N

NCL652-3D3v2.0

HANNIBAL

Írta
WILHELM HOFFMANN

GONDOLAT • BUDAPEST 1971

 A német eredeti címe
HANNIBAL

A fordítás a Vandenhoeck und Ruprecht kiadóvállalat,

Göttingen engedélyével készült

Fordította
Terényi István

Vandenboeck, und Ruprecht in Göttingen 1962

 Előszó

Hosszú évekig folytatott Hannibal kutatásaim eredménye ez a könyv. Célja

néhány szóval meghatározható. A történész mindenkori feladatának kíván
eleget tenni: eseményeket, történéseket mond el, és elbeszélésük révén újra
megragadja a múlt egy darabját, vagy más szóval hozzáférhetővé teszi azt
a modern ember értelme számára. Az események középpontjában annak a
férfinak az alakja áll, aki az i. e. 3-2. évszázad fordulóján közvetlenül részt
vett a Földközi-tenger mellékének sorsát századokra meghatározó nagy
összecsapásokban. Történetének tanulmányozása egyfelől megmutatja,
hogy a régi hatalmaknak még milyen lehetőségeik voltak a feltörekvő
Rómával szemben, másfelől feltárja azokat az okokat, amelyek végül is
ezek pusztulását idézték elő. Hannibal sorsában egy nagy történelmi
fordulat drámaisága sűrűsödik össze.
A dolgok természeténél fogva munkámban nem kerülhettem cl, hogy ne
utaljak a még el nem döntött tudományos vitákra, de a vitás kérdések
részletes taglalását tudatosan mellőztem, mert az ilyen fejtegetések a
súlypontok eltolódását és szükségképpen elsődleges és legfőbb célom
háttérbe szorulását eredményezte volna. Ami a témával kapcsolatos új
eredményeimet illeti, azokat másutt részletesen megindokolva már
nyilvánosságra hoztam, itt lényegében véve csak a belőlük adódó
következtetéseket vontam le. Egyes kérdésekkel kapcsolatban a
függelékben szögeztem le röviden az álláspontomat.

Bevezetés

Hannibal alakja a hagyományban

Hannibal nevéhez kapcsolódik az a nagy háború, amelyet Karthágó i. e.

218-tól 201-ig Róma ellen vívott. Róla beszélve arra a hadvezérre
gondolunk, aki Hispania földjéről az Alpokon átkelve Itáliába vezette
seregét, a nagy győzelmek egész sorát aratta Trebiától Cannaeig, majd a
következő években elszánt küzdelmet vívott az erőfölénybe került
ellenféllel. Életének egyéb eseményei elhalványulnak ezek mögött. Ami
hat ránk, az a római történelemhez tartozik; a római történelem alkotja
Hannibal történeti tevékenységének hátterét. Az emlékezetben úgy él, mint
Róma nagy ellenfele.
Ez persze nem mindig volt így. A legkorábbi görög elbeszélések,
amelyeket még Hannibal életében írtak, a “Hannibal tettei” címet viselték.
Tárgyuk egy nagyobb irodalmi összefüggésbe sorozza be őket; az i. e. 3.
század és a 2. század elejének hellenisztikus uralkodó életrajzai sorába
tartoznak. Koncepció, írói célkitűzés tekintetében a Nagy Sándorról szóló
életírásokat követték. Többé-kevésbé világosan felismerhető bennük, hogy
mércéjük a makedón király. És Hannibal gyakran került Nagy Sándor
közelébe. Nagy Sándor és Pürrhosz mellett hamarosan ő foglalta el a
harmadik helyet a legnagyobb hadvezérek sorában. Már közvetlenül 200
után voltak ilyen összehasonlító értékelések, s ezek a rétoriskolákban
egészen a császárkor 2. századáig tovább éltek: még Lukianosz “Halottak
beszélgetései” című művében is előfordulnak. Hannibal teljesítményei
valóban indokolttá tették az ilyen összehasonlítást. Nagy Sándor az akkori
világ központjaiból, Makedoniából és Görögországból kiindulva
meghódította a Kelet országait, egészen az Indusig és a Perzsa öbölig;
hasonlóképpen nagy tettet hajtott végre Hannibal is, bár ellenkező irányban
és egyszersmind fordított előjellel. A legtávolabbi Nyugatról indult el,
keresztülvonult Hispánián, Gallia déli részén, majd az Alpokon átkelve
Dél-Itália partvidékéig, egészen Krotónig [Crotone] és Tarentumig
[Taranto] nyomult előre. Hadjárata révén szárazföldi kapcsolatot létesített a
Héraklész Oszlopainál elterülő vidékek és az Ión-tenger partjai között,
miáltal a kortársakban elsőként tudatosította a Földközi-tenger nyugati
medencéjének egységét. A hadvezér és hódító, a hatalmas ember 200 táján
ragadta meg az emberek figyelmét. Alakja azonban különböző színben tűnt
fel. Szilénosz az istenekhez fűződő kapcsolatáról ír. Elbeszélése szerint
Hannibal álmot látott: az istenek gyülekezete elé szólították, és maga Zeusz
parancsolta meg neki, hogy seregével Itáliába vonuljon; amikor átkelt az
Alpokon, isteni küldöttek mutatták az utat. Itt tehát Hannibal alakja a
szokványos emberi mérce fölé emelkedik; Nagy Sándorhoz hasonlóan
olyan tetteket visz végbe, amelyek kortársai számára felfoghatatlanok
voltak. Más művekben viszont sötét árnyék kíséri alakját. Isteni
nimbuszától megfosztva úgy áll előttünk, mint kegyetlen, durva,
vérszomjas hódító. Egy i. e. 150-ből származó költött levélben, amelynek
szövege a közelmúltban került elő egy papiruszon, Hannibal kérkedve
emlegeti sikereit, nagyságukat az elesettek számával méri, és minden józan
megfontolást sutba vetve, reményeit a végtelenségig fokozza. Idegen
világból jött barbár, rémületet, iszonyatot terjeszt maga körül, és romokat,
szenvedést, nyomorúságot hagy maga után. Ebben a megvilágításban látták
őt főleg a rómaiak, elsőként talán Fabius Pictor senator, aki ilyennek
rajzolta meg alakját 200 körül írt történeti munkájában. Szerinte
mindenekfölött a hatalomvágy és a birtoklási vágy határozta meg Hannibal
cselekvését. Már hispaniai elődje, Haszdrubal is Karthágó ura akart lenni.
Hannibal még tovább ment, és telhetetlen uralomvágyában hazája akarata
ellenére háborút robbantott ki Rómával. Nem voltak gátlásai sem más
népekkel, sem a tulajdon hazájával szemben. Brutális kíméletlenséggel
tépett szét minden morális köteléket: nem tudta, mi a hűség, az adott szó
becsülete, az istenek akaratának tisztelete. Meg kell azonban állapítanunk,
hogy gyűlölet és csodálat itt egyazon gyökerekből sarjadt. Mert nem vitás,
hogy 200 táján Hannibal áll a középpontban, tőle indulnak ki a döntő
kezdeményezések, ő az, aki mozgásba hozza a világot.
Fél évszázad múltán persze másként ítélték meg. Időközben a
Makedonia és Szíria ellen viselt háborúk eredményeként Róma az egész
Földközi-tenger mellékének vezető hatalma lett, és az egykor független
államok története kezdett beletorkollni az Imperium Romanurn történetébe.
Polübiosz görög történetíró volt az első, aki 150 körül világosan felismerte
ezt a fejlődést, s történeti műve központi témájává tette. Az előtte élt
nemzedékektől eltérően fogta fel azoknak az eseményeknek horderejét,
amelyek 3-2. évszázad fordulóján játszódtak le, s amelyekben Hannibal
kimagasló szerepet vitt. A második pun háborúban látta a döntő lökést
ahhoz a nagy mozgáshoz, amelynek utolsó fázisa még az ő életére esett.
Akkor kapcsolódott egymásba először a Nyugat és a Kelet, s az a
győzelem, amelyet Scipio a zamai csatában aratott Hannibal fölött, már
eldöntötte az egész Oikumené, az akkor ismert világ további sorsát. E
koncepció belső zártsága, egyöntetűsége mutatja Polübiosz történetírói
nagyságát. A rendelkezésére álló beszámolók tömegéből energikus, nagy
vonásokkal vázolta fel egy új kép körvonalait. Válogatott, csoportosított,
kiemelt; ami nem illeszkedett bele a koncepció fő vonalába, azt elvetette,
vagy a periférián helyezte el. Saját megítélése szerint formálta a múltat.
Magától értetődik, hogy. Hannibal is más megvilágításban jelenik meg itt.
Polübiosz a 218-tól 201-ig tartó háborúért nem kizárólag Hannibalt teszi
felelőssé, mint például Fabius Pictor, hanem inkább azt hangsúlyozza,
hogy a második pun háború az első kimenetelének elkerülhetetlen
következménye. Szerinte Hamilkar, az apa, nagymértékben játszik közre az
előzmények kialakulásában: bosszút forral, és új hadjáratra készülődik. De
ő sem pusztán a maga érdekében cselekszik, hanem Karthágóra is gondol.
A görög szerzők 200 körül még hannibali háborúról beszéltek; de
Polübiosz a második pun háborúnak tekinti, és beleilleszti a 264-től 146-ig,
Karthágó összeomlásáig tartó római-karthágói konfliktusok általános
vonalába. Ebben a koncepcióban Hannibal egy hosszú lánc egyik szeme.
Folytatja atyja művét, végakaratának teljesítésére törekszik, és Karthágó
kívánsága szerint halad a maga útján. Nagysága a kivitelezésben rejlik,
hadvezéri tevékenységében, de – Polübiosz szerint – teljesen hiányzik
belőle az a nagyszabású önálló kezdeményezőkészség, amelyet a kortársak
tulajdonítottak neki. A Róma-Karthágó ellentét minden más momentumot
háttérbe szorít. Polübiosz határozottan cáfolja azt az egykor általánosan
elterjedt véleményt, hogy Hannibal és hazája között mély ellentétek voltak,
s hogy Hannibal kizárólag saját hatalmi vágyától hajtva robbantotta ki az
egész konfliktust. Az ilyen elgondolások nem férnek össze Polübiosznak
Thuküdidésztől átvett azon felfogásával, amely szerint a nagy történelmi
összecsapások végső soron a rivalizáló hatalmak ellentétében gyökereznek.
Kétségtelen, hogy Polübiosz ezzel szilárdan beillesztette Hannibalt egy
történelmi összefüggésbe. Ám az is tagadhatatlan, hogy helyét egy
elsősorban Róma által meghatározott fejlődésen belül jelölte ki, s ettől
fogva Hannibalnak csak e keretek között volt történelmileg lényeges
funkciója. A korábban még érdekesnek tartott egyéb momentumok – a
Barkidák hispaniai uralmának kialakulása, Karthágóval való ellentéteik,
főleg pedig Hannibal önállósága – vesztettek jelentőségükből, vagy
teljesen feledésbe merültek. Végül is Hannibal a rómaiak szemében
kizárólag városuk ellensége lett, még ha némi kezdeményezőkészséget
meg is hagytak neki. Életének és tevékenységének szerintük egyetlen
irányító tényezője volt: a Rómával szemben táplált gyűlölet. Hannibal
minden későbbi tervét és tettét abból a híres esküből vezették le, amellyel
kilencéves korában megfogadta, hogy mindig gyűlölni fogja a rómaiakat.
Azután már kizárólag ebből a szemszögből ítélték meg egész alakját. Ez a
kép azonban, amely legközvetlenebb módon Livius művéből tárul elénk,
nem az eredeti források kritikai felülvizsgálatából való, hanem a 200 óta
bekövetkezett általános politikai változások közvetlen eredménye. A
hagyomány keletkezése azt a történeti szakaszt tükrözi vissza, amely
Hannibal korától addig az időig tart, amikor a világ az Imperium
Románumban egyesült. A győztes nemcsak törvényt szabott a
meghódítottnak, hanem a jövőbeli történeti értékelés mértékét is
meghatározta.
A 19. századi kutatás Polübioszból és Liviusból indult ki, d; persze saját
szellemiségének megfelelően új értelmezést adott az antik beszámolóknak.
A rómaiak számára Hannibal gyűlölete egyértelműen negatív valami volt:
a száz évvel ezelőtt élt történészek a nemzetállam gondolatának hatása alatt
ellenkező módon értékelték ezt a motívumot. A Róma elleni gyűlöletet
erkölcsileg jogosultnak tartották, mivel az Karthágó szorongatott
helyzetéből fakadt. Hamilkar és Hannibal már Mommsennál nagy
hazafiak, akik a bornírt, csupán a maguk előnyeivel törődő karthágói
arisztokratákkal szemben hazájuk igazi érdekeit képviselték. Csak ők
ketten láttak messzebbre, mint a környezetük. Hannibal még az utolsó
órában is megmutatta a menekvés útját, de kicsinyes, szűk látókörű
környezete cserbenhagyta; reménnyel kecsegtető kezdetek után kudarcot
vallott, végig kellett néznie, hogy tevékenysége még csak meggyorsít egy
olyan folyamatot, amelynek feltartóztatása élete legfőbb célja és törekvése
volt. Ebben a Hannibalban a kiváló szabadságharcosok minden nagysága,
de egyben egész tragikuma is kifejezésre jut.
Ma már ez a kép nem tűnik olyan magától értetődőnek, mint régen.
Érezzük, mennyi él benne a 19. század szelleméből, és ismerjük történeti
feltételekhez való kötöttségét. A 19. század bármennyire igyekezett is
megtalálni az igazságot, ebben a vonatkozásban csupán azt tudta meglátni,
ami belefért saját elgondolásainak kereteibe. Ismerte ugyan a Hannibalról
alkotott kortársi véleményeket, de Polübioszhoz hasonlóan nem sokat
tudott kezdeni velük. Egy olyan Hannibal, akinek szemében saját hazája is
csak hatalmi törekvéseinek tárgya volt, sehogyan sem illett bele a csupán
hazáját szolgáló, annak akaratát végrehajtó nagy hazafiról alkotott képbe.
Persze hivatkozhattak arra, hogy a kortárs történetírók gyakran
félrerajzolnak és eltorzítanak sok mindent, mivel még túlságosan közel
vannak az eseményekhez. Egy vonatkozásban azonban mégis
vitathatatlanul többet nyújtanak ezek az írók, mint a későbbiek.
Ábrázolásaikban és ítéleteikben – akár gyűlölet, akár csodálat sugallta
azokat – közvetlenül nyilvánul meg az élő Hannibal hatása. És ha a
kortársak benne elsősorban az önállóan kezdeményező és cselekvő, saját
céljait követő nagy embert, nem pedig Karthágó polgárát látták, ha Nagy
Sándor és Pürrhosz, nem pedig Fabius és Scipio mellé állították –, nos,
akkor kérdésesnek tűnik, hogy Hannibal alakjának megragadásához
elegendőek-e azok a kategóriák, amelyekkel valaha Polübiosz és 2000
évvel utána Mommsen dolgozott. Saját történeti tapasztalatunk, a
hagyomány eredetének mélyebb ismeretével párosulva, számos, eddig
kevésbé figyelembe vett jelenségre irányítja tekintetünket, és arra késztet,
hogy búcsút mondjunk a régi, megszokott képnek.
 I. Környezet és ifjúkor

1. Hamilkar felemelkedése

Hannibal, Hamilkar Barkasz fia, 247-ben vagy 240-ban született. A

család eredetéről keveset tudunk. Az anya neve ismeretlen, az apai ősökre
vonatkozó adatok is szinte teljesen hiányoznak. Lehetséges, hogy – amint
Nepos írja – Hamilkar apját is Hannibalnak hívták, s az unoka a nagyapa
nevét kapta. De ennek a nagyapa Hannibalnak a kilétét teljes homály fedi.
Merőben értéktelen az i. sz. I. században élt római Silius Italicusnak az a
kísérlete, hogy a Barkidák származását arra a Béloszra vezesse vissza, aki
Didó királynő egyik társa vagy más hagyomány szerint apja volt, s így
kimutassa a család királyi eredetét. Annyi azonban bizonyosra vehető,
hogy Hannibal ősei a nemesek közé tartoztak, mert az államigazgatásban
és a hadseregben a vezető állásokat Karthágóban is, éppúgy, mint
Rómában, csak ennek a rétegnek a tagjai tölthettek be. Hannibal születése
idején azonban a család korántsem tartozott a legbefolyásosabb famíliák
közé. Az apa, Hamilkar, fiatal tiszt volt akkoriban, és karrierjének még
csak a kezdetén állott. Mások – mint például a “Nagy” melléknévvel
felruházott Hanno – sokkal nagyobb hatalommal rendelkeztek azokban az
években. Semmi sem mutatott arra, hogy Hannibal egykoron majd
mindenkit háttérbe szorít, és tevékenysége révén szinte szétrobbantja az
állam épületét.
A 3. század közepén Karthágó már hosszú történeti múltra tekinthetett
vissza. Alapítása óta majdnem hat évszázad telt el, sőt eredete voltaképpen
még régebbi, hiszen Türosz, az anyaváros révén gyökerei a második
évezredbe nyúltak vissza. Karthágó polgárai tudatában voltak múltjuknak,
és úgy érezték, hogy ez a múlt kötelez, mert hazájuktól távol elsősorban az
ősök öröké adott nekik erőt ahhoz, hogy Afrika idegen talaján meg tudják
őrizni sajátos jellegüket. A gyarmatosítók között nem ritkán tapasztalható
konzervatív szellem itt kiváltképpen erősen élt. Még Hamilkar és Hannibal
korában is azokat az isteneket imádták, akiknek kultuszát gyarmatalapító
őseik Türoszból hozták magukkal, és minden évben elvitték Türoszba a
város istenének járó áldozati ajándékokat, amint azt kezdettől fogva tették.
Az idők során a kultusz formái szelídebbé váltak ugyan, főleg az
emberáldozatok szokása szorult háttérbe, de az ősi vallási elképzelések
sajátos vonásai változatlanok maradtak. A fellegvár ormán emelkedett
Melkart temploma, 100 évvel később, a város végső órájában e körül
sűrűsödött össze az utolsó elkeseredett ellenállás. A város társadalmi
struktúráját szintén a változatlanság jellemezte Karthágó történelmének
hosszú évszázadai alatt. A hatalmat a nemesi családok birtokolták. Tagjai
közül kerültek ki a szufetok – az évenként váltakozó legfőbb
tisztségviselők –, zömmel ők alkották a tanácsot, a papi kollégiumokat, a
bíróságokat, valamint azokat a különféle testületeket, amelyek a
legfontosabb döntések meghozatala előtt megtanácskozták a teendőket.
Ezzel szemben a népgyűlés befolyása csekély volt. Igaz ugyan, hogy a
népgyűlés választotta a tisztségviselőket, de csak a felső réteg tagjai közül
választhatott. Döntési joga csupán abban az esetben volt, ha a szufetok és a
tanács valamiben nem tudtak megegyezni, és a népgyűléshez apelláltak,
ami eredetileg elég ritkán fordulhatott elő. A 3. század közepéig a
karthágói állam belső problémái között a démosz igényei nem sokat
nyomtak a latban, összehasonlíthatatlanul jelentősebbek voltak a vezető
nemzetségek között dúló hatalmi harcok.
Ezt a nemesi társadalmat ugyanis teljesen átszőtte a sokrétű
érdekközösség és érdekellentét. Az előkelő nemzetségek házasságok révén
igyekeztek befolyásukat biztosítani, és ebbéli törekvésükben nem maradtak
meg saját körükben, hanem – legalábbis a 3. század óta – Numidia
fejedelmeivel is kapcsolatokat létesítettek. Apáról fiúra öröklődtek a
képességek és egyszersmind a hatalmi igények, s velük együtt gyakran a
rivális nemzetségekkel való torzsalkodások is. Az egyes családokon belül
testvérek, unokatestvérek, sógorok szorosan összetartottak, s ez fokozta a
szövetséges családokból alakult csoportok erejét, és szilárd támaszul
szolgált azoknak, akik az érdekszövetség képviseletében a hatalmi
harcokban exponálták magukat. Többségük a hagyományos állami
tisztségek megszerzésére törekedett úgy, mint Rómában: néhányan
azonban messzebbre nyújtották kezüket, nem tudtak ellenállni a hatalom
csábításainak, és hozzányúltak magához az államrendhez. Már a 6. század
elején jelentkezett ilyen tendencia, amikor Malkhusz fővezér a hadseregre
támaszkodva hatalmába akarta keríteni a várost, kísérlete azonban balul
ütött ki. Egy nemzedékkel később Mago szerencsésebbnek bizonyult.
Megalapozta háza dicsőségét, és biztosította, hogy fiai és unokái egészen
az 5. század közepéig fejedelmi pozíciót töltsenek be az államban.
Nevéhez kapcsolódik az 500 táján végrehajtott nagy hadseregreform,
amelynek az volt a lényege, hogy a katonai-szolgálatra behívott
polgárokból szervezett haderőt idegen zsoldosokból toborzott hadsereg
váltotta fel. A hagyományos milíciából hivatásos hadsereg lett, s ez katonai
tekintetben bölcs intézkedés volt, de politikai vonatkozásban veszélyeket
rejtett magában. A zsoldosok ugyanis érezték, hogy elsősorban
vezéreiknek tartoznak engedelmességgel, nem pedig az államnak. És mivel
a polgári tisztségektől eltérően a főparancsnok nem egy évig, hanem
gyakran hosszabb ideig maradt a posztján, a hadsereg tehetséges és
becsvágyó férfiak kezében az állam hagyományos rendjét fenyegető
eszközzé válhatott.
Olyasféle helyzet alakult ki, mint Rómában Marius hadseregreformja
után, amikor a hadsereg a hatalom eszközévé vált, és végül is ura számára
egyengette az utat az egyeduralom felé. Karthágóban azonban a
konzervatív szellem, a hagyományos rendhez való ragaszkodás erősebbnek
bizonyult az egyes személyek vagy egyes családok merész ambícióinál.
Amikor a Magonidák már túlságosan nagy hatalomra tettek szert, a többi
nemzetség összefogott ellenük, és a 104 tagú bírói testület
megszervezésével igyekezett gátat vetni az ilyenfajta hatalombitorlásnak.
Attól fogva a fővezér szigorú ellenőrzés alatt állt, és hivatali idejének
lejárta után köteles volt számot adni minden tevékenységéről. Azzal is
próbálkoztak, hogy egyszerre több hadvezért nevezzenek ki, akiket
szükség esetén kijátszhatnak egymás ellen. Ezek a módszerek korántsem
voltak valami szerencsések, bénítólag hatottak minden jó
kezdeményezésre, és alapjában véve csak az átlagos képességűeknek
kedveztek. Egyet azonban mégis sikerült velük elérni – azt, hogy a
hagyományos belső rend továbbra is fennmaradt. Igaz, a 4. században
szintén akadtak olyanok, akik Mago példája nyomán a hatalom
megszerzésére törekedtek. Ezt kísérelte meg Hanno a szürakuszai
Dionüsziosz elleni háború idején, majd a század végén az unokája vagy
unokaöccse, Bomilkar is, de céljukat nem tudták elérni. A
hatalombitorlókat vagy száműzték, vagy a város főterén keresztre
feszítették, elrettentő példaként mindazok számára, akik esetleg hasonló
ambíciókat táplálnak. Végül is 300 után úgy tűnt, hogy a bel viszonyok
teljesen konszolidálódtak; a nemesség kezében volt a hatalom, és elegendő
erővel is rendelkezett ahhoz, hogy kordában tartsa túlságosan becsvágyó
tagjait. Felemelkedési lehetőség csak a szilárd struktúrájú rendszeren belül
nyílt, és dicsőséget, elismerést csak az remélhetett, aki tisztelte a
törvényeket.
Így volt ez még akkor is, amikor Hannibal megszületett. De már zsenge
gyermekkorában olyan események következtek be, amelyek kérdésessé
tették Karthágó hagyományos rendjét, s ugyanakkor Hannibal jövendő
sorsát is döntő módon meghatározták. Néhány évvel Hannibal születése
után Hamilkar karrierje felfelé ível, ez fiát is kiemeli nemesi társai közül,
egyengeti magasba szárnyaló pályáját. Ebben az értelemben Hamilkar
története egyszersmind Hannibal életrajzának is része. Hamilkar sok
vonatkozásban folytatja azoknak a becsvágyó hadvezéreknek a sorát, akik
a 6. század óta a hadseregre támaszkodva a hatalom megragadására
törekedtek. A polgári és a katonai hatalom közti ősrégi szakadék, amelyet
látszólag már sikerült betömni, Hamilkar korában ismét megnyílt.
Normális időkben, amikor az állami rend szilárd alapokon állt, és az élet
egyenletesen folydogált, Hamilkar természetesen nem is gondolhatott
volna arra, hogy áthágja a törvények emelte korlátokat. A külső
körülmények adták meg a döntő ösztönzést. Hamilkar felemelkedése olyan
időre esik, amikor a hagyományos belső és a külső rend kérdésessé vált, és
az új problémákon a tradicionális eszközökkel már nem lehetett úrrá lenni.
Hamilkar életútjának felfelé ívelése a legszorosabb összefüggésben van
azzal a válsággal, amelynél súlyosabbat addig még nem ismert a karthágói
történelem.
Az első impulzust a Róma elleni harc adta meg. Amikor Hannibal
megszületett, a karthágóiak már több mint másfél évtizede harcoltak a
rómaiakkal Szicíliáért. Róma új ellenség volt, mert a 6. század végétől
Pürrhosz király koráig rómaiak és karthágóiak jó viszonyban álltak
egymással. A küzdelem tárgya azonban régi volt: Szicília uralma. A
karthágóiak ott már évszázadok óta harcoltak a görögökkel, kivált
Szürakuszai városállammal, és bár váltakozó hadiszerencsével küzdöttek,
hol győztek, hol vereséget szenvedtek, a sziget legnyugatibb részén meg
tudták tartani pozícióikat. A mostani háborút bizonyos értelemben – nem
utolsósorban eddigi menete miatt – sokan nyilván úgy ítélték meg, mint a
Szicíliáért folyó korábbi torzsalkodások folytatását. Igaz, Karthágó már a
háború első éveiben a sziget nyugati részén levő támaszpontjaira szorult
vissza, de hát ez korábban is gyakorta megesett, amikor még
Dionüsziosszal, Agathoklésszal és Pűrrhosszal hadakozott. A kardiágóiak
tehát nem nyugtalankodtak, annál kevésbé, mivel a döntés kicsikarására
irányuló komoly római kísérletek sorra meghiúsultak, így például Regulus
afrikai inváziója (256-255) súlyos kudarcot szenvedett, és ugyanilyen sors
érte azt a római flottát is, amely P. Claudius vezényletével a szicíliai
Drepana [Trapani] ellen intézett támadást 249-ben. Ugyanez áll a
rómaiaknak a karthágói flotta felett aratott győzelmeire. Ami a
karthágóiaknak ezekben az ütközetekben nem sikerült, azt meghozták
számukra a természeti erők és a római flottaparancsnokok navigációs
tehetetlensége. Egy évtized leforgása alatt a rómaiak négy hajóhadat
vesztettek (összesen 650 hajót), és így képtelenek voltak arra, hogy tengeri
győzelmeiket kihasználják. A karthágói hajók minden vereség ellenére
éppoly háborítatlanul közlekedtek a tengeren, mint azelőtt. Ezért a
karthágóiak közül sokan derűlátóak voltak, abban reménykedtek, hogy a
halogató védekezési taktika ezúttal is, mint régen, elegendőnek bizonyul, s
Karthágó végül mégiscsak megtartja döntő fontosságú pozícióit.
Voltak azonban olyan tények is, amelyek aggodalmat kelthettek. Róma
még 249 után is mereven visszautasított minden karthágói békeajánlatot,
Karthágó viszont képtelen volt térdre kényszeríteni ellenfelét, mert minden
korábbi szicíliai háborútól eltérően merőben új helyzet alakult ki: maga
Róma gyakorlatilag elérhetetlen volt Karthágó számára. Valaha minden
egyes karthágói siker közvetlenül érintette Szürakuszait, és amúgy is
ingatag hatalmi helyzete szinte magától zsugorodott össze, mert a
karthágói győzelmek mindig azzal jártak, hogy a szicíliai görög városok
elpártoltak tőle. A rómaiakat ellenben nem lehetett ténylegesen
megtámadni Szicília földjén, és az itáliai part mentén végrehajtott
portyázások sem hoztak lényeges katonai eredményeket. Ahhoz azonban a
karthágóiaknak sem elegendő erejük, sem bátorságuk nem volt, hogy a
helyzetből adódó következtetéseket levonva, nagy haderővel partra
szálljanak Itáliában. Meg kell említeni egy másik körülményt is, amely
nem kevésbé fontos szerepet játszott. Korábbi háborúiban Karthágó mindig
csak egy-egy, nála materiálisán gyengébb állammal csapott össze, a
nyugati mediterrán világ többi állama semleges maradt, vagy éppenséggel
Karthágót támogatta. Azonfelül a karthágóiak háború idején is szabadon
toborozhattak zsoldosokat ezen az egész nagy területen, és hajóik továbbra
is zavartalanul közlekedhettek itt. Most azonban az ellenfél hatalma az
észak-etruriai Pisától [Pisáé] a Messinai-szorosig [Messana] egész Itáliára
kiterjedt. Történelme során most először állt Karthágó közvetlenül
szemben egy ilyen nagy hatalommal, és arra sem volt többé lehetősége,
hogy diplomáciai eszközökkel tegye kedvezőbbé saját pozícióját. Itt már
sejteni lehetett, hogy nemcsak Szicília birtokáért folyik a harc, hanem
ennél sokkal nagyobb tét forog kockán. A korábbi ellenfelek – mint
Dionüsziosz, Agathoklész, Pürrhosz – Szicília bizonyos részein kívül
legfeljebb néhány dél-itáliai területre terjesztették ki hatalmukat, és az
általános erőviszonyokat figyelembe véve, még döntő győzelem esetén
sem gondolhattak volna arra, hogy Szicílián túlra merészkedjenek. De egy
győztes Róma, amelynek birtokában van minden kikötő Pisától
Lilübaionig [Marsala], Keletről széles fronton veszélyeztetheti Karthágó
hagyományos hegemóniáját a Földközi-tenger délnyugati térségében.
Olyan küzdelem volt ez, amelyben végső soron Karthágó egész hatalmi
helyzete forgott kockán.
Úgy látszik azonban, hogy Karthágóban akkor még nem fogták fel
teljesen a veszély nagyságát. Vagy legalábbis azt hitték, hogy a
hagyományos kivárása taktikával le tudják küzdeni a veszedelmet, így
aztán még azokat a lehetőségeket sem használták ki, amelyek közvetlenül
249 után adódtak számukra. Pedig Róma ez idő tájt ereje fogytán volt,
olyannyira, hogy új flottát sem bírt felszerelni. Szicíliában a két karthágói
erődítmény – Lilübaion és Drepana – megostromlására szorítkozott,
tehetségesnek és leleményesnek egyáltalán nem mondható vezérei egyetlen
lépéssel sem jutottak előbbre. A római letargia azonban nem késztette
aktivitásra a karthágóiakat, sőt éppen ellenkezőleg, belőlük is passzivitást
váltott ki. Karthágóban azok a körök kerekedtek felül, amelyek
pillanatnyilag fontosabbnak tartották az afrikai katonai akciókat. Nem
vitás, hogy Afrika földjén sok probléma várt megoldásra. A Regulus-féle
invázió óta a líbiai alattvalók között nem állt helyre a nyugalom, és a
karthágói földbirtokosok sürgős teendőnek tartották, hogy ezeken a
területeken uralmukat újra megszilárdítsák. A sok veszteséggel járó
szicíliai háborútól eltérően ezek az akciók kézzelfogható eredményekkel
kecsegtettek; főleg azt remélték, hogy ott megszerezhetik a szükséges
eszközöket a kiürült államkincstár megtöltéséhez. Úgy látszik, hogy az
ilyen irányú döntés meghozatalában fontos szerepe volt a Nagy Hannónak.
Ő lett a líbiai expedíció fővezére, és meglehetős szerencsével viselt hadat
afrikai földön. Kiterjesztette Karthágó hatalmát, és könyörtelenül
kifosztotta a bennszülött líbiaiakat, úgyhogy, ami a közvetlen anyagi
eredményt illeti, a háború kifizetődő vállalkozásnak bizonyult. Szicíliában
nem vetettek be nagy erőket, noha odaküldtek Hamilkar Barkaszt,
Hannibal apját. Serege ugyanis jóval kisebb volt, mint a Lilübaionban és
Drepanában állomásozó helyőrség létszáma; ilyen csekély haderővel nem
lehetett megfordítani a háború menetét.
Ha az utókor mégis elismeréssel emlékezett meg Hamilkar
vállalkozásairól, úgy annak okát nem a karthágói kormányzat
utasításaiban, hanem csupán Hamilkar személyében és egyéniségében kell
keresnünk. Valójában ő volt az, aki a szicíliai háború folyamán először
adott új impulzust az egésznek. Kezdetben a Panormosz [Palermo] melletti
Eirktétől, később a Drepana melletti Érüxtől kiindulva a római haderők
háta mögött folytatott harci akciókat, és eleinte portyázó hajóival, majd
főleg szárazföldi hadműveletek révén fenyegette az ellenség hátországi
összeköttetéseit. Jó érzéke volt a terepviszonyok kihasználásához, és
mesterien értett a gerillaharchoz. Számos kisebb összecsapásból ő került ki
győztesen, és ezek a diadalok új bátorságot öntöttek a már-már elcsüggedt
katonákba; a vezér lendületes energiája magával ragadta és merész
rajtaütésekre tüzelte őket. Az egész vállalkozást tekintve döntő jelentőségű
fordulatot természetesen nem bírt elérni: sem Panormoszt nem tudta
visszafoglalni, sem a Drepanát körülzáró ostromgyűrűt nem volt képes
széttörni. Mindazonáltal megmutatta, hogyan lehet eredményesen harcolni
Róma ellen is. De Karthágóban erről alig vettek tudomást. Megelégedve
azzal, hogy a rómaiak támadása elakadt, saját szicíliai csapataikat szinte
teljesen magukra hagyták, nem küldtek erősítéseket, sőt pénzt sem a zsold
kifizetésére, úgyhogy Hamilkar ígérgetésekkel volt kénytelen hitegetni
katonáit. Ezekben az években teljesen magára volt utalva éppúgy, mint 40
évvel később fia, Hannibal Dél-Itáliában –, és a vereséget nem tudta már
megakadályozni. Még ha Karthágóban esetleg gondoltak is arra, hogy az
afrikai viszonyok rendezése után Szicíliában aktívabb tevékenységet lehet
kifejteni – a rómaiak megelőzték őket. Szicília nyugati partjainál 242
nyárutóján új római flotta jelent meg, és blokád alá fogta Lilübaiont meg
Drepanát. A karthágóiak most, az utolsó percben már hiába próbálták
felszabadítani az ostromgyűrűbe zárt erődöket. Hajóhadukat 241 tavaszán
az Aegates [Egadi]-szigeteknél feltartóztatták és megverték a rómaiak.
Most bosszulta meg magát az, hogy a karthágóiak éveken át sorsukra
hagyták szicíliai csapataikat ahelyett, hogy a szárazföld felől minden erőt
bevetve igyekeztek volna felszabadítani a körülzárt erődöket. A szűk
területre szorult, minden összeköttetéstől elvágott karthágói csapatok itt
már nem bírták tovább tartani magukat. A karthágói kormányzat levonta a
helyzetből adódó következtetéseket, és megbízta Hamilkart, hogy kezdjen
béketárgyalásokat a római consullal. El kellett fogadni a római feltételeket:
Karthágó kiüríti Szicíliát, valamint a Szicília és Itália közt fekvő
szigeteket, továbbá 3200 talentumot fizet, ebből 1000 azonnal esedékes, a
többi 10 év alatt törlesztendő.
Felmerülhet a kérdés, vajon volt-e rá lehetőség, hogy a karthágóiak
hosszabb ideig megtartsák Szicíliát. Nos, nyilvánvaló hogy a karthágói
kormányzat elő vigyázatlansága az utóbbi években erősen siettette a
vereség bekövetkezését. Minden bizonnyal így vélekedtek azok a tisztek is,
akik Szicíliában harcoltak, Hamilkarral együtt. Úgy ítélték meg a dolgot,
hogy nem annyira a rómaiak katonai ereje, mint saját kormányzatuk
rövidlátása fosztotta meg őket erőfeszítéseik jutalmától. Elkeseredetten
gondoltak azokra a férfiakra, akik olcsó, pillanatnyi sikerek kedvéért
eljátszották a nagy tétet – Szicíliát. Aligha állíthatjuk, hogy amikor
visszatértek Afrikába, baráti érzelmekkel viseltettek volna az akkori vezető
politikusok iránt. Az ilyen hangulatoknak azonban nem sok jelentőségük
volt, mert egyelőre úgy tűnt, hogy a háború befejeztével Hamilkar szerepe
is véget ért. A kapott instrukciók értelmében még szicíliai földön átadta
csapatait Lilübaion parancsnokának, Giszkonnak, és magánemberként tért
vissza Karthágóba. Az általános vereség légkörében mit számított, hogy
milyen haditetteket hajtott végre Szicíliában? Hadsereg nélküli vezér volt,
az államhatalmat pedig olyanok birtokolták, akik egyáltalán nem óhajtották
karrierjét elősegíteni.
Ám a helyzet hamarosan megváltozott. A háborús kudarc magában
Afrikában is súlyos válságot idézett elő. A Szicíliából visszahozott
zsoldosok fellázadtak, és a mozgalom átcsapott Karthágó líbiai
hátországába. Abban, hogy a helyzet ennyire elmérgesedett, nagy része
volt a karthágói kormányzat ügyetlenségének. A szicíliai csapatokat a
Karthágótól nyugatra fekvő Szikka [El Kef] városában vonták össze, hogy
ott majd egy részüket elbocsássák, más részükből új alakulatokat
szervezzenek. Mindenekelőtt a már régóta esedékes zsoldot kellett volna
kifizetni. Karthágó uralkodó köreiben azonban nemigen volt meg erre a
hajlandóság; eszük ágában sem volt beváltani azokat az ígéreteket,
amelyeket a főtisztek még Szicíliában tettek pótlólag a katonáknak. Hogy
ily módon dezavuálják saját hadvezéreiket, akik becsületszavukkal
erősítették meg ígéretüket, ez a legkevésbé sem érdekelte őket. Úgy látszik,
erre a magatartásra Hanno beszélte rá Karthágó urait. Hanno már ekkor is
erősen ellenszenvezett a szicíliai csapatokkal, főleg pedig a tisztjeikkel.
Megjelent a katonák táborában, és kijelentette: a város pillanatnyilag nincs
abban a helyzetben, hogy követeléseiket teljesíthesse. A rossz pénzügyi
helyzetre való hivatkozás – amely egyébként sem volt teljesen helytálló –
befolyásolhatta ugyan a karthágói tanácsurakat, de nem a zsoldosokat, akik
évekig tűrték a háború minden fáradalmát. Érthető, hogy a döntés
kihirdetése után nőttön-nőtt a nyugtalanság, a katonák úgy érezték:
becsapták őket, és kimutatták felháborodásukat, a méltatlankodók
magukkal ragadták a habozókat, s végül az egész sereg – több mint 20000
ember – megindult Karthágó ellen, hogy erőszakkal szerezzen érvényt
jogainak. Tuniszban, a fővárostól mintegy 25 kilométerre, megállt a tömeg.
A kormányzat ekkor végre rászánta magát a fizetésre, és a népszerűtlenné
vált Hanno helyett Lilübaion volt parancsnokát, Giszkont küldte el
megbízottjaként Tuniszba. Giszkonnal egykor rokonszenveztek a katonák,
így hát őt tartották a legalkalmasabb személynek arra, hogy az egész
konfliktust elsimítsa. Csakhogy Giszkon késve érkezett – a lázongás
vezetői olyan messzire mentek, hogy nem táncolhattak vissza. Itáliai
katonaszökevények voltak köztük, például az oscus Spendius, akik ily
módon akarták elkerülni a Rómának való kiadatás és a kivégzés fenyegető
veszedelmét. Többségük azonban líbiai volt, akik között Matho vitte a
főszerepet. Ezek attól féltek – nem is alaptalanul –, hogy ha majd
nyugodtabb idők következnek, Karthágó a líbiai lakosságtól többszörösét
veszi vissza annak, amit most, a szorongattatás órájában kénytelen
megadni. A hadsereg gyűlésén a radikális elemek kerekedtek felül, és
brutális terrorral fojtottak el minden ellenkezést. Giszkont szóhoz sem
engedték jutni, lehurrogták, s végül kíséretével együtt foglyul ejtették.
Ezzel megtörtént a nyílt szakítás. A lázadók számot vetettek a
következményekkel, és mindenünnen igyekeztek támogatást szerezni.
Megbízottakat küldtek a szardíniái zsoldosokhoz, akik csatlakoztak a
zendüléshez, megölték tisztjeiket, és rablóbandákba verődtek a sziget
nehezen megközelíthető hegyei között. Elsősorban azonban a Karthágó
mögöttes területén élő líbiaiakat szólították fel, hogy harcoljanak a
szabadságért, és ezek nagyon is készségesen követték a felhívást. Hirtelen,
mint amikor éles villámfény hasít bele az éjszaka sötétjébe, feltárult
Karthágó belső gyengesége. Érthetetlen, hogy sok évszázados történelme
folyamán képtelen volt valóban asszimilálni a környező területeket. Az
őslakókat semmi sem fűzte az uralkodó városhoz, ők csak brutálisan
kiszipolyozott alattvalók voltak, akik a kedvező alkalomra vártak, hogy
lerázzák magukról a gyűlöletes igát. A nemzedékről nemzedékre
felgyülemlett elkeseredés most felszínre tört. A síkság fellázadt, a líbiai
parasztok és napszámosok csapatosan özönlöttek a zendülők táborába. A
tömeg kb. 70000 főre duzzadt. Ez már nem zendülés volt, hanem háború,
amely a város létét fenyegette.
Karthágóban Hannót választották ki a katonai akciók irányítására. A
vezető családok bíztak benne, és mint Líbia eddigi főparancsnoka, erre a
feladatra ő látszott a legalkalmasabbnak. Körültekintéssel és eréllyel látott
munkához. Polgárokból és újonnan toborzott zsoldosokból sereget
szervezett, és ily módon megteremtette a sikeres ellenállás alapfeltételeit.
Szervező tehetsége azonban nem párosult megfelelő katonai
képességekkel. Valaha meg tudott birkózni a líbiai parasztokkal meg a
numidiai törzsekkel, de a szicíliai háború iskoláját kijárt zsoldosokkal
szemben csődöt mondott a tudománya. Hamarosan szükségessé vált egy
másik, tapasztalt hadvezér kijelölése. Miután Giszkon a lázadók fogságába
esett, voltaképpen egyedül Hamilkar Barkasz jöhetett számításba. Persze,
nem szívesen vették igénybe szolgálatait. Befolyásos ellenségei voltak,
főleg Hanno hívei között, akik szemére vetették, hogy annak idején
Szicíliában túlzott ígéreteivel demoralizálta a katonákat, s végeredményben
az ő hibájából tört ki az egész lázadás. Most azonban nem volt más
választásuk: rábíztak egy tízezer főnyi második hadsereget, amely Hanno
mellett, de tőle függetlenül tevékenykedik majd.
Hamilkar rövid idő alatt számos kisebb sikert ért el, és az emberek
kezdtek visszaemlékezni szicíliai haditetteire. Katonái megérezték az új
lendületet, és bíztak parancsnokukban; még numidiai fejedelmek is
felfigyeltek rá, mint például Naravasz, aki lovasaival átállt hozzá.
Hamilkar megkísérelte, hogy a lázadók egy részét bőkezűségével és
ígéreteivel megnyerje, s így mintegy belülről bomlassza az ellenállást. Ez
erős visszahatást keltett. A lázadók vezérei, akik jól tudták, hogy ők maguk
kegyelemre semmiképpen sem számíthatnak, a végsőkig fokozták a terrort.
A fogságukban levő Giszkont megölették, s ezáltal valamennyi lázadó
katonát olyan bűn részesévé tették, amelyet Karthágó nem bocsáthatott
meg soha. Az a tudat, hogy most már egyedül csak a harc hozhat
menekvést, új lendületet adott a felkelésnek. Karthágó elvesztette utolsó
támaszpontjait is, amelyeket addig még sikerült megőriznie a mai Tunisz
térségében egészen a Kis Szirtiszig [Gabési-öböl]; sőt Hippón és Utika, a
régi szövetséges városállamok is elpártoltak tőle. Ilyen körülmények között
nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy két, egymástól
függetlenül manőverező hadsereget tartson. Hamilkar felszólította Hannót,
hogy beszéljék meg a problémát, mivel azonban egyikük sem volt hajlandó
alárendelni magát a másiknak, a tárgyalás eredménytelenül végződött. A
karthágóiak tehetetlenül nézték a két vezér civakodását, miközben az
ellenség jóformán a város kapui előtt állott. A kormányzat sem volt képes
dönteni. A katonai megfontolások ugyan egyértelműen Hamilkar mellett
szóltak, viszont befolyásos csoportok ezúttal is Hannót akarták fővezérnek.
Minthogy nem tudtak megegyezésre jutni, a hadseregre bízták a választást.
Ez a lépés mindenesetre fölöttébb veszélyes volt, hiszen a fővezér
kinevezése egyszersmind igen fontos politikai döntést is jelentett. Azzal,
hogy a kormányzat most ezt a jogot a hadseregre ruházta, nyíltan beismerte
saját tehetetlenségét, sőt egyenesen kapitulált a katonaság előtt, így hát
amikor a katonák Hamilkar mellett döntöttek, engedelmeskedni kellett
akaratuknak. Igaz, formailag Hamilkar a kormányzattól kapta a kinevezést,
de nagyon jól tudta, hogy főparancsnokitisztét végeredményben a hadsereg
szavazásának köszönheti. Ami ekkor lejátszódott, már majdnem forradalmi
aktus volt, s itt kell keresnünk Hamilkar további emelkedésének rugóit.
Tehát maga a kormányzat terelte őt arra az útra, amelyen a jövőben
haladnia kellett.
Karthágó uralkodó körei természetesen igyekeztek némileg korlátozni e
lépés következményeit: egy második hadvezért is kineveztek, hogy egyben
ellenőrizze Hamilkar tevékenységét. Hannibal volt a neve, valaha
Szicíliában is harcolt, s így bizonyos tapasztalatokkal rendelkezett. Arra
azonban nem gondolt a kormányzat, hogy efféle rendszabályok vajmi
keveset érnek egy olyan egyéniséggel szemben, mint Hamilkar. Az új
fővezér határozottan magához ragadta a kezdeményezést, és döntő
fordulatot adott a háborúnak. Nagyszabású hadműveletei során olyan
taktikával, amely a szemben álló felek nagyfokú elkeseredettségére
jellemzően nem ismert kíméletet, a fellázadt zsoldosok egy részét
vezetőikkel együtt lemészároltatta, a többieket pedig arra kényszerítette,
hogy Tuniszba vonuljanak vissza. Most már ott összpontosult a harc. A két
karthágói hadsereg északról és délről ostromzár alá vette a várost,
nyugaton azonban elválasztotta őket egymástól a tuniszi tó. A lázadók
kihasználták ezt a körülményt. Rajtaütésszerű kirohanással megtámadták
Hannibal táborát, seregét szétverték, őt magát a táborában tartózkodó több
karthágói tanácsúrral együtt elfogták, majd Hamilkar csapatainak szeme
láttára a tuniszi bástyafalak tetején keresztre feszítették. Ismét úgy tűnt,
hogy kockán forog minden. A kormányzat ekkor Hannót nevezte ki
Hannibal utódjául. Hanno és a tanács legelőkelőbb tagjai megjelentek
Hamilkar táborában. Az utóbbiak felszólították a régi vetélytársakat, hogy
a veszedelem órájában tegyék félre egymással szemben táplált ellenséges
érzületüket. A két férfi hajlott a kérelmekre. Közös akciótervet dolgoztak
ki, és ily módon az elkövetkező hónapokban sikerült elfojtaniuk a felkelést.
Polübiosz közlése szerint három évig és négy hónapig tartott az afrikai
háború. Karthágó teljes győzelmet aratott, újra megszilárdította uralmát a
mögöttes területeken, és visszaállította a régi állapotokat. A háború
azonban a belviszonyokban is változásokat idézett elő, s már nem
egykönnyen lehetett visszaállítani a régi helyzetet. A tulajdonképpeni
győztes itt vitathatatlanul Hamilkar volt, aki szerény pályakezdés után
ezekben az években az állam vezető emberévé küzdötte fel magát. Mögötte
állt a hadsereg, amelynek zöme bármikor hajlandó volt őt követni.
Számíthatott továbbá néhány numidiai fejedelem támogatására, köztük
Naravaszéra, aki egyik leányát feleségül ígérte neki. De mindenekelőtt
körülövezte a főváros lakosságának szimpátiája. Örömujjongva
ünnepelték, mint Karthágó megmentőjét. Jelentős támasza volt a veje,
Haszdrubal is, aki ezekben az években teljesen befolyása alatt tartotta a
népgyűlést. Az egykori uralkodó körök, főleg a Hanno híveiből álló
csoport, hasztalan próbálták meggátolni az ilyen irányú fejlődést; felemás
intézkedéseikkel éppen az ellenkezőjét idézték elő, és egyenesen
rákényszerítették Hamilkart, hogy az uralkodó rétegen kívül építse ki
hatalmi pozícióját. Az intrikák és perbe fogások szokványos eszközeivel
nem lehetett őt félreállítani. Inkább azon törték a fejüket – és ez a probléma
nemegyszer merült fel a karthágói történelem korábbi szakaszaiban –,
miképpen lehetne az állam keretein belül a megfelelő helyre állítani a
túlságosan naggyá nőtt személyiséget.
De ebben a pillanatban sokkal több forgott kockán, mint Karthágó belső
rendje. A Rómától elszenvedett vereség szükségképpen felvetette a
kérdést: milyen helyet foglalhat el Karthágó ezentúl az akkori világban?
Hogy ez mit jelentett, csak úgy tudjuk megérteni, ha visszapillantunk a
korábbi viszonyokra. Valaha Karthágó volt a vezető hatalom a Földközi-
tenger nyugati térségében. Afrika, Hispania, Szicília és Szardínia partjain
akkor létesítette támaszpontjait, amikor e területeken az
államalakulásoknak még a csírái is alig voltak meg. Az őslakossággal
szemben Karthágó mindig fölényben volt gazdagsága, viszonylag magas
fokú szervezettsége és főleg flottája révén, amelynek segítségével bármikor
és bárhol érvényre juttathatta túlsúlyát. A karthágói hajósok uralkodtak a
tengeri útvonalakon az észak-afrikai és a dél-hispaniai partok mentén,
valamint a Gibraltári-szoroson, amelyen át ki lehetett jutni a nyílt óceánra.
E partvidékeken teljesen zavartalanul szerezhettek maguknak különféle
javakat, akár a jól jövedelmező cserekereskedelem, akár brutális rablás
révén. Itt voltak Karthágó gazdagságának és hatalmának forrásai. Amióta a
görögök a 7. és a 6. században Dél-Itáliából és Kelet-Szicíliából
előrenyomultak a Földközi-tenger nyugati térségébe, sőt egy-egy hajójuk a
Gibraltári-szorosban is megjelent, a karthágóiak politikájának sarkalatos
pontját az a törekvés jellemezte, hogy saját befolyási szféráikat megvédjék
kifelé, és a tengeri útvonalak elzárásával távol tartsanak minden idegen
konkurenciát. Három évszázad alatt, kisebb-nagyobb harcok közepette,
kiépítették támaszpontjaikat, és 400 táján a görögök felé kialakított
határvonal a Hispania keleti partján levő Nao-foktól Szardínián keresztül
egészen Szicília nyugati részéig húzódott. Ezt a nagy térséget felölelő
hatalmi pozíciót könnyen meg tudták tartani, annál is inkább, mert kívülről
semmiféle szervezett ellenállás nem fenyegette őket. A nyugati nem görög
államok, főleg az itáliai parton levők, vajmi kevés érdeklődést tanúsítottak
e térségek iránt, és a szerződések egész sorában ismerték el minden feltétel
nélkül a Karthágó által megszabott határokat. A görögök voltak az
egyedüli komoly riválisok, de közülük is csupán egy-két városállam, mint
Masszalia [Marseille] és Szürakuszai, harcolt Karthágó hatalmi igényei
ellen, vajmi kevés sikerrel. Mindent egybevetve, Karthágó az 5. és 4.
század folyamán mindig fölényben volt a kis területre szorított nyugati
államokkal szemben. Flottája segítségével és több évszázados tapasztalatai
alapján ki tudta aknázni mindazokat a lehetőségeket, amelyeket az akkori
világ kínált. A hajózás gazdaggá tette, s ez pénzügyi fölényt biztosított
számára. Háborúihoz a zsoldosokat Észak-Afrikában, Hispániában,
Galliában és Itáliában toborozta. Mivel Afrika északi csúcsán terült el,
földrajzi helyzete folytán egy szigetország majdnem valamennyi előnyét
élvezte: a tenger felől megtámadhatatlan volt, a szárazföld felől pedig
masszív erődítmények tették bevehetetlenné. Így tudott fennmaradni
hosszú évszázadokon keresztül, sőt a 4. és 3. század fordulóján még olyan
hadvezérek támadásait is képes volt visszaverni, mint Agathoklész és
Pürrhosz. A Kelet nagy birodalmai – Asszíria, Új-Babilónia, Egyiptom,
Perzsia – egymás után összeomlottak, de Karthágó, mint egy ősrégi világ
tanúja, fennállott, holott a környező világ időközben mélységesen
megváltozott. Nyilván nagyon sokan gondolták úgy 264 előtt, hogy a
múlandóság törvényei erre a városra nem vonatkoznak, s Karthágó távol
tudja magától tartani a körülötte végbemenő változásokat.
Az első pun háború után azonban mindez visszavonhatatlanul a múltba
süllyedt. Karthágó kénytelen volt lemondani Nyugat-Szicíliáról, amelyet
több mint 300 évig szilárdan a kezében tartott. De még ennél is
súlyosabban érintette, hogy vereségét nyíltan el kellett ismernie. Már nem
volt képes megbirkózni Rómával, amely mint Itália és Szicília ma, kelet
felől széles ívben fogta körül a mediterrán medence nyugati részét. És ha
közvetlenül a háború után a karthágóiak nem is látták még világosan, a
további fejlemények drasztikusan feltárták a könyörtelen valóságot, főleg
238-237-ben, amikor Róma és Karthágó között újból kiéleződtek az
ellentétek. Ekkor ugyanis Karthágó a líbiai felkelés leverése után
előkészületeket tett a 241-ben elvesztett Szardínia visszaszerzésére, mire
Róma megüzente a háborút. A rómaiak fenyegetésnek tekintették, hogy a
szigeten karthágói csapatok tartózkodnak, és a 241. évi békeszerződés
pontjaival mit sem törődve, ezt ellenséges aktusnak minősítették. Karthágó
nem volt olyan helyzetben, hogy hadat viselhessen, s kénytelen-kelletlen
teljesítette a római követeléseket: lemondott Szardíniáról, és ezenfelül a
rómaiak “háborús költségeinek” megtérítése címén 1200 talentumot
fizetett. Róma akkor bizonyos értelemben csak a 241-es döntés végső
konzekvenciáit vonta le: Szardíniát talán még Szicíliánál is
nélkülözhetetlenebbnek tartotta egy nyugatról jövő esetleges támadás
elhárítása szempontjából, és Szardínián meg Korzikán római helyőrségeket
akart elhelyezni, hogy az itáliai partvidéket ne fosztogathassák többé a
karthágóiak, mint az első pun háborúban. Karthágóra ennek fordítottja volt
érvényes: Szicília és Szardínia szigete, amely eddig kifelé védte Karthágó
pozícióit, most az ellenség kezébe került, és mint fenyegető ék nyúlt bele
egykori hatalmi szférájába. Ez utóbbi széles fronton felszakadt, és
egyszersmind megfosztották középpontjától. A karthágóiak már nem is
gondolhattak többé arra, hogy idegen kereskedők elől elzárják saját
partvidéküket. Mert akár etruszk, akár nyugati görög hajósokról volt szó,
valamennyiüket respektálni kellett mint Róma alattvalóit vagy
szövetségeseit. Ami pedig a karthágói hajóhadat illeti, amely valaha ezeket
a vizeket védte, az első pun háborúban elszenvedett vereségek óta teljesen
elvesztette egykori fölényének nimbuszát. A karthágói birodalomból nem
maradt meg egyéb, mint a közvetlen hátország meg egy sor szétszórt
támaszpont az afrikai partvidéken és Dél-Hispániában. De volt még ennél
nagyobb baj is. Szardínia elvesztése világossá tette a karthágóiak számára,
hogy védtelenül ki vannak szolgáltatva egy igen erős ellenségnek. Csak
szorongó aggodalommal gondolhattak arra a népre, amely az érvényes
szerződéseket brutálisan felrúgva, nyers erőszakkal viszi keresztül akaratát.
Ezentúl csak úgy élhetnek békében, ha feltétel nélkül teljesítik Róma
kívánságait, és nem tesznek semmit, ami Róma nemtetszését váltaná ki.
Következetesen végiggondolva ez annyit jelentett, hogy le kell mondaniuk
az önálló döntések jogáról, s végső soron alávetik magukat Rómának.
Ha azonban nem akarták, hogy idáig fajuljanak a dolgok, akkor
alapjaiban újra kellett kezdeni mindent, mert a legutóbbi 50 esztendő
eseményei után szó sem lehetett a régi hatalmi formákhoz való
visszatérésről. De vajon képes-e Karthágó egy egészen új politikai
koncepciót kialakítani, amely gyakorlatilag szakítást jelent a századok
szentesítette ősi hagyománnyal? Az állam egész struktúráját, a maga
nehézkes kormányzási apparátusával, merev konzervativizmus jellemezte.
Az uralkodó körök mélységes bizalmatlansággal viseltettek mindenkivel
szemben, akinek önálló elgondolásai voltak, s ez a bizalmatlanság
nemegyszer csírájában fojtott el sok kezdeményezést. A merev
szokásokhoz ragaszkodó, megcsontosodott konzervativizmus nem tűrte a
merészen új gondolatokat. Az állam hagyományos keretei között teljesen
új útra nem lehetett lépni – szembe kellett fordulni a régi
államkoncepcióval. Ez a történelmi helyzet érlelte meg a nagy
lehetőségeket Hamilkar és fiai számára.

2. A Barkidák Hispániában

A líbiai háború befejezésekor Hamilkar és Hanno együtt álltak a karthágói

haderők élén. Hamilkar azonban hamarosan háttérbe szorította vetélytársát,
és egyedül gyakorolta a fővezéri hatalmat. A későbbi, Hamilkarral
ellenséges hagyomány szerint a legelvetemültebb elemekkel szövetkezve
megszavaztatta a népgyűléssel, hogy ő legyen egész Líbia egyedüli
főparancsnoka. Ezt az állítást a gyűlölködés sugallta, de lényege alighanem
megfelel a valóságnak. Mert az addigi uralkodó körök nem önként ejtették
el bizalmi emberüket, Hannót; Hamilkar csak ezen a már-már forradalmi
módon tudta leküzdeni ellenállásukat.
A líbiai főparancsnokság önmagában véve még nem jelentett rendkívüli
tisztséget; főparancsnokok – görög szóval sztratégoszok – régtől fogva
működtek Líbiában éppúgy, mint a szardíniái és a szicíliai területen. Kifelé
kétségkívül széles hatáskörrel rendelkeztek. A főparancsnok a maga
területén minden katonai jellegű intézkedésre illetékes személy volt, sőt, ha
a körülmények úgy kívánták, az ottani közigazgatásba is beleavatkozhatott.
Háborúban ő irányította a csapatokat, gondoskodott felszerelésükről,
ellátásukról, új egységek szervezéséről; de feladatai közé tartozott az is,
hogy a rábízott területen vigyázzon a nyugalomra és a rendre. Cselekvési
szabadsága azonban többnyire igen korlátozott volt, nemcsak azért, mert az
otthoni kormányzat utasításaitól függött, hanem ráadásul állandóan a
környezetében tartózkodott a tanács néhány tagja, hogy ellenőrizzék
tevékenységét. Hamilkar helyzetét viszont döntően meghatározta, hogy
vele szemben a kormányzatnak eleve semmi hatalma sem volt. Hamilkar
nem tőle, hanem a hadseregtől kapta tisztségét, következésképpen nem
érezte magára nézve kötelezőnek a tanács utasításait. Táborából nyilván
nem hiányoztak a szokásos tanácstagok, de ezek a döntések
meghozatalában legfeljebb statiszták lehettek. A kormányzat már csak
azért sem gyakorolhatott nyomást Hamilkarra, mert más főparancsnok nem
lévén, egyedül ő rendelkezett az egész karthágói haderővel – mint
elhatározásainak korlátlan ura.
A líbiai sztratégosz hatásköre akkoriban nem csupán az afrikai területre
terjedt ki, hanem a dél-hispaniai partvidéken létesített karthágói
támaszpontokra is, amelyeket csak Afrikából lehetett megvédeni. Hamilkar
felismerte, milyen lehetőségek rejlenek ebben a szituációban. Elődje,
Hanno, a negyvenes években arra használta fel tisztségét, hogy a város
mögöttes területein biztosítsa Karthágó hatalmi pozícióját. Vele ellentétben
Hamilkar egyelőre feleslegesnek tartotta, hogy további hadműveleteket
hajtson végre Afrikában. Nem sokkal kinevezése után elhagyta Afrika
földjét, és átment Hispániába. Nem érdemes azzal a kérdéssel foglalkozni,
hogy a kormányzat parancsa ellenére cselekedett-e vagy sem. A botrány
már előbb kitört, amikor Hamilkar magához ragadta a főparancsnokságot;
az uralkodó körök talán még örültek is annak, hogy áthajózott Hispániába,
s ezzel véget vetett egy számukra fölöttébb kellemetlen helyzetnek. Most,
hogy a hadsereg nyomásától megszabadultak, fellélegeztek.
Megkönnyebbülésüket fokozta, hogy úgy látták: Hamilkar energiája olyan
irányba fordult, ahol inkább hasznára, mint kárára lesz az államnak. Akkor
még senki sem tudhatta, milyen következményekkel jár Hamilkar lépése.
Akik azonban azt hitték, hogy a sereg Hispániába vonulásával majd
normalizálódik Karthágó és a hatalmas fővezér viszonya, azoknak már
egy-két év múltán észre kellett venniük: a régi probléma csupán más síkra
helyeződött át.
Mert lehet, hogy a karthágói kormányzat még örült is főparancsnoka
távozásának, de mindaz, amit Hamilkar Hispániában tett, magán hordozta
egyéniségének bélyegét. Karthágó hispaniai birtokai addig csupán
partvidéki támaszpontokból álltak, amelyek a nyugaton fekvő Gadesztől
[Cadiz] Malakán [Malaga] és Abderán [Adra] át Masztiáig [Cartagena]
húzódtak. Hamilkar most behatolt Hispania belsejébe, és birtokába vette.
Meghódította a Baetis [Guadalquivir] termékeny völgyét (a mai
Andalúziát), valamint a mai Granada körül elterülő vidékeket. A
törzsfőnökökkel szerződéseket kötött, túszokat szedett tőlük, fegyveres
segítségre és részben adófizetésre kötelezte őket. Ami itt történt, annak
alapvetően nagy jelentősége volt. Mindeddig a karthágóiak nem szívesen
foglaltak el nagyobb területeket. Még az afrikai hátországot is csak az 5.
század folyamán hódították meg teljesen. Ezt is csak azért tették, mert a
városnak szilárd bázisra volt szüksége, és már elviselhetetlenné vált az a
helyzet, hogy a bennszülött lakosságtól adófizetéssel vásárolják meg
biztonságukat. Szicília nyugati részén is csak azért hatoltak beljebb, mert a
görögökkel vívott harc ezt szükségessé tette. Mindig bizonyos külső
viszonyokra való reagálás vitte Karthágót erre az útra. De a karthágói
politika szándékainak az felelt meg legjobban, hogy támaszpontokat
létesített a Földközi-tenger délnyugati partja mentén. Hispaniai
vállalkozásaival Hamilkar egyértelműen szakított e hagyományos
politikával. Olyan hatalmi koncepciót fejlesztett ki, amilyenre Karthágó
történetében még nem volt példa. Hivatalosan, Karthágó nevében hódította
meg az új területeket, de nemcsak a katonák, hanem a hispaniai törzsfők is
elsősorban neki fogadtak hűséget. Olyan hatalmat létesített itt, amely
személyére épült, és amelyet családja tagjaira akart örökül hagyni. Ezért
magával vitte Hispániába fiait is – valószínűleg nem egyedül csak
Hannibalt –, és mint utódait neveltette ott őket. Mivel fiai még gyermekek
voltak, egyelőre a vejét és legragaszkodóbb hívét, Haszdrubalt szemelte ki
helyetteséül, aki vele együtt hagyta el Karthágót.
Ez a dél-hispaniai új terület már nem Karthágó gyarmata volt, hanem
lényegében véve egy karthágói dinasztia fejedelemsége. Ez a fejedelemség
mindamellett egy tekintetben különbözött más monarchiáktól: nem lehetett
teljesen függetlennek nevezni, vagyis állam jogi szempontból – nem volt
szuverén. Az a körülmény, hogy Hamilkar és utódai de jure Karthágó
főparancsnokai maradtak, nem puszta formaság volt; mélyreható
összefüggések rejlettek mögötte. Ez a hatalom csak úgy létezhetett, ha
Karthágó ott van a háttérben. Hamilkar seregének zömét afrikai csapatok
alkották – líbiaiak és numidiaiak, s ezeket többnyire karthágói alattvalók
közül verbuválták. Hamilkar nem helyettesíthette őket hispaniai
harcosokkal, akik bátrak voltak ugyan, de ha saját törzsük tagjai ellen
kellett harcolniuk, gyakran megbízhatatlanoknak bizonyultak. Ami pedig a
tisztikart illeti, annak túlnyomó többsége fialtál karthágói nemesekből
tevődött össze. A szövetséges hispaniai fejedelmek legfeljebb a saját
törzsükből szervezett csapatok parancsnokai voltak, és esetenként a
karthágói hadsereg keretei között harcoltak. A tulajdonképpeni
parancsnoki posztokat azonban kizárólag karthágóiak töltötték be, mint
ahogyan a meghódított területek közigazgatásának élén is karthágóiak
álltak. Miként a keleti birodalmakban a makedónok és görögök, úgy ebben
a kialakuló új hispaniai monarchiában a karthágóiak alkották a
voltaképpeni felső réteget. Mivel a hispaniai uralom fennmaradása végső
soron további karthágói-afrikai elemek folyamatos odaáramlásától függött,
sem Hamilkar, sem utódai nem gondolhattak a Karthágótól való teljes
elszakadásra. Karthágóban is úgy alakultak a viszonyok, hogy a
kapcsolatok ápolása volt kívánatos. Az uralkodó körök változatlanul
gyűlölték Hamilkart, azt azonban el kellett ismerniük, hogy a gazdaság, a
kereskedelem nagy hasznot húz az új hispaniai területekből. Új utak, új
lehetőségek nyíltak meg. A Barkidák fegyvereinek oltalma alatt a
kereskedők mélyebben hatolhattak Hispániába, mint azelőtt, és messze
ágazó kapcsolatokat építhettek ki. Már a harmincas években megkezdődött
a hispaniai gazdag ezüstbányák kiaknázása; elsősorban magának
Hamilkarnak volt belőlük haszna, de azért sok kincs és hadizsákmány
eljutott Karthágóba is, hozzájárulva a kincstár feltöltéséhez, amelyet a
korábbi háborúk és a Rómának fizetett sarcok kimerítettek. Ez a fejlődés
lépésről lépésre odáig vezetett, hogy Karthágó sem mondhatott le többé
Hispániáról. Önmagában véve természetes folyamat volt, hogy szorosabb
kapcsolat kezdett kialakulni anyaváros és kolónia között. Az viszont persze
kevésbé természetes, hogy a tulajdonképpeni hatalom a centrumból a
perifériára helyeződött át. Hispániában állomásozott a karthágói haderők
elitje, és a fővárosi lakosság nagy része anyagi szempontból Hispániától
függött. A karthágói kormányzat már nem volt képes érvényre juttatni a
maga akaratát ezen a fontos külső területen. Kénytele-kelletlen tűrnie
kellett, hogy főparancsnoka teljesen magához ragadja a cselekvés jogát, és
olyan döntéseket hoz, amelyeket már nem lehet semmissé tenni. Ez
természetesen aggasztotta Karthágót, annál is inkább, mert nem csupán
belső problémát jelentett. Dél-Hispania meghódítása – a dolog
természetéből következően – feltétlenül hatást gyakorolt a Földközi-tenger
mellékének általános viszonyaira, s így Karthágó külpolitikai pozíciója
szempontjából korántsem lehetett közömbös. Hamilkar tehát ténykedésével
olyan térre lépett, amelyen az anyaváros volt az illetékes, és amelyért kifelé
Karthágó viselte a felelősséget.
Polübiosz szerint Hamilkar Szardínia elvesztése után ment át a
hadsereggel Hispániába azzal a céllal, hogy ott új háborút készítsen elő
Róma ellen. Ez nyilván utólag, ex eventu alkotott vélemény. Polübiosznak
csak annyiban van igaza, hogy Hamilkar lépését nem lehet kizárólag
Karthágó belső viszonyaival és a fővezér személyes hatalmi törekvéseivel
indokolni. Hispania meghódítása abból az új helyzetből is adódott,
amelybe Karthágó azáltal került, hogy elvesztette Szicíliát és Szardíniát, s
tengeri hegemóniája megszűnt. Hamilkar világosan látta, hogy a karthágói
politikának a tengeren már nincsenek többé esélyei, s ha valahol még
egyáltalán lehetnek, az csak a szárazföld. Ugyanakkor számot vetett az
évszázad általános tendenciájával is: a keleti viszonyok és a rómaiak
birtokában lévő Itália azt mutatták, hogy nem az egykori városállamoké,
hanem a nagy területű államoké a jövő. Karthágót is ilyenné kell tenni, ha
nem akar beletörődni abba, hogy másod- vagy harmadrendű hatalommá
törpüljön. Ez a koncepció önmagában véve még nem jelentett közvetlen
szembefordulást Rómával, és Hannibal esküjének híres történetét nem kell
okvetlenül a hamilkari politika legfőbb bizonyítékaként értékelnünk, amint
azt Polübiosz cselekedte. Sőt, Hamilkar maga hispaniai vállalkozásaival
inkább kitért Róma elől, és olyan területeken operált, amelyek teljesen
kívül estek a római érdekszférákon. Hódító tevékenységét a Pireneusi-
félsziget déli részeire korlátozta, amelyeknek birtoklására addig egyetlen
hatalom sem áhítozott; tehát mintegy olyan zónába, húzódott, ahol politikai
szélcsend uralkodott. Itt olyan szerteágazó és újszerű problémák merültek
fel, amelyek minden energiáját lekötötték. A hispaniai jelen szükségképpen
háttérbe szorította az elvesztett szigetek: Szardínia és Szicília
visszaszerzésének gondolatát. Bármennyire gyűlölte Hamilkar Rómát,
akkori helyzetében a legcsekélyebb érdeke sem fűződött egy új háborúhoz,
mert az csak zavarta volna vállalkozásainak háborítatlan folytatását.
Művének befejezését csak abban az esetben remélhette, ha eleve nem ad
lehetőséget nem kívánatos külső beavatkozásokra. Rómát távol kell tartani
Hispániától, de nem szabad ujjat húzni vele – ez volt a Barkidák
politikájának sarkalatos pontja.
Természetesen, e szándékot nem lehetett könnyen keresztülvinni. A
nyugati orientáció kétségkívül csökkentette a szicíliai vizeken való
hajózással kapcsolatban még fennálló feszültséget, és ezáltal hozzájárult a
római–karthágói viszony normalizálásához. Másfelől azonban a dél-
hispaniai területek megszerzése új erőket hozott működésbe, és megnövelte
Karthágó hatalmát. A 241-ben és 238-237-ben kötött egyezmény, amellyel
Róma magához ragadta Szicíliát és Szardíniát, nem fosztotta meg
Karthágót az önálló politika folytatásának lehetőségétől, s ez lassanként
meg is mutatkozott. Itália földjén Róma el tudta érni, hogy egykori
ellenfeleit és szövetségeseit egyaránt állandó ellenőrzés alatt tartotta, és
bevonta őket uralmi rendszerébe. Karthágó azonban 237 óta egyre inkább
kisiklott Róma ellenőrzése alól. Szinte észrevétlenül kezdtek eltolódni az
erőviszonyok. De úgy látszik, Róma nem ismerte fel mindjárt ennek az új
fejlődésnek a horderejét. Igaz, későbbi szerzők szerint már 230-ban római
követek keresték fel Hamilkart Hispániában, hogy szándékai felől
érdeklődjenek. De ha ez a közlés meg is felel a valóságnak, lényeges
körülményként le kell szögeznünk, hogy e római lépésnek nem voltak
következményei. Rómát akkoriban fontosabb ügyek foglalkoztatták.
Seregei a harmincas években Szardínia és Korzika szigetén harcoltak, 230
táján pedig kitört az illíriai kalózállamokkal vívott háború, amelynek során
a rómaiak első ízben keltek át az Adrián, és megvetették lábukat a mai
Albánia térségében; de mindent háttérbe szorított az a szenvedélyesen
vitatott kérdés, hogy vajon telepítsenek-e a Felső-Itália határán lakó
senonok földjére római parasztokat, s ha igen, mennyit. Ennélfogva a
hispaniai fejleményeknek csak periferikus jelentőségük volt. Róma Szicília
és Szardínia megszerzésével biztosította magát Karthágó esetleges
agressziójával szemben, azt pedig akkor még senki sem sejthette, hogy
karthágói csapatok egyszer majd Hispania földjéről útra kelve, a
Pireneusokon és az Alpokon át betörnek Itáliába.
Hamilkar 229-ben a Guadalquivir forrásvidékén elesett az oretanusok
ellen vívott harcokban. A karthágói uralom kiépítésének folyamata délen
nagyjából már befejeződött, de Hamilkar nyilván tovább akart terjeszkedni,
erre vallanak legutolsó hadműveletei Hispania déli és középső részének
határvonalán. Az új hatalom dinamikusan hatolt a Pireneusi-félsziget
belsejébe. E folyamatot a fővezér halála nem szakította meg, csupán
pillanatnyi megtorpanást jelentett. Hamilkar hozzátartozói átvették az
örökséget. A fővezérségben történt változás nem idézett elő
megrázkódtatást. A hadsereg az elhunyt utódjául vejét, Haszdrubalt
választotta meg, és ehhez a karthágói kormányzat is beleegyezését adta.
Hispania új ura eredetileg inkább politikus volt, mint katona. Ha
hihetünk a hagyományoknak, a negyvenes években mint a karthágói
démosz vezére bontakoztatta ki tehetségét, és akkor vonta magára
Hamilkar figyelmét. Nagy katonai teljesítmények nem fűződnek a nevéhez,
ebben a vonatkozásban nyilván elmaradt elődje, Hamilkar és utóda,
Hannibal mögött; viszont úgy látszik, igen ügyes diplomata volt, értett az
emberekkel bánás művészetéhez, és jelentős szervező tehetség lakott
benne. Legelőször is arra törekedett, hogy mindenütt elismerjék, s ebbéli
törekvését teljes siker koronázta. A hispaniai törzsek is meghajoltak
hatalma előtt. Mindent egybevetve, apósának művét folytatta, csak
természetének megfelelően részint más eszközökkel. A hispaniai
fejedelmeket oly módon igyekezett megnyerni, hogy egyikük leányát
feleségül vette, s ezáltal rokoni kapcsolatokat létesített velük. Sógorát,
Hannibalt később hasonló lépésre ösztönözte. Az volt a célja, hogy a
hispaniaiak ne az idegen hódítót lássák benne, hanem a közéjük tartozó
uralkodót. Mint annak idején Nagy Sándor Perzsiában, ő is felismerte,
mennyire fontos, hogy a meghódított ország vezető rétegét szorosan
magához kapcsolja. A látványos gesztus hatása nem maradt el. A félsziget
belsejében lakó törzsek is kiléptek tartózkodásukból; a hispaniai
fejedelmek összejöttek, hódoltak Haszdrubalnak, és királyukká kiáltották
ki. Hispania történetében először alakult ki olyan egység, amely egésszé
fogta össze a déli és a középső részeken lakó sokféle törzset. Haszdrubal
monarchának érezte magát, és ezt kifejezésre is juttatta. A Bárkidák
akkoriban vert pénzein látható diadémos főt a modern kutató joggal tartja
Haszdrubal portréjának. Az érmék stílusa Szürakuszaira utal, s ez a
körülmény a hellenisztikus monarchiák felé mutat. E tendenciának még
világosabb bizonyítéka, hogy Haszdrubal az egykori Masztia, a mai
Cartagena helyén új várost alapított, amelynek az “Új-Karthágó” nevet
adta. Történelmük során a karthágóiak sok települést alapítottak, főleg
lerakatokat kereskedelmük előmozdítására és erődítményeket birtokaik
védelmére. Ez az új város azonban már eleve azzal a céllal épült, hogy
politikai centrum, a Barkidák hispaniai birodalmának központja legyen.
Középen emelkedett a vár – Polübiosz “királyvárnak” nevezi –, Hispania új
urának rezidenciája. Ha hasonlatosságot keresünk a hellenisztikus
fejedelmek szintén ilyen városokat létesítettek, és miként ezek, Haszdrubal
városalapítása is monarchikus törekvéseket juttatott kifejezésre.
Haszdrubalt az az elgondolás is vezette, hogy Új-Karthágó egyenrangú
legyen az anyavárossal, és a Hispániába áttelepült karthágóiak második
hazájuknak érezzék. Az új közösség rendjét tudatosan az otthoni
hagyományhoz kapcsolta; felső rétegét karthágói polgárok alkották, és
Karthágó arisztokratikus rendje érvényesült az új településen. Haszdrubal
még uralkodói minőségében is karthágóinak érezte magát, és Hamilkarhoz
hasonlóan ő sem akart teljesen elszakadni eredeti hazájától. Sőt éppen
ellenkezőleg: azt remélte, hogy Új-Karthágóból még erősebb befolyást
gyakorolhat majd a régi Karthágóra. A jó kikötővel ellátott város fekvése
lehetővé tette, hogy a Pireneusi-félsziget és Karthágó közötti út
egyharmaddal megrövidüljön: most már nem kellett az egész észak-afrikai
partvidéket végighajózni a Gibraltári-szorosig, hogy eljussanak
Hispániába. Bár kételkedve kell fogadnunk a római Fabius Pictor állítását,
hogy Haszdrubal magára Karthágóra is ki akarta terjeszteni uralmát, annyi
bizonyos, hogy az egykor oly távoli területek erősebben hatottak az
anyavárosra, mint régen. A hispaniai monarchia megszilárdulása után a
hispaniai-karthágói dualizmus megszüntetésének feladata égetőbb
problémaként jelentkezett, mint a múltban bármikor. De Új-Karthágó
megalapítása ráébresztette a környező világot az új monarchia létezésére.
Nemcsak programszerű neve, hanem fekvése is felkeltette a figyelmet. A
régi Maszbia térségében épült, nem messze a Nap-foktól, amelyet egykor
Karthágó és Masszalia – hosszas tárgyalások után – érdekszféráik
határaként jelöltek meg, A Hispania keleti partvidékén alapított görög
települések eredetileg idáig terjedtek, s bár ezeket időközben feladták,
Masszalia ragaszkodott régi jogaihoz. A Haszdrubal alapította város még a
régi karthágói befolyási szféra határain belül volt ugyan, de onnan vezetett
az út a tengerpart mentén észak felé. Aligha volt várható, hogy a Barkida-
hatalom, amely a félsziget belsejében már tovább terjeszkedett, meg fog
állni itt a partvidéken. Szükségképpen súrlódások keletkeztek Haszdrubal
monarchiája és Masszalia között, s a régi, szinte feledésbe merült
karthágói-masszaliai ellentét ismét kiéleződött. Ez annál is inkább
veszélyes volt, mert – a korábbi évszázadoktól eltérően – nem egyedül
Masszaliával kellett szembeszállni. Mivel e város nem messze fekszik
Itáliától, számíthatott Róma támogatására. Amikor Hamilkar behatolt Dél-
Hispániába, még valóban el lehetett mondani, hogy olyan félreeső területet
választott magának, ahol politikai szélcsend uralkodik. Most azonban Új-
Karthágóból kiindulva olyan vonalak rajzolódtak ki, amelyek Hispania
keleti partja mentén a dél-galliai térség felé vezettek. A Barkida-hatalom,
amely ez ideig megmaradt a karthágói befolyási szféra keretei között, most
öntörvényét követve átlépte a régi határokat, és közvetlen tényezőként
kezdett hatni a Földközi-tenger nyugati medencéjének erőviszonyaira.
Róma is felfigyelt. A Haszdrubal és Masszailia közti feszültség
rádöbbentette, hogy Hispania nem esik kívül a világán, mint Hamilkar
idejében. A rómaiak egyébiránt is igen nagy érdeklődést tanúsítottak
akkoriban Masszalia iránt, mert Felső-Itáliában és Dél-Galliában közös
ellenségeik voltak: a kelta törzsek. A masszaliaiak nyilván maguk is
mindent elkövettek, hogy növeljék Róma aggályait. Nem látszott
alaptalannak az a gyanú, hogy a karthágóiak, felhasználva a hispaniai és a
galliai kelták szoros kapcsolatait, megpróbálják kinyújtani csápjaikat Dél-
Gallia felé, és egy konfliktus esetén Masszalia erőit ott akarják lekötni.
Meglehet, Haszdrubalnak nem voltak ilyen szándékai, de már a lehetőség
szülte aggodalom is politikai tényezőként hatott. Róma követséget
menesztett Haszdrubalhoz, valószínűleg 226-ban, mivel a követek Új-
Karthágó megalapítása után, de még a kelták 225-ben bekövetkezett itáliai
betörése előtt érkeztek meg Hispániába. A tárgyalásoknak csak az
eredménye ismeretes. Egy írásban is rögzített megállapodás szerint
Haszdrubal kötelezte magát, hogy fegyveres erőkkel nem kel át az Ebro
[Iberus] folyón. Polübiosz hangsúlyozza, hogy Hispániával kapcsolatban
az okmány semmi mást nem tartalmazott. Úgy látszik, minden egyéb, ami
későbbi történetírók munkáiban olvasható, utólag kohóit fikció csupán. A
megállapodás egyoldalú volt: csak Haszdrubal vállalt benne
kötelezettséget. Róma fölényét mutatja, hogy a Barkidák terjeszkedésének
bizonyos határokat szabott. Másfelől viszont nem tett kísérletet a Barkida-
hatalom likvidálására Hispaniában, ami arra vall, hogy annak létezését
hallgatólagosan elismerte. De semmiképpen sem kötötte meg a saját kezét.
A határvonal megállapításában különböző megfontolások játszottak
szerepet. Tekintettel kellett lenni Masszaliára, amelynek közvetlen
befolyása – a Pireneusoktól délre Emporeiontól [Ampurias] Tarrakóig
[Tarragona] terjedt. Azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy az
Ebrótól északra levő partvidékről nyitva áll a tengeri út Etruria felé; az a
terület tehát – ha úgy adódik – alkalmas bázis egy Itália ellen irányuló
támadás számára. Végül azt is mérlegelte Róma, hogy az új karthágói
hatalom ebben a térségben milyen hatással lesz a szomszédos Gailliára; és
el volt szánva arra, hogy eleve megakadályozza a Róma számára nem
kívánatos karthágói-gall kapcsolatok kialakulását. Ilyenformán tehát az
Ebro-szerződés egyenes folytatása volt a 241-237 közötti római
politikának. Itt, a távoli Nyugaton levő utolsó nyitott térségben is határt
szabott Karthágónak. Feltűnő, hogy a római követek nem Karthágóba
utaztak, hanem Hispániába, nem az egyedül illetékes kormányzattal,
hanem a fővezérrel tárgyaltak, sőt még azt sem kívánták, hogy a létrejött
megállapodást Karthágóban ratifikálják. Talán a római-karthágói viszony
keretében csak periferikus jelentőségűnek tekintették a hispaniai kérdést.
Vagy talán valóban szuverén uralkodónak ismerték el Haszdrubalt, akivel
mint fejedelemmel érvényes szerződéseket lehet kötni? Akár így, akár úgy
vélekedtek a rómaiak, egy biztos: tisztában voltak azzal, hogy egyedül
Haszdrubal garantálhatja a megállapodás megtartását. Nem kevésbé
jelentős körülmény az is, hogy Haszdrubal nem küldte tovább a római
követeket Karthágóba, hanem maga tárgyalt velük mint szuverén uralkodó,
és a megállapodást is maga írta alá. A sztratégosz tehát aggasztó módon
beleavatkozott hazája külpolitikájába.
A megállapodás azonban korántsem oldotta meg a szóban forgó
problémát. Sőt éppen ezáltal került Hispania igazán a politikai feszültségek
szférájába. Igaz, az Ebrótól északra és délre fekvő területet akkoriban
mindkét hatalom afféle senkiföldjének tekintette, és az Ebro vonala alig
volt több puszta geográfiai fogalomnál; Haszdrubal 226-ban még meg sem
közelítette, és a rómaiak még egyetlen támaszpontot sem létesítettek
Hispániában. Egy határ megvonása azonban annak biztosításával jár
együtt, és a távoli Róma számára éppen a biztosítás jelentette a
tulajdonképpeni problémát. Ahhoz, hogy a megállapodásnak értelme
legyen, az ellenőrzés lehetőségeit is meg kellett teremteni. Magától adódott
a teendő: kapcsolatokat kell létesíteni a Hispania északkeleti partvidékén
levő közösségekkel, valamint a mögöttes területen lakó egyes törzsekkel.
Egy határvonal megvonásának általában az a célja, hogy elválassza
egymástól a békétlenkedő feleket. Itt azonban ennek fordítottja következett
be. Az Ebro-szerződéstől ösztönözve Róma kezdte befolyását kiterjeszteni
a félsziget északi részére, s így létrejöttek egy jövendő konfliktus
előfeltételei. Eddigelé a Barkidák, katonai és szervező képességeik folytán,
Hispániában abszolút hatalom voltak, és ezt az ott élő törzsek is elismerték.
Róma beavatkozásával megváltozott a helyzet. A Barkidák hispaniai
ellenfelei számára igen csábító volt, hogy Róma felé orientálódjanak. A
karthágói uralommal szemben megnyilvánuló bármely ellenállás legalábbis
Róma jóindulatú semlegességére számíthatott, annál is inkább, mert Róma
az Ebro-határt magára nézve semmiképpen sem érezte kötelezőnek. Ez
világosan kiderült a következő években, amikor az Új-Karthágó és az Ebro
torkolata közt épük Saguntum [Sagunto] nevű kelet-hispaniai városban
zavargások támadtak. Az egyik párt Rómához fordult segítségért, és
támogatásával hatalomra jutott, míg ellenfelei a karthágóiakhoz
menekültek. Ez az esemény jellegzetes tünete volt az Ebro-szerződés
következtében kialakult új szituációnak. Tegyük fel, hogy Róma és
Haszdrubal becsületesen iparkodott megmaradni akkori befolyási szféráján
belül – a közöttük levő fluktuáló hispaniai törzsek és települések
mindennemű ellenőrzés alól kivonták magukat. Ezek ugyanis most, hogy
már nem egyedül a Barkidák nyomásának voltak kitéve, éltek a szabad
döntés lehetőségével, és még helyi jellegű torzsalkodásaikban is vagy az
egyik, vagy a másik hatalom segítségéhez folyamodtak. A két állam
beavatkozása pedig még a legjelentéktelenebb afférok esetében is
beláthatatlan következményeket vonhatott maga után.
Az Ebro-szerződést taglaló szerzők gyakran dicsérik Haszdrubal
politikai és diplomáciai képességeit. Valóban, az akkori erőviszonyok
reális megítélésére vall, hogy Haszdrubal 226-ban engedett a római
követeléseknek. Nem volt számára más kiút, ha nem akart nyílt konfliktust
kiprovokálni, márpedig nem akart, mert a konkrét helyzet nem kedvezett
neki. Magatartása teljes mértékben megfelelt a hagyományos karthágói
politikának is, amely gyakran többre tartotta a kompromisszumot, mint a
háborút. Karthágó egykor tartós sikereket ért el ily módon Szürakuszai és
Masszalia ellenében. Igaz, akkor más helyzetben volt: mindent egybevetve
erőfölénnyel rendelkezett, végső fokon megtámadhatatlan volt, ezért
mindig számíthatott az általános helyzet számára kedvező változására. De
vajon Haszdrubal számíthatott-e erre Hispániában? Itt az idő nem neki,
hanem Rómának dolgozott, amely most kedvező alkalmat talált arra, hogy
lépésről lépésre kiépítse a maga pozícióját.
A következő néhány év eseményei persze még Haszdrubalt látszottak
igazolni. Közvetlenül az Ebro-szerződés megkötése után 225-ben Rómát a
felső-itáliai kelták támadásai szorongatták. Ötven év óta először fordult
elő, hogy ellenséges seregek mélyen benyomultak Etruriába, és Rómának
minden erejét össze kellett szednie, hogy az offenzívát megtörje. A
mindent felülmúló kelta veszély válságos időszakában mutatkozott meg,
hogy Róma számára korántsem Hispania jelenti a legsürgetőbb problémát.
Ha a rómaiak a következő időszakban kénytelenek lettek volna erőiket
másutt lekötni, akkor az Ebro-szerződés Haszdrubalnak valóban
lélegzetvételnyi szünetet biztosíthatott volna: pozícióit közben annyira
megszilárdíthatja, hogy Róma Hispániában nem tud tovább terjeszkedni.
Ám az események másként alakultak. Róma Telamonnál [Talamone]
megsemmisítette a gall hadakat, majd támadásba ment át, behatolt Felső-
Itáliába, és 222-ben Marcellus a clastidiumi csatában döntő diadalt aratott,
amely végleg Róma javára billentette a mérleg nyelvét. A Pó [Padus]-
síkság felől fenyegető veszedelem elmúlt, és Róma – bár a terület végleges
meghódítása még nem kevés erőfeszítésébe került – lényegében
visszanyerte cselekvési szabadságát. A következő esztendőben azonban
olyan esemény történt Hispániában, amely súlyos következményekkel járó
változásokat idézett elő. Haszdrubalt egy Hispániái meggyilkolta.
Hamilkar 229-ben bekövetkezett halála – a Barkidák uralmának akkori
területét tekintve – még csak Dél-Hispániát érintette közvetlenül,
Haszdrubal meggyilkolása azonban sokkal súlyosabb következményekkel
járt. Sokak számára csak Haszdrubal alatt vált láthatóvá az új monarchia
igazi jellege. Befolyását Hispania középső részén is érvényre tudta juttatni,
nagy területek fölött uralkodott, Hispániát kivezette eredeti
elszigeteltségéből, és a nagypolitika tényezőjévé tette. Most már nagyon
sokakat érdekelt az a kérdés, hogy mi lesz vajon Hispániában. Utódáról, a
mindössze 25 esztendős Hannibalról Hispania határain túl csak annyit
tudtak, hogy Hamilkar fia. Várható volt, hogy ismét előtérbe kerülnek azok
a sokrétű és bonyolult problémák, amelyeket Haszdrubal energiája és
tapasztalata le tudott küzdeni, újra felszínre törnek az ideiglenesen áthidalt
ellentétek. Mit tesznek a hispaniai fejedelmek, akik közül jó egynéhányan
csak kénytelen-kelletlen hajoltak meg Haszdrubal előtt? Mit tesz a
Barkida-ellenes karthágói csoport, amely csak megfelelő alkalomra várt,
hogy a hispaniai kérdést a saját elgondolása szerint oldhassa meg? Abban a
pillanatban, amikor Róma ismét szabad kezet nyert Felső-Itáliában,
feltárult a Barkida-uralom egész problematikája. Most minden attól
függött, lesz-e Hamilkar fiában akkora erő, bátorság és tehetség, hogy meg
tudja tartani apja és sógora örökét.

3. Hannibal ifjúsága és a Rómával való konfliktus kezdetei

Nagy emberek életrajzírói előszeretettel foglalkoznak hősük fiatalkorával,
megfigyelik személyiségük kibontakozását és azt a környezetet, amelyben
felnövekedett. Történelmi nagyságok későbbi életének sok mozzanata csak
a fiatal évek körülményeiből érthető meg, s ezek ismerete nélkül
voltaképpen igen bajos biográfiát írni. Hannibal ifjú éveiről azonban vajmi
kevés adat maradt ránk, úgyhogy sok vonatkozásban a kombinálás
módszerére vagyunk utalva. Születésének dátumát csak későbbi közlések
alapján lehet kiszámítani; fivérei nevét ismerjük, mert ők utóbb szerepet
játszottak mellette; csak véletlenül tudjuk, hogy két nővére volt; anyja
nevét pedig a legsűrűbb homály fedi. Az antik szerzők nem tekintették
lényegesnek a családot, a környezetet, az ifjúkort, őket csak a már teljesen
kialakult személyiség érdekelte. Hannibal gyermekéveiből egyetlen
epizódot jegyeztek fel az ókorban; meg kell hagyni, hogy ez a történet igen
figyelemre méltó. Hamilkar – a források szerint – Hispániába való
elindulása előtt áldozatot mutatott be az isteneknek, és segítségükért
fohászkodott, hogy útja sikeres legyen. Körülötte állt a sereg, tisztjeivel
együtt, és közelében volt az akkor kilencesztendős Hannibal is. Az áldozati
szertartások befejeztével az apa magához szólította kisfiát, és megkérdezte,
volna-e kedve elmenni vele Hispániába. A gyermek örömtől repesve
mondott igent, és sóvárogva kérlelte apját, hogy vigye magával. Erre
Hamilkar hátrább parancsolta a többieket, Hannibalt az oltárhoz vezette, és
az istenek színe előtt megeskette, hogy mindig gyűlölni fogja a rómaiakat.
Még a mai olvasót is megragadja e jelenet szuggesztív ereje. A háttérben
álló sereg néma megindultsággal nézi a vezért, aki a hagyományos formák
szerint végzi az áldozati szertartásokat. Abban a pillanatban, amikor a
ceremónia befejeződik, valami váratlan történik: az apa odafordul a fiához.
Már-már úgy tűnik, hogy a gyermek elfogulatlan és szertelen lelkesedése
szertefoszlatja az ünnepélyes komolyságot; de ennek itt most nincs helye.
Az apa nem a gyermeket látja a fiáiban, hanem az eljövendő örököst, aki
egykor majd átveszi és befejezi, amit ő elkezdett. Nem maga mellé vonja,
hanem felemeli magához. Mialatt a többiek oldalt állnak, Hannibal – és
egyedül csak ő – megtudja apja legmélyebb titkát. És ha eddig a pillanatig
gyermeki vágyakozással csábító kalandokról ábrándozott, most eltölti
lelkét a felnőttek mélységes komolysága. Mostantól fogva a Róma elleni
küzdelem árnyékolja be életét. Ebben a komor, szinte baljós jelenetben dől
el tulajdonképpen Hannibal jövője. Más út nincs többé számára, meet apja
mögött ott állnak az istenek, akik kérlelhetetlen szigornál ügyelnek arra,
hogy esküjéhez mindig hű maradjon.
A régi írók így fogták fel az egészet, és ebben látták Hannibal
megértésének kulcsát. Az esküből szinte játszi könnyedséggel lehetett
levezetni mindazt, amit Hannibal később cselekedett. De vajon nem
túlságosan egyszerű ez így? Már maga az elbeszélés is több talányos
kérdést vet fel. A beszélgetés tartalmát csak az apa és a fiú ismerte.
Melyikük árulta el ezt a titkot? Szükségszerűen ide kapcsolódik keret
gyanánt egy második történet, amely 193-192 telén játszódott le. Hannibal
akkor már két és fél éve tartózkodott Antiokhosz szíriai uralkodó
udvaránál. A király eleinte nagy tisztelettel bánt vele, és tanácskozásaiba is
gyakran bevonta. De 193 nyarán elhidegült tőle. Akkor ugyanis Hannibal
hosszabb beszélgetéseket folytatott azokkal a római követekkel, akik a
királyhoz igyekezve útközben megálltak Epheszoszban. A király
bizalmatlanná vált, azt hitte, hogy Hannibal a háta mögött a rómaiakkal
akar paktálni. Hannibal váltig bizonygatta, hogy erről szó sincs, a király
gyanakvását nem tudta eloszlatni. Ekkor határozta el, hogy feltárja
gyermekkora titkát, elmondta az eskü történetét, és hozzáfűzte: a jövőben
is hű marad esküjéhez, mint ahogy addig sem szegte meg soha. Ezzel
sikerük meggyőznie Antiokhoszt, és megtörtént a kibékülés. Csakhogy ez a
beszélgetés is négyszemközt folyt le, tehát ismét felvetődik a kérdés: ki
adhatta tovább? Mi csak Polübiosz elbeszélését ismerjük, amely körülbelül
négy évtizeddel későbbi és nyilvánvalóan már sok benne a változtatás. A
római-szíriai háború sokrétű előzményei le vannak egyszerűsítve oly
módon, hogy Rónia tűnik fel kedvező színben; Antiokhosz kezdettől fogva
háborút akar Róma ellen; nem Róma a hibás, hanem a király. Aligha
képzelhető el, hogy a szíriai uralkodó közvetlen környezetéhez tartozó
valaki ilyen megvilágításban tálalja az eseményeket. Ez csak Antiokhosz
ellenségeinek és Róma barátainak állhatott érdekében, hiszen itt
egyértelműen lelepleződnek Hannibal és a király valódi szándékai. Ha nem
tekintjük is az elbeszélést történeti legendának – ami mellett számos érvet
lehetne felhozni –, félreismerhetetlen tendenciája miatt a szó szigorú
értelmében vett dokumentális értéket aligha tulajdoníthatunk neki.
Következésképpen Hannibal benne foglalt önvallomása is veszít hiteléből.
A gyűlölet komor atmoszféráját oly hatásosan kifejező esküjelenet
alkalmas ugyan annak megerősítésére, amit már amúgy is tudunk, de azt
már nem képes megmagyarázni, hogyan és miért történt, ami történt.
Hannibal fejlődésében kétségkívül más momentumok játszottak fontosabb
szerepet.
Az első, döntő benyomásokat Hispania adta neki, ahová kilencéves
korában került. Mindenki a fővezér, Hamilkar legidősebb fiát, hatalmának
eljövendő örökösét látta benne, s ez kiemelte őt a vele egykorúak
csoportjából. Karthágóban, ahol az előkelő ifjakat a velük egyenrangúakkal
együtt nevelték, már korán megismerték a szilárd államrendet, és az ősi
tradíció fluiduma vette körül őket. Ezzel szemben Hannibal születése jogán
úrnak érezte magát a gyarmati földön – nemcsak a hispaniaiak fölött,
hanem az apja parancsnoksága alatt álló katonák fölött is. Mint a hatalom
várományosa, gondos nevelésben és oktatásban részesült. Lehetséges, hogy
már akkor megtanulta a görög nyelvet is, de mindaz, amit karthágói vagy
görög tanítómestereitől hallott, háttérbe szorult a hispaniai jelen mögött,
amelynek uralkodó jegyei a háború és a hatalom voltak. A serdülő ifjúban
a katonai tábor élményei keltették a legtartósabb benyomásokat. Már korán
tisztában volt mindazzal, amit a későbbi tisztnek tudnia kellett, hamarosan
megismerte a katonák gondjait-bajait is, és kifejlődött benne az apjától
örökölt képesség: értett a katonák nyelvén, tudott hatni rájuk, képes volt
magával ragadni őket. Megszilárdult benne az a meggyőződés, hogy
parancsolásra és uralkodásra született.
Amikor 229-ben Hamilkar az oretanusok elleni harcban elesett, és a
főparancsnokságot Haszdrubal vette át, Hannibal 18 éves volt. A Barkida-
uralom dinasztikus elveiből magától értetődően következett, hogy
Hannibal, mint Hamilkar legidősebb fia és jövendő örököse, Haszdrubal
után a legfontosabb személyiség lett Hispániában. Eleinte sógora
helyetteseként működött, aki a következő évek során egyre gyakrabban
bízta meg önálló feladatokkal, főleg katonai téren. Haszdrubal halálakor
Hannibal már nem volt ismeretlen a katonák előtt; a 221-220-as hadjáratok
– az elsők, amelyekről pontosabb értesüléseink vannak – a fölényes tudású
hadvezért mutatják. Tehát nyilván még sógora életében sajátította el az
alapvető hadászati ismereteket, szerezte meg a szükséges tapasztalatokat.
Ebből a szempontból lényeges mozzanatnak kell tartanunk, hogy
Hispániában a viszonyok több vonatkozásban mások voltak, mint Itáliában
vagy Keleten. Hispániában a római-hellenisztikus klasszikus hadviselési
módnak nem sok tere volt, amint azt a 2. század folyamán a rómaiaknak is
tapasztalniuk kellett. A hadműveletekben nagyobb szerepet játszottak a
terepviszonyok; a rajtaütések és a bekerítések voltak a leggyakrabban
végrehajtott manőverek. Ennek megfelelően az volt a legfontosabb
követelmény, hogy a csapatok mozgékonyak legyenek, gyorsan tudjanak
felfejlődni és csatarendbe állni. Ilyen körülmények között az egyes
alakulatok parancsnokainak kezdeményező képessége jóval fontosabb
tényező volt, mint a római-hellenisztikus seregekben, ahol a nehéz
fegyverzetű phalanx döntötte el a csata kimenetelét. A karthágói vezérek
kerültek szembe azzal a kérdéssel: hogyan győzhetik le a túlerőben lévő
ellenséget. Igaz ugyan, hogy az afrikai zsoldosok jobb kiképzésben
részesültek, ennek során begyakorolták a pontosabb együttműködést, de
azért az ellenség túlsúlyának leküzdéséhez egyéb fortélyokra is szükség
volt. Tekintettel a karthágói lovasság fölényére, célszerűnek látszott, hogy
az e fegyvernemben rejlő lehetőségeket továbbfejlesszék, és a döntést ne a
centrumban, hanem a szárnyakon érjék el. Ugyanakkor olyan harcmodort
alakítottak ki, amely lehetővé tette, hogy a saját, értékes egységeiket
maximálisan kíméljék, és a harc fő terhét a könnyebben pótolható
szövetséges csapatok viseljék. Hannibal gazdag tapasztalatokra tett szert
azokban az években, és később Itáliában sok mindent felhasznált abból,
amit Hispániában elsajátított.
Az a túlnyomórészt katonai környezet, amelyben felnőtt, politikai
döntéseire is rányomta bélyegét. Ebben az országban egyébként sem
lehetett éles határt vonni katonai és politikai döntések között. A hispaniai
fejedelmek szemében a harci tudás és a személyes bátorság volt az
értékelés fokmérője. Nem annyira megkötött szerződés, mint inkább az
emberi nagyság nyerte meg a szíveket. A hispaniaiak nem ismertek
könyörületet harcban, de csodálták a méltó ellenfelet. És Hannibal ahhoz is
értett, hogy rokonszenvüket megnyerje. Feleségül vette a Castulo
[Cazlona] vidék fejedelmének leányát, és így szorosabban magához fűzte
az ottani törzseket. Bár önálló politikai döntéseket akkoriban ínég aligha
hozhatott, gyakori tárgyalásai során modora hajlékonyabbá vált, és azt is
megtanulta, hogyan lehet ígéretekkel megnyerni a korábbi ellenfeleket. Ez
a diplomácia azonban a hispaniai viszonyokhoz alkalmazkodott, s nemigen
volt meg benne a római politikát jellemző józan tárgyilagosság és szigorú
következetesség. Hannibalnak kevés alkalma nyílt arra, hogy a nagy
politikai összefüggéseket áttekintse, s ha meg is próbálta, orientációja
szükségképpen erősen egyoldalú volt. Ezek a kérdések ugyanis a
periferikus Hispániában másként jelentkeztek, mint mondjuk Karthágóból
nézve, amely helyzete és tradíciója folytán egészen más módon szokott
reagálni a távolabbi környezetében végbemenő változásokra. És ebben a
vonatkozásban Hannibal Hamilkartól is, Haszdrubaltól is különbözött. Ők
ketten Karthágóban váltak naggyá, közvetlenül átélték hazájuk súlyos
vereségeit, saját tapasztalatukból ismerték a nagy problémákat, és
elkeseredett küzdelmek árán törtek utat maguknak a hatalomhoz. Hannibal
a második nemzedékhez tartozott. A Rómával vívott harcot csak
hallomásból ismerte, azok az ő számára már történeti múltat jelentettek,
Hispániában viszont a karthágói fegyverek fölényét látta, és az a
meggyőződés alakult ki benne, hogy Hispániának is, Karthágónak is lehet
még jövője. És mindenekelőtt már kész adottságként ott volt számára a
családi hatalom, amelybe mintegy belenőtt, amelyet úgy tekintett, mint ami
megilleti. Hamilkar és Haszdrubal polgári sorból törtek a hatalom felé; az
ifjú Hannibal sohasem volt polgár, ő mindig is trónörökösnek érezte magát.
221 nyarán ezt a fiatal férfit kiáltotta ki a hadsereg Haszdrubal utódává.
Viták aligha lehettek, mivel a Barkida-dinasztia már oly erős gyökereket
vert, hogy csakis Hamilkar fia jöhetett szóba. A szövetséges hispaniai
fejedelmek túlnyomó többsége elfogadta a hadsereg határozatát. Csupán
néhány helyütt voltak zavargások, mint például az olcadusok között, akik
az oretanusoktól nem messze, a Guadiana [Anas] forrásvidékén laktak.
Hannibal azonban még azon a nyáron leverte őket, és elpusztította
fővárosukat, Althaiát [Cartala]. E győzelme után nem kellett tartania sem a
szövetséges hispaniai törzsek, sem a hadsereg esetleges zendüléseitől.
Hispania földjén tehát a hatalom átvétele viszonylag simán és gyorsan
ment végbe, de Karthágóban más szemmel nézték a fejleményeket. A
konzervatív körök forradalmi aktusnak bélyegezték, hogy a hadsereg
Hispania urává kiáltotta ki Hannibalt, mivel a főparancsnokot sohasem a
sereg választotta, hanem mindenkor a kormányzat nevezte ki. Igaz ugyan,
hogy annak idején Hamilkar halála után hasonló módon lett Haszdrubal a
fővezér, de a két választás között igen lényeges a különbség. Haszdrubal
Karthágóban vált naggyá, személyesen ismerték, és bízhattak abban, hogy
ő is megértéssel fog viseltetni az anyaváros különleges problémái iránt.
Hannibal ellenben 25 esztendős mindössze, gyermekkorának első néhány
évétől eltekintve Hispániában töltötte életét, nem tapasztalatból ismeri a
karthágói viszonyokat, és semmi más nem legitimizálja, csak az, hogy
Hamilkar fia. Érthető, hogy az Úgy nagy tiltakozást váltott ki Karthágóban.
Az arisztokraták a Barkidák hívei ellen fordultaik, és megpróbáltak valamit
visszaszerezni régi befolyásukból. Kísérletük azonban kudarcba fulladt.
Szavuknak már rég nem volt foganatja a hatalom hispaniai urainak
akaratával szemben, és a démosz magatartása miatt nem merték a
polgárháború kockázatát vállalni, így aztán mégiscsak elfogadták a
Hispániában kialakult helyzetet. Mint évekkel korábban, inast is kitértek a
tényleges döntés elől, és Karthágó sorsát ahhoz az emberhez kötötték,
akinek szándékait és elhatározásait a legcsekélyebb mértékben sem tudták
befolyásolni.
Hispania új ura hamarosan világos jelét adta annak, hogy a maga útját
akarja járni. Az olcadusok ellen 221 késő nyarán viselt hadjárata még a
megszokott keretek között zajlott le, de a következő év vállalkozásai már
új, nagy horderejű elgondolások távlatai felé mutattak. Ha hihetünk az
antik forrásoknak, Hannibal akkor Andalúziából nyomult előre hadaival,
áthaladt a majdani Augusta Emerita [Mérida] helyén, a Guadiana középső
szakasza mentén, a későbbi római úton északi irányban, nagyjából a mai
spanyol-portugál határvonalat követve. Megtámadta a mai Salamanca
[Salmantica] vidékén lakó vaccaeusokat, sőt valószínűleg még a Duerót
[Durius] is elérte Zamora fölött. Visszafelé a kasztíliai felföldön, a
carpetanusok területén haladt keresztül. Ezek a Tajó [Tagus] mellett, a mai
Toledo közelében útját állták. Seregük, amelynek létszámát megnövelték a
hozzájuk menekült olcadusok és vaccaeusok, állítólag százezer harcosból
állott. Hannibal kitért a túlerő elől, és éjjel sikerült átkelnie a Tájon.
Amikor az ellenség másnap reggel utána akart nyomulni, átkelés közben
Hannibal váratlanul rajtuk ütött, és az általános zűrzavart kihasználva
addig üldözte, míg teljesen szét nem szórta őket. Ez Hannibal első olyan
ütközete, amelynek egyes részleteit is ismerjük. A váratlanul adódó helyzet
mesteri kiaknázásában, a visszavonulás és a támadás hathatós
kombinálásában, a józan megfontolás és a merész elhatározás
párosításában már felcsillan a későbbi hadvezér. De nemcsak egy ütközet
méltó a csodálatra és elismerésre, hanem még inkább a nagy térségekben
való gondolkodás képessége, az a mód, ahogyan az egész hadjáratot
megtervezte és végrehajtotta, ahogyan meglátta és kihasználta a földrajzi
adottságokat, és leküzdötte mindazokat a nehézségeket, amelyeket az addig
ismeretlen területek és harcias lakóik okoztak a merész hódítónak. E
hadjárat speciális indítékait nem ismerjük, annyi azonban bizonyos, hogy
Hannibal nem szorítkozott védekezésre, hanem átfogó módon messze
északra terjesztette ki a karthágói befolyás határait. Polübiosz szerint
akkoriban az Ebrótól délre lakó egyetlen jelentős törzs sem mert
szembeszállni a karthágóiakkal. Ez talán túlzás. De nem volt már messze
az az idő, amikor Hannibal az egész Pireneusi-félsziget meghódítását tűzte
ki céljául.
Az első nagy sikerek nem maradtak hatás nélkül. Mindazokban a
hispaniai törzsekben, amelyeknek Karthágóhoz való viszonyát addig
csupán laza függés jellemezte, a Barkidák hívei nagyobb befolyáshoz
jutottak, és megszilárdították pozíciójukat. Ez a mozgalom a Hispania
keleti partvidékén fekvő Saguntum térségébe is átterjedt. Azok, akik
néhány évvel ezelőtt kénytelenek voltak Saguntumból elmenekülni, úgy
látták: itt az alkalom, hogy visszatérhessenek. Mellettük álltak a torboieták.
De Hannibal támogatására is számíthattak, akit ez a város különösképpen
érdekelt. Saguntum ugyanis a mai Valenciától északra, a tenger és
Hispania belsejének hegyei között, meredek dombra épült; elzárta az Új-
Karthágótól az Ebróhoz vezető parti útvonalat, és ezzel egy fontos
szakaszon gátolta Hannibalt, hogy kikerekítse a fennhatósága alá vont
hispaniai területet, amely befelé már egészen az Ebróig terjedt. A
Saguntumban uralkodó párt magatartása kiélezte a konfliktust, amely már
220 nyarán kezdett érlelődni. Ez a minden oldalról elszigetelt párt egyedül
Rómában reménykedett, amely annak idején hatalomra segítette. Követei
megjelentek a római senatus előtt, és segítséget kértek. A senatus a
legutóbbi években nemigen ért rá hispaniai ügyekkel foglalkozni, és
kevéssé ismerte a fejleményeket. Ezért követeket küldött Hispániába, hogy
a helyszínen tájékozódjanak a helyzetről, és figyelmeztessék a karthágói
hadvezért az Ebro-egyezményben megállapított határokra. A római
követek még 220-ban, a tél elején érkeztek meg Új-Karthágóba.
Felszólították Hannibalt, hogy ő is ismerje el az Ebro-egyezményt, és tartsa
tiszteletben Saguntum integritását. Úgy gondolták: ha egykor Haszdrubal,
hatalma teljében, teljesítette Róma kívánságait, akkor egy fiatal,
tapasztalatlan emberrel még könnyebb dolguk lesz. De tévedtek. Hannibal
a legélesebb formában utasította vissza Róma beavatkozását. Kijelentette: a
Saguntum miatti vitát nem ő idézte elő, hanem a rómaiak korábbi
beavatkozása, és ő nem is gondol arra, hogy cserben hagyja a saguntumi
emigránsokat. Nyilatkozatában kétségkívül közrejátszott az ifjúi önérzet, a
bizakodás saját erejében és a Rómával szemben táplált mélységes
gyanakvás, amint azt Polübiosz írja. Mindamellett helytelen volna
magatartásában csupán a zabolátlan szenvedélyesség kitörését látni.
Hannibal pontosan tudta, mit tesz. Világosan felismerte a római
követelések horderejét, mert Rómának Saguntum tiszteletben tartására
vonatkozó kívánsága jóval túlment az Ebro-szerződésben foglaltakon.
Saguntum elszigeteltségébe még beletörődött volna, de azt nem tűrhette,
hogy a város Róma előretolt állása legyen Hispániában, és oldalról
fenyegesse az ő belföldi pozícióit. Mindenekelőtt azt a kérdést kellett
feltennie, vajon ha most enged, máskor nem történik-e meg hasonló eset.
Ha a hispaniai viszonyok labilisak, hol szabhat határt a jövőbeli római
beavatkozásnak? Hannibalnak alkalmasint eszébe jutott az első pun háború
kezdete, amikor Róma a Messina [Messana] miatt kialakult konfliktus
idején hasonló magatartást tanúsított. A karthágói érdekekkel mit sem
törődve, védelme alá vette Messinát, amelyet akkor Szürakuszai
megtámadott, és ezt a várost használta fel támaszpontnak Szicília
meghódítására. Hannibal környezetében még sokan voltak, akik jól
emlékeztek az akkori eseményekre, arra, hogyan játszotta ki Róma a
karthágóiakat. És Hannibal levonta ebből azt a tanulságot, hogy hasonló
lehetőséget nem ad Rómának.
Mivel ilyen körülmények között a Hanniballal való további tárgyalások
kilátástalanok voltak, a római követek követeléseikkel közvetlenül a
karthágói kormányzathoz fordultak abban a reményben, hogy ott
kedvezőbb légkört találnak. Karthágóban kétségkívül sok tekintélyes
politikus nem helyeselte Hannibal önhatalmú eljárását, és nyilván szép
számmal akadtak köztük olyanok, akik még arra is hajlandók voltak, hogy
a konok sztratégoszt dezavuálják. Csakhogy Hannibal is küldött jelentést
Karthágóba, kifej tette magatartásának indokait, és nem rejtette véka alá
szilárd elhatározását, hogy keresztülviszi akaratát. Szavait nem lehetett
semmibe venni. Még ha a kormányzat hajlandó lett volna is
engedményeket tenni Rómának, arra egyáltalán nem volt lehetősége, hogy
Hannibalt engedékenységre kényszerítse. A dolog odáig fajult, hogy
minden energikus lépés kirobbantotta volna az anyaváros és fővezére
között a nyílt konfliktust, és Karthágó puszta létezése is bizonytalanná vált
volna. A római követek megnyugtató választ kaptak ugyan, de valójában
már akkor Hannibal mellett döntöttek Karthágó urai. Kérésére a
legteljesebb szabadságot biztosították neki Hispániában.
Hannibal hamarosan élt is ezzel a teljhatalommal. Mivel Róma
beleavatkozott a hispaniai ügyekbe, a településeknek, törzseknek egyszer s
mindenkorra meg kellett mutatni, ki az úr a Pireneusi-félszigeten.
Saguntumnak bűnhődnie kell, amiért a rómaiakat merészelte segítségül
hívni. Vakmerő játék volt, amit itt Hannibal elkezdett; jól tudta, hogy
kirobbanthatja vele a Róma elleni háborút, de apai örökségéről, hispaniai
uralmának biztosításáról, saját hatalmának fennmaradásáról volt szó. 219
tavaszán seregével Saguntum ellen vonult. A magaslatra épült, jól
megerősített várost rohammal nem lehetett bevenni, nyolc hónapig
húzódott az ostrom, és csak késő ősszel, 219 október végén vagy november
elején került Saguntum Hannibal kezére. A saguntumiak hosszú ellenállása
ellenére végül mégiscsak siker koronázta Hannibal hadi vállalkozását, amit
jórészt a rómaiak passzivitásának köszönhetett. A rómaiak 219 nyarán
háborút viseltek a pharoszi [Hvar] Démétriosz ellen, előkészítették a Pó-tól
délre fekvő területek kolonizálását, de semmit sem tettek a szerencsétlen
saguntumiak érdekében, pedig azok csak Róma segítségében bizakodva
mertek Hannibalnak ellenállni. Róma még arra sem szánta rá magát, hogy
legalább tiltakozzék Karthágóban. Sok minden homályos ebben az ügyben.
Talán a római senatus nem számított Hannibal rendkívül gyors akciójára, s
képtelen volt az új helyzetben azonnal megtenni a kellő lépéseket? Vagy
meggondolta magát, és tanácsosabbnak vélte, ha mégsem vállal komoly
kötelezettségeket a távoli Hispániában? Bárhogy áll is a dolog, Hannibal
mindenesetre a gyengeség jelének ítélte Róma magatartását, és igazolva
látta azt a véleményét, hogy egy merész elhatározás minden tárgyalásnál és
alkudozásnál eredményesebb.
Így hát kedvezőnek tartotta a pillanatot a következő lépés megtételére.
Tudta, hogy Saguntum bukásával a tulajdonképpeni probléma korántsem
oldódott meg. Az Ebro-szerződés révén Rómának még megvolt az a
lehetősége, hogy megvesse lábát az Ebro és a Pireneusok közötti területen,
és várható volt, hogy ezt legalábbis most fokozottabb mértékben
megkísérli. E területek birtokában Róma bármikor belenyúlhat a Barkidák
hatalmi szférájába, és ezáltal olyan konfliktusokat idézhet elő, amelyekhez
képest a saguntumi jelentéktelen nézeteltéréssé törpülne. Ezt csak egyetlen
módon lehet megakadályozni, úgy, hogy Hannibal maga hódítja meg a
szóban forgó területeket. Tudta, hogy ezzel megszegi az Ebro-szerződést,
amit Róma nem fog tétlenül eltűrni. Viszont azzal is tisztában volt, hogy
akár így, akár úgy határoz, a háborús bonyodalom veszélye mindenképpen
fennáll. Ha pedig háborúra kerül sor, legalább megteremti hozzá a számára
legkedvezőbb feltételeket. Ha Észak-Hispania meghódításával elejét veheti
egy újabb római intervenciónak, az egész félszigetet megóvja az ellenség
támadásától, és újabb bonyodalmak esetén lehetősége nyílik, hogy
Hispániából vagy Afrikából offenzívát indítson Itália ellen. Bár Hannibal
elsősorban a Pireneusi-félszigetre és a saját hatalmára gondolt, koncepciója
közvetlenül Karthágót is érintette. A rómaiak már 220 őszén kijelentették,
hogy hadvezére akcióiért végső soron a karthágói kormányzatot teszik
felelőssé. És Karthágó uralkodó körei nem minden vonakodás nélkül
engedtek akkor Hannibal követeléseinek. Vajon most hajlandó lesz-e a
város követni fiatal hadvezérét ezen az új, fölöttébb bizonytalan úton?
Hannibal a kérdést igen józanul mérlegelte. Apja és sógora révén sok
követője volt Karthágóban, akikre bizton számíthatott. Nemcsak a nép
körében voltak hívei, hanem azokban az előkelő családokban is,
amelyeknek fiai tisztként szolgáltak a hadseregében. A még tétovázó
elemeket győzelmi jelentéseivel és a saguntumi hadizsákmányból
származó aranyakkal igyekezett megnyerni. De még ennyivel sem érte be.
Hadseregében 219-218 telén nagy átcsoportosításokat hajtott végre, és a
Hispániába szállított afrikai egységek helyébe jelentős létszámú hispaniai
csapatokat küldött. Ezek egy része Karthágó térségében állomásozott,
négyezer líbiai zsoldossal együtt, akik Metagoniából származtak. Egy
római támadás visszaveréséhez ezek az erők nem lettek volna elegendők,
de mint Hannibalhoz feltétlen hűséggel ragaszkodó alakulatok nem
megvetendő támaszt jelentettek karthágói párthíveinek. Ilyenformán tehát
Hannibal mindent megtett annak érdekében, hogy még csírájában elfojtson
a terveivel szemben megnyilvánuló bármilyen ellenállást.
Időközben, még a tél folyamán, Hispániában előkészítette az új
hadjáratot, sorozás útján kiegészítette és részben újjászervezte csapatait, s
felvette az első kapcsolatokat az északon lakó ilergetek fejedelmével,
Indibilisszel. A hadjárat idejére Haszdrubal nevű öccsére bízta a Barkida-
birodalom kormányzását. 218 kora tavaszán gyűlt össze a sereg Új-
Karthágóban – a hagyomány szerint kb. 90000 gyalogos és 12000 lovas –,
és április végén indult meg a parti útvonalon észak felé. Május végén átkelt
az Ebrón, és ezzel megkezdődött az észak-hispaniai területek meghódítása.
Amíg Hannibal serege el nem indult Új-Karthágóból, Róma nyugton
maradt. Semmi sem utal arra, hogy ott 218-ban nagyobb harci
tevékenységekre számítottak volna. A választáson P. Cornelius Scipio és
Tib. Sempronius Longus személyében olyan férfiakat állítottak az állam
élére, akik eddig még egyáltalán nem tűntek ki hadvezéri képességeikkel.
Megkezdték a felső-itáliai Cremona és Placentia [Piacenza] betelepítését,
amelyet már az előző évben tervbe vettek. Május végén, június elején
azonban befutottak Hispániából az első hírek Hannibal új hadműveleteiről,
így hát Róma kénytelen volt feladni tartózkodó magatartását. A megelőző
évben sorsára hagyta Saguntumot, de ami most történt, azt már nem
tűrhette el. Nemcsak azért, mert Masszaliával szemben presztízse forgott
kockán, és nem is csupán azért, mert Hannibal egyszerűen semmibe vette a
római igényeket. Ezen túlmenően a hispaniai események alkalmasak voltak
arra, hogy teljesen megváltoztassák a Nyugaton kialakult eddigi
erőviszonyokat. Erre csak egyetlen válasz lehetett: a hadüzenet. Római
követek utaztak sietve Karthágóba, az öregek tanácsa előtt békeszegéssel
vádolták Hannibalt, és kiadatását követelték. Valóban bíztak-e még abban,
hogy sikerül megfélemlíteniük a karthágói kormányzatot, és el tudják érni
Hannibal kiadatását? Kérdéses. A karthágói kormányzat most kevésbé
fogadhatta el a római követeléseket, mint 220 őszén. Hiszen Hannibal még
jobban megszilárdította pozícióit, serege feltétlenül engedelmeskedett
akaratának, és hispaniai csapatok álltak Afrika földjén. A karthágóiak
megpróbálták kétségbe vonni a római követelések jogosságát, és
igyekeztek védelmezni saját álláspontjukat. A rómaiak azonban nem
tárgyaltak többé. Amikor a karthágóiak tovább akartak vitatkozni, a római
követ a gyűlés elé lépett, tógájából öblöt formált, rámutatott, és így kiáltott:
“íme itt a háború és a béke: Válasszatok!” Szavai nagy vihart kavartak, a
józan értelmet elsöpörte a harag és a szenvedély. “Válaszd te, amelyiket
akarod!” – kiáltották Róma képviselőjének, mire az elengedte tógája
összefogott redőit, és kijelentette: “Úgy hát vegyétek azt, amit akartatok, a
háborút!” Mindenfelől helyeslő kiáltások harsogtak. A pillanat hevében
mindenki megfeledkezett arról, hogy ez a háború nem Karthágó háborúja,
hanem Hannibalé, aki elsősorban a saját hatalmi céljait követi. Senki sem
gondolt arra, hogy Hannibal győzelme esetén Karthágó is a Barkidák
uralma alá kerül, ha viszont vereséget szenved, a várost a 241. évi
katasztrófánál is súlyosabb veszély fenyegeti. Elementáris erővel robbant
ki a sokáig visszafojtott gyűlölet a Tiberis-parti várossal szemben, amely
nem akar maga mellett megtűrni más hatalmaikat. Hannibalban pedig már
nem a hatalom bitorlóját látták, hanem azt a férfiút, aki majd megtorolja a
múltban elszenvedett vereségeket, sérelmeket, és egy új virágkor ragyogó
távlatai felé vezeti Karthágó városát.

II. Háború Róma ellen

1. A hadjárat a cannaei csatáig

Amikor Hannibal és a karthágói kormányzat elszánta magát a Rómával

való új háborúra, szükségképpen felmerült a kérdés, hogy ezúttal jobbak-e
az esélyeik, mint voltak a szicíliai háború éveiben. Polübiosz szerint sokan
a gazdag Hispániái erőforrásokban bizakodtak. Valóban, az ottani
hódítások eredményeként Karthágó akkora területet mondhatott magáénak,
amely Szardínia és Nyugat-Szicília elvesztése ellenére is jóval nagyobb
volt, mint amekkorát 204-ben birtokolt. A félsziget lakossága az akkori
felfogás szerint a katonatoborzásnak szinte kiapadhatatlan forrásául
szolgált: a hispaniai háborúkból származó zsákmány, valamint a hispaniai
ezüstbányák hozadékai újra megnövelték Karthágó financiális erejét; és
mindezeken felül remekül kiképzett hadsereggel rendelkezett. De aki
józanul mérlegelt, nem tarthatta indokoltnak az optimisták derűlátását.
Időközben Róma is erősebb lett. Itáliában mintegy 600000 fegyverbíró
férfit sorozhatott be katonának; pénze több volt, mint valaha; magas fokú
szervezettsége lehetővé tette, hogy teljes mértékben mozgósítsa
erőtartalékait. Mindenekelőtt azonban a stratégiai alaphelyzet volt
lényegesen hátrányosabb a karthágóiak számára, mint 264-ben. Az első
pun háború kitörésekor a karthágóiak a Messinai-szorosnál álltak, és
onnan, valamint Szardínia felől akkor még igen tekintélyes erőt képviselő
flottájukkal közvetlenül fenyegethették Itáliát. Most viszont Szicília és
Szardínia a rómaiaké volt, a római flotta ereje jóval felülmúlta a karthágói
hajóhadét, és Nyugat-Szicília kikötőiből Afrika felé, az észak-etruriai
partról pedig Észak-Hispania felé nyitva állt az út a rómaiak számára.
Ilyenformán tehát az eljövendő háborúhoz a legfontosabb ütőkártyákat
Róma tartotta a kezében.
Mindenekelőtt Karthágó városát és környékét fenyegette a közvetlen
támadás veszélye. Afrikában 20000 főnyi reguláris sereg állomásozott,
ennek egy része a nyugat-líbiai Metagonia, másik része Karthágó
térségében volt elosztva. Egy római invázió visszaverését e viszonylag
csekély haderő aligha remélhette; a gyenge karthágói flotta nem volt képes
a hosszú afrikai partvonal védelmének biztosítására; Hannibal a
hadseregével az Ebro és a Pireneusok közti területen tartózkodott. A
rómaiak világosan felismerték a karthágóiak gyönge pozícióját, és arra
építették haditervüket. Az egyik consulnak, Scipiónak hatvan hajóval és
két légióval Észak-Etruriából át kellett kelnie Észak-Hispániába; a másik
consul, Sefnpronius azt a megbízást kapta, hogy Szicília szigetén 40000
főnyi inváziós sereget szervezzen, és Afrikába szállításukhoz Lilübaionban
160 hajót gyűjtsön össze. Ha a Pireneusi-félszigeten partra szállt egységek
le tudják kötni Hannibal erőit, akkor remélni lehet, hogy az afrikai inváziós
csapatok viszonylag rövid idő alatt békekötésre kényszerítik a nem kellően
felkészült Karthágót, Hannibal pedig elszigetelődik. Minden körülmény
amellett szók, hogy ez a számítás beválik.
Hannibal könnyen ki tudta találni, mit terveznek a rómaiak. A Hispániái
partraszállást nyugodtan várta, mivel ott abszolút fölényben volt. De
Karthágót és Észak-Afrikát nem lehet az Ebrónál megvédeni, és a rómaiak
sikeres afrikai inváziója esetén hiába minden hispaniai győzelem – a
háborút Róma nyeri meg. Ezt a veszélyt csak úgy lehet elhárítani, ha ő,
Hannibal, magához ragadja a kezdeményezést, és rákényszeríti a
rómaiakat, hogy minden erejükkel ellene forduljanak. Erre pedig csak
egyetlen lehetőség van meg kell támadni Itáliát. Hannibal kétségkívül már
hosszabb ideje foglalkozott ilyen tervekkel, máskülönben nem lehetne
megérteni az előző évek során tanúsított magatartását, amikor állandóan
egy Róma elleni háború kockázatával játszott. De 218 nyarán
tulajdonképpen még nem volt eléggé felkészülve. Amint a következő
hónapokban kiderült, a megteendő útvonalról és a felső-itáliai helyzetről
csak igen bizonytalan információi voltak, és ami a legfontosabb: még nem
szerezte meg a vállalkozáshoz szükséges bázist: Észak-Hispániát. Amikor
értesült a római hadüzenetről, éppen nehéz, sok veszteséggel járó
harcokban állott az Ebrótól északra lakó törzsekkel. A bargusok, az
airenosok, az andosinok heves ellenállást tanúsítottak, és a tulajdonképpeni
partvidék meghódítása Tarrakóval meg Emporeionnal – egyelőre nem volt
lehetséges. Az új helyzetben Hannibal nem folytathatta tovább ezeket a
hadműveleteket. Most már csak egyre gondolhatott, arra, hogy még a
római invázió megindulása előtt megjelenjen Itáliában.
Mihelyt lehetett, beszüntette az észak-hispaniai vállalkozásokat, és
megtette a szükséges intézkedéseket az itáliai hadjárathoz. Az észak-
hispaniai törzsektől szedett túszokat Saguntumba vitette; egyik alvezérét,
Hannót azzal a feladattal bízta meg, hogy Indibilisszel, az ilergetek
szövetséges fejedelmével együttműködve, 11000 főnyi haderővel
védelmezze az újonnan meghódított területeket, és folytassa a harcot a
bargusok ellen. Körülbelül ugyanannyi – 11000 – hispaniait elbocsátott a
katonai szolgálatból, úgyhogy saját hadseregének létszámát 50000
gyalogosra és 9000 lovasra csökkentette; amellett a málhacsapat nagy
részét az Ebrótól északra levő Kissza helységben hagyta. A küszöbön álló
hadjárathoz megbízható, harcedzett és gyors mozgásra képes haderőre volt
szüksége. Ezzel kelt át a Pireneusokon augusztus elején.
Menetelés volt az a bizonytalanba; több vonatkozásban Nagy Sándor
hadjáratához lehet hasonlítani. Hannibal célja természetesen nem lebegett a
ködös messzeségben, mint Nagy Sándoré, de ilyen nagy sereg még
sohasem kelt át a Pireneusi-félszigetről Itáliába. Hogy ez a vállalkozás mit
jelentett akkor, azt mi még elképzelni is alig tudjuk. Micsoda éleslátás
kellett annak felismeréséhez, hogy a távoli Hispániából kiindulva, a
Pireneusokon és az Alpokon át offenzívát lehet indítani Itália ellen! És
ugyanakkor mekkora bátorság a végrehajtáshoz! E vállalkozás hallatlan
merészsége talán nem is annyira az addig jórészt ismeretlen utak
felkutatásában, mint inkább a hátországi összeköttetésekről való tudatos
lemondásban rejlett. A Pireneusokon és az Alpokon át még abban az
esetben is vajmi bajosan lehetett volna megszervezni az utánpótlást, ha
Karthágó szilárdan a kezében tartja Észak-Hispániát. Az adott
körülmények között azonban ez teljesen lehetetlen volt.
Hannibal a Pireneusokon átkelve a partvidék közelében vonult keresztül
Gallia déli részén, hozzávetőleg a mai Perpignan, Narbonne, Montpellier
vonalon, majd a Rhone-delta [Rhodanus] előtt északnak fordulva a mai
Avignon környékén érte el a folyót. Itt akadt el először. Mivel az
átkeléshez nem voltak hajói, az egész környékről összevásároltatta a
fellelhető vízialkalmatosságokat, és még a katonáival is ácsoltatott
tutajokat, ladikokat. Eközben a keleti parton kelta törzsek harcosaiból
nagyobb sereg gyűlt össze, hogy megakadályozza a karthágóiak átkelését.
Mivel a széles folyón át nem lehetett megtámadni őket, Hannibal az éj
leple alatt seregének egy részét alvezérével, Hannóval, Bomilkar fiával
anélkül, hogy az ellenség észrevette volna, elküldte, hogy a folyó mentén
felfelé haladjon. Hanno úgy 35 kilométerrel arrébb, ahol a folyó közepén
levő sziget megkönnyítette az átkelést, katonáival átjutott a keleti partra, és
azon tért vissza, déli irányban. Mihelyt Hannibal az előre megbeszélt
füstjelzések révén értesült Hanno megérkezéséről, kiadta a parancsot, hogy
mindenki szálljon fel az előkészített járművekre. Abban a pillanatban,
amikor az első karthágói bárkák elérték a túlsó partot, Hanno váratlanul
hátba támadta a keltákat. Azok két tűz közé szorulva teljesen
megzavarodtak, csak gyenge ellenállást tanúsítottak, úgyhogy rövid
küzdelem után szabaddá vált a part. Hannibal még aznap – a Rhóne-hoz
való megérkezését követő ötödik napon – át tudta szállítani egész seregét.
Most 38000 gyalogosa és 8000-nél valamivel több lovasa volt, tehát a
pireneusi átkelés óta hozzávetőleg 12000 embert vesztett. Meglepően
magas szám, hiszen a Rhóne-on való átkeléstől eltekintve jelentősebb
harcokra nem került sor Galliában, az adatok hitelességét még sincs okunk
kétségbe vonni. Éppen a menetelés első szakaszában dőlt ki a sorokból a
legtöbb ember – megbetegedtek, nem bírták a gyaloglást –, azonkívül a
Hispániai alakulatokból nyilván sokan szöktek meg, a hosszú, bizonytalan
úttól megriadva vissza akartak térni hazájukba. Mindenesetre feltűnő, hogy
a lovasok csak csekély veszteségeket szenvedtek, és amikor a sereg elérte
Felső-Itáliát, a hispaniaiak száma jóval kisebb volt, mint az afrikaiaké. Ez a
hadsereg akkor még nem volt az a zárt egység, amivé később
kovácsolódott, és fiatal vezéréből is hiányzott még az a tekintély, amely a
későbbi években lehetővé tette, hogy alakulatait a legválságosabb
helyzetekben is összetartsa.
Körülbelül a Rhóne-on való átkeléssel egyidőben Scipio, az egyik római
consul Pisából elindult csapataival Észak-Hispania felé, és kikötött
Masszaliában. Csak ott értesült arról, nagy meglepetéssel, hogy Hannibal
átvonult a Pireneusokon, és már a Rhone folyóhoz közeledik. Tisztán
akarta látni a helyzetet, ezért lovasságának egy részét északi irányban
felderítésre küldte. A felderítők félúton numidiai őrsökkel találkoztak;
kisebb csatározásra került sor, amelyben mindkét fél magát tartotta
győztesnek. A katonai szempontból jelentéktelen összecsapás annyiban
mégis fontos volt, hogy a két ellenfél ezáltal szerzett első ízben pontosabb
tudomást a másik mozdulatairól. Hannibal nem táplált illúziókat a római
expedíció célját illetően; de tudatosan lemondott arról, hogy eredeti tervét
megváltoztassa, és gall földön vívjon meg a római hadsereggel. Az évszak
már meglehetősen előrehaladt, és minden hosszabb időzés azzal a
következménnyel járt volna, hogy az ősz folyamán nem tud átkelni az
Alpokon. Hogy a kellő időben Itáliában legyen, inkább hajlandó volt
eltűrni, hogy római sereg szálljon partra Észak-Hispániában. Ami Scipiót
illeti, ő viszont a lehető leggyorsabb iramban nyomult észak felé, abban a
reményben, hogy még a Rhone folyónál megállíthatja ellenfelét. Amikor
azonban elérte Avignon térségét, a karthágói sereg már három napja
elvonult északkeleti irányban. A consul úgy döntött, hogy visszafordul; a
további üldözésnek nem látta semmi értelmét. Csak hatoljon be Hannibal
az Alpok völgyeibe; szerfölött valószínűtlen, hogy csapataival sikerül
átkelnie az úttalan hegyvidéken, így hát Scipio sem látta szükségesnek az
eredeti hadműveleti tervek lényeges módosítását. A sereg zömét testvére,
Cn. Scipio vezénylete alatt Masszaliából tovább küldte Hispania felé, ő
maga pedig a lovasság egy részével elővigyázatosságból visszatért Itáliába,
hogy amennyiben Hannibal minden várakozás ellenére mégiscsak eljutna a
Pó-síkságra, helyén legyen. Később nagy dicsérettel emlegették a
consulnak ezeket a bölcs intézkedéseit. A Hispániában partra szállt római
csapatok ott már eleve jelentős karthágói erőket kötöttek le, megfosztották
Hannibalt a további támogatás lehetőségétől, s ezáltal végső soron döntő
módon befolyásolták az egész háború kimenetelét. Ez így utólag egészen
meggyőzően hangzik, de valamit nem vesznek számításba. Scipio akkori
elhatározása valójában Hannibal lehetőségeinek olyan megítélésén alapult,
amely a következő hónapokban nemcsak tévesnek, hanem a harci
cselekmények további alakulása szempontjából egyenesen aggasztónak
bizonyult. Scipio annyira nem vette komolyan, hogy Hannibalnak sikerül
átjutnia az Alpokon, hogy a döntő pillanatban nevetségesen csekély római
sereg állt a Pó-síkságon. Hannibal így lehetőséget nyert arra, hogy
megtizedelt, demoralizálódott hadát újra ütőképes erővé kovácsolja, és
keltákból toborzott zsoldosokkal kiegészítse. Mindenesetre akkoriban
sokan vélekedtek úgy, mint Scipio, és valóban nem sok hiányzott ahhoz,
hogy jóslata beteljesedjen.
Hannibal a Rhone mentén tovább haladva az allobrogok területére
érkezett. Amikor ott keletnek kanyarodva behatolt az Isére [Isara]
völgyébe, elébe jöttek a felső-itáliai bojok küldöttei, akiket főnökük,
Magilus vezetett. Ők adták az első pontosabb információkat a felső-itáliai
helyzetről, és arról is, hogy milyen lesz a még hátralevő út. Ezek a
felvilágosítások nem lehettek valami nagyon biztatók. Az Alpokban
akkoriban nem voltak kiépített országutak, csak primitív közlekedési
vonalak, a hágókon pedig keskeny ösvények vezettek keresztül, amelyeken
legfeljebb kisebb csoportok haladhattak át néhány málhásállattal, és
amelyek nem minden évszakban voltak járhatók. Amikor Hannibal
emberei a távolban megpillantották az Alpok hóborította csúcsait,
alighanem sokan joggal kételkedtek abban, hogy a több mint 40000,
részben nehéz fegyverzetű katonából álló hadsereg át tud-e rajta jutni
lovaival, elefántjaival, társzekereivel. Az első napokban, amikor a csapatok
még a síkság peremén jártak, minden jól ment. Lassanként azonban
megváltozott a táj. A völgy szűkebbé vált, a tovairamló folyók mentén
keskenyebbek lettek az ösvények, mindkét oldalon egyre meredekebben
szöktek a magasba a hegyek, és elzárták a kilátást. A katonák úgy érezték,
hogy idegen és ellenséges világ veszi őket körül. A hegyilakók
bizalmatlanul nézték a felfelé kígyózó óriási had vonulását. Féltették
szabadságukat, s jogos aggodalom töltötte el őket, hogy a fékevesztett
zsoldos népség felprédálja javaikat, ezért elsáncolták magukat a
hozzáférhetetlen magaslatokon, és eltorlaszolták a völgyben kanyargó utat.
A hadsereg idegőrlő harcok árán, újabb és újabb rajtaütések közepette
küzdötte magát egyre feljebb. Betegek és sebesültek maradoztak el, kimúlt
málhásállatok és törött szekerek szegélyezték az utat. A harcok végre
megszűntek, lakatlan vidékek következtek, de a bajok csak most kezdődtek
igazán. Egyre gyérebb lett a növényzet. Embernek, állatnak nem volt mit
ennie. Az éjszakák hidegek voltak. Nem volt fa, hogy tüzet rakjanak, és az
alvásra szinte nem is gondolhattak. Fáradtan és éhesen, az állandó
megerőltetéstől elcsigázva vonszolták fel magukat a hágók magaslataira.
Először tárultak szemük elé az Alpok keleti lejtői, és azokon túl a távoli
horizonton sokan a Pó-síkság széles rónáit vélték felismerni. Ebből
bátorságot merítettek: még néhány nap, és elérik az ígéret földjét. Ám ez a
néhány nap volt a legkeservesebb. A hegység keleti lejtői igen meredeken
zuhantak alá, s ráadásul faggyal-viharral hirtelen megjött a tél is. A síkos,
meredek ösvényeken lépten-nyomon megcsúszott a láb; sok ló és ember
zuhant így a mélységbe. Lavinák gördültek alá, és eltorlaszolták az utat.
Fáradságos munkával kellett ellapátolni a havat, és ha ez lehetetlen volt,
más ösvényeket kellett keresni, amelyek nem ritkán meredek szirtek tetején
vagy mély szurdokok fenekén értek véget, úgyhogy az útkeresők
kénytelenek voltak visszafordulni. S ez annál rosszabb volt, mivel az
embereknek már alig volt jártányi erejük. Sokan, akik idáig elvonszolták
magukat, nem bírták tovább, halálos kimerültségükben leroskadtak, végleg
elszakadtak a seregtől, nyomorultul ottpusztultak. A Rhone folyótól 38000
gyalogossal és több mint 8000 lovassal indult el Hannibal, és amikor végre
leereszkedett a Pó-síkságra, mindössze 26000 katonája maradt, köztük
6000 lovas. Körülbelül két hétig tartott az út a hegységen át, ezalatt 20000
ember pusztult el, és majdnem az egész málha odaveszett.
Az antik szerzők műveiben e sötét háttérből ragyogó színekben
emelkedik ki a hadvezér alakja. Hogy serege emberekkel és természeti
hatalmakkal viaskodva végül mégiscsak eljutott Itália földjére, az
elsősorban az ő érdeme. A nehéz napokban egy pillanatra sem csüggedt el,
a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekből is megtalálta a kivezető utat,
rendíthetetlen akaraterejével mindig újabb és újabb erőfeszítésekre tudta
sarkallni elcsigázott, letargiába süllyedt katonáit. A könyörtelen alpesi
világgal viaskodó egyszerű katonák szemében vezérük alakja szinte
emberfölöttivé magasztosult. A rettenetes kaland átvészelése után szentül
hitték, hogy istenek mutatták neki a szirtek és szakadékok között a helyes
utat, ő pedig rendíthetetlenül bízott az istenek segítségében, ez adott neki
erőt és magabiztosságot, így volt képes megtenni azt, ami emberi számítás
szerint lehetetlen. Ily módon még jobban elismerték tekintélyét, és készek
voltak akár tűzbe menni érte.
Az ókori hadtörténetben kevés olyan vállalkozást találni, amely a
kortársakra és az utókorra akkora hatást gyakorolt volna, mint Hannibal
átkelése az Alpokon. Szilénosz óta a második pun háborúról szóló minden
munka beszél róla, legendák szövődtek köréje, és ezeket az emberi fantázia
újabb meg újabb részletekkel hímezte ki. Sok kérdés merült fel, és sok
mindenre próbáltak választ keresni. A modern kutatás hosszú ideig
mindenekelőtt azon fáradozott, hogy rekonstruálja a karthágói sereg pontos
útvonalát. Időnként úgy látszott, mintha az lenne a probléma lényege, hogy
Hannibal melyik hágón kelt át; nehéz kérdés mindenesetre, mivel az antik
szerzők idevonatkozó adatai rendkívül pontatlanok. Ha alaposabban
megvizsgáljuk a problémát, megállapíthatjuk, hogy – amint ma már egyre
inkább felismerik – viszonylag egyszerű tényekről van szó. A korabeliek,
akik nyomán Polübiosz haladt, a menetelésnek csupán a kiinduló- és
végpontját jelölték meg pontosabban, a többi földrajzi elnevezést
mellőzték, azon egyszerű oknál fogva, mert olvasóiknak halvány fogalmuk
sem volt e vidékekről, és efféle adatokkal úgysem tudtak volna mit
kezdeni. Annyit mindenesetre megtudunk, hogy Hannibal az Isére
völgyéből indult el, és a mai Torino vidékén érte el a Pó-síkságot. Ha ez
igaz – márpedig kételkedni nincs okunk benne –, és Hannibal nem tett
rendkívüli kitérőket, akkor minden valószínűség szerint először azIlsére
völgyén, majd az Arc völgyén vonult keresztül, a hegységen M. Cenis
körzetében költ át, és a Dora Riparia völgyéből jutott ki Itália földjére. Ezt
a feltevést későbbi írókra – például Liviusra – való hivatkozással nem lehet
megcáfolni, mert az, amit ők saját helyismeretükből hozzátoldottak az
eredeti beszámolókhoz, többnyire annyira zavaros és ellentmondásos, hogy
nem sok hasznát lehet venni.
A topográfiai részleteknél fontosabb az a kérdés, hogy Hannibal
átkelése miért került oly roppant nagy áldozatokba. Az okot nem lehet
egyedül a terepviszonyokban keresni, mert körülbelül tíz évvel később –
207 kora tavaszán – Hannibal egyik testvére, Haszdrubal szintén átkelt az
Alpokon, és látszólag nem szenvedett túlságosan nagy veszteségeket.
Vállalkozásának sikere éppen azt mutatja, hogy egy nagyobb hadsereg
alpesi átkelését nem tartották eleve lehetetlennek. Igaz viszont, hogy
Haszdrubal hadjárata jóval kedvezőbb körülmények között folyt. 208-207
telét Galliában töltötte katonáival együtt, bőven volt ideje a nyugodt
felkészülésre, és amikor beköszöntött a kedvező időjárás, kipihent
harcosokkal kelt át az Alpokon. Hannibal esetében merőben más volt a
helyzet. Amióta elindult Új-Karthágóból, vagyis 218 tavasza óta,
seregének úgyszólván semmi pihenőt sem engedélyezett. Az Észak-
Hispániáért vívott harcok kellős közepéből jött el a nagy menetelésre,
közben sehol sem állapodott meg hosszabb időre, még akkor sem, amikor a
Rhone völgyéből megpillantották az Alpokat. A katonák már kimerültek
voltak, amikor nekivágtak a nehéz hegyi terepnek. Az élelmezés is
nehézségeikbe ütközött; a magukkal vitt készleteket hamar felélték, a
terméketlen hegyvidék szegény lakóitól pedig nem szerezhettek kellő
mennyiségű élelmet. És mindehhez járult még a kedvezőtlen évszak, a
korai tél, a magas hegyekben a kemény fagy, az erős havazás, amely szinte
teljesen járhatatlanná tette a hegyi utakat. Ilyenformán tehát a fizikai
kimerültség, az éhezés és a hideg volt az, ami az óriási emberveszteséget
együttesen előidézte. Felvetődik az a kérdés, hogy megfelelő tervezéssel
nem lehetett volna-e mindezt elkerülni. Nem kétséges, hogy Hannibalt
ebben a vonatkozásban bizonyos felelősség terheli. De meggondolásaiba
egyéb fontos tényezők is belejátszottak. Az egész vállalkozás végső sikere
attól függött, hogy idejében meg tud-e jelenni Észak-Itáliában. Csakis
abban az esetben remélhette, hogy keresztezheti a rómaiak felvonulási
terveit, és főleg, hogy megakadályozhatja a Karthágó számára rendkívül
veszélyes afrikai partraszállást, ha meglepi az ellenséget, és még 218 őszén
eléri a Pó-síkságot. Mivel az idő előrehaladottsága miatt minden egyes nap
sokat számított, sutba dobta az ésszerű csapatvezetés szabályait, habozás
nélkül kockára tette katonái életét, egészségét, és nem riadt vissza attól
sem, hogy a stratégiai cél érdekében hadserege nagy részét feláldozza.
Akaratát keresztül is vitte, és még az általa kitűzött időben, október
elején, megérkezett a Pó-síkságra. Azt persze még maga sem tudta, hogy
valóban sikernek tekintheti-e a merész manővert, hiszen rengeteg embert
veszített. A Hispániából elindult sereg nagyságából arra lehet
következtetni, hogy eredetileg egészen más létszámú hadsereggel akarta
megvívni az itáliai hadjáratot. Az 59000 emberből megmaradt 26000
csupán akkora erőt képviselt, mint egy szokványos, kétlégiós római
hadsereg, és utánpótlást belátható időn belül hazájából nem várhatott. Ilyen
helyzetben gondolhatott-e még Hannibal arra, hogy megindítja a támadást
Itália ellen, Róma ellen, az akkori világ legerősebb katonai hatalma ellen?
Mindenesetre gondolhatott arra, hogy a felső-itáliai kelták esetlegesen
szövetségre lépnek vele. Tervei kialakításánál minden bizonnyal már eleve
számolt ezzel a lehetőséggel, de azt persze nem tudhatta előre, hogy sokkal
nagyobb mértékben szorul majd rájuk, mint eredetileg gondolta. Mert most
lényegében minden attól függött, kap-e segítséget tőlük, s ha igen,
mekkorát. Az első pillanatban úgy látszott, hogy a kilátások nem a
legkedvezőbbek. A taurinusok, akikkel először került érintkezésbe, nyílt
ellenállást tanúsítottak, és a többiek sem fogadták valami nagy
lelkesedéssel. A legtöbb törzs óvatosan és bizalmatlanul viselkedett, ki
akarta várni, milyen irányban fejlődnek az események. Miután Hannibal
legyőzte a taurinusokat, és elfoglalta fővárosukat, a Pó felső szakaszánál
élő néhány kisebb nép közelebbi kapcsolatba lépett vele. Ez még mindig
sovány eredmény volt, de legalább annyi lehetőséget nyújtott Hannibalnak,
hogy seregét újra harcképessé tette. Pótolta a hiányzó fegyvereket és
lovakat, újjászervezte a megtizedelt alakulatokat, és főleg alkalmat adott a
katonáknak, hogy kipihenjék magukat. Nagy szerencséje volt, hogy a
rómaiak még nem készültek fel teljesen.
Az utóbbiak számára most rendkívül kellemetlen helyzet alakult ki. Az
ellenség a Pó-síkságon állt, és Itáliát fenyegette. Mivel az előző év nyarán
ilyen eshetőséggel egyáltalán nem számoltak, teljesen új haditervet kellett
készíteni. Igaz, Placentia térségében, ahová most Scipio consul
megérkezett, római csapatok tartózkodtak, de ezeknek eredetileg csak az
volt a feladatuk, hogy a Pó folyótól délre lakó keltákat sakkban tartsák; kis
létszámuk miatt nem is lehetett remélni, hogy vissza tudják verni a
karthágóiakat. Más, harcba vethető egységek nem voltak akkor egész
Itáliában, így hát csak egyetlen megoldás kínálkozott: egyelőre lemondani
az afrikai invázióról és Szicíliából visszarendelni az afrikai expedícióra
készülő haderőket. Sempronius consul megkapta a parancsot, hogy
csapatait, amilyen gyorsan csak lehet, vigye át Szicíliából Felső-Itáliába.
Időnyerés végett az egységeket külön-külön indították útnak Ariminum
[Rimini] felé, ahová legkésőbb 40 nap múlva meg kellett érkezniük. De
még így is 7-8 hét telt el, mire a szicíliai hadsereg bekapcsolódhatott a
Hannibal ellen folyó harcokba.
Ilyen sokáig nem várhatott Scipio Piacentiában, márcsak a kelták miatt
sem, akik a rómaiak késlekedését a gyengeség jelének fogták volna fel.
Ezért serege zömével megindult nyugati irányban, Hannibal felé. Félúton
Placentia és a mai Torino között, a Ticinustól [Ticino] nyugatra elterülő
síkságon találkoztak össze a római és a karthágói előhadak; a két vezér is
velük volt. Itália földjén most nyilvánult meg először Hannibal
lovasságának fölénye. Egykettőre szétszórták a könnyű fegyverzetű római
alakulatokat, majd ádáz harc után, amelyben a consul súlyosan
megsebesült, a római lovasságot is megverték. A ticinusi összecsapás nem
volt nagyszabású ütközet, de a további fejlemények szempontjából jelentős
következményekkel járt. Miközben a rómaiak a Trebiáig vonultak vissza,
az insuberek nyíltan Hannibalhoz pártoltak, s példájukat a többi kelta törzs
is követte. Hamarosan az egész területre kiterjedt a zendülés. Még Scipio
táborának kelta segédcsapatai is rokonszenveztek a mozgalommal, és
amikor a karthágóiak közeledtek, kisebb-nagyobb csoportokban átszöktek
hozzájuk. Hannibalnak most már elegendő emberanyag állott
rendelkezésére. Mintegy 14000 keltát köztük majdnem 5000 lovast –
sorozott be seregébe, amely így jóval nagyobb lett, mint a rómaiaké. Scipio
engedett a növekvő nyomásnak, és a Trebia keleti partjára húzódott vissza,
ahol állásai szinte megtámadhatatlanok voltak: jobbról a Pó és Placentia,
balról az Appenninek magas előhegyei, elöl a Trebia védték. Itt várta
consultársát, Semproniust. A mintegy 8 kilométernyire táborozó Hannibal
úgy ítélte meg a helyzetet, hogy amíg a rómaiak megerősített állásaikban
maradnak, addig nincs támadási lehetőség. Ezért egyelőre beérte azzal,
hogy elpusztította a környező vidéket, és kifosztotta a rómaiak clastidiumi
[Casteggio] raktárait. December közepére megérkezett a szicíliai hadsereg,
s új helyzet alakult ki. A rómaiak úgy érezték: ismét elég erősek ahhoz,
hogy magukhoz ragadják a kezdeményezést. Sempronius ütközetre szánta
el magát. Elhatározása korántsem volt annyira dőre, mint később
gondolták. Elvégre a szicíliai hadsereg azért érkezett oda, hogy megverje
az ellenséget. Nem azt várták tőle, hogy megerősített állásokból nézze,
hogyan kerül Hannibal kezébe egész Felső-Itália. Nem is volt rá oka, hogy
féljen egy ütközettől. A ticinusi csatában csak a lovassági alakulatok meg a
könnyű fegyverzetű gyalogos csapatok harcoltak; most viszont az
afrikaiakból, hispaniaiakból és keltákból összeverbuvált karthágói
egységekkel szemben azok a római légiók álltak, amelyek a múltban
nemegyszer győzték le mind a karthágóiakat, mind a keltákat. Igaz, az
évszak nem volt kedvező az ütközetre, de ez Hannibalra nézve éppoly
hátrányos volt. Sőt neki még több bizonytalansági tényezőtől kellett
tartania. Saját tapasztalatból még nem ismerte a római légiók harci erejét,
és legfőképpen azt nem tudhatta előre, hogyan válnak be majd a harcban az
újonnan toborzott kelta csapatok, amelyek seregének egyharmadát
alkották.
A két hadsereg létszáma nagyjából azonos volt, de az összlétszámon
belül jelentős különbségek mutatkoztak. A római gyalogság mind
mennyiségi, mind minőségi tekintetben jóval felülmúlta Hannibal
gyalogsági erőit: 36000 római gyalogossal szemben csak 28000 ember
állott a karthágói oldalon. A lovasságnál fordított volt a helyzet:
Hannibalnak több mint 10000, részint remekül kiképzett embere már eleve
fölényt biztosított a 4000 rómaival szemben. Ezek a különbségek
határozták meg a két fél stratégiai terveit. A rómaiak elgondolása az volt,
hogy a gyalogság rohammal áttöri az ellenség központját, és ott csikarja ki
a döntést; a lovasság elsősorban a szárnyakat fogja biztosítani. Hannibal
viszont nem a centrummal, hanem a szárnyakkal akarta a támadást
megindítani: lovasai előbb szétugrasztják a római lovasosztagokat, majd
befelé kanyarodva oldalba és hátba támadják az ellenséges sereg többi
részét; a gyalogságnak az a feladata, hogy tartsa a frontot mindaddig, amíg
a szárnyaik teljesen be nem kerítik az ellenfelet. Hannibal koncepciója
szellemesebb, de egyben bonyolultabb is volt a római haditervnél, és
önmagában véve még nem teljesen garantálta a sikert. Ha a rómaiak áttörik
a centrumát, még mielőtt lovassága akcióba lendül, a csatát elveszti.
Minden attól függött, hogy a különböző oldalakról meginduló akciók
tervszerűen zajlanak-e le, és a döntő pillanatban sikerül-e azokat
kellőképpen koordinálni. Tehetséges, önálló cselekvésre képes alvezérek
nélkül semmit sem lehetett cselekedni, és még akkor is sok függött a vak
véletlentől. Hannibal fölénye jórészt azon múlott, hogy megértette: menet
közben hozott döntéseivel ezeket a véletlenségi momentumokat
minimálisra tudja csökkenteni.
E képessége már a trebiai csatában is megnyilvánult. Hogy
csatatervének sikere ne egyedül a szárnyakon elhelyezett lovasság akcióitól
függjön, még kelepcét is állított. A csata előestéjén Mago nevű testvére
2000 válogatott emberrel – a fele lovas volt – rejtekállást foglalt el a folyó
menti lapálytól délre. Azt a feladatot kapta, hogy onnan a csata
megkezdése után törjön előre, és támadja hátba a rómaiakat. Másfelől arra
is törekedett Hannibal, hogy bevezető manőverek révén már a csata
kezdetén előnyösebb pozícióban legyen, mint a rómaiak, és
megakadályozza a légiók teljes harci erejének érvényesülését. A csata
napjának reggelén numidiai lovasokat küldött a Trebia túlsó, “római”
partjára. Ezek harcra ingerelték az ellenfelet, heves csetepaté robbant ki,
amelybe egyre több római sodródott bele. A numidiaiak végül
megfutamodtak, a rómaiak győzelmük biztos tudatában nyomultak a
hátráló ellenség után a folyón át. Azon a parton közben csatarendbe
fejlődött fel a karthágói hadsereg – a szárnyakon a lovasság, a centrumban
a gyalogság, a kelták középen, tőlük jobbra és balra a hispaniaiak meg a
líbiaiak, az arcvonal előtt, valamint a centrum és a szárnyak között a
könnyű fegyverzetűek parittyáikkal és dárdáikkal. A Trebia bal partjára
átkelt rómaiak szorongatott helyzetbe kerültek, és sürgős segítségre volt
szükségük. Megkezdődött a csata, még mielőtt a római oldalon teljesen
felkészültek volna rá, és a consulnak már nem állt többé módjában
meghatározni az ütközet óráját és helyét, ha nem akarta serege egy részét
sorsára hagyni. Kénytelen volt az ellenséges hajítófegyverek sűrű
záporában hadának zömét átvezetni a háromnegyed méter mély Trebia
jéghideg vizén, ami éppenséggel nem vált előnyére a csapatok
harcképességének. Mindazonáltal a légiók a bal parton újra rendezték
soraikat, és zárt csatarendben megindultak az ellenség felé. Most kezdődött
a tulajdonképpeni ütközet. Mialatt a fölényben levő numidiai és kelta
lovasság megfutamította a római lovassági alakulatokat, a légiók Hannibal
gyalogsága ellen nyomultak. Itt a rómaiak helyzete eleinte nem látszott
reménytelennek; a kelta gyalogság már hátrálni kezdett, és 10000 római
áttörte az arcvonalat. Ám ebben a kritikus pillanatban Mago hátulról
beavatkozott a harcba, és az ellenség üldözéséből visszatérő lovasok két
oldalról bekerítették a római központot. A római haderők zömét tehát most
egyszerre három oldalról támadták. Közben köd támadt, sűrű hózápor
kerekedett, ami növelte az általános zűrzavart, úgyhogy a consul már nem
volt képes áttekinteni a helyzetet. A rossz látási viszonyok Hannibalt is
gátolták abban, hogy sikerét a végsőkig kiaknázhassa. A rómaiak közül
sokan el tudták kerülni a bekerítés veszélyét, és visszajutottak a táborba.
Természetesen még így is nagyok voltak a veszteségek. A consul levonta a
csatavesztés konzekvenciáit. A rómaiak kiürítették trebiai állásaikat, és
visszavonultak Ariminumba. Ezzel a Pó-síkságot átengedték az
ellenségnek, egyedül csak Piacentiában maradt némi helyőrség.
A nyilvánvaló vereség ellenére a rómaiak akkor még nem látták
túlságosan sötétnek az általános helyzetet. Sempronius consul a senatusnak
küldött jelentésében azt írta, hogy ütközetbe bocsátkozott az ellenséggel, és
csak a köd meg a hózápor fosztotta meg őt a már biztosnak látszó
győzelemtől. Ez vigasztalóan hangzott, és a közvélemény el is hitte, annál
is inkább, mivel így a kiszámíthatatlan természeti erőket lehetett okolni a
vereségért. Akkoriban még senki sem gondolt arra, hogy Hannibal
személyében olyan hadvezér jelent meg Itália földjén, akivel szemben az
átlagos képességű stratégák egyszerűen tehetetlenek. A rómaiak nem látták
okát, hogy katonai koncepcióikat felülvizsgálják. Úgy vélték, kedvezőbb
körülmények között lehetőségük nyílik, hogy a következő évben minden
további nélkül döntő vereséget mérjenek az ellenségre. Annál is inkább
meg voltak erről győződve, mert éppen akkoriban igen jó hírek érkeztek az
észak-hispaniai hadszíntérről Ott ugyanis Cn. Scipio, a consul fivére
elfoglalta a Pireneusok és az Ebro között húzódó partvidéket, merészen
beljebb hatolt az ország belseje felé, megsemmisítő vereséget mért a
karthágói megszálló hadseregre, elfogta a vezért, Hannót meg Indibilist, az
Mérgetek fejedelmét, és zsákmányul ejtette azokat a málhákat, amelyeket
Hannibal Kisszában hagyott. 218-217 tele valójában Hannibal számára sem
hozott még döntő fordulatot. Igaz, ott állt a Pó-síkságon, fenyegette Itáliát,
rákényszerítette a rómaiakat, hogy az afrikai invázióról lemondva minden
erejüket az ellene vívott harcra koncentrálják, és a Ticiousnál meg a
Trebiánál aratott győzelmeivel megtépázta a római fölény nimbuszát. De
azért az ő vállalkozásaiban sem zajlott le minden úgy, ahogyan eltervezte.
Észak-Hispániában második hadszíntér keletkezett, amit nem tudott
megakadályozni; az Itáliába való átvonulás súlyos veszteségei szintén
sokat nyomtak a latban; és – Polübiosz is utal rá – a Pó-síkságon töltött téli
hónapok újabb réseket ütöttek a hadsereg soraiban, mert az afrikaiak nem
bírták a hideget. Az elefántokból, amelyek eredetileg azt a célt szolgálták
volna, hogy kiegyenlítsék a gyalogság gyöngéit, s amelyekből néhány még
részt vett a trebiai csatában, végül már csak egy maradt meg. Igaz,
Hannibalnak sikerült kelta zsoldosokkal feltöltenie seregét; most 40000
gyalogosa és 10000 lovasa volt, vagyis számszerűen majdnem annyi, mint
amennyivel elindult Hispániából. Ám e kiegészítések következtében erősen
megváltozott az egész hadsereg struktúrája. Legalább a fele keltákból
állott, s hogy ezek a részint igen megbízhatatlan, főleg pedig képzetlen
alakulatok milyen kevéssé képesek helytállni a római légiókkal szemben,
azt megmutatta a trebiai csata. Ez nyilván komoly aggodalommal töltötte el
Hannibalt, hiszen még hátra volt a hadjárat legnehezebb szakasza, a
tulajdonképpeni Itália meghódítása. Gondolt-e Hannibal arra, hogy Felső-
Itáliát támaszponttá építi ki a Róma elleni harcban? Nem tudjuk. Ha volt
ilyen szándéka, akkor legkésőbb a 218-217 telén szerzett tapasztalatok
meggyőzték arról, hogy a terv kivihetetlen. Az akkor még kevéssé fejlett
terület aligha lehetett volna huzamos ideig bázisa égy ilyen modern
hadseregnek, és a keltáknak nemigen volt kedvük a római uralmat
felcserélni egy karthágói katonai közigazgatással. A leglényegesebb
körülmény azonban az volt, hogy Hannibal Felső-Itáliában elszigeteltnek
érezte magát. Mint Karthágó legfőbb hadvezére megszokta, hogy
valamennyi hadműveletért neki kell viselnie a felelősséget, itt azonban a
legcsekélyebb lehetősége sem nyílt az általános helyzet világos
áttekintésére. Arról nem is szólva, hogy innen nem állt módjában
befolyásolni a Hispániában és Karthágóban hozandó döntéseket. Mindent
el kellett tehát követnie, hogy elszigeteltségéből mielőbb kitörjön. Már
közvetlenül a trebiai csata után megkezdte a tulajdonképpeni Itália ellen
irányuló támadás előkészületeit.
A rómaiak mindenesetre igyekeztek biztosítani az oda vezető
legjárhatóbb útvonallakat. Az Adriánál, Ariminum térségében Servilius, az
egyik új consul elzárta a Via Flaminiát; Etruria északkeleti részében, az
Arno [Arnus] felső szakaszánál, Arretium [Arezzo] mellett consultársa,
Flaminius állt készenlétben, hogy a kedvező időjárás beköszöntével az
Appenninek hágóihoz nyomuljon. Hannibal azonban keresztülhúzta a
római számításokat – részint azzal, hogy a vártnál korábban kezdte meg
hadműveleteit, részint azzal, hogy olyan utat választott, amelyet a rómaiak
teljesen járhatatlannak tartottak. Március végén, április legelején – az
akkori szokások szerint szokatlanul korán – úgy véljük, hogy valószínűleg
a mai Bolognából kiindulva, a Collina-hágón keresztül átkelt az
Appennineken, és a mai Pistoia mellett lépett a síkságra. Az Arnónak és
mellékfolyóinak nagymérvű áradása miatt szinte lehetetlen volt tovább
mennie. A sereg csak roppant erőfeszítések árán bírt áthaladni a nagy
kiterjedésű mocsaras lapályokon és a vízzel elöntött árterületeken. A
katonák három éjszaka le sem hunyhatták a szemüket, alig akadt egy-egy
kis száraz földdarab, ahol kissé kifújhatták magukat, és az állandó
nedvesség miatt sokan megbetegedtek. Maga Hannibal is súlyos
szemgyulladást kapott, aminek következtében fél szemére megvakult. A
sereg közepén haladó kelták szenvedtek a legtöbbet. Még nem szokták meg
az ilyen fáradalmakat, és ráadásul olyan terepen kellett menniük, amelyet
az előttük vonuló hispaniaiak meg líbiaiak teljesen járhatatlanná tettek. A
lovas alakulatok voltak a sereghajtók, ők bírták legkönnyebben, mivel nem
kellett vízben-mocsárban gázolniuk; részint azért is haladtak a végén, hogy
a megbízhatatlan kelták el ne szakadhassanak a seregtől. Hannibal ezúttal
is keresztülvitte elhatározását, hallatlan erőfeszítéseket követelve
katonáitól. Az út nyitva állt előtte Etruria felé.
Széles ívet írt le a mai Greve és Fojano helységek fölött, Arretiumtól
nyugatra, majd Cortona felé tört előre, s ily módon beékelte magát
Flaminius serege és Róma közé. A hírre Servilius, az akkor még új Via
Flaminián Ariminumból elindult déli irányban, Flaminius pedig Arretiuniot
elhagyva közvetlenül a karthágói hadak nyomába szegődött. Ez jól
átgondolt haditerv volt: amennyiben Hannibal egyenesen Róma ellen
vonul, úgy a két consul a háta mögött egyesülhet; ha viszont Cortonától
Perusián [Perugia] át kelet felé halad tovább, s az umbriai Folignae
[Fulginiae, Foligno] mellett akarja elérni a Via Flaminiát, akkor a két
római hadsereg harapófogójába kerül, mint nyolc évvel ezelőtt Telamonnál
a kelták. Hannibal azonban éppen ezt akarta elkerülni, amiben két tényező
is segítette: a terep és Flaminius elővigyázatlansága.
A Trasimenus [Trasimeno]-tó északi partján, amerre a Cortonát
Perusiával összekötő út haladt nyugat-keleti irányban, a hegyek egészen a
tópartig nyúlnak, és azzal 9 kilométeres szakaszon keskeny szorost
alkotnak. Hannibal itt vonult keresztül, és a keleti kijáratnál, ahol az út a
magaslatokon át vezetett a perusiai völgybe, felállította hispaniai és líbiai
gyalogos csapatait, oly módon, hogy azokat már messzitől észre lehetett
venni. De a kissé távolabb, nyugaton, az úttól északra emelkedő
magaslatokat, amelyeket akkoriban még jobbára erdők borítottak, könnyű
fegyverzetű egységek és a kelták szállták meg, a lovasság pedig elrejtőzött
a szoros nyugati bejáratánál. Másnap reggel a szorosba behatoltak a
rómaiak anélkül, hogy előbb oldalirányban felderítették volna a terepet.
Nem törődtek mással, csak azzal, hogy a lehető legközelebb maradjanak az
ellenséghez. A sűrű köd miatt igen rosszak voltak a látási viszonyok.
Amikor a római sereg éle elérte a szoros kijáratát, és ott megpillantotta a
líbiai meg hispaniai csapatokat, Hannibal alakulatai a hegyekről lezúdultak
a hosszúra eltfyúit római menetoszlopokra, ugyaríakkor lovasai a keleti
bejárat felől a szorosba nyomták a római utóvédeket. Már a harc
kezdetével eldőlt a csata kimenetele. A rómaiaknak arra sem volt idejük,
hogy harci osztagokat alakítsanak; aki bent rekedt a szorosban, az vagy
elesett, vagy fogságba került. A katonái között harcoló consul is halálát
lelte. Csak a szoros kijáratánál fejlődött ki szabályos ütközet, és itt 6000
rómainak sikerült átverekednie magát. De másnap ezeket is utolérték, és
megadásra kényszerítették a Maharbal parancsnoksága alatt álló numidiai
egységek. Ily módon semmisült meg a több mint 25000 főnyi római
hadsereg; 15000-ren elestek, a többi fogságba került. Hannibal mindössze
1500 embert vesztett, ezek többsége kelta volt. Győzelmét fél héttel később
újabb jelentős siker követte. Maharbal vezetésével a karthágói előhadak,
amelyek közben Folignae mellett elérték a Via Flaminiát, megállították
Servilius seregének észak felől előrenyomuló 4000 főnyi lovasságát,
északkeleti irányba szorították, majd teljesen megsemmisítették. E
veszteség következtében jelentős mértékben akcióképtelenné vált az itáliai
földön álló utolsó római hadsereg.
Azokban a napokban Hannibal tanácskozásra hívta össze főtisztjeit.
Meg kellett vonni az addigi sikerek mérlegét, és ezzel kapcsolatban
természetszerűen felmerült a kérdés, hogy az egyik római hadsereg
megsemmisítésével és a másik sarokba szorításával voltaképpen mit is
nyertek a karthágóiak. Az Appennineken való átkelés előtt Hannibal
szabadon bocsátotta Rómának fogságba került szövetségeseit. Kijelentette
nekik: ő csak Róma ellen visel háborút, és azért jött, hogy Itáliát a római
iga alól felszabadítsa. Ugyanezt tette közvetlenül a trasimenusi csata után
is. Céljait világosan látjuk. Az italicusokat el akarta szakítani Rómától, és
azt remélte, hogy győzelmeivel szét tudja robbantani az Itáliában
kialakított római uralmi rendszert. Ha ez sikerül, a háború kimenetele már
el is dől. Ehhez azonban a tulajdonképpeni Itáliában a kilátások nem voltak
olyan kedvezőek, mint a Pó-síkságon élő törzsek vagy akár Szicília lakói
között. A római uralom a fennállása óta eltelt öt-nyolc évtized alatt éppen
Közép-Itáliában szilárdult meg erősen. Az itteni nemes családokat szoros
szálak fűzték a római arisztokráciához, és az uralkodó réteg nagyon jól
tudta, hogy pozícióit elsősorban Rómának köszönheti. Az uralommal
együtt Róma ezeknek a vidékeknek a védelmét is magára vállalta, legutóbb
225-ben verte vissza az északról betört keltákat, s polgárok, parasztok
egyaránt örültek a Róma által biztosított rendnek. Hannibalnak tehát már
eleve nem sok esélye volt arra, hogy a lakosságot megnyerje. Első etruriai
fellépése pedig egyáltalán nem segítette elő, hogy az italicusok a
felszabadítót lássák benne. Vele voltak a gyűlölt kelták, és seregének útját
fosztogatások, pusztítások jelezték. A városok bezárták előtte kapuikat, és
hatalma nem terjedt túl azokon a vidékeken, ahol serege pillanatnyilag
tartózkodott. Legyőzhette az ellenséget, feldúlhatta a falvakat,
elpusztíthatta a veteményeket, de arra nem volt képes, hogy valóban
birtokba vegye a területet. Ebben a helyzetben csak a Róma elleni
közvetlen támadás hozhatott volna döntést, és ott néhány napig féltek is
ettől. Rómát azonban rohammal nem lehetett bevenni, ostromzárra pedig
Hannibal nem is gondolhatott, hiszen ellenséges környezetben levő serege
amúgy, is meg volt fosztva az utánpótlás lehetőségétől.
Ilyen körülmények között Hannibal meg sem kísérelte, hogy behatoljon
Dél-Etrüriába és Latiumba [Lazio], hanem keletnek fordult. Rómától jó
messzire, az umbriai hegyvidéken és Picenumon keresztül az Adriáig
vonult. A csapatok nagy örömére bőven akadt gazdag zsákmány ezeken a
vidékeken; amelyek hosszú évtizedek óta nem láttak háborút. Hannibal
számára azonban fontosabb volt, hogy itt, ahol ellenség nem zavarta,
újjászervezhette hadseregét. Lovakat rekviráltatott, és a lovasságot ily
módon ismét a régi színvonalára emelte, de főleg a gyalogság
ütőképességét igyekezett fokozni. A líbiai egységeket zsákmányolt római
fegyverekkel szerelte fel, és kioktatta őket azok használatára. Arra
törekedett, hogy legalább ezek az alakulatok sajátítsák el a római légiók
fölényes harctechnikáját. Itt, az Adria partján nyílt első ízben lehetősége
arra, hogy üzenetet küldjön Karthágóba, s újra közvetlen kapcsolatot
teremtsen hazájával. Ez neki is fontos volt, nemcsak Karthágónak.
Egyelőre ugyan nem számíthatott onnan utánpótlásra, de megtette az első
lépést, hogy kitörjön abból az elszigeteltségből, amely 218 őszétől fogva
helyzetét jellemezte.
Az Adria partján délkeleti irányban haladt tovább, július második
felében elérte Észak-Apuliát, s ezzel Dél-Itália földjére lépett. Afrikai és
hispaniai katonái minden bizonnyal otthonosabban érezték magukat ezeken
a vidékeken, mint a Pó-síkságon és Etruriában. Délszakibb volt a klíma és
a növényzet, az emberek is másként viselkedtek. A keltákat nem ismerték,
és a karthágióakat nem fogadták már eleve ellenséges érzülettel. Még élt
bennük saját nagy múltjuk emléke. Dél-Itáliában, főleg Samniumban
tanúsították a leghevesebb ellenállást Rómával szemben, és még csak hat
évtized telt el a hérakleiai [Policoro] és az ausculumi [Ascoli di Satriano]
csaták óta, amikor Pürrhosz király viaskodott a hatalomért a rómaiakkal.
Róma itt még nem tudott oly mélyen gyökeret verni, mint Közép-Itáliában.
Azon a vonalon túl, amely a campaniai Volturnus [Volturno] alsó
szakaszától Beneventumon [Benevento] át Luceriáig [Lucera] húzódott,
nem voltak egybefüggő római településterületek, és csak itt-ott akadtak
latin jogú kolóniák, mint például Venusia [Venosa] vagy Brundisium
[Brindisi]. Sok közösség még mereven ragaszkodott hagyományos
életformájához, főleg a hegyvidéki törzsek, a samnisok, a lucanusok és a
bruttiusok. Ha valahol, akkor ezeken a vidékeken remélhette Hannibal,
hogy a Róma elleni harcra buzdító felhívása nem talál süket fülekre.
Itáliának ez a része földrajzi fekvésénél fogva is jó kilátásokkal
kecsegtette. Itt haladtak át azok az utak, amelyek Rómából Brundisiumba
és Rhegiumon [Reggio] keresztül Szicília felé vezettek, a számos kikötő
pedig a Földközi-tenger keleti és a déli részén fekvő országokkal kötötte
össze Itáliát. E területek birtokában Hannibal nemcsak azt remélhette, hogy
elzárja Róma elől a délnek vezető útvonalakat, hanem azt is, hogy maga
léphet kapcsolatba a környező népekkel. A Róma elleni harchoz Itáliának
egyetlen más része sem lehetett alkalmasabb bázis. Hannibal legkésőbb
217 nyarán gondolt arra, hogy itt szilárdan megveti a lábát, és híveket
szerez magának. E vidéken másként viselkedett, mint Etruriában és
Umbriában; kezdettől fogva arra törekedett, hogy az őslakosság ne a
brutális hódítót lássa benne. Nyilván a jövőbeli szövetségesekre volt
tekintettel abban is, hogy egyelőre nem hatolt mélyebben a
tulajdonképpeni Dél-Itáliába, és nyár végi, őszi hadműveletei a Közép- és
Dél-Itália közti térségben zajlottak. Az észak-apuliai Luceria latin
coloniától délnyugati irányban vonult tovább, áthaladt Beneventum latin
colonia területén, a Volturnus folyását követve, egészen a rómaiak
birtokában lévő campaniai ager Falennusig. Onnan nagyjából északi
irányban tért vissza Bovianumon [BojanoJ át Geruniumba, s ott téli
szállásra rendezkedett be.
Ezt a menetirányt nemcsak úgy találomra választotta. Először is:
bizonyos értelemben itt vonta meg a határvonalat, alaposan felderítette a
területet és annak minden lehetőségét. Másodszor: ezekkel a hadjáratokkal
biztosítani akarta a sereg téli ellátását. A szükséges élelmet és takarmányt
elsősorban a római-latin településterületeken igyekezett megszerezni, az
őslakosságot kímélte, amennyire csak lehetett. Ez a törekvése
legvilágosabban Campaniában mutatkozott meg, ahol a Volturnus jobb
partján létesült római ager Falernust teljesen kifosztotta, míg ellenben a
folyótól balra elterülő termékeny capuai vidéket még csak nem is érintette.
Hadműveleteinek általános menetét viszonylag csekély mértékben
befolyásolta az a római hadsereg, amely július végén, augusztus elején
jelent meg Észak-Apuliában, és állandóan a karthágóiak nyomában járt.
Ezt a hadsereget a trasimenusi csata után szervezték a Servilius-féle sereg
épen maradt egységeiből és két újonnan felállított légióból. Létszámát
tekintve nem volt sokkal gyengébb a karthágói haderőknél. A dictatorrá
választott Q. Fabius Maximus vezényelte, és M. Minucius volt mellette a
magister equitum [a dictator helyettese, a lovasság parancsnoka]. Fabius
abban látta tulajdonképpeni feladatát, hogy megmutassa a
szövetségeseknek: a történtek ellenére Rómának még mindig van
hadserege. Ezzel a demonstrációval akarta elejét venni az esetleges
elszakadási törekvéseknek. Mindent egybevetve sikerült célját elérnie. Volt
egy elve, amelyet sokat dicsértek: kerülte a nyílt csatát. Ez megmentette
ugyan a rómaiakat egy újabb katonai vereségtől, de arra nem volt alkalmas,
hogy Hannibal kezéből kiragadja a kezdeményezést. Hiába kerültek
időnként a rómaiak ténylegesen kedvezőbb harci helyzetbe, Hannibal
végső soron sokkal ötletesebb volt, mint a dictator, így történt a Callicula-
hágónál, ahol Fabius elzárta ellenfele előtt a Campaniából észak felé
vezető utat. Erre Hannibal éjjel egy csordányi ökör szarvára égő fáklyákat
köröztetett, majd a megriadt állatokat a magaslatok felé tereltette. A
rómaiak abban a hitben, hogy arra vonul Hannibal serege, elhagyták
állásaikat, s az őrizetlenül hagyott hágón a pun hadvezér folytatta útját
észak felé. Rómában is sokakat haragra gerjesztett Fabius hadviselési
módja, és valóban szégyenletes volt, hogy a római hadsereg biztos
távolságból tétlenül szemlélte Apulia és Campania termékeny területeinek
kifosztását. Ezért Minuciust, a magister equitumot ugyanakkora katonai
hatáskörrel ruházták fel, mint a diotatort. Az intézkedés eredményeként az
év végére komolyabbá váltak a harcok Gerunium térségében. Itt az igen
aktív Minucius gyakran meg tudta zavarni a karthágói sereg
hadtápvonalait, és az állóháború azokban a hetekben sok kellemetlenséget
okozott Hannibalnak. A kisebb sikerek némileg helyreállították ugyan a
rómaiak megrendült önbizalmát, de az általános helyzeten nem sokat
változtattak. A rómaiak tisztában voltak azzal, hogy az ősz folyamán már
nem lehet semmi lényegeset elérni, és a következő évtől remélték a döntő
fordulatot.
Voltaképpen Hannibal sem tehetett egyebet. Dél-Itáliában eddig még
csak a talajt tudta előkészíteni a tervbe vett akciók számára. A
hadműveletek során létrehozta az első kapcsolatokat az őslakossággal; az
ősz és a tél folyamán ügynökei felkeresték a déli városokat,
népcsoportokat, informálódtak az ottani viszonyok felől, és tevékenykedtek
Hannibal érdekében. Az ígérgetések ellenére azonban egyelőre még senki
sem mert nyíltan melléje állni. Nem lehetett tudni, hogy Hannibal sikerei
tartósak lesznek-e, hiányzott Hannibal fölényének végső, meggyőző
bizonysága. Ezért várakozó álláspontra helyezkedtek, és a 216. esztendő
eseményeinek alakulásától tették függővé elhatározásukat.
Karthágóban szintén feszült figyelemmel kísérték a dél-itáliai
fejleményeket. Hannibal győzelmi jelentéseit nagy örömmel fogadták,
annál is inkább, mert a többi hadszíntérről érkezett hírek fölöttébb
kedvezőtlenek voltak. Hispániában Haszdrubal, Hannibal testvére
nagyszabású haditervet dolgozott ki: a hadsereg és a flotta kombinált
támadásával akarta visszaszerezni az elvesztett észak-hispaniai területeket.
Terve azonban meghiúsult, mert az Ebro torkolatánál vívott csatában a
római-masszaliai hajók kerekedtek felül. A rómaiak viszont, miután P.
Soipio 20 hajóval és 8000 emberrel megérkezett, nagyobb mozgási
szabadságot nyertek; 217 őszén flottájuk védelme alatt már arra is
vállalkoztak, hogy az Ebrón átkelve egészen Saguntumig nyomuljanak.
Kudarcot szenvedett egy másik karthágói kísérlet is, amely kétségkívül
merész vállalkozás volt, és admirálisaik fejlett navigációs ismereteiről
tanúskodott. Egy 70 hajóból álló flotta Szardínia és Etruria között cirkálva
igyekezett megakadályozni, hogy Róma összeköttetésben maradhasson
Hispániával. A karthágóiak azonban túlságosan messze voltak hazai
bázisuktól, s amikor egy 120 hajóból álló, nagy római flottával találkoztak,
kénytelenek voltak próbálkozásaikat abbahagyni, és visszatérni Afrikába.
A rómaiak tengeri fölényük és kedvező helyen lévő támaszpontjaik révén a
karthágói hajóhad minden nagyobb akcióját meg tudták akadályozni,
ugyanakkor szicíliai bázisaikról kisebb portyázó hajórajokkal
fosztogathatták az afrikai partvidéket. Karthágóban mindenki tisztában volt
azzal, hogy Hannibal nélkül a háborút már elvesztették volna. Ő volt az
egyetlen, aki nemcsak méltó ellenfele volt a rómaiaknak, hanem még túl is
szárnyalta őket. A karthágóiak jobban érezték, mint valaha, hogy sorsuk
tőle és döntéseitől függ.
217-216 telén jóformán mindenki úgy vélekedett, hogy a hovatovább
két éve tartó háború Dél-Itáliában fog eldőlni. A rómaiak szinte minden
erő- és anyagtartalékukat mozgósították. Nem kevesebb, mint 8 légiót
állítottak ki, és haderőik létszáma – a szövetséges csapatokat és a
lovasságot is beleértve – meghaladta a 80000 főt. Rómának még sohasem
volt ekkora hadserege. Irányítását a legkiválóbb hadvezérek vették át,
köztük a 219-es illíriai háborúban nagy érdemeket szerzett Aemilius
Paullus consul, Cn. Servilius, a 217. év consulja, valaimint M. Minucius, a
korábbi magister equitum. A második consul, C. Terentius Varró, akire
később rá akarták hárítani a felelősséget a katasztrófákért, csekélyebb
katonai tapasztalatokkal rendelkezett ugyan, de a döntő pillanatban a
hadvezérek haditanácsa határozott. Ettől a nagy hadseregtől azt követekék,
hogy ne maradjon defenzívában, mint Fabius az elmúlt ősszel, hanem nyílt
ütközetben semmisítse meg az ellenséget. A rómaiak bizakodása nem volt
egészen alaptalan, mert velük ellentétben Hannibalnak a tél folyamán
jóformán semmi lehetősége nem nyílt arra, hogy új toborzások révén
kiegészítse hadseregét. Be kellett érnie azzal, hogy amennyire csak lehet,
katonáinak harckészségét állandó gyakorlatozásokkal és kisebb portyákkal
fokozza. Mintegy 50000 főnyi serege jóval alatta maradt a római haderő
létszámának, csak lovassága tartotta meg számbeli fölényét: neki 10000
lovasa volt, a rómaiaknak 6000.
A karthágóiak és a rómaiak egymással farkasszemet nézve töltötték a
telet Geruniumnál létesített erődített állásaikban, s 216 tavaszán az újonnan
szervezett római haderők is ott kezdtek gyülekezni. Hannibal azonban nem
várta meg, míg együtt lesz az egész római hadsereg – a hegyes vidék
különben sem volt alkalmas csataterep, főleg a lovasság számára –, hanem
az ellenfél nem csekély meglepetésére hadaival megindult délkeleti
irányban. Ötnapi menetelés után elérte az Aufidus [Ofanto] folyót, az
apuliai síkság szélén. Ott elfoglalta a Cannae [Canne] nevű kis helységet
(ahol a rómaiaknak raktáraik voltak), majd kissé délebbre, a folyó jobb
partján letáborozott. Ez a lépése igen érzékenyen érintette a rómaiakat,
mivel innen a karthágói lovasság ellenőrzés alatt tartotta Apulia középső
részének termékeny síkságait, és ezáltal részben veszélyeztette a nagy
létszámú római hadsereg utánpótlását. A rómaiak ezért hamarosan
Hannibal után vonultok, és Cannae alatt, az Aufidus bal partján vertek
tábort, alig 4-5 kilométer távolságban a karthágóiaktól. A hely
megválasztása arra vall, hogy a rómaiak is csatát akartak. Hiszen
tábornokaiknak tudniuk kellett, hogy ha két ellenséges hadsereg ilyen
közel van egymáshoz, akkor az ütközet elkerülhetetlen. Most már csak az
volt a kérdés, melyikük kezdi. Miután Hannibal a “római” bal parton
kínálta fel a csatát, másnap a rómaiak átmentek a “karthágói” jobb partra,
és itt támadta meg őket Hannibal.
Amikor a rómaiak kidolgozták haditerveiket, nyilvánvalóan igyekeztek
értékesíteni a trebiai csatáiban szerzett tapasztalataikat. Ezúttal nem adták
meg az ellenfélnek azt a lehetőséget, hogy előírja a csata helyét és kezdeti
időpontját, hanem maguk tették ezt. Mind az eredeti, bal parti táborban,
mind pedig a jobb parton létesített új táborban biztosító tartalékokat
hagytak hátra, összesen 10000 embert. Okulva abból, hogy annak idején az
ellenséges arcvonal áttörése nem sikerült teljesen, csapataikat szokatlanul
nagy számban – körülbelül 6-7000 embert – a központban tömörítették,
hogy rohamuk átütő erejű legyen.
Hannibal oly módon igyekezett az áttörés veszélyét elhárítani, hogy
saját centrumát félhold alakúra formálta, hogy rugalmassá tegye. Ott
állította fel a hispaniai és a kelta egységeket; ezek azt a parancsot kapták,
hogy a rómaiak elől lassan hátráljanak, mindaddig, amíg a szárnyakon
hátrább elhelyezett, római módra felfegyverzett és kiképzett líbiai csapatok
beavatkozhatnak a küzdelembe. Hannibal arra számított, hogy az ellenség a
központ felé összetorlódik, és ha majd a líbiaiak mindkét oldalról befejezik
az átkaroló hadműveleteket, a rómaiak a nagy tumultusban már nem tudják
számbeli fölényüket érvényre juttatni. Azután már a Haszdrubal és Hanno
vezényelte lovas alakulatokon lesz a sor, hogy hátulról bezárják a gyűrűt.
A haditerv sikere attól függött most talán még inkább, mint a trebiai
csatában –, hogy a gyalogosok kitartanak-e a döntő pillanatig. Ezért nem
minden ok nélkül vette itt át maga Hannibal és öccse, Mago a
parancsnokságot.
Kevés olyan csatát ismer a hadtörténet, amelyben annyira tökéletesen
végrehajtottak egy stratégiai koncepciót, mint a cannaei ütközetben.
Mialatt a római légiók lépésről lépésre hátrább nyomták a keltákat meg a
hispaniaiakat, a bal szárnyon Haszdrubal lovasai mindjárt a csata elején
megfutamították azokat a római lovassági alakulatokat, amelyeket
Aemilius Paullus consul vezényelt. Utána közreműködtek a jobb szárnyon
a Varró által vezetett szövetséges lovasság szétszórásában, majd hátba
támadták a római gyalogságot, amely időközben – amint azt Hannibal előre
látta – tömör ék gyanánt hatolt be a karthágóiak sorai közé. Az afrikai
csapatok harapófogóba szorították a római gyalogság lépcsőzetesen
elhelyezett szárnyait, az ellenfél egyre összébb zsúfolódott, s így nem volt
képes számbeli fölényét kihasználva gyors áttörést végrehajtani. Ebben a
helyzetben baljós módon mutatkozott meg a római taktika és
csapatirányítás nehézkéssége; a parancsnokok képtelenek voltak
rugalmasan alkalmazkodni az új szituációhoz, míg ellenben a karthágói
alvezérek a fővezér konkrét parancsai nélkül is pontosan tudták, mit kell
tenniük, ha a harc folyamán ilyen vagy olyan fordulat következik be. így
aztán Haszdrubal, aki a csata utolsó és igen kritikus fázisában önállóan
operált, hátulról indított támadásával befejezte a rómaiak bekerítését, és
ezzel a csata sorsa el is dőlt. A rómaiak közül csak kevesen bírtak kitörni a
gyűrűből, a legtöbben a nagy tolongásban még a fegyverüket sem tudták
használni, és a karthágóiak lekaszabolták őket; máj dinem valamennyi
római főtiszt elesett, köztük Aemilius Paullus, Minucius és Servilius is. A
katasztrófa hatására a táborokban hagyott tartalékok nagy része megadta
magát. Varró consul, aki maroknyi lovas csapattal még idejében el tudott
menekülni, a következő napokban azon fáradozott, hogy összeszedje a vert
had maradványait. Sikerült is 5-10000 embert maga köré gyűjtenie, de ez
már nem sokat változtatott a helyzeten. A csata napjának estéjén nem volt
többé római hadsereg Itália földjén.

2. A döntő évek (216-211)

A cannaei csatát követő napokban és hetekben Hannibal abszolút katonai
fölényben volt. Rómát a súlyos vereség annyira megbénította, hogy
egyelőre nem is gondolhatott komolyabb akcióra. Hannibal viszont
megbízható és magabiztos hadsereggel rendelkezett, amely még az
elszenvedett veszteségek után is körülbelül 45000 főt számlált. Úgy
látszott, a háború további menete egyedül Hannibal döntéseitől függ; ha
valaha, úgy most volt abban a helyzetben, hogy a fejlődést az általa kívánt
irányba terelje. De csakhamar – ha hihetünk Liviusnak, már közvetlenül a
cannaei csata után – láthatóvá váltak azok a korlátok, amelyeken még most
sem tudott keresztüljutni. Akkor – írja Livius – a karthágóiak
haditanácsában Maharbal felszólította Hannibalt, hogy aknázza ki a
kedvező pillanatot, küldje őt [Maharbalt] a lovassággal Róma ellen; a
védtelen város megrohamozásával a háborút is eldönthetik. Hannibal
elutasította ezt az indítványt, kijelentve, hogy ezen még gondolkodnia kell,
nem határozhat azonnal; mire Maharbal a szemére vetette, hogy győzni tud
ugyan, de a győzelem kiaknázásához nem ért. Híres epizód ez, már Cato is
ismerte, s bár ilyen formában talán legenda, annyi igazság azonban mégis
lehet benne, hogy a cannaei csata után Hannibal környezetében
megvitatták ezeket a kérdéseket. Hannibalnak persze nyomós oka volt az
effajta követelések elutasítására. Egy Róma elleni komoly támadásra még a
cannaei csata után sem lehetett gondolni. A város olyan volt, mint egy erős,
nagy vár, és ráadásul számos erődített helység is védte Latiumbam meg
Dél-Etruriában. Rajtaütéssel – amint Maharbal tanácsolta nem lehetett
bevenni, a hosszadalmas ostrom sem hozhatott volna semmi eredményt.
Hosszabb ideig semmiképpen sem operálhatott volna ott egy karthágói
hadsereg, ellenséges támaszpontoktól körülvéve, minden összeköttetéstől
elvágva. Az ilyen vállalkozás fölöttébb kockázatos hazárdjáték lett volna,
és a pun hadvezér könnyen elveszthette volna mindazt, amit addig sikerült
elérnie.
Hannibal teljesen tisztában volt azzal, hogy ilyen módon nem nyerheti
meg a háborút. Közvetlenül Cannae után tett egyik első lépése jól mutatja,
mennyire józanul ítélte meg a helyzetet. Környezetének egyik tagját, egy
Karthalo nevű előkelő karthágóit egy csoport római fogollyal Rómába
küldte. Karthalo hivatalos megbízatása az volt, hogy a foglyok
visszaadásáról tárgyaljon, de nyilvánvalóan nem a váltságdíj kérdése
játszotta itt a főszerepet. Hannibal csak alkalmat keresett arra, hogy a
rómaiakkal érintkezésbe lépjen. Karthalónak minden valószínűség szerint
egy békekötés lehetőségeit kellett kipuhatolnia; már az antik
hagyományokban is találni erre bizonyos célzásokat. A diplomáciai
misszióra kétségkívül Karthalo volt a megfelelő ember, mivel kapcsolatban
állott a Fabius-nemzetséggel. Hannibal tehát olyan lépésre szánta rá magát,
mint Pürrhosz király az ausculumi csata után 279 őszén, vagy mint a
karthágóiak az első pun háború idején, a rómaiak 249-ben elszenvedett
veresége után. Céljainak korlátokat szabott, nem úgy, mint Nagy Sándor
Isszosz és Gaugamela után; nem gondok Róma elpusztítására, és
valószínűleg Itália meghódítására sem. Eddigi hadműveleteivel elsősorban
azt akarta elérni, hogy kedvező pozícióból kezdeményezhessen
béketárgyalásokat. Most, amikor előnyös helyzetbe került, remélte, hogy
Rómában a súlyos vereség hatására sokan készek a háború befejezésére.
Nincs értelme feszegetni, hogy Hannibal milyen békefeltételekre gondolt,
mert az egész követküldés jelentéktelen közjáték maradt csupán. A római
senatus hallani sem akart semmiféle megbeszélésről, és már a városfalak
előtt elutasította Hannibal követeit. Ezzel félreérthetetlen módon
kifejezésre juttatta, hogy nem akar tárgyalni, hanem a végsőkig el van
szánva a harc folytatására.
A pánikhangulat leküzdése után Rómában józanul ítélték meg a
helyzetet. Megértették, hogy a háborúnak nem lehet többé egy csapásra
véget vetni, mint azt még tavasszal remélték; sokáig fog tartani, szükség
lesz minden rendelkezésre álló erő bevetésére. Ugyanakkor azonban
tisztában voltak azzal, hogy miként régebben, most is milyen ütőkártyáik
vannak. Igaz, Dél-Itália nagy területei veszélyben forognak, de kezükben
van egész Közép-Itália; Szicília és Szardínia az övék, csapataik nem
eredménytelenül harcolnak Észak-Hispániában, és flottájuk révén a tenger
korlátlan urai. Rómában azt is világosan látták, hogy Hannibalnak minden
sikere ellenére korlátozottak a lehetőségei. Erődített állásokat nem tudott
megtámadni, sem nagyobb helységeket elfoglalni: éppoly kevéssé sikerült
eddig ígéretekkel és szabadság-jelszavakkal megnyernie Itália lakosainak
rokonszenvét. Ha tehát Róma ilyen körülmények között visszavonul
támaszpontjaira, megbízható erőkkel biztosítja a fenyegetett területeken
levő legfontosabb helységeket, a csatát egyelőre kerüli, inkább az
ellenséges erők szétforgácsolására törekszik, és sok kisebb akcióval
gyengíti azokat – nos, ily módon Hannibal szükségképpen olyan helyzetbe
kerül, hogy fölényét már nem tudja kihasználni.
Akkor természetesen még senki sem láthatta előre a további
fejleményeket, de békekötési szándékának meghiúsulása után nyilván
Hannibal is megértette: Rómát nem lehet csupán nagy csatákban térdre
kényszeríteni, hanem csak úgy, ha a római hatalom szilárd építményéből
egymás után kitördeli az építőköveket. De ha ezt komolyan megkísérli, a
háborúnak más arculatot kell öltenie. Hannibal további terveinek
kidolgozásában számításba vette az új helyzetet. Először is arra törekedett,
hogy a Róma által feladott területeken levő legfontosabb közösségeket
megnyerje, s ily módon szilárd bázist teremtsen további hadműveletei
számára. Ebből a szempontból kedvező volt a helyzet. Dél-Itáliában
megingott Róma presztízse. Azok az elemek, amelyek az elmúlt hat
évtized alatt sem tudtak megbarátkozni a római uralommal, amelyek a
hajdani nagyság visszatéréséről vagy az elvesztett függetlenség
visszaszerzéséről álmodoztak, most mozgolódni kezdtek, és Hannibal
minden tőle telhető módon támogatta törekvéseiket. Miként az előző
évben, most is szabadon bocsátotta azokat a foglyokat, akik mint Róma
itáliai szövetségesei harcoltak ellene. Ismét hangsúlyozta azt a szándékát,
hogy az italicusokat felszabadítja a római járom alól, s ígéreteinek ezúttal
tényleges hatalom adott nyomatékot. Alvezérét, Hannót egy kisebb
sereggel délre, Lucánk és Bruttium térségébe küldte, maga pedig Cannaetól
Észak-Apulia felé vette útját, majd átvonult Samnium déli részén, végül
behatolt Gampaniába, megjelenésével demonstrálva Róma gyengeségét és
a saját erejét. Még 216 nyarán sikerült több újabb helyen megvetnie a
lábát. Észak-Apuliában többek között Arpi, Herdonia [Ordona], Salapia és
Aecae [Troia] állt át hozzá, Samnium déli részén a lucaniai határ közelében
fekvő Compsa, Campaniában pedig a legfontosabb helység, Capua
szegődött melléje. Hannibal nem fukarkodott az ígéretekkel és a
garanciákkal. A Capuával kötött szerződésben – és nyilván hasonló
egyezményeket írt alá a többi közösséggel is, mint pl. Arpival – garantálta
a város önállóságát, nem terhelte súlyos költségeikkel, és kilátásba
helyezte, hogy visszaállítja hajdani hatalmát. Ezek az első eredmények
jelentősek voltak ugyan, de korántsem lehet állítani, hogy Dél-Itália lakói
önként szakadtak él Rómától, mint 280-279-ben, Pütrhosz győzelmei után.
Sokan várakozó álláspontra helyezkedtek, a stratégiai fontosságú pontokon
épült városok többsége bezárta kapuit a karthágóiak előtt, és még Arpiban
meg Capuában is csak Hannibal erélyes támogatásával tudtak
felülkerekedni a Karthágó-barát elemek. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy
Dél-Itália tényleges meghódítása még nagy erőfeszítéseket igényel, és
kérdéses volt, hogy egyedül ezzel ki lehet-e csikarni a végső döntést.
Hannibal e tekintetben látszólag nem táplált illúziókat. Tudta: ha azt
akarja, hogy sikere tartós legyen, egyéb erőket is mozgósítania kell. És úgy
látta, hogy ezek az erők adva vannak. Amióta elhagyta Észak-Hispániát, az
Itáliában, Hispániában és a tengeren kezdeményezett karthágói
vállalkozások valójában nem kapcsolódtak egymáshoz. Ha sikerülne a
különböző hadszíntereken folyó akciókat ésszerűen koordinálni, és így
Róma erőit mindenütt lekötni, úgy lehetőségek nyílnának a további
hadviseléshez. Hannibalnak kapóra jött, hogy közvetlen kapcsolatot
létesíthetett a karthágói kormányzattal. Cannaei győzelme, illetve
békekötési kísérletének meghiúsulása után nem sokkal öccsét, Magot
Karthágóba küldte – aligha csupán azért, hogy megvigye a diadal hírét,
amint a későbbi írók tudni vélték. És az a sokat emlegetett história, hogy
Mago a győzelem nagyságának érzékeltetésére a karthágói tanácsurak elé
szóratta azt a rengeteg aranygyűrűt, amelyeket a cannaei csatában elesett
római lovagok viseltek, ha egyáltalán igaz, jelentéktelen mozzanat volt
csak. Hogy a tulajdon testvérét küldte követségbe Karthágóba, arra mutat,
hogy Hannibal számára másról, sokkal fontosabbról volt szó. Mago 218
óta állandóan vele volt, a legteljesebb bizalmát élvezte, és minden tervéről
tudott. És mivel ő is Hamilkar fia volt, nemzetségének fénye éppúgy
beragyogta, mint bátyját. Ő volt tehát a legalkalmasabb személy arra, hogy
hatékonyan képviselje Hannibal nézeteit.
Karthágóban akkoriban komoly határozatokat hoztak, és első ízben
mozgósítottak nagy erőtartalékokat a háború sikere érdekében.
Elhatározták, hogy Haszdrubal támogatására Magot 12000 gyalogosból és
1500 lovasból álló sereggel Hispániába küldik; körülbelül ugyanekkora
haderőt állítanak fel Szardínia meghódítása céljából; és végül Hannibalnak
– bár szerényebb mértékben – lovasokat, elefántokat bocsátanak
rendelkezésére, valamint pénzt, hogy zsoldosokat toborozhasson. Utólag
gyakran bírálták ezeket az intézkedéseket. Az a vélemény alakult ki, hogy
mivel a karthágói kormányzat nem értette meg Hannibal szándékait,
helytelen módon szétforgácsolta erőit, pedig azokat Itáliára kellett volna
koncentrálnia, mert csakis ott lehetett volna tényleges döntést kicsikarni.
Ebben a kritikában egy 200 után keletkezett legenda hatása érvényesül,
amely szerint Hannibal végső soron azért szenvedett kudarcot, mert
hazájától kevés támogatást kapott.
De sok minden szól azon feltevés ellen, hogy a karthágói kormányzat
tudatosan ignorálta volna Hannibal tanácsait. Közvetlenül a cannaei
győzelem után Hannibal ellenségei mert kétségkívül voltak még ellenségei
– bajosan vihették volna keresztül akaratukat. S hogy milyen csekély volt
akkoriban a befolyásuk, jól mutatja, hogy a következő években a fontos
pozíciókat majdnem kizárólag Hannibal rokonai és párthívei töltötték be.
Azt is nehéz elképzelni, hogy Mago bátyja akarata ellenére ment volna át
Hispániába. És ami a leglényegesebb: ha a 216 nyarán kialakult helyzetet
vesszük tekintetbe, a karthágói kormányzat említett határozatait igen
ésszerűnek kell tartanunk. Hispániában rendre meghiúsultak
Haszdrubalnak az Ebro-menti római állások elleni támadásai. Utoljára még
216-ban is. Félő volt, hogy a sorozatos kudarcok komoly reakciót váltanak
ki a Hispania középső és déli részén lakó törzsekből. Már mutatkoztak is az
első aggasztó jelek: 217-216 telén zavargások támadtak a turdetanusok
területén. Hispániában tehát sürgősen meg kellett szilárdítani a helyzetet.
Ez nemcsak a családi hatalmukért aggódó Barkidáknak állott érdekében –
elvégre Hannibal éppen azért robbantotta ki az egész háborút, hogy Róma
ne vethesse meg a lábát Észak-Hispániában –, hanem a háború további
menete szempontjából is szükséges volt. Hispániában meg kell teremteni a
békét, mert csak ebben az esetben lehet teljes mértékben kihasználni
bőséges emberanyagát és nemesfém kincseit, s csak az Ebr ótól északra
elterülő partvidék birtoklása nyújt lehetőséget az Itália elleni komoly hadi
vállalkozásokra. Ilyen körülmények között (kétségbe kell vonnunk azt a
római hagyományt, amely szerint a karthágóiak Itáliába akarták küldeni
Haszdrubalt. Mivel a Hispániái uralom főleg azon nyugodott, hogy a
hispaniai fejedelmek hűséget fogadtak a Barkida-háznak, Haszdrubal
távozásának rendkívül kellemetlen következményei lettek volna. Arról
nem is beszélve, hogy kényszerítő ok nélkül Hannibal és Haszdrubal
sohasem lett volna hajlandó lemondani hatalma tulajdonképpeni bázisáról.
Hasonlóképpen indokoltnak tűnt 216 nyarán Szardínia megtámadása; a
sziget lakói, akiket karthágói ügynökök lázadásra izgattak, Hampsicorus
vezetésével felkeltek a római uralom ellen. Az etruriai partvidék ellen
indított flottaexpedíció – az előző évben – jórészt azért maradt
eredménytelen, mert a karthágói hajóhadnak nem voltak Itália közelében
megfelelő támaszpontjai. Ha azonban Karthágónak sikerül birtokba vennie
Szardíniát, akkor fenyegetheti a hosszan elnyúló védtelen itáliai partokat,
mint ahogy fenyegette az első pun háború idején. Ha meggondoljuk
továbbá, hogy Hannibal ügynökei akkor már javában tevékenykedtek
Szicília szigetién, és a szürakuszai udvarnál nem kisebb személyiség, mint
a trón várományosa, Gelón, azzal a gondolattal kacérkodott, hogy átáll a
karthágóiakhoz egészen világossá válik előttünk a karthágói koncepció.
Megtámadták Róma külső birtokait abban a pillanatban, amikor a súlyos
veszteségektől legyengült és Hannibal akciói által teljesen lekötött Róma
csak jelentéktelen erőket fordíthatott az Italian kívüli területek védelmére.
Számos körülmény szólt amellett, hogy a karthágói tervek sikerülnek.
Ebben az esetben Róma széles fronton – a Pó-síkságtól Észak-Hispánián,
Szardínián, Szicílián át egészen Campaniáig és Apuliáig – ki lenne téve a
karthágóiak és szövetségeseik támadásainak; Hannibal pedig kiszabadulva
végre az elszigeteltségből, a Szardínián és Szicílián létesített karthágói
bázisokra támaszkodva döntő rohamra indulhatna a római hatalom
központja, Közép-Itália ellen. Ennek a tervnek valamennyi része Hannibal
szellemét tükrözi. A csatáit jellemző átkarolási szisztéma érvényesül
bennük, csak nagyobb arányokban, a hadszíntér egészére vonatkoztatva.
Csakhogy Hannibal és a karthágói kormányzat tévesen ítélte meg a
tényleges erőviszonyokat. Már 215 nyarán balul ütött ki a Szardínia elleni
hadjárat. Kezdeti sikerek után a felkelő szárdokkal együttműködő
karthágói egységek vereséget szenvedtek, és vezetőik fogságba kerültek.
Ugyancsak kudarccal végződött Haszdrubal utolsó nagy offenzívája
Hispaniában. Az egyesült karthágói seregek elvesztették az Ebro és
Saguntum közti partvidéken vívott ütközetet, s most már nem remélhették,
hogy a rómaiakat ki tudják szorítani Hispániából. Védekező állásba
vonultak, és annak is örültek, hogy egyelőre a rómaiaknak sincs elegendő
erejük nagyobb vállalkozásokra. Ily módon a hispaniai hadszíntér a
következő évekre háttérbe szorult. Amit már a háború első évei
megmutattak, azt most újra bebizonyították a szardíniái és hispaniai
események. Hannibaltól és csapataitól eltekintve, a karthágói haderők és
vezetőik – Hannibal testvéreit is beleértve – nem voltak méltó ellenfelei a
rómaiaknak. Most is, mint régebben, minden attól függött, milyen sikerrel
járnak Hannibal itáliai hadműveletei.
Itáliában 215 elejéig még éreztette hatását a cannaei csata. Ez főleg
Hanno délen végrehajtott akcióira vonatkozik. Hanno 216 őszétől
szerencsésen csatázott Lucaniában és Bruttiumban, s az ottani lakosság
nagy részét rá tudta venni, hogy csatlakozzon Hannibalhoz. Csak itt-ott
ütközött ellenállásba; így például a Krotóntól északra fekvő kis Peteliában
[Strongoli]; Petelia lakóinak hősies harcát a római hagyomány mint
dicséretes példaképet örökítette meg. E déli vidékeket eddig csak laza
szálak fűzték Rómához, az utóbbinak nem sok híve volt itt, és Lucania
partvidékeit kivéve, ahová Hanno nem merészkedett, hiányoztak az olyan
nagyobb helységek, amelyekben a Róma-barát elemek visszahúzódhattak
volna. Mindent egybevetve Hanno sikerei nem voltak jelentéktelenek. Igaz,
nagy gazdagságot nem talált ezeken a területeken, és Lucaniának nem
minden lakosa volt megbízható, viszont sok pásztor és paraszt szívesen állt
be zsoldosnak a karthágói seregbe, erősítve Hannibal haderejét. De a
legfontosabb az volt, hogy Hanno 215 tavaszán elfoglalta a Bruttium déli
részén fekvő Lokroi Epizephüroi és Krotón kikötővárost, s így végre
sikerült tengeri összeköttetést létesíteni Karthágóval. Ennek
következményei már a nyár folyamán megmutatkoztak, amikor Bomilkar,
a karthágói hajóhad parancsnoka Lokroiba érkezett a Hannibalnak küldött
lovasokkal, elefántokkal és pénzzel.
A döntő összecsapások azonban északabbra folytak, a Közép- és Dél-
Itália közötti határvidéken, és a küzdelem középpontjában Campania állott.
Hannibal 216 őszétől 215 nyarának végéig tartózkodott ott, és már
személyes jelenléte is arra vall, hogy igen fontosnak tekintette ezt a
területet. Campania nemcsak Itália legtermékenyebb és legsűrűbben lakott
részeinek egyike volt, hanem stratégiai szempontból is jelentősnek
számított. Innen vezettek az utak Lucania, Samnium és főleg Latiuin felé.
Campania természetes kiindulási pontul szolgálhatott egy délről Róma
ellen irányuló offenzíva számára. Capua és a körülötte fekvő kisebb
helységek 216 őszéig Hannibal kezébe jutottak, de Capua csupán egy
részét alkotta Campaniának, és elszigetelten nem jelentett nagy értéket.
Ezért Hannibal minden erejével arra törekedett, hogy az egész vidéket
meghódítsa. Ez azonban csak félig-meddig sikerült. A Capua távolabbi
környékén levő Atella és Calatia átpártolt hozzá, úgyszintén Nuceria,
amely délebbre, Campania és a Salernum [Salerno] körül lakó picén usok
földje közti határon épült ki. 215 tavaszán hosszú ostrom után megadta
magát a Volturnus menti Casilinum, amely Capua biztosítása és a folyó
túlsó partján elterülő római ager Falernus elleni támadás szempontjából
egyaránt fontos volt. De a campaniai kikötővárosok Cumaetól Nápolyig
[Neapolis] bezárták kapuikat a karthágóiak előtt, és ellenálltak. Éppúgy
nem sikerült megnyerni Nolát sem, Campania délkeleti részének
legfontosabb városát, pedig Hannibal többször is megpróbálta. Itt
megelőzte őt Marcellus római hadvezér: római helyőrséggel biztosította a
várost, és könyörtelen eréllyel nyomta el a Karthágó-barát csoport
mozgolódását. Hannibal közvetlenül Nola alá vonult seregével, de ezzel
sem ért el semmit, Marcellusnak megvolt minden oka, hogy ne
bocsátkozzék nyílt harcba, Hannibal pedig nem merte megrohamoztatni a
város falait. A római történetírók lelkes szavakkal méltatták Nola sikeres
ellenállását. Nem is egészen alaptalanul. E város birtokában a rómaiak
elzárták a Dél-Samniumba és a campaniai-lucaniai határterületre vezető
utakat. A Nolától délkeletre eső helységek, amelyek már átpártoltak
Hannibalhoz – mint pl. Nuceria –, nem tudták sokáig tartani magukat, a
lakosokat hamarosan ki kellett telepíteni, hogy Róma bosszújától
megmeneküljenek. Hannibal 215 nyarának végén elhagyta Campaniát, és
Apulia felé vette útját. Lehet, hogy ezt a lépést a megfelelő téli szállásról
való gondoskodással indokolta, de valójában annak beismerése volt, hogy
eddigi fáradozásai kudarcot vallottak. Capuát és az ellenőrzése alá vont
területet nagy körzetben ellenséges támaszpontok gyűrűje fogta körül; a
Volturnuson túl ott sorakoztak a római légiók; Cumae, Puteoli [Pozzuoli]
és Nápoly elállta a tengerhez vezető utat; Nola pedig a déllel való
összeköttetést tette lehetetlenné. Samniumban és Apuliában éppoly kevéssé
tudtak a karthágóiak említésre méltó eredményeket elérni. Befolyási
szférájuk határai Észak-Apuliában ugyanazok maradtak: északon Luceria
latin kolónia területe, délen az Aufidus folyó vonala. Az Apulia, Lucania,
Campania közti összeköttetés szempontjából nélkülözhetetlen Samnium
déli részén még mindig ott volt a római fellegvár, az erős Beneventum
[Benevento], ahonnan – mint Nolából is – állandóan római csapatok törtek
rá a védtelen vidékre. Ráadásul Lucaniában is igen gyenge lábon állott a
karthágói uralom; a különböző klikkek hatalmi harcai, amelyekbe most a
Hannibal hívei és ellenfelei közti ellentét is belefonódott, a következő évek
során permanenssé tették a polgárháborút, s hol az egyik, hol a másik párt
kerekedett felül. Ilyen körülmények között szó sem lehetett Hannibal Dél-
Itália feletti uralmáról. Mindamellett nem mondott le eredeti céljairól, sőt
remélte, hogy a következő évben kedvezőbb feltételek alakulnak ki.
Reményei nem bizonyultak egészen alaptalanoknak. A nyár folyamán
ugyanis két, Italian kívüli hatalom lépett vele kapcsolatba, és ezek
beavatkozása a háborúba új lendületet adhatott Karthágó törekvéseinek.
Az egyik szövetséges Philipposz volt, Makedonia királya. Követei révén
215 nyarának elején megállapodott Hanniballal. Mindkét fél kötelezte
magát, hogy közösen harcol Róma ellen, és együttesen kötik meg vele a
békét; Makedonia még magának követelte az Illíriában létesített római
támaszpontokat is. A szövetséget Philipposz kezdeményezte, aki 230-229
óta aggodalommal és haraggal figyelte, hogy Róma egyre messzebb
terjeszti ki befolyását az Adrián át Illíria felé, s most Róma gyengeségét
kihasználva, gátat akart vetni terjeszkedésének. A makedón ajánlat a
legteljesebb mértékben megegyezett Hannibal szándékaival. Makedonia
háborús beavatkozása ugyanis azt jelentette, hogy most már kelet felől is
bezárult a gyűrű Róma körül. Természetesen Hannibal kezdettől fogva
tisztában volt azzal, hogy Philipposz csak a saját céljait követi, és
mindenekelőtt Illíriára gondol; de még így is jelentős segítséget jelentett a
punoknak. A Brundisiumban állomásozó római flottaegységek és haderők
kénytelenek voltak az illíriai partvidéken tevékenykedni, hogy megvédjék
Apollóniát meg a Rómával szövetséges többi közösséget, és ennélfogva
nem tudták Dél-Apuliát olyan hatékonyan védelmezni, mint addig. Ily
módon Hannibal számára új lehetőségek kínálkozhattak, de ezen
túlmenően a Makedoniával kötött szövetség megnövelte Hannibal
presztízsét. Főleg az amúgy is mindig kelet felé orientálódó dél-itáliai és
szicíliai görögökre lehetett nagy hatással az a tény, hogy az egyik jelentős
hellenisztikus hatalom Hannibal ügyét támogatja.
Egészen más reményeket keltettek a szürakuszai események Hierón
király 215 nyarának elején bekövetkezett halála után. Utódjának, a 15
esztendős Hierónümosznak a környezetében a Karthágó-barát elemek
ragadták magukhoz a kezdeményezést, és még a nyár folyamán követeket
menesztettek Hannibalhoz, hogy szövetséget kínáljanak neki. Hannibal a
trasimenusi csata után került először kapcsolatba Szürakuszaival, amikor
szabadon bocsátotta Hierón király fogságba ejtett zsoldosait. Most
örömmel fogadta kérésüket. Kötelező érvényű megállapodás megkötésére
azonban nem érezte magát feljogosítva, mivel Hierónümosz olyan
területeken akarta uralmát kiterjeszteni, amelyek valaha Karthágó befolyási
szférájához tartoztak; meg aztán Szürakuszai katonai támogatást is kért, azt
pedig csak Karthágó adhatta meg. Egyébiránt minden tőle telhetőt megtett
annak érdekében, hogy Szürakuszai és Karthágó között létrejöjjön a
szövetség. Egyik triérarkhoszi [háromsorevezős haj ó parancsnoka]
rangban levő tisztjét – ennek is Hannibal volt a neve – jelölte ki, hogy a
tervbe vett tárgyalásokon képviselje. Továbbá Hierónümosz udvarába
küldött kíséretéből egy testvérpárt: Hippokratészt és Epiküdészt, hogy ott
közvetlenül védelmezzék érdekeit. A testvérek nagyapját még Agathoklész
uralma idején száműzték Szürakuszaiból. Karthágó hajlandónak
mutatkozott Hierónümosz valamennyi feltételét elfogadni, katonai
támogatást ígért neki, és abba is belement, hogy Szürakuszai a Himerasz
[Fiume Salso] folyóig terjessze ki határait. A tárgyalások azonban a
tervezettnél hosszabb ideig tartottak, sőt átmenetileg úgy látszott, hogy
eredménytelenek maradnak. Ennek oka az volt, hogy a szürakuszai Róma-
barát elemek minden erejüket latba vetve a szövetségi szerződés
megakadályozására törekedtek, amiben Appius Claudius szicíliai helytartó
is támogatta őket. Intelmeik hatottak is az ifjú királyra, főleg Hannibal
nyári hadjárata után, amikor a karthágói sereg gyors győzelme fölöttébb
kétségessé vált. Ebben a helyzetben kiváltképpen Hippokratész fáradozott
sokat Hannibal érdekében. Igen ügyes és energikus diplomatának
bizonyult. Megnyerte a király bizalmát, a legkedvezőbb színekkel ecsetelte
Hannibal kilátásait, s mivel mindez még nem volt elégséges, arra biztatta:
igényelje magának a karthágóiaktól egész Szicíliát. Úgy látszik, Hannibal
ügynökei semmilyen árat sem tartottak túlságosan nagynak azért, hogy
Szürakuszait megnyerjék, és Karthágó belement az alkuba. Ez nagyon is
érthető volt. A szicíliai közösségek Szürakuszai magatartásához igazodtak,
és Szicília hidat alkotott Afrika és Dél-Itália között. Óriási lehetőségek
kínálkoztak itt a háború további menetét illetően. Karthágó és
Hierónümosz között 214 elején végül is létrejött a szövetség. Nem sokkal
utóbb megkezdődtek az első támadások a római provincia területe ellen.
Karthágó kikötőjében indulásra készen horgonyzott egy hajóhad, és
minden jel arra mutatott, hogy hamarosan teljes erővel megindul a háború
Szicíliáért. Ám hirtelen olyan fordulat következett be, amely ismét
kétségessé tett mindent. Hierónümosz királyt 214 nyarán, trónra lépése
után 13 hónappal, Leontinoiban [Leontini] meggyilkolták, és a hatalomra
jutott oligarchikus kormányzat azon fáradozott, hogy Rómával helyreállítsa
a régi viszonyt. Sokan minden eszközzel küzdöttek ez ellen, főleg
Hannibal megbízottai, Hippokratész és Epiküdész, de még nem lehetett
tudni, milyen eredménnyel.
Ilyen körülmények között, amikor som Hispániában, sem Illíriában nem
számíthatott döntő fordulatra, Hannibal megint csak önmagára volt utalva.
214 nyarán még egyszer Campaniára koncentrálta erőfeszítéseit. A
Capuától északra fekvő Tifata hegység felől előrenyomult a tengerpart
irányába. Közben megállt az Avernus-tónál [Lago Averno], hogy onnan
megpróbálja elfoglalni Puteoli kikötőt, amelyet a rómaiak akkoriban
kezdtek kiépíteni. Miután ez nem sikerült, ismét Nola városa ellen fordult.
Itt akart döntést kierőszakolni; szándékát bizonyítja, hogy alvezére, Hanno
a Bruttiumban toborzott új alakulatokkal dél felől szintén Campania felé
vonult. Hannót azonban Beneventum közelében Sempronius Gracchus
proconsul megállította, megütközött vele, és arra kényszerítette, hogy
vonuljon vissza Lucaniába. Hannibal a remélt támogatás híján kénytelen
volt abbahagyni az immár kilátástalan hadműveleteket. Még a nyár
folyamán visszatért Apuliába. De egyelőre nem vonult téli szállásra, hanem
a nyár hátralévő részét és az őszt arra használta fel, hogy hadi
vállalkozásokat hajtson végre Dél-Apuliában. Akkor léptek a karthágóiak
először az Aufidus folyótól délre eső területekre. Esélyeik kedvezők
voltak. A numidiai lovascsapatok szinte minden akadály nélkül
portyázhatták végig a védtelen vidéket egészen Apulia legdélibb csücskéig.
Maga Hannibal serege egy részével Tarentumig hatolt, és kapcsolatba
lépett ottani párthíveivel. De ezek a vállalkozások még inkább csak
felderítő jellegű akciók voltak. A telet, miként az előző évben is, Észak-
Apuliában, Salapia térségében töltötte Hannibal. De most már tervei között
első helyen szerepelt Tarentum megszerzése.
Koncepciójában jelentős láncszem volt ez a terv, 217-216 óta minden
eszközzel igyekezett megszerezni a Közép- és Dél-Itália közti
határterületet, hogy segítségével a távolabbi délvidéket megvédhesse az
északi irányból jövő római támadások ellen, s egyben megteremthesse a
Latium és Róma elleni offenzíva előfeltételeit. Azzal, hogy
hadműveleteinek súlypontját a legdélibb részekre akarta áthelyezni,
tulajdonképpen a campaniai hadjáratok kudarcából vonta le a
következtetéseket. Nem látta értelmét, hogy Campaniában harmadszor is
megkísérelje azt, ami kétszer nem sikerült. Dél-Apuliában viszont még
számíthatott sikerekre, amelyekre igen nagy szüksége volt, hogy
szövetségeseinek és csapatainak megingott bizalmát újra
megszilárdíthassa. Amellett az elmúlt évek fejlődése következtében
Tarentum térsége közelebb került a centrumhoz. Mivel nagyjából egyenlő
távolságra volt az illíriai hadszíntértől és Szürakuszaitól, Hannibal azt
remélte, hogy onnan egészen másként befolyásolhatja az Italian kívüli
harci tevékenységet, mint Campaniából, ahol gyakorlatilag el volt
szigetelve. Ugyanakkor viszont az is tagadhatatlan volt, hogy ezáltal
jelentős mértékben tovább gyengítette pozícióit északon. Ezt a rómaiak
azonnal ki is használták: még 214 őszén visszahódították a Volturnus
menti Casilinumot, miáltal újabb fontos támaszpontot szereztek Capua
ellőni akcióik számára. A jelek arra mutattak, hogy a következő évben
Nola, Puteoli és Casilinum felől megkezdik az offenzívát. Hogy a
támadásra mégsem került sor, annak okát a szicíliai eseményekben kell
keresnünk. Szürakuszaiban sokáig zűrzavaros volt a helyzet. A rómaiak
brutálisan jártak el Szürakuszai hátországában, amivel akaratlanul is a
Karthágó-barát elemek erejét növelték; végül Hannibal párthívei
Hippokratész és Epiküdész vezetésével megdöntötték a Rómával
szimpatizáló oligarchikus kormányzatot, a velük tartó zsoldosok
segítségével magukhoz ragadták a hatalmat, és szakítottak Rómával.
Marcellus erre szárazföldi és tengeri haderőkkel tüstént megtámadta a
várost, de kétséges volt, hogy többet tud-e elérni, mint régebben az
athéniak és a karthágóiak. A bevehetetlen erődítmények és nem utolsó
sorban az Arkhimédész által konstruált hajítógépek minden
ostromkísérletet meghiúsítottak. A város teljes bekerítésére már azért sem
került sor, mert hamarosan a karthágóiak is beavatkoztak a harcba.
Bomilkar vezérletével karthágói flottaegységek tevékenykedtek
Szürakuszai térségében, és megakadályozták, hogy a rómaiak a tenger felől
blokád alá vehessék a várost. Legkésőbb 213 tavaszán pedig Himilko
parancsnoksága alatt 28000 főnyi hadsereg – köztük 3000 lovas – és 12
harci elefánt szállt partra Szicília déli peremén Hérakleia Minóa mellett.
Megjelenése jeladásul szolgált a Rómától való elszakadásra. A jelentékeny
Agrigentumon [Girgenti] kívül 213 tavaszán Szicília déli partvidékének és
belsejének nagy része szinte harc nélkül a karthágóiak kezére került. A
Rómától elszakadt közösségek szövetségre léptek egymással, és az
energikus Hippokratész kezdeményezésére – aki 215 nyarán 10000
emberrel áttört a Szürakuszai előtt húzódó római ostromvonalon –
csapatokat szerveztek, hogy a karthágói hadsereggel együttműködve
felszabadítsák Szürakuszait. A rómaiak részleges sikereik ellenére
képtelenek voltak megbirkózni ezzel a mozgalommal. Hannibal jól látta a
kínálkozó lehetőségeket, amikor újra meg újra – legutóbb 214-213 telén –
sürgette a karthágói kormányzatot, hogy minden rendelkezésére álló erőt
Szicíliában vessen harcba. Hosszú idő után ismét jelentős győzelmet
arattak a karthágóiak, s úgy látszott, hogy általános fordulat következik a
javukra, méghozzá – s ez igen fontos – azon a hadszíntéren, ahol nem
maga Hannibal irányította a hadműveleteket. A szicíliai sikerek most
jelentős mértékben könnyítettek Hannibal helyzetén. Mivel a rómaiak
kénytelenek voltak tartalékaikat Szicíliába küldeni, és ezért Itáliában
nagyobb akciókat nem kezdeményezhettek, 213-ban Hannibal meg merte
kockáztatni, hogy campaniai és észak-apuliai szövetségeseit magukra
hagyva, seregének zömét Apulia délkeleti részén vonja össze. Persze,
számítása nem teljesen vált be. Igaz, hogy a campaniai harcok csak
nagyszabású fosztogató hadjáratok voltak, de Sempronius Grachchus
consul kis seregével eredményesen avatkozott be a lucaniai
polgárháborúba, a másik consul, Fabius pedig 213 őszén a Róma-barát párt
segítségével, éjjeli rajtaütéssel visszahódította az észak-apuliai Arpi
városát. Mindazonáltal Hannibal sikerei jócskán ellensúlyozták a rómaiak
visszavágásait. Hannibal 213 nyarának nagy részét a sallentinusok
területén, a tarentumi öböl mellékén töltötte, ott egész sor helységet foglalt
el, és kiépítette állásait, ősz végén, vagy talán már csak 213-212 telén
éjszakai rohammal sikerült bevennie Tarentumot, ottani két párthíve,
Nikon és Philomélosz segítségével. De csak a várost tudta elfoglalni, a
várban tovább tartotta magát a római helyőrség. Nem sokkal később az
Ión-tenger partján levő többi görög város: Metapontion, Hérakleia, Thurioi
is a karthágóiak kezére jutott. Hannibalnak ezek a sikerei közvetlenül
visszahatottak a lucanusokra: az állandóan folyó gerillaháborúban ismét a
Karthágó-barát elemek kerekedtek felül; Flavus, a római párt vezetője, a
lucaniai szövetség legmagasabb rangú tisztségviselője átállt hozzájuk;
Sempronius Gracchus római hadvezér kelepcébe került, s halálát lelte.
Hannibal hatalma 212 nyarának elején érte el csúcspontját Dél-Itáliában.
Az övé volt Bruttium, meghódította Lucania és Apulia legnagyobb részét,
valamint a partvidék szegélyét Lokroitól Apulia déli csücskéig. Most
először tűnt lehetségesnek, hogy sikerül eddigi szétszórt támaszpontjait
zárt, összefüggő területté egyesítenie. Még nem következett be döntő
fordulat, de Karthágó esélyei kétségkívül megnövekedtek. Úgy látszik, ezt
Rómában is érezték. A lakosság körében a nyugtalanság jelei mutatkoztak,
az egyre több embert követelő újoncozások nehézségekbe ütköztek. A
városi praetor azzal próbált lelket verni a csüggedőkbe, hogy római
győzelmet jövendölő jóslatokat tett közzé.
Nyilvánvaló volt, hogy a háború most döntő szakaszába lépett. A
hadviselő felek megkettőzték erőfeszítéseiket, és nemcsak Szicília szigetén
meg Itáliában éleződött ki a harc. Illíriában Philipposz, aki az előző
években elfoglalta Lisszoszt, folytatta hadműveleteit az Apollóniától
északra fekvő törzsek és településeik ellen, Hispániában a Scipiók Ebro
menti állásaikból kilépve déli irányban támadásba lendültek, sőt, most
először, Afrikát is belerántotta a háború örvényébe a Rómával szimpatizáló
numidiai fejedelem, Szüphax felkelése. Soha nem mutatkozott meg ennyire
világosan, hogy Róma és Karthágó világméretű küzdelmet folytat. Az
emberek reménykedve és szorongva néztek az eljövendő események elé.
A nagy fordulat 212 nyarán érlelődött. Első döntő fázisa a
Szürakuszaiért vívott harc volt. Több tényező együttesen pecsételte meg a
város sorsát: Marcellus igen körültekintő hadvezérnek bizonyult, aki
kritikus helyzetekben is mindig helyesen cselekedett; a rómaiak jól értettek
a városok ostromlásához, a tengeren ők voltak fölényben, és számíthattak
Szürakuszaiban levő párthíveik segítségére; az Anaposz [Anapo] síkságon
táborozó szicíliai-karthágói felmentő seregben pestis tört ki, amelynek
rengeteg katona esett áldozatul, köztük a két vezér is, Himilko és
Hippokratész; végül a karthágói hajóhad főparancsnoka, Bomilkar a döntő
pillanatban tétovázott, nem mert harcba bocsátkozni a római flottával.
Marcellus elfoglalta az Epipolai-fennsíkot, majd bevette az Eurüalosz-
erődöt, és néhány héttel később árulás révén sikerült behatolnia a város
Akhradina nevű negyedébe. Szürakuszai 212 nyarának végén a rómaiak
kezére került, és ezzel lényegében eldőlt a szicíliai háború. Agrigentum
térségében és a sziget belsejében még tartották magukat a karthágóiak, sőt
211-ben erősítést is kaptak hazulról, de komolyabb akciókra már nem
futotta erejükből; csupán annyit értek el, hogy ott még két évig elhúzódott
a háború. A római győzelmet újak követték. Valerius Laevínus 212 késő
őszén ügyes diplomáciával megnyerte Rómának a görögországi
makedónellenes elemeket, és az aitolokkal szövetséget kötött Philipposz
ellen. A makedón király ennek következtében görög földön volt kénytelen
erőit lekötni, és még ha komolyan akarta volna is, nem gondolhatott többé
arra, hogy Hanniballal egyesüljön. Hispániában a római hadak az Ebrótól
délre aratták első jelentős sikereiket. Mivel Haszdrubalnak csapatai egy
részével Afrikában kellett harcolnia a fellázadt Szüphax ellen, a rómaiak
gyenge ellenállásba ütköztek. Elfoglalták Saguntumot, s a part mentén
nyitva állt előttük az út Új-Karthágó, valamint a félsziget déli része felé.
Magában Itáliában is egyre inkább a rómaiak vették át a
kezdeményezést. Hannibalnak a tarentumi öbölnél és Lucaniában kivívott
eredményei után még sikerült egyet-mást elérnie; mindenekelőtt legyőzte
Cn. Fulvius praetor csapatait, miáltal Észak-Apuliában ismét
megszilárdította Arpi eleste óta megrendült pozícióját. A rómaiak azonban
nem sokat törődtek győzelmeivel, hanem az előző évekhez hasonlóan, 212-
ben is Campaniában összpontosították erőik zömét. Capua visszahódítását
pillanatnyilag fontosabbnak tartották, mint azt, hogy a délen elvesztett
területekért indítsanak harcot. Lépésről lépésre, magukat minden oldalról
biztosítva, tolták előre állásaikat Capua felé, és egyre szorosabbra vonták a
gyűrűt a város körül. Hannibal nem tehetett ez ellen semmit. Hogy ő maga
is Cainpaniába sietett-e akkor, nem tudjuk pontosan: mindenesetre a
felmentésére irányuló vállalkozás eredménytelen maradt. Sőt élelmet sem
sikerült bejuttatni az éhínségtől fenyegetett városba. Hanno Lucaniából egy
gabonaszállítmánnyal elindult Capua felé, de azt Beneventumtól
délnyugatra a rómaiak elfogták. Az év végén úgy látszott, hogy Capua
napjai meg vannak számlálva. A kétségbeesett lakosok, akik okkal féltek a
győztes rómaiak bosszújától, követeket küldtek Tarentumba, Hannibalhoz,
ő megígérte a segítséget. Katonai szempontból nézve ez talán
értelmetlennek tűnt, hiszen Capua már 214 ősze óta alig volt több, mint
egy elszigetelt külső támaszpont. Hannibal azonban nem cselekedhetett
másként. Capua volt a legnagyobb és legtekintélyesebb város mindazok
között, amelyek Cannae óta hozzá csatlakoztak. Sorsát aggodalommal
figyelték Hannibal dél-itáliai szövetségesei, és ha Capuát nem sikerül
megmentenie, annak beláthatatlan következményei lesznek, így hát 211
tavaszán seregével még egyszer Capua alá vonult. A várost körülvevő, jól
megerősített római állások azonban már eleve korlátozták lehetőségeit.
Megtámadásukra nem mert vállalkozni, a rómaiak pedig nem voltak
hajlandók nyílt csatában kockára tenni mindent. Hannibal öt napig
várakozott hiába a római vonalak előtt, majd tábort kellett bontania, mert a
kifosztott környéken nem volt sem élelem, sem takarmány. Capuát
azonban nem akarta feladni, még egy utolsó lehetőséggel próbálkozott.
Szándékáról követ útján tájékoztatta a körülzárt város lakosságát, majd
elindult északnyugati irányban, keresztülhaladt Samniumon, a paelignusok
és a szabinok földjén, azután Reate [Rieti] mellett délnek kanyarodott,
egyenesen Róma felé. Akadálytalanul átkelt az Anio folyón, és teljesen
meglepetésszerűen megjelent a város falai előtt. Aligha gondolta
komolyan, hogy rajtaütéssel beveheti az ellenfél fővárosát, ehhez serege
túlságosan gyenge volt, még ha 20-25000 katonát vitt is magával. Inkább
azt remélte, hogy a minden katonai védelmet nélkülöző római központi
területek fenyegetésének hírére a Capuát ostromló proconsulok otthagyják
a körülzárt várost, és hadaikkal azonnal Latiumba sietnek. Hannibalnak ez
a lépése emlékeztet a háború első éveiben kezdeményezett vállalkozásaira.
Akkor Flaminiusszal, majd Aemilius Paullusszal és Varróval szemben
sikerült merész, váratlan hadmozdulataival magához ragadnia a
kezdeményezést; most azonban hiába próbálkozott. A rómaiaknak azóta
volt alkalmuk kiismerni Hannibal gyenge oldalait, és elég hamar rájöttek,
hogy az egész akció nem egyéb, mint nagyszabású demonstráció.
Természetesen kellemetlenül érintette őket, hogy a karthágói hadak a
főváros közelében fosztogatnak, hogy Hannibal még most is képes ilyen
manőverekre. De azt is tudták, hogy Capua eleste mindezért kárpótolja
őket. A római vezérek megőrizték higgadtságukat, és Campaniában
maradtak. Hannibal pedig kénytelen volt elvonulni Róma alól; elhaladt
Capua mellett, amelyet már nem tudott megmenteni, átvágott Lucanián,
Bruttiumon, és megjelent Rhegium előtt. Megpróbálta a várost
megrohamozni, hogy legalább némileg ellensúlyozza a capuai kudarcot, de
ez a kísérlete is balul ütött ki. Nem sokkal utóbb Capua megadta magát, és
Róma szörnyű bosszút állt a város lakosain, amiért Cannae után
Hannibalhoz mertek átpártolni.

3. A vereség (211-201)

Amint azt már Polübiosz is felismerte, Capua eleste volt a háború

tulajdonképpeni fordulatának kezdete. Az egész világ előtt feltárta
Hannibal tehetetlenségét, szertefoszlatta fölényének nimbuszát, és
végzetesen megmutatta, hogy alapjában véve mennyire labilis a helyzete.
Ez az egy kudarc elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy hatalmának egész
építményét megingassa. Igaz, Hannibalnak még mindig 30-40000 főnyi,
harcképes sereg állott rendelkezésére, és Bruttium területéről most is
kapott katonákat. De ezt a hadsereget össze sem lehetett hasonlítani a 218-
216-ossal. Az évekig tartó harcokban az elit csapatok sok-sok katonája
elesett, megrokkant, megbetegedett, fogságba került, számos egység mint
megszálló alakulat volt szétszórva nagy területen, de ezenfelül a rómaiak
sorozatos visszavágásai következtében a harcosok elvesztették a
rómaiakkal szembeni fölényük tudatát. A Róma, elleni manőver kudarca
után Hannibal nem gondolhatott többé arra, hogy valami új, nagyszabású
akcióval ismét magához ragadja a kezdeményezést. Ha nem akart mindent
kockára tenni, úgy Dél-Itáliában kellett maradnia, s valamennyi eszközével
arra kellett törekednie, hogy megtartsa megmaradt támaszpontjait.
Szövetségeseitől nem sok segítséget várhatott. Azok félelemmel és
aggodalommal néztek a jövő elé; Capua sorsa fenyegetően lebegett szemük
előtt. Mi értelme, hogy tovább harcoljanak? Közülük csak kevesen éreztek
őszinte rokonszenvet a karthágói hadvezér iránt, katonáit pedig, az
afrikaiakat, a hispaniaiakat, a gallokat, a bruttiusokat betolakodóknak
tekintették, és nem bíztak bennük. Amikor Cannae után úgy látszott, hogy
a római uralom napjai meg vannak számlálva, abban a reményben pártoltak
át Hannibalhoz, hogy nyerhetnek valamit. Most, a római győzelem
küszöbén, már csak a saját megmentésükre gondoltak. Azok kivételével,
akiknek személy szerint is félniük kellett Róma bosszújától, s így életre-
halálra Hannibalhoz voltak kötve, minden alkalmat megragadtak, hogy az
utolsó pillanatban átálljanak a győztes oldalára. A Róma-barát elemek
titokban vagy nyíltan mindenütt Hannibal ellen dolgoztak, és aláásták
hatalmi pozícióit.
Hannibal nem tűrte tétlenül az ellene irányuló aknamunkát. Elmúlt az az
idő, amikor nagylelkűen és humánusan bánhatott szövetségeseivel.
Mindenütt pártot ütöttek ellene, s az árulás baljós légkörében egyre
élesebben ütköztek ki jellemének sötét oldalai, bizalmatlanság,
kegyetlenség és könyörtelen keménység jellemezte ettől fogva
cselekedeteit. Nem tanúsított többé kíméletet, brutálisan bánt el
mindenkivel, aki abba a gyanúba került, hogy a rómaiakkal konspirál.
Azokon a területeken, amelyeket már nem tudott megtartani, nemegyszer
elűzte a lakosokat, házaikat felgyújtotta, termőföldjeiket letarolta. Rettegés,
iszony, halál és pusztulás kísérte útját. De ilyen eszközökkel, amelyeket a
létért vívott elkeseredett küzdelem diktált neki, legfeljebb elodázhatta a
végső döntést – a háborút már nem nyerhette meg. A rómaiak kétségen
kívül fölényben voltak, nemcsak azért, mert több katonájuk volt, s a
stratégiai helyzet minden vonatkozásában nekik kedvezett, hanem főleg
azért, mert mind ők maguk, mind pedig a még vissza nem hódított vidékek
Róma-barát elemei biztosra vették győzelmüket. A rómaiak teljesen
magukhoz ragadták a kezdeményezést, és Hannibal képességei kimerültek
a szinte reménytelen védekezésben. Capua eleste után az első római csapás
– még ugyanabban az évben Észak-Apuliában érte. Salapia, amely Arpi
mellett e terület legfontosabb városa volt, árulás következtében a rómaiak
kezére jutott. A tőle nyugatra fekvő Herdoniában Hannibalnak az utolsó
pillanatban sikerült ugyan elfojtania egy összeesküvést, de az immár
teljesen elszigetelt várost nem tudta tartani; lakosait áttelepítette Thurioiba
meg Metapontionba, és a kiürített várost felgyújtatta. Samnium déli részén,
a hirpinusok területén is előrenyomultak a rómaiak. Itt néhány helység még
megmaradt a karthágóiak oldalán, és Hannibal a Numistro mellett vívott
ütközet eredményeként el tudta zárni Marcellus előtt az utat Lucania felé.
Az egészhez viszonyítva azonban ez csak csekély eredmény volt. A
következő évben a rómaiak észak-apuliai és samniumi új bázisaikról
kiindulva nagy offenzívát indítottak a még Hannibal birtokában levő
területek ellen. A legdélibb részen a szicíliai hadsereg egységeivel
megerősített rhegiumi helyőrség megtámadta Lokroit; Samniumban az
utolsó ellenállást is megtörték a rómaiak; ugyanakkor Bszak-Lucania
irányában is megkezdődött a támadás, Volcei [Buccino] elfoglalásával
nyitva állt az út a Tanager [Tanagro] völgyéhez, amely mélyen benyomult
Lucania belsejébe. Még fontosabbak voltak az apuliai hadműveletek.
Fabius consul Venusiától délkeleti irányban hatolt előre, elfoglalta a
sallentinusok földjét, és megjelent Tarentum előtt. Elzárta a városba vezető
utakat, tárgyalásokba bocsátkozott a római párt képviselőivel, végül a
bruttiusokból álló helyőrség parancsnoka éjjel megnyitotta az ellenség előtt
a kapukat. Hannibal, aki Lokroi védelmével volt elfoglalva, későn érkezett
oda, már nem tehetett semmit. Be kellett érnie azzal, hogy legalább
Metapontiont meg tudta tartani. Ilyenformán tehát a Capua elestét követő
két esztendő alatt elvesztette egész Apuliát, Dél-Samniuniot, Lucania
északi részét, visszaszorult Bruttium térségébe, és meg kellett elégednie
azzal, hogy onnan legalább Lucania egyes részeit biztosíthatta.
Nyilvánvaló volt, hogy nincs messze az a nap, amikor a rómaiak Tarentum,
Venusia, Vökéi és Rhegium felől megkezdik a végső nagy támadást
Hannibal utolsó támaszpontjai ellen.
Capua eleste nemcsak Itáliában, hanem Karthágóban is megrendítette
Hannibal tekintélyét. Itáliában aratott nagy diadalainak idején szinte
bálványozták, tőle reméltek mindent, benne látták a végső győzelem
zálogát. Szavának még a messzi távolból is súlya volt. Amikor 216-ban
kidolgozták a nagy stratégiai terveket, maximálisan figyelembe vették
elgondolásait, és nem utolsósorban az ő tanácsára szálltak harcba
Szicíliáért 214-ben. Mint Polübiosz is írja, körülbelül 212-ig tőle indultak
ki a döntő ösztönzések, és bizalmi emberei révén minden szálat ő tartott a
kezében. Capua eleste azonban legyőzhetetlenségének nimbuszával együtt
azokat az előfeltételeket is elsöpörte, amelyeken addig hatalma és
befolyása nyugodott. A Barkidák ellenségei ismét mozgolódni kezdtek,
újult erővel fordultak Hannibal ellen, és támadásaik nem maradtak
hatástalanok. Karthágó vezető körei ugyan még nem gondoltak arra, hogy
békét kellene kötni Rómával – a békekötés kilátásai pillanatnyilag érthető
módon rosszak voltak –, de már nem voltak hajlandók egyetlen ember
akaratának engedelmeskedni, mint addig. Éppen akkor, amikor
Karthágónak a legnagyobb szüksége lett volna az egységes vezetésre,
felszínre törtek a régi ellentétek, és vészterhesen megbénították a további
hadműveleteket.
Ez a szicíliai hadszíntéren mutatkozott meg először. Ott Himilko halála
után, 212-ben a karthágói főnemességhez tartozó Hanno vette át a
főparancsnokságot. A lovas alakulatok parancsnoka a Hippón
Diarrhütoszból [Bizerta] származó Muttinész volt, Hannibal egyik
legtehetségesebb tisztje. Miután Hippokratész elesett, Hannibal őt küldte
Szicília szigetére bizalmi embereként. Az új karthágói főparancsnok és
Hannibal megbízottja között hamarosan feszültté vált a viszony. Több
körülmény játszott közre ebben. Az előkelő származására dölyfös Hanno
lenézte a líbiai-föníciai félvért, amellett féltékeny volt a vakmerő, minden
vállalkozásában szerencsés, katonái szeretetétől körülvett tisztre. De
főképpen az nem tetszett neki, hogy Muttinész nem őt, hanem Hannibalt
tekinti feljebbvalójának, és ennek megfelelően a hadviselésben is a maga
útját járta. A 216 és 212 közötti időszakban egy karthágói parancsnok
aligha mert volna ujjat húzni Hannibal megbízottjával, de Capua eleste
után Hanno úgy gondolta, hogy ilyesmire nem kell többé tekintettel lennie.
Napirenden voltak a súrlódások, amelyek fékezhették az amúgy is kevés
eredménnyel kecsegtető karthágói hadműveleteket, és 210-ben nyílt
konfliktus tört ki. Hanno leváltotta Muttinészt, és saját fiát nevezte ki a
lovasság parancsnokává. A karthágói arisztokrata azonban túlbecsülte
lehetőségeit, és ezzel a lépésével a szicíliai hadjárat kudarcát idézte elő. Az
önérzetében vérig sértett Muttinész fellázadt, hűséges lovasaival átállt a
rómaiakhoz, és megnyitotta előttük Agrigentum kapuit. Ez a város volt
Szicília szigetén a karthágóiak utolsó jelentős támaszpontja. Hanno feladta
a további harcot, és Afrikába menekült.
Súlyos csapás volt ez, de még ennél is tragikusabb események zajlottak
le Hispániában. Ott még 211-ben nagy győzelmet arattak a karthágóiak. A
két Scipio folytatta az előző évben kezdett offenzívát, és behatolt az Új-
Karthágótól nyugatra fekvő területekre, de megsemmisítő vereséget
szenvedtek Karthágótól, és mindketten életüket vesztették. A katasztrofális
vereség után egy ideig csak kisebb római egységek tudták tartani magukat
az Ebrótól északra elterülő partvidéken. 218 óta nem voltak ilyen kedvező
helyzetben a karthágóiak: úgy tűnt, hogy a római uralomnak hamarosan
vége lesz Észak-Hispániában. A Hispania középső részén lakó törzsek
elpártoltak Rómától, és újra Karthágó szövetségesei lettek, sőt az Ebrótól
északra is számos népcsoport vette fel vele a kapcsolatot. Itáliában már
előrevetette árnyékát Hannibal kudarca, de Hispániában Karthágó esélyei
megnövekedtek. Itt lényeges körülményként meg kell jegyeznünk, hogy a
hispaniai siker nem egyedül a Barkida Haszdrubal és Mago érdeme volt.
Még náluk is fontosabb szerepet játszott egy másik Haszdrubal, Giszkon
fia, aki mint harmadik fővezér nemrég érkezett Hispániába.
Előbb Magóval közösen P. Scipiót győzte le, majd Hannibal mindkét
fivérével együttműködve a másik Scipiót, Griaeust is megverte. Ez a
Haszdrubal Karthágó egyik régi nemesi családjából származott; nincs
kizárva, hogy annak a Giszkonnak a fia, aki az első pun háború utolsó
éveiben Lilübaiont védte, és a zsoldosháború elején lelte halálát.
Tudásával, képességeivel kiemelkedett arisztokrata társai közül. Erős
akaratú, energikus férfi volt, tudott parancsolni, szervezni, és katonai
tehetség tekintetében legalább annyit ért, mint az átlagos karthágói
hadvezérek. De ő is, miként egykor a Nagy Hanno és Hamilkar, birtokra,
hírre, dicsőségre és hatalomra vágyott. Igazának, tehetségének, sikereinek
tudatában már nem volt hajlandó alárendelni magát a Barkidák
vezetésének. A maga útját kezdte járni, a hispaniai fejedelmekkel szemben
túltette magát a Barkida-uralom hagyományos elvein, és minden eszközzel
a saját befolyásának növelésére törekedett. Hannibal öccse, Haszdrubal
természetesen megpróbált védekezni ez ellen, de sem ereje, sem tehetsége
nem volt ahhoz, hogy a renitens fővezért megzabolázza. Súlyos
konfliktusokra került sor köztük. Mivel egyikük sem akart engedni,
megosztották a parancsnokságot, és szétválasztották a hadsereget.
Ez a viszálykodás bénítólag hatott a hispaniai háború további menetére.
Megakadályozta a karthágóiakat győzelmük hatékony kiaknázásában,
ugyanakkor lehetővé tette a rómaiaknak, hogy összeszedjék magukat, és
megerősítsék állásaikat. Mindenekelőtt pedig kedvező feltételeket teremtett
ahhoz, hogy P. Scipio, Publius fia, aki 210-ben apja és nagybátyja
utódaként átvette a főparancsnokságot Hispániában, kidolgozza és
végrehajtsa merész haditerveit. A karthágói haderők 209-ben nagy
területen voltak elosztva Hispania középső és déli részein. Haszdrubal –
Giszkon fia – a lusitanok területén, a Tajo középső és alsó szakaszánál
tartózkodott, Mago a Gibraltári-szorostól nyugatra, a Barkida Haszdrubal
pedig a carpetanusok földjén, a mai Kasztíliában. Ezt a helyzetet használta
ki Scipio. Rajtaütésszerű támadással bevette Új-Karthágót; ezzel egy
csapásra helyreállította Róma megingott presztízsét, s ugyanakkor
szilárdan megvetette lábát Karthágó tulajdonképpeni felségterületén. A
régi Barkida főváros eleste minden egyéb hatásán felül még külön
vereséget jelentett a Barkida Haszdrubalnak. Ugyanis csak az ő hada
állomásozott akkor Közép-Hispániában, ebből kifolyólag elsősorban az ő
feladata lett volna a keleti partvidék megvédése az északról jövő
támadások ellen, következésképpen neki vethették a szemére, hogy semmit
sem tett a fenyegetett főváros megmentésére. Nem kevésbé súlyosan
érintette Haszdrubalt az is, hogy a közép- és észak-hispaniai nagy
dinaszták – Edeko, Mandonius, Indibilis – elpártoltak tőle. Valamikor
hűséget esküdtek neki, s ő azzal az érvvel tudta eddig elutasítani
vetélytársa igényeit, hogy csak a Barkida-ház tagja képes Karthágó oldalán
tartani a hispaniai fejedelmeket. De ez immár megdőlt. Haszdrubal
mindezek folytán szinte kilátástalan helyzetbe került. Dél-Hispániában
Giszkon fia saját befolyásának kiterjesztésére használta fel vetélytársa
presztízsveszteségét, észak felől pedig egyre erősebben támadtak a
rómaiak. Félő volt, hogy az apjától örökölt hatalom e kettős nyomás alatt
összeroppan. Segítségre nem számíthatott; Mago túlságosan gyenge volt
ahhoz, hogy eredményesen közbeléphessen, Hannibal pedig, aki messze
Itáliában szívós kitartása ellenére is kénytelen volt egyik támaszpontját a
másik után feladni, elvesztette minden befolyását. Ezekben a hónapokban
Haszdrubal annyira aggódott nemzetségének nagyságáért és hatalmáért,
hogy gondolatai kizárólag e körül forogtak, és Karthágóval már nem is
törődött. Elhatározta, hogy még egyszer szembeszáll a rómaiakkal. Azt
remélte, hogy egy győzelemmel visszanyerheti hajdani tekintélyét, és ismét
bebizonyíthatja jogát a hatalomhoz, amely már-már kicsúszott a kezéből.
Ha kudarcot szenved, úgy végleg eljátszotta Hispániát, és akkor, ha nem
akar kapitulálni, még kevésbé megalázkodni a gyűlölt vetélytárs előtt, nem
maradt más hátra, mint hogy átmenjen bátyjához Itáliába. Hannibalnak
talán még segítségére lehet, és közös erővel új fordulatot adhatnak az itáliai
háborúnak.
Hogy Haszdrubal valóban így okoskodott, azt az események további
menete bizonyítja. 208 tavaszán erődített állást foglalt el Baecula mellett,
Castulótól nyugatra. A helyet kétségkívül jól választotta ki, itt elzárhatta a
rómaiak elől a Guadalquivir völgyébe vezető utat, és maga a terep is
alkalmas volt csatatérnek. Érthetetlen azonban – és csak Haszdrubal egyéni
céljaival, továbbá a vezérek közti ellenséges viszonnyal magyarázható,
miért nem tartózkodott a másik két karthágói hadsereg a közelben, hogy
beavatkozzanak az ütközetbe, és erőiket egyesítve érvényre juttassák
fölényüket a rómaiakkal szemben. Scipio a nyár elején indult el Új-
Karthágóból, és június végén vagy július elején került sor a Baecula
melletti csatára. A rómaiak győztek. Haszdrubal levonta a
következtetéseket: összegyűjtötte hadának maradványait, magához vette a
rendelkezésére álló pénzt, és észak felé vette útját. Feladta azt a földet,
amelyen nemzetsége 30 évig uralkodott, és amely miatt Hannibal annak
idején kirobbantotta a háborút. Harcoljon csak Scipio és Giszkon fia
egymással érte! A Barkidák csupán akkor nyerhetik ott vissza
befolyásukat, ha Itáliában sikerül győzelmet aratniuk.
Haszdrubal bátyja nyomdokait követve kelt át a Pireneusokon, majd az
Alpokon. Valószínűleg sok minden könnyebb volt neki, mint Hannibalnak.
A Felső-Itália felé vezető utak most már nem voltak annyira ismeretlenek,
Haszdrubalt nem hajtotta az idő, nem kellett hajszolnia csapatait, ki tudta
várni a kedvező évszakot. Nyilván felhasználta a korábbi tapasztalatokat,
és így valószínűleg nagyobb veszteségek nélkül ereszkedett le seregével a
Pó-síkságra. De ezzel még nem sokat ért el, messze volt Dél-Itália, és az
igazi veszélyek csak most kezdődtek. Római ellentámadásokkal kellett
számolnia, és Haszdrubal csapatait össze sem lehetett hasonlítani Hannibal
218. évi seregével. Haszdrubal egy vert hadsereg maradványaival kelt át
Itáliába, legfeljebb 15000 embere volt, s bár a felső-itáliai kelták
csatlakozása révén a létszám növekedését remélhette, vezérből és
katonákból mégis hiányzott valami, ami tíz évvel azelőtt Hannibal katonáit
diadalról diadalra vezette: fölényük tudata, a győzelembe vetett hit. Aligha
gondolta Haszdrubal, hogy a római záróvonalakon saját erejéből át tud
törni Dél-Itáliába. Ehhez bátyja támogatására volt szüksége. De hogy
Hannibal tud-e neki segíteni, azt korántsem vehette bizonyosra, mert a
baeculai csata előtt kapott utolsó információk nem voltak a
legkedvezőbbek. A rómaiak 208 nyarának elején újabb offenzívát
indítottak Hannibal bruttiumi és lucaniai támaszpontjai ellen, és számos jel
arra mutat, hogy végleges döntésre törekedtek. Miközben római egységek
Rhegiumból Lokroit fenyegették, a római haderők zöme Venusia
térségében gyülekezett, hogy onnan Lucanián keresztül Bruttium ellen
vonuljon. Ha ez a terv sikerül, Hannibal nyomban akcióképtelenné válik,
következésképpen Haszdrubal vállalkozása is elveszti értelmét. Most tehát
minden attól függött, sikerül-e Hannibalnak visszavernie ezeket a
támadásokat. Lokroinál a rómaiak súlyos veszteségeket szenvedtek, és
kénytelenek voltak visszavonulni. Északon pedig a szerencse meglepő
sikerekhez segítette Hannibalt. Bantia [Santa Mária di Banzi] közelében, a
Lucania és Apulia közti határterületen, numidiai lovasok rajtaütöttek a két
consulon, Marcelluson és Crispinuson, amikor azok kilovagoltak, hogy
felderítsék a környéket. Marcellus életét vesztette, társa megmenekült
ugyan, de súlyosan megsebesült. A vezér nélkül maradt római sereg
egyelőre képtelen volt további akciókra, és az év hátralévő részében nem
folytatott hadműveleteket. Hannibal viszont némileg visszanyerte mozgási
szabadságát, sőt még azt is megkísérelte – bár eredménytelenül –, hogy az
általános zavart kihasználva elfoglalja a két évvel azelőtt feladott Salapiát;
és újra megvesse a lábát Észak-Apuliában. De talán még jelentősebb volt a
pszichológiai hatás. Az évek óta szüntelen védekezésré kényszerült
Hannibalnak ez az első nagyobb sikere önbizalmat öntött csüggedt
katonáiba, míg a rómaiakat súlyosan érintette a két consul katasztrófája.
Tavasszal döntő győzelemben reménykedtek, de most rá kellett döbbeniük:
még hosszú ideig tartó erőfeszítésekre van szükség, hogy a karthágóiakat
kiűzzék Itáliából. És a rómaiak lehetőségei sem voltak korlátlanok. Itália
központi vidékein 209 óta a fáradtság és kimerültség aggasztó jelei
mutatkoztak. A 209. évi sorozások idején tizenkét latin colonia már
képtelen volt az előírt létszámot kiállítani, és Etruriában oly nagy volt az
elégedetlenség, hogy ott állandóan római csapatoknak kellett
állomásozniuk. Ilyen körülmények között a rómaiakban aggodalmat keltett
az a 208-207 telén Masszaliából érkezett hír, hogy Haszdrubal átkelt a
Pireneusokon, és útban van Itália felé. Ha a két karthágói seregnek sikerül
egyesülnie, az itáliai háború újult erővel lángol fel, és ki tudja, mikor és
hogyan ér véget.
A 207-re kidolgozott római hadműveleti terveknek tehát az volt a
céljuk, hogy Hannibal és Haszdrubal egyesülését megakadályozzák.
Közép-Itália védelmére Livius consul északi irányban indult el seregével,
társa, Claudius Nero pedig a lucaniai Gruinentumnál [Saponara] vonta
össze a maga csapatait, hogy ott Hannibal erőit lekösse. Hannibal tavasszal
Bruttiumból a római állások ellen vonult, de néhány eredménytelen
csatározás után nagy ívben megkerülte a rómaiakat, és átment Apuliába,
ahol az Aufidus folyónál, Canusium mellett jól megerősített állások mögé
sáncolta el magát. Tekintettel dél-itáliai támaszpontjaira, egyelőre nem
merészkedett tovább, mert öccse szándékairól csak általános jellegű
információi voltak, és addig nem akart dönteni a továbbiakról, amíg
pontosabb híreket nem kap.
Haszdrubal Galliában töltötte a telet, és csak a kedvezőbb idő beálltával
kelt át az Alpokon. A Pó-síkságra érve kelta zsoldosokkal 25-30000 főre
növelte seregét, majd Placentiától délkeleti irányban elindult Ariminum
felé. Ugyanakkor futárral levelet küldött Hannibalnak; közölte, hogy
Umbriában akarja őt bevárni. Vajon már korábban megállapodtak ebben,
és a levél ezt csak megerősítette? Komolyan gondolt-e vajon arra Hannibal,
hogy Umbriát teszi meg további hadműveleteinek központjává, amint azt
néha feltételezik? Bajos volna megmondani. Több körülmény – főleg
Hannibal magatartása meg a levél elküldésének késői időpontja – arra
enged következtetni, hogy Haszdrubal csak akkor tette ezt az indítványt,
amikor pontosabb értesüléseket kapott a rómaiak felvonulási terveiről. A
kérdés voltaképpen nem is fontos, mert a két fivér találkozása nem jött
létre. Haszdrubal levele sohasem jutott el Hannibalhoz. Az történt ugyanis,
hogy időközben Claudius Nero légiói megvetették lábukat Észak-
Apuliában, és ezáltal elzárták Hannibal útját észak felé. Néró lovasai
elfogták Haszdrubal futárját a levéllel. A consul tüstént a cselekvés
mezejére lépett. Anélkül, hogy ellenfele észrevette volna, seregéből kivont
7000 embert, s északra sietett velük, hogy segítséget vigyen
consultársának, Liviusnak. Mialatt Hannibal Canusium mellett várakozott,
északon megpecsételődött fivére sorsa. Haszdrubal Ariminum mellett
elhaladva egészen a Metaurus [Metauro] folyón túli területre nyomult
előre; különös módon nem vár Hannibal döntésére, és nem bizonyosodott
meg afelől, hogy bátyja valóban elindult-e. Talán még nem tudta, hogy a
rómaiak Sena Gallica [Sinigaglia] térségében vannak? További
magatartásából erre lehet következtetni. Mert amikor a Metaurustól délre
szembe találta magát a számbeli fölényben levő római haderőkkel,
visszahúzódott észak felé, és oly módon próbált elszakadni az ellenségtől,
hogy hadával éjjel felfelé vonult a folyó mentén. De hiába. A két consul
utolérte, ütközetre kényszerítette, amelyben Haszdrubal nemcsak a seregét
vesztette el, hanem az életét is.
Így tűnt el a történelem színpadáról az az ember, akit a háború elején
Hannibal azzal bízott meg, hogy a helyettese legyen Hispániában és
Afrikában. Mint Hamilkar fia, mintegy predesztinálva volt e feladatra.
Apjának több jó tulajdonságát örökölte. Derék katona volt, és Polübiosz
egy megemlékezésében nemcsak bátorságát, hanem megfontoltságát is
dicséri. De hiányzott belőle Hamilkar zsenialitása. Képességei nem voltak
elegendők azoknak a nagy feladatoknak a megoldására, amelyeket a sors
elébe állított. Nem tudta megakadályozni a rómaiak hispaniai invázióját, és
nem volt képes kiűzni őket onnan, amikor még megvolt erre a lehetőség.
A Hannibal győzelmei miatt már-már bátortalanná vált rómaiaknak
megmutatta, hogy a karthágóiakat is le lehet győzni, s végül is eljátszotta a
Barkidák hispaniai hatalmát és tekintélyét. Hannibal nemegyszer számított
a segítségére, sokat remélt tőle, legvégül akkor, amikor Haszdrubal átkelt
Itáliába; de mindannyiszor csalódnia kellett.
Nero consul a csata után azonnal visszatért Apuliába. Hadifoglyokat
küldött Hannibalhoz, hogy hírül adják a vereséget, római lovasok pedig az
ellenséges őrszemek elé hajították Haszdrubal levágott fejét, szörnyű
bizonyítékául annak, hogy a hír igaz. Hannibal belátta, hogy most már
minden elveszett. Karthágótól, amely ezekben az években minden
erőfeszítését arra összpontosította, hogy legalább Hispania déli részét
megtartsa, nem várhatott komolyabb segítséget, így hát feladta előretolt
állásait Apuliában meg Lucaniában, és visszahúzódott a bruttiumi
hegyvidékre. Csapatait követték még megmaradt itáliai párthívei –
apuliaiak, lucaniaiak, a tarentumi öböl környéki görög városok lakói –,
akik nem várhattak kegyelmet a rómaiaktól, Bruttium kis helységeiben
mindenféle emberek tömegei zsúfolódtak össze, afrikaiak, hispaniaiak,
gallok, görögök, italicusok; különböztek nyelv, származás, erkölcsi
felfogás tekintetében, és társadalmi helyzetük sem volt egyforma
valamikor. Csak a közös veszedelem kapcsolta őket össze meg az a
kétségbeesett reménykedés, hogy az utolsó órában jóra fordulhat minden.
Hannibal serege még mindig 20-25000 főnyi lehetett akkor, tehát alig
kisebb, mint amekkorával megérkezett Felső-Itáliába. Csakhogy az egykori
elit csapatok létszáma erősen megfogyatkozott, sok főtiszt, csapattiszt
elesett, eltűnt, vagy fogságba került. Az utánpótlás hovatovább lehetetlenné
vált. Egyre kevesebb lehetőség nyílt új katonák toborzására, hiány
mutatkozott fegyverben, felszerelésben, lóban, és az amúgy is szegény,
háború sújtotta vidék nem bírt oly sok embert táplálni. Az utóbbi évek
csalódásai magát Hannibalt is megviselték. Nem bízott többé a
szerencséjében. Seregét még összetartotta, és bámulatos, hogy a rendkívül
vegyes összetételű zsoldoshad most is éppúgy respektálta, mint azelőtt.
Miután azonban nagy koncepciójú tervei rendre meghiúsultak, már nem
mert mindent egy lapra feltenni. Bizonytalan lett, túl óvatos, és egyre
inkább beérte olyan kis akciókkal, amelyek csak halványan emlékeztettek
az első évek nagy hadvezérére.
Az itáliai háború utolsó fázisáról csak keveset tudunk. A rómaiak 205-
206-ban megszállták a Hannibal által feladott területeket, de csak lassan,
tétovázva mertek benyomulni az áttekinthetetlen bruttiumi hegyvidékre. A
terepviszonyok folytán inkább csak gerillaharcok folytak ott, kis célokért:
apró helységekért, támaszpontokért vagy egyszerűen csak
zsákmányszerzésért. Egyes csoportok – amelyek inkább rablóbandákra,
mint reguláris csapatokra hasonlítottak – fosztogatva vonultak keresztül-
kasul a vidéken, hol itt, hol ott bukkantak fel, támadtak, majd ismét
visszahúzódtak. Mindez azonban a háború végső kimenetele
szempontjából nem sokat számított. A többi fronton ugyanis a rómaiak
sikert sikerre halmoztak. Makedonia királya, Philipposz, 205-ben békét
kötött velük, s így kilépett a háborúból. Hispániában Ilipa mellett 206-ban
vereséget szenvedett az utolsó karthágói hadsereg, a karthágóiak feladták a
Pireneus-félszigeten levő utolsó támaszpontjaikat. Haszdrubal – Giszkon
fia – átment Afrikába, Mago pedig, miután egy ideig tartani próbálta
Gadeszt, megmaradt katonáival a Baleárokra hajózott, ahonnan 205-ben
átkelt Genuába [Genova]. Ettől a lépéstől nem sokat várhatott. A közép-
itáliai területek megtámadása szóba sem jöhetett; Mago erői legfeljebb arra
voltak elegendők, hogy Liguria hegyvidékén gerillaharcokat folytassanak,
s ily módon lekössék a liguriai-etruriai határvidékeken tartózkodó római
csapatokat. Liguriai-kelta zsoldosok toborzásán kívül ez volt Mago
vállalkozásának egész eredménye. Hannibal nem tehetett semmit. Az az
ember, aki egykor Hispania ura volt, aki már arra gondolt, hogy Karthágót
is uralma alá hajtja, aki Cannae után egy pillanatra kezében tartotta a
Földközi-tenger nyugati medencéjének sorsát – most Itália egy keskeny
parti sávjára szorult, és nem volt képes többé döntő módon befolyásolni a
háború menetét. A hagyomány szerint 205-ben írásba foglalta tetteit, a
szöveget görög meg föníciai nyelven érctáblákra vésette, amelyeket Krotón
közelében, a Lacinium hegyfokán lévő ódon Héra-szentélyben állíttatott
fel. Ha az akkor 42 esztendős férfi azt tette, amit mások csak életművük
befejezése után szoktak, annak nyilván csak egy oka lehetett: érezte, hogy
végképp elmúlt az az idő, amikor még beleszólhatott a történelem
alakulásába.
Ugyanabban az évben P. Cornelius Scipio, a hispaniai győző consulként
Szicília szigetén tartózkodott, és előkészítette az afrikai inváziót.
Hannibaltól már nem kellett tartania, bár némelyek, köztük az agg Fabius
Maximus, más véleményen voltak. Hannibalt most egyetlen consuli
hadsereggel sakkban lehetett tartani. Tehetetlenségét jól mutatja Scipio
csapatainak Lokroi ellen intézett sikeres támadása. A város lakói elárulták
a várvédő karthágói helyőrséget, mire az kapitulált azzal a feltétellel, hogy
szabadon elvonulhat. Hannibal későn érkezett, s már nem tehetett semmit.
Attól fogva a rómaiak számára nem jelentett komoly fenyegetést, hogy
Hannibal Bruttiumban tartózkodik. Éppen ellenkezőleg! Scipio csak
örülhetett, hogy Hannibal Krotónban maradt, s nem sietett Afrikába
személyesen irányítani a végső küzdelmet. Joggal kérdezhetjük, mi lehetett
az oka, hogy Hannibal még akkor is kitartott merőben kilátástalanná vált
itáliai támaszpontján, amikor Scipio már átkelt Afrikába? Talán azt
remélte, hogy – mint egyes forrásokban olvassuk – ha majd
béketárgyalásokra kerül sor, az ő kezében is lesz valami, ami alku tárgya
lehet? Ez nem valószínű. Hannibal pozíciója hónapról hónapra gyengült,
ellenfele egyre jobban bekerítette, és még járvány is tizedelte seregét. Ha a
rómaiak már most úgy állították össze haditerveiket, hogy alig vetettek
ügyet Hannibalra, akkor a Karthágó kapuinál aratott döntő római győzelem
után Hannibal itáliai jelenléte többé nem használhatott semmit.
Hannibal magatartásának okait inkább Karthágó belső viszonyaiban kell
keresni. Ott időközben a Barkidák nagy riválisa, Haszdrubal, Giszkon fia
óriási befolyásra tett szert. Igaz, ő sem tudta megakadályozni Hispania
elvesztését, és bár tehetséges ember volt, az ilipai csatában mint hadvezér
súlyos kudarcot vallott. De később Afrikában olyan diplomáciai sikert ért
el, amely egyszeriben elfeledtette korábbi vereségeit, és Karthágó
megmentőjének tüntette fel. A rómaiak ugyanis hosszabb idő óta
kapcsolatot tartottak Szüphaxszal, a nyugat-numidiai masszaiszülioszok
fejedelmével, és Scipio, aki akkor még Hispániában tartózkodott, néhány
kísérővel átkelt Afrikába, hogy szövetséget kössön vele. Egy ilyen lépés
következményeit mindenki láthatta. Hiszen Hispania elvesztése után
számolni kellett azzal, hogy a rómaiak partra szállnak Afrikában, és ha a
leghatalmasabb numidiai fejedelem fegyveres támogatást nyújt nekik,
akkor Karthágó helyzete szinte reménytelenné válik. Haszdrubal mindent
elkövetett, hogy ezt megakadályozza. Scipióval egy időben megjelent
Szüphaxnál, és a tárgyalás, az emberismeret művészetében jóval
tehetségesebbnek bizonyult római ellenfelénél. Hízelgésekkel, ígéretekkel
s nem utolsósorban azzal, hogy Szophoniszbé [Szophoniba] nevű leányát
feleségül adta hozzá, meg tudta nyerni Szüphaxot a maga és Karthágó
ügyének. Szüphax mint Haszdrubal veje szabad kezet kapott a
trónviszályok miatt meghasonlott kelet-numidiai Kirta fejedelemség ellen
folytatott harcában. Elkergette Masszinisszát, az elhunyt uralkodó, Gála
fiát, és Numidia legnagyobb részét uralma alatt egyesítette. Úgy látszott,
hogy ezzel keresztezték a rómaiak terveit. A karthágóiak ugyanis azt
remélték, hogy szövetségesük segítségével visszaverhetik Scipio afrikai
támadását. Haszdrubal pedig, aki mindezt keresztülvitte, s aki maga mögött
tudhatta vejének hatalmát, vitathatatlanul az első ember lett Karthágóban.
Egyedül Hannibal tehette volna kétségessé vezető pozícióját, de Hannibal
távol tartózkodott, és Haszdrubalnak a legcsekélyebb érdeke sem fűződött
ahhoz, hogy vetélytársát Itáliából visszahívják. Elég erősnek érezte magát
ahhoz, hogy a nagy problémákkal megbirkózzék, és Karthágó számára
elviselhető békefeltételeket érjen el.
205-204 telén diplomáciai úton próbálta megakadályozni a fenyegető
római inváziót. Kezdeményezésére Szüphax, aki névlegesen még Róma
szövetségese volt, kapcsolatba lépett Scipióval, s közölte vele: csak abban
az esetben marad továbbra is a rómaiak barátja, ha lemondanak az afrikai
partraszállásról. Szüphax nyilatkozata részint fenyegetést jelentett, részint
próbálkozást, hogy magát ajánlja a békeközvetítő szerepére. Scipio nem
ment bele a dologba. Jóllehet afrikai esélyei jelentős mértékben
csökkentek, mégis ragaszkodott eredeti terveihez. 204 nyarán 35000 főnyi
sereggel elhagyta Szicíliát, és Utika közelében, az úgynevezett Szép
Előhegységnél lépett Afrika földjére. Ott eleinte korántsem volt kedvező a
helyzete. Csak egy szövetségest talált, Masszinisszát, de ennek nem volt
akkor sem országa, sem hatalma. Scipio megpróbálta bevenni Útikat, de ez
nem sikerült; ekkor a várostól keletre egy keskeny földnyelven téli táborba
vonult. Közben megérkeztek Haszdrubal meg Szüphax számbeli fölényben
lévő seregei, és elzárták a földnyelv kijáratát. Ebben a Scipio számára
kritikus helyzetben Szüpbax még egyszer tárgyalást ajánlott. Indítványozta,
hogy a karthágóiak hagyják el Itáliát, a rómaiak távozzanak Afrikából, és
ezen az alapon kössék meg a békét. Scipio kijelentette, hogy hajlandó
eszmecserét folytatni. Megegyeztek a fegyverszünetben, követek jöttek-
mentek. Mindent egybevetve úgy látszott, hogy a tárgyalások jó mederben
haladnak. A karthágói kormányzat is bekapcsolódott a megbeszélésekbe,
és kinyilvánította, hogy egyetért a Szüphax által előterjesztett feltételekkel.
Scipio azonban csak azért alkudozott, hogy időt nyerjen. 203 kora tavaszán
hirtelen félbeszakította a tárgyalásokat, és felmondta a fegyverszüneti
megállapodást. Haszdrubal és Szüphax még fel sem ocsúdott a hirtelen
fordulattól, és nem tett semmiféle óvintézkedést, amikor Scipio a
következő éjjel megtámadta táborukat. A rómaiaknak könnyű dolguk vök.
Az álmukban meglepett numidiaiak és karthágóiak alig tanúsítottak
ellenállást; sokan áldozatul estek az éjszakai mészárlásnak, a többiek
mindenfelé szétszóródtak, Scipio előtt szabad volt az út. Az ügyes és
energikus Haszdrubalnak azonban még most is sikerült lecsillapítania a
Karthágóban kitört pánikhangulatot, s a megingott Szüphaxot is meg tudta
tartani a maga oldalán. A szétvert csapatok maradványaiból és gyors
sorozással új hadsereget szervezett, amely Szüphax harcosaival és 4000
hispaniai zsoldossal együtt összesen 30000 főre rúgott, tehát nagyjából
akkora volt, mint a római haderő.
Scipio rajtaütése után Karthágóban olyan követelések hangzottak el,
hogy Hannibalt vissza kell hívni, de a kormányzat hallani sem akart erről.
Ebben talán az a megfontolás is közrejátszott, hogy Hannibal – mint az
világosan látható volt – már nem tud idejében megérkezni a döntéshez.
Nyilvánvalóan azonban sokkal súlyosabban esett latba, hogy Haszdrubal
attól félt: Hannibal visszatérése esetén elveszti eddigi vezető pozícióját. A
múlt árnyai ismét megelevenedtek. Olyan helyzet állt elő, mint a 241-238-
as zsoldosfelkelés idején, amikor Hanno és Hamilkar viszálykodása
megnehezítette az ésszerű döntéseket. Ugyanígy volt most is, a Rómával
vívott küzdelem utolsó szakaszában: a vezetők hatalomvágya és
rivalizálása végzetesen hatott az egész helyzetre. Miközben Karthágó
egyetlen zseniális hadvezére a távoli Krotónban volt lekötve, a saját
katonai képességeit még mindig nagyra tartó Haszdrubal be akarta
bizonyítani, hogy ő is meg tud birkózni a rómaiakkal. Körülbelül egy
hónappal azután, hogy Scipio katonái megrohamozták táborát, Szüphaxszal
együtt a Medjerda [Bagradas] középső szakaszánál elterülő “Nagy
Földeken” megütközött a rómaiakkal. A csata a rómaiak teljes
győzelmével végződött, és egyúttal eldöntötte Haszdrubalnak és vejének
sorsát. Szüphax néhány lovas kíséretében visszamenekült hazájába, ott
sebtében még összeszedett néhány csapatot, és bevette magát Kirta
[Constantine] városába; feleségét és kincseit is oda vitte. De Masszinissza
csapásai alatt birodalma kártyavárként omlott össze. Kirta falai előtt egy
szerencsétlenül végződő csatában Szüphax fogságba került, és birtokát a
Rómával szövetséges Masszinissza ragadta magához. Hogy Haszdrubalnak
mi lett a sorsa, nem tudjuk pontosan. Talán önkezével vetett véget
életének, talán visszatért még hazájába. De alapjában véve ennek nem volt
nagy jelentősége. Karthágóban már eljátszotta szerepét.
Karthágóban ismét a Bairkidák hívei kerekedtek felül. Követelték:
helyezzék a várost azonnal védelmi készültségbe, hogy biztosítsák az
esetleges római támadások ellen; indítványozták továbbá: szereljék fel a
flottát, és támadják meg Utika előtt a római hajókat. Mindenekelőtt
azonban Hannibal visszahívását kívánták. Érveik hatottak, és általános volt
az egyetértés. A közhangulat bizakodóvá vált, mindenki Hannibalban
reménykedett. Újra felelevenedtek a háború első éveinek ragyogó emlékei.
A cannaei csata győztese ne tudná az utolsó órában megfordítani a sors
kerekét? Útra keltek a követek, hogy Itáliából hazahozzák Magot és
Hannibalt. Röviddel ezután a karthágói hajóhad megtámadta az Utika előtt
tartózkodó római flottát, de az akció csak részben sikerült. Scipio viszont
elfoglalta a Karthágótól mindössze 20-25 kilométerre levő Tunisz városát,
állásokat épített ki, ahonnan csapatai végigpusztították a környező
vidékeket. A helyzet olyan aggasztónak tűnt, hogy a karthágóiak követeket
küldtek a római táborba béketárgyalások megkezdésére. Scipio közölte
feltételeit: Karthágó lemond Afrikán kívüli birtokairól, 5000 talentum
háborús jóvátételt fizet, és hadiflottáját 20 hajóra csökkenti. A karthágóiak
elfogadták ezeket a feltételeket tárgyalási alapnak, s elküldték
megbízottaikat Rómába. A delegáció visszatértéig fegyverszüneti
megállapodást kötöttek.
Időközben a Magóért és Hannibalért küldött karthágói megbízottiak a
csapatok hazaszállításához szükséges hajókkal megérkeztek Itáliába, és
átadták a visszahívó parancsot. Mindketten engedelmeskedtek a
felhívásnak, annál is inkább, inert ottani helyzetük teljesen reménytelen
volt. Mago, aki a Liguriában vívott utolsó harcok során súlyosan
megsebesült, halálos betegen kelt útra, és a tengeri utazás okozta
fáradalmak következtében kiszenvedett, mielőtt hajója elérte az afrikai
partot. Hannibal csapatainak maradványaival együtt Krotónban szállt
hajóra. A betegeket és a harcképteleneket ott kellett hagynia, de még így is
12-15000 embere volt, köztük sok olyan italicus, aki a rómaiaktól nem
várhatott kegyelmet. Útközben római hajók nem háborgatták őket, a tél
elején kikötöttek Leptis Minorban, majd a tőle északra fekvő
Hadrumetumban [Sousse] ütötték fel táborukat. A hely kiválasztását az
általános körülmények diktálták. A római hajók hatalmában lévő karthágói
öbölből aligha szállhattak volna partra biztonságosan, (következésképpen a
kellő katonai intézkedéseket sem tudták volna zavartalanul megtenni.
Hadrumetumban viszont nem kellett tartaniuk az ellenségtől, és megvolt a
közvetlen összeköttetésük a Szürtisz termékeny vidékeivel. Hannibal
egyáltalán nem bánta, hogy Karthágótól több mint 150 kilométer
választotta el, mert döntéseiben így nem zavarhatták jó szándékú, de
katonai dolgokban járatlan dilettánsok tanácsai. Mindenkinél jobban tudta,
mennyire súlyos feladat nehezedik a vállára. A telet a sereg
újjászervezésével töltötte. 12-15000 itáliai veteránjához csatlakozott 12000
zsoldos, köztük Mago egykori hadseregének maradványaiból liguriaiak,
kelták és baleari harcosok; továbbá mint harmadik alakulat líbiai csapatok
és a karthágói milícia egy része; végül – aminek nagyon megörült –
Szüphax egyik volt vazallusa, Tükhaiosz 2000 lovassal növelte táborát.
Serege 202 kora tavaszán összesen 40000 főnyi lehetett, sőt valamivel túl
is haladta ezt a számot.
 Miközben Hannibal harcra készülődött, Rómából visszaérkeztek a
karthágói követek. Magukkal hozták a kész békeszerződést; a senatus már
jóváhagyta, csak Karthágónak kellett véglegesen elfogadnia. De
Karthágóban most másként ítélték meg a helyzetet, mint a Nagy Földeken
elszenvedett vereség után. Hogy ebben mennyire játszott közre Hannibal,
nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy visszatérése jelentős
mértékben hozzájárult a közhangulat megváltozásához. Scipio követeivel
közölték, hogy Karthágó túlságosan keménynek ítéli a békefeltételeket,
főleg a jóvátétel összegét és a hadihajók számának ily nagymérvű
csökkentését, és felmondja a fegyverszünetet. Lényegében ugyanazt tették,
mint Scipio az előző év tavaszán, és a rómaiaknak valóban semmi morális
alapjuk nem lehetett arra, hogy a karthágóiak magatartásán
megbotránkozzanak. Maradtak ránk még olyan feljegyzések is, hogy a
karthágóiak a fegyverszünetet megszegve kifosztották a tuniszi öbölben
megfeneklett gabonaszállító hajókat, és egy meglehetősen esztelen
kísérletet tettek a Scipióhoz visszatérő római követek megtámadására. Ma
már nem lehet megállapítani, hogy valóban megtörtént, vagy csupán Scipio
alakjának kidomborítását célzó kitalált eseményekről van-e szó. De ez nem
is fontos, mert a karthágóiak már a Scipio követeinek adott válaszukban is
félreérthetetlenül utaltak arra, hogy a döntést a csatatéren akarják
kicsikarni.
Az a férfi, aki egykor ifjúi erejének fölényes tudatában kirobbantotta a
hatalmas háborút, s eleinte diadalt diadalra halmozott, most felkészült a
végső harcra, amelynek kimenetelétől nem csupán egyéni hatalma, hanem
hazájának sorsa is függött. Neve még mindig mágikus erővel hatott, még
az ellenfélre is. De Scipio nem rettent vissza a nyílt összecsapástól, mint az
idősebb nemzedékhez tartozó római hadvezérek. 202 tavaszán mind a két
hadsereg elhagyta téli szálláshelyét. Hannibal Hadrumetumtól nyugati
irányban indult el, Scipio Tunisztól a Medjerda völgyében haladt felfelé,
délnek. Zama térségében, nagyjából egyenlő távolságra Tunisztól és
Hadrumetumtól, állt fel a két hadsereg. Scipio az utolsó pillanatban még
jelentős erősítést kapott: Numidiából 4000 lovassal és 6000 gyalogossal
megérkezett Masszinissza. A csata előtt Hannibal személyes tárgyalásra
szólította fel ellenfelét. Egy dombtetőn találkoztak, kíséret nélkül, csak
egy-egy tolmács volt velük. Hannibal még egyszer felvetette a békés
megegyezés gondolatát, abban a reményben, hogy Scipio hajlandó
bizonyos engedményekre, hiszen a csata kimenetele bizonytalan.
Kijelentette: Karthágó kész lemondani Afrikán kívüli birtokairól, de Róma
többi követelését elfogadhatatlannak tartja; hadisarcról és a hajóhad
csökkentéséről szó sem lehet. Voltaképpen nem is annyira a békeszerződés
egyes pontjai voltak számára fontosak, mint az a sorsdöntő kérdés, hogy
Karthágó a jövőben szuverén állam, maradhat-e, s ha igen, milyen
mértékben. Ilyen ajánlatot 204-203 telén már Szüphax is tett Scipiónak, de
ő elutasította. A római vezér most sem látta indokoltnak, hogy álláspontját
megváltoztassa, nem is volt rá felhatalmazása. Csak a 203 őszén létrejött
megállapodás alapján lehetett szó béketárgyalásról, így a találkozás
eredménytelenül végződött, és másnap megkezdődött az ütközet.
A rómaiak valamivel kevesebben voltak, de mindent egybevetve
nagyobb ütőerővel rendelkeztek. Egységesen kiképzett, egymással
pontosan együttműködő elit alakulataikkal szemben Hannibal csak kevés
azonos értékű egységet tudott felállítani. Katonái nem voltak ugyan
tapasztalatlanok, de sokukból hiányzott az összetartozás érzése. Még nem
kovácsolódtak nagyobb hadműveletekben egységes egésszé. Különösen az
aggasztotta Hannibalt, hogy kevés a lovasa; pedig valamikor éppen
lovassági fölényével vívta ki nagy győzelmeit. Mindössze 4000-nél
valamivel több lovasa volt, míg Scipio – hála Masszinissza támogatásának
– 7-8000 lovast vethetett harcba. Ebben a helyzetben Hannibalnak egészen
másként kellett elrendeznie haderőit, mint a háború első éveiben, sőt
lényegében kénytelen volt teljesen új útra térni. A szárnyakon elhelyezett
lovasság most csupán azt a feladatot kapta, vonja el az ellenség lovasságát
olyan távolra a csatamezőtől, hogy a további harcokba már ne tudjon
beleavatkozni. A döntést a gyalogságnak kellett kierőszakolnia, tehát
annak a csapatnemnek, amelyben Hannibal sohasem érezte magát a
rómaiakkal azonos értékű ellenfélnek. Ezt a gyengeséget, két módon
igyekezett kiegyenlíteni: harci elefántokkal (most először vetették be őket
nagyobb számban) és a gyalogság tagolásával. Csapatai nem egymás
mellett, hanem egymás mögött, szakaszosan nyomultak előre, úgy, mint a
rómaiak. Az első vonalban a zsoldosok haladtak, utánuk a karthágói-líbiai
egységek következtek, és még hátrább, 200 méter távolságban álltak fel az
itáliai veteránok, Hannibal személyes vezényletével. Az utóbbiakat
Hannibal a lehető leghosszabb ideig tartalékban szándékozott tartani, hogy
amikor a harc kritikus fázisába lép, bevetésükkel csikarja ki a döntést. Mint
egykor a cannaei csatában, a haditerv nagyszerűsége s e körültekintő
tervezés most is Hannibal katonai géniuszáról tanúskodik. De a
körülmények itt másként alakultak: Hannibal nem volt teljesen ura
hadseregének, és Scipio személyében olyan hadvezér állt vele szemben, aki
mozgékonyabb volt elődeinél, tudott alkalmazkodni az ellenfél
hadmozdulataihoz, és alvezéreit önállóságra szoktatta.
 Az ütközet hagyományos módon, a lovasság összecsapásával kezdődött.
Rövid küzdelem után a karthágóiak tervszerűen hátráltak, és elvonták a
tulajdonképpeni harctérről a Laelius, illetve Masszinissza parancsnoksága
alatt álló római-numidiai lovasságot. De a centrumban nem úgy alakultak a
dolgok, ahogy Hannibal várta. Az első csalódás az elefántok támadásakor
érte. Scipio ugyanis nem a szokásos módon, sakktáblaszerűen állította fel
manipulusait, hanem közvetlenül egymás mögött, miáltal az egyes
csapattestek között mély utcák keletkeztek. Ezekbe szorították be az
elefántokat, úgyhogy az állatok rohama hatástalan maradt. Ennek
következtében a zsoldosokból álló első karthágói harcvonal még nagy
mértékben érintetlen római egységekbe ütközött. Hosszabb küzdelem után
a rómaiak visszanyomták őket a karthágói és líbiai harcosokból álló
második harcvonalig. Mivel az utóbbi – a kapott parancshoz híven – még
nem indult meg, a zsoldosok azt hitték, hogy elárulták őket, s egy részük a
karthágóiak ellen fordult, akik most kénytelenek voltak egyszerre harcolni
saját zsoldosaik és a közeledő rómaiak ellen. Ezzel tulajdonképpen már
meg is hiúsult Hannibal egész haditerve. Sikerült ugyan még egyszer
helyrebillentenie az egyensúlyt, de csak oly módon, hogy a kelleténél
sokkal korábban harcba vetette az elit csapatokat. Ezek felvonultak a
centrumban, és megállították a római támadást. A két első harcvonal
maradványait Hannibal a szárnyakra vezényelte, így a karthágói vonal
olyan hosszú lett, hogy a rómait már-már az átkarolás veszélye fenyegette.
Scipio ellenintézkedése az volt, hogy az eredetileg egymás mögött
elhelyezett osztagokat egymás mellé sorakoztatva hosszú fronton vetette
be. Sokáig hullámzott a harc. Néha-néha úgy látszott, hogy Hannibal
veteránjai áttörik a római vonalakat. Ekkor az ellenség üldözéséből
visszatérő római lovasság megjelent a karthágóiak hátába. Mint valamikor
Cannaenál, most is a lovasság megérkezése döntötte el a csatát, csakhogy
ezúttal a rómaiak javára. Hannibal csak kevesedmagával tudott
Hadrumetumba menekülni. 40000 emberből álló seregének fele elesett,
fele fogságba került. Ez volt az utolsó hadsereg, amelyet Karthágó ki tudott
állítani. Több tartaléka már nem volt nem úgy, mint Rómának Cannae után
–, és az ellenség ott állt a kapui előtt. Most már Hannibal sem tehetett
semmit.
A csata után karthágói küldöttség ment a római táborba, és békét kért a
győztestől. Scipio olyan kemény feltételeket szabott, hogy azok jóval
meghaladták a 203. évieket. Karthágónak nemcsak Afrikán kívüli
birtokairól kellett lemondania, hanem Afrikában is át kellett engednie
Masszinissza numidiai királynak mindazokat a területeket, amelyekre a
régi jogok alapján igényt tarthatott. Hadiflottájából az eredetileg
megszabott húsz hadihajó helyett most csak tízet tarthatott, a korábban
követelt 5000 talentum helyett kétszer akkora jóvátételt kellett fizetnie, 50
esztendő alatt, évi részletekben. A törlesztés idejére a legelőkelőbb
karthágói családok ifjaiból 100 túszt kellett adni, akik szabályos
időközökben váltják egymást. De még ezeknél a feltételeknél is súlyosabb
volt az a pótlólagos kikötés, hogy Karthágó a jövőben nem viselhet hadat
Afrikán kívül, sőt Afrika területén is csak Róma engedélyével. Mindenki
tisztában volt e feltételek horderejével: Karthágónak, amely egy évtizede
még egyenrangú félként állott szemben Rámával, ezentúl még annyi
hatalma sem marad, mint egy közepes államnak. A jövőben nem folytathat
önálló politikát, és Róma ellenőrzi minden lépését.
Alkudozásra azonban már nem volt többé lehetőség. Scipio nyersen
megmondta, hogy amennyiben nem fogadják el a feltételeit, folytatja a
harcot. Karthágó pedig nem engedhette, hogy odáig jusson a dolog.
Hannibal is ezen a véleményen volt. Igaz, akadtak még Karthágóban
mindenre elszánt emberek, akik további ellenállásra buzdítottak, és félő
volt, hogy magukkal ragadják a felizgatott, szenvedélyes tömeget.
Polübiosz mondja el, hogy amikor egy izgága szónok a békefeltételek
elfogadása ellen ágált, Hannibal felugrott, lerángatta a szószékről, és
harsány hangon kijelentette: elmúlta hosszú dikciók ideje, nincs más hátra,
mint Scipio követeléseit elfogadni, és ha valaki még tenni akar valamit,
akkor könyörögjön az istenekhez, hogy a rómaiak hozzájáruljanak ehhez a
békéhez. Szavai eldöntötték a vitát. Karthágó követei Rómába utaztak, és
ott a Scipio által megfogalmazott feltételek alapján megkötötték a békét.

III. Hannibal utolsó évei

Karthágótól Bitbüniáig

Amikor Hannibal 202-ben megvívta utolsó csatáját a rómaiakkal, már 19

év telt el azóta, hogy sógora örökébe lépve átvette Hispániában a hatalmat,
és onnan elindulva mozgásba hozta az akkori világ nagy részét. A zamai
vereség után még ugyanannyi évet élt. Azalatt Róma Keleten is
kiterjesztette hatalmát, legyőzte Philipposz makedón királyt, Antiokhosz
szíriai uralkodót, és amikor Hannibal meghalt, a Földközi-tenger egész
térségében nem volt Rómán kívül jelentős birodalom. A zamai győzelem
mellé felsorakozott a Künoszkephalai és a Magnészia mellett aratott nagy
diadal. Amikor a történetírók ezekkel az eseményekkel foglalkoztak, már
alig vettek tudomást Hannibalról. Nyílván úgy vélekedtek, hogy végleg
kiszorult a történelem középpontjából, az általános fejlődés átlépett rajta,
és a nagy döntésekben gyakorlatilag már nem volt semmi szerepe. Pedig
életének utolsó szakasza is nagyságáról tanúskodik. Kortársai között talán
ő volt az egyetlen, aki nem törődött bele a történelem ítéletébe, hanem újra
meg újra megpróbálta, hogy beleavatkozzék a nagy politikai döntésekbe, a
jövő formálásába. Igaz, mindezek csak kísérletek maradtak, mert tervei és
elgondolásai nem sok megértésre találtak. De talán éppen ezekben az
években, amikor teljesen magára volt utalva, még erősebben
megmutatkozott a természete, mint azokban az időkben, amikor szerencse
kísérte lépteit, és szavára hallgattak az emberek.
Emberi számítás szerint úgy látszott, hogy a második pun háború
végével Hannibal pályafutása is befejeződött. Azok a feltételek, amelyek
közepette annak idején naggyá lett, már nem voltak meg. Hispania, atyai
öröksége, nemzetsége hatalmának és nagyságának egykori bázisa a
rómaiak birtokába került. Hadseregét, amelynek élén évekig sakkban
tartotta Rómát, szétverték, mindkét testvére elpusztult, hűséges tisztjei
elestek, vagy fogságba kerültek, ő maga nem volt már több, mint egy
legyőzött és minden hatalmától megfosztott állam polgára, ő, akinek tervei
nagy térségeket öleltek fel, akinek tekintete egykor átfogta az akkori világ
széles távlatait, most be volt szorítva arra a kis területre, amely
Karthágónak megmaradt Afrikából. Apjának 241 után Hispániában még
sikerült jeles dolgokat véghezvinnie, de neki már nem volt ilyen
lehetősége. Mindenütt korlátokba ütközött, amelyeket a győztes ellenség
parancsa emelt. Sokan ilyen helyzetben azt tették volna, hogy lemondanak
minden további tervükről, és visszahúzódnak a magánélet csendjébe.
Hannibal is cselekedhetett volna így; elég nagy birtokkal rendelkezett
ahhoz, hogy gondtalan jólétben éldegéljen. De erre nem volt hajlandó.
Igazi természete éppen akkor mutatkozott meg, amikor a külső
körülmények más utat jelöltek ki számára. Nem tanulta meg, hogy kevéssel
beérje. Képtelenségnek érezte, hogy egyszerű polgárként élje le életének
hátralévő részét. Fiatalkora óta megszokta a parancsolást, akaratának
továbbra is érvényt kívánt szerezni. Tudta, hogy nem lesz könnyű, de nem
riadt vissza a nehézségektől. Az immár 46 esztendős férfiban akkora
lánggal lobogott a tetterő, az energia, az akarat, mint pályafutása elején.
Mindenekelőtt magában Karthágóban kellett a lábát megvetnie.
Származása ellenére is itt voltaképpen idegen volt. Kilencéves korában
hagyta el a várost, Hispániában nőtt fel, katonai környezetben nevelkedett,
s ez határozta meg gondolatait, cselekedeteit. Amennyire otthonosan érezte
magát a táborban, katonái között, annyira szokatlannak találta a városi
életet. A népgyűlésben meg a tanácsban folyó vitákhoz, civakodásokhoz
vajmi kevés érzéke volt. A polgári közösségben érvényes játékszabályokat
nem ismerte, de nem is akarta elsajátítani. A hagyományokban világos
utalásokat találunk erre. Nemegyszer nyersen tette túl magát a kötelező
konvenciókon. Ez történt például a zamai csata utáni első fellépése
alkalmával, amikor arról folyt a vita, hogy elfogadják-e, vagy sem a római
békefeltételeket; Hannibal felugrott, a szó szoros értelmében lerántotta a
szószékről az egyik szónokot, és magához ragadta a szót. Viselkedése –
még ha igaza is volt – megütközést, sőt mélységes felháborodást keltett. A
polgárok érezték, milyen démoni erők feszülnek ebben az emberben, aki
nem hajlandó alávetni magát az állam törvényeinek.
Főleg a vezető családok tagjai aggodalmaskodtak. Még elevenek voltak
a múlt emlékei, a hadvezérek és a polgári hatóságok közti konfliktusok,
amelyeknek oly sok szomorú példáját olvashatták a karthágói
évkönyvekben. Különösen Hamilkar felemelkedésére kellett gondolniuk, a
241-238-as zsoldosháborúra, amelyet sokan maguk is átéltek. És most íme,
Hamilkar fiával álltak szemben, aki sok tekintetben nagyon is az apjára
ütött. A Barkida-ház régi ellenségei a gyűlölet éleslátásával felismerték,
hogy Hannibal részéről veszély fenyegeti őket, méghozzá nagyobb, mint
valaha. Hannibalnak nem tudtak Karthágótól távol olyan működési
területet nyújtani, ahol becsvágyát kielégíthette volna, mint az apja egykor;
vele a város falai között kellett megvívni a harcot. De Hannibal helyzete
sem vak egyszerű. A nemesség körében kevés híve akadt; az iránta
ellenséges nemzetségek rendelkeztek az állami kulcspozíciókkal, döntő
befolyást gyakoroltak az öregek tanácsában és a 104 tagú bírói testületben.
Hannibalnak ugyanazt kellett tennie, amit apja tett a zsoldosháború
folyamán és után: igyekezett megnyerni a tömeget, hogy majd egy napon
hatékony fegyverként használhassa a népgyűlést az arisztokratikus
testületek ellen. Nemzetségének hagyománya és a politikai viszonyok
akkori alakulása arra késztette, hogy a demagógia útjára lépjen, így a
küzdelem színhelye a piactér lett, és egyelőre az agitáció, a propaganda
eszközei szolgáltak fegyverül. Ebben természetesen fontos helyet foglaltak
el a legutóbbi események, még kiegyenlítetlen számlákkal hozakodtak elő,
és kutatták, hogy kik felelősek Karthágó szerencsétlenségéért. A gyűlölet
és a szenvedély elfojtotta a józan igazságkeresőt; a történelemnek csak
érveket kellett szolgáltatnia ahhoz, hogy halálra sebezzék egymást az
ellenfelek.
Ebben a tekintetben Hannibal ellenfelei jártak elöl. Szemére vetették,
hogy Hispániában tanúsított önkényes magatartásával előidézte a háborút, s
így ő a felelős minden bajért és szenvedésért, amely ebből kifolyólag a
városra szakadt. Sőt úgy látszik, némelyek még bíróság elé is akarták
állítani, hogy mind morális, mind fizikai értelemben megsemmisítsék.
Hannibal azonban nem ijedt meg támadóitól. A háború kitörésének
előzményeire nem kellett sok szót vesztegetnie; elegendő volt arra utalni,
hogy akkori magatartását Karthágó is helyeselte. Annál élesebben bírálta
azt a viselkedést, amelyet a kormányzat tanúsított a háború alatt.
Valószínűleg az akkori heves vitákban gyökerezik az a közismert felfogás,
hogy a nagy hadvezértől nem Róma ragadta el a győzelem pálmáját,
hanem saját hazája, mely kicsinyes módon féltékenykedett rá. A dolgok
ilyetén beállításának ugyanis csak abban a szituációban volt értelme,
amikor Hannibal hívei küzdöttek a vesztére törők ellen. A későbbi
nemzedékek, amelyek már régóta meggyőződtek Róma fölényéről, aligha
magyarázták ily módon Karthágó vereségét. De akkoriban még úgy
látszott, hogy sok minden igazolja az eseményeknek Hannibal vagy
párthívei által adott értelmezését. A nép még jól emlékezett arra, hogy
Hannibal hazai ellenségei milyen aknamunkát folytattak a háború utolsó
évtizedében, 212-211 óta; nem felejtették el Haszdrubalnak, Giszkon
fiának manipulációit, aki előbb Hispániában, majd Afrikában ásta alá a
Barkidák pozícióit. Mindezt megerősíteni látszott az a tény, hogy a régi
nemzetségek még most is engesztelhetetlen gyűlölettel viseltettek
Hanniballal szemben. Arról persze nem beszéltek, hogy Karthágó veresége
már 212-211-ben elkerülhetetlen volt, és hogy a Capua és Szürakuszai
elestével bekövetkezett végzetes fordulatig a karthágói kormányzat
készségesen támogatta hadvezérének terveit. Ezt azonban a helyes
ítéletalkotásra képtelen tömeg nem firtatta. A féligazságot könnyebben
értette meg, mint a teljes igazságot, így kellemesebb is volt; a féligazság
kikapcsolt mindent, amit nem akartak tudni, megoldott sok rejtélyt,
kielégítette sok titkos vágyát. Ily módon meggyőző választ találtak arra az
újra meg újra feltett kérdésre, hogy Hannibal a cannaei győzelem ellenére
végül is miért maradt alul a rómaiakkal szemben; tisztára mosták alakját,
az utca embere számára megmaradt legyőzhetetlen hadvezérnek. Mert
sokak szemében még a cannaei győzelem fénye ragyogta be alakját, és
most, amikor a vereséget szenvedett város fölött sötét felhők tornyosultak,
sokan néztek reménykedő tekintettel arra a férfira, aki egykor halálos
rettegésben tartotta Rómát.
A tömeghangulat kialakításával Hannibal még csak a talajt készítette elő
tulajdonképpeni akciói számára. Ahhoz, hogy a tömeget valóban magához
fűzze, kiutat kellett mutatnia a gyászos jelenből a jobb jövőbe, s olyan
világos, meggyőző erejű jelszavakat kellett bedobnia a köztudatba,
amelyek hatékony fegyverként használhatók a hatalomért folytatott
harcban. A ránk maradt hagyomány rendkívül hézagos adatai alapján úgy
látszik, hogy Hannibal legelőször pénzügyi reformot követelt. Az
akkoriban megoldásra váró problémák között ez volt a legsürgősebb.
Financiális téren még mindig évszázadok óta megcsontosodott szokások
tartották magukat. Az alattvalók adóiból és a vámokból származó, gyakran
igen jelentős jövedelmeket nem központilag hajtották be; sokféle személyi
érdekeltség ékelődött közbe, és a tisztázatlan jogviszonyok, valamint az
átfogó ellenőrzési rendszer hiánya miatt nagy összegek nem folytak be az
államkincstárba. Aligha akadt felelős tisztségviselő, akinek világos
áttekintése lett volna a tényleges bevételekről és kiadásokról. Ez a rendszer
csak addig állhatott fenn, amíg Karthágó gazdag és hatalmas volt.
Gyengeségei ugyan már akkor is kiütköztek néha, főleg az első pun
háborút követő időszakban, mivel azonban az anyagi nehézségeket más
módon is meg lehetett szüntetni, semmi ok nem volt arra, hogy a
hagyományos gyakorlaton változtassanak. De 201 után másként állt a
helyzet. Az államkincstár teljesen kiürült, Afrikán kívüli birtokuk
elvesztése és a kereskedelem visszaesése miatt a rendszeres bevételek
aggasztóan megapadtak, Róma viszont ragaszkodott az évi adó pontos
megfizetéséhez. Karthágó uralkodó körei még ekkor is visszarettentek a
radikális reformoktól, viszont valahonnan csak elő kellett teremteni a
szükséges pénzt, így hát azt a megoldást választották, hogy felemelték az
adókat, és Karthágó polgárait, akiknek addig nem kellett egyenes adót
fizetniük, közvetlenül megadóztatták. Az érintettek körében ez az
intézkedés nagy elégedetlenséget váltott ki, s amikor Hannibal más kiutat
mutatott, további rétegek támogatását biztosította magának. Ennek
eredményeként 196-ban a népgyűlés szufetté választotta.
A két szufet – az állam legmagasabb rangú tisztségviselői – az elmúlt
időkben csak ritkán került előtérbe. Már eleve bizonyos korlátokat szabott
nekik, hogy közösen intézték az ügyeket, hivatali idejük egy évig tartott,
utána számot kellett adniuk tevékenységükről. De még a jogi sorompóknál
is erősebben korlátozta őket az a körülmény, hogy ténylegesen a
nemességtől függtek. Többnyire nemesi családok sarjai lévén, már saját
érdekükben is respektálták a nemesség kívánságait. Azonkívül a
grémiumok, a tanács és a 104 tagú bírói testület, ahol az arisztokrácia
befolyása szinte korlátlanul érvényesült, könnyen meghiúsíthatta a szufetek
nemkívánatosnak tartott kezdeményezését. Hannibal azonban már eleve
más helyzetben volt. Mint 40 évvel korábban az apja, ő is a vezető
nemzetségektől függetlenül építette ki a maga hatalmi pozícióját,
megbízatását a néptől kapta, következésképpen nem volt a nemesség
lekötelezettje, mint legtöbb elődje, s így nem kényszerült utasításaikhoz
tartani magát. Természetesen nem várhatta, hogy ellenfelei most már
beadják a derekukat. Tudta, hogy a tanácsban és a bírói testületben erős
ellenzékkel kell majd megküzdenie. Volt azonban egy törvény – már
Arisztotelész is ismerte –, amely kimondta, hogy amennyiben a szufetek és
a tanács között konfliktus támad, az Úgy eldöntése a népgyűlés
hatáskörébe tartozik. Mindeddig lehetőleg igyekeztek elkerülni, hogy e
törvény alkalmazására sor kerüljön. A viszályokat a kormányzó testületek
szűkebb körben simították el, mert érezték, hogy a népgyűlés döntőbírói
hatáskörében olyan veszélyek rejlenek, amelyek az államrend
fennmaradását fenyegethetik. Hannibal nem osztotta ezeket az aggályokat,
ő csak az előnyöket látta. Ez a törvény döntő fegyvert adott kezébe az
ellenségeivel vívott harcban. Amíg a nép követi, addig a maga akarata
szerint irányíthatja az államot.
Hivatali éveinek folyamán valóban bebizonyosodott, hogy a
legvégsőkig is kész elmenni. Mint várható volt, reformtervei a régi nemesi
családok ádáz ellenállásába ütköztek. A pénzügyek vezetője – aki
természetesen közéjük tartozott kereken megtagadta Hannibal utasításainak
végrehajtását. Azért volt ehhez mersze, mert tudta, hogy a nemesség
mögötte áll. A még mindig katonai kategóriákban gondolkodó Hannibal
parancsmegtagadásnak minősítette ezt a magatartást, és minden teketória
nélkül letartóztatta a renitens tisztviselőt. Amikor a 104 tagú bíróság
tiltakozott eljárása ellen, és a megrendszabályozott tisztviselő mellé állt,
Hannibal továbbment egy lépéssel. A népgyűléssel megszavaztatott egy
törvényt, amely kimondta, hogy a 104 tagú bíróság tagjait évenként újra
kell választani, és két egymást követő esztendőn át senki sem maradhat
hivatalban. Eddig a bírák életük végéig töltötték be tisztjüket, ezért is volt
oly nagy befolyása ennek a testületnek. Az új törvény elfogadásának
következményeként a korábbi eljárás szerint kijelölt bíráknak távozniuk
kellett, s nem volt nehéz előre látni, hogy Hannibal elsősorban saját
párthíveit fogja a helyükbe ültetni, így vesztette el minden befolyását ez a
testület, amelynek feladata két és fél század óta főleg az volt, hogy egyes
személyek hatalmi törekvéseitől megvédje a fennálló államrendet.
Hannibal most már keresztülvihette pénzügyi reformjait. Pontos áttekintést
szerzett a bevételekről és kiadásokról, állami ellenőrzés alá vonta a
jövedelmek beszedését, felkutatta a kinnlevőségeket, és kíméletlenül
behajtotta azokat. Miután az államháztartás ügyei ily módon rendbe jöttek,
kiderült, hogy a lakosság pótlólagos megadóztatására nincs is szükség.
Több volt ez pillanatnyi sikernél, mert a későbbi évekből származó
utalásokból meg lehet állapítani, hogy Hannibal reformjának
eredményeként az állam pénzügyi helyzete tartósan konszolidálódott. A
lakosság széles rétegei hosszú idő után újra bizakodva néztek a jövőbe, és
akik eddig netalán még kételkedtek a nagy hadvezér államférfiúi
képességeiben, azok előtt bebizonyosodott, hogy tévedtek. A nép nagy
többsége Hannibal mögött állott, és miután a 104 tagú bíróság nem volt
többé az arisztokrácia erős bástyája, úgy látszott, nincs messze az az idő,
amikor Hannibal az államhatalom teljes egészét magához ragadja. A régi
nemzetségek tisztában voltak azzal, hogy Hannibal hatalomra jutásával
nemcsak anyagi és főleg politikai pozícióik előfeltételei válnak semmivé,
hanem – mivel saját magukat az állammal azonosították – a szabad
Karthágónak is elkerülhetetlenül vége lesz. Saját erejükből már nem voltak
képesek megakadályozni az események ilyen irányú fejlődését, ezért
kétségbeesett lépésre szánták rá magukat. A római arisztokráciához
fordultak segítségért.
Rómában a békekötést követő esztendőkben oly sok feladat várt
megoldásra, hogy nemigen törődtek azzal, mi történik Karthágóban. A
római politikát Keleten elsősorban az a háború foglalkoztatta, amely 200-
ban tört ki Róma és Philipposz makedón király között. Ehhez képest
Karthágó érdektelenné vált Rónia számára, hiszen aligha kellett attól
tartani, hogy a meggyengült város még egyszer felemelkedhet. Amikor
azonban, valószínűleg 195 elején a karthágói nemesség több ízben is
megjelent a senatus előtt, és a legsötétebb színekkel ecsetelte az otthoni
állapotokat, Róma vezető politikusai felfigyeltek. Ez éppen abban az
időben történt, amikor Keleten Antiokhosz szíriai király kisázsiai és
thrakiai területi igényeivel belenyúlt Róma érdekszférájába, s emiatt a
keleti nagyhatalommal való háborús konfliktus veszélye kezdett
kirajzolódni a horizonton. És ugyancsak akkor Nyugaton is bajok voltak: a
hispaniai törzsek fellázadtak az új római uralom ellen, és a senatus
kénytelen volt odaküldeni Catót, az egyik consult két praetorral. Ilyen
helyzetben fölöttébb kockázatos lett volna tűrni, hogy Karthágóban is
tűzfészek alakuljon ki. Hannibal neve még mindig nyomasztó emlékeket
idézett fel a rómaiakban. Attól tartottak, hogy a hatalmas férfiú nem éri be
vetélytársainak legyőzésével, hanem a hatalom birtokában egy napon
megingathatja azt a rendet, amelyet Róma szabott Karthágónak. Ezért 195-
ben, kora nyáron római követség utazott a városba. Hivatalosan az volt a
megbízatása, hogy elsimítsa a Karthágó és Masszinissza között felmerült
vitás ügyeket. De nem sokáig maradt titokban, hogy jövetelének egészen
más okai vannak. És most derült csak ki igazán, mennyire tehetetlen a
város. A rómaiak egyértelműen a karthágói arisztokrácia mellett foglaltak
állást, s ez már elegendő volt ahhoz, hogy teljesen megváltoztassa a
helyzetet. A tömegeknek Hannibal iránt érzett minden rokonszenve
ellenére csak keveseknek állott érdekében, hogy megkockáztassák a
Rómával való viszony kiéleződését, sőt azt, hogy a győztes újabb
ultimátumszerű követeléseket támasszon. Hannibal azonnal felismerte a
közhangulat megváltozásának jelentőségét; ilyen körülmények között
sikeres erőpróbáról szó sem lehetett, sőt, arról sem, hogy Karthágóban
maradjon, mivel túlságosan messzire merészkedett. Hatalmi pozícióiból
kiszorulva, számolnia kellett azzal, hogy ellenségei az alkotmány
megsértésének vádjával bíróság elé állítják, ami nemcsak politikai
karrierjének vethet véget, hanem az életébe is kerülhet. Levonta a
konzekvenciákat, és észrevétlenül elhagyta a várost. Thapszosz közelében
levő birtokára lovagolt, a kikötőben már útra készen várta egy gálya;
elhagyta az afrikai partokat, majd keleti irányban hajózott tovább.
Karthágóban a Róma által támogatott régi nemzetségek ragadták újra
magukhoz a hatalmat. Hannibal távozásával a Barkidák hívei tehetetlenné
váltak, és hogy ő egy napon majd visszatér, abban nemigen mertek
reménykedni többé.
Pedig Hannibal nem volt hajlandó megváltoztathatatlannak tekinteni a
kialakult helyzetet. Nem adta fel a reményt, hogy visszatérhet Karthágóba,
és újra kivívja a hatalmat. Teljesen tisztán látta a helyzetét. Nem a
karthágói arisztokrácia buktatta meg, hanem Róma; Róma megtehette ezt,
mert Zama óta tényleges úr a Földközi-tenger nyugati térségében, és
akaratával senki sem dacolhat, legkevésbé a meggyengült Karthágó. Végső
soron tehát a római senatustól függ, hogy ő, Hannibal visszatérhessen
Karthágóba. Mivel azonban saját jószántából a senatus ilyen engedélyt
sohasem fog adni, csak egy lehetőség van: kényszeríteni kell rá. Ez pedig
végső fokon azt jelentette, hogy Hannibal csak akkor térhet haza, ha sikerül
gyökeresen megváltoztatni a második pún háború nyomán kialakult
hatalmi helyzetet. Hogy Hannibal valóban így érvelt magában, azt a
következő éviekben tanúsított magatartása bizonyítja.
Utólag persze furcsállni lehet, hogy ez az egyébként oly józanul és
világos logikával gondolkozó ember még egészen komolyan tudott hinni
egy ilyen fordulat lehetőségében. Várakozásait és reményeit sokan
osztották akkoriban. 195 táján – hét évvel Zama, kettővel Künoszkephalai
után – még kevesen fogták fel teljes egészében a szemük láttára végbement
történések horderejét. A legtöbb kortárs úgy vélekedett: a kibontakozás
még nem végleges, és a legutóbbi évtizedek változó sikerű harcai inkább
azt sugallták, hogy a nagy győzelmeket nem szabad nagyon fontosnak
tekinteni. Mindenekelőtt fennállott még egy hatalom, amely nem függött
Rómától: a Szeleukidák birodalma, Antiokhosz király országa. Éppen
ezekben az években lépett a történelem homlokterébe; Egyiptom
lehanyatlása és Makedoniának Künoszkephalainál elszenvedett veresége
után vitathatatlanul a keleti világ vezető hatalma lett. Területe sokkalta
nagyobb volt, mint a római államé, magában foglalta azoknak a földeknek
legnagyobb részét, amelyeket valaha Nagy Sándor és előtte a perzsák
birtokoltak. Befolyása az európai Thrakiától egészen a Perzsia és India
közötti határvidékekig terjedt, és Antiokhosz az Akhaimenidák példáját
követve a “nagykirály” címet viselte. Úgy hírlett, hogy gazdagsága
kimeríthetetlen, alattvalóinak száma óriási. Nem sok idő múltán kiderült,
hogy a szíriai birodalom korántsem olyan nagy, mint a híre; ez a felismerés
nemcsak azoknak okozott csalódást, akik Antiokhosz királyban
reménykedtek, hanem magát Rómát is meglepte. Érthető tehát, miért hitte
Hannibal, hogy Szíria gátat vethet Róma hatalmi törekvéseinek.
Ezek a megfontolások határozták meg Hannibal menekülésének az útját
és célját. Meg akarta nyerni tervei számára a királyt, pontosabban olyan
irányba próbálta terelni a szíriai politikát, amely a saját érdekeinek is
megfelel. Türoszban szállt partra. Az első lépés jól sikerült. Karthágó ősi
anyavárosának lakói, akiknek nem volt idegen, nagy lelkesedéssel
fogadták. Sok jó tanácsot, segítséget kapott itt, amelyek fontosak voltak a
számára, hogy megvethesse lábát egy olyan világban, amelyet még nem
ismert. Amellett lényeges előnyt jelentett, hogy Türosz mintegy hidat
alkotott Karthágó és a Kelet között, így egyfelől pontosabb információkat
szerezhetett a Szeleukida-birodalom viszonyairól, másfelől a Karthágó és
Türosz között utazgató kereskedők révén összeköttetésben maradhatott
hazájával. Az ekkor létesített kapcsolatokat a későbbiek folyamán
kiépítette, és a maga hasznára fordította. Egyelőre azonban az volt a
legfontosabb teendője, hogy Antiokhosz királlyal beszéljen, így hát rövid
időzés után elhagyta Türoszt, és a királyhoz utazott, aki akkor
Epheszoszban tartózkodott.
Antiokhosz nagy tisztelettel fogadta, ami érthető is volt, hiszen
Hannibal dicsőségét visszhangozta a világ, és a király nyilván hízelgőnek
találta, hogy a nagy hadvezér éppen nála keres menedéket. Ott marasztalta
udvarában, és minden alkalmat megragadott, hogy kitüntesse. Láthatóan
tisztelte azt a fejedelmi hatalmat, amelyet a menekült egykor magáénak
mondhatott. Éppen az, hogy eleve elismerte e rangját, s így kiemelte az
udvaroncok köréből, mutatja: sohasem szándékozott Hannibalt közvetlenül
szolgálatába venni. Mint ismeretes, nem bízta meg őt a szíriai haderők
újjászervezésével, amihez pedig nála alkalmasabb embert keresve sem
találhatott volna, és az is tény, hogy Hannibal sohasem tartozott a király
hivatalos tanácsadói közé. Valószínűleg el sem fogadott volna ilyen
megbízatásokat vagy kinevezéseket. Még a száműzetésben is úrnak érezte
magát, fellépésén érezhető volt annak tudata, hogy egykor királyok
tárgyaltak vele, egyenrangú partnerként. Nem szolgálatait felajánlani ment
Epheszoszba, hanem azért, hogy elvesztett hatalmát visszaszerezze, és
ennek érdekében a király támogatását megnyerje.
Az akkori politikai helyzet kedvező kilátásokkal kecsegtette. Az
egyiptomi hatalom 205-204-ben széthullott, Makedonia 197-ben vereséget
szenvedett, ennek következtében az Égei-tenger térségében légüres tér
keletkezett; ebbe próbált most behatolni Róma is, Antiokhosz is. Róma a
görög városok függetlenségéért küzdő élharcos szerepét öltötte magára,
Antiokhosz pedig arra hivatkozott, hogy dinasztiája Szeleukosz óta
uralkodott e területen. A konfliktus elkerülhetetlen volt. Amikor a király el
akarta foglalni a Makedonia és Egyiptom által feladott területeket
Thrakiában, illetve Kisázsia nyugati részén, Róma képviselői élesen
tiltakoztak. A 196 őszén Lüszimakheiában [Bksamil] megtartott
tanácskozáson első ízben vált világossá, hogy a két fél igényei
összeegyeztethetetlenek. Mivel azonban a rómaiaknak pillanatnyilag nem
állt módjukban további akciókat kezdeményezni, s egyelőre be kellett
érniük a tiltakozással, a király folytatta már megkezdett vállalkozásait.
Voltaképpen ő sem akart háborút, de azt remélte, hogy ily módon kész
tények elé állíthatja majd a rómaiakat, amikor tárgyalásokra kerül sor.
Igyekezett megerősíteni pozícióit, és ennek érdekében növelte a vele
szövetségben levő államok számát. Ariarathész kappadokiai királyt azzal
nyerte meg, hogy hozzáadta egyik leányát, így megszilárdította befolyását
Kisázsia nyugati részében. Még nagyobb eredményként könyvelhette el,
hogy sikerült Egyiptommal tisztáznia a régi nézeteltéréseket oly módón,
hogy Kleopátra nevű leányát eljegyezte a fiatal Ptolemaiosz királlyal; e
házassági kapcsolat révén szorosabban magához fűzte a Kelet második
legnagyobb monarchiáját, és ezzel jelentős mértékben korlátozta a római
diplomácia lehetőségeit az alexandriai udvarnál. Egyébként is igyekezett
behatolni a Rómával szövetséges államok körébe, így például a maga
oldalára akarta vonni Eumenész pergamoni királyt, de ez nem sikerült. Úgy
látszik, Antiokhosz szövetségalakítási terveibe Hannibal is bekapcsolódott.
Felkeltette a király érdeklődését Karthágó iránt. Kifejtette, hogy ha
segítségével visszatérhet Karthágóba, és újra megszerezheti a hatalmat,
akkor a vezetése alatt álló város mindenkor megbízható szövetségese lesz a
szíriai uralkodónak. Széles távlatokat tárt fel Antiokhosz előtt. Rómát
beszorítják egy hatalmas félkörbe, amely a tengerszorosoktól Kisázsián,
Szírián, Egyiptomon át Karthágóig, sőt talán még tovább, a lázongó
Hispániáig húzódik; háborús konfliktus esetén mindezek kitűnő
támaszpontul szolgálhatnak, ahonnan támadást indíthatnak Itália ellen.
Részletes katonai tervekről természetesen nem esett szó – ezt csak a
későbbi hagyomány toldotta hamisan bele –, hiszen a király akkor még a
békés megegyezés lehetőségeit kereste Rómával, s nem állt érdekében a
háborús konfliktus kirobbantása. Hannibal is tisztában volt azzal, hogy a
katonai akciókhoz előbb a politikai feltételeket kell megteremteni. Annyi
azonban tagadhatatlan, hogy ebben a Róma politikai bekerítését tartalmazó
koncepcióban olyan gondolatok bukkannak fel újra, amelyek Hannibal
Cannae utáni terveire emlékeztetnek. Természetesen az akkori
elgondolásokhoz képest ezek kevésbé határozottak, kevésbé kötöttek, és
nehezebben realizálhatók voltak. A nagyszabású koncepciók iránt
fogékony királyra nem maradtak hatás nélkül. Egyelőre hajlandónak
mutatkozott Hannibalt támogatni abban, hogy visszatérhessen Karthágóba.
E vállalkozás céljaira 194 nyarán Föníciában hajókat készíttetett elő.
Még ugyanazon év őszén egy Arisztón nevű gazdag türoszi kereskedő
Hannibal megbízásából Karthágóba utazott, hogy a Barkidák híveit
tájékoztassa az előkészületekről, és megbeszélje velük Hannibal
visszatérésének részleteit. Természetesen mindennek titokban kellett
megtörténnie. Nepos közlése szerint Hannibal ezalatt egyiptomi területen,
Kürénében tartózkodott, hogy szükség esetén személyesen is
bekapcsolódhasson a tárgyalásokba. E mozzanat nem bizonyítható, de a
többi adatból világosan kiderül, hogy Hannibal tervei kiléptek az általános
síkon mozgó elgondolások köréből, és kézzelfogható formákat kezdtek
ölteni. Az utókor szemében az egész rendkívül merész kalandnak tűnik,
amelynek már eleve igen csekélyek voltak az esélyei, hiszen Róma
tiltakozása miatt okvetlenül el kellett buknia. De Hannibal lényegesen
kedvezőbben ítélte meg saját kilátásait, amit nem lehet csupán azzal
magyarázni, hogy vágyálmai közepette elvesztette a helyes szemmértéket.
Elgondolkodtató, hogy mások is hasonlóképpen vélekedtek akkoriban,
például Antiokhosz környezetének tagjai. Valóban voltak olyan
momentumok, amelyeik alapot adhattak némi optimizmusra. Róma, amely
egy évtized leforgása alatt a Földközi-tenger mellékének vezető hatalmává
küzdötte fel magát, 194 táján egész sereg új és nehéz probléma elé került.
Jelentős erőket kellett tartania Hispániában, nemkülönben Észak-Itáliában.
Állandóan fennállott annak veszélye, hogy Keleten folytatott politikája
miatt bármikor háborúba keveredhet Szíriával, és ennek kimenetele akkor
még fölöttébb kétségesnek látszott. A nemrég megszabadított
Görögországban erjedési folyamat indult meg, az aitólok nyíltan
hangoztatták elégedetlenségüket afelett, hogy Róma változtatásokat
vezetett be a görög viszonyokban. És ott volt Makedonia, amelytől
veresége ellenére még mindig tartani kellett. A római politika, számolva
ezzel a helyzettel, tanácsosnak vélte, hogy legalább Keleten próbálja
elkerülni az ellentétek további éleződését. Bár a lüszimakheiai
megbeszélésen Róma tiltakozott Antiokhosz thrakiai és kisázsiai hódításai
ellen, most mégis eltűrte, és végül 194 nyarán az utolsó római helyőrséget
is kivonta Görögországból. A kívülállók közül sokan a gyengeség jelét
látták ebben, s úgy gondolták, hogy a római hatalom elérte lehetőségeinek
határait. A szíriai udvarnál is így vélekedtek. Antiokhosz 194 őszén
komolyan azt hitte, hogy Róma el fogja ismerni a vitatott thrakiai és
kisázsiai területekre való igényét. Ha ezeket a feltételeket nézzük,
érthetőnek fogjuk találni Hannibal elgondolásait. Mögötte állt Antiokhosz;
Róma szemmel láthatóan arra törekedett, hogy ne kerüljön konfliktusba
Szíriával; ha tehát Karthágóban sikerül a puccs, korántsem biztos, hogy
Róma ilyen körülmények között aktívan beleavatkozik. Ebben az esetben
számolnia kellett azzal, hogy a tűz átterjed Keletre, és akkor olyan
koalícióval kerül szembe, amely jóval erősebb nála. De idáig egyáltalában
nem jutott el a dolog.
Már az első lépések balul sikerültek. A karthágói kormányzat tudomást
szerzett azokról a bizalmas megbeszélésekről, amelyeket Arisztón
Hannibal barátaival folytatott. További nyomozások feltárták az egész
összeesküvést. Arisztónnak menekülnie kellett, a kormányzat pedig
megtette a szükséges ellenintézkedéseket. Mindenekelőtt részletes jelentést
küldött a római senatusnak, hogy a jövőben is biztosítsa annak
támogatását. Hannibal számára természetesen már az is súlyos csapás volt,
hogy tervei idő előtt lelepleződtek, de az utána következő események
reményeinek utolsó szikráját is kioltották. Arisztón karthágói utazásával
egyidejűleg Antiokhosz követeket küldött Rómába azzal a megbízatással,
hogy a fennálló nézeteltéréseket kívánságának megfelelően rendezzék, és
lépjenek baráti viszonyba. A követek 193 tavaszán igen rossz hírekkel
tértek vissza. A senatus késznek mutatkozott ugyan bizonyos
engedményekre, de egészében véve nem volt hajlandó a szíriai követelések
alapján tovább tárgyalni. Csak üggyel-bajjal sikerült elkerülni a nyílt
szakítást és rábírni Rómát, hogy még egyszer elküldje megbízottait
Kisázsiába. A király udvarában, ahol ilyen fordulatra egyáltalán nem
számítottak, új döntéseket kellett hozni, amelyek szükségképpen Hannibal
terveire is kihatottak. Antiokhosznak elment a kedve attól, hogy a
karthágói vállalkozást továbbra is támogassa. Nemcsak azért, mert az előző
télen bekövetkezett kudarc óta az egész Úgy kilátástalannak tűnt, hanem
azért is, mert nem akarta súlyosbítani az amúgy is feszültté vált római-
szíriai viszonyt. Az akciót hivatalosan nem vette le a napirendről, Hannibal
hajói továbbra is a türoszi kikötőben horgonyoztak, de arra, hogy
kifussanak onnan, senki sem adott többé engedélyt.
A királyi udvarban más koncepciók kerekedtek felül. Fontosabbnak tűnt
a Görögországhoz fűződő kapcsolatok megszilárdítása, már csak azért is,
mert Róma egyedül onnan indíthatott támadást a szíriai birodalom ellen.
Az aitóliai Thoasz, aki az államával kötendő szövetség mellett szállt síkra,
meghallgatásra lelt a királyi udvarban, mivel jobb és konkrétabb ígéreteket
tudott tenni, mint a földönfutó Hannibal. Az utóbbi érezte, hogy háttérbe
szorult, s emiatt hűvössé vált a viszony közte és a király között.
Antiokhosz a következő hónapokban a piszidiaiak ellen viselt hadat
Kisázsiában. Hannibal ezalatt Epheszoszban maradt. És itt történt valami,
aminek tulajdonképpeni hátterét még a kortársak sem látták világosan. A
római követek, akik tavasszal indultak el Rómából Villius vezetésével,
hogy még egyszer tárgyaljanak a királlyal, útközben megállapodtak
Epheszoszban, és Hanniballal is szót váltottak. Ez már önmagában véve is
különös, de még különösebb, hogy nem futó találkozásról volt szó, hanem
hosszú, több napig tartó beszélgetésről. Részleteiket soha nem tudott meg
senki, éppen ezért a legkülönbözőbb találgatások keltek szárnyra. Később
azt állították, hogy a rómaiak kompromittálni akarták Hannibalt
Antiokhosz király szemében. Ez azonban vitatható, márcsak azért is, mert
nem magyarázza meg, hogy Hannibal egyáltalán miért állt szóba a
rómaiakkal. Alighanem ő is várt valamit ezektől. Nem lehet teljesen elvetni
azt a feltevést, hogy ki akarta puhatolni a rómaiak álláspontját, s egyben fel
akarta használni az alkalmat, hogy megcáfolja azokat a vádakat, amelyeket
a karthágói kormányzat emelt ellene Rómában. A megbeszéléseknek
természetesen semmiféle eredménye nem volt, de az akkori helyzetre
jellemző, hogy Antiokhosz király elhitte: Hannibal az ő háta mögött
egyezkedni próbált Rómával. Ha alaptalan volt is a gyanú, ahhoz
elegendőnek bizonyult, hogy Hannibalt teljesen elszigetelje. Több mint egy
évig távol maradt az udvartól.
Már nem volt többé semmi befolyása azokra a nagy horderejű
döntésekre, amelyeket ott hoztak, pedig sok mindennel nem értett egyet.
Kiváltképpen élesen bírálta a 193-192 telén megkötött szíriai-aitóliai
szövetséget, valamint e szövetség velejáróját, a szíriai politika
beleavatkozását a görögországi viszonyokba. Magatartásában részint
sértődöttsége is szerepet játszott, minthogy háttérbe szorult az aitóliai
Thoasszal szemben, de minden bizonnyal az is, hogy komoly
aggodalommal tekintett a jövő elé. Most sokkal józanabbul nézte a
dolgokat, mint az első években, amikor a szíriai udvar bizakodó hangulata
és a király nagyvonalú ígéretei őrá is hatással voltak. Jól tudta, hogy előző
évi egyértelmű nyilatkozataik után a rómaiak sem fogják tűrni Antiokhosz
görögországi intervencióját. Azt is világosan látta, hogy Szíria diplomáciai
és katonai felkészültsége ilyen kofliktus esetén nem elegendő. Számos
görög állam, mint például Pergamon, Rhodosz, az akhaiai szövetség, még
mindig szilárdan tömörültek Róma mellett, vagy legalábbis nem akartak
átpártolni Antiokhoszhoz. Makedonia is távol tartotta magát. Még
aggasztóbb volt Szíria helyzete a katonai felkészültség terén. Ebben a
tekintetben a legutóbbi évek során jóformán semmi sem történt. Nem volt
ütőképes hadsereg, és hiányzott az erős, bevetésre kész flotta. Ennek
ellenére a király 192 őszén egy sereggel átment Görögországba,
támaszpontot létesített az euboiai Khalkisziban, majd tovább nyomult
Thesszaliába. Ott Démétriaszban az év végén haditanácsot hívott össze,
amelyen hosszú idő óta először Hannibal is részt vett. Nem rejtette véka alá
a véleményét, kritizálta a hiányos előkészületeket, és hangsúlyozta: az
egész vállalkozásnak csak akkor lenne némi esélye, ha sikerülne
Makedoniát megnyerni, és Görögország nyugati partján széles fronton meg
tudnák akadályozni a római csapatok partraszállását. Kétségkívül helyesen
ítélte meg a helyzetet, de elkésett tanácsával. Amint a további események
megmutatták, Róma beavatkozása előtt már vajmi keveset lehetett
változtatni a dolgokon. Ügyük olyan mértékben kátyúba jutott, hogy a
nagy hadvezér sem tudott segíteni rajta. Mindenesetre érthetetlen, hogy a
király a következő két évben miért nem kérte ki Hannibal tanácsait, és
miért nem vonta be a kisázsiai Magnészia mellett vívott döntő ütközetbe,
hanem egészen jelentéktelen feladattal bízta meg akkor.
Egy évvel a démétriaszi haditanács után, amikor a szíriai csapatok már
kénytelenek voltak kivonulni Görögországból, Antiokhosz Föníciába
küldte Hannibalt, hogy szerezzen hajókat az Égei-tengeren tevékenykedő
szíriai flotta erősítésére. Igaz, türoszi szoros kapcsolatai révén Hannibal
talán többet tudott elérni másoknál, de azért különös, hogy a szárazföldi
nagy csaták sokat tapasztalt hadvezére éppen azzal az elemmel került most
kapcsolatba, amely kezdettől fogva idegen volt számára. A rejtélyt talán
azzal lehetne megmagyarázni, hogy azokról a hajókról volt szó, amelyeket
a karthágói expedíció céljaira szerek fel, és amelyek felett önállóan
rendelkezett. Ez azonban csak puszta feltevés. Hannibalnak erről a
missziójáról nem sokat lehet mondani. Amikor 190 őszén összesen 37
hajóval Föníciából nyugat felé haladt, Kisázsia déli partvidékénél, Szidé
várostól nem messze összetalálkozott a rhodoszi flotta egy részével. A
csatában hajóhadának jobbszárnya vereséget szenvedett, a vezénylete alatt
álló balszárny sem bírta tartani magát, és visszavonulásra kényszerült. De a
győzelem sem használt volna semmit. Időközben ugyanis a római csapatok
már behatoltak Thrakiába, nem sokkal utána átkeltek a tengerszorosokon,
és Kisázsiában folytatták az előrenyomulást. Ott került sor 190 végén a
magnésziai döntő ütközetre.
Antiokhosz veresége Hannibal sorsát is megpecsételte. A csata utáni
közvetlen tárgyalásokon a rómaiak követelték az idegen államok mindazon
polgárainak kiadatását, akik a király oldalán harcoltak. A 188-ban,
Apameiában megkötött békeszerződésben nyomatékosan megismételték
ezt a követelést. Hannibal mint karthágói polgár szintén az érintett
személyek közé tartozott. El tudta ugyan kerülni, hogy a rómaiak kezébe
jusson, de a Szeleukida birodalom egész területén nem lehetett többé
maradása. Sőt azok az államok sem mertek menedékjogot nyújtani neki,
amelyeknek fontos volt, hogy jó viszonyban legyenek Rómával. Most
közvetlenül tapasztalhatta a római befolyás roppant mérvű
megnövekedését. Az uralkodáshoz szökött emberből bolyongó földönfutó
lett, aki örült, ha valahol befogadták. Az a kevés, amit életének utolsó
éveiről tudunk, szomorú képet tár elénk.
Az antik források szerint a magnésziai vereség után a krétai Gortün
városban keresett menedéket. Ez eléggé hihető. A sziget kívül esett a
hadműveletek zónáján, és a rómaiak részéről – legalábbis egyelőre – nem
fenyegette közvetlen veszély. És még egy körülmény: Hannibal a háború
befejezésekor flottája maradványával Kisázsia déli pattja mentén
tartózkodott, tehát onnan hamar elérhette Krétát. De ott sem maradhatott
sokáig. Már 189 nyarán római flottaegységek jelentek meg a krétai
partoknál, és azt követelték Gortün lakóitól, hogy adják ki a náluk levő,
rabszolgaságra vetett római hadifoglyokat. Hannibalnak tehát legkésőbb
akkor el kellett hagynia a szigetet. Nepos és Justinus közlése szerint onnan
egyenesen Prusziasz bithüniai király udvarába ment, de ez aligha
képzelhető el. Ugyanis 189-188-ban, az apameiai béke megkötése előtt,
amikor a kisázsiai viszonyok rendezése még függőben volt, a bithüniai
uralkodó, aki Róma kegyeltjével, Eumenész pergamoni királlyal szemben
amúgy is kényes helyzetbe került, nemigen merhette befogadni a
száműzöttet. Sokkal valószínűbb, hogy Hannibal akkor Armeniába,
Artaxiasz királyhoz menekült. Artaxiasz, Antiokhosz volt vazallusa a
rnagnésziai csata után függetlenítette magát, őt nem kötötték a Róma és
Aotiokhosz közt létrejött megállapodások, és országa egyébként is kívül
esett a rómaiak befolyási szféráján. Későbbi feljegyzések szerint Hannibal
tanácsolta neki, hogy az Araxész [Áras] mellett alapítson várost –
Artaxatáról van szó –, és az első terveket is ő készítette.
Időközben úgy látszott, hogy a kisázsiai fejlemények új lehetőségeket
kínálnak Hannibal számára. Kisázsia 188. évi újrarendezésekor Róma
Eutnenésznek ítélte oda a Bithünia, Pergamon és Galatia közt elterülő
Phrügia Epiktétoszt. Prusziasz király ezt nem akarta elismerni, s emiatt
hamarosan háború tört ki Pergamon és Bithünia között. Bár csak
viszonylag kis területről volt szó, Prusziasz eljárása közvetve a Róma által
diktált új rend ellen is irányult. A király törekvéseit a környező államok
szintén támogatták. Nyíltan melléje álltak a galaták, akiket 189-ben a
rómaiak pergamoni segítséggel legyőztek. Legalábbis jóindulatú
semlegességet tanúsított Pharnakész pontoszi király, valamint Philipposz,
Makedonia uralkodója, aki a thrakiai területek miatt hadakozott
Pergamonnal. Ekkor érkezett Hannibal Prusziasz udvarába. A király
pillanatnyilag olyan helyzetben volt, hogy nem kellett tekintettel lennie a
rómaiakra, és arra számított, hogy a híres hadvezér jelenléte növelni fogja
presztízsét a többi kisázsiai állammal szemben. Nepos feljegyzése szerint
Hannibal közreműködött a Pergamon ellen irányuló koalíció
kibővítésében; ennek mérvét és részleteit ma már természetesen nem lehet
megállapítani. Az a levél, amelyet ugyanezen évben Rhodosz sziget
lakosaihoz írt, mindenesetre bizonyítja ilyen irányú tevékenységét. A
levélben ismertette azokat a hadjáratokat, amelyeket Manlius Vulso consul
189-ben viselt a galaták ellen. Ezzel nem az volt a célja, hogy e
hadműveletekről részletes katonai leírást adjon, hanem hogy
kihangsúlyozza a római hadviselés brutalitását, megmutassa Róma valódi
arculatát, és leleplezze szabadság-jelszavainak képmutató voltát. Mivel a
rhodoszi-pergamoni viszonyt feszültté tették a különféle területi viszályok,
nyilvánvaló lehetett, hogy Hannibal megpróbálta a maga oldalára állítani
Rhodoszt, amely még szoros szövetséget tartott Rómával, s Pergamon után
a leghatalmasabb állam volt Kisázsia délnyugati térségében. Hannibal tehát
olyan koalíció összehozásán fáradozott, amely végső soron Róma ellen
irányult. Korábbi próbálkozásaihoz képest ez a koalíció csak Kisázsiára és
az Égei-tenger térségére korlátozódott, nem fenyegette közvetlenül Rómát,
arra azonban alkalmas volt, hogy megnehezítse e területek római
szempontból kívánatos konszolidációját. Hannibal nyilvánvalóan
megérezte itt az ellenállást, amelynek jelei Apameia óta kezdtek
mutatkozni a római uralom ellen, és minden tőle telhetőt megtett, hogy
minél magasabbra szítsa az elégedetlenség lángjait. A Róma-ellenes
mozgalom egy évtizeddel később valóban komoly problémák elé állította a
római politikát, de akkoriban, a nyolcvanas évek derekán még nem
számított hatékony politikai tényezőnek. A Künoszkephalai és Magnészia
mellett aratott római győzelmek hatása még nagyon erős volt, az egyes
államok nem mertek nyíltan színt vallani, maga Prusziasz király pedig
teljesen alkalmatlannak bizonyult egy olyan koncepció megvalósítására,
amilyen Hannibal szeme előtt lebegett. Pergamon ellen indított háborúja
elszigetelt vállalkozás maradt, és egyébként is szűk korlátok között,
minden lendület nélkül folyt. Hannibal megpróbálta magához ragadni a
kezdeményezést. Bithüniai hajókkal a Márvány-tengeren megtámadott és
legyőzött egy pergamoni flottát, amelyet maga Eumenész király vezényelt.
A hadjárat kimenetele szempontjából azonban ez a győzelem jelentéktelen
volt. Később csupán azért keltett némi érdeklődést, mert az ütközet
leírásába beleszőtték a nagy hadvezér egy hadicselét, ez azonban
kétségkívül kitalált história. A döntést 184-ben egy szárazföldi ütközet
hozta meg; ebben Prusziasz visszautasította Hannibal segítségét, akárcsak
hat esztendővel korábban Atitiokhosz, s Eumenész lett a győztes.
Hannibal sorsa végleg megpecsételődött. Flaininius, a künoszkephalai
győző, 183 nyarán a senatus megbízásából Kisázsiába utazott, hogy mint
békeközvetítő véget vessen a két király viszálykodásának. Prusziaszt
felszólította, hogy ismerje el a Róma által 188-ban megszabott rendet,
vagyis a vitatott határterületről, Phrügia Bpiktétoszról mondjon le
Pergamon javára, továbbá az apameia békeszerződés értelmében adja ki
Hannibalt. A király nem mert ellenkezni. Hogy a rómaiak kegyét
megnyerje, kész volt feláldozni azt az embert, aki nála keresett menedéket.
Hannibalt nem érte váratlanul a fordulat, nagyon is jól ismerte a királyt. De
nem akart másfelé menekülni, a Róma uralma alá került világban már nem
volt számára hely. Így hát arra az útra lépett, amely még nyitva állt előtte.
Amikor a király poroszlói a kis Libüssza helységbe nyargaltak, s beléptek
abba a házba, ahol Hannibal lakott, már csak egy holttestet találtak.
Hogy ez mikor történt, az antik történetírók sem tudták pontosan; 183-
at, 182-t, 181-et egyaránt említik. 183 ősze a legvalószínűbb. De ez a
dátum csak az életrajzírót érdekli. Mert annak az embernek a halála, aki
pályája csúcsán egy pillanatra a világ sorsát tartotta kezében, már egy
jottányit sem befolyásolta az általános fejlődés menetét.

IV. Hannibal alakja a történelemben

Visszapillantás és kitekintés

A 218-tól 201-ig tartó háború, amelyet kezdettől fogva hannibalinak is

neveztek, általában a második pun háború néven vonult be a történelembe.
A későbbi nemzedékek szerint egy részét alkotja Róma és Karthágó nagy
küzdelmének, amely 204-ben a messanai konfliktussal kezdődött, és
Karthágó városának 146-ban bekövetkezett pusztulásával ért véget.
Természetesen Hannibal tevékenységét is ebben az összefüggésben
szemléli az utókor. Hannibal Karthágó 241-ben elszenvedett veresége után,
218-ban még egyszer felvette a harcot Róma ellen, és mindaddig folytatta,
amíg a világtörténelmi jelentőségű küzdelem végleg el nem dőlt. Karthágó
legnagyobb győzelme és legsúlyosabb veresége egyaránt az ő nevéhez
kapcsolódik. Ha Rómáról és Karthágóról esik szó, mindig az ő nevét
említik elsőnek. Ez a szemlélet egyértelműen megállapítja nemcsak
Rómához, hanem Karthágóhoz való viszonyát is. Hiszen a római-karthágói
konfliktusban Karthágó oldalán állott, amiből kézenfekvőnek látszott a
következtetés: ő volt az, aki az utolsó órában megkísérelte elhárítani a
hazája fölött lebegő katasztrófát, és gátat próbált vetni a római
terjeszkedésnek. Ez a következtetés azért is hatott meggyőzőnek, mert
egyúttal kulcsot ad Hannibal egész lényének, jellemének, tetteinek
megértéséhez. így nemcsak megfelelő magyarázatot tudtak adni egész
ténykedésére, hanem ezen felül alá is tudták rendelni azt egy magasabb
szempontnak, és így mintegy igazolták őt a történelem ítélőszéke előtt.
Nőm csoda, hogy Polübiosz óta elsősorban és mindenekfölött Karthágó
ügyének reprezentánsát látták Hannibalban.
Ez a kép azonban – mint oly sok egyéb összefoglaló történeti ítélet –
nem tartalmazza a teljes igazságot. A rendelkezésünkre álló néhány
konkrét adat arra utal, hogy Hannibalnak Karthágóhoz való viszonya jóval
összetettebb, sokrétűbb volt, mint régebben gondolták. Az egész
problematika gyökerei még Hamilkarig nyúlnak vissza. Amikor Hamilkar
217 után Dél-Hispániában új lehetőségeket tárt fel a vereségtől
meggyengült, pénzügyileg kimerült város számára, akcióival kétségkívül
Karthágó érdekeit is szolgálta. Vállalkozását azonban forradalmi aktussal
kezdte – a nép és a hadsereg segítségével érvényesítette akaratát az
uralkodó családokkal szemben, és megszerezte magának a líbiai
sztratégosz tisztségét, amely további tevékenységének kiindulópontja lett.
Ebben már eleve benne rejlett egy abnormális helyzet csírája. A karthágói
kormányzat inkább csak tűrte, mint örömmel üdvözölte Hamilkar hispaniai
hódításait, mert a hagyományos államrend fennmaradását fenyegető
permanens veszélyt látott bennük. Attól félt, hogy egy napon valamelyik
Barkida majd Hispániára támaszkodva az államhatalmat is magához
ragadja. De még ennél is súlyosabb következmények lehetőségét hordozta
magában az a tény, hogy Karthágó mellett bizonyos fokig egy önálló,
sajátos politikai képződmény jött létre. Hamilkar módszeresen kiépítette
saját hatalmát Hispániában, és ezzel egészen új utakra lépett. A
meghódított területeket a maga és nemzetsége számára vette birtokba, és
nem tűrt meg maga mellett más tekintélyt. Eljárására nem találunk
precedenst a karthágói történelemben, s ha egyáltalán találunk, akkor a
hellenizmus világában. Valóban sok a hasonlatosság. Hamilkar nagy
területet hódított meg, dinasztiát alapított; utóda, Haszdrubal felépítette Új
-Karthágót, az új birodalom fővárosát, és képmásával díszített pénzeket
veretett. Amit Nagy Sándor utódai 300 táján Keleten tettek, azt fél
évszázaddal később a messzi Nyugaton utánozta Hamilkar.
Az új monarchia a harmincas és húszas években megszilárdult, s ennek
megfelelően súlya is megnövekedett. Ez már Haszdrubalnál is
megnyilvánult, aki mint szuverén hatalom kötötte meg Rómával az Ebro-
szerződést, de még erősebben jutott ez kifejezésre Hannibalnál, a harmadik
hispaniai uralkodónál. Benne csak elmosódott gyermekkori emlékek éltek
szülőhazájáról, a Karthágóban hosszú évszázadok alatt kialakult politikai
formák iránt – amint ezt mindenekelőtt a 201. utáni évek mutatták – vajmi
kevés megértést tanúsított, és teljesen hiányzott belőle az a képesség, hogy
mint polgár beilleszkedjék egy közösség életébe. Döntő befolyást
gyakoroltak egyéniségének kialakulására a Hispániában töltött
serdülőévek. Nem a távoli Karthágó, hanem apjának birodalma volt az a
talaj, amelyen felnövekedett, és lelkében már korán gyökeret vert az
uralom vágy. Apja örökösének érezte magát, folytatta annak hódításait, és
arra törekedett, hogy a Pireneusi-félsziget többi részét is birtokába vegye.
Tervei végrehajtásához megvolt a kellő eszköze – a hadsereg, amely
feltétlen hűséggel ragaszkodott hozzá. Már a Rómával való konfliktus
legelején is megmutatkozott, hogy Hannibalt milyen erős szálak fűzik
Hispániához. A Saguntummal és Észak-Hispániával kapcsolatos vitás
kérdések számára rendkívül fontosak voltak, uralmának fennmaradása
szempontjából lényeges szerepet játszottak, de Karthágónak – józanul
megítélve a helyzetet – csak másodrendű problémákat jelentettek.
Hannibalnak esze ágában sem volt a konfliktus megoldását a voltaképpen
arra illetékes karthágói kormányzatnak átengedni. Karthágó a felmerülő
nehézségeket lehetőleg kompromisszumos megoldással igyekezett
kiküszöbölni. Hannibal meglehetősen gyors ütemben addig élezte az
ellentéteket, amíg a háború szinte elkerülhetetlenné vált. Igaz, a későbbi
események folyamán biztosította magának Karthágó támogatását, de csak
akkor, amikor a városnak már egyáltalán nem volt más választása.
Ezért a kortársak közül sokan teljesen elhanyagolták Hannibalnak
Karthágóhoz fűződő kapcsolatait, és egész tevékenységét úgy ítélték meg,
hogy nem volt tekintettel hazájára, cselekedeteinek hajtóereje a
hatalomvágy. Későbbi szerzők a hatalomvágy mellett a hírnévre való
törekvést is emlegetik. Bizonyos túlzásokat és gyűlöletből fakadó
torzításokat leszámítva, ez a nézet tartalmaz némi igazságot. Hannibal
büszke volt nagy teljesítményeke, és gondoskodott róla, hogy tetteinek
emléke megmaradjon az utókor számára. Már kezdettől fogva szűkebb
környezetében tartott két görög írót, Szilénoszt és Szoszüloszt, akik
anyagot gyűjtöttek a pun vezér élettörténetének megírásához. Az itáliai
hadjárat végén föníciai és görög nyelven tábláikra íratta tetteit, s ezeket a
táblákat elhelyeztette a Krotón melletti Lacinium hegyfokán álló Héra-
templomban. Ilyesmire a karthágói történelemben volt már példa.
Harmadfél évszázaddal korábban a tengerjáró Hanno az egyik karthágói
szentélyben felállíttatta híres útjának összefoglaló beszámolóját, de ezzel
nyilván az volt a célja, hogy hódoljon a hazai isteneknek, és emléket
emeljen Karthágó nagyságának. Hannibal azonban – amint a kiválasztott
szentély és a szöveg nyelve mutatja – külön a görögökhöz is kívánt szólni.
Tőlük várta, hogy tetteit megértik, és kellőképpen méltányolni fogják.
Ezzel a kívánságával kilépett abból a szűk gondolatkörből, amelyben
egykor a karthágói hadvezérek és államférfiak mozogtak.
Ily módon tehát Hannibalnak Karthágóhoz való viszonya kettős
aspektust mutat. Hazájához tartozik, de ugyanakkor kívül áll rajta;
Karthágó polgára, de ugyanakkor önálló politikai tényező, akinek saját
erőforrásai és céljai vannak. Ezt a kettősséget ínég a későbbi hagyomány is
észlelte; Hannibal Róma-ellenességét nemcsak az általános
körülményekkel magyarázta, hanem azzal is, hogy kötelességének érezte
apjával szemben. Ez a kettősség tulajdonképpen végigvonul egész életén.
Céljai ugyan átmenetileg egybeestek Karthágó szándékaival, mint például
a háború elején, és a nagy döntésekben kettejük sorsa szorosan
összefonódott, de a kapcsolat újra meg újra felbomlott, s van valami
mélyebb jelentősége annak, hogy az az ember, aki Karthágón kívül lett
naggyá, Karthágótól távol fejezte be életét.
Hívei közül sokan csak az ő személyére tekintettek, nem Karthágóra – a
hispaniaiak, majd a Pó-síkság keltái és a dél-itáliai közösségek, de
legfőképpen a saját katonái. Jellemző példa erre a félig líbiai, félig föníciai
Muttinész, Hannibal legtehetségesebb tisztjeinek egyike volt, és feltétlen
hűséggel viseltetett vezére iránt; amikor azonban később Szicíliában
összekülönbözött Hanno karthágói vezérrel, átállt a rómaiakhoz. A
dicsőség fényes éveiben Hannibal minden bizonnyal valósággal
bűvöletében tartotta sok-sok katonáját; ösztönösen érezte, mit várnak tőle a
harcosok; képes volt magával ragadni, meggyőzni s roppant energiájával
hallatlan teljesítményekre ösztönözni őket. Mindezt még fokozta a
dicsőség és a legyőzhetetlenség nimbusza, amely már a kezdet kezdetén
körülragyogta alakját. Sok tekintetben hasonlít a 4. és a 3. század
fordulójának nagy hellenisztikus fejedelmeihez. De arra a sorsra is jutott,
mint Démétriosz Poliorketész vagy Pürrhosz. Tettei révén lett naggyá, és
szerencsés körülmények között akár az egekig emelkedhetett volna; de
mihelyt a végzet ellene fordult, egyedül maradt, mindenkitől elhagyatva. A
kortársak Nagy Sándorral és Pürrhosszal hasonlították össze. Több ez, mint
afféle szokványos párhuzam. Ha a világtörténelemben el akarjuk helyezni
Hannibal alakját, akkor el kell ismernünk, hogy nemcsak karthágói
viszonylatban játszott kimagasló szerepet, hanem valóban megközelítette
azt a magaslatot, ahová Nagy Sándor és Pürrhosz eljutott. Mint politikai
jelenség, noha elsősorban karthágói, a hellenizmushoz is hozzátartozik,
talán még nagyobb mértékben, mint az apja.
Ám Hannibal akkor lépett a világtörténelem színpadára, amikor a
hellenizmus nagy korszaka végleg elmúlt, és a korai 3. századra jellemző
nagystílű politikai koncepciókhoz már nem voltak meg az előfeltételek.
Hamilkar még nagy hadvezér és hódító lehetett az akkor félreeső
Hispániában, de amikor fia átvette az uralmat, a Pireneusi-félsziget már
beleesett az új itáliai hatalom, Róma látókörébe. És Róma más volt, mint a
keleti monarchiák. Városállam volt, annak minden előnyével, állandó
kiválasztódás folytán szüntelenül megújuló felső réteg vezette, a lakosság
egyetértésére támaszkodva; ugyanakkor területi állam is volt, mivel a Pó-
síkságtól délre egész Itáliát hegemóniája alá vonta, és értette a módját,
hogy a jogok lépcsőzetes tagolásának gondosan kiépített rendszerével,
valamint szerteágazó személyi kapcsolatok létesítésével magához fűzze e
vidékek lakosságát. Nem utolsósorban másfajta politikája különböztette
meg egyéb államoktól. Erő és gyengeség itt nem egyes uralkodó személyek
képességeinek vagy szeszélyeinek függvényeként jelentkezett, mint a
keleti monarchiákban. Az alkotmány különleges struktúrája már eleve
korlátok közé szorította az egyéni befolyást, és bizonyos fokig
tárgyilagossá tette a politikát. Ennek következtében a zsenialitás nemigen
érvényesülhetett, a vezetők józan szelleme idegenkedett a nagy horderejű,
merész tervektől, és egy-egy új szituációra néha igen óvatosan, sőt
nehézkesen reagáltak. Viszont szívósan ragaszkodtak ahhoz, amit egyszer
már megszereztek, vagy ahhoz, amit saját érdekükben szükségesnek
ítéltek, s ha valamit elhatároztak, azt következetesen keresztülvitték. Ezzel
a magatartással Róma tulajdonképpen hatályon kívül helyezte mindazokat
a játékszabályokat, amelyeket addig a politikában mindenütt tiszteletben
tartottak. Már Pürrhosz megsejtette ezt hérakleiai és ausculumi győzelmei
után, az első pun háború alatt pedig Karthágónak is tapasztalnia kellett,
amikor Róma még a 249 utáni kritikus években sem volt hajlandó
semmiféle egyezkedésre.
Azóta a római hatalom tovább konszolidálódott, és még erősebben
kifejlesztette jellegzetes tulajdonságait. Ezt Hannibalnak elég hamar észre
kellett vennie. Már az is jellemző volt, hogy Róma a távoli Hispania miatt
kész volt háborúskodni, s nem engedte magát befolyásolni Hannibal fait
accomplija által. De még pregnánsabban domborodott ki a római hatalom
sajátos ereje az itáliai hadjárat idején. Hannibal az alpesi átkeléssel
keresztülhúzta a római haditerveket, s az első három évben megsemmisítő
csapásokat mért a római haderőkre – de nem sikerült e győzelmekből
levonnia a politikai konzekvenciákat. A római uralmi rendszer olyan
szilárdnak bizonyult, hogy pilléreit még ezek a súlyos vereségek sem
tudták jelentősen megingatni. Hannibal igyekezett rávenni Itália
lakosságát, hogy szakadjon el Rómától, de próbálkozása egészében véve
kudarcot vallott. A Rómával csupán laza kapcsolatban álló lucanusoktól és
bruttiusoktól eltekintve, még Cannae után is alig néhány nagyobb dél-
itáliai közösség csatlakozott hozzá, és ezek sem minden esetben teljesen
önként. Ugyancsak kudarcot vallott Cannae után az a kísérlete, hogy békét
kössön Rómával. A hellenisztikus világban, ahol a vesztes fél már egy,
legfeljebb két komoly katonai vereség után igyekezett sürgősen békét
kötni, Róma magatartását merőben érthetetlennek tartották. Pedig Róma
csupán következetes maradt addigi történetében gyakorolt elveihez. A
város, amelyet sem a caudiumi vereség, sem Pürrhosz győzelmei, sem az
első pun háború válságos évei nem bírtak megtörni, most sem akart
engedni. Hannibal emiatt olyan helyzetbe került, amelyen már nem tudott
úrrá lenni. Vitathatatlanul nagy koncepciójú volt az a terve, hogy Rómát
minden oldalról kell támadni, de hiányoztak a megvalósítás döntő
fontosságú előfeltételei, így volt ez már Itáliában is. Mivel a csatatéren
diadalmaskodó hadvezér nem volt képes erődített helységeket bevenni,
Róma legfontosabb dél-itáliai támaszpontjai megmaradtak, s mert a
rómaiak most már nem álltak ki nyílt ütközetre, Hannibal hadműveletei
szükségképpen elakadtak. Pozíciójának gyengéi még szembetűnőbben
mutatkoztak meg azokon a hadszíntereken, ahol maga nem lehetett jelen:
Hispániában, Szardíniában, Szicíliában, Illíriában. Pedig az ott harcoló
csapatok, főleg a Hispániában küzdők, Hannibal seregéhez viszonyítva
nem voltak különösen silányak. Vezetőik is értek annyit, mint a legtöbb
akkori római vezér; Hannibal öccsei: Haszdrubal és Mago, Szicíliában
Himilko, Hispániában és Afrikában a másik Haszdrubal (Giszkon fia),
valamint Hannibal alvezére, Hanno – tehetséges katonai vezetők voltak. Ha
mégis kudarcot vallottak, ez azért történt, mert a római-itáliai csapatok
éppoly nagy fölényben voltak a karthágói alakulatokkal, mint később, 200
után Keleten a makedoniai és a szíriai haderőkkel szemben. Egyedül
Hannibal katonai géniusza tudta ezt a hátrányt kiegyenlíteni.
Ha megvizsgáljuk azokat a körülményeket, amelyek közepette Róma és
Karthágó belépett a háborúba, különösen pedig azt, hogy milyen eszközök
álltak rendelkezésükre, meg kell állapítanunk, hogy Karthágó veresége már
eleve várható volt. Nem az a csodálatos, hogy Hannibal Cannae után végül
is alulmaradt. Inkább az, hogy ilyen körülmények között egyáltalán sikerült
neki egy pillanatra kétségessé tenni Róma győzelmét. Hogy ez mennyire
bámulatos teljesítmény volt, azt később még jobban kifejezésre juttatták a
200 után Keleten lezajlott események. Philipposz makedoniai és
Antiokhosz szíriai király jelentős uralkodó volt a maga hagyományos
világában, értek annyit, mint sok nagy nevű elődjük, sőt azok egyikét-
másikát még felül is múlták. De mihelyt Rómával kerültek szembe,
gyengének bizonyultak, és egykori dicsőségük semmivé foszlott.
Mindazok közül, akik a 3. és 2. század fordulóján szembeszálltak
Rómával, Hannibal volt az egyetlen, akitől a győztes sem vitathatta el a
“nagy” melléknevet.
 Nehéz ítéletet alkotni Hannibal tulajdonképpeni szándékairól, mert
vállalkozásait nem tudta igazán kibontakoztatni, mindjárt az elején szembe
találta magát Rómával, és attól fogva ez a harc határozta meg akcióit.
Kétségkívül a római hatalom döntő mérvű meggyengítésére törekedett, és
ez, eltekintve az itt ugyancsak szerepet játszó karthágói érdekektől, neki
magának is igen fontos lett volna. Minden bizonnyal már a kezdet kezdetén
felismerte, hogy számára a cselekvés szabadsága csakis olyan világban
lehetséges, amelyben Róma nem tölt be nagyhatalmi pozíciót. Ilyen cél
követése azonban az akkori helyzetben annyit jelentett, mintha a Nyugat
történeti fejlődésének kerekét egy fél évszázaddal visszafelé akarta volna
forgatni. Ebben a harcban Hannibal szövetségeseiként azok az államok és
közösségek kínálkoztak, amelyeknek politikai léte Róma felemelkedése
folytán már megszűnt, vagy kisebb méreteket öltött, vagy legalábbis
veszélyben forgott. Hogy ezeket megnyerje, felidézte a történeti emlékeket,
s megígérte: ha győz, visszaállítja az egykori állapotokat, sőt régi, de soha
meg nem valósult hatalmi igények teljesítésére is hajlandónak mutatkozott,
így az a férfi, aki karthágói perspektívából nagy forradalmár volt, a
körülmények kényszerítő ereje folytán a régi állapotok visszaállítására
törekvő minden elem élharcosává lett. Hogy ez a szerep megfelelt-e
tényleges szándékainak, nehéz volna megállapítani. Kérdéses, hogy az
itáliai hadjárat idején oly bőkezűen osztogatott ígéreteit lehet-e egy
konstruktív program kezdetének tekinteni. Ezekben az ígéretekben ugyanis
kétségkívül szerepet játszottak a katonai helyzetből adódó megfontolások,
és mivel Hannibal minden helyzethez nagyszerűen tudott alkalmazkodni,
bajosan lehetne kihámozni, hogy ígéretei mennyiben jelentettek többet,
mint célját szolgáló eszközöket. Ilyenformán tehát végső politikai
szándékait illetően minden fejtegetés bizonytalan. Csak azt tudjuk, amit
tett, de hogy mit akart, azt nem. Mindenesetre már az is nagyon jelentős,
amit véghez vitt. Azokban a 200 körüli sorsdöntő esztendőkben ő volt az
egyetlen, aki elszántan harcolt Róma felemelkedése ellen.
Lehetne vitatkozni: azért nem ért-e célt, mert túl korán jött, vagy azért,
mert túl későn. Paradoxonnak hangzik, de voltaképpen mind a kettő igaz.
Túl későn jött, mivel eredeti terveit olyan előfeltételekre alapozta, amelyek
akkor már nem voltak meg. Az a kísérlete, hogy Itália földjén sebezze
halálra Rómát, hogy győzelmek sorával döntse meg a római uralom
alapjait, olyan helyzettel számolt, amelyben Róma az első pun háború
idején volt. Akkoriban Itália még nem vált zárt egységgé, mint három
évtizeddel később, és az itáliaiak még korántsem ismerték el fenntartás
nélkül Róma fennhatóságát. Azokban az években Hannibal
vállalkozásának még komoly esélyei lettek volna. Másrészt viszont sok
tekintetben túl korai volt a háború, mert az akkori világban csak kevesen
értették meg, miről is van szó tulajdonképpen. Főleg Keleten, ahol az
államférfiak nagy többsége még nem ismerte fel, hogy Róma különleges
politikai jelenség. Még a hagyományos politikai gondolkodás világában
éltek, a Nyugaton lejátszódó eseményeket a maguk megszokott
kategóriáival mérték, és – talán Makedoniai Philipposz kivételével –
egyikük sem érezte szükségét annak, hogy komolyan számot vessen az új
viszonyokkal, így a görög államok egész sora – mint például az aitóliai
szövetség vagy Pergamon – Makedonia ellen harcolva Róma oldalára állt,
vagy legalábbis – mint Egyiptom tette – gabonaszállítmányokkal támogatta
a rómaiakat a 212-től 210-ig tartó kritikus időszakban. Hannibalt csodálták,
de tényleges segítséget senki sem akart nyújtani neki. Nem sejtették, hogy
az itáliai, hispaniai és afrikai csatatereken az ő sorsuk is eldől. Az akkori
világ magatartása természetesen nem volt véletlen. A hannibali háború
előestéjén Keleten nem túl sokat tudtak a rómaiakról, akik még csak az
első lépéseket tették az Italian kívüli terjeszkedés útján. Igaz, az első pun
háború óta az ő kezükben volt Szicília legnagyobb, része, Szardínia és
Korzika partvidéke, és az első illíriai háború folyamán 229-ben az Adriától
keletre is megvetették a lábukat néhány ponton. De mindezeket a sikereket
eléggé vontatott ütemben érték el, voltaképpen inkább csak úgy, hogy
külső körülményekre reagáltak, semmint belső indítékoktól hajtva. A
római hatalom további kibontakozásának iránya akkoriban még alig-alig
rajzolódott ki, és maguknak a rómaiaknak sem voltak világos elképzeléseik
a jövőről. Valójában csak a hannibali háború hozta meg e tekintetben a
döntő fordulatot, és Hannibalnak akarata ellenére jelentős része volt ebben.
Róma elleni támadása felszabadította az ott szunnyadó erőket, és olyan
mértékben gyorsította meg a fejlődést, amilyen máskülönben aligha lett
volna lehetséges. Azzal, hogy Hannibal kiterjesztette a háborút, új
távlatokat nyitott meg a római politika előtt, amely megtanult
világviszonylatban gondolkodni. Róma érdekeltséget vállalt a távoli
Nyugaton, de a Kelet felé is kinyújtotta kezét, 200-tól kezdve megindította
nagy háborúit Makedonia és Szíria ellen, aminek eredményeként egy
évtized leforgása alatt a Földközi-tenger egész vidékén hegemon hatalma
lett. Mindebben döntő szerepet játszottak azok a lelki megrázkódtatások,
amelyeket Hannibal itáliai támadása idézett elő. A rómaiak mindig is
bizalmatlanok voltak más hatalmakkal szemben, és az a halálos
veszedelem, amely akkor fenyegette őket, a legfrappánsabb módon
igazolni látszott bizalmatlanságukat. A háború első éveinek élményeiből
levonták azt a tanulságot, hogy ilyen helyzetbe soha többé nem szabad
kerülniük. Attól fogva szinte túlzott érzékenységgel reagáltak a politikai
helyzet legjelentéktelenebb változásaira is, és potenciális ellenséget
gyanítottak minden hatalomban, amely felbukkant a horizonton. Nem
vártak konkrét bizonyítékokra, hogy megalapozott-e az aggodalmuk,
féltek, hogy akkor már késő lenne minden óvintézkedés; mihelyt
észrevették, hogy valahol valami új van kibontakozóban, azonnal felléptek
ellene. Ettől kezdve a római politikát beárnyékolja Cannae. Róma 200-tól
nem új hódítások céljából avatkozott be a Keleten, hanem azért, hogy az
ott még meglevő két politikai hatalmat – Makedoniát és Szíriát –
kikapcsolja, vagy legalábbis a perifériára szorítsa. Olyan rend kialakítására
törekedett, amely egyszer s mindenkorra garantálja biztonságát. Ez csak
akkor valósult meg következetesen, amikor az egész Földközi-tenger
mellék római befolyás alá került.
Talán egyébként sem lehetett volna megakadályozni Róma
beavatkozását a keleti területekre. A 229-es és 219-es illíriai háborúk ehhez
bizonyos előfeltételeket teremtettek; így tehát azt lehetne mondani, hogy
Hannibal csupán meggyorsította a folyamatot. De bárhogyan áll is a dolog,
annyi bizonyos, hogy a római hódítások egy részéről ezt nem lehet
elmondani. Egyértelműen a Barkidák, különösképpen Hannibal akcióinak
volt a következménye, hogy Róma megvetette a lábát Hispániában.
Hannibal és elődei vonták be a politikai erők játékába ezt az addig
periferikus területet, amely felé Róma magától aligha nyújtotta volna ki a
kezét. De ha figyelemmel kísérjük a történelem további menetét, világosan
látjuk, milyen fontos következményekkel járt az, hogy Róma Hispániában
szerzett magának támaszpontokat. Ugyanakkor, amikor a hellenisztikus
Kelet felé kezdett orientálódni, megvetette lábát a legtávolabbi Nyugaton
is. Az Adriától keletre a rómaiak az övékénél magasabb rendű civilizáció
hatása alá kerültek, a nyugati Hispániában viszont idővel lehetőségük nyílt
arra, hogy kibontakoztassák kolonizáló képességeiket, és az itt lakókat a
maguk képére formálják. Az egyelőre még Itália térségére korlátozott
rómaiak e területeken később új, velük kongeniális erőforrásokat tártak fel.
Ily módon tehát mindjárt a római impérium kezdeti szakaszaiban kialakult
a további fejlődés szempontjából oly fontos egyensúly Kelet és Nyugat
között, a római világ és a hellenisztikus világ között.
Hannibal halálának évében hunyt el Publius Cornelius Scipio is, Új-
Karthágó meghódítója, a zamai győző. A békekötés után 201-ben
diadalmenetben vonult be Rómába, és megkapta a kitüntető Africanus
melléknevet. Büszkén mondhatta, hogy meghódította Rómának Hispániát
és Afrikát. Tetteit magasztalta az egész római világ, ő is nagy és jelentős
személyiség volt, de a későbbi nemzedékek emlékezetében háttérbe szorult
Hannibal mögött. Nem a győztesnek, hanem a legyőzöttnek nyújtották a
babért. És ez talán nem véletlen. Ha jól megfontoljuk, Hannibal indította el
azt a nagy mozgalmat, amely a 3. és a 2. század fordulóján teljesen
megváltoztatta az akkori világ arculatát. Ő jelölte ki vállalkozásaiban és
terveiben annak a térségnek a körvonalait, amelybe azután a győztes Róma
behatolt, Hispániától Dél-Itáliáig vezető útjával ő tette először láthatóvá a
Földközi-tenger nyugati medencéjének egységét, s ezáltal a győztesnek is
megmutatta a jövő perspektíváját. De mindezen túl van még valami más is,
amivel maradandó emléket állított magának. Az utókor azt az embert látja
benne, aki felvette a harcot egy túlerőben lévő állam ellen, és az utolsó
órában megpróbálta elhárítani a kikerülhetetlen végzetet. Amikor Róma
már arra készülődött, hogy uralma alá kényszerítse a Földközi-tenger körül
lakó népeket, Hannibalban még egyszer, utoljára testet öltött egy
pusztulásra ítélt világ nagysága.

Függelék

Az itt következő bibliográfiai utalások nem tartanak igényt a teljességre,

csupán az első, kezdeti tájékozódást kívánják lehetővé tenni. A forrásokra
és az 1929-ig megjelent gazdag irodalomra vonatkozó áttekintés
megtalálható a Cambridge Ancient History című műben (8. kötet, 1930),
további kiegészítéseket tartalmaz A. PIGANIOL: Histoire de Romé (1954-
4- kiad.).
Aki Hannibal alakjával kíván foglalkozni, az mindenekelőtt a római és a
karthágói történelem eseményeit taglaló munkákban találja meg az alapul
szolgáló ismeretanyagot.
A római történelmet feldolgozó régebbi művek közül megemlítendő a
19. század felfogását reprezentáló TH. MOMMSEN munkája (Rom.
Gesch., 1. kötet); DE SANCTIS olasz tudósnak a kutató számára még
mindig alapvető tanulmánya (Storia dei Romani, 3. kötet, 1916-1917); s a
Cambridge Ancient History idevonatkozó cikkei (8. kötet, 1930). A német
nyelvű legújabb irodalomból csak a következőkét említem meg itt: J.
VOGT: Rom. Republik (1932; 4. kiad. 1959); E. KORNEMANN: Rom.
Gesch. 1. kötet (1938; 4. kiad. 1960); F. TAEGER: Das Altertum (1939; 5.
kiad. 1953); A. HEUSS: Rom. Gesch. (1960). E szerzők többsége a
függelékben felsorolja az irodalmi forrásokat, illetve az idevonatkozó
kutatásokról szóló beszámolókat. Magyar nyelven: N. A. MÁSKIN: Az
ókori Róma története. Bp. 1951.
A karthágói történelemmel foglalkozó legfontosabb művek: O.
MELTZER: Gesch. d. Karthager, 1. és 2. kötet (1879-1896), továbbá a 3.
kötet (a 218 utáni történeti eseményeket tárgyalja, a szerző U.
KAHRSTEDT, 1913); S. GSELL: Histoire ancienne de l'Afrique du Nord,
1-4. kötet (1913-1920). Az 1943-ban, J. VOGT kiadásában megjelent
“Rom und Karthago” gyűjteményes kötet e témáról is tartalmaz fontos
cikkeket (többek között M. GELZER és A. HEUSS tollából. A karthágói
történelem rövid áttekintését nyújtja V. EHRENBERG: Karthágó, ein
Versuch weltgeschichtlicher Einordnung (1927). Magyar nyelven: B. H.
WARMINGTON: Karthágó. Bp., Gondolat. 1967.
Tudományos Hannibal-monográfiák tulajdonképpen nincsenek. Ilyen
irányú kezdeményezésnek tekinthető: G. EGELHAAF: Hannibal, ein
Charakterbild (1922); ED. MEYER: Hannibal und Scipio (a “Meister dér
Politik”-ban, 1. kötet, 2. kiad. 1925); W. GÖRLITZ: Hannibal (1935)-
Vannak továbbá egyes problémákkal foglalkozó tanulmányok. Hannibal
hadműveleteinek, főleg csatáinak megértése szempontjából alapvető
fontosságúak J. KROMAYER kutatásai (Antiké Schlachtfelder, 3. kötet
1912, 4. kötet 1924-től); Schlachtenatlas zűr antiken Kriegsgeschichte,
Rom. Abt. 3/8 kötet, 1922-től; továbbá ugyanezen kutatónak még ma is
olvasmányos vázlatai: Roms Kampf um die Weltherrschaft (1912).
KROMAYER nyomán (“Hannibal als Staatsmann”, Hist. Ztschr. 103,
1909) E. GROAG annak idején nagyra értékelt tanulmányában
megkísérelte Hannibal politikai teljesítményének méltatását (“Hannibal als
Politiker”, 1929). A fenti tanulmányokban előadott nézetek közül néhányat
más helyütt pontosabban megindokoltam (“Die rom. Kriegserklarung an
Karthago von Jahre 218”, Rh. Mus. 94, 1951; “Hannibal und Rom”, Antiké
u. Abendland 6, 1957; “Hannibal und Sizilien”, Hermes 89, 1961.).

Bevezetés. Hannibal alakja a hagyományban

7. és köv. 1. Az egykor igen gazdag kortársi irodalom, amelyet főleg a

római FABIUS PICTOR, valamint Hannibal környezetéhez tartozó két
görög író, SZOSZÜLOSZ és SZILÉNOSZ reprezentált, majdnem teljes
egészében elveszett. A fennmaradt latin nyelvű töredékeket kiadta PÉTER:
Hist. Rom. Fragm., 1. kötet (2. kiadás, 1914); a görög nyelvű
maradványokat JACOBY gyűjtötte össze, FGrHist, 2. kötet (1929), Nr.
175/80. Kiegészítésként megemlítendő két, azóta publikált papirusz-szöveg
a 2. századból. Az egyik ismeretlen szerző művének töredéke azokról a
béketárgyalásokról szól, amelyek 203-ban folytak Róma és Karthágó
között (1938-ban tette közzé ROBERTS: Ryland Papyri III. nr. 491: lásd
ehhez az én fejtegetéseimet, Hermes 76, 1941, valamint M. TREU
kommentárjait: Ágyptus 33, 1953). A másik Hannibal fiktív levele az
athéniekhez (publikálta R. MERKELBACH: Griech. Papyri dér
Hamburgét Staatsbibliothck, a Hamburgi Egyetem Klasszikafilológiai
Szeminárium kiadása, 1054, Nr. 129, Kol. 6).
Hannibalra és korára vonatkozó ismereteink nagyjában és egészében
azoktól a szerzőktől valók, akik másod- vagy harmadkézből szerezték
információikat. Polübiosz és Livius a legfontosabbak; részben értékes
kiegészítéseket találunk Diodórosz, Appianosz, Justinus és Cassius Dió
(Zónarasz) műveiben, valamint Nepos életrajz-írásaiban (Hamilkar,
Hannibal) és Plutarkhosz biográfiáiban (Fabius Maximus, Marcellus).
Polübioszhoz lásd K. ZIEGLER cikkét (Realenzyklopadie d. kiáss.
Altert.wiss., 21. kötet. 2. 1440 s köv. L, 1952), továbbá F. W. WALBANK
kommentárját (A historical commentary on Polybius, I. kötet [1–6.
könyvhöz], 1957); Liviushoz lásd A. KLOTZ: Livius und seine Vorgánger
2 (1941), valamint az én tanulmányomat, Livius und dér zweite Punische
Krieg (Hermes Beih. 8., 1942).

I. Környezet és ifjúkor

36. és köv. 1. Hamilkar felemelkedését és a Baikidák hispaniai uralmának

kialakulását az ókori történetírók nyomán sokáig kizárólag a második pun
háború előtörténetével összefüggésben szemlélték, ami természetszerűleg
megnehezítette a Barkida-politika önálló komponenseinek felismerését.
Még ED. MEYER is azt a nézetet vallotta (Meister d. Politik, 105. cs köv.
1.), hogy Hamilkar hispaniai vállalkozásai már eleve a Róma elleni háború
előkészítését szolgálták. A történészek csak a legutóbbi időkben szakítottak
ezzel a hagyományos szemléleti móddal, és azóta sok minden új
megvilágításba került. Vő. E. GROAG: id. mű 17. és köv. L; W. KOLBE:
Sitz. Bér. Heidelberg 1933/34 Abh. 4, 34. és köv. L; J. VOGT: id. mű 113.
és köv. L; A. HEUSS: id. mű 71. és köv. 1.
45-46. 1. A Barkidák pénzveréséhez és monarchisztikus tendenciáikhoz
fontos utalásokat ad E. S. G. ROBINSON a H. Mattingly tiszteletére
megjelent ünnepi kiadványba írt cikkében (“Essays in Roman Coinage”
prés. to H. Mattingly, 1956, 34. és köv. 1.).
61. és köv. 1. ED. MEYER akadémiai értekezése óta (“Die
Vorgeschichte des Krieges und die Hándel mit Sagunt” 1913. most: KI.
Schriften 2, 1924, 333. és köv. 1.) számos újabb munka foglalkozik a
hannibali háború előtörténetével, de ezek felsorolására itt nincs mód.
Fejtegetéseimhez saját kutatásaim eredményeit használtam fel (Rh. Mus.
1951; vü. még Antiké u. Abcndland, 1957, 14. és köv. 1.), amelyekkel
egyetért WALBANK (id. mű 333. és köv. L), A. HEUSS (id. mű 79. és
köv. 1., vő. 541. 1.), s a lényeget illetően SCULLARD is (Rh. Mus. 95,
1952, 209 és köv. L).

II. A Róma elleni háború

Hannibal csatáinak és hadműveleteinek leírásában főleg J. KROMAYER

fentebb említett kutatásaira támaszkodtam.
80. 1. Az utóbbi időben ismét sokat vitatott alpesi átkeléshez lásd
WALBANK véleményét (Journ. of Rom. Stud. 1956, 57. és köv. L),
valamint Ernst Meyer fejtegetéseit (Mus. Helv. 15, 1958, 227. és köv. 1.).
106. és köv. 1. A cannaei csatáig elég világos képet alkothatunk a
háború menetéről, mivel Polübiosz harmadik könyvében erről összefüggő
beszámoló maradt ránk. Az utána következő időszakról lényegesen
kevesebbet tudunk, mivel a polübioszi mű idevonatkozó részei fölöttébb
töredékesek, az annalisztikus feljegyzések pedig megbízhatatlanok. Itt
számos kérdés nyitva marad, főleg a karthágói oldalon történt események
tisztázatlanok. Manapság leginkább azt vetik a karthágói kormányzat
szemére, hogy nem támogatta erőteljesen Hannibalt, haderőit 216 után
főleg az Italian kívüli hadszínterekre küldte, s ezzel eljátszotta győzelmi
esélyeit, mivel a dolgok állása folytán csakis Itáliában nyílt volna
lehetősége döntő győzelemre. Ezt a felfogást, amelyet főleg KAHRSTEDT
képvisel (id. mű), sokan helyeslik, de valójában soha senki sem indokolta
meg hitelt érdemlő módon. Sok körülmény szól ellene, és a
rendelkezésünkre álló információk józan vizsgálata azt mutatja, hogy a
karthágói kormányzat egészen 212-ig minden döntő akciónál
messzemenően figyelembe vette Hannibal intencióit. Ezt nemrég a
Hermesben publikált tanulmánycikkemben részletesen is megindokoltam, s
vizsgálódásaim eredményeinek megfelelően vázoltam fel jelen
munkámban az idevonatkozó eseményeket.
133. és köv. 1. A karthágói kormányzat és Hannibal között 212/11 után
támadt ellentétet főleg Haszdrubal (Giszkon fia) mélyítette el. A Barkidák
e nagy ellenlábasának szerepét eddig még alig méltatták kellőképpen (a reá
vonatkozó anyag megtalálható LENSCHAU cikkében: Realenzyklopadie,
7. kötet, z, 2474. és köv. 1., 1912).
Több vonatkozásban Hannibal testvéröccsének, Haszdrubalnak a
magatartása is tisztázatlan. A római hagyomány szerint már a háború első
éveiben komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy Hispániából
Itáliába vonul. Ez azonban kérdéses (vő. J. FRANTZ: Die Kámpfe dér
Scipionen in Spanien, 1883, 27. és köv. 1.; DE SANCTIS: id. mű, 3, 2 224,
68. sz. jegyzet; HALLWARD: Cambr: Anc. Hist. 8, 57. és köv. 1.). Az
sem szolgálhat bizonyítékul, hogy 208-ban Haszdrubal tényleg Itáliába
ment át. Polübiosz ugyanis a baeculai csatáról szóló részben elég világosan
megmondja: Haszdrubal csak akkor jutott erre az elhatározásra, amikor
Hispániában már tarthatatlanná vált a helyzete. Véleményemet majd egy
külön tanulmányban szándékozom részletesebben megindokolni.
140. és köv. 1. A Metaurus mellett vívott ütközet dátumát OVIDIUS
nyomán (Fasti 6, 770. és köv. 1.) gyakran 207. június 23-ra teszik, ami
időbeli képtelenség. Haszdrubalnak ugyanis legalább 2-3 hónapra volt
szüksége, mire Galliából eljutott Arimimim térségébe, és a fenti dátum
elfogadása esetén fel kellene tételeznünk, hogy február elején kelt át az
Alpokon. Ovidius valószínűleg a másik Haszdrubalra, Giszkon fiára
gondolt, aki 203 tavaszán szenvedett vereséget a Nagy Földeken vívott
csatában. Már BELOCHnak is ez volt a véleménye (Klio 15, 1915, 405).

III. Hannibal utolsó évei

159. és köv. 1. Mivel Hannibal életének utolsó szakaszára vonatkozólag
csak másod- és harmadrangú közlések állnak rendelkezésünkre, még
hozzávetőlegesen hiteles képet is igen nehéz felvázolni róla. Mindenesetre
Polübiosz fennmaradt szövegeiből és a Polübiosz művére támaszkodó
Livius közléseiből ismerjük a 200 után Keleten kialakult általános
viszonyokat, úgyhogy Hannibal vállalkozásainak legalább az előfeltételeit
meg tudjuk ítélni hozzávetőleges pontossággal. Ezekkel főleg GROAG
foglalkozott tüzetesen (id. mű, ni. és köv. 1.). A ránk maradt
hagyománnyal kapcsolatban röviden ismertettem véleményemet, az
“Antiké und Abeiidland”-ban (19. és köv. 1.), és ugyanott részletesebben
megindokoltam felfogásomat Hannibal és Antiokhosz király viszonyáról.
184. 1. Hannibal halálának évét illetően nem egységes a hagyomány,
vő. NEPOS: Hannibal 13. 1.
 Tartalom

Előszó 5
Bevezetés 7
Hannibal alakja e hagyományban 7
I. Környezet és ifjúkor 15
1. Hamilkar felemelkedése 15
2. A Barkidák Hispaniában 36
3. Hannibal ifjúsága és a Rómával való konfliktus kezdetei 53
II. Háború Róma ellen 71
1. A hadjárat a cannaei csatáig 71
2. A döntő évek (216-211) 106
3. A vereség (211-201) 129
III. Hannibal utolsó évei 159
Karthágótól Bitbüniáig 159
IV. Hannibal alakja a történelemben 185
Visszapillantás és kitekintés 185
Függelék 200
 Kiadja a Gondolat, a TIT Kiadója
Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója
Felelős szerkesztő Főgler Klára
Műszaki vezető Kálmán Emil
Műszaki szerkesztő Deák Gyuláné
A fedélterv Kemény Zoltán munkája
Megjelent 10800 példányban,
10,4 (Aj5) ív terjedelemben
Ez a könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint
készült
71-13 309 Pécsi Szikra Nyomda – F. v.: Melles Rezső