Mario Puzo

Omertà
 Fordította:
Ladá nyi Katalin
A fordítá s az alá bbi kiadá s alapjá n készü lt:
Mario Puzo: Omertà
Random House, 2000
© 2000 by Mario Puzo
 Evelyn Murphynek

Omertà :
a szicíliai becsü letkó dex szerint
a hallgatá s tö rvénye, amely megtiltja, hogy bá rki informá ció val
szolgá ljon má s á ltal elkö vetett bá rmely bű ncselekményrő l,
mert az az érintett magá nü gye.
World Book Dictionary
 ELŐ SZÓ
1967

A Szicília partjait nyaldosó mélykék Fö ldkö zi-tengerre néző sziklá s faluban,

Castellammare del Golfó ban a halá los á gyá n fekü dt egy nagy maffiavezér. Don Vincenzo
Zeno nagyra becsü lt, kö ztiszteletben á lló férfi volt, akit egész életében szeretet ö vezett,
mert mindig igazsá gosan, pá rtatlanul ítélkezett, segítette a szü kséget szenvedő ket, s
kö nyö rtelenü l megbü ntette mindazokat, akik szembe mertek szá llni az akaratá val.
Á gya kö rü l most há rom hű séges híve á llt; korá bban az alá rendeltjei voltak, á m az
évek sorá n nagy hatalmat, tekintélyt, magas rangot vívtak ki maguknak. A szicíliai
Raymonde Aprile New Yorkbó l, Octavius Bianco Palermó bó l, Benito Craxxi pedig
Chicagó bó l érkezett. Mindhá rom egy utolsó szívességgel tartozott a haldokló nak.
Don Zeno az utolsó igazi maffiavezér volt, aki egész életében megő rizte és
megtartotta az ő si hagyomá nyokat. Minden ü zletbő l, minden vá llalkozá sbó l sá pot
szedett, de sosem foglalkozott ká bító szerrel, prostitú ció val vagy má s
bű ncselekménnyel. Ha szegény ember kopogtatott be hozzá pénzért, sosem kellett ü res
kézzel tá voznia. Don Zeno helyreigazította a tö rvény igazsá gtalansá gait: hozhatott
Szicília legfő bb bírá ja bá rmilyen dö ntést, Don Zeno azonnal megvétó zta sajá t akaratá val
és hatalmá val, ha ú gy vélte, hogy a bíró jogtalanul já rt el.
Ha egy meggondolatlan nő csá bá sz bajba sodorta egy szegény paraszt lá nyá t, nem
hagyhatta cserben, mert a Don rá beszélte a há zassá gra. Egyetlen bank sem utasíthatta el
a szegény embert, mert Don Zeno kö zbelépett és igazsá got tett. Olyan fiatalember sem
akadt, aki hiá ba kívá nkozott egyetemre a pénz vagy a megfelelő képzettség hiá nya
miatt. Ha a Don csalá djá hoz, nemzetségéhez tartozott, á lmai való ra vá ltak. A ró mai jog
sosem ítélkezhetett a szicíliai hagyomá nyok felett, mert ott nem volt hatalma; Don Zeno
hatá lyon kívü l helyezte szabá lyait – sosem szá mított, mekkora á rat kell fizetnie érte.
A Don azonban most má r a nyolcvanas éveiben já rt, s az elmú lt néhá ny év sorá n
ereje, hatalma hanyatlani kezdett. Egy gyö nge pillanatá ban gyö nyö rű , fiatal lá nyt vett
feleségü l, aki pompá s fiú utó ddal ajá ndékozta meg. A fiatalasszony belehalt a szü lésbe. A
kisfiú most tö ltö tte be a má sodik életévét. Az idő s apa tudta, hogy kö zel a vég, s azzal is
tisztá ban volt, hogy nélkü le széthullik a csalá d, mert bekebelezik az erő sebbek: a
Corleonék meg a Clericuzió k. É pp ezért sokat tö prengett fia jö vő jén.
Kö szö netet mondott há rom bará tjá nak, amiért megtisztelték azzal, hogy kérésére
ilyen nagy ú tra vá llalkoztak, aztá n kö zö lte velü k a kívá nsá gá t: azt akarja, hogy kisfiá t,
Astorrét biztonsá gos helyre vigyék, s má s kö rü lmények kö zö tt, de az ő si hagyomá nyok
szerint kö ztiszteletben á lló , becsü letes férfivá neveljék, olyanná , amilyen ő maga.
– Tiszta lelkiismerettel halok meg – jelentette ki, bá r bará tai tudtá k, hogy hosszú
élete sorá n tö bb szá z embert ö ltek meg a parancsá ra. – Igen, tiszta lelkiismerettel –
folytatta –, de csak akkor, ha tudom, hogy a fiam biztonsá gban van. Mindö ssze kétéves,
de lá tom, hogy egy vérbeli maffió zó szíve és lelke rejtő zik benne, pedig ez ma má r ritka
tulajdonsá g, szinte nem is létezik.
Kö zö lte a férfiakkal, hogy há rmuk kö zü l az egyiket fogja a rendkívü li gyermek
gyá mjá ul, mentorá ul vá lasztani. Ez ó riá si felelő sség, de nem marad el a jutalma.
 – Milyen kü lö nö s – tű nő dö tt elhomá lyosult tekintettel. – A hagyomá ny szerint
mindig az első szü lö tt fiú a vérbeli maffió zó . Nekem azonban meg kellett érnem a
nyolcvanadik évemet, hogy való ra vá lthassam az á lmomat. Nem vagyok baboná s, de ha
az volnék, aká r elhihetném, hogy ez a gyermek Szicília fö ldjébő l sarjadt. A szeme olyan
zö ld, mint a legszebb fá imon termő olajbogyó . É s a jellegzetes szicíliai érzékenység is
megvan a fiú ban – romantikus, muziká lis, csupa életö rö m. De ha valaki megsérti, azt
zsenge kora ellenére sem felejti el. Egyszó val kordá ban kell tartani.
– Tehá t mit kívá nsz tő lü nk, Don Zeno? – kérdezte Craxxi. – Mert én boldogan
magamhoz veszem a fiadat, s ú gy fogom fö lnevelni, mint a sajá t gyermekemet.
Bianco má r-má r neheztelve nézett Craxxira. – De hiszen én szü letése ó ta jó l ismerem
Astorrét! Ú gy szeretem, mintha a sajá t fiam lenne!
– É s te, Raymonde? – kérdezte Don Zeno.
– Ha engem vá lasztasz, a fiad a sajá t fiamként fog felnő ni.
A Don mindhá rmukat alaposan szemü gyre vette. Egytő l egyig derék embernek
tartotta ő ket. Ú gy vélte, Craxxi a legintelligensebb, Bianco viszont a legbecsvá gyó bb és a
legerélyesebb. Aprile sokkal zá rkó zottabb, visszahú zó dó bb; mértékletes és erényes,
olyan, mint ő maga – de kemény és kö nyö rtelen.
Don Zeno még így, a halá los á gyá n is vilá gosan lá tta, hogy Raymonde Aprile az,
akinek a legnagyobb szü ksége van a gyermekre, mert a javá ra vá lik Astorre szeretete, s
viszonzá sul gondoskodik majd ró la, hogy a fiú megtanulja, miként kell é letben maradni
ebben a hazug, á lnok vilá gban.
Don Zeno egy hosszú pillanatig hallgatott, majd így szó lt:
– Raymonde, te leszel a gyermekem apja. Akkor békében nyugodhatok.

A Don temetése csá szá rhoz méltó volt. Valamennyi szicíliai maffiacsalá d feje megjelent,
hogy megadja az elhunytnak a végtisztességet, de eljö ttek a ró mai kormá ny miniszterei,
a hatalmas fö ldbirtokok tulajdonosai, és szá zszá mra érkeztek a Don alattvaló i, az egész
kiterjedt csalá d tagjai is. A fekete ló vontatta fekete halottaskocsi bakjá n a tü zes
tekintetű kétéves Astorre Zeno feszített fekete ruhá cská ban és karima nélkü li kalapban
– oly fenségesen, aká r egy ró mai csá szá r.
A gyá szszertartá st a palermó i bíboros végezte, aki a Don emberi nagysá gá t méltatva
kijelentette: – Betegségben és egészségben, boldogtalansá gban és kétségbeesésben Don
Zeno mindig hű séges, igaz bará t maradt. – Aztá n a Don utolsó szavait idézte: – Isten
kezébe ajá nlom lelkemet. Meg fogja bocsá tani bű neimet, mert egész életemben arra
tö rekedtem, hogy igazsá gos legyek.
Így tö rtént, hogy Raymonde Aprile magá val vitte Ameriká ba Astorre Zénó t, és sajá t
csalá djá ban, a sajá t fiaként nevelte.

1. FEJEZET

Amikor a Sturzo ikrek, Franky és Stace begö rdü ltek Heskow kocsifelhajtó já ra, négy
nyakiglá b, kosá rlabdá zó kamaszt pillantottak meg a kis há zi pá lyá n. Amint kiszá lltak a
hatalmas Buickbó l, John Heskow kiszaladt a há zbó l, és eléjü k sietett. A jó l megtermett
férfi alakja kö rtére emlékeztetett; gyérü lő haja gondosan megfésü lve keretezte tar feje
bú bjá t. Apró , kék szeme vidá man csillogott. – A legjobbkor jö ttetek! – mondta. –
Szeretnék bemutatni nektek valakit!
A kosá rlabdá zó k abbahagytá k a já tékot. Heskow bü szkén mutatott az egyik
kamaszra. – Ez a fiam, Jocko. – A legmagasabb fiú Franky felé nyú jtotta nagy lapá tkezét.
– Hello! – ü dvö zö lte Franky. – Mit szó lná tok hozzá , ha mi is beszá llná nk?
Jocko a két vendégre nézett. Mindkettő kö rü lbelü l szá znyolcvan centi magas volt.
Lá tszott rajtuk, hogy jó formá ban vannak. Ralph Lauren-pó ló t viseltek, az egyik pirosat,
a má sik feketét, hozzá khakiszínű nadrá got és edző cipő t. A bará tsá gos, jó képű férfiak
marká ns voná sai kö nnyed magabiztossá got sugá roztak. Jocko rö gtö n lá tta rajtuk, hogy
csak testvérek lehetnek, de azt nem tudhatta, hogy ikrek. Ú gy vélte, a negyyenes éveik
elején já rhatnak.
– Oké, semmi akadá lya – felelte udvariasan és jó l nevelten. Stace elmosolyodott. –
Remek! Ö tezer kilométert vezettü nk, rá nk fér egy kis lazítá s.
Jocko intett a tá rsainak, akik valamennyien magasabbak voltak a vendégeknél, és így
szó lt: – É n já tszom Frankyvel és Stace-szel, ti há rman pedig ellenü nk. – Mivel sokkal
jobban kosarazott a tö bbieknél, ú gy gondolta, így apja bará tai sem lesznek teljesen
esélytelenek.
– Kesztyű s kézzel bá njatok velü k! – figyelmeztette Heskow a gyerekeket. – Ö regfiú k
ezek, csak szó rakozni akarnak egy kicsit.
A decemberi késő délutá n csípő s levegő je felpezsdítette a já tékosok vérét. A hideg,
halvá nysá rga Long Island-i napfény megcsillant Heskow ü veghá zain. A há zigazda
hivatalosan bejegyzett foglalkozá sa virá gkertész volt – ezzel fedezte egyéb
vá llalkozá sait.
Jocko haverjai vették a lapot, s ú gy já tszottak, hogy kedvében já rjanak a két férfinak,
Franky és Stace azonban hirtelen rá kapcsoltak, villá mgyorsan elhú ztak mellettü k, s a
labda má ris a kosá rban volt. Jocko elképedve bá multa ő ket; ú gy futottak, hogy alig akart
hinni a szemének, rá adá sul mintha csak ketten lettek volna a tö bbiek ellen, nem
passzoltá k le neki a labdá t. Lá tszott rajtuk, hogy becsü letbeli ü gynek tekintik a já tékot.
Az ellenfelek ekkor a magassá gukat akartá k kihaszná lni a két férfival szemben, de
dö bbenten kellett tapasztalniuk, hogy még a lepattanó labdá kat sem tudjá k
megkaparintani tő lü k. Az egyik fiú végü l tü relmét vesztve Franky arcá ba vá gott a
kö nyö kével – és azon nyomban a fö ldö n talá lta magá t. Jocko mindent lá tott, mégsem
tudta pontosan, hogyan tö rténhetett a dolog. De nem volt ideje tö prengeni, mert Stace a
fivére fejéhez vá gta a labdá t, és rá fö rmedt: – Gyerü nk, seggfej! Ne lazsá lj! – Franky
talpra segítette a fiú t, a fenekére ü tö tt és rá mosolygott. – Ne haragudj, ö regem! – Még
kö rü lbelü l ö t percig já tszottak, a két férfi azonban szemmel lá tható lag kezdett kifulladni,
és végü l fö ladta, mert a srá cok má r azt csiná ltak a pá lyá n, amit akartak.
Heskow ü dítő vel kíná lta ő ket, a kamaszok pedig a karizmatikus Frankyt rajzottak
kö rü l, aki já téká val bebizonyította, hogy vérbeli profi. Bará tsá gosan megö lelte azt a fiú t,
akit leü tö tt, majd ú gy mosolygott rá , mint egy igazi vilá gfi.
– Fiú k, én vagyok az idő sebb, ú gyhogy fogadjatok el tő lem néhá ny jó taná csot –
mondta. – Sose cselezgessetek, ha passzolni is tudtok. Akkor se adjá tok fel a já tszmá t, ha
az ellenfél az utolsó negyedben hú sz ponttal vezet. É s sose já rjatok olyan nő vel, akinek
egynél tö bb macská ja van…
A langaléta kamaszok jó t nevettek.
Franky és Stace kezet fogtak velü k, megkö szö nték a já tékot, aztá n bementek Heskow
utá n a takaros, zö ld zsalugá teres há zba. Jocko utá nuk kiá ltott: – Hé, ö regfiú k! Vérbeli
profik vagytok!
 Odabent John Heskow fö lkísérte a fivéreket az emeletre, és megmutatta nekik a
szobá jukat. Franky és Stace nyomban észrevették a masszív tö lgyfa ajtó t s azt is, hogy
amint beléptek, Heskow elfordította a kulcsot a zá rban.
A lakosztá lynak is beillő , tá gas szobá hoz természetesen fü rdő szoba is tartozott. A
két, egyszemélyes á gy arró l á rulkodott, hogy Heskow tudja: az ikrek szeretnek egy
szobá ban aludni. A sarokban behemó t, acélpá ntos lá da á llt, rajta erő s lakat. Heskow a
sajá t kulcsá val nyitotta ki, majd felhajtotta a fedelet. A lá dá ban szá mos revolver,
automata fegyver és jó néhá ny doboz sorakozott, amelyek a mértani alakzatokba
rendezett lő szereket rejtették.
– Megfelel? – kérdezte Heskow.
– Nincs hangtompító – jegyezte meg Franky.
– Ehhez a munká hoz nem lesz szü kségetek rá .
– Remek! – lelkendezett Stace. – Gyű lö lö m a hangtompító t! Egy elefá ntot se tudok
eltalá lni vele.
– Oké! – bó lintott Heskow. – Akkor most nyugodtan zuhanyozzatok le,
helyezkedjetek el, én pedig megszabadulok a srá coktó l, aztá n megfő zö m a vacsorá t. Mit
szó ltok a fiamhoz?
– Helyes kö lyö k. Rokonszenves – felelte Franky.
– É s ahhoz mit szó ltok, milyen remek kosaras? – faggatta ő ket bü szkén Heskow.
Kissé el is pirult, s így még jobban hasonlított egy érett kö rtéhez.
– Rendkívü li tehetség – mondta Franky.
– Szerinted is, Stace? – kérdezte Heskow.
– Pá rjá t ritkítja! – vá gta rá Stace.
– Sportö sztö ndíjat kapott! – dicsekedett Heskow. – Nyitva á ll elő tte az ú t az NBA-be!
Az egész orszá g rajongani fog érte!

Amikor az ikrek nem sokkal késő bb lementek a nappaliba, Heskow má r vá rta ő ket.
Borjú sü ltet készített nekik gombá val és salá tá val. A há rom személyre megterített
asztalon egy ü veg vö rö sbor á llt.
Mindannyian leü ltek. Jó bará tok voltak, régó ta ismerték egymá st, és mindent tudtak
egymá sró l. Heskow tizenhá rom éve vá lt el a feleségétő l. Jocko az anyjá ná l lakott a
néhá ny kilométernyire lévő Babylonban, de az apjá t is sokszor meglá togatta, így
Heskow aktívan részt vett a nevelésében. Jó l el is kényeztette.
– Csak holnap reggelre vá rtalak benneteket – mondta az ikreknek. – Ha tudtam
volna, hogy má r ma megérkeztek, idő ben hazakü ldö m a fiamat, de amikor
telefoná ltatok, má r nem tehettem ki a szű rét, és a haverjait se dobhattam ki.
– Nem baj – nyugtatta meg Franky. – Ne is tö rő dj vele!
– Remekü l já tszottatok – jegyezte meg Heskow elismerő en. – Sosem gondoltatok rá ,
hogy aká r a profik kö zé is bekerü lhettetek volna?
– Nem – felelte Stace. – Ahhoz tú l alacsonyak vagyunk. A profi ligá ban kevés a
szá znyolcvan centi. A legutolsó mazsola is magasabb és gyorsabb ná lunk.
– Szű zanyá m! Ezt meg ne mondjá tok a fiamnak! – szö rnyű kö dö tt Heskow. – Hiszen
ilyenekkel kell majd já tszania!
– Dehogy mondjuk! – nyugtatta meg Stace. – Hallgatunk, mint a sír!
Heskow megkö nnyebbü lt. Belekortyolt a borá ba. Mindig szívesen dolgozott a Sturzo
fivérekkel. Hiszen olyan derű sek, olyan bará tsá gosak voltak! Sosem toltak ki vele aljasul,
mint a tö bbi szemét alak, aki az ú tjá ba akadt. Franky és Stace jó ban voltak a vilá ggal –
talá n azért, mert jó ban voltak egymá ssal. Ez a nyugalom, ez az elégedettség sugá rzott
ró luk.
A há rom férfi lassan, komó tosan evett. Heskow a tepsibő l adott repetá t az ikreknek,
nem kellett az illemszabá lyokkal tö rő dnie.
– Má r régó ta fú rja az oldalamat a kívá ncsisá g, hogy miért vá ltoztattá l nevet – szó lalt
meg Franky.
– Szaká llas tö rténet – felelte Heskow. – Rég volt. De nem azért tettem, mert
szégyelltem, hogy olasz vagyok. Csak há t, ti is tudjá tok, kikö pö tt németnek lá tszom.
Sző ke a hajam, kék a szemem, pisze az orrom. Gyanú snak hatott az olasz nevem.
Az ikrek kö nnyedén, megértő en nevettek. Pontosan tudtá k, hogy a há zigazdá nak vaj
van a fején, de nem tö rő dtek vele.
Amint az utolsó falat salá tá t is bekebelezték, Heskow ká véval és pompá s olasz
sü teményekkel kíná lta ő ket, ső t szivarral is, Franky és Stace azonban inká bb a sajá t
Marlboró jukat szívtá k. Ez jobban illett marká ns vadnyugati á brá zatukhoz.
– Most pedig térjü nk a tá rgyra! – javasolta Stace. – Nagy balhé lehet. Má skü lö nben
mi a bá natért akartad volna, hogy ö tezer kilométeren á t a volá nná l meresszü k a
seggü nket? Hiszen repü lő vel is jö hettü nk volna!
– Nem is volt olyan vészes – dü nnyö gte Franky. – É n kifejezetten élveztem. Legalá bb
megismertü k szép hazá nkat, Ameriká t. A kisvá rosokban nagyszerű emberek élnek.
– Ez igaz – helyeselt Stace. – De nekem azért bő rkeményedés nő tt a fenekemen…
– Nem akartam, hogy nyomot hagyjatok a repü lő tereken – magyará zta Heskow. – A
rendő rség mindig ott kezdi az ellenő rzést. É s ebbő l az ü gybő l nagy felhajtá s lesz,
mindenhol szaglá szni fognak. De ha jó l tudom, ti imá djá tok a felhajtá st!
– Mi az hogy! – vá gta rá Stace. – É lni sem tudunk nélkü le! De á ruld má r el, ki lesz a
célpont!
– Don Raymonde Aprile – nyö gte ki Heskow, aki kis híjá n megfulladt a félrenyelt
ká vétó l.
Néma csend borult a szobá ra. Percekig senki sem szó lalt meg. Heskow most elő szö r
érezte meg a halá l dermesztő leheletét, ahogy a Sturzo ikrek megkeményedett arcá ra
pillantott.
– Azért kellett ö tezer kilométert vezetnü nk, hogy ezt a munká t ajá nld fö l nekü nk? –
kérdezte Franky csö ndesen.
Stace rá mosolygott Heskow-ra. – Ö rü ltü nk a szerencsének, John. Most pedig fizesd ki
szépen a kö ltségeinket, és má r itt se vagyunk! – kö zö lte kedélyesen. A fivérek jó t
nevettek ezen a kis tréfá n, de Heskow-nak fogalma sem volt ró la, mi olyan mulatsá gos.
Nem magyará ztá k meg neki, amit Franky egyik Los Angeles-i ú jsá gíró bará tjá tó l
tudtak meg: gyakran elő fordul, hogy valamelyik képeslap megrendel egy cikket, de nem
feltétlenü l azért, hogy a végén meg is vegye és kö zö lje. Ilyenkor kifizeti az ú jsá gíró
kö ltségeit és a szerző désben rö gzített honorá rium csekély szá zaléká t, aztá n egyszerű en
elsü llyeszti az írá st. Az ikrek ezt a mó dszert vették á t. A megrendelő nek má r azért is
fizetnie kellett, hogy minden kö telezettség nélkü l meghallgassá k az ajá nlatá t. Ebben az
esetben hú szezer dollá rt kértek, hiszen tö bb ezer kilométert utaztak, rá adá sul
mindkettő jü ket iderendelték.
Heskow-nak azonban az volt a feladata, hogy rá beszélje ő ket: vá llaljá k a megbízá st. –
A Don há rom éve visszavonult – mondta. – Valamennyi régi kapcsolata rá cs mö gé kerü lt.
A hatalma rég szertefoszlott. Timmona Portella az egyetlen, aki belekö phetne a levesbe,
de nem fogja megtenni. É s egymillió dollá r ü ti a markotokat, ha végeztek a Donnal. A
felét akkor kapjá tok meg, ha befejeztétek a munká t, a má sik felét pedig egy év mú lva. De
egy évre el kell tű nnö tö k, hogy a híreteket se hallja senki. Minden készen á ll. Nincs má s
dolgotok, csak meg kell hú znotok a ravaszt.
– Egymillió dollá r – ismételte Stace. – Az rengeteg pénz.
– Az ü gyfelem teljesen tisztá ban van vele, hogy Don Aprilét nem csekélység eltenni
lá b aló l – folytatta Heskow. – A profik kö zü l is a legjobbakat akarja. Olyan emberek
kellenek neki, akik vérbeli, hidegvérű mesterlö vészek, azonkívü l be tudjá k fogni a
szá jukat, és nem vesztik el a fejü ket. Nem vitá s, fiú k, hogy ti vagytok a legjobbak.
– É s az sem vitá s, hogy rajtunk kívü l kevesen vá llalná nak ekkora kocká zatot – tette
hozzá Franky.
– Há t persze – bó lintott Stace. – Mert aztá n egész életü nkben cipelhetjü k ezt a terhet
a vá llunkon. Nem kö nnyű együ tt élni az ilyesmivel. Valaki esetleg a nyomunkra akad, és
má r utá nunk is veti magá t a rendő rség meg az FBI.
– A szavamat adom rá , hogy a New York-i rendő rség a kisujjá t se fogja megmozdítani
– eskü dö zö tt Heskow. – É s az FBI sem fog fü lest kapni.
– É s a Don régi bará tai? – kérdezte Stace.
– A halottaknak nincsenek bará taik – jelentette ki Heskow, majd pillanatnyi
hallgatá s utá n hozzá tette: – Amikor a Don visszavonult, mindenkivel megszakította a
kapcsolatot. Szó val aggodalomra semmi ok.
– Há t nem vicces, hogy valahá nyszor megbíznak bennü nket valamivel, mindig azt
mondjá k, hogy aggodalomra semmi ok? – kérdezte Franky Stace-tő l.
Stace nagyot nevetett. – Ezt csak azért mondjá k, mert nem nekik kell meghú zniuk a
ravaszt. – Heskow-hoz fordult. – John, te a bará tunk vagy. Régó ta ismerü nk, bízunk
benned. De mi van akkor, ha tévedsz? Elvégre tévedni emberi dolog… Mi lesz, ha a
Donnak mégis vannak régi bará tai? Hiszen te is jó l ismered a mó dszereit. Nincs
kegyelem. Ha elkapnak bennü nket, nem fognak rö gtö n megö lni. Elő bb a poklok minden
kínjá t ki kell majd á llnunk. Azonkívü l a Don já tékszabá lyai szerint a csalá dunk élete is
kocká n forog. Gondolj bele! A te esetedben a fiadró l van szó . A sírbó l má r nem kerü lhet
be az NBA-be. Nem éri meg, hogy profi kosaras vá ljék belő le… Talá n mégis jobb lenne,
ha elá rulná d, ki a megbízó .
Heskow kö zelebb hajolt hozzá juk. Fehér bő re skarlá tvö rö sre pirult az izgalomtó l. –
Nagyon jó l tudjá tok, hogy nem á rulhatom el. É n csak a kö zvetítő vagyok, mindö ssze
annyi a dolgom, hogy tető alá hozzam az ü zletet. É s mindent alaposan végiggondoltam.
Vagy talá n hü lyének néztek? Mindenki tudja, ki az a Don Raymonde Aprile. De higgyétek
el, hogy teljesen védtelen. A legfelső szinten garantá ljá k. A rendő rség csak a szoká sos
rutinvizsgá latokat fogja elvégezni. Az FBI nem engedheti meg magá nak, hogy
bekapcsoló djon a nyomozá sba. É s a nagy maffiafő nö kö k sem fognak beleavatkozni.
Teljes biztonsá gban vagytok.
– Á lmomban sem jutott volna eszembe, hogy egyszer a nagy Don Aprile lesz a
célpontom – jegyezte meg Franky. A feladat hízelgett a hiú sá gá nak. Elvégre nem
mindennap lő het az ember ilyen nagy vadra, egy ilyen rettegett, ugyanakkor
kö ztiszteletben á lló férfiú ra!
– Ez nem kosá rmeccs, Franky! – figyelmeztette Stace. – Ha veszítü nk, nem lehet
egyszerű en kezet rá zni az ellenféllel és levonulni a pá lyá ró l!
– De egymillió dollá rt kíná lnak érte! – mondta Franky. – É s azt se felejtsd el, hogy
John sose vá gott á t bennü nket. Vá llaljuk el!
Heskow érezte, hogy az ikrekben egyre nő az izgalom. A fenébe is! Hiszen nem
kezdő k, tudnak vigyá zni magukra! É s való ban egymillió dollá r a tét! Ha igaz, amit hallott
ró luk, akkor kettő jü k kö zü l Stace-be tö bb vá llalkozó szellem szorult, mint Frankybe.
Má ris meglá tszott rajta, hogy nagyon csá bítja az egymillió dollá r.
 – Oké – mondta végü l Stace. – Benne vagyunk. De Isten irgalmazzon nekü nk, John, ha
netá n mégis tévedsz. – Gyerekkorá ban ministrá ns volt, kedvelte az efféle fordulatokat.
– É s ha a Dont figyeli az FBI? – kérdezte Franky. – Vagy ettő l tényleg nem kell
tartanunk?
– Nem – nyugtatta meg Heskow. – Amikor a régi bará tait sittre vá gtá k, a Don igazi
ú riemberhez méltó an visszavonult, és ezt a gesztust az FBI is méltá nyolta. Azó ta békén
hagyjá k. Kezeskedem ró la. Most pedig lá ssuk a részleteket.
Heskow jó féló rá n á t magyará zta a gondosan kidolgozott tervet.
– Mikor? – kérdezte végü l Franky.
– Vasá rnap reggel – felelte Heskow. – Két napig itt maradtok, aztá n egy
magá nrepü lő gépen elhagyjá tok Newarkot.
– Jó sofő rre lesz szü kségü nk – kö zö lte Stace. – Olyan fickó ra, aki nagyon tud vezetni.
– É n leszek az – kö zö lte Heskow, majd szinte mentegető zve hozzá tette: – Nagy buli,
nagyot lehet kaszá lni…

A hétvége há tralevő részében Heskow ú gy gondoskodott az ikrekrő l, mint apa a sajá t

fiairó l. Fő zö tt rá juk, minden kívá nsá gukat teljesítette, kényeztette ő ket. Kevesen
imponá ltak neki ennyire, mint a Sturzo fivérek, de néha ú gy érezte, meghű l benne a vér,
ha rá juk néz. Olyanok voltak, mint a viperá k. Mindig éberen figyeltek, mindig
készenlétben á lltak. Ugyanakkor elbű vö lő en kedvesek is tudtak lenni, még az
ü veghá zban is segítettek neki a virá gokat ö ntö zni.
Vacsora elő tt kettesben kosaraztak a pá lyá n. Heskow á mulva nézte, ahogy a labdá t
kergetik, villá mgyorsan szö kellnek, aká r a kecses gazella, má skor meg siklanak, aká r a
kígyó . Franky futott sebesebben, és mindig hajszá lpontosan célzott, majd lő tt. Stace nem
volt ilyen jó já tékos, de a fejet ő hordta a nyaká n. Heskow arra gondolt, hogy Franky
talá n még az NBA-be is bejuthatott volna, de azt is tudta, hogy ezú ttal nem
kosá rlabdá ró l van szó . É rezte, hogy való di vá lsá ghelyzetben Stace az, akire szá mítani
lehet. Stace fogja meghú zni a ravaszt, mert ő az igazi mesterlö vész.

2. FEJEZET

Az FBI a kilencvenes években tö bbszö r is lecsapott a New York-i maffiacsalá dokra,

és a sikeres tá madá ssorozatot csak ketten ú sztá k meg ép bő rrel. Az egyik a legnagyobb
és legrettegettebb Don Raymonde Aprile volt, akinek a haja szá la se gö rbü lt meg, a
má sik pedig Don Timmona Portella, a szintén nagy hatalmú , á m Don Apriléná l sokkal
jelentéktelenebb, kisebb kaliberű csalá dfő , aki való színű leg csak a szerencséjének
kö szö nhette, hogy nem bukott le a tö bbiekkel együ tt.
Mindenesetre kétség sem férhetett hozzá , milyen jö vő vá r a maffió zó kra. Don
Raymonde pontosan tudta, hogy elérkezett az idő , amikor elegá nsan tá voznia kell a
színrő l, hiszen az 1970-es, szervezett alvilá g elleni tö rvényeket véleménye szerint
rendkívü l antidemokratikus mó don fogalmaztá k meg, rá adá sul az FBI ü gynö kei egyre
lelkesebben, egyre nagyobb hévvel ü ldö zték a még szabadlá bon lévő ket, és azt is be
kellett lá tnia, hogy az amerikai maffia kö zkatoná i má r nem hisznek az omertà ban – a
hallgatá s tö rvénye meghalt, érvényét vesztette.
 A Don harminc éven á t á llt a Csalá d élén. Ú gy uralkodott, aká r egy csá szá r, s épp
ezért legendá vá vá lt. Mivel Szicíliá ban nevelkedett, nem az Ameriká ban szü letett
maffiafő nö kö k téveszméi vezérelték, s kevélységü k, ö ntelt gő gjü k is hiá nyzott belő le.
Való já ban egész lénye a tizenkilencedik szá zadi szicíliai maffió zó kat idézte, akik
karizmatikus személyiségü kkel uraltá k a vá rosokat és falvakat. Ő k még tudtá k, mi a
tisztesség, a becsü let, s a gyanú ssá vá lt ellenségek fö lö tt kö nyö rtelenü l kimondtá k a
megmá síthatatlan halá los ítéletet. Don Raymonde Aprile is ezt tette, amellett éppolyan
zseniá lis stratégá nak bizonyult, mint a régi idő k hő sei.
Most, hatvankét éves korá ban elmondhatta, hogy rendet teremtett az életében.
Megszabadult az ellenségeitő l, s bará tként és apaként egyará nt teljesítette a
kö telességét. Tiszta lelkiismerettel tekinthetett a jö vő be. Nyugodt, békés ö regség vá rt
rá , mert visszavonult abbó l a vilá gbó l, amelyben a diszharmó nia az ú r, s eljá tszhatta az
ö nmagá nak szá nt, testre szabott szerepet – a banká rét, akit a tá rsadalom oszlopos
tagjaként tisztelnek.
Há rom gyermeke sorsa nem adott okot az aggodalomra; mindegyik becsü letes
foglalkozá st vá lasztott. Legidő sebb fia, a harminchét éves Valerius fiatalon nő sü lt,
há rom gyermeke szü letett, s az Egyesü lt Á llamok hadseregében ezredesi rangig vitte,
ső t a West Point-i katonai akadémia taná ra volt. Pá lyavá lasztá sá t gyermekkori
félénksége hatá rozta meg: a Don azért kü ldte tiszti iskolá ba, hogy a seregben kiirtsá k
belő le ezt a jellemhibá t.
Kö zépső fia, Marcantonio – nyilvá n valamilyen rejtélyes génkombiná ció parancsá ra
– harmincö t éves korá ra az egyik orszá gos televízió s csatorna vezető jeként vá lt
kö zismert és elismert médiamogullá . Hó bortos, szeszélyes kamasz volt, a sajá t
á lomvilá gá ban élt, és a Don ú gy vélte, semmiféle komoly vá llalkozá sban nem fogja
megá llni a helyét, de mostaná ban szinte nem mú lt el ú gy egy hét, hogy ne írtak volna
ró la az ú jsá gok, amelyek lá tnoki képességekkel megá ldott lá ngelmeként ü nnepelték. A
Don ö rü lt az elismerésnek, de tová bbra is kételkedett, elvégre Marcantonio az ő fia volt.
Ú gy vélte, ná la jobban senki sem ismerheti.
Lá nyá t, Nicole-t kicsi korá ban Nikkinek becézte, egészen addig, amíg a hatéves
kislá ny komolyan és hatá rozottan ki nem jelentette, hogy nem tű ri az efféle gü gyö gést.
Felnő ve ő lett a Don á llandó vitapartnere. Huszonkilenc éves korá ra kivá ló vá llalati
jogá sz vá lt belő le. Szenvedélyes feminista volt, azonkívü l a nincstelen bű nö ző k ö nkéntes
védő ü gyvédje. Kü lö nö s érzékkel vá lasztotta ki azokat, akik egyébként nem engedhették
meg maguknak, hogy ü gyvédet fogadjanak. Jó néhá ny elvetemü lt gyilkost mentett meg a
villamosszéktő l, segítségével szá mos olyan asszony ú szta meg a bö rtö nbü ntetést, aki
végső elkeseredésében eltette lá b aló l brutá lis férjét, és a nemi erő szakért
életfogytiglani fegyhá zra ítélt bű nö ző k is bizton szá míthattak rá , hogy Nicole Aprile
mindent elkö vet bü ntetésü k enyhítéséért. Mindenki tudta ró la, hogy a halá lbü ntetés
eskü dt ellensége, és szent meggyő ző dése, hogy minden bű nö ző nek joga van a
rehabilitá ció hoz. Szenvedélyesen és keményen bírá lta az Egyesü lt Á llamok gazdasá gi
struktú rá já t. Ú gy vélte, egy olyan gazdag orszá gnak, mint Amerika, tö rő dnie kell a
szegényekkel, még akkor is, ha sú lyos bű ncselekményeket kö vettek el. Mindezek
ellenére a feltű nő en szép, erélyes asszony vá llalati jogá szként a legkivá ló bbak kö zé
tartozott, s valamennyi tá rgyalá sa sorá n keményen megizzasztotta ellenfeleit. A Don
soha, semmiben nem értett egyet vele.
Ami pedig Astorrét illeti, ő t mindenki csalá dtagnak tekintette, a Don unokaö ccsének,
akirő l kö ztudott volt, hogy „nagybá tyja” kedvence. Csak ú gy á radt belő le a végtelen
életkedv. Mindenkit elbű vö lt. A Don gyermekei ú gy fogadtá k be, mintha a vérrokonuk
lenne. Há roméves korá tó l tizenhat éves korá ig sajá t kistestvérü kként szerették –
egészen addig, amíg a Don el nem kü ldte Szicíliá ba. Ez tizenegy éve tö rtént. Don Aprile
csak akkor hívta vissza Astorrét, amikor végleg visszavonult.

A Don alaposan, apró lékos mű gonddal elő készítette a visszavonulá sá t. Felosztotta

hatalmas birodalmá t, hogy megbékítse potenciá lis ellenségeit, de hű séges bará tairó l
sem feledkezett meg, mert tudta, hogy az emberi erények kö zü l a há la a legmulandó bb;
csak á llandó ajá ndéká radattal lehet életben tartani. Első sorban és mindenekelő tt arra
ü gyelt, hogy Timmona Portellá t megnyugtassa és a maga oldalá ra á llítsa. A kü lö nc
Portellá t heves, vérengző természete miatt tartotta veszélyesnek, mert a nagy hatalmú
maffió zó néha olyankor is gyilkolt, ha semmi szü kség nem volt rá .
Mindenki szá má ra ö rö k rejtély maradt, miként ú szhatta meg ez az ember a
kilencvenes években az FBI szervezett alvilá g elleni tisztogató akció já t, hiszen az
amerikai szü letésű , féktelen, gá tlá stalan Don nem az éles elméje, hanem robbanékony
természete miatt vá lt híressé és hírhedtté. Az ó riá s termetű , hatalmas pocakú maffió zó
még mindig ú gy ö ltö zkö dö tt, mint egy palermó i picciotto, egy zö ldfü lű , kezdő kis
bérgyilkos: selyemö ltö nyö kben, színes ingekben, csiricsá ré nyakkendő kben
pá vá skodott. Tiltott ká bító szerek kereskedelmével és terjesztésével szerezte hatalmá t.
Sosem nő sü lt meg. Bá r elmú lt ö tvenéves, egyfolytá ban a nő ket hajkurá szta, képtelen
volt lecsillapodni. Csak szellemileg kissé visszamaradott, hozzá hasonló an goromba,
brutá lisan kegyetlen ö ccsét, Brunó t szerette igazá n.
Don Aprile soha nem bízott Portellá ban, épp ezért a lehető legritká bban kö tö tt
ü zletet vele. Gyarló sá gai miatt veszélyes fickó nak tartotta, akit nem lehet féken tartani.
Most mégis meghívta a há zá ba, mert megbeszélnivaló ja volt vele.
Portella az ö ccsével, Brunó val együ tt érkezett. Don Aprile a tő le megszokott finom
udvariassá ggal fogadta ő ket, de nem kertelt soká ig, hamarosan a tá rgyra tért.
– Drá ga bará tom – mondta. – Ú gy dö ntö ttem, valamennyi ü zleti vá llalkozá sombó l
visszavonulok, s egyszerű banká rként tevékenykedem tová bb. Ez azt jelenti, hogy
mostantó l még inká bb szem elő tt leszel, reflektorfényben fogsz á llni, tehá t nagyon
ó vatosnak kell lenned. Ha bá rmikor jó taná csra lesz szü kséged, csak szó lj. Mindig
bizalommal fordulhatsz hozzá m, hiszen a szü kséges eszkö zö k akkor is a
rendelkezésemre á llnak, ha nyugalomba vonulok.
Brunó t, behemó t fivére kicsinyített má sá t, félelemmel vegyes tisztelettel tö ltö tte el a
Don hírneve, így boldogan elmosolyodott. Elégedetten nyugtá zta, hogy a rettegett Don
Aprile ilyen nagyra becsü li Timmoná t. Timmona Portella azonban pontosan megértette,
hova akar a Don kilyukadni. Felfogta a szavaibó l kicsendü lő burkolt fenyegetést.
Tisztelettel fejet hajtott a Don elő tt. – Mindnyá jan tudjuk, hogy mindig te voltá l
kö ztü nk a legjó zanabb. A te ítélő képességedben soha nem kellett csaló dnunk, mert
tévedhetetlen vagy – mondta. – Ő szintén becsü lö m az elhatá rozá sodat. Szá míthatsz rá m.
A bará tod vagyok.
– Ennek szívbő l ö rü lö k – felelte a Don. – Azzal szeretnélek megajá ndékozni
hű ségedért, hogy figyelmeztetlek valamire. Cilke, az FBI ü gynö ke ravasz, veszélyes fickó .
Soha, semmilyen kö rü lmények kö zö tt ne bízz benne, mert a fejébe szá llt a dicső ség, és te
leszel a kö vetkező célpontja.
– De hiszen mi ketten má r kicsú sztunk a karmai kö zü l – jegyezte meg Timmona. –
Bá r az is igaz, hogy valamennyi bará tunkat lebuktatta és rá cs mö gé juttatta. É n ugyan
nem félek tő le, de azért kö szö nö m a figyelmeztetést.
A há rom férfi á ldomá st ivott, majd a Portella fivérek tá voztak. A kocsiban Bruno
elismerő en nyilatkozott Don Apriléró l. – Nagyszerű ember – mondta.
 – Igen – bó lintott Timmona. – Nagyszerű ember volt.
Ami a Dont illeti, ő elégedetten dő lt há tra karosszékében a vendégek tá vozá sa utá n.
Jó l lá tta a riadalmat Timmona szemében, s pontosan tudta, hogy soha tö bbé nem kell
tartania tő le.

Don Aprile kö zö lte ó hajá t, hogy négyszemkö zt kívá n beszélni Kurt Cilke-kel, a New
York-i FBI fő nö kével. Legnagyobb meglepetésére Cilke olyan embernek bizonyult, aki
eddigi tevékenységével ki tudta vívni a csodá latá t, hiszen a keleti part szinte valamennyi
maffiavezérét bö rtö nbe juttatta, s csaknem sikerü lt megtö rnie a hatalmukat.
Don Raymonde Aprilét azért nem tudta elkapni, mert ő kiderítette, hogy ki is
való já ban Cilke titkos informá tora, aki ezt a fantasztikus sikersorozatot lehető vé tette.
Á m a Don Cilke irá nti tiszteletét és csodá latá t csak fokozta az a tény, hogy a fickó mindig
betartotta a já tékszabá lyokat, sosem pró bá lta a Dont tő rbe csalni, sosem élt vissza
hatalmá val, sosem zaklatta ellenfelét, és sosem adott tippeket a sajtó nak, hogy mit
írjanak a Don gyermekeirő l. Don Aprile tehá t ú gy érezte, akkor já r el tisztességesen, ha
Cilke-et is figyelmezteti.

Kettő jü k talá lkozó já ra a Don montauki birtoká n kerü lt sor. A Don kívá nsá ga az volt,
hogy Cilke egyedü l jö jjö n. Az FBI szabá lyzata ezt nem tette volna lehető vé, így maga az
FBI igazgató ja adta meg az engedélyt, ahhoz azonban ragaszkodott, hogy Cilke egy
kü lö nleges hangrö gzítő berendezést vigyen magá val. Illetve ne vigye, hanem a pará nyi
szerkezetet ü ltessék be a felső testébe, a bordá i alá , ahol akkor sem veszi észre senki, ha
netá n meztelenre kell vetkő znie. Ezt az apró magnetofont a kö zvélemény elő tt titokban
tartottá k, s gyá rtó ja szigorú ellenő rzés alatt á llt, nehogy bá rmi is kiszivá rogjon ró la.
Cilke persze rá jö tt, hogy a kis ketyerének való já ban azt kell hangszalagra rö gzítenie,
amit ő fog mondani a Donnak.
Aranyló , napsü téses októ beri délutá non talá lkoztak a Don kastélyá nak teraszá n.
Ebbe a pompá s há zba Cilke sosem tudott poloská kat telepíteni, s a bíró sá g azt is
megtiltotta, hogy az FBI ü gynö kei á llandó megfigyelés alatt tartsá k Don Aprilét. Amikor
Cilke megérkezett, nagyon meglepő dö tt, mert a há zigazda emberei egyá ltalá n nem
motoztá k meg. Ebbő l csak arra kö vetkeztethetett, hogy Don Raymonde Aprile nem
szá ndékozik neki tö rvénybe ü tkö ző ajá nlatot tenni.
Mint mindig, Cilke-et ezú ttal is megdö bbentette, milyen nagy hatá ssal van rá a Don
személyisége. Kissé zavarba is hozta. Pontosan tudta, hogy a Don parancsá ra tö bb szá z
embert gyilkoltak meg. Azzal is tisztá ban volt, hogy há zigazdá ja sorozatosan szegte meg
a tá rsadalom á ltal tiszteletben tartott tö rvényeket. Mégsem volt képes gyű lö lni, pedig
szentü l hitte, hogy az efféle emberek gonoszak, és meg kell vetnie ő ket, mert alá á ssá k a
tá rsadalom szerkezetét.
Don Aprile sö tét ö ltö nyben, nyakkendő ben, fehér ingben fogadta vendégét.
Higgadtan, komolyan, mégis megértő en nézett rá , s arcvoná sai jó indulatot tü krö ztek,
mint bá rmely becsü letes, tiszta erkö lcsű polgá réi. Cilke azon tű nő dö tt, hogyan lehet egy
ilyen kö nyö rtelen férfinak ilyen emberséges á brá zata.
A Don nem akarta zavarba hozni az ü gynö kö t, ezért nem nyú jtott kezet. Udvarias
fő hajtá ssal ü dvö zö lte vendégét, majd hellyel kíná lta.
– Ú gy dö ntö ttem, hogy csalá dommal együ tt az ö n védő szá rnyai alá helyezkedem,
vagyis a tová bbiakban a tá rsadalom oltalma alatt kívá nok élni – mondta.
Cilke elképedve meredt rá . Sejtelme sem volt ró la, hova akar a Don kilyukadni.
 – Az utó bbi hú sz évben ö n mindent elkö vetett, hogy az ellenségemmé vá ljon –
folytatta Don Aprile. – Egy pillanatra sem hagyott békén, ü ldö zö tt engem. De mindig
há lá s voltam ö nnek, amiért betartotta a já tékszabá lyokat. Sosem pró bá lkozott
tisztességtelen eszkö zö kkel. Nem csempészett ú gynevezett bizonyítékokat a há zamba,
hogy koholt vá dak alapjá n rá cs mö gé juttathasson. Senkit nem bujtott fel, hogy hamis
tanú vallomá st tegyen ellenem. De a bará taim zö mé t lecsukatta, és nagyon igyekezett,
hogy én is bö rtö nbe kerü ljek.
– Még most is azon igyekszem – jegyezte meg Cilke mosolyogva.
A Don elismerő en bó lintott. – Minden kétes vá llalkozá somtó l megszabadultam, csak
néhá ny bankot tartottam meg. Tudomá som szerint ez megbecsü lt, kö ztiszteletben á lló
foglalkozá s. Annak a tá rsadalomnak a védő szá rnyai alá helyezkedtem, amelyet ö n
képvisel, és feltett szá ndékom, hogy teljesítsem a kö telességemet ezzel a tá rsadalommal
szemben. Igencsak megkö nnyítené a dolgomat, ha a tová bbiakban nem ü ldö zne, mert
má r semmi szü kség rá .
Cilke vá llat vont. – Ezt nem én dö ntö m el, hanem az Iroda. De oly soká ig voltam a
nyomá ban. Miért éppen most szá llnék le ö nrő l? Há tha szerencsém lesz, és sikerü l
elkapnom.
A Don arca egyre komolyabbnak, egyre fá radtabbnak lá tszott. – El kell á rulnom
valamit ö nnek. Az elmú lt néhá ny év sorá n elért ó riá si sikerei nagymértékben
befolyá soltá k a dö ntésemet. Ezek hatá sá ra hatá roztam el, hogy visszavonulok. De a
helyzet az, hogy ismerem az informá torá t. Tudom, kitő l kapta a legjobb tippeket. A
nevét azonban senki elő tt sem fedtem fel.
Cilke csak egy-két má sodpercig tétová zott, mielő tt egykedvű en, rezzenéstelen arccal
kö zö lte: – Nincs ilyen informá torom. Senkitő l sem kaptam tippeket. É s ismétlem, nem én
dö ntö k, hanem az Iroda. Egyszó val hiá ba kéretett ide, semmit sem tehetek az ö n
érdekében.
– Félreértett – mondta a Don. – Szó sincs ilyesmirő l. Nem elő nyt akarok kicsikarni
magamnak. Mindö ssze kiegyezésre tö rekszem, mert nyugodtan akarok élni. Engedje
meg, hogy az idő sebb jogá n megosszam ö nnel, amit hosszú életem folyamá n
megtanultam. Az ember soha ne éljen vissza a hatalmá val pusztá n azért, mert teheti. É s
soha ne szá lljon a fejébe a siker, ha az esze azt sú gja, hogy tetteivel tragédiá t idézhet elő .
Bevallom, én ö nt most má r nem az ellenségemnek, hanem a bará tomnak tekintem. Arra
kérem, jó l gondolja végig, mit nyerhet, vagy mit veszíthet azzal, ha visszautasítja az
ajá nlatomat.
– É s ha való ban nyugalomba vonul, Don Aprile, akkor mi hasznom lehet a
bará tsá gá bó l? – kérdezte Cilke mosolyogva.
– Az, hogy becsben tartom, és élvezni fogja a jó indulatomat – felelte a Don. – Ezt az
ajá nlatot ná lam jelentéktelenebb személyiségtő l is érdemes lenne elfogadnia.

Cilke késő bb lejá tszotta a szalagot helyettesének, Bill Boxtonnak, aki megkérdezte: – Mi
a fenét akart ezzel mondani az ö reg?
– Meg kell tanulnod, hogy a cikornyá s fogalmazá s mö gö tt fö lfedezd a szavak való di
értelmét – magyará zta neki Cilke. – Don Aprile sztaniolba csomagolva azt akarta a
tudtomra adni, hogy akkor sem teljesen védtelen, ha tö rténetesen visszavonult, és
tová bbra is rajtam tartja a szemét.
– Hü lyeség! – hő bö rgö tt Boxton. – Ezek a gazemberek egyetlen ujjal se nyú lhatnak
hozzá egy szö vetségi ü gynö khö z!
 – Ez igaz – felelte Cilke. – É pp ezért nem szá llok le ró la, aká r visszavonult, aká r nem.
De azt hiszem, nem á rt az ó vatossá g. Elvégre sosem lehet tudni…

Don Aprile beható an tanulmá nyozta a legelő kelő bb, legtekintélyesebb amerikai
csalá dok tö rténetét, s megismerkedett azoknak a rabló lovagoknak az életével, akik a
tá rsadalom tö rvényeinek és etikai szabá lyainak megszegésével, irgalmat nem ismerve
szerezték hatalmas vagyonukat, majd pontosan azt tette, amit ő k: mindenki jó tevő jévé
vá lt. Hozzá juk hasonló an ő is ó riá si birodalmat épített fel – tíz magá nbank tulajdonosa
volt a vilá g legnagyobb vá rosaiban –, így megengedhette magá nak, hogy kó rhá zat
építtessen a szegényeknek. Bő kezű mecéná sként a mű vészetet is tá mogatta. Tanszéket
alapított a Columbia Egyetemen, ahol a reneszá nsz festészetet és szobrá szatot oktattá k.
Igaz ugyan, hogy a Yale és a Harvard nem fogadta el azt a hú szmillió dollá rt, amelyet
a Kolumbusz Kristó fró l elnevezendő ú j diá kszá lló építésére szá nt, de csak azért, mert
akkoriban a nagy felfedező t értelmiségi kö rö kben rejtélyes okokbó l éppen mellő zték. A
Yale hajlott a kompromisszumra: elfogadja a nemes felajá nlá st, ha a kollégiumot
Saccó ró l és Vanzettiró l nevezheti el, á m ez az ö tlet nem nyerte meg Don Aprile tetszését.
Saccó t és Vanzettit kifejezetten ellenszenvesnek talá lta, ugyanis mélységesen
megvetette a má rtírokat.
Ná la jelentéktelenebb ember bizonyá ra megsértő dö tt volna, s a sebeit nyalogatva,
duzzogva félrevonul, á m Raymonde Aprilét nem ilyen fá bó l faragtá k. A pénzt a katolikus
egyhá znak adomá nyozta, azzal a kikö téssel, hogy minden á ldott nap misét mondjanak
huszonö t éve elhunyt felesége lelki ü dvéért.
Egymillió dollá rt juttatott a New York-i rendő rség Jó tékonysá gi Egyesü letének, s
szintén egymillió t kapott tő le az illegá lis bevá ndorló k tá mogatá sá ra létrejö tt szervezet.
A visszavonulá sá t kö vető há rom évben való sá ggal elá rasztotta jó téteményeivel az egész
vilá got. Erszénye nyitva á llt, bá rmit kérhettek tő le, szívesen adott. Mindö ssze egyetlen
kérést utasított el: Nicole hiá ba kö nyö rgö tt neki, egy á rva centet sem tudott kicsikarni
tő le arra a kampá nyra, amit a halá lbü ntetés ellen indított.
Megdö bbentő , hogy mindö ssze há rom év jó téteményeivel és bő kezű adomá nyaival
szinte teljesen el lehet feledtetni harminc év kegyetlenkedéseit. A Don azonban
pontosan tudta, hogy a legkivá ló bbak ugyanezzel a mó dszerrel vá sá roljá k meg sajá t jó
hírü ket és elá rult bará taik megbocsá tá sá t, még akkor is, ha korá bban seregnyi á ldozat
halá la szá radt a lelkü kö n. A Don sem volt mentes ettő l az á ltalá nos emberi gyarló sá gtó l.
Don Raymonde Aprile ugyanis mindig a sajá t erkö lcsi felfogá sa szigorú szabá lyai
szerint élt. Ezzel vívta ki magá nak harminc éven á t a feltétlen tiszteletet, s ezzel
ébresztette azt az iszonyú rettegést és félelmet, amelyre korlá tlan hatalmá t alapozta. E
szigorú szabá lyok kö zö tt is a kö nyö rtelenség á llt az első helyen.
Ez a kö nyö rtelenség nem valamiféle belső kegyetlenségbő l fakadt. A Don sosem volt
beteges hajlamokkal megvert pszichopata, aki ö ncélú an akart bá rkinek is fá jdalmat
okozni. Nem. Ő azért nem ismert irgalmat, mert szent meggyő ző dése volt, hogy az
emberek a sajá t jó szá ntukbó l sosem engedelmeskednek. Hiszen még Lucifer, az angyal
is szembeszá llt Istennel. Ki is ű zték a mennyorszá gbó l…
A Don mindebbő l arra a kö vetkeztetésre jutott, hogy a hatalomért harcoló ,
becsvá gyó embernek a kö nyö rtelenségen kívü l nincs má s eszkö ze. Persze meg lehet
pró bá lkozni a meggyő zéssel, a rá beszéléssel, ső t bizonyos mértékig figyelembe lehet
venni az ellenfél érdekeit is. Ez elfogadható , ső t természetes. Á m ha minden kö tél
szakad, nem marad má s bü ntetés, csak a halá l. Má sfajta megtorlá ssal nem is szabad
fenyegető zni, mert azt esetleg megbosszuljá k. Az ellenséget egyszerű en el kell tá volítani
ebbő l az á rnyékvilá gbó l, hogy soha tö bbé ne kelljen szá molni vele.
A legnagyobb sértés az á rulá s volt. Ilyenkor az á ruló csalá djá nak és bará ti kö rének is
lakolnia kellett; egész életét, egész vilá gá t le kellett rombolni, mert sok bá tor, bü szke
férfi hajlandó kocká ra tenni a sajá t életét, ha ebbő l hasznot remél, de kö ztudott, hogy
kétszer is meggondolja, mire vetemedik, ha tudja: a szeretteit sodorja veszélybe. Don
Aprile ezzel a mó dszerrel vá ltotta ki má sokbó l az iszonyú rettegést – és hatalmas
vagyoná val vívta ki azt a szeretetet, amelyre való já ban nem is volt szü ksége.
A teljes igazsá ghoz azonban az is hozzá tartozik, hogy ö nmagá val szemben sem
ismert irgalmat. Korlá tlan hatalma, ó riá si vagyona sem volt elég ahhoz, hogy
megakadá lyozza fiatal felesége halá lá t. Elveszítette azt az asszonyt, aki há rom
gyermekkel ajá ndékozta meg. A rá k végzett szegénnyel, ő , a nagy Don Aprile pedig hat
hosszú hó napon á t kénytelen volt tehetetlenü l nézni az imá dott teremtés szö rnyű
szenvedését. Ekkor alakult ki benne az a meggyő ző dés, hogy bizonyá ra feleségét bü nteti
az Isten azokért a halá los bű nö kért, amelyeket ő kö vetett el. Ú gy érezte, bű nhő dnie kell,
s az ö nmagá ra kiró tt bü ntetés kö nyö rtelen volt: soha tö bbé nem nő sü lhet meg,
gyermekeit pedig elkü ldi magá tó l, hogy a tö rvénytisztelő tá rsadalom legjobb iskolá iban
tanulhassanak, s ne apjuk gyű lö lettel és veszélyekkel teli vilá gá ban nő jenek fel.
Elhatá rozta, hogy mindenben segíteni fogja ő ket, de egyikü ket se vonja be sajá t
ü zelmeibe. Szomorú an beletö rő dö tt, hogy sosem fogja megismerni az igazi apasá g
ö rö mét.
Azonnal intézkedett, hogy Nicole, Valerius és Marcantonio a legjobb bennlaká sos
magá niskolá kban folytathassa tanulmá nyait. Sosem engedte be ő ket a magá néletébe.
Szü nidő re persze mindhá rman hazautaztak, s a Don ilyenkor eljá tszotta a gondos,
szerető , á m kimért és tartó zkodó apa szerepét, de sajá t vilá ga kapuit nem nyitotta meg
elő ttü k.
Bá r gyermekei minden ó vintézkedés ellenére tudomá st szereztek apjuk hírnevérő l,
mégsem fordultak el tő le, ső t szerették. Maguk kö zö tt sosem beszéltek a dologró l. Olyan
csalá di titok volt ez, amit mindenki ismert.
A Dont még tévedésbő l sem lehetett szentimentá lisnak nevezni. Mindö ssze néhá ny
bará tja volt, se kutyá t, se macská t nem tű rt meg a kö zelében, és amennyire csak lehetett,
kerü lte a tá rsadalmi eseményeket és egyéb ü nnepi ö sszejö veteleket. Csak
egyetlenegyszer, hosszú évekkel ezelő tt fordult elő , hogy megszá nt valakit. A maga
nemében pá ratlan, kivételes eset ő szinte meglepetéssel tö ltö tte el amerikai ismerő seit.
Amikor annak idején Don Aprile a kis Astorréval hazaérkezett Szicíliá bó l, felesége
má r a halá lá n volt, gyermekei pedig vigasztalanul á lltak anyjuk betegá gya kö rü l. A Don
nem akarta kitenni a fogékony Astorrét a fá jdalom, a gyá sz okozta megrá zkó dtatá snak,
mert attó l félt, hogy á rtana neki, ezért ú gy dö ntö tt, legbizalmasabb taná csadó ja, Frank
Viola és felesége gondjaira bízza a kétéves kisfiú t. Ez azonban nem bizonyult bö lcs
dö ntésnek, akkoriban ugyanis Frank Viola leghő bb vá gya az volt, hogy a Don ö rö kébe
lépjen.
Á m nem sokkal a Don feleségének halá la utá n az immá r há roméves Astorre Viola az
Aprile csalá d tagja lett. „Apja”, Frank Viola ugyanis rejtélyes kö rü lmények kö zö tt
ö ngyilkossá got kö vetett el, a kocsija csomagtartó já ban talá ltak rá a holttestére, „anyja”
pedig agyvérzés kö vetkeztében hunyt el egyik pillanatró l a má sikra. A Don, mint szerető
„nagybá csi”, ekkor fogadta há zá ba a gyermeket.
Amikor Astorre elég idő s volt má r ahhoz, hogy a szü leirő l kezdjen kérdező skö dni,
Don Raymonde elmesélte neki, hogy apja is, anyja is fiatalon meghalt. Astorre azonban
makacsul tová bb faggatta, így a Don elhatá rozta, hogy egyszer s mindenkorra lezá rja a
kellemetlen témá t. Azt mondta a fiú nak, hogy szü lei szegényparasztok voltak, akiknek
arra sem futotta, hogy ő t eltartsá k, és má r kü lö nben is meghaltak egy isten há ta mö gö tti
kis, szicíliai faluban. Persze tudta, hogy ezt a magyará zatot Astorre tá volró l sem tartja
kielégítő nek. Idő nként lelkiismeret-furdalá s gyö tö rte, amiért becsapta a gyereket, de
teljesen tisztá ban volt vele, hogy a fiú elő l, míg fel nem nő , el kell titkolnia szá rmazá sá t.
Astorre a sajá t biztonsá ga – és az Aprile gyerekek biztonsá ga – érdekében még jó ideig
nem tudhatja meg, milyen szoros szá lak fű zik a maffiá hoz.

Don Raymonde okos, elő relá tó férfiú volt. Pontosan tudta, hogy nem lehet ö rö kké
sikeres – hiszen semmi sem tart ö rö kké ebben az á lnok, egyre veszélyesebbé vá ló
vilá gban. É pp ezért má r a kezdet kezdetétő l tervezgette, miként á llhat majd á t a má sik
oldalra, hogy a szervezett tá rsadalom biztonsá gá t élvezhesse. Ez a folyamat nem volt
igazá n tudatos, a Don szeme elő tt nem vilá gos, hatá rozott cél lebegett, á m a nagy
emberek mindig ö sztö nö sen érzik, mit kell tenniü k, hogy a tá voli jö vő kö vetelményeinek
is megfeleljenek. É s ebben az esetben való ban a szá nalom, az ő szinte együ ttérzés
vezérelte, hiszen a há roméves Astorre Violá ró l még sejteni sem lehetett, miféle ember
vá lik belő le, ha felnő , s azt sem lehetett tudni, milyen fontos szerepet fog já tszani a
Csalá dban.
A Don megértette, hogy Ameriká t a híres, kivá ló csalá dok tették naggyá és dicső vé, s
az sem volt titok elő tte, hogy a legelő kelő bb tá rsadalmi osztá lyokat azok teremtették
meg, akik fő benjá ró bű nö k elkö vetésével kezdték ragyogó pá lyafutá sukat. Ezek az
emberek a vagyon utá ni hajsza sorá n ugyanis, mintegy mellékesen, felépítették
Ameriká t, s gaztetteik az idő k folyamá n feledésbe merü ltek. Nem is tö rténhetett volna
má sképp. Talá n hagytá k volna, hogy a végtelen amerikai préri azoknak az indiá noknak a
kezében maradjon, akik azt sem tudtá k, mi fá n terem egy emeletes há z? Tű rték volna
tétlenü l, hogy Kaliforniá ban tová bbra is a mexikó iak gará zdá lkodjanak, akiknek
fogalmuk sem volt ró la, hogyan kell csatorná t, vízvezetéket építeni, s az éltető víz
jó voltá bó l bő ségben, gazdagsá gban élni? Az amerikai géniusz a vilá g minden tá já ró l
magá hoz vonzotta a szorgalmas, munká ra vá gyó szegények millió it, s rá vette ő ket, hogy
véres verejtékkel felépítsék a nélkü lö zhetetlen vasutakat, gá takat és felhő karcoló kat.
Igen, a Szabadsá g-szobor az emberi lá ngelme megtestesítő je, a fejlő dés elő segítő je volt.
Tény és való , hogy minden a lehető legjobban alakult, még akkor is, ha a haladá s ú tja
tragédiá kkal volt kikö vezve. Hiá ba, ilyen az élet; a siker bizony á ldozatokat kö vetel. De a
végeredmény a fontos. Amerika olyan bő ségszaruvá vá lt, amilyet még nem lá tott a vilá g.
Ki merné azt á llítani, hogy ezért a gazdagsá gért egy kis igazsá gtalansá g tú l nagy á r?
Hiszen a civilizá ció , a tá rsadalom fejlő dése sorá n mindig, mindenü tt az egyénnek kell az
életével fizetnie.
A nagy ember azonban sok mindenben kü lö nbö zik az á tlagembertő l. Első sorban és
mindenekelő tt abban, hogy ő nem vá llalja a mindennapi élet sú lyos terheit. Ú gy
lovagolja meg az emberi fejlő dés magasra csapó hullá má t, hogy neki ne kelljen á ldozatot
hoznia, még akkor sem, ha ezt a célt csak bű ncselekmények elkö vetésével vagy má sok
kijá tszá sá val érheti el.
Nos, Don Raymonde Aprile ilyen ember volt. Ó riá si hatalmá t eszével, tehetségével és
kö nyö rtelenségével szerezte. Mindenki rettegett tő le, ezért személye legendá vá vá lt.
Gyermekei azonban még felnő tt fejjel sem hitték el a ró la szó ló szö rnyű meséket.
A legendá k kö zö tt a legelső arró l szá molt be, hogyan kezdte uralkodá sá t a Don a
Csalá d fejeként. A tulajdoná ban lévő építési vá llalkozá s vezetését egyik alá rendeltjére,
Tommy Liottira bízta, akit fiatalon tett dú sgazdaggá azokkal a megbízá sokkal,
amelyeket a vá rosi ö nkormá nyzattó l szerzett a cég szá má ra. A szellemes, jó képű ,
észbontó an vonzó Tommy Liotti mindenkit elbű vö lt, még a Don is szívesen tö ltö tte az
idő t a tá rsasá gá ban. Csak egy nagy hibá ja volt: ivott, mint a gö dény.
A fickó a Don feleségének legjobb bará tnő jét, Lizá t vette feleségü l. A régimó di elvek
szerint nevelt, csípő s nyelvű szépasszony legszentebb kö telességének tartotta, hogy
ö nelégü lt férjét megzabolá zza. E dicséretes tö rekvése szá mos kínos incidens forrá sa lett.
Ha éppen jó zan volt, Tommy viszonylag jó l tű rte felesége szidalmait, á m ha berú gott,
nem sokat teketó riá zott, ú gy szá jon vá gta a szép Lizá t, hogy az elharapta a nyelvét.
Az sem tekinthető szerencsés kö rü lménynek, hogy a férj iszonyú an erő s volt,
ifjú korá ban ugyanis nehéz fizikai munká t végzett. Mielő tt felvitte az isten a dolgá t, maga
is a téglá t rakta, a maltert keverte a kü lö nbö ző építkezéseken. Meg is lá tszott rajta.
Mindig rö vid ujjú ingben pará dézott, s bü szkén tette kö zszemlére fatö rzs vastagsá gú
alkarjá t, félelmetes bicepszét.
A kínos incidensek alig két év alatt sajná latos mó don elfajultak. Egy szö rnyű
éjszaká n a részeg Tommy betö rte Liza orrá t, ső t néhá ny fogá t is kiverte. A gondos
sebészi beavatkozá s rengeteg pénzbe kerü lt. Az asszony ennek ellenére sem mert
segítséget és menedéket kérni Don Aprile feleségétő l, mert egyrészt pontosan tudta,
hogy e végzetes meggondolatlansá g kö vetkeztében idő elő tt megö zvegyü lne, má srészt
még mindig szerette brutá lis férjét.
Maga Don Aprile sem kívá nt beavatkozni az efféle csalá di perpatvarokba. Tisztá ban
volt vele, hogy az ilyesmit ú gysem lehet megoldani. A felbő szü lt férj tő le aká r meg is
ö lhette volna a feleségét. Csakhogy a sorozatos verések má s elbírá lá s alá estek, mert az
ü zleti kapcsolatait sodortá k veszélybe. Vilá gosan lá tta, hogy egy dü hbe gurult asszony
elvakult haragjá ban aká r olyan tanú vallomá st is tehet, ami sú lyos ká rokat okozhat a
vá llalkozá snak, Tommy ugyanis mindig rengeteg készpénzt tartott otthon arra az esetre,
ha netá n egy-egy zsíros megbízá s érdekében meg kell vesztegetnie valamelyik vá roshá zi
tisztviselő t.
Don Aprile tehá t kénytelen-kelletlen magá hoz hívatta a goromba férjet. A lehető
legudvariasabb hangnemben vilá gosan értésére adta, hogy csak azért avatkozik bele a
magá néletébe, mert tú lkapá sai má r az ü zletmenetet befolyá soljá k. Azt taná csolta
Tommynak, hogy vagy ö lje meg a szép Lizá t, vagy vá ljon el tő le, vagy ha egyik megoldá s
sincs ínyére, soha tö bbet ne merészeljen kezet emelni rá . Tommy Liotti megígérte, hogy
ilyesmi nem fog még egyszer elő fordulni. A Don azonban nem bízott benne, mert
észrevette a fickó szemében felvillanó konoksá got, amit a szabad akarat
megnyilvá nulá sá nak tekintett. Az élet egyik megmagyará zhatatlan rejtélyének tartotta,
hogy a Tommyhoz hasonló férfiak akkor is azt teszik, amit akarnak, ha aztá n nagy á rat
kell fizetniü k érte. Ú gy vélte, az igazá n nagy emberek csak akkor fizetnek valamiért nagy
á rat, ha cserébe angyalokkal szö vetkezhetnek, a kisstílű gazemberek azonban akkor
sem tagadjá k meg maguktó l a pillanat ö rö meit, ha késő bb a pokolra jutnak miatta.
Tommy Liottira is ez a sors vá rt. Nem egészen egy év leforgá sa alatt a helyzet
annyira elmérgesedett, hogy nem bírta tová bb cérná val Liza szidalmait. A Donnak tett
ígérete és a csalá dja irá nt érzett szeretete ellenére ú gy megverte feleségét, mint szó dá s
a lová t. Liza sorozatos bordatö réssel és sú lyos tü dő sérü léssel kerü lt kó rhá zba.
Hatalmas vagyoná t és politikai kapcsolatait felhaszná lva Tommynak sikerü lt
megvesztegetnie egy korrupt bíró t, aki má r sokszor tett jó szolgá latot a Donnak. Nem
kerü lt bö rtö nbe, ső t a feleségét is rá tudta beszélni, hogy a tö rténtek ellenére
visszatérjen hozzá .
Don Aprile egyre dü hö sebben szemlélte az eseményeket, majd jobb meggyő ző dése
ellenére dö ntő lépésre szá nta el magá t, és kö zbelépett. Elő szö r az ü gy gyakorlati
oldalá val foglalkozott. Megszerezte a gará zda férj végrendeletének má solatá t, amelybő l
megtudta, hogy jó férjhez és jó csalá dapá hoz illő en Tommy Liotti minden fö ldi vagyoná t
a feleségére és gyermekeire hagyta, Liza tehá t gazdag lesz, ha megö zvegyü l. Az értékes
informá ció birtoká ban a Don a legü gyesebb embereibő l kü lö nleges egységet szervezett,
amelynek hatá rozott, hajszá lpontos utasítá sokat adott. Egy hét sem telt el, s a korrupt
bíró takaros, selyemszalagokkal díszített dobozt kapott ajá ndékba. A brutá lis férj két
izmos alkarja ú gy hevert benne, aká r egy pá r méregdrá ga, hosszú szá rú kesztyű . Az
egyiken még az a gyö nyö rű Rolex aranyó ra is rajta volt, amivel néhá ny évvel korá bban a
Don nagyrabecsü lése jeléü l lepte meg Tommyt. A holttestet egyébként má snap talá ltá k
meg. A Verrazano híd kö zelében lebegett a folyó felszínén.
A Donró l keringő má sodik legenda azért volt vérfagyasztó , mert mesekö nyvekben
olvasható kísértethistó riá kra emlékeztetett, és sosem derü lt ki pontosan, mi tö rtént
tulajdonképpen. Don Aprile há rom gyermeke még javá ban a bennlaká sos
magá niskolá ban tanult, amikor egy vá llalkozó szellemű , tehetséges ú jsá gíró , aki a híres
emberek gyarló sá gait leleplező szellemes cikkeirő l volt híres, kinyomozta, hol
tartó zkodnak a gyerekek, majd ékesszó lá sá val á rtatlannak és á rtalmatlannak lá tszó
csevegésre vette rá ő ket. Jó t mulatott naivsá gukon, iskolai egyenruhá jukon s fő leg ifjonti
idealizmusukon, amellyel egy jobb vilá gró l sző tt á lmaikró l nyilatkoztak. Mindezt
részletesen megírta, majd a gyermekek á brá ndjait szembeá llította apjuk rettegett
hírével, bá r elismerte, hogy Don Aprilét sosem ítélték el semmiféle bű ncselekményért.
A cikk híre futó tű zként terjedt el. Még meg sem jelent, má ris kézrő l kézre já rt az
orszá g valamennyi szerkesztő ségében.
Mindenki el volt ragadtatva tő le. Vérbeli ú jsá gíró egész életében ilyen sikerrő l
á brá ndozik.
A szerző – Rousseau lelkes híveként – nagy természetbará t hírében á llt. Minden
évben New York á llam északi részében, egy kis fahá zban tö ltö tte a szabadsá gá t
feleségével és két gyermekével. Halá sztak, vadá sztak, nomá d életet éltek. A há laadá s
ü nnepére is oda utaztak. A legkö zelebbi vá rostó l hú sz kilométernyire lévő kunyhó
szombaton vá ratlanul kigyulladt, s két teljes ó rá n á t égett. Mire a segítség megérkezett,
má r csak fü stö lő gerendá k maradtak belő le, amelyek alatt négy elszenesedett holttestet
talá ltak. Az ú jsá gíró és csalá dja erre a szomorít sorsra jutott. Az eset ó riá si
felhá borodá st keltett. Alapos, mindenre kiterjedő nyomozá s kezdő dö tt, de a rendő rség
nem talá lt bű ncselekményre utaló nyomokat, így arra a kö vetkeztetésre jutott, hogy a
csalá d valamennyi tagja fü stmérgezés á ldozata lett, ezért nem élte tú l egyikü k sem a
tragédiá t.
Aztá n kü lö nö s dolog tö rtént. Egy-két hó nappal késő bb suttogá sok kaptak szá rnyra,
mindenfelé furcsa pletyká k kezdtek keringeni. Az FBI, a rendő rség és a sajtó névtelen
feljelentő ktő l egyik fü lest kapta a má sik utá n, s ezek kivétel nélkü l arra utaltak, hogy a
rejtélyes tű z a hírhedt Don Aprile bosszú ja volt. A lapok persze lecsaptak a sztorira, és a
nyomozá s ú jraindítá sá t kö vetelték. El is érték a céljukat, á m a vá demelés ezú ttal is
elmaradt. Ennek ellenére a Don személye kö rü l ú jabb legenda szö vő dö tt; senkit nem
zavart, hogy bű nö sségét ezú ttal sem sikerü lt bebizonyítani.
Mindez persze csak a kö zvéleményre vonatkozott. A ható sá gok beletö rő dtek, hogy
Don Raymonde Aprile ebben az esetben á rtatlan, semmilyen vá d alapjá n nem vonható
felelő sségre, elvégre mindenki tudja, hogy ú jsá gíró kon nem szoktak bosszú t á llni. Nincs
értelme, mert ezrével kéne eltenni ő ket lá b aló l, a Don pedig tú lsá gosan intelligens
ahhoz, hogy ekkora kocká zatot vá llaljon egy jelentéktelen firká sz miatt. A legenda
azonban tová bb élt, ső t az idő mú lá sá val egyre szélesebb kö rben elterjedt. Az FBI
ü gynö kei ú gy vélték, maga a Don terjeszti a szó beszédet.
 A Donnak azonban volt egy má sik, nagyon is jellemző tulajdonsá ga: a bő kezű ség. Aki
hű ségesen szolgá lta, meggazdagodott, és ha bajba kerü lt, bizton szá míthatott hatalmas,
félelmetes ember hírében á lló pá rtfogó já ra. Mesébe illő jutalmakat osztogatott, de a
hű tlenséget halá llal bü ntette. Egész életét ez a legenda lengte kö rü l.

A Portellá val és Cilke-kel folytatott megbeszélései utá n Don Aprile hozzá lá tott a
legapró bb részletekig kidolgozott terve megvaló sítá sá hoz. Megtette a szü kséges
lépéseket, hogy a tizenegy évi szá mű zetés utá n hazahozassa Szicíliá bó l Astorre Violá t.
Szü ksége volt a fiatalemberre, és má r jó elő re fö l is készítette erre a pillanatra.
Mindenki tudta, hogy Astorre a kedvence; nem titkolta, hogy még a sajá t gyerekeinél is
jobban szereti. Astorre má r kisfiú ként is vezéregyéniség volt; ú gy bá nt az emberekkel,
aká r egy felnő tt, de nyá jas, bará tsá gos természetével való sá ggal elbű vö lte kö rnyezetét.
Szerette a Dont, á m az Aprile gyerekekkel ellentétben ő nem félt tő le. Mindö ssze tízéves
volt, amikor Valerius má r betö ltö tte a hú szat, Marcantonio pedig a tizennyolcat, á m ő
mégis fü ggetlen, ö ná lló személyiségként élt kö zö ttü k. Csak egyszer fordult elő , hogy a
tiszti iskolá s Valerius megpró bá lt kezet emelni rá , Astorre azonban rö gtö n visszaü tö tt.
Marcantonio sosem vetemedett ilyesmire. Szerette a gyereket, s az első bendzsó t is ő
vette neki, hogy éneklésre buzdítsa. Astorre ú gy fogadta ezt a gesztust, mint egy felnő tt
férfi, akit egy má sik figyelmes felnő tt megajá ndékoz.
Csak Nicole-nak engedelmeskedett, senki má snak. Bá r a lá ny két évvel idő sebb volt
ná la, mégis ú gy bá nt Astorréval, aká r egy igazi gavallérral, aki udvarol neki. A kisfiú ezt
egyébként meg is kö vetelte. Nicole apró megbízá sokat adott neki, és elandalodva
hallgatta bendzsó kísérettel énekelt érzelmes olasz balladá it – majd adott neki egy
pofont, amikor Astorre meg akarta csó kolni. A kis lovag még ki sem lá tszott a fö ldbő l, a
nő i szépség azonban má ris levette a lá bá ró l.
Má rpedig Nicole gyö nyö rű volt nagy, barna szemével és érzéki mosolyá val. Arca
mindig elá rulta érzelmeit. Mindenkivel keményen szembeszá llt, aki azzal pró bá lta
megsérteni, hogy csak azért, mert nő nek szü letett, nem lehet egyenrangú bá rmelyik
férfival. Mélységesen felhá borította az a tény, hogy nem olyan erő s, mint a fivérei vagy
Astorre, így csak szépségével tud érvényt szerezni akaratá nak. Nem félt senkitő l és
semmitő l. Mindenkit az ujja kö ré csavart, még rettegett édesapjá t is.

Az Aprile gyerekek még iskolá ba já rtak, amikor felesége halá la utá n a Don ú gy dö ntö tt,
minden évben egy-egy nyá ri hó napot Szicíliá ban fog tö lteni, méghozzá a Montelepre
vá roska kö zelében lévő szü lő falujá ban, ahol mindig szívesen idő zö tt sajá t há zá ban, a
Villa Graziá ban, amely valaha egy gró fi csalá d vidéki kastélya volt.
A má sodik nyá ron felvett egy Caterina nevű szicíliai ö zvegyet há zvezető nő nek. A
buja paraszti szépséggel megá ldott erélyes asszony kitű nő érzékkel igazgatta a birtokot,
s tiszteletet parancsoló egyénisége elő tt a falu lakó i is fejet hajtottak. Hamarosan
gazdá ja szerető je lett. Don Aprile ezt titokban tartotta csalá dja és bará tai elő tt, bá r
semmi szü kség nem volt rá , hiszen negyvenéves korá ra ú gy uralkodott alattvaló i fö lö tt,
aká r egy kirá ly. Mindent megengedhetett magá nak, tettei ellen senki nem mert kifogá st
emelni.
Astorre Viola alig tö ltö tte be tizedik életévét, amikor első ízben kísérte el Don
Raymonde Aprilét Szicíliá ba. A Dont felkérték, hogy kö zvetítő ként simítsa el a Corleone
és a Clericuzio csalá d kö zt dú ló viszá lyt. Ö rö mmel tett eleget a kérésnek, anná l is inká bb,
mivel így eltö lthetett egy nyugodt hó napot a Villa Graziá ban.
 A kis Astorrétó l mindenki el volt ragadtatva. Jó kedve egész kö rnyezetére á tragadt.
Olajbarna bő rű , szép arcá ró l csak ú gy sugá rzott a szeretet. Kellemesen csengő tenor
hangjá n á llandó an énekelt, vagy ha mégsem, akkor élénken csevegett. De a vérbeli
lá zadó hevessége, akaratossá ga sem hiá nyzott belő le; való sá gos zsarnokként uralkodott
a vele egykorú fiú k fö lö tt.
A Don azért vitte magá val Szicíliá ba, mert ú gy vélte, a magafajta javakorabeli férfi
jobb ú titá rsat nem is talá lhatna. Ez sok mindent elá rult kettő jü k kapcsolatá ró l, no meg
arró l is, hogyan nevelte a Don a sajá t gyermekeit.
Miutá n elintézte ü zleti ü gyeit, nekilá tott, hogy elsimítsa a két csalá d kö zt tá madt
ellentétet. Sikerrel já rt, a viszá lykodó k – bá r való színű leg csak á tmeneti idő re –
kibékü ltek. Nem maradt má s há tra, mint élvezni szü lő faluja szépségét és ú jra felidézni
boldog gyermekkorá t. Sajá t termésű citromot, narancsot, olajbogyó t evett, s hosszú
sétá kat tett Astorréval a kö nyö rtelenü l perzselő szicíliai napfényben, amelyet ú gy
vertek vissza a sziklá k és a kő bő l épü lt há zak falai, hogy a fullasztó hő ség má r-má r
elviselhetetlenné vá lt. A Don Szicília Robin Hoodjairó l mesélt a kisfiú nak, akik
derekasan harcoltak a mó rok, a franciá k, a spanyolok, ső t még a pá pa ellen is – de a
legtö bb mese fő szereplő je a vidék legvitézebb hő se, a nagy Don Zeno volt.
Esténként együ tt ü ldö géltek a Villa Grazia teraszá n, s Szicília azú rkék égboltjá t, a
tengernyi ragyogó hulló csillagot bá multá k, no meg a kő hajítá snyira lévő hegyek fö lö tt
ciká zó villá mokat. Astorre hamar megtanulta a nyelvet, való sá ggal ragadt rá a falusi
tá jszó lá s, és ú gy ette az olajbogyó t a kis hordó bó l, mint valami kü lö nleges édességet.
Néhá ny nap leforgá sa alatt ő lett a falubeli fiú kbó l verbuvá ló dott banda vezére. A
Don meglepő dö tt, hiszen tudta, hogy a szicíliai gyerekek bü szkék, és nem ismernek
félelmet. Má r az á rtatlannak lá tszó tízévesek zö me elő tt sem volt ismeretlen a lupara, a
rö vidre fű részelt csö vű szicíliai puska, ami bizony gyakran elsü lt ezen a vidéken.
Don Aprile, Astorre és Caterina a hosszú nyá ri estéken a gyö nyö rű , buja kertben, a
szabad ég alatt vacsorá ztak, s beszívtá k a narancs- és citromfá kbó l á radó bó dító
citrusillatot. Hébe-hó ba meghívtá k a Don gyerekkori bará tait is egy-egy ká rtyapartira.
Astorre ilyenkor Cateriná nak segített felszolgá lni az italt.
Caterina és a Don má sok elő tt sosem mutattá k ki érzelmeiket, de a falu mégis tudott
kapcsolatukró l, így egyetlen férfi sem mert rá nézni az asszonyra. Udvarlá sró l, bó kokró l
szó sem lehetett. Cateriná nak mindenki megadta a há z asszonyá nak kijá ró legmélyebb
tiszteletet. A Don ú gy érezte, ez élete legszebb idő szaka.
Má r éppen hazafelé készü lő dö tt, há rom nap mú lva akart visszatérni Ameriká ba,
amikor olyasmi tö rtént, amit elképzelni se mert volna senki: a Dont szoká sos sétá ja
kö zben elraboltá k.

A szomszédos Cinesi megyében, Szicília egyik isten há ta mö gö tti, elmaradott vidékén

egy Fissolini nevű kegyetlen, félelmet nem ismerő bandita volt a helybeli cosca vezére.
Sajá t terü letén teljhatalommal uralkodott, így szinte egyá ltalá n nem érintkezett a
szigeten élő tö bbi cosca vezető ivel. Sejtelme sem volt Don Aprile ó riá si tekintélyérő l és
korlá tlan hatalmá ró l, tehá t eszébe sem juthatott, hogy mindentő l elzá rt biztonsá gos kis
vilá ga veszélybe kerü lhet, ha ujjat mer hú zni a Donnal. Kizá ró lag azért rabolta el, mert
vá ltsá gdíjat akart kö vetelni érte. Legjobb tudomá sa szerint mindö ssze egyetlen szabá lyt
szegett meg: jogtalanul hatolt be a szomszédos cosca terü letére. Á m ú gy vélte, megéri
kocká ztatni, mert az amerikai dú sgazdag embernek lá tszik.
A cosca a maffiá nak nevezett szervezet alapegysége volt, s á ltalá ban vérrokonokbó l
á llt. A tö rvénytisztelő polgá rok, kö ztü k orvosok és ü gyvédek is gyakran kö tő dtek egy-
egy coscához, s az megvédte érdekeiket. Minden egyes cosca ö nmagá ban is ö ná lló
szervezetként mű kö dö tt, de erő sebb, befolyá sosabb coscákkal is szö vetségre léphetett.
Ezek az ö sszefonó dott egységek alkottá k a maffiá t, á m az egész szervezetnek nem volt
egyetlen teljhatalmú fő nö ke vagy parancsnoka.
A cosca rendszerint egy meghatá rozott terü leten egy bizonyos szakterü letet,
ipará gat tartott a marká ban. Akadt olyan cosca, amelyik a víz á rá t szabta meg, így
megakadá lyozta, hogy a kormá nyzat gá tépítéssel csö kkentse az á rakat, és
monopó liumot hozzon létre. A má sik cosca a mező gazdasá gi termékekre, kö ztü k az
élelmiszerekre tenyerelt rá . Ebben az idő ben Szicíliá t két hatalmas cosca uralta: az egyik
a palermó i Clericuzio csalá d volt, amelyik megkaparintotta az orszá g valamennyi ú j
építkezését, a má sik pedig a vilá g minden tá já ra ká bító szert szá llító Corleone csalá d,
amelyik befolyá sos ró mai politikai kapcsolatokkal rendelkezett. Persze jó néhá ny
kisebb, jelentéktelenebb cosca is létezett. Kö zö s jellemző jü k az volt, hogy a maguk
terü letén szigorú an szabá lyoztá k a bű nö zést. Nem tű rték meg azokat a lusta
semmirekellő ket, akik a coscának védelmi pénzt fizető á rtatlan polgá rokat pró bá ltá k
kizsebelni. Rö vid ú ton, halá llal bü ntettek mindenkit, aki egy-egy vastagabb pénztá rcá ért
gyilkolt vagy á rtatlan nő ket erő szakolt meg. A coscán belü l a há zassá gtö résért is a
legsú lyosabb megtorlá s já rt. Nem szá mított, férfi vétkezett-e vagy nő . Mindkettő nek az
életével kellett fizetnie. Mindenki tudta, hogy nincs kegyelem.
Fissolini coscája szegénysorban tengő dö tt. A szentképek á rusítá sá t tartotta kézben,
a gazdá lkodó k á llatait ő rizte, és elő vigyá zatlan gazdag urak elrablá sá val egészítette ki
jö vedelmét.
Így tö rténhetett meg, hogy a falu utcá in sétá lgató Don Aprilét és Astorrét a
tá jékozatlan Fissolini emberei egyszer csak betuszkoltá k egy régi, rozoga katonai
teherautó ba.
A paraszti ruhá t viselő , puská kkal felfegyverzett tíz bandita két teherautó val
érkezett. Don Aprilét ú gy kaptá k fö l, mint a pelyhet, és az első be rá ntottá k be. Astorre
pillanatnyi tétová zá s nélkü l pattant fö l a nyitott plató ra, hogy a Don mellett
maradhasson. Az emberrabló k megpró bá ltá k lelö kni, ő azonban két kézzel
kapaszkodott a ponyvatartó rudakba. Egy ó rá n á t megá llá s nélkü l szá guldottak, míg meg
nem érkeztek a Montelepre vá rosá t kö rü lvevő hegyek lá bá hoz. Itt mindenki ló ra
pattant, vagy ö szvérhá ton folytatta az utat, egyre fö ljebb kapaszkodva a sziklá s
teraszokon, a horizont felé. Astorre tá gra nyílt, zö ld szemével mindent megfigyelt, de
egy á rva szó t se szó lt.
Má r alkonyodott, amikor végre eljutottak a mélyen a hegyek gyomrá ban rejtő ző
barlanghoz. A foglyok roston sü lt bá rá nyt, há zi sü tésű kenyeret és bort kaptak
vacsorá ra. A tá borhely kö zelében Szű z Má ria fá bó l faragott, hatalmas szobra á llt, egy
szintén fá bó l á csolt szentélyben. Fissolini vadsá ga és kegyetlensége ellenére is mélyen
hívő , vallá sos ember volt. A szicíliai parasztokra jellemző udvariassá ggal mutatkozott be
a Donnak és a fiú nak. Kétség sem férhetett hozzá , hogy ő a bandavezér. Alacsony, erő s
testalkatá val gorillá ra emlékeztetett. A kezében szorongatott puská n kívü l két pisztoly
kandiká lt ki a derékszíja aló l. Kemény, rezzenéstelen arca a szicíliai sziklá kat idézte,
szeme azonban derű sen csillogott. É lvezte az életet, kedvelte a jó tréfá kat, s fő leg annak
ö rü lt, hogy sikerü lt foglyul ejtenie egy dú sgazdag amerikait, aki aranyat ér – legalá bb
annyit, amennyit a testsú lya nyom. Gyű lö letnek, rosszindulatnak a nyoma sem lá tszott
rajta.
– Kegyelmes uram – mondta a Donnak. – Nem venném a lelkemre, ha egy pillanatig
is aggasztaná ennek a kis legénynek a sorsa, tehá t megnyugtatom, hogy holnap reggel ő
fogja bevinni a vá rosba azt a levelet, amelyben kö zlö m, mennyi vá ltsá gdíjat kö vetelek
ö nért.
Astorre ekö zben mohó n, jó étvá ggyal falatozott. Még sosem evett olyan finomat,
mint ez a roston sü lt bá rá ny. De azért éberen figyelt, és végü l jó kedvű en, merészen
megszó lalt: – Nem megyek sehova! A bá csiká m mellett maradok!
Fissolini nagyot nevetett. – Hiá ba, a finom falatok bá torsá got ö ntenek az ember
fiá ba! Magam készítettem a vacsorá t, hogy kimutassam legmélyebb tiszteletemet a
kegyelmes ú r irá nt. Az édesanyá m fű szereivel bolondítottam meg a pecsenyét!
– A bá csiká m mellett maradok! – ismételte Astorre hatá rozottan, s hangja tisztá n,
vakmerő en csengett.
Don Aprile Fissolinihoz fordult. – Csodá latos este volt. Ízlett a pompá s vacsora, s
mó dfelett élvezem a hegyi levegő t, no meg persze az ö n tá rsasá gá t. Alig vá rom a friss
hajnali harmatot. De azért azt taná csolom, hogy most rö gtö n vigyen vissza a falumba –
kö zö lte kedvesen, de mégis szigorú an.
Fissolini tisztelettel meghajolt elő tte. – Tudom, hogy ö n nagyon gazdag – felelte. – De
vajon tényleg ekkora hatalma van? Hiszen nem kérek má st, csak szá zezer amerikai
dollá rt.
– Ez sértés, uram! – vá gta rá a Don. – Á rt a jó híremnek! Duplá zza meg az ö sszeget, és
kö veteljen még ö tvenezret a fiú ért. Biztosíthatom, hogy meg fogja kapni. De
figyelmeztetem, hogy attó l a pillanattó l kezdve élete végéig bá nni fogja, hogy
megszü letett! – Egy má sodpercre elhallgatott, majd hozzá tette: – Ö n elképesztő en
meggondolatlan. Meg vagyok dö bbenve.
Fissolini felsó hajtott. – É rtse meg, kegyelmes uram! É n szegény ember vagyok. A
sajá t terü letemen persze meg tudom szerezni, amire szü kségem van, de Szicília
elá tkozott orszá g. Itt a gazdagok tú lsá gosan szegények ahhoz, hogy a magamfajta
megéljen belő lü k. Ö n az egyetlen esélyem, hogy vagyont szerezzek. Csak így csiná lhatom
meg a szerencsémet!
– Ha így á ll a dolog, hozzá m kellett volna fordulnia, és fel kellett volna ajá nlania a
szolgá latait – vá laszolta a Don. – Mindig jó haszná t vettem az ü gyes fickó knak. Soha nem
maradt el a jutalmuk.
– Ezt csak azért mondja, mert most gyenge és tehetetlen – jelentette ki Fissolini. – A
gyengék mindig nagylelkű ek. De azért megfogadom a taná csá t, és megduplá zom a
vá ltsá gdíjat. Persze furdal egy kicsit a lelkiismeret, hiszen egyetlen ember sem ér ennyit.
A fiú t azonban szabadon engedem. Szeretem a gyerekeket, ez az egyetlen gyenge
pontom. Magam is apa vagyok, négy éhes szá jat kell etetnem.
Don Aprile Astorréra nézett. – Elmész, ha elengednek? – kérdezte.
– Nem! – felelte Astorre lehajtott fejjel. – Veled akarok maradni – mondta elszá ntan,
és csillogó szemmel tekintett fö l a nagybá tyjá ra.
– Akkor engedje meg, hogy maradjon – fordult a Don ismét a banditá hoz.
Fissolini megrá zta a fejét. – Nem lehet. Vissza kell mennie. Gondolnom kell a jó
híremre. Szó sem lehet ró la, hogy azt terjesszék ró lam, gyermekrablá sra vetemedtem!
É s kü lö nben is, kegyelmes uram, a legmélyebb tiszteletem ellenére is apró darabokban
kell ö nt visszakü ldenem, ha nem fizetik ki ö nért a vá ltsá gdíjat. Viszont ha kifizetik,
Pietro Fissolini a becsü letszavá t adja ö nnek, hogy egy haja szá la sem fog meggö rbü lni!
– Ki fogjá k fizetni – vá laszolta a Don higgadtan. – Emiatt ne nyugtalankodjon. De
most, ha má r ilyen szépen ö sszejö ttü nk, haszná ljuk ki az idő t, s addig élvezzü k egymá s
tá rsasá gá t, amíg lehet. Kedves ö csém, énekelj valamit az uraknak!
Astorre elénekelt egy gyö nyö rű dalt a banditá knak, akik el voltak ragadtatva tő le.
Agyba-fő be dicsérték, még a fejét is szeretettel megsimogattá k. Mindnyá juk szá má ra
vará zslatos volt ez a pillanat. A kö rnyező hegyek visszaverték a kisfiú lá gyan csengő
hangjá n megszó laló szerelmes balladá t.
A marcona férfiak takaró kat és há ló zsá kokat hoztak elő az egyik kö zeli barlangbó l.
– Kegyelmes uram – szó lalt meg Fissolini –, mondja meg, mit ó hajt holnap reggelire.
Talá n frissen fogott halat a folyó bó l? É s ebédre megfelelne egy kis borjú pö rkö lt
spagettival? Csak á rulja el, mit kívá n, nekü nk az ö n szava parancs!
– Kö szö nö m – felelte a Don. – Egy darab sajt és némi gyü mö lcs bő ven elég lesz.
– Aludjanak jó l – bú csú zott Fissolini. – Szép á lmokat. – A kisfiú bá natos arca lá ttá n
ellá gyult. Megsimogatta Astorre fejét. – Holnap este má r a sajá t á gyadban alszol! –
vigasztalta a gyereket.
Astorre nyomban elaludt, amint lehunyta a szemét, pedig a fö ldö n fekü dt a Don
mellett, a szabad ég alatt. – Mindig maradj a kö zelemben! Ne mozdulj mellő lem! – sú gta
oda neki Don Aprile, mikö zben gyö ngéden magá hoz ö lelte.
Astorre oly mélyen aludt, hogy má r a hasá ra sü tö tt a vö rö slő nap, amikor valami
szokatlan zajra fö lriadt. Felü lt, és meglepetten lá tta, hogy legalá bb ö tven, á llig
felfegyverzett férfi veszi kö rü l. Don Aprile nyugodtan, méltó sá gteljesen, rezzenéstelen
arccal ü ldö gélt egy nagy, lapos kö vö n, s mintha mi sem tö rtént volna, ká vét
kortyolgatott.
É szrevette, hogy a fiú kö zben talpra ugrott, s magá hoz intette. – Kérsz egy csésze
ká vét, Astorre? – kérdezte, s mutató ujjá val az elő tte á lló férfira bö kö tt. – Ez az ú r régi jó
bará tom, Octavius Bianco. Ő szabadított ki bennü nket.
Astorre a nagydarab, kö vér férfira meredt, aki ö ltö nyt és nyakkendő t viselt, rá adá sul
teljesen fegyvertelen volt, á m mégis sokkal félelmetesebbnek lá tszott Fissolininá l. Kerek
fejét hó fehér, gö ndö r haj keretezte. Nagy, vilá gos szemébő l iszonyú erő sugá rzott, ennek
ellenére halk, rekedtes hangon szó lalt meg, amikor szinte alá zatosan a Donhoz fordult.
– Bocsá ss meg, Don Aprile, amiért ilyen soká ig késlekedtü nk, s emiatt a puszta
fö ldö n fekve kellett eltö ltenetek az éjszaká t, mint a parasztoknak. De amint
meghallottam, mi tö rtént, nyomban ú tnak indultam az embereimmel. Mindig tudtam,
hogy ez a Fissolini ostoba tö kfilkó , de ezt azért nem vá rtam tő le.
A kö zelbő l kalapá lá s hallatszott. Astorre a fegyveresek mö gö tt két suhancot lá tott,
akik épp egy fakeresztet szö geltek ö ssze. A kisfiú a barlangnyílá s mellett hirtelen
észrevette Fissolinit és tíz emberét. Némelyek gú zsba kö tve hevertek a fö ldö n, má sokat
jó erő sen a fá khoz és egymá shoz kö tö ztek, hogy moccanni se tudjanak.
– Melyik aljas gazember fö lö tt kívá nsz első ként ítélkezni? – kérdezte Bianco Don
Aprilétő l.
– Fissolini fö lö tt – felelte a Don. – Ő a bandavezér.
Bianco a Don elé vonszolta a még mindig megkö tö zö tt, mú miá ra emlékeztető '
Fissolinit, majd egyik emberével fö lrá ntotta a fö ldrő l, így kényszerítve, hogy egyenesen
á lljon a Don elő tt, aztá n villá mló szemmel rá fö rmedt a fickó ra: – Te buta paraszt! Hogy
lehettél ilyen ostoba? Há t nem tudtad, hogy a Don az én védelmem alatt á ll? Ha nem így
volna, magam raboltam volna el! Vagy talá n azt hitted, csak egy korsó olajat vagy egy
ü veg ecetet emelsz el a szomszédbó l? Elő fordult valaha is, hogy bepofá tlankodtam a te
felségterü letedre? De te mindig konok voltá l, mint egy ö szvér! Eskü dni mertem volna rá ,
hogy egyszer rossz véged lesz! Há t most megeheted, amit fő ztél! Jézust is keresztre
feszítették, rá d is ez a sors vá r! Kérj bocsá natot Don Aprilétó l és a kisfiú tó l! Ha
megteszed, megkegyelmezek, és fő be lő lek, mielő tt az embereim odaszegeznek.
– Nos, Fissolini – szó lalt meg a Don –, halljam, mivel magyará zza ezt a megdö bbentő
tiszteletlenséget!
 Fissolini egyenes derékkal, bü szkén á llt elő tte. – De kegyelmes uram, hiszen a
tiszteletlenség nem az ö n személyének szó lt! Nem is tudtam, milyen nagy becsben á ll a
bará taim elő tt! Sejtelmem se volt ró la, hogy ö n kicsoda! Ez a hü lye Bianco a hibá s, mert
nem tá jékoztatott. Tudom, hogy megbocsá thatatlan bű nt kö vettem el, kegyelmes uram,
és meg kell fizetnem érte. – Egy pillanatra elhallgatott, majd dü hö sen és megvető en
rá ordított Biancó ra: – Parancsold meg az embereidnek, hogy azonnal hagyjá k abba ezt a
kalapá lá st! Megsü ketü lö k! É s nehogy azt hidd, hogy rá m ijeszthetsz! Meg is ö lhetsz,
akkor se félek tő led!
Fissolini ismét hallgatott egy sort, aztá n ú jra a Donhoz fordult. – Csak engem
bü ntessen, kegyelmes uram, az embereim életét kímélje meg! Ő k nem vétkesek,
mindö ssze a parancsaimat teljesítették, és mindegyiknek csalá dja van. Ha megö li ő ket,
az egész falu kipusztul!
– Valamennyien felnő tt emberek, akik felelő sek a tetteikért – jegyezte meg maró
gú nnyal Don Aprile. – Megsérteném ő ket, ha nem osztozhatná nak a vezérü k sorsá ban.
Ez volt az a pillanat, amikor Astorre még gyermekésszel is felfogta, hogy itt életrő l és
halá lró l van szó . – Ne bá ntsd, bá csiká m! – sú gta oda a Donnak, ő azonban ú gy tett,
mintha meg se hallotta volna.
– Folytassa! – mondta Fissolininak.
Fissolini kérdő pillantá st vetett rá ; arckifejezése egyszerre á rult el bü szkeséget és
bizalmatlansá got. – A sajá t életemért nem fogok kö nyö rö gni. De az a tíz férfi, aki ott
fekszik, egytő l egyig a vérrokonom. Ha megö li ő ket, mindnyá juk feleségét és gyermekeit
tö nkreteszi. Ha a csalá dfő meghal, az egész csalá dnak vége. Há rom vő m is van kö zö ttü k.
Mindig tö kéletesen bíztak bennem, szó nélkü l elfogadtá k a dö ntéseimet. Ha szabadon
engedi ő ket, akkor a halá lom elő tt mindnyá jan meg fognak eskü dni, hogy életü k végéig
az ö n hű séges szolgá i lesznek. Megparancsolom nekik, és ő k engedelmeskedni fognak.
Gondoljon bele, kegyelmes uram! Tíz, sírig hű ember nem csekélység! Ú gy hallom, ö n
kivá ló férfiú , de ha nincs ö nben irgalom, mégsem lehet igazá n az. Persze nem arra
akarom rá venni, hogy bá rkinek megkegyelmezzen. Csak most az egyszer tegyen kivételt
– kérlelte a Dont a bandita, és rá mosolygott Astorréra.
Don Raymonde Aprile má r sokszor á télte ezt a pillanatot. Kétsége sem volt afelő l,
miként fog dö nteni. Sosem bízott azokban, akik há lá val tartoztak neki, s szent
meggyő ző dése volt, hogy az emberi akaratot a halá lon kívü l senki és semmi nem
befolyá solhatja. Egykedvű en mérte végig Fissolinit, majd megrá zta a fejét. Bianco
elő relépett.
Astorre odaugrott a nagybá tyjá hoz, és egyenesen a szemébe nézett. Pontosan tudta,
mi folyik kö rü lö tte. Kitá rt karral védelmezte Fissolinit.
– Bá csiká m, ez az ember nem bá ntott minket! – kiá ltotta. – Csak a pénzü nket akarta!
– É s szerinted az semmi? – kérdezte a Don mosolyogva.
– Hiszen megmondta, mire kell neki! – vá gta rá Astorre. – A csalá djá nak akart
ennivaló t venni! É s én szeretem Pietró t! Kérlek szépen, bá csiká m, ne bá ntsd!
A Don rá mosolygott a fiú ra. – Há t ez remek! – mondta, majd soká ig hallgatott. Rá se
hederített Astorréra, aki egyfolytá ban a kezét rá ncigá lta. Don Raymonde Aprile ezú ttal
csak a sajá t érzéseivel volt elfoglalva. Hosszú évek ó ta elő szö r ellená llhatatlan vá gyat
érzett, hogy megkegyelmezzen valakinek.
Bianco emberei erő s, rö vid szivarra gyú jtottak. A csípő s fü st gomolyogva szá llt fel a
friss levegő ben, s az enyhe szellő a hegyek felé sodorta. Az egyik férfi elő relépett.
Vadá szkabá tja zsebébő l elő hú zott egy szivart, és udvariasan a Don felé nyú jtotta.
Astorre rö gtö n rá jö tt, hogy ez nem puszta udvariassá g, hanem a legmélyebb tisztelet
jele. A Don elfogadta a szivart, a férfi pedig tü zet adott neki.
 Don Aprile lassan, komó tosan pö fékelt, hogy éreztesse: neki nem sü rgő s a dö ntés.
Végü l így szó lt Fissolinihoz: – Nem sértem meg azzal, hogy megkegyelmezek. Ehelyett
egyezséget ajá nlok. Mivel tudom, hogy nem akart á rtani nekü nk, ső t a legmélyebb
tiszteletet tanú sította irá ntam és az unokaö csém irá nt, ú gy dö ntö ttem, megkímélem az
életét. A tá rsait is szabadon engedem. De ettő l a perctő l életü k végéig csak nekem
tartoznak engedelmességgel, senki má snak.
Astorre szívérő l nagy kő esett le. Rá mosolygott Fissolinira. Figyelte, ahogy a bandita
letérdel a puszta fö ldre, és kezet csó kol a Donnak. Azt is észrevette, hogy a kö rü lö ttü k
á lló férfiak megkö nnyebbü lve, bő szen fú jjá k a fü stö t, s még a behemó t Bianco is szinte
reszket ö rö mében.
– Isten á ldja meg, kegyelmes uram! – mormolta Fissolini.
A Don letette a szivart az egyik sziklá ra. – Kö szö nö m a jó kívá nsá got – jelentette ki
méltó sá gteljesen. – De jó l jegyezze meg, amit most mondok. A sajá t szemével lá thatta,
hogy Bianco rö gtö n idejö tt, és a segítségemre sietett. Magá tó l is ugyanezt vá rom el.
Biancó nak minden évben fizetek a szolgá lataiért. Maga is meg fogja kapni a
já randó sá gá t. De ha egyetlenegyszer rajtakapom, hogy hű tlenü l cserbenhagy,
elpusztítom a csalá djá val együ tt. Magá nak is, a feleségének is, ső t egész rokonsá gá nak is
az életével kell fizetnie.
Fissolini fö lá llt. Megö lelte a Dont, majd sírva fakadt.
Így tö rtént, hogy Don Raymonde Aprile még kö zelebb kerü lt Astorréhoz. Minden
eddiginél jobban szerette a fiú t, mert az rá tudta beszélni, hogy megkegyelmezzen,
Astorre pedig ö rö kre szívébe zá rta nagybá tyjá t, amiért az megajá ndékozta Fissolini és
tíz embere életével. Ez az eltéphetetlen kö telék egész életü kben megmaradt.
A Villa Graziá ban eltö ltö tt utolsó estén Don Aprile a kertben ká vézott, Astorre pedig
olajbogyó t majszolt a kis hordó bó l. A fiú feltű nő en csendes volt, szoká sá val ellentétben
nem csevegett.
– Sajná lod, hogy itt kell hagynod Szicíliá t? – kérdezte a Don.
– Legszívesebben ö rö kre itt maradnék – felelte Astorre, mikö zben néhá ny magot a
zsebébe rejtett.
– Majd minden nyá ron visszajö vü nk – vigasztalta a Don. Astorre ú gy nézett rá , mint
egy bö lcs idő sebb bará t. Komoly gyermekarca zavartnak lá tszott.
– Caterina a szerető d? – bö kte ki végü l.
A Don felnevetett. – Mondjuk inká bb ú gy, hogy nagyon jó bará tnő m – felelte.
Astorre elgondolkozott a vá laszon. – Az unokatestvéreim tudnak ró la?
– Nem, a gyermekeim nem tudnak ró la. – A Don magá ban jó t mulatott a fiú
kérdésein, s kívá ncsian vá rta, mi lesz a kö vetkező .
Astorre komolyan nézett rá . – É s azt tudjá k az unokatestvéreim, hogy neked itt olyan
erő s, hatalmas bará taid vannak, mint Bianco, akik minden parancsodat szó nélkü l
teljesítik?
– Nem. Ezt sem tudjá k – felelte a Don.
– Akkor én sem mondom meg nekik – ígérte Astorre. – Azt sem fogom elmesélni,
hogy elraboltak bennü nket.
A Dont elö ntö tte a bü szkeség. É rezte, hogy az omertà a fiú vérében van. A génjeivel
együ tt ö rö kö lte.
Késő este Astorre kilopó zott a kert legtá volabbi sarká ba. Puszta kézzel kis gö drö t
á sott, és beleszó rta az olajbogyó magvait, amelyeket korá bban a zsebébe dugott.
Fö ltekintett a halvá nykék szicíliai égre. Arró l á brá ndozott, hogy majd egyszer, ha ő is
olyan idő s lesz, mint a nagybá tyja, itt fog ü lni ebben a kertben egy ugyanilyen éjszaká n, s
nézi, hogyan nö vekednek az olajfá i.
A Don meg volt győ ző dve ró la, hogy a tová bbiakban mindent az elkerü lhetetlen végzet
irá nyított. Astorréval együ tt évrő l évre ellá togatott Szicíliá ba, egészen addig, amíg a fiú
be nem tö ltö tte a tizenhatodik évét. Don Aprile agyá ban, bá r csak tudat alatt, egy
lá tomá s kezdett formá ló dni. Lelki szemei elő tt homá lyosan má r lá tni vélte, milyen sors
vá r a jö vő ben a fiatalemberre.
Való já ban a Don lá nya, Nicole miatt alakult ki az a vá lsá ghelyzet, amely miatt
Astorrénak el kellett indulnia a sors á ltal szá má ra kijelö lt ú ton. A fiú ná l két évvel
idő sebb, tizennyolc esztendő s Nicole ugyanis szenvedélyesen beleszeretett Astorréba,
és érzelmeit esze á gá ban sem volt véka alá rejteni. Teljesen megszédítette a fogékony
fiatalembert, s az ifjú sá g féktelen vá gyainak engedve egymá séi lettek.
A Don ezt persze nem tű rhette tétlenü l, de jó hadvezérhez illő en a
terepviszonyokhoz igazította a taktiká t. Egyetlen apró célzá ssal sem á rulta el, hogy tud a
fiatalok kapcsolatá ró l.
Egyik este azonban behívta a dolgozó szobá já ba Astorrét, és kö zö lte vele: Angliá ba
kü ldi, hogy ott folytassa tová bb tanulmá nyait, azonkívü l egy bizonyos Mr. Pryor mellett,
Londonban ismerje meg gyakornokként a bankszakma minden csínjá t-bínjá t. Nem
indokolta meg bő vebben a dö ntését, mert tudta, a fiú magá tó l is rá jö n, hogy a Nicole-lal
folytatott viszonya miatt kell kü lfö ldre mennie. A lá nya reakció já val azonban nem
szá molt a Don. Nicole ugyanis az ajtó elő tt hallgató zott, s a hír hallatá ra forgó szélként
rontott be a szobá ba. Gyö nyö rű szeme szikrá zott a felhá borodá stó l. Szebb volt, mint
valaha.
– Nem fogod elkü ldeni! – sikoltotta, mikö zben ú gy meredt az apjá ra, aká r egy
gyilkosra. – Inká bb mindketten megszö kü nk innen!
A Don kedvesen rá mosolygott, hogy lecsillapítsa. – Ugyan má r, kislá nyom, mi jut
eszedbe! Hiszen még a kö zépiskolá t se já rtá tok ki!
Nicole Astorréhoz fordult, aki zavará ban fü lig pirult. – Ugye nem mész el? – kérdezte
tő le. – Ugye nem hagysz itt?
Astorre nem felelt. Nicole sírva fakadt.
Nincs olyan kő szívű apa, aki meg ne ható dna egy ilyen jelenet lá ttá n, a Don azonban
magá ban jó t mulatott rajta. Lá nya ú gy viselkedett, mint egy vérbeli maffió zó , a szó
hagyomá nyos értelmében. Végtelenü l bü szke volt rá . Csakhogy Nicole a tö rténtek utá n
hetekig szó ba sem á llt vele, bezá rkó zott elő le a szobá já ba. A Don azonban nem vesztette
el a tü relmét. Pontosan tudta, hogy a szerelmi bá nat nem tart ö rö kké.
Még jobban mulattatta Astorre vergő dése a felnő tté vá lá s csapdá já ban. Tisztá ban
volt vele, hogy a fiú szerelmes Nicole-ba, s azt is lá tta, hogy a lá ny szenvedélyes
odaadá sa miatt ú gy érzi, ő a vilá g kö zepe. Ilyen kitü ntető figyelem minden fiatalembert
levett volna a lá bá ró l. Á m a Don kitű nő érzékkel azt is felfogta, hogy Astorrénak
való já ban mentő ö vre van szü ksége, mert szabad akar lenni, hiszen tudja, hogy a
nagybetű s É let kapui még csak most fognak megnyílni elő tte. Don Aprile mosolyogva
figyelte a fejleményeket. Bízott a fiú egészséges ö sztö neiben. Elérkezettnek lá tta az idő t
arra, hogy olyan iskolá ba kü ldje, ahol felkészü lhet való di hivatá sá ra.

Most tehá t, há rom évvel visszavonulá sa utá n, Don Raymonde Aprilét annak a férfinak az
ö nbizalma és elégedettsége tö ltö tte el, aki élete folyamá n mindig helyesen dö ntö tt. Ú gy
érezte, teljes biztonsá gban van, így azt a fényű zést is megengedte magá nak, hogy
szorosabb kapcsolatot alakítson ki a gyermekeivel, s végre – legalá bb élete alkonyá n –
az apasá g ö rö meit élvezze.
Mivel Valerius az elmú lt hú sz év tú lnyomó részében kü lfö ldi katonai
tá maszpontokon szolgá lt, ő sosem kerü lt igazá n bizalmas viszonyba az apjá val. Viszont
mió ta a West Point-i akadémiá ra vezényelték, a két férfi gyakrabban talá lkozott és
ő szintébben beszélgetett egymá ssal. Ez persze nem ment kö nnyen.
Marcantonió val má s volt a helyzet. A Don és má sodszü lö tt fia kö zö tt benső ségesebb
kapcsolat jö tt létre. Marcantonio elmagyará zta az apjá nak, mivel foglalkozik
tulajdonképpen a televízió ná l, elmesélte, mennyi izgalommal já r egy-egy ú j produkció
megszü letése, kifejtette, hogy ú gy érzi, kö telességei vannak a néző kkel szemben, s
bevallotta, hogy leghő bb vá gya valami maradandó nyomot hagyni a vilá gban. A Don
mindezt ú gy hallgatta, aká r a tü ndérmesét. A tévések, a mű vészek élete idegen volt a
szá má ra, de teljesen elbű vö lte.
Csalá di vacsorá kon a tö bbiek szó rakoztatá sá ra szívesen ugrattá k egymá st
Marcantonió val. Mindketten élvezték ezeket a bará tsá gos pengevá ltá sokat. A Don egy
alkalommal azt mondta a fiá nak: – Az életben nem is léteznek olyan végtelenü l jó és
olyan ö rdö gien gonosz emberek, mint a ti sorozataitokban!
– De a néző k mégis értü k rajonganak! – vá gott vissza Marcantonio. – Nem tehetü nk
má st, ki kell szolgá lnunk ő ket. Elvégre ő k fizetnek.
Egy csalá di ö sszejö vetelen Valerius megpró bá lta elmagyará zni, mi értelme volt az
Ö bö l-há ború nak, amely egyrészt fontos gazdasá gi érdekek és az emberi jogok
védelmében indult, má srészt Marcantonio tévécsatorná já nak nézettségi indexét is soha
nem lá tott magassá gokba emelte. A Dont azonban ez a téma nem érdekelte. Egy
vá llrá ndítá ssal intézte el az egészet. Az efféle nagyhatalmi konfliktusok hidegen hagytá k,
sosem foglalkozott velü k.
– Azt á ruld el nekem, hogyan nyerik meg való já ban a győ ztes orszá gok a há ború kat!
– fordult Valeriushoz. – Arra vagyok kívá ncsi, mi a dö ntő tényező .
Valerius néhá ny má sodpercig tö prengve mérlegelte a kérdést, csak azutá n vá laszolt:
– Nagyon fontos a jó l képzett hadsereg, a kitű nő vezérkar. Jelentő s szerepet já tszanak a
megnyert vagy elvesztett nagy csatá k. De amikor a hírszerzésnél dolgoztam, és a dö ntő
tényező ket elemeztü k, arra a végkö vetkeztetésre jutottunk, hogy az az orszá g nyeri meg
a há ború t, amelyik a legtö bb acélt termeli. Ilyen egyszerű a dolog.
A Don pontosan azt hallotta, amit akart. Elégedetten bó lintott.
A legmelegebb, legmélyebb kapcsolat Nicole-hoz fű zte. Bü szke volt lá nya figyelemre
méltó eredményeire, feltű nő szépségére, heves vérmérsékletére, éles eszére. Nem ok
nélkü l. Nicole harminckét éves korá ra befolyá sos, ragyogó pá lyafutá s elő tt á lló , elismert
ü gyvédnek szá mított. Kitű nő politikai kapcsolatokkal rendelkezett, és nem félt senkitő l.
Soha nem rettentették el az ö ltö nyö s, nyakkendő s, erejü ket fitogtató férfiak.
A Don titokban tá mogatta lá nya karrierjét; Nicole ü gyvédi irodá ja csillagá szati
ö sszegekkel tartozott neki. Valerius és Marcantonio azonban nem bíztak szá z szá zalékig
a hú gukban, méghozzá két okbó l: Nicole még nem ment férjhez, rá adá sul tú l sokat
jó tékonykodott. Bá r a Don rajongott a lá nyá ért, ő sem tudta igazá n komolyan venni,
hiszen csak nő volt, akinek rá adá sul mindig az apai szívet aggodalommal eltö ltő férfiak
tetszettek.
Csalá di vacsorá k kö zben apa és lá nya á llandó an vitatkozott, mint két, egymá st
ingerlő macska. Néha veszélyessé vá lt, ső t vérre ment a já ték. Pedig mindö ssze egyetlen
olyan témá juk volt, amelyen mindig hajba kaptak, s amellyel a Dont ki lehetett hozni a
sodrá bó l. Nicole ugyanis hitt benne, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen, tehá t a
halá lbü ntetés elfogadhatatlan és tű rhetetlen. Szervezetet hozott létre a halá lbü ntetés
eltö rlésére, s a kü zdelem élére á llt.
– Miért? – kérdezte a Don.
Nicole-nak tö bb se kellett, má ris dü hbe gurult. Szá zadszor is indulatosan
magyará zta az apjá nak, hogy azért, mert szerinte a halá lbü ntetés végü l ki fogja
pusztítani az emberiséget. Ha az emberö lés bá rmilyen kö rü lmények kö zö tt
megengedhető , ső t megbocsá tható , akkor má s kö rü lmények kö zö tt is létjogosultsá ga
lesz, s végü l nem a civilizá ció fejlő dését, hanem épp az ellenkező jét fogja szolgá lni. A
lá ny meggyő ző dése Valeriust is á llandó ellentmondá sra késztette. Ez érthető volt,
hiszen a hadsereg is embert ö lt, ha há ború ba keveredett. Nicole-t azonban az érvek nem
érdekelték. Egyre csak azt ismételgette, hogy az emberö lés az emberö lés, nincs mentség
rá , és az lesz a vége, hogy valamennyien ú jra kannibá lokká vá lunk. Minden alkalmat
megragadott, hogy bíró sá gi tá rgyalá sai sorá n is megmentse a halá lra ítélt gyilkosok
életét. Bá r a Don mindezt teljes képtelenségnek, ső t ő rü ltségnek tartotta, mégis
pohá rkö szö ntő t mondott a lá nya tiszteletére egy csalá di vacsorá n, miutá n Nicole fényes
győ zelmet aratott egyik híressé vá lt perében, amelyben szoká sa szerint nem kért
honorá riumot védencétő l. Sikerü lt elérnie, hogy az évtized leghírhedtebb bű nö ző jének
halá los ítéletét életfogytiglani bö rtö nbü ntetésre vá ltoztassá k. Az elvetemü lt gazember
elő bb megö lte a legjobb bará tjá t, majd megerő szakolta annak ö zvegyét. Menekü lés
kö zben kirabolt egy benzinkutat, ső t a szolgá latban lévő két alkalmazottal is végzett.
Ezenkívü l megerő szakolt, aztá n meggyilkolt egy tízéves kislá nyt. Á mokfutá sa akkor ért
véget, amikor két rendő r életére tö rt, nekik azonban sikerü lt elfogniuk. Nicole arra
alapozta a védelmet, hogy a férfi elmebeteg, tehá t tettei elkö vetése kö zben nem volt
beszá mítható , és azzal győ zte meg az eskü dtszéket, hogy a gyilkos élete há tralévő részét
a bű nö ző knek fenntartott elmegyó gyintézetben fogja tö lteni, a szabadulá s
leghalvá nyabb reménye nélkü l.
A kö vetkező csalá di vacsorá t kifejezetten Nicole tiszteletére rendezték, aki ismét
megnyert egy pert – ezú ttal a sajá tjá t. Azért kellett bíró sá g elé á llnia, mert valamelyik
korá bbi tá rgyalá sá n ó riá si személyes kocká zatot vá llalva érvényt szerzett a tö rvény
egyik bonyolult alapelvének. Az ü gy odá ig fajult, hogy az ü gyvédi kamara etikai vétség
gyanú ja miatt felelő sségre vonta, á m végü l felmentette a vá d aló l. A sikertő l
megmá morosodva boldogan koccintott az apjá val, aki az ő egészségére emelte pohará t.
A Don kitű nő hangulatban volt, s szoká sá tó l eltérő en élénk érdeklő dést tanú sított az
ü gy irá nt. Gratulá lt lá nya felmentéséhez, de nem értette – vagy ú gy tett, mintha nem
értené –, mi tö rtént való já ban. Nicole-nak részletesen el kellett magyará znia az esetet.
Egy harmincéves férfit védett, aki megerő szakolt, majd megö lt egy tizenkét éves
kislá nyt, aztá n elrejtette a holttestét, nehogy a rendő rség megtalá lja. Szá mos kö zvetett
bizonyíték szó lt ellene, á m a holttest nem kerü lt elő , így az eskü dtszék nem szívesen
ítélte volna halá lra a tettest. Az á ldozat szü lei csaknem beleő rü ltek a fá jdalomba, fő leg
azért, mert el sem tudtá k temetni a lá nyukat.
A gyilkos a védő ü gyvédjének, Nicole-nak ő szintén bevallotta, hol á sta el a holttestet,
s felhatalmazta, hogy kö ssö n egyezséget: hajlandó elá rulni, hova rejtette a kislá ny
tetemét, ha cserébe halá los ítéletét életfogytiglani bö rtö nbü ntetésre vá ltoztatjá k. Nicole
meg is tette a szü kséges lépéseket, á m amikor tá rgyalá sokat kezdett az ü gyésszel,
megfenyegették, hogy ő t is bíró sá g elé á llítjá k, ha nem á rulja el azonnal, hol talá lható a
holttest. Nicole nem ijedt meg. Ú gy vélte, a tá rsadalom szá má ra fontos az ü gyvédi
titoktartá s, amit semmilyen kö rü lmények kö zö tt sem lehet megszegni. É pp ezért nem
volt hajlandó kiadni ü gyfele titká t, s jó l tette, mert egy híres, feddhetetlennek ismert
bíró nyilvá nosan is igazat adott neki.
 Az ü gyész konzultá lt az á ldozat szü leivel, majd kö zö lte, hogy hajlandó egyezséget
kö tni.
A gyilkos ekkor bevallotta, hogy megcsonkította a holttestet, egy jéggel teli lá dá ba
helyezte, és a kö zeli mocsá rvidéken á sta el New Jerseyben. Igazat mondott. A tetemet
megtalá ltá k, a gyilkos halá los ítéletét pedig életfogytiglani bö rtö nbü ntetésre
vá ltoztattá k. Nicole ellen azonban az ü gyvédi kamara etikai vizsgá latot indított, s az
eljá rá s csak most ért véget. A csalá d a felmentő ítélet megü nneplésére gyű lt ö ssze.
A Don elő bb gyermekei egészségére ü rítette pohará t, aztá n megkérdezte Nicole-tó l:
– Mondd, kislá nyom, ugye ebben az ü gyben mindvégig ú gy viselkedtél, ahogyan
tisztességes, feddhetetlen ü gyvédhez illik?
Nicole elkomolyodott. – Itt elvi kérdésrő l volt szó , apa! Megengedhetetlen, hogy az
á llam bá rmilyen ü gyben bá rkit a titoktartá s megszegésére kényszerítsen, még akkor
sem, ha életrő l-halá lró l van szó ! A titoktartá si kö telezettség szent és sérthetetlen!
– É s semmit nem éreztél az á ldozat szü lei irá nt? – faggatta tová bb a Don.
– Dehogynem! – vá gta rá Nicole bosszú san. – De nem engedhettem meg, hogy az
érzelmeim a tö rvény alapelveit befolyá soljá k! Hogy is kérdezhetsz ilyet? É pp eleget
kínló dtam miatta. Ne hidd, hogy hidegen hagyott a szü lő k fá jdalma! De sajnos
precedenst kellett teremtenem, nehogy ilyesmi még egyszer elő fordulhasson, és ez
á ldozattal já r.
– Mégis felelő sségre vont miatta az ü gyvédi kamara – jegyezte meg a Don.
– Csak azért, hogy megő rizze a tekintélyét – felelte Nicole. – A lá tszat kedvéért.
Politikai sakkhú zá s volt az egész. A jogrend ú tvesztő iben bolyongó egyszerű
á tlagemberek nem értik ezeket az alapelveket, ezért tö rt ki akkora felhá borodá s az alku
miatt, és ezért kellett az etikai bizottsá g elé á llnom. De lá tod, mi lett a vége. Az egyik
legismertebb, kö ztiszteletben á lló bíró a nyilvá nossá g elő tt volt kénytelen elismerni,
hogy az alkotmá ny rendelkezése értelmében jogom volt megő rizni a rá m bízott titkot.
– Nagyszerű ! – kiá ltott fel a Don jó kedvű en. – A jog tele van kellemes
meglepetésekkel. Persze csak az ü gyvédek szá má ra…
Nicole tudta, hogy az apja ugratja. – Egyetlen civilizá ció sem létezhet tö rvények
nélkü l! – vá gott vissza élesen.
– Így igaz – bó logatott a Don, mintha meg akarná békíteni a lá nyá t. – Csakhogy
szerintem igazsá gtalan, ha egy elvetemü lt gyilkos ilyen szö rnyű bű ncselekmények
elkö vetése utá n életben maradhat.
– Így igaz – visszhangozta Nicole. – Csakhogy a mi jogrendü nk a vá dalkura épü l.
Tény és való , hogy minden bű nö ző kisebb bü ntetést kap, mint amekkorá t megérdemel.
De ez bizonyos értelemben jó dolog. A megbocsá tá s begyó gyítja a sebeket. É s hosszú
tá von kö nnyebb lesz rehabilitá lni mindazokat, akik bű ncselekményt kö vetnek el a
tá rsadalom ellen.
A Don ezek utá n derű sen gunyoros pohá rkö szö ntő t mondott a lá nya tiszteletére,
majd megkérdezte tő le: – Arra egy pillanatig se gondoltá l, hogy az a fickó esetleg
elmebeteg, és épp ezért á rtatlan lehet? Elvégre szabad akaratá bó l cselekedett.
Valerius rezzenéstelen arccal, hű vö s pillantá ssal nézett a hú gá ra. Magas, egyenes
tartá sú , negyvenéves férfi volt. Rö vidre nyírt bajusza és haja má r erő sen ő szü lt. A
hírszerzés magas rangú tisztjeként neki is gyakran kellett olyan dö ntéseket hoznia,
amelyek nem vették figyelembe az erkö lcsi kö vetelményeket. É pp ezért kívá ncsian vá rta
Nicole vá laszá t.
Marcantonio megértette, hogy hú ga normá lis életre vá gyik, méghozzá nem
utolsó sorban azért, mert szégyelli apjuk sö tét mú ltjá t. Ő inká bb attó l félt, hogy Nicole
mérgében valami elhamarkodott, meggondolatlan megjegyzést tesz, amit apjuk sosem
fog megbocsá tani neki.
Astorre szó tlanul, tá gra nyílt szemmel figyelte a fejleményeket. Elká prá ztatta Nicole
csillogó szeme és hihetetlen energiá ja, amellyel a Don gunyoros ugratá sá t há rította. Jó l
emlékezett kamaszkori szerelmü kre, és még mindig szerette a lá nyt, de azt is tudta,
hogy ő idő kö zben megvá ltozott, má r nem azonos azzal a zö ldfü lű , éretlen kisfiú val, aki
annak idején volt. Azon tű nő dö tt, vajon Nicole fivérei tudnak-e errő l a régi szerelemrő l.
Nagyon aggasztotta ez a beszélgetés, mert attó l félt, elfajul a dolog, és megszakadnak a
jó kapcsolatok abban a szeretett csalá dban, amely gyerekkora ó ta az egyetlen menedéke
volt. Reménykedett, hogy Nicole nem megy tú l messzire. Nem értett egyet a lá nnyal,
nem tetszett neki mindaz, amit hallott tő le. A Szicíliá ban eltö ltö tt évek nem mú ltak el
nyomtalanul. Ott szerzett tapasztalatai egészen má sra tanítottá k, s most nem győ zö tt
csodá lkozni azon, hogy az a két ember, akit a legjobban szeret a vilá gon, ennyire
kü lö nbö zhet. Azt is felfogta, hogy akkor sem á llhatna Nicole pá rtjá ra a Donnal szemben,
ha tö rténetesen a lá nynak adna igazat.
Nicole bá tran az apja szemébe nézett. – Nem hiszem, hogy az a fickó szabad
akaratá bó l cselekedett – jelentette ki hatá rozottan. – Az életkö rü lményei, a sajá t torz
vilá gképe, az ö rö klö tt génjei, az orvostudomá ny tehetetlensége kényszerítették a bű n
elkö vetésére. Elmebeteg volt. Hogyan is feltételezheted, hogy erre nem gondoltam?
A Don egy pillanatig lá nya vá laszá t fontolgatta, aztá n fö ltette a kö vetkező kérdést: –
Mondd, ha ez az ember bevallotta volna neked, hogy hazudott, és egyetlen mentsége
sem igaz, akkor is megpró bá ltad volna megmenteni az életét?
– Há t persze! – vá gta rá habozá s nélkü l Nicole. – Az emberi élet szent és sérthetetlen!
Minden egyes emberé! Az á llamnak nincs joga elvenni!
A Don csú fondá ros mosollyal nézett a lá nyá ra. – Lá tszik, hogy olasz vér csö rgedezik
az ereidben. Tudsz ró la, hogy a mai Olaszorszá gban nem létezik halá lbü ntetés? Képzeld
csak el, há ny drá ga emberi életet ó vnak így meg! – mondta maró gú nnyal. Két fia és
Astorre ö sszerezzent, Nicole-nak azonban arcizma se rá ndult.
– Barbá rsá g az á llam részérő l, hogy az igazsá gszolgá ltatá s égisze alatt elő re
megfontolt szá ndékkal gyilkol – jelentette ki szigorú an. – Azt gondoltam volna, hogy te
ezzel mindenképpen egyetértesz – tette hozzá , s a tö bbiek dermedten hallgattá k, hiszen
tudtá k, hogy nyíltan provoká lja az apjá t, amikor a mú ltjá ra céloz. De aztá n felkacagott,
és higgadtabban folytatta: – Persze van má s megoldá s is. Az életfogytiglani
bö rtö nbü ntetésre ítélt bű nö ző t elmegyó gyintézetbe zá rjá k, és reménye sincs sem a
szabadulá sra, sem a feltételes szabadlá bra helyezésre. Ebben az esetben má r nem jelent
veszélyt a tá rsadalom szá má ra.
A Don rezzenéstelen tekintettel nézett a lá nyá ra. – Haladjunk szépen sorjá ban –
mondta. – Helyeslem, hogy az á llam halá llal bü nteti azt, aki megérdemli. Ami pedig az
életfogytiglani bö rtö nbü ntetést illeti a szabadulá s reménye nélkü l, ez szerintem kész
kabaré, mert majd hú sz év mú lva elő á llnak valami á llító lagos ú j bizonyítékkal, vagy azt
mondjá k, hogy a bű nö ző megbá nta szö rnyű tettét, teljesen megvá ltozott, és a
tá rsadalom értékes tagjá vá vá lhat. Az á ldozatokkal azonban a kutya se tö rő dik. A tettes
kiszabadul. De nem is ez a legfontosabb, hanem…
Nicole ingerü lten kö zbevá gott. – Apa, én egyetlen szó val sem á llítottam, hogy az
á ldozat nem fontos, de azzal senki nem adhatja vissza az életét, hogy a gyilkosa halá llal
bű nhő dik. É s minél hosszabb ideig nézzü k el a tö rvény á ltal szentesített emberö lést,
anná l késő bb tudunk majd véget vetni ennek a szö rnyű ségnek.
A Don hallgatott. Ivott egy pohá r bort, aztá n két fiá ra és Astorréra nézett. – Akkor
most engedjétek meg, hogy néhá ny szó ban ö sszefoglaljam, mi a helyzet a való sá gban –
mondta, és a lá nyá hoz fordulva, tő le szokatlan szenvedéllyel beszélni kezdett. – Szó val
te azt á llítod, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen? Mivel tudod ezt bizonyítani?
Tudsz aká r egyetlen tö rténelmi példá t is említeni? Hiszen az emberéletek millió it
kö vetelő há ború kat mindig az á llamok és az egyhá zak szentesítik! A kró niká k
feljegyzései tanú sítjá k, hogy politikai ellentétek vagy gazdasá gi érdekek miatt
szá zezreket, millió kat mészá roltak le! Se szeri, se szá ma azoknak az eseteknek, amikor a
vagyonszerzés, a hará csolá s fontosabb volt, mint az emberi élet szentsége! Vagy talá n
tévedek? Te vagy az, édes lá nyom, aki elnézed az emberö lést, amikor kiá llsz a gyilkos
mellett, és kicsikarod az enyhébb ítéletet!
– Dehogy nézem el! – csattant fel Nicole villá mló szemmel. – Eszemben sincs! Még a
feltételezést is kikérem magamnak! Megbocsá thatatlan barbá rsá gnak tartom! Csak azért
harcoltam ki az életfogytiglani, hogy a jö vő ben minél nehezebb legyen bá rkit is halá lra
ítélni.
– Rá adá sul – folytatta a Don most má r sokkal higgadtabban – a szerencsétlen
á ldozat, akinek a sorsa á llító lag téged sem hagy hidegen, má r rég a sírban fekszik. A
gyilkos ö rö kre szá mű zte ebbő l a vilá gbó l. Soha tö bbé nem lá thatjuk az arcá t, nem
hallhatjuk a hangjá t, nem érinthetjü k meg, nem hozhatjuk vissza a sö tétségbő l,
egyszó val végérvényesen elvesztettü k.
A szobá ban néma csö nd volt, senki sem mert megszó lalni. A Don ismét ivott egy
korty bort, aztá n tová bb beszélt. – Ide hallgass, kislá nyom. Védencedet, a gyilkost,
életfogytiglani bö rtö nbü ntetésre ítélték. É lete há tralévő részét rá cs mö gö tt vagy
elmegyó gyintézetben fogja tö lteni. Ha te mondod, elhiszem. Csakhogy ettő l még minden
reggel lá thatja a felkelő napot, meleg ételt ehet, zenét hallgathat, mert vér folyik az
ereiben, itt él, ebben a vilá gban. Szerettei meglá togathatjá k, megö lelhetik. Ső t, ha jó l
tudom, kö nyveket is kaphat, olvashat, szakmá t tanulhat, képezheti magá t. Rö viden:
élhet. É s ez az, ami igazsá gtalan.
Nicole szemrebbenés nélkü l hallgatta az apjá t. Kitartó an védte sajá t igazá t. – Ha az
ember meg akar szelídíteni egy á llatot, nem ad neki nyers hú st, nehogy rá kapjon és
ragadozó vá vá ljon. Minél tö bbszö r gyilkolunk, anná l kö nnyebb lesz ö lni! Há t nem érted?
– Mivel a Don nem vá laszolt, Nicole ú jabb kérdést tett fö l. – É s kü lö nben is, hogyan
dö ntő d el, mi igazsá gos, mi igazsá gtalan? Hol hú zod meg a hatá rvonalat? – Ezt dacos
kihívá snak szá nta, de inká bb mentegető zésnek hangzott, hogy apja végre megértse,
miért kételkedett benne oly sok éven á t.
A tö bbiek arra szá mítottak, hogy a Don dü hbe gurul ekkora szemtelenség hallatá n, ő
azonban hirtelen jó kedvre derü lt. – Hiá ba, nekem is vannak gyenge pillanataim –
mondta mosolyogva –, de azt nem tű rö m, hogy egy gyermek ítélkezzék a szü lei fö lö tt. A
gyerekek haszontalanok, a szü lő nek tü relmesnek, elnéző nek kell lennie. É s ú gy érzem,
jó apa voltam, nem érhet semmiféle szemrehá nyá s. Há rom gyermeket neveltem fö l.
Mindegyik sikeres, tehetséges, befutott ember, a tá rsadalom megbecsü lt tagja, aki
bá tran szembe mer nézni a nehézségekkel, ha ú gy hozza a sors. Vagy tévedek?
Szemrehá nyá st tehettek nekem bá rmiért is?
Most má r Nicole sem haragudott. – Nem – felelte sokkal szelídebben. – Apaként
való ban nem érhet szemrehá nyá s. De az elő bb megfeledkeztél valamirő l. Egy szó val sem
említetted, hogy mindig csak az elnyomottakat kö tik fel. A gazdagok á ltalá ban
megú sszá k a halá lbü ntetést.
A Don most nagyon komolyan nézett a lá nyá ra. – Ha ez való ban így van, akkor miért
nem a tö rvények megvá ltoztatá sá ért harcolsz, hogy a gazdagokat is felkö ssék, ne csak a
szegényeket? Ennek legalá bb volna értelme.
 – Elég kevesen maradná nk életben – dü nnyö gte Astorre széles mosollyal, s
megjegyzése nyomban feloldotta a má r-má r elviselhetetlen feszü ltséget.
– A legnagyobb emberi erény a kegyelem – jelentette ki Nicole. – A felvilá gosult
tá rsadalmak senkit sem végeznek ki, és nem szabnak ki szigorú bb bü ntetést, mint
amilyet a jó zan ész és az igazsá gszolgá ltatá s megenged.
A Don arca elkomorult, iménti jó kedve egy pillanat alatt elillant. – Honnan veszed ezt
a sü letlenséget? – kérdezte ingerü lten. – Hiszen ezek puhá ny, gyá va, ső t istenká romló
eszmék! Ki az, aki kegyetlenebb Istennél? Ő sosem bocsá t meg, sosem engedi el a
bü ntetést. Ő dö ntö tt ú gy, hogy létezzen menny és pokol! Ő nem szá mű zi a vilá gbó l a
bá natot, a szomorú sá got! A Mindenható dolga, hogy kegyelmet gyakoroljon, de csak
annyira, amennyire szü kséges! Há t ki vagy te, hogy azt hiszed, bá rkinek
megkegyelmezhetsz? Hiszen ez ö nteltség! Merő arrogancia! Vagy azt hiszed, ha olyan
kegyes vagy, mint egy szent, akkor megjavul a vilá g? Ne felejtsd el, hogy a szentek csak
imá kat suttoghatnak Isten fü lébe, de elő bb ezt is sajá t vértanú sá gukkal kell
kiérdemelniü k! Nem, édes lá nyom! Ostobasá gokat hordasz ö ssze! Nekü nk az a
kö telességü nk, hogy ü ldö zzü k embertá rsunkat vagy azokat a fő benjá ró bű nö ket,
amelyeket elkö vetett, kü lö nben az ö rdö g kezére juttatná nk a vilá got!
Nicole-t elö ntö tte a pulykaméreg, egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Valerius és
Marcantonio csak mosolygott, Astorre pedig lehajtotta a fejét, mintha magá ban
imá dkozna. Nicole végü l rá talá lt a hangjá ra. – Még te moralizá lsz, papa? Hiszen ez
egyszerű en vérlá zító ! Hiszen te aztá n egyá ltalá n nem vagy kö vetendő példakép!
Olyan csend tá madt, hogy a légy zü mmö gését is meg lehetett volna hallani. Az
asztalná l ü lő k emlékeiben felrémlett, milyen sajá tos kapcsolatban voltak egész
életü kben a Donnal. Nicole sosem hitte el teljesen az apjá ró l keringő meséket, amelyek a
fü lébe jutottak, de mégis mindig attó l félt, hogy igaznak bizonyulnak. Marcantonió nak
eszébe jutott, hogy valamelyik tévés kollégá ja egyszer félénken megkérdezte: – Mondd,
az apá d hogy bá nik veled meg a testvéreiddel?
Ő pedig alaposan megfontolta a vá laszt, mert tudta, hogy az illető apjuk rettegett
hírnevére utal, ezért azt felelte: – Mindig szívélyes és jó indulatú . Nincs okunk panaszra.
Valerius azon tű nő dö tt, mennyire hasonlít az apja némelyik feletteséhez, azokhoz a
tá bornokokhoz, akik erkö lcsi kételyek nélkü l végzik a dolgukat, szemernyi lelkiismeret-
furdalá suk sincs a kö telességü ket illető en. Olyanok, aká r a villá mgyors nyílvessző ,
amelyik halá los pontossá ggal talá l a céltá bla kö zepébe.
Astorre emlékezetében nem ilyen képek éltek, hiszen ő csak szeretetet és bizalmat
kapott a Dontó l. Viszont az asztalná l ü lő k kö zö tt ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy a
Donró l szó ló híresztelések igazak. É s azt sem felejtette el, milyen utasítá sokat adott neki
a nagybá tyja há rom éve, amikor visszatért Szicíliá bó l.
A Don akkor így szó lt a fiatalemberhez: – Az én koromban az ember bá rmelyik
pillanatban meghalhat. Rosszindulatú szemö lcs nő het a há tá n, megá llhat a szíve, mit
tudom én. Bá rmi megtö rténhet. Furcsa, hogy nem vagyunk tudatá ban életü nk minden
má sodpercében a sajá t halandó sá gunknak. Véget érhet az életü nk, arra sincs szü kség,
hogy ellenségeink legyenek, akik á tsegítenek a tú lvilá gra. É pp ezért elő relá tó nak kell
lennü nk, hogy a halá l ne érjen készü letlenü l. É n mindenrő l gondoskodtam. Ú gy
rendelkeztem, hogy halá lom utá n a bankjaimban te ö rö kö ld a tulajdonosi
részvénytö bbséget. A te kezedben lesz az irá nyítá s, és a bevételen egyenlő ará nyban
osztozol a gyermekeimmel. Azért dö ntö ttem így, mert a perui fő konzul á ltal vezetett
bizonyos érdekcsoportok meg akarjá k vá sá rolni a bankjaimat. A szö vetségi kormá nyzat
a szervezett bű nö zés elleni tö rvények alapjá n tová bbra is nyomoz utá nam, így a
bankokat esetleg el is kobozhatjá k. Szép nagy szelet torta, igencsak fá j rá a foguk. De
semmit sem fognak talá lni, amibe belekö thetnének. É pp ezért megparancsolom neked,
hogy soha, semmilyen kö rü lmények kö zö tt ne add el a bankokat, aká rmennyit ígérnek
értü k. Az idő mú lá sá val egyre erő sebbek lesznek, egyre tö bb hasznot hoznak, a mú lt
pedig majd lassan feledésbe merü l. Ha olyasmi tö rténne, amire nem szá mítottá l, és
egyedü l nem boldogulsz, hívd ide Mr. Pryort, hogy segítsen. Jó l ismered Londonbó l.
Nagyon érti a dolgá t, rá adá sul ő is tulajdonos, és hű séggel tartozik nekem. Benito
Craxxinak is bemutatlak. Chicagó ban él, korlá tlan anyagi eszkö zö kkel rendelkezik, és
neki is érdekeltsége van a bankjaimban. Szintén hű séges, megbízható emberem. De
addig is, míg el nem jö n az idő , hogy á tvedd a bankok vezetését, gondoskodom a
kényelmes, biztos megélhetésedrő l. Jó l mű kö dő vá llalkozá st ajá ndékozok neked;
makaró nit fogsz importá lni Olaszorszá gbó l. Cserébe téged teszlek felelő ssé a
gyermekeim biztonsá gá ért és jó létéért, mert te tudod, hogy kegyetlen vilá gban élü nk,
amelytő l igyekeztem tá vol tartani ő ket.
Há rom évvel késő bb Astorre ezeken a szavakon tű nő dö tt. Az idő mú lá sá val egyre
inká bb ú gy érezte, nem lesz szü kség a szolgá lataira, hiszen a Don jó l berendezett vilá gá t
semmi sem fenyegeti.
Nicole azonban még nem zá rta le a vitá t. – Térjü nk csak vissza a kegyelemre –
mondta az apjá nak. – Tudod, mit hirdetnek a keresztények?
A Don pillanatnyi habozá s nélkü l vá gta rá : – Hogyne tudná m! Azt, hogy a kegyelem
vétek, mert aki kegyelmet gyakorol, olyan hatalomra formá l jogot, amellyel nem
rendelkezik, tehá t megbocsá thatatlan bű nt kö vet el az á ldozat ellen. Nem a mi dolgunk
megkegyelmezni ezen a vilá gon.
– Szó val te nem is tartaná l igényt kegyelemre? – kérdezte Nicole.
– Soha! – jelentette ki a Don. – Nem is kérek kegyelmet, és nem is vá gyom rá . Ha kell,
minden bű nö mért vá llalom a bü ntetést.
Vacsora utá n Valerius Aprile ezredes az egész csalá dot meghívta tizenkét éves fia
bérmá lá sá ra, amelyre két hó nap mú lva, New York Cityben fog sor kerü lni. Valerius
felesége ragaszkodott hozzá , hogy az eseményt a Szent Patrick-székesegyhá zban
ü nnepeljék meg. A Don az elmú lt évek sorá n olyannyira megvá ltozott, hogy ö rö mmel
elfogadta a meghívá st.

Így tö rtént, hogy egy hideg, de verő fényes decemberi vasá rnapon az Aprile csalá d
apraja-nagyja megjelent a Fifth Avenue-n lévő Szent Patrick-székesegyhá zban, amely a
ragyogó napsü tésben fenségesen tö rt az ég felé, és á rnyékot vetett a kö rnyező
épü letekre. Don Raymonde, Valerius és a felesége, Marcantonio és a feketébe ö ltö zö tt,
gyö nyö rű Nicole meghatottan nézte a szertartá st. A bérmá lá st maga a bíboros végezte.
Szívmelengető , felemelő lá tvá nyt nyú jtottak a serdü lő korba lépett fiú k és lá nyok,
amint a má rvá nybó l faragott angyalok és szentek pillantá sá tó l kísérve végigvonultak a
fő hajó n az oltá r elé, megerő sítették fogadalmukat, hogy egész életü kben Istent fogjá k
szolgá lni, majd felvették a má sodik szentséget, amellyel mintegy felnő tté vá ltak. Nicole a
bíboros egyetlen szavá t se hitte el, mégis kö nnyek szö ktek a szemébe. Magá ban jó t
mulatott, amiért így elérzékenyü lt.
A szertartá s utá n a gyerekek a templom lépcső jén bü szkén feszítettek szebbnél
szebb ü nneplő ruhá ikban. A lá nyok a nagy alkalomra leheletfinom, hó fehér csipkeruhá t
viseltek, a fiú k pedig sö tét ö ltö nyt, makulá tlan fehér inget és hagyomá nyos vö rö s
nyakkendő t, amelynek az Ö rdö gö t kellett tá vol tartania.
Don Aprile egyik oldalá n Astorréval, má sik oldalá n Marcantonió val lépett ki a
székesegyhá zbó l. A gyerekek nevetgélve, jó kedvű en csevegve tolongtak a felnő ttek
kö rü l. Valerius és felesége bü szkén fogtá k kézen a fiukat, mikö zben egy fényképész
megö rö kítette az ü nnepélyes pillanatot. Don Aprile egyedü l indult el a lépcső n. Beszívta
a friss levegő t. Rég érezte magá t olyan erő snek és egészségesnek, mint ezen a csodá latos
napon. Frissen bérmá lt unoká ja odaszaladt hozzá , megö lelte, ő pedig szeretettel
simogatta meg a kisfiú fejét, és egy nagy, fényesen csillogó aranyérmét nyomott a
kezébe. Aztá n a zsebébe nyú lt, elő vett egy marék kisebb aranyérmét, és a tö bbi gyereket
is megajá ndékozta. A nemes gesztusért hangos ö rö mrivalgá s volt a jutalma, s maga az
élmény, hogy itt lehet ebben a gyö nyö rű vá rosban, ezen a meghitt ü nnepen. Astorre és
Marcantonio kissé lemaradt mö gö tte, mikö zben ő , szemét a kő lépcső re szegezve, tová bb
ballagott lefelé. Egy pillanatra megtorpant és fö lnézett. Hatalmas fekete kocsi gö rdü lt a
já rda mellé, mintha csak érte jö tt volna.

Brightwatersban ezen a vasá rnap reggelen Heskow nagyon korá n kelt. Elszaladt friss
péksü teményért és ú jsá gért, aztá n bezá rkó zott a gará zsba, ahol a fegyverekkel, lő szerrel
megrakott hatalmas, lopott fekete szedá nt rejtegette. Ellenő rizte a gumikat, a benzint, az
olajat, a féklá mpá kat. Mindent a legnagyobb rendben talá lt. Visszament a há zba, hogy
fö lkeltse Frankyt és Stace-t, de az ikrek természetesen má r ébren voltak, ső t Stace a
ká vét is megfő zte.
Szó nélkü l megreggeliztek, kö zben á tlapoztá k a vasá rnapi ú jsá gokat. Franky a
sportrovatot bö ngészte; a szombati kosá rlabda-mérkő zések eredményei érdekelték.
Tíz ó rakor Stace megkérdezte Heskow-tó l: – A kocsi rendben van? – Heskow pedig
rá vá gta: – Ú tra készen á ll. Mehetü nk.
Mindhá rman beszá lltak, és elindultak. Franky elö l ü lt, Heskow mellett, Stace meg
há tul. Tudtá k, hogy egy ó ra alatt beérnek a vá rosba, tehá t nem kell sietniü k. Az a lényeg,
hogy hajszá lpontosan érkezzenek.
Ú tkö zben Franky gondosan ellenő rizte a fegyvereket meg az apró , fehér kagyló kbó l
készü lt, nyakba akasztható á larcokat, amelyeket csak az utolsó pillanatban kellett
fö lvenniü k.
A rá dió ban éppen operaá riá k szó ltak, amikor behajtottak a vá rosba. Heskow
remekü l, egyenletes tempó ban, higgadtan vezetett. Nem gyorsított, nem lassított
fö lö slegesen, ü gyelt rá , hogy mindig betartsa a kö telező féktá volsá got. Stace néhá ny
elismerő szó t dü nnyö gö tt, hogy valamelyest oldja a kocsiban érzékelhető feszü ltséget.
Persze nem idegeskedtek, csak a feladattal já ró izgalom fű tö tte ő ket. Tudtá k, hogy
tö kéletes munká t kell végezniü k, nem téveszthetnek célt. Itt csak a telitalá lat érvényes.
A vá rosban kanyarogva Heskow lassított, mintha szá ndékosan akarná kifogni az
ö sszes piros lá mpá t. Aztá n befordult a Fifth Avenue-ra, és a Szent Patrick-székesegyhá z
hatalmas kapujá tó l fél há ztö mbnyire megá llt. Megkondultak a templom harangjai. A
szomszédos felhő karcoló k visszaverték a csengő -bongó harangzú gá st. Heskow ismét
begyú jtotta a motort. A há rom férfi az utcá ra kiö zö nlő gyereksereget nézte. A lá tvá ny
kissé aggasztotta ő ket.
– Fejlö vés – szó lt oda Stace Frankynek. – Nincs má s megoldá s.
Ekkor megpillantottá k a templombó l kilépő Dont, aki az ő t kísérő két férfit
megelő zve egyedü l indult lefelé a lépcső n, s mintha egyenesen a kocsiban vá rakozó kra
nézett volna.
– Az á larcokat! – suttogta Heskow, majd lá bá t a gá zpedá lra helyezte. Franky a jobb
kezével a kilincset fogta, baljá val az Uzit markolta, s felkészü lt, hogy a megfelelő
pillanatban kiugorjon a já rdá ra.
 A kocsi felgyorsult, és abban a má sodpercben á llt meg, amikor a Don az utolsó
lépcső fokra lépett. Stace a há tsó ü lésrő l az ú ttestre pattant. Csak az autó vá lasztotta el a
célponttó l. Villá mgyorsan a szedá n tetejére tá masztotta a fegyvert, és má ris tü zelt.
Mindö ssze két lö vés dö rdü lt el.
Az első golyó pontosan a Don homloká nak kö zepébe fú ró dott, a má sik a nyaká ba, az
á dá mcsutká ja mellett. Vére széles sugá rban frö ccsent a já rdá ra, ró zsaszínre festve a
vakító , halvá nysá rga napfény pá szmá it.
Ezzel egy idő ben Franky a já rdá n á llva, a tö meg feje fö lé célozva hosszú sorozatot
adott le az Uzibó l.
Aztá n a két férfi gyorsan, de kapkodá s nélkü l visszaü lt a kocsiba, Heskow pedig
beletaposott a gá zba, s csikorgó gumikkal végigszá guldott a sugá rú ton. Néhá ny perc
mú lva má r az alagú ton hajtottak á t, és hamarosan megérkeztek a kis repü lő térre, ahol a
magá ngép ú tra készen vá rta ő ket.

Amint az első lö vés eldö rdü lt, Valerius nyomban a fö ldre rá ntotta feleségét és fiá t, hogy
a sajá t testével védelmezze ő ket. Való já ban nem is lá tta, mi tö rtént. Nicole sem;
mozdulatlanná dermedve, dö bbenten meredt az apjá ra. Marcantonio is ú gy bá mult a
Donra, mint aki nem hisz a szemének. Most ébredt rá , hogy a való sá g egészen má s, mint
a tévéfilmek megrendezett jelenetei. A fejlö vés ú gy loccsantotta szét a Don koponyá já t,
aká r egy dinnyét. Jó l lá tszott véres agyveleje. A má sodik lö vés a nyaká bó l tépett ki egy
darabot. Ú gy nézett ki, mintha hú svá gó bá rddal marcangoltá k volna szét. A já rdá n
hatalmas vértó csa tá madt kö rü lö tte. Szinte hihetetlen, hogy az ember testében ennyi vér
lehet, gondolta Marcantonio, aki a két á larcos, fegyveres férfit is lá tta, de az egész olyan
irreá lisnak hatott, hogy azt sem tudta volna megmondani, milyen ruhá t viseltek a
gyilkosok vagy milyen színű volt a hajuk. Teljesen megbénította a dö bbenet, sokkos
á llapotba kerü lt. Képtelen lett volna személyleírá st adni a tá madó kró l. Sejtelme sem volt
ró la, fehérek-e vagy feketék. Tő le aká r meztelenek vagy há rom méter magas ó riá sok is
lehettek.
Astorre érzékszervei azonban abban a pillanatban riadó t fú jtak, amint a fekete
szedá n megá llt a já rda mellett. Lá tta, ahogy Stace tü zel, s az volt a benyomá sa, hogy bal
kézzel hú zta meg a ravaszt. Azt is lá tta, ahogy Franky leadja a sorozatot az Uzibó l.
Eskü dni mert volna rá , hogy a gyilkos balkezes. A sofő rre vetett egyetlen futó pillantá s
elég volt ahhoz, hogy emlékezetébe vésse a testes, golyó fejű fickó t. A mesterlö vészek
olyan kö nnyedén, kecsesen mozogtak, aká r a csú csformá ban lévő atlétá k. Astorre a
má sodperc tö rtrésze alatt felmérte a helyzetet, s a fö ldre vetette magá t. Megpró bá lta
megragadni a Don karjá t, hogy magá val rá ntsa, de má r késő volt, s most ő t is nagybá tyja
vére borította.
Amikor fö lnézett, észrevette a rettegő , félelmü kben sikoltozó gyerekeket, akik
forgó szélként keringtek a kö zéppont, az iszonyú , vö rö s vértó csa kö rü l. A Don kitá rt
karokkal, szétvetett lá bakkal, furcsa, torz pó zban, elnyú lva hevert a lépcső n, mintha a
halá l a csontvá zá t is ízekre szedte volna. Astorrét jeges rémü let kerítette hatalmá ba.
Egyelő re végig se merte gondolni, milyen hatá ssal lesz ez a szö rnyű ség sajá t életére és
azok sorsá ra, akiket a legjobban szeret a vilá gon.
Nicole szinte ö nkívü letben lépett oda a Don holttestéhez. Lá bai felmondtá k a
szolgá latot. Térdre rogyott, némá n kinyú jtotta a kezét, megérintette apja véres,
szétmarcangolt nyaká t, aztá n sírva fakadt. Ú gy zokogott, mintha soha tö bbé nem tudná
abbahagyni.
 3. FEJEZET

Don Raymonde Aprile meggyilkolá sa mélységesen megdö bbentette a régi bará tokat
és ismerő sö ket. El sem tudtá k képzelni, ki lehetett az a vakmerő , aki meg mert ö lni egy
ilyen kivá ló férfiú t, és azt sem tudta senki, mi volt a szö rnyű gaztett célja. Hiszen a Don
feloszlatta birodalmá t, semmije sem maradt, amit érdemes lett volna elrabolni tő le.
Holtá ban má r nem adhatott hatalmas ö sszegeket jó tékony célra, s nem haszná lhatta fel
befolyá sos kapcsolatait, hogy azok segítségére siessen, akiket ü ldö zö tt a sors vagy a
tö rvény.
Talá lgatá sok kaptak szá rnyra. Lehetséges, hogy titkos, régó ta jegelt bosszú á ldozata
lett? Esetleg nyereségvá gybó l végeztek vele, s csak késő bb fog kiderü lni, kinek á llt
érdekében eltenni lá b aló l? Persze az is elő fordulhat, hogy valami nő ü gy rejtő zik a
há ttérben, de ezt senki sem tartotta való színű nek, hiszen a Don, bá r majd harminc éve
ö zvegy volt, sosem bolondult a szebbik nemért, szerető t sem tartott. Gyermekei gyanú
fö lö tt á lltak, má r csak azért is, mert apjukkal profi bérgyilkosok végeztek, Valerius,
Marcantonio és Nicole pedig nem rendelkeztek olyan alvilá gi kapcsolatokkal, hogy efféle
akció t megszervezzenek.
Don Aprile meggyilkolá sá t tehá t nemcsak rejtélynek, hanem egyenesen
szentségtö résnek tekintették. El sem tudtá k képzelni, miként juthatott osztá lyrészü l
ilyen szö rnyű halá l annak a férfinak, aki annyi embert tartott rettegésben, akinek sem a
tö rvény ő rei, sem a hozzá hasonló saká lok nem tudtak á rtani, s aki harminc éven á t
sértetlenü l uralkodott hatalmas birodalma fö lö tt. Mindenki ú gy vélte, a sors iró niá ja, ső t
kegyetlen tréfá ja, hogy Don Aprile mindö ssze há rom nyú lfarknyi esztendő t élhetett,
miutá n végre jó ú tra tért, és a tá rsadalom védő szá rnyai alá helyezkedett.
Ismerő sei még jobban furcsá llottá k, hogy a Don halá lá t kísérő hírverés nem tartott
soká ig, hullá mai hamar elcsendesedtek. A média csak néhá ny napig foglalkozott a
sztorival, a rendő rség titkoló zott, az FBI pedig kö zbe se lépett, ú gy tett, mintha egyszerű ,
hétkö znapi emberö lés tö rtént volna, ami kizá ró lag a New York-i rendő rség hatá skö rébe
tartozik. Joggal gondolhatta bá rki, hogy Don Aprile rettegett híre és hatalma a
visszavonulá s há rom esztendeje alatt teljesen szertefoszlott.
Az alvilá g se mutatott érdeklő dést az ü gy irá nt. Má r nem voltak véres megtorlá sok,
bosszú bó l elkö vetett gyilkossá gok. Mintha a Dont valamennyi régi bará tja és hajdani
hű séges vazallusa elfelejtette volna, ső t ú gy tetszett, gyermekei is beletö rő dtek apjuk
iszonyú halá lá ba.
Az esettel a kutya se tö rő dö tt. Csak Kurt Cilke.

Kurt Cilke ü gynö k, a New York-i FBI-kirendeltség fő nö ke ú gy dö ntö tt, kö zelebbrő l is

szemü gyre veszi az Aprile-gyilkossá got, még akkor is, ha az hivatalosan kizá ró lag a New
York-i rendő rség hatá skö rébe tartozik. Elhatá rozta, hogy elbeszélget a Don
gyermekeivel.
A temetés utá n egy hó nappal helyettese, Bill Boxton tá rsasá gá ban megpró bá lta
becserkészni Marcantonio Aprilét. Mindketten tudtá k, hogy kesztyű s kézzel kell
bá nniuk a nagy orszá gos tévécsatorna vezető jével, akinek szá mos befolyá sos
washingtoni ismerő se van, így aztá n felhívtá k a titká rnő jét, és udvariasan
bejelentkeztek a híres médiamogulhoz.
 Marcantonio a tévécsatorna belvá rosi székhá zá ban lévő elegá ns, fényű ző en
berendezett irodá já ban fogadta az ü gynö kö ket. Leereszkedő jó indulattal ü dvö zö lte ő ket,
majd megkérdezte, kérnek-e ká vét. Nem kértek. Inká bb jó l megnézték a magas, jó képű ,
olajbarna bő rű hírességet/aki kifogá stalanul szabott ö ltö nyéhez kü lö nleges, ró zsaszín-
vö rö s csíkos, valamelyik neves divatdiktá tor á ltal tervezett nyakkendő t viselt, amilyet
csak nagymenő mű sorvezető k és riporterek szoktak hordani.
Cilke rö gtö n a tá rgyra tért. – Az édesapja meggyilkolá sá nak kö rü lményeit feltá ró
nyomozá shoz nyú jtunk segítséget, Mr. Aprile. Arra vagyunk kívá ncsiak, vajon ismer-e
bá rkit, aki a Don ellensége vagy haragosa volt.
– Nem, uraim, nem ismerek – felelte mosolyogva Marcantonio. – Apá m zá rkó zott,
tá volsá gtartó ember volt. Nemcsak bennü nket nem engedett kö zel magá hoz, hanem
még az unoká it sem. Ú gy nő ttü nk fel, hogy semmit sem tudtunk az ü zleti ü gyeirő l. –
Széttá rta a karjá t, mintha mentegető zne.
Cilke-nek nem tetszett ez a gesztus. – Mit gondol, vajon mi lehetett ennek az oka? –
kérdezte.
– Ö nö k, uraim, mindent tudnak apá m mú ltjá ró l – mondta komolyan Marcantonio. –
Nem akarta, hogy a gyermekeinek bá rmi kö ze legyen a tevékenységéhez. Azért kü ldö tt
mindhá rmunkat bennlaká sos iskolá kba, s késő bb azért já ratott egyetemre, hogy
megtalá ljuk a helyü nket a vilá gban. Hiá ba hívtuk meg az otthonunkba, sosem jö tt el
hozzá nk, még egy-egy vacsorá ra sem. Csak a diplomaosztá son jelent meg, má s
alkalmakkor nem mutatkozott. Mi pedig, amikor megértettü k, hogy miért nem, há lá sak
voltunk neki érte.
– Ö n nagyon fiatalon csiná lt karriert. Villá mgyorsan jutott fel a csú csra. Talá n az
édesapja is besegített egy kicsit? – érdeklő dö tt tová bb Cilke.
Marcantonio a beszélgetés folyamá n most elő szö r zö kkent ki a nyá jas há zigazda
szerepébő l.
– Nem! – vá gta rá azonnal. – Soha nem segített. Az én szakmá mban egyébként sem
szokatlan, ha valaki fiatalon karriert csiná l. Apá m annyit tett az érdekemben, hogy a
legjobb iskolá kban taníttatott, és annyi pénzt adott, amennyibő l gondtalanul élhettem.
É n ebbő l az ö sszegbő l forgató kö nyveket vá sá roltam, és ú gy lá tszik, a legjobbakat
sikerü lt kivá lasztanom.
– Az édesapja elégedett volt az ö n pá lyavá lasztá sá val? – kérdezte Cilke, mikö zben
á rgus szemekkel figyelte Marcantonio minden rezdü lését, mintha a legtitkosabb
gondolatait pró bá lná kifü rkészni.
– Nem hiszem, hogy apá m pontosan tudta, mivel foglalkozom, de azt hiszem, meg
volt elégedve velem – hangzott a kissé kényszeredett vá lasz.
– Tudja, Mr. Aprile – folytatta Cilke –, én hú sz évig ü ldö ztem az édesapjá t, és soha
nem tudtam elkapni. Okos, agyafú rt ember volt.
– Mi is hiá ba pró bá lkoztunk – kö zö lte Marcantonio. – Sem a bá tyá mnak, sem a
hú gomnak nem sikerü lt tú ljá rnia az eszén. Ró lam nem is beszélve…
Cilke nevetett, mintha remek viccet hallott volna, amit hasonló val illik viszonozni. –
É s sosem kerekedett kedvü k kipró bá lni, mi fá n terem a szicíliai vérbosszú ? Nem
vá gyó dnak ilyesmire?
– Nem. Meg se fordult a fejü nkben – jelentette ki Marcantonio. – Apá m nem ilyen
szellemben nevelt bennü nket. De azért remélem, hogy elfogjá k a gyilkosá t.
– É s mi a helyzet Don Aprile végrendeletével? – faggató zott tová bb Cilke. – Az
édesapjuk dú sgazdag ember volt.
– Ezt inká bb a hú gomtó l, Nicole-tó l kéne megkérdeznie – vá laszolta Marcantonio. –
Ő a végrendelet végrehajtó ja.
 – De azért ö n is tudja, mi á ll benne?
– Természetesen – vetette oda Marcantonio kimérten.
– É s halvá ny sejtelme sincs ró la, ki akarhatott á rtani az édesapjá nak? – szó lalt meg
Boxton.
– Halvá ny sejtelmem sincs ró la – visszhangozta Marcantonio. – Ha volna,
megmondaná m.
– Oké – á llt fel Cilke. – Azért itt hagyom ö nnek a névjegyemet. Há tha mégis eszébe jut
valami. Sosem lehet tudni.

Cilke ú gy dö ntö tt, mielő tt a Don má sik két gyermekével is elbeszélget, fö lkeresi a New
York-i rendő rség fő felü gyelő jét. Mivel nem akarta, hogy a talá lkozá sró l hivatalos
feljegyzés készü ljö n, az East Side egyik legfelkapottabb olasz éttermébe hívta meg Paul
Di Benedettó t, aki kö ztudottan szívesen já rt efféle elegá ns helyekre – ha nem neki
kellett kifizetnie a szá mlá t.
A két férfi az évek sorá n szá mtalan bű nü gyet oldott meg kö zö s erő vel, s Cilke
megkedvelte a fő felü gyelő t. Derű s mosollyal figyelte, ahogy Paul minden ínyencséget
végigkó stol.
– Ha nem csal az emlékezetem – szó lalt meg Di Benedetto –, az FBI elég ritká n
invitá lja a magamfajtá t ilyen flancos helyekre. Ú gyhogy ki vele, ö regem! Hol szorít a
cipő ?
– Nem fog leesni a korona a fejedrő l, ha elismered, hogy a kaja osztá lyon felü li volt.
Igazam van? – kérdezte Cilke.
Di Benedetto vá llat vont. Kidolgozott izmai kis híjá n szétfeszítették zakó ja ujjá t.
Kajá nul elmosolyodott, s ez a mosoly teljesen megvá ltoztatta marcona arckifejezését.
Senki meg nem mondta volna ró la, hogy rendő r; inká bb bá jos Walt Disney-figurá ra
emlékeztetett.
– Ha mindená ron tudni akarod, Kurt – felelte vigyorogva –, szerintem itt pocsékul
fő znek. A kaja csak ú gy néz ki, mintha olasz volna, de se íze, se bű ze. Mintha Mars-lakó k
kotyvasztottá k volna. Eskü dni mernék rá , hogy ezek soha életü kben nem já rtak
Olaszorszá gban.
Cilke nevetett. – De azért a borukat csak meg lehet inni, nem?
– Há t… nagy nehezen. Olyan, mint a kö hö gés elleni szirup, egy kis csukamá jolajjal
keverve.
– Neked aztá n nehéz a kedvedben já rni! – jegyezte meg Cilke.
– É pp ellenkező leg! – vá gta rá Di Benedetto. – Tú l kö nnyen hagyom palira venni
magam. É pp ez a baj. Ha nem így volna, má r a tulaj fejére borítottam volna az asztalt.
Cilke felsó hajtott. – Rémes! Kétszá z dollá rt adtam ki az á llam pénzébő l erre az
ehetetlen moslékra!
– Azért ne vedd ú gy a szívedre, pajtá s – nyugtatta meg Di Benedetto. – Nem az
ablakon dobtad ki. Díjazom a nemes gesztust. Szó val? Mire vagy kívá ncsi?
Cilke mindkettő jü knek ká vét rendelt, aztá n a tá rgyra tért. – Az Aprile-gyilkossá g
ü gyében nyomozok. Tudom, hogy ez a te asztalod, Paul, de mi is évekig figyeltü k a Dont,
és nem tudtuk elkapni. Sehol semmi. Visszavonult, jó ú tra tért, mindenét elajá ndékozta.
Semmije sem maradt, amire bá rkinek fá jhatott volna a foga. De akkor miért ö lték meg?
Miért vá llalt bá rki is ekkora kocká zatot?
– Az biztos, hogy vérbeli profik végeztek vele – dü nnyö gte Di Benedetto. – Szép
munka volt. Kifogá stalan.
– De miért? – ismételte Cilke.
 – Fogalmam sincs. Lá tszó lag semmi értelme az egésznek – felelte Di Benedetto. –
Hiszen kö ztudott, hogy az egész maffiá t rá cs mö gé juttattad. Egyébként ez is szép munka
volt, le a kalappal elő tted. Az is lehet, hogy a Don miattad vonult vissza. Akik
megmaradtak a bandá bó l, azoknak semmi okuk nem volt eltenni lá b aló l.
– É s mi a helyzet a bankjaival? – kérdezte Cilke.
Di Benedetto szivarra gyú jtott. – Ez nem rá nk tartozik, ö regem, hanem rá tok. Mi csak
a gyilkossá g ü gyében nyomozunk.
– A csalá dja sem sá ros? Ká bító szer? Nő ü gyek? Vagy bá rmi má s…
Di Benedetto megrá zta a fejét. – Az égvilá gon semmi. Kö ztiszteletben á lló polgá rok,
szép karrier, magas á llá s. Makulá tlan az egész família. A Don azt akarta, hogy a
gyerekeinek ne legyen semmi kö zü k a maffiá hoz. Nincs is. – Néhá ny má sodpercre
elhallgatott. Amikor folytatta, lá tszott rajta, hogy komolyan beszél. – Holtbiztos, hogy
nem bosszú bó l ö lték meg, hiszen minden szá mlá t kiegyenlített, mielő tt tá vozott a
színrő l. De arra is fogadni mernék, hogy nem valami eltévedt golyó terítette le.
Valakinek jó oka volt rá , hogy kivonja a forgalombó l. Ezt az okot keressü k. Nagyot kell
kaszá lnia annak, aki a gyilkossá got megrendelte. Arra vagyunk kívá ncsiak, ki hú zhat
hasznot Don Aprile halá lá bó l.
– Mi van a végrendeletével? – kérdezte Cilke.
– A lá nya holnap indítja meg a hagyatéki eljá rá st. Megérdeklő dtem. Azt mondta,
legyek tü relemmel.
Cilke nem akart hinni a fü lének. – É s te ö lbe tett kézzel, tü relmesen vá rakozol?
– Há t persze – felelte Di Benedetto. – Majd bolond leszek ugrá lni! Nicole Aprile
nagymenő ü gyvéd, befolyá sos bará tai vannak, az irodá ja komoly politikai erő t képvisel.
Miért akarnék ujjat hú zni vele? Szépen fejet hajtottam elő tte, és a tenyerébő l ettem.
– Gratulá lok, ö regem! Akkor nincs má s há tra, el kell beszélgetnem vele. Há tha én
jobban boldogulok – mondta Cilke.
– Ebben biztos vagyok, pajtá s.

Kurt Cilke tö bb mint tíz éve ismerte a New York-i rendő rség helyettes fő felü gyelő jét,
Aspinella Washingtont, ezt a szá znyolcvan centi magas, finom voná sú , rö vidre nyírt hajú
afro-amerikai asszonyt, akitő l nemcsak a bű nö ző k rettegtek, hanem sajá t beosztottai is.
Szá ndékosan volt goromba, mint a pokró c, rá adá sul sem Cilke-et, sem az FBI-t nem
kedvelte kü lö nö sebben.
Az irodá já ban fogadta az ü gynö kö t. Kö szö nés helyett rö gtö n tá madott. – Má r megint
azért jö tt ide, Kurt, hogy gazdaggá tegye valamelyik fekete testvéremet? – kérdezte
maró gú nnyal.
Cilke nevetett. – Nem, Aspinella – felelte. – Ezú ttal informá ció ra van szü kségem.
– Igazá n? É s ingyen akarja megkapni? Azok utá n, hogy a vá rosnak ö tmillió t kellett
leperká lnia maga miatt?
Aspinella ő zbarna antilopdzsekit viselt drapp nadrá ggal. A dzseki alatt Cilke rö gtö n
kiszú rta a vá llhevedert, s benne a fegyvert, az asszony jobb kezének gyű rű sujjá n pedig
feltű nt neki a hatalmas, szö gletesre csiszolt briliá ns. Nem irigyelte, akit képen talá l vá gni
vele.
Aspinella Washington azért volt dü hö s Cilke-re, mert az FBI két New York-i
nyomozó ra rá bizonyította, hogy vallatá s kö zben brutá lisan megvertek egy
gyanú sítottat. A fickó nak ö tmillió dollá r ká rtérítést ítélt meg a bíró sá g, rá adá sul a két
rendő r bö rtö nbe kerü lt. Aspinella pontosan tudta, hogy az FBI révén csinos vagyonhoz
jutott szegény fekete bő rű á ldozat kö zismert strici és drogkereskedő , akit egyszer maga
is cakkosra kaszabolt a briliá nsgyű rű vel. É pp ezért majd szétvetette a méreg, amikor
meghallotta az ítéletet. Bá r azért nevezték ki helyettes fő felü gyelő nek, hogy a vá ros így
szerezzen minél tö bb szavazatot a színes bő rű lakosoktó l, Aspinella velü k mindig
keményebben bá nt, mint a fehér bű nö ző kkel.
– Ha az emberei nem vernek meg tö bb á rtatlan embert – mondta Cilke –, akkor én is
leszá llok ró luk.
– Á rtatlanokat nem szoktam bevarrni – vá gta rá mosolyogva Aspinella. – Arra még
nem volt példa!
– Jó , jó , hagyjuk ezt. Most nem ilyen ü gyben jö ttem – zá rta le a témá t Cilke. – Az
Aprile-gyilkossá g érdekel.
– Mi kö ze hozzá ? Ez a mi asztalunk! A gyilkossá gi csoportra tartozik! Vagy ebbe is
bele akar magyará zni valamit?
– Az is lehet, hogy pénzmosá s vagy ká bító szer van a há ttérben – jegyezte meg Cilke.
– É s azt maga honnan tudja? – kérdezte Aspinella.
– Ha még nem tű nt volna fel, jó informá toraink vannak.
Aspinella dü hrohamot kapott. – Maga olyan szemtelen, mint a légy! Van képe
idejö nni informá ció ért, de ha én kérdezek valamit, nem vá laszol?! Hiá ba, minden FBI-
ü gynö k egyforma! Egyik sem ő szinte a jó zsarukhoz. Maguk csak a nagymenő kre
utaznak, a piszkos munká t meg a mi nyakunkba varrjá k! Isten ments, hogy
bemocskoljá k a kezü ket! Na, addig tű njö n el a szemem elő l, amíg szépen van! Ki innen!
Hordja el magá t!

Cilke meg volt elégedve a két beszélgetés eredményével. Most má r tudta, mihez tartsa
magá t. Napná l vilá gosabban lá tta, hogy sem Di Benedetto, sem Aspinella nem akar
együ ttmű kö dni a szö vetségiekkel az Aprile-gyilkossá g ü gyében. Csak a szoká sos
rutinvizsgá latokra fognak szorítkozni. Egyszó val megvesztegették ő ket.
Cilke-nek jó oka volt rá , hogy ezt mindkettő jü krő l elhiggye, mert azt is nagyon jó l
tudta, hogy a ká bító szer-kereskedelem csak akkor virá gozhat, ha a zsarukat lepénzelik.
Az egyik informá tora megsú gta, hogy Di Benedetto és Aspinella rendszeresen fizetést
kap a helybeli drogbá ró tó l.

Mielő tt fö lkereste volna a Don lá nyá t, Cilke ú gy dö ntö tt, megpró bá l kiszedni valami
haszná lható informá ció t az idő sebb fivérbő l, Valerius Aprilébó l. Ehhez Boxtonnal együ tt
el kellett mennie West Pointba, ahol Valerius, az Egyesü lt Á llamok hadseregének
ezredese, stratégiá t és taktiká t oktatott a katonai akadémiá n.
Valerius a gyakorló térre néző tá gas irodá já ban fogadta a két ü gynö kö t, mikö zben
odalent a tisztjelö ltek a menetelést gyakoroltá k. Az ezredes korá ntsem volt olyan nyá jas
és bará tsá gos, mint az ö ccse, de azért udvariatlannak sem lehetett nevezni. Cilke
megkérdezte tő le, nem tudja-e, kik voltak az apja ellenségei.
– Nem tudom – felelte Valerius. – É n az elmú lt hú sz év tú lnyomó részében kü lfö ldi
tá maszpontokon szolgá ltam. A csalá di ö sszejö veteleken persze részt vettem, ha tudtam,
de ez elég ritká n fordult elő . Apá mat csak az érdekelte, hogy tá bornokká léptessenek
elő . Lá tni akarta az egyenruhá mon azt a csillagot. Annak is ö rü lt volna, ha
dandá rtá bornoki rangig viszem.
– Szó val az édesapja ilyen nagy hazafi volt? – érdeklő dö tt Cilke.
– Szerette ezt az orszá got – vá laszolta kurtá n Valerius.
 – Annak idején a jó kapcsolatait is igénybe vette, hogy ö nt fö lvegyék a tiszti iskolá ba?
– faggatta tová bb Cilke.
– Azt hiszem, igen – felelte Valerius. – De azt nem tudta elérni, hogy tá bornokká
léptessenek elő . Lehet, hogy a Pentagonná l nem volt akkora befolyá sa. Vagy talá n én
nem ü tö ttem meg a mértéket. De azért szeretem a munká mat. Megtalá ltam a helyemet a
seregben.
– Biztos, hogy nem tud semmiféle felvilá gosítá st adni nekü nk az édesapja
ellenségeirő l? – kérdezte ismét Cilke.
– Biztos, ugyanis nem voltak ellenségei – mondta Valerius. – Apá mbó l kivá ló
tá bornok vá lhatott volna. Hadvezérnek szü letett. Amikor nyugalomba vonult, minden
régi kapcsolatá t ú gy szá molta fel, hogy senkinek ne legyen oka á rtani neki. Viszont
annak idején, ha erő szakot alkalmazott, pontosan felmérte, mekkora sereget, mennyi
fegyvert kell bevetnie a győ zelem érdekében.
– Ö nt szemmel lá tható lag nem izgatja fel tú lsá gosan, hogy valaki meggyilkolta az
édesapjá t. Nem akar bosszú t á llni a halá lá ért?
– Nem vá gyom rá jobban, mint abban az esetben, ha egy bajtá rsam esik el a csatá ban
– jelentette ki Valerius. – Természetesen érdekel, ki volt a tettes. Senki nem nézi végig
szívesen, hogy az apjá t a szeme lá ttá ra ö lik meg.
– Tud valamit az édesapja végrendeletérő l?
– Ezzel a kérdéssel inká bb a hú gomhoz kéne fordulnia – mondta Valerius.

Késő délutá n Cilke és Boxton megjelentek Nicole Aprile irodá já ban, ahol egészen má s
fogadtatá sban volt részü k, mint korá bban Marcantonió ná l vagy néhá ny ó rá ja
Valeriusná l. Nicole-hoz nem lehetett csak ú gy besétá lni; há rom titká rnő ő rizte a
bejá ratot, s rajtuk kívü l még egy hö lgy, akiben Cilke nyomban felismerte a biztonsá gi
ő rt, mert ú gy mozgott, aká r egy á llandó edzésben lévő atléta. Duzzadó izmai arró l
á rulkodtak, hogy pillanatok alatt ízekre tudná szedni a két ü gynö kö t. Testalkata,
magassá ga alapjá n aká r férfi is lehetett volna. Ö ltö zkö désével sem nő iességét akarta
hangsú lyozni; vilá gos blézert, puló vert és fekete nadrá got viselt.
Nicole nem ü dvö zö lte szívélyesen a két ü gynö kö t, bá r elegá ns sö tétlila kosztü mjében
nagyon vonzó nak és nő iesnek lá tszott. Hosszú , fényes fekete haja aló l kivillant a fü lében
lévő két nagy aranykarika. Finom voná sú , komoly arcá ban csak gyö nyö rű , csillogó barna
szeme á rulta el, hogy adott esetben aká r el is tud érzékenyü lni. Ez nem az az eset volt.
– Uraim, hú sz percem van az ö nö k szá má ra – kö zö lte hatá rozottan.
A lila kosztü mkabá t alatt leheletfinom, fehér, zsabó s blú zt hordott. A széles
mandzsetta csaknem teljesen eltakarta a kézfejét, ahogy Cilke igazolvá nya utá n nyú lt.
Alaposan á ttanulmá nyozta az iratot, majd megjegyezte: – Kü lö nleges ü gynö k? A New
York-i iroda vezető je? Ilyen magas beosztá sú tisztviselő nem szokott leereszkedni
egyszerű fö ldi halandó khoz pusztá n azért, hogy néhá ny kérdést fö ltegyen…
Cilke jó l ismerte ezt a hanghordozá st, és mó dfelett utá lta. A szö vetségi ü gyészek
szoktá k ebben a stílusban pirongatni a felü gyeletü k alá tartozó nyomozó kat.
– Az ö n édesapja rendkívü l fontos személyiség volt – felelte magyará zkodá s helyett.
– Való ban, amíg vissza nem vonult, és a jogrend védő szá rnyai alá nem helyezkedett
– mondta Nicole komoran.
– Ez a dicséretes lépése csak még rejtélyesebbé teszi a meggyilkolá sá t – jelentette ki
Cilke. – Abban reménykedü nk, hogy ö n talá n tud némi felvilá gosítá st adni arró l, vajon
kik lehettek az édesapja haragosai.
 – Nem is olyan rejtélyes ez az ü gy – kö zö lte Nicole. – Ö n jó val tö bbet tud az apá m
életérő l, mint én. Rengeteg ellensége volt. Tö bbek kö zö tt ö n is.
– Még a legszigorú bb bírá ló ink se vá dolnak bennü nket azzal, hogy az FBI egy
székesegyhá z lépcső jén lö vet agyon bá rkit is – mondta Cilke kimérten. – Azonkívü l én
nem voltam az édesapja ellensége. Nekem az a dolgom, hogy érvényt szerezzek a
tö rvénynek. Miutá n visszavonult, Don Aprilénak nem voltak ellenségei. Ugyanis
megvá sá rolta ő ket. – Egy pillanatig hallgatott, aztá n hozzá tette: – Furcsá nak talá lom,
hogy sem ö n, sem a fivérei nem kívá ncsiak rá , ki ö lte meg az édesapjukat. Azt a
benyomá st keltik, mintha nem is érdekelné ö nö ket.
– Mert nem vagyunk képmutató k – vá gta rá Nicole. – Apá m nem volt szent.
Hazá rdjá tékot já tszott, és megfizette az á rá t. – Elhallgatott, majd hatá rozottan
kijelentette: – É s nagyon téved, ha azt hiszi, hogy engem nem érdekel, ki volt a gyilkos. A
tá jékoztatá shoz való jogró l szó ló tö rvény alapjá n kérvényezni fogom, hogy
betekinthessek apá m FBI-dossziéjá ba. Remélem, haladéktalanul kiadjá k az iratokat,
kü lö nben nem leszü nk jó ban.
– Természetesen jogá ban á ll betekinteni az édesapja dosszié já ba – mondta Cilke. –
Intézkedem, hogy mielő bb megkapja. De talá n ö n is segíthet nekem, ha elá rulja, mi á ll az
édesapja végrendeletében.
– Nem velem készíttette el a végrendeletét – felelte Nicole.
– De ú gy tudom, ö nt jelö lte ki végrehajtó nak. Ismernie kell a tartalmá t.
– Holnap indítjuk meg a hagyatéki eljá rá st. Amint a bíró sá g kitű zi a tá rgyalá s
idő pontjá t, bá rki betekinthet az okiratba.
– É rtem, asszonyom. É s most nem tudna mondani valamit, amivel a segítségü nkre
lehet? – kérdezte Cilke.
– Mindö ssze annyit, hogy nekem nem fog mó domban á llni idő elő tt nyugalomba
vonulni.
– Ha ez a helyzet, miért nem á rul el semmit?
– Azért, mert nem muszá j – vá laszolta Nicole kurtá n.
Cilke nem hagyta annyiban. – Tudja, én elég jó l ismertem az édesapjá t. Ő
méltá nyosabb lett volna.
Nicole első ízben tekintett tisztelettel az ü gynö kre. – Ez igaz – mondta. – Oké. Apá m
rengeteg pénzt osztogatott el a halá la elő tt. Csak a bankjait hagyta rá nk, semmi má st. A
fivéreim és én negyvenkilenc szá zalékot kapunk, a fennmaradó ö tvenegy szá zalékot az
unokatestvérü nk, Astorre Viola ö rö kli.
– Mondana ró la valamit? – kérdezte Cilke.
– Astorre fiatalabb ná lam. Soha nem vett részt apá m ü zleti ü gyeiben. Mindnyá jan
szeretjü k, mert kedves, elbű vö lő fiú . Persze a végrendelet ismeretében én má r nem
vagyok annyira elragadtatva tő le.
Cilke az emlékezetében kutatott. Nem tudott ró la, hogy Astorre Violá ró l FBI-dosszié
készü lt volna, pedig valaminek csak kell lennie.
Nicole-hoz fordult. – Meg tudná adni Astorre Viola címét és telefonszá má t?
– Igen – felelte Nicole. – De higgye el, hogy csak az idejét fecsérli.
– A legapró bb részleteknek is utá na kell néznem – mondta Cilke mentegető zve.
– Megtudhatná m, mi az oka ennek a kitü ntető érdeklő désnek az FBI részérő l? –
kérdezte Nicole. – Hiszen az ü gy a New York-i rendő rség hatá skö rébe tartozik.
– Az édesapja tíz bankja nemzetkö zi há ló zatot alkotott – jelentette ki Cilke
megfontoltan, gondosan megvá logatva a szavait. – Bizonyos tranzakció kkal
kapcsolatban bonyodalmak merü lhetnek fel.
 – Nahá t! Igazá n? – kiá ltott fel meglepetést színlelve Nicole. – Ha így á ll a dolog, azt
hiszem, az lesz a legjobb, ha még ma kérvényezem az FBI-tó l apá m dossziéjá t, hiszen
most má r magam is a bankok tulajdonosa vagyok. – Gyanakvó pillantá st vetett
vendégére. Cilke tudta, hogy ez az asszony veszélyes, rajta kell tartania a szemét.

Má snap Cilke és Boxton kocsiba ü lt, és meg sem á llt Astorre Viola westchesteri
birtoká ig. A kastélynak is beillő hatalmas há z meg a há rom gazdasá gi épü let sű rű erdő
kö zepén rejtő zö tt. A derékig érő ková csoltvas kerítéssel kö rü lvett mező n hat gyö nyö rű
ló legelészett. A há z elő tt, a parkoló ban négy kocsi és egy teherautó vá rakozott. Cilke
gondosan megjegyezte a rendszá mukat.
Hetven kö rü li idő s asszony nyitott ajtó t a két ü gynö knek, s bevezette ő ket a
stú dió nak berendezett, hangfalakkal, mikrofonokkal, hangszerekkel telezsú folt, fényű ző
nappaliba, ahol négy fiatalember pró bá lt. Há rom a pó diumon á llt a kottaá llvá nyok elő tt,
a negyedik a zongorá ná l ü lt. Kétség sem férhetett hozzá , hogy itt egy profi együ ttes
dolgozik.
Astorre mikrofonnal a kezében, rekedtes hangon énekelt. Még a botfü lű Cilke is meg
tudta á llapítani, hogy ez a zene a kutyá nak se fog kelleni.
A há zigazda abbahagyta az éneklést, és vendégeihez fordult. – Megkérhetem ö nö ket,
hogy legyenek tü relemmel ö t percig, amíg befejezzü k a felvételt? Ha végeztü nk, a
bará taim ö sszecsomagolnak, én pedig szívesen á llok a rendelkezésü kre.
– Szívesen vá runk, ne zavartassá k magukat – nyugtatta meg Cilke.
– Hozzon ká vét az uraknak! – szó lt oda Astorre az ö regasszonynak. Cilke elégedetten
hallgatta. Ez a fickó nemcsak udvariasan kíná lgatja ő ket, hanem intézkedik is, hogy
legalá bb egy csésze ká vét kapjanak.
Természetesen nem ö t percig kellett vá rakozniuk; a felvétel igencsak elhú zó dott.
Astorre – sajá t bendzsó kíséretével – egy olasz népdalt énekelt lemezre, olyan
tá jszó lá sban, amelybő l Cilke egy á rva szó t sem értett. Ennek ellenére szívesen hallgatta.
Pontosan ú gy hangzott, mint amikor az ember magá ban dudorá szik a fü rdő szobá ban.
Végre magukra maradtak. Astorre az arcá t tö rö lgette. – Ugye nem is volt olyan
rossz? – kérdezte nevetve.
Cilke azon kapta rajta magá t, hogy rokonszenvesnek talá lja a harminc kö rü li
fiatalembert, aki tele van fiatalos életkedvvel, és lá tszik rajta, hogy nemigen veszi
komolyan ö nmagá t. Magas volt, erő s testalkatú , s egy bokszoló kö nnyedségével mozgott.
Sö tét bő rű , marká ns arca a tizenö tö dik szá zadi olasz festményeken megö rö kített
reneszá nsz fejedelmeket idézte. Nem hatott hiú nak, nyaka kö rü l mégis majd két hü velyk
széles aranypá ntot viselt, amelyen a Szű zanya képével díszített aranymedá l ló gott.
– Remek volt! – felelte Cilke a há zigazda kérdésére. – Forgalmazni is fogja a lemezt?
Astorre széles, derű s mosollyal vá laszolt: – Bá rcsak megtehetném! De ahhoz nem
vagyok elég jó énekes. Azért veszem fel ezeket a dalokat, mert szeretem ő ket, és a
lemezekkel szívesen ajá ndékozom meg a bará taimat.
Cilke ú gy dö ntö tt, elég a bá jcsevegésbő l, ideje munká hoz lá tni. – Mindö ssze néhá ny
kérdést szeretnénk fö ltenni ö nnek, Mr. Viola – mondta. – Arra vagyunk kívá ncsiak,
ismer-e bá rkit, aki á rtani akart a nagybá tyjá nak.
– Az égvilá gon senkit! – vá gta rá Astorre, s arcá ró l csak ú gy sugá rzott az ő szinteség.
Cilke má r nagyon unta ezt az egyhangú vá laszt. Pontosan tudta, hogy mindenkinek
vannak haragosai, Don Raymonde Aprilénak pedig szá mtalan ellensége volt.
– Ö n ö rö kli a bankok tö bbségi tulajdoná t – mondta. – Ilyen kö zel á llt a Donhoz?
 – Magam sem értem az egészet – vá laszolta Astorre. – Csak annyit tudok, hogy
gyerekkoromban én voltam a nagybá tyá m kedvence. Ő indított el az ü zleti életben, tő le
kaptam a cégemet, de aztá n mintha megfeledkezett volna ró lam.
– Miféle cégrő l van szó ? – érdeklő dö tt Cilke.
– É n importá lom Olaszorszá gbó l a legjobb minő ségű makaró nit.
Cilke nem akart hinni a fü lének. Elképedve meredt a fiatalemberre. – Makaró nit? –
visszhangozta meglepetten.
Astorre elmosolyodott; megszokta, hogy mindenki így bá mul rá , hiszen ezt a
vá llalkozá st nemigen lehetett fényes ü zletnek nevezni. – Bizonyá ra ö n is tudja, hogy Lee
Iacocca sosem gépkocsikró l beszél, hanem mindig azt mondja, autó kat gyá rt. Nos, az én
szakterü letemen ugyanez a helyzet. Sosem emlegetü nk tésztá t vagy spagettit;
egyszerű en makaró nit importá lunk.
– É s mostantó l banká rként fog tevékenykedni? – kérdezte Cilke.
– Mindenesetre megpró bá lkozom vele – felelte Astorre.

Az ü gynö kö k tá voztak. A kocsiban Cilke megkérdezte Bill Boxtontó l: – Na, ö regem, mi a

véleményed ró luk? – Nagyon szerette Boxtont, mert az ugyanolyan lelkesen hitt az
Irodá ban, mint ő – vagyis szent meggyő ző dése volt, hogy az FBI tisztességes,
megvesztegethetetlen, s oly hatékonyan ő rkö dik a tö rvény és rend felett, hogy
vilá gviszonylatban is pá rjá t ritkítja. Cilke azért vitte magá val Bill Boxtont az Aprile
csalá ddal folytatott beszélgetésekre, hogy kollégá ja tanuljon belő lü k.
– Szerintem mindnyá jan ő szinték voltak, legalá bbis ú gy hangzott – felelte Boxton. –
De há t mindig ú gy hangzik, nem igaz?
De igaz, gondolta Cilke. Aztá n hirtelen eszébe jutott valami. Az Astorre Viola
nyaká ban csillogó aranypá nton ló gó medá l egész idő alatt egyetlenegyszer se mozdult
meg.

Cilke a soron kö vetkező , egyben utolsó , beszélgetésnek á lcá zott kihallgatá st tartotta a
legfontosabbnak. Timmona Portellá t, a New York-i maffia fő nö két kereste fel Boxton
kíséretében – azt az embert, aki a Donnal együ tt annak idején megú szta a letartó ztatá st.
Portella a tulajdoná ban lévő egyik elegá ns West Side-i épü let legfelső emeletét
teljesen elfoglaló luxuslakosztá lybó l irá nyította birodalmá t. A tö bbi emeleten is cége
leá nyvá llalatainak irodá i mű kö dtek. A székhá zban szigorú bb volt a biztonsá gi rendszer,
mint Fort Knoxban; bá rmelyik katonai tá maszpont megirigyelhette volna. Maga Portella
csak helikopterrel kö zlekedett New Jerseyben lévő birtoka és New York-i irodá ja kö zö tt.
Cipő je talpa a legritká bb esetben érintette a já rdá t, viszont anná l tö bbszö r a tető n
kiépített leszá lló pá lyá t.
Az ó riá s termetű , kifogá stalan sö tét ö ltö nyt és vakító fehér inget viselő maffiafő nö k
fényű ző en berendezett irodá já ban fogadta Cilke-et és Boxtont. A golyó á lló ü vegfalak
mö gü l lélegzetelá llító kilá tá s nyílt a vá ros felhő karcoló ira.
Cilke kezet fogott Portellá val, mikö zben megcsodá lta a há zigazda pompá s selyem
nyakkendő jét.
– Ö rü lö k, hogy ú jra lá tom, Kurt. Miben segíthetek? – kérdezte a há zigazda csengő
tenorhangon, amit visszavertek a falak. Bill Boxtonra rá se hederített.
– Az Aprile-ü gyben vizsgá ló dom – felelte Cilke. – Arra gondoltam, hogy
megkérdezem, nem tudna-e némi informá ció val kisegíteni.
 – Micsoda szégyen, hogy egy ilyen nagyszerű embernek így kellett meghalnia! –
kiá ltott fel Portella. – Raymonde Aprilét mindenki szerette. Egyszerű en nem fér a
fejembe, ki tehette vele ezt a szö rnyű séget. Rejtély, bará tom. Rejtély! Hiszen élete utolsó
éveiben a Don annyi jó t tett! Való sá gos szent volt! Ú gy osztogatta el a vagyoná t, aká r egy
Rockefeller. Amikor Isten magá hoz szó lította, olyan tiszta volt a lelke, mint a frissen
hullott hó !
– Nem Isten szó lította magá hoz – jegyezte meg Cilke epésen. – Vérbeli profik
segítették á t a má svilá gra. Nyilvá n nem ok nélkü l. – Portella szempillá ja megrebbent, de
egy á rva szó t se szó lt, így aztá n Cilke folytatta: – Ö n évtizedeken á t az ü zlettá rsa volt.
Bizonyá ra tud valamit. Példá ul a Don unoka-ö ccsérő l, aki a bankjait ö rö kö lte.
– Nem mondhatná m, hogy Don Aprile ü zlettá rsa voltam, bá r hosszú évekkel ezelő tt
néhá nyszor való ban együ ttmű kö dtem vele – felelte Portella. – Amikor visszavonult,
kö nnyű szerrel megö lhetett volna, de mint lá tja, élek, s ez is ékesen bizonyítja, hogy
sosem voltunk ellenségek. Az unokaö ccsérő l pedig jó formá n semmit sem tudok,
mindö ssze annyit, hogy amolyan mű vészféle. Eskü vő kö n, kisebb ö sszejö veteleken és
néhá ny éjszakai mulató ban szokott énekelni. A magamfajta vénember kedveli a hozzá
hasonló fiatalok tá rsasá gá t. Egyébként remek olasz makaró nit importá l, az én
éttermeimbe is az ő cége szá llítja a tésztafélét. – Elhallgatott, és nagyot só hajtott. –
Mindig rejtélyes eset egy ilyen kivá ló férfiú meggyilkolá sa.
– Tudnia kell, hogy a segítségét a megfelelő helyen nagyra értékelik – pró bá lta szó ra
bírni Cilke.
– Tisztá ban vagyok vele – felelte Portella. – Az FBI mindig betartja a
já tékszabá lyokat, és méltá nyolja a segítségemet.
Bará tsá gos, széles mosollyal nézett Cilke-re és Boxtonra, kivillant erő s, szinte
hibá tlan fogsora.
Ú ton az iroda felé Boxton Cilke-hez fordult a kocsiban. – Olvastam ennek a fickó nak
a dossziéjá t. Pornó ban és narkó ban utazik, méghozzá nagyban, azonkívü l tö bbszö rö s
gyilkos. Hogy lehet az, hogy még nem kaptuk el?
– Nem olyan elvetemü lt gazember, mint a tö bbiek – vá laszolta Cilke. – É s ne izgulj,
egy szép napon ő is rá cs mö gé kerü l.

Kurt Cilke elrendelte Nicole Aprile és Astorre Viola laká sá nak á llandó elektronikus
megfigyelését. Az egyik, gondosan idomított szö vetségi bíró adta ki a szü kséges
engedélyt. Nem mintha Cilke való ban gyanakodott volna – csak biztos akart lenni a
dolgá ban. A beszélgetések alapjá n rö gtö n felmérte, hogy Nicole szü letett bajkeverő ,
Astorre pedig olyan jó fiú nak lá tszik, hogy az má r nem is lehet igaz. Arró l persze nem is
á brá ndozhatott, hogy Valerius laká sá ba poloská t telepítsen; a West Point-i katonai
akadémia terü letére még az FBI sem tudott észrevétlenü l bejutni.
Cilke idő kö zben megtudta, hogy Astorre imá dja a lovakat. Ez nem lepte meg, hiszen
maga is lá tta a birtoká n legelésző hat gyö nyö rű paripá t. Az is kiderü lt, hogy a
fiatalember reggelenként sajá t kezű leg csutakolja le azt a cső dö rt, amelyiken kilovagol,
ami persze nem baj, de az má r kissé meglepő , hogy mindig teljes díszben, vö rö s
kabá tban, fehér nadrá gban, fekete antilopsapká ban pattan ló ra, aká r egy angol lord.
Az egyik rendő rségi jelentés arró l szá molt be, hogy Astorrét nemrégiben há rom
zsebes tá madta meg a Central Parkban, de szerencsésen megú szta az esetet. Cilke
gondolkodó ba esett, mert egyrészt nehezen tudta elképzelni, hogy Astorrét csak ú gy
meg lehet tá madni, má srészt arró l nem szó lt a fá ma, vajon milyen kö rü lmények kö zö tt
veszett nyoma a há rom tolvajnak.
Két héttel késő bb Cilke és Boxton meghallgathatta az Astorre Viola há zá ban készü lt
felvételt. A poloská k Nicole, Marcantonio, Valerius és Astorre hangjá t rö gzítették.
Mikö zben a szalag pö rgö tt, Cilke végre megtudta, hogy ü gyfelei miféle emberek a
való sá gban, ha leveszik az á larcukat.
– Miért kellett megö lniü k? – kérdezte Nicole szomorú sá gtó l fá tyolos, megtö rt
hangon, amelyben nyoma sem volt annak a ridegségnek, amit Cilke tapasztalt.
– Nyilvá n jó okuk volt rá – mondta csendesen Valerius. Az ő hangja is sokkal
lá gyabban csengett, amikor a csalá djá hoz beszélt. – Nekem sose volt kö zö m az ö reg
ü zleti ü gyeihez, ú gyhogy magamat nem féltem. De mi a helyzet ná latok?
Marcantonio gú nyosan vá laszolt; kétség sem férhetett hozzá , hogy nem szereti, ső t
lenézi a bá tyjá t. – Ugyan, Val, bennü nket etetsz ilyen mesékkel? Hiszen az ö reg azért
juttatott be West Pointra, mert gyá va, nyá mnyila alak voltá l! Azt akarta, hogy megedző dj
a seregben. Azt is ő intézte el, hogy a tengerentú lra vezényeljenek a hírszerzéshez!
Szó val nyakig benne vagy! Minden vá gya az volt, hogy a vezérkarhoz kerü lj, tá bornokká
léptessenek elő . Arró l á brá ndozott, hogy megéri azt a napot, amikor a fiá t Aprile
tá bornoknak fogjá k szó lítani. Ki tudja, miféle ö sszekö ttetéseket vett igénybe az ü gy
érdekében…
Marcantonio hangja a szalagon sokkal erélyesebbnek, szenvedélyesebbnek hatott,
mint élő ben. Soká ig hallgatott, aztá n kissé kényszeredetten hozzá tette: – Persze
tartozom az igazsá gnak azzal, hogy nekem is segített az indulá sná l. Ő finanszírozta a
cégemet, ő tette lehető vé, hogy rö gtö n producerként mutatkozhassam be a tévénél.
Má sképp a kö zelébe se férkő zhettem volna a legnagyobb ü gynö kségek sztá rjainak. Jobb,
ha szembenézü nk a tényekkel. Mi soha nem vettü nk részt az ö reg életében, ő viszont
mindig jelen volt a mienkben. Te sem vagy kivétel, Nicole. Téged is ő protezsá lt be ehhez
a nagymenő ü gyvédi irodá hoz. É s mit gondolsz, Astorre, vajon ki egyengette az utadat,
hogy annyi makaró nit adhass el a legnagyobb á ruhá zlá ncoknak, amennyit csak akarsz?
Nicole dü hbe gurult. – Az lehet, hogy a papa segítségével kerü ltem be az irodá ba, de
a sikereimet, a karrieremet kizá ró lag magamnak kö szö nhetem! – csattant fel magá bó l
kikelve. – Egyedü l kellett megkü zdenem az ö sszes cá pá val, hogy elő bbre jussak! É n
gü rcö ltem lá tá stó l vakulá sig, én rá gtam á t magam minden rohadt perirat, minden
istenverte szerző dés dö gunalmas apró betű s szö vegén, azért nem tudtak kifogni rajtam!
– Elhallgatott. Nyilvá n Astorréhoz fordult, mert fagyossá vá lt hangon azt kérdezte: – É s
nagyon szeretném megtudni végre, hogy a papa miért éppen rá d bízta a bankokat. Mi
kö zö d neked ehhez az egészhez?
– Halvá ny fogalmam sincs, Nicole – felelte Astorre szinte kétségbeesetten
mentegető zve. – Hidd el, hogy nem hiá nyzott ez a felelő sség. Jó l menő cégem van,
imá dok énekelni és lovagolni. Rá adá sul ti já rtok jobban, mert az én nyakamba szakad a
munka, a profiton pedig egyenlő ará nyban osztozunk.
– De a tied a tö bbségi tulajdon, pedig csak az unokatestvérü nk vagy! – hő bö rgö tt
Nicole, majd gú nyosan hozzá tette: – Nyilvá n az érzelmes dalaiddal vetted le a lá bá ró l a
papá t.
– Mondd, egyedü l akarod igazgatni a bankokat? – érdeklő dö tt Valerius.
– Jaj, dehogy, a vilá gért se! – vá gta rá Astorre színlelt rémü lettel, mintha a puszta
gondolattó l is kilelné a hideg. – Nicole majd ö sszeá llít egy névsort, hogy megfelelő
vezérigazgató t tudjak kinevezni erre a feladatra.
– Még mindig nem értem, hogy a papa miért nem engem vá lasztott! Miért? –
kérdezte Nicole csaló dottan, és kis híjá n sírva fakadt.
 – Azért, mért nyilvá n nem akarta az egyik gyermekét elő nyben részesíteni a má sik
kettő vel szemben – magyará zta Marcantonio.
– É s talá n azért, hogy minden veszélytő l megkíméljen benneteket – jegyezte meg
halkan Astorre.
– Mit szó ltok hozzá , hogy ez az FBI-ü gynö k ú gy já rká l hozzá nk, mintha a legjobb
bará tunk lenne? – kérdezte Nicole. – Pedig hosszú éveken á t vadá szott a papá ra! Ú gy
lá tszik, azt hiszi, szépen kiteregetjü k elő tte a csalá di titkokat. A mocsok!
Cilke érezte, hogy elpirul. Ezt azért nem érdemelte meg.
– Csak a kö telességét teljesíti, és nincs kö nnyű dolga – mondta Valerius. – Nyilvá n
nagyon intelligens fickó . Ő juttatta bö rtö nbe az ö reg bará tait, méghozzá jó hosszú idő re.
– Aljas spiclik, szemét besú gó k gyü lekezete! – jelentette ki Nicole maró gú nnyal. –
Ezek a híres FBI-ü gynö kö k nem egyenlő mércével mérnek, ha a szervezett bű nö zés
elleni tö rvényeket alkalmazzá k, mert ha betű szerint betartaná k a tö rvényt, akkor má r a
politikusok zö me rá cs mö gö tt lenne, a Fortune magazinban felsorolt ö tszá z
leggazdagabb gazemberrő l nem is beszélve!
– Nicole, te á llító lag vá llalati jogá sz vagy, és ezekbő l a gazemberekbő l élsz, ú gyhogy
hagyd ezt a sü ket dumá t – torkolta le Marcantonio.
– Vajon hol veszik az FBI-ü gynö kö k ezeket a fö rtelmes ö ltö nyö ket? Talá n az Iroda
sajá t szabó ja varrja nekik? – kérdezte tű nő dve Astorre.
– Nem az ö ltö nnyel van baj, hanem azzal, hogy nem tudjá k hordani. Ú gy á ll rajtuk,
mint a tehénen a gatya – felelte Marcantonio. – De a tévében sosem tudunk való sá ghű en
á brá zolni egy olyan alakot, mint Cilke, aki teljesen ő szinte, talpig becsü letes, minden
tekintetben meggyő ző , és az ember mégse hiszi el egy szavá t sem.
– Ne traktá lj most bennü nket a hü lye sorozataiddal, Marc! – vá gott kö zbe ingerü lten
Valerius. – Ha nem vetted volna észre, vészhelyzet van! Majdnem azt mondtam,
hadiá llapot! Ilyen esetben a hírszerzés két tényező re koncentrá l. Mindenekelő tt azt kell
felderíteni, miért tö rtént, ami tö rtént, és ki volt a tettes. Tehá t miért ö lték meg apá nkat,
és ki a potenciá lis gyilkos. Egyelő re egyik kérdésre sincs vá lasz, mert mindenki azt
mondja, nem voltak ellenségei, és nem volt semmije, amit bá rki meg akart kaparintani
tő le.
– Kérvényt nyú jtottam be az FBI-hoz, hogy betekinthessek a papa dossziéjá ba –
kö zö lte Nicole. – Talá n akad benne valami, ami nyomra vezet.
– Mire jó ez? – kérdezte Marcantonio. – Ú gysem tehetü nk semmit. A papa azt akarná ,
hogy felejtsü k el az egészet, a nyomozá st pedig hagyjuk a ható sá gokra.
– Szó val fü tyü ljü nk rá , hogy ki ö lte meg az apá nkat? – kérdezte Nicole megvető en. –
Te mit szó lsz ehhez, Astorre? Talá n neked is ez a véleményed?
Astorre halkan beszélt, mintha meg akarná győ zni Nicole-t. – Mit tehetü nk, ha bá rmi
kiderü l? Tudod jó l, mennyire szerettem az édesapá dat. Há lá s vagyok neki, amiért ilyen
bő kezű en gondoskodott ró lam a végrendeletében. De szerintem egyelő re vá rjunk. Majd
meglá tjuk, mi lesz. Nekem rokonszenves ez a Cilke. Ha egyá ltalá n ki lehet deríteni
valamit, ő biztosan kideríti. Mindnyá jan jó l élü nk, mi értelme volna mindent a feje
tetejére á llítani? – Néhá ny má sodpercig hallgatott, aztá n így szó lt a tö bbiekhez: – Ne
haragudjatok, de sajnos mennem kell. Az egyik beszá llító val talá lkozom a vá rosban. Ha
akartok, nyugodtan maradjatok, ameddig jó lesik, és beszélgessetek.
A szalagon hosszú ü resjá rat kö vetkezett, jó ideig senki sem szó lalt meg. Cilke
végiggondolta az eddig hallottakat. Astorrét ö nkéntelenü l is rokonszenvesnek talá lta, a
tö bbiekre viszont neheztelt. Mindent ö sszevetve, elégedett volt az eredménnyel. Arra a
kö vetkeztetésre jutott, hogy ezek az emberek nem veszélyesek, nem lesz sok baja velü k.
Hirtelen felkapta a fejét, mert a beszélgetés folytató dott.
 – É n szeretem Astorrét – mondta Nicole. – Kö zelebb á llt apá nkhoz, mint
bá rmelyikü nk. De olyan komolytalan! Marc, mi a véleményed, viheti valamire, ha
folytatja az éneklést?
Marcantonio jó t nevetett a kérdésen. – Tö bb ezer hozzá hasonló dalos pacsirta
pró bá lkozik a szakmá ban. Astorre pontosan olyan, mint egy kis kö zépiskolai focicsapat
sztá rja. Jó pofa, szó rakoztató , de az igazi tehetség hiá nyzik belő le. Nem baj. Jó l megy a
cége, és szereti a munká já t, ú gyhogy rá kell hagyni, énekeljen, ha kedve tartja.
– Azért ez nem ilyen egyszerű . A papa tö bb milliá rd dollá rt érő bankokat bízott rá .
Gyakorlatilag az egész vagyonunkat! Ő t meg csak az éneklés és a lovaglá s érdekli igazá n!
– csattant fel Nicole.
– Egyszó val a szobor ú gyszó lvá n tö kéletes, mindö ssze egy apró szépséghibá ja van:
lehet, hogy agyaglá bakon á ll – élcelő dö tt Valerius kissé kesernyésen.
– Hogy tehette ezt velü nk a papa? – kérdezte Nicole.
– Talá n tú l sö téten lá tod a helyzetet. Elvégre Astorre nagyszerű en vezeti a cégét.
Szemmel lá tható lag érti a dolgá t – mondta Valerius vá lasz helyett.
– Vigyá znunk kell rá – mondta Nicole. – Tú lsá gosan rendes fiú ahhoz, hogy bankokat
igazgasson, és tú lsá gosan bízik az emberekben ahhoz, hogy el tudjon bá nni Cilke-kel.
Végigpö rgö tt a szalag. Cilke Boxtonhoz fordult. – Mi a véleményed? – kérdezte tő le.
– Természetesen egyetértek Astorréval. Remek fickó vagy! – vá gta rá Boxton.
Cilke nevetett. – Há t persze. De ezt eddig is tudtam. Inká bb azt mondd meg, hogy
szerinted lehet-e ezeket gyilkossá ggal gyanú sítani.
– Nem – felelte komolyan Boxton. – Elő szö r is a Don gyermekei, má sodszor pedig
nem értenek az ilyesmihez.
– De megvan a magukhoz való eszü k – mondta Cilke. – Rá tapintottak a lényegre.
Pontosan tudjá k, hogy a legfontosabb kérdés az, miért ö lték meg az apjukat.
– Csakhogy erre a kérdésre nem nekü nk kell vá laszolnunk – jegyezte meg Boxton. –
A New York-i rendő rségre tartozik, nem rá nk. Vagy szerinted szerepel az ü gyben olyan
tényező , ami az FBI figyelmére is érdemes?
– Igen. A nemzetkö zi bankok – morogta Cilke. – De nincs értelme tová bb pazarolni az
Iroda pénzét. Szó lj a fiú knak, hogy fejezzék be a telefonos lehallgatá st.

Kurt Cilke azért szerette a kutyá kat, mert képtelenek voltak bá rmiféle á rmá nykodá sra.
Nem tudtá k eltitkolni, ha nem kedveltek valakit, és sosem viselkedtek alattomosan.
É jszaká nként nem hevertek á lmatlanul a vackukon, s nem sző ttek fondorlatos terveket a
tö bbi kutya kirablá sá ra vagy meggyilkolá sá ra. A hű tlenség ismeretlen fogalom volt a
szá mukra. Cilke két német juhá szt tartott há ző rző nek, és esténként a kö lcsö nö s bizalom,
a tö kéletes ö sszhang jó leső érzésével szívesen sétá lt velü k a kö zeli erdő ben.
Ezen a napon elégedetten tért haza, mert a magnó szalagok meghallgatá sa utá n
biztos lehetett benne, hogy a Don csalá dja részérő l nem fenyeget semmiféle veszély,
vagyis nem lesz véres Vendetta.
New Jerseyben élt feleségével és kamaszkorú lá nyá val, akiket imá dott és
kényeztetett. Há zá t a létező legkorszerű bb riasztó rendszer védte, no meg a két kutya. Az
á llam nem sajná lta a pénzt, ha az ü gynö kö k biztonsá gá ró l volt szó . Mivel a felesége nem
akarta megtanulni a fegyverforgatá st, Cilke ú gy dö ntö tt, a kö rnyékbeliek elő tt nem fedi
fel kilétét. A szomszédoknak azt mondta, ü gyvédként keresi a kenyerét (egyébként
való ban jogot végzett), ső t a lá nya is azt hitte, hogy apja egy New York-i ü gyvédi iroda
munkatá rsa. Otthon mindig gondosan elzá rta szolgá lati pisztolyá t és FBI-igazolvá nyá t.
 Sose ment kocsival a vasú tá llomá sra, ha a vá rosba készü lt, nehogy valaki ellopja az
autó rá dió t. Amikor visszaérkezett New Jerseybe, mobiltelefonjá n felhívta a feleségét, ő
pedig érte ment a vonathoz. Kocsival ö t percig se tartott az ú t hazá ig.
Ezen az estén Georgette mosolyogva megö lelte, megcsó kolta, a lá nya, Vanessa pedig
boldogan ugrott a nyaká ba. A két kutya a pó rá zt rá ngatva szö kdécselt kö rü lö tte. Mind az
ö ten kényelmesen elfértek a hatalmas Buickban.
Cilke nagy becsben tartotta a magá néletét. Csalá dja kö rében teljes biztonsá gban
érezte magá t, otthon mindig nyugalom, békesség vá rta. Tudta, hogy a felesége szereti,
ső t ő szintén csodá lja, amiért munká ja sorá n sosem alkalmaz aljas trü kkö ket, sosem veri
á t embertá rsait, és bá rmit kö vettek is el, mindenkivel egyformá n igazsá gos. Ő viszont
tisztelte Georgette intelligenciá já t, s bízott benne annyira, hogy a munká já ró l is
meséljen neki. Persze nem szá molhatott be mindenrő l; eszébe sem jutott, hogy
kifecsegje a szakmai titkokat. Georgette ezt nem is kívá nta tő le. Sosem faggatta,
lekö tö tte a sajá t munká ja: a tö rténelem leghíresebb asszonyairó l írt kö nyveket, etiká t
tanított az egyik helybeli fő iskolá n, és lelkesen kü zdö tt kü lö nféle tá rsadalmi célokért.
Leszá llt az este. Cilke a tű zhely kö rü l tü sténkedő feleségét nézte, aki a vacsorá t
készítette. Az asszony szépsége mindig elbű vö lte. Elégedetten figyelte, ahogy Vanessa
terítés kö zben még a legapró bb mozdulataival is az anyjá t utá nozza, s má ris olyan
kö nnyed léptekkel já r fel-alá , aká r egy kecses balerina. Georgette sem takarító nő t, sem
bejá ró nő t nem engedett be a há zba. Ú gy vélte, egy asszonynak kö telessége ellá tni a
csalá djá t. Lá nyukat is ö ná lló sá gra nevelte. Vanessa má r hatéves korá ban bevetette az
á gyá t, kitakarította a szobá já t, ső t a fő zésben is segített az édesanyjá nak. Mint mindig,
Cilke most is azon tű nő dö tt, vajon miért szereti ennyire a felesége. Ú gy érezte, ő a vilá g
legboldogabb embere.
Késő bb, miutá n Vanessa lefekü dt, és Cilke gondosan ellenő rizte, jó l mű kö dik-e a
csengő , hogy a kislá ny jelezni tudjon, ha szü ksége van rá juk, a há zaspá r visszavonult a
há ló szobá ba. Cilke még ennyi év utá n is izgatottan, az ö rö mtő l szinte reszketve vá rta,
hogy felesége levetkő zzö n. Georgette nagy, okos, szü rke szeme fá tyolossá vá lt, amikor
vá gyakozva a férjére pillantott. Akkor sem engedte el a kezét, amikor mély á lomba
merü lt.
Cilke abban az idő ben ismerkedett meg vele, amikor a kisebb terrorcselekmények
elkö vetésével gyanú sított radiká lis egyetemi szervezetek ü gyében nyomozott. Georgette
politikai aktivista volt, s tö rténelmet tanított egy kis New Jersey-i fő iskolá n. Hamarosan
kiderü lt, hogy a liberá lis gondolkodá sú ifjú taná rnő nek semmi kö ze a szélső ségesen
radiká lis csoportokhoz. Cilke ezt bele is írta a jelentésébe.
Amikor a nyomozá s sorá n kihallgatta Georgette-et, nagyon meglepő dö tt, a lá nyban
ugyanis nem volt semmiféle elő ítélet vagy gyű lö let vele, az FBI-ü gynö kkel szemben. É pp
ellenkező leg. Kifejezetten érdekelte Cilke munká ja és az Iroda á ltal rá bízott
feladatokhoz való viszonya, ő pedig, ö nmaga szá má ra is megdö bbentő mó don, ő szintén
vá laszolt a vá ratlan kérdésekre: ú gy érzi, meg kell védenie a tá rsadalmat, amely nem tud
rendszabá lyok nélkü l élni. Félig-meddig tréfá san azt is hozzá tette, hogy ő afféle
védő pajzs a Georgette-hez hasonló jó szá ndékú á llampolgá rok és azok kö zö tt, akik a
sajá t céljaik érdekében akarjá k ki- és felhaszná lni ő ket.
Nem soká ig já rtak együ tt; hamarosan ö sszehá zasodtak. Való színű leg azért dö ntö ttek
mindketten a gyors eskü vő mellett, mert nem akartá k, hogy a jó zan ész, az alapos
megfontolá s kö zbelépjen, és tö nkretegye szerelmü ket, arra ugyanis má r néhá ny hét
utá n rá jö ttek, hogy á ltalá ban mindenrő l homlokegyenest ellenkező a véleményü k. Cilke
nem osztotta Georgette nézeteit, a lá ny viszont semmit sem tudott arró l a vilá gró l,
amelyben a fiatal ü gynö k a mindennapjait élte. Az Irodá tó l pedig, amelyrő l Cilke mindig
tisztelettel, ső t hó dolattal nyilatkozott, végképp nem volt elragadtatva. Persze azért
tü relmesen végighallgatta, amikor Cilke arró l panaszkodott, milyen undorító nak talá lja
azt a rá galomhadjá ratot, amit az FBI szentként imá dott hajdani igazgató ja, J. Edgá r
Hoover ellen indítottak. – Most azt mondjá k ró la, hogy titokban homoszexuá lis volt,
azonkívü l vakbuzgó reakció s. Pedig ez nem igaz. Való já ban fejlett hivatá studattal
rendelkezett, csak a liberá lis szellem hiá nyzott belő le – magyará zta szenvedélyesen. –
Az ostoba firká szok gyakran vá doljá k az FBI-t azzal, hogy olyan, mint a Gestapo vagy a
KGB. De ez szemenszedett hazugsá g. Mi soha senkit nem kínzunk meg és nem
tartó ztatunk le alaptalanul, hamis bizonyítékokra tá maszkodva, mint példá ul a New
York-i rendő rség. É s nem rejtü nk el á ltalunk gyá rtott bű njeleket á rtatlan emberek
laká sá ban. Nem mi tehetü nk ró la, ha ezeket az egyetemista srá cokat rá cs mö gé dugjá k.
A jobboldal teszi tö nkre ő ket, mert fogalma sincs, hogyan kell bö lcsen politizá lni.
Georgette mosolyogva hallgatta ezt a védő beszédet, és meghatotta Cilke lelkesedése.
– Ne vá rd el tő lem, hogy megvá ltozzam – mondta a férfinak. – De ha mindez igaz,
akkor nincs kö ztü nk vita.
– Nem vá rom el, hogy megvá ltozz – felelte Cilke. – É s ha az FBI bá rmikor kö zénk
akarna á llni, akkor má s munká t keresek magamnak. – Nem kellett megmagyará znia,
hogy ez szá má ra mekkora á ldozatot jelentene.
De erre az á ldozatra is képes lett volna Georgette-ért, hiszen há nyan mondhatjá k el
magukró l, hogy maradéktalanul boldogok, és van egy olyan ember a vilá gon, akiben
tö kéletesen megbíznak? A vilá g minden kincséért sem adta volna oda azt a jó leső érzést,
hogy oltalmazhatja az asszonyt, és testben-lélekben hű séges lehet hozzá . Georgette is
minden pillanatban érezte, hogy férje éberen ő rkö dik élete és biztonsá ga fö lö tt.
Cilke-et gyakran vezényelték tová bbképzésre. Ilyenkor szinte elviselhetetlenü l
hiá nyzott neki a felesége. Má s nő re rá se nézett; esze á gá ban se volt megcsalni
Georgette-et. Alig vá rta, hogy hazatérhessen hozzá , ú jra lá ssa kedves mosolyá t és éjjel
á tö lelhesse meghitten ismerő s, meztelen testét. Tudta, hogy az asszony mindig
megbocsá t neki, ha a munka elszó lítja mellő le, s ez a mindent elnéző szeretet való sá gos
á ldá s volt szá má ra.
Boldogsá gá t azonban néha megzavartá k azok a titkok, amelyeket el kellett hallgatnia
a felesége elő l. Nem mesélhetett neki a szolgá lat kö zben gyakran felmerü lő sú lyos
problémá kró l, sem arró l a bű nö kkel teli, aljas vilá gró l, amelyben ö nmagukat szentnek
á lcá zó , való já ban azonban romlott, képmutató gazemberek élnek. Pedig munká ja sorá n
napró l napra szembesü lnie kellett velü k, s érezte, hogy megmérgezik az életét.
Georgette-hez menekü lt elő lü k, de nem beszélhetett ró luk, s ez a tudat igencsak
megviselte.
Még há zassá guk elején, amikor reszketett a félelemtő l, nehogy elveszítse épphogy
megtalá lt boldogsá gá t, olyasmit tett, amit azó ta is szégyellt. Poloská kat telepített a sajá t
há zá ba, s felesége minden szavá t magnó szalagra rö gzítette, amit aztá n a pincében
hallgatott meg a legnagyobb titokban. Egy teljes éven á t a fü lét hegyezve figyelt a
legapró bb hangsú lyokra is. Georgette kiá llta a pró bá t; sosem volt rosszindulatú vagy
kicsinyes, és a hű tlenség gyanú já nak még az á rnyéka sem vető dhetett rá .
Cilke való sá gos csodá nak tekintette, hogy szá mtalan hibá ja ellenére az asszony még
mindig szereti, s elviseli, hogy ő merő kö telességtudatbó l vadá szik embertá rsaira,
mikö zben a cselszö véstő l sem riad vissza. De egyfolytá ban kínozta a félelem, nehogy
Georgette egy szép napon rá jö n, kivel is él együ tt való já ban, s megundorodjon tő le. Ez
volt az oka, hogy munká já ban egyre nagyobb kö vetelményeket á llított maga elé, egyre
magasabbra rakta a lécet, s kínosan ü gyelt a já tékszabá lyok betartá sá ra. Ennek
kö szö nhette jó hírét mind a szakmá ban, mind az alvilá gban.
 Georgette sosem kételkedett benne. Feltétlen bizalmá ró l tanú sá got is tett, amikor
huszadmagukkal vendégségbe hívtá k ő ket az igazgató há zá ba, amolyan félhivatalos
ö sszejö vetelre, ami ó riá si megtiszteltetésnek szá mított.
Az est folyamá n az igazgató szerét ejtette, hogy néhá ny percig négyszemkö zt
beszélgethessen Cilke-kel és feleségével. Georgette-hez fordulva így szó lt: – Ú gy tudom,
ö n szá mos liberá lis szellemű ü gyben vesz részt. Természetesen tiszteletben tartom az
ehhez való jogá t. De talá n nincs teljesen tisztá ban vele, hogy ezzel tö nkreteheti Kurt
karrierjét az Irodá ná l.
Georgette rá mosolygott az igazgató ra. – Teljesen tisztá ban vagyok vele, uram, ső t
azzal is, hogy az Iroda megbocsá thatatlan hibá t kö vetne el, ha emiatt Kurtnak tá voznia
kellene. Persze ha a tevékenységem tú l nagy problémá t okozna, a férjem haladéktalanul
felmondana – mondta komolyan.
Az igazgató egy pillanatig szó hoz sem jutott. Meglepetten meredt Cilke-re. – Ez igaz?
– kérdezte tő le. – Való ban felmondana?
– Igaz, uram – vá gta rá Cilke habozá s nélkü l. – Ha ó hajtja, má r ma este megírom a
felmondó levelemet, és holnap reggel eljuttatom ö nhö z.
– Eszébe ne jusson! – nevetett az igazgató . – A magá hoz hasonló tehetséges ü gynö k
ritka, mint a fehér holló . – Aztá n szigorú sá got színlelve Georgette-re nézett. – Hiá ba, a
jó ravaló , becsü letes férfiak kivétel nélkü l papucsférjek – mondta.
A szellemes megjegyzésnek szá nt gyö ngécske tréfá n mindhá rman nevettek, mintha
így akarná k kifejezni egymá s irá nti kö lcsö nö s bizalmukat.

4. FEJEZET

Ö t hó nap telt el a Don halá la ó ta. Astorre nem fecsérelte az idő t. Kiterjedt
megbeszéléseket folytatott a Don nyugalomba vonult régi bará taival, lépéseket tett
annak érdekében, hogy minden bajtó l megó vja a Don gyermekeit, és megpró bá lta
felderíteni a gyilkossá g kö rü lményeit. Tudta, hogy mindenekelő tt a vakmerő és
felhá borító tett oká t kell kinyomoznia, s persze azt is, ki adhatott parancsot a nagy Don
Aprile megö lésére. Tisztá ban volt vele, hogy rendkívü l ó vatosnak kell lennie.
Első ként Benito Craxxival talá lkozott Chicagó ban. Craxxi tíz évvel korá bban hagyott
fel minden illegá lis ü zleti tevékenységgel, mint a Don, s azó ta az orszá gos
maffiabizottsá gban já tszott vezető szerepet: ő volt a korlá tlan hatalmú , kö ztiszteletben
á lló consiglieri, aki mindent tudott az Egyesü lt Á llamokban élő maffiacsalá dok
felépítésérő l. Ő vette észre elő szö r, hogy lassan csö kken a nagy csalá dok hatalma, s elő re
lá tta az elkerü lhetetlen hanyatlá st. Ezért dö ntö tt ú gy, hogy bö lcsen visszavonul, és a
tová bbiakban inká bb a tő zsdén já tszik. Szá má ra is kellemes meglepetés volt, hogy ezzel
legalá bb annyi pénzt lophat ö ssze, mint korá bban, rá adá sul nem kell vá llalnia a bü ntetés
kocká zatá t. A Don annak idején azt javasolta Astorrénak, hogy Craxxihoz forduljon, ha
taná csra van szü ksége.
A hetvenéves Craxxi biztonsá gá ra két testő r vigyá zott, azonkívü l egy sofő rt tartott
meg egy fiatal olasz szobalá nyt, aki fő zö tt rá , s a rossz nyelvek szerint a szerető je volt.
Az ö regú r kitű nő egészségnek ö rvendett, mert mértékletesen élt; diétá sá n étkezett, s
csak hébe-hó ba engedett meg magá nak egy-egy pohá r bort. Rendszerint gyü mö lcsö t és
sajtot reggelizett, omlettet vagy zö ldséglevest ebédelt, s mindö ssze egy szelet borjú -
vagy marhahú st vacsorá zott vegyes salá tá val. Naponta csak egy szivart szívott el, azt is
vacsora utá n, a szacharinnal édesített ká véhoz vagy a kis pohá r á nizslikő rhö z. Okosan
bá nt a pénzzel, de ha jó nak lá tta, bő kezű en kö ltekezett. Gondosan megvá logatta, kinek
ad taná csot. Tudta, hogy a rossz taná csadó t ú gy gyű lö lik, aká r az ellenséget.
Astorre kérése elő l azonban nem zá rkó zott el; nem is tehette volna, hiszen tudta,
mivel tartozik Don Aprilénak, aki annak idején készséggel tá mogatta visszavonulá sá t, s
az ezzel já ró veszélyektő l sem riadt vissza.
Reggelire hívta meg a fiatalembert. Az asztalon két ü vegtá lban csillogó sá rga kö rték,
piros almá k kellették magukat, de a figyelmes há zigazda friss fö ldieperrő l, nagy szemű
sző lő rő l és cseresznyérő l is gondoskodott, azonkívü l tö bbféle ínycsiklandó sajttal
kíná lta vendégét. A szobalá ny felszolgá lta a ká vét meg az á nizslikő rt, majd észrevétlenü l
tá vozott a szobá bó l.
– Ö rü lö k, hogy lá tlak, fiam – fordult Craxxi Astorréhoz. – Szó val Don Aprile ú gy
rendelkezett, hogy te lépj az ö rö kébe.
– Igen – felelte Astorre.
– Tudom, hogy alaposan felkészített erre a feladatra – folytatta Craxxi. – Az én
kedves ö reg bará tom vilá géletében elő relá tó volt, semmit sem bízott a véletlenre.
Sokszor beszélgettü nk ró lad. Nincs kétségem afelő l, hogy helyesen dö ntö tt. Erre a
feladatra való ban te vagy a legalkalmasabb. Pusztá n az a kérdés, hogy vá llalod-e az ezzel
já ró ó riá si felelő sséget.
– A Don megmentette az életemet, és mindenemet neki kö szö nhetem – felelte
Astorre megnyerő mosollyal. – Ő tett azzá , aki vagyok. Megeskü dtem, hogy
megoltalmazom a gyermekeit. Ha Nicole netá n nem lesz az ü gyvédi iroda
tá rstulajdonosa, ha Marcantonio tévécsatorná ja megbukik, vagy Valeriusszal, isten
ments, tö rténik valami, a bankok akkor is biztosítjá k a kényelmes megélhetésü ket. É n
eddig gondtalanul éltem, és ő szintén fá jlalom, hogy ilyen szö rnyű kö rü lmények
kényszerítenek ennek a nehéz feladatnak az elvá llalá sá ra. De nem szeghetem meg a
Donnak adott szavamat, mert ha ilyesmire vetemednék, ö rö kre elveszíteném a hitemet
és az ö nbecsü lésemet.
Mikö zben ezt mondta, lelki szemei elő tt végigperegtek a boldog gyermekkor
legszebb pillanatai, és szíve forró há lá val telt meg. Lá tta magá t kisfiú ként Szicíliá ban,
amint a nagybá tyjá val sétá l a hatalmas hegyek kö zö tt, s hallgatja a Don letű nt idő k
hő seirő l szó ló csodá latos meséit. Akkoriban egy jobb korró l á lmodozott, amelyben győ z
az igazsá g, a hű ségeseket megjutalmazzá k, a bű nö sö k elnyerik méltó bü ntetésü ket, s az
erő sek, a hatalmasok dicső tetteket visznek véghez. Hirtelen nagyon hiá nyozni kezdett
neki a Don és Szicília.
– Jó l van – szakította félbe Craxxi az á brá ndozá st, hogy visszazö kkentse Astorrét a
jelenbe. – Te ott voltá l a tetthelyen. Mondd el, mi tö rtént. A legapró bb részleteket is
tudni akarom.
Astorre mindent elmesélt.
– É s biztos vagy benne, hogy mindkét fickó balkezes volt? – kérdezte Craxxi.
– Az egyik mindenképpen, de való színű leg a má sik is – felelte Astorre.
Craxxi bó lintott, majd mélyen elgondolkozva mérlegelte a hallottakat. Hosszú
percekig szó tlanul tö prengett, aztá n a fiatalember szemébe nézett. – Azt hiszem, tudom,
kik voltak a gyilkosok. De ne hamarkodjuk el a dolgot. Mindenekelő tt azt kell
kiderítenü nk, ki bérelte fel ő ket és miért. Nagyon ó vatosnak kell lenned, fiam. Jó magam
szinte egyfolytá ban ezen a kérdésen tö rö m a fejemet, és arra a kö vetkeztetésre jutottam,
hogy való színű leg Timmona Portella az első szá mú gyanú sított. De vajon miért ö lette
meg a nagybá tyá dat, és kinek akart a kedvében já rni? Hiszen bizonyá ra tisztá ban volt
vele, hogy Don Aprile meggyilkolá sa kocká zatos vá llalkozá s. Még Timmona is félt a
Dontó l. Tudnia kellett, hogy a nagybá tyá d akkor is végezhet vele, ha visszavonult… Ami
a gyilkosokat illeti, szerintem két fivér volt a tettes. Los Angelesben élnek, és az orszá g
legjobb mesterlö vészei. Sosem fecsegnek, még a bará taik kö zü l is kevesen tudjá k ró luk,
hogy ikrek. Mindketten balkezesek. Egyformá n bá trak, semmitő l sem riadnak vissza, és
szeretik a kihívá sokat, a veszélyes helyzeteket. Nyilvá n jó l megfizették ő ket. De ez nem
elég. Bizonyá ra garantá ltá k nekik, hogy a ható sá gok nem fognak teljes gő zzel nyomozni
az ü gyben. Mindenesetre mó dfelett furcsá llom, hogy sem a rendő rség, sem az FBI nem
tartotta szemmel a székesegyhá zat a bérmá lá s napjá n, elvégre hiá ba vonult vissza Don
Aprile, a szö vetségiek tová bbra is vadá sztak rá . Persze mindaz, amit most elmondtam,
csak elmélet, semmi tö bb. Neked kell kinyomoznod, mi tö rtént, hogy tényekkel tá maszd
alá az elméletemet. É s ha kiderü l, hogy igazam van, a te dolgod teljes erő vel lesú jtani a
nagybá tyá d gyilkosaira.
– Kö szö nö m a taná csot – mondta Astorre. – Most má r csak egyetlen kérdéssel
zaklatná m, ha megengedi. Ö n szerint veszélyben vannak a Don gyermekei?
Craxxi vá llat vont. É ppen egy aranysá rga kö rtét há mozott. – Nem tudom – felelte. –
De ne légy bü szke, fiam, ne szégyellj tő lü k segítséget kérni, mert nem kétséges, hogy te
sem vagy biztonsá gban. É s fogadj el tő lem még egy jó taná csot. Kérd meg Mr. Pryort,
hogy jö jjö n á t Londonbó l, és bízd rá a bankok vezetését. Igazi szakember, minden
tekintetben.
– É s Bianco? – kérdezte Astorre.
– Ő egyelő re maradjon Szicíliá ban – javasolta Craxxi. – Majd ha elő bbre jutottá l, ú jra
talá lkozunk, és megbeszéljü k a tová bbi teendő ket.
Az ö regú r még egy csésze ká vét tö ltö tt Astorrénak. A fiatalember felsó hajtott. –
Olyan furcsa ez az egész – dü nnyö gte. – Á lmomban sem jutott volna eszembe, hogy egy
napon nekem kell megbosszulnom a nagy Don Aprile halá lá t.
– Megértelek, fiam, sú lyos terhet veszel a vá lladra – bó logatott Craxxi. – Hiá ba, ilyen
kö nyö rtelen az élet, és fiatalon még nehezebb elviselni a sorscsapá sokat.

Valerius hú sz éve élt a katonai hírszerzés vilá gá ban, amely csö ppet se hasonlított ahhoz
a mesevilá ghoz, amelyben az ö ccse tö ltö tte mindennapjait. Szemmel lá tható lag nem
lepte meg mindaz, amit Astorrétó l hallott. Mintha szá mított volna rá .
– A segítségedre van szü kségem – kö zö lte Astorre. – Lehet, hogy a szigorú
illemszabá lyaidat is meg kell szegned az ü gy érdekében.
– Végre kimutattad a fogad fehérjét – jegyezte meg Valerius kimérten. – Kívá ncsi
voltam, mikor szá nod rá magad.
– Fogalmam sincs, mire célzol – mondta Astorre kissé meglepetten. – Azt hiszem,
nem alkalmas a pillanat, hogy ezt megbeszéljü k. Szerintem ugyanis az édesapá tok
ö sszeeskü vés á ldozata lett, amelyben a New York-i rendő rség és az FBI is részt vett.
Talá n ú gy gondolod, hogy csak képzelő dö m, de ezt hallottam.
– Nem lehetetlen – jelentette ki Valerius. – Azt viszont nem tudom, hogyan
segíthetnék, mert az itteni pozíció mban nem jutok hozzá titkos dokumentumokhoz.
– De biztosan vannak bará taid a kü lö nbö ző nyomozó irodá kná l, ü gynö kségeknél,
akiktő l megkérdezhetsz ezt-azt – mondta Astorre.
– Erre semmi szü kség – felelte Valerius mosolyogva. – Olyan pletyká sak, aká r a
vénasszonyok. Csak a megfelelő irá nyba kell terelni a beszélgetést, aztá n má r megy
minden magá tó l. Tudod, hogy kö rü lbelü l mire vagy kívá ncsi?
– Mindenre, ami az édesapá tok gyilkosaira vonatkozik – vá gta rá Astorre.
 Valerius há tradő lt a karosszékében, és szivarra gyú jtott. Ez volt az egyetlen bű ne. –
Ne szó rakozz velem, Astorre – mondta kissé ingerü lten. – Elá rulok neked valamit. É n is
végeztem egy kis helyzetelemzést. Apá nk vagy alvilá gi leszá molá s á ldozata lett, vagy
bosszú bó l ö lték meg. Azon is elgondolkoztam, vajon miért bízta rá d a bankok vezetését.
É rdekes kö vetkeztetésre jutottam. Az ö reg mindig elő relá tó volt, gondosan megtervezte
a jö vő t, tehá t nyilvá n ebben az esetben is így já rt el. Ha téged á llított a csalá d élére,
akkor ki is képeztetett erre a feladatra, hogy a megfelelő pillanatban a helyébe léphess.
Ez a pillanat most érkezett el. Arró l sem feledkeztem meg, hogy tizenegy évig, amíg tá vol
voltá l, ú gyszó lvá n semmit sem tudtunk ró lad, az á lcá d pedig tú l szép ahhoz, hogy igaz
legyen. Velem akarod elhitetni, hogy csak az éneklés meg a lovaglá s érdekel? É s ez a
széles aranypá nt, amit á llandó an hordasz, szintén gyanú s. – Elhallgatott, mély lélegzetet
vett, aztá n megkérdezte: – No, ö cskö s, mit szó lsz az elemzésemhez?
– Kitű nő – felelte Astorre. – Remélem, megtartottad magadnak.
– Természetesen – nyugtatta meg Valerius kajá n mosollyal. – De ha telibe talá ltam,
abbó l egyenesen kö vetkezik, hogy veszélyes fickó vagy, tehá t olyan lépésektő l sem fogsz
visszariadni, amelyek adott esetben aká r végzetesek is lehetnek. Szó val jó l jegyezd meg,
amit mondok: az á lcá d á tlá tszó , soká ig nem rejtő zhetsz mö gö tte. Hamarosan le fognak
leplezni. Ami pedig a segítségemet illeti, egyelő re megtagadom. Jó l élek, senkivel semmi
bajom, és mindazt, amit megtestesítesz, végtelenü l ellenszenvesnek talá lom.
Pillanatnyilag ne szá míts rá m. Ha megvá ltoznak a kö rü lmények, majd jelentkezem.

Astorrét egy atlétatermetű nő fogadta a recepció ná l, majd bevezette Nicole irodá já ba.
Nicole megö lelte és megcsó kolta a fiatalembert. Még most is kedvelte; a kamaszkori
romá nc ú gy mú lt el, hogy nem hagyott sajgó sebeket.
– Négyszemkö zt szeretnék beszélni veled – mondta Astorre.
Nicole a testő rhö z fordult. – Magunkra hagyhat bennü nket, Helene. Mr. Violá val
biztonsá gban vagyok.
Helene tető tő l talpig végigmérte Astorrét. Ú gy nézett rá , mintha azt akarná , hogy a
vendég akkor se feledkezzen meg a jelenlétérő l, ha az ajtó becsukó dik mö gö tte. Elérte a
céljá t. Cilke-hez hasonló an Astorre is rö gtö n észrevette a belő le sugá rzó mérhetetlen
ö nbizalmat – annak a ká rtyá snak az ö nbizalmá t, akinek adu á sz van a kezében. Tudta,
hogy az efféle magabiztossá g azokra jellemző , akik fegyvert rejtegetnek. Ő is végigmérte
Helene-t, mert kívá ncsi volt, hova dughatta el a revolvert. A szű k nadrá g és a testhez á lló
blézer alatt csak a nő duzzadó izmainak kö rvonalá t lá tta, de aztá n észrevette a felsliccelt
nadrá gszá rat. Aha, gondolta, szó val bokahevedert hord a bestia, ott a stukker.
Legelbű vö lő bb mosolyá val nézett Helene-re, de az rezzenéstelen arccal, kifejezéstelen
tekintettel bá mult vissza rá , majd kiment az irodá bó l.
– Ki vette fö l ide ezt a spinét? – kérdezte Astorre Nicole-hoz fordulva, amikor
kettesben maradtak.
– A papa – felelte Nicole. – Remekü l bevá lt. Elképesztő ü gyességgel hajítja ki
mindazokat, akik tolakodó vá vá lnak.
– Elhiszem – mondta Astorre. – Sikerü lt megszerezned az FBI-tó l apá d dossziéjá t?
– Igen – dü nnyö gte Nicole komoran. – Még soha életemben nem olvastam ennyi
szö rnyű séget. Egyszerű en el se tudom hinni. Szerintem ü res feltételezések, amelyekre
nincs bizonyíték. Nem is lehet. Képtelenség!
Astorre tudta, hogy a Don azt akarná , a vilá gért se mondja meg Nicole-nak az igazat,
ezért csak annyit kérdezett: – Megkaphatná m néhá ny napra azt a dossziét?
 Nicole az ü gyvédekre jellemző pó kerarccal nézett rá . – Nem hiszem, hogy sokra
mennél vele. Arra gondoltam, hogy elő bb elemzést készítek ró la, alá hú zom benne a
lényeget, és csak azutá n adom a kezedbe. Tulajdonképpen nincs benne olyasmi, ami a
segítségedre lehetne. Talá n az lenne a legjobb, ha nem olvasná d el, és a fivéreim se
néznének bele.
Astorre elgondolkodva pillantott rá . – Miért? Olyan rémes? – kérdezte mosolyogva.
– Adj egy-két napot, hogy alaposan tanulmá nyozhassam – tért ki az egyenes vá lasz
elő l Nicole. – Ezek a szö vetségiek egytő l egyig szar alakok.
– Szó lj, ha végeztél. Nekem késő bb is rá ér. De egy pillanatig se feledkezz meg ró la,
hogy veszélyes ü gybe keveredtél. Vigyá zz magadra.
– Vigyá zok – ígérte Nicole. – Helene mellettem van.
– É s én is, ha szü kséged van rá m – mondta Astorre, kö zben megsimogatta Nicole
karjá t, hogy megnyugtassa. Az asszony olyan vá gyakozó pillantá ssal nézett fö l rá , hogy
kezdte kissé kényelmetlenü l érezni magá t. – Csak hívj fel, és jö vö k.
Nicole elmosolyodott. – Majd jelentkezem. De jó l vagyok. Ső t remekü l. Nem kell
aggó dnod értem. – Ez volt az igazsá g. Alig vá rta az estét. Egy hihetetlenü l vonzó ,
elbű vö lő diplomatá val beszélt meg talá lkozó t.

Fényű ző en berendezett, hat monitorral felszerelt elegá ns irodá já ban Marcantonio

Aprile a legnagyobb New York-i reklá mü gynö kség vezető jével, Richard Harrisonnal
tá rgyalt. A magas, arisztokratikus kü lsejű , kifogá stalanul ö ltö zö tt férfi ú gy nézett ki,
mint aki fiatalabb korá ban fotó modellként kereste a kenyerét, ü zletemberként azonban
a legrá menő sebb cá pá k kö zé tartozott.
Az ö lében lévő aktatá ská ban videokazettá k sorakoztak. Elő vette az egyiket, majd
irigylésre méltó magabiztossá ggal, Marcantonió tó l engedélyt se kérve fö lá llt, az egyik
monitorhoz lépett, és beillesztette a kazettá t a lejá tszó ba.
– Ezt nézd meg! – mondta. – Az illető nem az én ü gyfelem, de szerintem az ö tlet
egyszerű en fantasztikus.
A videoszalag az amerikai pizzá t reklá mozta, amit az unalomig ismert sztá rok
helyett ezú ttal Mihail Gorbacsov, a hajdani Szovjetunió utolsó elnö ke ajá nlott a néző k
figyelmébe. Méltó sá gteljesen, egyetlen szó nélkü l etette az unoká it, mikö zben ó riá si
tö meg éljenezte.
Marcantonio rá mosolygott Harrisonra. – A szabad vilá g ú jabb diadala – jegyezte meg
kissé epésen. – De miért olyan nagy szá m ez?
– Azért, mert a Szovjetunió egykori elnö ke most itt bohó ckodik egy reklá mfilmben,
és amerikai pizzá t á rul. Amerikai pizzá t! Há t nem elképesztő '? É s ú gy tudom, mindö ssze
félmillió t kapott érte!
– Oké, ezt értem – mondta Marcantonio. – De miért csiná lja ezt?
– Há t miért vá llalkozik valaki ilyen megalá zó produkció ra? – kérdezett vissza
Harrison. – Azért, ö regem, mert égető szü ksége van a pénzre!
Marcantonió nak hirtelen az apja jutott eszébe. A Don vetette meg ennyire az olyan
embert, aki hiá ba uralkodott egy egész vilá gbirodalom fö lö tt, mégsem tudott anyagi
jó létet biztosítani a csalá djá nak. Don Aprile nyilvá n hü lyének nézte volna Gorbacsovot.
– Tanulsá gos tö rténelmi lecke, és sok mindent elá rul az emberi lélekrő l – mondta
Marcantonio. – De még mindig nem értem, miért olyan nagy szá m.
Harrison az aktatá ská ra mutatott. – Nem ez az egyetlen ebben a mű fajban. Tö bbet is
hoztam. Igaz, hogy azok valamivel meredekebbek, és lehet, hogy nagyobb ellená llá sba
fognak ü tkö zni. De téged jó l ismerlek, sok kö zö s vá llalkozá sunk volt. Tudom, hogy
szereted a merész dolgokat, ezért fordulok hozzá d. Ezeket a reklá mokat az isten is a te
tévécsatorná dnak teremtette. Ha bemutatod ő ket, te kapod meg az egész sorozatot.
– El sem tudom képzelni, hogy ezek ná lam kerü ljenek képernyő re – kö zö lte
Marcantonio.
Harrison kazettá t cserélt. – Ne hamarkodd el a dö ntést, elő bb nézd meg a tö bbit is.
Megszereztü k a jogot, hogy elhunyt hírességeket szerepeltethessü nk a reklá mjainkban.
Gondolj csak bele, micsoda veszteség lenne, ha ezek a halott nagysá gok ö rö kre
eltű nnének az életü nkbő l! Csakhogy mi nem engedjü k! A régi dicső ségü kben tá masztjuk
fel ő ket!
Peregni kezdett a film. Az egymá st kö vető kocká kon Teréz anya á polta a kalkuttai
szegényeket és betegeket. Gyö ngéd szeretettel hajolt a szenvedő k és a haldokló k fö lé.
Egy ú jabb snitten ragyogó arccal, mégis megindító , já mbor alá zattal éppen a Nobel-
békedíjat vette á t. Villá mgyors vá gá s kö vetkezett, s az operatő r ismét a kalkuttai utcá n
kapta lencsevégre, amint hatalmas kondorbó l levest osztott az éhező knek.
Az eddigi fekete-fehér felvételek utá n való sá gos színorgia ká prá ztatta el a néző t.
Ü res tá nyérral a kezében elegá ns férfi lépett az immá r csillogó ra suvikszolt kondérhoz, s
így szó lt a levest osztó gyö nyö rű fiatal nő hö z: – É n is megkó stolhatom? Azt mondjá k,
nagyon finom! – A fiatal nő sugá rzó mosollyal merte a férfi tá nyérjá ba a levest, az pedig
elragadtatott á brá zattal kanalazni kezdte.
Ismét vá ltott a kép. A szupermarket polcain hosszú sorokban á lltak a konzervek.
Valamennyin jó l lá tszott a „Kalkutta” má rkanév, kö zben a kö vetkező reklá mszö veg
hallatszott: „A tá plá ló és ízletes Kalkutta leves utá n gazdag és szegény egyará nt
megnyalja mind a tíz ujjá t! Kó stolja meg Ö n is a Teréz anya receptjei szerint készü lt
Kalkutta levest!”
– Mit szó lsz hozzá ? – kérdezte Harrison. – Szerintem nagyon ízléses! A néző k el
lesznek ragadtatva tő le.
Marcantonio vá lasz helyett felhú zta a szemö ldö két.
Harrison ismét kazettá t cserélt. Diana hercegnő jelent meg a képen gyö nyö rű
hó fehér menyasszonyi ruhá já ban, há ttérben a Buckingham-palotá val. Aztá n Ká roly
herceggel tá ncolt, majd a kirá lyi csalá d tagjaival együ tt az ü nneplő tö meg hó dolatá t
fogadta.
A villá mgyorsan pergő snittekhez kísérő szö veg is tartozott: „Minden hercegnő
rá talá l a maga hercegére. Ennek a hercegnő nek azonban volt egy féltve ő rzö tt titka.”
Szép, fiatal modell elegá ns parfü mö s kristá lyü veget emelt a magasba, hogy jó l lá tsszon a
má rkanév, majd így szó lt: – A Princess intimspray Ö nnek sem fog csaló dá st okozni.
Nincs az a herceg, akit illata el ne bó dítana!
Marcantonio megelégelte a dolgot. Megnyomott egy gombot az író asztalá n, és a
képernyő nyomban elsö tétü lt.
– Vá rj, ne kapcsold ki! – mondta Harrison. – Nézd meg a tö bbit is!
Marcantonio megrá zta a fejét. – Hagyjuk ezt, Richard. Nem vagyok kívá ncsi rá juk.
Tudod, hogy bá mulom a jobbná l jobb ö tleteidet, de most elképesztő érzéketlenségrő l
tettél tanú bizonysá got. Ne is á brá ndozz ró la, hogy rá m só zhatod ezeket a reklá mokat!
– De a nyereség bizonyos szá zaléká t jó tékony célra ajá nlaná nk fel! – hő bö rgö tt
Harrison. – É s egyik ízlésesebb, mint a má sik! Azt hittem, kapva kapsz ezen a pá ratlan
lehető ségen! Elvégre bará tok vagyunk!
– Sosem tagadtam – mondta Marcantonio. – Ennek ellenére nem veszem meg ő ket.
Harrison fejcsó vá lva rakta vissza a kazettá kat az aktatá ská já ba.
Marcantonio egy ideig szó tlanul nézte, aztá n megkérdezte: – Mondd, a tö bbieknek
hogy tetszett a Gorbacsov-reklá m?
 Harrison vá llat vont. – Sehogy. Ez a szerencsétlen fló tá s má r arra se jó , hogy pizzá t
á ruljon.

Marcantonio napi munká ja végeztével a naptá rra nézett és felsó hajtott. Este is dolga
volt, az Emmy-díj á tadá sá n kellett részt vennie. A tévécsatorna há rom asztalt foglalt a
vezető ségnek meg a sztá roknak, hiszen tö bb mű vészt jelö ltek a szakmai elismerésre.
Marcantonio bará tnő jével, a híres kommentá torral, Mathilde Johnsonnal készü lt
megjelenni a gá lá n.
Irodá já hoz kényelmes há ló szoba és fü rdő szoba is tartozott, ső t ruhá i jó részét is itt
tartotta. Gyakran dolgozott késő éjszaká ig, s olyankor má r nem volt kedve hazamenni.
Most fá radtan lezuhanyozott, magá ra kapta a szmokingjá t, aztá n elindult.
Az ü nnepségen jó néhá ny díjnyertes mű vész a színpadró l mondott kö szö netet neki,
a siker ková csá nak. Ez persze jó lesett, de amíg lelkesen tapsolt és gratulá lt, arra gondolt,
hogy az év folyamá n há ny hasonló eseményen kell feltétlenü l ott lennie. Oscar-díj,
kö zö nségdíj, az Amerikai Filmintézet kü lö ndíja, az idő s mű vészeknek odaítélt életmű díj
és így tová bb… Ú gy érezte magá t, mint az a taná r, aki jutalmat osztogat a jó tanuló knak,
hogy azok hazaszaladhassanak és bü szkén megmutathassá k szü leiknek a dicsérő
oklevelet. Hirtelen elszégyellte magá t – hiszen nagyon jó l tudta, hogy ezek a mű vészek
megérdemlik a kitü ntetést, s az elismerésre éppolyan szü kségü k van, mint a vele já ró
pénzre.
A gá la utá n azzal szó rakozott, hogy azokat a színészeket figyelte, akik még nem
futottak be, s ezért egymá st taposva pró bá ltak a magafajta befolyá sos tévések meg a
neves magazinok szerkesztő i kö zelébe férkő zni. Lá tta, hogy egy kö zismert lap híres
riporternő jét való sá ggal kö rü lzsongjá k a szabadú szó k, a hö lgy pedig gyanakodva,
bizalmatlanul, de azért kényszeredetten szívélyes mosollyal á llja a rohamot, mint
Pénelopé, aki a jelenlévő knél azért hangyá nyival nagyobb kaliberű udvarló ra vá r.
É s ott voltak persze a nagymenő k is, a kikü ldö tt tudó sító k, ezek az intelligens,
karizmatikus, tehetséges nő k és férfiak, akik nem tudtá k eldö nteni, mihez kezdjenek:
azokat a sztá rokat udvaroljá k-e kö rü l, akiket mikrofonvégre akarnak kapni, vagy azokat
pró bá ljá k-e lerá zni, akik mindená ron interjú t akarnak adni nekik, bá r a kutya se
kívá ncsi rá juk.
A híres színészek, a tévésorozatok sztá rjai reménykedve és vá gyakozva sü rö gtek-
forogtak a filmesek kö rü l. Má r elég sikeresek voltak ahhoz, hogy a televízió ró l a filmre
nyergeljenek á t, persze abban bízva, hogy soha tö bbé nem kell visszatérniü k a
szappanoperá k vilá gá ba.
Marcantonio tudta, hogy sokakat keserű csaló dá s fog érni, s a végén két szék kö zö tt
a pad alá esnek. De most má r az egész gá la nem érdekelte. Belefá radt az á llandó
mosolygá sba, a vesztesek jó kedvű vigasztalá sá ba és biztatá sá ba, a győ ztesek
tö mjénezésébe. Mindez teljesen kimerítette. Mathilde odasú gta neki: – Feljö ssz hozzá m,
ha megszabadulunk innen?
– Nem hiszem – felelte Marcantonio. – Fá rasztó napom volt, és ez az ü nnepség
végképp kikészített.
– Megértem – mondta Mathilde ő szinte együ ttérzéssel. Ő is éjt nappallá téve
dolgozott. – Majd má skor talá lkozunk. Egész héten a vá rosban leszek.
Jó bará tok voltak, mert egyikü knek sem kellett a sajá t karrierje érdekében
kihaszná lnia a má sikat. Mathildénak, a befutott kommentá tornak nem volt szü ksége se
mentorra, se pá rtfogó ra, Marcantonio pedig egyébként sem foglalkozott a
hírmű sorokkal; az ú j sztá rok felfedezését az egyik jó szemű beosztottjá ra bízta. Kettő jü k
kapcsolata az adott kö rü lmények kö zö tt nemigen végző dhetett há zassá ggal. Mathilde
rengeteget utazott; Marcantonio minimum napi tizenö t ó rá t dolgozott. De jó haverok
mó djá ra, ha alkalmuk adó dott, együ tt tö ltö tték az éjszaká t. Ilyenkor szeretkeztek,
elmesélték egymá snak a legfrissebb szakmai pletyká kat, és együ tt jelentek meg olyan
tá rsadalmi eseményeken, mint példá ul ez a díjá tadó ü nnepség. Egyikü k életében sem ez
a kapcsolat volt a legfontosabb. Tiszteletben tartottá k egymá s szabadsá gá t. Ha Mathilde
hébe-hó ba beleszeretett valakibe, akkor az éjszakai randevú kat egyszerű en kihagytá k a
programbó l. Mivel Marcantonio sose szeretett bele senkibe, szá má ra ez nem jelentett
problémá t.
Ezen az estén ú gy érezte, elege van az egész vilá gbó l. Még fel is derü lt, amikor
hazatérve Astorre vá rt rá a hallban.
– Ö rü lö k, hogy lá tlak! – ü dvö zö lte mosolyogva a fiatalembert. – Hol já rtá l, hogy ennyi
ideig ide se toltad a képedet? Má r azt hittem, elvesztél valahol!
– Sok dolgom volt – felelte Astorre. – Fö lugorhatok hozzá d egy italra?
– Há t persze, gyere csak – biztatta Marcantonio. – De mi ez a titkoló zá s? Miért az éj
leple alatt jö ssz el hozzá m? Fel is hívhattá l volna. Ha elmegyek arra az estélyre, amelyre
meghívtak, aká r hajnalig is itt dekkolhattá l volna.
– Nem baj – mondta Astorre. Azt elfelejtette kö zö lni, hogy egész este figyeltette az
unokabá tyjá t, tehá t pontosan tudta, mikor ér haza.
A laká sban Marcantonio mindkettő jü knek italt tö ltö tt. Astorre kissé zavartnak
lá tszott. – Ugye te javaslatot tehetsz a tévénél, hogy milyen mű sorokat készítsetek? –
kérdezte.
– Má st se teszek, csak javaslatokat! – felelte nevetve Marcantonio.
– Remek! Akkor van egy ö tletem a szá modra – kö zö lte Astorre. – A téma az édesapá d
meggyilkolá sá val fü gg ö ssze.
– Nem! – vá gta rá habozá s nélkü l Marcantonio. A szakmá ban má r híres volt ez a
nem; mindenki tudta, hogy végleges és megmá síthatatlan, s ha egyszer kimondta, nem
érdemes tová bb vitatkozni vele. Astorre azonban nem ijedt meg tő le.
– Ne utasítsd vissza a javaslatomat anélkü l, hogy meghallgattad volna – mondta az
unokabá tyjá nak. – Nem bó vlival há zalok. A bá tyá d és a hú god biztonsá gá ró l van szó , ső t
a tiédrő l is. – Egy pillanatig hallgatott, majd széles mosollyal hozzá tette: – Meg persze az
enyémrő l.
– Oké, hallgatlak. – Marcantonio fü rkésző pillantá ssal méregette az unokaö ccsét.
Hirtelen ú gy érezte, eddig félreismerte, és talá n mégsem olyan kö nnyelmű , felelő tlen
kö lyö k, amilyennek lá tszik.
– Azt akarom, hogy forgass egy dokumentumfilmet az FBI-ró l – jelentette ki Astorre.
– Első sorban és mindenekelő tt arró l, hogyan sikerü lt Kurt Cilke-nek tö nkretennie a
maffiacsalá dok zö mét. Ó riá si kö zö nségsiker lesz. Majd meglá tod.
Marcantonio bó lintott. – Mi a célod vele?
– Az, hogy kiderítsem, ki ez a Cilke való já ban, mert má sképp nem tudok informá ció t
szerezni ró la – felelte Astorre. – Tú l veszélyes lenne szimatolni utá na. De ha
dokumentumfilmet készítesz ró la, egyetlen kormá nyhivatal se mer majd
akadékoskodni. A forgatá s ü rü gyén megtudhatod, hol lakik, milyen mó dszerekkel
dolgozik, hol helyezkedik el az FBI hatalmi struktú rá já ban, van-e valami rejtegetnivaló ja
és így tová bb. Minden adatra szü kségem van.
– Sem az FBI, sem Cilke nem lesz hajlandó együ ttmű kö dni – mondta Marcantonio. –
Így nehéz lesz dokumentumfilmet csiná lni. – Tö prengve nézett maga elé. – Ma má r nem
ú gy mennek a dolgok, mint Hoover idejében. Ezek az ú j fiú k nem teregetik ki a
ká rtyá ikat.
 – Te rá tudod venni ő ket az együ ttmű kö désre – győ zkö dte Astorre. – Biztos vagyok
benne. Szü kségem van a segítségedre. Seregnyi producer és oknyomozó riporter á ll a
rendelkezésedre. É rtsd meg, hogy mindent tudnom kell a fickó ró l. Mindent! Azt hiszem,
benne volt az apá d és a csalá dunk elleni ö sszeeskü vésben.
– Ez ő rü ltség! – hö rdü lt fel Marcantonio.
– Lehet – bó lintott Astorre. – Talá n nem is igaz. De biztosan tudom, hogy a Don nem
egyszerű alvilá gi leszá molá s á ldozata lett. É s ennek a Cilke-nek igencsak furcsá k a
mó dszerei. Az a benyomá som, mintha inká bb eltü ntetné a nyomokat, ahelyett hogy
napvilá gra hozná ő ket.
– Oké, tegyü k fel, hogy segítek neked, és megszerzem a szü kséges informá ció t. De
mit tehetsz, ha megtudod, amit akarsz?
Astorre mosolyogva tá rta szét a karjá t. – Hogy mit tehetek, Marc? Az attó l fü gg.
Ahhoz elő bb mindent tudnom kell Cilke-rő l, aztá n majd meglá tjuk. Talá n egyezséget
kö thetek vele, hogy szá lljon le a csalá dró l. De mindenképpen lá tnom kell a
dokumentumokat. Megígérem, hogy nem készítek ró luk má solatot, tehá t nem lesz
semmi bajod belő le.
Marcantonio ú gy bá mult rá , mintha elő szö r lá tná ezt a rokonszenves, megnyerő
fiatal arcot. – Kívá ncsi vagyok, ki vagy te való já ban, Astorre – mondta elgondolkozva. –
Az ö reg rá d bízta a bankok vezetését. Miért? Hiszen te á llító lag csak makaró nit
importá lsz. É n mindig azt hittem, afféle aranyos, hó bortos kö lyö k vagy, aki imá d vö rö s
kabá tban lovagolni és olasz dalokat énekelni. De apá m szó ba se á llt volna egy olyan
alakkal, amilyennek lá tszol.
Astorre elmosolyodott. – Felhagytam az énekléssel, és egyre ritká bban lovagolok.
Tudod, ö regem, a Donnak mindig jó szeme volt, és ő bízott bennem. Jó l tennéd, ha
kö vetnéd a példá já t. – Egy pillanatra elhallgatott, aztá n komolyan hozzá tette: – Azért
vá lasztott engem, hogy ne a gyermekeit érje tá madá s. Nemcsak kiszemelt, hanem fel is
készített a feladatra. Nagyon szeretett, de mindig tudtam, hogy engem szívesebben
á ldozna fel, mint benneteket. Ilyen egyszerű .
– Szó val te szembe tudsz szá llni azokkal, akik esetleg az életü nkre tö rnek? –
kérdezte Marcantonio.
– De még mennyire! – vá gta rá Astorre. Kényelmesen há tradő lt a fotelban, és olyan
vészjó sló mosollyal nézett az unokabá tyjá ra, mint egy filmszínész, aki az elvetemü lt
maffió zó t alakítja valamelyik szappanoperá ban. Remekü l csiná lta. Marcantonio a
gyakorlott szakember szemével nézte, majd elismerő en csettintett.
– Ő stehetség vagy, ö cskö s! – mondta nevetve, aztá n komolyra fordította a szó t. –
Tehá t nekem csak az informá ció t kell megszereznem? Biztos, hogy nem fogok
belekeveredni az ü gybe? – kérdezte.
– Biztos – nyugtatta meg Astorre. – Téged nem képeztek ki ilyesmire.
– Adsz néhá ny nap gondolkodá si idő t?
– Nem – kö zö lte kertelés nélkü l Astorre. – Ha nem vá llalod, egyedü l kell
szembeszá llnom velü k.
Marcantonio bó lintott. – Bá rmennyire kedvellek, nem segíthetek. Tú l kocká zatos.

Astorrét meglepte, hogy Cilke Nicole irodá já ba hívta talá lkozó ra. Az ü gynö k a
helyettesét, Bill Boxtont is magá val hozta, azonkívü l ragaszkodott hozzá , hogy Nicole is
jelen legyen a megbeszélésen. Nem kö ntö rfalazott, rö gtö n a tá rgyra tért.
– Tudomá somra jutott, hogy Timmona Portella egymilliá rd dollá rt kívá n elhelyezni
az ö nö k bankjaiban. Így van?
 – Ez titkos informá ció – kö zö lte Nicole. – Miért kellene vá laszolnunk erre a
kérdésre?
– Azt is tudom, asszonyom, hogy ezzel az ajá nlattal má r az ö n édesapjá t is
megkö rnyékezte – folytatta Cilke, mintha meg se hallotta volna a kérdést. – Don Aprile
azonban visszautasította az ajá nlatot.
– Vajon mi kö ze mindehhez az FBI-nak? – faggatta Nicole az ü gynö kö t, de olyan
hangnemben, mintha azt mondaná : „Kö sd fel magad, te szemét!”
Cilke-et azonban nem tudta kihozni a sodrá bó l. – Azért érdeklő dü nk az ü gy irá nt,
mert véleményü nk szerint Portella a ká bító szer-kereskedelembő l szá rmazó pénzét
akarja ezzel a mó dszerrel tisztá ra mosni – magyará zta Astorréhoz fordulva.
– Szeretnénk, ha ö nö k együ ttmű kö dnének vele, hogy minden lépését figyelemmel
kísérhessü k. Az a kívá nsá gunk, hogy alkalmazzá k a bankban az egyik kö nyvelő nket. –
Kinyitotta az aktatá ská já t. – Ezeket az iratokat kell alá írniuk, hogy mindkettő jü k
védelmét biztosítani tudjuk.
Nicole elvette tő le a dokumentumot, és villá mgyorsan elolvasta a kétoldalas
szö veget.
– Ne írd alá ! – figyelmeztette Astorrét. – A bank ü gyfeleit megilleti az adatvédelem, a
bank pedig nem adhat ki titkos informá ció t. Ha az urak be akarnak tekinteni Portella
szá mlá já ba, akkor elő bb kérjenek bíró i meghatalmazá st.
Astorre is figyelmesen végigolvasta az iratot, aztá n rá mosolygott Cilke-re. – É n
bízom ö nben – mondta, majd alá írta a dokumentumot, és visszaadta az ü gynö knek.
– É s az együ ttmű kö désü nkért cserébe mit tud felajá nlani? – kérdezte Nicole. – Miért
jó az nekü nk, ha segítjü k az FBI munká já t?
– Azért, mert így teljesíthetik á llampolgá ri kö telességü ket – felelte Cilke. – Esetleg
elnö ki dicséretben részesü lnek, s egyú ttal megakadá lyozhatjá k, hogy a bankfelü gyelet
alaposan á tvilá gítsa a bankjaikat. Mint tudjá k, az ilyesmi sok bajt okozhat, ha nem
teljesen tisztá k.
– Ha megengedi, kérdeznék valamit a nagybá tyá m meggyilkolá sá val kapcsolatban –
szó lalt meg Astorre.
– Megengedem – kö zö lte Cilke. – Ki vele!
– A rendő rség miért nem tartotta szemmel a székesegyhá zat a bérmá lá s idején?
– Azért, mert Paul Di Benedetto fő felü gyelő ú gy dö ntö tt, nem szü kséges – felelte
Cilke. – A helyettese, egy Aspinella Washington nevű hö lgy is egyetértett vele.
– É s hogyan lehetséges az, hogy az FBI emberei sem voltak jelen? – kérdezte Astorre.
– Ú gy, hogy ezt meg én talá ltam fö lö slegesnek – vá laszolta Cilke. – Mivel a Don
visszavonult, azt hittem, má r nincs szü kség efféle ó vintézkedésre.
Astorre megrá zta a fejét. – É n meg azt hiszem, sajnos nem tudom elfogadni az iménti
ajá nlatá t. Szü kségem van néhá ny hétre, hogy alaposan á tgondoljam.
– Ne feledkezzék meg ró la, hogy má r alá írta a dokumentumokat – figyelmeztette
Cilke. – Az informá ció szigorú an titkos, tehá t ha bá rki tudomá st szerez ö ntő l errő l a
megbeszélésrő l, akkor ö nt bíró sá g elé á llíthatjá k.
– Miért fecsegnék ró la bá rkinek? – kérdezte Astorre. – Mindö ssze arró l van szó , hogy
sem az FBI-jal, sem Portellá val nem akarok bankü gyletekbe bonyoló dni.
– Jó l gondolja á t, mit csiná l – taná csolta Cilke.
Amint a két ü gynö k kitette a lá bá t az irodá bó l, Nicole magá bó l kikelve tá madt rá
Astorréra. – Hogy merted megvétó zni a dö ntésemet és alá írni azokat az iratokat?
Teljesen elment az eszed?
– Azért írtam alá , mert Cilke ettő l megnyugodott. Azt hiszi, most má r biztonsá gban
van. É s pontosan ez volt a célom ezzel a komédiá val – felelte Astorre, mikö zben haragtó l
villá mló szemmel meredt Nicole-ra, aki nagyon meglepő dö tt, mert mió ta ismerte,
nemhogy dü hö snek, de még ingerü ltnek se lá tta soha.

5. FEJEZET

Marriano Rubio sok mindennel foglalkozott, s amihez csak hozzá nyú lt, az arannyá
vá ltozott a kezei kö zö tt. O volt a perui fő konzul, bá r ideje tú lnyomó részét inká bb New
Yorkban tö ltö tte. Ezenkívü l szá mos dél-amerikai orszá g nagyvá llalatainak nemzetkö zi
képviseletét lá tta el a kommunista Kíná ban, és meleg bará ti viszonyt á polt Inzio
Tulippá val, a legnagyobb kolumbiai drogkartell vezető jével.
Rubio a magá néletében éppolyan szerencsés volt, mint ü zleti kapcsolataiban. A
negyvenö t éves agglegény nagy nő csá bá sz hírében á llt. Egyszerre mindig csak egy
szerető t tartott, á m a megunt bará tnő it mindig bő ségesen megjutalmazta, ha szebbet és
fiatalabbat talá lt helyettü k, ső t késő bb is nagylelkű en tá mogatta ő ket. Jó képű , vonzó
férfi volt, rá adá sul szellemes tá rsalgó és remek tá ncos. Fejedelmi borospincéjének
ismerő sei a csodá já ra já rtak, csakú gy, mint há za messze fö ldö n híres konyhá já nak, ahol
francia séf fő zte az ínyencségeket.
Á m oly sok szerencse fiá hoz hasonló an Rubio is szerette kihívni maga ellen a sorsot.
É lvezettel já rt tú l rettegett, veszélyes emberek eszén. Imá dta a kocká zatot; ezzel
fű szerezte meg azt az egzotikus ételkü lö nlegességet, amely az élete volt. Példá ul a
hatá lyos tö rvényeket megszegve á llami korlá tozá s alá tartozó csú cstechnoló giá t adott el
és szá llított Kíná nak; forró dró tot létesített a legnagyobb drogbá ró k kö zö tt; ő pénzelte
azokat a tudó sokat, akik az Egyesü lt Á llamokbó l emigrá ltak Dél-Ameriká ba. Még
Timmona Portellá val is kapcsolatban á llt, pedig tudta ró la, hogy legalá bb olyan
veszélyes, mint Inzio Tulippa.
A nagyban já tszó , mindent kocká ztató hazá rdjá tékosokhoz hasonló an Rubio is azzal
bü szkélkedett, hogy ő t nem lehet á tverni, mert mindig van a kezében egy titkos adu á sz.
Mivel fő konzulként diplomá ciai mentességet élvezett, a tö rvény nem ü ldö zhette, á m
azzal is tisztá ban volt, hogy az életben egyéb veszélyek is leselkedhetnek rá , s ezeken a
terü leteken vigyá zott, nehogy vékony jégre tévedjen és a nyaká t szegje.
Ó riá si jö vedelemmel rendelkezett, s két kézzel szó rta a pénzt. É lvezte a vagyonbó l
fakadó hatalmat, a lehető séget, hogy mindent megvá sá rolhat, amit csak akar, tö bbek
kö zö tt a legszebb asszonyok szerelmét. Ö rö mmel tö ltö tte el, hogy késő bb is bő kezű en
tá mogatja megunt bará tnő it, akik kivétel nélkü l a legjobb bará tai maradtak. Valamennyi
alkalmazottjá nak szép fizetést adott, s intelligens ember lévén, kincsként becsü lte meg
azok jó indulatá t, akiket ő tartott el.
Ezen az estén a perui konzulá tus épü letében lévő luxuslaká sá ban Rubio a Nicole
Apriléval megbeszélt randevú já ra készü lt. Szoká sá hoz híven ü zleti szempontok is
vezérelték, amikor az asszonyt talá lkozó ra hívta, de a vá rható ö rö mö k is sokat nyomtak
a latban. Washingtonban ismerkedtek meg egy vacsorá n, amit Nicole egyik nagymenő
ü gyfele adott. Rubió t rö gtö n felizgatta ez a kissé szabá lytalan szépség, a hatá rozott
voná sú , karakteres arc, az okos szempá r, az érzéki szá j, a szerelemre termett test – s
nem utolsó sorban az a tény, hogy Nicole a híres és rettegett maffiavezér, Don Raymonde
Aprile lá nya.
Rubio tudta, hogy vonzerejével elbű vö lte Nicole-t, de azzal is tisztá ban volt, hogy
nem sikerü lt teljesen levennie a lá bá ró l. Ezért kifejezetten bü szke volt rá , ugyanis
mindennél tö bbre értékelte, ha egy gyö nyö rű nő még okos is, tehá t nem szép szavakkal,
ü res bó kokkal, hanem tettekkel kell kivívnia a megbecsü lését. Nyomban a tettek
mezejére lépett. Fö lkérte, hogy csillagá szati ö sszegű honorá riumért képviselje egyik
dú sgazdag ü gyfelét. Má r hallott ró la, hogy Nicole mennyi mindent vá llal tiszteletdíj
nélkü l, ha a halá lbü ntetés ellen harcolhat, és kö zremű kö désével há ny halá lra ítélt,
visszaeső gyilkos ú szta meg életfogytiglani bö rtö nbü ntetéssel. Rubio a modern nő
megtestesítő jét lá tta benne, aki szép, okos, ragyogó pá lyafutá s elő tt á ll, ugyanakkor
jó szívű és nagylelkű is tud lenni, ha alkura kerü l sor. Ú gy vélte, egy-két évre kellemes
partnerre talá lt benne.
Mindez még Don Aprile halá la elő tt tö rtént.
Most azonban Rubio má r első sorban azért udvarolt Nicolenak, hogy megtudja, vajon
a fivéreivel együ tt hajlandó -e a bankokat Portella és Tulippa rendelkezésére bocsá tani,
mert ha igen, akkor semmi értelme megö lni Astorre Violá t.

Inzio Tulippa ú gy érezte, elég soká ig vá rt. Tö bb mint kilenc hó nap telt el Raymonde
Aprile meggyilkolá sa ó ta, és még mindig nem sikerü lt megá llapodnia a Don bankjainak
ö rö kö seivel Pedig má r egy vagyont kö ltö tt erre az ü gyre: millió kat adott Timmona
Portellá nak, hogy megvesztegesse az FBI-t meg a New York-i rendő rséget, és felbérelje a
Sturzo fivéreket. Mégis egy helyben topogott.
Tulippa tá volró l sem hasonlított az otromba, kö zö nséges drogbá ró khoz. Tiszteletre
méltó , gazdag csalá dbó l szá rmazott, s ifjú korá ban még szü lő hazá ja, Argentína
lovaspó ló csapatá ban is já tszott. Jelenleg Costa Ricá ban élt, ső t Costa Rica-i diplomata-
ú tlevéllel rendelkezett, tehá t kü lfö ldi ható sá gok nem vonhattá k felelő sségre tetteiért.
Pedig lett volna miért. Ő volt az ö sszekö tő a kolumbiai drogkartellek kö zö tt, s ő tartotta
a kapcsolatot a tö rö k termesztő kkel meg az olasz finomító kkal. Ő szervezte meg a
szá llítá st, s ő vesztegette meg a csempészetben részt vevő minden rendű és rangú
tisztviselő ket. Ő tervelte ki, hogyan juttassá k be a tonná kban mérhető hatalmas
szá llítmá nyokat az Egyesü lt Á llamokba. Ő csá bította az USA atomtudó sait a latin-
amerikai orszá gokba, és kutatá saikat is ő finanszírozta. Minden tekintetben megfontolt,
kö rü ltekintő , rá termett ü zletember volt, így nem meglepő , hogy ó riá si vagyont
halmozott fel.
Egy vérbeli forradalmá r veszett el benne, ugyanis szenvedélyesen védelmezte a
ká bító szer-kereskedelmet és – fogyasztá st. Lelkesen hirdette, hogy a drog az emberi
lélek megvá ltó ja, mindazok végső menedéke, akiket a szegénység vagy a depresszió
reménytelenségbe taszított és kétségbeesésre ká rhoztatott. Ú gy vélte, a ká bító szer
való sá gos gyó gyír a csaló dott szerelmeseknek, s balzsam a szerencsétlen, kalló dó
embereknek, akik nem lelik helyü ket ebben a sivá r vilá gban. Hiszen mihez kezdjen az a
nyomorult, aki nem tud má r hinni sem Istenben, sem a tá rsadalomban, sem
ö nmagá ban? Talá n legyen ö ngyilkos? Dobja el az életét, amikor a drog életben tarthatja,
és megnyithatja elő tte az á lmok, a remények birodalmá nak kapujá t? Tulippá t a puszta
gondolat is mélységesen felhá borította. Szentü l hitte, hogy csak egy kis ö nmérsékletre
van szü kség, semmi má sra, elvégre a ká bító szer korá ntsem szed annyi á ldozatot, mint
az alkohol, a cigaretta, a szegénység vagy a kétségbeesés, tehá t ő t erkö lcsi téren nem
érheti szemrehá nyá s.
Inzio Tulippá t vilá gszerte ú gy ismerték, mint a nagy „Vakciná tor”-t. Nem véletlenü l.
A hatalmas dél-amerikai tulajdonnal – olajmező kkel, autó gyá rakkal, fö ldbirtokokkal –
rendelkező kü lfö ldi nagyiparosoknak és befektető knek értelemszerű en vezető
beosztá sú tisztviselő ket kellett a helyszínre kü ldeniü k, hogy á llandó an szemmel
tarthassá k vagyont érő vá llalataikat. E tisztviselő k zö me az Egyesü lt Á llamokbó l
érkezett, s a tulajdonosok legnagyobb problémá ja az volt, hogy az idegen orszá gban
gyakran elraboltá k legjobb embereiket, ő k meg tö bb millió dollá r vá ltsá gdíjat
fizethettek, ha élve akartá k viszontlá tni ő ket.
Inzio Tulippa olyan céget alapított, amelyik e vezető tisztviselő knek kíná lt
biztosítá st – emberrablá s ellen. Minden évben ellá togatott az Egyesü lt Á llamokba, hogy
megkö sse a szerző déseket a nagyvá llalatok tulajdonosaival. Ezt nemcsak a pénzért tette,
hanem első sorban azért, mert szü ksége volt e vá llalatok ipari és tudomá nyos
erő forrá saira. Vagyis elvégezte a „vakciná ció t” – beadta a szá má ra is hasznot hajtó ,
emberrablá s elleni „védő oltá s”-t.
De akadt ennél jó val veszedelmesebb hó bortja is. A tiltott ká bító szerek
kereskedelmét és terjesztését vilá gszerte ü ldö ző ható sá gokat személyes ellenségeinek
tekintette, akik szent há ború ra szö vetkeztek, hogy ő t elpusztítsá k, ezért ú gy dö ntö tt,
mindená ron megvédi birodalmá t. Képtelen célt tű zö tt maga elé: sajá t atomfegyvert
akart, hogy bá rkire nyomá st tudjon gyakorolni, ha netá n becsap a mennykő . Persze csak
végszü kség esetén vetette volna be, de ú gy vélte, nem á rt, ha van, mert jobb
alkupozíció ba kerü lhet á ltala. Ó hajá t mindenki nevetségesnek tartotta. Csak a New
York-i FBI fő nö ke, Kurt Cilke vette komolyan.

Eredményekben gazdag pá lyafutá sa sorá n Kurt Cilke-et az FBI abba a speciá lis
kiképző kö zpontba is elkü ldte, ahol a legmagasabb szinten oktattá k a terrorizmussal
szembeni fellépést. Cilke azért vehetett részt a hat hó napos tanfolyamon, mert az
igazgató így akarta kifejezésre juttatni elégedettségét és nagyrabecsü lését. A kurzus
ideje alatt betekinthetett azokba a szigorú an titkos feljegyzésekbe és jelentésekbe,
amelyek azt taglaltá k, miként vethetik be a kis orszá gok terroristá i az atomfegyvert. A
dossziék részletes tá jékoztatá st adtak arró l is, mely orszá gok rendelkeznek ilyen
fegyverrel. A kö zvélemény persze csak Oroszorszá gró l, Franciaorszá gró l és Angliá ró l
tudott, no meg esetleg Indiá ró l és Pakisztá nró l. Az FBI feltételezte, hogy Izraelnek is van
atomfegyvere. Kurt dö bbenten és elbű vö lve olvasta azt a forgató kö nyvet, amelyik
felvá zolta, hogyan vetné be Izrael az atomarzená lt, ha az arab blokk netá n le akarná
rohanni.
Az Egyesü lt Á llamok szá má ra két lehetséges megoldá s kíná lkozott a probléma
megoldá sá ra. Az első az volt, hogy amennyiben Izraelt tá madá s éri, az USA azonnal kiá ll
mellette, még mielő tt az atomfegyver bevetésére kényszerü l. A má sodik megoldá s
vészhelyzetre készü lt: ha Izraelt nem lehet megmenteni, az Egyesü lt Á llamoknak meg
kell semmisítenie az izraeli atomü tő erő t.
A dossziébó l kiderü lt, hogy Angliá t és Franciaorszá got a szakértő k nem tartjá k
veszélyesnek, mert ezek az orszá gok nem kocká ztathatnak meg egy esetleges
atomhá ború t. India nem dédelget efféle ambíció kat, Pakisztá nt pedig pillanatok alatt el
lehet tö rö lni a fö ld színérő l. Marad esetleg Kína, de a kommunista ő sbö lény nem mer
ilyesmire vetemedni, mert hiá nyzik a szü kséges ipari kapacitá sa, és belá tható idő n belü l
ezt nem is tudja megszerezni.
Kö zvetlen veszély tehá t csupá n az olyan kis orszá gok részérő l fenyeget, mint Irak,
Irá n és Líbia, amelyek élén meggondolatlan, vakmerő vezető k á llnak. Legalá bbis a
forgató kö nyvek ezt á llítottá k, s a szakértő k csaknem egyhangú lag arra a
kö vetkeztetésre jutottak, hogy adott estben nincs má s megoldá s: ha bevetik az
atomfegyvert, atomfegyverrel kell megsemmisíteni ő ket.
 Cilke megtudta, hogy pillanatnyilag azok a terrorista szervezetek a
legveszélyesebbek, amelyek valamely kü lfö ldi hatalom anyagi tá mogatá sá val
atombombá t csempészhetnek az Egyesü lt Á llamokba, s felrobbanthatjá k az egyik
nagyvá rosban, példá ul Washingtonban vagy New Yorkban. Ez ellen nincs orvossá g. A
szakértő k egyetlen lehetséges megoldá st javasoltak: speciá lisan kiképzett kémelhá rító
alakulatokat kell létrehozni és bevetni, emellett a legsú lyosabb bü ntető intézkedésekkel
kell fellépni e terroristá k és megbízó ik ellen, bá rki á lljon is a há tuk mö gö tt. Mindehhez
persze az amerikai polgá rok jogait korlá tozó rendkívü li tö rvényeket kell életbe léptetni,
ami a kü lö nbö ző forgató kö nyvek szerző i szerint is teljesen lehetetlen – egészen addig,
amíg valakinek nem sikerü l levegő be repítenie valamelyik amerikai metropolist. Ebben
az esetben persze rö gtö n elfogadná k az efféle tö rvényeket – utó lag, ha má r ú gyis
mindegy. Cilke-et nem lepte meg a dosszié talá ló címe: „Veszett fejsze nyele”.
A forgató kö nyvek kö zü l alig egy-kettő foglalkozott az atomfegyver bű ncselekmény
elkö vetéséhez való esetleges felhaszná lá sá val, mert a szakértő k ezt a lehető séget
gyakorlatilag képtelenségnek tartottá k. Azzal érveltek, hogy a fegyver elő á llítá sá hoz
ó riá si technikai kapacitá s szü kséges, a hasadó anyag beszerzése szinte lekü zdhetetlen
akadá lyokba ü tkö zik, s mire netá n mégis minden ö sszejö n, má r annyian tudnak majd a
dologró l, hogy bizonyá ra akad kö ztü k néhá ny informá tor. Erre a problémá ra a dosszié
egyetlen megoldá st kíná lt: a Legfelső bb Bíró sá gnak soron kívü l, tá rgyalá s nélkü l kell
kimondania a halá los ítéletet az ilyesmire vetemedő zseniá lis bű nö ző fö lö tt. Kurt Cilke
akkoriban ú gy vélte, mindez csupá n a képzelet szü leménye. Egyszerű talá lgatá s, semmi
tö bb. Ilyesmi nem tö rténhet meg az Egyesü lt Á llamokban.
Most azonban, jó néhá ny esztendő vel késő bb, dö bbenten észlelte, hogy tévedett:
igenis megtö rténhet. Informá toraitó l értesü lt ró la, hogy Inzio Tulippá nak sajá t
atombombá cská ra fá j a foga, s a szent cél érdekében ő csá bítja Dél-Ameriká ba az
atomtudó sokat, ső t laborató riumokat is épít nekik, hogy gondtalanul folytathassá k
kutató munká jukat. Cilke má r azt is tudta, hogy Tulippa akarja megszerezni Don Aprile
bankjait, mert azokban szá ndékozik tisztá ra mosni az atomfegyver elő á llítá sá hoz
szü kséges felszerelés meg a nyersanyag megvá sá rlá sá ra szá nt tö bb milliá rd dollá rt. Az
ü gynö k tisztá ban volt vele, hogy rá kell vetnie magá t erre az ü gyre, á m arró l csak
halvá ny elképzelései voltak, miként lá sson hozzá .
Ú gy vélte, az lesz a legjobb, ha mindent megbeszél az FBI igazgató já val, amikor
legkö zelebb Washingtonba megy. Persze sejtette, hogy nem tudjá k majd megoldani a
problémá t. Csak abban volt biztos, hogy Inzio Tulippá nak esze á gá ban sem lesz
lemondani dédelgetett tervérő l.

Inzio Tulippa ezú ttal azért utazott az Egyesü lt Á llamokba, hogy Timmona Portellá val
talá lkozzon, és dű lő re vigye Don Aprile bankjainak megvá sá rlá sá t. Vele egy idő ben
érkezett meg New Yorkba a szicíliai Corleone-cosca feje, Michael Graziella is, aki a tiltott
ká bító szerek terjesztésének részletes tervét akarta megbeszélni Tulippá val és
Portellá val, hiszen az egész vilá gra kiterjedő akció pontos egyeztetést kívá nt. A két férfi
érkezésének kö rü lményeit ö ssze sem lehetett hasonlítani.
Tulippá t a sajá t magá ngépe rö pítette New Yorkba, s ö tven embere, kö ztü k a
testő rsége is elkísérte. Valamennyien sajá tos egyenruhá t viseltek: fehér ö ltö nyt,
vilá goskék inget, ró zsaszín nyakkendő t és széles karimá jú panamakalapot. Felü letes
szemlélő aká r egy dél-amerikai rumbazenekar tagjainak is nézhette ő ket. Tulippá hoz
hasonló an nekik is Costa Rica-i ú tlevelü k volt. Fő nö kü k természetesen diplomá ciai
védettséget élvezett.
 A népes tá rsasá g a perui konzulá tus tulajdoná ban lévő kis magá nhotelban szá llt
meg, ahol maga a fő konzul lá tta vendégü l ő ket. Tulippá nak persze nem olyan fogadtatá s
já rt, mint valami gyanú s drogkereskedő nek, elvégre ő volt a nagy Vakciná tor, akit az
amerikai ó riá skonszernek vezető i való sá ggal a tenyerü kö n hordoztak, s mindent
elkö vettek, hogy jó l érezze magá t. Elvitték a Broadway legú jabb bemutató ira, a Lincoln
Center szenzá ció s balettelő adá saira, ső t a New York-i Metropolitanbe is. A dú s
programbó l az éppen a vá rosban turnézó dél-amerikai zenekar koncertje sem
maradhatott ki. Tulippa még egy televízió s talk show-ban is szerepelt, mint a Dél-
amerikai Farmerszö vetség elnö ke, s nyomban meg is ragadta az alkalmat, hogy a tiltott
ká bító szerek haszná latá t népszerű sítse. Szá mos interjú t adott, amelyek kö zü l az egyik
ó riá si vihart kavart.
A PBS Televízió riporterével, Charlie Rose-zal beszélgetve kijelentette, hogy az
Egyesü lt Á llamok vilá graszó ló harca a kokain, a heroin és a marihuá na ellen nem má s,
mint a gyarmatosítá s szégyenteljes formá ja, mégpedig azért, mert a dél-amerikai
parasztok megélhetése a ká bító szernö vények termésétő l fü gg. Vajon ki merné elítélni
azt a szerencsétlent, aki néhá ny gramm kokain segítségével akar pá r ó rá ra
megszabadulni a szegénység nyomasztó gondjaitó l? Embertelenség megvonni tő le a
reményt, az á lmokat. Inká bb a dohá nyzá s, az alkoholizmus ellen kéne fellépni, mert
azok jó val tö bb ká rt okoznak…
Amint az utolsó mondat elhangzott, Tulippa ö tven embere tapsolni és éljenezni
kezdett a stú dió ban. Némelyek a panamakalapjukat lengették. Amikor végre
lecsillapodtak, Charlie Rose a ká bító szerek á ltal okozott ká rokró l kezdte faggatni
Tulippá t. A Vakciná tor vá lasza ő szintén csengett. Elmondta, hogy vá llalata hatalmas
ö sszegeket fordít azokra a kutatá sokra, amelyek a drogok ká ros hatá sainak
kikü szö bö lésére irá nyulnak, vagyis arra, hogy mó dosítsá k a jelenleg ismert
ká bító szereket, s az ú j készítményeket a jö vő ben csak receptre lehessen kapni. Kö zö lte,
hogy a jó ü gy érdekében nagyszabá sú programot akar indítani, méghozzá elismert
orvosok vezetésével, ugyanis az Amerikai Orvosi Kamara ható sá goktó l rettegő bá bjai
szerinte teljesen alkalmatlanok erre a feladatra. Képtelenek felfogni, hogy a ká bító szer
való sá gos á ldá s az emberiség szá má ra. Az ö tven sá rga panamakalap ismét a levegő be
repü lt.
A Corleone-cosca feje, Michael Graziella egészen má sképp lépte á t az Egyesü lt
Á llamok hatá rá t. É szrevétlenü l lopó zott be, mindö ssze két testő r kíséretében.
Vékonydongá jú , ö sztö vér férfi volt, faunszerű fejjel; szá ja mellett hosszú , feltű nő
sebhely, egy hajdani késelés nyoma éktelenkedett. Bottal já rt, mert ifjú palermó i
picciotto korá ban egy pisztolygolyó szétroncsolta a lá bá t. Ö rdö gien ravasz ember
hírében á llt – azt beszélték ró la, hogy ő tervelte ki a maffia ellen harcoló két legnevesebb
szicíliai vizsgá ló bíró meggyilkolá sá t.
Graziella Portella birtoká n szá llt meg, a há zigazda vendégeként. Tudta, hogy teljes
biztonsá gban van, hiszen tő le fü gg Portella egész drogü zlete.
Az értekezletet azért hívtá k ö ssze, hogy kidolgozzá k az Aprile-bankok
megszerzésének stratégiá já t. Ez létfontossá gú volt, mert tisztá ra kellett mosniuk a
drogkereskedelembő l szá rmazó piszkos milliá rdokat, amellett hatalmi pozíció t kellett
szerezniü k a New York-i pénzvilá gban. Inzio Tulippa szeme elő tt persze nemcsak a
pénzmosá s lehető sége lebegett, hanem a sajá t atomarzená l finanszírozá sa is, arró l nem
beszélve, hogy a bankokkal a há ta mö gö tt a Vakciná tor szerepében is nagyobb
biztonsá gban érezte volna magá t.
Valamennyien a perui konzulá tus szigorú an ő rzö tt, diplomá ciai védettséget nyú jtó
épü letében talá lkoztak, ahol a bő kezű há zigazda, Marriano Rubio lá tta vendégü l ő ket.
Tele volt jó szá ndékkal, hiszen minden jelenlévő jö vedelmébő l szá zalékot kapott, s ő t
szemelték ki, hogy az Egyesü lt Á llamokban tö rvényes érdekeiket képviselje.
É rdekes lá tvá nyt nyú jtottak a kis ová lis asztal kö rü l.
Graziella ú gy nézett ki fekete alpakaö ltö nyében, fehér ingében és fekete
nyakkendő jével, mint egy temetkezési vá llalkozó , ugyanis hat hó napja elhunyt anyjá t
gyá szolta. Halk, panaszos hangon, erő s akcentussal beszélt, de azért minden szavá t meg
lehetett érteni. Tartó zkodó , ső t félénk, udvarias férfinak lá tszott, akibő l senki emberfia
nem nézte volna ki, hogy két szicíliai vizsgá ló bíró és tö bb szá z rendő r halá la szá rad a
lelkén.
Timmona Portella, négyü k kö zü l az egyetlen, akinek angol volt az anyanyelve, olyan
hangosan bö mbö lt, mintha a tö bbiek sü ketek lennének. Rikító , csiricsá ré ö ltö zékben,
szü rke ö ltö nyben, kaná risá rga ingben, vilá goskék nyakkendő ben terpeszkedett az
asztalná l. Tö kéletesen szabott zakó ja eltakarta volna hatalmas pocakjá t, de kigombolta,
hogy a tö bbiek sö tétkék nadrá gtartó já t is megcsodá lhassá k.
Inzio Tulippa tő rő lmetszett dél-amerikainak hatott bő fehér selyemingével és
hanyag eleganciá val megkö tö tt tű zvö rö s selyemsá ljá val. Sá rga panamakalapjá t a
tö bbiek irá nti tisztelet jeléü l levette, és az egyik székre dobta. O is erő s akcentussal
beszélt, de Portellá val ellentétben olyan elbű vö lő en dalolt, aká r egy pacsirta. Hangja és
arckifejezése nem volt ö sszhangban. Vészjó sló an vonta ö ssze a szemö ldö két; marká ns
indiá n á brá zata arró l á rulkodott, hogy haragszik az egész vilá gra.
Csak Marriano Rubio lá tszott elégedettnek. Szívélyessége mindenkit elbű vö lt.
Jobban tudott angolul, mint a szigetorszá g polgá rai. O volt az egyetlen, aki a há zigazda
jogá n megengedte magá nak, hogy neglizsében jelenjen meg: vilá goszö ld pizsamá ban,
sö tétzö ld fü rdő kö penyben, papucsban foglalt helyet a tá rgyaló asztalná l.
Első ként Tulippa szó lalt meg. – Timmona, drá ga bará tom – mondta há tborzongató
udvariassá ggal Portellá nak –, ú gy vélem, nem lehet okod panaszra. Gavallérosan
fizettem Don Aprile meggyilkolá sá ért, és mégis azt kell lá tnom, hogy nem jutunk
elő bbre. A bankjait még mindig nem sikerü lt megszereznü nk, pedig má r egy éve
pró bá lkozunk!
Portella helyett a fő konzul vá laszolt, hogy oldja a feszü ltséget. – Tudod jó l, Inzio,
hogy jó magam is megkíséreltem megvá sá rolni a bankokat, és Portella sem tétlenkedett.
De olyan akadá lyba ü tkö ztü nk, amire – helyesebben: akire – nem szá mítottunk. Ez a
bizonyos Astorre Viola, a Don unokaö ccse hiú sította meg a terveinket. Ő a tö bbségi
tulajdonos, és nem hajlandó az eladá sró l tá rgyalni.
– Há t aztá n! – csattant fö l Tulippa. – Ha így á ll a dolog, miért van még mindig az élő k
sorá ban?
Portella harsá nyan hahotá zott. – Azért, mert nem olyan kö nnyű eltenni lá b aló l! –
felelte. – Négy emberemet á llítottam rá , hogy éjjel-nappal figyeljék a há zá t. Mind a
négynek nyoma veszett. Pillanatnyilag azt se tudom, hol a pokolban van Astorre Viola,
de ha tudná m, azzal se mennék sokra, mert mindenhova testő rö k hada kíséri. Szinte
megkö zelíthetetlen.
– Ha a szá ndék megvan, nem olyan nehéz megö lni valakit – jegyezte meg elbű vö lő en
dallamos hangon Tulippa, mintha egy népszerű slá gert dú dolna.
Graziella is szó t kért. – É vekkel ezelő tt jó l ismertü k Astorrét Szicíliá ban. Má r akkor is
szerencsés fló tá s volt, bá r az is igaz, hogy alapos kiképzést kapott. Egyszer rá is lő ttü nk,
és azt hittü k, meghalt. Sajnos tévedtü nk. Ha még egyszer lecsapunk rá , biztosra kell
mennü nk, mert életveszélyes fickó val á llunk szemben.
– Ha jó l emlékszem, azt mondtad, megkented az FBI egyik ü gynö két – fordult
Tulippa Portellá hoz. – Mire vá rsz, az isten szerelmére? Vesd má r be Astorre ellen!
 – Annyira azért nem korrupt az illető , hogy ilyesmire is vá llalkozzon – magyará zta
Portella. – Az FBI sokkal finnyá sabb, mint a New York-i rendő rség. Ezek a fiú k adnak
magukra, senkit nem tesznek el lá b aló l.
– Oké – bó lintott Tulippa. – Akkor raboljuk el a Don egyik gyermekét, és haszná ljuk
fel az Astorréval folytatott alkudozá sban. Marriano, te jó l ismered a Don lá nyá t –
kacsintott rá Rubió ra. – Nem lesz nehéz tő rbe csalnod.
Rubio nem volt elragadtatva az ö tlettő l. É ppen reggeli utá ni szivarjá t szívta. Néhá ny
pillanatig némá n pö fékelt, aztá n hevesen, minden udvariassá gi formulá t sutba dobva
kö zö lte: – Nem! – Ismét hallgatott egy sort, majd hozzá tette: – Kedvelem azt a lá nyt.
Nem vagyok hajlandó kitenni ennek a tortú rá nak. Vétó t emelek minden ilyen javaslat
ellen!
A tö bbiek meglepetten hú ztá k fel a szemö ldö kü ket. A fő konzul hatalma egyikü kével
sem ért fel. Rubio lá tta rajtuk, hogy nem tetszik nekik, amit mondott, így aztá n
szívélyesen elmosolyodott, mintha mi sem tö rtént volna.
– Tisztá ban vagyok a sajá t gyengeségemmel. Gyakran elő fordul, hogy beleszeretek
valakibe. Nézzétek el nekem, hiszen ez az egyetlen hibá m – mentegető zö tt tréfá lkozva,
majd komolyra fordította a szó t. – Tudom, Inzio, hogy az emberrablá s a szakterü leted,
de Ameriká ban ez nem olyan egyszerű , mint ná latok, fő leg akkor, ha nő az á ldozat.
Amennyiben ragaszkodsz hozzá , inká bb az egyik fivért rabold el, így talá n van rá
esélyed, hogy gyorsan megá llapodj Astorréval.
– Valerius szó ba se jö het – szó lt kö zbe Portella. – Egyrészt a katonai hírszerzésnél
dolgozik, má srészt befolyá sos bará tai vannak a CIA-ná l. Azt hiszem, egyikü nknek sem
hiá nyzik, hogy ez a csü rhe szaglá szni kezdjen utá nunk.
– Akkor Marcantonió t kell elkapni – jelentette ki a fő konzul. – É n pedig vá llalom,
hogy megpró bá lok zö ld á gra vergő dni Astorréval.
– Ajá nlj fö l nagyobb ö sszeget a bankokért – taná csolta halkan Graziella. – Kerü ld az
erő szakot. Higgy nekem, mert én má r részt vettem ilyesmiben. Valahá nyszor fegyvert
haszná ltam pénz helyett, mindig rosszabbul já rtam. Sokkal tö bbe kerü lt a cécó , mint
amennyit eredetileg szá ntam rá .
A tö bbiek dö bbenten kaptá k fel a fejü ket, hiszen Graziella kö ztudottan az erő szak és
nem a békés meggyő zés híve volt.
– De Michael! – hö rdü lt fel a fő konzul. – Ne feledkezz meg ró la, hogy má r így is tö bb
milliá rd dollá r a tét! É s Astorre mégsem hajlandó megvá lni a bankoktó l!
Graziella vá llat vont. – Ha erő szakkal kell fö llépnü nk, á m legyen! De nagyon
ó vatosnak kell lennetek! Aztá n ha a tá rgyalá sok sorá n ú gy adó dik, megszabadulhatunk
ettő l az ö ntelt kö lyö ktő l.
Tulippa széles mosollyal nézett rá juk. – Ez az, drá ga bará taim! Pontosan ezt akartam
hallani! – mondta elégedetten, majd Rubió hoz fordult. – Te meg, Marriano, fogd vissza
magad. Nem muszá j mindenkibe beleszeretni. A szerelem sö tét verem…

Marriano Rubió nak végü l mégis sikerü lt rá beszélnie Nicole-t meg a fivéreit, hogy
ü ljenek tá rgyaló asztalhoz a potenciá lis vevő kkel, és legalá bb hallgassá k meg a bankokra
vonatkozó ajá nlatot. Persze az volt a kívá nsá ga, hogy Astorre Viola is jelen legyen, á m
ezt Nicole nem tudta garantá lni.
A megbeszélés elő tt Astorre gondosan kioktatta Nicole-t, Valeriust és Marcantonió t,
hogy mit mondjanak és hogyan viselkedjenek. Mindhá rman megértették a stratégiá t: a
szindiká tusnak azt kell hinnie, hogy kizá ró lag Astorre ellenzi a bankok eladá sá t, tehá t ő
az egyedü li ellenfél.
 A perui konzulá tus tá rgyaló termében gyű ltek ö ssze, ahol vá logatott ínyencfalatokkal
megrakott bü féasztal vá rta ő ket. Rubio nem szerző dtetett felszolgá ló kat, maga tö ltö tt
bort a vendégeinek. A jelenlévő k zsú folt programja miatt a tá rgyalá st este tíz ó rá ra
tű zték ki; korá bban egyikü k sem ért rá .
Rubio bemutatta egymá snak a feleket, majd á tadott Nicole-nak egy dossziét. – Ez az
ajá nlatunk részletes dokumentá ció ja. Ha megengedik, rö viden ö sszefoglalná m a
lényeget: a piaci á rná l ö tven szá zalékkal tö bbet kíná lunk. Bá r a bankok felü gyelete teljes
egészében minket illetne, az Aprile-érdekeltségek hú sz éven keresztü l megkapná k a
profit tíz szá zaléká t, vagyis ö nö k valamennyien jó létben, kényelemben élhetnének,
anélkü l hogy el kellene viselniü k az ü zleti élettel já ró izgalmakat.
Megvá rtá k, míg Nicole gyorsan á tolvassa az iratokat. Amikor végzett, fö lnézett, és
így szó lt: – Mindez nagyon tetszető s, uraim. De kívá ncsi vagyok, mi indította ö nö ket
arra, hogy ilyen nagylelkű ajá nlatot tegyenek.
– A szinergia – felelte Rubio szívélyes mosollyal. – Manapsá g minden vá llalkozá s
lényege a szinergia, vagyis a kö lcsö nhatá son alapuló együ ttmű kö dés. Nincs olyan ipará g,
amelyik kivétel lenne, beszéljü nk aká r a szá mító gépekrő l, a repü lő gépgyá rtá sró l, a
kö nyvkiadá sró l, a gyó gyszergyá rtá sró l, a sportró l vagy a televízió zá sró l. Errő l szó l az
egész ü zleti élet. Az Aprile-bankok megvá sá rlá sá val mi is szinergiá ra tö rekszü nk a
nemzetkö zi pénzvilá gban. Mi fogjuk kézben tartani a nagyvá rosok építkezési projektjeit,
és mi befolyá soljuk majd a vá lasztá sokat. Mivel ez globá lis szindiká tus, feltétlenü l
szü ksége van az ö nö k bankjaira. Ez a nagylelkű ajá nlat magyará zata.
Nicole a tö bbiekhez fordult. – É s ö nö k, uraim, egyenrangú tá rsak ebben a
szindiká tusban?
Tulippá t teljesen elbű vö lte Nicole szépsége és intelligenciá ja, ezért minden
vonzerejét bevetette. – Jogilag egyenrangú partnerek vagyunk, de biztosíthatom,
asszonyom, hogy szá momra megtiszteltetés kapcsolatba kerü lni az Aprile névvel. Ná lam
jobban senki sem csodá lta az édesapjá t.
Valerius rezzenéstelen tekintettel nézett Tulippá ra. – Félre ne értsen, uram, én az
eladá s mellett vagyok – kö zö lte higgadtan –, de jobban ö rü lnék, ha nem szá zalékot
kapná nk, hanem egy ö sszegben fizetnék ki a teljes vételá rat. Ami engem illet, szeretném
egyszer s mindenkorra lezá rni ezt az ü gyet.
– Szó val ö n hajlandó eladni a bankokat? – kérdezte Tulippa.
– Há t persze – nyugtatta meg Valerius. – De végleg meg akarok szabadulni tő lü k.
Portella má r szó ra nyitotta a szá já t, á m Rubio megelő zte. Marcantonió hoz fordult. –
Ö nnek mi a véleménye az ajá nlatunkró l, Mr. Aprile? Meg van elégedve vele?
– Egyetértek Vallal – felelte rezigná ltan Marcantonio. – Kö ssü k meg az ü zletet, de a
szá zalékok nélkü l, hogy kezet foghassunk és végleg elkö szö nhessü nk egymá stó l.
– Rendben van, nekü nk így is megfelel – jelentette ki készségesen Rubio.
– De ebben az esetben természetesen magasabb vételá rat kell fizetniü k – szó lt kö zbe
Nicole. – Meg tudjá k oldani?
– Semmi akadá lya! – vá gta rá Tulippa ragyogó mosollyal. Graziella aggodalmas
arccal hajolt elő re. – É s mit szó l mindehhez a mi kedves bará tunk, Astorre Viola? Vajon ő
is egyetért a javaslattal?
Astorre zavartan nevetett. – Az a helyzet, uraim, hogy megkedveltem a bankszakmá t,
azonkívü l a szavamat adtam Don Aprilénak, hogy soha, semmilyen kö rü lmények kö zö tt
nem vá lok meg a bankoktó l. Nem szívesen szá llok szembe a csalá dommal, de sajnos
vissza kell utasítanom az ajá nlatukat. Mint tudjá k, én vagyok a tö bbségi tulajdonos,
tehá t az én szavazatom dö nti el a kérdést.
 – De a Don gyermekei is jelentő s érdekeltséggel rendelkeznek – figyelmeztette a
fő konzul. – Aká r pert is indíthatnak ö n ellen!
Astorre hangosan fö lnevetett.
Nicole vá laszolt helyette. – Eszü nkbe sem jutna ilyesmi.
Valerius kényszeredetten mosolygott, kö zben olyan képet vá gott, mint aki citromba
harapott. Marcantonio ú gy tett, mintha nevetségesnek talá lná az ö tletet.
– Megette a fene az egészet! – morogta Portella, és indulni készü lt.
Astorre azonban még nem fejezte be. – Legyenek tü relemmel, uraim – mondta, hogy
lecsillapítsa a felborzolt kedélyeket. – Lehet, hogy hamarosan megunom a banká rkodá st.
Néhá ny hó nap mú lva ismét elbeszélgethetü nk.
– Semmi akadá lya – felelte Rubio –, de elő fordulhat, hogy akkor má r nem tudunk
ilyen elő nyö s ajá nlatot tenni, és alacsonyabb ö sszeggel kell beérniü k.
Ú gy vá ltak el, hogy nem fogtak kezet.

Az Aprile testvérek és Astorre tá vozá sa utá n Michael Graziella így szó lt a tö bbiekhez: –
Csak idő t akar nyerni a kö lyö k. Esze á gá ban sincs eladni a bankokat.
Tulippa felsó hajtott. – Ká r érte! Pedig milyen rokonszenves fiatalember! Aká r jó
bará tok is lehettü nk volna. Talá n meg kéne hívnom a Costa Rica-i ü ltetvényemre. Olyan
élményekben lenne része, mint még soha életében…
Mindenki nevetett. – Ne is á brá ndozz ró la, Inzio! – hö rdü lt fel Portella. – Nem megy
sehova a gazember! Itt akarom ellá tni a bajá t!
– Remélem, ezú ttal nem félmunká t fogsz végezni – jegyezte meg Tulippa kajá n
mosollyal.
– Alá becsü ltem a kö lykö t – magyará zkodott Portella. – Honnan tudtam volna,
kicsoda való já ban? Mihaszna alaknak lá tszott, aki nem á tall eskü vő kö n énekelni! De a
Dont ú gy intéztem el, ahogy a nagy kö nyvben meg van írva! Nem szó lhattok egy szó t se!
A fő konzul megnyerő arcá t elismerő mosoly ragyogta be. – Remekü l csiná ltad,
Timmona! Ez az igazsá g. Biztosíthatlak, hogy szá z szá zalékig megbízunk benned. De
ettő l a taknyostó l mielő bb meg kell szabadulnunk. Tegnapra is késő !

A megbeszélés utá n Astorre és az Aprile testvérek még elmentek vacsorá zni a Partinico
étterembe, amelynek a Don egyik régi jó bará tja volt a tulajdonosa. Az elegá ns
kü lö nteremben ü ltette le a kedves vendégeket.
– Mind a há rman Oscar-díjat érdemeltek! – dicsérte unokatestvéreit Astorre. –
Sikerü lt meggyő znö tö k ő ket, hogy ellenem vagytok.
– Mert tényleg ellened vagyunk – mondta Valerius. – Mire való ez a színjá ték? –
kérdezte Nicole. – Nekem egyá ltalá n nem tetszik!
– Lehet, hogy ennek a díszes tá rsasá gnak benne volt a keze az édesapá tok
meggyilkolá sá ban, és nem akarom, hogy bá rmelyikü k azt higgye, eléri a céljá t, ha
megpró bá l á rtani nektek – magyará zta Astorre.
– Szó val te azt hiszed, egyedü l is el tudsz bá nni velü k – morogta Marcantonio.
– Jaj, dehogy! Nem errő l van szó ! – tiltakozott Astorre. – De én el tudok rejtő zni
elő lü k, anélkü l hogy ezzel tö nkretenném az életemet, a karrieremet. Ha nincs má s
megoldá s, beveszem magam a Dakota-hegységbe, ott aztá n kereshetnek! Sose talá lnak
meg! – Széles, meggyő ző mosolyá val bá rkit becsapott volna. Kivéve Don Aprile
gyermekeit. – Most pedig – mondta – szeretném tudni, vajon megpró bá lt-e valaki
megkö rnyékezni benneteket.
 – Engem Di Benedetto fő felü gyelő tö bbszö r is felhívott – felelte Valerius.
– Di Benedetto? – kérdezte meglepetten Astorre. – É s mi a fenéért telefoná lgat
neked?
Valerius elmosolyodott. – Amikor a harctéri felderítő khö z voltam beosztva, gyakran
futottak be hozzá nk ú gynevezett „Ki mit tud?” hívá sok. Ez azt jelenti, hogy valaki
lá tszó lag azért telefoná l, mert informá lni akar valamirő l, vagy felajá nlja a segítségét egy
adott ü gy megoldá sá hoz. Való já ban azonban azért hívja fö l az embert az illető , mert ő
akar informá ció hoz jutni a szó ban forgó akció ró l. Vagyis ebben az esetben Di Benedetto
ú gy tesz, mintha pusztá n udvariassá gbó l jelentkezne, hogy tá jékoztasson a nyomozá s
legfrissebb fejleményeirő l. Egyú ttal persze megragadja az alkalmat, és megpró bá l
kiszedni belő lem valamit, méghozzá ró lad, Astorre. Igen élénken érdeklő dik irá ntad.
– Nahá t, milyen hízelgő ! – kiá ltott fel nevetve Astorre. – Biztosan hallott valahol
énekelni!
– Biztos, hogy nem – kö zö lte kimérten Marcantonio. – Di Benedetto engem is
rendszeresen hívogat. Azzal keresett meg, hogy isteni ö tlete van egy zsarukró l szó ló ú j
sorozathoz. A néző k mindig vevő k az ilyesmire, ú gyhogy azt taná csoltam, írja meg a
szinopszist, aztá n kü ldje el nekem. El is olvastam. Ú gy szar, ahogy van. A fickó nem
gondolta komolyan. Arra volt jó az egész, hogy szemmel tarthasson bennü nket.
– Remek! – bó lintott Astorre.
Nicole elképedve meredt rá . – Te azt akarod, hogy helyettü nk inká bb téged vegyenek
célba? Nem tú l veszélyes ez? Engem attó l a Graziella nevű szö rnyetegtő l kirá zott a
hideg!
– Ó , ő t nagyon jó l ismerem – nyugtatta meg Astorre. – Rendkívü l értelmes ember,
helyén van az esze. Sosem hoz elhamarkodott dö ntéseket. É s a te kedves fő konzulod
vérbeli diplomata, aki féken tudja tartani Tulippá t. Pillanatnyilag csak Portella miatt kell
aggó dnom, mert buta, mint a sö tét éjszaka, és ha nem vigyá zok, nagy bajt okozhat –
mondta olyan kö nnyedén, mintha a leghétkö znapibb ü zleti ü gyekrő l csevegne.
– De há t az isten szerelmére, meddig fog ez tartani? – kérdezte Nicole.
– Má r csak néhá ny hó napra van szü kségem – felelte Astorre. – Megígérem, hogy
zá ros hatá ridő n belü l megegyezü nk velü k.
Valerius lekicsinylő pillantá st vetett rá . – Ugyan, Astorre! Te mindig tú lzottan
optimista voltá l. Ha ná lam szolgá lná l a hírszerzésnél, azonnal á tvezényelnélek a
gyalogsá ghoz, hogy fö lébredj!
Nyomott hangulatban, kedvetlenü l vacsorá ztak meg. Nicole egyfolytá ban Astorrét
figyelte, mintha a titká t akarta volna kifü rkészni. Valerius nem rejtette véka alá , hogy
nem bízik az unokaö ccsében, Marcantonio pedig tartó zkodó an hallgatott. Végü l Astorre
fö lkapta a borospohará t, és vidá man így szó lt hozzá juk: – Bú val bélelt banda! Olyan
savanyú ak vagytok, mint az ecet! De nem érdekeltek! Remek mó ka lesz, majd
meglá tjá tok! Igyunk az édesapá tok emlékére!
– A nagy Don Aprile emlékére – mondta Nicole fanyar mosollyal.
Astorre rá nevetett. – Igen. A nagy Don emlékére!

Astorre mindig késő délutá n szeretett kilovagolni, mert egyrészt megnyugtatta,

má srészt farkasétvá gya tá madt tő le a vacsorá hoz. Ha udvarolt valakinek, a hö lgyet is
magá val vitte, és ha az illető nem tudott lovagolni, megtanította. Viszont ha rá jö tt, hogy
egy nő nem szereti a lovakat, nyomban faképnél hagyta.
Birtoká n olyan lovagló utat építtetett, amelyik az erdő n vezetett á t. É lvezettel
hallgatta a madá rcsicsergést, az apró á llatok neszeit, és boldog volt, ha nagy ritká n egy-
egy szarvast vagy ő zet pillanthatott meg. De akkor ö rü lt a legjobban, amikor indulá s
elő tt felö ltö zö tt. Fehér nadrá got, barna csizmá t hú zott, majd belebú jt a vö rö s
lovagló kabá tba, végü l a fejére tette a fekete antilopsapká t, s kézbe vette az ostort, amit
egyébként sose haszná lt. Mosolyogva kacsintott bele a tü kö rbe. Ilyenkor igazi angol
fö ldesú rnak képzelte magá t.
Leszaladt az istá lló ba, ahol hat pompá s paripá t tartott. Elégedetten lá tta, hogy Aldo
Monza, a tréner má r fö lnyergelte a kedvenc cső dö rét. Ló ra pattant, és lépésben haladt
az erdei ö svényig, majd vá gtá zni kezdett. A lemenő nap fényében hol aranysá rgá n
csillogó , hol vö rö sen izzó lombsá tor finom csipkefü ggö nyként vette kö rü l. Az ö svényt
csak vékony aranypá szmá k vilá gítottá k meg. Az erdei ú t elá gazá sá ná l ú gy dö ntö tt,
kerü lő vel tér vissza a há zhoz.
Lassan besö tétedett. Astorre lépésre fogta a cső dö rt. Ebben a pillanatban két férfi
toppant elé kopott, piszkos ruhá ban. Parasztoknak lá tszottak, de á larcot viseltek, s
mindkettő jü k kezében ezü stö sen csillant meg valami. Astorre megsarkantyú zta a lová t,
és a nyeregben elő redő lve az á llat nyaká ra hajtotta fejét. Hirtelen fények villantak,
lö vések dö rdü ltek. A tá madó k kö zelrő l céloztak. Astorre érezte az oldalá hoz és há tá hoz
csapó dó golyó kat. A megrémü lt ló szélsebes vá gtá ba kezdett, Astorrénak minden erejét
ö ssze kellett szednie, hogy nyeregben tudjon maradni. Ismét két férfi bukkant fel az
ö svényen, de ezeken nem volt á larc és fegyvert sem viseltek. Astorre eszméletét vesztve
csú szott le a ló há tá ró l, s egyenesen a karjaikba zuhant.

Egy ó ra sem telt el, és Kurt Cilke-nek má r a kezében volt annak a két ü gynö knek a
jelentése, akik az ő utasítá sá ra figyelték Astorre Violá t, s éberségü knek kö szö nhető en
megmentették az életét. Cilke-et az lepte meg a legjobban, hogy a fiatalember a flancos
lovagló kabá t alatt az egész felső testét védő golyó á lló mellényt viselt, méghozzá nem
aká rmilyen, bá rhol kapható vacakot, hanem egy mérték utá n készü lt, pompá s darabot,
amit bá rmelyik kommandó s megirigyelhetett volna. Cilke-ben felmerü lt a kérdés, vajon
miért hord golyó á lló mellényt egy olasz makaró nit importá ló kereskedő , aki ú ri
passzió bó l mulató kban énekelget, és angol lordnak á lcá zva a sajá t erdejében lovagol… A
becsapó dó golyó k persze tisztességesen kiü tö tték, még az eszméletét is elvesztette, de a
vértnek is beillő mellény jó voltá bó l karcolá s nélkü l megú szta az esetet. A jelentés
tanú sá ga szerint má r haza is engedték a kó rhá zbó l.
Cilke nekilá tott, hogy kö rlevélben utasítsa az embereit: a legapró bb részletekig
derítsenek ki mindent Astorre Violá ró l, a gyermek- és ifjú korá t is beleértve. Ú gy vélte,
talá n az ö sszes rejtély megfejtését ennél az á rtatlannak lá tszó fiatalembernél kell
keresnie. Arra azonban má r most is meg mert volna eskü dni, hogy tudja, ki akarta
megö lni Astorre Violá t.

Astorre Valerius há zá ban talá lkozott az unokatestvéreivel. Elmesélte nekik, hogy

megtá madtá k, és kétszer rá lő ttek. – A mú ltkor segítséget kértem tő letek, de hiá ba –
mondta. – Megértettem, miért nem akarjá tok beleá rtani magatokat ebbe az ü gybe. Most
azonban azt taná csolom, gondoljá tok á t még egyszer a dolgot, mert ti is veszélyben
vagytok. Azt hiszem, a bankok eladá sá val mindent meg lehetne oldani, mert ezzel
mindkét fél csak nyerhet. Mindenki megkapja, amit akar. De arra is já tszhatunk, hogy mi
nyerjü nk, és ő k veszítsenek. Ebben az esetben megtartjuk a bankokat, és
szembeszá llunk az ellenségeinkkel, bá rkit is tisztelhetü nk bennü k. Viszont ha ezt a
megoldá st vá lasztjuk, el is kell pusztítanunk ő ket. A harmadik lehető ségrő l jobb nem is
beszélni, és vigyá znunk kell, nehogy véletlenü l bekö vetkezzen, mert akkor mindenki
csak vesztes lehet. Kö nnyen elő fordulhat ugyanis, hogy megszabadulunk az
ellenségeinktő l, meg tudjuk tartani a bankokat, de a kormá nyzat lecsap rá nk, és akkor
minden hiá ba volt.
– Nem nehéz vá lasztani – jegyezte meg Valerius. – Add el a bankokat, és akkor mi is
nyerü nk, meg ő k is.
– Elvégre nem vagyunk szicíliaiak – tette hozzá Marcantonio. – Nem akarunk
mindenrő l lemondani, csak azért, hogy bosszú t á lljunk.
– Ha eladjuk a bankokat, akkor nem kevesebbrő l mondunk le, mint a jö vő nkrő l –
jelentette ki jó zanul Nicole. – Marc, te egy szép napon majd sajá t tévécsatorná t akarsz.
Te pedig, Val, tekintélyes politikusok tá mogatá sá val nagykö vet vagy aká r védelmi
miniszter is lehetsz. É s te, Astorre, még a Rolling Stonesszal is felléphetsz. –
Rá mosolygott az unokaö ccsére. – Oké, belá tom, ez talá n enyhe tú lzá s – ismerte el,
amikor meglá tta, hogy a tö bbiek milyen képet vá gnak, aztá n ismét komolyra fordította a
szó t. – Félre a tréfá val, fiú k! Vagy talá n egy csö ppet sem érdekel bennü nket, hogy
megö lték az apá nkat? Még meg is jutalmazzuk a gyilkosait? Szerintem mindent el kell
kö vetnü nk, hogy segíthessü nk Astorrénak.
– Mondd, tudod te, mit beszélsz? – kérdezte ingerü lten Valerius.
– Tudom – felelte Nicole halkan és nyugodtan.
Astorre szeretettel nézett rá juk. – Engem az édesapá tok arra tanított, hogy az ember
ne tű rje el, ha bá rki rá akarja kényszeríteni az akaratá t, mert akkor hajító fá t sem ér az
élet. A há ború is ilyesmirő l szó l, ugye, Val?
– A há ború bó l mindenki csak vesztesen kerü lhet ki! – csattant fel Nicole.
Valerius most má r dü hbe gurult, s ez meg is lá tszott rajta.
– A há ború t az egyik fél megnyeri, a má sik elveszíti. Persze sokkal jobban já r, aki
legyő zi a má sikat, mert a vereség olyan szö rnyű , hogy azt ép ésszel el sem lehet
képzelni.
– Az édesapá tok mú ltja nem volt teljesen tiszta – kö zö lte Astorre. – Nekü nk most
ezzel a mú lttal kell szembenéznü nk és leszá molnunk. Tehá t ú jra a segítségeteket kérem.
Ne feledkezzetek meg ró la, hogy én a Don parancsait teljesítem, és az a feladatom, hogy
megvédjem a csalá dot. Ez egyet jelent azzal, hogy semmiképpen sem adhatom el a
bankokat.
– Egy hó napon belü l megkapod tő lem az informá ció t, amit kértél – ígérte Valerius.
– É s te, Marc? – kérdezte Astorre.
– Haladéktalanul hozzá lá tok ahhoz a dokumentumfilmhez – mondta Marcantonio. –
Két-há rom hó nap mú lva kész lesz.
Astorre Nicole-ra nézett. – Befejezted az édesapá d FBI-dossziéjá nak elemzését?
– Nem! Még nem – felelte Nicole. Feldú ltnak lá tszott. – Nem kérhetnénk meg inká bb
Cilke-et, hogy segítsen megoldani ezt az ü gyet?
Astorre elmosolyodott. – Nem, szívem, mert szerintem ő is gyanú sítható az
édesapá tok meggyilkolá sá val. Ha minden szü kséges informá ció a rendelkezésü nkre á ll,
majd eldö ntjü k, mit kell tennü nk.

Valerius, ígéretéhez híven, egy hó napon belü l való ban megszerezte az informá ció t, és
kö zö lte Astorréval a kellemetlen hírt, amire egyikü k se szá mított. A CIA-ná l dolgozó
ismerő sei vilá gosítottá k fel Inzio Tulippa kilétérő l. Megtudta, hogy Tulippá nak nemcsak
Szicíliá ban, Tö rö korszá gban, Indiá ban, Pakisztá nban, Kolumbiá ban és má s latin-
amerikai orszá gokban vannak kapcsolatai, hanem a Corleone-coscában is, ső t ú gy
tekintik, mint első t az egyenlő k kö zö tt.
Valerius kijelentette, hogy szerinte az atomkutatá ssal foglalkozó és az atomfegyver
elő á llítá sá val kísérletező dél-amerikai laborató riumok jó részét is Tulippa finanszírozza,
és mindená ron arra tö rekszik, hogy olyan bankot talá ljon az Egyesü lt Á llamokban, ahol
tisztá ra moshatja a pénzét, mert felszerelést és nyersanyagot akar vá sá rolni. Azért kell
neki az atomfegyver, hogy megvédhesse magá t a ható sá gokkal szemben, ha minden
kö tél szakad. Ebbő l kö vetkezik, hogy az adott konstellá ció ban Timmona Portella nem
má s, mint Tulippa ö sszekö tő je, akit amolyan fedő szervnek haszná l.
Astorre nem ö rü lt a hírnek, ez ugyanis azt jelentette, hogy ú jabb já tékos szá llt
ringbe, tehá t vele is fel kell venniü k a harcot. – Mi a véleményed Tulippa tervérő l? –
kérdezte Valeriustó l. – Szerinted kivitelezhető ?
– Ő biztosan azt hiszi – felelte Valerius. – Rá adá sul azokban az orszá gokban, ahol a
laborató riumait fö lépítette, még a kormá ny is tá mogatja.
– Kö szö nö m, Val – mondta Astorre, és szeretettel megveregette unokabá tyja vá llá t.
– Szívesen – dü nnyö gte Valerius. – De rá m ne szá míts a tová bbiakban. Ennél tö bbet
nem segíthetek.

Marcantonio hat héten á t éjt nappallá téve bú vá rkodott, mire sikerü lt végigbö ngésznie
mindent, ami Kurt Cilke-rő l a tévécsatorna archívumá ban ö sszegyű lt. A vaskos dossziét
á tadta Astorrénak, ő pedig, ígéretéhez híven, huszonnégy ó rá n belü l elolvasta, majd
visszaadta az anyagot.
A két Aprile fivér teljesítményével meg volt elégedve. Csak Nicole aggasztotta, aki
ugyan eljuttatta hozzá a Don Apriléró l készü lt FBI-dosszié má solatá t, á m Astorre
dö bbenten lá tta, hogy valaki jó néhá ny dokumentumot fekete filctollal kihú zott, s így
azok olvashatatlanná vá ltak. Kérdésére Nicole mindö ssze annyit vá laszolt, hogy ő is így
kapta.
Astorre gondosan tanulmá nyozta ezeket a furcsa dokumentumokat, s annyit azért
sikerü lt megá llapítania, hogy valamennyi akkoriban keletkezett, amikor ő kétéves volt.
– Oké – mondta Nicole-nak –, ez van, ezt kell szeretni. Kü lö nben is régi feljegyzések,
ma má r nyilvá n nem olyan fontos, mi á llt bennü k.
Tudta, hogy nincs tö bb haladék, nincs tö bb idő hú zá s. Elegendő informá ció gyű lt
ö ssze ahhoz, hogy megindítsa a há ború t.

Nicole-t elká prá ztatta Marriano Rubio heves udvarlá sa. Soha nem heverte ki teljesen azt
a kamaszkori megrá zkó dtatá st, ami Astorre miatt érte. Még mindig nem tudta
elfelejteni, hogy unokaö ccse annak idején nem ő t vá lasztotta, hanem az apjá nak
engedelmeskedett. Bá r volt néhá ny rö vid viszonya nagy hatalmú , befolyá sos férfiakkal,
meggyő ző désévé vá lt, hogy a férfiak alattomosak, és ö sszeeskü vésre is képesek, ha ki
akarjá k já tszani a nő ket.
Most azonban ú gy vélte, Rubio a kivétel, aki erő síti a szabá lyt. A férfi sosem
haragudott meg rá , ha zsú folt programja miatt le kellett mondania a randevú t.
Megértette, hogy a karrierje az első . É s nem já tszotta el a féltékeny szerető nevetséges
szerepét, hogy ezzel hatá rtalan szerelmét bizonyítsa.
Nicole hízelgő nek talá lta Rubio gavalléros ajá ndékait, de még fontosabb volt
szá má ra, hogy érdekesnek, szellemesnek talá lta a férfit, és szívesen hallgatta, ha az
irodalomró l, színhá zró l, mű vészetrő l beszélt. Legfő bb erényének azonban
szenvedélyességét tartotta. Marriano fantasztikus szerető nek bizonyult, az á gyban
pá rjá t ritkította – rá adá sul napkö zben nem kellett tú l sok idő t pazarolni rá .

Rubio egyik este a Le Cirque-be vitte vacsorá zni Nicole-t, és néhá ny jó bará tjá t is
meghívta, kö ztü k a vilá ghírű dél-amerikai regényíró t, aki remek humorá val, bizarr
rémtö rténeteivel bű vö lte el az asszonyt. Jelen volt a híres operaénekes is, aki minden
fogá shoz egy á riá t dú dolt, és ú gy evett, mintha ki tudja, mió ta koplalt volna. Az illusztris
tá rsasá got a The New York Times kü lpolitikai rovatá nak orá kulumként tisztelt vezető je
egészítette ki, aki arra volt a legbü szkébb, hogy egyformá n utá ljá k mind a
konzervatívok, mind a liberá lisok.
Vacsora utá n Rubio a perui konzulá tus épü letében lévő , fényű ző en berendezett
laká sá ra vitte Nicole-t, ahol elő bb az á gyban tett tanú bizonysá got olthatatlan
szerelmérő l, majd fö lkapta az asszonyt, és meztelenü l tá ncot lejtett vele, mikö zben a
spanyol kö ltészet remekeit suttogta a fü lébe. Nicole remekü l érezte magá t. Kü lö nö sen
azt a pillanatot élvezte, amikor a férfi mindkettő jü knek pezsgő t tö ltö tt, és meleg
baritonjá n szerelmet vallott neki. Szép arcá n lá tszott, hogy komolyan gondolja. Nicole
kö zben azon merengett, milyen pofá tlanok a férfiak, s elégedetten nyugtá zta, hogy
sikerü lt á tvernie a galá d Marrianó t. Tudta, hogy az apja most bü szke lenne rá , mert ú gy
viselkedett, mint egy vérbeli maffió zó .

Kurt Cilke-nek, a New York-i FBI-iroda vezető jének sokkal jelentő sebb ü gyei is voltak,
mint Don Raymonde Aprile meggyilkolá sa. Példá ul munkatá rsaival együ tt széles kö rű
nyomozá st folytatott hat mamutvá llalat ellen, amelyek való sá gos bű nszö vetkezetet
alkotva exportkorlá tozá s alá eső csú cstechnoló giá t, tö bbek kö zö tt szá mító gépes
szoftvert és hardvert adtak el a kommunista Kíná nak. Ezenkívü l ki kellett derítenie, mit
rejtegetnek a legnagyobb dohá nygyá rak, amelyeknek a vezető i hamis tanú vallomá st
tettek egy kongresszusi vizsgá ló bizottsá g elő tt, és vá laszt kellett adnia arra a kérdésre
is, hogy miért vá ndorol ki egyre tö bb atomtudó s Dél-Ameriká ba, első sorban Brazíliá ba,
Peruba és Kolumbiá ba. Az FBI igazgató ja mindhá rom esetrő l azonnali tá jékoztatá st kért.
Mikö zben Washington felé repü ltek, Boxton beszá molt Cilke-nek a nyomozá sok
eredményérő l. – A dohá nygyá rosok a markunkban vannak. A kínai szá llítmá nyok
há tterét is felderítettü k. Dokumentumokkal tudjuk igazolni a tö rvénysértést, mert az
informá torok mindent kitá laltak, hogy mentsék a bő rü ket. A tudó sok ü gyében viszont
egyelő re sö tétben tapogató zunk. De ne izgulj, szerintem így is kineveznek
igazgató helyettesnek. El kell ismerniü k az érdemeidet.
– Ez az igazgató n mú lik – mondta Cilke. Ő persze tudta, miért emigrá lnak az
atomtudó sok Dél-Ameriká ba, de az értékes informá ció t nem osztotta meg Boxtonnal.
Az FBI Hooverrő l elnevezett kö zpontjá ban az igazgató csak Cilke-et fogadta. Boxton
nem vehetett részt a megbeszélésen.

Cilke alaposan felkészü lt. Kö zö lte az igazgató val, hogy Don Aprile meggyilkolá sa utá n
tizenegy hó nappal sajnos még mindig nincs ú jabb fejlemény az ü gyben, de a má sik két
esettel kapcsolatban jó hírekkel szolgá lhat. Ú gy érezte, ezú ttal való ban komoly esélye
van rá , hogy megkapja az igazgató helyettesi kinevezést, mert jó munká já val jelentő s
eredményeket ért el.
 Az igazgató magas, elegá ns férfi volt, akinek az ő sei a Mayflower fedélzetén érkeztek
Ameriká ba. Hatalmas vagyona lehető vé tette, hogy tá rsadalmi munká ban, tiszteletdíj
nélkü l vá llaljon kö zszolgá latot. Amint kinevezték az FBI élére, első dolga az volt, hogy
kö zö lje a szigorú já tékszabá lyokat. – Nem tű rö k semmiféle gyanú s trü kkö t,
ponyvaregénybe illő kétes megoldá st – jelentette ki mosolyogva, de ellentmondá st nem
tű rő hangon. – Mindennek ú gy kell tö rténnie, ahogy a nagy kö nyvben meg van írva.
Senki nem szegheti meg az elő írá sokat. Az alkotmá ny megszabja, mit lehet, és mit nem.
Elvá rom és megkö vetelem, hogy betű szerint ragaszkodjanak hozzá . Egy FBI-ü gynö k
mindig udvarias, mindig tisztességes, a magá nélete pedig feddhetetlen!
Mindenki tudta, hogy a legkisebb botrá ny is sú lyos retorzió val já r. Akirő l kiderü lt,
hogy részegen randalírozott, megverte a feleségét, tú l szoros bará tsá got kö tö tt egy
rendő rtiszttel, vagy vallatá s kö zben erő szakos mó dszereket alkalmazott, azt azonnal
kirú gtá k, még akkor is, ha tö rténetesen szená tor volt a bá csiká ja. É s ha valakivel tú l
sokat foglalkoztak a médiumok, akkor is á thelyezték az isten há ta mö gé, mondjuk
Alaszká ba, ha a sajtó ó dá kat zengett ró la. Az elmú lt tíz évben minden ü gynö k jobban
já rt, ha ehhez tartotta magá t.
Az igazgató intett Cilke-nek, hogy foglaljon helyet a nagy tö lgyfa író asztal elő tt á lló
rendkívü l kényelmetlen széken.
– Ü dvö zlö m, Cilke ü gynö k – mondta, majd rö gtö n a tá rgyra tért. – Tö bb okbó l
kérettem ide. Elő szö r is kö zlö m ö nnel, hogy dicséretben részesítem a New York-i maffia
felszá molá sa érdekében végzett munká já ért. Ö nnek kö szö nhetjü k, hogy sikerü lt
végzetes csapá st mérnü nk a szervezetre. Fogadja elismerésemet. – Az író asztalon
á thajolva kezet fogott Cilke-kel. – A dicsérő oklevelet csatoltam a dossziéjá hoz, de nem
hozzuk nyilvá nossá gra, mert a kö zvélemény elő tt nem szerepelhetnek név szerint az
Iroda munkatá rsai. Minden egyéni teljesítmény az egész FBI érdeme. Amellett a
hírverés ö nt veszélybe sodorhatná .
– Csak valami elmebetegnek jutna eszébe megtá madni egy FBI-ü gynö kö t – jegyezte
meg Cilke. – A bű nszö vetkezetek tudjá k, hogy egy ujjal se nyú lhatnak hozzá nk.
– Netá n arra céloz, hogy az Iroda bosszú t á llna? – kérdezte ö sszevont szemö ldö kkel
az igazgató .
– A vilá gért sem, uram – felelte Cilke. – Csupá n arró l van szó , hogy a munkatá rsak
fokozott érdeklő dést tanú sítaná nak a tá madó irá nt.
Az igazgató ezt elengedte a fü le mellett. Tisztá ban volt vele, hogy vannak bizonyos
hatá rok, amelyeket nem taná csos á tlépni, és az erénynek igencsak szű k mezsgye á ll a
rendelkezésére. – Nem volna sportszerű , ha tová bbra is bizonytalansá gban tartaná m –
folytatta –, tehá t kö zlö m, hogy ú gy dö ntö ttem, nem nevezem ki igazgató helyettesnek.
Egyelő re semmiképpen. Indokaim a kö vetkező k. Elő szö r: ö nre New Yorkban van
szü kségem, mert az adott terepet ö n ismeri a legjobban, és akad még tennivaló a maffia
há za tá já n. Má sodszor: ö nnek van egy informá tora, akinek a nevét hivatalosan még az
Iroda legmagasabb rangú vezető inek sem hajlandó elá rulni. Ez akkor is
megkerü lhetetlen tény, ha nem hivatalosan megmondta, ki az illető . Csakhogy az
informá ció szigorú an titkos, nem hozható nyilvá nossá gra. Harmadszor: ö n olyan
kapcsolatban á ll egy bizonyos New York-i fő felü gyelő vel, ami má r-má r bará tinak
nevezhető .
Az igazgató és Cilke napirendjén egyéb ü gyek is szerepeltek.
– Mondja, hogy á ll az Omertà hadmű velet? – kérdezte az igazgató . – Nagyon ó vatosan
kell eljá rnunk, hogy jogi szempontbó l minden akció nk tá madhatatlan legyen. Bíró i
engedély nélkü l egyetlen lépést sem tehetü nk!
 – Ez természetes, uram – vá gta rá szemrebbenés nélkü l Cilke. Nem magyará zkodott,
hiszen az igazgató is pontosan tudta, hogy a nyomozá s érdekében sokszor igenis meg
kell szegni a szabá lyokat. – Ami az Omertà hadmű veletet illeti, bizonyos akadá lyokba
ü tkö ztü nk, Raymonde Aprile ugyanis nem volt hajlandó együ ttmű kö dni velü nk. Persze
ezek az akadá lyok a Don halá lá val elhá rultak.
– Igen, mert Aprilét a lehető legalkalmasabb pillanatban tették el lá b aló l – jegyezte
meg gú nyosan az igazgató . – Mivel a vilá gért sem akarom megsérteni, nem kérdezem
meg, volt-e tudomá sa ró la, hogy ez a sajná latos esemény be fog kö vetkezni. Merő
véletlenségbő l nem a bará tja, Portella keze volt a dologban?
– Nem tudjuk, ki tette – felelte Cilke. – Az olaszok nem szaladgá lnak a ható sá gokhoz,
hogy feljelentsék egymá st. Mi csak akkor értesü lü nk az ilyesmirő l, ha a holttest az
utunkba akad. Astorre Violá t azonban megkö rnyékeztem, ahogy megbeszéltü k. A titkos
dokumentumokat ugyan alá írta, de kereken megmondta, hogy nem hajlandó
együ ttmű kö dni velü nk. Sem Portellá val nem akar ü zletet kö tni, sem a bankokat nem
akarja eladni.
– Akkor most mit csiná ljunk? – kérdezte az igazgató . – Ö n is tudja, hogy ez milyen
fontos. Ha a szervezett bű nö zés elleni tö rvények alapjá n sikerü l vá dat emelnü nk a
banká r ellen, akkor az á llam rá teheti a kezét a bankjaira. Adott esetben ez tízmilliá rd
dollá rt jelent, amit bű nü ldö zésre fordíthatná nk. Ó riá si fogá s lenne az Iroda szá má ra. Ha
ez bejö n, ö n is véget vethet a Portellá val való kapcsolatá nak. Má r nemigen vesszü k
haszná t a fickó nak, Cilke, és igen kényes helyzetbe kerü ltü nk miatta. A helyetteseimen
és rajtam kívü l senki sem tud ró la, hogy ö n együ ttmű kö dik vele, rendszeresen pénzt
fogad el tő le, ső t Portella a cinkosá nak tekinti. Ez életveszélyes lehet!
– Még ő se merne hozzá nyú lni egy szö vetségi ü gynö khö z. Egy ujjal sem! – jelentette
ki Cilke. – Portella ő rü lt, de ennyire azért nem ment el az esze.
– Lehet. De ebben a hadmű veletben neki is rá cs mö gé kell kerü lnie – kö zö lte az
igazgató . – Mi a terve, Kurt?
– Ez az Astorre Viola korá ntsem olyan á rtatlan, amilyennek első rá nézésre lá tszik –
felelte Cilke. – Az embereim épp most ellenő rzik a mú ltjá t. Minden részletre kiterjedő
jelentést kértem tő lü k. É n addig is meg fogom kérni az Aprile testvéreket, hogy ne
hagyjá k a bankok élén gará zdá lkodni, hanem ragaszkodjanak a jogaikhoz. Csak azt nem
tudom, hogy a tíz évvel ezelő tti szervezett bű nö zés elleni tö rvényeket rá tudjuk-e hú zni
olyan bű ncselekményre, amelyeket még csak ezutá n fognak elkö vetni.
– Ezen ne rá gó djon, ez az igazsá gü gy-miniszter dolga – mondta az igazgató . –
Nekü nk csak arró l kell gondoskodnunk, hogy a kö nyvelő ink bejussanak a bankokba, és
az Aprilék ne akadékoskodjanak. Az ü gyvédeink majd talá lnak valamit, amit a bíró sá g is
elfogad.
Cilke bó lintott. – Meg szeretném kérni valamire, uram. Azt hiszem, jó lenne, ha
intézkedne, hogy a titkos kajmá n-szigeteki bankszá mlá mró l, amelyre Portella a pénzt
utalja, fö lvegyü nk egy nagyobb ö sszeget. Nem á rt, ha azt hiszi, hogy idő nként
megengedek magamnak egy kis kö ltekezést.
– Jó l van, majd intézkedem – felelte az igazgató . – Ami azt illeti, Kurt, ez a maga
Portellá ja a legrosszabb indulattal sem nevezhető szű kmarkú nak…
Cilke elmosolyodott. – Való ban azt hiszi, hogy sikerü lt megvá sá rolnia.
– Legyen ó vatos! – figyelmeztette az igazgató . – Semmilyen kö rü lmények kö zö tt sem
hiheti azt ö nrő l, hogy való ban a cinkosa, ső t a bű ntá rsa.
– É rtettem, uram – vá laszolta Cilke, magá ban pedig arra gondolt, hogy ilyesmit
sokkal kö nnyebb megígérni, mint teljesíteni.
 – É s fö lö slegesen ne vá llaljon kocká zatot – folytatta az igazgató . – Ne felejtse el, hogy
mind a dél-amerikai, mind a szicíliai drogbá ró k szoros kapcsolatban á llnak Portellá val,
és nem teketó riá znak, ha ú tban van nekik valaki.
– Naponta ó hajt szó beli vagy írá sbeli tá jékoztatá st, uram? – kérdezte Cilke.
– Nem – felelte az igazgató . – Maradéktalanul megbízom az ő szinteségében. Meg
vagyok győ ző dve ró la, hogy tisztességesen fog eljá rni. Amellett nem akarok olyan
helyzetbe kerü lni, hogy hazudnom kelljen valamelyik kongresszusi bizottsá gnak. De
ahhoz, hogy a helyettesem lehessen, Cilke, fel kell szá molnia ezt a kínos kapcsolatot, és
fel kell gö ngyö lítenie ezt az ü gyet. – Ú gy nézett az ü gynö kre, mint aki vá laszra vá r.
Cilke jó l ismerte ezt a fü rkésző pillantá st, és gondolatban sem merte megfogalmazni,
mi já r az eszében, mert ú gy érezte, az igazgató a veséjébe lá t. De hiá ba pró bá lt uralkodni
magá n, egész lénye fellá zadt. Há t mit képzel magá ró l ez a hó lyag? Talá n azt hiszi, ő az
Amerikai Polgá rjogi Unió ? Ez meri ő t kioktatni, amikor minden feljegyzésében azt
hangsú lyozza, hogy a maffia nem olasz, a muzulmá nok nem terroristá k, és a feketék
kö rében csö kken a bű ncselekmények szá ma? Akkor ú gy mégis kik tá madjá k meg, kik
raboljá k ki, kik ö lik meg az á rtatlan embereket?
Nagy nehezen ö sszeszedte magá t, és csak annyit mondott: – Ha az a kívá nsá ga,
uram, hogy benyú jtsam a lemondá somat, semmi akadá lya. A szolgá latban tö ltö tt idő m
alapjá n bá rmikor visszavonulhatok.
– Ilyesmirő l szó sincs – nyugtatta meg az igazgató . – De még nem vá laszolt a
kérdésemre. Fel tudja szá molni a maffiakapcsolatait?
– Valamennyi informá torom nevét kö zö ltem az Irodá val – felelte Cilke. – Az pedig
értelmezés kérdése, hogy megszegjü k-e az elő írá sokat. É s a New York-i rendő rség
vezető jével fenntartott bará ti viszonyom jó reklá m az Irodá nak.
– Nos, az elért eredményei való ban ö nt igazoljá k – ismerte el az igazgató . – Rendben
van. Folytassa a munká t. Kap rá még egy évet. – Néhá ny má sodpercig hallgatott, aztá n
csaknem tü relmetlenü l megkérdezte: – Mi a véleménye, van elég bizonyítékunk a
hamisan tanú skodó dohá nygyá rosok ellen?
– Bá rmikor bíró sá g elé á llíthatjuk ő ket, uram! – vá gta rá Cilke, magá ban pedig azon
tű nő dö tt, vajon miért tesz ú gy az igazgató , mintha nem tudná . Hiszen idő ben megkapta
a jelentést.
– De lehetséges, hogy tévedü nk, és nem szá ndékosan tettek hamis tanú vallomá st. A
kö zvélemény-kutatá s eredménye azt mutatja, hogy a megkérdezettek ö tven szá zaléka
hisz nekik.
– Az ü gy szempontjá bó l ennek nincs jelentő sége, uram. A megkérdezettek zö mének
még sosem kellett kongresszusi bizottsá g elé á llnia, és ha mégis, akkor nem szokott
hamisan tanú skodni. Mi viszont magnó szalagokkal és dokumentumokkal tudjuk
bizonyítani, hogy a dohá nygyá rosok bű ncselekményt kö vettek el, méghozzá elő re
megfontolt szá ndékkal.
Az igazgató felsó hajtott. – Igaza van. De tudnia kell, hogy az igazsá gü gy-miniszter
ú gy dö ntö tt, egyezséget kö t velü k. Nem lesz vá demelés, nem lesz bíró sá gi eljá rá s, nem
lesz bö rtö nbü ntetés. Inká bb pénzbírsá ggal sú jtja ő ket. Tö bb milliá rd dollá rt kell
befizetniü k az á llamkasszá ba. Ú gyhogy fejezze be a nyomozá st, Cilke. Az ü gyet kivették
a kezü nkbő l.
– É rtettem, uram – felelte Cilke, és nagyot nyelt. – Nem is baj, legalá bb felszabadul
néhá ny emberem. Van egy-két ö tletem, hogy hol vessem be ő ket.
– Nagyszerű ! – lelkendezett az igazgató . – Nekem meg van még egy jó hírem, aminek
biztosan ö rü lni fog. De elő bb mondjon valamit az illegá lisan Kíná ba csempészett
csú cstechnoló gia ü gyében folytatott nyomozá sró l.
 – Ez tiszta ü gy, uram – felelte Cilke. – Azok a vá llalatok haszonszerzés céljá bó l
szá ndékosan és tudatosan szegték meg a tö rvényt, s ezzel az Egyesü lt Á llamok
biztonsá gá t veszélyeztették. Bizonyítható an bű ncselekményt kö vettek el.
– Persze, persze – bó logatott az igazgató . – De há t így van ez, Cilke. Senki sem
á rtatlan… Egyébként ezt az ü gyet is lezá rhatja. Legalá bb felszabadul még néhá ny
embere.
Cilke nem hitt a fü lének. Elképedve meredt az igazgató ra. – Csak nem azt akarja
mondani, uram, hogy a kormá nyzat ezekkel is egyezséget kö tö tt?
Az igazgató há tradő lt a karosszékében. Ö sszevont szemö ldö kkel, szigorú an nézett az
ü gynö kre, mintha az valami szemtelen megjegyzést tett volna, de aztá n megenyhü lt. –
Kétség se férhet hozzá , hogy ö n az Iroda egyik legjobb ü gynö ke, Cilke, de szemernyi
politikai érzéke sincs. Jó l jegyezze meg, amit mondok: hat milliá rdost nem lehet csak
ú gy bö rtö nbe zá rni. Egy demokratikus á llamban ez képtelenség.
– É s ezzel az ü gy el van intézve? – hö rdü lt fel Cilke.
– Sú lyos pénzbü ntetésre fogjá k ítélni ő ket – felelte az igazgató , aztá n témá t vá ltott. –
Tudnia kell még egy szigorú an titkos akció ró l. Fogolycserére készü lü nk. Egy szö vetségi
bö rtö nben fogva tartott elítéltet adunk ki Kolumbiá nak, hogy visszakapjuk a ná luk
bebö rtö nzö tt informá torunkat. Ha nem tévedek, ö n jó l ismeri az ü gy há tterét. – Arra a
négy évvel korá bbi tragikus esetre utalt, amikor egy drogkereskedő tú szul ejtett egy nő t
és négy gyermeket. Nemcsak ő ket ö lte meg, hanem egy FBI-ü gynö kö t is. É letfogytiglani
bö rtö nbü ntetésre ítélték, azzal a megszorítá ssal, hogy feltételesen sem bocsá tható
szabadlá bra. – Emlékszem, hogy akkoriban ö n a halá lbü ntetés mellett kardoskodott –
folytatta az igazgató . – Tudom, hogy nem ö rü l neki, de most kiengedjü k a fickó t. Ezért
hangsú lyozom, hogy ez titok. A sajtó persze ki fogja deríteni, és ó riá si felhajtá s lesz
belő le. Ö nt is meg fogjá k kö rnyékezni. Nem nyilatkozhat, és az emberei sem á llhatnak
szó ba a médiá val. Megértette?
– Nem tű rhetjü k, hogy az egyik ü gynö kü nk gyilkosa megú ssza a bü ntetést! – csattant
fel Cilke.
– A szö vetségi hivatalokban az efféle felfogá s teljesen elfogadhatatlan – kö zö lte az
igazgató hatá rozottan.
Cilke leplezni pró bá lta felhá borodá sá t. – Akkor valamennyi ü gynö kü nk veszélyben
forog, uram – mondta ö sszeszorított foggal. – Odakint, az utcá n farkastö rvények
uralkodnak. Azt az ü gynö kö t azért ö lték meg, mert a tú szok életét akarta megmenteni. A
gyilkos hidegvérrel kivégezte. Ha most szabadon bocsá tjá k, azzal holtá ban sértik meg az
emberü nk becsü letét.
– Az Irodá ná l nincs létjogosultsá ga a vendettá nak, és nincs helye az efféle
mentalitá snak – jelentette ki az igazgató . – Ha ez a felfogá s eluralkodik, akkor mi sem
vagyunk kü lö nbek a gyilkosokná l. Inká bb arra vá laszoljon, mit tudott kideríteni az
emigrá ns tudó sokró l.
Cilke ebben a pillanatban rá jö tt, hogy má r nem bízik az igazgató ban. – Nincs ú jabb
informá ció m ró luk, uram – hazudta szemrebbenés nélkü l. Ú gy dö ntö tt, mostantó l nem
vesz részt az Iroda politikai kompromisszumaiban, inká bb magá nyos farkasként,
egyedü l dolgozik tová bb.
– Akkor csipkedje magá t! Most má r rengeteg szabad ember á ll a rendelkezésére,
ú gyhogy lá ssanak munká hoz – utasította az igazgató hatá rozottan, majd valamivel
szelídebben hozzá tette: – É s ha elkapja Timmona Portellá t, itt szeretném lá tni
Washingtonban, a helyettesemként.
– Kö szö nö m, uram – vá laszolta Cilke –, de ú gy dö ntö ttem, ha rá cs mö gé juttattam
Portellá t, kilépek a szolgá latbó l és visszavonulok.
 Az igazgató felsó hajtott. – Ne hamarkodja el a dolgot. Jó l gondolja á t. Tudom,
mennyire a szívére veszi ezt az alkudozá st, de ne felejtse el, amit most mondok: az
Irodá nak nemcsak az a kö telessége, hogy megvédje a tá rsadalmat a tö rvénysértő ktő l,
hanem az is, hogy mindig megtegye azokat a lépéseket, amelyek hosszú tá von az egész
tá rsadalom javá ra vá lnak.
– Ezt má r az iskolá ban is pontosan így tanultuk – jegyezte meg Cilke. – Azt jelenti,
hogy a cél szentesíti az eszkö zt.
Az igazgató vá llat vont. – Néha igen. Mindenesetre alaposan fontolja meg ezt a
visszavonulá st. A dicséret mellett kitü ntetésre is felterjesztem. Aká r kilép, aká r marad,
kivá ló szolgá latá ért érdemrendet fog kapni az Egyesü lt Á llamok elnö kétő l.
– Kö szö nö m, uram – mondta Cilke.
Az igazgató fö lá llt, kezet nyú jtott neki és az ajtó ig kísérte, de mielő tt ú tjá ra engedte
volna, még megkérdezte: – Mi ú jsá g az Aprile-gyilkossá g ü gyében? Hó napok teltek el, és
nem lá tok semmilyen elő relépést.
– Nem rá nk tartozik, uram, hanem a New York-i rendő rségre – felelte Cilke. –
Természetesen én is kivizsgá ltam. Egyelő re nincs indíték, nincsenek nyomok. Szerintem
sosem fog kiderü lni, ki ö lte meg a Dont és miért.

Aznap este Cilke Bill Boxtonnal vacsorá zott.

– Jó hírem van, kapaszkodj! – mondta a helyettesének. – A dohá nygyá rosok és a
Kíná ba csempészett csú cstechnoló gia ü gyét lezá rhatjuk. Az igazsá gü gy-miniszter ú gy
dö ntö tt, nem lesz bű nvá di eljá rá s, inká bb pénzbü ntetéssel sú jtja ő ket. Kész haszon!
Rengeteg emberü nk felszabadul.
– Nem semmi! – kiá ltott fel meglepetten Boxton. – É n mindig becsü letes embernek
tartottam az igazgató t, aki csak egyenes ú ton hajlandó já rni… Ezek utá n mi a szá ndéka?
Lemond?
– Némelyek való ban talpig becsü letesek, má soknak akad néhá ny apró
szépséghibá juk – felelte Cilke.
– Má s ú jsá g nincs? – érdeklő dö tt Boxton, de lá tszott rajta, hogy egyelő re az
eddigieket sem tudta megemészteni.
– Ha lebuktatom Portellá t, az ö reg kinevez igazgató helyettesnek. Megígérte.
Csakhogy hiá ba, mert amint Portella rá cs mö gé kerü l, felmondok.
– É rtem – dü nnyö gte Boxton, aztá n vigyorogva hozzá tette: – Ha neked nem kell az
á llá s, szó lhatná l egy jó szó t az érdekemben…
– Ne is á brá ndozz ró la – mosolyodott el Cilke. – Az igazgató tudja, hogy alkalmatlan
vagy a megtisztelő feladatra, mert nyomdafestéket nem tű rő kifejezéseket haszná lsz.
– A francba! – rikkantotta Boxton olyan képet vá gva, mintha sú lyos csaló dá s érte
volna. – Bocsá nat, helyesbítek. A kurva életbe!

Má snap este Cilke gyalog ballagott haza az á llomá sró l. Georgette és Vanessa egy hétre
Floridá ba utazott Georgette anyjá hoz, ő pedig nem akart taxiba ü lni. Meglepte, hogy a
kapuhoz kö zeledve nem hallja a kutyá k csaholá sá t. Hiá ba hívta ő ket, nem rohantak elé.
Arra gondolt, talá n elkó szá ltak a kö zeli erdő be.
Hiá nyzott neki a csalá dja, fő leg ha asztalhoz ü lt. Tö bbnyire egyedü l vacsorá zott, vagy
a vá rosban kapott be valamit a kollégá kkal, akik az orszá g oly sok ü gynö kéhez
hasonló an éjt nappallá téve éberen ő rkö dtek a polgá rok élete és biztonsá ga fö lö tt.
Magá nyos estéin valami egyszerű fő zeléket vagy salá tá t készített magá nak, és kisü tö tt
egy szelet hú st, ahogy a feleségétő l tanulta. Ká vét nem ivott, inká bb egy kupica konyakot
hajtott fel. Most is igyekezett minél elő bb tú lesni a vacsorá n, aztá n fö lment az emeletre,
hogy lezuhanyozzon, fö lhívja Georgette-et, és olvasson néhá ny oldalt elalvá s elő tt.
Szerette a jó kö nyveket, s mindig felhá borodott, ha a detektívregények szerző i ostoba
fajankó ként á brá zoltak egy FBI-ü gynö kö t.
Amint kinyitotta a há ló szoba ajtajá t, nyomban megérezte a vérszagot. Tó tá gast á llt
vele a vilá g. Hirtelen megrohantá k azok az elfojtott félelmek, amelyeket ö nmaga elő l is
eltitkolt.
A két német juhá sz az á gyon hevert. Sző rü k ragacsos volt a vértő l. Lá bukat
ö sszekö tö zték, és kivá gtá k a szívü ket.
Cilke néhá ny percig só bá lvá nnyá vá lva bá multa ő ket, aztá n iszonyú erő feszítéssel
ö sszeszedte magá t. Ö sztö nö s mozdulattal a telefon utá n nyú lt, és fö lhívta Georgette-et.
Kissé megnyugodott, amikor az asszony hangjá t meghallotta. Nem mondta el neki, mi
tö rtént. Amint elkö szö nt a feleségétő l, beszó lt az FBI ü gyeletes tisztjének, és utasította,
hogy azonnal kü ldje ki a kü lö nleges nyomkereső csoportot meg a takarító brigá dot.
Mielő bb meg akart szabadulni a véres á gynemű tő l, matractó l, sző nyegtő l. A rendő rséget
nem értesítette.
Hat ó rá val késő bb az FBI emberi tá voztak, Cilke pedig jelentést írt a tö rténtekrő l az
igazgató nak. Ezú ttal nagy pohá r konyakot tö ltö tt magá nak, és megpró bá lta elemezni a
helyzetet.
Egy pillanatra az is fö lmerü lt benne, hogy kitalá l valami mesét Georgette-nek, azt
hazudja, hogy a kutyá k elkó boroltak. De rö gtö n rá jö tt, hogy ez nem fog menni, mert azt
is meg kell magyará znia, hova lett az á gynemű meg a sző nyeg. Kü lö nben sem lenne
tisztességes eljá rá s a feleségével szemben. Tudta, hogy az asszony sosem bocsá taná meg
neki, ha eltitkolná elő le az igazsá got.

Má snap Cilke elő bb Washingtonba repü lt, hogy megbeszélje a teendő ket az igazgató val,
aztá n tová bbutazott Floridá ba a feleségéhez és a lá nyá hoz.
A csalá di kö rben elkö ltö tt ebéd utá n sétá lni indult Georgette-tel a tengerpartra.
Mikö zben a kéken csillogó végtelen víztü kö rben gyö nyö rkö dtek, elmesélte az
asszonynak, hogyan mészá roltá k le a kutyá kat, s azt sem titkolta el, hogy a szicíliai
maffia így szokta figyelmeztetni azokat, akiket meg akar félemlíteni.
Georgette tű nő dve, figyelmesen nézett rá , aztá n csak annyit mondott: – Kü lö nö s.
Pedig az ú jsá gok azt írtá k, az egész orszá gban felszá moltad a maffiá t.
– Tö bbé-kevésbé – morogta Cilke. – Má r csak néhá ny drogkereskedő van
szabadlá bon, és szinte biztosan tudom, ki volt a tettes.
– Mit vétettek neki ezek a szegény á llatok? – kérdezte keserű en Georgette. – Hogy
lehet valaki ilyen kegyetlen? Beszéltél má r az igazgató val?
Maga sem tudta, miért, Cilke-et má r-má r kihozta a sodrá bó l, hogy a felesége a
kutyá kat sajná lja a legjobban. – Az igazgató azt mondta, há rom lehető ség kö zü l
vá laszthatok – felelte ingerü lten. – Az egyik az, hogy kilépek az FBI-tó l, és elkö ltö zü nk.
Ezt visszautasítottam. A má sik az, hogy amíg ez az ü gy le nem zá rul, az Iroda téged
kö ltö ztet má sik á llamba Vanessá val együ tt, és gondoskodik a biztonsá gotokró l. A
harmadik pedig az, hogy itthon maradtok, mintha mi sem tö rtént volna. Természetesen
éjjel-nappal ő rizni fognak bennü nket. Az egyik kolléganő bekö ltö zik a há zba, és téged is
meg Vanessá t is testő rö k kísérnek el, bá rhová mentek. A biztonsá giak a legmodernebb
riasztó berendezéssel fö lszerelt leshelyeket építenek ki az egész kö rnyéken. Mi a
véleményed? Szerintem hat hó napig kibírjuk. Addigra biztosan rá cs mö gé juttatom
azokat a gazembereket.
– Szó val azt hiszed, hogy csak blö ffö lnek – mondta Georgette.
– Igen. Egy ujjal se mernek hozzá nyú lni egy szö vetségi ü gynö khö z vagy a
csalá djá hoz. Ő k is tudjá k, hogy ez kész ö ngyilkossá g lenne.
Georgette az ö bö l nyugodt, kék vizét bá multa. Megszorította a férje kezét.
– Maradok – kö zö lte végü l. – Ha elkö ltö znék Vanessá val, nagyon hiá nyozná l, abban
pedig biztos vagyok, hogy te nem jö nnél velü nk, mert nem tudsz lemondani errő l az
ü gyrő l. De honnan veszed, hogy hat hó nap mú lva vége lesz?
– Azt nem mondhatom meg. De aká r meg is eskü szö m rá – felelte Cilke.
Georgette megrá zta a fejét. – Nem szeretem, ha ilyen magabiztos vagy. Nagyon
szépen kérlek, ne csiná lj semmiféle szö rnyű séget. É s ígérd meg, hogy amint ezt a
nyomozá st befejezed, kilépsz az FBI-tó l. Elvégre ü gyvédként is dolgozhatsz, vagy
taníthatsz, ha inká bb ahhoz van kedved. É n nem tudok így élni tová bb.
Cilke érezte, hogy a felesége komolyan beszél, á m mindabbó l, amit mondott,
egyetlen kifejezés ragadt meg az emlékezetében: „nagyon hiá nyozná l”. Mint oly sokszor,
most is azon tű nő dö tt, vajon ez a nagyszerű teremtés hogyan szerethet egy ilyen alakot,
mint ő . Persze mindig tudta, hogy Georgette-nek egy szép napon elege lesz az Irodá bó l,
és ezzel a kö veteléssel fog elő á llni. Nagyot só hajtott, aztá n kinyö gte: – Megígérem.
Végigsétá ltak a tengerparton, majd leü ltek egy kis parkban, ahol a fá k alatt
menedéket talá ltak a tű ző nap elő l. Az ö bö l felő l érkező hű s fuvallat felborzolta az
asszony hajá t. Georgette most nagyon fiatalnak és nagyon boldognak lá tszott. Cilke
tudta, hogy képtelen lenne megszegni iménti ígéretét, ső t kifejezetten bü szke volt a
feleségére, amiért az ilyen remekü l vá lasztotta ki a legmegfelelő bb pillanatot. Akkor á llt
elő az ultimá tummal, amikor az életét készü lt kocká ra tenni a férjéért. Cilke-nek hízott a
má ja, hogy ilyen okos nő t vett feleségü l, ugyanakkor azzal is tisztá ban volt, hogy ha
Georgette tudná , miket gondol ró la, elszö rnyedne, ső t szégyellné magá t. Nyilvá n esze
á gá ban sem volt ravaszkodni, hiszen soha, senkirő l nem feltételezett ilyesmit, még sajá t
élete pá rjá ró l sem.

6. FEJEZET

A Sturzo fivéreknek jó l ment a soruk. Volt egy nagy sportá ruhá zuk Los Angelesben
meg egy villá juk Santa Monicá ban, alig ö t percre Malibu Beachtő l, a tengerparttó l.
Mindketten fiatalon nő sü ltek, á m egyikü k há zassá ga sem sikerü lt, így ö sszekö ltö ztek, s
egy fedél alatt éltek.
Még a bará taiknak sem mondtá k meg, hogy ikrek, ső t azt is kevesen tudtá k ró luk,
hogy testvérek, bá r a figyelmes szemlélő szá má ra ezt elá rulta kö nnyed magabiztossá guk
és feltű nő en hasonló izmos, hajlékony, kisportolt testü k. Franky volt a vonzó bb,
temperamentumosabb egyéniség; Stace-t inká bb a jó zan megfontoltsá g jellemezte.
Ismerő seik mindkettő jü ket bará tsá gos, szeretetre méltó fickó nak tartottá k.
Rendszeresen já rtak az egyik jó l felszerelt, elegá ns Los Angeles-i fitneszklubba, ahol
digitá lis testépítő gépek á lltak a tagok rendelkezésére, ső t kü lö nleges szolgá ltatá sként
edzés kö zben tévét is nézhettek; a tulajdonos minden teremben ó riá s képernyő s
készü lékeket szereltetett a falra. A klubhoz természetesen kosá rlabdapá lya,
ú szó medence és a bokszolni vá gyó k szá má ra ring is tartozott. Az edző k egytő l egyig jó
megjelenésű , izmos, megnyerő modorú férfiak és nő k voltak. A Sturzo fivérek egyrészt
azért lá togattá k szívesen ezt a klubot, mert létszü kségletü k volt a mozgá s, a sport, a
kitű nő kondíció , má srészt azért, mert itt szebbnél szebb nő kkel kö thettek ismeretséget.
A hozzá juk hasonló férfiak nem is kívá nhattak jobb vadá szterü letet. A gyö nyö rű , fiatal
sztá rjelö ltek mellett a nagymenő filmrendező k, producerek unatkozó feleségei, bará tnő i
is itt kerestek felü dü lést.
Franky és Stace az alkalmi kosá rmeccseket élvezték a legjobban. É lvonalbeli
sportoló kkal mérhették ö ssze erejü ket és tehetségü ket – még a Los Angeles Lakers
egyik tartalék já tékosá val is kosarazhattak. Ú gy érezték, nem kell szégyenkezniü k, egy
ilyen illusztris ellenféllel szemben is megá lljá k a helyü ket. Szívesen emlékeztek vissza a
kö zépiskolá s bajnokcsapatra, amelyben ő k voltak a legjobbak. Persze tudtá k, hogy az
igazi sztá rok kö zö tt esélyü k se lenne, mert mikö zben ő k teljes erő bedobá ssal, apait-
anyait beleadva kergették a labdá t, a Lakers kosarasa csak pihenésképpen szó rakozott
velü k.
A klub kitű nő éttermében ü ldö gélve arra is volt alkalmuk, hogy bará tokat
szerezzenek. Ú j ismerő seik kö zö tt még vilá ghírű hollywoodi sztá rok is akadtak. Az
edző teremben mindig jó l érezték magukat, de azért nem itt tö ltö tték az életü ket. Franky
példá ul a helybeli á ltalá nos iskola kosá rlabdacsapatá t edzette, és nagyon komolyan
vette a munká já t. Mindig abban reménykedett, hogy egy leendő vilá gbajnokot fedezhet
fel. Szigorú volt, sokat kö vetelt, de a gyerekek érezték, hogy szereti ő ket, s való sá ggal
rajongtak érte. – Oké – mondogatta nekik, ha taktikai megbeszélést tartott –, jó l
jegyezzétek meg, mi a legfontosabb, ha győ zni akartok. Nem szá mít, hogy az ellenfél
hú sz ponttal vezet az utolsó negyedben. Ne adjá tok fel, tá madjatok, és behozzá tok a
lemaradá st! Mindig az nyeri meg a meccset, aki az utolsó pillanatig bírja idegekkel és
ö nbizalommal. Aki nem csü gged, az akkor is győ zni tud, ha á tmenetileg vesztésre á ll.
Elő bb ledolgoz tíz pontot, majd még ö tö t, végü l egyenlít, és aztá n hajrá !
Ez a taktika persze sosem vá lt be, mert a srá cok sem fizikailag, sem lelkileg nem
voltak elég erő sek hozzá . De Franky nem bá nta, mert tudta, hogy az igazá n tehetségesek
nem fogjá k elfelejteni, mit sulykolt beléjü k, s késő bb haszná t veszik mindannak, amire
tanította ő ket.
A kö zö s tulajdonban lévő sportá ruhá zat Stace vezette, s azt is ő dö ntö tte el, hogy a
szá mos felkérés kö zü l melyik bérgyilkossá got vá llaljá k és melyiket ne. Csak akkor
mondott igent, ha minimá lis kocká zathoz maximá lis honorá rium tá rsult. Gondosan
latolgatta az esélyeket, s egy matematikust megszégyenítő pontossá ggal szá mította ki a
szá zalékokat. Sosem dő lt be csá bító , á m veszélyes ajá nlatoknak.
A fivérek szinte mindenben egyetértettek, csak a legritká bb esetben tá madt kö ztü k
nézeteltérés. Azonos volt az ízlésü k, rá adá sul testi erő és ü gyesség tekintetében is
egyformá n magas színvonalon á lltak. Ha egymá s ellen bokszoltak vagy kosaraztak, a
mérkő zés á ltalá ban dö ntetlennel végző dö tt.
Negyvenhá rom éves korukra elmondhattá k: mindenü k megvan, jó mó dban,
kényelemben élnek. Ennek ellenére gyakran beszélgettek ró la, hogy ú jra meg kéne
nő sü lni, jó lenne csalá dot alapítani. Franky bará tnő je San Franciscó ban lakott, Stace
pedig egy Las Vegas-i tá ncosnő vel já rt. Mivel egyik lá ny sem akart férjhez menni, a
fivérek abban reménykedtek, hogy elő bb-utó bb majdcsak talá lnak helyettü k
alkalmasabb partnereket.
Nyílt, kö zvetlen természetü k sok bará tot vonzott, szá mtalan meghívá st kaptak.
Minden buliban, tá rsasá gi eseményen szívesen lá ttá k ő ket. A Don meggyilkolá sá t kö vető
egy évet azonban meglehető s izgalmak és nem csekély aggodalmak kö zepette vészelték
á t. Pontosan tudtá k, hogy Don Aprile megö lése életü k legveszélyesebb vá llalkozá sa volt.
 November kö zepén Stace fö lhívta Heskow-t, hogy megbeszélje vele a hamarosan
esedékes má sodik részlet, az egy év elteltével já ró félmillió dollá r á tvételét. Minden szó t
gondosan megrá gott, há tha lehallgatjá k a telefont. Ú gy vélte, jobb az ó vatossá g, elvégre
sosem lehet tudni.
– Kö rü lbelü l egy hó nap mú lva érkezü nk – mondta Heskow-nak. – Minden rendben
van?
– A legnagyobb rendben! – vá gta rá Heskow habozá s nélkü l. – Nyugodtan jö hettek,
semmi akadá lya! Tudod má r, hogy pontosan há nyadiká n értek ide? Csak azért
kérdezem, nehogy épp aznapra csiná ljak má s programot magamnak.
– Ne félj, megtalá lunk! – felelte Stace nevetve. – Legfeljebb megvá runk a kapuban.
Egyébként ú gy saccolom, hogy má hoz egy hó napra má r ott leszü nk.
Az utó lag fizetendő tiszteletdíj á tvétele mindig bizonyos veszélyeket rejtett, még
akkor is, ha a felek minden részletben jó elő re megá llapodtak. Néha elő fordult, hogy a
megbízó a má r elvégzett munká ért nem szívesen perká lta le a kialkudott ö sszeget. Az is
megtö rtént, hogy némelyek azt hitték, ő k sem alá bbvaló k a profikná l, és néhá ny
golyó val kíná ltá k meg a já randó sá gá ért érkező ü zletfelet. Heskow persze nem ezek kö zé
tartozott, rá mindig lehetett szá mítani. A Sturzo fivérek azonban tudtá k, hogy a Don
megö lése rendkívü li eset volt, s az érte já ró tiszteletdíjat sem lehetett á tlagosnak
nevezni, ezért fokozott ó vatossá ggal já rtak el, nehogy Heskow keresztü lhú zza a
szá mítá sukat.
Egy éve kezdtek teniszezni, á m hamarosan be kellett lá tniuk, hogy ez a sportá g kifog
rajtuk. Mivel minden egyébhez remekü l értettek, nem tudtak beletö rő dni a vereségbe.
Hiá ba magyará ztá k el nekik, hogy a teniszt gyermekkorban, szakavatott mesterektő l
kell megtanulni, mert csak így sajá títható el a jó já tékhoz nélkü lö zhetetlen technikai
tudá s. Ú gy dö ntö ttek, beiratkoznak egy há romhetes tanfolyamra az arizonai Scottsdale-
ben, majd onnan indulnak tová bb New Yorkba, hogy á tvegyék Heskow-tó l a félmillió
dollá rjukat. A program kellemes kikapcsoló dá snak ígérkezett, ugyanis tudtá k, hogy
repü lő vel alig egy ó ra alatt aká r Vegasba is á truccanhatnak, ha kedvü k szottyan.

A teniszklub hatalmas farmon, gyö nyö rű kö rnyezetben helyezkedett el, és fényű zésével
minden igényt kielégített. Franky és Stace luxusbungaló ja két légkondicioná lt
há ló szobá bó l, egy erkélyes nappalibó l és egy indiá n motívumokkal díszített ebédlő bő l
á llt, amelyhez kis konyha is tartozott. Az ablakokbó l pompá s kilá tá s nyílt a kö rnyező
hegyekre. A vendégek kényelmét és szó rakozá sá t hatalmas mélyhű tő , beépített
bá rszekrény és nagy képernyő s tévékészü lék szolgá lta.
A lazítá sra szá nt há romhetes program rosszul indult. Az egyik teniszoktató má r a
kezdet kezdetén megkeserítette Franky életét, pedig a kezdő k csoportjá ban minden
bizonnyal ő volt a legtehetségesebb. Szokatlan stílusú , visszaü thetetlen szervá ival
rö gtö n kitű nt a tö bbiek kö zü l, á m ez Leslie-t, az oktató t szemmel lá tható lag mó dfelett
bosszantotta.
Egyik reggel Franky ú gy adogatott, hogy partnerének egyszer sem sikerü lt utolérnie
a labdá t. – Istenien csiná lom, ugye? – kérdezte bü szkén Leslie-tő l.
– Nem – felelte flegmá n Leslie. – Belépett, Mr. Sturzo, pedig felhívtam a figyelmét az
alapvonalra. Pró bá lja meg ú jra, ezú ttal ú gy, ahogy az elő bb megmutattam.
Franky megeresztett egy villá mgyors szervá t. – Tö kéletes volt, ugye? – kérdezte
elégedetten.
– Má r megint belépett! – kö zö lte egykedvű en Leslie. – É s a szerva sem sikerü lt. Pedig
ha egy kicsit odafigyelne, a zö ldfü lű kezdő k kö zö tt maga lehetne a legtehetségesebb.
 Franky dü hbe gurult, de uralkodott magá n. – Keressen nekem olyan partnert, aki
má r nem zö ldfü lű kezdő ! – mondta. – Lá ssuk, hogy boldogulok! – Egy pillanatig
hallgatott, aztá n megkérdezte: – Magá nak nincs kedve beá llni?
Leslie utá lkozva mérte végig. – É n nem szoktam zö ldfü lű kezdő kkel já tszani –
vá laszolta méltatlankodva, majd odakiá ltott egy fiatal nő nek: – Rosie! Légy szíves, já tssz
egy szettet Mr. Sturzó val!
A hú szas évei vége felé já ró , feltű nő en csinos lá ny beszaladt a pá lyá ra. Gyö nyö rű ,
lesü lt lá bá t nem rejtegette a bá mész férfiszemek elő l. Rö vid fehér sortot, ró zsaszín blú zt
és a teniszklub emblémá já val díszített kék sapká t viselt. Hajá t ló farokba kö tö tte, szép
szeme pajkosan csillogott.
– Messzirő l lá tszik rajtad, hogy remekü l já tszol, ú gyhogy csak akkor á llok kö télnek,
ha elő nyt adsz – szó lította meg Franky lefegyverző en kedves mosollyal. – Te is oktató
vagy?
– Nem – felelte Rosie. – Azért jö ttem ide, hogy a szervá mat tö kéletesítsem. Leslie-nél
jobb taná rt keresve sem talá lhatnék.
– Adj neki elő nyt – mondta a lá nynak Leslie. – Csapnivaló a szervá ja. A nyomodba se
léphet.
– Mit szó lná l két gémhez minden négygémes szettben? – kérdezte Franky, de lá tszott
rajta, hogy ha kell, kevesebbel is beéri.
Rosie ú gy mosolygott rá , hogy kivillant hó fehér, hibá tlan fogsora. – Nem, nem! –
vá gta rá fejcsó vá lva. – Jobban já rsz, ha gémenként két pont elő nyt adok. Így van esélyed
a győ zelemre, mert ha dö ntetlenre á llunk, nem két poénnal kell nyernem, hanem
néggyel.
– Oké, á ll az alku! Kezdhetjü k! – Franky nevetve kezet nyú jtott a lá nynak, mikö zben
beszívta édes illatá t. Rosie odasú gta neki: – Hagyjalak nyerni?
– Eszedbe ne jusson! – felelte Franky felvillanyozva. – Ki van zá rva, hogy ekkora
elő nnyel kikapjak tő led!
Já tszani kezdtek. Leslie figyelte ő ket, de nem szó lt rá Frankyre, ha belépett. Az első
két gémet Franky nyerte, de késő bb Rosie való sá ggal lehengerelte. Nem keltette azt a
benyomá st, mintha tö kéletesítenie kéne a szervá já t. Mindig pontosan ott á llt, ahová
Franky labdá ja érkezett, és végü l 6:2-re győ zö tt.
– Ahhoz képest, hogy kezdő vagy, remekü l já tszol! – mondta elismerő en. – De az
biztos, hogy hú széves korodig nem volt ü tő a kezedben. Igaz?
– Igaz – dü nnyö gte Franky, és egyre jobban utá lta, ha kezdő nek nevezik.
– Rö gtö n kiszú rtam! Az ü tésfajtá kat és az adogatá st gyerekkorban kell megtanulni –
oktatta ki Rosie.
– Má r mit nem mondasz! – kiá ltott fel gunyoros mosollyal Franky. – De majd
meglá tjuk, ki nevet a végén! Mielő tt elutazunk innen, laposra verlek!
– Há t persze! – vá gta rá Rosie fü lig érő szá jjal. – De csak akkor, ha te csú csformá ban
leszel, én meg a béka feneke alatt!
Mindketten jó t nevettek. Stace kö zben odalépett hozzá juk, bemutatkozott a lá nynak,
és megkérdezte: – Nincs kedved velü nk vacsorá zni ma este? Ez a neveletlen Franky
persze nem hívna meg, mert kikapott tő led, és nem tud veszíteni, de azért ne izgulj, ő is
el fog jö nni.
– Rú t rá galom! – kiá ltott fel Rosie. – Dehogy neveletlen! É pp most akart meghívni.
Nyolc ó ra megfelel?
– Remek! – mondta Stace, és rá só zott Franky fenekére a teniszü tő jével.
A teniszklub tá gas, boltozatos éttermében vacsorá ztak. Az ü vegfalakon á t
karnyú jtá snyi tá volsá gbó l néztek le rá juk a hegyek. Franky késő bb lelkendezve kö zö lte
Stace-szel, hogy szerinte Rosie maga a fő nyeremény, kü lö nbet keresve se talá lhattak
volna. A lá ny mindkettő jü kkel flö rtö lt. Fő leg a sportró l csevegett, s hamarosan kiderü lt,
hogy otthon van ebben a témá ban. Minden bajnoksá gra emlékezett, név szerint ismerte
a hírességeket, rá adá sul nemcsak a jelen nagyjait, hanem a mú lt sztá rjait is. Emellett
megvolt az a jó szoká sa, hogy a férfiakat is hagyta szó hoz jutni, a fivérek pedig szívesen
meséltek neki. Franky még azt is elmondta, hogy otthon ő az iskolai kosá rlabdacsapat
edző je, és az á ruhá zbó l mindig a legjobb felszerelést adja a srá coknak. – Ez remek! –
dicsérte Rosie meleg mosollyal. – Milyen jó , hogy így a szíveden viseled a sorsukat! –
Végü l má r azt is bevallottá k neki, hogy annak idején mindketten kosaraztak, ső t a
kö zépiskolá s bajnokcsapat legjobbjai voltak.
Rosie jó étvá ggyal, lassan, élvezettel evett, amit a fivérek kü lö n méltá nyoltak; nem
szerették azokat a nő ket, akik á llandó an fogyó kú rá znak, és csak finnyá sá n csipegetnek.
A lá ny kö zben, kissé félrehajtott fejjel, bá josan színlelt szerénységgel beszélt ö nmagá ró l.
Elmondta, hogy pszicholó giá t tanult a New York-i egyetemen, és most a doktori
disszertá ció já n dolgozik. Egyébként viszonylag jó mó dú csalá dbó l szá rmazik, má r
beutazta egész Euró pá t. Kö zépiskolá s korá ban pedig orszá gos teniszbajnok volt, tette
hozzá olyan mosollyal, mintha ez való já ban nem is szá mítana. Mindkét férfit levette a
lá bá ró l, fő leg azzal, hogy beszéd kö zben hol Franky, hol Stace kezét érintette meg egy-
egy rö pke pillanatra.
– De még mindig nem tudom, mihez kezdek, ha megkapom a diplomá mat – mondta
elgondolkozva. – A kö nyvekbő l bemagolt tudomá nyommal nem megyek sokra, ha
való ban meg akarom ismerni az embereket. Veletek is így vagyok. Elmeséltétek, hogyan
éltek, mivel foglalkoztok, de csak két aranyos, jó pofa fickó t lá tok. Fogalmam sincs, kikkel
ü lö k szemben való já ban.
– Emiatt ne fá jjon a fejed – nyugtatta meg Stace. – Ezú ttal nem csal a lá tszat! Való ban
aranyos, jó pofa fickó k vagyunk!
– Engem ne is kérdezz – fordult a lá nyhoz Franky –, mert ebben a pillanatban semmi
má s nem érdekel, csak az, hogyan tudná lak 6:2-re elkalapá lni.
Vacsora utá n a fivérek elkísérték a lá nyt a sajá t bungaló já hoz. Rosie futó csó kot
nyomott mindkettő jü k arcá ra, majd magukra hagyta ő ket az enyhe sivatagi levegő ben, a
csillagos ég alatt. A holdfényben egy pillanatig még lá ttá k jó kedvű , huncut mosolyá t,
ahogy bú csú t intett nekik az ajtó bó l.
– Azt hiszem, ez a lá ny kivételes – jegyezte meg Stace.
– Tö bb anná l. Igazi kincs – dü nnyö gte Franky.

Rosie még két hetet tö ltö tt a klubban, s ezalatt jó bará tsá got kö tö tt a Sturzo fivérekkel.
Elvá laszthatatlanok voltak. Amint letették a teniszü tő ket, késő délutá n há rmasban
indultak golfozni. Rosie jó l já tszott, de nem annyira, mint Franky és Stace, akik
hajszá lpontos szemmértékrő l, tö kéletes technikai tudá sró l tettek tanú bizonysá got, s
kiderü lt, hogy kö télbő l vannak az idegeik. Egy kö zépkorú fickó is csatlakozott hozzá juk,
hogy négyesben golfozhassanak. A teniszklubbó l ismerték. Ragaszkodott hozzá , hogy
Rosie legyen a partnere. Lyukanként tízdollá ros tétet ajá nlott, de hiá ba já tszott jó l, a
fivérek mindig elnyerték a pénzét. Aztá n megpró bá lta rá juk tukmá lni magá t vacsorá ra,
á m Franky és Stace legnagyobb ö rö mére Rosie villá mgyorsan lekoptatta. – Tudod –
mondta neki bizalmasan –, arra hajtok, hogy a két fiú kö zü l legalá bb az egyik megkérje a
kezemet.
A lá ny kegyeiért folytatott versengésbő l az első hét végére Stace kerü lt ki győ ztesen;
elő szö r ő bú jhatott á gyba Rosie-val. Franky á truccant Las Vegasba, hogy ne legyen
ú tban. É jfél kö rü l tért vissza, á m Stace-nek még híre-hamva se volt. Csak má snap reggel
kerü lt elő .
– Milyen volt? – kérdezte tő le Franky.
– Osztá lyon felü li – felelte Stace.
– Mit szó lná l hozzá , ha én is tennék egy kísérletet? – érdeklő dö tt Franky.
Stace kissé meglepő dö tt, mert még sosem volt kö zö s bará tnő jü k; ezen az egy ponton
kü lö nbö zö tt az ízlésü k. Alaposan á tgondolta a dolgot, s rá jö tt, hogy Rosie
mindkettő jü knek tö kéletesen megfelel, de nem ló ghatnak tová bb há rmasban, ha csak ő
fekhet le a lá nnyal, Franky pedig nem, és az sem vezetne jó ra, ha Franky valaki má st
keresne magá nak, mert négyesben má r nem az igazi.
– Oké – mondta a fivérének. – Részemrő l semmi akadá lya, így aztá n legkö zelebb ő
tö ltö tte az éjszaká t Vegasban, és Franky hajtott rá Rosie-ra. A lá ny nem tiltakozott.
Csodá latos volt az á gyban, pedig nem vetett be kü lö nleges trü kkö ket, egyszerű en csak
élvezte a szex ö rö meit. A szokatlan helyzet egyá ltalá n nem feszélyezte.
Viszont má snap, amikor ismét há rmasban reggeliztek, a fivérek nem tudtá k
pontosan, hogyan viselkedjenek. Tú lzottan udvariasak, tisztelettudó ak voltak,
szertefoszlott az a tö kéletes ö sszhang, ami eddig oly vonzó vá tette ő ket. Rosie persze
rö gtö n észrevette a vá ltozá st. Elő bb bekebelezett egy nagy adag szalonná s tojá st
pirító ssal, aztá n há tradő lt, rá juk mosolygott és megkérdezte: – Csak nincs valami baj,
fiú k? Azt hittem, haverok vagyunk…
– Bajró l szó sincs, csak mindketten beléd habarodtunk, és fogalmunk sincs, hogy kell
az ilyesmit elintézni – felelte Stace kertelés nélkü l.
– Emiatt ne fá jjon a fejetek! – nevetett Rosie. – Bízzá tok rá m, majd én elintézem.
Mind a ketten jó k vagytok ná lam. Szerintem remekü l szó rakozunk így há rmasban. Azt
hiszem, egyikü nk sem á brá ndozik há zassá gró l, és ha vége a tanfolyamnak, való színű leg
soha tö bbé nem lá tjuk egymá st. É n visszamegyek New Yorkba, ti pedig szépen
hazautaztok Los Angelesbe, és kész. Ne rontsuk el ezt a jó kapcsolatot. De ha féltékenyek
vagytok, most szó ljatok, mert akkor kiiktatjuk a szexet. Nem akarok semmiféle
marakodá st!
Az ikrek megkö nnyebbü ltek. – Nem kell kiiktatni! – mondta Stace.
– Nem vagyunk féltékenyek! – tette hozzá Franky. – Minden ú gy a legjobb, ahogy
van. É s mielő tt hazamegyü nk, 6:2-re elpá hollak! Majd meglá tod!
– Hiszen még mindig nem tanultá l meg szervá lni! – ugratta Rosie, mikö zben
mindkettő jü k kezét megszorította.
– Aká r ma is lejá tszhatjuk a dö ntő t! – ajá nlotta Franky.
– Á llok elébe! – vá gta rá a lá ny, majd mosolyogva hozzá tette: – Gémenként há rom
pont elő nyt adok, de csak egy feltétellel: ha te vesztesz, szó nélkü l tudomá sul veszed a
vereséget, és nem szekírozol tová bb!
– Szá z dollá rban fogadok, hogy Rosie győ z – kö zö lte Stace. Franky magabiztosan
nevetett rá juk. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy gémenként há rom pont elő nnyel
kikapjon a lá nytó l. – Legyen inká bb ö tszá z a tét – ajá nlotta Stace-nek.
– Ez má r dö fi! – lelkendezett Rosie. – É s ha én nyerek, rá adá sul Stace-szel tö ltö m az
éjszaká t!
– Benne vagyunk! – bó lintottak elégedetten a fivérek, s mindketten ö rü ltek, hogy
Rosie mégsem olyan tö kéletes, amilyennek lá tszik, hiszen szavai némi rosszmá jú sá gró l
á rulkodtak.
A teniszpá lyá n Frankyt semmi sem menthette meg a csú fos kudarctó l. Hiá ba szervá lt
ú gy, mint a forgó szél, hiá ba szá guldott a labda utá n, aká r egy futó bajnok, nem tudta
kihaszná lni a há rom pont elő nyét. Rosie olyan pö rgetett labdá kkal lepte meg, hogy
beleszédü lt, s a végén 6:0-ra kikapott. A szett utá n a lá ny odament hozzá , megcsó kolta,
és a fü lébe sú gta: – Majd holnap éjjel mindenért ká rpó tollak!
Vacsora utá n, ígéretéhez híven, Stace-szel fekü dt le, a hét há tralevő részében pedig
felvá ltva bú jt á gyba a két férfival.
Az ikrek kocsival vitték ki a repü lő térre, amikor elutazott.
– Feltétlenü l keressetek meg, ha New Yorkba jö ttö k! – mondta nekik, miutá n ő k má r
korá bban meghívtá k magukhoz Los Angelesbe. Mielő tt felszá llt a gépre, az utolsó
pillanatban á tadott a fivéreknek egy-egy kis dobozt. – Meglepetés! Hogy akkor is
gondoljatok rá m, ha má r nem leszü nk együ tt – mosolygott rá juk boldogan. Franky és
Stace kibontottá k az ajá ndékot. Mindketten kék kö ves navajo gyű rű t kaptak, amit a
kö rnyékbeli indiá nok á rultak.
Késő bb dö bbenten lá ttá k a vá rosban, hogy ezek a gyű rű k há romszá z dollá rba
kerü lnek.
– Fantasztikus ez a lá ny! – kiá ltott fel Franky. – Hiszen nyakkendő t is vehetett volna
nekü nk vagy cowboykalapot! Ö tven dollá rbó l megú szta volna!
Bü szkén és elégedetten tértek vissza a klubba, de az utolsó héten má r alig
teniszeztek. Szívesebben idő ztek a golfpá lyá n, esténként pedig á truccantak Vegasba, de
sosem tö ltö tték ott az éjszaká t. Tudtá k, hogy nem érdemes, mert hajnaltá jban, fá radtan
ú gysem lehet koncentrá lni, és nem szívesen hagytá k a pénzü ket a kaszinó ban.
Ebéd kö zben sű rű n emlegették Rosie-t. Bá r soha, egyetlen szó val sem bírá ltá k,
magukban kissé lenézték, amiért mindkettő jü kkel lefekü dt.
– Szerintem kifejezetten élvezte a já tékot – mondta Franky.
– É s utá na sem nyafogott, mint valami elkényeztetett, hü lye liba.
Stace bó lintott. – Osztá lyon felü li csaj. Pá rjá t ritkítja. Ú gyszó lvá n tö kéletes.
– Igen, de a nő k idő vel megvá ltoznak – jegyezte meg Franky.
– Fö lhívjuk, ha New Yorkba megyü nk? – kérdezte Stace.
– Naná ! – vá gta rá habozá s nélkü l Franky.

Egy héttel azutá n, hogy elutaztak Scottsdale-bő l, a Sturzo fivérek bejelentkeztek a

manhattani Sherry-Netherland Hotelba. Má snap reggel kocsit béreltek, és meg sem
á lltak John Heskow Long Island-i há zá ig. Amint begö rdü ltek a kocsifelhajtó ra,
megpillantottá k Heskow-t; éppen a kosá rlabdapá lyá ró l sö pö rte le az éjszaka rá hullott
havat. Mosolyogva integetett vendégeinek, majd a gará zsra mutatott, hogy oda á lljanak
be. Sajá t kocsija a há z elő tt parkolt. Stace a gará zs felé kanyarodott, Franky azonban
kiszá llt, egyrészt azért, hogy kezet fogjon a há zigazdá val, má srészt azért, hogy kö zvetlen
kö zelrő l szemü gyre vegye, elvégre sosem lehet tudni… Heskow kinyitotta az ajtó t, és
bekísérte a há zba a fivéreket.
– Mindent elő készítettem, vihetitek – mondta, aztá n az emeleti há ló szobá ba vezette
vendégeit, a hatalmas lá dá hoz, amelyben ezú ttal nem fegyverek, hanem gumival
á tkö tö tt, tizenö t centi vastag pénzkö tegek sorakoztak, mellettü k pedig egy nagy,
ö sszehajtott, bő rö nd nagysá gú bő rtá ska hevert. Stace az á gyra dobá lta a pénzkö tegeket,
majd Frankyvel együ tt valamennyit végigpö rgette, hogy meggyő ző djö n ró la: való ban
szá zdollá rosokat kaptak, és nincs kö ztü k hamisítvá ny. A fivérek csak az egyik kö tegben
szá moltá k meg a pénzt, aztá n az ö sszeget beszoroztá k szá zzal. Amikor végeztek,
beraktá k a félmillió t a bő rtá ská ba, és fö lnéztek a derű sen mosolygó Heskow-ra, aki
megkérdezte tő lü k: – Ne fő zzek nektek egy ká vét? Nem kértek valami harapnivaló t?
– Kö szö njü k, egy ká vé jó lesne – felelte Stace. – De elő bb azt mondd meg, nem
tö rtént-e olyasmi, amirő l feltétlenü l tudnunk kell. Nincs semmi gá z?
 – Nincs – nyugtatta meg Heskow. – Minden a legnagyobb rendben van. De azért a
zsozsó val vigyá zzatok, ne nagyon vá gjatok fel vele, és ne szó rjá tok feltű nő en! Akkor
nem lesz semmi baj.
– Ne izgulj, félretesszü k ö reg napjainkra – felelte Franky nevetve.
– Mi a helyzet a Don bará taival? – kérdezte Stace.
– A halottaknak nincsenek bará taik – vá gta rá Heskow.
– É s a gyerekei? – érdeklő dö tt Franky. – Ő k se balhéznak?
– Mindhá rman tisztességes, becsü letes emberek – magyará zta Heskow. – Ezek nem
szicíliaiak, hanem tö rvénytisztelő polgá rok. Csak a karrierjü k érdekli ő ket, azonkívü l
ö rü lnek, hogy ilyen szerencséjü k van, és senki nem gyanú sítja ő ket az apjuk
meggyilkolá sá val. Az ikrek jó t nevettek.
– Azért ez elképesztő – jegyezte meg Stace. – Meghal egy ilyen nagy ember, és sehol
egy kis felhajtá s…
– Eltelt egy év, és az ü gy szépen elaludt. Minden ú gy tö rtént, ahogy megbeszéltü k –
vá laszolta mosolyogva Heskow.
Az ikrek megittá k a ká véjukat, aztá n kezet rá ztak a há zigazdá val.
– Vigyá zzatok magatokra! – mondta nekik Heskow. – Lehet, hogy hamarosan ú jra
jelentkezem.
– Tedd azt! – biztatta Franky.

Manhattanbe visszatérve a fivérek betértek egy bankba, pá ncélkazettá t béreltek, és a

félmillió dollá rt ú gy, ahogy volt, egyszerű en beleö ntö tték. Még egy kis kö ltő pénzt se
vettek el belő le. Aztá n visszamentek a hotelba, és fö lhívtá k Rosie-t.
A lá ny meglepő dö tt, de hangja elá rulta, mennyire ö rü l, hogy ilyen hamar
viszontlá thatja ő ket. Azonnal meghívta a laká sá ra a fivéreket, s megígérte, hogy
megmutatja nekik New Yorkot.
Franky és Stace tehá t este becsö ngetett Rosie-hoz, aki itallal kíná lta ő ket, majd
há rmasban elő bb vacsorá zni indultak, aztá n színhá zba mentek.
Rosie a Le Cirque-be, a legelegá nsabb, legfelkapottabb New York-i étterembe vitte az
ikreket, ahol remekü l fő ztek. Bá r spagetti nem szerepelt az étlapon, Franky kérésére a
séf perceken belü l elkészítette. A fivérek nem győ ztek csodá lkozni, s egyre csak azt
ismételgették, hogy ilyen jó t még soha életü kben nem ettek. Azt is észrevették, hogy a
fő pincér a tö rzsvendégnek kijá ró megkü lö nbö ztetett tisztelettel bá nik Rosie-val, s ez
nagyon imponá lt nekik. Nagyszerű en érezték magukat. A lá ny biztatta ő ket, meséljék el,
mi tö rtént velü k, mió ta nem talá lkoztak. Ezen az estén olyan szép volt, mint még soha.
Franky és Stace most lá tta elő szö r estélyi ruhá ban.
Vacsora utá n, amikor felszolgá ltá k a ká vét, á tadtá k az ajá ndékot, amit aznap délutá n
Tiffanyná l vettek a lá nynak. A bá rsonytokban lapuló egyszerű aranylá nc a briliá nsokkal
kirakott platinafü ggő vel ö tezer dollá rba kerü lt, amit fele-fele alapon fizettek.
– Fogadd el tő lü nk ezt a csekélységet – mondta Franky.
Rosie-nak elá llt a lélegzete. Kö nnybe lá badt szemmel, boldogan akasztotta a nyaká ba
a lá ncot, majd á thajolt az asztalon, és mindkettő jü ket megcsó kolta.

A fivérek még a teniszklubban megemlítették Rosie-nak, hogy még sosem lá ttak igazi
Broadway-musicalt. A lá ny nem felejtette el, és má snap estére jegyet szerzett A
nyomorultak elő adá sá ra. Megígérte, hogy remekü l fognak szó rakozni. Frankynek és
Stace-nek való ban nagyon tetszett a darab, de a cselekményben talá ltak némi
kivetnivaló t.
– Egyszerű en nem hiszem el, hogy Jean Valjean nem ö lte meg Javert fő felü gyelő t,
amikor eljö tt a megfelelő alkalom – jegyezte meg Franky.
– Ugyan má r, hiszen ez csak musical! – torkolta le Stace. – Ne tá massz tú lzott
kö vetelményeket vele szemben. Nem az a célja, hogy mélyenszá ntó eszmei
mondanivaló ja legyen.
– Szerintem igenis van eszmei mondanivaló ja! – szó lt kö zbe Rosie. – Arró l szó l, hogy
Jean Valjean megvá ltozik, és jó ember lesz belő le. Az a lényeg, hogy egy bű nö ző , aki
tolvaj volt, megbá nja bű neit, és kibékü l a vilá ggal.
– Vá rjunk csak! – kiá ltott fel bosszú san Stace. – Ilyesmi nem létezik! Aki tolvaj volt,
tolvaj is marad! Az ember nem bú jhat ki a bő rébő l. Igaz, Franky?
Most Rosie-t ö ntö tte el a pulykaméreg. – Hü lyeség! Mit tudtok ti egy olyan fickó ró l,
mint Jean Valjean? – kérdezte szikrá zó szemmel.
A fivérek egy pillanatig elképedve bá multak rá , aztá n kitö rt belő lü k a nevetés. A lá ny
is rá jö tt, hogy tú l hevesen reagá lt, és derű s mosollyal megkérdezte: – Eldö ntö ttetek má r,
hogy ki marad itt éjszaká ra? – Mivel hiá ba vá rta a vá laszt, ellentmondá st nem tű rő
hangon kijelentette: – Há rmasban nem kefélek! Hú zzatok sorsot, ha má sképp nem
megy!
– Te kire szavazol kettő nk kö zü l? – kérdezte Franky.
– Ne kezdd má r megint! – fö rmedt rá Rosie ingerü lten. – Ha nem tudtok dö nteni, ú gy
folytatjuk, ahogy a filmekben lenni szokott. A szex egyszerű en kimarad. Csakhogy én
nem csípem a plá tó i szerelmet! – Elmosolyodott, hogy oldja a feszü ltséget. – É n
mindkettő tö ket szeretlek!
– Oké, ma én megyek vissza a szá llodá ba – kö zö lte Franky, mert azt akarta, hogy a
lá ny tudja: nincs hatalma fö lö tte.
Rosie kikísérte, az ajtó ban megcsó kolta, és a fü lébe sú gta: – Ne izgulj, holnap éjjel is
csú csformá ban leszek!

Hat napot tö ltö ttek együ tt. Rosie reggeltő l délutá nig a disszertá ció já n dolgozott, de
esténként mindig rá ért. Az ikrek egyszer elvitték egy kosá rmeccsre a Madison Square
Gardenba, amikor a Los Angeles Lakers csapata New Yorkba lá togatott, s ö rü ltek, hogy a
lá ny szemmel lá tható lag élvezi a já tékot. A mérkő zés utá n a kö zeli elegá ns étteremben
vacsorá ztak. Rosie csak má snap kö zö lte velü k, hogy kö zvetlenü l kará csony elő tt egy
hétre el kell utaznia. A fivérek azt hitték, a csalá djá val tö lti az ü nnepeket, de
megismerkedésü k ó ta elő szö r szokatlanul rosszkedvű nek talá ltá k, és faggatni kezdték.
– Nem a szü leimhez megyek – vallotta be végü l a lá ny –, hanem egyedü l tö ltö m a
kará csonyt az á llam északi részén lévő há zunkban. Meg akarom ú szni ezt az egész hamis
ü nnepi cécó t. Kü lö nben is tanulnom kell, és megpró bá lom végre eldö nteni, mihez
kezdjek, ha megkapom a diplomá mat.
– Halaszd el az utazá st, és kará csonyozz velü nk! – javasolta Franky. – Ha itt maradsz,
mi sem repü lü nk vissza Los Angelesbe.
– Nem lehet – rá zta meg a fejét Rosie. – Sose lesz kész a disszertá ció m. Csak ott
tudom befejezni.
– Magá nyosan, mint egy remete? A vilá gtó l elvonulva? – kérdezte Stace.
Rosie lehajtotta a fejét. – Mit csiná ljak, ha ilyen hü lye vagyok?
Franky ú jabb ö tlettel á llt elő . – Nem mehetnénk veled néhá ny napra? Megígérjü k,
hogy kará csony utá n azonnal elutazunk, és békén hagyunk.
 – Így lesz – fogadkozott Stace. – Egyébként nekü nk sem fog á rtani pá r nap nyugalom.
Rosie szeme felcsillant. – Tényleg velem jö nnétek? – kérdezte boldog mosollyal. –
Isteni lenne! Kará csonykor elmehetnénk síelni! Van egy klassz panzió a há ztó l
féló rá nyira. É s este én fő zném az ü nnepi vacsorá t! – Egy pillanatig hallgatott, majd nem
tú l meggyő ző en hozzá tette: – De ígérjétek meg, hogy legkéső bb huszonhetedikén
elutaztok, mert tényleg tanulnom kell!
– Ne izgulj, nem maradunk a nyakadon. Nekü nk is vissza kell mennü nk Los
Angelesbe – nyugtatta meg Stace. – Senki nem bajló dik helyettü nk az á ruhá zzal.
– Istenem, mennyire szeretlek benneteket! – lelkendezett Rosie, s az ö rö mtő l még a
szeme is kö nnybe lá badt.
– Tudod, a mú ltkor elbeszélgettü nk Frankyvel – jegyezte meg Stace csak ú gy
mellékesen, mintha pusztá n csevegni akarna. – Mi még sosem já rtunk Euró pá ban, és
arra gondoltunk, ha nyá ron befejezed az egyetemet, néhá ny hétre á truccanhatná nk
há rmasban. Te lennél az idegenvezető nk. A legjobb szá llodá kban lakná nk, a
legelegá nsabb éttermekben ennénk, és mindent megnéznénk, amit érdemes. Remekü l
éreznénk magunkat, persze csak akkor, ha te is velü nk tartasz.
– Igen! Feltétlenü l velü nk kell jö nnö d. Nélkü led elvesznénk, mint két á rva gyerek –
tett rá egy lapá ttal Franky.
– Fantasztikus ö tlet! – kiá ltott fel Rosie. – Megmutatom nektek Londont, Pá rizst és
Ró má t! É s persze Velencét. Bele fogtok szeretni. Az lesz a vége, hogy haza sem akartok
jö nni. Majd meglá tjá tok! De ne á brá ndozzunk, fiú k! Hol van még a nyá r! Ahogy én
ismerlek benneteket, addigra nem is fogtok emlékezni rá m… Má s nő k utá n fogtok
má szká lni…
– Hogy mondhatsz ilyet? – csattant fö l Franky má r-má r dü hö sen. – Nekü nk rajtad
kívü l nem kell senki má s!
– Oké – mosolygott rá Rosie. – Szó ljatok, ha indulhatunk. Rajtam nem fog mú lni.

December 23-á n reggel Rosie a hotel bejá rata elé gö rdü lt, hogy fö lvegye a fivéreket. A
hatalmas Cadillac csomagtartó ja ú gyszó lvá n tele volt a bő rö ndjeivel meg a
díszcsomagolá sban pompá zó ajá ndékokkal, de azért az ikrek sporttá ská inak is sikerü lt
helyet szorítani.
Stace a há tsó ü lést vá lasztotta; hagyta, hogy Franky ü ljö n elő re, a lá ny mellé. Egy ó ra
hosszat utaztak szó tlanul; beszélgetés helyett inká bb a rá dió kellemes kará csonyi
slá gerkoktéljá t hallgattá k. Rosie-nak sem volt kedve csevegni.
Amíg a lá nyra vá rtak, az ikrek kö zö tt érdekes pá rbeszéd zajlott le a szá lloda
éttermében. Stace má r a reggelinél észrevette, hogy Franky mondani akar valamit, de
szemmel lá tható lag zavarban van, nem tudja, hogy fogjon hozzá .
– Rajta, ö regem, bö kd má r ki! – biztatta.
Franky nekidurá lta magá t. – Félre ne értsd a helyzetet, és nehogy azt hidd, hogy
féltékeny vagyok vagy ilyesmi – nyö gte ki nagy nehezen –, de nem tudná l leszá llni Rosie-
ró l erre a pá r napra?
– Dehogynem – felelte Stace. – Majd azt mondom neki, hogy ö sszeszedtem a trippert
Vegasban.
– Azért ne ess tú lzá sba! – vigyorgott Franky. – Csak az ü nnepekre szeretném
kisajá títani, ennyi az egész. Aztá n eltakarodom az utadbó l.
– Hogy te milyen lö kö tt vagy! – csó vá lta a fejét Stace. – Még a végén mindent
elrontasz! Elvégre nem erő szakkal vettü k rá , hogy mindkettő nkkel lefekü djö n, és egy
pillanatig se csaptuk be. Ő akarta. É s szerintem így a legjobb.
 – Igazad van, de mégis szeretném kipró bá lni, milyen lehet, ha legalá bb erre a rö vid
idő re csak az enyém – kö tö tte az ebet a karó hoz Franky.
– Rendben van – bó lintott Stace. – É n vagyok az ö regebb, nekem kell engednem. – Jó t
nevettek, hiszen Stace mindö ssze tíz má sodperccel elő bb jö tt vilá gra, á m mégis jó pá r
évvel idő sebbnek lá tszott Frankynél. – De ne felejtsd el, hogy Rosie-nak ú gy vá g az esze,
mint a borotva. Fogadni mernék, hogy rö gtö n rá jö n, mire megy ki a já ték. Ú gysem tudod
eltitkolni elő le, hogy beleszerettél.
Franky színlelt dö bbenettel meredt a fivérére. – Szó val azt mondod, beleszerettem?
Nahá t! Ez magamtó l sose jutott volna eszembe!
Stace csak legyintett. Ú gy ismerte a testvérét, mint a tenyerét.

Végre kijutottak a vá rosbó l. Westchesteren hajtottak á t, amikor Franky megszó lalt: –

Még soha életemben nem lá ttam ennyi havat! Hogy lehet itt élni?
– Egész jó l – felelte Rosie. – Vidéken minden sokkal olcsó bb, mint New Yorkban.
– Mikor érü nk oda? – kérdezte Stace.
– Kö rü lbelü l má sfél ó ra mú lva – felelte a lá ny. – De ha le akarjá tok dobni a vizet,
megá llhatunk egy pillanatra.
– Inká bb menjü nk tová bb. Kibírjuk – mondta Franky.
– Hacsak neked nem sü rgő s – tette hozzá Stace.
A lá ny megrá zta a fejét. Két kézzel markolta a volá nt, és elszá nt arccal, fü rkésző
pillantá ssal kémlelte az utat, mikö zben hatalmas hó pelyhek hullottak a szélvédő re.
Tö bb mint egy ó ra mú lva egy kisvá rosba értek. – Má r csak tizenö t perc – biztatta a
fivéreket Rosie.
A kocsi meredek domboldalon kapaszkodott fö l, s egyszer csak felbukkant a há z,
amely ú gy nézett ki, mint egy eltévedt szü rke elefá nt a végtelen hó mező ben. Amerre
elhaladtak, egyetlen lá bnyom, egyetlen keréknyom se lá tszott.
Rosie a kapu elé gö rdü lt, és megá llt a fedett torná c elő tt. Mindhá rman kiszá lltak. A
lá ny fö lpakolta a fivéreket a csomagtartó bó l kiszedett bő rö ndö kkel, ajá ndékokkal. –
Menjetek be – mondta nekik. – Nyitva van az ajtó . Idefö nt sose szoktuk bezá rni.
Franky és Stace talpa alatt csak ú gy csikorgott a hó a torná cra vezető lépcső n.
Kinyitottá k az ajtó t, és beléptek az agancsokkal díszített hatalmas nappaliba, ahol ú gy
ropogott a tű z a kandalló ban, mint valami barlangban.
Odakint hirtelen felbő gö tt a Cadillac motorja. A fivérek meglepetten kaptá k fel a
fejü ket, de nemigen volt idejü k csodá lkozni, mert ebben a pillanatban hat felfegyverzett
férfi rontott be a há zba, há rom a fő kapun, há rom pedig a há tsó bejá rat felő l. Jó l
megtermett, nagy bajszú vezérü k enyhe akcentussal rá kiá ltott az ikrekre: – Á llj! Ne
mozduljatok! Ne dobjá tok el a csomagokat!
Stace rö gtö n fö lfogta, mirő l van szó , Franky azonban egyelő re csak Rosie-t féltette.
Beletelt néhá ny má sodperc, mire ő is megértette, miért hú zott el a Cadillac, és miért
nem jö tt be velü k a há zba a lá ny. Még soha nem élt á t olyan szö rnyű pillanatot, mint
akkor, amikor végre rá jö tt: Rosie csalétek volt, ő k pedig rá haraptak.
 7. FEJEZET

December 23-á n Astorre azon az estélyen vett részt, amit Nicole rendezett a laká sá n.
A meghívottak listá já n fő leg nagymenő ü gyvédek és a jó tékony célú munká t végző
csoportok tagjai szerepeltek, első sorban Nicole kedvencei, a halá lbü ntetés ellen indított
kampá ny aktivistá i.
Astorre szeretett estélyekre já rni. Szívesen csevegett olyan emberekkel, akiket aztá n
soha tö bbé nem lá tott, s akik annyi mindenben kü lö nbö ztek tő le. Néha érdekes, vonzó
nő kkel is megismerkedett, akikkel futó kalandokba bocsá tkozott. Mindig abban
reménykedett, hogy beleszeret valakibe; hiá nyzott neki a felkavaró érzés. Ezen az estén
Nicole eszébe juttatta kamaszkori romá ncukat.
– Ö sszetö rted a szívemet, amikor nem engem vá lasztottá l, hanem apá mnak
engedelmeskedtél, és elutaztá l Euró pá ba – mondta kedvesen, a legcsekélyebb
szemrehá nyá s nélkü l.
– Tudom – felelte mosolyogva Astorre –, de az ö sszetö rt szíved nem akadá lyozott
meg benne, hogy má s férfiakkal talá lkozgass.
Nem tudni, miért, Nicole még a szoká sosná l is kedvesebb volt a fiatalemberhez. Ú gy
fogta a kezét, mint egy kamasz lá ny, tö bbszö r megcsó kolta, és ú gy bú jt hozzá , mintha
érezné, hogy Astorre hamarosan ú jra megszö kik elő le.
Astorre kissé zavarba jö tt. É rezte, hogy ismét fö lébred benne a régi gyö ngédség, de
azt is tudta, hogy sú lyos hibá t kö vetne el, ha élete e jelentő s forduló pontjá n
megpró bá lná felmelegíteni a kapcsolatukat, hiszen tisztá ban volt vele, hogy má sok
életét is befolyá soló dö ntéseket kell hoznia. Megkö nnyebbü lt, amikor Nicole odavezette
egy kisebb csoporthoz, és bemutatta vendégeinek.
Ezen az estén nem gépzene szó lt, hanem igazi zenekar já tszott. Nicole megkérte
Astorrét, hogy énekeljen valamit. A fiatalember engedett az unszolá snak, s kissé
rekedtes, de kellemesén csengő hangjá n rá zendített egy régi olasz balladá ra, amit Nicole
is vele dú dolt, mikö zben szorosan hozzá simult, és ú gy nézett a szemébe, mintha a
szívébe akarna lá tni. Az utolsó akkord utá n szomorú mosollyal ismét megcsó kolta.
Meglepetést is tartogatott unokaö ccse szá má ra. Odakísérte egyik vendégéhez, s a
finom szépségű , szü rke szemű , intelligens tekintetű asszonyra mutatva így szó lt: –
Astorre, ez a hö lgy Georgette Cilke, a halá lbü ntetés eltö rléséért indított kampá ny
vezető je. Gyakran dolgozunk együ tt.
Georgette kezet nyú jtott a fiatalembernek. – Gyö nyö rű en énekel. A fiatal Sinatrá ra
emlékeztet – mondta elismerő en.
– Kö szö nö m! – felelte Astorre boldog mosollyal. – Nem is tudja, milyen ö rö met
szerzett! Sinatra a példaképem. Minden szá má t kívü lrő l tudom!
– A férjem is rajong érte – jegyezte meg Georgette. – Jó magam is kedvelem a dalait,
attó l viszont má r korá ntsem vagyok elragadtatva, ahogyan az emberekkel bá nik.
Astorre felsó hajtott. Tudta, hogy az asszonynak igaza van, tehá t nemigen szá llhat
vitá ba vele, de ú gy érezte, meg kell védenie eszményképét. – Azt hiszem, kü lö n kell
vá lasztanunk a halhatatlan mű vészt és a gyarló embert – jelentette ki hatá rozottan.
– Kell? – kérdezte Georgette derű sen csillogó szemmel. Tetszett neki ez a
szenvedélyes kiá llá s, de azért ragaszkodott az á llá spontjá hoz. – É n meg azt hiszem, még
egy ilyen nagy mű vésznek sem bocsá thatjuk meg az érzéketlenséget és a
faragatlansá got, a durva erő szakró l nem is beszélve.
Astorre lá tta, hogy ezt a nő t sose fogja meggyő zni, így inká bb eldú dolt néhá ny
taktust Sinatra egyik legszebb, szerelmes szá má bó l. Mélyen Georgette szemébe nézett, s
az asszony elmosolyodott.
– Oké – mondta a fiatalembernek –, elismerem, hogy a dalai szinte
ellená llhatatlanok, de a tettei méltatlanok a mű vészetéhez. – Mielő tt tová bbment, hogy
má sokkal is vá ltson néhá ny szó t, gyö ngéden megsimogatta Astorre karjá t.
Astorre egész este ő t figyelte. Elbű vö lte Georgette természetes kecsessége, szívbő l
jö vő kedvessége, finom szépsége, amit sem sminkkel, sem egyéb nő i praktiká kkal nem
pró bá lt fokozni. Mint minden jelenlévő , ő is egy kicsit beleszeretett, pedig az asszonyon
lá tszott, hogy sejtelme sincs ró la, milyen hatá ssal van a férfiakra, s mi sem á ll tá volabb
tő le, mint hogy bá rkivel kikezdjen.
Astorre má r olvasta azokat a dokumentumokat, amelyeket Marcantonio Cilke-rő l
gyű jtö tt ö ssze a tévécsatorna archívumá bó l, s tudta, hogy az ü gynö k vadá szgö rény
mó djá ra lohol az emberi bű nö k nyomá ban, rá adá sul fényes eredménnyel. Az iratokbó l
az is kiderü lt, hogy ezt a gö rényt szereti a felesége. A rejtélyt képtelen volt megfejteni.
Mikö zben ezen merengett, Nicole odalépett hozzá , s a fü lébe sú gta, hogy Aldo Monza
megérkezett, a hallban vá rakozik.
Astorre elkomorult. – Ne haragudj – mondta Nicole-nak –, de mennem kell.
– Nem haragszom, csak sajná lom, hogy nem volt alkalmad kö zelebbrő l megismerni
Georgette-et. Még soha életemben nem talá lkoztam ilyen intelligens, jó szívű
teremtéssel.
– É n is nagyon sajná lom, mert ritká n talá lkozom ilyen gyö nyö rű nő vel – dü nnyö gte
Astorre, mikö zben arra gondolt, hogy sosem fog benő ni a feje lá gya, hiszen elég egy szép
arcot lá tnia, s má ris képtelen á brá ndokat kerget.
Elkö szö nt Nicole-tó l, aztá n kisietett a hallba. Aldo Monza való ban ott ü ldö gélt Nicole
egyik pompá s rokokó foteljá ban, s szemmel lá tható lag feszengett. Nyilvá n attó l félt,
hogy a pompá s bú tor ö sszeroppan a sú lya alatt. Megkö nnyebbü lve pattant fö l, amikor
Astorrét meglá tta. – Elkaptuk az ikreket – morogta halkan. – Arra vá rnak, hogy
kedvedre ítélkezz fö lö ttü k.
Astorre szíve elszorult. Kezdő dik, gondolta szomorú an, itt az idő , hogy bebizonyítsa:
méltó volt a Don bizalmá ra. – Mennyi idő alatt érü nk oda? – kérdezte leverten.
– Kö rü lbelü l há rom ó ra alatt. Hó fú vá s van, lassan kell mennü nk – felelte Monza.
Astorre az ó rá já ra pillantott. Fél tizenegy volt. – Induljunk – mondta, és belebú jt a
kabá tjá ba.
Kiléptek az utcá ra. A sű rű pelyhekben hulló hó má r belepte a há zak elő tt parkoló
autó kat. Monza egy behemó t Buickkal érkezett.
Ő vezetett, Astorre mellette ü lt, és kibá mult az ablakon.
Farkasordító hideg volt. Monza bekapcsolta a fű tést, s a kocsi lassan dohá nytó l és
italtó l bű zlő kemencévé vá ltozott.
– Aludj egyet – taná csolta Monza Astorrénak. – Hosszú az ú t, és ha odaérü nk, nem
lesz idő d pihenni. Kemény munka vá r rá d.
Astorre há tradő lt, lazítani pró bá lt. Ú gy zuhogott a hó , hogy má r nem lá tta az utat.
Gondolatai hamarosan elkalandoztak. Eszébe jutott a perzselő szicíliai hő ség és az a
tizenegy év, amíg a Don ú tmutatá sa alapjá n felkészü lt arra a feladatra, amit most végre
kell hajtania. Tudta, hogy sorsá t nem kerü lheti el.
Astorre Viola tizenhat éves volt, amikor Don Aprile Londonba kü ldte tanulni. Nem lepte
meg nagybá tyja parancsa, hiszen a Don mindhá rom gyermeke magá niskolá ba, késő bb
pedig egyetemre já rt, és kollégiumban lakott. Apjukat persze nem a tudá s hatalmá ba
vetett hit vezérelte, hanem az a cél, hogy gyermekeit tá vol tartsa sajá t ü zelmeitő l.
Astorrét Londonban egy gazdag, gyermektelen, kö zépkorú há zaspá r lá tta vendégü l.
É vtizedekkel korá bban vá ndoroltak ki Szicíliá bó l, s Angliá ban kényelemben és
jó mó dban éltek. Nevü ket Priolá ró l Pryorra vá ltoztattá k. Mindketten tő rő lmetszett
angolnak lá tszottak, még hajdan sö tét bő rü k is kifakult a szigetorszá gban. Sem
ö ltö zkö désü k, sem viselkedésü k nem á rulta el, hogy honnan szá rmaznak való já ban. Mr.
Pryor mindennap keménykalapban, ö sszesodort fekete ernyő vel a kezében indult
dolgozni, Mrs. Pryor pedig ugyanolyan kalapokat és virá gmintá s ruhá kat hordott, mint
az elegá ns angol dá má k.
Otthon azonban visszavedlettek tő sgyö keres szicíliaivá . Mr. Pryor foltos, bő szá rú
nadrá got hú zott, hozzá gallér nélkü li fekete inget, Mrs. Pryor meg laza, kényelmes fekete
ruhá ba bú jt, és kizá ró lag olasz ételeket fő zö tt.
Mr. Pryor egy nagy palermó i magá nbank londoni fió kjá nak vezérigazgató ja volt.
Astorrét sajá t unokaö ccseként szerette, de azért mindig megtartotta a há rom lépés
tá volsá got. Mrs. Pryor viszont való sá ggal rajongott a fiú ért, s ú gy kényeztette, mintha az
unoká ja lenne.
Astorre bő séges zsebpénzt, ső t kocsit is kapott Mr. Pryor-tó l, aki a Don parancsá ra
elintézte, hogy védencét fö lvegyék egy London kö zelében lévő , fő leg ü zleti ismereteket
és bankszakmá t oktató egyetemre. Astorre a beiratkozá skor tudta meg, hogy
bö lcsészkar is van, ső t mű vészeti tá rgyakat lehet tanulni. Azonnal fö lvette a tanrendjébe
az éneket, a színészmesterséget és a tö rténelmet. Az Angliá ban tö ltö tt hó napok sorá n
szeretett bele a ró kavadá szatot á brá zoló festményekbe. Persze nem a hajsza és a vad
leterítése ragadta meg a képzeletét, hanem a pompá s kü lső ségek – a vö rö s
vadá szkabá tok, az aranybarna kutyá k, a fekete paripá k.
Az egyetemen ismerkedett meg a vele egykorú , észbontó an csinos, hamvasan
á rtatlannak lá tszó Rosie Connerrel, aki szintén színészmesterséget tanult, s vará zsá nak
egyetlen férfi sem tudott ellená llni. Tehetséges színésznő nek bizonyult, sorra já tszotta a
szeminá riumokon mű sorra tű zö tt darabok fő szerepeit. Astorre viszont csak
epizó dszerepeket kapott. Hiá ba volt jó képű fiú , nem tudta magá val ragadni a
kö zö nséget; nyilvá n az ehhez szü kséges plusz hiá nyzott a személyiségébő l. Rosie-nak
nem kellett ilyen gondokkal kü szkö dnie. Ú gy kellette magá t a színpadon, mintha az
egész néző sereget el akarná csá bítani.
É nekó rá ra is együ tt já rtak. Rosie csodá latosnak talá lta Astorre hangjá t, á m
hamarosan kiderü lt, hogy az énektaná rnak egészen má s a véleménye. Kereken meg is
mondta a fiatalembernek, hogy okosabban tenné, ha egyá ltalá n nem foglalkozna
zenével, mert se hangja, se hallá sa.
Alig két hét utá n Rosie Astorre szerető je lett. A viszonyt a lá ny kezdeményezte, bá r
Astorre, tizenhat éve minden lá ngoló szenvedélyével má r első lá tá sra beleszeretett,
olyannyira, hogy Nicole-t szinte teljesen elfelejtette. Rosie nem volt ilyen heves, inká bb
mulattatta a kapcsolat, de bugyborékoló életkedve elbű vö lte Astorrét, akitő l semmit
nem tagadott meg az á gyban, ső t néhá ny nap elteltével drá ga ajá ndékkal lepte meg:
vö rö s vadá szkabá tot, fekete antilopsapká t és remek lovagló ostort vett neki, s mindezt
ú gy adta á t, mintha csak meg akarná tréfá lni ró kavadá szatért rajongó bará tjá t.
A fiatal szerelmesek szoká sa szerint elmondtá k egymá snak élettö rténetü ket. Rosie
elmesélte, hogy szü leinek hatalmas farmja van Dél-Dakotá ban, s ő egy sivá r, unalmas
kisvá rosban tö ltö tte a gyermekkorá t, de aztá n fellá zadt, és megszö kö tt otthonró l, mert
Angliá ban akart színészmesterséget tanulni. A farmon eltö ltö tt éveknek persze haszná t
is lá tta, mert ennek kö szö nhette, hogy remekü l lovagolt, síelt és teniszezett, ső t a
kö zépiskola színjá tszó szakkö rében is kipró bá lhatta tehetségét.
Viszonzá sul Astorre is kiö ntö tte a szívét a lá nynak, Bevallotta, hogy egész életében
énekes akart lenni, itt, a szigetorszá gban pedig való sá ggal beleszeretett az angol
életstílusba, az elbű vö lő kö zépkori hagyomá nyokba, a lovaspó ló és a ró kavadá szat
pompá s kü lső ségeibe. Á m egyetlen szó val sem említette nagybá tyjá t, Don Raymonde
Aprilét és a kö zö s szicíliai nyaralá sokat.
Rosie elő bb rá beszélte, hogy vegye fö l a remek lovagló ruhá t, aztá n levetkő ztette. –
Istenien nézel ki – duruzsolta kö zben a fü lébe. – Lehet, hogy elő ző életedben angol lord
voltá l!
Az efféle megjegyzések feszélyezték Astorrét. Furcsá llotta, hogy egy ilyen életrevaló ,
talpraesett teremtés hisz a reinkarná ció ban. De aztá n Rosie megö lelte, megcsó kolta, ő
pedig az á gyban mindenrő l megfeledkezett. Ú gy érezte, még sosem volt ilyen boldog,
talá n csak gyerekkorá ban, Szicíliá ban.
Egy év elteltével Mr. Pryor behívta a dolgozó szobá já ba. Szoká sos otthoni
viseletében, bő parasztnadrá gban, fekete ingben, kocká s zsokésapká ban ü lt kedvenc
karosszékében. A sapka ellenző je á rnyékot vetett a szemére.
– Ö rü lü nk, hogy megismerhettü nk, fiam, és ná lunk tö ltö tted ezeket a hó napokat. A
feleségem rajong érted, legszívesebben itt tartana, hogy naphosszat hallgathassa a
dalaidat. De sajnos el kell vá lnunk egymá stó l. Don Raymonde ü zenetet kü ldö tt, és
megparancsolta, hogy azonnal utazz Szicíliá ba, jó bará tjá hoz, Octavius Biancó hoz. Azt
akarja, hogy igazi szicíliai vá ljék belő led, és mindent megtanulj, amit kell. Azt hiszem,
nem kell megmagyará znom, hogy ez mit jelent.
Astorrét lesú jtotta a vá ratlan hír, de egy pillanatig se kételkedett benne, hogy
engedelmeskednie kell. Bá r a lelke mélyén mindig visszavá gyott Szicíliá ba, most mégis
szinte elviselhetetlennek talá lta a gondolatot, hogy el kell vá lnia Rosie-tó l. – Ha havonta
egyszer el tudok jö nni Londonba, megengedi, hogy itt szá lljak meg? – kérdezte.
– Sose bocsá taná m meg, fiam, ha má shova mennél – felelte Mr. Prior. – De miért
akarsz visszajö nni?
Astorre pirulva bevallotta, hogy beleszeretett Rosie-ba.
– Aha! Há t így vagyunk! – bó lintott Mr. Pryor mosolyogva, és felsó hajtott. –
Szerencsés fickó vagy, fiam, hogy el kell vá lnod attó l a nő tő l, akit szeretsz! Má morító ,
felkavaró érzés! Majd meglá tod! É s az a szegény kislá ny! Hogy fog sírni utá nad! De nem
kell aggó dnod, nyugodtan elutazhatsz. Add meg nekem annak a lá nynak a címét, a tö bbit
bízd rá m. Majd rajta tartom a szememet.
Astorre kö nnyek kö zö tt bú csú zott el Rosie-tó l, és a szavá t adta neki, hogy minden
hó napban meglá togatja, a lá ny pedig megeskü dö tt, hogy rá se néz má s férfira, de
Astorrét ez nem nyugtatta meg, hiszen tudta, hogy Rosie szépsége, bá jos mosolya,
bugyborékoló jó kedve ellená llhatatlan. Meg volt győ ző dve ró la, hogy ezek a
tulajdonsá gok a tö bbi férfit se hagyjá k hidegen, és ha kiteszi a lá bá t Londonbó l, valaki
biztosan megpró bá lja elhó dítani tő le szerelmét.
De nem tehetett semmit, má snap el kellett utaznia. A palermó i repü lő téren Bianco
vá rta, aki ú gy megvá ltozott, hogy alig ismert rá . A nagydarab férfi mérték utá n készü lt,
elegá ns ö ltö nyben, széles karimá jú fehér kalapban feszített, hogy ö ltö zkö désével is
hangsú lyozza: felvitte az isten a dolgá t. Minden oka megvolt a bü szkeségre, hiszen a
palermó i építkezéseket az ő coscája tartotta kézben. A jó mó d persze rengeteg gonddal-
bajjal já rt, mert nemcsak a vá rosi hivatalnokokat és a ró mai minisztériumi tisztviselő ket
kellett megvesztegetni, hanem az a feladat is Biancó ra há rult, hogy megvédje terü letét
vetélytá rsaitó l, példá ul a tekintélyes Corleonéktó l.
Octavius Bianco elérzékenyü lve ö lelte meg a repü lő gépbő l kiszá lló Astorrét, és
mosolyogva idézte fö l azt a régi epizó dot, amikor a kö nnyelmű Fissolini elrabolta a Dont
meg a kisfiú t. Aztá n kö zö lte, hogy Don Raymonde parancsá ra Astorre mostantó l az ő
testő rségének tagja lesz, emellett a cosca ü zleti ü gyeirő l is mindent meg kell tanulnia. A
kiképzés legalá bb ö t évig fog tartani, á m a végére Astorrébó l vérbeli szicíliai vá lik, aki
minden tekintetben méltó nagybá tyja bizalmá ra. Megnyugtatta a fiatalembert, hogy
nem lesz nehéz beilleszkednie az ú j kö rnyezetbe, hiszen gyerekkorá ban ú gy megtanulta
a helyi tá jszó lá st, mintha Szicíliá ban szü letett volna.
Bianco egy Palermo kö rnyékén lévő , kastélynak is beillő pompá s villá ban lakott.
Parancsait szolgá k hada leste, és éjjelnappal egy szakasznyi testő r vigyá zott testi
épségére. Vagyoná val szerzett tekintélye révén bejutott a legjobb tá rsasá gba, s
szorgalmasan á polta a kapcsolatokat a felső tízezer prominens képviselő ivel. Emberei
napkö zben kemény munká ra fogtá k Astorrét: fegyverforgatá sra tanítottá k, ső t azt is el
kellett sajá títania, miként kell bá nni az egyes robbanó szerekkel. Esténként azonban
Bianco szó rakozni vitte a fiú t. Gyakran hívtá k ő ket vendégségbe, sű rű n já rtak mulató ba,
s néha a jó tá rsasá g tá ncestélyein is megjelentek. Biancó t való sá ggal kö rü lrajongtá k a
gazdag ö zvegyek, mikö zben lá nyaik szívét Astorre ejtette rabul édes-bú s szerelmes
dalaival.
A fiatalembert a magas rangú ró mai tisztviselő k megvesztegethető sége lepte meg a
legjobban.
Egy alkalommal maga az építésü gyi és terü letfejlesztési miniszter lá togatott el
Palermó ba, aki a legcsekélyebb szégyenkezés nélkü l, nevetve vette á t Biancó tó l
„já randó sá gá t”, a kenő pénzzel teli bő rö ndö t. Á radozva mondott kö szö netet érte, majd
sű rű mentegető zések kö zepette elmagyará zta, hogy az ö sszeg felét magá nak a
miniszterelnö knek kell tová bbadnia. Késő bb, amikor kettesben maradtak, Astorre
megkérdezte Biancó tó l, vajon lehetséges-e, hogy a miniszter igazat mondott.
Bianco vá llat vont. – Nem hiszem, hogy a felét odaadja, de remélem, nem lesz
szű kmarkú . Ó riá si megtiszteltetés, ha az ember egy kis zsebpénzzel ö rvendeztetheti
meg a miniszterelnö k urat.
A má sodik évben Astorre tö bbszö r is meglá togathatta Rosie-t Londonban. Á ltalá ban
egy napot és egy éjszaká t tö lthettek együ tt a legtö kéletesebb boldogsá gban.
Ugyanebben az évben a fiatalember a tű zkeresztségen is á tesett. Az eset ú gy tö rtént,
hogy a Bianco- és a Corleone-cosca fegyverszü netet akart kö tni. A Corleonékat egy
sasorrú , szú ró s szemű , alacsony kis ember, a rettegett Tosci Limona képviselte, akitő l
még maga Bianco is tartott.
A két fő nö k ragaszkodott hozzá , hogy a megbeszélésre semleges terü leten kerü ljö n
sor, az egyik legmagasabb rangú szicíliai vizsgá ló bíró jelenlétében.
A „Palermó i Oroszlá n”-nak nevezett bíró mó dfelett bü szke volt rá , hogy ő t csak az
nem tudja megvesztegetni, aki nem akarja. Szá mtalan gyilkossá gért halá lra ítélt
maffió zó t mentett meg a villamosszéktő l, és arra is kapható volt, hogy jó pénzért
megakadá lyozza, ső t megszü ntesse a bű nö ző k ellen indított eljá rá sokat. Sosem titkolta,
hogy bará ti viszonyban van a Corleone- és a Bianco-cosca vezető ivel, akik épp ezért
vá lasztottá k tá rgyalá suk helyszínéü l a bíró Palermó tó l tizenö t kilométerre fekvő
birtoká t. Ú gy vélték, a há zigazda személye lehető vé teszi, hogy vérontá s nélkü l, nyugodt
kö rü lmények kö zö tt kö ssék meg a fegyverszü netet.
 Mindketten négy-négy testő rt vihettek magukkal. Kö zö sen fizették a Palermó i
Oroszlá n tiszteletdíjá t is, amit a tá rgyalá s megrendezéséért és levezetéséért kért, no
meg azért, hogy há zá t a felek rendelkezésére bocsá totta.
Homloká ba hulló dú s, hó fehér sö rényével a bíró a jog és az igazsá g tiszteletre méltó ,
feddhetetlen megtestesítő jének lá tszott.
Bianco testő rségének Astorre volt a parancsnoka. Ú gy vélte, kö nnyű dolga lesz,
hiszen a két vezér való sá ggal elhalmozta egymá st a szeretet és kö lcsö nö s megbecsü lés
jeleivel. Bará tsá gosan kezet fogtak, ö sszeö lelkeztek, vá llon veregették egymá st, majd a
legjobb hangulatban ü ltek asztalhoz, hogy nekilá ssanak a pompá s vacsorá nak, amit a
Palermó i Oroszlá n adott a tiszteletü kre. Evés kö zben is olyan bizalmasan suttogtak,
nevetgéltek, mint két elvá laszthatatlan jó bará t.
A fiatalember igencsak meglepő dö tt, amikor vacsora utá n néhá ny percre kettesben
maradt Biancó val, s fő nö ke komoran figyelmeztette: – Résen kell lennü nk, fiam! Szó lj az
embereknek, hogy tartsá k nyitva a szemü ket, mert ez a gazember Limona ki akar nyírni
bennü nket!
Bianco gyanú ja beigazoló dott.
A fegyverszü net megkö tése utá n egy héttel megö lték az á ltala lepénzelt egyik
rendő rfelü gyelő t, amint az kilépett az utcá ra a szerető je há zá bó l. Két hét sem telt el, és
gyilkossá g á ldozata lett Bianco ü zlettá rsa, Palermo egyik leggazdagabb embere, akit
á larcos fegyveresek lő ttek szitá vá a sajá t otthoná ban.
Bianco megtette a szü kséges ó vintézkedéseket. Nö velte testő rsége létszá má t,
azonkívü l minden eddiginél nagyobb gondot fordított rá , hogy csak tö bbszö rö sen
á tvizsgá lt, biztonsá gos gépkocsival utazzon, mert a Corleonék ö rdö gi ü gyességgel
bá ntak a robbanó szerekkel.
A lehető legritká bban hagyta el erő dnek is beillő villá já t, á m egy napon mégis be
kellett mennie Palermó ba, hogy megvesztegessen egy magas rangú vá roshá zi
tisztviselő t. Ú gy dö ntö tt, ha má r így alakult, a kedvenc éttermében fog vacsorá zni. A
pá ncélozott Mercedesszel kelt ú tra, amit a legjobb sofő rje vezetett. Astorre mellette ü lt,
a há tsó ü lésen, s elő ttü k is, utá nuk is egy-egy kocsi haladt, természetesen felfegyverzett
testő rö kkel.
É ppen a legforgalmasabb sugá rú ton hajtottak végig, amikor az egyik mellékutcá bó l
kiszá guldott egy motorkerékpá r. Ketten ü ltek rajta. Az utas azonnal célzott, s
gépfegyverébő l leadott egy sorozatot a Mercedesre. Astorre a pillanat tö rtrésze alatt
fö lmérte a helyzetet. Biancó t a kocsi padló já ra lö kte, majd viszonozta a tü zet, de a
motorkerékpá r elzú gott mellettü k, és eltű nt egy má sik mellékutcá ban.
Két hét mú lva Bianco emberei az éj leple alatt ö t férfit ejtettek foglyul, s
megbilincselve, gú zsba kö tve a villa pincéjébe szá llítottá k ő ket. – Ezek a Corleone-cosca
tagjai – mondta Bianco Astorrénak. – Gyere le velem, nézd meg, hogyan kell elbá nni az
efféle sö predékkel.
Az ö t férfit a Bianco-cosca jó l bevá lt mó dszerével kö tö zték egymá shoz, hogy
moccanni se tudjanak, és fegyveres ő rö k vigyá ztak rá juk. Bianco elvette az egyik ő r
pisztolyá t, majd szó nélkü l tarkó n lő tte a foglyokat.
– Vigyétek vissza ő ket Palermó ba, és hajítsá tok ki a holttestü ket az utcá ra –
parancsolta, aztá n Astorréhoz fordult. – Jó l jegyezd meg, fiam, amit most mondok. Ha
egyszer eldö ntö tted, hogy megö lsz valakit, tö bbé ne szó lj hozzá egy szó t se. A fö lö sleges
fecsegés mindkét fél szá má ra kínos, nem kell erő ltetni.
– A motorosok is kö ztü k voltak? – kérdezte Astorre.
– Nem – felelte Bianco. – De a célnak ezek is megfelelnek.
Igaza volt. Attó l kezdve helyreá llt a béke a két cosca kö zö tt.
Astorre csaknem két hó napig nem já rt Londonban. Rosie egyik reggel fö lhívta telefonon,
pedig azzal a feltétellel adta meg a lá nynak a szá má t, hogy csak vészhelyzetben
keresheti Bianco há zá ban.
– Astorre – mondta Rosie nyugodt, fegyelmezett hangon –, légy szíves, azonnal gyere
ide. Iszonyú bajban vagyok.
– Miért? Mi tö rtént? – kérdezte Astorre.
– Ez nem telefontéma – felelte Rosie. – De ha tényleg szeretsz, nem faggatsz, hanem
felü lsz az első gépre.
Amikor Astorre engedélyt kért Biancó tó l, hogy elutazhasson, fő nö ke csak annyit
mondott: – Biztosan pénz kell a kicsikének – és egy kö teg angol fontot nyomott a fiú
marká ba.
Amint Astorre becsö ngetett Rosie laká sá ba, a lá ny nyomban beengedte, majd
gondosan bezá rta az ajtó t. Halottsá padt volt az arca, s egy olyan ormó tlan
frottírkö penyben á llt az elő szoba kö zepén, amit a fiatalember még sose lá tott rajta.
Há lá san megcsó kolta Astorrét. – Nagyon dü hö s leszel rá m – suttogta szomorú an.
– Ugyan, drá gá m, én sosem tudnék haragudni rá d – nyugtatta meg Astorre, mert azt
hitte, Rosie talá n teherbe esett.
A lá ny szorosan magá hoz ö lelte. – Má r egy éve nem vagy mellettem. Alig lá tlak! Ú gy
igyekeztem, hogy hű maradjak hozzá d, de ilyen hosszú idő t nem bírok ki egyedü l…
Astorre hirtelen mindent megértett. Rö gtö n rá jö tt, hogy Rosie megcsalta, csak azt
nem tudta, miért hívta ide ilyen sü rgő sen. – Oké – mondta higgadtan. – De akkor mi
keresnivaló m van itt?
– Segítened kell rajtam – felelte a lá ny, és bevezette a há ló szobá ba.
Valami volt az á gyban. Astorre fö lhajtotta a takaró t, s egy anyaszü lt meztelen, sző rö s
mellű , sová ny, kö zépkorú férfit talá lt alatta, aki hanyatt fekü dt a lepedő n. Gondosan
á polt, ezü stö sen csillogó kecskeszaká llá val, finom voná saival, aranykeretes
szemü vegével méltó sá gteljes, tiszteletet parancsoló ú riembernek hatott. Merev,
rezzenéstelen tekintettel meredt a plafonra. Astorre rö gtö n tudta, hogy halott, bá r
egyetlen karcolá st se lá tott rajta. Ö nkéntelen mozdulattal kinyú jtotta a kezét, és
megigazította a férfi kissé csá lén á lló szemü vegét.
– É ppen szeretkeztü nk, amikor hirtelen rá ngató zni kezdett – suttogta Rosie. –
Biztosan szívrohamot kapott szegény.
– Mikor tö rtént ez? – kérdezte Astorre.
– Tegnap éjjel – felelte Rosie.
– Miért nem hívtad ki rö gtö n a mentő ket? – faggatta Astorre. – Hiszen nem tehetsz
ró la, hogy meghalt!
– Azért, mert nő s ember, és lehet, hogy én is hibá s vagyok. Ajzó szert haszná ltunk.
Amil-nitrá tot. Má sképp nem tudott elélvezni – magyará zta a lá ny fesztelenü l.
Astorrét megdö bbentette ez az ö nfegyelem. A holttestre nézett, s hirtelen kü lö nö s
érzése tá madt: fel kéne ö ltö ztetnie ezt az embert, és le kellene vennie a szemü vegét,
elvégre mégsem heverhet itt meztelenü l, ahhoz tú l ö reg… Nem illik így hagyni.
– Mondd, mit talá ltá l ebben a pasasban? – kérdezte Rosie-tó l még mindig
elképedten, de a legcsekélyebb rosszindulat nélkü l.
– ő volt a tö rténelemtaná rom – felelte a lá ny. – Nagyon kedveltem. É s egyszer csak
megtö rtént a dolog. De mindö ssze kétszer fekü dtem le vele. Olyan magá nyos voltam. –
Egy pillanatra elhallgatott, majd egyenesen Astorre szemébe nézett.
– Segítened kell rajtam! – mondta esdeklő pillantá ssal.
 – Tud ró la valaki, hogy viszonyod volt vele? – kérdezte Astorre.
– Nem.
– Szerintem akkor is ki kéne hívnunk a rendő rséget.
– Nem! – jelentette ki Rosie hatá rozottan. – Ha félsz, majd elintézem egyedü l.
Astorre metsző pillantá st vetett rá , és csak annyit mondott:
– Azonnal ö ltö zz fel! – Aztá n há tat fordított a lá nynak, és letakarta a halottat.
Egy ó ra mú lva becsö ngettek Mr. Pryor há zá ba. A banká r maga nyitott ajtó t, és szó
nélkü l bevezette ő ket a dolgozó szobá ba. Megjegyzés nélkü l hallgatta végig a tö rténetet.
Lá tszott rajta, hogy mélyen együ tt érez Rosie-val. Még a kezét is megsimogatta, hogy
megvigasztalja.
– Adja ide szépen a laká skulcsá t, kislá nyom, maga pedig maradjon itt éjszaká ra –
mondta végü l. – Mire holnap hazamegy, minden rendben lesz. A bará tja eltű nik, mint a
ká mfor. Aztá n magá cska visszajö n hozzá nk, eltö lt ná lunk egy hetet, utá na pedig
visszatér Ameriká ba.
Mr. Pryor ú gy kísérte fö l a fiatalokat az egyik vendégszobá ba, mintha fö l se tételezné,
hogy a tö rténtek á rnyékot vethetnének a kapcsolatukra. Mosolyogva elkö szö nt tő lü k, és
má r indult is, hogy rendet teremtsen Rosie laká sá ban.
Astorre sosem felejtette el azt az éjszaká t. Az á gyon fekve vigasztalta a zokogó Rosie-
t, zsebkendő jével tö rö lgetve patakzó kö nnyeit. – Csak kétszer fekü dtem le vele –
hajtogatta sírva a lá ny. – Nem voltam szerelmes belé, csak jó bará tok voltunk. Ú gy
hiá nyoztá l, hogy azt hittem, belehalok. ő mindig mellettem á llt. Csodá ltam az eszét, a
tudá sá t. É s egyszer csak megtö rtént. De nem tudott elélvezni szegény. ő kérte, hogy
haszná ljunk ajzó szert.
Astorre lá tta rajta, mennyire megviseli a tragédia. Meg se fordult a fejében, hogy
szemrehá nyá st tegyen neki. De aztá n eszébe jutott, hogy Rosie tö bb mint huszonnégy
ó rá t tö ltö tt el a holttesttel ö sszezá rva, és ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Nem is
értette, hogy lehet ép ésszel kibírni ilyen szö rnyű megrá zkó dtatá st. Ú gy vélte, ahol egy
rejtély van, ott esetleg tö bb is akad, de nem kívá ncsiskodott.
– Ugye nem hagysz el? Ugye má skor is eljö ssz hozzá m? – kérdezte sírva a lá ny, és
szorosan Astorréhoz simult.
– Há t persze hogy eljö vö k – nyugtatta meg a fiatalember, bá r még maga sem tudta
biztosan, akar-e talá lkozni Rosie-val a tö rténtek utá n.
Má snap reggel Mr. Pryor kö zö lte, hogy mindent elintézett, a lá ny nyugodtan
hazamehet, a kocsi a kapuban vá rja. Rosie boldogan ugrott a nyaká ba.
Miutá n elment, Mr. Pryor kivitte Astorrét a repü lő térre. Bú csú zó ul kezet fogott vele,
és csak annyit mondott: – Ne fá jjon a fejed a kislá ny miatt, fiam. Gondoskodunk ró la,
hogy a haja szá la se gö rbü ljö n meg.
– Kö szö nö m – felelte Astorre. – De azért szeretném tudni, mi lesz vele.
– Há t persze. Majd értesítelek. Nagyszerű teremtés, vérbeli maffió zó , pedig nem is
Szicíliá ban szü letett. Nézd el neki, ha néha félrelép.

8. FEJEZET

A Szicíliá ban tö ltö tt évek alatt Astorre alapos kiképzést kapott. Egy alkalommal még
annak a Bianco-cosca embereibő l ö sszeá llított hatfő s szakasznak a vezetését is rá bíztá k,
amelynek a Corleonék legkivá ló bb robbantá si szakértő jét kellett kivégeznie, azt a fickó t,
aki sorra repítette a levegő be a maffia eskü dt ellenségeit, kö ztü k egy olasz
hadseregtá bornokot és két szicíliai vizsgá ló bíró t. A vakmerő rajtaü tés tö kéletesen
sikerü lt, s Astorre ezzel megalapozta hírnevét a Bianco á ltal irá nyított Palermo-cosca
legfelső kö reiben.
A fiatalember szerette a jó tá rsasá got, a szó rakozá st, így gyakran megfordult a
legjobb palermó i ká véhá zakban, éjszakai mulató kban – fő leg a szép nő k miatt.
Palermó ban akkoriban való sá ggal hemzsegtek a kü lö nbö ző coscák fiatal maffió zó i, az
ú gynevezett talpasok vagy gyalogosok, akik valamennyien bü szkék voltak
férfiassá gukra, eleganciá jukra. Csak mérték utá n készü lt ö ltö nyben já rtak,
manikű rö ztették a kö rmü ket, s fekete hajukat méregdrá ga zselével nyaltá k simá ra.
Kivétel nélkü l arra vá gytak, hogy rettegjenek tő lü k, és a nő k rajongjanak értü k. A
legfiatalabbak még jó formá n kamaszok voltak, de korallpiros ajkuk fö lö tt má r gondosan
á polt kis bajuszt viseltek. Senkitő l és semmitő l nem riadtak vissza. Astorre gondosan
kerü lte ő ket, mert tudta ró luk, hogy vakmerő k és meggondolatlanok, ná luk jó val
magasabb rangú tá rsaikat is habozá s nélkü l ö lik meg, aztá n csodá lkoznak, ha korai
véget érnek. Pedig ezen nem volt mit csodá lkozni. Ha valaki kezet emelt a Csalá d
bá rmelyik tagjá ra, s kö nnyelmű en végzett vele, azt ugyanú gy halá llal bü ntették, mintha
egy maffió zó feleségét csá bította volna el. Astorre azzal hízelgett a léha ifjoncok
hiú sá gá nak, hogy bará tsá gosan, ső t némi tisztelettel bá nt velü k, s el is érte, hogy
megkedveljék. Szívü gyekben egyébként sem kellett vetélytá rsnak tekinteniü k, ugyanis
félig-meddig beleszeretett az egyik mulató tá ncosnő jébe, Bujiba.

Astorre éveken á t Bianco jobbkeze volt a Corleone-cosca elleni akció kban. Ekö zben
rendszeresen kapta az utasítá sokat Don Aprilétó l, aki nyaranta má r nem lá togatott el
Szicíliá ba.
A Bianco- és a Corleone-cosca sehogy sem tudott megegyezni a hosszú tá vú
stratégiá ban. A Corleonék ú gy dö ntö ttek, a terror uralmá t vezetik be a ható sá gokkal
szemben. Sorra gyilkoltá k meg a vizsgá ló bíró kat, s egymá s utá n robbantottá k fel az
Olaszorszá gbó l Palermó ba vezényelt, a maffia visszaszorítá sá ra tö rekvő tá bornokokat.
Bianco viszont ú gy vélte, ez a stratégia csak pillanatnyi haszonnal já rhat, á m a jö vő re
nézve sú lyos ká rokat okozhat. Tiltakozá sá val azonban mindö ssze annyit sikerü lt
elérnie, hogy a Corleonék a bará taival is végeztek. Ő persze azonnal bosszú t á llt,
csakhogy a vérontá s idő kö zben má r olyan méreteket ö ltö tt, hogy a szemben á lló felek
belá ttá k: ismét fegyverszü netet kéne kö tniü k.

Astorre Szicíliá ban bará tsá got kö tö tt a ná la ö t évvel idő sebb Nello Sparrá val, aki egy
olyan éjszakai mulató zenekará ban já tszott, ahol híresen szép lá nyok voltak a
felszolgá ló k, s természetesen megfelelő ellenszolgá ltatá sért a vendégek egyéb igényeit
is kielégítették.
Nelló nak mindig bő ven volt pénze – szemmel lá tható lag nemcsak abbó l élt, amit
zenészként keresett, hanem egyéb forrá sokbó l is ki tudta egészíteni jö vedelmét.
Elegá nsan ö ltö zkö dö tt, remek ö ltö nyeinek a palermó i maffió zó k is a csodá já ra já rtak. A
jó kedvű , minden kalandra kész fickó t a mulató ban dolgozó lá nyok való sá ggal
bá lvá nyoztá k, egyrészt azért, mert szá mon tartotta a szü letésnapjukat, s apró
ajá ndékokkal lepte meg ő ket, má srészt pedig azért, mert gyanítottá k, hogy titokban ő a
mulató egyik tulajdonosa. Ú gy vélték, ha jó ban vannak Nelló val, nem fenyegeti veszély a
megélhetésü ket, mert a mulató biztonsá gá t az egész szó rakoztató ipart kézben tartó
Palermo-cosca szavatolja. Természetesen boldogok voltak, ha elkísérhették Nelló t és
Astorrét egy-egy zá rtkö rű rendezvényre vagy vidéki kiruccaná sra.
A sudá r termetű , feltű nő en szép Buji is Nello Sparra mulató já ban tá ncolt. Nemcsak
érzékiségérő l és heves vérmérsékletérő l volt híres, hanem arró l is, hogy mindig
gondosan megvá logatja a szerető it. Csak a gazdag, befolyá sos férfiakat kedvelte;
egyetlen jelentéktelen kis picciotto sem á brá ndozhatott ró la, hogy valaha is a kegyeibe
férkő zhet. Sosem titkolta, mennyire szereti a pénzt, s azt sem, hogy szolgá latai
megvá sá rolható k. Nyíltsá ga és ő szintesége miatt vérbeli maffió zó nak tartottá k. Bá r
hó doló itó l drá ga ajá ndékokat kö vetelt, a palermó i férfiak szívesen teljesítették minden
kívá nsá gá t.
Az évek sorá n Buji és Astorre kö zö tt oly szorossá vá lt a kapcsolat, hogy azt má r-má r
szerelemnek lehetett nevezni. A gyö nyö rű barna lá nynak kétségtelenü l Astorre volt a
kedvence, de pillanatnyi habozá s nélkü l hagyta faképnél egy-egy gazdag palermó i
ü zletember kedvéért. Amikor elő szö r maradt hoppon, Astorre szemrehá nyá st tett
Bujinak, de hiá ba; bará tnő je lehengerlő érvei elő tt fejet kellett hajtania.
– Huszonegy éves vagyok – mondta Buji. – Egyetlen tő kém a szépségem. Ha nem
haszná lom ki, amíg lehet, harmincéves koromra ugyanolyan elnyű tt csalá danya leszek,
mint a tö bbiek, és egy raká s kö lykö t ajná rozhatok. Csakhogy én gazdag, fü ggetlen nő
akarok lenni, és sajá t kis ü zletet szeretnék. Abban persze igazad van, hogy remekü l
mulatunk, ha együ tt vagyunk, de te egy szép napon visszamész Ameriká ba, és eszed
á gá ban sem lesz engem is magaddal vinni. Egyszó val azt ajá nlom, ne szekírozz, hanem
pró bá lj felnő tt, értelmes emberként viselkedni. Ú gyis mindent megkapsz tő lem, amíg
meg nem unlak. De vedd tudomá sul, hogy gondolnom kell a jö vő mre, mert má s nem
teszi meg helyettem. – Egy pillanatra elhallgatott, aztá n ó vatosan hozzá tette: –
Egyébként is olyan veszélyes foglalkozá st ű zö l, hogy nemigen szá míthatok rá d.
Nelló nak hatalmas, kastélynak is beillő villá ja volt Palermó tó l nem messze, a
tengerparton. A há zhoz természetesen fedett ú szó medence meg két teniszpá lya is
tartozott, és tíz szoba á llt a vendégek rendelkezésére.
Hétvégeken a villa zsú folá sig megtelt Nello vidéki rokonaival. A gyerekek vagy a
medencében pancsoltak, vagy a teniszpá lyá n já tszottak.
A csalá d ú gy fogadta be Astorrét, mint egy kedves unokatestvért, Nello pedig az
ö ccseként szerette. Esténként gyakran vitte magá val a mulató ba, ső t a színpadra is
felhívta, aztá n kettesben énekelték hajnalig a legszebb szerelmes balladá kat a kö zö nség
és a személyzet legnagyobb ö rö mére.

A megvesztegethető bíró , a híres és hírhedt Palermó i Oroszlá n ismét lehető vé tette,

hogy a két viszá lykodó cosca vezérei, Bianco és Limona az ő há zá ban, az ő jelenlétében
ü ljenek tá rgyaló asztalhoz. Ezú ttal is fejenként négy-négy testő rt vihettek magukkal.
Bianco arra is hajlandó nak mutatkozott, hogy birodalomnak is beillő építési
vá llalkozá sa egy részét felá ldozza a békesség oltá rá n.
Astorre a korá bbi tapasztalatokbó l okulva semmit sem bízott a véletlenre. Há rom
emberével együ tt á llig felfegyverezve érkezett a megbeszélésre.
Limona és kísérete má r a vizsgá ló bíró há zá ban vá rta Biancó t. A Palermó i Oroszlá n
tö bbfogá sos, pompá s vacsorá val fogadta vendégeit, s hó fehér sö rényét ró zsaszín
szalaggal há trakö tve asztalhoz is ü lt a két vezérrel, mikö zben a testő rö k egymá ssal
farkasszemet nézve kö rü lá lltá k ő ket. Limona keveset evett, de rendkívü l nyá jasan
fogadta és viszonozta Bianco szeretetrő l, ő szinte nagyrabecsü lésrő l tanú skodó
gesztusait. Készséggel megígérte, hogy nem lesz tö bb vérontá s, a jö vő ben megkíméli a
magas rangú tisztviselő ket, fő leg azokat, akiket Bianco pénzel.
Vacsora utá n éppen á t akartak menni a szalonba, hogy egy csésze ká vé mellett
folytassá k a tá rgyalá st, amikor a Palermó i Oroszlá n fö lá llt, s bocsá natkérő mosollyal
kö zö lte: sü rgő s dolga akadt, de hamarosan visszajö n. Arckifejezése arró l á rulkodott,
hogy a mellékhelyiségben van halaszthatatlan elintéznivaló ja.
Limona kinyitott egy ü veg bort, s teletö ltö tte Bianco pohará t. Astorre ekö zben az
ablakhoz lépett, és lepillantott a kocsifelhajtó ra, ahol egyetlen autó vá rakozott. Hirtelen
felbukkant a Palermó i Oroszlá n. Ö les léptekkel szá guldott a kocsi felé, villá mgyorsan
beszá llt, s a sofő r azonnal elindult.
Astorre egy pillanat alatt á tlá tta a helyzetet; habozá s nélkü l, ö sztö nö sen fegyvert
rá ntott. Limona és Bianco kart karba ö ltve éppen egymá s egészségére ü rítette pohará t.
Astorre kö zelebb ment hozzá juk, fö lemelte a pisztolyá t, célzott, és egyenesen Limona
arcá ba lő tt. A golyó elő bb a poharat talá lta el, csak aztá n loccsantotta szét Limona
koponyá já t. Az ü vegszilá nkok ú gy hullottak az asztalra, mint megannyi apró gyémá nt. A
vezér utá n a testő rö k kö vetkeztek. Ekkor má r Astorre emberei is tü zet nyitottak, s a
holttestek egymá s utá n terü ltek el a szalon padló já n.
Bianco a dö bbenettő l só bá lvá nnyá vá lva nézte, mi folyik kö rü lö tte.
– A bíró az elő bb tá vozott – mondta neki Astorre, ő pedig nyomban megértette, hogy
kelepcébe csaltá k ő ket.
– Mostantó l nagyon ó vatosnak kell lenned – figyelmeztette a fiatalembert Limona
holttestére mutatva. – Az emberei á llandó an a nyomodban lesznek, és nem nyugszanak,
míg bosszú t nem á llnak.

Ö nfejű ember is lehet hű séges, de kö nnyen sodorhatja bajba ö nmagá t. Pietro Fissolini is
így já rt. Miutá n Don Raymonde megkegyelmezett neki, sosem á rulta el jó tevő jét, sajá t
csalá djá t azonban hű tlenü l cserbenhagyta. Hosszú évekkel a Donnak tett fogadalma
utá n, hatvanéves korá ban galá dul elcsá bította unokaö ccse, Aldo Monza feleségét.
Meggondolatlansá gá ra ép ésszel magyará zatot sem lehetett talá lni, hiszen tudhatta,
hogy aki má s asszonyá ra vet szemet, tö bbé nem lehet a cosca vezére, mert a maffiá ban
csak az ő rizheti meg a hatalmá t, aki szentségként tiszteli a csalá dot. Fissolininak
rá adá sul azzal is tisztá ban kellett lennie, hogy az elcsá bított nő nem má s, mint Octavius
Bianco unokahú ga, má rpedig Bianco nem fogja eltű rni, hogy a felszarvazott férj, Aldo
Monza a csalfa asszonyon tö ltse ki bosszú já t, tehá t nem lesz má s vá lasztá sa, Fissolinit, a
sajá t nagybá tyjá t, a cosca vezérét kell megö lnie. Astorre rá jö tt, hogy az iszonyú vendetta
való sá ggal megtizedelheti a kö rnyék lakossá gá t, ezért Don Aprile taná csá t kérte.
Szű kszavú vá laszt kapott: „Egyszer má r megmentetted Fissolini életét. Dö ntsd el,
hogy megteszed-e má sodszor is.”
Aldo Monza a cosca és az egész csalá d egyik legmegbecsü ltebb tagja volt. Ő is azok
kö zé tartozott, akiknek annak idején a Don megkegyelmezett, így érthető , hogy azonnal
ú tnak indult, amikor Astorre hívatta. Bianco nem vehetett részt a megbeszélésen, de
Astorre megígérte neki, hogy megvédi az unokahú gá t a felbő szü lt Monza bosszú já tó l.
Monza jó val magasabb volt, mint a szicíliai férfiak á ltalá ban. Pompá s izomzatá t fő leg
annak kö szö nhette, hogy kora gyermekkorá tó l nehéz fizikai munká t végzett. Mélyen ü lő
szeme, sová ny, beesett arca azonban mindenkit elriasztott. Fissolini coscájá bó l egyedü l
ő já rt egyetemre; Palermó ban szerzett á llatorvosi diplomá t, s orvosi tá ská já t
mindenhova magá val vitte. Szerette az á llatokat, értett a nyelvü kö n, ezért minden
kö rnyékbeli gazda ő t hívta, ha baj volt. Magas végzettsége ellenére ugyanú gy betartotta
a szicíliai becsü letkó dex tö rvényeit, mint bá rmelyik tanulatlan paraszt. Tekintélye és
hatalma má r-má r Fissoliniéval vetekedett.
Mire Monza megérkezett a Don falujá ba, Astorre eldö ntö tte, mit kell tennie. – Nem
azért hívtalak ide, hogy arra kérjelek, kíméld meg Fissolini életét – kö zö lte vendégével. –
Tudom, hogy a cosca jó vá hagyta a bosszú t, és megértem a fá jdalmadat. É pp ezért csupá n
az a kívá nsá gom, hogy a gyermekeid anyjá t kíméld meg a megtorlá stó l.
Monza dö bbenten meredt rá . – De há t megcsalt az a céda, s ezzel a gyermekeimet is
elá rulta! Nem hagyhatom életben!
– Ide hallgass! – folytatta Astorre. – Fissolini halá lá ért senki sem fog bosszú t á llni
rajtad, a feleséged azonban Bianco unokahú ga, és Bianco nem fogja tétlenü l nézni, ha
végzel az asszonnyal. Má rpedig az ő coscája erő sebb, mint a tiéd. Iszonyú vérontá s lesz,
ha kitö r kö ztetek a há ború . Gondolj a gyermekeidre!
Monza megvető en legyintett. – Ki tudja, vajon való ban az én gyermekeim-e? Hiszen
az anyjuk egy ó cska kurva! – Egy pillanatig hallgatott, aztá n eltö kélten hozzá tette: – É s
ú gy is fog meghalni! – Sová ny arca elsö tétü lt a haragtó l. Lá tszott rajta, hogy az egész
vilá got el tudná pusztítani.
Astorre megpró bá lta elképzelni, milyen sors jut osztá lyrészü l egy kis faluban annak
a férfinak, akit a felesége a sajá t nagybá tyjá val csalt meg. Ha nem á ll bosszú t, nyilvá n
oda a méltó sá ga.
– Jó l figyelj rá m – mondta Monzá nak. – É vekkel ezelő tt Don Aprile megkegyelmezett
neked, s most cserébe egy szívességet kér tő led. Á llj bosszú t Fissolinin, hiszen ez a
kö telességed, de a feleséged életét kíméld meg. Bianco majd elintézi, hogy a gyerekekkel
együ tt elmehessen a rokonaihoz Brazíliá ba. Ami pedig téged illet, a Don
hozzá já rulá sá val a kö vetkező t tudom felajá nlani: magammal viszlek innen, és te leszel a
jobbkezem. Színes, vá ltozatos életed lesz, jó l megfizetlek. Elkerü lsz a faludbó l, nem kell
elviselned a szégyent, nem vá lsz nevetségessé, és Fissolini bosszú szomjas bará tai sem
fognak megtalá lni.
Astorre elégedetten lá tta, hogy Aldo Monza nem pattan fel dü hö sen, hanem
nyugodtan ü lve marad, és alaposan á tgondolja az ajá nlatot. Hosszú percek teltek el
néma csö ndben, végü l Monza megkérdezte: – A cosca tová bbra is megkapja a
já randó sá gá t? Akkor is, ha a tová bbiakban a fivérem lesz a fő nö k?
– Természetesen – felelte Astorre. – Nem szoktuk cserbenhagyni a leghű ségesebb
embereinket.
– Rendben van. Amint megö lö m Fissolinit, veled megyek. De nem szabhatod meg,
hogyan á llok bosszú t, és Bianco sem ü theti bele az orrá t. Ez az én dolgom. A feleségem
pedig addig nem mehet Brazíliá ba, amíg nem lá tta a nagybá tyá m holttestét.
– Megegyeztü nk – bó lintott Astorre. Kissé ö sszeszorult a szíve, amikor eszébe jutott
Fissolini derű s á brá zata, hamiská s mosolya. – Mikor végzel vele?
– Vasá rnap – felelte Monza. – Hétfő tő l szá míthatsz rá m. É s egész Szicília égjen el a
pokol kénkö ves tü zében a feleségemmel együ tt!
– Visszakísérlek a faludba – jelentette ki ellentmondá st nem tű rő hangon Astorre. –
Azt hiszem, jobb lesz, ha vigyá zok a feleségedre, nehogy hirtelen felindulá sbó l valami
jó vá tehetetlen ostobasá gra ragadtasd magad.
Monza vá llat vont. – Gyere, ha akarsz, bá r fö lö sleges. Nem hagyom, hogy egy ilyen
rosszéletű céda derékba tö rje az életemet.

A Fissolini-cosca vasá rnap kora reggel gyű lt ö ssze. A kö zeli rokonsá ghoz tartozó
férfiaknak azt kellett eldö nteniü k, végezzenek-e Fissolini ö ccsével is, hogy ne á llhasson
bosszú t fivére halá lá ért, vagy életben hagyjá k. Kétség sem fért hozzá , hogy tudott ró la,
mit mű vel a bá tyja Aldo Monza feleségével, de hallgatott, tehá t falazott a bű nö sö knek.
Astorre nem vett részt a vitá ban, csak annyit kö zö lt vilá gosan és hatá rozottan, hogy
Monza feleségének és gyermekeinek a hajuk szá la sem gö rbü lhet meg. Mikö zben a
felbő szü lt csalá dtagokat hallgatta, meghű lt a vér az ereiben. Ő korá ntsem tartotta olyan
megbocsá thatatlan bű nnek a tö rténteket.
Most értette meg, hogy itt nem a hű tlenség a lényeg, hanem jó val tö bbrő l van szó . A
szicíliai felfogá s szerint az a nő , aki megcsalja a férjét, nemcsak félrelép, hanem a coscát
is elá rulja, mert olyan titkokat is kifecseghet a szerető jének, amelyekkel férje egész
csalá djá t veszélybe sodorhatja. Kémnek tekintik, aki a tró jai falovat csempészi be a
tá borba, és erre a legnagyobb szerelem sem lehet mentség.
A cosca tagjai tehá t vasá rnap Aldo Monza há zá ban reggeliztek, aztá n a nő k meg a
gyerekek misére mentek a templomba. Há rom férfi kivitte Fissolini ö ccsét a mező re,
hogy végezzen vele, a tö bbiek pedig az embereivel tréfá lkozó Fissolinit hallgattá k.
Astorre, mint díszvendég, mellette ü lt az asztalná l. Csak Monza nem nevetett nagybá tyja
bemondá sain.
– Ejnye, Aldo! – fordult hozzá csú fondá ros mosollyal Fissolini. – Olyan savanyú vagy,
mint az á brá zatod!
Monza komoran meredt rá . – Mitő l lenne jó kedvem, bá csiká m? Elvégre én nem
keféltem meg a feleségedet!
Fissolini fö l akart á llni, de ebben a pillanatban a cosca há rom tagja há tulró l lefogta,
Monza pedig kiment a konyhá ba, és az orvosi tá ská já val jö tt vissza. – No, bá csiká m! –
mondta villá mló szemmel. – Most mó resre tanítalak!
Astorre elfordította a fejét.

A ragyogó vasá rnap délelő tti napsü tésben hatalmas fehér cső dö r poroszká lt a Szű z
Má riá ró l elnevezett templom felé. Fissolini a nyereghez kö tö zve ü lt rajta, há tá t fá bó l
á csolt kereszt tá masztotta meg, nehogy lezuhanjon. Ú gy nézett ki, mintha élne. Fején
azonban apró gallyakbó l font tö viskorona volt, amit fű vel béleltek ki, mint valami
madá rfészket, á m tojá sok helyett gondos kezek a meggyilkolt vezér nemi szerveit tették
bele, amelyekbő l vékony patakokban csurgott a vér Fissolini élettelen arcá ra.
Aldo Monza és szép, fiatal felesége a templom lépcső jérő l figyelte a lovat és a
nyeregben zö työ gő halottat. Az asszony keresztet akart vetni, Monza azonban durvá n
há tracsavarta a karjá t, így kényszerítve a szerencsétlen teremtést, hogy egyenesen
á lljon, és a holttestre nézzen. Aztá n gorombá n kilö kte az ú tra.
Astorre ekkor odalépett az asszonyhoz, karon fogta, s a vá rakozó kocsihoz kísérte,
hogy nyomban magá val vigye Palermó ba.
Monza gyű lö lettő l eltorzult arccal néhá ny lépést tett feléjü k, á m Astorre fenyegető
pillantá sá t lá tva megtorpant, s hagyta, hogy elinduljanak.

Hat hó nappal Limona meggyilkolá sa utá n Nello meghívta tengerparti villá já ba Astorrét
hétvégére. Kellemes szó rakozá snak ígérkezett az ú szá s, a teniszezés, no meg a két
legszebb, mulató beli tá ncosnő , Buji és Stella tá rsasá ga. Ez alkalommal Nello népes
rokonsá ga sem zavarta ő ket; az egész csalá d vidékre utazott, eskü vő re.
Gyö nyö rű idő volt. Forró n tű zö tt a perzselő szicíliai nap, de az á rnyékban el lehetett
viselni a hő séget. Astorre és Nello teniszezni tanította a lá nyokat, akiknek még sosem
volt ü tő a kezü kben, de azért mindketten lelkesen futottak a labda utá n. Végü l Nello azt
javasolta, sétá ljanak le a partra, és ú sszanak egyet a tengerben.
A testő rö k az á rnyékos teraszon hű sö ltek, s remekü l érezték magukat. Nello
gondoskodott ró la, hogy a személyzet bő ven ellá ssa ő ket ennivaló val és ü dítő vel.
Figyelmü k azonban egy pillanatra se lankadt, hiszen a két gyö nyö rű , fü rdő ruhá s lá nyon
legeltethették a szemü ket. Azon vitatkoztak, melyik lehet jobb az á gyban. A mindig
jó kedvű , nagyokat nevető , temperamentumos Bujira szavaztak. Amikor lá ttá k, hogy
Nello és Astorre a nő kkel a tengerpart felé indul, ő k is felcihelő dtek, még a nadrá gjuk
szá rá t is felhajtottá k.
Astorre intett nekik, hogy maradjanak. – Nem megyü nk messzire – nyugtatta meg
ő ket.
Nello remekü l ú szott, s nyomban a langyos, fodrozó dó hullá mokba vetette magá t,
majd eltű nt a víz alatt, s egyszer csak Stella combjai kö zö tt bukkant elő . Nevetve kapta a
nyaká ba a sikoltozó lá nyt, aztá n odakiá ltott Astorrénak, aki még mindig a parton á llt: –
Gyere beljebb! Mire vá rsz?
Astorre belegá zolt a tengerbe, és erő teljes tempó kkal ú szott Nello felé. Buji há tulró l
kapaszkodott a vá llá ba, ő pedig lenyomta a lá nyt a víz alá . Buji nem ijedt meg; azon
mesterkedett, hogy lerá ngassa Astorre fü rdő nadrá gjá t.
Astorre fü le hirtelen zú gni kezdett. A mélyben nem lá tott má st, csak Buji meztelen
mellét és mosolygó arcá t. A zú gá s egyre erő sö dö tt, má r-má r elviselhetetlen berregéssé
vá ltozott, s Astorre kidugta a fejét a hullá mok kö zü l.
Ekkor pillantotta meg a feléje szá guldó motorcsó nakot, amely mennydö rgésszerű
robajjal szelte a vizet. Dö bbenten lá tta, hogy Nello és Stella má r a parton á ll. Nem
értette, hogyan ú szhattak ki ilyen gyorsan. A négy testő r felgyű rt nadrá gban, fegyverrel
a kézben rohant le a villá bó l a tengerhez. Astorre ismét a víz alá nyomta Bujit, s
megpró bá lta minél messzebbre lö kni magá tó l. Elő bb ú szva, aztá n a hullá mokban
gá zolva igyekezett a part felé. Késő n vette észre a veszélyt. A motorcsó nak má r nagyon
kö zel volt hozzá . Egy férfi gondosan célzott, és lő tt. A motorzú gá stó l alig hallatszottak a
dö rrenések.
Az első golyó ú gy talá lta el Astorrét, hogy pontosan szembefordította a
bérgyilkossal. A becsapó dá s ereje elő bb a víz felszíne fö lé repítette, majd teste
tehetetlenü l merü lt alá . Félá jultan még hallotta a tá volodó motorcsó nak robajá t, s
érezte, hogy Buji a part felé vonszolja.
Mire a testő rö k odaértek, golyó val a nyaká ban má r hason fekü dt a forró homokban.
Buji kétségbeesetten, zokogva térdelt mellette.

Négy hó nap telt el, mire Astorre felépü lt. Bianco egy kis palermó i magá nkliniká n rejtette
el, ahol a legjobb orvosokkal gyó gyíttatta, szobá já t éjjel-nappal a leghű ségesebb
embereivel ő riztette, ő maga pedig mindennap meglá togatta a beteget.
Buji a szabadnapjait tö ltö tte Astorre mellett, s mielő tt a fiatalembert kiengedték a
kó rhá zbó l, széles aranypá nttal ajá ndékozta meg, amit a Szű zanyá t á brá zoló aranymedá l
díszített. A pá nt gallérként fonta kö rü l Astorre nyaká t, az ezü stdollá r nagysá gú medá l
pedig teljesen eltakarta a sebet. A há tlapjá n lévő speciá lis tapadó korong ú gy rö gzítette a
bő rhö z, hogy ne tudjon elmozdulni. A pompá s darab nem hatott nő i ékszernek; inká bb
nyakban hordott érdemrendnek lá tszott.
– Remekü l á ll! É s tö kéletesen fedi ezt a csú nya sebet! – lelkendezett Buji, mikö zben
gyö ngéden megcsó kolta Astorrét.
– A tapadó korong pedig cserélhető – magyará zta elégedetten Bianco.
 – É s olyan feltű nő az egész, hogy egy gengszter majd elvá gja miatta a torkomat –
jegyezte meg fanyar mosollyal Astorre. – Tényleg olyan ronda ez a sebhely? Muszá j
eltakarni?
– Muszá j – jelentette ki Bianco. – Egy tiszteletre méltó férfi nem hivalkodhat olyan
sebbel, amit az ellenség ejtett rajta. Amellett Bujinak igaza van. Utá lat rá nézni, édes
fiam.
Astorre csak annyit hallott az egészbő l, hogy Octavius Bianco, a vérbeli maffió zó
tiszteletre méltó férfinak nevezte. Meglepte ez a rendkívü li elismerés, és mó dfelett
hízelgett a hiú sá gá nak.
Miutá n Buji elment – hogy a leggazdagabb palermó i borkereskedő vel tö ltse a
hétvégét –, Bianco tü krö t tartott Astorre elé, így végre ő is megnézhette a nyakéket. Arra
gondolt, hogy egész Szicíliá ban mindenü tt csak a Madonna lá tható , az ő szobra á ll az ú t
menti ká polná kban, az ő képe díszíti a há zakat, az autó kat, ső t még a gyermekjá tékokat
is.
– A szicíliaiak miért a Szű zanyá t imá djá k? Miért nem Krisztushoz fohá szkodnak? –
kérdezte Biancó tó l.
Bianco vá llat vont. – Talá n azért, mert végső soron Jézus is csak férfi volt, tehá t nem
lehet teljesen megbízni benne… De ne tö rd a fejed ilyesmin, inká bb felejtsd el ezt az
egész szö rnyű séget. A nagybá tyá d azt parancsolta, hogy mielő tt hazamész Ameriká ba,
egy évet Londonban, Mr. Pryorná l kell tö ltened, és meg kell tanulnod a bankszakma
minden csínjá t-bínjá t. De elő bb Nelló val kell végezned.
Astorre má r szá mtalanszor végiggondolta a tö rténteket, és tudta, hogy Nello
szabadította rá a bérgyilkost, csak azt nem értette, miért, hiszen hosszú éveken á t a
legjobb bará tok voltak. Egészen addig, amíg ő meg nem ö lte a Corleone-cosca embereit.
Nello nyilvá n rokonsá gban á llt velü k, így nem volt má s vá lasztá sa, bosszú t kellett á llnia.
Mindezt figyelembe véve nem lepte meg tú lsá gosan, hogy Nello egyszer sem
lá togatta meg a kó rhá zban, ső t eltű nt Palermó bó l. Má r a mulató ban sem lépett fel.
Astorre ennek ellenére még mindig abban reménykedett, hogy téved.
– Biztos vagy benne, hogy Nello akart eltenni lá b aló l? – kérdezte Biancó tó l. – Ő volt
a legjobb bará tom!
– Ki má sra bíztá k volna? Talá n a legá dá zabb ellenségedre? Természetes, hogy a
legjobb bará todat vá lasztottá k! É s az is egyértelmű , hogy személyesen kell
megbü ntetned. Egy tiszteletre méltó férfi nem bízhatja má sra az ilyesmit. Szó val
mielő bb gyó gyulj meg, fiam! Dolgod van!
Amikor Bianco legkö zelebb meglá togatta, Astorre így szó lt hozzá : – Mivel nincs
bizonyítékunk Nello ellen, egyelő re ne foglalkozzunk ezzel az ü ggyel. Kö ss békét a
Corleonékkal, és terjeszd el a vá rosban, hogy belehaltam a sérü léseimbe.
Bianco eleinte hevesen tiltakozott, de aztá n belá tta, hogy Astorrénak igaza van, s
ettő l kezdve bö lcs, elő relá tó férfinak tartotta a fiatalembert. Rá jö tt, hogy ha megfogadja
a taná csá t, eléri a céljá t, békét kö thet ellenségeivel. Ami pedig Nelló t illeti, ő csak eszkö z
volt, semmi tö bb, s az efféle senkihá zi arra sem méltó , hogy végezzenek vele. Legalá bbis
egyelő re.

Biancó nak egy hét kellett hozzá , hogy megtegye a szü kséges ó vintézkedéseket és ú tnak
indítsa Astorrét Londonba, Mr. Pryorhoz. Kö zö lte védencével, hogy Aldo Monza nem
tart vele, hanem egyenesen New Yorkba utazik, Don Apriléhoz.
Astorre egy évet tö ltö tt Londonban Mr. Pryor védő szá rnyai alatt, és rengeteg értékes
tapasztalattal gazdagodott.
 Amint megérkezett, Mr. Pryor a dolgozó szobá já ba kísérte, s egy kancsó szicíliai bor
mellett elmagyará zta a fiatalembernek, hogy a Donnak nagy tervei vannak vele. A
Szicíliá ban tö ltö tt évek is azt a célt szolgá ltá k, hogy fö lkészü ljö n arra a rendkívü li
szerepre, amit nagybá tyja szá n neki.
Astorre megkérdezte, mi tö rtént Rosie-val. Nem tudta elfelejteni a lá ny szépségét,
jó kedvét, életö rö mét. Jó l emlékezett az együ tt tö ltö tt boldog hó napokra.
Mr. Pryor elmosolyodott. – Szó val hiá nyzik neked az a kislá ny. Gondoltam, hogy így
lesz.
– É s azt is tudja, hol van? – faggatta Astorre.
– Hogyne tudná m! – nevetett Mr. Pryor. – New Yorkban!
– Sokat gondolkoztam a dolgon – dü nnyö gte tétová n Astorre. – Azt hiszem, meg kell
értenem a viselkedését, hiszen oly soká ig voltam tá vol, ő pedig olyan fiatal volt.
Remélem, még talá lkozom vele.
– Miért ne? Semmi akadá lya! Majd vacsora utá n mindent elmondok ró la, amit
tudnod kell – ígérte Mr. Pryor.
Á llta a szavá t. Aznap éjjel elmesélte Astorrénak Rosie teljes élettö rténetét.
Lejá tszotta azokat a magnó szalagokat, amelyek a lá ny laká sá n készü ltek. Ezekbő l napná l
vilá gosabban kiderü lt, hogy Rosie-nak szá mos férfival volt viszonya, akiktő l pénzt és
drá ga ajá ndékokat kapott szolgá lataiért. Astorre dö bbenten hallgatta a jó l ismert
nevetést, a szellemes megjegyzéseket, a derű s csevegést. Eddig azt hitte, mindez csak ő t
illeti, s most rá kellett ébrednie, hogy tévedett. Rosie egyszer sem volt kö zö nséges vagy
durva. Mindenkivel ú gy beszélt, mint egy iskolá s lá ny az első randevú n. Zseniá lisan
já tszotta az á rtatlan virá gszá lat.
Mr. Pryor a kocká s zsokésapka ellenző je aló l sandított Astorréra.
– Remekü l csiná lja, ugye? – kérdezte a fiatalember.
– Fantasztikusan – bó lintott Mr. Pryor. – Igazi ő stehetség!
– Ezek a felvételek még akkor készü ltek, amikor vele já rtam?
Mr. Pryor mentegető zve tá rta szét a karjá t. – Igen. Muszá j volt lehallgatnom, fiam.
Vigyá znom kellett rá d, nehogy belekeveredj valamibe.
– É s nekem egy szó val sem említette! – kiá ltott fel Astorre.
– Ká r lett volna, hiszen ő rü lten szerelmes voltá l ebbe a kislá nyba – magyará zkodott
Mr. Pryor. – Nem akartam elrontani az ö rö mö det. Lá ttam, hogy Rosie nem a pénzedre
vadá szik, és jó l bá nik veled. É n is voltam fiatal, édes fiam. Hidd el nekem, hogy a
szerelemben nem az igazsá g a legfontosabb. É s a tö rténtek ellenére ez a lá ny csodá latos
teremtés.
– Az. Prostituá lt, luxuskivitelben – felelte Astorre kissé keserű en.
– Nem egészen – mondta Mr. Pryor fejcsó vá lva. – Mió ta tizennégy éves korá ban
megszö kö tt otthonró l, mindig az eszébő l kellett megélnie. Mivel rendkívü l értelmes volt,
iskolá ba akart já rni és boldog akart lenni. Azt hiszem, ez természetes. Felismerte, hogy
képes boldoggá tenni a férfiakat. Magá tó l értető dő , hogy ennek a rendkívü li
képességnek jó l megkérte az á rá t.
– Nahá t, bá tyá m, hogy maga szicíliai létére milyen felvilá gosult! – nevetett Astorre. –
É s ahhoz mit szó l, hogy ez a csodá latos teremtés minden kü lö nö sebb megrá zkó dtatá s
nélkü l bírt ki huszonnégy ó rá t a szerető je holttestével ö sszezá rva?
– Hiszen ez a legnagyszerű bb benne! – kuncogott Mr. Pryor. – Ebbő l lá tszik, hogy
vérbeli maffió zó ! Melegszívű , jó lelkű , de ha baj van, nem veszti el a fejét, ú gy vá g az esze,
mint a borotva. Micsoda kombiná ció ! Pá rjá t ritkítja! De épp ezért kell vigyá znod vele. Az
ilyen ember mindig veszélyes!
– É s az amil-nitrá t? – kérdezte Astorre.
 – Arró l nem ő tehet. Te még nem is ismerted, amikor a professzor má r a bará tja volt.
Ő akart mindená ron ajzó szert haszná lni. Lá sd be, fiam, hogy egyenes, becsü letes
teremtéssel á llunk szemben, aki nem titkolja, hogy kizá ró lag a sajá t boldogsá gá t és
boldogulá sá t tartja szem elő tt, és nincsenek gá tlá sai. Fogadj el tő lem egy jó taná csot: ne
téveszd szem elő l. Még hasznodra lehet.
– Igaza van, bá tyá m. Megfogadom a taná csá t – mondta Astorre. Ő t magá t is
meglepte, hogy egyá ltalá n nem haragszik Rosie-ra, és ú gy érzi, nincs is mit
megbocsá tania.
– Jó l van – bó lintott Mr. Pryor elégedetten. – Most eltö ltesz itt egy évet, mindent
megtanulsz, amit csak lehet, aztá n hazautazol Don Apriléhoz.
– É s mi lesz Biancó val? – kérdezte Astorre.
Mr. Pryor megrá zta a fejét, aztá n szomorú an felsó hajtott. – Kénytelen lesz behó dolni
a Corleone-coscának. Ő k az erő sebbek. De te biztonsá gban vagy, nem kell tartanod tő lü k.
A nagybá tyá d békét kö tö tt velü k. Sajnos az az igazsá g, hogy Biancó nak megá rtott a
siker. Civilizá lt ú riember lett belő le, és most ennek fizeti meg az á rá t.

Astorre való ban nem tévesztette szem elő l Rosie-t. Egyrészt ó vatossá gbó l, má srészt a
hajdani nagy szerelem emlékére minden apró sá got kinyomozott ró la. Tudta, hogy a lá ny
a New York-i egyetemen pszicholó giá t tanul, a doktori disszertá ció já t írja, és az egyetem
kö zelében bérel laká st, ahol kizá ró lag idő sebb, jó mó dú férfiakat fogad.
Astorre azt is kiderítette, hogy Rosie okosan ű zi az ő si mesterséget: egyszerre
mindig csak há rom férfival van viszonya, akiktő l kizá ró lag pénzt és ékszert fogad el
ajá ndékba, azonkívü l kegyesen megengedi nekik, hogy elvigyék a legfelkapottabb
ü dü lő helyekre, s az elegá ns szá llodá kban ú jabb ismeretségeket kö t. Gondosan ü gyel rá ,
hogy senki ne tarthassa prostituá ltnak. Nem kö vetelő zik, de egyetlen ajá ndékot sem
utasít vissza.
A szerelmes férfiak há zassá gi ajá nlatá t azonban sosem fogadja el. Mindig meggyő zi
ő ket, hogy pusztá n jó bará tok, a kapcsolatuk ú gy tö kéletes, ahogy van, és a há zassá g
csak elrontaná a harmonikus viszonyt. A férfiak persze há lá san beletö rő dnek a
helyzetbe, ö rü lnek, hogy Rosie ilyen okos, ugyanakkor nem pénzsó vá r, nem akarja ő ket
megkopasztani.
Astorre mindebbő l vilá gosan lá tta, hogy a lá ny mindö ssze anyagi gondoktó l mentes,
fényű ző életre vá gyik, de nem szó rja kö nnyelmű en a pénzt, hanem a jö vő re is gondol, és
ö t bankszá mlá já n má r egész kis vagyont gyű jtö tt ö ssze, hogy mindig legyen mit a tejbe
aprítania.
Meg volt elégedve Rosie-val. A Don halá la utá n néhá ny hó nappal ú gy dö ntö tt,
fö lkeresi, persze csak azért, hogy tervei megvaló sítá sá hoz segítséget kérjen tő le.
Bebeszélte magá nak, hogy a lá ny soha tö bbé nem tudja elká prá ztatni, hiszen minden
titká t ismeri.
Azt is tudta ró la, hogy bizonyos értelemben erkö lcstelen, mégpedig azért, mert
ö nmagá t és sajá t ö rö meit mindenek fö lé helyezi, s szent meggyő ző dése, hogy ehhez joga
van, csakú gy, mint a felhő tlen boldogsá ghoz, aminek senki és semmi nem á llhat ú tjá ba.
Astorre, bá r ezt ö nmagá nak se vallotta be, első sorban ú jra lá tni akarta Rosie-t. Mint
minden férfi, az idő mú lá sá val ő is ú gy érezte, nem is volt olyan nagy dolog az a hajdani
félrelépés. Á brá ndjaiban vonzó bbnak lá tta a lá nyt, mint valaha. Vétkeit fiatalos
kö nnyelmű ségnek tekintette, de biztosra vette, hogy Rosie szerette ő t. Jó l emlékezett
minden mozdulatá ra, minden szavá ra, s szinte hallotta jó kedvű nevetését, szellemes
megjegyzéseit. Eszébe jutottak kö nnyed léptei, s érezte forró leheletét az ajká n. Ennek
ellenére ú gy indult el hozzá , hogy meg volt győ ző dve ró la: lá togatá sa szigorú an ü zleti
jellegű , pusztá n meg akarja bízni valamivel a lá nyt, s ehhez feltétlenü l talá lkoznia kell
vele.
Rosie éppen be akart lépni annak a há znak a kapujá n, ahol laká st bérelt, amikor
Astorre elébe toppant, és mosolyogva rá kö szö nt. A lá ny kö nyveket cipelt, s amint
megismerte Astorrét, az egész csomagot leejtette, majd ö rö mében fü lig pirulva, csillogó
szemmel ö lelte á t a fiatalember nyaká t, és szenvedélyesen szá jon csó kolta.
– Tudtam, hogy még talá lkozunk! Tudtam, hogy megbocsá tasz! – kiá ltott fel
lelkendezve, aztá n betuszkolta Astorrét a kapun, s el sem engedte a kezét, míg fö l nem
értek az első emeletre.
A pompá san berendezett, kényelmes laká sban Rosie mindkettő jü knek italt tö ltö tt;
magá nak bort, Astorrénak konyakot, aztá n leü lt a rég nem lá tott, kedves vendég mellé a
kanapéra.
– Miért vá rtá l ilyen soká ig? Miért nem jö ttél hamarabb? – kérdezte, mikö zben levette
gyű rű it, karkö tő it és fü lbevaló já t. Valamennyi remek darab aranybó l készü lt, tü zesen
csillogó drá gakö vekkel. Astorre tudta, hogyan jutott Rosie a gyö nyö rű ékszerekhez.
– Sok dolgom volt – felelte a lá nynak. – É s soká ig tartott, míg megtalá ltalak.
Rosie gyö ngéd szeretettel nézett rá . – Szoktá l még énekelni? É s még mindig abban a
vö rö s maskará ban lovagolsz? – Ismét megcsó kolta Astorrét, aki érezte, hogy elö nti a
forró sá g. Megpró bá lt erő t venni magá n, de hiá ba.
– Ne – dü nnyö gte rekedten. – Nem térhetü nk vissza a mú ltba.
A lá ny fö lpattant, s Astorrét is magá val hú zta. – Sose voltam olyan boldog, mint
azokban a hó napokban! – mondta.
Pillanatokon belü l meztelenü l á lltak egymá ssal szemben a há ló szobá ban. Rosie
fö lkapott egy ü veg parfü mö t a toalettasztalró l, s elő bb ö nmagá t fú jta be, majd Astorrét,
kö zben nevetve megjegyezte: – Most nincs idő nk fü rdeni!
Gyorsan á gyba bú jtak. Astorrénak kü lö nö s élményben volt része. A szeretkezést
élvezte, de ú gy érezte, Rosie lénye fényévnyi tá volsá gra van tő le. Lelki szemei elő tt
minduntalan a halott professzor mellett virrasztó lá ny képe jelent meg. Azon tű nő dö tt,
vajon mi já tszó dott le Rosie-ban, amíg huszonnégy ó rá n á t kettesben volt a halá llal és a
holttesttel.
Nem tudott szabadulni a gyö trő lá tomá stó l. Hanyatt fekü dt, a lá ny pedig fö lé hajolt,
és gyö ngéden megsimogatta az arcá t. – Ú gy lá tszik, má r nem hat rá d a régi fekete má gia
– suttogta halkan, mikö zben az Astorre nyaká ban lévő , széles aranypá nton ló gó medá llal
já tszadozott. Meglá tta a csú f vö rö s sebhelyet, és megcsó kolta.
– Dehogynem – felelte Astorre. – Csodá latos volt.
Rosie felü lt az á gyban, s há tá t a pá rná nak tá masztva nézett le a fiatalemberre. – Ezt
csak ú gy mondod. Pedig nem tudod megbocsá tani nekem sem a professzort, sem azt,
hogy hagytam meghalni és meg se pró bá ltam segíteni rajta. Igaz?
Astorre nem vá laszolt. Nem akarta megmondani a lá nynak, hogy mindent tud ró la.
Rosie fö lkelt és ö ltö zkö dni kezdett. Astorrénak sem volt kedve tová bb heverészni.
– Sokkal félelmetesebb vagy, mint voltá l – jegyezte meg a lá ny. – No persze. Milyen is
lehetne a nagy Don Aprile unokaö ccse? De az a londoni bará tod se aká rki. Angol banká r
létére profi mó don tü ntette el a professzort a laká sombó l. Csakhogy azó ta rá jö ttem,
hogy Olaszorszá gbó l emigrá lt. Nem volt nehéz kideríteni.
Á tmentek a nappaliba. Rosie ismét italt tö ltö tt mindkettő jü knek. – Tudom, ki vagy –
mondta komolyan, Astorre szemébe nézve. – É s hidd el, hogy nem bá nom. Egyá ltalá n
nem zavar. Mi tulajdonképpen rokon lelkek vagyunk. Szerintem ez fantasztikus!
 Astorre nevetett. – Nekem má r csak egy rokon lélek hiá nyzott, semmi má s! De
térjü nk a tá rgyra. Ü zleti ü gyben kerestelek meg.
A lá ny rezzenéstelen arccal hallgatta, mintha nem is érdekelné az ajá nlat, kö zben
ú jra fö lhú zta a gyű rű it. – Egy gyors numerá ért ö tszá z dollá rt szoktam kapni. Csekket is
elfogadok – kö zö lte kimérten, aztá n kajá nul elmosolyodott. Astorre tudta, hogy csak
viccel. Rosie sosem szabta meg a tarifá t; a kuncsaftjai nem alkalmanként fizettek, hanem
drá ga ajá ndékokkal honorá ltá k szolgá latait. A laká sá t is a szü letésnapjá ra kapta egyik
hó doló já tó l.
– Ne hü lyéskedj! Tényleg ü zleti ü gyben jö ttem – mondta a lá nynak, majd elmesélte,
kik azok a Sturzo fivérek, milyen sorsot szá n nekik, és mit kéne tennie Rosie-nak. –
Hú szezer dollá rt adok a kö ltségeidre, és szá zezret kapsz, ha sikerrel já rsz.
A lá ny alaposan á tgondolta a dolgot. – É s aztá n mi lesz velem? – kérdezte.
– Emiatt ne fá jjon a fejed. Nem eshet bajod – felelte Astorre.
– É rtem – dü nnyö gte Rosie. – É s ha nem vá llalom?
Astorre vá llat vont. Nem akart foglalkozni ezzel a lehető séggel. – Akkor se tö rténik
semmi. Ne aggó dj.
– Nem jelentesz fö l az angol ható sá gokná l a professzor miatt?
– Eszem á gá ban sincs! – vá gta rá Astorre habozá s nélkü l.
A lá ny egy pillanatig se kételkedett az ő szinteségében. – Oké, benne vagyok –
mondta végü l. – Hiá ba, imá dom a kalandokat! – tette hozzá csillogó szemmel.

Amikor elhagytá k Westchestert, Aldo Monza kissé megrá zta Astorre vá llá t, hogy
visszazö kkentse a jelenbe. – Féló ra mú lva ott leszü nk – mondta. – Készü lj fel. Vá rnak a
Sturzo fivérek!
Astorre kinézett a kocsi ablaká n. A kietlen tá jat fehér hó takaró borította, a csupasz
fá k á gai megannyi vará zspá lcaként meredtek az égnek. Astorre ú gy érezte, jéggé
dermed a szíve. Tudta, hogy mostantó l minden egészen má s lesz, mint eddig; ő is
megvá ltozik, mert szá má ra most kezdő dik az igazi élet.

Hajnali há rom ó rakor érkeztek meg a dombtető n magá nyosan á lló , hó fö dte há zhoz.
A Sturzo fivérek az egyik há ló szoba padló já n fekü dtek kényszerzubbonyban, gú zsba
kö tve, megbilincselve. Két fegyveres ő rizte ő ket.
Astorre részvéttel nézett rá juk. – Ő szinte nagyrabecsü lésü nk jeléü l kö tö ztü nk meg
benneteket, mert tudjuk, milyen veszélyes fickó k vagytok – mondta nekik.
Stace nyugodtnak lá tszott, mintha beletö rő dö tt volna a helyzetbe, Frankynek
azonban eltorzult az arca, és villá mlott a szeme a gyű lö lettő l.
Astorre leü lt az á gyra. – Azt hiszem, má r mindenre rá jö ttetek.
– Igen – felelte Stace higgadtan. – Rosie volt a csali. Remekü l csiná lta. Ugye, Franky?
– Nagyszerű en! – kukorékolta Franky magas fejhangon, pedig emberfeletti
erő feszítéssel igyekezett uralkodni magá n.
– Igen, mert el volt ragadtatva tő letek, fiú k – mondta Astorre. – Való sá ggal bolondult
értetek, fő leg Frankyért. Nagyon nehezére esett eljá tszani ezt a szerepet. Majd
belepusztult szegény.
– Akkor miért vá llalta el? – kérdezte Franky megvető en.
– Azért, mert rengeteg pénzt fizettem neki érte – felelte Astorre. – Tényleg
rengeteget. Te csak tudod, hogy van ez, Franky.
– Nem. Nem tudom – morogta Franky.
 – Pedig szerintem két ilyen okos fiú nak biztosan nagyon sok pénzt kellett kapnia
azért, hogy meggyilkolja Don Aprilét – mondta Astorre. – Mennyit vá gtatok zsebre?
Egymillió t? Vagy kettő t?
– Téged félrevezettek – kö zö lte Stace. – Semmi kö zü nk a Don halá lá hoz. Nem
vagyunk hü lyék, hogy ilyesmire vá llalkozzunk.
– Tudom, hogy ti lő ttétek le – jelentette ki hatá rozottan Astorre. – Híres
mesterlö vészek vagytok. Utá nanéztem. Most pedig hallani akarom, ki volt a kö zvetítő ,
akitő l a megbízá st kaptá tok.
– Mondom, hogy tévedsz – erő skö dö tt Stace. – Ezt a balhét nem tudod a nyakunkba
varrni. Egyébként is, ki a fene vagy te?
– Don Aprile unokaö ccse – vá laszolta Astorre. – Engem bízott meg, hogy lépjek a
helyébe, ha vele netá n tö rténne valami. É s ne pró bá lj á tverni, mert csaknem hat hó napig
nyomoztam utá natok. A Don meggyilkolá sa napjá n nem voltatok Los Angelesben. Tö bb
mint egy hétig a színeteket se lá ttá k a vá rosban. Franky, te nem tartottá l meg két edzést
a srá coknak. Te pedig, Stace, egyszer se néztél be az á ruhá zba. Még telefonon sem
érdeklő dtél, hogy jó l megy-e a bolt. Halljam, hol já rtatok!
– É n Vegasban já tszottam, a kaszinó ban – felelte Franky. – É s sokkal kellemesebben
tudná nk beszélgetni, ha szó lná l az embereidnek, hogy legalá bb ezt a kényszerzubbonyt
szedjék le ró lunk!
– Rö gtö n – mosolygott rá mélységes együ ttérzéssel Astorre. – Egy kis tü relmet
kérek! Stace, te hol voltá l egy hétig?
– A bará tnő mnél, Tahoe-ban – vá gta rá Stace habozá s nélkü l. – Kü lö nben is, ki
emlékszik má r rá ennyi idő utá n?
– Talá n tö bbre megyek, ha kü lö n-kü lö n, négyszemkö zt beszélgetek el veletek –
tű nő dö tt fennhangon Astorre.
Magukra hagyta az ikreket, és lement a konyhá ba Aldo Monzá hoz, aki ká véval vá rta.
Megparancsolta neki, hogy az egyik fivért vigyék á t egy má sik szobá ba, de
mindkettő jü ket á llandó an két-két ember ő rizze.
– Biztos vagy benne, hogy való ban a gyilkosokat kaptuk el? – kérdezte Monza.
– Azt hiszem, igen – felelte Astorre. – Ha mégsem ő k voltak, akkor pechjü k van. Nem
szívesen kérlek ilyesmire, Aldo, de való színű leg segítened kell, hogy szó ra tudjam bírni
ő ket. Egyelő re nem hajlandó k beszélni.
– Elő fordul az ilyesmi – jegyezte meg Monza. – Szinte hihetetlen, de az emberek néha
olyan ö nfejű ek. Ez a kettő kü lö nö sen nehéz esetnek lá tszik.
– Pedig nem szeretnék olyan mélyre sü llyedni, hogy erő szakot kelljen alkalmaznom
– mondta Astorre.
Egy teljes ó rá t vá rt, mielő tt ismét fö lment az emeletre, abba a szobá ba, ahol Frankyt
tartottá k fogva.
– Olyan egyszerű en megoldhatná nk ezt az egészet – mondta neki. – Csak a kö zvetítő
nevét kell elá rulnod, és má ris elmehetsz.
Franky gyű lö lkö dve nézett fö l rá a padló ró l. – Egy kurva szó t se hú zol ki belő lem, te
seggfej! – sziszegte. – Fogd má r fö l, hogy nem mi ö ltü k meg a Dont! É s vedd tudomá sul,
hogy jó l megjegyeztem a képedet! Nem fogom elfelejteni. Rosie is megkapja a magá ét!
– É n a helyedben nem fenyegető znék. Nem alkalmas a pillanat – jegyezte meg
szelíden Astorre.
– Te is megkefélted azt a kis ribancot? – kérdezte fogcsikorgatva Franky. – Talá n te
vagy a stricije?
Astorre megértette Franky lelkiá llapotá t. Tudta, hogy sosem fogja megbocsá tani
Rosie á rulá sá t, de azért meglepte, hogy ilyen sú lyos helyzetben ez a legnagyobb
problémá ja. – Hü lye vagy – mondta neki. – Pedig mindenki olyan okosnak tart
benneteket…
– Szarok rá ! Nem érdekel a véleményed! – kö zö lte Franky dü hö sen. – Nem tehetsz
semmit, ha nincs bizonyítékod!
– Igazá n? – kérdezte Astorre. – Ha így á llunk, akkor csak az idő met vesztegetem itt
veled. Megyek is. Elbeszélgetek Stace-szel, há tha neki tö bb sü tnivaló ja van.
Ismét leszaladt a konyhá ba, és ivott még egy csésze ká vét. Azon tű nő dö tt, hogy
Franky milyen magabiztos, milyen szemtelen volt még így, gú zsba kö tve is. Tudta, hogy
nincs má s vá lasztá sa, Stace-szel kell zö ld á gra vergő dnie. Amikor fö lment hozzá , az
á gyon talá lta. Ő rei ú gy tá masztottá k a falhoz, mint egy krumpliszsá kot.
– Vegyétek le ró la a kényszerzubbonyt! – utasította az ő rö ket Astorre. – De a
bilincset hagyjá tok rajta, és ellenő rizzétek, hogy nem lazult-e meg a kö tél a lá bá n!
– Alaposan á tgondoltam a dolgot – szó lalt meg Stace higgadtan. – Nyilvá n tudod,
mennyi pénzü nk van. Ha akarod, intézkedem, hogy az egészet á tutaljá k a
bankszá mlá dra, és akkor véget vethetü nk ennek az ő rü letnek.
– Az elő bb elbeszélgettem Frankyvel – mondta Astorre. – Bevallom, csaló dtam
benne. Nem is értem, miért terjesztik ró latok, hogy olyan okosak vagytok, hiszen te is a
pénzrő l hordasz ö ssze hetet-havat, pedig pontosan tudod, hogy nem errő l van szó ,
hanem a Don meggyilkolá sá ró l.
– Má r megmondtam, hogy semmi kö zü nk hozzá – jelentette ki Stace.
Astorre bará tsá gosan rá mosolygott. – Há t persze. Csakhogy én mindennek
utá nanéztem, és pontosan tudom, hogy a gyilkossá g idején Franky nem já rt Las
Vegasban, és te sem San Franciscó ban. Rá adá sul rajtatok kívü l senkinek sem lett volna
bá torsá ga megö lni Don Aprilét. Azt is tudom, hogy mindkét mesterlö vész balkezes volt.
Hiá ba pró bá lná d letagadni, a sajá t szememmel lá ttam. Szó val a kö zvetítő nevét akarom
hallani, semmi má st.
– Miért mondaná m meg? – kérdezte Stace. – Semmi értelme. Nincs rajtatok á larc, az
is kiderü lt, hogy Rosie-t ti béreltétek fel, tehá t bá rmit is ígérsz, mindennek vége. É lve
nem jutunk ki innen.
Astorre felsó hajtott. – Való ban nem. Meg se pró bá llak á tverni. Az viszont még nem
dő lt el, hogy szép simá n végzü nk-e veletek, vagy kínok kö zt kell-e meghalnotok. Az
egyik emberem igazi profi, és mindjá rt felkü ldö m Frankyhez, hogy dolgozza meg egy
kicsit. – Mikö zben ezt kimondta, émelyegni kezdett a gyomra, mert eszébe jutott, mit
mű velt Aldo Monza Fissolinival.
– Csak az idő det fecséreled – kö zö lte Stace. – Franky nem fog beszélni.
– Lehet – felelte Astorre –, de akkor ízekre szedjü k, te meg végignézed. Ká r volna
szegényért. Viszont ha vá laszolsz a kérdésemre, megkímélheted a testvéredet a
kínhalá ltó l. É s kü lö nben is, miért véded még most is a kö zvetítő t? Az lett volna a dolga,
hogy fedezzen benneteket, és amint lá tod, nem tette meg.
Stace soká ig gondolkozott, aztá n megkérdezte: – Miért nem éred be velem? Miért
nem engeded szabadon Frankyt?
– Magad is tudod – felelte Astorre.
– É s honnan tudod, hogy nem fogok hazudni neked?
– Miért hazudná l? Mire mennél vele? Térj má r észhez, Stace! Ha beszélsz, olyan
szö rnyű ségtő l kíméled meg Frankyt, amit az ellenségemnek se kívá nok. Lá sd be, hogy
nincs má s megoldá s!
– Minket csak felbéreltek erre a munká ra, és elvégeztü k, amit vá llaltunk –
makacskodott Stace. – Nem mi kellü nk neked, hanem a megbízó nk. Miért nem hagysz
futni bennü nket?
 – Azért, mert arra vá llalkoztatok, hogy meggyilkoljatok egy nagyszerű embert, és
meg is tettétek – magyará zta Astorre tü relmesen. – Tudom, hogy egy vagyont kaptatok
érte, és nyilvá n hízelgett a hiú sá gotoknak, hogy benneteket bíztak meg a feladattal.
Csakhogy valahol hiba csú szott a szá mítá sba, és rajtavesztettetek. Az életetekkel kell
fizetnetek a vakmerő ségetekért. Ha nem így volna, nem lenne igazsá g a fö ldö n. Ilyen az
élet, Stace. Most má r csak azt dö ntheted el, milyen halá llal haltok meg. Tú l soká ig ezen
se gondolkozhatsz, mert egy ó rá n belü l leteszem eléd erre az asztalra Franky
legnemesebb testrészét. Pedig hidd el, hogy nem szeretném, ha ilyen drasztikus lépésre
kényszerítenek
– Honnan tudjam, hogy nem versz á t? – kérdezte Stace.
– Gondolkozz egy kicsit, és magadtó l is rá jö ssz – felelte Astorre. – Belá thatod,
mennyi idő t, tü relmét és pénzt á ldoztam rá , hogy Rosie segítségével csapdá t á llítsak
nektek és idecsaljalak benneteket. Az ilyesmi rengeteg vesző dséggel já r, fő leg így, egy
nappal kará csony elő tt. É n mindig komolyan veszem, amit csiná lok. Egy ó ra
gondolkodá si idő t adok. Ha beszélsz, a szavamat adom rá , hogy Frankynek kö nnyű
halá la lesz. É szre se fogja venni.

Astorre ismét lement a konyhá ba, hogy kissé kipihenje magá t, és erő t gyű jtsö n a tová bbi
megpró bá ltatá sokhoz.
– Mi ú jsá g? – kérdezte tő le Monza.
– Egyelő re semmi – felelte Astorre. – De megígértem Nicole-nak, hogy a kará csony
estét ná la tö ltö m, ú gyhogy nincs sok idő nk. Még ma éjjel végeznü nk kell.
– Nekem elég egy ó ra – nyugtatta meg Monza. – Vagy beszél a nyavalyá s, vagy
kezelésbe veszem a mű szereimmel.

Astorre egy ideig a tű z mellett ü ldö gélve lazított, aztá n visszament az emeletre. Stace
levertnek lá tszott, mint aki beletö rő dö tt a sorsá ba. Mindent á tgondolt. Tudta, hogy
Franky nem fog beszélni, mert még mindig azt hiszi, van remény. Ő azonban érezte,
hogy mindennek vége, hiszen Astorre kiteregette a ká rtyá it, meg se pró bá lta á tverni.
Most fogta fö l, mit élhettek á t mindazok, akiket megö lt. Rá jö tt, hogy az utolsó pillanatig
kétségbeesetten reménykedtek, há tha csoda tö rténik, és megmenekü lnek. Persze hiá ba.
Nem akarta, hogy Franky lassú kínhalá llal, ízekre szedve pusztuljon el. Figyelmesen
tanulmá nyozta Astorre arcá t, s lá tta rajta a kö nyö rtelenséget. Tudta, hogy ez a
fiatalember olyan rideg és hajthatatlan, mint egy javakorabeli ítélő bíró , aki nem ismer
kegyelmet.
Az á gyon fekve kinézett az ablakon. Vastagon á llt a hó a pá rká nyon. Stace Frankyre
gondolt, aki a má sik szobá ban nyilvá n arró l á brá ndozik, milyen jó lenne Rosie-val
Euró pá ban.
Aggó dott Frankyért, mert tudta: vége a meccsnek, vesztettek. Má r csak annyit tehet
a testvéréért, hogy elhiteti vele: mindö ssze hú sz pont a há trá nyuk, amit még be lehet
hozni, ha igyekeznek.
– Hajlandó vagyok beszélni – mondta Astorrénak. – De gondoskodj ró la, hogy Franky
ne tudjon semmirő l. Oké?
– Oké. Megígérem – felelte Astorre. – De ne pró bá lj hazudni. Ú gyis rá jö vö k.
– Mi értelme lenne hazudni? – kérdezte Stace. – Ú gyis mindegy. Essü nk tú l rajta. A
kö zvetítő neve John Heskow. Brightwatersban lakik, Babylontó l nem messze. Elvá lt,
egyedü l él. Van egy tizenhat éves fia, aki fantasztikusan kosá rlabdá zik. Hosszú évek ó ta
Heskow-tó l kaptuk a megbízá sokat. Gyerekkorunk ó ta ismerjü k. Ezért a meló ért
egymillió dollá rt ajá nlott, eleinte mégsem akartuk vá llalni. Tú l veszélyesnek lá tszott.
Végü l azért mentü nk bele, mert Heskow meggyő zö tt, hogy sem az FBI, sem a rendő rség
miatt nem kell aggó dnunk. Azt mondta, mindenkit megkentek, senki sem fog szaglá szni,
és a Donnak sincsenek má r maffiakapcsolatai. Ezt a jelek szerint rosszul tudta. De nem
szá mít. Ennyi pénzt egyszerű en nem lehetett visszautasítani.
– Korá bban azt mondtad, attó l félsz, hogy á tverlek, most mégis mindent kipakoltá l.
Miért? – kérdezte Astorre.
– Azért, mert meg akarlak győ zni, hogy nem hazudok – felelte Sface. – É n má r
rá jö ttem, hogy vége a dalnak, de nem akarom, hogy Franky is megtudja.
– Ne izgulj – nyugtatta meg Astorre. – Hiszek neked.
Visszament a konyhá ba Monzá hoz, és megparancsolta neki, hogy szedjen el a
fivérektő l minden iratot, igazolvá nyt, jogosítvá nyt és hitelká rtyá t, aztá n a lehető
legkíméletesebben lő je tarkó n ő ket.
Nem vá rta meg a kivégzést. Kocsiba ü lt, és elindult New Yorkba. Má r nem havazott.
Megenyhü lt az idő , eső mosta az utakat.

Aldo Monzá val ritká n fordult elő , hogy nem teljesítette a parancsot, most azonban ú gy
dö ntö tt, joga van hozzá , hogy megvédje ö nmagá t és az embereit, tehá t a golyó helyett a
kö telet vá lasztotta.
Négy embere segítségével elő szö r Stace-t fojtotta meg, aki nem tanú sított ellená llá st.
Frankyvel má s volt a helyzet. Hú sz percig viaskodtak vele, mire a nyaká ra tudtá k
hurkolni a kö telet, így Franky Sturzo hú sz iszonyú percen á t retteghetett a halá ltó l.
A gyilkosok pokró cokba csavartá k a holttesteket, majd a hó fö dte tisztá son á tgá zolva
kicipelték ő ket a kö zeli erdő be, a há z mö gé. Monza ú gy vélte, a sű rű cserjésben á sott
gö dö r megfelelő rejtekhely lesz tavaszig. Remélte, hogy addigra a természet megteszi a
magá ét, a tetemek felismerhetetlenné vá lnak, és a halá l oká t sem lehet megá llapítani.
De első sorban nem a jó zan megfontolá s vezette, amikor nem engedelmeskedett
Astorrénak. Don Apriléhoz hasonló an ő is meg volt győ ző dve ró la, hogy Istennél a
kegyelem, tehá t két ilyen alá való bérgyilkosnak nem já r semmiféle irgalom. Kü lö nben se
bocsá that meg egyik ember a má siknak, mert a megbocsá tá s kizá ró lag az Isten dolga, és
sú lyos bű nt kö vet el, aki azt hiszi, magá ra vá llalhatja ezt a felelő sséget.

9. FEJEZET

Kurt Cilke hitt a tö rvényben. Szent meggyő ző dése volt, hogy be kell tartani azokat a
jogszabá lyokat, amelyek a békés, nyugodt emberi élet védelmében szü lettek. Mindig
arra tö rekedett, hogy ne kelljen a tisztességes tá rsadalmat alá á só kompromisszumokat
kö tnie, és kö nyö rtelenü l harcolt az á llam ellenségei ellen. Csakhogy hú sz évet á ldozott
erre a kü zdelemre, és kezdte elveszíteni a tö rvénybe vetett hitét.
A felesége volt az egyetlen, akiben soha nem csaló dott. A politikusok ú gy hazudtak,
mintha kö nyvbő l olvasná k, a gazdagok kö nyö rtelen mohó sá ggal pró bá ltak minél
nagyobb befolyá st szerezni, a szegények pedig egyre erkö lcstelenebbé vá ltak. Napi
munká ja sorá n lépten-nyomon csaló kba, szélhá mosokba, rabló gyilkosokba ü tkö zö tt, s
minduntalan szembesü lnie kellett azzal a ténnyel, hogy a tö rvény ő rei sem sokkal
kü lö nbek azokná l, akiket hivatalbó l ü ldö zniü k kellene. Ennek ellenére biztos volt benne,
hogy a bű nü ldö zésben az Iroda vilá gviszonylatban is pá rjá t ritkítja.
Egy vissza-visszatérő á lom má r hó napok ó ta nem hagyta nyugodni. Tizenkét éves
kamasz volt, aki egész napos, dö ntő fontossá gú vizsgá ra készü lt. Amikor elindult
otthonró l, édesanyja sírva bú csú zott el tő le. Almá ban pontosan tudta, mitő l olyan
szomorú az anyja: ha nem sikerü l a vizsga, soha tö bbé nem lá tjá k egymá st.
Ezen a vizsgá n ugyanis pszichiá terek á ltal ö sszeá llított, kü lö nleges feladatsort kellett
megoldani, amellyel a tizenkét éves fiú k lelki- és elmeá llapotá t mérték fel, hogy
kiszű rjék kö zü lü k a leendő gyilkosokat. Aki megbukott a vizsgá n, az egyszerű en eltű nt a
fö ld színérő l. Minderre azért volt szü kség, mert az emberö lés soha nem lá tott méreteket
ö ltö tt, s az orvostudomá ny bebizonyította, hogy a gyilkosok élvezetbő l ö lnek, tehá t má r
kamaszkorban ki kell gyomlá lni a tá rsadalombó l a hibá s géneket hordozó egyedeket.
Az á lom azzal folytató dott, hogy a sikeres vizsga utá n Cilke hazament, s édesanyja
boldogan ö lelte magá hoz. Az egész csalá d ö sszegyű lt a nagy esemény megü nneplésére, ő
azonban, amikor egyedü l maradt a szobá já ban, reszketni kezdett a félelemtő l, mert
tudta, hogy tévedés tö rtént, ő t való já ban nem is lett volna szabad á tengedniü k a vizsgá n,
s most ú gy fog felnő ni, hogy elvetemü lt gyilkos lesz belő le.
A feleségének nem mert beszá molni a kínzó rémá lomró l, mert megértette a
jelentését. Legalá bbis azt hitte, hogy érti.
Má r tö bb mint hat éve á llt kapcsolatban Timmona Portellá val. Akkor ismerkedtek
meg, amikor Portella dü hében megö lte az egyik emberét. Cilke nyomban meglá tta az
esetben rejlő fantasztikus lehető séget, s megtette a szü kséges lépéseket: Portella az FBI
informá tora lett, folyamatosan tá jékoztatta az Irodá t a maffia ü gyeirő l, s szolgá latai
fejében a szö vetségiek eltussoltá k a gyilkossá got, elintézték, hogy ne kelljen bíró sá g elé
á llnia. Az FBI igazgató ja á ldá sá t adta a tervre. Cilke Portella segítségével szá molt le a
New York-i maffiá val, viszonzá sul azonban szemet kellett hunynia Portella ü zelmei
fö lö tt, természetesen a drogkereskedelmet is beleértve.
Cilke azonban, szintén az igazgató jó vá hagyá sá val, ú jabb tervet eszelt ki Portella
lebuktatá sá ra. Tudta, hogy Portellá nak azért fá j annyira a foga az Aprile-bankokra, mert
így akarja tisztá ra mosni a drogkereskedelembő l szá rmazó pénzét. Csakhogy Don Aprile
nem kért az ü zletbő l, esze á gá ban sem volt eladni a bankjait. Portella végü l elvesztette a
tü relmét, és legkö zelebbi titkos talá lkozó jukon megkérdezte Cilke-tó l: – Mondja, figyelni
fogjá k az FBI ü gynö kei Don Aprilét, amikor részt vesz az unoká ja bérmá lá sá n? – Cilke
rö gtö n megértette, mirő l van szó , de soká ig tö prengett a vá laszon. – Garantá lom, hogy a
mi embereink nagy ívben elkerü lik a székesegyhá zat, a New York-i zsarukért azonban
nem kezeskedem.
– Nem is kell – felelte Portella. – Velü k má r mindent elintéztem.
Cilke tudta, hogy ezzel ő is bű nrészessé vá lik, de ú gy vélte, a Don megérdemli a
sorsá t, hiszen egész életében megrö gzö tt bű nö ző volt, kö nyö rtelen gyilkos, aki nem
ismert irgalmat, mégis ú gy vonulhatott vissza, hogy a tö rvény nem sú jtott le rá . Azt sem
hagyhatta figyelmen kívü l, milyen elő nyö kkel já r a Don meggyilkolá sa. Ha Portella terve
sikerü l, és megkaparintja az Aprile-bankokat, akkor egyenesen belesétá l az FBI
csapdá já ba, ső t a há ttérben rejtő ző , sajá t atomarzená lró l á brá ndozó Inzio Tulippa is
horogra akadhat. Cilke szimata azt sú gta, hogy egy kis szerencsével az egész ü gyet
felgö ngyö lítheti, az á llam pedig a szervezett bű nö zés elleni tö rvények alapjá n
elkobozhatja a tízmilliá rd dollá rt érő bankokat, amelyeket a Don ö rö kö sei nyilvá n
eladnak, ha meg tudnak egyezni Portella megbízottaival.
 Azon tű nő dö tt, milyen jó l jö n majd az a tízmilliá rd a bű nü ldö zésnek, de azzal is
tisztá ban volt, hogy Georgette mennyire megvetné, amiért ilyen mocskos ü gybe
keveredett. Ú gy dö ntö tt, a felesége sosem tudhatja meg.
Most azonban ismét talá lkoznia kellett Portellá val, hogy kiderítse, ki ö lte meg a
kutyá it, s fő leg kinek a parancsá ra.

Timmona Portella fehér holló nak szá mított a sikeres olasz férfiak kö zö tt: bá r elmú lt
ö tvenéves, még mindig az agglegények gondtalan életét élte. Természetesen nem vonult
kolostorba, és nem fogadott szü zességet. A péntek éjszaká t minden héten egy-egy
gyö nyö rű nő vel tö ltö tte, akit az emberei á ltal vezetett partnerkö zvetítő szolgá lat
bocsá tott a rendelkezésére. Megkö vetelte, hogy finom arcú , szép, fiatal lá nyt kü ldjenek,
aki még nem fá sult bele a szakmá ba, s aki jó kedélyű , értelmes, de semmiképpen sem
kékharisnya. Timmona a hagyomá nyos, egészséges szexet kedvelte, az á gyban nem
tű rte a ferde hajlamokat. A szadizmust és a mazochizmust egyará nt megvetette. Persze
neki is volt néhá ny á rtalmatlan hó bortja, példá ul ragaszkodott hozzá , hogy a lá nynak
egyszerű angolszá sz neve legyen, mondjuk Jane, Susan vagy Mary. Sö tét bő rű
bevá ndorló k szó ba sem jö hettek ná la, s azt is elvá rta, hogy minden alkalomra ú j nő t
kapjon, mert szerette a vá ltozatossá got.
Ezeket a péntek esti randevú kat mindig abban a kis East Side-i hotelban bonyolította
le, amelynek az egyik vá llalata volt a tulajdonosa. Ilyenkor az első emelet egymá sba
nyíló két lakosztá lyá ban rajta kívü l senki má s nem tartó zkodhatott. Az egyik lakosztá ly
konyhá já ban minden fö ldi jó val megrakott hű tő szekrény vá rta, Portella ugyanis imá dott
fő zni. Bá r szü lei Szicíliá ban szü lettek, ő furcsa mó don inká bb az északolasz
ételkü lö nlegességeket kedvelte.
Az erre az estére kivá lasztott lá nyt a partnerkö zvetítő szolgá lat vezető je kísérte fel
hozzá . Portella megkíná lta egy pohá r itallal a fickó t, aztá n kitette a szű rét. Mikö zben
ismerkedésképpen elcsevegett a Janet nevű lá nnyal, gyorsan ö sszeü tö tte a vacsorá t. A
specialitá sá t fő zte: milá nó i borjú szeletet spagettival, tö ltö tt padlizsá nnal és salá tá val. A
sü teményt a szomszédos francia cukrá szdá bó l hozatta.
Marcona kü lsejét meghazudtoló udvariassá ggal szolgá lta fel a vacsorá t Janetnek. Bá r
hatalmas termetű , sző rö s, cserzett bő rű férfi volt, mindig frissen vasalt ingben, zakó ban,
nyakkendő ben ü lt asztalhoz. Evés kö zben a lá ny életkö rü lményei felő l kérdező skö dö tt, s
feszü lt figyelemmel, ő szinte érdeklő déssel hallgatta a vá laszokat. Janet elmesélte,
mennyi baj, szerencsétlenség, csaló dá s érte rö vid élete sorá n: apja elhagyta a csalá dot,
fivérei csak magukkal tö rő dtek, ő pedig rá kényszerü lt, hogy rú t anyagi okokbó l egyetlen
vagyoná t, a testét bocsá ssa á ruba. Ha nem akart éhen halni, nem volt má s vá lasztá sa.
Portella dö bbenten hallgatta, milyen otrombá n viselkednek férfitá rsai a gyö nge,
védtelen nő kkel, s nagyon bü szke volt sajá t jó sá gá ra és végtelen nagylelkű ségére, hiszen
ő nemcsak pénzt adott a lá nyoknak, hanem má ssal is megajá ndékozta ő ket.
Vacsora utá n á tkísérte a szalonba Janetet, bort tö ltö tt neki, és kirakott elé hat
ékszeres dobozt. A lá ny vá laszthatott, hogy aranyó rá t, rubinkö ves gyű rű t, briliá ns
fü lbevaló t, gyö ngysort, karkö tő t vagy aranylá ncot kér-e ajá ndékba. Mindegyik ékszer
néhá ny ezer dollá rt ért. Portella tudta, hogy a nő k az első ékszerészig meg sem á llnak a
zsá kmá nnyal; nem bírjá k ki, hogy fö l ne becsü ltessék.
Neki persze mindez egyetlen centjébe sem kerü lt. Néhá ny éve az emberei elraboltak
egy ékszerszá llító pá ncélautó t, ő pedig nem passzolta tová bb orgazdá knak a szajrét,
hanem a széfjébe rejtette.
 Mikö zben Janet azon tö prengett, mit vá lasszon, s végü l az ó ra mellett dö ntö tt,
Portella elkészítette neki a legfinomabb keleti olajokkal illatosított fü rdő vizet. Gondosan
ellenő rizte a hő mérsékletet, kikészítette a tö rü lkö ző ket, a testá poló t és a legjobb francia
parfü mö ket. Bő ven hagyott idő t a lá nynak a lazítá sra, csak aztá n bú jt á gyba vele.
Ha kü lö nö sen szerelmes hangulatban volt, aká r hajnali négyig vagy ö tig is
elszó rakozott a nő kkel, de arra gondosan ü gyelt, hogy el ne aludjon, amíg a szá llodá ban
vannak. Ezen az estén azonban korá n elkü ldte Janetet.
A szexszel tulajdonképpen az egészségét ó vta, Tudta, hogy heves vérmérséklete
bajba sodorhatja, s rá jö tt, hogy ezek a pénteki randevú k lecsillapítjá k. A nő k egyébként
is mindig ú gy hatottak rá , mint valami kellemes, enyhe nyugtató . Stratégiá ja rendkívü l
eredményesnek bizonyü lt, s ezt orvosa véleménye is igazolta. Á ltalá ban szombaton
mérette meg a vérnyomá sá t, s elégedetten hallotta, hogy minden a legnagyobb rendben
van, bá r amikor beszá molt ró la, milyen sajá tos terá piá val kú rá lja magá t, a doktor
mindö ssze annyit dü nnyö gö tt: – Nagyon érdekes. – Portella mélységesen csaló dott
benne.
A szá llodá ban lebonyolított talá lká knak egyéb elő nyü k is volt. Portella testő rei a
lakosztá ly zá rt ajtaja elő tt tá boroztak, a há tsó ajtó azonban a szomszédos lakosztá lyba
vezetett, amit egy má sik folyosó ró l lehetett megkö zelíteni. Portella így zavartalanul,
titokban talá lkozhatott mindazokkal, akiket még a leghű ségesebb embereinek sem akart
bemutatni, nehogy furcsa gondolatok zavarjá k meg a fejü ket. Pontosan tudta, milyen
veszélyes, ha egy maffiafő nö k négyszemkö zti megbeszélést tart az FBI kü lö nleges
ü gynö kével. Még azt hinné ró la valaki, hogy besú gó , Cilke-et pedig azzal gyanú sítaná az
Iroda, hogy kenő pénzt fogad el a maffiá tó l.
Portella adta meg azokat a telefonszá mokat, amelyeket le kell hallgatni; ő nevezte
meg azokat a gerinctelen alakokat, akik kényszer hatá sá ra készséggel vallomá st
tesznek; ő volt a nyomravezető , ha alvilá gi leszá molá s tö rtént, s ő magyará zta el, milyen
mó dszerekkel dolgoznak a kü lö nbö ző bű nszö vetkezetek. É s azokat a piszkos munká kat
is Portella végezte el, amelyekre az FBI tö rvényes keretek kö zö tt nem vá llalkozhatott.
Cilke-nek sajá t kulcsa volt a kisebb lakosztá ly ajtajá hoz, így a má sik folyosó ró l
észrevétlenü l juthatott be. Portella testő rei nem is gyanítottá k, hogy ott van. Mindig
tü relmesen megvá rta, míg Portella megszabadul a lá nyoktó l, aztá n feltű nés nélkü l
á tmegy hozzá . Ezen az estén azonban ő érkezett késő bb.
Mielő tt besurrant a hotelba, gondosan ellenő rizte, hogy tiszta-e a levegő . Bá r tudta,
hogy még Portella se merne kezet emelni egy FBI-ü gynö kre, mégis ideges volt, mert
Portella dü hrohamai olykor má r az elmebaj hatá rá t sú roltá k. Cilke-nél volt ugyan
fegyver, de testő rö ket nem hozhatott magá val. Nem fedhette fel informá tora kilétét.
Portella pizsamá ban, elegá ns kínai selyemkö ntö sben, borospohá rral a kezében
nyitott ajtó t. – Há t maga mi a fenét akar má r megint? – kérdezte kö szö nés helyett, de
bará tsá gosan rá mosolygott az ü gynö kre, á tö lelte, megveregette a vá llá t, és itallal
kíná lta.
Cilke egy kortyot sem ivott. Leü lt a kanapéra, aztá n kertelés nélkü l a tá rgyra tért. –
Néhá ny héttel ezelő tt valaki megö lte a kutyá imat. Amikor hazaértem, mindkettő t az
á gyamon talá ltam. A tettes kivá gta a szívü ket. Nem tudja véletlenü l, ki volt az? –
kérdezte, s kö zben feszü lten figyelte Portella minden rezdü lését.
Portella meglepő dö tt. Ú gy pattant fö l a fotelbó l, mintha á ramü tés érte volna. Arca
eltorzult a haragtó l. Cilke-et hidegen hagyta a produkció ; szá mtalanszor tapasztalta,
hogy a legelvetemü ltebb bű nö ző is el tudja já tszani az á rtatlant. Egy pillanatig hallgatott,
aztá n megjegyezte: – Ha rá m akar ijeszteni, jobban tenné, ha egyenesen megmondaná ,
mitő l akar tá vol tartani.
 – Ugyan má r, Kurt! Mi jut eszébe? – kiá ltott fel Portella sértő dö tten. – Maga
felfegyverezve jö n ide, én viszont fegyvertelen vagyok. Bá rmikor megö lhet, és azt
mondhatja, ellená lltam, amikor le akart tartó ztatni. É n bízom magá ban, de maga nem
bízik bennem! Pedig tö bb mint egymillió dollá rt utaltattam á t a kajmá n-szigeteki
bankszá mlá já ra! Elvégre ü zlettá rsak vagyunk! Miért folyamodnék ilyen régi szicíliai
trü kkö khö z, ha figyelmeztetni akarná m valamire? Higgye el, hogy csak ö ssze akarnak
ugrasztani bennü nket!
– Ki pró bá lkozna ilyesmivel? – kérdezte Cilke.
Portella elgondolkozott. – Az a szemtelen kö lyö k! Astorre Viola – felelte. – A fejébe
szá llt a dicső ség, mert egyszer sikerü lt kicsú sznia a kezeim kö zü l. Azt hiszi, neki most
má r mindent szabad! Szá lljon rá a gazemberre, Kurt, én meg utasítom az embereimet,
hogy tegyék el lá b aló l.
– Oké – bó lintott Cilke. – De azt hiszem, nem á rt az ó vatossá g. Veszélyes fickó , hiba
volna alá becsü lni.
– Ne aggó djon, tudom, kivel á llunk szemben – nyugtatta meg Portella, aztá n
elmosolyodott és megkérdezte: – Mondja, vacsorá zott má r? Borjú sü ltet fő ztem
spagettival és salá tá val, szívesen megkíná lom. Ilyen jó t még soha életében nem evett!
– Elhiszem – nevetett Cilke –, de sajnos mennem kell. Dolgom van. Azért kö szö nö m a
meghívá st.
Való já ban nem volt semmi dolga, csak ú gy érezte, nem cseresznyézhet egy tá lbó l egy
olyan emberrel, akit rá cs mö gé akar juttatni.

Astorre most má r elegendő informá ció t gyű jtö tt ö ssze ahhoz, hogy haditervet
készíthessen. Biztosra vette, hogy az FBI keze benne volt a Don meggyilkolá sá ban, és
arró l is meg volt győ ző dve, hogy a há ttérbő l Cilke irá nyította az akció t. Tudta, ki bérelte
fel a gyilkosokat, és azt is, hogy a Don megö lésére Timmona Portella adott parancsot.
Persze maradt néhá ny megoldatlan rejtély. Példá ul a fő konzul Nicole kö zvetítésével
felajá nlotta, hogy kü lfö ldi befektető kkel együ tt megvá sá rolja a bankokat, Cilke pedig
egyezséget ajá nlott Portella lebuktatá sá ra, szintén a bankok kö zremű kö désével. Astorre
mindezt rendkívü l veszélyesnek talá lta. Ú gy dö ntö tt, Mr. Pryorral együ tt Chicagó ba
utazik Craxxihoz, és taná csot kér tő le.
Astorre felkérésére Mr. Pryor má r egy ideje Ameriká ban tartó zkodott, és á tvette az
Aprile-bankok vezetését. Habozá s nélkü l fogadta el a megbízá st, s bá mulatos
gyorsasá ggal vedlett á t finom angol ú rbó l befolyá sos amerikai banká rrá . A
keménykalapot puhakalapra, az esernyő t a Wall Street Journalra cserélte, és felesége
meg két unokaö ccse tá rsasá gá ban érkezett meg New Yorkba. Mrs. Pryor sem hatott
konzervatív angol dá má nak; most má r elegá ns, divatos ruhá kat, kosztü mö ket hordott. A
két unokaö cs Szicíliá ban szü letett, de tö kéletesen beszélt angolul, és kö nyvelő i
diplomá val rendelkezett. Mindketten imá dtak vadá szni, s a felszerelést meg a
fegyvereket mindenhova magukkal vitték a kocsijuk csomagtartó já ban. Való já ban Mr.
Pryor testő rei voltak.
A Pryor há zaspá r az Upper West Side egyik fényű ző há zá ba kö ltö zö tt, s
biztonsá gukró l egy magá nnyomozó iroda emberei gondoskodtak. Nicole eleinte
ellenezte Mr. Pryor kinevezését, de a banká r személyisége ő t is elbű vö lte, kü lö nö sen
akkor, amikor megtudta, hogy tá voli rokonok. Kétségtelen, hogy Mr. Pryor minden nő t
le tudott venni a lá bá ró l. Ú gy tekintették, mint egy kedves nagybá csit. Még Rosie is
rajongott érte. É s az is nyilvá nvaló volt, hogy kitű nő en ismeri a bankszakma minden
csínjá t-bínjá t. Nicole el volt ragadtatva tő le, Mr. Pryor ugyanis néhá ny jó l sikerü lt
tranzakció val hamarosan megduplá zta a profitot, Astorre pedig tudta ró la, hogy
bizalmas bará ti viszony fű zte Don Apriléhoz, ső t annak idején, amikor egy olasz
bankhá ló zat londoni leá nyvá llalatá t vezette, ő beszélte rá á Dont a bankok
megvá sá rlá sá ra.
– Megmagyará ztam a nagybá tyá dnak – mesélte Astorrénak –, hogy a bankok sokkal
kevesebb kocká zattal sokkal tö bb hasznot hoznak, mint az az ü zletá g, amelyben ő
tevékenykedik. Megmondtam neki, hogy a régi típusú vá llalkozá soknak befellegzett,
mert a kormá nyzat nagyon megerő sö dö tt, és minden energiá já val arra tö rekszik, hogy
kiszorítson bennü nket az ü zleti életbő l. Nem akarok dicsekedni, de nekem akkoriban az
olasz politikusok kö zö tt szá mos befolyá sos bará tom volt, s ezek rá m bíztá k a pénzü ket.
Nem bá ntá k meg. A bankokban elhelyezett vagyon szépen gyarapodott, de ú gy, hogy
senki sem kerü lt bö rtö nbe miatta. Aká r egyetemen is taníthatná m, hogyan kell
tö rvényes keretek kö zö tt meggazdagodni, anélkü l hogy az ember erő szakos
megoldá sokra kényszerü lne. Mindö ssze arra kell ü gyelni, hogy a parlament a megfelelő
tö rvényeket fogadja el. A nagybá tyá d eszét és rendkívü li intelligenciá já t dicséri, hogy ezt
rö gtö n megértette. Nyomban megtette a szü kséges lépéseket, és hamarosan
megvá sá rolta a bankokat.
Astorre ú gy érezte, ha a Don ilyen jó viszonyban volt Mr. Pryorral, akkor ő is feltétel
nélkü l megbízhat benne. Tudta, hogy szá míthat rá , csakú gy, mint Don Craxxira, és nem
csak a bará ti kapcsolat miatt, hiszen az Aprile-bankok révén mindkét ö regú r egy
vagyont keresett.

Amikor Astorre megérkezett Mr. Pryorral Don Craxxi chicagó i há zá ba, meglepetten
lá tta, hogy a két idő s ú r régi jó bará tként, meleg szeretettel ü dvö zli egymá st. Még ö ssze
is ö lelkeztek.
Craxxi gyü mö lccsel és sajttal kíná lta vendégeit, s evés kö zben kedélyesen elcsevegett
Mr. Pryorral. Astorre feszü lt figyelemmel, kívá ncsian hallgatta ő ket; mindig szerette a
nagy ö regek anekdotá it, amelyek a letű nt idő ket idézték. Craxxi és Mr. Pryor egyetértett
abban, hogy a régimó di vá llalkozá sok életveszélyessé vá ltak. – Mindenkinek magas volt
a vérnyomá sa, vagy a szíve sínylette meg az á llandó feszü ltséget – mondta Craxxi. –
Elviselhetetlenné vá lt az élet. Az ú j generá ció bó l pedig hiá nyzik a tisztesség, a becsü let.
Ö rü lö k, hogy sorra rá cs mö gé kerü lnek.
– No igen, igen – bó logatott Mr. Pryor. – De ne feledkezz meg ró la, drá ga bará tom,
hogy mindnyá junknak el kellett kezdenü nk valahol a pá lyá t, kü lö nben nem vittü k volna
semmire.
Astorre elképedt. Hirtelen nem is tudta, elő merjen-e hozakodni azzal a problémá val,
amelynek a megoldá sá hoz a két ö regú r taná csá t akarta kérni. Mr. Pryor jó t mulatott a
fiatalember meglepett á brá zatá n. – Ne izgulj, fiam, nem bolondultunk meg. Nem
pá lyá zunk rá , hogy szentté avassanak bennü nket. É s a helyzeted fö lkeltette az
érdeklő désü nket. Ú gyhogy halljuk, mit kívá nsz tő lü nk. Készséggel segítü nk.
– Csak taná csot szeretnék kérni – mondta Astorre. – Minden egyéb az én dolgom.
– Ha pusztá n a nagybá tyá d halá lá ért akarsz bosszú t á llni, akkor inká bb énekelgess,
és felejtsd el az egészet – taná csolta Craxxi. – De ú gy vélem, és remélem, te is
egyetértesz, hogy itt jó val tö bbrő l van szó : a csalá dodat kell megvédened a veszélytő l.
– Mindkettő egyformá n fontos – felelte Astorre. – A nagybá tyá m azért kü ldö tt
Angliá ba és Szicíliá ba, hogy fö lkészítsenek erre a helyzetre. Alapos kiképzést kaptam,
tehá t nem hagyhatom cserben.
 – Jó l van – bó lintott Mr. Pryor. – De soha ne feledkezz meg ró la, hogy ó vatosnak kell
lenned. Ne vá llalj fö lö sleges kocká zatot, és ne hagyd, hogy az indulataid elragadjanak.
– Mit segíthetek? – kérdezte mosolyogva Don Craxxi. .
– A Sturzo fivérekkel kapcsolatban teljesen igaza volt, bá tyá m – mondta Astorre. –
Bevallottá k, hogy ő k ö lték meg a Dont, és azt is kiszedtem belő lü k, hogy egy John
Heskow nevű fickó volt a kö zvetítő , akirő l sose hallottam. Most ő t kell elkapnom.
– É s mi van a Sturzo fivérekkel? – kérdezte Craxxi.
– Ő k má r eltű ntek a színrő l.
A két ö regú r soká ig hallgatott, végü l Craxxi szó lalt meg. – Ismerem Heskow-t. Hú sz
éve van a pá lyá n. Azt mondjá k, néhá ny politikai gyilkossá gban is benne volt a keze, de
ezt nem hiszem. Mindenesetre tudnod kell, hogy ő t nem lehet szó ra bírni azzal a
mó dszerrel, amit a Sturzo ikreknél alkalmaztá l. Heskow ú gy alkudozik, ahogy senki má s,
és pillanatok alatt rá fog jö nni, hogy ezú ttal a sajá t élete a tét. Azzal is tisztá ban lesz,
hogy olyan informá ció van a birtoká ban, amit csak tő le kaphatsz meg, senki má stó l.
– Ú gy hallom, imá dja a fiá t. Mindenre képes lenne érte – jegyezte meg Astorre.
– A kö lyö kkel ne is pró bá lkozz! – figyelmeztette Mr. Pryor. – Ha bá rmi tö rténik vele,
Heskow csak lényegtelen informá ció val fog etetni, de amire igazá n kívá ncsi vagy, azt
sose tudod meg tő le. Meg kell értened, hogy ez a fickó évtizedek ó ta élettel és halá llal
ü zletel. Minden régi trü kkö t ismer. Má s taktiká t kell vá lasztanod.
– Mielő tt tová bb lépek, sok mindent ki kell derítenem – mondta Astorre. – Elő szö r is
azt, hogy ki á ll a gyilkossá g há tterében, és miért kellett meghalnia a nagybá tyá mnak.
Szerintem a bankok miatt. Valakinek nyilvá n azokra fá j a foga.
– Talá n Heskow tud errő l valamit – tű nő dö tt fennhangon Craxxi.
– Azt is furcsá llom – folytatta Astorre –, hogy a bérmá lá s napjá n sem a rendő rség,
sem az FBI nem figyeltette a székesegyhá zat. A Sturzo fivérek azt mondtá k, Heskow
garantá lta, hogy nem lesz semmiféle ellenő rzés. Vajon való ban lehetséges, hogy a
rendő rség és az FBI elő re tudta, mi készü l?
– Igen – felelte Craxxi. – É s ha így á ll a helyzet, akkor nagyon ó vatosnak kell lenned.
Kü lö nö sen Heskow-val.
– Ide hallgass, fiam – szó lalt meg Mr. Pryor komolyan. – A legfő bb célod az legyen,
hogy megmentsd a bankokat, és megvédd Don Aprile gyermekeit. A bosszú nem olyan
fontos, ú gyhogy mondj le ró la.
– Nem is tudom – dü nnyö gte Astorre. – Ezen még gondolkoznom kell. – Kedvesen
rá mosolygott a két férfira. – Majd meglá tjuk, hogy alakulnak a dolgok.
Sem Don Craxxi, sem Mr. Pryor nem hitt neki. Hosszú életü k sorá n lá ttak má r
Astorréhoz hasonló fiatalembereket, így benne is felismerték a vérbeli maffió zó t. A rég
letű nt idő k hő seire emlékeztette ő ket, azokra a karizmatikus, erő s akaratú , tiszteletre
méltó férfiakra, akik hajdan egész tartomá nyok fö lö tt uralkodtak, bá tran szembeszá lltak
az á llammal, a tö rvényekkel, és mindig ő k kerü ltek ki győ ztesen az ö sszecsapá sbó l. Ő k
sosem vá lhattak ilyen vezéregyéniséggé, de tudtá k, hogy Astorréban megvan a nagy
maffió zó k valamennyi kivá ló tulajdonsá ga, még akkor is, ha neki errő l esetleg sejtelme
sincs. Sem az éneklés, sem a lovaglá s, sem a tö bbi kisebb-nagyobb gyarló sá ga nem
á rthatott neki. A két ö regú r tisztá ban volt vele, hogy nyílegyenesen halad a sors á ltal
szá má ra kijelö lt ú ton, és semmi sem akadá lyozhatja meg, hogy beteljesítse végzetét.
Astorre arró l is beszá molt nekik, hogy a fő konzul, Marriano Rubio és Inzio Tulippa
mindená ron meg akarja vá sá rolni a bankokat, Cilke pedig arra akarja fö lhaszná lni, hogy
tő rbe csalja Portellá t. Craxxi és Mr. Pryor figyelmesen hallgatta.
 – Ha legkö zelebb pró bá lkoznak, egyenesen hozzá m kü ldd ő ket, majd én
elbeszélgetek velü k – mondta Mr. Pryor. – Legjobb tudomá som szerint ez a Rubio tartja
kézben a vilá g drogkereskedelmének pénzü gyeit. Lesz mirő l tá rsalognom vele.
– De a bankokat nem adom el! – jelentette ki hatá rozottan Astorre. – A Don
megparancsolta, hogy semmi szín alatt ne vá ljak meg tő lü k!
– Há t persze, fiam. Ilyesmirő l szó sem lehet – nyugtatta meg Craxxi. – A bankok
jelentik a jö vő t és a biztonsá got. – Egy pillanatig hallgatott, aztá n folytatta: – Elmesélek
neked egy tanulsá gos tö rténetet. Mielő tt visszavonultam, volt egy ü zlettá rsam. Afféle
korrekt, becsü letes ember, akit mintapolgá rnak szoktak nevezni. Egyszer meghívott
ebédre abba az épü letbe, amelyben a vá llalata mű kö dö tt, és ebéd utá n kö rü lvezetett a
há zban. A hatalmas, tá gas termekben tö bb ezer szá mító gépet lá ttam, s mindegyik elő tt
fiatal férfiak és nő k ü ltek. Az ü zlettá rsam azt mondta: „Ezek a termek és ezek a gépek
egyetlen év leforgá sa alatt egymilliá rd dollá rt keresnek nekem. Ebben az orszá gban
csaknem há romszá zmillió ember él, s mi minden erő nkkel arra tö rekszü nk, hogy
megvá sá roljá k a termékeinket. Kü lö nleges sorsjá tékokkal, nyereményekkel, csá bító
ajá nlatokkal kecsegtetjü k ő ket, persze szigorú an tö rvényes keretek kö zö tt, és így
vesszü k rá a potenciá lis vevő ket, hogy ná lunk kö ltsék el a pénzü ket. É s tudja, mi a
legfontosabb az egészben? Az, hogy olyan bankjaink legyenek, amelyek hiteleket adnak
ennek a há romszá zmillió embernek, kü lö nben nem lenne mibő l kö ltekezniü k.” Egy szó ,
mint szá z, édes fiam, a bankok kö rü l forog a vilá g, tehá t mindená ron meg kell tartanod
ő ket.
– Így igaz – helyeselt Mr. Pryor. – Egyébként a bankok ü gyleteibő l mindkét fél
profitá l. Bá r a kamatok magasak, az adó ssá gok mindig arra ö sztö nzik az embereket,
hogy ú jabb hiteleket vegyenek fel.
– Ö rü lö k, hogy okos dolog megtartani a bankokat – nevetett Astorre. – De nem ez a
fontos, hanem az, hogy a Don megparancsolta: ne adjam el ő ket. Nekem ennyi elég.
Szá momra az a lényeg, hogy azok a gazemberek meggyilkoltá k.
Craxxi szigorú an nézett Astorréra. – Nyomatékosan figyelmeztetlek, hogy egy ujjal
se nyú lhatsz Cilke-hez. A kormá nyzat most má r olyan erő s, hogy nem fogja tű rni az
ilyesmit. Abban viszont egyetértü nk, hogy Cilke veszélyes fickó , tehá t észnél kell lenned.
– A kö vetkező lépés Heskow – mondta Mr. Pryor. – Tény és való , hogy ő az ü gy egyik
fő szereplő je, de vele is ó vatosan kell bá nnod. Ne felejtsd el, hogy Don Craxxitó l
bá rmikor kérhetsz segítséget, és nekem is vannak bizonyos lehető ségeim. Egyikü nk sem
vonult vissza teljesen, azonkívü l abban is érdekeltek vagyunk, hogy a bankok nekü nk
hozzanak hasznot, ne má snak. Persze a Don Aprile irá nti szeretetü nk is arra kö telez
bennü nket, hogy mindenben tá mogassunk.
– Kö szö nö m – mosolyodott el Astorre elégedetten. – Ha beszéltem Heskow-val, ú jra
talá lkozunk.

Astorre pontosan tudta, milyen veszélyes helyzetben van. Azzal is tisztá ban volt, hogy a
bérgyilkosok megbü ntetésével alig jutott elő bbre, hiszen a Don halá lá t kö rü lö lelő rejtély
megfejtéséhez nemigen férkő zö tt kö zelebb. A Sturzo ikrekbő l kiszedett informá ció
segítségével mindö ssze az első lépést tehette meg azon az ú ton, amelyrő l maga sem
tudta, hová vezet. Abban azonban biztos volt, hogy nagyon ó vatosnak kell lennie.
Nemhiá ba tö ltö tt hosszú éveket Szicíliá ban; egy életre belesulykoltá k, hogy nem
lankadhat az ébersége, mert mindig, mindenfelő l veszélyek leselkedhetnek rá . Bá r
Heskow kö nnyű célpontnak lá tszott, Astorre nem dő lt be. Szá mított rá , hogy csapdá ba
eshet, ha nem vigyá z.
 Egyvalami nagyon meglepte. Eddig azt hitte, teljesen elégedett az életével, s
ü zletemberként, amatő r énekesként jó l érzi magá t a bő rében, nem is vá gyik tö bbre.
Most azonban minden megvá ltozott. Mintha hirtelen olyan vilá gba csö ppent volna, amit
régó ta ismert, ahová mindig is tartozott. Ujjongva fedezte fö l magá ban a hivatá studatot.
Felismerte, hogy feladata, ső t kü ldetése van: meg kell védenie Don Aprile gyermekeit, és
bosszú t kell á llnia szeretett nagybá tyja halá lá ért. Tudta, hogy ezt csak ú gy érheti el, ha
megtö ri ellenségei akaratá t. Megparancsolta Aldo Monzá nak, hogy hozasson tíz jó l
képzett embert Szicíliá bó l, és arró l is gondoskodott, hogy az otthon maradt csalá dtagok
akkor se szenvedjenek hiá nyt, ha a férfiakkal netá n tö rténne valami.
Jó l emlékezett a Don tanítá sá ra: „Sose vá rj há lá t az embereidtő l azért, amit a
mú ltban tettél értü k. Azért legyenek há lá sak, amit a jö vő ben vá rhatnak tő led.” Meg volt
győ ző dve ró la, hogy a jö vő t a bankok jelentik, tehá t harcolnia kell értü k, még akkor is,
ha ez a harc sú lyos á ldozatokat kö vetel.
Don Craxxitó l is kapott hat megbízható embert, akikért az ö regú r kezességet vá llalt.
Astorre az ő segítségü kkel való sá gos erő ddé alakította á t a há zá t, amit a fegyveres
ő rségen kívü l a legkorszerű bb riasztó rendszer védett, ső t titokban még egy há zat
vá sá rolt, hogy legyen hová elrejtő znie, ha a ható sá gok bá rmilyen okbó l le akarná k
tartó ztatni.
Személyi testő rö ket azonban nem alkalmazott, inká bb a sajá t gyorsasá gá ra,
ü gyességére hagyatkozott. Ha mennie kellett valahova, elő rekü ldte az embereit, hogy
becserkésszék az ú tvonalat.
Heskow-t egyelő re békén hagyta; ú gy vélte, még nem jö tt el a megfelelő pillanat.
Viszont sokat tű nő dö tt azon, vajon miért tartja mindenki tiszteletre méltó férfinak Cilke-
et, akirő l még a Don is elismerő en nyilatkozott.
– Vannak olyan tiszteletre méltó férfiak, akik egész életü kben egyetlen nagy á rulá sra
készü lnek – magyará zta Mr. Pryor, de Astorre ú gy érezte, akkor is meg tud birkó zni az
ü gynö kkel, ha Mr. Pryor fején talá lta a szö get. Nincs má s dolga, mint életben maradni,
amíg a kirakó já ték minden apró darabja a helyére kerü l.
Tudta, hogy egész eddigi élete csupá n felkészü lés volt arra a nagy pró batételre, amit
a Heskow-val, Portellá val, Tulippá val és Cilke-kel való leszá molá s jelent. Tisztá ban volt
vele, hogy az ellenü k vívott harcban ismét vérrel kell beszennyeznie a kezét.

Egy hó napig tartott, mire Astorre kitervelte, miként bá njon el a félelmetes ellenfélnek
ígérkező , minden há jjal megkent John Heskow-val, akit megö lni kö nnyebb lenne, mint
szó ra bírni. Rá jö tt, hogy a fickó fiá t nem haszná lhatja fel, mert ha a kö lyö kkel pró bá lná
sakkban tartani, Heskow együ ttmű kö dést színlelve esetleg az életére tö rne.
Minden adatot ö sszegyű jtö tt Heskow életmó djá ró l, szoká sairó l. Kiderü lt, hogy jó zan,
megfontolt emberrel á ll szemben, aki szinte kizá ró lag a virá gkertészetnek él. Napjai
tú lnyomó részét az ü veghá zakban tö lti, és a virá gok zö mét nagykereskedő knek adja el,
de kicsiben maga is foglalkozik á rusítá ssal; egy kis ú t menti pavilonban kíná lja a
portéká já t a há za kö zelében. Ezenkívü l mindö ssze egyetlen szenvedélye van: ha a fia
csapata já tszik, minden meccsen részt vesz. Semmi pénzért ki nem hagyná a Villanova
mérkő zéseit.

Ezen a januá ri szombat estén Heskow a New York-i Madison Square Gardenba készü lt,
ahol a Villanova kosá rcsapata a Temple ellen lépett pá lyá ra. Mielő tt elindult, gondosan
bekapcsolta a há zá t védő riasztó berendezést. Sosem feledkezett meg a szü kséges
ó vintézkedésekrő l. Meg volt győ ző dve ró la, hogy minden eshető ségre felkészü lt, s ez
ö nbizalommal tö ltö tte el. Astorre éppen ezt az ö nbizalmat akarta megtö rni, hogy
ellenfele má r az első pillanatban ú gy érezze, kicsú szott a lá ba aló l a talaj.
John Heskow kocsiba ü lt, s kényelmesen behajtott New Yorkba, hogy a meccs elő tt
megvacsorá zzon egy kínai étteremben. Ha nem otthon evett, mindig kínai vendéglő t
vá lasztott, mert szerette az ezü stfedő vel letakart tá lakban rejtő ző kü lö nleges
ínyencfalatokat, amelyeket magá nak nem tudott elkészíteni. A kínaiakat is kedvelte.
Rokonszenvesnek talá lta, hogy a felszolgá ló k csak a sajá t dolgukkal tö rő dnek, nem
fecsegnek fö lö slegesen, nem bizalmaskodnak a vendéggel, és a szá mlá ban soha nincs
hiba.
A kedvenc ételeit rendelte: pekingi kacsá t, tengeri rá kot, kantoni homá rsalá tá t és
sertésszeletet fű szeres má rtá ssal, desszertnek pedig zö ld teá bó l készü lt fagylaltot, az
étterem specialitá sá t.
Jó val a mérkő zés kezdete elő tt érkezett meg a Madison Square Gardenba. Nem volt
telt há z, pedig a Temple csapata az első osztá lyban já tszott. Heskow a legjobb helyen ü lt,
a harmadik sor kö zepén, a pá lya kö zelében. Bü szke volt a fiá ra, akitő l a tiszteletjegyet
kapta.
A meccs nem volt izgalmas; a Temple fö lényes győ zelmet aratott a Villanova fö lö tt,
viszont a legtö bb kosarat Jocko dobta. Heskow há trament az ö ltö ző be gratulá lni.
Fia meleg ö leléssel fogadta. – Klassz vagy, papa! Ö rü lö k, hogy el tudtá l jö nni! Nincs
kedved velü nk vacsorá zni?
Heskow ö rü lt a meghívá snak, de tudta, hogy a srá coknak nem hiá nyzik egy ilyen
magafajta vén szivar, hiszen alig van szabad estéjü k. Nyilvá n le akarjá k inni magukat
valahol, aztá n való színű leg nő ket hajkurá sznak.
– Kö szö nö m – mondta a fiá nak –, de má r vacsorá ztam, és kü lö nben is hosszú az ú t
hazá ig. Remekü l já tszottá l, ö regem, bü szke vagyok rá d. Menj csak a tö bbiekkel, és érezd
jó l magad. – Bú csú zó ul megö lelte Jockó t, s kö zben ú gy érezte, ő a legszerencsésebb fickó
a vilá gon.
Alig egy ó ra alatt ért haza Brightwatersba – késő re já rt, Long Island ú tjain alig volt
forgalom. Bá r eléggé kimerítette a New York-i kirá ndulá s, mielő tt bement a há zba,
gondosan ellenő rizte, hogy az ü veghá zakban megfelelő -e a hő mérséklet és a
pá ratartalom.
A hold ú gy sü tö tt be az ü vegtető n, hogy a virá gok szinte kísérteties élő lényeknek
lá tszottak. Heskow esténként, lefekvés elő tt szívesen gyö nyö rkö dö tt bennü k.
A só derral felszó rt kocsifelhajtó n fö lballagott a há zhoz, és kinyitotta az ajtó t. Amint
belépett, villá mgyorsan kikapcsolta a riasztó t, csak aztá n ment tová bb a nappaliba.
Hirtelen nagyot dobbant a szíve. Két férfi vá rt rá , s rö gtö n rá jö tt, hogy az egyik nem
má s, mint Astorre Viola. Eleget tudott a halá lró l. Első lá tá sra felismerte. Azt is tudta,
hogy ezek a férfiak a halá l hírnö kei.
Védekezési mechanizmusa azonnal mű kö désbe lépett. – Maguk hogy jutottak be a
há zamba, és mi a fenét akarnak tő lem? – kérdezte felhá borodva.
– Nyugalom. Ne essen pá nikba – mondta Astorre, majd bemutatkozott és kö zö lte,
hogy ő a néhai Don Aprile unokaö ccse.
Heskow nyugalmat erő ltetett magá ra. Jó néhá nyszor kerü lt má r kutyaszorító ba, s
tudta, ha visszanyeri az ö nuralmá t, nem lesz semmi baj. Leü lt a kanapéra, és kezét a
karfá ra téve elrejtett revolveréért nyú lt. – Szó val? Mit akarnak? – kérdezte ismét.
Astorre derű s á brá zatá n lá tszott, hogy jó t mulat rajta. Heskow-t bosszantotta a
csú fondá ros mosoly, mert ki akarta vá rni a legmegfelelő bb pillanatot. Most megnyomta
a karfá n lévő gombot, hogy a kinyíló rekeszbő l elő kapja a fegyverét. Dö bbenten lá tta,
hogy a rekesz ü res.
Ebben a pillanatban há rom kocsi gö rdü lt a kocsifelhajtó ra. Fényszó ró juk bevilá gított
a szobá ba. Hamarosan még két férfi sietett be a há zba.
– Eszembe sem jutott, hogy alá becsü ljem, John – szó lalt meg Astorre kedves,
bará tsá gos hangon. – Természetesen á tkutattuk a há zat. Tö bb fegyvert is talá ltunk.
Egyet a ká véskanná ban, egyet az á gy alatt, egyet a levélszekrényben és egyet a kagyló
mö gö tt, a fü rdő szobá ban. Akad még olyan rejtekhely, ami esetleg elkerü lte a
figyelmü nket?
Heskow nem vá laszolt. Ismét hevesebben kezdett verni a szíve. Erezte, hogy a
torká ban dobog.
– Mondja, mi az ö rdö gö t dugdos abban a meleghá zban? – kérdezte Astorre nevetve.
– Talá n gyémá ntokat? Vagy vadkendert termeszt? Má r azt hittem, sose jö n be! Errő l jut
eszembe… Minek ennyi fegyver egy á rtatlan virá gkertésznek? Mindig ú gy tudtam, hogy
aki a virá got szereti, rossz ember nem lehet…
– Ne szó rakozzon velem! – figyelmeztette Heskow higgadtan.
Astorre leü lt vele szembe, az egyik fotelba, s két irattá rcá t hajított a kis zsú rasztalra.
– Két finom darab Guccitó l – mondta mosolyogva. – Egyik szebb, mint a má sik. Vessen
egy pillantá st rá juk, John!
Heskow fogta a tá rcá kat, és mindkettő t kinyitotta. Első pillantá sa a Sturzo fivérek
fényképes jogosítvá nyá ra esett. Hirtelen émelyegni kezdett a gyomra. Ú gy érezte, rö gtö n
há nyni fog.
– Ezek a kedves fickó k bekö pték, John – kö zö lte Astorre. – Elmesélték, hogy magá tó l
kaptá k a megbízá st Don Aprile meggyilkolá sá ra, ső t azt is megmondtá k, hogy garantá lta
nekik: sem a New York-i rendő rség, sem az FBI emberei nem fogjá k szemmel tartani a
székesegyhá zat az unokaö csém bérmá lá sakor.
Heskow villá mgyorsan feldolgozta a tö rténteket. Agya ú gy dolgozott, aká r egy nagy
teljesítményű szá mító gép. Ezek nem ö lték meg, pedig a Sturzo ikreket nyilvá n eltették
lá b aló l. Kissé fá jlalta, hogy csaló dnia kellett bennü k. De arra a kö vetkeztetésre jutott,
hogy Astorre nem tudja, ki vezette azt a kocsit, amellyel a fivérek a tetthelyre érkeztek.
Ú gy vélte, ahhoz, hogy életben maradhasson, ez a legfontosabb.
– Fogalmam sincs, mirő l beszél – mondta Astorrénak, és vá llat vont.
Aldo Monza éberen figyelte minden rezdü lését. Amikor lá tta, hogy nincs kö zvetlen
veszély, kiment a konyhá ba, s hamarosan két csésze ká véval jö tt vissza. Az egyiket
Astorrénak adta, a má sikat Heskow felé nyú jtotta, kö zben elismerő en megjegyezte: –
Lá tom, szereti az olasz ká vét. Jó ízlése van!
Heskow vá lasz helyett megvető en végigmérte, aztá n elfordította a fejét.
Astorre belekortyolt a ká véjá ba, majd lassan, tagoltan, hogy egyetlen szava se
tévesszen célt, így szó lt Heskow-hoz: – Ú gy hallom, maga rendkívü l értelmes ember,
akivel érdemes tá rgyalni. Ezért van még mindig életben. Ú gyhogy nagyon figyeljen, és
jó l gondolja meg, mit csiná l. Don Aprile engem bízott meg, hogy a helyébe lépjek, ha vele
tö rténne valami, és mindazok az eszkö zö k a rendelkezésemre á llnak, amelyek
visszavonulá sa elő tt az ő kezében voltak. Maga ismerte ő t, tehá t nem kell
megmagyará znom, hogy ez mit jelent. Abban is biztos vagyok, hogy ha nem vonult volna
vissza, maga nem mert volna kö zvetítő i szerepet vá llalni az ellene sző tt
ö sszeeskü vésben, így van?
Heskow egy szó t se szó lt, csak mereven nézte Astorrét, mintha megpró bá lná
felmérni, kivel á ll szemben.
 – A Sturzo fivérek halottak – folytatta Astorre. – Ha nem vigyá z, magá ra is ez a sors
vá r, de bízom benne, hogy okosabb lesz, mint ő k, ú gyhogy van egy ajá nlatom. Ha a
kö vetkező harminc percben meg tud győ zni, hogy az én oldalamon á ll, és végrehajtja,
amivel megbízom, akkor futni hagyom. Ha nem hajlandó együ ttmű kö dni, holnap reggel
má r alulró l szagolgathatja a virá gait. Mielő tt eldö nti, mit akar, azt is tudnia kell, hogy a
fiá t nem á ll szá ndékomban belekeverni ebbe az ü gybe. Egyrészt azért nem, mert még
gyerek, és nem tehet semmirő l, má srészt azért nem, mert tisztá ban vagyok vele, hogy ha
vele pró bá lná m zsarolni, maga az ellenségemmé vá lna és elá rulna. Viszont egy pillanatig
se feledkezzen meg ró la, hogy a fia élete azon mú lik, életben maradok-e vagy sem, mert
csak élve tudom megvédeni. Az ellenségeim persze a halá lomat akarjá k, és ha sikerü l
megö lniü k, a bará taim bosszú bó l a maga fiá val is végezni fognak. Egyszó val a fia sorsa
attó l fü gg, mi lesz velem.
– É rtem – morogta Heskow. – Mondja meg, mit akar tő lem.
– Informá ció t – felelte Astorre. – Mindent tudnom kell, ú gyhogy beszéljen. Ha meg
leszek elégedve magá val, akkor á ll az alku, megkímélem az életét. Ha nem, megö lö m.
Tehá t mindenekelő tt ezt az éjszaká t kell tú lélnie. Kezdheti. Hallgatom.
Heskow kö rü lbelü l ö t percig szó tlanul tö prengett. Azon tű nő dö tt, ki ez az Astorre
Viola való já ban. A fiatalember rokonszenvesnek lá tszott, akitő l tá vol á ll minden erő szak
és durvasá g. Viszont a Sturzo fivéreket megö lette, és az embereivel együ tt ú gy tö rt be a
há zba, mintha a riasztó nem is létezne. Az elrejtett fegyvereket is megtalá lta, aztá n kajá n
vigyorral vá rta, hogy ő hiá ba kotorá sszon a kanapé ü res rekeszében. Tehá t biztosan
nem blö ffö l, be fogja vá ltani, amivel fenyegető zik.
Heskow megitta a ká véjá t. Ú gy dö ntö tt, nincs má s vá lasztá sa, beszélnie kell.
– Azt hiszem, kénytelen vagyok elfogadni az ajá nlatá t, és bíznom kell benne, hogy
helyesen fog cselekedni – mondta Astorrénak. – Timmona Portella bízott meg a Don
elleni merénylet megszervezésével. Tő le kaptam a pénzt is, amivel megvesztegettem a
New York-i rendő rséget. Ö tvenezret adtam Di Benedetto fő felü gyelő nek, és huszonö tö t
a helyettesének, Aspinella Washingtonnak. Az FBI-jal nem én tá rgyaltam, hanem
Portella. Azt mondta, kezeskedik érte, hogy a szö vetségiek nem fogjá k figyelni a
székesegyhá zat, és késő bb sem fognak szaglá szni. Persze garanciá t kértem, erre kö zö lte,
hogy a New York-i iroda vezető je, Kurt Cilke az ő embere, nem kell tartani tő le, mert jó l
megkente, Cilke pedig hozzá já rult a Don meggyilkolá sá hoz.
– Korá bban is dolgozott Portellá nak?
– Há t persze – felelte Heskow. – Ő a New York-i drogmaffia fő nö ke, és mindig sok
ellensége volt. Jó néhá ny megbízá st kaptam, hogy szabadítsam meg tő lü k. Persze
egyiket sem lehetett egy napon emlegetni a Donnal. Sejtelmem sincs, hogy neki miért
kellett meghalnia. Ennyi.
– Jó l van – bó lintott komolyan Astorre. – Most pedig nagyon figyeljen rá m. A sajá t
érdekében. Van még valami, amit nem mondott el nekem?
Heskow hirtelen rá jö tt, hogy csak egy hajszá l vá lasztja el a halá ltó l, mert nem
sikerü lt meggyő znie Astorrét. A fickó érzi, hogy valamit elhallgatott. Halvá nyan
elmosolyodott, aztá n nagy nehezen kinyö gte: – Portella épp most bízott meg, hogy
félmillió dollá rért béreljek fel két nyomozó t, akik elteszik magá t lá b aló l. Az egyik Di
Benedetto fő felü gyelő , a má sik Aspinella Washington. Az a feladatuk, hogy tartó ztassá k
le magá t, és ha ellenszegü l, lő jék agyon.
– Mért kell ilyen nyakatekert megoldá st vá lasztani? – kérdezte mosolyogva Astorre.
– Miért nem felel meg egy ü gyes bérgyilkos?
Heskow megrá zta a fejét. – Egyrészt azért, mert tudjá k, hogy magá t nem szabad
alá becsü lni, má srészt azért, mert a Don halá la utá n feltű nő lenne egy ú jabb merénylet.
Maga a Don unokaö ccse, tehá t a média rá szá llna az ü gyre, és mindent kiteregetne. A két
magas rangú zsaru viszont gyanú fö lö tt á ll. Senki el nem hinné ró luk, hogy ilyesmire
vetemednek.
– Kifizette má r nekik a félmillió t? – kérdezte Astorre.
– Még nem – felelte Heskow. – A napokban talá lkozom velü k.
– Remek – bó lintott Astorre. – Keressen valami elhagyatott helyet, ahol a madá r se
já r, és csalja oda ő ket. Persze jó elő re tá jékoztasson a részletekrő l. É s ü gyeljen rá , hogy a
megbeszélés utá n ne velü k együ tt tá vozzon a helyszínrő l.
– A francba! – hö rdü lt fel Heskow. – Há t erre megy ki a já ték? Iszonyú botrá ny lesz,
ha bá rmibe belerá ngatja ő ket!
Astorre há tradő lt a fotelban. – Nyert. Erre megy ki a já ték – mondta mosolyogva,
majd fö lá llt, és bará tsá gosan megveregette Heskow vá llá t. – É s egy pillanatra se
feledkezzen meg ró la, hogy mindkettő nknek élve kell megú sznunk a balhét. Szó val
észnél legyen, John, nehogy elszú rja!
– Megtarthatok valamennyit a pénzbő l? – kérdezte Heskow.
– Nem! – vá gta rá nevetve Astorre. – Hiszen ez a legszebb az egészben! Kívá ncsi
vagyok, hogyan magyará zza meg a két zsaru, ha elkapjá k ő ket a félmillió val.
– Hú szezret se csíphetek le belő le?
– Hú szezret? Na jó , nem bá nom, annyit zsebre vá ghat – egyezett bele Astorre. – De
egy centtel se tö bbet! Zsebpénznek ez is bő ven elég.

Astorre ú gy érezte, ismét talá lkoznia kell Don Craxxival és Mr. Pryorral, hogy
részletesen megbeszélje velü k a haditervet, és taná csot kérjen tő lü k, miként hajthatná
végre a legeredményesebben.
Csakhogy idő kö zben megvá ltoztak a kö rü lmények. Mr. Pryor példá ul ragaszkodott
hozzá , hogy mindkét unokaö ccsét magá val vigye Chicagó ba. Kö zö lte, hogy testő rö k
nélkü l nem hajlandó kitenni a lá bá t New Yorkbó l. Amikor megérkeztek Craxxi há zá hoz,
Astorrét ú jabb meglepetés érte: mió ta utoljá ra itt já rt, a birtokot való sá gos erő ddé
alakítottá k á t. Má r a kocsifelhajtó mentén is ő rbó dék á lltak, és felfegyverzett, marcona
fickó k zá rtá k le az utat. A kerítés mö gö tt, a gyü mö lcsö sben, monitorokkal és speciá lis
megfigyelő rendszerrel felszerelt furgon parkolt. A kaput há rom jó l megtermett, izmos
fiatal férfi ő rizte, s csak az léphetett be, aki igazolni tudta a személyazonossá gá t.
Mr. Pryor kisportolt, jó képű unokaö ccsei, Erice és Roberto, mesterlö vészeket
megszégyenítő ü gyességgel bá ntak a fegyverekkel, s rajongá sig szerették nagybá tyjukat.
Az is kiderü lt, hogy mindent tudnak Astorre szicíliai hő stetteirő l, mert a legmélyebb
tisztelettel bá ntak vele, és a legapró bb kívá nsá gait is azonnal teljesítették.
Szolgá latkészen cipelték a bő rö ndjét a repü lő téren. Ha vacsora kö zben kiü rü lt a pohara,
azonnal tele-tö ltö tték. Ha morzsa hullott az ö lébe, má r ugrottak is a szalvétá val. Ha
étterembő l vagy hotelbó l tá vozott, ő k adtak borravaló t helyette a személyzetnek.
Szá mtalan apró gesztussal jelezték, hogy tiszteletre méltó , kivá ló férfinak tartjá k.
Astorre mindezt rendkívü l hízelgő nek talá lta, bá r kissé feszélyezte a tú lzott
figyelmesség. De hiá ba pró bá lta rá venni a fiú kat, hogy ne a gazdá juknak, hanem a
bará tjuknak tekintsék; eszü kbe sem jutott, hogy aká r a legcsekélyebb bizalmaskodá sra
vetemedjenek.
A Don Craxxi birtoká t ő rző fegyveresek má r korá ntsem voltak ilyen elő zékenyek.
Udvariasan, de ellentmondá st nem tű rő hangon kérték el a vendégek igazolvá nyá t, ső t
meg is motoztá k az ú jonnan jö tteket, majd telefonon érdeklő dték meg a há z urá tó l, hogy
beengedhetik-e ő ket.
 Don Craxxi vacsorá t adott Mr. Pryor és Astorre tiszteletére. Amikor felszolgá ltá k a
desszertet és a gyü mö lcsö t, Astorre megkérdezte a há zigazdá tó l: – Mondja, bá tyá m,
minek ez a hadsereg? Má r azt hittem, élve nem jutunk be magá hoz!
– Egyszerű ó vintézkedés, fiam – felelte Don Craxxi komolyan. – Aggasztó híreket
kaptam. Eskü dt ellenségem, Inzio Tulippa nemrég érkezett meg Ameriká ba. Jó l ismerem
a gazembert. Kapzsi és megbízhatatlan, sosem lehet tudni, mire készü l. Jobb, ha az
ember idő ben megteszi a szü kséges ellenlépéseket. Most azért jö tt, hogy Timmona
Portellá val talá lkozzon. Nyilvá n megosztoznak a drogkereskedelembő l szá rmazó
profiton, és egy fü st alatt kifő zik, hogyan tegyék el lá b aló l az ellenségeiket. Mivel nem
szeretem a kellemetlen meglepetéseket, mindenre felkészü ltem. De ne velem
foglalkozzunk. Inká bb azt mondd el, édes fiam, mi szél hozott ide. Mit forgatsz a
fejedben?
Astorre elmesélte, mit szedett ki Heskow-bó l, és hogyan vette rá a fickó t, hogy
vá llalja a feladatot, amivel megbízta. Arró l is beszá molt, amit Portellá ró l, Cilke-rő l meg a
két New York-i nyomozó ró l megtudott.
– Nem halogathatom tová bb a dolgot, cselekednem kell – kö zö lte hatá rozottan. –
Szü kségem van egy kitű nő szakemberre, aki mindent tud a robbanó szerekrő l, és a
meglévő k mellé még tíz ü gyes embert kérek. Tudom, hogy mindkettő jü khö z bá tran
fordulhatok, hiszen a Don bará tai voltak. – Ü gyesen meghá mozott egy érett, aranysá rga
kö rtét, beleharapott a gyü mö lcsbe, aztá n minden szó t gondosan megvá logatva
megjegyezte: – Tisztá ban vagyok vele, hogy veszélyes vá llalkozá sra készü lö k, és egyikü k
se venné jó néven, ha tú lzottan belekeverném az ü gybe.
– Ugyan, fiam, mi jut eszedbe! Ostobasá gokat beszélsz! – csattant fö l Mr. Pryor
ingerü lten. – Hiszen mindketten Don Aprilénak kö szö nhetjü k, hogy vittü k valamire!
Természetes, hogy segítü nk neked. De ne feledkezz meg ró la, hogy nem bosszú ró l van
szó , hanem ö nvédelemrő l, tehá t egy ujjal se nyú lhatsz Cilke-hez! Ha bá rmi tö rténne vele,
a szö vetségi kormá ny pokollá tenné az életü nket.
– Így van – helyeselt Don Craxxi, majd elgondolkodva hozzá tette: – Viszont az is igaz,
hogy feltétlenü l semlegesíteni kell a fickó t, mert mindnyá junkat veszélybe sodorhat. De
mit szó lná l hozzá , ha azt javasolná m, hogy add el a bankokat? Ezzel a megoldá ssal
mindenki meg lenne elégedve.
– Hogyne, bá tyá m, az égvilá gon mindenki. Kivéve persze engem és az
unokatestvéreimet – vá gta rá Astorre.
– Pedig érdemes lenne megfontolni a dolgot – morfondírozott Mr. Pryor. – É n
példá ul hajlandó vagyok felá ldozni a tulajdonrészemet, és Don Craxxi is készséggel
megtenné az ü gy érdekében, még akkor is, ha tudjuk, hogy ezá ltal egy vagyont dobunk
ki az ablakon. De a békesség talá n megér ennyit. Gondold meg, fiam!
– Nem adom el a bankokat! – kö zö lte hatá rozottan Astorre. – Eszem á gá ban sincs!
Ezek a gazemberek megö lték a nagybá tyá mat, és meg kell fizetniü k érte! Má r csak az
hiá nyzik, hogy mindennek a tetejébe még a céljukat is elérjék! Szó sem lehet ró la!
Egyetlen pillanatig sem tudnék ú gy élni, hogy ki legyek szolgá ltatva a Don gyilkosainak!
Nem tehetem ki magam annak, hogy a sorsom attó l fü ggjö n, megkegyelmeznek-e nekem
vagy sem! A nagybá tyá m arra tanított, hogy az ilyesmi megalá zó és tű rhetetlen.
Meglepő dö tt, amikor lá tta, hogy indulatos szavai hallatá n Don Craxxi és Mr. Pryor
megkö nnyebbü lve elmosolyodik. Most ébredt rá , hogy ez a két tekintélyes, befolyá sos
ö regú r ő szintén tiszteli, s ú gy érzi, ő testesíti meg mindazt, amit egyikü knek sem
sikerü lt elérnie az életben.
– Tudjuk, mivel tartozunk Don Aprilénak, nyugodjék békében – mondta Craxxi. – É s
azt is tudjuk, mi a kö telességü nk veled szemben. De engedd meg, fiam, hogy ismét
ó vatossá gra intselek. Ha meggondolatlanul cselekszel, és ne adj' isten, tö rténik veled
valami, akkor kénytelenek leszü nk eladni a bankokat, mert nem lesz má s vá lasztá sunk.
– Igen – bó lintott Mr. Pryor. – Légy ó vatos!
– Ne aggó djanak – nevetett Astorre. – Ha velem tö rténik valami, itt kő kö vö n nem
marad!
Hosszú percekig szó tlanul ették a kö rtét meg az ő szibarackot. Don Craxxi mélyen
elgondolkozva nézett maga elé, aztá n hirtelen megszó lalt: – Tulippa a vilá g
leghatalmasabb drogbá ró ja, Portella pedig Tulippa amerikai ü zlettá rsa. Nyilvá n azért
akarjá k mindená ron megkaparintani a bankokat, hogy legyen hol tisztá ra mosniuk a
ká bító szer-kereskedelembő l szá rmazó piszkos pénzü ket.
– É s hogyan illik bele a képbe Cilke? – kérdezte Astorre. – Mi kö ze ehhez a két
gazemberhez?
– Fogalmam sincs – felelte Craxxi. – De nyomatékosan hangsú lyozom, fiam, hogy
bá rmi legyen is a szerepe, egyetlen ujjal se nyú lhatsz hozzá !
– Mindnyá junk vesztét okozná d vele! – tette hozzá Mr. Pryor.
– É szben tartom a taná csukat – ígérte Astorre.
Csak azt nem tudta, mitévő legyen, ha minden kétséget kizá ró an bebizonyosodik,
hogy Cilke való ban bű nö s.

Aspinella Washington nyomozó meggyő ző dö tt ró la, hogy nyolcéves kislá nya megette-e
a vacsorá já t, megírta-e a leckéjét, és imá dkozott-e, mielő tt lefekü dt aludni. Imá dta a
gyereket, az apjá t azonban réges-rég szá mű zte az életébő l. Este nyolckor érkezett meg
annak a kö zlekedési rendő rnek a lá nya, aki olyankor szokott vigyá zni Aspinella
gyermekére, amikor ő éjszaka is szolgá latban volt. Mielő tt elindult, megmagyará zta a
lá nynak, mi a teendő je, és kö zö lte, hogy legkéső bb éjfélre hazaér.
Hamarosan felberregett a kaputelefon. Aspinella leszaladt a lépcső n, és kisietett az
utcá ra, ahol Paul Di Benedetto fő felü gyelő vá rta egy megkü lö nbö ztető jelzések nélkü li
Chevroletban. Beugrott a kocsiba, és azonnal bekapcsolta a biztonsá gi ö vet. Tudta, hogy
Paul éjszaka ú gy vezet a kihalt utcá kon, mint az ő rü lt.
Di Benedetto hosszú kubai szivart szívott. Aspinella nem bírta a fü stö t, letekerte az
ablakot. A férfi elhú zta a szá já t, aztá n megszó lalt: – Kö rü lbelü l egy ó ra alatt érü nk oda.
Van idő nk még egyszer alaposan á tgondolni a dolgot. – Tudta, hogy mindketten
sorsdö ntő lépésre készü lnek, amit nem lesz kö nnyű megtenni, hiszen egészen má s
kenő pénzt elfogadni a drogkereskedő ktő l, mint eltenni valakit lá b aló l.
– Mit kell még ezen á tgondolni? – kérdezte Aspinella. – Félmillió t kapunk azért, hogy
kinyírjunk egy olyan alakot, akinek má r rég a siralomhá zban lenne a helye. Van
fogalmad ró la, mit tudnék kezdeni negyedmillió val?
– Nincs – morogta Di Benedetto. – Csak azt tudom, hogy én mihez kezdek vele. Ha
nyugdíjba megyek, veszek egy csinos kis há zat Miamiban, és ö rö kre eltű nö k innen. Ne
felejtsd el, hogy életü nk végéig cipelnü nk kell annak a terhét, amire most készü lü nk.
– Má r azzal is megszegjü k a tö rvényt, hogy elfogadjuk a drogbá ró k kenő pénzét –
vont vá llat Aspinella. – Ú gyhogy mindenki elmehet a jó bü dö s francba. Most má r
tö kmindegy.
– Ez igaz – bó lintott Di Benedetto. – Mindenesetre az lesz a legjobb, ha rö gtö n
meggyő ző dü nk ró la, elhozta-e ez a Heskow a pénzt, nehogy á t akarjon vá gni bennü nket.
– Mindig megbízható fickó volt – mondta Aspinella. – Nekem az idén ő a Télapó . É s
ha nincs tele a puttonya, garantá lom, hogy nem éri meg a reggelt.
 – Ez a beszéd! – nevetett Di Benedetto. – Szemmel tartod Astorre Violá t, hogy
mielő bb hidegre tehessü k?
– Igen. Az embereim á llandó an figyelik. Pontosan tudom, hol lehet elkapni. A
raktá rban, ahol az importá lt makaró nit tartja. Szinte mindig késő éjszaká ig dolgozik.
Most is ott dekkol.
– Megszerezted a stukkert, amit majd a mocskos mancsá ba nyomunk? – kérdezte Di
Benedetto.
– Naná ! – vá gta rá Aspinella. – Bá r nem hiszem, hogy szü kség lesz rá . Fogadni
mernék, hogy van sajá t fegyvere, és haszná lni is fogja. Legalá bbis megpró bá lja.
Tíz percig egyikü k sem szó lalt meg. Végü l Di Benedetto tö rte meg a csendet. – Ki fog
rá lő ni? – kérdezte szá ndékosan nyugodt hangon, kö zö nyt színlelve.
Aspinella á tlá tott rajta, és csú fondá ros mosollyal nézett rá . – Rossz színész vagy,
Paul, ú gyhogy ne já tszd meg magad – mondta. – Mindenki tudja, hogy az elmú lt tíz
évben az író asztalná l meresztetted a seggedet, és tö bb paradicsommá rtá st lá ttá l, mint
vért, fegyver pedig csak a lő gyakorlatokon volt a kezedben. Nem kell beszarnod.
Természetesen én lö vö k. – Lá tta, hogy Paul megkö nnyebbü l. Mihaszna férfiak, nem jó k
ezek semmire, gondolta dü hö sen.
Ismét hallgattak egy sort. Mindketten azon tű nő dtek, milyen okok és események
já tszottak kö zre abban, hogy idá ig jutottak. Di Benedetto fiatalon, tö bb mint harminc
éve lépett be a rendő rség kö telékébe, s lassan, fokozatosan, de elkerü lhetetlenü l vá lt
megvesztegethető vé. Eleinte abban a tévhitben élt, hogy tisztelni és csodá lni fogjá k, ha
má sok védelmében kocká ra teszi az életét. A szolgá latban eltö ltö tt hosszú évek sorá n
azonban kinyílt a szeme, s egyre kevésbé vá gyott rá , hogy az igazsá g bajnokaként hő si
halá lt haljon. Kezdetben csak az utcai á rusoktó l meg a kis boltok tulajdonosaitó l
fogadott el kenő pénzt. Aztá n hamis tanú vallomá st tett, hogy az egyik gazdag „ü gyfele”
megú ssza a vá rható bö rtö nbü ntetést.
Most má r csak egyetlen apró lépés vá lasztotta el attó l, hogy a nagymenő
drogkereskedő k bérlistá já ra kerü ljö n, s ő minden kü lö nö sebb lelkiismeret-furdalá s
nélkü l megtette ezt a lépést. Végü l megjelent a színen John Heskow, aki kö ztudottan
Timmona Portellá t, az utolsó nagy New York-i maffiavezért képviselte. Di Benedetto
készséggel tű rte, hogy Heskow megkö rnyékezze.
Persze mindig akadt valami jó ü rü gy, amivel meg tudta magyará zni ö nmagá nak,
miért is fogadja el a nyilvá nvaló an tö rvénytelenü l szerzett pénzeket. Lá tta, miként
gazdagodnak meg a drogbá ró k á ltal megvesztegetett magasabb rangú tisztek, és tudta,
hogy az alacsonyabb rangú kollégá k még ná luk is korruptabbak. Ú gy vélte, ha ezeknek
lehet, akkor miért éppen ő maradjon hü lye és tisztességes. Azzal érvelt, hogy há rom
gyereke van, akiket iskolá ztatnia kell. De első sorban az á ltala védelmezett tá rsadalom
há lá tlansá ga miatt á llt á t a má sik oldalra. Lépten-nyomon ellenséges indulatokat, ső t
gyű lö lkö dést tapasztalt. Ha a zsaruk fö lpofoztak egy fekete bő rű tolvajt, a polgá rjogi
csoportok má ris tiltakozó felvonulá sokat szerveztek a rendő ri erő szak ellen. A média is
minden alkalmat megragadott, hogy a rendő rséget tá madja. A polgá rok pedig nem
á tallottá k pert indítani a legjobb nyomozó k ellen, akiket aztá n tö bb évtizedes
szolgá lattal a há tuk mö gö tt az utcá ra tettek, megfosztottá k ő ket jó l megérdemelt
nyugdíjuktó l, ső t némelyeket le is csuktak. Egy ízben még ellene is fegyelmit indítottak, s
elfogultsá ggal vá doltá k a fekete bő rű bű nö ző kkel szemben, pedig ha valaki, há t ő
pontosan tudta, hogy nincsenek faji elő ítéletei, és nem ő tehet ró la, hogy a New York-i
bű nö ző k zö me a feketék kö zü l kerü l ki. Nem is értette, mit akarnak tő le. Talá n azt, hogy
hagyja ő ket szabadon gará zdá lkodni, rabolni, fosztogatni, nehogy belegá zoljon az
érzékeny sö tét lelkü kbe? Fö l nem foghatta, miért éppen ő t piszká ljá k, aki minden
alkalmat megragadott, hogy a fekete zsarukat elő léptesse. A kapitá nysá gon ő volt
Aspinella Washington mentora, s ő nevezte ki helyettes fő felü gyelő vé, amiért mindig
kö nyö rtelenü l lépett fel a fekete bő rű gengszterekkel szemben. Má rpedig Aspinellá t
aligha lehetett fajgyű lö lettel vá dolni… Egyszó val rá kellett ébrednie, hogy a tá rsadalom
magasró l leszarja a jogait védelmező zsarukat. Kivéve persze azt az esetet, ha a
nyomorult zsarut szolgá latteljesítés kö zben megö lik, mert akkor aztá n jö n a
hő siességrő l, az á llhatatossá gró l szó ló sü ket duma meg a hő snek kijá ró temetés. Az
igazsá g pedig az, hogy nem kifizető dő becsü letes zsarunak lenni. Egyszerű en nem éri
meg. Azt azonban még ő , a megvesztegethető Di Benedetto fő felü gyelő se gondolta
volna, hogy egy szép napon jó pénzért gyilkossá gra vetemedik. Persze tudta, hogy
semmit sem kocká ztat, mert a gyanú á rnyéka sem vető dhet rá , és félmillió ért az ember
sok mindenre kapható … Kü lö nben is, a kiszemelt á ldozat maga is gyilkos… De azért
mégis…
Aspinella is azon rá gó dott, mikor és hogyan tévedt erre a veszélyes ö svényre. Isten a
tudó ja, mekkora hévvel és milyen kö nyö rtelenü l harcolt az alvilá g ellen. Neve a kollégá k
és a bű nö ző k kö zö tt egyará nt legendá vá vá lt. Persze ő is elfogadta a kenő pénzt, és ha
kellett, ő sem riadt vissza a hamis tanú zá stó l. Elég késő n szá llt be a buliba. Maga Di
Benedetto beszélte rá , hogy nyugodtan vá gja zsebre, amit a drogbá ró k juttatnak neki, ő
pedig engedett a csá bítá snak, hiszen Paul évekig a mentora, ső t néhá ny hó napig a
szerető je is volt, bá r elég hamar megunta a nagydarab, kétbalkezes medvét, akinek csak
akkor tá madt kedve a szexre, ha téli á lmá bó l nagy ritká n fö lébredt.
Természetesen tudta, hogy való já ban má r azon a napon korrupttá vá lt, amikor
elő léptették nyomozó vá . É ppen az ő rszoba edző termében lazított a kimerítő szolgá lat
utá n, amikor egy Gangee nevű nagypofá jú , fehér bő rű zsaru kedélyesen ugratni kezdte. –
Hé, Aspinella! – szó lította meg vigyorogva. – A fejemet rá , hogy a te muffoddal meg az én
muszklimmal kiirtjuk a bű nö ző ket a civilizá lt vilá gbó l! Majd meglá tod!
A tö bbi zsaru, kö ztü k néhá ny fekete is, nyerítve rö hö gö tt. Aspinella dermesztő
pillantá st vetett Gangee-re, és megvető en csak annyit mondott: – Te a bü dö s életben
nem leszel a tá rsam! Tö ketlen, gyá va kutya az a férfi, aki egy nő n kö szö rü li a mocskos
nyelvét!
Gangee elengedte a fü le mellett a sértést, és tová bb tréfá lkozott. – Bá rmikor
kipró bá lhatod, vajon tényleg olyan tö ketlen vagyok-e, mint képzeled! Szívesen
kezelésbe veszem a muffodat, ha akarod. Garantá lom, hogy nem marad szá razon!
– Egy feketével akarsz kikezdeni, te sá pkó ros disznó ? – vá gta a képébe Aspinella
rezzenéstelen arccal. – Kopj le ró lam, ha jó t akarsz, ó cska szarhá zi!
Az edző terem elcsendesedett, mindenki mozdulatlanná dermedt a dö bbenettő l.
Gangee elvö rö sö dö tt. Ennyi gú nyt és megvetést má r nem bírt lenyelni. Fenyegető en
indult el Aspinella felé, s a tö bbiek félreá lltak az ú tjá bó l.
Aspinella elő rá ntotta a fegyverét, de még nem fogta Gangee-re. – Meg ne pró bá lj
kezet emelni rá m, mert szétlö vö m a tö kö det! – mondta vészjó sló hangon. A kollégá k egy
pillanatig sem kételkedtek benne, hogy képes lenne meghú zni a ravaszt. Gangee
megtorpant. Mélységes undorral megrá zta a fejét, aztá n elfordult.
Az esetet persze jelentették az elö ljá ró knak, hiszen Aspinella sú lyos fegyelemsértést
kö vetett el, még akkor is, ha Gangee az ő rová sá ra idétlenkedett. Di Benedetto azonban
észnél volt. Ravasz ró ka lévén tudta, hogy ha belső tá rgyalá sra kerü lne sor, annak az
egész New York-i rendő rkapitá nysá g inná meg a levét, és az ü gy politikai botrá nnyá
duzzadna. Minden diplomá ciai érzékét bevetve elsimította az ellentéteket, nehogy
bá rmi kiszivá rogjon, és a sajtó vilá ggá kü rtö lje a rendő rségen belü l fellá ngolt fajgyű lö let
hírét. Aspinella fellépése azonban olyannyira imponá lt neki, hogy á tvezényelte a sajá t
személyi á llomá nyá ba, és a mentorá ul szegő dö tt.
Aspinellá t az eset kapcsá n az borította ki a legjobban, hogy legalá bb négy fekete
zsaru lézengett az edző teremben, de egyik se védte meg, ső t kó rusban rö hö gtek a fehér
zsaru otromba viccem. A sajá t bő rén kellett megtapasztalnia, hogy a szemét kandú rok
hű ségesebbek a nemü khö z, mint a sajá t fekete bő rű testvérü khö z, ha tö rténetesen nő az
illető . Aljassá guk mélységesen felhá borította.
A kínos incidens utá n egyre magasabbra ívelt a pá lyá ja. Ú gy ismerték, mint a legjobb
zsarut a részlegben. Brutá lis kegyetlenséggel szá molt le a drogkereskedő kkel,
tolvajokkal, fegyveres rabló kkal. Sem fehérnek, sem feketének nem irgalmazott.
Agyonlő tte, véresre verte, megalá zta ő ket. Szá mtalanszor feljelentették, de a bíró sá g
mindig elejtette a vá dat, mert eredményei mellette szó ltak. De ezek a feljelentések
éktelen haragra gerjesztették az egész tá rsadalom ellen. Mit képzelnek ezek? Hogy
merészelik erő szakkal vá dolni, amikor a sö predéktő l, a gonosztevő ktő l pró bá lja
megoltalmazni ő ket? Di Benedetto mindig kö vetkezetesen kiá llt mellette, és kitartó an
tá mogatta a vá daskodó kkal szemben.
Egy alkalommal kényes helyzetbe kerü lt. Két fiatalkorú tolvajt lő tt agyon, amikor
azok Harlem egyik fényesen kivilá gított utcá já n, a laká sa elő tt pró bá ltá k kirabolni. Az
egyik kö lyö k ö kö llel az arcá ba vá gott, a má sik pedig kitépte a kezébő l a retikü ljét.
Aspinella fegyvert rá ntott. Bá r a fiú k nyomban mozdulatlanná dermedtek és megadtá k
magukat, ő mindkettő t szá ndékosan fő be lő tte. Persze nemcsak azért, mert kezet
mertek emelni rá , hanem azért is, hogy minden kö rnyékbeli zsebesnek megmutassa, mi
vá r rá , ha az ő laká sa kö zelében jut eszébe bá rkire rá tá madni. A polgá rjogi szervezetek
persze azonnal tü ntetéssel tiltakoztak a rendő ri erő szak ellen, és a fő kapitá ny kénytelen
volt vizsgá latot indítani, de végü l felmentő ítélet szü letett, azzal az indoklá ssal, hogy
Aspinella jogosan haszná lta a fegyverét. Ő persze nagyon jó l tudta, ez nem felel meg a
való sá gnak.
Di Benedetto győ zte meg, hogy hunyjon szemet egy ó riá si drogü zlet fö lö tt, és fogadja
el a kenő pénzt, amit életében elő szö r felajá nlottak neki. Paul ú gy duruzsolt a fü lébe,
aká r egy szerető nagybá csi, aki csak a javá t akarja. – Nézd, Aspinella – magyará zta,
mintha a legjobb tanítvá nyá t oktatná –, manapsá g egy zsaru nem azért izgul, mert
esetleg le talá l lő ni valakit. Ez benne van a kalapban. Inká bb a polgá rjogi szervezetek, a
tú lbuzgó polgá rok meg a megá talkodott bű nö ző k okozhatnak fejfá já st neki, akiknek van
képü k ká rtérítési pert indítani ellene, no és persze az egész testü let ellen. A fő nö kö ktő l
kell tartania, akik politikai megfontolá sbó l csukjá k le, hogy így szerezzenek ú jabb
szavazatokat. Fő leg a magadfajta van veszélyben. Kö nnyen az utcá ra kerü lhetsz, ha
kinyírsz valakit, még akkor is, ha jogosan haszná lod a fegyveredet. Ezt akarod?
Á ldozattá akarsz vá lni? Ú gy akarod végezni, mint azok az utcá n csellengő
szerencsétlenek, akiket megerő szakolnak, kirabolnak vagy megö lnek? Ugye nem?
Hiszen lehető séged van rá , hogy megvédd magad! Szá llj be a buliba, és meglá tod, hogy
azok a fejesek, akiket má r megvesztegettek, téged se hagynak szarban, ha netá n bajba
kerü lsz. Ö t-hat év alatt ú gy megszeded magad, hogy aká r vissza is vonulhatsz. É s nem
kell aggó dnod, hogy bö rtö nbe kerü lsz, ha ö sszeborzolod egy csó ró kis tolvaj ü stö két.
Aspinella hagyta magá t meggyő zni, és beszá llt a buliba, ső t egyre jobban élvezte,
hogy titkos bankszá mlá in szép summa gyű lik ö ssze a kenő pénzbő l. A kö zö nséges
bű nö ző kkel szemben persze tová bbra is keményen fellépett. Tudta, hogy nincs mitő l
tartania.
Ez a mostani ü gy azonban egészen má s volt, mint a tö bbi, hiszen olyan
ö sszeeskü vésbe keveredett, amelyben gyilkossá g elkö vetésére vá llalkozott, rá adá sul
ö rü lt a megbízá snak; a puszta gondolatot is élvezte, hogy ő teheti el lá b aló l a hírhedt
maffió zó t, Astorre Violá t. Kifejezetten mulatsá gosnak talá lta, hogy tulajdonképpen a
kö telességét teljesíti, amikor meghú zza a ravaszt. A dö ntő érv azonban az volt, hogy
minimá lis kocká zat mellett nagyot kaszá lhat: negyedmillió dollá r ü ti a marká t, ha végez
a pimasz taknyossal.
Di Benedetto hirtelen bekanyarodott a Southern State Parkway egyik
mellékutcá já ba, majd néhá ny perc mú lva megá llt egy kis á ruhá z parkoló já ban. Minden
kö rnyékbeli bolt zá rva volt, még a pizzeria is; csak a vö rö s neonreklá m vilá gított az
egyik ablaká ban. A két nyomozó egy á rva lelket se lá tott. – El sem tudtam volna
képzelni, hogy egy pizzeria ilyen korá n bezá rhat – jegyezte meg Di Benedetto, amikor
kiszá lltak a kocsibó l. Hitetlenkedve nézett az ó rá já ra. – Pedig csak tíz mú lt két perccel!
Megkerü lték az ü zletet, beléptek a nyitott mellékajtó n, és halk macskaléptekkel
fö lsiettek az emeletre. Az elő térben megá lltak. Bal kéz felő l két, egymá sba nyíló szobá t
lá ttak, jobb kéz felő l egyet. Di Benedetto intésére Aspinella ellenő rizte, nem rejtő zik-e
valaki a két szobá ban, aztá n mindketten bementek a jobbra lévő szobá ba, ahol Heskow
vá rta ő ket.
Egy hosszú asztal mellett ü ldö gélt, amely kö rü l négy rozoga szék á llt. Az asztalon
bokszzsá k méretű , degeszre tö mö tt sporttá ska hevert. Heskow fö lá llt, kezet fogott Di
Benedettó -val, Aspinellá nak pedig biccentett. Aspinella arra gondolt, hogy még soha
életében nem talá lkozott ilyen betegesen fehér bő rű fehér emberrel.
A szobá nak nem volt ablaka, s mindö ssze egyetlen gyenge villanykö rte égett a
plafonró l ló gó foglalatban. Mindnyá jan leü ltek. Di Benedetto a sporttá ska felé nyú lt és
megtapogatta. – Az egész szajré benne van? – kérdezte.
– Benne – dü nnyö gte Heskow alig hallható n. Kissé reszketett a szá ja széle, amit
persze meg lehetett érteni. Aki félmillió dollá rt hurcol egy vacak szatyorban, az joggal
lehet ideges, gondolta Aspinella, de azért fü rkésző pillantá ssal kö rü lkémlelt, nincs-e
rejtett kamera vagy poloska a szobá ban.
– Azért kukkantsunk bele – mondta Di Benedetto.
Heskow kinyitotta a cipzá rt, és a tá ska tartalmá nak legalá bb a felét kiborította.
Kö rü lbelü l hú sz vastag pénzkö teg kerü lt az asztalra. A kö tegek zö me szá zdollá rosokbó l
á llt, de két csomag hú szdollá ros is akadt kö ztü k.
– Oké – bó lintott Di Benedetto, és nagyot fú jt. – Visszarakhatja.
Heskow beszuszakolta a pénzt a tá ská ba, majd gondosan behú zta a cipzá rt. – Az
ü gyfeleimnek az a kívá nsá ga, hogy olyan gyorsan teljesítsék a megbízá st, amilyen
gyorsan csak lehet.
– Két héten belü l elintézzü k a dolgot – ígérte Di Benedetto. Aspinella a vá llá ra
akasztotta a sporttá ská t. Nem is olyan nehéz ez a félmillió , gondolta.
Lá tta, hogy Di Benedetto kezet fog Heskow-val. Hirtelen ú gy érezte, nem bírja
tová bb cérná val. El akart tű nni innen. Elindult lefelé a lépcső n. Bal kezével a tá ska fü lét
fogta, hogy le ne csú sszon a vá llá ró l, jobbjá t pedig a fegyvere markolatá n tartotta. Végre
meghallotta a há ta mö gö tt Di Benedetto dü bö rgő lépteit.
Kiléptek a pizzériá bó l a hű vö s éjszaká ba. Mindkettő jü krő l csurgott a verejték.
– Rakd be a tá ská t a csomagtartó ba – mondta Di Benedetto, majd beü lt a volá n mö gé,
és szivarra gyú jtott. Hamarosan Aspinella is beszá llt a kocsiba.
– Hova menjü nk, hogy el tudjuk felezni a pénzt? – kérdezte Di Benedetto.
– Hozzá m nem mehetü nk – kö zö lte Aspinella. – Ott van a lá ny, aki vigyá z a gyerekre.
– Hozzá m se – mondta Di Benedetto. – Otthon van a feleségem. Mit szó lná l, ha
kivennénk egy motelszobá t?
 Aspinella vá lasz helyett elhú zta a szá já t, Di Benedetto pedig mosolyogva kijelentette:
– Jó , akkor az irodá mba megyü nk. Majd bezá rjuk az ajtó t, mint a régi szép idő kben. –
Mindketten nevettek. – A biztonsá g kedvéért nézd meg még egyszer a szajrét, és
ellenő rizd, hogy jó l zá r-e a csomagtartó .
Aspinella nem vitatkozott. Kiszá llt, fö lnyitotta a csomagtartó t, kivette a sporttá ská t,
és megtapogatta a behú zott cipzá rt. Paul ebben a pillanatban fordította el a
slusszkulcsot.
Az iszonyú robbaná stó l az á ruhá z ö sszes ablaka betö rt, a szilá nkok csak ú gy
zá poroztak a parkoló ra. A kocsi a levegő be emelkedett, szinte lebegve ú szott néhá ny
métert, majd ó riá si robajjal a fö ldre zuhant, és az égő roncs a felismerhetetlenségig
ö sszezú zta Paul Di Benedetto testét. Aspinella Washington legalá bb négy méterre repü lt
tő le, majd tö rö tt karral és lá bbal ért fö ldet, de addigra má r a fá jdalomtó l elvesztette az
eszméletét. Eltévedt ü vegszilá nk fú ró dott az egyik szemébe.
Bá r Heskow a pizzéria há tsó kijá ratá n tá vozott, a légnyomá s még ő t is a falhoz
préselte. Amint mozdulni tudott, villá mgyorsan beugrott a kocsijá ba, és beletaposott a
gá zba. Hú sz perc alatt ért haza Brightwatersba. Italt tö ltö tt magá nak, aztá n elő vette a
két kö teg szá zdollá rost, amit a sporttá ská bó l elemelt. Negyven grand – zsebpénznek
igazá n nem rossz, gondolta elégedetten. Ú gy dö ntö tt, ad belő le a fiá nak néhá ny ezret.
Nem, annyi sok lesz; inká bb csak ezret. A tö bbinek a bankban a helye.
Bekapcsolta a televízió t. A késő esti híradó szenzá ció ként tá lalta a hatalmas
robbaná st. Az egyik nyomozó a helyszínen életét vesztette, a má sikat sú lyos
sérü lésekkel szá llítottá k kó rhá zba. É s a rendő rség egy pénzzel teli sporttá ská t is talá lt. A
kikü ldö tt tudó sító nem tudott felvilá gosítá st adni az ö sszeg nagysá gá ró l.

Aspinella Washington két nap mú lva tért magá hoz a kó rhá zban. Nem lepte meg, hogy
azonnal nyomozó k veszik kö rü l az á gyá t, és percnyi késedelem nélkü l megkezdik a
kihallgatá sá t. Első sorban a pénzrő l faggattá k. Fő leg az érdekelte ő ket, miért hiá nyzik
negyvenezer dollá r a félmillió bó l. A leghatá rozottabban tagadta, hogy bá rmit tud a
pénzrő l; sem a negyvenezerrő l, sem a félmillió ró l. Azt is megkérdezték tő le, mit keresett
a fő felü gyelő meg a helyettese éjnek évadjá n, édes kettesben azon az isten há ta mö gö tti
helyen. Nem volt hajlandó vá laszolni, kö zö lte, hogy ez magá nü gy. Mire idá ig eljutottak,
iszonyú dü hbe gurult. Felhá borította a kollégá k hajthatatlansá ga és kö nyö rtelensége.
Elvá rta volna tő lü k, hogy tekintettel legyenek sú lyos á llapotá ra. Ú gy érezte, le se szarjá k,
ső t sem a rangjá t, sem az ö nmagukért beszélő eredményeit nem tartjá k tiszteletben. De
minden jó l végző dö tt. Nem indítottak belső vizsgá latot ellene, és ú gy intézték, hogy a
nyomozá s sorá n a pénzrő l mindenki szép lassan megfeledkezzen. Eltű nt, mint a ká mfor.
Mintha nem is létezett volna.
A lá badozá s kö vetkező hetét Aspinella arra haszná lta, hogy a legapró bb részletekig
végiggondolja a tö rténteket. Alapos elemzés utá n arra a kö vetkeztetésre jutott, hogy
tő rbe csaltá k ő ket, és erre az aljassá gra csak egyvalaki volt képes: John Heskow. Az a
tény pedig, hogy negyven grand hiá nyzott a félmillió bó l, napná l vilá gosabban bizonyítja,
hogy a mocskos disznó nem tudott ellená llni a kísértésnek. Azt hitte, nyugodtan zsebre
vá ghatja, mert ú gyis mindketten odavesznek. Aspinella elhatá rozta, hogy amint jobban
lesz, ismét elbeszélget Heskow-val, és megtanítja kesztyű be dudá lni.
 10. FEJEZET

Astorre most má r minden lépését alaposan megfontolta. Tudta, hogy ó vatosnak kell
lennie, s nemcsak azért, hogy orvul meg ne gyilkoljá k, hanem azért is, nehogy bá rmilyen
mondvacsiná lt ü rü ggyel letartó ztassá k. Alig mozdult ki erő ddé á talakított há zá bó l, amit
éjjel-nappal ö t hű séges embere ő rzö tt. A kö rnyező fá kra kamerá kat szereltek,
mindenhova szenzorokat telepítettek, éjszaká ra pedig bekapcsoltá k az infravö rö s
lá mpá kat, hogy észrevétlenü l egyetlen vá ratlan vendég se juthasson be a birtokra. Ha
Astorrénak mégis dolga akadt a vá rosban, mindenhova hat fegyveres testő r kísérte,
há rom kocsival. Néha persze egyedü l utazott, mert bízott sajá t erejében és
ü gyességében, s ú gy érezte, a szicíliai kiképzés sorá n megtanulta, hogyan védje meg
magá t. A két New York-i nyomozó felrobbantá sa utá n azonban való sá gos hajtó vadá szat
indult ellene. Azzal is tisztá ban volt, hogy amint Aspinella Washington felépü l, le fog
csapni Heskow-ra, hiszen nem lesz nehéz kiderítenie, ki á rulta el. É s ha Heskow nem
tartja a szá já t, Aspinella nem nyugszik, amíg ő t, Astorrét, el nem kapja.
É rezte a vá llá ra nehezedő nyomasztó gondok sú lyá t, és felmérte a megoldandó
probléma nagysá gá t. Most má r ismerte mindazokat, akik vétkesek voltak a Don
halá lá ban: a gyakorlatilag érinthetetlen Kurt Cilke-et, a gyilkossá got megrendelő
Timmona Portellá t, no meg a tá rsait, Inzio Tulippá t, Michael Graziellá t és a perui
fő konzult, Marriano Rubió t. Kudarcként élte meg, hogy a fő bű nö sö kkel szemben
egyelő re nem tudott fellépni, mindö ssze a Sturzo fivéreket sikerü lt eltennie lá b aló l, akik
a nagy sakkjá tszmá ban csak jelentéktelen figurá k voltak.
Valamennyi informá ció ja John Heskow-tó l, Mr. Pryortó l, Don Craxxitó l és a szicíliai
Octavius Biancó tó l szá rmazott. Alapos megfontolá s utá n ú gy vélte, ha egy mó d van rá ,
egyazon helyszínen, egyszerre kell végeznie a Don gyilkosaival, mert kü lö n-kü lö n szinte
lehetetlen elintézni ő ket. Rá adá sul Mr. Pryor és Craxxi nyomatékosan figyelmeztette,
hogy egy ujjal se nyú ljon Cilke-hez, ha nem akarja a nyakukra hozni az egész FBI-t.
Nicole bará tjá val, Marriano Rubió val sem tudott mit kezdeni. Fogalma sem volt ró la,
milyen mélyek Nicole érzései a férfi irá nt, s hogyan reagá lna, ha a fickó t netá n sajná latos
baleset érné. Arra sem kapott vá laszt, vajon mit hú zott ki az asszony a Don dossziéjá bó l,
mi lehet az, amit mindená ron el akar titkolni elő le.
Szabad pillanataiban Astorre azokró l a nő krő l á brá ndozott, akiket rö vid élete sorá n
szeretett. A fiatal, akaratos, szenvedélyes Nicole volt az első , akinek egyszerű en nem
tudott ellená llni. Megdö bbentő , mennyire megvá ltozott; mostaná ban má r minden
energiá já t a karrierjének és a politiká nak szentelte.
Jó l emlékezett azokra a boldog évekre is, amelyeket Bujival tö ltö tt el Szicíliá ban.
Fö lidézte a lá ny ö sztö nö s, belü lrő l fakadó jó sá gá t, szeretkezéseiket a hatalmas
franciaá gyban, tengerparti kirá ndulá saikat, a hó dító an langyos, illatos, édes szicíliai
éjszaká kat. Legkedvesebb emléke az volt, hogy Buji soha nem hazudott neki; mindig
ő szintén megmondta, hogy má s férfiak is vannak az életében, s eszébe sem jutott
eltitkolni, miféle mesterséget ű z való já ban. De amikor szü kség volt rá , ú gy viselkedett,
mint a leghű ségesebb szerető : ő vonszolta ki a vízbő l a csaknem végzetes merénylet
utá n, s tő le kapta az aranypá ntot a medá llal, hogy elrejthesse a nyaká n éktelenkedő
ocsmá ny sebhelyet.
 Persze a hű tlen Rosie is eszébe jutott, az édes, okos, gyö nyö rű , szentimentá lis Rosie,
aki megeskü dö tt, hogy szereti, s kö zben galá dul megcsalta. De ha együ tt voltak, mindig
boldoggá tette. Mindent megpró bá lt, hogy kiirtsa magá bó l a lá ny irá nti érzéseit. Ezért
haszná lta csalinak a Sturzo fivérek ellen. Meglepetten tapasztalta, hogy Rosie élvezi a
testre szabott szerepet, s való sá ggal lubickol benne, mint egy vérbeli színésznő .
Hirtelen felvillant elő tte még egy gyö nyö rű asszony képe, s nem tudta elhessegetni a
kü lö nö s lá tomá st, pedig maga is érezte, hogy gondolnia sem volna szabad Georgette
Cilke-re, akivel mindö ssze egyszer talá lkozott, s aki arró l beszélt neki, milyen
felbecsü lhetetlen értéket képvisel az emberi élet. Egyetlen szavá t se hitte el, mégsem
tudta elfelejteni, s képtelen volt felfogni, hogyan mehetett hozzá ez a nagyszerű
teremtés egy olyan alá való gazemberhez, mint Kurt Cilke.

Astorre éjszaka néha behajtott New Yorkba, megá llt valahol Rosie laká sa kö zelében, és a
kocsibó l fö lhívta a lá nyt, akit legnagyobb meglepetésére mindig otthon talá lt. Meg is
kérdezte tő le, hogy lehet ez, s Rosie azt felelte, sokat kell tanulnia, nincs ideje
szó rakozó helyekre já rni. Astorre ö rü lt, hogy nem kell étterembe, moziba vagy színhá zba
vinnie, mert nem szívesen mutatkozott volna nyilvá nos helyen, ahol egy ó vatlan
pillanatban bá rmi megtö rténhet. Mielő tt fö lment a lá nyhoz, beugrott az East Side
legjobb csemegeü zletébe, és ö sszevá sá rolta a legfinomabb ínyencfalatokat. Rosie boldog
mosollyal kapta ki a kezébő l a degeszre tö mö tt barna papírzacskó kat, s nyomban a
konyhá ba sietett. Aldo Monza ezalatt odalent, a kocsiban vá rakozott.
Astorre elnyú lt egy kényelmes fotelban, Rosie pedig hamarosan tá lcá n hozta a
vacsorá t, felbontott egy ü veg bort, aztá n leü lt a szemkö zti fotelba, és evés kö zben
fö ltette a lá bá t Astorre ö lébe. Ö sszeszokott, régi szerető k voltak, má r nem kellett
mereven ragaszkodnia az illemszabá lyokhoz. Arca csak ú gy ragyogott az ö rö mtő l, hogy
együ tt lehet Astorréval. Kívá ncsian hallgatta minden szavá t, s a legcsekélyebb apró sá g is
érdekelte, mintha csak néhá ny ó rá ja ismernék egymá st. Astorre tudta, hogy a tö bbi férfit
is így veszi le a lá bá ró l, de nem érdekelte.
Amikor á gyba bú jtak, éppolyan szenvedéllyel szeretkeztek, mint annak idején, a
londoni hó napokban, aztá n Rosie hozzá simult Astorréhoz, megciró gatta az arcá t,
gyö ngéden megcsó kolta, és a fü lébe sú gta: – Rokon lelkek vagyunk.
Astorre há tá n végigfutott a hideg. Nem akarta, hogy a lá ny egy olyan férfival érezzen
lelki rokonsá got, mint ő . Mostaná ban inká bb ó divatú erényekre, erkö lcsi tisztasá gra
vá gyott, mégsem tudott lemondani ró la, hogy hébe-hó ba fö lkeresse Rosie-t.
Á ltalá ban ö t-hat ó rá t tö ltö tt ná la, de legkéső bb hajnali há romkor tá vozott, hogy még
pirkadat elő tt hazaérjen. Néha elnézte az alvó lá ny elernyedt arcá t, s lá tta rajta a
kü szkö dést, a sebezhető séget, mintha á lmá ban a lelke legmélyén rejtő ző démonokkal
viaskodna, amelyek ki akarnak szabadulni bö rtö nü kbő l.
Egyik éjjel a szoká sosná l korá bban surrant ki Rosie laká sá bó l, Monza mégis
tü relmetlenü l vá rta a kocsiban, s kö zö lte: sü rgő s ü zenet érkezett egy bizonyos Mr.
Bloomtó l, aki arra kéri, hogy azonnal hívja vissza. Mivel Astorre tudta, hogy ezt a talá ló
„Virá g” á lnevet Heskow akkor haszná lja, ha nem mer bemutatkozni, rö gtö n a
mobiltelefon utá n nyú lt.
Még ki sem ment az első csö ngetés, Heskow má ris jelentkezett. – Telefonon nem
beszélhetek – hadarta izgatottan. – Sü rgő sen talá lkoznunk kell! Még ma éjjel!
– Hol? – kérdezte Astorre.
– A Madison Square Garden elő tt – felelte Heskow. – Ott fogom vá rni egy ó ra mú lva.
 Amikor Astorre odaért, Heskow má r a já rda szélén topogott, és az utat kémlelte.
Monza kivette a fegyverét a kesztyű tartó bó l, az ö lébe tette, aztá n pontosan Heskow elő tt
fékezett. Astorre kinyitotta az ajtó t, Heskow pedig beugrott mellé a há tsó ü lésre, és
kö szö nés helyett csak annyit mondott: – Nagy gá z van!
Astorre torka ö sszeszorult. – A Don gyermekeivel tö rtént valami? – kérdezte, és
megborzongott.
Heskow bó lintott. – Portella elraboltatta Marcantonió t, és ismeretlen helyre vitette.
Fogalmam sincs, hova. Csak annyit tudok, hogy holnap talá lkozó ra hívja magá t. Nyilvá n
ott fogja kö zö lni, mit akar a tú szért cserébe. Ha elmegy hozzá , nagyon vigyá zzon. Négy
mesterlö vész á ll készenlétben, hogy bá rmelyik pillanatban megö lje. Mindnyá jan Portella
emberei. Engem akart megbízni a meló val, de nem vá llaltam.
Egy sö tét mellékutcá n hajtottak végig. – Kö szö nö m – mondta Astorre. – Hol tegyem
ki?
– Itt is jó lesz – felelte Heskow. – Alig egysaroknyira parkoltam.
Astorre pontosan tudta, miért akar a fickó gyalog menni. Attó l fél, hogy valaki
meglá tja vele.
– Még valami – mondta Heskow. – Nyilvá n tud ró la, hogy Portella gyakran
szó rakozik a sajá t szá llodá ja egyik lakosztá lyá ban. Ma éjjel az ö ccse, Bruno hetyeg ott
valami kurvá val. Testő rö k nélkü l.
– Ezt is kö szö nö m – mosolyodott el Astorre. Kinyitotta a kocsiajtó t, Heskow
villá mgyorsan kiszá llt, és eltű nt a sö tétben.

Marcantonio Aprile igyekezett rö vidre fogni az erre a napra beü temezett utolsó
megbeszélést. Má r este hét ó ra volt, s kilencre vacsorá ra hívtá k. Nem akart elkésni.
Kedvenc producere, Steve Brody kereste fel az irodá já ban. Régi jó bará tok voltak,
amellett szoros szakmai kapcsolat fű zte ö ssze ő ket. Marcantonio szerette és nagyra
becsü lte Steve-et, aki sosem lépte tú l a kö ltségvetési keretet, kitű nő szimattal
vá lasztotta ki a legjobb sztorikat, forgató kö nyveket, rá adá sul sok tehetséges, fiatal
színésznő t ismert, ső t készséggel be is mutatta ő ket.
Most azonban Marcantonio tudta, hogy bará tja olyan ü zletet ajá nl, amihez neki nem
fű lik a foga, Brody ugyanis a szakma egyik legbefolyá sosabb ü gynö kével, az ü gyfelei
érdekeit tű zö n-vízen á t hű ségesen képviselő Matt Glazierrel érkezett, és a fickó egy
olyan író há rom korá bbi regényét pró bá lta rá só zni, akinek a legú jabb mű vébő l
nemrégiben nyolcrészes tévésorozat készü lt.
– Eskü szö m, hogy az a há rom kö nyv is remekmű – bú gta behízelgő hangon Glazier. –
Csak azok a tehetségtelen kiadó k nem tudtá k eladni ő ket. Hiszen tudja, milyenek! Ha
ingyen adná k a kaviá rt, akkor se vennék meg tő lü k. Nem értenek ezek a reklá mhoz!
Pedig Brody bará tunk ö rö mmel vá llalná , hogy ezú ttal is ő legyen a producer. Gondoljon
bele, Marcantonio, mennyit keresett az ú j kö nyvbő l forgatott sorozaton, és legyen
nagylelkű . Kö ssü k meg a szerző dést erre a há rom regényre is!
– Nem lá tok ü zletet bennü k – kö zö lte Marcantonio. – Régi mű vekrő l van szó ,
rá adá sul egyik sem volt bestseller. A kö nyvesboltokban sem kapható k.
– Az nem szá mít! – vá gta rá az ü gynö kö kre jellemző végtelen ö nbizalommal Glazier.
– Amint kiderü l, hogy a tévé megvette ő ket, a kiadó hanyatt-homlok rohan a nyomdá ba.
Marcantonió nak mindez má r a kö nyö kén jö tt ki, annyiszor hallotta. Pontosan tudta,
hogy hiá ba adjá k ki ú jra a kö nyveket, attó l a tévéfilmnek nem lesz tö bb néző je.
Rendszerint nem a kiadó segít a televízió nak, hanem a televízió a kiadó nak, mert a film
bemutatá sa utá n á ltalá ban nő az eladott példá nyok szá ma. Egy szó , mint szá z, ő t efféle
érvekkel nem lehet megetetni.
– Kü lö nben is, olvastam azokat a kö nyveket – mondta most má r kissé tü relmetlenü l.
– Szá munkra teljesen érdektelenek. Tú l sok bennü k az irodalom, és tú l kevés a
cselekmény. A nyelvi szépségü k a legnagyobb erényü k, de ezzel a televízió ban nem
tudunk mit kezdeni. Tulajdonképpen sajná lom, mert élveztem ő ket. Nem á llítom, hogy
nem lenne sikerü k, csak az a véleményem, hogy nem érik meg azt a rengeteg munká t,
amit beléjü k kéne fektetni. Ká r kocká ztatni.
– Ugyan, Marcantonio, ne akarjon á tverni! – kiá ltott fel Glazier. – Ú gyis tudom, hogy
csak a kö nyvekrő l készü lt rö vid ismertető ket olvasta! Egy programigazgató nak nincs
ideje regényeket bú jni!
Marcantonio nevetett. – Téved, bará tom! Imá dok olvasni, és azok a kö nyvek való ban
nagyon tetszettek, de megfilmesítésre teljesen alkalmatlanok – magyará zta bará tsá gos
hangon. – Sajná lom, de ez a helyzet. Nem á ll mó dunkban megvenni a televízió s jogokat.
Persze nem szeretném, ha a jö vő ben megfeledkezne ró lunk. Ö rü lnék, ha hamarosan
ismét együ tt dolgozhatná nk.
Amikor végre megszabadult a két férfitó l, gyorsan lezuhanyozott, á tö ltö zö tt,
elkö szö nt a titká rnő jétő l, aki mindig utolsó nak tá vozott az irodá bó l, és leliftezett az
elő csarnokba.
A mindö ssze néhá ny saroknyira lévő Négy É vszakba vá rtá k vacsorá ra. Ú gy dö ntö tt,
gyalog sétá l az étteremig. A vezető beosztá sú munkatá rsakkal ellentétben ő nem tartott
sajá t szolgá lati kocsit sofő rrel; csak akkor rendelt vá llalati limuzint, ha feltétlenü l
szü ksége volt rá . Bü szkeséggel tö ltö tte el, hogy ilyen takarékos. Tudta, hogy ezt a
tulajdonsá gá t az apjá tó l ö rö kö lte, aki egész életében a leghatá rozottabban ellenezte a
fö lö sleges pazarlá st.
Az utcá ra kilépve hideg szél csapta meg. Fö lhajtotta a gallérjá t. Ebben a pillanatban
elegá ns fekete limuzin fékezett mellette. A sofő r kiszá llt, udvariasan kinyitotta a há tsó
ajtó t, és elő zékeny gesztussal intett neki, hogy szá lljon be. Nem értette a dolgot. Azon
tű nő dö tt, vajon a titká rnő je rendelte-e a kocsit. A magas, jó l megtermett sofő rre nézett,
akinek a fején furcsá n á llt a sapka, mintha a kelleténél egy szá mmal kisebb volna. A fickó
meghajolt, és megkérdezte: – Elnézést, uram, ö n Mr. Aprile?
– Igen – bó lintott Marcantonio. – Kö szö nö m, elmehet. Ma este nincs szü kségem
magá ra.
– Má r hogyne lenne, uram! – vá gta rá a sofő r fü lig érő szá jjal. – Szá lljon be, vagy
szitá vá lő jü k!
Marcantonio most vette észre, hogy há rom férfi á ll a há ta mö gö tt. – Ne izguljon –
szó lalt meg ismét a sofő r –, csak egy jó bará tja szeretne elbeszélgetni ö nnel.
Marcantonio érezte, hogy nincs mit tenni. Beszá llt a limuzin há tsó ü lésére. A há rom
férfi is bepréselő dö tt mellé.
A sofő r nyomban beletaposott a gá zba. Alig egy-két saroknyit mehettek, amikor az
egyik férfi sö tét szemü veget nyomott Marcantonio kezébe, és rá szó lt, hogy tegye fö l.
Engedelmeskedett neki, s attó l a pillanattó l kezdve nem lá tott semmit, még egy halvá ny
fénysugarat sem. Ü gyes fogá s, gondolta. Magá ban rö gtö n el is hatá rozta, hogy valami jó
krimiben alkalomadtá n fö lhaszná lja. Biztató jelnek tartotta, hogy rá adtá k ezt a
pá paszemet. Ú gy vélte, ha nem akarjá k, hogy lá ssa, hová viszik, akkor nyilvá n nem
akarjá k megö lni. Olyan irreá lisnak talá lta az egész jelenetet, mintha a televízió ban lá tná .
Eleinte el sem akarta hinni, hogy mindez vele tö rténik, de aztá n hirtelen eszébe jutott az
apja, és végigfutott a há tá n a hideg. Tudta, hogy most abba a vilá gba csö ppent, amelyben
a Don élt, s amelynek a létezésében ő sosem hitt igazá n.
 Kö rü lbelü l egy ó ra mú lva a kocsi megá llt. A há rom férfi kö zü l kettő karon ragadta
Marcantonió t, és kisegítette a há tsó ü lésrő l. Kikö vezett utat érzett a talpa alatt, aztá n
fö lvezették néhá ny lépcső fokon, és bekísérték egy há zba. Odabent ú jabb lépcső
kö vetkezett, majd becsukó dott a há ta mö gö tt a szobaajtó . Végre levették ró la a
szemü veget, és kö rü lnézhetett. Egy kis há ló szobá ban volt. A behú zott vastag sö tétítő
fü ggö ny teljesen eltakarta az ablakot. Az egyik férfi az á gy mellett lévő fotelban ü ldö gélt.
– Heveredjen le, és szundítson egyet – taná csolta. – Nem á rt, ha kipiheni magá t, mert
holnap nehéz napja lesz.
Marcantonio az ó rá já ra pillantott. É jfélre já rt.

Nem sokkal hajnali négy utá n, amikor a felhő karcoló k még égbe nyú ló , sö tétszü rke
lepelbe burkoló zó kísérteteknek lá tszottak, Astorre és Aldo Monza kiszá llt a kocsibó l a
Lyceum Hotel elő tt. A sofő r nem tartott velü k; a kapu elő tt vá rakozott. Monza kezében
megcsö rrent a hatalmas kulcscsomó , mikö zben kettesével szedve a fokokat fö lrohantak
az emeletre, s meg sem á lltak Portella lakosztá lyá ig.
Monza egy pillanat alatt kinyitotta az ajtó t, s Astorréval együ tt beosont a szalonba.
Az asztalon a kö zeli kínai étterembő l rendelt ételek kartondobozai hevertek néhá ny
ü res pohá r, egy ü veg bor meg egy ü veg whisky ü dítő tá rsasá gá ban, ső t kö zépen, mint
valami becses dísztá rgy, malomkeréknyi tejszínhabos csokolá détorta terpeszkedett,
amelybő l mindö ssze néhá ny szelet hiá nyzott, s a tetején gyertyaként meredezett egy
félig elszívott cigaretta. A két férfi nem gyö nyö rkö dö tt soká ig a pompá s lá tvá nyban,
hanem a há ló szoba felé indult. Astorre nesztelenü l belépett, tapogató zva megkereste az
ajtó mellett a kapcsoló t, és villanyt gyú jtott. Bruno Portella hanyatt fekve, egy szá l
alsó gatyá ban horkolt az á gyon.
A szobá ban nehéz, bó dító parfü millat terjengett, de Bruno egyedü l hevert az á gyban.
Nem volt szép lá tvá ny. Széles, elernyedt arca verejtéktő l csillogott, tá tott szá ja mély,
sö tét ü regre emlékeztetett. Sző rö s mellét aká r egy jó l megtermett hím gorilla is
megirigyelhette volna. Való ban van benne valami majomszerű , gondolta Astorre kajá n
mosollyal. Az á gy lá bá ná l nyitott vö rö sboros ü veg á llt, s a pompá s nedű illata sajá tosan
keveredett a parféméval. Astorre legszívesebben kitá rta volna az ablakot, de tudta, hogy
veszélyes, így ismét az alvó Bruno fö lé hajolt. Bá r érezte, hogy nem illik a legszebb
á lmá bó l fö lverni valakit, nem halogathatta tová bb a dolgot. Gyö ngéden megrá zta Bruno
vá llá t.
Bruno elő bb az egyik, majd a má sik szemét nyitotta ki. Nem lá tszott se rémü ltnek, se
meglepettnek. – Mi a fenét keresnek maguk itt? – kérdezte fá tyolos hangon, mint aki
még nem ébredt fö l teljesen.
– Nyugalom, Bruno, aggodalomra semmi ok – mondta Astorre nyá jasan. – Hol van a
lá ny?
Bruno nevetve ü lt fel az á gyban. – Korá n haza kellett mennie, hogy otthon legyen,
mire a fia elindul az iskolá ba. De nem bá nom, mert há romszor jó alaposan megkeféltem
– kö zö lte elégedetten, s lá tszott rajta, hogy a férfiassá gá ra legalá bb olyan bü szke, mint
arra, hogy nem hagyjá k hidegen egy szegény dolgozó nő gondjai. Mikö zben beszélt, jobb
kezével az éjjeliszekrény felé nyú lt. Astorre gyö ngéden megragadta a csukló já t, Monza
pedig kihú zta a fió kot, és kivette belő le a pisztolyt.
– Ide hallgasson, Bruno – szó lalt meg Astorre megnyugtató mosollyal. – Nincs mitő l
tartania, nem akarjuk bá ntani. Tudom, hogy a bá tyja nem mesélte el magá nak, mire
készü l, de az éjjel elrabolta Marcot, az unokatestvéremet, tehá t cserébe most magá t kell
fö lajá nlanom érte, hogy visszakapjam. Ú gy hallom, magá t nagyon szereti a bá tyja, így a
dolognak nyilvá n nem lesz semmi akadá lya. Ugye egyetértü nk?
– Há t persze! Nem lesz semmi akadá lya – visszhangozta Bruno megkö nnyebbü lten.
– Na lá tja! Az a lényeg, hogy ne csiná ljon semmi ostobasá got. Most pedig ö ltö zzö n fel
szépen.
Bruno engedelmesen magá ra rá ngatta a ruhá já t, de a cipő fű ző vel nem boldogult.
Mereven bá multa a lá bait. – Mi a baj? – kérdezte Astorre.
– Elő szö r van rajtam ilyen cipő – dü nnyö gte Bruno. – Mindig mokaszint hordok.
– Nem tudja, hogyan kell megkö tni a cipő fű ző t? – kérdezte csodá lkozva Astorre.
– Nem. Mondom, hogy még sose volt fű ző s cipő m!
– Jézusom! – nevetett Astorre. – Sebaj, majd én megkö tö m! Tegye fö l a lá bá t az
ö lembe!
Bruno elbű vö lve nézte a takaros masnira kö tö tt pertliket, de Astorre nem hagyta
soká ig gyö nyö rkö dni. A kezébe nyomta a telefont. – Hívja fö l a bá tyjá t! – mondta.
– Hajnali ö tkor? – szö rnyü lkö dö tt Bruno. – De há t ez lehetetlen! Timmona megö l, ha
fö lébresztem!
Astorre rá jö tt, hogy szegény Brunó nak nem az alvá stó l tompult így el az agya, hanem
való ban nincs ki mind a négy kereke.
– Csak annyit mondjon neki, hogy itt vagyok magá ná l, és nem akarom elereszteni.
Aztá n á tveszem a kagyló t, és beszélek vele.
Bruno tá rcsá zott, majd panaszos hangon, szinte sírva hebegte: – Jaj, Timmona, ne
haragudj, hogy zavarlak, de nagy bajban vagyok miattad, ezért hívlak ilyen korá n.
Astorre jó l hallotta Portella bö mbö lését a vonal tú lsó végén. Bruno halá lra rémü lve
elhadarta az ü zenetet: – Astorre Viola itt van ná lam, a hotelban, és mondani akar neked
valamit!
Astorre gyorsan kivette a kezébő l a kagyló t. – Jó reggelt, kedves Timmona! Sajná lom,
hogy fö l kellett ébresztenem, de kénytelen voltam elfogni Brunó t, mert maga elrabolta
az unokatestvéremet.
– Fogalmam sincs, mirő l beszél! – ü vö ltö tte magá bó l kikelve Portella. – Mi a francot
akar tő lem?
Bruno meghallotta, mit ordított a bá tyja. – Te disznó ! – kiá ltotta. – Mindennek te
vagy az oka! Miattad ü lö k nyakig a szarban! Azonnal szabadíts ki!
Astorre megő rizte a nyugalmá t. – Javasolnék valamit, Timmona – folytatta. – Elő bb
cseréljü k ki a tú szokat, aztá n a mú ltkori ajá nlatá ró l is elbeszélgethetü nk. Tudom, hogy
makacs, ö nfejű fickó nak tart, de ha talá lkozunk, megmagyará zom az oká t, és azonnal rá
fog jö nni, hogy való já ban szívességet teszek magá nak.
Portella végre lecsillapodott. – Oké – mondta jó val halkabban, majd megkérdezte: –
Hol talá lkozzunk?
– A Paladin étteremben vá rom, pontosan délben – felelte Astorre. – A
kü lö nteremben. É n magammal viszem Brunó t, maga pedig elhozza Marcot. Ha netá n fél
tő lem, a testő rei is elkísérhetik, de azt hiszem, nyilvá nos helyen egyikü nk sem akar
vérfü rdő t rendezni. Szépen megbeszéljü k a dolgokat, és kicseréljü k a tú szokat.
Portella hosszasan hallgatott. – Rendben van – kö zö lte végü l –, de meg ne pró bá ljon
á tverni vagy tő rbe csalni!
– Emiatt ne fá jjon a feje! – vá gta rá Astorre nevetve. – Ha mindent sikerü l
tisztá znunk, a legjobb bará tok leszü nk. Majd meglá tja!
Letette a kagyló t, aztá n Monzá val kétfelő l bará tsá gosan karon fogtá k Brunó t, és
lekísérték az utcá ra. Idő kö zben még két kocsi érkezett a hotel elé, amelyekben fegyveres
ő rö k vá rakoztak. – Vidd magaddal Brunó t az egyik kocsival – mondta Astorre
Monzá nak. – Pontosan délre legyetek a Paladinban. Ott talá lkozunk.
– É s addig mi a bá natot csiná ljak vele? – kérdezte Monza ingerü lten. – Nem vagyok
én szá razdajka, hogy ó rá kig pá tyolgassam!
– Vidd el valahova reggelizni – taná csolta Astorre. – Szeret enni, ú gyhogy nyilvá n
elcsá mcsog egy-két ó ra hosszat. Aztá n sétá ljatok egyet a Central Parkban. Nézzetek be
az á llatkertbe. Mit tudom én! Talá lj ki valamit! É n elviszem az egyik kocsit meg a sofő rt.
Ha Bruno bará tunk netá n meg akar szö kni, eszedbe ne jusson megö lni! Ha futá snak
ered, kapd el. Mindenképpen élve akarom viszontlá tni!
– Oké – bó lintott Monza, mint aki beletö rő dö tt a sorsá ba. – De te most teljesen
egyedü l leszel. Nem biztonsá gos!
– Miattam ne aggó dj. Brunó ra vigyá zz! – mondta Astorre, aztá n bú csú t intett, és
beü lt a kocsiba. A mobiltelefonjá ró l felhívta Nicole-t a laká sá n. Reggel hat ó ra volt.
Nicole á lmosan szó lt bele a kagyló ba. Astorre még jó l emlékezett rá , hogy ilyenkor
eltart egy ideig, míg magá hoz tér. – É bredj, Nicole! É bredj! – szó longatta mosolyogva. –
Tudod, ki beszél?
Az idétlen kérdés ú gy felbosszantotta az asszonyt, hogy nyomban rá talá lt a hangjá ra.
– Naná , hogy tudom, te tö kkelü tö tt! – csattant fel ingerü lten. – Ki má snak jutna eszébe
hajnalban telefoná lni!
– Pró bá lj lecsillapodni, és nagyon figyelj rá m – mondta Astorre. – Ne kérdezz
semmit, ne hú zd az idő t. Arró l a dokumentumró l van szó , amit Cilke kérésére alá írtam,
pedig te nem akartad. Emlékszel rá ?
– Igen – felelte Nicole. – Hogyne emlékeznék!
– A laká sodon ő rzö d, vagy az irodá d széfjében? – kérdezte Astorre.
– Természetesen az irodá mban – vá laszolta Nicole.
– Oké – mondta Astorre –, akkor féló rá n belü l érted megyek és fö lcsö ngetek. Addigra
ö ltö zz fel, és azonnal gyere le. Legyenek ná lad az iroda kulcsai!
Amint fö lberregett a kaputelefon, Nicole lesietett az utcá ra. Sö tétkék bő rkabá t volt
rajta, és a hó na alatt nagy fekete retikü lt szorongatott. Megcsó kolta Astorrét, de csak a
kocsiban mert megszó lalni, amikor utasítania kellett a sofő rt, hogy hol forduljon be,
aztá n ismét hallgatá sba merü lt.
Végre becsukó dott mö gö ttü k az iroda ajtaja. Nicole nem bírta tová bb. – Most pedig
azonnal mondd meg, minek kell neked az a dokumentum! – fordult villá mló szemmel
Astorréhoz.
– Ne akard megtudni – felelte Astorre.
Lá tta, hogy az asszony dü hbe gurul a rejtélyes vá lasztó l, de azért odalép az
író asztalá ba beépített széfhez, és elő vesz egy dossziét.
– Ne zá rd be! – szó lt rá , amikor Nicole a kulcs utá n nyú lt. – Az a kazetta is kell, amire
fö lvetted a Cilke-kel folytatott beszélgetésü nket.
– A dokumentumokhoz jogod van – kö zö lte Nicole, és á tadta a dossziét. – A
kazettá hoz azonban akkor se lenne, ha netá n létezne ilyesmi.
– Ugyan, szívem, ne etess ilyen sü ket dumá val! – kacsintott rá Astorre. – Hiszen
magad mesélted egyszer, hogy minden szó t fö lveszel, ami az irodá dban elhangzik.
Kü lö nben is figyeltelek, amíg Cilke-kel tá rgyaltunk. Lá ttam, hogy nagyon meg vagy
elégedve magaddal.
Nicole nagyot nevetett. – Mondhatom, nagyon megvá ltoztá l! Nem ismerek rá d! Sose
hittem volna ró lad, hogy te is gondolatolvasó nak képzeled magad!
 Astorre szomorká s mosollyal nézett rá , aztá n szinte mentegető zve megjegyezte: –
Azt hittem, még mindig szeretsz egy kicsit. Ezért nem kérdeztem meg, mit hú ztá l ki az
édesapá d FBI-dossziéjá bó l, mielő tt nekem is megmutattad.
– Semmit nem hú ztam ki belő le! – jelentette ki Nicole rezzenéstelen arccal. – A
kazettá t pedig nem adom oda, amíg meg nem mondod, mit akarsz vele, és mi ez az
egész!
Astorre néhá ny má sodpercig hallgatott, mintha azon tű nő dne, vá laszoljon-e vagy
sem, aztá n megszó lalt: – Ha ennyire ragaszkodsz hozzá , nem bá nom… Elvégre nagy
kislá ny vagy… – Jó t nevetett, amikor lá tta, hogy Nicole villá mló szemmel, dü hö sen
mered rá , s arcá ró l csak ú gy sugá rzik a férfinemmel szembeni megvetés. Eszébe jutott,
hogy annak idején pontosan így nézett az apjá ra is, amikor a Don elszakította ő ket
egymá stó l. – Ne is tagadd, mindig a nagy fiú kkal akartá l já tszani – folytatta. – É s
ü gyvédként pontosan ezt teszed. Majdnem annyira rettegnek tő led, mint az édesapá dtó l.
– Ő azért korá ntsem volt olyan szö rnyeteg, amilyennek a sajtó meg az FBI lefestette!
– csattant fel Nicole mérgesen.
– Jó , jó , nem akartalak megbá ntani – visszakozott Astorre, hogy lecsillapítsa. – A
helyzet a kö vetkező : Timmona Portella az éjjel elrabolta Marcot. De ne izgulj, nem lesz
semmi baj, mert én meg elraboltam Portella ö ccsét, Brunó t, ú gyhogy szépen meg fogunk
egyezni.
– Te emberrablá sra vetemedtél? – kérdezte dö bbenten Nicole. Nem akart hinni a
fü lének.
– Ne bá mulj így rá m, elvégre ő k kezdték! – felelte Astorre. – Ú gy lá tszik, mindená ron
meg akarjá k szerezni a bankokat.
– Há t akkor add el nekik valamennyit! – sikoltotta Nicole magá bó l kikelve.
– Te ezt nem érted, ú gyhogy ne szó lj bele! – torkolta le Astorre. – Semmit nem adunk
el nekik. Tú szul ejtettü k Brunó t, tehá t jó alkupozíció ban vagyunk. Ha Marcnak egyetlen
haja szá la is meggö rbü l, megnézhetik, mit mű velek Portella drá galá tos ö csikéjével!
Nicole szö rnyü lkö dve bá mult rá , mintha félne tő le. Astorre rezzenéstelen arccal,
nyugodtan nézett az asszony szemébe, majd fö lemelte a kezét, és megtapogatta a
nyaká ban lévő aranymedá lt. – Igen – jelentette ki hatá rozottan. – Ha Marcnak baja esik,
kénytelen leszek megö lni Brunó t. Ez van.
– Nem, Astorre, nem! Te nem tehetsz ilyet! – suttogta Nicole rémü lten. Szép arcá t
való sá ggal eltorzította a fá jdalom és a szomorú sá g.
– Most má r tudod, kivel á llsz szemben – folytatta Astorre. – Eszem á gá ban sincs
eladni a bankokat azoknak a gazembereknek, akik megö lték az édesapá dat és a
nagybá tyá mat. De feltétlenü l szü kségem van a kazettá ra, hogy meg tudjak egyezni
Portellá val, és vérontá s nélkü l kiszabadíthassam Marcot.
– Add el nekik azokat az istenverte bankokat! – kö nyö rgö tt Nicole csaknem sírva. –
Hiszen nélkü lü k is gazdagok vagyunk! Kit érdekel, hogy megtartjuk-e ő ket vagy sem?
– Engem! – vá gta rá Astorre. – Engem igenis érdekel! É s a Dont is érdekelte.
Nicole szó nélkü l benyú lt a széfbe, elő vett egy kis csomagot, és a dossziéra tette.
– Szeretném meghallgatni – mondta Astorre. – Légy szíves, já tszd le.
Nicole az író asztala fió kjá bó l kivette a magnetofont, és berakta a kazettá t. Együ tt
hallgattá k végig, amint Cilke részletesen ismerteti a Portella csapdá ba ejtésére sző tt
tervét, aztá n Astorre zsebre vá gta az iratokat meg a kazettá t. – Még a mai nap folyamá n
mindent visszakapsz, és Marcot is hazahozom – ígérte. – Ne izgulj, nem lesz semmi baj.
Ha netá n mégis, ő k fognak rosszabbul já rni.
Néhá ny perccel tizenkét ó ra utá n Astorre, Aldo Monza és Brunó Portella asztalhoz ü lt a
Paladin étterem kü lö ntermében.
Brunó t szemmel lá tható lag csö ppet sem izgatta, hogy tú szként tartjá k fogva.
Jó kedvű en csevegett Astorréval. – Tudja, én szü letésem ó ta New Yorkban élek, és
képzelje, mégsem tudtam ró la, hogy a Central Parkban á llatkert is van! Pedig csodá latos!
Mindenkinek meg kéne nézni!
– Ö rü lö k, hogy jó l érezte magá t – mondta Astorre bará tsá gos mosollyal, kö zben arra
gondolt, hogy szegény Bruno legalá bb egy kellemes emlékkel tá vozik az élő k sorá bó l, ha
netá n mégsem ú gy alakulnak a dolgok, ahogy tervezte. Ebben a pillanatban kinyílt az
ajtó , s az étterem tulajdonosa udvariasan bevezette az elegá ns ö ltö nyben feszítő ,
nagydarab Timmona Portellá t, aki csaknem teljesen eltakarta a mö gö tte lépkedő
Marcantonió t. Bruno nyomban fö lpattant, odasietett a bá tyjá hoz, boldogan megö lelte, és
cuppanó s csó kot nyomott mindkét orcá já ra. Astorrét meglepte Timmona szeretettő l és
ö rö mtő l sugá rzó arckifejezése.
– Bá tyá m! É des bá tyá m! – rikkantotta Bruno lelkendezve. – Te vagy a legjobb testvér
a vilá gon!
Astorrét és Marcantonió t kissé feszélyezte ez a lá tvá nyos, zajos érzelemnyilvá nítá s.
Ő k csak bará ti kézfogá ssal ü dvö zö lték egymá st, majd Astorre megveregette
unokatestvére vá llá t, és mindö ssze annyit mondott neki: – Minden rendben van, Marc.
Marcantonio zavartan elfordult és leü lt. Hirtelen reszketni kezdett a lá ba, de
nemcsak a megkö nnyebbü léstő l, hogy végre biztonsá gban van, hanem attó l is, amit
Astorre arcá n lá tott. Az a gondtalan, melegszívű , mindig jó kedvű fiú , aki ú gy szeretett
énekelni, most való di alakjá ban, a Halá l Angyalaként á llt elő tte, és egész lényébő l olyan
erő sugá rzott, hogy a behemó t Portella szinte eltö rpü lt mellette.
Astorre Marcantonio mellett foglalt helyet, és megsimogatta unokafivére karjá t,
aztá n szívélyes mosollyal, mintha csak bará ti tá rsasá gban ebédelnének, megkérdezte
tő le: – Jó l vagy, ö regem?
Marcantonio egyenesen a szemébe nézett. Még sosem vette észre, milyen tiszta és
milyen kö nyö rtelen Astorre tekintete. Brunó ra pillantott, hogy lá ssa, miféle ember az,
aki az életével fizetett volna, ha neki baja esik. A fickó nevetgélve duruzsolt Portella
fü lébe; a Central Parkban lévő á llatkertrő l fecsegett ö sszevissza.
– Meg kell beszélnü nk egyet s má st – mondta Astorre Portellá nak.
– Oké – bó lintott Portella, és rá fö rmedt az ö ccsére: – Bruno, takarodj a francba
innen! A kocsi odakint vá r. Majd otthon szá molunk!
Monza, mintegy végszó ra, belépett a terembe. – Vidd haza Marcantonió t – utasította
Astorre. – Marc, nemsoká ra fö lugrom hozzá d, ú gyhogy ne menj sehova.

Portella és Astorre végre kettesben maradtak az asztalná l. Egy ideig szó tlanul
farkasszemet néztek, aztá n Portella kinyitott egy ü veg bort, és tö ltö tt magá nak. Eszébe
sem jutott, hogy Astorrét is megkíná lja.
Astorre a zsebébe nyú lt, elő hú zott egy barna borítékot, és a terítékét félretolva elő bb
kirakta maga elé azt a dokumentumot, amit Cilke kérésére írt alá , majd elő vette a kis
magnetofont is, benne a kazettá val.
Amint Portella meglá tta az FBI fejlécét, nyomban fö lkapta az iratot, és elolvasta.
Ö sszevont szemö ldö kkel bö ngészte Cilke ellene sző tt tervét, aztá n dü hö sen félrelö kte a
dokumentumot. – Ez aká r hamisítvá ny is lehet! – morogta megvető en. – É s kü lö nben is,
minek írta alá ?
 Astorre vá lasz helyett bekapcsolta a magnetofont. Cilke hangja hallatszott, amint
éppen arra kérte Astorrét, hogy segítsen neki tő rbe csalni Portellá t. Portella arca
elkomorult. Elő bb elsá padt, aztá n elvö rö sö dö tt. Alig tudott uralkodni magá n, mérgében
á tkozó dni kezdett. Astorre elégedetten szemlélte a hatá st, majd kikapcsolta a
magnetofont, és kényelmesen há tradő lt.
– Tudom, hogy az elmú lt hat évben együ ttmű kö dö tt Kurt Cilke-kel – kö zö lte
Portellá val. – A maga segítségével leplezte le és juttatta bö rtö nbe a New York-i
csalá dfő ket. Azt is tudom, hogy az informá ció kért cserébe Cilke mindig kihú zta a pá cbó l,
de most má r magá t is el akarja kapni. Tudja, hogy van ez. Az FBI sosem éri be
részeredményekkel; az ü gynö k urak mindent akarnak. Maga azt hitte, hogy ez a féreg a
bará tja, még az omertàt is megszegte miatta. Híressé tette a gazembert, és há lá bó l le
akarja csukatni magá t, mert ú gy érzi, má r nincs szü ksége a szolgá lataira. Amint
megvá sá rolja a bankokat, le fog csapni magá ra. Ezért nem voltam hajlandó elfogadni a
szindiká tus ajá nlatá t. A hallgatá s tö rvénye szá momra szent és sérthetetlen.
Portella hosszasan hallgatott. Lá tszott rajta, hogy azt fontolgatja, mitévő legyen,
végü l megkérdezte: – Ha gondoskodom ró la, hogy Cilke eltakarodjon az ú tbó l, milyen
egyezséget ajá nl a bankokkal kapcsolatban?
Astorre gondosan visszarakta a dokumentumot meg a kazettá t a borítékba, majd a
magnetofonnal együ tt zsebre vá gta.
– Ebben az esetben hajlandó vagyok eladni ő ket, ha az unokatestvéreim egy
ö sszegben megkapjá k a kialkudott vételá rat – felelte. – É n viszont ö t szá zalékot meg
akarok tartani.
Portella szemmel lá tható lag kezdte kiheverni az iménti megrá zkó dtatá st. – Oké –
bó lintott komolyan. – Ha megoldottam a problémá t, ú jra leü lü nk, és kidolgozzuk a
végleges megá llapodá st.
Kezet fogtak, aztá n Portella tá vozott. Astorre idő kö zben nagyon megéhezett.
Bélszínt rendelt, és farkasétvá ggyal nekilá tott. Egy gonddal kevesebb, gondolta
elégedetten.

Portella éjfélkor talá lkozott Marriano Rubió val, Inzio Tulippá val és Michael Graziellá val
a perui konzulá tus épü letében. Rubio fejedelmi vendéglá tá ssal kényeztette Tulippá t és
Graziellá t. Minden este színhá zba, operá ba, balettelő adá sokra vitte ő ket, ső t arró l is
gondoskodott, hogy a mű vészvilá g szépségü krő l híres hö lgyei szó rakoztassá k bará tait.
Tulippa és Graziella oly jó l érezték magukat, hogy egyelő re haza sem akartak menni. A
fantasztikus New York-i élmények utá n nem vonzotta ő ket a jó val ingerszegényebb
otthoni kö rnyezet, hiszen Rubio ú gy szó rakoztatta ő ket, mint egy csá szá r, aki minden
tő le telhető t megtesz, hogy a lá togató ba érkezett vazallus kirá lyok jó l mulassanak.
Ezen az éjszaká n a fő konzul felü lmú lta ö nmagá t. A hosszú tá rgyaló asztal egzotikus
ételektő l, gyü mö lcsö ktő l, francia sajtoktó l, édességektő l roskadozott. Minden szék
mellett ezü stvö dö rben egy-egy ü veg jégbe hű tö tt pezsgő á llt. A fal mellett lévő
zsú rasztalon a ká véfő ző csak arra vá rt, hogy bekapcsoljá k, s a figyelmes há zigazda
tö bbféle szivarró l is gondoskodott.
Amint a vendégek helyet foglaltak, Rubio Portellá hoz fordult: – Elá rulná d, drá ga
bará tom, mi az a halaszthatatlan ü gy, amely miatt mindnyá junknak le kellett
mondanunk a ma esti programunkat? – kérdezte udvariasan, á m a hangjá bó l kicsendü lő
kissé leereszkedő szívélyesség iszonyú an felbosszantotta Portellá t, aki eleve dü hö sen
érkezett, hiszen tudta, hogy kénytelen lesz beszá molni Cilke kétszínű ségérő l, és a
tö bbiek nem az ü gynö kö t fogjá k elítélni, hanem ő t fogjá k hü lyének nézni, amiért bedő lt
neki. Mivel nem tehetett má st, elmesélte, milyen kö rü lmények kö zö tt talá lkozott Astorre
Violá val.
Tulippa éppen bonbont majszolt, és tele szá jjal, megvető en csak annyit mondott: –
Szó val hiá ba volt a markodban Marcantonio Aprile, te mégis kiadtad Astorrénak, hogy
visszakapd az ö csédet. Rá adá sul meg sem beszélted velü nk a dolgot!
– Nem hagyhattam a sorsá ra Brunó t! – mentegető zö tt Portella. – Kü lö nben is, ha
nem kö tö k egyezséget Astorréval, akkor mindnyá jan besétá lunk Cilke csapdá já ba!
– Ez igaz – felelte Tulippa –, de nem volt jogod egyedü l dö nteni!
– Nem? – hö rdü lt fel Portella magá bó l kikelve. – É s szerinted kitő l kellett volna
engedélyt kérnem?
– Mindnyá junktó l! – vá gta rá habozá s nélkü l Tulippa. – Elvégre ü zlettá rsak vagyunk!
Portella vérben forgó szemekkel meredt rá , s má r mozdult is, hogy ö sszelapítsa ezt a
beképzelt, piperkő c majmot, de aztá n eszébe jutott a levegő be repü lő ö tven
panamakalap, és jobb belá tá sra tért.
A fő konzul, mintha gondolatolvasó volna, nyomban megpró bá lta lecsillapítani a két
felpapriká zott férfit. – Valamennyien má s-má s kultú rá bó l szá rmazunk, tehá t az
értékrendü nk is kü lö nbö zik – mondta. – Timmona bará tunk példá ul szentimentá lis,
mint minden amerikai.
– Há t persze! Fejjel megy a falnak a félnó tá s ö ccse miatt! – csattant fel Tulippa.
Rubio az ujjá t csó vá lva megpirongatta. – Ejnye, Inzio, hagyd má r abba! Fö lö sleges a
ká ká n is csomó t keresni. Elvégre mindnyá junknak jogunk van hozzá , hogy a
magá nü gyeinkben a tö bbiek megkérdezése nélkü l dö ntsü nk!
– Így igaz – bó lintott Graziella halvá ny mosollyal, és Tulippá hoz fordult. – Te sem
érezted szü kségét, hogy a titkos laborató riumaidró l mesélj nekü nk, és egyetlen szó val
sem említetted, hogy sajá t atomfegyverre á hítozol. Micsoda képtelen ö tlet! Csak nem
gondolod, hogy a kormá ny ö lbe tett kézzel fogja tű rni az efféle fenyegetést? Ne is
á brá ndozz ró la! Majd szépen megvá ltoztatja a tö rvényeket, amelyek jelenleg a javunkat
szolgá ljá k, és lehető vé teszik, hogy a vá llalkozá saink prosperá ljanak!
Tulippa hangosan felnevetett, mint aki egyre jobban élvezi a helyzetet. – É n igazi
hazafi vagyok – jelentette ki hatá rozottan. – Azt akarom, hogy Dél-Amerika meg tudja
védeni magá t, ha netá n Izrael, India vagy Irak részérő l tá madá s éri!
– Nahá t! Errő l az oldaladró l nem is ismertelek! – jegyezte meg Rubio nyá jasan.
Portella egyre komorabban hallgatta ő ket, aztá n tü relmét vesztve elbő dü lt: – Ha
nem vettétek volna észre, nyakig ü lö k a pá cban! Azt hittem, Cilke a bará tom. Rengeteg
pénzt fektettem bele, és most kiderü lt, hogy teljesen hiá ba! Fogja magá t a gazember,
ellenem fordul, és benneteket is ki akar készíteni! Há lá tlan disznó ! Ú gy lá tszik, a
pofá tlansá gnak nincs hatá ra!
– Le kell mondanunk az egész tervrő l – kö zö lte keményen és hatá rozottan Graziella.
– Kénytelenek leszü nk kevesebbel is beérni. Má s megoldá st kell keresnü nk a
problémá nkra. Azt ajá nlom, sü rgő sen felejtsétek el Kurt Cilke-et és Astorre Violá t.
Veszélyes ellenfelek, nem szabad ujjat hú zni velü k. Nem haladhatunk tová bb egy olyan
ú ton, amelyik mindnyá junk romlá sá hoz vezet!
A tö bbiek meglepetten hallgattá k a mindeddig szelídnek, halk szavú nak ismert
cingá r kis embert. Első ként Portella tért magá hoz. – Ez mind nagyon szép, csakhogy
szá momra nem jelent megoldá st! – mondta ingerü lten. – Cilke akkor se fog leszá llni
ró lam, ha most visszavonuló t fú junk!
Tulippá ró l is lehullott a mosolygó s á larc. – Te prédiká lsz békés megoldá sró l? É ppen
te? – tá madt rá Graziellá ra. – Hiszen mindnyá jan tudjuk, há ny rendő rt és vizsgá ló bíró t
nyírtá l ki Szicíliá ban! A kormá nyzó t meg a feleségét is megö lted! A Corleone-coscával
együ tt te tetted el lá b aló l azt a tá bornokot, akit azért vezényeltek Palermó ba, hogy
fö lszá molja a maffiá t! Most mégis azt ajá nlod, mondjunk le arró l a tervrő l, amellyel tö bb
milliá rd dollá rt kereshetü nk, és hagyjuk cserben Portella bará tunkat! Ú gy lá tszik,
elment az eszed!
– Ha a fene fenét eszik, akkor is megszabadulok ettő l a szemét Cilke-tő l! Fü tyü lö k a
bö lcs taná csaitokra!
– De há t ez életveszélyes! – kiá ltott fel a fő konzul. – Az FBI vendettá t fog hirdetni, és
minden erejét beveti, hogy megtalá lja a gyilkost!
– É n egyetértek Timmoná val – jelentette ki Tulippa. – Az FBI mű kö dését szigorú
jogszabá lyok korlá tozzá k, tehá t ha résen leszü nk, hiá ba eskü szik bosszú t az egész
csü rhe, a hajunk szá la sem fog meggö rbü lni. Biztosítok egy rohamosztagot az akció hoz.
A fiú k elintézik Cilke-et, és egy ó rá n belü l hazarepü lnek Dél-Ameriká ba, mintha itt se
lettek volna.
– Tisztá ban vagyok a veszéllyel, de ez az egyetlen megoldá s – helyeselt Portella.
– Nincs má s lehető ségü nk – bizonygatta Tulippa. – Tö bb milliá rd dollá rért érdemes
kocká ztatni. Ha nem vá llaljuk, minek hoztuk létre ezt a szindiká tust?
– Mi ketten keveset kocká ztatunk, mert diplomá ciai védettséget élvezü nk – fordult
hozzá Rubio, aztá n Graziellá ra nézett. – Michael, te menj haza Szicíliá ba, és jó ideig ne is
mozdulj ki otthonró l. Neked azonban sajnos itt kell maradnod, Timmona, és viselned
kell a kö vetkezményeket.
– Ha minden kö tél szakad, el tudlak rejteni Dél-Ameriká ban – ajá nlotta nagylelkű en
Tulippa.
Portella tehetetlenü l tá rta szét a karjá t. – Nincs má s vá lasztá som – mondta
rezigná ltan, mint aki beletö rő dö tt a sorsá ba. – De szü kségem van a segítségetekre.
Egyetértesz, Michael?
– Igen – felelte Graziella rezzenéstelen arccal. – De ha a helyedben volnék, én
első sorban nem Kurt Cilke-tő l tartanék, hanem Astorre Violá tó l. Kettő jü k kö zü l ő a
veszélyesebb.

11. FEJEZET

Amikor „Mr. Bloom” azt ü zente Astorrénak, hogy sü rgő sen talá lkozni akar vele,
Astorre rö gtö n megtette a szü kséges ó vintézkedéseket, mert nem bízott Heskow-ban.
Tudta, hogy a fickó bá rmikor szembefordulhat vele. Nem vá laszolt az ü zenetre, hanem
éjfélkor vá ratlanul megjelent Heskow brightwatersi há zá ban. Aldo Monzá t is magá val
vitte, ső t a má sodik kocsival még négy ember kö vette, és biztonsá g kedvéért a golyó á lló
mellényét is fö lvette. Csak a kertkapubó l hívta fö l Heskow-t, hogy jö jjö n, és engedje be
ő ket.
Heskow nem lepő dö tt meg, ső t viselkedése arra utalt, hogy szá mított a lá togatá sra.
Ká vét fő zö tt, udvariasan tö ltö tt Astorrénak, aztá n mosolyogva így szó lt hozzá : – Van egy
jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
– Nekem mindegy – felelte Astorre.
– A rossz hír az, hogy ö rö kre le kell lépnem az orszá gbó l, méghozzá éppen a jó hír
miatt. Arra akarom megkérni, hogy á llja a szavá t, és gondoskodjon ró la, hogy akkor se
érje bá ntó dá s a fiamat, ha má r nem tudok magá nak dolgozni.
 – Szá míthat rá m, á llom a szavamat – ígérte Astorre. – É s most halljuk, miért kell
elhagynia az orszá got.
Heskow ú gy tett, mintha mélyen lesú jtaná a dolog; még a fejét is bá natosan csó vá lta.
– Azért, mert az a seggfej Portella teljesen begolyó zott. É lete legnagyobb ő rü ltségére
készü l. Képzelje, ki akarja nyírni Cilke-et! Egy FBI-ü gynö kö t! É s azt akarja, hogy én
szervezzem meg, ső t én irá nyítsam az akció t!
– Mondja meg neki, hogy nem vá llalja – taná csolta Astorre.
Heskow megrá zta a fejét. – Sajnos nem tehetem. A merényletet az egész szindiká tus
egyetértésével rendelte meg, és ha nem vá llalom, ezek nemcsak engem tesznek el lá b
aló l, hanem talá n még a fiamat is. Nincs má s vá lasztá som, meg kell szerveznem az
akció t, de a végrehajtá sá ra kijelö lt csoportban má r nem leszek benne. Addigra lelépek
innen. Anná l is inká bb, mert ha Cilke-et megö lik, az FBI legalá bb szá z embert á llít rá az
ü gyre. Mozdulni sem lehet majd tő lü k a vá rosban. Portellá t meg a bandá já t persze hiá ba
figyelmeztettem, fü tyü lnek rá . Cilke nyilvá n kettő s já tékot ű zö tt, ő k meg rá jö ttek, hogy
mindnyá jukat az orrukná l fogva vezette, ú gyhogy mindená ron végezni akarnak vele. Azt
hiszik, ha mindent kitá lalnak ró la, és befeketítik, akkor nem lesz akkora balhé, és
megú sszá k valahogy.
Astorrénak uralkodnia kellett magá n, hogy ne lá tsszon rajta, mennyire meg van
elégedve a fejleményekkel. Ö rö mmel nyugtá zta, hogy sikerü lt a terve: Cilke-et az ő
kö zremű kö dése nélkü l is kivonjá k a forgalombó l, és egy kis szerencsével az FBI ú gy
kapja el Portellá t, hogy neki a kisujjá t se kell megmozdítania.
– Megmondja, hova megy? – kérdezte Heskow-tó l. Heskow gú nyosan elmosolyodott.
– Nem hiszem, hogy szerencsés ö tlet lenne – felelte. – Félre ne értsen, nem azért, mert
nem bízom magá ban, de jobb az ilyesmit titokban tartani. Kü lö nben is, bá rhová megyek,
kapcsolatba tudok lépni magá val, ha szü kséges.
– Ahogy gondolja. Mindenesetre kö szö nö m a tá jékoztatá st – mondta Astorre. – De
annyit még á ruljon el, hogy ki tervelte ki a Cilke elleni merényletet.
– Timmona Portella! – vá gta rá Heskow. – De Inzio Tulippa és a fő konzul is
helyeselte. Meg vannak győ ző dve ró la, hogy nincs má s megoldá s. Az a Graziella nevű
fickó a Corleone-coscábó l viszont ellenezte. Nem is akar részt venni az akció ban. Ha jó l
tudom, hamarosan hazautazik Szicíliá ba. Kész rö hej! Nem is értem, miért olyan finnyá s,
amikor mindenki tudja ró la, há ny embert nyírt ki Palermó ban. Szerintem ezek a
szicíliaiak nem értik igazá n, hogy megy az ilyesmi Ameriká ban, Portella pedig olyan
hü lye, hogy az má r tragikus. Azt mondja, azt hitte, hogy Cilke tényleg a bará tja!
– É s maga fogja irá nyítani a Cilke elleni akció t? – kérdezte Astorre, mintha nem
emlékezne pontosan Heskow szavaira. – Nem hiszem, hogy okosan teszi.
– Nem, nem! Mondom, hogy én csak megszervezem a merényletet, és mire lecsapnak
Cilke há zá ra, má r á rkon-bokron tú l leszek – magyará zta Heskow.
– Cilke há zá ra? – ismételte Astorre, és végigfutott a há tá n a hideg. Elő re rettegett
attó l, amit még hallani fog.
– Igen – bó lintott Heskow. – Tulippa idehozat egy rohamosztagot Dél-Ameriká bó l, a
fiú k elintézik Cilke-et, és amint végeznek vele, nyomban haza is repü lnek.
– Profi megoldá s, meg kell hagyni – dü nnyö gte elismerő en Astorre. – É s mikor lesz a
tá madá s?
– Holnaputá n. Magá nak nincs má s dolga, mint félreá llni, és hagyni, hogy ezek
egymá s kö zt minden problémá t megoldjanak, a magá ét is beleértve. Igazá n kényelmes,
nem gondolja? Há t ez volt a jó hírem. Mit szó l hozzá ?
– El vagyok bű vö lve – felelte Astorre rezzenéstelen arccal, lelki szemei elő tt azonban
megjelent Georgette Cilke, és elszorult a szíve.
 – Ú gy gondoltam, nem á rt, ha tud ró la, mi készü l, hogy megfelelő alibirő l tudjon
gondoskodni – folytatta Heskow. – Szó val tartozik nekem egy szívességgel, és meg kell
védenie a fiamat.
– Igaza van – mondta Astorre. – Tudom, mi a kö telességem. Nem kell aggó dnia,
vigyá zok a gyerekre. – Mielő tt tá vozott, kezet fogott Heskow-val. – Azt hiszem, nagyon
okosan teszi, hogy elhagyja az orszá got. Itt hamarosan elszabadul a pokol.
– Magam is ú gy vélem.
Astorre egy pillanatig azon tű nő dö tt, mit kezdjen Heskow-val, ha eljö n a megfelelő
pillanat, elvégre a Don gyilkosait ő szá llította a tetthelyre, s ezért mindenképpen meg
kell fizetnie, még akkor is, ha most hajlandó volt segíteni. De egyelő re semmi nem jutott
eszébe. Amikor megtudta, hogy Cilke feleségének és lá nyá nak is meg kell halnia, ú gy
érezte, elhagyja az ereje. Elhatá rozta, hogy futni hagyja Heskow-t, mert talá n késő bb
még haszná t veheti, s ha ú gy alakul, bő ven lesz ideje megö lni. Rá nézett a fickó
mosolygó s á brá zatá ra, és ő is elmosolyodott.
– Maga nagyon okos fiú , John – mondta elismerő en. Heskow belepirult a dicséretbe.
– Tudom! – vá gta rá bü szkén. – Má sképp má r nem lennék életben.

Astorre má snap délelő tt tizenegy ó rakor lépett be az FBI New York-i irodá já ba Nicole
Aprile tá rsasá gá ban, aki elintézte, hogy soron kívü l fogadjá k ő ket.
Fá radt volt, egész éjjel le sem hunyta a szemét. Azon tö prengett, hogy a Heskow-tó l
kapott informá ció birtoká ban mitévő legyen. Bá r ő tervelte ki, mivel vegye rá Portellá t
Cilke meggyilkolá sá ra, tudta, hogy nem bírná elviselni, ha az ü gynö k felesége és lá nya is
á ldozatul esne. Ú gy érezte, ezt akkor is meg kell akadá lyoznia, ha Don Aprile arra
tanította, hogy ilyen ü gyekben mindent rá kell bízni a sorsra, mert ha Isten ú gy akarja,
emberi beavatkozá s nélkü l is megó vja az á rtatlanok életét. Mikö zben ezen tö rte a fejét,
hirtelen eszébe jutott egy régi tö rténet a Donró l, és kissé megnyugodott. Rá jö tt, hogy
hébe-hó ba a nagybá tyja is kö zbelépett, ha a sors keze nem az ő szá ja íze szerint
rendezte el a dolgokat…
Astorre mindö ssze tizenkét éves volt akkoriban, és éppen Szicíliá ban nyaralt a
Donnal. A kerti pavilonban ü ldö géltek, s arra vá rtak, hogy Caterina felszolgá lja a
vacsorá t. Evés kö zben a kisfiú egyszer csak a felnő ttekhez fordult, és gyerekes
á rtatlansá ggal megkérdezte: – Hogyan ismerkedtetek meg egymá ssal? Talá n együ tt
nő ttetek fel?
A Don és Caterina ö sszenézett, aztá n nagyot nevetett. A Don mutató ujjá t a szá já hoz
emelve, mosolyogva sú gta oda Astorrénak: – Pszt! Ez titok! Omertà!
Caterina a merő kaná llal rá koppintott a fiú kezére. – Semmi kö zö d hozzá , te kis
ö rdö gfió ka! Aki kívá ncsi, hamar megö regszik! – mondta méltatlankodva. – Kü lö nben
sincs mivel dicsekednem. Ez a mese nem gyereknek való !
Don Aprile szeretettel nézett az unokaö ccsére, aztá n az asszonyhoz fordult. – Miért
ne tudhatná meg? Hiszen vérbeli szicíliai! Nyugodtan mondd el neki!
– Dehogy mondom! Inká bb leharapom a nyelvemet! – tiltakozott lá ngoló arccal
Caterina. – De te elmondhatod, ha akarod.
Vacsora utá n Don Aprile szivarra gyú jtott, tö ltö tt magá nak egy pohá r bort, aztá n
mesélni kezdett.
– Tíz évvel ezelő tt egy bizonyos Sigusmundo atya volt a vá ros legtekintélyesebb
embere. Mindenki tudta ró la, hogy veszélyes fickó , akivel nem taná csos ujjat hú zni, de
ha megadjá k neki a kellő tiszteletet, akkor bará tsá gos és jó indulatú . Valahá nyszor
Szicíliá ba lá togattam, gyakran megfordult ná lam, és jó kat ká rtyá zott a bará taimmal.
Akkoriban még egy má sik asszony volt a há zvezető nő m. Sigusmundo atya nem vetette
meg az élet apró ö rö meit, de nem lehetett azzal vá dolni, hogy hitetlen. É pp ellenkező leg.
Keményen dolgozott, és maradéktalanul teljesítette a papi hivatá ssal já ró kö telességét.
Szigorú an megszidta azokat, akik nem já rtak misére, ső t egyszer meg is vert egy
megá talkodott ateistá t. Arró l volt a leghíresebb, hogy mindig ő adta fel az utolsó kenetet
a haldokló maffió zó knak. Meggyó ntatta és feloldozta ő ket, hogy bű ntelenü l léphessenek
be a mennyek orszá gá ba. Mindenki tisztelte érte, de oly gyakran fordult elő , hogy a
vendetta utá n nyomban a helyszínen termett, hogy az emberek suttogni kezdtek. Azt
mondtá k, azért van mindig kéznél, mert ő a maffia egyik ítélet-végrehajtó ja, rá adá sul
nem ő rzi meg a gyó ná si titkot, hanem galá dul elá rulja azoknak, akiktő l cserébe hasznot
remélhet. Caterina férje akkoriban rendő r volt, és erélyesen fö llépett a maffia ellen.
Hiá ba pró bá lt rá ijeszteni a kö rnyéket uraló csalá d feje, nem tá gított, kitartó an
nyomozott egy bosszú bó l elkö vetett gyilkossá g ü gyében. Ilyen vakmerő ségre
emberemlékezet ó ta nem volt példa. Egy héttel a figyelmeztető fenyegetés utá n Caterina
férjét tő rbe csaltá k, és megkéselték Palermo egyik sö tét siká torá ban. Haldokolva fekü dt
a fö ldö n, amikor hirtelen megjelent Sigusmundo atya, és fö ladta neki az utolsó kenetet.
A bű nü gyet sosem sikerü lt felderíteni, a gyilkos nem kerü lt rendő rkézre. Caterina, a
bá natos ö zvegy egy évig gyá szolta a férjét, és naponta imá dkozott a templomban a lelki
ü dvéért, aztá n egy verő fényes szombati napon Sigusmundo atyá hoz ment gyó nni. Amint
az atya kilépett a gyó ntató -fü lkébő l, Caterina mindenki szeme lá ttá ra szíven szú rta a
férje tő rével. A rendő rség persze azonnal elfogta és bö rtö nbe vetette, de ez volt a
legkevesebb. A helybeli maffiavezér ugyanis nem érte be ennyivel; kimondta rá a halá los
ítéletet.
Astorre tá gra nyílt szemmel nézett fö l az asszonyra. – Ez igaz, Caterina? – kérdezte
á lmélkodva. – Tényleg leszú rtad Sigusmundo atyá t?
Caterina derű sen rá mosolygott a kisfiú ra, akin szemernyi félelem se lá tszott, de
tová bbi magyará zatra vá rt. – Tényleg leszú rtam az atyá t, de azt is tudnod kell, hogy
miért – mondta komolyan. – Nem azért tettem, mert megö lte a férjemet, hiszen itt,
Szicíliá ban a férfiak folyton gyilkoljá k egymá st. Sigusmundo atyá nak azért kellett
meghalnia, mert hamis pap volt, rá adá sul megá talkodott gyilkos. Hogyan adhatná fö l az
ilyen gazember bá rkinek is az utolsó kenetet? Hiszen Isten meg sem hallgatja! Szegény
jó férjemet tehá t nemcsak megö lték, hanem attó l is megfosztottá k, hogy bű nei aló l
feloldozva, megtisztulva léphessen be a mennyek orszá gá ba, így nyilvá n a pokolra jutott.
Ilyenek a férfiak, fiam! Egyik sem tudja, hol a hatá r. Mind azt hiszi, hogy neki mindent
szabad. Há t ezért ö ltem meg a papot!
– É s hogy lehet az, hogy most itt vagy? – kérdezte csodá lkozva Astorre.
– Ú gy, hogy az ü gy fö lkeltette Don Aprile érdeklő dését – felelte Caterina –, tehá t
minden szépen elrendező dö tt.
– Abban az idő ben má r volt némi tekintélyem a vá rosban, és tiszteltek az emberek –
magyará zta a Don a fiú nak. – A ható sá gokkal nem is volt semmi probléma, kö nnyen szó t
értettem velü k, így Cateriná t szabadon engedték. Az egyhá z sem akadékoskodott, mert
nem akarta, hogy nyilvá nossá gra kerü ljö n a korrupt pap tö rténete. A helybeli
maffiavezér má r korá ntsem volt ilyen belá tó , nem vonta vissza a Cateriná ra kimondott
halá los ítéletet. De el is nyerte méltó bü ntetését. Hamarosan á tvá gott torokkal talá ltá k
meg abban a temető ben, ahol Caterina férje nyugszik, rá adá sul az á ltala vezetett cosca is
teljesen tö nkrement, az egész csalá dja fö ldö nfutó vá vá lt. É n pedig idő kö zben nagyon
megkedveltem Cateriná t, és idehoztam a villá ba há zvezető nő nek. Bá tran á llíthatom,
hogy soha nem voltam olyan boldog, mint azokon a nyarakon, amelyeket vele tö ltö ttem,
és ez így megy má r kilenc éve.
 Astorre szá má ra mindez maga volt a csoda. Még sosem hallott ilyen mesébe illő ,
mégis igaz tö rténetet. – Mondd, bá csiká m, Caterina a bará tnő d? – kérdezte.
– Há t persze! – felelte a Don helyett Caterina. – Nagy fiú vagy, elmú ltá l tizenkét éves,
most má r megérted az ilyesmit. Ú gy élek itt Don Aprile oltalma alatt, mintha a felesége
lennék, és nem lehet rá m panasza, minden kö telességemet teljesítem.
A Don kissé zavarban volt, s Astorre ezen még jobban elcsodá lkozott. Még sose lá tta
ilyennek. – De há t akkor miért nem há zasodtok ö ssze? – faggatta tová bb a felnő tteket.
– Azért, mert én képtelen lennék elhagyni Szicíliá t – felelte Caterina. – Ú gy élek itt,
mint egy kirá lynő , a nagybá tyá d nagylelkű en gondoskodik ró lam. No és persze itt
vannak a bará taim, a nő véreim, a fivéreim, az unokatestvéreim. Egyszó val minden szá l
idekö t. A nagybá tyá d viszont nem tudná végleg elhagyni Ameriká t, hiszen ott élnek a
gyermekei, így aztá n nyaranta talá lkozunk, és ez mindkettő nknek tö kéletesen megfelel.
– De bá csiká m, ha feleségü l vennéd Cateriná t, miért ne kö ltö zhetnél ide? É n is
ö rö mmel veled jö nnék! Legszívesebben ö rö kre itt maradnék Szicíliá ban! – győ zkö dte
lelkendezve a Dont Astorre, s a felnő ttek jó t nevettek.
– Ide hallgass, fiam – szó lalt meg komolyan Don Aprile. – Rengeteg erő feszítésembe
kerü lt, mire sikerü lt elérnem, hogy visszavonjá k a Cateriná ra kimondott halá los ítéletet.
Rossz vért szü lne, ha ö sszehá zasodná nk. Ú jra elkezdő dne a cselszö vés, a rosszindulatú
á ská ló dá s. Azt még valahogy le tudjá k nyelni az emberek, hogy Caterina a szerető m, de
az má r sok lenne nekik, ha feleségü l venném. Így viszont mindketten boldogok és
szabadok vagyunk, senkinek nem tartozunk szá madá ssal. É s az sem utolsó szempont,
hogy eszem á gá ban sincs olyan asszonyt hozni a há zhoz, aki nem fogadja el feltétel
nélkü l a dö ntéseimet, má rpedig ha Caterina nem volna hajlandó elhagyni a kedvemért
Szicíliá t, akkor oda lenne a tekintélyem.
– É s az bizony nagy szégyen lenne! – tette hozzá csö ndesen Caterina. Arcá ró l
hirtelen lehervadt a mosoly. Fö lnézett a koromfekete szicíliai égboltra, és sírva fakadt.
Astorre el sem tudta képzelni, mi baja lehet. Rémü lten nézett rá . – De há t miért?
Miért? – kérdezte.
Don Aprile felsó hajtott. Néhá ny percig szó tlanul szívta a szivarjá t, aztá n ivott egy
korty bort, végü l a fiú hoz fordult. – Azért kell mindennek ú gy maradnia, ahogy van, mert
Sigusmundo atya a fivérem volt. Most má r érted, miért nem szabad bolygatnunk ezt az
ü gyet?

Astorre még most, hosszú évekkel késő bb is jó l emlékezett rá , hogy a felnő ttek
magyará zata nem győ zte meg. Mint minden romantikus, ö nfejű kiskamasz, ő is azt hitte,
hogyha két ember szereti egymá st, akkor semmi sem lehetetlen. Csak felnő tt fejjel
értette meg a Don és Caterina dö ntését. Meg kellett ismernie Szicília kérlelhetetlen
tö rvényeit ahhoz, hogy fö lfogja: ha a nagybá tyja feleségü l veszi Cateriná t, akkor
valamennyi vérrokona szembefordul vele, és bosszú t eskü szik ellene. Persze
mindnyá jan nagyon jó l tudtá k, hogy Sigusmundo atya kö zö nséges bű nö ző volt, de a
rokoni kapcsolat miatt megbocsá tottá k vétkeit. Viszont egy olyan tiszteletre méltó
férfinak, mint a Don, sosem bocsá tottá k volna meg, hogy feleségü l veszi a fivére
gyilkosá t. Caterina nem kívá nhatott tő le ekkora á ldozatot. Még az a szö rnyű ség is
megtö rténhetett volna, hogy valaki esetleg a Dont gyanú sítja Caterina férjének
meggyilkolá sá val. Astorre belá tta, hogy az efféle híresztelések elő bb-utó bb
megmérgezték volna a kapcsolatukat.
Csakhogy Ameriká ban má sképp gondolkoznak az emberek, mint Szicíliá ban, s ezt
Astorre is nagyon jó l tudta. Az ébren tö ltö tt hosszú éjszaká n mindent alaposan
megfontolt, és reggelre eldö ntö tte, mit kell tennie. Elő szö r is fö lhívta Nicole-t.
– Féló ra mú lva érted megyek, együ tt reggelizü nk a vá rosban – kö zö lte az asszonnyal.
– Aztá n meglá togatjuk Cilke-et az irodá já ban.
– Biztosan nyomó s okod van rá – jegyezte meg Nicole.
– Igen. Majd az étteremben elmesélem – felelte Astorre.
– Bejelentkeztél hozzá ? – kérdezte Nicole. – Az FBI-hoz nem lehet csak ú gy
beá llítani!
– Majd te bejelentkezel. Neked nem merik azt mondani, hogy nem fogadnak. Szó val
készü lj, má ris indulok.
Egy ó rá val késő bb az unokatestvérek megrendelték a reggelit egy elegá ns
luxusszá lloda fényű ző en berendezett éttermében, ahol az asztalok jó kora tá volsá gra
á lltak egymá stó l, hogy ne hallatsszon á t, mirő l beszélgetnek a szomszédban, ugyanis
rendszeresen itt szoktak talá lkozni a legbefolyá sosabb New York-i bró kerek.

Nicole a kiadó s reggeli híve volt; ú gy vélte, az ember csak tele gyomorral vá ghat neki
egy tizenkét ó rá s, kimerítő munkanapnak. Astorre beérte egy pohá r narancslével és
ká véval, ami a két vajas zsö mlével együ tt hú sz dollá rjá ba kerü lt. – Aljas rabló k! –
mondta Nicole-nak kajá n vigyorral. – így megvá gjá k a kedves vendéget!
– Mindig tudtam, hogy tö kö t hordasz a nyakadon! – fö rmedt rá Nicole ingerü lten. –
Ú gy teszel, mintha nem tudná d, hogy itt az atmoszférá t is meg kell fizetni! Az ezü st
evő eszkö zrő l, a kínai porcelá nró l, a kézzel hímzett damasztabroszró l nem is beszélve!
De ahelyett, hogy ilyen hü lyeségeket beszélsz, inká bb á ruld el végre, mi a fene tö rtént
má r megint! Miért megyü nk az FBI-hoz?
– Azért, mert sü rgő sen teljesítenem kell á llampolgá ri kö telességemet – jelentette ki
Astorre. – Hiteles forrá sbó l tudom, hogy holnap éjjel meg akarjá k ö lni Kurt Cilke
ü gynö kö t és csalá djá t. Feltétlenü l figyelmeztetni akarom, és elismerést vá rok érte.
Persze nyilvá n kívá ncsi lesz rá , kitő l szá rmazik az értesü lés, de nem nevezhetem meg az
illető t.
Nicole-nak hirtelen elment az étvá gya. Gö rcsbe rá ndult a gyomra, s ú gy érezte,
egyetlen falat se menne le a torká n. Félretolta a tá nyérjá t, és há tradő lt. – Ki az az ő rü lt,
aki meg akar ö lni egy szö vetségi ü gynö kö t? – kérdezte dö bbenten. – Jézusom, micsoda
ö tlet! Remélem, nem keveredtél bele!
– Mibő l gondolod, hogy bá rmi kö zö m lehetne hozzá ? – kérdezte Astorre.
– Nem is tudom – felelte Nicole. – Csak ú gy eszembe jutott. De miért nem lehet Cilke-
et névtelenü l figyelmeztetni?
– Még há nyszor mondjam? Azért, mert a nemes cselekedetért elismerésre vá gyom!
Mostaná ban ú gy érzem, senki sem szeret – vá gta rá Astorre fü lig érő szá jjal.
– Hü lye vagy, ö csi! Hiszen én szeretlek – dü nnyö gte Nicole, és kö zelebb hajolt hozzá .
– Oké, nézzü k, mit tehetü nk! Meséljü k be az FBI-nak, hogy éppen békésen reggeliztü nk,
amikor egy vadidegen pasas az asztalhoz lépett, és a fü ledbe sú gta, mi készü l Cilke ellen.
Mondom a személyleírá sá t: szü rke ö ltö nyt viselt fehér inggel és fekete nyakkendő vel.
Kö zéptermetű volt, sö tét bő rű , talá n olasz vagy spanyol, ezt nem tudtuk megá llapítani.
Te beszélsz, én pedig tanú sítom, hogy minden szavad megfelel a való sá gnak. Cilke
kénytelen lesz elfogadni, mert tudja, hogy velem nem taná csos ujjat hú zni.
Astorre ú gy nevetett, mint egy kisgyerek, akit megcsiklandoztak. – Szó val a rettegett
ü gynö k jobban fél tő led, mint tő lem! – nyö gte ki nagy nehezen, a kö nnyeit tö rö lgetve.
„ Nicole mosolyogva nézett rá . Ez az ö nfeledt nevetés mindig levette a lá bá ró l. – Bizony
á m! – bó logatott jó kedvű en, de aztá n komolyra fordította a szó t. – Mindenki tudja, hogy
jó l ismerem az FBI igazgató já t. Ravasz politikus, de mi má s lehetne ebben a pozíció ban…
Most pedig fö lhívom Cilke-et, és kö zlö m vele, hogy indulunk, szá mítson rá nk. – Elő vette
a mobiltelefonjá t, és bepö työ gte az FBI szá má t.
– Ü dvö zlö m, Mr. Cilke – mondta, amikor kapcsoltá k az ü gynö kö t. – Itt Nicole Aprile
beszél. Az unokatestvérem, Astorre Viola fontos informá ció hoz jutott, amit
haladéktalanul kö zö lni ó hajt ö nnel.
Meghallgatta az ü gynö k vá laszá t, majd hatá rozottan kijelentette: – Az tú l késő . Egy
ó rá n belü l ott leszü nk. – Gyorsan kikapcsolta a mobilt, nehogy Cilke-nek ideje legyen
akadékoskodni.
Egy ó ra mú lva Astorrét és Nicole-t bevezették Cilke irodá já ba, ahonnan nem nyílt
semmiféle kilá tá s, mert az ablakok golyó á lló Polaroid ü vegbő l készü ltek, és nem lehetett
á tlá tni rajtuk.
Cilke a hatalmas, sö tétbarna író asztal mö gö tt á llt, amely elé két fekete bő rfotelt
készítettek a lá togató knak. A falon fekete tá bla ló gott, mint az iskolai tantermekben. Az
egyik karosszékben Bill Boxton terpeszkedett, és esze á gá ban sem volt megmozdulni,
hogy kezet fogjon a belépő kkel.
– Fö lveszi a beszélgetést? – kérdezte Nicole Cilke-tő l.
– Természetesen!
– Minden beszélgetést fö lveszü nk – szó lalt meg Boxton, mintha csak meg akarná
nyugtatni az asszonyt. – Még azt is, ha ká vét vagy szendvicset rendelü nk magunknak.
Persze akkor is be van kapcsolva a magnó , ha olyasvalaki beszél, akirő l ú gy véljü k,
bö rtö nben lenne a helye. Sű rű n elő fordul az ilyesmi…
– Nahá t, hogy maga milyen vicces! Isteni humora van! – kiá ltott fel Nicole nevetve,
de villá mló szemmel. – Csakhogy engem akkor se tudnak sittre vá gni, ha megfeszü lnek!
Ne is pró bá lkozzanak, uraim, reménytelen! Most pedig térjü nk a tá rgyra! Ü gyfelem, Mr.
Astorre Viola azért fá radt ide, hogy ö nként és sajá t jó szá ntá bó l kö zö lje ö nö kkel azt a
fontos informá ció t, ami ma reggel a tudomá sá ra jutott, én pedig azért kísértem el, hogy
megvédjem, ha ennek kö vetkeztében netá n valami sérelem érné.
Kurt Cilke most korá ntsem volt olyan udvarias és elbű vö lő , amilyennek korá bban
megismerték. Rá mutatott a két bő rfotelra, aztá n leü lt az író asztalá hoz, a sajá t
karosszékébe. – Oké – mondta. – Halljuk! Kezdheti!
Astorre érezte a fickó bó l á radó gyű lö letet. Cilke ú gy viselkedett, mintha ki akarná
élvezni a hazai pá lya ö sszes elő nyét, és tudná , hogy itt nem kell megjá tszania a mindig
figyelmes, mindig elő zékeny FBI-ü gynö kö t. Astorre nem tudta kiszá mítani, hogyan fog
reagá lni, ha elmondja neki, amit Heskow-tó l hallott. Egyenesen Cilke szemébe nézett,
mély lélegzetet vett, és belevá gott. – Az imént tudtam meg, hogy holnap késő éjjel
fegyveresek fognak rá tá madni az ö n há zá ra, azzal a céllal, hogy ö nt megö ljék.
Cilke nem vá laszolt. Mozdulatlanul ü lt a karosszékében, Boxton azonban fö lpattant,
és mö géje ugrott. – Nyugalom, Kurt! – mondta halkan.
Cilke fö lá llt. Lá tszott rajta, hogy kis híjá n szétveti a méreg.
– Ez régi, szaká llas trü kk – sziszegte Boxtonhoz fordulva. – A maffia szokta bevetni,
ha jobb nem jut eszébe. Ez az alak megszervezte az akció t, és most szabotá lja. Rá adá sul
azt hiszi, há lá s leszek érte! – Megvető pillantá ssal végigmérte Astorrét.
– É s vajon kitő l kapta ezt az értékes informá ció t? – kérdezte gú nyosan.
Astorre elő adta neki azt a mesét, amit Nicole-lal talá ltak ki az étteremben. Cilke most
Nicole-ra nézett. – Ö n szemtanú ja volt az esetnek?
– Igen – felelte Nicole –, de azt nem hallottam, mit mondott az illető .
 – Letartó ztatom, Mr. Viola – kö zö lte Cilke Astorréval.
– Miért? – kérdezte Nicole.
– Azért, mert Mr. Viola mindnyá junk fü le hallatá ra épp most fenyegetett meg egy
szö vetségi ü gynö kö t! – vá gta rá Cilke.
– Azt hiszem, jobban tenné, ha elő bb felhívná a fő nö két – taná csolta Nicole.
– Semmi szü kség rá – jelentette ki Cilke. – A dö ntés az én hatá skö rö mbe tartozik.
Nicole nem vá laszolt. Az ó rá já ra pillantott.
– A jelenleg hatá lyos tö rvényerejű elnö ki rendelet értelmében jogomban á ll
negyvennyolc ó rá n á t fogva tartani ö nt is meg az ü gyfelét is a nemzetbiztonsá g
veszélyeztetésének alapos gyanú já val, anélkü l hogy erre bá rkitő l engedélyt kellene
kérnem, vagy bá rmelyikü knek jogi képviseletet kellene biztosítanom – mondta Cilke
lassan, tagoltan, minden szó t gondosan hangsú lyozva.
Astorre tá gra nyílt szemmel, gyerekes riadalommal felkiá ltott: – Nahá t! Csakugyan
megteheti? Sose hittem volna! – Szemmel lá tható lag rettentő en imponá lt neki ez a má r-
má r korlá tlan hatalom. Lelkendezve Nicole-hoz fordult. – Ez fantasztikus! Egyre inká bb
ú gy érzem magam, mintha Szicíliá ban volnék!
Nicole-nak nem volt kedve viccelő dni. Farkasszemet nézett Cilke-kel, és kö zö lte vele:
– Figyelmeztetem, hogy amennyiben ezt megteszi, pert indítok az FBI ellen, és az
elkö vetkező tíz évben nemigen lesz idejü k bű nü ldö zéssel foglalkozni. – Néhá ny
má sodpercnyi hatá sszü netet tartott, aztá n folytatta: – Ö nnek, Mr. Cilke, most még van
ideje biztonsá gba helyezni a csalá djá t és rajtaü tni a tá madó kon. Sejtelmü k sem lesz ró la,
hogy tudomá st szerzett az ö n ellen készü lő merényletrő l. Ha sikerü l elkapnia valakit
kö zü lü k, kihallgathatja az illető t. Mi nem fogunk beszélni, és nem is figyelmeztetjü k
ő ket.
Cilke-en lá tszott, hogy mérlegeli az elhangzottakat. Astorréra nézett. – A nagybá tyjá t
legalá bb tisztelni tudtam. Eszébe sem jutott volna idejö nni és besú gni valakit.
Astorre zavartan elmosolyodott. – Azok má s idő k voltak. Azó ta nagyot vá ltozott a
vilá g, s benne ez az orszá g is. Amellett maguk sem sokkal kü lö nbek ná lunk ezekkel a
titkos, tö rvényerejű elnö ki rendeleteikkel – mondta, s kö zben azon tű nő dö tt, vajon mit
szó lna Cilke, ha elá rulná neki jö vetele való di oká t, ha bevallaná , hogy pusztá n azért
menti meg az életét, mert egy estét a felesége tá rsasá gá ban tö ltö tt, és ő rü lten,
reménytelenü l beleszeretett abba az eszményképbe, amit az asszony megtestesített.
– Egyetlen szavá t se hiszem el, de ha holnap este való ban rá tá madnak a há zamra,
akkor a végére já runk a kis meséjének – jelentette ki Cilke fenyegető en. – Ha bá rmi
tö rténik, lecsukatom. Lehet, hogy ö nt is, ü gyvédnő – folytatta Nicole-hoz fordulva, majd
ismét Astorréra pillantott, és megkérdezte: – Tulajdonképpen miért mondta el nekem
mindezt?
– Azért, mert rokonszenvesnek talá lom ö nt – felelte Astorre megnyerő mosollyal.
– Na tű njenek el innen! Kifelé! – fö rmedt rá juk Cilke, és kiadta a parancsot
Boxtonnak: – Azonnal kerítsd elő a kü lö nleges taktikai egység parancsnoká t, és mondd
meg neki, hogy jö jjö n ide, aztá n szó lj a titká rnő mnek, hogy most rö gtö n hívja fö l az
igazgató t. Sü rgő sen beszélnem kell vele.
Astorrét és Nicole-t még két ó rá n keresztü l faggattá k Cilke emberei, mikö zben az
ü gynö k az irodá já bó l, a kö zvetlen vonalon szá molt be az igazgató nak a tö rténtekrő l.
– Semmilyen kö rü lmények kö zö tt ne tartó ztassa le ő ket! – utasította az igazgató . –
Eszébe ne jusson ilyen ő rü ltség! A média rá szá ll az ü gyre, és mindent kitá lal. Az egész
orszá g rajtunk fog rö hö gni! Nicole Apriléval pedig csak akkor hú zzon ujjat, ha
cá folhatatlan bizonyítékai vannak ellene, kü lö nben olyan pert zú dít a nyakunkba, hogy
valamennyien belerokkanunk! A legszigorú bb titoktartá ssal kezelje az ü gyet, aztá n majd
meglá tjuk, mi lesz holnap éjjel. A há zá hoz kivezényelt ő rséget má r riasztottam, és a
csalá djá t éppen most kö ltö ztetik biztonsá gos helyre, ú gyhogy maradjon nyugton, és
azonnal adja á t a kagyló t Billnek. Ő irá nyítja a rajtaü tést.
– De uram, ez az én feladatom lenne! – tiltakozott Cilke.
– Normá lis esetben igen, a személyét kö zvetlenü l érintő ü gyben azonban nem –
kö zö lte ellentmondá st nem tű rő hangon az igazgató . – Az akció terv elkészítésében
természetesen segíthet, de magá ban az akció ban semmi szín alatt nem vehet részt! Az
Iroda a lehető legszigorú bb szolgá lati szabá lyzat betartá sá val mű kö dik, hogy elkerü ljü k
a fö lö sleges erő szakot, és az adott kö rü lmények kö zö tt ö nre mindez fokozottan
vonatkozik. Ha a há zá ná l a holnap éjszakai rajtaü tés kö zben valami netá n nem a
terveink szerint sikerü l, akkor ö nt gyanú sítottként fogjá k kihallgatni. Remélem, elég
vilá gosan fejeztem ki magam, Cilke ü gynö k. Megértette?
– Igen, uram – felelte Cilke.
Tö kéletesen megértette.

12. FEJEZET

Aspinella Washington egy hó napig fekü dt a kó rhá zban, aztá n kiengedték, bá r még
nem gyó gyult meg annyira, hogy mű szemet kaphasson. Belenyugodott, hogy erre a
mű tétre vá rnia kell, bá r egyre jobban érezte magá t. Mivel egész életében sportolt,
atlétá kat is megszégyenítő alapossá ggal edzett teste gyorsan legyű rte a robbaná s sorá n
szerzett sérü léseket. Igaz, hogy még hú zta egy kicsit a bal lá bá t, és arra az ü res
krá terhoz hasonló szemü regre, mi tagadá s, utá lat volt rá nézni. Aspinella
leleményessége azonban nem ismert hatá rt. A hagyomá nyos fekete szemkö tő helyett
inká bb zö ldet viselt, s elégedetten nyugtá zta, hogy a remek darab milyen jó l illik szép
csokolá débarna bő réhez. Persze nem tudott soká ig otthon ü lni. Fekete nadrá gban, zö ld
puló verben és zö ld bő rkabá tban jelentkezett munká ra. Amikor indulá s elő tt
belepillantott a tü kö rbe, ö rö mmel á llapította meg, hogy istenien néz ki, talá n jobban,
mint valaha. Ú gy vélte, a zö ld szemkö tő kifejezetten megdobja.
Bá r még betegszabadsá gon volt, gyakran benézett a kapitá nysá gra. Fő leg a
kihallgatá sokná l segített szívesen kollégá inak. A sú lyos sérü lés a felszabadultsá g
má morító érzésével tö ltö tte el. Szent meggyő ző désévé vá lt, hogy neki mindent szabad,
és jó cská n tú l is lépte egyébként sem szű k korlá tok kö zé szorított hatá skö rét.
Az első kihallgatá son két gyanú sítottat kellett szó ra bírnia. A furcsa pá ros egyik tagja
fehér volt, a má sik fekete. A harminc év kö rü li fehér bő rű gyanú sítottat rö gtö n kitö rte a
frá sz, amikor Aspinellá t meglá tta, fekete tá rsa azonban el volt ragadtatva a magas,
gyö nyö rű , zö ld szemkö tő s asszonytó l, aki ép szemével ridegen, rezzenéstelenü l mérte
végig ő ket.
– Azannya! Ez má r dö fi! – rikkantotta boldogan a fickó . Elő szö r varrtá k be, nem volt
priusza, így halvá ny sejtelme sem volt ró la, mekkora pá cban van és mi vá r rá . Tá rsá val
egy csalá di há zba tö rtek be, megkö tö zték a férjet és a feleséget, aztá n minden
mozdítható értéktá rgyat ö sszeszedtek, és leléptek a szajréval. Csakhogy egy spicli
bekö pte ő ket. A fekete kö lyö k még most is a kifosztott férfi arany Rolex karó rá já ban
pará dézott. – Hé, kapitá ny! Most ú gy elintéz bennü nket, hogy jobban já rná nk, ha
felkö tnénk magunkat? – kérdezte Aspinellá tó l, bá r esze á gá ban sem volt gú nyoló dni, ső t
hangja ő szinte csodá latró l á rulkodott.
 A helyiségben tartó zkodó nyomozó k vigyorogva vá rtá k a fejleményeket, Aspinella
azonban egy szó t se szó lt. A srá c megbilincselt kézzel á llt elő tte, így nem tudta kivédeni
az iszonyú ü tést, amit gumibotjá val villá mgyorsan az arcá ra mért, de olyan erő vel, hogy
a fiú nak betö rt az orra, és megrepedt a já romcsontja. Nem esett ö ssze, csak a térde
roggyant meg. Véres arccal, szemrehá nyó pillantá ssal, értetlenü l bá mult Aspinellá ra,
aztá n hirtelen lerogyott a padló ra, s elterü lt, aká r egy zsá k krumpli. Aspinella tíz percig
kö nyö rtelenü l verte, s mire befejezte, má r a kö lyö k fü lébő l is ö mlö tt a vér.
– Jézusom! – hö rdü lt fel az egyik nyomozó . – Nem mondaná d meg, hogy fogjuk ilyen
á llapotban kihallgatni?
– Ezt a taknyost eszem á gá ban sem volt kihallgatni. É n a má sikkal akarok
elbeszélgetni – jelentette ki Aspinella, és gumibotjá val a fehér bő rű gyanú sítottra bö kö tt.
– Chuck a neve, ugye? Magá val akarok csevegni, Chuck! Majd meglá tja, milyen kellemes
lesz! – A vá llá ná l fogva gorombá n megragadta a fickó t, és az író asztallal szemben lévő
székre lö kte. Chuck rémü lten meredt rá , mintha iszonyodna tő le. Aspinella rá jö tt, hogy
amíg a fekete fiú t verte, a szemkö tő félrecsú szott, és Chuck a visszataszító , ü res
szemgö dö r lá tvá nyá tó l rettent meg ennyire. Fesztelenü l megigazította a zö ld szemkö tő t,
aztá n a gyanú sítotthoz fordult.
– Ide hallgasson, Chuck – mondta csaknem szelíden. – Szedje ö ssze magá t, és nagyon
figyeljen, mert nem akarok erre az ü gyre tú l sok idő t vesztegetni. Arra vagyok kívá ncsi,
hogyan rá ngatta bele ezt a kö lykö t ebbe a disznó sá gba. Megértette? Hajlandó elmesélni,
hogyan rá ngatta bele? Vá laszoljon!
Chuck elsá padt, csurgott ró la a verejték. – Igen, asszonyom! – vá gta rá pillanatnyi
habozá s nélkü l. – Mindent elmondok!
– Oké – bó lintott Aspinella, és odaszó lt az egyik nyomozó nak: – A má sikat vidd fö l az
orvoshoz, aztá n kü ldd le a videó sokat. Mint hallottad, Chuck ö nként, szabad akaratá bó l
ó hajt beismerő vallomá st tenni.
Amíg fö lá llítottá k a kamerá kat, kérdésekkel bombá zta Chuckot. – Melyik orgazdá nak
passzoltá k tová bb a szajrét? Kitő l kaptá k a fü lest, hogy hova érdemes betö rni?
Ismertesse részletesen a rablá s kö rü lményeit! A tá rsa rendes kö lyö knek lá tszik, priusza
sincs, és nem ú gy néz ki, mint aki magá tó l betö résre vetemedik. Ezért bá ntam kesztyű s
kézzel vele. Magá nak viszont jó kora priusza van, Chuck. Tudom, hogy tö bbszö rö sen
bü ntetett elő életű , tehá t nyilvá n maga szervezte be szegény fiú t a buliba! Ne is tagadja!
Inká bb készü ljö n! Felvétel indul!

A fényes eredménnyel zá rult kihallgatá s utá n Aspinella kocsiba ü lt, és a vá rosbó l

kivezető ú ton a Long Island-i Brightwaters felé indult.
Mindig szeretett vezetni, de ő t is meglepte, hogy fél szemmel jobban élvezi a
szélsebes szá guldá st, mint valaha. Sokkal érdekesebbnek talá lta a futurista festményre
emlékeztető , egyetlen fó kuszba ö sszefutó tá jat, amelynek a pereme á lomszerű én
elmosó dott. Ú gy érezte, kettévá gtá k a gló buszt, és az a fele, amit lá t, tö bb figyelmet
érdemel, mint eddig gondolta.
Megérkezett Brightwatersba, és lassú tempó ban elgö rdü lt John Heskow há za elő tt.
Heskow kocsija a kapu elő tt á llt. Egy férfi éppen egy hatalmas cserép azá leá val lépett ki
az ü veghá zbó l, s a kocsi felé cipelte. Aztá n fö lbukkant a tá rsa, aki majd megszakadt egy
sá rga virá gokkal teli lá da alatt. Nahá t, milyen érdekes, gondolta Aspinella, ezek ú gy
néznek ki, mintha kiü rítenék az ü veghá zat! Vajon miért?
Amint fö lkelhetett a betegá gybó l, má r a kó rhá zban nekilá tott, hogy mindent
kiderítsen John Heskow-ró l. Hordozható szá mító gépe segítségével belépett a New York-
i gépjá rmű nyilvá ntartó ba, s pillanatok alatt kikereste Heskow rendszá má t, a rendszá m
alapjá n pedig gyerekjá ték volt megszereznie a fickó címét. De nem érte be ennyivel.
Rá kattintott a bű nü gyi nyilvá ntartó adatbá zisá ra, s hamarosan megtudta, hogy John
Heskow való di neve Louis Ricci. Kissé meglepte, hogy olasz a gazember, pedig kikö pö tt
németnek lá tszik azzal a tejfö lö s képével. Hiá ba keresgélt tová bb, Heskow-nak nem volt
priusza. Igaz, hogy zsarolá s és testi sértés gyanú já val tö bbszö r is letartó ztattá k, de
egyszer sem ítélték el. Pedig nyilvá nvaló volt, hogy nem a virá gaibó l élt, méghozzá igen
jó l.
Aspinella azért érdeklő dö tt ilyen beható an Heskow irá nt, mert amint magá hoz tért
és gondolkozni tudott, rö gtö n rá jö tt, hogy senki má s nem kö phette be ő t és Di
Benedettó t. Csak azt furcsá llotta, hogy a fickó odaadta nekik a pénzt. Azt a pénzt, amit a
robbaná s utá n a kollégá k megtalá ltak ná la, s ami a belső vizsgá lat sorá n valahogy
feledésbe merü lt. Naná , gondolta dü hö sen. Nyilvá n riszteltek a disznó k, azért nem
feszegették, honnan szá rmazik a félmillió ! Elhatá rozta, hogy ha tö rik, ha szakad,
leszá mol John Heskow-val.

Huszonnégy ó rá val a Cilke elleni merénylet elő tt Heskow a New York-i Kennedy
repü lő térre hajtott, hogy felszá lljon a Mexikó ba induló gépre, s évekkel ezelő tt
beszerzett hamis ú tleveleivel ö rö kre eltű njö n a civilizá lt vilá gbó l.
Természetesen mindent jó elő re kitervelt. Kiü rítette az ü veghá zakat. Volt feleségét
megkérte, hogy adja el a há zat, a vételá rat pedig tegye be a bankba, és abbó l fedezze fiuk
egyetemi tanulmá nyait. Azt mondta az asszonynak, hogy két évre utazik el. A fiá nak is
ugyanezt a mesét adta be a kedvenc kínai éttermében rendezett bú csú vacsorá n. Bá r
nem szívesen hazudott a gyereknek, nagyon jó l tudta, hogy nincs má s megoldá s.
Korá n ért ki a repü lő térre. Két bő rö ndjét fö ladta a mexikó i já ratra. Ú gy érezte,
mindent becsomagolt, amire szü ksége lehet. Kis tasakokban, szá zas címletekben
szá zezer dollá rt ragasztott a testére, hogy ki legyen tapétá zva némi kö ltő pénzzel, ha
netá n vá ratlan kiadá sai akadná nak. Ezenkívü l csaknem ö tmillió dollá rja volt a kajmá n-
szigeteki titkos bankszá mlá já n. Megnyugtatta a biztos tudat, hogy há l' istennek van mit
a tejbe aprítania, hiszen élete há tralévő részében aligha folyamodhat szociá lis segélyért,
bá rhová veti is a sors… Bü szkeséggel tö ltö tte el, hogy mindig jó zan életet élt, és nem
verte el a vagyoná t szerencsejá tékra, nő kre vagy má s ostobasá gokra.
A pultná l megkapta a beszá lló ká rtyá já t. Most má r csak az aktatá ská ja volt ná la,
amelyben a hamis ú tlevelei lapultak.
Kocsijá t a reptéri parkoló ban hagyta, ahonnan majd a volt felesége fogja elvinni.
Még legalá bb egy ó rá t kellett agyonü tnie az indulá sig. Kissé idegesítette, hogy
hosszú idő ó ta elő szö r nincs ná la fegyver, de tudta, hogy mielő tt fö lengedik a
repü lő gépre, á t kell mennie a fémdetektorral fö lszerelt kapun. Azzal hessegette el a
szorongá st, hogy Mexikó vá rosban élő ismerő sei segítségével annyi revolvert vá sá rolhat,
amennyit csak akar.
Lassan mú ltak a percek. Ú jsá gokat vett a kö nyvesboltban, aztá n bement a terminá l
presszó já ba. Megrakta a tá lcá já t sü teményekkel, rendelt egy csésze ká vét, és leü lt az
egyik asztalká hoz. Mikö zben a tejszínes epertortá t majszolta, á tlapozta az ú jsá gokat, bá r
nemigen tudott odafigyelni arra, amit olvasott. Hirtelen észrevette, hogy valaki leü lt az
asztalá hoz. Fö lnézett, és Aspinella Washington nyomozó t lá tta maga elő tt. Mint
mindenki, ő is szinte hipnó zishoz hasonló , ö nkívü leti á llapotban bá multa a fantasztikus,
méregzö ld szemkö tő t. Egyszerű en nem tudta levenni ró la a szemét. É rezte, hogy kihagy
a szívverése, és lassan ú rrá lesz rajta a pá nik. Nem is emlékezett rá , hogy ez a veszélyes,
kegyetlenségérő l híres asszony ilyen lélegzetelá llító an gyö nyö rű .
– Hello, John! – ü dvö zö lte mosolyogva Aspinella. – Egyszer sem lá togatott meg a
kó rhá zban, maga rossz fiú !
Heskow a félelemtő l má r azt se tudta, fiú -e vagy lá ny, és komolyan vette a
pirongatá st. – Tudja, nyomozó , hogy nem lá togathattam meg, de biztosíthatom, mélyen
megrendített az ö nt ért szö rnyű szerencsétlenség híre.
– Ugyan, John, csak vicceltem! – nevetett Aspinella fü lig érő szá jjal. – De arra
gondoltam, milyen jó lenne még egyszer elbeszélgetni magá val, mielő tt fö lszá ll a
repü lő re.
– Á llok rendelkezésére – felelte készségesen Heskow. Szá mított rá , hogy esetleg meg
kell kennie valakit, és felkészü lt az efféle meglepetésekre. Tízezer dollá r lapult az
aktatá ská já ban erre a célra. – Szívbő l ö rü lö k, hogy meggyó gyult. Remekü l néz ki!
Nagyon aggó dtam magá ért!
– Képzelem! – vá gta rá Aspinella kajá nul. É p szeme ú gy csillogott, aká r a prédá ra
leső vadá szsó lyomé. – Nagy ká r, hogy szegény Paul má r nem lehet kö ztü nk! Tudja, John,
ő nemcsak a fő nö kö m volt, hanem a legjobb bará tom is.
Heskow sajná lkozva csó vá lta a fejét. – Szégyen, hogy egy ilyen kivá ló nyomozó nak
így kellett meghalnia. Isten nyugosztalja! – mondta, s ú gy tett, mintha égnek emelt
tekintettel imá t rebegne az elhunyt lelki ü dvéért.
Aspinella magá ban jó t mulatott rajta, aztá n megkérdezte: – Ugye magá nak nem kell
megmutatnom az aranyjelvényemet? Igazolvá ny nélkü l is tudja, ki vagyok, igaz? –
Néhá ny má sodperc hatá sszü net utá n folytatta: – Szeretném, ha velem jö nne abba a kis
szobá ba, ahol a reptéri kihallgatá sokat szoktuk megejteni. Ne izguljon, mindö ssze
néhá ny kérdést akarok fö ltenni magá nak. Gyorsan vá laszol rá juk, és bő ven eléri a
mexikó i já ratot.
– Ahogy ó hajtja – mondta Heskow, és aktatá ská já t a hó na alá csapva fö lá llt.
– Meg ne pró bá ljon lelépni, mert agyonlö vö m! Furcsa mó don fél szemmel sokkal
jobban célzok, mint azelő tt! – figyelmeztette Aspinella, majd karon ragadta á ldozatá t, és
fö lkísérte a lépcső n az emeletre, ahol a kü lö nbö ző légitá rsasá gok irodá i sorakoztak.
Végigmentek a hosszú folyosó n, s az asszony a sajá t kulcsá val kinyitotta az egyik ajtó t.
Heskow meglepetten torpant meg a hatalmas terem kü szö bén. A fal mellett kö rö s-kö rü l
legalá bb hú sz monitort lá tott, amelyeket két egyenruhá s férfi figyelt. Szendvicset ettek
és ká vét ittak, de egy pillanatra se vették le a szemü ket a képernyő krő l. Az ajtó nyitá sra
az egyik fö lá llt. – Hello, Aspinella – mondta. – Mi ú jsá g?
– Van egy kis magá njellegű megbeszélnivaló m ezzel az ú riemberrel. Jö jjö n, zá rja
rá nk a szoba ajtajá t!
– Má ris! – felelte a fickó készségesen. – Nem akarja, hogy egyikü nk bemenjen
magá val?
– Á , nem! Semmi szü kség rá . Bará ti csevegés lesz, semmi tö bb – felelte mosolyogva
Aspinella.
– Há t persze! Ismerem én a maga bará ti csevegéseit! – mondta a férfi nevetve, majd
fü rkésző pillantá ssal tető tő l talpig végigmérte Heskow-t. – Lá ttam magá t az egyik
monitoron. A presszó ban ü lt, a terminá lban. Tejszínhabos epertortá t evett. Igaz? –
Vá laszra sem vá rva a terem tú lsó végében lévő ajtó hoz sietett, kinyitotta, aztá n amint
Aspinella belépett a kis szobá ba Heskow-val, kívü lrő l rá fordította a kulcsot.
Heskow valamelyest megnyugodott. Ú gy vélte, ha má sok is tudnak a beszélgetésrő l,
nem eshet baja, ez a két egyenruhá s nyilvá n kö zbelép, ha Aspinella netá n elragadtatja
magá t. Gyorsan kö rü lnézett a szű k helyiségben, amelyben mindö ssze egy író asztal, egy
kanapé és há rom, kényelmesnek lá tszó karosszék á llt, a sarokban pedig hű tő lá da,
néhá ny papírpohá rral. A ró zsaszínre festett falat kü lö nféle típusú repü lő gépek fotó i
díszítették.
Aspinella intett Heskow-nak, hogy ü ljö n le, ő pedig az író asztal sarká ra telepedett, és
onnan nézett le rá .
– Ha lehet, minél elő bb essü nk tú l rajta – szó lalt meg kissé feszengve Heskow. –
Muszá j elérnem a mexikó i gépet.
Aspinella nem vá laszolt. Elő rehajolva kinyú jtotta a kezét, kikapta az aktatá ská t
Heskow ö lébő l, kinyitotta, és figyelmesen megvizsgá lta a tartalmá t, persze a
bankó kö teget is. Heskow arca megvonaglott. Az asszony éppen a hamis ú tleveleit
lapozgatta, de aztá n mindent a helyére tett, és visszaadta neki a tá ská t.
– Maga nagyon okos fiú – mondta. – Tudta, hogy legfő bb ideje lelécelni. Kitő l hallotta,
hogy el akarom kapni?
– Miért akarna elkapni? – kérdezett vissza Heskow most má r jó val magabiztosabban,
hiszen visszakapta a tá ská já t.
Aspinella félrehú zta a szemkö tő t, hogy jó l lá tsszon a fö rtelmes, visszataszító krá ter,
de Heskow má r annyi ocsmá nysá got lá tott életében, hogy arcizma se rá ndult.
– Maga miatt vesztettem el a fél szememet! – sziszegte Aspinella gyilkos haraggal. –
Csak maga kö phetett be és csalhatott tő rbe minket, senki má s!
– Téved, nyomozó ! Ö n valami végzetes félreértés á ldozata! – mondta Heskow
ő szintén csengő hangon. Kü lö nö s képessége volt a meggyő zéshez, és mindig ezt a
hatá sos fegyvert vetette be, ha szorult a hurok. Mivel eddigi pá lyafutá sa sorá n
szá mtalanszor má szott ki így a csá vá bó l, magabiztosan folytatta: – Gondoljon csak bele!
Ha ilyesmire vetemedtem volna, akkor megtartom magamnak a pénzt. Lá ssa be, hogy
fö lö slegesen fecsérli rá m a drá ga idejét, nekem meg mindenképpen el kell érnem azt a
gépet. – Kigombolta az ingét, letépte a mellére ragasztott egyik mű anyag zacskó t, és két
kö teg pénzt tett az író asztalra. – Ez a magá é, az aktatá ská mban lévő tíz granddal együ tt.
Az ö sszesen harmincezer.
– Nahá t! – rikkantotta Aspinella. – Harminc grand! Nem mondom, szép pénz a fél
szememért! Rendben van. De annak a gazembernek a nevét is tudni akarom, aki
fö lbérelte magá t, hogy csapdá t á llítson nekü nk.
Heskow dö ntö tt. Tisztá ban volt vele, hogy az az egyetlen esélye, ha eléri a mexikó i
gépet, azonkívü l lá tta Aspinellá n, hogy nem blö ffö l. Jó néhá ny megszá llottat ismert a
gyilkossá gi csoportbó l, s érezte: ezt az asszonyt nem szabad alá becsü lnie.
– Higgye el, á lmomban sem jutott volna eszembe, hogy ez a fickó két ilyen magas
rangú zsarut akar eltenni lá b aló l – mondta. – Ú gy tudtam, Astorre Viola azért kü ldte
velem azt a pénzt, hogy aztá n elrejtő zhessen valahol, és ne szimatoljanak utá na. Ez az
igazsá g!
– Jó l van, tegyü k fel – morogta Aspinella. – É s az Astorre Viola elleni merényletre ki
bérelte fö l magá t?
– Paul nem mondta el? – kérdezte Heskow meglepetten. – Pedig ő tudta! Timmona
Portella!
Aspinella iszonyú dü hbe gurult. Mélységesen felhá borította, hogy Paul nemcsak az
á gyban volt haszná lhatatlan, hanem rá adá sul hazudott is.
– Á lljon fel! – fö rmedt rá Heskow-ra, és Heskow hirtelen megpillantotta a fegyvert az
asszony kezében.
Elfogta a rémü let. É rezte, hogy kiveri a hideg veríték. Sok elvetemü lt gyilkos
szemében lá tta má r ezt a kérlelhetetlen elszá ntsá got, csakhogy azokban az esetekben
nem ő volt az á ldozat. Eszébe jutott a titkos bankszá mlá n lévő ö tmillió dollá rja. Ú gy
gondolt rá , mint valami élő lényre, aki vagy ami vele együ tt fog meghalni, hiszen rajta
kívü l senki nem tud ró la, senki sem fog igényt tartani rá . – Ne! – kiá ltott fel rettegve, s
igyekezett minél kisebbre ö sszehú zni magá t a karosszékben, de hiá ba. Aspinella a bal
kezével durvá n megragadta, és a hajá ná l fogva fö lrá ntotta. Jobbjá val Heskow nyaká hoz
szorította a fegyvert, s má sodpercnyi tétová zá s nélkü l meghú zta a ravaszt. A becsapó dó
lö vedék elő bb a levegő be rö pítette, aztá n a padló hoz kente Heskow-t. Aspinella letérdelt
a holttest mellé. Elégedetten szemlélte á ldozata torká n a borzalmas, tá tongó sebet, de
nem soká ig gyö nyö rkö dö tt benne. Bokahevederébő l elő kapta a tartalék pisztolyá t,
villá mgyorsan Heskow kezébe nyomta és fö lá llt. Hallotta, hogy kívü lrő l fordul a kulcs a
zá rban. A két egyenruhá s férfi fegyverrel a kézben berohant a szobá ba.
– Le kellett lő nö m, nem volt má s vá lasztá som – mondta nekik. – Elő bb megpró bá lt
megvesztegetni, aztá n elő rá ntotta a revolverét, és életveszélyesen megfenyegetett.
Maguk hívjá k a mentő ket, én meg beszó lok a kapitá nysá gra, hogy kü ldjék ki a
gyilkossá gi csoportot. Ne nyú ljanak semmihez, és egy pillanatra se tévesszenek szem
elő l!

Timmona Portella má snap éjjel megindította a tá madá st Cilke há za ellen. Georgette-et

és Vanessá t az FBI a legnagyobb titokban má r á tkö ltö ztette egy szigorú an ő rzö tt
kaliforniai há zba, amit az Iroda kifejezetten ilyen esetekre tartott fenn. Az igazgató
utasítá sá ra Cilke a New York-i irodá ban tartó zkodott. Az egész személyzet szolgá latban
volt. Bill Boxtont kinevezték a kü lö nleges taktikai egység teljhatalmú parancsnoká vá ,
azzal a megbízá ssal, hogy haladéktalanul á llítson csapdá t a tá madó knak Cilke há za
kö rü l. Az igazgató nyomatékosan felhívta a figyelmét a szolgá lati szabá lyzat betartá sá ra.
Kö zö lte vele, hogy az Iroda semmilyen kö rü lmények kö zö tt nem rendezhet vérfü rdő t, és
nem adhat okot a polgá rjogi szervezeteknek egy ú jabb tiltakozó felvonulá sra, tehá t az
FBI emberei csak akkor nyithatnak tü zet, ha fegyveres tá madá s éri ő ket, és minden
lehető séget meg kell adni a tá madó knak, hogy megadhassá k magukat.
Kurt Cilke az igazgató korá bbi utasítá sa értelmében csak az akció megtervezésében
vehetett részt. Irodá já ban talá lkozott Boxtonnal meg a kü lö nleges taktikai egység
idő kö zben befutott parancsnoká val. A viszonylag fiatal, harmincö t év kö rü li, marká ns
arcú alezredest Stesaknak hívtá k. Kemény voná sain lá tszott, hogy szigorú an kordá ban
tartja az embereit, s a legkisebb kihá gá st sem tű ri el. Kiejtése elá rulta, hogy a Harvardon
végzett.
– Mindkettő tö ktő l elvá rom és megkö vetelem, hogy az akció folyamá n az első perctő l
az utolsó ig tartsá tok velem a kapcsolatot, és a legapró bb részletekrő l is tá jékoztassatok
– kö zö lte Cilke. – A szolgá lati szabá lyzatot pedig mindenki kö teles szó szerint betartani!
– Ne izgulj – nyugtatta meg Boxton. – Szá z emberü nk van a terepen, akkora
tű zerő vel, hogy az messze felü lmú lja az ö vékét. Meg fogjá k adni magukat.
– Nekem is van szá z emberem, akik azt a parancsot kaptá k, hogy építsék ki az
elő retolt á llá sokat a há z kö rnyékén – jegyezte meg halkan Stesak. – A fiú k beengedik a
gazembereket, de visszaú t má r nem lesz. Minden négyzetcentimétert ellenő rzü nk.
– Jó l van – bó lintott Cilke. – Amint elfogjá tok a disznó kat, azonnal szá llítsá tok ő ket
New Yorkba. Itt, a kö zpontban lesz a kihallgatá s. Az igazgató nem engedélyezte, hogy én
is jelen legyek, de mindenrő l tudni akarok, amilyen gyorsan csak lehet.
– É s mi lesz, ha netá n hiba csú szik a szá mítá sunkba? – kérdezte Stesak. –
Elő fordulhat, hogy meg kell ö lnü nk ő ket.
– Akkor belső vizsgá lat indul az ü gyben, és az igazgató nagyon elégedetlen lesz –
felelte Cilke, majd némi tö prengés utá n hozzá tette: – Szerintem sokkal való színű bb,
hogy élve kapjá tok el, és gyilkossá gi kísérlet alapos gyanú já val letartó ztatjá tok ő ket, de
aztá n ó vadék ellenében szabadlá bra kerü lnek, és meg se á llnak Dél-Ameriká ig, ú gyhogy
bottal ü thetjü k a nyomukat. Tehá t mindö ssze néhá ny napunk van a kihallgatá sra.
Boxton tudta, miféle kihallgatá s vá r azokra, akik egy FBI-ü gynö k életére tö rnek, és
elmosolyodott. Stesak Cilke-hez fordulva megjegyezte: – Azt hiszem, nem ö rü lnél, ha
lelécelnének.
– Nem há t! Rá cs mö gö tt akarom lá tni a mocskokat! – vá gta rá Cilke. – Csakhogy az
igazgató nak a politikai bonyodalmak miatt fá j a feje. Mindig kínos, ha gyilkossá gi
kísérletben való kö zremű kö dés miatt kell bá rkinek a kiadatá sá t kérni.
– É rtem – mondta Stesak. – Szó val meg van kö tve a kezed.
– Igen – felelte Cilke.
– Micsoda szégyen, hogy merényletet kísérelhetnek meg egy szö vetségi ü gynö k
ellen, és ha szerencséjü k van, a hajuk szá la se gö rbü l meg érte – jegyezte meg halkan Bill
Boxton, mintha csak magá ban morfondírozna.
Stesak mosolyogva, kajá nul csillogó szemmel nézett a két ü gynö kre, mintha a
gondolataikban olvasna. – A tisztelt kolléga urak nyitott kapukat dö ngetnek – kö zö lte. –
Egyébként az efféle akció k sorá n mindig hiba szokott csú szni a szá mítá sba. Akinek
fegyver van a kezében, rendszerint azt hiszi, hogy ő t nem fogja a golyó . Hiá ba, az emberi
természet má r csak ilyen. Sosem fogom megérteni.

Aznap éjjel Boxton elkísérte Stesakot New Jerseybe, s együ tt mentek ki a Cilke há za
kö rü l kijelö lt hadmű veleti terü letre. A há zban égve hagytá k a villanyt, mintha otthon
lenne valaki. A kapu elő tt parkoló há rom kocsival megpró bá ltá k azt a lá tszatot kelteni,
hogy a Cilke és csalá dja védelmére kivezényelt ő rö k is a kö zelben vannak. A kocsik
alvá zá ra bombá t szereltek, amelyek abban a pillanatban robbantak, amint valaki
elfordította a slusszkulcsot.
Boxton hiá ba meresztette a szemét, senkit sem lá tott. – Hol a fenében van az a szá z
ember, akikrő l az irodá ban beszéltél? – kérdezte Stesaktó l.
Stesak elégedetten elmosolyodott. – Ugye, milyen remekü l á lcá zzá k magukat a fiú k?
Pedig mind itt vannak, mégis hiá ba keresed ő ket! Má r elfoglaltá k a helyü ket, ahonnan
szü kség esetén tü zelni fognak. Ha a tá madó k befutnak, a srá cok hermetikusan lezá rjá k
mö gö ttü k az utat. Nem menekü lhetnek a patká nyok!
Boxton a há ztó l kö rü lbelü l ö tvenméternyire kiépített parancsnoki poszton is Stesak
mellett maradt. Velü k volt a terepszínű egyenruhá t viselő , sö tétbarná ra és sö tétzö ldre
sminkelt, négy fő bő l á lló kommuniká ció s egység is. Boxton csak a szolgá lati revolverét
hozta magá val, s dö bbenten meredt a tö bbiek gépfegyvereire.
– Téged nem akarlak tű zkö zelben lá tni – jelentette ki ellentmondá st nem tű rő
hangon Stesak. – Az ó cska kis szolgá lati pisztolyoddal ilyen helyzetben ú gysem mész
semmire.
– Miért? – kérdezte Boxton. – Egész életemben arra vá rtam, hogy rosszfiú kra
lö vö ldö zhessek!
Stesak nagyot nevetett. – Ne is á brá ndozz ró la, hogy ma éjjel meghú zhatod a ravaszt!
Az én egységemet tö rvényerejű elnö ki rendelet védi mindenfajta bíró sá gi felelő sségre
voná ssal és bű nvá di eljá rá ssal szemben, rá d azonban ez nem vonatkozik.
– De én vagyok a parancsnok! – hő bö rgö tt Boxton.
– Az akció megkezdésének pillanatá tó l má r nem! – vá gta rá pimasz mosollyal Stesak.
– Amint beindul a hadmű velet, én veszem á t a teljhatalmú parancsnoksá got, és én
mondom meg, mi tö rténjék a terepen. Még az igazgató se bírá lhatja felü l a dö ntéseimet.
 Jó ideig szó tlanul vá rakoztak a sö tétben. Boxton az ó rá já ra pillantott. Az egyik
híradó s hirtelen odasú gta Stesaknak: – Ö t kocsi tart a há z felé. Mindegyikben négy
fegyveres ü l. A fiú k lezá rtá k mö gö ttü k az utat. Kö rü lbelü l ö t perc mú lva érnek ide.
Stesak fö ltette infravö rö s szemü vegét, hogy a sö tétben is lá sson. – Oké – mondta
halkan. – Add le a dró tot a tö bbieknek. Készü ljenek! De csak akkor nyissanak tü zet, ha
rá juk lő nek, vagy ha tű zparancsot adok.
Tová bb vá rakoztak. Hirtelen ö t kocsi szá guldott be a kocsifelhajtó ra, és csikorogva
fékezett. A fegyveresek villá mgyorsan kiugrá ltak. Egyikü k azonnal gyú jtó bombá t dobott
Cilke há zá ra. Betö rt egy ablak, s a szobá ban fellobbant a tű z.
Vá ratlanul éles, vakító an fehér reflektorfény vilá gította meg az egész terü letet. A
hú sz tá madó mozdulatlanná dermedt. Ugyanebben a pillanatban felberregett a
magasban egy helikopter, és bö mbö lni kezdtek a hangszó ró k az éjszaká ban: – Figyelem!
Itt az FBI! Adjá k meg magukat! Azonnal dobjá k el a fegyvert, és hasaljanak a fö ldre!
A csapdá ba esett tá madó k ká prá zó szemmel, bénultan á lltak a fényá rban. Boxton
megkö nnyebbü lve lá tta, hogy eszü k á gá ban sincs ellená llni. Azt hitte, vége az akció nak.
Megdö bbent, amikor Stesak fö lemelte a géppuská já t, célzott, és megeresztett egy
hosszú sorozatot. A tá madó k azonnal viszonoztá k a tü zet. Boxton dermedten hallgatta a
fü lsiketítő fegyverropogá st, amely végigsö pö rt a kocsifelhajtó n, és való sá ggal lekaszá lta
az ellenfelet. Az egyik kocsi, amelyre bombá t szereltek, iszonyú robajjal repü lt a
levegő be. A há z és kö rnyéke ú gy nézett ki, mintha mindent ó lomhurriká n pusztított
volna el. A tö bbi kocsi kilyukadt gumikkal, szitá vá lő ve, az alvá zá n hasalt a puszta
fö ldö n. A golyó zá portó l még a dukkó is lepattogzott ró luk. Mindenü tt vértó csá k
éktelenkedtek, s a tá madó k ú gy hevertek szanaszét, aká r a degeszre tö mö tt
szennyeszsá kok.
Boxtont megrendítette a szö rnyű lá tvá ny. – Meg se vá rtad, hogy megadjá k magukat!
Esélyü k se volt rá , mert rö gtö n tü zet nyitottá l! – fö rmedt rá felhá borodva Stesakra. – Ezt
beleírom a jelentésembe!
– Nekem má s a véleményem – kö zö lte Stesak fö lényes, tenyérbe má szó mosollyal. –
Amint eldobtá k a gyú jtó bombá t, kimerítették a gyilkossá gi kísérlet valamennyi
kritériumá t. Nem tehettem kocká ra az embereim életét. Az én jelentésemben ez fog
szerepelni. É s kü lö n hangsú lyozom, hogy elő szö r ő k nyitottak tü zet.
– É n meg azt fogom hangsú lyozni, hogy nem! – vá gta rá Boxton.
– Nahá t! Igazá n? – kérdezte gú nyos vigyorral Stesak. – Te tényleg azt hiszed, hogy az
igazgató kívá ncsi lesz a jelentésedre? Hiszen ö rö kre elá stad magad ná la!
– De téged is ú gy seggbe fog rú gni, hogy elszá llsz, mert nem teljesítetted a parancsá t!
– felelte felpapriká zva Boxton. – Együ tt repü lü nk!
– Nem hiszem – csó vá lta a fejét Stesak. – É n vagyok a kü lö nleges taktikai egység
parancsnoka, és akció kö zben senki sem bírá lhatja felü l a dö ntéseimet. Ha bevetnek, a
bű nö ző knek annyi. Nem akarom, hogy azt higgyék, élve megú sszá k, ha meg mernek
tá madni egy szö vetségi ü gynö kö t. Ez az igazsá g. Ha nem tetszik, elmehetsz a francba az
igazgató val együ tt!
– Hú sz ember halt meg! – szö rnyü lkö dö tt Boxton, aki még mindig nem tudta
feldolgozni a tö rténteket.
– Ö rü ljenek neki, hogy nem maradtak életben! – jelentette ki Stesak. – Te meg Cilke
ú gyis azt akartá tok, hogy kinyírjam ő ket, csak nem mertetek nyíltan elő hozakodni vele,
mert nincs vér a pucá tokban! Inká bb a nyakamba varrná tok a balhét!
Boxton nem vá laszolt. Tudta, hogy Stesaknak igaza van.
Kurt Cilke-nek ismét talá lkoznia kellett az igazgató val. Mielő tt elutazott Washingtonba,
gondosan á tnézte a jegyzeteit, és rö vid vá zlatot készített magá nak mindarró l, amit
feltétlenü l el akar mondani. A há za ellen indított tá madá s kö rü lményeirő l szó ló
részletes jelentését is magá val vitte.
Mint mindig, Bill Boxton most is elkísérte, á m ezú ttal az igazgató kifejezett
kívá nsá gá ra.
Az igazgató i irodá ban elhelyezett szá mtalan monitoron a kü lö nbö ző helyi FBI-
kirendeltségek jelentései futottak az éppen aktuá lis ü gyekrő l, akció kró l. Amikor a két
ü gynö k belépett, az igazgató fö lá llt, a tő le megszokott udvariassá ggal kezet fogott velü k,
és hellyel kíná lta ő ket, bá r Boxtont hű vö s, tartó zkodó pillantá ssal mérte végig. A
megbeszélésre két helyettesét is meghívta.
– Ü dvö zlö m az urakat – mondta, s rö gtö n a tá rgyra tért. – Azért kérettem ide ö nö ket,
mert tisztá znunk kell ezt az ü gyet, és egyszer s mindenkorra rendet kell teremtenü nk.
Nem tű rhetjü k, hogy egy ilyen szö rnyű ség megfelelő vá lasz nélkü l maradjon. Minden
erő forrá sunkat be kell vetnü nk, hogy soha tö bbé ne fordulhasson elő ehhez hasonló
gyalá zat. Cilke ü gynö k, elő szö r is meg kell kérdeznem, hogy hivatalban marad-e vagy
visszavonul.
– Maradok – felelte Cilke.
Az igazgató most Boxtonhoz fordult. Sová ny, arisztokratikus arcá ró l sugá rzott a
kérlelhetetlen szigorú sá g. – Boxton ü gynö k, ö n volt a teljhatalmú parancsnok.
Magyará zatot kérek, hogyan tö rténhetett meg, hogy valamennyi tá madó a helyszínen
életét vesztette, és ennek kö vetkeztében nincs kit kihallgatnunk. Ki adott tű zparancsot?
Ö n? É s ha igen, milyen meggondolá sbó l?
Boxton kihú zta magá t a karosszékében. – Uram, a tá madó k gyú jtó bombá t dobtak a
há zra, tehá t tü zet nyitottak – mondta. – Nem volt má s vá lasztá sunk.
Az igazgató felsó hajtott. Egyik helyettese gú nyosan felmordult.
– Stesak alezredes az egyik legtehetségesebb emberü nk, de hajlamos rá , hogy
tú lzá sokba essen – jelentette ki az igazgató . – Megpró bá lt legalá bb egyetlen embert élve
elfogni?
– Uram, az egész mindö ssze két percig tartott – magyará zta Boxton. – Stesak ü gyes
taktikus, és a terepen azt tette, amit az adott helyzetben jó nak lá tott.
– É rtem – bó lintott az igazgató . – Nos, a média és a kö zvélemény egyelő re nem fú jta
fö l az ü gyet, de meg kell mondanom, hogy ö nö k szerintem vérfü rdő t rendeztek.
– Azt bizony! – helyeselt az egyik helyettese.
– De most má r mindegy, tudomá sul kell vennü nk – folytatta az igazgató . – Cilke
ü gynö k, van valami terve arra nézve, hogy most mitévő k legyü nk?
Cilke-et kis híjá n kihozta a sodrá bó l a fejesek bírá lata, de ö sszeszedte magá t, és
nyugodtan vá laszolt. – Vezényeljen á t szá z embert a New York-i irodá hoz, uram.
Ezenkívü l haladéktalanul kérvényezze az Aprile-bankok teljes á tvilá gítá sá t. Minden
apró részletet ki akarok deríteni mindazoknak a mú ltjá ró l és jelenlegi tevékenységérő l,
akiknek kö zü k lehet ehhez az ü gyhö z.
– Nem érzi ú gy, hogy há lá val tartozik Astorre Violá nak, amiért megmentette az ö n és
a csalá dja életét? – kérdezte az igazgató .
– Nem! – vá gta rá pillanatnyi habozá s nélkü l Cilke. – Ahhoz, hogy hiteles képet
alkothasson ezekrő l az emberekrő l, ismernie kell ő ket, uram. Jó l bevá lt mó dszerü k, hogy
elő bb bajba kevernek valakit, aztá n jö nnek és felajá nljá k a segítségü ket, hogy az illető
ú gy érezze, há lá val tartozik nekik. Szaká llas trü kk.
– Ne felejtse el, hogy az egyik legfontosabb célunk az Aprile-bankok á llami
kisajá títá sa – figyelmeztette az igazgató . – Nemcsak azért kell megszereznü nk ő ket, mert
így tö bb milliá rdot fordíthatunk a bű nü ldö zésre, hanem azért is, mert Portella és a
tá rsai a bankokban akarjá k tisztá ra mosni a drogkereskedelembő l szá rmazó piszkos
pénzü ket. Ha le tudjuk leplezni ő ket, az egész bandá t rá cs mö gé juttathatjuk. Egyszó val
globá lisan kell szemlélnü nk ezt a problémá t, és kö rü ltekintő en kell eljá rnunk. Jelenleg
az a helyzet, hogy Astorre Viola nem hajlandó eladni a bankokat, és emiatt a szindiká tus
megpró bá lja eltenni lá b aló l, á m ez mindeddig nem sikerü lt. Tudomá sunkra jutott, hogy
nyomtalanul eltű nt az a két bérgyilkos, aki Don Aprilét megö lte, a New York-i rendő rség
két nyomozó já nak a kocsijá ban pedig bomba robbant. Di Benedetto fő felü gyelő meghalt,
a helyettese sú lyos sérü léseket szenvedett.
– Astorre ravasz, mint a ró ka, és nagyon vigyá z, hogy ne lehessen elkapni – mondta
Cilke. – Nem vesz részt sö tét ü zletekben, tehá t semmit sem varrhatunk a nyaká ba.
Viszont lehetséges, hogy a szindiká tus meg tud szabadulni tő le, és ha má r nem lesz
ú tban, a Don gyermekei nyilvá n eladjá k a bankokat Portellá nak meg a tá rsainak. Biztos
vagyok benne, hogy egy-két éven belü l sikerü l lelepleznü nk ő ket.
A kormá nyzati bű nü ldö ző szervek szá má ra nem voltak szokatlanok a hosszú ra
nyú ló meccsek, kü lö nö sen akkor, ha a drogbá ró k ellen já tszottak, de minden ilyen
esetben hagyniuk kellett, hogy az ellenfél elkö vesse azokat a bű ncselekményeket,
amelyek alapjá n aztá n lecsaphattak rá .
– Jó l van, pró bá ljuk meg – egyezett bele az igazgató . – Má skor is elő fordult má r, hogy
évekig vá rtunk a megfelelő pillanatra. De ez semmiképpen sem jelenti azt, Cilke ü gynö k,
hogy szabad kezet adhat Portellá nak.
– Természetesen, uram. Magam is így gondoltam – mondta Cilke. A tö bbi
jelenlévő hö z hasonló an ő is nagyon jó l tudta, hogy a megbeszélésrő l hangfelvétel készü l,
és minden elhangzott szó jegyző kö nyvbe kerü l.
– Szá z embert nem vezényelhetek á t New Yorkba, de ö tvenet szívesen adok –
kö zö lte az igazgató . – É s haladéktalanul kérvényezem a bankok teljes á tvilá gítá sá t.
Remélem, sikerü l kimozdítanunk az ü gyet a holtpontró l.
– Má r jó néhá nyszor á tvilá gítottuk ő ket, de hiá ba. A kö nyvvizsgá ló k semmit sem
talá ltak – jegyezte meg az egyik igazgató helyettes.
– Jó esélyü nk van rá , hogy ezú ttal sikerrel já runk – mondta Cilke. – Astorre nem
banká r, tehá t bá rmikor hibá zhat.
– Igen – bó lintott az igazgató . – Az ü gyészségnek egyetlen apró botlá s is elég.
Bolhá bó l is lehet elefá ntot csiná lni.

New Yorkba visszatérve Cilke leü lt Boxtonnal és Stesakkal, hogy megbeszélje velü k a
tová bbi teendő ket. – A washingtoni kö zponttó l ö tven embert kapunk a há zam elleni
tá madá s kivizsgá lá sá ra – mondta. – Nagyon ó vatosnak kell lennü nk. Mindent
nyomozzatok ki Astorre Violá ró l. A legapró bb részlet is fontos lehet. Fö l akarom
deríteni a két nyomozó elleni merénylet kö rü lményeit. Ha muszá j, nyakig belemá szom
az ü gybe. Tudnom kell, pontosan hogyan tű ntek el a Sturzo fivérek, és mit mű vel a
szindiká tus a há tunk mö gö tt. Első sorban Astorre Violá ra és Aspinella Washingtonra
koncentrá ljatok. Kö ztudott, hogy a nyomozó szívesen fogad el kenő pénzt, azonkívü l
brutá lis, mint egy vadá llat. Azt mondjá k, kifejezetten élvezi a kényszervallatá st. A
robbantá sró l meg a helyszínen talá lt félmillió dollá rró l elő adott meséje pedig tö bb
ponton is gyanú s, szerintem mindenképpen érdemes megpiszká lni.
– É s mi legyen Tulippá val? – kérdezte Boxton. – Bá rmikor elhagyhatja az orszá got,
aztá n bottal ü thetjü k a nyomá t.
 – Tulippa pillanatnyilag a vidéki vá rosokat já rja, mindenü tt a ká bító szerek
legalizá lá sa mellett agitá l, és persze egy fü st alatt begyű jti a já randó sá gá t a
nagyvá llalatoktó l is – vá laszolta Cilke.
– Ennek alapjá n nem tudjuk letartó ztatni? – kérdezte Stesak.
– Sajnos nem – felelte Cilke. – Tö rvényesen bejegyzett biztosító tá rsasá ga van, és
emberrablá s elleni biztosítá st kö t a dél-amerikai leá nyvá llalatokkal rendelkező
cégekkel. Elképzelhető , hogy ö ssze tudná nk kaparni valami bizonyítékot ellene, de az
érintett ü zletemberek tiltakozná nak, ha beperelnénk, elvégre Tulippa szavatolja a
kü lfö ldö n dolgozó vezető beosztá sú tisztviselő ik biztonsá gá t. Szó val ő t egyelő re hagyjuk
békén. Portella viszont itt van, és nincs hová mennie.
Stesak kezdte érteni, mire megy ki a já ték. – Vagyis hogy szó l az adott esetre
vonatkozó szolgá lati szabá lyzat? – kérdezte kajá n mosollyal.
Cilke ú gy tett, mintha a gunyoros felhang elkerü lte volna a figyelmét. – Az igazgató a
kö vetkező képpen rendelkezett: nem lehet tö bb mészá rlá s, de mindenki fokozottan
ü gyeljen a sajá t biztonsá gá ra, és ha kell, védje meg magá t. Kü lö nö sen Astorréval
szemben – felelte szemrebbenés nélkü l.
– Ha nem tévedek, kevésbé finoman fogalmazva ez azt jelenti, hogy tő lü nk ki is
nyírhatjá k Astorrét, a kisujjunkat se fogjuk megmozdítani érte, ső t ha ú gy alakul, aká r
mi is végezhetü nk vele – mondta Stesak.
Cilke eljá tszotta, hogy gondolkodó ba ejti ez a lehető ség. – Ha szü kséges, akkor igen –
felelte végü l.

Mindö ssze egy hét telt el, és a szö vetségi kö nyvvizsgá ló k elö zö nlö tték az Aprile-
bankokat. Amint megkezdő dö tt a teljes á tvilá gítá s, Cilke személyesen kereste fö l Mr.
Pryort az irodá já ban.
Udvariasan kezet nyú jtott, majd nyá jas mosollyal kö zö lte: – Mindig szívesen
talá lkozom olyan ú riemberekkel, akiket feltehető leg bö rtö nbe kell kü ldenem. Azért
bá torkodom zavarni, hogy megérdeklő djem, vajon hajlandó -e nekü nk segíteni.
Amennyiben igen, még idő ben á tá llíthatja a vá ltó t, és leszá llhat a vonatró l.
Mr. Pryor bará tsá gosan mosolygott vissza a ná la jó val fiatalabb ü gynö kre. – Való ban
így gondolja? – kérdezte, majd ú gy tett, mintha alaposan megfontolná az ajá nlatot, végü l
kijelentette: – Csak az a helyzet, hogy sajnos rossz vá gá nyra tévedt, uram. É n ugyanis az
Egyesü lt Á llamokban és a nemzetkö zi viszonylatban hatá lyos tö rvényeket szigorú an
betartva, kifogá stalanul vezetem ezeket a bankokat. Efelő l biztosíthatom.
– Ezt ö rö mmel hallom – mondta Cilke. – Mindenesetre nem á rt, ha tudja, hogy éppen
a mú ltbeli tevékenységét vizsgá lom, csakú gy, mint a tö bbiekét. É s szívbő l remélem,
hogy valamennyien teljesen tisztá k. Kü lö nö sen a Sturzo fivérek keltették fel az
érdeklő désemet.
– Mindnyá jan makulá tlanok vagyunk – vá gta rá habozá s nélkü l Mr. Pryor.
Amint Cilke kitette a lá bá t, a banká r nagyot fú jva há tradő lt a karosszékében, és
gondolkodó ba esett. Ú gy érezte, riasztó vá vá lt a helyzet, hiszen belá thatatlan
kö vetkezményei lesznek, ha a szö vetségiek netá n Rosie nyomá ra akadnak. Milyen ká r a
kicsikéért, merengett, és szomorú an felsó hajtott. Tudta, hogy kénytelen lesz
haladéktalanul a tettek mezejére lépni, nehogy szegény kislá ny meggondolatlanul
kifecsegjen valamit.

Amikor Cilke értesítette Nicole-t, hogy má snap Astorréval együ tt vá rja az irodá já ban,
még mindig nem értette igazá n Astorre jellemét, de nem is akarta. Beérte annyival, hogy
mélységesen megvetette, mint mindazokat, akik megszegik a tö rvényt. Fogalma sem
volt ró la, mi vezérel egy vérbeli maffió zó t.
Astorre a régi tradíció odaadó híve volt. Hű séges emberei nemcsak karizmatikus
személyiségéért szerették, hanem azért is, mert mindennél tö bbre becsü lte a
tisztességet, a becsü letet.
Tudta, hogy a vérbeli maffió zó erő s akaratú , és nem nyugszik, amíg bosszú t nem á ll a
személyét vagy az á ltala vezetett coscá t ért sérelemért. Ereje, hatalma abban rejlik, hogy
nem veti alá magá t sem egy má sik ember, sem egy kormá nyzati ü gynö kség akaratá nak.
Ú gy érezte, az ő akarata mindenekfö lö tt való ; az igazsá g az, amit ő annak tart. Cilke és
csalá dja életét megmentette ugyan, de ezt jellemhibá nak tekintette. Mégis elment
Nicole-lal az ü gynö k irodá já ba, mert valami kö szö netfélére szá mított, s azt hitte,
valamelyest enyhü lt Cilke gyű lö lete.
Má r az ajtó ban kiderü lt, hogy az FBI alaposan felkészü lt a fogadá sukra. Mielő tt
beléptek Cilke irodá já ba, két fegyveres biztonsá gi ő r mindkettő jü ket megmotozta. Cilke
az író asztala mö gö tt á llva, rideg, ellenséges pillantá ssal mérte végig ő ket. Az
udvariassá g legcsekélyebb jele nélkü l intett, hogy ü ljenek le. Az egyik ő r kívü lrő l rá juk
zá rta az ajtó t, és az ü gynö k utasítá sá ra a kö zelben maradt.
– Felveszi a beszélgetést? – kérdezte Nicole.
– Igen – felelte Cilke. – Nemcsak hangszalagra, hanem videó ra is. Nem akarom, hogy
félreértsék a helyzetet. – Egy pillanatra elhallgatott, aztá n folytatta: – Tudniuk kell, hogy
semmi sem vá ltozott. Tová bbra is alá való sö predéknek tartom magukat, és nem fogom
eltű rni, hogy szabadon éljenek ebben az orszá gban. Nem veszem be sem a Donró l szó ló
meséket, sem azt a sztorit, amit az ismeretlen informá torró l adtak elő . Szerintem maguk
fő zték ki az egészet, aztá n elá rultá k a sajá t bű ntá rsukat, hogy kesztyű s kézzel bá njak
magukkal, és enyhébb elbírá lá sban részesü ljenek. Csakhogy én megvetem az efféle
trü kkö ket.
Astorrét megdö bbentette, milyen kö zel já r az ü gynö k az igazsá ghoz. É letében
elő szö r tisztelettel nézett rá , ugyanakkor ú gy érezte, Cilke mélyen megsértette. Nem is
értette, miféle ember az olyan, aki szemernyi tiszteletet sem tanú sít élete és csalá dja
megmentő je irá nt. Kü lö nö s ellentmondá s, gondolta, és elmosolyodott.
– Nyilvá n jó t mulat a dolgon! – fö rmedt rá Cilke. – Ö rü l, hogy remekü l sikerü lt a
tréfa. De garantá lom, hogy hamarosan nem lesz kedve ö rü lni! Pillanatokon belü l
letö rlö m azt a pimasz mosolyt a képérő l!
Nicole-hoz fordult. – Az Iroda a leghatá rozottabban megkö veteli, hogy
haladéktalanul kö zö lje, való já ban milyen kö rü lmények kö zö tt szerezték a há zam elleni
tá madá sró l szó ló informá ció t. Nem arra a dajkamesére vagyok kívá ncsi, amit az
unokaö ccsétő l má r hallottam. Egyébként meglep az ü gyben tanú sított viselkedése,
ü gyvédnő . Komolyan fontolgatom, hogy bű nsegédi bű nrészesség miatt fogok vá dat
emeltetni ö n ellen.
Nicole nem ijedt meg a fenyegetéstő l; megszokta az ilyesmit. – Megpró bá lhatja, de
azt taná csolom, hogy elő bb beszélje meg a fő nö kével – vá laszolta higgadtan.
– Kitő l tudtá k meg, hogy tá madá st terveznek a há zam ellen? – kérdezte ismét Cilke. –
A való di informá tor nevét akarom hallani!
Astorre vá llat vont. – Má r mindent elmondtunk, amit az illető rő l tudunk. Eszi, nem
eszi, nem kap má st.
– Dehogynem! – vá gta rá Cilke. – Tisztá zzunk valamit! Szá momra maga is
ugyanolyan szemét alak, mint a tö bbi. Kö zö nséges gyilkos, semmi má s. Tudom, hogy
maga robbantotta fö l Di Benedettó t és Aspinella Washingtont. A Los Angeles-i Sturzo
fivérek rejtélyes eltű nése ü gyében most folytatjuk a nyomozá st. Minden arra utal, hogy
a maga keze volt a dologban. Portella há rom emberét is maga ö lte meg, és maga rabolta
el Portella ö ccsét is. Nem szá llunk le magá ró l, elő bb-utó bb ú gyis elkapjuk, és azt a
pillanatot megemlegeti!
Astorre most elő szö r kezdte elveszteni az ö nuralmá t, s egy pillanatra félrecsú szott a
nyá jas, bará tsá gos fiatalember á larca, amely mö gé eddig nem lehetett belá tni.
É szrevette, hogy Nicole a szeme sarká bó l elszö rnyedve, ugyanakkor sajná lkozva sandít
rá . Ú gy érezte, legfő bb ideje kifú jni a mérgét, nehogy felrobbanjon.
– Sem szívességet, sem jó indulatot, sem kivételes elbá ná st nem vá rok ö ntő l –
mondta metsző hangon Cilke-nek. – Hiszen ö n azt sem tudja, mi fá n terem a tisztesség, a
becsü let! Megmentettem a felesége meg a lá nya életét. Nélkü lem má r a temető ben
lennének. Ö n pedig mit tesz? Idehívat, és egyfolytá ban sérteget. A felesége és a lá nya
azért van még életben, mert idő ben figyelmeztettem ö nt a veszélyre. Legalá bb ezért
tanú síthatna némi tiszteletet irá ntam!
Cilke villá mló szemmel meredt rá . – Még hogy tiszteletet! Eszemben sincs! – hö rdü lt
fel, és lá tszott rajta, hogy iszonyú an dü hö s, amiért há lá val tartozik Astorrénak.
Astorre fö lá llt, és tá vozni akart az irodá bó l, de az egyik biztonsá gi ő r rö gtö n
megragadta, és gorombá n visszalö kte a karosszékbe.
– Ha nem beszél, elviselhetetlenné teszem az életét! – fenyegető zö tt Cilke.
Astorre ismét vá llat vont. – Tegyen, amit akar. De mondok ö nnek valamit. Tudom,
hogy segített eltenni lá b aló l Don Aprilét, méghozzá azért, mert az FBI meg akarja
kaparintani a bankokat. A nagybá tyá mnak pusztá n ezért kellett meghalnia!
Az irodá ban tartó zkodó két biztonsá gi ember egyszerre indult Astorre felé, de Cilke
egyetlen intéssel megá lljt parancsolt nekik. – Azt is tudom – folytatta Astorre –, hogy ö n
véget vethet a csalá dom elleni tá madá soknak. Ö nt teszem felelő ssé, ha bá rmelyik
rokonommal tö rténik valami.
A szoba tú lsó végében ü ldö gélő Bill Boxton fö lnézett, és lassan, vontatottan
megkérdezte: – Ö n fenyegetni merészel egy szö vetségi ü gynö kö t?
Nicole gyorsan kö zbevá gott: – Nem, dehogy, szó sincs ró la! Az unokaö csém
mindö ssze Mr. Cilke segítségét kéri!
Cilke valamelyest lehiggadt. – Aha! Most má r értem! Szó val mindez az imá dott Don
Aprile miatt tö rtént – jegyezte meg gú nyosan. – Ú gy lá tszik, nem olvasta a dossziét, amit
elkü ldtem Nicole-nak. Pedig jó l tette volna, mert akkor tudná , hogy az édesapjá t ez a
kivá ló , rajongá sig szeretett Don Aprile ö lte meg, amikor maga mindö ssze há roméves
volt.
Astorre arca megvonaglott. Nicole-ra nézett, és megkérdezte: – Ez volt az a rész,
amit kihú ztá l a szö vegbő l?
Nicole bó lintott. – Nem hittem el, hogy igaz, ezért hú ztam ki. Ú gy gondoltam, jobb, ha
nem tudsz ró la. Ha igaz lett volna, akkor is ugyanezt teszem. Csak fá jdalmat okozott
volna neked.
Astorréval tó tá gast á llt a szoba. Szédü lni kezdett, de ó riá si erő feszítéssel megpró bá lt
uralkodni magá n. – Most má r mindegy. Ú gysem vá ltoztat semmin – mondta.
Nicole Cilke-hez fordult. – Most, hogy má r minden vilá gos, elmehetü nk végre?
Az erő s testalkatú , jó l megtermett ü gynö k kilépett az író asztal mö gü l, odament
Astorréhoz, és já tékosan képen legyintette. Legalá bb annyira meglepő dö tt, mint maga
Astorre, mert ilyesmi még sosem fordult elő vele. A nyaklevessel a megvetését akarta
kifejezésre juttatni, amely mö gö tt feneketlen gyű lö let rejtő zö tt. Rá jö tt, hogy Astorre
nélkü l má r való ban nem élne a csalá dja, és ezt soha nem fogja elfelejteni ennek a
gazembernek. Ami Astorrét illeti, ő meg se moccant. Mereven Cilke szemébe nézett, és
pontosan tudta, mit érez az ü gynö k.

A kellemetlen kihallgatá s utá n Astorre hazavitte Nicole-t, és ő is fö lment az asszony

laká sá ra. Nicole szá mtalan apró gesztussal pró bá lta kifejezésre juttatni, mennyire
együ tt érez vele ebben a megalá zó helyzetben, á m a részvét csak olaj volt á tű zre,
Astorre még jobban dü hbe gurult tő le. Nicole kö nnyű ebédet készített, aztá n sikerü lt
rá beszélnie unokaö ccsét, hogy dő ljö n le a há ló szobá ban, és szundítson egyet. Astorre
egyszer csak arra riadt, hogy az asszony mellé fekszik és hozzá simul. Eltolta magá tó l,
majd kisvá rtatva megszó lalt: – Hallottad, mit mondott ró lam Cilke. Mit akarsz egy ilyen
alaktó l, mint én?
– Egyetlen szavá t se hiszem el, és az sem lehet igaz, amit abban az á tkozott
dossziéban olvastam – felelte Nicole. – Kü lö nben is ú gy érzem, még mindig szeretlek.
– Nem mehetü nk vissza a mú ltba, szívem – mondta gyö ngéden Astorre. – Má r nem
vagyunk gyerekek. Mindketten nagyon megvá ltoztunk.
Hosszasan hallgattak, majd Astorre á lmosan megkérdezte: – Mit gondolsz, igaz lehet,
amit Cilke a fejemhez vá gott? El tudod képzelni, hogy tényleg a Don ö lte meg az apá mat?

Má snap Astorre Mr. Pryorral Chicagó ba utazott, hogy megbeszélje a tová bbi teendő ket
Benito Craxxival. Elő bb beszá molt Craxxinak a New Yorkban tö rténtekrő l, aztá n
megkérdezte tő le: – Igaz, hogy Don Aprile ö lte meg az édesapá mat?
Craxxi elengedte a fü le mellett a kérdést. – Volt valami kö zö d a Cilke elleni
merénylethez? Te sugalmaztad, hogy tegyék el lá b aló l az egész csalá dot? – faggatta a
fiatalembert.
– Nem – hazudta Astorre szemrebbenés nélkü l. Nem akarta, hogy bá rki belelá sson a
ká rtyá iba, és azt is tudta, hogy a két ö regú r nem helyeselné a dolgot.
– De megmentetted az életü ket – jelentette ki Craxxi. – Vajon miért?
Astorre ú jabb hazugsá gra kényszerü lt, nehogy kiderü ljö n, milyen szentimentá lis.
Képtelen volt bevallani, hogy nem bírta volna elviselni, ha Cilke felesége és lá nya
á ldozatul esik; inká bb kitalá lt valami sü letlen mesét.
– Végeredményben mindegy, mi okod volt rá . Jó l tetted – mondta Craxxi.
– Még nem vá laszolt a kérdésemre, kedves bá tyá m – jegyezte meg Astorre.
– Nem, fiam, mert bonyolult dolog ez – felelte Craxxi. – A te édesapá d nagy szicíliai
maffiavezér volt, Don Vincenzo Zeno, az egyik legerő sebb cosca fő nö ke. Szép, fiatal
édesanyá d még azon a napon meghalt, amikor megszü lettél, apá d pedig akkoriban má r
elmú lt nyolcvanéves, nem sok ideje volt há tra. Mielő tt magá hoz szó lította az Ú r, há rom
jó bará tjá t hívatta: Don Aprilét, Octavius Biancó t és engem. Aggó dott, hogy a halá la utá n
a cosca felbomlik, az emberek szétszó ró dnak, és nem lesz, aki gondodat viselje. Halá los
á gyá n a szavunkat vette, hogy vigyá zunk rá d és tö rő dü nk veled, hiszen mindö ssze
kétéves voltá l. É desapá d Don Aprilét vá lasztotta gyá modul, és megkérte, hogy vigyen
magá val Ameriká ba. Amikor megérkeztetek, kiderü lt, hogy a Don felesége is halá los
beteg. Raymonde bará tunk meg akart kímélni az ú jabb megrá zkó dtatá stó l, ezért a Viola
csalá dná l helyezett el. Ez sajnos hiba volt, nevelő apá dró l ugyanis hamarosan kiderü lt,
hogy á ruló , tehá t végezni kellett vele. Holtan talá ltá k a kocsija csomagtartó já ban, s a
Don morbid humorá ra jellemző , hogy azt terjesztette: Viola ö ngyilkos lett. Amint a
problémá i megoldó dtak, nagybá tyá d magá hoz vett, s attó l kezdve a há zá ban
nevelkedtél. Magad is tudod, hogy a sajá t fiaként szeretett. Lassan fö lcseperedtél, s
egyre jobban hasonlítottá l édesapá dhoz, a nagy Don Zenó hoz. A Don felismerte benned
a vérbeli maffió zó t, és ú gy dö ntö tt, te leszel a csalá dja védelmező je. Azért kü ldö tt
Szicíliá ba, hogy fö lkészítsenek erre a feladatra, s mindenre megtanítsanak, amit egy
nagy maffiavezérnek tudnia kell.
Astorrét tulajdonképpen nem lepte meg a tö rténet. Emlékeiben homá lyos kép élt
egy ö regemberrő l, aki ezek szerint az édesapja volt, s ö nmagá t is lá tta kisfiú ként, a
fekete halottaskocsi bakjá n.
– Igen. Való ban mindent megtanultam – mondta megfontoltan. – Tudom, hogyan kell
tá madá st indítani az ellenségeim ellen. De Portellá t és Tulippá t egész hadsereg ő rzi,
mindketten szinte megkö zelíthetetlenek, és Graziella is életveszélyes. Csak a fő konzult,
Marriano Rubió t intézhetném el gond nélkü l. Rá adá sul Cilke hajtó vadá szatot indított
ellenem, minden lépésemet figyeli, s csak a megfelelő pillanatra vá r, hogy lecsapjon rá m.
Azt se tudom, melyikkel kezdjem.
– Cilke-et hagyd békén! – figyelmeztette Don Craxxi. – Má r megmondtam, hogy egy
ujjal se nyú lhatsz hozzá !
– De nem á m! – helyeselt Mr. Pryor. – Az végzetes lenne!
– Egyetértek – bó logatott mosolyogva Astorre, hogy megnyugtassa ő ket.
– Ennek szívbő l ö rü lö k, fiam – mondta Craxxi. – Egyébként jó hírem van a szá modra.
Graziella hazatért Corleonéba, és megü zente Biancó nak Palermó ba, hogy beszélni
szeretne veled, ső t megkérte Octavius bará tunkat, hogy egy hó napon belü l szervezze
meg a talá lkozó t, tehá t hamarosan el kell utaznod Szicíliá ba. Lehet, hogy Graziella fogja
megoldani a problémá dat.

Tulippa, Portella és Rubio a perui konzulá tus tá rgyaló termében talá lkozott. Graziella azt
ü zente Szicíliá bó l, hogy legmélyebb sajná latá ra nem tud részt venni a megbeszélésen.
Első ként Inzio Tulippa kért szó t, s ezú ttal korá ntsem volt olyan derű s és elbű vö lő ,
mint má skor. Lá tszott rajta, hogy elvesztette a tü relmét. – Végre vá laszt kell kapnunk
arra a kérdésre, hogy meg tudjuk-e szerezni a bankokat vagy sem! – mondta ingerü lten.
– Má r tö bb millió dollá rom ment rá erre a huzavoná ra, egyelő re teljesen hiá ba!
Egyszerű en nem értem, mi tart ilyen soká ig!
– Astorre olyan, mint egy kísértet – magyará zta Portella. – Nem tudunk a kö zelébe
férkő zni. Hiá ba kö rnyékeztü k meg, nem kell neki a pénz. Kénytelenek leszü nk eltenni
lá b aló l, és akkor a tö bbiek el fogjá k adni a bankokat.
Tulippa Rubió hoz fordult. – Biztos, hogy a kis bará tnő d beleegyezik?
– Majd rá beszélem – ígérte Rubio ö ntelt mosollyal.
– É s az Aprile fivérek? – faggatta tová bb Tulippa.
– Nyugodt lehetsz, ő k sem akarnak bosszú t á llni a Don halá lá ért – felelte Rubio. –
Nicole-tó l tudom, hogy még a vendetta gondolata is tá vol á ll tő lü k.
– Egyetlen megoldá s létezik – jelentette ki Portella. – El kell rabolni Nicole-t, és rá
kell venni Astorrét, hogy szabadítsa ki.
– Miért nem az egyik fivérét raboljuk el? – tiltakozott Rubio.
– Azért, mert Marcantonió t mostaná ban testő rö k tö mege ő rzi, Valeriusszal pedig
nem is pró bá lkozhatunk. Ha elraboljuk, rö gtö n rá nk szá ll az egész katonai hírszerzés.
Azt hiszem, ez egyikü nknek sem hiá nyzik.
Tulippa Rubió hoz fordult. – Akkor Nicole-t kapjuk el, és kész! Hiá ba is nyavalyogsz!
Nem tehetü nk kocká ra tö bb milliá rd dollá rt pusztá n azért, mert a bará tnő drő l van szó !
– Nem nyavalygok! – csattant fel a fő konzul. – De ezt a trü kkö t egyszer má r
bevetettü k, és emlékezzetek vissza, milyen csú fos kudarcot vallott Portella
Marcantonió val. – Egy pillanatra elhallgatott. É rezte, hogy végzetes lenne, ha Tulippa
megharagudna rá , ezért jó val szelídebben folytatta: – Egyébként Nicole-nak is van
testő re, ró la se taná csos megfeledkezni.
– A testő r nem probléma! – mondta magabiztosan Portella.
– Ha garantá ljá tok, hogy Nicole-nak a haja szá la sem gö rbü l meg, akkor benne
vagyok – dü nnyö gte kényszeredett mosollyal Rubio.

Marriano Rubio kapta a feladatot, hogy csapdá t á llítson Nicole-nak. A perui

konzulá tuson minden évben megrendezett nagyszabá sú bá lba hívta meg az asszonyt,
akihez Astorre délutá n ugrott fel, hogy kö zö lje vele: néhá ny napra elutazik Szicíliá ba.
Vá rnia kellett, mert Nicole éppen fü rdö tt, így aztá n fö lkapta a gitá rt, amit a
há ló szobá ban tartott, és kellemes, rekedtes hangjá n eldú dolt egy-két szerelmes olasz
balladá t.
Nicole fehér fü rdő kö pennyel a karjá n, anyaszü lt meztelenü l lépett ki a
fü rdő szobá bó l. Szépsége, amit má skor elegá ns kosztü mjeivel leplezett, csaknem levette
a lá bá ró l Astorrét, de nagy nehezen sikerü lt erő t vennie magá n. Elvette az asszonytó l a
fü rdő kö penyt, és udvariasan fö lsegítette rá .
Nicole hozzá simult. – Má r nem szeretsz – suttogta panaszos só hajjal.
– Azt sem tudod, ki vagyok való já ban – nevetett Astorre. – É s a gyerekkor ö rö kre
elmú lt, nem lehet visszahozni.
– De azt tudom, hogy a jó sá g nem veszett ki belő led – mondta Nicole. – Hiszen
megmentetted Cilke és csalá dja életét. Ki volt az informá torod?
Astorre ismét felnevetett. – Nem kö tö m az orrodra! Semmi kö zö d hozzá ! – felelte,
majd gyorsan á tment a nappaliba, hogy kitérjen a tová bbi faggatá s elő l.

Az esti bá lban Helene, a testő r sokkal jobban érezte magá t, mint Nicole. Az asszony
persze megértette, hogy Rubió nak, a há zigazdá nak a tö bbi vendéggel is foglalkoznia kell,
és nincs ideje kizá ró lag kö rü lö tte legyeskedni. Mindenesetre figyelmes gesztusként
értékelte, hogy a fő konzul elegá ns limuzint kü ldö tt érte.
A bá l utá n a kocsi természetesen haza is vitte. A há z elő tt a biztonsá g kedvéért
első ként Helene szá llt ki, majd Nicole is kö vette, de mielő tt beléphettek volna a kapun,
négy férfi vette kö rü l ő ket. Helene lehajolt, hogy bokahevederébő l elő rá ntsa a
revolverét, á m sajnos elkésett. Az egyik fickó azonnal fő be lő tte, s vére nyomban vö rö sre
festette a hajá t díszítő pompá s fehér virá gkoszorú t.
Ebben a pillanatban egy má sik csoport bukkant elő a sö tétbő l. A tá madó k kö zü l
há rom futá snak eredt, Astorre pedig, aki diszkréten kö vette Nicole-t a perui kö vetségre,
az asszony elé ugrott. Emberei egy pillanat alatt elkaptá k és lefegyverezték Helene
gyilkosá t.
– Vigyétek innen a hö lgyet! – szó lt oda egyikü knek Astorre, majd a fegyvert a
gyilkosra fogva megkérdezte: – Most pedig halljam, ki kü ldö tt benneteket!
A fickó szemmel lá tható lag nem ijedt meg tő le. – Dö gö lj meg, te szemét! – mondta
vá lasz helyett, és kikö pö tt Astorre lá ba elé.
Nicole a kapubó l lá tta, hogy Astorre a gyilkos mellére céloz, majd jegesen villá mló
szemmel, rezzenéstelen arccal meghú zza a ravaszt, aztá n kö zelebb lép, a hajá ná l fogva
megragadja az ö sszecsukló férfit, és golyó t ereszt a fejébe. Az asszony ebben a
pillanatban jö tt rá , hogy az apja pontosan ilyen lehetett fénykorá ban. Nem tudott
uralkodni magá n, há nynia kellett. Astorre sajná lkozó mosollyal fordult felé, mintha
elnézést kérne a kínos incidensért, ő azonban rá se bírt nézni.
Azt se tudta pontosan, hogyan jutott fö l a laká sá ba. Astorre a szá já ba rá gta, mit
mondjon a rendő rségnek: hazudja azt, hogy nem lá tott semmit, mert abban a
pillanatban elá jult, amikor Helene-t lelő tték.

Astorre má snap intézkedett, hogy Nicole-ra éjjel-nappal testő rö k vigyá zzanak, aztá n
elutazott Szicíliá ba, ahol Michael Graziellá val és Octavius Biancó val kellett talá lkoznia.
Ezú ttal is a jó l bevá lt mó dszert vá lasztotta: a menetrendszerű já rattal elrepü lt
Mexikó ba, ahol á tszá llt egy magá ngépre, hogy ne lehessen kinyomozni, hova készü l.
A palermó i repü lő téren Octavius Bianco vá rta, aki most má r olyan elegá ns, jó l á polt
ú riembernek lá tszott, hogy nem is emlékeztetett a hajdani szaká llas, marcona kü lsejű
banditá ra. Ö rü lt, hogy ú jra lá tja Astorrét, és szeretettel megö lelte, aztá n kocsiba ü ltek, s
meg sem á lltak Bianco tengerparti villá já ig.
– Szó val komoly bajba kerü ltél Ameriká ban – mondta Bianco a ró mai csá szá rok
szobraival díszített udvaron. – De ne csü ggedj, mert nekem viszont jó hírem van a
szá modra. – Egy pillanatra elhallgatott, majd a tá rgytó l elkalandozva megkérdezte: –
Teljesen meggyó gyult a sebed? Nem fá j?
Astorre megsimogatta az aranymedá lt. – Nem – felelte mosolyogva. – Csak az
énekhangom ment tö nkre miatta. Má r nem tenor csalogá ny vagyok, hanem baritonban
brekegő béka.
– A bariton még mindig jobb, mint a szoprá n! – vigasztalta nevetve Bianco. –
Olaszorszá gban egyébként is hemzsegnek a tenorok. Kit érdekel, hogy eggyel tö bb van
vagy eggyel kevesebb… Viszont hozzá d hasonló vérbeli maffió zó nem terem minden
bokorban, és ez a lényeg!
Astorrénak jó lesett a dicséret. Hirtelen eszébe jutott az a nap, amikor ú szni indult, és
kis híjá n odaveszett, de most má r nem az á rulá s miatti keserű ségre emlékezett, hanem
arra, hogy mit érzett, amikor magá hoz tért. Ismét megsimogatta a medá lt, aztá n
megkérdezte: – Mi az a jó hír, kedves bá tyá m?
– Képzeld, fiam, békét kö tö ttem a Corleone-coscával és Graziellá val – felelte Bianco.
– Michael nem vett részt Don Aprile meggyilkolá sá ban. Semmi kö ze az egészhez, csak
késő bb lépett be a szindiká tusba. De azt mondja, nincs megelégedve Portellá val és
Tulippá val. Szerinte tú lsá gosan meggondolatlanok, rá adá sul mindent elfuserá lnak. A
szö vetségi ü gynö k elleni merényletet is ellenezte, és ami a legfontosabb, nagyon tisztel
téged. Még abbó l az idő bő l ismer, amikor ná lam nevelkedtél. Ú gy véli, téged szinte
lehetetlen megö lni. Fá tylat akar borítani minden korá bbi vendettá ra, és segíteni
szeretne neked.
Astorrénak nagy kő esett le a szívérő l. Tudta, hogy sokkal kö nnyebb dolga lesz, ha
Graziella miatt nem kell tö bbé nyugtalankodnia.
– Holnap idejö n a villá ba. Mindkettő nkkel beszélni akar – folytatta Bianco.
– Ennyire bízik benned? – kérdezte Astorre.
– Nincs má s vá lasztá sa – mosolyodott el Bianco. – Ha én nem tá mogatom itt
Palermó ban, akkor nem tudja kézben tartani egész Szicíliá t. Manapsá g má r egyébként is
sokkal civilizá ltabbak vagyunk, mint akkoriban, amikor utoljá ra ná lunk já rtá l.

Má snap délutá n Michael Graziella való ban megjelent a villá ban. Astorre nyomban
észrevette, hogy ú gy ö ltö zkö dik, mint egy kö ztiszteletben á lló ró mai politikus: mérték
utá n készü lt sö tét ö ltö nyéhez fehér inget és diszkrét, sö tét selyem nyakkendő t visel.
Arra gondolt, hogy ez az alacsony, udvarias, halk szavú férfi nyilvá n az á lcá zá s
nagymestere. Senki sem hinné el ró la, hogy magas rangú vizsgá ló bíró k és katonatisztek
halá la szá rad a lelkén.
Graziella kezet fogott Astorréval, és így szó lt hozzá : – Azért jö ttem ide, hogy Bianco
bará tunk irá nti legmélyebb nagyrabecsü lésem jeléü l felajá nljam ö nnek a segítségemet.
Kérem, felejtse el a mú ltat. Mindent ú jra kell kezdenü nk, méghozzá tiszta lappal.
– Kö szö nö m – mondta Astorre. – Megtisztel a bizalmá val.
Graziella intett a testő reinek, hogy tisztes tá volbó l kö vessék, aztá n Biancó val és
Astorréval lesétá lt a tengerpartra.
– Miben tudná l segíteni, Michael? – kérdezte tő le Bianco.
Graziella Astorréhoz fordult. – Tudja, bará tom, én Portellá t és Tulippá t tú lsá gosan
vakmerő nek és felelő tlennek talá lom, Marriano Rubio pedig becstelen és
megbízhatatlan. Ö nrő l viszont az a benyomá som, hogy okos és jó l képzett férfi, ső t arró l
is értesü ltem, hogy nagylelkű , hiszen megkímélte az unokaö csém, Nello életét, s ez nem
csekélység. Tehá t jó okom van rá , hogy segítsek ö nnek.
Astorre bó lintott. Graziella há ta mö gö tt a szicíliai tenger sö tétzö ld hullá mait és a
ró luk visszaverő dő perzselő szicíliai napfényt lá tta. Hirtelen rá tö rt a nosztalgia, és
belehasított a fá jdalom, mert tudta, hamarosan el kell utaznia. Amerika sosem vá lt
szá má ra olyan meghitt ismerő ssé, mint ez a tá j. Arra vá gyott, hogy Palermo utcá in
sétá lgathasson és olasz beszédet halljon, hiszen ez volt az anyanyelve, hiá ba tudott
tö kéletesen angolul. Ismét Graziellá ra nézett, és megkérdezte: – Mit tud nekem
mondani?
– A szindiká tus tagjai azt akarjá k, hogy térjek vissza Ameriká ba – felelte Graziella. –
Nem szívesen teljesíteném a kérésü ket, de így is tá jékoztatni tudom, hol tartó zkodnak,
és miféle ó vintézkedéseket tesznek. Ha drasztikus lépésre szá nja el magá t, menedéket
tudok nyú jtani ö nnek Szicíliá ban, és ha a ható sá gok ki akarná k adni az Egyesü lt
Á llamoknak, ró mai bará taim segítségével ezt is meg tudom akadá lyozni.
– Ekkora hatalma és befolyá sa van? – kérdezte elismerő en Astorre.
Graziella vá llat vont. – Természetesen. Má sképp hogyan maradhatná nk életben
ebben az orszá gban? Ennek ellenére azt ajá nlom, ne legyen tú lzottan vakmerő .
Astorre tudta, hogy Cilke-re céloz. – Sosem kö vetnék el semmiféle
meggondolatlansá got – mondta mosolyogva.
Graziella is elmosolyodott. – Akkor megegyeztü nk. Mostantó l az ö n ellenségeit a
sajá t ellenségeimnek tekintem, és a szavamat adom, hogy amiben csak tudok, a
segítségére leszek.
– Ha jó l értettem, nem á ll szá ndéká ban megjelenni a szindiká tus kö vetkező
megbeszélésén – mondta Astorre.
Graziella rá kacsintott. – Jó l értette, való ban nem leszek ott. Majd az utolsó
pillanatban kö zbejö n valami…
– É s mikor lesz a megbeszélés? – kérdezte Astorre.
– Egy hó napon belü l – felelte Graziella.

A Corleone-cosca feje eltá vozott, Astorre pedig Biancó hoz fordult. – Mondd má r meg,
bá tyá m, hogy való já ban miért akar segíteni nekem ez a Graziella.
Bianco ú gy mosolygott rá , mint a taná r a legjobb tanítvá nyá ra. – Te aztá n alaposan
ismered Szicíliá t, fiam! – jegyezte meg ő szinte elismeréssel. – Tudnod kell, hogy Michael
nem hazudott, az á ltala felsorolt indokok egytő l egyig igazak. De a legfontosabbat nem
említette. – Egy pillanatig tétová zott, aztá n mély lélegzetet vett, mint aki tudja, hogy
veszélyes vizekre tévedt, és tová bb magyará zott: – Tulippa meg Portella galá dul
becsaptá k, nem kapta meg tő lü k a drogkereskedelembő l neki já ró teljes ö sszeget. Ezt
nem tű rheti tétlenü l, tehá t elő bb-utó bb ú gyis kénytelen lenne fellépni ellenü k. Mivel
nagyra becsü l téged, nyilvá n ú gy véli, tö kéletes megoldá s szá má ra, ha elteszed lá b aló l
az ellenségeit, és szö vetséget kö tsz vele. Meg kell hagyni, okos ember ez a Graziella.
Astorre este lesétá lt a tengerpartra, és végiggondolta, mitévő legyen. Ú gy érezte,
lassan kö zeledik a há ború vége.

Mr. Pryor eddig nem nyugtalankodott. Meg volt győ ző dve ró la, hogy kifogá stalanul
vezeti az Aprile-bankokat, és meg tudja védeni ő ket a ható sá goktó l, á m amikor az FBI
emberei a Cilke ellen megkísérelt merénylet utá n való sá ggal elö zö nlö tték New Yorkot,
kissé aggó dni kezdett, hogy mit fognak kideríteni. Kü lö nö sen Cilke lá togatá sa nem volt
ínyére. Nem szerette az efféle meglepetéseket.
Ifjú korá ban ő volt a palermó i maffia egyik legkeresettebb bérgyilkosa, aki arró l vá lt
hírhedtté, hogy minden megbízá st tö kéletesen teljesít, és sosem bukik le. De idő ben
rá jö tt, hogy a régi mó dszerek má r nem célravezető k, és á tnyergelt a bankszakmá ra.
Vonzó egyénisége, intelligenciá ja és alvilá gi kapcsolatai miatt gyors sikereket ért el.
Hamarosan az egész vilá gon ő lett a maffia banká ra. Alaposan kitanulta a valutaá tvá ltá s
minden csínjá t-bínjá t, szakértelemmel bonyolította le a leghajmeresztő bb
tranzakció kat, és ü gyfelei nyugodtan fordulhattak hozzá jó taná csért, ha feketén szerzett
pénzü ket elő nyö sen akartá k befektetni vagy tisztá ra mosni. A tö rvényes vá llalkozá sok
jó á ron való felvá sá rlá sá hoz is rendkívü li tehetsége volt. Nemsoká ra elérkezettnek lá tta
az idő t, hogy Angliá ba emigrá ljon. Ú gy érezte, a tisztességérő l és feddhetetlenségérő l
híres angol bankrendszerben jobb helyen lesz a vagyona, mint a korrupt
Olaszorszá gban.
Ú j hazá já ban is ó riá si befolyá sra tett szert, s ezt Palermó tó l az Egyesü lt Á llamokig
mindenü tt érvényesíteni tudta, anélkü l hogy kimozdult volna Londonbó l. Ő tartotta
kézben a Bianco-cosca szicíliai építési vá llalkozá sá nak pénzü gyeit, és ő volt az ö sszekö tő
kapocs az Aprile-bankok meg az euró pai pénzintézetek kö zö tt.
Most, amikor az FBI megszá llta a bankokat, és megkezdő dö tt a teljes á tvilá gítá s, Mr.
Pryornak eszébe jutott, hogy a bá jos kis Rosie veszélyes lehet, ha egy ó vatlan
pillanatban elkotyogja, mi kö ze Astorrénak a Sturzo fivérekhez. Mr. Pryor azt is tudta,
hogy Astorre a tö rténtek ellenére még mindig gyakran já r a lá nyhoz, képtelen szakítani
vele. E gyö ngeségért persze semmivel sem tisztelte kevésbé a fiatalembert, mint
korá bban, hiszen mió ta vilá g a vilá g, a nő i szépség a legerő sebb férfiakat is rabul ejti.
Kü lö nben is, ki tudna ellená llni Rosie-nak, aki rá adá sul vérbeli maffió zó … Maga Mr.
Pryor is rajongott érte, mégis ú gy vélte, nem lenne bö lcs dolog, ha nem lépne kö zbe,
amíg nem késő .
Elhatá rozta, hogy ugyanazzal a mó dszerrel avatkozik be ebbe a kö nnyen kínossá
vá ló kapcsolatba, amit annak idején Londonban is sikerrel alkalmazott. Tisztá ban volt
vele, hogy Astorre nem helyeselné a dolgot, hiszen jó l ismerte a fiatalembert, és esze
á gá ban sem volt alá becsü lni. Tudta, milyen veszélyes fickó , de azt is tudta, hogy mindig
lehet vele értelmesen beszélni. Ú gy dö ntö tt, elő bb elintézi Rosie-t, aztá n meggyő zi
Astorrét, hogy ennek így kellett tö rténnie.
Azt ugyanis eltö kélte, hogy így kell tö rténnie. Egyik este fö lhívta a lá nyt, aki ö rü lt,
hogy ismét hall felő le, kü lö nö sen akkor, amikor kö zö lte vele, hogy jó híre van a szá má ra.
 Mr. Pryor letette a kagyló t, aztá n sajná lkozva felsó hajtott. Két unokaö ccsét is
magá val vitte Rosie-hoz. Az egyik vezetett, és kint maradt a há z elő tt, a kocsiban, a
má sik pedig fö lkísérte nagybá tyjá t a laká sba.
A lá ny kitö rő ö rö mmel, boldogan ugrott Mr. Pryor nyaká ba. A testő r szerepét já tszó
unokaö cs kissé megrémü lt, és má r-má r revolvert rá ntott, de szerencsére még idő ben
meggondolta magá t.
Rosie ká véval és olyan sü teménnyel kíná lta ő ket, amit á llítá sa szerint egyenesen
Ná polybó l importá lnak. Mr. Pryor, az olasz ínyencségek szakértő je megkó stolt egy
szeletet, s rö gtö n rá jö tt, hogy a cukrá sz hazudott, de a véleményét megtartotta magá nak.
– Nahá t, hogy magá cska milyen aranyos kislá ny! Jó lesik a figyelmessége – mondta
Rosie-nak, majd az unokaö ccséhez fordult. – Vegyél, fiam, ez tényleg remek! – A
fiatalember azonban inká bb félrehú zó dott a szoba egyik sarká ba, leü lt, s szó tlanul nézte
a nagybá tyja á ltal rendezett komédiá t.
Rosie fö lkapta Mr. Pryor finom puhakalapjá t, nevetve megpö rgette az ujjá n, majd
pajkosan megjegyezte: – Nekem az angol keménykalapja jobban tetszett. Sokkal
elegá nsabb volt, mint ez!
– Ó , kislá nyom! – kacagott fel kedélyesen Mr. Pryor. – Ha az ember má sik orszá gba
kö ltö zik, olyan kalapot kell vennie, amilyet ott hordanak, hogy ne ló gjon ki a sorbó l. De
talá n térjü nk a tá rgyra! Azért jö ttem, hogy nagy szívességet kérjek magá tó l.
Rosie egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztá n ö sszecsapta a kezét ö rö mében. –
Tudja, hogy bá rmit szívesen megteszek! – mondta lelkendezve. – Hiszen oly sokat
kö szö nhetek ö nnek!
Mr. Pryor kissé ellá gyult, de nem hagyta, hogy gyö ngéd érzései eluralkodjanak rajta,
mert tudta: amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, jobb tú lesni rajta. – Rosie – mondta
behízelgő hangon a lá nynak –, szeretném, ha ú gy intézné a dolgait, hogy holnap rö vid
idő re el tudjon utazni Szicíliá ba. Astorre má r vá rja magá t. Néhá ny iratot akarok kü ldeni
neki, amit a legnagyobb titokban kell á tadnia. Egyébként is nagyon hiá nyzik szegény
fiú nak. Szeretné megmutatni magá nak Szicíliá t.
Rosie elpirult. – Tényleg lá tni akar?
– Há t persze! – vá gta rá habozá s nélkü l Mr. Pryor. Pedig az igazsá g az volt, hogy
Astorre má r hazafelé tartott Szicíliá bó l, és má snap éjjel kellett megérkeznie. Mr. Pryor
rendezte ú gy, hogy az Atlanti-ó ceá n fö lö tt kerü ljék el egymá st Rosie-val.
A lá ny szerényen lesü tö tte a szemét. Hirtelen elkomolyodott. – Nem tudok csak ú gy,
egyik napró l a má sikra elutazni – mondta. – Meg kell rendelnem a repü lő jegyet, be kell
ugranom a bankba, és egy csomó apró sá got kell elintéznem.
– Ne tartson elbizakodottnak – mosolygott Mr. Pryor –, de tudtam, hogy szívesen
menne, ú gyhogy mindent elintéztem, és mindenrő l gondoskodtam.
Hosszú ká s fehér borítékot vett elő a zakó ja zsebébő l. – Itt a repü lő jegye – mondta. –
Első osztá ly. É s tízezer amerikai dollá r ú tikö ltségre meg kö ltő pénznek, ha netá n az
utolsó pillanatban még vá sá rolni akar valamit. Az unokaö csém, akit lá tom, teljesen
elbű vö lt, holnap reggel magá ért jö n, és kiviszi a repü lő térre. Palermó ban vagy Astorre,
vagy valamelyik bará tja fogja vá rni.
– De egy hét mú lva muszá j hazajö nnö m! – jelentette ki Rosie. – Még le kell tennem
egy-két vizsgá t, kü lö nben nem doktorá lhatok!
– Emiatt ne fá jjon az a szép, okos feje! Majd elintézzü k, hogy soron kívü l
vizsgá zhasson. Megígérem. Hiszen tudja, hogy sosem szoktam cserbenhagyni –
nyugtatta meg Mr. Pryor. Ú gy beszélt, mint egy jó sá gos nagybá csi, de magá ban arra
gondolt, milyen ká r, hogy szegény kis Rosie soha tö bbé nem lá tja viszont Ameriká t.
 Ittak még egy csésze ká vét, és ettek még egy kis sü teményt. Az unokaö cs ismét nem
kért semmit, Rosie hiá ba kíná lgatta. A beszélgetést telefoncsö rgés szakította félbe. A
lá ny fö lkapta a kagyló t. – Nahá t! Te vagy az, Astorre? – kiá ltott fel lelkendezve. – Honnan
hívsz? Szicíliá bó l? Mr. Pryor mesélte, hogy ott vagy. Nemrég ugrott fö l hozzá m, éppen
ká vézunk.
Mr. Pryor tová bbra is nyugodtan kortyolgatta a ká véjá t, unokaö ccse azonban
fö lpattant a karosszékébő l, és csak akkor ü lt vissza, amikor nagybá tyja szigorú pillantá st
vetett rá .
Rosie meghallgatta Astorre vá laszá t, kö zben kérdő pillantá ssal nézett Mr. Pryorra,
aki bó lintá ssal jelezte, hogy nyugodtan mondjon el mindent Astorrénak.
– Igen, má r mindent elintézett, hogy egy hetet veled tö lthessek Szicíliá ban – folytatta
a lá ny, majd ismét elhallgatott. – Jaj, há t ezt igazá n sajná lom! Ká r, hogy hamarabb haza
kellett jö nnö d! Nem akarsz beszélni vele? É rtem. Jó , majd megmondom neki.
Rosie letette a kagyló t, és csaló dottan Mr. Pryorhoz fordult. – Képzelje, Astorrénak
hamarabb haza kellett jö nnie! Ez az én formá m! Arra kéri, hogy itt, ná lam vá rja meg. Azt
ígérte, féló rá n belü l ideér.
Mr. Pryor még egy sü temény utá n nyú lt. – Jó l van, szívesen megvá rom, ha ez a
kívá nsá ga.
– Azt mondta, hogy majd mindent megmagyará z – folytatta Rosie. – Tö lthetek még
egy csésze ká vét?
– Kö szö nö m – bó lintott Mr. Pryor, és felsó hajtott. – É n is szívbő l sajná lom,
kislá nyom. Pedig milyen jó l érezték volna magukat Szicíliá ban! – dü nnyö gte, kö zben
elképzelte Rosie temetését egy szép kis szicíliai temető ben, s való ban nagyon sajná lta,
hogy erre nem fog sor kerü lni. – Menj le, fiam, és vá rj meg a kocsiban! – szó lt rá az
unokaö ccsére.
A fiatalember lassan, vonakodva á llt fel. Mr. Pryor kissé ingerü lten intett neki, hogy
hordja el magá t. Rosie kikísérte a fiú t, s amikor visszatért a szalonba, Mr. Pryor
szeretettel mosolygott rá , aztá n megkérdezte: – Mondja, kicsikém, boldogan él
mostaná ban? Meséljen, hiszen oly ritká n talá lkoztunk az utó bbi idő ben!

Astorre a tervezettnél egy nappal korá bban érkezett haza. New Jersey kis repü lő terén
Aldo Monza vá rta. Mint mindig, most is magá ngéppel utazott, természetesen hamis
ú tlevéllel. Hirtelen ö tlettel, a kocsibó l hívta fel Rosie-t, mert lá tni akarta, s abban
reménykedett, hogy ná la tö lthet néhá ny kellemes ó rá t. Amikor a lá ny elmesélte neki,
hogy éppen Mr. Pryorral ká vézik, valamennyi érzékszerve veszélyt jelzett. Rö gtö n rá jö tt,
miért akarja Mr. Pryor Szicíliá ba kü ldeni Rosie-t. Iszonyú dü hbe gurult, de igyekezett
elfojtani haragjá t. Tudta, hogy Mr. Pryor csak azt akarja tenni, amit eddigi
élettapasztalata alapjá n a legjobbnak lá t, ő azonban ú gy vélte, nem lehet ekkora á ra a
biztonsá gá nak.
Rosie ajtó t nyitott, és boldogan repü lt Astorre karjá ba. Mr. Pryor a szalonban
udvariasan fö lá llt, Astorre pedig odasietett hozzá , és megö lelte. Mr. Pryort kissé
meglepte ez a szokatlanul meleg, bará ti gesztus.
Még jobban elképedt, amikor Astorre így szó lt Rosie-hoz: – Utazz csak el holnap
Szicíliá ba, ahogy terveztü k, én pedig néhá ny hét mú lva utá nad megyek. Remekü l fogjuk
érezni magunkat. Majd meglá tod!
– Jaj de jó ! – kiá ltott fel boldogan Rosie. – Még sosem já rtam Szicíliá ban!
– Kö szö nö m, hogy mindent elintézett, kedves bá tyá m – mondta Astorre Mr.
Pryornak, aztá n ismét a lá nyhoz fordult. – Most sajnos nem maradhatok, mert sü rgő s
elintéznivaló m van Mr. Pryorral, de megígérem, hogy Szicíliá ban mindent bepó tolunk.
Csomagolj és készü lj, de ne vigyél tú l sok ruhá t. Majd Palermó ban bevá sá rolunk.
– Oké – bó lintott Rosie. Ő is megö lelte Mr. Pryort, Astorrét pedig forró n, há lá san
megcsó kolta, aztá n kiengedte ő ket a laká sbó l.
Amikor a két férfi leért az utcá ra, Astorre belekarolt Mr. Pryorba. – Jö jjö n velem,
bá tyá m. Itt a kocsim, szívesen elviszem. Szó ljon a fiú knak, hogy hazamehetnek, ma má r
nem lesz szü ksége rá juk.
Mr. Pryor kissé ideges lett. – Kizá ró lag a te érdekedben tettem, fiam – magyará zta
Astorrénak, aztá n intett az unoka-ö ccseinek, hogy elmehetnek.
Aldo Monza gá zt adott, Astorre pedig a há tsó ü lésen Mr. Pryorhoz fordult: – Tudja,
bá tyá m, milyen nagyra becsü lö m. De én vagyok a fő nö k vagy nem?
– Te, fiam. Kétség sem férhet hozzá – felelte Mr. Pryor.
– Nekem is szá ndékomban á llt ezzel a problémá val foglalkozni – folytatta Astorre. –
Tisztá ban vagyok a veszéllyel, és ö rü lö k, hogy cselekvésre késztetett. De szü kségem van
Rosie-ra. Azt hiszem, nyugodtan vá llalhatunk némi kocká zatot, tehá t az utasítá som a
kö vetkező : gondoskodjon ró la, hogy Szicíliá ban mindene meglegyen. Szerezzen neki egy
luxusvillá t, személyzettel. Ha be akar iratkozni a palermó i egyetemre, intézkedjen, hogy
fö lvegyék. Minden hó napban bő ségesen lá ssa el pénzzel az én kö ltségemre. Bianco majd
bevezeti a legjobb tá rsasá gba. Azt akarom, hogy boldog legyen. Az esetleg felmerü lő
problémá kat pedig majd Bianco megoldja. Tudom, kedves bá tyá m, hogy nem helyesli a
Rosie-val való kapcsolatomat, de képtelen vagyok szakítani vele. Arra szá mítok, hogy
épp a hibá i révén fogja jó l érezni magá t az ottani viszonyok kö zö tt. Rosie szereti a pénzt,
a kényelmet, a fényű zést, ezt pedig kö nnyű szerrel megadhatjuk neki. Tehá t mostantó l
magá t teszem felelő ssé a biztonsá gá ért. Nem érheti baleset. Vilá gos?
– Mint a nap, édes fiam. Hiszen magam is nagyon megkedveltem ezt a kislá nyt.
Vérbeli maffió zó ! – mondta Mr. Pryor. – Visszamész Szicíliá ba?
– Nem – felelte Astorre. – Fontosabb dolgunk van.

13. FEJEZET

Nicole megrendelte az ebédet, aztá n fü rkésző pillantá ssal Marriano Rubió ra nézett.
Tudta, hogy észnél kell lennie, ha azt akarja, hogy fontos mondanivaló ja elérje a kívá nt
hatá st.
Az elegá ns francia gyorséttermet, ahol a pincérek szolgá latkészen szaladgá ltak fel-
alá a tá lcá kkal meg a takaros, fonott kenyérkosarakkal, Rubio vá lasztotta. Az étel ugyan
nem felelt meg kényes ízlésének, de jó l ismerte a fő pincért, így mindig a kedvenc
asztalá t rezervá ltá k a legcsö ndesebb sarokban. Gyakran já rt ide a bará tnő ivel.
– Nagyon hallgatag vagy ma délben – mondta, és megfogta Nicole kezét. Az asszony
má r a puszta érintésétő l is kellemesen megborzongott. Hirtelen rá ébredt, mennyire
gyű lö li ezt a fickó t, amiért ekkora hatalma van fö lö tte, és ingerü lten elhú zta a kezét.
– Valami baj van? – kérdezte Rubio.
– Á , semmi kü lö nö s – legyintett Nicole. – Kora reggel ó ta hajtok, egyetlen szabad
percem se volt.
Rubio felsó hajtott. – Há t igen, drá gá m, így já r, aki cá pá k kö zt dolgozik – jegyezte meg
gú nyosan. Mélységesen lenézte Nicole irodá já nak nagymenő ü gyfeleit. – Nem is értem,
miért tű rö d, hogy kiszipolyozzanak! Miért nem engeded meg, hogy inká bb én
gondoskodjam ró lad?
Az asszony azon tű nő dö tt, vajon há ny nő dő lt má r be ennek a sü ket dumá nak, és
há nyan adtá k fel a karrierjü ket a vonzó fő konzul kedvéért.
– Ne kísérts, mert még a végén szavadon foglak! – mondta kacéran.
Rubio meglepő dö tt, hiszen tudta, mennyire szereti Nicole a hivatá sá t, de mindig
abban reménykedett, hogy egy szép napon feladja miatta a pá lyá já t. – Engedd meg, hogy
gondoskodjam ró lad – ismételte bú gó hangon. – Kü lö nben sincs má r olyan nagyvá llalat,
amellyel szemben még nem nyertél pert. Az ö sszes valamirevaló skalpot begyű jtö tted!
Az egyik pincér az asztalná l termett, kinyitott egy ü veg fehérbort, s a dugó t
udvariasan a fő konzul orra elé tartotta, majd tö ltö tt egy kortyot a metszett, finom
kristá lypohá rba. Rubio megkó stolta az italt, bó lintott, aztá n ismét Nicole-hoz fordult.
– Legszívesebben most rö gtö n faképnél hagyná m ő ket – mondta az asszony –, de van
néhá ny ü gyem, amit tiszteletdíj nélkü l vá llaltam. Ezeket még szeretném végigcsiná lni. –
Ivott egy korty bort, s némi tö prengés utá n kö zö lte: – Mostaná ban egyre jobban vonz a
bankszakma.
Rubio ö sszehú zott szemmel, figyelmesen nézett rá . – Még szerencse, hogy akad
néhá ny bank a csalá dban.
– Igen – bó lintott Nicole lehajtott fejjel –, de sajnos az apá m nem hitt benne, hogy
nő k is lehetnek jó bankigazgató k, így aztá n a pá lya szélérő l nézhetem, ahogy az
unokaö csém mindent tö nkretesz. – Egy pillanatig hallgatott, majd a fő konzul szemébe
nézve hozzá tette: – Egyébként Astorre meg van győ ző dve ró la, hogy el akarod tenni lá b
aló l.
– Tényleg? – kérdezte Rubio, s igyekezett olyan képet vá gni, mintha jó t mulatna az
abszurd ö tleten. – É s ha szabad érdeklő dnö m, szerinte milyen mó dszerrel akarok
végezni vele?
– Jaj, ne gyö tö rj ilyen hü lyeségekkel! Fogalmam sincs! – csattant fel Nicole
bosszú san. – Nagyon jó l tudod, hogy Astorre makaró nit importá l. Ebbő l él, há t nem
csoda, hogy ész helyett tészta van a fejében! Azt mondja, pénzmosá sra meg még isten
tudja, mire akarod haszná lni a bankokat. Képzeld, azt is megpró bá lta bebeszélni nekem,
hogy el akarsz rabolni! – Az asszony érezte a Rubió bó l sugá rzó feszü ltséget. Minden szó t
gondosan megrá gva folytatta: – Persze nem hiszek neki. Szerintem ő á ll a dolgok
há tterében. Tudja, hogy a fivéreimmel együ tt á t akarom venni a bankok irá nyítá sá t, és
így pró bá l rá nk ijeszteni. De elegü nk van belő le.
A fő konzul Nicole arcá t tanulmá nyozta. Vilá géletében bü szke volt rá , hogy rö gtö n
rá jö n, ha valaki hazudik neki. Hosszú diplomá ciai pá lyafutá sa sorá n szá mos
kö ztiszteletben á lló á llamférfi pró bá lta á tverni, de ő veséjü kbe lá tott. Most mélyen az
asszony szemébe nézett, és érezte, hogy Nicole igazat mondott.
– Mennyire van elegetek belő le? – kérdezte.
– Torkig vagyunk vele! – vá gta rá Nicole.
Legalá bb ö t pincér vonult az asztalhoz, hogy ó riá si felhajtá ssal fö lszolgá lja a fő ételt.
Amikor végre eltű ntek, az asszony Rubió hoz hajolt, és a fü lébe sú gta: – Az unokaö csém
á ltalá ban késő éjszaká ig dolgozik. Folyton a makaró niraktá rban dekkol, alig lehet
kicsalogatni.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a fő konzul.
Nicole kézbe vette a kést meg a villá t, és hozzá lá tott a pompá s kacsapecsenyéhez. –
Semmi kü lö nö set – felelte, miutá n lenyelte az első falatot. – De nem fér a fejembe, mit
keres egy nemzetkö zi bankhá ló zat tö bbségi tulajdonosa éjjel-nappal abban az ó cska
raktá rban. É n a helyében reggeltő l estig a bankban ü lnék, és csak arra ü gyelnék, hogy az
ü gyfelek pénzét minél nagyobb haszonnal forgassam. – Evett még egy falatot, aztá n
rá mosolygott Rubió ra. – Isteni ez a kacsa! – mondta elbű vö lve.

Georgette Cilke-nek szá mos jó tulajdonsá ga volt; a pontossá g és a megbízható sá g is ezek

kö zé tartozott. Bá rki mérget vehetett rá , hogy csü tö rtö k délutá nonként megjelenik a
halá lbü ntetés elleni kampá ny New York-i székhá zá ban, és há romtó l ö tig készségesen
segít az ü gyintézésben. Ha kell, telefonon tá rgyal, ha kell, a halá lraítéltek ü gyvédei á ltal
benyú jtott kegyelmi kérvényeket bö ngészi á t, és jobbná l jobb ö tletekkel á ll elő . Nicole
tehá t pontosan tudta, hol talá lja meg, ha beszélni akar vele. A fő konzullal elkö ltö tt ebéd
utá n egyenesen a kampá nyirodá ba sietett, ugyanis Georgette szá má ra is fontos
mondanivaló ja volt.
Amint belépett, Georgette arca felderü lt. Fö lpattant az iratokkal megrakott író asztal
mellő l, és kitö rő ö rö mmel ö lelte meg bará tnő jét. – Csakhogy itt vagy! – kiá ltott fel
lelkendezve. – Má r épp kezdtek ö sszecsapni a hullá mok a fejem fö lö tt. Kész
bolondokhá za! Rá m fér egy kis segítség!
– Nem hiszem, hogy hasznomat veszed – mondta Nicole. – Mostaná ban nyugtalanít
valami, azt szeretném megbeszélni veled.
Bá r évek ó ta dolgoztak együ tt, kitű nő szakmai kapcsolatuk nem fejlő dö tt bizalmas
bará tsá ggá . Georgette soha senkinek nem mesélt a férje munká já ró l, Nicole viszont nem
lá tta értelmét, hogy a szerető irő l férjes asszonyokkal fecsegjen, mert ezek mindig azt
hitték, taná csot vá r tő lü k, miként vonszolja oltá r elé a kiszemelt á ldozatot, pedig esze
á gá ban sem volt férjhez menni, és taná csra sem volt szü ksége. Rá adá sul ő szívesen
beszélt a szexrő l, de észrevette, hogy a férjes asszonyok zö mét feszélyezi a téma. Talá n
azért, gondolta rosszmá jú an, mert nem szívesen hallanak arró l, ami hiá nyzik az
életü kbő l.
Georgette megkérdezte, négyszemkö zt akar-e beszélni vele, s amikor Nicole
bó lintott, bezá rkó ztak a folyosó végén lévő kis irodá ba.
– Ezt a témá t á ltalá ban kerü lni szoktam – kezdte Nicole –, de bizonyá ra tudod, hogy
az én apá m Raymonde Aprile volt, akit Don Aprile néven ismertek. Ugye hallottá l má r
ró la?
Georgette fö lá llt. – Azt hiszem, jobb lenne, ha errő l nem beszélgetnénk – mondta
halkan.
– Légy szíves, ne menj el – kérte Nicole. – Ezt feltétlenü l meg kell hallgatnod!
Georgette-en lá tszott, milyen kínos neki ez az egész, de azért ismét leü lt. Való já ban
mindig is kívá ncsi volt Nicole csalá djá ra, csak sosem mert kérdező skö dni. Mint szinte
mindenki, ő is meg volt győ ző dve ró la, hogy Nicole ezzel a rengeteg jó tékony célú
munká val az apja bű neit pró bá lja jó vá tenni. El sem tudta képzelni, miféle gyermekkora
lehetett ennek a nagyszerű asszonynak annyi elvetemü lt bű nö ző kö zö tt. A sajá t lá nyá ra
gondolt, akinek nincs semmi szégyellnivaló ja, mégis majd elsü llyed, ha az osztá lytá rsai
elő tt a szü leivel kell mutatkoznia. Sejtelme sem volt ró la, hogyan vészelhette á t Nicole
azokat az éveket.
Nicole tudta, hogy Georgette semmilyen kö rü lmények kö zö tt sem á rulná el a férjét,
de azt is tudta, milyen jó szívű teremtés, hiszen a szabadidejét is képes fö lá ldozni a
halá lra ítélt gyilkosokért. Most egyenesen a szemébe nézett, és kertelés nélkü l kö zö lte
vele: – Tudomá somra jutott, hogy az apá m gyilkosai szoros kapcsolatban á llnak a
férjeddel. Bizonyítékunk van rá , hogy a férjed kenő pénzt fogadott el ezektő l a
gazemberektő l, méghozzá nem is keveset.
 Georgette dö bbenten meredt rá , mint aki nem akar hinni a fü lének. Má sodpercekig
szó hoz sem jutott, de aztá n elö ntö tte a méreg. – Hogy mered ilyesmivel rá galmazni? –
suttogta villá mló szemmel. – A férjem inká bb meghalna, de a vilá g minden kincséért se
szegné meg a tö rvényt!
Nicole-t meglepte ez a heves dü hkitö rés. Most má r lá tta, hogy Georgette feltétel
nélkü l bízik Cilke-ben, és minden szavá t elhiszi. – A férjed nem olyan ember, amilyennek
lá tszik – mondta. – Tudom, mit érzel. Most olvastam az apá m FBI-dossziéjá t. De
bá rmennyire szeretem, tisztá ban vagyok vele, hogy sok mindent eltitkolt elő lem,
éppú gy, ahogy nyilvá n Kurtnak is vannak titkai.
Arró l az egymillió dollá rró l is beszá molt Georgette-nek, amit Timmona Portella utalt
á t Cilke titkos bankszá mlá já ra, majd kijelentette, hogy Portella csak ú gy ü zletelhet a
drogbá ró kkal és má s bű nö ző kkel, ha Cilke erre á ldá sá t adja. – Természetesen nem
kívá nom tő led, hogy higgy nekem. Csak reménykedem, hogy megkérdezed a férjedtő l,
mi az igazsá g. Ha való ban olyan jellemes ember, amilyennek ismered, akkor bizonyá ra
nem fog hazudni neked.
Georgette minden erejét ö sszeszedve uralkodott magá n, nehogy meglá tsszon rajta,
mennyire felkavarta az a szö rnyű ség, amit végig kellett hallgatnia. – Miért mesélted el
nekem mindezt? – kérdezte.
– Azért, mert a férjed bosszú t akar á llni a csalá domon – felelte Nicole. – Hagyni fogja,
hogy a bű ntá rsai megö ljék az unokaö csémet, Astorrét, és megszerezzék a bankjainkat.
Holnap fogjá k megtá madni, a makaró niraktá rban.
A makaró ni említésekor Georgette hangosan fö lnevetett. – Nem hiszek neked –
mondta, és fö lá llt. – Szívbő l sajná llak, Nicole. Tudom, milyen zaklatott lehetsz, de most
megyek. Egyszer s mindenkorra fejezzü k be ezt a beszélgetést.

A gyéren bú torozott, fehér falú kis tanyahá zban, ahová a csalá djá t kö ltö ztették, Cilke
ezen az estén a kínok kínjá t á llta ki. Eljö tt az idő , amikor szembe kellett néznie élete
hazajá ró kísérteteivel. Má r megvacsorá ztak, Vanessa lefekü dt, Georgette meg ő a
nappaliban ü ldö géltek és olvastak. Georgette azonban egyszer csak letette a kö nyvét, és
megszó lalt: – Beszélnem kell veled Nicole Apriléró l.
Az együ tt tö ltö tt évek sorá n Georgette még sosem faggatta a férjét a munká já ró l.
Eszébe sem jutott ilyesmi. Nem vá gyott rá , hogy á llamtitkok tudó ja és ő rző je legyen;
nem vá llalta az ezzel já ró felelő sséget. Tisztá ban volt vele, hogy Cilke nem akar ezekrő l a
dolgokró l beszélni. É jjel, az á gyban, a férje mellett fekve gyakran tű nő dö tt azon, vajon
milyen mó dszereket alkalmaz Kurt, ha valakitő l informá ció t kell szereznie, s miféle
eszkö zö kkel bírja szó ra a gyanú sítottakat. De magá ban mindig tö kéletesnek képzelte, az
eszményi szö vetségi ü gynö knek, aki csak frissen vasalt ö ltö nyben já r, s zsebében ott
lapul az alkotmá ny egyik sokat forgatott, elnyű tt példá nya, amelynek á llandó an kéznél
kell lennie. Georgette persze a lelke mélyén érezte, hogy ez a kép nem felel meg a
való sá gnak, hiszen a férje hatá rozott, céltudatos fickó , aki semmitő l sem riad vissza, ha
az ellenségeit kell legyő znie. Mindenesetre ú gy dö ntö tt, jobban já r, ha nem feszegeti, mi
az igazsá g.
Cilke krimit olvasott. A szerző má r a harmadik regénye fő szereplő jéü l vá lasztotta
ugyanazt a sorozatgyilkost, aki papot nevel a fiá bó l, hogy így vezekeljen bű neiért. Amint
a felesége megszó lalt, Cilke becsukta a kö nyvet, és fö lnézett. – Hallgatlak – mondta.
– Nicole ma megkeresett, és ró lad beszélt, meg arró l a nyomozá sró l, amit éppen
folytatsz – kezdte Georgette. – Tudom, hogy nem szereted, ha a munká dró l
kérdező skö dö m, de olyan dolgokkal vá dolt, amit nem hagyhatok szó nélkü l.
 Cilke érezte, hogy elö nti a méreg. Má r-má r attó l félt, elveszti az ö nuralmá t. Ezek az
aljas gazemberek elő bb a kutyá it ö lték meg, aztá n leromboltá k az otthoná t, most pedig
élete egyetlen tiszta kapcsolatá t akarjá k bemocskolni. Amint kissé lecsillapodott, s má r
nem vert olyan hevesen a szíve, a tő le telhető legnyugodtabb hangon megkérte
Georgette-et, hogy mesélje el részletesen, mi tö rtént délutá n.
Georgette beszá molt a Nicole-lal folytatott beszélgetésrő l, s kö zben á rgus szemekkel
figyelte a férjét. Cilke rezzenéstelen arccal hallgatta végig, meglepetésnek vagy
felhá borodá snak a legcsekélyebb jele sem lá tszott rajta. Végü l mindö ssze annyit
mondott: – Kö szö nö m, szívem. Biztosan nehezedre esett mindezt elmesélni. Nagyon
sajná lom, hogy rá kényszerü ltél. – Fö lá llt a karosszékébő l, és az ajtó felé indult.
– Hova mész? – kérdezte Georgette.
– Szívok egy kis friss levegő t – felelte Cilke. – Á t kell gondolnom a dolgot.
– De drá gá m, há t nem…? – Georgette nem fejezte be a mondatot, de a félbemaradt
kérdés elá rulta, hogy biztatá sra, megnyugtatá sra vá gyik.
Cilke má r há zassá guk elején megfogadta, hogy soha nem fog hazudni a feleségének.
Ha Georgette az igazsá got akarja hallani, megmondja neki, még akkor is, ha el kell
viselnie a keserű kö vetkezményeket. Persze mindig abban reménykedett, hogy az
asszony megérti: jobb ú gy tenni, mintha ezek a titkok nem is léteznének.
– Nem mondhatsz nekem semmit? – kérdezte Georgette.
Cilke megrá zta a fejét. – Nem, szívem – dü nnyö gte. – De ugye tudod, hogy bá rmit
megtennék érted?
– Igen. De ez most má r nem elég. Tudnom kell az igazat. Nemcsak miattunk, hanem
Vanessa miatt is.
Cilke lá tta, hogy nincs menekvés. Rá jö tt, hogy a felesége soha tö bbé nem néz majd
ú gy rá , mint eddig, ha most nem beszél. Ez volt élete legszö rnyű bb pillanata.
Legszívesebben agyonverte volna Astorre Violá t. Végiggondolta, mit is mondhatna
Georgette-nek. Talá n azt, hogy csak azért fogadta el a kenő pénzt, mert az FBI-nak ez volt
a kívá nsá ga? Magyará zza el, hogy a kisebb bű nö k fö lö tt szemet hunytak, mert csak a
nagyokra akartak koncentrá lni, és a jelentéktelenebb tö rvényeket azért szegték meg,
hogy a jelentő sebbeknek érvényt szerezhessenek? Tudta, hogy az efféle vá laszok
mennyire felbő szítenék Georgette-et. Tú lsá gosan szerette és tisztelte ahhoz, hogy
ilyesmivel terhelje.
Szó nélkü l sietett ki a há zbó l. Mire visszamerészkedett, a felesége ú gy tett, mintha
má r aludna. Cilke dö ntő elhatá rozá sra jutott: má snap éjjel rajtaü t Astorre Violá n, és
mó resre tanítja a gazembert.

Aspinella Washington nem gyű lö lt minden férfit, de ú jra meg ú jra meglepte, há ny férfi
hagyja cserben. Mihaszna alakok, gondolta megvető en.
Miutá n Heskow-t elintézte, a repü lő tér két biztonsá gi tisztje természetesen
kihallgatta, de ezek vagy teljesen hü lyék voltak, vagy féltek tő le, mindenesetre
ellenvetés nélkü l tudomá sul vették, amit bemesélt nekik. Amikor a zsaruk megtalá ltá k a
Heskow testére ragasztott szá zezer dollá rt, ú gy vélték, minden vilá gos, megvan a
magyará zat a fickó viselkedésére, s le is csípték a pénzbő l jogosnak vélt jutalmukat, amit
igazá n megérdemeltek, hiszen szépen kitakarítottak és rendet teremtettek, mire a
mentő k megérkeztek. Aspinellá nak is a marká ba nyomtak egy vérfoltos bankó kö teget,
amit ő azonnal hozzá csapott a Heskow-tó l kapott harminc lepedő hö z.
A pénz tú lnyomó részét nem kö ltö tte el. Há romezer dollá r híjá n az egészet betette a
bankban ő rzö tt pá ncélkazettá já ba. Anyjá nak elmagyará zta, hogy a kazettá ban
ö sszegyű lt teljes ö sszeget – tö bb mint há romszá zezer dollá rt – a kislá nya nevére
helyezze letétbe, ha vele netá n tö rténne valami. A há romezer dollá rral pedig taxiba ü lt,
és a Fifth Avenue egyik elegá ns luxusszá llodá já hoz hajtatott. A hallban beszá llt a liftbe,
és fö lment a harmadik emeletre.
A fényű ző magá nlakosztá ly ajtajá t csinos, sö tétkék kosztü mö s, szemü veges nő
nyitotta ki. Szó nélkü l á tvette a belépti díjat, majd a folyosó végében lévő , teremnek is
beillő gyö nyö rű fü rdő szobá ba kísérte Aspinellá t, aki kö rü lbelü l hú sz percig á ztatta
magá t a kínai olajokkal illatosított kellemes fü rdő vízben. Lazítá s kö zben CD-rő l
gregoriá n énekeket hallgatott, s vá rta Rudolfot, a szexmasszá zs okleveles nagymesterét.
Rudolfo tiszteletdíja két ó rá ra há romezer dollá r volt. Elégedett ü gyfeleinek szívesen
dicsekedett vele, hogy ez jó val tö bb, mint a leghíresebb ü gyvédek ó rá nkénti
honorá riuma. – Az a kü lö nbség kö zö ttü nk – magyará zta csalafinta mosollyal és erő s
bajor akcentussal –, hogy ő k kibasznak a kuncsafttal, én viszont ú gy megbaszom, hogy
elszá ll a hetedik mennyorszá gba.
Aspinella akkor hallott elő szö r Rudolfó ró l, amikor titkos nyomozá st folytatott az elit
New York-i szá llodá kban zajló prostitú ció ü gyében. Az egyik portá s ú gy félt a lá nyokat
futtató striciktő l, hogy semmiképpen sem akart tanú skodni. Ő kö pte be Aspinellá nak
Rudolfot meg a masszá zsszalont, azzal a feltétellel, hogy nem idézik be a rendő rségre.
Aspinella arra gondolt, hogy bevarrja az egész bandá t, de miutá n megismerkedett
Rudolfó val, és kipró bá lta a szexmasszá zst, ú gy érezte, megbocsá thatatlan bű nt kö vetne
el a nő kkel szemben, ha megfosztaná ő ket ettő l a kü lö nleges élvezettő l.
Rudolfo néhá ny perc mú lva bekopogott. – Bejö hetek? – kérdezte.
– Má r alig vá rlak, aranyom! – rikkantotta Aspinella.
A massző r belépett, az asszonyra nézett, és elismerő en csettintett. – Isteni ez a
szemkö tő !
Amikor elő szö r já rt itt, Aspinellá t meglepte, hogy Rudolfo anyaszü lt meztelenü l sétá l
be a fü rdő szobá ba, de a fickó rö gtö n megmagyará zta: semmi értelme felö ltö zni, hiszen
ú gyis rö gtö n le kell vetkő znie. Rendkívü li férfipéldá ny volt, pá rjá t ritkította. Nyú lá nk,
izmos teste az ó kori vá zá kon lá tható atlétá kat idézte, duzzadó bicepszére tigrist
tetová ltatott, mellkasá t pedig selymes, sző ke sző rzet borította, ami Aspinellá nak
kü lö nö sen tetszett, mert utá lta a képeslapokban lá tható leborotvá lt, sző rtelenítő vel
lecsupaszított, agyoná polt, meztelen csigá hoz hasonló , férfiatlan modelleket.
– Hogy vagy, szépségem? – kérdezte Rudolfo.
– Ne tudd meg – felelte Aspinella. – Elég, ha annyit mondok, hogy rajtam má r csak a
te csodatevő kezed segíthet.
Rudolfo munká hoz lá tott. Elő szö r az asszony há tá t kezdte masszírozni. Ü gyesen
fellazította az izmokat, jó l megnyomkodta a tarkó já t, aztá n megfordította Aspinellá t, és
gyö ngéd, simogató mozdulatokkal a mellét meg a hasá t vette kezelésbe. Mire az
á gyéká hoz ért, Aspinella kéjesen nyö gdécselve, zihá lva kapkodta a levegő t, s érezte,
hogy a lepedő is á tnedvesedett alatta.
– Má s férfi miért nem képes erre? – kérdezte elragadtatott só hajjal.
Rudolfo éppen a szolgá ltatá s fénypontjá t jelentő nyelvmasszá zsra készü lt, amit
fá radhatatlanul és a napkeleti mestereket is megszégyenítő szakértelemmel végzett, de
Aspinella kérdése kizö kkentette a megszokott kerékvá gá sbó l. Oly sokszor hallotta má r,
mégis mindig meglepte. Az volt a benyomá sa, hogy az egész vá ros tele van kielégítetlen,
szex utá n só vá rgó nő kkel, akik való sá ggal kiéhezve rohannak hozzá .
– Rejtély, hogy má s férfi miért nem tudja ugyanezt nyú jtani – mondta elgondolkozva.
– Szerinted mi lehet az oka?
 Aspinella utá lta, ha ilyenkor megzavarjá k, de tudta, hogy Rudolfó nak szü ksége van
egy kis csevegésre a nagy finá lé elő tt. – A férfiak gyö ngesége – felelte habozá s nélkü l a
férfi kérdésére. – A fontos dö ntéseket mindig mi, nő k hozzuk. Mi szabjuk meg, mikor
megyü nk férjhez, mikor szü lü nk gyereket. Megzabolá zzuk a férfiakat, és felelő sségre
vonjuk ő ket, ha hü lyeséget csiná lnak.
Rudolfo udvariasan elmosolyodott. – Igen, de mi kö ze ennek a szexhez?
Aspinellá nak nem volt kedve részletekbe bocsá tkozni. Azt akarta, hogy a massző r
folytassa a munká t. – Fogalmam sincs – mondta. – Ez csak afféle elmélet. Filozó fia.
Rudolfo lassan, egyenletesen, ritmikusan ismét masszírozni kezdte. Nyelve és keze
egy pillanatra se lankadt. Aspinella ekö zben a gyö nyö r ú jabb és ú jabb csú csaira jutva
azon merengett, hogyan fogja má snap éjjel halá lra kínozni Astorre Violá t és bű ntá rsait.

Astorre vá llalata, a Viola Makaró ni az East Side egyik téglá bó l épü lt, hatalmas
raktá rá ban mű kö dö tt. A cég tö bb mint szá z embert foglalkoztatott. A behemó t
jutazsá kokbó l kirakott, Olaszorszá gbó l importá lt makaró ni rö gtö n a futó szalagra kerü lt,
amely automatikusan szortírozta és dobozolta az á rut.
Astorre egy éve érdekes ú jsá gcikket olvasott a kisvá llalkozá sok technoló giai
fejlesztésének fontossá gá ró l, s az írá s ú gy fellelkesítette, hogy nyomban tudomá nyos
szaktaná csadó t szerző dtetett a Harvardró l. Amikor megkérdezte a friss diplomá s
fiatalembertő l, milyen vá ltoztatá sokat javasol, az rö gtö n rá vá gta, hogy emelje a
duplá já ra az á rakat, keresztelje á t a makaró nit „Vito bá csi há zi tésztá ja”-ra, tová bbá
ö tven szá zalékkal csö kkentse a létszá mot, aztá n a jó l bevá lt emberei helyett feleannyiért
vegyen fö l alkalmi munká sokat. Astorre ezt hallva pillanatnyi habozá s nélkü l kirú gta a
szaktaná csadó t.
Irodá já t a futballpá lya nagysá gú fö ldszinti terü leten rendezte be, amelynek két
oldalá n csillogó , rozsdamentes acélbó l készü lt gépek sorakoztak. A raktá répü let há tsó
kapuja a rakodó térre nyílt. A bejá ratok fö lé és az ü zem minden helyiségébe
videokamerá kat szereltek, így Astorre az irodá já bó l is szemmel tudta tartani a
lá togató kat meg a kü lö nbö ző munkafolyamatokat. Á ltalá ban este hatkor szokott
bezá rni, ezen az estén azonban magá hoz intette ö t legü gyesebb emberét meg Aldo
Monzá t, s velü k együ tt vá rta a tá madó kat.
Elő ző éjjel fö lugrott Nicole-hoz, és beszá molt neki a tervérő l. Az asszony hevesen
ellenezte az ö tletet. – Egyrészt ú gysem fog sikerü lni, má srészt nem akarok sem
bű nsegédként, sem bű ntá rsként gyilkossá gi ü gybe keveredni! – jelentette ki
hatá rozottan, és megrá zta a fejét.
– Ezek a disznó k megö lték a testő rö det, téged pedig megpró bá ltak elrabolni –
magyará zta higgadtan Astorre. – Ha nem lépek fö l ellenü k, valamennyien veszélybe
kerü lü nk.
Nicole Helene-re gondolt, aztá n eszébe jutott, há ny késhegyig menő vitá t folytatott
az apjá val, s pontosan tudta, hogy a Don bosszú t akarna á llni. Bizonyá ra azt mondaná ,
hogy ő , Nicole, tartozik ennyivel Helene emlékének, s arra is felhívná a figyelmét, hogy
mindenképpen ésszerű , ső t feltétlenü l szü kséges ó vintézkedéseket tenni a csalá d
védelmében.
– Miért nem fordulsz a rendő rséghez? – kérdezte unokaö ccsétő l.
– Késő . Erre má r nincs idő – vá gta rá Astorre.
Most élő csalétekként ü ldö gélt az irodá já ban. Graziella jó voltá bó l tudta, hogy
Portella és Tulippa a vá rosban tartó zkodik, mindkettő a szindiká tus kü szö bö ná lló
ü lésére érkezett. Persze nem lehetett biztos benne, hogy rá haraptak-e arra az
informá ció ra, amit Nicole gondosan kiszivá rogtatott Rubió -nak. Csak remélhette, hogy
még egyszer, utoljá ra fö lkeresik, és megpró bá ljá k rá venni a bankok eladá sá ra, mielő tt
erő szakhoz folyamodnak. Szá mított rá , hogy megmotozzá k, ezért revolvert nem vett
magá hoz, csak az inge ujjá ra varrt zsebbe csú sztatott be egy vékony pengéjű , tű hegyes
tő rt.
Á rgus szemekkel figyelte a monitorokat, s hamarosan megpillantotta azt a hat férfit,
aki a rakodó tér felő l, a há tsó bejá raton lépett be az épü letbe. Azonnal megparancsolta a
sajá t embereinek, hogy rejtő zzenek el, és csak az ő jeladá sá ra tá madjanak.
A képernyő t tanulmá nyozva a hat férfi kö zö tt fö lismerte Portellá t és Tulippá t.
Má sodperceken belü l má r az iroda felé kö zeledő lépteiket is hallotta. Tudta, hogy Aldo
Monza és emberei készenlétben á llnak, és megvédik, ha ezek ú gy dö ntö ttek, hogy itt,
helyben megö lik.
Ekkor Portella a nevét kiá ltotta.
Nem vá laszolt neki.
Még néhá ny pillanat, s Portella és Tulippa megá llt az ajtó elő tt.
– Fá radjanak be, uraim – szó lította meg ő ket nyá jas mosollyal Astorre, majd fö lá llt,
hogy kezet fogjon velü k. – Nahá t, milyen kedves meglepetés! Ilyen késő n ritká n já r erre
vendég. Miben á llhatok a rendelkezésü kre?
– Tudja, bará tom, éppen vacsorá zni készü lü nk, de most jö ttem rá , hogy egy szá l
makaró ni sincs a há zná l! – tréfá lkozott Portella. – Ki tudna segíteni?
Astorre széles mozdulattal a polcok felé intett. – Vigyen, amennyit csak akar, kedves
Timmona! Aká r az egész készletet! Mindenemet odaadom, ha kell! – mondta
készségesen.
– A bankokat is? – kérdezte Tulippa vészjó sló mosollyal.
Astorre csak erre vá rt. – Beszéljü nk komolyan, uraim. Legfő bb ideje, hogy
megá llapodjunk. De elő bb engedjék meg, hogy megmutassam ö nö knek az ü zemet.
Nagyon bü szke vagyok rá !
Tulippa és Portella zavartan, gyanakodva ö sszenézett. – Egye fene, de fogja rö vidre!
Nem érü nk rá ! – morogta Tulippa, mikö zben azon tű nő dö tt, hogyan maradhatott
életben ilyen soká ig ez a paprikajancsi.
Astorre kikísérte a két férfit a fö ldszinti ü zemcsarnokba. A kö zelben á lldogá ló négy
fegyveres testő rü ket is szívélyesen ü dvö zö lte, ső t mindegyikkel bará tsá gosan kezet
rá zott, és megdicsérte kifogá stalan eleganciá jukat.
Sajá t emberei a rejtekhelyü krő l minden mozdulatá t figyelték; a megbeszélt jelre
vá rtak. Monza há rom kitű nő lö vészt a félemeleti galériá ra vezényelt, a tö bbiek pedig
szétszó ró dtak az épü letben, hogy az ellenség egyik oldalró l se lephesse meg ő ket.
Astorre hosszú percekig mutogatta vendégeinek az ü zemet, és lelkesen magyará zta
a gépek mű kö dését. Portella végü l megunta a nézelő dést. – Lá tszik, hogy a szívén viseli
ennek a kis cégnek a sorsá t – szó lalt meg tü relmét vesztve. – Miért nem adja el nekü nk a
bankokat? Szívesen levennénk ezt a terhet a vá llá ró l, hogy a makaró ninak szentelhesse
az életét. Azért jö ttü nk, hogy megismételjü k az ajá nlatunkat. Az ö tszá zalékos
részesedését is biztosítjuk.
Astorre má r éppen jelt akart adni az embereinek, de hirtelen fegyverropogá st
hallott, s dö bbenten lá tta, hogy a galériá n rejtő ző há rom embere a csarnok betonjá ra
zuhan, és hason fekve elterü l a lá ba elő tt. Tekintete végigpá sztá zta a raktá rt. Aldo
Monzá t kereste, kö zben villá mgyorsan besurrant az egyik behemó t csomagoló gép mö gé.
A gép mö gü l kilesve egy fekete bő rű , zö ld szemkö tő s nő t pillantott meg, aki
szélsebesen elő reiramodott, s a nyaká ná l fogva megragadta Portellá t. Gépfegyvere
csö vét beledö fte a fickó hatalmas pocakjá ba, majd elő rá ntotta a revolverét, a
gépfegyvert pedig a betonra hajította.
– Senki ne mozduljon! – kiá ltotta Aspinella Washington. – Mindenki dobja el a
fegyverét! Most rö gtö n! – Amikor lá tta, hogy nem engedelmeskednek neki, pillanatnyi
tétová zá s nélkü l nyakon ragadta Portellá t, megfordította, és két golyó t eresztett a
pocakjá ba. Amint Portella elő regö rnyedt, revolvere agyá val fejbe vá gta, s ahogy á ldozata
elterü lt a betonon, az arcá ba rú gott.
Aztá n Tulippá t vette kezelésbe. – Ha a gorillá ik nem teszik azt, amit mondok, maga
lesz a kö vetkező ! Szemet szemért, utolsó gazember!
Portella tudta, hogy a percei meg vannak szá mlá lva, ha sü rgő sen nem kap segítséget.
Tekintete elhomá lyosult, má r alig lá tott. Zihá lva, tehetetlenü l fekü dt a fö ldö n,
kaná risá rga ingén vérfoltok vö rö slö ttek. Szá ja elzsibbadt, a nyelve se forgott. –
Engedelmeskedjetek neki! – nyö gte elhaló hangon.
Emberei nyomban eldobtá k a fegyverü ket.
Portella má r hallott ró la, hogy akit gyomron lő nek, embertelen kínok kö zö tt hal meg.
Most má r azt is tudta, miért. Valahá nyszor mély lélegzetet vett, ú gy érezte, mintha tő rt
dö fnének a szívébe. Hú gyhó lyagjá nak sem tudott parancsolni, vizelete sö tét foltot
hagyott vadonatú j vilá goskék nadrá gjá n. Iszonyú erő feszítéssel megmozdította a fejét,
és az ismeretlen, sö tét bő rű nő re nézett. Meg akarta kérdezni tő le, hogy kicsoda és mit
akar, de nem jö tt ki hang a torká n. Mielő tt elvesztette az eszméletét, furcsa,
szentimentá lis gondolat futott á t az agyá n: vajon ki fogja kö zö lni Brunó val a halá lhírét?
Astorre egy pillanat alatt rá jö tt, mi tö rténhetett. Bá r személyesen soha nem
talá lkozott Aspinella Washingtonnal, az ú jsá gokban és tévéhíradó kban lá tott fotó i
alapjá n rö gtö n fö lismerte, s azt is tudta, ha a nyomozó idejö tt, akkor elő bb Heskow-t
kellett elkapnia, Heskow tehá t halott. Astorre nem sajná lta a minden há jjal megkent
gazembert, akinek az volt a legnagyobb hibá ja, hogy minden aljassá gra vá llalkozott, ha
ezzel megmenthette a nyomorult életét.
Tulippá nak fogalma sem volt ró la, miért nyom fegyvert a nyaká hoz ez a dü hö ngő
néger szuka. Most ébredt rá , mekkora hibá t kö vetett el, amikor Portellá ra bízta a
testő rö k kivá lasztá sá t, a sajá t embereinek pedig erre az estére kimenő t adott. Amerika
tele van szabadon gará zdá lkodó ő rü ltekkel, gondolta dü hö sen. Sosem lehet tudni, mikor
tá mad rá az emberre valami futó bolond…
Amikor Aspinella durvá n belenyomta a nyaká ba a revolvere csö vét, Tulippa
megfogadta: ha ezt élve megú ssza, és hazavergő dik valahogy Dél-Ameriká ba, a lehető
legrö videbb idő n belü l megszerzi az atomfegyvert, s minden tő le telhető t elkö vet, hogy
az Egyesü lt Á llamok minél nagyobb részét eltü ntesse a fö ld színérő l. Kü lö nö sen
Washingtonra, az ö ntelt, felfuvalkodott fő vá rosra fá jt a foga, ahol a fotelban elnyú ló ,
lusta szá jhő sö k semmit sem képesek elintézni, no meg persze New Yorkra, ahol még egy
ilyen félszemű , tébolyult ribanc is fegyvert foghat az emberre.
– Oké – mondta neki Aspinella. – Maga félmillió t ajá nlott nekü nk, ha elintézzü k ezt a
gazembert. – Astorréra mutatott, aki idő kö zben kilépett a csomagoló gép mö gü l. –
Ö rö mmel vá llalom a megbízá st, de a balesetem miatt meg kell duplá znom az ö sszeget.
Fél szemmel ugyanis kétszeres figyelemmel kell céloznom, hogy telibe talá ljam.

Kurt Cilke egész á lló nap a raktá répü letet figyelte. Csak egy csomag rá gó gumit meg egy
Newsweeket hozott magá val, de kék Chevroletjében ü ldö gélve az ú jsá got má r rég
kiolvasta. Arra vá rt, hogy Astorre végre a tettek mezejére lépjen.
 Egyedü l jö tt. Egyik munkatá rsá t sem akarta belekeverni ebbe a mocskos ü gybe, ami
való színű leg véget vet egész eddigi ragyogó pá lyafutá sá nak. Elö ntö tte a keserű ség,
amikor megpillantotta a raktá rba belépő Portellá t és Tulippá t. Most jö tt rá , milyen
agyafú rt ellenfél ez a gazember Astorre Viola, hiszen ha Portellá ék megtá madjá k, akkor
neki, a helyszínen tartó zkodó FBI-ü gynö knek, tö rvényes kö telessége megvédeni.
Nyilvá n megrendezte az egész színjá tékot, s a tö bbieket is ugyanú gy csalta ide, ahogyan
ő t. Má rpedig ha minden a tervei szerint alakul, akkor ép bő rrel megú ssza, s ú gy mossa
tisztá ra a nevét, hogy nem kell megszegnie a hallgatá s tö rvényét.
Cilke éppen azon dü hö ngö tt, hogy ezzel hosszú évek kemény munká ja vész ká rba,
amikor megpillantotta az épü letbe beviharzó , géppisztollyal felfegyverzett Aspinella
Washingtont. Hirtelen elszá llt a mérge, és rá tö rt a jeges félelem. Hallotta, milyen
szerepet já tszott Aspinella a repü lő téri lö vö ldö zésben, és gyanú snak talá lta az esetet. Az
egész valahogy nem stimmelt.
Ellenő rizte a tö lténytá rat a revolverében. Jobb meggyő ző dése ellenére abban
reménykedett, hogy szü kség esetén szá míthat ennek a kö nyö rtelen asszonynak a
segítségére. Mielő tt kiszá llt a kocsibó l, ú gy dö ntö tt, ideje értesíteni az FBI-t.
Mobiltelefonjá n fö lhívta Bill Boxtont.
– Itt vagyok Astorre Viola raktá ra elő tt – kö zö lte éppen helyettesével, amikor
meghallotta a fegyverropogá st. – Most bemegyek. Ha valami tö rténne velem, mondd
meg az igazgató nak, hogy mindent a sajá t szaká llamra tettem, senki nem tudott az
akció ró l. Fö lveszed ezt a beszélgetést?
Boston néhá ny má sodpercig hallgatott. Nem tudta biztosan, mit szó l hozzá Cilke,
hogy rö gzítik a hívá sá t, bá r tudnia kell, hogy mió ta ő is célpontnak szá mít, az Iroda a
sajá t érdekében folyamatosan lehallgatja. – Igen – nyö gte ki végü l.
– Jó l van – felelte Cilke. – Akkor tekintsétek hivatalos kö zleménynek a kö vetkező t: az
FBI egyetlen munkatá rsá t sem terheli felelő sség azért, amire most készü lö k. Astorre
Viola ü zemében pillanatnyilag a szervezett bű nö zés há rom hírhedt alakja tartó zkodik,
valamint egy géppisztollyal felfegyverzett renegá t zsaru a New York-i
rendő rkapitá nysá gtó l. A fentiek ismeretében tö rvényes kö telességem beavatkozni.
– Vá rj, Kurt! – vá gott kö zbe Boxton. – Má ris kü ldö m a segítséget!
– Nincs idő m vá rakozni! – kö zö lte Cilke. – Ezt a szart kü lö nben is én kevertem,
nekem kell eltakarítani! – Egy pillanatig arra gondolt, hogy ü zenetet kü ld Georgette-nek,
de aztá n elvetette a morbid ö tletet. Ú gy dö ntö tt, jobb, ha a férfiatlan nyavalygá s és
ö nsajná lat helyett inká bb a tettei beszélnek. Szó nélkü l kikapcsolta a telefont, és kiszá llt
a kocsibó l. Csak most vette észre, hogy tilosban parkol, de rá se hederített.
A raktá rba belépve első ként Aspinella Washingtont lá tta meg, aki fegyvere csö vét
Tulippa nyaká hoz szorította. A tö bbiek néma csö ndben á lltak, senki sem mozdult.
– Szö vetségi ü gynö k vagyok! – kiá ltotta Cilke szolgá lati pisztolyá t a magasba emelve.
– Mindenki dobja el a fegyvert!
Aspinella feléje fordult. – Má r mit nem mond, fasziká m! – vetette oda maró gú nnyal.
– Nagyon jó l tudom, kicsoda maga! Csakhogy ez az én balhém, ú gyhogy addig kopjon le,
amíg szépen van! Menjen, kapjon el egy-két bró kert vagy kö nyvelő t, ha nincs jobb dolga.
Ez az ü gy a New York-i rendő rség hatá skö rébe tartozik!
– Washington nyomozó – szó lt rá higgadtan Cilke –, azonnal dobja el a fegyverét,
ellenkező esetben kénytelen leszek erő szakot alkalmazni. Ne kényszerítsen rá . Jó okom
van arra gyanakodni, hogy maga bű nszö vetkezetben elkö vetett sú lyos
bű ncselekménnyel vá dolható .
Aspinella erre nem szá mított. Cilke elszá nt tekintetébő l és hatá rozott hangjá bó l arra
kö vetkeztetett, hogy ez a fickó nem tá gít. De ú gy dö ntö tt, amíg fegyver van a kezében, ő
sem adja fel. Ez a Cilke nyilvá n évek ó ta nem lő tt élő emberre, csak a gyakorló tér
céltá blá ira, gondolta megvető en. – Szó val azt hiszi, hogy egy bű nszö vetkezet tagja
vagyok? – ü vö ltö tte. – Szerintem inká bb maga a bű nö ző ! Ú gy tudom, maga fogad el évek
ó ta kenő pénzt ettő l a szarhá zitó l! – Fegyvere csö vével megbö kte Tulippá t. – Nem igaz,
szép latin dalia?
Tulippa nem vá laszolt, de amikor Aspinella fö lhú zott térddel, teljes erő bő l á gyékon
rú gta, kétrét gö rnyedve bó lintott.
– Mennyit fizetett neki? – kérdezte Aspinella.
– Tö bb mint egymillió t – nyü szítette Tulippa.
Cilke érezte, hogy elö nti a méreg, de uralkodott magá n. – Az FBI minden egyes
dollá rró l tud, amit a szá mlá mra á tutalt – mondta higgadtan. – Felhívom a figyelmét,
Washington nyomozó , hogy ebben az ü gyben az FBI folytat nyomozá st. – Mély lélegzetet
vett, magá ban tízig szá molt, aztá n kö zö lte: – Utoljá ra figyelmeztetem. Dobja el a
fegyverét, vagy lö vö k!
Astorre a gép mellő l figyelte ő ket. Aldo Monza észrevétlenü l á lldogá lt egy má sik gép
mö gö tt. Astorrénak az volt a benyomá sa, hogy lassított felvételt lá t a moziban. Aspinella
megvonagló arccal, egyetlen nagy lépéssel Tulippa há ta mö gé kerü lt, majd célzott, és
rá lő tt Cilke-re, de abban a pillanatban, amikor a fegyver eldö rdü lt, Tulippa elhajolt, a
fö ldre vetette magá t, és a hirtelen rá ntá stó l Aspinella is elvesztette az egyensú lyá t.
Cilke-et a mellkasá n talá lta el a golyó , de ő is rá lő tt Aspinellá ra, és lá tta, hogy a
há tratá ntorodó asszony jobb vá lla aló l sugá rban spriccel a vér. Egyikü k sem halá los
lö vésre tö rekedett. Mindketten pontosan azt tették, amit a kiképzésen beléjü k
sulykoltak: a legszélesebb testfelü letre céloztak. Aspinella vá llá ba azonban belehasított
a perzselő fá jdalom, s amikor meglá tta a golyó ü tö tte, vérző sebet, tudta, hogy legfő bb
ideje elfelejteni a lő gyakorlaton tanultakat. Pontosan Cilke orrnyergére célzott, a két
szem kö zé, és gyors egymá sutá nban négyszer hú zta meg a ravaszt. Minden lö vése telibe
talá lt. A lö vedékek péppé zú ztá k Cilke orrá t, és szétroncsoltá k a homloká t, olyannyira,
hogy kiloccsant az agyveleje.
Tulippa lá tta, hogy Aspinella sebesü lten megtá ntorodik. Gyorsan derékon ragadta,
majd kö nyö kével arcul csapta az asszonyt, aki eszméletlenü l rogyott ö ssze. Fegyvere
mellette hevert, de Tulippá nak má r nem volt ideje felkapni, mert Astorre elő ugrott a
csomagoló gép mö gü l, a terem tú lsó végébe rú gta a revolvert, aztá n megá llt Tulippa
mellett, és lovagiasan kinyú jtotta a kezét, hogy fö lsegítse.
Tulippa elfogadta a segítséget, és Astorréba kapaszkodva talpra á llt. Ekö zben Aldo
Monza életben maradt embereivel bekerítette Portella testő reit, majd a raktá r
acéloszlopaihoz kö tö zte ő ket. Cilke-et és Portellá t mindenki nagy ívben elkerü lte.
– Ezzel megvolná nk – szó lalt meg Astorre Tulippá hoz fordulva. – De azt hiszem,
nekü nk még elintézetlen ü gyeink vannak egymá ssal.
Tulippa zavartan bá mult rá . Ú gy érezte, ez a fiatalember csupa ellentmondá s:
bará tsá gos ellenfél, pacsirtaként daloló gyilkos. Nem tudta eldö nteni, megbízhat-e egy
ilyen minden há jjal megkent, kü lö nö s fickó ban.
Astorre a terem kö zepére sétá lt, és intett Tulippá nak, hogy kö vesse. Az elő re
kiszemelt helyen megá llt, megfordult, és a dél-amerikai fickó szemébe nézett. – Maga
megö lte a nagybá tyá mat, és megpró bá lta megkaparintani a bankjainkat. Arra sem
érdemes, hogy szó ba á lljak magá val – mondta megvető en, majd elő hú zta a tő rt, s
megmutatta az ezü stö sen csillogó pengét Tulippá nak. – Egyszerű en á t kéne vá gnom a
torká t, hogy egyszer s mindenkorra lezá rjam ezt az ü gyet. De maga gyenge, alig á ll a
lá bá n. Nem lenne tisztességes, ha csak ú gy lemészá rolnék egy védtelen ö regembert,
tehá t ú gy dö ntö ttem, adok egy esélyt magá nak. Verekedjen meg velem!
 Mikö zben beszélt, szinte észrevétlenü l bó lintott Aldo Monzá nak, majd mindkét kezét
fö lemelte, mintha megadná magá t, aztá n eldobta a tő rt, és néhá ny lépést há trá lt. Tulippa
jó val idő sebb és testesebb volt ná la, s élete folyamá n rengeteg embert ö lt meg. A tő rt is
mesterien forgatta, á m Astorréval mégsem vehette fel a versenyt.
Ezt ő maga is érezte, de azért lehajolt, fö lkapta a tő rt, és elindult Astorre felé. –
Ostoba, felelő tlen kö lyö k! – mondta neki. – Pedig hajlandó lettem volna tá rsulni
magá val! – Tö bbszö r is megpró bá lta rá vetni magá t Astorréra, ő azonban gyorsabb volt
ná la, mindig sikerü lt kitérnie elő le, Aztá n amikor Tulippa egy pillanatra megá llt, hogy
levegő t vegyen, Astorre lekapcsolta és ledobta a nyaká ban ló gó aranymedá lt, hogy jó l
lá tsszon a torká n éktelenkedő bíborvö rö s sebhely.
– Jó l nézze meg! – kiá ltotta oda Tulippá nak. – Azt akarom, hogy a halá la elő tt ezt
lá ssa utoljá ra!
Tulippa só bá lvá nnyá vá lva, dö bbenten meredt a sebhelyre. Még sosem lá tott ilyet.
Mielő tt felocsú dott volna, Astorre kirú gta a tő rt a kö zébő l, majd villá mgyors
mozdulatokkal, birkó zó t megszégyenítő ü gyességgel Tulippa há tá hoz nyomta a térdét,
megragadta ellenfele fejét, és kitö rte a nyaká t. Mindenki hallotta a csigolyá k
reccsenését.
Astorre egyetlen pillantá st se vetett á ldozatá ra. Fö lkapta a medá lt, visszakapcsolta
az aranypá ntra, és tá vozott az épü letbő l.
Az FBI autó karavá nja ö t perccel késő bb érkezett meg az ü zem elé. Aspinella
Washington még élt, ő t a mentő k a kó rhá z intenzív osztá lyá ra szá llítottá k.
Aldo Monza lejá tszotta a néma videofelvételt az ü gynö kö knek, akik a szalag alapos
tanulmá nyozá sa és elemzése utá n arra a kö vetkeztetésre jutottak, hogy Astorre
ö nvédelembő l ö lte meg Tulippá t, ugyanis a filmkocká kon jó l lá tszott, hogy elő ző leg
mindkét kezét fö lemelve megadta magá t, ső t teljesen fegyvertelen volt, hiszen a tő rt is
eldobta.

EPILÓ GUS

Nicole dü hö sen csapta le a telefonkagyló t. – Unom má r, hogy mindenki azt

hajtogatja, milyen gyenge ez az á tkozott euró ! – kiá ltotta a szomszéd szobá ban ü lő
titká rnő jének. – Nézzen utá na, el tudja-e érni valahol Mr. Pryort. Nyilvá n valamelyik
golfpá lyá n lehet, a kilencedik lyukná l.
Két év telt el, és idő kö zben Nicole á tvette az Aprile-bankok vezetését. Amikor Mr.
Pryor ú gy dö ntö tt, nyugalomba vonul, ragaszkodott hozzá , hogy Nicole legyen az utó dja,
mert ő t talá lta a legalkalmasabbnak a feladatra. Tudta, hogy az asszony vá llalati
jogá szként megedző dö tt, és nem fog behó dolni sem a bankfelü gyeletnek, sem az
erő szakosan kö vetelő ző ü gyfeleknek.
Ezen a napon Nicole lá zas igyekezettel pró bá lt rendet teremteni az író asztalá n.
Minden sü rgő s ü gyet el kellett intéznie, mert este fivéreivel együ tt Szicíliá ba indult
Astorréhoz, amolyan csalá di ö sszejö vetelre. Mielő tt elutazott, feltétlenü l dö ntenie
kellett, mihez kezdjen Aspinella Washingtonnal, aki a vá laszá ra vá rt. Halá lra ítélték, de
fö llebbezett, és ő t kérte fel, hogy képviselje. Nicole a puszta gondolattó l is rettegett, s
nem csak azért, mert a bankok vezetése annyira lekö tö tte, hogy egyetlen szabad perce
se volt.
 Amikor annak idején felajá nlotta, hogy szívesen kö veti Mr. Pryort az igazgató i
székben, Astorre eleinte tétová zott, mert jó l emlékezett, mi volt a Don kívá nsá ga, Mr.
Pryor azonban meggyő zte: Nicole az apja lá nya, nincs oka aggodalomra. Ha esedékessé
vá lik egy nagy ö sszegű kö lcsö n visszafizetése, a bank bizton szá míthat rá , hogy az
asszony a sarká ra á ll, és vagy hízelgéssel, vagy burkolt fenyegetéssel, vagy a kettő
keverékével kicsikarja a pénzt az ü gyfélbő l, hiszen ha valaki, akkor Nicole tudja, hogyan
kell eredményt elérni.
Fö lberregett a há zi telefon, s Mr. Pryor a tő le megszokott udvariassá ggal
megkérdezte: – Miben á llhatok a rendelkezésére, drá gá m?
– Ezek a valutaá rfolyamok teljesen kikészítenek bennü nket – felelte Nicole. – Mit
gondol, nem kéne inká bb a megbízható német má rka felé orientá ló dnunk?
– Azt hiszem, ez kitű nő ö tlet – mondta Mr. Pryor.
– Tudja – folytatta Nicole –, szerény véleményem szerint ez az egész
valutakereskedelem kö rü lbelü l annyira logikus, mint a kaszinó . Ugyanezzel az erő vel az
ember aká r egész á lló nap ká rtyá zhatna vagy rulettezhetne Las Vegasban.
Mr. Pryor jó t nevetett. – Lehetséges, csak az a baj, hogy a kaszinó beli veszteségekért
nem vá llal garanciá t a Nemzeti Bank.
Nicole kissé megnyugodva tette le a kagyló t, aztá n néhá ny percig azon tű nő dö tt,
mennyit fejlő dö tt a bank az utó bbi idő ben. Mió ta á tvette a vezetést, hat ú j bankot
sikerü lt megszereznie olyan orszá gokban, amelyekben a gazdasá g gyors virá gzá snak
indult, és a profitot is megduplá zta. De ennél is nagyobb elégedettséggel tö ltö tte el, hogy
a bank egyre nagyobb kö lcsö nö ket adott a fejlő dő orszá gokban létesü lő ú j
vá llalkozá soknak.
Mosolyogva gondolt vissza az első munkanapjá ra.
Amint megérkezett elegá ns, ú j levélpapírja, megírta a perui pénzü gyminiszternek,
hogy a bank á ltal a perui kormá nynak nyú jtott, rég lejá rt kö lcsö nö k haladéktalan
visszafizetését kö veteli. Mint szá mított rá , levele gazdasá gi vá lsá got robbantott ki az
orszá gban, ami elő bb politikai zavargá sokhoz, majd kormá nyvá ltá shoz vezetett. A
hatalomra kerü lt ú j kormá nyzó pá rt azonnal levá ltotta a perui ENSZ-nagykö vetet,
Marriano Rubió t.
A kö vetkező hó napokban Nicole ö rö mmel olvasta a lapokban, hogy Rubio teljesen
tö nkrement, és cső dö t jelentett. Rá adá sul szá mos befektető bonyolult perek sorozatá t
indította ellene, mert rá beszélte ő ket egyik nagyszabá sú vá llalkozá sa finanszírozá sá ra.
Afféle latin Disneylandet akart létrehozni, s megeskü dö tt, hogy dő lni fog a pénz, á m
eddig mindö ssze egy ó riá skerék meg egy hullá mvasú t ü zemeltető jével sikerü lt
szerző dést kö tnie.

A bulvá rlapok fő címeiben nemes egyszerű séggel csupá n „Makaró nimészá rlá s”-ként
emlegetett ü gy ó riá si nemzetkö zi érdeklő désre szá mot tartó eseménnyé
terebélyesedett. Amint Aspinella Washington felgyó gyult – Cilke lö vése a tü dejét
lyukasztotta á t –, egyik nyilatkozatot a má sik utá n adta a sajtó nak és a
tévécsatorná knak. Mikö zben arra vá rt, hogy a bíró sá g kitű zze tá rgyalá sa idő pontjá t, ú gy
beszélt magá ró l, mintha má rtíromsá ga Szent Johanná éval vetekedne. Gyilkossá gi
kísérletért, rá galmazá sért és személyiségi jogai megsértéséért pert indított az FBI ellen,
ső t a New York-i rendő rség ellen is, amelytő l az elmaradt munkabérét kö vetelte, bá r a
tö rténtek utá n azonnali hatá llyal felfü ggesztették az á llá sá bó l.
Hiá ba tiltakozott minden lehetséges fó rumon, az eskü dtszéknek mindö ssze há rom
ó rá ra volt szü ksége ahhoz, hogy megá llapítsa bű nö sségét és halá lra ítélje. Amint
kimondtá k az ítéletet, Aspinella nyomban kirú gta védő ü gyvédeit, és kérvényt nyú jtott
be a halá lbü ntetés elleni kampá ny irodá já hoz, hogy vá llaljá k tová bbi jogi képviseletét,
ső t kifejezetten megkö vetelte, hogy Nicole Aprile vegye á t az ü gyét. Kitű nő érzéke volt a
hírveréshez. Bö rtö ncellá já ban ú jabb nyilatkozatot adott a sajtó nak, s kö zö lte: – Mivel az
ü gyvédnő unokaö ccse sodort bajba, Miss Aprilénak kell kihú znia a pá cbó l.
Nicole eleinte talá lkozni sem volt hajlandó Aspinellá val, mondvá n hogy bá rmelyik jó
ü gyvéd elérheti a halá los ítélet mérséklését, hiszen nyilvá nvaló az érdekellentét a felek
kö zö tt. Aspinella azonban ekkor fajgyű lö lettel vá dolta meg, és Nicole végü l kénytelen-
kelletlen beleegyezett, hogy fö lkeresi a bö rtö nben, mert nem akart viszá lyt a
kisebbségek vezető ivel.
A talá lkozó napjá n negyven percet kellett vá rnia, Aspinella ugyanis éppen kü lfö ldi
elő kelő ségeket fogadott, akik hő sként éljenezték, amiért bá tran szembeszá llt a barbá r
amerikai bü ntető tö rvénykö nyv elavult paragrafusaival. Végü l Aspinella intett neki,
hogy lépjen oda az ü vegablakhoz. Mostaná ban sá rga szemkö tő t hordott, amelyet a
SZABADSÁ G szó díszített.
Nicole valamennyi meggyő ző érvét bevetette, hogy megmagyará zza, miért nem
vá llalhatja ezt az ü gyet. Hangsú lyozta, hogy Astorrét is ő képviselte, amikor terhelő
tanú vallomá st tett Aspinella ellen.
Aspinella gö ndö r fü rtjeit csavargatva, figyelmesen végighallgatta, aztá n kö zö lte: –
Megértem a vonakodá sá t, hiszen a lényeggel nincs tisztá ban. Astorrénak igaza volt:
való ban elkö vettem mindazt, amiért elítéltek, és életem há tralévő részében vezekelni
akarok a bű neimért. Most arra kérem, segítsen, hogy legyen idő m jó vá tenni a vétkeimet.
Nicole eleinte azt hitte, Aspinella ezzel a trü kkel akar részvétet ébreszteni ö nmaga
irá nt, de volt valami ennek a furcsa, kö nyö rtelen teremtésnek a hangjá ban, ami
meghatotta. Még mindig szentü l hitte, hogy az embernek nincs joga embertá rsá t halá lra
ítélni, és a bű nö snek meg kell kapnia a lehető séget, hogy jó vá tegye bű neit. Ú gy érezte, a
tö bbi halá lraítélthez hasonló an Aspinella is megérdemli a védelmet, csak attó l
ó dzkodott, hogy éppen neki kelljen képviselnie.
Tudta, hogy feltétlenü l talá lkoznia kell még valakivel, mielő tt végleg eldö nti, mitévő
legyen.

Kurt Cilke-et hő snek kijá ró tiszteletadá ssal helyezték ö rö k nyugalomra. A temetés utá n
Georgette kihallgatá st kért az FBI igazgató já tó l. Kocsit kü ldtek érte a repü lő térre, és egy
ü gynö k kísérte el az Iroda székhá zá ba.
Az igazgató melegen magá hoz ö lelte, ő szinte részvétét nyilvá nította, és megígérte,
hogy az Iroda minden tő le telhető t megtesz érte meg Vanessá ért, tehá t bá tran forduljon
hozzá , ha segítségre van szü ksége.
– Kö szö nö m – mondta Georgette. – De nem ezért kerestem fel, hanem azért, mert
tudnom kell, miért ö lték meg a férjemet.
Az igazgató soká ig hallgatott, alaposan megfontolta, mit vá laszoljon. Tudta, hogy
Georgette Cilke is hallotta a vá rosszerte keringő pletyká kat, amelyek az igazsá gná l is
jobban á rtottak az Iroda hírnevének, tehá t meg kell nyugtatnia ezt az asszonyt, nehogy
eszébe jusson kételkedni. – Be kell vallanom, hogy egyelő re mi sem lá tunk tisztá n –
mondta végü l. – Jelenleg is folyik a mindenre kiterjedő vizsgá lat. De biztosíthatom, hogy
az ö n férje ideá lis FBI-ü gynö k volt, akirő l valamennyien példá t vehetü nk. Egész életét a
munká já nak szentelte, és minden tö rvényt szó szerint betartott. Szent meggyő ző désem,
hogy a vilá g minden kincséért sem tett volna olyasmit, amivel az Irodá t vagy a csalá djá t
kompromittá lhatta volna.
 – Akkor miért egyedü l ment el Astorre Viola ü zemébe? – kérdezte Georgette. – É s mi
kö ze volt Timmona Portellá hoz?
Az igazgató jó elő re felkészü lt erre a beszélgetésre. Munkatá rsaival vá zlatot
készíttetett mindazokró l a témá kró l, amelyek felmerü lhetnek, így ez a kérdés sem érte
vá ratlanul. – Az ö n férje rendkívü li képességekkel megá ldott, kitű nő nyomozó volt.
Mindnyá jan tiszteltü k a tehetségét, épp ezért szabad kezet kapott, és a rá bízott
ü gyekben a sajá t belá tá sa szerint dö nthetett. Nem hisszü k, hogy valaha is kenő pénzt
fogadott volna el Portellá tó l vagy bá rki má stó l. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy
kihá gá st kö vetett el. Nagyszerű eredményei ö nmagukért beszélnek. Hiszen ő szá molta
fel a maffiá t!
Georgette ú gy tá vozott az irodá bó l, hogy tudta: nem hisz ennek az embernek, de
rá jö tt, hogy a sajá t lelki békéje érdekében ragaszkodnia kell ahhoz a képhez, amit a szíve
mélyén a férjérő l ő riz, s egy pillanatig se kételkedhet benne, hogy Kurt volt a legjobb
ember a vilá gon, bá rmit tett is a munká ja sorá n.

Férje meggyilkolá sa utá n Georgette Cilke nem omlott ö ssze. A halá lbü ntetés elleni
kampá ny irodá já ban végzett á ldozatos munká já t is folytatta, de végzetesnek bizonyult
legutó bbi beszélgetésü k ó ta Nicole még nem talá lkozott vele. Azt mondta, annyira lekö ti
a bankok vezetése, hogy a kampá nyra nem marad ideje. Az igazsá g azonban az volt,
hogy ú gy érezte, nem tud Georgette szemébe nézni.
Most azonban kénytelen volt erő t venni magá n. Amint belépett az ajtó n, Georgette
elébe sietett, és szoká sa szerint megö lelte. – Hiá nyoztá l – mondta kedvesen.
– Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem – mentegető zö tt Nicole. – Levélben szerettem
volna a részvétemet nyilvá nítani, de egyszerű en nem talá ltam a megfelelő szavakat.
– Megértelek – bó lintott Georgette.
Nicole megrá zta a fejét. – Nem, ezt nem értheted – mondta elszoruló torokkal. –
Meggyő ző désem, hogy részben én vagyok a hibá s a férjed halá lá ért. Ha aznap délutá n
nem kereslek meg, és…
– Akkor is megtö rtént volna – vá gott kö zbe Georgette. – Ha nem az unokatestvéred
miatt hal meg, akkor megö li valaki má s. Ennek elő bb-utó bb be kellett kö vetkeznie. Kurt
tudta, hogy ez lesz a vége, és én is tisztá ban voltam vele. – Egy pillanatig hallgatott, aztá n
hozzá tette: – Most az a fontos, hogy csak arra emlékezzü nk, milyen jó ember volt. Ne is
beszéljü nk tö bbet a mú ltró l. Biztos vagyok benne, hogy mindnyá jan hibá ztunk, és meg is
bá ntuk.
Nicole azt kívá nta, bá rcsak ilyen egyszerű lenne a dolog. Mély lélegzetet vett, aztá n
kimondta, ami a szívét nyomta: – Nem csak ezért jö ttem. Aspinella Washington azt
akarja, hogy én legyek az ü gyvédje.
Bá r Georgette megpró bá lt uralkodni magá n, Aspinella nevét hallva megvonaglott az
arca. Sosem volt vallá sos, ebben a pillanatban mégis eskü dni mert volna rá , hogy Isten
így teszi pró bá ra a hitét. – Oké – mondta, s az ajká ba harapott.
– Oké? – kérdezte Nicole meglepetten, hiszen abban reménykedett, hogy Georgette
ellenezni fogja a dolgot, ső t kifejezetten megtiltja, így a bará tnő je irá nti lojalitá sbó l nem
kell elvá llalnia Aspinella védelmét. Szinte hallotta, mit mondana az apja: „Az efféle
lojalitá s az ember becsü letére vá lik.”
– Igen – felelte Georgette lehunyt szemmel. – Nyugodtan elvá llalhatod a védelmét.
Nicole dö bbenten meredt rá . – De há t nem muszá j vá llalnom! Mindenki megértené!
– De képmutató nak tartaná nak! – vá gta rá Georgette. – Nemcsak téged, hanem
mindnyá junkat, akik a halá lbü ntetés eltö rléséért harcolunk. Elvégre vagy szent és
sérthetetlen minden emberi élet, vagy nem. Nem vá logathatunk pusztá n azért, mert ez
az ü gy mindkettő nknek fá jdalmat okoz.
Georgette soká ig hallgatott, aztá n némá n kezet nyú jtott Nicole-nak. Bú csú zó ul má r
nem ö lelte meg.
Nicole egész nap ezen a beszélgetésen rá gó dott, de nem talá lt kibú vó t. Végü l fö ladta
a reménytelen kü zdelmet, este telefoná lt Aspinellá nak, és vonakodva bá r, de kö zö lte
vele, hogy vá llalja a védelmét. Aztá n a fivéreivel együ tt elrepü lt Szicíliá ba.

Georgette a kö vetkező héten levelet kü ldö tt a halá lbü ntetés elleni kampá ny
titká rsá gá ra, amelyben kö zö lte, hogy lá nyá val együ tt elkö ltö zik a vá rosbó l, mert ú j
életet akar kezdeni. Mindenkinek a legjobbakat kívá nta, ú j címét azonban nem adta meg.

Astorre teljesítette a Donnak tett ígéretét. Megvédte a bankokat, és gondoskodott a

csalá d jó létérő l. Ú gy érezte, minden tehertő l megszabadult, nincs tö bb tartozá sa.
Miutá n a raktá rban elkö vetett gyilkossá gok vá dja aló l felmentették, egy hét alatt
elintézte New York-i ü gyeit, aztá n meghívta az irodá já ba Don Craxxit és Octavius
Biancó t. Elmondta nekik, hogy visszavá gyik Szicíliá ba. Bevallotta, mennyire hiá nyzik
neki az ő si fö ld, amely á lmaiban évek ó ta hívogatja. Elmesélte, mennyi szép gyerekkori
emléket ő riz Don Aprile nyaraló já ró l, a Villa Graziá ró l, és kö zö lte, hogy oda szeretne
visszatérni, ahol bizonyá ra egyszerű bb, de minden tekintetben sokkal tartalmasabb
életet élhet.
– Nem muszá j épp a Villa Graziá ba visszamenned – szó lalt meg Octavius Bianco. –
Elvégre hatalmas fö ldbirtokod van Szicíliá ban. Egész Castellammare del Golfo a tiéd.
Astorre értetlenü l meredt rá . – Hogy lehet ez? – kérdezte.
Benito Craxxi ekkor kö zö lte vele, hogy a nagy maffiavezér, Don Zeno a halá los á gyá n,
há rom jó bará tja jelenlétében minden vagyoná t a kisfiá ra hagyta. – Mivel te vagy Don
Zeno egyetlen élő ö rö kö se, édesapá d fö ldbirtoka téged illet. Szá rmazá sodná l fogva jogod
van hozzá . Mielő tt Don Aprile magá val vitt Ameriká ba, Don Zeno a végrendeletében a
birtok valamennyi lakó já ró l gondoskodott, hogy hazatérésedig senki ne szenvedjen
szü kséget. Atyá d kívá nsá ga szerint mostaná ig mi oltalmaztuk a falut. Ha rossz volt a
termés, pénzzel segítettü k a gazdá kat, hogy vető magot vehessenek, ha elemi csapá s
sú jtotta ő ket, ú jjá építettü k a há zaikat és így tová bb. Hiszen ez természetes.
– É s ezt eddig miért nem mondta el nekem, bá tyá m? – kérdezte Astorre.
– Azért, mert Don Aprile mindkettő nket megesketett, hogy megő rizzü k a titkot –
felelte Bianco. – É desapá d azt akarta, hogy biztonsá gban légy, Don Aprile pedig
csalá dtagként nevelt. Szü ksége is volt rá d, hogy legyen, aki megvédi a gyermekeit.
Neked Isten kü lö nö s kegyelmébő l két apá d volt, fiam. Boldog és szerencsés ember vagy,
becsü ld meg magad.

Astorre ragyogó napsü tésben érkezett meg Szicíliá ba. A repü lő téren Michael Graziella
két testő re vá rta, s a kö zelben parkoló sö tétkék Mercedeshez kísérték.
Mikö zben á thajtottak Palermó n, Astorre lenyű gö zve bá multa a vá ros szépségét.
Némelyik épü let gö rö g templomra emlékeztette má rvá nyoszlopaival és ó kori isteneket
á brá zoló , díszesen faragott szobraival, má sok pompá s spanyol katedrá lisokat idéztek a
szü rke kő be vésett szentekkel és angyalokkal. Tö bb mint két ó ra alatt értek le
Castellammare del Golfó ba a sziklá kkal szegélyezett keskeny ú ton. Mint mindig,
Astorrét most is való sá ggal szíven ü tö tte a szicíliai tá j szépsége és a Fö ldkö zi-tenger
lélegzetelá llító lá tvá nya.
A hegyekkel kö rü lvett mély vö lgyben megbú jó falu kő labirintusnak hatott
fö ldszintes vagy egyemeletes apró há zaival. Astorre észrevette, hogy sokan lesnek ki a
perzselő napsü tés miatt behú zott zsaluk résein.
Amint kiszá llt a kocsibó l, az alacsony, egyszerű paraszti ruhá t viselő polgá rmester,
Leo DiMarco kö szö ntö tte. – Il Padrone – mondta, és mélyen meghajolt. – Isten hozta!
Astorre zavartan elmosolyodott, majd a helyi nyelvjá rá sban udvariasan
megkérdezte: – Megtenné nekem azt a szívességet, hogy végigvezet a falun?
Fapadokon ü ldö gélő , ká rtyá zó ö regemberek mellett haladtak el. A fő tér tú lsó
végében méltó sá gteljesen magasodott a Szent Sebestyén nevét viselő katolikus
templom. A polgá rmester elő szö r ide kísérte be Astorrét, aki Don Aprile meggyilkolá sa
ó ta egyetlenegyszer sem imá dkozott. Most letérdelt, fejet hajtott, s a falu papja, Del
Vecchio atya megá ldotta.
Késő bb DiMarco polgá rmester elvitte abba a kis há zba, ahol a szá llá sá t készítették el.
Astorre ú tkö zben szá mos csendő rt lá tott, aki fegyverrel a kézben, lö vésre készen
tá masztotta a falat. – Napszá llta utá n biztonsá gosabb a faluban maradni – magyará zta a
polgá rmester –, de nappal nyugodtan ki lehet menni a mező re.
A kö vetkező napokon Astorre hosszú sétá kat tett a narancs- és citromligetektő l
illatozó vidéken. Meg akart ismerkedni a falu lakó ival, és sorra megnézte a ró mai villá k
mintá já ra épü lt régi kő há zakat, abban a reményben, hogy talá l kö zö ttü k egyet, ahol
szívesen megtelepedne.
A harmadik napon má r tudta, hogy boldog lesz ezen a vidéken. A kezdetben
bizalmatlan, zá rkó zott falusiak egyre tö bbszö r kö szö ntö tték nyá jasan az utcá n vagy a
fő téren lévő ká véhá z teraszá n, ső t az ö regek meg a gyerekek já tékosan tréfá lkoztak is
vele.
Most má r csak két fontos tennivaló ja volt.

A negyedik reggelen megkérte a polgá rmestert, hogy mutassa meg neki a temető be
vezető utat.
– Ó haja parancs, Don Astorre. De miért akar a temető be menni? – kérdezte DiMarco.
– Tisztelegni szeretnék atyá m és anyá m emléke elő tt – felelte Astorre.
A polgá rmester bó lintott, és azonnal leakasztott egy nagy ková csoltvas kulcsot az
irodá ja falá ró l.
– Jó l ismerte az édesapá mat? – kérdezte Astorre.
DiMarco gyorsan keresztet vetett. – Itt mindenki jó l ismerte Don Zenó t, uram. Hiszen
mindnyá jan neki kö szö nhetjü k az életü nket! Ha a gyermekeink megbetegedtek, a
legdrá gá bb gyó gyszert is meghozatta nekik Palermó bó l. Ha bá rmi bajunk esett, ő
segített rajtunk, s ő védte meg a falut a rabló któ l és a fosztogató któ l.
– De engem az érdekelne, milyen ember volt – mondta Astorre.
DiMarco vá llat vont. – Tudja, uram, kevesen élnek má r azok kö zü l, akik Don Zenó t
kö zelebbrő l ismerték, s még kevesebben, akik mesélnének ró la ö nnek, mert ő az évek
sorá n legendá vá vá lt. Ugyan ki lenne kívá ncsi ma má r arra, hogy milyen ember volt
való já ban?
Én! Én nagyon kíváncsi lennék rá, gondolta Astorre.
Á tvá gtak a mező n, majd fö lkapaszkodtak egy meredek domboldalra. DiMarco hamar
kifulladt, sokszor meg kellett á llniuk. Végre Astorre megpillantotta a temető t, amelyben
legnagyobb meglepetésére nem sírokat, hanem kő bő l épü lt kriptá kat, mauzó leumokat
lá tott. Az egész terü let kö rü l magas ková csoltvas kerítés hú zó dott. A kapu zá rva volt.
Fö lö tte ez a felirat á llt: E KAPUKON BELÜ L MINDENKI Á RTATLAN.
A polgá rmester kinyitotta a kaput, s elvezette Astorrét apja szü rke
má rvá nymauzó leumá hoz. A sírfelirat így szó lt: ITT NYUGSZIK A JÓ SÁ GOS É S
NAGYLELKŰ VINCENZO ZENO. Astorre megillető dve lépett be, s az oltá ron nyomban
észrevette apja ezü stkeretes portréjá t. Eddig egyetlen képet se lá tott ró la, s most
megdö bbent, milyen ismerő snek talá lja az arcá t.
DiMarco egy tö bb sorral tá volabb á lló , fehér má rvá nybó l épü lt kriptá hoz is elkísérte.
A kapuboltozatot a Szű zanya halvá nykékre színezett, kő be vésett alakja díszítette.
Astorre bement, és édesanyja képét is megnézte. Az alig huszonkét éves, szép fiatal lá ny
gyö nyö rű zö ld szeme és sugá rzó mosolya megmelengette a szívét.
Odakint így szó lt DiMarcó hoz: – Gyerekkoromban sokszor á lmodtam egy hozzá
hasonló bá jos teremtésrő l, de mindig azt hittem ró la, hogy angyal.
DiMarco bó lintott. – Gyö nyö rű lá ny volt. Emlékszem rá , sokszor lá ttam a
templomban. É s igaza van, uram. Való ban ú gy énekelt, mint egy angyal.

Astorre a sző rén ü lte meg a lovat, ú gy vá gtatott á t a széles mező kö n. Csak annyi idő re
á llt meg, amíg megette a friss, ropogó s kenyeret meg a kecskesajtot, amit a falujabeli
asszonyok csomagoltak neki az ú tra.
Végre megérkezett Corleonéba. Nem halogathatta tová bb a dolgot, fö l kellett
keresnie Michael Graziellá t. Tartozott neki ezzel az udvariassá gi lá togatá ssal.
Graziella tá rt karokkal, bará ti ö leléssel fogadta a szabadban szépen lebarnult
fiatalembert. – Lá tom, jó t tesz a szicíliai nap, Don Astorre! – mondta elismerő en.
Astorre mosolyogva bó lintott. – Igen, én is ú gy érzem. Való sá ggal ú jjá szü lettem.
Azért jö ttem, hogy tisztelettel megkö szö njem ö nnek mindazt, amit értem tett. Há lá s
vagyok a segítségéért. E nélkü l nem boldogultam volna.
Graziella karon fogta és a villa felé kísérte vendégét. – Ö rü lö k, hogy haszná t vette a
segítségemnek. De hagyjuk a mú ltat. Mi szél hozta Corleonéba?
– Azt hiszem, pontosan tudja, mi já ratban vagyok – felelte Astorre.
Graziella elmosolyodott. – Há t persze! Mit is kereshetne itt egy ilyen erő s, daliá s
fiatalember? Nem is vá rakoztatom tová bb, rö gtö n elviszem Rosie-hoz. Ö rö m rá nézni
arra a lá nyra! Aki csak megismerte, el van ragadtatva tő le.
Astorre tudta, mennyire szereli Rosié a férfiakat, s egy pillanatra á tfutott az agyá n,
hogy Graziella talá n burkoltan céloz valamire, de aztá n elhessegette a képtelen ö tletet,
hiszen Graziella tú lsá gosan illemtudó ahhoz, hogy egy hö lgyet kibeszéljen, és tú lsá gosan
szicíliai ahhoz, hogy bá rmilyen erkö lcstelenséget eltű rjö n.
Amikor megérkeztek a lá ny alig egy ugrá snyira lévő villá já hoz, Graziella elkiá ltotta
magá t: – Rosie, drá gá m, vendéget hoztam!
Rosie egyszerű , vilá goskék nyá ri ruhá ban lépett ki az ajtó n. Sző ke hajá t ló farokba
kö tö tte. Így, smink nélkü l, szépen lesü lve sokkal fiatalabbnak és á rtatlanabbnak lá tszott,
mint aká r Londonban, aká r New Yorkban.
Meglepetten megtorpant, amikor a vendéget meglá tta, de aztá n boldogan felkiá ltott:
– Astorre! – majd odaszaladt a fiatalemberhez, a nyaká ba ugrott, megcsó kolta, és
izgatottan mesélni kezdett. – Képzeld, má r folyékonyan beszélem a szicíliai dialektust!
É s a helyi ételek receptjeit is megtanultam! Majd fő zö k neked valami finomat!
Astorre magá val vitte a lá nyt Castellammare del Golfó ba, és a kö vetkező napokon
megmutatta neki a falut meg az egész gyö nyö rű vidéket. Reggelenként ú szni mentek,
aztá n ó rá kig beszélgettek, s olyan meghitten szeretkeztek, ahogyan csak azok tudnak,
akik régó ta ismerik egymá st.
Astorre á rgus szemekkel figyelte Rosie-t. Arra volt kívá ncsi, nem unta-e meg a lá ny,
és nincs-e még elege ebbő l az egyszerű , vidéki életbő l. Hosszasan tű nő dö tt, vajon
való ban bízhat-e benne mindazok utá n, amit az elmú lt évek sorá n á téltek. Nem tudta
eldö nteni, bö lcs dolog-e annyira szeretni egy nő t, hogy fenntartá s nélkü l
megajá ndékozza a bizalmá val. Mindkettő jü knek voltak olyan titkaik, amelyeket meg
kellett ő rizniü k, s amelyeket senkivel sem akartak megosztani. Abban viszont egy
pillanatig sem kételkedett, hogy Rosie még mindig szereti, pedig ú gy ismeri, mint a
tenyerét. Biztos volt benne, hogy kö lcsö nö sen meg fogjá k ő rizni egymá s titkait.
Csak egyvalami aggasztotta. Tudta, mennyire szereti Rosie a pénzt meg a drá ga
ajá ndékokat, arró l viszont fogalma sem volt, beéri-e a lá ny annyival, amennyit egyetlen
férfi nyú jthat neki. Ezt feltétlenü l ki akarta deríteni.
A Corleonéban együ tt tö ltö tt utolsó napon kilovagoltak a kö rnyező hegyekbe.
Alkonyatig gyö nyö rkö dtek a pompá s tá j szépségében, aztá n megpihentek egy
sző lő skertben, és megdézsmá ltá k a mézédes fü rtö ket.
– Magam se hittem volna, hogy ilyen soká ig itt maradok – szó lalt meg Rosie,
mikö zben mindketten fá radtan ü ldö géltek az á rnyékban.
– É s nem volna kedved még egy kicsit itt maradni? – kérdezte Astorre csillogó
szemmel.
Rosie meglepetten nézett rá . – Meddig?
Astorre fö ltérdelt, és kinyú jtotta a kezét. – Nem is tudom… Talá n ú gy ö tven-hatvan
évig – mondta mosolyogva, majd megmutatta a lá nynak a marká ban szorongatott
egyszerű , sá rgaréz karikagyű rű t. – Hozzá m jö ssz feleségü l? – kérdezte komolyan.
Tekintete Rosie arcá t fü rkészte, hogy lá ssa, nem okoz-e csaló dá st a silá ny kis ékszerrel,
amit szá ndékosan vá lasztott ki erre az alkalomra.
A lá ny kiá llta a pró bá t. Boldogan á tö lelte Astorrét, ö rö mében ö sszevissza csó kolta,
aztá n egymá sba kapaszkodva, nevetve heveredtek le a fű be.

Egy hó nappal késő bb ö sszehá zasodtak. Del Vecchio atya adta ö ssze ő ket egy gyö nyö rű
narancsligetben. Mindkét falu apraja-nagyja jelen volt az eskü vő n. Az egész hegyoldalt
lila virá gsző nyeggel borította be az aká c. Astorre egyszerű fehér ö ltö nyben, Rosie
ró zsaszín selyemruhá ban á llt az oltá r elé.
Nyá rson sü lt disznó volt az ü nnepi lakoma friss kenyérrel, há zilag készített sajttal és
a mező n termett paradicsommal. Patakokban folyt a messze fö ldö n híres szicíliai bor.
Miutá n ö rö k hű séget eskü dtek egymá snak, Astorre szerená dot adott a feleségének. A
legszebb szerelmes balladá kat énekelte el neki. Má snap hajnalig tartott a dínomdá nom,
amit a kö rnyékbeliek még hosszú évekig emlegettek.

Rosie reggel arra ébredt, hogy Astorre kivezeti az istá lló bó l a felnyergelt lovakat, és
bekiá lt az ablakon: – Velem jö ssz?
Egész á lló nap a kö rnyéken barangoltak, mire Astorre estefelé végre megtalá lta, amit
keresett – a Villa Graziá t. – Ez volt a nagybá tyá m titkos édenkertje – mondta. – É letem
legboldogabb hó napjait tö ltö ttem itt gyerekkoromban.
Rosie-val a nyomá ban megkerü lte a há zat, és egyenesen a kertbe ment. Egy olajfa
elő tt á llt meg, ami a hajdan á ltala ü ltetett magbó l nő tt ki, s most má r ugyanolyan magas
volt, mint ő . Megsimogatta a fa erő s tö rzsét, majd megragadott egy á gat, és éles pengéjű
zsebkésével levá gta.
– Ezt elü ltetjü k a sajá t kertü nkben, hogy a gyerekeinknek is szép emlékeik legyenek
– mondta.
Egy év mú lva megszü letett első fiuk, Raymonde Zeno. Astorre az ü nnepélyes
kü lső ségek kö zö tt megrendezett keresztelő re New Yorkban élő unokatestvéreit is
meghívta. Valamennyien a Szent Sebestyén-templomban gyű ltek ö ssze.
A szertartá s utá n, amit ezú ttal is Del Vecchio atya végzett, a legidő sebb Aprile fivér,
Valerius mondott pohá rkö szö ntő t. – Szívbő l kívá nom, hogy legyetek nagyon boldogok!
Jó létben, bő ségben éljetek, és ú gy nő jö n fel a fiatok, hogy Szicília szenvedélye és
Amerika romantiká ja egyesü ljö n a lelkében! Isten á ldá sa kísérje!
Marcantonio is az ú jszü lö tt egészségére emelte pohará t, majd tréfá san megjegyezte:
– Ha Raymonde egy szép napon netá n a televízió ná l akar elhelyezkedni, tudjá tok, kihez
forduljatok!
Most, hogy az Aprile-bankok ilyen nyereségesek voltak, Marcantonio hú szmillió
dollá ros hitelt vett fel, amelybő l a sajá t produkció it finanszírozza. Valeriusszal együ tt az
apjuk FBI-dossziéjá bó l akart dokumentumsorozatot készíteni. Nicole persze
szö rnyű nek talá lta az ö tletet, és hevesen ellenezte, de a fivérek ragaszkodtak az
elképzelésü khö z. Ú gy érezték, a Donnak is tetszene, hogy gyermekei egy vagyont
keresnek megfilmesített legendá s bű nein.
– A dossziéban felsorolt estek kö zü l egyikre sincs bizonyíték! Az FBI csak kitalá lta az
egészet! – jegyezte meg villá mló szemmel Nicole, de a tö bbiek rá se hederítettek.
Astorre azon tű nő dö tt, vajon érdekli-e még ez a téma a néző ket, hiszen a régi maffia
má r nem létezik, a híres, nagy keresztapá k pedig elérték céljaikat, és a legü gyesebb
bű nö ző k szoká sá hoz híven kö nnyedén, elegá nsan beilleszkedtek a tá rsadalomba, hogy a
megbecsü lt, tö rvénytisztelő polgá rok példamutató életét éljék. Mindö ssze néhá nyan
maradtak, akik még ma is a legendá vá vá lt nemzedék dicső ségére á hítoztak, ezek
azonban kiá brá ndító an silá ny, ostoba, harmadrangú , tehetségtelen alakok voltak. Ma
má r senki nem vesző dö tt azzal, hogy titkos bű nszö vetkezetet hozzon létre, amikor
tö rvényes részvénytá rsasá got is alapíthatott, és akkora vagyont lophatott ö ssze,
amekkorá t csak akart. Hiá ba, nagyot vá ltozott a vilá g…
Astorre el is mondta aggá lyait a tö bbieknek. Figyelmesen végighallgattá k, aztá n
Marcantonio megkérdezte tő le: – Mondd, nincs kedved leszerző dni hozzá nk
szaktaná csadó nak? Azt akarjuk, hogy a filmü nkben minden a lehető leghitelesebb
legyen!
– Ha ragaszkodtok hozzá , tá rgyalhatunk a dologró l – felelte mosolyogva Astorre. –
Majd felhívom az amerikai ü gynö kö met, és utasítom, hogy haladéktalanul lépjen
kapcsolatba veletek…

Aznap éjjel az á gyban Rosie odabú jt Astorréhoz. – Gondolkoztá l má r rajta, hogy valaha
is vissza akarsz-e térni? – kérdezte.
Astorre értetlenü l nézett rá . – Hova? New Yorkba? Vagy Ameriká ba?
– Tudod jó l, hogy hova – dü nnyö gte tétová n Rosie. – A régi életedbe.
– É n most má r hozzá d tartozom. Itt van az életem, itt az otthonom – felelte komolyan
Astorre.
– Akkor jó – mondta megkö nnyebbü lve Rosie. – De mi lesz a kisfiú nkkal? Szerinted
nem kéne megadnunk neki a lehető séget, hogy ő is megismerje Ameriká t?
 Astorre elképzelte, hogyan szaladgá l, hogyan já tszik majd a kis Raymonde a
napsü tö tte hegyoldalakon, az illatozó vö lgyekben, mikö zben olajbogyó t majszol, és a
régi Szicília nagyjairó l szó ló legendá kat hallgatja. Alig vá rta, hogy elmesélhesse neki
gyermekkora kedvenc tö rténeteit, de azt is tudta, hogy ezekbő l a mítoszokbó l nem
tanulhatja meg mindazt, amire az életben szü ksége lesz.
Egy szép napon a fiá nak el kell mennie a bosszú és az irgalom fö ldjére, a korlá tlan
lehető ségek csodá latos hazá já ba, Ameriká ba.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Há lá s kö szö netemet fejezem ki Carlo Ginó nak; ü gynö keimnek, Candida Donadió nak
és Neil Olsonnak; ü gyvédeimnek, Bert Fieldsnek és Arthur Altmannak; szerkesztő mnek,
Jonathan Karpnak, a Random House munkatá rsá nak, valamint gyermekeimnek és
unoká imnak.

Hungarian Translation © Ladá nyi Katalin, 2000

Magyar Kö nyvklub, Budapest, 2000
Felelő s kiadó : Révai Gá bor, a Magyar Kö nyvklub igazgató ja
Irodalmi vezető : Ambrus É va
Mű szaki vezető : Szilassy Já nos
A borító t tervezte: Kiss Dezső
Szedte az Omigraf Kft.
Nyomta: a Sylvester Já nos Nyomda, Szombathely
Felelő s vezető : Varró Attila igazgató
Megjelent 18,9 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 547 273 0