A svéd nyelvű eredeti mű címe:

Hunger
Copyright © by Margit Sandemo, 1986
All rights reserved
Hungarian translation © Somogyi Gyula, 1996
Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1996
A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor
Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád
A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18.
ISBN 963-8374-61-6
HU ISSN 1217-0666
Előkészítés: Seszták Sándor
Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem
Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Egyesülés és a
regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők
Ára: 392 Ft
Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel u. 10/a.,
levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági
Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat
kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók).
 GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy
eladja lelkét a Sátánnak.
Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja.
Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden
nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és
gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő
ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti
hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután
sem fog látni.
A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz
Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség
Fejedelmét.
Így szól az ősi legenda.
Vagy talán mégsem így történt?
Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és
ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat
ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De
számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe
vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit
regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most
türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből.
Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy
átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó
Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált
családjának nőtagjaitól.
Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet
forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz
hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség
tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt
megtalálnák.
Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy
varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a
furulyák szavától.
1. fejezet

VAJON TUDTÁK EGYÁLTALÁN a múlt századi kivándorlók, milyen

sorsra kárhoztatják az otthonmaradókat? Amerikába menet sejtették-e,
miféle emberi tragédiákat hagynak hátra az óhazában?
Sokukat a nyomor és a kényszer hajtotta a tengerentúlra. A
zsellérkunyhókban felcseperedő seregnyi gyermekből csupán egyetlen
örökölhette apjuk sovány földecskéjét. A többieknek el kellett hagyniuk a
szegényes szülőházat, hogy idegenben szolgálva keressék meg betevő
falatjukat. Nagyon kevesen rendelkeztek a saját otthon építéséhez szükséges
anyagi eszközökkel.
Ebből a szörnyű helyzetből gyakran a kivándorlás jelentette az egyetlen
kiutat.
Ám legalább ugyanennyien kalandvágyból vágtak neki az Újvilágnak. A
zsellérfiúkat legfeljebb álmukban kecsegtette a szerencse ígérete, a
meggazdagodás lehetősége. Senki sem vette rossz néven tőlük, hogy
áthajóztak Amerikába. Viszont a kivándorlók általában nem ügyeltek arra,
milyen sebeket hagynak maguk mögött.
A Svelten tanyán élő Marit is azok közé tartozott, akiknek a kivándorlók
kíméletlen önzése miatt kellett szenvedniük.
A lány a hatalmas gyermeksereg legfiatalabb tagja volt. Néhány bátyja
kiutazott Amerikába. Lelkes szavakkal számoltak be az otthon
maradottaknak az Atlanti-óceán túlsó partján elterülő mérhetetlen nagyságú
országról. Csak ennyi kellett a többi testvérnek, akik a legidősebb fiút is
beleértve követték az előőrsöt. Hiszen mit ért a félreeső fekvésű Svelten
tanyához tartozó köves, meredek nadrágszíjparcella a messzi nyugaton
csalogató aranyhoz képest?
Anyjuk már meghalt, apjuk mogorva vénember volt. Az öreg hangos
szóval tiltakozott, azzal fenyegetőzött, hogy eldobja magától az életet,
legidősebb fia azonban a sarkára állt. Már neki is jókora családot kellett
eltartania, amely szűkösen fért el az omlatag zsellérkunyhóban.
– Hiszen Marit itt marad veled, apám – mondta a legnagyobb fiú. – Nem
kell aggódnod, gondodat viselheti öreg napjaidra.
Marit ekkor tízesztendős, sovány, félénk leányka volt, meg sem mert
szólalni. Rettegett az apjától, és bizony nem ok nélkül. Ne utazzatok el, ne
utazzatok el, ne hagyjatok egyedül vele! – könyörgött némán, de egyik
testvére sem szakított időt arra, hogy Marit kétségbeesett szemébe nézzen.
Nyugodt lelkiismerettel szállhattak hajóra, hiszen nem hagyták sorsára idős
édesapjukat. Legkisebb gyermeke mellette maradt.
Hogy netán ő is szeretett volna felkerekedni a hatalmas ismeretlen ország
felé? Ezzel senki nem törődött, senki nem kérdezte meg, mit is akar.
Egyedül kell maradnia az apjával? Neki, aki utált minden egyes
pillanatot, amelyet együtt kényszerült tölteni az öreggel? Marit apja mindig
is végtelenül önző módon viselkedett, kihasználta a körülötte élőket. Ha
ellenkeztek vele, nyafogott, panaszkodott és vádaskodott, amikor pedig ő
volt fölényben, elviselhetetlen pöffeszkedéssel és gőggel nézett le az
emberekre, s á gazdagok előtt alattomosan hajbókolva rágalmazta meg a
szegényeket.
A kis Maritot szinte hányinger fogta el apja jelenlétében. Most pedig
egyedül akarták hátrahagyni a Svelten tanyán a gyorsan öregedő zsarnok
társaságában.
Tágra meredt szemmel figyelte, amint legidősebb bátyja, népes családja
élén eltűnik a völgy irányában.
Marit a kivándorlás egyik áldozata lett. A helybeli közvélemény oly sok
sorstársához hasonlóan elvárta tőle, hogy öreg édesapjáért áldozza fel
magát. Ám ezek a „házi ápolók” is élőlények voltak. Vajon eszébe jutott-e
bárkinek, hogy idővel ők is saját családot szerettek volna alapítani, de
annak érdekében, amit a kívülállók „dicséretes jó-lelkűségnek” neveztek,
ilyen jellegű terveiket sutba kellett dobniuk? Vajon ki gondolta róluk, hogy
ők is önálló egyéniségek, nem csupán kéznél lévő munkaeszközök,
amelyekre át lehet hárítani az öregek iránti felelősséget?
Egykor Marit a világos tavaszi estéken az istálló mögött állva szokott
fülelni az önfeledten hancúrozó gyermekekre. Az udvar és a környező erdő
csakúgy visszhangzott testvérei játszadozó apróságainak zsivajától.
Most már a kicsik is eltűntek. Elképzelhetetlenül távoli országba
kerültek. Némaság telepedett az udvarra, az erdei ösvényre, az egész
környékre. A gyermekek vidám hancúrozása csupán a lány emlékezetében
visszhangzott.
Amikor a Svelten tanya alatt elterülő végtelen erdőkkel borított tájra
nézett, fájdalmában mintha éhség marcangolta volna a testét. Négy
vízfolyás tűnt a szemébe – háznak azonban nyoma sem volt. A Sveltenből
lefelé vezető erdei ösvény láthatatlanul kanyargott a fenyvesben, le egészen
a kisebb magaslatok mögött húzódó völgybe. Messze-messze odalent terült
el a falu. Ugyanott volt az a nagybirtok, amely alá a Svelten tanya is
tartozott. Fivéreinek oda kellett menniük leginkább robotra emlékeztető
munkára, hogy a család továbbra is a nyomorúságos házban élhessen. A
nadrágszíjparcella termésének jó része bérleti díj formájában ugyancsak a
nagygazdát illette.
Ha körültekintett a vidéken, csupán lakatlan erdőkön siklott végig a
szeme, s csak eszével tudta, hogy legközelebbi szomszédaik a vadon
mélyén itt-ott rejtőző tisztásokon épült apró zsellérkunyhókban laknak.
Az évek múltával egyre halványultak az emlékek, a gyermekzsivaj egyre
gyengült, míg végül nem hallotta többé.
Testvérei kezdetben buzgón írtak az Amerikában átélt megannyi
izgalmas dologról. „Ha itt lennél, nem hinnél a saját szemednek, Marit!”
Aztán az idő múlásával egyre ritkábban váltottak levelet. Marit
kínkeservesen megalkotott irományaira nem érkezett válasz. A lány a papír
tetejére macskakaparással rótt pár sort, hiszen olyan kevés dologról akadt
mondanivalója. A Svelten tanyán semmi sem történt, egyik nap olyan volt,
akár a másik.
Az Amerikából érkezett levelek idővel a „drága apához” intézett
karácsonyi jókívánságokra korlátozódtak. „Reméljük, apánk, hogy Marit
tisztességesen a gondodat viseli, eleget kapsz enni és jól megy a sorod.”
Marit továbbra is állhatatosan beszámolt a mindennapi apró-cseprő
dolgokról, az apja lábán támadt sebről, amely csak nem akart begyógyulni,
a rossz áfonyatermésről, a padláson fészket rakó bagolyról…
Egyetlen szóval sem említette, mekkora nyomorban él és milyen
kellemetlen érzés fogja el apja jelenlétében. Soha nem írta meg, miképpen
tömi magába az öreg a kását, nem is ügyelve rá, marad-e a leányának,
miképpen panaszkodik állandóan az ételre, a kis gazdaság vezetésére, az őt
ért régi, képzelt igazságtalanságokra, hogyan kiált kígyót-békát a
gyermekére – akinek természetesen tilos volt felelnie a vádaskodásokra.
Persze érezhetett volna szánalmat apja iránt, akit összes fia faképnél
hagyott és betegesen, magányosan tengődött a hitvány zsellérlakban – ha
annak nem az önsajnálat lett volna a kedvenc napi időtöltése! Amikor a
lányt elfogta a részvét, maga az öreg foszlatta széjjel Marit együttérzését. A
lány az idő múlásával megundorodott a folytonos nyavalygástól.
Marit maga sem merte elhinni, milyen szép nővé serdült. Tizenhét éves
lehetett, amikor néhány szomszéd fiatalember Sveltenig lopakodott abban a
reményben, hátha szót válthatnak a szemrevaló teremtéssel. Egyiküknek
sikerült is a kerítésen át beszélgetésbe elegyednie Marittal. Ígéretesen
alakultak a dolgok, amíg a vénember észre nem vette őket. Önző
rémületében, hogy elveszítheti házvezetőnőjét, kövekkel dobálta a legényt,
és közben válogatás nélkül szórta rá a szitkokat.
Ez a fiatalember soha többé nem tért vissza, de néhány évvel később egy
másik megpróbálta illőn megkérni Marit kezét. Apja ekkor lekapta a falról
ócska vadászpuskáját, és egészen az erdő széléig kergette a jobb sorsra
érdemes parasztfiút.
Egy idősebb özvegyember, aki fiatal, kedves, szorgalmas új feleséget
keresett, már meg sem próbálkozott a leánykéréssel, amikor meghallotta,
hogyan végződött az előbbi háztűznéző.
A felnőtt nővé érés nehéz éveiben nyugtalanság töltötte el Marit testét és
lelkét. Talán tetszett neki az egyik ifjú, talán szomorkodott, amiért
elmaradt?
A két fiatalember után nem jött több kérő.
Apja húsz esztendővel élte túl gyermekei kivándorlását Amerikába.
Az utolsó pár évben állandóan az ágyat nyomta, és az öregkori
elbutulástól egyre ingerlékenyebb és követelőzőbb lett.
Az öregember különösebben meleg érzelmeket sohasem táplált
gyermekei iránt, és önmagán kívül senkit sem szeretett. Még ha Marit
igyekezett is szelíden és nyugodtan beszélni hozzá, apjának érzékelnie
kellett, mennyire viszolyog tőle. Határozottan ellenségesen pillantott rá,
amikor leánya tisztába tette. Előszeretettel parancsolgatott neki, csak hogy
gyötörje és éreztesse vele, ki az úr a házban. Marit ezután mindig
összeszorított kézzel, torkában fájó gombóccal ment ki az udvarra.
A nagygazda majorjából havonta néhányszor eljött valaki a vajért, sajtért
vagy más árukért – amelyekért Marit természetesen semmit sem kapott
cserébe, hiszen így fizették a házbérüket! Most azonban, amikor a lánynak
nem maradt ideje kaszálásra, köpülésre és a többi munkára, a gazdag
paraszt emberei egyik állatot a másik után vitték el fizetségképpen.
Végül semmijük sem maradt, amiből megélhettek volna. Maritnak
naponta időt kellett szakítania a szomszédaikhoz vezető hosszú, nehéz útra,
hogy egy kis tejet vagy egy darab száraz kenyeret kolduljon tőlük.
A nagygazda már régóta kilakoltatással fenyegette őket.
Apja halála változást hozott egyhangú életébe. Sajnos, már későn. A
vénember örökös gonoszkodása súlyos rombolást vitt végbe leánya
lelkében. Marit arcvonásai kimerültségről, éhségről és vigasztalhatatlan
szomorúságról tanúskodtak.
Ezenkívül Damoklesz kardjaként lógott feje fölött a nyomorúságos
viskóból való kiűzetés veszélye.
Végtelenül magányos élete emberkerülővé tette, ezért nem tudta, hová
menjen, ha földönfutóvá válik.
A temetésen mindössze néhány szomszéd jelent meg. Marit értesítette
Amerikában élő testvéreit apjuk haláláról, valamint arról, hogy ő sem
maradhat tovább a Svelten tanyán. Nem küldhetne valamelyikük egy kevés
pénzt, amelyen ruhát vásárolhatna, és valamilyen lakóhelyet találhatna, ahol
egy darabig meghúzhatná magát? Így talán még munkája is akadna. Az
utolsó két évben nem érezte igazán egészségesnek magát, orvoshoz kellene
fordulnia. Vagy talán elmehetne hozzájuk?
Válasz nem érkezett.
Ameddig csak tehette, otthon maradt és várt az Amerikából érkező
levélre. Új életének megkezdéséhez semmije sem volt. Fokozatosan el
kellett adnia valamennyi értékesnek számító holmiját. Végül a csűrben
összesöpört árpán, az erdőben talált fagyott áfonyán és a patakból merített
vizén élt.
Szomszédai a temetés alatt összesúgtak: „Marit igencsak rossz bőrben
van. Pedig hajdan nagyon szemrevaló leány volt!” „Most, hogy azt az
undok vénséget végre elvitte a kaszás, mégis jobbra fordul a sora.” „Pszt, ne
beszélj rút dolgot egy halott emberről!”
A környékbeli parasztok a sír mellett álló csont-bőr nő láttán
elszomorodva csóválták a fejüket. Utána nem gondoltak rá, hiszen
ugyanazon nagygazda alá tartoztak, és éppen elég gondjuk-bajuk volt.
Maritot egy idő óta a hasa jobb oldalába nyilalló fájdalom gyötörte,
amely egyre gyakrabban és erősebben hasított belé.
Magányos éjszakáin, amikor testét az éhség, lelkét a gond marcangolta,
kétszeres erővel érezte a fájdalmat. Ilyenkor oldalára fekve kuporodott
össze, egészen álláig húzva fel a térdét, és csendesen nyöszörgött. Ha
kínjában fel kellett ülnie, rémülten figyelte testének vészjelzéseit, amelyek
valamilyen rettenetes bajt jeleztek. Amikor egyik említett helyzet sem
segített, felkelt és fel s alá vánszorgott a kis kunyhóban. Az ágy végébe
kapaszkodott, majd a szék támláját fogta meg, utána a tűzhely rúdját, végül
megfordult. Egyetlen pillanatra sem merte elengedni azt, amibe éppen
fogózkodott, egyszer ugyanis csaknem elájult, és megértette, nem szabad a
földön elterülnie.
Mit csináljak? – gondolta néma kétségbeesésében. Mi lesz velem?
Tulajdonképpen nem félt a haláltól, hiszen mi végre is élhetett volna?
Mégsem akart ilyen nyomorúságosan, magányosan, elhagyatottan
elpusztulni. Arra gondolt, hátha sokáig fekszik holtan, míg végre
ráakadnak. Mellesleg csakhamar érte jönnek a nagygazdától, hogy kidobják
a zsellérkunyhóból… Noha fejében zavaros gondolatok kavarogtak,
észrevette, milyen szokatlan, hogy más embereket is számításba vesz.
Egy alkalommal már reggel felé járt, amikor a magányos félelemben
töltött éjszakai órák után végre elaludt. Azt álmodta, hogy az apja még
mindig életben van és ordítozva fenyegeti a botjával, ő pedig rémülten
teljesíti a vénember összes parancsát… Ekkor felébredt.
– Köszönöm, édes jó Istenem, hogy csak álom volt – suttogta. Hevesen
zihált, és zúgott a feje.
A jobb oldalába hasító fájdalom kétrét görnyesztette. Nem tudta volna
megmondani, mikor evett utoljára, teljesen kiürült a gyomra. Rekeszizma
mégis összehúzódott a könyörtelen hányingertől.
Ez így nem mehet tovább – gondolta, és megpróbált talpra állni.
Görcsösen megmarkolta az ágy fejét. Belátta, mennyire súlyos beteg. A
szekrényen lógó, tükörnek használt egyenetlen üvegdarabból rémületes arc
bámult rá.
Mitévő legyek? – gondolta legalább századszor, most azonban fejveszett
riadalom kerítette hatalmába. Véresen komolyra fordult a helyzet, ő pedig
valamilyen vak hittől vezérelve túlságosan sokáig várta, hogy majdcsak
jobbra fordulnak a dolgok. Talán levélre számított Amerikából?
Segítséget kell kérnem valakitől – villant át a fején; De nem merem, nem
tudok az emberekkel beszélni, már nem tudom, miképpen forduljak
hozzájuk.
Jaj, itt akarok meghalni!
Valamivel később mégis sikerült megemberelnie magát. Csaknem
négykézláb mászva szedte össze néhány megmaradt személyes holmiját, és
a bogyógyűjtő iszákba rakta őket. Az iszákot nagy fájdalmak közepette
átvetette a vállán. A hasának még a tájékához sem bírt érni, úgy érezte,
ruhái hasogatják a testét és olyan szörnyű kínokat okoznak, hogy a lélegzete
is eláll tőlük.
 Azzal útnak indult, helyesebben szólva egyik fenyőtől a másikig
tántorgott. Minden egyes fánál pihenőt kellett tartania. Egyetlen alkalommal
sem nézett vissza a Svelten tanya felé. Eszébe sem jutott, éppen elég gondot
okozott neki, hogy eszméletén maradjon.
A legközelebbi szomszédhoz akart eljutni, aki a háta mögött hagyott
zsellérkunyhótól messze keletre, a láp túlsó oldalán lakott. A falu felé nem
mert indulni, mert jól tudta, ilyen távolra nem érhet el.
Késő ősz vagy inkább kora tél volt. A talaj megfagyott, a hideg időben
acélkéken ragyogott az égbolt. Itt-ott berkenyefürtök lógtak le az ágról, s
Marit vágyakozva gondolt arra, hogy ez bizony ennivaló! Mégsem
ágaskodhatott a bogyók után, hiszen még a derekát sem bírta
kiegyenesíteni.
Az előtte elterülő fátlan terület láttán megállapította: a láphoz ért.
Szemére fátylat borított a láz és a fájdalom, így az egész lápot borító
fűszálakra rakódott finom dér kristályai szikrázó mesebeli gyémántoknak
tűntek.
Ne menj a lápvidékre, ha nem látsz rendesen! Kerüld meg! De úgy meg
annyira hosszú az út…
Marit lába nem akart engedelmeskedni, ekkor már másznia kellett. Az
alultápláltság következményei csak most jelentkeztek igazán. Kezével
öntudatlanul megragadott egy törpemálna-bokrot. Ösztönösen felismerte a
rozsdabarna leveleket, és gépies mozdulattal a szájába tömte őket. Amikor
foga alatt ropogni kezdtek a száraz levelek, magához tért.
Mit csinálok? – gondolta kétségbeesetten, miközben köhögve köpködött.
– Ilyen mélyre süllyedtem?
Sírva fakadt. Száraz, mély zihálása tűzként égette sajgó testét.
Ez a fájdalom Marit végső erőtartalékait is felemésztette. Tehetetlenül
érezte, hogy cserbenhagyja az öntudata. Keze elengedte a bokrot,
összeroskadt és mély kábulatban terült el a földön.
Mielőtt elveszítette volna az eszméletét, homályosan erre gondolt:
„Számomra nem jutott hely a világban. A világ nem akart engem.”
Szemvillanásnyi időre lefelé bukó sarlósfecske suhant el lehunyt szeme
előtt, majd ujjongó csiviteléssel emelkedett az ég felé. Marit keblét végtelen
szomorúság töltötte el.
VÉGÜL KÉT GYERMEK – egy fiú és a húga – talált rá.
A fagyos reggelen kiküldték őket, hogy rénzuzmót szedjenek
takarmányul a jószágoknak. A gyerekek nagyon messzire mentek, és már
fényes nappal volt, amikor a felfigyeltek a láp szélén mozdulatlanul fekvő
nőalakra. Halottnak tűnő testét belepte a dér.
A gyerekek először rémülten kereket akartak oldani. A fiút azonban
elfogta a kíváncsiság, és közelebb lépett az élettelennek látszó testhez.
Ekkor vették észre, hogy a nő mellkasa lassan, kínlódva megemelkedik.
– Uram Jézus, mit tegyünk? – suttogta tágra meredt szemmel a kislány.
Bátyja megrázta Marit vállát.
– Hé! Ébredj fel, nagyon hideg van!
Marit azonban meg sem moccant.
A két testvér egymásra nézett.
– Nem fekhet itt tovább! De mi meg nem bírjuk el! Szólnunk kell
odahaza!
A gyermekek lentről, a faluból jöttek, és nem nagyon tudták, merre van a
legközelebbi zsellérkunyhó. Az egyébként a Svelten tanya volt, ott pedig
amúgysem segített volna senki. Így amilyen gyorsan csak bírtak, lefelé
indultak a völgybe vezető hosszú úton. Futás közben puttonyukból
kipotyogott az addig gyűjtött rénzuzmó, és fehér labdasorként szegélyezte
az erdei ösvényt.
Mivel csaknem mindvégig hegynek le vitt az útjuk, gyorsan haladtak –
néha olyan sebesen, hogy a kanyarokban a bozótban kötöttek ki.
A két testvér sohasem élt át ilyen szörnyű, egyszersmind izgalmas
dolgot!
Kifulladva, tágra meredt szemmel, feldúltan érték el a faluszéli házakat.
Saját otthonuk messze volt, de a szatócsbolt éppen útba esett. A fiú
egyenesen odament.
Az üzlethelyiség tele volt, és a riasztó esemény arra késztette a
testvérpárt, hogy levetkőzzék természetes félénkségüket. Látszott rajtuk,
hogy valami miatt nagyon feldúltak, így a boltot betöltő pusmogásnak
azonnal vége szakadt.
– Egy… vénasszony… fekszik odafent a láp szélén – lihegte a fiú.
– Azt hittük, hogy halott, de nem az – tette hozzá a húga.
– Hol akadtatok rá? – kérdezte a szatócs.
A gyermekek buzgón mutogatták az irányt.
– Magasan fent a hegyen.
– Meg tudjátok mutatni az odavezető utat?
– Azt hiszem, igen – mondta tanácstalanul a legényke.
– Ki az a nő?
 – Nem ismerjük.
– Öreg?
– Igen.
A felnőttek megvitatták a dolgot. Természetesen fel kell menniük, hogy
segítsenek a bajba jutott nőn, de vajon ki induljon útnak? Legalább egy
órába telik, amíg odaérnek, ennyi ideig viszont nem lehetnek távol
mindannyian. Hiszen a lefelé vezető út még tovább tarthat.
És ha a nő időközben meghalt már? Ez a gondolat igencsak
megriasztotta őket.
Az egyik parasztnak ekkor nagyszerű ötlete támadt.
– Ne kérdezzük meg azt a doktort… aki éppen itt horgászik?
– Nem zavarhatjuk, hiszen kórházi orvos, és szabadságon van nálunk!
– Megkérdezni csak meg lehet!
Egy bátor legény bemerészkedett abba a házba, amelyben a doktor
néhány napra szobát bérelt. Az ispotály, ahol egyébként dolgozott, a falutól
messze, a völgyben feküdt.
A derék orvos a dúsan terített ebédlőasztal mellett ült.
Horgászfelszerelése a folyosón állt készenlétben. A közeli, halban gazdag
folyó sok sporthorgászt csalogatott a vidékre. A doktor ebben az évszakban
egyébként teljesen egyedül volt a vízparton; a folyó szélét vékony, törékeny
jéghártya borította.
Amikor az orvos meghallotta, miről van szó, nyomban késznek
mutatkozott a helybeliekkel tartani. Csupán néhány percnyi türelmet kért,
amíg átöltözik és felkészül a „vizitre”.
Az ismeretien nő felkutatására vállalkozó néhány derék parasztember a
szatócsüzlet előtt várta. A két gyermek ijedten dobogó szívvel álldogált
mellettük, hiszen ki tudja, hátha nem lelik meg a láphoz vezető utat?
Aggodalomra azonban nem volt okuk. Akárcsak Jancsi és Juliska, ők is
jól látható nyomot hagytak hátra. Mire a szatócsbolthoz értek, zuzmóval
gondosan megrakott puttonyaik szinte teljesen kiürültek…
A felnőttek kétkedő pillantásokkal figyelték a feléjük közeledő orvost.
Ugyan mit tudhat egy ilyen ifjonc a betegségekről? Amikor odaért
hozzájuk, látták, hogy már nem tejfelesszájú legényke. A magas, sovány,
könnyed testtartású doktor szigorú tekintete felelősségérzetet és figyelmet
sugárzott. Sötét haja volt, erőteljes arcvonásait egyenes szemöldök
keretezte.
 Udvariasan köszöntötte az embereket, majd néhány kérdést tett fel,
elsősorban az izgalomtól nagyokat nyelő gyermekeknek, akik remegve
válaszoltak neki.
– Nagyon dicséretes a doktor úrtól, hogy velünk tart – mondta az egyik
gazda. – Ha jól emlékszem, eddig nem volt szerencsém hallani a becses
nevét?
– Persze hogy nem, bocsánat – felelte az orvos és elmosolyodott, hogy
kemény arcvonásai egy pillanatra ellágyultak. – Christoffer a nevem. A
Jéghegyek Népéből származó Christoffer Volden. Nos, akkor indulhatunk?
2. fejezet

MALIN FIA, Christoffer a maga útját járta.

Anyai nagyapja, Christer 1893-ban halt meg, özvegyére, Magdalenára
hagyva a családi vállalatot. Annak idején ők léptek Magdaléna anyai
nagyapja, Molin úr örökébe. Noha az állam jócskán leapasztotta Molin
vállalatbirodalmát, Christer ügyesen igazgatta, amit meghagyott az
adóhivatal. Amikor tehát 1895-ben Magdaléna is elhunyt, végrendeletének
megfelelően mindene az unokájára, az akkor huszonegy esztendős
Christofferre maradt.
A fiatalember a tetemes örökség dacára másféle terveket forgatott a
fejében. Nem akart üzletember lenni, és a Svédországba költözéshez sem
fűlt a foga.
Christoffer orvos akart lenni, szülei pedig teljes szívvel támogatták
céljának megvalósításában. Hiszen látták, milyen irányba mutat a tehetsége,
és csakhamar meg is kezdte orvosi tanulmányait.
Komoly családi tanácskozások után eldöntötték, hogy Christoffer apja,
Per Volden fogja kezelni a Molin-örökséget. Ám mivel sem ő, sem Malin, a
felesége nem akart Svédországba költözni, helyettük megbízható emberek
igazgatták a céget. Ez a megoldás néhány év elteltével túlságosan
nehézkesnek mutatkozott, ezért eladták a vállalatot. A bevételből új házat
tudtak építeni maguknak, a többi pénzt pedig különféle norvégiai
vállalkozásokba fektethették. Per Volden kitűnő üzletembernek bizonyult.
Svédországból egy teljes vagont megtöltő szállítmány érkezett, a
Jéghegyek Népének egész ottani hagyatéka. Más meglepetés is várta őket:
amikor Saga örökre elhagyta Svédországot, ingóságait Christernek
ajándékozta. Pénze azóta is bankszámlán kamatozott, most pedig minden
öröksége egyetlen unokájára, Vanjára, Ulvar leányára szállt. Természetesen
Marcót is megillette a maga része, de róla senki sem tudta, merre jár.
Vanja kitörő lelkesedéssel fogadta az örökséget. Hetyke tizenegy éves
lányka volt, és leplezetlen örömmel szemlélte a nagyanyja otthonából
származó megannyi gyönyörű bútort és berendezési tárgyat. Henning
gondoskodott róla, hogy jónéhányuk Vanja szobájába kerüljön, a többit
pedig elraktározták. Amikor 1899-ben Viljar, majd egy esztendővel később
Belinda is meghalt, Vanja átvette az ő házrészüket, és tetszése szerint
rendezhette be. Az akkor tizenhat éves Vanja rengeteg ruhát és mindenféle
fényűző holmit vásárolt egészen addig, amíg legnagyobb sajnálatára
Henning és Agnete megálljt nem parancsolt a honi divatcikk-kereskedelmet
felvirágoztató költekezésének. Vanja keserves sóhajjal látta be, hogy több
évtizedre való ruhát vett magának.
Christoffer Volden épp ekkor végzett az egyetemen.
Mint friss diplomás doktor, a fővárostól északra egy völgy közepes
nagyságú kórházában talált magának állást. Úgy gondolta, itt nagyobb
szükség van rá, mint Christianiában, ahol a legtöbb orvos működött.
Christoffer remekül boldogult a pályáján. Őszinte segítő szándékkal
látott neki a gyógyításnak, lelkesedéséhez rendkívüli alaposság párosult.
Mindig szakított időt beszélgetni a betegekkel, mert úgy vélte, ez javulásuk
fontos tényezője. Páciensei nagyon szerették. Volden doktor nevét áhítattal
emlegették a kórház idegen világában az ingatag egészségükért, csöpp kis
életükért aggódó magányos anyókák, a törött lábú, szégyenlős fiúk, akik
nem akartak kacsába pisilni, de az előkelő hölgyek és urak is, akik szívesen
eltársalogtak izgalmas nyavalyáikról a készséges orvossal.
Christoffer magánélete nem alakult ennyire simán. Noha ezen a téren is
szokatlanul szerencsésnek mondhatta magát, valami mégis balul ütött ki.
Éppen ez indította arra, hogy egyedül menjen néhány napos szabadságra a
folyóparti faluba.
Pedig tulajdonképpen minden remekül kezdődött. Már első lillehammeri
évében – ugyanis ebben a városban volt a kórház – megismerkedett Lise-
Meretével. Az ifjú hölgy azonnal rabul ejtette szívét.
Lise-Merete, az egyik városi tanácsnok leánya, gyönyörű, hibátlan
bőrétől eltekintve talán nem volt tökéletes szépség, de bájával minden férfit
elkápráztatott. Tömegével akadtak csodálói, ám miután néhány alkalommal
találkozott Christoffer Voldennel, észre sem vett senki mást.
A fiatal orvost végtelen boldogság töltötte el. Úgy vélte, Lise-Merete
tökéletes lény. Gyengéd, barátságos, gondos, kellemes modorú, intelligens
teremtés, még humorérzéke is van. Méltóságteljes, sudár tartással jelent
meg a városi előkelőségek gyakori estélyein. Ilyenkor előszeretettel
büszkélkedett Christofferrel, de sohasem viselkedett úgy, hogy jelenlétében
a doktornak feszengenie kellett volna. A lány elragadó mosolya mindenkit
levett a lábáról.
Christoffer nyolc hónapon keresztül a fellegekben érezte magát. Szabad
idejükben közös jövőjüket tervezgették. Erre persze csak ritkán nyílt
lehetőség, ugyanis a férfi kórházi állása teljes embert kívánt, szó sem
eshetett szabályozott munkaidőről.
Christoffer maga sem tudta, miért fogta el enyhén kellemetlen érzés. Ezt
csak azután észlelte, hogy levelet kapott Vanjától.
Egészen közönséges, önmagában jelentéktelen levél volt, afféle
beszámoló az otthoni apró-cseprő dolgokról.
Amikor azonban Lise-Merete óvatosan megkérdezte, ki az a Vanja, az
orvos visszagondolt az eltelt néhány hónapra, és furcsa gyanakvás ébredt a
lelkében.
Kezdetben szerette, hogy Lise-Merete számára csak „te meg én” létezett.
A lány gyengéden igyekezett lebeszélni arról, hogy a kollégáinál rendezett
összejövetelekre járjon. Kettesben, gyertyafénynél elköltött vacsoráik
alkalmával tapintatosan kérdezgette a kórházban dolgozó ápolónővérekről.
Ha a lány valamelyik barátjához mentek, kezdetben mindig pompás volt a
hangulat, és az is maradt mindaddig, amíg Christoffer nem elegyedett
beszélgetésbe másokkal… Ha az illető kolléga vagy más úr volt, Lise-
Merete mindig karon fogta, és a terem ellenkező végébe vezette. Viszont ha
az orvos valamelyik hölggyel váltott szót…
Úristen, hogyhogy nem vette észre előbb! Lise-Meretét ilyenkor mindig
gyötrő migrén fogta el, és haza kellett mennie. Christoffer azzal szokta
bosszantani, hogy a divatos kontytól fáj a feje, a lány azonban erről hallani
sem akart. Mindig hallgatott, amíg Christoffer éppoly alaposan meg nem
vizsgálta, mint az igazi pácienseit. Ekkor jobban lett, és az ifjú orvos
mehetett haza. Természetesen szóba sem jött, hogy nála aludjon! Lise-
Merete szűzen akart oltár elé állni, Christoffer pedig tiszteletben tartotta
imádottja akaratát. Noha házasságról sohasem beszéltek nyíltan, a
leánykérés puszta formaság volt, amelyről mind a ketten tudták, hogy
nagyon hamar sor kerül rá.
Nyolc hónap…
Christoffer felriadt töprengéséből és megválaszolta a szépséges ifjú
hölgy kérdését.
– Vanja? Hiszen tudod, kicsoda!
– Persze – felelte selymesen lágy hangján Lise-Merete. – A rokonod. De
milyen viszonyban vagytok egymással? Milyen a megjelenése? És a másik
mostohanővéred, ahogyan nevezni szoktad őket? Milyen Benedikte, akiről
mindig olyan meleg hangon beszélsz? Nagyon szép?
Christoffer felkacagott.
 – Benedikte? Igen, az én szememben ritka szép.
Lise-Merete arcáról azon nyomban tovatűnt a mosoly. A bájos
kisasszonyka mintha sírásra húzta volna el a száját. A doktor gyorsan
folytatta:
– Más emberek egyáltalán nem tartják szépnek. Szokatlanul nagydarab,
ugyanolyan magas, mint én, és van egy házasságon kívül született fia.
– André, akit már említettél? – kérdezte összevont szemöldökkel Lise-
Merete. – Ha az anyjának olyan a külseje, amilyennek leírtad, hogy a
csodába szedte össze azt a fattyút? Hiszen nyilván nem te…?
– Légy szíves, ne nevezd Andrét fattyúnak! Persze, hogy nem én vagyok
az apja! Sohasem tudtam meg, ki az illető, hiszen annak idején még gyerek
voltam, odahaza pedig nem beszéltünk róla. Benedikte számomra olyan,
mintha a nővérem volna. Vele ellentétben Vanja rendkívüli szépség.
Az orvos hirtelen ráérzett arra, hogy ezt nem kellett volna hozzátennie.
Lise-Merete peckesen kihúzta magát, majd behízelgően meleg hangjában jó
egy órányi időre fagyos mellékzönge jelent meg. Christofferben egyszerre
felrémlett, milyen sokszor hallotta már ezen a módon beszélni szíve
választottját. Eszébe jutott, amikor egyik kollégája nevetve árulta el neki,
miképpen faggatta ki Lise-Merete. A lány mindenáron Christoffer kórházi
működésébe akart bepillantani. Szűnni nem akaró kérdésözönnel árasztotta
el az idősebb orvost, például hogy milyen a kapcsolata Volden doktornak az
ápolónőkkel. Christoffernek akkor hízelgett Lise-Merete féltékenysége,
most viszont bizonytalanság fogta el.
Elhatározta, tesz egy próbát. Amikor Lise-Merete némi idő múltán
visszazökkent eredeti modorába, mint korábban. Christoffer szabadkozva
kiment apró konyhájába kávét főzni. Ám rögtön visszalopakodott az
ebédlőbe, és az ajtó hasadékán át a nappaliba kukucskálva észrevette, hogy
a lány az íróasztala mellett áll. Éppen Vanja levelét olvasta.
Az orvos igencsak elgondolkozva tért vissza a konyhába.
Mivel a folyamatos kórházi munka meglehetősen kimerítette, néhány
nap szabadságot kért, hogy Lillehammertől távol, a természet magányában
átgondolja a jövőjét.
Végtelenül szerette Lise-Meretét, aki színessé, izgalmassá tette az életét.
De elkerülhetetlen, hogy egyszer komolyan, nagyon őszintén beszéljenek a
kapcsolatukról. Christoffer természetesen megértette, milyen
bizonytalanságban van szegény lány az ő nősülési szándékait illetően.
Éppen emiatt utazott el. Át akarta gondolni, milyen módon nyerheti meg a
bizalmát. Hiszen tudta: akarja Lise-Meretét, életének egyetlen szerelmét,
aki nélkül létezni sem tud!
Ám amikor elmondta Lise-Meretének, hogy rövid horgászkirándulással
akar kikapcsolódni a fárasztó munka után, megpillantotta a lány szemében a
gyanakvás szikráját. Majd amikor rájött, hogy a lány ellenőrizte a vasúti
jegyét, valóban északi irányba, nem pedig délnek, az otthoni tájak felé szól-
e, erős szorongás lett úrrá rajta. Ez így nem mehet tovább; szép szavakkal
kell értésére adnia, hogy egyedül ő, Lise-Merete tölti be a szívét. Talán még
verset is írjon hozzá?
Christoffernek azonban sohasem volt erős oldala a költészet. Poétai
kísérleteit egyszerűen nevetségesnek ítélte.
Képtelen volt felfogni, hogyhogy nincs önbizalma egy ennyire szép,
gazdag fiatal lánynak, akinek mindene megvan az életben.
Szegény, drága gyermek!
UTOLSÓ NAPJÁT töltötte idefent a faluban. A fiatal orvosnak sikerült
rendkívül meleg hangú beszédet kigondolnia, amelyet majd Lise-Merete
előtt mond el. Utána a lány soha többé nem fog kételkedni szerelmes
érzéseiben.
Úgy tervezte, ma is lemegy a folyóhoz. Nem mintha túl buzgón
horgászott volna; az igazat megvallva egyáltalán nem is akart halat fogni.
Senkinek, „még” a halaknak sem akarta elvenni az életét. Inkább letette a
folyóparton a horgászbotját, és gondolataiba merülve fel-alá sétált, vagy
leült egy fatörzsre. A természetben senki sem zavarta, a víz zúgása
elnyomta a falu zajait. Itt a szabadban nem volt más, csak ő, a folyó meg a
dérlepte nyírfaerdő. Ezen a helyen nyugodtan, senkitől sem zavartatva
gondolhatta át Lise-Meretéhez fűződő kapcsolatát. Szinte betegesen
vágyódott utána. Holnap viszontláthatja imádottját, aki megígérte, hogy
kijön elé az állomásra. Lelki szemei előtt megjelent Lise-Merete…
Éppen befejezte a reggelijét és indulni készült, amikor egy fiatal legény
kopogtatott be. Illedelmesen kezében tartott sapkával kérdezte meg, fel
tudna-e jönni a doktor úr a hegyek közé.
Mihelyt Christoffer meghallotta, miről van szó, azonnal igent mondott.
Eszébe sem jutott volna nemmel válaszolni, hiszen minden bajbajutott
emberre úgy tekintett, mint aki a segítségére szorul. Itt tartózkodásának
utolsó napján a folyó nélküle is csak meglesz valahogy, a halakról nem is
beszélve.
 A szatócsbolt előtt várakozó kis csoporthoz ért. Két gyermek is volt
köztük – Úristen, micsoda nyomorban élnek a zsellérek! Christoffer
gondosan kikérdezte a testvérpárt az öregasszonyról. Megsebesült-e? Látták
jelét valamilyen sérülésnek? Nem, de majdnem halott volt – mondta a
fiúcska. És borzalmasan sovány.
Nálad ugyan nem lehetett soványabb, kisfiam – gondolta kedvetlenül a
fiatal orvos. Bárcsak magammal vihetnélek mindkettőtöket abba a házba,
ahol megszálltam, mert akkor legalább jóllakhatnátok!
De most nem maradt idő az álmodozásra. Gyorsan bement a
szatócsüzletbe, és néhány puha, ízletes, nagy zsemlyét vásárolt. Ezeket
szétosztotta a nő keresésére indulók között, egy kis kanna tejet pedig azért
vett, hogy legyen mivel leöblíteni a péksüteményt. A helybeliek egyike sem
utasította el a kínálást, főleg a gyermekek nem.
A RÉNZUZMÓ FEHÉR DARABKÁI kiválóan jelezték az utat. Az egyik
paraszt lovas kordéval jött, amelyre majd a beteget fektethetik. A keskeny
ösvényen nem mindig volt könnyű előrehaladni a kocsival, de
valamennyien megtolták, egy fejszével pedig levágták az útban lévő
gallyakat.
A beteg keresésére indult négy felnőtt segített a gyermekeknek újra
összegyűjteni az útjelzőül elszórt zuzmót, nehogy üres kézzel kelljen
hazatérniük.
A két testvérben mindvégig benne volt a félsz. Mindketten attól tartottak,
hátha nem lesz már ott a nő. És ha hiába csalogatták ilyen messzire a
felnőtteket, köztük ezt az előkelő úrnak látszó doktort? Ha gonosz lény,
boszorkány vagy lidérc űzött velük rút tréfát?
A hegyhátra érve sokkal könnyebben haladhattak. Az elhullajtott
zuzmódarabok továbbra is világosan jelezték, merre vegyék az irányt.
Végül a láphoz értek.
Már csaknem két órája voltak úton, és tudták, csakhamar beáll a sötétség.
Az évnek ebben a szakában nagyon korán esteledett.
Mit szól ehhez apa meg anya? – gondolták a gyermekek. Nem érnek
haza idejében, vajon most is verés lesz belőle?
De hát tehettek volna másképp?
Bizonytalanul lépkedtek a láp szélén. Csakhamar oda kell érniük…
A férfiak a lóval meg a kordéval követték őket. Az erdő csendjét csupán
a kerekek nyikorgása verte fel.
A gyermekek egyre jobban lelassították lépteiket.
 Végül megálltak. A rénzuzmó fehér kupacaiból nem maradt több.
– Itt volt – szólalt meg a fiú. Nem mert felnézni a felnőttekre.
Látszott, hogy ezen a helyen feküdt valaki. A szürkésfehér dérben
emberi test nagyságú sötétebb folt rajzolódott ki.
Beszédes hallgatás után az egyik paraszt száraz hangon így szólalt meg:
– Bizony. De most nincs itt. Lehet, hogy csak aludt, és a saját lábán
indult tovább?
A gyermekek arca szégyenükben tűzvörösre vált.
– Nagyon beteg volt – mondta csendesen a fiú, húga pedig szótlanul
rábólintott.
A férfiak körüljártatták tekintetüket a vidéken. Előttük némán és hidegen
terült el a láp. A felnőttek közül ketten vaktában elindultak az erdőben.
– Ott van! – kiáltott fel hirtelen az egyik, kezével előremutatva. – Ott
fekszik a fák között!
– Nos, akkor egy kicsit odébb tudott menni – dünnyögte a másik.
– Vagyis nem teljesen tehetetlen.
Ám ahogy a földön fekvő nőalakhoz értek, a paraszt már visszaszívta
volna előbbi szavait.
– Úristen – motyogta.
Christoffernek a látványtól elszorult a torka. Noha a kórházban rengeteg
emberi nyomorúsággal találkozott, nem hitte volna, hogy valaki annyira
lesoványodjon, mint ez a nő.
– Csak csont és bőr – jegyezte meg az egyik legény.
– Pedig egyáltalán nem öreg – mondta a másik. – Sőt, egészen fiatal!
– Csak nem Marit az, a Svelten tanyáról? – kérdezte hitetlenkedve a
harmadik. – Sohasem ismertem volna meg, ha nem ilyen világosbarna,
göndör a haja. Ez bizony ő. Uram Jézus, vajon mi történt vele?
Christoffer, aki már az eszméletlen nő mellett térdelt, megállapította,
hogy még életben van. Valójában nemigen értette, miképpen is lehetséges
ez.
– Ki ez a Marit? – kérdezte, mert szeretett volna többet tudni a betegről.
Az a férfi, aki felismerte, enyhén szabadkozva válaszolt:
– Az egyik közeli zsellérkunyhóba valósi. Gyermekkora óta gonosz vén
apjának viselte gondját. A többi testvére mind kiment Amerikába.
Emberkerülő természetű, jómagam csak néhányszor láttam odalent a
faluban. Olyankor is csak azt motyogja el, amit feltétlenül el kell mondania,
és az út szélén lopakodik tova. Tulajdonképpen kár érte.
 – Azt meghiszem – mormogta Christoffer a foga között.
– Valamikor csinos lány volt – folytatta a paraszt. – A bolond apja miatt
persze nem kellett senkinek. Ő maga is eléggé fura teremtés lett.
– Hiszen fű lóg ki a szájából! – mondta elszörnyedve az orvos.
– Ez a törpemálna levele – igazította ki egy másik férfi, leguggolva
mellé. – Csak nem ette meg?
– Nem, úgy tűnik, rögtön megpróbálta kiköpni – állapította meg
Christoffer. A szánalmas látványtól annyira elszorult a szíve, hogy beszélni
is alig bírt.
– Nyilván éhenhalt – mondta az a férfi, aki a legjobban ismerte Marit
otthoni körülményeit. – Úgy értem, még életben van, de…
– Nemcsak arról van szó – jelentette ki az orvos. – Ha hozzáérek,
összerándul – mintha fájdalmat érezne.
– Igen, de az éhség és a fájdalom csak összefügg?
– Annyira nem, hogy valaki eszméletlen állapotban is reagáljon rá.
Nézzenek ide!
Az orvos óvatosan a nő összeaszott testéhez ért. Mindannyian jól
láthatták, hogy az arcára fájdalom ül ki, és védekezni próbál az érintés
ellen.
Christoffer gondolataiba merülve állt fel a haldokló mellől.
– Természetesen kórházba kell szállítanunk – sóhajtotta. – Teljesen
kimerült, vagyis valamilyen erősítőre volna szüksége. Viszont ha a hasa
beteg, semmit sem szabad ennie.
– Akkor meghal – szögezte le velősen az egyik férfi. – Ez aztán a
kutyaszorító!
– Meg kell próbálkoznunk azzal, hogy beléje erőltetünk valamit –
mondta Christoffer. – Maradt még a tejből?
A parasztok odahozták a tejeskannát. A két gyermek ekkorra összeszedte
a bátorságát. Most, hogy rátaláltak a nőre, arcukon óvatos büszkeség jelent
meg. Hátha megmentettek egy emberi életet?
De még ők is látták, milyen csekély rá a remény!
Christoffer megkönnyebbülésére a nő hirtelen felnyitotta a szemét. Az
orvos barátságosan rámosolygott, nehogy megrémítse, hiszen ilyen módon
magához térni igencsak zavarbaejtő lehetett.
– Tessék! – szólította meg barátságos hangon. – Próbálj egy kis tejet
inni! Utána meg kell tudnom, hol fáj.
 Christoffer úgy vélte, a szörnyű kimerültség és a csontvázzá aszottság
ellenére ennek a nőnek maradt valami a szépségéből. Még halálosan
eltompult szeméből is megható szenvedély áradt. Az orvosnak elszorult a
torka, amikor arra gondolt, mennyit szenvedhetett magányában a
szerencsétlen teremtés. Barátságos mosolya elbizonytalanodott.
MARIT A TESTÉT emésztő fájdalomra éledt fel. Hol lehet? Köröskörül
hideg volt, egész testében didergett. Elhomályosult tekintettel is ki tudta
venni néhány ember körvonalait.
Valaki kérdezgette, de a nagybeteg agya nem volt képes felfogni a
szavakat.
Lassan sikerült a föléje hajoló férfira szegeznie a tekintetét. Milyen
jóképű! De milyen szigorú az arca! Nem, mégsem az, csak éles, határozott
vonásai miatt tűnik szigorúnak.
Olyan, akár az ítéletnap angyala. Vajon az égbe jutott? Ugyan már, ő, aki
sohasem viselte el az apját, nem juthatott oda. Talán inkább a mennyország
ellenpólusán kötött ki.
– Bocsánat – motyogta és lehunyta a szemét.
A bocsánatért esedezés volt a legjellemzőbb Maritnak az egész élethez
való viszonyára.
A hang makacsul folyton tejről beszélt. Marit végre felfogta szavainak
értelmét. Tej…? Hiszen több hónap telt el azóta, hogy…
A férfi hozzáért! Éppen ott, ahol a leginkább fájt. Marit összekuporodott
és szörnyű kínjában felsikoltott – ami persze nem hallatszott többnek
szánalmas nyöszörgésnél.
– Az a baja, amit gondoltam – mondta a hang. – Minden bizonnyal
vakbélgyulladása van. Talán máris átfúródott, akkor pedig semmit sem
tehetünk. Mindenképp haladéktalanul kórházba kell szállítanunk.
Kórházba? Ott szoktak meghalni az emberek. Vakbélgyulladás? Nincs
mit tenni? Valamit az ajkához szorítottak.
– Úgy! Megpróbálunk inni egy keveset?
Amikor a folyadék a szájába csurgott, gépiesen nyelt.
Tej! Nagyszerű érzés töltötte el, többet akart inni, de a kannát azon
nyomban elhúzták előle. Alig néhány csöppet ihatott, s ezt kegyetlen
kínzásnak tartotta.
Gyomra azonnal görcsösbe rándult, tehát a férfi mégiscsak tudta, mit
tesz. Mivel Maritnak sikerült magában tartania azt a kevés tejet, amit
ihatott, úgy érezte, mintha magát az életet csepegtette volna magába.
 A férfi így szólt a közelben álló másik emberhez:
– Csak pár csöppet adok neki szabályos időközökben, különben
mindennek vége lehet. Valami táplálékot viszont kell kapnia, hogy
megerősödjön egy kicsit.
– A doktor úr fogja megoperálni? – kérdezte halkan, tisztelettudóan egy
másik hang.
– Ezt majd a kórházban döntik el – válaszolta a férfi. – De személyesen
gondoskodom róla, hogy a legfigyelmesebb ápolásban részesítsék.
– Nem is kételkedünk benne – mondta ugyanolyan tiszteletteljes hangon
a másik. – Nézze, itt az iszákja, ezt is magunkkal vihetjük.
Doktor? Tehát ez a szép férfi doktor? Marit újra felpillantott és immár
más szemmel nézett rá. Azt azonnal felfogta, hogy az illető tanult ember, de
hogy doktor legyen? Ráadásul idefent, a rengeteg erdőben!
Egy békésebb pillanatban, amikor valamelyest tompultak a fájdalmai,
mintha a biztonság érzete töltötte volna el. Tudta, hogy ebben az orvosban
megbízhat. Már a kórház sem tűnt annyira rémítő helynek.
Marit most első ízben szeretett volna mindenáron életben maradni.
Csupán azért, mert nem akart szomorúságot okozni a doktornak. Őmiatta
akart harcolni az életéért, nehogy az orvos hiábavaló küzdelemre
kényszerüljön.
Marit ebben a pillanatban alázatosabb és hálásabb volt, mint valaha.
Sírva fakadt volna, ha futja az erejéből.
– Meg kell próbálkoznunk azzal, hogy a kocsira fektetjük – szólalt meg
az orvos. – Legyenek végtelenül óvatosak! Számára a legkisebb mozdulat is
elviselhetetlen kínokkal jár.
Milyen sokat tud! Vajon honnan van tisztában azzal, miféle fájdalmak
gyötrik?
Ám amikor a férfiak felemelték, mindent a borzalmas kínok árja borított
el. Sokáig tartott, de végül mégiscsak a kocsin feküdt. A doktor és egy
másik ember melléje ült és erősen fogta, hogy így csökkentsék az
egyenetlen út okozta rázkódást.
Marit csupán foszlányokra emlékezett az útról.
Tompultság. Kibírhatatlan gyötrelmek. Néha-néha egy kortynyi hűsítő
tej érintette az ajkát. Az orvos barátságos, együttérző tekintete. Ha nagyon
rosszul érezte magát, megfogta a kezét.
A két férfi útközben folytatott beszélgetését elég jól megértette:
– Szegény teremtés még mindig egész csinos!
 – Mennyi idős lehet?
– Marit? Lássuk csak… Megvan vagy harminc. Azt hiszem, pontosan
harminc.
A szerencsétlen nő közbe akart szólni, hogy még nem töltötte be, ám
képtelen volt a beszédre.
A paraszt így folytatta:
– Lássa, doktor úr, sohasem vették emberszámba. Azt mondják, nincs ki
a négy kereke. Senkivel sem mer szóba állni. Állítólag az apja bolondította
meg. Undorító zsémbes vénség volt. Egyszer a puskájával egy legény után
lőtt, aki barátkozni akart a lányával. Bár ennek is már jó ideje.
Az orvos újból néhány csöpp tejet öntött a nyelvére. Maritnak már nem
fájdult meg tőle annyira a hasa.
Homályosan kirajzolódott a szeme előtt a falu képe. Tehát végre leértek.
A vonatról beszéltek. A legközelebbi csak másnap jön.
„Szekéren túl sokáig tart”, hallatszott az orvos hangja. „Nagyon kell
sietnünk.”
Ekkor egy újabb szó bukkant fel: a hajtány. Maritnak fogalma sem volt,
mi az.
Aztán lassan egy másik járműre emelték át, miközben ismét szörnyű
fájdalom gyötörte. Majd egyenruhás férfi foglalt helyet mellette.
A parasztok és a gyermekek sok szerencsét kívántak neki. Maritnak nagy
megerőltetéssel sikerült elmosolyodnia, és félig elfúló hangon köszönte
meg a jókívánságokat.
A doktor a gyerekek kezébe nyomott valamit. Mindkettejüknek szép
összeg ütötte a markát! Minden bizonnyal gazdag ember!
Christoffer Volden doktor igen jómódú volt. Lise-Merete figyelmét ez a
körülmény sem kerülte el.
Az orvos is a furcsa kocsira szállt. Marit így biztonságban érezte magát.
A szerencsétlen nő iszákja és a doktor poggyásza is velük volt. Az orvos azt
mondta, hogy most elutazik a faluból.
Marit megremegett, amikor a hajtány elindult. Milyen gyorsan és
egyenletesen haladt! Szabályos időközönként kattogott, ilyenkor mindig
zökkent egyet. Minden zökkenés élesen hasított a testébe. Az egyenruhás
férfi közben mindvégig egy rudat mozgatott oda-vissza.
Ez lenne a vonat? Nem, egyszer látta messziről a vonatot. A hajtány
sokkal kisebb volt, és egészen nyitott.
 Besötétedett, de a kocsi előtt lógó lámpa fényében mégis lehetett látni
egy keveset.
Marit nyomorúságosan vacogott a hosszú úton. Az orvos levetette a
zakóját és a reszkető nő szánalmas, aszott testére borította. A ruhadarab
szegélye végigsúrolta a jobb oldalát, ő pedig felsikoltott kínjában.
– Ugye, leginkább a jobb oldalad fáj? – kérdezte az orvos.
– Igen – suttogta a beteg.
– Jó.
Noha Maritnak az apja megtiltotta a kérdezősködést, nem állhatta meg,
hogy rettenetes erőfeszítéssel megkérdezze:
– Miért jó?
– Mert ha az egész hasad egyenletesen fájna, azt jelentené, hogy
kilyukadt a vakbeled.
Marit hosszasan eltöprengett ezen. Figyelte, így van-e, de nem ezt érezte.
Úgy tűnt, mintha most visszatérne az ereje. A tej sokat használt.
– Az Úr büntetése – mondta hirtelen.
Christoffer összerezzent.
– Ostobaság – legyintett. – Ugyan miért érdemelnél büntetést?
– Nem szerettem apámat. Legjobb, ha most könnyítek a
lelkiismeretemen, mielőtt odaállnék az Úr ítélőszéke elé.
– Nem mondanál ilyesmit, ha tudnád, hány olyan ember akad, aki nem
tudja elviselni a szüleit, vagy képtelen kijönni velük. Bizonyára megvolt az
okod rá, hogy nem szeretted.
Marit testén rettenetes fájdalom nyilait végig. Az orvos keze után kapott,
amit a hegyhátról lefelé jövet jó néhányszor megtett már. Mindannyiszor
meg tudta fogni.
Most is sikerült, s ez erőt adott neki.
– Nem volt kedves veled? – kérdezte a doktor.
– Nem voltam olyan szorgalmas, ezért olykor haragudnia kellett rám –
mondta szabadkozva a szerencsétlen nő. – Meg kell érteni…
– Vagyis nem bánt jól veled – állapította meg a doktor.
– Nem – ismerte be megkönnyebbülten felsóhajtva Marit. – Nem volt jó
ember, örömét lelte abban… ha gyötörhetett. Amit nem szerettem, ő
megtette. Rugdalta a kutyát. Engem meg bezárt. Gúnyolt, hogy milyen rút
és ostoba vagyok.
Ez a váratlan kitörés megfosztotta az erejétől. Behunyta a szemét, és
fájdalmasan zihálni kezdett.
 – Bocsánat – nyöszörögte.
– Nem kell az egész emberiség vétkei miatt bocsánatért esedezned.
Ezenkívül nem vagy sem rút, sem ostoba. Nem szabad, hogy rossz legyen a
lelkiismereted, amiért nem szeretted az apádat. Minden tőled telhetőt
megtettél, csak hogy neki jól menjen a sora. Mit tett érted az apád?
Marit hosszas gondolkozás után felelt.
– Semmit.
Milyen jó érzés volt, hogy végre kimondhatta! Kétségbeesetten
igyekezett legyőzni rossz lelkiismeretét, mert az apja bizony komiszul bánt
vele! Természetesen ő, a leánya tehet róla, de…
– Gondoltam, hogy semmit sem tett érted – folytatta barátságos hangon
az orvos. – Így tehát ne beszélj mindenfélét az Úr büntetéséről! Ugye,
apádnak jó dolga volt?
– Igen. Legalábbis…
Marit kereste a megfelelő szót, de a doktor segített neki:
– Legalábbis ami a látszatot illeti. Senki nem tudhatja, békességben élt-e
önmagával. Te viszont igencsak szenvedtél, ugye? Tulajdonképpen miféle
istenben hiszel? Olyanban, aki megjutalmazza a gonoszokat és megbünteti
a segítőkészeket?
Marit megpróbálta meghányni-vetni magában az orvos nézeteit, de
ekkorra olyan állapotba került, hogy gondolatai kuszán csapongtak.
– Úgy gondoltam, elmegyek.
– Az apád után?
– Dehogy, dehogy. Amerikába a testvéreim után. Csakhogy nem
válaszoltak a levelemre.
– Tehát Amerikában élnek a testvéreid! Régen vándoroltak ki?
– Húsz évvel ezelőtt.
Christoffer rövid ideig hallgatott, majd így szólt:
– Ugye, nagyon magányos voltál?
Ezt nem kellett volna megkérdeznie, még ha végtelenül gyöngéd hangon
tette is! Marit jéggé fagyott lelkéből sírás tört fel. A mély zokogás rettenetes
fájdalommal járt. Csaknem szétfeszítette a szerencsétlen nő meggyötört
testét, sikoltozni kezdett kínjában, miközben Christoffer rémülten próbálta
elcsitítani, amit elindított. Meggondolatlan szavaiért legszívesebben
leharapta volna a saját nyelvét.
Lázasan igyekezett másra terelni a beteg gondolatait, elmondta, mi
történik majd a kórházban, ahol Marit kipihenheti magát, táplálékot kap.
Semmitől sem kell félnie, mert ő mindvégig vigyázni fog rá.
Marit tudata elenyészett a fájdalmait tompító, kavargó örvényben.
– Ne menjen el mellőlem – suttogta. – Úgy félek, maradjon mellettem!
Marit azt hitte, hogy az orvos így szól: „Nem távozom mellőled”, de ez
képzelődés is lehetett. Körülötte a sötétség egyre sűrűsödött, a lámpa
elhomályosodott, s ő mintha elmerült volna a kínok árjában, a már-már
kábító fájdalomban.
Christoffer tehetetlenségében lehunyta a szemét. Tudta, milyen vékony
szálon függ a szerencsétlen teremtés élete.
– Jóságos Isten – suttogta alig hallhatóan. – Ha tudod, mi az
igazságosság, engedd, hogy ez a szegény nő éljen még! Hadd élhessen
önmagáért, ne pedig másokért. Nem szolgált rá, hogy most haljon meg,
amikor még semmi örömét nem lelte az életben.
3. fejezet

MÉG SÖTÉT VOLT, amikor átfagyva a kórházhoz érkeztek. Reggel hét óra
felé járt az idő, a kórház éppen ébredezett. A folyosókon és az ügyeleti
szobákban még világítottak a lámpák.
Akár az összes többi kórház, a lillehammeri is több osztályra tagolódott,
hogy megakadályozzák a baktériumok terjedését. Minden osztályt külön
pavilonban helyeztek el. A főépület csupán egy emelettel volt magasabb a
többinél.
Christoffer a betegfelvételhez sietett és intézkedett, hogy készítsék elő a
műtőt.
Sürgölődését egyik kollégája szakította félbe, aki lobogó
kabátszárnyakkal viharzott oda hozzá.
– Hála a jó Istennek, hogy itt vagy, Christoffer! Nem is képzeled,
micsoda zűrzavar van nálunk.
– Elhiszem, de most nem érek rá…
– A főorvos influenzával ágynak esett, neked pedig azonnal el kell
végezned egy műtétet.
A főorvos kidőlése azt jelentette, hogy Christoffer maradt a kóroda
egyetlen sebésze.
– Nem tehetem, mert ennek a nőnek minden más pácienssel szemben
elsőbbsége van.
Ujjával a hordágy felé bökött, amelyen az ekkor már teljesen öntudatlan
Marit feküdt.
– Nem tudod, kiről van szó – halkította le hangját a kollégája.
Egy férfi lépett oda hozzájuk. Lise-Merete apja, Gustavsen tanácsnok úr.
Lise-Merete? Úristen, csak nem ő…?
– De jó, hogy megjöttél, Christoffer – mondta a tanácsnok, akinek a
félelemtől és az izgalomtól arcába tolult a vér. – Bernt, a fiam… Jaj,
Istenem, nem bírom ki! És a főorvosnak is éppen most kellett
megbetegednie! – Christoffer jövendő apósa eltakarta a kezével az arcát, de
aztán sikerült megemberelnie magát. – Meg kell operálnod Berntet,
méghozzá azonnal, ebben a pillanatban!
Lise-Merete is kilépett a látogatók számára fenntartott várószobából.
– Christoffer, drágám… Tégy meg minden tőled telhetőt!
Az orvos sietősen megcsókolta szíve választottját, majd megkérdezte:
 – Mi baja van Berntnek?
Jól ismerte jövendőbeli sógorát, és nem mondhatni, hogy különösebben
rokonszenvesnek találta.
– Falnak ütközött egy automobillal – válaszolta Gustavsen úr.
– Automobillal?
A pöfögő masinák ekkortájt még igencsak ritka járműnek számítottak
Norvégia útjain. Tulajdonosaikat akár egy kézen is meg lehetett számolni.
– Igen, kölcsönkérte egyik barátjától a kocsit, és baleset érte. Szegény
fiú! Mind a két lába… Negyedórája hoztuk be.
Christoffer mély lélegzetet vett.
– Rögtön megvizsgálom. Előbb azonban el kell végeznem egy műtétet.
A beteg itt fekszik a hordágyon.
– Hát ez meg kiféle-miféle? – kérdezte meglehetősen nyers hangon a
tanácsnok, leányával egyetemben bosszús pillantást vetve a haldoklóra.
– Egy zsellérlány. Azért jöttem vissza hamarabb, hogy
megoperálhassam. Perceken múlik az élete. Nővér, szóljon a műtőbe, hogy
vakbéllel kezdünk! Hívja oda a személyzetet!
Az ápolónő félénken válaszolt:
– Már megtörtént. Készen állnak Bernt Gustavsen megműtésére, csak
arra vártak, hogy a nap folyamán megjön a doktor úr. Milyen szerencse,
hogy korábban érkezett vissza!
– Utasítsa őket, hogy készüljenek fel a vakbélműtétre!
A nővér eltűnt a műtő felé vezető folyosón. Lise-Merete közben
rosszalló pillantással méregette Maritot.
– Hiszen ez egy csontváz! Ráadásul zsellérivadék…
Christoffer, aki már kibújt a kabátjából és a zakójából, inkább
összeszorította a fogát. A tanácsnok odalépett hozzá és a fülébe súgta:
– Ötezer korona külön honoráriumot kapsz, ha először Berntet műtőd
meg.
– Tanácsnok úr, azonnal megvizsgálom Berntet. De ha őt veszem
elsőnek, akkor is csak azért, mert neki kritikusabb az állapota, nem pedig a
pénz miatt.
Az orvos maga is hallotta, milyen hűvösre változott a gazdag úr hangja.
– Gyere, nézd meg!
Bernt Gustavsen kétségtelenül súlyos sérüléseket szenvedett. Mindkét
lába több helyen eltört. Feltétlenül sürgős operációra szorult.
Christoffer ezt közölte is Lise-Meretével és az apjával.
 – Pillanatnyilag nincs életveszélyben, Marit Svelten viszont igen. Tehát
először őt kell megműtenem. Bernt alszik a morfiumtól.
A tanácsnok ekkor olyan közel lépett Christofferhez, hogy az orvos
észrevette, jövendő apósa alapos fogászati kezelésre szorul.
– Ha megteszed, amire kérlek, Christoffer, tovább támogatom anyagilag
a kórházat. Ellenkező esetben…
Lám, lám, fenyegetőzik. A helyzet egyre kínosabbá vált.
– Tanácsnok úr… Megígérem, minden tőlem telhetőt elkövetek Bernt
érdekében. A szavamat adom rá. Csakhogy a fiú és a családja miatt
cselekszem így, nem pedig… – Christoffer majdnem zsarolást mondott, de
még idejében lenyelte, ami a nyelvén volt. – …anyagi természetű okokból –
fejezte be szavait.
– El tudom intézni, hogy megszűnjön a kórháznak nyújtott dotáció!
Christoffer félrefordult, mert kezet kellett mosnia.
– Nekem is megvannak a magam pénztartalékai, tanácsnok úr, és nem
vonakodnék bevetni őket ott, ahol valóban szükség van rájuk. Például egy
ehhez hasonló kórházban. És ha most megbocsátanak, nekiláthatunk. Minél
előbb végzek a vakbélműtéttel, annál hamarabb vehetem kezelésbe Berntet.
Most ne érj hozzám, Lise-Merete, mert rámragasztod a baktériumokat.
A szeretett lányra mosolygott, ám az sarkon fordult és távozott. Apja
némán követte.
Christoffer mélyen felsóhajtott. A vita annyira felzaklatta, hogy remegett
a keze. Éppen most! Az egész éjszakai virrasztás sem tett jót neki. Ki kellett
volna aludnia magát.
Néhány utasítást adott Bernt ápolására vonatkozóan, majd a műtőbe
indult.
ILYEN SOVÁNY TESTEN még sohasem ejtett metszést. Furcsa szorongás
fogta el, ahogy csupaszon látta ezt a szinte csak csontból és bőrből álló
emberroncsot. A vakbele azonban szerencsére nem fúródott át. Christoffer
nem is értette, hogy miért nem.
Meg kellett fontolnia az altatást is, hiszen egy ennyire mélyen öntudatlan
beteg esetében tulajdonképpen felesleges. De ha mégis magához tér…?
Kész katasztrófa.
Az operáló orvosnak azonban hirtelen más gondja támadt.
Alig érintette meg a rettenetesen begyulladt féregnyúlványt, máris
kifakadt az ujjai között, a benne lévő genny pedig a nyitott műtéti területre
ömlött.
 – Ördög és pokol! – mormogta maga elé Christoffer. – Gyorsan, nővér,
ki kell tisztítanunk, mielőtt szétterjed!
Lázasan, nagyon sokáig dolgoztak Marit nyomorult, kiaszott testén.
Miután gondosan ellenőrizte, hogy semmiről sem feledkezett meg, végre
összevarrhatta a sebet. Azon tanakodott, vajon hányszor kérdezte meg
műtét közben: „él még?”, és hány alkalommal válaszolt fejbólintással az
aggódó arcú nővér.
Christoffer befejezte a műtétet. Maritot az ápolónőkre bízta, és kiment
megmosakodni.
Úristen, milyen fáradt volt, ráadásul újabb műtét várt rá, talán
bonyolultabb az elsőnél! Christoffer egyáltalán nem kedvelte a lábtöréseket,
mert sokfajta előre nem látható következménnyel járhattak. A tökéletes
gyógyulás szinte lehetetlen volt, valamilyen kis dudor vagy
kiegyenesíthetetlen görbület mindig maradt hátra.
Alig ért ki az előtérbe, Lise-Merete és az apja máris felállt.
– Ez aztán sokáig tartott – kaffogta a tanácsnok.
– Bonyodalmak léptek fel – magyarázkodott Christoffer, miközben
megcirógatta Lise-Merete arcocskáját.
– Bonyodalmak? Hiszen a fiam életébe kerülhetett volna!
– Aligha. Éppen az előbb tudakozódtam az állapota felől. A
körülményekhez képest kielégítő. Most már csak egy csésze kávét kell
innom, és utána…
– Kávé? Nem fogsz még enni is, mielőtt végre csinálsz valamit?
– Feltétlenül kávét kell innom, mert az éjszaka egyetlen percet sem
aludtam.
A magas állású uraság összeszorította a fogát.
– Nagyon ajánlom, hogy Bernttel ne legyenek bonyodalmak. Különben
sürgősen új állás után nézhetsz.
– Légy szíves, apa!
– Hallgass, Lise-Merete! Elviselhetetlennek tartom azt a fajta
nemtörődömséget, amelyet Christoffer tanúsít.
A bősz városatya ezzel visszament a várószobába. Olyan erővel csapta
be maga után az ajtót, hogy az összes beteget felriasztotta vele.
– Ne törődj apával – kérlelte szerelmét Lise-Merete. – Magánkívül van
az aggodalomtól Bernt miatt.
– Nagyon is megértem – mosolygott rá gyorsan az ifjú orvos.
A lány félresimította a Christoffer homlokába lógó hajtincset.
 – Szörnyű ostobaságot követtél el, amikor azt a személyt vetted elsőnek!
Úgy értem, egy zsellér lányát!
– Ez nem vall rád, Lise-Merete. Hiszen mindig megértőn szoktál
viselkedni. Az a szerencsétlen húsz éven át pokoli körülmények között élt.
Ha valaki, akkor ő megérdemli, hogy emberszámba vegyék!
– Mindenképpen neked kellett emberszámba venned?
A bájos kisasszony újra azzal a bizonyos rejtett hideg hanghordozással
beszélt.
– Nekem, továbbá mindazoknak, akik a biztos halálból mentették meg.
Két kisgyermek akadt rá. A fájdalmaktól és az éhségtől eszméletlenül
feküdt az egyik hegyi láp szélén.
– Milyen megható! – mondta Lise-Merete, és néhány lépésnyire
eltávolodott imádójától. Csakhamar újra odalépett hozzá. – Olyan büszke
vagyok rád, Christoffer! Mindenki azt mondja, nekem jutott a városban a
leginkább körülrajongott fiatalember.
Lise-Merete szavai zavarba hozták az orvost.
– Most mennem kell, drágám – szabadkozott. – Mondd meg
édesapádnak, hogy Bernt néhány perc múlva már a műtőasztalon fog
feküdni!
A lány cuppanós csókot nyomott a férfi arcára. Christoffer szívét
melegség töltötte el, amikor visszaindult a műtőbe.
BERNT GUSTAVSEN lábtörése a feltételezettnél komplikáltabbnak
bizonyult, sokáig eltartott az operáció. Christoffer rendkívül lelkiismeretes
és ügyes sebész volt, noha egyáltalán nem lehetett volna az orvostudomány
egén ragyogó fényes csillagnak nevezni. Legnagyobb erőssége
megbízhatósága volt.
Christoffer nyugtalanul ismerte el, hogy Bernt nagyon hosszú ideig
kényszerült várakozásra. Ha csúnya sérülései elfertőződnének, a jód
kivételével semmi sem áll rendelkezésükre a baktériumok elleni
küzdelemben.
Christoffer meglehetősen sokat tudott Lise-Merete tizennyolc esztendős
öcsikéjéről. Már gyermekkorában is mihaszna kölyökként tartották számon,
és senki nem állíthatta, hogy azóta előnyére változott volna. A szülei által
agyonkényeztetett ifjoncot gyakran látták hasonszőrű cimboráival
éjszakánként a város szórakozóhelyein. Rebesgették, hogy néhányszor a
rendőrségi kijózanító fogdát is megjárta már. Teljesen rá vallott, hogy
ripityára törte egyik barátjának automobilját.
 Persze ennek ellenére kijárt neki a tisztességes orvosi ellátás. A szülei
miatt, meg aztán hátha egyszer végre benő a feje lágya és ember válik
belőle. Annak a ténynek pedig, hogy ő Lise-Merete öccse, különleges
bánásmódra kellett volna feljogosítania.
A mélyen elaltatott Bernt megoperálása több óra hosszat tartott.
Christoffer a műtét vége felé olyan halálosan fáradt volt, hogy a sebek
összevarrását és a többi feladatot át kellett adnia a segítőinek. Súlyos
felelőtlenség lett volna ilyen kimerülten vállalkoznia rá.
Annyit azért megengedett magának, hogy benézzen Marithoz. Az
ápolónő suttogva tudatta vele, hogy a beteg továbbra is öntudatlan, de a láza
nem annyira magas már.
– Nagyon jó – bólintott Christoffer.
Azzal egyenesen a kórház mellett lévő lakására ment. Lise-Meretével a
beszélgetés várhatott. A doktor már csak aludni akart.
CHRISTOFFER MÁSNAP reggel vizitre indult. Kipihenten, energikusan
látott neki szokásos feladatainak. Felkészült rá, hogy az este komolyan
beszél majd Lise-Meretével. Bár most nemigen tudta, miről is kellene
beszélniük. Hiszen imádottja szinte tökéletes teremtés, ő pedig csak nem
akarhat minden tekintetben tökéletes feleséget? Ne tanúsíthatna türelmet
jövendőbelijének egynémely apró gyengeségével szemben?
Christoffer tájékozódott új páciensei állapota felől. A főnővér szerint a
körülményekhez képest mindketten jól vannak.
El tudom képzelni! – gondolta keserű gúnnyal a fiatal orvos. Bernt
Gustavsen jajgatása már messziről hallatszott. Nyilván az összes többi
betegéét felülmúló fájdalmai lehettek.
Christoffer nagyon remélte, hogy a főorvos minél hamarabb felépül.
Nem örült neki, hogy egyedül az ő vállát nyomasztja a Bernt és családja
iránti felelősség.
Mivel az a pavilon esett közelebb, amelyben Bernt feküdt, ott kezdte
meg a vizitet.
Christoffer üdvözölte első betegét: környékbeli kisparaszt volt, akire
kővel megrakott szekér borult. Noha régóta nyomta az ágyat, remek
hangulatban volt.
– Disznóvágás van itt a szomszédba, vagy mi? – vigyorgott
kezelőorvosára. – Egész nap csak a visítást hallani: „Juj, juj, juj. Fáj, au, jaj
de fáj!”
Christoffer elfojtotta mosolyát és barátságosan így felelt:
 – Tényleg nagyon fáj neki. Bár a többi beteg érdekében megpróbálhatná
visszafogni magát. No és te, hogy vagy?
– Haza akarok menni – válaszolta a gazda.
– Már két hete folyton csak ezt hallom. Néhány nap múlva majd
meglátjuk.
– Én meg két hete ugyanezt hallom a doktor úrtól. Haza kell mennem a
disznóölésre.
– Az otthoniak nélküled is elboldogulnak. Ha ez megvigasztal, egyre
jobb az állapotod.
Christoffer a szomszédos ágy felé fordult. Fiatal természetbúvár feküdt
benne. Megsérült a keze, és a seb csúnyán elfertőződött. Akármennyit is
dréncsövezték és cserélték rajta a kötést, csak nem akart begyógyulni.
– Nyilván te is haza akarsz menni, ugye?
– Persze – felelte az ifjú tudós. – Bár elismerem, hogy jelenleg éppen
akadályoztatva vagyok.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk. Hamarosan beáll a javulás.
Christoffer maga sem igen hitte, amit mondott. Az efféle makacs
sebfertőzéseknek alig lehetett gátat vetni.
Végiglátogatta az ágyakat a nagy kórteremben, de a legtöbb páciens
mindössze két kívánsággal fordult hozzá: haza akartak menni, vagy
könyörögtek, fogja be végre valaki a szomszédos betegszobában fekvő
bőgőmasina száját.
Christoffer ezek után Bernt Gustavsenhez ment. Amikor a szépreményű
ifjonc meglátta a vizitre érkező orvost, kétszeres hangerővel folytatta a
jajveszékelést.
– Jól van, jól van – fordult hozzá megnyugtatóan gyengéd hangján a
doktor. – Hogy érzed magad?
– Meghalok! Tudom, hogy itt a vég! Nincs ember, aki el bírná viselni az
ilyen rettenetes kínokat!
Christoffer megnézte Bernt lázlapját, majd szárazon így szólt hozzá:
– Tudom, milyen fájdalmat érzel. Ez sajnos elkerülhetetlen. De mindjárt
kapsz egy kevés morfint. Meglátod, segíteni fog. Minden tőlünk telhetőt
megtettünk, a gyógyulásod most már csak idő kérdése.
– Miért nem jön anya és apa?
– Biztos vagyok benne, hogy a látogatási időben eljönnek. Addig
pihenned kell.
 Mármint főleg a többi páciensnek kell pihennie – gondolta Christoffer,
de ezt nem mondta ki.
A vizit folytatódott.
Csakhamar Marithoz indult, aki egy másik épületben feküdt.
Egy ápolónő útközben riasztó hírt súgott a fülébe:
– Doktor úr, az egyik pavilonban bacilusfertőzés terjed. Több betegnek
magas a láza.
Christoffer bosszúsan mormogott valamit a foga között. A hasonló
fertőzés minden kórház réme volt. Ezidőtájt, 1901-ben nagyon kevés eszköz
állt az orvosok rendelkezésére. Nem tehettek mást, mint hogy karbollal
sikálják a falakat, az ágyakat és a padlót, valamint szigorú óvintézkedéseket
vezessenek be.
– Azonnal zárják le azt a pavilont! – rendelkezett. – Remélem, nem
szükséges emlékeztetnem arra, tartsák be a lehető legszigorúbb tisztasági
szabályokat.
Bárcsak itt volna a főorvos! – gondolta, ki tudja már hányadik
alkalommal. Túl nagy felelősség nyomja a vállamat!
MARIT SVELTEN elképedve nézett körül. Rájött, hogy sok más nővel
együtt fekszik egy nagy teremben. Ágyon nyugodott, amelyet valamilyen
hordozható fallal vettek körül. Így semmit sem látott, csak a többiek
elfojtott, csüggedt hangját hallotta.
Megpróbált visszaemlékezni arra, miképpen is jutott ide.
Különös módon az oldalában lüktető, elviselhetetlen fájdalom megszűnt.
Helyét másfajta, közvetlenül érzékelhető szúrás foglalta el, amely mintha
sebtől származott volna. Mozogni próbált, ám olyan kegyetlen nyilallás
hasított belé, hogy rögtön fel kellett hagynia kísérletével.
Az ágy melletti székről fekete-fehérbe öltözött előkelő hölgy állt fel.
– Jól van, jól van – mondta angyali türelemmel. – Nem szabad
mozognod, különben felszakad a sebed.
A sebem?
– Kórházban vagyok? – suttogta elszörnyedve Marit.
– Igen. Megoperáltak, minden rendben van. Hamarosan felépülsz.
Marit, aki a zsellérkunyhó feneketlen nyomorában nőtt fel, ismerte az
élet könyörtelen tényeit:
– De hiszen semmim sincs, amivel fizethetnék!
– Majd biztosan ez is elrendeződik – felelte a jóságos hölgy. – A
megtörtént dolgokat már nem fordíthatjuk vissza.
 Maritot rémület fogta el, amikor arra gondolt, vajon mennyi pénzzel
tartozik a kórodának.
Lassan visszanyerte az emlékezőképességét.
A láp. A hideg idő. A fájdalmak és a tompultság, amely egyre inkább
erőt vett rajta.
Hirtelen emberek állták körül. Majd valamilyen furcsa járművön utazott.
Emlékezetébe idézett egy bizonyos arcot…
Meleg, boldogító érzés fogta el. Lelki szemei előtt angyali arc jelent
meg. Képzeletében valaki ismét a kezét fogta.
Barátságos, megértő, mindig türelmes hangon beszélt hozzá.
Vajon nem doktor volt?
Már csaknem szóra nyitotta a száját, de magába fojtotta, ami a nyelvén
volt. Túl személyes természetű dolog, és különben sem illik
kérdezősködnie.
Az ápolónő észrevette, milyen száraz a beteg szája, és néhány csepp
vízzel nedvesítette be Marit kicserepesedett ajkát.
– Szomjas vagyok – suttogta rekedt hangon a szegény teremtés.
– Semmit sem szabad innod, de szopogasd ezt!
A nővér nedves pamutgombolyagot tett Marit szájába. A beteg mohón
szívta, de túl kevés volt.
Az ápolónő aggódva szemlélte. Marit nem olvashatta ki a tekintetéből,
mi jár az eszében: „Istenem, ha ez a nyomorult nem kap hamarosan valami
ennivalót, nem sok haszna volt az operációnak!” Ekkor sietős léptekkel
újabb nővér jött a kórterembe.
– Itt a vizit! – mondta fennhangon.
A hordozható falon kívül lázas tevékenység kezdődött. Az ápolónők az
ágynemű megigazításával bíbelődtek. A Maritot ellátó nővér tekintetében is
idegesség jelent meg. Egyenesre húzta a lepedőt, majd vigyázzba állt és
feszülten fülelt.
A folyosó felől újabb léptek és hangok közeledtek. Marit megdöbbenve
ismerte fel azt a hangot, amelynek birtokosa minden jel szerint a
kórterembe nyitó embercsoport vezetője volt.
Megesküdött volna rá, hogy ő az. És ha most hozzá is eljön? Ugyan már,
hogy tenne ilyet?
A szerencsétlen nő gyámoltalanul arra próbált gondolni, vajon milyen
látványt nyújthat, de semmit sem változtathatott a külsején, tehát minek
gyötri magát ilyesmivel?
 A hangok egyre közelebb értek. Marit hallotta, amint ő azt mondja
valakinek, hogy az illető hazatérhet, egy másik betegnek pedig azt, legyen
még egy kicsit türelemmel.
– Nagyon szívesen – válaszolta egy női hang. – Örömmel maradok a
doktor úr kezei között!
A teremből elszórt nevetés hallatszott.
A hangok ezután elhalkultak. „Vigyék egyágyas szobába.” „Igenis,
doktor úr”, felelte rendkívül halkan a nővér. Hanghordozásukból ítélve
ebben az esetben egyáltalán nem örvendetes dologról lehetett szó. Az
előzőekkel ellentétben ez a páciens néma maradt. Talán nem is tudott
beszélni? A kórterem többi betege ugyancsak félénken elhallgatott.
Marit megfigyelte, milyen örömmel, mekkora lelkesedéssel válaszolnak
mindannyian az ő kérdéseire. A doktor bizonyára közkedveltségnek
örvendett. Erre a gondolatra Maritot megmagyarázhatatlan büszkeség fogta
el.?
És egyszerre csak ott állt már, az összecsukható falon belül! Marit szíve
hevesen dobogni kezdett. Milyen hihetetlenül magas ember!
Noha az ágyban fekvő beteg nézőpontjából ez lehetett volna
érzékcsalódás is, Christoffer Volden valóban magas termetű, jóvágású férfi
volt, jogosan keltett feltűnést.
– Nos, hogy érzed magad, Marit?
Tudja, hogy hívják, és a keresztnevén szólította!
– Köszönöm, jól – rebegte a szerencsétlen teremtés, aki akkor is
ugyanígy felelt volna, ha fél lábbal már a sírban van.
– Nézzük meg, nedvedzik-e a sebe! – mondta az orvos, mire a nővér
félrehúzta a Maritot borító takarót.
Jaj, nem szabad, hogy férfi lássa a testét, nem szabad, nem illik! Marit
védekező mozdulatot tett, a doktor azonban rögtön megfogta a karját, és
intőn így szólt:
– Óvatosan, ne hirtelenkedj!
A beteg kétségbeesett tekintete elárulhatta, mi jár az eszében.
– Kedves Marit, tegnap én műtöttelek meg, tehát már láttalak korábban.
Ő? Úristen, micsoda szégyen, csak nem látta… mindenét?
– Nagyon szép – állapította meg az orvos, miközben újra betakarta.
Megnyerő mosollyal nézett a betegre. – Most pedig egyetlen dolgod van: itt
fekszel és pihensz. Mi majd gondoskodunk róla, hogy újra egy kis súlyt
szedj magadra. Utána hazatérhetsz.
 Nincs többé otthonom – akarta felelni Marit, de nem volt ereje ilyen
szomorú válaszhoz.
Az orvos hirtelen elkomoruló arckifejezéséből látta, hogy szavak nélkül
is érti. Persze, hiszen útközben látta az iszákját, benne néhány megmaradt
szegényes holmijával. Minden bizonnyal ekkor jött rá, hogy örökre hátat
fordított a düledező zsellérkunyhónak.
Volden doktor váratlanul kinyújtotta a kezét és végigsimított a beteg
orcáján. Az ő számára az ilyesmi megszokott dolognak számított, Maritot
viszont teljesen felbolygatta. Nem emlékezett, illették-e valaha is szerető,
becéző szavakkal. Emlékezete szerint folyton csak szidásban és
káromkodásban volt része.
Mielőtt összeszedhette volna magát, a vizit résztvevői már a szomszédos
kórterem felé tartottak.
AZON AZ ESTÉN Christoffer vacsorázni vitte Lise-Meretét. Az orvost
egyenesen szíven ütötte az a mosoly, amellyel a szépséges ifjú hölgy
fogadta. Mennyire vonzó volt, milyen gyönyörű! Az étterembe belépve a
fiatal orvos így szólt:
– Öcséd állapota határozottan javul.
– Ha jól hallottam, súlyos fájdalmak gyötrik?
– Persze – válaszolta szárazon Christoffer. – Ha valakinek annyi
idegszála szakad el, mint neki, bizony megérzi az ember!
Imádottja belékarolt. Lise-Merete mindig módfelett örült, ha nyilvános
helyen mutatkozhatott Christoffer Volden oldalán. Nála jóképűbb, vonzóbb,
ambiciózusabb – és gazdagabb fiatalember nem akadt az egész városban.
– Te meg szépen összefoldoztad szegény Berntet – mondta
jövendőbelije. – Olyan büszke vagyok rád!
Christoffer nagyon szerette, ha Lise-Merete turbékolva hozzábújik.
Örömében zavartan elmosolyodott.
Miközben a főpincér az egyik asztalhoz kalauzolta őket, a kisasszony
hirtelen megszólalt:
– Nagyon is el tudnám képzelni, hogy megosszam veled a kórházban
töltött idődet. Mindig is Florence Nightingale csodálója voltam. Nem akad
számomra valamilyen betegápoló munka?
Christoffer felnevetett. Helyet foglaltak, s ő az asztal fölött megfogta
Lise-Merete keskeny kezét.
– Nem hinném, drágám. Hosszabb távon viszolyognál tőle.
 – Akkor nem ismersz igazán. Nem érted, hogy melletted akarok lenni?
Például nem járhatnék körbe a kórtermekben, megtörölve a szerencsétlen
betegek homlokát?
– Erre aligha van szükségünk. Sokkal valószínűbb, hogy többévnyi
ápolónői képzés után az ágytálakat üríthetnéd és a padlót súrolhatnád.
Lise-Merete mókásan fintorgott.
– Köszönöm szépen! Akkor inkább lemondok róla!
Kis ideig az étlapot tanulmányozták, majd rendeltek. Miközben az ételre
vártak, Christoffer mély lélegzetet vett és így szólt:
– Azt akarom, hogy tudjad, bennem mindig megbízhatsz, Lise-Merete.
A lány azonnal felfigyelt a doktor szavaira.
– Csak nem gondolod, hogy azért akarnék a kórházban dolgozni, mert
kételkedem az állhatatosságodban?
Christoffernek ez régebben tényleg nem jutott volna az eszébe.
– Természetesen nem – vágta rá. – Bár néha olyan sérülékenynek tűnsz,
mint egy védtelen és bizonytalan kislány. Én pedig annyira szeretnélek
megvédelmezni, Lise-Merete. Most és mindörökre.
A folyó mellett nem éppen ezt a mondókát tanulta be. Igaz,
beszélgetésük is kezdettől fogva más útra terelődött.
– Nem vagyok bizonytalan – mosolyodott el gyengéden az ifjú hölgy. –
Csak szeretek a közeledben lenni – méghozzá állandóan!
– Jaj, de jó! Tudd meg, ha nem vagy mellettem, a gondolataim állandóan
nálad járnak. Érted?
Lise-Merete csaknem vallásos áhítattal tekintett rá.
– Értem, Christoffer. És köszönöm! Azt is, amit előtte mondtál. Értsem
úgy, mint…?
– Leánykérést? Igen.
– Ó, Christoffer – suttogta Lisa-Merete, és megszorította az orvos kezét.
– Tudhatod, mennyire szeretlek!
A doktor nem tudott válaszolni, mert a pincér ebben a pillanatban hozta a
vacsorát. Vártak, amíg feltálalja és távozik.
Lise-Merete előrehajolt.
– Mire gondolsz? Olyan boldognak tűnsz.
Christoffer szórakozottan vette kezébe a kést és a villát.
– Ugyan, semmi, csak eszembe jutott, milyen ügyesen sikerült
megoperálnom azt a szerencsétlen lányt.
 Lise-Merete keze egy pillanatra megállt a levegőben. Aztán tovább szelte
a húst, miközben könnyedén odavetette:
– Éppen az előbb azt állítottad, hogy a gondolataid állandóan nálam
járnak?
Christoffer évődésként fogta fel Lise-Merete szavait és felnevetett.
– Úgy is van. Az előbb csak dicsekedtem egy kicsit.
Lise-Merete azonban feltűnő hallgatásba burkolózott. Christoffer látta,
hogy megfeszül a szája sarka, de azért eszik tovább és nem emeli fel a
tekintetét.
Egy darabig némán ettek. Végül Lise-Merete törte meg a hallgatást:
– Borzalmasan sovány volt. Kész csontváz.
– Kicsoda?
– Az a vénség a zsellérkunyhóból. Ugye, jóval idősebb nálad?
– Vagy úgy, Marit a Svelten-tanyáról – mondta nyugodtan Christoffer és
igyekezett elnyomni a bosszúságát. – A kórlapjáról láttam, hogy
huszonkilenc éves. Egész életében nem volt egyetlen boldog napja.
– Ilyen pontosan számon tartod a pácienseid életkorát?
– Tudnom kell, milyen az ellenálló képességük. Marit Svelten pedig
sokkal öregebbnek látszik, mint amennyi valójában.
Ez nem volt teljesen igaz, Christoffer azonban ösztönösen tudta, milyen
válasz nyeri meg Lise-Merete tetszését.
Istenem – gondolta magában, csak nem kell hazudnom előtte, hiszen
akkor mindennek vége. Véget kell vetnem az örökös, alaptalan…
Most első ízben fogalmazódott meg benne a szó: ennek az alaptalan
féltékenységnek!
4. fejezet

MÁSNAP REGGEL nem ő tartotta a vizitet, de kollégája távozása után időt

szakított rá, hogy bemenjen Marithoz. Közben csaknem lelkiismeret-
furdalása támadt. Maga sem értette, mi az oka, bár rájött volna, ha
alaposabban végiggondolja a dolgot. Attól tartott, mit szólna hozzá Lise-
Merete.
Christoffernek azonban ilyesmi tudatosan nem fordult meg a fejében.
Úgy vélte, rossz lelkiismerete arra vezethető vissza, hogy a többi páciens
szerint kivételezik Marittal. Egyáltalán nem így volt, csak mélységesen
aggódott miatta, hiszen egyéb betegeihez képest teljesen másféle
felelősséggel tartozott iránta.
MARIT DÖBBENETES élményre ébredt: az elválasztó falnak nyoma sem
volt, sőt betegtársai kíváncsi, várakozó pillantásokkal illették. Ugyan
miképpen válaszoljon nekik? Ő, aki az utóbbi évek során alig váltott szót
emberekkel, ő, aki kezével eltakarta az arcát, ha megszólították, és
feleletképpen csak érthetetlenül motyogott.
Most pedig kisebb seregre való nő bámul rá, bár egyikük sem szól
semmit.
A tubákszínű falon üvegszekrényke lógott, benne különféle felcímkézett
üvegekkel. Bizonyára orvosságok.
Amikor megfogta az ágy szélét, érezte, hogy vasból van. Milyen
különös, erről korábban sohasem hallott.
Az egyik nő megszólította, ő pedig rémületében nagyot nyelt. „Mi a
neved?” – hallotta. Most válaszolnia kell, de vajon hogyan, amikor
összeszorul a torka, és csak egyetlen dologra vágyik: el innen!
Nem szabad az arca elé kapnia a kezét! Válaszolnod kell, muszáj, ne
szégyenkezz, Marit! – biztatta önmagát.
Ijedtében a szomszédos ágy felé fordult.
A VIZIT UTÁN Volden doktor állított be.
Marit halálfejhez hasonló arca felderült, pír futotta el az orvos láttán.
Milyen különös! – gondolta Christoffer. Azt hihetné az ember, hogy
egyáltalán nincs vér a testében.
Az ápolónő tájékoztatása szerint Marit egészen jól érezte magát. Eddig
még szörnyű alultápláltsága ellenére sem vehetett magához táplálékot, ezen
a reggelen pedig felment a láza.
 – Teljesen normális, hogy valakinek ilyen súlyos operáció után
emelkedik a testhőmérséklete – válaszolta az orvos.
A hír mégis aggodalommal töltötte el.
Christoffer leült az ágy szélére. Mivel a spanyolfalat már eltávolították, a
kórteremben fekvő összes beteg abbahagyta halk csevegését, hogy jobban
hallhassák, mit mond ennek a szerencsétlen nőnek. Christoffer úgy
gondolta, mindenképpen beszélnie kell Marittal, aki minden jel szerint
tökéletesen magára maradt a világban.
– Szépen javul az állapotod – mondta a lehető legbátorítóbb
hanghordozással. Rögtön el is szégyellte magát, amiért megjátssza a
jóságos doktor bácsit. Marit viszont felderült tőle.
Borzalmas soványsága ellenére valami megnyerő vonás ült az arcán.
Göndör haja természetesen rendetlen volt, de a nővér megígérte, hogy
rögtön megmossa, mihelyt a beteg állapota megengedi. Két cérnavékony
karja tehetetlenül hevert a takarón. Szeméből a végtelen kimerültség mellett
valamilyen különös csillogás sugárzott.
– Nos, Marit, túl vagyunk a nehezén – mondta Christoffer. – Most
viszont szeretném tudni, mit szándékozol tenni a felgyógyulásod után. Ha
jól értettem, el akartál költözni? A holmid itt van a kórházban. Hová
indultál?
A többi ágy között élénk sugdolózás hallatszott:
– Volden doktor úrnak nincs párja. Mennyire törődik a betegeivel!
– Hová indultál? – ismételte meg előbbi kérdését Christoffer.
– Sehova – válaszolta csendesen Marit. – El kellett mennem, mert nem
maradhattam tovább Sveltenen. Arra gondoltam, a szomszédhoz megyek
segítségért, mert annyira fájt a hasam. Csak nagyon féltem, hogy emberek
közé kell mennem…
Az orvos bólintott.
– És azután mit szándékoztál tenni?
A szegény teremtés most valóban szánalmas képet vágott.
– Nem… tudom. A testvéreim nem írtak Amerikából. Amikor kicsi
voltam, gyakran emlegették, hogy utánuk kellene mennem. Persze nem
komolyan gondolták.
Marit elfordította az arcát.
Christoffer nem tudta, mit mondjon erre.
– Mit akarsz leginkább? Most tekintsünk el Amerikától!
A szegény lány újra az orvosára nézett.
 – Dolgozni akarok, de fogalmam sincs róla, hol. Semmihez sem értek.
Nincs hol laknom. Nem merek beszélni az emberekkel.
– Úgy látom, már egészen jól megy a beszéd.
Maritot talán nagyon is megerőltette a társalgás.
– Igen, de csakis a doktor úr miatt. Olyan jóságos.
– No, no – mosolygott rá Christoffer.
Az orvos rövid ideig gondolataiba merült.
– Mit szólnál ahhoz, ha itt a kórházban dolgoznál? Könnyű szállást
szerezni, ha megelégszel valami egyszerűbbel. Természetesen csakis valami
durva munka jöhet számításba, olyasmi, mint a padló súrolása.
Mit tett az előbb? Ugyanazt a munkát ajánlotta fel Maritnak, amely
véleménye szerint túl egyszerű volt Lise-Merete számára? Vagy
megfordítva: megtagadja szerelmétől, hogy a kórházban dolgozhasson, egy
másik nőt pedig egyenesen megkér rá?
Persze lényeges különbség van kettőjük között: részben a munka jellegét
illetően, részben meg, mert Maritnak valóban kenyérkeresetre volt
szüksége. Az élete múlhat azon, ha tudja, van még jövője. Ez a bizonyosság
szükséges a gyógyulásához. Az előbb az orvos beszélt Christofferből. A
Jéghegyek Népének ifjú sarja elég jól a lelkek mélyére látott.
Marit szemét örömkönnyek lepték el.
– Ha tehetem, akár éjjel-nappal dolgozni fogok!
– Elég lesz napközben is – mosolygott rá Christoffer, és felállt az ágy
széléről. – Neked már csak azzal kell törődnöd, hogy felgyógyulj és
megerősödj, a többiről majd én gondoskodom. Különben jó dolgod van itt?
– De még mennyire! Mindenki olyan kedves. Ma beszélgettem egy
keveset a szobatársaimmal. Végtelenül barátságosak.
Christoffer a kórtermen végigtekintve csupa jóindulatú mosollyal
találkozott.
– Kedves tőletek, hogy szóval tartjátok Maritot – jegyezte meg
könnyeden.
Az orvos egyik ágytól a másikig ment. Minden beteghez volt néhány
barátságos szava. Ez a rövid egyéni vizit páciensei számára csaknem az
élettel ért fel. Valamennyien igyekeztek kimutatni iránta érzett csodálatukat
és tiszteletüket. Végül távozott a kórteremből.
Erős túlzás volt azt állítani, hogy Marit beszélgetett a többiekkel. Hiszen
csaknem riasztóan zárkózott volt, így az egész társalgás nagyjából ennyire
korlátozódott: „Mi a neved?” „Marit.” .Miért fekszel itt?” „Tessék? Vagy
úgy, vakbélgyulladás miatt.”
A többiek ekkorra nyilván észrevették a szerencsétlen nő zavarát és
kíméletből nem kérdezősködtek tovább.
Most azonban, aki csak képes volt rá, felkönyökölt vagy felült, és többet
akart tudni. Marit pedig először végtelenül feszélyezetten beszélt, majd
amikor észrevette, mennyire érdeklődnek a története iránt, elmondta,
miként talált rá odafent az erdőben a doktor úr és még néhány ember.
Szobatársai mindezt nagyon izgalmasnak találták. Marit ekkor hallatlan
dologra szánta el magát, amiről maga sem hitte volna, hogy képes rá:
megkérdezte a többieket, mi a bajuk.
Ebből élénk társalgás kerekedett. Aki csak tehette, felült az ágyban, és
valamennyien örültek, hogy saját élményeikről és tapasztalataikról
beszélhetnek.
Ez lett Marit addigi életének legnagyszerűbb napja. Emberi közösségbe
került. Az sem számított, hogy a társalgás túlnyomórészt a betegségek, a
műtő és a kórtermek igencsak kíméletlen világa körül forgott.
Közéjük tartozott! Lehet-e ennél többre vágyni?
A csevegés azonban kikezdte az erejét. Az ápolónők estefelé
megdorgálták, amiért nem pihent.
Nem érdekes! – gondolta Marit. Ez maga a lelki gyógyír!
Végtelen öröm töltötte el. Még a szúrós kórházi hálóinget is
kényelmesnek találta. Persze, nemigen szokott hozzá az új ruhákhoz.
Ronggyá hordta testvérei levetett gönceit.
Barátokra tett szert! Ezenkívül olyan remek emberrel hozta össze a sors
kegyelme, amilyen Volden doktor! Noha egyelőre gyermeki csodálatot
érzett iránta, felébredt benne valami, amit még nem tudott megnevezni.
Minden bizonnyal rémület fogja el, ha kíméletlenül arcába mondják az
igazságot. A benne csírázó érzés némiképpen az éhségre emlékeztetett.
Egyelőre olyan halvány volt, hogy Marit még fel sem figyelt rá. Hiszen
bánaton kívül mi egyebet adhatott volna neki az éhség?
CHRISTOFFER MINDEN NAP rövid időt töltött Marit ágya mellett.
Személyesen akart megbizonyosodni arról, megkapja-e betege a
gyógyulásához szükséges lelki biztatást.
Az igazat megvallva, jól érezte magát a szegény nő mellett.
Büszkeséggel töltötte el, hogy kétszeresen is sikerült visszavezetnie az
életbe Marit Sveltent.
 A lábadozó a napok múlásával egyre több táplálékot vehetett magához.
Először csakis folyékony étel jöhetett számításba, ezért kezdetben híg
kásával próbálkoztak.
Marit pedig hízott egy keveset és kivirult. Sőt, amit senki sem hitt volna
róla: egészen csinos lett.
A sebe talán nem annyira gyorsan gyógyult, mint Christoffer szerette
volna. Az orvos mégis okkal remélhette, hogy betege erőre kap, s így a
vágás is gyorsabban forr össze.
Marit egész napja azzal telt, hogy Christoffert várta. Az „éhség” immár
komolyan hatalmába kerítette. Teste minden alkalommal remegett a
várakozástól, amikor neszek hallatszottak a folyosó felől. Megismerte az
orvos gyors és céltudatos lépteit. Néha, amikor hangja megütötte a fülét,
vadul dobogni kezdett a szíve. Igaz, gyakran ment más kórterembe, Marit
ilyenkor csalódottan zuhant vissza párnáira. Az orvos személye heves,
gyötrő nyugtalansággal töltötte el. Csakis ő járt az eszében, hiszen Lise-
Merete létezéséről nem is tudott. Kizárólag jóbarátként tekintett
Christofferre, aki ekkorra már egész létét betöltötte. Marit minden
gondolatát vele hozta kapcsolatba. Amikor pedig a doktor odajött hozzá és
rámosolygott, csaknem szétfeszítette a boldogság. Örömében
legszívesebben könnyekre fakadt volna.
Christoffernek minderről fogalma sem volt. Csak annyit látott, hogy
betege boldog, és a korábbinál bátrabban viselkedik, s ezt jó jelnek
tekintette.
Ami Lise-Merete öccsét, Berntet illeti, a szépreményű ifjúra minden
bizonnyal hosszas kórházi tartózkodás várt. Nem volt hajlandó
engedelmeskedni az orvosok és az ápolószemélyzet utasításainak.
Állandóan forgolódott az ágyban, megpróbált felülni, ami nem nagyon vált
aprólékosan összeillesztett lábai javára. Mivel folyton a sebeit dörzsölgette,
fertőzés lépett fel. Apja, aki amikor csak tehette, mellette volt, tajtékzott a
gondatlan ápolás miatt. Bernt magától értetődően mindenkire és mindenre
panaszkodott, csak hogy felébressze apja együttérzését. A személyzet
összeszorított fogakkal hallgatott. Valamennyien tudták, milyen
nagyhatalmú uraság Gustavsen tanácsnok. Rosszkedvében akár azt is
elintézi, hogy szüntessék meg a kórháznak nyújtott anyagi támogatást.
A főorvos felgyógyult, így az osztály iránti felelősség már nem egyedül
Christoffer vállát nyomta. Visszatérése minden szempontból
megnyugtatóan hatott.
 A baktériumfertőzést sajnos nem sikerült egyetlen pavilonra
korlátozniuk. A kór lassan, kérlelhetetlenül az egész ispotályt hatalmába
kerítette. Az orvosokat mélységes aggodalom fogta el; mindent megtettek a
páciensek védelmében, de ilyen elégtelen eszközökkel hogyan is állhatták
volna útját a kórokozók terjedésének?
CHRISTOFFER LÁTOGATÁST TETT a tanácsnok úrék házában.
Lise-Meretét majd szétvetette a tettvágy. Állandóan esküvőjüket és
menyasszonyi ruháját tervezte. Annyit csacsogott és csivitelt, hogy
Christoffer alig tudta összeszedni a gondolatait. A fiatal orvos önmagát
okolta, amiért szabadidejében sem tud megfeledkezni kórházi munkájáról,
de most nagy tét forgott kockán. Nem mondhatta el Lise-Meretének, mi
gyötri, menyasszonya ugyanis rettegett a bacilusoktól. A járvány elmúlásáig
talán még találkozni sem volna hajlandó a vőlegényével. Ha pedig arról
értesülne, milyen szörnyű veszély fenyegeti tulajdon testvéröccsét, minden
bizonnyal hisztériás roham fogná el. Lise-Merete minden szempontból
csodálatos teremtés volt, de kórosan tartott a betegségektől. Gyakran
tréfálkozott, milyen jó, hogy Christoffert választotta jövendőbelijéül. Az a
legbiztosabb, ha orvos is akad a családban!
Ezen a reggelen az egyik ápolónő közölte gyanúját, miszerint a fertőzés
Marit pavilonjában is felütötte a fejét…
– Természetesen hat koszorúslány is kell – jelentette ki Lise-Merete. – A
barátnőim közül kiválasztottam a hat legjelentéktelenebb külsejűt…
Vőlegénye felriadt komor gondolataiból.
– Ugyan miért? – mosolyodott el.
– Hiszen nyoszolyólányokra mindenképpen szükség van!
– Úgy értem, miért a legjelentéktelenebbek mellett döntöttél? Különös
választás. Nem inkább a legközelebbi barátnőidet illenék felkérned?
– Nem érted, miről van szó. A nyoszolyólányok nem lehetnek rútak,
hiszen ez tönkretenné a hangulatot. Másfelől nem lehetnek túl… Nos,
mindenesetre kinéztem a ruhájukhoz való anyagot. Szép selymet láttam
különböző pasztellszínekben. Ugye, van rá pénzünk, drágám?
– Micsoda? Persze, persze!
Lise-Merete szemrehányón meredt vőlegényére.
– Hiszen téged ma lehetetlen értelmes válaszra bírni! Mi jár az
eszedben?
– Nem, semmi, csak…
Christoffernek mindenáron válaszolnia kellett valamit.
 – Csak arra gondoltam, nem kellene várnunk addig, amíg az öcséd is
eljöhet? Mármint az esküvőnkre.
– Hát persze! Nekem is időre van szükségem, hogy elkészüljön a
kelengyém: nyolcvan törülköző, negyven pár lepedő, természetesen
valamennyi monogrammal, abroszok, szalvéták és…
Christoffer hirtelen kimerültnek érezte magát és felállt.
– Valóban aranyos vagy, Lise-Merete. Most viszont mennem kell, mert
holnap nehéz nap vár rám. Két műtétet kell elvégeznem, és ma is rengeteget
dolgoztam.
– Magától értetődik, drágám. Írtál a szüleidnek a terveinkről?
Christoffer eddig nem tudott időt szakítani a levélírásra, annyira elfoglalt
volt. Ezt azonban nem mondhatta meg.
– Persze, még tegnap.
Minél előbb közölnie kellett az otthoniakkal az örömteli hírt, nehogy túl
nagyot hazudjon.
– Mit gondolsz, mit szólnak hozzá? Tudnak rólam?
– Hogyne, nagyon sokat meséltem nekik rólad. Nagyszerűnek tartják,
hogy az örök agglegény végre talált magának valakit.
Lise-Meretének hízelgett, hogy Christoffer részletesen beszámolt róla.
– Azért még nem vagy túl öreg – mosolygott rá.
– Huszonhét éves vagyok, legfőbb ideje, hogy megállapodjam.
Marit Svelten pedig huszonkilenc esztendős – jutott eszébe, bármiféle
összefüggés nélkül. Agnete valamivel ugyancsak idősebb, mint Henning.
Solveig pedig sokkal öregebb volt Eskilnél…
Christoffer lelkét valamilyen sajátságos, kielégítetlen érzés gyötörte,
miközben lakása felé tartott. Milyen szerencsém van! – gondolta szinte
kétségbeesetten. Lise-Merete igent mondott. Olyan édes kis teremtés,
annyira természetes a lénye! Mennyire lefoglalják az esküvői előkészületek.
Remekebb feleség senkinek sem juthat!
MÁSNAP BEKÖVETKEZETT, amitől rettegtek.
Amikor a főorvos és néhány nővér kíséretében Christoffer a férfiak
pavilonjába érkezett a szokásos reggeli vizitre, azonnal észlelték a láz
riasztó tüneteit. A fiatal tudós, akinek korábban elfertőződött a kézsérülése,
ekkorra már csaknem felgyógyult. Most a seb pereme tűzvörösre
színeződött, a beteg szeme lázban égett. Ezen a reggelen a jókedvű gazda
sem szolgált mókával.
 A szomszédos kórteremben Bernt Gustavsen félrebeszélt; amikor
levették róla a kötést, látták, hogy egyik lába térdtől bokáig feldagadt.
Arcán és nyakán csúnya duzzanatok ütköztek ki.
Egyikük sem szólt semmit, hiszen valamennyien tudták, mi történt. A
gondos óvintézkedések dacára valaki behurcolta a baktériumokat.
Másnap, amikor abba a női pavilonba indultak vizitelni, ahol Marit is
feküdt, Christoffer rekeszizma görcsbe rándult az ijedtségtől. Marit
súlyosan visszaesett attól a láztól, amely nyomorult, lesoványodott testét az
első napokban emésztette. Két másik nőt pedig tetőtől-talpig undorító
fekélyek leptek el.
A kétségbeejtő helyzeten Gustavsen tanácsnok úr sem javított, amikor
elkeseredett hangú cikket írt a helyi lapba.
Botrányos viszonyok a városi kórházban
Mitévő legyen az a szerencsétlen család, amelynek hőn szeretett
legközelebbi hozzátartozója még a kórházban sem védett a betegségektől?
Meg merjük kockáztatni azt az állítást, hogy a helyzet botrányos!
Egyáltalán nincs felelősségérzet az orvosokban?…
A városatya mindvégig ugyanebben a hangnemben folytatta írását. Az
úgynevezett kórházi fertőzés tulajdonképpen egyáltalán nem számított
rendkívüli nyavalyának. Most viszont, amikor a tanácsnok tulajdon fia
feküdt a helybeli ispotályban, a befolyásos férfiú nem fukarkodott az
érzelgősen szörnyülködő kifejezésekkel. Gustavsen úr sohasem bocsátotta
meg Christoffernek, hogy Bernt előtt műtött meg egy zsellérkunyhóból
származó nőt, így azzal sem törődött, hogy haragja jövendőbeli vejét is
sújtja. Lise-Meretét mélységesen felkavarták az események; egyáltalán nem
tetszett neki, hogy Christoffert kiszerkeszti a helybeli hírharsona, de ennél
is jobban bosszantották a kórházi fertőzésről szóló hírek. Vajon miért nem
szólt egyetlen szót sem szíve választottja? Nem fogja fel, hogy ezzel
másokat is beteggé tehet?
Mármint őt, a menyasszonyát. Christoffert igencsak nyomasztotta a
járvány, aggodalmát azonban csakis a kórházi személyzettel osztotta meg.
MARIT SVELTEN megértette, hogy rosszabbodik az állapota. Ő, aki
nemrég még olyan boldog és lelkes volt, most már a kezét is alig tudta
felemelni. Az egyik ápolónő minden nap dréncsővel szívta le az operációs
sebet, amelyet ismét fel kellett nyitni a műtéti terület begyulladása miatt.
Őt és a két másik fertőzött nőt külön szobába vitték, nehogy újabb
páciensekre vigyék át a ragályt.
 Marit csakhamar belátta, hogy ő a legbetegebb hármójuk közül.
Volden doktor naponta megvizsgálta és mindannyiszor komoran mérte
végig. Az orvos szeme kivörösödött a kialvatlanságtól, a túlzott
megerőltetéstől és az aggodalomtól.
Marit már annyit sem tudott beszélni, mint azelőtt. Az viszont
vigasztalóan hatott rá, hogy az orvos kis ideig megfogja a kezét és azt
mondja, minden jóra fordul, csak maradjon meg az akaratereje és gondoljon
a jövőre. A kórház teljes személyzete minden tőle telhetőt megtesz a
javulásáért, de azért neki is harcolnia kell.
Marit pedig bólintott és azt suttogta, küzdeni fog a felgyógyulásáért, de
vajon honnan meríthette volna a szükséges erőt?
Az egyik reggel Christoffer ismét nála járt. A beteg alig látta orvosát,
ugyanis a láztól kiverte a verejték és csak zihálva tudott lélegezni. Viszont
érezte, hogy a doktor homlokára tette, majd lassan végighúzta az arcán a
kezét. Marit egy kicsit félrefordította a fejét, így arca Christoffer tenyeréhez
ért. Az orvos addig nem húzta el a kezét, amíg a beteg el nem szunnyadt a
fáradságtól.
Azon a napon még egyszer felriadt. Christoffer távozott, de a vizit az
ágya mellett állt.
Fülét megütötte a főorvos hangja:
– Vigyék egyágyas szobába, nővér!
Ne vigyenek! – könyörgött némán Marit. Ne, ne!
5. fejezet

CHRISTOFFER AMILYEN GYAKRAN csak tudott, odament Marit

Svelten betegágyához. Tudta, hogy a szegény nőnek semmi esélye sincs a
túlélésre, éppen emiatt szakított időt rá. Mérhetetlenül tragikusnak találta,
hogy éppen neki kell elpusztulnia, neki, aki sohasem élhette a saját életét.
Marit korábban egyértelműen kimutatta, mennyire használ neki az
orvosával fenntartott kapcsolat. Egy ennyire magányos nőnek nagyon sokat
jelenthetett, hogy egyáltalán beszélhet valakivel, aki törődik vele.
Most rosszabbra fordult a helyzet. Marit már nem volt képes kinyitni a
száját. Legfeljebb világos pillanataiban ejtett el egy-egy szót. Lázfátyolos
szeme mindannyiszor hálát és nyugalmat sugárzott Christoffer felé, amikor
csak a fiatal orvos belépett a kórterembe.
Ha Marit fájdalomcsillapítókat kapott, egészen tisztán tudott beszélni.
Legtöbbször azonban félálomban szendergett.
Amikor Christoffer ráért, leült az ágya mellé. Megpróbált bátorságot és
erőt önteni a betegbe, hogy azért se adja fel a küzdelmet.
– Az én kedvemért küzdj a gyógyulásodért, Marit! – kérlelte egy
alkalommal. – Nem akarom, hogy elmenj.
A beteg mélyen, gyötrelmesen felsóhajtott, és orvosára nézett.
– A doktor úr olyan jóságos.
– Christoffer a nevem. Tudhatod, hogy a barátod vagyok.
A lázban égő arcon halvány mosoly jelent meg.
– Christoffer a neve? Milyen… szép név.
– Kérlek, tegezzél.
Marit erre nem válaszolt, csak boldogan elmosolyodott és behunyta a
szemét.
Az orvos ott maradt a beteg ágyánál és a nő elragadó arcára nézett. Marit
valamikor nagyon szép volt, olyan szép, hogy Christoffert mindannyiszor
csodálkozás fogta el, amikor csak látta.
Christoffer csak akkor vette észre, milyen hosszú ideje nézi az ágya
mellett ülve, amikor a nagybeteg hirtelen megszólalt.
– Nem bírok sokat beszélni. Mesélj… magadról… Christoffer!
– Magamról? – mosolyodott el zavartan a doktor. Ehhez nem szokott
hozzá, hiszen mindig ő hallgatta mások gondját-baját. – Ugyan, nincs
semmi különösebb mesélnivalóm. Nagyon boldog ember vagyok.
 – Tudom – suttogta Marit, aki továbbra is behunyva tartotta a szemét. –
A szemeden látom, hogy mindig csillog… az életkedvtől.
Bárcsak adhatnék neked valamit az életkedvemből! – gondolta
szomorkásan az orvos.
– Igen, mindenem megvan, amit csak kívánhatok. Kedves, jó szüleim,
egyébként páratlanul remek családom…
Lise-Meretéről nem akart szót ejteni. Marit aligha örülne neki.
– Vannak testvéreid?
– Vérszerinti testvéreim nincsenek. De két rokonommal nőttem fel,
akiket a nővéremnek és a húgomnak nevezek. Mind a kettő nagyon derék
teremtés. Különösen a nővérem, akit Benediktének hívnak.
– Milyen szép név – szólalt meg ismét Marit.
– Igen. Nos, Benedikte néhány évvel ezelőtt, ahogy mondani szokták,
„szégyenbe esett”. Van egy kisfia, akit mindannyian körülrajongunk.
– Szegény Benedikte – rebegte Marit. – Az emberek annyira
kegyetlenek!
– Bizony azok. Benedikte azonban mostanra megnyugodott és boldog. El
sem hinnéd, mennyire erős!
Marit értetlenül húzta össze a szemöldökét, így Christoffer sietett
megmagyarázni:
– Úgy értem, lélekben erős. Mindenki beleveti a bizalmát.
– Neked is erős a lelked, Christoffer.
Az orvos megörült ennek.
– Valóban? Nem is tudtam. Néha olyan… ingatagnak érzem magam.
– A te felelősségeddel nem is csoda!
– Igen…
Christoffernek az járt az eszében, Lise-Meretével szemben nyilván kissé
gyengén viselkedik. Hiszen annyira szereti!
Hirtelen észrevette, hogy Marit mély álomba merült. Néhányszor halkan
elismételte a szegény nő nevét, aki nem válaszolt. Ekkor megsimogatta
verítéktől csatakos haját, majd halkan kiment a kórteremből.
Mélységes szomorúságában azt sem vette észre, hova megy. Rossz
pavilonba érkezett, és hosszú utat kellett megtennie visszafelé.
Tulajdonképpen ki határozza meg, melyik ember élhet tovább és
melyiknek kell idő előtt meghalnia? – gondolta tehetetlenségében.
Arra a következtetésre jutott, hogy az irgalmasság és az igazságosság
nevében senki.
NÉMI VIGASZT keresve a bajban, este Lise-Meretéék házába ment.
Néhány nap óta nem ért rá a személyes találkozásra, ezért
menyasszonyának minden oka meglehetett úgy érezni, elhanyagolja a
vőlegénye.
Lise-Merete hátrahőkölt döbbenetében, amikor ajtót nyitott.
– Te vagy az? Alkalmas most idejönnöd?
Christoffer elképedt.
– Miért vált volna hirtelen illetlenséggé?
– Azt hittem, elég eszed van hozzá, hogy kitaláld… Rendesen
megmosakodtál? Fertőtlenítetted a ruháidat, magadról nem is szólva?
Az orvos összeráncolta a szemöldökét.
– Természetesen! Egyenesen a fürdőkádból jöttem ide, az összes
ruhadarabom frissen mosott és vasalt. Tudhatod, mindig így teszek, amikor
távozom a kórházból.
Lise-Merete kis ideig töprengett.
– Nos jó, akkor gyere be! De csak rövid időre, ugyanis a mamával éppen
monogramot hímezünk a szalvétákra meg a zsebkendőkre.
A lány anyja, egy igen ápolt külsejű úrihölgy közben kiért az
előcsarnokba.
– De hiszen ez Christoffer! Milyen állapotban van a mi drága fiacskánk?
– Bernt? A körülményekhez képest jól. Neki elég ereje van.
– Ezt miért hangsúlyozod külön? – kérdezte azonnal Lise-Merete.
– Mások nem képesek megbirkózni a fertőzéssel – válaszolta Christoffer,
aki nem tudta, miért fogja el enyhe bosszúság. – Az ilyenek el vannak
veszve.
– Tehát a betegség halálos is lehet? – kérdezte ostorcsapásnak ható
hangon Lise-Merete.
– Csakis azoknál, akiknek nincs ellenállóerejük – felelte Christoffer, akin
hirtelen elviselhetetlenül komor hangulat lett úrrá.
– Berntnek ugye van? – kérdezte Gustavsen asszony. – Micsoda
megkönnyebbülés! Meglátogattam volna, ha nem félnék, hogy továbbadom
a fertőzést…
Ugyan már – gondolta Christoffer, miközben Lise-Merete bevezette
leány szobájába. Inkább az életösztön tart távol.
– Meg kell mutatnom neked, mivel készültem el – mondta buzgón szíve
választottja, amikor a fehér és világoskék árnyalatokban pompázó szobába
értek. A házikisasszony hamvas bőréhez csodálatosan illett a tapéta és a
bútorok színe.
– Elment az eszed, csak nem csókolhatsz meg most? Nézz ide, nem
gyönyörűek?
Lise-Merete elragadtatva vett kezébe néhány hímzett szegélyű
csipkezsebkendőt. Christoffer képtelen volt felfogni, miért szükséges
mindez egy menyasszony kelengyéjéhez, jövendőbelijét viszont
szórakoztatta ez a foglalatosság. A fiatal orvos osztozni akart Lise-Merete
örömében, így ő is próbált örülni neki.
– Hogyne – motyogta elrévedve.
A társalgás el-elakadt. Lise-Merete mindvégig figyelte, mihez nyúl a
vőlegénye, hiszen a körme alatt mégis maradhatott piszok, Christoffer pedig
nem tett több közeledési kísérletet.
Ezt Lise-Merete is minden bizonnyal észrevette. Habár tisztes
távolságban ült tőle, előrehajolt és sokat ígérő hangon így szólt:
– El tudnál jönni, ha majd véget ér ez az undok járvány? Hiszen a papa
és a mama gyakran van házon kívül. Még ha ragaszkodom is ahhoz, hogy
fehérben járuljak az oltár elé – nem próbálhatnánk meg előtte a házaséletet?
Mit szólsz hozzá?
Vajon mit akar ezzel? Korábban mindig a „tisztesség határán belül”
maradtak. Lise-Merete mesteri módon értett hozzá, miképpen forralja fel
vőlegénye vérét, majd megálljt intsen, ha túlságosan felhevült. Most viszont
meddig szándékozik elmenni? Netán arra céloz, hogy…?
Ezt a gondolatot hihetetlenül csábítónak találta. Lise-Meretének
gyönyörű teste volt. Christoffert a kollégái gyakran nevezték szerencsés
flótásnak, amiért ilyen remek nő jut neki. Ő ilyenkor mindig elvörösödött,
de nemcsak illendőségből, az örömtől is. Most pedig arra céloz a
menyasszonya, előlegezzék meg a házasélet gyönyöreit?
Boldog elővigyázatlanságában magához vonta szíve választottját.
Lise-Merete felsikoltott, vagy inkább felsivított, Christoffer pedig azon
nyomban eleresztette.
Menyasszonya mélységes felháborodással porolta le ruháit.
– Megőrültél? – sziszegte. – Most újra fürödhetem! Pedig ezt a szoknyát
frissen mosták!
Christoffer bosszúsan szorította össze a fogát.
– A leprát még nem kaptam meg – mondta, azzal távozott a
babaszobából.
 – Várj, Christoffer! – kiáltott utána bűnbánón a menyasszonya. Az orvost
azonban olyan éktelen düh fogta el és annyira megalázottnak érezte magát,
hogy nem fordult vissza. Ekkor érkezett haza a tanácsnok. Éppen a
szalonban volt, de Christoffer nem vágyódott csevegést folytatni a
nagyhatalmú urasággal. Inkább szótlanul becsapta az ajtót maga után.
LISE-MERETE VISELKEDÉSE annyira felkavarta, hogy égető igényt
érzett elbeszélgetni olyasvalakivel, aki nem fél a fertőzéstől. A késői óra
ellenére abba a pavilonba ment, amelyben Marit feküdt, és belépett
páciense elkülönített betegszobájába.
Christoffer először holtnak vélte a szerencsétlen nőt. Döbbenetében
levegő után kapkodott. Ám Marit alig észrevehetően megmoccant, és az
orvos leroskadt az ágy szélére.
Útban a pavilon felé szembetalálkozott az egyik ápolónővel, akitől
megkérdezte, hogy van Marit Svelten. A nővér sajnálkozva rázta a fejét.
– A végét járja, mi pedig alig tehetünk bármit is. Ma viszont a doktor úr
felől érdeklődött, így ha felkeresné, a szegény magányos lélek biztosan
nyomban felvidulna!
Minden ápolónő tudta, mennyire szívén viseli Christoffer a páciensei
sorsát, mennyire igyekszik elviselhetővé tenni kényszerű kórházi
tartózkodásukat.
– Volden doktor úr – suttogta álomittas mosollyal Marit, akit
felébresztett az ágya szélén helyet foglaló látogató.
Christoffer megállapította, hogy a beteg előzőleg fájdalomcsillapítót
kapott, mert enyhén kábultnak vagy mámorosnak tűnt.
– Christoffer – igazította ki az orvos.
– Persze, Christoffer. Az előbb éppen kettőnkről álmodtam. Olyan szép
álom volt – motyogta alig érthetően a nagybeteg.
– Valóban? Nos, meséld el!
– Nincs rajta sok mesélnivaló. Nyaranta odafent a Svelten tanya körül,
mielőtt kihajtanánk legelni a teheneket, virágba borul a rét. Ezer színben
pompázik. Először a pitypang bont szirmot, utána olyan, mintha aranyló
tenger volna.
– Tudom – mosolyodott el az orvos. – Te meg én azon kevesekhez
tartozunk, akik észre tudják venni a pitypangban rejtőző szépséget. Hát
azután?
– Később sárga és lila lesz, ha kinyílik a vajvirág és a gólyaorr. Azok is
nagyon szépek.
 – De még mennyire – bólintott Christoffer. – Kedvenc virágaim ezek is.
A beteg gyorsan, szaggatottan lélegzett, mintha csak a tüdeje legfelső
részével szívná be a levegőt.
– Azután kiszárad a rét, és akkor borul annyi színbe.
– Tudom – mosolyodott el újra Christoffer. – Egyszer trágyázni
próbáltam egy hasonló rétet, hogy még nagyobbak és szebbek legyenek a
virágok. De csak sűrű fű nőtt rajta, és az összes virágnak nyoma veszett.
– Nézd csak – nevetett fel Marit. – Ott ül a cinegém az ablakban!
– Miféle virágok nyíltak később azon a réten?
– Mindenféle színűek. Tengernyi árvácska, tudod. Azután
harangvirágok, pünkösdi rózsák… Gondoskodsz a cinegém eledeléről?
– Igen. Honnan ismersz ennyi nevet?
A beteg szemét mintha fátyol fedte volna el.
– Anyám tanított meg rájuk, amikor még egészen kicsi voltam. Sohasem
felejtettem el őket.
– Édesanyád meghalt?
– Igen. Amikor öt-hat éves lehettem, született még egy gyereke. Ő is, a
kicsi is meghalt.
Christoffer megfogta és megszorította a szerencsétlen nő kezét.
– És rólunk álmodtál? Rólad és rólam?
– Igen.
Az orvos jól látta, mennyire nincs magánál a beteg. Arcán tűzben égtek a
lázrózsák, a nyaka kivágásában pedig jól látszott a kórházi fertőzésre oly
jellemző visszataszító duzzanatok némelyike.
– Nem álmodtam sokat – mondta szinte mentegetőzve a szegény
haldokló. – A virágos réten mentünk, te meg én. Azután leültünk, te pedig
egy szalmaszálba fújtál.
– Valóban? – nevetett csendesen Christoffer. – Igen, ebben mindig ügyes
voltam. És azután?
– Azután semmi sem volt, majd lidérces álom fogott el, de az már
egészen másról szólt.
– A láztól álmodtál rosszat.
Marit túlságosan sokat beszélt az előbb. Minden ereje elhagyta. Behunyt
szemmel feküdt.
Christoffer kinyújtotta a kezét és ujjaival végigsimított a beteg orcáján.
Marit szemérmesen elmosolyodott.
– Annyira szeretem a doktor urat.
 Elfeledte, hogy tegezheti Christoffert. Az orvos megértette, hogy Marit
lassan kómába esik.
– Én is szeretlek, Marit. Nagyon, nagyon szeretlek!
– Te meg én – suttogta félálomban a haldokló. – Te meg én…
– Igen, Marit. Csak te meg én.
– Azt hiszem… nagyon… kedvellek…
Christoffer tudta, hogy a szerencsétlen nőnek már csak órái vannak hátra.
– Én is, Marit. Nagyon kedvellek.
Christoffer megfogta és óvatosan megcsókolta a nyomorult teremtés
kezét.
A haldokló elmosolyodott. – Szabad azt mondanom… hogy szeretlek?
Sohasem volt… akinek… megvallhattam volna a szerelmemet.
– Persze. Hiszen én is szeretlek.
Az utóbbi kegyes hazugság volt. Őszinte odaadást érzett iránta, de ez
nem ért fel a szerelemmel. Marit azonban meg fog halni, méghozzá igen
hamar. És semmi örömét sem lelte az életben…
– Maradj mellettem, Marit – suttogta a fűiébe. Maguktól tolultak az
ajkára a szavak, keresnie sem kellett őket. – Maradj mellettem, gyógyulj
meg! Azt akarom, hogy örökre az enyém légy.
Hallotta, amint Marit mélyen felsóhajt, arcán pedig, amelyet már
megjelölt a halál bélyege, végtelen elragadtatás jelenik meg.
– Igen, Christoffer. De ezt nem gondolhatod komolyan. Én csak…
A szerencsétlen nő ekkor elveszítette az eszméletét. Az orvos még
néhány szót intézett hozzá, hadd vigye magával őket örökké tartó álmába:
– Te nemcsak Marit Svelten vagy, hanem az egész világon a
legforróbban szeretett nő. Az enyém vagy, Marit. Szeretlek most, és
örökkön örökké szeretni foglak.
Christoffer még egy darabig a haldokló ágya mellett maradt. Az ápolónő
bejött, hogy megnézze, mi a helyzet. Tekintete találkozott az orvoséval.
Christoffer szeméből szomorúság áradt.
– Gondoskodjon róla, hogy valaki mindvégig mellette legyen!
– Igenis, doktor úr.
A nővér mélységes sajnálkozással nézett az ifjú orvosra. Mindketten jól
tudták: Marit Svelten életét immár semmi sem mentheti meg.
AMIKOR CHRISTOFFER a kórház tágas előcsarnokába ért, egyik
kollégája sietett oda hozzá.
– Bernt Gustavsen állapota drámaian rosszra fordult.
 Christoffer, akit saját kétségbeesett gondolatai foglalkoztattak, hogy
semmit sem tehet Marit érdekében, csupán érthetetlenül mormogott
valamit.
– Hiszen ez a lehető legnagyobb katasztrófa, amely a kórházunkat érheti
– mondta a másik orvos. – A tanácsnok azt mondta, ha meghal a fia,
valamennyi felelős új állás után nézhet.
– Ez a Gustavsen atyaistennek képzeli magát?
– Én azt hittem, hogy az apósod.
Christoffernek már a száján volt, hogy dacosan azt mondja, ez az állapot
még nem következett be, de inkább magába fojtotta bosszús szavait. Nem
viselkednék igazságosan Lise-Meretével szemben. Kollégája amúgysem
várt választ, hanem így folytatta:
– A kórház igazgatósága morgolódni kezdett az után a bizonyos
újságcikk után, és az egész dolog borzalmasan kellemetlenné fajult. A mi
hozzáértésünket is kétségbe vonják. Nem tudnád rávenni jövendőbeli
apósodat, hogy egy kicsit fogja vissza magát?
– Aligha tudnám – felelte szárazon Christoffer. – Kizárólag engem tesz
felelőssé Bernt állapotáért. Képtelen megbocsátani, hogy egy másik beteget
az ő drágalátos fiacskája előtt operáltam meg.
– Drágalátos – horkant fel a másik orvos. – Nála nagyobb hóhányó az
egész városban nem akad. Nos, akkor a kórházat egyetlen dolog mentheti
meg a csúnya botránytól. Mindent el kell követnünk Bernt érdekében.
Nehéz lesz, mert pocsék az állapota.
– Megyek és megnézem – felelte röviden Christoffer. Belépett az
elkülönítőbe, amelyben három férfibeteg feküdt: Bernt Gustavsenen kívül a
fiatal kutató, valamint az életvidám gazda. A betegség szaga már az ajtóban
megcsapta az orrát. A szeme elé táruló látvány sem volt túl biztató. Úgy
tűnt, még a tudós van a legjobb állapotban, a másik két páciens félrebeszélt.
Bernt Gustavsen arcát kiütések lepték el. Minden jel szerint igen magas láza
volt.
Az ilyesmi sohasem jelent jót – gondolta Christoffer. Őt is kénytelenek
leszünk egyágyas szobában elhelyezni. Alig maradt már szabad egyágyas
kórtermünk…
Noha Bernt Lise-Merete öccse volt, Christoffer a legnagyobb jóindulattal
sem találta rokonszenvesnek. Most mégis félre kellett tennie jövendőbeli
sógora iránt érzett ellenszenvét, hiszen ilyen súlyos betegen arra szorult,
hogy felépülése érdekében Christoffer minden orvosi tudását bevesse.
 Christoffer tökéletesen fütyült jövendőbeli apósának fenyegetéseire,
miszerint elintézi az ő és kollégái elbocsátását, vagy beszünteti a kórháznak
folyósított támogatást. Bár nem sokat tudott arról, mekkora hatalommal és
befolyással rendelkezik egy városi tanácsnok, kételkedett benne, hogy ilyen
messzire elérne a keze. A képviselőtestület csak nem ennyire
megvesztegethető! Nyilván csak imádott fia élete miatt érzett
aggodalmában hangoztatott üres fenyegetésekről volt szó.
Tanúsítson megértést Gustavsen úr viselkedése iránt? Christoffer
berzenkedett az ilyesmitől.
Azt is belátta ugyanakkor, hogy ha Bernt elköltözne az élők sorából, az
orvosok és ápolónők megkapnák a magukét. Az újság könnyektől csöpögő,
hatásvadász cikkekben gyászolná az oly sokat ígérő fényes ifjút, aki a hozzá
nem értő kezelés és a kosz miatt veszítette életét.
Ezzel végzetes csapás érné a kórház hírnevét.
Ennek nem szabad bekövetkeznie.
Christoffer szerette a munkáját és a lillehammeri kórházat. Nem akarta,
hogy a firkászok céltáblája legyen. Jól tudta, munkatársai milyen
áldozatokat hoznak hivatásuk oltárán. A betegek gyógyulásáért saját
egészségüket kockáztatva dolgoznak végkimerülésig.
Most pedig Gustavsen tanácsnok meg akarja bélyegezni őt és a
többieket, ha meghal a fia.
Berntre pedig minden jel szerint ez a sors vár.
Az ilyen fertőzés rendszerint nem bizonyult halálosnak. De ha valaki
eleve legyengült, a legrosszabb is bekövetkezhetett. Úgy, mint Bernt
esetében.
Maritról nem is beszélve.
Elszorult a torka.
Marit…
Christoffer tudta, nem menthette meg a szerencsétlen nőt. De talán
Bernten mégis segíthet?
Sohasem vette igénybe a Jéghegyek Népének különleges képességeit.
Először is azért, mert ő maga nem rendelkezett ilyenekkel. Ám van valaki a
családban…
A természetfeletti erővel nem élhettek vissza. De nem fordult-e
kétségbeejtőre a helyzet? Nem csupán Bernt Gustavsen, hanem a többi
páciens – és az egész kórház miatt?
Alig egy percnyi tépelődés után gyorsan és határozottan cselekedett.
 A kórházban volt telefon. Noha az egyetlen készülék a főorvos
szobájában volt, ilyen késői napszakban már senki nem volt a helyiségben.
Christoffer a telefonhoz lépett. Még nem szokott különösebben hozzá a
teljesen kiszámíthatatlan csörgő masinához. Szerencséje volt, mert a városi
telefonközpont nyomban jelentkezett.
A fiatal orvos a szülei házát kapcsoltatta. A Hársfaligetben nem volt
telefon, ám valakit átküldhetnek…
Arra kérte apját és anyját, hívják a telefonhoz Benediktet.
6. fejezet

BENEDIKTE LIND, a Jéghegyek Népének sarja történetünk idején

huszonkilenc esztendős volt. Immár maga mögött tudhatta azt a nehéz
időszakot, amely alatt házasságon kívüli gyermeket várt, és az azt követő
éveket. Még mindig küzdenie kellett azért, hogy André egyáltalán
létezhessen az állítólagos erkölcstelenség látható bizonyítékait nem tűrő
társadalomban, még mindig bátorítania kellett kisfiát, ha az iskolába indult.
André már betöltötte a kilencedik évét, és valamivel jobban tűrte idősebb
iskolatársainak gúnyos megjegyzéseit. Bizony előfordult vele, hogy egy
csapat nagyobb gyerek elkapta, és kénytelen volt átélni azt a megaláztatást,
hogy a kacsaúsztatóba dobják szép iskolaszereit. A történtekről inkább
hallgatott. Benedikte természetesen látta, mit tettek a fiával.
Benedikte nagyon gyakran kívánta, bárcsak elmehetne az iskolába, hogy
helyreutasítsa a fiát csúfoló kölyköket. Ám jól tudta, André elsüllyedne
szégyenében, utána pedig kétszer olyan nehéz lenne a dolga. A nagyszájúak
szüleihez sem fordulhatott, hiszen egy leányanyának hallgass volt a neve.
A legutóbbi időben viszont váratlanul jóra fordultak a dolgok. Benedikte
nem értette, mi történt. André egyszer csak boldogan és gondtalanul jött
haza az iskolából. Arról beszélt, hogy barátokra tett szert, anyja pedig
csaknem könnyekre fakadt megkönnyebbülésében.
Óvatosan megkérdezte a fiát, mi idézte elő ezt a csodálatos változást, a
gyermek azonban titokzatos arcot vágott és csak mosolygott.
André nem mondhatta el, mi történt valójában. Néhány hónappal
korábban egyszer nem mert hazamenni az iskolából. Összekuporodva lapult
meg az iskolaudvar egyik sarkában, ahol senki sem láthatta. Ugyanis tudta,
hogy az útkanyarban négy nagyfiú és egy lány vár rá. Aznap reggel
megvédelmezett egy kis elsőst, és a jómadarak megígérték neki, hogy ezt
nem viszi el szárazon.
André fázott a hidegben. Tudta, hogy szerető anyja ebéddel várja otthon,
és aggódni fog, amiért nem jön haza, mégsem mert elindulni. A pedellus
kutyája odajött hozzá, és együttérzően megszagolta. A kisfiú megsimogatta
a barátságos állatot.
Ekkor valaki gyengéden a nevén szólította. André felnézett, és egy
idegen férfi állt előtte.
 Milyen elmondhatatlanul szép volt! A kis André életében nem látott még
ilyen jó kiállású embert. Fekete, hullámos haja a vállát verdeste, szokatlanul
hosszú pillái mögül elővillanó sötétszürke szeme jóindulatúan tekintett a
fiúra. André úgy vélte, mosolya olyan, mint a napsütéses nyári égbolt.
– Gyere, hazakísérlek – mondta barátságosan az idegen.
André felállt. Meg akarta kérdezni hirtelen támadt pártfogóját, ki is ő, de
nem tudta és nem is merte szóra nyitni a száját.
Milyen remek érzés volt megfogni egy felnőtt meleg kezét! Együtt
indultak útnak.
– A rokonod vagyok – mondta a férfi. – Nem éppen az apád, de nagyon
jól ismerem anyádat és anyai nagyapádat, Henninget, valamint Malin
Voldent is.
André néma maradt, csak még szorosabban kapaszkodott az ismeretlen
biztonságot nyújtó kezébe.
– Úgy gondolom, ne mondd el, hogy itt vagyok – folytatta a férfi. – Ez
maradjon a kettőnk titka.
– Talán egészen hazáig jöhetnél és üdvözölhetnéd őket? – kérdezte
André, könyörögve felnézve újonnan támadt, magas növésű barátjára.
– Még nem – válaszolta az ismeretlen.
A fiú egy darabig csendesen haladt mellette.
– Hogy hívnak?
A férfi egy kis ideig töprengett.
– Nem mondhatom meg, mert nem tudom, képes vagy-e titkot tartani.
Néhány évvel ezelőtt azonban segítettem édesanyádnak.
Az útkanyarulathoz értek, ahol egy nagy kő mögött ugrásra készen
várakozott az öt gézengúz. Amikor meglátták az Andréval kéz a kézben
lépkedő ismeretlen férfit, először meglehetősen értetlen képet vágtak, majd
úgy futottak el, mintha puskából lőtték volna ki őket.
Az idegen nem kísérte egészen hazáig a fiút. A hársfasor elején
elbúcsúzott tőle, és azt mondta, visszajön, ha André iskolatársai megint bajt
kevernének. Bár ő nem hiszi, hogy erre sor kerülne.
Igaza is lett. A nagyobb gyerekek másnap megkérdezték Andrétól, ki
volt az a férfi, aki hazakísérte.
– Ó, az egyik rokonom – válaszolta könnyedén a fiú. – A környéken
lakik és időnként értem jön az iskolába.
A többiek igencsak elgondolkoztak a szavain. Marco – természetesen ő
volt az, még ha André nem is tudta – nyilvánvalóan lenyűgöző hatást
gyakorolt rájuk. Ezután békén hagyták Andrét, sőt iskolatársai körében több
barátot is talált.
Odahaza egyetlen szóval sem említette a különös találkozást, hiszen
megígérte, hogy hallgat róla.
Sokszor kívánta, bárcsak viszontláthatná jóképű rokonát, De hiába.
Marco ehelyett szép álommá vált, olyan baráttá, aki betöltötte a fiúcska
gondolatait.
Benedikte semmit sem tudott Marco látogatásáról. Csupán azt látta,
mennyire megjavult fia helyzete az iskolában, s ettől olyan boldognak
érezte magát, mint még soha.
Christoffer telefonhívása teljesen felkavarta.
– Ki keresett? – kérdezte mostohaanyja, Agnete, amikor Benedikte
visszaért a Hársfaligetbe.
– Christoffer – válaszolta a nappali közepén megállva Benedikte. – Azt
akarta, menjek Lillehammerbe.
– Kedves tőle, de vajon miért?
– Gondjaik támadtak a kórházban. Nem értettem igazán, de valami olyat
mondott, hogy a helybeli újság kikezdi őket, ha egy bizonyos uraságnak
meghal a fia.
– Hiszen ezt még hallgatni is borzalom!
– Igen. Nos, a legfontosabb, hogy több beteg járványos fertőzést kapott,
amelyet nem tudnak visszaszorítani, mert nem találták meg a gócot.
Christoffer azt kérdezte, oda tudnék-e azonnal utazni segíteni nekik.
– De hiszen nem vagy orvos!
– Valóban nem – szólalt meg Henning, aki közben ugyancsak belépett a
szobába. – Csakhogy Benedikte különleges képességekkel van megáldva.
A nagydarab nő az apja felé fordult.
– Elmehetek?
– Christoffer azelőtt sohasem kért ilyesmit. Komolyan gondolja. Úgy
vélem, azonnal útnak kell indulnod.
– Igen, ez lesz a legjobb – bólintott Agnete. – André miatt ne aggódj, mi
majd a gondját viseljük.
– Tudom – válaszolta merengve Benedikte. – Viszont az jutott eszembe,
hogy őt is magammal viszem.
– És az iskolával mi a helyzet?
– Ó, biztosan elengedik néhány napra. A gyereknek örömöt okozhat, ha
vonatozhat és láthat valamit az országból, hiszen sohasem járt távolabb.
Ezenkívül Christoffernél lakhatunk; egyébként ő kérdezte, nem hozhatnám-
e magammal Andrét. Szeretné viszontlátni a keresztfiát és megmutatni neki
Lillehammert.
– Kitűnő ötletnek találom – jelentette ki Agnete.
– Én is – csatlakozott hozzá Henning. – Csak arra ügyelj, hogy melegen
legyen felöltözve!
– Igenis, apuka – mosolyodott el Benedikte. Nem akadt még egy ember,
aki annyira aggódott volna André egészségéért és jó közérzetéért, mint
Henning, a fiú nagyapja.
AZNAP ÉJJEL Christoffert behívták a kórházba. A város egyik düledező
kis faházában tűz ütött ki, és neki kellett ellátnia két sérültet. Az egyik
megégett, a másik füstmérgezést szenvedett.
Miután Christoffer befejezte a sérültek ellátását, annyira éber lett, hogy a
hazamenetelre ügyet sem vetve egyenesen abba a pavilonba indult,
amelyben Marit feküdt.
Minek gyötröm magam? – gondolta magában. Hiszen tudom, hogy
mostanra meghalt. Biztosan meg kellett halnia.
Marit azonban még mindig élt. Lázban égő testét minden ellenkező
várakozás dacára nem hagyta el az élet. Az ágya mellett ülő éjszakás nővér
igyekezett tisztán tartani a sebét. A beteget tetőtől-talpig lemosták és
fájdalomcsillapító, élénkítő hatású szert kapott. Az ápolónő a biztonság
kedvéért még saját otthoni készletéből származó Hoffmann-cseppeket is
beadott neki.
Akár a Hoffmann-cseppek tették, akár az élénkítőszer, Marit továbbra is
lélegzett. Christoffer tudta, hogy mindez csak az elkerülhetetlen vég
késleltetése. Nem akadt olyan evilági csodaszer, amely megmenthette volna
Marit Svelten életét. A fertőzés valószínűleg átterjedt a májára, veséjére és
más életfontosságú szerveire. Csupán idő kérdése, mikor áll meg
agyonterhelt szíve.
Mégis ott maradt az ágya mellett és némán szemlélte a beteg oly vonzó
arcát. Az éjszakás nővér kérdő pillantást vetett az orvosra, aki bólintott, erre
az ápolónő csendesen távozott.
A kis elkülönítő helyiségben, ahol Marit előtt oly sokan haltak meg,
egyetlen apró lámpa világított. Noha hajnal felé járt, a kórház kertjére még
mindig a novemberi éjszaka koromsötétje borult. ;
– Marit – szólt hozzá csendesen az orvos.
 A beteg szeme válaszképpen megrebbent. Lélegzését alig lehetett
hallani.
– Én vagyok az, Christoffer – mondta a doktor, és leült az ágya szélére.
Megfogta a beteg munkától kérges, inas kezét.
Christoffer maga sem tudta igazából, mit mondjon neki. Rendkívüli
szükségét érezte annak, hogy széppé és örömtelivé tegye a halálát – már ha
egyáltalán akad benne szépség. Marit kénytelen elbúcsúzni az életétől,
mielőtt örömét lelhette volna benne.
– Ha hallasz, szorítsd meg a kezemet!
Marit ujjai alig érezhetően megmozdultak.
– Kitűnő!
Most színészkednie kell, gondosan megválogatva a szavait.
– Emlékszel rá, Marit, hogy tegnap arról beszéltünk, szeretjük egymást?
Újabb nyomást érzett a kezén.
– Részemről teljesen igaz, amit mondtam.
Marit buzgón vájta ujjait Christoffer tenyerébe.
– Részedről is? Köszönöm, Marit, ezt tudnom kellett. Annyira szeretlek,
kicsikém. Az arcodat, a szemedből áradó melegséget, hangodat, egész
lényedet, jobban, mint hittem volna.
Milyen egyszerű volt kiejtenie ezeket a szavakat! Sohasem tudta, milyen
színészi képességek rejlenek benne.
– Tudod, mit csinálunk, ha meggyógyulsz?
A beteg mozdulatlanul várta, mi következik most.
– Azt akarom, hogy házasodjunk össze, és akkor éjjel-nappal együtt
lehetünk. Hiszen néha szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást.
A szegény nő lélegzése észrevehetően felgyorsult.
– Akarod?
Marit ujjai keményen az orvos kezének feszültek.
– Köszönöm – mondta Christoffer. – Most boldoggá tettél.
A pavilon valamely másik részén egy nő elfojtott zokogása hallatszott az
éjszaka magányában. Christoffer érezte, hogy az ablak huzatos. Egy
törülközőt dugott az ablaktáblák közé, ami nagyjából annyit ért, mint ha
megpróbálta volna elállítani az odakint süvítő jeges szelet. Hidegebbre
fordult az idő, mert az üvegtáblát szép, bár halálosan veszélyes jégvirágok
lepték el. A betegszobában elhelyezett magas kályha csak a helyiség egyik
felét fűtötte be, a másik teljesen hideg maradt.
 Christoffer sokáig maradt Marit mellett. Nyugodt hangon mondta el, mi
mindent tesznek, ha majd elengedik a kórházból. Megfelelő lakást keres
maguknak, mert a jelenlegi túlságosan kicsi. És természetesen gyermekeik
is lesznek.
– Gondold el, milyen szép gyerekeink születnek! – nevetett a doktor, –
Hiszen mi vagyunk a legszebb emberek a világon. A te göndör hajadat és az
én hosszú lábamat öröklik majd, meg persze a szórakozottságomat és a te
állandó mentegetődzésedet. Szegény kicsikék! Nos, komolyra fordítva a
szót, úgy vélem, gyönyörűek lesznek.
Ekkor észrevette, hogy a beteg csukott szeme alól könnyek buggyannak
ki. Miután Marit a hátán feküdt, könnyei a füle felé peregtek le. Christoffer
óvatosan, szeretetteljesen itatta fel őket.
– Nem állt szándékomban, hogy felzaklassalak – mondta bánkódva.
Marit minden bizonnyal válaszolni akart, ám nem volt elegendő ereje
hozzá. Christoffernek találgatnia kellett.
– Boldoggá tettelek? Nagyszerű. Most azonban aludnod kell, és közben
erőt gyűjtened. Én is alszom, mert éjszaka operáltam, de visszajövök.
Ugyan kihez? Egy holttesthez, amelyet addigra talán már átvittek a
hullaházba.
Jaj, milyen igazságtalan az élet! A fiatal orvos tekintete elhomályosodott.
Megszorította a beteg kezét.
– Szeretlek, Marit.
Azzal lehajolt és megcsókolta a szerencsétlen teremtés arcát, majd
felszárította a szeméből feltörő újabb könnyeket.
Christoffer végül távozott az elkülönítőből. Alig látta, merre indul el.
ANDRÉVAL TERMÉSZETESEN madarat lehetett volna fogatni, hogy ő is
az anyjával tarthat. Á Lillehammer felé tartó vonaton csakhamar csupa
korom lett mindkettőjük arca a mozdony füstjétől. André addig lógott ki az
ablakon, amíg úgy nem festett, akár valami kéményseprő. Élvezte, hogyan
suhannak el a fák és az erdei tavak a vonat mellett. Félig megdermedt,
amire Benedikte, aki a nyitott ablak miatt maga is fázott, végre
visszarángatta a kupéba. Kénytelen volt egy parányi helyiségbe menni,
hogy megmossa az arcát. A vonat rázkódásától csaknem hanyattvágódott.
Ugyanez esett meg vele, amikor a helye felé tartott. Ekkor örömtől sugárzó
arccal a kétoldalt sorakozó ülésekbe kellett kapaszkodnia. A mama azonban
nem engedte meg, hogy a peronra is kimenjen, mert az veszélyes. A vonat
néha megállt, egy ember pedig sípba fújt és zászlóval integetett, amire a
szerelvény nehézkes pöfögéssel újra mozgásba lendült.
André egyetlen szóval sem tett említést anyjának a mindvégig mellette
tartózkodó láthatatlan barátjáról. Magas, délceg, hullámos fekete hajú,
meleg tekintetű férfi volt, aki osztozott Andréval új élményeiben, és
mindannyiszor megfogta a fiú kezét, ha túlságosan izgalmasra fordult a
helyzet.
A MEGBESZÉLÉS ÉRTELMÉBEN CHRISTOFFER az állomáson várta
őket.
Útközben Lise-Meretével futott össze, aki bevásárlásból jött. Az ifjú
hölgyet a nagyszerű vétel okozta öröm kerítette hatalmába.
– Nézz ide, mit találtam a porcelánboltban, Christoffer! Igazi
pipatóriumot! Éppen apa otthoni pipatartójának párja.
– De hiszen én nem dohányzom, kedvesem!
– No és a vendégeink? És talán nem vetted észre nálunk, milyen
előkelően mutat egy pipatórium?
Büdös – akarta mondani az orvos, de inkább hallgatott. Lise-Merete
buzgósága meghatotta. Menyasszonya kettőjük jövendőbeli otthonát
igyekezett berendezni. Ez a gondolat melegséggel töltötte el a szívét.
Lise-Merete karon fogta, miután meggyőződött arról, hogy vőlegénye
mentes a baktériumoktól.
– Christoffer, végiggondoltam, amiről legutóbb beszéltünk. Tudom, hogy
teljesen megbízhatom benned. De rendkívül jóképű vagy, és a város összes
többi hajadona sóvárog rád. Nyilván jól tudod, milyen könnyen
behálózhatnak valakit. Te ugyan nem akarod, de hihetetlenül ravaszul
tudnak viselkedni.
– Felőlem tökéletesen nyugodt lehetsz, Lise-Merete – mosolyodott el az
orvos. – Rajtad kívül senki mást sem veszek észre.
– Öröm hallani – jelentette ki elégedetten a bájos kisasszony. – Hogy van
Bernt? Úgy hallottam, jobban érzi magát.
Ugyan kitől? Nem mondhatni, hogy értesülése megfelelt volna a
valóságnak. Bernt állapota egyre válságosabbra fordult.
– Most segítséget kap – válaszolta vigasztalóan Christoffer.
Lise-Merete rábólintott.
– Hát a zsellérlányod?
– Haldoklik. Feltehetően már meg is halt.
 Vajon észrevette Lise-Merete, mennyire elcsuklott a hangja? Nem úgy
tűnt, mert a következő pillanatban könnyedén jegyezte meg:
– Nos, amúgysem volt túl sok örömben része. Velem jössz?
Christoffer elmondta, hogy éppen „nővére”, Benedikte elé indult a
vasútállomásra.
Lise-Merete halványra púderezett arca egy pillanatra elsötétedett, majd
ezt csicseregte:
– Most haza kell mennem. Sokáig marad a rokonod?
– Nem tudom. Feltételezem, néhány napot itt tölt. Örülnék neki, ha
üdvözölnéd Benediktet és a fiát.
– A fiát is magával hozta? De hiszen ő…
Lise-Merete hirtelen elhallgatott. Vajon mit akarhatott mondani? Talán
csodálkozott, hogy elengedik Andrét az iskolából. Christoffer fejében meg
sem fordult, hogy Lise-Merete a „fattyú” és anyja személye ellen akart
volna tiltakozni. Az ő Lise-Meretéje nem ilyen!
A jegyesek elbúcsúztak. Christoffer valamivel később véletlenül
félrenézett és jócskán messze, az egyik mellékutcában felfigyelt Lise-
Merete elegáns alakjára. Mintha egyáltalán nem hazafelé, hanem inkább…
az állomás felé tartott volna. Aztán eltűnt az egyik sarkon. Az a másik utca
szintén a vasút felé vezetett.
Különös! Mindegy, menyasszonyának útközben biztosan eszébe jutott
valami.
Christoffert mégis kellemetlen érzés fogta el.
AZ ORVOS A PERONON állt, mikor a vonat megérkezett.. André már
messziről örömrivalgást hallatva integetett neki.
– Milyen öröm, hogy viszontláthatlak benneteket, Benedikte –
mosolygott Christoffer unokatestvérére, aki a vidám fogadtatás ellenére is
látta, hogy a férfi arca csupa barázda a kimerültségtől és az aggodalomtól. –
De hiszen ez André! Mennyire megnőttél!
Benediktéhez gyorsan így szólt:
– És milyen remekül néz ki!
– Ugye, szép gyerek? – suttogta vissza a büszke anya. – Fel sem tudom
fogni, hogy az én fiam.
Mi tagadás, ezen tényleg el lehetett csodálkozni. Christoffer egy
pillanatra mintha Lise-Merete prémgalléros rozsdabarna kabátját látta volna
az állomásépület mellett, de azután elhessegette ezt a gondolatot.
Menyasszonya minden bizonnyal az üdvözlésükre sietne!
PEDIG VALÓBAN Lise-Meretét vette észre. Az elegáns úrilány gyorsan
távozott a vasútállomásról, mielőtt felfigyelhettek volna rá. Sikerült
pillantást vetnie vőlegényének úgynevezett nővérére. A látottakkal
rendkívül elégedett volt. Az ő szemszögéből Benedikte tökéletesen
veszélytelen. Micsoda hihetetlenül esetlen, ronda tehén! Másfelől Lise-
Merete végképp nem értette, miképpen lehet ennyire csúnya nőnek ilyen
szép gyermeke. Biztosan örökbe fogadta, és most úgy tesz, mintha a sajátja
lenne. Amúgy sincs semmi jelentősége. Gustavsen kisasszony elégedetten
indult hazafelé.
A TÖBBIEK EGYENESEN a kórházba tartottak, mert nem maradt
vesztegetnivaló idejük. Christoffer útközben magyarázkodni kezdett:
– Tehát az ütötte fel a fejét nálunk, amit kórházi fertőzésnek szoktak
nevezni. Abból áll…
– Igen, a telefonban leírtad a tüneteit. Az igazat megvallva nem értettem,
kinek nem szabad meghalnia, mert különben botrányt kavar az apja?
Christoffer még egyszer elmondta, hányadán áll a dolog, csak most
sokkal érthetőbben, mert hangját nem torzította el a telefon. Benedikte
némán bólogatott, majd így szólt:
– Miféle átkozott hülye az a tanácsnok?
– A jövendőbeli apósom – válaszolta szárazon a fiatal orvos.
– Jaj, bocsáss meg – mentegetőzött Benedikte. – A fiát mindenképpen
meg kell néznem, mert csak így tudom megállapítani, tehetek-e érte
valamit.
– Ha lennél olyan szíves.
– Van más fertőzött is?
– Úgy vélem, még nyolc-tíz páciens kapta meg a betegséget. Sajnos nem
sikerült megmentenem azt a betegemet, akin a leginkább segíteni
próbáltam. Szegény lány minden emberi számítás szerint mostanra már
meghalt.
– Milyen kár! Miért éppen őt akartad megmenteni?
Christoffer beszámolt Marit magányos életéről, arról, miképpen találtak
rá a lápon, hogyan küzdött az életéért. Elmondta Benediktének, hogy Marit
csaknem felépült, amikor megtámadta a fertőzés, és már nem maradt
erőtartaléka.
– Nagyon szomorú história – mormogta Benedikte. – Valóban kár, hogy
nem adatott meg neki egy kis öröm az életben. Hol várhat rám André, amíg
megnézem a betegeket?
 – Az ügyeleti szobában a nővérek gondjaira bízom. El fogják
kényeztetni. Az volna a legjobb, ha fel tudnád kutatni a fertőzés gócát.
– Minden tőlem telhetőt megpróbálok.
Ekkor már a kórház kapujához értek. Miután a vidám Andrét az
ugyanolyan vidám kisnővérek gondjaira bízták és Benedikte lemosta
magáról a hosszú út porát, a betegekhez indultak.
Benedikte Bernt Gustavsennél kezdte meg áldásos működését, hiszen az
ő életén állt vagy bukott a kórház sorsa. A szépreményű ifjú kivörösödött és
felpuffadt a magas láztól.
Anyámasszony katonája – gondolta Benedikte, miközben kezét lassan
végighúzta a beteg fölött. Nem ért hozzá, a delejező sugarak mégis Bernt
testébe áramlottak.
Benedikte ösztönös ellenszenvet érzett Christoffer jövendőbeli sógora
iránt. A fiatalúr elképesztő módon csakis önmagával foglalkozott. A
nagydarab nő jelenléte először bosszantotta, majd csodálkozással, végül
reménnyel töltötte el.
– Úgy gondolja a kisasszony, segíteni fog?
Tehát eleve feltételezte, hogy az újonnan jött gyógykezelő nincs férjnél.
Viselkedése nem hangolta éppen jókedvre Benediktet.
– Ha jómagad is besegítesz egy kicsit, igen – mondta bosszúsan a
csúnyácska leányanya. – És a sebeidet vagy a kiütéseidet se vakard!
– Mikor ittunk pertut? – kérdezte méltatlankodva Bernt.
Benedikte elképedve nézett a betegre.
– Odahaza mindannyian tegeződünk.
– Kikérem magamnak az ilyen parasztos viselkedést.
Benediktet elöntötte a pulykaméreg. Előtört belőle a Jéghegyek Népe
elátkozott sarjainak vére. Nagyot csapott az érdemdús ifjonc begyulladt
lábára.
– Akkor boldogulj magad, te felfuvalkodott hülye! – ripakodott rá, és
távozott.
– Várj, gyere vissza! – kiáltotta hirtelen megrettenve Bernt.
Elkülönítőben feküdt, de távolról sem volt olyan szörnyű állapotban, mint
Marit. Időközben nyilván megsejtette, hogy a betegeket nem jó közérzetük
érdekében teszik egyágyas szobába. Ezen a helyen a haldoklók kötöttek ki.
– Várj, várj, gyere vissza! – bömbölte keservesen. – Nem hagyhatsz csak
úgy faképnél egy szerencsétlen nagybeteget!
 Christoffer, aki közben egy másik kórteremben járt, a folyosón
találkozott a dühtől fortyogó Benediktével. Amíg unokanővére beszámolt
neki a történtekről, hagyta, hadd ordítson Bernt.
– Egyszerűen nem bírom – fakadt ki amúgy csupa jóindulat nőrokona,
igyekezvén visszanyerni az önuralmát. – Olyan leereszkedően beszélt
velem, hogy elfogyott a türelmem.
Christoffer korábban sohasem látta dühösnek Benediktet. Az orvos
szemében csúf unokanővére maga volt a megtestesült jóság. Most látta
csak, ki is ez a különös teremtés: a Jéghegyek Népének átokverte sarja.
– Akkor várj vele – mormogta. – A szomszédos kórteremben két férfi
fekszik. Előbb őket vedd kezelésbe, én pedig közben beszélek Bernt fejével.
Ezzel bement jövendőbeli sógorához.
– Hát te meg mit műveltél? – kérdezte türelmetlenül.
– Én? Ő viselkedett pocsékul. Mondd meg annak a banyának, hogy
jöjjön vissza és folytassa! Valóban segített, amit csinált. A lábamon érzem.
– Igen, a hangod mindenesetre erősebb. Viszont ne nevezd Benediktet
banyának! Nála derekabb embert nem nagyon ismerek.
– De hiszen olyan a külseje, mint valami boszorkányé.
– Ez nem igaz! Ha már itt tartunk, te meg úgy nézel ki, mint egy
elkényeztetett taknyos. Most várnod kell, amíg nem végzett a többiekkel.
Persze, ha egyáltalán hajlandó lesz visszajönni a szobádba.
– Csak nem lehet ennyire önfejű!
– Benedikte sohasem önfejű. Egészen Askerból utazott idáig, hogy
megmentsen téged és a többieket. Nyilván megint úgy viselkedtél, mint
valami fatuskó. Ez lehet az oka, amiért megharagudott rád.
Christoffer kiment és úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy csak úgy
porzott. Régen nem érezte magát ennyire bosszúsnak.
BENEDIKTE BELÉPETT a következő szobába.
A kétágyas kórteremben fekvő férfiakat szemmel láthatóan megviselte a
kórházi fertőzés. Az egyik az ablak felé fordulva aludt, a másik felnézett a
váratlan látogatóra.
A páciens arca felderült, és barátságosan rámosolygott Benediktére.
Christoffer unokanővére elmagyarázta, mi járatban van, és hogy amit tesz,
egyáltalán nem fáj. Majd hozzálátott e sokkal rokonszenvesebb beteg
kezelésének. Mondani sem szükséges, hogy ez a páciens az életvidám
gazdaember volt, akire rázuhant a kővel megrakott szekér. Noha Benedikte
szívesen hallgatta volna tréfás válaszait, megkérte, hallgasson, mert csak
így tudja összeszedni a gondolaterejét.
A gyakorlatlan Benedikte számára igencsak nehéznek bizonyult kihajtani
a mérgezést a beteg testéből. Korábban csakis akkor élt különleges
képességeivel, ha családtagjait érte valami baj, ugyanis nem akart olyan
tudós asszony lenni, akihez csapatostul zarándokolnak a gyógyulást
keresők.
Persze tudta, milyen titkos erők rejtőznek a kezében. A barátságos
parasztról lehúzta a paplant, ám a felső lepedőt rajta hagyta. Nem akarta
ugyanis, hogy bármelyikük zavarba jöjjön. A beteg szinte gőzölgött a láztól,
és a szaga sem volt valami jó, mert ez a fertőzés sajátos bűzzel járt.
Benedikte mindezt elnézte, hiszen ez a nagyon barátságos természetű ember
megérdemelte a segítségét. Az egyszerű gazda sokkal finomabb lelkű volt,
mint a szomszédos szobában nyöszörgő úrifiú.
Egy pillantást vetett a szomszédos ágy felé. Christoffer szerint egy fiatal
tudós fekszik benne. Azon tanakodott, vajon ez a másik beteg is olyan
felfújt hólyag-e, akárcsak Bernt Gustavsen. A felsőbb társadalmi
osztályokba tartozók talán mind ilyenek.
Benedikte a tekintetével nyomon követte a kezét, miközben erőt és
gyógyulást próbált átvinni a paraszt meggyötört testébe.
– Elhiszem, mennyire fájhatott, amikor rádzuhant a szekér rakománya –
jegyezte meg.
– De még mennyire – mosolygott a gazda. – Meghiszem azt. Viszont
neked nagyon különös kezed van, kislány. Pontosan olyan, mintha erő
áradna belőle. És milyen meleg! Csaknem éget, pedig fölöttem tartod.
– Igen, különleges adományokkal áldott meg a sors – mondta Benedikte.
– Úgy gondolom, használnom kell őket. Bár könnyen zavarba jövök, ezért
nem élek gyakran a képességeimmel.
– Nem kell zavarba jönnöd, kislány. Neked aztán éppen nem, hiszen
olyan kedves vagy!
– Köszönöm, de…
A nő szavait a kórterem csendjébe hasító kiáltás szakította félbe:
– Benedikte?
A másik beteg közben felébredt és hátrafordult. A nagydarab nő arrafelé
nézett, ahonnan a hang jött.
– Sander – suttogta tágra meredt szemekkel. Ebben a pillanatban
megfeledkezett a sokéves keserűségről; csupán az együtt töltött csodálatos
napokra emlékezett.
– Sander Brink! Tényleg te vagy az?
7. fejezet

SANDER BRINKNEK egyáltalán nem ment valami fényesen a sora.

Kilenc-tíz évvel azelőtt elhamarkodottan nősült meg, és házassága igen
hamar recsegni-ropogni kezdett. Az egészben talán az volt a legrosszabb,
hogy olyan társadalmi körből választott magának feleséget, amelyben
naponta szoktak inni – természetesen úriemberhez méltó, finom nedűket.
Sander nem tudott ellenállni a kísértésnek.
Az állítólagos barátaival folytatott egyik ivászat során túl mélyen nézett
a pohár fenekére és megcsúszott. Miután estében magával rántotta a
borospoharakkal teli tálcát, kezét felsebezték az üvegszilánkok.
Sérülése önmagában nem adott okot aggodalomra. Másnap azonban
elővigyázatlan volt a laboratóriumban. Sebét minden bizonnyal
baktériumok fertőzték meg, mert csak nem akart begyógyulni.
Éppen hivatalos úton járt Lillehammerben, amikor keze, amely már
hosszú ideje gyötörte, a szállodában töltött éjszaka után nyugtalanítóan
megduzzadt. Aznap az egész karja feldagadt, s egészen a hónaljáig
viszolyogtató vörös csík húzódott. Mivel nyirokmirigyei ugyancsak
megnagyobbodtak és fájdalmat is érzett, belátta, hogy orvoshoz kell
fordulnia.
A helyi kórházban azt mondták, szerencse, amiért legalább kicsi a sebe.
Ott tartották, és az orvosoknak sikerült némileg csökkenteni a duzzanatot,
ám a seb gyulladt maradt és csak nem akart begyógyulni.
Az utolsó napokban már ezen a téren is némi javulás mutatkozott, ekkor
azonban lesújtott rá a kórházi fertőzés.
Sander tehát ugyanolyan állapotba jutott, amilyenben felvették az
ispotályba.
Felesége egyetlen alkalommal látogatta meg. Az asszonyka kijelentette,
rémesen érzi magát a kórházi környezetben, az ilyen hosszú vasúti utazást
pedig drágának találta, továbbá útközben alaposan bepiszkolódott a
vonaton.
Most pedig ott állt az ágya szélén Benedikte.
Sandert hatalmukba kerítették az emlékei.
De nem sokáig tépelődhetett a múlton, mivel Benedikte feltűnően
elvörösödött, zaklatottan elnézést kért és kirohant a kórteremből.
 A Sanderrel történt viszontlátás sok volt neki. A találkozás túlságosan
hirtelen érte; érzelmeinek vihara teljesen letaglózta. A folyosói illemhelyre
menekült. Vacogó fogakkal magára zárta az ajtót. Úgy gondolta, némi időre
van szüksége, amíg össze tudja szedni magát.
A betegszobát döbbent csend ülte meg. Ekkor lépett be Christoffer.
– Azt hittem, itt van Benedikte.
– Kiment egy pillanatra – válaszolta a paraszt, aki nem tudta, miképpen
viselkedjék a történtek után.
– Ismered Benediktet? – kérdezte Sander Brink.
Christoffer elképedve fordult páciense felé.
– Közeli rokonom. Te is ismered?
– Egykor ismertem.
Sander újra emlékezetébe idézte a Révkikötő mellett eltöltött napokat,
amelyek során olyan közeli ismeretségbe került a nagydarab lánnyal.
Visszaemlékezett szerelmük történetére és arra, miképpen tette tönkre
rügyező kapcsolatukat Adele féltékenysége. Eszébe jutott, mennyire
kétségbeesett és milyen éktelen dühbe gurult Benedikte, miután Sander, a
szeretett férfi megcsalta őt, a csúf teremtést. A fiatal tudós tulajdonképpen
nem is csalta meg, csak meggondolatlanul cselekedett. Ám sohasem nyílt
módja magyarázkodásra. Benedikte fúria módjára őrjöngött.
Utána látni sem akarta többé a hűtlen férfit.
Sander akkoriban elkeseredést érzett. Talán kárpótlásként nősült meg
olyan hamar? Talán igen, talán nem. Sander azonnal behódolt az ifjú hölgy
ragyogó szépsége előtt, akárcsak korábban jó néhány alkalommal. Most is a
régi história ismétlődött meg.
Benediktével viszont másként alakultak a dolgok. Ez; a szépnek a
legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lány valami teljesen mást adott neki.
Összetartozást, szerelembe forduló gyengéd barátságot. Sander a maga
módján ugyancsak szerette Benediktet. Ilyen tisztán, mélyen még sohasem
élte át a szerelmet. A nagydarab lánnyal való röpke kapcsolata nem a
szépség felületes csodálatából állt.
Sander nagyon a szívére vette, amikor Benedikte hátat fordított neki.
Természetesen megértette az indítékait. A tudós ifjú abban az időben
borzalmasan éretlen volt, és igencsak gyerekesen viselkedett, amikor a
közelében felbukkanó minden egyes nő szoknyája után vetette magát.
– Jól megy Benedikte sora? – kérdezte Volden doktortól.
 – Úgy gondolom, igen. Szerető emberek veszik körül, és ott van még
André, a kisfia.
Sander összehúzta a szemöldökét.
– Férjhez ment?
– Nem, Benedikte nincs férjnél. Mégis páratlan ügyességgel viseli André
gondját. A fiúcska természetesen az egész család imádott napsugara. Külön
öröm, hogy olyan jól tanul az iskolában.
– Az iskolában? Tulajdonképpen hány éves a fiú?
– André? Kilenc. Miért kérdezed?
Sander olyan erősen szorította össze a száját, hogy Christoffer is
észrevette. Annyira kiszáradt a szája, mintha homokkal töltötték volna tele.
– Nem tudod véletlenül, mikor van a fiú születésnapja?
– De igen, tudom. 1892. április 28-án született. Csak nem ajándékot
akarsz neki küldeni?
Sander nem válaszolt, ugyanis lázasan számolt magában. Ekkor
Benedikte lépett a szobába. Úgy tűnt, visszanyerte a lélekjelenlétét.
A beteg a könyökére támaszkodva felemelkedett és így szólt hozzá:
– Miért nem szóltál semmit sem róla?
Benedikte értetlenül nézett Christofferre, aki röviden ezt felelte:
– Andréról.
Most már ő is mindent értett. Benedikte halkan válaszolt Sandernek:
– Amikor rájöttem, mi történt velem, úgy gondoltam, elmondom neked.
De akkor már nős voltál.
Sander újra a hátára dőlt, majd arcát zaklatottan a kezébe temette. A
jelenlévők egyike sem tudta, mit is szóljon. A csendet végül Christoffer
törte meg.
– Utána lehetőségetek nyílik rá, hogy beszéljetek egymással. Most
viszont úgy vélem, a páciensekkel kellene törődnöd, Benedikte.
– Persze – helyeselt a nő és ismét a gazda ágyához lépett. Sandernek
hátat fordítva állt, hogy a kezelést folytassa.
Christoffer most már érteni kezdte, miért is olyan szép gyermek a kis
André. A fiatal tudós arcán fokozatosan felismerte a fiú vonásait. Korábban
persze nem jutott volna eszébe, hogy összehasonlítsa őket. Miért is tette
volna?
Christoffer addig maradt a kórteremben, amíg Benedikte nem végzett a
gazdával.
 – Várhatnék… Sanderrel? – kérdezte óvatosan Benedikte. – Akkor
legalább egyszerre keríthetnénk sort a beszélgetésre és a kezelésre. Ugye,
nem neki a legsúlyosabb az állapota?
– Nem, vele nyugodtan várhatsz. Most megmutatom, hova menjél.
Elhagyták a betegszobát és kiértek az udvarra. Christoffer a szomszédos
pavilonba küldte Benediktet, ahol a hármas szobában két súlyos állapotban
lévő nőbeteg feküdt. Az orvosnak vissza kellett térnie a munkájához, de
megmondta Benediktének, hol találhatja meg, ha a másik pavilonban is
végez.
Benedikte hozzálátott a két páciens kezeléséhez. Gondolatai azonban
annyira elkalandoztak, hogy alig bírta összeszedni magát.
Sander…
Hatalmas megrázkódtatást okozott neki, amikor oly sok év után
viszontláthatta a férfit. Sander most is ugyanolyan, csaknem varázslatos
vonzerőt gyakorolt rá, mint annak idején. Csak most idősebb volt, és
egyáltalán nem tűnt boldognak.
Négyszemközt kellene beszélniük. Miről? Természetesen Andréról. De
mit mondjon róla Sandernek?
Most arra kell gondolnia, amit éppen csinál. Zavartan és szórakozottan
mosolygott az ágyban fekvő betegre.
Christoffer megmondta, melyik pavilonba menjen innét. Ám ahogy kiért
a folyosóra, az egyik kórterem ajtaja mögül ingerült hang ütötte meg a fülét:
– Elment az eszetek? Egyikőtök sem küldetett papért Marit Svelten ágya
mellé? Akármit is mondtok, most már késő, és szegény lelke éppen a pokol
tornácán senyved. Micsoda? Akkor siess, talán mégis idejében ér ide!
Tyúkeszű nőszemélyek!
A szobából szipogó kisnővér lépett ki és sietős léptekkel a pavilon
kijárata felé indult, Benedikte azonban karon ragadta.
– Marit Svelten? Hol fekszik?
A lány könnyes szemmel a folyosó végi ajtóra mutatott, mire a rút
külsejű ismeretlen nő nyomban elengedte.
Benedikte emlékezett a nevére. Christoffert miatta töltötte el oly végtelen
bánat. Ő volt az, akinek szomorúságban, szidalmak és kemény munka
között telt el az egész élete.
Benediktének most lehetősége nyílott arra, hogy boldoggá tegye
Christoffert és tálán új életet adjon az ismeretlen nőnek.
 Amikor belépett Marit szobájába, rögtön megértette, hogy későn
érkezett. Az ágyban fekvő nő már egy másik világ határa felé tartott.
Marit Svelten mély kómába esett. Lélegzését nem lehetett érzékelni,
Benedikte legfeljebb sejthette, hogy még mindig életben van.
Itt valamennyi képességét be kell vetnie, ha fordítani akar a helyzeten.
Benedikte az ágy szélére ült és megfogta Marit aszott, sovány kezét.
Minden idegszálát megfeszítve sugározta át ereibe, sejtjeibe az életadó erőt.
Közben a haldoklót szinte hipnotizálva beszélt, akaraterőt próbált önteni
beléje, hogy térjen vissza az élők sorába.
Benedikte sokáig ült Marit mellett. Érezte, amint egész testét ellepi a
veríték, szemét elborították az izzadságcseppek, a megerőltetéstől egész
testében remegett, szíve vadul vert, miközben minden gyógyító sugárzását
ennek a szegény teremtésnek adta át. Egy pillanatig az az áruló ötlet villant
át rajta, hátha rossz szolgálatot tesz neki, hiszen jövője ugyanolyan siváran
alakulhat, akárcsak addigi élete. Ám ezt e bűnös gondolatot gyorsan
kitörölte a tudatából.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy pap lépett be. Benedikte felállt, nem akart
vitába bocsátkozni az egyház szolgájával, hiszen úgysem értenék meg
egymást. Ezenkívül nem hitte, hogy az addiginál többet tehetne Marit
érdekében. Minthogy a haldoklók útravalója egyáltalán nem árthatott, sőt
inkább segíthetett neki, némán biccentett a papnak és az őt kísérő
ápolónőnek, majd távozott a szobából.
Ott folytatta körútját, ahol Christoffer meghagyta. Mindazokat a
pavilonokat felkereste, amelyekben a szörnyű fertőzésben szenvedő
páciensek feküdtek. Néha természetesen megkérdezték, kiféle, miféle, de
amikor értésükre adta, hogy gyógyító erejű a keze, mindannyian azonnal
elfogadták. A betegek megmentőjüket látták benne. Néhány ápolónővér
igencsak helytelenítő pillantásokat vetett rá, Benedikte pedig örült, hogy
egyetlen orvos sem akadt útjába. Ők ugyanis nem nagyon értékelnék egy
„kuruzsló” beavatkozását.
Ha pedig mégis kérdezgetni kezdenék – Christoffer támogatóan áll
mögötte.
Végül már csak Sander Brink maradt hátra.
Mialatt leszállt az alkony, Benedikte megállt a kórház udvarán és erőt
gyűjtött. Az ápolónők szobája felől fülébe csengett André boldog nevetése.
Kisfia minden jel szerint pompásan érezte magát.
Sandernek látnia kellene a gyermekét.
 Bár talán jobban teszi, ha vár egy kicsit. Először mindenképpen beszél
Sanderral, mert tudnia kell, hányadán áll vele. André érdekében muszáj
várnia. Benedikte nem félt a kórházi fertőzéstől, gyermeke lelki
egyensúlyának kibillenésétől azonban tartott. Nem teheti ki a fiát annak,
hogy váratlanul leszóljon hozzá: „Nézd csak, ott van az apád. Menj oda és
köszönj szépén neki!”
Különösen akkor, amikor nem tudhatta, nem fogja-e Sander kerek perec
letagadni az apaságát.
Benedikte mély lélegzetet vett és Sander pavilonja felé indult.
MARIT ODAHAZA járt a Svelten tanyán. Végtelenül távoli álmában látta
a zsellérkunyhó alatt elterülő, jól ismert rengeteg erdőket. Testvérei
játszadozó gyermekeinek zsivaját hallgatta, a hangjuk betöltötte a
környéket. Az épületek felől apja zsörtölődése ütötte meg a fülét: „Marit!
Marit! Hol vagy, meddig kelljen várnia egy szegény embernek jól
megérdemelt ételére?”
Tompultság fogta el, bár érzékelni tudta, hogy a gyűlölet színezi.
Kezében vödörrel a tarkán pompázó virágos réten visszaindult a tanya felé.
A vödör nagyon súlyos volt. Amikor lenézett, kiderült, hogy félig tölti meg
a tej, a fehér folyadékban pedig emberi fej úszkál. Marit csak a tetejét látta,
de felismerte apja ritkás, szürke, zsíros haját.
Valaki az oldalán haladt. Barátságos férfi volt, szelíden nézett rá és így
szólt: „Ez csak a gyűlöleted, Marit, ne törődj vele!” A férfi ócska kötött
mellényt és térdnadrágot viselt, a kezében pedig Marit iszákját tartotta,
amelyet magával vitt a kórházba.
Hirtelen azon a furcsa kocsin ültek, amelyet a férfi hajtánynak nevezett.
Az álom igazi rémlátomássá fajult; egyenesen egy fekete erdő belsejébe
tartottak, ahol csupa halott lógott a fákon: Marit valamennyi rokona,
testvérei, házastársaik, gyermekeik. Amikor Volden doktorra tekintett,
egyáltalán nem őt látta, hanem egy apja arcvonásaival rendelkező, ördögien
vigyorgó lényt.
Nem tudta, hová vezetett ez a lidérces álma, ugyanis valamivel később
ismeretlen ködös tájon találta magát, ahol egyáltalán nem akadt
kézzelfogható dolog, ő pedig úgy érezte, mintha valamilyen végső cél felé
haladna. Arra gondolt, éppen most hal meg, de mit sem számít, mert az
egész oly remek és közömbös érzés, és amúgysem nyomasztja semmiféle
felelősség.
 Hirtelen sugárzó fény ragyogott fel előtte. A fénycsóvából Volden doktor
lépett elő, aki mindkét kezét kinyújtotta feléje.
Marit mégsem érte el. A doktor egyhelyben állt, és ujjaival hívogatta. Ő
azonban nem tudott odaérni. Erre az orvos így szólt: „Gyorsan, Marit,
hamarosan örökké egymáséi leszünk! Örökké!”
Örökké együtt? Talán a halálban?
Valami arrafelé húzta. Nem a szó szoros értelmében, hanem valakinek az
akarata szólt hozzá. Az életről beszélt. Hát olyan sok öröme telt az életben,
hogy visszavágyódjon?
És ha nem Volden doktor csalogatja vissza, hanem arra gondol, hogy
küzdje vissza magát a vele eltöltendő közös életbe?
Marit nem bírt harcolni. Végtelenül fáradtnak érezte magát, már csak
nyugalomra vágyott.
Először áthatolhatatlan köd és Volden doktor – Christoffer – jelent meg
előtte, majd fény sejlett fel.
És ha az orvos az élők világában vár rá, ő pedig tőle eltávolodva átlépte a
határt?
Mindezek a gondolatok kuszán, zavarosan kavarogtak a fejében. A
tudatába hatoló akarat azonban végtelenül lassan erősödő vágyat ébresztett
fel benne:
Mégis élni akarok. Harcolni akarok, hogy élhessek. Csak ne legyen túl
késő!
A kívülről jövő erős akarat elenyészett. Helyette félig éneklő hang jutott
a fülébe, de olyan messziről jött, hogy a szavakat nem is értette, csak
zengésüket érzékelte.
Nem volt ereje. Már csak aludni akart, aludni…
Nem… Nem szabad aludnom… Kell…
Nem emlékezett rá, mit kell tennie.
CHRISTOFFERNEK látogatója akadt.
Az egyik nővér szólt neki, hogy Gustavsen kisasszony várja az
előcsarnokban. Nem akar bemenni a betegosztályra, csak egy kis
harapnivalót hozott az öccsének, most pedig a doktor úrral óhajt beszélni.
Mit keres itt Lise-Merete? Ő, aki bizony nem koptatja a kórház küszöbét!
Azt szokta mondani, nem akarja megzavarni vőlegénye munkáját.
Christoffernek néha az a valószínűleg igazságtalan benyomása támadt, hogy
menyasszonyát a bacilusoktól való rettegés tartja távol az ispotálytól.
Nos, most vajon miért szakít időt szíve választottjára?
 Az igazat megvallva Lise-Meretét rémület kerítette hatalmába. Újabban
igencsak tartott tőle, hogy Christoffer mégis faképnél hagyja. Erre anyja
hívta fel a figyelmét. „Christoffer mostanában állandóan elrévedezik. Biztos
vagy benne, hogy még téged akar?” „De még mennyire”, válaszolta
felháborodva a lány. „A kezemből etetem.”
Ám ahogy jobban utánagondolt, rádöbbent, hogy ez a helyzet már nem
állt fenn. Anyja igazat mondott, hiszen Christoffer elviselhetetlen módon,
lélekben folyton távol járt. Azt állította, minden gondolatát a kórházban
kitört járvány foglalja le, ám feltűnően gyakran beszélt más nőkről. Két
„nőtestvéréről”, – közülük az első minden bizonnyal teljesen veszélytelen –
meg a haldokló zsellérlányról. A három említett fehérszemély közül
természetesen csakis Vanja, Christoffer „húga” lehetett szépnek nevezhető,
de már az is éppen elég riadalomra adott okot, hogy Christoffer nem Lise-
Meretének szenteli teljes figyelmét.
Rövidebbre kell fognia a gyeplőt. ;
Vőlegénye – igaz, nem egyenes szóval – arra utalt, hogy ő, Lise-Merete
féltékeny. Még hogy féltékeny? Micsoda nevetséges gondolat, hiszen
minden bizonnyal Christoffer az! Biztosan oka van rá.
Ezért sugárzó mosollyal és hosszas öleléssel fogadta a kórház
előcsarnokában. (Most nem szabad a baktériumokra gondolni, mert az nem
nyerné el a tetszését. Ennyi belátása még Lise-Meretének is volt.)
– Mi járatban vagy itt, drágám? – kérdezte az orvos.
– Nekem… valami csekélységről beszélnem kell veled.
– Menjünk be ebbe az irodába, ilyenkor üres.
A lány megtorpant az ajtóban, mire a vőlegénye sietve biztosította, hogy
a kérdéses helyiségbe betegek sohasem teszik be a lábukat.
Lise-Merete árnyalatnyi ingerültséget fedezett fel vőlegénye hangjában.
Nagyon kell vigyáznia!
– Kedvesem – szólalt meg a lány, miután az irodában álló pamlagra
egymás mellé telepedtek. Csaknem tüntető keménységgel ragadta meg a
karját.
– Kedvesem, meghívást kaptam, és nem tudom, mit feleljek rá…
– Miféle meghívást? – Az orvos hangja nem hatott különösebben
érdeklődőnek, bár barátságosan tekintett rá.
– Néhány egykori iskolatársnőm hívott meg egy Gjøvikben rendezendő
táncestélyre. Szíves-örömest elfogadnám az invitációt, csak ne volna ott…
Lise-Merete ekkor hatásszünetet tartott.
 – Nos? – kérdezte kissé renyhén Christoffer. Nem jó jel!
– …csak ne volna ott az egyik régi csodálóm.
Christoffer szinte sértő módon szenvtelen arcot vágott.
– No és? Azt kell csak mondanod, hogy néhány hónap múlva férjhez
mégy.
– Ugyan, nem képzeled, hogy ennyivel beéri? Eszeveszetten szerelmes
volt belém.
– Nos, akkor maradj otthon!
– Kínos lesz. A többiek rossz néven vehetik.
– Akarod, hogy elkísérjelek?
Miféle ostobaságokat beszél össze? Hiszen egyáltalán nem a tervei
szerint válaszol!
– Most nem teheted szabaddá magadat! – fakadt ki rémülten Lise-
Merete, hiszen a gjøviki mulatság csak a képzeletében létezett. Kedvetlenül
folytatta: – Nyilván el kell mennem oda. De nem lesz túl kellemes. Tudod,
az illető nagyon vonzó volt…
Lise-Merete szenvedélyes csodálóját ugyancsak a képzelet szülte. A lány
úgy vélte, jó lesz, ha egy darabig kínpadra vonja a vőlegényét.
– Utazz csak el, kicsim! – simogatta meg az arcát Christoffer. – Azért ne
bújj ki a bőrödből, nehogy túl mélyen tekints a vonzó lovagok szemébe!
Vajon minden szenvedély kihunyt ebből a fickóból? Hiszen Lise-Merete
arra számított, hogy az orvos dühbe gurul, jelenetet rendez és a világ
minden kincséért sem engedi el. Most ugyan mitévő legyen? Utazzon
egyedül Gjøvikbe? Abban a porfészekben nem sok látnivaló akad!
– Tudhatod, hogy mindenem te vagy, Christoffer?
– Te is nekem.
– Nálam jobb feleséget álmodban sem találsz magadnak…
Lise-Merete fátyolos pillantásával élt. Ültében az orvos fehér köpenye
alá dugta a kezét.
– A szüleim szombaton elutaznak. Eljössz hozzám?
A doktor nem tudta, mit feleljen, hiszen a lány közelsége, drága
parfümjének illata és sokat ígérő szavai megszédítették.
– Csak… kipróbálhatnánk… milyen lesz, amikor majd…
összeházasodtunk – suttogta a bájos kisasszony.
Christoffert zsongító várakozás töltötte el.
– Eljövök – mosolygott rá.
Lise-Merete rögvest elhúzta a kezét.
 – Nagyszerű! Most pedig nem tartalak fel tovább. – Ezzel mélyen
meghajolt előtte. – Maradtam uraságod alázatos, hűséges és megértő
szolgálója!
Christoffer felkacagott. Lise-Merete igazán elbájoló volt, ha ezen a
módon bolondozott.
Az orvos boldogan és megkönnyebbülten hagyta el a kórház
előcsarnokát. Milyen remek, hogy sikerült beláttatnia a menyasszonyával,
semmi oka a féltékenykedésre! Most majd minden jóra fordul közöttük.
Elhaladt a mellett a pavilon mellett, amelyben Marit feküdt. Hirtelen
fájdalom hasított beléje. Volt egy ember, aki sohasem élhetett át az övéhez
hasonló boldogságot. Heves késztetést érzett, bárcsak átadhatna valamit
tulajdon boldogságából annak a szerencsétlen nőnek. Cserében kész lett
volna átvenni tőle jónéhány szomorú időszakot.
De most már túl késő. A pavilonból komoran, a szánalomtól lesújtva
éppen ekkor lépett ki a pap. Elvégezte, amit Marit Sveltenért ezen a földön
meg lehetett tenni.
Christoffer egy pillanatra lehunyta a szemét. Képtelen lett volna bemenni
és szemügyre venni a nyomorult teremtés holttestét. Nem bírta elviselni a
szegény nő elvesztegetett élete miatt érzett fájdalmát.
Tehetetlenül nézett körül, hátha meglátja még Lise-Meretét, hogy
megpróbálja visszanyerni előbbi boldogságérzetét és örömmámorát, ám
menyasszonya ekkorra már elhagyta a kórház területét.
BENEDIKTE MIELŐTT szót váltott volna Sander Brinkkel, először Bernt
Gustavsen szobájába ment. Ostobaság volt tőle, hogy egy ilyen kis
mitugrász elrontsa a kedvét. Éppen az ő talpraállítása miatt utazott
Lillehammerbe. Ha meggyógyul ez a nyavalyás, a kórház megmenekül a
helybeli újság sárdobálásától.
Más kérdés, megérdemel-e ekkora felhajtást Bernt úrfi személye.
Közben Gustavsenné is odaérkezett, és ingerült szóváltás támadt
hármójuk között. Benedikte legszívesebben távozott volna, amivel az anya
készségesen egyetértett, csakhogy maga Bernt ragaszkodott a rendhagyó
kezelési módhoz. Ugyanis sokkal jobban lett Benedikte ottjárta után.
Úristen, ha ez Christoffer jövendőbeli családja, akkor minden részvétem
az övé – gondolta magában az unokatestvére. A lány persze sokkal különb
náluk, annak kell lennie, hiszen Christoffer őt választotta, és az ember
amúgysem választottja családjával köt házasságot!
 Az anya lassan beadta a derekát, de ott maradt és ostoba megjegyzéseket
tett. Benedikte végül kénytelen volt azt mondani, vagy Gustavsenné
távozik, vagy ő maga.
A dölyfös asszonyságnak engednie kellett, mivel Bernt ragaszkodott a
kezelés folytatásához. Gustavsenné azonban összeszorított fogakkal ígérte
meg, hogy erről beszélni fog a férjével, és az ügyben nem mondták még ki
az utolsó szót.
Távozása után Bernt olyan bizalmasan vigyorgott Benediktére, mintha
valami összeesküvésben vennének részt. Benedikte csak erejének végső
megfeszítésével tudott visszamosolyogni rá, mert nem akart újabb
szópárbajba bonyolódni vele.
Miután minden tőle telhetőt megtett Bernt Gustavsenért, az immár esti
sötétségbe burkolózó folyosón Sander szobája felé indult.
A gazdát a nagy kórterembe helyezték vissza, így négyszemközt
beszélhetett Sanderrel. Benedikte megértette, hogy ez Christoffer műve
volt.
Mély lélegzetet kellett vennie, mielőtt egyáltalán meg tudta volna
szólítani. Ennek ellenére remegett a hangja.
– Megpróbállak egyben kezelni is. Mit gondolsz, menni fog egyszerre?
Úgy értem, a beszélgetés?
– Megpróbálhatjuk.
Sander nyomorultul festett. Feje búbját ellepték azok az undorító
pattanások, amelyeknek megfelelőit Benedikte oly sok betegnél látta. Ínye
annyira megduzzadt, hogy alig látszottak a fogai, láztól csillogó szemét
pedig vér lepte el.
Mindamellett a fertőzöttek között még a leginkább egészségesek közé
tartozott – ezenkívül ő, Sander volt, a nagydarab nő életének egyetlen
szerelme. Benedikte nem táplált magában olyan csalóka ábrándokat, hogy
találkozik még valakivel, akiben esetleg érdeklődés támad iránta, netán ő
maga gyullad szerelemre egy másik férfi iránt – és legfőként nem áltatta
magát Sanderral kapcsolatban.
– Feltételezem, még mindig nős vagy?
– Azám – válaszolta olyan maró gúnnyal Sander, hogy Benedikte
kénytelen volt egy pillantást vetni rá. Amúgy továbbra is igyekezett kiűzni
a fertőzést a férfi testéből.
– Tudatnod kellett volna velem a fiú létezését. Andréra gondolok –
mondta keserű hangon a férfi.
 Benedikte felhagyott a kezeléssel és leült a látogatók számára fenntartott
székbe.
– Nem akartam megzavarni egy boldog házasságot – szólalt meg halkan.
– Még kevésbé akartalak a velem kötendő új házasságba kényszeríteni.
– Kényszeríteni? – kérdezte Sander. – Kényszeríteni? De nem fogod
fel… Igen, belátom, az én hibám. Annak idején tökéletesen igazad volt,
mert valóban éretlenül viselkedtem. Bizonyos területeken továbbra is így
cselekszem. De mégis jogom van tudni a saját gyermekemről!
Benedikte lehorgasztotta a fejét.
– Igazad van, Sander. Az első években éppen ez a kérdés gyötört
elmondhatatlanul. Mindkettőtöktől megtagadtam a megismerkedés
lehetőségét. Jaj, el sem tudod képzelni, milyen fájdalmat okozott!
– Annak idején te szakítottál.
– Igen – mondta Benedikte. – És azóta ezerszer megbántam. Hiszen nem
követtél el semmi bűnt. Lefeküdtél Adelével – mielőtt hozzám jöttél volna.
Ezt akkoriban nem értettem meg. Azt hittem, egyszerre kikezdtél mind a
kettőnkkel.
– Tudom, tudom, csakis magamat okolhatom. Meg azt az átkozott
Adélét. Ugyan, ostoba liba volt, felejtsd el, ne őt hibáztassuk. Én
viselkedtem ostoba módon.
Benedikte karja erőtlenül lehanyatlott.
– Marco mondta, hogy eresszelek utadra, mert sokkal érettebb vagyok
nálad. Ezt képtelen vagyok elhinni.
– Marconak fenemód igaza volt – jelentette ki fintorogva Sander. –
Annak idején távol álltam a felnőtthöz méltó viselkedéstől. Ha akkoriban
értesültem volna a gyerekről, feltételezhetően pánikba esem. Esetleges
házasságunk aligha maradhatott volna tartós. Hiszen még a nősülésem után
is tovább szemezgettem minden utamba került csinos lánnyal.
Benedikte úgy hallgatta, mintha megigézték volna. Hirtelen eszébe jutott
a feladata és újra felemelte a kezét, majd végighúzta a beteg teste fölött.
– És most? – kérdezte elfúló hangon.
– Már nem vonzanak a szép nők. Seregével akadnak, és minél
csinosabbak, annál kevesebb a sütnivalójuk. Úgy értem, annak, aki a
természettől kellemes külsőt kapott ajándékba, azt semmivel sem kell
ellensúlyoznia.
– Te viszont nős vagy – állapította meg Benedikte. – Van gyermeketek?
– Szerencsére nincs. Látni akarom a fiamat, Benedikte!
 A csúnya leányanya habozott.
– André éppen itt van a kórház területén. De fel kell készítenem.
– Szükséges megtudnia, ki vagyok?
Benedikte hálálkodó pillantást vetett a férfira, és az megértette.
– Bocsáss meg. Bizony nem vagyok olyan érett, mint képzelem –
mormogta Sander. – Továbbá… nem akarom, hogy fertőzésnek legyen
kitéve. Nos… az eltelt évek alatt sokat gondoltam rád, Benedikte. Igazat
beszélek. Tudod, hogy… Ugyan, nincs jogom ilyesmit mondani.
– Nagyon szeretném hallani – szólt csendesen a nő.
– Mindig is úgy tekintettem rád, hogy te vagy az a lány, akihez valaha is
a legszorosabban kötődtem – sóhajtott fel türelmetlenül Sander. – Úristen,
micsoda fogalmazás! Ha a tanárom meghallotta volna, bizony megbukom!
Idegesen felnevetett. Benedikte rájött, hogy a férfit ugyanúgy felkavarta
a viszontlátás, akárcsak őt.
A férfi összeszedte magát és így folytatta:
– Mint mondtam, ezekre az évekre szükségem volt, hogy végre felnőtté
váljak.
Benedikte várakozva figyelte, mi sül ki ebből.
Sander Brink elgondolkozva nézett a mennyezetre.
– Tudod, egyszer már megkértem a feleségemet, hadd váljunk el. Akkor
nem egyezett bele, én pedig nem is törődtem vele többet. Nem azt mondom,
hogy most azonnal el fogok válni, feleségül veszlek, utána hipp-hopp, ásó,
kapa, nagyharang. Az élet nem ilyen egyszerű. Viszont ki akarok törni egy
olyan házasságból, amely számomra többé semmit sem jelent. Most már
száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ki akarok szállni belőle. Utána
majd beszélhetünk, és meglátjuk, mi történik.
– Nagyon észszerűen hangzik, amit mondasz, Sander.
A férfi gyors pillantást vetett rá.
– Természetesen csak ha újból látni akarsz. Úgy gondolom, nincs rólam
valami jó véleményed.
– Rajtad kívül sohasem volt más férfi az életemben – mondta lassan
Benedikte. – De ez nehogy megkössön!
Sander erre nem válaszolt, mert közben más foglalkoztatta:
– Mégis látnom kell a fiamat, muszáj, hogy lássam!
– Ez nagyon is érthető. Én pedig nagyon szívesen megmutatom neked
Andrét. Olyan remek fiú, Sander. Annyira hasonlít rád.
 – És mégis remek? – nevetett fel grimaszt vágva a férfi, és megragadta
Benedikte kezét. – Mikor találkozhatom vele?
A nő habozott a felelettel.
– Ma este már túl késő, sötét van, André pedig elfáradt és nem jöhet be
ide, a fertőzés gócába. De holnap reggel… Visszajövök. Mit gondolsz, fel
tudsz kelni addigra?
– Máris egészségesebbnek érzem magam.
– A hangod mindenesetre nem tűnik betegnek – mosolygott Benedikte. –
Akkor viszont pontosan tízkor az ablak alatt fogok állni. André nem tudja,
hogy idebent fekszel, és majd figyeled őt. Éppen az ablak alatt valamivel
lekötöm a figyelmét. Rendben lesz így?
– Nagyszerű! Azért mégis nagyon szeretném…
Benedikte befogta a férfi száját.
– A bemutatással várunk. André sokszor érdeklődött az apja felől. Azt
akarom, hadd legyen rendesen előkészítve a veled való találkozásra.
– Magától értetődik. Úgy látom gondos anya vagy.
– Megpróbálok az lenni. Persze a fiúnak nem mindig ment jól a sora.
Ezzel nem neked tettem szemrehányást, hiszen nem tudhattad.
Sander láztól forró tenyerében tartotta a nő lapátnak is beillő kezét.
– Tudod, Benedikte… Olyan különös érzés fogott el, amikor
viszontláttalak. Úgy érzem, mintha darabokra szaggatott vitorlákkal
kikötőbe érő hajó volnék. Nevetséges hasonlat, mégis így érzek. És te?
– Végig kell gondolnom… Igen, az első néhány próbára tévő perc után
talán meg merek kockáztatni egy óvatos mosolyt. Igazán még nem merek
hinni vagy reménykedni, de be kell ismernem, hogy a viszontlátás jobban
felkavart, mint gondoltam volna. Nagyon szeretném, ha őszinténk lennénk
egymással.
– Így igaz – bólintott Sander. – Most még inkább, mint bármikor.
Jónéhány ember jövőjéről van szó. A tiedéről, az enyéméről, a fiúéról, a
feleségeméről… Folytasd!
– Igen – mosolygott enyhe zavarban Benedikte. – Csak most értem,
mindennek ellenére milyen erősen kötődtem hozzád. Elég őszintén
beszéltem?
– Nagyon – felelte Sander. – Legalább tudjuk, hányadán állunk. Most az
a legfontosabb, hogy óvatosan haladjunk előre, lépésről lépésre
tapogatózva.
Benedikte ennek hallatán széles mosolyra húzta a száját.
 – Neked valóban benőtt a fejed lágya!
Ezzel újult erővel és mérhetetlen örömmel látott neki a férfi
gyógyításának.
8. fejezet

CHRISTOFFER KICSINY LAKÁSÁBAN rendezkedtek be. A vendégek

kölcsönkapták az orvos hálószobáját, ő maga pedig a nappaliban lévő
díványon szándékozott aludni. Benedikte az ellenkezőjéhez ragaszkodott,
mert nem akarta kitúrni tulajdon ágyából a házigazdát, de végül is minden
Christoffer kívánságának megfelelően alakult. Benedikte túl fáradt volt
ahhoz, hogy ilyesmin vitatkozzék vele. André rögtön elaludt a vacsora után.
– Nos, Benedikte, megtaláltad a fertőzés gócát? – kérdezte Christoffer.
– A gócát? – mondta zavartan a nagydarab nő. – Ajjaj, elfelejtettem.
Bizony más járhatott a fejében. Christoffer nagyon is megértette.
– Holnap kivizsgálom – jelentette ki bűntudatosan Benedikte. – A „saját”
pácienseimet is újra el kell látnom. A mai kezelés nem volt elég. Szeretem,
ha nem ütközöm az orvosi vizitbe.
– Mesélnél arról a fiatal tudósról? – kérdezte Christoffer. – Mikor és hol
ismerkedtél meg vele?
Benedikte ekkor beszámolt a Révkikötő mellett történt találkozásukról.
– Vagy úgy! – hallgatta tovább az orvos az elbeszélést.
Benedikte éppen befejezte történetét, amikor kopogtak az ajtón és Lise-
Merete lépett be.
– Ilyen későn még házon kívül vagy? – kérdezte meglepődve Christoffer.
– Igen. Remélem, nem zavarok? – mosolygott könnyeden bűbájos
menyasszonya.
– Persze, hogy nem! Benedikte, bemutatom a jövendőbelimet, Lise-
Merete Gustavsent. ő pedig az úgynevezett nővérem, Benedikte Lind.
Christoffer most tapintatlanul viselkedett a jegyesével – gondolta
Benedikte. Engem kellett volna előbb bemutatnia, mert az etikett
értelmében először mindig a rangban lejjebb állót illik megnevezni.
Odahaza a Jéghegyek Népének körében persze nem tartottuk be szigorúan
az illemtan előírásait.
Vajon Lise-Merete is észrevette, milyen apró kihágást követett el
vőlegénye az etikettel szemben? Nem úgy tűnik, mert nagyon barátságosan
viselkedik.
Valóban szép lány! Páratlanul finom a bőre. Olyan, mint az aranybarna
elefántcsont, már ha egyáltalán létezik ilyesmi, bár talán nem. És milyen
remekül öltözködik!
 Benedikte viszolygott attól, hogy bájos leánykákat köszöntsön, mert
ilyenkor mindig le kellett néznie rájuk és még jobban érezte önnön
darabosságát.
– Mennyire szűkösen fértek meg ebben a kis lakásban! – állapította meg
Lise-Merete. – Ki fog a díványon aludni? Vagy úgy, te, Christoffer. Nem
lenne jobb, ha a rokonod nálam szállna meg? A házunkban rengeteg
vendégszoba akad.
– Nagyon köszönöm a szíves meghívást – mondta a nagydarab nő. – De
a fiam odabent alszik, és megijedhet, ha felébred.
Most túlzott, ugyanis az immár kilenc esztendős André egyáltalán nem
volt félénk természetű.
Lise-Merete ekkorra újfent megbizonyosodott arról, hogy Benedikte
ugyanolyan veszélytelen, mint amilyennek első látásra tűnt, ezért némi
közhelyes csevegés után távozott.
Miközben Benedikte segített Christoffernek leszedni az asztalt, egyszerre
csak így szólalt meg:
– Egyébként annál a betegednél is bent jártam, akiről szót ejtettél. Marit
Sveltennél.
– Maritnál? – kérdezte felcsigázva Christoffer. – Még mindig életben
volt?
– Alig pislákolt benne az élet lángja. Természetesen érte is minden tőlem
telhetőt megtettem.
– Valóban? Milyen kedves tőled, Benedikte, igazán meghatottál!
– Alig hinném, hogy segített volna – mondta nőrokona, visszarakva a
cukortartót a szűkös tálalószekrénybe. – Bizonyára nem érte el a kezem
kisugárzása, de majd meglátjuk, mi lesz. Nagyon tetszett a külseje. Úgy
értem, olyan rokonszenvesnek, finom és kellemes megjelenésűnek hatott.
Gyengéd, védtelen arckifejezéssel feküdt az ágyban. Persze kómában volt.
– Igen, Marit személyében olyan finom lelkű embert ismertem meg,
amilyen ritkán akad. És mennyire egyedül volt! El sem tudnád képzelni,
milyen mérhetetlen magány vette körül! Boldog vagyok, amiért láthattad és
mindenesetre megpróbáltál segíteni rajta. Nagyon köszönöm a jóságodat!
Egyébként mit szólsz Lise-Meretéhez?
Benedikte kissé habozott a válasszal, mintha meggondolná, miképpen
fogalmazzon.
– Nos, elragadóan szép… – mondta lassan. – És olyan barátságosan
beszélt. Biztosan értelmes, legalábbis iskolázott. Mikor házasodtok össze?
 Christoffer elmosolyodott, mialatt a morzsákat takarította le az asztalról.
– Először beszerzi a kelengyéjét, és az öccse felgyógyulását is kivárjuk.
Lise-Merete leginkább kora nyári esküvőt szeretne, mert akkor legszebbek
a virágok. Így néhány hónapig eltart még.
Christoffernek eszébe jutott menyasszonya ígérete: a hétvégét együtt
töltik a szülei házában. A gondolattól rögtön felforrt a vére.
– Azt hiszem, most nyugovóra térek – jelentette ki Benedikte. – Hosszú
és megerőltető nap volt, és a holnapi ugyanennyire kemény lesz.
– Bizony – bólintott Christoffer.
Benedikte tekintete elrévedezett. Holnap megmutatom Sandernek a mi
gyönyörű kisfiunkat – gondolta. Csodálatos pillanat lesz, már előre örülök
neki. Sajnos nem láthatom, mit szól majd hozzá Sander első pillantásra.
Szép lett volna vele együtt átélni. Még ha André anyja vagyok is, akadnak
rajtam kívül olyanok, akik szerint páratlanul gyönyörű a gyerek.
Miután Christofferrel jó éjszakát kívántak egymásnak, Benedikte bebújt
a keskeny ágyba, amelyen ráadásul még Andréval is osztoznia kellett. Ám a
Sanderrel történt felkavaró viszontlátás ellenére is olyan fáradt volt, hogy
nagyon hamar elnyomta az álom.
CHRISTOFFER AZ ÉJSZAKA kellős közepén riadt fel. Egyetlen
lendülettel felült a kényelmetlen díványon.
– Jaj! – lihegte.
Utána némán kuporgott, miközben szertelen gondolatok kergetőztek a
fejében.
Marit Svelten…?
És ha… és ha Benedikte sikerrel járt? Hátha sikerült Maritba új életerőt
lehelnie?
Nem volt még egy dolog, amely annyira megörvendeztette volna
Christoffert. Őt, aki oly mélységes fájdalmat érzett, amiért a szerencsétlen
nőnek hamarosan meg kell halnia.
És ha mégis életben marad?
Úristen az égben, hiszen házasságot ígért Mariinak! Azt mondta, hogy
szereti.
Igen, mert száz százalékig biztos volt benne, hogy meg fog halni. Mi
lesz, ha az ellenkezője következik be?
Jaj, mit tettél, Benedikte?
Hiszen teljes szívéből kívánta, bárcsak felépülne Marit Svelten, bárcsak
érné egy kis öröm is az életben. De…
 Úristen!
Pedig éppen milyen jóra fordult minden Lise-Meretével! Nem
tagadhatja, előfordultak ugyan viharok közöttük, de mostanra minden
elrendeződött. Lise-Merete beismerte féltékeny természetét és gyógyírt
ígért. A hétvégén négyszemközt lesznek, az esküvőnek semmi akadálya.
Menyasszonya már elkezdte meghívni a vendégeket, és a koszorúslányokat
is kiválasztotta.
Minden olyan nagyszerű, hogy nagyszerűbb már nem is lehetne.
De ha Marit Svelten életben marad?
Vajon mit hallott a szavaiból? Vajon mennyit értett meg úgynevezett
leánykéréséből? Mennyire emlékszik belőle?
Marit kómában feküdt, de az ujjai hegyével jelzéseket tudott adni. Akkor
felfogta Christoffer szándékait és szerelmi vallomását. És vajon jelenleg mi
a helyzet?
Mire emlékezhet vissza?
Nos, minden valószínűség szerint nem marad életben.
Most önmagának mondott ellent. Hiszen oly állhatatosan akarta, hogy a
szerencsétlen nő életben maradjon.
A közös jövőben reménykedve?
Jaj, Istenem!
Christoffer ezen az éjszakán pocsékul aludt, de erről a kényelmetlen
heverő tehetett a legkevésbé.
BENEDIKTE UGYANOLYAN korán kelt fel, mint Christoffer. Andrét az
ügyeletes ápolónők szobájában hagyta, mert ott állandóan tartózkodott
valaki, a kisfiú pedig valamennyi nővért elbájolta. Utána Christoffer
társaságában végiglátogatta a „maga” pácienseit.
A fiatal orvos némileg megnyugodott, amikor látta, milyen sokat javult
Bernt Gustavsen állapota. Rút pattanásai és fájó dudorai magától értetődően
megvoltak még, de láza jelentősen csökkent.
A többiek hogyléte ugyanígy alakult. Valamennyien
megkönnyebbülésüket fejezték ki, amiért javult az állapotuk, és
egyöntetűen hazavágyódtak.
A paraszt is visszanyerte régi jókedvét és fütyült rá, hogy úgy néz ki,
mint egy pattanásos képű kamasz. Utána Sanderre került a sor…
Benedikte enyhe remegéssel közeledett a férfi betegágyához. Az ifjú
tudós azonban felderült a nagydarab nő láttán és rögtön megkérdezte,
emlékszik-e előző nap tett ígéretére.
 – Andréra gondolsz? De még mennyire! Pontosan tíz órakor az ablak alá
állunk. Persze csakis akkor, ha úgy gondolod, fel tudsz kelni az ágyból!
– Ebben senki és semmi sem akadályozhat meg! Percenként fogom
kérdezgetni az ápolónőket, mennyi az idő.
– Kölcsönadom az órámat – mosolyodott el a zsebébe nyúlva Christoffer.
Sander meleg szavakkal mondott köszönetet, majd az orvos és rokona
gyorsan távozott, mielőtt a beteg újabb beszélgetésbe bonyolódhatott volna
Benediktével.
Marit pavilonjába érve kis időre megálltak az ajtó előtt, hogy Christoffer
összeszedhesse magát.
Még sohasem érezte ennyire meghasonlottnak önnön vágyait!
Egy ápolónő sietett végig a folyosón.
– Mi a helyzet Marit Sveltennel? – használta ki Christoffer az alkalmat. –
Továbbra is életben van?
A nővér megtorpant.
– Hogyne, él! Csoda, mégis úgy tűnik, mintha felépülne. Természetesen
nem máról holnapra, de ma valamivel erősebben lélegzik.
Christoffer szemét behunyva nagyot nyelt. Hatalmas megkönnyebbülés
lett rajta úrrá – ugyanakkor végtelen nyugtalanság fogta el.
– Mi bajod, Christoffer? – kérdezte Benedikte.
Az orvos a falnak dőlt.
– Azon töröm a fejemet, nem én követtem-e el az évszázad legnagyobb
ostobaságát – válaszolta tompa hangon. – Tudod, szép befejezést akartam
adni nyomorult életének, ezért azt mondtam, hogy… sokra tartom és…
– Azt mondtad neki, hogy szerelmes vagy belé – mondta vesébe látó
tekintettel Benedikte. – No és?
– Azután… feleségül kértem. A végét járta, félig kómában volt,
örömében mégis hullottak a könnyei. Igen, tudom, mennyire belém
bolondult, ezért akartam neki a szerelmét viszonozva örömöt szerezni.
– Ezt el kellett volna mondanod nekem.
– Nem, nem – mondta gyorsan Christoffer. – Hiszen akarom, hogy éljen.
Semmit sem akarok inkább, mint azt, hadd részesüljön valami szép
élményben szegényke. De… de, te jóságos Isten, mit csináljak, ha
emlékszik rá? Akkor hirtelen két olyan nő lesz, akinek megkértem a kezét!
Hiszen ez lehetetlen!
– Vajon olyan nehéz a választás?
– Természetesen nem, de nem akarom halálosan megsérteni Maritot.
 Benedikte furcsa pillantást vetett unokatestvérére.
– Nem pontosan erre céloztam. Természetesen a saját szívedre hallgatsz,
még csak az hiányoznék, hogy másképp dönts.
Ezzel tovább akart indulni, Christoffer azonban karon ragadta és maga
felé fordította.
– Mit akarsz mondani? Csak nem azt… Ugyan, elment a józan eszed!
– Téged illet a választás, Christoffer, nekem semmi jogom beleavatkozni
– mondta hangjában árnyalatnyi fáradtsággal Benedikte.
– Mondd meg, mire céloztál!
A nagydarab nő néhányszor erőteljesen felsóhajtott. – Csak azt tudom,
hogy a helyedben egyetlen pillanatig sem tétováznék.
– Vagyis nem úgy választanál, mint én?
– Christoffer – mondta felindultan az unokanővére. – Tudom, nem vagy
szerelmes Marit Sveltenbe, de… csak annyit mondhatok, nagyon jó, hogy
az esküvőd ennyire kitolódott. Most pedig ne gyötörj többet, a szerelmi
ügyeidet magadnak kell rendbe tenned. Menjünk be Marithoz, először őt
veszem kezelés alá.
Hagyd ki Maritot! – szólalt meg Christofferben lényének egyik része, de
ezt a hozzá méltatlan gondolatot rögtön elfojtotta.
Christoffer nem volt gyáva ember. A tőle telhető legjobb módon kellett
megoldania a fogas kérdést. Persze csakis akkor, ha Marit egyáltalán
életben marad, ami felettébb bizonytalannak tűnt.
Marit azonban sokkal jobban volt. Aludt, Christoffer és Benedikte
láthatta nyugodt, mély lélegzését. Arcszíne sokkal természetesebbnek
hatott, arcáról eltűntek azok a mélyvörös lázrózsák, amelyek oly groteszk
módon ütöttek el holtsápadt bőrétől. A haját megfésülték, és az ágyneműt is
minden jel szerint frissen húzták. Christoffer hálával gondolt a gondos
ápolónőkre.
Vagy talán azt akarták, szép legyen holtában? Nem úgy festett.
Még mindig ott maradt néhány olyan holmi, amely a pap előző napi
látogatására emlékeztetett. Bizony meggondolatlan dolog volt az
úrvacsorával kísérletezni! – gondolta keserűn az orvos.
– Marit! – szólalt meg óvatosan Benedikte.
A beteg nem válaszolt.
– Most hozzálátok a kezeléshez – suttogta Benedikte Christoffer fülébe.
– Nem illendő összehasonlítani az egyes emberek életét, mégis úgy vélem,
az összes páciens közül az övé a legértékesebb.
 Az orvos csupán bólintani tudott. Kedvetlenül és szégyenkezve távozott
a betegszobából.
A folyosóra érve a maga mögött becsukott ajtónak dőlt, és behunyta a
szemét.
– Azt akarom, hogy éljen – suttogta. – Éljen… és felejtsen! Felejtse el
mindazt, amit mondtam neki. Hiszen alig volt öntudatánál, képtelen
visszaemlékezni.
Mert ha emlékszik a szavaimra, akkor Isten segítsen rajtam, de még
inkább: Isten segítsen rajta!
Még egy csapást aligha élne túl. Persze ezt is kiheverhetné, hiszen Marit
Sveltennek annyi szenvedés jutott osztályrészéül. Ám Christoffer nem
viselhette el annak gondolatát, hogy éppen ő csapja be a szerencsétlen
teremtést és okoz neki ilyen végtelen fájdalmat.
Édes jó Istenem, könyörgök, hadd felejtsen el mindent! Vagy a
legrosszabb esetben gondolja azt, hogy csak álmodta az egészet, hiszen
majdnem öntudatlan volt, ugye?
A derék és jószándékú Christoffer még sohasem érezte ennyire
nyomorultul magát.
BENEDIKTE IGYEKEZETT az orvosok felbukkanása előtt befejezni
összes különbetegének kezelését. Felfedezte, hogy a kórházban híre ment a
felbukkanásának, mert mindenki összesúgott a háta mögött és lopva
pillantottak rá.
A Jéghegyek Népének csodálatos képességekkel megáldott nőtagja
mégsem merte magát kitenni az orvosok vizslató tekintetének. A norvég
orvostársadalom etikája élesen elhatárolta magát mindattól, aminek az
egyetemeken oktatott medicinához nem volt köze.
Benedikte tíz óra előtt a nővérszobába ment Andréért.
Christoffernek véletlenül éppen ekkor akadt egy szabad pillanata, és
velük tartott a kórház udvarára. André természetesen mit sem tudott a két
felnőtt tervéről.
– Szerinted hogy alakul Sander Brink állapota? – kérdezte Christoffer.
Benediktet zavarba ejtette unokafivére kérdése.
– Én… ma reggel óta nem jártam bent nála. Úgy gondoltam, majd
későbbre veszem. Megvárom, hogy lássa… Nagyon szeretném hallani, mi a
véleménye… egyben okom van ott lennem és meghallgatnom az ítéletét.
– Csak nem miatta félsz? – mosolyodott el Christoffer, sokatmondó
pillantást vetve Andréra.
 – Nem – nevetett fel Benedikte. – Bár mindig öröm hallani!
– Tudom. Az ember csaknem korlátlanul képes magába szívni a dicsérő
szavakat. A dicséret gyógyír a lélekre. Egyébként most jut eszembe, hogy
érzi magát Vanja? Jó ideje nem jártam otthon, és a levelei nem sokat
árulnak el róla.
– Valóban nem tudom, mit mondjak erre – felelte elbizonytalanodva
Benedikte. – Olyan különös lett a viselkedése. Lélekben annyira távol jár és
nagyon titokzatos. Néha egyszerre tűnik rémültnek és elragadtatottnak.
Egyszerűen nem értem, mi van vele.
– Nagyon szépen kérlek, próbálj rájönni a titok nyitjára. Hiszen magad is
tudod, mennyire összetartottunk, én pedig felelősséget érzek a
„húgocskánk” iránt. Amúgy persze nehéz életkorba jutott. Csak tizenhét
éves, amikor egyik örök szerelem követi a másikat!
– Ahogy mondod – válaszolta Benedikte. – Megnézem, ki tudok-e húzni
belőle valamit, bár meglehetősen reménytelen vállalkozásnak tűnik.
– Elhiszem. Marco felől hallottatok valamit?
– Azóta, hogy Sandert és engem odafent a Révkikötőnél megmentett, se
híre, se hamva. Ennek is tíz éve.
– Furcsa – mormogta Christoffer. – Vajon merre bujkálhat?
– Ki az a Marco? – kérdezte André.
– Ó, az egyik rokonunk – felelte Benedikte. – A legszebb ember a
világon. Sohasem láttad.
– Fekete a haja? – kérdezte izgatottan André. – Hosszú és göndör?
Ragyogó fehér a fogsora? És olyan gyönyörű, hogy majdnem fáj?
A két felnőtt döbbenten meredt a kisfiúra.
– Te láttad Marcót? – kérdezte Benedikte.
– Nem tudom – válaszolta zavartan André. – Nem szabad
elmondanom…
– Bizony jól elhallgattad! – jegyezte meg elismerően Benedikte.
Továbbra is ő kérdezgette a fiút, hiszen Christoffer gyermekkora óta nem
látta Marcót. – Milyen volt a szeme színe?
A kis André a fejét törte.
– Szabad elmondanom?
– Biztosan igen. A lehető legjobban megtartottad hallgatási
fogadalmadat. Fontos megtudnunk, ugyanarra a személyre gondolunk-e.
Nos, emlékszel a szeme színére?
 – A szempillája… mélyen fekete volt. És a szeme… szürke. A bőre
meg…
André nem találta a ráülő szót.
– Különféle megvilágításokban váltakozóan sötét árnyalatú? – kérdezte
Benedikte.
– Igen, igen.
Benedikte és Christoffer egyaránt bólintott. Kétség sem férhetett hozzá,
kivel találkozott a gyermek.
– Hol láttad Marcót? – érdeklődött tovább Christoffer. – Itt?
– Nem, hazaf… Nem, nem engedte meg, hogy elmondjam.
– Nem ő segített neked azokkal a rossz kölykökkel szemben? – mondta
Benedikte. – Utána barátokra tettél szert és megint boldog lettél?
André most csapdába esett. Buzgón bólogatott, nyilván úgy gondolta, ez
nem olyan baj, mintha eljár a szája. A felnőttek megkönnyebbülten
lélegeztek fel.
– Csodálatos érzés tudni, hogy őrködik felettünk – szólalt meg
Benedikte.
– De ugyan ki az a Marco?
– Nem kellene túl sokat kérdezősködnünk. Csakis Saga szavaira
támaszkodhatunk…
André értetlen arcot vágott.
– Az előbb mintha azt mondtátok volna, hogy az egyik rokonunk?
– Valóban az. Marco Vanja nagybátyja. Vanja azonban sohasem látta.
– De én igen – jelentette ki ünnepélyesen André, és azzal mindannyian
továbbindultak.
– Nincs időm veletek tartani – mondta egyszer csak Christoffer. –
Magához hivatott a főorvos, aki tudni akarja, miképpen tudtuk letörni a
fertőzést anélkül, hogy megtaláltuk volna a gócát.
– Ó, a fertőzés góca! – kiáltott fel kezét a szája elé kapva Benedikte. –
Már megint megfeledkeztem róla! Azonnal felkutatom, mihelyt időt tudok
rá szakítani.
– Remek.
Christoffer elbúcsúzott tőlük, anya és fia pedig kisvártatva Sander
kórtermének ablaka alatt állott.
– Miért állunk meg itt, mama?
– Jaj, csak ezt a fát néztem. Azon törtem a fejemet, miféle fa. Nem
tudod?
 – Úgy gondolom, teljesen közönséges nyírfa – felelte jóhiszeműen
André.
– Persze, persze, nyilván igazad van. Csak olyan szokatlannak látszott.
Ha megnézed a kérgét…
Úristen, milyen ostobának érezte magát Benedikte! Sandítani sem mert
Sander ablaka felé.
SANDER BRINK teljes negyedórája várakozott az ablak mögött állva.
Hamarosan észrevette, hogy nem volna szabad felkelnie, különösen azért
nem, mert ezen a napon Benedikte még nem részesítette kezelésben.
Csakhogy mindenáron látni akarta a fiút. Attól tartott, hátha előbb ér oda
vele az anyja és elviszi, mielőtt ő felkelt volna a betegágyból.
A fia…
Ezen az éjszakán egyetlen pillanatra sem hunyta le a szemét.
Miért nem szólt semmit Benedikte? Sok minden másképpen alakulhatott
volna. Tíz elvesztegetett év…
Benedikte mindig is különleges helyet foglalt el Sander szívében.
Leginkább keserűséggel és bánattal gondolt rá, hiszen annak idején a
Révkikötő mellett oly szomorú véget ért a kapcsolatuk. És vajon mit
követett el ő, sértett férfiúságában? Amilyen gyerek volt akkoriban,
duzzogott. Megsértődött, amiért a nő hátat fordított neki. Hiszen addig az
egész világon nem akadt náluk jobb két barát! Ugyan mit számított egy
másik nővel folytatott ártatlan kis kalandja?
Sander annak idején így gondolkodott, majd kapta magát és megnősült.
Nem mintha Benediktén akart volna bosszút állni, ugyan, őt kitörölte az
emlékezetéből – vagy legalábbis megpróbált így tenni – hanem mert rabja
lett egy szépséges nő arcának.
Helyesen mondta Benediktének: akkoriban éretlen lett volna a vele
kötendő házasságra, és azonnal megcsalta volna újdonsült feleségét.
Mostanra viszont megváltozott a helyzet. Sander okult a történtekből.
Immár tudta: a darabos, előnytelen megjelenésű lány iránti odaadása nem
szűnt meg.
Kész volt arra, hogy megpróbálja újjáépíteni a felégetett hidat. Talán
sikerül, talán egyáltalán nem. Az idő lesz a megmondhatója. Sander nem
akarta elkerülni a kapcsolatot Benediktével.
Házasság? Fütyült rá. Az első pár hónap kivételével nagyon rosszul
alakult a frigye. Most már mindegy, akár lesz közöttük valami, akár nem.
Ott jönnek! Sander előrehajolt az ablakban, hogy jobban láthasson.
 Elbúcsúztak Volden doktortól, majd még közelebb értek. Egészen az
ablaka alatt álltak meg. Az egyik fát nézték.
Olyan közel voltak hozzá, hogy ha kinyitja az ablakot, kinyújtott kezével
csaknem megérinthette volna őket.
Sander nem tudott betelni a látvánnyal. Az ő fia! A saját fia. Nem
tévedés, kétségtelenül ő az apja. És milyen szép kisfiú! Szeme, homloka,
egész arckifejezése értelemről tanúskodik. Lelki tisztaságát Benediktétől
örökölhette, mert Sandernek nem volt tudomása róla, hogy ő maga effajta
tulajdonsággal rendelkeznék. A színei ugyancsak szépek. Ha nem téved,
André szeme ugyanolyan, mint az apjáé. Sötét haja ellenben Benediktére
ütött, hullámos fürtjei viszont megint csak Sanderre emlékeztetnek. És a
finoman formált keze, amellyel megérinti a fa kérgét!
Nézz ide, fiam, a tulajdon apádra! Jaj Istenem, máris nagyon szeretlek,
kis barátom!
Sander Brink egyszerre semmit sem látott. Szemét ellepték a könnyek,
amelyek mintha kiapadhatatlan forrásból törtek volna fel.
9. fejezet

MIRE BENEDIKTE beért a kórterembe, Sander visszakászálódott az

ágyába. Továbbra is egyedül volt az elkülönítőben, mert a gazdaember
állapotát olyan jónak találták, hogy áthelyezték a nagy kórterembe.
Sander a nő szeméből láthatta, hogy az ítéletét várja, bár nem tart a férfi
kedvezőtlen véleményétől.
– Benedikte – köszöntötte forró szeretettel Sander és a nő felé nyújtotta a
kezét. – Milyen gyönyörű gyermek! És az én fiam!
Benedikte sugárzott a boldogságtól.
– Nem kellene… – szólalt meg Sander, majd a szeméhez kapott és
újrakezdte. – Igen, beismerem, hogy sírtam egy kicsit. Olyan elkeseredett
voltam! Mennyi év veszett kárba a fiam nélkül!
– Tudom – válaszolta halkan a nő. – Ez volt a legfőbb gondom azalatt,
amíg André felcseperedett. Nem oszthattam meg veled az örömteli órákat, a
miatta érzett büszkeséget. Ugyan mi egyebet tehettem volna? Hiszen
minden elkésett, én hátat fordítottam neked, te pedig egy másik nőt vettél
feleségül. Felejtsük el a múltat és gondoljunk a jövőre!
– Helyes. Hol van most André?
– A nővérszobában.
– Újra látni akarom, méghozzá igen hamar! Mit gondolsz, meddig kell itt
feküdnöm?
– Ezt nem tudom megmondani – nevetett fel Benedikte. – De úgy
gondolom, hamarosan felépülsz. Mi a helyzet a kezeden lévő sebbel?
– Már nem lüktet annyira.
Mialatt Benedikte nekilátott a kezelésnek, Sander izgatottan beszélt arról
a jövőbeli pillanatról, amelyben személyesen találkozhat a fiával,
elmondhatja, ki is ő és végre tisztességesen a családja gondját viselheti.
A két ember gyors pillantást váltott. Tudták, hosszú utat kell még
megtenniük. Ott van Sander válópere, nekik pedig meg kell tanulniuk
alkalmazkodni egymáshoz. Talán egyáltalán nem fog sikerülni, talán nem
vezet majd jóra.
De ezt egyikük sem hitte. Újra érezték azt a közelséget, azt a közösséget,
amely a Révkikötőben állt fenn közöttük. Okkal reménykedhettek a
jövőben. És itt van André is.
MIUTÁN BENEDIKTE végzett Sander szobájában – gyermeke apját
hosszabb ideig kezelte, mint a többi beteget összesen – hozzákezdett a
fertőzés gócának felkutatásához.
Ez a feladat olyan volt, mintha egy tűt kellett volna megkeresnie a
szénakazalban. Benedikte nem tudta, vajon különleges képességei egy
olyan parányi micsoda esetében is érvényesek, mint amilyen egy,
helyesebben szólva néhány millió bacilus.
Először azokkal kellett szót váltania, akik sikertelenül próbálták
felkutatni a nyavalya forrását. Kiderült, hogy az illető két személy a
laboráns orvos és segédje, az egyik ápolónő. Benedikte számára kissé
nehéznek bizonyult elmagyarázni, ki ő és mit akar. Végre amikor
Christoffer Volden doktorra hivatkozott, legalább meghallgatták.
Magatartásukat még a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb
hitetlenkedésnek lehetett volna nevezni. Holmi sarlatánok mutatványairól
hallani sem akartak. Benedikte tehát kénytelen volt bebizonyítani előttük,
mire képes. A kórház dicsőségére éppen nem váló laboratórium egyik
asztalának szélén ülve kölcsönkérte az orvos ceruzáját, amely a köpenye
mellzsebéből lógott ki.
Megkapta a ceruzát, majd a kezébe vette, mintha a súlyát akarná
megbecsülni.
– Nehéz természetű ember vagy – szólalt meg a laboránsra nézve. –
Sokáig tartod a haragot. Másrészt ragyogó tehetséggel rendelkezel, jóllehet
sohasem teljesült a vágyad, és nem lett belőled sebész. Nős vagy, bár nem
élsz különösebben boldogan, ez pedig a te hibád, ugyanis hazaviszed
magaddal mindazt, amit sértésnek szoktál nevezni, és meglehetősen
duzzogva viselkedsz vacsora közben. Jó tulajdonságaid közé tartozik, hogy
nagyon szereted két… nem, három gyermekedet, és féltőn gondoskodsz
róluk…
Amikor Benedikte idáig ért, a laboráns kitépte a kezéből a ceruzát.
Szeme villámokat szórt. – Köszönöm, ennyi elég! Nos, mit akarsz tudni?
Úgy tűnik, mintha a legtöbb dologról máris értesültél volna.
– Azt szeretném megtudni, meddig jutottatok a vizsgálattal és mit
zárhatok ki, hogy ne kelljen az időt vesztegetnem.
– Nos, a konyhát és a kosztot gondosan ellenőriztük. Semmi
kifogásolnivalót sem találtunk. Mindent tisztán és rendben tartanak. Noha a
pácienseket a szokásos kórházi löttyel etetik, a baktériumok mennyisége
még az elfogadható határon belül marad.
 – Tovább?
– Utána az orvosokat és a segédszemélyzetet vizsgáltuk meg, hátha ők
terjesztik a ragályt, ők azonban kínosan betartják a rendkívül szigorú
higiéniai szabályokat, sohasem mennek át egyik pavilonból a másikba
anélkül, hogy alaposan meg ne tisztálkodjanak.
– Fülünkbe jutott, mit művelsz itt a kórházban – szólalt meg enyhén
tartózkodva a nővér. – Azt mondják, megdöbbentő eredményeket értél el.
Úgy tűnik, mindenki felépül, aki csak megkapta a fertőzést.
– Ez idő kérdése is lehet – mondta magát kihúzva a laboráns. – Hátha
maguktól is meggyógyulnak.
– Természetesen – válaszolta Benedikte azzal a már-már alázatos
hanghordozással, amely az igazán erős személyiségek ismertetőjegye.
– No, azért a vakbélgyulladásos nő nem – jegyezte meg a nővér. – Ő nem
épült volna fel magától, hiszen már a halálán volt. Hogy is hívják
szegénykét?
– Marit Sveltennek- válaszolta Benedikte.
– Persze. Hallottam, amint a főorvos azt mondja, ép ésszel
felfoghatatlan, miképpen javulhatott az állapota.
A laboráns savanyú képet vágott, mire Benedikte gyorsan megkérdezte:
– Hol kezdődött a járvány?
– Megmutatom – mondta az ápolónő a folyosó felé indulva.
Végigvezette Benediktét azon az útvonalon, amelyet a járvány megtett az
egyes osztályok között, egészen addig, amíg haladását követni tudták. A
nagydarab nő ezután megköszönte a segítséget, és maga vette kezébe a
feladatot.
A leghosszabb ideig annál a betegnél tartózkodott, akinél az egész
elkezdődött. Kölcsönkérte egyik ruhadarabját, majd sokáig mozdulatlanul
tartotta a kezében. Hiszen Benedikte ereje éppen abban rejlett, hogy az
egyes tárgyakból rengeteg mindent ki tudott olvasni. Ezután több más
pavilont is felkeresett, majd három órával a laboratóriumból való távozása
után visszatért oda. Úgy gondolta, nekik van joguk elsőként értesülniük a
helyzet alakulásáról.
– A góc megszűnt – jelentette ki. – A staphylococcusokat a legelőször
megfertőződött páciens egyik látogatója hurcolta be. Valószínűleg
cseppfertőzéssel vagy kézzel vitte át a betegre, aki ilyen állapotban
különösen fogékonynak bizonyult a kórokozóval szemben. Utána a kórházi
személyzet rendkívül gyorsan elterjesztette, mielőtt még felismerték volna a
baktériumok jelentkezését. Azóta tökéletesek a tisztasági rendszabályok, de
akkor már késő volt. Hiszen mindig eltart egy kis ideig, amíg az efféle
fertőzés felüti a fejét.
– Hol tanultad mindezt a baktériumokról és a járványok terjedéséről? –
kérdezte gúnyosan a laboráns.
– Itt – válaszolta széles mosollyal Benedikte. – Ma sok emberrel
váltottam szót, közöttük orvosokkal is. Minden jel szerint még ha nem is
repítenek éppen a fellegekbe, némi ellenkezéssel csak elfogadnak. Ezt
valószínűleg rokonomnak, Christoffer Volden doktornak köszönhetem.
Mostanra azonban a fertőzésnek vége, én pedig szóltam, hogy az első
páciens női látogatóját orvosi kezelésnek kell alávetni, hiszen
bacilusgazdaként nem járkálhat tovább.
– Egészséges emberek között nyilván nem okoz kárt – mormogta a
laboráns. – Viszont a betegek és gyengék között…
Csaknem barátokként váltak el Benediktével, bár az orvos mosolya
igencsak erőltetett volt. Nem lelkesedett túlzottan azért, hogy Benedikte az
asszisztensnője jelenlétében leleplezte harmadik gyermekének titkát.
MARIT SVELTEN úgy érezte, mintha egy mélységes mély kút fenekéről
emelkednék végtelen lassúsággal a fény felé.
Még a szemét sem bírta kinyitni. Ahogy kitisztult a tudata, gondolatai
visszafelé kalandoztak az időben.
Akadt valami, ami kellemes érzéssel töltötte el. Derűs hangulatban
ébredt, remény töltötte el, végre volt miért élnie.
Oly könnyűnek érezte a testét. Először nem is értette, miért, később
belátta, hogy megszűnt az örökös fájdalom. Persze ha megmoccant, a
műtéti seb azon nyomban sajogni kezdett. De elmúlt a láza, és… Milyennek
is érezte magát? Szépnek?
Ez ám a furcsa érzés, ha valaki éppen ágyban fekvő beteg! Az utolsó
hónapokban bármennyit is mosakodott vagy cserélt tiszta ruhát, mindig
megviseltnek, betegnek és elhanyagoltnak érezte magát. Állandóan testi
kínok gyötörték, rettegett a jövőtől és félt az egyedülléttől… Piszkavashoz
hasonló karjának látványa sem bizonyult túlságosan szívderítőnek.
Éhség. Éhség és fáradtság.
A kimerültség ólmos takaró gyanánt burkolta be. Most is fáradtnak
érezte magát, de ez kellemes fáradtság volt. Olyan belső nyugalom fogta el,
mint korábban soha.
 Vajon mi hat olyan kellemesnek? Mintha gyönyörű, lágy dallamot
hallana. Csak nem valami emlék? Történt vele valami, vagy csak fog?
Persze, majd meglátja a drága Volden doktort, ha még mindig a
kórházban van…
Volden doktor?
Maritnak a torkában dobogott a szíve. Christoffer! Orvosa megengedte
neki, hogy a keresztnevén szólítsa! Azután…
Itt cserbenhagyta az emlékezete, a múltbeli kép tovasiklott előle. Minden
olyan homályos volt, olyan ködös, mint egy régi álom, amelynek sejteni a
körvonalait, mégsem lehet megfogni.
Végtelenül szépet álmodott. Vajon mondott neki Christoffer valamit?
Ekkor másfajta emlékfoszlány bukkant fel és úszott tova. Marit
megpróbálta megragadni. Ez könnyebb dolognak bizonyult. Valaki járt nála.
Női hang mozgósította Marit életerejének legvégső tartalékait. Mormogó
hang volt, amely életkedvről, jövőről, másokról való gondoskodásról
beszélt neki.
Gondoskodás? Ugyan ki szorulna Marit Svelten gondoskodására? Senki!
Vagy mégsem…?
Mégis akad, akinek szüksége van rá? Nem mondta Christoffer, hogy…?
Ezen a ponton az emlék újra a semmibe foszlott.
Marit emlékezetében azonban felsejlett az intő hangú nő melegítő keze.
Az a bizonyos kéz hozzáért, megfogta az ő kezét, a beteg pedig
öntudatlanul érezte, milyen csodálatos erő áramlik át a testébe és semmisíti
meg a benne bujkáló kórságot. Úgy mosta tisztára, ahogyan a zivatar öblíti
le a sarat a kövekről és a fákról. Az ismeretlen látogatóból áradó erő
csodálatos élniakarással töltötte el Maritot.
De nem egyedül ez az erő okozta, hogy hirtelen ennyire jól érezte magát.
Több rejtőzött e mögött, méghozzá olyasvalami, aminek Christoffer
Voldenhez volt köze.
Jaj, bárcsak vissza tudna emlékezni rá! Úgy tűnt, mintha ködön kellene
áthatolnia, miközben tudja, valami csalogató várja a végén, mégsem képes
elérni.
Orvosa mondott neki valamit, őt pedig mérhetetlen öröm töltötte el,
olyan boldogság, hogy ha képes rá, biztosan sírva fakad. Az öröm érzése
mostanáig megmaradt.
„Marit! Hallasz engem?”
Bizony ezt mondta. De vajon hogyan folytatta…?
 Az emlékkép lassan visszatért. Marit mindent felidézett, amit csak
mondott neki az orvos. Noha nem emlékezett szó szerint a hallottakra, a
lényeget megértette. Egyre hevesebben lélegzett, ahogyan az egész emlék
visszatért, csaknem sírás fojtogatta, oly vadul dobogott a szíve. Nem is
csoda, hiszen annyira lenyűgöző, hatalmas erejű, eget ostromlóan
csodálatos dolog volt!
Volden doktor, az ő szeretett Christoffer Voldene, akit az életnél is
jobban imádott, valóban azt mondta, hogy feleségül akarja venni. Az egész
világon a legnagyszerűbb férfi őt, Marit Sveltent választotta élete párjául.
Őt, aki mindig csakis azt hallotta, milyen lehetetlen egy alak. Iskolázatlan,
nem tudja, miképp kell viselkedni az emberek között, gyámoltalan, és a
tetejében még koldusszegény is!
Hogyan történhetett ilyesmi vele?
Christoffer születendő gyermekeikről is szót ejtett. Marit a határtalan
boldogság okozta fájdalmában már-már azt hitte, mindjárt meghal. Teste
alig bírta elviselni az érzelmek ennyire heves tombolását.
Utána azt mondta, szereti. Marit tudta, hogy nem álmodott, Christoffer
valóban így beszélt. Hiszen megcsókolta az arcát, márpedig nem tette
volna, ha nem komoly a szándéka.
Maritot még soha senki nem csókolta meg. Most pedig Christoffer
Volden megcsókolta! Vajon mit tett, amivel ekkora szerencsét érdemelt ki?
Az ajtó kinyílt. Marit fáradtságával dacolva felnyitotta a szemét.
A betegszobába ismeretlen nő lépett be.
Még hogy ismeretlen? Amikor szóra nyitotta a száját, Marit rögtön
felismerte azt a mély, rekedt hangot, amely annyi melegségről tanúskodott.
– Ugyan miért sírsz, Marit?
– Nem… tehetek róla. Olyan boldog vagyok. Olyan végtelenül boldog.
Nem tudtam, hogy… ennyire fáj a boldogság.
– TUD RÓLA.
– Ezt meg hogy érted? – meredt Christoffer Benediktére.
– Marit Svelten minden egyes szavadra emlékszik. Ha most elpusztítod
szavakkal le nem írható boldogságát, akkor megöllek!
Christoffer kezébe temette az arcát, és az orvosi ügyeleti szoba egyik
székébe roskadt.
– Mit tegyek?
Benedikte nem válaszolt, feszült arcvonásai azonban éppen eléggé
ékesen szóltak.
 Christoffernek hirtelen mintha valamilyen ötlete támadt volna. Kinyújtott
kezével megragadta unokanővérét.
– Benedikte… Benedikte, nem tudnád…
– Mit nyöszörögsz itt összevissza?
– Nem ismerem valamennyi képességedet. Nem tudnád rávenni Maritot
hipnózissal vagy valami hasonlóval arra, hogy felejtse el, amit mondtam
neki?
Benedikte egy darabig ugyanazzal a tekintettel némán meredt rá. Aztán
sarkon fordult.
– Eszem ágában sincs – mondta röviden, és kiment a szobából.
Christoffer teljesen tehetetlenül maradt ott. Tökéletesen lesújtottnak
érezte magát.
UTOLSÓ SZAVAIVAL mégis bolhát ültetett Benedikte fülébe, aki immár
tudta, mitévő legyen.
Csak előbb még el kellett búcsúznia Sander Brinktől. Ez volt a
kórházban töltött utolsó napja, másnap Andréval együtt hazautazik.
Sander nem akarta elengedni. Azt akarta, addig maradjanak, amíg
teljesen meg nem gyógyul, hiszen annyira szeretett volna néhány szót
váltani Andréval, kapcsolatba kerülni tulajdon fiával. Amíg Sander az ágyat
nyomta, André nem mehetett be egy ennyire fertőzésveszélyes helyiségbe.
Benedikte azonban nem várhatott tovább, haza kellett utaznia. Sander
tehát megígérte, ír, amilyen gyakran csak tud, és hazatérte után nyomban
elindítja a válópert. Ez alkalommal viszont nem enged felesége
dühkitöréseinek, immár nincs visszaút!
Sander egészen magához húzta Benediktét, és egy teljes percen át
tartotta átölelve, mire végre elengedte.
– Köszöntsd Andrét – súgta a fülébe. – Köszöntsd annak a férfinak a
nevében, aki az egész világon a legjobban szereti – ez pedig a saját apja.
Jaj, Istenem, milyen jó lesz együtt, Benedikte!
A nagydarab nő némán feküdt a férfi karjaiban, végül felállt, és
boldogságtól ragyogó arccal távozott a kórteremből.
BENEDIKTÉNEK AZNAP este igen sokáig kellett várnia, amíg Christoffer
álomba nem merült a kényelmetlen heverőn. A fiatal orvosról lerítt,
mennyire összeütközésbe került önmagával, unokanővére pedig nem tett
ezzel kapcsolatos megjegyzést. Abban a helyzetben, amelybe Christoffer
kormányozta magát, bárkit elővett volna a lelkiismeret-furdalás.
 A férfi lélegzése végül egyenletessé és nyugodttá vált. Benedikte ekkor
kilopakodott az ágyból. Nagyon vigyázott, hogy ne verje fel álmából a fiát.
A ház előtt álló utcai lámpa fénykört vetett a padlóra, tehát ki tudta venni
Christoffer arcát. Benedikte végtelenül óvatosan telepedett le a dívány
mellé, majd néhány centiméterre a férfi fejétől egyfajta védelmező boltívet
formált a kezével.
– Drága Christoffer, biztosan megbocsátod, amire most rászánom
magamat, de te késztettél rá. Tudod, valóban képes vagyok másokra átvinni
az akaratomat, amit most meg is teszek, mert minden érintett fél javára
válik.
Csaknem hangtalanul suttogni kezdett a férfi fűiébe:
– Fordítsd a szívedet Marit felé! Nem lesz nehéz, hiszen máris
megtetted, csak egyelőre nem tudod. Egy csábító ködkép vakított el, s ez
méltatlan hozzád, rokonom és barátom. Nyíljon ki a szemed Lise-Merete
valódi énje előtt, vedd észre, milyen borzalmas család tagja és egy
csipetnyivel sem különb náluk, sőt még rosszabb. Felszínes, üresfejű,
elkényeztetett, számító. Mindezt bizony te is látod, ha jól odafigyelsz.
Egyébként azt hiszem, jó részét magad is észrevetted. Magadtól átpártolsz
Marithoz, csak ne ilyen lassan, te szerencsétlen elvakított!
Benedikte észrevette, hogy kezdeti rábeszélő hanghordozásába indulat
vegyült, és véget vetett a hipnózisnak vagy inkább befolyásolásnak.
Christoffer az utolsó, bosszús szavakra nyugtalanul mocorogni kezdett,
mire Benedikte visszasietett a hálószobába, nehogy ilyen különös
helyzetben találjon rá az unokafivére.
Ami módjában állt, megtette. A többit majd elvégzi a gondviselés.
CHRISTOFFER FEJFÁJÁSRA ébredt. Nem jó kezdet egy ennyire nehéz
naphoz.
Mélyet sóhajtott az önsajnálattól. Benedikte ma elutazik. Neki pedig
beszélnie kell Marittal. Vajon hogy a csodába birkózzék meg ezzel a
feladattal? De előbb Lise-Meretével együtt megnéz egy eladó házat, hiszen
megígérte a menyasszonyának.
Lise-Merete azt mondta, hogy az apja majd a zsebébe nyúl, ha megfelelő
árat sikerül kialkudniuk.
Ez a gondolat rosszkedvvel töltötte el Christoffert.
Tervein egyelőre változtatnia kellett, ugyanis a főorvos megkérte,
keresse fel a csodálatos módon a halál torkából megmenekült Marit
Sveltent. Ideje volt kötést cserélni és ellenőrizni, megfelelően gyógyul-e a
sebe.
Christoffer keservesen nyelt egyet. Megpróbálta magával vinni
valamelyik ápolónőt, a nővéreket azonban a betegek reggeli mosdatása
foglalta le, és egyikük sem ért rá. Ugyancsak kútba esett utolsó reménye,
hátha az elkülönítőben is tartózkodik valaki.
Egyedül volt Marittal a betegszobában, jóval azelőtt, hogy megfelelő
védekezést tudott volna kiötölni.
Persze nagyjából tudta, mit kellene mondania: az igazságot. Csak
segíteni akart neki, boldoggá téve a haldokló utolsó óráját. Vagy pedig azt,
hogy fel akarta élénkíteni, hogy tovább küzdhessen az életéért. (Ez azért
nem volt annyira igaz, hiszen Marit arcára úgy kiült már a halál, ahogyan az
az orvosi könyvekben meg van írva.)
Vajon miképpen adhatná a lehető legkíméletesebben szegény teremtés
tudtára az igazságot?
Különösen akkor, amikor a betegágyban fekvő nő arca a szó szoros
értelmében sugárzott az örömtől. Boldogságába félénk bizonytalanság
vegyült, aggodalmasan próbálta leolvasni Christoffer arcáról, komoly
szándék vezérelte-e. Tartja-e még, amit ígért neki?
Christoffer a szeme sarkából látta vékony kezét, amelynek bőrén
áttetszettek az inak és erek. A hosszas tétlenség dacára ez a két kéz
reggeltől-estig tartó kemény munkáról tanúskodott. Az orvos előtt egy
pillanatra felvillant Lise-Merete gyengéd, apró, ápolt keze. Marit két
könyöke továbbra is majdnem kiszúrta a bőrét, nyakán pedig minden egyes
inat ki lehetett venni. Haját összekócolta a párna, az arcvonásaiban viszont
rejtőzött valami. Ez a megfoghatatlan dolog Christoffert már a kezdet
kezdetén arra késztette, hogy közelebbről tanulmányozza.
Lise-Meretével összehasonlítva persze mégis reménytelen látványt
nyújtott.
Mindez villámgyorsan futott át rajta. Ugyan mit mondjon?
„Ha most elpusztítod szavakkal le nem írható boldogságát, akkor
megöllek!”
Benedikte természetesen nem szó szerint értette ezt, de Christoffer most
végre felfogta, mit akart a tudtára adni.
Nem teheti meg! Mennyire megható módon szegeződik rá a szeme!
Lelkének legmélyén félénken fürkészi, mitévő lesz most az orvosa.
Szívszorító rémületét kétkedés váltotta fel. Csak nem vághat az arcába
valami ehhez hasonlót: „Ugye, nyilván nem hitted el, amit mondtam neked,
Marit?”
Amíg ennyire gyenge, nem teheti meg. Ki kell várnia, hogy felerősödjék.
Christoffer úgy érezte, mintha évek óta topogna tanácstalanul egy
helyben, noha valójában legfeljebb néhány másodpercről lehetett szó. Mint
korábban annyiszor, most is a beteg ágya szélére ült és barátságosan
rámosolygott.
– Jó reggelt, Marit! Istenem, de nagyszerű, hogy ilyen jó állapotban
láthatlak, el sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok!
Most nem hazudott, ezt nyugodtan elmondhatta. És vajon a többit…?
Megfogta a páciens kezét.
– Most az a legfontosabb, hogy kipihend magad és erőt gyűjts, utána
pedig hosszú beszélgetést folytatunk.
Marit hosszan, áhítattal sóhajtott fel ennek hallatán.
Christoffer tehetetlenül érezte, hogy könnyek lepik el a szemét. Éppen
őneki kell újabb halálos csapást mérnie erre a szerencsétlen nőre!
Marit észrevette, amint az orvos a szeméhez nyúl. Kezét felemelve
megsimogatta az arcát, ugyanolyan óvatosan, ahogyan korábban a kisborjak
pofáját vagy a vén kecskék szőrét cirógatta. Christoffert végtelen mélabú
fogta el, és arcához szorította a kezét.
– Tovább kell mennem – suttogta. – Később azért még beszélünk. Most
csak egy pillanatra akartam benézni.
– Köszönöm – nyögte ki Marit, akitől ennél több nem telt. Szeméből
azonban nem tűnt el a félelem. Christoffer egyetlen szóval sem említette,
amit előzőleg mondott neki…
Az orvos ösztönösen lehajolt és arcon csókolta. Nem talált szavakat,
vagy úgy vélte, Marit talán ezt is elfogadja tőle?
Sejtése minden bizonnyal beigazolódott. Amikor az orvos távozott, a
beteg szeme ragyogott az örömtől.
Christoffer pedig még sohasem érezte magát ennyire meghasonlottnak és
boldogtalannak.
Jóval később jött rá, hogy elfelejtette megnézni a sebet, a kötés cseréjéről
nem is szólva.
10. fejezet

LISE-MERETÉVEL mindig Fredrikke cukrászdájában szoktak találkozni.

Ezen a helyen jött össze valamennyi hölgy meg az a néhány úr, akinek ideje
és pénze volt ahhoz, hogy órákig csevegjen egy csésze kávé és a
tulajdonosnő finom vaníliás süteményei mellett üldögélve.
Lise-Merete szokásához híven most is barátnőinek körében foglalt
helyet. Az orvos sohasem szeretett imádottjával ezen a módon találkozni,
ám az mindig azzal hurrogta le, hogy ez nagyon praktikus.
Alig lépett be Christoffer a helyiségbe, máris megütötte fülét Lise-
Merete hangja, aki éppen feszülten figyelő barátnőihez beszélt. Gyorsan,
lelkesen, egy árnyalatnyi felvágással. Lise-Merete fő ismertetőjegyei közé
tartozott az a fiatalos vágy, amellyel elismerést akart szerezni mások
szemében.
– Toffer meg én édes kettesben leszünk szombat este!
– Miii? – kuncogott az egyik ifjú hölgy.
Christoffert hirtelen elfogta a pulykaméreg. Egyrészt ki nem állhatta,
hogy menyasszonya Toffernek nevezi, ezt a becenevet ugyanis csak
négyszemközt szokta használni, másrészt meg azt hitte, hogy szombat esti
együttlétük kettejük magánügye!
A társaság felfigyelt a fiatal orvos érkezésére. Lise-Merete elébe sietett
és azonnal belé karolt. Tulajdonképpen miért képzeli, hogy joga van hozzá?
Ez a gondolat mellbecsapta Christoffert.
Ugyan, ma biztosan lehetetlen dolgok jutnak eszébe.
– Gyere, ülj közénk! – turbékolta a menyasszonya.
– Nem nagyon érek rá.
A lány sértetten elhúzta a száját. Kiszámított duzzogása barátnőinek
szólt.
– Christoffer soha sem tud időt szakítani kis barátnőjére. Felelősségteljes
állása van és folyton a pácienseire kell gondolnia.
Valamilyen okból Lise-Merete és a barátnői egyaránt úgy vélték, hogy ez
végtelenül mulatságos. Christoffer kínkeservesen húzta mosolyra a száját –
pusztán udvariasságból.
– Megyünk?
– Persze, persze! – fordult hátra Lise-Merete, búcsút intve a barátnőinek,
mintha valamilyen titkos összeesküvésről volna szó.
 Christoffernek eközben Marit Svelten járt az eszében, aki a kórházban
fekve várja, hogy legyen végre ideje beszélni vele.
Vele, aki átvitt értelemben kést készül a szívébe döfni.
Útnak indultak a fagyos utcákon. A házak között metsző szél fújt. Lise-
Merete gyönyörű bőre még ebben a pocsék időben is megőrizte aranyló
színét. Christoffer meg volt győződve róla, hogy saját orra kivörösödött,
füle elkékült. Ha Marit egészséges volna és az utcán járna, ő is biztosan
ugyanígy festene.
Legalább van valamilyen közös tulajdonságuk.
Lise-Merete időközben szünet nélkül csicsergett. Gyakran állt meg, hogy
útjukba kerülő ismerőseikkel csevegjen. „Igen, Volden doktor úrral éppen
egy eladó ház megtekintésére indultunk. Bizony, nyárig megesküszünk.
(Elragadtatott vihogás.) Köszönöm, köszönöm, nagyon örültem kedves
jókívánságaiknak!”
– Hallod, hogy gratulálnak mindannyian? – mondta, amikor végre
továbbindultak.
– Ez csak természetes, hiszen kénytelenek így tenni, amikor elmondod
nekik a tényeket.
– Igen, de hallottad Larsen urat? Ő csak neked gratulált, amiért engem
választottál!
Megint ugyanaz a diadalmas vihogás. Te jóságos ég, csak nem szokott
ennyit kuncogni Lise-Merete? És miért viselkedik… ennyire gyermetegen
és közönségesen?
Vagy mindig így viselkedik?
Jövendőbelijét nyilván a közelgő esküvő miatti öröme tette enyhén
elbizakodottá. Ezt meg kell bocsátania neki.
Ekkor a Gustavsen házaspárral találkoztak, ezért természetesen ismét
megálltak.
– Nocsak, itt van a turbékoló gerlepár – hahotázott a tanácsnok. – Úton
az eladó házhoz. Milyen jó, hogy végre nekiláttok a dolgok intézésének.
Tudhatod, kedves vőm, nem vagyok az az ember, aki fukarkodik, ha
egyetlen leányáról van szó! Amennyiben alkalmasnak találjátok a házat,
rögtön csapjatok le rá! Szükség esetén mélyebben is bele tudok nyúlni a
pénztárcámba.
– Annak a háznak természetesen bizonyos minimális követelményeket is
ki kell elégítenie – szólalt meg Lise-Merete anyja. – Legalább két
fürdőszoba, az egyik a vendégek számára. Továbbá beépített vízvezeték
és…
– Drága mama, pontosan tudom, mit akarok. Ismerem azokat a
társadalmi követelményeket, amelyeknek egy orvos feleségének eleget kell
tennie.
– Mindig tudtad, mit akarsz, leányom – nyihogott a tanácsnok és enyhén
meghúzta Lise-Merete haját. – Vigyázz, Christoffer, nehogy szembeszegülj
vele, ha a fejébe vett valamit! Sohasem adja fel, ezt az apjától örökölte.
Ezen mindnyájan elégedetten nevettek. Christoffer hirtelen úgy érezte
magát, mintha vendégként csöppent volna egy olyan társaságba, ahol az ő
kivételével a többiek mind ismerik egymást.
Az orvos lopva figyelte a három Gustavsent, mialatt azoknak önelégülten
be nem állt a szájuk. Mennyire hasonlít egymásra anya és leánya! Nem a
külsejüket, hanem a viselkedésüket tekintve. Mindenről és mindenkiről
ugyanaz volt a véleményük.
Gustavsen asszony hűvös, merev, némileg üres arckifejezése előkelő,
elegáns megjelenése ellenére egy kissé mindig is megijesztette Christoffert.
A kimért dáma viselkedését állandóan Lise-Merete közvetlen melegségével
hasonlította össze.
Ekkor a jövendőbelijére tekintett és azon kezdte törni a fejét, nem csupán
színleli-e az a gyermeki őszinteségét?
Hát a forró érzelmek? Lopva tanulmányozni kezdte Lise-Merete arcát.
Úgy tűnt, mintha egyre inkább az a szigorú hidegség ülne ki rá, amely
Gustavsenné jellemvonása volt. Lise-Merete mindig is csodálattal viseltetett
az anyja iránt.
Gőgös nagyvilági hölgy, aki társadalmi rangjához méltón akar lakni?
Ilyen feleséget akar magának a Jéghegyek Népének egyik fia?
Christoffer pillantása Gustavsen tanácsnok úrra siklott. A kiváló férfiút
annyira lefoglalta önnön üres fecsegése, hogy a fiatal orvos néma tekintetét
csodálatnak vette.
A városatya kőkemény üzletember volt, ezt sok példa igazolta.
Christoffer maga is tanúsíthatta, hogy a politikai stréberek fajtájába tartozik.
Az egészben az látszott a legkellemetlenebbnek, hogy pontosan ugyanezt
a hanghordozást Lise-Merete szájából is hallotta már. A szerelemtől
elvakulva úgy vélekedett, nagyon elragadó az olyan fiatal lány, aki utánozni
próbálja a felnőttek vitamódszereit. Christoffer ekkor emlékezetébe idézte,
miképpen veszekedett semmiségek fölött az üzletekben, és mit is mondott
nemrégiben: „Ne hagyd, hogy az ingatlanügynök madzagon rángasson! Az
ilyen népség mindig igyekszik becsapni az embert, ezért hadd tárgyaljak
vele én!”
A doktor akkor jót mulatott menyasszonya szavain. Úgy gondolta, ezt
bízvást megteheti, hiszen Lise-Merete okos leány, akinek helyén van az
esze.
Christoffert hirtelen borzalmas érzés fogta el. Mintha egyszerre
ólomnehézzé vált volna a teste, és mintha a földhöz ragadt volna a lába.
Agyát szintén súlyosnak és renyhének érezte, teljesen elhagyták a
gondolatai. Valaki beszélt hozzá, ám ő semmit sem fogott fel belőle, és meg
kellett kérdeznie, miről is van szó.
– Hol jártál gondolatban? – nevetett fel Lise-Merete.
Sehol – felelte volna legszívesebben Christoffer. De válasz helyett
csupán elmosolyodott, minden bizonnyal végtelenül bárgyún.
Végre elbúcsúzkodtak jövendőbeli apósától és anyósától, és
továbbindulhattak az eladó ház felé.
– Szent ég, milyen kék az arcod! – jegyezte meg Lise-Merete. – Az
enyém is ilyen?
– Természetesen nem.
– De kedvetlen a hangod! Ha nem tudsz a társaságomban tisztességesen
viselkedni, akkor eredj csak utadra!
Christoffert heves vágy fogta el, hogy így feleljen: „szíves-örömest!”
Ehhez azonban túl jólnevelt volt, és különben is odaértek a házhoz.
– Úgy gondoltam, rózsaszínű tapétával kell beburkolni az ebédlő falát –
mondta a bájos ifjú hölgy. – Végtelenül hangulatossá teszi.
Christoffer utálta a rózsaszínű tapétát. Elment tőle az étvágya.
– Bizonyára gyönyörű lesz – mormogta, mert hirtelen minden oly
közömbössé vált számára.
Vajon mi történt vele ezen a napon? Némán lépkedett Lise-Merete
mellett, és visszavágyódott a kórházba. Egy órát ígért a menyasszonyának.
Remélte, hamarosan lejár.
A ház minden szempontból nagyszerűnek bizonyult. Jó helyen épült,
gondosan karbantartották és a gazdag emberek igényeit is kielégítette.
Szemérmetlenül magas árat kértek érte, Christoffer azonban egyetlen
pillanatig sem kételkedett benne, hogy Lise-Meretének sikerül majd
lealkudnia.
 – Itt pedig – csapta össze elragadtatottan a kezét ifjú menyasszonya – a
gyermekszobát rendezzük be…
Szavai hidegzuhanyként érték a doktort. Gyerekszoba? Gyermek? Ettől?
Christoffer mélységes döbbenettel ekkor jött rá, hogy Lise-Merete
Gustavsen iránti szerelme kihunyt méghozzá végérvényesen.
Miképpen halványulhatott és halhatott el ilyen gyorsan az övéhez
hasonló féktelen csodálat?
Az orvos jól tudta, mindvégig voltak bosszantó mozzanatok, amelyeket
inkább nem vett tudomásul. Ám az idő Gustavsen kisasszony ellen
dolgozott, és ehhez bizony ő maga is hozzájárult.
Mégis hogyan nyílhatott ki a szeme egyetlen nap alatt? Úgy érezte,
mintha… ebben valamilyen varázslat is közrejátszott volna.
Nem figyelt már Lise-Merete lakberendezési terveire, mert tudta, ez a
ház sohasem lesz az övé, és az esküvőt sem fogják megtartani.
– Milyen volt a gjøviki mulatság? – kérdezte váratlanul.
– Micsoda? Vagy úgy, csak a jövő héten rendezik meg.
– Elutazol?
Lise-Merete kissé kellette magát.
– Nos, tűnődtem rajta. A többiek igencsak akarják, hogy elmenjek,
különösen a csodálóm.
Fürkésző, kihívó pillantásokat vetett Christoffer felé.
– Hogyne. Biztosan remekül fogsz szórakozni.
Már megint az a borzalmas vihogás. Lise-Merete fejét a férfi karja alá
dugta, amellyel az ablakfélfának támaszkodott.
– Féltékeny vagy?
– Még hogy én? Ugyan miért? Talán okom van rá?
Lise-Merete tekintete kőkeménnyé vált.
– Talán igen.
Christoffer ellépett az ablakból és az üres, kongó szoba közepére ment.
– Igen, mint mondtam, úgy gondolom, utazz csak el Gjøvikbe.
Egyébként… szombat este mégsem tudok eljönni. Rendkívüli ügyeletet kell
tartanom a kórházban.
Te áldott kórház! Lise-Merete sohasem tudna rájönni, hazudott-e vagy
sem; Christoffer pedig ebből az okból szívesen vállalta a fárasztó éjszakai
szolgálatot. Örömmel szólt volna, hogy osszák be más helyett.
– Rendkívüli ügyelet? – kérdezte elszörnyedve Lise-Merete, aki még
haragjában is vonzó látványt nyújtott. – Pedig úgy volt, hogy eljössz
hozzám! Hiszen egyedül leszünk!
– Nem tehetek róla – válaszolta tömören az orvos.
A lány hozzásimult. Megsejtette, hogy vőlegénye éppen most csúszik ki
a keze közül? Aligha! Lise-Merete Gustavsenéból aztán nem siklik ki!
Némi nyugtalanság talán mégis elfogta.
– Hiszen most is egyedül vagyunk – nevetett fel mély torokhangon a
bájos kisasszony. Netán így játszotta meg az érzékiséget?
– Ne avassuk fel most az új házat? Átvihetsz a küszöbön. És azután…
Christoffer előhúzta Sander Brinktől visszakapott zsebóráját.
– Nem érek rá, Lise-Merete, vissza kell sietnem a kórházba.
Az előkelő ifjú hölgy számára elképzelhetetlen volt a megszégyenülés.
Azonnal elengedte az orvos karját és néhány könnyed lépést tett.
– Persze, erről meg is feledkeztem. Nyilvánvaló, hogy vissza kell
menned a drágalátos kórházadba!
Miközben az ajtó felé indultak, egy szuszra elhadarta:
– Nem gondolod, hogy két gyerek volna a legjobb? Egy fiú meg egy
lány. Előbb a kisfiú, így a legcélszerűbb, mert megvédelmezheti a
húgocskáját, és ha felnőnek, a kislány megismerkedhetik a bátyja
barátaival.
Úristen, hány éves is Lise-Merete? Normális dolog, ha egy huszonkét
esztendős nő ilyen gyermeteg sületlenségeket hord össze?
– Ezt a természetnek kell eldöntenie – mondta Christoffer, aki most még
nem bírt volna szakítani, hiszen nem készült fel rá. Előbb végig kellett
gondolnia, miképpen rendezze el az életét. Pillanatnyilag teljes zűrzavar
uralta az érzelmeit. Lise-Meretével ugyancsak kíméletesen akart viselkedni,
hiszen nem sérthette meg túl kegyetlenül.
– Olyan furcsán viselkedsz – panaszkodott a lány. – Mi bajod van?
– Ugyan, semmi – mondta Christoffer és megdörzsölte a szemét, mialatt
Lise-Merete becsukta mögöttük az ajtót. – Annyira aggódom az egyik
páciensem miatt.
– Őmiatta? – kérdezte éles hangon, ösztönösen Lise-Merete.
Az orvos az előbb csupán nagy általánosságban hivatkozott valamilyen
okra. Most viszont, hogy a kisasszony utalt rá…
– Valóban őrá – válaszolta kertelés nélkül. – Aggódom a jövője miatt.
Tökéletesen magára maradt. Szerzek neki valamilyen munkát a kórházban
és egy kis lakáshoz is hozzájuttatom. Ezenkívül egyetlen fillére sincs.
Lise-Merete hangjából csak úgy sütött a gyűlölet.
 – Bizonyára még pénzt is szándékozol a zsebébe dugni. Úgy vélem,
elsősorban a feleséged és a családod javát kellene szem előtt tartanod,
mielőtt mindenféle szedett-vedett népség között osztod szét a vagyonodat.
Vagy inkább egy zsellérkunyhóból jött olcsó, vénülő cafkának adod?
Christoffer érezte, miként forr benne az éktelen harag.
Robbanásveszéllyel fenyegetett, akár a tűzhányó belsejében összetorlódott
láva.
– Utána majd beszélnünk kell – mondta önfegyelmének végső
megfeszítésével. – Késésben vagyok, te pedig csak hazatalálsz egyedül.
Minden jót, Lise-Merete!
Hallotta, hogy a nő majdnem utánakiabál, azonban a ház forgalmas
utcában állt, Lise-Merete pedig rettegett a botrányoktól.
– Christoffer! Christoffer! – sziszegte. Úgy hangzott, mintha egy
engedetlen kutyának parancsolná meg, hogy tüstént jöjjön vissza hozzá. A
doktor szándékosan nem vett tudomást róla. Nem akart szólni hozzá, mert
csak túlságosan keserű és sértő szavakkal illette volna.
Olyan feldúlt volt és annyira nyomorultul érezte magát, hogy csúcsidő
alatt tette meg a kórházba vezető utat.
HÁROM ÓRÁVAL KÉSŐBB Benediktének és Andrénak el kellett indulnia
az állomásra. Christoffer már korábban engedélyt kapott a kórház
elhagyására, feltéve, ha nem következik be valamilyen váratlan esemény.
Ilyesmire nem került sor, ezért a lakására ment, ahol rokonai már útra
készen várták.
Benedikte fürkésző tekintettel mérte végig.
– Olyan haragos az arcod, akár egy viharfelhő. Történt valami?
Az orvos összeszorította a száját, mert senkit sem akart kiszolgáltatni, de
azután arra gondolt, hogy ki mással beszélhetné meg gondjait, ha nem
éppen Benediktével, a „nővérével”.
– Igazad volt – fakadt ki. – Végeztem Lise-Meretével. Hirtelen torkig
lettem vele. Most pedig megyek, de előre is iszonyodom attól, hogy
megmondjam neki.
Benedikte két tenyere közé szorította a férfi halántékát.
– Majd csak jóra fordul minden, Christoffer.
A nagydarab nő keményen megfeszítette minden lelkierejét, és
végigsimított unokafivére arcán, hogy megszüntesse önnön
akaratátvitelének hatását. Christoffernek kinyílt a szeme, a többi már
magától is megy.
 Egyszersmind azt is kitörölte a tudatából, amit Marittal kapcsolatban
vésett beléje. Most, hogy Lise-Merete lelépett a színről, rá többé nem volt
szükség. A szerelemmel sohasem szabad kísérletezni. Magától kell jönnie,
nem lehet varázslat vagy kívülálló akaratának terméke. Christoffer
házasságot ígért Maritnak. Talán elsietve, Benedikte viszont azzal számolt,
hogy az orvos majd maga is rájön, mitévő legyen, csak az ártó szándékú
Lise-Merete tűnjön el.
– Ezt miért teszed? – mosolygott rá bizonytalan arckifejezéssel
Christoffer.
– Hogy megköszönjem a szép napokat – válaszolta könnyedén
Benedikte, és elhúzta lapátnyi kezét. – A te érdemed, hogy viszontláthattam
Sandert.
– Jól alakulnak a dolgok? – kérdezte halkan az orvos.
– Azt hiszem, minden jóra fordul. Néhány akadályt még le kell
küzdenünk, de ha az ember hajlandó rá, úgy megy, mint a karikacsapás.
– Így igaz – bólintott Christoffer és André felé fordult, aki éppen azzal
kísérletezett, fel tudja-e egyedül emelni a bőröndöt. – Tessék, itt egy kis
pénz cukorkára. Volt a kórházban egy jóságos ember, aki azt akarta, vegyél
rajta magadnak édességet.
Benedikte kifejezéstelen arccal meredt az orvosra.
– Kissé túlságosan is bőkezűen potyogtatta ki a bőségszaruját! Az lesz a
legjobb, ha majd én ügyelek a pénzre, mert túl nagy összeg, hogy kizárólag
nyalánkságokra költsd.
André tiltakozott a kegyetlen anyai szigor ellen, mire Benedikte adott
neki egy pénzdarabot, és megígérte, útközben vehet érte valamit a
cukorkaboltban.
– Miféle jóságos ember volt az? – érdeklődött a fiú.
– Hamarosan találkozol vele, de előbb még meg kell gyógyulnia.
Egyébként ismer téged.
– Csak nem Marco? – kérdezte tágra nyílt szemmel André.
– Nem ő. Gyere már, mert a vonat nem várja be az álomszuszékokat!
LISE-MERETE GUSTAVSEN őrjöngött dühében. Az idegességtől
fájdalmasan összeszorult a gyomra. Hogyan merészelhetett Christoffer ezen
a módon távozni, és amikor rászólt, nem visszajönni? Köznevetség tárgyává
tette a menyasszonyát!
Most majd meglátja, hogy Lise-Merete Gustavsennel nem lehet
kukoricázni!
 Szülei házában az ablaknál állva nézett le az utcára. Hirtelen feltámadt
benne a remény. Hiszen ott jön Christoffer! Csak nem a bocsánatáért kíván
esedezni?
Nem, vele volt a ronda, trampli nőrokona meg a fattya. Bőröndöt vitt,
nyilvánvalóan a vasútállomásra igyekeztek. Az előbb nem ő akart olyan
sürgősen visszaérni a kórházba? Most pedig az utcán lóg!
Elég volt! Ebbe nem törődhet bele. Magára kapta a kabátját. Christoffer
még megemlegeti, amit most kap: tőle. Legszívesebben korbáccsal
idomítaná be a pimasz fickót.
Lise-Merete az utcán várakozott az előtt a ház előtt, amelyben
Christoffer lakást bérelt magának. Most aztán lesz nemulass!
Hosszas várakozásra kényszerült. Fázott is, leginkább a lába, mert
vékony, finom cipője volt rajta, ugyanis meg akarta mutatni, milyen szép is
a lábfeje.
Végre-valahára megérkezett!
Az orvos döbbenten állt meg a szépséges hölgy láttán.
– Lise-Merete? Te itt álldogálsz?
– Nem, éppen az Atlanti-óceánban úszom – válaszolta gúnyos hangon a
lány. – Hogyan lehet egyáltalán ilyen ostobaságokat kérdezni?
– Akarsz tőlem valamit?
Milyen szorongó képet vág! Bizonyára rossz a lelkiismerete.
– Láttam, amint az állomásra mégy, pedig azt állítottad, hogy a
kórházban kell lenned.
– A kórházban voltam és most éppen oda megyek vissza. Annyi időre
kéredzkedtem el, amíg a rokonaimat kikísérem a vonathoz.
– Ezt nem említetted. Csak annyit akartam neked mondani, Christoffer
Volden doktor, hogy rajtad kívül is vannak még férfiak a világon!
Most megkapta! Ez aztán célba talált!
Christoffer egy pillanatig kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rá,
majd így szólt:
– Nagyon jó, hogy kimondtad ezeket a szavakat. Így tehát mégsem
maradsz teljesen magadra. Bizonyára beláttad, hogy te meg én nem illünk
egymáshoz.
Lise-Merete szóhoz sem bírt jutni. Életében először maradt tátva a szája
döbbenetében. Christoffer folytatta:
– Egyre nyilvánvalóbbá vált előttem, hogy nem tudlak boldoggá tenni.
Képtelen vagyok magamévá tenni az életmódodat. Neked leginkább az
előkelő társaságban a helyed, nekem a betegeim között.
Lise-Merete továbbra is küszködött, hátha végre eszébe jut valami találó
válasz. Gyilkos visszavágás, amelynek egyben vissza is kell csalogatnia,
hogy belássa, mit veszít. De vajon mit mondhatna úgy, hogy ne verje
nagydobra önnön dicséretét?
Lise-Merete nem tartozott a legszerényebb emberek közé. Igen sokra
tartotta magát. Ebben az esetben viszont a biztos vereséget jelentette volna,
ha saját nagyszerűségét hangsúlyozza. Megalázó szavakat kellett találnia,
amelyek – mintegy ellentétüknél fogva – aláhúzzák önmaga jó
tulajdonságait.
Ám nem találta meg idejében a megfelelő választ. Christoffer úgy
nyújtott kezet neki, akár valami idegennek, és minden jót kívánt neki az
életben. Ezzel közöttük mindennek vége.
Amikor látta, miként távolodik el tőle az orvos férfiasan izmos háta,
heves késztetést érzett felkiáltani: „Várj! Ne hagyj itt, szükségem van rád,
hiszen az enyém vagy!” Lise-Merete azonban nem ejtett ki ilyesmit a
száján, amikor az előbb szakított vele a vőlegénye. Vele! Szakítottak?
Úristen, micsoda szégyen és megaláztatás!
Mi lesz az esküvővel? Hiszen jó előre meghívta valamennyi barátnőjét és
mindenről tájékoztatta őket! Mit szólnak majd hozzá a szülei, a szomszédok
és az ismerősök! Most kénytelen lesz kiszedni az összes LMV monogramot
a kelengyéjéből.
Lise-Meretét a keserűség marcangolta.
Ezt Christoffer nem úszhatja meg szárazon. Faképnél hagyott
menyasszonya kezdett magához térni bénultságából. Újabb tervek
kovácsolásához látott, miközben úrrá lett rajta a gyűlölet és a harag.
Legelőbb is visszájára kell fordítania az igazságot. Kénytelen lesz
elhíresztelni, hogy ő szakított Christofferrel, aki túlságosan unalmas
alaknak bizonyult. Mondjuk, rossz családból származik, vagy valami
hasonló ürügyet kell kiötölnie.
Keverje nyilvános botrányba? Ez a saját fejére ütne vissza, barátnői
pedig diadalmasan vihognának rajta.
Nem, Lise-Merete sejteni kezdte már bosszúművének körvonalait.
AZNAP DÉLUTÁN látogatási idő volt a kórházban.
Lise-Merete egy kis gyümölcsöt hozott az öccsének, de nem maradt
sokáig mellette és bokros teendőire hivatkozva kimentette magát.
 Sem odahaza, sem máshol nem szólt még egyetlen szót sem Christoffer
árulásáról.
Képtelen volt rávenni magát. Először pedig ezt az apróságot akarta
elintézni…
Minden attól függött, alszik-e a némber. Ha nem, másnapig kell várnia.
Ám tudomása szerint az átkozott zsellér-fajzatja nagyon gyenge, csaknem
öntudatlan. Így biztosan sikerülni fog a terve.
Tudta, melyik osztályon fekszik Marit Svelten. Néhány nappal korábban
szerzett tudomást róla, és már akkor is gyűlölködve nézett arra a pavilonra.
Senki sem vette észre, amikor beosont az épületbe. Csupán az udvaron
kellett keresztülsietnie, utána máris be a pavilonba. Azt is tudta, hányas
számú kórteremben ápolják a gyűlölt ellenséget.
A folyosón megint csak nem találkozott senkivel, a szerencse ismét
melléje szegődött. Ha van ott valaki, várnia kellett volna.
Amilyen hangulatban volt, abban sem talált kivetnivalót, hogy
bekukucskál a kulcslyukon.
Csakhogy semmit se látott. Be kellett mennie a betegszobába.
Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót és bekandikált rajta.
Az átkozott nőszemély alszik! De vajon milyen mélyen? Lise-Merete
nem állhatott időtlen időkig a folyosón, mert veszélyesnek bizonyulhatott.
Be kell mennie. Az ajtó sem nyikorgott, becsukta maga mögött, most
sem történt semmi.
Úristen, hiszen ez haldoklik! Bár azóta járja a végét, hogy idekerült.
Most pedig gyorsan kell cselekednie. Jöhet valaki. Sőt a legrosszabb az
volna, ha Christoffer bukkanna fel.
Először az ablakot… Kinyitni, a függönyt középre… Megvan! A jeges
novemberi szél olyan erővel süvített be, hogy önkéntelenül megborzongott.
Az éjjeliszekrényen apró csengő állt. Lise-Merete végtelenül óvatosan
fogta meg, miközben tekintetét nem vette le az ágyban fekvő nőről. A beteg
meg sem moccant. Mintha kómában feküdt volna.
Mit eszik Christoffer ezen a romhalmazon? Nyilván nem lehet szerelmes
belé, de vajon miért vesződik annyit vele? Hiszen a vénség beléje
bolondulhat!
Nem, ez már senkibe sem bolondul beléje. Tökéletesen elhagyta a tudata.
Lise-Merete a padlóra helyezte a csengőt, amely leginkább apró
tehénkolompra emlékezetett. Jól is illik egy ilyen tanyasi tramplihoz.
Most jön a legpocsékabb része…
 Lise-Merete remegő ujjakkal fogta meg a takarót. Ekkorra már
tisztességesen lehűlt a szoba, olyan hideg volt, akárcsak odakint. Most
pedig lassan! Fokozatosan lehúzta a takarót…
Hihetetlenül könnyen ment, a zsellérmári meg sem moccant.
A takarót az ágy alá dobta. Szent ég, hihetetlen, micsoda csontváz!
Most pedig gyorsan távoznia kell. Egy pillantás a folyosóra – egyetlen
lélek sem jön. Lise-Merete észrevétlenül osont ki a kórház területéről.
Végrehajtotta a feladatot.
11. fejezet

A LÁTOGATÁSI IDŐ után az ápolónők napi rutinfeladataikat végezve

körbementek a kórtermekben.
Marit szobájába egy idősebb nővér lépett be, fején keményített fekete-
fehér főkötővel. Elszörnyedve állt meg az ajtóban.
– Ajjaj! – kiáltott fel, mintha ellökné magától a hideget. A nyitott ablakot
a szél csapkodta, a függöny azonban felfogta a légáramlatot és
megakadályozta, hogy az ablak két szárnya becsapódjon. Marit Svelten
mozdulatlanul, kővé dermedve feküdt az ágyban.
Az ápolónő az ablakhoz rohant és becsukta. Egy pillanatra helyben
topogott, mintha nem tudná eldönteni, borítsa-e rá a betegre a jéghideg
takarót, vagy pedig hívjon segítséget. Végül az utóbbit választotta.
Kiabálására rémült nővérek és orvosok tódultak az elkülönítőbe.
Christoffer éppen ekkor távozott a szomszédos pavilonból, és egy nővér
buzgó integetésére odajött.
Azonnal Marit jutott az eszébe. Bizony, az ő szobájába tódult a kórházi
személyzet. Úristen, gondolta, nehogy megint valami baja legyen! Hiszen
először a vakbélgyulladásból, majd a járványos fertőzésből is felépült.
Akármi is történt vele, nem éli túl!
– De hiszen itt jéghideg van! – fakadt ki.
– Igen – válaszolta egy másik orvos, aki éppen meleg gyapjútakarőkba
burkolta a sovány testet, miközben hordágyat állítottak az ágy mellé, hogy
melegebb kórterembe vigyék át Maritot.
Christoffer mélységes aggodalommal fogta meg a szerencsétlen nő
kezét.
– Mi történt?
– Nyitva volt az ablak – válaszolta zaklatottan az az ápolónő, aki rátalált.
– A takaró a padlón hevert, akárcsak a csengő, így még segítséget sem
hívhatott.
– Lerúghatta magáról a takarót – szólalt meg egy másik nővér. – Amikor
pedig csengetni akart, valószínűleg á csengőt is a padlóra lökte.
– És az ablak?
Maritot a hordágyra tették. Christoffer a beteghordókkal indult az ajtó
felé, mert nem akarta elengedni a beteg kezét.
 – Az ablak? Magától nyílhatott ki, a függöny meg a szárnyak közé
csapódott.
Ez nem hangzott hihetően. Vajon melyik nővér zárta be hanyagul az
ablakot? És nem úgy látszott, mintha Marit a csengő után tudott volna
kotorászni.
– Sokáig fekhetett így – mondta elszörnyedve Christoffer. – Hiszen
teljesen kékre fagyott.
– Ezt nem éli túl – mormogta valaki.
– Pszt – figyelmeztette egy másik hang. – Nem tudjuk, mennyit hall a
szavainkból.
A beteget egy másik kórteremben helyezték el, az egyik ápolónő pedig
azonnal erősebben kezdte fűteni a kályhát. Legjobb lett volna forró fürdőbe
rakni, de a víz felmelegítése túl sok időt vett volna igénybe. Christoffer, egy
másik orvos és két ápolónő közösen dörzsölgette Marit merevre fagyott
testét.
– Hát a lábán nincs sok hús – jegyezte meg Christoffer kollégája.
A nővérek futva hozták a gőzölgő törülközőket, amelyekbe Marit
lábfejét és lábszárát burkolták. Christoffer szorosan a beteg mellé ült és
felemelte vékony törzsét, hogy saját testmelegéből adjon át neki egy
keveset. Nem merte meghallgatni, ver-e a szerencsétlen nő szíve, mert
rettegett, hátha megállt már.
Újból és újból elismételte magában ugyanazt a kérdést: Hogyan
fordulhatott ez elő? Hogyan fordulhatott ez elő?
Kollégáját nyilvánvalóan hasonló gondolatok foglalkoztatták.
– Volt ma látogatója Maritnak? Az ápolónők a fejüket rázták.
– Maritnak sohasem jött látogatója, ha eltekintünk Volden doktor úr
nőrokonától.
– Benedikte ma hazautazott, és indulás előtt nem kereste fel Maritot –
válaszolta Christoffer. – Jómagam néhányszor itt jártam és megnéztem, de
még a látogatási idő előtt, amikor az ablak zárva volt, és a hőmérsékletre
sem lehetett panasz.
– Kicsúszott volna az ablakhorog?
– Nem – felelte a nővér. – Két ablakhorog is van, és egyikük sem
csúszott ki soha.
– Talán a takarítónő nem zárta be rendesen az ablakot?
– Ma reggel takarított, mi pedig rögtön utána bezártuk az ablakot.
Azonnal észrevettük volna, ha hibádzik valami.
 – Nem értem – mormogta Christoffer kartársa. – Ő maga nem kelhetett
fel.
– Isten őrizz! – mondta Volden doktor. – Eltart még egy ideig, amíg lábra
áll.
Ha egyáltalán sor kerülhet rá.
Benedikte – gondolta kétségbeesve Christoffer. Most ő kellene ide, de
hazautazott.
Christoffert kiverte a jeges iszonyat. Hirtelen gondolatfoszlány villant át
az agyán, ám megzavarta az ápolónők sietős lépteinek zaja. A nővérek
újakat hoztak a kihűlt törülközők helyébe.
Gyors vizitre a főorvos is benézett. Késő estére járt. Máskor a kórház
ilyenkorra már nyugovóra tért.
Szörnyű egy nap – gondolta Christoffer. És milyen hosszú! Igaz,
leggyakrabban a rossz napokat érezzük hosszúnak.
A főorvos némán, összeszorított szájjal vizsgálta meg Maritot. A
többiek, akik tudták, hogy jelentést kapott a történtekről, némán várakozva
álltak. Christoffer kelletlenül fektette vissza Maritot a párnájára és állt fel a
beteg ágya mellől.
Miután a főorvos meghallgatta a beteg szívhangját és tüdejét, lassan
felegyenesedett. Amikor az egyik ápolónő újabb meleg törülközőket akart a
páciensre tenni, kezével elhárító mozdulatot tett.
Christoffert és a másik orvost kihívta a folyosóra.
– Ha túléli a holnapi napot, az kizárólag hihetetlenül erős élniakarásának
köszönhető. A tüdeje már meg van támadva, tüdőgyulladás bontakozik ki.
A beteg amúgy is hosszú ideje ágyban fekszik, így a tüdőgyulladás nem
váratlan. Átkozott egy história. Holnap ki kell kérdeznünk az ügyben
érintett személyzetet.
– Elveszett? – szaladt ki Christoffer száján, mielőtt meggondolhatta
volna.
A főorvos bosszúsan meredt rá.
– Senkit sem tekintünk elveszettnek, amíg le nem takarták – válaszolta
némi éllel a hangjában. – De… Nos, tartsák azért melegen, mást úgysem
tehetünk. Utána csak várhatunk, mi lesz. Jó éjszakát!
Arra célzott, hogy csak a végére várhatunk – gondolta Christoffer. Én
pedig vele együtt fogok várakozni. De ezt nem tehette meg. Másnap fontos
műtétet kellett elvégeznie, amelyhez nem foghatott hozzá kimerülten.
Másfelől meg nem akarta magára hagyni Maritot, mert úgy vélte, még
hatalmas felelősséggel tartozik érte.
Nem is töprengett rajta, miért éppen hozzá kötődik olyan erősen. Hiszen
nagyon sok páciense volt.
A többiek aludni tértek, csupán Christoffer virrasztott a beteg ágya
mellett. A kis támlásszéken szerencsére rendkívül kényelmetlenül esett az
ülés, a helyiség hőmérséklete pedig leginkább sütőkemencéére hasonlított a
rengeteg fűtéstől. Egy ideje úgy észlelte, mintha a beteg kezdene eszméletre
térni. Nyilván elviselhetetlennek érezte a fojtó meleget.
Az éjszakás nővér belépett és suttogva köszöntötte a doktort.
– Itt aztán szép idő van! – fintorodott el. Christoffer visszamosolygott rá
és biccentett. Azután megint magára maradt. Egyedül Marittal, aki bizonyos
szempontból oka volt a Lise-Meretével történt szakításának.
Emiatt tulajdonképpen hálát érzett. Ezen az estén első ízben volt ideje
arra, hogy a tanácsnok leányára gondoljon. Megkönnyebbülésen kívül nem
tapasztalt mást. Csodálatos volt szabadnak lenni.
Marit gyenge nyöszörgése rögtön éberré tette. Figyelmesen tekintett a
beteg arcára.
Most kétségtelenül több benne az élet.
– Marit – dörmögte barátságos hangon.
A szegény nő arca, amely még így, teljes kimerültségében is vonzó volt,
enyhén megrándult. A soványság, a láz és a halántékáról gyöngyöző veríték
ellenére elmondhatatlanul szép volt. Ezt a fajta szépséget nem lehetett
közelebbről megnevezni. Kétszeresen elragadó volta éppen
megfoghatatlanságában rejlett. Lise-Merete szépsége ökölcsapásként
taglózta le az együgyű férfiakat, így őt is, aki rögtön hasra vágódott előtte.
Christoffer ekkor látta be, mennyire elcsépelt módon hatott rá a külső
tartalom nélkül.
Feszülten figyelte Maritot. Vajon magához tér, vagy csak a halál előtti
görcsös reflexekről van szó?
Feltehetően az utóbbiakról. Eddig oly sokszor könyvelték el
elveszettnek, mégis magához tért. Most kétség sem férhet hozzá, csakis a
csoda segíthet.
Benedikte pedig már nincs itt.
– Marit – suttogta az orvos. – Tudod, hogy szeretlek.
Immár nyugodtan mondhatta. Többé nem volt lekötve Lise-Merete felé,
Marit pedig hitt szerelmi vallomásainak. Most, életének utolsó órájában
nem hagyhatja cserben szegényt.
A haldokló ekkor felnyitotta a szemét. Nyugodt kifejezéssel nézett a
doktorra.
– Köszönöm, Christoffer – suttogta tompa hangon. – Köszönöm mindazt,
amit értem tettél! Biztosan tudod, hogy én is szeretlek.
– Drága, édes Marit – mondta meghatódva a férfi.
A beteg behunyta tiszta kék szemét. Úgy tűnt, újra visszacsúszik az
öntudatlanságba.
– Marit? – szólt hozzá kérdőn Christoffer.
Ekkor azonban minden elcsendesedett. Az orvosnak tükröt kellett a szája
elé tartania. Hosszas várakozás után megállapította, hogy még lélegzik.
Lassan távoznia kellett. Szólt az éjszakás nővérnek, nézzen be sűrű
időközökben és küldjön az ügyeletes orvosért, amennyiben változás lépne
fel.
Változás? Legfeljebb az élők világa határának átlépése.
Marit tragédiája sokkal jobban foglalkoztatta, mint az, vajon hogy érzi
magát Lise-Merete. Ő magához tér, Marit azonban soha.
Bárcsak tehetne érte valamit! Olyasmit, amivel valóban
megörvendezteti.
Természetesen már késő, túlságosan késő. Sikerült megmondania neki,
hogy szereti, és emiatt örömet érzett. Noha nem volt öntelt, tudta, ő Marit
életének egyetlen, de annál nagyobb szerelme. Így örült, hogy jó
szándékból füllentett.
Kis lakása felé tartva egy ötlet érlelődött meg benne.
Ha valóban marad még valami Marit tovatűnő életéből… Vajon
megtehetné?
Némi fontolgatás után eldöntötte, ez az egyetlen, az utolsó és a legszebb
dolog, amit Marit Sveltenért tehet.
Amikor idáig jutott gondolataiban, tiszta szívéből kívánta, hogy a
szegény nő élje túl az éjszakát, sőt térjen magához másnap. Hirtelen
ugyanis rettenetesen szerette volna megvalósítani az ötletét,
megörvendeztetni Maritot.
Ő maga ugyancsak örült volna neki. Kárpótlást nyújtott volna a Lise-
Merete miatt érzett megannyi keserűségért.
MÁSNAP ELSŐ DOLGA volt felkeresni Maritot.
Ugyanúgy pislákolt benne az élet, mint előző nap. Christoffer már
gyakran látta, és remegett is miatta. Vajon fellobban, vagy kihuny?
 Még egy kicsit, Marit – könyörgött magában. Térj magadhoz, mert
meglepetésem van számodra!
Ezután elvégezte a fontos műtétet egy idősebb férfin. Valóban nagyon
igyekezett minden figyelmét az operációra összpontosítani, de észrevette,
túlságosan sok minden kavarog a fejében. A műtét pusztán rutinból sikerült.
Christoffer meglehetősen elfáradt, amikor csaknem három óra múlva
befejezte. Ám hosszas pihenésre nem nagyon volt ideje. Az egyik
ápolónőtől egy csésze kávét és néhány szendvicset kapott, majd azonnal a
szomszédban lakó paphoz ment, aki gyakori vendég volt a kórházban.
Christoffer előadta a tervét és megígérte, azonnal értesíti, amennyiben Marit
magához tér.
A kis orvosi szobában komor hangulatú társaság gyűlt össze.
– Mi van veletek? – kérdezte Christoffer három kollégájától. Több orvos
nem is akadt a kórházban.
– Semmi különös – válaszolta a főorvos. – Csak kimerül az ember. Úgy
hallottam, jól sikerült a műtét.
– Persze – válaszolta határozatlanul Christoffer. Remélte, minden a maga
útján ment, hiszen sebész számára megengedhetetlen módon, kissé
szétszórtan viselkedett.
A főorvos sóhajtásnak is beillő mély lélegzetet vett.
– Az ember néha azt kérdezi magától, akadnak-e egyáltalán egészséges
egyének. A nyitott ablak ügyében tartandó vizsgálatot egyébként két órára
tűztem ki. Minden érintett felet behivattam. Elvárom, hogy te is ott legyél,
Christoffer!
– Természetesen ott leszek. Milyen volt a vizit? Úgy értem…
– Különleges védencednél? – A főorvos elhúzta a száját, és megdörzsölte
a felső ajkát. – Ébren volt.
– Micsoda? – pattant fel Christoffer és kirohant a szobából. –
Bocsássatok meg…
– Semmit se várj! – kiáltotta utána a főorvos. – Csak az életerő utolsó
felvillanása, amihez hasonlót nyilván láttál már. Afféle végső tiltakozás.
Ám Christoffer ekkor már messze járt.
Először a pavilonhoz loholt, hogy megnézze, továbbra is öntudatánál
van-e Marit. Ébren volt, és bágyadtan elmosolyodott, amikor meglátta az
orvost.
– Tartsák ébren! – mondta lázasan a jelenlévő ápolónőnek. – Akármivel,
csak maradjon öntudatánál egy kis időre. Rögtön jövök.
 Hamarosan megérkezett a pap, majd két ápolónő mint tanú jelenlétében
összeadta Marit Sveltent és védelmezőjét, a Jéghegyek Népéből származó
Christoffer Voldent. Marit nyitott szemmel feküdt az ágyban, nehezen
szedte a levegőt, szeme pedig lassan becsukódott, mégis a helyes szavakat
suttogta a megfelelő helyeken. Arca olyan csendes örömöt sugárzott, hogy a
lelkész kénytelen volt megtörülni az orrát, a két nővérnek pedig könnyek
lepték el a szemét.
A pap egy kissé furcsállta, hogyan köthet házasságot olyan személy,
akinek néhány nappal korábban szolgáltatta ki az úrvacsorát. Ezt a
szertartást természetesen szükségházasságnak kellett nevezni, hiszen
átugrottak a három kihirdetést és a többi formaságot, de a derék tiszteletes
úgy vélte, dicséretes dolog teljesíteni egy haldokló utolsó kívánságát.
Christoffer egyáltalán nem magára gondolt. Egyetlen dolog járt az
eszében: miképpen teheti boldoggá Maritot. Megérteti vele, hogy ő, a
szerencsétlen teremtés is az emberiség nagy családjának tagja, és akad
olyan, aki szereti és vigyáz rá az életben. Az orvos nem tudta, mennyire van
tisztában Marit a saját helyzetével. Ám felesége mélabús pillantása elárulta,
egyáltalán nem áltatja magát a boldog jövő reményével.
Mégis boldog és derűs volt. Christoffer egészen délután két óráig ült az
ágya mellett, ekkor a vizsgálati értekezletre indult. Marit természetesen
csakhamar elbóbiskolt, és csak távolról hallotta a jelenlévők
szerencsekívánságait, ha egyáltalán eljutottak a fülébe. Öntudatlanul feküdt,
amikor férje búcsúzóul megcsókolta a homlokát, azzal kisietett a
kórteremből.
Megígértem, hogy feleségül veszem, gondolta az orvos. És az ígéretemet
sikerült megtartanom.
Most az egyszer nagyon büszke volt magára.
AZ ORVOSI SZOBÁBAN nem fértek el a megjelentek.
Sorban hallgattak meg mindenkit: a takarítónőt, a portást, a
beteghordókat, az ápolónőket és az orvosokat. A kórháznak egy szakácsnőn
kívül, aki a gazdasági épületben dolgozott, nem volt saját konyhai
személyzete. Az ételt az ápolónők hordták ki.
Senki sem tudott újabb részleteket hozzátenni ahhoz, amit már korábban
elmondott. Az egész ügy felfoghatatlannak tűnt. A zokogó takarítónő úgy
érezte, minden gyanú reá irányul, hiszen naponta ő nyitotta-csukta az
ablakot. Ilyenkor télen viszont csínján bántak a szellőztetéssel, így abban az
egyágyas szobában néhány nap óta valóban nem nyitották ki az ablakot.
Bizonyos mértékben minden jelenlévőre a gyanú árnyéka vetődött. Igen
kellemetlen helyzet, ha ilyen életveszélyes és megmagyarázhatatlan
esemény következik be. Nem volt szó másról, mint hanyagságról, ami
megengedhetetlen komolyan legyengült emberekkel szemben.
– Valakinek csak meg kellett tennie – állapította meg a főorvos. – Nos:
az ablak nyitva volt. Minthogy a függönyt középre húzták, nem
csapódhatott be. Marit Svelten megpróbált a csengő után nyúlni, de
lesodorta, ugyanakkor valószínűleg a takaró is lecsúszott róla, amikor
oldalra fordult, hogy elérje a csengőt.
Christoffer, a kollégája és az ápolónők igencsak hitetlen arcot vágtak.
– Egyetértek – mondta gyorsan a főorvos. – Marit nem volt olyan
állapotban, hogy megfordulhatott vagy az éjjeliszekrényen túlra
nyújtózhatott volna. Még kevésbé kelhetett fel és nyithatta ki az ablakot
saját maga!
– Bizony nem tehette – mondták egymás szavába vágva a nővérek. –
Még a fejét is alig tudja felemelni.
– Másvalakinek kellett nála járnia – csóválta a fejét Christoffer. –
Tudjuk, hogy az illető nem közülünk való, de ki jöhetett be még? Nem
szoktak néha teológushallgatók, szektás hittérítők és papok körbejárni a
betegek között?
– De igen – válaszolta a főorvos. – Viszont azt hiszem, tegnap nem akadt
ilyen látogató… Bár valójában nem tudom.
– Várjunk csak! – kiáltott fel diadalmas tekintettel Christoffer kollégája.
– Egyvalakit elfelejtettünk megkérdezni.
– Ki lenne az?
– Az öreg Johannes.
– Ő csak nem mászkálhat végig az osztályokon, hiszen béna a lába! És
miért tenne ilyesmit egy kórházi páciens?
– Úgy értem, majdnem állandóan az ágya mellett ül és kinéz az ablakon.
Ennek hallatára Christoffer is felderült.
– És a szobájából látni Marit pavilonjának bejáratát! Ő láthatta, ki ment
tegnap errefelé.
– Hacsak nem jött látogatója.
– Ugyan! Johannest soha senki sem látogatja meg. Megyünk és
megkérdezzük.
A főorvos, Christoffer meg az egyik ápolónő társaságában rögtön el is
indult hozzá. A többiek mehettek a dolgukra.
 Johannes szellemileg friss öregember volt, aki borzalmasan unatkozott,
amiért a betegszobájához van kötve. Azonnal készségesen válaszolt.
– Hadd gondoljam végig… Tegnap eléggé sokan lótottak-futottak ki-be.
Például Volden doktor úr.
– Róla tudomásunk van – mondta a főorvos. – Úgy gondolom,
összpontosítsuk figyelmünket a délutánra, mert egészen a látogatási idő
kezdetéig mintha minden rendben lett volna. Próbáld megnevezni
mindazokat, Johannes, akik látogatóba jöttek!
– Igen… Először egy férfi érkezett, aki kézen fogva vezetett egy serdülő
lányt.
– Karlsen volt, a feleségét kereste fel — mondta az ápolónő. – Minden
nap meglátogatja.
– Vettem észre. Utána jött Halász-Per, Bjørn Skau, két idős hölgy, őket
ismerem, valószínűleg Madsennéhez jöttek, később Amanda på Hjørnet
és… Igen, egy drága ruhába öltözött fiatal hölgy, aztán Petter, aki
szemüveges és…
– Állj, várj egy kicsit, ne hadarj ennyire – mondta a nővér. – Majdnem
valamennyiüket kapcsolatba tudom hozni az egyes betegekkel, de mondj
közelebbit az ifjú hölgyről. Nem tudom, kihez jött volna.
– Milyen volt a külseje? – kérdezte mit sem sejtve Christoffer.
– Ó, roppant csinos volt! Vöröses kabátot viselt, prém-gallérral, biztosan
valódi szőrme volt, mert a kisasszony úgy festett, mint akit felvet a pénz.
Egyébként azon töröm a fejemet, nem a tanácsnok úr leánya-e? Igaz, a
kisasszonyt évek óta nem láttam, de mintha hasonlítana rá.
Christoffer a személyleírás alatt érezte, miként fut végig rajta a jeges
iszonyat. A főorvos és az ápolónő pillantására ugyancsak felfigyelt.
– Meddig tartózkodott bent? Láttad, amikor távozott? – kérdezte fakó
hangon a főorvos.
A többi páciens tágra nyílt füllel hallgatózott. Igaz, nem sokat értettek
belőle, mert egyikük sem tudta, mire megy ki ez a kérdezősködés.
– Nem volt bent sokáig – folytatta Johannes. – Ha látogatóba jött, éppen
csak beköszönt és jobbulást kívánt.
Ők hárman ismét egymásra néztek. Christoffer vonásai élesen ütköztek
ki krétafehérre vált arcából. Nagy erőfeszítéssel megszólalt:
– Innen az ablakból egyenesen arra a pavilonra látsz. Netán észrevetted,
hogy látogatási idő alatt kinyitották azt az ablakot, amelyik az innen
távolabbra eső sarokban található?
 Johannes arra tekintett, majd bólintott.
– Nem tudom, látogatási idő alatt történt-e, de emlékszem, láttam, amint
valaki kinyitja. Én meg azt gondoltam, biztosan elment az eszük. Ilyen
jeges szélben kinyitni az ablakot! De úgy véltem, nyilván senki sem fekszik
abban a kórteremben, hiszen megfagyna!
– Pedig feküdt – mondta lassan Christoffer, aki a döbbenettől és a
szomorúságtól betegnek érezte magát.
A nővér még többet akart megtudni.
– Láttad azt a kart, amelyik az ablakot kinyitotta?
Johannes a jelek szerint ügyet sem vetett arra, milyen különös kérdéseket
intéznek hozzá.
– A karra – mondta, miközben emlékezetét összpontosítva a szemöldökét
ráncolta. – Hadd gondolkozzam csak… Hmmmm… Talán valami barna
kabát volt rajta? Vagy inkább vörös, már nem emlékszem rá, de azt hiszem,
mégis barna.
Christoffer, aki képtelen volt megállni a lábán, a falnak dőlt.
Egyikük sem szólt semmit. Zavart fejükben gondolatok kavarogtak,
egyikük sem tudta, mitévők legyenek.
– Ugye, tegnap szakítottál vele? – kérdezte nagyon halkan a főorvos.
– Igen.
– Ő pedig tudta, milyen különleges figyelemmel foglalkozol Marittal?
– Igen.
A két orvos a lehető leghalkabban beszélt, nehogy á páciensek
meghalják, miről ejtenek szót.
Christoffernek lassan sikerült összeszednie magát.
– Átmegyek Marithoz és az ágya mellett fogok ülni. Magadra vállalod az
ügy többi részét?
– Persze – felelte a főorvos.
Köszönetet mondtak Johannesnek a felvilágosításért és kimentek a
folyosóra. A főorvos Christoffer és a nővér felé fordult.
– Bizony, magamra vállalom a többit. Rút dolog a káröröm, most viszont
a tanácsnok úr meglakol, amiért a tavasszal nem szavazott meg több pénzt a
kórháznak!
Christoffer képtelen volt osztozni főnöke diadalában. Betegnek érezte
magát, szégyenkezett, és érzelmi zűrzavarában megfájdult a gyomra.
LISE-MERETE ezt az estét választotta ki arra, hogy közvetlenül is
lesújtson Christofferre. Miután a szüleivel közölte, hogy „szakított
Christofferrel”, házukba hívta legjobb barátnőit. A vendégeknek
megvetéstől csöpögő hangon mondta el, miképpen élt vissza kórházi orvosi
állásával Christoffer, amikor busás fizetség fejében magzatelhajtást végzett
bizonyos hűtlen férjes asszonyokon, akik ily módon szabadultak meg bűnös
viszonyuk nemkívánatos gyümölcseitől.
Amikor tudomására jutott, milyen bevételre tesz szert a ledér
némbereknek köszönhetően Christoffer, azonnal szakított vele. Az ő
erkölcsi felfogásával nem egyeztethetők össze az efféle üzelmek. Már egy
rendőrrel is beszélt, így Christoffer nem viszi el szárazon, amiért sárba
tiporta az orvosi hivatás magasztos alapelveit.
Megdöbbent és felháborodott szülei fennhangon dicsérték, milyen bátran
viselkedett drága kislányuk, aki magasra emelte az erkölcs lobogóját, és
inkább vállalta a jegyesség felbontásával járó botrányt és megaláztatást.
Lise-Merete barátnői csaknem elájultak az izgalomtól. Mindenáron tudni
akarták, kiken is végzett küretet Christoffer. Gustavsen kisasszony azonban
kijelentette, ezt eszébe sincs kifecsegni. Egyébként az egész sötét históriáról
nem kíván több szót ejteni. Szülei érzelgős arckifejezéssel suttogták, milyen
páratlan jellem a leányuk.
Barátnői ekkor azt akarták hallani, miképpen fogadta Christoffer a
szakítást. Gustavsenék fényűzően berendezett szalonjában minden szem
Lise-Meretén, a nap hősnőjén csüngött. De jót csemegéznek ezen a
rémtörténeten!
Lise-Merete gyengéden mosolyogva ingatta a fejét, majd bátran így
szólt:
– Szegény fiút persze lesújtotta a hír, hiszen annyira kötődött hozzám…
– Hát a feljelentéshez mit szólt? – kérdezte az egyik barátnő, aki
válaszképpen éles pillantást kapott a házikisasszonytól.
– Abban a pillanatban nem nagyon törődött vele – felelte Lise-Merete. –
Bizonyára alig hallotta, mit mondok neki, mert a szó szoros értelmében
térdre esett, így könyörgött, vonjam vissza szent elhatározásomat. De én
következetes maradtam. A családomban semmiféle bűnesetről sem akarok
hallani, legkevésbé olyan mocskos ügyekről nem, amilyenekre vetemedett.
Azok a nőszemélyek, akik törvényes urukat megcsalva paráználkodnak,
nyerjék csak el méltó büntetésüket! Vegyék észre rajtuk, milyen
következményekkel jár a házasságtörés!
A többiek ünnepélyesen rábólintottak.
Ekkor kopogtattak a kapun.
 – Ki állít be ilyenkor? – kérdezte Gustavsen asszony. – Ott van a
szobalány?
A szobalány csakhamar két egyenruhás rendőrrel lépett be.
– No de uraim! – ugrott fel Lise-Merete. – Nem ide kérettem magukat!
Volden doktor nem tartózkodik itt.
– Ki hallott már ilyet! – csattant fel a tanácsnok. – Mindennek megvan a
maga határa! Nem értik, hogy a zaklatásuk révén a szomszédaink szájukra
veszik a nevünket? Legyenek szívesek, azon nyomban hagyják el a
házamat, különben legnagyobb sajnálatomra kénytelen leszek arról
gondoskodni, hogy eljárásuk igencsak kellemetlen következményekkel
járjon!
A rendőrök minden jel szerint kínosan feszengtek az úri házban. Kezüket
gyűrögetve köszörülték a torkukat.
– Tudomásunk van Volden doktor úr tartózkodási helyéről, és különben
sem az ő letartóztatására jöttünk ide.
– Nem? – kérdezte Gustavsenné. – Csak nem valamelyik cseléd…? Még
hogy letartóztatás? De hiszen ez komoly dolog! Ugyan melyikük követett el
valami bűnt?
– Egyikük sem.
A két rendőr idegesen nézett körül.
– Átmehetnénk valamelyik kisebb szobába?
– Ostobaság! Nekünk aztán nincs titkolnivalónk! – fakadt ki a tanácsnok.
– Hacsak nem azt vették a fejükbe, hogy a mi vendégeink közül… Hát
tudják! Adják elő a mondandójukat, utána pedig tűnjenek el!
A törvény szolgái a fiatal leányok csoportja felé fordultak.
– Lise-Merete Gustavsen kisasszony, a törvény nevében őrizetbe vesszük
Marit Svelten sérelmére elkövetett gyilkossági kísérlet miatt. A vád akár
szándékos emberölés is lehet, mert az áldozat minden valószínűség szerint
nem éli túl a merényletet.
A szalont döbbent csend ülte meg. A cselédlány tátott szájjal egészen az
ajtóig merészkedett, amíg a ház asszonya ingerült kézmozdulattal el nem
kergette.
Lise-Merete arca vérvörösre vált. Szemhéja remegett, mintha képtelen
volna a rendőrökre nézni. Végül méltatlankodva szólalt meg:
– Ennél nevetségesebb dolgot sohasem hallottam! Volden doktor
állította, csak hogy a bőrét próbálja menteni?
 – Napnál világosabb – mondta bosszúsan az apja. – Nyilvánvalóan nem
bírta elviselni, hogy a lányunk elutasította.
– És ki fia-borja az a Marit Telten? – kérdezte gúnyosan Gustavsen
asszony.
A némán egy helyben álló barátnők kíváncsiságtól izzó tekintetének nem
sok köze volt az emberi melegséghez, annál több a szenzációéhséghez.
– Marit Svelten – helyesbített a rendőr. – Egy páciens, akinek Volden
doktor úr különösen szívén viseli a sorsát. Egyébként már nem így hívják.
A doktor úr ma reggel házasságot kötött vele, így amíg még életben van,
Volden a családneve. Valószínűleg néhány órája van hátra.
A házasságkötés hírére döbbent suttogás futott végig a szalonon. Mire
ezt az újabb szenzációt is megemésztették, újra a tanácsnok szólalt meg:
– És pontosan miről van szó a vádiratban? Nagyon szeretném látni a
bizonyítékaikat. Hiszen immár kétség sem férhet hozzá, hogy Volden ezen a
módon akar bosszút állni a leányomon!
– Sajnálom, tanácsnok úr, kénytelen vagyok közölni, hogy éppen az
ellenkezőjéről van szó. De hallgassa meg a tényeket. Volden doktor úr
tegnap délelőtt szakított Lise-Merete Gustavsen kisasszonnyal. Ő bontotta
fel az eljegyzést, ugyanis a szóváltásnak tanúja akadt egy járókelő
személyében, akinek köze van a rendőrséghez.
– Ez nem igaz! – kiáltott fel Lise-Merete. – Biztosan félreértette, én
szakítottam vele, én szakítottam…
Amikor rájött, éppen a legjobb úton van arrafelé, hogy hisztériás roham
fogja el, nagy nehezen lecsillapodott. Barátnői ugyanis fülüket hegyezve
hallgatták a gyalázatos hírt, miszerint ővele szakított a vőlegénye. Lise-
Merete néhányszor mély lélegzetet vett, és így folytatta:
– Ami a gyilkossági kísérlet vádját illeti, ez nem más, mint volt jegyesem
aljas bosszúállási kísérlete, amiért bűnös üzelmeiért feljelentést tettem
ellene. Nem vizsgálták még ki a kaparási ügyeit?
– Természetesen utánajártunk, de magzatelhajtásnak a legkisebb
bizonyítékát sem találtuk.
– Haha, nyilván jól elrejtette a bizonyítékokat!
– A doktor úr kis lakásában aligha rejthette el őket.
– De hiszen esténként, a kórházban végezte a küreteket!
– Akkor miért vallotta azt a kapitányságon, hogy odahaza folytatta a
tiltott műtéteit? – kérdezte nyugodt hangon a rendőr, majd ismét a
Gustavsen házaspár felé fordult.
 – Ha folytathatom a tényállás ismertetését, tanúnk van rá, hogy
Gustavsen kisasszonyt tegnap délután a látogatási idő alatt látták a kórház
területén.
– Semmi különös sincs benne – mondta Lise-Merete. – Hiszen az
öcsémet látogattam meg!
– Az öccsét nem női pavilonban helyezték el.
A kisasszony bájos arcát vörös foltok lepték el.
– Akkor talán azért mentem oda, hogy a vőlegényemet keressem fel.
A rendőr Lise-Merete legutóbbi megjegyzését elengedte a füle mellett.
– Gustavsen kisasszony beosont Marit Svelten betegszobájába és a
jéghideg északi szélben kinyitotta az ablakot. Utána lehúzta a betegről a
takarót és a padlóra tette a csengőt, nehogy a páciens elérhesse. Minderre
tanúnk van.
– Erre nem lehet! – kiáltotta elsietve Lise-Merete.
– De bizony van – válaszolta a rendőr. – Johannes Martiniussen a
szemközti pavilonból mindent látott. Látta, miképpen ment be és távozott
az épületből, és tanúsíthatja, hogy kiskegyed karja nyitotta ki az ablakot,
ami által életveszélyes hidegnek tette ki a beteget.
– Johannes – fújtatott dühében a tanácsnok. – Hitelt adnak egy hülye
vénember szavainak? És nem tudta az a nő újból magára húzni a takaróját?
– Nem, mert kómában feküdt.
– Milyen oka lehetett Lise-Meretének arra, hogy egy vadidegen ember
életére törjön? – kérdezte az anyja.
– Bosszúvágy – felelte a rendőr. – Bosszú és féltékenység, amiért Volden
doktor úr oly nagyon a beteg gondját viselte. Hiszen abból, hogy a halálos
ágyán feleségül vette, érthető, mit érez iránta.
A másik közeg tisztelettudón karon fogta Lise-Meretét.
– Legjobb lesz, ha most velünk jön, kisasszony.
– Hozzám ne nyúljon a szőrös mancsával! – sikoltott fel a gyanúsított és
elrántotta a kezét. – Egy tapodtat sem mozdulok!
– Ezért még drágán fizetnek! – üvöltötte a tanácsnok.
A rendőrök nem válaszoltak. Megragadták Lise-Meretét és kihurcolták a
szalonból. Barátnői földbe gyökerezett lábbal bámulták a jelenetet.
Az előcsarnokból a letartóztatott sikolyai szűrődtek be:
– Nem szándékoztam megölni! Nem akartam, csak egy kicsit meg
akartam ijeszteni, nem akartam megölni, nem akartam megölni!
12. fejezet

A KÓRHÁZBAN eloltották a lámpákat. Csupán a folyosókon, az ügyeletes

ápolónők szobáiban, meg azokban az egyágyas kórtermekben maradt égve
a villany, ahol kritikus állapotú beteg feküdt.
Marit is közéjük tartozott. Christoffer, ha csak tehette melléje ült, most
viszont haza kellett mennie, hogy néhány órát alhasson. A pihenést
felelősségteljes sebészi munkaköre követelte meg.
Marit életéért már semmit sem tehettek. Amikor rövid időszakokra
öntudatánál volt, folyékony táplálékot próbáltak beletölteni: tejszínnel
kevert tejet, amelybe egy tojást vertek. Mellkasát illóolajos borogatásokkal
rakták tele, hogy tisztán tartsák a légutait, ám Christoffer egyértelműen meg
tudta állapítani a kialakulófélben lévő tüdőgyulladást.
A Halál ez alkalommal biztos volt zsákmánya felől. Úgy tűnt, mintha a
kórterem legsötétebb zugában várakozna.
Christoffer gyászos hangulatban roskadt ágyba. Felkészült rá, hogy
elveszíti azt a páciensét, aki valamennyi közül a leginkább befolyásolta az
életét.
A PAVILONBAN csend honolt. Az éjszakás nővér éppen az előbb járt bent
Maritnál. Utána kis kuckójába vonult vissza. Maga a beteg hallotta, amint
bejön, majd távozik a szobájából, de még résnyire sem bírta felemelni
ólmosan nehéz szemhéját.
Marit annyira szeretett volna hűséges felesége lenni Christoffernek, aki
jóságában házasságot kötött vele. Ő, a tökéletes ember, nevét adja egy olyan
kis senkinek, mint a szánalmas zsellérkunyhóból származó nyomorult
teremtés!
Még mindig alig tudta felfogni, hogy ők most férj és feleség!
Marit a mellkasára nehezedő fájdalmas nyomásból megértette, milyen
nagy a baj. Bárcsak volna küzdőereje!
Már a gondolat is összezavarta. Zúgni kezdett a feje, akárcsak akkor,
mielőtt el szokta veszíteni az eszméletét. Talán így a jó, hiszen vágyódott a
mély álom után, fáradt volt, végtelenül fáradt…
Nem tudta, mi zavarta meg, mégis félénken hessegette el rátörni készülő
álmát. A kórteremben volt valami…
Erődén teste csak nem akart életre kelni. Marit végső tartalékainak
igénybe vételével mégis felnyitotta a szemét. Ez az apró mozdulat annyira
kimerítette és megviselte, hogy szédülés fogta el.
A félhomályba burkolózó helyiségben csupán az éjjeliszekrényen álló kis
lámpa világított tompa fénnyel.
Valaki állt az ajtóban. Magas, karcsú alakja nem ápolónőre vallott.
A halál angyala – gondolta Marit. Ilyen a külseje? De én nem akarok…
Kissé kitisztult a tekintete. Még ne – könyörgött magában némán. Még
ne, hadd lássam még egyszer Christoffert!
Az alak közelebb lépett hozzá. Marit tágra vált szemmel figyelte.
Ilyen szép a halál angyala? Bizony sohasem gondolta volna. Oly
barátságosan mosolygott rá, hogy minden félelme elenyészett.
– Marit – mondta csendesen az idegen. – Úgy gondolom, élni fogsz.
A nagybeteg tökéletesen összezavarodott. Hát ez meg micsoda? A tetőtől
talpig feketébe öltözött ismeretlen bőre, haja és szeme sötét volt, de a szavai
nem vallottak a halál angyalára.
– Nekünk szükségünk van rád, Marit – folytatta a titokzatos jelenés.
– Nekünk? – nyögte ki rekedten a beteg.
– A Jéghegyek Népének. Tudod, Christoffer a Jéghegyek Népének sarja,
akárcsak én. Te vagy számunkra, az ő számára az alkalmas feleség. Még
nem egészen érti, azt sem, mennyire fontos vagy neki, de vajon te meg én
ne vessünk-e be mindent a túlélésed érdekében? Akarod?
Marit alig észrevehetően bólintott. Kissé megijesztették a rejtélyes
jövevény érthetetlen szavai.
– Segíteni tudok rajtad, ha megbízol bennem és nem rémülsz meg –
mondta a fóldöntúlian szép férfi.
Marit újból biccentett.
Ekkor az ismeretlen az ágyához lépett és lehajtotta a takarót a beteg
felsőtestéről.
– Bízzál bennem – ismételte. – Akkor is bízzál bennem, ha
kellemetlennek érzed!
Furcsán sötét kezét a beteg csontvázzá soványodott mellkasára helyezte.
Marit tudta, hogy az éhezéstől olyan lapos lett, mint a deszka, pedig nem
mindig volt ilyen. Remélte, az idegen megértően viselkedik vele.
Ekkor olyan hihetetlen, rendkívüli esemény történt, amelyet Marit
sohasem felejtett el.
Erezte, amint a férfi kezéből hatalmas erő sugárzik át a testébe.
Hasonlított arra, amit Benedikte művelt vele, ám a rejtélyes éjszakai
látogató ereje ezerszeresen múlta felül Christoffer nagydarab nőrokonáét.
Benedikte lapátnyi tenyeréből kellemes meleg áramlott, erővel töltve el
Marit beteg testét. Ami azonban ekkor játszódott le, megrázó volt. A
szegény nő rögtön megértette, hogy ez a férfi éppen a Halállal tusázik az
életéért. Hiszen őt földi ember már nem mentheti meg.
Akkor vajon kicsoda, ha nem evilági emberi lény?
Úgy tűnt, mintha a beléje áramló erő szikrákat szórna a testében, a szíve
eszeveszetten vert, tüdeje levegőért kapkodott. Bármennyire is sikoltozott a
hullámokban reá törő elviselhetetlen fájdalmaktól, egyetlen hang sem jött ki
a torkán. Az ismeretlen Marit szemébe nézve vakító, igéző erővel béklyózta
meg a tekintetét. Milyen szép, és mennyire ijesztő! Hiába sikoltozott és
zokogott, senki sem hallotta meg, mert az idegen mintha hangfogót rakott
volna a szájára, amely némán tátogott…
Marit képtelen volt felfogni, miképpen őrizte meg elviselhetetlen kínjai
közepette az eszméletét. Csupán azt hallotta, hogy a teste összehúzódva
jajgat a fájdalomtól. Olyan hevesen forrt a vére, hogy a füle zúgott, szeme
káprázott, és egész teste annyira fájt, mintha hatalmas sziklatömbök között
morzsolták volna össze.
Hirtelen mindennek vége szakadt. Lassan nyugalom ülte meg a szobát. A
férfi gyengéden felemelte a kezét és újra Maritra borította a takarót.
A ruhájából kis üveget vett elő. Kihúzta a dugót, feltámasztotta Marit
fejét és megitatta a beteget. Szédítő érzés volt, ahogyan a keze átfogta a
nyakát, mégis engedelmesen kortyolt.
– Egy kevés táplálékra is szükséged van – mondta gyengéden az idegen.
Utána felállt az ágy széléről.
– Üdvözlünk a Jéghegyek Népe soraiban – mosolyodott el. Azzal
gyorsan az ajtóhoz ment és eltűnt.
Marit kimerülten hanyatlott párnájára. Úgy pihegett, mintha közben
mindvégig magas hegyre futott volna fel. Testét mégis nagyszerű érzés
kerítette hatalmába. Új erőre kapott és hatalmas tettvággyal telt el.
Ennél hatékonyabb és a hagyományoknak fittyet hányóbb kezelésről
nem is álmodott volna!
Vajon ki lehetett ez a férfi, akiben ennyire különös erők rejtőznek?
Merje elmondani Christoffernek, mi történt? Az ismeretlen a Jéghegyek
Népéről beszélt. Még hogy Christofferrel együtt a Jéghegyek Népébe
tartozik? Az meg micsoda?
AZ ÁPOLÓNŐ nem hitt a saját szemének, amikor reggel belépett Marit
szobájába. A páciens nyugodtan aludt, ám amikor a nővér meg akarta
igazítani az ágyát, felnyitotta a szemét és tiszta pillantással az ápolónőre
nézett.
– Jó reggelt – mondta félénken.
– Micsoda? Te beszélsz?
– Igen, sőt még többet tudok – mosolyodott el Marit és kinyújtotta a
karját. – És éhes is vagyok. Borzalmasan éhes!
– Ugyan mi történt…?
A nővér kirohant, majd kisvártatva az éppen ekkor a kórházba érkező
Christoffer, valamint egy másik ápolónő társaságában tért vissza. Az első
betegápoló olyan izgatottan beszélt össze-vissza, hogy a doktor nem értette,
mit mond. Valami olyat vett ki zavaros hadarásából, hogy Marit jobban van.
Ez teljesen lehetetlen!
Amikor a kórterembe léptek, a páciens felült az ágyban és a maga félénk
módján mosolygott rájuk. Ez a halál előtti pillanat – gondolta Christoffer.
Nem szabad hiú reményekkel áltatnom magamat!
Amikor azonban meghallgatta felesége szívverését és végigkopogtatta a
mellkasát, döbbenten roskadt le az ágy mellé.
– Megint Benedikte járt itt? – kérdezte.
Marit a fejét rázta.
– Nem lehetne…
Képtelen volt kimondani, de az orvos az arckifejezéséből úgy ítélte meg,
hogy négyszemközt akar beszélni vele. Intésére a két ápolónő visszavonult.
– Nem Benedikte járt itt, hanem egy másik rokonod. Egy férfi, aki azt
mondta, mind a ketten valamilyen népből származtok… Minek is nevezte?
– A Jéghegyek Népének?
– Igen, annak. És meggyógyított. Szörnyű… volt… amíg tartott, de utána
teljesen megnyugodtam.
Marit tudta, nem képes olyan választékosan kifejezni magát, mint a
kórházi személyzet, de Christoffer a jelek szerint erre ügyet sem vetett. Más
járt az eszében.
– Nem, Benedikte ezt nem bírta volna véghezvinni – mondta
elmerengve. – Azt mondta az illető, hogy a Jéghegyek Népének sarja?
– Igen. Ismered?
– Azt hiszem, igen. Igaz, gyermekkorom óta nem láttam… Sötét volt a
haja, és a szeme? Nagyon magas?
– Igen, nála szebb embert sohasem láttam. Azt gondoltam, ilyen nincs is!
Hogyan is mondta…? A Jéghegyek Népének szüksége van rám.
 Christoffer előtt ekkor tárult fel a valóság. Gyors pillantást vetett az
ágyban ülő páciensre.
Úristen, hiszen a felesége! Összeházasodott ezzel a nővel, aki a jelek
szerint akár hosszú évtizedekig is élhet. Csak nem azt mondta Marco, hogy
a Jéghegyek Népének szüksége van reá?
Vajon Christoffernek is? Ez volt az igazán kínos kérdés.
Kissé görcsösen mosolygott ifjú hitvesére és kiürült szívvel így szólt:
– Egyik távoli rokonom, Marco járt nálad, Marit. Tökéletesen igaza volt:
a Jéghegyek Népének, mindenekelőtt jómagámnak,,szüksége van rád.
Ebben biztos lehetsz. Olyan boldog vagyok, drágám, olyan boldog! Majd ha
jobban megerősödsz, és magunkban leszünk, elmondom neked a Jéghegyek
Népének egész történetét. Hiszen most már te is hozzá tartozol.
Úristen, mi lesz ebből? – gondolta. Mit műveltem? Hogyan szabaduljak
ki ebből a frigyből a szerencsétlen lány megsértése nélkül? Micsoda
szerencse, hogy többé nem kell tekintettel lennem Lise-Meretére! Mégis
mindkettőnk számára súlyos gondot okozhat a jövő.
Hiszen egyáltalán nem szerelmes férjként kezelte Maritot.
TELTEK-MÚLTAK a napok.
Maritot a biztonság kedvéért még az elkülönítőben tartották, de aztán át
kellett helyezni az egyik közönséges kórterembe, hiszen az egyágyas szoba
más, válságos állapotú pácienseknek kellett. Christoffer mindennap
felkereste és igyekezett közelebbről megismerkedni vele.
Egyre halogatta, hogy gyógyultan elbocsássa a kórházból. Hiszen akkor
mit kezdene vele?
SANDER BRINKET ezzel szemben elbocsátották az ispotályból. Végre-
valahára hegedni kezdett a sebe, így felkötött karral hazautazhatott.
Christofferrel hosszú beszélgetést folytatott. Sander a végén megígérte,
hogy hamarosan benősül a Jéghegyek Népének soraiba, ugyanis szüksége
van Benediktére, és a fiának is valódi apja akar lenni.
Odáig azonban nem vezetett kikövezett út. Sander immár tudta,
oktalanul rettegett attól, hogy az alkohol rabjává vált. A kórházban eltöltött
hosszú idő bebizonyította, milyen hamar elenyészett a tömény szeszesitalok
iránti vágya. Megfogadta, hogy a jövőben ezen a téren igen mértéktartó
lesz.
A legnagyobb akadályt a felesége jelentette. Noha házasságuk csak az
esküvőt követő néhány hónapban működött rendesen, hitvese nem volt
hajlandó elengedni. Válásról hallani sem akart.
 Amikor megérkezett a felesége által választékos ízléssel berendezett szép
házba, megállt az ajtóban és mély lélegzetet vett.
Elhagyni készül eddigi otthonát. A felesége mindent megtarthat, ő maga
amúgysem kíván többé itt lakni. Sander csakis a saját könyveit akarta
magával vinni.
A rá váró kellemetlen jelenet miatt kihúzta magát. Az ajtóban megállva
beszívta a ház oly jól ismert illatát…
– No, végre megjöttél – mondta a felesége, aki a kulcscsörgés zajára
kijött az előcsarnokba. – Nem volt túl mulattató egyedül menni minden
estélyre. Egyébként ma estére is meghívtak. Egek, hogy nézel ki felkötött
karral, még mindig nem tudták meggyógyítani a sebedet? Így nem jöhetsz
el társaságba.
Sander végigmérte elegánsan öltözött feleségét, akit immár új fényben
látott. Sötét haja ugyanolyan szép volt, mint azelőtt, ám szeme alatt táskák
jelentek meg, arca pedig feldagadt a túlzott alkoholfogyasztástól. Remek
alakja sem volt már a régi. Ez nem számított. Ha már ifjonti ostobaságában
házasságot kötött a legszebb lánnyal, aki addig az útjába akadt, annyira be
kellett volna nőnie a feje lágyának, hogy most is szerelmet érezzen hervadó
felesége iránt. Nagyra becsülhette volna az asszony lelki értékeit, de vajon
vannak-e ilyenek?
Sander elszörnyedve jött rá, hogy bizony semmilyen közös érdeklődés
sem köti össze őket. Mindezt már régóta tudta, de ilyen nyersen és tisztán
még sohasem érzékelte.
Mennyi elvesztegetett esztendő…
– Ma este nem szándékozom elmenni hazulról – mondta a feleségének.
– Nem fogod fel, hogy el kell menned! Hiszen hazatértél, így többé nem
tudlak mivel kimenteni.
– Hedvig – szólalt meg nyugodtan a férfi. – Mind a ketten sokszor
ejtettünk már szót a válásról. Most viszont komolyan beszélek: még ma
elköltözöm.
Hedvig enyhén eltátotta a száját, szemében könnyek jelentek meg.
Már megint kezdődik a szokásos cirkusz – gondolta bosszúsan Sander.
– Ne tedd magad nevetségessé – mondta sírástól elfúló hangon az
asszony. – Csak nem valami ápolónőcskével akadtál össze odafent északon?
Sikerült az ágyadba invitálnod?
– Nem muszáj közönségesnek lenned. Újra találkoztam ifjúkori
szerelmemmel, és a fiamat is láttam. A gondjukat akarom viselni.
 – A fiadat! – rikácsolta fejhangon Hedvig. – Hiszen nincs is… Sohasem
említetted…
– Nem említettem, mert nem tudtam a létezéséről. Annak idején
Benedikte hagyott el, nem pedig én őt. Talán dacból vettelek azonnal
feleségül, talán azért, mert lenyűgözött a megjelenésed. Mindegy, ezt a
kérdést hagyjuk inkább eldöntetlenül. Valószínűleg azért döntöttem így,
mert Benedikte szakított velem. Amikor tehát rájött, hogy gyermeket vár, én
már nős voltam. Azért nem közölte velem a hírt, mert nem akarta
tönkretenni a házasságomat. De ez nekünk egyedül is sikerült.
Hedvig egy székre rogyott, majd gépiesen zsebkendő meg egy pohár
után tapogatódzott. A poharat szokása szerint mindig a közelében tartotta.
Sander sherryt töltött neki az asztalon álló üvegből. A nő gyorsan kiitta, és
újra odanyújtotta a poharát.
– Erre most szükséged lehet – jegyezte meg Sander, nem minden részvét
nélkül, majd így folytatta: – Hedvig, gyakorlatilag mindent megtarthatsz.
Csak néhány személyes tárgyamat viszem el. Te pedig bánj csínján az
ivással! Állandóan a szememre hányod, milyen részeges vagyok, te meg
egyre többször néztél a pohár fenekére. A legjobb úton vagy afelé, hogy
alkoholistává válj, ami sajnos látszani is kezd rajtad.
– Ne állj elő erkölcsi prédikációkkal! – mondta remegve Hedvig. – Nem
érdekel, összeszedtél-e egy fattyút. Fenn kell tartanod a házasságodat. Csak
van neked is valamiféle tisztességérzeted.
– Tisztességesnek nevezed a házasságunkat, ami már régóta nem az?
Akkor már jobb, ha végre a fiam és az egyetlen olyan nő gondját viselem,
aki valóban lekötött. Most pedig ne vádolj hűtlenséggel és
erkölcstelenséggel, mert Benediktével előtted ismerkedtem meg!
Hedvig sírvafakadt.
– Mégsem hagyhatsz magamra! Mit szólnak…
– Arra gondoltál, mit szólnak majd a szomszédok? Aligha maradsz
magadra.
Sander elfordult, hiszen a felesége nyilvánvaló módon azt akarta, hogy
megvigasztalja. Amikor nem így tett, Hedvig sikoltva ugrott fel, térdre
borult előtte, átfogta a férfi derekát és szorosan magához ölelte. A férfit
kínosan érintette ez a rossz színdarabokba illő viselkedés.
– Ne menj el, Sander, ne hagyj el! Maradj velem!
– Ne viselkedj ennyire méltatlanul, Hedvig!
 – Csak a mai estére. Megígérem, utána elhagyhatsz, csak ma este maradj
velem. Meglátod, milyen gyengéd, kedves és meleg tudok lenni. Adj még
egy estét!
– Kedves Hedvig – mondta barátságos, rábeszélő hangon a férfi. – Nem
hagyom magam megfogni, már késő. Nem látod be? Ma este pedig azt
mondhatod a házigazdáidnak, hogy még nem tértem haza.
– Valaki megláthatott.
Sander fáradtan sóhajtott fel.
– Akkor közöld velük, hogy még ágyban kell feküdnöm. Bizonyára a
botrány jár az eszedben, amikor ilyesmiért könyörögsz. Egyetlen esténél
tovább nem is gondolkodsz előre. Holnap felkeresem az ügyvédünket.
– Ne! – sikoltott fel szinte vadállati üvöltéssel Hedvig. – Ne őt, hiszen a
barátunk! Én pedig sohasem egyezem bele a válásba, soha, soha!
– Én viszont igen – jelentette ki nyugodt hanghordozással Sander. – Itt
nincs mit keresnem, csak magamat teszem tönkre, nem is beszélve rólad.
Ég veled, Hedvig. Köszönöm, hogy kibírtad mellettem! Este a
távollétedben majd eljövök a holmimért.
Ezzel távozott. A nő sírástól elfúló sikolyai az udvarra is kihallatszottak:
– Sohasem egyezem bele a házasságunk felbontásába. Bűnben fogtok
élni, amíg végül meg nem elégeled. A fiad pedig egész életében zabigyerek
lesz!
Ő maga is tudja, hogy nem igaz, amit összehord – gondolta felsóhajtva
Sander. Elválunk, bár időbe fog telni. Mindegy, meg kell szabadulnom tőle.
Miután Sander távozott, Hedvig pedig rekedtre visította a torkát, úgy
érezte, nem bírja el a lába. Térdre borult, majd lihegve vetette magát a
padlóra.
– Hát nem érted, mennyire szeretlek, Sander? De nem tudtam hozzád
férkőzni, mindvégig idegenek maradtunk egymás számára. Sohasem
mertem bevallani, mennyire szeretlek, mert akkor te uralkodhattál volna
rajtam, ezt meg nem akartam. Mindig az a vesztes, aki jobban szerelmes.
Most viszont már késő. Túl késő a megalázkodáshoz.
A könnyektől félig elvakítva addig tapogatózott az asztalon a borospohár
után, amíg le nem verte.
A padlón csörömpölve összetörő üveg zaja magára eszméltette. Egy
darabig rémülten bámult az szilánkokra. Utána felállt és a tükörhöz lépett.
Remegő ujjakkal simított végig arcának jól ismert barázdáin.
 – Úristen, hogy nézek ki – suttogta elszörnyedve, amivel nem a sírás
nyomaira célzott. Most vette észre, milyennek látja Sander és összes
ismerősük.
– Úristen – suttogta még egyszer.
Ezen a napon túl sokat veszített. Kikerülte a pohár maradványait és a
sherrys palackra rá sem nézve betámolygott a hálószobába. Az ágyra vetette
magát és a mennyezetre bámult. Noha nem volt a megszokottnál részegebb,
tökéletesen lesújtotta, amire régesrégen rá kellett volna jönnie: rossz utat
választott.
SANDER BRINK két nappal később megérkezett a Hársfaligetbe.
Benedikte ragaszkodott hozzá, hogy azonnal költözzék oda. A férfi a
fenntartásait hangoztatta, hiszen először legszívesebben a válóperét intézte
volna el, nehogy Benedikte és André hírnevének ártson.
A nagydarab nő azonban mindent elmondott Sanderről, akit meleg
szeretettel fogadtak gyermeke anyjának otthonában. A fiatal tudós régen,
egy alkalommal találkozott már jövendőbeli apósával, Henninggel, mert
annak apja, Viljar közeli barátságban állt az idősebb Brink úrral. Sander
Henning feleségét, Agnetét is üdvözölte, aki amúgy nem is Benedikte anyja
volt. Ugyancsak köszöntötte Ulvar és Agnete leányát, a ragyogóan szép
Vanját. Azonnal úgy vélte, nála különösebb lénnyel még sohasem
találkozott. Vajon mi rejtőzik ebben a kislányban? – villant az eszébe,
mihelyt meglátta.
Leginkább persze Andréval volt együtt. A fiú hamarosan észrevette,
milyen feltűnően érdeklődik iránta új vendégük, és csakhamar
összebarátkoztak. Sanderhez minden apró-cseprő ügyben fordulhatott.
– Pontosan olyan, mintha az apám volna – jegyezte meg egyik nap az
iskolába készülve André.
– Ő az apád – válaszolta nyugodt hangon Benedikte, miközben a
gyermekre húzta kétujjas kesztyűjét. – Az édesapád, aki most visszajött
hozzánk. Nem tudtam, merre jár. Nemrég azonban újra egymásra találtunk,
és mihelyt megtehetjük, összeházasodunk. Most pedig siess az iskolába,
mert későre jár!
André ezen a napon gondolataiba merülve ült az iskolában. Egyszer sem
szólalt meg az órákon, a tanítónő magyarázatait is elengedte a füle mellett.
A tanítás végeztével lassan hazafelé indult.
Sander, aki Benediktétől hallotta, hogy a fiú megtudta az igazat, a fekete,
csupasz ágait a szürke téli égnek meresztő hársfasor túlsó végén várta.
Látta, amint a fiú egyre jobban vonakodva közeledik, lelassítja a lépteit,
majd megáll.
Sander meg sem moccant.
André ekkor némileg elszántabb léptekkel vágott neki az út hátralévő
csekély részének. Amikor eléggé közel ért hozzá, Sander kinyújtott kézzel
néhány lépést tett feléje, de a fiúnak engedte át a választást.
André ekkor olyan közel ért hozzá, hogy a férfi láthatta, mekkorát nyel,
miközben szemét könnyek lepik el. A széparcú fiúcska igyekezett minél
nyugodtabbnak tűnni. Végül ő is kinyújtotta a karját, Sander pedig eléje
ment. Egyetlen szót sem szóltak, kéz a kézben vonultak félre, hogy
beszéljenek egymással.
Benedikte, aki a konyhaablakból kísérte figyelemmel a történteket, a
könnyeit törülgetve mélyet sóhajtott. Utána tovább hámozta a vacsorának
való krumplit.
13. fejezet

– IDEHALLGASS, CHRISTOFFER – fordult hozzá egyik nap a főorvos. –

Tulajdonképpen még meddig tartod bent újdonsült feleségedet? Tényleg
szükségünk volna az ágyára.
Christoffer úgy összerándult az utóbbi kérdésre, hogy kiejtette kezéből a
szappant. A két orvos egymás mellett állva éppen egy igen hosszú műtét
után mosott kezet.
– Erre már magam is gondoltam – felelte gyorsan. – Úgy vélem, akár ma
is kiírhatom.
– Nagyszerű. Hiszen remekül felépült, magára szedett egy kis súlyt és
már nem is olyan sápadt. Semmi értelme tovább benntartani.
Csak azt nem tudom, mit kezdjek vele – gondolta kétségbeesetten
Christoffer. Vigyem magammal a csöpp lakásomba, ahol egymás lábára
lépünk a helyszűkétől? És hol aludjon?
Erről persze egyetlen szót sem ejtett, csak némán bólintott, majd
megígérte, hogy mindent elintéz.
Marit ekkor már néhány napja felkelhetett, nehogy túlságosan
megerőltesse magát, amikor elbocsátják a kórházból. Sokat beszélgettek, de
különös házasságuk kényes kérdését sohasem érintették. Christoffer
többnyire askeri otthonáról, a szüleiről és családjáról mesélt neki. Marit
csodálkozva, állandó mosollyal hallgatta, néha apró kérdéseket tett fel arról,
hogyan illik viselkedni különféle alkalmakkor. Rendkívül tanulékony volt.
Leginkább a ruhái miatt aggódott, ugyanis rongyokba öltözve hozták a
kórházba. Christoffer ezért megkérte az egyik ápolónőt, vegyen Maritnak
fehérneműt, egy-két szoknyát, egy kabátot és más ruhadarabokat.
Bőségesen ellátta pénzzel a lányt, aki egy másik nővérke társaságában
kiment a városba, ahol pompásan elszórakoztak a női divatáruüzletekben. A
legmulatságosabb mégis az volt, amikor a lelkesedéstől kicsattanó Maritra
mindezt felpróbálták.
Christoffer már előzőleg benyújtotta áthelyezési kérelmét. Leginkább
Drammenbe szeretett volna kerülni, mert az a város nem esett messze a
rokonságától.
A válasz igen hamar megérkezett: a drammeni kórházban tárt karokkal
várták.
 Ez a levél ugyanazon a napon érkezett meg, amelyen gyógyultnak
nyilvánítva elbocsátotta Maritot a kórházból. Christoffer rögtön a
főorvoshoz ment és felmondta az állását, ami meglehetősen nehéznek
bizonyult, hiszen nem akarták elengedni. Végül mégis beadták a derekukat,
azzal a feltétellel, hogy két hétig még Lillehammerben marad.
Marit a kórház előcsarnokában várt rá, amikor távozott az irodából. Új
ruháit viselte, a nővérek segítettek feltűzni a haját. Marit szeme
bizonytalanságról, némi aggodalomról és rengeteg melegségről árulkodott.
Úristen – gondolta Christoffer. Milyen csinos nő! Ugyan mitévő legyek
vele?
Megfogta felesége egyszerű poggyászát, és együtt távoztak.
– Tizennégy nap múlva elutazunk – mondta megjátszott jókedvvel. –
Drammenben kaptam állást, így odahaza lakhatunk. Csak egy szobára lesz
szükségem a helybeli kórház közelében, ahol éjszakázhatom.
Ragyogó ötlet – gondolta. Gyakorlatilag mindvégig ott lakhatom. De
vajon mit csináljak a következő két hétben?
Amikor a lakásába értek – Christoffer kitárta az ajtót felesége előtt, ami
azt mérhetetlen zavarba hozta, – Marit megtorpant a küszöbön.
– Milyen gyönyörű! – kiáltott fel álmélkodva.
Gyönyörű? Christoffer szétnézett józanul berendezett, apró
legénylakásában, amelyen semmi gyönyörűt sem talált. Ekkor eszébe jutott,
miféle körülmények között élt mindeddig a felesége. Marit aligha járhatott
sokat idegenben, legkevésbé egy városi lakásban.
– Nekem megteszi – nevetett fel könnyedén. – Gyere be, most akkor…
Igen, mit is ötöljön ki ebben a borzalmasan kínos helyzetben? Marit nem
sokkal korábban kapott ételt a kórházban, különben kávét főzhetett volna
neki. Ez a legjobb szükségmegoldás, amikor akadozik a társalgás.
Christoffert enyhe pánik fogta el, és így folytatta:
– Úgy gondoltam, tiéd lehet a hálószoba, én meg a díványon alszom…
Tudod, kell még egy kis idő, amíg teljesen felépülsz a betegség
utóhatásaiból.
Mivel Marit nem válaszolt, ránézett. Lesütött szemmel, elvörösödött
szemmel álldogált. Akár a falusi ártatlanság képét lehetett volna megfesteni
róla!
Ösztönösen odalépett hozzá és átölelte. Marit eltűrte, de a doktor
észrevette, hogy enyhén tiltakozik ellene.
 Christoffer hirtelen ráébredt, mit kell tennie. Hiszen orvos – a felesége
pedig valószínűleg alig tud bármit is a házasélet rejtelmeiről.
– Gyere, ülj a díványra, Marit, mert most beszélni fogunk egymással!
De ostobán hangzik! Hiszen mi mást tettek azóta, hogy megismerkedtek?
Marit csodálkozva hagyta, hogy férje, aki továbbra is atyai módon ölelte
át a vállát, a díványhoz vezesse.
Christoffer némi hallgatás után látott neki a mondandójának. Erezte,
milyen izgatottan dobog a felesége szíve.
– Ugye, korábban sohasem voltál együtt férfival, Marit?
A szívverés ritmusa tovább nőtt.
– Együtt? – kérdezte csodálkozva. – Úgy érted, elkísértem valahova?
– Nem, a szeretkezésre céloztam. Sohasem feküdt férfi az öledben?
Úristen, de nehéz szabatosan kifejezni magát! Hiszen nem használhat
olyan szakszavakat, mint például coitus.
Úgy tűnt, mintha a felesége időközben megértette volna. Nagyon mélyre
horgasztotta a fejét.
– Nem – suttogta.
Christoffer új bátorságot gyűjtött. Továbbra is átölelte a vállát,
hüvelykujjával pedig gyengéden megcirógatta a nő arcát.
– Tudod, a házassághoz ez is hozzátartozik…
– Igen.
– De azt is tudod, hogy akár gyerek is lehet belőle. Ez pedig – egyelőre –
nem történhet meg veled. Ilyen hosszantartó betegség után még túlságosan
gyenge vagy.
Marit alig észrevehető mozdulatot tett, mintha tiltakozni akart volna. „De
én erősnek érzem magam” – fejezte ki az a bizonyos mozdulat.
Christoffer összeszorította a száját.
– Nem merném megkockáztatni, hogy hozzád nyúljak, Marit. Nagyon
rossz vége lehetne. Ne használjuk fel ezt a két hetet egymás
megismerésére? Utána úgyis elhagyjuk Lillehammert, és akkor majd
meglátjuk, mennyit bírsz el.
Felesége továbbra is lehorgasztott fejjel, némán bólintott. Volt a
tartásában valami, ami azt súgta az orvosnak, hogy Marit sajnálja. De
nyilván nem követelheti a férjétől, hogy…
Christoffer hirtelen belátta, hol a hiba. Gyengéd hanghordozása ellenére
túlságosan józanul beszélt.
 Lassan, berzenkedés nélkül, bár nem is valami nagy lelkesedéssel
felemelte Marit állát és a szemébe nézett. Abba a szép, szomorú és védtelen
szempárba, amely ékesszólón mindig a legjobbik énjéhez fordult.
Még az is sikerült neki, hogy szeretetteljes kifejezés jelenjék meg a saját
szemében.
– Előre örülök annak a napnak, amelyen eléggé erős leszel.
Ez nem volt igaz, hiszen tartott tőle. Ám minden kétségen felül állt, hogy
kedveli a feleségét.
Bárcsak elegendő volna a puszta rokonszenv! A jelek szerint mégsem
elég.
Marit viszont láthatóan hitt neki. Óvatos mosolyától mintha belülről
derült volna fel a szeme, és kísérletképpen valamivel közelebb húzódott
hozzá. Christoffer szorosan magához ölelte, miközben kibámult az ablakon
a hirtelen és váratlanul jött havazásra.
Most meg kellett volna csókolnom – gondolta. De képtelen vagyok rá.
Én, aki olyan forró és igencsak merész csókokat váltottam Lise-Meretével.
Akkor vajon miért nem tudom megcsókolni ezt a melegszívű és tisztalelkű
teremtést, aki valószínűleg sokkal többet tudna adni?
Mi lesz velünk? Nagyon sok ember köt szerelem nélküli
érdekházasságot, amely végül is egész jól működik. A Jéghegyek Népének
sarjai azonban mindig is az érzelmeikre, szerelmükre és ösztöneikre
hallgattak. Néha ostobán és megfontolatlanul, mint én Lise-Meretével.
Szerencsére idejében megmenekültem tőle. Nyilván az a baj, hogy még
mindig nem találtam meg az igazit.
Szegény Marit! Szegény érzékeny kis feleségem!
A KÉT HÉT CSAK ELTELT VALAHOGY. Christoffernek rengeteg
tennivalója akadt a kórházban. Marit megpróbált alkalmazkodni a városi
lakás megannyi kényelmi berendezéséhez. Az orvos kénytelen volt
megtanítani arra, hogy étkezések után el kell mosogatni a tányérokat és a
kanalakat, nem pedig csak lenyaljuk őket. Meg kellett mutatnia, mit
csinálnak a városban a szeméttel. Nem dobják ki az ablakon, mert itt
járókelők haladnak el a ház előtt, és nincsenek az udvaron tyúkok és
malacok, hogy a hulladékot felfalják. Marit nem tudta, mire való a vasaló, a
Svelten tanyán ilyen célra egy lapos követ használtak, ha egyáltalán
kisimították a ruhát. Noha a sütéshez értett, az élesztő használatát nem
ismerte. A kis lakás korszerű tűzhelye mély benyomást tett rá, de túl sok fát
rakott a tűzre, amíg megtanulta, mennyi a helyes mennyiség.
 Egyszer otthagyta a férjét és a hálószobába ment. Olyan sokáig maradt
ott, hogy Christoffer utána indult. Könnybe borult szemmel talált rá, Marit
hiába próbálta elfojtani feltörő sírását.
– Ugyan, Marit – mondta gyengéden a férje és megfogta a könyökét. –
Mi bajod van?
A szegény teremtés alig tudta kinyögni a szavakat.
– Megfogadtam… hogy… jó feleséged leszek – szipogta. – És semmit
sem tudok! Egyáltalán semmire sem vagyok alkalmas. Még főzni sem
tudok, legfeljebb kását.
– Marit, Marit – szomorodott el Christoffer. – Nem megmondtam,
mennyire el vagyok ragadtatva, amiért olyan tiszta ruhákat találok,
amelyeket elmulasztottam kimosni, amiért terített asztalhoz térek vissza,
vagy amiért olyan tisztára sikálva tartod a lakást, hogy néha már elfog az
aggodalom, hátha lesikálod a festést meg a lakkot? Drága, édes kicsikém,
hiszen olyan készségesen tanulsz, olyan figyelmesen hallgatsz rám, és
túlságosan megerőlteted magadat, én meg el sem mondtam neked, milyen
nagyra tartalak mindezért! Bocsáss meg, bocsáss meg, drága gyermek,
egyáltalán nem vagy ügyetlen, hanem végtelenül szorgalmas és tanulékony,
és engem rendkívül lenyűgöz, milyen jól alkalmazkodsz és milyen kitűnően
gondját viseled az otthonomnak.
„Az otthonomnak” – mondta az előbb. Christoffer legszívesebben
leharapta volna a saját nyelvét. Jóságos Isten, mennyit kell eltűrnie
szegénykének?
– Tudod, ez már a mi otthonunk – kiabálta a fülébe, ugyanis Marit olyan
erővel zokogott a karja között, hogy másképpen nem hallotta volna meg.
Sokáig tartotta átölelve a feleségét, nyugtató szavakat rebegve, amíg Marit
végre fellélegzett és kiegyenesedett.
Christoffer zsebkendőt vett elő, majd gyengéden arra kérte, mossa meg
az arcát, ő addig elkészíti a vacsorájukat. A felesége tiltakozni próbált,
végül azonban engedett.
– Haza akarok menni – suttogta nyomorultul.
– Haza? Ezt meg hogy értsem?
– Nem illek az emberek közé. Nem tudok viselkedni. Nagyon félek.
Annyira félek, hogy hibákat követek el. Attól, hogy megharagszanak rám.
Attól, hogy… Nem, semmit sem szóltam.
Christoffer sejtette, hogy felesége az előbb valamit mondani akart neki.
Ő pedig túl gyáva volt és inkább nem kérdezte meg. Nem adhatott neki
olyan választ, amelyet „élete párja” oly szívesen hallott volna.
Megjátszott vidámsággal felajánlotta, fokozatosan megtanítja rá, mi illik,
mi nem illik, miképpen ajánlatos másokkal beszélni és viselkedni az
emberek jelenlétében. Marit óvatosan felderült. Noha továbbra is
kimerültnek és szomorúnak látszott, bólintott, megköszönve férje jóságát és
türelmét.
– Ez nem türelem, Marit, hanem öröm, hogy segíthetek neked. Holnap
hozzálátunk, ma este túl fáradt vagyok.
Ez az ötlet jónak bizonyult. Esténként vagy Christoffer szabad óráiban
hosszas oktatást tartottak. A doktor az otthon töltött idő legnagyobb részét
mégis átaludta. Annyira fáradt volt, hogy rájött, szervezete így reagál a
sokáig tartó kemény és felelősségteljes munkára, az utolsó időszak viharos
eseményeire.
Végül eljött az elutazás napja.
Christoffer Lise-Merete letartóztatása óta semmit sem hallott
Gustavsenék felől, ám amikor Marittal együtt az állomás felé tartott, a
tanácsnok és hitvese jött szembe velük. A „bájos” házaspár azonnal átment
az utca túlsó oldalára. Ez annál is inkább kapóra jött Christoffernek, mert
így legalább nem kellett elmagyaráznia a feleségének, ki ez a házaspár. Még
nem mondta el neki Lise-Merete gyászos históriáját. Majd később, ha
egyáltalán sort kerít rá. Nem terhelhette meg mindezzel Marit törékeny
önbizalmát, mert még nagyobb fájdalmat okozna neki. Szegényke így is
éppen elég bánatos.
Amikor a vonat kigördült az állomásról, önkéntelenül is
megkönnyebbülten sóhajtott fel. Véget ért életének egy szakasza.
Az utazás gyorsan telt. Maritot annyira lefoglalták a látottak, hogy a
férjét öröm töltötte el. Boldogan mutatta és magyarázta meg, hol haladnak
el éppen. Christoffer rájött, milyen jól tudnak közösen nevetni és maga sem
volt tudatában, milyen bizalmas kapcsolatba kerültek egymással.
Az a bizonyos, még hátralévő dolog gondolata viszont gátlóan hatott rá.
Pedig nem halogathatta sokáig.
Azon tanakodott, ágyba bújhat-e egyáltalán olyan nővel, akit nem szeret
és akit némiképpen idegennek érez. És ha igen, akkor vajon sikerül-e
magáévá tennie? Nem lesz-e mindkettőjük számára kínos kudarc belőle?
Tökéletesen nyilvánvaló volt, hogy ezt a pillanatot nem halaszthatja az
idők végezetéig. A benne oly mélységesen megbízó Maritot ennyire nem
sérthette meg.
 Christoffer időközben levelet kapott a szüleitől. Voldenék kifejezték fiuk
esküvője miatt érzett örömüket. Tárt karokkal várták haza fiukat és
újdonsült menyüket. Igaz, némileg zavarba jöttek, merthogy ennek neve
Lise-Merete Gustavsenről hirtelen Marit Sveltenre változott. Egy üresen
álló házban ideiglenes lakást rendeztek be az ifjú pár számára, és a teljes
rokonság részvételével nagyszabású, bár elkésett esküvői vacsorát
terveztek.
A teljes család valóban ugyanazon a helyen lakik – egyetlenegy rokon, a
rejtélyes Marco kivételével.
Nem sokan voltak: Malin családja, Perrel, Christofferrel és immár
Marittal együtt, továbbá Henning és második felesége, Agnete. Rajtuk kívül
Henning első házasságából született leánya, Benedikte. Agnete Ulvartól
származó leánya, Vanja. Benedikte fia, André, akihez most már az apja,
Sander Brink is csatlakozott. Christoffer egyébként örült, hogy
viszontláthatja Sandert, mert rokonszenves fiatalembernek találta.
Saga leszármazottainak keserves sors jutott osztályrészül. Ulvar meghalt.
Noha leánya, Vanja szerető környezetben nevelkedett, mindenki láthatta,
hogy valami nagyon nincs rendjén vele. És vajon hol van Marco, a
Jéghegyek Népének legtitokzatosabb sarja? Minden jel szerint tudta, mikor
szorulnak rá. Eddig három rokonán segített: Benediktének Révkikötő
mellett, Andrénak az iskolából hazavezető úton, Maritnak, Christoffer
újdonsült feleségének pedig a betegágyon. Őt a biztos halál markából
ragadta ki.
Christoffer némi csalódást érzett, amiért felnőttként sohasem
találkozhatott Marcóval. Oly rengeteg kérdést tett volna fel neki.
Talán olyan kérdéseket, amelyekre nincs válasz? Mert azokat a
válaszokat az emberi értelem nem tudná felfogni?
MARIT ANNÁL jobban elcsendesedett, minél közelebb értek Christoffer
szülőföldjéhez.
Végül mereven kinyújtott karral, térdén összefont kézzel ült. Egész
testtartása félelemről árulkodott.
Jóságos Istenem! – könyörgött magában. Hadd tessem nekik! Hiszen
nem ismernek, én meg beállítok, mint a fiuk újdonsült felesége. Én, az
idegen, egy senki. Hogyan viselkedjem, mit mondjak? Christoffert meg sem
merem kérdezni, mert már túl sokat faggattam.
Szétesik a hajam, amelynek feltűzésére olyan szépen megtanítottak a
nővérek. Itt pedig nem igazíthatom meg. Ilyesmire csak nem kérhetem meg
Christoffert.
A férjemet.
Furcsa érzés. Természetellenes. Mintha nem volna jogom férjhez. Nincs
is; apám állandóan azt hajtogatta, hogy nem szabad férjhez mennem, hanem
otthon kell maradnom és a gondját viselnem.
De ő meghalt már.
Nyilván olyan csodálatos férjhez van jogom a legkevésbé, mint amilyen
Christoffer – aki egy másik világból származik, olyan világból, amelyről
mindeddig nem is álmodhattam, sőt azt sem tudtam, hogy létezik! Most
pedig Christoffer, doktor Christoffer Volden felesége vagyok… Képtelen
vagyok megérteni.
Jaj, de nehéz megérteni, mi helyes és mi helytelen az életben.
Marit óvatosan Christofferre sandított. Az orvos a vonat ablakán kinézve
ismerős jegyek után kutatott a tájban. Az a ház… Ott pedig kivágták az
erdőt. Új út épül a helyén.
Christoffer.
Fájdalom fogta el.
Az éhség.
Christoffer kezdettől fogva ezt az érzést idézte elő benne. Erős
vágyakozását éhségnek kellett nevezni. Igényt tartott arra, hogy valamit
jelenthessen a férfi számára, hogy szüksége legyen rá, állandóan vele
legyen, hallja a hangját, lássa kezének lelkes mozdulatait, amikor vele
beszél, egészen a közelében lehessen. Mindezek az érzések, gondolatok és
ösztönök tompa, emésztő fájdalmat idéztek elő a rekeszizmában, amely ha
folytatódik, biztosan gyomorfekéllyé fejlődik ki.
A bizonytalanság. A rettegés, hogy elveszítheti. Nem bizonyul méltónak
hozzá. Látja férje csalódottságát, megvetését, iránta érzett érdeklődésének
elhalását, tudja, hogy kudarcot vallott.
Hogyan volna képes megbirkózni mindezzel? Mit tett vele Christoffer?
Ismét felbukkant az örökös kérdés:
Miért vett feleségül?
Vajon minden friss házas így érzi magát? Állandóan árnyalatokra fülel a
másik hangjában, a viszonzott szerelem jeleit keresi?
Miért viselkedik vele ennyire tartózkodón Christoffer?
Ó, hogyne, igen barátságos és végtelenül gondos; minden, amit tesz,
tökéletesen helyes, de…
Férje hirtelen felállt.
 – Mindjárt megérkezünk.
Marit arcát elöntötte a forróság és olyan gyorsan állt fel, hogy nem
ügyelt a vonat rázkódására és elbotlott. Christoffer felsegítette a kemény
faülésre hanyatló, megalázó helyzetéből, miközben biztatón mormogott
valamit.
Megérkeznek… Találkozik a férje családjával… Milyen a külsőm,
milyen lesz a velük való megismerkedés? – gondolta rémülten. Kisimította
szoros sötétkék kabátját és a kalapját is megigazította. Noha kalappal a
fején nevetségesnek érezte magát, a nővérek azt mondták, muszáj felvennie,
ha illően akar felöltözni. Ő természetesen az alkalomnak megfelelően akart
kinézni.
Idegesen törölte le a szája szélét, hátha ott maradt néhány morzsa az
útközben elfogyasztott kenyérből. Persze nem maradt; nyelvével
végigsimított a fogain, miközben arra gondolt, fel kellett volna keresnie a
mosdót, de még egyszer nem mert kimenni, most viszont már késő volt. A
torkát köszörülte, majd a cipőjére nézett, ezután ellenőrizte, nem könnyes-e
a szeme. Érezte, milyen hevesen ver a szíve.
Christoffer mindkettejük poggyászát megfogta, feleségének mindössze
egyetlen kis kézitáskára kellett ügyelnie. Ám még ezzel is addig matatott,
amíg sikerült leejtenie, mert nem tudta eldönteni, melyik kezében tartsa.
Marit idegességében alig látott, a sírás gombóc módjára lapult a
torkában. Miközben a vonat egyre jobban lassított, remegve tipegett
Christoffer után a kupé folyosóján.
Bárcsak szép, világlátott és biztos fellépésű ifjú hölgy lennék! –
nyöszörögte magában. Nem pedig Marit Svelten, akivel még a rühös
kutyánál is komiszabbul bántak egész életében! Reménytelen próbálkozás.
A vonat nagyot rántva megállt. Marit Christoffer kabátjába kapaszkodott
és sikerült elkerülnie, hogy újra elvágódjék. Férje megfordult és
rámosolygott. A szegény teremtés izgatottságában nem tudta eldönteni,
mosolya baráti megértést, vagy gúnyt és ingerültséget fejez-e ki.
Maritot egyre erősebben kerítette hatalmába az az érzés, hogy nem
kellett volna férje társaságában idejönnie.
Behavazott téli táj fogadta őket, ám errefelé enyhébb volt a levegő, mint
Lillehammerben.
Marit ekkor ismerős arcra figyelt fel. Megkönnyebbülten sóhajtott fel,
hiszen azt a barátságos nőt vette észre, aki melegítő kezével
meggyógyította. Christoffer Benediktének hívta.
 Egy kisfiú állt mellette. Azt is tudta, hogy ő a gyermeke, hiszen
Christoffer elmesélte Sander és Benedikte történetét. Maritot éppen ez hozta
közelebb a nagydarab nőhöz, aki ettől olyan emberivé vált és már nem
tartotta olyan veszélyesen előkelőnek.
– Üdvözöllek – köszöntötte Benedikte és ösztönösen átölelte. – Úgy
véltük, Andréval együtt kijövünk elétek, mert ekkor talán nem érzed olyan
idegennek magad.
Benedikte különös ereje hirtelen biztonsággal és jó közérzettel töltötte el
Maritot. Kocsiba szálltak, majd előkelő villanegyeden hajtottak keresztül.
– Ez Asker – magyarázta Christoffer.
Meglehetősen hosszú kocsikázás után, amelynek során André mindvégig
a pompás esti vacsoráról fecsegett, megérkeztek Christoffer szűkebb
pátriájába.
– Odafent állt Graastensholm – mutatott egy domb felé. – Már
elmeséltem a történetét.
Marit bólintott. Ez volt a kísértetkastéllyá változott ősi nemesi fészek.
– Amott meg a templom. Majdnem minden ősünk a mellette lévő
temetőben pihen. Fel akarták számolni a sírokat, de anyámnak sikerült
megakadályoznia a terveiket, így ismerkedett meg apámmal – mosolyodott
el Christoffer.
– Látod a két fényes villa között, odaát a tó mellett azt az ócska,
viharvert házat? – mutatott ujjával arrafelé Benedikte. – Elistrand, amelyet
elveszített a családunk. Most pedig meg is érkeztünk Christoffer szülei
házához. Tehát ma este nyolcra gyertek át, addig pihenjetek egy keveset!
Benneteket fogunk ünnepelni!
A kocsi továbbindult, Christoffer és Marit pedig magára maradva állt
egy gondosan karbantartott villa kapujában. Éktelen ugatással egy kutya jött
feléjük.
– Jól van, Bundás, gyere ide és köszönj! Csak én vagyok az, ő pedig
Marit. Most már ő is közénk tartozik.
A kutya gondosan megszagolta, majd jóváhagyóan a farkát csóválta.
Marit, aki mindig is kedvelte az állatokat, azt gondolta, egy barátja legalább
van.
Ó, többen is voltak! Christoffer, Benedikte és…
A lépcsőfeljáróban idősebb házaspár jelent meg. Christoffer szülei.
Maritnak a torkában dobogott a szíve.
– Itt van a menyetek, Marit – köszöntötte őket a férje.
 Hirtelen valamiféle feszültség jelent meg a hangjában. Őt is elfogta az
idegesség.
A hölgy lejött a lépcsőn és kinyújtotta a kezét.
– Üdvözlünk az otthonunkban!
Marit meghajolt, és mozdulata annyira meghatotta Christoffer anyját,
hogy karjába zárta a menyét.
Malin, az anyósa, hatvanas éveiben járó, csaknem fehér hajú, mégis
fiatalos nő volt. Zömök termetű, barátságos szemű (jaj, mennyire
hasonlított a fia tekintetére!), nagyon kellemes modorú. Marit azon
nyomban megszerette. Per Volden, az apósa, szikárabbnak, kimértebbnek
tűnt, olyan hivatalnoknak, aki tudja, mi a kötelessége. Talán kissé
megijesztette Maritot, de szélesen elmosolyodott és azt mondta, milyen
szerencsés Christoffer, hogy éppen őt találta meg.
Marit erre elpirult és úgy szívta magába a dicséretet, akár a száraz
szivacs a vizet. Bizony most elkeltek a szép szavak!
Ebben a pillanatban figyelt fel rá, valójában milyen magas Christoffer.
Noha az apját sem lehetett volna apró termetűnek nevezni, fia jóval a
fejebúbján túl ért. Milyen szép termetű is az ő Christoffere!
Mit is gondol? Méghogy az övé? A szerencsétlen nő még jobban elpirult.
– Gyertek már be! – szólt hozzájuk Malin. – Jaj, annyira izgulok, hátha
nem tetszik az otthonunk!
– Malin egész nap nagyon izgatott volt — árulta el Per Volden. – Attól
tartott, hogy nem nyerjük el a rokonszenvedet.
Marit megtorpant.
– De hiszen… ma én is ugyanerre gondoltam! Csak éppen fordítva.
Malin belé karolt.
– Akkor úgy vélem, megértjük egymást.
Maritnak az előcsarnokba érve döbbenetében elállt a lélegzete. Ez
Christoffer gyermekkori otthona? Milyen gyönyörű, fényesen berendezett
ház!
Megint úrrá lett rajta valamennyi kisebbrendűségi érzés, és a
„gyomorfekélye” is újra fájni kezdett.
– Most megiszunk egy csésze kávét, utána átkísérlek benneteket új
otthonotokba. Tudod már, Christoffer, Nilsen kis háza az.
– Hogyne – felelte az orvos.
– Néhány itteni, illetve hársfaligeti bútordarabot átvittünk oda, hogy
legyen mivel elkezdenetek. Később kiegészíthetitek vagy pótolhatjátok a
berendezési tárgyakat. Egyébként régi hitvesi ágyunkat is megkaptátok,
mert úgy gondoltuk, javatokra válik. Nem olyan széles, bár a friss házasok
nem szoktak elterpeszkedni.
Csak nem nyögött fel Christoffer?
Anyja így folytatta:
– Az az ágy nagy hagyományokkal rendelkezik. Per meg én nagyon
boldogok voltunk vele.
– Te is benne születtél, Christoffer – mosolyodott el Per.
– És valószínűleg fogantál is – mormogta Malin, miközben kiment a
konyhába kávét főzni.
Per a ház többi szobáját is megmutatta. Christoffer és Marit egymásra
sem mert nézni. Amilyen érzékeny volt a férje iránt a szegény nő, felfogta,
rendkívül kellemetlenül érzi magát.
Ez a tudat olyan szorongással töltötte el, hogy úgy érezte, mintha
harapófogóba szorítanák a testét.
És mindez egy hitvesi ágyról folytatott csevegés miatt.
Istenem! – imádkozott magában Marit. Segíts rajtam! Tüntesd el azt az
elgyötört arckifejezését, annyira félek!
14. fejezet

– IGEN, ITT VAN az új otthonotok – tárta szélesre Malin az ajtaját annak

az épületnek, amelyet állandóan „Nilsen kis háza” néven emlegettek. Maga
Nilsen sok évvel korábban halt meg, Christianiában lakó örökösei pedig
rendszerint bérbe adták a házat. Rövid ideje üresen állt, és Per meg Malin
azonnal kibérelte fiuk és újdonsült felesége számára.
Az ifjú házasok körülnéztek. Christoffer felismerte a különféle helyekről
összeszedett bútorokat és felszerelési tárgyakat. Ami neki gyermekkori
emlék volt, Marit szemében lenyűgöző újdonságnak számított.
A villa valóban nem volt nagy, és Christoffer szüleinek díványt
egyáltalán nem sikerült elővarázsolniuk. Christoffer tehát egyre nagyobb
rémülettel látta be, hogy már az első éjszakán Marittal kell osztozkodnia az
ágyon. Hiszen nem fekhet a padlóra, mert ez látványos visszautasítás volna.
Miközben Marit az emeleti szobákat nézte végig, Malin karon fogta a
fiát és csendesen ezt mondta neki:
– Nagyon kedves lány, Christoffer. Per szerint is elragadó. Mi azonban
nem ilyen választásra számítottunk. Azt hittem, úri körökből származik, de
hát nyilvánvalóan nem az. Éppen mondtam, tiszta szerencse, mert sokkal
könnyebben lehet megtalálni vele a megfelelő hangot. Mégsem értem,
igazán…
– Pszt, később mindent megmagyarázok. Most csak annyit mondhatok,
hogy az úri kisasszony végzetes tévedésnek bizonyult. Szerencsére még
idejében rájöttem.
– Örülök neki – bólintott Malin. – Benedikte ugyancsak meleg szavakat
ejtett Maritról.
– Benedikte az életét mentette meg. Legelőször én, utána Benedikte,
végül, amikor a legkomolyabbra fordult a helyzet, Marco sietett a
segítségére. Maritot háromszor húzták ki a halál torkából. Mindannyiszor a
Jéghegyek Népének sarjai. Majdnem úgy tűnik, mintha emögött hátsó
szándék rejlene.
Malin nem figyelt fia mondanivalójának végére, csak egyetlen névbe
kapaszkodott:
– Marco?
– Igen. Azt mondta Maritnak, hogy a Jéghegyek Népének szüksége van
rá.
 Éppen ekkor hallották meg Marit lépteit, amint a keskeny lépcsőn jött le,
és gyorsan másra terelték a szót. Malin szemében azonban igencsak tűnődő
kifejezés jelent meg, míg a fiatalok új otthonában tartózkodott.
PONTOSAN NYOLC ÓRAKOR megérkeztek a Hársfaligetbe, ahol
Maritot bemutatták a család többi tagjának.
Jóságos, nagyranőtt, ötvenes éveiben járó férfi fogadta őket: A
Jéghegyek Népéből származó Henning Lind. Maritnak rögtön megnyerte a
tetszését, ami nem is ment különlegességszámba. Aligha akadt olyan ember,
aki ellenszenvesnek tartotta volna. Ő tehát Benedikte apja; Marit
keservesen igyekezett emlékezetében tartani a bonyolult rokonsági
kapcsolatokat. Melegszívű nő volt a felesége: Agnete, egy lelkész leánya.
Benediktet és Andrét már ismerte. Nagyon örült, hogy viszontláthatja őket.
Ott volt azután Sander Brink, aki még mindig bekötve hordta a kezét.
Christoffer megígérte neki, hogy vacsora után megvizsgálja a sebét. Marit
megállapította, hogy Sander hihetetlenül elragadó ember, noha az ő
szemében Christoffer ezerszeresen szebb volt.
A Hársfaligetben lakott még valaki: Christoffer „kishúga”, egy
elmondhatatlanul szép fiatal nő, Vanja. Agnete leánya volt, az apja pedig a
Jéghegyek Népének egy olyan sarja, akiről Christoffer inkább nem akart
szót ejteni.
Marit még sohasem látott a tizenhét esztendős fruskához hasonlóan
elragadó teremtést. Olyan légies volt, akár a nyári éjszakán a pókhálón
megcsillanó holdsugár. Sötét szeméből a leírhatatlan félelem és hajszoltság
kifejezése áradt. Hullámos, sötét rézvörös haja volt, finom bőre áttetszőnek
tűnt, mozdulatai leginkább táncoló tündérére emlékeztettek.
Jaj, mégis milyen boldogtalan! – gondolta Marit. Vagy inkább nem is
boldogtalan. Zavart, zaklatott, szertelenül ideges, bűntudatos, pattanásig
feszült idegekkel. Marit nagyon csodálkozott a viselkedésén, bár a
társaságban aligha ő volt az egyetlen, aki így tekintett a lánykára. Marit jól
érzékelte, milyen nyugtalanságot áraszt maga körül a kis Vanja.
Természetesen Per és Malin is jelen volt, ők pedig magukkal hozták
Bundás kutyát, aki eléggé különös módon mindvégig Marit lábánál ült. (Ez
talán mégsem tűnt olyan különösnek, Marit ugyanis néha falatokat dobott
oda neki. Christoffernek nem jutott eszébe, hogy arra is megtanítsa, kutyát
nem illik az asztal mellett etetni.)
Bármennyire is igyekeztek a többiek kimutatni, hogy magukkal
egyenrangúnak tekintik, Marit mégis úgy érezte magát, akár pávák között a
veréb. Semmit sem tudtak serdülőkoráról, a Svelten tanya borzalmas
körülményeiről, a kásáról, amely egyetlen tápláléka volt, az apjától kapott
megannyi verésről és rúgásról. Sejtelmük sem volt róla, milyen javaslatot is
tett egyszer a vénember. Mormogva arra célzott, talán ki tudná segíteni
ínségében, hiszen legalább tíz éve nem volt nővel, és mivel egyedül élnek,
senki sem üti bele az orrát abba, mit csinálnak. Ez volt az egyetlen alkalom,
amikor Marit valóban fellázadt ellene. Elfutott hazulról, egész éjszaka az
erdőben kóborolt, és olyan undor fogta el, hogy úgy hitte, rögtön meghal.
Másnap későn tért haza és azt mondta az apjának, örökre otthagyja, ha még
egyszer említést tesz arról a bizonyos dologról. Ha pedig megakadályozza,
beledöfi a kést. A vénség nyilván megértette, milyen komolyan beszél a
lánya, mert még mogorvább lett és ettől fogva egyetlen barátságos szóval
sem illette. Nem mintha korábban elárasztotta volna velük a lányát, de
korábban legalább semlegesen viselkedett vele, mert így érte meg neki.
Ezután a közöttük rejtve dúló háború nyílt küzdelemmé vált, és Maritnak
állandóan résen kellett lennie.
Azon tűnődött, vajon mit szólnának a jelenlévők, ha erről tudomásuk
volna.
A vacsora mégis nagyszerűnek bizonyult. Voltaképpen Marit tiszteletére
rendezték, akit gyönyörű üdvözlő és minden jót kívánó beszédekkel
árasztottak el. Még bort is ihatott! Mindannyian olyan barátságosak voltak
vele, hogy örömében legszívesebben sírvafakadt volna.
Akadt azonban egy apró részlet: Christoffer nem tűnt boldognak. Marit
férjével kapcsolatos finom ösztönös megérzésével felfogta, hogy Christoffer
gondolatai valamilyen kellemetlen dolgon járnak.
Úgy tűnt, mintha előre szenvedne valamilyen jövőbeli esemény miatt.
Marit saját magától sem merte megkérdezni, mi is az.
Már a desszerthez értek. Odakint koromsötét borult a kertre. Ekkor
kopogtattak az ajtón.
Mindannyian meglepődve néztek egymásra.
– Ki lehet az ilyen későn? – kérdezte Henning. – Vajon rossz hírt
hoznak?
Agnete felállt és kiment az előcsarnokba. A többiek fülét mély férfihang
és Agnete döbbent kiáltása ütötte meg. Aztán bejött az ebédlőbe.
– Itt van Marco – rebegte.
A negyvenedik esztendeje ellenére meghatározhatatlan korú, meseszép
rokonnak meg kellett hajolnia az ajtóban, mert csak így fért be. Amikor
meghallották, ki állított be ilyen késői órán, szinte ösztönösen
valamennyien felpattantak az asztal mellől. Mindenki másféle érzésekkel
nézett rá.
Maritot elfogta a boldogság, amiért viszontláthatja élete megmentőjét.
Christoffer gyermekkora óta nem találkozott vele, Vanja pedig sohasem
látta. Lángvörösre vált arccal meredt rá.
Marco dallamos, mély hangján így szólt:
– Hallottam, valamennyien egybegyűltetek. Ezért eljöttem, hogy még
egyszer lássalak benneteket. Mennyire örülök neked, Henning, drága
nevelőapám! Hát még neked, Malin, aki Henninggel együtt tápláltál engem
és szerencsétlen fivéremet…
Malin hozzálépett és átölelte. Vállára hajtotta a fejét és
megindultságában sírva fakadt.
– Miért voltál olyan sokáig távol?
Marco válasz helyett csupán fájdalmasan mosolygott. Malin után
Henning ölelte át a nála jó tíz évvel fiatalabb rokont.
– Annyira hiányoztál, Marco – mondta.
– Ti is nekem. Nocsak, itt van André! Megismersz?
– Hogyne – mondta áhítatosan a fiú, aki az iskolaudvaron történt
találkozás óta vágyódott arra, hogy ismét találkozhasson hős
védelmezőjével.
– Úgy látom, Sander és Benedikte egymásra talált – mosolyodott el
Marco. – Tudtam, hogy így lesz. Örülök, hogy együtt láthatlak benneteket!
És… itt van legközelebbi rokonom! Vanja, az unokahúgom.
A megszólított egész testében remegett. A többiek azt hitték, mindjárt
kirohan az ebédlőből, ám kétségbeesett bátorsággal erőt vett magán és ott
maradt. Marco kezébe fogta az arcát.
– Milyen szép lánnyá serdültél – mosolygott rá gyengéden. – Hiszen a
gyönyörű Saga… és az apám unokája vagy.
Sokáig nézett rá fürkésző szemmel, ám Vanja képtelen volt állni a
tekintetét. Marco a végén elengedte.
Sorban mindannyian az üdvözlésére járultak. Marit volt közülük az
utolsó. Marco örömmel köszöntötte ezen a helyen. Végre annyira
lecsillapodtak a kedélyek, hogy nyugodtan szót válthattak. Agnete gyorsan
terítéket hozott Marconak, miközben valamennyiüket csaknem szétvetette a
kíváncsiság.
– Ugyan hol jártál? – kíváncsiskodott Malin.
 Marco először szerényen megtörölte szalvétájával a száját, majd
elmosolyodott és tömören így felelt:
– Nagyon messze – és igen közel.
Erről több szót nem akart ejteni, Henning azonban többet szeretett volna
megtudni.
– Hármunkon segítettél. A semmiből felbukkanva megmentetted
Benediktet, Andrét és Maritot nagy bajukban. Honnan tudtad, hogy a
segítségedre szorulnak?
Marco szemében szomorkás fény villant, amikor rájuk nézett.
– Emlékezzetek arra, ki az apám. Megvannak a magam segítői és
hírhozói.
– A fekete angyalok? – suttogta Henning.
– Ebben az esetben nem ők. Emlékszel arra a cinegére az ablakodban,
Marit?
– Igen – bólintott lelkesen a kérdezett.
– Te pedig emlékszel rá, André, hogy egy kutya volt a közeledben azon a
napon, amelyen találkoztunk?
– Az iskola udvarán? Igen.
– Te pedig, Benedikte, aligha láthattad Révkikötő közelében, de járt arra
egy jávorszarvas…
– De igen, összeakadtunk vele – mondta Sander.
– Ők voltak a hírnökeim – bólintott Marco. – Azért választottam ki őket,
hogy vigyázzanak reátok. Mindannyiótoknak megvan a maga hírvivő állata.
– Bundás? – bámult rá Malin.
– Pontosan! Ő a te „testőröd”, meg Peré. Leginkább mégis a madarak
segítségét vettem igénybe, mert ők mozognak a leggyorsabban.
– Nekem egy holló – mondta gondolataiba merülve Vanja. – Csaknem
naponta látom, amint a ház körül köröz.
– Úgy van! Ha pedig jobban utánagondoltok, bizonyára tudjátok, melyik
állat illik rátok.
– A vén Ráró nagyon szeret engem – jegyezte meg Henning.
– Igen, rólad egy ló ad hírt. Gyakran alkalmilag élek az állatokkal, mint a
jávorszarvassal Révkikötő mellett. Ezt tulajdonképpen nem kellett volna
elárulnom, de talán megörültök a hírnek. Segítséget kaptok tehát, amikor
szorult helyzetbe kerültök, bár ezután nem én sietek segítségetekre…
– Nem? – kiáltottak fel csalódott hangon a többiek.
 – Megbízhattok benne. Ezenkívül itt van Benedikte. Sokkal többre
képes, mint gondolnátok. Eddig nem éltetek eléggé a képességeivel!
– Tehát búcsúzni jöttél? – kérdezte elszomorodva Malin.
– Igen.
– Mi legyen az örökségeddel?
– Fordítsátok a hársfaligeti birtok javára! De most azért is jöttem ide,
hogy egyikőtökkel beszéljek. Gondolom, mindnyájan tudjátok, ki az.
A jelenlevők némán bólintottak.
– Vanja, menj fel a szobádba! – mondta kifejezéstelen hangon Marco. –
Azonnal utánad megyek.
Miután a lány lassú léptekkel felment a lépcsőn, Marco a többiek felé
fordult.
– Hagyjátok békében! – mondta. – Úgy tűnik, mintha hétköznapi
nehézségei volnának, de valójában hősi harcot vív legádázabb
ellenségünkkel.
– Gonosz Tengellel? – hőkölt vissza Henning.
– Igen, de átvitten, rémes ősatyánk közvetlenül nincs érintve. Tehát ne
avatkozzatok bele, akármit is tesz, mert csak a bajt növelitek.
– De hiszen segítenünk kell neki! – kiáltott fel Benedikte.
– Nem tudtok. Vanjának egyedül kell megbirkóznia azzal, ami a nyakába
szakadt. Azt hiszem, sikerrel fog járni. Olyan szép…
A többiek nem értették, mi köze mindehhez Vanja szépségének.
– Most pedig bemegyek hozzá és beszélek vele – mondta Marco. – Én
sem tudok segíteni rajta, mert túl nehéz helyzetben van…
Marco hosszas megbeszélést folytatott Vanjával unokahúga szobájában.
Amikor végre kijöttek, legnagyobb megdöbbenésükre a lány ajkán boldog
mosoly ragyogott. Némileg rosszallóan úgy vélték, ez a mosoly nem is
annyira megkönnyebbülésről, mint inkább diadalérzetről árulkodik.
Marco közvetlenül ezután elbúcsúzott tőlük. Távozása végtelen űrt
hagyott hátra bennük, André mindenáron marasztalni akarta. Ő azonban
némán rázta a fejét és kiszabadította magát a fiúcska kezéből.
Marco után valamennyien hazaindultak. Kis idővel később Christoffer és
Marit magára maradt a hálószobájában. Az este történtektől kábultan, Marit
rémülten, Christoffer idegesen. Képtelennek érezte magát arra, hogy
megbirkózzék azzal a helyzettel, amelybe kerültek.
Ugyanis részvétnél és rokonszenvnél többet nem érzett a felesége iránt.
 – Vetkőzz le – mondta erőltetetten barátságos hangon. – Addig a
szobában várok rád.
– Christoffer – mondta Marit olyan halkan, hogy maga is alig hallotta.
– Tessék?
– Miért vettél feleségül?
Az orvos hevesen megrázkódott. Ezt a kérdést nem várta.
– Miért…? Drágám, vajon miért szoktak összeházasodni?
– Azért, mert úgy gondoltad, meg fogok halni? Részvétből tetted?
– Ugyan, hogy képzelhetsz ilyet? – felelte talán túlságosan is gyorsan
Christoffer. – Ilyesmi sohasem jutott volna eszembe. Azért vettelek
feleségül, mert téged akartalak. Mindennél jobban akartam, hogy életben
maradj.
Marit az ágy szélére telepedett és idegesen tépkedte ruhája szalagját.
– Ki az a Lise-Merete? – kérdezte lassan.
Férje újból megrázkódott. Tehát mégis hallotta ezt a nevet. Nyilván
elkerülhetetlen volt. Bár furcsa időpontban kérdezi éppen ezt. Vagy talán
mégsem?
– Egy undok lillehammeri nőszemély, aki megpróbált megölni, amikor
elmondtam neki, hogy feleségül akarlak venni.
Ez nem volt teljesen igaz. Lise-Merete előtt egy szót sem ejtett a Marittal
kötendő házasságról, bár nagyjából igazat mondott.
Marit bólintott. Mélységesen szomorúan, lehorgasztott fejjel ült az ágy
szélén. Christoffer óvatosan melléje ült és átölelte, miközben a szemébe
nézett.
– Higgyél nekem, Marit, én akartam. Ellenkező esetben nem vettelek
volna feleségül.
Marit felnézett, száját sírásra húzta.
– Annyira szeretném elhinni – nyöszörögte. – De olyan… nem is tudom,
milyennek tűnsz.
– Jól van, jól van – ölelte magához a férfi. – Segítsek a vetkőzésben?
Marit készségesen beleegyezett, hiszen Christoffer Volden doktor oly
gyakran látta ruha nélkül, és jól tudta, olyan lapos, mint egy deszka… Noha
most már ismét kezdett formás lenni. Férje ágyba bújtatta, betakarta,
eloltotta a lámpát, majd a sötétben ő is levetkőzött és mellé bújt.
Nászéjszakájuk nem lett viharos szerelmi élmény, utána viszont
kellemesen érezték magukat. Marit tudta, hogy férje nem elégedetlen vele.
 – Most hiszem el, amit mondtál – suttogta. – Csak most vagyok biztos a
szerelmedben.
Jaj, drága gyermek – gondolta az orvos. Azért ez mégsem olyan
egyszerű. De abban egyetértett vele, hogy lélekben is közelebb kerültek
egymáshoz.
– Meglátod, milyen jól fogunk együtt élni – felelte. – Annyira örülök,
hogy rád találtam.
Christoffer úgy vélte, csak felnő ehhez a feladathoz is.
ÁMDE CHRISTOFFERNEK a legutóbbi hónapokban támadt gondjai
eltörpültek egyik rokonának szörnyű bajához képest.
Mondani sem kell, hogy az illető Vanja volt.
Ezért a Jéghegyek Népének története most visszakanyarodik Vanja
rémületes gyermekkorába, amikor első ízben lépett kapcsolatba azzal, aki
felcseperedése során mindvégig elkísérte. Ezt a lényt maga az éjszaka
démona küldte hozzá.