vadrepkény futott fel, amely az
udvar fáinak törzsét is belepte. A leveleket hideg szél borzolta, olyan hangot keltve, mintha a
távolban emberek jajonganának.
Nehéz volt nyugodtan üldögélni, és nem gondolni a holtakra és a rettenetes szenvedésekre,
amelyeken átmentek. Bourne azon tűnődött, vajon újabb sötét kor közeleg-e, hogy ismét
szenvedéssel borítson be mindent. Merengéséből felpillantva meglátta Anikót egy kerekképű,
eleven emberke táraságában, akinek almapiros arcán ceruzavékony bajusz virított.
Háromrészes, barna öltönyt viselt. Nőiesen kicsiny lábán fényesen csillogott a cipője.
- Szóval maga lenne az a katasztrófasújtotta terület - jegyezte meg, miután Anikó
bemutatta őket egymásnak, megnyugtatva Bourne-t, hogy beszélhet az anyanyelvén. - Ne, ne
keljen fel! - folytatta, lehuppant mellé, s elkezdte a vizsgálatot. - Nos, uram, azt kell
mondjam, Anikó nem túlzott a sérüléseit illetően. Maga úgy fest, mint akit most engedtek át
egy húsdarálón.
- Úgy is érzem magam, doktor úr. - Bourne akarata ellenére felszisszent, amikor dr.
Ambrus ujjai egy különösen fájdalmas pontot tapintottak.
- Ahogy jöttem kifelé az udvarra, láttam, hogy a gondolataiba mélyed - mondta társalgási
hangnemben dr. Ambrus. - Bizonyos értelemben borzalmas hely ez. Azokra emlékeztet,
akiket elveszítettünk, s mindarra, amit az ember, mint emberi lény veszített a Holokauszt
során. - Ujjai meglepően könnyűek és tevékenyek voltak, amint végigbarangoltak Bourne
oldalán. - De, tudja, a borzalom tövén mindig fakad jóság. Mielőtt Eichmann és a martalócai
beszabadultak volna ide, papok, katolikus papok segítettek a rabbinak kimenekíteni a
zsinagóga frigyládájából a Tóra huszonhét tekercsét. Elásták egy keresztény temetőben, ahol
biztonságban voltak a nácik elől a háború befejezéséig. - Elmosolyodott. - Miről árulkodik
mindez? Hogy a legsötétebb helyre is befurakszik egy csekélyke fény. A legváratlanabb
helyről is számíthatunk könyörületre. Magának viszont két bordája eltörött.
Fölállt. - Jöjjön. Otthon van minden, ami ahhoz kell, hogy bekötözzem. Egy jó héten belül
enyhül a fájdalom, maga pedig gyógyulás útjára lép. - Vastag mutatóujjával figyelmeztetően
intett. - De meg kell ígérnie, hogy pihenni fog. Óvakodjék a megerőltetéstől. Igazából az
lenne a legjobb, ha egyáltalán nem mozogna.
- Ezt nem ígérhetem meg, doktor úr.

180
 Dr. Ambrus felsóhajtott, s futó pillantást vetett Anikó felé. - Vajon miért nem vagyok
meglepve?
Bourne felállt. - Tartok tőle, hogy kénytelen leszek mindazt megtenni, amitől az imént
óvott, s ezért arra kell önt kérnem, hogy legjobb tudása szerint rögzítse a sérült bordáimat.
- Mit szólna egy páncélöltözethez? - Dr. Ambrus jót kacagott saját tréfáján, de jókedve
hamar alábbhagyott, amikor meglátta Bourne arckifejezését. - Jóságos Isten, ember, mivel
készül maga szembeszállni?
- Ha meg tudnám mondani - felelte komor mosollyal Bourne -, azt hiszem,
mindannyiunknak jobb volna.

Bár sokat vesztett lelkesedéséből, dr. Ambrus állta a szavát, elvezette őket a budai hegyekben
lévő házához, s ott, ahol mások dolgozószobát alakítottak ki, neki egy kis vizsgálóhelyisége
volt. Az ablak alatt futórózsák nőttek, de a muskátlis cserepek még üresen álltak, melegebb
időre várva. Odabent a krémszínű falakon fehér minták kacskaringóztak, és az iratszekrény
fölötti bekeretezett fényképekről a jó doktor felesége és két fia nézett le a belépőre.
Dr. Ambrus felültette Bourne-t a vizsgálóasztalra, magában dünnyögött, s közben
módszeresen keresgélt a fiókos szekrényekben, elővett ezt-azt, ide-oda rakosgatta őket.
Visszatért betegéhez, akire ráparancsolt, hogy derékig vetkőzzön le, majd egy lámpával
körbepásztázta mindenütt, ahol az összecsapás nyomai látszottak. Utána hozzálátott, hogy
szorosan bekötözze Bourne bordáit, három rétegben, különböző kötszerekkel - pamut,
spandex és egy gumiszerű anyag, amelyről azt mondta, Kevlarból készült.
- Ennél jobbat senki nem tud rá - jelentelte ki, amikor végzett.
- Nem kapok levegőt - zihálta Bourne.
- Remek. Ez azt jelenti, hogy a fájdalmat a legalacsonyabb szintre sikerült
visszaszorítanunk. - Megrázott egy kis, barna műanyag palackot. - Adhatnék
fájdalomcsillapítót is, de mert magáról van szó, azt hiszem, mégsem adok. Csak megzavarná
az érzékszerveit, a reflexei eltompulnának, és legközelebb már csak kiterítve látnám viszont.
Bourne kényszeredett vigyorral díjazta az orvos humorát. - Mindent megteszek, hogy
megóvjam ettől a megrázkódtatástól. - A zsebébe nyúlt. - Mennyivel tartozom?
Dr. Ambrus fölemelte a kezét. - De kérem...!
- Akkor mivel köszönhetnénk meg, István? - kérdezte Anikó.
- Az, hogy újra láthattalak, kedvesem, elég fizetség. - Dr. Ambrus tenyerébe fogta a lány
arcát, majd mindkét felől megcsókolta. - Ígérd meg, hogy egyszer átjössz vacsorára. Bellának
ugyanúgy hiányzol, mint nekem. Szeretettel várunk, kedvesem. Főz neked a híres gulyásából,
amit gyerekkorodban annyira szerettél.
- Ígérem, István. Hamarosan eljövök.
Beérve az ígérettel, dr. Ambrus útjukra bocsátotta őket.

Huszonharmadik fejezet

- Elfogadhatatlan, amit Randy Driver művel - háborgott Lindros.

A CIA igazgatója befejezte egy sereg papír aláírását, letette őket a kimenő posta tálcájára,
mielőtt felnézett. - Ha jól értesültem, mind a tíz körméről lekapta magát.
- Jól érzékelem... ezen ön remekül szórakozik, uram?
- Bocsássa meg nekem, Martin - mondta leplezetlen mosollyal az Öreg. - Mostanság kevés
szórakozásom akad. - A háromalakos, polgárháborús emlékműről visszaverődő napfény
délutánra odébb kúszott az ablakról, a bronzkatonák belevesztek az őket körülölelő ho-
mályba. Az újabb tavaszi nap gyenge fényét hamar elnyelte a szürkület.

181
 - Azt akarom, intézkedjék vele kapcsolatban. Hozzáférést akarok...
Az igazgatónak elsötétedett az arca. - Akarok, akarok. Mi maga, egy hároméves kölyök?
- Engem bízott meg a Conklin-Panov-gyilkosság kinyomozásával. Az ön parancsát
próbálom teljesíteni.
- Nyomozás? - Az igazgató tekintete szikrázott. - Ki beszél itt nyomozásról? Világosan
értésére adtam, hogy le akarom zárni az ügyet. Az a szuka a fejemet akarja. Véget akarok
vetni az egésznek, emlékezni sem akarok rá. Más se hiányzik nekem, mint hogy maga föl-alá
rohangáljon, és úgy viselkedjen, mint elefánt a porcelánboltban. - Egy kézlegyintéssel elejét
vette helyettese ellenkezésének. - Áldozza be Harrist, jó nagy csinnadrattával, hogy a
nemzetbiztonsági főtanácsadó is megbizonyosodhasson felőle, mi értjük a dolgunkat.
- Ahogy kívánja, uram... de kellő tisztelettel megjegyezném... ez lenne a legsúlyosabb
hiba, amit e pillanatban elkövethetünk. - Mivel az igazgató leesett állal meredt rá, Lindros
odatolta elé annak a dokumentumnak a másolatát, amit Harris e-mailben küldött át.
- Ez mi? - kérdezte az igazgató. Szeretett mindenről, amit átadnak neki, tömör
összefoglalót kapni, mielőtt elolvasná.
- Egy illegális fegyverkereskedelemmel foglalkozó orosz társaság elektronikus könyvelési
naplója. Szerepel benne a Conklin és Panov meggyilkolásához használt fegyver eladása is.
Webb nevén vették nyilvántartásba, persze hamisan. Ez is arra utal, hogy Webbet
belekeverték a dologba. Nem ő ölte meg a két legjobb barátját.
Az igazgató olvasni kezdte az iratot, és sűrű, fehér szemöldöke ráncba szaladt. - Martin, ez
az égvilágon semmit sem bizonyít.
- Megint csak kellő tisztelettel, uram... de nem értem, hogy hagyhatja figyelmen kívül a
tényeket, amelyek kiverik a szemét.
A CIA igazgatója felsóhajtott, eltolta maga elől a papírlapot, s hátradőlt a székében. -
Tudja, Martin, eddig azzal áltattam magam, hogy alapos kiképzés kapott tőlem Most viszont
úgy látom, rengeteget kell még tanulnia. - Ujjával megkocogtatta az íróasztalon heverő
papírt. - Én ebből azt olvasom ki, hogy a fegyver árát, amelyet Jason Bourne Alex és Mo
lelövéséhez használt, egy Budapestről indított átutalással rendezték. Bourne-nak, magam sem
tudom, hány bankszámlája lehet a tengerentúlon, leginkább Zürichben és Genfben, de nem
látom be, miért ne lehetne neki Budapesten is. - Felmordult. - Okos trükk, egyike azoknak,
amelyeket maga Alex tanított meg neki.
Lindrosnak ólomsúlyúvá vált a szíve. - Tehát önnek kétsége sincs...
- Elvárná, hogy ezzel az „úgynevezett" bizonyítékkal állítsak be a szukához? - Az igazgató
a fejét ingatta. - A seggemen dugná fel.
Az első gondolat, ami átfutott az Öreg fején, természetesen az volt, hogy Bourne egy
budapesti címről törte fel az amerikai kormány adatbázisát, s ő maga küldte a nyakára Kevin
McCollt. De mi értelme lenne ezt elmondani Martinnak? Megint csak a szája habzana tőle.
Nem, nem, makacsolta meg magát az igazgató. A pénz a gyilkos fegyverért Budapestről
származott, s Bourne odamenekült. Mi ez, ha nem újabb átkozott bizonyíték a bűnösségére?
Lindros szakította félbe merengését. - Szóval nem engedélyezi, hogy kikérdezzem
Drivert...
- Martin, mindjárt fél nyolc, és kilyukad a gyomrom. - Az igazgató fölállt. - Csak hogy
lássa, mennyire nem haragszom, szeretném, ha velem vacsorázna.

Az Occidental Grillben, a bennfentesek éttermében a CIA igazgatójának saját asztala volt. A

civileknek és az alacsony beosztású kormányalkalmazottaknak sorba kellett állniuk. Neki
nem Ez volt az a színtér, ahol kilépett az árnyékvilágból, s befolyásossága tudatában
mutatkozhatott egész Washington előtt. Irigylésre méltóan kevesen voltak a városban, akik az
övéhez hasonló státuszt mondhattak magukénak. Egy nehéz nap után kijárt neki, hogy
kihasználja ezt.

182
 Kocsijukkal egy alkalmazott gurult át a parkolóba, ők pedig fellépdeltek a gránitlépcsőn az
étteremhez. Odabent végigmentek egy keskeny folyosón, melynek falain elnökök és más
politikai hírességek fotói lógtak, akik a grillvendéglőt látogatták. Az igazgató - mint mindig -
megállt J. Edgar Hoover és örök árnyéka, Clyde Tolson fényképe előtt. Olyan pillantással
méregette a két férfi fotójába, mintha szemmel veréssel eltávolíthatná a duót a nagyságok
falának panteonjából.
- Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor elcsíptük azt a Hoover-emlékeztetőt,
amelyben arra bátorította a vezető munkatársakat, hogy találják meg a kapcsolatot, amely
Martin Luther Kinget és a kommunista pártot a vietnámi háború elleni tüntetésekkel köti
össze. - Megcsóválta a fejét. - Micsoda világot éltünk!
- Ez már történelem, uram.
- És milyen szégyenletes, Martin!
Ezzel a kijelentéssel belépett a félig üvegezett ajtón az étterembe. A helyiség fakeretes,
csiszolt üvegű válaszfalakkal elválasztott bokszaihoz vezető utat egy tükrös bárpult állta el.
Szokás szerint sor kígyózott előtte, amin az igazgató úgy fúrta át magát, mint a Queen Mary
egy flottillára való motorcsónak között. Megállt a dobogó előtt, ahol egy elegáns, ezüsthajú
teremfőnök trónolt.
Aki, megpillantva őt, elegánsan hosszúkás étlapot tolt az orra elé. - Igazgató úr! - pislogta.
Rendszerint pirospozsgás arca penészes-zöld árnyalatot öltött. - Nem számítottunk rá, hogy
ma este nálunk vacsorázik.
- Mióta kell előzetesen bejelentkeznem, Jack? - kérdezte az igazgató.
- Legyen a vendégünk egy italra bárpultnál, igazgató úr. Szabad a kedvenc
malátawhiskyjét ajánlanom?
Az igazgató megpaskolta a hasát. - Éhes vagyok, Jack, kihagynám az italozgatást...
Vezessen az asztalomhoz.
A teremfőnök szemlátomást feszengett. - Kérem... csak egy percet adjon... igazgató úr -
mondta, s azzal elsietett.
- Ebbe meg mi ütött? - mormolta bosszúsan az Öreg. Lindros a szeme sarkából az igazgató
sarokasztala felé lesett, s látta, hogy az foglalt. Lindros arckifejezése láttán az igazgató is
megfordult, átlesett a pincérek és a vendégek válla fölött. Az asztalnál, melyet a sajátjának
tekintett, a főhelyet Roberta Alonzo-Ortiz, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági
főtanácsadója foglalta el. Mély beszélgetésbe merült két szenátorral a Külföldi Hírszerzési
Bizottságból.
- Megölöm, Martin. Isten engem úgy segéljen, darabokra tépem ezt a szukát.
A láthatóan megizzadt teremfőnök visszatért. - Van egy szépen megterített asztalunk az
önök számára, igazgató úr. Négyszemélyes, csak önöknek, kettejüknek, uraim. És az italokra
a ház vendégei, rendben?
Az igazgató a dühét nyeldekelte. - Teljességgel - mondta, de tudta, hogy arcának
vörössége önmagáért beszél. - Vezessen oda, Jack.
A teremfőnök olyan utat választott, amely elkerülte a régi asztalt, s az igazgató ezért hálás
volt.
- Én... én mondtam neki, igazgató úr. - Jack suttogása szinte nem is volt hallható. -
Világossá tettem, hogy az a sarokasztal az öné, de ő ragaszkodott hozzá. Nem fogadott el
nemleges választ. Mit tehettem volna? Egy pillanaton belül küldöm az italokat. - Mindezt
nagy sietve hadarta el, miközben leültette őket, odanyújtva nekik az ét- és itallapot. - Tehetek
még valamit önért, igazgató úr?
- Nem, köszönöm, Jack. - Az igazgató az étlapot kezdte tanulmányozni.
Egy pillanat múlva öles termetű, pofaszakállas pincér jeleni meg két tele töltött pohárral,
újonnan kinyitott whiskysüveggel és egy kancsó vízzel.
- A teremfőnök szíves üdvözletét küldi.

183
 Ha Lindrosnak illúziói maradtak volna afelől, hogy az igazgatónak sikerült megőriznie a
hidegvérét, abban a pillanatban rányílott volna a szeme az igazságra, amikor az Öreg fogta a
poharát s belekortyolt a whiskybe. Reszketett a keze, s a szeme elvakult dühtől csillogott.
A remek taktikai érzékkel megáldott Lindros úgy látta, elérkezett az ő ideje, és nem is
hagyta ki a lehetőséget. - A nemzetbiztonsági főtanácsadó azt akarja, hogy a kettős
gyilkosságot a lehető legkisebb felhajtással kezeljük, és mielőbb zárjuk le. De ha az
alapfeltételezésről, amely meghatározza az okfejtést - miszerint Jason Bourne a felelős -
bebizonyosodik, hogy nem igaz, akkor minden más is szétesik, beleértve a főtanácsadó
harsányan hangoztatott álláspontját is.
A CIA igazgatója fölnézett. Vesébe látó pillantást vetett a helyettesére. - Ismerem én
magát, Martin. Mit forgat a fejében?
- Ha igazam van, bolondot csinálunk a főtanácsadóból. De hogy ez megtörténhessen,
szükségem van Randy Driver teljes együttműködésére.
Megjött a pincér a salátájukkal.
Az igazgató megvárta, míg magukra maradnak, s mindkettőjüknek töltött még a
malátawhiskyből. Feszes mosollyal szólalt meg. - Ez az... izé... Randy Driverral... szükséges?
- Több mint szükséges, uram. Létfontosságú.
- Létfontosságú? - Az igazgató belepiszkált a salátába, aminek eredményeképp egy
paradicsomdarab került a villája hegyére. - Holnap reggel első dolgom lesz, hogy aláírjam a
szükséges papírokat.
- Köszönöm, uram.
Az igazgató a homlokát ráncolta, tekintete a helyetteséét kereste - Csak egy módon tudja
megköszönni, Martin. Ha olyan munícióval lát el, amivel helyére tehetem ezt a szukát.

Ha valaki, akkor MoColl tudta, hogy annak is megvan az előnye, ha az embernek minden
kikötőben akad egy nője; van egy hely, ahol meghúzhatja magát. Természetesen Budapesten
is volt az Ügynökségnek biztos háza - igazság szerint több ilyen is létezett -, de vérző kezével
nem akaródzott hivatalos szálláson mutatkoznia, így tudatva elöljáróival, hogy kudarcot
vallott a büntetőakcióval, amelyre személyesen a CIA igazgatója adott megbízást. Az
Ügynökség azon részlegénél, amelyikhez tartozott, csak az eredmény számított.
Ilona otthon volt, amikor - sérült karját az oldala mellett tartva - az ajtajához tántorgott. A
lány, mint mindig, most is „harcra kész" volt. A férfi azonban nem, előbb a saját dolgaival
kellett foglalkoznia. Kiküldte a lányt, hogy készítsen valami ennivalót - fehérjetartalmút,
mondta, mert vissza kellett nyernie az erejét. Aztán bement a fürdőszobába, derékig
levetkőzött, s lemosta jobb karjáról a vért. Utána hidrogén-peroxidot öntött a sebre. Hasogató
fájdalom futott végig a karjában, s a lábai annyira remegtek, hogy muszáj volt leülnie a
lecsukott WC-re, hogy összeszedje magát. A fájdalom rövid idő alatt elmúlt, tompa lüktetéssé
vált, s McColl már képes volt felmérni a sérülés súlyosságát: a seb tiszta volt, a lövedék
tisztán áthatolt karizmán, s el is távozott. Előrehajolt, hogy a könyökét meg tudja pihentetni a
mosdón, és öntött még egy kis hidrogén-peroxidot a sebre. A fogát csikorgatva halkan
füttyentett. Felállt, a szekrényben matatott, de nem talált steril kötözőszert. A mosdó alatt
talált egy tekercs tapaszt. Manikűrollóval levágott belőle egy darabot, és szorosan rátekerte a
sebre.
Mire visszatért, Ilona elkészítette az ennivalót. Leült, befalta az ételt, az ízét sem érezte.
Forró volt és tápláló, s csak ez érdekelte. Amíg evett, a lány mögötte állt, kidudorodó
vállizmait masszírozta.
- Nagyon feszült vagy - jegyezte Ilona. Alacsony, karcsú nő volt, csillogó tekintettel,
készséges mosollyal, a megfelelő helyeken kellő domborulatokkal - Mit csináltál, miután
otthagytál a fürdőben? Akkor olyan laza voltál.

184
 - Dolgoztam - felelte szűkszavúan McColl. Tapasztalatból tudta, hogy nem jó politika
válasz nélkül hagyni a lány kérdéseit, bár nem nagyon vágyott fecsegésre. Arra volt szüksége,
hogy összeszedje a gondolatait, hogy eltervezze a második, végső támadást Jason Bourne
ellen. - Mondtam már, hogy a munkám stresszel jár.
A lány gyakorlott ujjai folytatták a masszírozást. - Akkor azt szeretném, ha otthagynád.
- Szeretem, amit csinálok. - Az ügynök félretolta üres tányérját.
- Barátságtalan leszel tőle. - A lány eléje lépett, s a kezét nyújtotta. - Gyere az ágyba.
Javítsunk a hangulatodon.
- Menjél - mondta a férfi. - Várj ott. El kell intéznem egy hivatalos telefont. Amint végzek,
teljesen a tiéd leszek.

A reggel hangosan tört rá az olcsó szálloda kis, jellegtelen szobájába. A nyüzsgő Budapest
hangjai úgy hatoltak át a vékony falon, mintha az gézből készült volna; a lárma felverte
Anikót nyugtalan álmából. Egy ideig mozdulatlanul feküdt a szürke reggeli fényben, a dupla
ágyon mellette Bourne aludt. Végül elfordította a fejét, s férfit nézte.
Mennyire megváltozott az élete azóta, hogy először találkoztak a Mátyás-templom
lépcsőjén! Apja halott, most pedig nem mehet vissza a saját lakásába, mert a címét egyaránt
ismeri Khan és a CIA is. Igazság szerint sok mindent nem hiányolt a zongoráján kívül. Olyan
vágyakozást érzett, amely hasonlított ahhoz, amit olvasmányai szerint az egypetéjű ikrek
éreznek, ha nagy távolság választja őket egymástól.
És Bourne? Iránta mit érez? Nehezen tudta volna megmondani, mert még egészen fiatalon
„felszerelt" a lelkére egy csapot, amely elzárta az érzelmeit. Ez a mechanizmus, az
önfenntartás egyfajta ösztöne teljes rejtély volt, még azon szakemberek előtt is, akik ilyen
jelenségek tanulmányozásával foglalkoztak. Olyan mélyen volt eltemetve az agyában, hogy
sosem tudott hozzáférkőzni. Ez egy másik formája volt önmaga megóvásának.
Mint minden másban, akkor is hazudott Khannak, amikor azt mondta, hogy a közelében
nem ura önmagának. Azért hagyta faképnél, mert Sztyepan megparancsolta neki. A dolog
nem volt ellenére, valójában örömmel töltötte el Khan arckifejezése, amikor közölte vele,
hogy közöttük vége mindennek. Fájdalmat okozott a férfinak, s ezt élvezte. Ugyanakkor azt is
látta, hogy Khan fájlalja a dolgot, s ez felkeltette kíváncsiságát, noha ő sem értette saját
magát. Persze, régen, a távoli múltban szerette az anyját, de mi haszna volt ennek az
érzelemnek? Anyja nem tudta őt megóvni; sőt még meg is halt.
Lassan, óvatosan odábbaraszolt Bourne mellől, míg végül megfordult és felkelt. A
kabátjáért nyúlt, amikor Bourne álmából felébredve halkan a nevén szólította.
Anikó összerezzent, s megfordult. - Azt hittem, mélyen alszik. Felébresztettem?
Bourne pislogás nélkül nézte a lányt. - Hová megy?
- Szükségem... szükségünk van új ruhákra.
Bourne küszködve felült.
- Hogy érzi magát?
- Jól vagyok - felelte a férfi. Nem vágyott együttérzésre. - A ruhán kívül álcára is
szükségünk lesz.
- Szükségünk?
- McColl tudta, ki maga, ami azt jelenti, hogy elküldték neki a fényképét.
- De miért? - A lány a fejét csóválta. - Honnan tudta a CIA, hogy maga meg én együtt
vagyunk?
- Nem tudták, legalábbis nem lehettek benne biztosak - felelte Bourne. - Végiggondoltam
a dolgot. Egyedül a számítógépe IP-címe alapján találhattak ránk. Meg kellett volna szólalnia
bennem a riasztócsengőnek, amikor betörtem a kormányzati intranetre.
- Jóságos ég! - Anikó belebújt a kabátjába. - Ennek ellenére nekem biztonságosabb kint az
utcán, mint magának.

185
 - Ismer olyan boltot, ahol színházi sminkelő eszközöket árulnak?
- Nem messze innen ott a színházi negyed. Ott biztosan találok egy ilyen helyet.
Bourne az íróasztalról felkapott egy jegyzetlapot meg egy ceruzacsonkot, és sebtében
összeállította a listát. - Ezeket kéne beszerezni - jelentette ki. - Felírtam az ingem, a nyakam
és a derekam méretét. Van elég pénze? Nekem rengeteg van, de amerikai dollárban.
Anikó megrázta a fejét. - Túl veszélyes. El kellene mennem egy bankba, hogy átváltsam
forintra, s erre felfigyelhetnek. Az egész város tele van pénzkiadó automatákkal.
- Vigyázzon magára - figyelmeztette Bourne.
- Ne aggódjon. - A lány rápillantott a férfi által összeállított listára. - Pár órán belül
visszajövök. Addig ne hagyja el a szobát.
Lement a kis, nyikorgó liften. A nappalos recepcióst leszámítva a parányi előcsarnok
elhagyatott volt. A portás fölnézett újságjából, unatkozó tekintettel nézett a lányra, majd
folytatta az olvasást. Anikó kilépett a nyüzsgő budapesti utcára. Kevin McColl jelenléte
zavaró tényező volt, nyugtalanította, de Sztyepan megnyugtatta, amikor a híreket
megtelefonálta neki. Anikó a lakásából minden alkalommal telefonon tájékoztatta, amikor a
konyhában a vizet folyatta.
Ahogy belevegyült a gyalogosok áradatába, megnézte az óráját. Tíz óra múlt. Egy sarki
kávézóban ivott egy kávét és evett egy zsemlét, aztán a bevásárlónegyed felé indult, az út
kétharmadánál odament egy bankautomatához. Bedugta a bankkártyáját, felvette a maximális
összeget, a bankjegyköteget betette retiküljébe, és Bourne listájával a kezében elindult
vásárolni.

A város másik felében Kevin McColl belépett a Budapest Banknak abba a fiókjába, amely
Vadas Anikó számláját vezette. Igazolta magát, és hamarosan bevezették a fiókigazgató
üvegfalú irodájába. A jól öltözött férfi konzervatív szabású öltönyt viselt. Kezet fogtak,
bemutatkoztak egymásnak, az igazgató intett, hogy McColl üljön le a vele szemben álló
kárpitozott székre.
Az igazgató összetette az ujjait, s megkérdezte: - Miben segíthetek, Mr. McColl?
- Egy nemzetközi szökevényt keresünk - kezdte McColl.
- Miért önök? Miért nem az Interpol?
- Ők is benne vannak - felelte McColl -, ahogy a Quai d'Orsay Párizsból, ahol a szökevény
utoljára tartózkodott, mielőtt idejött Budapestre.
- Mi a neve a körözött férfinak?
McColl elővette a CIA körözvényét, széthajtogatta, s letette az igazgató elé az íróasztalra.
A bankigazgató felvette szemüvegét, s végigolvasta a lapot. - Ó, igen, Jason Bourne.
Láttam a CNN-en. - Szemüvegének aranykerete fölött felpillantott. - Azt mondja, itt van
Budapesten?
- Valaki megerősítette, hogy itt látták.
A bankigazgató félretolta a körözvényt. - És miben segíthetek?
- Az egyik betétesük, Vadas Anikó társaságában látták.
- Tényleg? - A bankigazgató felvonta a szemöldökét. - Az apját megölték... két nappal
ezelőtt agyonlőtték. Maga szerint a szökevény gyilkolta meg?
- Nagyon is meglehet. - McColl uralkodott türelmetlenségén. - Hálás lennék, ha segítene
kideríteni, hogy Ms. Vadas használt-e az utóbbi huszonnégy órában bankautomatát.
- Értem. - A bankigazgató megfontoltan biccentett. - A szökevénynek pénzre van szüksége.
Lehet, hogy kényszeríti a hölgyet, hogy szerezzen neki.
- Pontosan. - McColl bármire kész volt, csak hogy lépésre bírja a fickót.
A bankigazgató megpördült, s elkezdett pötyögni számítógépének billentyűin. - Akkor
nézzük csak. Igen, itt van. Vadas Anikó. - A fejét csóválta. - Micsoda tragédia. És most
ilyesminek van kitéve.

186
 A számítógépre meredt, amikor egy csipogás hallatszott. - Úgy fest, igaza volt. Mr.
McColl. Vadas Anikó PIN-kódját félórával ezelőtt használták.
- A címet! - mondta előrehajolva McColl.
Az igazgató egy jegyzetlapra felírta, odaadta McColl-nak, aki máris felpattant és elindult,
s csak a válla fölött vetette oda, hogy „köszönöm".

Bourne odalent a szálló halljában megkérdezte a recepcióst, hol találja a legközelebbi

nyilvános internet csatlakozási pontot. Tizenkét sarkot sétált az AMI Internet Kávézóhoz a
Váci utca 40.-ig. A helyiségben füst és tömeg volt, az emberek számítógépek előtt ültek,
cigarettázva olvasták e-mailjeiket, kutattak vagy egyszerűen csak böngésztek a világhálón.
Bourne rendelt egy dupla presszókávét és egy vajas zsemlét a tépett hajú fiatal nőtől, aki a
kezébe nyomott egy kis papírfecnit az állomása számával és a felhasználás megkezdésének
időpontjával, s odairányította a géphez, amely már csatlakozott az internetre.
Bourne leült, s nekifogott a munkának. A keresőmezőbe beírta Péter Sido, dr. Schiffer
korábbi társának a nevét, de semmit sem talált. Ez önmagában is furcsa és gyanús volt. Ha
Sido említésre méltó tudós - márpedig Bourne feltételezte róla, ha egyszer együtt dolgozott
Felix Schifferrel -, akkor megvolt rá az esély, hogy valahol fent van a világhálón. A tény,
hogy nem volt, elgondolkodtatta Bourne-t: „hiányzása" szándékos volt. Más utat kell találnia.
Volt valami a Sido névben, ami megpendített nyelvész agyában egy húrt. Orosz eredetű
volna? Netán szláv? Rákeresett ezekre a nyelvi oldalakra, de eredménytelenül. Megérzésére
hallgatva átváltott egy magyar nyelvi oldalra, s ott megtalálta.
Kiderült, hogy a magyar családnevek - amelyeket a magyarok vezetéknévnek hívnak -
nagyon sok esetben jelentenek valamit. Például lehetnek az apa nevéből képzettek, vagy
eredhetnek helységnévből, jelezve, honnan származik a viselője. A családi nevek
árulkodhatnak foglalkozásról is - érdekesnek tartotta, hogy a Vadas név a vadászattal áll
kapcsolatban. A név azt is jelezheti, hogy viselője micsoda. A Sidó név a magyar zsidó
jelzőből eredt.
Tehát Péter Sido, avagy Sidó Péter, magyar, mint Vadas is. Vadast Conklin választotta ki,
hogy közösen dolgozzanak. Véletlenül? Bourne nem hitt a véletlenekben. Kellett lennie
valami kapcsolatnak, ezt érezte. Ami elindította benne a következő gondolatmenetet:
Magyarország összes világszínvonalú kórháza és kutatóintézete Budapesten van. Lehet, hogy
Sidó is?
Bourne ujjai siklottak a billentyűzet fölött, elérte a budapesti telefonkönyv internetes
változatát. És ott talált egy dr. Sidó Pétert. Felírta a címet és a telefonszámot, majd kilépett az
alkalmazásból, kifizette a felhasznált idő díját, s átment kávéjával és a zsemlével a kávézóba,
leült egy, a többi vendégtől távol eső sarokba. Miközben a zsemlét rágta, elővette
mobiltelefonját, s beütötte Sidó számát. Belekortyolt kávéjába. Néhány csöngés után egy női
hang válaszolt.
- Halló - szólt bele vidáman Bourne -, Mrs. Sidó?
- Igen. Mit óhajt?
Bourne válasz nélkül letette, befalta a reggeli maradékát, s várt, hogy a megrendelt taxi
odaérjen. Egyik szemét a bejáraton tartva végigmért minden belépőt, McCollt vagy az
Ügynökség más, esetleg a terepre küldött műveleti tisztjét leste. Megbizonyosodva róla, hogy
nem figyelik, kiment az utcára a taxihoz. Megadta a sofőrnek dr. Sidó Péter címét, s nem
egészen húsz perc múlva a taxi egy kis kőhomlokzatú ház elé gördült. A ház előtt kis kert állt,
s minden szinten kovácsoltvas-korlátú erkély futott körbe.
Bourne felment a lépcsőn, s bekopogott. Egy meglehetősen molett, középkorú, barna
szemű és készséges mosolyú nő nyitott ajtót. Barna haját kontyban hordta, divatos ruhát
viselt.
- Mrs. Sidó? Dr. Sidó Péter felesége?

187
 - Így van - nézett rá kérdőn az asszony. - Miben segíthetek?
- David Schiffernek hívnak.
- Igen?
Bourne megnyerőén mosolygott. - Felix Schiffer unokaöccse vagyok, Mrs. Sidó.
- Sajnálom - felelte Sidó Péter felesége -, de Felix sosem említette önt.
Bourne számított erre. Felkacagott. - Ez nem lep meg. Tudja, elszakadtunk egymástól.
Csak mostanában tértem vissza Ausztráliából.
- Ausztráliából! Nahát! - A nő oldalra lépett. - Nos, kérem, jöjjön be. Nyilván
udvariatlannak tart...
- Szó sincs róla - felelte Bourne. - Egyszerűen meglepődött, ahogy bárki más is
meglepődött volna.
Az asszony egy kényelmes, sötét árnyalatú bútorokkal berendezett kis nappaliba vezette
be, s mondta, hogy érezze otthon magát. A levegőben élesztő és cukor szaga szállt. Amikor
elhelyezkedett egy kárpitozott fotelban, az asszony megkérdezte: - Kér kávét vagy teát?
Gyümölcskenyérrel is megkínálhatom, ma délelőtt sütöttem.
- A gyümölcskenyér a kedvencem - felelte Bourne. - És a gyümölcskenyérhez csak a kávé
illik. Köszönöm.
A nő kuncogva ment a konyhába. - Biztos, hogy nincs magában egy kis magyar vér, Mr.
Schiffer?
- Kérem, szólítson Davidnek - mondta Bourne, s felkelt, a nő után ment. Mivel nem
ismerte a családi hátteret, vékony jégen táncolt, ha Schifferék kerültek szóba. - Tudok
valamiben segíteni önnek?
- Jaj, köszönöm, David. És maga szólítson engem Eszternek. - Odamutatott egy letakart
süteményestál felé. - Vágna mindkettőnknek egy darabot?
A hűtő ajtajára mágnesezett családi fényképek közül az egyiken Bourne egy fiatal, nagyon
csinos nőt látott egyedül. Kezét rászorította skótkockás sapkájának tetejére, hosszú, sötét
haját fújta a szél. Mögötte a londoni Tower látszott.
- A lánya? - kérdezte Bourne.
Sidó Eszter felnézett és elmosolyodott. - Igen, Róza, a legkisebb. Londonban jár iskolába.
Cambridge-ben - mondta érezhető büszkeséggel. - A másik két lányom - mindegyiknek
megvan a maga családja -, hála Istennek, boldog házasságban él. Róza közülük a becsvágyó.
- Félénken mosolygott. - Eláruljak magának egy titkot, David? Mindegyik gyerekemet
szeretem, de Róza a kedvencem, és Péternek is. Szerintem egy kicsit önmagát látja benne.
Róza imádja a tudományokat.
Pár percnyi matatás a konyhában, s előtermett egy kanna kávé és a gyümölcskenyeres
tányérok egy tálcán, amit Bourne bevitt a nappaliba.
- Szóval maga Felix unokaöccse - jegyezte meg az asszony, miután mindketten
elhelyezkedtek, Bourne a fotelban, a nő pedig a kanapén. Kettejük között egy alacsony asztal
állt, Bourne arra tette le a tálcát.
- Igen, és nagyon kíváncsi lennék már Felixre - mondta Bourne, miközben a nő kávét
töltött -, de, tudja, sehol nem találom, és azt hittem... szóval azt hittem, hogy az ön férje tud
nekem segíteni.
- Nem hiszem, hogy tudja, merre van Felix. - Sidó Eszter odanyújtotta neki a kávét és a
tányéron lévő süteményt. - Nem akarom ezzel terhelni, David, de a férjem mostanában
nagyon zaklatott. Noha egy ideje már nem dolgoznak hivatalosan együtt, azért leveleznek
egymással. - A nő tejszínt öntött a kávéjába. - Tudja, nem szűnt meg köztük a barátság.
- Szóval mostanában a levelezésük személyes természetű volt - állapította meg Bourne.
- Azt nem tudom. - Eszter tűnődve a homlokát ráncolta. - Csak sejtem, hogy valami köze
lehetett a munkájukhoz.

188
 - De tudni nem tudja, ugye, Eszter? Hosszú utat tettem meg, hogy megtaláljam az
unokatestvéremet, és megmondom őszintén, kezdtem kicsit nyugtalankodni. Bármi, amit ön
vagy a férje mondani tud... akármi... nagy segítségemre lenne.
- Természetesen, David, tökéletesen megértem. - Az asszony jóízűt harapott a
gyümölcskenyérből. - Azt hiszem, Péter nagyon örülne, ha találkozna önnel. De
pillanatnyilag dolgozik.
- Megkaphatom esetleg a telefonszámát?
- Annak nem sok hasznát venné. Péter munka közben sosem veszi fel. El kell mennie a
Hattyú utca 75-be, az Eurocenter Bio-I Klinikára. Ha odamegy, először át kell mennie egy
fémdetektoron, aztán megállítják a bejárati pultnál. Az ott folyó munka miatt kivételesen
ügyelnek a biztonságra. Különleges azonosító jelvényekre van szükség az ő részlegében,
fehér a vendégeknek, zöld az ott dolgozó orvosoknak, kék az asszisztenseknek és a kisegítő
személyzetnek.
- Köszönöm a tájékoztatást, Eszter. Megkérdezhetem, mi a férjének a szakterülete?
- Felix sosem mesélt erről önnek?
Bourne nagyot kortyolt az ízletes kávéból, s nyelt egyet. - Mint bizonyára ön is tudja,
Felix nagyon titkolózó, sosem beszél a munkájáról.
- Ez igaz. - Sidó Eszter felnevetett. - Péter is ugyanilyen, de tekintettel arra, milyen ijesztő
helyen dolgozik, ez így van jól. Biztosra veszem, hogy ha tudnám, mivel foglalkozik,
rémálmaim volnának. Tudja, járványkutató.
Bourne-nak nagyol dobbant a szíve. - Azt mondja, ijesztő? Akkor nyilván utálatos
betegségekkel dolgozik. Anthrax, tüdővész, vérzéses láz...
Sidó Eszter arca elkomorult. - Jaj, ne, kérem! - Tömzsi ujjaival intett. - Tudomásom szerint
Péter ilyesmikkel dolgozik, de inkább nem akarok tudni róla.
- Bocsánatot kérek. - Bourne előrehajolt, töltött még egy kis kávét az asszonynak, amit az
hálásan megköszönt.
A nő hátradőlt, kávéját kortyolgatta, tekintete a semmibe révedt. - Tudja, David, most,
hogy belegondolok, nemrégiben valamelyik este Péter nagyon izgatottan jött haza. Annyira
izgatott volt, hogy megfeledkezett magáról, s megemlített nekem valamit. Vacsorát főztem, ő
pedig szokatlanul későn ért haza, én egyszerre hat dologgal zsonglőrködtem - egy pecsenye,
mint tudja, nem szereti, ha túlsütik, ezért kivettem, aztán megint vissza a sütőbe, amikor
végre Péter belépett az ajtón. Aznap este nem voltam tőle túlságosan boldog, annyit
mondhatok. - Ismét kortyolt egyet. - Hol is tartottam?
- Ott, hogy dr. Sidó nagyon izgatottan jött haza - emlékeztette Bourne.
- Ja, igen. - Ujjai közé vett egy darabka gyümölcskenyerei. - Kapcsolatba lépett Felixszel,
aki, mint mondta, áttörést ért el a dologgal, amin több mint két éve dolgozott.
Bourne-nak kiszáradt a szája. Furcsán vette ki magát, hogy a világ sorsa most egy
háziasszonyon múlott, akivel ő kedélyesen kávézgat és házi készítésű süteményt majszol. -
Elmondta a férje, mi volt az?
- Persze, hogy elmondta! - lelkesedett Sidó Eszter. - Emiatt volt olyan zaklatott. Egy
biokémiai szóró... akármit jelentsen is ez. Péter szerint az benne a rendkívüli, hogy
hordozható. Azt mondta, egy akusztikus gitár tokjában is szállítható. - Az asszony kedves
tekintete megpihent Bourne-on. - Nem érdekes, hogy ilyen kifejezést használt egy
tudományos találmánnyal kapcsolatban?
- Valóban érdekes - felelte Bourne, s agya lázasan rakta a helyükre a kirakós játék
darabkáit. Felállt. - Eszter, attól tartok, mennem kell. Köszönöm, hogy időt szakított rám, és
köszönöm a vendéglátást. Minden finom volt, különösen a gyümölcskenyér.
A nő elpirult, meleg mosollyal kísérte ki az ajtóhoz. - Jöjjön el máskor is, David.
- Eljövök - biztosította Bourne az asszonyt.

189
 Az utcára kiérve megállt. Sidó Eszter információi megerősítették a gyanakvását és a
legrosszabb félelmeit egyaránt. Azért akarta mindenki rátenni a kezét dr. Schifferre, mert
valóban létrehozta a vegyi és biológiai kórokozók szétszórására alkalmas hordozható eszközt.
Ez egy olyan nagyvárosban, mint New York vagy Moszkva, ezernyi halált jelentene úgy,
hogy senkit sem menthetnének meg, aki a szétszórás hatósugarán belül tartózkodik. Tényleg
iszonyatos forgatókönyv, amely meg is valósulhat, ha nem sikerül megtalálnia dr. Schiffert.
Ha valaki bármi biztosat tud róla, az Sidó Péter. A puszta tény, hogy mostanában zaklatott,
csak tovább erősítette Bourne feltevését.
Semmi kétség, találkoznia kell dr. Sidó Péterrel, s lehetőleg minél előbb.

- Tisztában van vele, hogy a sorsot hívja ki maga ellen? - kérdezte Fejd al-Szaúd.
- Igen - felelte Jamie Hull. - De Borisz kényszerít rá. Ön ugyanúgy tudja, mint én,
mekkora gazember.
- Először is - jegyezte meg kimérten Fejd al-Szaúd -, már azzal lehetetlenné teszi a
párbeszédet, hogy folyton Borisznak szólítja. Ettől biztosan nem csökken az ön iránti
ellenszenve. - Széttárta a kezét. - Bocsássa meg tudatlanságomat, Mr. Hull, de elmagyarázná
nekem, miért akar tovább bonyolítani egy megbízatást, amely már így is próbára teszi
biztonsági képességeinket?
A két ügynök az Oskjuhlid Hotel szellőzőrendszerét ellenőrizte, amelyben elhelyeztek egy
hőérzékélő infravörös- és mozgásdetektort. Mostani tevékenységük teljesen eltért a
csúcstalálkozó szellőzőrendszerének a három ügynök által csapatban elvégzett mindennapos
ellenőrzésétől.
Alig több mint nyolc óra múlva megérkezik a tárgyaló felek első delegációja. Tizenkét
órával később megjelennek a vezetők, és megkezdődik a csúcsértekezlet. Egyiküknek sem
szabad hibáznia, beleértve Borisz Iljics Karpovot is.
- Úgy érti, maga szerint nem gazember? - kérdezte Hull.
Fejd al-Szaúd ellenőrzött egy elágazást a tervrajzon, amelyet a jelek szerint állandóan
magánál tartott. - Őszintén szólva más dolgokon jár az eszem. - Miután elégedetten
nyugtázva, hogy a csatlakozás biztonságos, továbbment.
- Jól van, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Fejd al-Szaúd feléje fordult. - Tessék?
- Arra gondoltam, hogy maga és én jó csapatot alkotunk. Jól kijövünk egymással. Ha a
biztonságról van szó, egy csónakban evezünk.
- Mindaddig, amíg engedelmeskedem az utasításainak.
Hull megbántottnak látszott. - Ezt mondtam volna?
- Mr. Hull, nem tellett mondania. Maga, mint a legtöbb amerikai, teljességgel kiismerhető.
Ha nem a maga kezében van az irányítás, akkor hajlamos dühbe gurulni vagy duzzogni.
- Ne gyerekeskedjen már! - kiáltotta neheztelve Hull.
- És ezt még ön mondja?! - kérdezett vissza Fejd al-Szaúd, a nyugalom szobra. - Ön
viselkedik úgy, mint a hatéves fiam!
Hull szívesen előhúzta volna .357 milliméteres Glock 31-ét, hogy az arab képébe dugja a
csövét. Hogy merészel így beszélni az amerikai kormány képviselőjével? Ez olyan, mintha
leköpte volna a nemzeti zászlót, az Isten szerelmére! De mi haszna lenne most az
erőfitogtatásnak? Nem, bármennyire utálta is, be kellett látnia, hogy nem ez a járható út.
- Tehát akkor hogyan tovább? - kérdezte olyan visszafogottan, amennyire csak telt tőle.
Fejd al-Szaúdon az érzelemnek nyoma sem látszott. - Teljesen őszintén? Nem bánnám, ha
maga és Karpov rendeznék a nézetkülönbségeiket.
Hull megrázta a fejét. - Ez képtelenség, barátom, s ezt ugyanolyan jól tudja, mint én.
Sajnos Fejd al-Szaúd valóban tudta. Mind Hull, mind Karpov elsáncolta magát a
kölcsönös ellenszenv barikádja mögé. A legjobb, amit e pillanatban remélni lehetett, hogy

190
arra korlátozzák ellenségeskedésüket, hogy vaktában lődöznek egymásra, s gyűlöletüket nem
engedik mindent felemésztő háborúskodássá fajulni.
- Szerintem azzal teszem mindkettőjüknek a legnagyobb szolgálatot, ha megőrzöm
semleges álláspontomat - szögezte le az arab. - Ha nem így teszek, ki tartja vissza magukat
attól, hogy ízekre szaggassák egymást?

Miután mindent megvett, amire Bourne-nak szüksége volt, Anikó kilépett a férfiruha-
üzletből. Amint elindult a színházi negyed felé, a kirakatban valami villanást vett észre maga
mögött. Nem tétovázott, nem torpant meg, csak annyira lassított le, hogy menet közben
megbizonyosodhasson róla, valóban követik. Olyan nemtörődöm módon, ahogy csak tudott,
átment az utcán, s megállt egy üzlet kirakata előtt. A tükörképben felismerte Kevin McCollt,
aki a nyomában átvágva az úttesten látszólag a sarkon lévő kávézó felé tartott. Anikó tudta,
hogy le kell ráznia, mielőtt eléri a színházi kellékek boltját.
Miután meggyőződött róla, hogy a férfi nem láthatja, elővette mobiltelefonját, s Bourne
számát hívta.
- Jason - szólt bele halkan -, McColl rám akadt.
- Hol van most? - kérdezte.
- A Váci utca elején.
- Nem vagyok messze.
- Azt hittem, nem hagyja el a szállót. Merre járt?
- Új nyomra bukkantam - felelte a férfi.
- Tényleg? - Anikó szíve szaporán vert. Rájött volna Sztyepanra? - Mire?
- Először el kell intéznünk McCollt. Menjen a Hattyú utca 75-be. Várjon meg a bejárati
pultnál. - Folytatta az utasításokat, részletesen elmondva a lánynak, mit tegyen.
Anikó figyelmesen hallgatta, majd megkérdezte: - Jason, biztos, hogy elég jól van ehhez?
- Csak tegye, amit mondtam - szólt a férfi szigorúan -, és minden rendben lesz.
A lány bontotta a vonalat, és hívott egy taxit. Amikor megérkezett, beszállt, s a sofőrnek
megadta a címet, amelyet Bourne elismételtetett vele. Amint elindultak, körülnézett, de nem
látta McCollt, bár biztosra vette, hogy a férfi ott van a sarkában. Ütött-kopott Opel furakodott
előre a forgalomban, s besorolt a taxi mögé. Anikó a külső visszapillantó-tükörbe lesve
felismerte az Opel volánja mögött ülő öles termetű alakot, s a szája mosolyra húzódott. Kevin
McColl ráharapott a csalira; talán beválik Bourne terve.

Sztyepan Szpalko, aki az imént tért vissza a Humanistas Ltd. budapesti székházába, a
nemzetközi hírszerzés kódolt adatforgalmát vizsgálgatta a csúcstalálkozóról szóló híreket
keresve, amikor megszólalt a mobilja.
- Mi van már megint? - vakkantott bele.
- Úton vagyok a Hattyú utca 75-be, ott találkozom Bourne-nal - közölte Anikó.
Szpalko megfordult, odébbment a dekódolással foglalkozó technikusok munkaasztalaitól.
- Az Euro-center Bio-I Klinikára küld - mondta a férfi. - Tud Sidó Péterről.
- Azt mondta, új nyomot talált, de nem árulta el, mi az.
- A pasas hajthatatlan - jegyezte meg Szpalko. - Gondoskodom Sidóról, de nem hagyhatod,
hogy Bourne az irodája közelébe menjen.
- Értem - mondta Anikó. - Mindenesetre Bourne figyelmét a CIA-ügynökre tereltem, aki
árnyékként követ.
- Nem akarom, hogy megöljék, Anikó. Túlságosan értékes nekem élve... legalábbis
pillanatnyilag. - Szpalko gondolatban az esélyeket latolgatta, egyenként véve számba őket,
míg eljutott a kívánt következtetéshez. - Minden egyebet bízzál rám
Anikó bólintott a gyorsuló taxiban. - Számíthatsz rám, Sztyepan
- Tudom.

191
 Anikó az ablakon át az elsuhanó Budapestet nézte. - Még meg sem köszöntem, hogy
megölted apámat.
- Sokáig kellett várnom rá.
- Khan azt hiszi, dühös vagyok, amiért nem saját kezűleg tettem.
- Igaza van?
Könnyek szöktek Anikó szemébe, s kicsit bosszúsan törölte le őket. - Az apám volt,
Sztyepan. Bármit csinált is... mégis csak az apám volt. Ő nevelt föl.
- De milyen rosszul, Anikó. Igazából sosem tudta, hogyan viselkedjen veled apaként.
A lány azokra a hazugságokra gondolt, amelyeket szemernyi bűntudat nélkül mondott
Bourne-nak az eszményített gyerekkorról, amelyet nagyon kívánt volna magának. Apja
sosem olvasott föl neki esténként, sosem cserélte a pelenkáját, a diplomaosztójára sem ment
el; mintha folyton távol lett volna. Ami pedig a születésnapokat illeti... mindig
megfeledkezett róluk. Újabb könnycsepp játszotta ki az éberségét, végiggördült az arcán, le a
szája sarkába, s Anikó megízlelte a sós ízt: mintha az emlékek keserűségét érezné.
Az üléstámlának döntötte a fejét. - Úgy látszik, egy gyerek nem tudja kitagadni a szívéből
az apját.
- Én megtettem a magaméval.
- Az más volt - vágott közbe a lány. - És egyébként is, tudom, mit éreztél anyám iránt.
- Szerettem őt, igen. - Szpalko gondolatban felidézte Vadas Szása arcát, nagy, fénylő
szemét, bársonyos bőrét, ajkának ívét, szívet melengető, lassú mosolyát. - Páratlan,
különleges teremtés volt, hercegnő, ahogy azt a neve is sugallta.
- Számodra is ő jelentette a családot, ahogy nekem is - mondta Anikó. - Átlátott rajtad,
Sztyepan. A szíve mélyén tudta, milyen tragédiát kellett átélned, egyetlen szót sem kellett
ejtened róla.
- Hosszú ideig vártam, hogy bosszút állhassak apádon, Anikó, de sosem tettem volna meg,
ha nem vehettem volna biztosra, hogy te is ezt akarod.
Anikó fölnevetett. Már teljesen összeszedte magát. Undorral töltötte el ez a futó, érzelmi
dágvány. - Ugye, nem várod, hogy el is higgyem, Sztyepan?
- Nézd, Anikó...
- Jusson eszedbe, kit akarsz átejteni. Ismerlek. Akkor ölted meg, amikor a céljaidnak
leginkább megfelelt. És igazad van: mindenről beszámolt volna Bourne-nak, s Bourne nem
vesztegette volna az időt. Utánad eredt volna, mindent bevetett volna ellened. Az, hogy
holtan akartam látni az apámat... a történet szempontjából jelentéktelen.
- Most alábecsülöd, mennyire fontos vagy nekem.
- Ez vagy igaz, vagy nem, Sztyepan, de nekem nem számít. Én nem tudom, hogyan kell
érzelmileg kötődni valakihez. Ha akarnám, se tudnám.

Martin Lindros bemutatta hivatalos felhatalmazását Randy Drivernak, a Harcászati Nem

halálos Fegyverek Igazgatósága vezetőjének. Driver - próbálta felmérni, van-e rá esély, hogy
megfélemlítse Lindrost - megjegyzés nélkül elvette a papírokat, s leejtette őket az
íróasztalára.
Úgy állt, ahogy egy tengerészgyalogoshoz illett: egyenes hát, behúzott has, feszes izomzat,
mintha ütközetbe indulna. Egymáshoz közel ülő kék szeme szinte kancsalnak láttatta, amikor
összpontosított. A fehér- és fémszínű irodában tisztítószer enyhe szaga terjengett, mintha
Lindros érkezésére várva szükségesnek tartotta volna fertőtleníteni a helyiséget.
- Látom, nem vesztegette az idejét a legutóbbi találkozásunk óta, maga stréber - mondta,
nem kifejezetten Lindrosra nézve. Rájött, hogy pusztán a tekintetével nem fogja tudni
megijeszteni. Átváltott hát szóbeli ijesztgetésre.
- Mindig ilyen lelkiismeretes vagyok - felelte Lindros. - Maga csupán egy kis
pluszmunkára kényszerített.

192
 - Legalább ennyit elértem. - Driver arca szabályosan csikorgott feszes mosolyától.
Lindros egyik lábáról a másikra állt. - Miért lát bennem ellenséget?
- Valószínűleg azért, mert az. - Driver végül bement füstüvegből és fémből készült
íróasztala mögé. - Mi másnak nevezne valakit, aki azzal a szándékkal jön ide, hogy felássa a
hátsó udvaromat?
- Én csak a dolgomat végzem...
- Hagyja ezt a marhaságot, Lindros! - Driver fakó arccal felpattant. - Száz lépésről
megérzem a boszorkányüldözés szagát! Maga az Öreg vérebe. Nem tud átverni. Nem Alex
Conklin meggyilkolásáról szól ez.
- Miből gondolja?
- A nyomozás ellenem folyik!
Ez már felkeltette Lindros érdeklődését. Felismerve, hogy Driver előnyhöz juttatta, sokat
sejtető mosollyal lecsapott a lehetőségre. - És miért akarnánk maga ellen nyomozni, Randy? -
Gondosan válogatta meg a szavait, a többes szám első személy használatával üzente meg
Drivernak, hogy a CIA igazgatójának támogatását bírva tevékenykedik, s azért szólította a
keresztnevén, hogy ezzel is elbátortalanítsa.
- Maga pontosan tudja, hogy miért, a francba is! - horkant fel Driver, belesétálva a Lindros
által felállított csapdába. - Nyilván tudta már akkor is, amikor először bebotorkált ide. Láttam
a képén, amikor azt kérte, hogy beszélhessen Felix Schifferrel.
- Esélyt akartam adni rá, hogy tisztázza magát, mielőtt elmegyek az igazgatóhoz. - Lindros
élvezettel haladt a Driver által kijelölt ösvényen, bár fogalma sem volt róla, hogy az hová
vezet. De óvatosnak kellett lennie. Egy hibás lépés a részéről, egyetlen hiba, s Driver rájön a
tájékozatlanságára, és akkor minden bizonnyal elhallgat, s az ügyvédje tanácsára vár. - Még
mindig nem késő, hogy megtegye.
Driver egy pillanatra rámeredt, mielőtt kezét nyirkos homlokához szorította volna. Térde
megroggyant, mielőtt belehuppant hálószövetű székébe.
- Mindenható Krisztus, micsoda felfordulás! - motyogta. Mintha pusztító erejű ütést kapott
volna, elszállt belőle az élet. Körülnézett a falon függő Rothko-nyomatokon, mintha azok
ajtóként szolgálhattak volna, hogy rajtuk keresztül elmenekülhessen. Végül megadta magát a
sorsának, hagyta, hogy tekintete visszakalandozzon az előtte türelmesen álldogáló férfira.
Intett. - Foglaljon helyet, igazgatóhelyettes úr. - Hangja bánatosan csengett. Amikor
Lindros leült, belefogott. - Alex Conklinnal kezdődött. Nos, mindig Alexszel kezdődött, nem
igaz? - Nagyot sóhajtott, mintha eluralkodott volna rajta a nosztalgia. - Csaknem két éve Alex
egy ajánlattal keresett fel. Összebarátkozott egy tudóssal a DARPA-nál; az ismeretségük
véletlenszerű volt, bár az igazat megvallva, Alex olyan sok emberrel állt kapcsolatban, hogy
kétlem, hogy bármi is véletlenül alakult volna az életében. Gondolom, arra már rájött, hogy a
szóban forgó tudós Felix Schiffer volt. - Szünetet tartott. - Megveszek egy szivarért.
Megengedi?
- Csak nyugodtan - felelte Lindros. Ez megmagyarázta a szagot: légfrissítő. Az épületben,
mint minden kormányzati létesítményben, elvben tilos volt dohányozni.
- Van kedve betársulni? - kérdezte Driver. - Ajándékba kaptam Alextól.
Amikor Lindros nemet intett, Driver kihúzott egy fiókot, kivett egy szivart a nyirkosító
dobozból, s végigcsinálta a rágyújtás szertartását. Lindros rájött, hogy ezzel csillapítja az
idegességét. Szimatolni kezdett, amint az első kék füstpamacs felszállt a szobában. Kubai
szivar volt.
- Alex meglátogatott - folytatta Driver. - Illetve, ez így nem pontos... elhívott vacsorázni.
Azt mondta, találkozott ezzel a DARPA-nál dolgozó fickóval. Felix Schifferrel. Aki utálta az
ottani katonai légkört, és ezért le akart lépni. Alex megkérdezte, tudnék-e segíteni a barátján.
- És maga igent mondott - vetette közbe Lindros -, elsőre?

193
 - Természetesen. Baker tábornok, a DARPA főnöke tavaly kicsinálta az egyik emberünket.
- Driver pöfékelt egyet a szivarból. - Kaptam a lehetőségen, hogy visszavágjak annak a
seggfejnek.
Lindros fészkelődött. - Amikor Conklin felkereste, elmondta magának, mivel foglalkozik
Schiffer a DARPA-nál?
- Persze. Schiffer szakterülete a levegőben terjedő részecskék voltak. Annak a módszerén
dolgozott, hogyan tisztíthatna meg biológiailag fertőzött belső tereket.
Lindros kihúzta magát ültében. - Mondjuk anthrax-szal fertőzötteket?
Driver bólintott. - Úgy van.
- Milyen messzire jutott?
- A DARPA-nál? - Driver megvonta a vállát. - Nem tudom.
- De nyilván kapott tájékoztatást a munkájáról, miután magának kezdett dolgozni.
Driver rámeredi, aztán megnyomott néhány gombot a számítógép billentyűjén. Úgy
fordította a képernyőt, hogy mindketten láthassák.
Lindros előrehajolt. - Nekem ez halandzsa, de hát nem vagyok tudós.
Driver úgy nézte a szivarja végét, mintha most, az igazság pillanatában nem volna képes
Lindrosra nézni. - Többé-kevésbé halandzsa is.
Lindros megmerevedett. - Ezt hogy a fenébe érti?
Driver még mindig elbűvölten nézte a szivar végét. - Ez nem lehetett az, amin Schiffer
dolgozott, mert ennek semmi értelme.
Lindros a fejét csóválta. - Nem értem
Driver sóhajtott egyet. - Meglehet, hogy Schiffer nem is annyira részecske-szakértő.
Lindros, aki érezte, hogy gyomra összeszorul az idegességtől, megkérdezte: - Ugye, van
valami más lehetőség?
- Nos, hát igen, most, hogy említi. - Driver körbenyalta a szája szélét. - Lehetséges, hogy
Schiffer valami egészen máson dolgozott, s nem akarta, hogy arról akár a DARPA, akár mi
tudjunk.
Lindros elképedten meredt rá. - Miért nem kérdez rá nála?
- Nagyon szívesen megtenném - válaszolt Driver. -A baj csak az, hogy nem tudom, hol van
Felix Schiffer.
- Ha maga nem tudja - fortyant fel Lindros -, akkor ki a fene tudja?
- Egyedül Alex tudta.
- Jézusom, de hisz Alex Conklin halott! - Lindros felállt, előrehajolt, s kisöpörte Driver
szájából a szivart. - Randy, mióta nincs meg dr. Schiffer?
Driver behunyta a szemét. - Hat hele.
Lindros most megértette. Ezért volt Driver olyan ellenséges, amikor először felkereste;
rettegett, hogy az Ügynökség gyanítja, milyen példátlan módon megsértette a biztonsági
szabályokat. - Hogyan engedhette, hogy ez megtörténjen? - kérdezte.
Driver kék szeme egy pillanatra megpihent rajta. - Alex tehetett róla. Bíztam benne. Miért
ne bíztam volna? Évek óta ismertem; az Ügynökség élő legendája volt, Krisztus szerelmére!
És aztán hirtelen mi történt? Eltüntette Schiffert. - Úgy meredt a padlón heverő szivarra,
mintha veszedelmes holmivá változott volna. - Kihasznált engem, Lindros. Nem akarta, hogy
Schiffer az én igazgatóságomon legyen, nem akarta, hogy a miénk, az Ügynökségé legyen. El
akarta távolítani a DARPA-tól, hogy el tudja tüntetni.
- Miért? - kérdezte Lindros. - Miért tett volna ilyet?
- Nem tudom. Istenem, bárcsak tudnám.
Szinte tapintható volt a Driver hangjából csendülő fájdalom, s találkozásuk óta most
először Lindros sajnálatot érzett iránta. Minden, amit valaha Alexander Conklinról hallott,
igaznak bizonyult. Mesteri manipulátor volt, sötét titok tudója, az ügynök, aki senkiben sem
bízott, a pártfogoltja, Jason Bourne kivételével. Futólag eltűnődött, vajon az események ilyen

194
fordulata, hogyan hat majd a CIA igazgatójára. Ő és Conklin évtizedeken át szoros
barátságban álltak; együtt dolgoztak az Ügynökségnél, ez volt az életük. Számíthattak
egymásra, bíztak egymásban, és most itt ez a keserű csapás. Conklin az Ügynökség szinte
minden szabályát áthágta, hogy megkapja, amit akart: dr. Felix Schiffert. Kicseszett nemcsak
Randy Driverral, de magával az Ügynökséggel is. Hogyan kímélhetném meg az Öreget ettől
a hírtől?, töprengett Lindros. De miközben ezen gondolkodott, tudta, hogy ennél sürgetőbb
problémával kell foglalkoznia.
- Conklin nyilvánvalóan tudta, hogy Schiffer igazából min dolgozott, és azt akarta
megszerezni - jegyezte meg.
- De mi a franc lehetett az?
Driver tehetetlenül nézett fel rá.

Sztyepan Szpalko a Kapisztrán tér közepén, rá várakozó limuzinjától nem messze állt. Fölötte
magasodott a Magdolna-torony, összesen ennyi maradt a tizenharmadik századi ferences
rendi templomból, amelynek főhajóját és szentélyét náci bombák rombolták le a II.
világháborúban. Várakozás közben érezte, hogy egy hideg széllökés felemeli fekete
kabátjának szegélyét, s befurakszik a ruha alá.
Az órájára pillantott. Sidó késett. Régen hozzáedzette magát, hogy ne aggódjon, de ez a
találkozó akkora jelentőséggel bírt, hogy nem tudta elfojtani aggodalmát. A torony tetején
tizenöt perccel egész óra után megszólalt a huszonnégy részes harangjáték. Sidó sokat késett.
A járókelők fogyatkozó tömegét figyelő Szpalko már éppen arra készült, hogy -
megszegve az illemszabályokat - felhívja Sidót a mobiltelefonon, amit ő adott neki, amikor
meglátta a torony másik oldaláról feléje siető tudóst. Valamit cipelt a kezében, ami egy
ékszermintákat tartalmazó táskára hasonlított.
- Elkéstél - vetette oda Szpalko.
- Tudom, de nem tehetek róla. - Dr. Sidó kabátja ujjával megtörölte a homlokát. - Alig
tudtam kihozni a raktárból a holmit. Bent volt a személyzet, s meg kellett várnom, amíg a
hidegszoba kiürül, hogy ne keltsem fel...
- Ne itt, doktor!
Szpalko, aki legszívesebben megütötte volna, amiért nyilvánosság előtt beszél az
ügyeikről, erőteljesen megragadta Sidó könyökét, s bevonszolta a meglehetősen ijesztő
barokk kőtorony árnyékába.
- Elfelejtetted, hogy vigyázz a nyelvedre, ha mások is vannak körülöttünk, Péter -
korholta. - Egy elit csoport tagjai vagyunk, te meg én. Hányszor mondjam még?
- Nem felejtettem el - felelte idegesen dr. Sidó -, de nehezemre esett...
- A pénzemet elfogadni nem esik nehezedre, ugye? Sidó tekintete odébb siklott. - Tessék -
mondta -, benne van minden, amit kértél, és még egy kicsit több is. - Odanyújtotta a táskát. -
De végezzünk, s lehetőleg gyorsan. Vissza kell érnem a laborba. Egy fontos vegyi számítás
kellős közepénél tartottam, amikor felhívtál.
Szpalko eltolta Sidó kezét. - Tartsd magadnál, Péter, legalább még egy kicsit.
Sidó szemüvege megvillant. - Azt mondtad, most van rá szükséged... azonnal. Mint
mondtam, ha egyszer beteszik a hordozható táskába, az anyag csak negyvennyolc órán át
életképes.
- Emlékszem.
- Sztyepan, tanácstalan vagyok. Nagy kockázatot vállaltam, hogy munkaidőben hoztam ki
a klinikáról. Most vissza kell mennem, vagy...
Szpalko elmosolyodott, ugyanakkor erősebben szorította Sidó könyökét. - Nem mégy
vissza, Péter.
- Tessék?

195
 - Elnézést, hogy korábban nem említettem, de a pénzemért többet akarok a kért anyagnál.
Téged akarlak.
Dr. Sidó megrázta a fejét. - De ez teljességgel lehetetlen. Te is nagyon jól tudod!
- Semmi sem lehetetlen, Péter.
- Nos, ez az - felelte hajthatatlanul dr. Sidó. Szpalko mosolyogva egy fotót vett elő
felöltője belsejéből. - Mi a véleményed erről? - kérdezte a képet átnyújtva.
Dr. Sidó rámeredt, s görcsösen nyelt egyet. - Honnan szerezted ezt a fényképet a
lányomról?
Szpalko továbbra is mosolygott. - Az egyik emberem készítette, Péter. Nézd csak meg a
keltezést.
- Tegnap készült. - A tudós hirtelen dührohamában darabokra tépte a fényképet. -
Manapság akármit rá lehet rakni egy fotóra - mondta hidegen.
- Milyen igaz - felelte Szpalko. - De megnyugtatlak: ezt nem manipulálták.
- Hazug! Már itt sem vagyok! - jelentette ki dr. Sidó. - Engedj el!
Szpalko tette, amit a doktor kért, de ahogy Sidó elindult, utána szólt. - Nincs kedved
Rózával beszélni, Péter? - Feléje nyújtotta a mobiltelefont. - Úgy értem, most rögtön?
Dr. Sidó megtorpant. Aztán szembefordult Szpalkóval. Arca elsötétedett a haragtól és az
alig leplezett félelemtől.
- Azt mondtad, Felix barátja vagy; azt hittem, az én barátom is.
Szpalko változatlanul feléje nyújtotta a telefont. - Róza szeretne beszélni veled. Ha most
elmész... - Megvonta a vállát. Hallgatása maga volt a fenyegetés.
Dr. Sidó lassan, nehézkesen visszament. Szabad kezével elvette a mobiltelefont, s a
füléhez emelte. Szíve olyan erősen kalapált, hogy alig tudott gondolkodni. - Róza?
- Papa? Papa! Hol vagyok! Mi történik?
Lányának kétségbeesett hangjától belenyilallt a rettegés. Nem emlékezett rá, hogy valaha
ennyire félt volna.
- Drágám, mi történt?
- Emberek jöttek a szobámba, elraboltak, nem tudom, hová, egy csuklyát húztak a fejemre,
és...
- Ennyi elég is lesz - mondta Szpalko, kivéve a telefont Sidó elgyengült ujjai közül.
Bontotta a kapcsolatot, eltette a mobilt.
- Mit tettetek vele? - Dr. Sidó hangja reszketett a benne kavargó érzelmektől.
- Még semmit - felelte könnyedén Szpalko -, és semmi baja sem esik, Péter, ha
engedelmeskedsz.
Dr. Sidó nyelt egyet, amikor Szpalko belekarolt. - Hová... hová megyünk?
- Kirándulunk egyel - felelte Szpalko a várakozó limuzin felé terelve a tudóst. - Tekintsd
egyszerű vakációnak, Péter. Jól megérdemelt vakációnak.

196
 Huszonnegyedik fejezet

Az Eurocenter Bio-I Klinika egy ólomszínű modern épületben működött. Bourne az olyan
ember szapora, tekintélyt parancsoló lépteivel lépett be, mint aki tudja, hogy hová, és miért
megy.
A klinika belseje pénzről, rengeteg pénzről árulkodott. Az előcsarnokot márvány borította.
A csarnokban itt-ott klasszikus jellegű oszlopok tetején bronzszobrok díszelegtek. A boltíves
falfülkékben a biológia, vegyészet, mikrobiológia és járványtan történelmi félisteneinek mell-
szobrai álltak. Ebben a nyugodt és gazdag környezetben különösen visszataszító volt a csúf
fémdetektor látványa. A csontvázszerű szerkezeten túl, egy magas pult mögött három
mogorva kinézetű alkalmazott ült.
Bourne gond nélkül átment a fémdetektoron, kerámiafegyvere észrevétlen maradt. A
fogadópultnál maga volt a megtestesült üzletiesség.
- Alexander Conklin, dr. Péter Sidót keresem - mondta pattogósán, hogy az már szinte
parancsnak hangzott.
- Igazolványt kérek, Mr. Conklin - mondta a három női alkalmazott egyike, öntudatlanul
engedelmeskedve, s átvéve a pattogós hangot.
Bourne átnyújtotta hamis útlevelét, az alkalmazott megnézte, hosszan fürkészve Bourne
arcát, hogy elvégezhesse az összehasonlítást, majd visszaadta Bourne-nak. Átnyújtott egy
fehér műanyag kitűzőt. - Kérem, ezt viselje mindvégig, Mr. Conklin. - Bourne hangja és
fellépése olyan volt, hogy a nő elfelejtette megkérdezni, várja-e őt Sidó, biztosra véve, hogy
„Mr. Conklinnak" megbeszélt találkozója van a tudóssal. Útba igazította a látogatót, Bourne
pedig elindult.
Különleges azonosító jelvényekre van szükség az ő részlegében, fehér a vendégeknek, zöld
az ott dolgozó orvosoknak, kék az asszisztenseknek és a kisegítő személyzetnek, mondta Sidó
Eszter, így azonnali feladat volt, hogy Bourne egy ott dolgozó embert találjon.
Úton a járványkutató szárny felé elment négy férfi mellett, akik közül egyik sem tűnt
megfelelő testalkatúnak. Olyasvalakire volt szüksége, aki többé-kevésbé azonos magasságú
vele. Útközben megpróbált benyitni minden ajtón, amelyen nem állt valamilyen iroda vagy
labor jelzése, raktárt vagy hasonlót keresett, olyan helyet, amelyet az orvosi személyzet nem
gyakran keres fel. Nem izgatta a takarító személyzet, ők valószínűleg estig nem lesznek bent.
Végül meglátott egy nagyjából vele azonos magasságú és súlyú férfit, aki fehér
laboratóriumi köpenyben közeledett feléje. Zöld azonosítót viselt, amelyen a dr. Lenz
Morintz név állt.
- Bocsásson meg, dr. Morintz - mondta zavart mosollyal Bourne -, el tudna esetleg
irányítani a mikrobiológiai szárnyba? Úgy tűnik, eltévedtem.
- Valóban eltévedt - felelte dr. Morintz. - Egyenesen a járványkutató szárnyhoz tart.
- Te jó ég! - fakadt ki Bourne. - Akkor nagyon elkeveredtem.
- Ne aggódjon - nyugtatta meg dr. Morintz. - Csupán a következőket kell tennie.
Ahogy megfordult, hogy megmutassa Bourne-nak a helyes irányt, Bourne lecsapott
tenyere élével, és a bakteriológus összeesett. Bourne elkapta, mielőtt a padlóra zuhant volna.
Nagyjából egyenesen tartva a doktort, félig elhúzta, félig elcipelte a legközelebbi
raktárhelyiséghez, nem törődve a törött bordáiba hasító fájdalommal.
Belépve felkapcsolta a villanyt, levette dzsekijét és bedugta egy sarokba. Utána levette dr.
Morintzról a laboratóriumi köpenyt és az azonosítót. Sebtapaszt használva hátrakötözte a
doktor kezét, szorosan összekötözte a két bokáját, s végül keresztben leragasztotta a száját.
Aztán bevonszolta a testet egy sarokba, elrejtve néhány nagy kartondoboz mögé. Visszament
az ajtóhoz, lekapcsolta a villanyt, s kilépett a folyosóra.

197
Azt követően, hogy megérkezett az Eurocenter Bio-I Klinikához, Anikó egy ideig a ketyegő
órájú taxiban üldögélt. Sztyepan teljesen világossá tette, hogy most lépnek a küldetés utolsó
szakaszába. Minden döntésük, minden mozdulatuk sorsdöntő jelentőségű. Most bármilyen
hiba katasztrófához vezethet. Bourne vagy Khan. Nem tudta, melyiküktől kell inkább
tartania, melyikük jelenti a nagyobb veszélyt. Kettőjük közül Bourne volt a szilárdabb, Khan
viszont hírből sem ismerte lelkiismeret-furdalást. Ahogy Anikó sem. Hát nem fura fintora a
sorsnak, hogy ennyire hasonlítanak egymásra?
És mégis, most inkább úgy látta, hogy sokkal több köztük a különbözőség, mint azt
valamikor gondolta. Először is, Khan nem volt képes elszánni magát, hogy megölje Jason
Bourne-t, bár kijelentette, mennyire vágyik erre. Utóbb, ugyanilyen meghökkentő módon,
megfeledkezett magáról a Skodában, amikor előrehajolt, hogy megcsókolja az ő nyakát. Attól
a pillanattól fogva, hogy annak idején otthagyta a férfit, Anikó azon tűnődött, vajon őszinték
voltak-e a férfi vele kapcsolatos érzései. Most már tudta: Khan igenis tud érezni, és ha
elegendő ösztökélést kap, érzelmileg is képes kötődni. Őszintén szólva ezt sosem hitte volna
róla, ismerve a férfi hátterét.
- Kisasszony? - A taxisofőr kérdése zavarta meg gondolatait. - Itt találkozik valakivel,
vagy akarja, hogy elvigyem valahová máshová?
Anikó előrehajolt, egy köteg pénzt nyomott a férfi kezébe. - Jó lesz itt.
Még mindig nem mozdult, de körülnézett, azon gondolkodott, hol lehet Kevin McColl.
Sztyepan könnyen beszél a Humanistas irodájának biztonságából, hogy ne nyugtalankodjon a
CIA-ügynök miatt, de ő kint van a terepen egy mindenre képes, veszedelmes orgyilkossal,
valamint egy súlyosan sebesült férfival, aki elszántan kész ölni. Ha elkezdenek röpködni a
golyók, egyedül ő áll majd a tűzvonalban.
Végre kiszállt, izgalmában ide-oda tekingetett a háztömb mentén, a kopott zöld Opelt
kereste, mielőtt összeszedte magát és egy bosszús sóhajjal bement a klinika bejáratán.
Odabent a hely úgy nézett ki, ahogyan azt Bourne leírta. Elgondolkozott, vajon honnan
szerezte a férfi az információt ilyen rövid idő alatt. El kell ismernie, Bourne figyelemre méltó
gyorsasággal dolgozik.
A fémdetektoron áthaladva a másik oldalon megállították, kérték, nyissa ki retiküljét, hogy
a biztonsági őr belepillanthasson. Bourne utasításait hűen követve odament a magas
márványpulthoz, rámosolygott a három alkalmazott egyikére, aki elég hosszan nézett fel,
hogy észrevegye.
- A nevem Vadas Anikó - mondta. - Egy barátomat várom.
Az alkalmazott bólintott, s folytatta a munkáját. A másik kettő vagy telefonált, vagy
adatokat írt be a számítógépbe. Megszólalt egy másik telefon, s az a nő, aki Anikóra
mosolygott, felvette a kagylót, egy pillanatig beszélt, majd meglepetésére odahívta őt.
Amikor Anikó a pult közelébe ért, a nő megszólalt. - Vadas kisasszony, dr. Morintz várja
önt. - Futó pillantást vetett Anikó jogosítványára, majd átadott neki egy fehér műanyag
kitűzőt. - Kérem, ezt mindvégig viselje. A doktor úr a laboratóriumában várja önt.
Megmutatta az utat, s Anikó zavarodottan elindult a folyosón a jelzett irányba. Az első T
alakú elágazásnál balra fordult, s egyenesen belefutott egy fehér laboratóriumi köpenyt viselő
férfiba.
- Jaj, bocsásson meg! Mi...? - Felnézve Jason Bourne arcát látta maga előtt. A férfi
kabátján zöld műanyag azonosító volt dr. Lenz Morintz nevével. Anikó felkacagott. - Ja, már
értem, örülök a találkozásnak, dr. Morintz. - Hunyorogva nézett. - Bár egyáltalán nem
hasonlít a fényképére.
- Tudja, milyenek az igazolványképek - felelte Bourne, s megfogta a lány könyökét,
visszavezette oda, ahol befordult a folyosóa - Sosem az ember igazi arcát mutatják. - Kilesett
a sarkon, s megszólalt. - Itt jön a CIA, pontosan időre.

198
 Anikó látta, amint Kevin McColl felmutatja igazolványát az egyik alkalmazottnak. -
Hogyan tudta áthozni a fegyverét a fémdetektoron? - kérdezte.
- Nem tudta áthozni - mondta Bourne. - Mit gondol, miért mondtam, hogy ide jöjjön?
Anikó akaratlanul is elismerően nézett a férfira. - Csapda. McCollt fegyvertelenítettük. -
Tényleg okos fickó, s ettől a felismeréstől Anikó kicsit aggódni kezdett. Bízott benne, hogy
Sztyepan tudja, mit csinál.
- Nézze, kiderítettem, hogy Schiffer egykori társa, Sidó Péter itt dolgozik. Ha valaki tudja,
hol van Schiffer, akkor Sidó az. Beszélnünk kell vele, de előbb egyszer s mindenkorra el kell
intéznünk McCollt. Készen áll?
Anikó még egy pillantást vetett McCollra, megremegett, és bólintott.

Khan taxival követte a kopott zöld Opelt; nem akarta a bérelt Skodát használni. Megvárta,
amíg Kevin McColl beáll egy parkolóhelyre, majd hagyta, hogy a taxi továbbmenjen, s
amikor a CIA-ügynök kiszállt Opeljából, kifizette a sofőrt, és gyalog indult a férfi után.
Előző este, amikor Anikó házától követte McCollt, Khan felhívta Ethan Hearnt, s
beolvasta neki a zöld Opel rendszámát. Hearn egy órán belül megszerezte neki a McColl által
használt autókölcsönző nevét és telefonszámát. Interpol-ügynöknek adva ki magát, a
kellőképpen megijesztett alkalmazottól megszerezte McColl nevét és egyesült államokbeli
címét. Az itteni címét nem adta meg, de - jellegzetes amerikai gőggel - a valódi nevén bérelte
a kocsit. Így egyszerű volt az eset, Khan felhívott egy másik számot, s egy berlini kapcsolata
lefuttatta McColl nevét az adatbankjában, s kikötött a CIA-nál.
Elöl McColl befordult a Hattyú utca sarkán, belépett a 75-ös szám alatti modern épületbe,
amely erősen hasonlított egy középkori erődre. Khan szerencsére szokása szerint várt egy
pillanatig, mert McColl váratlanul felbukkant. Khan kíváncsian nézte, ahogy odalép egy
szemeteshez. Körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem figyeli, előhúzta a
fegyverét, és gondosan bedugta az utcai kukába.
Khan megvárta, amíg McColl visszatért az épületbe, folytatta útját, áthaladt a
fémdetektoron, s bement az előcsarnokba. Mint megfigyelte, McColl odabent az ügynökségi
igazolványával hadonászott. Amikor meglátta a fémdetektort, Khan megértette, miért
szabadult meg McColl a fegyverétől. Véletlen volt, vagy Bourne csapdát állított neki? Khan
maga ezt tette volna.
Amikor McColl kapott egy azonosító kitűzőt, és elindult a folyosón, Khan átlépett a
fémdetektoron, s felmutatta a Párizsban szerzett interpolos igazolványát. Ettől az alkalmazott
természetesen megrémült, különösen azután, hogy látta az Ügynökség emberét, s hangosan
tanakodott, vajon riassza-e a klinika biztonsági szolgálatát vagy a rendőrséget, de Khan
higgadtan biztosította, hogy ugyanazon az ügyön dolgoznak, és csak kihallgatási céllal jöttek.
E folyamat bármilyen megakadása, figyelmeztette komolyan a nőt, csak előre nem látott
bonyodalmakhoz vezetne, s biztosra veszi, hogy ezt ő sem akarná. A nő, kicsit még idegesen,
bólintott, s intett, hogy menjen tovább.

Kevin McColl meglátta maga előtt Vadas Anikót, s tudta, hogy Bourne-nak valahol ott kell
lennie a közelben. Biztosra vette, hogy a lány nem szúrta ki, de mindenesetre megérintette a
kis műanyag négyszöget, amely karórája szíjához volt erősítve. Abban hosszú nejlonzsinór
lapult kis orsóra feltekerve. Szívesebben végzett volna Bourne-nal egy pisztoly segítségével,
mert az gyors és tiszta. Az emberi test, legyen bármekkora, nem tud megküzdeni a szívbe,
tüdőbe vagy agyba behatoló lövedékkel. A meglepetésre és a nyers erőre alapozott egyéb
módszerek alkalmazása, amire a fémdetektor miatt kényszerült, tovább tart és gyakran túl
nagy mocsokkal jár. Tisztában volt a fokozott kockázattal, miként annak a lehetőségével,
hogy esetleg Vadas Anikót is meg kell ölnie. Egyedül ez a gondolat keltett benne kellemetlen
érzést. Csinos, szexis nő volt, ellenére lett volna egy ilyen szépség megölése.

199
 Most meglátta a lányt, aki - meggyőződése szerint - a Jason Bourne-nal való találkozó felé
tartott; nem tudta elképzelni, hogy a lány más okból lett volna itt. Lemaradt egy kicsit, s az
alkalomra várva megtapintotta a csuklójának feszülő négyszögletes műanyagot.

Bourne a raktárhelyiségből figyelte, amint Anikó továbbhalad a folyosón. A lány pontosan

tudta, hogy ő hol van, de becsületére váljon, picit sem fordította el a fejét, amikor elment a
férfi megfigyelőpontja előtt. Bourne hegyezte a fülét, s McColl lépteit még az előtt észlelte,
hogy a férfi a látóterébe lépett. Mindenkinek megvan a maga jellegzetes járása, amely -
hacsak szándékosan meg nem változtatják – összetéveszthetetlen. McColl léptei súlyosak és
kemények, baljóslatúak voltak, kétségtelenül egy hivatásos lopakodóé.
E helyzetben az elsődleges, amint azt Bourne tudta, az időzítés. Ha túl hamar mozdul,
McColl észreveszi és reagál, ezzel semmissé téve a meglepetés hatását. Ha túl sokáig
várakozik, arra kényszerül, hogy megtegyen néhány lépést, hogy utolérje, ezzel azt
kockáztatva, hogy McColl meghallja. De Bourne felmérte magában McColl lépteinek
hosszát, így pontosan ki tudta számítani, mikor érkezik a CIA orgyilkosa a megfelelő pontra.
Agyából igyekezett kiűzni a fájdalom, mindenekelőtt a törött bordáiba nyilalló fájdalomnak
még a gondolatát is. Fogalma sem volt róla, milyen hátrányt okozhat a fájdalom, de bíznia
kell a háromszoros kötésben, amellyel Ambrus doktor látta el a törést.
Most már látta az öles termetű és veszedelmes Kevin McCollt. Amint az ügynök elhaladt a
raktárhelyiség résnyire nyitott ajtaja előtt, Bourne előugrott, és két kézzel erőteljesen
lecsapott McColl jobb veséjére. Az ügynök teste oldalra dőlt Bourne felé, aki megragadta, s
kezdte bevonszolni a raktárba.
Ám McColl, fájdalmas fintorral az arcán, megpördült, öklével keményen mellbe vágta
Bourne-t. Olyan fájdalom hasított a testébe, hogy Bourne hátratántorodott, McColl pedig
előhúzta a nejlonzsinórt, s Bourne nyaka felé kapkodott. Bourne tenyere élével kétszer
keményen megütötte, ami nyilván nagy fájdalmat okozott McCollnak. Ő azonban vérben
forgó szemmel és kegyetlen elszántsággal folytatta a támadást. Ráhurkolta a nejlonzsinórt
Bourne nyakára, s olyan szorosra húzta, hogy egy pillanatra elemelte Bourne-t a földről.
Bourne levegő után kapkodott, ami lehetővé tette, hogy McColl még szorosabbra húzza a
hurkot. Bourne rájött, hogy hibázott. Felhagyott vele, hogy lélegzethez jusson, s arra
összpontosított, hogy kiszabadítsa magát. Fölemelte a térdét, s erősen odarúgott McColl
ágyékához. Elfogyott McCollból a szusz, s egy pillanatra szorítása annyira enyhült, hogy
Bourne be tudta dugni két ujját a nejlonzsinór és a torka közé.
McColl azonban bikatermetű férfi volt, s hamarabb magához tért, mint arra Bourne
számított. Dühödt röffenéssel minden energiáját a szorításba adta, minden eddiginél
erősebben megrántva a nejlonzsinórt. De Bourne-nak sikerült megszereznie a szükséges
előnyt, behajlította két ujját, feszesre tekerte a zsineget, s az elpattant - mint amikor egy
hatalmas hal megfeszíti magát, hogy elszakítsa a horgászzsinórt, amelyen fennakadt.
Bourne azzal a kezével, amelyet a nyakánál tartott, nagyot csapott alulról fölfelé, s az álla
alatt eltalálta McCollt. Az ügynök feje nekicsapódott az ajtókilincsnek, de amikor Bourne
közelebb lépett hozzá, a könyökét használva belökte Bourne-t a raktárhelyiségbe. Utánaeredt,
fellopott egy kartonvágó ollót, meglendítette, s átvágta a laboratóriumi köpenyt. Egy újabb
suhintás, s bár Bourne hátraugrott, a szerszám annyira belevágott az ingébe, hogy az csak
lógott rajta, láthatóvá téve bekötözött bordáit.
Diadalmas vigyor ült ki McColl arcára. Szakértelemmel ismerte fel a sebezhetőséget, s ki
is akarta használni. Átvette a bal kezébe a kartonvágó ollót, cselezett vele, aztán erős ütést
vitt Bourne bordái felé. Bourne-t nem sikerült rászednie, az alkarjával el tudta hárítani az
ütést.
McColl azonban felismerte, hogy Bourne támadhatóvá vált, s a kartonvágóval egyenesen
Bourne nyaka felé szúrt.

200
A tusakodás első hangjait meghallva Anikó megfordult, de rögtön észrevett két orvost, akik a
folyosónak ahhoz az elágazásához tartottak, ahol a fordulón túl Bourne és McColl küzdött.
Ügyesen a küzdők és az orvosok közé lépve kérdések özönét zúdította a doktorokra, s közben
terelgette őket, míg végre túljutottak az elágazáson.
A lehető leghamarabb megszabadult tőlük, és visszasietett. Amikor visszaért, látta, hogy
Bourne bajban van. Emlékezett Sztyepan figyelmeztetésére, hogy tartsa életben Bourne-t.
Futni kezdett a folyosón. Mire odaért, a két küzdő fél már bent volt a raktárban. A lány éppen
jókor robogott be a nyitott ajtón, hogy lássa, amint McColl dühödten Bourne-ra támad.
Az ügynökre vetette magát, sikerült annyira eltérítenie, hogy a fényben megvillanó olló
elszállt Bourne nyaka mellett, nagy szikrákat vetett egy polc fémoszlopán. McColl, aki
látóterének peremén érzékelte a lányt, megpördült, magasra emelt bal könyökét hátralendítve
torkon vágta Anikót.
A lány öklendezve, reflexszerűen a torkához kapott, s lassan kezdett térdre rogyni. McColl
rárontott a kartonvágóval, a torka felé csapott. Bourne fogta a még mindig kezében
szorongatott nejlonzsinórt, és hátulról McColl nyakába akasztotta.
McColl ívben hátrafeszült, de ahelyett, hogy a torkához kapott volna, könyökével
belevágott Bourne törött bordáiba. Bourne csillagokat látott, de kitartott, araszolva húzta
hátra McCollt, minél távolabb Anikótól. Hallotta a padlólapokon a férfi cipősarkának
súrlódását, közben McColl egyre kétségbeesettebben csapkodott Bourne bordái felé.
Vér tolult McColl fejébe, az inak feszes kötélként dagadtak ki a nyaka két oldalán, s nem
sokkal később egyre jobban kezdett kidülledni a szeme. Hajszálerek pattantak el az orrában
és az arcán, ajka felhúzódott fogínyéről. Duzzadt nyerve körbeforgott tátott szájüregében, de
még így is maradt benne annyi erő, hogy egy utolsó ütést mérjen Bourne oldalára. Bourne
hunyorgott, kicsit enyhült a szorítása, s McColl kezdte visszanyerni az egyensúlyát.
Ekkor Anikó meggondolatlanul gyomron rúgta. McColl megragadta a lány fölemelt térdét,
erősen megcsavarta, s háttal maga elé rántotta. Bal kezét a lány nyaka köré fonta, jobb kezét
Anikó fejének oldalához emelte. Arra készült, hogy kitekerje a nyakát.

Khan az egészet a folyosón kicsit távolabbról, egy kis, sötét irodában lévő
megfigyelőállásából nézte végig, figyelte, amint Bourne, nagy kockázatot vállalva, elereszti a
nejlonzsinórt, amelyet nagy szakértelemmel tekert McColl nyaka köré. Az orgyilkos fejét
nekicsapta a polcnak, aztán belevájta hüvelykujját a szemébe.
McColl kis híján felüvöltött, de Bourne az álla alá csúsztatta az alkarját, s így a
hörgésszerű hang bennrekedt a tüdejében, ott is halt el. Hátrarúgott, hadonászott, nem akart
sem meghalni, sem a földre rogyni. Bourne előhúzta kerámiafegyverét, a markolattal lecsa-
pott McColl bal füle tövére. Az ügynök végre térdre hullott, a feje remegett, kezét
megpróbálta rászorítani sérült szemére. De ez csak csel volt. Kezét arra használta, hogy
Anikót lerántsa maga mellé a földre. Gyilkos keze megmarkolta a lányt, Bourne pedig, nem
lévén egyéb lehetősége, a fegyver csövét McColl nyakához szorította, s meghúzta a ravaszt.
Nagyon halk nesz hallatszott, de McColl nyakán tekintélyes lyuk keletkezett. McColl még
holtában sem eresztette el Anikót. Bourne, eltéve a fegyverét, kénytelen volt egyenként
lefejteni a férfi ujjait a lányról.
Bourne lenyúlt, fölsegítette Anikót, de Khan jól látta fintorát, látta, hogy az egyik kezét az
oldalához szorítja. A bordái. Sérültek, töröttek, vagy ilyesmi.
Khan visszahúzódott az üres iroda árnyékába. Ő okozta azt a sérülést. Élénk
részletességgel emlékezett rá, mekkora erőt vitt bele abba a rúgásba, érezte, ahogy a lába
eltalálja, érezte a testén átfutó, szinte elektromos rezgést, amely mintha Bourne-tól
származott volna. De különös módon most sem érzett elégedettséget. Inkább kényszeredett

201
elismeréssel gondolt Bourne erejére és szívósságára, ahogyan folytatni tudta titáni harcát
McColl-lal, a legsebezhetőbb pontjára mért ütlegek ellenére.
Miért járnak ilyen gondolatok a fejében?, kérdezte dühösen önmagától. Bourne nem tett
mást, csak elutasította őt. A seregnyi bizonyíték dacára sem hajlandó elhinni, hogy az ő fia.
Miről árulkodik mindez? Valamilyen okból azt akarja hinni, hogy a fia halott. Nem azt
jelenti-e ez, hogy valójában sosem akarta őt?

- A segédszemélyzet néhány órája megérkezett - közölte Jamie Hull a CIA igazgatójával a

biztonságos videokapcsolaton keresztül. - Mindenről behatóan tájékoztattuk őket. Már csak a
vezetők hiányoznak.
- Az elnök a beszélgetésünk idején már a repülőgépen van - mondta az igazgató, miközben
intett Martin Lindrosnak, hogy üljön le. - Mostantól számított öt óra és húsz perc múlva az
Egyesült Államok elnöke izlandi földre lép. Krisztusban bízva remélem, hogy felkészülten
várják őt.
- Természetesen, uram, mindannyian felkészültünk.
- Kitűnő. - Az Öreg homlokán elmélyültek a ráncok, amikor ránézett az íróasztalán lévő
feljegyzésekre. - Hogy jön ki Karpov elvtárssal?
- Ne aggódjon, uram - felelte Hull. - A Borisz-ügyet kézben tartom.
- Ezt megkönnyebbüléssel hallom. Az elnök és orosz partnere között amúgy is feszült a
viszony. Fogalma sem lehet róla, mennyi vérbe, könnybe és verítékbe került, hogy rábírjuk
Alekszandr Jevtusenkót, hogy üljön tárgyalóasztalhoz. El tudja képzelni, milyen botrány
lenne, ha meghallaná, hogy maga és az ő legfőbb biztonsági embere készek elmetszeni
egymás torkát?
- Sosem fog megtörténni, uram
- Ajánlom is - morogta a CIA igazgatója. - Tájékoztasson a hét minden napján.
- Úgy lesz, uram - mondta Hull, s bontotta a kapcsolatot.
Az igazgató megfordult székével, kezével végigsimított sűrű fehér haján. - A végső
szakaszban vagyunk, Martin. Magának is annyira fáj, mint nekem, hogy itt ülünk egy
íróasztal mögött, miközben Hull a terepen tartja kézben az ügyeket?
- Igen, uram. - Lindrosnak már-már pattanásig feszültek az idegei, de a kötelességtudat
felülkerekedett a sajnálaton. Nem akarta megsebezni az Öreget, bármilyen csúnyán bánt is
vele az utóbbi időben. Megköszörülte a torkát. - Uram, most jövök a Randy Driverral
lezajlott találkozóról.
- És?
Lindros mély lélegzetet vett, s elmesélte az Öregnek, milyen vallomást tett Driver, hogy
Conklin hozta át dr. Felix Schiffert a DARPA-tól az Ügynökséghez a saját sötét és ismeretlen
céljaitól vezérelve, hogy Conklin szándékosan „eltüntette" Schiffert, s mivel Conklin
mostanra halott, senki sem tudja, hol van a tudós.
Az Öreg ököllel az asztalra csapott. - Édes Krisztusom, a legsúlyosabb katasztrófa, hogy
az egyik igazgatóságunk tudósa eltűnik, épp amikor megkezdődik a csúcstalálkozó! Ha a
szuka megneszeli, seggbe leszek rúgva, mindenféle ha, és meg de nélkül.
Egy pillanatig semmi sem mozdult a nagy sarokirodában. A világ múltbeli és a jelenlegi
vezetőinek fotói néma rosszallással néztek le a két férfira.
Végül az igazgató fészkelődni kezdett. - Azt állítja, Alex Conklin „ellopott" egy tudóst a
hadügy orra elől, és „eldugta", az Isten tudja, hová és milyen céllal?
Lindros ölében összekulcsolt kézzel semmit sem szólt, s volt annyi esze, hogy ne vegye le
tekintetét az Öregről.
- Nos, ez... hogy is mondjam: mi nem teszünk ilyet az Ügynökségnél, és különösen
Alexander Conklin nem tett volna ilyet. Ezzel a szabálykönyvben leírtakat mind megszegte
volna.

202
 Lindros fészkelődött, eszébe jutott kutatása a szigorúan titkos Négy-Nullás archívumban. -
Terepen elég gyakran tett ilyet, uram Ön is tudja.
Az igazgató valóban tudta, nagyon is jól. - Ez más - vetette ellen. - Ez idehaza történt. Ez
személyes támadás az Ügynökség ellen és ellenem. - Az Öreg megrázta a fejét. - Ezt nem
vagyok hajlandó elhinni, Martin. A fenébe is, kell lennie valami más magyarázatnak.
Lindros szilárdan kitartott. - Ön is tudja, hogy nincs. Igazán sajnálom, hogy nekem kellett
közölnöm önnel ezt a hírt, uram.
Abban a pillanatban belépett a helyisége az Öreg titkárnője, átadott egy papírdarabot, s
kiment. Az igazgató szétnyitotta az üzenetet.
„A felesége szeretne önnel beszélni - olvasta. - Azt mondja, fontos."
Összegyűrte az üzenetet, s felnézett. - Természetesen van egy másik magyarázat. Jason
Bourne.
- Uram?
Az igazgató egyenesen Lindrosra nézett, és barátságtalanul kijelentette: - Ez Bourne műve,
nem Alexé. Ez az egyedüli értelmes magyarázat.
- Szerintem téved, uram - mondta Lindros, lélekben felkészülve a fárasztó csatározásra. -
Illő tisztelettel, azt hiszem, ön hagyja, hogy az Alex Conklinhoz fűződő személyes barátsága
elködösítse az ítélőképességét. A Négy-Nullás aktákat áttanulmányozva úgy vélem, senki élő
ember, önt is beleértve, nem állt közelebb Conklinhoz, mint Jason Bourne.
Az igazgató arcára széles mosoly telepedett. - Na, ebben az egyben igaza van, Martin. És
mivel Bourne olyan jól ismerte Alexet, ki tudta aknázni, hogy Alexnek köze volt ehhez a dr.
Schifferhez. Higgye el nekem, Bourne megszimatolt valamit, s utánaeredt.
- Nincs rá bizonyíték...
- Ó, dehogy nincs. - Az igazgató fészkelődött a székben. - Történetesen tudom, hol van
Bourne.
- Uram? - Lindros kidülledt szemmel meredt rá.
- Fő utca 106-108. - olvasta az igazgató egy papírfecniről. - Ez Budapesten van. - Az
igazgató kemény pillantást vetett a helyettesére. - Nem maga mondta, hogy az Alex és Mo
Panov meggyilkolásához használt fegyvert egy budapesti számláról fizették ki?
Lindrosnak nagyot dobbant a szíve. - De igen, uram. Az igazgató bólintott. - Ezért adtam
meg ezt a címet Kevin McCollnak.
Lindros arca elfehéredett. - Jézusom. Beszélni akarok McColl-lal.
- Átérzem a fájdalmát, Martin, komolyan. - Az igazgató fejével a telefon felé intett. - Hívja
fel, ha kedve tartja, de ismeri McColl hatékonyságát. Megvan rá az esély, hogy Bourne már
halott.

Bourne egy rúgással becsukta a raktár ajtaját, s levetette a véres laboratóriumi köpenyt.
Éppen rá akarta hajítani Kevin McColl tetemére, amikor meglátta, hogy egy piros jelzőfény
villog McColl csípőjén. A mobiltelefonja. Leguggolt, kivette a készüléket a műanyag tokból,
s kinyitotta. A számot meglátva, tudta, ki a hívó. Harag öntötte el a szívét.
Fogadva a hívást, beleszólt a CIA igazgatójának. - Csak így tovább, aztán fizetheti a
temetkezési vállalkozó túlórabérét.
- Bourne! - kiáltotta Lindros. - Várjon!
De nem várt. Helyette olyan erővel vágta a készüléket a falhoz, hogy az szétnyílt, mint egy
osztriga. Anikó óvatosan figyelte. - Egy régi ellenség?
- Egy öreg bolond - morogta Bourne, s felvette bőrdzsekijét. Önkéntelenül felnyögött,
amikor pörölycsapásként beléhasított a fájdalom.
- Úgy látom, McColl alaposan helyben hagyta - jegyezte meg Anikó. Bourne belebújt
dzsekijébe, rajta a látogatók fehér azonosító kártyájával, hogy a ruhadarab eltakarja feltépett

203
ingét. Minden gondolatával arra koncentrált, hogy meg kell találnia dr. Sidót. - És mi van
magával?
A lány nem akarta megdörzsölni torkán a vörös csíkot. - Miattam ne aggódjon.
- Akkor nem aggódunk egymásért - mondta Bourne, s levett a polcról egy palack
tisztítófolyadékot, s amennyire tudta, egy ronggyal letörölte a lány kabátjáról a vérfoltokat. -
Elő kell kerítenünk dr. Sidót, amilyen hamar tudjuk. Előbb-utóbb hiányolni fogják dr.
Morintzot.
- Hol van Sidó?
- A járványkutató szárnyban. - Bourne intett. - Jöjjön! Kilesett, ellenőrizte, hogy van-e
valaki arrafelé. Ahogy kiléptek a folyosóra, észrevette, hogy egy túloldali iroda ajtaja résnyire
nyitva van. Lépett egyet arrafelé, de hangokat hallott közeledni, így elsiettek onnan. Egy
pillanat kellett neki, hogy tájékozódjon, aztán áthaladtak a járványkutató szárnyhoz vezető
forgóajtón.
- Sidó a 902-esben van - mondta, miközben szemügyre vette az ajtókat, amelyek előtt
elhaladtak.
A szárny négyszögletes volt, közepén egy nyitott térrel. A négy fal mentén laborokba és
irodákba nyíló ajtók sorakoztak, az egyetlen kivétel a túloldali fal közepén egy rácsos fémajtó
volt, kívülről bezárva. A járványkutató részleg a klinika hátsó részében lehetett, mert a
kétoldalt lévő kis tárolóhelyiségek ajtajának jelzései szerint azt a kijáratot veszélyes orvosi
hulladékok szállításakor használták.
- Ott a laborja - mondta előresietve Bourne.
Anikó, szorosan mögötte haladva, meglátta maga előtt a falon a tűzjelző dobozát, pontosan
ott, ahol Sztyepan mondta. Ahogy egy vonalba ért vele, a lány felnyitotta az üveget. Bourne
bekopogott Sidó laborjának ajtaján. Választ nem kapott, így benyitott. Amint belépett a
laborba, Anikó lehúzta a fogantyút, s megszólalt a tűzjelző.
Az épületszárny hirtelen tele lett emberekkel. Megjelent a klinika biztonsági szolgálatának
három embere; láthatóan rendkívül hatékonyan dolgozó emberek voltak. A kétségbeesett
Bourne körülnézett Sidó üres irodájában. Észrevett egy kávéval félig töltött kancsót, a
számítógép monitorján a képernyővédőt látta. Megnyomta az „Escape" gombot, s a képernyő
felső részén bonyolult vegyi egyenletek jelentek meg. A képernyő alsó felében a következő
magyarázat állt: „A terméket -32 Celsius fokon kell tárolni, mivel rendkívül romlandó.
Bármilyen hőség azonnal hatástalanná teszi." Az egyre fokozódó káosz ellenére Bourne agya
lázasan dolgozott. Bár dr. Sidó nem volt ott, nemrégiben mehetett csak el. Minden jel arra
mutat, hogy sebtében távozott.
Abban a pillanatban berohant Anikó, és rángatni kezdte..- Jason, a klinika biztonsági
emberei kérdéseket tesznek fel, mindenkit ellenőriznek. Ki kell innen jutnunk. - Odavezette
az ajtóhoz. - Ha el tudunk jutni a hátsó kijárathoz, arrafelé elmenekülhetünk.
Az épületszárny nyitott terében fejetlenség uralkodott. A riasztó bekapcsolta a
vízpermetezőt. A laborokban rengeteg gyúlékony anyag volt, beleértve oxigénpalackokat, így
a személyzet érthetően pánikba esett. A biztonságiak megpróbáltak minden jelenlévőt
összeterelni, le kellett csillapítaniuk a klinika személyzetét.
Bourne és Anikó a fémajtó felé tartott, amikor Bourne meglátta, hogy Khan a fejvesztett
tömegen át feléjük igyekszik. Bourne megragadta Anikót, ő pedig a lány és a közeledő Khan
közé lépett. Vajon mi lehet Khan szándéka?, töprengett. Meg akarja ölni, vagy csak fel akarja
tartóztatni őket? Arra számít, hogy Bourne mindent elmond neki, amit Felix Schifferről és a
biokémiai permetezőről kiderített? De nem, valami egészen mást mutatott Khan
arckifejezése, hiányzott belőle az óraműszerűen pontos számítás.
- Figyelj ide! - szólt Khan, megpróbált hallhatóan beszélni a lármát túlkiabálva. - Bourne,
meg kell hallgatnod!

204
 De az Anikót terelgető Bourne odaért a fémajtóhoz, és azon kirontva nekilódult a klinika
mögötti mellékutcán, ahol egy HAZMAT-teherautó parkolt. Előtte hat géppisztolyos férfi állt.
Bourne azonnal felismerte, hogy ez csapda, megfordult, s ösztönösen odakiáltott a mögötte
közeledő Khannak is.
Anikó megpördült, végre meglátta Khant, s ráparancsolt a géppisztolyosokra, hogy
nyissanak tüzet. De Khan, engedelmeskedve Bourne figyelmeztetésének, egy szemvillanással
előbb félreugrott, mielőtt a sorozatlövés lekaszálta a klinika nyomozásra érkezett biztonsági
egységét. A klinika épületében most elszabadult a pokol, a személyzet ordítozva futkosott,
egymást lökdösve a forgóajtóban, végig a folyosón, a kijárat felé.
Két férfi hátulról megragadta Bourne-t. Ő megfordult, birkózni kezdett velük.
- Kerítsétek elő - hallotta Anikó kiáltását. - Kerítsétek elő és öljétek meg Khant!
- Anikó, mi...?
Bourne meghökkenve nézte, amint a sorozatot leadó két férfi elfut mellette, átugrálva az
iménti leterített biztonságiak holttestén.
Bourne akcióba kezdett, az egyik férfit képen törölte, földre küldte, de egy másik lépett a
helyébe.
- Óvatosan! - hallatszott Anikó figyelmeztetése. - Fegyver van nála!
Valaki hátulról lefogta Bourne-t, míg egy másik a fegyvere után kutatott. Kiszabadította
magát, keményen odacsapott, egyik fogva tartójának eltörte az orrát. Vér fröccsent, a férfi
hátrahanyatlott, tenyerét szétzúzott arcát szorítva.
- Mi a fenét műveltek?
Anikó egy géppisztollyal felfegyverkezve közbelépett, a fegyver tusával erősen rácsapott
Bourne törött bordáira. A férfi tüdejéből kiszorult a levegő, összegörnyedt, elvesztette az
egyensúlyát. A térde gumivá vált, s egy pillanatra elviselhetetlen fájdalom hasított a testébe.
Aztán erősen megmarkolták. Az egyik férfi oldalról fejbe vágta. Bourne a földre esett.
A két férfi visszatért a klinika épületében végzett felderítésből. - Eltűnt - jelentették
Anikónak.
- Nem baj - mondta a nő, és odamutatott a földön fekvő férfira. - Rakjátok be a kocsiba.
Siessetek!
A lány visszafordult Bourne-hoz, észrevette, hogy a törött orrú férfi pisztolyt szorít a
fejéhez. Szeme szikrát szórt haragjában, s látszott, hogy kész meghúzni a ravaszt.
Anikó higgadtan, de határozottan rászólt. - Tedd le a pisztolyt. Élve kell elfognunk. - A
férfira nézett. Egy arcizma sem rezdült. - Szpalko parancsa. Tudod. - A férfi végül leeresztette
a fegyvert.
- Jól van - mondta a lány. - A teherautóra!
Bourne rámeredt, képtelen volt lehinni, hogy épp a lány lett az árulója.
Anikó önelégült mosollyal nyújtotta a kezét, s az egyik férfi odaadott neki egy átlátszó
folyadékkal megtöltött injekciós fecskendőt. Fürge, határozott mozdulattal beleürítette a
tartalmát Bourne vénájába, akinek lassan elhomályosult a látása.

205
 Huszonötödik fejezet

Hasszán Arszenov Zinára bízta a csapat külső megjelenésének kialakítását, mintha a lány
stylist volna. Zina komolyan vette a parancsot, mint mindig, bár magában cinikusan
kuncogott rajta. Mint egy bolygó a naphoz, úgy kötődött most már a Sejkhez. Szellemileg és
érzelmileg is eltávolodott Hasszán röppályájától. Azon a budapesti éjszakán kezdődött - bár
igazat szólva, a magvakat korábban elültették - és Kréta perzselő napja alatt virágzott ki
teljesen. Úgy őrizte magában a földközi-tengeri szigeten együtt töltött idő emlékét, mintha az
a saját legendája volna, amit csak a Sejkkel oszt meg. Ők voltak - kik is? -Thészeusz és
Ariadné. A Sejk elmesélte neki a Minotaurusz borzalmas életének és véres halálának
mondáját. Ő és a Sejk együtt lépett be a valós élet útvesztőjébe, és diadalmaskodtak. Ezeknek
az új keletű drága emlékeknek a lázában sosem vetődött fel benne, hogy ha ennyire összeköti
magát Sztyepan Szpalkóval, akkor eltávolodik az iszlámtól, amely második anyaként fel-
nevelte, a támasza, az orosz megszállás sötét napjaiban vigasza volt. Sosem jutott eszébe,
hogy egy valakit megölelve valaki mást el kell engednie. De ha eszébe jutott is, cinikus
természetű lévén, akkor is ugyanígy választott volna.
Tudásának és szorgalmának eredményeként a csapat férfi tagjai simára borotváltan,
európai stílusú frizurával, sötét, nyugati fazonú öltönyökben érkeztek meg az alkonyati
Keflavík repülőterére, külsejüknek köszönhetően gyakorlatilag észrevétlenek maradtak. A
nőkről hiányzott a hagyományos khidzhab, az arcukat befedő sál. Európai módra sminkelték
ki magukat, párizsi divat szerint öltöztek fel. Gond nélkül átjutottak az útlevélvizsgálaton, a
Szpalkótól kapott hamis személyazonosságot és francia útleveleket használva.
Most, ahogy Arszenov parancsolta, ügyeltek rá, hogy csak izlandiul beszéljenek, még
akkor is, ha magukban voltak. Az autókölcsönző cégek egyikének reptéri pultjánál Arszenov
bérelt egy autót és a hat férfiból és négy nőből álló csapatnak három furgont. Arszenov és
Zina az autóval utazott Reykjavíkba, a többiek a furgonokkal délre indultak Hafnarfjördur, a
legrégebbi izlandi kikötő felé, ahol Szpalko kibérelt egy nagy, fa-burkolatú házat a kikötőre
néző szikla tetején. Az apró, fura, faburkolatú házakból álló tarka falut a szárazföld felől
lávafolyamok határolták, a ködös környéken az ember úgy érezte magát, mintha beleveszne
az időbe. A kikötőben szorosan egymás mellett álló, fényesre festett halászhajók közé
könnyen oda lehetett képzelni a háborús pajzsokkal borított viking hajókat, amint a
következő véres hadjáratra készülődnek.
Arszenov és Zina áthajtott Reykjavíkon, ismerkedtek az utcákkal, amelyeket korábban
csak térképeken láttak, belekóstoltak a forgalomba és a közlekedési viszonyokba. A város
festői látványt nyújtott, félszigetre épült, így szinte akárhonnan látni lehetett a hóval borított
fehér hegyeket és az Atlanti-óceán vakítóan kékfekete északi vizeit. A sziget maga tektonikus
lemezek mozgásának eredményeként jött létre, amikor az amerikai és az európai földtömegek
széthúzódtak. A sziget viszonylagos fiatalsága miatt a földkéreg vékonyabb volt, mint a
környező kontinenseken, s ennek folytán bőséges volt a geotermikus tevékenység, amit az
izlandi otthonok fűtésére használtak. Az egész várost rákötötték a reykjavíki forró vizes
vezeték energiarendszerére.
A városközpontban elhaladtak a Hallgrímskirkja modern, nyugtalanító látványt nyújtó
templomépülete mellett, amely úgy nézett ki, mint egy sci-fibeli űrhajó. Az egyébként
alacsony épületekből álló városnak ez volt messze a legmagasabb építménye. Megtalálták az
egészségügyi szolgáltató épületét, ahonnan az Oskjuhlid Szállodához mentek.
- Biztos vagy benne, hogy ezen az útvonalon jönnek? - kérdezte Zina.
- Egészen biztos. - Arszenov bólintott. - Ez a legrövidebb út, márpedig a lehető
leghamarabb oda akarnak érni a szállodához.
A szálloda környékén hemzsegtek az amerikai, arab és orosz biztonsági emberek.
206
 - Erődöt csináltak belőle - állapította meg Zina.
- Pontosan úgy, ahogy a Sejk fényképei mutatták - . felelte halvány mosollyal Arszenov. -
De nekünk nem számít, mekkora a létszámuk.
Leparkoltak, és üzletről üzletre jártak, mindenfélét vásároltak. Arszenov sokkal boldogabb
volt bérelt autójuk fémkagylójának belsejében. A tömegben elvegyülve érezte saját
idegenszerűségét. Mennyire mások ezek a karcsú, világos bőrű, kékszemű emberek! Sötét
hajával és szemével, erős csontozatával és barna bőrével olyan feszélyezetten érezte magát,
mint egy neandervölgyi a cro-magnoniak között. Mint észrevette, Zinanak nem voltak ilyen
fenntartásai. Félelmetes buzgalommal alkalmazkodott az új helyekhez, új emberekhez, új
eszmékhez. Aggódott miatta, aggódott, milyen befolyása lesz a lánynak majdan születendő
gyerekeikre.

Húsz perccel az Eurocenter Bio-I Klinika mögötti akció után Khan még mindig azon
töprengett, érzett-e valaha nagyobb késztetést rá, hogy bosszút álljon egy ellenségen. Bár
létszámban is, fegyverzetben is túlerőben voltak, bár agyának racionális fele - amely
rendszerint minden tettét irányította - belátta, milyen esztelenség lenne rátámadni azokra az
emberekre, akiket Szpalko küldött, hogy kapják el őt és Jason Bourne-t, énjének másik fele
azonban eltökélte, hogy visszavág. Fura módon Bourne figyelmeztetése tántorította el az
ésszerűtlen vágyakozástól, hogy ádáz küzdelembe bocsátkozzon, és egyenként tépje ízekre
Szpalko embereit. Ez az érzés lelke mélyéből fakadt, s olyan erejű volt, hogy minden józan
akaraterejére szükség volt, hogy visszahúzódjon az Anikó által a felkutatására küldött
emberek elől. Azt a kettőt most leteríthette volna, de mi értelme lett volna? Anikó csak
továbbiakat küldött volna utána.
Egy kávézóban ült, amely jó kilométernyire esett a klinikától, ahol már hemzsegtek a
rendőrök és talán az Interpol ügynökei is. Belekortyolt feketekávéjába, és eredeti érzésén
gondolkodott, amely még mindig fogságában tartotta. Újra maga előtt látta a Bourne arcára
kiülő aggódó kifejezést, amikor meglátta, hogy Khan majdnem belesétál a csapdába, amely
körülötte már bezárult. Mintha jobban törődött volna azzal, hogy Khant távol tartsa a
veszélytől, mint a saját biztonságával. De ez képtelenség, nem?
Khannak nem volt szokása visszapörgetni közelmúltban történt eseményeket, de most
ezen kapta magát. Ahogy Bourne és Anikó a kijárat felé tartott, megpróbálta figyelmeztetni
Bourne-t a lányra, de elkésett vele. Mi késztette őt erre? Az biztos, hogy nem tervelte el előre.
Hirtelen sugallatra meghozott döntés volt. Az lett volna? Számára is nyugtalanító
élethűséggel idézte fel, mit érzett, amikor meglátta, milyen súlyos sérülést okozott Bourne
bordáiban. Bűntudata lenne? Képtelenség!
Őrület. Élénken maga előtt látta a pillanatot, amikor Bourne döntött, biztonságos távolban
maradjon-e attól a halálosan veszélyes lénytől, amivé McColl vált, vagy pedig próbálja
megvédeni Anikót. Khan mindaddig igyekezett megbékélni a tudattal, hogy David Webb, a
főiskolai tanár azonos Jason Bourne-nal, a nemzetközi orgyilkossal, aki neki szakmabelije.
De nem ismert olyan bérgyilkost, aki veszélybe sodorta volna saját magát, hogy megóvjon
egy nőt.
De akkor kicsoda Jason Bourne?
Megrázta a fejét, dühös volt önmagára. Ezt a kérdést, bármilyen őrjítő is, egyelőre félre
kell tennie. Végre megértette, miért hívta fel őt Szpalko, míg Párizsban volt. Próbának vetette
alá, és Szpalko gondolkodása szerint rosszul vizsgázott. Szpalko most úgy tekintett rá, mint
aki fenyegető veszélyt jelent rá nézve, éppen úgy, ahogyan ő gondolt Bourne-ra. Khan
számára Szpalko ellenséggé változott. Khan egész életében csak egyetlen elintézési módot
ismert az ellenségekkel kapcsolatban: megsemmisítette őket. Nagyon is tisztában volt a
veszéllyel; kihívásként üdvözölte. Szpalko biztosra vette, hogy le tudja győzni őt. Honnan
tudhatná, hogy önteltségétől csak még fényesebben lobog benne a tűz?

207
 Khan kiitta a kávét, kinyitotta mobiltelefonját, s beütött egy számot.
- Éppen hívni akartalak, de meg akartam várni, amíg kijutok az épületből - mondta Ethan
Hearn. - Történt valami.
Khan az órájára nézett. Még nem volt öt óra. - Pontosan mi?
- Körülbelül két perce láttam egy HAZMAT-teherautót közeledni, és éppen jókor értem le
az alagsorba, hogy lássam, amint két férfi és egy nő egy embert hozott hordágyon.
- A nő Vadas Anikó lesz - mondta Khan.
- Egészen káprázatos.
- Figyelj, Ethan - jelentette ki határozottan Khan -, ha összefutsz vele, legyél nagyon
óvatos. Veszedelmesebb, mint egy kobra.
- Nagy kár - morogta Hearn.
- Senki sem látott? - Khan nem akarta, hogy Hearn összeakadjon Vadas Anikóval.
- Nem - felelte Hearn. - Arra nagyon ügyeltem.
- Helyes. - Khan egy pillanatra elgondolkozott. - Ki tudod deríteni, hová vitték azt az
embert? Úgy értem, pontosan hová.
- Már tudom. Néztem a liftet, amikor fölvitték. Valahol a negyedik emeleten van. Ez
Szpalko személyes szintje; csak mágneskártyával lehet bejutni.
- Tudsz szerezni? - kérdezte Khan.
- Lehetetlen. Folyton magánál tartja.
- Akkor más utat kell találnom - jegyezte meg Khan.
- Azt hittem, a mágneskártyák biztonságosak.
Khan kurtán fölnevetett. - Csak a bolond hiszi ezt. Mindig van bevezető út egy bezárt
szobába, Ethan, mint ahogy mindig akad kivezető út is.
Khan fölkelt, pénzt dobott az asztalra, s kisétált a kávézóból. E pillanatban nem szívesen
maradt sokáig, egy helyen. - A témánál maradva: be kell jutnom a Humanistashoz.
- Nagyon sok...
- Okom van azt hinni, hogy Szpalko vár engem. - Khan átment az úttesten, szeme éberen
fürkészte, figyeli-e valaki.
- Az más - felelte Hearn. Kis szünetet tartott, amíg a problémát mérlegelte, aztán folytatta:
- Várj egy percet. Hadd nézzem meg a telefonomban. Lehet, hogy van valamim.
- Rendben. Itt is vagyok. - Hearn halkan felnevetett. - Tényleg van valamim, és azt hiszem,
tetszeni fog neked.

Arszenov és Zina másfél órával a többiek után érkezett a házhoz. Addigra a csapat tagjai
átöltöztek farmernadrágba és munkásingbe, a furgonnal pedig beálltak a nagy garázsba.
Miközben a nők az Arszenov és Zina által vásárolt élelmiszeres csomagokkal foglalkoztak, a
férfiak kinyitották a kézifegyverekkel teli, előzőleg leszállított ládákat, és segítettek
összeszerelni a festékszórókat.
Arszenov elővette a Szpalkótól kapott fényképeket, a többiek nekiláttak a festékszórókkal
pontosan olyan színűre festeni a furgont, amilyen a hivatalos kormányzati járműveké. Amíg a
furgon száradt, behajtottak a második furgonnal is a garázsba. Egy minta segítségével
felfestették a jármű mindkét oldalára a Hafnarfjördur Gyümölcs & Zöldség feliratot.
Bementek a házba, amely már illatozott a nők által készített ételtől. Mielőtt leültek enni,
elmondták imáikat. Zina, akiben elektromos áramként bizsergett az izgatottság, gépiesen
imádkozott Allahhoz, de közben a Sejkre gondolt, és arra a szerepre, amelyet ő tölt be a már
csak egy napra lévő diadalban.
A vacsoránál lelkesen beszélgettek, a túláradó feszültség és várakozás élénkké tette őket.
Arszenov, aki általában rosszallóan nézte az ilyen laza viselkedést, hagyta, hogy így vezessék
le idegességüket, de csak egy ideig. A mosogatást a nőkre hagyva visszavezette a férfiakat a
garázsba, ahol felragasztották a hivatalos matricákat és jelzéseket a furgon oldalára és elejére.

208
Kihajtottak vele, s behozták a harmadikat; ezt a reykjavíki energiaszolgáltató színeire
festették.
Utána már mind fáradtak voltak, szívesen lefeküdtek volna, mert másnap korai kelés várt
rájuk. Arszenov azonban még egyszer végigvette velük szerepüket a tervben, ragaszkodva
hozzá, hogy izlandiul beszéljenek. Tudni akarta, milyen hatással van rájuk a szellemi fáradt-
ság. Nem mintha kételkedett volna bennük. Mind a kilenc honfitársa már régen bizonyított.
Fizikailag erősek, mentálisan szilárdak voltak, s ami talán mind között a legfontosabb,
teljesen hiányzott belőlük a lelkiismeret-furdalás vagy bűntudat. Ugyanakkor még egyikük
sem vett részt ilyen méretű globális akcióban; az NX20 nélkül soha nem volt alkalmuk rá.
Ezért különösen megnyugtató volt látni, hogy felsorakoztatják szükséges energiatartalékaikat
és kitartást, hogy hibátlan pontossággal játsszák el a saját szerepüket.
Gratulált nekik, aztán, mintha saját gyerekei volnának, nagy szeretettel és szívből jövő
érzésekkel szólt hozzájuk: - La illaha ill Allah.
- La illaha ill Allah - visszhangozták kórusban, és szemükben olyan szeretet égett, hogy
Arszenov csaknem könnyekig meghatódott. E pillanatban, ahogy tekintetükkel a többiekét
keresték, igazán felfogták az előttük álló feladat hatalmasságát. Arszenov úgy tekintett rájuk,
mint a családjára, akik összegyűltek egy idegen és fenyegető országban, annak a dicsőséges
pillanatnak a küszöbén, amelyhez foghatót népük még sosem tapasztalt. A jövőbe vetett
bizalma még sosem ragyogott ilyen fényesen, céltudatossága, igazságérzete, ügyük iránti
elkötelezettsége még sosem mutatkozott meg előtte ilyen egyértelműen. Hálás volt
mindegyiküknek a jelenlétéért.
Amikor Zina elindult fölfelé, Arszenov a karjára tette a kezét, de amint a többiek elmentek
mellette, s rájuk pillantottak, Zina megrázta a fejét. - Segítenem kell nekik a peroxiddal -
mondta, s a férfi elengedte.
- Allah adjon neked békés álmot - mondta halkan a lány, s elindult a lépcsőn.
Arszenov szokás szerint álmatlanul forgolódott az ágyában. Vele szemben, a másik
keskeny ágyon Ahmed egy körfűrész hangerejével horkolt. Enyhe szél lobogtatta a nyitott
ablaknál a függönyt. Fiatal korában Arszenov megszokta a hideget, most élvezte. A
mennyezetre bámult, gondolkodott, ahogy a sötétség óráiban szokott; most Khalid Muratnak,
pártfogójának és barátjának elárulása járt a fejében. Az orgyilkosság szükségessége ellenére
marcangolta az árulása miatti bűntudat. És ott volt a seb a lábán, s a belőle sugárzó fájdalom,
mindig ezeket az emlékeket idézte fel benne. Cserbenhagyta Khalid Muratot, és ezen a
tényen már semmi nem változtat.
Felkelt, kiment a folyosóra, csöndesen lement a lépcsőn. Ruhában aludt, mint mindig.
Kiment a csípős éjszakai levegőre, elővett egy cigarettát, s rágyújtott. A látóhatár alján a
telihold átúszott a csillagokkal teli égbolton. Nem voltak arrafelé fák, nem hallotta rovarok
hangját sem.
Ahogy távolabb sétált a háztól, zakatoló agya kezdett kitisztulni, kezdett lecsillapodni.
Talán, ha elszívta a cigarettát, néhány órácskát még aludni is tud, a Szpalko hajójával fél
négykor esedékes találkozó előtt.
Csaknem végzett cigarettájával, készült megfordulni, amikor halk suttogást hallott.
Megdermedve elővette pisztolyát, s körülnézett. Az éjszakai levegőben szálló hangok két
hatalmas kőtömb mögül jöttek, amelyek egy szörny szarvaiként nőttek ki a szikla arcának
tetejéből
Eldobta cigarettáját, széttaposta a parazsat, és a sziklaalakzat felé lépett. Noha nagyon
óvatos volt, kész lett volna egy teljes tárat beleüríteni annak a szívébe, aki esetleg utánuk
kémkedik.
De amint kilesett a szikla mögül, nem hitetleneket pillantott meg, hanem Zinát. A lány
halkan beszélt egy másik, nagyobb alakhoz, de Arszenov nem tudta megállapítani, ki az.
Kicsit odébb mozdult, közelebb húzódott.

209
 Nem hallotta szavaikat, de mielőtt még észrevette volna Zina kezét a másik karján,
felismerte a hangot, amelyet a lány olyankor használt, amikor őt készült csábítani.
Arszenov a halántékához szorította az öklét, mintha így megfékezhetné a fejében
keletkezett hirtelen lüktetést. Legszívesebben üvöltött volna, látva, hogy Zina ujjai
felkúsznak egy alkaron, körmei belemélyednek a húsba... ki az, akit Zina megpróbál
elcsábítani? Féltékenysége cselekvésre sarkallta. Megkockáztatva, hogy meglátják,
továbbmozdult, már kint állt a holdfényben, amikor meglátta Magomet arcát.
Vak harag lett úrrá rajta; egész testében remegett. Pártfogójára gondolt. Mit tett volna
Khalid Murat?, kérdezte magától. Kétségtelenül szembenézett volna a párral, külön-külön
meghallgatta volna a magyarázatukat, majd meghozta volna a megfelelő ítéletet.
Arszenov felállt, kihúzta magát, s elindult a pár felé, jobb kezét egyenesen maga előtt
tartva. Magomet megfordult, meglátta őt, s hirtelen hátralépett, lefejtette magáról Zina kezét.
Szája tágra nyílt, de rémületére egy hang sem jött ki a torkán.
- Magomet, mi van? - kérdezte Zina, s amikor ő is megfordult, meglátta a feléjük közeledő
Arszenovot.
- Hasszán, ne! - kiáltotta éppen akkor, amikor Arszenov meghúzta a ravaszt.
A lövedék behatolt Magomet nyitott száján, s letépte koponyája hátsó felét. Hátrazuhant
saját vérének és agyvelejének tócsájába.
Arszenov Zinara fogta a fegyvert. Igen, gondolta, Khalid Murat biztosan másként intézte
volna a dolgot, de Khalid Murat meghalt, és ő, Hasszán Arszenov, Murat örökségének
építésze él, parancsol, s éppen ezért alakultak így a dolgok. Ez már egy új világ.
- Most te jössz - mondta.
A férfi fekete szemébe nézve a lány tudta, Hasszán azt várja, hogy csússzon-másszon
előtte, térdre essen és kegyelemért könyörögjön. Nemigen törődne vele, milyen
magyarázattal szolgálna. Zina tudta, hogy a férfi nem józan ítélőképessége birtokában
cselekedett; abban a pillanatban Hasszán nem tudta volna megkülönböztetni az igazságot az
ügyes koholmánytól. Zina azzal is tisztában volt, hogy megadni neki, amit akar, abban a
pillanatban, amikor akarja: csapda, síkos lejtő, amelyen ha egyszer elindul az ember, többé
nincs megállás. Csak egyetlen módon lehetett megfékezni.
Zina szeme szikrát szórt. - Hagyd abba! - parancsolta. - Most rögtön! - Előrenyúlt, ujjait
rákulcsolta a pisztoly csövére, fölfelé húzta, hogy az már nem a fejére irányult.
Megkockáztatott egy futó pillantást a halott Magomet felé. Ez hiba volt, amit még egyszer
nem szabad elkövetnie.
- Mi ütött beléd? - kérdezte. - Ilyen közel a közös célhoz, elment az eszed?
Volt annyi lélekjelenléte, hogy emlékeztesse Arszenovot reykjavíki tartózkodásuk okára.
Az előbb a férfi iránta tanúsított rajongása elhomályosította a nagyobb célt. Csupán a lány
hangja és keze Magomet karján... az késztette cselekvésre.
Arszenov kelletlen mozdulattal eltette a pisztolyt.
- Most mit tegyünk? - kérdezte Zina. - Ki veszi át Magomet feladatait?
- Te okoztad ezt - mondta Arszenov utálkozva. - Te találd ki.
- Hasszán. - Tisztában volt vele, hogy nem szabad megpróbálnia megérinteni a férfit, de
még csak közelednie sem hozzá. - Te vagy a vezérünk. A tiéd a döntés joga, kizárólag a tiéd.
Arszenov körülnézett, mintha most térne magához a kábulatból. - Reméljük, hogy a
szomszédok egy teherautó kipufogójának fogják tulajdonítani a lövés hangját. - Zinara nézett.
- Miért jöttél ki vele?
- Megpróbáltam letéríteni az általa választott útról - felelte óvatosan Zina. - Valami történt
vele, amikor a repülőgépen leborotváltam a szakállát. Ajánlatokat tett.
Arszenov tekintete ismét fellángolt. - És te mit válaszoltál?
- Mit gondolsz, Hasszán, mit válaszoltam? - kérdezett vissza Zina, hangja a férfiéhoz
hasonlóan kemény volt. - Nem bízol bennem?

210
 - Láttam a kezedet rajta, az ujjaidat... - Nem tudta folytatni
- Hasszán, nézz rám. - A lány kinyújtotta a kezét. - Kérlek, nézz rám.
Arszenov lassan, vonakodva megfordult, és Zinában felébredt a büszkeség. Az övé a férfi,
annak ellenére, hogy rosszul ítélte meg, az övé.
Alig hallhatóan, megkönnyebbülten sóhajtott, majd megszólalt. - A helyzet nagy tapintatot
igényelt. Bizonyára meg tudod érteni. Ha nyersen elutasítom, ha hidegen viselkedem vele, ha
feldühítem, tartanom kellett volna a megtorlástól. Féltem, hogy a haragja árt a
használhatóságának. - Tekintete összefonódott a férfiéval. - Hasszán, én azt tartottam szem
előtt, amiért itt vagyunk. Most csak ez jár a fejemben, ahogy a te fejedben is csak ennek
tellene járnia.
A férfi sokáig mozdulatlanul állt, itta a lány szavait. Természetellenesen hangosnak tűnt az
alattuk lévő szikláknak csapódó hullámok sistergése. Arszenov egy hirtelen bólintással
félresöpörte az ügyet. Ez volt a módszere.
- Már csak az van hátra, hogy megszabaduljunk Magomettől.
- Becsomagoljuk, s elvisszük magunkkal a találkozóra. A hajó legénysége a mély vízben
meg tud tőle szabadulni.
Arszenov felnevetett. - Zina, szavamra, te vagy a leggyakorlatiasabb nő, akit valaha
ismertem!

Bourne magához térve észlelte, hogy egy fogorvosi széknek látszó alkalmatossághoz van
odaszíjazva. Körülnézett a betonhelyiségben, a fehér csempés padlóban látta a nagy lefolyót,
a falon az összetekert tömlőt, a több tálcás kiskocsit a szék mellett; a rajta sorakozó csillogó
rozsdamentes acéleszközöket, amelyek mindegyike úgy festett, mint amiket arra terveztek,
hogy fájdalmat okozzanak az emberi testnek. Mindez nem nyugtatta meg. Megpróbálta
megmozdítani a csuklóját és a bokáját, de a fehér bőrszíjak mozdulatlanságra ítélték; mint
észrevette, ugyanolyan csatokkal voltak rögzítve, mint amilyenek a kényszerzubbonyokon
vannak.
- Nem tud felkelni - mondta Anikó, előlépve a háta mögül. - Fölösleges próbálkoznia vele.
Bourne egy pillanatig úgy meredt rá, mintha nehezére esne tisztán kivenni, ki szól hozzá.
Anikó fehér bőrnadrágot és fekete, ujjatlan, mélyen kivágott selyemblúzt viselt; olyan
öltözéket, amilyet sosem vett volna fel, amíg az ártatlan klasszikus zongorista és az odaadó
lány szerepét játszotta. Bourne átkozta magát, amiért bedőlt a lány iránta tanúsított
rokonszenvének. Több esze is lehetett volna. Anikó túlságosan is készséges volt, már annak
gyanúsnak kellett volna lennie, hogy mennyire kiismeri magát Molnár házában. De hasztalan
az utólagos okoskodás. Bourne nem is rágódott azon, mekkorát csalódott az
emberismertében, inkább a megoldandó problémával kezdett foglalkozni.
- Maga remek színésznő - jegyezte meg.
A lány lassan elmosolyodott, s amikor szétnyílt a szája, Bourne láthatta egyenletes, fehér
fogsorát. - Nem csak magát vertem át, Khant is. - Odahúzta a helyiség egyetlen székét, s leült
közvetlenül a férfi mellé. - Tudja, jól ismerem a fiát. Ó, igen, tudok róla, Jason. Többet tudok,
mint gondolná, magánál sokkal többet. - Felkacagott, az öröm csengettyűi csilingeltek a
hangjában Bourne arckifejezése láttán. - Khan sokáig azt sem tudta, hogy maga él-e, hal-e.
Számtalanszor próbálta megtalálni, de mindig sikertelenül - a CIA kitűnő munkát végzett az
elrejtésével -, mígnem Sztyepan segített neki. De mielőtt még megtudta volna, hogy maga
életben van, üres óráiban aprólékosan kitervelte, hogyan fog bosszút állni. - A lány bólintott. -
Igen, Jason, a maga iránt érzett gyűlölete éltette. - Anikó a térdére könyökölt, s Bourne felé
hajolt. - Milyen érzés ezt hallani?
- Vastapsot érdemel az előadása. - Bourne a benne kavargó érzelmek dacára elhatározta,
hogy nem harap rá a lány csalijára.
Anikó vágott egy grimaszt. - Sokoldalúan tehetséges nő vagyok.

211
 - Ám a hűség nem erős oldala. - Bourne a fejét csóválta. - Semmit sem jelent a maga
számára, hogy megmentettük egymás életét?
Anikó felélénkült, szinte tárgyszerűen kezdett viselkedni. - Legalább ebben egyetértünk.
Gyakran egyedül csak élet és halál számít.
- Akkor szabadítson ki - kérte Bourne.
- Azt hiszi, teljesen magába habarodtam, Jason? - Anikó fölnevetett. - A dolgok nem így
működnek a valós életben. Csupán egyetlen okból mentettem meg az életét: Sztyepan így
parancsolta.
Bourne szemöldöke az összpontosítástól a homlokára szaladt. - Hogy hagyhatta, hogy ez
megtörténjen?
- Miért ne hagytam volna? Sztyepannal régóta ismerjük egymást. Sokáig ő volt anyám
egyetlen barátja.
Bourne meglepődött. - Szpalko és a maga anyja ismerték egymást?
Anikó bólintott. Most, hogy le volt kötözve, s nem jelentett veszélyt rá nézve, Anikó
hirtelen nagyon beszédes lett. Bourne-ban ez okkal keltett gyanút.
- Azután ismerkedtek meg, hogy apám elküldte anyámat, - folytatta Anikó.
- Hová küldte? - Bourne akarata ellenére kíváncsi lett. A lány még egy kígyóból is ki tudná
csalogatni bájával a mérget.
- Egy szanatóriumba. - Anikó tekintete elsötétült, hagyta, hogy egy pillanatra
felvillanjanak valódi érzései - Gondnokság alá helyeztette. Nem volt nehéz; pszichikailag
törékeny volt, képtelen volt harcolni ellene. Akkoriban... igen, ez még lehetséges volt.
- Miért tett volna ilyet? Nem hiszek magának - közölte szárazon Bourne.
- Kit érdekel, hogy maga mit hisz? - A lány egy darabig úgy méregette, mint valami
csúszómászót. Aztán, nyilván azért, mert szükségét érezte, tovább mesélt. - Kellemetlenné
vált anyám. Apám szeretője követelte az eltávolítását, és az apám gyalázatosan gyönge jellem
volt. - Az arcára kiülő leplezetlen gyűlölet elcsúfította Anikó vonásait, s Bourne úgy érezte, a
lány most az igazságot mondja a múltjáról. - Apám sosem tudta meg, hogy rájöttem, sosem
fecsegtem ki neki. Soha. - Hátravetette a fejét. - Egyébként Sztyepannal az intézetben
találkoztam. A fivérét járt látogatni... aki megpróbálta őt megölni.
Bourne döbbenten pislogott. Fogalma sem volt róla, hazudik-e Anikó, vagy igazat mond.
Egy valami azonban biztos volt: a lány háborút viselt. A mesterien eljátszott szerepek
támadófegyverzetéhez tartoztak, ezekkel hatolt be az ellenséges területekre. Anikó
engesztelhetetlen tekintete láttán rádöbbent, hogy van abban valami szörnyűség, ha az ember
azokat manipulálja, akiket közel vonzott magához.
Anikó előrehajolt, ujjai közé fogta a férfi arcát. - Nem látta még Sztyepant, ugye? Az arca
és a nyaka bal oldalát plasztikáztatni kellett. Az változik, hogy mit mond az embereknek, de
az igazság az, hogy a fivére gázolajat locsolt rá, majd öngyújtót tett az arcához.
Bourne önkéntelenül is megborzongott. - Istenem. Miért?
A lány vállat vont. - Ki tudja? A fivér veszélyes elmebeteg. Sztyepan tudta, ami azt illeti,
az apja is tudta, de nem volt hajlandó tudomásul venni, amíg aztán már késő nem lett. De
még azután is tovább védelmezte a fiút, ragaszkodott hozzá, hogy tragikus balesetről volt szó.
- Mindez igaz is lehet - mondta Bourne. - De még ha így van is, ez nem menti fel magát az
alól, hogy meggyilkoltatta a saját apját.
Anikó felnevetett. - Ezt épp maga mondja?! Khannal talán nem próbálták megölni
egymást? Micsoda két szenvedélyes ember, istenem!
- Rám támadt. Én csak védekeztem.
- De gyűlöli magát, Jason, olyan szenvedéllyel, amilyet ritkán láttam. Ugyanannyira
gyűlöli magát, mint amennyire én gyűlöltem az apámat. És tudja, miért? Mert sorsára hagyta,
ahogy apám sorsára hagyta az anyámat.
- Úgy beszél, mintha valóban az én fiam volna - mormolta Bourne.

212
 - Ó, igen. Maga arról győzködi magát, hogy ez nem igaz. Mert így kényelmesebb, ugye?
Ily módon nem kell felvállalnia, hogy otthagyta az őserdőben, halálára.
- Semmi ilyesmit nem tettem! - Bourne tudta, nem volna szabad hagynia, hogy a lány
belerángassa ebbe az érzelmileg túlfűtött témába, de nem tudott megálljt parancsolni
magának. - Nekem azt mondták, meghalt. Fogalmam sem volt róla, hogy túlélte. Ezt már
csak akkor derítettem ki, amikor bent jártam a kormány adatbázisában.
- Ott maradi körülnézni, ellenőrizni? Nem, eltemette a családját, de még a koporsókba sem
nézett bele! Ha belenéz, látnia kellett volna, hogy a fia nincs ott. Nem, maga inkább gyáván
elszökött az országból.
Bourne megpróbálta kiszabadítani magát kötelékeiből. - Hát ez szép, hogy épp maga oktat
ki engem családi dolgokból!
- Ebből elég is lesz ennyi. - Sztyepan Szpalko egy porondmester tökéletes időzítésével
lépett be a helyiségbe. - Családi történeteknél sokkal fontosabb megbeszélnivalóm van Mr.
Bourne-nal.
Anikó engedelmesen felállt. Megpaskolta Bourne arcát. - Ne legyen olyan morcos, Jason.
Nem maga az első férfi, akit bolonddá tettem, és nem is az utolsó.
- Igaz - felelte Bourne. - Szpalko lesz az utolsó.
- Anikó, hagyjál magunkra bennünket - kérte Szpalko, gumikesztyűs kezével
henteskötényét igazgatva. A kötény tiszta és jól vasalt volt. Egyelőre egyetlen vérpötty sem
látszott rajta.

Amikor Anikó kiment, Bourne arra a férfira irányította figyelmét, aki Khan szerint kitervelte
Alex és Mo meggyilkolását. - Maga nem bizalmatlan vele, egy kicsit sem?
- Ó, tudom, Anikó, remek hazudozó. - Szpalko felkacagott. - Én pedig tudok egyet s mást
a hazudozásról. - Odament a kiskocsihoz, hozzáértő szemmel méregette a rajta sorakozó
eszközöket. - Azt hiszem, kézenfekvő a következtetés, hogy mivel elárulta magát, ugyanezt
teszi velem is. - Megfordult, a fény visszaverődött arca és nyaka oldalának
természetellenesen sima bőréről. - Vagy így próbál meg éket verni közénk? Ez volna a
megszokott eljárás egy magához hasonlóan nagy kaliberű műveleti tiszttől. - Vállat vont, s
felkapott egy eszközt, megforgatta az ujjai között. - Mr. Bourne, barátilag érdeklődnék:
mennyit tud dr. Schifferről és a kis találmányáról?
- Hol van Felix Schiffer?
- Nem tud rajta segíteni, Mr. Bourne, még ha sikerülne is önnek a lehetetlen, s megszökne
innen. A jó doktor túlélte saját hasznosságát, s most már senkinek nem áll hatalmában, hogy
feltámassza.
- Megölte - mondta Bourne -, ahogyan Alex Conklint és Mo Panovot is.
Szpalko vállat vont. - Conklin lenyúlta előlem Schiffert, amikor a legnagyobb szükségem
volt rá. Természetesen visszaszereztem Schiffert. Mindig megszerzem, amit akarok. De
Conklinnak meg kellett fizetnie érte, amiért azt hitte, büntetlenül ellenem szegülhet.
- És Panov?
- Rossz időben volt rossz helyen - felelte Szpalko. - Ilyen egyszerű.
Bourne mindarra a jóra gondolt, amit Mo Panovtól kapott, és eluralkodott rajta a
kétségbeesés az orvos értelmetlen halálának hallatán. - Hogyan beszélhet két ember életének
kioltásáról úgy, mintha az semmiség lenne?
- Mert a mi köreinkben ez így megy, Mr. Bourne. - Szpalko fölnevetett. - És holnapra
annak a két emberéletnek a kioltása tényleg semmiség lesz ahhoz képest, ami bekövetkezik.
Bourne igyekezett nem nézni a csillogó eszközre. Molnár László képe jelent meg előtte,
saját hűtőszekrényébe gyömöszölt kék-fehér teste. Saját szemével látta, milyen kárt tudnak
tenni Szpalko eszközei.

213
 Mivel szembesült a ténnyel, hogy Szpalko felelős Molnár megkínzásáért és haláláért,
tudta, hogy mindaz, amit Khan mesélt neki erről az emberről, igaz. És ha Khan igazat
mondott Szpalkóról, nem lehet, hogy mindvégig az igazat mondta akkor is, amikor azt
állította, hogy ő Joshua Webb, Bourne hús-vér fia? Ott tornyosultak a tények, az igazság
előtte hevert, s Bourne olyan nyomasztó súlyt érzett a vállára telepedni, mintha egy hegy
nehezedne rá. Képtelen ránézni erre a... mi is ez?
Nem számított, mert Szpalko elkezdte forgatni fájdalmas szerszámát. - Megismétlem a
kérdést: mit tud dr. Schiffer találmányáról?
Bourne tekintete elsiklott Szpalko mellett. A csupasz betonfalat nézte.
- Úgy döntött, nem válaszol nekem - állapította meg Szpalko. - A bátorsága bámulatra
méltó. - Kedvesen mosolygott. - De, fájdalom, teljességgel értelmetlen.
Az eszköz spirális végét hozzáérintette Bourne húsához.

Huszonhatodik fejezet

Khan belépett a bűvészeszközöket is árusító Houdini nevű kreatív játékboltba, a Váci utca
87-es számú épületben. A kis bolt falai és vitrinjei tele voltak bűvész trükkökhöz szükséges
segédeszközökkel, memória-, logikai és képességfejlesztő játékokkal. Mindenféle korú
gyerekek, anyai és atyai felügyelettel, járkáltak a polcsorok között, mutogatva és elkerekedett
szemmel bámulva a fantasztikus holmikra.
Khan odament az egyik agyonhajszolt eladóhoz, s közölte vele, hogy Oszkárt keresi. A nő
megkérdezte a nevét, majd felvette a telefont, s egy házi melléket tárcsázott. Egy pillanatig
belebeszélt a kagylóba, majd Khant az üzlet hátsó részébe irányította.
Az ajtón túl egy csupasz villanykörte által megvilágított kis csarnokba jutott. A fal
meghatározhatatlan színű volt, a helyiségben főtt káposzta szaga terjengett. Egy vasból
készült csigalépcsőn fölment a második szinten lévő irodába. Tele volt könyvekkel; többnyire
első kiadású példányokkal bűvészetről, híres bűvészek és szabaduló-művészek életrajzaival
és memoárjaival. Egy rolós tetejű íróasztal fölött a falon Harry Houdini autogramos fényképe
lógott. A deszkapadlót az alapos tisztításra szoruló régi perzsaszőnyeg borította, a trónszerű,
magas támlájú szék pedig a díszhelyen állt, szemben az íróasztallal.
Oszkár pontosan olyan helyzetben ült, mint egy évvel korábban, amikor Khan legutóbb
meglátogatta. Körtealkatú, középkorú férfi volt, hatalmas oldalszakállal és krumpliorral.
Khant meglátva felállt, és mosolyogva előjött íróasztala mögül, s kezet ráztak.
- Üdv ismét nálunk - mondta, s intett Khannak, hogy üljön le. - Mit tehetek érted?
Khan elmondta ismerősének, mire van szüksége. Miközben Khan beszélt, Oszkár
jegyzetelt, s időről időre bólintott magában.
Aztán felnézett. - Ez minden? - Csalódottnak látszott; mindennél jobban szerette a
kihívásokat.
- Nem egészen - felelte Khan. - Ott van még a bűvös zár dolga.
- Ez a beszéd! - Oszkár ragyogott. Összedörzsölte a két kezét, s felkelt. - Gyere velem,
barátom.
Kivezette Khant egy tapétázott falú folyosóra, amit gázlámpát idéző fény világított meg.
Oszkár totyogva járt, olyan komikusan, mint egy pingvin, de ha az ember egyszer is látta,
hogy másfél perc alatt képes kiszabadulni három pár bilincsből, egészen másképpen fogta fel
a fortély szó jelentését.
Kinyitott egy ajtót, s belépett saját műhelyébe: a nagy teret munkapadok és fémpultok
osztották egyenlő részekre. Odavezette Khant az egyikhez, ahol elkezdett matatni a
függőlegesen sorakozó fiókokban. Végül elővett egy kis fekete, négyszögletes holmit.

214
 - Minden bűvös zár árammal működik, de ezt te is tudod, ugye? - Miután Khan bólintott,
folytatta. - És mind üzembiztosak, ami azt jelenti, hogy a működésükhöz folyamatos
áramellátásra van szükségük. Ha valaki ilyet szerel be, tudja, hogy ha megszakad az áramkör,
a zár kinyílik, ezért biztosítani kell a tartalék áramforrást, esetleg kettőt, ha az illető eléggé
paranoiás.
- Ez az - nyugtatta meg Khan.
- Nagyszerű. - Oszkár bólintott. - Szóval felejtsük el az áramellátás megszüntetését, az túl
sokáig tartana, de még ha megvolna is rá az időd, akkor sem biztos, hogy az összes
tartalékhoz vezető összeköttetést is meg tudod szakítani. - Fölemelte mutatóujját. - De ami
nem annyira általánosan ismert, hogy minden bűvös zár egyenárammal működik, ezért... -
Ismét matatni kezdett, s felmutatott egy másik tárgyat. - Egy hordozható váltóáramú forrásra
van szükség, amiben elegendő szufla van a bűvös zár működtetéséhez.
Khan kézbe vette az áramellátót. Nehezebb volt, mint amilyennek látszott. - Hogyan
működik?
- Képzeld el, amikor villám csap bele egy elektromos rendszerbe. - Oszkár megpaskolta az
áramellátót. - Ez a baba elegendő ideig megzavarja az egyenáram-ellátást, hogy ki tudd nyitni
az ajtót, de nem kapcsolja ki teljesen. Végül visszatér a folyamatos áramlás, és a zár újra
bekapcsol.
- Mennyi időm lesz? - kérdezte Khan.
- Az a bűvös zár márkájától és modelljétől függ. - Oszkár felhúzta húsos vállát. -
Becslésem szerint tizenöt-húsz perc, de annál nem több.
- Üzembe tudom újból helyezni?
Oszkár megrázta a fejét. - Megvan rá az esély, hogy a zár befagy bezárt állapotban, s akkor
az egész ajtót le kell szedned, ha ki akarsz jutni. - Elnevette magát, meglapogatta Khan hátát.
- Ne aggódj, bízom benned.
Khan ferde szemmel nézett rá. - Mióta bízol te bármiben is?
- Igazad van. - Oszkár odanyújtott neki egy kis cipzáras bőrtáskát. - A szakmai trükkök
mindig bizalmatlanságot keltenek.

Izlandi idő szerint pontban hajnali negyed háromkor Arszenov és Zina elhelyezte Magomet
gondosan becsomagolt holttestét az egyik furgonban, s parton dél felé kiautóztak egy
távolabbi kis Öböl felé. Arszenov ült a volán mögött. Zina időnként a részletes térképet tanul-
mányozta, s utasításokat adott a férfinak.
- Érzem a többiek idegességet - jegyezte meg egy idő múlva Arszenov. - Több ez egyszerű
várakozásnál.
- Ahogy ez is több mint egyszerű küldetés, Hasszán. A férfi a lányra pillantott. - Olykor
eltűnődöm, nem jeges víz folyik-e az ereidben.
Mosoly ült ki a lány arcára, amint futólag megszorította a férfi combját. - Nagyon jól
tudod, mi folyik az ereimben.
Arszenov bólintott. - Igen, tudom. - El kellett ismernie, bármennyire hajtotta is a vágy,
hogy népét vezesse, boldogabb volt, ha együtt lehetett Zinaval. Vágyott már arra az időre,
amikor vége a háborúnak, amikor elteheti harci öltözékét, és a lány férje, gyerekeik apja
lehet.
- Zina - szólalt meg, amikor letértek a főútról, és a hepehupás ösvényen úti céljuk felé
zötyögtek lefelé a sziklán -, sosem beszélgettünk magunkról.
- Ezt hogyan érted? - Természetesen pontosan értette, hogyan érti a férfi, és igyekezett
elhessenteni a hirtelen rátörő rettegést. - Természetesen beszéltünk.
Az út meredekebbé vált, Hasszán lassított. Zina látta az ösvény utolsó kanyarulatát, alatta
feküdt a sziklás öböl és a nyugtalan Atlanti-óceán.

215
 - De nem a jövőnkről, a házasságunkról, a majdan megszülető gyerekeinkről. Kell-e ennél
alkalmasabb idő, hogy biztosítsuk egymást a szerelmünkről?
Zina ekkor értette meg, milyen jól működnek a Sejk ösztönös megérzései. Mert Hasszán
Arszenov a saját szavaival ítélte el magát. A férfi félt a haláltól. Zina ezt kihallotta abból,
ahogyan megválogatta a szavait, még ha a hangja, a szeme nem árulta is el.
Zina most megértette, hogy a férfinak kételyei vannak, vele kapcsolatban is. A lázadókhoz
való csatlakozásával egy dolgot biztosan megtanult; azt, hogy a kételkedés aláássa a
kezdeményező erőt, az elszántságot, s különösen a tetterőt. A rendkívüli feszültség és izgalom
hatására talán, Arszenov elárulta önmagát, és gyengeségét a lány éppen olyan
visszataszítónak találta, mint a Sejk. Hasszán vele kapcsolatos kételyei biztosan megfertőzték
a gondolkodását. Zina borzalmas hibát követett el, hogy idő előtt sorba akarta állítani
Magometet, de hát annyira vágyott rá, hogy elérkezzen a Sejk által felvázolt jövő. De
Hasszán erőszakos reagálása alapján azt állapította meg, hogy a férfi kételyei régebbi
keletűek. Vajon azt gondolja, többé nem bízhat meg benne?
A tervezettnél tizenöt perccel korábban érkeztek meg a találkozási ponthoz. Zina a férfihoz
fordult, s tenyerébe fogta az arcát. Gyengéden megszólalt. - Hasszán, hosszú utat jártunk be
együtt a halál árnyékában. Allah akaratából életben maradtunk, és azért, mert tántoríthatatlan
odaadással voltunk egymás iránt. - Előrehajolt, s megcsókolta Hasszánt. - Most ajánljuk fel
magunkat egymásnak, mert jobban kívánjuk a halált Allah útját járva, mint ahogyan
ellenségeink az életet kívánják.
Arszenov egy pillanatra behunyta a szemét. Ezt akarta a lánytól, s attól félt, sosem kapja
meg tőle. Mint most rájött, ezért volt, hogy olyan rút következtetésre jutott, amikor Zinat
Magomettel látta.
- Allah szemében, Allah kezében, Allah szívében - mondta amolyan áldásként.
Megölelték egymást, de Zina, természetesen, gondolatban messze járt, az Atlanti-óceán
túlsó partján. Azon tűnődött, vajon mit csinál abban a pillanatban a Sejk.

Kicsivel később kiszálltak a furgonból, s állva nézték a partot, hallgatták a hullámok moraját,
kimerülten időztek a kavicsos parton. A Hold már lenyugodott a távoli észak rövid ideig tartó
sötétségében. Újabb félóra, s világosodni kezd, hosszú nap hajnala ébred. Többé-kevésbé az
öböl közepén voltak, a partvonal mindkét oldalon messzire nyúlt, így a hullámverés elhalt,
kicsik voltak a hullámok, csökkent veszélyességük. A víz felől érkező csípős széltől Zina
megborzongott, de Arszenov átölelte.
Akkor meglátták a vízen a fénypászmát, amely háromszor villant föl. Megérkezett a hajó.
Arszenov fölkapcsolta elemlámpáját, viszonozta a jelzést. Halványan ki tudták már venni a
lekapcsolt fényekkel közeledő halászhajót. Visszamentek a furgonhoz, s együtt lecipelték
közös terhüket a hullámverés vonalához.
- Nem lesznek meglepve, hogy itt látnak téged? - kérdezte Arszenov.
- A Sejk emberei, semmi sem lepi meg őket - válaszolta Zina, tisztában lévén vele, hogy a
Sejk által Hasszánnak elmondott mese szerint egyedül a férfinak kellett volna a legénységgel
találkoznia. A Sejk természetesen már tájékoztatta őket a változásról.
Arszenov ismét felkattintotta elemlámpáját, s látták, hogy a többiek súlyosan megpakolt
evezős csónakkal tartanak feléjük a vízen. Két férfi és egy halom doboz; s a halászhajón
vannak még további dobozok. Arszenov az órájára pillantott; remélte, hogy az első hajnali
fény előtt végeznek.
A két férfi a kavicsos part felé fordította a csónak orrát, s kiszállt. Nem vesztegették az
időt bemutatkozással, hanem parancsuknak megfelelően úgy bántak Zinával, mint akik
számítottak a jelenlétére.

216
 Négyesben nagy hatékonysággal kirakodták a dobozokat, szépen feltornyozták őket a
furgon hátuljában. Arszenov egy hangot hallott, megfordult, s látta, hogy egy második evezős
csónak siklik a kavicsos partra, s tudta, hogy megelőzik a hajnalt.
Magomet holttestét betették a kiürült első csónakba, s Zina megparancsolta a
legénységnek, hogy mélyebb víz fölé érve dobják ki. Kérdés nélkül engedelmeskedtek neki,
ami megelégedéssel töltötte el Arszenovot. A lány nyilvánvaló hatással volt a férfiakra,
amikor felügyelte a szállítmány kirakodását.
Hatosban hamar berakodták a többi dobozt is a furgonba. Utána a férfiak megfordították
csónakjaikat, Arszenov és Zina egyet taszított rajtuk, s megkezdték visszaútjukat a hajóhoz.
Arszenov és Zina egymásra nézett. Az áru megérkezésével küldetésük egy csapásra olyan
valóságos lett, amilyen korábban még sosem.
- Érzed, Zina? - kérdezte Arszenov, ahogy egyik kezét rátette a dobozokra. - Érzed az itt
leselkedő halált? A lány a férfiéra tette a kezét. - A győzelmet érzem.

Visszahajtottak a bázisra, ahol találkoztak a csapat többi tagjával, akik a szőkítő peroxid
hozzáértő használatának, és a színes kontaktlencséknek köszönhetően mostanra teljesen
átváltoztak. Egy szót sem ejtettek Magomet haláláról. Rossz véget ért, s ilyen közel
küldetésük megkezdéséhez egyikük sem akarta tudni a részleteket; sokkal fontosabb dolgok
jártak a fejükben.
A dobozokat óvatosan kirakodták és kinyitották; előtűntek az összeszerelt géppisztolyok, a
C4-es plasztik robbanószerek csomagjai, a biológiai-vegyvédelmi öltözékek. Egy másik
doboz, kisebb a többinél, mogyoróhagymákat tartalmazott tasakokban, darált jégbe ágyazva.
Arszenov intett Ahmednek, aki műanyagkesztyűt húzott, s átvitte a hagymásdobozt ahhoz a
furgonhoz, amelyen a HAFRANRFJÖRDUR GYÜMÖLCS & ZÖLDSÉG felirat díszlett.
Utána a szőke és kékszemű Ahmed beszállt a furgonba, s elhajtott vele.
Az utolsó doboz kinyitása Arszenovra és Zinara maradt. Ebben volt az NX 20. Együtt
szemrevételezték, két fele ártalmatlanul feküdt a habszivacs ágyban, s eszükbe jutott, aminek
Nairobiban voltak szemtanúi. Arszenov az órájára nézett. - Hamarosan megérkezik a Sejk a
bele való szállítmánnyal.
Megkezdődtek az utolsó előkészületek.

Kilenc óra után a Fontana Áruház furgonja odagördült a Humanistas Ltd. alagsori szolgálati
bejáratához, ahol két biztonsági őr állította meg. Az egyikük a napi munkabeosztást
tanulmányozta, s bár azon látta, hogy esedékes egy szállítmány a Fontanából Ethan Hearn
irodájába, elkérte a fuvarlevelet. Amikor a sofőr átadta, az őr megkérte, nyissa ki a csomagtér
ajtaját. Bemászott, az őr ellenőrizte a listán szereplő tételeket, majd társával kinyitott minden
dobozt, ellenőrzött két széket, polcos szekrényt, fiókos szekrényt és egy heverőt. A
szekrények minden ajtaját kinyitották, a heverő párnáit fölemelték. Mindent rendben találtak,
így a biztonsági őrök visszaadták a fuvarlevelet, s útba igazították a sofőrt és a
szállítómunkást Ethan Hearn irodájához.
A sofőr a lift közelében parkolt le, társával kipakolták a bútorokat. Négy fordulóval
felvittek mindent a hatodik emeletre, ahol Hearn várt rájuk. Elégedetten mutatta meg nekik,
hova tegyék az egyes bútordarabokat, ők pedig ugyanolyan elégedetten fogadták a bőkezű
borravalót, amikor végeztek feladatukkal.
Távozásuk után Hearn becsukta az ajtót, s elkezdte az íróasztala mellett feltornyozott
iratokat betűrendben elhelyezni a szekrényben. Egy jól vezetett iroda csendje telepedett a
helyiségre. Kisvártatva Hearn fölkelt, s az ajtóhoz ment. Kinyitotta, és szembetalálta magát
azzal a nővel, aki előző nap este az épületbe hordágyon behozott férfit kísérte.
- Maga Ethan Hearn? - Amikor bólintott, a nő kezet nyújtott. - Vadas Anikó.

217
 Hearn futólag elfogadta a feléje nyújtott kezet, s feltűnt neki, milyen határozott és száraz
az érintése Eszébe jutott Khan figyelmeztetése, ezért gunyoros-kérdő arckifejezést vett fel. -
Ismerjük egymást?
- Sztyepan barátja vagyok. - A nő káprázatos mosolyt villantott rá. - Nincs ellenére, ha
bejövök, vagy már menni készült?
- Találkozóm van - pillantott órájára a férfi - nemsokára.
- Nem rabolom sokáig az idejét. - Anikó a heverőhöz lépett, leült, s keresztbe rakta a lábát.
Arca, amint felnézett Hearnre, eleven és várakozó volt.
A férfi a székében ülve megfordult, hogy szembe kerüljön vele. - Miben segíthetek, Ms.
Vadas?
- Azt hiszem, téved - jelentette ki ragyogva a nő. - A kérdés az, én hogyan segíthetek
önnek.
Hearn megrázta a fejét. - Azt hiszem, ezt nem értem.
A lány körülnézett az irodában, magában dünnyögött. Aztán előrehajolt, a térdére
könyökölt. - Jaj, azt hiszem, érti, Ethan. - Megint az a mosoly. - Tudok magáról valamit, amit
még Sztyepan sem.
Hearn ismét felöltötte gunyoros arckifejezését, s értetlensége jeléül széttárta a kezét.
- Túl keménynek próbálja mutatni magát - vetette oda a lány. - Tudom, hogy Sztyepanon
kívül valaki másnak is dolgozik.
- Én...?
A lány a szájához emelte a mutatóujját. - Láttam magát tegnap a garázsban. Nyilván nem
egészségi okokból volt ott, s túlzottan érdeklődött az ottani események iránt.
A férfi annyira meglepődött, hogy tagadni sem tudott. És akkor most?, kérdezte magában.
A lány rászedte, hiába gondolta nagyon óvatosnak magát. Hearn a lányra meredt. Valóban
szép, de még inkább ijesztő volt.
Anikó hátravetette a fejét. - Nem az Interpolnak dolgozik. .. nem a rájuk jellemző módon
viselkedik. A CIA-nak? Nem, nem hiszem. Sztyepan tudná, ha az amerikaiak
megpróbálnának beszivárogni a szervezetébe. De akkor kinek?
Hearn nem árulta volna el, nem tehette. Csak rettenetesen megrémült, hogy a lány már
tudja... hogy mindent tud.
- Ne legyen olyan sápadt, Ethan. - Anikó fölállt. - Nem izgat, tényleg. Csak egyszerűen
biztosításra van szükségem arra az esetre, ha a dolgok rosszul sülnének itt el. És ez a
biztosítás maga. Egyelőre tekintsük a maga árulását a mi kis titkunknak.
A lány átvágott a szobán, s kiment, mielőtt Hearn válaszolni tudott volna neki. A férfi csak
ült egy pillanatig, képtelen volt megmozdulni a rémülettől. Végre aztán felkelt, kinyitotta az
ajtót, nézett erre, nézett arra a folyosón, hogy meggyőződjön róla, tényleg elment a lány.
Becsukta az ajtót, odament a heverőhöz, és megszólalt: - Minden tiszta.
Fölemelte a párnákat, odatette őket a tapétázott fal elé. Amikor az ágy szerkezetét elfedő
furnérlemez mozogni kezdett, lenyúlt, s fölemelte.
Alatta, a matrac és az ágykeret helyén, ott feküdt Khan.
Hearn észrevette, hogy izzad. - Tudom, hogy figyelmeztettél, de...
- Csönd. - Khan kimászott az üregből, amely nem volt nagyobb egy koporsónál. Hearn
összehúzta magát, de Khannak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy megfenyítse. -
Csak arra legyen gondod, hogy még egyszer ne kövesd el ugyanezt a hibát.
Khan az ajtóhoz lépett, rátapasztotta a fülét. Csak az emeleten lévő irodák háttérzaját
hallotta. Fekete nadrágot, cipőt, inget és derékig érő dzsekit viselt. Hearn jóval testesebbnek
látta a felső testét, mint legutóbbi találkozásukkor.
- Rakd össze a heverőt - utasította Khan -, aztán menj vissza dolgozni, mintha mi sem
történt volna. Hamarosan találkozód van? Ügyelj rá, hogy odaérj, ne késs el. Létfontosságú,
hogy minden rendben lévőnek látszódjon.

218
 Hearn bólintott, visszahelyezte a furnérelemeket a heverőüregébe, s helyükre rakta a
párnákat. - A hatodik emeleten vagyunk - közölte. - A te célpontod a negyediken van.
- Nézzük a tervrajzokat.
Hearn leült a számítógépéhez, s előhívta az épület tervrajzát.
- Hadd lássam a negyedik emeletet - mondta Khan a válla fölött áthajolva.
Amikor Hearn előhívta, Khan alaposan szemügyre vette. - Mi ez? - kérdezte valamire
rámutatva.
- Nem tudom. - Hearn megpróbálta felnagyítani a képet. - Üres térnek látszik.
- Vagy - jegyezte meg Khan - egy szoba, ami Szpalko lakosztályához csatlakozik.
- Csakhogy nincs ki- és bejárata - észrevételezte Hearn.
- Érdekes. Kíváncsi lennék, nem hajtott-e végre Szpalko néhány olyan változtatást, amiről
az építészek semmit sem tudnak.
Khan az emlékezetébe véste az emelet rajzát, majd elfordult. Megkapott mindent, amit a
tervrajztól várt, most saját szemével is látnia kell a helyet. Az ajtóból visszafordult Hearnhöz
- Ne feledd. Időben érj oda a találkozódra.
- És veled mi lesz? - kérdezte Hearn. - Nem tudsz bejutni oda.
Khan megrázta a fejét. - Minél kevesebbet tudsz, annál jobb.

A végtelen izlandi reggelben lobogtak a zászlók, a meleg tavaszban ragyogó napsütés és

ásványi illatok töltötték be a levegőt. Bonyolult alumíniumemelvényt állítottak föl, és láttak
el a hangosításhoz szükséges kábelekkel a Keflavík repülőtéren ott, ahol Jamie Hull, Borisz
Iljics Karpov és Fejd al-Szaúd szerint a legbiztonságosabb volt. Egyikük sem tűnt boldognak,
még Karpov elvtárs sem, hogy vezetőik ilyen nyilvános fórumon mutatkoznak, de ez ügyben
mindegyik államfő egyformán gondolkodott. Erezték, hogy roppant fontos, nemcsak
nyilvánosan kimutatni szolidaritásukat, de meg kell mutatniuk azt is, hogy nincs bennük
félelem. Mindannyian tisztában voltak az orgyilkos merénylet kockázatával, amikor
kialakították álláspontjukat, nagyon is jól tudták, hogy exponenciálisan megnőtt ez a
kockázat, amikor beleegyeztek a csúcstalálkozóba. De azt is mind tudták, hogy a halál
kockázata hozzátartozik a munkájukhoz. Ha meg akarod változtatni a világot, óhatatlanul
megjelennek azok, akik az utadat állják.
Így hát ezen a reggelen, a csúcstalálkozó kezdetén, az Egyesült Államok, Oroszország és a
négy legbefolyásosabb iszlám ország lobogója ott lengett a csípős szélben, az emelvény elejét
feldíszítették a csúcstalálkozó nagy gonddal kialakított emblémájával, körben fegyveres biz-
tonsági emberek teljesítettek szolgálatot, mesterlövészek helyezkedtek el a magasban minden
stratégiai fontosságú lővonalban. A világ minden országának sajtója jelen volt; képviselőiket
arra kérték, két órával a sajtókonferencia kezdete előtt jelenjenek meg. Módszeresen
átvizsgálták őket, igazolványaikat ellenőrizték, ujjlenyomatot vettek tőlük, s ezeket lefutatták
a különböző adatbázisokon. A fotósokat figyelmeztették, hogy ne töltsék be a filmeket
kameráikba, mert a helyszínen röntgennel világítják át őket, minden filmesdobozt
ellenőriznek, és minden fotóst megfigyelnek, amikor betöltik a filmeket. A mobiltelefonokat
elkobozták, gondosan felcímkézték, hogy a sajtókonferencia után tulajdonosaik
visszakaphassák őket. Egyetlen apróság sem kerülte el a figyelmüket.
Amikor az Egyesült Államok elnöke megjelent, ott volt az oldalán Jamie Hull, körülöttük
a Titkosszolgálat ügynökei. Hull fülhallgatós mikrofonja révén folyamatos kapcsolatban állt
csapatának minden tagjával, valamint a két biztonsági szolgálat vezetőjével. Az amerikai
elnök mögött jött Alekszandr Jevtusenko, Oroszország elnöke Borisz és egy csapat komor
tekintetű FSZB*-ügynök kíséretében Mögöttük következtek a négy iszlám ország vezetői
saját biztonsági szolgálataik vezetőinek társaságában.
A tömeg és a sajtó képviselői előrenyomultak, de a méltóságok által benépesített emelvény
előtt feltartóztatták őket. Kipróbálták a mikrofonokat, a televíziós kamerák élő képet adtak.

219
Elsőként az amerikai elnök lépett a mikrofonhoz. Magas, fess férfi volt kiugró orral és egy
házőrző kutya szemével.
- Polgártársaim a világban - kezdte azon az erős, nyugodt, sok elnökjelölő versenyben
megedződött hangon, amely számtalan sajtóértekezleten simított el feszültségeket, s
bőségesen csiszolódott a Rózsakertben és Camp Davidben elmondott bensőséges beszédeken
-, nagy nap ez a mai a világbéke, valamint az erőszak és a terrorizmus erőivel szembeni, az
igazságosságért és a szabadságért vívott nemzetközi küzdelem számára.
- Ismét világtörténelmi válaszút előtt állunk. Engedjük-e, hogy az egész emberiséget a
félelem és a soha véget nem érő háborúskodás sötétségébe taszítsák, vagy pedig összefogunk,
és lesújtunk ellenségeinkre, bárhová rejtőzzenek is?
- A terrorizmus erői felsorakoztak ellenünk. És ne áltassuk magunkat, a terrorizmus a
modern kor hidrája, sokfejű szörnye. Nincsenek illúzióink az előttünk álló út nehézségeiről,
de tántoríthatatlanok vagyunk a céltól, hogy egyetlen, összehangolt erőfeszítéssel lépjünk
tovább. Csak együttesen tudjuk elpusztítani a sokfejű szörnyeteget. Csak együttesen van rá
esélyünk, hogy a világot biztonságos hellyé tegyük minden egyes polgára számára.
Az elnök beszédét nagy taps követte. Utána átadta a mikrofont az orosz elnöknek, aki
többé-kevésbé ugyanazt mondta el, s ugyancsak nagy taps követte szavait. A négy arab
vezető egymást követően beszélt, s bár szavaik sokkal körülményesebbek és cirkalmasabbak
voltak, ők is megismételték, hogy a terrorizmus egyszer és mindenkorra történő
eltaposásához együttes erőfeszítésekre van szükség.
Utána kérdések és válaszok következtek, majd a hat férfi felállt a fényképezéshez. A
hatásos látványt még emlékezetesebbé tette, amikor megfogták és a magasba emelték egymás
kezét a Kelet és a Nyugat közötti szolidaritás példa nélküli megnyilvánulásaként.
Amikor a tömeg oszladozni kezdett, szinte ünnepivé vált a hangulat. Még a
legkimerültebb újságírók és fotóriporterek is egyetértettek abban, hogy a csúcstalálkozó
kiváló rajtot vett.

- Tisztában van vele, hogy a harmadik Latex-kesztyűnél tartok?

Sztyepan Szpalko az összekaristolt és vérfoltos asztalnál ült, ugyanazon a széken, amelyen
előző nap Anikó. Előtte szalonnás, salátás és paradicsomos szendvics feküdt, amelyet az
egyesült államok-beli műtétek közötti hosszadalmas lábadozás idején szeretett meg. A
szendvics egy finom porcelántányéron feküdt, a jobb kezénél a legjobb minőségű talpas
kristálypohárban egy adag bordeaux-i állt.
- És hát egyre későbbre jár. - Megkocogtatta karórájának üveglapját. - Most jut csak
eszembe, Mr. Bourne, hogy csodálatos szórakozásom a végéhez ért. Meg kell mondanom,
csodás estét szerzett nekem. - Ugatva felnevetett. - Ami több mint amit én tettem magáért,
annyit mondhatok.
Szendvicsét két egyforma háromszögű darabra vágták, pontosan az előírások szerint.
Felkapta az egyiket, beleharapott, lassan, elegánsan rágta. - Tudja, Mr. Bourne, egy
szalonnás-salátás-paradicsomos szendvics csak akkor jó, ha a szalonnát frissen főzték, és
lehetőleg vastagon szeletelték.
Nyelt, letette a szendvicset, felemelte a kristálypoharat, szájában megforgatott egy adag
bordeaux-it. Aztán hátratolta székét, odament a fogorvosi székbe szíjazott Jason Bourne-hoz.
Bourne feje lelógott a mellére, s körülötte félméternyi sugárban mindenütt vér.
Szpalko a kézfejével fölemelte Bourne fejét. A fájdalomtól elcsigázott szeme sötét karikás
üregébe süllyedt, arcából mintha kifutott volna a vér. - Mielőtt elmegyek, muszáj
elmondanom az egész legironikusabb részét. Közeleg diadalom órája. Nem számít, mit tud
maga. Most nem számít, beszélt-e vagy sem. Csak az számít, hogy maga itt van,
biztonságban, s képtelenül arra, hogy bármilyen módon ellenem cselekedjen. - Felnevetett. -
Milyen rettenetes árat fizetett a hallgatásáért. És mindezt miért, Mr. Bourne? A semmiért!

220
Khan látta a folyosón a lift mellett álló őrt, s óvatosan visszament a lépcsőházra nyíló
ajtóhoz. A fémhálóval megerősített üvegen át két, beszélgető és cigarettázó őrt látott a
lépcsőkön. Tizenöt másodpercenként vagy az egyik, vagy a másik átnézett az üvegtáblán, a
hatodik emeleti folyosót ellenőrizték. A lépcsőket is túl jól őrizték.
Megfordult, normális, laza léptekkel végigment a folyosón, előhúzta az Oszkárnál vett
légpisztolyt, s az oldalához szorította. Abban a pillanatban, ahogy az őr észrevette, Khan
fölemelte a fegyvert, s egy darts nyílhoz hasonló valamit lőtt a nyakába. A férfi álltában
összecsuklott, eszméletlenül terült el a nyíl hegyén lévő vegyi anyagtól.
Khan rohanni kezdett. Elkezdte bevonszolni az őrt a férfimosdóba, amikor kinyílt az ajtó,
s feltűnt a második őr, aki géppisztolyával Khan mellét vette célba.
- Maradjon ott - szólt rá. - Dobja le a fegyverét, s hadd lássam az üres kezét.
Khan engedelmeskedett a parancsnak. Ahogy fölemelte a kezét, hogy az őr szemügyre
vehesse, megérintett a csuklója belső felére erősített, rugóra működő, rejtett hüvelyt. Az őr
egyik kezével a torkához kapott. A kilőtt tű olyan érzést keltett, mintha egy rovar csípte volna
meg. De egy pillanat alatt azon kapta magát, hogy nem lát. Ez volt az utolsó gondolata,
mielőtt ő is eszméletlenségbe zuhant.
Khan mindkét testet bevonszolta a férfimosdóba, majd a falon lévő táblán megnyomta a
hívógombot. Egy pillanat múlva kinyíltak az ajtók, megérkezett a lift. Beszállt, megnyomta a
negyedik emeleti gombot. A lift süllyedni kezdett, de ahogy elhagyta az ötödik emeletet,
hirtelen megállt, ott lógott két emelet között. Megnyomta több emelet gombját is, de hiába. A
lift elakadt, kétségtelenül szándékosan. Tudta, nagyon kevés ideje maradt, hogy
kiszabaduljon a Szpalko állította csapdából.
Fölmászott a fülkében körbefutó korláton, felfelé nyújtózott a karbantartók tolóajtaja felé.
Éppen kinyitni készült, amikor megállt, s alaposabban szemügyre vette. Mi az a fényes
csillogás? Elővette a mini-elemlámpát az Oszkártól kapott felszerelések közül, s rávilágított a
legtávolabbi sarokban lévő csavarra. Egy darab rézdrót volt köréje tekerve. Ez csapda! Khan
tudta, hogy abban a pillanatban, ahogy megpróbálná kinyitni a tolóajtót, felrobbantaná a fülke
tetejére erősített robbanótöltetet.
E pillanatban egy zöttyenés kilendítette helyzetéből, a kabin rázkódva zuhanni kezdett a
liftaknában.

Megszólalt Szpalko telefonja, ő pedig kilépett a vallatóhelyiségből. Hálószobája ablakán

besütött a nap, s amint a telefonhoz ment, arcán érezte a napsugarak melegét.
- Igen?
Egy hang szólt a fülébe, a szavaktól felgyorsult a pulzusa. Itt van! Khan itt van! Keze
ökölbe szorult. Most mindkettőjüket elcsípte Munkája csaknem bevégeztetett. A harmadik
emeletre rendelte embereit, majd felhívta a központi biztonsági ügyeletet, s rájuk parancsolt,
hogy indítsanak el egy tűzriadót, aminek következtében gyorsan kiürítik az épületből a
Humanistas személyzetét. A tűzjelző szirénák húsz másodpercen belül felvijjogtak az egész
épületben, férfiak és nők hagyták el irodáikat, és rendezetten levonultak a lépcsőkön,
ahonnan kikísérték őket az utcára. Addigra Szpalko felhívta sofőrjét és pilótáját, ez utóbbit
utasítva, hogy készítse fel a Humanistasnak a Ferihegyi repülőtér hangárjában várakozó
repülőgépét. Az utasítások szerint már feltöltötték üzemanyaggal, átvizsgálták, a repülési
tervet már leadták az irányítótoronynak.
Már csak egy telefont kellett elintéznie, mielőtt visszatért Jason Bourne-hoz.
- Khan az épületben van - mondta, amikor Anikó felvette a telefont. - Csapdába esett a
liftben, s embereket küldtem, hogy intézzék el, ha sikerülne kimenekülnie, de te mindenki
másnál jobban ismered őt. - Morogva fogadta a lány válaszát. - Nem ér meglepetésként.
Intézd, ahogy megfelelőnek tartod.

221
 Khan megnyomta a vészleállító gombot kezének élével, de semmi sem történt, a lift
folytatta meredek zuhanását. Oszkár szerszámainak egyikével gyorsan kinyitotta a
kapcsolótáblát. Odabent drótok sűrű hálóját látta, de azonnal észrevette, hogy a vészfék
kábelét kikötötték. Ügyes kézzel gyorsan visszadugta, s hirtelen, szikrázó fémcsikorgás
közepette megállt a fülke, amint bekapcsolt a vészfék. Ahogy a kabin a harmadik és a
negyedik emelet között függött, Khan lázas igyekezettel tovább dolgozott a drótokon.

A harmadik emeleten Szpalko emberei odaértek a külső liftajtóhoz. Egy kulcs segítségével
kézzel kinyitották, feltárult előttük a liftakna. Maguk fölött látták a megakadt kabin alját.
Megvolt a parancsuk, tudták, mit kell tenniük. Géppisztolyukat célra tartva tüzet nyitottak, és
a sortűz letépte a fülke aljának egyharmadának. Senki sem élhet túl ilyen tűzerőt.

Khan, kezét-lábát szétvetve nekilapult a liftakna hátsó falának, s figyelte, hogyan hullik
darabokra a kabin alsó fele. A sorozatlövésektől megóvták a fülke ajtói és maga a liftakna. A
panel drótjait összekapcsolta, annyira ki tudta nyitni a fülkeajtót, hogy kiférjen rajta. Olyan
helyzetbe küzdötte fel magát, hogy nagyjából elérte a fülke tetejét, amikor felhangzott az
automata fegyverek sorozata.
Még el sem ült a lövések zaja, amikor zümmögésszerű hangot hallott, mintha egy sereg
méh rajzott volna ki a kasból. Felnézett és egy kötélpárt látott a liftakna tetejéről lefelé
kígyózni. Pillanatokkal később kommandós felszerelést viselő két ember mászott le a
kötelekbe kapaszkodva.
Egyikük meglátta, és feléje fordította géppisztolyát. Khan lőtt légfegyverével, s az őr
elzsibbadt ujjai közül kihullott a fegyver. Amikor a második őr fölemelte a fegyverét, Khan
előreugrott, megragadta az eszméletlen férfit, aki biztonsági szíjainak köszönhetően erősen
oda volt kötve a kötélhez. A védősisakban arctalan, névtelen második őr Khanra lőtt, ő pedig
előrelendítette az őr kötélen függő társát, testét pajzsként használva fogta fel a lövedékeket.
Kirúgott, és kikapta a második őr kezéből a géppisztolyt.
Együtt zuhantak rá a liftfülke tetejére. A halálos C4 robbanóanyag kis halvány négyszöge
a karbantartók tolóajtajának közepére volt erősítve, ahová nagy sietve bekábelezték. Khan
látta, hogy a csavarok meglazultak, így ha valamelyikük vigyázatlanul megüti a tolóajtót,
akár csak egy kicsit is elmozdítja, az egész fülke felrobban.
Khan meghúzta légfegyverének ravaszát, de az őr, aki látta, hogyan tette harcképtelenné a
társát, elugrott az útból, oldalra gurult, s felfelé rúgott, kirúgva Khan kezéből a fegyvert.
Ugyanabban a pillanatban megragadta társa géppisztolyát. Khan keményen rátaposott a
kezére, hogy megpróbálja kimozdítani az őr szorításából a fegyvert. De most a harmadik
emeleten lévő őrök automata fegyverei is megszólaltak; felfelé tüzeltek a liftaknában.
Az őr, kihasználva, hogy elterelték a figyelmét, félretaszította Khan lábát, s kibirkózta
kezéből a géppisztolyt. Amikor lőtt, Khan leugrott a fülkéről, lecsúszott a liftakna oldalán
odáig, ahol a vészfék karja kinyúlt. A lövések elől hátrálva ügyködött a fék szerkezetén. A
fülke tetején lévő őr figyelte ténykedését, s hason fekve célba vette géppisztolyával Khant.
Amikor lőni kezdett, Khannak sikerült kilazítania a vészféket. A lift lezuhant az aknába,
magával rántva a megrettent őrt.
Khan átugrott a közelebbi kötélre, s felmászott rajta. Felért a negyedik emeletre, és
rákötötte a váltóáramot a bűvös zárra. A liftfülke ekkor csapódott be a liftakna alagsori alján.
Az ütközés kilazította a szerelők tolóajtaját, s a C4 felrobbant. A robbanás ereje végigfutott a
liftaknában, amikor a bűvös zár áramköre megszakadt, és Khan átzuhant az ajtón.
A negyedik emeleti előcsarnok egészét tejeskávészínű márvány borította. A homályos
üvegű csillárok lágy fényt árasztottak. Miközben Khan feltápászkodott, mintegy öt méterre
meglátta a folyosón végigfutó Anikót. A lány láthatóan meglepődött, és Khan úgy látta,
nagyon meg is ijedt. Nyilvánvaló, hogy sem ő, sem Szpalko nem számított rá, hogy sikerül

222
eljutnia a negyedik emeletre. Khan halkan felnevetett, ahogy a lány után eredt. Nem tehet
nekik szemrehányást; tény és való, igazi hőstettet vitt végbe
Elöl Anikó bement egy ajtón. Ahogy becsapta maga mögött, Khan hallotta a zár
kattanását. Tudta, hogy el kell jutnia Bourne-hoz és Szpalkóhoz, de Anikó kiszámíthatatlan, s
nem hagyhatta számításon kívül. Mire a bezárt ajtóhoz ért, elővett egy tolvajkulcs-készletet.
Bedugta az egyiket, s kitapogatta a zárnyelv rovátkáit. Nem telt tizenöt másodpercébe, s
kinyitotta az ajtót, s ez éppen csak elegendő idő volt Anikó számára, hogy elérje a szoba
másik végét. A lány riadt pillantást vetett rá a válla fölött, amikor becsapta maga mögött a
másik ajtót.
Visszagondolva a történtekre, Khannak fel kellett volna figyelnie a lány arckifejezésére.
Anikó sosem mutatta ki, hogy fél. Ugyanakkor Khant óvatosságra intette a baljóslatú
helyiség, amely kicsi és négyszögletes volt, jellegtelen, ablaktalan. Befejezetlennek látszott,
frissen festhették fehérre, még a széles, faragott díszítő szegélyeket is.
Nem volt bútor, sem semmi egyéb a szobában. De túl későn érkezett a riasztó jelzés, mert
már felhangzott a halk sistergés. Khan felnézett, s meglátta fent a falban a szellőzőnyílásokat,
amelyeken keresztül gáz szivárgott be. Lélegzetét visszatartva a hátsó ajtóhoz ment. A zárral
szöszmötölt, de az ajtó nem nyílt ki. Nyilván kívülről el van reteszelve, gondolta, miközben
visszafutott ahhoz az ajtóhoz, amelyen bejött. Lenyomta a kilincset, s megállapította, hogy
azt is elreteszelték kívülről.
A gáz kezdte elárasztani a szobát. Szépen tőrbe csalták.

A rizsmintás kínai porcelántányér és a bordeaux-i utolsó cseppjeit tartalmazó kristálypohár

mellé helyezte el Sztyepan Szpalko a Bourne-tól elvett holmikat: a kerámiapisztolyt, Conklin
mobiltelefonját, a pénzköteget és a rugós kést.
Az összevert, vérfoltos Bourne órák óta mély meditációba merült; először azért, hogy
túlélje a fájdalomnak azokat a hullámait, amelyek Szpalko eszközeinek csavarásai és ütései
hatására hasítottak bele testébe, utána pedig azért, hogy megóvja, tartalékolja energiáit, végül
pedig azért, hogy megszabaduljon a kínzás gyengítő hatásaitól, és erőt gyűjtsön.
Kiürített agyában szeszélyesen fellobbanó lángként villantak fel Marie, Alison és Jamie
emlékképei, de a legélénkebben a napsütötte Phnompenben töltött évek emlékei jelentek
meg. A teljes nyugalmi állapotig lecsillapított agya életre keltette Daót, Alyssát és Joshuát.
Egy baseball-labdát dobott Joshuának, mutatva, hogyan használja az Egyesült Államokból
neki hozott kesztyűt, amikor Joshua odafordult hozzá, s megszólalt: - Miért próbáltad
elkészíteni a másolatainkat? Miért nem mentettél meg bennünket? - Egy pillanatra
megzavarodott, amíg agyában meg nem jelent Khan képe, mint a telihold a csillagtalan
égbolton. Khan kinyitotta a száját, s beszélni kezdett: - Igyekeztél újrateremteni Joshuát és
Alyssát. Még a nevük kezdőbetűje is ugyanaz.
Ki akart szabadulni a kényszerű meditációból - el akarta hagyni az erődöt, amelyet maga
állított fel, hogy védje magát a Szpalko által rázúdított pusztítás legrosszabb
következményeitől -, hogy elmenekülhessen Khan vádló arca, a nyomasztó bűntudat elől.
Bűntudat.
A saját bűntudata elől menekül. Amióta Khan elmondta neki, ki is valójában, menekül az
igazság elől, ahogyan a tőle telhető leggyorsabban elmenekült Phnompenből is. Azt hitte, a
rászakadt tragédia elől menekült, de az igazság az, hogy az elviselhetetlen bűntudat terhe elől
szökött el. Nem állt védelmezőként a családja mellett, amikor a legnagyobb szükségük lett
volna rá. Rácsapva az ajtót az igazságra, elszökött.
Isten bocsássa meg neki, de akkor, amint Anikó mondta, gyáván viselkedett.

Bourne bevérzett szemével látta, hogy Szpalko zsebre teszi a pénzt, és fölveszi a fegyvert. -
Általában le szoktam rázni a világ hírszerző szervezeteinek a nyomomba szegődött kutyáit.

223
Ebben maga nagy szolgálatomra volt. - Bourne-ra emelte a fegyvert, a két szeme közötti pont
fölé célzott. - De többé nincs szükségem a szolgálataira. - Ujja rátapadt a ravaszra.
Ebben a pillanatban Anikó lépett a szobába. - Khan feljutott az emeletre - közölte.
Szpalko, tőle szokatlanul, meglepődött. - Hallottam a robbanást. Nem ölte meg?
- Valahogy sikerült elérnie, hogy lezuhanjon a lift. Az alagsorban robbant fel.
- Szerencsére elszállították a legutolsó fegyverszállítmányt is. - Szpalko a lányra emelte
tekintetét. - Hol van most Khan?
- A bezárt szobában csapdába esett. Ideje indulnunk.
Szpalko bólintott. A lány szemlátomást még most is tartott Khantól. Igaza volt, amikor
bátorította kettejük kapcsolatát. Amilyen alattomos teremtés Anikó, jobban kiismerte Khant,
mint ahogyan arra ő valaha is képes lett volna. Ránézett Bourne-ra: még az ő ügyüket is le
kell zárni.
- Sztyepan - tette rá Anikó a férfi karjára a kezét. - Vár a repülőgép. Idő kell hozzá, hogy
észrevétlenül elhagyjuk az épületet. A tűzjelző bekapcsolt, a liftaknából minden oxigént
kipumpáltak, így nincs komoly kárveszély. De maradhattak lángok az előcsarnokban, és
ideérhetnek a tűzoltók is, ha még nincsenek itt.
A lány mindenre gondolt. Szpalko csodálattal nézett rá. Aztán, minden figyelmeztetés
nélkül, ívben előrelendítette a Bourne kerámiapisztolyát tartó kezét, és a fegyver
markolatával lecsapott Bourne halántékára.
- Első és utolsó találkozásunk emlékére.
Utána Anikóval elhagyta a szobát.

Khan hason fekve, az Oszkártól kért kis feszítővasat használva lázasan ásott a burkolat egyik
darabján. Égett a szeme, könnyezett a gáztól, a tüdeje majd' szétpattant az oxigénhiánytól.
Csak pár másodperce maradt, hogy ne ájuljon el, és ne a vegetatív idegrendszer vegye át a
főszerepet, beeresztve szervezetébe a gázt.
De sikerült a burkolat egy darabját felfeszítenie, s azonnal érezte a kintről beáramló hűvös
levegőt. Bedugta orrát az általa vájt szellőzőnyílásba, beszívta a friss levegőt. Utána mély
lélegzetet véve összeállított egy kisebb töltetet az Oszkártól kapott C4-es anyagból. Ez a
listán szereplő egyéb holmiknál is beszédesebben árulkodott róla, mekkora veszélynek készül
kitenni magát. Ennek láttán Oszkár ráadásként adta Khannak a meneküléshez szükséges
felszerelést.
Orrát a nyílásba helyezve Khan újabb mély lélegzetet vett, aztán bedugta a lyukba a C4-es
csomagot, amilyen távolra csak elért a keze. Átmászott a szoba túlsó felébe, s megnyomta a
távirányító gombját.
Az ezt követő robbanás ledöntötte a fal egy részét, és nagy lyukat vágott bele. Meg sem
várva, hogy a törmelék és a por elüljön, Khan átugrott a falon Sztyepan Szpalko
hálószobájába.

A nap ferdén sütött be a helyiségbe, odalent a Duna csillogott. Khan kitárta az ablakokat,
hogy szétoszoljon az esetleg bejutó gáz. Hirtelen meghallotta a szirénázást, s lenézve tűzoltó-
és rendőrautókat, s az utca szintjén lázas tevékenységet látott. Visszalépett az ablaktól,
körülnézett, igyekezett tájékozódni a Hearn számítógépének képernyőjén látott tervrajz
alapján.
Arra fordult, amerre az üres teret látta, észrevette a csillogó falfelületet. A fal minden
elemére rátapasztotta a fülét, s meg is kocogtatta őket a keze fejével. Ily módon a harmadik
panelről felfedezte, hogy az egy ajtó. Nekidőlt a panel bal felének, s az kinyílt.
Khan belépett a fehér csempés betonhelyiségbe. Izzadságtól és vértől bűzlött. Ott látta
maga előtt a véres, összevert Jason Bourne-t. Rámeredt a fogorvosi székbe szíjazott férfira,
körülötte vértócsák mindenütt. Bourne derékig meztelen volt. Karja, válla, mellkasa és a háta

224
csupa megduzzadt seb és hólyag. A bordáira kötött két réteget letépték, csak a kötés legalsó
rétege maradt érintetlen.
Bourne odafordította a fejét, és egy megsebzett, vérző, de meg nem hunyászkodó bika
tekintetével nézett Khanra.
- Hallottam a második robbanást - mondta kásás hangon. - Azt hittem, megöltek.
- Csalódtál? - Khan kivillantotta a fogait. - Hol van? Hol van Szpalko?
- Sajnos elkéstél - felelte Bourne. - Elment, s vele Vadas Anikó is.
- Mindvégig neki dolgozott - közölte Khan. - A klinikán próbáltalak figyelmeztetni, de
nem akartál figyelni rám
Bourne sóhajtott, az éles dorgálásra behunyta szemét. - Nem volt rá időm.
- Úgy tűnik, sosincs időd, hogy rám figyelj.
Khan közelebb ment Bourne-hoz. Összeszorult a torka. Tudta, hogy Szpalko után kellene
mennie, de valamitől odagyökerezett. Csak bámulta a Szpalko által okozott pusztítást.
Bourne megszólalt: - Most meg fogsz ölni. - Nem annyira kérdés, mint inkább tényközlés
volt.
Khan tudta, hogy ennél jobb lehetősége sosem adódik. Az a sötét valami, amit magában
dédelgetett, ami egyedüli társává vált, amely naponta táplálkozott gyűlöletéből, s ami naponta
fecskendezte vissza Khan szervezetébe a mérget, nem volt hajlandó kimúlni. Az meg akarta
ölni Bourne-t, és csaknem hatalmába kerítette Khant. Csaknem. Érezte, amint az ösztökélés
felkúszik a zsigereiből a karjába, de elkerülte a szívét, és így nem sikerült cselekvésre
ösztökélnie.
Hirtelen sarkon fordult, s visszament Szpalko fényűző hálószobájába. Hamarosan
visszatért egy pohár vízzel és a fürdőszobában összeszedett maréknyi holmival. Bourne
szájához tartotta a poharat, megdöntötte, amíg ki nem ürült. Keze, mintha önálló életre kelt
volna, kioldotta a szíjakat, kiszabadította Bourne csuklóját és bokáját.
Bourne szótlanul figyelte, amint kitisztítja és fertőtleníti a sebeit. Nem emelte fel a karját a
szék karfájáról. Bizonyos értelemben sokkal bénultabbnak érezte magát, mint amikor még
akadályozva volt a mozgásban. Borús pillantással méregette Khant, minden porcikáját,
minden arcvonását szemügyre vette. Dao száját, a saját orrát látja? Vagy mindez csak a
képzelet műve? Ha ez itt az ő fia, muszáj bizonyosságot szereznie róla. De még mindig ott
motoszkált benne a bizonytalanság, a félelem. Felfoghatatlan volt számára, hogy esetleg sok
éven át halottnak hitt fia áll előtte. Másfelől elviselhetetlen volt a csend, amely most rájuk
telepedett. így hát visszatért az egyetlen semleges témához, amelyről tudta, hogy mind-
kettőjüket érdekli.
- Tudni akartad, miben mesterkedik Szpalko - mondta, lassan és mélyeket lélegezve, mert
a fertőtlenítő csípős fájdalomhullámokat keltett a testében. - Ellopott egy Felix Schiffer által
feltalált fegyvert; egy hordozható baktériumpermetezőt. Szpalko valahogyan rákényszerítette
Sidó Pétert, a klinika egyik járványkutatóját, hogy lássa el a szükséges töltettel.
Khan eldobta a véráztatta gézdarabot, s felvett egy tisztát. - És az mi?
- Anthrax, vérzéses láz, nem tudom. Egy biztos: halálos.
Khan tovább tisztogatta Bourne sebeit. A padló most már tele volt dobálva véres
gézdarabokkal. - Miért mondod ezt most el nekem? - kérdezte leplezetlen gyanakvással.
- Mert rájöttem, hol akarja Szpalko bevetni a fegyvert.
Khan felnézett munkájából. Bourne fizikailag fájdalmasnak találta, hogy a szemébe
nézzen. Mély lélegzetet véve folytatta. - Nagyon sürgette az idő. Muszáj volt mennie.
- A terrorizmusellenes reykjavíki csúcstalálkozó.
Bourne bólintott. - Egyedül ennek a lehetőségnek van értelme.
Khan lemosta kezét a tömlőnél. Nézte, amint a rózsaszínű víz kavarogva lefolyik a rácson.
- Igen, ha hiszek neked.

225
 - Utánuk megyek - jelentette ki Bourne. - Összeillesztve a darabokat, végül csak összeáll a
kép: Conklin elvitte Schiffert, s Vadassal és Molnárral közösen elrejtette, mert hallott Szpalko
fenyegetéséről. Conklin házában egy jegyzettömbről megszereztem a biopermetező
kódnevét: NX 20.
- És Conklint ezért meggyilkolták. - Khan bólintott. - Miért nem az Ügynökséghez fordult
ezzel az információval? A CIA nyilván jobban tudta volna kezelni a dr. Schiffert fenyegető
veszélyt.
- Ennek sok oka lehetett - mondta Bourne. - Talán úgy gondolta, nem hinnének neki,
ismerve Szpalko emberbaráti hírnevét. Nem volt sem elég ideje, sem konkrét információja,
hogy mozgásba lendítse az Ügynökség bürokráciáját. Ráadásul ez nem Alex stílusa. Utálta
megosztani a titkait.
Bourne lassan, fájdalmasan felkelt, egyik kezével a szék támlájára támaszkodott. A lábai
mintha gumiból lettek volna, olyan sokáig voltak ugyanabban a helyzetben. - Szpalko
megölte Schiffert, s feltételezem, hogy dr. Sidót is ő tartja fogva, élve vagy halva. Meg kell
akadályoznom, hogy a csúcstalálkozón mindenkit megöljön.
Khan megfordult, s odaadta Bourne mobiltelefonját. - Tessék, hívd fel az Ügynökséget.
- Gondolod, hinnének nekem? Az Ügynökség úgy hiszi, hogy én gyilkoltam meg Conklint
és Panovot.
- Akkor én hívom őket. Még a CIA bürokratáinak is komolyan kell venniük egy olyan
névtelen telefont, amely az Egyesült Államok elnökének életét fenyegető veszélyt jelenti be.
Bourne a fejét rázta. - Az amerikai biztonsági főnök egy Jamie Hull nevű ember. Ő
biztosan megtalálja a módját, hogyan szúrja el a hírszerzési információt. - Lázasan csillogott
a szeme. Csaknem teljesen eltűnt belőle a tompaság. - Így egyetlen lehetőség maradt, de nem
hiszem, hogy egyedül végre tudom hajtani. - Kényszerítette magát, hogy Khan szemébe
nézzen. - Csatlakoznod kell hozzám
- Nem vagy normális!
Bourne uralkodott a benne feltörő haragon. - Ugyanúgy el akarod kapni Szpalkót, mint én.
Akkor meg mi a gond?
- Gondon kívül mást nem is látok - vicsorogta Khan. - Nézz magadra! Úgy nézel ki, mint
egy kripli.
Bourne ellépett a széktől, körbejárkált a helyiségben, izmait nyújtóztatta, erőt és
magabiztosságot gyűjtött testébe minden egyes lépésével. Khan ezt látva őszintén
meglepődött.
Bourne odafordult hozzá. - Megígérem, hogy nem veled végeztetem el az összes piszkos
munkát.
Khan nem utasította el kapásból az ajánlatot. Inkább vonakodva kötélnek állt, nem igazán
tudva, miért teszi. - Először is biztonságban ki kell innen jutnunk.
- Tudom - felelte Bourne -, sikerült tüzet gyújtanod, s most az épületben hemzsegnek a
tűzoltók, s bizonyára a rendőrök is.
- Nem volnék itt, ha nem csinálom azt a tüzet.
Bourne látta, hogy szelíd évődése nem enyhítette a feszültséget, Sőt, inkább fokozta. Nem
tudták, hogyan beszéljenek egymással. Azon tűnődött, vajon valaha is képesek lesznek-e rá. -
Köszönöm, hogy megmentettél - mondta.
Khan nem nézett a szemébe. - Ne légy elbizakodott. Azért jöttem, hogy megöljem
Szpalkót.
- Ezek szerint - szúrta közbe Bourne - Sztyepan Szpalkónak tartozom hálával.
- Ez nem fog menni. Nem bízom benned, s tudom, hogy te sem bízol bennem
- Meg akarom próbálni - jelentette ki Bourne. - Bármi van is közöttünk, jelentősebb
dologgal teli foglalkoznunk.

226
 - Ne írd elő nekem, mit gondoljak - felelt röviden Khan. - Ehhez nincs rád szükségem;
soha nem is volt.
Sikerült felemelnie a fejét, hogy Bourne-ra nézzen. - Rendben, akkor a következőképpen
lesz. Beleegyezem, hogy együtt dolgozzam veled, egyetlen feltétellel. Kitalálod, hogyan
jutunk ki innen.
- Áll az alku. - Bourne mosolya megzavarta Khant. - Veled ellentétben, hosszú órák álltak
rendelkezésemre, hogy kitaláljam, hogyan jutok ki ebből a helyiségből. Azt feltételeztem,
hogy ha valahogy sikerülne is kiszabadítanom magam ebből a székből, hagyományos
módszerekkel nem jutnék messzire. Akkor nem voltam olyan helyzetben, hogy
szembeszálljak Szpalko őreinek seregével, így hát más megoldásra jutottam
Khan arcán bosszúság tükröződött. Utálta, hogy ez az ember többet tud nála. - És mi az?
Bourne a rács irányába intett a fejével.
- A lefolyó? - kérdezte hitetlenkedve Khan
- Miért ne? - Bourne a rács mellé térdelt. - Elég nagy az átmérője, hogy átférjünk rajta. -
Intett, s kipattintotta a rugós kés pengéjét, s behelyezte a rács és a lefolyó pereme közé. -
Miért nem segítesz?
Amikor Khan letérdelt a lefolyó túloldalára, Bourne a késsel kicsit megemelte a rácsot.
Khan fölemelte. Együttesen sikerült teljesen felemelniük.
Khan jól látta, hogy Bourne hunyorog az erőlködéstől. Abban a pillanatban fura érzése
támadt, egyszerre idegen és ismerős, olyasfajta büszkeség, amelyet csak hosszasan, nagy
fájdalom árán sikerült azonosítania. Ilyet kisfiúként érzett utoljára, amikor rettegve,
elveszetten és elhagyatottan kibotorkált Phnompenből. Azóta sikeresen kirekesztette, s nem
okozott neki problémát. Mostanáig.
Félretolták a rácsot, s Bourne felvett egy pár véres kötést, amit Szpalko tépett le róla, s
becsomagolta mobiltelefonját. Elrakta az összecsukott rugós késsel együtt a zsebébe. -
Melyikünk megy elsőként? - kérdezte.
Khan megvonta a vállát, nem adta jelét, hogy bármi módon hatottak volna rá a történtek.
Jó elképzelése volt róla, hová vezet a lefolyó, s úgy hitte, Bourne is tudja. - A te ötleted volt.
Bourne leereszkedett a kerek lyukba. - Várj tíz másodpercig, aztán gyere le utánam -
mondta, s azzal eltűnt.

Anikó lelkes hangulatban volt. Amint Szpalko páncélozott limuzinjában a repülőtérre

robogtak, tudta, hogy senki sem tartóztathatja fel őket. Mint kiderült, szükségtelen volt az
utolsó pillanatban történt húzása Ethan Hearnnel, de nem bánta a történteket. Mindig megéri
az elővigyázatosság javára tévedni, s amikor úgy döntött, konfrontálódik Hearnnel, Szpalko
sorsa egy hajszálon függött. Utólag belegondolva, tudta, hogy sosem lett volna szabad
kételkednie benne. Megvolt benne a bátorság, az ügyesség, és világszerte források álltak ren-
delkezésére, hogy bármit sikerre vigyen, még ezt a merész hatalmi játszmát is. El kell
ismernie, hogy amikor Szpalko először mesélt neki róla, mit tervez, kétkedve hallgatta, és ez
így is maradt mindaddig, amíg sikerrel felbukkantak a Duna túloldalán egy régi légoltalmi
alagútból, amelyet Szpalko az épület megvásárlásakor fedezett fel. Amikor megkezdték a
felújítást, sikerrel eltüntetett az építészeti tervrajzokról minden utalást az alagútra, így annak
léte személyes titka maradt addig a pillanatig, amíg meg nem mutatta a lánynak.
A limuzin és a sofőr a késő délutáni nap tüzes fényében várt rájuk, most pedig a Ferihegyi
repülőtér felé robogtak a gyorsforgalmi úton. Anikó közelebb húzódott Sztyepanhoz, s
amikor annak karizmatikus arca feléje fordult, rövid időre a férfi kezébe tette a kezét. Szpalko
valahol az alagútban levetette a véres henteskötényt és a Latex-kesztyűt. Most
farmernadrágot, keményített fehér inget és papucscipót viselt. Az ember meg nem mondta
volna róla, hogy egész éjjel ébren volt.
Mosolygott. - Azt hiszem, jár egy pohár pezsgő, ugye?

227
 Anikó nevetett. - Te mindenre gondolsz, Szytepan.
Odamutatott a lány felőli ajtó mélyedésében lévő poharakra. Kristálypoharak voltak, nem
műanyag bóvli. Miközben Anikó odahajolt értük, Szpalko pezsgőt vett elő a hűtőből.
Odakint, a gyorsforgalmi út két oldalán gyorsan suhantak el a magas házak, visszatükrözték a
lebukó nap fényét.
Szpalko letépte az üvegről a sztaniolt, kipattintotta a dugót, s kitöltötte a habzó pezsgőt az
első, majd a második pohárba. Letette a palackot, s némán koccintottak. Egyszerre
kortyoltak, s egymás szemébe néztek. Olyanok voltak, mint két testvér, sőt, kapcsolatuk még
annál is bensőségesebb volt, hisz egyikük sem hurcolta magával a testvéririgység terhét.
Anikó tisztában volt vele, hogy minden férfi közül Szpalko volt a legközelebb vágyainak
beteljesítéséhez. Nem mintha valaha társ után epekedett volna. Lánykorában egy apa
megfelelt volna, de nem így alakult. Helyette választotta az erős, értelmes, legyőzhetetlen
Sztyepant. A férfi testesített meg mindent, amit egy leány az apjától elvárhat.
A magas házak megfogyatkoztak, ahogy elhagyták a város szélét. Tovább halványult a
világosság, ahogy lement a nap. Fölöttük vöröslött az égbolt, alig fújt a szél, a feltételek
megfeleltek egy tökéletes felszálláshoz.
- Mit szólnál egy kis zenéhez - kérdezte Szpalko -, ami illene a pezsgőhöz? - Kezét a feje
fölé szerelt CD-lejátszóhoz emelte. - Kit szeretnél a leginkább? Bachot? Beethovent? Nem,
persze, Chopint.
Kiválasztotta a megfelelő CD-t, s mutatóujjával megnyomott egy gombot. De a lány a
kedvenc zeneszerzőjére jellemző lírai dallamok helyett a saját hangját hallotta:
„Nem az Interpolnak dolgozik... nem a rájuk jellemző módon viselkedik. A CIA-nak? Nem,
nem hiszem. Sztyepan tudná, ha az amerikaiak megpróbálnának beszivárogni a
szervezetébe."
Anikó, félig nyitott szájához emelt pohárral, megdermedt.
„Ne legyen olyan sápadt, Ethan." Rémülten látta, hogy Sztyepan a pohara fölött mosolyog
rá.
„Nem izgat, tényleg. Csak egyszerűen biztosításra van szükségem arra az esetre, ha a
dolgok rosszul sülnének itt el. És ez a biztosítás maga."
Szpalko megnyomta az „Állj" gombot, és a limuzin hatalmas motorjának duruzsolásától
eltekintve csend telepedett rájuk.
- Gondolom, érdekel, hogyan szereztem tudomást az árulásodról.
Anikó átmenetileg elveszítette beszédképességét. Agya leragadt annál a pillanatnál,
amikor Sztyepan nagyon kedvesen megkérdezte, milyen zenét hallgatna a legszívesebben.
Mindennél jobban szeretett volna visszatérni ahhoz a pillanathoz. Megrettent agya döbbenten
állt a feltáruló valóság előtt, amely úgy nyílt meg előtte, mint egy tátongó szakadék.
Tökéletesnek hitte az életét mindaddig, amíg Szpalko le nem játszotta a digitális felvételt - a
lejátszást követően az élete kész katasztrófa lett.
Sztyepan még mindig azzal a borzalmas krokodilvigyorral mosolyog? Hirtelen még a
látása is elhomályosult. Megtörölte a szemét.
- Istenem, Anikó, azok igazi könnyek? - Szpalko szomorúan csóválta a fejét. - Csalódást
okoztál nekem, bár az igazat megvallva, gondolkodtam már rajta, vajon mikor fogsz elárulni.
Ebben az egy dologban a te Mr. Bourne-odnak nagyon is igaza volt.
- Sztyepan, én... - Anikó elhallgatott. Nem ismert rá a saját hangjára, és a legkevésbé sem
akart könyörögni. Elég nyomorúságos volt így is az élete.
Szpalko valamit tartott a hüvelyk- és mutatóujja között, egy apró lemezt, kisebbet, mint
egy óra eleme. - Elektronikus lehallgató készülék Hearn irodájából. - Röviden felnevetett. - A
vicc az, hogy rá egyáltalán nem gyanakodtam. Ilyen minden új alkalmazott irodájában van,
legalábbis az első fél évben. - Egy bűvész mozdulatával zsebre vágta a lemezt. - Peched van,
Anikó. Nekem meg szerencsém.

228
 Lenyelve a pezsgő maradékát, letette a poharát. A lány még mindig nem mozdult. Kihúzott
derékkal ült, könyökét behajtotta. Ujjai ráfonódtak a pohár széles talpára.
Szpalko gyengéden ránézett. - Tudod, Anikó, ha valaki más volnál, már halott lennél. De
nekünk közös múltunk van, egy anyán osztoztunk, ha végsőkig akarod kiterjeszteni a
definíciót. - Felvetette a fejét, arcát odatartotta az utolsó délutáni napsugár elé. Arcának ez a
fele olyan pórusmentes volt, mint egy műanyaglap, s úgy ragyogott, mint a maguk mögött
hagyott emeletes házak ablakai. A reptérig már nagyon kevés lakóépületet láttak az úton.
- Szeretlek, Anikó. - Szpalko egyik kezét a lány derekára tette. - Szeretlek, ahogyan mást
sosem fogok tudni szeretni. - A Bourne fegyveréből kilőtt golyó meglepően kis zajt csapott.
Anikó hátrahanyatlott, Szpalko érezte a testén végigfutó remegést, s tudta, hogy a golyó
valahol a szíve tájékán ágyazódott be. Nem vette le róla a szemét. - Igazán kár érted.
Kezén érezte, hogy a lányból áradó forróság fut végig rajta, le a bőrülésre, ahol tócsában
állt össze a vér. Anikó szeme mintha mosolygott volna, de arcán semmilyen kifejezés nem
látszott. Még a halál pillanatában sem félt, gondolta a férfi. Ez azért valami, nem igaz?
- Minden rendben van, Mr. Szpalko? - kérdezte az első ülésről a sofőr.
- Most már igen.

Huszonhetedik fejezet

A Duna hideg és sötét volt. A súlyosan sérült Bourne érte el elsőként a folyó vízét, ott,
ahol a csatorna beletorkollik, de nehézsége Khannak támadt. Annak nem volt számára
jelentősége, hogy a víz maróan hideg, de a sötétség előhívta visszatérő álmainak rettenetes
rémképeit.
A víz okozta sokk, a feje fölött messzire lévő felszín olyan érzést keltett benne, mintha a
bokája hozzá lett volna kötözve egy félig oszlóban lévő testhez, amely lassan pörögve húzza
lefelé a mélybe. Lee-Lee szólongatta. Lee-Lee azt akarta, hogy csatlakozzon hozzá...
Érezte, hogy a sötétbe, még mélyebb vízbe bukfencezik. Aztán egészen hirtelen, rémisztő
módon húzni kezdték. Lee-Lee, te vagy az?, kérdezte volna kétségbeesve.
Aztán egy másik test melegét érezte, nagy, és sebei ellenére roppant erős testét. Érezte,
hogy Bourne karja átöleli a derekát, érezte Bourne lábának lendületét, amint rúgott egyet,
hogy eltávolodjanak attól a gyors áramlattól, amelybe Khan belekerült; s már emelkedtek is a
felszínre.
Úgy festett, Khan mindjárt sírva fakad, vagy legalábbis felkiált, de amikor a felszínre
bukkantak, és a távolabbi partra értek, Khan előrecsapott, mintha egyebet sem akart volna,
mint megbüntetni, eszméletlenre verni Bourne-t. De végül csak annyit telt tőle, hogy letépte
derekáról az őt átölelő kart, s csak bámulta Bourne-t, amint felhúzódzkodtak a kőpartra.
- Mit képzelsz, mit csinálsz? - dohogott. - Majdnem vízbe fojtottál!
Bourne válaszra nyitotta a száját, de nyilván meggondolta magát. Inkább a folyó felé
mutatott. A Duna mélykék vizének túlpartján, a Humanistas Ltd. épületét még mindig
tűzoltóautók, mentők és rendőrségi járművek vették körbe. Tömeg csatlakozott a házból
kiterelt alkalmazottakhoz, hullámzottak a járdákon, tolongtak az utcákon, az ablakokban
lógtak, a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássanak. A folyón le-fel haladó motorcsónakok
gyűltek ott össze, s noha a rendőrök integettek, hogy menjenek onnan, utasaik a korlátokhoz
siettek, hogy alaposabban megnézhessék a kibontakozóban lévő katasztrófát. De elkéstek.
Úgy látszott, akármilyen tűz keletkezett is a liftaknában történt robbanástól, azt eloltották.
Bourne és Khan, a rakpart takarásában maradva, eljutott a létráig, amelyen felmásztak,
amilyen gyorsan csak tudtak. Szerencséjükre minden tekintet a Humanistas Ltd. épülete
körüli sürgölődésre tapadt. Jó pár méterre a rakpart egy szakaszát javították, így az árnyékok

229
oltalmában az utca szintje alatt, de a vízszint fölött el tudtak mászni odáig, ahol az aszfaltot
felbontották, s erős gerendákkal támasztották alá.
- Add ide a telefonodat - kérte Khan - Az enyém elázott. Bourne kicsomagolta és odaadta
Conklin telefonját. Khan Oszkárt hívta, s amikor elérte, elmondta neki, hol vannak, és mit
kérnek. Khan egy pillanatig hallgatott, majd Bourne-hoz fordult.
- Oszkár, a budapesti kapcsolatom bérel nekünk egy repülőgépet. És kerít neked
antibiotikumot.
Bourne bólintott. - Na, lássuk, mennyire ügyes. Mondd meg neki, hogy szükségünk van a
reykjavíki Oskjuhlid Hotel tervrajzára.
Khan egy ideig csak nézte, s Bourne már attól tartott, hogy puszta indulatból leteszi a
telefont. Beharapta a szája szélét. Eszében kell tartania, hogy kevésbé kihívóan beszéljen
Khannal.
Khan közölte Oszkárral, mire van még szükségük. - Körülbelül egy órába telik - mondta.
- Nem mondta azt, hogy „lehetetlen”? - kérdezte Bourne.
- Oszkár sosem mondja azt, hogy „lehetetlen".
- Az én kapcsolataim sem csinálhatnák jobban.

Hideg, váltakozó szél kerekedett, ami arra késztette őket, hogy beljebb húzódjanak
hevenyészett barlangjukba. Bourne megragadta az alkalmat, hogy felmérje, milyen károkat
okozott neki Szpalko; Khan ügyesen ellátta a szúrt sebeket; számos akadt belőlük a karján, a
mellén és a lábán. Khanon még mindig rajta volt a dzsekije. Most levette és kirázta. Eközben
Bourne meglátta, hogy belül csupa zseb, s mindegyik tele volt.
- Mi van bennük? - kérdezte.
- Szakmai bűvészszerszámok - felelte nem túl készségesen Khan. Bourne mobiltelefonját
használva visszahúzódott a saját világába.
- Ethan, én vagyok - szólt bele. - Minden rendben?
- Attól függ - mondta Ethan. - A kavarodás közben felfedeztem, hogy az irodám be volt
poloskázva.
- Szpalko tudja, kinek dolgozol?
- Sosem említettem a nevedet. Egyébként legtöbbször az irodámon kívülről hívtalak
telefonon.
- Mégis bölcsen tennéd, ha távoznál.
- Én is pont erre gondoltam - felelte Hearn. - Örülök, hogy hallom a hangodat. A
robbanások után nem tudtam, mit gondoljak.
- Legyen benned egy kis hit - biztatta Khaa - Mennyi anyagod tudtál összeszedni róla?
- Eleget.
- Vegyél magadhoz mindent, és tűnj el onnan. Bosszút állok rajta, akármi történjék is.
Hallotta, hogy Hearn nagyot sóhajt. - Mit akarsz ezzel?
- Fedezni akarom a hátamat. Ha valamilyen okból nem tudod hozzám eljuttatni az
anyagot, akkor lépj kapcsolatba... tartsd egy kicsit. - Odafordult Bourne-hoz, s megkérdezte: -
Van valaki az Ügynökségnél, akire rá lehet bízni a Szpalkóról összegyűjtött anyagot?
Bourne megrázta a fejét, de azonnal meggondolta magát. Eszébe jutott, mit mondott neki
Conklin az igazgatóhelyettesről; nem csupán tisztafejű, de a maga embere. - Martin Lindros.
Khan bólintott, megismételte a nevet Hearnnek, majd megszakította a kapcsolatot, s
visszaadta a telefont.
Bourne kutyaszorítóban érezte magát. Valamilyen módot akart rá találni, hogy kapcsolatot
teremtsen Khannal, de nem tudta, hogyan. Végül megkérdezte, hogyan jutott el a
vallatóhelyiséghez. Megkönnyebbült, amikor Khan beszélni kezdett. Mesélt Bourne-nak a
heverőben való rejtőzésről, a liftaknában történt robbanásról és a bezárt szobából való
meneküléséről. Viszont nem említette Anikó árulását.

230
 Bourne egyre lelkesebben hallgatta, de lelkének egy része még így is tárgyilagos maradt,
mintha a beszélgetésben valaki más vett volna részt. Félénken viselkedett Khannal; a lelki
sebek túl frissek voltak. Rájött, hogy legyengült állapotában lelkileg felkészületlen arra, hogy
megbirkózzon a benne kavargó kérdésekkel és kétségekkel, így hát mindketten rendezetlenül,
félénken beszélgettek, mindig elkerülték a központi témát, amely olyan kastélyként állt
közöttük, amelyet meg lehet ostromolni, de elfoglalni nem.
Egy óra múlva megérkezett Oszkár a céges furgonjával, benne törülközőkkel, takarókkal
és új ruhákkal, és Bourne-nak hozott antibiotikumot is. Egy termosz forró kávét is átadott
nekik. Beszálltak a hátsó ülésre, s miközben átöltöztek, Oszkár batyuba kötözte szakadt,
elázott ruháikat, kivéve Khan figyelemre méltó dzsekijét. Aztán palackozott vizet és
ennivalót adott nekik, amit azonnal befaltak.
Ha meg is lepődött Bourne sebei láttán, nem mutatta, s Khan úgy vélte, Oszkár kitalálta,
hogy az akció sikerrel járt. Megajándékozta Bourne-t egy pehelykönnyű laptoppal.
- A merevlemezre letöltöttük a szálloda minden rendszerének és alrendszerének a
tervrajzát - mondta -, valamint Reykjavík és a környék térképét, továbbá néhány alapvető
információt, amely még jól jöhet.
- Le vagyok nyűgözve. - Bourne ezt Oszkárnak címezte, de szavait Khannak is szánta.

Martin Lindros a keleti partvidéki zónaidő szerint tizenegy óra után kapta meg a hívást.
Bepattant autójába, és a George Washington Kórházig tartó tizenöt perces utat nyolc perc
alatt megtette. Harry Harris nyomozó a sürgősségi osztályon volt. Lindros igazolványai
segítségével átjutott a bürokratikus akadályokon, s az egyik orvos odavezette a nyomozóhoz.
Lindros behúzta az ágy három oldalán végigfutó függönyt.
- Mi a fene történt magával? - kérdezte.
Harry, amennyire tellett tőle, felnézett rá felpolcolt helyzetéből. Arca felduzzadt és
elszíneződött. Alsó ajka felhasadt, a bal szeme alatti mély sebet összevarrták.
- Kirúgtak, az történt.
Lindros a fejét rázta. - Nem értem.
- A nemzetbiztonsági főtanácsadó felhívta a főnökömet. Közvetlenül. Ő személyesen.
Követelte, hogy rúgjanak ki. Végkielégítés vagy nyugdíj nélkül. Ezt mondta a főnök, amikor
tegnap behívatott az irodájába. Lindros keze ökölbe szorult. - És aztán?
- Ezt hogy érti? Kirúgott, lapátra tett. Megszégyenített makulátlan pályafutásom végén.
- Úgy értem - mondta Lindros -, hogyan kötött ki itt?
- Ja? - Harris oldalra fordította a fejét, a semmibe révedt. - Berúgtam, azt hiszem.
- Azt hiszi?
Harris ismét feléje fordult, a tekintete lángolt. - Mocskosul bepiáltam, rendben? Ennyi
még nekem is kijár, nem?
- De ennél többet is kapott.
- Aha. Volt valami vita néhány bringással, ha jól emlékszem, ami bunyóba torkollott.
- Kiprovokálta, hogy bucira verjék.
Harris egy szót sem szólt.
Lindros elhúzta az arca előtt a kezét. - Tudom, megígértem, hogy gondom lesz magára,
Harry. Azt hittem, kézben tartom a dolgot, még az igazgató is benne volt többé-kevésbé. Csak
arra nem számítottam, hogy a nemzetbiztonsági főtanácsadó megelőző támadást indít.
- Bassza meg a spinét - mondta Harris. - Basszon meg mindenkit. - Keserűen felnevetett. -
Ahogy jó anyám szokta volt mondani: Semmilyen jótett sem marad büntetlenül.
- Nézze, Harry, maga nélkül sosem oldottam volna meg a Schiffer-ügyet. Nem fogom
cserbenhagyni. Kihúzom a szarból.
- Tényleg? Kíváncsi vagyok rá, hogy a picsába fogja csinálni.

231
 - Ahogyan egyik katonai példaképem, Hannibál mondta egykoron: Vagy találunk
valamilyen kiutat, vagy csinálunk egyet.

Amikor elkészültek, Oszkár kivitte őket a repülőtérre. Bourne, akinek a testét meggyötörte a
fájdalom, nem bánta, hogy valaki más vezet. De így is megőrizte műveleti éberségét.
Elégedetten látta, hogy Oszkár a visszapillantó-tükörben figyeli, követik-e őket. A jelek
szerint senki sem volt a nyomukban.
Előttük meglátta a repülőtér irányítótornyát, s egy pillanattal később Oszkár letért a
gyorsforgalmi útról. Nem látott zsarukat. Semmi sem tűnt rendellenesnek. Bensejében mégis
az akció előtti feszültség vibrált.
Senki sem jött eléjük, amikor átmentek a repülőtéri utakon a bérelt gépek tere felé tartva.
A repülőgép várt rájuk, felkészítve, üzemanyaggal feltöltve. Kiszálltak a furgonból.
Távozásuk előtt Bourne megszorította Oszkár kezét. - Még egyszer köszönöm.
- Nincs mit - felelt mosolyogva Oszkár. - Minden hozzácsapódik a számlához.
Elhajtott, ők pedig a lépcsőn felmentek a repülőgépbe.
A fedélzeten a pilóta üdvözölte őket, aztán felhúzta a lépcsőt, becsukta és bezárta az ajtót.
Bourne közölte vele az úti céljukat, öt perc múlva már a kifutópályán gurultak, s megkezdték
a Reykjavíkig tartó két óra tízperces repülőútjukat.
- Három percen belül elérjük a halászhajót - közölte a pilóta.

Szpalko megigazította az elektronikus fülhallgatót, fölvette Sidó hűtődobozát, s a gép hátsó

felébe ment, belebújt a szíjakba. Miközben megerősítette a hevedereket, Sidó Péter fejét
nézte hátulról. Sidó az üléséhez volt bilincselve. A mellette lévő ülésen Szpalko egyik
fegyverese ült.
- Tudod, hol kell őt kitenned - szólt halkan a pilótához.
- Igenis, uram. Semmi esetre sem Izland közelében.
Szpalko a hátsó ajtóhoz ment, intett az emberének, aki fölkelt, s a keskeny folyosón
csatlakozott hozzá.
- Rendben van az üzemanyag?
- Igenis, uram - felelte a pilóta. - A kalkulációm pontos volt.
Szpalko kilesett az ajtó kerek ablakán. Most már alacsonyabban repültek, az Atlanti-óceán
északi vize kékesfekete volt, a hullámok íve jelezte féktelenségét.
- Harminc másodperc, uram - szólt a pilóta. - Elég kemény észak-északkeleti szél fúj.
Tizenhat csomó.
- Vettem. - Szpalko érezte, ahogy lassul repülésük. Ruhája alatt 7 milliméteres száraz
túlélő-öltözetet viselt. A búvárok nedves öltözékétől eltérően, amely a test és a műgumi-ruha
közötti vékony vízréteg révén, hogy fenntartsa a testhőmérsékletet, ez bokánál és csuklónál
zárt volt, hogy kirekessze a vizet. A rajta lévő háromrétegű héj belsejében viselt hővédő
rendszerű öltözék a hideg elleni fokozott védelmet szolgálta. Mindazonáltal, ha nem időzíti
tökéletesen a leérkezést, a jéghideg vízbe való becsapódás megbéníthatja, s a becsapódás még
a védőruhában is végzetes lehet. Semmi sem mehet rosszul. A bal csuklójára erősítette a
dobozt egy lánccal, és felhúzta száraz kesztyűjét.
- Tizenöt másodperc - hangzott a pilóta hangja. - A szél állandó.
Istenem, ne legyenek széllökések, gondolta Szpalko. Bólintott az emberének, aki lehúzta a
nagy kart, s kitárta az ajtót. A szél süvöltése betöltötte a repülőgép belsejét. Semmi egyéb
nem volt alatta, csak négyezer méter levegő, utána az óceán, amely betonkeménységű, ha
szabadeséssel zuhan rá.
- Gyerünk! - mondta a pilóta.
Szpalko kiugrott. Sivítás hatolt a fülébe, a szél az arcának feszült. Ívben megfeszítette a
testét. Tizenegy másodpercen belül 170 kilométeres óránkénti sebességgel, a végső

232
sebességgel zuhant. És mégsem érezte, hogy zuhan. Inkább úgy érezte, mintha valami lágyan
nekinyomódna.
Lenézett, látta a halászhajót, s a levegő nyomását kihasználva vízszintesen mozdult, hogy
ellensúlyozza a tizenhat csomós észak-északnyugati szelet. Egyenesbe hozta magát, s
ellenőrizte a csuklóján lévő magasságmérőt. Nyolcszáz méteren meghúzta a kioldózsinórt, a
vállánál finom rántást érzett, nejlon halk surrogását halottá, ahogy az ernyő kinyílt a feje
fölött. Hirtelen a teste által jelentett egy négyzetméternyi légellenállás átalakult 25
nézetméternyi húzóerővé. Most már kellemes négy méter per másodpercenkénti sebességgel
ereszkedett lefelé.
Fölötte fényesen ragyogott az égbolt kupolája, alatta ott terült el az Észak-Atlanti-óceán
hatalmas felszíne, nyugtalanul, hullámozva, rézszínben pompázva a késő délutáni napfénytől.
Látta a hánykolódó halászhajót, s a messziségben látta az izlandi félszigetnek azt a kiugró
ívét, amelyre Reykjavík épült. A szél rángatása folyamatossá vált, s egy ideig lefoglalta ennek
ellensúlyozása az ernyő ismételt mozgatásával. Mélyeket lélegzett, kiélvezte a zuhanás puha
érzését.
A végtelen kékségben lebegve eszébe jutott az aprólékos tervezés, a sokéves kemény
munka, a manőverezés és manipuláció, amelynek révén eljutott eddig a pontig, amelyet élete
csúcspontjának fog tekinteni. Az Amerikában töltött évére gondolt, a trópusi Miamira, a
fájdalmas eljárásra, hogy helyrehozzák, és újra megtervezzék tönkretett arcát. El kellett
ismernie, élvezettel mesélte Anikónak a kitalált fivérről szóló történetet, de mi mással
magyarázta volna meg jelenlétét a szanatóriumban?
Azt mégsem mondhatta el a lánynak, hogy szenvedélyes viszonya volt az anyjával.
Egyszerű dolog volt lefizetni az orvosokat és az ápolónőket, hogy hagyják őt kettesben a
betegükkel. Hogy milyen végletesen korruptak az emberek!, futott át az agyán. Sikereinek
nagy része ennek a kihasználására épült.
Milyen szórakoztató nő volt Szása! Sosem találkozott hozzá hasonlóval. Egészen
természetes, hogy azt feltételezte, Anikó olyan lesz, mint az anyja. Persze sokkal fiatalabb
volt, és bolondossága megbocsátható.
Mit szólt volna hozzá Anikó, töprengett el most, ha elmondta volna neki az igazságot,
hogy évekkel korábban egy bűnbanda vezérének a samesza volt, egy bosszúszomjas, szadista
szörnyetegé, aki kiküldte őt egy olyan munkára, amelyről tudta, hogy az akár csapda lehet.
Az is volt... és Szpalko arca bánta. Bosszút állt Vlagyimiron, de nem olyan hősiesen, ahogyan
azt Zinának lefestette. Szégyenletes volt, amit tett, de akkoriban hiányzott hozzá a hatalma,
hogy egymagában cselekedjen. De most már nem így van.
Két méter magasan volt a levegőben, amikor hirtelen megfordult a szél. Kezdett ellebegni
a hajótól, és az ernyővel igyekezett korrigálni. Mégsem sikerült visszakormányoznia magát.
Lent, a halászhajó fedélzetén látta a visszatükröződő fény fel-felvillanását, s tudta, hogy a
legénység figyelemmel követi leereszkedését. A hajó elkezdett vele együtt mozogni.
Magasabbra került a horizont, sebesen közeledett az óceán, s ahogy a látószög
megváltozott, kitöltötte az egész világot. Hirtelen elállt a szél, leérkezett, éppen a megfelelő
pillanatban rántva félre az ernyőt, hogy a lehető leglágyabb legyen a leérkezése.
Lábbal előre ért le, aztán a víz alá merült egészen. Bármennyire rákészült is lelkileg, a
jéghideg víz csapása kalapácsként sújtott le rá, hogy kifogyott belőle a szusz. A hűtődoboz
súlya gyorsan lehúzta, de erőteljes, gyakorlott ollózó rúgásokkal ellensúlyozta. Fejének
oldalcsapásával a felszínre emelkedett, mély lélegzetet vett, miközben levetette a hevederét.
Hallotta a halászhajó motorjának a mélyben visszhangzó zakatolását, s anélkül, hogy
odanézett volna, elkezdett abba az irányba úszni. A hullámok olyan magasra csaptak, és az
áramlás olyan sebes volt, hogy értelmetlen volt küzdeni, hamarosan felhagyott az úszó
mozdulatokkal. Mire a halászhajó melléje ért, csaknem teljesen kimerült. Tudta, hogy a
száraz öltözet védelme nélkül mostanra már kihűlt volna.

233
 A legénység egyik tagja egy kötelet hajított feléje, s a hajó oldalán leeresztettek egy
kötéllétrát. Megragadta a kötelet, minden erejével belekapaszkodott, amint a többiek a
hajóoldalhoz húzták, ahol a hágcsó lógott. Felmászott rajta; az óceán az utolsó pillanatig
folyamatosan húzta vissza.
Lenyúlt egy erős kéz, átsegítette a hajó korlátja fölött. Fölnézett, áthatóan kék szemű arcot
látott sűrű szőke hajjal.
-La illaha ill Allah - mondta Arszenov. - Isten hozott a fedélzeten, Sejk. - Szpalko megállt,
amíg a legénység tagjai nedvszívó takaróba burkolták. -La illaha ill Allah - felelte. - Alig
ismertelek meg.
- Amikor először megláttam magam a tükörben, miután kiszőkítettem a hajam - mesélte
Arszenov -, én sem ismertem magamra.
Szpalko a terroristavezér arcát nézte. - Milyen érzés a kontaktlencse?
- Egyikünknek sem okozott gondot. - Arszenov nem tudta levenni a szemét a Sejk kezében
tartott fémdobozról. - Ez lenne az?
Szpalko bólintott. Átlesett Arszenov válla fölött, s meglátta a nap utolsó sugaraiban álló
Zinat. Aranyszínű haja kibontva lobogott mögötte, kobaltkék szeme mohón mélyedt az ő
szemébe.
- Irány a part - szólt a legénységnek Szpalko. - Át akarok öltözni száraz ruhába.
Lement az első kabinba, ahová rendben kikészítették az ágyra a ruhákat. Az ágy alatt egy
pár erős fekete cipő állt. Kinyitotta a dobozt tartó lánc zárját, s letette az ágyra. Ahogy kibújt
csöpögő ruhájából, s felvette a száraz ruhát, a csuklójára pillantott, s látta, mennyire
lehorzsolta a lánc a bőrét.
Amíg háttal állt, kinyílt, majd ugyanolyan hamar be is csukódott az ajtó. Nem fordult meg,
nem volt rá szüksége, hogy lássa, ki lépett be a kabinba.
- Hadd melegítselek fel - mondta mézédes hangon Zina.
Egy pillanat múlva érezte, hogy a lány melle és meleg öle nekinyomódik a hátának és a
fenekének. Még ott vibrált benne az ugrás életöröme. Ezt csak fokozta a Vadas Anikóval
meglévő hosszú kapcsolatának végső kibontakozása, ami ellenállhatatlanná tette Zina
közeledését.
Megfordult, leült az ágy szélére, s hagyta, hogy a lány rámásszon. Olyan volt, mint egy
tüzelő állat. Látta szeme csillogását, hallotta, milyen torokhangokat csalt ki a lányból. Zina
teljesen belefeledkezett a testébe, ő pedig egy pillanatig elégedettséget érzett.

Mintegy másfél órával később Jamie Hull az utca szintje alatt járva épp az Oskjuhlid Hotel
áruszállítási bejáratának biztonságát ellenőrizte, amikor megpillantotta Borisz elvtársat. Az
orosz biztonsági főnök meglepődni látszott Hull jelenléte miatt, de Hullt ez nem csapta be.
Olyan érzése volt, hogy Borisz hosszabb ideje a nyomában jár; de az is lehet, hogy már
paranoiás lett tőle. Nem mintha nem lenne igazolható a jelenléte. Minden vezető politikus a
szállodában volt. Holnap reggel nyolckor megkezdődik a csúcstalálkozó, s rájuk köszönt a
legnagyobb kockázat ideje. Rettegett a gondolattól, hogy Borisz elvtárs valamiképpen
megneszelte, amit Fejd al-Szaúd felfedezett, amit ő és az arab biztonsági főnök kifőzött.
Megelőzendő, hogy Borisz elvtárs szívébe beköltözzön a gyanú, mosolyt erőltetett az
arcára, felkészült rá, hogy, ha kell, meghunyászkodjon a másik előtt. Bármire kész volt, hogy
Borisz elvtársat tudatlanságban tartsa.
- Túlórázik, mint látom, az én jó Mr. Hullom - jegyezte meg dörgő hangján Karpov. -
Nincs pihenés a megfáradt embernek?
- Lesz elegendő idő a pihenésre, ha befejeződik a csúcstalálkozó. Akkor mi is letehetjük a
lantot.

234
 - A mi munkánknak sosincs vége. - Karpov az egyik nagyon rossz szabású szövetöltönyét
viselte. Inkább látszott páncélöltözetnek, mint divatos ruhának. - Akármilyen a
teljesítményünk, mindig több tennivaló akad. Ez az egyik bája a munkánknak, nem igaz?
Hull érezte, hogy legszívesebben nemet mondana a vita kedvéért, de befogta a száját.
- És milyen itt a biztonság? - Karpov körülnézett mélyen ülő varjúszemével. - A maguk
magas amerikai követelményei szerint?
- Csak most kezdtem az ellenőrzést.
- Akkor jól jön egy kis segítség, nem? Két fej több mint egy, négy szem több mint kettő.
Hullon hirtelen erőt vett a kimerültség. Már nem is emlékezett rá, mióta van ebben az
istenverte országban, s mikor aludt utoljára rendesen éjszaka. Nincs egyetlen fa sem, amely
elárulná, hogy milyen évszakban járnak!
Egyfajta tájékozódási zavar telepedett rá, olyan, amilyet olykor az újoncok szenvednek el
tengeralattjárókon.
Hull figyelte, amint a biztonságiak megállítanak egy élelmiszert szállító teherautót,
kifaggatják a sofőrt, s felmásznak hátra, hogy ellenőrizzék a szállítmányt. Nem talált hibát
sem az eljárásban, sem annak módszerében.
- Nem találja lehangolónak ezt a helyet? - kérdezte Borisztól.
- Lehangolónak? Ez itt a csodák földje, barátom - mennydörögte Karpov. - Töltsön el egy
telet Szibériában, ha meg akarja tudni, milyen az a lehangoló.
Hull felvonta szemöldökét. - Magát Szibériába küldték?
Karpov fölnevetett. - Igen, de nem úgy, ahogy maga gondolja. Szolgálatban voltam ott pár
évig, amikor a tetőfokára hágott a feszültség Kínával. Tudja, titkos katonai gyakorlatok, titkos
hírszerzés, mindez a legsötétebb, leghidegebb helyen, amit el tud képzelni. - Karpov fel-
mordult. - Lévén amerikai, szerintem maga ezt el sem tudja képzelni
Hull arcára odafagyott a mosoly, belül azonban füstölgött a dühtől és a sértett önérzettől.
Örömére egy másik furgon gördült oda, az élelmiszert szállító átjutott a vizsgálaton. Ez a
reykjavíki energiaszolgáltatóé volt. Valamilyen okból ez felkeltette Borisz elvtárs
érdeklődését, s Hull utánament oda, ahol megállították a furgont. Két egyenruhás férfi ült
benne.
Karpov elvette a menetlevelet, amelyet a sofőr készségesen nyújtott oda az egyik
biztonsági embernek. Az orosz végigfutotta. - Mi ez az egész? - kérdezte a rá jellemző
túlságosan agresszív stílusban.
- Negyedévenkénti geotermikus ellenőrzés - mondta közömbösen a sofőr.
- És ezt most kell végrehajtani? - Karpov a szőke sofőrt méregette.
- Igen, uram. A rendszerünk az egész városban össze van kötve. Ha nem hajtunk végre
rendszeres karbantartást, az egész hálózatot kockáztatjuk.
- Hát ezt nem engedhetjük meg - jelentette ki Hull. Odabiccentett az egyik biztonsági
embernek. - Ellenőrizze a rakteret. Ha rendben van, eressze át őket.
Ellépett a furgontól, Karpov követte.
- Ugye, maga nem szereti ezt a munkát - kérdezte Karpov.
Hull egy pillanatra megfeledkezett magáról, megpördült a sarkán, és szembefordult az
orosszal. - Igenis kedvelem. - Aztán észbe kapott, elmosolyodott. - Á, igaza van. Szívesebben
használnám, hogy is mondjam, a fizikai képességeimet.
Karpov bólintott, láthatóan kiengesztelődött. - Értem. Nincs szebb érzés egy jó kis
emberölésnél.
- Pontosan - felelte Hull belemelegedve szerepébe. - Vegyük például ezt a legújabb
büntetést. Mit nem adtam volna érte, ha én lehetek az, aki megtalálja Bourne-t, és golyót röpít
az agyába!
Karpov felvonta hernyószerű szemöldökét. - Személyes jellegű ügynek tekinti? Ügyelnie
kellene rá, hogy ne befolyásolják az érzelmei, barátom. Ez elködösíti a józan ítélőképességet.

235
 - Az enyémet ugyan nem - felelte Hull. - Bourne-nak jutott, amit mindennél jobban
akartam, ami nekem járna.
Karpov egy pillanatig elgondolkodott. - Úgy tűnik, félreismertem magát, Mr. Hull, kedves
barátom. A jelek szerint sokkal inkább harcos típus, mint gondoltam volna. - Megpaskolta az
amerikai hátát. - Mit szólna, ha háborús történeteket mesélnénk egymásnak egy üveg vodka
mellett?
- Szerintem megoldható - felelte Hull, miközben a reykjavíki energiaszolgáltató furgonja
begördült a szálloda területére.

Sztyepan Szpalko, a reykjavíki energiaszolgáltató egyenruhájában, szemén színes

kontaktlencsével és műgumi segítségével szélessé torzított orral kiszállt a furgonból, és
odaszólt a sofőrnek, hogy várjon. Egyik kezében egy kis táblára erősített munkatervvel,
másik kezében szerszámosládával elindult a szálloda belsejének útvesztőjében. A szálloda
tervrajza ott volt a fejében, háromdimenziós rajzként. Jobban kiismerte magát a hatalmas
épületben sok alkalmazottnál, akiket a munkájuk egy kisebb részleghez kötött.
Tizenkét perc alatt odaért a szállodának ahhoz a részéhez, amely a csúcstalálkozó
helyszínéül szolgált. A biztonsági őrök négyszer állították meg, noha kezeslábasára erősítve
viselte az azonosító jelvényt. A lépcsőn lement három szintet a föld alá, ahol megint
megállították. Elég közel járt egy táv-hőfűtési elágazáshoz, hogy jelenléte indokoltnak
hasson. De még közel volt a szellőző berendezéshez is, így az őr ragaszkodott hozzá, hogy
elkísérje.
Szpalko megállt egy elektromos elosztótáblánál, s kinyitotta. Magán érezte az őr vizslató
tekintetét, mint egy kezet a torkán.
- Mennyi ideje van itt? - kérdezte izlandiul, miközben kinyitotta a magával vitt dobozt.
- Beszél oroszul? - kérdezett vissza az őr.
- Ami azt illeti, beszélek. - Szpalko a dobozban matatott. - Mennyi ideje is... már vagy két
hete, hogy itt vannak, nem?
- Három - közölte az őr.
- És ez idő alatt látott valamit az én gyönyörűséges Izlandomból? - Megtalálta a holmik
között, amit keresett, a tenyerébe vette. - Tud valamit róla?
Az orosz megrázta a fejét, s ez volt a végszó Szpalkónak, hogy belefogjon előadásába. -
Nos, hadd világosítsam fel. Izland egy 103 ezer négyzetkilométeres sziget, átlagosan 500
méterrel a tengerszint felett. Legmagasabb csúcsa, a Hvannadalshnúkur, 2119 méter magas.
Az ország 11 százalékát gleccser borítja, köztük a Vatnajökull, amely a legnagyobb
Európában. Az országot az Althing kormányozza, amelynek 63 tagját négyévenként
választják. ..
Hangja elhalt, amint az őr, akit mérhetetlenül untatott az útikönyvek blablája, hátat
fordított, s arrébb ment. Azonnal munkához látott, fogta a kis lemezt, nekinyomta a két pár
drótnak, amíg meggyőződött róla, hogy a négy érintkezés áthatolt a szigetelésen.
- Itt minden kész - mondta, s becsapta az elosztótábla ajtaját.
- Most hová? A hő elosztóhoz? - kérdezte az őr, láthatóan bízva benne, hogy a meló hamar
véget ér.
- Nem - közölte Szpalko. - Először a főnökömmel kell beszélnem. Elmegyek a furgonhoz.
- Intett, miközben elment, de az őr már ellenkező irányba tartott.
Szpalko visszatért a furgonhoz, beszállt, s ott ült a sofőr mellett, amíg odament egy
biztonsági őr.
- Na, jól van, fiúk, mi a helyzet?
- Egyelőre végeztünk. - Szpalko megnyerőén mosolygott, közben értelmetlen jeleket
firkált a hamis munkalapra. Az órájára nézett. - Hé, tovább voltunk itt, mint gondoltam. Kösz
az ellenőrzést.

236
 - Ugyan, ez a dolgom.
Amikor a sofőr beindította a motort és sebességbe tette az autót, Szpalko megszólalt. - A
sok próba meghozta gyümölcsét. Pontosan fél óránk lesz, mielőtt keresni kezdenek
bennünket.

A bérelt repülőgép nekilódult az égboltnak. Khan maga elé meredt a semmibe. Bourne
behunyta a szemét. A mennyezeti világítást lekapcsolták. A sötétben néhány olvasólámpa
ovális fénypontja adott fényt. Egy órán belül leszállnak a keflavíki repülőtérre.
Bourne mozdulatlanul ült. Szerette volna a kezébe temetni az arcát, és keserű könnyeket
sírni a múlt bűnei miatt, de a folyosó másik felén ülő Khan miatt semmi olyan érzelmet nem
mutathatott, amit tévesen a gyengeség jeleként lehetett volna értelmezni. A kísérleti
megbékélés, amelyet sikerült megteremteniük, törékeny volt, mint egy tojáshéj. Annyi
minden volt, ami szétzúzhatta. Érzelmek kavarogtak a keblében, nehezére esett a légzés. A
megkínzott teste minden pontjában érzett fájdalom semmiség volt ahhoz képest, amely azzal
fenyegetett, hogy meghasad tőle a szíve. Olyan keményen markolta az ülés karfáját, hogy
ujjízületei ropogtak tőle. Tudta, hogy össze kell szednie magát, ahogyan azt is tudta, hogy egy
pillanatig sem tud tovább ülve maradni a helyén.
Felkelt, s mint egy alvajáró, átcsúszott a folyosó másik oldalára, elhelyezkedett a Khan
melletti ülésen. A fiatalember semmilyen módon sem adta jelét, hogy tudomást vett volna a
jelenlétéről. Akár mély meditációba is merülhetett, bár a légzése nagyon szapora volt.
Bár szíve fájdalmasan kalapált törött bordáin, Bourne megszólalt. - Ha a fiam vagy, tudni
akarom. Ha tényleg Joshua vagy, tudnom kell.
- Vagyis még mindig nem hiszel nekem.
- Hinni akarok neked - felelte Bourne, s igyekezett nem törődni Khan hangjának már
ismerős pengeélességével. - Ezt tudnod kell.
- Ha rólad van szó, a semminél is kevesebbet tudok. - Khan feléje fordult, minden haragja
kiült az arcára. - Egyáltalán nem emlékszel rám?
- Joshua gyerek volt, hatéves. - Bourne érezte, hogy ismét feltolulnak benne az érzelmek,
szinte fojtogatták. - És pár évvel ezelőtt emlékezetkiesésem volt.
- Emlékezetkiesésed?- Ez a közlés láthatóan meglepte Khant.
Bourne elmesélte, mi történt. - Nagyon kevésre emlékszem a Jason Bourne-ként leélt
életem korábbi szakaszából - folytatta -, és gyakorlatilag semmire a David Webbként élt
életemből, eltekintve attól, hogy olykor-olykor egy illat vagy valakinek a hangja megmozdít
bennem valamit, s felötlik egy részlet. De ez minden, nem folyamatos része egy számomra
örökre elveszett egésznek.
Bourne a gyenge fénynél Khan tekintetét kereste, az arckifejezését kutatta, bárminek örült
volna, ami a legcsekélyebb módon utalt volna rá, mit gondol, vagy érez Khan. - Idegenek
vagyunk egymásnak. Tehát mielőtt folytatnánk... - Félbehagyta, egy pillanatra nem tudta
folytatni. Aztán erőt vett magán, mert a hosszúra nyúló csend rosszabb volt, mint a
nyilvánvalóan bekövetkező vita. - Próbáld megérteni. Szükségem van valami kézzelfogható,
cáfolhatatlan bizonyítékra.
- Baszd meg!
Khan felállt, készült Bourne fölött átlépve a folyosóra menni, de - mint Szpalko
vallatószobájában - ismét megállásra késztette valami. És akkor, akaratlanul, Bourne hangját
hallotta felcsendülni az emlékeiben: „Ez volt a terved, ugye? Hogy az őrületbe kergetsz ezzel
a beteges mesével, hogy te vagy Joshua. Nem foglak elvezetni ehhez a Szpalkóhoz, sem
senkihez, akihez el akartál jutni. Nem én fogom kikaparni neked a gesztenyét."
Khan megragadta a nyakában lévő faragott kis Buddhát, s visszaült. A vége az lett, hogy
Szpalko mindkettejüket felültette. Szpalko hozta őket össze, és most a sors iróniájaként
Szpalko iránti gyűlöletük tartja őket együtt, legalábbis egy időre.

237
 - Van valami - mondta Khan alig felismerhető hangon. - Egy visszatérő rémálom, hogy víz
alatt vagyok. Fuldoklom, egyre mélyebbre süllyedek, mert hozzá vagyok kötözve egy
holttesthez. A tetem hív, engem szólít a hangja... néha a saját hangomat hallom, én
szólongatom őt.
Bourne-nak eszébe jutott Khan kapálódzása a Dunában, a pánik, amely egyre mélyebbre
húzta a víz áramlásában. - És olyankor mit hallasz?
- Az én hangom azt mondja: „Lee-Lee, Lee-Lee".
Bourne úgy érezte, kiugrik a szíve, mert saját sérült emlékezetéből előúszott Lee-Lee. Egy
drága pillanatig maga előtt látta a kis kerek arcot a kék szemmel, és Dao egyenes szálú fekete
haját. - Jóságos Isten - suttogta Bourne. Lee-Lee volt Alyssa beceneve, amit Joshua adott
neki. Senki más nem hívta így. Daón kívül senki nem is tudta.
Lee-Lee.
- Azokból az időkből egy valamire emlékszem tisztán, bár ezt is csak rengeteg segítséggel
sikerült felidéznem: hogy a húgod hogyan nézett rád - folytatta Bourne. - Mindig a
közeledben akart lenni. Éjjelente, amikor az éjszakai rémekkel hadakozott, te voltál az
egyedüli, aki meg tudta őt nyugtatni. Lee-Lee-nek hívtad, ő pedig téged Joshynak.
A húgom, igen. Lee-Lee. Khan behunyta a szemét, s rögtön Phnompenben volt a folyó
iszapos vize alatt. Félig fuldokolva, rettegve látta, ahogy feléje úszik kis-húgának a víz által
sodort teteme. Négyéves. Halott. Világos szeme - mint a Papa szeme - élettelenül, vádlón
mered rá. Miért te?, mintha ezt kérdezné. Miért te, és miért nem én? De tudta, hogy saját
bűntudata szól hozzá. Ha Lee-Lee beszélni tudott volna, ezt mondta volna: Örülök, hogy te
nem haltál meg, Joshy. Úgy örülök, hogy az egyikünk megmaradt a Papának.
Khan az arcához emelte a kezét, s a gép ablaka felé fordult. Meg akart halni, azt kívánta,
fulladt volna a folyóba. Bár Lee-Lee maradt volna életben. Egy másodperccel sem bírja
tovább elviselni ezt az életet. Végül is neki semmije nem maradt. A halálban legalább ott len-
nének egymásnak a húgával...
- Khan.
Bourne hangja szólt. De nem tudott feléje fordulni, nem bírt a szemébe nézni. Gyűlölte és
szerette őt. Nem értette, ez hogyan lehet; nem volt rá felkészülve, hogy kezelni tudja ezt az
érzelmi sokkot. Egyetlen elfojtott hang kíséretében felállt, kilépett mellette, előrebotorkált a
gép orrához, ahonnan már nem láthatta.
Bourne-t elmondhatatlan bánat töltötte el, amikor a fia otthagyta. Hatalmas erőfeszítéssel
tudta csak leküzdeni a késztetést, hogy visszatartsa, hogy átölelje, magához szorítsa. Érezte,
hogy ez lenne a legrosszabb, amit most tehetne, mert, tekintettel Khan előéletére, ez az
erőszak kiújulásához vezethetne kettejük között.
Nem voltak illúziói. Mindkettőjüknek nehéz úton kell végigmenniük, mielőtt
családtagként el tudnák fogadni egymást. Az is előfordulhat, hogy a feladatot lehetetlen
megoldani. De mivel nem volt szokása úgy gondolkodni, hogy bármi lehetetlen, félretette ezt
a félelmetes gondolatot.
Amikor fölnézett, Khan magasodott föléje, úgy martolta az előző ülés támláját, mintha az
élete múlna rajta.
- Azt mondtad, kiderítetted, hogy eltűntnek nyilvánítottak.
Bourne bólintott.
- Mennyi ideig kerestek? - kérdezte Khan.
- Tudod, hogy nem tudok felelni erre. Senki sem tud. - Bourne ösztönösen hazudott.
Semmit sem nyert volna, de sokat veszthetett vele, ha elmeséli Khannak, hogy az illetékesek
csak egy órán át keresték. Meg akarta kímélni a fiát az igazságtól.
Khan baljós hallgatásba merült, mintha valami borzalmas következményekkel járó
jelenetre készülne. - Te miért nem ellenőrizted?

238
 Bourne kihallotta a hangjából csendülő vádat, letaglózva ült. A vér megfagyott az ereiben.
Amióta világossá vált, hogy Khan Joshua lehet, ugyanezt a kérdést tette fel magának újra és
újra.
- A bánattól félig megőrültem - mondta -, de nem hiszem, hogy ez elég jó magyarázat.
Képtelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy megbuktam apaként.
Valami átsuhant Khan arcán, ami fájdalmas fintornak látszott, s egy baljós gondolat
furakodott a felszínre. - Nyilván... nehézségeid voltak, amíg te és az anyám együtt voltatok
Phnompenben.
- Ezt hogy érted? - A Khan arckifejezésétől megrémült Bourne olyan hangon kérdezte,
amely a kelleténél élesebben csengett.
- Tudod te jól. A kollégáid nem tettek megjegyzéseket arra, hogy egy thaiföldi nőt vettél
el?
- Tiszta szívből szerettem Daót.
- Marie nem thaiföldi, ugye?
- Khan, az ember nem választhatja meg, kibe szeret bele.
Rövid szünet állt be, s akkor, a kettejük közötti feszült csendben, Kahn olyan közömbös
hangon szólalt meg, mintha csak éppen eszébe jutott volna valami. - És aztán ott volt a ti
kettőtök két félvér gyereke.
- Én sosem így fogtam fel - felelte nyersen Bourne. A szíve majd' megszakadt, mert
kihallotta a faggatódzás mélyéről jövő néma kiáltást. - Szerettem Daót, szerettelek téged, és
szerettem Alyssát. Istenem, ti voltatok az életem. Az utána következő hetekben és
hónapokban csaknem eszemet vesztettem Lelkileg belerokkantam, nem tudtam, akarom-e
folytatni. Ha nem találkozom Alex Conklinnal, talán el is dobtam volna magamtól az életem.
Még így is sokévi fájdalmasan kemény munkába telt, hogy valamelyest helyrejöjjek.
Egy pillanatra elhallgatott, hallgatta kettőjük légzését. Aztán mélyet sóhajtott, s folytatta.
- Mindvégig kísértett a bűntudat, hogy ott kellett volna lennem, hogy megóvjalak
benneteket.
Khan sokáig méregette, de oldódott a feszültség, átléptek valamilyen Rubicont. - Ha ott
lettél volna, téged is megöltek volna.
Ezzel elfordult, s eközben Bourne Daót látta a szemében, s tudta, hogy valamiképpen
alapjaiban változott meg a világ.

239
 Huszonnyolcadik fejezet

Reykjavíkban, mint a világ bármely más civilizált helyén, bőségesen megtalálhatóak a

gyorséttermek. Ezekbe az intézményekbe, hasonlóan a magasabb színvonalú éttermekhez,
naponta szállítottak friss húst, halat, zöldséget és gyümölcsöt. A reykjavíki gyorséttermi ipar
egyik fő szállítója a HAFNARFJÖRDUR GYÜMÖLCS & ZÖLDSÉG volt. A cég furgonja,
amely aznap korán reggel a városközpontban lévő Kebab Höllin elé gördült friss saláta-,
gyöngyhagyma- és mogyoróhagyma-szállítmányával, egyike volt a soknak, amely a város
minden pontján napi körútját bonyolította le. A lényeges különbség az volt, hogy a többiektől
eltérően ezt a furgont nem a HAFNARFJÖRDUR GYÜMÖLCS & ZÖLDSÉG küldte oda.
Kora estére a Landspitali Egyetemi Kórház mindhárom telephelyét megostromolták az
emberek. Az orvosok növekvő" számban vették fel a betegeket, akiken vérvizsgálatot
hajtottak végre. Vacsorára az eredmények megerősítették, hogy a városban kitörni készül a
hepatitis-A-járvány. Az egészségügyi tisztségviselők lázasan dolgoztak a válság megoldásán.
Munkájukat több fontos tényező akadályozta: a vírus különösen erős törzsének gyors és
erőteljes rohama; az azzal összefüggő bonyodalmak, hogy kiderítsék, milyen ételek lehetnek
érintettek, és honnan származnak, s kimondatlanul bár, de sokat gondoltak rá, hogy komoly
nemzetközi figyelem irányul most a csúcstalálkozó miatt Reykjavíkra. A gyanús élelmiszerek
listáján előkelő helyet foglalt el a mogyoróhagyma, amely az USA-ban a közelmúltban kitört
hepatitis-A-járvány főbűnöse volt, de a mogyoróhagyma szinte mindenütt megtalálható a
helyi gyorséttermi hálózatban, de persze nem zárhatták ki a húsokat és a halakat sem.
Az alkonyati szürkeségű éjszakába nyúlóan dolgoztak, kikérdezték a friss zöldségekre
szakosodott cégek tulajdonosait, saját embereiket küldték ki minden céghez a raktárak,
árutárolók és furgonok ellenőrzésére, beleértve a HAFNARFJÖRDUR GYÜMÖLCS &
ZÖLDSÉG nevű céget is. Legnagyobb meglepetésükre és csalódásukra semmit találtak, s
ahogy telt az idő, kénytelenek voltak beismerni, hogy nem jutottak közelebb a járvány
forrásához, mint amikor elkezdték a munkát.
Este kilenc óra után az egészségügyi tisztségviselők kiálltak a nyilvánosság elé munkájuk
eredményével. Reykjavíkban riadót rendeltek el a hepatitis A vírus miatt. Mivel még nem
találták meg a fertőzés gócát, vesztegzár alá helyezték a várost. Mindannyiuk feje fölött ott
lebegett egy kibontakozó járvány réme, amit nem engedhetnek meg maguknak a
terrorizmussal foglalkozó csúcstalálkozó kezdetén, amikor az egész világ figyelme a
fővárosra irányul. Televíziós és rádiós interjúikban a hivatalos személyek igyekeztek
megnyugtatni az izgatott közvéleményt, hogy minden intézkedést megtesznek a vírus
leküzdésére. E célból, ismételgették, a minisztérium teljes személyzetét a lakosság
biztonságának megóvására mozgósította.

Este tíz felé Jamie Hull a szálloda folyosóján nagyon izgatottan az elnök lakosztályához
sétált. Először is a hepatitis-A-járvány kitörése okozott gondot. Másfelől váratlanul
eligazításra rendelték az elnökhöz.
Körülnézett, s meglátta a Titkosszolgálatnak az elnököt őrző embereit. A folyosón
távolabb ott álltak az FSZB és az arab biztonságiak, akik saját vezetőiket őrizték, akik a
biztonság kedvéért, és saját embereik elszállásolása érdekében a szálloda egyik szárnyában
kaptak helyet.
Belépett a Titkosszolgálat két embere által őrzött ajtón, az őrök öles termetűek voltak, és
olyan szenvtelenek, mint egy szfinx. Belépett a lakosztályba. Az elnök föl-alá járkált, két
beszédírójának diktált, a szavait hallgató sajtótitkár pedig sietve jegyzetelt egy asztali szá-
mítógépen. A Titkosszolgálat további három embere állt bent. Távol tartották az elnököt az
ablakoktól.
240
 Ellenkezés nélkül várakozott, amíg az elnök elküldte a sajtósokat, akik kisegérként
átsiettek egy másik szobába.
- Jamie - szólt széles mosollyal és kinyújtott kézzel az elnök. - Örülök, hogy eljött. -
Megragadta Hull kezét, intett, hogy üljön le, majd ő is leült vele szemben. - Jamie, számítok a
segítségére, hogy zavartalanul lebonyolítsuk ezt a csúcstalálkozót - mondta.
- Uram, biztosíthatom, hogy mindent kézben tartok.
- Még Karpovot is?
- Uram?
Az elnök mosolygott. - Hallottam, hogy maga és Karpov összeszólalkoztak.
Hull nagyot nyelt, s azon gondolkodott, vajon azért hívták-e ide, hogy kirúgják. - Volt egy
kis súrlódás - mondta óvatosan -, de ez már a múlté.
- Örömmel hallom - felelte az elnök. - Éppen elég gondom van Alekszandr Jevtusenkóval
amúgy is. Nem kell, hogy a biztonsági főnöke miatt szarakodjon velem. - A combjára csapott,
s felállt. - Nos, reggel nyolckor kezdődik a show. Még sok előkészület vár ránk. - Kezet
nyújtott, amint Hull felkelt. - Jamie, senki sem tudja nálam jobban, mennyire veszélyessé
válhat a helyzet. De szerintem megállapodtunk benne, hogy nem fordulunk vissza.

Kint a folyosón megszólalt Hull mobiltelefonja.

- Jamie, hol van? - vakkantott bele autójában ülve a CIA igazgatója.
- Most jöttem ki az elnöktől egy eligazításról. Elégedetten hallotta, hogy mindent kézben
tartok, beleértve Karpov elvtársat is.
Az igazgató azonban elégedettség helyett feszült, sürgető hangon folytatta. - Jamie,
figyeljen rám, de nagyon, kellemetlen fejleményre kell felkészülnünk, de a közlésem
bizalmas.
Hull automatikusan körülnézett, és gyorsan a titkosszolgálatiak hallótávolságán
messzebbre sietett. - Hálás vagyok a bizalmáért, uram.
- Jason Bourne-ról van szó - közlte az igazgató. - Nem halt meg Párizsban.
- Tessék? - Hull egy pillanatra elvesztette önuralmát. - Bourne él?
- Él és virul. Jamie, mivel egy csónakban evezünk, erre a hívásra, erre a beszélgetésre
sosem került sor. Ha valakinek megemlíti, letagadom, hogy valaha sor került rá, és szétrúgom
a valagát, világos?
- Tökéletesen, uram.
- Fogalmam sincs róla, mi lesz a következő húzása Bourne-nak, de mindig az volt az
érzésem, hogy magához tart. Lehet, hogy megölte, lehet, hogy nem Alex Conklint és Mo
Panovot, de az biztos, hogy megölte Kevin McCollt.
- Jézusom, ismertem McCollt, uram.
- Mindannyian ismertük. - Az Öreg megköszörülte a torkát. - Ezt nem hagyhatjuk
büntetlenül.
Hirtelen elszállt Hull dühe, helyébe nagy izgatottság lépett. - Bízza ezt rám.
- Legyen óvatos, Jamie. Az első számú utasítása, hogy ügyeljen az elnök biztonságára.
- Értem, uram. Tökéletesen. De biztos lehet benne, hogy ha felbukkan Jason Bourne, nem
hagyja el a szállodát.
- Nos, bízom benne, hogy elhagyja - felelte az Öreg. - Lábbal előre.

A csecsen csapat két embere a reykjavíki energiaszolgáltató furgonja előtt várakozott, amikor
az egészségügyi szolgálatnak az Oskjuhlid Hotelhoz irányított járműve befordult a sarkon. A
furgon keresztben állt az úton, s körben narancssárga kúpokat helyeztek el, és látszólag
szorgosan dolgoztak.
Az egészségügyi szolgálat járműve hirtelen megállt.
- Mit csinálnak? - szólt ki az egyik tisztségviselő. - Sürgős ügyben jöttünk.

241
 - Baszd meg az ügyedet, kisember! - felelte izlandiul az egyik csecsen.
- Mit mondott? - A mérges egészségügyis kiszállt a járműből.
- Vak vagy? Fontos munkában vagyunk - mondta a csecsen. - Menj egy másik kibaszott
úton.
Érezve, hogy a helyzet csúnyán alakulhat, a másik férfi is kiszállt az egészségügyi
szolgálat autójából. A felfegyverzett és elszánt Arszenov és Zina kiszállt a reykjavíki
energiaszolgáltató furgonjának hátuljából, s a hirtelen jámborrá lett egészségügyi
alkalmazottakat beterelték a raktárba.

Arszenov, Zina és a csapat még egy tagja az elrabolt járművel az Oskjuhlid Hotel áruszállítási
bejáratához érkezett. A másik csecsen a reykjavíki energiaszolgáltató furgonjával elment
Szpalkóért és a többiekért.
Kormányalkalmazottnak öltöztek, s felmutatták a Szpalko által drága pénzért beszerzett
egészségügyi minisztériumi igazolványt a szolgálatban lévő biztonságiaknak. A kérdésekre
Arszenov izlandiul válaszolt, majd amikor az amerikai és arab biztonsági őrök nem értették
meg, átváltott tört angolra. Közölte, azért küldték őket, hogy ellenőrizzék, a szálloda
konyhája mentes-e a hepatitis A vírustól. Senki - legkevésbé a különböző biztonsági csapatok
- nem akarta, hogy az előkelőségek összeakadjanak a veszedelmes vírussal. A lehető
leghamarabb bebocsátották és a konyhához irányították őket. A csapat tagjai oda is mentek,
de Arszenov és Zina másfelé indult.

Bourne és Khan még az Oskjuhlid Hotel különböző alrendszereinek tervrajzát

tanulmányozta, amikor a pilóta közölte, hogy leszállnak a keflavíki repülőtéren. Bourne, aki
föl-alá járkált, míg Khan a laptoppal az ölében ült, kényszeredetten visszaült a helyére.
Iszonyatosan fájt mindene, s ezt a repülőgép kényelmetlen ülése csak fokozta. Igyekezett
féken tartani a fia megtalálásával kapcsolatos érzéseit. Beszélgetésük eléggé esetlenre sikere-
dett, s az volt a benyomása, hogy Khan ösztönösen félénken fogadna bármilyen erőteljes
érzelemnyilvánítást.
Mindkettőjük számára roppant nehéznek mutatkozott a megbékélés folyamata. De gyanúja
szerint Khannak rosszabb volt. Amire egy fiúnak szüksége van az apjától, az sokkal
bonyolultabb, mint amire egy apának van szüksége a fiától ahhoz, hogy feltétel nélkül
szeresse.
Bourne-nak be kellett ismernie, hogy tart Khantól, nemcsak attól, hogy mit tettek vele,
hogy mivé vált, hanem a rettenthetetlenségétől, okosságától és leleményességétől. Az, hogy
sikerült kimenekülnie a bezárt szobából, önmagában is csodaszámba ment.
És volt még más is, újabb akadálya annak, hogy elfogadják egymást, hogy végérvényesen
megbékéljenek, s emellett minden más akadály eltörpült. Ahhoz, hogy el tudja fogadni
Bourne-t, Khannak fel kellett adnia mindazt, amiről egész élete szólt.
Ebben Bourne-nak igaza volt. Attól fogva, hogy leült melléje Alexandria Óvárosának
parkjában a padra, Khan egy önmagával hadban álló ember volt. Még mindig hadban állt,
azzal az egyetlen különbséggel, hogy ez a háború most már nyíltan folyt. Mintha egy
visszapillantó-tükörbe nézne, Khan látta az összes rendelkezésére álló lehetőséget, hogy
megölje Bourne-t, de csak most értette meg, hogy szándékos döntése szerint nem használta ki
őket. Nem volt képes ártani Bourne-nak, de a szívét sem tudta előtte kitárni. Eszébe jutott,
milyen sürgető késztetést érzett, hogy a budapesti klinika mögött nekiessen Szpalko
embereinek. Csupán Bourne figyelmeztetése állította meg. Akkor félretette a Szpalko elleni
bosszúvágyát. Most viszont már tudta, hogy az egy egészen más érzelemből fakadt: a
családtagok egymás iránti odaadásából.

242
 Szégyenkezve mégis rájött, hogy félt Bourne-tól. Erejében, kitartásában és intellektusában
félelmetes ember volt. Khan a közelében kevesebbnek érezte magát, mintha mindaz, amit
életében elért, porrá lett volna.
Egy huppanással, gurulással és egy rövid kerékcsikorgással földet értek, s a kifutópályáról
máris a repülőtér távoli vége felé gurultak, ahová az összes magángépet irányították. Khan
felállt, a folyosón elindult a kijárat felé, mielőtt még megállt volna a gép.
- Gyerünk - mondta. - Szpalkónak már legalább háromórás előnye van.
De addigra már Bourne is felállt, s az ülések között szembefordult vele.
- Senki sem tudja, mi vár ránk odakint. Én megyek ki elsőként.
Khan haragja azonnal kitört a felszín alól. - Egyszer már mondtam neked... nekem ne
mondd, hogy mit csináljak! Megvan a magam esze, én hozom a döntéseimet. Mindig így volt,
és így is lesz.
- Igazad van. Nem próbálok semmit sem elvenni előled - mondta a torkában dobogó
szívvel Bourne. Ez az idegen az ő fia. Akármit mond, vagy tesz vele kapcsolatban,
kiszámíthatatlan következményekkel járhat. - De vedd figyelembe, hogy mostanáig egyedül
voltál.
- És mit gondolsz, kinek a hibájából?
Nehéz volt sértődés nélkül megállni, de Bourne minden tőle telhetőt megtett, hogy ne
törődjön a vádaskodással. - Nincs értelme szemrehányást tenni - szögezte le. - Most együtt
dolgozunk.
- Vagyis egyszerűen adjam át neked az irányítást? - kérdezte indulatosan Khan. - Miért?
Akárcsak egy pillanatig is úgy gondolod, hogy megszolgáltad?
A gép már majdnem odaért az utascsarnokhoz. Bourne látta, milyen törékeny a kettejük
közötti enyhült viszony
- Ostobaság volna azt hinni, hogy bármire rászolgáltam veled kapcsolatban. - Kinézett az
ablakon a csarnok fényben fürdő épületére. - Arra gondoltam, hogy ha valami gond van... ha
valami csapdába sétálnánk... akkor inkább én legyek az, mint te...
- Semmit sem hallottál abból, amit mondtam? - kérdezte Khan, miközben átfurakodott
Bourne mellett. - Számba vettél mindent, amit tettem?
Addigra megjelent a pilóta is. - Nyissa ki az ajtót! - parancsolt rá nyersen Khan. - És
maradjon a gépben.
A pilóta engedelmesen kinyitotta az ajtót, s leeresztette a lépcsőt a betonra.
Bourne tett egy lépést a folyosón. - Khan...
De fia tekintete megállította. A gép ablakából nézte, ahogy Khan lemegy a lépcsőn, és egy
útlevélellenőr odalép hozzá. Látta, hogy Khan felmutatja az útlevelét, majd a repülőgépre
mutat. A tiszt pecsétet ütött Khan útlevelébe, s bólintott.
Khan megfordult, s felsietett a lépcsőn. A folyosón végigmenve dzsekije alól előhúzott egy
bilincset, s egyik felét rákattintotta Bourne-re, a másikat pedig a saját csuklójára.
- A nevem Khan LeMarc, az Interpol helyettes felügyelője vagyok. - Khan elővette, s a
hóna alá vágta a laptopot, s elindult Bourne-nal a folyosón. - A foglyom vagy.
- Mi a nevem? - kérdezte Bourne.
- A tiéd? - Khan kituszkolta az ajtón, és szorosan a nyomában lépdelt. - Te Jason Bourne
vagy, akit gyilkosságért köröz a CIA, a Quai d'Orsay és az Interpol. Csak így hajlandó
beereszteni téged útlevél nélkül Izlandra. Egyébként, mint a föld összes többi rendőre, olvasta
a CIA körözőlevelét.
Az útlevélellenőr hátrébb lépett, széles utat nyitott nekik, hogy elmehessenek mellette.
Amint kiértek a csarnokból, Khan kinyitotta a bilincset. Az épület előtt beültek a sorban álló
első taxiba, s a sofőrnek bemondtak egy címet, amely fél mérföldre volt az Oskjuhlid
Hoteltól.

243
Szpalko, lába között a hűtődobozzal, a reykjavíki energiaszolgáltató furgonjának utasülésén
ült, míg a csecsen lázadó áthajtott a városközponton az Oskjuhlid Hotel felé. Megszólalt a
mobiltelefonja, felvette. Nem jó híreket kapott.
- Uram, sikeresen lezártuk a vallatóhelyiséget, mielőtt a rendőrök vagy a tűzoltók beléptek
az épületbe - tájékoztatta Budapestről a biztonsági főnöke. - Viszont most fejeztük be az
épület átkutatását, de nyomát sem találtuk sem Bourne-nak, sem Khannak.
- Ez hogyan lehetséges? - kérdezte Szpalko. - Az egyik oda volt szíjazva, a másik pedig a
gázzal teli helyiség csapdájában volt.
- Robbanás történt - mesélte a biztonsági főnöke, majd részletesen elmondta, mit találtak.
- A fene egye meg! - Ritka dühkitöréseinek egyikeként Szpalko ököllel rávert a furgon
műszerfalára.
- Kiszélesíthetjük a kutatást...
- Ne fárassza magát - mondta Szpalko. - Tudom, hol vannak.

Bourne és Khan a szálloda felé sétált.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Khan.
- Jól - felelte kicsit túl hamar Bourne.
Khan rápillantott. - Nem érzel sem zsibbadást, sem fájdalmat?
- Rendben, zsibbadok és fáj - hagyta rá Bourne.
- Az Oszkár által neked hozott antibiotikumok jók.
- Ne aggódj - felelte Bourne -, beszedem őket.
- Miből gondolod, hogy aggódom? - Khan előremutatott. - Odanézz.
A szálloda környékét lezárta a helyi rendőrség. Csak a rendőrök és a különböző
nemzetiségű biztonsági őrök által ellenőrzött kél ponton át lehetett be- és kijutni. Ahogy
figyeltek, a reykjavíki energiaszolgáltató egyik furgonja gurult a szálloda mögötti ellenőrző
ponthoz.
- Ez az egyetlen út, hogy bejussunk - állapította meg Khan.
- Nos, ez az egyik - felelte Bourne. Amint a furgon áthaladt az ellenőrző ponton, látta,
hogy mögüle kilép két szállodai alkalmazott.
Bourne Khanra nézett, aki bólintott. Ő is látta őket. - Mit gondolsz? - kérdezte Bourne.
- Szerintem letelt a szolgálatuk - vélekedett Khan.
- Én is erre gondoltam.
A szállodai alkalmazottak izgatottan beszélgettek, és csak annyi időre függesztették fel,
amíg felmutatták igazolványaikat az ellenőrző ponton áthaladva. Normális körülmények
között autóval jártak volna ki és be a szállodába, a föld alatti parkolót használva, de a
biztonsági szolgálatok megérkezése óta minden szállodai alkalmazott köteles volt a szálloda
körüli utcákban parkolni.
Árnyékként követték a két férfit, amint befordultak a mellékutcába, eltűnve a rendőrök és
az őrök szeme elől. Megvárták, amíg odaértek az autóikhoz, hátulról leteperték őket, némán
és fürgén. A kulcsok segítségével kinyitották a csomagtartókat, berakták az eszméletlen
testeket, s a csomagtartó fedelének lecsukása előtt magukhoz vették a szállodai
igazolványokat.
Öt perccel később megjelentek a másik ellenőrző pontnál, a szálloda előtt, hogy ne
kerüljenek kapcsolatba azokkal a rendőrökkel és biztonságiakkal, akik a két szállodai
dolgozót igazoltatták, amikor azok kijöttek.
Gond nélkül átjutottak a biztonsági gyűrűn. Végre bent voltak az Oskjuhlid Hotelban.

Eljött az ideje, hogy megváljon Arszenovtól, gondolta Sztyepan Szpalko. Régóta érlelődött ez
a pillanat, azóta, hogy rájött, nem állhatja Arszenov gyengeségét. Arszenov egyszer azt

244
mondta neki: - Én nem vagyok terrorista. Csak azt akarom, hogy a népem megkapja, ami
megilleti.
- Az ilyen gyerekes hit végzetes fogyatékosság. Arszenov áltathatja magát, ahogy akarja,
de az volt az igazság, hogy akár pénzt kért, akár foglyokat kért vissza, vagy a hazáját, nem a
céljai, hanem az alkalmazott módszerei miatt terroristának számított. Embereket ölt, ha nem
kapta meg, amit akart. Ellenséget és civileket - férfiakat, nőket, gyerekeket - vett célba, nem
számított neki. Amit vetett, terrorizmus volt, amit aratott, az a halál.
Szpalko azt parancsolta neki, hogy Ahmedet, Karimot és az egyik nőt vigye magával a
szellőzőrendszer egy alállomásához, amely a csúcstalálkozó helyszínét látta el levegővel. Ez
apró változtatás volt a terven. Magomet volt kijelölve, hogy a másik hárommal menjen. De
Magomet meghalt, s mivel Arszenov ölte meg, kérdezés vagy panasz nélkül tudomásul vette
a parancsot. Mindenesetre nagyon szorította őket az idő.
- Pontosan harminc percünk van attól számítva, hogy megérkeztünk a reykjavíki
energiaszolgáltató furgonjával - közölte Szpalko. - Utána, amint a legutóbbi eset óta tudjuk, a
biztonságiak utánunk jönnek ellenőrizni. - Megnézte az óráját. - Ez annyit jelent, hogy
huszonnégy percünk maradt küldetésünk végrehajtására.
Amikor Arszenov Ahmeddel és a csapat többi tagjával elment, Szpalko félrevonta Zinat. -
Ugye megértetted, hogy utoljára láttad őt életben?
A lány bólintott szőke fejével.
- Nincsenek rossz érzéseid?
- Ellenkezőleg, megkönnyebbülés lesz - felelte. Szpalko bólintott.
- Gyere. - Végigsiettek a folyosón. - Nincs vesztegetnivaló időnk.

Hasszán Arszenov azonnal átvette kis csapatának irányítását. Életbevágóan fontos feladatot
kell teljesíteniük, s gondoskodik róla, hogy biztosan teljesítsék. Befordultak a sarkon, s
meglátták a nagy légelvezető rácsánál posztoló biztonsági őrt.
Magabiztosan lépkedve továbbmentek.
- Álljanak meg ott! - mondta az őr a melléhez emelve géppisztolyát.
Közvetlenül előtte álltak meg. - A reykjavíki energiaszolgáltatótól vagyunk - mondta
Arszenov izlandiul, majd az őr kifejezéstelen tekintetére válaszul megismételte angolul.
Az őr felvonta szemöldökét. - Itt nincsenek fűtőnyílások
- Tudom - mondta Arszenov, s egyik kezével megragadta a géppisztolyt, a másikkal pedig
a falhoz verte az őr fejét.
Az őr kezdett összerogyni, s Ahmed újból megütötte, ezúttal saját géppisztolyának
agyával.
- Segítsetek - szólt, s bedugta a kezét a légelvezető rácsán. Karim és a nő nekifeszültek, de
Ahmed tovább püfölte fegyverével az őrt, azután is, hogy láthatóan eszméletlen volt. Egy
darabig nem állja útjukat.
- Ahmed, add ide a fegyvert!
Ahmed odahajította Arszenovnak a géppisztolyt, majd elkezdte rugdosni az összeesett őr
arcát. Vér folyt, s a levegőben halál szaga érződött.
Arszenov elrángatta Ahmedet a biztonsági őrtől. - Ha parancsot adok, vagy végrehajtod,
vagy, Allahra, kitöröm a nyakad.
Ahmed, ziháló mellkassal, Arszenovra nézett.
- Terv szerint kell haladnunk - mondta indulatosan Arszenov. - Nincs idő rá, hogy ilyesmit
engedj meg magadnak.
Ahmed kivillantotta a fogsorát és felnevetett. Lerázta magáról Arszenov szorítását, s
odament Karimhoz, hogy segítsen kiemelni a rácsot. Bedugták az őrt a kürtőbe, majd
egyenként utána másztak. Ahmed, utolsóként, visszatette maga után a rácsot.

245
 Kénytelenek voltak átmászni az őrön. Mászás közben Arszenov a férfi nyaki ütőerére
nyomta az ujját. - Halott - közölte.
- Na és? - kérdezte ellenségesen Ahmed. - Mire reggel lesz, mindannyian halottak lesznek.
Négykézláb végigmásztak a kürtőben, s elérkeztek az elágazáshoz. Közvetlenül előttük
volt egy függőleges akna. Előkészítették mászószerelésüket. Az alumínium-rudat keresztbe
fektették a függőleges akna tetején, ráerősítették a kötelet, s hagyták, hogy lehulljon az alat-
tuk tátongó űrbe. Az elöl haladó Arszenov a bal combja köré tekerte és a jobbján átvetette a
kötelet. Kézzel araszolva egyenletes tempóban leereszkedett az aknába. A kötél enyhe
rezgéséből érezte, amint a csapat minden egyes tagja elkezdett ereszkedni utána.
Az első elosztó doboznál Arszenov megállt. Felkapcsolt egy mini elemlámpát, az
összpontosított fénysugárral végigsiklott a tárna falán, megvilágította a függőlegesen futó
főkábeleket és villanyvezetékeket. A drótköteg közepén valami csillogott.
- Hőérzékélő! - kiáltotta.
Karim, az elektronikai szakértő éppen fölötte volt. Miközben Arszenov megvilágította a
falat, a férfi fogót és egy krokodilcsipeszes végű drótot vett elő. Óvatosan átmászott
Arszenovon, s addig mászott, amíg az érzékelő külső széle fölé ért. Egyik lábával kirúgva a
fal felé lendült, elkapta a főkábelt, s megkapaszkodott. Ujjai a drótköteg között matattak,
elvágott egy drótot, s ahhoz hozzáillesztette az egyik krokodilcsipeszt. Utána egy másik drót
közepéről eltávolította a szigetelést, s odaerősítette a másik krokodilcsipeszt.
- Minden tiszta - közölte halkan.
Lement az érzékelő hatósugarába, de nem szólalt meg a riasztó. Sikeresen kiiktatta az
áramkört. Ami az érzékelőt illeti, nem jelzett semmi rendellenességet.
Karim utat csinált Arszenovnak, aki levezette őket az akna fenekére. Elérkeztek a
csúcstalálkozó tanácsterméhez vezető szellőzőjárathoz.

- A célunk a csúcstalálkozó tanácstermének szellőzőalrendszere - mondta Bourne, miközben

Khannal átsietett az előcsarnokon. Khan a hóna alatt vitte az Oszkártól kapott laptopot. - Ez a
logikus hely, ahol aktiválhatják a permetező berendezést.
Ezen az éjjeli órán a hatalmas, magas mennyezetű, hideg előcsarnok kihalt volt,
leszámítva a különböző biztonságiakat és a szállodai személyzetet. Az előkelőségek
lakosztályaikban vagy aludtak, vagy a pár óra múlva kezdődő csúcstalálkozóra készülődtek.
- A biztonságiak kétségtelenül ugyanerre a következtetésre jutottak - állapította meg Khan
-, ami azt jelenti, hogy mindaddig rendben leszünk, amíg az alállomás központjához érünk,
de aztán majd tudni akarják, mit keresünk abban a körzetben.
- Én is gondolkoztam ezen - mondta Bourne. - Ideje, hogy a hasznunkra fordítsuk az
állapotomat.
Gond nélkül végigmentek a szálloda főépületén, majd áthaladtak a díszes belső udvar
kikövezett ösvényein, amelyek mentén gondosan nyírt örökzöldek és futurisztikus külsejű
kőpadok sorakoztak. A másik oldalon volt a tanácstermek részlege. Ott lementek három
emeletet. Khan bekapcsolta a laptopot, ellenőrizték a tervrajzot, s megbizonyosodtak felőle,
hogy a megfelelő szinten járnak.
- Erre - mondta Khan, s menet közben lecsukta a laptopot.
De csak száz métert haladtak a lépcsőháztól, amikor egy éles hang szólalt meg: - Még egy
lépés, és mindketten halottak!

A függőleges szellőzőakna alján lekuporodva, izgatottan várakoztak a csecsen lázadók,

idegeik pattanásig feszültek. Hónapok óta vártak erre a pillanatra. Erre képezték ki őket, s
alig várták, hogy továbbmehessenek. Remegtek, de legalább annyira a kibírhatatlan
várakozástól, mint a hidegtől, amely egyre fokozódott, ahogy mélyebbre hatoltak a szálloda
belsejében. Csak egy rövid kürtőn kellett átmászniuk, hogy a szellőzőrendszer elosztójához

246
érjenek, de célpontjuktól elválasztották őket a rács előtti folyosón lévő biztonságiak. Az őrök
távozásáig szorult helyzetben lesznek.
Ahmed az órájára nézett, és látta, hogy tizennégy percük van küldetésük végrehajtásáig és
a furgonhoz történő visszatérésig. Izzadság ült ki a homlokára, hóna alól lefolyt az oldalán,
csiklandozta a bőrét. Szája kiszáradt, egyenetlenül lélegzett. Ez mindig így volt egy küldetés
tetőfokán. Szíve szaporán vert, egész teste vibrált.
Még mindig forrt benne az indulat Arszenov letolása miatt, amely a többiek előtt történt, s
ezért kétszeresen is sértő volt. Miközben feszülten hegyezte a fülét, szívében megvetéssel
gondolt Arszenovra. A nairobi éjszaka után minden tisztelete megszűnt „vezérével" szemben,
s nemcsak azért, mert felszarvazták, hanem azért, mert fogalma sem volt róla. Ahmed vastag
ajka mosolyra húzódott. Jó érzés volt ilyen hatalmat birtokolni Arszenov felett.
Végre hallotta, amint csökken a zaj. Előreugrott, készen rá, hogy találkozzon végzetével,
de Arszenov erős karja fájdalmasan visszatartotta.
- Még ne. - Arszenovnak csillogott a szeme.
- Elmentek - mondta Ahmed. - Vesztegetjük az időt.
- Akkor megyünk, ha parancsot adok rá. - Ez az újabb megszégyenítés sok volt Ahmednek.
Köpött egyet, arcán megvetés ült. - Miért kellene a parancsaidat követnem? Miért követné
bármelyikünk? Még az asszonyodat sem vagy képes a helyén tartani.
Arszenov Ahmedre vetette magát, s ökölre mentek egymással. A többiek dermedten
nézték, féltek közbeavatkozni.
- Nem tűröm tovább a pofátlanságodat - jelentette ki Arszenov. - Vagy követed a
parancsaimat, vagy kinyírlak.
- Akkor ölj meg - vágott vissza Ahmed. - De azt tudd: Nairobiban, a bemutató előtti
éjszakán Zina bement a Sejk szobájába, amíg te aludtál.
- Hazudsz! - felelte Arszenov, s eszébe jutott, milyen fogadalmat tettek egymásnak Zinaval
az öbölben. - Zina sosem árulna el engem.
- Emlékezz rá, hol volt a szobám, Arszenov. Te osztottad ki a szobákat. A saját szememmel
láttam őt.
Arszenov tekintetében ellenséges fény villant fel, de hagyta Ahmedet. - Megölnélek,
csakhogy mindannyiunknak életbevágóan fontos szerepe van ebben a küldetésben. - A
többiek felé intett. - Lássunk hozzá.
Karim, az elektronikai szakember ment előre, majd a nő és Ahmed, s Arszenov zárta a
sort. Nemsokára Karim fölemelte a kezét, megállította őket.
Arszenov hallotta, ahogy halkan beszél. - Mozgásérzékelő.
Látta lehajolni Karimot, aki előkészítette szerszámait. Hálás volt a férfi jelenlétéért.
Mennyi bombát készített számukra az évek során Karim? Mindegyik hibátlanul működött;
sosem hibázott.
Mint korábban is, Karim előhúzott egy krokodilcsipeszes végű drótot. Egyik kezében a
fogóval kikereste a megfelelő elektromos vezetékeket, szigetelte őket, belevágott az egyikbe,
és a csupasz rézvéghez hozzáerősítette a krokodilcsipeszt. Majd, a korábbihoz hasonlóan, le-
szedte a szigetelést a második kábelről, hozzáillesztette a másik krokodilcsipeszt, így kiiktatta
azt a szakaszt.
- Minden tiszta - jelentette ki Karim, amint a mozgásérzékelő hatókörében előrementek.
Megszólalt a riasztó, sivított a folyosón, rohanva jöttek a biztonságiak, készenlétben tartva
géppisztolyaikat.
- Karim! - ordította Arszenov.
- Csapda! - jajveszékelt Karim. - Valaki átkötötte a kábeleket!

Bourne és Khan percekkel korábban lassan megfordult, hogy szembenézzen az amerikai

biztonsági őrrel. Katonai gyakorlóruhát és rohamfelszerelést viselt. Egy lépéssel közelebb

247
ment, s az azonosító kártyáikat nézegette. Valamelyest megenyhült, felfelé tartotta a géppisz-
tolyt, de arcáról nem tűnt el a gyanakvó kifejezés.
- Mit kerestek idelent, fiúk?
- Karbantartási ellenőrzés - felelte Bourne. Emlékezett a reykjavíki energiaszolgáltató
furgonjára, amint begördült a szállodába, és még valamire, ami az Oszkár által a laptopra
letöltött anyagok között volt. - A távhő rendszerrel megszakadt a kapcsolat. Segítenünk kell
az energiaszolgáltató által ideküldött embereknek.
- Rossz szakaszban jártok - mondta az őr, s a másik irányba mutatott. - Vissza kell
mennetek, amerről jöttetek, aztán forduljatok kétszer balra.
- Kösz - mondta Khan. - Azt hiszem, rossz helyen fordultunk be. Általában nem ebben a
szakaszban vagyunk.
Ahogy megfordultak, hogy távozzanak, Bourne alól kicsúszott a lába. Nagyot nyögött, s
elesett.
- Mi a szar ez! - kiáltott fel az őr.
Khan letérdelt Bourne mellé, kinyitotta az ingét.
- Jézusom - fakadt ki az őrből, s lehajolt, hogy megbámulja Bourne sérült testét -, mi a
fene történt vele?
Khan felnyúlt, erősen megrántotta az őr egyenruháját, és feje oldalát hozzácsapta a
betonpadlóhoz. Miközben Bourne fölkelt, Khan lehúzta az őrről a ruháját.
- Inkább a te méreted, mint az enyém - mondta Khan, s odanyújtotta Bourne-nak a
gyakorlóruhát.
Bourne belebújt az őr egyenruhájába, Khan pedig elvonszolta az útból az eszméletlen
alakot.
Abban a pillanatban megszólalt a mozgásérzékelő riasztója, ők pedig futva elindultak az
alállomás felé.

A biztonsági őrök alapos kiképzést kaptak, és a szolgálatban lévő amerikaiak és arabok

dicséretesen és kifogástalanul működtek együtt. Mindegyik riasztó más hangon jelzett volt,
így azonnal tudták, hogy a mozgásérzékelő kapcsolt be, s azt is tudták, pontosan hol. Lévén a
legmagasabb fokozatú riadókészültségben, ilyen közel a csúcstalálkozó kezdetéhez,
parancsaik szerint előbb lőttek, és csak utána kérdeztek.
Futás közben tüzet nyitottak, automata fegyvereikből ontották a tüzet a rácsozatra. Az őrök
fele a gyanús körzetre ürítette a fegyverek tárait. A társaság másik fele tartalékban állt, míg a
többiek feszítővassal távolították el a rácsokat. Három holttestet találtak, két férfiét és egy
nőét. Az amerikaiak egyike értesítette Hullt, az egyik arab pedig Fejd al-Szaúddal lépett
kapcsolatba.
Addigra az emelet más szakaszairól további biztonságiak érkeztek a helyszínre, hogy ha
szükséges, támogatást nyújtsanak.
Két tartalékban várakozó őr bemászott a szellőzőaknába, s amikor megállapították, hogy
további ellenség nem látható, lezárták a körzetet. Mások kirángatták a szellőzőaknából a
szétlőtt holttesteket Karimnak az érzékelők kiiktatásához használt felszerelésével együtt, és
még valamit, ami első ránézésre időzített pokolgépnek látszott.

Jamie Hull és Fejd al-Szaúd szinte egyszerre ért oda. Hull egyetlen pillantással felmérte a
helyzetet, és azonnal telefonált stábja vezetőjének.
- A legmagasabb fokú riasztást rendelem el. Áttörték a biztonsági vonalat. Három
ellenséget leterítettünk, ismétlem, három ellenséget leterítettünk. Rendeljen el a szálloda
körül teljes zárlatot, a körzetből senki se be, se ki nem mehet. - Folytatta a parancsok
osztogatását, embereit a riadóterv szerint kijelölt helyükre vezényelte. Utána kapcsolatba

248
lépett a Titkosszolgálattal, amelynek tagjai az elnökkel és stábjával az előkelőségek számára
fenntartott szárnyban voltak.
Fejd al-Szaúd leguggolt, és a holttesteket tanulmányozta. A tetemeket szitává lyuggatták,
de az arcok, bár vérben úsztak, érintetlenek maradtak. Elővett egy kis elemlámpát, s
rávilágított az egyik arcra. Aztán odanyúlt, mutatóujját az egyik férfi szeméhez nyomta.
Ujjhegye kék lett, a tetem írisze pedig sötétbarna.
Az FSZB egyik embere nyilván szólt Karpovnak, mert az Alfa Egység parancsnoka
esetlen ügetéssel felbukkant. Erőse szuszogott, s Fejd al-Szaúd gyanúja szerint az egész utat
futva tette meg.
Ő és Hull röviden tájékoztatta az oroszt a történtekről. Fejd al-Szaúd felmutatta ujja
hegyét. - Színes kontaktlencsét viseltek, és idenézzen, kiszőkítették a hajukat, hogy
izlandinak látszódjanak.
Karpov arca elkomorult. - Ezt ismerem - mondta az egyik férfi tetemébe rúgva. - Ahmed a
neve. Hasszán Arszenov egyik főembere.
- A csecsen terroristavezéré? - kérdezte Hull. - Akkor jól teszi, ha tájékoztatja az elnökét,
Borisz.
Karpov felállt, csípőre tette a kezét. - Azt szeretném tudni, hol van Arszenov.

- Elkéstünk - mondta egy oszlop mögött Khan, miközben a két biztonsági főnök odaérkezését
nézte -, viszont Szpalkót sem látom sehol.
- Lehet, hogy nem meri vállalni a kockázatot, hogy a szállodába jöjjön - felelte Bourne.
Khan megrázta a fejét. - Ismerem őt. Egyszerre önző és maximalista. Nem, valahol itt kell
lennie.
- Elég nyilvánvaló, hogy nincs itt - jegyezte meg töprengve Bourne. Nézte, amint az orosz
odaüget Jamie Hull-hoz és az arab biztonsági főnökhöz. Volt valami homályosan ismerős
abban a lapos, kegyetlen arcban, a kiugró homlokban és a hernyószerű szemöldökben.
Amikor meghallotta a hangját, megszólalt. - Ismerem azt az embert. Az oroszt.
- Nem lep meg. Én is megismerem - felelte Khan. - Borisz Iljics Karpov, az FSZB elit Alfa
Egységének a vezetője.
- Nem, úgy értem, személyesen ismerem őt.
- Hogyan? Honnan?
- Nem tudom - válaszolta Bourne. - Barát vagy ellenség? - Öklét a homlokához ütögette. -
Bárcsak emlékeznék rá.
Khan feléje fordult, és világosan látta a másikat gyötrő kínt. Veszedelmes késztetést érzett,
hogy megragadja Bourne vállát, s megnyugtassa. Veszélyes, mert nem tudta, hová vezetne ez
a mozdulata, vagy hogy mit is jelentene. Érezte, hogy élete tovább hullik szét, azóta, hogy
Bourne leült melléje és megszólította. - Kicsoda maga? - kérdezte valamikor, s akkor még
Khan tudta a választ erre a kérdésre, most nem volt benne biztos. Lehetséges, hogy minden,
amiben hitt, vagy amiről azt gondolta, hogy hisz benne, az hazugság?
Khan e mélységesen nyugtalanító kérdések elől úgy menekült el, hogy megmaradt annál,
amit ő és Bourne a legjobban tudott. - Engem aggaszt az a tárgy - mondta. - Az egy időzített
pokolgép. Azt mondtad, Szpalko azt tervezi, hogy felhasználja dr. Schiffer biopermetezőjét.
Bourne bólintott. - Azt mondanám, ez klasszikus elterelő művelet volt. Ami zavar, az az
időtényező, épp csak elmúlt éjfél. A csúcstalálkozó a tervek szerint még nyolc órán át nem
kezdődik meg.
- Ezért használták az időzített pokolgépet.
- Igen, de miért helyeznék el ennyivel korábban? - kérdezte Bourne.
- Kevésbé szigorú az ellenőrzés - mutatott rá Khan.

249
 - Igaz, de mindig megvan rá az esély, hogy az ismétlődő biztonsági ellenőrzések egyikén
megtalálják. - Bourne a fejét rázta. - Nem, itt valami nem stimmel. Szpalko valami mást
forgat a fejében. De mit?

Szpalko, Zina és a csapat megmaradt tagjai elértek céljukhoz. Itt, távol a szállodának attól a
részétől, amelyben a csúcstalálkozó tanácsterme található, bár szoros az őrizet, vannak olyan
rések a biztonsági rendszerre, amelyeket Szpalko ki tudott használni. Noha sok biztonsági
ember volt a szállodában, nem lehettek egyszerre mindenütt, így két biztonsági őr
kiiktatásával Szpalko és emberei hamar a megfelelő helyen volt.
Három szinttel az utca alatt jártak, egy hatalmas, ablaktalan térben, amely egyetlen nyitott
ajtót leszámítva teljesen zárt volt. A túloldali betonfalon rengeteg fekete cső futott,
mindegyiken rajta a szálloda azon részének címkéje, amelyet a vezeték kiszolgált.
A csapat tagjai felvették vegyvédelmi öltözéküket, s gondosan becipzárazták. Két csecsen
nő bement az átjáróba, hogy őrt álljanak az ajtó előtt, egy férfi lázadó pedig belülről
biztosította a helyszínt.
Szpalko kinyitotta a magával cipelt két fémtartály közül a nagyobbikat. Abban volt az NX
20. Gondosan összeillesztette a két felét, s ellenőrizte, hogy mindenütt biztosan csatlakoznak
az elemek. Odaadta Zinának, s közben kinyitotta a Sidó Pétertől kapott hűtőtartályt. Még
azután is, hogy Nairobiban látták a hatását, nehezen hitték el, hogy a vírus ilyen kis
mennyisége olyan sok emberre nézve lehet halálos.
Ahogy Nairobiban is csinálta, kinyitotta a permetezőn a töltőkamrát, s behelyezte a fiolát.
Utána becsukta és bezárta a kamrát, kivette Zina karjából az NX 20-ast, s ujját rákulcsolta a
két ravasz közül a kisebbre. Ha meghúzza, a vírus, még mindig a különleges fiolába zárva,
átlökődik a lőkamrába. Ezt követően csupán annyi kell, hogy megnyomja az oldalán lévő
gombot, amely lezárja a lőkamrát, és ha pontos a célzás, meg kell húzni a fő elsütő-billentyűt.
Karjába vette a biopermetezőt, ahogyan Zina tette. Ennek a fegyvernek kijárt a kellő
tisztelet, még tőle is.
Zina szemébe nézett, amely az iránta érzett szerelemtől és hazafias lelkesedéstől csillogott.
- Most megvárjuk - mondta -, hogy bekapcsoljon az érzékelő riasztó.
Aztán meghallották, a hang tompa, de rezgése eltéveszthetetlen, amit a csupasz
betonfolyosók fölerősítettek. A Sejk és Zina egymás arcába mosolygott. Erezte, amint a
feszültség beáramlik a helyiségbe, amit fokozott a jogos harag és a sokáig megtagadott
szabadulás iránti várakozás.
- Karnyújtásnyira van a várt pillanat - jelentette be Szpalko, s a csecsenek valósággal itták
a szavait.
Szinte hallani vélte, ahogy a többiek lelkében néma győzelmi kiáltás harsan.
Az őt előrehajtó végzet megállíthatatlan erejével a Sejk meghúzta a kisebbik ravaszt, és a
töltet egy vészjósló surranással becsúszott a helyére a lőkamrába, ahol megállapodott, várta
kibocsátásának pillanatát.

Huszonkilencedik fejezet

- Valamennyien csecsenek, nem igaz, Borisz? - kérdezte Hull.

Karpov bólintott. - A nyilvántartás szerint valamennyien Hasszán Arszenov
terroristacsoportjának a tagjai.
- Ez a jó fiúk csínytevése - ujjongott ki Hull.

250
 A nyirkos hidegben didergő Fejd al-Szaúd megszólalt. - Amennyi C4-es töltet volt abban
az időzített pokolgépben, szétdöntötték volna az egész tartószerkezetet. A fölöttünk lévő
tanácsterem a saját súlya alatt beomlott volna, s mindenki meghal.
- Szerencsénk, hogy aktiválták a mozgásérzékelőt - vélekedett Hull.
Ahogy teltek a percek, Karpov homlokán csak mélyültek a ráncok, amint Bourne
dilemmáját visszhangozta. - Miért helyezték volna el ilyen korán a pokolgépet? Szerintem jó
esélyünk lett volna rá, hogy a csúcstalálkozó kezdete előtt megtaláljuk.
Fejd al-Szaúd odafordult az egyik emberéhez. - Van rá lehetőség, hogy feljebb kapcsolják
idelent a fűtést? Itt leszünk még egy ideig, és én már majd' megfagyok.

- Ez az! - mondta Khan felé fordulva Bourne. Elővette laptopját, bekapcsolta, átfutott a
tervrajzokon, s megtalálta, amit akart. Kikereste a szálloda főépületéhez vezető utat onnan,
ahol voltak. Becsukta a számítógépet, s kijelentette: - Gyerünk! Menjünk!
- Hová? - kérdezte Khan, miközben az alagsor útvesztőjében lépkedtek.
- Gondold végig. Láttuk begördülni a szállodába a reykjavíki energiaszolgáltató furgonját;
a szállodát is az a hőrendszer fűti, amely az egész várost ellátja.
- Ezért küldte Szpalko a csecseneket a szellőzőrendszerhez - mondta Khan, amint loholva
befordultak egy sarkon. - Nem is akarták felrobbantani a pokolgépet. Ez csupán elterelő akció
volt, de nem reggelre vártak, amikor a csúcstalálkozó kezdetét tervezik. Most akarja aktiválni
a biopermetezőt!
- És nem a szellőző alrendszerén keresztül - felelte Bourne. - A célpont a központi fűtés
rendszere. Ezen a késő éjszakai órán az összes előkelőség a szobájában van, pontosan ott,
ahol szabadjára akarja engedni a vírust.

- Valaki jön - mondta az egyik csecsen nő.

- Öld meg! - utasította a Sejk.
- De Hasszán Arszenov az! - kiáltotta a másik nő. Szpalko és Zina zavartan összenézett.
Mi történhetett?
Az érzékelő működésbe lépett, a riasztó megszólalt, és nem sokkal utána elégedetten
hallották az automata fegyverek lövéseit. Hogyan úszta meg Arszenov?
- Azt mondtam, öld meg! - ordította Szpalko.

Ami Arszenovot nyugtalanította, ami arra késztette, hogy sarkon forduljon abban a
pillanatban, amint megorrontotta a csapdát, megmenekülve így a honfitársainak kijutó
azonnali haláltól, az a benne bujkáló rettegés volt, az a valami, ami az elmúlt hetek rémálmait
okozta. Azt hajtogatta magában, hogy mindez a Khalid Murat elárulása miatti bűntudata volt;
egy hős bűntudata, mert meg kellett hoznia a nehéz döntést, amellyel megmenti saját népét.
De az igazság az volt, hogy rettegésének Zinához volt köze. Képtelen volt elviselni, hogy a
lány ennyire eltávolodott tőle, fokozatosan, és feltartóztathatatlanul. Noha még ezt egy
pillanattal ezelőtt sem lett volna hajlandó elismerni, kapcsolatuk az utóbbi időben a lány miatt
hűvössé és üressé vált. De most Ahmed kijelentése rányitotta szemét az igazságra. A lány egy
üvegfalat húzott kettejük közé, önmaga egy részét mindig elzárta, elrejtette. Nem tudta a
lánynak ezt a részét megérinteni, s úgy látta most, minél inkább igyekezett, Zina annál inkább
visszahúzódott.
Zina nem szerette őt, s azon tűnődött, vajon szerette-e valaha. Még ha küldetésük teljes
sikerrel járna, akkor sem élhetne vele, nem lehetnének közös gyerekeik. Micsoda komédia
volt utolsó meghitt beszélgetésük!
Hirtelen elfogta a szégyenkezés. Gyáva volt, jobban szerette a lányt önnön szabadságánál,
mert tudta, hogy Zina nélkül nem létezne számára szabadság. A lány árulása miatt még a
győzelem íze is megkeseredne a szájában.

251
 Most, amint a hideg folyosón ügetett a fűtőrendszer állomása felé, látta, hogy egyik
embere géppisztolyt emel rá, mintha le akarná lőni. Talán a vegyvédelmi ruha miatt nem
tudja megállapítani, ki közeledik feléje.
- Várj! Ne lőj! - kiabálta. - Hasszán Arszenov vagyok!
Az őrségben álló nő által leadott sorozat egyik lövése eltalálta a karját, és félig sokkos
állapotban megpördült, bevette magát a sarok mögé, fedezéket keresne a becsapódó lövések
halálos sorozatától.
A jelen hirtelen támadt őrületében nem maradt idő kérdésekre, vagy találgatásra. Ujabb
lövéseket hallott, de ezek már nem rá irányultak. Kilesett a sarkon, s látta, hogy a két nő hátat
fordított neki, leguggolnak, és a folyosón közeledő két alakra lőttek.
Arszenov fölkelt, kihasználta, hogy elterelődött róla a figyelem, s elindult a központhoz
vezető ajtó felé.

Szpalko hallotta a lövöldözést, s megszólalt. - Zina, ez nem lehet más, csak Arszenov.
Zina körbeforgatta géppisztolya csövét, biccentett az őr felé, aki visszabiccentett.
Mögöttük Szpalko odament a fűtőcsövekkel borított falhoz. Mindegyiken volt egy henger,
s mellette egy nyomásjelző mérőműszer. Megtalálta az előkelőségek szárnyához vezető
csövet, s nekilátott lecsavarozni a hengert.

Hasszán Arszenov tudta, hogy őt is halálra szánták a többiekkel együtt a szellőzőrendszer

alállomásán. „Csapda! Valaki átkötötte a kábelekét!", jajveszékelt a halála előtt Karim.
Szpalko kötötte át a kábeleket; nem pusztán figyelemelterelés volt a cél, hanem bűnbakok
kellettek neki, elég fontos célpontok ahhoz, hogy haláluk kellő ideig lekösse a biztonságiakat,
amíg Szpalko megvalósítja valódi célját, és szabadon engedi a vírust. Szpalko becsapta őt,
ebben Arszenov most már biztos volt, és Zina összeesküdött vele.
Milyen gyorsan megkeseredik a szerelem, gyűlöletté átalakulásához elég egy
szívdobbanásnyi idő. Most ellene fordultak, minden honfitársa, a mellette harcoló férfiak és
nők, akikkel együtt nevetett, együtt sírt, együtt imádkozott Allahhoz, akiknek ugyanazok a
céljaik voltak, mint neki. Csecsenek! És most mindegyiküket megrontotta Sztyepan Szpalko
hatalma és mérgező bája.
Végül is Khalid Muratnak volt igaza. Ő nem bízott Szpalkóban, nem követte őt
ostobaságaiban. Egyszer Arszenov azzal támadt rá, hogy megöregedett, hogy túlságosan
óvatos, nem érti az elébe táruló új világot. Most azonban már értette, amit Khalid Murat
bizonyára tudott: hogy az az új világ nem több öncélú illúziónál, amelyet egy magát Sejknek
nevező ember vizionál. Arszenov azért hitt ebben az álomban, mert hinni akart benne Szpalko
kapva kapott ezen a gyengeségen. De ennek vége!, fogadkozott magában. Soha többé! Ha
meg kell ma halnia, az a saját feltételei szerint fog történni, nem tűri, hogy Szpalko
mészárszékre hajtsa.
Nekitámaszkodott az ajtó szélének, mélyet lélegzett, kifújta, és átbukfencezett a nyitott
ajtó előtt. Az automata fegyver ezt követő sorozata mindent elárult neki, amit tudni akart.
Gurulva lent maradt a betonpadlón, s elkúszott a nyílásig. Meglátta az őrt, aki
derékmagasságban célra tartotta géppisztolyát. Arszenov négyszer belelőtt a mellébe.

Amikor Bourne meglátta a vegyvédelmi öltözéket viselő két terroristát a betonoszlop mögött,
akik felváltva tüzeltek géppisztolyaikból, megfagyott ereiben a vér. Khannal a T alakú
elágazásban a sarok mögött fedezékben voltak, s visszalőtt.
- Szpalko abban a helyiségben van a biológiai fegyverrel - mondta Bourne. - Be kell
jutnunk oda.
- Csak akkor sikerülhet, ha az a kettő kifogy a lőszerből. - Khan körülnézett. - Emlékszel a
tervrajzra? Emlékszel, mi van a mennyezetborítás alatt?

252
 Bourne, folytatva a tüzelést, bólintott.
- Hatméternyire visszafelé van egy szerelőpanel. Fel kell emelned.
Bourne leadott még egy lövést, mielőtt Khannal visszavonult.
- Fogsz odafent látni? - kérdezte.
Khan bólintott, s rámutatott csodálatos dzsekijére. - Van egy pici elemlámpám, több más
mellett, a kabátujjamban.
Hóna alá csapva a géppisztolyt, Bourne összefűzte az ujjait, hogy Khan rá tudjon állni. A
keze ropogott a súly alatt, megfeszített vállizmai mintha égtek volna.
Khan félretolta a panelt, majd felhúzódzkodott a bejárati nyílásba.
- Idő - mondta Bourne.
- Tizenöt másodperc - felelte Khan, s eltűnt. Bourne megfordult. Tízig számolt, aztán
befordult a sarkon, géppisztolya kattogott. De szinte azonnal abbahagyta. Bordáin
fájdalmasan kalapált a szíve. A két csecsen levetette a vegyvédelmi öltözéket. Előléptek az
oszlop mögül, és szemben álltak vele. Látta, hogy nők, és derekukon C4-es robbanótöltettel
teli csomagok vannak összekapcsolva.
- Jézusom! - fakadt ki Bourne. - Khan! Ezek robbanóöveket viselnek!
Abban a pillanatban sötétség borult rájuk. Khan, odafent a járatban, elvágta az elektromos
vezetéket.

Arszenov rögtön azután, hogy tüzelt, felpattant és futásnak eredt. Berohant a helyiségbe,
megragadta az őrt, mielőtt az elzuhant volna. Két másik alakot látott: Szpalko és Zina. A
halott őrt pajzsként használva, mindkét kezében géppisztollyal lőtt a célpontra. Zina! De a
lány meghúzta a ravaszt, még odebent mielőtt hátratántorodott volna, lőtt, és az automata
fegyver gyilkos lövései áthatoltak az őr testén.
Arszenovnak tágra nyílt a szeme, amint mellébe hasított a fájdalom, utána furcsa
zsibbadtságot érzett. Kihunytak a fények, a padlón feküdt, akadozott a lélegzet vérrel telt
tüdejében. Mintha álmodna, hallotta Zina kiáltását, ő pedig kisírta magából minden egykori
álmát a soha be nem következő jövőről. Egy sóhajtás, és az élet elszállt belőle, ahogy annak
idején beleköltözött, kegyetlen keménységgel és fájdalommal.

Borzalmas, halálos csend telepedett az átjáróra. Mintha megállt volna az idő. Bourne, a
sötétben célra tartott fegyverével, hallotta az emberi pokolgépek halk lélegzetét. Erezte
félelmüket, miként a saját elszántságát is. Ha megérzik, hogy egy lépést tesz feléjük, ha
tudatára ébrednek, hogy Khan fent van a szerelőjáratban, nyilván felrobbantják a derekukra
erősített tölteteket.
Aztán a feje fölül meghallott két gyönge, azonnal elhaló koppanást, ahogy Khan haladt az
elektromos átjáróban. Tudta, hogy van egy bejárati panel nagyjából ott, ahol a hőállomás
ajtaja található, s volt egy elképzelése, mivel próbálkozik Khan. Mindkettőjüktől acélidegek
és nagyon biztos kezek kellenek hozzá. A nála lévő AR-15-ös rövid csövű volt, de a
legapróbb pontatlanságot is ellensúlyozta iszonyatos tűzereje. A fegyver .233-as kaliberű
lőszerrel működött, és kilövéskor a torkolati sebesség 700 méter másodpercenként. Halkan
közelebb kúszott, majd érzékelve a feje fölötti halk mozgást, megmerevedett a sötétben. A
torkában dobogott a szíve. Hallott valami sziszegést, suttogást, lépteket? Mélységes csönd.
Visszatartotta a lélegzetét, és az AR-15-ös csövére nézve összpontosított.
Hol van Szpalko? Betöltötte már a biofegyvert? Itt marad, hogy befejezze a küldetést,
vagy félbehagyja és elrohan? Tudva, hogy úgysem kap rájuk választ, félretolta a rémisztő
kérdéseket. Összpontosíts, biztatta önmagát. Lazíts, lélegezz mélyen, egyenletesen, ahogy
alfa ritmusban mozogj, ahogy eggyé válsz a fegyverrel.
S akkor meglátta. Khan elemlámpája egy női arcot világított meg, elvakítva a a nőt. Nem
volt idő mérlegelésre, gondolkozásra. Ujja ráfonódott a ravaszra, és az ösztön természetes

253
azonnalisággal akcióba lépett. A torkolattűz megvilágította a folyosót, s Bourne látta, ahogy a
nő feje szétrobban vérre, csontra, agyvelőre.
Már talpon volt, rohant előre, a másik nőt kereste. Aztán felvillant a lámpa, észrevette a
másik emberi pokolgépet, az első mellett feküdt átvágott torokkal. Egy pillanat múlva Khan
leugrott a bejárati nyílásból, s együtt léptek be a hőállomás helyiségébe.

Mindketten azonnal meglátták dr. Felix Schiffer bio-permetezőjének rájuk meredő csúf
alakját. Bourne és Khan megdermedt.
- Szpalko lelépett. Ott a vegyvédelmi öltözéke - jegyezte meg Bourne. Visszaidézte az
általa érzékelt mozgást, a suttogást, a lopakodó lépteket, amelyeket hallani vélt. - Nyilván a
sötétben osont el.
- Tudom, ki ez - mondta Khan. - Ez Hasszán Arszenov, de ezt a másikat, a fegyvert tartó
nőt nem ismerem.
A terroristanő félig egy másik terrorista holttestére támaszkodva feküdt. Egyikük sem
tudta megállapítani, hogyan sikerült a nőnek ebbe a testhelyzetbe kerülnie. Nagyon súlyosan
megsebesült, valószínűleg halálosan, de akkora távolságból nem tudták bizonyosan
megállapítani. A nő tekintete fájdalommal teli világból meredt rájuk, és Bourne biztosra vette,
hogy volt még valami a szemében, ami messze a fizikai fájdalom határán túlról eredt.
Khan az odakint heverő emberi pokolgépek egyikétől elvette Kalasnyikovját, és most a nőt
vette célba vele. - Nincs számodra kiút - mondta.
Bourne, aki a nő szemét nézte, előrelépett, és félretolta a Kalasnyikovot. - Mindig van kiút
- jegyezte meg.
Aztán leguggolt, hogy a másikkal szintbe kerüljön. A szemét le nem véve a nőről,
megszólalt. - Tudsz beszélni? Meg tudod mondani a nevedet?
Egy pillanatig csak csend volt, s Bourne-nak erőlködnie kellett, hogy továbbra se fordítsa
el a tekintetét, hogy ne nézzen a nő ujjára, amely feszesen rátapadt a fegyver ravaszára.
Végül szétnyílt a nő ajka, majd egész testében remegni kezdett. A fogai vacogtak, egy
könnycsepp szabadult ki és gördüli le maszatos arcán.
- Mit törődsz vele, mi a neve? - Khan hangja telve volt megvetéssel. - Ez nem ember;
pusztító gépezetet faragtak belőle.
- Khan, egyesek ugyanezt gondolják rólad is. - Bourne olyan szelíden mondta ezt, hogy
nem hatott sértésnek, csupán olyan igazságnak, amely nem jutott fia eszébe.
Figyelmét visszafordította a terroristára. - Fontos, hogy megmondd a nevedet, világos?
Nagy erőlködés árán ismét szétnyílt a nő ajka, a hörgés és a gurgulázás közötti hangon
felelt. - Zina.
- Nos, Zina, elérkeztünk a végjátékhoz - mondta Bourne. - Most már nem maradt más,
csak halál és élet. A dolgokat elnézve úgy fest, mintha te már a halált választottad volna. Ha
meghúzod a ravaszt, a mennybe kerülsz, és dicsőséges houri leszel. De kíváncsi vagyok, így
fog-e történni. És mit hagysz magad után? Halott honfitársakat, akik közül legalább egyet te
lőttél le. És aztán ott van Sztyepan Szpalko. Hová mehetett? Bár nem igazán számít. Az a
fontos, hogy ebben a sorsdöntő pillanatban elhagyott téged.
- Itt hagyott, Zina, hogy meghalj, miközben ő elmenekül. Ezért szerintem meg kellene
magadtól kérdezned, hogy ha meghúzod a ravaszt, dicsőségbe jutsz-e, vagy számkivetett
leszel, akit Moukir és Nekir, a két Kérdező akar magának. Végigtekintve az életeden, Zina,
ha majd felteszik a kérdést, „Ki a Teremtőd? Ki a te Prófétád?", képes leszel felelni nekik?
Csak az igazak emlékeznek, Zina, tudod jól.
Zina most már nyíltan sírt. De a melle furcsán zihált, s Bourne attól tartott, hogy egy
hirtelen roham hatására reflexszerűen meghúzza a ravaszt.

254
 - Ha megölöd magad, ha a halált választod, nem fogsz tudni válaszolni nekik. Tudod jól.
Elhagytak és elárultak, Zina, a hozzád legközelebb állók. Viszonzásként pedig te is elárultad
őket. De még nem késő. Még eljöhet a megváltás, mindig van kiút.
Khan abban a pillanatban rájött, hogy Bourne legalább annyira hozzá beszél, mint
Zinához, s az érzés, amit megtapasztalt, nemigen különbözött az áramütéstől. Végigszaladt a
testén, végigcikázott a végtagjain és az agyát is. Pucérra vetkőztetve érezte magát, végre
feltárulkozott, és semmitől sem félt sem jobban, sem kevésbé, mint önmagától; igazi énjétől,
amely olyan sok évvel ezelőtt eltemettetett a délkelet-ázsiai őserdőben. Olyan régen történt,
hogy nem tudott pontosan visszaemlékezni, hol és mikor tette meg ezt. Igazság szerint idegen
volt önmaga számára. Gyűlölte az apját, amiért rávezette erre az igazságra, de tovább már
nem tagadhatta, hogy szerette is ezért.
Letérdelt a férfi mellé, akiről tudta, hogy az apja, s letette a Kalasnyikovot, úgy, hogy Zina
is láthassa, s a lány felé nyújtotta a kezét.
- Igaza van - mondta Khan az általában használttól egészen eltérő hangon. - Van rá mód,
hogy jóvá tedd múltbeli bűneidet, az általad elkövetett gyilkosságokat, hogy elárultad azokat,
akik, talán a tudtodon kívül, szerettek téged.
Óvatosan előrenyúlt, majd a keze rákulcsolódott a lányéra. Lassan és gyengéden
lefeszítette az ujját a ravaszról. Zina hagyta, hogy kivegye a fegyvert ernyedt kezéből.
- Köszönöm, Zina - mondta Bourne. - Khan majd gondodat viseli. - Felállt, futólag
megszorította fia vállát, majd megfordult és fürge, halk léptekkel Szpalko nyomába eredt.

Harmincadik fejezet

Szpalko végigfutott a csupasz betonátjárón, lövésre készen fogta Bourne

kerámiafegyverét. Tudta, hogy mindenféle lövöldözés a szálloda főépületébe hozná a bizton-
sági embereket. Távol maga előtt látta a szaúdi biztonsági főnököt, Fejd al-Szaúdot, továbbá
két emberét. Takarásba húzódott. Még nem vették észre, s kihasználta a meglepetés erejét,
várt, hogy közelebb érjenek, aztán lelőtte őket, mielőtt idejük maradt volna reagálni.
Egy lélegzetvételnyi időre megállt a leterített emberek fölött. Fejd al-Szaúd nyögdécselt,
Szpalko pedig közelről homlokon lőtte. A szaúdi biztonsági főnök összerázkódott, majd
mozdulatlanná dermedt. Szpalko gyorsan levette az egyik férfiról az azonosító jelvényt,
magára vette az egyenruháját, s megvált saját színes kontaktlencséitől. Eközben gondolatai
önkéntelenül visszakanyarodtak Zinához. A lány nem ismert félelmet, ez igaz, de az iránta
tanúsított lángoló odaadás volt a lány végzetes hibája. Zina mindenkitől, különösen
Arszenovtól óvta őt. Szpalko megállapította, hogy a lány élvezte ezt. De beléhasított a
felismerés, hogy Zina igazi szenvedélye feléje irányult. Ez a szerelem, az önfeláldozás
utálatos gyengesége vette rá arra, hogy elhagyja Zinát.
Háta mögül szapora lépteket hallott, s ez visszatérítette a jelenbe. Továbbsietett. Az
arabokkal történt végzetes találkozás kétélű fegyver volt, mert egyfelől hozzájuttatta
megfelelő álruhához, másfelől viszont lelassította, s most hátrapillantva a válla fölött
meglátott egy egyenruhás alakot. Elkáromkodta magát. Úgy érezte magát, mint Ahab, aki
addig hajszolta végzetét, míg egy váratlan fordulatnak köszönhetően végzete eredt a
nyomába. A biztonsági egyenruhás férfi Jason Bourne volt.

Bourne látta Szpalkót, aki most arab biztonsági öltözéket viselt, s aki kinyitott egy ajtót, majd
eltűnt a lépcsőházban. Átugrotta a Szpalko által az imént megölt emberek holttestét, és
utánafutott. Kijutott az előcsarnok felfordulásába. Röviddel korábban, amikor Khannal
belépett a szállodába, ez a hatalmas üvegezett tér csöndes, kihalt volt. Most mindenütt ide-

255
oda rohangáló biztonságiak nyüzsögtek. Néhányan a szállodai személyzetet terelték össze,
csoportokra osztották őket munkájuk, valamint annak alapján, éppen hol tartózkodtak az
épületben. Mások már elkezdték a személyzet alapos munkát és sok időt igénylő
kihallgatását. Mindegyiküknek el kellett számolnia minden perccel az elmúlt két napot
illetően. További biztonságiak már úton voltak az alagsorba, vagy rádiótelefonon a szálloda
más részeibe vezényelték őket. Mindenki sürgölődött, senkinek senkinek nem tűnt fel a két
férfi, akik egymást követve a bejárati ajtó felé iparkodtak a tömegen át.
Ironikus volt látni, ahogy Szpalko közöttük jár, beleolvadva, eggyé válva a többiekkel.
Bourne futólag elgondolkodott rajta, hogy riaszthatná a biztonságiakat, de azonnal el is
vetette az ötletet. Szpalko azzal lépéselőnybe kerülne, hiszen Bourne volt a nemzetközileg
körözött gyilkos, aki ellen még érvényben volt a CIA megsemmisítési utasítása. Szpalko ezt
természetesen tudta, hisz ő maga intézte el, hogy Bourne ilyen helyzetbe kerüljön. És amint
Szpalkót követve kiment a bejáraton, még valamit felismert. Most mindketten egyformák
vagyunk, gondolta, mindketten kaméleonok vagyunk, mindketten ugyanazokat a módszeretet
alkalmazzuk, hogy elleplezzük igazi kilétünket a körülöttünk lévők elől. Különös és
nyugtalanító volt a tudat, hogy az itt összegyűlt nemzetközi biztonsági erő ugyanúgy
ellensége neki, mint Szpalkónak.
Amint kilépett, Bourne látta, hogy a szálloda teljesen körül volt zárva. Lenyűgözve és
döbbenten nézte, amint Szpalko egyenesen a biztonsági szolgálatok parkolójához megy. Noha
az a lezárt területen belül volt, teljesen kihaltnak tűnt, még a biztonságiakat sem engedték se
be, se ki.
Bourne utánament, de azonnal szem elől vesztette az autók sorai között. Futni kezdett.
Kiáltást hallott a háta mögül. Kinyitotta az első keze ügyébe eső autó, egy amerikai Jeep
ajtaját. Kirántotta a kormányoszlop aljáról a műanyag fedőlapot, és a drótok között matatott.
Felbőgött egy másik motor, és meglátta Szpalkót egy lopott autóban, ahogy kifelé hajt a
parkolóból.
Egyre több kiáltás harsant, és bakancsok dobogtak az aszfalton. Több lövés is eldördült.
Bourne a teendőkre összpontosított, lecsupaszította és összekötötte a kábeleket. A Jeep
motorja köhécselve beindult, Bourne sebességbe rakta a kocsit. Nagy kerékcsikorgás
közepette kifordult a parkolóból, és egyre gyorsulva áthajtott az ellenőrző ponton.

Holdfény nélküli volt az éjszaka, de nem volt igazán sötét, amolyan se nappali - se éjszakai
ég feszült Reykjavík felett mivel a nap a látóhatár szélén csüngött, osztrigahéj-színűre festve
az égboltot. Ahogy Bourne Szpalkót követve rájött, hogy a másik délnek tart.
Ez némiképp meglepte, mert arra számított, hogy Szpalko a repülőtérre megy. Nyilván
volt neki menekülési terve, s az is biztos, hogy abban szerepel repülőgép. De minél többet
gondolkodott rajta Bourne, annál kevésbé volt meglepve. Egyre jobban kezdte kiismerni
ellenfelét. Azt már megértette, hogy Szpalko semmilyen helyzetben sem választja a logikus
utat. Agya egyedülállóan működött, mintha egy kirakós feladvány megoldásán gondolkodna.
Cselek és csavarok embere volt, olyasvalaki, aki szívesebben ejti csapdába ellenfelét, mint
hogy azonnal megölje.
Tehát Keflavík kiesik. Túl nyilvánvaló, s ahogy azt Szpalko bizonyára előre látta,
túlságosan őrizték is ahhoz, hogy az szolgáljon menekülési útvonalként. Bourne az Oszkár
laptopján tanulmányozott térkép alapján tájékozódott. Mi van a várostól délre? Hafnarfjördur,
egy halászfalu, amelyik ahhoz túl kicsi, hogy ott olyan repülőgép leszálljon, amilyent
Szpalko használna. A tengerpart! Végül is szigeten vannak. Szpalko hajóval készül
elmenekülni.
Ebben az éjszakai időpontban csekély volt a forgalom, különösen azután, hogy maguk
mögött hagyták a várost. Az utak keskenyebbek lettek, kanyarogtak azon a hegyoldalon,
amely a tengeri sziklákkal nézett szembe. Amikor Szpalko autója befordult egy nagyon éles

256
kanyarban, Bourne hátramaradt. Lekapcsolta a fényszórót, nagy sebességgel befordult a
kanyarban. Látta maga előtt Szpalko autóját, de reményei szerint Szpalko a visszapillantó-
tükörbe nézve nem látja őt. Ebben megvolt az a kockázat, hogy elveszti a szeme elől az autót,
ahányszor az bekanyarodik, de Bourne nem látott egyéb lehetőséget. Azt kell elhitetnie
Szpalkóval, hogy lerázta üldözőjét.
A fák teljes hiánya bizonyos komorságot kölcsönzött a tájnak, háttérben a kék, jeges
hegyekkel, az örökös tél érzetével, amit roppant különössé tettek az időnként látható zöldellő
vidékek. A roppant égbolt alatt a hosszú, hamis hajnalt megtöltötték a szárnyaló és le-lecsapó
tengerparti madarak sötét alakjai. Láttukra Bourne bizonyos mértékig úgy érezte, kiszabadult
a szálloda belsejének halálhordozó sírkamrájából. A hideg ellenére leeresztette az ablakokat,
mélyen belélegezte a friss sóillatú levegőt. Édes illat csapta meg az orrát, amikor elrobogott
egy virágokkal teli rét mellett.
Tovább keskenyedett az út, ahogy a tenger felé fordult. Bourne egy buján zöldellő völgyön
ereszkedett le, aztán elrobogott egy másik kanyarban. Az út szerpentinben folytatódva
ereszkedett le a tengerhez. Meglátta Szpalkót, majd megint szem elől vesztette, amikor újabb
kanyar következett. Befordult, s meglátta az Észak-Atlantióceánt, amely tompán csillogott
odalent a palaszürke hajnalban
Szpalko autója újabb kanyaron volt túl, Bourne követte. A következő kanyar olyan közel
volt, hogy az autó máris szem elől veszett, s a fokozott kockázat dacára Bourne tovább
gyorsított a Jeeppel.
Már majdnem bevette a kanyart, amikor meghallotta a hangot. Halk és ismerős volt, a szél
zúgásán át is hallható, az ő kerámiafegyvere ad ilyen hangot, ha lőnek vele. Bal első kereke
kidurrant és rángatni kezdett. Egy pillanatra meglátta a fegyvert tartó Szpalkót, aki arrafelé
rohant, ahol a kocsiját hagyta. Aztán túlságosan lefoglalta az, ahogy igyekezett a Jeepet
irányítása alatt tartani, amikor az vészesen közel csúszott az út tenger felőli széléhez.
Üresbe rakta a kocsit, de ez nem volt elég. Le kellett volna vennie a gyújtást, de kulcs
nélkül ez képtelenség. A hátsó kerekek lecsúsztak az útról. Bourne kicsatolta magát, és
kapaszkodott, amint a Jeep lepördült a szikláról. Mintha lebegett volna, majd kétszer átfordult
az autó. A felforrósodott fém éles, eltéveszthetetlen szaga szállt feléje az égő gumi és
műanyag csípős bűzével együtt.
Kiugrott, éppen a Jeep becsapódása előtt, odébb gurult, miközben a jármű megugrott egy
kiszögellő sziklán, s ajtói kivágódtak. Lángok csaptak fel, a levegőben, fényüknél meglátta
odalent az öbölben a halászhajót.

Szpalko hajtott, mint egy eszelős, végig az öböl belső széléig vezető zsákutcáa
Visszapillantott a lángoló Jeep felé, s magában mormogott: A fenébe Jason Bourne-nal. Most
már halott. De nem lehet, sajnos, hamar elfelejteni. Bourne volt az, aki meghiúsította tervét,
és most nincs nála túszként sem az NX 20, sem a csecsenek csoportja. Olyan sok hónapnyi
tervezgetés lett semmivél
Kiszállt az autóból, gyalog tette meg a törmelékkel teliszórt parti út utolsó szakaszát. Egy
evezős csónak jött érte, noha dagály lévén a halászhajó nagyon közel volt a parthoz. Abban a
pillanatban felhívta telefonon a hajókapitányt, amint sikeresen túljutott a szállodai ellenőrző
ponton. Csak a kapitányból és az első tisztből álló minimális legénység volt a fedélzeten.
Beszállt, amikor a kapitány a csónak orrát nekivezette a kavicsos partnak, aztán az első tiszt
az evezővel visszatolta a csónakot a vízre.
Szpalko füstölgött, egy szó sem hangzott el a halászhajóhoz vezető rövid, kellemetlen
visszaúton. A fedélzetre érve Szpalko megszólalt. - Azonnal induljunk, kapitány.
- Elnézést, uram - felelte a kapitány -, de mi lesz a legénység többi tagjával?
Szpalko megragadta az ingét. - Parancsot adtam magának, kapitány. Elvárom, hogy
végrehajtsa.

257
 - Igenis, uram - morogta gonosz csillogással a szemében a kapitány. - De ha csak ketten
vagyunk, tovább tart felkészíteni a hajót.
- Akkor, a francba, jobb, ha nekilátnak - közölte Szpalko, s elindult lefelé.

A víz jéghideg volt, fekete, mint a szállodai alagsor. Bourne tudta, hogy a lehető leghamarabb
fel kell jutnia a halászhajóra. Fél perccel azután, hogy elrugaszkodott a parttól, ujjai és
lábujjai kezdtek elgémberedni, újabb fél perc múlva egyáltalán nem érezte őket.
A két perc, amely alatt sikerült elérnie a hajóhoz, élete leghosszabb időtartamának tűnt.
Felnyúlt, megkapaszkodott egy olajos hajókötélben, kihúzta magát a vízből. Reszketett a
szélben.
Menet közben elfogta az érzés, hoyg ezt egyszer már végigcsinálta. Orrában a tenger
illatával, érezve, hogy bőrére szárad a tenger sója, úgy tűnt, mintha nem is Izlandon volna,
hanem Marseille-ben, hogy nem egy halászhajóra mászik fel Sztyepan Szpalkót üldözve,
hanem titokban egy sétahajóra mászik, úton egy nemzetközi bérgyilkos, Carlos kivégzésére.
Mert Marseille-ben kezdődött a rémálom, ahol a Carlosszal vívott ádáz harc azzal végződött,
hogy ő átrepült a hajókorláton, sokkot kapott az őt ért lövéstől, s majdnem vízbe fulladt;
mindez egész életének emlékeitől megfosztotta.
Ahogy a hajókorláton átmászva felért a halászhajó fedélzetére, belenyilallt a félelem,
amelynek ereje csaknem megbénította. Ugyanilyen helyzetben egyszer már kudarcot vallott.
Hirtelen teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát, mintha ez a kudarc az arcára volna írva.
Csaknem megtorpant, amikor eszébe villant Khan. „A fiad vagyok." Nem hagyhatja ismét
cserben. Ezt a csatát meg kell nyernie, mert ha nem, Khan ismét egyedül marad. Egymásra
találásuk máris megváltoztatott benne valamit.Bourne ismét maga előtt látta, amint a
hőállomás helyiségében térdelt, s úgy gondolta, hogy Khan akkor nemcsak a Kalasnyikovtól
vált meg, hanem valószínűleg valami belső haragtól is.
Bourne mély lélegzetet vett, rendezte gondolatait, az előtte álló feladatra gondolt, s mászni
kezdett a fedélzeten. A kapitány és első tisztje a kormányfülkében tevékenykedett, nem
okozott nehézséget eszméletlenné tenni őket. Rengeteg kötél akadt mindenütt, s éppen
hátrakötözte a csuklójukat, amikor megszólalt mögötte Szpalko. - Szerintem teríthetne
magának is egy csinos kötelet.
Bourne guggolt. A két tengerész az oldalán, egymásnak háttal feküdt. Anélkül, hogy
bármit mondott volna Szpalkónak, előcsúsztatta rugós kését. Egy pillanatra azt hitte, hogy
végzetes hibát követett el. Az első tiszt háttal volt neki, de a kapitány nem, és tisztán látta,
hogy fel van fegyverezve. Bourne-ra nézett, de fura módon semmilyen hangot nem adott ki,
nem mozdult, amivel riaszthatta volna Szpalkót. Inkább behunyta a szemét, mintha aludna.
- Álljon fel és forduljon meg! - parancsolt rá Szpalko. Bourne tette, amit mondtak neki, a
jobb kezét a combja mellé rejtette. Szpalko frissen vasalt farmernadrágban és fekete kötött
garbóban, széttárt lábbal állt a fedélzeten, kezében Bourne kerámiafegyverével. És Bourne-
nak déja vu érzése támadt. Évekkel ezelőtt Carlos, most Szpalko került fölénybe vele
szemben. Szpalkónak már csak meg kellett húznia a ravaszt, hogy eltalálja Bourne-t, s utána
behajítsa a vízbe. Ezúttal azonban az Észak-Atlanti-óceán csontig metsző, hideg vízében nem
volna menekülés, mint ahogy volt a Földközi-tenger langyos vízében. Gyorsan megfagyna és
megfulladna.
- Nem adja fel egykönnyen, ugye, Mr. Bourne?
Bourne Szpalkóra vetette magát, kikattintotta a rugós kést. A meghökkent Szpalko túl
későn húzta meg a ravaszt. A töltény elsüvített a víz fölött, miközben a penge az oldalába
fúródott. Felnyögött, a fegyver csövével belecsapott Bourne arcába. Mindkettőjükből folyt
vér. Szpalko bal térde megroggyant, Bourne pedig a fedélzetre zuhant.
Szpalko, emlékeit felidézve, vadul belerúgott törött bordáiba, amitől Bourne kis híján
elvesztette az eszméletét. Kihúzta oldalából a kést, és behajította a vízbe. Aztán lehajolt, és a

258
hajókorláthoz vonszolta Bourne-t. Amikor Bourne mocorogni kezdett, keze élével Szpalko
ráütött. Utána nagyjából talpra rángatta, és rádöntötte a korlátra.
Bourne hol magához tért, hol újra elájult, de a jéghideg fekete víz csapkodásának éles
hangja magához térítette annyira, hogy tudja, a megsemmisülés peremére jutott. Újra
megtörténik, mint olyan sok évvel ezelőtt. Olyan fájdalmat érzett, hogy alig tudott levegőt
venni, de az életre kellett gondolnia, ezúttal a saját életére; nem arra, amelyiket elvettek tőle.
Nem engedi, hogy ismét elrabolják.
Miközben Szpalko azon igyekezett, hogy átlökje a korlát fölött, Bourne teljes erővel
kirúgott. Cipőjének talpa iszonyatos csattanással vágódott Szpalko állához. Szpalko, törött
állát szorongatva, hátratántorodott, s Bourne rávetette magát. Szpalkónak nem maradt ideje,
hogy a fegyvert használja; Csak a markolatával tudott lesújtani, mire Bourne megtántorodott
az újabb fájdalomtól.
Aztán felnyúlt, ujjait belevájta Szpalko törött állának csontjába. Szpalko felordított,
Bourne pedig kicsavarta kezéből a fegyvert. A cső végét Szpalko álla alá nyomta, s meghúzta
a ravaszt.
Nem szólt túl hangosan, de a lövés ereje fölemelte Szpalkót a fedélzetről, átlökte a korlát
fölött. Fejjel előre zuhant a tengerbe.
Bourne nézte, ahogy egy pillanatra arccal lefelé lebegett, ide-oda hánykolódott a nyugtalan
hullámokon. Aztán lemerült, mintha valami hatalmas és roppant erő húzta volna a víz alá.

Harmincegyedik fejezet

Martin Lindros húsz percet beszélt telefonon Ethan Hearnnel. Hearnnek sok információja
volt a híres Sztyepan Szpalkóról, és olyan meglepetéssel szolgált, hogy Lindrosnak kis
idejébe telt felfogni és tudomásul venni a hallottakat. Bár őt igazából egyetlen téma érdekelte:
egy elektronikus átutalás Szpalko sok budapesti fedőcégének egyikétől, hogy fegyvert
vásároljon egy bizonyos, oroszok által működtetett illegális cégtől, amely Virginiában
működött, amíg Harris nyomozó be nem záratta.
Két óra múlva a kezében volt két kinyomtatott másolat a Hearn által e-mailben elküldött
elektronikus könyvtárakból. Beült autójába, és elindult a hírszerzési igazgató otthonához. Az
Öreget előző este elkapta az influenza. Biztosan rosszul érinti, gondolta Lindros, hogy épp a
csúcstalálkozó ideje alatt kell távol maradnia irodájától.
A sofőrje leállította a szolgálati kocsit a magas vaskapu előtt, kihajolt a nyitott ablakon,
megnyomta a belső kommunikációs rendszer gombját. A beállt csendben Lindros azon
tűnődött, nem lehet-e, hogy az Öreg jobban érezte magát és visszavitette-e magát az irodába
anélkül, hogy bárkit tájékoztatott volna róla.
Aztán recsegve megszólalt a hangszóróból a panaszos hang, a sofőr bejelentette Lindrost,
a kapu pedig hangtalanul kitárult. A sofőr begördült az autóval, s Lindros kiszállt. A
rézkopogtatóval megzörgette az ajtót, s amikor kinyílt, meglátta az igazgatót, arca ráncos
volt, haja a sok fekvéstől összekócolódott. Csíkos pizsamát viselt, ami fölé egy nehéznek
látszó fürdőköpenyt húzott. Csontos lábát papucs fedte.
- Jöjjön be, Martin. Jöjjön csak. - Megfordult, nyitva hagyta az ajtót, meg sem várta, hogy
Lindros átlépje a küszöböt. Lindros belépett, becsukta maga mögött az ajtót. Az igazgató
becsoszogott a balra nyíló dolgozószobába. Nem égett a villany; úgy tűnt, senki sincs a
házban.
Bement a dolgozószobába, amely zöld falú, férfias helyiség volt, krémszínű mennyezettel,
túlméretezett bőrfotelokkal és egy kanapéval. A TV-készülék, amelyet a falba épített

259
könyvespolcon helyeztek el, ki volt kapcsolva. Lindros akármikor járt ebben a szobában,
mindig a CNN-re volt beállítva, s vagy szólt a hang, vagy le volt némítva.
Az Öreg nehézkesen leült kedvenc foteljába. A jobb könyöke melletti kisasztal tele volt
pakolva egy nagy doboz papír zsebkendővel, több üvegcse aszpirinnal, egy sereg más
gyógyszerrel, köhögés elleni sziruppal.
- Mi ez, uram? - kérdezte Lindros a kis patikára mutatva.
- Nem tudtam, melyikre lehet szükségem - felelte az igazgató -, ezért mindent kivettem a
gyógyszeres szekrényből.
Aztán Lindros meglátta a bourbonos palackot és a régimódi poharat, s felvonta a
szemöldökét. - Uram, mi folyik itt? - A nyakát nyújtogatta, hogy kilásson a dolgozószoba
nyitott ajtaján. - Hol van Madeleine?
- Ja, Madeleine. - Az Öreg felkapta whiskyspoharát, s kortyolt belőle. - Madeleine
elutazott a nővéréhez Phoenixbe.
- És itt hagyta magát egyedül? - Lindros előrenyúlt, s felkapcsolt egy állólámpát, a fénytől
az igazgató bagoly-szerűen pislogott rá. - Mikor jön vissza, uram?
- Hmmm. - Az igazgató úgy tett, mintha helyettesének szavait mérlegelné. - Nos, az a
helyzet, Martin, hogy nem tudom, visszajön-e.
- Uram? - kérdezett vissza némileg riadtan Lindros.
- Elhagyott. Legalábbis azt hiszem, ez történt. - Mintha az igazgató mereven nézett volna
valamit, miközben kiitta poharából a bourbont. Úgy biggyesztette le a száját, mintha
zavarban lenne. - Honnan tudhatja az ilyesmit az ember igazán?
- Önök ketten nem beszélték meg?
- Megbeszélni? - Az igazgató tekintete kitisztult. - Nem. Egyáltalán nem beszéltünk erről.
- Akkor honnan tudja?
- Azt hiszi, eltúlzom, igaz? Vihar lenne egy pohár vízben, mi? - Az igazgató szeme egy
pillanatra megcsillant, és a hangja hirtelen megtelt alig leplezett érzelemmel. - De vannak
cuccai, amelyek eltűntek, tudja... személyes holmik, intim dolgok. A ház átkozottul üres
nélküle.
Lindros leült. - Uram, együtt érzek önnel, de van valami...
- Lehet, Martin, hogy sohasem szeretett engem. - Az Öreg a palack után nyúlt. - De
honnan tudhat az ember ilyen talányos dolgot?

Lindros előrehajolt, gyengéden kivette parancsnoka kezéből a bourbont. Az igazgató nem

látszott meglepődöttnek. - Foglalkozom majd vele, uram, ha akarja.
Az igazgató bizonytalanul bólintott.
Lindros félretette a palackot. - Most azonban egy másik sürgető dolgot kell
megbeszélnünk. - Letette az Öreg melletti asztalkára az Ethan Hearntől kapott aktát.
- Mi az? Nem tudok most semmit sem elolvasni, Martin.
- Akkor elmondom - jelentette ki Lindros. Amikor befejezte, csönd támadt, amely mintha
az egész házban visszhangzott volna.
Kisvártatva az Öreg nedves szemmel a helyettesére nézett. - Miért tette ezt, Martin? Miért
szegett meg Alex minden szabályt, s miért lopta el az egyik saját emberünket?
- Szerintem valahogy megsejtette, mi következik, uram. Megrémült Szpalkótól. Mint
kiderült, nagyon jó oka volt rá.
Az Öreg sóhajtott egyet, majd hátrahajtotta a fejét. - Szóval végül is nem volt árulás.
- Nem, uram.
- Hála Istennek.
Lindros megköszörülte a torkát. - Uram, azonnal vissza kell vonnia a Bourne elleni
szankciót, s valakinek tájékoztatnia kell erről őt is.
- Igen, persze. Azt hiszem, maga a legalkalmasabb erre, Martin.

260
 - Igen, uram. - Lindros felállt.
- Hová megy? - Az Öreg hangja ismét panaszossá vált.
- A Virginiai Állami Rendőrség parancsnokához. Van még egy példányom abból az
aktából, az ölébe akarom pottyantam. Ragaszkodni fogok hozzá, hogy Harris nyomozót
helyezzék vissza a mi ajánlásunkkal. Ami pedig a nemzetbiztonsági főtanácsadót illeti...?
Az igazgató fölvette az iratot, és finoman kisimította. Ettől az apró mozdulattól visszatért
az arcszíne. - Adjon egy éjszaka haladékot, Martin. - Lassan kezdett visszatérni szemébe a
régi csillogás. - Kitalálok valami remekül ideillőt. - Fölnevetett, hosszú idő óta először. -
Hadd legyen méltó a bűnhődés a bűnhöz, jó?

Khan végig Zinaval maradt. Elrejtette az NX 20-ast, és borzalmasan halálos töltetét. A

hőállomás körül hemzsegő biztonságiak szemében hős volt. Semmit sem tudtak a biológiai
fegyverről. Semmit sem tudtak róla.
Furcsa percek voltak ezek Khan számára. Egy beszélni képtelen, haldokló nő kezét fogta,
aki alig tudott levegőt venni, aki azonban teljesen egyértelműen azt akarta, hogy maradjon
mellette. Talán egyszerűen arról volt szó, hogy nem akart meghalni.
Miután Hull és Karpov belátta, hogy Zina a halál szélén van, s nem tud nekik
információval szolgálni, már nem érdekelte őket a lány, magára hagyták Khannal. Ő pedig,
aki annyira hozzászokott a halálhoz, valami teljesen váratlan dolgot tapasztalt. A lány minden
nehézkes és fájdalmas lélegzetvétel egy egész élettel felért. Látta ezt a tekintetében, amely a
kezéhez hasonlóan nem eresztette el az övét. Zina fuldoklott a csendben, belemerült a
sötétségbe. Khan nem hagyhatta, hogy ez bekövetkezzen.
A lány fájdalmai akaratlanul felszínre hozták saját fájdalmait, s elmesélte Zinának saját
életét: az elhagyatását, fogva tartását a vietnámi fegyvercsempésznél, a misszionárius által
rákényszerített vallási áttérést, a Vörös Khmeres „oktató" által végrehajtott agymosást.
És aztán, a legfájdalmasabbat mind közül, kipréselte magából Lee-Lee-vel kapcsolatos
érzéseit. - Volt egy húgom - mondta vékony, éles hangon. - Ha élne, veled egykorú volna. Két
évvel fiatalabb volt nálam, felnézett rám, és én... én voltam a védelmezője. Annyira
biztonságban akartam tartani, és nemcsak azért, mert a szüleim azt mondták, ez a dolgom,
hanem azért, mert én is szükségét éreztem. Apám rengeteget volt távol. Ha elmentünk
játszani, ki védelmezte volna, ha nem én? - Megmagyarázhatatlan módon égett a szeme,
látása elhomályosult. Szégyenkezés öntötte el, készült elfordulni, de meglátott valamit Zina
szemében, szenvedélyes részvétet, amely mentőkötél volt a számára, és elillant a szégyen-
érzete. Folytatta a mesélést, ami révén még meghittebb módon kapcsolódott a lányhoz. - De a
végén cserbenhagytam Lee-Lee-t. A húgomat anyámmal együtt megölték. Engem is meg
kellett volna ölniük, de én életben maradtam. - Keze rátalált a kőből faragott Buddhára, erőt
merített belőle, mint annyiszor máskor. - Nagyon sokáig azon tanakodtam, mi értelme volt az
életben maradásomnak. Cserbenhagytam őt.
Amikor Zina ajka picit szétnyílt, Khan meglátta, hogy véresek a fogai. A lány keze, amit
szorosan fogott, megszorította az övét, ő pedig tudta, hogy azt akarja, meséljen tovább.
Nemcsak a haláltusáját könnyítette meg, de saját fájdalmától is megszabadult. És az volt
benne a legfurcsább, hogy működött a dolog. Bár Zina nem tudott beszélni, bár lassan
haldoklott, az agya még működött. Hallotta, amit Khan mondott, és az arca láttán Khan tudta,
hogy az jelentett neki valamit... tudta, hogy magával ragadta története.
- Zina - mondta -, bizonyos értelemben rokonlelkek vagyunk. Magamat látom benned...
elidegenedve, elhagyatva, mélységesen egyedül. Tudom, hogy ennek számodra nincs sok
értelme, de a bűntudatom, amiért nem tudtam megóvni a húgomat, ok nélkül meggyűlöltette
velem az apámat. Csak annyit láttam, hogy elhagyott bennünket... engem. - És akkor, a
meghökkentő felismerés pillanatában rájött, csak abban az esetben ismerhet önmagára a
lányban, ha ő maga megváltozott. A lány valójában olyan volt, mint valamikor ő. Sokkal

261
könnyebb volt bosszút tervezgetni az apja ellen, mint szembenézni saját bűntudatával. E
tudásból fakadt az a vágya, hogy segítsen a lányon. Nagyon szerette volna, ha képes lenne
megmenteni őt a haláltól.
De éppen ő rejtélyes bensőségességgel felfogta a halál közeledtét. Ha egyszer felhangzik
közeledő lépte, már képtelenség megállítani, erre még ő sem képes. S amikor eljött az idő,
amikor meghallotta ezeket a lépteket, s meglátta a lány szemében a halál közeledtét, lehajolt,
s anélkül, hogy tudatosult volna benne, bátorítón rámosolygott Zinara.
Ott folytatva, ahol az apja, Bourne abbahagyta, megszólalt. - Ne feledd, mit kell
mondanod a Kérdezőknek, Zina. „Allah az én Istenem, Mohamed az én prófétám, vallásom
az iszlám, és az én kiblám a Szent Kábakő." -Látni lehetett, hogy Zina mondani akar neki
valamit, de nem tud. - Igazhitű vagy, Zina. Dicsőségben köszöntenek téged.
A lány szeme megrebbent, majd az élete, akár a gyertyaláng, ellobbant.

Bourne-ra Jamie Hull várt, amikor visszatért az Oskjuhlid Hotelba. Bourne-nak időbe telt,
míg visszajutott oda. Kétszer is majdnem elájult, s le kellett térnie az útról, homlokát a
volánhoz szorítva ült, iszonyatos fájdalma volt, elmondhatatlanul elgyötört volt, de a vágy,
hogy újból lássa Khant, továbbhajtotta. Nem törődött a biztonsággal, semmivel sem törődött
most, hogy a fiával lehetett.
A szállodában, miután Bourne röviden beszámolt Sztyepan Szpalko szerepéről a szálloda
elleni támadásban, Hull ragaszkodott hozzá, hogy elvigye egy orvoshoz, hogy ellássa friss
sebeit.
- Szpalko akkora köztiszteletnek örvend, hogy ha majd megtaláljuk a holttestét és közzé
tesszük a bizonyítékokat, akkor is lesznek olyanok, akik nem lesznek hajlandók elhinni -
vélekedett Hull.
A sürgősségi orvosi rendelő tele volt hevenyészett ágyakon fekvő sebesültekkel. A
legsúlyosabb sérülteket mentővel elvitték a kórházba. Aztán ott voltak a halottak, akikről
senki sem akart beszélni.
- Tudjuk, milyen szerepe volt ebben, és meg kell mondanom, hálásak vagyunk - mondta
Hull, amikor leült Bourne mellé. - Az elnök, természetesen, beszélni szeretne magával, de
persze majd később.
Megérkezett az orvos, s nekifogott összevarrni a Bourne arcán lévő sebeket.
- Ez nem fog szépen gyógyulni - közölte. - Esetleg beszélhetne egy plasztikai sebésszel.
- Nem ez lesz az első sebhelyem - felelte Bourne.
- Azt látom - válaszolt a doktornő szárazon.
- Amit nyugtalanítónak találtunk, az a vegyvédelmi öltözék jelenléte volt - folytatta Hull. -
Nem találtuk jelét biológiai vagy vegyi anyagnak. Maga talált?
Bourne-nak gyorsan kellett gondolkodnia. Egyedül hagyta Khant Zinaval és a biológiai
fegyverrel. Hirtelen félelem hasított belé. - Nem. Mi is ugyanúgy meglepődtünk, mint maguk.
De senki sem maradt életben, akit megkérdezhettünk volna.
Hull bólintott, s amikor az orvos végzett, segített Bourne-nak fölkelni és kimenni a
folyosóra. - Tudom, semmire sem vágyik jobban egy forró zuhanynál és tiszta ruhánál, de
fontos, hogy minél előbb alaposan kikérdezzem. - Bátorítón mosolygott. - Nemzetbiztonsági
ügy. Meg van kötve a kezem. De legalább kulturáltan csinálhatjuk, meleg étel mellett,
rendben?
Azzal rövid, éles csapást mért Bourne veséjére, amitől az térdre rogyott. Míg Bourne
levegő után kapkodott, Hull meglendítette a másik kezét. Ebben egy tőrt tartott, amelynek
tompa, levélformájú pengéje a mutató- és a középsőujja közül meredt ki, a vége sötétlett
valamilyen anyagtól, nyilván méregtől.
Éppen nyakon akarta vele szúrni Bourne-t, amikor lövés dördült a folyosón. Bourne, Hull
szorításából kiszabadulva, nekitántorodott a falnak. Megfordult: Hull holtan feküdt a vörös

262
szőnyegen, kezében a mérgezett pengéjű tőr, s enyhén görbe lábán Borisz Iljics Karpov, az
FSZB Alfa Egységének vezetője sietett feléje, kezében egy hangtompítós pisztollyal.
- Be kell vallanom - szólalt meg oroszul Karpov, amint fölsegítette Bourne-t -, mindig
dédelgettem magamban a titkos vágyat, hogy megöljek egy CIA-ügynököt.
- Jézusom, köszönöm - lihegte ugyanazon a nyelven Bourne.
- Örömmel tettem, higgye el. - Karpov lenézett Hullra - A CIA maga ellen kiadott halálos
megbízatását visszavonták, nem mintha ez zavarta volna őt. Úgy látszik, magának még
mindig megvannak az Ügynökségen belüli ellenségei.
Bourne néhány mély lélegzetet vett, ami fájdalmas vállalkozásnak bizonyult. Megvárta,
amíg kellően kitisztul az agya. - Karpov, honnan ismerem én magát?
Az orosz harsány nevetésre fakadt. - Goszpogyin Bourne, látom, hogy a maga
memóriájáról terjengő pletykák igazak. - Átfogta Bourne derekát, félig-meddig támogatta. -
Emlékszik...? Nem, persze, nem emlékszik. Nos, az az igazság, hogy mi többször is
találkoztunk. Legutóbb megmentette az életemet. - Bourne zavarodott tekintetét látva ismét
fölnevetett. - Remek történet, barátom. Alkalmas rá, hogy egy üveg vodka mellett meséljem
el. Vagy talán kettő, mi? Egy ilyen éjszaka után, ki tudja?
- Hálás lennék egy kis vodkáért - ismerte el Bourne -, de előbb meg kell valakit találnom.
- Jöjjön - mondta Karpov -, szólok az embereimnek, hogy takarítsák el innen ezt a
szemetet, mi pedig együtt megtesszük, amit tennünk kell. - Szélesen elmosolyodott, amitől
ellágyultak kegyetlen vonásai. - Úgy bűzlik, mint az egyhetes hal, tudja? De a pokolba vele,
megszoktam én mindenféle büdöset! - Megint nevetett. - Micsoda öröm, hogy újra látom! Az
ember, amint felfedeztem, nem könnyen szerez barátokat, különösen nem a mi szakmánkban.
Ezért meg kell ünnepelnünk ezt az eseményt, innunk kell a találkozás örömére, nem?
- Tökéletesen igaz.
- És kit kell olyan sürgősen megtalálnia, jó barátom, Jason Bourne, hogy előtte nem tud
lezuhanyozni és lepihenni egy kicsit?
- Egy Khan nevű fiatalembert. Feltételezem, hogy találkozott már vele.
- Valóban - felelte Karpov, miközben elvezette
Bourne-t egy másik folyosóra. - Roppant figyelemre méltó fiatalember. Tudja, hogy nem
mozdult el a haldokló csecsen mellől? A lány pedig a vég beálltáig nem engedte el a kezét. -
A fejét csóválta. - Egészen rendkívüli. - Lebiggyesztette piros ajkát. - Nem mintha a nő méltó
lett volna a figyelmességére. Mert mi volt ő, egy gyilkos, egy pusztító. Elég csak megnézni,
mire készültek itt, s megérti, miféle szörnyeteg lehetett.
- És mégis - jegyezte meg Bourne -, valamiért szüksége volt rá, hogy fogja a fiatalember
kezét.
- Sosem tudjuk meg, mi oka volt rá.
- Talán a fiúnak is szüksége volt valamire tőle. - Bourne a másikra pillantott. - Még mindig
úgy gondolja, hogy szörnyeteg volt?
- Ó, igen - válaszolt Karpov -, de a csecsenek tanítottak meg rá, hogy így gondolkodjam.
- Semmi sem változik, ugye? - kérdezte Bourne.
- Nem, amíg el nem söpörjük őket. - Karpov szúrósan pillantott rá. - Figyeljen ide,
idealista barátom, ugyanazt mondták rólunk, mint amit más terroristák az amerikaiakról
mondanak. „Isten üzent hadat ellenetek." Keserű tapasztalatok árán tanultuk meg, hogy
komolyan vegyük az ilyen kijelentéseket.

Úgy alakult, hogy Karpov tudta, hol van Khan; a főétteremben, amely ilyenkor is nyitva volt,
bár szűkebb étlappal.
- Szpalko halott - mondta Bourne, hogy elleplezze viharosan rátörő érzéseit Khan láttán.
Khan letette hamburgerét, és Bourne elgyötört arcán az összevarrt sebeket vizsgálgatta. -
Megsebesültél?

263
 - Miből gondolod? - Bourne hunyorogva leült. - Ez csak karcolás.
Khan bólintott, de nem vette le a szemét Bourne-ról.
Karpov, Bourne mellé telepedve, odahívott egy elhaladó pincért, s rendelt egy üveg
vodkát. - Oroszt - szólt éles hangon -, nem azt a lengyel löttyöt. És hozzon mellé nagy
poharakat. Igazi férfiak vagyunk: egy orosz és két amerikai hős, akik majdnem olyanok
kiválóak, mint az oroszok! - Aztán ismét a társaira figyelt. - Jól van, mit hagytam ki? -
kérdezte ravaszkásan.
- Semmit - válaszolt egyszerre Bourne és Khan.
- Valóban. - Az orosz hernyószerű szemöldöke felemelkedett. - Hát akkor nem maradt
más, mint inni. In vino veritas. Borban az igazság, így hitték az ókori rómaiak. És ki vonná
kétségbe ezt? Átkozottul remek katonák voltak a rómaiak, és nagyszerű tábornokaik voltak,
de még kiválóbbak lettek volna, ha bor helyett vodkát isznak! - Addig nevetett rekedt hangon,
amíg a másik kettő is kénytelen volt csatlakozni hozzá.
Megjött a vodka a nagy poharakkal. Karpov egy legyintéssel elküldte a pincért.
- Az ember maga nyissa ki az üveget - mondta. - Ez hagyomány.
- Marhaság - mondta Khanhoz fordulva Bourne. -Ez a szokás azokból az időkből ered,
amikor a vodkát olyan gyatrán finomították, hogy gyakran fűtőolaj volt az üvegben.
- Ne figyeljen rá. - Karpov lebiggyesztette a száját, de a szeme csillogott. Teletöltötte a
poharaikat, s nagyon szertartásosan letette eléjük. - Egy üveg finom orosz vodkán
megosztozni a barátság igazi definíciója, fűtőolaj ide vagy oda. Mert egy üveg finom orosz
vodka mellett elbeszélgethetünk a régi időkről, az eltávozott barátokról és ellenségekről.
Fölemelte poharát, a másik kettő követte példáját.
- Na zdarovje! - kiáltotta, s nagyot kortyolt.
-Na zdarovje!- visszhangozták, s ők is nagyot kortyoltak.
Bourne szeme könnybe lábadt. A vodka égette belülről, de egy pillanat múlva melegség
áradt szét a gyomrában, ujjait kinyújtva lecsillapította állandó fájdalmát.
Karpov összehúzta magát, arca kicsit kipirult egyfelől a tüzes italtól, másfelől egyszerűen
az örömtől, hogy barátokkal lehet együtt. - Most berúgunk, s elmeséljük a titkainkat.
Megtanuljuk, mit jelent a barátság. - Ismét nagyot kortyolt, majd megszólalt. - Én kezdem.
Íme az első titkom. Tudom, Khan, hogy maga kicsoda. Bár sosem készült magáról fénykép,
ismerem magát. - Az orrához emelte az ujját. - Nem volnék húsz éve a terepen, ha nem
működne a hatodik érzékem. És ezt tudva, távol tartottam magát Hulltól, aki, ha gyanította
volna, biztosan letartóztatta volna magát, akár hős, akár nem.
Khan picit fészkelődött. - Miért tette volna?
- Hohó, most viccel velem? Itt, ennél a baráti asztalnál? Azt hiszi, a magam kedvéért
szigeteltem el magát? Nem azt mondtam, hogy barátok vagyunk?! - Előrehajolt. - Jason
Bourne miatt tartottam magát biztonságban, mert ő mindig egyedül dolgozik. Maga vele volt,
ebből tudtam, hogy maga fontos az ő számára.
Ismét ivott egyet a vodkából, és Bourne-ra mutatott. - Maga jön, barátom.
Bourne az előtte lévő vodkát nézte meredten. Nagyon is érezte Khan vizsgálódó tekintetét.
Tudta, milyen titkot akar elárulni, de attól félt, hogyha megteszi, Khan feláll és elmegy. De az
volt az igazság, hogy szükségét érezte, hogy elmesélje nekik. Végül fölnézett.
- A végén, amikor Szpalkóval voltam, majdnem visszariadtam. Szpalko közel volt hozzá,
hogy megöljön, de az az igazság... az igazság...
- Jobb lenne, ha kibökné, igen - biztatta Karpov.
Bourne a szájához emelte a poharat, nagyot nyelt a bátorító folyadékból, s a fiához fordult.
- Rád gondoltam. Arra gondoltam, hogy ha most kudarcot vallok, ha hagyom, hogy
Szpalko megöljön, akkor megint cserbenhagylak, és nem engedhettem, hogy ez történjen.
- Jól van! - Karpov lecsapta poharát az asztalra. Khanra mutatott. - Most maga jön, fiatal
barátom.

264
 A beállt csendben Bourne úgy érezte, mindjárt megáll a szíve. Vér lüktetett a fejében, és
számtalan sebének minden fájdalma, bár rövid időre érzéstelenítették, ismét rátört.
- Nos - szólalt meg Karpov -, elvitte a nyelvét a ki-cica? A barátai kiadták magukat maga
előtt, és most magára várnak.
Khan egyenesen az oroszra nézve szólalt meg. - Borisz Iljics Karpov, szeretnék
hivatalosan bemutatkozni magának. A nevem Joshua. Jason Bourne fia vagyok.

Sok órával és sok liter vodkával később Bourne és Khan egymás mellett állt az Oskjuhlid
Hotel alagsorában. Dohos és hideg volt odalent a levegő, de csak a vodka gőzét érezték.
Mindent vérfoltok borítottak.
- Gondolom, azon töröd a fejed, mi lett az NX 20-assal - jegyezte meg Khan.
Bourne bólintott. - Hull gyanúját fölkeltették a vegyvédelmi öltözékek. Azt mondta,
semmi nyomát nem találták biológiai vagy vegyi fegyvereknek.
- Elrejtettem - mondta Khan. - Vártam, hogy visszajössz, hogy együtt semmisíthessük
meg.
Bourne egy pillanatig tétovázott. - Hittél benne, hogy visszajövök?
Khan megfordult, és az apjára nézett. - Úgy látszik, újra visszanyertem a hitemet.
- Vagy csak helyreállt.
- Ne mondd...
- Tudom, tudom, nem az én dolgom megmondani neked, mit gondolj. - Bourne felkapta a
fejét. - Egyes dolgok megszerzése tovább tart, mint másoké.
Khan elindult oda, ahová az NX 20-ast rejtette, egy repedt betontömb mögötti málladozó
mélyedéshez, amelyet a hőállomás egyik nagy csővezetéke eltakart a szem elől. - Egy
pillanatra magára kellett hagynom Zinát, hogy elrejthessem - mondta -, de meg kellett
tennem. - Érthető tisztelettel tartotta, amint átadta Bourne-nak. Bourne kiemelt egy kis
fémdobozt a mélyedésből. - A vírust tartalmazó fiola benne van.
- Tűz kell - mondta Bourne, s eszébe jutott a dr. Sidó számítógépén olvasott utasítás. - A
hőség hatástalanítja.

Az óriási szállodai konyha makulátlanul tiszta volt. A csillogó rozsdamentesacél-felületek

még hidegebbnek tűntek a személyzet távollétében. Bourne kiküldte az éjszakai személyzetet,
ő pedig Khannal odament a hatalmas kemencéhez. Gázzal működött, Bourne felkapcsolta a
legmagasabb fokozatra. Hirtelen lángok lobbantak fel a tűzálló téglából épített belső térben.
Egy percen belül olyan forró lett, hogy még a közelébe sem lehetett menni.
Vegyvédelmi ruhába bújtak, megfogták a fegyvert, és mindegyikük a lángok közé hajította
a maga felét. A fiola következett.
- Olyan ez, mint egy viking temetési máglya - jegyezte meg Bourne, s közben nézte, hogy
omlik össze az NX 20. Becsukta a kemence ajtaját, s levetették az öltözéket.
A fiához fordult. - Telefonáltam Marie-nek, de még nem szóltam neki rólad. Arra vártam...
- Nem megyek vissza veled - mondta Khan.
Bourne nagy gondossággal válogatta meg következő szavait. - Én nem így döntenék.
- Tudom - felelt Khan. - De azt hiszem, nagyon jó okod volt rá, hogy nem szóltál rólam a
feleségednek.
A hirtelen rájuk telepedett csöndben Bourne-t iszonyatos szomorúság kerítette hatalmába.
El akarta fordítani a tekintetét, hogy elrejtse érzéseit, de nem volt képes rá. Túl volt már azon,
hogy eltitkolja érzelmeit a fia és önmaga elől.
- Neked ott van Marie és két kisgyerek - mondta Khan. - Ez az új élet, amelyet David
Webb megteremtett magának, s abba nem tartozom bele.
Bourne sok mindent megtanult az azóta eltelt néhány napban, hogy az egyetemi
épülettömbben az első lövedék a füle mellett elsüvítve eldalolta figyelmeztető énekét, s e

265
leckék egyike volt, hogy mikor fogja be a száját a fia jelenlétében. Úgy gondolta, ez is egy
ilyen pillanat. Haszontalan lett volna megpróbálni lebeszélni erről az elhatározásáról. Sőt,
felkeltette volna a rejtve még mindig lappangó haragját, amit aztán jó ideig megint magával
cipelne. Egy ilyen mérgező, ennyire mélyen beágyazódott érzést nem lehet pár nap alatt
kitörölni, de még hetek, hónapok alatt sem.
Bourne megértette, hogy Khan bölcsen döntött. Még túl sok a fájdalom, a seb még nem
hegedt be, bár legalább a vérzés elállt. És ahogy Khan okosan rámutatott, a lelke mélyén jól
tudta, hogy Khan belépése abba az életbe, amelyet David Webb teremtett magának, teljesen
értelmetlen lett volna. Khannak ott nem volt helye.
- Talán még nem. De mindegy is, hogyan érzel irántam, azt akarom, hogy tudd, van egy
öcséd és egy húgod, akik megérdemlik, hogy megismerjenek. Remélem, eljön az idő, amikor
ez bekövetkezik... mindannyiunk kedvéért.
Együtt mentek az ajtóhoz, s Bourne tudta, hogy hosszú időre szól az elválás. De nem
örökre. Legalább ezt tudatnia kell a fiával.
Előrelépett, s megölelte Khant. Csöndben álltak. Bourne hallotta a gázfúvókák sistergését.
A kemencében továbbra is hevesen égett a tűz, megsemmisítve a mindannyiukra leselkedő
borzalmas fenyegetést.
Vonakodva eleresztette Khant, és egy futó pillanatra, amint a fia szemébe nézett, látta őt
kisfiúként Phnompenben, arcán ragyogott a napfény, és a mögötte a pálmafák foltos árnyékot
vetettek. Dao figyelt, mindkettőjükre mosolygott.
- Én vagyok Jason Bourne is - mondta. - Ezt sosem szabad elfelejtened.

266
 EPILÓGUS
Amikor az Egyesült Államok elnöke személyesen kinyitotta a nyugati szárnyban lévő
dolgozószoba dupla diófaajtaját, a hírszerzés igazgatója úgy érezte, mintha ismét bebocsátást
nyert volna a mennyekbe, miután előtte a pokol hetedik bugyrában előszobázott.
Az igazgatót még mindig gyötörte a nyavalyája, de a telefonhívás után sikerült
kikászálódnia bőrfoteljából, lezuhanyozott, megborotválkozott és felöltözött. Várta a hívást.
Igazság szerint miután elküldte a „Személyes felbontásra" jelzetű jelentését az elnöknek,
beleértve az összes bizonyítékot, amelyet Martin Lindros és Harris nyomozó összeállított,
lélekben várta a hívást. Mégis köntösben és pizsamában várakozott foteljába süpedve, s úgy
hallgatta a ház nyomasztó csöndjét, mintha arra várna, hogy valahonnan végre felcsendüljön
felesége hangja.
Most, hogy az elnök betessékelte a királykék-arany sarokirodába, még inkább átérezte
saját házának sivárságát. Itt volt az élete - az élet, amelyet olyan alaposan kiépített magának a
hűséges szolgálat és rafinált manipulációk évtizedei alatt -, itt értette meg a játékszabályokat,
sehol másutt.
- Örülök, hogy eljött - mondta az elnök a rá jellemző széles mosollyal. - Rég járt nálunk.
- Köszönöm, uram - felelt az igazgató. - Én is ugyanerre gondoltam.
- Foglaljon helyet. - Az elnök egy kárpitozott, széles támlájú fotel felé intett. Tökéletes
szabású sötétkék öltönyt, fehér inget és kékpöttyös vörös nyakkendőt viselt. Arca kicsit piros
volt, mintha most jött volna vissza a futásból. - Kávét?
- Azt hiszem, kérek. Köszönöm, uram.
Abban a pillanatban, mintha egy meg nem hallott hívásnak engedelmeskedne, belépett az
elnök egyik segédtisztje egy díszes ezüsttálcával, rajta egy mintás kávéskanna és
porceláncsészék a hozzájuk illő aljakkal. Az igazgatón örömhullám futott át, amikor meglátta,
hogy csak két csésze van a tálcán.
- A nemzetbiztonsági főtanácsadó hamarosan itt lesz - mondta az elnök, s leült az
igazgatóval szemben. A pír, amint most jól látta az igazgató, nem fizikai erőkifejtéstől volt,
hanem a teljesen beérett elnöki hatalomtól. - De még előtte személyesen akartam
megköszönni az elmúlt néhány napban végzett jó munkáját.
A segédtiszt odanyújtotta nekik a kávét, s kiment, halion becsukva maga mögött a nehéz
ajtót.
- Beleremegek a gondolatba, milyen súlyos következményekkel járt volna a civilizált
világra nézve, ha nincs maga és Bourne.
- Köszönöm, uram. Sosem hittük el teljesen, hogy ő gyilkolta meg Alex Conklint és dr.
Panovot - mondta az igazgató komoly és képmutató nyíltsággal -, de olyan bizonyítékokat
kaptunk - mint kiderült, koholtakat -, amelyek lépésekre kényszerítettek bennünket.
- Persze, megértem. - Az elnök két kockacukrot ejtett csészéjébe, és alaposan megkavarta.
- Minden jó, ha a vége jó, bár a mi világunkban, ellentétben Shakespeare-ével, minden
lépésnek megvan a következménye. - Belekortyolt a kávéjába. - Mindazonáltal, a vérfürdő
ellenére, a csúcstalálkozó, mint tudja, a tervek szerint lezajlott. És kétség kívül sikeres volt.
Valójában a fenyegetés csak még közelebb hozott bennünket egymáshoz. Valamennyi államfő
- hála Istennek, még Alekszandr Jevtusenko is - világosan láthatta, milyen sors vár a világra,
ha nem tesszük félre rövidlátó szempontjainkat, s nem állapodunk meg az együttműködésről.
Aláírtuk, lepecsételtük. Kialakítottuk a terrorizmus elleni egységfront gyakorlati kereteit. A
külügyminiszter máris úton van a Közel-Keletre, hogy megkezdje a tárgyalások következő
fordulóját. Remek nyitólépés az ellenséges táborral szemben.
És biztosítva van az újraválasztásod, gondolta a hírszerzés igazgatója. Nem beszélve
elnökséged örökségéről.

267
 A házi telefon diszkrét hangjára az elnök elnézést kért, felkelt, s az íróasztalához lépett.
Egy pillanatig hallgatott, aztán fölnézett. Átható tekintete az igazgatón állapodott meg. -
Hagytam magam elvágni valakitől, aki megfontolt és értékes tanácsokkal láthatott volna el.
Legyen nyugodt, nem engedem, hogy ez megismétlődjön.
Egyértelmű volt, hogy az elnök nem vár tőle választ, mert már bele is szólt a belső
vonalba. - Küldje be.
Az igazgatónak, aki lelkileg ugyanolyan sebezhető volt, mint máskor, egy pillanatba telt,
amíg összeszedte magát. Körülnézett a magas mennyezetű, krémszínű falakkal övezett,
királykék szőnyegekkel borított, szolid, kényelmes bútorokkal berendezett szobában. Több
republikánus elnök olajportréja függött a stílusban hozzájuk illő Chippendale cseresznyefa
pohárszék fölött. Félig összetekert amerikai zászló állt az egyik sarokban. Az ablakon túl,
enyhe fehér ködben gondosan nyírt tágas pázsit terült el, fölötte ágait szétterpesztő meggyfa
állt. Halvány rózsaszín virágszirmok rezegtek a tavaszi szélben, mint megannyi csengettyű.
Kinyílt az ajtó, s belépett Roberta Alonzo-Ortiz. Az igazgató élvezettel szemlélte, hogy az
elnök nem mozdul az íróasztal mögül. Egyenesen állt, szemben a nemzetbiztonsági
főtanácsadóval, és mintegy jelzésértékűen - nem kínálta hellyel a nőt. A főtanácsadó egyszerű
szabású fekete kosztümöt, acélszürke selyemblúzt és kényelmes, lapos sarkú cipőt viselt.
Láthatóan temetésre készült; a látvány az igazgatót nem csekély örömmel töltötte el.
Egy futó pillanatig meglátszott rajta, hogy meglepődött a hírszerzési igazgató jelenlétén.
Az ellenségesség szikrája villant a szemében, s merev álarcot öltött magára. Arca különösen
sápadtnak látszott, mintha ez volna annak a látható erőfeszítésnek a hatása, hogy leplezze
érzelmeit. Nem szólt hozzá, s más jelét sem adta, hogy tudomást vett volna a jelenlétéről.
- Ms. Alonzo-Ortiz, szeretném, ha megértene néhány dolgot, hogy valamilyen
megvilágításba tudja helyezni az utóbbi néhány nap eseményeit - kezdte az elnök zengő
hangon, amely nem tűrt félbeszakítást. - Amikor beleegyeztem a Bourne elleni szankcióba,
kizárólag a maga tanácsára tettem. Akkor is igent mondtam, amikor gyors döntést kért tőlem
Alex Conklin és Morris Panov meggyilkolása ügyében, én pedig bolond módon elfogadtam a
maga véleményét, s elmarasztaltam Harry Harris nyomozót a Virginiai Állami Rendőrségtől a
Washington Circle-nél történt kudarcért.
- Csak annyit mondhatok, mélységesen hálás vagyok, hogy végül is nem hajtották végre a
szankciót, de meg vagyok döbbenve, hogy képes volt derékba törni a kiváló nyomozó
pályafutását. A buzgalom dicséretes vonás, de akkor nem, ha sérti az igazságot, amelynek a
tiszteletben tartására felesküdött.
Beszéde közben nem mozdult, nem is vette le a nőről a szemét. Arca tudatosan közömbös
maradt, de szavainak volt egy kis éles felhangjuk, ami elárulta az igazgatónak, aki mégis csak
a legjobban ismerte őt, hogy haragja milyen mély és őszinte. Nem az a fajta férfi volt, akiből
bolondot lehetett csinálni, nem az az elnök, aki csak úgy megbocsát és elfelejt. Az igazgató
számolt ezzel, amikor elkészítette terhelő jelentését.
- Ms. Alonzo-Ortiz, kormányzatomban nincs hely politikai opportunistáknak, legalábbis
nem olyanoknak, akik készek feláldozni az igazságot a saját seggük védelmében. Igazság
szerint önnek segédkeznie kellett volna a gyilkosságok ügyében folytatott nyomozásban
ahelyett, hogy megpróbálta volna elparentálni a tévesen belekeveredetteket. Ha ezt tette
volna, kellő időben leleplezhettük volna ezt a Sztyepan Szpalko nevű terroristát, hogy
elkerüljük a csúcstalálkozón történt vérfürdőt. Úgy alakult, hogy mindannyian hálával
tartozunk a hírszerzés igazgatójának. Különösen maga.
Ezekre az utolsó szavakra Roberta Alonzo-Ortiz hunyorogni kezdett, mintha az elnök
keményen megütötte volna, amit bizonyos értelemben meg is tett.
Felemelt íróasztaláról egy szál papírt. - Ezért azonnali hatállyal elfogadom
lemondólevelét, és teljesítem a kérését, hogy visszatérhessen a magánszektorba.

268
 A volt nemzetbiztonsági főtanácsadó szólásra nyitotta a száját, de az elnök lézersugarú
pillantása belefojtott a szót.
- A maga helyében csendben maradnék - mondta kurtán.
A nő elsápadt, lemondóan biccentett egy picit, majd sarkon fordult.
Abban a pillanatban, ahogy becsukódott mögötte az ajtó, az igazgató nagyot sóhajtott. Az
elnök pillantása futólag összetalálkozott az övével, s minden világossá vált. Azért hívta ide,
hogy tanúja legyen a főtanácsadó megaláztatásának, így szokott bocsánatot kérni. A hazája
szolgálatában eltöltött évek folyamán az igazgatótól még sosem kért bocsánatot elnök.
Annyira meghatódott, hogy nem tudta, hogyan reagáljon.
Egyfajta eufórikus kábulatban fölállt. Az elnök már telefonált, a tekintete másfelé
kalandozott. Egy futó pillanatra az igazgató megállt, ízlelgette a diadal örömét. Aztán ő is
eltávozott a szentélyek szentélyéből, végigsétált a hatalom csöndes folyosóján, amelyet a
saját otthonának tekintett.

David Webb befejezte a nappaliban a sokszínű BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT felirat

felakasztását. Marie a konyhában volt, az utolsó simításokat végezte a csokoládétortán,
amelyet Jamie tizenegyedik születésnapjára sütött. A pizza és csokoládé illata ínycsiklandón
szállt a házban. Körülnézett, azon töprengett, vajon elég-e a luftballon. Harmincat számolt
meg; ez bizonyára több mint elég.
Noha David Webbként tért vissza életébe, a bordái minden lélegzetvételnél fájtak, és teste
többi része is eléggé fájt, hogy tudja, ő Jason Bourne, és mindig az is marad. Sokáig
megrémült, ahányszor felbukkant személyiségének ez a fele, de most, Joshua
felbukkanásával minden megváltozott. Volt rá oka, hogy ismét Jason Bourne-ná váljon.
De nem a CIA-nál. Alex halála után végleg szakított velük, noha a hírszerzési igazgató
személyesen kérte, hogy maradjon, s noha igazából kedvelte és tisztelte Martin Lindrost -
köszönhető, hogy visszavonták az ellene kiadott szankciót. Lindros juttatta be a
haditengerészet Bethesda Kórházába. Az Ügynökség által foglalkoztatott, a Webb sebeit
ellátó orvosokkal vívott tusakodások közepette Lindros kihallgatta. Az igazgatóhelyettes
szinte könnyűvé tette a nehéz feladatot, elegendő időt hagyva Webbnek az alvásra, hogy
kipihenhesse a fárasztó megpróbáltatásokat.
De három nap elteltével Webb semmire sem vágyott jobban, mint hogy visszatérjen a
diákjaihoz, és szüksége volt a családdal töltött időre is, még ha fájdalom volt is a szívében;
bizonyos hiányérzete támadt Joshua visszatérésével. Szándékában állt mesélni róla Marie-
nek, hiszen minden egyébről részletesen beszámolt neki, hogy mi történt, amióta nem voltak
kapcsolatban egymással. És mégis, ahányszor eljutott másik fiának témájához, agya
leblokkolt. Nem mintha félt volna az asszony reagálásától, nagyon is bízott benne. Saját
reakcióiban volt bizonytalan. Csupán egyheti távollét után már úgy érezte, elidegenedett
Jamie-től és Alisontól. Teljesen megfeledkezett Jamie születésnapjáról, mígnem Marie
gyengéden emlékeztette rá. Úgy érezte, Joshua megdöbbentő felbukkanása valamiféle
választóvonal az életében, a fia léte felosztja az időt előttre és utánra. Ott volt a bánat
sötétsége, most pedig itt van az újbóli kapcsolat fénye. Ott volt a halál, most pedig, csodás
módon, itt van az élet. Szüksége volt rá, hogy megértse, mivel járnak a történtek. Hogyan
tudna megosztani valami ilyen hatalmas horderejű dolgot Marie-vel, amíg ő maga sem érti
meg?
És kisebbik fia születésnapján továbbra is az idősebb fia körül kavarogtak a gondolatai.
Hol van Joshua? Nem sokkal azután, hogy Oszkártól értesült róla, hogy Vadas Anikó
holttestét megtalálták a Ferihegyi repülőtérre vezető gyorsforgalmi út mentén, Joshua eltűnt,
olyan hamar, ahogyan felbukkant. Visszament volna Budapestre, hogy utolsó útjára kísérje
Anikót? Webb remélte, hogy nem ez történt.

269
 Mindenesetre Karpov megígérte, hogy megőrzi a titkát, s Webb hitt neki. Rájött, hogy
fogalma sincs róla, hol él a fia, vagy, hogy egyáltalán van-e neki igazi otthona. Lehetetlen
volt elképzelni, hol lehet Joshua vagy mit csinálhat most, s ez semmihez sem hasonlító
fájdalommal töltötte el Webbet. Hiányát ugyanolyan erősen érezte, mintha egyik lábát
veszítette volna el. Annyi mindent akart volna mondani Joshuának, annyi időt kellett volna
bepótolniuk. Nehéz volt türelmesnek lenni, fájdalmas volt még csak nem is tudni, vajon
Joshua úgy dönt-e, hogy valaha ismét eljön hozzá.
Megkezdődött a parti, mintegy húsz gyerek játszott és kiabált teli tüdőből. És mindennek a
közepén ott volt Jamie, a született vezető, egy fiú, akire a vele egykorúak felnéztek. Nyílt
arca, amely annyira hasonlít Marie-éra, ragyogott a boldogságtól. Webb elgondolkozott,
vajon lát-e valaha ilyen felhőtlen örömöt Joshua arcán. Hirtelen, mintha valamilyen
telepatikus kapcsolat volna köztük, Jamie felpillantott, s látva, hogy apja őt nézi, szélesen
elmosolyodott.
Webb, aki magára vállalta a vendégfogadás kötelezettségét, ismét csengetést hallott.
Kinyitotta az ajtót, s ott találta a FedEx futárát egy neki címzett csomaggal. Aláírta az átvételi
igazolást, s egyből levitte a csomagot az alagsorba, ahol kinyitott egy szobát, amelyhez csak
egyetlen kulcs tartozott. Odabent állt egy hordozható röntgengép, amelyet Conklin szerzett
neki. A Webbékhez érkező minden csomagot, a gyerekek tudta nélkül, átvizsgáltak.
Megállapítva, hogy a csomag tiszta, Webb kinyitotta. Egy baseballfelszerelés és két pár
kesztyű volt benne; az egyik az ő, a másik egy tizenegy éves gyerek méretére. Kihajtotta a
kísérőüzenetet, amely egyszerűen így szólt:
JAMIE SZÜLETÉSNAPJÁRA
- Joshua
David Webb rámeredt az ajándékra, amely többet jelentett a számára, mint azt bárki
gondolta volna. Föntről zene hangja szállt le hozzá a gyerekek szüntelen nevetésével együtt.
Daóra, Alyssára és Joshuára gondolt, ahogy töredezett emlékeiben léteztek, és ez a kaleidosz-
kópszerű kép, amelyet az olajozott bőr éles, erős szaga felerősített, teljesen életre kelt.
Odanyúlt, megtapogatta a bőr rugalmas anyagát, végigfuttatta ujját a varrásain. Micsoda
emlékek kavarogtak benne! Keserédes mosoly ült ki az arcára. Beledugta kezét a nagyobbik
kesztyűbe, és a közepébe dobta a labdát. Olyan szorosan fogta, mintha lidércfény lett volna,
amely bármikor elillanhat.
Halk lépteket hallott a lépcső tetejéről, majd Marie hangja szólongatta.
- Mindjárt fent leszek, szívem - mondta.
Egy kicsit még nagyon mereven üldögélt, hagyta, hadd kavarogjanak körülötte a
közelmúlt eseményei. Aztán mélyet sóhajtott, s elhessentette a múltat. Másik kezébe fogva
Jamie ajándékát, felment az alagsori lépcsőn, és csatlakozott a családjához.

270